U RSULA W ÖLFEL

T ŰZCIPŐ ÉS S ZÉLSARU

MÓRA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1970
 A mű eredeti címe

URSULA WÖLFEL
FEUERSCHUH UND WINDSANDALE
Hoch Verlag, Düsseldorf, 1961

FORDÍTOTTA GERGELY ERZSÉBET

RÉBER LÁSZLÓ RAJZAIVAL

© by Hoch Verlag, Düsseldorf, 1961

 TŰZCIPŐ ÉS SZÉLSARU
Volt egyszer egy kisfiú, Tim. Majdnem hétéves
volt.
Timet néha elfogta a szomorúság. Ugyanis na-
gyon kövér volt, a legeslegkövérebb az egész osz-
tályban. És nagyon kicsi is volt, a legeslegkisebb
az egész iskolában! A gyerekek általában „Mopsz-
li”-nak vagy „Dagi”-nak szólították. Persze nem
rossz szándékkal. De Tim mégis sokszor dühös
volt érte.
– Ronda paszulykarók! Zörgő csontvázak! Égi-
meszelők! – kiabálta ilyenkor.
A többiek pedig nevettek rajta, mert hogy
annyira felizgatta magát. És ő még szomorúbb
lett, hogy olyan kövér és olyan picike, és még
pukkancs is. Tim egy nagyvárosban élt a szüle-
ivel. A lakásuk egy pincében volt. Aki látogatóba
ment hozzájuk, annak néhány lépcsőfokon lefelé
kellett mennie. Az ablakok éppen az utcáig értek,
úgyhogy ajtóra tulajdonképpen nem is lett volna
szükség.
 Tim apja cipész volt. De olyan cipész, aki nem-
csak a cipőfoltozáshoz értett – csodálatos törté-
neteket is tudott mesélni. Különösen sok pénzt
nem keresett a mesterségével, csak amennyi ép-
pen elegendő volt hármuknak, hogy megéljenek.
Tim mamája csöppet sem bánkódott a szegény-
ségük miatt. Örült, hogy olyan vidám ember a
férje. Ő maga meg csak nevetett és énekelt nap-
hosszat. És olyan piros volt az arca, akár a mus-
kátlik az ablakban.
De Tim nagyon szeretett volna gazdag lenni.
Hogy kövér is legyen az ember, meg pici is, meg
szegény is, már túl sok a rosszból, gondolta. Elha-
tározta hát, hogy ő is pénzt fog keresni. Regge-
lenként, tanítás előtt gyakran kiment a piacra.
Segített a kofáknak az áru kirakásában. Nagyon
ügyes volt, egész hegyeket épített fel káposztából
meg narancsból, és a fehér meg piros hónapos
retkekből gyönyörű mintákat cifrázott. Ehhez
nagyszerűen értett. Többnyire egy almát, egy ba-
nánt vagy egy szép fürt szőlőt kapott a munkájá-
ért. De néha egy-egy krajcárt is adott neki vala-
melyik kofa. Sőt az, aki tojást meg sajtot árult,
két krajcárt fizetett, ha Tim a tojásokat épségben
szedte ki a ládából.
Tim cukorkát vett a keresetéből, és elaján-
dékozta a gyerekek között. Azt remélte, hogy
akkor majd nem fogják kinevetni. Hanem a
gyerekek továbbra is csak nevettek rajta, és
továbbra is úgy találták, hogy mulatságos a
külseje. Tim ezek után másként határozott.
Összegyűjtött annyi pénzt, amennyiből futotta
egy szelet csokoládéra, egy szivarra meg egy
óriás nyalókára. A csokoládét anyjának adta, a
szivart apjának, a nyalókát pedig megtartotta
magának.
– Micsoda nagy nap ez a mai! – kiáltotta apja. –
Valóságos családi ünnep! – Azzal összerakta a
szerszámait, és rágyújtott a szivarra. Aztán me-
sélni kezdett a régi időkről, amikor még vándor-
cipész volt, és járta az országot. Mert apa régeb-
ben minden nyáron berakta hátizsákjába a szer-
számait, és faluról falura vándorolt. Megfoltozta
a lyukas cipőket, s az emberek szállással meg éle-
lemmel fizettek érte. Persze sok-sok élményben
volt része a nyári barangolások idején. Volt is mit
mesélnie aztán a családjának, sose fogyott ki az
érdekes történetekből.
Ott ültek most is hármasban a műhelyben. Míg
apa mesélt, anya a csokoládéját majszolta, Tim
meg a nyalókáját szopogatta, szép lassan, vigyáz-
va, hogy sokáig tartson.
 Tim elhatározza, hogy nem marad
Tim, és a kövér király története

Tim egy szép napon bement apjához a műhelybe,

és így szólt:
– Nemsokára születésnapom lesz!
– Mit szeretnél a születésnapodra? – kérdezte az
apja.
– Hm, semmit – felelte Tim. – Csak azt, hogy ne
legyek Tim.
– Szóval más nevet szeretnél ? – kérdezte apa. –
Hát majd kitalálok neked egy szép új nevet. Mit
szólnál Adolárhoz? Vagy Töhötömhöz? Ez aztán
pompásan hangzik! Vagy nevezzelek el Ökör-
szemhercegnek? Vagy inkább Aladárffy Aladár-
nak?
De Tim még mindig szomorú képet vágott.
– Nem értesz meg, apa – mondta. – Én nem új
nevet akarok. A Tim név nagyon jó nekem. Egy-
szerűen azt akarom, hogy én ne legyek én. Egy
másik fiú szeretnék lenni.
– Ejnye – mondta apa, és beletúrt a hajába. – Hát
ez nagyon nehéz dolog. Tulajdonképpen milyen
szeretnél lenni?
– Magas! – felelte Tim. – És sovány! Ma is rólam
énekeltek a gyerekek az iskolában. Azt énekelték,
hogy

Majdnem gurul,
Olyan kövér
Dagi Tim, a
Mopszlivezér!

Ezt ők találták ki. És mindnyájan kórusban éne-

kelték és nevettek. És én szörnyen dühös lettem.
– Kár volt, Tim – mondta apa. – Inkább nevet-
ned kellett volna. Tudod, volt egyszer egy híres
király, úgy hívták, hogy Dagadt Tim. Arról is
mindig ilyen gúnydalokat énekeltek az emberek.
De ő csak nevetett, és együtt énekelt velük. És
mivel olyan vidám volt és olyan okos, hát egy
nádszálkarcsú, csodaszép királylány hozzáment
feleségül. Hat gyerekük született. Három ösztö-
vér királylány meg három gömbölyű királyfi. És
mindig vidám volt az egész család.
– De én nem vagyok király! – szólt haragosan
Tim. – Ha én király volnék, minden szemtelen
kölyköt elveretnék! Vagy egyszerűen felülnék a
lovamra, és elvágtatnék nagyon messzire. De ne-
kem mindig itt kell maradnom, és tűrnöm kell,
hogy kinevessenek. Mert én csak egy szegény
csizmadia fia vagyok!
– Aha! – mondta apa. – Úgy látom, te más szülő-
ket is szeretnél! Hát ez egyre nehezebb lesz! – És
megint beletúrt a hajába. Olyan volt most, mint
valami szomorú sündisznó.
– Nem! Nem! Én annyira szeretlek benneteket!
Soha, de soha nem akarom, hogy más szüleim le-
gyenek! – kiáltotta Tim. És gyorsan megcsókolta
apa arcát.
– No látod! – szólt nevetve apa. – Mi meg soha,
de soha nem akarjuk, hogy egy másik Tim le-
gyen a gyerekünk! Nekünk te vagy a legszebb az
egész világon. Akkor hát mégiscsak valami más
születésnapi ajándékot kell kitalálnunk.
– De mit? – kérdezte Tim.
Apa titokzatos képet vágott, és így szólt:
– Azt hiszem, az idén valami egészen különle-
ges ajándékot kapsz tőlünk. Amilyent még egyet-
len osztálytársad sem kapott a szüleitől.
Bármennyire faggatózott és könyörgött is Tim,
szülei egy szóval sem árulták el a titkot. Folyton
csak nevettek. Úgyhogy végül Timnek is nevet-
nie kellett. Ha már ekkora nagy titokról van szó,
az csak valami csodaszép dolog lehet. Talán egy
villanyvonat? Vagy parasztház, udvarral és min-
denféle állattal? Talán egy eleven póni ló, amin
lovagolni lehet? Tim képzeletében pompá-
sabbnál pompásabb dolgok bukkantak fel.
 Kilencszáz perc híján születésnap, és
egy buta ember története

Tim a születésnapját megelőző napon már majd

megbolondult izgalmában. Az iskolában képte-
len volt figyelni. Folyton csak a csengetésre várt.
Legalább megint öregebb lett egy órával. Ol-
vasásórán azt se tudta, hol nyissa ki a könyvet.
Számtanórán meg azt mondta:
– Ha tizenegyből elveszünk kettőt, marad hét! –
És mikor a tanító néni azt kérdezte, melyik hó-
napban van karácsony, Tim azt felelte: – Holnap!
Mikor hazament az iskolából, anyja elküldte be-
vásárolni. Egy cédulát nyomott a kezébe, arra
minden föl volt írva:
1 kg krumpli
1 l olaj
1 tubus mustár
2 szappan
 – Nincs szükségem cédulára – jelentette ki Tim.
– Hiszen már majdnem hétéves vagyok. Elég, ha
megjegyzem a kezdőbetűket. Krumpli, olaj, mus-
tár, szappan; ha összeolvasom, az jön ki, hogy
KOMSZ. – Ott hagyta a cédulát a konyhaszekré-
nyen, és elindult az üzletbe. De mivel útközben
folyton a születésnapjára kellett gondolnia, min-
dent elfelejtett. Csak arra emlékezett, hogy
KOMSZ. Alaposan körülnézett, mi mindent kapni
a boltban. Talán így megint eszébe jut minden.
És végül vett keményítőt, olajat, mazsolát és szi-
vart.
Anyja nagyot nevetett a nem várt dolgok lát-
tán.
– No, most aztán főzhetek keményítő levest
mazsolával – mondta.
De az olajat jól hoztam! – szólt Tim. – Arra
pontosan emlékeztem.
Apa jót nevetett, mikor meghallotta, mi tör-
tént. Tulajdonképpen örült is a finom gyűrűs szi-
varnak.
Délután a szülők bezárkóztak a műhelybe. Ko-
pogott a suszterkalapács, kattogott a varrógép,
apa fütyörészett, anya meg énekelt. De Timnek
megtiltották, hogy bemenjen.
– Eredj szépen játszani! – szóltak ki az ajtón ke-
resztül. Csakhogy Timnek semmi kedve nem volt
a játszáshoz. Sem a leckeíráshoz. Az égadta vilá-
gon semmihez nem volt kedve. Minden pillanat-
ban bekopogott a műhely ajtaján, és megkérdez-
te:
 – Hány óra?
– Kilencszáz perc híján születésnap – szólt ki
apa. Vagy: – Még négy perc és tizenhat óra regge-
lig! – Vagy: – Mindjárt fél nappal kevesebb, mint
hét esztendő!
Este Tim sehogy sem tudott elaludni. Anya li-
monádét készített, de az sem ért semmit, be kel-
lett hívni apát. Apa leült Tim ágya szélére, és me-
sélni kezdett:
 – Volt egyszer egy ember, aki mindig szörnyen
hosszúnak érezte az időt egyik születésnapjától a
másikig. Nagyon gazdag ember volt, így szólt egy
szép napon a feleségéhez: „Hallod-e, anyjuk,
holnaptól kezdve minden nap születésnapom
lesz. Holnap, holnapután meg azután meg az év
minden egyes napján. Süss nekem mindennap
születésnapi tortát, de gyertya is legyen rajta! És
természetesen ajándékot is akarok!” Így aztán
mindennap kapott tortát meg ajándékot. Minden
reggel megjelent a szobájában a felesége a gyere-
kekkel együtt, és sok boldogságot kívántak neki.
Így ment ez hosszú hónapokon át. Eleinte tet-
szett is nagyon a dolog a gazdag embernek. De
lassanként kezdett valahogyan unalmassá válni
az egész. Megint csak olyan volt egyik nap, mint
a másik. És egy napon így szólt a feleségéhez: „A
teremtésit! Mikor lesz már végre igazi születés-
napom?” „Ma egy hete volt – felelte az asszony. –
Csak nem vetted észre, mivel mostanában min-
dennap születésnapot ünnepelünk.” Ekkor végre
rájött a gazdag ember is, hogy micsoda butasá-
got talált ki. És kijelentette, hogy ezentúl megint
csak egy születésnapja legyen minden esz-
tendőben, mint akárki másnak.
– Szegény ember – jegyezte meg Tim. – Neki
még majdnem egy évig kellett várnia. De nekem
már csak egyet kell aludnom a születésnapomig.
Azt hiszem, reggel nagyon korán fönt leszek.
Aztán megint bejött anya, és altatódalokat éne-
kelt, mint abban az időben, amikor Tim még egé-
szen kicsi volt. És mire az ötödik dalt elénekelte,
Tim végre elaludt.
Tűzcipő, Szélsaru és egy nagyszabású
terv

Mire Tim felébredt, már be is köszöntött a szü-

letése napja! Fürgén kiugrott az ágyból, és sza-
ladt be egyenest a szülei szobájába.
– Jó reggelt! – kiáltotta. – Ma van a születésna-
pom!
Apa és anya erre összevissza csókolták, és sok-
sok boldogságot kívántak neki. Azután úgy,
ahogy voltak, egy szál hálóingben kimentek a
konyhába. Anya ugyan mondta, hogy illendő
volna előbb felöltözni, de Tim egyszerűen képte-
len volt olyan sokáig várni!
A konyhaasztalon már ott állt a születésnapi
torta, hét égő gyertyával. Vajon hol lehet a csodá-
latos, nagy ajándék? Tim körülnézett, de nem lá-
tott egyebet, csak két pár cipőt. Egy pár új piros
gyerekcipőt, meg egy pár jókora férfisarut. És a
székeken két hátizsákot, egy nagyot meg egy
kicsit. Tim még alaposabban körülnézett. Hogy-
hogy? Hát semmi mást nem kap születésnapjá-
ra? Mindössze egy pár cipőt meg egy hátizsákot
az iskolai kiránduláshoz? És miért van mind-
egyikből egy nagyobb is? Lehet, hogy apáé? De
hiszen neki nincs is születésnapja.
– Nos, hogy tetszenek a cipők, Tim? Nem csú-
nyák, ugye? – kérdezte apa. – A hátizsákokat meg
anya varrta. Nézd csak meg! Ilyen szép hátizsá-
kot sehol nem kapni!
– Igen, nagyon szép. Köszönöm szépen – mond-
ta Tim. És közben csak úgy fojtogatta a sírás,
mert egyre azon töprengett, hogy milyen bor-
zasztó szegény gyerek is ő. Egy szem játékot sem
kapott a szüleitől! És majd megszakadt a szíve,
annyira sajnálta magát.
– Hanem a fődolog csak most következik! – szó-
lalt meg hirtelen anya.
– Nem, azt én mondom meg! – kiáltotta apa. –
Az én ötletem volt!
És már mondta is, rettentő ünnepélyes han-
gon:
 – Kedves Tim! A minap azt mondtad, hogy ki-
rály szeretnél lenni, hogy messzire ellovagolhass.
Lovat, sajnos, nem adhatunk neked, mivel nincs
istállónk. De ezekben az új cipőkben meg ezzel a
két pompás hátizsákkal a szünidőben bebaran-
goljuk majd kettesben a nagyvilágot. Egy hóna-
pig haza se jövünk. Elmegyünk a nagy hegyek
közé, ellátogatunk magányos tanyákra és kis fal-
vakba. Én majd dolgozom is közben, megjavítom
a szakadt cipőket, s az emberek szállást meg
kosztot adnak érte. Sőt, még pénzt is fogok keres-
ni. Azt hazaküldöm anyának. Nos, Tim, van-e
kedved velem tartani?
– Persze, persze! – kiáltotta Tim. – És akkor igazi
csavargók leszünk?
– Meghiszem azt, de még milyen igazi csavar-
gók lesztek ti ketten! – nevetett anya.
Apa meg Tim tüstént fel is húzta az új cipőjét,
és fölcsatolták a hátizsákokat. Szörnyen mulatsá-
gos volt, ahogy ott masíroztak a konyhában,
hosszú fehér hálóingben. Még énekeltek is hozzá:
– Vándorélet a legszebb a világon! – és anya úgy
nevetett, hogy belekönnyezett.
 – Álljon meg a menet! – szólalt meg hirtelen
apa. – Hiszen van itt még valami ajándék! Egy új
név! – Fél kezét Tim vállára tette, és így folytatta:
– Ezennel elnevezlek Tűzcipő Timnek!
– Csodaszép! – mondta Tim sugárzó képpel. –
Úgy hangzik, mint egy indián név. Útközben
majd mindig így hívsz, ugye? De akkor neked is
új nevet kell kapnod. Mi legyen a neved?
 – Tudok egyet! Tudok egyet! – kiabált anya. –
Legyen Szélsaru!
– Szélsaru! Szélsaru! – Tim indián táncot lejtett
apja körül, és mindnyájan vidám nevetésre fa-
kadtak. Azután Tim megölelte a szüleit, és
közben egyre csak azt hajtogatta: – Köszönöm
szépen! Köszönöm szépen! Ez a legszebb szüle-
tésnap egész életemben! Ilyen csodálatos aján-
dékot még sose kaptam! Jaj, annyira örülök!
Most aztán sietve felöltöztek, és leültek regge-
lizni. Hát bizony nem sok maradt a születésnapi
tortából. Anya nagy nehezen mentett meg há-
rom szeletet az ebédhez.
Közben rengeteget beszéltek, mindenféle terve-
ket szőttek a nagy utazásra, úgyhogy Tim majd-
nem el is késett az iskolából. Még az volt a szeren-
cse, hogy az új piros tűzcipőjét húzta fel, abban
sokkal gyorsabban tudott száguldani, mint a ré-
giben!
Az iskola kapujában találkozott a tanító bácsi-
val. Az már messziről odakiáltotta:
– Sok boldogságot, Tim! – merthogy ő is tudta,
milyen nevezetes nap ez a mai.
 De Tim izgalmában azt se mondta, jó reggelt,
azt se, hogy köszönöm.
– Mikor kezdődik a szünidő? – kérdezte léleksza-
kadva. – Engem most Tűzcipő Timnek hívnak, és
csavargó leszek, én is meg a papám is, és a ma-
mám varrta a hátizsákokat, és a papámat úgy
hívják, hogy Szélsaru, és fölmegyünk a hegyekbe
és... és... és...
A tanító bácsi csak nevetett, és Timnek el kel-
lett mesélnie mindent szép sorjában, így aztán
mindketten alaposan elkésve léptek az osztályba.
De ma ez sem volt baj. Hiszen Timnek születés-
napja volt!
 A búcsú napja és a százmillió
oroszlánszív

Még egy teljes hét volt hátra a vakációig. Tim

számára valóságos örökkévalóság.
De egy szép nap reggelén aztán felhúzta a tűz-
cipőjét, és felcsatolta a hátizsákját. Anya ide-oda
futkosott a lakásban, ő is éppen olyan izgatott
volt, akár a két vándor. Vajas kenyereket csoma-
golt, elővette a szekrényből apa régi kalapját, és
egy gyapjútakarót szíjazott a nagyobbik háti-
zsákra. Közben szüntelenül beszélt:
– Aztán vigyázzatok magatokra, halljátok! Ne-
hogy nekem vizes lábbal szaladgáljatok! Kalácsot
is csomagoltam nektek. De azt csak holnap sza-
bad felvágni. Még túl friss. Jaj, bárcsak kibeszél-
tem volna a fejetekből ezt az ostoba tervet! Most
majd nem lesz nyugtom, biztosan aludni se tu-
dok majd, annyira féltelek benneteket! Hogy el
ne felejtsem, egy szál kolbászt is betettem apa
hátizsákjába. Csak aztán takarékosan bánjatok
vele. És, ugye, megírjátok mindig, hogy mi van
veletek. És váltsatok gyakran harisnyát, ha esős
idő van, halljátok?!
– Okvetlen! – mondta apa. – A kolbászt csak ak-
kor vágjuk fel, ha már nem lesz friss. És vala-
hányszor postaládát látunk, beledobunk egy pár
száraz harisnyát. És kalácsot csak esős időben
eszünk!
– Eredj már! – nevetett anya. Aztán megtörölte
a szemét. Nem lehetett pontosan tudni, hogy a
nevetéstől vagy a búcsú miatt könnyezett-e. Apa
gyorsan megcsókolta, Tim meg átölelte, majd-
hogy agyon nem szorította.
– Hát gyere el te is! – suttogta.
– Nem – mondta anya, és most egy kövér
könnycsepp gördült le az orrán. – Valakinek itt-
hon is kell maradnia ebből a bolondos famíliából.
Ki mondaná meg akkor a vevőknek, hogy négy
hét múlva feltétlenül itthon lesz ez a szélsaruban
csavargó, széllelbélelt, szökevény vándorsuszter.
Anya ezután összevissza csókolta Timet, és
föltuszkolta őt is meg apát is a lépcsőn, az utcára.
Mikor elindultak, integetett nekik és nevetett, és
törülgette a szemét. Tim meg minden második
lépésnél visszanézett.
– Aztán nehogy agyondolgozd magad minden-
féle nagytakarítással! – kiáltotta vissza apa. – És
este jól zárd be az ajtót!
– Vigyázzatok magatokra! – kiáltott utánuk
anya. Még egyszer integetett, és visszament a
házba.
– Te, Tim, énekeljünk valamit – mondta apa.
 – Nem tudok. Gombóc van a torkomban.
– Hm! Hm! Nekem is. Ez a búcsútól van. Leg-
jobb, ha kiénekeljük magunkból.
És ekkor elénekelték „A gazda rétre megy” cí-
mű dalt, de csak egész halkan, mert körös-körül,
a házakban még aludtak az emberek. Mikor a vé-
gére értek, Tim hirtelen megállt, és így szólt:
– Most!
– Mi az, hogy most? – kérdezte apa. – Megcsípett
a darázs?
– Most kezdődik! – kurjantotta Tim, és megpör-
dült a saját tengelye körül.
Apa nevetett.
– Most aztán megmutatjuk, micsoda pompás
fickók vagyunk mi ketten! Te, Tűzcipő, hoztál-e
magaddal oroszlánbátorságot meg lóerőt?
– Százmillió oroszlánszívet és százmillió lóerőt!
– felelte túláradó jókedvvel Tim. – Mondd: lesz
majd sok kalandunk?
– De lesz ám! – felelte apa. – Az egész világ csupa
merő kaland az ilyen vérbeli csavargóknak.
 – Komolyan? – kérdezte Tim. – Hát ez pompás!
És vajon találkoznak-e majd rablókkal az erdő-
ben? Meg veszedelmes állatokkal? Lehet, hogy
még valami elásott kincsre is rábukkannak?
– Az nem volna rossz – jelentette ki apa. – De
most igyekezzünk a pályaudvarra! Különben nél-
külünk indul el a vonat, és elszalasztjuk a legiz-
galmasabb kalandokat!
Csakugyan kezdődik, és Tim kalandba
keveredik

Nem utaztak messzire. Hamarosan kiszálltak

egy egészen kicsi állomáson. Onnan már látszot-
tak is a magas hegyek. Az országút ott kezdődött
a parányi állomásépület előtt.
Tim még sohasem járt úgy igaziból falun.
Nagymamája is nagyvárosban lakott, sőt az ösz-
szes nénikéi és bácsikái is. Itt most minden csu-
dára tetszett neki.
– Jaj, milyen aranyos kicsi pályaudvar! – kiáltot-
ta. – És milyen gyönyörű szép almafák! És nézd,
Szélsaru, igazi mező meg patak! Igazi mezei pa-
tak! – folytatta, és közben mindig néhány lépés-
sel apja előtt száguldozott. Csak úgy ugrált a há-
tán a hátizsák. Sütött a nap, és vidám szellő
fújdogált. A két vándor hamarosan letért az
országútról. Egy dűlőúton mentek tovább. Hogy
ott mi minden látnivaló nem akadt! Tarka virá-
gok, amelyeket Tim még hírből sem ismert,
meleg köveken napozó pillangók, az erdő szélén
meg egy valódi tűzszalamandra! Olyan gyönyörű
volt, hogy Tim szíve szerint megsimogatta volna.
Az erdő alja tele volt gombával meg pompás
hosszú fenyőtobozokkal. Tim legszívesebben
valamennyit magával vitte volna. Nemsokára
málnát is találtak meg apró erdei szamócát. És
egyszer csak ott csücsült egy nyuszi, egészen
közel az útszélen, és füvet ropogtatott. Tim
nagyokat kurjongatott gyönyörűségében, mikor
megpillantotta. De a nyuszi, ahogy észrevette
őket, hátracsapta tapsifülét, és elinalt a bozótba.
A két vándor déltájban egy kis erdei tisztásra
ért. Apa árnyékos helyet keresett, és leterítette a
takarót. Most vették csak észre, mennyire meg-
éheztek. Apa hátizsákjából előkerült a vajas ke-
nyér, jó néhány kemény tojás és egy kulacsban
tea. Tim hátizsákjában egy tábla csokoládé meg
egy óriási nyalóka rejtőzött. Igazi ínyenceknek
való lakoma. Be is lakmároztak alaposan, no per-
sze a kolbászt is meg kellett kóstolniuk. Sőt, apa
még a kalácsos csomagba is beleszimatolt. De
Tim szigorúan rászólt:
– Állj, Szélsaru! Nem szabad! Anya megtiltotta!
– Ejha! – mondta apa, és gyorsan visszadugta a
kalácsot a hátizsákba. – Te aztán jó kis felügyelő
vagy!
Evés után elnyomta őket a fáradtság. Apa a feje
alá tette a hátizsákot, és máris horkolni kezdett.
De Tim még most is túlságosan izgatott volt,
semhogy aludni tudott volna. „Jobb is, ha ébren
maradok – gondolta. – Különben talán még meg-
támadnak bennünket a rablók vagy a vadálla-
tok.” Szopogatta a nyalókáját, és bámulta a faága-
kat, ahogy ott hajladoztak fölötte a kék égen.
És ekkor... Miféle zörgő hang volt ez a száraz
avarban? Tim visszafojtotta lélegzetét. És most
újra megismétlődött ez a fura zörgés.
Tim villámgyorsan felpattant.
– Apa! – kiáltotta. – Kígyó! – És már futott is ha-
nyatt-homlok ki a tisztásra.
 Apa felült, és nagyot nevetett.
– Gyere csak vissza, te oroszlánszívű hős! Egy
kis egér volt! Annyira megijesztetted a kiabálá-
soddal, hogy majdnem belebújt a nadrágszáram-
ba! Ej, ej, Tűzcipő – hát hol hagytad a százmillió
oroszlánszívedet?
– Azt hiszem, mind elaludt – felelte Tim és apjá-
ra kacsintott.
– Az lehet – mondta apa. – Már hallottam róla,
hogy az oroszlánok szörnyen elálmosodnak a
nyalókától.
Erre mindketten jót nevettek Tim első nagy ka-
landján, aztán fölszedelőzködtek, és indultak to-
vább.
 A félelmetes Alma és Tim, a
tekintélyes férfiú

Szerencséjük volt ezen az első napon. Ahogy ki-

értek az erdőből, egy parasztgazdával találkoztak
a mezőn. Apa köszönt és megkérdezte, akad-e er-
refelé javítani való cipő.
– Akad hát – felelte a gazda. – Menjenek csak át
arra a nagy tanyára, és kérdezzék meg a felesége-
met.
Így is történt. A gazda felesége még örült is,
hogy házhoz jött a cipészmester. Mindjárt ki is
hozta a szakadt cipőket. Apa meg előszedte a
szerszámait.
Egy kislány is volt a tanyán. Györgyikének hív-
ták, és egyidős volt Timmel. Györgyike is nagyon
megörült a látogatóknak, hisz olyan ritkán vető-
dött el valaki erre a távoli tanyára. Nem győzött
csodálkozni azon, hogy Timet már ilyen hosszú
vándorútra viszi magával az apja.
 – Ugyan – mondta Tim –, ez nekem semmi. Hi-
szen én vagyok Tűzcipő Tim! – És közben ször-
nyen tekintélyes férfiúnak érezte magát.
Györgyike megmutatta Timnek az istállót és az
állatokat: a lovakat, a kocákat, a kecskéket, a tyú-
kokat, a libákat meg a kacsákat. Azután így szólt:
– A tehenek még kint vannak a legelőn. Később
majd hazahajtom őket. Vagy talán félsz a tehe-
nektől? Némelyik városi gyerek elszalad, mikor
jövök velük hazafelé.
– Hogy én? – kérdezte Tim. – Még hogy félnék a
tehenektől? Nevetséges!
Így aztán estefelé kettesben kimentek a legelő-
re. A tehenek egészen a legelő széléig elébük bal-
lagtak. Györgyike név szerint ismerte mindegyi-
ket. Ellát és Bertát, Olgát, Almát és Emmát.
– Ella a vezér – mondta Györgyike. – Csak
megfogom a láncát, és a többi már magától
elindul utána. Te vezetheted Almát, ő az utolsó.
Alma nagyon jámbor állat.
Tim már fogta is a vastag láncot. És a lánc má-
sik végén ott volt a nagy, kövér Alma! Tim meg-
merevítette a karját, nehogy Alma túl közel
kerüljön hozzá. Hiába tehén, azért csak van
szarva! Eleinte nagyszerűen ment minden.
Györgyike a többi tehénnel elöl, Alma és Tim a
sor végén. „Most aztán újra megmutatom,
micsoda fickó vagyok én – gondolta Tim. – Mert
én nem félek a tehenektől, mint a többi városi
gyerek!”
És most még tekintélyesebb férfiúnak érezte
magát. De Alma ekkor hirtelen megállt, és jóízű-
en legelni kezdett. Lehet, hogy még éhes? Vagy
az útszéli fű jobban ízlik neki a kövér réti fűnél?
Tim türelmesen várt. De Almának csöppet sem
volt sietős a dolga. Csak harapott és rágott, és bá-
mult a mezőre.
– Kérlek szépen – fordult hozzá udvariasan Tim.
– Most már indulnunk kell.
De Almának még semmi kedve nem volt az in-
duláshoz. Györgyike már rég eltűnt a többi te-
hénnel, és Alma csak állt ott, mint valami hegy,
és legelészett. Tim óvatosan meghúzta a láncot.
Alma hármat lépett előre, azután megállt. Csak a
farkával csapkodott Tim feje körül.
 – Na! – mondta Tim. – Ne csináld ezt! Gyerünk,
indulás! – És ezúttal valamivel erősebben rántot-
ta meg a láncot.
– Muuu! – mondta Alma, és szemrehányó tekin-
tettel nézett rá.
Tim megrémült ettől a különös hangtól. Ilyen
közelről elég borzasztó a tehénbőgés. Tim hátra
is ugrott. Attól viszont megfeszült kezében a
lánc.
– Muuu! Muuuu! – harsogta dühösen Alma,
megrázta a fejét, rántott egyet a hátsó felén, és
megindult száguldó iramban, maga után húzva
Timet, aki kétségbeesetten szorította a láncot!
Nem is gondolta volna, hogy ilyen sebesen tud
futni a tehén.
– Állj! Állj meg! – kiáltozta egyre. – Forduljunk
meg!
De Alma már gázolt is be vastag, konok lábaival
az erdőbe. Tim legszívesebben sírva fakadt volna.
Most mi lesz? Ez a szörnyű állat egyre beljebb
hurcolja őt az erdőbe. De hát el csak nem enged-
heti! Milyen sötét van máris az erdőben!
 – Györgyiii! – kiáltotta kétségbeesve. – Györgyi-
keee!
– Hahó! Hol vagytok? – hangzott odalentről.
– Itt! Az erdőben! Gyere, segíts! – jajveszékelt
Tim.
– Muuuu! Muuuu! – bőgött fel Alma. Közben
megállt, és szép nyugodtan csemegézni kezdett a
zsenge erdei fűből.
 Végre megjelent Györgyike. Fogta a láncot, rá-
sózott egyet Alma hátsó felére, és így szólt:
– Na gyerünk, Alma, indulás!
És Alma már indult is lefelé szelíden és illedel-
mesen a hegyoldalon, meg sem állt az istállóig.
Tim csendesen ballagott utána. Most valahogy
nem érezte magát tekintélyes férfiúnak.
– Te, Szélsaru! – szólalt meg este, mikor már az
ágyban feküdtek egy kis szobában. – Képzeld,
már azt hittem, hogy egyedül kell folytatnod a
vándorlást! És engem meg ez a szörnyű Alma vé-
gigvonszol az egész világon!
Erre nagyot nevettek mind a ketten, és már elő-
re örültek a következő napnak.
 Tim esete a híddal és egy ősöreg hal
története

Így vándoroltak hegyeken s völgyeken át, Tűz-

cipő és Szélsaru.
Apának többnyire akadt elég munkája. Még
pénzt is küldhetett haza. És Tim igen bátor ván-
dorpajtásnak bizonyult. Szép piros cipője meg-
szürkült az út porától, megrepedezett a sok tö-
vistől és éles kövektől. Néha azért megtörtént,
hogy hiába kérdezősködtek munka után, nem
akadt sehol lyukas cipő. Ilyenkor fáradtság, éh-
ség, szomjúság gyötörte őket. De Tim sosem pa-
naszkodott. Ha túl hosszúnak találták az utat, rá-
zendítettek egy vidám nótára, ami persze a saját
szerzeményük volt.
Apa ezt énekelte:

A bátor Tim, a híres Tűzcipő,

jámbor tehéntől meg nem retten ő!

Tim meg ezt:

 Jó Szélsaru, fején szép zöld kalap,
nagy mohón friss kalácsba harap!

És végül együtt énekeltek:

Vándorcipészek vagyunk mi ketten,

sötét erdőben szemünk se rebben,
mit számít nékünk göröngyös út,
vagy vizesárok, mély, akár a kút,
és nem riaszt bennünket se bozót, se kő –
nevünk nemhiába: Szélsaru és Tűzcipő!

És csak kapaszkodtak felfelé, egyre magasabbra

a hegyoldalon. Egyszer csak egy vad hegyi patak-
hoz értek. A zúgó, tajtékos patak hatalmas sziklá-
kon, kőgörgetegeken rohant keresztül, de tulaj-
donképpen sekély vizű patakocska volt, ezért
csak egy erős deszkapallót fektettek rajta keresz-
tül. Mármint híd gyanánt. A palló keskeny volt,
apa indult át rajta elsőnek. Már jól benn járt a kö-
zepe táján, de Tim csak állt a parton, és elmélyül-
ten szemlélte a pallót. Vajon mibe lehet itt meg-
kapaszkodni? Hogy menjen át korlát nélkül a zú-
gó, rohanó, veszélyes víz fölött? Egyszerre eszébe
jutott az a dal a Dagi Timről. És ha csakugyan el-
törik alatta a deszka? Odakiáltott apának:
– Szélsaru! Légy szíves, fogd meg a kezem! –
Csakhogy a víz túl hangosan zúgott, s apa nem
hallotta meg a kiáltást. Vagy csak úgy tett, mint-
ha nem hallaná. Ki tudhatja? Mindenesetre nyu-
godtan lépkedett tovább. Már el is tűnt Tim sze-
me elől.
– Akkor elindulok! – jelentette ki fennhangon
Tim. Igen ám, de a lába sehogy sem akart indul-
ni. Egyszerűen nem mozdult, mintha földbe gyö-
kerezett volna.
– Na, most! – biztatta magát Tim. De a lábának
még most sem akarózott moccanni.
„Legjobb lesz, ha lehunyom a szemem – gon-
dolta Tim. – Legalább nem látom ezt a vacak hi-
dat. És akkor nem is félek.”
Így is történt. Tim erősen összeszorította a sze-
mét, és nekiiramodott. Ámde egy szempillantás
múlva: placcs! – és Tim a vízben csücsült! Még-
hozzá jéghideg volt a víz, és szörnyen nedves! De
hamarosan apa is megjelent. Visszajött a túlsó
partról, megállt Tim előtt, és harsány nevetésre
fakadt. Tim sértődötten kimászott a partra, és
vizes fenekét dörzsölgette. Először arra gondolt:
micsoda szívtelen apa ez a Szélsaru, de hama-
rosan megvigasztalódott, és ő maga is jóízűen
nevetett a balesetén.
Utána még egy óra hosszat ott kellett hasalnia
a napon, míg meg nem száradt a nadrágja. Hogy
ne unatkozzék, apa elmondott neki egy történe-
tet:
 – Volt egyszer egy ősöreg hal. Már százhuszon-
két esztendeje úszkált a tengerben. Egyetlen ha-
lász se tudta kifogni, mert igen ravasz volt őkel-
me. Amint megpillantotta a hálót vagy horgot,
nagy ívben elkerülte. Még a legkövérebb kuka-
cokkal se lehetett lépre csalni. Hanem amikor a
százhuszonharmadik évét betöltötte, hirtelen
unatkozni kezdett. Nem volt már ínyére, hogy
folyton csak ide-oda úszkáljon a tengerben. Fur-
dalni kezdte a kíváncsiság, hogy milyen is lehet
odafönn a napfényben. De hiába kérdezte a többi
haltól, még azok se tudták megmondani, akik
már a százhuszonnegyedik évüket is betöltötték.
Azt gondolta hát: „Jól van, majd úgy intézem a
dolgot, hogy kifogjanak. Ha kihúznak a partra,
mindent megnézhetek odafönn.” Beúszott hát a
tengerből egy folyóba, meg sem állt, míg egy híd-
hoz nem ért. Odafönn a hídon egy horgász üldö-
gélt. Már három órája várt, de még semmi nem
akadt a horgára. Az öreg hal nekirugaszkodott, és
ráharapott a kukaccsalira. A horgász meg nagy
örömmel, gyorsan fölhúzta a zsákmányt.
„Ej, micsoda jó fogást csináltam – gondolta –,
micsoda szép kövér halat fogtam!” Hanem az
öreg hal csöppet sem örvendezett. Mert rémülten
tapasztalta, hogy nem tud lélegzetet venni a
levegőben. Csak hápogott, és csapkodott a farká-
val. És milyen forrón sütött a nap! Már érezte is,
hogy egyre szárazabb lesz a pikkelye. Ekkor a
horgász megragadta a farkánál fogva, és fölemel-
te a magasba. Hadd lássa a többi horgász,
micsoda halat fogott! Hanem az öreg halban még
nagy erő volt. Összeszedte hát minden erejét,
meggörbítette magát, és ficánkolt, ahogy csak
bírt, aztán hirtelen kicsúszott a horgász kezéből,
és visszapottyant a vízbe. Gyors iramban,
boldogan úszott visszafelé a jó öreg tengerbe. És
mikor odaért, így szólt a társaihoz: „Hogy
micsoda förtelmes hely az a szárazföld! Egészen
kiszárad az ember! Mit szóltok hozzá? Nem is
értem, hogy bírják ki az emberek meg a többi
állat! Én mondom nektek, ki ne mozduljatok a
vízből, barátaim!” És az öreg hal százhuszonöt
éves lett. Akkor történt vele a szerencsétlenség.
Éppen egy hegyi patakban úszkált, mikor egy
kisfiú a hátára csücsült. Az öreg hal menten ször-
nyet halt ijedtében.
 – Nem! – kiáltotta Tim. – Most csalsz, Szélsaru!
Én nem ültem semmiféle halnak a hátára!
– Nem? – kérdezte apa. – Akkor tévedtem. Sze-
rencséje volt az öreg halnak. De most már meg-
száradt a nadrágod, indulhatunk.
 A sötétségről, a gyáva nyusziról és a
csillagokról

Egyszer igazán szerencsétlen napot fogtak ki.

Bárhol kérdezősködtek, van-e foltozni való, min-
denhonnan elküldték őket. Végül már rájuk este-
ledett, és még mindig úton voltak. Tim szörnyen
éhes volt, és fájt a lába.
– A legelső faluban bemegyünk a fogadóba – vi-
gasztalta apa.
Tim lelki szemei előtt ekkor megjelent egy
nagy tányér krumplis gombóc vadas hússal, meg
egy óriási ágy friss, fehér ágyneművel. Szedte is
a lábát, ahogy csak bírta. De az út most egy sűrű
erdőn vitt keresztül. Közeledett az éjszaka, már
nagyon sötét volt, mikor észrevették, hogy elté-
vedtek. Hiába igyekeztek kikerülni az erdőből,
folyton botladoztak, beleakadtak a szederindák
és páfránylevelek sűrűjébe. Tim nagyon félt, és
megfogta apa kezét. „No tessék, most eltéved-
tünk az erdőben” – gondolta.
 – A tanító bácsi egyszer mondott egy szót, de
akkor nem értettem. Azt mondta, hogy korom-
sötét. Azt hiszem, ez az erdő most koromsötét –
mondta.
– Nem – felelte apa. – Koromsötét csak akkor
van, ha az ember teljesen magányos és szomorú.
Mi pedig nem vagyunk magányosak. Te itt vagy
mellettem, én pedig veled vagyok, és az ég tele
van gyönyörű csillagokkal. És szerintem a Jóisten
is velünk van. Ő fogja a másik kezedet.
– Nem hiszem – ellenkezett Tim. – A Jóisten
egész nap nem törődött velünk. – És bedugta a
másik kezét a nadrágzsebébe. – Apa, nem mesél-
nél valamit?
– Dehogynem – mondta apa. – Elmondok egy
éjszakai történetet. Volt egyszer egy félős nyu-
lacska. Igazi gyáva nyuszi volt. Nappal a világos-
ságtól félt, éjjel meg a sötétségtől. Igaz, egyszer
csaknem elkapta a róka, máskor meg az öreg ba-
goly eredt a nyomába. Szegényke már alig me-
részkedett elő a lakásából. Egy éjszaka, mikor
már szörnyen gyötörte az éhség, kiszaladt az er-
dőszéli lóherésbe. De micsoda borzongató lát-
vány tárult a szeme elé! Ott ült a kövér
vadmacska egy fa villás ágán, és csak úgy villog-
tatta rá a zöld szemét. „Jó, hogy jössz, kedves
nyuszi – miákolta barátságosan. – Annyira rá-
éheztem már egy kis nyúlhúsra!” – A szegény kis
nyulacska csak lapult remegve a lóherésben.
Moccanni sem mert, annyira félt. Hanem ahogy
bámult felfelé, a nagy mohón villogó, zöld macs-
kaszembe, megpillantotta az erdő fölött a csilla-
gokat. „Ó, kedves kandúr uram! – suttogta reme-
gő pofácskával. – Tetszik tudni, én olyan sovány
vagyok. Nem óhajt inkább galambhúst vacso-
rára? Nézze csak azt a hét gyönyörű galambot az
égen, ott, éppen a kegyed feje felett!” „Hol?” –
morogta a kandúr, és bajuszának minden szála
az égnek állt. A nyuszi rámutatott arra a hét
fényes csillagra, amelyek egészen közel vannak
egymáshoz. Az ostoba kandúr erre megnyalta a
száját, és arra gondolt: „Ez az, éppen ez kell
nekem! Hét galambot egy csapásra!” És csak bá-
mult föl sanda szemével az égre. A nyuszi meg
kapta magát, s iszkolt befele az erdőbe. Soha nem
érzett még olyan boldogságot, mint amikor újra
odabenn üldögélt a meleg odújában!
 Tim, miközben a mesét hallgatta, észre se vet-
te, hogy egyre ritkább lesz körülöttük az erdő. És
mire véget ért a nyuszimese, már ki is értek egy
tágas rétre. Odalenn a völgyben egy falu házai-
nak körvonalai látszottak. De már sötét volt min-
den ablak.
– Itt maradunk – mondta jókedvűen apa. – Nézd
csak, micsoda jó meleg kuckó vár itt bennünket!
 Az erdő szélén egy rozsföld terült el. Már learat-
ták a kalászokat, és a kévék szépen egymásra vol-
tak rakva. Mintha apró sátrak lennének, úgy áll-
tak ott hosszú sorban a csillagok fényében. Apa
lecsatolta a hátizsákot, levette a takarót, leterí-
tette a földre, és erdei falombot helyezett rá. Így
aztán jó meleg ágyat vetett az illatos rozs-sátor
alatt. Tim is segített neki. Hiszen ez még jobb,
mint ha fogadóban aludnának. Apa zsebéből egy
darabka száraz kenyér is előkerült. Szépen elfe-
lezték és megették. Még a krumplis gombóc meg
a vadas hús sem lehetett volna ízletesebb annál a
kis darab száraz kenyérnél! Aztán csak feküdtek
hanyatt, és nézték a csillagokat. Apa megmutatta
Timnek azt a hét csillagból álló, szekérforma
alakzatot, amivel a nyuszi rászedte a kandúrt. A
Nagymérleget is megmutatta neki meg a Kis-
mérleget, a Skorpiót és a Vízöntőt. Milyen hatal-
mas, milyen csodálatos volt az éjszakai égbolt!
– Azért nekem mind közül a Göncölszekér tet-
szik a legjobban – mondta Tim. És utána csende-
sen megkérdezte: – Mit gondolsz, haragszik rám a
Jóisten, mert az előbb azt mondtam?
 – Nem hinném – felelte apa. – Talán azt gondol-
ja, hogy tévedtél.
– Dehogy tévedtem. Biztos, hogy nem fogta
meg a másik kezem. Bele is dugtam a nadrágzse-
bembe. De én akkor se félek, ha csak te fogod a
kezemet. És most megint olyan jó minden! Még
örülök is, hogy ilyen rosszul sikerült napunk
volt. Különben most valami unalmas szobában
alhatnánk.
De most már ugyancsak fáradtak voltak mind a
ketten. Jó mélyen bebújtak a kis sátrukba. Csak a
lábuk lógott ki belőle. Körös-körül zúgott a hatal-
mas erdő, és olykor valamilyen állat kiáltása hal-
latszott.
– A bagoly! – mondta apa. – Mérges, mert a nyu-
szika túljárt az eszén. Most meg a róka ugat, hal-
lod?
– Valami zörgést hallok – szólalt meg aggodal-
maskodva Tim. – Mi lehet az?
– Pszt! – suttogta apa. – A nyuszi, a göncölszeke-
res. Vigyázz, el ne riaszd!
 Tim visszafojtotta a lélegzetét, és fülelt. De
nem sokáig, hamar elnyomta az álom.
 Tim még most is kövér, és a fekete
bárány története

Másnap kora reggel lementek a faluba. Apa egy

parasztgazda házánál kapott munkát, tüstént
hozzá is látott. Tim kiment körülnézni az utcára.
Néhány gyerek futballozott az úttesten.
– Nézzétek azt a kis dagit! – kiáltotta egyikük.
És rá is mutatott Timre. Erre valamennyien rá-
bámultak, és nevettek.
– Hülyék! – mondta csöndesen Tim. És érezte,
hogy elvörösödik a képe. Gyorsan beszaladt apjá-
hoz.
– Mi az? – kérdezte apa. Mert rögtön észrevette,
hogy Tim szomorú.
– Itt is csak olyan, mint odahaza – mondta Tim.
– Kinevetnek, mert kövér vagyok. Mért vagyok
én ilyen rettenetesen csúnya?
– Dehogyis vagy te csúnya! – mondta apa. –
Olyan vagy, amilyen Tim. Az egész világon te
vagy az egyetlen Tűzcipő Tim. És Tűzcipő Tim
kövér. Meg kell szoknod, hogy pici vagy és
gömbölyű.
– De én nem akarom megszokni! Én nem akarok
gömbölyű lenni! Nem akarok! – kiáltotta Tim. –
Mától kezdve nem eszem semmit. Addig kopla-
lok, amíg sovány nem leszek.
– A koplalástól csak megbetegszel. A kis fekete
bárány is beteg lett, mert nem evett semmit.
Figyelj csak, elmondom a történetét:
– Amint mondtam, volt egyszer egy kis fekete
bárány. Csupa fehér bárány volt a nyájban, csak ő
volt fekete. A többiek legalábbis azt hitték, hogy
fehérek. Pedig tulajdonképpen inkább szürkék
voltak. De a kis fekete társukat szörnyen lenéz-
ték, és ilyeneket mondtak neki: „Bece! De förtel-
mesen fekete vagy!” És a kis fekete bárány ettől
nagyon elszomorodott. Elszaladt messzire a töb-
biektől, hogy ne lássa senki. Egyszer meg három
óra hosszat állt egy mély patakban. De hiába, a
patak vize sem mosta fehérre. Csak náthás lett a
hideg víztől. A bárányka ekkor egy másik nyáj-
hoz szegődött. De ott sem volt jobb sora. „Beee! –
bégették az idegen bárányok. – Láttatok már
ilyen fekete bárányt? Minden rendes bárány
fehér!”
A szegény kis fekete bárány ekkor arra gondolt,
hogy ő talán nem is rendes bárányka, és a mamá-
ja, aki felnevelte, nem is az igazi mamája, csak
úgy találta valahol, és csak sajnálatból vette ma-
gához. Elhatározta hát, hogy elmegy a nagy hírű
varázslóhoz, aki fönt lakik a magas hegy tetején,
és megkéri, hogy varázsolja őt is fehérre, tegye,
hogy ő is igazi, rendes bárányka lehessen.
El is indult, föl a magas hegyre, jóformán nem
evett, nem pihent, míg oda nem ért a varázsló
házához. De arra nem számított a kis fekete bá-
rány, hogy a varázsló házát hármas vaskapu meg
három kapuőr őrzi. A legkisebb kapu őre így
szólt, mikor megpillantotta:
– Ilyet se láttam még életemben, ilyen fekete
bárányt. Én bizony nem engedlek be!
De a kis bárány egészen kicsire húzta össze
magát, és besurrant a kapun, az őr észre se vette.
 A középső kapu őrének annyira megesett rajta
a szíve a feketesége miatt, hogy szó nélkül been-
gedte.
Elérkezett hát a kis bárány a legnagyobb kapu
elé. Mikor az őr meglátta, így kiáltott fel:
– Ejnye, de helyes kis bárány! Tiszta fekete! Hal-
lod-e, barika, nagyon tetszel nekem! – azzal elve-
zette a varázslóhoz.
Szepegve adta elő a kérését a fehér szakállú
öregnek, csak úgy remegtek kis pipaszár lábai.
– Kérlek szépen, kedves varázsló, varázsolj en-
gem át fehérre, hogy én is olyan legyek, mint a
többi bárány.
Elmosolyodott erre az öreg varázsló, és így
szólt:
– Dehogyis varázsollak én téged fehérre, hiszen
olyan szép fényes fekete a bundád! Nekem még
jobban is tetszel, mint a társaid. Tudod, szörnyen
unalmas lenne, ha minden bárány egyforma vol-
na.
És a kis fekete bárány most olyan boldogságot
érzett, amilyent még soha életében. Köszönt, és
már nyargalt is vissza a társaihoz. „Beee! – mond-
ták a többiek. –  visszajött ez a csúf fekete.” „Igen
– szólt a többiekhez –, tudom, hogy fekete va-
gyok. Én feketének születtem, ti meg fehérnek.
De azért én is rendes bárány vagyok.” És jóízűen
legelészni kezdett, és attól fogva mindig barát-
ságos volt a többiekhez. Végül persze azok is
megszokták fekete testvérkéjüket, és nem is
bántották soha többé.
– Szerinted én is fekete bárány vagyok? – kér-
dezte akkor Tim.
 – Néha bizony az vagy! – mosolygott apa. – Ép-
pen ezért tudhatod, milyen unalmas volna, ha
minden ember egyforma lenne.
Tim megcsókolta apát, és kiment a gyerekek-
hez.
– Itt a dagi! Visszajött a gömböc! – kiáltozták
azok.
– Egész jó kapus lehetne – jegyezte meg az egyik
nagyfiú. – Olyan hájas, hogy el se férne mellette a
labda.
Hájas, azt mondta! Tim nagyot nyelt. De aztán
elnevette magát, és bólintott:
– Szívesen lennék kapus, ha engednétek, hogy
játsszam.
– Tetszel nekem, kispajtás! – mondta a nagyfiú,
és Tim vállára csapott. – Nem vagy sértődős fic-
kó.
Erre a gyerekek megkérdezték Timtől, hogy
hívják és honnan jött. Tim elmesélt nekik min-
dent részletesen. A gyerekek ámulva hallgatták,
hogy még csak hétéves, és már ilyen hosszú útra
indult vele az apja. Annyira összebarátkoztak,
hogy egész nap együtt maradtak. Délután indiá-
nosdit játszottak. Timnek a Guruló Hájgombóc
nevet akarták adni. De Tim icipicit sem sértődött
meg érte. És elmondta, hogy az ő indián neve
Tűzcipő Tim. Végül ez lett a legszebb napja,
amióta eljöttek hazulról.
Másnap reggel, mikor Tűzcipő és Szélsaru út-
nak indult, a fiúk egészen az erdő széléig kísérték
őket. Ott aztán nagy búcsúzkodást rendeztek.
Sorra kezet ráztak a két vándorral.
– Viszontlátásra, Szélsaru úr! – mondták. – Vi-
szontlátásra, Tűzcipő Tim! Gyere el jövőre is, Gu-
ruló Háj gombóc! És vigyázz a vonalaidra, ne-
hogy soványan gyere vissza!
– Persze hogy visszajövünk a jövő nyáron, ugye,
Szélsaru? De akkorra még sokkal, de sokkal kövé-
rebb leszek! Olyan leszek, mint egy hordó!
És akár egy kis fekete bárány a réten, oly vidá-
man ugrándozott Tim apja mellett az ország-
úton.
 A gyógysapka és egy végenincs
történet

Forró nyári nap volt. Tim legszívesebben lehe-

veredett volna valahol az árnyékban. De apa csak
nyargalt előre hosszú lábaival.
– Siessünk – mondta. – A legközelebbi faluban
talán lesz postánk anyától. Megbeszéltük, hogy
oda címezi a levelünket.
Erre aztán Tim is szaporán szedte a lábát. Alig
várta, hogy megkapja anya levelét.
A faluba érve, első útjuk a postára vezetett. A
postamester egy nagy csomagot adott át nekik,
és ők ott helyben ki is bontották. Tiszta fehérne-
mű volt a csomagban, egy jókora kalács, egy
hosszú szál kolbász, egy óriási nyalóka, egy do-
boz szivar meg egy csodálatos, tűzpiros gyapjú-
sapka Timnek! Anya azt írta, hogy nagyon hiány-
zik már neki Szélsaru meg az ő drága kisfia. És
sok-sok puszit küld nekik.
 – Én már nem vagyok kisfiú – dünnyögte Tim,
de azért kövér könnycseppek potyogtak a szemé-
ből.
Miután többször is elolvasták a levelet, kiszed-
ték a szennyest a hátizsákjukból, és átrakták a
dobozba. Apa levelet írt anyának, Tim pedig egy
képet rajzolt rá. Kissé nehezen ment a dolog a
postai tollszárral, elég sok pacát ejtett. De apa azt
mondta, azért nagyon szép lett a rajz. Rajta volt
minden: a magas hegyek, a patak a keskeny pal-
lóval meg egy jól megtermett tehén a réten. Az
országúton két vándor. Az egyik magas és so-
vány, a fején hatalmas puhakalap. A másik kicsi
és gömbölyű. Tim ezt írta alá: „A két vándor!”
Megmutatta a képet a postamesternek, mire az
adott neki egy piros meg egy kék ceruzát. Tim
szépen kiszínezte a képet, az eget meg a patakot
kékre, a kis kövér vándor cipőjét és fejét pirosra.
Aztán betették a levelet a csomagba, és átkötöt-
ték a dobozt. Elbúcsúztak a barátságos posta-
mestertől, és újra felcsatolták hátizsákjukat.
Ahogy kiléptek az utcára, így szólt Tim:
 – Te, Szélsaru, azt hiszem, beteg vagyok. Olyan
fura érzés van a hasamban. Mintha valami féreg
marná.
– Hm – mondta apa, és közben a fejét csóválta. –
Úgy látszik, fertőző betegségről van szó, mert én
is ugyanazt érzem. Te, Tim, azt hiszem, nekünk
honvágyunk van. De én tudok valami jó orvossá-
got ellene. Vedd föl a piros sapkát, amit anya kül-
dött, meglátod, mindjárt jobban érzed magad.
– Te meg gyújts rá egy szivarra! – javasolta Tim.
Így is történt. Az utcán ugyancsak elcsodálkoz-
tak a járókelők. Miért visel ez a kisfiú vastag
gyapjú sapkát ebben a déli forróságban. Hát még
az apja, hogy az micsoda naplopó lehet! Itt sétál
fényes nappal, dologidőben, szivarral a szájában!
Szép kis família! De Tűzcipő és Szélsaru rájuk se
hederített. Mit tudhatják ezek, milyen komoly
betegség gyötri őket. A gyógysapkáról meg az
orvosságszivarról aztán végképp sejtelmük sem
lehet.
Csak ballagtak hát szépen kettesben az ország-
út felé. Apa egy idő múlva azt mondta, hogy
most már levehetné Tim a sapkáját. De Tim hal-
lani se akart róla. Hiszen még mindig olyan szo-
morú, és semmi másra nem is tud gondolni, csak
anyára meg az otthoni dolgokra.
– Jaj de szeretnék már... – mondta csöndesen, de
aztán elhallgatott. Minek is folytassa, apa bizto-
san szomorkodna, ha most azt mondaná: „Jaj de
szeretnék már otthon lenni!”
– Mit szeretnél? – kérdezte apa, és kék füstfelhőt
fújt Tim arcába.
– Semmit! – vágta rá gyorsan Tim. De közben
olyan vörös lett a képe, mint a sapkája. Ekkor egy
autó száguldott el mellettük, gyönyörű, csillogó,
nyitott tetejű sportkocsi. Egy férfi ült benne meg
egy kislány, aki vidáman integetett a két vándor-
nak. Ők is visszaintegettek, de Tim rosszkedvű
volt, és bizony meg is irigyelte egy kicsit azt a
kislányt.
– Jaj, Szélsaru, de jó is volna, ha nekünk is lenne
autónk – kezdte rá újra.
– Fáradt vagy? – kérdezte apa.
– Azt hiszem – felelte szomorúan Tim.
 Letelepedtek hát egy almafa alá az árnyékban,
és kicsomagolták a kalácsot.
Egy repülőgép zúgott el felettük a kék égen.
Olyan volt, akár valami nagy, erős ezüstmadár.
Ekkor újra megszólalt Tim:
– Jaj de jó volna, ha repülni tudnék, jaj, Szélsaru,
annyira szeretnék repülni!
Apa beletúrt a hajába, és megint szomorú sün-
disznóképet vágott.
– Jajdejóvolna. Jajdeszeretnék... igen, igen, így
hívták azt a kisfiút – dünnyögte.
– Kicsodát? Kit hívtak így? – kérdezte nagy kí-
váncsian Tim.
– Hát egy szegény kisfiút, már nem is tudom,
kitől hallottam róla. Ismerem a történetét, de tu-
dod, az egy végenincs történet.
– Mondd el – kérlelte Tim. – Szép történet?
– Magam sem tudom – felelte apa. – Az eleje vi-
dám, a közepe szörnyen szomorú, és a vége elve-
szett. Nem tudom a végét. Lehet, hogy nem is
végződik olyan rosszul? No, figyelj csak ide: Volt
egyszer egy kisfiú, aki azt kívánhatott magának,
amit csak akart – minden kívánsága teljesült. Ha
azt gondolta: „Jaj de jó volna, ha holnapra
megbetegedne a tanító bácsi!” – a szegény
tanítónak tüstént borzalmasan megfájdult a
foga. Ha pedig azt gondolta: „Jaj de szeretnék
egyszer annyi édességet enni, amennyi belém
fér!” – másnap csomagot kapott a nagymamá-
jától, benne másfél kiló töltött csokoládét. Vagy
amikor azt gondolta: „Jaj de jó volna, ha gyor-
sabban tudnék futni, mint a többi gyerek!” – már
repítették is szélsebesen a lábai, és ő nyerte meg
a futóversenyt. Mindig ő volt a győztes, akár
fogócskát, bújócskát vagy ne nevess koránt
játszottak, akár golyóztak, és ha futballoztak,
természetesen mindig az ő csapata rúgta a
legtöbb gólt.
– Jaj de jó dolga volt annak a kisfiúnak! – sóhaj-
tott fel Tim.
– Azt hiszed? – kérdezte apa. – Csakhogy a többi
gyerek már nem akart vele játszani. Erre külön-
böző dolgokat kezdett kívánni magának. Min-
denféle játékszert, amit csak el lehet képzelni,
gyönyörű ruhákat, sőt, még szebb arcot és új
hajat is. Az apjának persze már nem is kellett
dolgoznia, mert a kisfiú rengeteg pénzt kívánt
neki meg autót, házat nagy kerttel. Az anyjának
meg szép ruhákat kívánt, ékszereket és új búto-
rokat, mindent, amire éppen kedve szottyant. És
a szüleinek végül annyit kellett foglalkozniuk
ezzel a töméntelen holmival, hogy a gyerekükre
nem is maradt idejük.
– Na és volt elég játéka?! – vetette közbe Tim. –
Villanyvasútja is volt?
– Persze – felelte apa. – De hát nem játszhatott
egyszerre valamennyivel. És úgy egyedül már
nem is tellett öröme a játékban. No figyelj csak,
mondom tovább. Egy szép napon látogatóba ér-
kezett a kisfiú bácsikája, egy hosszú szakállas
öregember. Ekkor a kisfiú arra gondolt: „Micsoda
nagyszerű dolog az ilyen szakáll. Jaj de szeret-
ném, ha nekem is lenne!” És ahogy kigondolta,
már nőtt is ki a hatalmas szakálla! Az utcán
persze mindenki utána fordult. Ki látott már
ilyen kisfiút Télapó-szakállal! No de ilyet! Ez
persze bosszantotta a kisfiút, és szeretett volna
megszabadulni a szakállától.
 – Mért nem kívánta, hogy eltűnjön a szakálla? –
kérdezte Tim.
– Hiszen éppen ez volt a bökkenő – mondta apa.
– Visszakívánni nem tudott semmit. Meg kellett
várnia, amíg magától elmúlt. És ez így volt min-
dennel. Egyszer például egy krokodilust kívánt
csak azért, mert látott egyet az állatkertben, és
azt olyan mulatságosnak találta. És amint elgon-
dolta, már döcögött is feléje az otromba jószág, és
legázolta az egész kertet. Ki kellett hívni a tűzol-
tókat meg az állatkert igazgatóját, hogy megsza-
baduljanak tőle. És ha az a kisfiú azt kívánta,
hogy essen az eső, akkor egy hétig szakadatlanul
zuhogott. Hát így volt. Egyszer azt kívánta, hogy
hosszú hajóútra mehessen. El is indult egy cso-
daszép óceánjáró hajón, de mikor a feleúton jár-
tak, elfogta a honvágy, haza akart menni. Igen
ám, csakhogy ki kellett várnia, amíg a hajó
elment Amerikáig, és onnan megint vissza.
– Szegény kisfiú! – tört ki a sóhajtás Timből.
 – Bizony – mondta apa –, nagyon-nagyon sze-
gény volt az a kisfiú. No de végre mégiscsak
hazaért. És ezután már sokkal jobban meggon-
dolta, mit kívánjon. Csak kuporgott naphosszat a
kuckójában, és azon töprengett, mit is kívánhat-
na magának. De már alig jutott eszébe valami.
Szörnyen unatkozott, és egyre elégedetlenebb
lett, mivel nem tudott már örülni semminek.
– És aztán? – kérdezte Tim. – Hogy van tovább?
Apa szelt magának még egy darab kalácsot, és
beleharapott.
– De hiszen megmondtam, hogy ennek a törté-
netnek nincs vége. Kívánni mindig tud valamit
az ember. Az a szegény Jajdejóvolna-Jajdeszeret-
ném is mindig kíván magának valamit, se vége,
se hossza a kívánságainak.
Hm – mondta Tim, es levette lejéről a piros sap-
kát. Ide-oda forgatta a kezében, és közben na-
gyon elgondolkodott valamin. Aztán hirtelen
fölnevetett, és így szólt: Mondd, Szélsaru, kíván-
hatok valamit?
– Vigyázz, Tűzcipő! – kiáltotta ijedten apa. –
Csak óvatosan! Nehogy valami rosszat kívánj!
 – De hiszen csak egy kis kolbászt szeretnék! –
mondta Tim, lehempergőzött az útmenti árokba,
és annyira nevetett, hogy csak úgy kalimpált a
lába. – Hű, ha én most azt kívánnám, hogy olyan
nagy legyek, mint te! Vagy még nálad is na-
gyobb! Vagy ha azt kívánnám, hogy kék hajam
legyen! De én nem kívánok ilyent! Ha bolond vol-
nék!
– Kolbászt akarsz? – kérdezte apa, és ő is neve-
tett. – No, az jó dolog. – És levágott mindkettőjük-
nek egy-egy jókora darabot. Evés közben aztán
mindenféle bolondos kívánságokat gondoltak ki,
és mikor útnak indultak, megint olyan elégedet-
tek és vidámak voltak, mint máskor.
 Esős idő, borús hangulat és egy orr
története

Egy módos gazda házában apa három napra való

munkát kapott. Éppen jókor jött a dolog, mert
esett az eső. A gazdának három gyereke volt, Tim
egész nap játszhatott velük. Volt egy jámbor,
öreg lovuk is. Tim néha lovagolhatott rajta.
Olyankor valóságos királynak érezte magát. Leg-
szívesebben itt maradt volna ezen a tanyán. De
apa végül is valamennyi cipőt megjavította, és
így szólt:
– Tim, kitisztítottad a tűzcipődet? Mert kora
reggel indulunk tovább.
Tim könyörgőre fogta a dolgot:
– Hadd maradjunk itt még egy napig! Annyira
szeretném!
– Nem lehet – felelte apa. – Nincs már itt semmi
dolgom.
– De még el sem állt az eső!
 – Talán cukorból vagy, Tűzcipő? – kérdezte apa.
– Hidd el, csak újabb élmény lesz, ha járunk egyet
az esőben.
– De én nem akarok élményt. Itt akarok marad-
ni – jelentette ki Tim. – Most kerestél elég pénzt,
elmehetnénk egy fogadóba. Biztosan van fogadó
itt a faluban. És akkor egész nap játszhatnék a
gyerekekkel.
De apa nem egyezett bele. Timnek másnap
kora reggel fel kellett kelnie, hátizsákja fölé húz-
ni a kapucnis kabátot, és indulni kellett a hideg
esőben. Nagyon rossz hangulatban volt. Még a
piros sapka se vigasztalta meg.
– Meg fogok fázni – mondta szemrehányó han-
gon. – Nagyon beteg leszek. És akkor mégiscsak
el kell hogy vigyél egy fogadóba. És kikapsz
anyától, mert nem vigyáztál rám.
Apa nem felelt. Egy dalt fütyörészett, és csak
ügetett előre szélsarujában.
Időnként hátrafordult, és így szólt:
– Vigyázz, ne lépj bele a pocsolyába!
 De Tim olyan mérges volt, hogy szándékosan
belegázolt. Azt akarta, hogy átnedvesedjen a lá-
ba, és beteg legyen. Hogy megbüntesse apát!
Apa egy idő múlva beszélni kezdett. Mintha
csak úgy magának mondaná:
– Hát egyszer volt egy asszony – kezdte –, nem
volt annak semmi dolga, mint mindig mérgelőd-
ni. Már kora reggel elkezdte. Előbb azon bosszan-
kodott, hogy mért kell fölkelnie, mikor ő még
aludni szeretne. Utána meg azon, hogy nincs jó
idő. Ha bevásárolni ment, az emberek miatt
bosszankodott. Ha kedvesen beszéltek vele, azt
mondta: No persze, csak megjátsszák magukat!
Ha meg barátságtalanok voltak, kijelentette:
Tudtam én mindig, hogy milyenek az emberek.
Rosszak, egytől egyig. No aztán jött a postás. Ha
hozott levelet, azon bosszankodott az asszony,
hogy most választ kell írnia. De ha nem kapott
postát, akkor mérgeskedett csak igazán. És ez így
ment egész nap, reggeltől estig. Este aztán me-
gint csak volt oka a bosszankodásra, hogy most
miért kell lefeküdnie. Egy napon aztán szörnyen
megmérgesedett az egész városra. Becsomagolta
a holmiját, és vidékre utazott. Hanem ott is
csupa bosszúság volt megint az élete, az embe-
rek, a tehenek, a rossz utak és az étel miatt. Mert
természetesen semmi sem ízlett neki. Vissza is
költözött hamarosan a városba, és ott mérge-
lődött tovább. Idővel aztán az arcára is kiült a
méreg. Csupa ránc lett a homloka, lebiggyedt a
szája. Hanem a legrosszabb az volt, ami az
orrával történt. Mert az egyre hosszabb és egyre
hegyesebb lett. Aki az utcán találkozott vele, már
messziről észrevette, hogy az orrára van írva az
örökös bosszankodás. Ugyanis nem minden
hosszú orr egyforma. Van olyan is, amelyik min-
dig vidám. De az, amelyik a sok mérgelődéstől
nyúlt meg, egyszerűen elviselhetetlen.
Tim titokban megtapogatta az orrát.
– Már tudom, mért mondtad el ezt a történetet
– morogta. – De én akkor is mérges vagyok.
Apa megállt, és szemügyre vette Timet.
– Hm – mondta –, még nem is látszik. De vi-
gyázz, mert esős időben gyorsabban nő a haragos
ember orra! Akár a fű. No persze lehet, hogy ez
nagyon praktikus. Ráakaszthatod a hátizsákod,
ha elfárad a hátad.
Hanem erre már Tim is elnevette magát.
– Hagyd abba, Szélsaru! – mondta. – Már nem is
vagyok mérges.
– Hát ennek igazán örülök – mondta apa. – Azt
hittem, segítenem kell majd az orrnövesztésben.
Anya tán meg se ismeri volna bennünket!
 – És a tanító bácsi azt mondta volna az iskolá-
ban: „Ki ez a gyerek? Hiszen ez olyan kövér, mint
Tim, de az orra, az egészen más!” – tette hozzá
Tim.
És már újra a régi, vidám, bátor Tűzcipő volt,
átugrotta a tócsákat, és lefújta az esőcseppeket az
orráról. Apa orráról is csöpögött a víz. Versenyt
rendeztek hát, hogy melyikük tudja messzebbre
fújni az esőcseppeket. Tim lett a győztes.
 A rejtett kincs és a szerencsemalac
története

Hamarosan elállt az eső. A két vándor nagyon

örült, hogy minden olyan tiszta és üde lett. Csak-
nem három hete volt már, hogy eljöttek hazulról.
Egyre gyakrabban beszéltek a hazatérésről és
anyáról, törték a fejüket, hogy mit is vihetnének
neki.
– Bárcsak találnánk a végén valami kincset! –
mondta Tim. – Sok-sok aranyat meg drágakövet!
Egyik nap az erdő közepében egy dombtetőn
álló régi, omladozó várra bukkantak. Nem is igen
lehetett azt már várnak nevezni, inkább romhal-
maznak. Sűrű bozót nőtte be a leomlott falakat, s
az ablakokban zöld ágak lengedeztek.
– Szélsaru! A kincs! – kiáltotta Tim, és már kú-
szott is felfelé a hepehupás lépcsőn a vár belsejé-
be.
Apa leheveredett a fűbe.
 – Szólj, ha megtaláltad – mondta. – Addig pihe-
nek.
Tim átnyomakodott a sűrű bozóton a várud-
varba, és ott bekémlelt minden szögletbe, min-
den zugba. Bizonyára itt van az elásott kincs! De
hiába kutatott-keresett, nyoma sem volt sehol
drágakővel teli ládának, arannyal teli zsáknak.
Tim azt a részt is átkutatta, ahol régen a szobák,
pincék és lóistállók voltak, de ott sem talált sem-
mit. Csak üres cigarettás dobozok, papírdarabok
és rozsdás konzervdobozok hevertek szanaszét.
Úgy látszik, mások megelőzték és elvitték a kin-
cset. Tim dühösen, csalódottan ment vissza apjá-
hoz.
– Elkéstünk – mondta. – Mert nekünk soha
sincs szerencsénk. Mi mindig szegények mara-
dunk.
– Mondd, Tim: ismered a szerencsemalac törté-
netét? – kérdezte apa. – Voltaképpen gyönyörű
rózsaszín malacka volt. Mindenki nagyon szeret-
te. De ő mindenáron szerencsemalac akart lenni.
A szerencsemalac nagyon gazdag, gondolta. Ta-
lálnom kell hát valami kincset! És már nem is
játszott a többi malaccal, nem evett, nem aludt,
éjjel-nappal csak túrta a földet az udvaron meg
az istállóban. A szép rózsaszín pofácskája kiseb-
bedett, minden tagja sajgott, lefogyott a kisma-
lac. Végül aztán egy éjszaka az istálló padlózata
alatt talált egy régi, rozsdás fazekat, teli arannyal
és drágakővel. Tüstént be is kebelezte az egészet,
egy szem arany vagy drágakő se maradt. „Végre
gazdag vagyok – gondolta –, most már én leszek a
legboldogabb malacka a világon.” De bizony hiá-
ba volt tele a bendője a sok drága kinccsel, nem
érzett attól még egy picurka boldogságot sem.
Csak azt érezte, hogy nagyon fáj a hasa. És olyan
súlyos lett az aranytól meg a drágakövektől,
hogy már ugrándozni sem bírt. Hanem a legrosz-
szabb mégiscsak a félelem volt. Mert a kincs min-
den lépésnél csörögni kezdett a hasában. Ha ezt
észreveszi a gazda, biztosan levágja! Vagy elhur-
colják a rablók, és azok teszik el láb alól. Kétség-
beesetten lógatta az orrát meg a kunkori farkin-
cáját a kismalac. „Hogy én milyen szerencsétlen
vagyok! – hajtogatta magában.
Ekkor odament hozzá a jóságos anyakoca. „Röf-
röf – mondta neki –, úgy látom, elrontottad a
gyomrod. Valami megártott neked, te szegény
kis buta malackám. Azonnal köpd ki!” A kisma-
lac szót fogadott, kiköpte a sok kincset, és ahogy
megszabadult tőle, mindjárt jobban is érezte ma-
gát. Odament a teknőhöz, és jól belakott a finom
moslékból. Azután együtt játszott meg hemper-
gőzött a többiekkel az udvaron. Akkorákat röfö-
gött örömében, hogy a könnye is kicsordult.
„Ejha – gondolta –, mégiscsak pompás dolog, ha
igazi malac lehet az ember! Most aztán csak-
ugyan szerencsemalac vagyok!”
– És kié lett az arany? – kérdezte Tim.
– A gazdáé. Új disznóólat építtetett belőle, és
hálából égszínkék szalagot kötött a kismalac far-
kára.
– Tulajdonképpen igazad van – jelentette ki né-
mi töprengés után Tim. – El se tudnánk cipelni
innen azt a sok aranyat. Pedig nem volna jó itt
maradni. Nagyon félnénk a rablóktól. Azt hi-
szem, mégiscsak jobb így. Mondd, apa, nem
volna kedved kicsit játszani? Én lennék a lovag,
te meg a rabló.
 Így is történt. Tűzcipő Tim, a nemes lovag, föl-
kapaszkodott a várába.
– Gyere csak ide, Szélsaru, te vén haramia! –
kiáltotta az egyik ablaknyílásból. – Gyere csak, ha
mersz, és mérkőzz meg velem!
Szélsaru, a haramia velőtrázó ordítást halla-
tott. Aztán hátratolta homlokán kalapját, és be-
mászott a várba.
– Nem fogsz el! Nem fogsz el, öreg rablóvez... –
kiáltotta Tim, és hirtelen elhallgatott. Egyszerre
semmit sem érzett a lába alatt. Nadrágféken csú-
szott lefelé egy sötét, nyirkos pincébe, s a fejére
leomló kövek és göröngyök hullottak.
– Megütötted magad? – kérdezte rémülten apa.
– Nem, nem nagyon, de olyan borzasztó itt! Egy
nagy kövér pók mászik felém! – siránkozott Tim.
Apa lehasalt a lyuk fölé, és leeresztette Timnek
a nadrágszíját. Tim belekapaszkodott, és így
nagy keservesen fölvergődött a pincelyukból.
– Jaj de nehéz lesz ez a kincseszsák! – mondta
apa nagy nyögések közepette. Aztán fölemelte
Timet, és mint valami nehéz zsákot, a hátán vitte
kifelé a várból.
– No lám! – mondta közben Szélsaru – a hara-
mia kincset talált a pincében. A világ legnagyobb
kincsét! És nemsokára hazaviszi anyának. Hogy
örül majd neki anya!
 Egy könnyelmű nap és a két
vándorsólyom története

Apa egy szép nap reggelén így szólt Timhez:

– Te, Tűzcipő, azt hiszem, én már megint beteg
vagyok! Mintha minden porcikámban valami
rettentő könnyelműséget éreznek!
– Én is! – mondta Tim. – Hát ez rettenetes!
Olyan könnyelmű a lábam. Azt mondja, semmi
kedve gyalogolni. És a hasam is olyan könnyel-
mű. Kalácsot meg csokit akar!
– Akkor hát tennünk kell valamit. Ezt nem
hagyhatjuk annyiban. A legközelebbi faluban be-
megyünk a szatócsboltba, és veszünk kalácsot,
csokit, meg gyűrűs szivart. És a legközelebbi er-
dőben leheveredünk az árnyékban. Elvégre nem
mehetünk betegen haza. A végén még anyát is
megfertőznénk. Még csak az kéne! Hogy az egész
család könnyelműségben szenvedjen. Nem. Arról
szó se lehet! – mondta apa.
 És a legközelebbi faluban csakugyan bementek
a boltba, és egy hatalmas papírzacskót teliraktak
gyümölccsel, habcsókkal meg töltött csokoládé-
val, aztán elindultak, hogy valami szép helyet ke-
ressenek a lustálkodásra. Meg is találták hamaro-
san. Az erdő közepén egy kis tisztásra bukkantak.
A mohával benőtt kövek között tiszta vizű patak
csörgedezett.
– Hát ez itt igazi könnyelműeknek való luxus-
szanatórium! – kiáltott fel apa, és egy sudár fe-
nyőfa alatt leterítette a takarót.
Tim a papírzacskóban kotorászott, és sorra kós-
tolta az édességeket. Aztán lehúzták a cipőjüket
és harisnyájukat, és belegázoltak a patakba. Le-
fröcskölték egymást a friss hideg vízzel, és köz-
ben nagy lármát csaptak. Mikor megelégelték a
hancúrozást, tüzet raktak. Apa nyársra szúrt né-
hány almát, és megsütötte a tűz felett. Milyen
pompásan sercegett, és micsoda remek illata
volt! Tim megnyalta a száját, és így szólt:
– Most már sokkal jobban érzem magam. Azt
hiszem, meg is gyógyultam. Te is?
Hanyatt feküdtek, és nézték a felhőket.
 – Az ott olyan, mint egy csacsi – mutatott az
egyikre Tim.
– Nem, olyan, mint egy kacsa – jelentette ki apa.
– Ott jobbra, az a csőre.
– De hiszen az az én csacsim füle – méltatlanko-
dott Tim.
– No persze, ez egy valódi kacsacsi – mondta
apa. – Hallottál már a kacsacsiról? Hát miről ta-
nultok ti tulajdonképpen az iskolában? Hisz a ka-
csacsi nagyon híres állat! Ugyanis nappal iázik,
éjjel meg hápog.
– Becsapsz! – mondta Tim. – Talán már láttál is
ilyen kacsacsit?
– Hát persze. De akkor éppen aludt. Te, Tűzcipő,
én olyan álmos vagyok.
Még egy kicsivel mélyebbre kúszott az árnyék-
ba, és kinyújtotta hosszú lábait. De Tim még
nem hagyta aludni.
– Nézd csak, milyen nagy madár repül ott – ki-
áltotta. – Ismered?
Apa hunyorogva nézett a magasba.
– Ölyv. Vagy sólyom. Talán vándorsólyom.
 – Vándorsólyom! – nevetett Tim. – Már megint
becsapsz!
– Micsoda kis pimasz Tűzcipő vagy te! Vándor-
sólyom csakugyan létezik. Kérdezd csak meg a
tanító bácsit. De most maradj csendben – düny-
nyögte apa álmosan. – Eredj játszani! Csak el ne
menj a tisztásról, hallod-e!
Tim a patakhoz szaladt, és színes kavicsokat
szedett. Aztán gátat épített, és mesterséges tavat
duzzasztott. A tó vizén apró fadarabkákat úszta-
tott. Hanem ez a magányos játék nem volt igazán
szórakoztató. Mért kell apának átaludnia ezt az
egész gyönyörű, könnyelmű délutánt? Tim ide-
oda ténfergett és unatkozott. „Tulajdonképpen
be is mehetnék kicsit az erdőbe. Persze csak egé-
szen picikét. Hisz most már nem vagyok olyan
félős, mint régebben, apa meg észre se fogja ven-
ni.”
Végigballagott hát a patak partján, be az erdő-
be. Ott volt ám csak töméntelen sok látnivaló!
Először is egy egész kis építmény fenyőtűkből,
akkora volt, mint Tim feje, s az egészet a hangyák
hordták össze. Amott meg egy odú bejárata. Va-
jon róka lakik benne vagy nyúlcsalád? Ott hátul,
azon a tisztáson talán még málnát is szedhetne?
Tim egyre jobban távolodott apától, keresztül-
kasul bejárta az erdőt. Hát nem csodálatos így
kószálni? Végül egy régi, elhagyott kőfejtőhöz
ért. Körös-körül sűrű bozót. Lenn a mélyben
meggyűlt az esővíz. Olyan volt, mint valami fe-
kete, ijesztő tó. Tim megborzongott. Ha beleesne!
Jobb lesz inkább visszamenni apához. De merre
van a tisztás? Hol a patak? Tim fülelt. De nem
hallott mást, csak a mozdulatlan víz fölött rajzó
szúnyogok cirregését. És hirtelen elfogta a féle-
lem. Mintha összeszorítaná valami a torkát. És
milyen erősen dobog a szíve. Rablók! Vaddisznók!
Felbőszült szarvasok! – gondolta. Kiáltson apá-
ért? De azzal csak felhívja magára a vadak figyel-
mét. Nem, inkább visszamegy, sietve, de egész
halkan, mezítláb.
Hanem az erdő egyre sűrűbb lett. Száraz fenyő-
ágak összekarmolták a karját és a lábát. Ragadós
pókháló tapadt az arcára. Tim visszafordult. De
most már a kőfejtőt sem találta. Jaj, csak volna
valami út! Tim futva igyekezett arrafelé, amerre
apát sejtette, de folyton megbotlott. Kimerült
volt, lihegve, kapkodva szedte a levegőt. Mi lesz
vele, ha besötétedik? Hogy bírja ki egész éjjel
egyedül a sötét erdőben? Könnyek peregtek az
arcán. De azért csak ment, igyekezett egyre
tovább.
És amikor már azt se tudta, hová legyen félel-
mében, amikor kétségbeesésében éppen kiáltani
akart apának, egyszerre megpillantotta maga
előtt a békés tisztást. Apa szélsaruja kilátszott a
hatalmas fenyősátor alól. Tim megmosta arcát a
patak vizében, és lefeküdt apa mellé, aki éppen
nyújtózkodni kezdett, és nagyokat ásított.
– Elég volt a játékból? – kérdezte.
– Elég – felelte Tim. – A pataknál játszottam. –
És egy szót se mondott arról, hogy olyan messzi-
re elmerészkedett. Hamarosan összerakták a
holmijukat, és indultak tovább. Apa kijelentette,
hogy neki bizony jólesne még egy kis könnyel-
műség. Ma nem akar munkát keresni a gaz-
dáknál. Az út mentén egy friss szénával teli
csűrre bukkantak. Úgy határoztak, hogy ott töl-
tik az éjszakát.
Alkonyodott már, mikor letelepedtek a naptól
átmelegedett csűr falának tövében. Kényelmesen
megtámasztották a hátukat, és elfogyasztották
utolsó élelmiszertartalékukat. A hold felbukkant
a fenyőfák felett, sárgásvörösen, akár egy óriási
narancs. A csillagok is sorra felvillantak az égen.
Ahogy ott ültek és eszegettek, egyszer csak
megszólalt Tim:
– Apa, el kell hogy mondjak neked egy történe-
tet. Egyszer volt két vándorsólyom. Egy sólyom-
apa meg egy sólyomgyerek. Egyszer elindultak
kettesben, és beröpülték az egész földet. Nagyon
szép volt az útjuk, és nagyon örültek mind a ket-
ten. De egyszer az apasólyom elfáradt, és elaludt
a fűben. A fiúsólyom szörnyen unatkozott, fogta
magát és elröpült nagyon messzire. Meg akarta
nézni az egész erdőt. És látott egy hangyabolyt,
egy rókalyukat meg egy fekete tavat. És akkor
hirtelen félni kezdett. Úgy érezte, hogy valami
összeszorítja a torkát. És a szíve is olyan erősen
dobogott. Szeretett volna gyorsan visszamenni
papájához, de sehol nem találta. Kiabálni meg
nem mert, hogy a vadállatok meg ne hallják. És
már annyira félt, hogy sírni kezdett. Mert olyan
sötét és bozótos volt az erdő! De aztán végre még-
iscsak megtalálta a papáját. Az még mindig
aludt. És akkor olyan boldog volt a sólyomfiú, és
nem mondta meg az apjának, hogy elcsavargott.
– Hm – mondta apa. – Csakhogy ennek a törté-
netnek még nincs vége. Mert este, mielőtt lefe-
küdtek, a sólyomfiú mégiscsak mindent elmon-
dott az apjának. És az apasólyom így szólt: „Ké-
sőbb, ha nagy leszel, egyszer majd kirepülsz
egyedül a nagyvilágba. Akkor nem fogsz már fél-
ni a sötét erdőtől meg a fekete víztől, és ismerni
fogod a jó utat. De most még itt kell maradnod
mellettem.” Erre a fiúsólyom megígérte az apjá-
nak, hogy többé nem csatangol el.
– Igen – mondta Tim. – Megígérem. Soha többé
nem csatangolok el! És tudod, most nagyon örü-
lök, hogy mindent elmondtam neked.
 Bebújtak a szénába. Tim szorosan apa mellé
húzódott.
– Végre – sóhajtotta elégedetten. – Most végre
igazi könnyelmű csavargók lettünk!
– Meghiszem azt! – nevetett apa. – Te könnyel-
mű vándorsólyom! No de azt hiszem, lassan
csakugyan ideje lesz, hogy hazamenjünk anyá-
hoz, és újra köznapi emberek legyünk.
 A nagy hazatérés és a végenincs
történet vége

Hamarosan elérkezett a nagy utazás utolsó

napja.
Egész délután erős iramban meneteltek, míg
végül estére elérkeztek egy kis városba, ahonnan
a vonatjuk indult.
De ők először elmentek a borbélyhoz, és levá-
gatták a hajukat.
– Hogy ne legyen olyan csavargó külsőnk –
mondta apa.
– De azért mégis csavargók vagyunk – véleke-
dett Tim. – Ez nem attól függ, milyen hosszú a
hajunk.
Aztán elmentek egy üzletbe, és vettek anyának
egy kék köves ezüstgyűrűt meg egy tábla csoko-
ládét.
Minthogy csak másnap reggel indult a vonat-
juk, szobát béreltek Az arany ökörhöz címzett fo-
gadóban. Tim a kedvenc ételét rendelhette va-
csorára, vadas húst krumplis gombóccal, sőt apa
azt is megengedte neki, hogy igyon egy kicsit a
söréből. A vacsora nagyon ízlett Timnek, de ez az
egész fogadóbeli élet fárasztotta. Hogy mindig
szépen, egyenesen kell ülnie az embernek, nem
szabad tele szájjal beszélni, és nem böködhet a
késével a levegőbe. Apa rászólt, ha a többi ven-
dégre bámult, vagy ha járkálni akart a söntésben.
– Brrr! – mondta később Tim, amikor már ott fe-
küdtek a jó puha ágyban. – Milyen rémes hely ez
az ökör! Mit szabad itt csinálni egyáltalán? Többé
nem akarok fogadóban lakni. Képzeld el, apa,
hogy most kint fekszünk egy rozsföldön vagy va-
lamelyik csűrben vagy egy jó kis parasztházban!
Mégiscsak rosszabb dolguk van az uraknak. In-
kább csavargó maradok.
És még sokáig beszélgettek a sötétben. Minden
mondat így kezdődött: Emlékszel még, amikor...
Aztán végre mégis elaludtak.
Másnap reggel felvették a legtisztább ingüket,
ami még található volt a hátizsákjukban, szépen
levágták a körmüket, és vizes kefével simára
kefélték a hajukat. És utoljára húzták fel lábukra
a tűzcipőt meg a szélsarut.
Annyira türelmetlenül várták már a hazaérke-
zést anyához, hogy túl korán mentek ki az állo-
másra.
Szerencsére nem késett a vonat, csak az út tűnt
most valahogyan hosszabbnak, mint idefelé.
Amikor végre megérkeztek, már az utcájuk sar-
kán is befordultak, és megpillantották messziről
a muskátlis pinceablakot, mindketten futásnak
eredtek, pedig nem is beszéltek össze.
Mögöttük futottak az ismerős gyerekek.
– Megjött Tim! A suszterék Timje! – kiáltozták.
— Éppen olyan kövér és kicsi, mint azelőtt! Hé,
Mopszli, aztán elmeséld ám, hogy mit láttál!
Nem gurultál le a magas hegyekről?
Hát bizony ilyeneket kiáltoztak, de Tim egy
csöppet sem sértődött meg. Csak nevetett, és in-
tett nekik.
– Majd holnap! Holnap mindent elmesélek! –
mondta, és futott tovább, egyenesen anya karjá-
ba.
 Mert anya már észrevette a két közeledő ván-
dort, és elébük sietett.
– Anya! Anya! – kiáltott Tim, és anyja nyakába
csimpaszkodott. – Olyan jó volt! És úgy örülök,
hogy megint itthon lehetek veled!
Most minden olyan újnak és csodálatosnak lát-
szott idehaza: a frissen súrolt lépcső, a piros
muskátlik az ablakban, a kis konyha, a virágcso-
kor az asztalon, apa műhelye, az is gyönyörűen
kitakarítva, és a saját szobája, benne a fehér ágy
meg a játékdoboz az asztal alatt. Titokban még a
hátitáskáját is megsimogatta.
– Itthon vagyok! Itthon vagyok! – dúdolta csön-
desen, és közben ide-oda futkosott a lakásban,
minden szekrényt kinyitott, minden ablakon ki-
nézett.
Azután ott ültek megint hármasban a konyha-
asztalnál, kalácsot ettek, és kávét ittak hozzá, és
beszéltek, és beszéltek, egymás szavába vágva,
mint akkor, Tim születésnapján, amikor az úti-
terveket szőtték. Hisz olyan rengeteg mesélniva-
lójuk volt! Apa közben anya ujjára húzta a kék kö-
ves gyűrűt. És anya megint a szemét törölgette,
de most örömében.
Tim rajza, amit a levélben küldött, ott függött a
tűzhely mellett a falon.
– Éppen ilyen volt! – lelkendezett Tim. – Éppen
ilyen! És a tehenet Almának hívták. A kislány azt
mondta, vezessem haza a legelőről, és akkor...
De már későre járt az idő. Timnek le kellett fe-
küdnie.
 – Holnap majd elmondod a többit! – mondta
anya. És Tim érezte, hogy csakugyan nagyon fá-
radt.
Hanem amikor a piros tűzcipő már ott állt az
ágya alatt, és anya meg apa már jó éjszakát akart
kívánni, hirtelen megszólalt:
– Várjatok csak!
És úgy tett, mintha keresne valamit. Bebújt a
takaró alá, és az ágy végébe kúszott, lenyúlt az
ágy alá, és kotorászni kezdett a hátizsákjában.
– Vajon mit keres ez a kis Tűzcipő? – kérdezte
apa.
Tim elnevette magát.
– A végét keresem, Szélsaru, a végenincs törté-
net végét. Emlékszel, milyen volt, mikor meg-
kaptuk a csomagot a gyógysapkával, és hogy mi-
lyen borzasztó honvágyunk támadt? Nem is
akartam már továbbmenni. Legszívesebben rög-
tön hazajöttem volna. És akkor elmondtad an-
nak a fiúnak a történetét, akinek minden kíván-
sága teljesült. És most megtaláltam a végét!
 – Nagyszerű! – örvendezett apa. – Akkor mondd
el gyorsan! Remélem, jó a vége.
– Nagyon jó – jelentette ki Tim. Apa és anya le-
ült az ágya szélére, és Tim mesélni kezdett: – Szó-
val, mikor az a szegény Jajdejóvolna-Jajdesze-
retném már megunta az örökös kívánósdit, végre
támadt egy jó ötlete. Az, hogy nem kíván többé
semmit! Semmit az égvilágon! Kész. Vége a törté-
netnek.
Tim állára húzta a takarót, és egész hosszában –
igaz, ezzel nem mondtunk sokat – kinyújtóz-
kodott.
– És már én se kívánok semmi különöset –
mondta. – És örülök, hogy a ti gyereketek lehe-
tek, és az se baj, hogy olyan kövér vagyok! Olyan
jók vagytok! És olyan jó itthon lenni!
– Édes kis Tűzcipőm – mondta anya, és egy
nagy puszit nyomott Tim arcára. És már megint
meg kellett törölnie a szemét, mivel megint na-
gyon boldog volt.
És apa is lehajolt Timhez, és azt mondta:
 – Ez volt a legszebben végződő történet, amit
életemben hallottam. Derék kispajtás vagy, Tűz-
cipő Tim!
– Akkor jó – suttogta Tim. – És köszönök min-
dent, Szélsaru. – És már aludt is.
 FÜLSZÖVEG

„Volt egyszer két vándorsólyom, egy sólyomapa meg egy

sólyomfiú. Történt egyszer, hogy elindultak, és beröpül-
ték az egész földet. Nagyon szép volt az útjuk, és nagyon
örültek mind a ketten...” – mesélte Tűzcipő Tim egyik
este apának, amikor egy frissen rakott szénaboglya aljá-
ban ágyat vetettek maguknak. Hogy ki volt ez a Tűzcipő
Tim? Valóban vándorsólyom? Vagy holmi indián gyerek,
aki apjával, Szélsaruval járja az őserdő bozótjait? Nem.
Tim a legeslegkövérebb és legeslegkisebb fiú volt egy né-
met iskola második osztályában, és emiatt nagyon sokat
szomorkodott. Amikor éppen hétéves lett, akkor apja, a
vidám csizmadia, elhatározta, hogy ők ketten indiánok
lesznek, nyakukba veszik a széles nagyvilágot, és ő bebi-
zonyítja Timnek, mennyi öröm van egy kisfiú életében
még akkor is, ha gömbölyűbb és kisebb, mint amilyen
szeretne lenni... Tűzcipő Tim vidám nyara jó tanulságul
szolgálhat más gömbölyű és legeslegkisebb gyerekeknek,
de élményt nyújt a soványaknak, túlnőtteknek is.
A fordulatos kisregényt Gergely Erzsébet sikerült fordítá-
sában, Réber László nagyszerű rajzaival, gyerekek-felnőt-
tek egyaránt élvezhetik.
 Tartalom

Tűzcipő és Szélsaru

Tim elhatározza, hogy nem marad Tim, és a kövér király

története
Kilencszáz perc híján születésnap, és egy buta ember
története
Tűzcipő, Szélsaru és egy nagyszabású terv
A búcsú napja és a százmillió oroszlánszív
Csakugyan kezdődik, és Tim kalandba keveredik
A félelmetes Alma és Tim, a tekintélyes férfiú
Tim esete a híddal és egy ősöreg hal története
A sötétségről, a gyáva nyusziról és a csillagokról
Tim még most is kövér, és a fekete bárány története
A gyógysapka és egy végenincs történet
Esős idő, borús hangulat és egy orr története
A rejtett kincs és a szerencsemalac története
Egy könnyelmű nap és a két vándorsólyom története
A nagy hazatérés és a végenincs történet vége

Fülszöveg
A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Igazgatója
Felelős szerkesztő: T. Aszódi Éva
A szöveghűséget ellenőrizte: Fischhof Andorné
Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa
Műszaki szerkesztő: Wagner Orsolya
14000 példány, 5,2 (A/5)ív, MSZ 5601-59
70.4250 Egyetemi Nyomda, Budapest
Felelős: Janka Gyula
IF 1211-f-7173