A kis dán szigeten, Samsøn semmi sem az, aminek látszik.

Amikor váratlanul
nyoma vész a tizenhét éves Bettinának, a szigetlakók egy emberként vetik bele
magukat a találgatásokba. Mi történhetett a lánnyal? Meghalt? Vagy csak
újra megszökött az őt nevelő családtól, ahogyan korábban is tette már?
Telnek a hetek, és a rejtély nem oldódik meg, viszont egyre vadabb
híresztelések kapnak lábra. Jennyt és az unokatestvérét, Tessát is
nyugtalanítja az ügy, képtelenek másról beszélni. Azután egy teljesen
valószínűtlen helyen váratlanul felbukkan Bettina cipője, és a dolgok ezzel
komolyra fordulnak. Valaki a szigeten nagyon jól tudja, hová lett Bettina, és
ez a valaki Jennyhez és Tessához is közel áll.
Bettina eltűnése olyan lavinát indít el, amely megváltoztatja a szigeten élő kis
közösség és Jenny életét egyaránt. Az érzékeny kamaszlány rájön, hogy
édesanyja, a tetoválóművész Kissa szintén titkokat őriz, és hazudik a
rendőrségnek. Hogy Jimmy bácsi, a nagybátyja, akit annyira szeret,
valószínűleg nem teljesen ártatlan. Hogy a náluk lakó vonzó ausztrál fiú, Jack
nem pusztán a kerti munkában segédkezik. Jenny a természet rendezett
világában próbál vigaszt találni, miután azonban megörökli híres botanikus
dédapja növénygyűjteményét, amelyben ritka és mérgező fajok is találhatók,
kénytelen rájönni, hogy a természet is lehet szeszélyes. Miután elkezdi a
gimnáziumot Aarhusban, egyre határozottabban követi a dédapja nyomait, és
közben azt is felfedezi, hogy benne is ott él édesanyja kompromisszumokat
nem ismerő igazságérzete és csillapíthatatlan bosszúszomja.
Bűn és bűnhődés, tetoválások és növények: a Fehér virágok egyszerre
generációs regény, krimi, családi krónika, hűséges képe az 1990-es évek
világának, és felháborodott társadalomkritikai mű.
Sissel-Jo Gazan korábbi könyvei a Jaffa Kiadónál:
A dinoszaurusz tolla
Tintagomba
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Sissel-Jo Gazan: Hvide blomster.
Politikens Forlag, Denmark, 2020

© Sissel-Jo Gazan and JP/Politikens Hus A/S 2020

in agreement with Politiken Literary Agency

Hungarian translation © Sulyok Viktória, 2021

Hungárián edition © Jaffa Kiadó, 2021
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Simon Lilholt, Andreas Ludvigsen (Big Ace Tattoo)

eredeti rajzának felhasználásával

Szerzőfotó: Les Kaner

A könyv megjelenését a Danish Arts Foundation támogatta.

Fordította Sulyok Viktória

Szerkesztő V. Detre Zsuzsa
Felelős szerkesztő Schultz Judit
Felelős kiadó Jaffa Kiadó

ISBN 978-963-475-511-1
Jaffa Kiadó • www.jaffa.hu
 Urak, akkor, tudom, hogy majd nem mosolyognak
Mert omlanak a házaik
És a városban tombol majd a pusztítás
Csak egy rongyos fogadó marad épen, semmi más
S kérdik majd: És itt ugyan ki lakhatik?
És a fogadó körül lesz lárma akkor éjjel
S kérdik majd: Hogyhogy ez épen megmaradt?
És ha látják, hogy az ajtón akkor reggel kilépek
Mind így szól: Hát éppen emiatt?
S egy hajó, nyolcvitorlás
És rajta ötven ágyú
S felvont lobogók1

Bertolt Brecht: Koldusopera

1
Vas István fordítása.
 Samsř, 1993

Mindenki Bettina eltűnéséről pletykált. Gyerekek és felnőttek.

Tranebjergben a Brugsen előtt, a kompon, a suliban és a
buszmegállóban. Hol lehet? Mi történt? Lelépett volna? Talán
Koppenhágába? Valami pasival? Vagy itt a szigeten intézték el?
Megerőszakolták, feldarabolták, és elásták?
Tessa, az unokatestvérem, meggyőződéssel vallotta, hogy ez
utóbbiról van szó. Állandóan erről beszélt. Az egyik percben
kijelentette, hogy Bettina megérdemelte, mert undok dög, a másikban
pedig rémülten meredt rám, mert ha tényleg megölték, akkor ki
lehetett? Valaki, akit Tessa is ismer, és talán többször is találkozott
vele? Az is lehet, hogy visszajön?
Bettina szobája épp szemközt volt Tessáéval az Ejby Hovedgadén,
ahol Tessa az édesanyjával, Monával lakott. Együtt éltek a házban
Tessa három idősebb, fiú féltestvérével és Mona két nevelt gyerekével,
akiknek a száma Bettina eltűnése után a felére csökkent.
Bettina szobája üresen tátongott. Tessa lenyúlt a szekrényből egy
tollkabátot, amit Bettina soha nem adott neki kölcsön. Elmesélte, hogy
az ágy úgy néz ki, mintha Bettina nem sokkal korábban kelt volna fel
belőle, a sminkcuccai meg az asztalon hevernek, mintha alig pár
perccel azelőtt használta volna őket. Furcsa, hogy egy nap kezdődhet
teljesen átlagosan, az ember felkel, és kihúzza a szemét, aztán meg csak
úgy eltűnik.
De hát ez történt. Bettina eltűnt.
 1

Tessa nemcsak az unokatestvérem, hanem a legjobb barátnőm is. Az

apukája, Jimmy, és az anyukám, Kirsten Marie, akit Kissernek szoktak
szólítani, ikrek, és szinte Tessa és én is azok vagyunk. Két nap
eltéréssel születtünk, és állandóan együtt lógtunk. Kisser azt
mondogatta, hogy egymás életének a tanúi vagyunk, és ezt rá is írta
arra a dobozra, amely a közös gyerekkorunk fényképeit rejtette: „Tessa
és Jenny, egymás életének tanúi”.
Sem Tessa, sem én nem fáradtunk bele sosem a dobozban lévő
fotók nézegetésébe. Az első képen még járni sem tudtunk, és ártatlan
csodálkozással pislogtunk ki egy szófa alól. Később egymás kezét
szorítottuk, és a hajuknál fogva húztuk magunk után a babáinkat,
máshol teljesen elmerültünk a homokozásban, vagy nevetve
pancsoltunk a kertben, esetleg foghíjasan vigyorogtunk egy
repcemezőn. Amikor a faházamat kékre mázoltuk, az orrunkra is jutott
a festékből, aztán egy ágon ülve lóbáltuk a lábunkat, a sárkányaink
pedig fennakadtak egy fán. Hozzábújtunk Palle papához, akit
mindketten imádtuk. Azóta megöregedett, de az öltözete semmit sem
változott. Még mindig fekete nadrágot, inget, hózentrógert és Elbsegler
sapkát hordott. A karját tetoválások borították, és az orrát még
Hamburgban verték be, amikor fiatalkorában amatőr bokszmeccseken
bunyózott. Az idő vasfoga a tetoválásait sem kímélte. Imádtuk
nézegetni őket, amikor még látszott, mit ábrázolnak. Mostanra már
csak kék pacák maradtak belőlük. Jimmy viszont furcsa módon most is
annyi idősnek nézett ki, mint a képeken, és az apjához hasonlóan ő sem
változtatott a stílusán. Ugyanolyan maradt a haja, a szakálla, a tetkói és
a homlokára kötött piros kendő is. Kisser szerint már huszonnégy éves
korában is harmincnak nézték, pont úgy, mint most, tíz évvel később.
Kisserről nem készült túl sok kép, mert nem szerette, ha fotózzák. Nem
volt megelégedve a külsejével, amit soha nem értettem, mert nekem a
világon ő volt a legszebb. A gömbölyded idomai hableányra
emlékeztettek, és minden reggel százszor végighúzta a kefét a hosszú,
fekete haján. Amikor Jimmy le akarta fényképezni, mindig tiltakozott,
de olyankor Jimmy bolondozni kezdett, az oldalát bökdöste, és a
„Käsekuchen” szót kiáltotta, mire Kisser elnevette magát, és akkor
elkattant a kép.
A Käsekuchen, azaz sajttorta nem az egyetlen német szó, amit
használni szoktunk. Olyasmiket is mondtunk, hogy „Verdammt noch
mal”, meg „ach so?” és „echt?” Azért, mert Kisser és Jimmy édesanyja,
Jutta mama, aki már meghalt, német volt, és Kisser és Jimmy
Hamburgban nőttek fel. Az egész családunk kedvelte a németeket.
Kisser, Jimmy és Palle papa az első kézből származó tapasztalataik
miatt, Tessa és én pedig azért, mert mindig örömmel hallgattuk, amikor
Palle papa szájharmonikázott, és az Auf der Reeperbahn nachts um
halb eins című dalt énekelte. A hangja a zöld Cecil cigaretta miatt
mélyen, borzasan zengett. Az Elbkiesel drazsét sem vetettük meg, amit
Hamburgból szokott hozni.
Közeledett a tizennegyedik születésnapunk. Tizennégy éven
keresztül voltunk egymás életének tanúi. Kisser azt mondta, hogy ő és
Jimmy is mindig egymás életének a tanúi voltak. Ennél értékesebb
nincs a világon, tette hozzá, majd Palle papát idézte: „Az ember a
családja kezét engedi el legutoljára.”

2
Tessa szerette a holdat, ezért én nem szerethettem. Választhattam a
napot vagy a csillagokat, de a holdat nem, mert arra ő már lecsapott.
Kisser, Jimmy és Palle papa tetováltak, és Tessa is tetováló akart lenni
nagykorában, és ha kicsúszott a számon, hogy én is tetoválni szeretnék,
akkor megcsípett. Néha azért is megcsípett, mert Jennynek hívnak.
Palle papa szerette Bertolt Brechtet, és amikor megszülettem,
rábeszélte Kissert, hogy a Koldusopera-beli kedvenc szereplője, Kalóz
Jenny után nevezzen el. Tessát senkiről nem nevezték el, és ennek nem
örült. Azért is szokott csipkedni, mert állítólag nagyon hasonlítok Jutta
mamára, akit Palle papa istenített. Tőle örököltem a kék szememet és
az arcomon lévő gödröcskéket, és Palle papa állandóan arról áradozott,
hogy Jutta mamát a szeme és a gödröcskéi tették gyönyörűvé. Ilyenkor
Tessa még erősebben csipkedett. Őt miért nem nevezték el senkiről
sem, és miért nem olyan szép, mint a nagymamánk? Pedig amúgy szép
volt. Nem nőtt túl nagyra, a haja színe májpástétomra emlékeztetett, a
szeme mélybarna volt, és úgy hasonlított az anyukájára, Monára, mint
egyik tojás a másikra, de ha ezt valaki meg merte jegyezni, teljesen
kikelt magából. Persze nem a mostani Monára hasonlított, hanem arra,
amilyen Mona fiatalon volt. Mielőtt mellrákja lett, és mielőtt
rettenetesen lefogyott az elképzelhetetlen mennyiségű cigitől és sörtől,
aztán pedig a feketekávétól és a rágcsától, amikor Jimmyvel együtt
eldöntötte, hogy abbahagyja a piálást. A régi fotókon látszott, mennyire
szép, de Tessát ez hidegen hagyta. Nem akart az édesanyjára
hasonlítani, és dühítette, hogy én Jutta mamára hasonlítok, és a nevem
miatt Palle papa állandóan német nótákra fakad.
Annak sem örült, hogy én lakom Bakkelyben,2 és nem ő. Bakkely
az a ház, ahol Kisserrel laktam a Bakkevej nevű úton. Palle papa
Bakkelyben nőtt fel, és Tessa nem értette, miért nem lakhat ő is ott,
elvégre Palle papa mindkettőnk nagyapja. Kisser és én ketten voltunk,
mégis egy egész kétemeletes házat mondhattunk a magunkénak, plusz
egy két részre osztott istállót, ami szinte teljesen üresen állt. Tessa ezzel
szemben Monával, a három féltestvérével és Mona két nevelt
gyerekével nyomorgott Ejbyben, és egy akkora szobával kellett
beérnie, ami kétszer belefért volna az enyémbe. Még a verandánkon
berendezett tetoválóstúdió is jóval nagyobb nála. Ráadásul osztoznia
kellett a fürdőszobán is, nemcsak Bettinával, aki állandóan órákig
piperészkedett (már mielőtt eltűnt), hanem a féltestvéreivel is,
Casperrel, Dennisszel és Patrickkal, meg Michaellel, Mona másik
nevelt gyerekével, akik rendszeresen lepisálták a vécédeszkát.
Palle papa valóban Bakkelyben született, ugyanúgy, ahogy a
dédapánk is, akitől aztán megörökölte a házat, de esze ágában sem volt
Sams0n maradni, ahová még a varjak sem jöttek három napi hideg
élelem nélkül, ezért inkább bérbe adta. Vonzotta a nagyváros, először
Aarhus, aztán Koppenhága, végül pedig Hamburg.
Sok évvel később Kissernek és Jimmynek ajándékozta a házat, és
Kisser kivásárolta a testvérét, akinek inkább a pénz kellett. Hogy mire
költötte, azt senkinek nem kötötte az orrára, csak az biztos, hogy vett
egy csomó hanglemezt, amit mindenhová magával cipelt. Kisser el sem
tudta képzelni, minek. Miért nem vesz egy discmant? De Jimmy
kinevette. Palle papához hasonlóan odavolt a bakelitért, és soha nem
2
Bakkely: beszélő név. Jelentése: Dombmenedék (a fordító megjegyzése).
vetemedett volna arra, hogy Bob Dylant, David Bowie-t vagy a Rolling
Stonest CD-n hallgassa. Hát Kisser teljesen megőrült? De a lenyűgöző
lemezgyűjteményétől eltekintve soha nem volt semmije, amit Tessa
nagyon unt. Amikor Bakkely miatt morgott, mindig azzal próbáltam
megnyugtatni, hogy ha majd egyszer az enyém lesz, akkor
természetesen megkapja a felét.

3
Mindig úgy gondoltam, hogy Tessával nehéz lenne kijönni, ha nem
lenne annyira édes. Soha senkinek nem hiányoztam annyira, mint
Tessának, és senki nem örült nekem annyira, mint ő, ha nagyritkán pár
napig nem találkozunk. Senki nem csikizte elalvás előtt a karomat
olyan fáradhatatlanul, mint ő, senki nem nevetett úgy a hülye
sztorijaimon, mint ő, és senki nem választott engem olyan gyorsan,
mindenféle tétovázás nélkül, mint ő, bármiről is volt szó.
Emlékkönyvről, rajzokról, amikor a suliban csoportokba kellett
rendeződni, vagy amikor sütin osztoztunk, mindig rám gondolt először.
Az szerencsére soha nem zavarta, hogy Palle papa mindkettőnké.
Talán azért, mert a szememtől és az arcomon lévő gödröcskéktől
eltekintve soha nem különböztetett meg minket. Mindkettőnket
diócskának szólított, mert szerette a diót, és gyakran mondogatta, hogy
egy unoka jó, és két unoka több mint kétszer olyan jó, ami miatt úgy
éreztük, hogy együtt vagyunk a legértékesebbek. Ha én kaptam tőle
valamit, Tessáról sem feledkezett meg. Ezenkívül volt egy titkos
klubunk, ahol Palle papa titkait őriztük.
– Megesküsztök öregapátok életére és az északi félteke összes
csillagára, hogy egyetlen teremtett léleknek sem jár el a szátok? –
kérdezte. Egymásnak döntött homlokkal fogadtunk hallgatást.
Általában olyan titkokról volt szó, amiket főleg Kissernek nem
szabadott megtudnia. Mennyi fagyit ettünk, amikor meglátogattuk Palle
papát Aarhusban, vagy hogy átugrottunk a tetoválóstúdiójával szemben
lévő kocsmába, és késő éjszakáig kockáztunk a betintázott haverjaival.
Néha egyenesen hazudtunk is, mondjuk, arról, hogy elmentünk-e
fürödni.
 – Voltunk a fürdőben, ugye, diócskáim? – kérdezte Palle papa,
mire Tessa és én heves bólogatásba fogtunk. Naná, hogy voltunk!
– Köztünk marad, igaz? – kacsintott mindig ránk, amikor a
titkokról beszéltünk. Előfordult, hogy belém marta lelkiismeret-
furdalás Kisser miatt, aki nem győzte hangsúlyozni, hogy nem szabad
hazudni azoknak, akiket szeretünk. De amikor Palle papa rám
hunyorgott, és alig észrevehetően megveregette a zsebét, hogy
emlékeztessen a tízesre, amit óvatosan, Kisser sasszemét kijátszva
dugott a pólóm zsebébe, hogy arra költsem, amire csak akarom, akkor
igazából örültem a közös titkunknak.

4
Tessa és én nemcsak külsőleg különböztünk egymástól, hanem belsőleg
is, és Palle papa mindig azt mondogatta, hogy ennek örülnünk kell.
Szerinte az ellentétek vonzzák egymást. Hát én ebben nem voltam
annyira biztos. Gyakran fárasztónak tartottam, hogy annyira
különbözünk egymástól. Tessa állandóan zizegett, mint egy légy. Csak
hetilapokat olvasott, ha tehette, ellógta a leckeírást, dobolt az asztalon,
és szünet nélkül járt a lába, legfeljebb egy társasjáték kedvéért maradt
nyugton, de csak akkor, ha nyerésre állt. A legszívesebben mindig
tévézett volna. Olyasmiket nézett, mint a Gazdagok és szépek, a
Dinasztia és a Szerencsekerék, de a horrorfilmeket is bírta. Már régen
látta A texasi láncfűrészes mészárlást és a Péntek 13-at videón. Amikor
Kisser erre rájött, kifakadt, hogy ezt egy ilyen fiatal lánynak nem
szabadna, mert az agy ebben a korban olyan, mint a tűzőhab, és a
legkorábbi benyomásokat egész hátralévő életében megőrzi. Véletlenül
pont egy tűzőhabot fogott, amit a mosogató alól halászott ki, hogy
virágokat rakjon bele, és láttam, amint a hüvelykujja egyre jobban
nyomja, majd eltűnik benne.
Ha Tessát légyhez hasonlítottam, akkor magamról azt mondhatom,
hogy olyan vagyok, mint egy lajhár, ami nem azt jelenti, hogy lusta
lennék, csak mindent lelkiismeretesen csinálok. Mindig is szerettem
szöszmötölni. Gyöngyöt fűztem, karkötőt fontam, bélyegeket
válogattam vagy húsvéti üzeneteket vagdostam, és közben történeteket
hallgattam kazettán, amiket Tranebjergben vettem ki a könyvtárból.
Legjobban növényekkel szerettem bíbelődni. Begyűjtöttem mindenfélét
a természetben, aztán a szobámban gondosan lerajzoltam színes
ceruzával és lefestettem vízfestékkel, utána pedig lepréseltem a
virágpréssel, amit Kissertől kaptam a hatodik születésnapomra.
Kisser elégedetten állapította meg, hogy örököltem a dédapám
növények iránti érdeklődését. Őt Kresten Winthernek hívták, és ismert
botanikus és taxonómus volt. A dán növények közül soknak ő adott
nevet, és az aarhusi botanikus kert megalapításánál is fontos szerepet
játszott. Kisser örült volna, ha egy nap majd én is botanikával és
taxonómiával foglalkozom, de Palle papa azt mondta, hogy ezt nekem
kell eldöntenem. Büszke volt a híres édesapjára, de esze ágában sem
volt a növénytani nyomdokaiba lépni, és ez majdnem a kapcsolatukba
került. Nem taxonómus akart lenni, hanem tetoválóművész, és az is lett,
méghozzá az egyik legjobb Dániában, de az apját ez nem hatotta meg,
és az élete utolsó éveiben alig állt szóba a fiával. Palle papa nem akarta,
hogy Kisser is elkövesse ezt a hibát. Az a legfontosabb, hogy Tessa és
én boldogok legyünk, mondogatta.
– Hát persze, de ha egyszer érdeklik a növények – vetette ellene
Kisser, és ebben igaza volt, tényleg érdekeltek. A virágprést nagy
becsben tartottam, és állandóan találtam új növényeket a
gyűjteményembe.
Kisser szerint a rajztehetségemet is örököltem, méghozzá két
generációtól. Kresten dédipapa ugyanis nemcsak elismert botanikus
volt, hanem ügyes rajzoló is, pont úgy, mint Palle papa. A kuncsaftjai
messzi földről érkeztek hozzá, hogy az ő mintái kerüljenek a bőrükre.
– Nem lehet, hogy tőled örököltem? – kérdeztem egyszer Kissertől.
Ő is nagyon jól rajzolt.
– De, lehet – felelte, és megpróbálta elütni a témát. Nem szerette
dicsérni magát, ami mindig meglepett, mert nagyon felnéztem rá.

5
Az teljesen biztos, hogy a dédipapa nem egyszerűen csak jól rajzolt.
Ismertem a műveit, mert a családunk birtokában lévő tárgyak közül
többet is kidekorált. Palle papánál volt Aarhusban egy faláda, amitől
Tessa és én kicsit tartottunk, mert gyerekkoporsóra hasonlított, ugyanis
a tetejére pazar sírcsokrot festettek, de ezzel egy időben vonzott is
minket, mert rengeteg múltbéli dolgot rejtett, amiket Kisser egyszerűen
lekacatozott.
Bakkely ajtajait is a dédipapa díszítette ki. Amikor Palle papa bérbe
adta a házat, az ajtókat vastag réteg festék fedte, de miután Kisser
megkapta, és Samsřre költöztünk, Palle papának hirtelen eszébe jutott,
hogy gyerekkorában az ajtókat virágminta dobta fel. Kisser leszedette a
festéket, és valóban napvilágra kerültek a dédipapa alkotásai. Biztos
vagyok benne, hogy a mieinknél szebb ajtók egész Samsřn nincsenek.
Főleg a nappali ajtaja csodálatos. Erdei turbolya és sáfrány fut végig
váltakozva az ajtófélfán. Annyira gyönyörű! Amikor odaígértem
Tessának a ház a felét, mindig hozzátettem magamban valamit. Azt,
hogy mínusz az ajtók.

6
A tizenhét éves Bettina két nappal korábban leszállt a buszról
Onsbjergben, de soha nem érkezett meg Ejbybe Monához. Az az
undorító Buszsofőr Kenni ült a volánnál, és ő látta utoljára. Buszsofőr
Kenni állandóan bámult minket, főleg nyáron, amikor rövidnadrágot
hordtunk. Egyértelműen láttuk, hogy a nadrágja kidudorodik elöl, és
mindig a bajszát nyalogatta, amikor felszálltunk. Állítólag egyszer
rávett egy mentálisan sérült lányt arra, hogy fogja meg a nadrágján lévő
dudort. A lány egyedül buszozott, amikor lovagolni ment, aztán pedig
haza. Tessa bátyja, Patrick meg a haverjai kék sprével felfújták
Buszsofőr Kenni permelillei házára, hogy „perverz disznó”. Nem
kapták el őket, de Tessa és én tudtuk, hogy ők voltak, mert megtaláltuk
a sprédobozokat Patrick szobájában. A Samsø Posten megírta, hogy a
rongálás által okozott kár huszonháromezer koronára rúg, de a lányról
egy szót sem ejtettek.
– Így megy ez – jegyezte meg Kisser szárazon, amikor kivágta a
cikket. – A társadalom szigorúbban ítéli meg az anyagi kárt okozó
vandalizmust, mint a gyerekek sérelmére elkövetett
bűncselekményeket.
Betette a cikket egy fekete irattartóba, amiben már hemzsegtek az
újságkivágások, és amit mindig bezárt egy iratszekrénybe a
stúdiójában, és Tessa és én soha nem találtuk a kulcsát, bármennyit is
kerestük.
Buszsofőr Kenni boldog-boldogtalannak Bettina utolsó útjáról
pofázott. Megállt a templomnál, ahogy szokott, amikor Ejbyben lakó
utasai is vannak. Várta, hogy Bettina leszálljon, de ő azt mondta, hogy
tovább akar menni Kolby Kåsig. A kikötő kongott az ürességtől, mert
már az utolsó komp is elment. Bettina határozottan indult a tenger felé,
és nem, elképzelni sem tudja, hogy hova tartott. Farmerkabátot viselt, a
derekára pedig egy piros, kapucnis pulcsit kötött, ami azért szúrt
szemet Buszsofőr Kenninek, mert nem értette, miért nem veszi fel.
Addigra már lehűlt a levegő. Amikor Bettina eltűnt a parton, Buszsofőr
Kenni leparkolta a buszt éjszakára. Befejezte a munkát, és bedobott egy
sört a kocsmában. De ha jól tudja, ezzel nem szegett meg semmilyen
törvényt.

7
Hiába bolydult fel a környék, Mona nem nyugtalankodott Bettina
eltűnése miatt. Biztos volt benne, hogy csak elcsavargott. Ilyen már
korábban is előfordult. Két nap még semmi. Mona a kertben ácsorgóit
fürdőköpenyben, a szájában cigaretta füstölt, és a sövényen át
magyarázott Kissernek. Tessa és én véletlenül kicsit odébb labdáztunk,
és láttam Kisser arcán, hogy nem hisz a fülének.
– Két nap nem semmi, Mona! Be kell jelentened a rendőrségen.
Biztos igazad van, és csak elvonult valahová, de mi van, ha mégsem?
Akkor bajban vagy. Bettina még nincs tizennyolc, téged pedig azért
fizet az állam, hogy vigyázz rá. Kötelezettségeid vannak. Beszélned
kell Torsten Tizedessel.
Torsten Tizedes képviselte Samsøn a rendőrséget, azonkívül pedig
Mona legkisebb fiának, Caspernek volt az apja. A dagadt és ostoba
Casper két évvel volt idősebb nálunk, és a felettünk lévő osztályba járt
Tranebjergben. Tessa sem őt, sem az apját nem bírta elviselni, és az
érzéseit ők is viszonozták. Torsten Tizedes nagyon a szívén viselte a
törvények betartatását, és előfordult, hogy mellénk hajtott, amikor
hazafelé bicajoztunk a suliból, lehúzta az ablakot, és közölte, hogy nem
tartjuk be a közlekedési szabályokat, vagy hirtelen köhécselni kezdett
mögöttünk a Brugsenben, mintha éppen lopni készültünk volna (ami
Tessa esetében akár igaz is lehetett). Casper lelkesen utánozta az apját,
és állandóan bemártott minket Monánál, meg folyamatosan
megjegyzéseket tett arra, amit csináltunk, és közben önelégülten
szívogatta az orrát, ami miatt Tessában mindig rettentően felment a
pumpa. Imádta cukkolni és idegesíteni Caspert, és előszeretettel
emlegette fel a születésének a körülményeit. Casper ugyanis még
másfél éves sem volt, és Mona együtt élt Torsten Tizedessel, amikor
egyszer csak teherbe esett Jimmytől. Jó nagy dráma kerekedett az
ügyből, és Torsten Tizedes egy életre meggyűlölte Jimmyt.
– Te és az apád kiestetek a pikszisből – mondogatta Tessa
Caspernek. – Én meg egy Liebeskind vagyok.

8
Ezt a liebeskindezést Tessa Palle papától szedte, aki így szokott
hivatkozni Kisserre és Jimmyre, mert Jutta mama és ő teljesen
odavoltak egymásért, amikor Jutta mama teherbe esett. Csodálatos,
amikor valaki szerelem gyümölcseként jön világra, áradozott Palle
papa, én pedig mindig kicsit találva éreztem magam, mert egy
egyéjszakás kaland során fogantam.
Jutta mama volt Palle papa nagy szerelme. Hamburgban
ismerkedtek meg 1957-ben, és vad, tiltott szerelembe estek. Palle papa
huszonöt éves volt, a kikötőben lógott, tetovált, és imádta a balhékat,
Jutta mama meg alig töltötte be a tizenhetet, szorgalmasan tanult az
iskolában, szépen begombolta a köpenyét, és nagy, ártatlan szemekkel
nézte a világot. Palle papa halkan utána fütyült az utcán, amint az
iskolatáskáját lóbálva elhaladt előtte. Jutta mama gyors mosolyt
villantott rá, és már ment is tovább. (Ilyenkor Palle papa mindig ki
szokott térni Jutta mama szemére és az arcán lévő gödröcskékre, mire
Tessa jól belém csípett.) Másnap megint találkoztak, és Palle papa
ráköszönt, a következő napon már várta, utána pedig csatlakozott
hozzá.
– Olyan volt, mint amikor két ellentétes pólust mágneses erő vonz
egymáshoz – sóhajtotta Palle papa álmodozva.
– Nem, apa – közölte vele Kisser mindig szárazon. – Olyan volt,
mint amikor egy lepkét magához vonz a láng, és ebbe bele is döglik.
Jutta mama vallásos, polgári német családból származott, Palle
papa pedig sehonnan. A hangja már berozsdásodott, a sármja
megkopott, a karja csupa tetoválás volt. Illegális bokszmeccseken
bunyózott hátsó udvarokban és raktárépületekben. Jól keresett a
jobbegyenesével, amit Zúzónak neveztek, és nem ok nélkül.
A két ellentétes pólust egymásba forrasztotta a szerelem. Jutta
mama éjszakánként kimászott az ablakon, Palle papa pedig a szíve fölé
tetováltatta a becenevét, azt, hogy Herzblatt, közvetlenül egy gigantikus
fehér szegfű alá. Ezt a szót a németek egyrészt olyasvalakire
használják, akit nagyon szeretnek, másrészt pedig így neveznek egy
virágot is, aminek szív alakú levelei vannak.
Nem lehetett elkerülni sem azt, hogy lángra lobbanjanak egymás
iránt, sem azt, hogy az egész nagyon csúnya véget érjen. Amikor Jutta
mama elmondta Palle papának, hogy terhes, bár a férfi megígérte, hogy
vigyázni fog, Palle papa azonnal megkérte a kezét, és eljegyezték
egymást, de ez semmit sem oldott meg. Jutta mama családja átkokat
szórt Palle papa fejére, pont úgy, mint a gyülekezetük minden tagja.
Végül Aarhusba költöztek, minél messzebb a haragvó rokonságtól. A
Kaj Munks Vejen laktak Viby J-ben, egy kétszobás lakásban. Palle
papa szenet lapátolt a kikötőben, és ugyan nem keresett fejedelmien, de
a samsøi ház bérbeadásából származó bevételnek köszönhetően nem
szenvedtek szükséget semmiben. Fülig szerelmes volt Jutta mamába,
akinek a pocakja jó nagyra nőtt. Felkerestek egy bábát, aki addig
hallgatózott, míg végül kijelentette, hogy bent két kisbaba simul
egymáshoz, mint két fordított kiskanál. Minő áldás, gondolta Palle
papa, egyszerre két gyerek. Az ikrek érkezésével kezdetét vette
életének legboldogabb időszaka. Szerette az apaságot, jól kijött a
munkatársaival a kikötőben, tetovált, saját stúdióról álmodozott, és
továbbra is teljesen odavolt Jutta mamáért.
 Amikor az ikrek elmúltak négyévesek, egy nap későn ért haza. Az
ilyesmi igazából gyakran megesett. A kikötőben összeakadt pár amatőr
bokszolóval, és beszédbe elegyedett velük. Egy német ökölvívóról
cseréltek eszmét, Max Schmelingről, akinek a meccseit Palle papa
részletekbe menően vissza tudta adni. Akkor is bemutatott néhányat,
lassítva, a főnök bódéja mögötti árnyékban. Piff-puff! Jókedvűen,
becsiccsentve ért haza, a benzinkúton vett rózsákat maga elé emelve.
De üres lakás fogadta. Jutta mama megunta, hogy otthon csücsüljön, és
a férjét várja. Hiányzott neki a családja. Magányos vagyok, kicsi Palle,
panaszkodott többször. És most se híre, se hamva!
Ilyenkor Palle papa mindig a szívéhez kapott. ízesen és színesen
tudott mesélni, és soha nem lehetett tudni, hogy mennyit költ hozzá az
igazsághoz, mégsem kételkedtünk abban, hogy Jutta mama valóban
összetörte a szívét. Ilyen szomorú és csodálatos történetet lehetetlen
kitalálni. Hozzábújtunk, és úgy peregtek előttünk az események, mintha
filmvásznon láttuk volna őket. Amikor Herzblatt meghalt, Palle papa
mélyen meggyászolta, pedig akkor már hosszú évek óta nem
találkoztak.

9
Jimmy a férfiakat és a nőket is szerette, és a bal fülében karikát hordott.
Tessa gyűlölte az apja szeretőit, nemtől függetlenül, mert arról
álmodozott, hogy megint összejön Monával. Lehetetlen olyan
mértékben semmibe venni egy embert, ahogyan Tessa ignorálta azokat,
akiket az apja bemutatott neki. Rettentő ciki volt. Én sem örültem,
amikor Jimmy hazacipelt valakit, nemtől függetlenül, de nem azért,
mert kifogásaim voltak ellene, hanem mert soha nem lehetett tudni,
Jimmy mikor lép le megint, így nem szívesen osztoztam rajta egy új
partnerrel, aki hülye kérdéseket tett fel, és megpróbálta belopni magát a
kegyeinkbe. De mindig udvariasan viselkedtem, ellentétben Tessával,
aki egyszerűen levegőnek nézte az illetőt.
Tessa meg volt győződve arról, hogy Jimmy és Mona újra
egymásra fognak találni. Csak idő kérdése. Monának teljesen fel kell
gyógyulnia a mellrákja után, Jimmynek pedig le kell kicsit higgadnia,
és munkát kell találnia Samspn. Meg a napnak nyugaton kell felkelnie,
akartam válaszolni, de jobbnak láttam hallgatni.
Jimmy egyszer elhozott egy Uffe nevű fickót a szokásos éves
vidámparkos kiruccanásunkra Aarhusba, és akkor nekem is nehezemre
esett jó képet vágnom. A nyári szünetben mindig elvitt minket a Tivoli
Frihedenbe, ahol teljesen eleresztettük magunkat, mindenre felültünk,
és két pofára tömtük a vattacukrot. Mindig nagyon vártuk, erre
beállított azzal az Ufféval, aki nagyon fiatalnak nézett ki, bár Jimmy
nem győzte hangsúlyozni, hogy nem sokkal korábban volt a
huszonötödik születésnapja. Hát nagyon nem tűnt annyinak, és
állandóan Jimmyn lógott, így Tessa és én alig fértünk oda hozzá. Akkor
készültem ki igazán, amikor egy négercsókos fagyit kezdtek közösen
nyalogatni. Nem bírtam nézni, ezért inkább elfordultam. Négy órát
voltunk bent, és Tessa egész idő alatt magában pufogott. Az volt az
utolsó csepp a pohárban, hogy Jimmy lőtt Uffénak egy mackót.
Felültünk az óriáskerékre, és Tessa annyira tajtékzott, hogy már
vártam, mikor fog belém csípni.
Abban nem kételkedtem, hogy Mona és Jimmy jóban vannak, de
Tessa ezzel nem elégedett meg. Azt akarta, hogy megint összejöjjenek,
hiába emelte mindenki égnek a szemét a kívánsága hallatán. Amikor
Jimmy Samsřre látogatott, általában Monánál lakott, főleg azért, hogy
lássa Tessát, és segítsen Monának, és tuti kicsit azért is, hogy Torsten
Tizedest idegesítse. Pár évvel korábban, Mona mellrákja után, Mona és
Jimmy felhagytak az ivással. Most scrabble-eztek a nappaliban lévő
asztalnál, a Szerencsekereket nézték, láncdohányoztak, kávéztak, és
Bridge Blandinget majszoltak, amit Jimmy ipari méretekben vásárolt az
Otto Duborgban, a határ túloldalán. Meg tudta nevettetni Monát, amire
amúgy kevesen voltak képesek. Mona általában morcos volt és fáradt,
és amiatt siránkozott, hogy a rendszer csapnivaló, és nincs pénze.
Jimmy amúgy tényleg nagyon vicces volt, szóval nem csoda, hogy
megnevettette Monát. Kicsit olyan orra esős humora volt, amiről Tessa
azt állította, hogy ő is örökölte tőle, de szerintem nem. Tessa inkább
olyasmiket mondott, hogy az emberek alig hittek a fülüknek. Mintha
sokkolni szeretett volna, míg Jimmy csak azt akarta, hogy mindenki
röhögjön, és jól érezze magát.
Ennek eredményeképpen Jimmyt általában kedvelte, aki ismerte
(már persze Torsten Tizedest leszámítva). Monában, Kisserben és az
összes többi lányban meg nőben azt az érzést keltette, hogy különösek.
Bennem is. Ehhez természetesen még hozzájött az is, hogy istenítette
Tessát, aki alig bírt magával a közelében. Úgy ugrándozott körülötte,
mint egy lelkes kiskutya. Ilyenkor még igazán féltékeny sem tudtam
lenni, hiszen én magam is istenítettem Tessát. Amikor Jimmy a
szigeten volt, az élet bulivá változott, nem tartottunk semmitől, és
konfetti hullott az égből. Jimmy leporolta a nappaliban Kisser régi
lemezjátszóját, és feltette a Diamond Dogsot Dávid Bowie-tól és a
Ballad of a Thin Mant Bob Dylantól, és szétpakolta a lemezeit a
padlón. Óvatosan lépdeltünk körülöttük mezítláb, Jimmy pedig
megmutatta, hogy kell őket kivenni és visszatenni a tokba úgy, hogy ne
hagyjunk zsírfoltokat rajtuk.
– Ne hagyjátok, hogy Kisser bebeszélje nektek, hogy a CD-k
jobban a bakelitnél – suttogta, mi pedig megígértük, hogy nem fogjuk.
Az összes dal szövegét kívülről fújta, és imádtuk, amikor
törökülésben letelepedett a lemeztenger közepén, és hamisan énekelt
egy olyan világról, amit nem ismertünk.
És aztán egyszer csak eltűnt. Senki sem tudta, hol lakik, amikor
nem Monánál vagy nálunk volt. Talán Koppenhágában valahol? Néha
említette egy barátja molsi hétvégi házát. Gyakran hívott minket
telefonfülkékből. Hallottuk, hogy dobálja az aprót, míg ki nem fogy
belőle, és hogy még éppen bele tud cuppantani a kagylóba, mielőtt
megszakadt volna a vonal. Soha nem tudtuk, mikor fog megint
telefonálni, vagy mikor bukkan fel újra, és rettenetesen hiányzott.
Kisser azzal vigasztalt minket, hogy Jimmy jön és megy, és ez mindig
így volt. Nem miattunk ilyen, tette hozzá.
Jutta mama másodszor is férjhez ment, miután visszaköltözött
Németországba, és a második férje szigorúan fogta és fegyelmezte
Jimmyt, aki ezért korán rákapott arra, hogy lelépjen és csavarogjon.
Nem tudtuk, mit jelent az, hogy „fegyelmezte”, de Kisser elmagyarázta.
Szobafogság, pofonok, elfenekelés, sőt még az öv is előkerült. Nagyon
sajnáltuk Jimmyt, és Kisser igazat adott nekünk. Amikor Jimmy
betöltötte a tizenkettőt, a mostohaapja bentlakásos iskolába küldte
Dániába, hogy megneveljék. Évente csak egyszer találkozott Kisserrel,
amikor Hamburgban karácsonyozott.
– Gondoljatok arra, nekem mennyire hiányzott – próbált minket
vigasztalni Kisser, valahányszor Jimmy eltűnt. Évente egyszer
találkoztak! Egészen megszédültünk. Hát ez sokkal hosszabb idő, mint
a hetek vagy legrosszabb esetben hónapok, amiket ki kell bírnunk, míg
Jimmy egyszer csak megjelenik egy rozoga amerikai kocsiban vagy
gyalog, mert valami történt az autóval, ezért a kikötőben buszra kellett
szállnia. Mi biztosan tudtuk, hogy jönni fog, míg Kisser minden
karácsony előtt kétségek között hánykolódott, hogy viszontlátja-e a
testvérét.
Tessa anyjának az életében más dráma is volt, mint a Torsten
Tizedessel és Jimmyvel alkotott háromszög. Jól kapaszkodjatok meg,
ahogy Kisser mondaná: Tessa féltestvérének, Patricknak az apja
ugyanis megölte Tessa másik féltestvérének, Dennisnek az apját. Nem
viccelek. Patrick apja, Leif, megölte Dennis apját, Johnt, ami miatt
életfogytiglanra ítélték. Kisser szerint könnyebb eligazodni egy görög
tragédiában, mint kibogozni, hogy Mona pasijai közül ki kivel
balhézott össze.
A gyilkosság elkövetésekor Patrick kilencéves volt, Dennis pedig
négy. Leif éppen leülte az egy évet, amit orgazdaságért kapott (ezért
Orgazda Leifként is emlegették), és amikor először elment láthatásra,
észrevette, hogy Patrick tele van kék-zöld foltokkal, Monának pedig
felrepedt az ajka. Ezt Tessától tudom, aki ugyan még meg sem
született, amikor mindez történt, mégis olyan élénken tudta előadni,
hogy az ember szinte látta maga előtt Monát, amint felrepedt szájjal
elrebegi, hogy John azóta veri őt is és a gyerekeket is, mióta Leif rács
mögé került. Leif aznap este felgyújtotta John házát, John pedig
bennégett. Patrick azóta csak a börtön látogatószobájában találkozott az
apjával, akit amúgy rettenetesen csodált, és mivel Leif rátalált Istenre a
sitten (ami miatt megkapta a Szent Leif nevet), Patrick is hívő lett.
Minden este azért imádkozott, hogy Leifet kiengedjék, vasárnaponként
pedig templomba járt, hogy ugyanezért imádkozzon. Állandóan a
Bibliát idézte:
– Hogy a kik megmaradnak, hallják meg, és féljenek – szónokolt –,
és többször ne cselekedjenek te közötted ilyen gonosz dolgot.
Tessát és engem ez egyszerre töltött el riadalommal és ámulattal.
Tessa fontolóra vette, hogy ne higgyen-e ő is Istenben, én pedig nagyon
reméltem, hogy nem fog, mert akkor még jobban különbözünk majd
egymástól. Kisser és én ugyanis ateisták voltunk. Én az ősrobbanásban
hittem meg az evolúcióban, pont úgy, mint Kisser, aki nagyon nem
kedvelte a Mindenható Gatyaistent, ahogy emlegetni szokta.
Tizennyolc éves koráig rendíthetetlenül hitt benne, minden este
imádkozott hozzá, vasárnaponként pedig templomba járt.
– És soha nem segített – közölte. – Egyetlenegyszer sem.
Megpróbáltam elmagyarázni az ősrobbanást és Darwin evolúciós
elméletét Tessának, de nem volt hajlandó meghallgatni. Darwin
evolúciós elmélete tud csodát tenni? Nem, természetesen nem,
válaszoltam.
Hát akkor mivel magyarázom, hogy Patrick imái meghallgatásra
találtak, és az apját, Leifet nemsokára kiengedik a jó magaviseleté
miatt?

10
Monát elnézve nem volt könnyű megérteni, miért volt annyi pasija. Egy
csomó mindenen átment, ami meg is látszott rajta, és nem olyan
kereken és puhán jött ki belőle, mint amikor az élet hullámai gyönggyé
csiszolnak egy üvegszilánkot, hanem ráncosan és köhögősen. A haja
élettelenül tapadt a fejére, és levették az egyik mellét. Eredetileg meg
akarta csináltatni, de aztán állítólag nem volt rá soha ideje. Rasmus, aki
lejjebb lakott a kanyarban, egyszer azt találta mondani Tessának, hogy
az anyja fűnek-fának szétteszi lábát, mintha nem lenne holnap, és abból
kiindulva, hogy Tessa mekkora erővel mosott neki be, az ő orrának
tényleg nem volt. Nem értettem, hogy az én anyukám, aki sokkal szebb
és okosabb Monánál, miért nem jár soha senkivel, legalábbis
olyasvalakivel nem, akit bemutatott volna nekem. Tessa azt mondta,
hogy ez azért van, mert Kisser képmutató, és mindenki másnál jobbnak
tartja magát, és ha van valami, amit a férfiak nem csípnek, akkor az az
álszenteskedés. Gyakran nevezte Kissert álszentnek, és nem érdekelte,
hogy mennyire feldühít ezzel. Igazából semmit sem tudott az anyámról.
Kisser nem tartotta magát jobbnak senkinél sem, csak tudta, mi a
különbség helyes és helytelen között.
 11
Miután Herzblatt visszaköltözött Németországba, Palle papa a
munkájával kelt egybe. A stúdiója felett lakott Aarhusban az emeleten,
és a nap bármelyik szakában várta a kuncsaftokat. Soha nem zárt be.
Ha az éjszaka elcsendesedett, talán szundított egyet a székben, ahová a
vendégeit szokta ültetni, vagy óvatosan felosont a keskeny lépcsőn a
kis lakásába. Soha nem zárta kulcsra a stúdió ajtaját, és ezt így tartotta
jónak. Az ajtó fölött csengő lógott egy koszos horgonykötélen, ami
Palle papa szerint a Georg Stage iskolahajóról származott. A hajó
rettenetes katasztrófájában huszonkét fiatalember lelte halálát
Koppenhágától nem messze 1905-ben. Mihelyt megszólalt a csengő,
Palle papa szeméből kireppent az álom. Felhörpintett egy kis kávét, és
úgy közlekedett, mintha egy másodpercet sem aludt volna, nehogy azt
gondolják, hogy nem várta készenlétben, tetoválógéppel a kezében,
hogy valaki beessen hozzá. Bármelyik pillanatban kiköthet egy hajó, és
a legénysége elözönölheti a szárazföldet, és aki nem képes bármikor
vasmacskát vagy buja hableányt varrni egy matrózra, az ne adja
tetoválásra a fejét.
Palle papa maga készítette a tetoválógépeit, méghozzá nagy
hozzáértéssel. A szakmában Tato-Palle néven futott, de a legtöbben
egyszerűen csak TP-nek szólították, és így nevezték a gépeit is. A TP-
gépek iránt az egész világról érdeklődtek, és Palle papa egyre jobban
keresett az eladásukkal. Lelkesen fejlesztette és javítgatta a TP-gépeket.
Én igazából soha nem tudtam megkülönböztetni az egymás utáni
változatokat, mert mindegyiknek öntött fekete kerete volt, és nem
hiányozhatott róluk a legendás vörös Tato-Palle-csavar meg a
belegravírozott TP.
Palle papa csak ciccegett, amikor bemutatta a legutóbbi fejlesztését,
mi pedig kijelentettük, hogy semmi új nincs rajta. Dehogynem, van! Az
ördög a részletekben lakozik, lányok. Tényleg nem látjuk, hogy a
fogantyú más szögben áll? Nem érezzük, hogy sokkal könnyebb? Nem
vettük észre az új csavar stratégiai elhelyezkedését, ami miatt stabilabb
lett a tű?
– Tökéletesen az ember tenyerébe kell simulnia – magyarázta
Tessának és nekem. – Nem lehet túl nehéz, de túl könnyű sem. Pont
annyit kell nyomnia, hogy az ember keze ne mozduljon el feleslegesen,
de ne veszítse el a szabadságát sem.
Meg szokta engedni, hogy kézbe vegyük a gépet, és párszor beletett
egy golyóstollat, és rátetoválhattunk a fűrészporos tapétára egy plakát
mögött. Ez is Palle papa titka, kacsintott, amikor végeztünk, és
visszatette a helyére a plakátot.
– Hát muszáj gyakorolnotok – magyarázta, miután öregapánk
életére és az északi félteke összes csillagára esküdve hallgatást
fogadtunk. – Hátha egyszer majd ti is tetoválni akartok.
Tessa teljesen biztos volt benne, hogy egyszer majd tetoválni akar.
Palle papa Tato-Jacktől tanulta el a mesterséget Koppenhágában, és
tőle leste el a tetoválógépek készítésének fortélyait is. Kisser szerint
fotografikus memóriával volt megáldva, de erre 8 csak a fejét rázta.
Badarság, felelte mindig. Aki odafigyel, az tanul, méghozzá
automatikusan, ha alázatosan viszonyul ahhoz, amit még nem tud.
Akárhogyan is van, Palle papa az évek múltával a tetoválógépek
szakértőjévé vált. Először hagyományos tekercses gépeket készített,
aztán amikor a köszvényes ujjai egyre nehezebben boldogultak velük,
kifejlesztett egy forgómotoros változatot, amin a tűt már nem két
tekercs hajtotta, mint valami ősrégi ajtócsengőn, hanem egy motor, ami
idővel egyre kevesebbet nyomott, és egyre halkabban duruzsolt.
Kisser aggódott az apjáért, azt hajtogatta, hogy megöregedett, és
nem fogja bírni a heti hét munkanapot meg az éjszakázást, azt, hogy
vagy gépeket bütyköl, vagy matrózok ugráltatják.
– Nem akarsz kicsit rendet rakni, apa? – tárta szét tehetetlenül a
karját, amikor meglátogattuk Palle papát. Úgy gondolta, hogy Palle
papa „Chaot” ahogy az ilyesmit németül mondják, és a szótár szerint
olyan személyt jelöl, aki nem hajlandó vagy nem képes rendet tartani.
Kisser nem tudta eldönteni, hogy Palle papára melyik vonatkozik. Nem
akar rendet tartani, vagy csak nem tud? Mindenesetre mindig nagy
rumli volt nála, ami főleg azért vicces, mert az édesapja taxonómus
volt, és a növények osztályozásának és rendszerezésének szentelte az
életét.
– Hát a dédipapára nagyon nem ütöttél – morgolódott Kisser
gyakran, amire Palle papa mindig így válaszolt:
– Ja, szerencsére nem. Nem akarnék olyan műfűre idióta lenni,
mint ő.
 A káosz újabban egészen új dimenziókat öltött. Palle papa egy
csomó cuccát évekig egy barátjánál tartotta, akinek Aarhustól északra
volt egy tanyája, de most meghalt, így Palle papának el kellett hoznia
tőle mindenét, amire sort is kerített, de ennyi. A stúdiójában lépni is
alig lehetett. Az ember állandóan jól megpakolt régi ládákba botlott,
meg bekötött szájú zsákokba és összegumizott dobozokba, amikből
levelek és képek kandikáltak ki.
Palle papa imádta a postásgumikat, és jól bespájzolt belőlük.
Gumival rögzítette a tetoválógépén a tűt, gumival fogta össze a leveleit,
fényképeit és újságjait, és a kávéfőzőtől kezdve a nyikorgó ajtókig
mindent gumival szerelt meg. Kisser emiatt is állandóan nyaggatta.
Kinek jut eszébe gumival megbuherálni egy kávéfőzőt? A gumik
majdnem annyira bökték a szemét, mint a rendetlenség. Az sem tetszett
neki, hogy Palle papa túl sokat iszik és dohányzik munka közben, és
hogy soha nem megy orvoshoz, és nem bontja fel a hivatalos leveleit.
Palle papa mindig mosolyogva reagált a szidalmaira.
– Rule, Britannia! Britannia, rule the waves3 – dudorászta, és
megzörgette a két kerékcsavart, amit állandóan a zsebében tartott. Az
imádott Ford Transitjának az első kerekéről szedte le őket, amikor az
autó évekkel korábban bemondta az unalmast, és át kellett nyergelnie
egy kékre festett halottaskocsira. Azt is szerette, de feleannyira sem,
mint a Fordot, és azt állította, hogy a kerékcsavarok a régi szép időkre
emlékeztetik. Kissert rettentően idegesítette, amikor zörgött velük, de
Palle papa nem zavartatta magát.
Csodáltam Palle papa derűs hajthatatlanságát. Kisser rágta a fülét,
hogy szerezzen be egy úgynevezett autoklávot, egy olyan gépet, amivel
sterilizálni tudja a tűket, meg hogy a higiénia érdekében húzzon
gumikesztyűt. Kisser kesztyű nélkül nem vett volna tűt a kezébe, a
bakkelyi stúdiója csillogott-villogott a tisztaságtól, és egyetlen alkalmat
sem szalasztott el, hogy közölje Palle papával, hogy a
kesztyűhasználatot a nem sokkal korábban alapított Dán Tetoválok
Szövetsége is ajánlja.
– Tíz év múlva tilos lesz gumikesztyű nélkül tetoválni, szóval jobb,
ha hozzászoksz, apa – jósolta, és betett egy pár kesztyűt Palle papa
egyik fiókjába, hogy ha majd jobb belátásra tér, ne kelljen azonnal a
boltba rohannia.
3
Légy úr, Britannia, bárhol zúg a hab! (Radó Antal fordítása)
 – Használjanak csak gumikesztyűt a takarítónők – válaszolta Palle
papa, és felidézte, milyen primitív módon kezdődött az egész.
Tattawként valahol Tahiti és Új-Zéland között, az óceán partján, egy
máglya mellett, egy földbe vájt üregben, aztán eljutott nyugatra is,
méghozzá őfelsége hajóján, az Endeavouron, amelynek a hídjáról
James Cook tekintett le. A fedélzeten áthömpölygő hullámok ide-oda
dobálták a maláriától legyengült matrózokat, akik tompa hegyű tűkkel
karcoltak mintákat egymás bőrébe. Az ő kuckója pont elég tiszta és
rendezett, fejezte be az eszmefuttatását.
Azért kicsit megszépítette a valóságot, mert a Mejlgade 51.-ben
lévő stúdió tényleg egy őrült feltaláló műhelyére emlékeztetett, ahova
bombát hajítottak. Bolhapiacokon lecsapott mindenféle tengerészeti
tárgyra, például palackba zárt vitorlásokra és hajókormányokra, amiket
tessék-lássék rendbe hozott, aztán meg alámerültek a szanaszét szórt
rajzok, könyvek és papírok tengerébe, és akkor még nem is beszéltünk
a megszámlálhatatlan kacatról, amiket előszeretettel épített be a
tetoválógépeibe. A vendégeit ennek a felfordulásnak a közepén várta
egy szék. Tessa és én imádtuk a stúdióját, főleg a homlokzatot, az
égővörös napellenzőt és a falra erősített magasfényű lakkozású
lemezeket, amikre Palle papa szíveket, hajóorrdíszeket és fecskéket
festett. A művésznevét, a Tato-Pallét, egy duzzadó vitorlájú szkúner
hasította ketté, ami vesztésre állt az elemekkel szemben.
A lakásában nem volt fürdőszoba. Heti egyszer elugrott a
közfürdőbe, hogy beszappanozza magát, ahogy mondani szokta. Az
adóhatósággal sem jött ki túl jól. Persze nem csalt, csak úgy gondolta,
fontosabb dolga is van, mint a szerény keresetének a felét az államra
bízni. Egyszer beállított hozzá valami hivatalos személy, akinek a
látogatása után Kisser magára vállalta apja pénzügyeinek a gatyába
rázását, és havonta egyszer nagyjából kitakarított a stúdiójában.
Közben mindig forgatta a szemét, és könyörgött, hogy legalább
szundítson egyet délutánonként, mint minden rendes nagypapa.
– Majd alszom, ha megöregedtem – felelte Palle papa kuncogva.
Jól tudta, hogy a mi szemünkben rettenetesen vén. Tessa egyszer
megkérdezte tőle, hogy mikor lesz százéves, mire rátört a röhögés, mert
akkor még alig töltötte be a hatvanat.
A vendégei tengeri levegő illatát hozták magukkal, az óceán párája
lengte őket körbe, a szempillájuk között sószemcsék fehérlettek, és a
nyelvükről távoli tájak történetei gördültek le, amiket Palle papa olyan
mohón szívott magába, mint a Ceciljének a füstjét. Amikor egy
bizonyos méretet meghaladó hajó kapitánya tért be hozzá, mindig
ingyen tetovált rá, csak egy sztorit kért a munkájáért. Ő maga soha nem
hajózott, de imádta a tengert. Lenyűgözték a nagy fregattok és a
sómarta vitorláik, a Georg Stage, a Køge öbölnél megvívott tengeri
csata, az egymásnak rontó hadihajók, a víz felett ködként lebegő
puskapor, a lázadás a Bountyn, a világtörténelmen végigviharzó flották,
a repülőhalak, amint tompa puffanással a fedélzetnek csapódnak, majd
némán tátognak, a hajó gyomrában gomolygó sötétség, azok a
matrózok, akik hazatérnek, és azok, akik nem.
Palle papa nem végzett el túl sok osztályt, mégis alig ismertem
valakit, aki nála okosabb lett volna. A tetoválásokról rengeteget tudott.
Azt tervezte, hogy egy nap majd tetoválómúzeumot nyit. Ebből a célból
már ki is bérelte az ötvenhármas szám alatti szomszédos épületet.
Egyelőre még csak raktárnak használta, de majd, ha egyszer
szétválogatja a sok cuccot, amit az évek során összeszedett és megvett
és elcserélt, akkor kiállítja őket. Tusch-Hans régi gépeit és Burchett
híres rajzait, kivágott újságcikkeket, Tato-Jack nyhavni fekete-fehér
fotóit és tengernyi egyéb tárgyat, amiket muszáj közszemlére bocsátani,
hogy az utókor gyönyörködhessen bennük. Palle papa mindig azon
dohogott, hogy hiába élünk a kilencvenes években, a tetoválásokra
továbbra is rossz szemmel néznek, és a kispolgárokban csak gyűlnek az
előítéletek. Még mindig azt hiszik, hogy csak bűnözők és prostituáltak
varratják ki magukat, és azt képzelik, hogy ők döntik el, mi számít
művészetnek. Palle papát Tessa és én mindig békés természetűnek
ismertük, de amikor arról szónokolt, hogy a fennálló hatalmi rendszer
nem hajlandó a tetoválást művészetként elismerni, mindig irtózatos
dühbe gurult.
– A világ legjobb művészei a világ legősibb vásznára rajzolnak –
mutatott a karjára. – A bőrre.
Nemcsak tetoválással kapcsolatos tárgyakat gyűjtött, hanem tudást
is. Havonta egyszer elzarándokolt a könyvtárba, és alaposan átrágta
magát mindenen, amiről úgy sejtette, hogy akadhat benne történelmi
információ. Már régen elolvasta a könyvtár összes cikkét, meg
természetesen minden naplót és útleírást, amikben felfedezők a
bennszülöttek tetoválásairól írtak, és aztán rávetette magát a
szépirodalomra, és ha talált valahol utalást egy tetoválásra, az olyan
volt neki, mintha hatalmas borostyánra bukkant volna az Északi-tenger
partján. Egyszer olyan hangosan ujjongott az olvasóteremben, hogy a
könyvtáros rápisszegett. Lelkesen lapozgatta Rúmít, Bradburyt és
Kafkát, de a legjobban a Moby Dicket szerette Herman Melville-től. Jó
vastag regény, és Palle papa már annyiszor olvasta, hogy több részét
kívülről fújta. Elmesélte, hogy tele van tetoválásokkal, az egyik egy
halott próféta elmélete az égről és a földről, amit az emberevő
Queequeg testére varrtak hieroglifákkal, és amit ez a Queequeg a
regény vége felé zsebkéssel belekarcol a koporsójába. Milyen lehet
kitetoválni a saját koporsónkat? Palle papa imádta ezt a jelenetet, és
Tessa és én mindig szívesen hallgattuk. Senki nem tudott olyan
félelmetesen mesélni, mint Palle papa, és Tessának és nekem ilyenkor
eszünkbe jutott a gyerekkoporsóra hasonlító, virágos faláda.
Megragadtuk Palle papa kezét, mielőtt befejezte volna a történetet, és
remegő hangon megkérdeztük, hogy tényleg igaz-e, amit mond.
– Hát persze! – felelte. – Ugye nem hiszitek, hogy átverlek
benneteket, diócskáim?
Erre nem tudtuk teljes meggyőződéssel rázni a fejünket.
– Ne rémisztgesd a lányokat, apa! – szólt ki Kisser szigorúan a
konyhából, vagy ahol éppen tett-vett, mire Palle papa gyorsan nótára
gyújtott, mert minden alkalomra tudott egy éneket. Aztán mihelyt úgy
gondolta, hogy Kisser már nem fülel, suttogóra vette a hangját, mi
pedig közelebb bújtunk hozzá, de akkor Kisser odakiáltott a ház egy
távoli sarkából:
– Hallak, apa!
Tessa és én erre elröhögtük magunkat, és közben tovább
reszkettünk.

12
Kisser két dolgot tartott rettentő fontosnak. Azt, hogy irodalmi
műveltségre tegyek szert, és azt, hogy elvégezzek egy egyetemet.
Az egyetemmel kapcsolatban semmit sem tudtam ígérni neki. Még
abban sem voltam biztos, hogy kilencedik után gimibe akarok menni,
mert aki Samsøről gimibe kerül, az Grenaaba költözik, és bentlakásos
suliba jár, és akkor mi lesz Tessával? Tessának nagyon nem fűlt a foga
a tanuláshoz. Őszintén szólva kicsit szívattam is Kissert, mert semmivel
nem lehetett annyira kikészíteni, mint amikor azt mondtam, hogy nem
akarok gimibe menni. Nagyon szerette volna, ha lesz belőlem valami.
Ki kell bontakoztatnom a tehetségemet, el kell rugaszkodnom, szárnyra
kell kelnem. Palle papa soha nem használta ki az intelligenciáját, Kisser
maga pedig ugyan leérettségizett a hamburgi Gelehrtenschule des
Johanneumsban, ráadásul kiváló eredménnyel, de nézzem meg most!
Szerinte a családból egyedül a botanikus dédapám vitte valamire.
Amikor azt mondtam, hogy még a gimiben sem vagyok biztos, mindig
azt felelte, hogy majd ő jobb belátásra bír, mielőtt befejezem a
kilencediket. Na, majd meglátjuk.
Az irodalmi műveltség teljesen más tészta volt. Imádtam olvasni,
és imádtam, ha felolvasnak nekem. Kissert hallgattam a
legszívesebben. Anélkül, hogy megjátszotta volna magát, a mély és
titokzatos hangja mindig hozzáadott valami pluszt a szöveghez.
Bakkelyben úgy halmoztuk a könyveket, mint egér az elemózsiát. A
konyhában a szalvétatartó alatt A hobbit egy szamárfüles példánya
rejtőzött, amit Kisser mindig elővett, ha túl sokáig nyámmogtam a
vacsorán. A nappaliban a kanapé alatt Twist Olivér bújt meg, az
üvegház pedig Tamás bátya kunyhójának adott otthont. Miután Kisser
évekig hiába próbált bármit is termeszteni az üvegházban, végül
feladta, és inkább berendezett egy olvasósarkot, ahol nyaranta, amikor
esett az eső, összekuporodtunk egy rozoga fotelben. Akárhol is
olvastunk, Kisser hangja mindig boldogsággal töltött el. Hozzábújtam,
amikor a muminok vízre ereszkedtek, vagy egy nyúl előhúzott egy órát
a mellényzsebéből, és Alice utána iramodott, majd beugrott egy jókora
lyukba, és zuhanni kezdett. Ezekben a pillanatokban Kissert teljesen
magam mellett tudtam, mintha eltéphetetlen cérnával varrták volna a
jelen szövetébe.
Nem minden könyvet szerettem egyformán. Michael Ende
Momóját rengetegszer olvastuk, és Kisser ragaszkodott ahhoz, hogy a
Struwwelpetert, azaz Kócos Petit németül kell meghallgatnom. Amikor
a Moby Dick mind az ötszázkilencven oldalát felolvasta, mert Palle
papa állandóan arról áradozott, milyen szuper, akkor az igazat
megvallva kicsit unatkoztam, de mégis örültem, mert amikor Kisser
olvasott, akkor megállt az idő.
Egy délután sikerült megfertőznöm Tessát az olvasással. Ki hitte
volna? Kisser szerint Tessa olyan, mint egy zsák bolha, a tanítónőnk
szerint zavarkolódó, Jimmy szerint pedig ugribugri. Én inkább
nyughatatlannak mondanám. Képtelen volt megülni a fenekén, nem bírt
nyugton maradni és elszöszmötölni valamivel. Szerette az állatokat,
főleg a lovakat, de nem volt sajátja, ami miatt gyakran zúgolódott. Ha
nem kap lovat, akkor minden mindegy. A természet maga hidegen
hagyta. Nem érdekelte, hogyan vájja ki a csepegő víz a sziklát, hogyan
bújnak meg a gesztenyék a tüskés héjukban, vagy miért van ár és apály,
bár rajongott a holdért. Nem volt hobbija, nem kötött, nem fűzött
gyöngyöt, olvasni meg főleg nem olvasott. Én rávetettem magam Sir
Arthur Conan Doyle izgalmas Sherlock Holmes-történeteire, és olyan
szívesen megosztottam volna az élményt Tessával, de nem akarta, amit
persze nem hagytam annyiban. Biztosan dühítette az okoskodásom, és
azt hitte, hogy Kisser vett rá, hogy nyaggassam, pedig nem így volt.
Meg akartam osztani vele mindent, ami engem boldoggá tett. Nemcsak
az izgi könyveket, hanem a vajas és tengeri sós kelbimbót is, amit
Kisser, becsszó, úgy tudott elkészíteni, hogy sem nem lett keserű, sem
nem főtt túl (Tessa gyűlölte a kelbimbót), meg a tejes-mézes teát (Tessa
rühellte a teát), a fekete olajbogyót, amire teljesen rákattantam (Tessa
inkább evett volna ürüléket), és David Attenborough természetfilmjeit
(ezekről Tessa azt állította, hogy még a köritanárunknál is tizenhétszer
unalmasabbak). Egyszóval minderről hallani sem akart, de főleg az
olvasás ellen berzenkedett. Inkább tévézni akar, hát hányszor kell még
mondania?
Egy délután annyira elegem lett a nyavalygásából, hogy egyszerűen
elkezdtem felolvasni a kedvenc Sherlock Holmes-novellámat, A pettyes
pántot. Tessa hangos méltatlankodásba fogott, és úgy iszkolt előlem,
mintha nem bírta volna a szájszagomat, de bárhová is ment a házban,
követtem, és tovább olvastam. Azzal fenyegetőzött, hogy hazamegy, ha
nem hagyom abba, mire lecsaptam:
– Önként és dalolva hazasétálsz?
Ha rájött az ötperc, nem volt hajlandó gyalogolni, és azért
hisztizett, hogy Kisser vigye haza a robogóján, vagy felhívta a bátyjait
vagy Monát, hogy jöjjenek érte, bár csak másfél kilométerre laktunk
egymástól. De ha akart, akkor hihetetlenül gyorsan mozgott, bár fél
fejjel alacsonyabb volt nálam. Kecses szitakötőként siklott tova, alig
bírtam utolérni.
Már az utcán sprintelt felfelé, hogy megszabaduljon tőlem, de a
sarkában loholtam, és még mindig olvastam. Magunk mögött hagytuk a
sárga tanyát, és akkor beszippantotta a történet. Láttam a pillantásán,
amikor megállt, és morcosan meredt rám. Diadalmas hadarásba
kezdtem. Mozdulatlanul álltunk egymással szemben, Tessa némán, én
pedig mintha varázsigét daráltam volna.
– Lassíts már egy kicsit! – szólalt meg hirtelen. – Így egy szót sem
értek.

13
Palle papa 1963 óta tetovált a Mejlgadéban. Ismerte egész Aarhus, sőt
egész Jylland is, nemcsak a népszerű TP-gépei miatt, hanem a
palackhajói miatt is, amiknek az árbocait óvatosan egyengette
csipesszel a palack száján keresztül, meg az őrült sötétkék
halottaskocsija miatt, és nem utolsósorban a rengeteg bőr miatt, ami az
ő tetoválásait viselte, és amivel tuti le lehetne fedni egész Jyllandot.
Tessa és én meglátogattuk Aarhusban, és kivételesen teljesen a
magaménak tudhattam, mert Tessa a tetoválószékben olvasta a legelső
Sherlock Holmes-novellát, a Botrány Csehországban-t. A stúdióban
mostanra sem lett nagyobb rend, mindenhol dobozok hevertek, de Palle
papa rá sem hederített a káoszra, inkább feltett egy lemezt a
lemezjátszóra, ami egy felfordított sörösládán tanyázott. Munka közben
mindig bekapcsolta a rádiót, de sokkal jobban szerette a régi
lemezjátszóját, és velünk állandóan lemezeket hallgattatott. Jimmy nem
esett messze a fájától. Palle papa most is Sebastian 1979-es albumát, a
Tiderne Skiftert játszotta le, amit már annyiszor hallottunk, hogy
kívülről tudtam. Az A oldalon négy dal volt Bertolt Brecht szövegeinek
új dán fordításával, a B oldalon pedig öt. Palle papa rám kacsintott, és
óvatosan a Kalóz Jennyhez tette a hangszedőt. Együtt énekeltünk
Sebastiannal:
 „Urak, itt van Jenny és mossa a poharakat
S kész a cselédjük lenni.
S minden pennyt alázatos köszönettel elfogadok”4

Palle papa szerint ez a dal az igazságosságról szól. Egy lányról, akit

semmibe sem vesznek, mert gyerek, de aztán egy nap kikötnek a
hűséges kalóz barátai, és szörnyű bosszút állnak mindenkin, aki rosszul
bánt vele.
Palle papa rekedten énekelve kiment a konyhába kávét főzni, és
amikor kicsit később visszajött a pöttyös bögréjével, már németre
váltott, de nem hiszem, hogy észrevette.
– Und ein Schiff mit acht Segeln – dalolta – und mit fünfzig
Kanonén wird liegen am Kai.
Két nyelven énekeltünk tovább.
Palle papa megint kiment a konyhába. Nyilván elfelejtett valamit.
Reméltem, hogy Jutta mama kedvencét, Sarah Bernhardt-sütiket tog
behozni. A kávéhoz mindig azt kaptunk, bár Tessa és én egyáltalán
nem kávéztunk. Tessa fel sem nézett, teljesen belefeledkezett a
könyvébe.
Ránéztem a pult mögötti falra függesztett csinos mintákra (vagy
flashekre, ahogyan Palle papa szokta emlegetni őket). A kikötő különös
illata beszökött az állandóan résnyire nyitott ajtón – ha egy érdeklődő
bedugta rajta a fejét, biztos lehetett benne, hogy nem fog elégedetlenül
távozni. Palle papa katonás rendben tartotta a mintáit. Fiatalon kezdte
gyűjteni és mappákba rendezni őket. Volt, amit távoli tájaktól érkező
utazóktól kapott, másokat Hamburgban, Berlinben vagy
Koppenhágában dolgozó tetoválókkal cserélt, megint mások pedig
válaszként érkeztek az ő flashjeire New Yorkból, Bogotából vagy
Hawaiiról színes bélyegekkel teleragasztott, megviselt borítékban. A
kuncsaftjai bármit kérhettek tőle. Csinos Tato-Jack-matrózlányt, Sailor
Jerry-párducot, Lyle Tuttle-fecskét a bugyivonal alá, Herbert
Hoffmann-vitorlást, bármit. Palle papánál megvolt minden, és azt is
tudta, hol.
Tessa olvasott, lapozott, és olvasott, Palle papa a konyhában
matatott, Sebastian pedig Kalóz Jennyről énekelt. Én a falat

4
Vas István fordítása.
tanulmányoztam. Az ott lógó flasheket Palle papa rajzolta. Mindig
azokat szerettem a legjobban. Főleg nyílt tengeren hánykolódó
vitorlásokat ábrázoltak, és senki sem tudta úgy megjeleníteni az eget, a
háborgó tengert és a dülöngélő hajókat, mint Palle papa. Szkúnerek,
ketchek és fregattok sorakoztak egymás mellett, itt-ott lendületes írással
készült feliratok látszottak, mint például „hullámsír” és „homebound”.
Feltűntek nők is, hetyke keblű, vastagon kihúzott szemű nők, lenge
öltözékben, lóháton vagy egy lakatlan szigeten, egy süllyedő hajó felé
pillogva. Palle papa ragyogó színekkel és parázsló naplementékkel
operált, és alaposan kidolgozta a hátterek részleteit: a csigákat,
patkókat, lobogó vitorlákat és a buja növényzetet. Tessa és én imádtuk
Palle papa flashgyűjteményét, és soha nem lankadó lelkesedéssel
lapozgattuk. Mivel Tessát most lekötötte a könyve, egyedül nézegettem
a képeket, de ez nem volt ugyanaz. A hangszedő felemelkedett a
lemezről, és csend telepedett ránk.
Egy félig nyitott kartondobozból kikandikált egy műanyag tasak.
Odanyúltam, és teljesen kihúztam. A benne lévő gyönyörű, alaposan
kidolgozott pipacsot mintha csak azok ihlették volna, amik minden
évben a Bakkely előtti réten ringatóztak. A tasakban más virágrajzokat
is találtam, és a dobozban észrevettem egy csomó más irattartót is,
amik mind botanikai rajzokkal voltak tele.
– Ezeket te rajzoltad, papa? – kiáltottam ki a konyhába Palle
papának, aki az utóbbi időben már nem hallott túl jól. Szemügyre
vettem pár másik képet. Vadrózsa, viola, ibolya és nárcisz. A stílus
egyáltalán nem vallott Palle papára, mert ő mindig jól látható fekete
körvonalakat használt, de ezek a rajzok nagyon valósághűek voltak,
szinte mintha az élő növényt préselték volna rá a papírra.
– Szépek, mi? – szólalt meg hirtelen a hátam mögött. Csorba
kistányérokon Sarah Bernhardt-sütiket egyensúlyozott.
A szép rajzokat Kresten dédipapa készítette. Palle papa álmélkodva
állapította meg, hogy a számuk több százra rúg. A barátja padlásán még
jóval kevesebbnek tűntek.
– Kirsten Mariének igaza van – vakarta meg a fejét. – Rendet
kellene raknom.
Sütizés közben Kresten Wintherről mesélt, aki nemcsak tehetséges
botanikus volt, de remek érzékkel rajzolt növényeket is. Ezt persze már
ezerszer hallottam, de most mást is megtudtam róla. Olyan ügyes volt,
hogy tizennyolc évesen bekerült egy illusztrációja a Flora Danica
utolsó megjelent számába 1883-ban. Az arckifejezésem láttán Palle
papa felhúzta a bozontos szemöldökét. Hát ez nem lehet igaz! Tényleg
nem tudom, mi az a Flora Danica?
– A világ legnagyobb illusztrált növénytani atlasza, kisdió –
magyarázta. – Skandinávia növényeit mutatja be tizennyolc kötetben,
ötvennégy füzetben. Összesen 3240 ábra van benne, amiket kézzel
rajzolt botanikai táblák alapján készítettek. Több mint háromezer
tábláról van szó, diócska! A Flora Danica túlélte Koppenhága 1807-es
ágyúzását, az abszolút monarchia összeomlását és Schleswig-Holstein
elveszítését. Az eredetit most Koppenhágában őrzik szigorúan. A dán
történelem egy felbecsülhetetlen értékű darabja. A dédapád idejében
egy botanikus számára nem létezett annál nagyobb megtiszteltetés,
mint hogy megjelenik benne egy illusztrációja. Először 1761-ben adták
ki, utoljára pedig 122 évvel később. Akkor a híres Johan Lange
szerkesztette, és ő vette át a dédapád illusztrációját a Koppenhágai
Egyetemen. Nem volt hajlandó elhinni, hogy valóban egy samsøi
legény készítette, ezért magához hívatta. Három órán keresztül
faggatta, és végül a szárnyai alá vette. Hát nem csodálatos? A dédapád
felutazott a szántóföldről a fővárosba, és rögtön az akkor élt egyik
leghíresebb botanikus vette pártfogásába.
– Tényleg csodálatos – feleltem. Palle papa nagyon büszkének tűnt.
– Annyira büszke lett volna rád, Jenny, hogy ilyen ügyesen rajzolsz
növényeket.
– De akkor rád miért nem volt büszke? Te nálam jobban rajzolsz.
– Ez abszolút nem igaz, diócska. A te korodban én még egy
pitypangot sem tudtam volna lerajzolni. Mindent később tanultam meg.
Bárki meg tud tanulni rajzolni, ha eleget gyakorol, de te született
tehetség vagy. Mindenesetre azzal egyáltalán nem lehet vádolni, hogy
büszke lett volna rám.
– De hát miért nem? – kérdeztem. Senkit nem ismertem, aki Palle
papánál menőbb lett volna.
– Tudod, amikor megszülettem, már nagyon öreg volt. Öreg és
keserű, és soha nem heverte ki, hogy az egyetlen fiába semmi tehetség
nem szorult, és tetoválni akart. Tetoválni? Hát megőrült ez a gyerek? A
tetoválást nem tartotta tiszteletre méltó szakmának, és azt hajtogatta,
hogy szégyent hozok a fejére. Soha nem értette, miért mondom, hogy
festék folyik az ereimben. Igazából meg sem próbálta megérteni, és
haláláig dühöngött, hogy nem viszem tovább a botanikai örökségét.
Palle papa kinyitott egy mappát, ami növénymintákkal volt tele, és
kivett belőle valamit.
– De valójában továbbvittem, csak a magam módján. – Ezzel felém
nyújtott egy lapot. Végigpillantottam a virágokon, a nefelejcseken,
százszorszépeken és ibolyákon, Palle papa pedig elmesélte, hogy a
dédipapa eredeti akvarelljei után rajzolta őket. – Ezt itt – bökött egy
hatalmas, fehér ernyősvirágzatú növényre a lap közepén – legalább
százszor varrtam már fel.
Úgy nézett ki, mint a turbolya, amibe az ember Samsøn lépten-
nyomon belebotlik, és tényleg gyakran láttam, hogy Palle papa
rátetoválja valakire, ezért a következő szavai megleptek:
– Azt hiszed, hogy turbolya, igaz?
Bólintottam.
– Tévedsz. Ez itt Dánia legmérgezőbb növénye, a gyilkos
csomorika, és apám illusztrációja alapján rajzoltam, ami bekerült a
Flora Danicába. A csomorika undorító jószág, akár negyedóra alatt
végezhet az emberrel.
Előkotorta az eredeti akvarellt, és egyértelműen látszott, hogy a
rajz valóban annak a mintájára készült.
– Akkor is úgy néz ki, mint a turbolya – hajtogattam csökönyösen.
– Az lehet, de nem az. Az egész növény mérgező, de a legrosszabb
a gyökérgümő. Már egyetlen cseppje halálos lehet. Az ember először
semmit sem vesz észre, ámde úgy négy-hat órával később… –
Kifordította a szemét, és vadul hörgött, én pedig elnevettem magam,
bár elég ijesztően nézett ki. Még Tessa is felkapta a fejét, de aztán
olvasott tovább. – …égni kezd a szája. Szomjas lesz, összehányja és
összehugyozza magát, rettentő rosszullét fogja el, vért fosik,
halálfélelme támad, és végül könyörög a halálnak, hogy szabadítsa meg
a szenvedéseitől. Ha ez nem történik meg, akkor előfordulhat, hogy
teljesen megbolondul. – Palle papa lehanyatlott az egyik
kartondobozra, és elhaló hangon nyögte, hogy vegyem el tőle az ábrát,
majd halottnak tettette magát.
Hosszú ideig nem mozdult.
– Papa, ez most már nem vicces – méltatlankodtam, mire olyan
hirtelen ült fel, ahogy meghalt.
 – Van valahol egy teljes samsøi herbárium, amit az apám gyűjtött
fiatalkorában. Mindent összeszedett és lepréselt, amit csak talált. Neked
adom, diócska. Van benne vagy kétszáz lap egy csomó virággal. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Arra is gondoltam, hogy talán az összes cucca
a tiéd kéne hogy legyen. Te tuti jobban értékelnéd őket nálam, és az
öreg is örülne. Tudok adni legalább tíz kéziratot növényleírásokkal,
meg eredeti akvarelleket és tucatnyi lexikont. A dédapád bejárta fél
Dániát, ráadásul gyalog, és sehonnan nem tért haza üres kézzel. Vén
csibész! Azt meg kell hagyni, hogy soha nem ücsörgött tétlenül.
Keresni kezdte a samsři herbáriumot, és egyszer csak négy jól
megtömött dobozt tolt elém azzal, hogy ezeket muszáj hazavinnem.
Kell még lennie valahol egy maggyűjteménynek is, morogta, és tovább
kutatott, de nem járt szerencsével.
– Ez szerintem egyelőre elég is lesz – jegyeztem meg.
Palle papa megzörgette a zsebében lévő két kerékcsavart. Erről a
zajról mindig ő fog eszembe jutni. Hirtelen megbökött a könyökével.
– Na, látod már? – biccentett a fal felé, ahová a flashjeit akasztotta.
Először nem értettem, mire céloz, de hirtelen feltűnt, milyen sok
turbolyát csempészett rá a rajzokra. Tőrök markolatára fonódtak,
szíveket szúrtak át, felkúsztak a tengert hasító vitorlások árbocain,
fűszoknyás lányok hajában bújtak meg. De persze nem turbolya volt,
hanem a dédipapa csomorikája, ami akár tizenöt perc alatt végezni tud
az emberrel.
– Rátetováltál a vendégeidre egy halálosan mérgező növényt? –
nyögtem elképedve.
– Igen, de csak azokra, akik bírják a gyűrődést. Igazi férfiakra,
seggfejekre, kemény csajokra meg hasonlókra – mosolygott Palle papa
hamiskásan. – Az aranyos kislányok, takaros hölgyek és papucsférjek
mást kapnak – emelt a magasba egy csinos rajzot, ami egy másik fehér
virágot ábrázolt. – Ez az Afrodité szegfű, vagy latinul a Dianthus
Afroditae Lange & Winther. Ez volt a dédapád kedvenc virága és
legnagyobb büszkesége, mert ő bukkant rá, és írta le először. Teljesen
új fajta, ezért nevezik Winthernek – közölte elégedetten, majd a négy
doboz felé biccentett. – Itt majd meg fogod találni lepréselve.
A rajzra meredtem. Olyan érzés fogott el, mintha korábban már
ezerszer láttam volna ezt a virágot, és rájöttem, hogy valóban így van.
Jutta mama szerelmi szegfűje! Az, amit Palle papa a mellkasára
tetováltatott a „Herzblatt” szóval együtt. Visszafordultam a fal felé, és
hirtelen észrevettem, hogy a szegfű is ott van mindenhol. Palle papa
levette az apja ábrájáról, hogy egy polinéz szépség füle mögé tűzze,
késeket és orrárbócokat tekerjen vele körbe, és bannerek szélén futtassa
végig. Hologramként lépett le a falról. Nem volt mindig fehér – ezt
Palle papa azzal indokolta, hogy él „a művészi szabadságával, ami
miatt az öreg Winther tuti forog a sírjában”. A piros és narancssárga
verziók mellett feketében is felfedeztem a Halál köpönyegén, de kétség
sem férhetett hozzá, hogy az a szegfű.
A két eredeti akvarell az enyém lett. Az Afrodité szegfű kevély
pompájával maga mögé utasította a csomorikát, mégis az nyűgözött le
jobban. Szerényen a háttérbe vonul, nem akarja felhívni magára a
figyelmet, ám valójában alattomos, mint a halál.
Hirtelen feltűnt, hogy Palle papa komolyan méreget.
– Nem minden fehér virág mérgező – szólalt meg –, de minden
mérgező virág fehér. Tudtad?
Nem, addig nem tudtam.
Indulnunk kellett a komphoz, ezért óvatosan betettem az
akvarelleket az egyik új dobozomba. Palle papával kicipekedtünk a
stúdiója előtt parkoló halottaskocsiba. Megkaptam Mentz és Ostenfeld
háromkötetes botanikai lexikonját is, amit 1888-ban adtak ki, és ami a
sok használattól már majdnem szétesett, meg egy bőrbe kötött könyvet,
amibe a dédipapa szépen formált betűkkel jegyezte fel, hol találta a
herbáriuma növényeit. Végighúztam az ujjam a bőrön. Alig bírtam
magamba fojtani az ujjongást.
– Befejeztem – közölte Tessa elégedetten, amikor visszamentünk
érte Palle papával a stúdióba. Boldog mosollyal az arcán csapta be a
könyvet.
Mialatt az életem új irányt vett, ő a Baker Streeten járt.

14
Kisser szeme villámokat szórt, amikor Palle papa pár órával később
letett Bakkely előtt a négy doboz társaságában. Nem úgy gondolta a
rendrakást, hogy a stúdióban lévő kacatok költözzenek át hozzánk,
háborgott karba tett kézzel. Palle papa elhadarta, hogy a dobozokban
Kresten dédipapa százéves samsři herbáriuma van, én pedig óvatosan
hozzátettem, hogy gimi után talán biológiát akarok tanulni az Aarhusi
Egyetemen. A kompon elpróbáltuk, hogy mit fogunk mondani, és a
számításunk bejött.
Kisser gyanakvóan pislogott, de végül megengedte, hogy
berendezkedjek az istállónak abban a helyiségében, ahol régebben a
szalmatüzelésű kazán volt, mert az nem nedves, és a hőmérséklete is
megfelelő. Palle papa rám kacsintott. A gyűjtemény egy egész polcot
megtöltött, és bevittünk még egy kempingasztalt, egy széket és egy
lámpát, hogy bármikor tudjak bent molyolni. Elrendeztem az asztalon a
szakadt Mentz és Ostenfeldet, a dédipapa bőrkötésű könyvét, Kjeid
Hansen egy újabb határozókulcsát, amit Kisser könyvespolcáról
nyúltam le, és a virágprést, amit a hatodik születésnapomra kaptam
Kissertől.
Azóta a dédipapa nyomában járok. A herbáriumnak azzal a
részével kezdtem az ismerkedést, amit Bakkevejnek nevezett el. 1879-
1880-ban, amikor tizennégy éves volt, huszonhét virágot gyűjtött be és
határozott meg a Bakkevejen. Én is végigjártam az utat, és megtaláltam
az összeset, az árnika, azaz az Arnica montana kivételével. Lelkesen
silabizáltam nagyítóval a dédipapa gondos kézírását a megsárgult
herbáriumcímkéken, értelmeztem a jegyzeteit a bőrkötéses könyvben,
és lépdeltem a már régen a semmibe veszett lábnyomaiban.
Amint egyik lábamat a másik elé tettem, arra gondoltam, hogy pont
itt járt előttem. Ahol felváltották az erdei növények a rétieket, ott
fordult be az erdőbe több mint száz éve, és én is befordultam utána.
Egyre több nedvességkedvelő növényt láttam, ezért tudtam, hogy át
kell vágnom az erdőn a Vestbæk forrás felé, hogy megtaláljam, amit a
dédipapa. Végül a déli parton kötöttem ki, és megízleltem a tenger
sóját. Azt kerestem, aminek a megtalálásában a dédipapa csak
reménykedett, és tudtam valamit, amit ő több mint száz éve nem,
méghozzá azt, hogy meg is találta.
A herbáriumában volt egy gyönyörű légybangó (Ophrys
insectifera), amit eredetileg Carl von Linné írt le 1753-ban, és
legnagyobb elkeseredésemre csak annyit biggyesztett mellé, hogy
„Samsø, 1880”, így hát nem tudtam, pontosan hol találta, pedig olyan
jó lett volna látni egy légybangót, mert nagyon ritka, és fogalmam sem
volt, hogy nálunk is nő. Egy nap, amikor céltalanul kószáltam az
erdőben, egy napsütötte tisztáson kötöttem ki, ahol egy egész csapat
légybangó nézett velem farkasszemet. Elképedt katonaként húzták ki
magukat, és fordították felém a kék mézajkukat. Úgy tűnt, nem tetszik
nekik, hogy megzavartam őket. Nevetésben törtem ki. Gondolom,
Kresten dédipapa óta nem láttak emberi lényt. Senki sem zaklatta őket,
nyugodtan ringatóztak jobbra-balra, mint előttük az őseik.
Mindent elolvastam róluk. Megtudtam, hogy szeretik a mészben
gazdag földet és a napsütést, ezért úgy döntöttem, hogy tavasszal és
ősszel ápolni fogom a tisztást. Tavasszal összeszedem a lehullott
leveleket, a kenderpakócát és a csalánt, hogy semmi ne rohadjon el, a
nyár végén pedig mindent lekaszálok és elviszek, hogy sok fény érje a
talajt. Egy könyvben láttam, hogy régen is így csinálták, és Kisser
műhelyében összeeszkábáltam egy régi kaszára hasonlító eszközt. Nem
ment könnyen, de a munkám már az első évben meghozta a
gyümölcsét. Harminckettővel több virágot számoltam meg, mint az
előző évben, és a következő évben még többen lettek. A dédipapa
büszke lett volna rám. Az erdő szélén kifordult a földből egy fatörzs,
ott tartottam a gereblyét és a kaszát, és ott uzsonnáztam, ha esett, ha
fújt. Mindig a parton sétáltam haza, és közben felmásztam a Knøsenre,
egy kőkori halomsírra. Remekül rá lehet róla látni a Kattegat vízére.
Más virágokat viszont nem találtam, bármennyit is kutattam.
Kudarcot vallottam például a ritka déli mocsári ujjaskosborral, ami a
dédipapa idejében még nem is számított ritkának, de aztán felkerült a
veszélyeztetett fajok listájára. A dédipapa Langřrben bukkant rá a
templom előtti kanyarban, közel a vízhez. A könyvében rétként
említette a területet. Elbuszoztam Langørbe, és megkértem a sofőrt,
hogy tegyen ki a templom előtt, de nem találtam semmiféle rétet, csak
vadul burjánzó növényeket, amik között hiába mászkáltam fel és alá.
Keresés közben abban reménykedtem, hogy nem járok sikerrel, de azért
az ellenkezőjében is bíztam. A dédipapa példányát megviselte az eltelt
idő, és ha hozzáértem a papírhoz, peregni kezdtek az ölembe a
foszlányai. Ha találok egy újat, beilleszthetem a gyűjteménybe. Lenne
két példányom, amik ugyanonnan származnak, de száz év
különbséggel. Így már tudnék valamit hagyni az utókorra. De igazából
nem tudtam, hogy le merném-e tépni, elvégre veszélyeztetett.
 Kisser gyakran beszélt az emberi erkölcsről. Azt szokta mondani,
hogy a jó emberek engedelmesen betartják a szabályokat, és csak akkor
hágják át őket, amikor valóban szükség van rá. Nem voltam benne
biztos, hogy tudnék amellett érvelni, hogy tényleg szükség van arra,
hogy leszakítsak egy kihalás által veszélyeztetett növényt, mert ki
akarom rá cserélni a régit a dédipapa herbáriumában.
Tessa nem értette, mit problémázom annyit. Hát csórjuk el azt a
hülye déli vásári ujjvaskosbort a botanikus kertből, ha legközelebb
Aarhusba megyünk, javasolta. Igazából szinte a miénk, mert a
dédapánk nélkül nem lenne ma botanikus kert. Azt is sejtettem, hogy
gondolkodás nélkül leszakítaná, ha rábukkanna a természet lágy ölén.
A boltban is lazán befalt egy csokit, ha bevásárlás közben megéhezett.
A papírját a földre hajította és a lábával betolta a polcok alá. Kisser
persze leszidta volna, ha rájön, de Tessa azt válaszolta volna, hogy
haldoklott az éhségtől, már majdnem elájult, csillagokat látott, és alig
tartotta meg a térde, és ezért nagyon, nagyon szükség volt arra, hogy
egyen valamit. És tuti megúszta volna, bár igazából mindegy is, mert a
csokit már senki nem tudta volna elvenni tőle.
Még kétszer átvágtam az elveszett réten Langørben, aztán
elsétáltam a buszmegállóig, és leültem. Megkönnyebbültem, hogy üres
kézzel térek haza, de csalódást is éreztem. Egyelőre a dédipapa
herbáriumának 142 virágját találtam meg, és hosszú út állt még
előttem.

15
Amilyen növényt csak láttam, lerajzoltam a színes ceruzáimmal, amiket
direkt azért fejlesztettek ki, hogy minden árnyalatot vissza lehessen
adni velük. A fürtös bodza vörös ragyogását, a csillaghúr szirmai közül
kiálló porzók sárgaságát, a nyírfa kérgének átmeneteit. Egyetlen részlet
sem kerülte el a figyelmemet. A színek persze előbb vagy utóbb
kifakulnak, de inkább utóbb, mint előbb. Pont, mint Palle papa híresen
tartós tetoválásai.
Tessa és én jobban ismertük Palle papa tetoválásait, mint az
iskolatáskánk tartalmát, mert annyit ültünk az ölében. Úgy nézegettük a
bőrét, ahogyan más gyerekek képeskönyveket szoktak. A felkarjára
Tato-Jack 1946-ban lobogó vitorlájú szkúnert varrt. A bőre
selyempuhaságúnak érződött, és imádtunk azzal szórakozni, hogy a
mostanra már elmosódott, kékes szkúnert fel-le utaztattuk a válla és a
könyöke között, és a hajó esetlenül bukdácsolt a bőre által vetett
hullámokon. A mellkasán, a szíve felett, Jutta mama kedvenc szegfűje
tárta szét a szirmait, és most már tudtam róla, hogy Kresten dédipapa
Dianthus Afroditae Lange & Winthere alapján rajzolták. Nagyon
szerettem a latin nevét mondogatni. Palle papa néha fogta magát,
ledobta az ingét, és úgy ugrándozott, mint Muhammad Ali.
Megfeszítette a sovány, erőtlen karját, és felfújta a mellkasát, amin
Tessa és én mindig remekül szórakoztunk. Palle papa csupa ránc és
tetoválás és csupa élet volt. De pár héttel azután, hogy megkaptam a
dédipapa herbáriumát, és Palle papa megint meztelen felsőtesttel
pózolt, a torkomon akadt a nevetés. Mindkét kezét a magasba emelte,
és az ujjaival a győzelem jelét formálta, pont úgy, mint Muhammad Ali
a The Rumble in the Jungle-ön, azon a meccsen, ahol a nyolcadik
menetben legyőzte George Foremant. Erről Palle papa számolt be
ugrándozás közben, olyan hangon, mint egy kommentátor, Tessa
kacagásától kísérve. Én némán bámultam, és életemben először akkor
láttam igazából a növénytetoválásait, akkor emelkedtek ki
egyértelműen a testét fedő kaotikus kollázsból. Úgy nézett ki, mint
Kresten Winther herbáriuma. Tényleg továbbvitte az apja örökségét.

16
Az egyik kedvenc szavam a „kulcs”, mert a világot kulcsokkal lehet
kinyitni. A botanikai határozókulcsok is pont ilyenek. Kisser
lexikonjában azt olvastam, hogy „egy határozókulcs két vagy több
állítást sorol fel, amelyek közül csak egy érvényes a meghatározandó
dologra vagy organizmusra, és tovább vezet a következő elemhez”. Ez
azt jelenti, hogy a helyes válasz ott rejlik a határozókulcsban. Ott van
benne feketén-fehéren, melyik törzsről, osztályról, rendről, családról és
fajról van szó. Ott van benne az előttem lévő növény neve. Csak meg
kell találnom. Nézzük, mi jellemző a növényre! Hol él? Réten vagy
tengerparton? Milyen magas? Milyen a levélállása? Váltakozó vagy
átellenes? Esetleg nincs levele? Milyenek a levelei, ha vannak?
Elliptikusak vagy lándzsásak? Milyen a virágzata? Zárt vagy nyílt? Az
ernyősvirágzatúak közé tartozik? Lapozz a tizennyolcadik oldalra,
onnan lapozz a hetvenhetedik oldalra, onnan tovább a százharmadikra!
Végül rájövök, milyen növénnyel van dolgom. Közönséges palástfű,
bürökgémorr, réti ördögharaptafű, szúrós gyöngyajak? Vadlen, csomós
ebír, egérárpa, egynyári perje? A növényt teljesen hidegen hagyja, hogy
mire jutok, hiszen ő eddig is tudta magáról, kicsoda, de most már én is
tudom. Figyeltem és betartottam a szabályokat, a kizárásos módszert
alkalmaztam, és megoldottam a rejtélyt. Hát nem csodálatos?
A köritanárunk, Busch, megdicsért a botanikai érdeklődésem miatt,
és kaptam tőle egy kihajtható nagyítót, amit bőrzsinóron a nyakamba
akasztottam. Busch azt mondta, hogy aki komolyan akar foglalkozni a
növényekkel, annak szüksége van egy ilyenre. Azt is megígérte, hogy
ha szólok, segít, mert van egy csomó enciklopédiája.

17
Tessa és én a Vesborg erdő felé sétáltunk Ejbyből. A nagyítóm a
nyakamban himbálózott. Tessa jókedvűnek tűnt. Nem sokkal korábban
lovagolt, aminél jobb időtöltést el sem tudott volna képzelni. Egy
Hubba Bubbát rágott, és a holdat nézte, ami sápadtan és nyugodtan
trónolt az égen, bár fényes nappal volt. Már éppen kezdtem azt hinni,
hogy minden rendben, amikor szidni kezdte a bátyját, Caspert, Torben
Tizedes fiát. Hétvégente reklámújságokat hordtak ki Ejbyben, Tessa a
páros heteken, Casper pedig a páratlanokon. Tessa minden hétvégét
magának akart, mert egy lóra spórolt, és kiszámolta, hogy ha csak
kéthetente dolgozik, akkor hét évig kell kuporgatnia. Mindent bevetett,
hogy Casper átadja neki a napjait, és azt mondta, hogy Caspernek
amúgy sincs szüksége melóra, mert egy rakat zsebpénzt kap attól az
idióta apjától, de bármivel próbálkozott, nem járt sikerrel. Casper egy
motorra spórolt, és megbeszélte az apjával, hogy ha megvan a zsé,
akkor az apja fizeti a jogsit. Tessának nagyon kellett a munka. Mona
állandóan le volt égve, és nem tudott neki zsebpénzt adni. Jimmy egy
Tato-Svend nevű tetoválónak dolgozott a Lille Strandstrædében
Koppenhágában, fizette Tessa permelillei lovaglóiskoláját, és soha nem
fukarkodott a pénzzel, amikor meglátogatott minket, de ha sokáig nem
bukkant fel, azt Tessa zsebe bizony megérezte. Nagyon zavarta ez a
helyzet, és még az is rátett egy lapáttal, hogy Casper gyakran
elfelejtette kivinni a reklámokat. Ilyenkor megjelent a főnök, hogy
Monának panaszkodjon, mire Casper mindig azzal védekezett, hogy
Tessa lett volna a soros, bár ez nem így volt. Tessa elkezdte írni a
hétvégéit egy papírra, és már szinte várta, hogy a főnök megint
odadugja az orrát, ő pedig alá nyomja a fecnijét, hogy bebizonyítsa,
hogy Casper téved.
Néha kijelentette, hogy mégsem kell neki ló. Hét év egy
örökkévalóság. Ilyenkor azért spórolt, hogy el tudjon menni
Koppenhágába shoppingolni. A Strřget tele van szuper üzletekkel,
áradozott, és ne feledkezzünk meg a Daells Varehusról és a Magasinról
sem. A lómániáját megértettem, de azt egyáltalán nem, hogy a nehezen
megkeresett pénzét ruhára akarja elverni. Jimmy amúgy is mindig adott
neki egy csomó cuccot. A kocsija hátuljában halmokban álltak a
befóliázott felsők, pulcsik, koptatott farmerok és napszemüvegek.
Piacozni járt velük, de Tessa bármit elvehetett, amit akart, és igazából
én is, de Kisser megtiltotta.
Tessa megunta Casper fikázását, és témát váltott. Azt tervezgette,
hogy most, hogy Bettina eltűnt, szépen lassan kifosztja a szobáját. A
tollkabátját már lenyúlta, de még fájt a foga a farmerjára is, meg tetszett
neki pár karkötője és fülbevalója, viszont sehol sem találta a rózsaszínű
Kappa pólóját. Lehet, hogy Bettinán van?
– Nem is figyelsz – dühöngött, de igazából figyeltem, csak a ruhák
nem érdekeltek nagyon.
Annak érdekében, hogy ne kalandozzak el, emberrablásokról
kezdett hadoválni, perverz pasasokról és gyerekek feldarabolt
holttestéről, amik félreeső tanyák mélyhűtőjéből kerülnek elő, vagy a
tenger veti őket partra. Jól tudta, hogy rosszul vagyok, ha halott
gyerekekről beszél, és nyilván azért csinálta. Leangsthasézott, vagyis
németül gyáva nyúlnak csúfolt, és arról érdeklődött, hogy ha lenne
lehetőségem, mit választanék: fojtsanak meg vagy daraboljanak fel?
Ezeket a sztorikat Mona hetilapjaiban olvasta, és megkérdezte, tudom-
e, mi bennük a közös. Az áldozat szinte mindig ismeri a gyilkosát.
Lehet az apja, az anyja, a nagybátyja, egy tanára, a család egy barátja,
cserkészvezető, óvodai alkalmazott vagy pap. Olyasvalaki, akihez a
gyereket fűzi valamilyen kapcsolat, és aki visszaél a pozíciójával és a
gyerek bizalmával. Legalábbis a cikkek szerint.
Már a Lundgårdsvejen jártunk, az erdész háza közelében.
Megkérdeztem Tessát, hogy szerinte Mona most már bejelenti-e
Bettina eltűnését a rendőrségen. Tessa vállat vont. Monának nincs ki
mind a négy kereke, közölte, hát én is láttam, hogy köntösben tántorog
a kertben. Előtte egy teljes napot fetrengett a szófán, és egyik
cigarettáról gyújtott a másikra. Nem fetrengett, feküdt, szokta Kisser
kijavítani Tessát, mert fontosnak tartotta a helyes beszédet, és alig
tudtam visszafogni magam, nehogy én is beszóljak. Mona semmit sem
eszik, önti magába a hideg kávét meg a buboréktalan kólát, és üti a fejét
kézzel vagy a hetilapjaival, amik mindent beterítenek, tudósított Tessa.
Korán reggel viszont már nem fetrengett a szófán, folytatta, és a hangja
szinte felháborodottan csengett, mintha nem bírta volna elviselni, hogy
még valaki eltűnik onnan, ahol lennie kellene. Megint majdnem
közbevágtam, hogy „feküdt”. Kiderült, hogy valamikor átvánszorgott
Bettina szobájába, és összegömbölyödött az ágyon. A haja az arcába
lógott, a kezével verte a homlokát, és nem volt hajlandó felkelni. Tessa
nem bírt vele, ezért elment Patrickért, aki lecipelte Monát a nappaliba.
Amikor letette a szófára, Mona megkérte, hogy kapcsolja ki a tévét,
mire Tessa lemerevedett, mert Mona szájából ilyesmi még nem
hangzott el sohasem. Patrick gyengéden megérintette a vállát – ilyesmit
nem igazán szokott csinálni –, és kivezette a hátsó udvarra, ahol
elmagyarázta neki, Mona miért ilyen furcsa.
Bettina igazi anyját Connie-nak hívják, és dilis. Kissertől tudtam,
hogy a „dilis” szó helyett a „mentálisan beteg” kifejezést kell használni,
de Tessa így mondta. Connie még nem tudja, hogy Bettina eltűnt.
Mona szerint felesleges felizgatni, amíg nem tudunk többet, és még
mindig ragaszkodik ahhoz, hogy Bettina csak elcsavargott. Connie
minden hétfőn felhívta Monát a zárt osztályról, és Mona minden hétfőn
biztosította arról, hogy minden oké, Bettinának van négy bátyja, akik
vigyáznak rá, és nagyon jól érzi magát.
Mindez vasárnap történt.
 18
A ruhatémát unalmasnak találtam, de a gyerekgyilkosságokat persze
rosszabbnak. Már nem is akartam bemenni az erdőbe, de Tessa
felgyorsított. Olyan napja volt, amikor hihetetlenül gyorsan tudott
sétálni, mert arra szottyant kedve. Rügyezett a tavasz, a levegőt
elnehezítette a hűvös csapadék. Beértünk az erdőbe. Úgy követtem
Tessát, mint egy sál, ami a viselője mögött lobog. Egyre sötétebb lett,
bár a még mindig csupasz fák átengedték a fényt. Mindent betöltött a
télen elrothadt levelek nedves illata. Némaság telepedett ránk. Egyszer
kitaláltuk a bükkfataplókról, hogy a barátságos fák fülei, de most ők is
mintha csak azért hallgatóztak volna, hogy kibeszéljenek minket.
Nagyon nem volt kedvem nevetni, amikor Tessa elbújt egy fa törzse
mögé, és egy pillanatra azt hittem, hogy ő is eltűnt.
Általában szerettünk az erdőben lenni, úgy képzeltem, hogy a
nevetésünket még évek múltán is visszhangozni fogják a fák. A
legszebb növényeimet itt találtam. Például gyöngyvirágot és a ritka
kéküstökű csormolyát és persze a légybangót, ami évről évre jobban
belakta a véletlenül felfedezett tisztásomat. Egy farakás mögött
lehullott ágakból titkos kuckót alakítottunk ki, és nagyon reméltük,
hogy a gazda nem jön rá, mert akkor ő is és Kisser is leszid minket.
Kisser mindig azt mondta, hogy jóban kell lennünk a szomszédunkkal.
Nyugodtan mászkálhatunk az erdőben, de ne hagyjuk el az ösvényeket,
ne mozdítsunk el semmit, és ne építsünk semmit. Ne zavarjuk meg a
természetet. Leültünk egy féregrágta fatörzsre, és a kezemet Tessa
tenyerébe csempésztem.
Jimmy Flumminak szokta szólítani Tessát, ami gumilabdát jelent
németül. Mindig azt mondogatta, hogy szörnyű büszke rá, mert olyan
rettenthetetlen. Én ezt túlzásnak tartottam, mert tudtam, hogy Tessa
nem mindig erős. Amikor nálunk aludt, néha bepisilt az ágyba, én meg
úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, amikor Kisser éjjel
háromkor kicserélte az ágyneműjét, mert nem akartam zavarba hozni.
Arra is felébredtem már, hogy a fogát csikorgatja, vagy rémálmai
vannak, és felsikít. Senki sem ismerte Tessát annyira, mint én. Mi
ketten vérszerződést kötöttünk.
 – Ne menjünk haza? – vetettem fel rövid ücsörgés után. A
nadrágom átnedvesedett, és vacogott a fogam. Tessa elengedte a
kezem, és felállt. Egy pillanatig tompán bámult, aztán kinyitotta a
száját, és hagyta, hogy a nyál vastagon csorogjon belőle a földre.
Felhördült, mint egy veszett zombi, majd rohanni kezdett. Úgy szedte a
lábát, mint egy fürge nyúl. Utána vetettem magam, és igyekeztem nem
lemaradni. Mióta Bettina eltűnt, az erdő sokat veszített a
barátságosságából.

19
Amikor utolértem, Tessa abbahagyta a zombizást, de az erdőből kifelé
menet állandóan otthagyott, és fák és farakások mögül ugrott elő, hogy
rám ijesszen, de amikor kiértünk a Lundgårdsvejre, és elénk tárultak az
ég gyöngyházszürke felhőfoszlányai, elnevettem magam. Onnantól
egymás mellett sétáltunk a nyárfák által szegélyezett kanyargós úton.
Tessa leangsthasézott, és megfogta a kezem. Hirtelen elszégyelltem
magam, hogy úgy megijedtem az erdőben, amit olyan jól ismerek.
Az Ingeborgs Høi egykori temetkezési hely úgy nézett ki, mint egy
élesztődarab, amit lehajítottak az égből. Kisebb korunkban rengeteget
játszottunk ott. Fentről remek kilátás nyílt a tájra, és a hatalmas kövek
mögé nagyon jól el tudtunk bújni, így az állatok a közelünkbe
merészkedtek. A Vestergadén elhúzó autókat is szemmel lehetett
tartani, és nem kellett attól félni, hogy ők is meglátnak minket. Kisser
azt mondta, hogy a hely az újkőkorból való, és lehet vagy ötezer éves,
amit fel sem bírtunk fogni. Amikor ott voltam, úgy éreztem, mintha
időutaznék, mintha az óriási kövek magukba szívták volna a
történelmet, és lassan, fejezetenként adnák vissza. Tessa és én korábban
mindennap ott játszottunk, de a gazda egyszer rajtacsípett minket.
Tombolt a dühtől, nemcsak azért, mert átvágtunk a földjein, hanem
azért is, mert a domb a kulturális örökségünk része, és nem mászóka.
Én elnézést kértem, Tessa pedig makacsul hallgatott.
– Az ember nem csinálhatja mindig azt, amire kedve szottyan –
jelentette ki Kisser, miután a gazda hazavitt és Bakkely előtt leszidott
minket, majd elhajtott.
 20
Amikor beértünk Ejbybe, elmentünk Lone és Félszem Henning
sarokháza mellett. Félszem Henning szokás szerint a ház előtti padon
ücsörgött, mellette Buszsofőr Kenni terpeszkedett. Tessa jól oldalba
vágott. Először alig ismertem meg Kennit, mert nem a
sofőregyenruhája volt rajta. Mindketten sört tartottak a kezükben, és le
nem vették volna rólunk a szemüket, pont úgy, mint Henning kutyája,
Olsen, egy fekete csau-csau, akinek a hosszú nyelve kék színben
játszott. Tessa gyűlölte. Azt állította, hogy Olsen leharapta a
nyuszijának a fejét, de ez már tuti régen volt, mert nem emlékeztem,
hogy Tessának lett volna nyuszija. Amúgy szerette az állatokat, csak
Olsent nem, és amikor Olsen néha egyedül bóklászott Ejbyben,
megdobálta. Egyszer úgy eltalálta egy ággal, hogy hangosan
felnyüszített. Valamikor kicsúszott a számon, hogy szerintem aranyos,
és ezt nem kellett volna. Tessa teljesen kikészült, és közölte, hogy ha
szerintem az az undorító dög aranyos, akkor én is undorító vagyok, és
kábé arra kényszerített, hogy válasszak közöttük. Ezután én is úgy
tettem, mint aki utálja Olsent, de amikor megdobáltuk, figyeltem,
nehogy eltaláljam.
Henninget minden gyerek ismerte. Ejby egyszemélyes őrző-védő
szolgálatának kiáltotta ki magát, és lassan furikázott fel és alá a Ford
Taunusával az utcákon. Amikor elment mellettünk, mondjuk, amikor
Kate kioszkja előtt lógtunk, leeresztette az ablakot, és figyelt, hogy
minden rendben van-e. Olsen állandóan ott ült mellette az anyósülésen,
és a kék nyelvét kinyújtva lihegett.
Henning úgy negyvenöt körül lehetett, nem ártott volna ledobnia
pár kilót, mindig fájt a lába, alig tudott menni, és a jobb szemhéja
lógott. Először Félszemű Henningnek hívták, ebből lett aztán Félszem.
A tizenkilenc éves Lone Toftéval élt együtt, aki szült neki egy kisfiút,
Rolfot. Lone nagyon szerette Henninget, de hát őszintén szólva a csaj
nem volt százas. Kerek, vizenyős szeme volt, a széles arcán
hemzsegtek a szeplők, és mindig mosolygott. Amikor csak lehetősége
nyílt rá, Kisser megszólította és megkérdezte, hogy Henning jól bánik-e
vele. Ó, Henning a világegyetem legcsodálatosabb embere, felelte
mindig Lone, és hozzátette, hogy egyszer majd Kisser is talál magának
egy hozzá hasonlót. Kissert ez nagyon rosszul érintette. Szerette volna
megmenteni Lonét, de nem igazán tűnt úgy, hogy megmentésre szorul.
Lone a falu szélén nőtt fel egy düledező kunyhóban az öccsével,
Niklasszal és a bátyjával, Kunóval, aki ezermesterkedett és emellett a
templomban énekelt. A szüleik Lone tizenegy éves korában meghaltak
balesetben, de a gyerekek nem kerültek nevelőszülőkhöz. Az akkor
tizenkilenc éves Kuno lett Lone és a kétéves öccse gyámja, és
maradhattak ott, ahol laktak. Kisser mindig azon háborgott, hogy ez az
egész történet egy botrány, és ilyesmi csak az isten háta mögött
fordulhat elő, és főleg Niklast sajnálta nagyon, akit szerinte cserben
hagyott a rendszer. Az embernek tényleg az a benyomása támadt, hogy
amióta csak totyogni kezdett, magára volt utalva. Mindig a házuk előtt
játszott, és amikor elbicajoztunk előttük, morcosan bámult. Kisser
láthatatlan kisgyereknek nevezte Tove Jansson egy novellája alapján,
ami egy gyerekről szól, akivel olyan rosszul bántak, hogy már nem
lehet látni. Egyszer megállt a robogójával a házuk előtt, és megkérdezte
Niklast, aki csak állt és bámult, hogy jól van-e.
– Éhes vagyok – felelte Niklas, amit nagyon szíven ütötte Kissert,
mert hát ki éhezik ma Dániában?
Niklas újabban rákapott, hogy csak úgy beállítson Bakkelybe.
Mindig gyalog jött, mert bicaja nem volt, legfeljebb, ha csórt egyet.
Megdöngette a konyhaajtót, Kisser meg állandóan behívta, Ninninek
szólította (így hívják a Tove Jansson-novellában a kisgyereket), és
elhalmozta figyelemmel meg kajával. Szépen leültette, és miután
Niklas telezabálta magát, kifésülte a hajából a tetveket, vagy
megtisztította a fülét, Niklas meg lehunyt szemmel élvezkedett. Soha
nem nyitotta ki a száját, amikor ott voltam, és csak a szeme sarkából
lesett, de egyszer vécére mentem, és a zárt konyhaajtón át hallottam,
hogy nevetve mesél valamit Kissernek. Megálltam hallgatózni. Valami
távirányítós kocsiról beszélt, hogy mit tud, meg hogyan kell irányítani.
Kisser érdeklődve kérdezgette. Kinyitottam az ajtót, hogy bemenjek a
konyhába, mire Niklas azonnal elhallgatott, és lesütötte a szemét.
Kisser megengedte neki, hogy akármikor játsszon a faházamban,
ami rettenetesen dühített. Valamikor én játszottam benne mindennap,
berendeztem, kiállítottam benne a köveimet, és oda bújtam morcizni,
ha leszidtak. Most már soha nem használtam, de ez azért nem jelentette
azt, hogy azt akarom, hogy Niklas ott szimatoljon.
 Kisser mindig a szívén viselte, hogy mindenkinek jó sora legyen,
még olyanoknak is, akiket nem is ismertünk. A vendégszobáinkban
gyakran laktak kiszolgáltatott fiatalok, akiknek Kisser segített
összeszedni magukat, Jimmynek is segített egy csomót, levelezett
helyette az önkormányzattal, meg kitöltötte az űrlapjait, és elkísérte
Monát Tasséhoz, a szociális munkásához, vagy berakta a gyógyszereit
az adagolódobozába. Gyakran adott neki pénzt, mert Monának soha
nem volt, vagy két adag vacsorát főzött, és vitt neki, Hozzá voltam
szokva, hogy Kisser mindenkinek segít, de Niklastól idegenkedtem.
Először is, mert olyan fontoskodó képe volt, a nővéréhez hasonló
szeplőkkel és vizenyős szemmel, de Lone bőbeszédűsége és vidámsága
nélkül, másodszor pedig, mert Kisser állandóan Ninninek szólította.
Tessa is viszolygott tőle. Mindig odaordított neki:
– Mit bámulsz, seggarc?
Amikor Niklas Olsent sétáltatta, Tessa úgy dobálta meg a kutyát,
hogy néhány kő Niklast találja el, aki ilyenkor visongott, hogy meg
fogja mondani.
– Nyugodtan, seggarc! – felelte Tessa. – Legalább addig se
bámulsz.
Ilyenkor mindig megsajnáltam kicsit, de csak kicsit, és főleg azért,
mert Kisser mindig azt mondta, hogy ha valaki a földön fekszik, annak
oda kell nyújtanunk a kezünket, hogy felsegítsük. Niklas jó fiú, védte,
és nem szabad megbüntetni azért, mert szerencsétlen családba született.
Komolyan Kisser volt az egyetlen, aki nem rühellte Niklast.
Ejbyben mindenki sorozatgyilkosnak nevezte, mert állandóan
fegyvereket eszkábált, amikkel aztán mindenféle kisállatot intézett el.
De nem, ha jobban meggondolom, Félszem Henning is kedvesen
viselkedett vele. Fizetett neki, hogy sétáltassa meg Olsent, vagy
intézzen el neki ezt-azt, és Niklas a lóvét rögtön édességre váltotta Kate
kioszkjában. Tessa és én egyszer láttuk Niklast és Henninget a
kikötőben, Ballenben. Niklas szalámival rákászott, Henning meg a
sörével volt elfoglalva, de mindig barátságosan belenézett a vödörbe,
amikor Niklas odarohant hozzá, hogy megmutassa, mit fogott. Henning
azóta járt Kunóhoz, Lonéhoz és Niklashoz, amióta a szüleik meghaltak.
Az emberek arról pletykáltak, hogy Lone még csak tizenhárom éves
volt, amikor összejött Henninggel, de csak a tizennyolcadik szülinapja
után vallották be. Akkorra már bekapta a legyet.
 Tessa azt mesélte, hogy Niklas és Kuno disznóólban lakik. Ezt a
munkája miatt tudta, mert Kunóéknál nem volt postaláda, és ha nem
vitte be az akciós újságot, csak letette a lépcsőre, akkor Kuno befújta a
főnökénél, aki Monának panaszkodott rá, ezért muszáj volt bemennie
abba az undorító házba, de legalább mindig kapott Kunótól egy kólát.
A nappali úgy nézett ki, mint valami műhely, mert Kuno többek
között lefolyókat tisztított, és az összes mocskos szerszámát egy
átlátszó ponyván tartotta a padlón, a tévé előtt. Kuno csupa olyan
alakkal haverkodott, akiktől mi, gyerekek, rettegtünk. Például Pellével,
az ejbyi sírásóval, aki földdel dobált meg minket, meg Fóka Simonnal,
aki ijesztően hörögve beszélt. Korábban gondnok volt a sulinkban, de
aztán szerencsére kirúgták, mert lopott a kémiaszertárból. Persze
összejártak Félszem Henninggel is, meg néhány cimborájával, többek
között Buszsofőr Kennivel. Tessa Kuno minden haverját
visszataszítónak tartotta, de a legjobban Kunótól undorodott.
Amikor Tessa és én már majdnem magunk mögött hagytuk Kennit
és Henninget a sörükkel együtt, hirtelen Lone jelent meg az ajtóban, és
lelkesen integetni kezdett.
– Hé, Jenny! – harsogta. – Hé, Tessa! Játszunk valamit?
Lone szeretett minket, pont úgy, mint mindenki mást is. Tessa az
égnek emelte a szemét, és visszaintegetett. Játszunk? Ki a franc beszél
így tíz év felett? Lone csípőjén egy kisfiú lógott. Rolf. A fején
világosvörös haj nőtt, és úgy hasonlított Niklasra, mint egyik tojás a
másikra. Akkor vettük észre, hogy Lone megint terhes. Nagyon
dudorodott a hasa. Tessa rám villantotta a szemét, és eltátotta a száját.
– Nincs időnk – kiáltotta Lonénak. – Majd máskor.
Lone addig mosolygott és integetett utánunk, amíg el nem tűntünk
a sarkon.
Annyira durva, hogy Lone anya, hiszen még ő maga is gyerek.

21
Otthon elmondtam Kissernek, hogy Lone megint terhes, mire a nyaka
paradicsomvörös lett. Aznap délután véletlenül összefutottunk Torsten
Tizedessel a Brugsen előtt, amikor bevásárolni mentünk, és Kisser
nyakán még mindig ott virított a vörös folt. Nem bírta visszafogni
magát, és felhozta a régi pletykát, hogy Félszem Henning már
tizenhárom éves kora óta kavar Lonéval. Torsten Tizedes megtorpant –
általában csak köszöntek egymásnak, és mentek is tovább –, és áttolta a
szája egyik sarkában lógó, szétrágott gyufát a másikba.
– És mégis mit kéne csinálnom? – kérdezte.
Ő is hallotta a szóbeszédet, hogy Félszem Henning talán kicsit
elkapkodta a dolgokat, de Lone most már nagykorú, majdnem
kétgyermekes anya, szóval le kellene már szállni a témáról. És van
Kissernek konkrét bizonyítéka arra, hogy már tizenhárom éves korában
szexuális kapcsolatot folytatott Henninggel? Más bizonyítéka, mint az
emberek rosszindulatú fecsegése, ütötte tovább a vasat. Kisser erre azt
felelte, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, és mind az
állampolgárok, mind a rendfenntartó erők kötelessége megvizsgálni a
gyerekekkel szembeni visszaéléseket, még akkor is, ha csak pletykákat
hallani róluk. Abból, ahogyan a „csak”-ot hangsúlyozta, hallottam,
hogy kezd feldühödni. Torsten Tizedes visszatolta a szétrágott gyufát a
kiindulási sarokba, és azt mondta, hogy már régen nem hallgat
pletykákat, mert akkor nem lenne ideje olyan nyomozásokat folytatni,
amik tényeken és bizonyítékokon alapulnak, nem mendemondákon.
– Remélem, tudod, hogy a törvény mindenkire vonatkozik –
sziszegte Kisser. Mintha elfelejtette volna, hogy ott állok mellette.
Zaklatottan folytatta: – A szexuális bűnözők büntetése soha nincs
arányban az általuk okozott kárral. Legfeljebb három évre zárják őket
be, pedig tönkretettek egy egész életet.
Torsten Tizedes megint odébb tolta a gyufát, mielőtt válaszolt
volna.
– Köszönd a Teremtőnek, hogy a törvény nem vonatkozik
mindenkire, Kirsten Marie. Ha nem így lenne, már régen bezárták
volna a kis ifjúsági szállódat, amit otthon üzemeltetsz. Szerinted nem?
Kisser arcából minden vér kifutott. Torsten Tizedes nem várta meg,
mit reagál. Bevonult a Brugsenbe, de előtte a földre köpte a gyufát.
– Ezzel mit akart mondani? – kérdeztem, és Kisser úgy meredt rám,
mintha akkor tűnt volna fel neki, hogy nem egyedül van.
– Ja, semmit – válaszolta. – Ne is törődj vele! Csak egy nyomorult
szerencsétlen, aki képtelen beletörődni, hogy Jimmy teherbe ejtette az
imádott Monáját.
 22
Olyan hírek kaptak szárnyra a szigeten, hogy Lone és Niklas bátyja,
Kuno, nem megfelelő módon viselkedett pár kislánnyal az Onsbjerg
iskolában, amikor egy eldugult lefolyót ment tisztítani. Meg olyan hírek
is, hogy Tessa bátyjai, Patrick és Dennis, meglátogatták, hogy
váltsanak vele pár szót a tompa késsel elvégzett kasztrálás
folyamatáról. Ezt Tessától hallottam, és ő magyarázta el azt is, hogy mi
az a kasztrálás.
Torsten Tizedes még aznap beállított Tessáékhoz, és nyomatékosan
közölte Denisszel és Patrickkal, hogy nincs joguk fenyegetőzni, csak
mert hallottak ezt-azt. Személyesen járt Onsbjergben, de nem sikerült
megtalálnia a szóban forgó lányokat, és Kuno amúgy is valami vásárra
ment Jyllandra Fóka Simonnal azon a héten, amikor állítólag az
Onsbjerg iskolában tisztított lefolyót, szóval valami nem stimmel.
Semmi okuk rosszat sejteni, és egyértelműen látszik, hogy Kuno Tofte
jóravaló, kedves fiatalember, aki mindig gondját viselte a testvéreinek,
és jobban boldogul az életben, mint sokan mások a szigeten. Legalább
van munkája (ellentétben Jimmyvel), és nem ül a hűvösön (ellentétben
Patrick apjával, Leiffel).
Patrick és Dennis szentül megfogadták, hogy nem keresik fel
többet Kunót, de amikor Torsten Tizedes távozott, elővették az
öccsüket, Caspert, mert nyilván ő pofázta el az apjának, hogy milyen
kellemesen elbeszélgettek Kunóval. Tessa arról is beszámolt, hogy
Patrick és Dennis azóta figyelik Kunót és Fóka Simont, de sajnos
mindketten olyan jól viselkednek, hogy nem lehet beverni a képüket.
Fóka Simon kompjegyeket árult, és barátságosan elbeszélgetett
mindenkivel, Kuno pedig a templomban kornyikált vasárnaponként,
ami rettentően piszkálta Patrick csőrét, mert a templomba járást nagyon
komolyan vette. A legszívesebben a szart is kiverte volna Kunóból,
hogy van pofája olyan áhítatosan dalolni, miközben mindenki tudja,
micsoda mocsok.
 23
Tessa testvérei nagyon különböztek egymástól, és könnyen sorba
tudtam állítani őket aszerint, mennyire kedvelem egyiket-másikat, mind
a vér szerintieket, mind a befogadottakat. A jóképű, szőke Dennis
(akinek az apjára rágyújtották a házat, és bennégett) volt az egyetlen,
akit egyértelműen csíptem. Mindig kedvesen beszélt velem, soha nem
úgy, mintha csak a húga taknyos unokatestvére lennék. Évek óta a
balleni vágóhídon dolgozott, de autószerelőnek akart tanulni, és saját
műhelyt akart nyitni. Mona nem túl jó állapotú kertjének a hátuljában
volt egy régi garázs, amit berendezett műhelynek, ahol a tizenkilenc-
húsz év körüli haverjaival mindenféle járműveket bütykölt, és már
kapott is kisebb-nagyobb feladatokat Nillertől, aki Tranebjergben
szerelt kocsikat. A levegőben lógott, hogy beálljon hozzá tanoncnak. A
garázs és a ház között a telek állandóan fel volt túrva, mert a fiúk közül
többeknek volt krosszmotorja, amiket előszeretettel teszteltek szerelés
után, és olyankor csak úgy fröcsögött a sár.
A műhelyben alig lehetett lépni a rengeteg pótalkatrésztől, anyától,
csavartól, kapocstól, villanymotortól, olajos rongytól és
akkumulátortól. Dennis bármit meg tudott javítani, nemcsak
járműveket, hanem rádiókat, futószalagokat és videókat is. Palle papa is
többször járt nála, amikor kellett neki valami a TP-gépeihez. Ami
Dennisnek nincs, az nem létezik, szokta mondogatni.
A műhely magnetikus vonzerőt gyakorolt mindkettőnkre, de
különösen Tessára. Gyakran nyaggatott, hogy öltözzünk át, és
sminkeljük ki magunkat, mielőtt kimegyünk a fiúkhoz, és egy ideig
bele is mentem, de aztán meguntam, mert semmilyen hatást nem értünk
el. Dennis minden barátja keresztülnézett rajtunk, ami Tessát először
szörnyen zavarta. Mégis mit képzelnek? Hogyhogy nem veszik észre?
Később rájött, hogy igazából jobb is így, mert mindent ki tudunk
fülelni, amiről beszélnek. És hát nem semmiségekről folyt a szó.
Dennis nagyon kötődött Monához. Mindenhova elvitte kocsival, és
péntek esténként gyakran otthon maradt, hogy együtt tévézzenek,
miután a haverjaival bemelegítettek a műhelyben, és a többiek bulizni
mentek. Négyéves volt, amikor az apját Patrick apja megölte, és Jimmy
régóta a pótapjaként funkcionált. Mielőtt meglett a jogsija, gyakran
átruccantak Németországba, hogy Jimmy ritka lemezeket szerezzen be,
Dennis pedig pótalkatrészeket, tisztítószereket meg ilyesmit vegyen a
műhelybe. Jimmy mindig lógott vele valamennyit a műhelyben, amikor
a szigetre jött, Tessát meg ette a sárga irigység.
Dennis után Patrick következett Tessa testvéreinek a népszerűségi
listáján, bár igazából nem tudtam, hogy kedvelem-e. Mindig olyan
kurtán-furcsán viselkedett, hogy egészen megrémültem tőle. Nem nőtt
különösen magasra, mégis hatalmasnak tűnt. A háta olyan volt, mint
egy kétajtós szekrény, és a karjain duzzadtak az izmok, mert súlyzózott,
a hasa pedig kikerekedett, mert a nordbyi fogadóban dolgozott. Egy
viharvert Fiat 127-essel közlekedett, és nem is értem, hogyan tudott ki-
és beszállni abba a kicsi kocsiba. Volt egy Yamaha motorja is, amit
imádott, és amivel állandóan gyorshajtott. Tessát és engem eltiltott tőle,
de amikor nagyritkán a szokásosnál kevésbé volt zord a hangulata,
megengedte, hogy a felügyelete alatt felüljünk rá, és mindenfélét mesélt
róla. Olyankor szinte kedvesnek tűnt. Az egyik füle összeolvadt, és elég
ijesztően nézett ki. Baleset érte a fogadóban. Az egyik fritőzből
kifröccsent az olaj, alig tudott elfordulni előle. Meggyőződéssel
vallotta, hogy a szemét Isten védte meg.
Amikor Jimmy teherbe ejtette Monát, és megszületett Tessa, akkor
Patrick még nem volt igazán nagy, és Jimmy megpróbált pótapáskodni
felette, ahogyan Dennis felett is, de Patrick nem kért belőle. Semmi
kifogása nem volt Jimmy ellen, de úgy érezte, Leifnél jobb apát nem
kívánhatna magának, bár börtönben van. A hangulatából könnyen ki
lehetett találni, hogy Leifet nemsokára kiengedik. Azt nem mondanám,
hogy jókedvű volt, mert szerintem ilyesmi soha nem fordult vele elő, de
olyan jól ki lehetett vele jönni, hogy már szinte nem is féltem tőle.
Talán az is javított a kedélyén, hogy vallásos lett.
A folyosó végén lévő szobájába fővesztés terhe mellett lehetett
bemenni. Az ajtajára egy sárga, halálfejes táblát akasztott. Tessa és én
természetesen többször belopództunk (az ötletet mindig Tessa dobta
be). Nem igazán értettük, mire fel ez a nagy titkolózás, mert a szoba
halálosan unalmas volt, és Tessa felállított egy elméletet, hogy talán
pont erre nem szabad rájönnünk. Attól eltekintve, hogy mindenre
fullasztó bűz telepedett, mintha soha nem szellőztetnének, semmi
különöst nem találtunk. Patrick rendet tartott, és az ágyát is mindig
bevetette. Két fűrészbakra felfektetett egy asztallapot, és oda pakolta a
könyveit. Pincérnek tanult, és nem sokkal korábban tette le az utolsó
vizsgáját Silkeborgban. A falról a megfeszített Jézus pillantott le, és az
éjjeliszekrényen ott volt az apjától kapott Biblia, aminek a borítójára
rányomták a nevét. Több részt aláhúzott benne tollal. Főleg Mózes
ötödik könyvét kedvelte, ott sok mondatot kiemelt. Amikor belógtunk
hozzá, Tessa cipőstül felpattant az ágyára, és felolvasott egy-egy
aláhúzott részt.
– Így tisztítsd ki közüled a gonoszt; Hogy a kik megmaradnak,
hallják meg, és féljenek, és többször ne cselekedjenek te közötted ilyen
gonosz dolgot. Ne nézz reá szánalommal; lelket lélekért, szemet
szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért.
Az idézetek hallatán mindig megborzongtam, és rettegve lestem ki
a folyosóra, hogy nem tűnik-e fel egyszer csak Patrick. Tessa azt
hajtogatta, milyen unalmas, hogy semmit sem rejteget. Dennis ágyának
a fiókjában pornófilmeket és pornóújságokat is találtunk, és Michael
mindig kulcsra zárja az ajtaját, szóval neki tuti van titkolnivalója.
Akkor miért van az, hogy Patrick szobájában semmi nincs, csak uncsi
tankönyvek meg egy Biblia, amin látszik, hogy a gazdája állandóan
bújja? Tessa csalódottan pislogott.
Patrick ágya felett Ethan Allen Cord feszített egy plakáton. Ethan
Allen Cord a Guns of Paradise című sorozat főszereplője, akinek a
kalandjait Tessa és Patrick a svéd tévében nézték keddenként. Ethan
Allen Cord a pisztolyával keresi a kenyerét, de egyszer csak a nyakába
szakad a testvére négy gyereke, ám a prérin továbbra is egyedül jár.
Keddenként Tessa és Patrick hatvan percre teljesen elveszett a külvilág
számára, és Tessa hozzábújhatott a bátyjához, amíg vége nem lett az
éppen aktuális résznek. Patricknak három tetkója volt. A bal felkarján
Jézus és Ethan Allen Cord osztozott, a jobbra pedig Tessa nevét
varratta.
Annál egyértelműbben nem lehet jelezni a valaki iránti
szeretetünket, mint hogy magunkra tetováltatjuk a nevét, úgy, ahogy
Palle papa a „Herzblatt” szót. Megkérdeztem Kissert, nem tetováltatja-e
magára a nevemet, mire azt mondta, hogy sok mindent megtenne
értem, de ezt nem. Nagyon reméltem, hogy Jimmy nem állít be
valamikor Tessa nevével a bőrén, mert akkor tényleg rettentő féltékeny
lettem volna.
 A harmadik helyre Tessa legfiatalabb bátyja, Casper került. Ebbe
biztosan az is belejátszott, hogy Tessa állandóan szidta, de amúgy
valóban idegesített. Mindig mindent jobban tudott, folyton járt a szája,
kiskorunk óta állandóan bemártott Tessát és engem, mondjuk, amikor
körtét csórtunk, vagy nyereg nélkül ültünk fel Lovas Rikke izlandi
pónijaira. Már régen elkönyveltük megbízhatatlannak. Az is
felháborított minket, hogy borzasztóan elkényeztették. Torsten Tizedes
egyszer vitt neki egy francia hot dogot Ballenből, bár igazából
dolgoznia kellett volna, mert Casper felhívta, és amiatt nyavalygott,
hogy üres a hűtő. Casper eggyel felettünk járt, de szerencsére szinte
mindig bicajjal ment suliba, mi meg busszal, így nem kellett
elviselnünk a társaságát. Egyszer az egyik tanárunk megbetegedett, és a
helyettese megkérdezte Tessától, hogy Casper a bátyja-e, de Tessa
letagadta.
A negyedik és utolsó előtti helyre Tessa nevelt bátyja, Michael
került. Igazából nem lett volna vele baj, de mindig szívatott minket,
amit nagyon utáltam. Már majdnem két éve lakott Monánál, pár héttel
Bettina után költözött be. Tizenhét éves volt, és a Tranebjerg suliba járt
tizedikbe, szóval szerencsére már majdnem végzett. Jól elvolt egyedül,
és szinte mindig walkmant hallgatott. Gyakran láttuk az erdőben, és
olyankor mindig elbújtunk előle. Nem hallotta meg a röhögésünket,
mert együtt énekelt a walkmanjével, és közben láthatatlan dobverőkkel
ütötte a taktust.
Kisser szerint borzasztó élete volt. Az apját senki sem ismerte, az
anyját pedig mindig jobban érdekelték a pasik meg a pia, mint a fia.
Miután elvették tőle, hét nevelőcsaládot járt meg. Tessa erre azt
mondta, hogy a múltja nem lehet kifogás a viselkedésére. Michael
állandóan megpöckölte a mellét, ott, ahol nagyon fájt, és amikor Tessa
felszólította, hogy hagyja abba, azt felelte, hogy nincs humorérzéke.
Neki magának viszont remek humorérzéke volt – legalábbis ő ezt
így látta. Ahol csak lehetett, szívatott minket. Papírzacskóba kutyaszart
tett és meggyújtotta, a gyümölcsleves dobozt sós vízzel töltötte fel,
jéghideg vízzel teli vödröt állított az ajtóra, hogy jól a nyakunkba
boruljon, ha bemegyünk rajta. Bár nagyobbra nőtt náluk, azokra a
fiúkra emlékeztetett, akik idiótán nyerítve ütöttek minket összecsavart
törölközővel, vagy rántották fel a bugyinkat a suliban, de ők
negyedikbe jártak, alig töltötték be a tízet, és Tessa simán elgáncsolta
őket, Michael viszont hét évvel idősebb volt náluk, és majdnem egy
kilencvenre nőtt. Mindig rossz érzés fogott el, amikor láttam a szemén,
hogy forral valamit, mert tudtam, hogy nem vagyunk biztonságban.

24
A népszerűségi versenyben Bettina végzett a legutolsó helyen. Amióta
beköltözött Monához, nem volt hajlandó szólni Tessához és hozzám.
Legalább egy évnek el kellett telnie ahhoz, hogy a szemembe nézzen.
Azt értettem, hogy Tessát idiótának tartja, engem pedig idiótának a
négyzeten, elvégre ő már betöltötte a tizenhetet, az előző évben
befejezte a tizediket, és a trolleborgi konzervgyárban dolgozott Kolby
és Permelille között.
Először hároméves korában emelték ki a családjából. Ezt Kisser
mondta egyszer, amikor amiatt keseregtem neki, hogy milyen undok
velem. Kisser mindig szimpátiát próbált ébreszteni bennem a nehéz
sorsú emberek iránt, és általában sikerrel is járt, de Bettina esetében
nem. Túl utálatosan viselkedett, és tuti már hároméves korában is ilyen
volt. Az első nevelőcsaládjában történt valami szörnyűség, aminek
Kisser ismerte a részleteit, de engem nem avatott be, Tessa pedig
kivételesen semmiről sem tudott. Utána Bettina családról családra járt.
Mona volt az első nevelőanyja, akivel úgy-ahogy kijött, amiről Kisser
kijelentette, hogy nem azért, mert annyira közel állnának egymáshoz,
hanem mert Mona nem törődik azzal, mit csinálnak a gyerekei.
Bettina fekete hennával színezte a haját, amitől sötéten ragyogott,
és a szemét mindig sminkelte. Egyetlenegyszer éreztünk vele együtt
kicsit, méghozzá akkor, amikor Michael őt is megszívatta. Még
tizedikes volt, és hiányzás miatt kapott egy osztályfőnöki intőt, aztán
egy nap tényleg megbetegedett, és lázasan feküdt otthon, mire Michael
elvette a farmerkabátját meg Mona fekete kemoterápiás parókáját, ami
az egyik fiókban hányódott, bár Mona mellrákja óta már sok év eltelt.
Beöltözött Bettinának, és addig tekert fel-alá Bettina osztályfőnökének
a háza előtt, míg az osztályfőnök nagy dérrel-dúrral át nem ment
Ejbybe, hogy beszéljen Monával a sok lógás következményeiről. Mona
felvitte Bettinához, aki az ágyában izzadt. Michael csak azért bukott le,
mert pont abban a pillanatban ért haza parókástul-farmerkabátostul.
Akkor Tessa és én valóban megsajnáltuk picit Bettinát, mert beteg volt,
és ráadásul Michael is megszívatta, de aztán jobban lett, és megint pont
olyan undokul viselkedett, mint korábban.

25
Tessa és én az iskolabusszal mentünk haza, ahogy szoktuk. Bettina
most már nagyon régen eltűnt. A volánnál Buszsofőr Kenni ült, de nem
zavartattuk magunkat, és lazán pusmorogtunk róla, kábé, mint
mindenki más a buszon. Jobbra-balra dőltünk, amint Kenni ingerülten
gyorsított, majd fékezett. Minden megállót bejelentett mikrofonon, és
szándékosan annyira feltolta a hangerőt, hogy minden szava késeket
döfött a dobhártyánkba. Ejbyben leszálltunk, a busz pedig dühösen
robogott tovább.
Torsten rendőrautója Tessáék háza előtt parkolt. Mona kíváncsi
szembeszomszédja, Kukkoló Gerda az ablakból bámészkodott. Tessa
erősen megszorította a karomat. Ez csak egyvalamit jelenthet. Azt,
hogy Mona hivatalosan is jelentette Bettina eltűnését. Igazából haza
kellett volna mennem, de a kocsifelhajtón ledobtam a bicajomat. Az
előkertet nem ártott volna rendbe hozni. Mona régi robogójának a
roncsa a fűben feküdt. Az egyik szomszéd háza romosan düledezett, a
másik oldalon üres telek tátongott. Tessáéknál minden mintha azért
könyörgött volna, hogy az ember tovább rendetlenkedjen. Otthon soha
nem dobtam volna le a földre csak úgy a biciklimet. Kisser mindig
kikészült, ha nem bántam tisztelettel a dolgaimmal, mert olyan
keményen dolgozott azért, hogy megvehesse őket.
Bementünk a búskomor nappaliba. Mona állandóan ott gubbasztott,
és ott is aludt egy mindig kihúzott szófán. A falak mentén és a tévé
mögött halmokban álltak az akciós és a reklámújságok, amiket Tessa és
Casper szokott kihordani, felül az újak, alul azok, amik már rég
lejártak. A legtávolabbi sarokban egy kerek asztal állt, ahol Mona
csatlakozóidomokat szokott szerelni egy ismerősének, aki elektromos
cuccokkal kereskedett. Minden hónapban jöttek új alkatrészek, és
Mona olyan ügyesen bánt a csavarhúzóval, hogy munka közben tévézni
is tudott. Dennis is beszállt, mert nála jobban senki sem értett a kis
csavarokhoz, és néha még Patrick is segített. Az asztal közepén tanyázó
hamutartónál még életemben nem láttam nagyobbat, és a levegőben
mindig füstszag terjengett. Fent hat gyerek lakott hat mikroszkopikus
méretű szobában, amik egy folyosóról nyíltak, mint egy kollégiumban.
Illetve most már csak öt gyerek.

26
Torsten Tizedes a konyhában jegyzetelt. Mona elkínzott arckifejezéssel
dohányzott.
– Menjetek fel a szobába, lányok! – szólított fel minket, és nem
kellett kétszer mondania, de mielőtt feliszkolhattunk volna, Torsten
megkérdezte, tudunk-e valamit egy rózsaszínű delfinről, amit Bettina
alkarjának a belső felére tetováltak. Tudjuk, hogy ki csinálta, és hol?
Sokáig tartott a tél, és csak nem sokkal korábban vettük észre a delfint,
és igazából csupán azért, mert Kisser véletlenül meglátta pár hete, és
természetesen nem bírta befogni a száját.
– Ez meg honnan van? – kérdezte Bettinától, amikor átugrottunk
hozzájuk. Bettina a nappaliban ült az asztalnál, kék füstkarikákat
eregetett, rágózott, és úgy verte le a hamut, hogy végighúzta a cigijét a
csordultig telt hamutartó szélén, és a hüvelykujjával a filtert ütögette.
– Közöd?
– Azt tudod, hogy tizennyolc év alattiakra tilos tetoválni?
Bettina tovább dohányzott és csámcsogott. Unottan meredt maga
elé. Én egy szót sem szóltam.
– Különben is mi ez? – folytatta Kisser. – Az életed hátralévő
részében nem fogsz tudni megszabadulni tőle. Rózsaszín delfin?
Szerinted büszke leszel majd rá, amikor harmincöt évesen gyorsíróként
dolgozol a Legfelsőbb Bíróságon vagy ápolónőként a Központi Kórház
onkológiáján?
Kisser állandóan csodálatos jövőt vizionált mindenki számára.
Nekem egyetemi végzettséget, Bettinának meg ezek szerint gyorsírói
vagy ápolónői karriert.
 Bettina a prédikációja alatt hűvös érdektelenséggel nézte, majd
elnyomta a cigijét egy csészében, a rágóját a viaszosvászon terítőre
tapasztotta, és hangosan böfögve faképnél hagyott minket.

27
Tessa és én azt feleltük Torsten Tizedesnek, hogy semmit sem tudunk
Bettina delfinjéről, és felmentünk Tessa szobájába. Ledobtuk magunkat
a padlóra, és kézzel visszatekertünk egy kazettát, hogy spóroljunk
Tessa walkmanjében az elemmel. A szalag engedelmesen siklott a
sárga ceruzánk mozdulatait követve. Felváltva tekertük, és közben arról
a hamburgi kirándulásról beszéltünk, amit Palle papával terveztünk az
őszi szünetben. Még fél év hátravolt, és már alig vártuk.
Egyszer már voltunk Hamburgban, és imádtuk. Hétéves korunkban
mentünk, méghozzá az egész családdal: ott volt Palle papa, Kisser,
Jimmy, Tessa és én. Akkor jártunk először Dánia határain kívül, és
akkor laktunk először hotelben. Teljesen megrészegültünk. Olyanokat
ettem, amiket korábban még soha. Sósat, édeset, húst és zsírt. Jimmy
őrületesen pörgött, és Kisser rengeteget nevetett. Palle papa alig bírt
magával, amikor viszontlátta m régi ismerős helyeket, és teli torokból
énekelte az Auf der Reeperbahn nachts um halb einst a Reeperbah-non,
ugyan nem éjjel fél egykor, de azért mégis. Jimmy elvitt minket a
Sommerdomra, a Heiligengeistfelden lévő vásárba, és egyetlen
kívánságunkra sem mondott nemet. Annyit kajáltunk, amennyi belénk
fért, és élveztük a villódzó fényeket, egyszóval remekül éreztük
magunkat. Legalább tízszer felültünk a körhintára, bár már kinőttünk
belőle, de Tessa teljesen megkergült a ragyogóra lakkozott lovak
látványától, és amikor vége lett egy körnek, lelkesen kiabálta, hogy
„noch mai, noch mai!”. Az egyik sátorban gofrit vettünk, és
beszélgetésbe elegyedtünk egy nagyon cuki nénivel, aki
mindkettőnknek adott egy kulcstartót, amin Hamburg címere volt.
Jimmy egy csomót fotózott, a nap sütött, és mindannyian nagyon jól
szórakoztunk.
 Megismerkedtünk Palle papa legjobb barátjával, Tato-Peterrel, aki
a St. Pauli negyedben lévő stúdiójának a „Dänemark” nevet adta. Palle
papa és Jimmy is kapott tőle egy-egy új tetkót.
– A régi munkahelyem – sóhajtotta Palle papa elragadtatottan,
amikor megálltunk a Reeperbahnnal párhuzamos utcák egyikében a
stúdió előtt. Elmesélte, hogy Tato-Peterrel együtt tanulta a mesterséget
Tato-Jacktől Koppenhágában, és aztán együtt költöztek Hamburgba,
hogy szerencsét próbáljanak, és együtt nyitották meg a stúdiót, ahol
Tato-Peter azóta is dolgozik.
– Tuti én is itt lennék még, ha nem talált volna el Ámor nyila –
folytatta, és színpadiasan a szívéhez kapott. – De igazából hálával
tartozom Ámornak. Amikor Herzblatt elhagyott, a halál szélén
tántorogtam, de másképpen nem lennétek itt nekem ti.
Tato-Peter úgy fogadott minket, ahogyan hazatérő hódítóknak
dukál.
– A Winther család – üdvözölt minket melegen, amikor
betódultunk hozzá. Palle papát hosszan ölelte, nekünk pedig a
következő szavak kíséretében nyújtott ünnepélyesen kezet: – Micsoda
megtiszteltetés.
Korábban rengeteget hallottunk róla, és most végre ott mosolygott
előttünk teljes életnagyságban. Magas, világosbarna mackóra
emlékeztetett, a rövid haja enyhe hullámokba csavarodott. Palle papát
aznap szinte nemzeti hősnek láttam, annyi régi fényképe borította a
falakat. Úgy tűnt, hogy a képkeretek belenőttek a lambériába, mintha a
helyiséget csak kulisszaként építették volna fel a nagyapánk köré. A
fotókon csodálatosan fiatalnak látszott, a foga hófehéren ragyogott, a
hátrafésült haja csillogott a pomádétól. Alig hittem el, hogy tényleg ő
az, de a pillantására ráismertem.
Tato-Peter nyalókát nyomott a kezünkbe, és kávét főzött. Amíg a
felnőttek beszélgettek, Tessa és én azzal múlattuk az időt, hogy
hangtalanul cigánykerekeket hánytunk a pultot és a várót összekötő
keskeny folyosón, aminek a falait megszámlálhatatlan tetoválás fotója
borította. A felnőttek beszélgetését állandóan nevetés szakította félbe.
Aztán eljött az ideje, hogy Palle papa és Jimmy megkapják az új
tetoválásukat, és Kisser fagyizni vitt minket. Tessa és én arról
egyezkedtünk, kié legyen Palle papa, és kié legyen Jimmy. Volt egy
hagyományunk. Amikor új tetkójuk lett, Tessa és én azon
versenyeztünk, hogy ki találja meg rajtuk először. Gyakran kellett az
ujjhegyünket segítségül hívni, és óvatosan kitapogatnunk a bőrükből
kidomborodó, új, duzzadt vonalakat, és ilyenkor Jimmy szörnyű
csiklandóssága hátrányt jelentett. Végül Palle papa lett az enyém, Tessa
pedig Jimmyt kapta, és úgy döntöttünk, hogy a győztes díja egy plusz
fagyi lesz, és ha Jimmy elneveti magát, akkor adok Tessának egy tízest
a malacperselyemből, mert én mégiscsak rendelkezem azzal az
előnnyel, hogy Palle papa nem csikis. Erre kezet is adtunk.
De amikor visszaértünk a stúdióba, a feladat túl könnyűnek
bizonyult. Mindketten Moby Dicket tetováltatták az alkarjukra, és
egyszerre találtuk meg, így megegyeztünk egy döntetlenben.

28
Tessa és én megbeszéltük, hogy a tizennyolcadik születésnapunkra
virradó éjszakán éjfél után egy perccel tetoválószékbe ülünk. Tessa
mindig azzal dicsekedett, hogy ő talán már korábban is, mert tuti rá
tudja venni Jimmyt, aki nem bírta felfogni, minek várni. Polinéziában
már több mint kétezer éve tetoválnak gyerekeket különböző rítusok
keretein belül, mondogatta. A test templom, és minél gyorsabban
jelöljük meg, annál jobb.
Kisser ezzel egyáltalán nem értett egyet. A tetoválás egy életre
szól. Örökre megmarad. A fiatalok tartanak valahová, és az embernek
nem szabad megjelölnie a bőrét olyasvalamivel, amitől soha többé nem
tud megszabadulni, miközben olyan hely felé igyekszik, amiről
fogalma sincs, hogy hol van. Ha Kisseren múlt volna, felemelte volna a
korhatárt huszonöt évre. A helyi újságokban megjelenő hirdetését
ennek szellemében fogalmazta meg: „Elvi okokból nem tetoválok
huszonöt év alatti gyerekeket.” Az újságoktól már régen nem
hívogatták, hogy megkérdezzék, biztosan „gyerekeket” akart-e írni
„fiatalok” helyett, mert Kisser mindig nemmel válaszolt.
Tessának már ezerféle elképzelése volt, hogy miket akar magára, és
mindig nyaggatta Jimmyt, hogy tollal rajzolja rá, hogyan fognak
kinézni a tetoválásai. A lábfejére napot képzelt, aminek a sugarai
lángnyelvekként követik a csontjait, a hátára pitypangot, aminek a
bóbitaszőreit láthatatlan száj fújja széjjel, a felkarja belsejére Betty
Boopot. Nekem fogalmam sem volt, mit akarok, mert Kisser
ellenérzései megbénítottak. Tessa azt mondta, hogy Kisser nem lehet
ennyire tetoválásellenes, hiszen ő maga is tetovál. Ez is mutatja,
mennyire fenn hordja az orrát, tette hozzá, mondjuk, tuti azért, mert
tudta, mennyire feldühít vele.

29
Végre teljesen visszatekertük a szalagot, és betettük a kazettát a
walkmanbe. A Metallica első albumát hallgattuk, a Kill ‘Em Allt.
Nekinyomtuk a fülünket a fülhallgató puha szivacsának, és vártuk,
hogy megszólaljon a Seek & Destroy. Kisser is gyakran tett be
Metallicát, ezért ismertem a zenéjüket, bár nem rajongtam értük. Tessa
viszont igen. Patrick felvette neki az összes lemezüket, és kívülről fújta
az összes számukat.
There is no escape and that s for sure
This is the end, we won’t take any more
Say goodbye to the world you live in
Olyan gyorsan hadart, hogy a szavak egymásba folytak, és a szöveg
úgy hangzott, mint egy jól megolajozott lánc, ami egy lánckeréken
siklik tova.
– Miről szól? – kérdeztem, de Tessa nem igazán tudott válaszolni.
– Valami olyasmiről, hogy nem bűn gyilkolni, ha olyanon állunk
bosszút, aki tényleg megérdemli – felelte végül. – Legalábbis Patrick
ezt mondta.
Megállította a walkmant. Adott egy kazettát, amit ő vett fel nekem.
Ráírta, hogy „Metallica Mix Tape, Tessa”
Megköszöntem, bár nem voltam biztos benne, hogy meg fogom
hallgatni, de örültem, hogy ajándékot kaptam tőle.
Ezután nem hallgattunk semmit, csak a tarkónkra fontuk a
kezünket, és a plafont bámultuk. Elméleteket állítottunk fel, hogy ki
csinálhatta Bettina tetkóját, és hogy lehet-e összefüggés a tetoválása és
az eltűnése között. Tessa úgy gondolta, hogy egy jyllandi fickó csinálta,
akivel Bettina a Dokkenben ismerkedett meg pár héttel korábban.
Casper azt pletykálta, hogy látta Bettinát a parton valami aalborgi
tetoválóval. Én nem igazán hittem ebben a sztoriban. Bár a delfin elég
csúf volt, nem úgy tűnt, mint amit egy félhomályos parton csináltak
szabad kézzel.
Közben megéheztünk, és Tessa felvetette, hogy együk azt, amit
náluk mindig szoktunk: fehér kenyeret csokikrémmel. A konyha felé
menet majdnem beleütköztünk Torsten Tizedesbe, aki éppen Bettina
szobájából jött ki. Megtalálta Bettina naplóját, de Tessa már olvasta, és
semmi érdekeset nem talált benne. Bettina mindenféle lányt rajzolt
bele, akiknek az arcán hatalmas könnycseppek folytak le, és olyan
szörnyűségeket firkált melléjük, hogy „Meggyilkolnak a gondolataim”
meg „Van élet a halál előtt. Jó szar”. Nem írt titkos randikről meg házas
férfiakkal folytatott viszonyokról. Még csak utalást sem tett arra, hogy
hol lehet.
Torsten Tizedes megkérdezte Tessát, nem vett-e észre valamit az
utóbbi időben. A szobájuk átlósan szemben van egymással, szóval talán
látott vagy hallott valamit.
Tessa közelebb lépett hozzá, mintha a fülébe akarna súgni valamit,
mire Torsten Tizedes automatikusan lehajolt hozzá.
– A sofőr csinálta, a buszon, sötétedés után – suttogta Tessa.
Torsten Tizedes felegyenesedett, és megkérdezte Tessától, ezzel
akar-e valamit mondani.
– Igen – felelte Tessa. – Buszsofőr Kenni annyira undorító!
Torsten erre leszidta. Kenni Larsen ellen – ebből rájöttünk, hogy ez
a teljes neve – soha nem emeltek vádat. Nem volt ellene bizonyíték,
csak a lány szava Kenniével szemben, és hát az a lány nem teljesen
százas. Torsten olyan ingerülten robogott a lépcső felé, hogy elejtette a
naplót, és az sem javított a hangulatán, hogy a túlsúlya miatt alig bírta
felszedni.
Tessa és én csak néztük, és majdnem elröhögtük magunkat.
 30
Amikor hazafelé indultam, nem találtam a bicajomat. Vagy az az idióta
Michael nyúlta le, hogy felhúzza egy zászlórúdra, vagy valami taknyos
kölyök vette kölcsön. Másfél kilométer gyaloglás várt rám.
– Tuti Niklas volt, az a bamba gyökér. Majd megfizet, ha
legközelebb látom – fenyegetőzött Tessa. – Ne nézz reá szánalommal –
tette hozzá komoran. Először nem értettem, de aztán rájöttem, hogy
Patrick Bibliájából idéz. Megígérte, hogy felhívja Kissert, hogy kicsit
késem, mert Kisserrel úgy állapodtam meg, hogy legkésőbb hatra
mindennap otthon vagyok, és most legalább negyedórát fogok késni.
Ha szóltam neki, nem volt gond, de ha elszaladt az idő, és nem hívtam
fel, rettentően aggódott. Jól kiléptem, mert Tessa pillantásában nem
tetszett valami. Lehet, hogy szándékosan nem fog telefonálni?
Séta közben az árnikát sasoltam, mert az még hiányzott ahhoz,
hogy meglegyen Kresten dédipapa összes növénye a Bakkevejről. Úgy
ismertem az utat, mint a tenyeremet. Amikor bicikliztem, tudtam,
hogyan tudom kikerülni a gödröket, és hol van annyira letaposva a fű
az út szélén, hogy gond nélkül le lehet húzódni. Tudtam, hol hajtanak
ki minden évben vérvörös pipacsok, és hol lehet a búzavirág és a
tengerparti pázsitszegfű között szívvirágot találni, ami a közelben fekvő
kertekből szökött ki. A jobb oldalon, a Bakkevejjel párhuzamosan
futott a Vesborg-birtok kerítése. A búza- vagy rozsmezőket mintha
széles ecsetvonásokkal festették volna a tájra. A gabona lágyan
ringatózott a napsütésben, a távolban gyakran vadak hegyezték a
fülüket. A bal oldalon Földműves Erik területei húzódtak. Úgy
váltogatták egymást, mint szétválogatott bélyegek: parlag, zab,
gyökérzöldségek, parlag, évről évre más sorrendben. Mögöttük, a
Nørreskiftevej felé, Bakkelytől légvonalban kábé háromszáz méterre
feküdt a sertésfarm, amit Kisser malac-koncentrációstábornak nevezett.
Az alacsony épületet szinte észre sem lehetett venni, főleg mert fák és
silók is takarták, de Kisser gyakran mondogatta, hogy ez az egyetlen
folt a földi paradicsomán, főleg, amikor északkeleti szél fúj, mert
trágyabűzbe burkolja Bakkelyt.
Az egyik nyáron repce nőtt a Bakkely és a farm közötti mezőn, ami
miatt az egész ház sárgás színben játszott. Kisser rettentően berágott,
mert tetoválás közben az összes szín kapott a sárgából, és csak azt
tartotta enyhítő körülménynek, hogy nem lehetett rálátni a farmra.
Én imádtam a sárga mezőt. Amikor a repce teljesen megnőtt, Tessa
és én egy szinte láthatatlan keréknyomot követve beosontunk a
közepébe. Ott kötöttünk vérszerződést. Bent már egyértelműen meg
lehetett különböztetni a színeket. A zöld szárakon élénksárga virágok
lengedeztek, a pettyes katicabogár lelkesen szedte a lábát, Tessa fehér
bőre élesen elütött a föld zsíros sötétjétől. Két sötétvörös vércsepp
kúszott egymás felé, miután Tessa mindkettőnket megszúrt egy
tetoválótűvel, amit Kissertől nyúltam le. Sokáig tartottuk egy öngyújtó
lángjába, de Kisser azért sohasem tudhatja meg.
Aznap sem találtam árnikát. Húsz perccel hat után értem haza, de
minden rendben volt. Tessa telefonált, ahogy ígérte. Kisser még
dolgozott. Már majdnem befejezte az élet fáját a vendége bal vádliján.
A vendégnek négy évvel korábban vérrög alakult ki a lábában, és így
akarta elfedni a tönkrement, kékes bőrt. A fa mellé a gyerekei nevét
kérte folyóírással. Leültem egy székre a konyhában, és a veranda
nyitott ajtaján át néztem az anyámat. A tetoválógép zúgása már régen
megszokott háttérzajjá szelídült a fülemben, és egy hosszú, iskolában
töltött nap után, amikor a Mona kenyerével és csokijával teli
pocakomat mardosta a rendes vacsora utáni éhség, könnyen álomba
tudott ringatni, és gyakran elbólintottam, mire Kisser végzett a
munkával. De aznap csak úgy kavarogtak a fejemben a gondolatok, és
igazán el akartam mondani Kissernek, hogy láttuk Buszsofőr Kennit
Félszem Henninggel ücsörögni, amikor az erdőből jöttünk hazafelé, és
hogy Mona végre jelentette Bettina eltűnését a rendőrségnek, de
sejtettem, hogy Kisser nem akar ilyesmiről beszélni, amikor kuncsaft
van nála.
– A francba, Kisser! – szisszent fel a kuncsaft hirtelen.
Kisser lekapcsolta a gépet, és barátságosan megveregette a karját.
– Tartunk egy kis szünetet – közölte.
 31
Kisser maga jól bírta a fájdalmat. A hátán készült egy tetoválás, ami
egy bakut, egy japán természetfeletti lényt ábrázolt. A világhírű japán
tetováló, Mr. Nakano csinálta neki a tebori módszer alapján. Évente
egyszer eljött Jokohamából Koppenhágába tetoválni, és Kisser minden
évben bejelentkezett hozzá.
Amíg Koppenhágában volt, Jimmy Bakkelyben vigyázott Tessára
és rám. Tőle tudom, hogy a tebori módszer azt jelenti, hogy nem
tetoválógépet használnak, hanem hosszú bambuszpálcára erősített
acéltűkkel tetoválnak. Ez elég ijesztően hangzott, és Jimmy még rá is
tett egy lapáttal:
– A tebori módszernél semmi sem fáj jobban – suttogta. – A „bori”
japánul azt jelenti, hogy kivájni.
Szerettem, amikor Jimmy vigyázott ránk, főleg, amikor nem cipelt
magával senkit, akit éppen akkor szedett fel, ami miatt Tessa mindig
befeszült. Mégis sokat gondoltam Kisserre, amíg nem volt otthon, és
vártam, hogy hazajöjjön.
Egyszer megkérdeztem tőle, miért nem akar magának sima
tetoválást. Palle papa is meg tudta volna csinálni neki, és róla ráadásul
azt beszélték, hogy olyan figyelmes és vicces, hogy a vendégei minden
idegessége elpárolog. Könny szökött a szemembe, amikor arra
gondoltam, hogy Kissernek fáj valami, és miután Jimmy mondta azt a
kivájásos módszert, észrevettem, hogy Kisser mindig olyan csendes
Koppenhága után. Lassan mozog, és halkan beszél, mint aki nem
teljesen egészséges.
– Jimmy túloz – próbált megnyugtatni, amikor kiszedte belőlem,
mit mondott pontosan a testvére. – Az tényleg igaz, hogy kicsit jobban
fáj, mint a szokásos tetoválás, de ezt az ember szinte fel sem fogja,
mert a teste nagyon hamar endorfint kezd termelni.
A szófán ültünk, és bár már eléggé megnőttem, sikerült az ölébe
kucorodnom.
– Úgy öt-tíz perc után már semmilyen fájdalmat nem lehet érezni.
Hát nem zseniális? Teljesen megszűnik. És nekem sokkal jobban
tetszik az irezumi stílus, mert a színek élénkebbek. Ráadásul az én
tetoválásom összefüggő alkotás, nem mindenféle véletlen rajz, mint a
nagybátyádon meg a nagyapádon. Nekem nem igazán jön be az a
patchwork kinézet. Szóval ezért folytatom annál a tetoválónál, akinél
elkezdtem, érted? Tényleg ne aggódj! Teljesen felesleges.
Aznap este hallottam, amint Jimmyvel telefonál.
– Miért mondasz kisgyerekeknek ilyesmit, te marha? Én így
akarom. A saját szabad akaratomból csinálom, és akarom a fájdalmat is
meg azt a pillanatot, amikor enyhül. Számomra ez vezeklés –
magyarázta halkan, én pedig jól megjegyeztem, hogy utána kell
néznem, mi az a „vezeklés”. Jimmy valószínűleg vitatkozni próbált,
mert Kisser ingerülten folytatta: – De mondom, hogy nekem segít.
Tudom, hogy nem érted, de el kell fogadnod. És nagyon nem szeretem,
amikor ijesztgeted a gyerekeket. Őket ebbe ne keverjük bele! Saját
magam miatt csinálom. Minden alkalom után jobban érzem magam.
Azt a vak is láthatta, hogy Kisser tetoválása szép és különös, és a
színei sokkal jobban ragyognak, mint Jimmy vagy Palle papa
tetoválásai. Kisser művével összehasonlítva azt tudnám mondani, hogy
az ő tetoválásaik inkább hajótörés után partra sodródott tárgyak, amiket
zöldeskék hullámok nyaldosnak, míg Kisser hátán semmi sem történt
véletlenül. Egy életen át tartó projektnek lehetne nevezni, ami talán
soha nem ér véget.
A legenda szerint a bakut azokból a részekből gyúrták össze az
istenek, amik megmaradtak a többi állat teremtése után. A feje
elefántfej, a teste medvetest, a farka ökörfarok, és a rémisztő karmai
tigriskarmok. Már régen elfoglalta Kisser egész hátát, és a fenekén
keresztül a lába felé kezdett terjeszkedni. Kisser azt mesélte, hogy
szerte tudja foszlatni a rémálmokat, és Japánban az alvó gyerekek álmát
egy baku vigyázza.
– Szóval neked gyakran vannak rémálmaid? – kérdeztem, mire azt
felelte:
– Már nem, mert minden éjjel a saját bakummal alszom.
Teljesen lenyűgözött a tetoválása, de az az igazság, hogy nagyon
kevésszer láttam, Tessa pedig soha, és csak tőlem hallott róla. Kisser
szinte mindig teljesen eltakarta a testét. Amikor dolgozott, fekete pólót
és nadrágot viselt, ha néha-néha különleges alkalmat akart
megünnepelni, akkor sötét ruhát vett fel, és amikor a kertben akadt
dolga, akkor overallban mászkált. Még a strandon sem vetkőzött le,
mert nem szeretett napozni. Kicsit olyan volt, mintha a lény fogságban
vergődött volna a hátán. Soha nem látott napfényt. Gyakran el is
feledkeztem róla, és csak akkor jutott eszembe, amikor Kisser megint
Koppenhágába készült, és olyankor mintha kieresztették volna belőlem
a levegőt.
Amúgy utánanéztem a lexikonban a vezeklésnek. Azt írta, hogy
önsanyargatás elkövetett bűnökért, de elképzelni sem tudtam, Kisser
mit követhetett el.

32
Bettina felkerült az újságok címlapjára.
„Tizenhét éves lány, a haja egyenes és sötét, körülbelül 170
centiméter magas, valószínűleg farmert, piros kapucnis pulóvert és
fehér sportcipőt vagy lila cipőfűzős bőrcsizmát visel. Utoljára Kolby
Kåsban látták a kikötőben.”
Keresni kezdték. A sziget déli részét kétszázan fésülték át nyomok
után kutatva. Átvizsgálták a partot, az erdőt, istállókat és csűröket, még
az Ingeborgs Høit is, ahol Tessa és én annyit játszottunk
gyerekkorunkban. Abban reménykedtek, hogy feltűnik valahol a piros
kapucnis pulóver, amit Buszsofőr Kenni állítólag Bettina derekára
kötve látott, és amiről Mona megerősítette, hogy egy Ball pulóver, és
nincs Bettina szobájában (és amikor rákérdeztem, Tessa megesküdött,
hogy nem ő nyúlta le).
Pulcsit nem találtak, de a szeméttelepről előkerült egy lila
cipőfűzős csizma. A szeméttelep gondnoka bukkant rá, és ugyan a
rendőrség elkordonozta és átkutatta a területet, a párja nem lett meg.
Amikor Torsten Tizedes lezárt zacskóban letette a csizmát Mona
viaszosvászon terítőjére, Mona rémülten kapta a kezét a szája elé,
Dennis pedig kiment a műhelybe, és hozzávágott egy karburátort a
falhoz. Tényleg Bettina csizmája volt.
Két nappal később megjelent a rendőrség a szárazföldről. Maga
Torsten kért erősítést. Mindenki visszafojtott lélegzettel várta, hogy
előkerüljön a csizma párja vagy maga Bettina. Tessa és én véletlenül
megláttuk az iskolabuszról a bicajomat Kuno és Niklas háza előtt.
Leszálltunk és visszaszereztük. Közben Niklas kijött a házból, Tessa
meg ráordított, hogy ne bámuljon, és ha még egyszer hozzányúl ahhoz,
ami az enyém, megnézheti magát.
Egyre feszültebbnek tűnt, a szeme alatt mély árkok húzódtak.
Amikor megkérdeztem, mi a gond, azt felelte, hogy most már minden
hétvégén dolgozik. Megkapta Casper napjait is, szóval most minden
szombaton és vasárnap hatkor kel, pedig már az is elég kínszenvedés
neki, hogy hétközben korán kell suliba menni.
– De nem örülsz? Nem pont ezt akartad?
Tessa vállat vont.
– Franc tudja.
– Egyáltalán hogyan vetted rá Caspert?
– Ő ajánlotta fel. Azt mondta, hogy összejött neki a pénz arra a
hülye motorra. Nem is értem. A múltkor még háromezer korona
hiányzott neki. Biztos attól a fasz Torstentól kapta. Azt is észrevettem,
hogy mindennap vesz magának valami édességet. Mintha beköltözött
volna Kate kioszkjába.
Úgy dörgölte meg a szemét, mint akinek fáj a feje, és már rá
akartam kérdezni, hogy nem beteg-e, de megint megszólalt:
– Igazából már semmi kedvem idióta reklámújságokat kihordani,
de Mona azt mondta, hogy muszáj, mert különben nem mehetek többet
lovagolni, azt meg nem akarom. Úgy néz ki, hogy az apám már
hónapok óta nem fizetett, és most jött egy számla, amit Mona nem tud
kipengetni. Ez annyira igazságtalan! Bezzeg Michael biliárdját fizeti.
Mondjuk, azt állítólag az önkormányzat állja. Megkérdeztem Monától,
hogy mi van Denisszel, akinek se az apja, se az önkormányzat nem
fizette a kézilabdaedzéseit, amikor kisebb volt, mégis évekig járt, de
csak azt hajtogatta, hogy ha abbahagyom az újságkihordást, felejtsem el
a lovaglást. Olyan szemét! Jól tudja, hogy imádom a lovakat. Mindig
mások pártját fogja, soha nem az enyémet. Csak Dennis áll ki
mellettem. Mondta is Monának, hogy ha nincs kedvem újságokat
kihordani, akkor hadd ne kelljen, és tudod, mit válaszolt erre? Nincs
kedve? A munka nem az ember kedvén múlik. Ha nincs kedve újságokat
kihordani, akkor lovagolni sincs kedve. – Tessa dühösen fintorgott. –
Most komolyan! Mona már évek óta nem dolgozik. Dennis utána azt
mondta, hogy ne törődjek vele, csak ideges Bettina miatt. Kaptam tőle
száz koronát, és párszor, amikor nem volt másnapos, el is vitt kocsival,
hogy hamarabb végezzek. Az is rossz, hogy nem tudok elaludni. Néha
éjjel kettőig fent vagyok, és olyankor alig bírok hatkor kimászni az
ágyból.
Elhallgatott, és megint megdörgölte a szemét. Úgy látszott, hogy
egyre jobban fáj a feje. Azt akartam mondani, hogy én is kiállok
mellette, de akkor megjelent Niklas Olsennel, és Tessa agyát elöntötte a
vér. Felkapott egy jó nagy követ, és nekivágta Olsennek, de Niklas
lábát találta el vele. Niklas elesett, és lehorzsolta a térdét, Olsen
nyüszített, és a pórázát rángatta, hogy Tessához tudjon szaladni. Niklas
nem tudta megtartani, Tessa pedig kihasználta a lehetőséget, és jól
fejbe rúgta a kutyát. Niklas végül elsántikált, engem meg elfogott a
bűntudat, hogy nem segítettem neki felállni, bár ellopta a bicajomat.
Amikor mindketten eltűntek a szemünk elől, Tessa sírva fakadt, én
pedig vigasztaltam. Azt szipogta, hogy nagyon fáj a feje.

33
Egy héttel később Michael egyik tréfája majdnem szívrohamot okozott
Monának. Kivágta Tessa nagy arcképét, amit a suliban csináltak róla,
kivett a szinte üres hűtőből egy nagy dunsztosüveget, belerakta a fotót,
majd az egészet visszatette a hűtőbe. Az üveg csendesen meghúzódva
várta, hogy valaki felfedezze. Az alján egyetlen szelet uborka
árválkodott, a sárgás vízben pár kaporlevél és mustármag úszkált. Egy
nap Tessa sikítást hallott a konyhából. Mona volt, mert észrevette a
dunsztosüveget, és hirtelen azt hitte, hogy Tessa levágott fejével néz
farkasszemet. Még akkor is nyöszörgött, amikor Tessa élve és virulva,
a fejével a nyakán berohant hozzá, és Patrick kihalászta a fotót az
üvegből. Végül bevett egy nyugtatót. Patrick ordított Michaellel, aki
esküdözött, hogy teljesen kiment a fejéből a fotó, és amúgy is már jóval
Bettina eltűnése előtt csinálta, és hát nem az ő hibája, hogy eddig
eltakarta a cékla meg a lekvár. Közben látszott rajta, hogy majdnem
elröhögi magát. Na igen, gonosz vicc volt, de tudta, hogy ezzel több
hosszt sikerült ránk vernie.
 34
Tessa és én alaposan bejártuk azt a szakaszt, ahol Bettina utoljára
járhatott – már ha Kenni nem kamuzott. Mindenki tudta, hogy az
áramlás ott annyira erős, hogy ha elkapja egy vékony lány bokáját,
akkor rögtön magával rántja. Talán ez történt? Egyre többet beszéltünk
arról, hogy inkább balesetről lehet szó, mert persze akkor is
kikészültünk volna, ha kiderül, hogy Bettina vízbe fulladt, vagy
felnyársalta egy kerítés, de ez még mindig jobb, mint az a gondolat,
hogy Samsøn egy gyilkos garázdálkodik.
Szerettünk a sziget déli részén sétafikálni a parton, mert tele volt
ősmaradványokkal. Annyi lábasfejű és tengerisün állt ki a sziklákból,
hogy már le sem hajoltunk értük, mert mit kezdtünk volna olyan
sokkal? A barna delfinek az erős áramlás miatt a part közelében
vadásztak, és miközben az uzsonnánkat majszoltunk, gyakran láttuk,
hogy a sötét hátuk felbukkan a víz felszínén. Találtam ott egy csomó
ritka növényt is, ami a szigeten máshol nem nőtt. Például parti labodát
és apró lucernát, amit a dédipapa ugyanitt jegyzett fel. Az apró
lucernának a termése többször megcsavarodik, és horgas végű tüskék
vannak rajta. Tessa és én azt szoktuk játszani, hogy minél többet kell
észrevétlenül ráaggatni a másikra. Az veszített, akinek több maradt meg
a hajában és a ruháján, amikor a Vesborg világítótoronyhoz értünk.
Rengetegszer jártunk arrafelé. Rejtett kincsek, régi fegyverek és IV.
Valdemár nyomai után kutattunk. Otthonosan éreztük magunkat, és
közben szabadnak is.
De ez Bettina eltűnése és az egyik csizmája felbukkanása után
megváltozott. Tessa persze kijelentette, hogy nem fél, de túlságosan
hangosan beszélt. Odaértünk a világítótoronyhoz, de bátortalanul
vetettük neki a hátunkat, és a hullámok hirtelen baljóslatúan kezdtek
zúgni, nem olyan megnyugtatóan suttogtak, mint korábban. Végül
annyira berezeltem, hogy életemben először felvetettem, hogy az
aszfaltozott úton menjünk haza, ami ellen Tessának sem volt kifogása,
mert megint megfájdult a feje.
Ezután Mona háza közelében maradtunk. A rendőrség állandóan
visszajárt hozzá. Amikor beállítottak, hogy újabb és újabb kérdéseket
tegyenek fel, úgy csináltunk, mint akik teljesen belemerülnek a
labdázásba, de mihelyt Mona behívta őket, letettük a labdát, és
közelebb settenkedtünk, hogy kihallgassuk, miről beszélnek a
nappaliban. Kenyeret vajaztunk a konyhában, vagy úgy tettünk, mintha
le akarnánk hozni valamit Tessa szobájából, de Mona minden
alkalommal kitessékelt minket.
Felültünk a szomszéd telek romos falára. Tessa tombolt, hogy
eltitkolják előle, mi történik, és komolyan fontolóra vette, hogy a
zsebében lévő ötkoronással végigkarcolja a rendőrautót. Elvégre
Bettina a nevelt nővére!
– De ha végigkarcolod, akkor tudni fogják, hogy te voltál –
nyugtatgattam, és közben arra gondoltam, amit Kisser szokott mondani
a tiltott dolgokról, például a hazudozásról. Általánosságban véve nem
szabad törvényt szegni és hazudni, de ha sehogyan sem lehet elkerülni,
akkor gondoskodni kell arról, hogy a bűncselekményen vagy a
hazugságon ne lehessen fogást találni, és ne bukjunk le. Ha az ember
meghúz egy autót, miközben közel s távol egy lélek sincs, az nyilván
nem ilyen.
Tessa végül megelégedett azzal, hogy apró köveket dobott neki a
kocsi oldalának. Ezzel nem igazán okozott kárt benne, csak egy kicsit
összekoszolta, mégis láttam rajta, hogy valamivel jobban érzi magát,
mert arról kezdett beszélni, hogyan tudnánk megszívatni
Michaelt a dunsztosüveges húzása után, amivel nemcsak átvette a
vezetést, hanem kábé minden bábut lesöpört a pályáról, és muszáj
megmutatnunk neki, hogy nem hagyjuk magunkat. De hogyan? Tessa
felvetette, hogy tegyünk leveskockákat a zuhanyrózsába, hadd zúduljon
rá víz helyett leves, amikor legközelebb fürödni megy, na de mi van, ha
Patrick vagy Dennis kapja a fejére a kotyvalékunkat? Kis gondolkodás
után eszébe jutott, hogy Michael irtózik a kígyóktól.
– Jó ötlet! – kiáltottam lelkesen.
Tranebjergben a Brugsenben lehetett venni játékokat, és láttam,
hogy van gumiból készült kígyójuk is. Tényleg élethűnek tűnt.
Vegyünk egyet, és tegyük Michael takarója alá! Tessa a fejét rázta. A
gumikígyó nem elég, de nálunk Bakkelyben a komposzthalomban
laknak vízisiklók.
– Onnan kell hoznunk egyet! – jelentette ki, és azonnal meg is
bízott a feladattal. Szerezzek egy jó nagy vízisiklót, vagy inkább kettőt,
és persze minél gyorsabban.
 Hirtelen kirántott valamit a düledező fal két téglája közül. Egy
nedves fotót. Hitetlenkedve bámultuk. Bettinát ábrázolta. A sörét a
magasba emelve táncolt Tranebjergben pár hete húsvétkor. Az arcát
nehezen lehetett kivenni, de a rózsaszín delfin élesen rajzolódott ki a
karján, mintha a fotós arra fókuszált volna. Tessa és én egymásra
néztünk.
Hirtelen tudtuk, hogy Bettina tényleg meghalt, nem csak
egyszerűen eltűnt. Tessa teljesen elsápadt. Tessa teljesen elsápadt. Ezt
kétszer gondoltam, és nem véletlenül. Két réteg sápadtság telepedett rá.
Mozdulni sem bírtam. Nem tudom, miért pont akkor jöttünk rá. Tessa
kezéből kiesett az ötkoronás, és begurult a rendőrautó alá. Abban a
pillanatban Félszem Henning hajtott el előttünk lassan a Ford
Taunusában. Az egyetlen szemével fürkészőn jobbra-balra pillantgatott.
Az anyósülésen Olsen lihegett, a kék nyelve kilógott a szájából.
– Gyűlölöm ezt a dögöt – sziszegte Tessa.

35
Minél gyorsabban haza akartam érni. Állva tekertem, a szívem vadul
vert a mellkasomban. Hirtelen egy autó jelent meg mögöttem, és
majdnem szörnyethaltam az ijedtségtől, de csak Jimmy volt az.
Azt hiszem, még soha nem örültem neki annyira, mint akkor. Rám
dudált, és kiintegetett a tetőablakon. Lefékeztünk, és az anyósülés
leeresztett ablakán át beszélgettünk. Új verdája van, közölte, és úgy
döntött, átugrik megmutatni. 1957-es Chevy Bel Air. Mit szólok hozzá?
– Szép. De nem volt drága? – kérdeztem, és Tessa lovaglására
gondoltam, amit nem fizetett ki, ami miatt Tessának minden hétvégén
dolgoznia kell.
– A pénz csak papír – felelte szélesen mosolyogva. – És nem
kedden lesz a kedvenc unokahúgomnak a szülinapja?
Úgy emelgette a szemöldökét, és úgy pislogott a hátsó ülés felé,
hogy természetesen odanéztem. A négyzet alakú táskája mellett,
amiben a lemezeit tartotta, és amit állandóan magával cipelt, egy
hatalmas masnival átkötött, becsomagolt ajándékot vettem észre.
– Na, na, kíváncsiskodni tilos! – nevetett.
 – Tessával találkoztál már? – Amikor eljöttem, Tessa nem szállt le
a falról, szóval Jimmy biztosan elment előtte.
– Majd kicsit később – válaszolta köhögve. – Miután elhúztak a
zsaruk. Bakkelyben találkozunk!
Ezzel gázt adott, a kocsi kerekei alól apró kövek spricceltek szét, és
abban a pillanatban megláttam. Csak egy másodpercre, és alig hittem a
szememnek, de egyértelműen láttam. Az anyósülés mögött, a padlón ott
feküdt Bettina lila cipőfűzős csizmája, amit az egész sziget keresett.

36
Tíz perccel később értem haza. Az ég márványosan borult fölém.
Hátravittem a bicajomat, és belestem a házba. Kisser és Jimmy a
kivilágított konyhában álltak egymással szemben. Komolynak tűntek,
amit furcsa volt látni, mert Jimmy általában mindent lazán vett, és
mindig megpróbálta megnevettetni a testvérét, akiről meg lehetett volna
formázni a józanság szobrát. Most egy másik szoborra hasonlítottak.
Johannes Hansen Ülő fiataljaira, amit a Dronning Louise hídnál láttam
Koppenhágában, amikor egyszer Kisserrel meglátogattuk Jimmyt,
miután beállt tanulni Tato-Svendhez a Lille Strandstrćdéra. Akkor
Kisser megkérdezte, hogy szerintem mi miatt aggódnak annyira, én
meg azt feleltem, hogy talán nem házasok, és gyerekük lesz, mert
eszembe jutott Palle papa és Jutta mama. Azért emlékszem ennyire
tisztán, mert Kisser megdicsért, hogy milyen jól forog az agyam, és azt
mondta, hogy én, Jenny Winther, értek az emberekhez.
Kisser és Jimmy persze nem egy törvénytelen gyerek, hanem
Bettina csizmája miatt aggódtak, ezt a vak is látta, meg Jenny Winther
is, bár még csak kedden lesz tizennégy éves. Kisser Jimmy vállára tette
a kezét, mintha vigasztalni akarta volna.
A szekérbeállóban állítottam le a bicajomat, Jimmy új kocsija
mellett. Rosszat sejtve lestem be az anyósülés mögé. A csizma eltűnt.
Az istálló mögé mentem, a komposzthalomhoz, hogy ellenőrizzem
a vízisikló-helyzetet, és húzzam kicsit az időt, hogy Kisser és Jimmy
befejezhessék a komoly beszélgetésüket. Kisser nekitámasztott a
toldozott-foldozott komposztkerítésnek egy vasvillát. Balra volt a friss
zöldhulladék, ami még nem bomlott le, ezért bizonyos időközönként
átforgatta, jobbra pedig a már majdnem kész humusz. Megpiszkáltam a
villával a bal oldalt, óvatosan, nehogy felnyársaljam a vízisiklókat.
Nem sokkal később elém is került két dagadt példány. Rémülten
próbáltak eliszkolni. Sikerült elkapnom az egyiknek a farkát, de túl
sokáig haboztam, és a nevéhez hűen kisiklott a kezemből.
A konyhában Kisser és Jimmy az asztalnál ültek, és látszott rajtuk,
hogy zavarom őket. Alighogy levettem a cipőmet, Kisser megkért,
hogy hozzak be fagyasztott borsót, úgyhogy mehettem vissza, hogy
kibaktassak az istállóba, ahol a fagyasztóládát tartottuk. Amikor
visszaértem, még mindig nem végeztek. Kisser nyakán vörös folt
ütközött ki, és miután letettem a borsót az asztalra, felküldött az
emeletre becsukni az ablakokat. Becsuktam kettőt, majd amilyen
halkan csak tudtam, visszaosontam a lépcsőhöz, és leültem a legfelső
fokra. Nem tudtam kivenni, miről beszélnek, de akkor Jimmy hirtelen
megemelte a hangját:
– Higgadj már le, Kisser! Nincs semmi gáz.
Óvatosan lejjebb csúsztam a fokokon, hogy közelebbről halljam
őket. Tudtam, hogy a legalsó fok nyikorog, ezért megálltam előtte.
Kisser éppen ezt válaszolta:
– Nincs semmi gáz? Bettina tizenhét éves, te meg be voltál állva.
Még hogy nincs semmi gáz!
Jimmy rövid szünet után reagált:
– Igaz. Talán nem ártott volna használnom a fejemet.
– Ja, tényleg nem ártott volna.
Utána edények zörgését hallottam, aztán bekapcsolták a botmixert,
így felálltam, és szépen besétáltam a konyhába. Jimmy kint dohányzott.
Kisser még soha nem főzött ennyire hevesen. Rám vakkantott, hogy
terítsek meg, de amúgy egy szót sem szólt.
– Nem akartál átmenni Tessához, Jimmy? – kérdeztem evés közben
ártatlanul. Jimmynek vöröslött a szeme.
– De, de eléggé elszaladt az idő. Már fél nyolc van. Majd holnap
suli után elmegyek érte, aztán hármasban elautózunk Nordbybe vagy
valami. Bekapunk egy burgert a fogadóban, és beköszönünk
Patricknak.
Kisser nem csatlakozott a beszélgetéshez, és amikor végzett az
evéssel, kiment a stúdióba, hogy felkészüljön a másnapi vendégek
fogadására, és ránk hagyta a mosogatást. Jimmy viccelődni próbált, én
meg nevetni. Meg akartam kérdezni, mi történt, de a kérdés a torkomon
akadt. Jimmy elmosogatott egy edényt, de aztán megint rátört a
dohányozhatnék, és magamra hagyott.

37
Amikor másnap felkeltem, már nem volt otthon. Kisser csak úgy
odavetette, hogy az első komppal ment vissza, mintha egész idő alatt
ezt tervezte volna. De hát Nordbybe készültünk Tessával! Erre Kisser
nem felelt. Kivágott egy Bettináról szóló cikket az újságból, és amikor
a hűtőhöz léptem, észrevettem, hogy ugyanazt a fotót hozták le róla,
amit Tessa az előző napon kihúzott a téglák közül. A húsvéti bulis
fotót, amin bekarmolva táncol, és igazából csak a karján lévő delfint
lehet rendesen látni. Kisser betette a cikket egy műanyag bugyiba, majd
a bugyit a fekete irattartóba, amiben a régi újságcikkeket gyűjtötte.
Amikor észrevette, hogy figyelem, becsukta.
– És mi lesz a szülinapommal? – kérdeztem.
– Jimmy elfelejtett valami fontosat, Jenny – fortyant fel Kisser,
majd megenyhülve folytatta. – Be kell érned szülőanyáddal, de az
ajándékodat itt hagyta.
– De akkor Tessa szülinapjára sem jön?
Persze csalódott voltam, hogy nem jön a születésnapomra, de ha
már Tessáéra sem, akkor tényleg nagy a baj. Akkor semmi sem fog
Tessa rosszkedvének gátat vetni, és semmi sem fogja megakadályozni,
hogy csipkedjen. Mialatt a tízóraimat vajaztam, azon törtem a fejem,
hogy milyen ajándékkal tudnám Tessát kárpótolni Jimmy hiányáért.
De nem sok mindenre jutottam.

38
Palle papát már hónapok óta nem láttuk, de amikor Tessa és én másnap
kijöttünk a suliból, az udvar bejáratánál mosolygott ránk. Már csak egy
napot kellett várnom, hogy betöltsem a tizennégyet, Tessának pedig
hármat. Palle papa az egyik kezét zsebre vágta, a másikat meg a botján
tartotta. A nadrágja lobogott a cingár lábán, mert a Dansebjerg felől
fújó szél bele-belekapott. A tanári parkoló felé indultunk, ahol Jimmy
új verdája állt. Semmit sem értettem, hiszen Jimmy hazament.
Tessának fogalma sem volt, hogy az apja vett egy új kocsit, és azt hitte,
hogy Palle papa bérli. Fél perccel korábban még rosszkedvűen
nyafogott, hogy fáj a feje, most viszont lelkesen ugrándozott. Pont
addig néztem habozva az autót, hogy be tudott pattanni előttem az
anyósülésre. A nyomott hangulatát mintha elfújták volna, úgy fecsegett,
mint egy papagáj, miután behabzsolta a kedvenc csemegéjét. Útközben
nem volt egyszerű beszélni Palle papával, mert a motorzaj elnyomta a
vékony hangját. Lekukkantottam a padlóra, de a csizmát természetesen
nem láttam sehol. Tessa kidugta a kezét az ablakon, és amikor
leparkoltunk Bakkely előtt, követelőzni kezdett, hogy menjünk el
Nordbybe, mert túl hamar hazaértünk. Palle papa nevetett, és azt
felelte:
– Majd máskor, kisdióm.
– Anya hol van? – kérdeztem, amikor észrevettem, hogy a robogója
nincs otthon, de Palle papa nem tudta. Őt csak megkérték, hogy
vigyázzon ránk, magyarázta.
– Holnap reggelig – tette hozzá.
Hirtelen az egész ügy bűzleni kezdett, de Palle papának tényleg
fogalma sem volt semmiről. Elnézést kérőn nézett ránk. Kisser felhívta
délelőtt, mire elbuszozott Hovba, és kompra szállt. Jimmy kocsija a
Sselvig kikötőben várta, csak be kellett mennie a Perien étterembe a
kulcsáért.
– Jimmy kocsija? – ismételte meg Tessa. – Ezt meg hogy érted?
– Hát, ez itt apád új autója – felelte Palle papa. – Ugye milyen
szép? Tessa berohant a házba, hogy felhívja Monát, de nem vették fel.
Teljesen elromlott a hangulata.
Palle papa felvetette, hogy kártyázzunk.
 39
A nappali ajtajában egyszer csak megjelent egy fiatal lány.
Kártyáztunk, ezért későn vettük észre. Bemutatkozott. Sannénak hívták,
a vállán hátizsák lógott. Kisser tuti elfelejtette, hogy jön, de mindegy is,
hadarta. Koppenhágából érkezett, Kalundborgban szállt kompra, aztán
Kolby Kåsból elbuszozott Ejbybe, ahol Kissernek fel kellett volna
vennie a megállóban, de nem ment érte senki, ezért útbaigazítást kért,
és most itt van.
– Hol van Kisser? – kérdezte óvatosan, de erre nem tudtunk felelni.
Palle papa megkérdezte, van-e kedve kártyázni, és először ugyan
habozott, de aztán leült hozzánk. Egész jól elvoltunk. Palle papa
biztosított minket arról, hogy minden rendben van. Majd ő vigyáz ránk,
feszítette meg viccből a selymesen puha, pilincka felkarját, azt,
amelyiken a szkúnert szoktuk utaztatni a válla és a könyöke között.
Ökölbe szorította a göcsörtös ujjait, és megfenyegette a félhomályba
burkolódzó szomszéd szobát. Gyertek csak, a Zúzó majd elintéz
benneteket! Nevettünk, bár nem volt túl jó vicc. Kint közben teljesen
besötétedett.
A hűtőben találtunk levest, felmelegítettük, és aztán Sanne vacsora
után felment az emeletre. Mivel még mindig nem hallottunk Kisserről,
muszáj volt megfognom Tessa kezét. Palle papa behúzta a
függönyöket. Lassan járt ablakról ablakra, és a botjával intézkedett.
Megkérdezte, találkoztam-e már korábban Sannéval, és nemmel
válaszoltam. Biztos ő is azért jött, hogy Kisser segítsen neki talpra
állni. Soha nem ismertem előre a vendégeinket. Palle papa
megkérdezte, elmesélje-e, hogyan hagyta el Herzblatt, és bólintottunk.
Tudta, hogy megnyugtató ugyanazt a történetet ezredszerre is
meghallgatni.
Megköszörülte a torkát.
Fogalma sem volt, mi vár rá, kezdte.
1962-ben történt. Eléggé kirúgott a hámból, és három nap elteltével
indult haza, és persze tudta, hogy ezzel ki fogja húzni a gyufát, ezért
vett huszonkét szál vörös rózsát, pont annyit, ahány éves Herzblatt volt,
és becélozta a Kaj Munks Vejt, ahol az ikrekkel laktak. Tessa és én
szinte láttuk magunk előtt. Fiatal, a háta egyenes, a sötét haja hullámos,
pont, mint a hamburgi képeken. Feltúrt ingujjal, kezében a csokorral
lépdel, a karján a szkúnert még nem lehet utaztatni. Amikor ehhez a
részhez ért, a hangja mindig esett két oktávot. Belépett az ajtón, és üres
lakás fogadta. Még az előszobatükör is eltűnt. A tükör hűlt helyén
belebokszolt a falba, és eltörte három bütykét.
– De legalább nem véreztem el – sóhajtotta –, mert a tükör már
nem volt ott.
De legalább nem véreztem el, mert a tükör már nem volt ott. Tessa
ajka némán mozgott. Kívülről fújtuk a történetet.
– És aztán? – nézett ránk Palle papa várakozóan.
– Aztán éjjel a padlón aludtál – feleltem. – És a következő éjjel is,
meg a rákövetkezőn is.
Bólintott.
– Bizony – erősítette meg. – És sok következő éjszakán is.
Minél rémültebbnek látszottunk, annál több éjszakát töltött a
padlón.

40
Aarhusban maradt, és továbbra is a szénkikötőben dolgozott. Kicsit
bokszolt is, hogy kiegészítse a keresetét, és Jimmytől tudtuk, hogy a
sötét hátsó udvarokban legendás hírnévre tett szert. Gyors volt, fürge,
és a jobbegyenesében, a Zúzóban, rettentő düh sűrűsödött össze.
Megnyitotta a tetoválóstúdióját a Mejlgade 51.-ben, közvetlenül Jensen
nyeregkészítő műhelye mellett, és gyorsan nagy népszerűségre tett
szert. Havi rendszerességgel írt a gyerekeinek arra a hamburgi címre,
ahol Jutta mama lánykorában lakott a családjával, és amikor a levelek
felbontatlanul visszajöttek, búsan berakta őket egy régi bőröndbe.
Évente párszor átugrott Hamburgba, hogy meglátogassa Tato-Petert, és
minden alkalommal elzarándokolt Altona-Altstadtba, Jutta mama régi
címére, és bekopogott. Jutta mama nagynénje még mindig ott lakott, és
az ajtó lánca mögül kikukucskálva minden egyes alkalommal közölte
Palle papával, hogy felejtse el a gyerekeit. Egyszer még a rendőrséget
is ráhívta. Palle papát elrángatták az őrsre, és csak akkor engedték el,
amikor Tato-Peter kezeskedett azért, hogy nem betörő.
 Jutta mama nagynénje egyszer aztán engedett, és megígérte, hogy
másnapra megszervez egy titkos találkozót az ikrekkel. Palle papával
madarat lehetett volna fogatni, de amikor megjelent a megbeszélt
helyen, a hóna alatt egy babával és egy autóval, amiket a Das
Alsterhausban a legszebb papírba csomagoltatott, álarcos férfiak jól
ellátták a baját. Ketten lefogták a kezét – nyilván hallották a Zúzó hírét
–, míg a másik kettő a veséjét és a hátát ütötte. Majdnem feldobta a
pacskert. Mielőtt magára hagyták volna, az egyikük németül közölte
vele, hogy van a számára egy üzenete:
– Legközelebb koporsóban visznek innen el.
Palle papa egyedül maradt a véres ajándékokkal.

41
1971-ben, kilenc évvel azután, hogy utoljára látta a gyerekeit,
megtudta, hogy Jimmyt bentlakásos iskolába küldték Dániába. Tato-
Peter hívta fel, hogy elmondja. Az egyik vendége ugyanabba a
keresztény közösségbe járt, mint Jutta mama és az új férje, és ő
mesélte, hogy Jimmyt az egyik vasárnap mindenki szeme láttára
megverték, miközben a hívők a prédikáció utáni szeretetlakomán kávét
kortyolgattak. Hogy mi rosszat követett el, arról nem szólt a fáma, de
utána azt pletykálták, hogy egy Koppenhágától északra fekvő
bentlakásos iskolába küldték, hogy ott megneveljék.
Tato-Peter az iskola nevét is tudta, és Palle papa odament, és
letáborozott az udvar előtt. A bükksövényen át észrevette Jimmyt egy
halom könyvvel a kezében, a fején pedig egy ugyanolyan fekete
Elbsegler sapkával, amilyet Palle papa is viselt. Jól a homlokába húzta.
Ő volt az! Jimmy! Palle papa a nevét kiabálta, de Jimmy eltűnt az
iskola épületében, Palle papa meg egyenesen az igazgatóhoz
masírozott, és azt követelte, hogy beszélhessen a fiával. Milyen
csodálatos érzés volt kimondani, hogy „a fiam”. De nem engedték a
közelébe. Az iskolának nincs Jimmy Winther nevű tanulója, azt pedig
nem árulhatják el egy vadidegennek, hogy más vezetéknevű Jimmy jár-
e hozzájuk. Palle papa biztosította az igazgatót, hogy ő nem vadidegen,
hanem egy Jimmy nevű fiú édesapja, akit látott az udvaron, a kezében
egy halom könyvvel, a fején pedig egy fekete Elbsegler sapkával. Az
igazgató felszólította, hogy távozzon, különben hívja a rendőrséget, és
valószínűleg összeverekedtek volna, ha nem jelenik meg az iskola
szociális munkása.
Először barátságosnak tűnt, és csitítani próbálta a viszályt. Behívta
Palle papát az irodájába, leültette, és szépen nyugodtan elmagyarázta
neki, hogy az sem jelentene semmit, ha be tudná bizonyítani, hogy az
egyik diákjuk édesapja. A diákok az iskolaéveik alatt az iskola
gyámsága alá tartoznak. Csak így tudnak a problémás fiatalokból
embert faragni, és csak így tudják őket a társadalom hasznos tagjaivá
tenni.
– A fia az enyém – közölte a szociális munkás Palle papával
jéghidegen. – És amíg nagykorú nem lesz, az enyém is marad.
Palle papa olyan hirtelen pattant fel, hogy felborította a széket. Már
emelte az öklét, hogy megkóstoltassa a szociális munkással a Zúzót, de
ekkor berontott két rendőr, és kihajították.
Itt Palle papának mindig meg kellett törölnie a szemét, és meg
kellett nedvesítenie a torkát. Azokban az években, amikor Jimmy abban
a rettenetes iskolában sínylődött, lakhatott volna nála Aarhusban.
Azokban az években, amikor Palle papa elsétált a kikötő szélére, a
horizontra szegezte a pillantását, és a gyerekei után vágyódott, Jimmy
Sjaellandon szenvedett. Egyedül, elhagyatottan és anélkül, hogy tudta
volna, hogy az apja szereti, és soha nem felejtette el.
Itt Palle papa mindig kiküldte Tessát a folyosóra, hogy hozza be a
kabátjából a butykosát. Belekortyolt, mindannyian kifújtuk az orrunkat,
és aztán a történet eljutott a boldog végkifejletig, amikor az elveszett
fiú és az édesapja egymásra találnak.

42
Jimmy 1975-ben meglógott az iskolából, és elindult az apjához
Aarhusba. Nem volt pénze, és az első három napot a koppenhágai
főpályaudvar közelében töltötte ázva-fázva, míg végül sikerült
összekoldulnia annyi pénzt, amennyiből kijött egy vonatjegy.
 Csak úgy röpködtek a mínuszok, amikor Jimmy túl vékony
farmerban és a homlokába húzott Elbsegler sapkában megérkezett a
néma Aarhusba. A bal fülében egy ezüstkarika himbálózott, amit a
tizenhetedik születésnapjára vett magának Christianiában. Vacogtak a
fogai, amint a Mejlgade 51. felé tartott, és amikor odaért, se szó, se
beszéd, berontott a stúdióba. Belökte Palle papát a helyiség hátuljában
lévő apró konyhába, bár a székben kuncsaft ült. Palle papa éppen egy
lobogó vitorlájú hajót készült rávarrni, de úgy tűnt, várnia kell. Az
időközben eltelt négy évben a kisfiú, aki leszegett fejjel igyekezett az
udvaron át a Skorpeskolen épületébe, nyakigláb fiatalemberré serdült.
Palle papa hirtelen meg sem ismerte, és eléggé megijedt, hogy csak úgy
rátörnek, és ordítanak vele.
Miért adta fel olyan könnyen? Miért nem küzdött a gyerekeiért?
Legalább levelet írhatott volna! Vagy küldhetett volna nekik valamit.
Elmehetett volna értük. Csinálhatott volna valamit. Bármit. De ő
Aarhusban csajozott, piált meg tetovált, miközben Jimmyt a
mostohaapja bántotta, ütötte-verte, megalázta, majd végül tizenkét éves
korában bentlakásos iskolába küldte.
Palle papa lehuppant egy sámlira, és csak bámulta a felnőtt fiát.
Őrületes boldogság fogta el. Nem tudta, mit mondjon, ezért inkább
remegve rágyújtott egy zöld Cecilre, bár már volt a kezében egy másik.
A lakásába vezető lépcső alatti zugból előhúzta a bőröndöt, amiben a
felbontatlanul visszaérkezett leveleit tartotta, és Jimmy elé tette őket.
Összesen százötvenhat levelet írt. Jimmyből minden harciasság elszállt.
Erőtlenül zuttyant le egy üres borosládára az apja mellé, aki halk
magyarázkodásba kezdett:
– Édesanyátok elhagyott. Egy álló hónapomba került kideríteni,
egyáltalán hová ment. Egyszerűen csak eltűnt. Igazából fel sem fogtam.
Azóta csak vegetálok. De többször megpróbáltalak megkeresni
benneteket, és nem múlt el nap anélkül, hogy ne gondoltam volna
rátok.
Jimmy felemelte a kezét, és azt suttogta, hogy oké. Nem kell mást
mondania. Némán, boldogan ültek, de ekkor hirtelen kiáltás hasított a
levegőbe.
– Na, mi lesz, TP? Töltsem itt az egész napot?
A kuncsaft megunta az ücsörgést. Palle papa felállt, és
megveregette a fia vállát.
 – Vissza kell mennem dolgozni, de remélem, maradsz kicsit, fiam.
– Ezzel kifelé indult, de megtorpant, és visszafordult Jimmy felé. –
Igazából azt remélem, hogy örökre itt maradsz.

43
A mese véget ért, és Palle papa a nadrágzsebébe nyúlt, és megzörgette a
kerékcsavarokat. A házban senki sem moccant. Szorosan hozzábújva
ültünk. A csavarok hirtelen elhallgattak. Palle papa álomba merült. A
feje a szófa magas hátának döccent, a szája elnyílt, a torkából reszelős
hang tört elő. Csont és bőr volt, a borotválatlan bőre vastagon csüngött
az arcán, emiatt kicsit elefántszerűnek tűnt. A sapkája vészesen
ingadozott, és majdnem leesett a szófa mögé.
Tessa hirtelen áthajolt a lábán, és belém csípett. A karomat vette
célba, erősen szorított, és láttam rajta, hogy nem fog elengedni. Palle
papa békésen szuszogott közöttünk, Tessa szeme pedig villámokat
szórt.
– Au! – szisszentem fel. Tényleg nagyon fájt.
Végül megkönyörült rajtam, és elengedett.
– Tudsz valamit?
Megráztam a fejem.
– Esküszöm.
Ez, mondjuk, nem volt teljesen igaz, mert tudtam, hogy Jimmy járt
Samsøn, és azt is tudtam, hogy nem jön Tessa szülinapjára, na meg azt
is, hogy Bettina csizmája a kocsijában volt.
Könnyek gyűltek a szemembe. Tessa gonoszul viselkedett, de attól
még rettenetesen furdalt a lelkiismeret a hazugság miatt. Már éppen
vallomást akartam tenni, amikor az emeletről rémisztő visítás
hallatszott. Megfagyott bennem a vér, de komolyan.
– Te mész fel – jelentette ki Tessa, de egyikünk sem mozdult.
Ekkor fény szökött be a házba, és elöntött a megkönnyebbülés,
amikor kilestem a függönyön, és megláttam Kisser robogóját. Két
perccel később már az előszobában vette le a kabátját, én pedig a
nyakába vetettem magam. Tessa közvetlenül mögöttem állt. Kisser
gyengéden eltolt magától.
 – Mi van? Mi a baj? – kérdezte. A hangja fáradtan, szinte
közömbösen csengett. A sminkje elkenődött, a haja tőle szokatlanul
borzasan meredezett. – Valami gond van? Palle papa elment elétek a
suliba, nem? Hol van?
– Alszik – feleltem.
Ekkor megint visítás hallatszott az emeletről.
– Ez meg kicsoda? – kérdezte Kisser. Nem tűnt rémültnek, inkább
csak csodálkozott.
– Valami Sanne – suttogtam.
Erre Kisser arca holtsápadttá változott.
– A francba! – nyomakodott el mellettünk. – Teljesen
megfeledkeztem róla.
Tessa és én úgy követtük felfelé a lépcsőn, mint két naposcsibe a
tyúkanyót.
Sanne az egyik vendégszobában állt egy széken, mert az ablakok
között egy pók mászott a falon. Kisser nem vesztegette az időt. Egy
poharat borított a pókra, aláügyeskedett egy papírt, és már ki is
tessékelte az ablakon.
– A pókokhoz muszáj lesz hozzászoknod. Bakkely tele van velük.
Szerencsét hoznak. Ha patkány lett volna, az más tészta.
Sannénak nem akaródzott lemásznia a székről, de Kisser végül
lesegítette, és átölelte.
– Ne haragudj, Sanne – kért tőle elnézést. – Közbejött valami, és
teljesen elfelejtettem, hogy ma érkezel, de látom, idetaláltál. Örülök.
Tessa és én az ajtóban ácsorogtunk. Az ujjhegyeimben még mindig
zakatolt a rémület. Kisser felszólított minket, hogy menjünk le, mert
van egy kis megbeszélnivalója Sannéval.
– Menjetek le Palle papához! – ismételte meg, amikor látta, hogy
nem mozdulunk. – Na, gyerünk! Tegyetek fel vizet!
Kedvetlenül battyogtunk lefelé. A szófa üresen fogadott minket,
csak Palle papa Elbsegler sapkája trónolt rajta. A konyhában nyitva volt
a kertbe vezető ajtó. Tessa imádott holdja előbújt, Palle papa a terasz
korlátjának támaszkodva nézte. Hirtelen énekelni kezdett, én pedig
majdnem elsírtam magam a vékony hangja hallatán.
Minden matróz ki van varrva,
Majd meglátod, ha karomba kaplak,
Hogy csinos szív van rajta,
 És a te neved alatta.
Elhallgatott, és mivel nem folytatta a dalt, nem sorolta fel, milyen
női nevek olvashatók még a matróz karján, inkább kímélte a hangját, és
elővette a szájharmonikáját. Gyászos dallam szállt a magasba, és
hirdette Palle papa mély, gyötrelmes fájdalmát, amiről azt hitte, csak a
holddal osztja meg, és amitől elállt a lélegzetünk.

44
Még nem voltam egészen tízéves, amikor rájöttem, hogy Kisser olyan
gyerekeknek és fiataloknak segít, akiket mások bántottak. Akkor ketten
vendégeskedtek nálunk. Greg, egy ír srác, és Dorte, egy himmerlandi
lány, akit egy Jehova tanúi közösségből emeltek ki. Greg állandóan a
szobájában gubbasztott, és amikor lejött enni, udvariasan és
tartózkodón viselkedett. Dorte sokat sírt. Nagyra nőtt gyereknek tűnt,
de tudtam, hogy már elmúlt tizenöt, és kilencedikbe jár. Zörögtek a
csontjai, és mindenhova magával cipelt egy babát, akinek ő maga
kötötte a ruháját, és egy játék cumiból etette. Minden reggel jó szorosan
cicfarokba fonta a haját, ezért úgy nézett ki, mint az Anne otthonra
talál főszereplője, utána pedig egy nagy kendővel a mellkasára kötötte
a babáját.
Akkor kívántam életemben először, hogy bárcsak ne fogadtunk
volna be egy vendéget, mert Kisser minden szabad percét Dortéra
áldozta. Folyamatosan zárt ajtók mögött pusmorogtak, amikor pedig
nem, akkor Kisser zsályateát főzött, vagy hideg borogatást készített
neki.
Egy este, miután Dorte lefeküdt, és Kisser azt hitte, hogy nem
hallom, felhívta a legjobb barátnőjét, Theresét. Therese Aarhusban
dolgozott orvosként, és Kisser gyakran öntötte ki neki a szívét, mert azt
mondta róla, hogy okos, és titoktartási kötelezettsége van.
– Értem, miért küldted ide – sóhajtotta a telefonba –, de nem
vagyok benne biztos, hogy Bakkely a megfelelő hely a számára. A
gyereke elveszítése rettenetesen megviselte. Nem tudom, tudok-e neki
segíteni.
 Hogy micsoda? Dorte elveszített egy gyereket? Alig hittem a
fülemnek. De hát még babázik! Ő maga is gyerek. Alig idősebb nálam.
Imádtam a kisbabákat. A cuki, duci, puha babákat. Olyan édesek,
amikor pislognak, meg ahogy az aprócska ujjaikat nyújtogatják.
Gyakran előfordult, hogy Kisser kuncsaftjai elhozták a gyereküket, és
olyankor Kisser mindig megkért, hogy fogjam őket, vagy játsszak
velük a konyhában egy pléden, hogy lássák az anyukájukat tetoválás
közben. Értettem a gyerekekhez. Amikor arra gondoltam, hogy Dorte
kisbabája meghalt, kicsordult a szememből a könny. Szegény Dorte és
szegény baba!
Másnap találtam egy cikket, ami olyan rettenetes volt, hogy később
azt kívántam, bárcsak ne olvastam volna el. Nyilván Kisser sem akarta,
hogy meglássam, de valamiért bementem a szobájába, és észrevettem
az éjjeliszekrényén. A szemem akaratlanul is végigfutott a címsoron.
„A tizenöt éves lányt a saját apja ejtette teherbe.” Azonnal tudtam,
hogy csak Dortéról lehet szó. Alig bírtam végigolvasni. Nem értettem
minden szót, de azért eleget. Dortét teherbe ejtette az apja, és a
konyhában szülte meg a gyereket, egy egészséges kisfiút, de a Jehova
tanúi egyik vénje elvitte a kicsit. Dorte könyörgött, hogy hadd lássa a
gyerekét, de hirtelen senki sem értette, miről beszél. Milyen gyerek?
Megszökött otthonról, és a balesetin kötött ki mezítláb, a testén egy
nem sokkal korábban lezajlott szülés egyértelmű jeleivel. Értesítették a
rendőrséget, akik nem sokkal később megtalálták a halott kisfiút egy
közeli erdőben. A Jehova tanúi azt ismételgették, hogy nem tudnak
semmiféle szülésről és gyerekholttestről. Amikor Dorte apját
letartóztatták, azt kezdték szajkózni, hogy Dorte ölte meg a gyerekét,
hogy ne derüljön ki a botlása. Az apját végül bizonyítékok hiányában
elengedték, és visszatért a Jehova tanúi közé.
Ezután próbáltam kedvesebben viselkedni Dortéval, és amikor
dühített, hogy Kisser állandóan babusgatja, akkor a kisbabájára
gondoltam.
Amikor betöltöttem a tízet, még mindig nálunk lakott. Azt kértem,
hogy gyújtsunk tüzet a kertben, és így is lett, bár jó hideg volt. Dorte a
tűz mellett ült takaróba burkolódzva. Nem szólt senkihez, és mintha
máshol járt volna, és Kisser persze körülötte sertepertélt, de egész jól
bírtam. Szülinapom volt, Jimmy és Tessa is eljött, sült csirkét ettünk,
aztán meg citromos pannacottát, pont, ahogyan elképzeltem. Tessa és
én cigánykerekeztünk, Jimmy pedig mályvacukrot pirított. Amikor egy
mályvacukor aranybarnára pörkölődött, Jimmy két keksz közé
szorította, és felváltva nyújtotta nekem meg Tessának a cigánykerekek
között. Ilyenkor egy pillanatra cukorból készült köldökzsinór kapcsolt
minket egybe. Kaptam tőle egy krokettét, és azt javasolta, hogy majd
csak sötétben játsszunk, mert homloklámpákat is vett. Tessa és én már
alig vártuk.
Dorte hirtelen sikítani kezdett. Először nem is értettük, miért, de
aztán észrevettünk egy pasast a ház sarkánál. Lassan közeledett felénk,
és közben le nem vette volna a pillantását Dortéról. Volt benne valami
ijesztő. Kisser felállt, és szólt, hogy vigyük be Dortét a házba.
Engedelmeskedtünk. Az idegen összeverekedett Jimmyvel. Tessa és én
az egészet láttuk a mosókonyha ablakából. Főleg Jimmy karja járt,
méghozzá egyre vadabbul. A pasas a földre került, és próbálta védeni
az arcát. A szájából ömlött a vér, és azt hiszem, eltörött az orra. Tessa
és én bebújtunk az ágyam alá, és ott remegtünk, amíg Kisser elő nem
csalogatott minket.
– Ez ki volt? – zokogtam Tessa kezét szorongatva. Jimmy a
konyhában mosta a kezét a csapnál, és vidáman kikiáltott hozzánk:
– Lányok! Készen álltok? Most már vaksötét van. Hozom a
lámpákat, és mehetünk játszani!
– Jimmy! – fortyant fel Kisser.
Leült közénk az ágyra, és megfogta a kezünket.
– Akit láttatok, az Dorte apukája volt. Rossz ember, és olyasmit
csinált Dortéval, amit nem lehet megbocsátani. Segítek Dorténak, hogy
soha ne kelljen visszamennie hozzá. Fogalmam sincs, hogyan találta
meg, de ígérem, hogy többet ilyen nem fog előfordulni. Halljátok?
Bólintottunk.
– A picsába! Asszem, eltört a kezem – szitkozódott Jimmy a
konyhában.

45
Mióta Dorte nálunk lakott, sok más vendégünk is jött, akiknek Kisser
segített. Rájöttem, hogy mindannyian olyan szörnyűségeket éltek át,
mint Dorte, de Kisser soha nem fedte fel a lapjait, ezért nem igazán
tudtam, mi miatt kerültek Bakkelybe.
„Hallgatni arany”, hirdette a konyhánkban egy bekeretezett hímzés,
amit Kisser egy bolhapiacon halászott ki egy csomó más cucc közül.
Egészségesebb ember lesz belőlem, ha a lehető legtovább élek
biztonságos tudatlanságban, és nem ér el a világ szennye, mondta
egyszer. Csak rajzoljak virágokat, olvassak és magnózzak. A
vendégeink sem voltak túl bőbeszédűek, hiába laktunk együtt. Sokáig
azt hittem, Kisser parancsolta meg nekik, hogy hallgassanak, de egy
nap rájöttem, hogy szégyellik magukat, és amikor megkérdezem tőlük,
hogy honnan jöttek, vagy mi volt a kedvenc tárgyuk a suliban, akkor
szörnyű emlékeket kavarok fel bennük, pedig ők a legszívesebben
elfelejtenének mindent, ami történt velük, és csak a túlélésre
koncentrálnak.
A legtöbb információt Dennis műhelyében kaptam. A fiúk
általában a farkukról dumáltak, meg mellekről és pornóról, arról, hogy
milyen szexi a tanderupi Sabrina Madsen, meg ki csalt adót, és kit
szívatott meg az adóhatóság, és hol lehet Németországban a legjobb
pótalkatrészeket leakasztani. Néha arra terelődött a szó, hogy ki lakik
Bakkelyben, főleg, ha a pletykalapok lehoztak egy-egy durva sztorit.
Olyankor Tessa és én némán füleltünk, és megpróbáltunk
nyírfaaraszolóként beleolvadni a környezetünkbe.
Egyszer lakott nálunk egy Melissa nevű lány, akiről rengeteget
beszéltek. Tessa és én összehúztuk magunkat egy Toyota ülésének a
viharvert romjain. Elég felkavaró dolgokat tudtunk meg. Melissa
tizenkét éves korában beköltözött az anyukájával egy randersi
kollektívába, amit egy Bent Hovard nevű szexguru vezetett. A
negyvenhét éves Hovard kivetette a hálóját Melissára, és teljesen
kimosta az agyát. Azt állította, hogy kiűzte belőle a démonokat, és a
kozmikus megbocsátás kivívása érdekében bünteti kemény szexszel.
Amikor a kollektíva egyik női tagját holtan találták, a rendőrség
átkutatta a házat, és Melissát az állam gondjaira bízták, bár kézzel-
lábbal tiltakozott, mert annyira szerette Hovardot. Hovard bíróság elé
került, és hat évet kapott emberölésért, de tudni lehetett, hogy a jó
magaviselete miatt korábban ki fogják engedni. Mihelyt ez
megtörténik, összeházasodnak, nyilatkozta Melissa az Ekstra
Bladetnek. Bent Hovard az élete szerelme. A műhelyben a fiúk
egyetértettek abban, hogy azt a disznót a golyóinál fogva kellene
felakasztani.
Akkor az történt, hogy Tessa felrúgott egy festékesdobozt, és a
csörömpölés azonnal betett a láthatatlanságunknak, és
nyírfaaraszolóból visszaváltoztunk emberré. A francba! Dennis
megköszörülte a torkát, a fiúk visszatértek a munkához, és a
továbbiakban az időjárásról cseréltek eszmét.
De addigra már eleget hallottunk.
Melissa egy hétig lakott nálunk, aztán Kisser már nem bírt vele.
Kétszer fordult elő, hogy hirtelen megjelent anyaszült meztelenül
Kisser stúdiójában, és a kuncsaftja fülébe visított. Az egyik alkalommal
vér csörgött az arcán keskeny patakokban, mert fejbe szúrta magát egy
villával. Kisser megpróbálta átölelni, de Melissa nem hagyta, és úgy
vergődött, mint akiben tényleg démonok lakoznak. Egy nap őrületes
drámára értem haza az iskolából. Éppen a cipőmet vettem le az
előszobában, amikor valaki lerohant a lépcsőn, és fent hangosan
becsapódott egy ajtó. Kisser a konyhában szalvétával törölte ki a
szeméből Melissa nyálát. Késő este hallottam, hogy Theresével
telefonál.
– Egyszerűen nem megy. Van egy gyerekem, és az ő érdekeit kell
szem előtt tartanom. Melissa nem maradhat itt. Nincs rá kapacitásom.
Másnap jött Melissáért egy zöld autó. Beült hátra, a feketére festett
haja vadul meredezett, a szája szintén feketén csillogott, és amikor
elhajtottak, rám bámult, és úgy nyújtogatta a nyelvét, mintha meg akart
volna nyalni. Amikor eltűnt szem elől, Kisser kiment a kertbe.
Gumikesztyűt húzott, és gondosan kiszedett minden gazt a veranda
kövei közül. Csinált egy halmot a mezei zsurlóból és egy másikat a
veronikából. Úgy tűnt, mintha holttestek feküdtek volna egymás
mellett, mert egy irányba fordította a karógyökereket és az apró
virágfejeket, így a nemkívánatos növények vállvetve száradtak a napon.

46
A vizet bámultam, ami már régen felforrt, és attól rettegtem, hogy
Sanne is teljesen lefoglalja majd Kissert. Rossz jelnek tartottam, hogy
így visított egy kis pók miatt, és hogy Kisser még mindig nem jött le
tőle, bár a teavíz már majdnem kihűlt. Palle papa abbahagyta a
zenélést, és a sötét teraszon dohányzott. Láttuk, amint a cigarettájáról
lehulló parázs száll a levegőben, majd kihuny. Bárcsak nemsokára
bejönne! Nyughatatlanul járkáltunk fel és alá. Kerti ajtó, konyha,
lépcső, emelet, majd vissza. Még mindig éreztem Tessa csípésének a
helyét. Leültem a lépcső aljára, és füleltem. Kisser megnyugtatóan
beszélt Sannéhoz, de nem értettem, mit mond. Mi telik ilyen sok időbe?
Palle papa bejött. Körbelengte a nikotin hideg, savanyú bűze. Az
ingzsebéből kikandikáló szájharmonikája ezüst szivartárcára
emlékeztetett. Palle papa fel-felköhögött, és kávét szórt a kávéfőzőben
egyensúlyozó filterbe. Úgy mozgott, mint egy kivénhedt bokszoló,
akinek a vékony, inas teste rángatózva imbolyog a szorító egyik
sarkából a másikba, és közben mormogott a bajsza alatt, mintha
utasításokat adott volna saját magának.
– Kértek kávét, lányok? – kérdezte, de persze a fejünket ráztuk. –
Akkor teát? Öntsek vizet valamelyik filterre?
Megint megráztuk a fejünket. Alig bírtuk nyitva tartani a
szemünket a fáradtságtól. Végre megjelent Kisser. Sanne lefeküdt,
jelentette, és bezárta a bejárati ajtót.
– Miért nem vagytok még ágyban? – dühöngött. Ő is rettenetesen
fáradtnak tűnt.
– Azt mondtad, hogy tegyek fel vizet – védekeztem. Kisser
felsóhajtott, leereszkedett egy székre, és az ölébe vett. Megvakargatta a
hátamat a pulcsim alatt, amit imádtam. Tessa megkérdezte, hol van
Mona, és miért kellett Palle papának vigyáznia ránk.
– Mona otthon van, asszem – felelte Kisser félvállról. Palle papa
azért ment elénk a suliba, mert látni szeretett volna minket, magyarázta.
Palle papa fütyörészni kezdett.
Tessa közölte, hogy rosszul van, és hánynia kell. Sokáig volt a
vécén, és amikor végzett, felhívta Monát.
– Haza akarok menni – könyörgött, és ilyet még soha nem
hallottam tőle. Palle papa kicsit később hazavitte Jimmy menő
kocsijával.
 47
Amikor Kisser bejött a szobámba, hogy jó éjszakát kívánjon,
megjegyeztem, milyen furcsa, hogy Jimmynek új kocsira van pénze, de
Tessa lovaglására nincs, ezért Tessának minden hétvégén újságot kell
kihordania. Kisser a karomat cirógatta.
– Kicsikém – sóhajtotta. – Azt a kocsit Jimmy csak kölcsönvette.
Csak szeretné, ha az övé lenne.
– Ja… – feleltem csalódottan.
– De Mona nem tudja fizetni Tessa lovaglását? – ráncolta a
homlokát. – Annyira nem lehet drága.
– Úgy tűnik, hogy nem tudja – válaszoltam. Kisser tovább
simogatott, de aznap egyáltalán nem jött rám tőle az alhatnék.
– Ha én nem akarnék újságot kihordani, kényszerítenél? Úgy
értem, ha nagyon nem akarnék.
– Mona kényszeríti Tessát?
– Igen. Tessa nagyon fáradt, és fáj a feje, és már egyáltalán nem
akar újságot kihordani, de Mona azt mondta, hogy ha abbahagyja,
akkor nem járhat többet lovagolni, Tessa pedig imádja Texet.
Kisser elgondolkozva ült.
– Az jó, ha az ember megtanulja, hogy dolgoznia kell, ha szeretne
valamit – szólalt meg végül. – Tessa szerintem néha túl követelőző.
Mindent akar, és lehetőleg már tegnap, de dolgozni nincs kedve érte.
Talán Mona azt akarja, hogy tanulja meg, hogy ha akar valamit, akkor
tennie is kell érte. Kicsit nehéz válaszolnom a kérdésedre, mert nem
igazán lehet benneteket összehasonlítani. Én biztosan nem
kényszerítenélek újságkihordásra, ha nem akarnád, de amúgy meg
segítesz főzni és mosogatni, és soha nem nyaggatsz, hogy vegyek
neked ruhát meg ilyeneket.
– Szerintem Mona rossz anya – csúszott ki a számon.
Kisser megint a homlokát ráncolta.
– Biztos vagyok benne, hogy megteszi, ami tőle telik, de hogy ez
elég-e, azt nem tudom. – Látszott rajta, hogy nem akarja szidni Monát,
és nem mondja ki, amire gondol. – Azt hiszem, Monának nehéz dolga
van Tessával, és értem is, hogy miért. Már volt három gyereke, amikor
Tessa megszületett, és hát soha nem volt könnyű vele.
 – Ezt meg miért mondod? – kérdeztem megbántva.
– Kicsim, tudod, hogy szeretem Tessát. Tele van élettel, és erős
személyiség, de soha nem volt egyszerű vele. Már kiskorotokban is,
amikor te ducin mosolyogtál mindenkire, és szépen elvoltál a
pelusodban, Tessa állandóan csinálta a fesztivált, nem akart aludni, és
kiköpte az ételt. Már akkor szembeszökő volt, hogy mennyire
különböztök.
Törtem kicsit a fejem.
– Szerencsére az övé a világ legjobb apukája – jelentettem ki.
– Hát nem tudom – felelte Kisser. Láttam rajta, hogy a
legszívesebben visszaszívta volna, mert rémülten nézett rám. – Jenny,
ezt nem lett volna szabad mondanom.
A szavak persze csak szavak, és tudtam, mennyire szereti az
ikertestvérét, mégis annyira elszomorodtam, hogy könnyek szöktek a
szemembe.
– Nem szereted Jimmyt? – kérdeztem, bár tisztában voltam vele,
milyen ostoba kérdést teszek fel.
– Dehogynem – válaszolta Kisser ingerülten. – Csak… Nem lett
volna szabad mondanom, amit mondtam. Felejtsd el!
– Csak mi? – makacskodtam.
– Jimmy csinált egy hülyeséget – adta meg magát Kisser. – És
Torsten ma kihallgatta.
– Jimmy ölte meg Bettinát? – suttogtam, és magam előtt láttam a
lila cipőfűzős csizmát a kocsi padlóján. Mielőtt eljuthattam volna a
mondat kérdőjeléhez, Kisser lekevert egy hatalmas pofont.
– Hogy mondhatsz ilyet? – sziszegte dühösen. – Hogy jutott
ilyesmi az eszedbe? Persze hogy nem. Jimmy soha nem bántana egy
gyereket.
A pofon annyira meglepett, hogy sírni sem tudtam. Mintha a
könnyek, amik az előbb majdnem kicsordultak a szememből, hirtelen
felszáradtak volna. Elsápadtam, de nemcsak az arcom, hanem a lelkem
is. Kisser korábban még sohasem ütött meg.
– Tartanom kellett volna a számat. – Kisser hangján hallatszott,
mennyire bánja, hogy ezzel már elkésett. – Ne mondj semmit Tessának.
Jimmy nem akarja, hogy bármit tudjatok.
– De mi az, amit nem szabad tudnunk?
Kisser megdörgölte a halántékát, majd fáradtan sóhajtotta:
 – Torsten ma reggel letartóztatta Jimmyt, amikor fel akart hajtani a
kompra.
– Miért?
– Mert kitetoválta Bettinát. Az a címeres barom kitetoválta
Bettinát.
Amikor egyedül maradtam, képtelen voltam elaludni. Zakatoltak a
fejemben a gondolatok. Tényleg le lehet tartóztatni valakit egy
tetoválásért? Kissertől nem mertem megkérdezni. Nagyon szégyelltem
magam. Még mindig éreztem a pofont az arcomon, és reméltem, hogy
soha nem árulja el Jimmynek, hogy megkérdeztem tőle, hogy ő ölte-e
meg Bettinát. De hát csak úgy kicsúszott a számon.

48
Mintha gonosz bűbáj ereszkedett volna Samspre, hirtelen mindenki
Jimmyről pletykált. Mindenki tudta, hogy ő tetoválta Bettinára a
rózsaszínű delfint, és többeknek eszébe jutott, hogy egyszer csak
megjelent jól beállva Tranebjergben a húsvéti buliban, és megpróbálta
lefotózni Bettinát, akit szintén nem lehetett volna józannak nevezni, és
lelkesen táncikált, mire Jimmy a hangos zenét túlharsogva ráordított,
hogy maradjon már nyugton. Ezek szerint Jimmy készítette a fotót,
amit Tessával találtunk a fal téglái között, és amit az újság is lehozott.
A letartóztatása sem maradt titokban. Éppen felhajtott a kompra,
amikor felbukkant Torsten Tizedes, kirángatta a kocsiból, és bilincsbe
verte. A komp nem tudott elindulni, az utasok pedig a fedélzetről
bámulták a kibontakozó drámát. Nem csoda, hogy attól visszhangzott a
sziget, hogy Jimmynek köze van Bettina eltűnéséhez.
– Torsten csak örül, hogy zaklathatja Jimmyt – sziszegte Kisser. –
De szokás szerint semmi sincs a kezében ellene, és el kell engednie. Az
idióta testvérem semmit sem követett el, csak delfint tetovált Bettinára.
Ez persze elég nagy hülyeség volt, de emiatt nem fog börtönbe kerülni.
Úgy tűnt, hogy igaza van, mert Jimmyt másnap valóban
kiengedték. Bombabiztos alibit tudott igazolni Bettina eltűnésének a
napjára, ugyanis Tato-Svend megerősítette, hogy a Lille Strandstrædén
dolgozott. Mihelyt szabadlábra került, elhúzott Koppenhágába, és úgy
eltűnt a nagyvárosban, mint egy bozótosba guruló labda. Egyedül
maradtunk a szigeten a mendemondákkal.

49
Jimmy Dennis műhelyében varrta ki Bettinát február elején egy
tetoválógéppel, amit Dennis rakott össze, és amire rettentő büszke volt.
A tetoválás a munkaasztalnál készült el, mert azt jól megvilágította egy
neoncső, és Bettinának egy fillérjébe sem került, csak oda kellett
tartania a karját.
Tessa és én Dennis műhelyében nyüzsögtünk. Dennis nekünk hátat
fordítva molyolt valamivel. Nem értette, mi a baj a tetoválással. Ő
tizenöt volt, amikor az elsőt csináltatta, és Bettina már annyira vágyott
egyre. Még csak fizetnie sem kellett érte.
– Csak egy ártatlan tetkó – háborgott Dennis –, mégis mindenki
úgy tesz, mintha Jimmy valami szörnyűséget követett volna el. Kit
érdekel, hogy Bettina még csak tizenhét? Amúgy meg jobb, hogy
Jimmy varrta ki, mint ha valaki más lett volna.
Ismerte a rózsaszínű delfin történetét. A Calcasieu-tóban lakik
Louisianában. Bettina a Discoveryn látta. Albínó, és Bettina is úgy
érezte magát, mintha albínó lenne. Mint egy genetikai selejt, akit
állandóan bámulnak, és aki soha sehová nem tud beilleszkedni. Azt
tervezte, hogy elmegy Louisianába megnézni a delfint, mihelyt betölti a
tizennyolcat, és összegyűjt elég pénzt.
Amikor a tetkó készen lett, Bettina tudni akarta, hogyan készült, és
Jimmy megmutatta neki egy malacbőrön, amit Dennis hozott magával a
vágóhídról, és amit leborotváltak. Miután Bettina gyakorolt kicsit,
közösen tetováltak egyet a csizmája szárára. És akkor mi van? Dennis
fel nem bírta fogni, mi ebben akkora botrány, hogy az egész szigetnek
erről kell pofáznia. Ő már mindenre tetovált a saját készítésű gépével.
Malacbőrre, műbőrrel borított autóülésre, grépfrútra és banánra, a
haverjaira, meg egy csomó cipőre és csizmára. Hogy miért? Hát mert
lehet, és mert jó móka. Nevetséges, hogy Jimmyt azzal gyanúsítják,
hogy köze lehet Bettina eltűnéséhez csak azért, mert rávarrt valamit a
karjára és az egyik csizmájára.
 Akkor már láttuk, hogy a tetoválógépét bütyköli. Mögötte álltunk,
kicsit oldalt, és a legszívesebben átöleltem volna, annyira
magabiztosnak hangzott, amit mondott. Jimmy semmi rosszat nem
követett el.
– Amúgy aznap nem csak Bettina meg a csizmája lett kidekorálva –
fordult felénk Dennis röhögve. Úgy tartotta a karburátorolajos karját,
hogy rálássunk a rajta lévő Mercedes-logóra, amihez hasonlóan rondát
még életemben nem pipáltam.

50
Bár Kisser állította, hogy senkit nem ültetnek le azért, mert kitetovált
egy tizenhét évest, azért nem vette olyan könnyen az ügyet, mint
Dennis. Igazából eléggé megviselte. A kertben tett-vett, és közben
dühösen szidta Jimmy és Dennis égbekiáltó meggondolatlanságát.
Mégis mi a francot képzeltek? Főleg Jimmy! Engedély nélkül rátetovált
egy kiskorú gyerekre! Pont ő? Ezzel egy időben furdalta a lelkiismeret,
mert annyit nyaggatta. Jimmy nem dicsekedhetett olyan természetes
tehetséggel, mint Kisser, attól meg aztán nagyon messze volt, hogy az
apjukhoz hasonló legenda legyen belőle. Nem tetovált rosszul, de
ennyi. Teto-Svendnél általában csak kitöltött, és szinte soha nem csinált
semmit önállóan, ezért Kisser többször figyelmeztette, hogy
rendszeresen gyakoroljon, nehogy berozsdásodjon. De hát nem úgy
gondolta, hogy kapjon el egy GYEREKET, és tetoválja ki, az isten
szerelmére! Vagy a csizmáját, ha már itt tartunk. Hát teljesen megőrült?
Kisser a dühtől fújtatva gyomlált. A discmanjét hallgatta, és
lemondta az összes munkáját a héten. A telek kapuját bezárta, és
elhúzta előtte a láncot, amit csak akkor szokott, amikor nem voltunk a
szigeten. Főzni sem volt kedve, így aztán napokig zabpelyhen, tejen és
mazsolán tengődtem. Hogy ő mit evett, arról fogalmam sincs. Már
rövid idő elteltével látszott rajta, hogy fogyott.
Ráadásul megint patkányok jelentek meg Bakkelyben, ami nem
javított a hangulatán, mert rühellte őket. Kártevők, és valahol olvasta,
hogy ha az ember lát egyet, akkor biztos lehet benne, hogy a közelben
tanyázik még legalább nyolcszáz. Kitett egy csomó csalis csapdát az
istállóba. Több helyen tartott patkánymérges dobozokat, és
nyomatékosan megtiltotta, hogy a közelükbe merészkedjünk. A döglött
patkányokhoz sem szabad odamenni, közölte, mert fertőző
betegségeket terjeszthetnek, ráadásul lehet bennük bolha, kullancs és
atka is. Nem tudom, hogy ezt nem azért kamuzta-e, hogy eszünkbe ne
jusson megfogni a patkányokat.
A patkányprédikácók alatt mindig főleg Tessára nézett, és szinte
biztosak voltunk benne, hogy Niklas elfecsegte neki azt, ami kábé egy
évvel korábban történt. Egyszer Tessa és én észrevettünk egy döglött
patkányt Bakkely és a szomszéd ház között az út szélén, és pont ott
tanakodtunk fölötte, amikor megjelent Niklas. Bakkely felé bandukolt.
Tessa és én már jól elterveztük a délutánt. Szereztünk két tinimagazint,
és megbeszéltük, hogy hazamegyünk hozzánk, szendvicset csinálunk,
és felváltva elolvassuk a két újságot. De közbejött a patkány, aztán meg
Niklas. Mielőtt bármit mondhattam volna, Tessa felkapta a patkányt a
farkánál fogva, és Niklas felé hajította. Nem találta el, és talán ez volt a
legrosszabb. Niklas csak meredt ránk bambán, közben a patkány tőle
vagy két méterre ért földet, és Niklas utána zavartalanul cammogott
tovább Bakkely felé, mi pedig hirtelen ott voltunk a slamasztikában. Jó
alaposan megmostuk Tessa kezét mosóporral, sokáig tartottuk a folyó
hideg víz alá a mosókonyhában, és amikor bementünk a házba, Niklas
már az asztalnál terpeszkedett egy tányér szendviccsel és egy pohár
tejjel. Kisser visszament a stúdiójába. A zárt ajtón keresztül hallottuk,
hogy van nála valaki. Tessa megint megmosta a kezét, de előtte jól
megszorította Niklas fülét azzal a kezével, amelyikkel felvette a
patkányt.
– Kussolsz, világos? – sziszegte, de akkor már szerintem elkésett
vele, mert amikor Kisser végzett a kuncsafttal, beterelte Tessát a
zuhany alá, és jól lecsutakolta egy zuhanykefével. Én nem mehettem be
hozzájuk, de hallottam Tessa visítását, és amikor kijött, a bőre vörösen
lángolt. Kisser tombolt a dühtől, de aztán jött egy új kuncsaft, és vele
kellett foglalkoznia. Persze megkérdeztem Tessától, hogy bevallotta-e a
patkányröptetést, mire azt felelte:
– Naná, hogy nem, te barom.
Aznap Kisser azt mondta, hogy egyvalamit tudnom kell: Ha
valamikor hazugságon kap, nagyon, nagyon csalódott lesz. Utána
felolvasott egy szörnyű mesét a hamelni patkányfogóról, aki a sípján
játszva csalogatja ki a patkányokat a városból, amit elözönlőitek, és egy
folyóba fojtja őket, de aztán nem kapja meg a kialkudott bérét, ezért
feldühödve visszatér, és maga után csalja a város összes gyerekét, pont
ahogyan a patkányokat is, és eltűnik velük. Ez a történet mutatja,
milyen fontos betartani azt, amit az ember ígér, magyarázta Kisser. Ha
az ember megszegi az ígéretét, az rettenetes következményekkel járhat,
amiket nem lehet előre látni. Ezt úgy hívják, hogy karma.
Bakkelybe néha kijött egy patkányirtó az önkormányzattól,
körbejárt, és összeszedte az összeszáradt patkányokat, amiket megölt a
méreg. Ellenőrizte az istállóban az elektromos vezetékeket, és egyszer
cementet öntött egy régi lefolyócsőbe, mert szerinte azon keresztül
jöttek fel a patkányok a tyúkólba. Kisser mindig udvariasan viselkedett
vele, de amikor látta, hogy közeledik az úton, azt morogta, hogy a
munkája annyit ér, mint halottnak a csók, hiszen a patkányok élnek és
virulnak.

51
A sok történés kellős közepén, miután Jimmy elutazott, és az egész
sziget róla fecsegett, miközben Kisser agyában szinte hallhatóan
kattogtak a kerekek, én pedig mazsolás zabpelyhen próbáltam túlélni,
és megint ránk törtek a patkányok, megjelent Niklas.
Egyszer csak ott ácsorgott a konyhaajtó előtt, és amikor
kinyitottam, Kissert kereste a szemével. Úgy nézett ki, mint aki
háborúba készül. Terepszínű póló volt rajta, az arcát föld csíkozta. A
hóna alatt egy otthon összeeszkábált patkánycsapdát vettem észre, az
egyik kezében egy vödörben valami undorító lé lötyögött, a másikban
egy gyógyszertári üveget szorított, a válláról légpuska lógott. Egy
vastag kerekű kocsit húzott maga után. Szokás szerint csak nyögött
egyet, amikor meglátott, mint akiben megfagy a vér, ami tuti azért volt,
mert félt, hogy ha Tessa is a közelben van, akkor mindjárt kövek elől
kell elugrálnia. Ettől, mondjuk, joggal tartott. Kisser odajött az ajtóhoz,
és kivételesen úgy tűnt, nem repes a boldogságtól Niklas láttán.
– Szia, Ninni! – üdvözölte fáradtan. Úgy szívta be a levegőt, ahogy
akkor szokta, amikor kifogásokkal akar előhozakodni, de mielőtt
bármit mondhatott volna, Niklas mindkettőnket meglepve tiszta hangon
ennyit mondott:
– Nem akarok bemenni, csak segíteni szeretnék a
patkányproblémádon.
Kisser a felszerelését méregette.
– Milyen mérget hoztál? – kérdezte, mire Niklas azt felelte, hogy a
Brundbyvejen kapta egy paraszttól, amiről Kisser úgy gondolta, hogy
biztosan nem fog ártani, és Niklas munkához látott.
Az ablakból láttuk, hogy körbejárja a telket, és hallottuk, hogy az
istállóban matat. Ebédidőben Kisser szendvicseket kent neki, és kitette
őket a konyhaajtó elé egy pohár szörppel, nekem meg azt mondta,
keressek valami ehetőt, és utána zenét hallgatott fülhallgatóval a
nappaliban. Macaront ebédeltem, ha már egyszer lehetett, aztán
morcosan rajzoltam a szobámban egy túlméretezett csomorikát. Két
vagy három óra telhetett el, közben többször láttam Niklast a kertben
rendezkedni. Úgy tűnt, nagyon koncentrál, de elképzelni sem tudtam,
mi az ördögöt csinálhat.
Délután Kisser vizet tett fel forrni, zsemléket varázsolt elő a
kenyértartóból, és aranybarnára pirította őket. Megkérdezte tőlem is,
hogy kérek-e. Na végre!
– Niklas honnan tudja, hogy patkányok vannak nálunk? –
kérdeztem, mire azt felelte, hogy egy ilyen kis helyen szinte maguktól
terjednek a hírek, ami egyszerre jó is, meg nem is. Arra már nem tért
ki, hogy a patkányinvázió esetében ez jó-e vagy sem, hanem elővett
egy tányért, megvajazta a zsemléket, és sajtot tett rájuk.
– Kend meg magadnak! – intett a kenyérpirítón fekvő kettévágott
zsemle felé, és kifelé indult. A legszívesebben utána ordítottam volna,
hogy elfelejtette a szörpöt meg a szívószálat meg a keménycukorkát
meg a cumit meg a hintőport „Ninni” aranyos kis popójára.
– Jézusom! – tört ki hirtelen. Sóbálvánnyá meredve állt az ajtóban,
még jó, hogy nem ejtette el a tányért. Megbabonázva bámult kifelé.
Elnyomakodtam mellette, hogy lássam, amit ő, és eléggé elképedtem.
Niklas legalább tíz patkányt halmozott fel a járólapokon, és ekkor
kilépett az istállóból még eggyel. Olyan mocskos volt, mintha minden
egyes dögöt a saját kezével fojtott volna meg.
– Tizenhárom – pislogott elégedetten Kisserre, majd ráhajította az
utolsó patkányt a többire. – Egyre jobban lövök a légpuskával.
 Kisser meg sem tudott szólalni.
– A mérget is kitettem, szóval az is elintéz majd egy csomót.
Niklas beletörölte a kezét a pólójába, és habozva nyúlt a Kisser
kezében lévő tányér után.
– És mi lesz a döglött patkányokkal? – találta meg a nyelvét Kisser
nagy nehezen. – Itt nem maradhatnak.
Emiatt ne aggódjon, felelte Niklas hanyagul, de közben ragyogott a
büszkeségtől. Természetesen magával viszi őket. Kisser köszönetet
rebegett, és ötven koronát adott neki. Ötven koronát! Egy tízéves
taknyosnak.
Fél órával később Niklas tizenhárom döglött patkányt húzva
távolodott Bakkelytől, engem meg mardosott a féltékenység.

52
Tessa hangulata napról napra romlott. Megkérdeztem tőle, ne kérjem-e
meg Kissert, hogy beszéljen Monával az újságkihordás miatt, de rám
mordult, hogy azt aztán ne! Szinte ordított. Ne üssem bele az orrom a
dolgaiba. Már majdnem ráförmedtem, hogy beszéljen velem
normálisan, de akkor nekem dőlt. Annyira fáj a feje. Már kétszer
kihagyta a lovaglást, mert rettenetesen fáj. Hiányzik neki Tex, a meleg,
sűrű szőre, amihez imád hozzábújni, amikor óra előtt lekefélik.
– De azért te sem vagy rossz – suttogta, és ezzel végleg
megolvasztotta a szívemet.
A suliban is ingerlékenyen viselkedett. Az egyik nap gyomron
öklözött egy hatodikos fiút, bár szegény csak azt akarta mondani, hogy
a családjában senki sem hiszi el, hogy Jimmy bántotta volna Bettinát.
Utána elnézést kért tőle az orra alatt mormogva, de a fiú addigra már a
földön bőgött. Azzal is állandóan nyaggatott, hogy mi van a
vízisiklóval, amit megígértem. Már régen kikészítettem a műhelybe egy
üres jégvödröt, egy kerti kesztyűt és egy villás faágat, szóval
felkészültem, csak az volt a gond, hogy Kisser mindig a kertben
sertepertélt.
 – Találj ki valamit! – nyavalygott Tessa. – Michael rettentő büszke
a hülye dunsztosüveges trükkjére, és ha nem vágunk vissza hamarosan,
akkor veszítettünk.
Amikor hazaértem a suliból, Kisser csüggedten kuporgott az
üvegházban a fotelben. Rádöbbentem, hogy már régen nem olvastunk
ott együtt, és az arckifejezése láttán rossz lelkiismeretem támadt, de azt
mondta, hogy csak az uborkapalánták miatt van elkeseredve. Már ki
tudja hányszor próbált termeszteni valamit az üvegházban, de
egyszerűen soha nem járt sikerrel. Beszélgettünk kicsit a suliról, aztán
Kisser bement a házba, hogy ledőljön kicsit, mielőtt vacsorát csinál.
Hagymás pite lesz, ígérte, és végigsimított az arcomon, mintha furdalta
volna a lélek, hogy az elmúlt napokban nem igazán törődött azzal, mit
eszem. Imádom a hagymás pitét. Amikor becsukódott mögötte a
konyhaajtó, nem mozdultam. A fürdőszoba nyitott ablakán keresztül
hallottam, hogy lehúzza a vécét, aztán kicsit később láttam, hogy
behúzza a függönyt a hálószobában. Vártam még öt percet, aztán
felálltam, összeszedtem a vízisikló-elfogó felszerelésemet a
műhelyben, és a komposzthalomhoz osontam. A nap sütött, és a siklók
most feljebb voltak, mint a múltkor, ráadásul négyen! Villámgyorsan
leszorítottam az ággal a legnagyobbat, és óvatosan megfogtam a feje
mögött a kesztyűs kezemmel. Nem örült, amikor felemeltem, és
beláttam, hogy az életben nem fogom tudni belepasszírozni a
jégvödörbe. Bevittem a házba, a lehető leghalkabban kivettem a
konyhaszekrényből fél kézzel egy lábast, és beleügyeskedtem a siklót.
Gyorsan ráborítottam a fedőt, aztán arra rátettem Mentz és Ostenfeld
botanikai lexikonjának az egyik kötetét, nehogy ki tudjon szökni.
Hallottam, hogy ide-oda tekereg.
Írtam egy fecnit Kissernek, hogy legkésőbb hatra otthon leszek, és
nagyon lassan átbicikliztem Ejbybe. A lábast két gumipókkal
erősítettem a csomagtartóra. Amikor Tessa szobájában letettem a
padlóra, rájöttem, hogy túl nagy a csend.
– Tényleg bent van? – suttogta Tessa kitágult szemmel.
Bólintottam, de hirtelen rossz érzés tört rám. És igazam is lett:
amikor felemeltem a fedőt, láttuk, hogy a sikló megdöglött. A hasa
felfelé fordult, a szája enyhén elnyílt.
– Meddig volt benn? – kérdezte Tessa. Kihallatszott a hangjából,
mennyire lenyűgözi, hogy szereztem egy élő siklót, bár mire ideértem,
megdöglött. Én majdnem elsírtam magam. Kisser nagyon dühös lesz,
ha rájön, milyen állatkínzó vagyok.
– Amúgy mindegy – vont vállat Tessa. – Így is betesszük Michael
ágyába. Pont biliárdozni ment. Van nálad kesztyű? Én tuti nem fogom
meg.
Kivettem a hátsó zsebemből a kesztyűt, és óvatosan kivettem a
siklót a lábasból.
– Sírsz, Jenny?
– Nem akartam, hogy meghaljon.
Az arcomon leszaladt egy áruló könnycsepp, de a sikló miatt nem
tudtam letörölni. Belopakodtunk Michael szobájába. A sikló
összetekert medvecukorként feküdt a nyitott tenyeremen. Michael
olyan régen nem szellőztetett, hogy alig kaptam levegőt. Gondolom, a
Commodore 64-ét nyektette, mert az ablak elé valami fekete anyagot
lógatott. Tessa becsukta az ajtót, és felkapcsolta a villanyt, hogy
lássunk valamit.
A sikló ebben a pillanatban csapott egyet a farkával, és felemelte a
fejét, így a tarkóján lévő sárga folt megint felfelé nézett. Kicsúszott a
kezemből, le a padlóra, és már el is tűnt az ágy alatt. Tessa és én
majdnem átestünk egymáson, úgy iszkoltunk kifelé. Amikor kiértünk a
folyosóra, Tessa becsapta mögöttünk az ajtót.
– A picsába! – zihálta. – Nem azt mondtad, hogy megdöglött?
– Mert azt hittem, hogy igen. Te is láttad. Döglöttnek tűnt.
Megpróbáltam normálisan lélegezni, de kevés sikerrel. Életemben
nem ijedtem még meg ennyire.
– És most mit csinálunk? – nyögtem. Még mindig vadul kapkodtam
levegő után.
– Semmit – mosolygott Tessa. – Az ajtót becsuktuk, a sikló bent
van. Mi kell még?

53
Igazából gyorsan haza akartam menni, mielőtt Kisser felébred, így, ha
mázlim van, talán észre sem veszi, hogy nem voltam otthon, de Tessa
ragaszkodott hozzá, hogy várjuk meg Michaelt. A falnál labdáztunk.
Amikor én rúgtam, Tessa a kanyart sasolta. Már alig várta, hogy
Michael hazaérjen, és elképzelte, hogy felmegy a szobájába, hogy
kiverje (Tessa szóhasználata), és aztán egyszer csak felvisít, mint akit
ölnek, mert a sikló a bokájára fonódik, vagy ami még jobb, egyéb
testrészeire. Elnevettem magam, de nem volt túl jó kedvem. Kisser
mindig azt mondogatta, hogy a gyerekek és az állatok ártatlanok, mert
alapvetően nem rossz szándékból cselekednek. Még a patkányok sem,
hangsúlyozta. A felnőttek felelnek a döntéseikért és a cselekedeteikért,
de a gyerekek nem. Azon töprengtem, hogy vajon meddig számít az
ember gyereknek. Niklas tízéves. Ártatlan, bár ellopta a bicajomat? És
az a három tizenkét éves fiú, akik gyufával játszottak, és leégették
Földműves Erik szalmaraktárját? Ebben nem igazán tudtam állást
foglalni, de abban biztos voltam, hogy a tizennégy éves Jennynek nem
lett volna szabad felszednie egy siklót a kertben, hogy becsempéssze
Michael szobájába, már ha Kisser véleményét kérdezik. Nemet kellett
volna mondanom Tessának.
– Gyerünk már!
Tessának nem tetszett, hogy olyan erőtlenül rugdosom a labdát,
mert gondolatban máshol járok. Ő durván támadta a falat, ahol
megtaláltuk Bettina fotóját. Közöltem vele, hogy semmi kedvem
játszani, ha ilyen agresszív, és fel is emeltem a bicajomat, hogy
hazainduljak, amikor a sarkon feltűnt Niklas Félszem Henning
kutyájával. Hogy lehet ilyen ostoba, hogy állandóan Tessáék előtt
sétáltatja? Ha nem nézett volna olyan ijedten, azt lehetett volna hinni,
hogy szereti, ha kövekkel hajigálják. De Tessa most kivételesen nem
esett neki. Fenyegetően bámulta Olsent, aki lelkesen rángatta a pórázát,
és mindenáron oda akart hozzá rohanni. A kék nyelve kilógott a
szájából. A kutyák rettentő ostobák, gondoltam. Tessa az életben nem
viselkedett Olsennel kedvesen, az mégis úgy reagál rá, mintha nem
ismerne a világon nála jobb embert, és mindig a közelében akar lenni.
Niklas jól meghúzta a pórázt, és szinte felemelte Olsent a földről, úgy
rángatta maga után, amint elhaladtak előttünk. Három nappal korábban
megint odadugta az orrát Bakkelybe, és összeszedte a döglött
patkányokat. Voltak vagy ötvenen. Alig akartam elhinni, de Kisser egy
húszast nyomott a kezébe! Órákig dühöngtem.
Most aggodalmasan pislogott ránk, és miután maga mögött hagyta
a kőhajítás-veszélyes zónát, még mindig vissza-visszafordult, hogy
Tessa nem ered-e utána. Szerencséjére ebben a pillanatban befordult az
utcába a nővére, Lone meg az az undorító Félszem Henning. Lassan
csorogtak felénk a leharcolt Ford Taunusukban, és amikor Niklas mellé
értek, megálltak, hogy váltsanak vele pár szót. Úgy tűnt, Henning a
lehúzott ablakon keresztül Niklas kezébe nyom valamit, ami egy
összetekert bankjegyre emlékeztetett, majd Niklas tovább bandukolt,
Henning meg Lone pedig megint elindultak felénk. Mellettünk is
megálltak, majd Lone leeresztette az ablakot, és boldogan meredt rám a
vizenyős szemével. A pocakja még jobban kikerekedett. Elutaznak,
újságolta. Meglátogatnak valakit Odderben, sőt még a Saxild strandra is
el fognak ugrani. Vidáman tapsolt. Mögötte Rolf szundikált a
gyerekülésben. Henning ránk villantotta az egyetlen szemét.
– Na, mi van, lányok, hogy ityeg a fityeg? – kérdezte.
Lone lelkesen csivitelt volna tovább, de Henning közölte, hogy
sietniük kell, mert indul a komp. Miután eltűntek a szemünk elől,
mozdulatlanul ácsorogtunk és hirtelen észrevettem, hogy Tessa jobb
keze ökölbe szorult. Mintha szét akart volna passzírozni valamit. Piros
borsot, gyöngykavicsot, gránitzúzalékot. Úgy tűnt, mintha finom por
szökött volna ki az ujjai közül, és szállt volna lassan a levegőben.
Kicsit később hazaért Michael. Mielőtt bement a házba, felénk
mutatta a középső ujját. Nem tudom, hogy azt képzeltük-e, hogy
azonnal megtalálja a siklót, de ha így is volt, uralkodott magán, mert
egy nyekkenést sem hallottunk a szobájából. Végül muszáj volt
hazaindulnom, mert Kisser már tuti felébredt, és nekiállt főzni, és
biztosan csodálkozott, hogy hol lehetek. Korábban örültem a hagymás
pitének, de az étkezőasztalnál már annyira furdalt a lelkiismeret, hogy
teljesen elment az étvágyam.
– Rosszul vagy, Jenny? – aggodalmaskodott Kisser. – Vagy nem
ízlik a pite?

54
Az apám, Hans Kjellerup, a Legfőbb Ügyészségen dolgozott, és
autóbalesetben halt meg Randerstől északra kétéves koromban. Szakadt
a hó, elveszítette az uralmat a kocsija felett az úton, és frontálisan
ütközött egy szembejövő kamionnal.
Emlékszem rá, de igazából mégsem. Készült rólunk néhány fotó, és
lehet, hogy inkább azokra emlékszem. A képeken kedvesnek tűnik, és
Kisser szerint is az volt. Jó ember. Aarhusban lakott, és a kedvenc
fényképemen kéz a kézben állunk Aarhusban a parton, a háttérben a
kikötővel. Tél volt, rám barna overallt adtak, aminek a szegélyét zöld
cérnával szegték be, a lélegzetünk fehéren gomolygott a levegőben. Az
apámon látszott, hogy jó magasra nőtt, a ruhája alapján le sem
tagadhatta volna, hogy szellemi munkát végez, óvatosan, de melegen
mosolygott, a szájában pipa lógott. Úgy nézett rám a képen, mint aki
tényleg szeret. Az otthonában is jártam, mert egy másik képen az
ölében ülök egy fotelben, mögöttünk zsúfolt könyvespolc, rajta többek
között Karnov ötkötetes törvénygyűjteménye, ami azóta átkerült
Kisserhez, mert valahogyan megörököltem. Egy harmadik képen egy
nő is látszik. Az apám özvegye, Birgit. A mosolya ellenére nem tűnt
boldognak.
– Hát nem is volt az – erősítette meg Kisser. Az apám ugyanis
megcsalta Birgitet Kisserrel, és így csináltak meg engem. Csak egyszer
voltak együtt. Akkor, amikor az apám elérte, hogy Jimmyt felmentsék
egy rablás vádja alól, amit nem követett el, és a győzelmet egy bárban
ünnepelték meg. Amikor Kisser aznap este letette a fejét a párnára,
megfogantam a pocakjában. Ennyi történt. Amikor rájött, hogy terhes,
felhívta az apámat. Azóta az este óta nem beszéltek, és ez tökéletesen
megfelelt Kissernek, mert nem akart semmi többet. A telefont Birgit
vette fel, és adta át a férjének. Kisser köntörfalazás nélkül közölte vele,
miért hívta. Hans először nem hitte el, mert már évek óta próbálkoztak
Birgittel, és az orvosok azt mondták, hogy miatta nem jön össze. Kisser
ezen eléggé felháborodott. Ha annyira tudni akarja, nem volt az
életében más férfi, sem előtte, sem utána. Erre Hans időt kért tőle,
amire Kisser azonnal rábólintott. Persze, gondolja csak át a dolgokat!
Hans két nappal később visszahívta, hogy alaposan átgondolt
mindent, és szeretne az apukám lenni.
Birgit soha nem engedett fel Kisserrel szemben, de engem
elfogadott, főleg miután egyedül is náluk maradtam, az anyukám
nélkül. Erre nem emlékszem, elvégre még kétéves korom előtt történt.
Amikor az apám meghalt, rögtön a háttérbe kezdett szorulni, és ezt nem
rosszindulatból mondom. Egyszerűen csak ott maradt a múltban, mint
egy süllyedő kő, míg én haladtam tovább előre, és belenőttem a jövőbe.
Hiányzott, de tényleg ő hiányzott volna? Az idő múlásával egyre
inkább olyan érzésem támadt, mintha egy bankjegyen lévő arc lenne,
olyasvalakinek a lenyomata, akire az ember ráismer, de nem igazán
tudja hova tenni. Az sem könnyítette meg az ügyet, hogy Kisser is alig
ismerte.
Tudom, hogy többször is találkoztam Birgittel, de nem emlékeztem
rá, és azóta nem láttam, hogy Samspre költöztünk. Még mindig
Aarhusban lakott, és minden karácsonykor küldött nekem ötszáz
koronát, amit Kisser betett a jövőmet biztosítani hivatott
takarékszámlára, amit Hans Kjellerup Alapként emlegetett.

55
Leerőszakoltam egy kis pitét a torkomon, bár nehezen ment. Szörnyen
éreztem magam a sikló miatt. Kisser le nem vette volna rólam a szemét.
Állandóan attól rettegett, hogy túlságosan lefogyok. Ő maga olyan lágy
domborulatokkal rendelkezett, mint a Nordby dombok Samsøn, és
elmesélte, hogy gyerekkora óta ducinak érzi magát. Hát engem ducinak
aztán nem lehetett volna nevezni. Kisser egy saját recept alapján
készült itallal akart felhizlalni, amiben volt író, tejszín, citrom és cukor.
Lelkesen lefetyeltem, de egy grammot sem szedtem magamra.
Kissernek az arcán is jóval több volt a gödröcske-görbület, mint az
enyémen. Magas arccsont, telt ajak, nagy szem, gyönyörű, egyenes haj.
Igazi szépség! Én teljesen máshogyan nézek ki, kisebb vagyok és
szögletesebb, és a hajamat nem lehet megzabolázni, göndörén meredez
minden irányba. Kisser mindig azt mondogatta, hogy nagyon
hasonlítok Jutta mamára, de az apámra is. Tuti az apámat is furdalta a
lelkiismeret.
– Mi mindent nem örököl az ember – sóhajtotta Kisser, és
hozzátette, hogy tőle is kaptam azért ezt-azt. A kézügyességemet és az
elefántokéhoz hasonlatos memóriámat meg a hallgatásra való
képességemet. Ebben Tessa is igazat adott neki, mert szerinte
egyformán billentjük félre a fejünket, és egyformán vágunk idiótán
elgondolkozó képet, amikor mesél valamit.
A barátokról is hasonlóan gondolkoztunk. Mindkettőnknek egy
legjobb barátnője volt, és ennyi. Nekem Tessa, Kissernek pedig
Therese Aarhusban. Therese vagy húsz évvel idősebb lehetett
Kissernél, és ötéves koromban megkérdeztem tőle, hogy a
nagymamám-e, mire azt felelte, hogy nem, de örülne neki. Kisser ezen
teljesen elérzékenyült, és így szólt:
– Jaj, képzeld el, ha olyan szerencsés lehetnék, hogy te lennél az
anyám.
Therese tényleg nagyon aranyos volt, le sem lehet írni, mennyire.
Gyengéden beszélt, és gyengéden nézett, és nem ismerek senkit, aki
nála hangtalanabbul tudott volna felbukkanni valahol, nem ijesztően,
csak úgy egyik pillanatról a másikra puhán besuhanva a nyersgumi
talpú cipőjével. Volt egy csomó fülbevalója, a szemhéját mindig
sötétkékre festette, és az ezüstös haját hosszú fonatban hordta. Kisser
azt mondta, hogy ha kibontja, egészen a fenekéig leér, amiben nem is
kételkedtem, mert már a fonat vége is a háta alját verdeste.
Kisser még azt is mondta, hogy Therese iszonyatosan erős, mert
elveszítette az egyetlen hát, Troelst, és nem omlott össze. Hétéves
korában fogadta örökbe a férjével, Vagnnal, aztán Troels tíz évre rá
vízbe fulladt, Therese pedig nem sokkal később elvált. A Troelsszal
töltött éveket tartotta élete legboldogabb időszakának. A bal kezére, a
csuklója belső oldalára Palle papa egy kis szívet tetovált, benne a fiú
nevével.
Therese pszichiáterként dolgozott Risskovban, Aarhus északi
részén. Kisebb koromban természetesen nem tudtam, mit csinál egy
pszichiáter, de később megtanultam, hogy olyan orvos, aki az emberi
lélekkel foglalkozik, meg a lélek betegségeivel, amiket a páciens vagy
örököl, vagy valami szörnyűség után alakulnak ki. Kisser azt mesélte,
hogy Therese olyan emberekre specializálódott, akiknek bizonyos
hajlamaik vannak, bár ezt nem teljesen értettem. Azt is hozzátette, hogy
Therese kutatásait az egész világon ismerik, és vannak, akik szerint
úttörő jelentőségűek, mások szerint pedig teljesen elhibázottak.
Majdnem minden hónapban jött képeslap mindenféle egzotikus helyről,
ahol Therese konferencián vett részt, és eszébe jutottunk.
 „Tegnap ezen a hídon bicikliztem át Sydney kikötőjében”, állt az
egyik lapon. Egy másikon pedig: „Tudtátok, hogy 276 évbe telt
megépíteni a kínai nagy falat?”
Therese az éjjeliszekrényén tartotta Troels egyik fényképét, és
amikor meglátogattuk, mindig bementem megnézni. Troels komolyan
pillant a kamerába, de nem tűnik boldogtalannak. A szeme kéken
ragyog, a haja pedig szinte fehéren világít. Pont ilyennek képzeltem
mindig Oroszlánszívű Jonatánt. Úgy tizenegy-tizenkét éves lehet a
képen, még gyerek, és Therese elmondta, hogy szeret így emlékezni rá.
Troels halála okozta Therese életében a legnagyobb törést, és Tessa és
én már régen megígértük neki, hogy természetesen bármikor
kölcsönvehet minket, aminek nagyon örült.
Therese és Kisser hetente többször telefonáltak egymással, és
imádtam hallgatni Kisser hangját, miközben Theresével beszélt. Nem
figyeltem, hogy miről van szó, de Kisser hanglejtésén mindig
hallatszott, hogy Therese nagyon meg tudja nyugtatni. Kisser gyakran
emlegette, milyen jó, hogy Theresének titoktartási kötelezettsége van,
így eszmét tud cserélni vele a kiszolgáltatott fiatalokról, mielőtt
visszaszáll a ringbe. Mivel Palle papa állandóan a bokszolásról mesélt,
pontosan értettem, mire céloz.
Az jutott eszembe, hogy felhívhatnám Theresét, és kiönthetném
neki a szívemet a siklóval kapcsolatban. Igazán szükségem van rá. Ettől
egészen megjött az étvágyam, és vettem még egy darab pitét.
– Jaj, de jó! – örvendezett Kisser. – Már aggódni kezdtem.

56
Másnap kora reggel nagy porfelhőt verve berobogott a postakocsi.
Bakkely kapuját még nem nyitottuk ki, a lánc súlyosan húzódott a lécek
felett. Sanne elment, és azóta nem jöttek helyette mások. Kisser minden
reggel figyelte az utat, és amikor megjött a postakocsi, köntösben
kiment a kapuhoz, hogy átvegye Postás Karentől a leveleket és
újságokat, amiket a leeresztett ablakon keresztül nyújtott felé, én meg a
nappali függönye mögül lestem őket. Soha nem hallottam, miről
beszélnek, de aznap a szokásosnál többet pusmorogtak. Amikor Kisser
bejött, tudtam, hogy történt valami. Kisserrel kapcsolatban mindig
olyan voltam, mint egy szeizmográf. Vizet tett fel forrni, de hát pont
azelőtt csinált magának kávét, hogy kiment volna a postáért. A
konyhaasztalon gőzölgött. A figyelmetlensége és a remegő keze
leleplezte.
– Történt valami? – kérdeztem.
Kisser a kertet pásztázta, majd lassan felém fordult.
– Talán jobb is, ha már most megtudod – felelte. – Félszem
Henning háza ma kora reggel leégett, és… de… hát… szóval Henning
meghalt. Az emeleten aludt. Lone és Rolf szerencsére Odderben
vannak valakinél látogatóban.
Értetlenül bámultam.
– Szerencsétlen Lone – folytatta Kisser. – És az a szegény kisfiú.
Vagy talán nem. Ki tudja. De micsoda történet… – Mintha magával
beszélt volna.
– De hát… – hebegtem. – Tessa és én láttuk őket tegnap, amikor a
kompra mentek, és Lone mondta is, hogy Odderbe készülnek. Biztos
vagy benne, hogy Henning nem tartott velük?
– Henning meghalt, Jenny – simított végig Kisser az arcomon.
Elgondolkozva kortyolgatta a kávéját.
– De hogyan halt meg?
– Azt hiszem, hogy a tűz a kutya kennelében ütött ki, és onnan
terjedt át a kerítésre, aztán meg a tetőre. Postás Karén szerint az egész
felső emelet kiégett.
– A kutya kennelében?
– Igen, ahol az az undorító kutya szokott rohangászni.
– Olsen is megdöglött? – kérdeztem nagyot nyelve.
Kisser szemében csodálkozás tükröződött.
– Szerintem igen, hacsak Lone nem vitte magával. Láttad tegnap a
kocsiban?
– Nem volt velük – feleltem. – Niklas pont sétáltatta, amikor
Henningék a kompra mentek.
– Aha… – válaszolta Kisser, mintha a kutya egyáltalán nem
érdekelte volna, majd folytatta. – Nem voltam oda Félszem Henningért,
ez nem titok. De ez azért mégis… Hát azért letaglózott – rázta meg a
fejét.
 57
Reggeli után átmentünk Ejbybe. Lone azonnal hazajött Odderból, és
most Mona nappalijában ücsörgött. Patrick ment ki elé és Rolf elé
Sćlvigbe. Kisser vigasztalni próbálta.
– Szegénykém – suttogta.
Lone keservesen zokogott, Rolf a lábába kapaszkodva nyüszített.
Folyt az orra, és mindenáron fel akart mászni az anyja ölébe, de Lone
nem törődött vele. Kisser kiküldött Tessát és engem a babakocsival,
hogy altassuk el Rolfot, de nem úgy tűnt, hogy sikerrel fogunk járni. Az
sem segített, hogy feltámadt a szél. Mondjuk Rolf legalább
elcsendesedett, amikor tolni kezdtük a babakocsiban, bár ficánkolt,
amennyire az öv engedte, és szigorúan bámult minket a vizenyős
szemével, ami miatt annyira hasonlított Lonéra és Niklasra. Felhúztam
a babakocsi tetejét, hogy védje a széltől, és ez jó ötletnek bizonyult.
Magunk mögött hagytuk az utca alacsony házait, és Tessa rágyújtott.
– Te dohányzol? – kérdeztem döbbenten. Tessa köhögve
visszadugta az öngyújtóját a farmerkabátja mellzsebébe. Szinte biztos
voltam benne, hogy a kabátot Bettinától nyúlta le. A szemem sarkából
lestem. Morcosnak tűnt, de jól ismertem. Ilyenkor sajog a lelke.
– Összevesztél Monával? – próbáltam szóra bírni.
– Nem, nem lehet vele összeveszni. Egész nap csak fetreng. Még
csak fel sem néz, ha ott vagyok. Asszem, gyűlöl.
– Dehogy gyűlöl! – tiltakoztam, és Kissert idézve folytattam. –
Biztos vagyok benne, hogy megteszi, ami tőle telik.
– Te dohányzol? Biztos vagyok benne, hogy megteszi, ami tőle telik
– utánzott Tessa dühösen. – Hallod egyáltalán, mit mondasz?
Egészen elszégyelltem magam.
– Szerinted amúgy normális? – bökött hirtelen Rolfra, aki még
mindig nem vette le rólunk a komoly tekintetét. – Ezekkel a
szülőkkel…
– Pszt! – sziszegtem.
– Úgysem érti – vont vállat Tessa, és olyan erősen lökte meg a
babakocsit, hogy gurulni kezdett, és csak az ellenszél állította meg.
Megint megtaszította. Rolf ijedten szorította az oldalát.
 Nem tetszett, hogy Tessa ilyen vad, és Rolfnak sem. Látszott rajta,
hogy fél, mert remegett az álla. Igazán sajnáltam. Persze Tessát is, de
aznap nem volt kedvem az undokságaihoz.
Hirtelen kijelentette, hogy meg akarja nézni a leégett házat.

58
Már messziről éreztük az égett szagot, és kicsit lassítottam.
– Tényleg muszáj? – kérdeztem.
– Aha. Csak nem félsz? – Tessa gyorsan beleszívott a cigijébe
párszor, majd a földre hajította, és rátaposott.
– Nem félek – feleltem –, csak sajnálom Rolfot. Lehet, hogy nem
fogja érteni, hol a házuk.
Rolf most már csak engem bámult, és ekkor hirtelen elaludt
ültében. Nehezen, lassan pislogott, aztán lehunyta a szemét. Óvatosan
hátradöntöttem a babakocsiban. Ráfért volna egy alapos fürdetés, a
pelenkája hatalmasra duzzadt a rugdalózója alatt, de elöntött a
megkönnyebbülés, hogy legalább alszik. Felesleges látnia a leégett
otthonát. Bármit is gondolunk Félszem Henningről, mégiscsak az apja,
és meghalt.
Rajtunk kívül másokat is érdekeltek a ház üszkös romjai. Itt-ott
bámészkodtak néhányan.
– Váó! – Tessát mintha lenyűgözte volna a látvány. A szél egyre
erősebben fújt, a levegőben hamu szállt. Szörnyű bűz terjengett.
A telket lezárták, és egy rendőr strázsált előtte. Mögötte Torsten
Tizedes járkált fel és alá, és egy tűzszakértővel értekezett, közben pedig
jegyzetelt. Az épen maradt tárgyakat kihordták a házból. Láttam egy
piros elsősegélydobozt, meg egy csomó skatulyát és gyógyszeres
üveget, aztán mackókat és hetilapokat, porcelánfigurákat és színes
műanyag játékokat. A nyakunkat nyújtogattuk. Mindent műanyag
zsákokba tettek, amiken a tűzoltóság lógója díszelgett, aztán pedig
felpakoltak egy trélerre. Valaki azt mondta, hogy a cuccokat átviszik az
Ejbyvej húszba. Ott lakott Kuno és Niklas. Amit nem lehet
megmenteni, az a szeméttelepre kerül. Ekkor megjelent egy teherautó
egy konténerrel, minket pedig elhessegettek, hadd álljon be a
helyünkre. Tessa az egyik oldalra húzódott, én meg a babakocsival a
másikra, és hirtelen szem elől veszítettem. Egy fiú mellé kerültem, aki
mosolyogva nézett bele a babakocsiba, én meg teljesen pánikba estem,
hogy azt fogja hinni, hogy az én gyerekem.
– Az öcsém – siettem leszögezni.
– Nagyon cuki – felelte a fiú. Jól beszélt dánul, de kicsit énekelve,
mintha a szavai folyékonyak lennének, és kicsit nyújtaná őket, mielőtt
megszilárdulnak. A göndör haja a vállát verdeste, és a nyakkivágásából
egy tetoválás kandikált ki. A pólóján a „Billabong” feliratot betűztem
ki. – Hány éves? – kérdezte.
– Egy – tippeltem, mert fogalmam sem volt.
– Nahát – álmélkodott. – A korához képest jó nagy.
– Ja, mert full beltenyésztett – közölte Tessa, aki, fogalmam sincs,
hogyan termett mögöttünk.
– Beltenyésztett? – ismételte meg a fiú a szót, mintha nem ismerte
volna.
– Ja, tudod, amikor rokonok basznak, és lesz egy korcs kölykük.
A fiú szemében megdöbbent nevetés csillant, de akkor megint
odébb kellett húzódnunk, mert a teherautó letette a konténert, és el
akart hajtani. Tessa megrángatott.
– Gyere, menjünk el az erdőbe!
Ehhez aztán semmi kedvem sem volt. Vihar közeledett.

59
A Vestergadén sétáltunk a birtok és az erdő felé. Patrick hajtott el
mellettünk, és kicsit lassított. Tessa mutatta neki, hogy vigyen el
minket, de Patrick beintett, és már ment is tovább. Az út melletti árkok
szélét díszítő pipacsok leszegték a mélyvörös fejüket.
– Ezt muszáj volt? – dühöngtem. – Pont előtte mondtam, hogy Rolf
az öcsém. – A legszívesebben elsüllyedtem volna.
– És azt muszáj volt?
– Csak úgy kicsúszott a számon. Attól féltem, hogy azt fogja hinni,
hogy az én gyerekem.
Tessa elröhögte magát.
 – Ez nagyon nem vicces – méltatlankodtam.
– Nem mindegy? Amúgy sem találkozol vele többet soha az
életben. Vagy belezúgtál?
– Nyilván nem.
Tessa tolta a babakocsit felfelé a dombon, és hirtelen megkérdezte,
hogy szerintem Henning szenvedett-e. El sem tudja képzelni, milyen
lehet elevenen elégni. Biztos szörnyen büdös. Nem örültem, hogy így
beszél Rolf előtt, bár még mindig aludt.
Az Ingeborgs Høitól nem messze egy piros szatyrot cibált a szél.
Szeles időben nem lett volna szabad az erdőben bóklásznunk, mert
nagy részében soha nem ritkították a fákat és a bozótot, ezért ott akár
veszélybe is kerülhettünk volna, mondjuk, fejbe kólinthatott volna
minket egy ág. A szatyrot néztem, és hirtelen úgy láttam, inkább
rongydarabra hasonlít.
Tessa lehagyott, és a legszívesebben visszafordultam volna.
Tudtam, hogy provokálni akar, és nem tetszett, ahogyan Rolfot tolta.
Egyáltalán nem érdekelte a kisfiú, én pedig úgy sajnáltam, hogy
elveszítette az édesapját.
Az út enyhén lejtett a birtok felé. Tessa el-elengedte a babakocsit,
és vészesen sokáig hagyta gurulni, mielőtt az utolsó pillanatban elkapta
volna, amikor már majdnem magával ragadta a viharos szél. Végül úgy
döntöttem, inkább visszaveszem tőle. Rolf mélyen aludt, és olyan
édesen nézett ki a kerek pofijával és az elnyílt ajkával. Egyre beljebb
értünk az erdőbe. Tessa új cigarettára gyújtott. Fogalmam sincs, hogy
erdőben egyáltalán szabad-e dohányozni, de befogtam a számat. A fák
koronái úgy zúgtak, mint a háborgó tenger habjai, a levelek az ezüstös
csillogásukkal vidáman lubickoló halakra emlékeztettek. Elhaladtunk a
Lund tanya mellett, és befordultunk a Mosbjerg tanya felé.
Tessa kornyikálni kezdett:
– Leégett a bordélyház, sálálálálá, megdöglöttek a kurvák,
sálálálálá, nincs már kivel baszni, sálálálálá, muszáj lesz kiverni,
sálálálálá!
Felvett egy ágat a földről, és azzal hadonászott. Leveleket vert le a
fákról, és két csigát golflabdaként ütött a magasba. A szél ijesztően
mozgatta a gallyakat, de a fák rejtekében valahogyan nagyobb
biztonságban éreztem magam, mint az erdőn kívül, bár azért fel-
felsandítottam rájuk, és megigazítottam a babakocsi tetejét. Nem
akartam, hogy Rolfnak baja essen.
Odaértünk a Mosbjerg tanya dögkútjához; ide dobálták be az
elhullott haszonállatokat. Az egyik nyáron találtam itt egy döglött
disznót. Valahogyan nyitva maradt a kút teteje, és fogalmam sincs,
miért lestem bele, amikor pedig már messziről láttam a fölötte
zümmögő legyeket. Mindenesetre belekukucskáltam, és egy bűzös,
felfúvódott disznótetemmel találtam magam szemben, amit teljesen
elleptek a legyek. A leírhatatlan bűztől felkavarodott a gyomrom, utána
hosszan öklendeztem az erdő szélén. Arra járt a gazda, és megállt
mellettem. Rögtön rájött, mi történt, és nevetve kérdezte, hogy én
nyitottam-e ki a dögkutat. A hányingertől nem bírtam válaszolni, ezért
csak a fejemet ráztam.
Nem lett volna szabad elmondanom Tessának, mit találtam, és
azóta már százszor megbántam, mert utána mindig bele akart lesni a
dögkútba, amikor arra jártunk, ezért igyekeztem kerülőutakra vezetni,
hogy a part felé menet ne kelljen elsétálnunk a Mosbjerg tanya mellett,
de aznap a babakocsi miatt muszáj volt. Magunk mögött hagytuk a
dögkutat, és már kezdtem reménykedni, hogy megúsztam, de Tessa
hirtelen megfordult, és visszasietett, hogy belenézzen. Felemelte a
tetejét, és boldogságtól sugárzó arccal kiáltotta:
– Egyszarvú!
Egy pillanatra beugrottam neki, de elröhögte magát.
– Látnod kellett volna az arcodat – gúnyolódott a nevetéssel
küszködve. – Tényleg bevetted? Olyan ostoba vagy, Jenny. – Alig tudta
abbahagyni a röhögést. – Csak undi döglött patkányok vannak benne. –
Ezzel megint a part felé indult. A dögkútból édeskés szag gomolygott
elő, és rám tört a hányhatnék.
– Csukd vissza! – nyögtem.
– Csukd vissza te! – felelte Tessa.
Közelebb léptem a dögkúthoz, de megtorpantam, mert forgott a
gyomrom.
– Jön a gazda! – figyelmeztetett Tessa, és tényleg hallottam a
terepjáróját. Visszaiszkoltam Tessa mellé, és pont a számban
összegyűlt nyáltól szabadultam meg, amikor a gazda elhajtott
mellettünk. Pfuj, micsoda bűz volt! A gazda lelassított, és üdvözölt
minket. Az anyósülésen egy barna spániel ült. Gyors pillantást vetett
ránk, aztán gurultak tovább.
Kiértünk az erdőből. A tenger vadul háborgott, a hullámai a partot
ostromolták, az ég szinte eggyé vált a vízzel. Egy darabig a part
melletti úton sétáltunk. Nem jártunk messze a csinos légybangóimtól,
de egy szót sem szóltam. Tessa felmászott a Knřsenre, és fent leült.
Leparkoltam a babakocsit pár bokor mellett, hogy valamennyire védve
legyen, gondosan lefékeztem, betakartam Rolfot, majd
felkapaszkodtam Tessa mellé. Párszor megcsúsztam, és Tessa mindig
kinevetett. A pillantásába új keménység költözött. Talán nekem is?
Annyi minden történt velünk. Amikor felértem, átöleltem. Nagyon
szeretem, és nincs jól.

60
Már három napja vártuk, hogy Michael mit fog szólni a siklóhoz, és
alig bírtunk magunkkal. Biztosak voltunk benne, hogy régen
megtalálta, és csak azért nem reagál, mert olyan nagyszabású
ellentámadást tervez, ami alapjaiban fogja megrengetni a világunkat.
Tessa irigyelt, hogy én otthon nyugodtan alszom, míg ő egyre jobban
aggódik Michael válaszlépése miatt. Mindig óvatosan nyitotta ki a
szobája ajtaját, nehogy ráömöljön egy vödör disznóvér és belsőség, és
kirázta a takaróját meg a cipőjét, hátha rajzszögek vannak bennük. Evés
előtt minden élelmiszert alaposan megszemlélt, hogy tuti kaja legyen,
ne más. Az sem segített a helyzetén, hogy Michael állandóan sunyin
vigyorgott, mint aki már régen ránk szabadította a tíz csapást, csak idő
kérdése, hogy célba érjenek. Tessa köhécselt, pislogott, és rágta a
körmét, már attól teljesen kikészültem, ha ránéztem. Könyörgött, hogy
hadd aludjon nálam, de miután három éjszakán át nyugtalanul
forgolódott az ágyam mellé letett matracon, Kisser hazaküldte
Monához. Úgy vonszolta magát a Bakkevejen, mintha a vérpadra tartott
volna.
 61
A nyári szünet előtti egyik utolsó tanítási nap végén Tessa és én
egymás mellett ültünk az iskolabuszon. Tessa némán bámult kifelé az
ablakon, én pedig egy osztálytársunkkal, Marlenével beszélgettem.
Tessa hirtelen oldalba könyökölt. Elhaladtunk egy mezőgazdasági gép
mellett, és a busz egy pillanatra szinte megállt Kuno háza előtt, így
ráláttunk a rendetlen udvarára. Niklas az autófeljárón ácsorgott, a
vizenyős szemét az útra szegezte. Mögötte Kuno és Fóka Simon valami
nehezet cipelt egy alacsony épület felé. Mindketten piszkos atlétát és
nyitott favágóinget viseltek, és a baseballsapkát fordítva húzták a
homlokukba. Ha nem tudtam volna biztosan, hogy Kuno minden
vasárnap normálisan felöltözik, és a templomban énekel, tuti nem
hiszem el. Patrick mindig úgy állított haza a miséről, hogy vadul
fogadkozott, hogy beveri Kuno pofáját.
– Hogy a kik megmaradnak, hallják meg, és féljenek – idézte
Mózes ötödik könyvét.
Hirtelen nem értettem, Tessa miért könyökölt oldalba, de amikor
megint elindultunk, az egyik ablakban észrevettem még egy alakot.
Michaelt. Félig a függöny mögé bújva leste a buszunkat.
Nem is tudtuk, hogy ilyen jóban van Kunóval.

62
Kitört a nyári szünet, és Mona megengedte Lonénak és Rolfnak, hogy
amíg Dennis a Roskilde fesztiválon csapatja, addig használják a
szobáját. Tessa már nagyon unta őket. Hát nem elég, hogy Lone már
egy hete a nappalijukba jár bőgni, így Tessa nem tudja nézni a
Gazdagok és szépeket, most még Rolf bömbölését és Lone
vernyákolását is hallgatnia kell a papírvékonyságú falon át? Ráadásul
Torsten Tizedes is állandóan zaklatta őket. Bettina anyja adott egy
interjút az Ekstra Bladetnek az észak-jyllandi pszichiátriáról, ahol
kezelték, és azzal vádolta a rendőrséget, hogy nem veszik komolyan a
lánya eltűnését, mert már korábban is lelépett otthonról, ezért Torsten
Tizedes mindenképpen be akarta bizonyítani, hogy ez nem így van, és
megint kihallgatott minden érintettet.
Mona megkérte Tessát, hogy hozza kicsit rendbe Dennis szobáját,
hogy Lone és Rolf be tudjon költözni. Beálltam segíteni. Tessa
belehajigálta Dennis ruháit és autós újságjait az ágyneműtartóba, én
pedig felsöpörtem, és egy vonalzóval úgy-ahogy lekapartam az
ablakpárkányra száradt viaszt. Összeszedtem egy csomó döglött legyet,
és amikor kinyitottam az ablakot, hogy kidobjam őket, észrevettem a
fiút, akivel Félszem Henning leégett háza előtt találkoztam, akinek azt
kamuztam, hogy Rolf az öcsém. A ház előtt állt abban a Billabong
pólóban, amit korábban is viselt, csak most egy fakó narancssárga
baseballsapka is volt a fején. Felnézett rám, és integetett. Egy zöld
táska állt a lábánál, mellette pedig mintha egy sátor lett volna.
Tessa mellém lépett, és visszaintett a fiúnak.
– Helló, Jack! – üdvözölte azonnal jobb kedvre derülve.
– Ismeritek egymást? – kérdeztem elképedve.
– Dennis valamelyik nap hazahozta. Állati jól néz ki, nem?
– Ööö, de…
– Gyere, lemegyünk! – Ezzel kicsit a vállára húzta a blúza V alakú
kivágását.
Jack és Dennis éppen Dennis pick-upjába pakoltak. El akarták érni
a deles kompot Kĺsenben, hogy átmenjenek Sjćllandra. A Roskilde
fesztiválra igyekeztek, és lelkesen fecsegtek arról, mennyire örülnek.
Ott lesz a Pearl Jam is. Nagyon jól játszanak, mesélte Jack, aki már
látta őket Londonban.
Dennis a kocsiban igazgatott valamit, Jack pedig feltette a
tükörlencsés napszemüvegét, és azon keresztül méregetett.
– Hol van az öcséd? – kérdezte nevetve.
– Ööö… – nyögtem.
– Tudom, hogy nem az öcséd. Jennynek hívnak, és Kisser lánya
vagy. Mondjuk, nem látszik.
– Inkább az apámra és a nagyanyámra hasonlítok – feleltem, és
azon törtem a fejem, hogy vajon honnan ismerheti Kissert.
Jack és Dennis beszálltak a pick-upba, Tessa és én pedig addig
bámultunk utánuk, míg el nem ült a kocsi kerekei által felvert por.
– Rám sem nézett – dühöngött Tessa.
 63
Kisser eljött Lonéért, hogy elvigye Tranebjergbe egy szociális
munkáshoz, aki lakást próbált neki szerezni, utána meg egy bábához.
Két hónap múlva szülni fog, és még nem látta bába. Fogalma sincs,
hogy a gyerek feje merre néz, vagy hogy egyáltalán van-e benne
gyerek, vagy csak egy nagy, büdös fing szorult belé, gúnyolódott
Tessa, aztán felvetette, hogy biciklizzünk el Ballenbe. Semmi kedve
sem volt otthon csücsülni, és Michael alattomos pofáját bámulni,
ráadásul Mona vigyázott Rolfra, míg Lone Tranebjergben ügy intézett,
és Tessa mindenáron el akarta kerülni, hogy Mona rálőcsölje a
bébiszitterkedést.
Kábé száz évbe telt elbicajozni Ballenig, olyan ellenszélben kellett
tekernünk. Tessa útközben úgy hazudott, mint a vízfolyás. Jimmy
felhívta, a jövő héten elviszi a Fårup Sommerlandba, utána meg
Skagenbe valami barátaihoz, akiknek a kertjében van egy melegíthető
külső medence, és kap majd egy egész tál garnélát a Brøndums
Hotelben. Persze tudtam, hogy kamuzik. Egy idő után észrevette, hogy
nem tud megvezetni, és azt találta ki, hogy Jimmy eladott egy árverésen
egy ritka lemezt, ezért van pénze, de ezt sem vettem be.
Ballenben a kikötőben nem igazán pezsgett az élet, tuti az időjárás
miatt. A Brugsenben volt forgalom, és a vízen több vitorlás ringatózott,
de senki sem fürdött. A szelet nem neveztem volna hidegnek, de elfújta
a nyugalmas idillt, az árbocok kattogtak és nyikorogtak. Pár kisgyerek
hálóval és vödörrel futkosott a homokban, és Tessa igyekezett minél
messzebb húzódni tőlük.
Hátat fordítottunk a városnak, és leültünk a középső móló szélére.
A himbálózó lábunk alatt nyüzsögtek a medúzák a vízben. A móló
cölöpjei köré gyűltek, és arra gondoltam, milyen szörnyű lehet
végtagok nélkül, a szél kegyelmére bízva élni. Tessa rágyújtott egy
csikkre, de olyan rövid volt, hogy szinte rögtön megégette az ujját, és
belehajította a vízbe.
Hirtelen megpillantottam Dennis pick-upját, és reflexből oldalba
vágtam Tessát.
– Mi van? – morogta.
 – Nézd, Dennis és Jack is itt vannak. Nem a kompra akartak
menni?
Mindketten vadul pislogtunk, mert gyorsan húztak el felettünk a
felhők, és úgy változott a fény, mintha valaki ki-be kapcsolgatott volna
egy projektort. Dennis a vezetőülésben ült, az ablakot leeresztette, Jack
pedig a kocsi mellett állt, és egy hajóssal beszélt. Ráismertem a
tükörlencsés napszemüvegéről meg a fakó baseballsapkájáról. A hajós
fickó felhajította a táskáját a mólóra, Jack pedig a hajó fedélzetére
dobta a saját zöld táskáját, azt, amelyiket Mona háza előtt láttam nála,
majd utánaugrott, és mindketten eltűntek a hajó gyomrában. Dennis
úgy nézett ki, mint aki elszundított, de hirtelen elővette a
napszemüvegét a kesztyűtartóból. Ekkor megint megjelent Jack a
fedélzeten. Úgy forgatta a sapkát a fején, mintha korábban levette
volna, és most megint meg akarná igazítani a göndör haján. Kiugrott a
mólóra, felkapta a hajós fickó táskáját, és a kocsi platójára hajította
Dennis cucca és a sátra mellé, aztán beült az anyósülésre.
– Aszittem, a deles komppal akartak menni – jegyezte meg Tessa.
– Úgy tűnik, mégse – feleltem.
– Akkor tuti majd háromkor mennek – vont vállat.
A fiúk elindultak, mi pedig követtük őket a pillantásunkkal, míg el
nem hajtottak a Brugsen előtt, és el nem tűntek a gabonasilónál lévő
körforgalomban. Jack kikönyökölt az ablakon, és a kezére támasztotta a
fejét. Nem láttam az arcát, csak azt az ocsmány sapkát. Örültem volna,
ha rám néz, de erről hiába álmodoztam.
Hazafelé Tessa morcosan tekert előttem. Amikor Nørreskiftében
bekanyarodtunk a lőtér előtt, közvetlenül Ehlersék telkénél, az első
kereke megcsúszott a kavicsokon, és eltanyált. Lezúzta kicsit a térdét.
Nagyon kicsit. Mégis szívfacsarón zokogott. Óvatosan kipiszkáltam az
apró köveket az alig vérző sebéből. Nekem dőlt, és szinte ordított,
amikor a térdéhez értem. Az utat lestem aggodalmasan, mert pont a
kanyarban játszottunk ápolósdit, és ha egyszer csak megjelenik egy
hatalmas traktor, nem sok marad belőlünk. Tolni kezdtük a bicajokat.
Tessa ment elöl szipogva. Amikor Földműves Erik tanyájához értünk,
hátraszólt, hogy nyugodtan menjek haza a földeken át, és mielőtt
megkérdezhettem volna, hogy nincs-e kedve velünk enni, nyeregbe
pattant, és hipp-hopp maga mögött hagyta a disznófarmot.
 64
Kisser a legnagyobb lelki nyugalommal tekerte ki a beteg tyúkok
nyakát, és vetett véget ásóval a sérült nyulak szenvedéseinek, de nem
volt hajlandó ketreces tartásból származó tojást és boldogtalan állatok
húsát a szájába venni. Gyűlölte, hogy a disznófarm szomszédságában
lakunk, és ki nem állhatta, amikor a Nørreskiftevejen elhajtott
mellettünk egy vágásérett disznókat szállító kocsi a vágóhíd felé tartva.
– Úgy röfögnek, mint akik kegyelemért könyörögnek –
mondogatta.
Nem mintha ne szerette volna a kolbászt meg az oldalast, de csak
olyan kolbászt és oldalast evett, aminek jó élete volt. Ezt Samsøn
persze nem lehetett könnyen megvalósítani.
Ősszel mindig kaptunk egy egész bárányt vagy egy fél disznót
Therese djurslandi barátaitól, akik biodinamikus gazdálkodást
folytattak. A húst betettük a fagyasztóba, és indulhatott a buli. Kisser
májpástétomot és fűszeres kolbászt csinált, vagy báránygerincet sütött.
Niklas előszeretettel bukkant fel azután, hogy megjött a hús. Tuti látta a
kocsit, ami hozta, és tudta, hogy megint akad a számára pár finom falat.
Mindenesetre állandóan odatolta az orrát, és persze mindig
vacsoraidőben, mintha az illat csalogatta volna oda hozzánk. Amikor
ajtót nyitottam, némán állt, amiről a fagyasztóban lévő bárány jutott az
eszembe, és a hátam mögé meredt. Kisser minden egyes alkalommal
megakadályozta, hogy rácsapjam az ajtót, és beinvitálta. Elküldte arcot
és kezet mosni, utána meg leültette, és körbeugrálta. Hajlongott és
pukedlizett, nagy szalvétát terített az ölébe, és azt rebegte, hogy reméli,
az étel kedvére lesz őfelsége ízlelőbimbóinak. Niklas amúgy soha nem
mosolygott, csak bámult, de amikor Kisser azt magyarázta, hogy a
szalvéta a királyi ujjak törlésére szolgál, zavartan kuncogott.
Undorodva néztem, hogy úgy veti rá magát a kajára, mint egy
kiéhezett korcs, de Kisser a pillantásával jelezte, hogy hagyjam abba.
– Ninnivel senki sem törődik – oktatott, miután egyedül maradtunk.
– El tudod képzelni, milyen lehet korgó gyomorral lefeküdni? Ugye,
hogy nem? Irgalmasnak kell lenned, Jenny.
 65
Felhívtam Tessát, hogy megkérdezzem, hogy van a térde, de úgy tűnt,
már el is felejtette, hogy elesett. Akkor ért haza a lovaglásból, a hangja
vidáman csengett. Elmesélte, hogy kilovagoltak, és ő ment elöl Texen.
Felvetettem, hogy alhatna nálunk, és kikölcsönözhetnénk egy filmet.
Kijött videón a Krokodil Dundee kettő, és még csak az egyet láttuk.
Azonnal belement. Pár órával később Kisser kitalálta, hogy elmegyünk
Kolbybe, hogy meglátogassuk egy régi koppenhágai barátnőjét, aki
Samsøn nyaral a férjével meg a két gyerekükkel. Tiltakoztam. Nem
megyek, mert Tessával fogok videózni. Kisser közölte, hogy le kell
mondanom Tessát. Bármikor találkozhatok vele a nyári szünetben, de
ma Kolbybe megyünk. Nagyon berágtam, de nem volt mit tenni.
Ráadásul nem tudtam személyesen átadni Tessának a rossz hírt. A
telefont Mona vette fel, és úgy tűnt, hogy felébresztettem. Hívta Tessát,
de hiába. Azt mondta, ezek szerint elment otthonról, de majd átadja
neki az üzenetemet.
Kisser mögött ültem a robogóján, és bár még mindig dühöngtem,
hogy vele kell mennem, élveztem a háta melegét. A szél végre több nap
után lecsendesedett, Kisser Trésor parfümjének az illata az orromba
kúszott. A Vestergadén elmentünk a gazda terepjárója mellett. Lassított
ő is, meg mi is, és Kisser udvariasan köszönt neki. A gazda bólintott, és
üdvözlésre emelte a kezét. Egyenesen rám nézett, de nemcsak ő, hanem
a mellette ülő kutyája is. Mindig azon aggodalmaskodtam, nehogy
meglásson valahol az erdőben, ahol nincs semmi keresnivalóm.
Az Ingeborgs Hřit bámultam. A piros rongyot, amit korábban
láttam, közelebb fújta a szél a Vestergadéhoz. Odafordítottam a fejem,
mire Kisser hátrakiáltott valamit, amit a sisakja miatt nem hallottam, de
tuti azt, hogy ne ficánkoljak, mert megbillenünk.
Az este végül nagyon kellemesen telt, bár a két gyerek kicsit
fiatalabb volt nálam. Kroketteztünk a kertben, közben a grillen isteni
pácolt csirkeszárnyak sercegtek, behabzsoltam belőlük vagy tizenötöt.
Kisserre sandítottam, hogy mit szól ahhoz, hogy ennyi szárnyat
befaltam, pedig nem tudjuk, hogy a gazdáiknak boldog élete volt-e, de
csak mosolygott. Tüzet gyújtottunk, és nyársra csavart kenyeret
sütöttünk. Annyira teleettem magam, hogy a pocakom kigömbölyödött.
Az ég azúrkéken borult fölénk, és amikor szedelőzködtünk, hogy
hazainduljunk, a legszívesebben még maradtam volna. Csak hazafelé, a
kanyargós úton pöfögve kerített hatalmába az álom. Az Ingeborgs Høit
kerestem a pillantásommal a félhomályban, de belesimult a tájba. A
föld felett köd gomolygott, és mintha kékesszürke vattacukor telepedett
volna rá mindenre. Még Tessa imádott holdjának is csak a körvonalait
tudtam kivenni. És a piros rongy? Sehol sem láttam.

66
Másnap Tessa őrjöngött, amikor átmentem hozzájuk. Megbeszéltük,
hogy videózni fogunk, ordította. Egy örökkévalóságig várt rám, hol a
francban voltam? Muszáj volt Monával, Lonéval meg azzal az
idegesítő kölyökkel maradnia, mert még ha lett is volna kivel
találkoznia, senki sem tudta volna elvinni. Teljesen hazavágtam az
estéjét, sziszegte, szóval most tartozom neki. Azzal védekeztem, hogy
hagytam neki üzenetet, de Mona állítólag nem adta át. Utána azzal
próbáltam megenyhíteni, hogy én is szívesebben néztem volna vele a
Krokodil Dundee kettőt, de Kisser arra kényszerített, hogy Kolbybe
menjek vele. Azt már nem tettem hozzá, milyen jól éreztem magam a
két gyerekkel, és hány csirkeszárnyat tömtem magamba. Mialatt Tessa
a házuk előtt szidott, megjelent Torsten Tizedes, mögötte egy másik
rendőrautó és az aarhusi tűzoltóság egy kocsija. Torsten felemelte két
ujját a kormányról, hogy üdvözöljön minket, Tessa pedig elhallgatott,
és utánuk bámult.
– Ne haragudj! – kérleltem.
– Gyere! – vakkant rám dühösen.
Félszem Henning és Lone leégett háza felé vettük az irányt.
Nyolcán sürögtek-forogtak körülötte, és a telket megint elkerítették
csíkos szalagokkal. A régieket mi téptük le, mert azt hittük, hogy a
tűzeset kivizsgálása befejeződött. Ezek szerint mégsem. Nem hallottuk,
miről beszélnek a ház körül dolgozók, de komoly arcot vágtak. Mintát
vettek a földből, ahol a kennel volt. Torsten Tizedest rettentően
dühítette, hogy ott kíváncsiskodunk, főleg mert ahányszor csak
félrenézett, Tessa mindig közelebb lépett, és már majdnem átszakította
az új szalagot. Egyszer csak megunta, és felszólított minket, hogy
húzzunk el melegebb éghajlatra. Úgy hessegetett el minket, mintha
neveletlen macskák lettünk volna, akiket le akar tessékelni az
étkezőasztalról.
Visszakullogtunk Tessáékhoz, és felvittünk a szobájába egy
csomag toastkenyeret meg egy Nutellát. Tessa a kajával a kezében
megállt az ajtaja előtt, és megkért, hogy ellenőrizzem, nincs-e a sikló a
szobájában. A fejébe vette, hogy Michael bosszúból átvitte hozzá.
Nagy szemeket meresztett rám. Már próbálta keresni, de az ágy alá még
nem nézett be rendesen, és az íróasztal mögé sem mert bekukucskálni.
Éjjelente ruhában alszik a takarója felett, magyarázta. Letelepedett a
padló közepére, míg én minden zugot átkutattam.
– Nincs itt – állapítottam meg. – De még ha itt is lenne, egyáltalán
nem veszélyes.
– Tuti?
– Tuti.
Eddigre már teljesen elfelejtette, hogy dühös rám, és szinte hozzám
tapadt. Miután eltüntettük a kenyér és a Nutella felét, felvetette, hogy
csikizhetnénk egymás karját, és nevetve hemperegtünk a fehér
kenyérmorzsákon.
– Mi ketten mindig együtt maradunk, mert vérszerződést kötöttünk
– jelentette ki Tessa. A csontos vállamra hajtotta a fejét, de azon
morgott, hogy nem tud kényelmesen elhelyezkedni, mert olyan
szögletes vagyok, majd megint csikizni kezdett, aztán hirtelen felugrott,
mert a ház előtti apró köveken kerekek gurultak végig.
– Torsten az – suttogta izgatottan, és majdnem kiesett az ablakon,
úgy nyújtogatta a nyakát.
Amilyen halkan csak tudtunk, kilopództunk a folyosóra. Michael
pont ekkor lépett ki a szobájából, és amikor elmentünk egymás mellett,
Tessa nyelvet öltött rá. Egy pillanatig azt hittem, hogy Michael hátra
fogja csavarni a kezét, de csak mutatta, hogy ezt tervezte. Idióta!
Leosontunk a lépcsőn, és leültünk a legalsó fokra. A konyhaajtót
résnyire nyitva hagyták, ezért ha Rolf nem nyöszörgött volna a
nappaliban, mindent hallottunk volna. Valami egyre hangosabban
csilingelt, mintha egy felnőtt egy játékot rázott volna egyre
kétségbeesettebben, hogy magára vonja egy gyerek figyelmét. Rolf
ügyet sem vetett rá, és végül már olyan hangosan bömbölt, hogy Mona
megkérte Lonét, hogy vigye ki az udvarra, mert a saját gondolatait sem
hallja. A bejárati ajtó kinyílt, majd becsapódott.
Így már gond nélkül tudtunk hallgatódzni. Kiderült, hogy a
rendőrség azt gyanítja, hogy Félszem Henning házát felgyújtották.
Torsten valami technikai részleteket magyarázott Monának, aztán afelől
érdeklődött, hogy Patrick otthon van-e. Akár úgy is megfogalmazhatta
volna a kérdést, hogy „Hol van az a fiad, akinek az apja gyújtogatásért
és emberölésért ül?”. A köztünk lévő fal ellenére tudtuk, hogy Torsten
önelégülten vigyorog, és a tömpe mancsát a csípőjére teszi. Nem
kedvelte azokat a gyerekeket, akiket Mona más férfiaknak szült.
– Miért szimatolsz állandóan Patrick után? – sóhajtotta Mona.
– Csak beszélni szeretnék vele.
– Dolgozni ment.
– A kocsiját meg itthon hagyta? – Torsten hangján hallatszott, hogy
nem veszi be Mona meséjét.
– Egy kollégája jött érte.
– Jól van. Akkor beugrom hozzá, hogy üdvözöljem. – Ezzel
Torsten magára hagyta Monát. Hallottuk, hogy elhajt.
A házban csend honolt. Mona felkattintotta az öngyújtóját, és nem
sokkal később megéreztük a füstöt. Nem mozdultunk.
– Előjöhetsz – szólalt meg Mona úgy egy perc elteltével.
– Ideje volt – morgolódott Patrick. – Alig fértem el ebben a hülye
szekrényben. Mi tartott ilyen sokáig?
Ő is rágyújtott. Most már az ő cigarettájának a füstje is
csiklandozta az orromat.
– Csak biztos akartam lenni benne, hogy tényleg elment –
magyarázta Mona. – Nem úgy tűnt, mint aki elhiszi, hogy melóban
vagy. Ő is tudja, hogy mindig kocsival mész. De miért nem akarsz
beszélni vele? Hiszen semmit sem követtél el!
– Csak rühellem azt a törvénytisztelő pofáját – felelte Patrick.
– Kérsz kávét? – kérdezte Mona.
Patrick válaszul felhorkant, mire a konyhából csörömpölés
hallatszott. A nappaliban felhangosították a tévét, mi pedig
megragadtuk az alkalmat, és visszasurrantunk az emeletre.
 67
Amikor Jimmy munkába állt Tato-Svendnél Koppenhágában a Lille
Strandstrsćde 9.-ben, Tessa és én meglátogattuk. A pince, ahol
dolgoztak, Palle papa stúdiójára emlékeztetett. Tele volt tárgyakkal és
titkokkal, füsttel és zajokkal. Mindent betöltött a gépek zümmögése.
Nagyon nem volt kedvünk ott csücsülni. A Tivoliba készültünk, de
éppen csak megpillantottuk az aranykupolákat és a magasan szálló
pasztellszínű lufikat, már magunk mögött is hagytuk őket, mert
Jimmynek muszáj volt valamit elhoznia a stúdióból.
– Hát itt vannak Tato-Palle unokái – fogadott minket Tato-Svend,
mintha Palle papa nagy híresség lett volna.
– Miért hívnak Svendnek? – csivitelte Tessa. – Az anyukád ki akart
veled szúrni?
Svend és Jimmy felnevettek.
– Na igen, ő itt a szemtelenebbik – büszkélkedett Jimmy. Úgy tűnt,
már beszéltek rólunk korábban. – A lányom, Tessa. Ő pedig – tette
kedvesen a vállamra a kezét – Jenny. Látszik rajta a testvérem nevelése.
Az egyik szebb, mint a másik.
Később rájöttem, hogy ez csak egy mondás, de akkor Tessával
egymásra néztünk, és mindketten ugyanarra gondoltunk. Ki az egyik,
és ki a másik?
Kiderült, hogy Jimmy egy pénzzel teli borítékot akart elhozni a
stúdióból. Amikor végül odaértünk a Tivolihoz, nem fukarkodott.
Megvette a belépőket, befizetett minket mindenhová, virslit szerzett,
utána pedig csíkos nyalókát. Állandóan belelesett a borítékba, mintha
szemmel akarta volna tartani a pénzt.
– A gyerekek mindenből a legjobbat érdemlik – ismételgette, és
felváltva puszilgatta a hajunkat. Mindig le volt égve, engem pedig
furdalt a lelkiismeret, amikor elkényeztetett minket.
Palle papának ezzel szemben nem voltak anyagi gondjai. Nem
lehetett volna gazdagnak nevezni, de nem kellett aggódnia. Ingyen járt
könyvtárba, és mindent meg tudott engedni magának, amit akart. Sört,
tetoválóeszközöket és játékokat, ha Tessa vagy én kértünk tőle valamit.
Jól boldogult. A rádióra is elő tudott fizetni.
 – Amint egy igazi tengerész kiköt… – dalolta rekedten, amikor
Kisser azzal nyaggatta, hogy tegyen el minden számlát. – Subidubidú…
Az aarhusi diákok szerették, mert tudták, hogy akinek jól forog a
nyelve, arra Tato-Palle ingyen tetovál. Nem izgatta annyira a minta
jelentése, mint Kissert. Tetovált halálfejet, virágokat, orrárbóc alatt
élvetegen nyújtózkodó hableányt, neveket, vasmacskát, számokat,
golyónyomokat. Olyasvalamit akart adni az embereknek, ami tetszik
nekik, méghozzá jó minőségben. De persze nála minden jól nézett ki.
Amikor beesett hozzá valaki, Palle papa rábökött a falra és a polcokon
lévő mappákra, és így szólt:
– Ezek közül lehet választani. Keresd meg, neked mi jön be.
Ez nem azt jelentette, hogy közömbösen állt hozzá a munkájához.
Egyáltalán nem. Egy régi mondás szerint egy matróznak hét tetoválása
van, és ebből öt rossz. A mintának nem kell tökéletesnek lennie. Kisser
nagyon nem értett vele egyet. A tetoválások egy életre szólnak,
jelentette ki. Palle papa igazat adott neki, na de akkor mi van? Annyi
minden szól egy életre. Egy tetoválás olyan, mint egy sír, egy rítus
vagy egy emléknap. Az ember segítségül hívja őket, amikor valakije
meghal, cserben hagyja a bátorsága, vagy fakulni kezd egy élménye. A
minta szimbolikus, felesleges túl sokat morfondírozni rajta. Azt hiszem,
ezért sem furdalta a lelkiismeret, amikor mérgező növényt tetovált a
vendégeire.
Turbolya vagy csomorika, hát nem mindegy? Az a lényeg, hogy a
kuncsaft elégedetten térjen haza.
Kisser feladta, hogy a lelkére beszéljen. Megöregedett, sóhajtotta,
és összevissza hablatyol. Szerintem viszont Palle papa a legjobban a
folyamatban szeretett lenni, és ezt nagyon jól értettem. Amikor
rátaláltam a dédipapa herbáriumának valamelyik növényére, mindig
megörültem, de ugyanakkor kicsit el is szomorodtam. Keresni annyira
szuper, és a boldogságomba egy kis keserűség is belekeveredett, mert
elszaladt az idő, és véget ért az út. Palle papa azzal vigasztalt, hogy
minden ember az idő foglya. Sem koldus, sem király nem tudja
felgyorsítani vagy lelassítani. El kell fogadnunk, amit hoz. Persze
öngyilkosok is lehetünk, hogy megszabaduljunk mindentől, de ezt
miért akarnánk? Az élet gyönyörű.
 68
Elsétáltunk az erdőbe, és Tessa egy gyerekgyilkosról mesélt, aki
Németországban szedi az áldozatait. Látta az RTL-en, és olvasott róla a
Søndag hetilapban. Baden-Württembergben hét kislányt kábított el,
majd erőszakolt és fojtott meg, mialatt az édesanyjuk bevásárolt.
Vízvezetékszerelőnek adta ki magát, kék kapucnis pulóverben és
nadrágban csengetett be a házakba, mögötte az utcán hivatalos kinézetű
furgon parkolt lógóval az oldalán. Azt állította, hogy az önkormányzat
küldte, hogy ellenőrizze a vezetékeket, és korábban kivétel nélkül
kifigyelte, hogy a gyerek egyedül van otthon. Ezt az édesanyák is
megerősítették, mert már akkor látták a furgonját, amikor bevásárolni
indultak. Az ismeretlent elnevezték Krokodilnak, mert fedezékbe
húzódva leskelődött, és türelmesen várt az alkalomra, hogy
lecsaphasson. Baden-Württemberg teljesen felbolydult, senki sem
merte egyedül hagyni a gyerekét, és minden furgont átvizsgáltak. A
férfit még nem sikerült elkapni, de már közel járnak hozzá, utánozta
Tessa a bemondó komoly hangját. Az egyik kislány bátyja otthon
tartózkodott, és miután a Krokodil elkábította a húgát, egyszer csak
bement a kertből, mire a Krokodil elengedte a kislányt, és eliszkolt. A
fiú jól le tudta írni a pasast egy rendőrségi rajzolónak, és a fantomképet
nemcsak a német média, de a Søndag is lehozta, és Tessa az orrom alá
dugta. A Krokodil szeme az enyémbe fúródott.
Tessa történetei hallatán mindig remegett a térdem, és ez aznap is
így volt. Nem akartam meghallgatni őket, mégsem bírtam befogni a
fülem. Ennél jobban nem tudom elmagyarázni. Közben a jól ismert fák
árnyékai és az ösvények, amiket már annyiszor bejártunk, már nem
tűntek olyan barátságosnak. Nem lehet, hogy a baden-württembergi
gyerekgyilkos egy bokor mögül figyel minket?

69
Végre kikölcsönöztük a Krokodil Dundee kettőt, és megnéztük nálam.
Előtte tojássárgáját kevertünk ki cukorral, kukoricát pattogtattunk, és a
ház összes párnáját a tévé elé cipeltük. Tessa már régen nem aludt
nálunk hétvégén, mert mindig dolgozott, de a komp motorja elromlott,
ezért felborult a menetrend, és nem hozták át a reklámújságokat, így
másnap nem volt mit kivinnie, aminek rettentően örült. Kétszer egymás
után megnéztük a filmet, és utána nem tudtunk aludni. Először a filmről
beszélgettünk, de suttogóra kellett fognunk a hangunkat, mert Kisser
már kétszer bejött, hogy most már csönd legyen, és másodszorra
nagyon határozottan szólt ránk. Egyetértettünk abban, hogy a film
Bombe. Ezt Palle papától tanultuk, aki mindent Bombénak nevezett,
ami tetszett neki. Ha sütött a nap, Bombenwettert kiáltott, ha ízlett neki
valami, lebombenleckerezte. Miután ezt a témát kimerítettük, némán
feküdtünk egymás mellett. Már azt hittem, Tessa elaludt, amikor
hirtelen azt suttogta, hogy annyira hiányzik neki az apukája, hogy a
legszívesebben meghalna. Ne mondjon ilyet, feleltem. Hogy nem tud
nélküle élni. Erre azt válaszolta, hogy akkor intézzem el, hogy
hazajöjjön, amit meg is ígértem. A hangunk puha szaténszalagként
lebegett a sötétben. Tessa egy matracon feküdt a padlón, a kezünk
összekulcsolódott. Hirtelen kicsúszott a keze az enyémből. Lenéztem
rá. Olyan kicsinek tűnt, amikor aludt, pont mint amikor kisgyerekek
voltunk. Az arca kikerekedett, a finom haja beterítette a párnát.
Mindkét húsos tenyerét felfelé fordította. Óvatosan megérintettem a
hozzám közelebb esőt, és a mozdulatra az ujjai összecsukódtak, mint a
mimóza levelei. Már régen nem hallottunk Jimmyről, túlságosan is
régen. Egy idő után én is mély, fekete álomba merültem.
Kora reggel távoli telefoncsörgésre ébredtem. Még épphogy csak
derengett. Hallottam, hogy Kisser vécére megy, aztán pedig becsapódik
a bejárati ajtó. Kibújtam az ágyból, és az ablakhoz osontam. A kert
füvét harmat pettyezte. Ha Kisser felnézett volna, biztosan észrevesz,
de a robogójával volt elfoglalva. Sokáig tolta az úton, és csak a háztól
messze ült fel rá, hogy Ejby és a horizonton felkelő nap felé vegye az
irányt.
Amikor eltűnt a szemem elől, egy alak surrant át a kerten hátul. A
hirtelen mozgás gyorsan elülő hullámra emlékeztetett. Nem is igazán
tudtam, mit látok. Néha betért hozzánk egy-egy őz. Talán most is erről
van szó? Erőltettem a szemem, de semmi sem mozdult. Ekkor
elrobogott az úton Földműves Erik fehér terepjárója. Ezen egyáltalán
nem csodálkoztam, mert a Bakkely melletti földek kivétel nélkül az
övéi voltak, és reggelente be szokta járni őket. Miután eltűnt, megint
megpillantottam az alakot, és most egyértelműen láttam, hogy nem
állat, hanem ember. Elsietett a bükksövény mellett, és befordult a ház
mögé. Vadul dobogó szívvel átrohantam a konyhába, hogy kinézzek a
másik oldalra, ahol a cseresznyeszilva nőtt. Semmi sem mozdult, a nap
lassan már az éjszaka utolsó foszlányait is eloszlatta. Hirtelen tisztán
kirajzolódott előttem az alak a kert végében, ahol sűrűn álltak a magas
fák és a bokrok. Pár méter választotta el a faházamhoz vezető létrától.
Az utat kémlelte, mintha meg akart volna bizonyosodni arról, hogy
Földműves Erik nincs a közelben, ezért nem láttam az arcát, csak azt,
hogy dohányzik, és mintha kék kapucnis pulcsi lett volna rajta. Félelem
mart belém, és teljesen kireppent a szememből az álom.
Visszafeküdtem az ágyba, a takaróm fölé. Tessa csikorgatta a fogát, de
egyébként csend volt. Sokáig rémülten hegyeztem a fülem, és már hét
ágra sütött a nap, mire végre vissza tudtam aludni.

70
Amikor kikászálódtam az ágyból, Tessa a konyhában ette a cukrozott
zabpelyhet. Nem tetszett neki, hogy olyan sokáig aludtam. Még soha
nem unatkozott ennyire, közölte vádlón. Még csak Kisser sincs itthon.
Azzal védekeztem, hogy kora reggel felkeltem, amikor Kisser elment,
és aztán visszaaludtam. Azt is elmeséltem, hogy a kertben mászkált egy
rémisztő pasas, és amikor a kék kapucnis pulcsijához értem, Tessa
közbevágott, hogy tuti a baden-württembergi gyerekgyilkos volt.
Végigfutott a hideg a hátamon, de Tessa csak vállat vont. Néha azt
kívánja, hogy bárcsak elrabolná és megölné valaki, közölte durcásan.
Akkor az apja és Mona bekerülnének az újságokba, és szomorú képet
vágva mutogatnák az iskolai fotóit. Talán még Caspernek is hiányozna.
Kimentem, és a kert végét kémleltem, ahol az alak ácsorgott. Az
éjszaka árnyainak esélyük sem volt a túlélésre a vakító napfényben.
Kisser mindig azt mondogatta, hogy Bakkely a világ legbiztonságosabb
helye, mert annyira távol van mindentől, annyira kiesik, hogy még a
tolvajok sem találnak ide, és persze a kiszolgáltatott fiatalok kínzói sem
– már Dorte apját leszámítva. Fel nem bírta fogni, hogy talált rá a
lányára itt az isten háta mögött. De rátalált, és nekem most csak ezen
járt az agyam. Lehet, hogy az éjszakai pasas még mindig itt ólálkodik?
Senki sem hallaná a sikítozásunkat, és senki sem mentene meg minket.
A kertben egyre több erdei csillagfürt bukkant fel. Villámgyorsan
terjedtek. Kisser szép gaznak tartotta őket, és még nem döntötte el,
hogy megakadályozza-e az előretörésüket, vagy hagyja, hogy
meghódítsák a világot. Letéptem egyet, és visszamentem a házba.
Hirtelen nem találtam Tessát, de aztán meglett. Morcosan olvasott egy
tinimagazint az ágyamon. Lehet, hogy nem hiszi el, hogy láttam kint
egy pasast? A napfény más színben tüntette fel az emlékeimet, békés
nyugalom vett minket körül, de biztos voltam benne, hogy nem csak
képzelődtem. Leültem az asztalomhoz, és egy tűvel óvatosan
megemeltem a csillagfürt szirmait, hogy alájuk leshessek, de közben ne
tegyek bennük kárt. Elővettem a ceruzáimat. Felvázoltam egy egyszerű
pillangós virágot vitorlával, evezőkkel és csónakkal, porzókkal és
bibével. Néha felnéztem, és az utat kémleltem. A szomszéd háznál
valami megvillant. Tessa felpattant az ágyról, lezuttyant egy székre, és
pörögni kezdett vele. Azon törtem a fejem, hogyan tudnám
kiengesztelni. Nem hagyta abba a pörgést, és kezdett idegesíteni.
Ahogy forgott, hol rám nézett, hol ki az ablakon. Hirtelen
megmerevedett.
– Van kint egy kék kapucnis pulcsis pasas – suttogta.
– Ez nagyon nem vicces – feleltem, és ekkor kinyílt a konyhába
vezető ajtó. Tessa szeme elkerekedett, és a következő másodpercben
már a ruhásszekrényemben kuporogtunk. Megnyikordult a fürdő ajtaja,
és vízcsobogást hallottunk, mintha valaki vizelt volna. Amikor végzett,
lehúzta a vécét, aztán megnyitotta a csapot a konyhában. Kicsit később
felforrt a víz a tűzhelyen, és pirított kenyér szagát éreztük. Múltak a
percek. Mozdulatlanul füleltünk a konyhából kihallatszó zajokra. Végül
megint folyni kezdett a csapból a víz, és úgy tűnt, mintha a baden-
württembergi gyerekgyilkos mosogatna. Kinyílt, majd becsukódott a
konyhaajtó, és csend lett. Csak Tessa lélegzetvételét hallottam.
 71
Még akkor is a szekrényben csücsültünk, amikor Kisser hazaért. Csak
akkor bújtunk elő, amikor a konyhából a nevünket kiáltotta. Elsírtam
magam, és Tessa sem hasonlított a rettenthetetlen Flummira, akire
Jimmy mindig olyan büszke volt.
– Hol voltál? – sikítottam.
Kisser csitítani próbált. Mi történt? Kutatón méregetett, majd
felváltva vigasztalt minket. Amikor nagyjából megnyugodtunk,
elmesélte, hogy Buszsofőr Kenni az éjjel felkötötte magát a garázsában.
A búcsúlevelében azt írta, hogy nem tud tovább élni azzal, amit tett, de
Torsten Tizedes ennek ellenére letartóztatta Patrickot. Egy szavahihető
tanú állítólag látta röviddel éjfél után motorral elindulni otthonról, és
azt vallotta, hogy több mint egy órával később ért haza. Mona szerint
ez nem igaz, mert Patrick elaludt a tévé előtt, és egész éjjel a szófán
hortyogott, ezért ő egy székre szorult. Patrick most mindenesetre
Tranebjergben van az őrsön, Mona pedig teljesen kikészült.
– Szedd össze a cuccaidat! – szólította fel Kisser Tessát. –
Hazaviszlek.
Tessa kiment a fürdőszobába.
– Veletek megyek – közöltem Kisserrel.
– Felesleges, Jenny. Tíz perc múlva már itthon is leszek. Inkább
csinálj addig egy teát!
– Az éjjel egy pasas járkált a kertben.
– Egy pasas? – ismételte meg Kisser közömbösen, és felhajtott egy
pohár vizet. – Milyen pasas?
– Fogalmam sincs. Figyelte, ahogy elmész. – Erősen koncentráltam
Kisser arcára. Nem úgy tűnt, mintha bárkitől is félne. – Betört a házba,
és kenyeret pirított – folytattam, és én magam is hallottam, milyen
hülyén hangzik, amit mondok.
– Jenny… – nyögte Kisser.
– Nem maradok itt egyedül – makacskodtam, és majdnem megint
elsírtam magam.
– Hát akkor gyere velünk! – engedett Kisser.
– Nem hiszel nekem?
– De, persze hogy hiszek.
 72
Tessa ült Kisser mögött, engem pedig húztak maguk után. Őrült
gyorsan repesztettünk, és amikor megálltunk Tessáék előtt, Kisser nem
vette le a bukósisakját. Minél gyorsabban vissza akart indulni, de ez
nem jött össze. Casper tűnt fel a sarkon, és befutott egy taxi, benne
Patrick, akit ezek szerint kiengedtek. Kiszállt, és megállt a
kocsifelhajtón, így Casper nem tudott tőle bemenni a házba. Casper
megtorpant, Patrick pedig karba tette a kezét.
– Ugye nem szúrod hátba a saját családodat? – szólalt meg.
– Nem – felelte Casper rémülten. – Mire célzol?
– Felhívtad apucit azzal, hogy tegnap motorozni voltam?
Casper a fejét rázta.
– Felhívtad? – ordította Patrick.
– Nem! Esküszöm – fogadkozott Casper vékony hangon, és úgy
nézett ki, mint aki mindjárt elbőgi magát. Ez azért tetszett.
– Remélem is. – Ezzel Patrick megpöckölte az öccse mellkasát, de
olyan erősen, hogy az majdnem hanyatt esett. Ekkor valami váratlan
történt. Casper ökölbe szorította a kezét, és behúzott egyet a bátyjának.
Patrick elképedve kapott a vérző orrához. Egy hosszú másodpercig
értetlenül nézte az ujjait, aztán Casperre vetette magát. Három gyors
ütést mért az arcára, majd a földre vitte. Ezután beült a kocsijába, és
csikorgó kerekekkel elhajtott. Mona kijött a házból fürdőköpenyben, és
sikítozni kezdett, amikor észrevette, mi történt. Mindent vér borított, és
Casper a tenyerén tartotta az egyik metszőfogát. Úgy emelte Mona felé,
mintha egy bírósági ügy bizonyítékai közé akarta volna felvetetni.
Mona képtelen volt abbahagyni a visítást. Kisser berohant a házba
konyharuháért meg hideg vízért, Tessa és én pedig Caspert
vigasztaltuk, bár kevés lelkesedéssel. Casper azt nyüszítette, hogy meg
fog halni, mire Tessa a szemét forgatta, míg Kisser egy nedves
konyharuhával borogatta a feldagadt pofáját.
Mona hirtelen teljesen összeomlott. Bevallotta, hogy nem bírta
elmondani Lonénak, hogy Buszsofőr Kenni meghalt.
– Nem mondod el neki te? – könyörgött Kissernek. – Kenni volt
Rolf keresztapja.
– A francba! – nyögte Kisser. – Én csak haza akartam hozni Tessát.
 Ekkor az emeletről sikoly hallatszott. Félelmetes sikoly, amit egy
kisgyerek rémült sírása követett. Mindannyian berontottunk a házba,
faképnél hagyva Caspert meg a véres fogát. Felrohantunk a lépcsőn,
aztán végig a folyosón.
Lone sikított. A folyosó végén állt Tessa ajtaja és a fürdőszoba
között Rolffal a karján. A szája elnyílt.
– Mi a baj? – markolta meg Kisser a karját.
És akkor rájöttünk, mi a baj.
Bettina a padláson feküdt. A fekete haját becsípte a csapóajtó. Csak
a haját láttuk, mert a csapóajtó zárva volt. Élettelenül lógott. Tessa és
én is sikítani kezdtünk. Bettina már három hónapja eltűnt, egész
Samsøt felforgatták miatta, ő pedig közben végig a padláson volt.

73
Kisser lezavart minket a nappaliba, és azt kérte, hogy hagyjuk abba a
visítást, mert nem tud gondolkozni. Lone az egyik sarokban állt Rolffal,
és mormolt valamit, közben az ablakon bámult kifelé. Rolf már nem
bőgött. A Lone nyakában lógó borostyánnal játszott. Lone hasa
elképzelhetetlen méretűre duzzadt, biztosan nehezen tudta megtartani a
fiát a csípőjén, de csak akkor tette le, amikor Rolf ingerülten ficánkolni
kezdett. Tessa és én egymást átölelve ültünk, Mona pedig egy
laposüvegből italt töltött egy kávéscsészébe, bár hivatalosan már nem
fogyasztott alkoholt. Remegő kézzel emelte a szájához a csészét,
miközben Kisser a rendőrséget hívta.
Tíz perccel később két szirénázó rendőrautó állt meg a ház előtt.
Casper egész idő alatt a kivert fogát siratta a földön, de most bejött a
házba Torsten Tizedessel, a konyhába vonult, és vadul köpködött a
mosogatóba.
– Jó napot! – szólalt meg Torsten. Szinte olyan hangon mondta ezt,
mint egy végrehajtó, aki a tévéért jött. Mögötte feltűnt két szárazföldi
kollégája, és azon gondolkoztam, vajon tudják-e, hogy a fürdőköpenyes
nő, aki kávéscsészéből piál, Torsten életének a nagy szerelme, a
konyhában vért köpő idióta meg a szerelmük gyümölcse.
 Váltottak pár szót Kisserrel, mielőtt felmentek volna az emeletre.
Öt perccel később már le is jöttek. Torsten telefonon erősítést hívott.
Két órát kell várni az aarhusi technikusokra, és addig nem mehetünk
fel. Mivel nem volt szabad használni a vécét, Tessa és én átmentünk
Kukkoló Gerdához pisilni.
Kukkoló Gerda természetesen figyelemmel kísérte az egész
hajcihőt, és alig akart minket hazaengedni, mert mindent tudni akart.
Amikor visszaértünk Monához, Torsten a konyhában beszélt Casperrel,
aki ünnepélyesen átnyújtotta neki a fogát. Tessa megint a szemét
forgatta. Kicsit később Torsten bevitte a fiát a balesetire, és Kisser
megkérdezte az egyik rendőrtől, nem vihet-e vissza Tessát és engem
Bakkelybe. Egy tetthely nem gyerekeknek való, érvelt, de azt a választ
kapta, hogy sajnos várnunk kell. Hát vártunk.
A technikusok biztosan a délutáni kétórás komppal jöttek át
Hovból, mert fél négy előtt valamivel két újabb rendőrautó állt meg a
ház előtt. Már kopogott a szemem az éhségtől. Az újonnan érkezettek
bőröndöket cipeltek be, és hárman lábzsákot és vékony gumikesztyűt
húztak. Egy negyedik Martin Bachként mutatkozott be, és amikor kezet
nyújtott Kissernek, az az érzésem támadt, hogy jól ismerik egymást,
mert Kisser Martinnak szólította, a férfi pedig őt Kissnek, ahogy csak
pár régi barátja szokta nevezni. Kisser halkan beszámolt neki a
történtekről. Martin jegyzetelt, bólogatott, és feltett néhány kérdést. Azt
is tudni akarta, hogy kicsoda Lone, aki már több mint egy órája
mozdulatlanul ácsorgott, miközben Rolf szétszedte a nappalit. Kisser
megpróbálta leállítani, de végül feladta. Most beszámolt arról, hogy
Lonáék háza nyolc napja leégett, mire Martin írt valamit a
jegyzettömbjére, és megint bólogatott. A három technikus felment az
emeletre, nyikorgott a lábuk alatt a padló, én pedig mindent elkövettem,
hogy ne képzeljek magam elé semmit, de hát már akkor sem voltam
teljesen hülye. Tudtam, hogy ha Bettina holtteste az elmúlt három
hónapot a padláson töltötte, akkor most nem nyújt túl szép látványt.
Megjelent előttem a Mosbjerg tanya dögkútjában talált felpuffadt
disznó, és hirtelen rájöttem, hogy valami nem stimmel. Ha egy döglött
állat már pár nap után bűzölögni kezd, és legyek garmadája zümmög
körülötte, akkor hogy lehet, hogy Bettina szagát senki sem érezte meg?
Ezek szerint valaki most hozta ide, de kicsoda? És hogyan lehet odébb
cipelni egy bomlásban lévő testet? Forogni kezdett a gyomrom, és
hiába volt üres, attól tartottam, hogy kidobom a taccsot Mona megviselt
szőnyegére. Mindig irigyeltem Bettina hosszú, fekete sörényét, de most
az élettelenül lógó haj ráégett a retinámra, és nem voltam biztos benne,
hogy meg fogok tudni szabadulni a szörnyű képtől.

74
A lépcső felől léptek zaja hallatszott, és megjelent az ajtónyílásban az
egyik technikus.
– Ez valami vicc? – kérdezte dühösen. Az egyik kezében egy
döglött siklót tartott, a másikban pedig Bettina skalpját. – Mert ha igen,
akkor elég rossz.
Megint felsikítottunk, amikor Bettina haját és a döglött siklót
külön-külön papírzacskókba tette, de aztán rájöttünk, mi a helyzet, és
abbahagytuk a sikítást, bár ebben az is közrejátszott, hogy ránk dörrent,
hogy hallgassunk már el. Nem Bettina haját zacskózta be. Bettina nincs
a padláson? Mona parókáját találtuk meg, és már azt is tudtam, ki tette
oda. Michael, természetesen. Olyan megkönnyebbülés öntött el, mintha
kiderült volna, hogy Bettina nem is tűnt el, de aztán Tessára néztem,
akinek az arcán a vereség tudatával keveredő düh látszott. Michael
megsemmisítő csapást mért rá, és olyan gonosz tréfát űzött vele, hogy
alig kapott levegőt.

75
Egész úton hazafelé Kisser szidalmait kellett hallgatnom. Gyalog
mentünk, mert a robogó nem indult, vagy legalábbis Kisser úgy tett,
mintha nem tudná berúgni, hogy bőven legyen ideje megmosni a
fejemet. Meg volt róla győződve, hogy Tessa és én lógattuk le Mona
parókáját a padlásról, hogy megszívassuk Michaelt. Nem talált
szavakat, hogy kifejezze, milyen ízléstelenséget követtünk el. Felhozta
a siklót, és szigorú „ne merészeld azt állítani, hogy semmi közöd
hozzá” pillantást vetett rám, majd, amikor látta, hogy igaza van,
könyörtelenül a földbe döngölt. Állatkínzónak nevezett, aki nem
törődik más élőlényekkel. Úgy beszélt, mint aki személyesen ismeri a
komposzthalmunkban lakó összes siklót, és igazából már hiányolta is a
kis Ellát, aki most megkerült. Többször elismételte, hogy én, Jenny
Winther, meggyilkoltam egy ártatlan állatot, kiragadtam az élőhelyéről,
a komposzthalom meghitt biztonságából, és feláldoztam, mintha isten
lennék, de nem vagyok az, nem vagyok isten! Értem?
Megpróbáltam elmagyarázni, hogy soha nem követnénk el olyan
ocsmányságot, hogy elhitetjük másokkal, hogy megtalálták Bettina
holttestét, és hogy Michael a bűnös, de Kisser ügyet sem vetett rám,
csak tovább szidott. Többet várt tőlem. Gyerekes és gonosz dolgot
műveltünk, ami bizonyítja, hogy Tessa és én már nem vagyunk jó
hatással egymásra. Mona akár szívrohamot is kaphatott volna.
Amikor Bakkelybe értünk, Kisser némán dühöngve állította le a
robogóját, aztán bevonult a házba, és becsapta az ajtót az orrom előtt.
Mielőtt elindultunk volna, Mona hatalmas pofont kevert le Tessának,
aki felvisított. A rendőrség nem avatkozott közbe azzal, hogy
gyerekeket megütni tilos. Egyszerűen távoztak, miután Martin Bach
morgott valamit a százharmincötös paragrafusról meg a rendőrség ok
nélküli kihívásáról, ami pénzbírságot, sőt akár börtönbüntetést is maga
után vonhat. Tessa és én is tudtuk, hogy kamuzik, elvégre kiskorúak
vagyunk, és amúgy sem követtünk el semmit. Ha valakit rács mögé kell
dugni, akkor az Michael.
Fel-alá járkáltam a kertben, és azon pufogtam, milyen igazságtalan,
hogy ilyen helyzetbe kerültünk miatta. Nagyon megbántam, hogy
elvittem a siklót. Rettentően. Nem akartam, hogy meghaljon. Elsírtam
magam. Reméltem, hogy Kisser meghallja, és behív, hogy
megvigasztaljon. Azt is reméltem, hogy a fülembe súgja, hogy tudja,
hogy Michael lógatta le a parókát a padlásról, és tisztában van vele,
hogy soha nem ártanék egy ártatlan állatnak.
De nem hívott be. Felkapaszkodtam a faházamhoz, és kinyitottam
az ajtaját. Az én faházam, nem Niklasé. Kisser miért nem áll soha
mellém?
Hirtelen megmerevedtem. A faházamban lakott valaki. Az ágyon
egy csíkos huzatú dunyha volt összetekerve, az ablakban pedig két
elfújt gyertya. A padlón egy sátrat vagy talán egy túlméretezett
hálózsákot láttam, mellette egy nyitott zöld táskában ruhákat. Kicsit
odébb egy termosz állt, ami a megszólalásig hasonlított a miénkre. Az
ágy alá két pár cipőt tettek, és az asztalon lévő gyerekkori
kőgyűjteményemre chipses és gumicukros zacskókat hajítottak. Akis
szekrényen, amiben tollakat, bagolyköpeteket, könyveket és
gesztenyéket tartottam, egy doboz vörös Winfield cigaretta feküdt,
mellette egy öngyújtó és egy kék útlevél, amin fehér írást és aranyszínű
figurákat vettem észre. Felül az „Australia” szót olvastam, és már
mielőtt kinyitottam volna, tudtam, kié. Igazam is lett. Jacké volt, akivel
Félszem Henning leégett háza előtt ismerkedtem meg, akinek azt
kamuztam, hogy Rolf az öcsém, és akiről kiderült, hogy jóban van
Dennisszel, és együtt mennek a Roskilde fesztiválra. Teljesen
elképedtem. Miért vannak a cuccai a faházamban? Az emeleten lévő
három vendégszoba üres, szóval akár be is költözhetett volna
valamelyikbe.
Ekkor a pillantásom egy kék kapucnis pulcsira esett, ami egy
szögről lógott a falon, és egy másodpercre megfagyott bennem a vér, de
aztán láttam, hogy nem olyan, mint amit Tessa mutatott. A baden-
württembergi gyerekgyilkos világoskék pulcsijának az ujján fényes,
szürke csík futott végig, Jack pulcsija viszont sötétkék pamutból
készült, bár már eléggé kifakult. Igazából soha nem is hittem, hogy a
baden-württembergi gyerekgyilkos mászkál a kertben. De egy dolgot
még mindig nem értettem. Jacknek a Roskilde fesztiválon kellene
lennie Dennisszel. Láttuk is, amikor elindultak.

76
Mire bebaktattam a házba, Kisser lenyugodott. Főzött teát, ami most az
asztalon gőzölgött, a sütőben pedig sajtos szendvics pirult. Amikor
meghallott, bejött a stúdióból, ahol a másnapi munkára készült. Éppen
tűt fertőtlenített az autoklávban. Arra tippeltem, hogy nagy munka vár
rá, mert egy közepes nagyságú rajzot erősített az ágy felett lévő parafa
táblára. Angyalt ábrázolt. Az arcán szelíd igazságosság tükröződött, az
egyik kezében homokórát tartott, a másikban hosszú, éles kardot. Egy
menekülő férfi fölé emelkedett, mint romboló cunami egy part fölé,
ahol semmi sem fogja túlélni, amikor lezúdul a víz. Kisser becsukta
maga mögött a stúdióba vezető ajtót, és rám mosolygott.
Csak akkor hozta fel megint a Monánál történteket, amikor leültünk
a nappaliban a teával és a szendviccsel.
– Mondj el mindent elölről! – szólított fel, én pedig
engedelmeskedtem.
Figyelmesen hallgatott.
– Hogy jutott eszedbe összeszedni egy siklót a komposztból? –
kérdezte, amikor végeztem.
– Nem gondolkoztam – feleltem csendesen.
– Tényleg nem.
Némán ültünk egy ideig.
– Tessa a barátod – szólalt meg végül Kisser. – A családunk tagja.
Örökre az marad. De nem kell mindig azt csinálnod, amit mond.
Használd a fejed.
Bólintottam.
– De hiszel nekem, igaz? – kérdeztem könnyes szemmel. – Nem mi
tettük oda a parókát, hanem Michael. Mi soha nem csinálnánk ilyesmit.
– Hiszek neked.
Kissertől mindig azt hallottam, hogy akit szeretünk, annak igazat
kell mondanunk. Talán nem rögtön, de záros határidőn belül. A
hazugságokat mindig ellepi a homok, és az ember hirtelen járhatatlan
vidéken találja magát, amit elborítanak a valótlanságok.
Rettenetesen furdalt a lelkiismeret, de tényleg nem gondoltam
végig a vízisiklós ügyet. Pont az ölébe akartam kuporodni, hogy
megtisztítson a közelsége és az illata, amiben kellemesen keveredett a
szappan és a Trésor, amikor megzavart minket egy autó. Ami utána
történt, az örökre megváltoztatta azt, amit az anyámról gondoltam.

77
Dennis pick-upja gurult felénk a Bakkevejen. A volánnál Dennis ült,
mellette Jack terpeszkedett, ahogyan csak a fiúk tudnak: mintha túl
nagyok lennének az üléshez, bár van egy csomó helyük. Bekanyarodtak
a ház elé, és Kisser véget vetett a köztünk lévő meghittségnek.
 – Teljesen elfelejtettem! – kiáltott fel.
– Micsodát?
– Dennis barátja, Jack, nálunk tölt pár napot. Vagy mondtam már?
Holnap kap egy tetoválást.
Kamuzott. Pontosan tudta, hogy nem mondott semmit.
Felálltunk, kimentünk a fiúk elé, és szemtanúja lettem a
legkontárabb színházi előadásnak, amihez életemben
szerencsétlenségem volt. Egyik szereplő sem járt be a próbákra, és csak
úgy-ahogy gyakorolták be a szövegüket.
Dennis arról áradozott, milyen szuper volt a fesztivál, és mennyire
bejött nekik a Pearl Jam. A lábát térdig sár borította. Jack mosolyogva
bólogatott, és mindenben egyetértett Dennisszel. A Pearl Jam még a
londoni koncertjüket is felülmúlta! Bár ő sem úgy nézett ki, mint akit
skatulyából húztak elő, nem úgy festett, mintha az elmúlt hetet egy
fesztivál sarában hemperegve töltötte volna, hanem inkább úgy, mint
aki a faházamban csövezett. Micsoda kamugép!
– Kösz, hogy beköltözhetek, amíg kitetoválsz – hálálkodott
Kissernek az éneklő kiejtésével.
– Szívesen. Most senki sem lakik nálunk, szóval maradhatsz,
ameddig csak akarsz.
Egyik csapnivaló színészről a másikra néztem.
– Van táskád? – kérdeztem Jacktől. – Felviszem neked.
– Hátul a kocsiban. Már hozom is, de én is fel tudom vinni. Ezzel
kivett egy kék-fehér csíkos táskát az autóból, amiben legfeljebb egy
törölköző lehetett. Kisser és Jack lelkesen mosolyogtak. Nem értettem,
miért alakoskodnak. Azt elhittem, hogy Dennis Roskildében volt, de
Jack tuti nem most ért vele haza a kalundborgi ötös komppal, és
biztosan nem csápolt a Pearl Jamen és a Megadethen, bármit is hadovál
Dennis. A faházamban héderelt a zöld táskája meg az „Australia”
feliratos útlevele társaságában.
Kisser olyasvalakinek hazudik, akit szeret.
 78
Bevonultunk a konyhába, és Kisser felszólította a fiúkat, hogy vegyék
le a sáros cipőjüket, bár Jackéről kábé enni lehetett volna. Kávét tett fel,
zsíros kenyeret kent, majd sót és uborkát vett elő. Dennis
elragadtatottan lelkendezett, hogy ez milyen jót fog tenni a
negyednaposságuknak. Tovább fecsegett a fesztiválról. Tetszett,
ahogyan jó kedélyűen formálja a szavakat a széles szájával. Nagyon
elütött a családjától, ahol mindenki más megrugdosott ebre hasonlított.
Amikor filmet nézett Monával, hangosan, szívből nevetett. Nem
horkantgatott morcosán, mint Patrick, vagy szipogott tudálékosan, mint
Casper, és nem jutott neki semmi Tessa szeszélyességéből sem. Nem
csipkedett, nem sziszegett, nem ingadozott a hangulata. Az ember
mindig tudta, hányadán áll vele. Hirtelen rájöttem, azért ilyen, mert
nincs apja, aki megkeserítené az életét. Pont, mint nekem. Patrick apja
gyilkosságért ül, Casper apja egy felfuvalkodott barom, abba pedig
mindig kicsit belehaltunk, hogy Tessa apját vártuk, hiányzott,
kérdezősködtünk utána. Az idő legnagyobb részében a távolléte felett
érzett fájdalom mardosott minket. Dennis és én ezt megúsztuk. Csak az
édesanyánkhoz tartoztunk. Egy pillanatig elbűvölve néztem. A szeme
körül fehér volt a bőr, mint egy pandának. Gondolom, Roskildében hét
ágra sütött a nap.
Buszsofőr Kennire terelődött a szó, és bár Kisser megpróbált más
témát bedobni, láttam magam előtt, amint egy kötélen himbálózik a
garázsban. Megborzongtam a gondolatra, hogy beledugta a fejét a
hurokba, és kirúgta maga alól a széket. Amikor Sabrina apja
felakasztotta magát, Tessa állahdóan arról beszélt. Valahol olvasta,
hogy aki így követ el öngyilkosságot, az nem tudja meggondolni
magát, csak tehetetlenül rúgkapál, és hiába próbálja elérni a lábujjával a
felborult széket, a kötél ettől csak szorosabban feszül a nyakára. Ez a
részlet nagyon foglalkoztatta a fantáziáját. Azt nem sajnáltam, hogy
Buszsofőr Kenni meghalt, hogy eltűnt az életünkből, de ahogyan
távozott, azt rettenetesnek tartottam.
– Minden tele van zsaruval – újságolta Dennis. A „minden”-nel
Permelillére célzott, Buszsofőr Kenni lakhelyére. Vagyis volt
lakhelyére. – Még pont átértem a városon, amikor elkezdték elterelni a
kocsikat.
– Alaposan ki kell vizsgálniuk az ügyet, bár öngyilkosság – vont
vállat Jack. – Ez természetes.
Kisser felköhögött. Én egy szalvétát hajtogattam, és nem emeltem
fel róla a pillantásomat.
Még pont átértem a városon. Átértem. Első szám egyes
személyben. Mert egyedül ült a kocsiban, egyedül szállt fel a kompra,
és egyedül bulizott Roskildében is. Tuti nem sokkal korábban vette fel
Jacket, talán a sárga tanya túloldalán a Bakkevejen, most meg itt
komédiáznak. Hihetetlen, mennyire hülyének néznek. De talán tényleg
hülye vagyok, mert bár átlátok rajtuk, semmit sem értek, csak azt
tudom, hogy kamuznak.
Ezek szerint Kisser holnap Jackre fogja tetoválni azt a nagy
angyalt. Megint megpróbálta elterelni a figyelmünket Kenni
öngyilkosságáról, ezért kihozta a stúdióból a rajzait meg az eredeti
festmény egy másolatát. A képet Alfred Rethel német festő festette, a
címe Nemeszisz, mesélte. Hirtelen elhallgatott. Soha nem avatott be a
munkájába, mindig azt mondta, hogy csak a felnőttekre tartozik. Persze
inkább ez, mint hogy túl sokat halljak a kötél általi öngyilkosságról.
Jack a festményt csodálta. Kisser szétpakolta a rajzait az asztalon.
Jack kibújt a pólójából, amitől én teljesen zavarba jöttem. Kisser
óvatosan igazgatta a rajzait a hátán. Jack kicsit hátradőlt felé. A karját
és a mellkasát már kivarratta, de a hátán még nem volt semmi. Nem
mozdult. Az izmai jól láthatóan rajzolódtak ki a válla világos, enyhén
szeplős bőre alatt. A karját a térdére támasztotta, a keze lazán lógott.
Hirtelen észrevettem, hogy hiányzik az egyik kisujja. Dennis és Kisser
a tetoválásról beszéltek, és úgy nézték Jack hátát, mintha egyenetlen fal
lenne, amire polcot akarnak szerelni. Kisser korábban megszemlélte
Dennis házi tetoválógépét, és tetszett neki, bár amiatt mindennek
elmondta, hogy megengedte Jimmynek, hogy Bettinán használja.
Azzal, hogy Dennis most részt vehetett a másnapi tetoválás
előkészületeiben, azt akarta tudatni vele, hogy megbocsátotta neki a
hülyeségét. Legalábbis egyelőre.
Jack némán mosolygott, és hirtelen rám kacsintott. Apró szeme
kéken világított a napbarnított arcában, mint két tiszta topáz. A haja
égnek állt, ráfért volna már egy alapos mosás.
 – Nem akarod megnézni? – kérdezte, de hangtalanul, mintha a
szavait csak és kizárólag nekem szánta volna. Zúgó fejjel felálltam, és a
háta mögé léptem. Még nem szabadultam meg a zavaromtól. Dennis
odébb húzta az egyik rajzot, és mondott valamit az angyal teste által
bezárt szögről. Egy kicsit meg akarta dönteni. Kisser egyetértett vele.
Az eredeti kép teljesen lenyűgözött. A rettegő férfi rohan, a vörös
köpenye lobog utána. Ő is fegyvert tart a kezében, de nem próbálja az
angyal ellen fordítani, inkább menekül. Az angyal szép és szelíd.
Feladatot teljesít, a férfi nem szökhet meg előle. Ha utoléri – és utol
fogja –, végez vele. Ennek így kell lennie. A lebegő angyal és a
menekülő férfi mögött más halottakat lehet kivenni. Az igazságosság
csataterén estek el, egy földnyelv szélén, amin túl a tenger háborog. Az
ég sötét, nyugtalan. A bosszú istennője lesújt.
Dennis megkérdezte Kissertől, áthozza-e neki a gépét a műhelyből,
mire Kisser figyelmeztető pillantást vetett rá, Dennis pedig el nevette
magát.

79
Másnap Kisser reggeli után rögtön munkához látott. Jack csendes volt,
olyan vihar előtti csendes. Lehunyt szemmel ült a konyhában pólóban,
halásznadrágban és vietnámi papucsban, az ölében egy viharvert
walkmannel. Használta a fürdőszobát, ez alkalommal hivatalosan, és
evett pár falatot, bár Kissernek nyaggatnia kellett. Üres gyomrú
vendéget nem tetovál. Végül megpöckölte Jack vállát, és megkérdezte,
hogy készen áll-e. Jack nem reagált, de hirtelen egyenesen rám nézett,
és kacsintott.
– See ya on the other side – suttogta, és felállt.
Kisser határozottan becsukta a stúdió ajtaját, és nem sokkal később
zümmögni kezdett a tetoválógép. Kimentem a folyosóra, hogy
felhívjam Tessát. Casper vette fel. Nem tudja adni Tessát, mert
szobafogságban van, „azért a szarért, amit csináltatok”, tudatta velem
olyan hangon, mint akinek hiányzik egy foga.
– Nem csináltunk semmit – feleltem.
– Ja, tényleg nem.
 – Nem volt hely a fogorvosnál? – kérdeztem gonoszkodva, mire
Casper azt válaszolta, hogy készül az új foga Aarhusban, de egy hétbe
telik. Megkértem, hogy adja Michaelt.
– Igen? – szólt bele Michael. A telefonban nagyon fiatalnak tűnt,
még nálunk is fiatalabbnak. Halkan közöltem vele, hogy undorító,
hazug disznó. Jól tudja, hogy nem mi lógattuk le a parókát a padlásról.
Soha nem csinálnánk ilyen gonoszságot, főleg Bettina eltűnése után
nem. Az egész az ő hibája. Ő kezdte. Hirtelen azt sziszegtem, hogy
bosszút fogunk állni. Nem érezheti magát biztonságban. Többszörösen
visszafizetjük neki, amit elkövetett ellenünk, méghozzá akkor, amikor a
legkevésbé számít rá. Kicsit úgy beszéltem, mint Tessa. Ördögin.
– Átadom – felelte Michael hangosan. – Biztos vagyok benne, hogy
ő is alig várja, hogy jövőre megint találkozzatok. – Ezzel letette, nekem
meg folyni kezdtek a könnyeim a dühtől, de némán sírtam, nehogy
Kisser meghallja, és megkérdezze, mi a gond. Szobafogság az év
végéig? De hát Hamburgba megyünk Palle papával! Átsurrantam a
házon. Tessa semmit sem követett el! Az én hibám, hogy a sikló
megdöglött, mert én szedtem ki a komposztból; és vittem el Ejbybe, a
maradék meg Michael műve. Tessa semmit sem követett el!
Tiszta törölközőket vettem elő a szekrényből, mert nekem kellett
arról gondoskodnom, hogy a vendégszobák mindig el legyenek látva
velük. Óvatosan átléptem a nyikorgó lépcsőfokot, és már fenn is voltam
az emeleten. Kisser gépének a zümmögése átszűrődött a parkettán, és
majdnem biztos voltam benne, hogy mindketten zenét hallgatnak.
Beléptem a toronyszobába, ahol Jack lakott.
Én mutattam meg neki a szobákat az előző napon, és ő választotta
ki, melyik szimpatikus neki. Mindhárom szobában körülnézett, és
mindegyiket leverynice-ozta. Hirtelen törékenynek tűnt, alázatosnak. A
toronyszoba teljesen lenyűgözte. A nap lemenőben volt a búzaföld
felett, a szoba varázslatos narancsszínben fürdött, és minden békét
árasztott. Persze hogy azt választotta, pedig az volt a legkisebb.
Mondjuk nyilván az is vonzotta, hogy kiülhet dohányozni az erkélyre.
Az ajtaját szerencsére résnyire nyitva hagyta. Csak pár
másodpercre lesz szükségem. Körbepillantottam. A csíkos táska,
amiben legfeljebb egy törölközőt hozhatott, az erkélyajtó melletti
széken volt, ahova az előző nap tette. Közben odakerült a padlóra a
zöld táska is, amit a faházamban láttam. Az ágy alatt megtaláltam a
faházból ismerős két pár cipőt. Szóval átcuccolt a faházból a
toronyszobába, biztos miután én elaludtam. A gép hirtelen elhallgatott.
Megnyitották a csapot a konyhában, és váltottak pár szót. Pont sikerült
kiiszkolnom a szobából, és behajtanom az ajtót, mire léptek zaja
hangzott fel a lépcsőn.
– Mit csinálsz? – kérdezte Jack, amikor felért. Nem volt rajta póló,
és kíváncsian méregetett.
– Én teszem ki a tiszta törölközőket – feleltem, és bizonyítékul a
magasba emeltem a nálam lévő törölközőhalmot.
– Aha – pislantott vidáman.
– Készen vagytok?
– Nem. – Bement a szobájába. – Csak elemért jöttem. Gyáva nyúl
vagyok, és tetoválás közben muszáj zenét hallgatnom, de lemerült a
walkmanem – nevetett.
A hátát néztem. Az angyal kontúrja már rákerült. Némán lebegett a
levegőben az áldozata felett, aki még biztonságban tudhatta magát
Kisser asztalán, de pár óra múlva ott fog rohanni rémülten a gyönyörű,
kegyetlen angyal elől, örök menekülésre kárhoztatva. Jack hátán
megfeszültek az izmok, és libabőrös volt. Az adrenalin hidege,
mondogatta Kisser. A test riadókészültsége okozza, az, hogy a szív vért
vonz magához. Jack beletúrt a zöld táskába, zoknikat és pólókat szórt
belőle a padlóra.
– Darned – morogta. A táska külső zsebeit is átkutatta mindkét
oldalon, de végül feladta, és rám emelte a pillantását. – Nincs elemem.
Van walkmaned? Anyukád sem tudott adni.
Azt feleltem, hogy magnóm van, és annak az elemei nagyobbak,
mire hümmögött egyet, és kifordult a szobából. Letettem a tiszta
törölközőket az ágyára. Kisser gépe megint megszólalt, amikor a
lépcsőhöz értem, de azért még halkabban osontam, mint az előbb, mert
tudtam, hogy nem hallgatnak zenét.

80
Egy óra múlva Kisser a nevemet kiáltotta. Nem mennék be kicsit
Jackkel beszélgetni? Zene nélkül alig bír magával, és ma még legalább
háromórányi munka hátravan, aztán holnap öt. Állandóan a
fájdalommal foglalkozik és rángatózik, de most fontos, hogy ne
izegjen-mozogjon a keze alatt, mert az angyal szárnyának olyan
részéhez értek, ahol irtózatos pontosságra van szükség. Kisser
hangjából ingerültség csendült ki. Uralkodott magán, de hát ismertem.
Korábban soha nem hívott be a stúdiójába. Előfordult, hogy kiadott egy
kisbabát, vagy megkért, hogy vigyek nekik szörpöt, és ha törzsvendég
volt nála, aki látott felnőni, akkor beköszönhettem, de még soha nem
invitált be munka közben.
Jack fordítva ült egy széken. A hasát nekitámasztotta a
háttámlának, a hátát Kisser megvilágította egy lámpával. Leültem
Jackkel szemben, és Kisser folytatta a munkát.
Jack hálásan pislogott.
– Milyen tetkót akarsz a tizennyolcadik szülinapod után? –
kérdezte.
Kisser kurta mosolyt villantott rám, majd belemártotta a tűt a sárga
festékbe, hogy mennyei fénybe burkolja az angyal finoman bordázott
szárnyát. A menekülő férfi még mindig az asztal biztonságát élvezte,
mégis szinte rémültebb arcot vágott, mint az előbb.
– Lehet, hogy semmilyent – feleltem, és mélyen beszívtam a
levegőt.
Jack ajka nevetésre rándult. Összefonta a kilenc és fél ujját, és úgy
fordította a fejét, hogy nem láttam rá az arcára. A tetovált karját
néztem. Teljesen ellepték az emberi alakok. Ráismertem Einsteinre,
Gandhira és Neptunra, de nőket is láttam. Hajóorrdíszeket, egy
amazont, akinek az orrát kúpban végződő piercing fúrta át, felette pedig
a buja, telt keblű Afroditét mirtuszkoszorúval. Hirtelen észrevettem,
hogy Jack is néz engem. Ugyanúgy fürkész, ahogy én fürkészem őt.
Lebuktam. Erwischt. Pár ciki perc után már mindenféléről dumáltunk.
Olyan kérdéseket tett fel, amikre összetett válaszokat kellett adnom, és
belekérdezett a magyarázataimba, amiket így ki kellett bővítenem.
Látott az erdőben, közölte. Mit szedtem? Elmeséltem, hogy miket
gyűjtök. Miért? Sokat beszéltetett, és így eltereltem a figyelmét, pont
ahogy a Walkman is elterelte volna. Dánul beszéltünk, de néha angolra
váltott. Good girl, dicsért meg, amikor arról számoltam be, hogy a
dédipapa herbáriumának az összes növényét meg akarom keresni.
 Az osztályban én voltam a legjobb angolból, és Tessa volt a
második. Jimmy imádott angolul társalkodni velünk. A kiejtése
hasogatta a fülünket, teljesen reménytelennek tartottuk. Mindenféle
marhaságot összehordott, mint például: „How are you, Derek, lenyeltél
egy legyet?” Gyakran egész nap angolul beszéltünk, és lefordítottuk
dánra. Jimmy alig kapott levegőt a röhögéstől, amikor sikerült valamit
elferdítenie. Mondjuk azt, hogy „a voice is calling”, úgy fordította,
hogy „Vojens és Kolding”, a „friendship” szót pedig állandóan „baráti
hajódként ültette át dánra.
Amikor ismeretlenekkel akadtunk össze, például Ballenban nyáron
a kikötőben, akkor mindenféle nyelven karattyolt nekik, még svédül is,
amit aztán egyáltalán nem beszélt, és rövid idő alatt egy csomó mindent
megtudott róluk, akár németül szövegelt, akár angolul, akár valami
teljesen más nyelven, és Tessa ilyenkor a legszívesebben a föld alá
süllyedt volna, de Jimmy közvetlensége miatt egész jól megtanultunk
angolul. Németül persze még jobban tudtunk, mert Palle papával
gyakran németül beszéltünk. Én igazából minden tárgyból jó voltam a
suliban, de Tessa gyakran mondogatta, hogy ha nem lenne negyedrészt
német, és nem lenne egy olyan apja, aki gátlástalanul süketéi angolul,
és az „állásközvetítés” kifejezést úgy fordítja angolra, hogy „standing
public projection”, akkor semmi esélye sem lenne a tanulás terén.
Angolból legalább jó jegyeket kapott, mondjuk, abból is csak akkor, ha
hajlandó volt egy kis erőfeszítést tenni.
Szívesen beszéltem volna angolul Jackkel, és Kisserre sandítottam,
aki vagy a munkájára koncentrált, és nem figyelt ránk, vagy épphogy
nagyon is fülelt, csak úgy tett, mint aki bele van merülve a tetoválásba.
Szerettem volna olyan szavakat használni, mint a „shades” meg az
„ink” és a „newcomer”, amiket ismertem, csak nem voltam teljesen
biztos a jelentésükben. De nem váltottam angolra, mert az beképzeltnek
és gyerekesnek tűnt volna. Párszor zavarba jöttem, mert Jack szeme
rajtam pihent, Kisser keze pedig az ő hátán, és szinte olyan volt, mintha
egymáshoz tartoztunk volna.
 81
Jack és én gyakran sétáltunk együtt. Elmentünk az erdőbe, elbaktattunk
a félszigetig, körbejártuk, lassan poroszkáltunk a víz mentén,
elgyalogoltunk a Knøsen mellett, átvágtunk a mezőkön, bebújtunk a
kerítés alatt, végig az országúton, befordultunk a rétre, aztán
megálltunk Földműves Erik tanyája mögött, és csórtunk pár szem
málnát. Elmagyaráztam Jacknek, mi az a talajuntság. A málna nem
szeret ott nőni, ahol korábban már nőtt málna. Fogalmam sincs, miért
traktáltam ezzel, és azonnal megbántam. Csak úgy előjött belőlem.
Erről a témáról már akkor is sokat tudtam, és imponálni szerettem
volna neki. Nevetés villant a szemében, és a legszívesebben leharaptam
volna a nyelvemet. Semmi kedvem nem volt kockának látszani, és
jóképű srácokat olyasmivel fárasztani, mint a talajuntság. Nagyon nem
akartam gyerekesen viselkedni, és összevissza dumálni angolul, hogy
menőnek tűnjek. Azt akartam, hogy tényleg kedveljen.
Egyszer csak kibújt a pólójából, de azonnal vissza is vette, mert
eszébe jutott, hogy a nap nem tesz jót a gyógyulófélben lévő
tetoválásának. Még heges volt kicsit. Kisser nem hagyott neki nyugtot.
Könnyű dolga volt, együtt laktunk, ezért bármikor ráparancsolhatott
Jackre, hogy mutassa a hátát, hadd nézze meg a tetoválást. Olyankor
zúgott a fejem. Jack izmai megfeszültek, ahogy engedelmesen
begörbítette a hátát, hogy Kisser megszemlélhesse a gyógyulási
folyamatot, és közben rám kacsintott. Mintha ő és én és Neptun
egymást támogató türelemmel viseltük volna, hogy Kisser körbeugrál
minket. Kisser lemosta a tetoválást vízzel és szappannal. Először még
be is kente egy krémmel, amit ő maga kotyvasztott, de aztán azt
mondta, hogy most már felesleges, a test mostantól egyedül is meg fog
birkózni a sérüléssel.
A tetoválás őrületesre sikeredett, és Kisser nem is próbálta leplezni,
mennyire büszke rá. Volt egy Kirkholt nevű barátja Aarhusban, aki az
Ugens Rapport című magazinnak fotózott, és Kisser kitalálta, hogy ha
Jack háta teljesen rendbe jön, lefotóztatja vele. Szeretett volna csinálni
egy modern mappát. Meg akart szabadulni a régimódi mintatábláktól,
és a maga eszközeivel hozzá akart járulni ahhoz, hogy a tetoválás
átláthatóbb és fejlettebb üzletággá váljon, és ne kapcsolódjon az
emberek fejében a hepatitiszhez meg a motoros bandákhoz.
Séta közben megkérdeztem Jacktől, miért van rajta annyi ember,
mire kijavított, hogy nem embereket varratott magára, hanem isteneket,
zseniket, szellemi vezetőket és angyalokat. Elmesélte, hogy van egy
babona Lombokon, egy indonéz szigeten, ahol egy csomó időt töltött.
Ha az ember istenekkel meg ilyesmikkel díszíti magát, akkor az erejük
megvédi. Mint amikor egy sámán sastollas fejdíszt vesz fel, és sassá
változik. Értem? Bólintottam.
Azt is megkérdeztem, mi történt a kisujjával, és a nevetése
végighömpölygött a gabonaföldön. Berúgott és beszívott a barátaival.
Mondjuk, így kezdődött szinte minden sztori, ami fiatalkorában esett
meg vele a Victoria állambeli Frankstonban, Melbourne-től úgy másfél
órára. Berúgtak, beszívtak vagy betabiztak. Úgy beszélt erről, mintha
mindez teljesen normális dolog lenne. Kisser biztosan vad köhögésben
tört volna ki, mert mégis milyen az, hogy ilyesmiről hallok, de Jack
szerintem ebbe bele sem gondolt. Ez az igazság, és kész.
A kisujjas sztori vidéken történt. A barátaival piáltak, szívtak, és
kocsikat túráztattak egy mezőn. Úgy tizenkilenc évesek lehettek, és
mindegyiküknek már régen volt saját autója. Az egyikük teljesen
kiütötte magát, és a lakókocsijában hortyogott, a többiek meg
kitalálták, hogy megszívatják, és nyolcán kicipelik kocsistul egy
viszonylag forgalmas útra. Már látták maguk előtt, hogy dudálásra és
ordibálásra fog ébredni, meg ha minden jól megy, még szarvasmarhák
is körbeállják, mert nem tudják kikerülni a keresztbe fordított járgányt,
de valami félresiklott. A lakókocsit egy vasszerkezet segítségével
lehetett ráakasztani egy másik autóra, hogy húzni tudja, de túl lazán
tették a lakókocsira, ami emiatt kiugrott belőle. Nyolcan vettek részt az
akcióban, és nyolcan intettek búcsút egy vagy több ujjuknak. Aki a
legrosszabbul járt, az négy ujját veszítette el. Be voltak állva, mint a
gerely, és nem bírták abbahagyni a röhögést, ahogy a vér spriccelt a
kezükből, az ujjaik pedig szétszóródtak a mezőn, mintha a madarak
martalékául vetették volna őket.
A balesetin Jacket egy bizonyos Woo doktor látta el, aki nem volt
elragadtatva attól, hogy egyszer csak beállít hozzá nyolc teljesen kész
suhanc, és zacskókban lóbálják az ujjaikat. Az egyikük simán csak
zsebre vágta, amit felszedett a földről. Jack vihogva forgatta a kisujját,
ami vékony húsfoszlányon lógott a kezéről.
– Aztán jól varrja ám vissza! – szólította fel az orvost. – Különben
hogyan fogom piszkálni az orromat?
De Woo doktor némán felvett egy ollót, átvágta vele a
húsfoszlányt, és áthajította a helyiségen a levágott kisujját, ami csinos
ívet leírva a kukában landolt. Azért nevettem a történeten, mert Jack
röhögve adta elő, de tuti iszonyatos volt látni, hogy egy testrészét csak
úgy kidobják. Egyre tisztábban láttam, hogy Jack rettenetes dolgokat
mesél úgy, mintha vicces anekdoták lennének. Közben mindig
hahotázott. A mostohaapja verte. Gyermekotthonba került, ahol
penészes ételt tömtek belé, és csip-csup ügyekért a pincébe zárták.
Csontjait törték. Perforálódott a vakbele. Minden vele történt
szörnyűséget nevetésbe csomagolt.

82
Nem értettem, miért maradt nálunk. A tetoválása már régen
meggyógyult, és minden reggel úgy nyitottam ki a szemem, hogy attól
tartottam, Kisser lent azzal fogad, hogy elutazott, de minden reggel ott
volt Bakkelyben, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
Úgy tűnt, Kisser élvezi a társaságát és azt, hogy számíthat a
segítségére.
Jack többek között azt a célt tűzte ki maga elé, hogy majd ő nevelni
fog valamit abban az elátkozott üvegházban, és felásta és megtrágyázta
a földet, bár Kisser többször figyelmeztette, hogy ne élje bele magát
túlzottan. A régi fotelt bent hagytuk, így aztán beletelepedtem, és
mialatt Jack tett-vett, beszélgettünk. Tüzelőt is vágott télire, és azzal
szórakozott, hogy úgy halmozta egymásra a hasábokat, hogy a
világosabb darabokból csinos spirált hozott létre, és így csigát rakott ki
belőlük. Egy könyv alapján dolgozott, amit Kisser polcán talált, és amit
órákon keresztül lapozgatott. Munka közben a Waltzing Matildát
énekelte, és megkérdezte, tudom-e, kicsoda Matilda. Nem, feleltem, de
talán egy keringőző lány. Hah, horkant fel Jack. Nem keringőző lány,
ahogy mindenki hiszi, hanem swag. Persze ezt sem tudtam, hogy mi
lehet. Jack furcsa hátizsákszerűséget rajzolt a tyúkól előtti laza
homokba, és elmagyarázta, hogy egy swaggie egy ilyen swagben cipeli
a dolgait, és ha leszáll az este, akkor kibontja, és egyszerre használja
sátorként és hálózsákként. Nem láttam a swag-jét a szobájában? Nem,
ráztam a fejem, de aztán eszembe jutott az a különös hálózsákszerűség,
amit a faházamban találtam.
– Na de akkor mi az a swaggie? – kíváncsiskodtam.
Csavargó, magyarázta Jack, szegény napszámos, aki főleg a nagy
gazdasági világválság idején vándorolt tanyáról tanyára elhagyatott
vidékeken, és alkalmi munkákkal kereste a kenyerét.
– Nem félt attól, hogy bepiszkolja a kezét – nevetett, és
megigazított egy világos fadarabot, hogy a csigavonal tökéletes legyen.
– Szóval te Kisser swaggie-je vagy? – kérdeztem, mire még
hangosabban nevetett.
– Pontosan – felelte. Később megmutatta a swagjét, és tényleg azt
láttam a faházamban. Túlméretezett hálózsák. Kibontotta, hogy lássam,
mit tud. Hátizsák-hálózsák-sátor, büszkélkedett. Azt hiszem, ez a
leghosszabb kifejezés, amit dánul valaha kiejtett a száján. Egész Dániát
bejárta vele, folytatta, egyszer egy körforgalomban aludt benne, meg
persze egy csomó parkban, még a Kongens Havéban is.
– Roskildében is ebben aludtál? – kérdeztem ártatlanul.
– Persze – válaszolta szemrebbenés nélkül.

83
Szőlőtöveket ültetett az üvegházba, és csinos pergolát alakított ki, hogy
fel tudjanak rá kapaszkodni, ha majd megnőnek.
– Csak várjuk ki a végét! – ingatta Kisser szkeptikusan a fejét, de
Jack rám kacsintott, és biztosított arról, hogy minden rendben lesz.
Közben leszedték a konyhakert termését, én pedig segítettem nekik.
Lett egy csomó paradicsomunk, babunk és cukkinink. Kisser kinyitotta
a szekérbeállót, és a két bakra fektetett régi ajtón megtisztítottuk a
zöldségeket, hogy le tudjuk őket fagyasztani. Jack közölte, hogy ugyan
nem eszik ilyesmit, de az ellen nincs kifogása, hogy hozzájuk érjen.
Szólt a rádió, és Kisser és Jack egymásra néztek, és elnevették
magukat, amikor mindketten egyszerre csatlakoztak a Groove is in the
Hearthoz.
Egy másik alkalommal nem kapcsolták be a rádiót, és Jack a
Waltzing Matildát dalolta, majd megkérdezte Kissertől, tudja-e, kicsoda
Matilda, és felhorkant, amikor Kisser arra tippelt, hogy talán egy
keringőző lány. Népdalokat is énekelt, a With My Swag All on My
Shouldert meg az On the Banks of the Reedy Lagoont, amiket én elég
gagyinak tartottam, bár Jack szinte ünnepélyes odaadással (és megviselt
bendzsóra emlékeztető hanggal) adta őket elő. A legjobban azt
szerettem, amikor ausztrál verseket szavalt, főleg a My Countryt. Nem
tudta megmondani, ki írta, de kívülről fújta, és amikor
paradicsomhámozás vagy borsófejtés közben előadta, olyan szépen
hangzott, hogy majdnem elsírtam magam. Ilyenkor Jack is szomorúnak
tűnt, én pedig el sem tudtam képzelni, milyen lehet, amikor az ember
ennyire messzire kerül a szülőföldjétől. Óvatosan megkérdeztem, mit
jelent az, hogy „an opal-hearted country, a wilful, lavish land”, mire így
felelt:
– Azt, hogy Ausztrália a legszebb ország a világon.
Úgy tűnt, mintha könnycsepp csillogott volna az arcán, de azonnal
felém pöckölt egy borsót, utána pedig vérvörös paradicsombőrt borított
a szemére, és zombiként hörögve kezdett üldözni.
Esténként, amikor Kisser cukkinis pitét vagy hideg
paradicsomlevest tett elénk, alig bírtam magamhoz térni az
ámuldozásból, mert Jack a finomságok láttán csak a fejét rázta, és forró
vizet zúdított egy zacskóból kiöntött sárga tésztára, és valami furcsa,
vörös olajhoz hasonlatos anyaggal locsolta meg. Nem eszik ilyesmit,
mondta minden egyes alkalommal, és ezzel a zöldségekre utalt, amik
nélkül Kisser és én szinte el sem tudtuk képzelni az étkezéseket.
Egy vasárnap udvariasan megdicsérte a rakott cukkinit, bár inkább
csak ide-oda tologatta a villájával, és amikor végzett, a tányérján
maradt több mint a háromnegyede. Nevetve mesélte, hogy a Melbourne
egyik elővárosában lévő gyermekotthon, ahol lakott, egy életre
tönkretette a zöldségekhez fűződő kapcsolatát. Box Hill Boys’ Home-
nak hívták. Az ott dolgozók arra kényszerítették a gyerekeket, hogy
túlfőtt zöldségeket egyenek, és addig nem állhatták fel az asztaltól,
ameddig el nem tüntettek mindent a tányérjukról. Egyszer egy egész
éjszakát töltött a brokkolija társaságában, és valahányszor elaludt
volna, mindig mögé lépett egy felnőtt, és jól fejbe kólintotta. Ötéves
volt. Vagy talán hat, nem emlékezett pontosan.
Gyakran pusmorgott Kisserrel a kert végében. Pár napig nagyon
felszökött a hőmérő higanyszála, és akkor estefelé mindig leültek a
babkarók mögötti padra a konyhakertben, ahova pont beestek a lemenő
nap utolsó sugarai. Kisser komoly arccal magyarázott, úgy láttam,
tanácsot ad Jacknek, de valahányszor a közelükbe oldalogtam,
elhallgattak vagy témát váltottak. Lehet, hogy viszonyuk van? Ennek
nagyon nem örültem volna. Vagy Jack is kiszolgáltatott fiatal lenne?
Ezt a gondolatot azonnal el is vetettem. Ehhez túl idős, és Kisser soha
nem szállásolna el egy megkínzott lelket a faházamban. Aki idejön
Bakkelybe, azt Kisser vattába bugyolálja, és pajzsként védelmezi a
világtól, amíg a gyógyulás rögös útján botorkál.

84
Kisser legjobb barátnője, Therese, átugrott hozzánk Aarhusból. Szuper
volt látni, de csak egy éjszakát szándékozott nálunk tölteni. A nyakába
vetettem magam.
– Kis drágám – suttogta.
Kaptam tőle egy szív alakú opálmedált. Ausztráliában vette, ahol a
Melbourne-i Egyetemen tartott előadást. A szív rengeteg titkot rejtett.
Jobbra-balra forgattam, és a fény mindig új mintázatokat hívott elő
benne. Megmutattam Jacknek, mire azt felelte, hogy ő megmondta. Az
opálnál szebb nem létezik, és majdnem minden opál Ausztráliából
származik, vagy legalábbis a legpazarabbak. Therese, Kisser és Jack
felnőtt beszélgetést akartak folytatni, és Kisser határozottan becsukta a
nappali ajtaját. Csalódottan bóklásztam fel és alá, és azon
gondolkoztam, felhívjam-e Tessát, hogy beszámoljak neki az új
medálomról. Nem dicsekedni akartam. Láttam, hogy Therese
táskájában van még egy olyan doboz, amilyenben az én opálom is
lakik. Biztosan Tessának vette, és olyan szívesen elújságoltam volna
neki. Igazam is lett. Amikor befejezték a beszélgetést, Therese Tessa
után érdeklődött, és elárulta, hogy neki is hozott ajándékot. Kisser
közölte, hogy Tessát elfelejtheti, mert szobafogságban van, és Mona ez
alkalommal nem hajlandó engedni, így aztán Therese a kezembe
nyomta a dobozt, és megkért, hogy adjam oda Tessának, ha
legközelebb találkozunk.
Odébb vittük a kerti asztalt, hogy minél tovább élvezhessük a
szelíd esti napsugarak melegét. Kukoricát és újkrumplit főztünk, Jack
pedig bárányt sütött a tűz fölé helyezett rácson. Észrevettem, hogy
Kisser nagyon gyengéden bánik Theresével. Simogatja a kezét, kihoz
neki egy kendőt, bort tölt a poharába.
– Ma szomorú vagyok, Jenny – szólalt meg Therese hirtelen. –
Troelsnak ma van a születésnapja, és rettenetesen hiányzik.
– Akkor jó, hogy itt vagyunk neked – feleltem, és hozzábújtam a
pádon.
– Csodálatos, hogy itt vagytok nekem – válaszolta elérzékenyülve,
majd felemelte a poharát, és mindegyikünkkel koccintott, még velem
is, bár én vizet ittam. Észrevettem, hogy Jack bennfentes módon
hunyorog rá.
– Már ismertétek egymást? – bukott ki belőlem.
– Igen – bólintott Therese. – Melbourne-ből.
– De azt hittem, Dennis barátja vagy – fordultam Jackhez
megzavarodva.
– Az is vagyok – mosolygott Jack. – Meg Thereséé is.
– És az enyém – tette hozzá Kisser.
– És a tiéd – adott neki igazat Jack, és még egyszer koccintott vele.
– De kit ismersz legrégebb óta? – makacskodtam.
– Theresét. Hét évvel ezelőtt ismerkedtünk meg Ausztráliában
tizennyolc éves koromban, aztán pár évvel később utazgattam erre-arra,
Dániába jöttem, és megint találkoztunk. Therese összeismertetett
Kisserrel, ő pedig Dennisszel. – Elhallgatott, majd angolul fejezte be a
magyarázatát. – One big happy family.
Kisser és Therese felnevetett, és a magasba emelték a poharukat.
Utána Jack tűzifáért indult, Theresét szólította a természet, Kisser pedig
a konyhába ment a citromhabért, hogy ne maradjunk desszert nélkül.
Egyedül maradtam a tűz mellett, és az új medálomat forgattam.
 85
Amikor Tessa szobafogságot kapott (és ez nem ment ritkaságszámba),
általában kimászott az ablakon, vagy Monát egyetlen pillantásra sem
méltatva átmasírozott a nappalin, hogy a bejárati ajtón át távozzon,
mire Mona feladta, és a szobafogság mintha soha nem is létezett volna.
Kisser mindig azt mondogatta, hogy Mona azért nem képes hatni
Tessára, mert egyrészt nincs előtte tekintélye, másrészt nincs hozzá
kedve. Amikor Mona hivatalosan ivott, akkor mindig részegen,
összefüggéstelenül motyogott, amikor Tessával volt valami, és most,
hogy már csak nem hivatalosan ivott, állandóan tévézett vagy hetilapot
olvasott, vagy a fejét fájlalta, vagy cigarettát sodort. Ha Tessa csak egy
kicsit is ellenállt (és persze ellenállt), akkor Mona engedett, és hagyta,
hogy azt csináljon, amit akar. Igazából teljesen úgy tűnt, hogy nagyon
nem bír Tessával, és jobban szereti, ha a lánya elvan egyedül.
De a siklós-parókás közjáték után ragaszkodott a szobafogság
betartásához, és éreztem, hogy Kissernek ez így tökéletesen megfelel.
Néha az a sejtésem támadt, hogy Kisser nem igazán elégedett Tessával.
Szereti, persze, elvégre családtag, de hogy mindig kedveli is? Ebben
már nem voltam olyan biztos. Úgy gondolta, hogy Tessa nem a legjobb
társaság a számomra. Nem mondta ki nyíltan, de azért éreztette velem.
Gyakran kérdezte, hogy nincs-e kedvem másokkal játszani, és lelkesen
hangoztatta, hogy vannak Samsøn más aranyos kislányok is, akikkel
talán pont olyan jól kijönnék, mint Tessával. Ja, tuti. Aztán még azzal
is nyaggatott, hogy ne hallgassak mindig Tessa „jó ötleteire”, és az
ujjait idézőjelekké görbítette, hogy jelezze, egyáltalán nem tartja őket
jónak. Azt is sokszor közölte, hogy lehet, hogy Tessa tetoválni fog, ha
megnő, de én aztán biztosan nem. A szabadidőmben talán, abba nem
akar beleavatkozni, de én egyetemre fogok járni, még akkor is, ha a
fülemnél fogva kell odarángatnia. Nem hagyhatom veszendőbe menni a
tehetségemet, szónokolt, és úgy tűnt, kicsit tart attól, hogy Tessa
megfertőz az iskolaundorával.
Mona körbetelefonálta Koppenhágát Jimmy után, mert azt akarta,
hogy jöjjön haza, és büntesse meg Tessát, ahogyan szokta – vagy
legalábbis ahogyan Mona hitte, hogy szokta. Bárcsak Tessának akkora
mázlija lett volna, hogy Jimmy előkerül! Szépen eljött volna Samsøre
összeráncolt szemöldökkel és a bajsza alatt szigorúan összeszorított
szájjal, aztán mély hangon jól megmosta volna Tessa fejét Mona előtt –
ahogyan valóban szokta –, de a szemében cinkosság csillant volna,
hogy azt morzézza Tessának, hogy biztonságban van a háborgó
tengeren. Aztán felkísérte volna az emeletre, közben látszólag erősen
szorította volna a vállát, és fent Tessa szobájában élethű komédiát adtak
volna elő. Jimmy nyitott tenyérrel rácsapott volna egy könyvre, Tessa
visított volna, mint akit nyúznak, aztán két oldalról felfaltak volna pár
gumicukorszíjat, majd Jimmy megtáncoltatta volna Tessát. Valami
ilyesmi történt volna. Egyszer Dennis azt mondta egy barátjának, hogy
Jimmynek könnyen eljár a keze, de nekünk hajunk szálát sem görbítené
meg, és csak azért csinál úgy, mintha fegyelmezné Tessát, hogy Mona
békén hagyja.
De mivel Jimmy sajnos úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el,
Mona Patrickra bízta a feladatot, hogy megbüntesse Tessát azért, amit
elkövetett – vagyis amit nem követett el. Patrickra, aki állandóan dúlt-
fúlt, ha kérdeztek tőle valamit, horkantásokkal válaszolt, és kurta
utasításokkal tette helyre a húgát, bár szerette, és magára tetováltatta a
nevét. Mindenesetre amikor Tessa meg akart lógni, vagy védekezett,
vagy az ügye újratárgyalásáért könyörgött, mindig visszaküldte a
szobájába, ráadásul meg is verte. Ezt Tessa mesélte, amikor
meglátogattam, hogy odaadjam neki a Theresétől kapott medált. A
folyosójukon végigsietve rám tört a lelkiismeret-furdalás, mert olyan
régen nem találkoztunk. Tessa az ablakban ülve walkmant hallgatott, és
Kukkoló Gerda házának a tetejét bámulta. Nem fordult felém, amikor
beléptem a szobájába, de leállította a walkmant, és megkérdezte, hol
voltam.
– Ki, én? – reagáltam ostobán.
– Igen, te, ki más, te hígagyú?
Még mindig nem nézett rám. A karján kék foltot vettem észre.
Hasonlított azokra a fekete mintákra, amiket Kisser néhány kuncsaftja
varratott magára.
– Patrick megvert – közölte.
Most már komolyan dohányzott, a lába között tele hamutartó állt,
kicsit odébb gyűrött cigarettásdoboz feküdt. Kivett belőle egy szálat,
rágyújtott, és csak utána emelte rám a pillantását. Hadarni kezdtem,
hogy sok a dolgom, mert segítek Kissernek a konyhakertben, de
elöntött a szégyen, mert Tessa nyilván tudta, hogy Jack nálunk lakik.
Egy szigeten lehetetlen titokban tartani az ilyesmit, Postás Karén tuti
elfecsegte Kate-nek a kioszkban, ő pedig továbbadta a pasasnak, aki
üdítőt és sört szállított ki, az persze rögtön megosztotta a hírt Monával,
Tessa meg fülelt. El akartam mondani neki, hogy Jack a faházamban
csövezett, és nem ment Roskildébe Dennisszel, hiába kábítanak azzal
mindenkit, meg hogy Jacket láttuk a kertben kék pulcsiban, nem a
baden-württembergi gyerekgyilkost. Elnézést akartam kérni tőle, hogy
már vagy nyolc, tizenegy, tizenhárom napja nem találkoztunk. El
akartam mesélni, hogy sétálni járok Jackkel, hogy nem ismerek nála
helyesebb srácot, nagyjából Dennisszel van egy szinten. De csak álltam
némán, és zakatolt bennem a szégyen. Korábban eszembe sem jutott,
hogy cserben hagytam Tessát. Hogy az ablakpárkányon ücsörgött
Patrick ujjainak a lenyomatával a karján, míg én rózsaszínű felhők
között lebegtem, és egyetlen gondolatfoszlányt sem pazaroltam rá.
Ráadásul még csak nem is történt semmi Jack és köztem, amivel
villámhárítani tudnám a haragját. Sem csókokról, sem érintésekről nem
tudok beszámolni. Az égvilágon semmi sem történt. Jack még csak a
kezemet sem fogta meg, bár egymás mellett feküdtünk Nørreskiftében
a köves tengerparton, és a torkomban dobogó szívvel reménykedtem,
hogy kezdeményezni fog, bár tizennégy éves vagyok, ő pedig huszonöt.
Azt is el akartam mesélni, hogy aggódom, mert Jack nem alszik
éjjelente, és gyakran arra riadok fel, hogy a szobámban kénszag terjeng,
és amikor kilesek a függönyön, azt látom, hogy Jack a toronyszoba
erkélyén dohányozva kémleli a mezőket, amik a pirkadat fényében
olyan lilásszürkén világítanak, mint a szájából gomolygó füst. Azt is el
akartam mesélni, hogy séta közben néha egyszer csak lefekszik a
földre, mintha muszáj lenne behoznia az alváshiányát. Eltűnik ebből a
világból, kényelmesen elnyújtózik a partra sodródott, kiszáradt
hólyagmoszatok és a homoknád között, és olyan mély álomba merül,
mint egy katona, aki még egy vulkán tetején is képes aludni. Meg
akartam osztani Tessával, milyen gyengéd érzésekkel viseltetek Jack
iránt, és hogy a múltkor, miközben azt figyeltem, ahogyan emelkedik
és süllyed a mellkasa, észrevettem egy déli mocsári ujjaskosbort, azaz
egy Dactylorhiza praetermissát, amiben szinte már nem is
reménykedtem, de a lila fejecskéje kikandikált a part alacsony növényei
közül, közel a lőtérhez. Ott egyébként egyáltalán nem kedvezőek
számára az életfeltételek, és amúgy is annyira ritka, hogy felkerült a
veszélyeztetett fajok listájára, mégis megvetette valahogyan a gyökerét
a száraz, só által meggyötört talajban. Be akartam vallani Tessának,
hogy tudom, hogy nem lett volna szabad, mégis leszakítottam.
Óvatosan szalvétába csomagoltam, és az uzsonnásdobozomba tettem,
aminek a tartalmát korábban felhabzsoltuk Jackkel, aztán otthon
lepréseltem, és egy könyvbe rejtettem. A szirmok először sárgák, aztán
lilák, aztán kékek. A virágok tövénél murvalevelek találhatók. A szár
elvirágzás után áll tovább, és érleli a termést. Tíz-húsz centiméter.
Május-június. A kakukkal érkezik. Lapozz a tizennyolcadik oldalra,
aztán a hetvenhetedikre, aztán a százharmadikra. Azt akartam mondani
Tessának, hogy szörnyen érzem magam, mert nincs mellettem, de
vigaszt lelek a holdban, mert tudom, hogy ő is nézi. Felé nyújtottam
Therese ajándékát, de nem vette el, így aztán az ablakpárkányra tettem.
A következő szavai hidegen koppantak:
– Takarodj innen! Soha többé nem akarom látni azt az ocsmány
pofádat.

86
Addig még soha életemben nem ütöttem meg senkit. Amikor a lépcső
felé kullogtam, Michael jött velem szembe hetykén. Önelégült,
győzedelmes vigyort villantott rám, és amikor elmentünk egymás
mellett, gyomron vágtam. Annyira nem számított rá, hogy
összecsuklott, és vonyítani kezdett. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de
ahogy a padlón fetrengett, még belé is rúgtam. A cipőm hegye a bordáit
érte, és bár jóval nagyobb volt nálam, és galacsinná tudott volna gyűrni,
összegörnyedt a fájdalomtól. Megint meglendítettem a lábam, és akkor
tudtam, hogy átléptem egy határt. Rohanni kezdtem. Mona, Lone és
Dennis a nappaliban ültek, előttük hatalmas halom összeszerelendő
alkatrész. Lone úgy ült, mint aki a munka kellős közepén dermedt
mozdulatlanná, a szürke arcát könnyek csíkozták. Mona szájában égő
cigaretta fityegett, a füst a szemüvege mögé kúszott, ezért alig látta, mit
csinál. Dennis kiegyensúlyozta a cigijét a hamutartón, és éppen egy tele
dobozt ragasztott le, hogy el tudják küldeni a gyárba. Mindhárman
felkapták a fejüket, amikor elhúztam mellettük. Potyogtak a szememből
a könnyek, kirontottam a bejárati ajtón, tárva-nyitva hagytam magam
mögött, és felpattantam a biciklimre.
A siklóra és a déli mocsári ujjaskosborra gondoltam. Ugyanaz a
lány rúgott bele a földön vergődő Michaelbe, aki lábasba tette a siklót,
és letépte a védett virágot.

87
Palle papa Samsøre érkezett egy barátjával és tetoválóművész
kollégájával, Doc Foresttel, akit valójában Ove Skognak hívtak, és
Stockholmban lakott. Povl Dissinget jöttek meghallgatni, aki fellépett a
Samsø fesztiválon. Doc Forest ajkát peckes bajusz, a karját pedig
sárkányok, tőrök és rózsák egyvelege díszítette, és igazán
barátságosnak bizonyult. Amikor megszorította a kezemet, a bal
tenyerét pedig melegen az összefonódó kezünkre helyezte, rettentően
sajogni kezdett Jimmy hiánya. Doc Forest tizenhat évesen kezdett
tetoválni, amikor felvették egy hajóra, és három hónapot a tengeren
töltött. Amikor kikötöttek az Amerikai Virgin-szigeteken, a legénység
minden tagja viselt tőle valamit a bőrén, még a kapitány is. Doc Forest
azóta igazi tengerésznek számított. Kisser skandinávul társalkodott
vele, ami azt jelentette, hogy olyan svéd szavakkal tűzdelte tele a dán
beszédét, amiket ismert, mint például glass meg korv meg snälla, Doc
Forest pedig az anyanyelvét használta. Könnyen megtalálták a közös
hangot, mert Doc Forest nagyjából egyetértett Kisser higiéniai és
életkorbeli korlátozásokra vonatkozó elképzeléseivel, és ő is fontosnak
tartotta a szakmai ellenőrzést és az együttesen kialakított irányelveket.
Palle papa leeminensezte őket, amikor a felszerelésük fertőtlenítéséről
cseréltek eszmét, és kijelentették, hogy soha nem tetoválnának kézfejre
és arcra. Hát ez utóbbit ő sem vállalná, vigyorgott Palle papa, bár lehet,
hogy bizonyos körülmények között hagyná magát rábeszélni.
Palle papa és Doc Forest nagy zörgéssel érkeztek meg a sötétkék
halottaskocsiban. Miután mindenkit üdvözöltek, Palle papa kivett két
dobozt hátulról, és bevitte őket a konyhába. Az egyikből a
guldsmedgadei cukrászda Sarah Bernhardt-sütijei kerültek elő, a
másikból pedig a legújabb TP-gép. Palle papa büszkén, remegő kézzel
emelte a fény felé, mintha az elsőszülött fiát prezentálná. Kisser és Doc
Forest figyelmesen nézték. Palle papa ünnepélyesen Kisser felé
nyújtotta a gépet, és közölte, hogy neki hozta.
– Jaj, drága apa! – hálálkodott Kisser svéd kiejtést utánozva.
Doc Forest felnevetett, mert előtte sem volt titok, hogy Kisser nincs
igazán oda az apja gépeiért. Túl nehéznek tartotta őket. De Palle papa
vadul bizonygatta, hogy rengeteg változtatást eszközölt rajta, és a
súlypontját is odébb rakta. Majd meglátod, ismételgette, és gondosan
elmagyarázta Kissernek, milyen szögben kell megdöntenie a gépet,
mert ez mindennek a kulcsa. Kicsit egy cowboyra hasonlított, aki a
fegyverforgatás rejtelmeibe vezeti be a (nála egy fejjel magasabb)
lányát. Mögé állt, és úgy vezette finoman a kezét. Kisser meglepetten
pislogott.
– Tényleg könnyebbnek tűnik, mint az elődje – jelentette ki Palle
papa legnagyobb örömére.
Palle papa szavaiból kivettem, hogy igazából Kisser
születésnapjára készítette a gépet, de aztán úgy döntött, inkább már
most odaadja neki. A Dögök néven elhíresült motoros banda pár tagja
tetoválóstúdiót nyitott a Frederiksgadén, és beugrottak Palle papához,
hogy közöljék vele, átveszik a stúdióját és az eszközeit.
– De hát ezt hogyan? – dühöngtem. – Szólj a rendőrségnek!
Doc Forest és Palle papa nevetésben törtek ki.
– Ne aggódj, kisdió! – felelte Palle papa. – Csak néhány suhancról
van szó, akik túl sokat képzelnek magukról. Hozzám járták
tetoválásokért, amikor még ott volt a tojáshéj a fenekükön. Nem félek
tőlük, és igazából tetszik is, hogy van egy kis izgalom az életemben.
Kisser éppen a sütit hozta be a nappaliba egy csinos tálon, és most
ő is beleszólt a beszélgetésbe.
– Azért csak vigyázz, apa!
 88
Amikor leültünk enni, rájöttem, hogy Palle papa előttünk útba ejtette
Tessáékat, de Mona karba tett kézzel odaállt az ajtóba, és nem engedte
be a házba.
– Meg kell értened, Palle – utánozta Palle papa Mona hangját. –
Tessának így lesz a legjobb. – Megcsóválta a fejét, és fújt egyet. –
Tessának az lenne a legjobb, ha a nagyapjával sütizhetne – szögezte le,
és megkapirgálta a sütije csokimázát a teáskanalával. Az egyik kezével
evett, a másikkal pedig a zsebében lévő csavarokkal zörgött, mint
mindig, amikor valami piszkálta a csőrét. – Megint iszik? –kérdezte
hirtelen. – Nem tűnt teljesen józannak.
Kisser felém intett a szemével, aztán felsóhajtott.
Palle papa mindig ellentmondásosan viszonyult Monához.
Alapvetően minden nővel tisztelettel bánt, soha nem fukarkodott a
bókokkal, és Schatznak meg ilyesminek szólította őket. Kisser egyszer
közölte vele, hogy úriembernek álcázott hímsoviniszta, és nem minden
nő örül, ha a külsejét dicsérik, és az sem biztos, hogy értékelik, ha egy
vén, széttetovált ipse lekincsemezi Őket, bármennyire gálánsan is adja
elő magát. Palle papa egy szavát sem értette. De hát ő csak egy
ártalmatlan bolond, aki nem veti meg a tetkókat, a szebbik nemet és a
sört! Mi baj van ezzel? Ennek ellenére azért tudtam, hogy különbséget
tesz a nők között, és Monát épphogy csak elviseli. Egyszer azt mondta
róla Kissernek, hogy nem egy Jutta mama, és ennél több információra
nem is volt szükségem.
Kisser alig evett a sütijéből. Ő sem érti, mi ez a hirtelen szigor
Mona részéről, fejtegette, hiszen általában egyáltalán nem konzekvens,
és nem is próbálja nevelni Tessát, most meg Mary Poppins is
elbújhatna mellette.
– Jó lenne, ha Jimmy újra idedugná az orrát – sóhajtotta. –
Nemcsak Tessa miatt, hanem nekem is jól jönne egy kis segítség. Apa,
hagyd már abba a zörgést! Rosszabb vagy, mint egy katolikus pap a
rózsafüzérével. Megőrjítesz.
Ekkor Jack lépett a nappaliba. Az előbb kelt fel, az arcát meggyűrte
a párna, a haja a szokásosnál is jobban meredezett a szélrózsa minden
irányába. Meglepve konstatáltam, hogy már ismerik egymást Palle
papával. Lazán, mégis bizalmasan szorítottak kezet.
– Jó látni téged, TP – üdvözölte Jack Palle papát melegen.
– Jól nézel ki, Jack – mérte végig Palle papa a megviselt póló alatt
kirajzolódó izmait. – Nem hanyagol el a lányom?
– Szerencsére nem – nevetett Jack. – Ha nem kellene állandóan
füvet nyírnom vagy valamit megszerelnem, halálra unnám magam itt
vidéken. Meg persze itt van Jenny, őt is el kell vinnem sétálni –
kacsintott rám.
Palle papa megragadta a karját, és egy pillanatig azt hittem, a
tetoválásait nézi, mert úgy forgatta, hogy szegény Neptun biztosan
elszédült, de aztán rájöttem, hogy az izmait vizsgálgatja. Kisserhez
fordult, és Jackre bökött a kezében lévő cigivel, amit nyilván előbb
vagy utóbb meg akart gyújtani.
– Itt a segítséged – jelentette ki. – Jobb, mint Jimmy, aki nyakigláb,
és zörögnek a csontjai. Jókötésű gyerek.
– Jókötésű? – ismételte meg Jack értetlenül.
– Ja. Jókötésű. Kigyúrt. Deltamatyi. – Ezzel Palle papa
megfeszítette a pilincka karját. – Markos legény.
Árnyékbokszolni kezdett, amin Jack remekül szórakozott. A vak is
látta, hogy Palle papa már senkire nézve nem jelent veszélyt.
– Rumble in the jungle, thrilla in Manilla – idézte fel Jack
Muhammad Ali két meccsét, és az arca elé kapta a kezét. – Segítség!
Palle papa és Doc Forest kimentek dohányozni. Kisser is eltűnt, és
kettesben maradtam Jackkel, aki leült, és hátradöntötte a fejét. Rám
mosolygott, de nem tudtam eldönteni, hogy zavartan vagy bizalmasan.
Még nem tért teljesen magához. Meg akartam tőle kérdezni, miért van
szükségünk segítségre, de úgy láttam, elaludt.

89
Palle papa és Doc Forest az egész hétvégét Samsøn akarták tölteni.
Hihetetlen időjárás köszöntött ránk. Minden ajtót és ablakot
kinyitottunk, a házban újonnan kikelt pillangók röpdöstek tömegesen,
mintha a kint és a bent helyet cserélt volna. Élveztem Palle papa
társaságát és kicsit azt is, hogy Tessa hiányában teljesen a magaménak
tudhattam. Nem volt mindig szem előtt, de szinte mindig hallottam, hol
tesz-vesz. Néha köhögés tört rá, máskor rekedten énekelte Dissing
dalait, Doc Forest pedig dorombon vagy harmonikán kísérte. Palle papa
egy csomó szöveget tudott kívülről, munka közben is gyakran
hallgatott Dissinget. Nem úgy tűnt, hogy izgatja, hogy egy motoros
banda el akarja venni a megélhetését, meg hogy a gerince egyre
rosszabbul tűri a terhelést, és délutánonként muszáj kicsit ledőlnie.
Mintha nem vette volna észre, mennyire közeledik valaminek a
lezárása. Még akkor is vidámnak tűnt, amikor biztosan nem sejtette,
hogy figyelem. Mintha tényleg semmitől sem tartott volna, sem a
Dögöktől, sem a teste gyengülésétől, a haláltól meg aztán főleg nem. A
mosókonyha ablakán keresztül lestem. Doc Forest lecserélte a
dorombot harmonikára, amit óvatosan vett elő, és akasztott a nyakába.
Amikor vége lett a dalnak, leszedtek egy kis borsót. Néha sört
kortyolgattak a napon, máskor a házban pihentek. Békés nyugalom
vette őket körül, minden a legnagyobb rendben volt.
Péntek este kiöltöztek Povl Dissing tiszteletére. Palle papa western-
nyakkendőben és fényes anyagú, sötét rózsaszín ingben pompázott, és
büszkén jelentette, hogy az ing valamikor Lars Muhlé volt, bár ezt a
nevet még sohasem hallottam. Mindketten bezselézték a hajukat, a
lábukon cowboycsizma feszült. Cecil-füstbe burkolódzva, laposüveggel
a kezükben várták a kapu mellett, hogy Dennis jöjjön értük, és elvigye
őket a Ballentől északra lévő fesztiválra. Úgy beszélték meg, hogy éjjel
is ő fogja őket hazafuvarozni. Kikísértem őket, és lovagló ülésben
egyensúlyoztam mellettük a kapun, de ekkor Palle papa hirtelen
megszólalt.
– Juj, majdnem elfelejtettem! Gyere csak, diócska!
Visszavezetett a szobámba, és titokzatoskodó arcot vágva betette
magunk mögött az ajtót. Az ágyamon ott várt a kis faláda, amit Kresten
dédipapa virágokkal díszített ki.
– Ezt Aarhusból hoztad magaddal? – kérdeztem álmélkodva. Palle
papa bólintott, kinyitotta a ládát, és intett, hogy lépjek közelebb. Egy
csomó régi holmi tárult a szemem elé. Könyvek, füzetek, apró
üvegcsék és mindenféle más.
– Itt aztán minden van – jelentette ki Palle papa. – Kicsit rendbe
szedtem a stúdiót. Egy… egy barátnőm segített. Hát ne tudd meg! Igazi
Ajax tornádó. Anyád nem fog hinni a szemének, ha legközelebb
meglátogattok. Megtaláltam azt a maggyűjteményt is, ami a múltkor
nem került elő, tudod, amikor elhoztad a herbáriumot. Itt van valahol.
Kint dudáltak. Megjött Dennis.
– Jól van, hát így ugráltatni egy vénembert… – dünnyögte Palle
papa kedélyesen, és belenyúlt a ládába. – Még valamit meg akartam
mutatni.
Megint dudáltak, mire fütyörészni kezdett.
– Megvan! – kiáltott fel kisvártatva, és a magasba emelt egy fémből
készült tegezszerűséget. Az íves tetejét le lehetett venni, a két végéhez
erősített bőrszíj elég kopottnak tűnt.
– Ez meg micsoda? – kérdeztem.
– Herbáriumgyűjtő. A dédapádé volt. – A vállára vette, hogy
bemutassa a használatát, mire a bőrszíj elszakadt, és a tok a padlón
kötött ki. – Nem ártana új szíjat tenni rá – állapította meg Palle papa,
amikor lehajoltam a furcsa jószágért. – De nézd csak ezt a fotót!
Ezzel kihalászott a ládából egy sárgás, valamikor fekete-fehér
fényképet, amin egy háromrészes öltönyt viselő, zsebórás fiatalember
állt egy szelíd dombon a különös tegezzel a vállán, és a tájat kémlelte.
– 1886-ban készült Sildeballéban. A dédapád azon a nyáron fedezte
fel az Afrodité szegfűt, és látod? – mutatott a tegezre. – Ez a
herbáriumgyűjtő lóg a hátán, ami most már a tiéd. Ezernyi növényt vitt
benne haza. Ez már valami, igaz, diócska?
Óvatosan forgattam a viharvert tokot. A lakk már szinte mindenhol
lepattogzott róla. Kinyitottam, és belestem a hűvös, sötét belsejébe.
Ebben aztán tényleg nem száradnak ki és nyomódnak össze a
növények.
Ekkor hosszú dudaszó hangzott fel, és Palle papa felkiáltott, hogy
most már muszáj mennie. Dissing nem vár.
– Vigyázz a ládára, Jenny!
– Persze – feleltem. Palle papa a két keze közé fogta az arcomat,
megpuszilt jobbról-balról, és már szaladt is. Festék, só és füst illatát
hagyta maga után. Szeretlek, szeretlek, szeretlek, suttogtam utána.
Vacsora közben Kisser megkérdezte, mit susmusoltunk Palle
papával zárt ajtók mögött. Elmeséltem, hogy nekem adta Kresten
dédipapa virágos ládáját és benne egy csomó cuccot. Kézzel írt
füzeteket, könyveket, egy herbáriumgyűjtőt és egy maggyűjteményt.
 – Ezek szerint kicsit összepakolt – mosolygott Kisser.
– Szerintem összejött valakivel – feleltem. – Azt mondta, hogy egy
barátnője segített.
– Nahát! – álmélkodott Kisser. – Ki hitte volna? Mondjuk ahhoz
képest, hogy kik akarják rátenni a kezüket a stúdiójára, elég jó
hangulatban volt.

90
A nyári szünetből már csak egy hét volt hátra, és miután többször
elhalasztotta az indulását, Palle papa végül hazament Aarhusba. Mielőtt
beült volna a halottaskocsiba, még egy utolsó intelmet intézett hozzám.
– Most aztán már muszáj lesz kibékülnötök. – Ezzel természetesen
Tessára célzott. – Hogy megyek veletek Hamburgba, ha végig ott
morciztok nekem? Egy család tagjai közé semmi sem állhat, diócska.
Semmi. Ez a különbség a család és a barátok között. Az ember a
családja kezét engedi el legutoljára.
– Igen, tudom – feleltem. – De Tessa…
– Légy kicsit belátással! – vágott a szavamba tőle szokatlan
eréllyel. A kocsiból csókot lehelt felém, és majdnem elsírtam magam a
gondolatra, hogy a drága, aranyos nagyapámat egy motoros banda
zaklatja.
Kisser is aggódott miatta, mert naponta felhívta, hogy minden oké-
e, és mindig azt a választ kapta, hogy áll még a stúdió.
– Mach dir keine Sorgen, meine Liebe – utánozta fejcsóválva az
apját, amikor letette. Még hogy ne aggódjon! A Dögök
bepofátlankodtak Palle papa stúdiójába, és elvittek ezt-azt, amiről úgy
gondolták, hogy őket illeti. Palle papa örömmel átengedett nekik pár
régi rotoros gépet meg néhány doboznyi rugót és csavart, amit amúgy
is ki akart hajítani, meg a legrosszabb rajzainak a másolatait, aztán
megkínálta őket Sarah Bernhardt-sütivel. Itt Kisser elnevette magát. Az
apja nem százas, kuncogott, de azért megkérte, hogy esténként zárja be
a stúdió ajtaját. Persze mindketten tudtuk, hogy erre semmi esély. Palle
papa rengeteg tengerész barátja közül bármikor kiköthet valaki
Aarhusban.
 91
A gabona sárga ragyogásba borult. A biztonság kedvéért bezártuk az
összes ablakot, mert ha a közelben aratni kezdenek, akkor a levegőbe
kerülő por- és gabonaszemek a házat sem kímélik. De a gépek egyelőre
némán várakoztak. Vajon mire? A csend szinte nyugtalanító leplet
terített a langyos augusztusi napokra.
Amikor Jack és én sétáltunk, csikorgóit a kavics a lábunk alatt, a
világos ég mozdulatlanul borult fölénk. A herbáriumgyűjtő fegyverként
himbálózott a hátamon, Kisser új szíjat erősített rá. Jack a dán
természetet gúnyolta. A békés víz miatt a Kattegatot pocsolyaként
emlegette, mert olyan élesen elütött az óceán vadságától, amivel az a
Bass-szorosban a Mornington-félsziget nyugati oldalát ostromolta.
Dániában minden olyan ártatlanul édes, mondogatta. Az apró virágok,
amiket olyan óvatosan szakítottam le, mintha bélyeget tettem volna át
egy albumból egy másikba, a tágtűrésű barnamoszatok, amiket
felszedett a parton, hogy a homlokára kösse, mint valami
Woodstockból szalajtott hippi, a medúzák átlátszó teste a négy
szimmetrikus, miniatűr ivarmiriggyel. Én azzal vágtam vissza, hogy
pókokat dobáltam rá. Mindig összerándult, ha repült felé egy keresztes-
vagy farkaspók. Nem bírta levetkőzni a gyerekkorában a szülőföldjén
tanultakat: hogy a pókok veszélyes szerzetek, akiket kerülni kell.
Eszembe jutott, amit Kisser mondott, hogy a gyerekek agya olyan, mint
a tűzőhab, és a legkorábbi benyomásokat örökre megőrzi. Amikor Jack
észrevette, hogy pók száguld felé, ösztönösen, szinte pánikszerűen
védekezni próbált, mielőtt tudatosodott volna benne, hogy hol van. Egy
törpe országban, aminek a partjait pocsolya mossa szelíden, és ahol a
legveszélyesebb állat közel s távol a tehén és a poloska.
Tökéletesen értette a természet iránti szeretetemet. A természet
szúr és éget, még akár öl is, de nincsenek hátsó szándékai, és ez
vigasztaló gondolat. A természet egyszerűen létezik, és az ember
összeolvadhat vele. Jack úgy gondolta, hogy a természetben a végtelen
részeivé válhatunk, mert volt valami előttünk, és biztosan lesz is
utánunk. Azt hiszem, Tessa ezért szereti a holdat. Mert csak süt le rá
barátságosan, bármi is történik az életében.
 Jack a fél gyerekkorát kaucsukfák csúf koronája alatt töltötte a
parton. Tágra nyitott szemmel merült az óceánban, vagy a swagjével
vándorolt a Point Nepean Nemzeti Parkban. Frissen fogott kagylót
grillezett, és a nedves földön tért nyugovóra. Gyakran keresett
menedéket a természetben. Napokig. Egyszer rendőrök is keresték,
mert egy hétig nem ment haza, és az anyja meg a mostohaapja
bejelentették az eltűnését. Mintha érdekelte volna őket, mi van vele,
tette hozzá, és felnevetett. Amikor ennyire kitárulkozott előttem, némán
füleltem. Ekkora már átláttam a védekező nevetésén. Egyre jobban
megismertem.
Arra is rájöttem, hogy nős, és a feleségét Annelisének hívják.
Liftezni kezdett a gyomrom, amikor Kisser egy este vacsora közben
megkérdezte, nem hiányzik-e az asszonynak. Kiderült, hogy Köge
mellett laknak egy tanyán, és van egy kutyájuk, akiről Jack már mesélt,
de Annelisét addig egyetlen szóval sem említette. Most azt felelte, hogy
Annelise jól elboldogul egyedül, és nem igazán tudja, hogy még együtt
vannak-e. Izraelben ismerkedtek meg egy kibucban, és aztán, amikor ő
Londonban dolgozott, Annelise meg állatorvosnak tanult
Koppenhágában, minden oké volt köztük. Fiatalok voltak, utazgattak,
az érzelmeik lángjai fel-fellobbantak, de nem kötelezték el magukat
igazán. Viszont aztán összeköltöztek, és az együttélés már nem ment
olyan jól. Itt felnevetett, és Kisser ejtette a témát. Vacsora után
kimentek a kertbe, mert valamit odébb akartak pakolni, én pedig a
bütykeimet harapdáltam.

92
Föld, világ és minden csillagok, őrületesen szerelmes vagyok!
Életemben először történt velem ilyesmi, és csodálatos. Jack bőre
világosbarnára sült ott, ahol nem borították tetoválások. Bakkely jót tett
neki. Kissernek sikerült blansírozott zöldbabot és sárga, édes mustár
mártást diktálnia belé. Jack meglepetten pislogott. Három babot
rágcsált el a tészta mellé, ami továbbra is a fő tápláléka maradt. Azért
ez is valami, jegyezte meg Kisser szárazon. Imádott embereket
felhizlalni, szerette, amikor élet költözik beléjük, és a szemük
elégedetten csillog. Jack belátta, hogy ez a bab nem főtt szét, mint a
gyermekotthonban, hanem roppan a foga alatt. Soha nem hitte volna,
hogy valamikor önként és dalolva fog babot enni.
Még mindig nem ért hozzám egyetlen ujjal sem, és még mindig a
leglehetetlenebb időpontokban nyomta el a buzgóság. Olyankor
duzzogva vertem a sarkam a földnek. Amúgy soha nem viselkedtem
úgy, mint egy elkényeztetett egyke, mert Kisser olyan szigorúan fogott,
mintha egy egész óvodát kellett volna kordában tartania, de Jack
mellett az univerzum közepének akartam érezni magam. Dühöngtem,
mert nem kaptam meg, amire vágytam, és mert aludt, ahelyett hogy
velem foglalkozott volna. Hiányzott, pedig állandóan együtt lógtunk.
Palle papa felszólítása ellenére, hogy béküljek ki Tessával, nem
dugtam át az orrom Ejbybe. Nem tudom, mitől féltem jobban. Tessa
gyűlölettel teli szavaitól, vagy hogy Michael mit talál ki, ha meglát,
miután úgy rátámadtam. Már azért a csodáért is hálát éreztem, hogy
Mona még nem hívta fel Kissert azzal, hogy megvertem a nevelt fiát.
Amikor Kisser bevásárolni küldött, Ballenbe bicajoztam át Jackkel a
földúton, és az ottani kis üzletbe mentünk.
Egy nap Jack meghívott egy csavaros fagyira Juan fagyizójában,
utána lesétáltunk a kikötőbe, és közben rádöbbentem, hogy úgy
megyek, mint egy felnőtt. Nem ugrándoztam, nem kapkodtam a fejem
ide-oda, és nem egyensúlyoztam a móló kövein. Nyugodtan lépdeltem
Jack mellett a napsütésben. Még a fagyimat is felnőttesen
fogyasztottam, mint aki ura a pillanatnak, és semmi oka kapkodni. Az
elmúlt hetekben megváltoztam. Kisser is észrevette. Megnőttél,
jegyezte meg reggel, és ezzel a magasságomra célzott, de máshol is
nőttem. Felnőtteknek szóló regényeket kezdtem olvasni. Az Árvák
hercegét, a Száz év magányt, Ib Michael műveit. Mindegyiket Kisser
ajánlotta. A lelkem olyan zugaiba kukucskálhattam be, amikről addig
fogalmam sem volt, hogy léteznek. Azon gondolkoztam, hogy akik
látnak minket együtt, azt hiszik-e, hogy járunk. Tuti. Hirtelen
megpillantottam azt a hajót, amibe Jack úgy egy hónapja átugrott. A
móló felé kémleltem, ahol Tessával ültünk, aztán vissza a hajóra.
Jack megkért, hogy fogjam meg a fagyiját, és megigazította a hajó
egyik kötelét.
– A tiéd? – csodálkoztam.
– Nem. Egy barátomé.
 – És hol van?
– Itt valahol. Látod? Nedves a fedélzet. Talán a városba ment.
Tovább sétáltunk, és visszaadtam Jacknek a fagyiját.
– Tessa és én láttunk bennetek aznap, amikor Roskildébe mentetek
– szólaltam meg. – Eltűntél a hajó gyomrában, és amikor visszaszálltál
Dennis kocsijába, másik táska volt nálad. Ott ültünk – intettem az
árbocok erdején keresztül a móló felé.
– Én is láttalak benneteket – felelte Jack.
– Tényleg? – kérdeztem meglepetten.
– Igen.
– Nem voltál Roskildében – állapítottam meg.
– Nem voltam? – mosolygott rám huncutul. Mintha
megkönnyebbülés csillogott volna a szemében.
– Nem. A faházamban laktál. Ott bujkáltál, igaz? Láttam a
cuccaidat.
Felnevetett, de ekkor valaki a nevét kiáltotta, ezért visszafordult a
kikötő felé. Egy fiú jött felénk egy bevásárlószatyrot cipelve. Letette a
hajó mellé, integetett, majd hozzánk lépett. Messziről nagyon
hasonlított Jackre. A hajuk, a testalkatuk, a kopott farmer és póló,
karszalagok, tetoválások, főleg ismert emberek portréi. Közelebbről
már látszott a különbség. A szeme sötétebb volt, az arca meg teljesen
más.
Jack bemutatott minket egymásnak. A srácot Sebastiannak hívták,
és Hamburgban lakott. Amikor kezet ráztunk, leesett a tantusz. A kezén
lévő karszalagok közül egy sárga a „Roskilde Festival 1993” feliratot
viselte. Dennisen is pont ilyet láttam. Helyet cserélt Jackkel. Ennek
voltunk értetlen szemtanúi Tessával. Sebastian Roskildébe ment a saját
táskájával és Jack narancssárga baseballsapkájában, Jack pedig a hajón
maradt. Sebastian szállt be Dennis mellé, nem Jack. A rejtély
megoldódott, és megerősítést nyert, hogy Jack nem hagyta el Samsøt,
bár mindent elkövettek, hogy erre senki ne jöjjön rá.
 93
Hétfőn kezdődik a suli. Sokat gondoltam Tessára. Egyrészt mert
tudtam, hogy biztosan találkozunk, másrészt mert Kisser odahívott a
telefonhoz.
– Palle papa beszélni akar veled – közölte. Palle papa rekedten
érdeklődött, hogy kibékültünk-e Tessával.
– Majd hétfőn – feleltem. – Cserkészbecsszó.
Tessa és én gyakorlatilag az egész nyári szünetben nem
találkoztunk. Ilyen sok időt még sohasem töltöttünk távol egymástól.
Jack párszor átugrott Dennishez a műhelybe, és olyankor mondta, hogy
Tessa üdvözletét küldi.
Kisser meglátogatta néhányszor Monát, és miután hazaért, ő is
mindig odakiáltott nekem, hogy Tessa üdvözöl. Mintha minden a
legnagyobb rendben lett volna. Tessa még mindig szobafogságban
sínylődött, és Kisser továbbra is csodálkozott Mona következetességén,
de azért tetszett neki, hogy nem enged. Nem ártott volna már korábban
is így viselkednie. Megkérdeztem Kissertől, találkozott-e Michaellel,
de nemmel felelt.
– Nem tetszik neked, igaz? – nézett rám ijedten, mintha nem
kedvelte volna Michaelt, én meg a fejemet ráztam.
Kisser megkönnyebbültnek tűnt. Az látszólag fel sem merült benne,
hogy Jack viszont igen. Nem izgatta, hogy állandóan együtt
mászkálunk. Ez kicsit dühített. A pólóm alatti két duzzanat Sarah
Bernhardt sütivé fejlődött, a bőröm aranybarnán csillogott, és a rövid
hajam pár napsütéses séta után annyira kiszőkült, hogy Jack egy nap
morzsolgatni kezdett egy tincset az ujjai között, és álmélkodva
kérdezte, mitől van, hogy a skandináv emberek haja gyöngyfehérré
változik a napon. Kisser krumplit pucolt tőlünk nem messze, együtt
dúdolt a fűbe letett rádióval, és még csak fel sem pillantott, bár Jack és
én szorosan egymás mellett ültünk. Hát olyan képtelenség a gondolat,
hogy van köztünk valami? Amikor sétálni mentünk, csak jó szórakozást
kívánt, és szólt, hogy vacsorára legyünk otthon. Jack sokszor említette
a nevét. Mindig tisztelettel beszélt róla. Nagyon szerette. Kitárja a
szívét, és soha nem veszíti el a fejét, amit ő nagyon csodál, magyarázta.
Úgy tűnt, hogy Kisser engem még mindig dedósnak lát.
 94
A nyári szünet utolsó szombatján Jack nem volt otthon, amikor
felkeltem. Niels Thøgernek segít Toftebjergben, felelte Kisser
félvállról, amikor érdeklődtem utána. A rajzait rendezgette a stúdióban,
és még csak fel sem nézett. Egész délelőtt rettentően unatkoztam, és az
ablakból lestem, jön-e már Jack. Sétálni akartunk menni. Valamivel
ebéd után tűnt fel egy ősöreg bicajon zötykölődve, ami az istállóban
kukázott, és csak az isteni csoda tartotta egyben.
– Hol jártál? – kérdeztem, amikor lezuttyant a konyhaasztal mellett
egy székre. Kimerültnek tűnt. Nekitámasztotta a fejét a falnak, és
lehunyta a szemét. Fontolóra vettem, hogy lehozom a könyvemet, és
olvasok kicsit, amíg szunyókál. Belekezdtem A Kockavetőbe Luke
Rhineharttól, de titokban lapozgattam, mert ugyan Kisser
könyvespolcán találtam, de amikor egy este bejött jó éjszakát kívánni,
és meglátta az éjjeliszekrényemen, kitört belőle, hogy miért olvasom.
Végül inkább leszedtem Jack zoknijáról egy apró lucernát, és
széttrancsíroztam a körmömmel. Vajon mennyit kell várnom, hogy
felébredjen? Tuti be van állva. Az apró lucerna a hüvelyesek közé
tartozik, és nagyon jól ismertem, egyrészt Kresten dédipapa
herbáriumából, másrészt a játék miatt, amit Tessa és én a sziget déli
részén szoktunk játszani, amikor azon versengtünk, hogy ki tud többet
ráaggatni a másikra észrevétlenül.
Húsz perccel később Jack hirtelen kinyitotta a szemét és felpattant.
Kent magának egy csomó lekváros kenyeret, a konyhaasztal mellett
állva befalta mindet, és közben három pohár tejeskávét is ledöntött.
Amikor végzett, mosolyogva megkérdezte, hogy ne menjünk-e sétálni,
ahogy megbeszéltük. Szívesen megnézné a Vesborg világítótornyot,
mielőtt elutazik.
– Elutazol?
– Ma még nem, de hát nem maradhatok örökké a nyakatokon. És
Annelisével is ideje lenne beszélnem. Már régen nem találkoztunk.
– El fogtok válni?
– Nem tudom – felelte.
Egyre jobban gyűlöltem Annelisét.
 95
Nem is értettem, hogy lehet, hogy még nem látta a Vesborg
világítótornyot. Azt hittem, már mindenhol volt a szigeten. Én azóta
nem jártam ott, amióta Tessával Bettinát kerestük, és sikerült halálra
ijesztenünk magunkat, és most, hogy megint oda készültem, örültem,
hogy Jackkel megyek. Biztonságban éreztem magam mellette.
Megnyugtatott a széles válla, meg az, hogy olyan súlyosan lépdelt, mint
egy troli, aki semmitől sem fél. Igazat adtam Palle papának. Jack
tényleg jó segítség. Tessa és én a parton sétáltunk, amikor Bettina
nyomait követtük, de most Jackkel a földek közti magánúton mentünk.
Némán lépdeltünk, amikor hirtelen megszólalt.
– Tudom, hogy édesapád meghalt, Jenny.
Egy pillanatig nem tudtam mit válaszolni. Nem mintha titok lett
volna, és igazából soha nem gondoltam rá, de Jack komoly hangja
hallatán elérzékenyültem.
– De a családod többi részével szerencséd van – folytatta. –
Kisserrel, TP-vel és a nagybátyáddal. Csodálatos emberek, és
elmondhatatlanul szeretnek téged és Tessát. Soha nem hagynák, hogy
valaki ártson nektek. Bármit megtennének értetek. Még ölni is képesek
lennének.
Először azt hittem, viccel, de komolyan nézett le rám.
– Ismered Jimmyt is? – kérdeztem.
– Persze – felelte, és belerúgott egy kőbe. – Azóta ismerem, amióta
édesanyádat. Sok bennünk a közös.
– És tudod, hol van?
Erre nemmel válaszolt.

96
Eszébe jutott egy virág, aminek az angol neve Frankston pókorchidea,
és csak a Mornington-félszigeten nő Frankston közelében, ahol Jack a
gyerekkorát töltötte. Figyelmesen hallgattam, amikor arról beszélt,
milyen szép növény. Az egyik alkalommal, amikor a természetben
keresett megnyugvást, egy kaucsukfák által szegélyezett tisztáson aludt,
és amikor reggel felébredt, Frankston pókorchideák vették körül.
Lehettek vagy harmincan. Letépett egyet, és beletette a könyvbe, amit
éppen olvasott. Évekkel később véletlenül eléje került egy cikk, ami
nem szolgált túl jó hírekkel. A Frankston pókorchidea korábban
felkerült a veszélyeztetett fajok listájára, és aztán úgy tűnt, hogy kihalt.
Ajjaj! Jack előhalászta a könyvet, és nagyjából a kétharmadánál
megtalálta az eltűnt faj egy lepréselt példányát. A legszívesebben
azonnal visszacsukta volna.
– És honnan tudtad, milyen könyvbe tetted? – tamáskodtam. –
Amúgy meg azt hittem, hogy egyáltalán nem olvasol.
Jack felnevetett.
– Hát tényleg nem vagyok valami nagy könyvmoly, hozzád képest
meg aztán főleg nem. De Az élet értelméről a kedvenc könyvem, és
abban préseltem le. Persze azért mást is olvastam, de nem túl sokat. A
versek meg a zene jobban passzol hozzám. – Megint elnevette magát. –
Ismered?
Amikor nemmel feleltem, büszkén emelte az ég felé a kezét, hogy
tudott olyan könyvet mondani, amiről én, a könyvmolyok gyöngye,
még nem hallottam. Szinte a személyes bibliájaként tekint rá,
magyarázta. Egy Viktor Emil Frankl nevű neurológus és pszichiáter
írta, és arról szól, hogy az ember mindig találhat értelmet az életben,
még akkor is, amikor a létezés abszurd és fájdalmas. Még a
koncentrációs táborban is, ahová Frankit hurcolták, meg a
gyermekotthonban is, ahol azok a felnőttek, akiknek az lenne a
feladatuk, hogy vigyázzanak az ott lakókra, inkább bántalmazzák őket.
Jack megint felnevetett, bár én semmi vicceset nem találtam a
szavaiban.
– Még mindig megvan valahol. Asszem, a húgom garázsában
hagytam. Ha majd valamikor hazatérek Óz varázslatos földjére,
elküldöm neked belőle az orchideát, hogy hozzá tudd adni a tiltott
gyűjteményedhez, ahol olyan ritka és szinte kihalt növényeket tartasz,
amiket jobb lett volna inkább nem leszakítani.
Huncut pillantást vetett rám, és éreztem, hogy az arcom égni kezd.
Hát ezt meg hogyan? Hiszen aludt, amikor letéptem a déli mocsári
ujjaskosbort, úgy aludt, mint akit agyonütöttek! De még ha ki is lesett
volna, honnan tudná, hogy ritka? Végül kibuggyant belőlem a nevetés.
– Tényleg jobb lett volna nem leszakítani őket – vallottam be.
 – Ne aggódj, Jenny! A nap végén a természet erősebb nálunk, és túl
fog élni minket. Mondunk ilyet egyáltalán dánul? At the end of the
day? A nap végén?
– Nem, nem mondunk. De olyat sem, hogy a nap elején.
Ekkor odaértünk a világítótoronyhoz.

97
Megint elfogott az a kellemetlen érzés, mint a múltkor, amikor
felkaptattunk a meredek sáncon, és egyre közelebb értünk a
világítótoronyhoz és a lőporraktárhoz. A legszívesebben megfogtam
volna Jack kezét, de gyors léptekkel haladt előttem. Egyedül voltunk.
Úgy tűnt, a nyári szünet végét rajtunk kívül senki sem akarja itt tölteni.
Néma csend borult a tájra. Lenéztünk: Az apály miatt egy-egy zátony
kilátszott a vízből. A partfal meredeken zuhant a tengerbe, a mögöttünk
elterülő gabonaföldek egy részét már learatták. Elmeséltem Jacknek,
mennyire majréztunk Tessával, amikor utoljára a világítótoronynál
jártunk, és hogy azóta most vagyok itt először. Azt is hozzátettem,
hogy mindenhol kerestük Bettinát.
– Én is – felelte. – Egy csomó helyen kutattam utána.
– Ma reggel is őt kerested?
– Nem. Niels Thøgernek segítettem. De odafelé és visszafelé is
nyitva tartottam a szemem. Benéztem minden árokba meg az összes
bokor alá.
– Ismerted Bettinát?
Jack megrázta a fejét.
– Eltűnt, mielőtt idejöttem volna, de nem örülök, hogy csak úgy
fekszik valahol, és nem találták meg, és nem helyezték örök
nyugalomra. Gyűlölöm a gondolatot, hogy valami mocsok elintézte, és
még mindig szabadlábon van.
– Szóval szerinted nem csak úgy lelépett?
– Nem lépett le, Jenny – sóhajtotta, és komoran a tengert kémlelte.
Amúgy nem most keres először holttestet, folytatta. Tizennégy
vagy talán tizenöt éves korában eltűnt egy lány, aki abba az iskolába
járt, ahová ő is. Georgia May, egy jó családból való, népszerű, szőke,
szeplős szépség. Kicsit mindenki szerelmes volt belé. Az egész környék
kereste. Jack is. Keresztül-kasul bejárta a Point Nepean Nemzeti
Parkot, nem törődve a kígyókkal és azzal sem, hogy otthon szidás,
verés és büntetés várja. Közeledett a tél, és nem bírta elviselni a
gondolatot, hogy Georgia minden emberi méltóságától megfosztva,
lecsupaszítva feküdjön valahol. Nem ő találta meg, hanem egy erdész.
Egy hatalmas szikla mellett erőszakolták és fojtották meg, légvonalban
alig öt kilométerre onnan, ahol Jack kutatott utána. Egy Rosebudból
származó elhízott vén disznó (Jack szavai) az autójába kényszerítette,
odavitte a sziklához, és végzett vele.
– És tudod, hogy kapták el? Berúgott egy kocsmában, és elpofázta,
hogy mit követett el. Azzal büszkélkedett, hogy kioltotta Georgia May
életét. Ostoba volt, mint egy marék molylepke, és semmi megbánást
nem mutatott. Mondjuk, aki gyerekeket bánt, az soha nem szokta
megbánni. Egyetlen könnyet sem ejtettem, amikor a börtönben
agyonverték.
Jack szavai hallatán felborzolódott a tarkómon a szőr. A
világítótorony pőre egyszerűsége és az erdő halk zúgása hirtelen
százszor rémisztőbbnek tűnt, mint amikor Tessával voltunk itt. Furdalni
kezdett a lelkiismeret, hogy meghallgattam Jack szörnyű történetét, és
Kisserre gondoltam. Arra, hogy mennyire kedveli Jacket, és mennyire
bízik benne – és hogy mennyire nem örülne, ha tudná, hogy nemi
erőszakról és bosszúról mesél nekem.
Jack hirtelen felkiáltott, én pedig összerándultam.
– What the hell?
– Mi van? – kérdeztem rémülten.
Van valami a parton, mutatta izgatottan. Mindketten hunyorogtunk,
hogy jobban lássunk az ellenfényben. Kivettem valami kéket és barnát,
ami akár lábnak és rajta lévő cipőnek is tűnhetett. Jack lerohant a
lépcsőn, aztán átvágott a bozóton, én pedig követtem. Az agyamban
ezernyi kérdés kergette egymást. Bettina lenne az? De hogyan? Az
eltűnése óta megszámlálhatatlanul sok ember járt itt. Tessa és én is
lementünk a partra, amikor utoljára itt voltunk, vagy nem? És a sok
önkéntes meg a rendőrök? Hogy lehet, hogy annyian keresték, és senki
sem találta meg, erre Jack és én meg csak úgy észrevesszük?
Jack majdnem elcsúszott a homokon, a lába megbicsaklott.
Haboztam, rettegtem a ránk váró látványtól. Kisser jelent meg előttem
a levegőben lebegve, de elhessegettem. Fordulj vissza, intett, ne menj
tovább, maradj, ahol vagy! Nem engedelmeskedtem, a lábam szinte
magától mozdult, mert nem akartam egyedül maradni.
Jack lehajolt, és akkor már láttam az illető farmerját, az egyik
karját és a barna haját. Jack elsősegélynyújtásba kezdett, ütemesen
nyomkodta a mellkasát. De hát miért? Bettina áprilisban tűnt el. Miért
próbálja újraéleszteni? Vagy lehet, hogy Bettina egész eddig bujkált?
Talán mostanáig életben volt, amíg Jack és én véletlenül meg nem
pillantottuk?
Odaértem hozzájuk, és Jack sápadtan nézett fel rám.
– Segítséget kell hoznod! Idefelé elmentünk egy ház mellett, nem?
Rohanj vissza, és mondd meg nekik, hogy hívják a rendőrséget!
Asszem, meghalt.
Akkor jöttem rá, ki fekszik a homokban farmerban, széldzsekiben
és olyan furcsán kicsavarodott nyakkal, mintha leesett volna
valahonnan. Nem Bettina volt.
Hanem Michael.

98
Két rendőrautó vitt minket haza, és be is jöttek velünk a házba. Kisser
éppen újságcikkeket vagdosott a konyhában. Torsten Tizedes lépett be
hozzá először, de a történtekről Martin Bach, Kisser ismerőse számolt
be. Azon gondolkoztam, hogy valaki talán már felhívta Kissert, mert
még csak a szemöldöke sem szaladt fel amiatt, hogy Jack és én három
rendőrrel állítottunk be. Az ölébe ültetett, és megnyugtatóan duruzsolt.
Éreztem, hogy a szíve normálisan ver. Jacket az őrsön fogják
kihallgatni, magyarázta Martin, de mivel én kiskorú vagyok, engem az
édesanyám jelenlétében kérdez ki. Elmondtam, amit már korábban is:
Jackkel a világítótoronynál voltunk, és megláttunk egy lábat meg egy
cipőt, lerohantunk, és Jack megpróbálta újraéleszteni Michaelt. Martin
bólogatott és jegyzetelt. Összekoccantak a fogaim, és amikor
felemeltem kicsit a kezem, észrevettem, hogy remeg. Eltört a nyaka,
közölte Martin, amikor Kisser a halál okáról kérdezte, majd hozzátette,
hogy azon dolgoznak, hogy kiderítsék, baleset történt-e, vagy netán
valaki lelökte.
– Miért lökték volna le? – értetlenkedett Kisser.
Erre Martin természetesen nem tudott felelni, de sietett leszögezni,
hogy egyelőre minden jel arra mutat, hogy leesett.
– Hasba vágtam – szakadt ki belőlem a vallomás.
Kisser erre már felhúzta a szemöldökét.
– Miért vágtad hasba?
Mielőtt válaszolhattam volna, Martin közbeavatkozott:
– És csak hasba vágtad?
– Igen – bólintottam.
– Nem karmoltad meg? Vagy nem haraptad meg? Vagy esetleg
nem fojtogattad?
– Persze hogy nem – felelte Kisser, de Martin közölte, hogy tőlem
kérdezte. Megráztam a fejem.
– De miért vágtad hasba? – ismételte meg Kisser. Látszott, hogy
megrázta, hogy képes voltam megütni valakit, és az is, hogy ilyen
komoly kihallgatásnak vetnek alá.
– Mert gonosz, és mindig szívatott minket – szipogtam. – Ő tette
oda a parókát a padlásra, nem mi, mégis Tessa kapott szobafogságot, és
most dühös rám, mert… mert nem látogattam meg, de csak azért,
mert… – Folyni kezdtek a könnyeim. Nem akartam bevallani
Kissernek és Martinnak, hogy szerelmes vagyok Jackbe, és már hetek
óta csak rá bírok gondolni, és ezért elfeledkeztem a legjobb
barátnőmről, akinek pedig szüksége lett volna rám.
– Szóval ezért ütöttem meg, amikor összefutottunk Monánál. Mert
ha bevallotta volna, hogy ő tette oda a parókát, akkor… – Elhallgattam.
– Akkor? – noszogatott Martin gyengéden.
– Akkor Tessa most nem lenne annyira berágva rám – fejeztem be
a mondatot, és letöröltem az arcomat.
– Jól van, Jenny. Nem szabad megütni másokat, de azt hiszem, ezt
jól tudod – mosolygott Martin barátságosan, és megint felírt valamit. –
Gyere majd be az őrsre, hogy megerősítsd Jack alibijét, oké? – fordult
Kisser felé. – Ma vagy holnap, igazából mindegy.
– Rendben.
Kisser kikísérte Martint, én pedig figyeltem őket. Tovább
beszéltek. Amikor odaértek a rendőrautóhoz, behúzott nyakkal
odaosontam a nyitott ablakhoz, és leguggoltam a radiátor mellé. Alig
három méterre álltak tőlem, így minden szavukat hallottam.
– Miért kérdezted meg Jennytől, hogy nem karmolta vagy harapta-e
meg?
– Találtunk egy harapásnyomot a karján. Jack szerint már előtte is
ott volt, és nagyon remélem, hogy igaza van. Lenyomatot készítünk a
fogairól, és összehasonlítjuk a harapásnyommal.
– De hát miért hazudna?
– Fogalmam sincs. De ki haraphatta meg?
Kisser erre nem reagált.
– Négy halott, Kisser – sóhajtotta Martin. – Mindent fel fognak
forgatni, hogy megtalálják, mi köti őket össze.
– Három halott. Bettina hivatalosan életben van.
– De hát ő is halott.
– Semmit sem fognak találni, Martin.
– Elmegyek Niels Thøgerhez Toftebjergbe. Beviszem az őrsre,
hogy megerősítse, hogy Jack délelőtt a műhelyében volt. Szerencsére
nem lesz gond. Tartozik nekünk egy szívességgel.
A lábam kezdett zsibbadni, és amikor felegyenesedtem, láttam,
hogy hátat fordítanak a háznak, és a mezőket kémlelik. Hallgattak.
– Az lesz a legjobb, ha Jack továbbáll – szólalt meg Martin egy idő
után.
– Ez a terv – felelte Kisser.
A rendőrautó valamivel később ráfordult a Bakkevejre.

99
Jack visszaérkezett az őrsről, és megvacsoráztunk a cseresznyeszilva
alatt.
Teljes sokkban voltam. Mi a franc folyik itt?
Jack lazán, étellel a szájában közölte, hogy vallomást tett, és utána
lenyomatot készítettek a fogairól, mert Michaelnek volt a karján egy
harapásnyom. Utána elengedték, mert az alibije bombabiztos, és
minden jel arra mutat, hogy Michael megbotlott egy kiálló gyökérben,
és fejjel előre lezuhant. Szörnyű baleset.
 – Azt próbálják kideríteni, hogy a három haláleset és Bettina
eltűnése összefüggésben van-e egymással, és mintha engem
gyanúsítottak volna valamivel – húzta elnéző mosolyra a száját. – De
hát az a Henning még azelőtt égett benn a házában, hogy a szigetre
jöttem volna, és ugyan felvetődött olyasmi, hogy talán gyújtogatás
történt, de végül kiderült, hogy a vezetékekkel volt baj, nem?
Legalábbis ezt írta az újság. Az a buszsofőr meg öngyilkos lett,
ráadásul akkor én Roskildében voltam Dennisszel, Michaelt pedig
egyértelműen baleset érte. De persze sajnálom, hogy ilyen szörnyűséget
kell átélned, Jenny, főleg, ha a barátod volt.
– Nem volt a barátom – feleltem halkan.
Némán ettünk tovább, vagyis inkább Jack és Kisser evett. Mélyen a
tányérjuk fölé hajoltak, az ételre figyelve. Jack meg is jegyezte, milyen
finom.
Egyikükről a másikra néztem, aztán – kicsit túl hevesen – letettem
a villámat. Jack rám mosolygott, én pedig a legszívesebben
felordítottam volna. Jack tudja, hogy tudom, hogy hazudik. Nem
Félszem Henning halála után érkezett, nem volt Roskildében, amikor
Buszsofőr Kenni felkötötte magát, és délelőtt tuti nem segített Niels
Thøgernek Toftebjergben. Mindezt Kisser is tudja, de azt nem, hogy
tudom, hogy tudja.
Felvettem a villámat, és a számba tettem egy falatot, de nem bírtam
lenyelni.
– Az az idősebb zsaru ügyes, az tény – szólalt meg Jack megint.
Martin Bach aarhusi kollégájáról beszélt. – Már több éve üldözi a bűnt.
Nyugis arc. Komornak tűnik, de nincs vele gond.
Tudtam, hogy Jack korábban rendőr akart lenni, és fel is vették a
rendőrtisztire. Mindig fontosnak tartotta az igazságosságot, és hogy
azok, akik nem tartják be a törvényt, megkapják méltó büntetésüket. De
aztán Balira ment, állandóan füvezett, és lecsúszott az első tanítási
napról meg az összes többiről is. Ezt is nevetve mesélte.
Lelkesen habzsolta az olajba és sóba mártogatott kenyérdarabokat.
Nekem a maradék étvágyam is elment, mereven bámultam lefelé, de a
tányérom helyett Michael kifacsarodott testét láttam magam előtt. Arra
gondoltam, hogy Kisser nem igazán tiltakozott, amikor Martin Bach
kijelentette, hogy Bettina halott. Mintha ez a számára is világos lett
volna.
 – Patrick és Dennis is bent voltak az őrsön – folytatta Jack. –
Dennis elvitt Ejbyig. Tőle tudom, hogy Monát is berángatták a zsaruk.
Nincs túl jó állapotban.
– Érthető – felelte Kisser.
Én még mindig nem emeltem fel a fejem.
– A technikusok egész nap a világítótoronynál melóztak, de már
befejezték.
Kisser megköszörülte a torkát, és rá sem kellett néznem, hogy
tudjam, azt jelzi Jacknek, hogy ne adjon ki túl sok információt.
Felpattantam, és felemeltem a tányéromat, amiről egy-két falat ha
hiányzott.
– Köszönöm a vacsorát.
– Egészségedre – felelte Kisser, és tovább evett.

100
Korán lefeküdtem, bár tudtam, hogy nem bírok majd aludni. Még csak
le sem vetkőztem. Jack a szobájában tett-vett. Úgy tűnt, hogy
csomagol. Fel és alá járkált, valami kiesett a kezéből. Egy idő után
csend lett, és a résnyire nyitott ablakomon keresztül megéreztem a
spanglija szagát. Halkan beszélt Kisserrel, aki a kertben locsolt. Az
augusztusi este gyöngyszürke fénybe burkolta a szobámat. Egyre
korábban sötétedett. Kisser elzárta a vízcsapot, és meghallottam, hogy
Jack a My Countryt szavalja.

I love a sunburnt country,

A land of sweeping plains,
Of ragged mountain ranges,
Of droughts and flooding rains.
I love her far horizons,
I love her jewel-sea,
Her beauty and her terror –
The wide brown land for me!
The stark white ring-barked forests,
All tragic to the moon,
 The sapphire-misted mountains,
The hot gold hush of noon.
Green tangle of the brushes
Where lithe lianas coil,
And orchids deck the tree-tops
And ferns the warm dark soil.

Már régen megtanultam a szövegét, és az ajkam Jack ajkával együtt

mozdult, ahogyan Palle papa történeteit, dalait és verseit is mindig
együtt mondtam vele. Együtt szaladtunk a napsütötte tájon, és együtt
fürödtünk az ékszerként csillogó óceánban. Amikor elhallgatott,
Kisser megtapsolta. Felemeltem a függönyt, és kikukucskáltam a
varázslatos nyári estébe. Az éjszaka nemsokára meghódítja, és szürkés
ezüstbe burkolja a kertet. Kisser megigazította a locsolócsövet, és
letette a fűbe. Hátat fordított Bakkelynek, és az első halvány csillagokat
nézte. Jack súlya alatt megnyikordult a fonott szék. Még mindig
éreztem a spanglija szagát. Ez az utolsó estéje Bakkelyben. Ő is tudta,
én is tudtam. Rázni kezdett a zokogás. Hosszú idő múltán nyugodtam
meg, és amikor már majdnem álomba merültem, valami megbökte a
lábamat. Felültem, és felkapcsoltam az éjjeliszekrényemen lévő lámpát,
hogy megnézzem, mi az. Egy horgas végű tüske karcolt meg, olyan,
mint amit Jack zoknijáról szedtem le, amikor hazaért az állítólagos
toftebjergi kiruccanásáról. Apró lucerna, ami csak a sziget déli részén
nő. Biztosan akkor kapaszkodott belém, amikor Jackkel áttörtünk a
bozótoson. Tudtam, hogy ez mit jelent. Nagyon jól tudtam.

101
A másnap reggel Jack nélküli házra virradt. Számítottam erre, mégis
úgy éreztem magam, mintha visszakaptam volna a gyomrost, amit
Michaelnek vittem be. Alig kaptam levegőt, amikor leültem reggelizni,
és Kisser közölte, hogy Jack sokszor üdvözöl. Úgy beszélt, mint aki
jobban ismeri nálam. Dennis kora reggel eljött érte, és elvitte a fél hatos
kalundborgi kompra. Haza kellett mennie. Utána Kisser témát váltott,
és nyaggatott, hogy egyek, mielőtt iskolába indulok. A legszívesebben
azt ordítottam volna, hogy a gyomrom apró márványgyönggyé
zsugorodott, és soha többé az életben nem fogok tudni legyűrni semmit
sem, ami nagyobb nála. Az egész testem sajgott. Amikor Kisser
valamivel később vécére ment, felrohantam a toronyszobába. Jack
minden cuccát elvitte. Csak egy használt, az ablak szélének támasztott
gyufát hagyott maga után, és a napsütötte országról szóló vers egyre
halkuló visszhangját. Amikor elindultam, nem köszöntem el Kissertől.
Tessa nem szállt fel az iskolabuszra, ami miatt egyszerre éreztem
megkönnyebbülést és csalódást. Az egyik osztálytársam, Lotte, szintén
az ejbyi templomnál várt. Köszöntünk egymásnak, de egyedül ültem le
hátra. Jobb volt így. Elsiklottak mellettünk a mezők. A sziget
rongyszőnyegre hasonlított, aminek a darabjait a késő nyár öltötte
össze. Háborgott a lelkem, és azt akartam, hogy mindenki békén
hagyjon. Egy ideig úgy látszott, hogy a kívánságom teljesül, de aztán
elhúztunk a Dansebjerg mellett, és feltűnt, hogy mi történik elöl.
Pusmorgást hallottam, és nálam fiatalabbak, akiket nem ismertem,
hátra-hátra lestek rám. Michaelről pletykáltak. Nyilván mint egész
Samsø. Senki előtt nem maradt titokban, hogy ott voltam, amikor
megtalálták.
Tíz perccel később megálltunk a suli előtt. Idegesen összeszoruló
gyomorral vágtam át az udvaron, és Tessát kerestem a szememmel, de
közben próbáltam úgy tenni, mint aki csak a lába elé néz. Hirtelen
megpillantottam. Belinda mellett állt a sarkon, mindkettőjük kezében
cigaretta füstölgött, de nem úgy tűnt, hogy beszélgetnek, mert Tessa
fülén Walkman volt, és az arckifejezéséből ítélve vagy a gondolataiba,
vagy a zenébe merült. Rettentően lefogyott. A pilincka lábán lötyögött
a cicanadrág, a hamis Buffalo cipőjét mintha egy nagyra nőtt trolitól
csórta volna el. Észrevettem, hogy a szeme jobbra-balra jár, és amikor
összeakadt a pillantásunk, rájöttem, hogy engem keres a tekintetével.
Ugyan szeretett hűvös kimértséggel közlekedni, mint egy arcátlan
macska a kerítésen (már amikor nem a pocakját égnek meresztve
hempergett élvetegen), most úgy repült felém és ölelt át, hogy tompa
csattanás hallatszott, és majdnem hanyatt estünk. A fülese lecsúszott, és
a hátán himbálózott, rátaposott a lábamra, de mintha mindezt észre sem
vette volna, csak szorított erősen. Visszaöleltem, az arca az államhoz
ért, és már biztosan régen lehagytam a növésben, de csak most
tudatosodott bennem, milyen magas lettem. Megéreztem a zsíros haja
szagát, és hogy a ruhája túl lassan száradt meg a padláson, de ezzel egy
időben egy csak rá jellemző, ismerős illat is megcsapta az orromat, és
elsírtam magam. Azért könnyeztem, mert összevesztünk, és mert
annyira hiányzott, de Jack miatt is, meg az összes dolog miatt, ami
bennem kavargóit, és ami csak az enyém, amit soha nem tudok
megosztani mással, amivel egyedül kell megbirkóznom, és ez kétségbe
ejtett.
– Tényleg megverted és megrugdostad Michaelt? – szólalt meg
Tessa, és mielőtt megkérdezhettem volna, honnan tudja, már folytatta
is. – Dennis mondta. Vécén volt, és hallotta Michael visítását. Jól
elintézted!
A lelkesedése láttán nem tudtam elfojtani a mosolyomat, de így
válaszoltam:
– Már megbántam.
– Miért? Megérdemelte.
Becsengettek. Tessa nem tágított mellőlem, és a teremben mellém
telepedett le, bár harmadikban elültettek minket egymástól, mert annyit
fecsegtünk. Az osztályfőnökünk ránk nézett, de nem szólt semmit.
Tessa az óra alatt végig fogta a kezemet. A nagyszünetben a focipálya
melletti pádon ülve osztoztunk meg a tízóraimon. Tessa egy amerikai
együttesről hadovált, valami Nirvánáról, meg az énekesükről, Kurt
Cobainról. Olyan, mintha egyenesen neki írta volna a számait,
áradozott. Mintha ismernék egymást egy másik életből. Hirtelen
felhúzta a pólója ujját, és egy kis tetoválást dugott az orrom alá. A karja
belsején volt, a hónaljához közel, ahol könnyen el tudta rejteni Mona
elől. Jól be kellett hajolnom, és ki kellett csavarnom a nyakam, hogy
szemügyre tudjam venni a mosolygós arcot: a szemek helyén két
kereszt volt. Ez Kurt Cobain jele, magyarázta Tessa. Egy hídon látta
meg először, ami alatt kamaszkorában sokat csövezett, és aztán az
egész együttes szimbólumává vált. Dennis varrta rá, méghozzá annak a
gépnek egy feljavított változatával, amivel Bettinát is kitetoválta. Még
lenne mit pofozni a masinán, fecsegett Tessa, de arra pont megfelel,
hogy disznóbőrt és kishúgokat tetováljanak vele, nevetett. És Dennis
most már sokkal jobban tetovál. Rengeteget fejlődött azóta, hogy
elcsúfította saját magát azzal a béna Mercedes-logóval, amit egyébként
Jack átütött, mert ő is nagyon ügyes lett ám. Tessának is megengedték,
hogy tetováljon, bár még csak disznóbőrre.
 – Jack annyira jól néz ki – jelentette ki, és közben kutatón nézett
rám. Megkérte, hogy varrjon rá valamit, de Jack nemet mondott. –
Majd, ha elmúltál tizennyolc, Tessa – utánozta gúnyosan.

102
Azt is megtudtam, hogy Michael milyen gonoszul bánt vele, amíg
szobafogságban sínylődött. Állandóan szívatta. Gúnyolta, elcsórta a
cuccait, eldugta a vécépapírt, homokot öntött az ágyába, becsempészte
a táskájába Patrick kocsikulcsát, hogy azt higgyék, ő nyúlta le,
kilyukasztotta a fogkrémjét, és majonézt töltött bele. De nem ez volt a
legrosszabb.
– Egy éjszaka bejött a szobámba, leült az ágyra, elővette az
alsógatyájából, és azt mondta, hogy kapjam be.
Tessa köpött egyet.
– Micsoda? – nyögtem. Nem hittem a fülemnek. – És mit csináltál?
– Megharaptam a kezét, és vérezni kezdett.
– Elmondtad valakinek?
– Igen. Neked.
– Úgy értettem, hogy egy felnőttnek.
– Úgy értettem, hogy egy felnőttnek – utánozott Tessa. – Mégis mit
csináltak volna? – vont vállat, és megkínált egy cigivel.
– De hát… – kezdtem, de félbeszakított.
– Hagyjuk, Jenny.
Becsengettek, és utána már alig beszéltünk a suliban. A
kilencediket komolyan kell venni, szónokolt az osztályfőnökünk, és
könyveket meg füzeteket osztogatott. Tessa a szemét forgatta. Az
iskolaundora ezek szerint nem múlt el.

103
Az utolsó óra után Tessa közölte, hogy véget ért a szobafogsága, és ha
van kedvem, menjek haza vele. Dennis jön érte, és beférek a kocsiba.
 A piros Toyotájának támaszkodva várt minket. A vékony, de izmos
karján több új tetkót is észrevettem, és egyet kellett értenem Tessával.
Tényleg sokat fejlődött. A tetoválógépét eléggé szidta. Már jobb, mint
az első változatok, de lötyög benne a tű, és nagyon kell figyelnie, hogy
ne fickándozzon tetoválás közben. A végén még begörcsöl a keze,
nevetett, és megkérdezte, nem adom-e kölcsön azt a gépet, amit Palle
papa csinált Kissernek. Úgysem használja. Csak pár napra, hogy
kilesse, hogyan tette hátrébb a súlypontját, és hogyan szorította meg
jobban a tűt. Persze a fejemet ráztam. Lehet, hogy Kisser nem használja
a gépet, de ha nincs a helyén, az feltűnik neki. A tarkóján is van szeme,
kivéve, ha fejfájás kínozza. Akkor sem lágyult meg a szívem, amikor
Dennis felvetette, hogy szívesen rám tetovál valamit, mert egyre
kevésbé voltam biztos benne, hogy szeretnék tetoválást. Nem tudtam,
olyan akarok-e lenni, mint ők.
Dennis úgy tett, mint aki nagyon megsértődött. Tessa mellette ült,
az anyósülésen, én pedig hátra szálltam be egy csomó szerszám mellé.
Alaposan szemügyre vettem őket. Profilból nagyon hasonlítottak,
mindkettejük finom arcán apró orr csücsült. Dennis figyelmesen
hallgatta Tessát, nevetett a megjegyzésein, és egyszer megengedte neki,
hogy váltson, aztán elmagyarázta, hogyan működik a kuplung, és miért
ad ki furcsa hangot, ha az ember elront valamit. A rádióban Meat Loaf
énekelt, és Dennis csatlakozott hozzá. Néha kíváncsian méregetett a
visszapillantó tükörben, ami meglepett. Talán azért, mert hasba vertem
Michaelt? Vagy mert Jack mesélt rólam? Mindenesetre forróság öntött
el.
– Még mindig nem tudtok semmit Jimmyről? – kiabáltam túl a
zenét.
– Saját stúdiót nyitott Bagsvaerdben – felelte Tessa büszkén, félig
hátrafordulva. – Jimmy’s Tattoo. Nem szuper?
Dennis megint figyelt a tükörből.
– Ezek szerint beszéltél vele? – kérdeztem.
– Nem – nevetett Tessa. – Még nincs telefonja. Még csak most
nyitott ki.
– Akkor honnan tudod?
– Dennistől.
– És te honnan tudod, Dennis?
 Dennis hosszan dudált egy csigatempóban kanyarodó traktorra,
hogy húzódjon már le.
– Lányok, van kedvetek fagyizni? – váltott témát, amikor
megelőzte a traktort, és mielőtt válaszolhattunk volna, már balra is
kanyarodott, és a Skolebakkevejen Ballen felé vette az irányt. A sárga
téglás ház előtt jól beletaposott a gázba, mire Tessa ujjongani kezdett,
és feltekerte a rádiót. Persze hogy van kedvünk fagyizni, elvégre még
nem nőttünk ki a gyerekkorból. De hülye azért nem vagyok!
A kikötőben leültünk a grillbár elé, hogy ott nyaljuk el a fagyinkat.
Egy szót sem szóltam, bár lett volna mit mondanom. A kocsiban
Dennis elterelte a figyelmünket, és egyre élesebben láttam, milyen
gyakran fordul elő ilyesmi. Mintha a körülöttünk lévő felnőttek közös
titkot rejtegetnének, amit Tessának és nekem semmiképpen sem szabad
megtudnunk. Az erdő sötétjében zajlik valami, de ők állandóan
kitaszigálnak minket a napsütötte tisztásra, hogy ott játsszunk
teadélutánosdit a babáinkkal, és továbbra is higgyünk a Télapóban.
Eddig sikerrel is jártak. Tessa túl zizegő és nyughatatlan ahhoz, hogy
észrevegye, amikor az orrunknál fogva vezetnek minket, de engem
többet nem vernek át. Egy szeizmográf érzékenysége fejlődött ki
bennem, annyit figyeltem a természetet – és persze Kissert is. Most
Dennis minden mozdulatát lestem, és ugyan nem tetszett neki, hogy
szemmel tartom, lefegyverző mosolyt próbált villantani rám. Tessának
be nem állt a szája. Összekente az állát, és úgy sürgött-forgott Dennis
körül, mint egy kölyökkutya.

104
Tessáék előtt Dennis az úton állt meg. Nem hajtott fel a kocsifeljáróra,
és nem vette le a gyújtást sem. Felszólította Tessát, hogy segítsen
Monának.
– Mondjuk elmosogathatnál – dobta be.
– Mi van? – meredt rá Tessa hitetlenkedve.
– Segítenünk kell anyának – jelentette ki Dennis határozottan. –
Nincs könnyű dolga.
 – Mert minden nevelt kölyke feldobja a bakancsot? – morgott
Tessa.
Dennis felemelte a kezét, mintha fültövön akarná csapni Tessát, de
persze csak viccelt. Soha nem csinált volna ilyesmit. Tessa duzzogva
kinyitotta a kocsi ajtaját.
– Miért nem kísérhetem haza Jennyt? Majd utána segítek.
– Mert azt mondtam.
Ezzel Dennis szinte kituszkolta a húgát a kocsiból, és már
indultunk is. Némán zötykölődtünk keresztül Ejbyn. Amikor magunk
mögött hagytuk a Bakkevej első dombját, behúzódott a vízmű épülete
mögé, és leállította a motort. Ott nem láttak minket Ejbyből, és
Bakkelyig még hátravolt egy kilométer. Dennis dobolni kezdett a
kormányon, és látszott, hogy nyomja valami a szívét. Megint Palle papa
tetoválógépeiről kérdezett, és arról panaszkodott, hogy az új gép, amin
dolgozik, egész jó, de az áramellátása akadozik. Vagyis túl erős, ezért a
gép nem képes egyenletesen működni. Nem tudom véletlenül, Palle
papa hogyan oldja meg ezt a problémát? Azt feleltem, hogy nem értek
Palle papa gépeihez, de haza kellene mennem, szóval igazán
indulhatnánk. Dennis felsóhajtott.
– Jack szerint meg lehet bízni benned – tért rá arra, ami miatt
megálltunk, és megesketett, hogy Tessának egy szót sem szólok.
Miután ünnepélyesen hallgatást fogadtam, elmesélte, hogy Jimmy a
szokásosnál is nagyobb hülyeséget csinált. – Tato-Svendnél dolgozik
Nyhavnban, ugye? – kérdezte.
Bólintottam.
– Hát inkább csak dolgozott – sóhajtotta Dennis.
– Ja, mert saját stúdiót nyitott – válaszoltam.
– Akarod hallani a sztorit, vagy nem?
Megint bólintottam.
– Szóval, mint tudod, Tato-Svendnek segített, megcsinált ezt-azt,
kitöltötte a kontúrjait, és néha ő maga is tetovált, de nem keresett eleget
ahhoz, hogy fedezze… az igényeit. – Dennis úgy nézett rám, mint aki
elvárja, hogy értsem, miről beszél, de elképzelni sem tudtam, milyen
igényei lehetnek Jimmynek. – Mindegy – folytatta az arckifejezésem
láttán. – Az a lényeg, hogy több lóvéra volt szüksége, ezért vállalta,
hogy vasárnaponként kitakarítja a stúdiót. Először minden rendben
volt, de aztán tudod, mit csinált?
 Megráztam a fejem.
– Nekiállt feketén tetoválni vasárnaponként, Svend háta mögött.
Hát hogy lehet valaki ennyire ostoba? Csak idő kérdése volt, hogy
lebukjon, és persze így is történt. Svend azonnal kirúgta.
– Talán jobb is így, nem? – nyögtem kis hallgatás után vékony
hangon. – Különben lehet, hogy soha nem nyitott volna saját stúdiót.
Dennis reményvesztett pillantást vetett rám.
– Azt csak úgy kitaláltam – vallotta be. – Muszáj volt mondanom
valamit Tessának, mert állandóan nyaggatott, hogy hol az apja. Egy idő
után nem bírtam. Jimmy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, és ezen
nem tudok változtatni.
Most már semmit sem értettem.
– Szóval nem nyitott saját stúdiót Bagsvserdben?
Dennis nemet intett.
– De hát nem tud elnézést kérni Tato-Svendtől? – kérdeztem
könnyekkel a szememben.
– Sajnos nem.
– Miért nem? Találkoztam vele, nagyon aranyosnak tűnik, és Palle
papát is ismeri. – Arra gondoltam, milyen hódolattal vett körül Tessát
és engem, csupán a nagyapánk miatt.
– Még ha meg is bocsátana neki, az sem oldana meg semmit sem.
Jimmy nemcsak vele rúgta össze a port, hanem a Dögökkel is, és őket
nagyon hidegen hagyná, hogy a nagybátyád elnézést rebeg.
– A Dögökkel? Már hogy azokkal, akik el akarják venni Palle papa
stúdióját?
– Akik már el is vették Palle papa stúdióját – javított ki Dennis.
– De… – hebegtem.
– Jenny! – szakított félbe Dennis. – Készen állsz arra, hogy
meghallgasd Jimmy legnagyobb hülyeségét?
Mielőtt válaszra nyithattam volna a számát, már folytatta is.
– Senkit nem vesznek fel csak úgy egy motoros bandába, ezt,
gondolom, sejted. Az ilyesmit ki kell érdemelni, és aki méltónak
bizonyul rá, hogy felvegyék, arra rátetoválják a banda jelét.
– És az micsoda?
– A Dögök jele egy fekete németjuhász. Elég rondán vicsorog,
szerintem hasonlít a „Vigyázz, a kutya harap” táblákon lévő ebekre.
Ismered, nem? Ha valakiről kiderül, hogy csak úgy magára tetováltatta
egy banda jelét, akkor jól összeverik, és adnak neki huszonnégy órát,
hogy eltüntesse a bőréről a tetkót. Az ilyesmi becsületbeli ügy, és a
becsület nagyon fontos ezeknek az alakoknak. Most már kapiskálod,
hogy mi lehet Jimmy legnagyobb hülyesége?
– Ööö… Nem – feleltem, és csak remélni mertem, hogy az én
hülyeségem nem vethető össze Jimmyével.
– Boldog-boldogtalanra rávarrta a Dögök jelét. Csupa olyanra,
akiknek esélyük sincs, hogy valaha bekerüljenek közéjük. És tudod, mi
a legjobb? Ha valaki csak úgy magára tetováltatja a Dögök
németjuhászát, azt legfeljebb összeverik, de ha az ember bárkire
rávarrja azt a hülye kutyát, hogy legyen miből drogot vennie, akkor
halálra ítélik. Jimmyvel is ez történt, Jenny. Halálra ítélték. Nagyon
sajnálom a nagyapádat. Már lemondott a stúdiójáról, és minden
keresetét átadja a Dögöknek, de azok minden áldott nap beállítanak
hozzá, hogy kiszedjék belőle, hol van a fia. Jimmy egy barom. Most
tényleg olyasmibe keveredett, amiből jobb lett volna kimaradnia.
Dennis heves szavai hallatán a szemembe gyűlt könnyek
végigcsorogtak az arcomon. Amikor észrevette, hogy megríkatott,
gyorsan hozzátette:
– Nem lesz semmi baj. TP majd megoldja. A Dögök kértek tőle
valamit, és már rá is állt az ügyre. Jimmynek közben persze bujkálnia
kell.
– Mit kértek tőle? – szipogtam.
– Fogalmam sincs, de tuti nem azt, hogy mossa ki a függönyeiket.
Nagyon komolyan veszik magukat, és nem tűrik, hogy a becsületükbe
gázoljanak.
– És Jimmy hol van?
– Nem tudom.
– Palle papa tudja?
– Valószínűleg igen.
– Meglátogathatjuk?
– TP soha nem köpné el, hol van. Majd, amikor minden rendbe jön,
akkor elárulja. Ha minden rendben jön.
Most már patakokban folytak a könnyek az arcomon.
– Vigyél el hozzá! Kérlek! – esedeztem.
– Jenny… – sóhajtotta Dennis. – Még ha akarnék, sem tudnék
segíteni. Tényleg fogalmam sincs, hogy hol van.
 Rövid ideig egyikünk sem szólalt meg. Csak a nehéz lélegzet-
vételem hallatszott.
– A nagybátyád jó ember – szólalt meg Dennis. – Rajta kívül soha
senki nem vitt el pecázni meg sárkányt röptetni. De amúgy egy barom,
aki túl sokat szív… meg mást is csinál. Ezt a juhászkutyás szart rajta
kívül senki sem merte volna meglépni. – A hangjából szeretet csendült
ki.
– Ezért volt itt tavasszal? – kérdeztem. – Nem Tessa miatt meg
miattam, hanem mert bujkálnia kellett?
Dennis behúzta a nyakát.
– Miattatok is – felelte kitérően. – De azért is, mert bujkált. Itt
vidéken egész jól meg tudja húzni magát az ember, nem? Legalábbis
amíg el nem tűnik egy kamasz lány, meg hullani nem kezdenek az
emberek, és mindenhol zsaruk meg firkászok nyüzsögnek. Jimmy
kivételesen jól döntött, amikor lelépett. A zsaruk imádják letartóztatni a
hozzá hasonlókat, Torsten Tizedes meg aztán főleg. Nem kedvelik
egymást, és Jimbo pechjére kettejük közül Torsten képviseli a törvényt.
Eddig a szélvédőn bámultunk kifelé, de Dennis most felém fordult.
Milyen jóképű! Igazából sokkal jóképűbb, mint Jack.
– Figyelj, Jenny! Amit édesanyád csinál, azt nem hagyta jóvá
semmilyen hatóság. Érted? Kisser nem szociális munkás vagy
pszichológus vagy családsegítő, vagy mi a franc is kell az ilyesmihez.
Csak egy tetováló, aki berágott amiatt, hogy milyen sok gyereknek és
fiatalnak szörnyű az élete. Ha a sajtó megszimatolja, milyen hálózatot
épített ki, és hogy nem minden jogszabályt betartva tevékenykedik,
akkor itt csúnya világ lesz. Bakkely lehúzhatja a rolót, és többé
senkinek sem tud majd segíteni. Ezt nem engedhetjük meg, mert
sokaknak van rá szüksége, és ezt Jimmy mindenkinél jobban tudja.
Ezért nem látogathatjuk meg, és ő sem ugorhat át hozzánk, legalábbis
egyelőre. Ez azért van így, hogy megvédjünk téged és Tessát, meg azt,
amit Kisser felépített. A zsarukkal sem lehet viccelni, de a Dögök
rosszabbak. Szóval most szépen fagyizgatunk, tesszük a dolgunkat, és
nem hívjuk fel magunkra a figyelmet. Majd TP szól, ha ez változik. Ő a
főnök. } Elfordította a slusszkulcsot, de még nem tette sebességbe a
kocsit, és gyorsan összefoglalta a lényeget.
– Szóval semmit sem tudunk Jimmyről, oké? Nem tudjuk, hol van,
és mit csinál. Vágod, Jenny?
 Bólintottam.
– És Tessának egy szót se! Neked is csak azért mondtam el ezeket,
mert Jack jótáll érted. De Tessa ebből semmit sem tudhat meg.
Képtelen lenne befogni a száját.
– Semmit sem tudunk – ismételtem meg.

105
Dennis pont sebességbe tette a kocsit, és kiengedte a kéziféket, amikor
a kátyús úton megjelent Skipper egyik taxija. Lassan zötykölődött
Bakkely felé. Egészen az árok mellé húzódva hajtott el mellettünk.
Skipper két ujját a sapkája ellenzőjéhez emelve üdvözölt minket.
Mögötte egy gyöngyházbőrű lány ült. Úgy tizenhétnek saccoltam, a
hosszú, sötétszőke haja alól gátlástalanul bámult minket a tágra nyitott
szemével. Nem viselt sminket, az ölében nagy táskát szorongatott. A
taxi hátuljára piros női biciklit erősítettek.
– Ja, tényleg – biccentett felé Dennis. – Kisser szólt, hogy ma jön
vissza.
– Kicsoda?
– Maya.
Fogalmam sem volt, kiről beszél, de amikor letett Bakkely előtt, és
bementem a konyhába, Kisser éppen teát töltött ki a lánynak. Tényleg
Mayának hívták. Nemcsak az arcát, de a vékony ujjait is szeplők
borították. Remegve emelte az ajkához a csészét. Valahogyan teljesen
lesuvickoltnak tűnt, mintha mindent lemartak volna róla, kivéve a
furcsán ápolatlan fogait. Majdnem felfalt a szemével, és amikor Kisser
megkérdezte, kér-e még teát, csak hátranyújtotta neki a csészét, de nem
fordult felé. Mialatt Kisser megint töltött neki, egyenesen rám szegezte
a pillantását.
– Dohányzol? – érdeklődött Kisser.
– Nem. Egészségtelen – felelte Maya illedelmesen.
– Jól van – bólintott Kisser, és elkérte a gyógyszereit. Maya
továbbra is engem bámult, úgy vette ki őket a táskájából, és nyújtotta át
Kissernek. Amikor Kisser kiment, hogy bezárja a tablettákat a
gyógyszeres szekrénybe, Maya előrehajolt, és azt suttogta:
 – Mi van a hajával?
Mintha régóta egymás bizalmasai lettünk volna. Kisser visszajött,
és valóban lengedezett a feje felett egy elszabadult, rakoncátlan tincs.
Maya vidáman pislogott, mintha összebeszéltünk volna, hogy nem
szólunk neki róla.
– Hát ti meg minek örültök annyira? – értetlenkedett Kisser.
Maya pár másodperc alatt olyan valóságot teremtett, amiben a
cinkosság szálai kötöttek minket össze. Kicsit kényelmetlenül éreztem
magam, de azért tetszett. Valamivel később megkérdezte, megnézheti-e
a szobámat, és fel-alá járkált, és mindent alaposan megszemlélt. Rajta
keresztül rájöttem, mennyire átitatja a helyiséget az, aki vagyok. Az
ágyamon egy gagyi mackó ücsörgött, ami nagyjából az egész életemet
végigkísérte. Este néha ráhasaltam, hogy az ölemet nyomja, és közben
Jackre gondoltam. Most, hogy a világosban a mackóra néztem, belém
hasított a lelkiismeret-furdalás. Szegény drága mackócska! Teljesen
kidülledt a szeme attól, hogy annyit nyomtam az ölemnek. A
gyerekkorom csomó ciki kacatja hevert mindenfelé, de a rajzasztalomat
felnőttes rendben tartottam. A körző lábát erényesen összezártam, a
ceruzákat kihegyeztem, a fénytáblát pauszpapírral fedtem le. Maya
elindította a magnót, amit Jimmytől kaptam szülinapomra, és a
legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, amikor megszólalt a
zene. Amikor Maya lecsüccsent Kresten dédipapa virágos ládájára,
magyarázatot kaptam a fogai állapotára, mert a nadrágja elején lévő
apró zsebből elővett egy doboz snüsszt, és betolt egy jó nagy adagot az
ajka alá.
– A snüssz egészségtelenebb a dohányzásnál – jegyeztem meg, és
azonnal meg is bántam.
– Tényleg? – gúnyolódott, és felém nyújtotta a dobozt. – Kérsz?
– Nem, köszönöm.
– Csak nem olyan engedelmes kislánnyal van dolgom, aki mindig
azt csinálja, amit anyuci mond?
– Nem – feleltem, mire felnevetett.
– Bizonyítsd be! Na? – A szemében huncut fények csillogtak. Úgy
rázta meg előttem a dobozt, mintha félénk állatot akart volna magához
csalogatni. Addig még csak nem is dohányoztam. Tessa soha nem
kínált meg, a snüsszel meg aztán semmi tapasztalatom nem volt.
Mindig azt hittem, a snüssz az öreg halászok szenvedélye, nem Laura
Ingallsra hasonlító, gyöngyházbőrű lányoké. Hirtelen belém bújt a
kisördög. Kivettem egy adagot, és az ínyemre csúsztattam. Először
csak a szárazságot éreztem, de aztán az ízét is. Ammóniával átitatott
élesztő és édesgyökér keverékének tűnt.
Maya az arckifejezésem láttán hangosan röhögött.
– Igazi svéd snüssz – közölte büszkén. – A legjobb. Apa
Svédországból hozatja, mert ebben a szar országban nyilván be van
tiltva. Kinyitottam az ablakot, és kiköptem a snüsszt a földre. Pfuj, de
undorító! Köpködtem és krákogtam, Maya pedig alig bírta abbahagyni
a röhögést.
– Látom, van még mit tanulnod.

106
Maya babaszerű külseje ördögi belsőt rejtett. A bőre a napok múlásával
egyre áttetszőbbé vált, és felfedeztem, hogy a füle mély, fehér csiga,
amit mintha porcelánból készítettek és tapasztottak volna a fejére.
Gondosan hajtogatta össze a ruhát, amit Kisser levett a szárítókötélről,
és pontosan úgy mosogatott, ahogyan Kisser kérte, sárga
gumikesztyűben, két dézsában. Csak akkor tett mosogatószert az
elsőbe, amikor már teleengedte vízzel, mert különben nagyon habzott
volna, és a második dézsa tiszta vízében mindig alaposan leöblítette az
edényeket. De amikor Kisser nem volt a közelben, Mayát mintha
kicserélték volna.
Mindent elkövetett, hogy rossz útra térítsen. Tessa mindig
gúnyolódott, hogy rólam lehetne megmintázni az erény samsři szobrát,
de Maya hamar rájött, hogy ezzel nem fog célt érni. Arra kell rávennie,
hogy önként és dalolva csatlakozzak hozzá, felesleges erőszakoskodnia,
mint Tessa szokott. Belátta, hogy a snüsszt el kell felejtenie, mert nem
vagyok hajlandó többet a számba venni. A félresikerült próbálkozás
után még napokig fel tudtam idézni az undorító ízét. Ehelyett más
vizekre evezett, olyanokra, ahol szintén nem rendelkeztem
tapasztalattal. A szex remek terepnek bizonyult. Gyorsan
megszimatolta, hogy szerelmi bánatom van, és mindenféle kérdést tett
fel, például, hogy mekkora Jack farka, és hogy perverz-e. Nem is
tudtam igazán, hogy ez mit jelent, de amikor el akarta magyarázni,
felbukkant Kisser, mire Maya rögtön megkérdezte tőle, hogy leszedjük-
e a tiszta ruhát.
Megtudtam, hogy három hét múlva tölti be a tizennyolcat, és akkor
majd Aarhusba költözik, és tanulni fog, hogy leérettségizhessen, de
amíg nem nagykorú, nálunk kell maradnia. Tizenkét éves kora óta egy
erotikus szektában élt, de aztán letartóztatták „Apát”, aki amúgy nem az
apja, hanem a szekta vezetője, de mindenesetre letartóztatták, és
gyilkosságért börtönbe dugták. A szekta egyik női tagja halt meg egy
szexjáték után, és aztán a szekta felbomlott, a többi nő és gyerek
szétszóródott a szélrózsa minden irányába. Maya anyja a kemény
maggal Norvégiába ment. Ott várják, hogy Apa kiszabaduljon, és
mindent kezdhessenek elölről. Mayának is velük kellett volna tartania,
de vakbélgyulladással kórházba került, és amúgy is mihez kezdene
Norvégiában? A kórházban kihallgatták a zsaruk, aztán beállított hozzá
egy boszorkánypszichológus, és rávette, hogy jöjjön el Samsøre.
– Boszorkánypszichológus? – értetlenkedtem.
– Ja. Úgy nézett ki. Seggig érő ősz haja volt, a fülében meg tollak.
– Therese? – kérdeztem.
Maya bólintott. Tényleg így hívták.
– Először nagyon nem volt kedvem idejönni – csípett bele az
arcomba. – Pedig, ha mondta volna, hogy te is itt leszel…
Ennyi információt még egyik vendégünktől sem kaptam, és kicsit
bizonytalanul sandítottam arra, amerre Kisser eltűnt, mert tudtam, hogy
nem tetszene neki, amiket Maya mond. Sokkal rosszabb volt Tessánál,
mert nemcsak dumált, hanem tényleg szexelt is pasikkal. Szégyelltem
magam, de a szavai hallatán jóleső fájdalmat éreztem, ugyanott, ahol
akkor is, amikor az ölemnek nyomtam a mackómat.
Maya felajánlotta, hogy elkísér az iskolabuszhoz, és belementem,
pedig nem igazán volt hozzá kedvem. Inkább gyorsan végig akartam
tekerni a Bakkevejen, felszedni Tessát, és vele együtt buszra szállni, de
Maya nem hagyott nyugton. Amikor elindultunk, szörnyű lassúnak
bizonyult, és mihelyt felfelé kellett tekerni, leszállt a bicajáról, hogy
tolja. Útközben megemlített egy könyvet, amit Kisser nyomott a
kezébe. Amikor meghallottam a címét, felnevettem. Oroszlánszívű
testvérek. Kisser meggyőződéssel vallotta, hogy ha az ember Astrid
Lindgrent olvas, minden rendbe jön. Biztosítottam Mayát, hogy jó
könyv, és ha még nem olvasta, akkor tényleg itt az ideje. Én magam
többször is olvastam. Maya azt felelte, hogy nincs kedve
gyerekkönyvekhez. Csak olyan könyvek érdeklik, amik a szexről
szólnak. Olvastam a Fanny Hillt? És ismerem Milo Manara
képregénysorozatát, A játékszert? Egy erényes nőről szól, akit
elrabolnak, és chipet ültetnek az agyába, és aztán teljesen elveszíti a
gátlásait, ha bekapcsolják a távirányítót. Mondjuk, a végén kiderül,
hogy az egész egy nagy kamu, és nincs se chip, se távirányító, csak a
nőci szeret kufircolni. A fejemet ráztam. A legutolsó könyvet, amit
Maya a kezébe vett, Linda Lovelace írta, akit egyszer megdugott
hátulról egy kutya. Ezt elég gusztustalannak találtam, és vadul törtem a
fejem, hogy mivel tudnék én is előhozakodni, aztán végül azt meséltem
el, hogy Tessával egyszer hallottuk, amint Mona a vágóhíd egyik
sofőrével kamatyol, de ez egyáltalán nem nyűgözte le Mayát.

107
– Hát te meg ki vagy? – kérdezte Tessa, amikor Maya és én odaértünk
az ejbyi templommal szemben lévő buszmegállóhoz. Még volt öt
percünk a busz érkezéséig. Tessa ellenségesen méregette Mayát.
– A legújabb kedvenc babád – felelte Maya, és rágyújtott. – Ki
akarja tudni?
– Jenny unokatestvére és legjobb barátnője. – Tessa szájából úgy
hangzott a „legjobb”, mintha azt mondta volna, hogy az egyetlen.
– Gratulálok – válaszolta Maya. A fogára rátapadt egy kis snüssz,
és a barna folt olyannak tűnt, mintha egy papírlap megégett volna.
– És neved nincs? – folytatta.
– És neked?
Úgy álltak egymással szemben, mint két párbajozó, akik azt várják,
hogy a másik rántja először elő a fegyverét. Aztán bemutatkoztak
egymásnak, és megjött a busz.
– Ez meg ki az ördög? – faggatózott Tessa, amikor leültünk a busz
hátuljában. Mayát néztük, aki nem mozdult, és ahogy távolodtunk tőle,
egyre kisebbnek látszott.
 Miután megválaszoltam Tessa kérdését, más kezdte foglalkoztatni:
– Csak azt nem értem, honnan szerzett snüsszt. Dániában tilos árulni.
Nem kérdezed meg?

108
Elintézték, hogy Maya a mi osztályunkba járjon. Ugyan már majdnem
betöltötte a tizennyolcat, de nyolcadik után kivették az iskolából, mert a
szektában nem láttak semmilyen okot arra, hogy a lányok tanuljanak.
Csak szexrabszolgák, és ennyi, magyarázta Maya komolyan a busz
hátuljában, iskolába menet. De tud olvasni, mert mielőtt az anyjával
beléptek volna a szektába, azért járt suliba, és Apa, a szekta vezetője,
saját könyvtárat tartott fenn, valamint az olvasáskészséget nagyon
szorgalmazta. Minden lányt feleltetett erotikus irodalomból, és aki
belesült, azt a többi tag előtt megbüntette.
Tessa kapott Mayától egy adag snüsszt, és nehezen ugyan, de
sikerült megállnia, hogy ne köpje ki azonnal. Elbűvölve meredt
Mayára.
Maya hihetetlenül finomnak és tisztának látszott, hamvas
könnyedség lengte körül, mint egy nyári szellőben meg-meglebbenő
függönyt, de a szájából fekete ocsmányság áradt, mintha csak abból a
snüsszdarabból származna, ami a fogára tapadt, és ami talán nem is
snüssz volt, hanem szuvasodás. Tessa tudni akarta, mit jelent az, hogy
„szexuális megaláztatás”, és Maya pont úgy magyarázta el neki,
ahogyan a lováról is mesélt, akinek olyan szépen fonta be a sörényét,
hogy megnyerték a lóápolási versenyt.
– Pfuj, de undi! – fintorgott Tessa.
– Megérdemeltem – válaszolta Maya mosolyogva.
– Élvezted?
– Szeretem Apát – sóhajtotta Maya álmodozva, és feltűnt, hogy az
egész busz megint minket bámul.
 109
Amikor hazaértem a suliból, a gazda terepjárója a ház előtt parkolt, ő
pedig a nappaliban beszélgetett Kisserrel. Miután elment, Kisser
behívott a konyhába, ahol éppen vizet engedett magának. Ivott, és
közben a pohara széle felett tanulmányozta az arcomat.
– Megdöglött a gazda spánielje – közölte, amikor elfogyott a víz. –
Megcsócsált egy mérgezett patkányt a dögkútnál.
– Mérgezett patkányt? – ismételtem meg.
– Igen. Úgy tűnik, hogy Niklas oda dobta a nálunk elintézett
patkányokat, de ez még nem minden. A spániel halála után a gazda
megvizsgáltatta a patkányt, és kiderült, hogy Niklas kamuzott, amikor
azt mondta, hogy egy paraszttól kapott patkánymérget. A patkány tele
volt nátrium-hidroxiddal. Niklas lefolyótisztítóból kotyvasztott mérget!
Az a kis idióta fél Samsp állatvilágát elintézhette volna. – Kisser
hunyorogva méregetett. – A gazda egyébként azt is elmesélte, hogy
látott téged és Tessát a dögkútnál.
– Ott mentünk el. Ez csak nem baj? Úgy sokkal gyorsabban leérünk
a vízhez.
Kisser betette a poharát a mosogatóba.
– Jenny, előfordulhat, hogy kinyitottátok a dögkutat, és aztán nem
zártátok vissza?
Pont eleget haboztam ahhoz, hogy Kisser megint rákérdezzen:
– Előfordulhat?
Fogalmam sincs, miért, és azóta már százszor keservesen
megbántam, de azt suttogtam, hogy Tessa volt.
– A francba! – szitkozódott Kisser, és megdörgölte a homlokát.
Simán elhitte, hogy Niklas egy paraszttól szerezte a mérget, és egyetlen
gondolatot sem pazarolt arra, hogy mit csinálhat a döglött
patkányokkal. A gazda elvette Niklas légpuskáját is, és Kissernek
korábban igazából eszébe sem jutott, hogy talán nem a legjobb hagyni,
hogy egy tízéves kisfiú légpuskával rohangásszon. Csak örült, hogy
megszabadult a patkányoktól, és hogy Niklas olyan lelkesen segít neki.
Most nagyon nem volt büszke magára.
– A francba! – ismételte meg. – A gazda imádta a kutyáját. Mi a
fenének nyitotta ki Tessa azt a dögkutat?
 Erre nem tudtam mit válaszolni.
Amikor Niklas pár nappal később beállított a patkányirtó
eszköztárával, szinte megsajnáltam. Vidáman bekopogott, de amikor
Kisser közölte, hogy beszéde van vele, elkomorodott az arca. Mintha
kihunyt volna a fény a szemében. Hunyorogva, lehajtott fejjel kullogott
be a konyhába. Leült egy székre, és Kisser hiába kérlelte, nem emelte
fel a pillantását. Amikor Kisser megérintette a vállát, brummogás tört
fel a mellkasa mélyéből, és olyan erősen szorította a szék támláját,
hogy az ujjai teljesen kifehéredtek. Kisser felszólított, hogy menjek be
a szobámba, én pedig kelletlenül engedelmeskedtem. Fogalmam sincs,
mit csináltak, mindenesetre száz évig tartott, és amikor visszamentem a
konyhába, Niklas elkámpicsorodott pofával lekváros kenyeret
nyámmogott, meg teát hörpölgetett. Kisser adott neki egy húszast. Hát
ezt meg miért? Patkányt éppenséggel egyet sem csípett el, és kicsit
később üres kocsit húzott maga után a Bakkevejen. Kisser a nappali
ablakából nézett utána. Elmondta, hogy Niklas elnézést kért tőle, amiért
hazudott a méreggel kapcsolatban, de nem merte bevallani, hogy ő
kotyvasztotta állati eledelből, tejsavóporból és lefolyótisztítóból,
amiből Kuno egy csomót tart otthon a munkája miatt. Beszélni fog
Kunóval, háborgott Kisser, mert nem állapot, hogy ilyesmiket csak úgy
elöl hagy. Arra gondoltam, amit Tessa mesélt a házukról, hogy milyen
undorító és rendetlen. Kisser felsóhajtott, amikor Niklas eltűnt a
kanyarban.
– Azt mondta, hogy Olsen halála óta én vagyok az egyetlen barátja.

110
Amikor megint elözönlöttek minket a patkányok, Kisser majdnem
halálosan összeveszett az önkormányzati patkányirtóval.
– De hát ebben nincs elég hatóanyag – dühöngött, amikor a pasas
szétpakolta a szokásos négy doboz patkánymérget a telken, mire azt a
választ kapta, hogy az önkormányzati rendeletek azért vannak, hogy
betartsák őket. A lehető legenyhébb mérget kell használniuk, a lehető
legrövidebb felezési idővel, mert az egerek is belekóstolnak, és kik
eszik meg az egereket? Hát a ragadozó madarak, és őket ugye Kisser
sem akarja kiirtani? Persze hogy nem, felelte Kisser. A kártevőktől nem
olyan egyszerű megszabadulni, jegyezte meg a patkányirtó szelídebb
hangon. Türelem és hidegvér kell hozzá. Túl kell járni az eszükön.
Óvatos kis dögök, ezért csak úgy lehet legyőzni őket, ha olyan mérget
vetünk be, ami majd pár nap múlva fejti ki a véralvadásgátló hatását. A
patkányok emlékezete mindössze nyolc órára terjed ki, így öt-nyolc
alkalommal esznek a méregből, mielőtt rosszul lesznek, és ez az
egyetlen módja annak, hogy elég hatóanyagot juttassunk a
szervezetükbe.
– És közben ne hágjuk át a törvényt sem – fejezte be a patkányirtó
a magyarázatát.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Kisser.
A patkányirtó beszámolt egy ejbyi fiúról, aki sok problémát okozott
neki azzal, hogy meglehetősen unortodox módon segített át
megszámlálhatatlan patkányt az örök rágcsálómezőkre. Ki nem
találnánk, hogyan. A bátyjától lenyúlt lefolyótisztítóból pancsolt házi
készítésű mérget. Mondjuk, hatékony volt, az már igaz, tette hozzá
elismerően.
– De a méreg az egész táplálékláncnak árt – hangsúlyozta.
Ekkor Kisser bement kávét főzni.

111
Tessa az erdőbe akart menni. Egész nyáron ki sem tehette a lábát a
házból, most meg még a feje is megfájdult.
– Nézzük meg a kuckónkat! – vetette fel, és az ötlet nekem is
tetszett. Egész héten Mayával lógtam, gardedámként kísérgettem
Bakkely és a suli között, mert máshová nem szabadott mennie, aznap
viszont Kisser ment érte az utolsó óra után, hogy orvoshoz vigye, így
nem kellett őriznem. Tessa és én kéz a kézben sétáltunk, de a
Vestergadén hirtelen meggondolta magát:
– Menjünk inkább a világítótoronyhoz!
Ehhez nem igazán fűlt a fogam. Mit akar a világítótoronynál?
Bármennyire is rühelltük Michaelt, és bármennyire is örülünk, hogy
megszabadultunk tőle, mégiscsak ott esett le és törte ki a nyakát, ami
elég gáz. Soha többé nem akarok visszamenni. Ezt közöltem is
Tessával.
– Kiürítették a szobáját – váltott témát. – Patrick meg elnézést kért.
– Miért?
– Ilyen még sosem fordult elő. – Tessa hangja győzedelmesen
csengett.
– De miért kért elnézést? – ismételtem meg.
– Mert egy csomó cuccot találtak Michaelnél, amiről azt hitte, hogy
én vettem el. Például egy kétszáz koronás csekket, ami Mona
táskájából tűnt el, meg Dennis kését, amit már hónapok óta hiába
keresett, és Patrick Bibliáját. Csupa ilyesmit. – Ezzel a metszőfogai
közötti résen keresztül jó nagyot köpött a földre. – De még mást is ám!
– sandított rám titokzatoskodva. – Viszont az szupertitkos. Mit kapok,
ha elmondom?
– Semmit.
– Akkor nem mondom el.
– Jó, kapsz öt koronát.
– Az a szarfaszú Torsten meg valami aarhusi zsaru tegnap megint
beszélt Monával a nappaliban. Engem persze kiküldtek, de Dennis bent
maradhatott, mert tőle is akartak valamit kérdezni. Először nem akarta
elmondani, miről volt szó, de aztán megfenyegettem, hogy
megmutatom Kissernek a tetkómat, amit ő csinált, mire rögtön
megeredt a nyelve. Michael matraca alatt volt egy halom pornófotó.
– Pornófotó?
– Ja. És egy csomó Bettinát ábrázolja.
– Bettinát?
– Mondjuk, az arca nem látszik, de ott van a rózsaszínű delfinje,
szóval tuti ő az. Mindenféle pasi dugja. Dennis azt mondta, hogy a
fotók egy zacskóban voltak, mert bizonyítékok, és a zsaruk nagyon
fontoskodva beszéltek róluk. Legalább négy pasi van a képeken, de
egyiket sem lehet felismerni. Dennistől is azt kérdezték, hogy ráismer-e
valamelyikre. Csak a cipőjük látszik, meg a nadrágjuk vagy a kezük,
szóval az egész testük nem. Dennis szerint csoportszexeltek. Ő sem
ismert fel senkit közülük. Elég undi, ha Bettina tényleg dugott
mindegyikkel.
A mindenütt burjánzó búzát néztem. Alig lehetett látni az
Ingeborgs Høit. A piros rongy, ami korábban ott hányódott, mostanra
eltűnt a kecsesen ringó búza sűrűjében. Éjjel hallottam az aratógépeket,
szóval nemsokára betakarítják a búzát, és a mező tarlóvá válik. Eljön az
ősz, aztán a tél. Nem örültem, hogy megint hűvös kopárság veszi át az
élet helyét.
– Jössz nekem egy ötössel – közölte Tessa.
– Most nincs nálam.
– Amúgy tudom, mit mondott neked Dennis a kocsiban.
– He?
– Tudom, mit mondott. Tudom, miért nem akarta, hogy veletek
menjek.
– Aha…
A megdöbbenésembe düh vegyült. Dennis először megesket, hogy
nem fogok fecsegni, aztán meg az ő szája jár el? Az arcom lángolt.
Nagyot csalódtam benne. Tessa hirtelen pajzán fütyörészésbe és
szemöldökemelgetésbe kezdett, én meg az utóbbi időben egyre
ismerősebb lelkiállapotba kerültem. Semmit sem értettem.
– Egy szerelmes pár, mindig együtt jár, egy tányérból esznek,
mindig összevesznek…
– Miről hadoválsz?
– Hát arról, hogy Dennis szerelmes beléd, Dummkopf! Mindent
elmondott, szóval ne csinálj úgy, mint aki semmiről sem tud. Szerintem
igazán illetek egymáshoz. Bár Dennis jóképű, és mindenkinek bejön,
de Patrick szerint még szűz. Anyuci kis szeme fénye, pont, mint te.
Tessa szeme szeretetteljesen csillogott, de a hangjából enyhe gúny
csendült ki.
– Még te sem szexeltél – vágtam vissza.
– Dehogynem!
– Kivel? – kérdeztem. Nem hittem neki.
– Semmi közöd hozzá.
– Kamuzol.
– Azt hiszel, amit akarsz. – Ezzel gyorsabban kezdte szedni a lábát,
de egyszer csak visszafordult. – És egy árulkodós majom vagy.
– Nem vagyok árulkodós!
– De! Elmondtad Kissernek, hogy én hagytam nyitva a dögkutat.
Kisser úgy bánt velem, mintha én mérgeztem volna meg azt a béna
kutyát, miközben mindenki tudja, hogy az ő kis Niklasa volt.
Árulkodós!
 Dühös léptekkel döngetett tovább, én pedig nem válaszoltam,
annyira szégyelltem magam amiatt, hogy fecsegtem Kissernek. Csak
úgy kiszaladt a számon, és ennek nem lett volna szabad megtörténnie.
Tessa és én vérszerződést kötöttünk.
Közben odaértünk a tanyához, és Tessa ahelyett, hogy egyenesen
ment volna tovább, jobbra kanyarodott. Megint tiltakoztam, de ügyet
sem vetett rám, és végül kényszeredetten követtem. A magánúton, ahol
nem sokkal korábban Jackkel sétáltam, még jobban lemaradtam, de
nem álltam meg. A szám Tessa rám zúduló haragja ellenére mosolyra
rándult. Dennis az összes lehetséges magyarázat közül azt adta be
Tessának, hogy szerelmes belém. Vadul törtem a fejem, hogy rájöjjek,
miért ezt választotta, hiszen ő maga mondta, hogy Tessa képtelen titkot
tartani, szóval tudta, hogy a fülembe fog jutni. Meg akar viccelni?
Gúnyt akar űzni belőlem? Nevetségessé akar tenni? Vagy nyomást akar
gyakorolni rám? Vagy esetleg így akar szerelmet vallani? Hiába
erőltettem az agyam, amikor elénk tárult a világítótorony piros teteje,
még semmit sem ókumláltam ki.

112
Rossz érzés fogott el. Szellő sem rebbent, és a néma természet olyan
nyomasztóan hatott rám, mint amikor fogalmam sincs, mi történik
körülöttem, és Kisser mosolyogva biztosít arról, hogy semmi ok az
aggodalomra, mire az idegességem turbófokozatba kapcsol. A fák nem
mozdultak, a vízen meg-megcsillant a napfény. Megmutattam
Tessának, hol találtuk meg Michaelt, és mialatt Tessa fent és a parton
Sherlock Holmes-ozott, én kacsáztam. A plottyanások megtörték a
csendet, és mintha a kövek nemcsak a tengernek, hanem a lelkemnek a
felszínét is felszántották volna. A magasban, közvetlenül a felett a hely
felett, ahol Michael feküdt, Tessa észrevett egy kacskaringós gyökeret.
Aha, kiáltott fel.
A Samsø Posten több cikket is lehozott arról, hogy veszélyes-e az
erdőben császkálni. A gazda is nyilatkozott nekik, mégpedig azt, hogy
az embereknek el kellene olvasniuk a kihelyezett táblákat.
Magánerdőről van szó, és örüljünk, hogy egyáltalán beenged minket.
Kisser igazat adott neki. Nem lehet csak úgy elhussanni egy tábla
mellett, és behatolni egy magánterületre, aztán meg panaszkodni, hogy
orra estünk, és eltörtük a lábunkat. A táblák nem viccből vannak
kirakva.
– Anyád mindig álszent volt, és az is marad – gúnyolódott Tessa,
én pedig szokás szerint felháborodtam. Az anyám nem álszent! Csak
tudja, mi a különbség helyes és helytelen között. Majdnem
összevesztem Tessával, aki végül kijelentette, hogy én is álszent
vagyok, ha nem fogom be, mert ha valaki, akkor én aztán magasról
teszek a táblákra, és be kellett látnom, hogy igaza van. Amikor
rábukkanok Kresten dédipapa egy növényére, semmilyen tilalom nem
állíthat meg.
Egyszer fogtam magam és átrohantam a kastélypark tényleg
magánterületnek számító részén, faképnél hagyva Tessát, mert
észrevettem egy csomó fehér ernyőt, és valóban a dédipapa híres
csomorikájára bukkantam. Ha a gazda elkapott volna, akkor tuti bajba
kerülök, mert nem egy, nem is kettő, hanem három tábla tiltotta a
belépést. A tóhoz érve majdnem elsírtam magam, mert a dédipapa azt
írta, hogy „A gyilkos csomorika a pompázatos kastélypark hátuljában, a
tó partján növekszik. Mintegy huszonöt példányt számoltam össze.” Én
most több százat találtam.
– Mi a francot csinálsz? – méltatlankodott Tessa, amikor
észrevettem valamit, és figyelmeztetés nélkül bevetettem magam a
bozótba. Erre nem volt nehéz válaszolnom: Követem a szabályokat – és
amikor valóban szükség van rá, akkor áthágom őket.

113
– Igazából lehetett Patrick – jelentette ki Tessa elgondolkozva. A lejtő
tetejéről nézett le rám. Én a parton álltam a gondolataimba merülve.
– Ezt meg hogy érted?
– Lehet, hogy ő segített Michaelnek lezúgni innen.
– Nem – feleltem kicsit túl gyorsan.
– Miért nem? Rühellte a pofáját, és előfordulhat, hogy az ilyesmi
örökölhető.
 – Micsoda örökölhető?
– A gyilkos ösztön. Ha az ember örökölheti a dédapja halálosan
unalmas növények iránti imádatát meg az apja nevetségesen vékony
szálú haját, akkor nyilván mást is. És Mona állandóan nyüszít Patrick-
nak. Kis drágám, soha ne üss meg senkit. Olyan erős vagy! Ne üss meg
senkit! Nem biztos, hogy túlélné. – Tessa gúnyosan utánozta az anyja
könyörgő hangját. – Nagyon majrézik, hogy Patrick bekerül az apja
mellé, ami, mondjuk, most már lehetetlen, mert Leifet kiengedték.
Válaszként csak hümmögtem, és a Jack zoknijába kapaszkodó apró
lucernára gondoltam, amit széttrancsíroztam a körmömmel, mialatt ő
úgy aludt, mint akit agyonütöttek, aztán pedig arra, hogy aznap este az
én zoknimon is volt egy. Nem állítom, hogy Jack lökte le Michaelt,
csak azt mondom, hogy járt korábban arra, ahol megtaláltuk, mert a
szigeten csak ott nő apró lucerna.
– Szerintem nem lökték le – jelentettem ki határozottan. – Leesett,
ahogy a rendőrség is gondolja.
– Ahogy a rendőrség is gondolja – utánozott Tessa. – Olyan
unalmas tudsz lenni. Nem akarsz te is zsarunak állni és hozzámenni
Casperhez?
A levegő olyan csendes nyugalmat árasztott, amilyet csak a nyár
végén szokott. Meleg volt, de már benne rezgett az ősz ígérete.
Azóta gyakran idézem fel azokat a perceket. Egy órával később
minden megváltozott.

114
Hazafelé menet Tessa elmesélte, hogy tuti tetoválóként fog dolgozni. A
nyáron használhatta Dennis gépét, amin még mindig lenne mit javítani,
de már tetovált vele banánt és grépfrútot meg két disznóbőrt is.
– Bárcsak úgy tudnék rajzolni, mint te – csóválta a fejét. – Ez nem
igazság! Mind a ketten Palle papa unokái vagyunk, szóval miért nem én
örököltem a tehetségét? Nem tudsz valahogyan segíteni? Nem akarok
olyan béna sufnitetováló lenni, mint az apám. Épp elég, hogy a vékony
szálú haját örököltem.
 Könnyek szöktek a szemébe. Vadul kapkodott levegő után, mert
egy szinte észrevehetetlen lejtőn mentünk felfelé. Az arcát összekente
valamivel, gondolom, egy Bettinától lenyúlt szemceruzával, amit nem
tudott rendesen használni. Úgy nézett ki, mintha koszos kézzel dörgölte
volna meg a szemét. Belefontam az ujjaimat az ujjaiba.
– Még mindig nem hallottál róla semmit? – kérdeztem óvatosan.
– Dennis azt mondta, hogy sokat dolgozik, meg igazából
valamennyire bujkál is, mert tartozik valakinek, de nem kell
idegeskedni, máskor is volt már ilyen. Mondjuk, kicsit azért aggódom,
hogy történt vele valami. Már régen nem telefonált.
– Dennis nem beszélt vele? – érdeklődtem ártatlanul. Olyan
szívesen elmondtam volna neki, hogy Jimmy most komolyan bujkál, de
semmiképpen nem akartam megszegni a Dennisnek tett ígéretemet.
– Senki sem beszélt vele! – fortyant fel Tessa. – Szerinted nem
engem hívna először? Mindegy, hagyjuk. Semmi kedvem erről
beszélni.

115
Félúton jártunk az Ejby felé vezető, nyárfákkal szegélyezett úton,
amikor megakadt a szemem egy fán. Lógott róla valami.
Megtorpantam. A piros rongy volt, ami állandóan magára vonzotta a
pillantásomat a nyáron, de most már láttam, hogy nem rongy, hanem
egy Ball pulóver, amit felakasztottak egy ágra, mint amikor feltesznek
egy babát egy kerítésre abban a reményben, hogy a tulajdonosa
észreveszi. Tuti a part felé menet is elsétáltunk mellette.
Bettina pulcsija volt.
Tessa is megállt, mert még nem engedtük el egymás kezét. Tovább
fecsegett valamiről, és szinte fel sem tűnt neki, hogy nem mozdulunk.
El kellett volna indulnom. El kellett volna terelnem Tessa figyelmét
valami hülyeséggel, de nem nyitottam ki a számat. Akaratlanul is az
Ingeborgs Høi felé fordultam. A gyerekkorunk sok kalandjának
helyszínéül szolgáló temetkezési helyet alig lehetett kivenni a
búzamező mögött.
 Hirtelen tudtam, hogy ott van Bettina, bár a gondolat abszurdnak
tűnhetett, hiszen a keresőcsapatok ott is jártak, amikor átfésülték a
szigetet, és semmit sem találtak, mégis tudtam, hogy ott van.
Egyszerűen tudtam. Tessa követte a pillantásomat, majd pislogni
kezdett, és vadul vakarászta a karját. Tovább indultam Ejby felé, abban
reménykedve, hogy magam után tudom húzni, de ezzel persze már
elkéstem.
– Gyere! – nyögtem remegő hangon. – Segítséget kell hoznunk.
Tessa kihúzta a kezét a kezemből, és a mező felé vette az irányt.
– Ne, Tessa! – sikítottam.
Az érett gabona selyempuhaságúnak tűnt, de nehezen lehetett
átvágni rajta. Tessa meg is botlott párszor. Úgy távolodott tőlem, mint
aki egy folyóban lépdel az árral szemben. Reményvesztetten bámultam
utána.
Ekkor megállt mögöttem a gazda, és leeresztette a vezetőülés
melletti ablakot. Szidni kezdett, mintha benyomtak volna rajta egy
gombot, de amikor megfordultam, elhallgatott.
– Minden rendben, Jenny?
Az ágról lógó pulcsira mutattam.
– Bettináé.
A gazda leállította a motort, és kiszállt. Tessa közben elérte az
Ingeborgs Høit. Egy pillanatra eltűnt a szemünk elől, aztán megint
megjelent. Lassan közeledett felénk. Alig bírt átmászni a mezőt az úttól
elválasztó árkon, és amikor kikászálódott belőle, elhányta magát.
– Az ördögbe is! – káromkodott a gazda.

116
Az aarhusi bűnügyi rendőrség még aznap délután megérkezett. A gazda
learatta a búzát egy csíkban, hogy a technikusaik oda tudjanak cuccolni
az Ingeborgs Høihoz a rengeteg eszközükkel. Kesztyűt és lábzsákot
húztak, és az útnak hátat fordítva dolgoztak. Mi a rendőrségi szalag
mögül leskelődtünk.
Szédültem. Fél Ejby odacsődült, hogy kifigyeljék, mi történik.
Martin Bachnak meggyűlt a baja a kíváncsiskodókkal. Lone kicsit
arrébb ácsorgott Rolffal a karján, és előre-hátra dőlve pásztázta hol az
egybeverődött tömeget, hol a technikusokat. Tessát és engem nem vett
észre, bár a vizenyős szeme többször átsiklott rajtunk, én meg ráadásul
még oda is intettem neki. A levegőben pelyva repdesett, a nap
nyugodtan készült leszállni, nem törődött a felfordulással. Ezt már nem
lehetett elmondani a sajtó képviselőiről. Gondolom, az este hatos
kalundborgi komppal jöttek át a szigetre. Rekedtre ordibálták magukat,
hogy válaszra bírják a rendőröket.
– Bettina Jespersent találták meg?
Amikor besötétedett, reflektorokkal világították meg a területet. A
levegőben gomolygó por lomha planktonra emlékeztetett, amint a
tenger hullámzásának engedelmeskedve mozdul. Dennis a nevünket
kiáltotta. Kicsit messzebb parkolt, és azért jött, hogy hazavigyen
minket. Tessa most nem hagyta magát lerázni. Megint az anyósülésre
ült, aminek örültem, mert a kialakult fejetlenség miatt a Dennis
szerelmi vallomása által keltett gondolatoknak esélyük sem volt
leülepedni bennem. Tessa izgett-mozgott és hadart, remegett és
elfelejtett lélegezni. Dennis gyengéden veregette a combját, és olyan
megnyugtatóan beszélt hozzá, ahogyan rémült lovakhoz szokás. Tessa
kicsit lehiggadt, és csendben sírdogált. Minden tele volt léggyel,
teljesen ellepték Bettina rózsaszínű Kappa pólóját. Hát tényleg azért
nem találta, mert rajta volt. Az arca eltűnt, a haja vöröses színben
játszott. Minek kell mindig mindent részletekkel tarkítania? Megrúgtam
az ülését, mire elhallgatott. Lassan haladtunk a Bakkevejen. Még onnan
is láttuk a reflektorok fényét. Amikor megálltunk a ház előtt, Tessa
megkérdezte Dennistől, hogy a halál egymás után fogja elragadni őket
Mona emeletéről? Mert ha sorban, végigmegy a folyosóról nyíló
szobákon, akkor az övé a következő, suttogta. Dennis azt felelte, hogy
nem kell félnie. Nincs veszélyben.
– Honnan tudod?
– Onnan, hogy vigyázok rád.
 117
Kisser Tessát is és engem is erősen magához szorított. Nem jöttek
szavak a szánkra. Maya kíváncsian nyújtogatta a nyakát, és amikor
Dennis és Tessa hazamentek, berontott a szobámba, és mindent tudni
akart. Mesélni kezdtem, de Kisser megzavart minket. Elküldte Mayát
fogat mosni, aztán pedig aludni. Utána leült az ágyam szélére, és
hosszan csikizte a kezemet, mint a régi szép időkben. Végül úgy tettem,
mintha elaludtam volna, mire kiment. Amikor becsukta maga mögött az
ajtót, felkeltem, félrehúztam a függönyt, és kilestem. Tessa holdja
csillogó brossként nézett le az égről. Ő látta azt, amit én csak sejtettem:
hogy a rendőrség még mindig dolgozik. Ekkor lépéseket hallottam, és
Maya jelent meg a szobámban a keményített fehér hálóingében.
– Nem tudok aludni – suttogta.
– Miért nem?
– Alhatok veled?
Bebújtunk az ágyamba, és kitártam a karomat, ahogy Jimmy is
szokta, amikor Tessa és én mellé telepedtünk a szófára. A térképet
nézve egyértelmű, hogy Afrika és Amerika valamikor egybefüggő
terület volt, jegyezte meg Jimmy minden alkalommal, amikor
elfészkeltük magunkat a karjában, és úgy hívták, hogy Pangea, ezt
tudtátok, lányok? Ilyenkor úgy aludt el, hogy a hosszú karjával
magához ölelt minket.
Maya is pont így illett a karomba. Kényelmesen elhelyezkedtünk,
és némán feküdtünk. Mayából snüssz szaga áradt, és éppen meg
akartam tőle kérdezni, hogy nem veszi-e ki, mielőtt elalszik, de addigra
már álomba merült.

118
Másnap végiggördült a Bakkevejen egy rendőrautó. A nappaliban
ültünk két külön szófán, Kisser egy kávéval és egy nagy halom
papírral, én pedig egy könyvvel. Felállt, és kinyitotta a kaput, hogy a
kocsi be tudjon hajtani. Letettem a könyvemet, és villámgyorsan
átlapoztam a papírokat. Kisser Maya ügyiratait nézegette. Találtam
köztük pár régi újságkivágást is. A szemem végigfutott az egyik
mondaton. „14 éves szexrabszolga a randersi szekta fogságában”,
olvastam, és ekkor két lap közül kicsúszott egy fénykép, és a szófa alatt
kötött ki. Lehajoltam érte, és megállt bennem az ütő, mert Kisser
hangját hallottam. A fotó egy feketére sminkelt lányt ábrázolt, akinek a
haja torzonborzan meredezett, a szeme pedig keményen csillogott.
Hirtelen ráismertem. Melissa. Aki évekkel korábban arcon köpte
Kissert, és Kisser végül elküldte Bakkelyből. A mappáján valóban
megtaláltam a nevét: Melissa Marié Fáik, a beceneve Maya. Leesett az
állam. Ki hitte volna, hogy Maya és Melissa egy és ugyanaz a személy?
Megnyikordult a konyhába vezető ajtó, és hárman léptek be a
nappaliba. Addigra már visszaültem a helyemre a könyvemmel. Martin
Bach, Kisser ismerőse, egy kollégáját is magával hozta, akit még
sohasem láttam.
– Jenny, Martin Bach és Thomas Larsen nyomozók az aarhusi
rendőrségtől jöttek, és fel szeretnének tenni néhány kérdést –
hivataloskodott Kisser.
– Jó napot! – üdvözöltem őket.
– Először velem akarnak beszélni. Menj ki a kertbe, és majd hívlak,
ha te jössz.
Vadul dobogó szívvel engedelmeskedtem. Maya éppen teregetett.
Lenvászon ruhát viselt, a haját két szoros fonatba fonta. Felém fordult,
és megkérdezte, segítek-e neki leszedni az idei utolsó ribizlit.
Rábámultam. Most, hogy rájöttem, kicsoda, tényleg láttam a
hasonlóságot. Melissának zörögtek a csontjai, a haját és a szemét
feketére festette, Maya pedig fiatalabbnak tűnt, és kikerekedett, de azért
mégis. Leültünk a ribizlibokrok mellett, és villával belepiszkáltuk a
gyümölcsöt egy lábasba, közben pedig elmagyaráztam Mayának,
hogyan lehet megkülönböztetni a ribizlit a kányabangitától. A ribizli
fürtökben nő, friss és savanykás, a kányabangita pedig sátorozó
virágzatú, és ha az ember bekapja, a torka akár a kétszeresére is
dagadhat. Maya megbűvölten hallgatott. Volt egy szociális munkás, aki
ötször emeltette ki a szektából, bármennyire is tiltakozott ellene. El
kellett hagynia Apát és mindenkit, akit ismert. Na, vele szívesen itatna
egy kis kányabangita-szörpöt, röhögött, majd közölte, hogy már alig
várja, hogy Aarhusba költözhessen, mert Apát nemsokára kiengedik, és
akkor örökké együtt maradnak.
 Megkérdeztem, hogy Kisser tudja-e, mire készül, mire megint
röhögésben tört ki.
– Persze hogy nem, te idióta. Ugye nem fogsz neki fecsegni? –
kuncogott. – Mihelyt betöltöm a tizennyolcat, Apa és én
összeházasodunk – folytatta. – Annyira szeretem! A többiek
Norvégiában maradnak, mi pedig új életet kezdünk. Csak mi ketten.
Apa istenít engem. Te is jöhetsz, ha akarsz. Lakhatunk együtt. – Ezzel
előhúzott egy igazolványképet, és az orrom alá dugta. Egy ötven körüli
pasast ábrázolt, akinek a haja és a szakálla itt-ott őszült, és kerek
szemüveg mögül meredt a világra. – Ez itt Apa – közölte Maya, és
kutatóan méregetett. – Szexi, mi?
– Tudom, hogy te vagy Melissa – válaszoltam. Reméltem, hogy
nem látszik rajtam, mennyire undorít a gondolat, hogy Maya szexelt
ezzel a pasassal.
Mosolyogva tette el a képet.
– Nem voltam biztos benne, hogy felismertél, de ezek szerint igen.
– Természetesen – hazudtam.
Majdnem elsírtam magam. Maya világos bőrét szeplők pettyezték,
a kék szeme ragyogott a boldogságtól, hogy nemsokára összekötheti a
sorsát Apáéval.
– Mihelyt tud, Aarhusba jön – újságolta. – Bármelyik pillanatban
kiengedhetik próbaidőre. – Álmodozó tekintetet vetett rám. – Ullával
amúgy baleset történt. Imádta, amikor Apa korbácsolta. Mindig azt
akarta, hogy keményebben csinálja. Csak saját magának köszönheti,
hogy meghalt.
Hirtelen előrehajolt, förtelmes csókot nyomott a számra, és a
mellkasomnak támasztotta a homlokát.
– Te vagy a legjobb barátom, Jenny – suttogta.
Ekkor szerencsére meghallottam, hogy Kisser hív, és
feltápászkodtam.
– Be kell mennem. A rendőrség beszélni akar velem.
Amint átvágtam a füvön, letöröltem az ajkamról a snüsszös csókot.
Kissert egy pillantásra sem méltattam.
Bent leültem a nyomozókkal szemben.
Megkértek, hogy írjam le Michaelt.
Azt kérdezték, hogy Lone Tofte gyakran alszik-e Monánál.
Megkértek, hogy írjam le Jacket.
 Miért volt nálunk több mint egy hónapig? Tudom?
Volt, amikor nem tartózkodott a szigeten, és ha igen, mikor?
Mit tudok Buszsofőr Kenniről?
Milyen jól ismerem az unokatestvérem két féltestvérét, Patricket és
Dennist?
Rengeteg kérdést tettek fel.
Mindent megválaszoltam, és úgy fél óra múlva végeztünk is.
Mindkettőjükkel kezet ráztam, és amikor Martin Bach nyújtotta felém a
kezét, a szemembe nézett, és azt mondta:
– Sokat segítettél, Jenny.
Amikor óvatosan távolodtak a kátyús úton, Kisser és én egymás
mellett állva néztünk utánuk.
– Mit kérdeztek? – akarta tudni Kisser.
– Ne aggódj – feleltem, de még mindig nem néztem rá. –
Hazudtam.

119
Kissert behívták fogadóórára, és a köritanárunk, Busch, annyira dicsért,
hogy csak úgy lángolt az arcom. A tudomány iránti fogékonyságom
egészen kivételes, és főleg a természettudományok területén
mutatkozik meg, lelkendezett, amint azt remekül szemlélteti az a
lenyűgöző előadás, amit Carl von Linné svéd botanikusról és az általa
megalkotott modern tudományos rendszerezésről tartottam. De emellett
a botanikai rajzokhoz is nagyon jól értek, folytatta a magasztalásomat,
majd rövid ideig habozott. Van egy gyerekkori barátja, aki a
koppenhágai botanikai gyűjteményben dolgozik, és akinek szívesen
elküldené pár illusztrációmat, ha Kissernek és nekem nincs ellene
kifogásom. Carl Parknak hívják, tette hozzá, mire Kisser és én
elnevettük magunkat, és Busch is mosolyra húzta a száját.
– Azt hiszem, nem nehéz elképzelni, mennyit ugrattak minket a
botanikai érdeklődésünk miatt gyerekkorunkban.
Hirtelen rádöbbentem, hogy Busch nagyon ritkán mosolyog. Szinte
mindig komor, mintha a természettel nem lehetne viccelni. Átadott
Kissernek egy rajzot, amit az Ophrys insectiferáról, a dédipapa
légybangójáról készítettem, miután rábukkantam a tisztáson.
– Nagyon ügyes alkotások – ütötte tovább a vasat Busch, és
végighúzta az ujjait a szakállán. – Túl jók ahhoz, hogy egy íróasztal
fiókjában porosodjanak. Többre hivatottak. Mit szólsz, Jenny?
– Nekem oké – feleltem, és megpróbáltam elrejteni, milyen büszke
vagyok.
– Szerinted is rendben van, Kirsten Marie?
Kisser mosolyogva bólintott. Szerinte is rendben van, és
természetesen egyetért Buschsal abban, hogy az adottságaim alapján
tudományos pályára vagyok hivatott, és kiválóan rajzolok.
– Ezért igazán dühítő, hogy nem akar gimnáziumba menni –
panaszolta.
Addig csak Buscht nézte, de most várakozóan fordult felém. Busch
arcán meghökkenés tükröződött, mint akiben korábban fel sem merült,
hogy ne akarnék gimibe menni.
– De hát akkor mit akarsz? – kérdezte.
– Ezt én is szeretném tudni – csapott le Kisser.
– Tizedikbe menni – válaszoltam.
– De hát miért? – nyögte Busch megrökönyödve. – Halálra fogod
unni magad.
– Igen, miért is? – visszhangozta Kisser.
Hazudhattam volna azt, hogy elegem van a suliból. A nagyobb
hatás kedvéért azt is hozzátehettem volna, hogy meg akarok tanulni
tetoválni, mint az édesanyám. Vagy akár be is vallhattam volna, hogy
nem merem elhagyni Tessát.
Ehelyett inkább más utat választottam:
– Nem érzem magam elég idősnek ahhoz, hogy elköltözzek
itthonról. Kisser és én nagyon közel állunk egymáshoz. Ha nem
tévedek, szaknyelven kölcsönös szimbiózisnak hívják, amikor az
együttélés mindkét fél javát szolgálja.
Busch megint elmosolyodott, és azt felelte, látszik, hogy figyelek
az óráin, majd komolyan megkért, hogy gondoljam meg még egyszer.
Valóban fiatal vagyok, de az ő lányai is alig töltötték még be a
tizenötöt, amikor Grenaaba költöztek, hogy ott járjanak bentlakásos
gimnáziumba, és Grenaaban egyetlen diákot sem hagynak cserben.
Nagy az összetartás, jók a tanárok, és segítenek a fiataloknak.
Egyébként pedig vannak, akik minden hétvégén hazajönnek Samsřre,
és hozzájuk bármikor tudok csatlakozni.
Megígértem, hogy meggondolom.
Kint a folyosón Kissert furdalni kezdte a lelkiismeret, hogy csak
úgy hátba támadott, és megkérdezte, nincs-e kedvem a Flinchs
Hotelben halszelettel megünnepelni, hogy ilyen szép értékelést kaptam.
– És mi lesz Mayával? – ellenkeztem.
– Maya ellesz még egy kicsit egyedül – felelte Kisser, és
megsimogatta az arcomat.
Elindultunk, de akkor az osztályfőnököm Kisser nevét kiáltotta.
Nem tudja véletlenül, hol van Mona és Tessa? Már húsz perce itt
kellene lenniük, nézett az órájára.
– Ez így nem mehet tovább – sóhajtotta, és rám pillantott.
Kisser elküldött vécére. Kelletlenül odabattyogtam, és miután
pisiltem, megálltam az ajtóban. Kisserék nem láttak, mert a vécé a
sarkon volt, de én minden szavukat hallottam az ürességtől kongó
folyosón.
Tessa a nyári szünet óta más feladatokat kap, mint a többiek,
magyarázta az osztályfőnököm, és több időt hagynak neki, hogy
megoldja őket, mégis az a gond, hogy nem egyszerűen nem csinál
semmit, és ezért lemarad, hanem mintha szándékosan az ellenkező
irányba igyekezne. Zavarja az órákat, nem bír nyugton maradni,
köhécsel és a torkát köszörüli, meg a karját vakarássza, ami akaratlan
lehet nála, valami tikk, és nem tehet róla, de attól még zavaró. Kétszer
elaludt tanítás közben, és állandóan összebalhézik az osztálytársaival.
Persze tudják, hogy nehéz időszakon van túl. A nevelt nővérét
meggyilkolták, és tényleg igaz, hogy a nevelt bátyjának, Michaelnek,
van valami köze az ügyhöz? Ő zuhant le a világítótoronynál, ugye?
Ilyesmit beszélnek az emberek. Rettenetes.
– De ez mindegyikőtök számára rettenetes, Kirsten Marie. Kivétel
nélkül. De csak Tessa reagál destruktívan. Nyilván hiányzik neki az
édesapja is, de azért… Tegnap találkoztam Dennisszel a Brugsenben,
és pont olyan kedvesen és udvariasan viselkedett, ahogy mindig
szokott. És Jenny sem olyan, mint akit kicseréltek. Csak Tessa képtelen
alkalmazkodni. Erről szerettem volna beszélni Monával, bár nem
tudom, mennyit segítene. De hát el sem jött! Kezdek kifogyni az
ötletekből.
 Úgy tűnt, hogy mindjárt elsírja magát. Kisser azt felelte, hogy majd
ő beszél Monával, de valójában ő sem tudja, mit lehetne tenni.
– Talán jobb lesz, ha a testvérem hazajön.
– És tudod, hogy mikor jön haza?
Nem hallottam választ, szóval Kisser valószínűleg a fejét rázta.

120
Némán lépdeltünk. Biztos voltam benne, hogy Kissernek elromlott a
hangulata, és mégsem akar halszeletezni, de szerencsére nem így
történt. A hotel előcsarnokában szólt, hogy beugrik a vécére, de menjek
csak be az étterembe. Belöktem a nehéz ajtót, és amikor végigfuttattam
a szemem a teamécseseken és a textilszalvétába csavart
evőeszközökön, felnőttes büszkeség tört rám, de akkor az egyik
sarokasztalnál megpillantottam Kunót és Niklast. Kuno dohányzott,
Niklas pedig a tányérja fölé hajolt. Elképzelni sem tudtam, mit
kaphatott a sült krumplihoz, mert már csak az volt a tányérján.
Egyenként gondosan remuládba mártogatta, majd a szájába pottyantotta
a hosszúkás darabokat. Összeszorult a gyomrom. Kisser és én soha nem
jövünk ide halszeletet enni a teamécsesek fényében, ráadásul most még
egy kólában is reménykedhetek, erre Niklas hazavágja az egészet.
Sunyin rám sandított, de nem szólalt meg, Kuno pedig zavartalanul
szívta tovább a cigijét, mintha nem ismert volna fel. Úgy ültem le, hogy
szemmel tudjam tartani Niklast. Szörnyen idegesített, ahogy evett.
Behúzta a fejét, és olyan alaposan megrágott minden falatot, mintha
ezután karácsonyig nem számítana ételre.
Amikor Kisser bejött, jó estét kívánt, és Kuno és Niklas viszonozta
a köszöntését. A pincérnek először azt mondta, hogy nem kérjük az
étlapot, mert tudjuk, mit szeretnénk, de aztán meggondolta magát.
Végül quiche-t kért egy pohár csapolt sörrel, és megengedte, hogy
igyák egy kólát. Minden tökéletes lett volna, ha Niklas nem kuporgott
volna ott a sarokban, meg igazából beszélgetni sem volt könnyű, mert
egy idősebb, ismeretlen páron kívül csak mi voltunk a teremben, és
Niklas nyilván hegyezte a fülét. Megfagyott bennem a vér, amikor
Kisser egyszer csak felpattant, és odalejtett Niklasékhoz.
 – Zavarok? – kérdezte.
Kuno erre nemmel felelt.
– Vannak dolgok, amiket gyerekektől elzárva kell tartani –
prédikált Kisser. Kuno csak szívta a cigarettáját. – Például a
lefolyótisztítót. – Nem csodálkoztam, hogy Kuno nem reagál, mert
Kisser őszintén szólva rébuszokban beszélt. – És mindenféle maró
hatású anyagot. Az ilyesmit nem szabad csak úgy elöl hagyni. Be kell
zárni egy szekrénybe.
– Miről beszél, hölgyem? – kérdezte Kuno, mintha nem tudta
volna, hogy kicsoda Kisser, hogy a Bakkevej végén lakik, és már
többször jóllakatta az öccsét. Kisser habozott.
– Csak azt mondom – felelte végül –, hogy a mérgeket és vegyi
anyagokat nem szabad elöl hagyni, hogy bárki hozzáférhessen.
Niklas egyre kisebbre húzta össze magát, az orra már szinte a
majdnem üres tányérját érte. Kisser természetesen ezért habozott.
Niklas, aki élvetegen lehunyta a szemét, amikor Kisser a fülét
tisztította, és akiből csak úgy ömlött a szó, ha azt hitte, hogy egyedül
vannak, a legszívesebben az asztal alá bújt volna.
– Tudod, miről beszél a néni? – fordult Kuno Niklas felé, és a
tányérjába verte a hamut.
Niklas a fejét rázta.
– Nem hallom!
– Nem tudom, miről beszél a néni – motyogta Niklas.
– Nem tudja, miről beszél a néni – mosolygott Kuno Kisserre.
Akkor megjött az ételünk, és Kisser visszaült a helyére, ezért nem
látta, mi történik. Egy pillanat alatt zajlott le az egész, és igazából alig
hittem a szememnek, de Kuno ökölbe szorította a kezét, és amilyen
erősen csak tudott, Niklas fejére ütött vele, akinek az arca a tányéron
csattant. Kisser azzal volt elfoglalva, hogy mosolyogva biztosítsa a
pincért, mennyire jól néz ki az étel, én meg csak bámultam, amint
Niklas orrából csorogni kezd a vér. Közben Kisser elrendezte a
szalvétát az ölében, Niklas pedig könyörgő pillantást vetett rám.
Elfordítottam a fejem, de a szemem sarkából láttam, hogy megtörli az
orrát, Kuno pedig megint rágyújt. A halamra koncentráltam, ami úgy
nézett ki, mint valami ismeretlen kontinens egy világtérképen. Kuno
pár perccel később fizetett, és fociról társalgott jókedvűen a pincérrel.
Amikor az ajtó felé indultak, udvariasan elköszöntek, és Kisser
mosolyogva kívánt szépeket Niklasnak. Akkor vettem észre, hogy már
majdnem az egész halat belapátoltam, de igazából fogalmam sincs,
milyen az íze.

121
Kisser árgus szemmel őrködött az újság felett, és mire a kezembe
kaparintottam, már minden érdekes cikket kivágott belőle, ezért csak
Dennis műhelyében számíthattam információkra Bettina halálával
kapcsolatban. A fiúk késő délutánonként összeültek az Ekstra Bladet
felett, hogy megvitassák az ügy új fejleményeit. Egyetértettek abban,
hogy szarrá kellett volna verniük Michaelt, amikor április elsején
cukrot öntött Dennis autójának a tankjába, és tönkretette az
üzemanyagszűrőt, vagy amikor felnitisztítót kezdett lopkodni a
műhelyből. Igazából mindegy is, mikor, csak simán szarrá kellett volna
verniük.
Tessa és én megint nyírfaaraszolókká bűvöltük magunkat a
szerencsétlen sorsú Toyota jobb napokat is látott ülésén. Meg sem
nyikkantunk, és igyekeztünk láthatatlanná változni. Szólt a rádió, és
mihelyt a fiúk felálltak, hogy megbütyköljenek valamit, vagy
kitetoválják egymást, lecsaptunk az újságra. A rádió által ontott
slágerek fedezékében felolvastam a cikkeket Tessának. Senki sem vette
észre, mit művelünk.
A Michael matraca alatt talált fotók alapján a rendőrség rájött, hogy
Michael, Buszsofőr Kenni és még legalább két másik, egyelőre
ismeretlen férfi egy (és ezzel az Ekstra Bladetet idézem) „félresikerült
orgia” során szexuális kapcsolatra lépett Bettinával. A nyomozás
vezetője ingerültségét fejezte ki afelett, hogy az Ekstra Bladet hozzáfért
a képekhez, és nem hajlandó kiadni az informátorát. Mivel a fotók egy
folyamatban lévő bűnügy bizonyítékanyagát képezték, az Ekstra Bladet
nem hozhatta le őket, de olyan érzékletesen festették le az ábrázolt
jeleneteket, hogy alig két nappal később kiderült, hogy a „félresikerült
orgiára” Kolby Kåsban került sor egy hétvégi házban. A leleplezéshez
az egyik falon lógó virágmintás tányér vezetett, amit az Ekstra Bladet
olyan részletesen írt le, hogy jelentkezett egy roskildei család, akik
korábban ott töltöttek pár napot. A rendőrség azonnal lezárta és
átkutatta a házat, de hamar megállapították, hogy a gyilkosságot nem
ott követték el.
Néhány képen egy kutya is látszott félig-meddig. A farka vastag és
loboncos, a bundája sötét, írta az Ekstra Bladet, és közzétett egy
felszólítást, hogy aki ráismer, jelentkezzen, de egyelőre nem égtek a
telefonvonalak. Megkérdeztem Tessát, hogy szerinte nem Olsen-e, mert
szerintem tuti, de azt felelte, hogy honnan a francból tudná.
Michaelt és Buszsofőr Kennit post mortem megvádolták
bűnrészességgel Bettina meggyilkolásában, de az ügyet nem zárták le
hivatalosan, mivel két elkövetőt még nem sikerült kézre keríteni.
Martin Bachtól tudtuk, hogy a rendőrség egy sötét autó után nyomoz,
mert jelentkezett egy tanú, hogy a nyár vége felé látott egy lekapcsolt
lámpájú, sötét lakkozású kocsit az Ejby és a Vesborg birtok közötti,
nyárfákkal szegélyezett úton. Az Ingeborgs Høi előtt parkolt, amin
csodálkozott is, de aztán arra gondolt, hogy biztosan lerobbant, és az
autómentőre vár, a rendőrség viszont arra gyanakodott, hogy az egyik
elkövető vitte benne Bettina holttestét az Ingeborgs Høihoz. Nagyon
örültem, hogy nem ott ölték meg. Nem mintha Tessa és én bármikor az
életben vissza akartunk volna menni, de azért mégis. Az Ingeborgs Høi
a miénk.

122
Megjelent nálunk két pasas, akikről nem volt nehéz kitalálni, hogy egy
motoros banda tagjai. Igazából azért szerencsénk is volt a
szerencsétlenségben. Valahogyan elkerülte a figyelmüket, hogy nem
sokkal korábban találták meg egy meggyilkolt kamasz lány holttestét,
ami miatt nyüzsögnek a szigeten a zsaruk, mindenesetre amilyen
gyorsan felbukkantak, olyan gyorsan el is húztak.
Feketében feszítettek, és ami látszott belőlük, azt tetoválások
borították. Azzal ijesztettek meg a legjobban, hogy egyszer csak ott
teremtek a konyhában. Sem motorzajt, sem ajtónyílást nem hallottunk.
Az egyikük fejbőrére dobócsillagot tetováltak, amit alig pár
milliméteres haj fedett, a másik pedig a felfelé kunkorodó, turcsi
orrával nagyra nőtt óvodásra emlékeztetett. Barátságosan viselkedtek,
és nyugodt, szinte túlzón lágy hangon beszéltek. Egy sima szerda
reggelen tették tiszteletüket, Kisser és én éppen készülődtünk, vagyis
Kisser köntösben kente a tízóraimat, én pedig zabpelyhet falatoztam. A
dobócsillagos közölte, mi járatban vannak:
– Csak üdvözölni szeretnénk a testvérét.
– A testvéremet? – ismételte meg Kisser, mintha csak akkor
tudatosult volna benne, hogy nem egyke. Jól ismertem ezt az
arckifejezését. Remekül tudja adni a hülyét. A két pasas körül akart
nézni, hátha Jimmy mégis nálunk tartózkodik. Kisser velük ment. Én a
konyhában maradtam, és hallottam, hogy zörögnek. És akkor ért
minket szerencse a szerencsétlenségben, mert a Bakkevejen
végighajtott egy rendőrautó, én meg felkiáltottam Kissernek, hogy itt a
rendőrség. Rögtön abbahagyták a keresést, pár másodperccel később
pedig visszajöttek a konyhába. A dobócsillagos vékony pamutsapkát
húzott a fejébe, és megkérte Kissert, hogy nyissa ki nekik a kertajtót,
mire Kisser egy udvarias „ez csak természetes” kíséretében
engedelmeskedett.
A rendőrök meg sem álltak, gondolom, Földműves Erikhez
igyekeztek, mi viszont megszabadultunk a hívatlan vendégektől.
Amikor a fekete Mercedesük eltűnt a szemünk elől, Kisser azonnal
felhívta Palle papát. Miután meggyőződött arról, hogy jól van,
elmesélte neki, kik ugrottak be hozzánk.
– Nem, apa, fogalmam sincs, hogy hívják őket. Talán
Dobócsillagos Mads és Turcsi Orrú Sören? Nem mutatkoztak be. Nem,
dehogy, nem fenyegetőztek, de azért nem ártana, ha Jimmy ügye végre
megoldódna. Nem akarom, hogy állandóan idejárjanak. A frász jött
rám, amikor egyszer csak itt teremtek a konyhában. Jenny pont
reggelizett, én meg még fel sem öltöztem. Nem tudunk csinálni
valamit?
Palle papa válaszát nem hallottam, csak Kisser reakcióját:
– Nem, jól van. Persze, értem.
Ezzel letette.
– Nagyapád azon van, hogy megszabadítson minket ezektől az
idiótáktól. A nagybátyád jó nagy hülyeséget követett el. – Felsóhajtott,
aztán szigorúan folytatta. – Igyekezz egy kicsit! Huszonöt perced van a
busz indulásáig, rajtad meg még cipő sincs. Gyerünk, csipkedd magad!
 123
Véletlenül észrevettem, hogy mindig ugyanaz az újságíró ír Bettináról
az Ekstra Bladetben. Karsten Viemosénak hívták, és olyan
kifejezésekkel dobálózott, mint hogy „a rendszer cserben hagyja a
társadalom kitaszítottjait”, „mostohán bánnak a legrosszabb helyzetben
lévő gyerekekkel” meg „a politikusok a legritkább esetben hajlandóak
foglalkozni a visszaélések dinamikájával”. Nem értettem teljesen, mit
jelentenek ezek a mondatok, de a mellkasomat baljóslatú előérzet
szorította össze.
Dennis a család barátjaként emlegette Karsten Viemosét, aki „a mi
oldalunkon áll”. Olyasmiket mondott, hogy „Karsten szerint” meg
„Karsten azt írja, hogy”, a fiúk pedig figyelmesen hallgatták. Viemose
kiderítette, hogy Michael gyerekkora bővelkedett a családból való
kiemelésekben, feljelentésekben és kórházi dokumentációkban. Az
édesanyja egyedül nevelte, és amikor hazaért a benzinkútról, ahol
részmunkaidőben dolgozott, rágyújtott egy spanglira, és lezuttyant a
tévé elé. Az otthonukat átjáróházként használta mindenféle gyanús
alak, akik felváltva szívtak és ittak, és amikor Michael megéhezett,
megveregették a vállát, és édességet nyomtak a kezébe, vagy leküldték
egy szendvicsért.
„A gyermekek bántalmazása olyan ragály, amely az egész világot
megfertőzi, és amelyről a társadalom nem hajlandó tudomást venni.
Agyonhallgatott világjárvány”, írta Viemose. Sikerült beszélnie egy
férfival, aki sokat lógott Michaeléknél Tappernøjéban, és azóta
leszokott a drogokról és a piáról. A pasas azt nyilatkozta, hogy szörnyű
lelkiismeret-furdalása van a kisfiú miatt, aki korgó gyomorral, a
spanglik füstjét kisebb-nagyobb sikerrel kerülgetve tologatta a
játékautóját.
– Ha kapott volna megfelelő segítséget, akkor talán nem siklik
ennyire félre az élete.
Viemose azt is nyilvánosságra hozta, hogy Michaelt hétéves
korától hosszú ideig szexuálisan bántalmazta egy cserkészvezető, akit
aztán kirúgtak, de a bíróság felmentette, mert Michael
tanúvallomásával kapcsolatban kétségek merültek fel. A kisfiút nem
sokkal később emelték ki első alkalommal a családjából. Mona a
hatodik nevelőanyja volt. Viemose felkereste az előtte lévő öt családot,
és csupa olyan sztorit meséltek neki, hogy Michael fenyegette a
gyerekeiket, szexuálisan közeledett hozzájuk, és játék közben többször
fojtogatta őket. Megszólalt egy szociális munkás is, aki szerint az
érintettek mulasztást követtek el, amikor Michaelt a szexuálisan
bántalmazást követően nem szakértőhöz küldték, hanem új családba,
ahol ráadásul kiskorú gyerekek is voltak. A jelenlegi helyzet ennek az
eredménye, állította, de a katasztrófa bekövetkezése igazából csak idő
kérdése volt. Az Ekstra Bladet mindebből azt a következtetést vonta le,
hogy a Michael-ügyet teljesen félrekezelték. Dániában újfent cserben
hagytak egy gyereket. A lap erős kritikával illette a næstvedi
önkormányzatot, akik először helyezték el Michaelt új családnál, de
nem ellenőrizték, hogy ahová kerül, ott biztosítani tudják-e az igényei
kielégítését, pedig tudvalevő, hogy több nevelőcsalád alkalmatlan arra,
hogy olyan gyerekekkel foglalkozzon, akikre az átlagosnál több
erőforrást kell fordítani. Michaelt cserben hagyták, a rendszer
szörnyeteget csinált belőle, és ez most egy tizenhét éves lány életébe
került.
Az Ekstra Bladet élénken érdeklődött az ügyben érintett ismeretlen
férfiak iránt is, és üdvözölték, hogy a rendőrség nyilvánosságra hozta
az őket ábrázoló képek bizonyos részleteit, közelebbről egy megviselt
kezet és a rajta lévő, vésett mintás gyűrűt, valamint egy kőmosott
farmert, ami mintha egy izmos lábon feszült volna. A fotókon nyilak
mutatták, mire kell figyelni, és Dennis műhelyében a fiúk még azt a
nagyítót is bevetették, amit Mona rejtvényfejtéshez szokott használni,
de sajnos nem sikerült rájönniük, ki lehet a gyűrű és a farmer gazdája.
Az Ekstra Bladet tízezer koronát helyezett kilátásba a
nyomravezetőnek, és a sziget még a korábbinál is jobban felbolydult.

124
Szombat este Kisser és Maya furcsa módon korán lefeküdt, én viszont
nem bírtam aludni. Rajzoltam kicsit, aztán csak úgy ténferegtem. Pár
percig A dzsungel könyvét hallgattam kazettán, ami ciki, tudom, de
imádom a zenéjét. Már éjfélre járt, amikor kinyitottam Kresten
dédipapa virágmintás ládáját.
Mintha csak Palle papa stúdiója tárult volna elém. Foltos,
összefirkált söralátétek és a legkisebb érintésre szétporladó csomózott
karkötők mellett találtam százéves kéziratokat és könyveket is, többek
között a Carl von Linné nevéhez fűződő Systema Naturae egy
megsárgult, 1758-as kiadását, amit újabban tuti nem két fillérért
vesztegetnek. Óvatosan elkezdem kipakolni a rongyszőnyegemre, és
találtam egy csinos barométert meg egy különös, rézből készült
nagyítóállványt. Végül már csak egy csomó barna üvegcse maradt a
ládában, alattuk pedig növényi magok. Közelebb húztam a lámpámat,
hogy jobban szemügyre tudjam venni a láda alját, és legalább száz
üvegcsét számoltam meg, ha nem többet. Egyenként kézbe vettem őket.
A legtöbbnek a helyén volt a hatszögletű dugója, így a magok nem
tudtak megszökni belőlük, de üres is akadt bőven, ami megmagyarázta
a láda alját borító magokat. Ez tuti Kresten dédipapa maggyűjteménye!
Megilletődve rakosgattam ki az üvegcséket az íróasztalomra.
Mindegyiken megsárgult címke hirdette latinul, milyen növény
magját tartalmazza vagy tartalmazta. Néhányra halálfejet ragasztottak.
Az egyiket felvettem, és hunyorogva méregettem, de azonnal letettem,
mihelyt eszembe jutott Palle papa figyelmeztetése, hogy a csomorika
negyedóra alatt végezhet az emberrel. A kezemre meredtem. Bár a
józan eszem azt súgta, hogy a halálos veszedelem Palle papa
kitalációja, mégis átosontam az alvó házon, hogy Kisser stúdiójából
szerezzek egy pár gumikesztyűt.
Amikor visszaértem a szobámba, a zsákmányolt gumikesztyűben
folytattam az üvegcsék kipakolását. Százötven tele üvegcsét találtam,
és tizenkettő ürest. A tizenkettő közül háromra ragasztottak halálfejet.
Ábécésorrendbe állítottam a magokat. Allium oleraceum, Parietaria
erecta és Sedum acre. Utána kellett néznem a dán nevüknek, mert a
Dianthus afroditae Lange & Wintheren kívül nem jeleskedtem igazán
latinból. Kiürítettem az egyik polcot, és odatettem a teli, lezárt,
halálfejmentes üvegcséket. Az egyik címkén a Dianthus afroditae
Lange & Winther nevet fedeztem fel. Megráztam az üveget, és
boldogan füleltem a magok zörgésére.
Tüzetesen összehasonlítottam az Afrodité szegfű akvarelljét, amit a
dédipapa készített, a lepréselt virággal, ami modellül szolgált neki.
Nagyon csodáltam a technikáját. De nemcsak az akvarell nyűgözött le,
hanem az is, hogy a herbáriumba vékony bélyegpapírcsíkokkal
beragasztott szegfű ennyire szépen megőrződött az utókornak. Százhét
éves elmúlt, mégis úgy nézett ki, mintha most szakították és préselték
volna le, majd rögzítették a herbárium lapjára. Ez a kedvenc virágom,
döntöttem el egyszer s mindenkorra, és hát nem csodálatos, hogy van
egy egész üvegcsényi magom? Megint megráztam. Hihetetlen, hogy
egy apró, jelentéktelen magból ilyen gyönyörűség sarjadhat, még annyi
év elmúltával is. A gondolat megnyugtatóan hatott rám. Ez az én
holdam.
Már csak a tizenkét üres üveggel kellett kezdenem valamit, amik
közül hármon halálfej díszelgett, meg persze a kiszóródott magokkal. A
következő majdnem egy órát azzal töltöttem, hogy kiszedtem a ládából
a magokat, és óvatosan kiráztam a könyveket és füzeteket, hogy a
lapjaik közé szorult magokat is előcsalogassam. Felvettem az
éjjeliszekrényről a nagyítómat, és egyenként tanulmányoztam, majd a
fénytáblámra terített fehér rongyon csoportosítottam a magocskákat,
vigyázva, nehogy meglógjanak. Külön halomba kerültek a tojás
alakúak, a vese formájúak, a háromszögletűek és a lándzsát utánzók.
Végül tizenkettő csinos kupacot alakítottam ki, és levettem a botanikai
határozókulcsomat a polcról, hogy fényt derítsek a magok titkára.
Gyorsan haladtam, és amikor rájöttem a magkupacok nevére, és
megtaláltam az üvegcséjüket, szépen helyre tettem Őket. Végül már
csak egy kupac maradt meghatározatlanul, és egy üveg üresen, amin a
dédipapa gondos kézírásával a Cicuta virosa név állt. Felütöttem a
határozókulcsot, és végigfutott a hideg a hátamon. Rájöttem, hogy a
Cicuta virosa nem más, mint a gyilkos csomorika.
A Dániában megtalálható legveszélyesebb mérgező növény,
olvastam. Erősen mérgező cikutoxint tartalmaz, amelyből kis adag is
súlyos agykárosodást vagy halált okozhat. Minden évben végez
szarvasmarhákkal, amelyek véletlenül esznek belőle. Szárítás után is
megőrzi a toxicitását.
Tiszteletteljes alázattal segítettem vissza a magokat az üvegcsébe,
amit aztán jól bedugaszoltam. Elővettem a dédipapa csomorika
akvarelljét, és hosszan gyönyörködtem benne. Arra gondoltam, amit
Palle papa mondott. Hogy nem minden fehér virág mérgező, de minden
mérgező virág fehér. Most mindenesetre olyan virág volt előttem, ami
fehér is, meg mérgező is. Vajon miért van az, hogy az ember már
kisgyerekként megtanul félni a tűztől, az autóktól és a harapós
kutyáktól, de a tízszer veszélyesebb csomorikától nem? Arról egyetlen
felnőtt sem beszél.
A dédipapa lelkiismeretesen feljegyezett minden begyűjtött magot
egy bőrkötéses füzetbe. Már jól ismertem a kézírását. Leírta a mag
morfológiáját, csírázási típusát, aztán a csírázás időtartamát, és hogy
milyen körülmények szükségesek az optimális csírázáshoz, hogyan néz
ki a csíranövény, és hol lehet megtalálni.
Végighúztam a mutatóujjamat a sorokon, de bármennyit is
lapoztam, és bármennyire erőltettem a szemem, nem találtam egyetlen
mérgező növényt sem. Átnéztem a többi füzetet is. Pár helyen a tinta
már annyira elhalványodott, hogy nem tudtam kibetűzni az írást, de
szerencsére tényleg csak itt-ott. Egyszer csak a kezembe akadt egy
füzet, aminek a dédipapa a „Samsø mérgező növényei és
felhasználásuk” címet adta. Először minden magot és növényt
részletesen leírt, aztán később rátért a tudományos kísérletekre, amiket
a mérgekkel folytatott. Ez a rész a „Kisebb-nagyobb állatok
megmérgezésével kapcsolatos megfigyelések” címet viselte. Nahát!
Kresten dédipapa állatkísérleteket végzett! Lehet, hogy azt sem tartotta
volna méltóságán alulinak, hogy megfogjon egy komposzthalomban
ejtőző siklót? Beszámolt arról, hogy milyen növényeket használt,
hogyan nyerte ki belőlük a méreganyagot, és mivel milyen arányban
keverte őket össze. Feljegyezte a különböző állatoknál megfigyelt
tüneteket (főleg patkányokat és egereket használt, de néha madarakat és
nyulakat is, és igazán örültem, hogy Kissernek erről fogalma sincs),
hogy mikor léptek fel az első neurológiai tünetek, és mikor állt be a
halál. Arra jutott, hogy a csomorika a legmegfelelőbb a kisebb kártevők
könnyű és hatékony ártalmatlanítására.
A gumikesztyűs kezembe vettem a Cicuta virosa nevet viselő
üvegcsét, és lassan forgattam. Olyan kis ártatlannak tűnik, és mégis
gyilkos erő lakozik benne. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy Palle
papa kivételesen talán tényleg nem kamuzott.
Közben hajnali két óra lett, és vasárnap ide vagy oda, Kisser
rettentően berágott volna, ha megtudja, hogy még mindig fent
viribülök. Maya szobájából korábban párszor zajt hallottam, de
mostanra már néma csend telepedett a házra. Bedobozoltam mind a
százhatvankét üvegcsét, és rájuk tettem a méregleírásokat tartalmazó
füzetet. A számba vettem a kis elemlámpámat, hogy a kezem szabad
maradjon. Felvettem a dobozt, és a konyhaajtón át kisurrantam a
kertbe. Az elemlámpának köszönhetően a vaksötét ellenére könnyen
tájékozódtam. Az istálló felé vettem az irányt, és a
növénygyűjteményemnek berendezett helyiségben az egyik alsó polcra
tettem a dobozt, és jól hátratoltam, hogy az ajtóból ne lehessen
meglátni. Kisser néha bekukkantott, amikor az asztalnál molyoltam,
hogy beköszönjön vagy megkérdezze, nem innék-e egy csésze teát, és
nem örültem volna, ha meglátja a magokat. Biztosan megkérne, hogy
szabaduljak meg a halálfejes üvegektől, utána pedig felhívná Palle
papát, hogy jól leteremtse. Mégis mi dolga van egy tizennégy éves
kislánynak egy életveszélyes maggyűjteménnyel meg egy méregkeverő
szakácskönyvvel, amit egy gátlástalan állatkínzó írt?

125
– Hát te meg mit csinálsz?
Életemben nem ijedtem még meg annyira, mint akkor. Az
elemlámpa a földön kötött ki. Az ajtónyílásban Maya állt, bár már
majdnem hajnali fél három volt.
– Megijesztettél! – feleltem.
Felvettem az elemlámpát, és úgy tettem az asztalra, hogy a plafont
és az arcunk felső részét világította meg. Maya felnevetett, és ráláttam a
rossz fogaira.
– Mit csinálsz? – ismételte meg.
– Rendet rakok.
– Ja, persze. – Cinkos pillantást vetett rám. – A kis, szófogadó
Jenny Winther. Vajon mit művel az éjszaka leple alatt?
Fel volt öltözve, és a táskáját a kezében fogta. A fogán lévő sötét
folt egy másik világba vezető kapunak tűnt.
– És te? – kérdeztem.
– Elutazom.
– Most?
 – Igen. Háromnegyed ötkor van egy komp, ami veszélyes
anyagokat szállít. Azzal megyek. Apa kijön elém Hovba. Kiengedték.
– De…
– Világítasz? – Mielőtt válaszolhattam volna, már sarkon is fordult.
– Jössz?
Felvettem az elemlámpát, és utána vetettem magam. Az istállónak
abba a részébe tartott, ahol Kisser mindenféle cuccot tárolt – többek
között Maya piros biciklijét is.
– Fel akarom tenni hátra a táskámat. Segítesz? – Ezzel kivett egy
gumipókot a kabátja zsebéből, és felemelte a táskát. – Hajtsd fel! –
bökött a csomagtartóra.
Megint a számba vettem az elemlámpát, és engedelmeskedtem,
hogy rá tudja ügyeskedni a táskáját. A gumipókkal sikerült úgy-ahogy
leszorítania.
– Biciklivel mész? – hitetlenkedtem. Saelvig tizennégy kilométerre
van Bakkelytől.
– Hogy máshogy? Hívjak taxit, vagy kérjem meg azt a jófiú
Dennist, hogy vigyen el? Remek ötlet.
– Szóval Kisser nem tudja, hogy elmész? – kérdeztem ostobán.
Maya felröhögött, és óvatosan áttolta a biciklijét a küszöbön.
– Naná, hogy nem. Kisser asziszi, hogy megmentett. Meg van róla
győződve, hogy a Jóisten azért küldte le ide a földre, hogy mindenkinek
megoldja a problémáit. Ha tudná, hogy Apával végig azt terveztük,
hogy együtt fogunk élni, akkor tuti bezárt volna valahova annak a
boszorkánypszichológusnak a segítségével.
– Theresének hívják – feleltem felháborodva. – És nem
boszorkány. Orvos, és bármit el lehet neki mondani, nem fogja
továbbadni.
– Jól van, akkor nem boszorkány – vont vállat Maya. – De azért
idegesítő. Asziszi, hogy mindent tud mások érzéseiről, csak mert a fia
leugrott egy hídról.
– A fia nem ugrott le sehonnan! – tiltakoztam.
– Dehogynem! Öngyilkos lett. Therese maga mesélte. Nem tudom
eldönteni, hogy kontár-e vagy nagyon is ravasz, de soha nem nyílnék
meg előtte csak azért, mert ezt-azt elejtett magáról. Jól tudom, mit
akarnak az ilyen agyturkászok. Átlátok rajtuk. Semmit sem értenek.
Szeretem Apát és mindent, amit csinál velem.
 Kiértünk a szekérbeálló elé, és Maya azt suttogta, hogy most már
elég a dumából, mennie kell, ha nem akarja lekésni a kompot.
– Csak el akartam búcsúzni. – Nekitámasztotta a biciklijét a falnak,
és felém indult. – Bármikor odaköltözhetsz hozzám és Apához – búgta,
és undorító, nedves csókot nyomott a fülembe. – Majd én kitanítalak.
Hangtalanul tolta át a biciklijét a füvön, és a kaput is sikerült
nyikorgás nélkül kinyitnia. Átfutott az agyamon, hogy riadót fújok és
felébresztem Kissert, de a testemen áthullámzó borzongás megállított.
Jobb így, hogy Maya elutazik.

126
Arra ébredtem, hogy Kisser fölém hajol. Azt kérdezte, tudom-e, hol
van Maya. Pár perccel múlt kilenc, és alig bírtam kinyitni a szemem,
mert kábé háromkor aludtam el.
Megráztam a fejem, és belém nyilallt a lelkiismeret-furdalás a
hazugság miatt, de aztán eszembe jutott, hogy Kisser is hazudik.
Ha tényleg igaz, hogy Therese fogadott fia öngyilkos lett, és nem
balesetben halt meg, akkor Tessát és engem már évek óta átvernek. Ez
esetben lelkiismeret-furdalásnak helye nincs.
– A szobája üres – közölte Kisser, de nem tűnt túl meglepettnek.
Elhúzta a függönyömet, és mielőtt bármit is mondhattam volna,
felkiáltott. – Ezek meg mi az ördögöt akarnak?
Kipattantam az ágyból, és az ablakhoz ugortam. Együtt néztük a
Bakkevejen közeledő rendőrautót. A benne ülő két rendőrt még az
életben nem láttuk. Ezek szerint Martin Bach nem fog tudni segíteni.
Bekopogtak, és amikor Kisser ajtót nyitott, megkérdezték, bejöhetnek-
e. Kisser a fejét rázta. Pont most mosott fel. A rendőrök erősködtek, de
Kisser nem engedett, így végül az ajtóban állva kellett feltenniük a
kérdéseiket. Azt akarták tudni, láttuk-e Jimmy Winthert az utóbbi
időben.
Akkor már a konyhában öntöttem tejet a zabpelyhemre. Nem
igazán láttam a rendőröket Kisser hátától, csak a hangjukat hallottam.
Fogalma sincs, hol lehet a testvére, felelte Kisser, már hónapok óta nem
tud róla semmit. Viszont azt csiripelik a verebek, hogy konfliktusba
keveredett egy motoros bandával, szóval, ha a véleményére kíváncsiak,
akkor szerinte betonnal a lábán fürdőzik valahol. De egyébként nem
állnak túl közel egymáshoz.
– Nem?
– Nem.
– Hát ez érdekes. Megbízható forrásból tudjuk, hogy Jimmy
Winther gyakran tartózkodik Samsøn, és ilyenkor vagy önnél lakik,
vagy a lánya édesanyjánál Ejbyben.
– Nyugodtan mondják meg Torstennek, hogy ez nem igaz – felelte
Kisser, és olyan mozdulatot tett, mint aki be akarja csukni az ajtót. –
Három hónapja nem találkoztunk, és nem állunk közel egymáshoz.
Szerencsétlen nyomorult. Néha megsajnálom, és megengedem neki,
hogy itt aludjon, de tisztességes dolgozó nő vagyok, ráadásul egyedül
nevelem a kiskorú gyerekemet, szóval nem hagyhatom, hogy éjjel-
nappal itt egye a fene, és rajtam élősködjön.
– Maga tetovál, igaz?
– Igen. Csak nem tilos?
– Nem, dehogy. Csak hallottuk, hogy nemcsak tetovál, hanem
vendégeket is fogad. Fiatalok laknak magánál hosszabb ideig.
– Így van, és ha jól tudom, ez sem tilos. – Kisser szűkszavúan
elmagyarázta, hogy ingyenes tartózkodási lehetőséget biztosít
kiszolgáltatott fiataloknak, hogy erőre tudjanak kapni az őket ért
bántalmazást követően. Igazából akkor hallottam először szavakba
önteni, hogy mit csinál. – Végeztünk? – Ezzel megfogta az ajtó szélét.
De még nem végeztek. A rendőrök tudni akarták, hogyan
finanszírozza ezt az „ingyenes tartózkodási lehetőséget”, mire Kisser
azt felelte, hogy a szíve nagy, a kertje pedig bőségesen terem, a többi
kiadását meg gyűjtésekből és adományokból fedezi, és a sziget
önkéntesei szívesen hozzák-viszik a fiatalokat, és kap tőlük ruhát,
ágyneműt, valamint tankönyveket is. Azonkívül pedig, ha az ember
felelősséget vállal valakiért, akkor megszereti, és akkor már nem is
olyan fontosak a pénzügyek. Ahol van elég szeretet, ott senki sem
szenved soha anyagi szükséget. Csak nem gazdasági bűncselekmények
területén is nyomoznak, érdeklődött. Meg szeretnék nézni a
könyvelését?
 – Mond magának valamit az a név, hogy Jack Wright? – váltott
témát az egyik rendőr. Erre az előbbinél is jobban hegyeztem a fülemet.
Kissert nem hozta zavarba a kérdés.
– Igen – válaszolta. – Ausztrál vándorlegény. Az ilyet ők
swaggernek hívják. Tanyáról tanyára jár, és szállásért meg ellátásért
cserébe besegít. Ez egy életfilozófia. Jack Wright pár hete segített
átrendezni a kertet, és megjavított ezt-azt, utána pedig továbbállt.
– Tudja, hova ment?
– Nem. Nem ismerem közelről. Kint aludt a kertben a swagjában,
csak a fürdőszobába jött be, meg a konyhába enni. Nem fél a munkától,
és kapóra jött, amikor megjelent. Semmi mást nem tudok róla.
– Erre ránézne?
Csend lett, és Kisser előrehajolt, hogy megszemléljen valamit.
– Megerősíti, hogy Jack Wright ezt a márkát szívta? – Ezek szerint
a rendőr talán egy csikket mutatott Kissernek. – Vörös Winfield.
Ausztrál cigaretta.
– Azt hiszem, igen. Miért?
Nem kapott választ a kérdésére, és láttam, hogy megint előrehajol.
– Ezt is megismeri?
– Igen. Gumikesztyű.
– Használ gumikesztyűt, amikor tetovál?
– Igen.
– Ez szokás?
– Az kellene hogy legyen, de ezt sajnos kevés tetováló gondolja
így. Az idősebbek a legrosszabbak, az apámat is beleértve. Engem ez
felettébb dühít.
– Ez a maga gumikesztyűje?
Kisser felnevetett.
– Biztos úr! Ennyi erővel én is mutathatnék önnek egy fekete
zoknit, és megkérdezhetnem, hogy a magáé-e. A világ tele van
egyforma zoknikkal és gumikesztyűkkel.
A rendőrök az iránt érdeklődtek, hogy körülnézhetnek-e a telken,
és Kissernek ez ellen semmi kifogása sem volt.
– Vigyázzanak a patkányokkal! – figyelmeztette őket kedélyesen,
és becsukta az ajtót.
 127
A rendőrök mindent bejártak, mindenhol alaposan körülnéztek, még a
faházamba is felkapaszkodtak. Kisser a konyhaablakból figyelte őket,
és amikor intettek neki, kiment, udvariasan elköszönt, és becsukta
mögöttük a kaput. Amikor visszajött a konyhába, még mindig a reggelit
csócsáltam.
– Egy komodói sárkány gyorsabban elfogyaszt egy turistát
szőröstül-bőröstül, mint ahogy te azt a pár kanál zabpelyhet – jegyezte
meg.
A szobájába ment, és hallottam, hogy telefonál. Biztos voltam
benne, hogy Theresét hívta, mint mindig, amikor gondjai voltak, és arra
sem volt nehéz rájönnöm, hogy Mayáról beszélnek.
– Nemsokára nagykorú lesz – sóhajtotta. – Ha nem akarja, hogy
segítsünk neki, nem tudjuk kényszeríteni.
Amikor megint megjelent a konyhában, még mindig az asztalnál
ültem, bár a reggelit már befejeztem.
– Troels leugrott egy hídról? – tört ki belőlem. Kisser elképedve
meredt rám. – Maya azt mondta, hogy öngyilkos lett. Igaz?
Kisser kutatóan méregetett, aztán leült mellém.
– Jenny – nézett mélyen a szemembe. – Nem akartam, hogy így
kelljen rájönnöd. Nagyon sajnálom. Igen, a rendőrség szerint
öngyilkosságot követett el, és szerintem is. Amikor kamaszodni
kezdett, nagyon rosszul lett. Azt hitte, hogy követik. Sokszor hosszú
időre megszökött otthonról, de mindig hazament. Aztán egy nap nem.
A Vejle fjordban találták meg, és több tanú azt vallotta, hogy látták,
amint egy vele egykorú fiú leugrik a hídról. Theresének évekbe telt
elfogadnia, hogy eldobta magától az életet, és még mindig nem beszél
róla. Mindenkinek azt mondja, hogy baleset volt.
– De miért lett öngyilkos? – kérdeztem könnyes szemmel. Már azt
is szörnyű elképzelni, hogy a világ legjobb embere, Therese, soha nem
lesz újra igazán boldog, mert a hálószobájába kitett fotón lévő komoly,
szép fiú vízbe fulladt, de az kibírhatatlan, hogy ő maga választotta a
halált.
Kisser megköszörülte a torkát, és megfogta a kezemet.
 – Drága Jenny! Néha az ember annyira rosszul van, hogy semmi
sem segít rajta. Annyira tönkre tud menni, hogy még Therese sem
képes tenni semmit sem. Mielőtt Troelst örökbe fogadták volna,
szörnyű dolgok történtek vele, olyasmik, amiket egyetlen gyereknek
sem lenne szabad átélnie, és Therese nem tudta rendbe hozni.
A könnyek végigfolytak az arcomon.
– Milyen dolgok?
Kisser erre azt felelte, hogy ezt Theresétől kell megkérdeznem,
mire elöntött a düh.
– Hazudtál! – kiáltottam szipogva a könnyeimen keresztül. – Pedig
mindig azt mondod, hogy nem szabad hazudni azoknak, akiket
szeretünk, mert az helytelen. De Therese és te soha nem voltatok
őszinték Tessával és velem.
Hozzá akartam tenni, hogy tudom, hogy nem csak ebben hazudott.
Hogy már régen rájöttem, hogy milyen gyakran hazudik, pedig
állandóan arról papol, hogy igazat kell mondani. Az arcába akartam
vágni, hogy ez aljasság, és Tessának igaza van, tényleg álszent. De
megelőzött:
– Nem lett volna szabad hazudnom, Jenny. Ne haragudj!
Ezzel teljesen lefegyverzett, és amikor az ölébe húzott,
belezokogtam a blúzába.
– Csak benneteket próbáltunk védeni – suttogta a hajamba. – A
valóság nem mindig való gyerekeknek, de… – Eltolt magától, és
gyengéden nézett. – Már egy ideje azon gondolkozom, hogy szívesen
bevonnálak kicsit jobban. Ha szeretnéd.
Bólintottam.
– Jimmy is öngyilkos lett? – kérdeztem, és megint eleredtek a
könnyeim. – Megölte magát? Mondd meg!
– Jenny – nyögte Kisser döbbenten. – Persze hogy nem lett
öngyilkos. Miért jut ilyesmi eszedbe?
– Mert ilyen sokáig még sohasem volt távol.
– Drága kicsikém! – Kisser a két keze közé vette az arcomat. –
Esküszöm, hogy nem lett öngyilkos.
– De meghalt?
– Nem. Miért kérdezel ilyesmiket?
– Mert azt mondtad a rendőröknek, hogy betonnal a lábán fürdőzik.
Miért mondasz ilyen szörnyűséget, ha nem igaz?
 – Jaj, kicsim, azt csak úgy mondtam. Nem halt meg. Elbújt, és
várja, hogy eloszoljanak a feje fölül a viharfelhők. Vissza fog jönni.
– De azt is mondtad, hogy nem álltok közel egymáshoz –
szipogtam. – Mintha már nem szeretnéd.
Kisser szemében még mindig csodálkozás tükröződött.
– Természetesen szeretem, és természetesen közel állunk
egymáshoz, de ezt a rendőrségnek nem kell tudnia. Nem tudok
rendesen segíteni a kiszolgáltatott fiataloknak, ha állandóan itt
szimatolnak. Ráadásul Jimmy nincs itt, szóval felesleges itt keresniük,
nem? Most az lesz a legjobb, ha szépen higgadtan várunk. Palle papa
intézi Jimmy ügyét a Dögökkel, és ha az rendben lesz, meg a rendőrség
megtalálja a Bettina haláláért felelős két másik pasast, akkor
elhallgatnak a mendemondák, és senki sem fogja azt pletykálni, hogy
Jimmynek bármi köze van hozzá, és akkor majd visszajön. Száz
százalék. Tényleg azt hitted, hogy meghalt? Jaj, kicsikém!
– Mi mást hittem volna? – suttogtam.
Egy ideig némán ültünk. Kisser a kezemet simogatta.
– Figyelj! – szólalt meg. – Komolyan mondtam, hogy szívesen
bevonnálak kicsit jobban. Tizenöt éves leszel, és nem vagy olyan
ostoba és naiv, amilyen én voltam a te korodban. Te kemény vagy
Elkerekedett a szemem.
– Te ostoba és naiv voltál?
– El sem tudod képzelni, mennyire.

128
Kisser teát főzött, és megvajazott pár knäckebrotot, aztán leültünk a
nappaliban. A zabpehely eltelített, de akár éhesek voltunk, akár nem, a
tea és valami harapnivaló a komoly beszélgetéseink íratlan szabályai
közé tartozott. Komótosan rágcsáltunk, közben semmiségekről
fecsegtünk, megittunk egy csésze teát, aztán még egyet, aztán elfogyott
a tea, és Kisser főzött megint. Türelmetlenül vártam, hogy végre
rátérjen arra az időszakra, amikor ostoba volt és naiv, de csak nem
akart. Le kellene festeni a faházamat, de igazából nem tudja, hogy
megéri-e, ha már úgysem játszom benne. Esetleg szétszedhetnénk,
hogy eladjuk egy kisgyerekes családnak. Mit gondolok? Hát erről
semmit sem gondoltam, az viszont átvillant az agyamon, hogy talán
mégsem akar kicsit jobban bevonni, de akkor megköszörülte a torkát,
és belevágott. Nem gondolta meg magát, csak nehéz eldöntenie, hol
kezdje.
– Jimmy és én nagyon vallásos és konzervatív környezetben
nőttünk fel Hamburgban a hatvanas években, de ezt már tudod. –
Bólintottam. – A nők nem dolgoztak, otthon nevelték a gyerekeket, és
mindenben engedelmeskedtek a férjüknek, de a legfőbb hatalom az
Isten volt.
– Ezért nem csíped annyira Istent.
– Bizony – mosolygott Kisser. – Gyerekkorunkban nem is
sejtettem, hogy Jimmy… hogy fiúk is tetszenek neki. Amúgy közel
álltunk egymáshoz, és titokban dánul beszéltünk, bár a mostohaapánk
tiltotta, mert nem értette, és igazából azt hiszem, hogy Jimmy a
bizalmába fogadott volna, ha más szelek fújdogálnak, de akkoriban
ilyesmiről nem volt szokás beszélni. Még csak azt sem tudtam, hogy
lesznek a gyerekek. – Az arckifejezésem láttán elnevette magát. –
Mondtam, hogy ostoba és naiv voltam. Ostoba és naiv kislány, aki
hallgatott a felnőttekre, vasárnaponként templomba járt, bevette, hogy a
nőt Adám oldalbordájából teremtették, és lelkesen imádkozott.
Összehasonlítva azzal, amilyen te vagy, és amit tudsz, én… hát én egy
színtelen, szófogadó kiscsaj voltam. Ma már szégyellem magam a
butaságom és a vakságom miatt.
Kisser szavai egyáltalán nem voltak viccesek, mégis nevetésre
ingereltek. Ostobának és naivnak aztán soha nem tartottam.
Megvárta, míg kikacagom magam, aztán folytatta:
– A mostohaapánk viszont nem volt ennyire naiv, és rájött, hogy
Jimmy nem olyan, mint a többi fiú, és nem hagyott neki nyugtot.
Weicheinek nevezte, puhapöcsnek, anyámasszony katonájának, és
megtiltotta Jutta mamának, hogy elkényeztesse, mert akkor soha nem
lesz belőle igazi férfi. Vacsora közben állandóan megalázta,
szerencsétlen Jimmy szájában megkeseredett a falat. Jutta mama
párszor megpróbált közbeavatkozni, de nem túl határozottan.
Egyetlenegyszer sem csapott az asztalra, és nem ordított rá a férjére,
hogy most már elég. Így senki sem bánhat a fiammal!
 – Persze én sem voltam jobb – vallotta be Kisser. – Belátom. Soha
nem mondtam ellent a mostohaapánknak, ami talán érthető, hiszen
gyerek voltam, a mostohaapánkkal pedig nem lehetett kukoricázni.
Ezzel nem mentegetni akarom magam, csak megmagyarázni, miért
voltam gyáva. De egy szülőnek ilyen esetben kötelessége
közbeavatkozni, és az, hogy az anyánk cserben hagyta Jimmyt,
megbocsáthatatlan.

129
Amikor Jimmy belezúgott egy valamivel fiatalabb fiúba, aki szintén a
gyülekezetbe járt, kiborult a bili. Jimmy akkor lett tizennégy, a fiú
pedig talán tizenegy vagy tizenkettő lehetett. Az egész teljesen ártatlan
volt. A fiúk csak váltottak pár szót a vasárnapi misék után, amikor a
gyülekezet tagjai a templomban maradtak a szeretetlakomára. Jimmy
akkor szeretett bele először valakibe, és az érzelmei még csak nem is
találtak viszonzásra, de ez nem is érdekelte. Megelégedett azzal, hogy a
fiú mellett ülhet, beszívhatja a frissen mosott haja illatát, és felé
nyújthatja a süteményestálat.
Egy éjszaka a mostohaapja kirángatta az ágyból, és közölte, hogy
látta, hogy Jimmy „tisztátalan pillantásokkal” illet egy másik fiút, és
elcipelte a templomba, ahol már várta őket a pap. Jimmynek
pizsamában az oltár elé kellett térdelnie, hogy megbocsátásért
könyörögjön, és közben a pap és a mostohaapja rudakkal ütötték, hogy
kiűzzék belőle a bűnös gondolatokat. Azután gyakran kapott verést.
– Azt persze láttam, hogy gyakrabban szólnak rá, mint rám –
sóhajtotta Kisser. – Annyira ostoba azért nem voltam. A
mostohaapánknak volt egy külön szobája, és oda szokta bevinni
Jimmyt, és olyankor mindig becsukta az ajtót. Nem volt nehéz rájönni,
hogy nem kártyázni meg szörpöt inni hívja be, de azt hittem, hogy csak
simán leszidja amiatt, hogy lóg a suliból, nem csinál leckét, nem jelenik
meg a vacsoránál, és az anyánk pénztárcáját fosztogatja. Nem is igen
törődtem az egésszel. Akkoriban ráadásul teljesen máshogyan álltak a
gyerekek fegyelmezéséhez. Az összes barátnőm bátyját és öccsét
mindig alaposan helyre tették, és fogalmam sem volt, hogy Jimmy mit
él át. Igazából nem is tudom, hogy elhittem-e volna. A mostohaapánk
velem teljesen máshogyan viselkedett. Nem túl szeretetreméltóan, de
rossznak azért semmiképpen nem nevezném. Segített leckét írni, a
legjobb tanároktól tanulhattam lovagolni, és soha nem ütött meg. Talán
Jimmy mindennap arra emlékeztette, hogy Jutta mamának volt előtte
egy másik férfi az életében? Jimmy szerint valójában meleg volt, de
még magának sem merte bevallani. Ezt már soha nem fogjuk megtudni,
mert meghalt és eltemették, és igazából mindegy is, mert semmi nem
menti a viselkedését. En mindenesetre nem vívtam ki úgy a dühét, mint
Jimmy.
Az egyik szeretetlakomán aztán teljesen begőzölt. Odarohant
Jimmyhez, megragadta, és mindenki előtt ütötte-verte. Egy héttel
később Dániába küldte bentlakásos iskolába. Jókat hallott a
Skorpeskolenról, felhívta őket, és Jimmy sorsa ezzel eldőlt. Kissernek
csak annyit mondtak, hogy a testvére bűnt követett el, és azért megy
bentlakásos iskolába, hogy visszatereljék a helyes útra. Így lesz neki a
legjobb. Kisser csak évekkel később tudta meg, mi volt az a bűn.
Megérintette a szerelme kezét, amikor a templomban az asztal mellett
álltak.
– A következő három évben alig találkoztunk. Csak karácsonykor
jött haza, meg talán húsvétkor, és a nyári szünetben. Engem teljesen
lefoglalt a saját életem. Akkor gimibe jártam, és kaptam egy lovat, aki
minden szabad percemet kitöltötte. Először persze hiányozott a
testvérem, de aztán egyre idegenebbnek és morcosabbnak tűnt, amikor
hazajött, és nem is viselkedett túl kedvesen az elkényeztetett
ikertesójával, így aztán egyre kevesebbet gondoltam rá, és meggyőztem
magam arról, hogy nem is igazán kedvelem. Úgy láttam, hogy nagyon
különbözik tőlem, inkább a mihaszna apánkra üt, és ezzel a
mostohaapánk terve meghozta gyümölcsét. Végül aztán Jimmy egyszer
csak nem jött haza többet, és ezt nem is bántuk túlzottan.
Kisser elhallgatott, és a kezét bámulta.
– Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha nincs Jutta mama
nagynénje – folytatta hosszú szünet után. – A halálos ágyán bevallotta,
hogy az apánk több mint száz levelet írt, amit mi sohasem kaptunk
meg, de nem adta fel, hogy újra lásson minket, bár a mostohaapánk
egyszer meg is verette. Ha akkor mindezt nem árulja el, akkor
valószínűleg soha nem látom viszont sem a testvéremet, sem az
apámat. Akkor ostobán és naivan éltem volna tovább Hamburgban, és
te sem születtél volna meg. – Kisser szeme kifényesedett. – Jimmy
szerencsére már régen megbocsátotta az ostobaságomat és a
naivitásomat. Bárcsak én is meg tudnék bocsátani magamnak!

130
Kivitte egy tálcán a csészéinket és a morzsás tányérjainkat a konyhába.
Visszajött, leült, és megfogta a kezemet, de nem nézett rám.
Mialatt ő lovagolt, és csinos ruhákban teadélutánokon és bálokon
szórakozott, Jimmy pokoli kínokat szenvedett el. A Skorpeskolen
vezetőjét Ankerstrømnek hívták, és amikor nem piált, elég jól ki
lehetett vele jönni. Csak az volt vele a gond, hogy szeretett piálni.
Amikor berúgott, ordibált a növendékekkel, akik abban is biztosak
lehettek, hogy kék-zöld foltokkal fognak gazdagodni. Nyakleveseket,
kokikat és körmösöket nemcsak ő osztogatott lelkesen, hanem a
tanárok is, de Jimmy hamar rájött, hogy a fizikai erőszak még mindig
jobb, mint ami egyébként folyik az iskolában.
A legrosszabb az iskola szociális munkása, Villy Nielsen volt.
Nielsen mindig belebolondult az új fiúkba, így Jimmybe is, és meghívta
őket az iskola közelében fekvő lakásába, a meghívása azonban inkább
számított parancsnak, és nem igazán lehetett visszautasítani. Jimmy az
érkezése után kevesebb mint egy hónappal járt nála először, és az első
pár alkalmat még élvezte is. Tévézhetett, és enni is kapott, de aztán
Nielsen szexelni akart, és amikor Jimmy tiltakozott, megfenyegette,
hogy bemószerolja és kirúgatja, vagy legalábbis más tanárok fogják
fegyelmezni. Az egyiküktől, egy bizonyos Niels Hansentől, mindenki
rettegett, mert a szex durva formáit részesítette előnyben, szóval ehhez
képest még Nielsen is jobb választásnak tűnt.
Jimmy egyszer kiöntötte a lelkét egy osztálytársának, aki csak
vállat vont.
– Itt így mennek a dolgok – felelte. – Semmit sem tudsz tenni,
legfeljebb hazahúzol. Ez hogy tetszik?
Hát ez Jimmynek sehogyan sem tetszett, egyrészt mert forrt benne
a mostohaapja iránti gyűlölet, másrészt mert beleszeretett egy Lars
nevű iskolatársába. Jimmy akkor tizenöt éves volt, és kilencedikbe járt,
Lars pedig tizennégy, és eggyel Jimmy alatt járt. Larsnál csinosabb és
visszahúzódóbb fiút az egész iskolában nem lehetett találni. Rengeteget
sírt, mert hiányzott neki az édesanyja, aki egyedül nevelte. Nørrebro
külső részén laktak egy kis lakásban, a részeges apja lelépett, az anyja
pedig éjt nappallá téve dolgozott, hogy ne haljanak éhen. A bátyja is a
Skorpeskolenbe járt, és nagyon jót tett neki. Már befejezte az iskolát,
elköltözött otthonról, és újságírónak tanult. Lars nagyon szeretett volna
a nyomdokaiba lépni, hogy belőle is legyen valami. Jimmy és Lars
rövid idő alatt nélkülözhetetlennél váltak egymás számára. Jimmy
életében először nyíltan beszélt arról, hogy úgy tetszenek neki a fiúk.
Titokban találkozgatni kezdtek az erdőben, és Jimmynek így jutott
némi boldogság az élete legsötétebb időszakában. Igyekeztek elfelejteni
a szörnyűségeket, és inkább csak a jó dolgokról beszéltek. A konyhás
nénitől mindig kaptak finom falatokat, az egyik tanár, egy laza, vén
hippi, megengedte nekik, hogy a tévében megnézzenek vele egy Bob
Dylan-koncertet, és soha nem kért tőlük semmilyen szexuális
szolgáltatást, meg más fiúkkal is összebarátkoztak. Nagyon szerették
egymást, összebújtak és csókolóztak. A szerelem nyújtott a számukra
vigaszt.
Egy nap elaludtak egy tisztáson az erdőben, és amikor visszaértek
az iskolába, kitört a botrány. Délután behívták őket a szociális munkás
irodájába, aki közölte velük, hogy ki vannak rúgva. Lars teljesen
összetört, és könyörögni kezdett. Az édesanyja soha nem bocsát meg
neki, ha most hazaküldik. Végül kegyelmet (és még egy esélyt) kaptak,
de a megbocsátás feltételekkel járt. Attól kezdve Larsnak állandóan
Nielsen kedvébe kellett járnia, Jimmy mindent megtett, hogy megvédje.
Elkísérte Nielsenhez, és a bokrok között megbújva várta, mint egy hű
kutya. Még ő is a rendelkezésre állt, ha Nielsennek arra szottyant
kedve.
– Minden rendben? – nézett rám Kisser hirtelen. – Kikészültél?
Folytassam?
Bólintottam. Kikészültem, de hallani akartam az egész történetet.
Kisser elengedte a kezemet, és kinézett a fákra.
– Lars depressziós lett, és szorongott. Tizedikes korában végül
otthagyta az iskolát. Nem egészen három hónappal később az a hír
érkezett róla, hogy meghalt. Egy nyilvános vécében találtak rá. Túllőtte
magát heroinnal. Akkor már két hónapja prostituáltként dolgozott.
Tizenhat éves volt. Jimmy ezután teljesen szétesett, és ’75 karácsonya
előtt meglógott. Düh és kétségbeesés fojtogatta, és mindenképpen el
akart jutni az apjához, akiről tudta, hogy Aarhusban tetovál. A
koppenhágai pályaudvaron sikerült elég pénzt összekoldulnia egy
jegyre, és az éjszakai vonattal eldöcögött Aarhusba. Feltett szándéka
volt, hogy cipóra veri az apja fejét, mert cserben hagyta a gyerekeit Ez
aztán máshogyan alakult, mert Palle papa tárt karokkal fogadta.

131
Jimmy tetoválónak tanult, és kezdetben, amíg csak takarított, kitöltötte
Palle papa kontúrjait, egyszóval belerázódott a mindennapokba, úgy
tűnt, hogy minden oké. A kitöltést gyorsan megtanulta, de amikor Palle
papa felszólította, hogy rajzoljon ő is önállóan mintákat, és még a saját
lábát is felajánlotta, hogy gyakoroljon rajta nyugodtan, Jimmy keze
annyira remegett, hogy Palle papa nem mert rábízni semmit sem.
Ráadásul túl sokat ivott. Palle papa sem vetette meg az alkoholt, ezért
nem próbált vizet prédikálni a fiának, de a munkáját mindig el tudta
végezni, és a kezét egy sebész is megirigyelhette volna, míg Jimmy
egyre közelebb került a teljes összeomláshoz.
Palle papához valamivel korábban jött egy kuncsaft, aki a halott fia
nevét tetováltatta a csuklója belsejére. Elmondta, hogy pszichiáterként
dolgozik, és többek között bántalmazott gyerekekkel foglalkozik, de
amúgy nem beszéltek túl sokat, mert rettenetesen szenvedett a fia halála
miatt, Palle papa pedig soha nem szeretett kíváncsiskodni. Most
előkereste Therese számát a telefonkönyvből, és felhívta. Jimmy egy
héttel később kezdte nála a terápiát. Először nem volt hajlandó betenni
a lábát a pszichiátriára, és azzal fenyegetőzött, hogy elköltözik
Aarhusból. Nincs neki semmi baja! Amikor Palle papa végül rávette,
hogy próbálja meg, az első pár alkalommal csak hallgatott, mint a sült
hal. Therese egy hónap kemény munkával érte el, hogy megszólaljon,
és amikor sikerült, Jimmyből kibukott minden.
 – Therese jelentette fel a Skorpeskolent ’77-ben. Az ügy az ország
legjobb ügyészének az asztalán kötött ki – vetett rám Kisser bennfentes
pillantást.
– Apám asztalán – mosolyodtam el. Kisser nem viszonozta a
mosolyomat.
– Apád csodálatos ügyész volt, Jenny – közölte komoly arccal. –
De most veszített.
– Hát ez hogy lehet? Ha a tanárok tényleg elkövették, amit
mondtál…
– A gyerekek elleni bántalmazások elkövetői nagyon gyakran
megússzák a felelősségre vonást. Nehéz bebizonyítani, hogy mi történt,
mert az áldozatok szégyellik magukat. Apád talált több diákot is, akik
fizikai és szexuális erőszakot szenvedtek el az iskolában, de nem tudta
rávenni őket, hogy tanúskodjanak. A legfiatalabb még csak tizenkét
éves volt az események kezdetekor, és mindannyian, rettentően
szégyellték, hogy mikre kényszerítették őket. Nem bírtak kiállni olyan
tekintélyes személyekkel szemben, akik határozottan állították, hogy
hazudnak. Ezt egyszerűen senki sem vállalta. Még Lars édesanyja sem,
pedig a fia a korábbi bántalmazások következtében halt meg. Csak Lars
bátyja volt hajlandó tanúskodni. Ő is a Skorpeskolenbe járt, de csak
kokikról és pofonokról tudott beszámolni, ráadásul annyira összetörte
az öccse halála, hogy nagyon nem volt jó tanú. Az is nehezítette az
ügyet, hogy a Skorpeskolen állami intézmény volt, vagyis az adózók
tartották fenn, és maga Ötödik Frigyes alapította 1753-ban. A háttérben
mindent elkövettek a botrány elkerülése érdekében. Apád az
erőfeszítései ellenére elveszítette az ügyet.

132
A vereség után Jimmy teljesen magába zuhant. Azért tanúskodott, és
azért élte át újra az iskolában történt szörnyűségeket, hogy Villy
Nielsen, Niels Hansen és az összes többi mocsok, aki bántotta a rábízott
gyerekeket, hosszú időre rács mögé kerüljön. Legyőzte a szégyent, és
Larsra meg az összes többi múlt- és jövőbeli áldozatra gondolt, erre az
egész hiábavalónak bizonyult. Önként visszatért a pokolba, de semmi
értelme nem volt.
Amikor arról kezdtek hírek szállingózni, hogy Jimmy maga sem
veti meg a fiatalabb fiúkat, eltört benne valami. A fiatalabb fiúkkal
kapcsolatos pletykákat egy hamburgi kuncsaftja adta tovább Palle
papának, Jimmy pedig az egész beszélgetést hallotta a stúdió feletti
lakásból. A vendég szerint Hamburgban azt csiripelték a verebek, hogy
Jimmyt azért küldték bentlakásos iskolába, mert zaklatott egy fiút a
gyülekezetben. És az iskolában aztán összejött egy sokkal fiatalabb
fiúval, aki később meghalt, nem?
Pár nappal később Palle papa stúdiójának a homlokzatára ráfújták a
„szatír” szót, Jimmy pedig jobbnak látta eltűnni egy kis időre. Nyáron
Palle papa Ford Transitjában lakott, amit már csak az imádság tartott
össze. Keresztül-kasul utazgatott az országban, ruhát meg ilyesmit árult
piacokon, és minden este máshol hajtotta nyugovóra a fejét. Amikor
beköszöntött a tél, és túl hideg lett ahhoz, hogy a kocsiban aludjon,
becuccolt az apámhoz és Birgithez.
– Azt hiszem, apádat szörnyen furdalta a lelkiismeret, mert feltépte
Jimmy sebeit, és semmilyen eredményt nem tudott felmutatni. Amikor
végre leráztam magamról a nevetséges naivitást, és Hamburgról
Aarhusba költöztem, apádnál és Birgitnél találkoztam párszor
Jimmyvel. Az ő teraszukon bocsátott meg nekem. Emlékszem, május
végén történt, Birgit virágai ott illatoztak körülöttünk, és Jimmy
egyszer csak megragadta a kezemet, és azt mondta, hogy én is áldozat
vagyok, semmi gond, és már nem haragszik rám. Igazából soha nem is
haragudott. Amikor teherbe estem, természetesen nem jártam oda
többé. Tisztelem Birgitet, mert ugyan, érthető módon, nekem a
színemet sem akarta látni, Jimmyvel szemben soha nem volt ellenséges.
Mindig szívesen fogadta. – Kisser végigsimított a kezemen. – Apád
nemcsak remek ügyész volt, hanem jó ember is. Bárcsak ismerhetnéd!
– mosolyodott el. – De most szünetet kell tartanom, és a kertben is el
akarok intézni valamit. Nehéz a múltról beszélnem, mert nem szeretem
azt, aki voltam, bár Therese szerint jót tesz. Nem is tudom. Mindig
annyira elfáradok benne.
Felállt, és felment a lépcsőn. Mégsem a kertben van dolga?
 133
A hallottakon gondolkoztam. Kisser nem sokkal később kiment a
kertbe. A délelőtt maradékát a szobámban töltöttem, csak azért ugortam
át a konyhába, hogy szendvicset kenjek és hideg tejes kakaót csináljak
olyan sok kakaóporral, hogy jobb is volt, hogy Kisser még kint molyolt
a kertben. Sokat töprengtem Troelson, és levelet akartam írni
Theresének, de abbahagytam, mert a könnyeim ráfolytak a papírra. Az
is rettenetesen elkeserített, hogy Jimmynek milyen szörnyűségeken
kellett keresztülmennie.
Hogy eltereljem a figyelmemet, nekiálltam a dédipapa ládájából
elővett dolgokat rendezgetni, amiket az előző este a padlón hagytam.
Megnéztem az összes könyvet és füzetet, hogy olvashatók-e a
bejegyzések, és egyszer csak a kezembe került egy halom megsárgult
levél, amiket zsineggel rögzítettek egymáshoz. A zsineg elszakadt,
amikor hozzányúltam, ezért a lehető legnagyobb óvatossággal húztam
ki a leveleket a borítékból. Mindegyik így kezdődött: „Kedves Drága
Kresten! Köszönöm levelét…”. Johan Lange írta őket, a dédipapa
tanítómestere. Palle papa említette a nevét. Szétterítettem a leveleket a
padlón, mintha kirakózni akarnék velük. Kivétel nélkül 1886 őszéről
datálódtak.
Időrendi sorrendben olvastam el őket. Egy ritka virágról szóltak,
amit a dédipapa Sildeballéban talált Samsøn, a Stålhöj Hage közelében
1886 nyarának végén. Az első levélben Lange megkérte a dédipapát,
hogy szakítsa le, préselje le, és küldje el neki, ami – úgy tűnt – meg is
történt, mert a következő levélben Lange köszönetet mondott,
méghozzá több felkiáltójellel. A dédipapa minden valószínűség szerint
egy új, addig még le nem írt fajt talált, de hogy teljesen biztosak
lehessenek benne, továbbküldte a virágot a königsbergi egyetem egy
szegfűszakértőjének, akinek az egy hónappal későbbi válasza arra
indította, hogy megint egy sok felkiáltójeles levelet írjon a
dédipapának. Minden kétség eloszlott. Új szegfűt talált. Adjon neki
nevet, és írja le, amilyen gyorsan csak tudja, és küldje el a Botanikai
Közlönynek.
A levelek a Dianthus afroditae Lange & Wintherről szóltak. Jutta
mama kedvenc szegfűjéről. Egészen elérzékenyültem. Ez a virág tette a
dédipapát ismert botanikussá, és ezt tetováltatta Palle papa a szíve fölé,
amikor beleszeretett a nagyanyámba. Óvatosan odébb raktam a
leveleket, és a többi kincs felé fordultam.
Kinyitottam egy megviselt, fekete fedeles füzetet. Kresten dédipapa
naplója! Az írás szerencsére olvashatónak bizonyult. Úgy a harmadánál
egy botanikai felfedezőútról számolt be. 1887 júliusában három napot
Samsøn töltöttek, és végre megmutatták az Afrodité szegfűt a Botanikai
Társaság tagjainak.
A felfedezőúton a következő személyek vettek részt: Johan Lange
professzor, Linus Lindström professzor, Konrad Didrichsen docens,
valamint Samsøről a lelkész, a vadászmester és a földmérő –
mindannyian a Botanikai Társaság tagjai. Egyre könnyebben olvastam
Kresten dédipapa gondos kézírását, a szemem szinte repült a sorokon.
A régimódi szöveg meglepően izgalmasnak bizonyult. Már az első
oldalon rájöttem, hogy a herbáriumom legtöbb növényét ekkor
gyűjtötték. Akkor már majdnem egy év eltelt azóta, hogy a dédipapa és
Lange levelezni kezdett az új szegfűről. Majdnem egy egész év! A
dédipapa biztosan már alig várta, hogy bemutathassa, mit talált. Szinte
sütött a lelkesedése a papírról.
„1887. július 28., az exkurzió harmadik napja. Végre-valahára
odavezettem a társaságot a part melletti szakadék előtti enyhe lejtőhöz,
és felhívtam a figyelmüket a nagy számban növő virágra, amelyet
azonnal szigorú tabu alá helyeztek.”
Azon töprengtem, hogy ez meg mit jelenthet. Azt hittem, a tabu
olyasvalami, amiről nem szabad beszélni. Mondjuk, mint ami Jimmy-
vel történt a Skorpeskolenben. Utánanéztem Kisser lexikonjában, és azt
találtam, hogy a „tabu” szó az angol közvetítésével került át a
nyelvünkbe, és a polinéz „tapu” eredetileg azt jelentette, hogy tilalom.
Így már kezdtem kapiskálni a dolgot. Ezek szerint úgy találták, hogy a
szegfű olyan növényritkaság, hogy azonnal védetté kell nyilvánítani.
Végigfutott a hideg a hátamon. Ez azt jelenti, hogy az a példány, amit a
dédipapa 1886-ban elküldött Johan Langénak, és most hozzám került,
talán az egész világon az egyetlen.
Elővettem Mentz és Ostenfeld 1888-as botanikai lexikonját, hogy
megkeressem benne a Dianthus afroditae Lange & Winthert, de nem
jártam sikerrel. Igazából nem furcsálltám, mert mindössze egy évvel
azután adták ki, hogy a dédipapa bemutatta a Botanikai Társaságnak,
de azon már megütköztem, hogy Kjeid Hansen határozókulcsának az
1988-as kiadásában sem írtak róla egy szót sem. Csak arra tudtam
gondolni, hogy talán én csinálok valamit rosszul. Úgy döntöttem,
megkérdezem Buscht.
Mindent felszedtem a padlóról, hogy ne legyen olyan rendetlenség,
és az egyik könyv alatt újabb leveleket találtam zsineggel átkötve. 1887
augusztusában adták őket fel, vagyis azután, hogy a dédipapa
megmutatta a szegfűt a Botanikai Társaságnak. Ezeket is Lange írta, de
a hangvételük teljesen megváltozott. Lange lelkesedése és a sok
felkiáltójel eltűnt, mint harmat a napon, a helyüket borús mondatok
vették át, mint például: „Ilyen orcátlansággal szemben tehetetlenek
vagyunk.” És „Ön még fiatal, hosszú pályafutás áll Ön előtt. Ne
cselekedjen meggondolatlanul, hagyja beteljesedni az Úr akaratát.”
Fogalmam sem volt, miről lehet szó, de az egyértelműen látszott,
hogy Lange csillapítja a dédipapát. Igazán sajnáltam, hogy az ő levelei
nincsenek meg.

134
A töprengéseimet a telefon csörgése szakította félbe. Tessa hívott, hogy
csináljunk valamit. Szeretne sétálni egyet az erdőben és lemenni a
vízhez.
– A világítótoronyhoz nem megyek – válaszoltam.
– Nem is kell, Angsthase. Csak sétálni akarok. Te növényeket
keresel, és a bioszkönyvből idézel, én meg megszabadulok ettől a
bolondokházától.
– Milyen bolondokházától?
– Mona teljesen megzakkant. Megint piál, és azt hiszi, nem vesszük
észre. Megbolondulok, ha itthon kell ülnöm.
Igazából semmi kedvem sem volt sétálni menni, inkább
olvasgattam volna még a leveleket, de támadt egy ötletem.
– Menjünk északra! Sildeballéba.
– Az őrült messze van – tiltakozott Tessa.
– Kell egy növény a herbáriumomba, ami csak a Stålhøj Hagénál
nő. A busz elviszi a bringánkat is. Na, mit szólsz?
 – Jól van – sóhajtotta.
Kentem pár szendvicset, és elpakoltam a herbáriumgyűjtőmet meg
a határozókulcsot. Kisser a konyhakert mellett égetett valamit egy
hordóban. Nem reagált, amikor odakiáltottam neki, és kihoztam a
bicajomat a szekérbeállóból. Szóltam, hogy tekerek egyet, de erre sem
jött reakció. Akkor láttam, hogy füles van rajta, és a discmanje
kikandikál a zsebéből. A hordóból sötét füst gomolygott elő. A nevét
kiáltottam, de végül le kellett támasztanom a bicajt, és oda kellett
lépnem hozzá. Csak akkor vett észre, amikor megrángattam a karját.
– Jaj, nem hallottalak! – fordult felém.
Letolta a fülest a nyakába. Metallicát hallgatott. A füst bűze az
orromba hatolt. Kisser egy bottal piszkálta a hordóban lévő parazsat.
– Sétálok egyet Tessával.
– Rendben, kicsim. Mikor érsz haza?
– Sötétedés előtt.
Bólintott, és némán néztük egymást.
– Szerinted Jimmy és Mona valamikor összejönnek újra? –
kérdeztem hirtelen. Kisser meglepett arcot vágott, aztán elnevette
magát.
– Jenny, ekkora marhaságot még sohasem hallottam. Nem, dehogy!
– De Tessa annyira reméli. Mindig azt mondja, hogy ő egy
Liebeskind.
– Na, annak aztán nem neveznem. Inkább baklövésnek – felelte
Kisser, de láttam rajta, hogy azonnal megbánja. – Nem úgy értettem –
tette hozzá gyorsan. Nekitámasztotta a botot a hordónak, és csípőre
tette a kezét. – Jimmy a világon mindennél jobban szereti Tessát, és
persze mi is, de Jimmy és Mona teljesen alkalmatlanok voltak arra,
hogy gyerekük szülessen. Jimmy teljesen szét volt esve, Mona pedig a
három fiát sem bírta nevelni. Csak azért voltak együtt, mert mindketten
totál készen voltak. Rengeteget ittak, és… Most már elmondhatom,
hogy drogoztak is. Többek között miattuk költöztem Samsøre. Mona
összebalhézott a randersi önkormányzattal, és ideköltözött, mert itt
olcsóbb a lakhatás, aztán a balleni piacon megismerkedett Jimmyvel,
ahol Jimmy ruhát árult, és onnantól kezdve együtt drogoztak. Akkor én
még Aarhusban laktam, tetoválni tanultam Palle papától, és úgy volt,
hogy megveszem a stúdió egy részét. Jimmy még mindig összevissza
utazgatott az országban, és csak akkor jelentkezett, ha éppen úgy hozta
kedve. Egyszer csak felhívott, és közölte, hogy apa lesz, mire azt
válaszoltam, hogy én meg anya. Nevettünk, bár a helyzet igazából
egyáltalán nem volt vicces. Átcuccoltam Samsøre, hogy közelebb
legyek hozzájuk, és segítsek nekik. Minden áldott nap füveztek, és
egyáltalán nem törődtek Tessával, ezért volt, hogy nálam lakott. Még
annak is utánanéztem, hogyan lehetnék hivatalosan a nevelőanyja.
Aztán Mona rákos lett, és egyik napról a másikra letette a füvet, és
igényt tartott a lányára. Jimmy is kapott segítséget, és már évek óta
tiszta. Már majdnem fellélegeztem, erre összerúgta a port a Dögökkel,
aztán meg rátetoválta azt a hülye delfint egy tizenhét éves lányra, aki a
saját lányának a nevelt nővére.
Kisser egyre hevesebben beszélt.
– Az egész sziget látta, hogy Bettina után rohangászott azon a
húsvéti bulin, mint aki odavan érte, Bettina meg közvetlenül utána
eltűnt. Szerinted mit gondolnak ilyenkor az emberek? Amúgy tudod,
miért futkosott utána?
Megráztam a fejem. Kisser szavai eléggé lesokkoltak. Felkapta a
botot, és vadul döfködni kezdte vele a hordó alján lévő valamit.
– Le akarta fotózni azt a randa delfint, mert büszke volt rá. Büszke,
érted, pedig életemben nem láttam még ocsmányabb tetoválást.
Egy széllökés az arcunkba fújta a füstöt, mire mindketten köhögve
emeltük a kezünket a szánk elé.
– Mit égetsz? – kérdeztem.
– Bettina csizmáját.
– Bettina csizmáját?
– Ja. Mert persze nem volt elég, hogy mindenki látta, hogy Bettinát
üldözi, nem! Az eltűnése után lenyúlta a bőrcsizmáját a szobájából,
mert attól tartott, hogy a szárán lévő tetoválás miatt ráterelődik a gyanú.
Na, ez milyen? Miközben a fél világ Bettinát kereste, Jimmy a
csizmájával a kocsija hátuljában furikázott. Ha még ott lett volna,
amikor Torsten Tizedes letartóztatta a kompnál, akkor kicsit nehéz lett
volna kimagyarázni, nem?
– De – feleltem, és nyeltem egyet.
– Szóval most bizonyítékot semmisítek meg – dühöngött Kisser, és
még vadabbul döfködte a hordó alját. – Vagy úgy is fogalmazhatunk,
hogy segítek a testvéremnek, nehogy olyasmivel gyanúsítsák meg, amit
nem követett el. De igazából mondjuk ki úgy, ahogy van: A testvérem
egy barom, és szokás szerint én mentem az irháját.

135
Tessa és én elbuszoztunk Besserbe, onnan pedig bringával mentünk
tovább a földek mellett. A gabonát már learatták, a szárak kis növésű
katonaként meredeztek a talajból. Semmi sem mozdult. Közeledett a
tél, bár még nem volt igazán hideg. Egymás kezét fogva tekertünk, ami
a göcsörtös út miatt nem ment túl könnyen, és főleg Tessa bicajára
ráfért volna már egy nagygenerál. A tenger felől fújó szél meg-
meglebbentette a hajunkat, a legszívesebben felszálltam volna a fölénk
boruló égbe, a bőrömben rezgéseket éreztem.
– Hé, ne csukd be a szemed! – kiáltottam rá rémülten Tessára, de
nem bírtam magamba fojtani a nevetést. Szorította a kezemet, és
előrenyújtott lábbal húzatta magát. A biciklije vészjóslóan ingadozott.
Sikleballéban letettük a bicajokat, és a köves parton észak felé
sétáltunk. A szél ott már vadul fújt, a fehér tarajos hullámok állandóan
előttünk törtek meg, mintha csak incselkedni akarnának velünk. Tessa
hol azon morgott, hogy túl messzire megyünk, hol azon, hogy rettentő
lassú vagyok, mert alaposan szemügyre vettem a bozótok között
megbúvó növényeket. Abban reménykedtem, hogy meglelem a
Dianthus afroditae Lange & Winthert. Párszor még a lejtőre is
felkapaszkodtam, hogy ezt-azt közelebbről nézzek meg. Tessa nem
követett. Két ujjal felvett egy partra sodródott vörös tengeri salátát, és
megszimatolta.
– Mi eme fenséges növénye neve? – kérdezte színpadiasan. – Az
illata… mint a szaré.
Elnevettem magam.
A vörös tengeri saláta gyönyörű a mély vízben. Kövekbe
kapaszkodik, és olyan, mint egy szétterülő díszes báli ruha. Ha a víz
kiveti magából, megalvadt vércsomóra hasonlít, és valóban nem túl
kellemes a szaga.
Bármennyire is erőltettem a szemem, egyetlen árva Dianthus
afroditae Lange & Winthert sem találtam. Arra gondoltam, hogy már
nincs szezonja, bár a dédipapa azt írta róla, hogy a nyár végén még
virágzik. Úgy látszik, szeptember harmadik hétvégéje már túl késő
neki.
Tessa panaszkodni kezdett, hogy éhes, meg el is fáradt, így
leültünk a földnyelven, és evés közben a fjordban gyönyörködtünk.
Tessa soha nem hozott semmit, még vizet sem, mindig nekem kellett
gondoskodni róla, amit nem is bántam. A szokásosnál is nagyobb
gyengédséget éreztem iránta, mert annyi mindent tudtam Jimmyről,
amiről neki fogalma sem volt.
Beleharaptam a rozskenyérbe, és élveztem a benne lévő puha,
kövér magokat, a rákent vajat és a rátett zsíros sajtot. Arra gondoltam,
hogy a vikingek itt masíroztak át a szigeten. Körbevett minket a
történelem. A víz hangosan zúgott. A hullámok sötétnek, koszosnak
tűntek, algákat sodortak a part felé, csak a habjuk fehérlett. Tessa csak
a szendvicse felét ette meg, aztán a combomnak támasztotta a tarkóját,
és kinyújtotta a lábát.
– Mesélj valamit! – kérte lehunyt szemmel. – Bármit.
A mimikriről kezdtem beszélni, erről a csodálatra méltó átverésről,
amivel olyan sok növény él. A Lithops-fajok úgy védekeznek az ellen,
hogy megegyék őket, hogy kövekre hasonlítanak. Még, szólított fel
Tessa anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. Vannak opportunista
fajok, folytattam, a rozs például eredetileg gyomnövény volt, és a búzát
utánozta. A Masdevallia orchidea rothadásszagot áraszt, aminek a
legyek képtelen ellenállni. Tessa egyenletesen lélegzett. A széldzsekije
felcsúszott, a véznasága szinte megijesztett.
Hirtelen észrevettem egy sárgásfekete árnyat, ami a pulcsija alól
kúszott elő.
– Ez mi? – kérdeztem, és megérintettem, de megrándult, felült, és a
helyére húzta a dzsekijét.
– Semmi – vakkantotta, és tovább igazgatta a dzsekit.
– Megütöttek? – nyögtem. – Patrick volt?
Kinyitotta a száját, hogy hazudjon valamit, de végül elfordította a
fejét, így ráláttam a szép ívű arcára.
– Mona – felelte. – Gyűlöl.
– Dehogy gyűlöl!
– Jó, akkor nem gyűlöl.
 – Mona ütött meg? – Alig hittem a fülemnek. Ilyen erőt nem
néztem volna ki belőle. – Tessa! – nógattam, de nem válaszolt. – Miért?
Nem fordult felém.
– Tessa? – A karjára tettem a kezem. – Szóljak Kissernek? Akarsz
kicsit nálunk lakni?
– Kurvára ne szólj senkinek! – sziszegte.
Hirtelen zokogásban tört ki. Először azt hittem, hogy nevet, mert a
válla fel-alá ugrált, de aztán rájöttem, hogy nem. Semmit sem értettem.
Így még sohasem láttam zokogni. Vadul, kontrollálatlanul, mintha a
könnyei hirtelen átszakítottak volna egy gátat. Mondott valamit, de egy
szavát sem értettem. Megpróbáltam átölelni, de nem engedte, így végül
csak simogattam a karját, és fogalmam sem volt, mit kellene csinálnom.
Talán tíz perc is eltelt, mire a sírása csillapodni kezdett. Kifújta az orrát
egy szalvétába, amibe egy szendvicset csomagoltam, és csak utána
nézett rám.
– Én gyújtottam fel Henningék házát, és Mona rájött.
Leesett az állam, mire Tessa felállt, és visítani kezdett:
– Nem tudtam, hogy az a mocsok az emeleten alszik. Mona azt
mondta, hogy Odderben látogatnak meg valakit, és csak az a hülye dög
van otthon. És hát te is láttad, amikor a kompra mentek. Honnan tudtam
volna, hogy az az undorító dagadék otthon marad, mert megfájdult az
az ocsmány lába? Niklas volt náluk a kutyát etetni. De hát miért nem
Henning etette, ha amúgy is otthon döglött? Annyira fájt a lába, hogy
nem tudott lebotorkálni a lépcsőn, vagy mi? Ez egyáltalán nem logikus.
Rohanni kezdett, én pedig felálltam, és utána vetettem magam, de
nem tudtam lépést tartani vele. Megbotlott, és akkor végre utolértem.
Majdnem összeverekedtünk, annyira csapkodott, végül lovaglóülésben
ráültem, és a térdemet a könyökhajlatába nyomtam, hogy ne tudjon
kiszabadulni. Erőlködött még egy kicsit, de végül elengedte magát.
Végigfolytak az arcán a könnyek. Melléfeküdtem, és felbámultunk a
fehér égre. Megfogtam a kezét.
– Még csak nem is akartam az egész házat felgyújtani – suttogta. –
Csak a kutyaólat. Csak azt a dögöt akartam elintézni, Henninget nem.
– A torkából halk hang tört elő, és azt hittem, megint sír, de most
tényleg nevetett. – Leszarom, hogy kinyúlt. Undorító disznó!
Tizenhárom éves kora óta dugta Lonét. Igazából szívességet tettem a
világnak. De tényleg nem akartam.
 – Elhiszem – feleltem.
– Tényleg? – fordította felém a fejét.
– Igen. – Megint az eget néztük. Így könnyebb volt beszélgetni.
– Mona hogy jött rá?
– Azt a nagyítót használtam, amit Mona rejtvényfejtéshez szokott
használni, és tuti ott felejtettem. Az a fasz Torsten találta meg.
– De… hogyan gyújtottad fel a kutyaólat? – Tessa leleményessége
szinte lenyűgözött.
– Lenyúltam Dennistől pár olajos rongyot, és betömtem a kennel
dróthálóján. Ne tudd meg, milyen könnyen meggyulladtak! Az a dög
nekiállt ugatni, én meg elrohantam. Másnap megjelent Torsten, és
letette a nagyítót az asztalra. Mona sírt meg nyalta a seggét, és aztán
végül elhúzott. Utána kaptam a távirányítóval, és azóta szinte
mindennap ver.
– Miért gyűlölted annyira Olsent?
Tessa az oldalára fordult, én pedig követtem a példáját. Közelről
néztünk egymás szemébe. Két gyerek. Hangyák az univerzumban.
Tűzőhabok, amikbe az élet belevájja az ujjait. Tessa pont úgy nézett ki,
amilyennek ismertem. Az apró orra hegyesen döfött a levegőbe, a haja
felborzolódott. Hétévesen is ilyen volt. A pillantása az enyémbe
fúródott.
– Ha bárkinek elmondom, akkor téged megölnek, és nekem végig
kell néznem – felelte. – Utána engem is megölnek, és videóra veszik, és
aztán elküldik a családomnak.
Nem hittem a fülemnek. Tessa arcát rettegés torzította el.
– Akkor súgd a fülembe! – javasoltam, és megfogtam a kezét.
Letörölt egy könnyet az arcáról.
– Megesküszöl öregapánk életére és az északi félteke összes
csillagára, hogy egyetlen teremtett léleknek sem jár el a szád? –
kérdezte.
Bólintottam.
– Kissernek sem.
Nyeltem egyet.
– Oké. Kissernek sem.
Hallgatott, mint akinek össze kell szednie magát, aztán közelebb
hajolt hozzám, és a fülembe súgta, miért gyűlöli annyira Olsent, hogy
felgyújtotta. Utána megkönnyebbültnek tűnt. Mondjuk az, amit azóta
én is cipelek, rettenetesen nehéz.

136
Tessára gondoltam. A sétánk óta állandóan rá gondoltam. Volt, hogy
meg akartam szabadulni a tehertől, és el akartam mondani Kissernek,
amit Tessa a fülembe suttogott. De hallgattam, mert ismertem Kissert.
Felfortyanna, megragadná a vállamat, és mindent tudni akarna, hallod,
Jenny, mindent! Zárt ajtók mögött telefonálgatna, szólna Patricknak,
Dennisnek, Palle papának, és addig nem nyugodna, amíg valaki meg
nem bűnhődik. És aztán kiderülne, hogy Tessa nem tartotta a száját, és
mindkettőnket meggyilkolnának. Tényleg.
Niklas most már a korábbinál is többet járt hozzánk, és Kisser apró
feladatokat adott neki a kertben. Ágakat vágott le, gereblyézett, miután
Kisser lenyírta a füvet, köveket szedett ki a virágágyásokból.
– Szüksége van arra, hogy hasznosnak érezze magát – felelte
Kisser, amikor rákérdeztem, miért eszi mindig nálunk a fene. – Mint
mindenki másnak.
Mindig úri módon megvendégelte a konyhában, szendvicset, teát és
gondoskodást kapott. Én nem voltam hajlandó mellé ülni, Kisser meg is
jegyezte, milyen feltűnően barátságtalan vagyok vele, és olyankor szólt
rám, amikor Niklas is hallotta.
– Köszönj szépen Niklasnak, Jenny! – utasított, amikor átnéztem
rajta a konyhában.
– Helló! – morogtam kelletlenül. Kisser szigorúan nézett, és
megkért, hogy hozzak Niklasnak egy jégkrémet a fagyasztóból, de azt
nem tette hozzá, hogy magamnak is. Máskor kihozatott velem egy
rajzot a szobámból, hogy mutassam meg neki.
Niklas még most is mindig elhallgatott, ha felbukkantam, persze
biztos az sem segített, hogy amikor Kisser hátat fordított, állandóan
gyilkos pillantásokat vetettem rá.
A kertben sem volt tőle nyugtom, mert lelkesen tett-vett, és ha
Kisser egyet nyikkant, már oda is ugrott. Idióta feladatokat kapott,
amiket Kisser két perc alatt meg tudott volna csinálni, mégis az egekig
magasztalta, amikor előadta a béna megoldási javaslatait.
– Nagyon ügyes vagy, Ninni! – dicsérte, Niklas meg csak úgy
ragyogott.
Amikor nem dolgozott, akkor a faházamban héderelt. Még mindig
nem tértem napirendre afelett, hogy Kisser a megkérdezésem nélkül a
rendelkezésére bocsátotta, bár én magam már soha nem játszottam ott
fent. Egy nap aztán rajtakaptam, hogy az istállóban mereszti a szemét a
növénygyűjteményemre. Kihajítottam, mire behúzott fejjel kullogott el.
Megkérdeztem Kissert, hogy legalább az az átkozott üvegház az
enyém lehet-e. Kresten dédipapa cuccai között találtam egy állítólag
nagyon hatékony patkányméregreceptet, amihez csak növényeket kell
felhasználni. Ha megkapom az üvegházat, megmutatom Kissernek,
hogy nemcsak Ninni tud patkányt irtani.
Amikor beszámoltam neki a receptről, felcsillant a szeme.
– Növényekből készült patkányméreg? Hát az szuper lenne.
A csupasz földek és a hideg miatt a rágcsálók beköltöztek a
házakba, és Kisser már azt tervezte, hogy felhívja a patkányirtót, mert a
semminél mégis jobb.
– Csak és kizárólag növényekből – nyomatékosítottam.
– Csodálatos. De most akarsz növényeket nevelni az üvegházban?
Elmagyaráztam neki, hogy a növény, amire szükségem lesz,
gyomnövény. Hazahozom, és az üvegházban csak a mérget akarom
kikeverni. Ráteszek egy deszkát két bakra, beviszek egy slagot meg egy
lavórt, és ennyi. Kisser bele is ment, de aztán elkövettem egy hatalmas
hibát.
– A növény a birtok kertjében nő, és a gazda engedélyt adott, hogy
leszedjem.
Amikor ezt mondtam, Kisser arcán kételkedés futott át. Tudtam,
hogy el kell terelnem a figyelmét.
– Amúgy fogadjunk, hogy jövőre növények fognak nőni az
üvegházban? Van rá száz koronám – nyújtottam felé a kezem.
Kisser reflexszerűen bele akart csapni, de visszahúztam.
– De nem, nem vagyok olyan szemét, hogy olyasmire fogadjak,
amit esélyed sincs megnyerni.
Kérdőjelek táncoltak a szemében, ezért elmeséltem, hogy a
dédipapa egyik könyvében találtam egy csodaegyveleget, amivel a
legkezelhetetlenebb talajt is termővé lehet tenni. Nem túl bonyolult,
csak tojáshéj, víz és csalán kell bele, de annyira hatékony, hogy a
segítségével a dédipapa egyszer egy zsák homokban nevelt
paradicsomot. Kisser elmosolyodott, és már ki is ment a fejéből a
gazda. Örült, hogy a nagyapja feljegyzései hasznosnak bizonyultak, és
úgy cirógatta meg az arcomat, mint amikor Busch agyondicsért az
iskolában, aztán bement a házba, én pedig ostorozni kezdtem magam.
Minek kellett megemlítenem a gazdát? Ha Kisser összefut vele, és
megköszöni, hogy engedélyt adott arra, hogy növényt gyűjtsék a
kertjében, fogalma sem lesz, hogy miről van szó. Igazából még ki sem
találtam, hogyan szerezzem meg a csomorikát a tó mellől, hiszen a
kertben több tábla tiltotta az illetékteleneknek a belépést.
De legalább megkaparintottam az üvegházat. Megpróbáltam
kirángatni a földből Jack szőlőjét, ami nem váltotta be a hozzá fűzött
reményeket, és közben Jacken járt az agyam. A szőlő erősen
kapaszkodott a talajba, és amikor végre engedett, úgy éreztem, a
szívem is kiszakad a mellkasomból. Hogy mert csak úgy elutazni? A
dühömet megsokszorozta, hogy Niklas kintről leste, mit csinálok.

137
Határozottan lépdeltem a birtok felé a nyárfák alatt a sárga
gumicsizmámban. A herbáriumgyűjtőmben egy műanyag zsákot, egy
metszőollót, két pár gumikesztyűt és egy szájmaszkot cipeltem. A
kesztyűket Kisser stúdiójában zsákmányoltam. Folyamatosan
ismételgettem magamban a betanult szövegemet: „Jó napot, Jenny
vagyok, és Bakkelyben lakom. Kresten Winther, az ismert botanikus, a
dédapám. Több mint száz évvel ezelőtt fedezte fel a tó mellett a gyilkos
csomorikát, azaz latinul a Cicuta virosát. Én örököltem a
növénygyűjteményét, amiben a gyilkos csomorika is szerepel, és azon
dolgozom, hogy a gyűjtemény összes növényét megkeressem.
Bemehetek a tóhoz, hogy ellenőrizzem, hogy még mindig nő-e
csomorika a partján?”
Meg sem próbáltam titokban beosonni, egyszerűen csak besétáltam
a kapun. Mindkét oldalról némán meredtek rám az istállók és ólak,
előttem magasodott a főépület, és a kert végében megcsillant a
feketének tűnő tavon az őszi napfény. Mégis mit képzeltem? Hogy
intéző kiront az irodájából, hogy vasra verjen, vagy hogy a kertész rám
ripakodik, hogy ha nem takarodom haza, megruház? Arra mindenesetre
nem számítottam, ami történt, vagyis a semmire. Nem ugatott házőrző
kutya, nem szólalt meg riasztó, és senki sem hajított ki úgy, hogy a
lábam sem érte a földet. Sőt, sehogyan sem. Tettem pár lépést előre,
majd még párat. Gyorsan odaértem a tóhoz, és jobbról elkezdtem
megkerülni. Közben azért fel-felsandítottam a főépület ablakaira.
Semmi sem mozdult.
Hirtelen felismertem a gyilkos csomorika gyöktörzsét a tó partján.
Néhány szál még mindig egyenesen állt, bár már elvirágzott és
megbámult, de a legtöbb feladta a küzdelmet, és belefeküdt a tóba.
Eltűntek a virágaik csinos ernyői, és fojtogató bűz vette őket körül.
Pfuj! Akkor nem voltak ilyen büdösek, amikor először pillantottam
meg őket. Mintha egy másik életben történt volna, hogy semmivel sem
törődve odarohantam hozzájuk, faképnél hagyva Tessát.
Egy bokor alatt előszedtem az eszközeimet, és felhúztam a
kesztyűt, de közben szemmel tartottam az ablakokat is. A
gyökérgumókat könnyen kirántottam a nedvesen ragadós földből, de a
szaguktól a maszk ellenére elfogott az undor. A szárak alig akartak
bebújni a zsákba, tekergőztek és megtörtek, és néhány kíváncsian
kandikált ki a zsák száján. Patakokban folyt rólam az izzadság. Mi lesz,
ha hirtelen megjelenik a gazda vagy egy alkalmazottja? Tuti nem
vennék be, hogy a növénygyűjteményembe kell ez a rengeteg rothadt
szár és bűzölgő gumó.
Amikor sikeresen beletuszkoltam az összes növényt a zsákba, zajt
hallottam, és egy másodperccel később behajtott a gazda Land Rovere.
Behátráltam a bokorba, és a fekete zsákkal megpróbáltam elrejteni a
sárga gumicsizmámat. A gazda kiszállt, kiugrott utána egy
karamellszínű spánielkölyök, és lelkesen futkosott a lába körül. A
másik oldalon is kiszállt valaki, és összerezzentem, mert először azt
hittem, hogy Patrick az, de aztán láttam, hogy jóval idősebb nála. A
hajfonata rálógott a piros favágó inge hátára. Csak nem az intéző?
Váltottak pár szót, aztán az intéző kivett a kocsiból egy ásót. A kutyus
fel-felugrott a lábukra, és a cipőfűzőjüket cibálta. Ha a kert vége felé
fordulnak, vagy ha a kutya megszimatol, nekem végem. A gazda
szerencsére felvette, és az intézővel az egyik melléképület felé indultak,
tőlem elfelé. Beszéltek, de nem hallottam, hogy mit. Az intéző kinyitott
egy ajtót, és betette mögé az ásót, aztán kezet fogtak, és az intéző eltűnt
a főépület mögött. Gondolom, ott parkolt, mert pár másodperccel
később elhajtott. A gazda utána nézett, és közben simogatta a kutyát.
Kicsit később bement a főépületbe. Mint az egerek a letarolt földön,
azon töprengtem, merre vegyem az irányt. Végül felálltam, és
magamban fohászkodva a legrövidebb úton kifutottam a kertből. A
zsák törött szárnyként verdesett mögöttem, de sikerült kiérnem az útra.
Eszembe jutott, hogy Jackkel is itt sétáltunk azon a napon, amikor
megtaláltuk Michael holttestét. Nekiiramodtam, hogy minél hamarabb
otthon legyek, és megkönnyebbültem dúdoltam.
– There is no escape, and that’s for sure.

138
Megjött a posta, és Kisser kiment a kapuhoz. Szombat volt, Tessa
nálunk aludt, és most a nappaliban veszekedtünk, mert Tessa állandóan
csalni próbált Strategóban. Hozzám bújt, mint egy simogatásra vágyó
macska, én pedig a füle tövét vakargattam, míg rá nem jöttem, hogy
csak ki akarja lesni, hol a zászlóm. Még nem öltöztünk át pizsamából,
de már bedobtunk egy csomó pirított zsemlyét, és mindent morzsák
borítottak. Közöltem Tessával, hogy újra akarom kezdeni, mert látta a
bábuimat, és ha megint csal, akkor nem játszom többet. Újrarendeztük
a tábláinkat egy felállított papír mögött, és hirtelen észrevettem, hogy
Kisser még nem jött vissza. Kinéztem, és láttam, hogy didereg a
fürdőköpenyében. Postás Karen a leeresztett ablakon át magyarázott
neki valamit hevesen. Tessa és én végeztünk az újrarendezéssel, és
elvettük középről a papírt. Tessa lépett egy felderítővel, és felrobbant.
Képtelen voltam koncentrálni. Kisser bejött, és a konyhában matatott.
Szóltam Tessának, hogy pisilni megyek. Kisser az asztalnál állt, és az
újságot lapozgatta.
– Mit mondott Postás Karén? – kérdeztem.
Kisser először nem reagált, de aztán mintha eszébe jutott volna,
hogy a bizalmába fogadott, és megígérte, hogy jobban bevon a
dolgaiba. Felém fordult, és miután a nappali felé pillantott, ahol Tessa
ücsörgött, halkan felelt.
– Letartóztatták Fóka Simont. Bent van a rendőrségen, és úgy néz
ki, hogy egy darabig bent is marad. Valószínűleg ő az egyik pasas a
fotókon. Nem a gyűrűs, hanem a farmeres. – Megint a nappali felé
sandított. – A háza környéke tele van rendőrrel. Állítólag megtalálták a
helyet, ahol Bettina meghalt.
Felsóhajtott, és becsukta az újságot. Nem sokkal később már
teljesen felöltözve dugta be a fejét a nappaliba, ahol Tessa átvette a
vezetést, mert nyilván megint csalt, és kileste a bábuimat, amíg „vécén”
voltam.
– Csajok! – kiáltotta Kisser feltűnően vidáman. – Átugrom Ejbybe.
Jössz velem, Tessa? Vagy majd később akarsz hazamenni?
– Később – felelte Tessa, és Kisser persze tudta, hogy ez lesz.
– Jól van, akkor majd jövök pár óra múlva. Van rozskenyér, és
süthettek tojást, ha éhesek vagytok.
Ezzel már ki is fordult a házból, és végigpöfögött a Bakkevejen.
Tessának nem esett le, hogy történt valami. Két lépéssel később
megtalálta a zászlómat, és megint játszani akart, de nemet mondtam,
mire felvetette, hogy csikizhetnénk egymás karját, amibe belementem.
Az ágyamra feküdtünk, és hevesen csikiztem Tessát. Lehunyta a
szemét, és már azt hittem, alszik, amikor hirtelen megszólalt, hogy nem
érti, miért van az, hogy valaki boldog, más meg nem. Ki osztja el a
boldogságot, és hogy lehet, hogy akik szépek, azok gyakran gazdagok
és híresek is? Vegyük például Sammy Jót! Fogalmam sem volt, kicsoda
Sammy Jo, de Tessától megtudtam, hogy a Dinasztia egyik szereplője.
Nagyon szép és mindig mázlija van. Tessa bonyolult magyarázatba
kezdett. Sammy Jo feleségül megy Blake Carrington fiához, Stevenhez,
bár Steven igazából meleg, hadarta, majd még egy csomó mindenre
kitért, és nagyon úgy hangzott, hogy inkább az apjáról és Monáról
beszél. Közben végig csikiztem a karját, de hirtelen észrevettem, hogy
elhallgatott. Remegett az álla, és a szemét dörgölte.
– Fáj a fejed? – simogattam meg.
Bólintott. A halántékán végigfutott egy könnycsepp, és a matracon
landolt. Egy hét alatt már kétszer sírt, pedig amúgy sohasem szokott.
 – Biztos ne szóljunk Kissernek? – suttogtam. Szorosan egymáshoz
simulva feküdtünk. Annyira szerettem volna segíteni neki! De megrázta
a fejét.
– Figyelj, Tessa… – kezdtem, de olyan hangosan ordított fel, hogy
csengett a fülem.
– Hát nem érted? Azt akarod, hogy megöljenek? Szeretnél holtan
feküdni az Ingeborgs Høion, és azt akarod, hogy bogarak másszanak ki
a szádból?
Könnyek szöktek a szemembe. Nem lett volna szabad felhoznom a
témát.
– Ne haragudj! – kértem halkan.
A hold behajlított guillotine-ként függött az égen a tarló felett,
pedig még csak kora délután volt. Szólni akartam Tessának, hogy
nézzen fel a holdra, de már észrevette.
Ekkor kinyílt a konyhaajtó, és léptek zaja hallatszott. Még csak
meg sem tudtunk rendesen ijedni, amikor Niklas bedugta a szeplős
pofáját a szobámba. Úgy nézett ki, mint aki ruhában aludt, a vizenyős
pillantása ide-oda rebbent, a haja a homlokára tapadt, mintha egészen
Bakkelyig rohant volna. Kisserrel akar beszélni, dadogta. Kisser,
ismételte meg, amikor nem válaszoltam. Mintha hülye lett volna, de én
még hülyébb. Felálltam, és nem gondoltam át, mit csinálok, de
meglöktem, amilyen erősen csak bírtam. Kirepült a konyhába, és
ráesett egy székre, ami felborult. Tessa is felpattant, és szorosan a
hátam mögött állt. Niklas rettegve nézett fel rám. Meg akarom rúgni?
És Tessa is? Azt hiszem, én magam sem tudtam. Zúgott a fülem, és
csak azért uralkodtam magamon, mert eszembe jutott, hogy a hotelben
Kuno milyen durván verte bele a fejét a tányérba. Én nem vagyok
olyan, mint Kuno.
Niklas megalázottan sunyta le a fejét, és úgy hunyorgott, mintha
pofon vágtam volna, és most várná a következőt. Hirtelen elém tolta az
ökölbe szorított kezét. Megzavarodtam. Nyikkant egyet, de nem
értettem, mit akar, miért rohant ide, mit akar Kissernek adni.
Szétnyíltak az ujjai, és a padlón végiggurult egy gyűrű, kicsit be a
tűzhely alá. Niklas nem mozdult, nem emelte fel a fejét, és nem nézett a
szemembe. Mintha a föld alá akart volna bújni, hogy megmeneküljön
az ütéstől, ami egyre csak várat magára. A nyitott keze leejtett könyvre
emlékeztetett, amiből kihengeredett egy hatalmas titok.
 – Kunóé – motyogta, inkább a padlónak, mint nekünk.
Felvettem a gyűrűt a tűzhely alól. Szinte égette a bőrömet. Pont
olyan vésett minta volt rajta, mint a Michael matraca alatt talált fotón.
– Anya nemsokára hazajön – suttogtam. – Akkor majd odaadhatod
neki. Várd meg a nappaliban.
Felsegítettem. Hitetlenkedve pislogott először rám, aztán Tessára,
aki sóbálvánnyá meredve állt mögöttem. Miért nem üttök meg,
kérdezte a pillantása, aztán átkullogott a nappaliba. Megfordultam, és
átöleltem Tessát. Némán zokogott. Ő is meghalhatott volna. Ő is
fekhetett volna holtan az Ingeborgs Høion, és bogarak mászhattak
volna ki a szájából.

139
Niklast másnap reggel kihallgatta a rendőrség. Kisser ott ült mellette, és
a beszélgetést Martin Bach irányította – akkor értettem meg, hogy
nyilván gyerekek kihallgatására specializálódott. Utána körözni kezdték
Kunót. Leállították a kompokat, és a rendőrség a parton járőrözött.
Minden létező épületet átkutattak, és boldog-boldogtalant kihallgattak,
de túl későn. A madárka elreppent. Másnap az Ekstra Bladet címlapon
hozta a fotóját.
„Dánia legkeresettebb bűnözője”, állt a hirdetőtáblákon, de ettől
Kuno még nem került elő. Házkutatást tartottak nála, ami jókora
munkának ígérkezett. Legalább egy hétbe telik, mire mindent átnéznek,
és kettőbe, hogy rendszerezzék az információkat. Kisser mindezt
Martin Bachtól tudta, akit kineveztek a nyomozás vezetőjének.
Niklas ideiglenesen hozzánk költözött, a nyugatra néző
vendégszobába. Nem zavart. Nem zajongott, és ezt onnan tudom, hogy
az ajtaja előtt ültem egy régi fotelben, és hallgattam a csendjét. Mintha
kifújták volna belőlem az iránta táplált dühöt.
 140
Tessa az órák közti szünetekben levonult az udvarra a sufni mellé, mert
csak ott lehetett dohányozni, én pedig mindig követtem. Állandóan
fázósan összehúzta a vézna tagjait, pedig most már végleg az övé lett
Bettina tollkabátja. Amikor egy gyerek elugróiskolázott mellettünk,
vagy valaki tüzet kért tőle, összerezzent, és remegtek az ujjai, amikor
egy csikkel meggyújtotta a következő cigarettát. Még mindig nem
beszéltünk arról, amit a parton súgott a fülembe, és az agyamban vadul
kattogtak a kerekek, hogy mi másról beszéljünk, mert csak erre bírtam
gondolni. Annyira szívesen csillapítottam volna a fájdalmát, de úgy
tűnt, hogy ez lehetetlen. Újra és újra rákérdezett, hogy szóltam-e
Kissernek, én pedig mindig nemmel válaszoltam. Biztos? Persze. A
szeme állandóan ide-oda járt. Azt figyelte, ki bukkan fel a sarkon, ki
mond vagy csinál valamit. Fel-felpillantott a holdra. Ha valaki nagyon
bámulta, beszólt neki.
Mona hibája, hogy mindenki annyira meregeti a szemét, sziszegte,
mert amióta Fóka Simont letartóztatták, Kunót pedig az egész
országban keresik, Mona egy csomó újságnak és hetilapnak
nyilatkozott a szófán pityeregve. Bettina olyan jó kislány volt. Senkinek
sem ártott. Miért pont neki kellett meghalnia? Miért velünk történik ez?
Azt állította, hogy nem ismeri Kuno Toftét, de azt a Fóka Simont
többször látta a kompkikötő jegybódéjában, és mindig olyan sunyinak
tartotta.
– Még hogy nem ismeri Kunót! Hazug dög! – fortyogott Tessa.
– Szerencsére Leif becuccolt.
– Leif? – értetlenkedtem.
– Ja. Patrick apja. Kiengedték, és elfoglalta Michael szobáját.
Egyszer csak beállított, és…
– És milyen? – szakítottam félbe kíváncsian.
– Mint Patrick. Mindig morog valami miatt, és odavan Istenért –
felelte. – De jó, hogy ott van, bár full hülyén néz ki azzal a kis
hajfonatával. Esténként felolvas a Bibliából, ami rettentő gagyi, de
azért igazából nem olyan rossz. Én nem nagyon figyelek rá, de Patrick
persze minden szavát issza, és kívülről fújja Mózes ötödik könyvét.
Szeretem Leif hangját. Megnyugtat. Na, mindenesetre Leif
megkérdezte Monától, hogy teljesen begolyózott-e – nevetett fel. –
Megtiltotta neki, hogy újságírókkal dumáljon, és párat ki is hajított. A
börtönben megtanult főzni, szóval most minden este van meleg
vacsora, mondjuk, az asztalnál imádkozni kell, meg megköszönni
Istennek a kaját, de leszarom. Legalább jókat eszek.
Hirtelen úgy láttam, hogy Tessa csontjai már nem is zörögnek
annyira. Jól állt neki.

141
Múltak a napok, és a történtek kezdtek elhalványulni. Még Niklas is a
múlt ködébe süllyedt, mert teljesen a magáévá tette a Kisser által
ráaggatott becenevet, és elvárta, hogy én is Ninninek szólítsam.
Ragyogóan tiszta lett, mert imádott zuhanyozni. Kissernek rá kellett
szólnia, hogy elég napi egyszer röviden lezuhanyoznia, mert ha senki
nem állította le, akkor óráig verette forró vízzel a nyakát, amit
egyébként már nem is húzott be félősen. Fel is szedett egy kis húst
magára. Jót tett neki a zabpehely, a ketchupos sült krumpli, a
paprikával megszórt sajtos szendvics és a mézes-tejes tea.
Egy este, amikor már két hete nálunk lakott, Kisser bejött a
nappaliba, ahol éppen olvastam, és közölte, hogy beszélnünk kell.
Nagyon komoly arcot vágott. Ninni a konyhában legózott a padlón, a
résnyire nyitott ajtó mögött, ezért Kisser leült mellém, és visszafogta a
hangját. Martin Bach felhívta, hogy elmondja, hogy Kunónál szörnyű
dolgok történtek, és azt javasolja, hogy Samsøn minden édesanya
beszéljen a kislányával. A szívem azonnal hevesebben kezdett verni.
A rendőrség több doboznyi fotót és videót talált Kunónál, amik
közül sok Bettinát ábrázolja. A fotók olyanok, mint amilyeneket
Michael matraca alatt találtak – ezeken különböző férfiakkal szexei, a
videók pedig amatőr pornók, amiket egyrészt Kunónál, másrészt a
kolbyi hétvégi házban vettek fel. Bettinát csak a rózsaszínű delfinről
lehet felismerni, mert az arcát nem lehet látni, és a férfiakét sem, vagy
ha igen, akkor maszkot viselnek. A rendőrség a felvételek nagy
számából arra következtetett, hogy Kuno eladásra szánta az anyagot.
 – De nagyon fiatal lányokról is találtak fotókat és videókat –
folytatta Kisser, és a szívem majdnem kiugrott a mellkasomból. –
Martin nem mesélt részleteket, de azt tudom, hogy legalább húsz
különböző lányról van szó, akik közül a legfiatalabb úgy tizenegy éves
lehet. Az arcukat nekik sem lehet látni, csak a testüket, és… – Kisser
nyelt egyet. – Vannak videók, amiken Félszem Henning kutyája…
Hogy is hívták? Tudod, aki bennégett a kennelében.
– Olsennek – feleltem tompán.
– Ja, tényleg. Vannak videók, amiken… – Kisser elhallgatott. –
Nem, nem bírom kimondani. Jobb, ha nem látod magad előtt azokat a
képeket, kicsim. Rettenetes.
– Oké – nyögtem. Sajnos már késő volt. Nem tudtam menekülni a
képektől. Kisser felsóhajtott.
– A rendőrség szerint a legtöbb lányt egy GHB nevű anyaggal
kábították el. Abból is találtak egy csomót Kunónál.
Belenyúlt a pulcsija zsebébe, és elővett egy cetlit, amire
feljegyezte, hogy a GHB a gamma-hidroxibutirát rövidítése. Ha jól
értette, akkor Kuno maga kutyulta az anyagot felni- és
lefolyótisztítóból, és aztán kólába tette, amivel megkínálta a lányokat.
Megkérdezte, hogy jártam-e valaha Kunónál. És ha igen, akkor kaptam
tőle kólát?
– Nem – ráztam meg a fejem.
– Biztos? – erősködött, de a tekintete már megkönnyebbülten
csillogott. – Nem kell szégyellned magad, ha igen. Te semmi rosszat
nem csináltál.
– Biztos.
– És Tessa? Nem vitt hozzá újságot?
– De. De mindig csak bedobta – hazudtam. – Soha nem ment be.
– És nem mondott olyasmit, hogy Kuno behívta és megkínálta
kólával?
A legszívesebben azt sikítottam volna, hogy ha Tessa ezt bárkinek
elmondja, akkor engem megölnek, neki pedig néznie kell, és utána őt is
megölik és levideózzák, a felvételt pedig elküldik a családunknak.
– Nem – ráztam meg megint a fejem.
– Ha tudsz valamit, el kell mondanod, Jenny! – nézett rám Kisser
határozottan. – Azokat a lányokat elkábították és megerőszakolták, ami
súlyos bűncselekmény, és akivel megtörtént, azt nem szabad egyedül
hagyni vele. Tényleg nem tudsz semmit?
Elsírtam magam.
– Mi van, ha Kuno visszajön? – szipogtam. Próbáltam halkan sírni,
hogy Ninni ne halljon meg, de alig bírtam uralkodni magamon, és meg
is jelent az ajtóban. Csak az egyik szemét láttam. Aggodalom
tükröződött benne.
– Kukucs! – mosolygott rá Kisser. – Éhes vagy, Ninni? Mindjárt
kimegyünk a konyhába, és bekapunk valamit.
Ninni némán meredt ránk, majd megkérdezte az ajtónyíláson
keresztül, hogy miért sírok.
– Semmi baj, kicsim – válaszolta Kisser. – Jenny szomorú, de
semmi baj.
Ninni nem akadékoskodott, hanem visszament legózni.
– Nem kell félned – suttogta Kisser, és mindkét kezével
megragadta az arcomat. – Kuno nem fog bántani. Hallod? Patrick apja
gondoskodott róla. Soha többé nem fog egy gyereknek sem ártani.
– Teljesen biztos vagy benne?
– Igen. Teljesen biztos vagyok benne.
Miután ettünk és elmosogattunk, Ninni és én a konyhaablakból
néztük, mit művel Kisser a kertben a sötétben. Nem láttam pontosan, de
úgy tűnt, mintha a talajlazítóval ütötte volna a virágok hervadásnak
indult fejét.
– Mit csinál? – kérdezte Ninni félősen.
– Dühös valakire, aki nagyon csúnya dolgokat követett el –
feleltem. – De nem jön vissza soha többé. Nem fog bántani minket,
érted, Ninni? Kisser vigyáz ránk.
Ninni megfogta a kezemet. Egy idő után kinyitottam a kertajtót, és
óvatosan kiszóltam Kissernek. Amikor bejött, láttam, hogy az arca
kipirult, és eláztatta az októberi eső.
– Hát ti meg itt vagytok? – csodálkozott, mi pedig bólintottunk.
– De akire dühös vagy, az nem jön többet vissza, igaz? – kérdezte
Ninni.
Kisser először rám pillantott, aztán Ninnire.
– Igaz. Soha többet nem jön vissza.
 142
Az egész sziget arról pletykált, hogy mit találtak a rendőrök Kunónál,
és ez alól persze az iskola sem volt kivétel. Lelkesen szidták, hogy
milyen undorító, és azt találgatták, kik lehetnek az áldozatai. Valaki
bedobta a nordbyi Sally nevét, de hát ő már három éve elköltözött
Samsøről, torkollták le. Esetleg akik a nyári táborba jöttek? Az egész
országból érkeztek hozzánk gyerekek, és Kuno tuti tisztított ott is
lefolyókat. Állandóan Tessát figyeltem. Nem elegyedett szóba senkivel,
egyedül szívta a cigijét. Meg-megborzongott, köhögött, a szeme ide-
oda rebbent. Hiába próbáltam beszélni vele, került, és ha mégis sikerült
elkapnom, leállított, mielőtt rátérhettem volna arra, amire akartam. Az
egyik tesiórán röplabdáztunk, és pont egyszerre kerültünk cserepadra.
– Kisser azt mondta, hogy Kuno soha többé nem jön vissza –
súgtam oda neki.
Nem fordult felém, de az arca halottsápadttá vált.
– Fogd be! – dörrent rám. – Meg akarsz halni?
– De mi van, ha tényleg nem jön vissza? Akkor elmondhatjuk
Kissernek, és segítséget tudsz kérni.
Nem válaszolt, de megremegett a dühtől, és egy pillanatig azt
hittem, belém fog csípni.
– Kisser most már látnok is? Álszent látnok? Fogalma sincs, hol
van Kuno, és nem tudhatja, hogy nem jön-e vissza értem.
– De azt mondta, hogy teljesen biztos, hogy soha többé nem fog
egy gyereknek sem ártani – próbáltam győzködni Tessát, bár én is
éreztem, hogy talán túl naiv vagyok, mert hát honnan tudná Kisser, mi
van Kunóval?
– Vannak rólam videók – sziszegte Tessa halkan, és közben tapsolt,
mintha lelkesíteni akarná a csapatát.
– De…
– Ha még egyszer kiejted a szádon Kuno nevét, akkor végeztem
veled.
 143
Kisser szombat délelőtt Ejbybe ment. Beszélni akart Tessával.
Rettenetesen szorongtam, hogy Tessa azt fogja gondolni, hogy eljárt a
szám, ha Kisser megkérdezi, hogy Kuno behívta-e valamikor a házba.
Az egész délelőtt folyamán azt vártam, hogy Tessa felhív, és
beleőrjöng a telefonba, és megpróbáltam megtervezni, mit mondjak
majd neki. Nem szóltam Kissernek, muszáj elhinnie!
Pár óra múlva már nem bírtam magammal, és megkérdeztem
Ninnitől, nincs-e kedve segíteni a patkányméreg-készítésben, mire
lelkesen azt felelte, hogy dehogynem, elvégre profi patkányfogó.
– Ninni, lefolyótisztítóval irtottad azokat a szerencsétlen állatokat –
feddtem meg szigorúan. – Patkány még nem halt olyan fájdalmas és
környezetszennyező halált, mint azok, akiket te tettél el láb alól.
Ezt nem nevezném profi patkányfogásnak. Csak várd ki a végét, és
nézd meg az én mérgemet!
Beszámoltam neki a dédipapa növényekből készült mérgéről.
Hitetlenkedő csodálattal méregetett, ami csak nőtt, amikor kesztyűt és
maszkot nyomtam a kezébe.
– Nem kockáztathatunk – jegyeztem meg, és elmagyaráztam, hogy
a csomorika leve negyedóra alatt képes végezni egy emberrel. Jól
beöltöztünk, és beléptünk az üvegházba, ahol a tóparti portyán szerzett
szárak két nagy dézsában áztak. Kellemetlen szag terjengett, bár az
egyik tetőablakot résnyire nyitva hagytam. Nem csuktuk be az ajtót.
Még egyszer megkevertem a dézsákat, és közöltem Ninnivel, hogy
üvegekbe kell töltenünk a mérgező folyadékot. Fogalmam sem volt,
nem veszíti-e el a hatékonyságát a méreg, ha nincs lezárva. Beletettem
egy tölcsért a húsz borosüveg egyikébe, amiket már régen vissza kellett
volna váltanunk, és egy merőkanállal adagolni kezdtem a folyadékot,
vigyázva, hogy ne fröccsenjen ki. Amikor az üveg megtelt, Ninni
óvatosan bedugaszolta, odébb tette, és tartotta a következőt. Ki hitte
volna, hogy egy nap ilyen kellemesen együtt tevékenykedem majd
Niklas Toftéval. A szája szünet nélkül járt a maszk mögött, arról
kérdezgetett, hol találtam a csomorikát, és mit akarok csinálni a
méreggel. Azt akarom, hogy a patkányok megszomjazzanak, feleltem,
és igazából tőle kaptam az ötletet. Amikor ezt meghallotta, felragyogott
a szeme. De nem lefolyótisztítót adok a kajájukhoz, folytattam, hanem
sót, így szomjasan vizet fognak keresni. És akkor már csak mindenhová
ki kell tennünk a mérgezett vizet, hogy szépen fellefetyelhessék.
Bombabiztos terv. Ninni lelkesen bólogatott, de aggódva megkérdezte,
mit csinálunk majd a dögökkel.
– Hát nem a dögkútba dobjuk őket – vetettem rá határozott
pillantást, mire lesütötte a szemét. – Most már ezt is megtanultad –
tettem hozzá az arckifejezése láttán vigasztalóan. – Amúgy találtam egy
tökéletes patkánytemetőt a disznófarmnál lévő kis tó mellett. Nem
olyan régen elvittek egy kidőlt fát, és egy jó nagy kráter maradt utána,
szóval még csak ásnunk sem kell. Beledobjuk a patkányokat, és rájuk
szórunk egy kis földet. Megvan még az a húzós kiskocsid?
Megvan, felelte, de Kuno házában maradt, vagyis a garázsban,
Kuno kacatjai között, és hát a rendőrség lezárta a telket.
– Akkor majd Kisser talicskáját használjuk – döntöttem el.
Megütötte a fülemet a „Kuno háza” kifejezés, mintha Ninni maga
sohasem lakott volna ott. – Nem is hiányzik a bátyád? – kérdeztem.
Megrázta a fejét, és motyogott valamit, amit először nem értettem.
– Mit mondtál?
– Azt, hogy csak Olsen hiányzik kicsit.
Elöntött a düh, és azt ordítottam, hogy Olsen a világ legundorítóbb
kutyája, és remélem, hogy fájdalmas halált halt, és most a kutyák
poklában szenved. Nem akartam így rátámadni, de nem bírtam
visszafogni magam. Talán azért történt, mert maszk volt rajtunk, és így
mintha könnyebben kicsúsztak volna a szavak a számon. Ninni arcának
a látható része mintha megrepedezett volna, és azonnal megbántam a
hevességemet, de azért tetszett is, hogy végre kiütközött a
sebezhetősége. Amióta Bakkelybe költözött, csak boldognak
mutatkozott, amit Kisser túlélési mechanizmusnak nevezett, amire nem
igazán tudtam mit felelni. Lehet, hogy realistábbá kezdtem válni nála?
Kisser állandóan azt hangoztatta, hogy Ninni egy nap majd reagálni
fog.
– Amikor készen áll rá – fejtegette egy hölgynek, akit az
önkormányzat küldött, hogy nézzen rá Ninnire. – A lélek így van
berendezve, és ez felettébb bölcs dolog. Csak akkor reagál, amikor
készen áll. Niklas most még be van zárkózva.
 Be van zárkózva? Hát szerintem inkább úgy nézett ki, mint aki el
van ragadtatva. Attól, hogy már nem zárják be, hogy szabadon
lélegezhet, hogy nem kap kokikat Kunótól, és nem utasítgatják
állandóan. Hogy mindenféle finomságot ehet, például zabkását jó nagy
adag vajjal, és Kisser felmelegíti a magpárnát a sütőben, hogy elalvás
előtt betegye az ágyba a hideg lábához.
Miután elhallgattam, Ninni kirohant az üvegházból. Megbotlott a
magas küszöbben, és jól beverte a térdét. Berontott a házba, az ajtó
tárva-nyitva maradt utána.
Tényleg megbántam, hogy ráordítottam. Ennek az ügynek Ninni is
az áldozata, hangsúlyozta Kisser, pont, mint a megerőszakolt lányok.
Akkor már én is tudtam, hogy sokszor napokig nem kapott enni. Hogy
verték. Kisser megkérdezte tőle, hogy Kuno bántotta-e úgy, ahogy a
videón lévő lányokat, de nemmel felelt. Úgy nem. Mindig megkérték,
hogy vigye be Olsent, aztán kiküldték, és becsukták mögötte az ajtót.
Kissernek könnyek szöktek a szemébe, amikor erről beszéltünk. Ninni
szörnyű dolgokat élt át, és csak egy kisfiú.
Utána sietettem, kicsit idegesen, hogy bevitte-e a csomorikás
gumikesztyűt a házba, de szerencsére volt annyi esze, hogy a maszkkal
együtt ledobja kint a lépcsőre. Lefejtettem magamról mindent, és úgy
dobtam ki, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A biztonság kedvéért
megmostam a kezem, majd felmentem az emeletre, hogy elnézést
kérjek Ninnitől. Sokáig kerestem, míg a ferde tető alatt kialakított kis
tárolóban rábukkantam. A hátát a falnak vetette, a lábát felemelte és
nekinyomta a falnak, a fejét a térdére támasztotta. Az arcán könnyek
csillogtak, és amikor megérintettem a vállát, kitört belőle a zokogás.
– Olsen a barátom volt – hüppögte. – Nem az ő hibája volt. És
Kisser is mindig azt mondja, hogy a gyerekek és az állatok ártatlanok.
Elmosolyodtam.
– Menj kicsit odébb! – szólítottam fel, és bebújtam mellé.
Hát nem furcsa, hogy korábban megvetettem, és egyszer csak ő lett
a legcukibb kissrác, akit csak ismerek? Kisser tuti azt mondta volna,
hogy a felelősség szeretetet von maga után, de szerintem inkább
fordítva van.
 144
Egy nap éppen suliból bicajoztam hazafelé, amikor észrevettem, hogy
Casper, Tessa féltesója, ott ácsorog a Bakkevej elején, mint aki vár
valakit. Arra egy másodpercig sem gondoltam, hogy rám vár, és
határozottan elhúztam mellette, de utánam kiáltott. Beszélhetnénk?
Leszálltam a bicajról, és kelletlenül visszamentem hozzá. Michael
halála után Casper lett Tessa testvérei közül a legkevésbé kedvencem.
Megálltam előtte, köztünk a bicajommal. Láttam rajta, hogy ideges. A
felső ajkán izzadságcseppek gyöngyöztek.
– Valami baj van? – kérdeztem, és a hangom barátságosabban
csengett, mint ahogy akartam. A Mona háza előtti balhé után kapott új
foga fehéren világított ki a többi közül.
– Csak azért… – kezdte, és jobbra-balra lesett, mint aki nem akarja,
hogy észrevegyék.
– Mondd már! – türelmetlenkedtem. – Nem vagyok időmillíomos.
– Attól félek, hogy valami rosszat csináltam – nyögte ki, és bőgni
kezdett. Hát ez meg mi? Csak úgy nekiáll bőgni? Először majdnem
lekevertem neki egy pofont, hogy ne próbáljon ezzel megnyerni
magának.
– Mit csináltál?
– Pénzt kaptam Kunótól.
– Mi?
– Pénzt kaptam Kunótól – ismételte meg. – Ezért hagytam abba az
újságkihordást. Már nem kellett többet keresnem.
Teljesen ledöbbentem.
– De miért adott neked pénzt?
Erre megint majdnem elbőgte magát.
– Tudta, hogy motort akarok venni. Elmondta, hogy fiatalabb
korában ő is melózott, és abból a keresetéből vette az első motorját.
Megkérdezte, hogy én milyet akarok, és mondtam, hogy Yamahát, mire
azt felelte, hogy ő is pont egy Yamahára spórolt, mert szerinte szuper
masina. Ennek nagyon megörültem, mert Dennis és Patrick szerint a
Yamaha egy japán műanyag gagyi, de nekem nagyon tetszik, és olyan
jó volt, hogy Kuno is egyetértett. Korábban sohasem beszélgettünk, de
nagyon jó arc volt. Megkérdezte, mennyi kell még, én meg mondtam,
hogy háromezer. – Nyelt egyet, és már akkor sejtettem, hogy nem
fogok örülni annak, ami most jön. – Amikor legközelebb vittem neki
újságot, kaptam tőle egy borítékot, és azt mondta, hogy ezzel akar
hozzájárulni a Yamahámhoz. Meg azt is, hogy a kisgyerekek
reklámújságokat visznek ki, az igazi fiúk meg motoroznak, és hogy
saját magát látja bennem, és már várja, hogy majd fel és alá
száguldozzak. Csak otthon nyitottam ki a borítékot, és nem is tudom,
mennyi lóvéra számítottam. Talán száz koronára? De háromezret
kaptam.
– Remélem, azonnal visszaadtad neki.
Casper összerándult.
– Hát nem. Megkérdeztem Monát, mit csináljak, ő meg azt felelte,
hogy tartsam meg. És most állandóan ezen jár az agyam. Kunót körözi
a rendőrség… Gáz, hogy megtartottam?
– Ezt miért tőlem kérdezed? – dühöngtem.
– Mert… – Elhallgatott, és megszívta az orrát. – Mert te vagy az
egyetlen, aki nagyjából rendesen viselkedik velem. Mindenki más utál,
apának meg nem igazán mondhatom el, mi a helyzet, mert már egy
csomó mindenről kérdezett. Hogy láttam-e lányokat bemenni Kunóhoz,
és hogy észrevettem-e valamit, meg hogy engem behívott-e valamikor,
és ha igen, akkor megkínált-e kólával. De hát nem. Nem láttam senkit
és semmit, nem hívott be soha, és nem is kaptam tőle kólát. Először
fogalmam sem volt, miért kérdezget, de aztán olvastam az újságban,
hogy… hogy Kuno… hogy mi történt Samsøn, és hát nem volt nehéz
rájönni, hogy tuti Kunóról van szó. És most annyira szar a
lelkiismeretem a pénz miatt, meg hogy Tessa átvette a napjaimat… És
ha őt is bántotta? Ha a zsaruk rájönnek, akkor lehet, hogy azt fogják
hinni, hogy… – Nem bírta befejezni a mondatot, és nagy, kerek
szemeket meresztett rám.
Végigmértem, mire megpróbálta minél kisebbre összehúzni magát.
Nem igazán tudtam, mit gondoljak róla. Mégis milyen ostobának kell
lenni ahhoz, hogy valaki azt higgye, hogy csak úgy kap háromezer
koronát? De ezzel egy időben csodáltam, hogy volt bátorsága színt
vallani. Ezt nem hittem volna róla. De aztán arra gondoltam, hogy
elpofázta az apjának, hogy amikor Buszsofőr Kenni meghalt, akkor
Patrick nem volt otthon az éjjel. Csak azért, mert itt bőg előttem, nem
felejthetem el, hogy egy elkényeztetett áruló, aki a saját családját sem
kíméli. Hadarni kezdett, mintha olvasott volna a gondolataimban:
– Nem én mártottam be Patrickot. Rukkoló Gerda volt. Felhívta a
rendőrséget, és azt mondta, hogy látta Patrickot motorozni Kenni
halálának az éjszakáján. De igazából nem Patrickot látta, hanem engem.
Én vettem kölcsön Patrick motorját, érted? Soha még csak azt sem
engedte, hogy egyáltalán ránézzek, szóval lenyúltam, na! Elmentem
vele Kolby Kasig, aztán meg vissza. Jól tudok motorozni, pedig még el
sem kezdtem a jogsit. A testvéreim szerint nevetséges dedós vagyok, de
igazából jobban motorozom, mint a legtöbb felnőtt! – Ezt már
hangosan ordította, de a dühe aztán megint zokogásba fulladt.
– Én tényleg nem utállak – motyogtam. Fogalmam sem volt, mi
mást mondhatnék.
– Hát akkor ezzel egyedül vagy – szipogta, és megtörölte az orrát a
pulóvere ujjával. – Mit csináljak a pénzzel? Segíts, Jenny! Égeti a
zsebemet, és nagyon bánt, hogy nem adtam vissza, de most, hogy Kuno
eltűnt, már nem is tudom. Adjam Niklasnak? Nem akarom megtartani!
Mert ha megtartom, és ha megveszem a Yamahát, akkor…
– Hadd gondolkozzak! – szakítottam félbe.
Kábé tíz másodpercre sikerült is befognia a száját.
– Tessa miért gyűlöl annyira? – siránkozott. – Nekem kéne utálni
őt. Az apja vágott mindent haza. Tudtad, hogy apám teljesen kikészült,
amikor Mona teherbe esett Jimmytől? Betegszabira ment, meg minden.
De én nem utálom Tessát, sőt! Egy csomószor próbáltam kedveskedni
vele, de akármit is csinálok, berág rám. Aszittem, hogy örülni fog,
amikor megkapta a napjaimat. Már vagy egy éve nyaggatott miatta, de
akkor egyszer csak ez sem volt jó. Visított és ordított és könyörgött
Monának, hogy ne kelljen dolgoznia, de Mona ráparancsolt, hogy
menjen csak. Pedig én még mellé is álltam Monával szemben, de Mona
rám ripakodott, hogy ne üssem bele az orrom mások dolgába. Látod?
Mindig mindent elrontok.
– Fogd már be, Casper! – sziszegtem. – Ne sajnáld magad annyira!
Állatira idegesítesz.
Erre elnémult, és csak bámult. Rettentő boldogtalannak tűnt.
Igazából nem is hazudtam. Tényleg nem utáltam. Esetlenül
megveregettem a vállát.
– Nincs veled baj, Casper.
 – Komolyan?
– Ja.
– Oké – nyögte, és úgy látszott, hogy végre elapadnak a könnyei.
– És azt is tudom, hogy mit kell csinálnod azzal a háromezer
koronával.

145
Tessa újabban nemcsak dohányzott az iskola udvarán, hanem nyelves
csókokat is váltott egy Phillip nevű tizedikes fiúval. Már szexeltek is,
közölte, bár nem kérdeztem. Csak a suliban találkoztunk, mert soha
nem hívott haza magukhoz, és hozzánk nem volt hajlandó eljönni, amíg
Niklas nálunk lakik, akit amúgy nem hívott Ninninek, mert miért kéne
egy szaros kölyöknek ilyen cuki becenevet adni? Lehet, hogy ő fújta be
a bátyját, és ezzel hozzájárult, hogy Kuno és Fóka Simon mocsokságai
véget érjenek, és minden felnőtt odáig van a bátorságától, dühöngött
Tessa, de soha nem fogja megbocsátani neki, hogy mindig ő vitte be a
kutyát. Amikor nyitottam volna a számat, hogy megvédjem Ninnit,
Tessa áttért egy másik témára:
– Ja, és nem mehetek Hamburgba Palle papával. Megint
szobafogságban vagyok.
– Miért? – kérdeztem. Majdnem elsírtam magam. Karácsony óta
vártuk, hogy végre Hamburgba menjünk, és egy hét múlva őszi szünet.
– Mona meglátta a tetkómat, azért. Amikor rájött, hogy Dennis
csinálta, ő is szobafogságot kapott. Nemsokára húszéves lesz, és simán
otthon marad, mert anyuci azt mondta neki? Puhapöcs!
A tizedikes Phillip felröhögött, és mindketten új cigarettára
gyújtottak.
– Patrick és Dennis amúgy összeverekedett a tetkómon – folytatta
Tessa, és minden slukk után köpött egyet. – Patrick agya teljesen
elborult, amikor Mona elmondta neki, hogy Dennis kivarrt. Nekivágta a
falnak a tetoválógépet, amit Dennis már hónapok óta bütykölt, és
persze tönkrement. Patricknak három tetkója van, ráadásul az a jézusos
őrült nagy, nekem meg egy sem lehet?
 Tessának soha nem kellett a szomszédba mennie egy kis
keménységért.
Aznap délután odasomfordált hozzám, hogy nem segítenék-e neki
megcsinálni pár feladatot, amit nem adott le időben. Az
osztályfőnökünk azt mondta, hogy annyit hiányzott, és annyira le van
maradva, hogy ha nem szedi össze magát, akkor megbuktatja. Legalább
azokat a feladatokat csinálja meg, amiket eddig nem. Kérhet segítséget,
de mindent le kell adnia. Először nemet akartam mondani, mert
igazából azóta nem viselkedett velem normálisan, hogy a cserepadon
rám ordított a tesióra kellős közepén, de végül persze belementem.
Suli után hozzájuk indultunk. Akkor már hetek óta nem jártam
náluk. Leifet kerestem a pillantásommal, mert még nem ismertem.
Tuti itt van valahol, közölte Tessa, mert a kocsija a ház előtt áll, és
már a vacsorának is nekifogott, tette hozzá, amikor bementünk a
konyhába kenyérért és Nutelláért, és rámutatott egy lábasra, amiben a
tűzhelyen forrt valami.
– Biztos a szobájában imádkozik. Állandóan azt csinálja. Így
tisztítsd ki közüled a gonoszt; Hogy a kik megmaradnak, hallják meg, és
féljenek, és többször ne cselekedjenek te közötted ilyen gonosz dolgot.
Ne nézz reá szánalommal; lelket lélekért, szemet szemért, fogat fogért,
kezet kézért, lábat lábért – figurázta ki megjátszott fennköltséggel. –
Ha nem főzne olyan jól, már régen megbolondultam volna tőle.
Szokásunkhoz híven felvittük a kenyeret és a Nutellát Tessa
szobájába. Michael szobájának az ajtaja, ahol most már Leif lakott,
zárva volt. Talán alszik, vont vállat Tessa.
Nagyon furcsa volt megint Tessa mellett feküdni a szobája
padlóján. Furcsán csodálatos. Már nem fáj annyit a feje, újságolta.
Akkor lett jobb, amikor Kuno eltűnt. Még mindig rosszul alszik, és
gyakran ideges, de hétvégenként későn kel, mert már nem dolgozik.
Pont meg akartam kérdezni, hogy mi van a lovaglással, amikor hirtelen
átölelt.
– Ne haragudj, hogy nem bíztam benned.
– Nem bíztál bennem?
– Féltem, hogy nem fogod tartani a szádat, de most már tudom,
hogy sosem árulnál el.
– Tényleg nem – feleltem.
 Elmesélte, hogy Kisser beugrott hozzá beszélgetni, és először azt
hitte, hogy mindent eldumáltam neki. Felmentek a szobájába, így
legalább Mona nem hallotta, miről van szó, és Kisser megkérdezte,
hogy Kuno behívta-e bármikor kólázni. Tessa nemmel felelt, és ekkor
már teljesen biztos volt abban, hogy eljárt a szám, de Kisser nem
faggatta tovább. Megelégedett a nemleges válasszal, pedig, ha tudta
volna az igazat, akkor tuti tovább erősködik. Másról kezdtek beszélni.
Bettináról, Michaelről és a történtekről, Tessa tikkjeiről, az apjáról és
kicsit Monáról is.
– Jó volt beszélgetni – jelentette ki Tessa, és úgy tűnt, hogy szinte
zavarban van, amiért dicséri az anyámat, gyorsan hozzátette hát: – De
attól még álszent.
Most az egyszer nem rágtam be rá.
– Képzeld! – váltott hirtelen témát. – Apa egy egész évre előre
kifizette a lovaglásomat.
– Tényleg? – próbáltam csodálkozást mímelni.
– Aha. Felhívott az edzőm a lovardából, hogy miért nem mentem,
és mondtam, hogy nincs rá pénzem, és erre azt mondta, hogy egy évre
előre ki van fizetve minden. Kapott apámtól egy borítékot háromezer
koronával meg egy fecnivel, amire ráírta, hogy mire küldi a pénzt. –
Tessa arca csak úgy ragyogott. – Hát nem szuper?
Bólintottam.
– Megkérdeztem, rajta van-e a borítékon a címe, de nincs. Pedig jó
lett volna, mert akkor meg tudtuk volna lepni egy villámlátogatással.
Végül három feladatot csináltunk meg együtt.
– Nem akarok megbukni – sóhajtotta Tessa. – Akkor Randival kéne
egy osztályba járnom, ő meg még mindig babázik. Akkor láttam,
amikor Dennisszel elmentünk az udvaruk előtt.
– Haza kell mennem – feleltem.
Amikor a folyosón Bettina szobájához értem, rossz érzés fogott el.
Egy ujjal óvatosan meglöktem az ajtaját, mire kinyílt. Az ágyat még
mindig nem vetették be, mintha Bettina az előbb kelt volna fel belőle,
és a függönyöket sem húzták el. Fel nem bírtam fogni, hogy Mona
miért nem takarítja ki a szobát. Végigfutott a hideg a hátamon, és minél
gyorsabban a lépcső felé igyekeztem. Michael szobájának az ajtaja még
mindig zárva volt. Arra gondoltam, hogy Leif tuti nincs benn.
 Mona és Casper a nappaliban tévézett a szófa két oldalán ülve. Leif
főztjének az illata összekeveredett a dohányzóasztalon lévő gigantikus,
teli hamutartó bűzével. Casper köszönt, de Mona még csak felém sem
fordult. A haja hátulról úgy nézett ki, mint egy széttárt karú tengeri
csillag. Egy huzat nélküli dunyhába burkolózott. Megpróbáltam
rájönni, mit néznek, de feladtam. Valami birkózást. Casper óvatosan
rám sandított. Párszor láttam a suliban, de azóta nem beszéltünk, hogy
megállított a Bakkevejen, és elzokogta, hogy pénzt fogadott el Kunótól.
Bizonytalan mosolyt küldött felém, én pedig lehajoltam, amint
elmentem mellette, és a fülébe súgtam, hogy ügyes volt, aztán
hangosan közöltem, hogy hazamegyek.
Az ajtóban összefutottam Leiffel, aki egy bevásárlószatyrot cipelt.
Rámeredtem. Már láttam valahol, és egy másodperc múlva rá is jöttem,
hogy hol. A hajfonatos, piros favágó inges pasas, akit a birtok
intézőjének hittem, amikor csomorikát gyűjtöttem a tó mellett. Ő ugrott
ki a gazda terepjárójából, és tett be egy ásót az egyik melléképületbe,
mielőtt elhajtott volna a saját kocsijával.

146
Mr. Nakano megérkezett Yokohamából Koppenhágába tetoválni, és
Kisser október tizenhetedikére kapott nála időpontot. A színes mintákat
már hetekkel korábban kihozta a posta. A figyelemfelkeltő, izgalmas
bélyegekkel teleragasztott boríték Kisser stúdiójában feküdt az
asztalon. Lenyűgözve nézegettem a mintákat, alig bírtam elképzelni,
milyen hatalmas utat tettek meg Japánból, míg nálunk kötöttek ki.
Kisser bakuja új részletekkel fog gazdagodni. Az elefánt vörös
szemének a pupillája olyan élethűnek tűnt, hogy akaratlanul is
követtem az ablakon túlra szegezett pillantását. Teljesen elbűvölt a kék
bazsarózsa, a rengeteg lángnyelv és a különböző színű pikkelyek.
Akadt köztük kárminvörös, perzsakék és napsárga is.
Kisser hirtelen a hátam mögött termett. Nem volt min rajtakapnia,
mert semmi rosszat nem követtem el, mégsem voltam biztos benne,
hogy nem járok-e tilosban, hiszen mindig annyira óvta a tetoválását. De
csak annyit jegyzett meg mosolyogva, hogy nem mindenki részesül
abban a kegyben, hogy Mr. Nakano elküldi neki a terveit. Igazából csak
bőrre rajzol, de Kissernek sikerült rávennie, hogy hadd nézze meg, mi
fog a hátára kerülni, mert szerette volna előre tudni.
– Only because you are Mr. TP’s daughter – idézte Kisser angolul
Mr. Nakanót, japán akcentust mímelve.
Ekkor tudatosult bennem, hogy az őszi szünetben tetoválni fogják,
és majdnem elsírtam magam. Jimmy nem fog tudni vigyázni ránk, amíg
Kisser nincs itthon, és mivel nem megyünk Hamburgba, tuti át fognak
küldeni Monához, aminek nagyon nem örültem.
– Most, hogy a hamburgi út kútba esett, nem jön ide Palle papa,
hogy vigyázzon ránk, amíg te Koppenhágában vagy? – kérdeztem, és
azért használtam többes számot, mert úgy értettem, hogy rám és
Ninnire.
– Miért esett volna kútba? – értetlenkedett Kisser.
– Hát mert Tessa szobafogságban van.
Erre Kisser azt válaszolta, hogy a hamburgi út ettől még nem esett
kútba. Palle papának fontos dolga van Hamburgban. El kell hoznia
valamit, szóval mindenképpen mennie kell, függetlenül attól, hogy
Tessa ott van-e, vagy sem.
– De Tessa nélkül én sem mehetek Hamburgba – akadékoskodtam.
– Miért nem?
– Csak. Tessa nagyon be fog rágni rám.
– És? Ennyire aggódsz miatta?
Ekkor támadt egy ötletem.
– Nem tudna Therese vigyázni ránk? – vetettem fel. Mi van, ha
muszáj lesz átcuccolnom Monához? Bettina szobáját még nem ürítették
ki, és Leif mindenkit arra kényszerít, hogy imádkozzon vacsora előtt,
pedig ő maga gyilkosságot követett el. Kisser azt felelte, hogy még
meggondolja.
– Légyszi-légyszi – könyörögtem.
– Jenny! – fortyant fel. – Elsőre is hallottam, mit mondtál.
 147
Az őszi szünet előtti héten döglött patkányokra bukkantunk a telken.
Ninni a tyúkól mögött fedezett fel kettőt, sok másikat az istállóban,
aztán még párat a kazánházban. Mindegyik a csomorikás vízzel teli
tálak közelében lehelte ki a lelkét. Megkértem Ninnit, hogy vigye az
összes dögöt az istálló egyik bokszába. Nekem nagyon nem volt
kedvem hozzányúlni a kihűlt tetemükhöz vagy a vékony
farkincájukhoz, de Ninni szerencsére nem undorodott tőlük.
– Ha van már kábé ötven, akkor elvisszük őket a disznófarmhoz –
jelentettem ki, és Ninni bólintott.
Másnap délután suli után éppen leültem olvasni, amikor Ninni az
ablak túloldaláról jelezte, hogy elértük a bűvös ötvenes számot. Először
nem akartam elhinni, de tényleg. Odatoltam a talicskát, és néztem,
amint Ninni a hosszú farkuknál fogva felemeli és egymás mellé fekteti
a patkányokat. Az egyik hirtelen megmozdult, mire Ninni rutinosan
nekivágta a fejét a talicska szélének, és összezúzta a koponyáját.
– Furcsa – jegyezte meg. – Úgy tűnik, hogy kinyiffantak, de ha
jobban megnézed őket, látod, hogy pislognak. Mintha még mindig ott
lennének belül, de képtelenek megmozdulni.
Megpiszkáltam az egyiket a cipőm orrával.
– Ez itt tuti döglött – állapítottam meg.
– Lehet – felelte Ninni komolyan. Felemelte, és úgy tartotta, hogy
az orrától alig pár centire himbálózott, aztán letette a többi mellé. – De
nem biztos.
Nehezen haladtunk a talicskával, bár a föld viszonylag száraz volt,
és végül Ninni felajánlotta, hogy majd ő tolja egyedül, én meg
figyeljem, hogy nem inog-e meg. A homlokán izzadság gyöngyözött.
Még mindig nagyon véznának tűnt, bár pár kilót már felszedett azóta,
hogy Bakkelybe költözött, azt viszont a vak is láthatta, hogy kemény
kissrác.
Amikor odaértünk a disznófarmhoz, gyorsan bedöntöttük a
patkányokat a kidőlt fa helyén keletkezett gödörbe. Ninni csak egy
vékony réteg földet lapátolt rájuk, többnek nem látta értelmét. Biztosra
vette, hogy pár napon belül megint jönni fogunk.
 148
Ninni nővére, Lone, megszült, de Ninni még nem látogatta meg a
kisbabát, és kijelentette, hogy nem is akarja. Kisser megpróbálta
rávenni, hogy menjen el hozzájuk, mert Lone többször érdeklődött
utána. Tranebjergben lakott egy önkormányzati lakásban, és naponta
járt hozzájuk egy védőnő, hogy ellenőrizze Rolf és a baba jóllétét.
– Helenának hívják – újságolta Kisser –, és az unokahúgod. Nem
akarsz megismerkedni vele?
Ninni a fejét rázta, és az asztalt bámulta. Csak akkor engedett,
amikor felvetettem, hogy én is vele megyek. Kisser kölcsönvette Mona
kocsiját, és hármasban elautóztunk Tranebjergbe.
A látogatás nem sikerült túl jól. Lone átnézett az öccsén, és egész
idő alatt Félszem Henningről fecsegett, a baba meg úgy feküdt a
karjában, mint egy hosszúkás, döglött béka, és pisiszagot árasztott.
– Nem akarod átvenni? – kérdezte Kisser, de Ninni nemmel felelt,
és én is a fejemet ráztam.
Lone végig Niklasnak szólította Ninnit, mire Ninni mindig
megjegyezte, hogy már Ninninek hívják, de Lone rá sem hederített.
Amúgy Ninninek egész nap remek hangulata volt. Suli után
leszállítottunk egy újabb adag patkányt a gödörhöz, és közben be nem
állt a szája. A nagyon régi időkről beszélt. Kisser korábban felolvasott
neki egy történetet az arany ivótülkökről, és most arról álmodozott,
hogy ha kicsit leásunk, tuti mi is találunk valamit, ami a vaskorban
került a földbe, és sokkal menőbb az ivótülköknél. Csak úgy elő fog
bukkanni, és gazdaggá és híressé tesz minket.
– Ugye, Jenny? – ismételgette szinte minden mondata után
boldogságtól sugárzó arccal, mintha az egész csak tőlem függött volna.
Úgy viselkedett, mint aki soha nem lakott Bakkelyn kívül sehol sem, és
nem is akar soha máshová költözni. Mintha én lettem volna a nővére.
Kicsit korábban láttam, hogy Kisser utasításai alapján gondosan beköt
egy tankönyvet. Behajtotta és leragasztotta a papír sarkait, majd címkét
erősített rá. Szorgosan dolgozott. Hamar rájött, hogy így tudja elnyerni
Kisser elismerését. Utána észrevettem, hogy a címkére a „Ninni
Winther” nevet írta. Már Ninni Wintherként gondolt magára, és nem
Niklas Tofteként.
 – Nem megyünk? – kérdeztem Kissertől, mert rosszul esett látnom,
hogy Ninni behúzott nyakkal és lesunyt fejjel ücsörög.
– Mindjárt – felelte Kisser.
Az egyik szobából kihozott egy műanyag zsákot, amibe nyilván a
tűz után nagyjából épen maradt cuccokat pakolták, mert füst csípős
szaga kezdett el terjengeni.
– Rendet kell raknod – közölte Lonéval, és kinyitotta a zsákot. –
Egyesével nézd át a zsákokat, a legtöbb dolgot aztán úgyis ki kell
dobnod. Ez itt például tele van gyógyszerrel, és az ilyesmit nem szabad
úgy tárolni, hogy a gyerekek bármikor hozzáférhetnek. Hallod? –
Kivett pár dobozt, és elolvasta a feliratukat. – Ez itt például métádon.
Henningnek írták fel. Erre neked semmi szükséged. Vidd vissza a
patikába!
Lone Henning krónikus fájdalmairól kezdett hadoválni, és
sajnálkozott, hogy szerencsétlent mindig kínok gyötörték. Kisser dühbe
gurult.
– Nagy felelősséged van, Lone – szakította félbe, és bekötötte a
zsák száját. – Jó életet kell biztosítanod a gyerekeidnek, hallod?
Amikor legközelebb jövök, már nem akarom ezt a zsákot itt látni,
hallod?
Ezt a hallodozást már azóta ismételgette, hogy beléptünk az ajtón,
bár egyértelműen látszott, hogy Lone semmit sem fog fel a szavaiból.
– Nem megyünk? – kérdeztem megint. Ninni még mindig nem
emelte fel a fejét.
– De – felelte Kisser, és visszatette a zsákot a szobába, majd
becsukta maga mögött az ajtót. – A gyerekeket ne engedd a
gyógyszerek közelébe! – fordult Lonéhoz. – Hallod, Lone?
Lone úgy vigyorgott, mint a tejbetök, amikor végre elindultunk.
– Köszönöm, hogy meglátogattatok – áradozott.
Ninni még csak el sem köszönt tőle.

149
Bakkely sötétbe burkolódzva várt minket, és Kisser dühösen
szitkozódott, mert az automata lámpa nem kapcsolt fel. Biztosan
kiégett. Megkérte Ninnit, hogy szálljon ki, és csukja be mögöttünk a
kaput, velem pedig kivetette az elemlámpát a kesztyűtartóból. Mi is
kiszálltunk, és a ház felé indultunk. Hívtam Ninnit, de nem válaszolt.
Hol lehet? Világítottam, amíg Kisser kinyitotta a bejárati ajtót. Bent
ingerülten kapcsolgatta a kinti lámpát. Tényleg kiégett.
A fürdőbe mentem pisilni, Kisser pedig a konyha felé vette az
irányt. Hirtelen felszisszent.
– A picsába!
Odarohantam hozzá. Egy konyhaszéken ült, és tehetetlenül nézett
körbe. Hihetetlen káosz tárult a szemem elé. A kerti ajtó üvegét
betörték, az ajtó tárva-nyitva állt. A szekrényeket egytől egyig
kinyitották, a padlót lábasok és összetört tányérok darabjai borították, a
„Hallgatni arany” hímzést az asztal alá hajították. A torkomban dobogó
szívvel mentem be a szobámba, ahol hasonló látvány fogadott. A
dédipapa ládáját felfordították, az egyik zsanér kimozdult a helyéről. A
cuccaimat szétszórták a padlón. A rajzaimat, füzeteimet és más
dolgaimat is. Majdnem elsírtam magam, amikor felemeltem a dédipapa
nagyítóállványát, és az egyik oldalán mély horpadást vettem észre,
mintha valaki idegesen földhöz vágta volna. Kisser megjelent az
ajtóban, és csüggedten nyögte:
– A nappali, a stúdió és az én szobám is hasonló állapotban van.
– Hol van Ninni? – kérdeztem vadul dobogó szívvel, de Kisser
vállat vont. Most fontosabb dolgokat kell elintéznie. Káromkodva járta
körbe a házat, én pedig ragadós árnyként követtem. Felvette a telefont,
és azt hittem, a rendőrséget hívja, de Palle papa számát tárcsázta.
Miután meggyőződött róla, hogy a Mejlgadéban minden oké, elmesélte,
hogy Dobócsillagos Mads és Turcsi Orrú Søren megint a tiszteletüket
tették, vagy talán pár kevésbé udvarias haverjukat küldték maguk
helyett, mindenesetre Bakkely olyan, mint ahova bomba csapott.
– Apa – sóhajtotta –, nem tudnátok végre elszívni a békepipát
ezekkel az idiótákkal?
Hallottam, hogy Palle papa hosszan beszél, de nem tudtam kivenni,
mit mond.
– Jól van, ha ez kell, hát akkor ez kell – felelte Kisser. – De legyen
meg minél gyorsabban. Nem akarom, hogy állandóan ide járjanak, csak
mert Jimmy szokás szerint hülye volt, és összebalhézott velük.
Fiatalokat sem tudok fogadni, ha nem biztonságos itt lenni.
 Ezután elbúcsúztak, Kisser pedig felvett pár dolgot a padlóról.
Figyeltem, de egyáltalán nem tűnt ijedtnek, csak elkeseredettnek a
kupleráj miatt. Életemben először az merült fel bennem, hogy talán
csak blöfföl. Talán állandóan blöfföl. Amikor bekopog a rendőrség,
megcsörren a telefon, valaki meghal, ő pedig higgadtan közli, hogy
semmitől nem kell tartanom, én meg minden további nélkül beveszem.
De mi van, ha Tessának kivételesen igaza van, és rettentő naiv vagyok?
Honnan tudhatná Kisser, hogy Kuno soha nem jön vissza? Honnan
tudhatná, hogy nem rejtőzködik valahol a szigeten, és csak arra vár,
hogy elintézhessen minket, ahogy Bettinát is elintézte? Egyáltalán
honnan tudja, amit tud? Részben Martin Bachtól, erre nem volt nehéz
rájönnöm, de hát Martin Bach sem tud mindent. Például azt sem tudja,
hogy Kuno hol van, mert akkor már régen letartóztatta volna. Mi van,
ha Kuno tört-zúzott Bakkelyben, és nem a Dögök? Mi van, ha azért
jött, hogy kinyírja Ninnit, mert elárulta, utána meg engem és Kissert,
csak mert erre szottyan kedve? Mégis hogyan akar Kisser megvédeni
minket Kunóval szemben?
A gondolatra, hogy az anyám blöfföl, és valójában majdnem
összecsinálja magát, majdnem összecsináltam magamat.
– Nem biztonságos itt lenni? – kérdeztem.
Kisser pont lehajolt valamiért, hogy visszategye a helyére, de most
felém fordult.
– Mi van?
– Azt mondtad Palle papának, hogy nem biztonságos itt lenni –
feleltem. Kisser kutatóan fürkészte az arcomat.
– Jenny, kicsim, hiszen te remegsz – érintette meg gyengéden a
vállamat. – Neked nincs mitől tartanod, de hát tudod, hogy a
kiszolgáltatott fiatalok… hát, igen, kiszolgáltatottak és sérülékenyek.
Nem jöhetnek haza ilyen felfordulásra. Az ilyesmit a traumáik miatt
nem tudják feldolgozni. De te egészséges vagy, így rád ez nem
vonatkozik.
– Ezt csak úgy mondod! – kiáltottam. – Nem hiszem el! Mi van, ha
Kuno visszajön, és megöl minket?
Kisser egy pillanatig elképedve meredt rám, aztán a két keze közé
vette az arcomat, és a szemembe nézett.
– Ennek semmi köze Kunóhoz – szólalt meg nyugodt hangon. – És
ha valamiben száztíz százalékig biztos lehetsz, az az, hogy Kuno Tofte
már semmit sem fog elkövetni ezen a földön. Soha többé. És Palle papa
majd lerendezi a Dögöket. Ami most történt, az dühítő, de ennyi.
Egyáltalán nem félek tőlük, és neked sem kell.
Kicsit megnyugodtam, és átmentünk az istállóba, hogy megnézzük,
ott mi a helyzet. Könnyek szöktek a szemembe, amikor
megpillantottam a kuckóm betonpadlójára hajított herbáriumot. Mintha
valami ócska kacat lett volna. Rásandítottam a magokat tartalmazó
üvegcsékre. Megúszták a pusztítást, és továbbra is meghúzódtak a
rejtekhelyükön. Kisser segített összeszedni a herbárium lapjait, és
visszatenni őket a polcra.
A kertben Ninni nevét kiáltoztunk.
– Ninni, hol vagy?
Én hangosabban szólítgattam Kissernél.
– Amikor megijed, elbújik – magyarázta Kisser. – Amikor Kuno
haverjai bepiáltak, kő kövön nem maradt, és Ninni ilyenkor elrejtőzött
valahová. Ezért reagál így. De majd előjön.
A konyhában Kisser vizet tett fel forrni, és összesöpörte a törött
tányérokat. Hirtelen zajok hallatszottak az emeletről. Valaki tett pár
lépést, aztán odébb tolt egy széket.
Kisser feszülten rohant el mellettem. Két másodperc alatt felért a
lépcsőn, én pedig a sarkában loholtam. Fent is hatalmas felfordulás
fogadott minket. A Dögök a vendégszobákat sem kímélték, amik
amúgy mindig készen álltak a fiatalok fogadására. A kiszakított
dunyhák tollai a mozdulatainkra táncolni kezdtek a levegőben.
Kisser szobáról szobára járt, és mindenhol felkattintotta villanyt, de
a Dögök nem hagytak ott senkit, akit kérdőre vonhatott volna a
rombolás miatt. Megint cifrán káromkodott, és Jimmyt sem túl
kedvesen emlegette, de csak a tollakon tudta volna kitölteni a mérgét,
őket pedig már eléggé megviselték az aznap történtek.
Ekkor halk szipogás hallatszott a tárolóból. Kisser kinyitotta az
ajtaját. Ninni ott kuporgott remegve. Kisser megpróbálta kicsalogatni,
aztán megfogta a kezét, és megrántotta, de Ninni ellenállt, és a torkából
nyüszítés tört elő.
– Majd én – bújtam át Kisser hóna alatt. – Ninni, menj kicsit
odébb! – kértem gyengéden, és engedelmeskedett. Amikor
kényelmesen elhelyezkedtem mellette, a vállamra hajtotta a fejét, és
amikor Kisser bemászott hozzánk, én az ő vállának dőltem. A
legszívesebben örökre ott maradtam volna.

150
Másnap reggel Kisser a konyhaasztalnál vagdosott ki cikkeket az
újságból, és a fekete irattartóba tette őket. Már megfürdött, és fel is
öltözött, de a hosszú haja még nem száradt meg teljesen. Fel sem
pillantva közölte, hogy Ninni és én a tizenhárom negyvenes komppal
Jyllandra megyünk. Ninni Theresénél fog lakni Risskovban, én pedig
Hamburgba utazom Palle papával. A hír vegyes érzésekkel töltött el.
Egyrészt nagyon szerettem volna Hamburgba menni Palle papával,
másrészt viszont tudtam, hogy ha Tessát itthon hagyjuk, az őszi szünet
után állandóan csipkedni fog, és pont most békültünk ki teljesen, mert
segítettem neki megcsinálni a feladatait.
– De azt mondtad, hogy még meggondolod – akadékoskodtam.
– Meg is gondoltam – felelte Kisser.
– De megkérdezted Theresét, hogy nem tud átjönni hozzánk? –
makacskodtam, mire Kisser közölte, hogy elég a vitából. Már
elmagyarázta, hogy Palle papának el kell hoznia valamit Hamburgból,
és a Dögök akciója után mégsem hagyhatja, hogy Therese egyedül
legyen velünk a házban, hátha megint az a remek ötletük támad, hogy
beugornak hozzánk.
– Újabban nincs túl jó kedvük – tette hozzá, egy cikkel legyezgetve
magát, amit pont akkor vágott ki, és amit aztán betett egy bugyiba, a
bugyit pedig az irattartóba. Vécére kell mennie, jelentette be, majd
felállt, és kivonult. Az irattartót az asztalon hagyta. Azon tűnődtem,
csapdába akar-e csalni, de aztán magam elé húztam, és olvasni
kezdtem.
„Kivégezték az Annie-gyilkosság elkövetőjét. A szálak a motoros
bandák világába vezetnek” hirdette a bevezető. Az alatta lévő fotó egy
teljesen átlagos pasast ábrázolt, aki kötött pulcsit és halászkalapot
viselt, de a szöveg elárulta róla, hogy megerőszakolt és megölt egy
tízéves kislányt.
 „Az Annie-gyilkos néven elhíresült Benno Vester Nielsent, akit
1983-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek a tízéves Annie
terhére elkövetett nemi erőszak és emberölés miatt, tegnap fényes
nappal meggyilkolták a glostrupi kórházban, ahol ambuláns
tüdőrákkezelésben részesült. A rendőrség kivégzésnek nevezte a
gyilkosságot, de a nyomozásra való tekintettel ennél több részlettel nem
szolgáltak.
– Több nyomot is követünk – nyilatkozta a glostrupi rendőrség
nyomozója, K. Bertelsen –, és a figyelmünk természetesen kiterjed A.
T. Emborgra, a meggyilkolt Annié bátyjára, aki a motoros bandák-beli
tevékenysége következtében régen a látókörünkbe került.”
A cikk több esetet is felsorolt, amikor Benno Vester Nielsent
megpróbálták megölni a Herstedvester börtönben. Egyszer vassal
szúrták át a gyomrát, és több alkalommal összeverték az udvaron,
illetve a fürdőben, de mindig felépült.
„Benno Vester Nielsen a gyilkossági kísérletek miatt a büntetése
legnagyobb részét magánzárkában töltötte, de az elmúlt hat hónapban a
glostrupi kórházban kezelték, és ezt ki is használták azok, akik az
életére törtek. A rendőrség vizsgálja, hogyan tudtak a rendőri védelem
ellenére a közelébe férkőzni, és jelenleg is folyik a kórház
személyzetének a kihallgatása.”
Kisser lehúzta a vécét. Alig tudtam visszatolni az irattartót a
korábbi helyére, már meg is jelent a hátam mögött. A sasszemét semmi
sem kerülte el.
– Na, egyetértesz velem, hogy az lesz a legjobb, ha nem maradtok
itt Theresével látogatókat fogadni?
Tényleg csapdába akart csalni, dühöngtem magamban.
– Ez nem… – kezdtem morcosan, de Kisser a szavamba vágott.
– Jenny! Te és Ninni elmentek Jyllandra, akár tetszik, akár nem.
Nem tudnék nyugodtan feküdni Mr. Nakano keze alatt, ha egész végig
azon kellene aggódnom, hogy Dobócsillagos Mads és Turcsi Orrú
Søren mikor állít be hozzátok egy kis beszélgetésre.
– Jól van! – sziszegtem, és felpattantam. – De a te hibád lesz, ha
Tessa soha többé nem áll szóba velem!
Berontottam a szobámba, és becsaptam magam mögött az ajtót.
– Örülök, hogy ilyen figyelmes vagy Tessával szemben – kiáltott
utánam Kisser –, de nem szabad hagynod, hogy ő irányítsa az életedet.
 – Mert irányítod helyette te – morogtam magamban.

151
Kisser kivitt minket a komphoz Mona kocsijával, én pedig egész úton
némán fortyogtam. A kikötőben megölelte Ninnit, és mielőtt tőlem is el
tudott volna búcsúzni, már hátat is fordítottam neki. Hovban
felszálltunk az aarhusi buszra. Ninni végig szorította a kezemet, de egy
szót sem szólt, és amikor megkérdeztem, hogy valami baj van-e,
összeszorította a száját.
– Therese nagyon cuki – biztosítottam többször, de nem reagált, és
amikor könyörögni kezdtem, hogy mondjon már valamit, ennyit felelt:
– Veled akarok maradni.
Therese kijött elénk. Most láttam először azóta, hogy megtudtam,
Troels öngyilkosságot követett el, és amikor erősen magához szorított,
majdnem elsírtam magam. Szerettem volna mondani neki valamit, de
nem Ninni előtt.
Palle papa stúdiójánál tett ki, és igazából meg akartam nyugtatni
Ninnit a kocsiban, esetleg búcsúpuszit nyomni a csuklója belső felére,
hogy vigyázzon majd rá, de dudálni kezdett mögöttünk egy furgon,
mire Therese megkért, hogy szálljak ki gyorsan, és már indult is, én
meg csak néztem utánuk. A vállamat a táskám nyomta, a szívemet
pedig a bánat.
Alig tudtam kinyitni a stúdió ajtaját, de aztán sikerült, és
megszólalt a csengő. Palle papa dolgozott. Egy olyan apró öregembert
tetovált, amilyen ő maga is volt, zümmögött a kezében a gép, és eltelt
pár másodperc, míg felnéztek. Palle papa sapkája a mögötte lévő pulton
pihent, és nélküle szinte meztelennek tűnt. Rám mosolygott.
– Szia, dió! – üdvözölt vidáman. – Várj egy kicsit, mindjárt
végzünk.
Majdnem hanyatt estem, olyan rendet rakott a stúdióban. Anélkül
lehetett mozogni, hogy az ember lépten-nyomon megbotlott volna
mindenféle kacatban. Amikor a kuncsaft távozott, Palle papa
megmutatta, hogy a lemezei ábécésorrendben sorakoznak, és a
konyhában büszkén húzott ki egy fiókot, ami tele volt az imádott színes
postásgumijaival. A barátnője, Cicus segített neki, mesélte, na meg
persze a motorosok, nevetett fel rekedten. Megint beugrottak, és
megszabadították egy csomó értéktelen limlomtól.
– Tényleg Cicusnak hívják? – kérdeztem, mire azt felelte, hogy
nem, csak ő hívja így, és a szemében boldogság csillant. Gyere, húzott
maga után. Kimentünk az utcára, a szomszédos épülethez, ahol
tetoválómúzeumot akart nyitni. Oda pakolta be az összes dobozt, amik
korábban a stúdiójában foglalták a helyet. Két fal mellett üveges
szekrények álltak, bennük mindenféle holmi, régi tetoválógépek,
megsárgult levelek, névjegykártyák, könyvek és fényképek, de ez még
csak a kezdet, közölte ragyogó arccal.
– Mit szólsz, diócska? Ez itt a nagyapád múzeuma. Kicsit lassan
tudom berendezni, de Cicus segít.
– Találkozhatok valamikor Cicussal? – kérdeztem.
– Azt majd meglátjuk, dió – felelte vidáman. – Majd meglátjuk.
Szépen lassan kell haladni.
Amikor kifelé indultunk, az ajtótól balra észrevettem egy
bekeretezett táblát. „A kiállított tárgyakat az Aarhus Tattoo bocsátotta a
múzeum rendelkezésére”, olvastam rajta.
– Ez mit jelent?
– Az Aarhus Tattoo a motorosok frederiksgadei stúdiója. Azt
hiszik, hogy a kiállított tárgyak az ő tulajdonukat képezik.
– És tényleg az ő tulajdonukat képezik?
– Dehogy! Szerinted átengedném a Dán Tetoválómúzeum
legértékesebb tárgyait egy csapat neveletlen taknyosnak? De csak így
tudtam elérni, hogy ne vigyék el őket. Gyere, dió, menjünk vissza a
stúdióba. Kár, hogy Tessa nem jöhetett. Vettem szendvicset.
Közben szitálni kezdett az eső. Becsúsztattam a kezem Palle
papáéba. A legszívesebben elmondtam volna neki, mi történt Tessával,
de hallgattam. Palle papa üdvözölte egy ismerősét, nekem pedig
megkordult a gyomrom. A stúdióban egy rossz arcú alak várt minket a
székben ülve. Először azt hittem, hogy Dobócsillagos Mads az, de csak
hasonlított rá. Palle papa felsóhajtott.
– Mi van? – kérdezte.
– Hogy mi van? – ismételte meg Dobócsillagos Mads hasonmása,
és rám sandított. – Még nem szállítottad le az árut, az van.
 – A megrendelt áru úton van, és bármelyik pillanatban megérkezhet
– felelte Palle papa. – És most, ha megbocsátasz, az unokám és én
szendvicsezni fogunk. Szívesen meghívnálak téged is, de csak hat
darabot vettünk, és annyi nekünk is kell, hogy jóllakjunk, ugye, dió? –
vetett rám kérdő pillantást. Szörnyen csodáltam a nyugalmát. Az én
szívem vadul vert.
– Igen – bólintottam. – Annyi nekünk is kell, hogy jóllakjunk.
Palle papa kiküldött a konyhába, hogy vegyem ki a szendvicseket a
hűtőből, és hallottam, amint kurtán felelget a látogató ingerült
kérdéseire, aztán megszólalt a csengő, és amikor kimentem, már csak
ketten voltunk. Palle papa gyorsan felhívott valakit, akinek a számát a
zsebében lévő fecniről leste le. Egyszótagú válaszokat adott a vonal
másik végén lévő illető megjegyzéseire, aztán letette, és leültünk a
lehajtható asztalhoz, ahol enni és dolgozni is szokott. Sört ivott, de
most nem üvegből, hanem pohárból. Az asztalon gyertyát vettem észre,
meg két tányéralátétet. Nyilván ez is Cicusnak köszönhető, gondoltam.
Kaptam egy üdítőt, és ez persze Palle papa titkai közé tartozott. Palle
papa megkérdezte, hogy van Tessa, és szörnyen éreztem magam,
amikor azt hazudtam, hogy jól.
– Örülök – felelte. – A szobafogságot mindig is nagy baromságnak
tartottam, de Tessa kemény csaj. Bírni fogja.
Megint majdnem kiöntöttem neki a szívemet, de visszafogtam
magam. Tessa bízhat bennem.
Evés után megkértem Palle papát, hogy tegye fel a Sebastian-féle
Kalóz Jennyt. Vigaszra leltem a dalban, ami egy lányról szól, akivel
rettenetesen bánnak, de aztán bosszút áll.

152
Cicus megágyazott nekem Palle papa ágyában a stúdió feletti kis
lakásban. A párnámra egy papírlapot tett, amire egy német altatót írt:
„Kommt ein Traum gesegelt, aus der Wolke sacht, kuschelt sich zu
Jenny, schlaf schön, gute Nacht.”
– Tud németül? – kérdeztem, Palle papa pedig bólintott, hogy igen,
tud. Az ágya általában tele volt ruhával és egyéb cuccokkal, mert szinte
mindig lent aludt a tetoválószékben, de most olyan katonás rendben
várt rám, mint oly sok évvel korábban a hamburgi hotelszobában. A
dunyhát oldalt és alul betűrték az ágykeret alá, így kenguruzsebbé
alakult, amibe bele lehet mászni.
– Itt jót fogsz szundítani – jelentette ki Palle papa elégedetten,
amikor felkísért.
– És te? – kérdeztem, bár sejtettem a választ.
– Hát tudod, kisdió…
Dúdolva elfordult, amíg felvettem a hálóingemet. Amikor bebújtam
a szoros dunyha alá, nehézkesen leült a nyikorgó ágy szélére. A
mellzsebéből elővette a szájharmonikát, és a keskeny lépcső felől
beszűrődő fényben játszani kezdett. Nem ismertem a dalt, de az
elnyújtott hangok szomorúságot árasztottak, mégsem éreztem ki
belőlük reménytelenséget. Kényelmesen elfészkelődtem, a pocakomat
megtöltötte a szendvics meg az üdítő, a dal megnyugtatott, és már
majdnem elaludtam, amikor megszólalt az ajtó feletti csengő. Palle
papa lement, engem pedig álomba ringatott a stúdióból felszűrődő
duruzsolás és a tetoválógép zümmögése.
Jackről álmodtam. Az üvegházban ült a fotelben, és nézte, ahogy
vért izzadva szőlőt tépek ki gyökerestül a földből. Segíts, kértem, de
nem mozdult. Végül már zokogtam a kimerültségtől, mert amikor nagy
nehezen kirángattam egy tőkét, azonnal másik nőtt helyette, Jack pedig
csak nézett.
Furcsa kopácsolásra és roppanásokra ébredtem. Még nem kelt fel a
nap, de úgy gondoltam, hogy már hajnal felé járhat az idő, mert a hátsó
udvarban zörögtek a kukások. Füleltem kicsit, aztán cipőbe bújtam, és
lebaktattam a lépcsőn, hogy kiderítsem, mi ez a zaj. Palle papa a hűtő
fagyasztó rekeszéről verte le a jeget egy csavarhúzóval, a háta mögött
egy piros-fehér csíkos hűtőtáskát vettem észre.
– Mit csinálsz? – kérdeztem álomittasan.
– Felébresztettelek? – vetett rám bűntudatos pillantást.
– Igen, de nem baj. Hány óra van?
– Talán fél hét lehet, diócska – felelte, és folytatta küzdelmét a
jéggel. Sikerült levernie egy nagyobb darabot, ami jégkorongként
csúszott végig a padlón.
– Miért olvasztasz hűtőt hajnali fél hétkor?
Mert le akar fagyasztani valamit, és nem fér be, magyarázta.
 – És mit akarsz lefagyasztani hajnali fél hétkor?
– Festéket – válaszolta. – Jobb, ha hidegen van.
– Tényleg? – csodálkoztam. Ilyesmiről még sohasem hallottam.
Kisser aztán tuti nem tartja a festéket a hűtőben.
– Igen – bólintott, és már kopácsolt is tovább. Elnehezült a szívem.
Az tény, hogy szeretett tódítani, amikor sztorizgatott, de hazudni nem
szokott. Vagy legalábbis addig még nem jöttem rá.
– Be kell tenni forró vizet egy lábasban – mondtam jobb híján. – És
rá kell csukni az ajtót.
– Valóban?
– Aha.
Feltett egy edényt a tűzhelyre, és elküldött zsemlyéért a pékhez.
Amikor visszaértem, a hűtőtáska üresen tátongott, szóval az ötletem
bejött. A mosogatóban kolosszális gleccser terpeszkedett, és Palle papa
kinyitotta a hűtő ajtaját, hogy megmutassa, pont befértek a festékek, és
valóban, a bent lévő kis hungarocelldoboz mellé már semmit sem
lehetett volna beszuszakolni. Utána csipkebogyó ízesítésű teát főzött,
amit alig tudtam leerőszakolni a torkomon, de nem szóltam, mert olyan
büszkén mesélte, hogy vett teafiltert.
Az első kuncsaft tízkor érkezett, és miközben Palle papa dolgozott,
az asztalnál rajzolgattam a dédipapa néhány himmerlandi akvarellje
alapján. Egy polcról kerültek elő, miután Cicus rendet rakott a
stúdióban. Palle papa agyba-főbe dicsért a vendégeinek, és ketten meg
is csodálták az alkotásaimat. Rajzolás közben Ninnire gondoltam, meg
Mayára, aki biztosan Aarhusban van valahol Apával. Tessa is eszembe
jutott, és tervezgetni kezdtem a kiruccanásom ellaposított verzióját,
amit otthon majd elő fogok adni neki, hogy ne fájdítsam a szívét.
Elpanaszolom, milyen uncsi volt, pedig ez meglehetősen távol állt a
valóságtól.
Délután Palle papa megtanított tetoválótűt tölteni, és kiderült, hogy
istenadta tehetségem van hozzá. Az ajtó feletti csengő állandóan
csilingelt, és már teljesen hozzászoktam, hogy a kuncsaftok egymásnak
adják a kilincset. Egy félénk fiatalember egy rózsát és a barátnője nevét
akarta magára varratni, utána beállított a szembekocsma csaposa egy
tálca röviddel, és mihelyt látta, hogy én is ott vagyok, visszasietett egy
hideg kakaóért. Palle papa egy szóval sem említette Hamburgot, és már
abban reménykedtem, hogy mégsem megyünk.
 Késő délután azért már megelégeltem, hogy a füstös helyiségben
ücsörögve a tetoválógép zümmögését hallgassam, és reméltem, hogy
Palle papa lassan befejezi a munkát, és bedobja, hogy vacsorázhatnánk
a Sallingban, és utána megnézhetnénk egy filmet az Øst for Paradisban.
Hat előtt már kopogott a szemem az éhségtől. Palle papa pont elkészült
egy nagy munkával, lemosta, és papírtörlőket ragasztott rá, szokás
szerint kesztyű nélkül. Miután a kuncsaft elment, megszámolta a
bevételét, és a bejárati ajtóval vesződött, ami mintha kinőtte volna a
keretét, mindenesetre nem lehetett rendesen becsukni. Palle papa
dühösen belerúgott, aztán az egyik fiókból elővett egy kulcsot, és
megpróbálta bezárni.
– Azt hittem, soha nem zárod kulcsra – jegyeztem meg.
– Jól hitted – felelte –, de amikor elhagyom az országot, akkor azért
nem árt.
– Amikor elhagyod az országot?
– Igen, diócska, nemsokára indulunk. El kell hoznunk egy kisfiút
édesanyádnak Hamburgból. Kettőnknek, mert persze te is jössz. Hát ez
meg micsoda? – hördült fel az arckifejezésem láttán. – Azt gondoltam,
már alig várod, hogy meglátogassuk a Hanza-városok legszebbikét.
Tudod, csülök és egyéb finomságok, és ha a Winterdom már
elkezdődött, akkor teszünk egy kört az óriáskerékkel. Peter is örülni fog
neked. Hozd el a rajzokat, amiket ma csináltál, és tuti rávarrja őket egy
turistára, mielőtt elszámolsz háromig. Pakolj össze, és nyomás! Majd
az úton veszünk virslit.
– Most akarsz indulni? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Éjjel a legjobb vezetni, mert akkor az egész autópálya a miénk.
Na, hozod a cuccaidat?
Felmentem a táskámért, és amikor visszaértem a földszintre, Palle
papa már a kopaszodó fejébe húzta az Elbsegler sapkáját, és a vállára
vette a hűtőtáskát, ami akkor már nagyon nem tűnt üresnek.
– Azt miért visszük? – böktem a táskára.
– Leszállítjuk a festéket egy dél-jyllandi kuncsaftomnak. Pont útba
esik Hamburg felé – válaszolta. – Nyugi, nem kitérő.
Kicsit később már kifelé robogtunk a városból a halottaskocsival..
A hűtőtáska közöttünk utazott a középső ülésen. Elképzelni sem
tudtam, mi lehet benne, de hogy nem festék, az tuti.
 153
Hirtelen riadtam fel. Egyedül voltam a kocsiban. Egy falakkal
körülvett, rendetlen udvaron parkoltunk, a magasban két lámpa
világított. Az előttem lévő emeletes téglaház félig sötétbe burkolózott, a
visszapillantó tükörben láttam a kaput, amin valószínűleg behajtottunk.
Itt-ott autók álltak, egy védőtető alatt egy hordóban tűz lobogott,
mellette szófákat vettem észre. Kinyílt a ház ajtaja, és megjelent Palle
papa. Megállt a lépcső tetején, és mondott valamit egy magas, szőke
pasasnak. A vállán ott lógott a hűtőtáska. Kezet ráztak. Az idegen jóval
Palle papa fölé tornyosult, a nyakára elöl egy farkaskutyát tetováltatott.
Palle papa leballagott a lépcsőn, és hirtelen mellé lépett két alak a
sötétből, és vele együtt közeledtek a kocsi felé. Nem úgy tűnt, hogy
rosszat akarnak neki, inkább mintha csak meg akartak volna győződni
arról, hogy tényleg elhagyja az udvart.
– Felkeltél, dió? – kérdezte Palle papa, amikor beült a volán mögé.
– Fázol?
Letette az üres hűtőtáskát a középső ülésre.
– Hol vagyunk?
– Röddingben, úgy egy órára a határtól. Itt lakik a kuncsaftom.
Elintéztem, amiért jöttünk, és most már mehetünk tovább.
Erősen koncentrálva, lassan fordult meg a kocsival, és gurulni
kezdtünk a kapu felé. A két kísérője most az autó két oldalán lépdelt, és
ekkor ismertem fel Dobócsillagos Madst és Turcsi Orrú Sørent.
Dobócsillagos Mads még kimérten biccentett is egyet, én pedig
odaintettem neki. A kapu lassan kinyílt, és kihajtottunk az
erődítményből. Elgurultunk a templom előtt, és magunk mögött
hagytuk a várost.
Palle papa felhangosította a rádiót, és dudorászott.
– Mit kellett igazából leszállítanod? – szólaltam meg. – Tudom,
hogy nem festéket.
Palle papa zavart pillantást vetett rám.
– Ne is foglalkozz vele, diócska! – felelte. – Vége. Gondolj inkább
arra, hogy ezzel kvittek vagyunk.
– Kvittek?
– Igen. Jimmynek végre nem kell bujkálnia.
 – Ez azt jelenti, hogy visszajön Samsøre?
– De azt ám!
Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Tessa annyira fog örülni!

154
Tato-Peter most is remek társaságnak bizonyult. Megint
megállapítottam, hogy nem csoda, hogy ő Palle papa legjobb barátja.
Gyöngyöző nevetéssel mulatott a sztorijaimon, mindig egy kis bevezető
kuncogással, ami, mint a gyufán lévő kén, fellobbantotta az utána
következő kacagást, és elvitt sültkrumplizni. De a legjobb az volt, hogy
nagyon bejöttek neki a rajzaim, és azonnal megvette mind az ötöt,
méghozzá szédítően magas összegért: száz német márkáért. Miután
kezet ráztunk, és kifizette a vételárat, felragasztotta a képeket a pultja
mögött lógó flashek keretére, és az egyik, amelyik a boldogasszony
papucsát, azaz a Cypripedium calceolust ábrázolta, pár órán belül rá is
került egy hallgatag spanyol fiú lábszárára.
– Nem megmondtam? – vigyorgott Palle papa.
– Küldened kell majd még postán – jelentette ki Peter. –
Megígéred?
Megígértem.
A Winterdom még nem kezdődött el, ezért Tato-Peter elvitt az
Alsterhausba, vagyis mivel volt valami elintéznivalója, kitett a bejárat
előtt, én pedig egyedül, a zsebemben a száz márkával barangoltam
Hamburg legmenőbb bevásárlóközpontjában, és olyan dolgokat láttam,
amiknek a létezéséről addig fogalmam sem volt. Vettem Tessának egy
zenélődobozt, amire csodálatos téli tájat festettek, és amikor az eladó
megkérdezte, hogy becsomagolja-e, megráztam a fejemet, mert akkor
Tessa a csomagolópapírból tuti rájön, hogy Hamburgban voltunk.
Aztán Tato-Peter visszajött, és meghívott az Alsterpavillonba egy
kakaóra, és miközben iszogattunk, a zenélődoboz végig ott volt az
asztalon egy lakktasakban, és csak kicsit kellett előrehajolnom, hogy rá
tudjak lesni.
Palle papát elnyomta a buzgóság, és az egyik tetoválószékben
hortyogott, amikor benyitottunk a stúdióba, de azonnal felébredt, és
mindent tudni akart a kiruccanásunkról, mintha napokig a Níluson
hajóztunk volna. Megmutattam neki a zenélődobozt.
– Tessa mázlista, hogy te vagy az unokatestvére – mosolygott, és
aztán hátrament Tato-Peterrel elintézni valamit, én pedig leültem az
asztalhoz, amit Tato-Peter állított fel nekem, és rajzolni kezdtem.
Megkordult a gyomrom. Hirtelen dudálást hallottam, méghozzá kettőt,
mintha valakinek sürgős dolga lenne, de Palle papáék nem hallották
meg. Megint dudáltak, majd még egyszer. Már éppen szólni akartam
Palle papának és Tato-Peternek, amikor kinyílt a stúdió ajtaja, és
berontott egy göndör srác, akit már láttam valahol. Egy duci kisfiú
totyogott utána.
– Keiner zu Hause, oder was? – fortyogott a srác, és rám se nézve
ingerülten hátrarohant. Nem abban állapodtak meg, hogy csak dudálnia
kell?, vonta kérdőre Palle papát és Tato-Petert, aztán a kisfiú felé
bökött. Der Junge ist da, közölte, és már sarkon is fordult. Már eltűnt,
mire rájöttem, honnan ismerem. Sebastian, Jack barátja! Aki
Hamburgból vitorlázott át Samsøre, és átvette Jack helyét, hogy
Roskildébe menjen Dennisszel.
A duci kisfiú a padlót tanulmányozta. Úgy tízévesnek tippeltem, de
kiderült, hogy tizenöt, és őszintén szólva teljesen kiment a fejemből,
hogy azért jöttünk Hamburgba, hogy hazavigyünk valakit.
– Szia, Daniel! – üdvözölte Palle papa angolul, és barátságosan
kezet nyújtott neki. – Jó hamar ideértetek. Nem is álltatok meg?
– Antwerpenben aludtunk – motyogta Daniel.
Palle papa bemutatott minket egymásnak, köszöntünk, de Daniel
továbbra sem emelte fel a pillantását. Ninnire emlékeztetett, arra,
amilyen akkor volt, amikor járni kezdett hozzánk. Magába fordult, és
mindenkit kizárt. Nem beszélt velem, még akkor is csak kurtán
bólintott, amikor Tato-Peter megkérdezte, van-e kedve rajzolni.
Leültünk, és megosztoztunk a ceruzákon és filceken. Nem dühített a
hallgatagsága, mert tudtam, hogy tönkretették, mint Kisser összes fiatal
vendégét.
Azért kicsit furán vette ki magát, hogy egy szót sem szól, főleg
amikor pár nap múlva hazaindultunk, mert csak elöl volt hely, így
szorosan egymás mellett kellett ülnünk. Sokat aludt, néha szinte mintha
kómába esett volna, és Palle papa azt mondta, hogy gyógyszert szed,
annak van ilyen álmosító hatása. Megtudtam tőle, hogy egy ír papot,
egy bizonyos Brendan Smytht, azzal vádolnak, hogy negyven éven
keresztül többszáz gyereket bántalmazott szexuálisan, lányokat és
fiúkat vegyesen, akik közül a legfiatalabb hároméves volt, és hogy
Daniel is az áldozatai közé tartozik. Jóban volt a családjával, és
rendszeresen járt hozzájuk, és nemcsak Danielt, hanem a három
testvérét is molesztálta. Az Ekstra Bladet egyik újságírója javasolta
Daniel szüleinek, hogy küldjék el a fiukat Kisserhez. Azért ment
Írországba, hogy tudósítson az ügyről, amiről kiderült, hogy még annál
is mocskosabb, mint amilyennek kezdetben tűnt. Előkerült egy
dokumentum, ami feketén-fehéren bizonyította, hogy a katolikus
egyház vezetősége végig tudott a bántalmazásokról, de amikor valaki
panaszt tett Smythre, egyszerűen csak áthelyezték, és megint szabadon
garázdálkodhatott. Most végre elítélték, ami történelmi győzelem, de az
örömbe üröm is vegyült. Négy évet kapott, ami azt jelenti, hogy két év
múlva kiengedik. Az emberek őrjöngtek, nemcsak az enyhe ítélet miatt,
hanem azért is, mert Smyth mindent azonnal bevallott, így nem kellett
meghallgatni a tanúkat, amit sokan úgy értelmeztek, hogy az elkövető
megint megtiltja nekik, hogy beszéljenek. Az újságíró szerencsére
lehozta az érintettek történeteit, és így meg tudtak szólalni.
– Karsten Viemose? – kérdeztem.
– Igen. Ismered?
– Aha. Ő írta az összes cikket Bettináról az Ekstra Bladetban –
feleltem. – És Michaelről is.
– Azokat a cikkeket, amikről édesanyád azt hiszi, hogy nem
olvastad őket? – mosolygott Palle papa.
– Igen. Meg egy csomó más cikket is, amik otthon vannak az
irattartóban.
Kis ideig egyikünk sem szólalt meg. Az arcomat harapdáltam
belülről, nehogy kicsússzon a számon, mi történt Tessával. Vér ízét
éreztem a nyelvemen, és Palle papa egyszer csak megköszörülte a
torkát.
– Kirsten Marie azt mondta, hogy elmesélte neked, mi folyt a
Skorpeskolenben, és tudod, hogy mit élt át Jimmy, a barátja, Lars meg
egy csomó másik fiú.
Bólintottam.
– Azt is tudom, hogy Lars tizenhat évesen meghalt.
 – Karsten Viemose a bátyja – árulta el Palle papa. – Mindig a mi
oldalunkon állt. Azóta foglalkozik gyermekbántalmazással, amióta a
Helsingør Dagbladnál gyakornokoskodott. Most már az Ekstra
Bladetban jelennek meg a cikkei. Ő nevezte el a gyerekek
bántalmazását agyonhallgatott világjárványnak. Lehet rá számítani.
Valamivel Rendsburg előtt Daniel felsikított. Nyilván rémálmai
voltak. Palle papa lehúzódott az út szélére, és felébresztette. Néztem,
amint egy padon ülnek. Daniel alig kapott levegőt, és Palle papa
megnyugtatóan beszélt hozzá. Egy idő után jobban lett, és óvatosan
rámosolygott Palle papára, aztán felálltak, és a meki felé indultak. Palle
papa jól tudta, Kisser mit szólt volna, szóval ez is Palle papa titka
marad, de őrült finom volt.
A kocsiban ettünk, és amikor végeztünk, Palle papa közölte, hogy
beugrik a mosdóba, és kidobja a szemetet, aztán megyünk tovább.
Kényelmetlenül feszengtem Daniel mellett, amikor egyedül maradtunk.
– Jól vagy? – kérdeztem, mire vad bólogatásba fogott. Lenéztem a
kezemre, amit megfogott a filc, aztán kilestem az ablakon, és a
visszapillantó tükörben észrevettem Palle papát. A kocsi mögött
gyömöszölte a szupertitkos szendvicseink csomagolását egy
szemetesbe, de meggyűlt a baja a túl kicsi nyílással. Amikor végül
sikerrel járt, a csíkos hűtőtáskát is a papír után küldte. Csak azért fért
be, mert már nem volt benne semmi.

155
Késő délután értünk Aarhusba. Már egészen elültem a hátsó felemet.
Palle papa nem hajtott le a belváros felé, mire tiltakozni kezdtem.
– Van egy meglepetésem a számodra – nézett rám titokzatosan.
01stednél hagytuk el az autópályát, és Ebeltoft felé mentünk tovább.
Daniel szokás szerint aludt, és amikor úgy fél óra múlva megálltunk
egy magányos hétvégi ház előtt egy erdő közepén, Palle papa azt
mondta, hogy menjek csak be. Ott lesz a meglepetés. Ő a kocsiban
marad Daniellel.
– Örülni fogsz – ígérte.
 Fújt a szél, a fenyők hajladoztak, és a szinte fekete ég felé
nyújtogatták az ágaikat.
– A sötét a barátod – mondogatta Kisser, amikor kiskoromban
féltem. – A sötétben lehet a legjobban elrejtőzni. Szerinted miért
sötétítettek el mindent a háború alatt? Mert így egész városok tudtak
eltűnni.
Palle papa nem kapcsolta le a fényszórót, így azért láttam.
Átvágtam a kerten. A ház lakatlannak tűnt, a redőnyöket leengedték, és
sem kocsit, sem száradó ruhát nem láttam sehol. Csak nagyon közelről
vettem észre, hogy a bejárati ajtó matt üvegén gyenge fény dereng át,
és amikor lenyomtam a kilincset, az ajtó ellenállás nélkül kinyílt. Az
apró előszobában egy kabát lógott, alatta cipő. A nappali nyitott ajtaján
keresztül megéreztem a kandallóból áradó száraz meleget. A szűkös
helyiséget bolhapiacról származó bútorok és bekeretezett képek tették
otthonossá, a kandallóban pattogó tűz előtt egy fotel állt.
Benne pedig Jimmy húzta a lóbőrt. A hasán üres fóliatálca billegett,
és a homlokáról nem hiányzott a piros kendő. Amikor közelebb léptem
hozzá, felriadt, és azonnal talpra ugrott. Még soha nem láttam ilyen
vékonynak, ilyen hosszú hajúnak és bozontos szakállúnak, de tényleg ő
volt.
– Jenny? – nyögte, mint aki nem hisz a szemének. A karjába
vetettem magam. Összeölelkezve álltunk, és amikor végre egymásra
néztünk, elnevettük magunkat, mert mindkettőnk arcát könnyek
csíkozták.
– Hol van Tessa? – kérdezte.
– A pokolban – akartam válaszolni. – A pokolban van. – De
ehelyett csak ennyit mondtam: – Szobafogságban.
Ekkor megjelent Palle papa és Daniel, aki közben felébredt, és
pisilni akart. Míg a vécén volt, Palle papa és Jimmy félig kezet fogtak,
félig megölelték egymást.
– Kösz a segítséget, apa – hálálkodott Jimmy.
– Szívesen, fiam, de ez volt az utolsó alkalom. Elképzelni sem
tudom, mit kérnének a Dögök, ha megint csinálnál valami hülyeséget.
A miniszterelnök fejét ezüsttálcán? Gondolkozz, fiam! Papokra sem
tetoválunk fordított keresztet.
– Bocs, apa. – Jimmy zavart arcot vágott.
 – Jól van, na! – felelte Palle papa. – Nem magam miatt mondom,
hanem a te érdekedben.
Megint megölelte, félig, mint az előbb.
– Túl vagyunk rajta – veregette meg Jimmy arcát. – Most már nem
kell itt bujkálnod, és hazamehetsz a lányodhoz. Ez a legfontosabb.

156
Örülnöm kellett volna. Tessa ragyogott.
– Apa itthon van! – ujjongott, amikor találkoztunk az iskola
udvarán. – És megígérte, hogy odaköltözik hozzánk.
– Leiffel?
– Nem. Leif elutazott – felelte olyan hangon, ami egyértelművé
tette, hogy Leif tökéletesen hidegen hagyja.
Tetszett neki a téli tájas zenélődoboz, és hevesen megölelt. Egy
szóval sem említette Hamburgot, és Jimmy képzeletbeli bagsværdi
tetoválóstúdiójáról is mindenki megfeledkezett. Egy varázslatos
pillanatig minden olyan volt, mint lenni szokott. Jimmy eljött értünk a
suliba Mona kocsijával, és kirándultunk egyet. Szólt a rádió, teli
torokból énekeltünk, és Bridge Blandingot ropogtattunk. Jimmy
szlalomozott kicsit. A fogadóban grillcsirkét ettünk, és bár Patrick
sandán méregetett minket, kaptunk tőle desszertet ingyen. Jimmy
mindkettőnket körbeugrált, de főleg Tessát, ahogy szokta. Szándékosan
elejtett egy kis aprót, és közölte, hogy megtarthatjuk. Gyufából
mindenféle állatot rakott ki, megnevettetett minket, és mesélt egy
csomó izgalomról, amit tuti úgy talált ki. Annyira szerettem volna hinni
a szemfényvesztésében, de persze nem hittem. Amikor rágyújtott,
remegett a keze. Egy délután láttam Ejby mellett egy tarlón.
Agresszívan rugdosott egy nedves szénabálát. Nagyon nem volt jól.
 157
Az őszi szünet utáni első köriórán megkérdeztem Buschtól, hogy
szerinte miért nincs benne az Afrodité szegfű sem az 1888-as Mentz és
Ostenfeldben, sem a száz évvel később kiadott Kjeid Hansen-féle
határozókulcsban, pedig Kresten dédipapa 1886-ban fedezte fel
Sildeballéban, és végül a Dianthus afroditae Lange & Winther nevet
adta neki. Busch elgondolkozva simogatta a szakállát. Hát erre hirtelen
nem tud válaszolni, és őszintén szólva még soha nem hallotta az
Afrodité szegfű nevét. Biztosan így hívják?
Másnap elvittem a dédipapa akvarelljét a suliba, és megmutattam
neki.
– Nagyon szép – jegyezte meg áhítatosan, miután a legnagyobb
tisztelettel kivette a barna tokjából, és alaposan szemügyre vette.
Felhívtam a figyelmét a rajz alatti szövegre. Afrodité szegfű.
Dianthus afroditae Lange & Winther. Busch csak hümmögött. Igen,
látja. Megígérte, hogy otthon utánanéz a lexikonjaiban, és beugrik a
könyvtárba is.
Másnap óra után jelezte, hogy beszélni szeretne velem.
– Sehol sem találtam – csóválta a fejét –, ami valóban furcsa. Nem
lehet, hogy igazából nem létezik?
– Nem, mert a herbáriumomban van belőle egy lepréselt példány –
feleltem összeráncolt szemöldökkel. – És Johan Lange is említi a
leveleiben, amik nálam vannak.
– A leveleiben, amik nálad vannak?
– Igen – bólintottam, és elmeséltem Buschnak, milyen sok mindent
örököltem a dédipapa után, aki híres botanikus volt. – Kresten Winther,
a híres botanikus – ismételtem meg büszkén, de Buschnak nem
mondott a neve semmit sem.
– Johan Langét természetesen ismerem. A kora legnagyobb dán
botanikusa volt, és a Flora Danica utolsó szerkesztője. De, Jenny,
álljunk csak meg! Jól értettem, hogy vannak nálad olyan levelek,
amiket Johan Lange írt a dédapádnak?
– Igen, és mindegyikben az Afrodité szegfűről van szó. Az
egyikben Lange megköszöni, hogy a dédapám küldött neki egy
lepréselt példányt, egy másikban meg azt írja, hogy a königsbergi
egyetem egyik professzora megerősítette, hogy új faj. Valami Brome…
– Johannes Bromeit! – kiáltott fel Busch. – Kelet-Poroszországban
tevékenykedett. Elismert német botanikus volt.
– Van egy naplóm is, amiben a dédapám beszámol arról, hogyan
mutatta be az Afrodité szegfűt a Botanikai Társaságnak, meg egy 1886-
os maggyűjteményem, aminek az egyik üvegére a „Dianthus afroditae
Lange & Winther” feliratot ragasztották, és tele van maggal. Szóval
nem én találtam ki az egészet – fejeztem be csípőre tett kézzel.
– Hogy mid van?
– Egy naplóm…
– Nem, nem a napló érdekel, hanem a maggyűjtemény. Van egy
1886-os maggyűjteményed?
– Igen, samsøi növények magjai vannak benne. Összesen
százhatvankét üvegből áll.
– Nohát! – álmélkodott Busch a szakállát simogatva. – Felhívom a
botanikai gyűjteményes barátomat, hátha ő tud segíteni. Már
említettem, amikor édesanyáddal beszélgettünk, igaz?
– Igen – bólintottam mosolyogva. – Carl Parknak hívják. Neki
akarta elküldeni a rajzaimat.
– Ja, tényleg! Jó, hogy eszembe juttattad. Felhívom, és beszámolok
neki a rajzaidról meg az Afrodité szegfűről is. Ahogy korábban
mondtam, a koppenhágai botanikai gyűjteményben dolgozik, ahol vagy
hárommillió növény van. Ha a szegfűd tényleg létezik, akkor ott
meglesz.

158
Tessa és én a padunkban ültünk leghátul, és vártuk, hogy kezdődjön a
dánóra. Tessa hirtelen meghízott, ami aznap a szűk pulcsija miatt
nagyon feltűnő volt. Mondjuk, összevissza evett. Reggelente soha nem
volt étvágya, ezért reggeli nélkül jött suliba, aztán tízkor már kopogott
a szeme az éhségtől, de amikor megkínáltam sajtos szendviccsel,
fintorogva közölte, hogy tartsam csak meg a bűzös szenyómat. A
nagyszünetben leszaladt a Langgadéban lévő kioszkba, hogy fahéjas
csigát és francia hot dogot vegyen, amit azonnal befalt, és kólával
öblített le. Nem elég, hogy egészségtelen, feddtem meg, még drága is,
legalább harmincöt korona. Elképzelni sem tudtam, honnan van erre
pénze, hiszen már nem hordott ki újságot.
– Mona táskájából – felelte. – Mindig találok benne kápét.
– Jimmy nem tudna tízórait csinálni? – ütöttem a vasat.
– Apa? – Tessa úgy nézett rám, mint akinek elmentek otthonról. –
Már rég hazaérek, mire kimászik az ágyból. Éjjelente Monával szerel,
nappal meg úgy alszanak, mint akit agyonütöttek. És amúgy szeretem a
fahéjas csigát.
Kifejtette, hogy azért hízott meg, mert gyógyszert kezdett szedni,
hogy jobban tudjon aludni. A betegtájékoztatón olvasta, hogy
vízvisszatartó hatású, és hízásra hajlamosít.
– Gyógyszert? – hördültem fel. – Milyen gyógyszert?
– Milyen gyógyszert? – utánozott Tessa. – Nem tudod, mi az a
gyógyszer? A fürdőszobaszekrény hátuljában találtam. Az volt ráírva,
hogy jó nyugtalanság és szorongás ellen.
– De az nem Monáé?
– De, és? Full hátul volt, és már rég lejárt. Nem fog neki hiányozni,
szed másból eleget.
– Szerintem nem túl jó ötlet beszedni más régi gyógyszerét, amit
nem neked írtak fel.
– De hát ha nyugtalan vagyok, és szorongok? És amúgy meg
használ, és ez a lényeg. Végre tudok aludni. Csak dühít, hogy így
elhíztam – fújta fel az arcát.
– Nem kéne inkább orvoshoz menned? – csúszott ki a számon, de
rögtön a legszívesebben leharaptam volna a nyelvem, mert Tessa
szemében valódi düh villant.
– Nem, Jenny! – kiáltotta olyan hangosan, hogy két előttünk ülő
lány hátrafordult. – Nem megyek semmilyen hülye orvoshoz! Mit
bámultok? – sziszegte a lányoknak, akik azonnal elkapták a fejüket.
Ekkor bejött a tanárnőnk, és elkezdődött az óra. Michael Strungét
vettük, és Tessa kivételesen nem az ablakon meredt kifelé, hanem
Esbent nézte, aki éppen felolvasta Strunge Soha című versét.
– Nem, nem akarok meghalni – szavalta. – Csak megszületni volt
kár.
 Utána le kellett írnunk, hogy szerintünk miről szól a vers, és Tessa
vadul körmölt, aztán egyszer csak abbahagyta, és az ablak felé fordult.
Gyengéden megérintettem a karját, mire összerezzent, és hátrarándult.
A tanárnő az asztalunkhoz lépett.
– Valami baj van? – kérdezte suttogva, hogy ne zavarja a többieket,
de a hangja a csendben szinte ordításnak hatott.
– Nem, semmi – feleltem halkan.
Tessa felugrott, de olyan hevesen, hogy felborította a székét. Az
osztály egy emberként fordult felénk, és Tessa kirohant. A tanárnő úgy-
ahogy lecsillapította a kedélyeket, de innen-onnan pusmogás
hallatszott. Kicsengetés után megkért, hogy maradjak még egy kicsit,
és azt mondta, hogy a jövőben ne csináljam meg Tessa feladatait.
Észrevette, hogy nemcsak segítek neki, hanem mindent megírok
helyette, hiába próbálom azzal leplezni, hogy szándékosan hibákat
vétek. Nem tűnt dühösnek, inkább beletörődőnek.
– Vérzik a szívem Tessáért – sóhajtotta. – De nem tudom, mit
tehetnék érte.
Hát akkor már ketten voltunk.

159
Egy délután arra értem haza, hogy Palle papa a félhomályos nappaliban
ül. Már három hete hazaértünk Hamburgból, és sem én, sem Kisser
nem számítottunk rá.
– Überraschungsgast! – kiáltotta.
Hozott Sarah Bernhardt-sütit, és Kisser kávét meg teát főzött.
Mindketten kutatóan néztük, ahogy kényelmesen hátradőlt.
– Na mi van? Ennyire elbűvölő vagyok? – kérdezte.
Valami megváltozott rajta, felelte Kisser.
– Megnyiratkoztál? – találgatta, és elnevettük magunkat, mert Palle
papa koponyáját csak vékony csíkban díszítette haj, plusz néhány kósza
szál meredezett a feje búbján.
Pedig tényleg ilyesmi történt.
– Cicus elküldött a nprregadei borbélyhoz – veregette meg a
babapuhaságú arcát.
 – Cicus? – játszotta Kisser az értetlent. – És ki az a Cicus?
Persze tudott az apja barátnőjéről, de hivatalosan most hallott róla
először.
– Hát, Kirsten Marie, találtam magamnak egy német hölgyet.
Olyan a bodzalevese és a sült lepényhala, hogy az ember mind a tíz
ujját megnyalja utána, és rendet rakott a stúdióban is, ugye, Jenny?
Bólintottam, Kisser pedig mosolyogva bevallotta, hogy már hallott
ezt-azt a hölgyről.
– Örülök neki, apa. Nagyon. Mi is megismerkedhetünk vele?
– Előbb-utóbb biztosan – felelte Palle papa, majd gyorsan témát
váltott, és Daniel után érdeklődött. – Hogy van?
A legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy nagyon rosszul.
Ninni átköltözött Thereséhez Aarhusba, és helyette megkaptuk Danielt.
Hát nem jártunk vele túl jól. Természetesen hallgattam, mert tudtam,
hogy Kisser rám szólt volna, hogy ne gondoljak állandóan csak saját
magamra. Ninni remekül érezte magát Theresénél, aki szerint Ninninél
édesebb fiút nem hordott a hátán a föld. Nagyon jól kijöttek egymással,
mialatt Kisser Koppenhágában volt, és most Therese azt fontolgatta,
hogy örökbe fogadja.
Elvan, felelte Kisser Palle papának, de épphogy csak. Maga a
megtestesült udvariasság, de lehetetlen megmondani, mi lakozik benne,
és ez aggodalomra ad okot. Kisser úgy gondolta, hogy általában tud
segíteni a hozzánk költöző fiataloknak. Nyugodt körülményeket
biztosít nekik, kialhatják magukat, friss levegőt szívhatnak, jókat
ehetnek, és odafigyelnek rájuk. Sokan közülük előtte még sohasem
beszéltek rendesen egy felnőttel. A legtöbben nem bíznak bennük.
Szinte mindannyian megerősödve költöznek el Bakkelyből, ahol
elsajátítottak pár dolgot, amiknek a segítségével fel tudják venni a
harcot a démonaikkal. Maya, mondjuk, nem, és rajta kívül is voltak
mások, akik túl sok sebet hordoztak, de azért a legtöbben igen. Daniel
esetében Kisser attól tartott, hogy ő is azok közé tartozik, akiknek a
sérülései túl súlyosak. Brendan Smyth a saját otthonában bántalmazta
őt és a testvéreit, és a szüleik semmit sem vettek észre. Biztosan jó,
szerető szülők, mentegette őket Kisser, de annyira vallásosak és
istenfélők, hogy álmukban sem jutott volna eszükbe egy papot
ilyesmivel gyanúsítani. Daniel is tudta, hogy a szüleit elborzasztották a
történtek. Amióta kiderült, hogy Smyth miket követett el, harcoltak a
fiukért, és száz százalékban támogatták, Daniel mégis mély
bizalmatlanságot táplált a felnőttekkel, így Kisserrel szemben is. És
hiányoztak neki a testvérei. Kissert kétségek gyötörték, hogy Bakkely a
megfelelő hely-e a számára, mert nem igazán látszik javulás.
– Ez talán segít valamicskét – húzott elő Palle papa egy
összehajtott újságcikket a belső zsebéből. Kihajtogatta, és letette elénk
az asztalra. A The lrish Times hozta le a hírt, amiből megtudtam, hogy
Brendan Smyth életét vesztette a Curragh börtönben, méghozzá a napi
sétája alatt. Mielőtt tovább olvashattam volna, Kisser lecsapott rá, és
figyelmeztető pillantást vetett Palle papára, aki fütyörészni kezdett,
elővette a kerékcsavarokat a zsebéből, és a tenyerén gurította őket ide-
oda.
Tudtam, hogy Kisser mindjárt kiküld fagyasztott borsóért, vagy
megkér, hogy nézzem meg, nincs-e levelünk, és ha túl gyors vagyok,
akkor kitalál valami mást. Csukjam be fent az ablakokat, vagy
kapcsoljam le a lámpát az istállóban, így lesz ideje megbeszélni Palle
papával azt, amit nem szabad hallanom. Ennyit arról, hogy a bizalmába
fogad. Úgy döntöttem, inkább megelőzöm. Ásítottam egyet, mintha
unatkoznék.
– Bemegyek a szobámba leckét írni – álltam fel. – Holnapra készen
kell lennie.
– Rendben – felelte Kisser megkönnyebbülten.
– Majd később benézek hozzád, dió – mosolygott Palle papa.
A konyhán át a folyosóra mentem, majd jó hangosan kinyitottam és
becsuktam a szobám ajtaját, aztán levettem a papucsomat, és mezítláb
visszaosontam a nappali nyitott ajtajához, ahonnan minden szavukat
hallottam.
Karsten Viemoséról beszéltek. Már elhagyta Írországot, és Smyth
halálának a napjára egyébként is van alibije. Az egyik börtönbeli
kontaktjuk intézte, és senki sem sejt semmit. Smytht másnap kora
reggel eltemették, és a sírját leöntötték betonnal, hogy
megakadályozzák, hogy megrongálják. A holttestét soha senki nem
fogja alaposabban szemügyre venni, és amúgy egy független
vizsgálóbizottság a halál okaként gutaütést állapított meg.
– A világ jobb hely lett nélküle – szögezte le Palle papa.
– Igen, apa – felelte Kisser.
– Mégis szomorúnak tűnsz, kicsim.
 – Mert nem látom a végét. Már abban sem vagyok biztos, hogy
egyáltalán változtatunk-e valamin.
– Hogy változtatunk-e valamin? Valószínűleg nem. A
szörnyűségeket nem lehet meg nem történtté tenni, de amit csinálunk,
az jó érzéssel tölti el az embert. Mint amikor kigyomláljuk a kertet.
– Hát én ebben nem vagyok annyira biztos, apa. A bakum majdnem
kész. Mr. Nakano szerint a következő alkalommal végzünk. És akkor
mi lesz? Most is pont annyira furdal a lelkiismeret Jimmy miatt, mint
amikor belevágtam. Ugyanazt érzem. És a fiatalokkal is pont ez a
helyzet. Igen, tudom, hogy amikor idejönnek, össze vannak törve, és
amikor elmennek, kicsit jobban vannak, és erre büszke is vagyok, de
soha nem gyógyulnak meg teljesen, és mindig jönnek helyettük újak. A
világ továbbra is annyira beteg, mint korábban, bármit is csinálunk. Mi
van, ha soha nem lesz vége?
– A gyomok is mindig újra kinőnek a kertben, mégis újra és újra
kitéped őket, különben nem látnád a szép virágokat – válaszolta Palle
papa.
– Ebben igazad van, apa.
Csend lett, én pedig hangtalanul visszaosontam a szobámba. Eleget
hallottam.

160
Kicsit később megjelent Palle papa borítékkal a kezében.
– Bejöhetek? – kérdezte, mire bólintottam. – Megcsináltad a
leckédet? – kacsintott rám. – Vagy csak untattunk?
– Rajzolok.
Megmutattam neki, min dolgozom. Virágmintát akartam küldeni
Tato-Peternek, ráadásul nem is akármilyent, hanem az Afrodité szegfűt.
A dédipapa akvarellje alapján rajzoltam, de nem ment könnyen. Az
akvarellen a szirmok kecsesen, elegánsan simultak egymáshoz, de
hiába próbáltam utánozni, a művem a nyomába sem léphetett, és egyre
frusztráltabb lettem. Palle papa azt javasolta, ne vesszek el a
részletekben, majd megkérdezte, ismerem-e Miss Roxy mintáit. Nem
ismertem. Miss Roxy verhetetlen a virágrajzolásban, mesélte, mert nem
bonyolítja túl, éppen csak jelzi a szirmok rétegeit, és csak a bőrön
bontja ki teljesen a motívumot. De amúgy nagyon ügyes vagyok, tette
hozzá gyorsan.
Elpanaszoltam neki, hogy nem találtam hivatalos írásos nyomát az
Afrodité szegfűnek, és Busch sem járt sikerrel, de most segítséget kért
egy barátjától.
– Olyan, mintha a Dianthus afroditae Lange & Winther nem
létezne.
– Hát hogy ne létezne? – intett Palle papa az asztalon lévő akvarell
felé. – Itt van előttünk. És a herbáriumban is láttuk.
– Igen, persze. A virág maga létezik, de a név nem.
– Ugyan már! Az volt a dédapád életének a csúcspontja, hogy leírta
és elnevezte. Rettentő büszke volt rá. Állandóan emlegette, és a halála
napjáig egyetlen lehetőséget sem szalasztott el, hogy az orrom alá
dörgölje, hogy ő felfedezett egy teljesen új növényfajt, míg én csak
ocsmány tetoválásokat fogok magam után hagyni. Azt állítod, hogy
tiszteletre méltó édesapám hazudott volna?
Palle papa dühösen összehúzta a szemöldökét, de láttam rajta, hogy
valójában jól szórakozik.
– Nem tudom, mi történt – feleltem –, de ha a virág neve
hivatalosan nem létezik, akkor az érdem nem az övé. Lehet, hogy
valahogyan átverték?
Egy másodpercig tanácstalanul meredtünk egymásra.
– Igazából ezt akartam odaadni – váltott témát Palle papa, és felém
nyújtotta a kezében lévő borítékot.
– Mi ez?
– Fogalmam sincs. Jack küldte. Tudod, az az ausztrál fiú.
Emlékszel rá?
Jack neve hallatára a szívem úgy lódult meg, mintha Lovas Rikke
villanypásztorához értem volna hozzá.
– Igen, persze. Sokáig lakott nálunk.
– Ja, tényleg. Ez amúgy már az őszi szünet óta nálam van.
– De hogy került hozzád?
– Jack kért meg, hogy adjam oda. Nem akart felébreszteni.
– Nem akart felébreszteni?
– Fent aludtál, amikor beugrott. Aznap, amikor Hamburgba
mentünk. Kora reggel hozott valamit, te meg még nem keltél fel. Na
akkor kért meg, hogy adjam oda neked, én meg letettem a pultra, és
azzal a lendülettel el is felejtettem. Aztán Hamburg után egy héttel
megtaláltam, vagyis hát nem én, hanem inkább Cicus.
Letettem a borítékot az asztalra, és mihelyt egyedül maradtam,
izgatottan feltéptem. Nyolc képeslap esett ki belőle, mindegyiken
dátum, címként csak annyi, hogy „Jenny”, mintha Jack sem a
vezetéknevemet nem tudná, sem azt, hogy hol lakom.
Az egyik a belfasti botanikus kertet ábrázolta, és ezt írta rá:

Gondoltam rád Írországban, ahol egy családnál swagelek, akiknek

a lányával majdnem olyan jókat lehet sétálni, mint veled, de csak
majdnem.

Egy másikon ezt olvastam:

Na, még mindig lopkodsz ritka virágokat? Jó kislány!

Megfordítottam, és elnevettem magam, amikor észrevettem, mit írt egy

gigantikus titánbuzogány képe mellé:

Átugrottam Szumátrára egy tetkóért, és találtam neked egy ritka

növényt, amit elég nehéz volt lepréselni.

A titánbuzogányt természetesen lehetetlen lepréselni. Három méterre is

megnő, és rothadásszagot áraszt.
A harmadik képeslapon ez állt:

Meglátogattam a tesómat Óz földjén, és megpróbáltam felhajtani

neked egy pókorchideát, de a nagy kuplerájban nem találtam. Azért
nem adom fel.

A másik oldalon egy hatalmas pók terpeszkedett, amire Jack

napszemüveget rajzolt, és természetesen nem hagyta kommentár
nélkül:
 Ő sajnos nem olyan ritka, mint a pókorchidea.

Mind a nyolc képeslap vicces, figyelmes üzeneteket tartalmazott. Jack

nem felejtett el! Majdnem elsírtam magam.
Arra is rájöttem, miért ébredtem fel valójában aznap reggel. Nem
azért, mert Palle papa csavarhúzóval hűtőt olvasztott, hanem Jack
hangja miatt. Ezért álmodtam vele. Mert ott járt.

161
Az egyik biológiaóra után Busch izgatottan félrevont. Beszélt Carl
Parkkal, aki megerősítette, hogy tényleg nincs olyan virág, amit
Afrodité szegfűnek hívnak, latinul pedig Dianthus afroditae Lange &
Winthernek. Park soha nem hallott róla, és a gyűjteményük
archívumában sem találta. A biztonság kedvéért megkérdezte a
kollégáit is, de ők sem tudtak segíteni.
Van viszont egy másik virág, amit menyasszonyszegfűnek hívnak,
folytatta Busch. A latin neve Dianthus albus. Nagyon ritka, és már évek
óta nem látták. Legelőször Sildeballéban regisztrálták 1887-ben.
– Lehet, hogy erről a virágról van szó? – húzta végig a szakállán a
kezét.
Most is komoly arcot vágott, de nem tudta eltitkolni a lelkesedését,
hogy ilyen izgalmas dologra bukkantunk. Hirtelen sokkal fiatalabbnak
látszott. Felírtam a menyasszonyszegfű nevét a füzetembe.
– Nem furcsa kicsit, hogy találtak két hasonló nevű növényt
ugyanott és nagyjából ugyanakkor?
– Kicsit? Nem kicsit, nagyon – felelte Busch. – Carl szeretne
eljönni Samsøre, hogy megnézze az illusztrációidat és a
maggyűjteményedet. Ugye nem baj, hogy a gyűjteményt is
megemlítettem neki? Ha tényleg 1886-ból származik, akkor
felbecsülhetetlen értékű a tudomány számára. – Busch megköszörülte a
torkát. – Azt is elmondtam neki, hogy találtál Samsøn légybangót, de
nem hitte el, mert az Dániában szerinte csak az Allindelille védett
erdőben nő Sjaellandon, és még soha sehol máshol nem regisztrálták…
– De igazából csak újra felfedeztem.
 – Újra felfedezted? Azt meg hogyan?
– Megpróbálom megtalálni a dédapám herbáriumában lévő
valamennyi növényt – magyaráztam –, és már szinte az összes megvan.
A légybangóra a Vesborg erdő egyik tisztásán bukkantam véletlenül. A
dédapám 1880-ban regisztrálta, tizenöt éves korában. Egyre több van
belőle, mert tavasszal mindig összeszedem a lehullott leveleket, a nyár
végén meg lekaszálom a füvet. Legelőször harminckettőt számoltam,
aztán kétszer annyit, most meg már több mint száz van.
Busch figyelmesen nézett a szemüvege mögül, és megkérdezte,
megmutatnám-e Carl Parknak, hol vannak a légybangók. Biztosan
legalább annyira fogja érdekelni, mint a maggyűjteményem és a
herbáriumom. Na meg persze a rajzaim, tette hozzá.
– Természetesen – feleltem, de a legszívesebben azonnal
leharaptam volna a nyelvemet. A maggyűjtemény és a herbárium még
hagyján, de a tisztásom? Azt még Tessának sem mutattam meg.
– Carl nagyon fog örülni! – lelkendezett Busch. – Tavasszal tud
majd jönni, hozza néhány hallgatóját is, és szerintem a természet-
barátok klubjában is meg akarja hirdetni.
Egész úton hazafelé az Afrodité szegfűn törtem a fejem. Létezik is,
meg nem is. Otthon megkerestem a menyasszonyszegfűt a Kjeid
Hansen-féle határozókulcsban, és gond nélkül meg is találtam.
Dianthus albus. Fogazott szirmok, a szirom lemezének külső része
fehér, belső része és a szirom körme pezsgőszínű. Vegetatív hajtások:
egy, legfeljebb néhány. A levelek szálasak vagy lándzsásak, a szélük
érdesen fogazott. Fajmeghatározás helye és ideje: Samsø, 1887.
Nagyon ritka. Latin megnevezése: Dianthus albus Didrichsen &
Lindström.
Illusztrációt nem találtam, és igazából semmilyen szegfűről nem
lehetett túl sokat megtudni, de Didrichsen és Lindström neve ismerősen
csengett. Utánanéztem a dédipapa naplójában, és valóban: Linus
Lindström professzor és Konrad Didrichsen a Botanikai Társaság tagjai
voltak, és részt vettek az 1887 júliusában megtartott kiránduláson,
amikor a dédipapa végre bemutathatta az érdekes virágot, amit
felfedezett. Minden otthon lévő lexikont feltúrtam, és a
menyasszonyszegfűt mindegyikben megtaláltam, de illusztráció nélkül.
A dédipapa herbáriumát is átlapoztam, bár tudtam, hogy felesleges,
mert menyasszonyszegfű biztosan nincs benne, de ellenőrizni akartam
magamat. A kétségbeesés kerülgetett. Muszáj találnom róla egy képet!
Ekkor eszembe jutott, hogy talán egy sima kertészeti könyvben
nagyobb eséllyel rábukkanhatok. Kisser polcán bőven volt választék.
Levettem a Politiken színes növényhatározóját, és végre sikerrel jártam.
A második felében rábukkantam a menyasszonyszegfűre. Megegyezett
a dédipapa Afrodité szegfűjével. A rajz alá a latin nevét is odaírták:
Dianthus albus Didrichsen & Lindström. Kresten Winthert egy szóval
sem említették.

162
Hidegre fordult az idő, és reggelente látszott a füvön, hogy éjszaka
fagyott. Ez igazából kapóra jött, mert így nem kellett attól tartanom,
hogy a döglött patkányok bomlásnak indulnak, mielőtt sikerülne
megszabadulnom tőlük. Most már nem szedtem össze annyit, mint
kezdetben Ninnivel, és nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert közeleg
a tél, vagy mert a patkánymérgem – vagyis igazából Kresten dédipapa
patkánymérge – ennyire hatékony. Kisser meg volt győződve arról,
hogy a második magyarázat a nyerő, és elismerően mosolygott.
December elejére mindenesetre már annyi patkány halmozódott fel az
istállóban, hogy muszáj volt kezdenem velük valamit. Eredetileg meg
akartam kérni Jimmyt, hogy ugorjon át segíteni, de Kisser talicskája
defektet kapott, és ráadásul Jimmy mintha nem ezen a földön járt volna,
így soha nem akadt megfelelő alkalom.
Jimmy azt tervezte, hogy munkát keres Samsøn, de teltek-múltak a
hetek, és semmit sem talált. Karácsony előtt még nehezebb az ember
dolga, magyarázta. Még a trolleborgi konzervgyárba se vették fel,
pedig közeledett a vörös káposzta szezonja. Azt a választ kapta, hogy
nincs szükségük munkaerőre. Szerencsére be tudott szállni
csatlakozóidomokat szerelni Mona mellé, így nem maradt teljesen
bevétel nélkül. Nyáron tuti lesz majd munkája, bizakodott, krumplit
vagy epret fog szedni, vagy megint piacozik majd. És persze
visszatérhet a tetováláshoz, tette hozzá, nekem meg eszembe jutott,
mennyire remeg a keze. Kisser sem volt elragadtatva.
 – Nem akarsz inkább rendes munkát? – kérdezte egy nap, amikor
Jimmy meglátogatott minket. A nappaliban ültünk, az egyik karjával
engem ölelt át, a másikkal Kissert. – Már úgy értem, hogy egy teljes
munkaidős állást, ahol normálisan tudsz keresni. Új irányokban is
gondolkozhatsz. Lehetnél darukezelő, vagy dolgozhatnál
rakodómunkásként. Apának még biztos megvannak a régi kapcsolatai
az aarhusi kikötőben.
– Ja, jó ötlet – próbált Jimmy lelkesnek mutatkozni, de aztán
megrázta a fejét. Nem akar messze lenni Tessától. – És Jennytől sem –
szorította meg a vállamat.
Persze örültem, hogy rólam sem feledkezett meg, de amióta
visszacuccolt Monához, igazából alig láttam. Állandóan ígérgette, hogy
elmegyünk valahova, és csinálunk valami izgit, de aztán soha semmi
sem lett az egészből.
– Amúgy meg történt egy hiba – jegyezte meg.
– Hiba? – kérdezte Kisser.
– Igen. Mona még mindig kap pénzt Michael és Bettina után, és
amíg az önkormányzat nem jön rá, mi a helyzet, lakhatok és ehetek
náluk ingyen, így félre is tudok tenni. Erre nem számítottál, mi?
Kocsira spórolok. Kell majd, ha megint elkezdek piacozni, és Dennis
talán tud szerezni valamit olcsón Nilleren keresztül.
– Ne már! – háborodott fel Kisser. – Mégis hogy fogadhat el pénzt
két halott gyerek után?
– Ezt én is mondtam neki – védekezett Jimmy. – De hát nem az ő
hibája, hogy az önkormányzatnál ilyen rumli van.
– De attól még ő szegi meg a törvényt.
Jimmy hátradöntötte a fejét, és lehunyta a szemét.
– Ha rájönnek, majd azt mondja, hogy soha nem szokta ellenőrizni
a számláját, de amúgy hogyan jönnének rá? – vetett gyors
oldalpillantást Kisserre. – Ugye nem akarsz szólni nekik?
– Teljesen mindegy, hogy rájönnek-e vagy sem – felelte Kisser,
figyelmen kívül hagyva a testvére kérdését. – Amit csinál, az
törvényellenes, és azonkívül árt az egész társadalomnak. Úgy nevezik,
hogy társadalombiztosítási csalás.
Jimmy megint lehunyta a szemét.
 – Most olyan vagy, mint Torsten Tizedes – nyögte. – Tegnap ő is
valami ilyesmit yartyogott. Higgadjatok már le! Az égvilágon senkinek
sem ártunk.
– Reménytelen alak vagy, Jimmy Winther – sóhajtotta Kisser.
– De tartod a szádat, ugye?
Kisser legnagyobb meglepetésemre bólintott.
– Igen.
Jimmy az eddiginél is kényelmesebben helyezkedett el a szófán, de
hirtelen eszébe jutott valami.
– Amúgy köszönöm, hogy kihúztál a csávából, és kifizetted Tessa
óráit. Nekem egy vasam se volt, de még akkor sem tudtam volna
fizetni, ha lett volna, mert abban az idióta hétvégi házban dekkoltam.
– Miről beszélsz? – értetlenkedett Kisser.
– Tessa lovaglóiskolájáról. Nem fizetted ki az óráit egy évre előre?
Kisser a fejét rázta.
– Hát ezt nem értem – vonta fel Jimmy a szemöldökét. – Tessa azt
hiszi, én voltam, én meg azt hittem, hogy te. De akkor ki lehet?
Találgatni kezdtek.
– Esetleg apa? – vetette fel Kisser.
Jimmy elszundított. Ugyanolyan penészszagot árasztott, mint Tessa
szokott, mert ő is a padláson szárította a ruháját, de valami más, valami
édeskés szag is keveredett bele. Kisser is megérezhette, mert
felajánlotta, hogy nyugodtan mosson nálunk.
– És fürödhetsz is, amikor itt vagy, de akár hozzánk is költözhetsz.
– Hm… – felelte Jimmy lehunyt szemmel. – Szívesebben maradék
Tessa közelében.
– Ugye nem azért, mert megint iszol Monával? – gyanakodott
Kisser. – Vagy valami mást csinálsz?
– Dehogy! Bár rengeteg Bridge Blandingot elpusztítunk – nevetett
fel. – Na jó, néha rágyújtunk egy spanglira – vallotta be. – De csak
Niels Thøger dzsangáját szívjuk, és csak ha el akarunk lazulni.
Aha! Ezt éreztem a ruháján. Amikor Dennis a kocsijában elárulta,
hogy meggyűlt a baja a Dögökkel, azt mondta róla, hogy „egy barom,
aki túl sokat szív… meg mást is csinál”.
Vajon mi mást csinálhat még?
 163
Pont én ürítettem ki a postaládát, amikor megjött az apám özvegyétől,
Birgittől a karácsonyi levelezőlap és az ötszáz korona, amit Kisser
mindig be szokott tenni a takarékszámlára, amit Hans Kjellerup
Alapnak nevezett el. December tizenötödike volt, és korábban
hazaindultam a suliból, mert végre megjött az első menstruációm, és
fájt a hasam. Mielőtt bementem volna a házba, felmartam a leveleinket.
Egy fehér borítékon a saját nevemet vettem észre. A feladónál annyi
állt, hogy Birgit Kjellerup, Kongsvang.
Kisser dolgozott, de amikor végzett, hozott egy melegvizes
palackot és egy csésze teát, és gratulált. Nagy dolog, amikor az
embernek először megjön. Észrevette, hogy elolvastam a karácsonyi
üdvözlőlapot, ami korábban soha nem érdekelt, de most igen, mert
valamivel jobban megismertem az apámat. Segített Jimmynek. Kiállt a
bántalmazott gyerekek mellett. Büszke voltam rá. Kisser megszámolta
a pénzt, én pedig azt mondtam, hogy szeretném meglátogatni Birgitet.
– Biztosan örülni fog neki – felelte.
A következő napokban azon törtem a fejem, hogyan vegyem fel
vele a kapcsolatot. Hívjam fel? „Helló, Jenny vagyok, Hans Kjellerup
legfőbb ügyész lánya.” Nem, ilyet mégsem mondhatok neki. „Helló,
Jenny vagyok, Hans lánya.” Ez még furcsább. Nem nevezhetem
Hansnak, mert az túl bizalmaskodó, én meg alig ismerem.
Végül úgy döntöttem, levelet írok, méghozzá rövidet.
Megköszöntem a pénzt, és megkérdeztem, meglátogathatnám-e
valamikor, mondjuk februárban. Kisserrel már amúgy is megbeszéltük,
hogy Ninni tizenegyedik születésnapjára átmegyünk Aarhusba, hogy
megünnepeljük. Rajzoltam egy hóvirágot, és ráírtam, hogy boldog
karácsonyt, plusz küldtem magamról egy iskolai fotót, bár fogalmam
sem volt, mit fog szólni hozzá.
Pénteken felhívott. Nagyon örült a levelemnek, és milyen aranyos
vagyok a képen! Az apámra hasonlítok, legalábbis az arcom formája.
Beszélgettünk kicsit. Megtudtam, hogy az apám szerette a karácsonyt,
és nagyon jól síelt. Négy perc alatt több információt kaptam róla, mint
egész addigi életemben. Erősen a fülemre szorítottam a kagylót, hogy
minél tovább tartson a beszélgetés, de Birgit azt mondta, hogy majd
személyesen folytatjuk, és már várja, hogy találkozzunk. Boldog
karácsonyt kívánt, és letette.

164
Ninni és Therese Bakkelybe jöttek karácsonyozni. Korábban többször
kérdeztem Kissertől, hogy jönnek-e, és mindig nemmel válaszolt, de
egyszer csak ott álltak az előszobában a táskáikkal és a hópelyhektől
csillogó sapkájukkal. December huszonharmadika volt, és nem is
értettem, hogyan bírtak elvergődni hozzánk, mert a Bakkevej
járhatatlanná vált a hóátfúvások miatt. Teljesen be voltunk havazva.
Ninni ragyogó arccal mesélte, hogy Földműves Erik Ejbytől Bakkelyig
Therese előtt ment a hókotrójával, ő pedig beülhetett mellé. Alig
ismertem rá. Felszedett valamicskét, és megnőtt, és teljesen eltűnt az a
régi kivertkutya-aurája. Amikor félénkem rám mosolygott, láttam, hogy
fogszabályzója van.
Az első emeleten szállásoltuk el őket, ahol rajtuk kívül senki sem
lakott. Daniel hazament Írországba karácsonyozni. Kisser nem igazán
hitte, hogy visszajön, ami engem egyáltalán nem zavart. Nála
zárkózottabb és megközelíthetetlenebb vendégünk még sohasem volt.
Állítottunk karácsonyfát, már aláraktuk az ajándékokat, és Kisser
kivett egy báránygerincet a mélyhűtőből, hogy kiolvadjon. Talán mégis
szép karácsonyunk lesz? Pedig már nem igazán bíztam benne. Jimmy
és Tessa Monával ünnepeltek, én meg eddig még soha nem
karácsonyoztam nélkülük, de Tessa mindkettőjükkel együtt akart lenni,
és Mona nem érezte magát jól, így inkább otthon akart maradni.
Mehettünk volna mi hozzájuk, de ehhez sem Kissernek, sem nekem
nem volt semmi kedvem, mert Monánál mindig lehangolódtunk. Olyan
volt, mintha elveszítettem volna Tessát, és ez bántott, ő viszont nem
izgatta magát különösebben, sőt, úgy tűnt, mintha már nem is
érdekelném. Amikor elmeséltem neki, hogy megjött, csak megvonta a
vállát, hogy és akkor mi van? Nagyon megbántam, hogy nem tartottam
a számat.
Ráadásul Palle papa is inkább Cicussal ünnepelt, pedig eddig
minden karácsonyt együtt töltöttünk. Eléggé elkeseredtem. Kisser azzal
próbált vigasztalni, hogy Palle papa bolond és szerelmes, de hát ezt
eddig is tudtuk. De miért nem hozza magával Cicust Samsøre? Erre
Kisser sem tudott válaszolni, és úgy láttam, kicsit csodálkozik. Palle
papa nagyon titokzatoskodott, és még egyikünknek sem mutatta be
Cicust. De mindegy, itt van Therese és Ninni! Ninnivel leültünk a
nappaliban kalahát játszani, Therese és Kisser pedig a konyhában
ügyködtek.
Therese nem tűnt túl jókedvűnek, és arra gondoltam, biztosan
Troels miatt. Szerettem volna beszélni vele, el akartam mondani neki,
hogy tudom, hogy Troels nem balesetben halt meg, és meg akartam
kérdezni, miért volt annyira rosszul, de egyre csak halogattam, mert
olyan szomorúnak látszott.
Ninni egyszer csak azt mondta játék közben, hogy Therese azért
rosszkedvű, mert megkarcolták a kocsiját, és kapott egy gonosz levelet.
– Akkor, amikor a nagybátyád nálunk volt.
Nem hagytuk abba a játékot, és Ninni jött.
– Jimmy meglátogatott benneteket? – kérdeztem féltékenyen. –
Tessa is ott volt?
– Mi van?
– Tessa is ott volt, amikor Jimmy meglátogatott benneteket?
Ninni a fejét rázta, és diadalmasan begyűjtötte a köveimet.
– Nem, egyedül jött. De igazából csak azért jött hozzánk haza, mert
Therese megfázott.
– Megfázott?
– Igen. Nem ment be dolgozni, de Jimmy Samsøről érkezett, így
aztán hazajöhetett hozzánk, meg persze mert jó barátja Theresé-nek.
Nálunk is aludt, mert előfordul, hogy rosszul lesz a gyógyszertől –
magyarázta Ninni komolyan. – Utána karcolták meg Therese kocsiját.
Jó nagy darabon. Két nappal később aztán megjött a levél. Therese be
is vitte a rendőrségre.
A játékot Ninni nyerte meg. Kisser másodpercekkel később
kikiáltott a konyhából. Kész a tejberizs.
 165
Másnap reggelre elült a szél. A havas táj némán, fenségesen terült el
körülöttünk minden irányban. Kisser a nappaliban ült pár régi újsággal
és egy ollóval. Amikor boldog karácsonyt kívánt, a kezében lévő újság
közepén Therese fotóját vettem észre.
– Therese benne van az újságban? – kérdeztem boldogan, és Kisser
bólintott.
Interjút adott a Det Fri Aktueltnek a pedofil páciensekkel folytatott
munkájáról.
– Olyanokkal, mint az az ír pap? – kérdeztem, de Kisser a fejét
rázta.
– Therese csak olyanoknak segít, akik nem szegnek törvényt –
felelte. – Mihelyt valaki bántalmaz egy gyereket, kiírta magát a
programjából. Brendan Smyth ocsmány bűnöző volt, és Therese az
életben nem segített volna neki. – Elhallgatott, és a fotót nézte.
– Nem igazán tudom, jó ötlet volt-e interjút adni nekik – sóhajtotta.
– Miért nem?
Összehajtotta az újságot, és felállt.
– Lehozták a teljes nevét, a címe pedig benne van a
telefonkönyvben. A cikk megjelenése után zaklatták. Megrongálták az
autóját, és kapott egy mocskolódó névtelen levelet. Igazából azért
jöttek el hozzánk, mert Therese nem akart Ninnivel egyedül maradni,
karácsonykor ugyanis sokan elutaznak, és kiürül a negyed. Ninninek
semmi szüksége nincs újabb rossz élményekre. De nem tudom, segít-e,
ha pár napot nem otthon töltenek. Talán jobb lett volna kihagyni ezt az
interjút. – Megint sóhajtott egyet.
– Elolvashatom? – kérdeztem. Kisser habozott, aztán felém
nyújtotta az újságot és az ollót:
– Utána vágd ki! Addig csinálok reggelit.
A cikk nagyon tanulságosnak bizonyult.
Kiderült belőle, hogy Therese pedofilokkal dolgozik, és éles
különbséget tesz azok között a pedofilok között, akik engednek a
hajlamaiknak, és azok között, akikben megvan a hajlam, de nem
akarnak gyerekeket bántalmazni, és ezért szakértőhöz fordulnak, aki
terápiával és gyógyszeres kezeléssel segít nekik. A legtöbb pedofil
szerencsére a második csoportba tartozik. Őket Therese erkölcsös
pedofiloknak nevezi. Mindig abból indul ki, hogy a pedofilok nem
maguk választják meg, hogy ki vagy mi váltja ki náluk a szexuális
izgalmat, ezért nem az ő hibájuk, hogy ilyenek. Akkor válnak bűnössé,
ha a hajlamaikat cselekedetekre váltják. Mielőtt ez megtörténik, nem
szabad őket elítélni, mint ahogy azokat sem ítéljük el, akik arra
gondolnak, hogy ellopnak valamit. Csak ha valóban ellopják. Csak a
cselekedet bűn, a gondolat vagy az érzés nem. Amennyiben egy pedofil
professzionális segítséget kap, megtanulhatja kezelni a hajlamát és
uralni a viselkedését, ha viszont a társadalom kitaszítja, izolálja és
elítéli, akkor megnő annak a kockázata, hogy pedofil közösségekben
keres elfogadást és elismerést, ez pedig növelni fogja a gyerekkel
szemben elkövetett szexuális visszaélések számát.
– Ezért össztársadalmi érdek, hogy az erkölcsös pedofilok
megértést és segítséget kapjanak, és így ne váljanak szexuális bűnözővé
– jelentette ki Therese.
A konyha felől pirított kenyér illatát éreztem, és meghallottam,
hogy Ninni és Therese lefelé jönnek a lépcsőn. Kivágtam az interjút, és
csatlakoztam hozzájuk. Kisser éppen tojást ütött egy serpenyőbe.
Betettem az ollót az egyik fiókba.
– Hová tegyem? – emeltem fel a kivágott cikket. Ekkor felvisított a
teafőző a tűzhelyen.
– Hát ezt meg minek kivágni? – csóválta a fejét Therese. – Nem
nézek ki túl jól a képen.
– Híres lettél – ugratta Kisser, majd felém fordult. – Vidd ki a
stúdióba! Az irattartó ott lesz valahol. Van benne több cikk, amiket
még nem tettem bugyiba. Tedd csak rájuk, majd később elrendezem
őket.
Kimentem a stúdióba, ahol személytelen tisztaság uralkodott, mert
Kisser csak újév után várt megint vendéget. Az irattartó az acélasztalon
feküdt. Örültem, hogy én vághattam ki a cikket, és annak is, hogy most
én tehetem be az irattartóba. Kinyitottam, és tényleg találtam benne egy
csomó nem bebugyizott írást. Beletettem az interjút, és már csuktam
volna vissza, amikor egy másik cikkben egy fotón felismertem egy
férfit. Az a magas, szőke pasas volt, akihez beugrottunk Røddingbe
Hamburg felé menet. Akinek Palle papa leszállított valamit a csíkos
hűtőtáskában. Tudtam, hogy nem tévedek, mert a nyakára tetovált
németjuhászra is emlékeztem. Felemeltem a papírt.
„Elengedték a Dögök elnökét. Nincs rá bizonyíték, hogy köze
lenne az Annie-gyilkos kivégzéséhez”, olvastam.
A szemem gyorsan mozgott, tudtam, hogy Kisser figyeli, milyen
sokáig maradok kint.
„A. T. Emborgot kiengedték az előzetes letartóztatásból, amelyet
Benno Vester Nielsen kivégzésével kapcsolatban rendeltek el. Vester
Nielsent, aki 1982-ben megölte Emborg tízéves húgát, Annié
Emborgot, idén októberben gyilkolták meg a glostrupi kórházban, ahol
ambuláns kezelésben részesült tüdőrák miatt. Az ismeretlen tettes
kijátszotta a sértett őreit, és közvetlen közelről fejbe lőtte. A sajtó
nemrég arról értesült, hogy Vester Nielsen szívét kivágták a
mellkasából, és a szervet a rendőrség minden erőfeszítése ellenére sem
találták meg. A. T. Emborg nyolc hetet ült előzetes letartóztatásban, de
tegnap bizonyítékok hiányában elengedték.
– Semmi közöm a húgom gyilkosának a kivégzéséhez – nyilatkozta
Emborg –, ugyanúgy, ahogy a korábbi gyilkossági kísérletekhez sincs,
de nem titok, hogy tizenöt éves korom óta gyűlölöm, és hálás vagyok
annak, aki megszabadította a világot ettől a mocsoktól.”
Úgy engedtem el a cikket, mintha égette volna a kezemet, és
becsaptam az irattartót. Felfordult a gyomrom. Kisser szólt a
konyhából, hogy segítsek teríteni.
– Ilyen sokáig tart rátenni egy cikket a többire? – tette hozzá.
Remegő kézzel vettem elő a tányérokat. Szerencsére Kisser
bekapcsolta a rádiót, és egy karácsonyi dalt dúdolt. Csak Ninni nézett
kutatóan.
Aarhustól Røddingig egész úton a csíkos hűtőtáska mellett ültem,
és most már azt is tudtam, mi volt benne. Benno Vester Nielsen szíve.

166
Karácsony másnapján Ninni segített megszabadulni a döglött
patkányoktól, amiket még mindig nem vittem el végső nyughelyükre.
Gumicsizmát és kerti kesztyűt húztunk, Kisser pedig megcsinálta a
talicska kerekét. Biztosítottam Ninnit, hogy a patkányok tuti döglöttek,
ráadásul már kőkeményre fagytak, mert meg volt győződve róla, hogy
pislognak.
– Dehogy pislognak – nevettem ki, de mihelyt kimondtam, úgy
láttam, hogy mégis igaza van, és elhajítottam a patkányt, amit a
farkánál fogva tartottam, mire Ninni röhögött ki engem. Nem volt
könnyű átvágni a földeken. Az időjárás teljesen lenyűgözött. A magas
ég kéken borult fölénk, szellő sem rezdült. Ninninek meggyűlt a baja a
talicskával, de nem akarta, hogy segítsek. Be nem állt a szája, bár
minden lépésért meg kellett küzdenie. Lett egy új barátja. Tobiasnak
hívják. Egykorúak, és mindketten Donkey Kongot kaptak karácsonyra,
és már alig várja, hogy hazamenjenek, és együtt játszhassanak.
Szilveszterezni is együtt fognak. Therese megígérte, hogy ad neki pénzt
egy csomag petárdára, de csak ha hajlandó védőszemüveget venni, és
hát persze hogy hajlandó. Félti a szemét. Kunót egyszer sem említette,
így aztán én sem.
– Eljössz a szülinapomra? – kérdezte, amikor visszaindultunk
Bakkely felé az üres talicskával, és természetesen igennel feleltem.

167
Kidurrant a bicajom kereke, és Kisser nem akarta megcsinálni. Rá van
írva a szerszámos dobozra, hogyan kell, szóval egyedül is menni fog,
jelentette ki. Nagyon berágtam, mert ha ez az egyik kiszolgáltatott
fiatallal történt volna, akkor szó nélkül ugrott volna. Amikor bement a
szobájába, hogy felhívja Theresét, lenyúltam a TP-gépet, amit Palle
papától kapott. Az egyik fiók mélyén feküdt a stúdiójában, és a napnál
is világosabb volt, hogy úgysem fogja használni, mert nem jön be neki.
Betekertem egy konyharuhába, és betettem az iskolatáskámba.
Dühösen eltekertem a buszmegállóba a lapos kerekű bringámmal, és
megkértem a sofőrt, hogy segítsen betenni a csomagtartóba. Suli után
beugrottam Dennishez Niller műhelyébe, hogy odaadjam neki a TP-
gépet, és megkérjem, hogy foltozza be a kerekemet. Éppen egy kocsit
szerelt, és teljesen lesokkolt, mennyire lefogyott.
– Helló, Jenny! – üdvözölt, és megtörölte a kezét egy rongyban.
 – Történt valami? – néztem kutatóan az arcába.
Vállat vont.
– Hogy történt-e valami? – ismételte meg. – Ja, akár így is
mondhatjuk. Hagytam, hogy az a gyökér Kuno meglógjon. Az
Onsbjergben történtek után szemmel tartottam, mert tudtam, hogy
valami bűzlik. Annyira tudtam! De meglógott, és megúszta a büntetést,
és olyan, mintha ő nyert volna, érted? Csak erre bírok gondolni. Nem
eszem, és nem alszom… – Elfordult, és rágyújtott.
– Hoztam neked valamit – vettem ki a konyharuhába csomagolt
gépet a hátizsákomból.
Az ajkai közé szorította a cigarettát, úgy nézte meg, mit kapott.
– Addig maradhat nálad, ameddig csak akarod.
Megköszönte, és letette az asztalra.
– Nem örülsz? – kérdeztem megzavarodva.
– De – felelte. – Köszönöm.
Szinte megbántam, hogy eljöttem hozzá, és behúztam a hátizsákom
cipzárját.
– Amúgy mit csináltok az öccsével? – támadt rám hirtelen. – Full
beteg az egész. Mégiscsak az öccse! Azt hiszed, hogy az alma messze
esik a fájától?
– Ninni nem tehet arról, amiket Kuno csinált – válaszoltam. –
Kisgyerek.
– Ninni – sziszegte Dennis. – Hát tényleg kicsi, az biztos. Undorító
kis tolvaj.
– Ezt nem hiszem.
– Higgy, amit akarsz! Rajtakaptam egyszer otthon a nappaliban.
Könyékig turkált Mona táskájában. Jól el is láttam a baját.
– Ninni nem tolvaj – háborodtam fel. Dennis megint vállat vont.
– Jó, akkor nem az.
A legszívesebben azonnal sarkon fordultam volna, de megvártam,
hogy Dennis megcsinálja a bicajomat. Tajtékoztam a dühtől.
 168
Februárban Kisser kölcsönvette Mona kocsiját, és Jimmyvel Aarhusba
mentünk, sőt, az utolsó pillanatban Tessa is csatlakozott. Kisser és én
Ninni tizenegyedik születésnapjára voltunk hivatalosak, Jimmynek
pedig munkája akadt Palle papa stúdiójában. Egy öreg matróznak kell
feljavítani egy megunt tetkóját. Egyszerű minta, nem lesz vele gond,
még úgy sem, hogy Jimmy eléggé kijött a gyakorlatból, de ha nem
sikerül tökéletesen, az sem baj. Akkor nem kér érte pénzt, és a matróz
elégedetten távozik. Jimmy már alig várta, hogy megint tetoválhasson.
Én is jó hangulatban voltam. A buli csak másnap lesz, szóval Tessa és
én talán el tudunk menni Palle papával fagyizni vagy a fürdőbe. Vagy
moziba, vagy múzeumba. Volt egy csomó ötletem, de már a kompon
kiderült, hogy Tessával nem lesz könnyű. Jimmy vett egy sört, mire
Kisser rosszallóan csóválta a fejét. Még három óra sincs. Nem azt
mondta, hogy már nem iszik? Tessa állandóan lenyúlta az apja sörét, és
Kisser a végén nagyon berágott. Tessa felállt, kiment a fedélzetre, és az
út végéig vissza sem jött hozzánk, inkább kint dohányzott. Kisser és
Jimmy jól összevesztek.
– Még tizenöt éves sincs – háborgott Kisser. – Nem szabadna
fényes nappal az apjával söröznie.
– Ja, nem, igazad van – felelte Jimmy. Ezt ő is tudja.
– Ugye nem füveztek együtt? – kérdezte Kisser, és közelebb hajolt
hozzá.
– Nem, dehogy!
Jimmy magával hozta a lemezei egy részét egy táskában, és most
elővett párat. A borítójukat nézegette, és nem figyelt Kisser
dörgedelmeire.
Némán gurultunk le a kompról, és Hovtól Aarhusig nyomott
hangulatban utaztunk. Jimmy olyan benyomást keltett, mintha egy
sörnél jóval többet ivott volna, és bizonytalan kézzel cserélgette a
kazettákat a magnóban, míg Kisser rá nem förmedt, hogy döntse már
el, mit akar hallgatni. Végül David Bowie Diamond Dogs című albuma
lett a nyertes. Jimmy feltekerte a hangerőt, és megigazította a táskáját,
hogy elférjen tőle a lába. Kisser megpróbálta túlkiabálni a zenét. Miért
hozta el a lemezeket? Mert nem tud aludni Bowie és Dylan nélkül,
felelte Jimmy, úgy meg főleg nem, hogy a tetoválószéken kell
osztoznia Palle papával, mert a fenti ágyat Tessa foglalja el. Énekelni
kezdett a kazettával, én pedig még mindig csak annyit értettem a
szövegből, hogy valamilyen katasztrófa közeleg. Amikor nem sokkal
később a kapaszkodót szorongatva elaludt, Kisser kikapcsolta a
magnót.
Tessa hozzám egy szót sem szólt, de Kissertől vagy tízszer
megkérdezte, megállhatunk-e dohányozni. Kisser minden alkalommal
azt felelte, hogy mindjárt ott vagyunk, de aztán elveszítette a türelmét,
és rászólt Tessára, hogy fogja be. Úgy vezette le az ingerültségét, hogy
jól beletaposott a gázba. Tessa olyan halkan álszentezte le, hogy csak
én hallottam meg.
Palle papa stúdiója előtt Kisser vadul lefékezett, és hátrakiáltott
Tessának:
– Kifelé!
– Már indulok is – szemtelenkedett Tessa, és búcsú nélkül bevágta
maga mögött az ajtót. Jimmy felriadt, és kábán pislogott.
– Mi a franc van? – kérdezte.
– Kifelé! – ismételte meg Kisser.
Igazából be akartam ugrani Palle papához, de Kisser közölte, hogy
akkor busszal kell mennem Thereséhez, mert nem fog megvárni, így
inkább nem szálltam ki. Majd holnap visszajövök hozzá, döntöttem el.
Az egyik kereszteződésben pirosra váltott a lámpa. Megálltunk, és
Kisser hirtelen ökölbe szorított kézzel ráütött a kormányra, és elbődült,
amilyen hangosan csak bírt. Teljesen ledöbbentem. Amikor zöld lett,
tovább hajtottunk.
– Sajnálom, kicsim – sóhajtotta Kisser, miután lehiggadt. – Csak
nem tudom, mit kezdjek Jimmyvel és Tessával.

169
Szombaton meglátogattam Birgitet, az apám özvegyét. A magyarázatát
követve a Rosenvang iskolánál szálltam le, és visszasétáltam pár lépést
az élelmiszerbolt felé. Amikor megtaláltam a házat, némán álltam
előtte. Két emeletet húztak egymásra, a téglafalakat sárgára festették, az
épület mellett kocsibeállót alakítottak ki, és úgy tűnt, hogy a kert a ház
mögött is folytatódik. Itt lakott Hans Kjellerup legfőbb ügyész. Az
édesapám. Furcsa érzés töltött el. Nem emlékeztem rá, hogy valaha
jártam volna itt, a látvány mégis ismerős benyomást keltett. A
postaládán a „Kjellerup” név állt. A torkomban dobogó szívvel mentem
fel a lépcsőn.
Birgit azonnal ajtót nyitott, mintha a kilincsre tett kézzel várt volna.
Nagyon nem hasonlított Kisserre. Idősebbnek látszott és
rendezettebbnek, a karcsú lábán elegáns nadrág feszült, a haját bubira
vágatta. Kezet nyújtott, de meggondolta magát, és esetlenül megölelt. A
nappaliban a dohányzóasztalon házi zsemle várt, mellett egy puffon
egy fényképalbum és füzetek. Birgit megtörölte a szemét, majd a
zsebkendőt a pulóvere ujjába dugta.
– Olyan megható, hogy itt vagy – szabadkozott, majd egy komódra
mutatott, amin bekeretezett fotók álltak, köztük az, amit karácsony előtt
küldtem neki. Egy másikon egy férfi ült, az ölében egy kislánnyal. – Ez
itt édesapád és te. Két és fél éves voltál.
Felvettem a fotót. Az egész olyan hihetetlennek tűnt. Hans
Kjellerup legfőbb ügyész és én teli szájjal vigyorogtunk a kamerába.
Most már tényleg nem kellene Hans Kjellerup legfőbb ügyészként
gondolnom rá, csak mert Kisser mindig így emlegeti. Az apám volt, és
nagyon szimpatikus. A hóvirágom is a komódon foglalt helyet. Birgit
bekereteztette, és üveget is tetetett rá, amit azért túlzásnak tartottam.
Még csak nem is a legjobban sikerült rajzom.
– Hallottam, hogy nagyon ügyesen rajzolsz – közölte, és mielőtt
megkérdezhettem volna, hogy kitől hallotta, felém tolta a zsemléket,
hogy vegyek belőlük.
Végigbeszélgettük a délelőttöt. Sokat mesélt az apámról. Nagyon
elkötelezett volt a munkája iránt, túlságosan is. Végül ez ölte meg.
Óvatosan megkérdezte, tudom-e, hogyan ismerkedett meg Kisserrel.
Tudom, hogy az apám képviselte Jimmy ügyét? Bólintottam.
– Amikor édesapád dolgozott, az minden idejét kitöltötte. Nemcsak
a nappalait, hanem az éjszakáit is.
A halála éjszakáján Aalborgba ment, pedig havazott. Egy naplót
akart elhozni, amit egy azóta meghalt tanár írt, aki a hetvenes években a
Skorpeskolenben dolgozott. A tanár húga találta meg a bátyja
hagyatékában, és ő hívta fel az apámat. Olvasott róla az újságban. A
napló alapján az apám valószínűleg újra tudta volna nyittatni az ügyet,
és jó esélye lett volna, hogy megnyerje.
– Nem lehetett visszatartani – mesélte Birgit. – Az időjárás ellenére
elment Aalborgba, és hazafelé baleset érte. Ilyen ember volt. Mindig
elmerészkedett a legvégsőkig, és aztán még egy kicsit tovább. Ebben rá
ütöttél, nem?
Ekkor a pillantása a komódon lévő hóvirág felé vándorolt, és én
szintén odanéztem. Nem cicomáztam túl a rajzot. Kékeszöld levelek és
egy csepp formájú virág. Semmiség az egész. Egyre erősödött bennem
az érzés, hogy többet tud rólam, mint amennyit bevall. Tuti nem egy
gagyi kis rajzból vont le ilyen messzemenő következtetéseket.
Átlapoztuk a füzeteket. Kisserhez hasonlóan lelkes újságcikk-
kivagdosónak bizonyult. A szövegek az apám ügyeiről szóltak. A
rengeteg perről, amit megnyert, és arról a kevésről, amit elveszített.
– Édesapád azokért harcolt, akiknek nincs hangjuk. Akiket a
társadalom semmibe sem vesz. A gyerekekért, a gyengékért, azokért,
akiket félrevezettek és bántalmaztak. – Birgit szavaiból büszkeség
csendült ki.
Amikor kinyitottuk a fényképalbumot, kíváncsian néztem az apám
fiatalkori képeit, hogy milyen volt az esküvőjén, Mallorcán menő
napszemüvegben, egy kabrió mellett, ami egy barátjáé volt. Jimmyről
is készült pár kép, és nem bírtam visszafojtani a nevetést, annyira
hasonlított önmagára. A haja, a szakálla, a tetkói és a homlokára kötött
piros kendő sem változott. Rólam is akadtak képek, sőt az egyiken
Kisser is ott volt. A névadómon csinálták, Hans a karjában tartott, az
egyik oldalán Kisser állt, a másikon Birgit.
– Nagyon féltékeny voltam édesanyádra – vallotta be Birgit enyhe
mosollyal. – Fiatalabb volt nálam, és gyönyörű, és megajándékozta
Hanst egy gyerekkel, miután mi annyi évig próbálkoztunk hiába. Az
orvosok szerint édesapád miatt nem jött össze, így aztán amikor
édesanyád felhívta azzal, hogy terhes, először nem hitt neki. De úgy
látszik, nem vele volt baj, hanem velem. Utána két napig abban a
székben ülve bámulta az élelmiszerboltot, én pedig fent zokogtam a
hálószobában. Amikor megszülettél, nagyon boldog volt, Jenny. Az
első naptól kezdve imádott, és annyira sajnálom, hogy nem ismerheted.
 Megint megtörölte a szemét, és én is majdnem elsírtam magam.
Szinte láttam magam előtt, ahogy az apám az ablaknál ül, és kifelé
mered.

170
Birgit megmutatta a kertet, bár februárban az ápolt, üres
virágágyásokon kívül nem sok látnivaló akadt. Mondtam neki, hogy
Kisser sokat mesélt a kertről.
– Vissza kell jönnöd majd nyáron – felelte. – A kertem tényleg
speciális. Az egyik barátom szerzett nekem dugványokat Ingrid
királyné gråsteni kertjéből. Csodálatos muskátlijaim vannak. Tudom,
hogy szereted a virágokat.
– Honnan tudsz rólam ennyi mindent?
– Szerinted sokat tudok rólad?
– Igen – bólintottam. – Tudod, hogy jól rajzolok, és ezt biztosan
nem a hóvirágom alapján állapítottad meg. Azt is tudod, hogy ha
valamibe belekezdek, akkor semmi sem állíthat meg, és azt is, hogy
szeretem a virágokat. Szóval vannak rólam információid… Nem
mintha ez baj lenne – tettem hozzá gyorsan.
– Jimmy szokott mesélni rólad – válaszolta. – Amikor Therese
kezeli a pszichiátrián, itt alszik a vendégszobában. A depot injekciója
után mindig rosszul van, ezért egy vagy két éjszakát itt tölt, én meg
elkényeztetem. Nagyon szeretem, amikor meglátogat. Olyankor sokat
mesél rólad és Tessáról. De igazából már régen nem találkoztunk, és
hiányzik.
– Mi az a depot injekció?
– Így szokta nevezni – felelte Birgit, és úgy tűnt, ezen még soha
nem gondolkodott el. – Talán azért hívják így, mert csak akkor kapja,
amikor eljön Thereséhez. Párszor gond volt, amikor még mindennap
gyógyszert szedett, és az édesapja autójában lakott. Elfelejtette bevenni,
és nem íratta fel időben, és ha nem szedi rendesen, megbetegszik.
Szóval ezért álltak át az új rendszerre, és most csak azt kell észben
tartania, mikor kell jönnie, és akkor megkapja az injekciót is. Talán
egyszer ment ki a fejéből, és akkor Therese addig járta utána az
országot, amíg meg nem találta – kuncogott Birgit csendesen. – Hálás
vagyok a sorsnak a gyógyszerért és Thereséért. Egyébként szeretnél
egy csésze teát? Elfelejtettem megkérdezni, mert én kávét iszom.
Bólintottam, és Birgit bement a házba. Követtem, és közben zúgtak
a fejemben a gondolatok.
A nappaliban mutatott még egy fotót, ami az egyik fiókban volt
legfelül, mintha előkészítette volna, hogy megnézhessem. Alig hittem a
szememnek. Jimmy egy sámlin ült egy fürdőszobában, a vállára
törölközőt terítettek. Zavartan nézte magát a tükörben. A haját tüsire
nyírták, és a szakálla is eltűnt. Mögötte egy fiatalabb, nevető Birgit állt
ollóval az egyik, fényképezőgéppel a másik kezében. Kiderült, hogy
Jimmy is örökölte Jutta mama gödröcskéit. Szakáll és haj nélkül ez
egyértelműen látszott. Eddig azért nem jöttem rá, mert még soha nem
láttam csupasz arccal. Azt is észrevettem, mennyire hasonlítok rá. Nem
a hajam meg az arcom formája, hanem minden más. Odatettem a fiatal
Jimmyt az iskolai fotóm mellé, és a letagadhatatlan hasonlóság láttán
Birgit is és én is felnevettünk.
– Akkoriban sokat volt nálunk. Igazából a nagyapádnál lakott a
Mejlgadéban, de amikor rosszul volt, akkor nem maradhatott ott. A
nagyapád nagyon jó ember, nem erről van szó, hanem arról, hogy
Jimmynek nem tett jót az ottani nagy nyüzsgés és az, hogy rengeteg
alkoholt fogyasztottak. Az édesapádnak egyébként is rettenetes
lelkiismeret-furdalása volt amiatt, hogy elveszítette a pert a
Skorpeskolennel szemben, szóval az volt a legkevesebb, hogy
befogadtuk Jimmyt. Először a világért ki nem lépett volna a szobája
ajtaján, és állandóan zenét hallgatott, de aztán megnyírtam, ami remek
ötletnek bizonyult. Kimerészkedett az utcára, és nem ismerte fel senki.
Eljárt bevásárolni, aztán később már messzebbre is. Lesétált a
tengerhez, és elvitte az erdőbe Mollyt, a kutyánkat. A világ legdrágább,
legaranyosabb, legsegítőkészebb fiatalembere volt. Nagyon szerettük,
és ez részemről semmit sem változott, bár már nem találkozom vele
olyan gyakran.
– És te meg én miért nem találkoztunk ilyen sokáig? Nem tudtál
volna meglátogatni? Vagy én nem tudtalak volna meglátogatni téged?
– Hans halála után megpróbáltam kapcsolatban maradni veled, de
nem jártam sikerrel. Bármikor meglátogathattál itthon, és én is
mehettem Samsøre. Elvihettelek a vidámparkba, sőt még nyaralni is, de
édesanyád ragaszkodott hozzá, hogy ő is mindig ott lehessen. Párszor
belementem, mert azt gondoltam, hogy ha látja, milyen jól kijövünk
egymással, és mennyire biztonságban vagy velem, akkor megenyhül, és
nem akar állandóan ellenőrizni. De nem így történt, nekem pedig
nehezemre esett találkoznom vele. Érted? Nagyon féltékeny voltam rá,
és miután megözvegyültem, ez csak erősödött, mert az övé volt az, amit
Hans egyedüliként hátrahagyott a halála után keletkezett űrben.
Természetesen rád gondolok. Veled mindig szerettem együtt lenni, de
édesanyádhoz nem volt semmi kedvem. Ez most már ostobaságnak
tűnik, hiszen egyedül is meg tudsz látogatni, de amikor kicsi voltál, ez
nyilván nem így volt. Remélem, hogy jössz majd máskor is. – Birgit
szeretetteljes pillantást vetett rám. – De nem születésnapra készültél? –
kérdezte.
Hogy elszaladt az idő! Már késő délutánra járt. Ezek szerint ma
sem tudok beugorni Palle papához. Birgit felajánlotta, hogy levisz a
Strandvejenre, ahonnan a busz egyenesen Risskovba megy. Therese
számát tárcsáztam, és szóltam Kissernek, hogy már úton vagyok. Birgit
közben kifelé bámult az egyre sűrűsödő szürkületbe.
A buszmegállónál leparkolt, és megfogta a kezemet.
– Nagyon remélem, hogy még találkozunk – szólalt meg.
– Én is – feleltem, és komolyan is gondoltam.
Amikor elindult a busz, sokáig integetett utánam.

171
A gondolataimba merülve ültem a busz hátuljában, amikor egyszer
csak megpillantottam Palle papát. Pont megálltunk a Klostertorvon, egy
csomóan szálltak le és fel, én pedig véletlenül kinéztem az ablakon, és
ott sétált egy idősebb nővel kart karba fonva. Úgy simultak egymáshoz,
mint a seprővirág levelei. Hirtelen ötlettől vezérelve leugrottam a
buszról, de mihelyt becsukódott mögöttem az ajtó, már meg is bántam.
Kisser vár Theresénél, és Palle papa nyilván Cicussal sétálgat, mert hát
ki más bújna így hozzá? Amikor Kisser megkérdezte, hogy mi is
megismerkedhetünk-e vele, azt felelte, hogy előbb-utóbb biztosan.
Semmi jogom csak úgy rájuk rontani, ha még nem akar bemutatni neki.
 Mégis utánuk vetettem magam, és gyorsan utol is értem őket. Cicus
kalapja és kabátja ugyanabból az anyagból készült, és a kopogó sarkú
csizmája nem tűnt túl kényelmesnek. Apró, nőies lépésekkel haladt
előre. Palle papa az Elbsegler sapkáját viselte, fekete farmert és zakót.
Biztosan fázott a februári hidegben. Óvatosan és lovagiasan segített
Cicusnak, amikor járdaszegélyhez értek, vagy szembejött velük valaki.
Cicus mondott valamit, mire Palle papa rekedten felnevetett, és akkor
már egyértelműen láttam, hogy halálosan szerelmes. Bementek a
guldsmedgadei cukrászdába, ahonnan a Sarah Bernhardt-sütiket szokta
hozni, és tartotta Cicusnak az ajtót. Én kint maradtam az utcán, és
néztem, hogy leülnek egy ablak melletti asztalhoz. Kétségek gyötörtek.
Miért nem találkozhatunk Cicussal? Hiszen mindenki örül Palle papa
boldogságának. Cicust tárt karokkal várnánk. Jót tesz Palle papának.
Megnevetteti. Kitakarította a stúdióját. Mi lehet a baj?
Fogtam magam, benyitottam a cukrászdába, és odaléptem az
asztalukhoz. Az asztal felett fogták egymás kezét, csoda, hogy elfértek
a Sarah Bernhardt-sütiktől, a kávéscsészéktől, a tejszíntől és a
cukortartótól. Palle papa levette a zakóját, és a széke támlájára terítette,
és valahogyan szorított helyet a sapkájának az asztalon. Az inge
szétnyílt, kilátszott alóla az Afrodité szegfű és a Herzblatt név. Miért
nem gombolja be? Cicus nyilván nem örül, hogy egy olyan tetoválással
kell szembesülnie, amit Palle papa az élete szerelmének a tiszteletére
varratott magára.
– Szia, papa! – szólaltam meg. – Véletlenül megláttalak az ablakon
keresztül.
Palle papa zavartan ölelt magához.
– Jenny, hát te meg itt vagy?
– Igen. Véletlenül megláttalak az ablakon keresztül – ismételtem
meg –, és gondoltam, beköszönök. – Ezzel Cicus felé fordultam, és a
kezemet nyújtottam felé. – Jó napot! Jenny vagyok.
Cicus nagyon szép volt. Ráncos és finom és szép. A száját
kirúzsozta, a puha haját a füle mögé tűrte. Boldogan mosolygott rám.
Megszorította a kezemet.
– Jenny… – A nevem úgy hangzott a szájából, mintha egy életen át
várt volna arra, hogy végre találkozzon velem. – És ist mir eine große
Freude.
 A német mondat hallatán megtántorodtam. Mint amikor egy
dominó felborul, és az összes többi is követi.
Cicus szeme kék.
Az arcán gödröcskék vannak.
Mint Jimmynek a fotón.
Mint nekem.
Mint Jutta mamának.
A nő, aki az előbb Palle papához bújva lépdelt, aztán a Sarah
Bernhardt-sütik mellett az ujjaiba fonta az ujjait, valóban egy életen át
várt arra, hogy végre találkozzon velem. Mert ez a nő Jutta mama.

172
Jutta mama 1977-ben meghalt, de csak Kisser számára. Mert amúgy
egyáltalán nem halt meg. Csorogtak az arcomon a könnyek. A mai nap
folyamán annyira közel kerültem az apámhoz, hogy szinte meg tudtam
érinteni, és most lett egy nagyanyám is. Leültem, Jutta mama a karomat
simogatta, és szó nélkül, boldogan meredt rám. A könnyeim
nyugtalanították Palle papát. Szalvétát nyomott a kezembe, a cukrászda
telefonjáról felhívta Theresét, hogy szóljon Kissernek, hogy késni
fogok, tejszínhabos kakaót rendelt, és a kezét tördelte.
– Miért sírsz, diócska? – ismételgette. – Ne sírj!
– Hadd sírjon, Pallécska – felelte Jutta mama németül. – Hadd
sírjon egy kicsit. Néha jót tesz.
Így aztán tovább sírtam. Palle papa a teáskanalával piszkálta a
sütijén lévő csokikrémet, Jutta mama pedig gyengéden cirógatott.

173
Kisser kijött elém a buszmegállóhoz, és együtt sétáltunk haza
Thereséhez. Ninni már nagyon vár, mesélte. Nem tudtam volna sietni
kicsit? Megvontam a vállam.
 A ház előtt egy rendőrautó állt. Azután rendelték oda, miután
megjelent az újságban a Theresével készített interjú, miután
végigkarcolták a kocsiját, miután megkapta azt az ocsmány levelet,
miután ráköptek a belvárosban, és pedósimogatónak nevezték a
szupermarketben. Kisser odabiccentett a rendőrnek, mielőtt beléptünk
volna a házba. Az előszobában levettük a cipőnket, és megkérdezte,
hogy valami baj van-e. Nemet intettem.
– Vicces, hogy csak úgy összefutottál Palle papával – jegyezte
meg, de nem válaszoltam, és amikor megkérdezte, milyen volt
Birgitnél, kurtán annyit feleltem, hogy jó.
Kiment a konyhába Thereséhez, és kinyitottak egy üveg bort. Le
mertem volna fogadni, hogy mond neki rólam valamit. Hogy valami
miatt bemorciztam. Tuti tombolnak a hormonjaim. Ilyenek ezek a
kamaszok. Ha tudná, hogy soha többé nem állok szóba vele! Hazudott a
nagymamámról.
Bementem a nappaliba Ninnihez. Báránygerincet kért, így azt fog
kapni. Kisser segített Theresének elkészíteni, hogy olyan legyen,
ahogyan ő szokta csinálni, mert Ninni teljesen odavolt érte. Már régen
betették a sütőbe, hogy legyen ideje jól átsülni. Isteni illatok terjengtek.
Ninni az új Hot Wheels pályáját bütykölte. Ha a darabjai nem
illeszkednek pontosan egymáshoz, akkor nem tudnak rendesen menni
rajta az autók. Először duzzogott, hogy ilyen későn értem haza, de egy
másodperc alatt megenyhült. Megkérdezte, van-e kedvem versenyezni,
és kiröhögött, mert túl gyorsan hajtottam a kanyarokban, így a kocsim
állandóan letért a pályáról, és a nappali különböző pontjairól kellett
összeszednem.
Kapott egy Mastermindot is, és pár perc után inkább azzal akart
játszani. Nekem kopogott a szemem az éhségtől, és igazából semmi
kedvem sem volt tovább játszani, de addig nyavalygott, hogy szülinapja
van, hogy végül beadtam a derekamat. Ki kellett találnom a színkódját.
Nem kapkodtam el, Ninni pedig izgatottan ficánkolt a szőnyegen, és
többször elismételte, hogy ha nem járok sikerrel, akkor ő nyer.
– Loptál valamikor pénzt Tessa anyukájától?
A kérdés szokás szerint csak úgy kicsúszott a számon.
Senkit nem ismerek, aki olyan gyorsan tudna elszontyolodni, mint
Ninni. Mozdulatlanná merevedett, és tűlevél vékonyságúra húzta össze
a szemét.
 – Ezt meg miért kérdezed?
– Dennis azt mondta, hogy undorító kis tolvaj vagy, és rajtakapott,
hogy Mona táskájából lopsz.
Hirtelen felugrott, és kirohant a nappaliból. A tábla felborult, a
színes bábuk szanaszét ugrottak. Rájöttem, hogy túl kemény voltam
vele. Rázúdítottam a Kisser iránti haragomat, ráadásul a születésnapján.
Felálltam, hogy utánamenjek, de az ajtóban Kisserrel találtam magam
szemben.
– Mi történt, hogy Ninni úgy felrohant? Összevesztetek? –
kérdezte.
– Törődj a magad dolgával! – förmedtem rá.
– Hé, Jenny! Beszélj velem normálisan!
Elléptem mellette, és felfelé indultam a lépcsőn. A harmadik fokon
megfordultam, és tettetett mézesmázossággal duruzsoltam:
– Ne haragudj, anya! Lennél oly kedves, és törődnél a magad
dolgával?
Remegtem a dühtől, és láttam, hogy Kisser nyakán megjelenik egy
vörös folt, ami akkor szokott, amikor nagyon berág valami miatt, de
azért uralkodik magán. A legszívesebben azt vágtam volna oda neki,
amit 1977-ben mondott Jutta mamának, amikor rájött, hogy eltitkolta
előlük, hogy Palle papa megpróbált kapcsolatba lépni velük:
– Halott vagy a számomra, és soha többé nem állok szóba veled.
Ehelyett azonban inkább hátat fordítottam neki, és felmasíroztam a
lépcsőn. Ninni a szobájában kuporgott. Therese a ház legszebb
helyiségébe költöztette. Az ágya felett horgászzsinóron bolygók és
csillagok lógtak, a polcok roskadoztak a játékoktól és könyvektől, és
reggelente puha szőnyeg várta, hogy megcirógathassa a talpát, amikor
felkel. A ferde tető alatt kis, résnyire nyitott ajtót vettem észre a falban,
és azonnal tudtam, hogy Ninni a mögötte lévő apró kuckóba vonult
vissza. Leültem előtte a padlóra.
– Ne haragudj, Ninni – leheltem be a résen. – Nem úgy gondoltam.
Szipogás hallatszott.
– Dennis mondta – folytattam –, de természetesen inkább neked
hiszek, mint neki, és amúgy meg is védtelek, hogy nem vagy undorító
kis tolvaj. Elnézést. Nem jössz ki? Szülinapod van, és nemsokára
vacsizunk.
Megint megszívta az orrát.
 – Pedig igaz – szólalt meg halkan. – Vettem ki pénzt Mona
táskájából. De csak azért, mert nagyon éhes voltam.
– Oké – feleltem gyengéden. – Szóval kaját akartál venni?
– Igen. Egész nap nem ettem, és otthon csak sör volt a hűtőben.
Igazából hozzátok akartam menni, de már késő volt, és amikor
Monáékhoz értem, inkább oda osontam be. Kivettem valamit a hűtőből,
de aztán észrevettem a táskáját a nappaliban az asztalon, és találtam
benne egy vastag borítékban egy csomó százast, és kivettem egyet.
Mindig annyi pénzt tart otthon, és még soha nem loptam tőle semmit,
pedig többször gondoltam rá, de az volt az első alkalom. Esküszöm. És
akkor megjelent Dennis, és nekem esett.
Mindketten hallgattunk. Nem tudtam, mit válaszoljak. Kikészített a
gondolat, hogy Ninni éhezett, és amellett hittem neki. Feljelentette a
saját bátyját. Meg lehet bízni benne.
– Semmi baj – feleltem végül. – Hiszek neked.
Pár másodperccel később kikukucskált a nyíláson.
– Tényleg?
– Igen.
Ekkor Therese felkiáltott a földszintről, hogy menjünk le, és
megkértem Ninnit, hogy jöjjön elő. Nagyon elegem volt. Abból is
elegem volt, hogy haragudjak Kisserre, pedig teljes mértékben
megérdemelte. Szerencsére számíthattam a pókerarcomra. Általában
nem hagyott cserben.
Ninni kimászott, és megöleltem.
– Sajnálom, hogy kételkedtem benned, Ninni – kértem tőle megint
elnézést. – Soha többé nem fogok. Hallod? Becsszó. Most pedig
ünnepelünk. Az ember öccsének nincs mindennap szülinapja.
– Az öcséd vagyok? – kérdezte félénken.
– Olyasmi – válaszoltam mosolyogva.
Az este kellemesen telt. Ninni ragyogott. Therese fagyitortát
csinált, és annyi csillagszórót dugott bele, hogy a tejszín teljesen
elszíneződött tőlük, de Ninnit egyáltalán nem zavarta a szürkés massza.
Még akkor is habzsolt, amikor mi már régen befejeztük az evést.
Eltüntette az egész tortát, és a pocakja majdnem kidurrant. Én is
jóllaktam, és a szemem le-lecsukódott.
– Álmos vagy, Jenny? – kérdezte Kisser kedvesen.
Bólintottam.
 – Ideülsz mellém?
– Inkább nem – feleltem.
Háborgott a lelkem.

174
Vasárnap csak ténferegtem a házban, és megpróbáltam kerülni Kissert.
Ninni a szobájában ült, belemerült a Tintin kalandjaiba, én pedig végül
kimentem Thereséhez, aki a fűtött télikertben olvasott egy szöveget.
Leültem egy üres székre, és megkérdeztem, mit csinál, mire azt felelte,
hogy a The Medical Journal of Australia című tudományos
folyóiratnak ír egy cikket, és éppen az utolsó simításokat végzi rajta.
Holnap kell leadnia, de ha nyomja valami a szívemet, akkor szívesen
meghallgat. Hát persze hogy nyomta.
– Miről szól? – intettem a papírjai felé, hogy időt nyerjek. Fáradt
pillantást vetett rám, és megdörgölte a szemét.
– Tényleg hallani akarod?
– Igen – bólintottam. – Tudom, mi a munkád – tettem hozzá. –
Olvastam az interjúdat.
Therese szája meglepett mosolyra rándult.
– Nohát – jegyezte meg. – Az a címe, hogy Internal impact on
paedophile erotic pattern – how to decrease assaults on minors by safe-
space transparency. Ez neked talán nem mond túl sokat, de kilenc
erkölcsös pedofilról írtam, akik már tizenöt éve járnak hozzám
csoportterápiára. Ha olvastad az interjúmat, akkor talán emlékszel,
hogy az erkölcsös pedofilok tisztában vannak a pedofil hajlamaikkal,
de a világért nem ártanának gyerekeknek. Terápiára járnak, és többen
közülük gyógyszeres kezelésben részesülnek. Vagy tablettákat szednek,
vagy úgynevezett depot injekciót kapnak. Ezenkívül…
– Mit mondtál? – szakítottam félbe. – Milyen injekciót?
– Depot injekciót – ismételte meg. Nem tűnt fel neki, mennyire
lesokkolt a válasza. Hiszen Jimmy is ilyen injekciót kap! –
Libidócsökkentő anyag van benne, ami visszafogja a szexuális vágyat.
Izomba kell fecskendezni, és a hatóanyag lassan szívódik fel. Jobb,
mint a tabletták, mert a hatása kiegyenlítettebb, és mert a páciens sem
tudatosan, sem tudattalanul nem tudja elfelejteni bevenni. Nem hittem
volna, hogy érdekel ilyesmi – mosolygott rám melegen. –Mindenesetre
még azt akartam mondani, hogy mindegyik betegem elkövet mindent,
nehogy gyerekeknek ártson, és bűnözővé váljon. A kutatásomnak az a
végkövetkeztetése, hogy a terápia, megértés és esetleges gyógyszeres
kezelés lehetővé teszi, hogy a pedofilok nagyjából normális életét
éljenek, és ne bántalmazzanak senkit se. Azt állítom, hogy csak úgy
tudjuk felvenni a harcot a pedofíliával, ha elfogadjuk, hogy ezek az
emberek betegek. Nem tehetnek a betegségükről, és ezért muszáj
empátiával és tisztelettel közelednünk feléjük.
– Hogy veheted biztosra, hogy a betegeid nem követnek el semmit?
– Százszázalékosan természetesen nem lehetek biztos, de azért elég
biztos vagyok benne. A legtöbb pedofil nem akar gyerekeknek ártani,
mert tudják, hogy helytelen. A kilenc betegemmel, akikről a cikkben
írok, nagyon szoros a kapcsolatom. Az első öt évben tízen voltak, de
aztán az egyikük bevallotta, hogy amikor Bulgáriában nyaralt, akkor
vett egy videót, amin gyerekpornó volt. Azonnal repült a csoportból,
mert nálam ilyen szempontból zéró tolerancia van, és nagyon megbánta
a viselkedését. Mindegyikük tudja, mi forog kockán, és szükségük van
a csoportra.
Némán ültünk, aztán Therese megkérdezte, nem volt-e túl
magasröptű a magyarázata.
– Nem – feleltem vadul dobogó szívvel. – Attól a depot injekciótól
rosszul lehet lenni?
– Attól függ. Az első napon előfordulhat hányinger és szédülés.
Miért kérdezed?
– Csakúgy.
– Szeretnél még beszélgetni? Muszáj átnéznem a cikket, különben
nem végzek vele.
Felálltam, de aztán megint visszaültem.
– Tudom, hogy Troels öngyilkos lett – vágtam bele abba, amit
egészen addig halogattam.
Therese bólintott.
– Édesanyád elmondta, hogy rájöttél. Nem akartam, hogy így
derüljön ki. Igazából nem is titok, csak nagyon fáj, és Tessa és te
sokáig túl kicsik voltatok ahhoz, hogy megértsétek, mi az az
öngyilkosság. Egyszerűbb volt azt mondani, hogy véletlenül vízbe
fulladt. Nem akartunk hazudni.
– Már nem vagyok kisgyerek.
– Tudom. És nem is baj, hogy tudod, sőt, örülök neki.
– De nem értem, miért ölte meg magát – suttogtam könnybe lábadt
szemmel.
Therese eddig a kezében tartotta a cikket és egy tollat, de most
letette mindkettőt.
– Én értem – felelte.
– Érted, hogy miért lett öngyilkos?
– Igen. Azt kívánom, hogy bárcsak ne dobta volna el magától az
életet, mert nagyon szeretem, de megértem. Teljesen tönkretették.
– Hogyan?
Therese felállt, és becsukta az ajtót, elvégre Ninni jóval fiatalabb
volt nálam.
– Emlékszel, hogy az orvosoknak titoktartási kötelezettségük van?
– kérdezte, amikor visszaült. – Hogy akkor sem árulhatom el senkinek,
amit a betegeimtől hallottam, ha bűncselekményt követtek el?
Bólintottam.
– Ez alól van egy kivétel. Ha tudomásomra jut, hogy kiskorú
gyerekek egészsége vagy élete veszélyben van, akkor értesítenem kell a
rendőrséget. Sok évvel ezelőtt volt egy páciensem, aki bevallotta, hogy
több alkalommal bántalmazott egy hatéves kisfiút Észak-Jyllandon.
Feljelentettem, és ezzel kezdetét vette Dánia történelmének egyik
legszörnyűbb bántalmazási ügye, mert kiderült, hogy a kisfút és az öt
testvérét az édesapjuk éveken keresztül áruba bocsátotta. Rettenetes
bűnt követett el, és bár a lehető legsúlyosabb büntetést szabták ki rá, a
hat gyerek élete teljesen tönkrement.
Therese szemében könnyek csillogtak.
– Ez a hatéves kisfiú Troels volt. Magamhoz vettem. Az első év
azzal telt, hogy megpróbáltam nagyjából működőképessé tenni.
Nagyon rossz állapotban volt, de bízott bennem, és nála édesebb kisfiút
nem hordott a hátán a föld. Addigra már pontosan láttam, miken ment
keresztül. A családja nomád életet folytatott, ide-oda költöztek, hogy ne
tudják őket felelősségre vonni a gyerekek elhanyagolása miatt. Amikor
elköltöztek valahonnan, soha senki nem vette fel a kapcsolatot az új
lakóhelyükön az illetékesekkel, hogy a gyerekek felől érdeklődjenek.
Ez persze elsősorban a rendszer hibája. A szociális munkásoknak csak
a saját körzetükben van joguk intézkedni. Ezenkívül azonban
hanyagság, kapacitáshiány és a bürokrácia is szerepet játszott abban,
ami történt, és ennek az a hat szerencsétlen kisgyerek itta meg a levét.
Troels nevelőjeként minden vonatkozó dokumentumhoz hozzáfértem,
és miután elolvastam őket, teljesen ledöbbentem. Ha valaki vette volna
a fáradságot, hogy rendesen utánanézzen a jelentésekben foglaltaknak,
akkor már a legidősebb gyereknél meg lehetett volna akadályozni a
további visszaéléseket. A napnál is világosabban látszott, minek volt
kitéve. Úgy döntöttem, kártérítési pert indítok Troels nevében a négy
érintett körzettel szemben, és a város legkiválóbb jogászához
fordultam, Hans Kjellerup legfőbb ügyészhez.
Therese elmosolyodott, én pedig majdnem elsírtam magam.
– Édesapád megnyerte a pert. A hat gyereknek korábban soha nem
látott mértékű kártérítést ítéltek meg, de ami még ennél is fontosabb,
végre felkerült a politikai napirendre a nomád életet folytató
családokban élő gyerekek sorsa. Persze ez még csak a kezdet volt, de
legalább az első lépés megtörtént. Troels rengeteg energiát igényelt,
hiszen elképzelhetetlen sérüléseket szenvedett el, de mindent
megtettem, hogy jó életet biztosítsak a számára. Egy ideig úgy tűnt,
hogy sikerrel járok, de amikor kamaszodni kezdett, visszaesett.
Állandóan rettegett, és eluralkodott rajta a paranoia, és bármivel is
próbálkoztam, nem tudtam segíteni rajta. Gyakran eltűnt, volt, hogy
hetekig nem láttuk, és mindig a legrosszabbtól tartottam. Egyre
boldogtalanabb lett, és az állapota nem javult. Nem bírta legyőzni a
lelkét uraló démonokat. Egy reggel aztán arra ébredtem, hogy
csengetnek. – Therese a bejárati ajtó irányába biccentett. – A rendőrség
volt. Tőlük tudtam meg, hogy Troels belefulladt a Vejle fjordba, és
hogy többen látták leugorni a hídról.
A könnyek végigcsorogtak az arcomon. Therese gyengéden
pillantott rám.
– Szörnyű időszak volt – folytatta, és neki is meg kellett törölnie a
szemét. – Nem is tudom, mihez kezdtem volna, ha nem vagytok nekem
ott édesanyáddal. Ti vagytok a családom. És persze Tessa.
Tessa nevének a hallatára kitört belőlem a zokogás. Therese felállt,
mögém lépett, és sokáig simogatta a hátamat és a tarkómat.
 – Drága, érzékeny Jenny – suttogta. Egy idő után elapadtak a
könnyeim, és csak csendesen szipogtam.
– Arra is vonatkozik a titoktartási kötelezettséged, ha most
elmondok valamit? – kérdeztem.
– Az attól függ, mit mondasz el – felelte mosolyogva. – Ha
veszélyben vagy, azt jelentenem kell a rendőrségnek, hogy segítséget
kaphass. De ha csak ki akarod önteni a szívedet, az köztünk marad.
– Nem vagyok veszélyben.
– Akkor miről van szó?
– Tessáról.
– Tessa van veszélyben?
– Már nem – ráztam meg a fejem. Mély levegőt vettem, és
beszámoltam Theresének mindenről, ami történt.

175
Beszéd közben sorra gördültek le a sziklák a szívemről. Utána teljesen
máshogyan mozogtam, és máshogyan szemléltem a világot. Amikor
találkoztam Tessával, néha elfogott a lelkiismeret-furdalás, de aztán
mindig arra gondoltam, hogy Theresének titoktartási kötelezettsége
van. Egyszer suli után beugrottam a könyvtárba egy könyvért
Kissernek, és ezért lekéstem a szokásos buszomat. Kicsit mászkáltam,
hogy ne csak úgy tétlenül várakozzak, de szitált az eső, így végül
inkább behúzódtam a buszmegállóba. Igazából élveztem, hogy két busz
között a megálló padjára estem, és semmit sem kell csinálnom. Akkor
éreztem meg igazán, mennyire megkönnyebbültem. Pont, amikor
bekanyarodott a busz az utcába, cammogva megjelent Casper. Azóta
nem szóltam hozzá, amióta Monánál a fülébe súgtam, hogy ügyes volt.
Néztem, ahogy egyre közelebb ér. Minden iránta érzett megvetés
elpárolgott belőlem.
Hátul ültünk le a buszon, nem egymás mellé, de ugyanabba a sorba,
bár a folyosó elválasztott minket egymástól. Az Østerløkkevejen
mindketten kibámultunk az ablakon, de aztán átültem mellé.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
– Jól.
 – Tessa még mindig utál?
– Ja. Ez nem változott. Vagyis igazából nem vagyok benne száz
százalékig biztos, mert nem áll velem szóba.
Elnevettük magunkat. Jólesett, hogy Tessa egy rokonával
szórakozhatok azon, mennyire gorombán tud viselkedni.
– Kérdezhetek valamit? – váltottam témát.
– Igen.
– Monának tényleg gyakran van sok lóvé a táskájában?
Láttam, hogy Casper nem örül a kérdésnek.
– Ezt meg hogy érted?
– Ahogy mondom. Tényleg gyakran van sok lóvé a táskájában?
– Hát erről fogalmam sincs.
– Ez furcsa. Egymástól függetlenül ketten is, méghozzá olyanok,
akikben tökéletesen megbízok, azt mesélték, hogy sok pénzt tart a
táskájában. Ha ez igaz, akkor miért nem tudta kifizetni Tessa
lovaglását?
Casper az ablak felé fordult.
– Honnan van pénze? – makacskodtam.
– A szerelés jól hoz a konyhára – motyogta. – Mindenki besegít.
Havi egyszer jön a cuccokért a haverja, és mindig hoz egy borítékot.
– Mennyi pénz van benne?
– Nem tudom – feszengett Casper. – Nem sok.
– Ezernél több?
– Lehet.
– Ötezernél?
– Dehogy!
– Akkor mennyi? Négyezer? Háromezer? Na! Mennyi?
– Tényleg nem tudom. Fogalmam sincs.
– De ahhoz elég, hogy ki tudta volna fizetni belőle Tessa
lovaglását?
– Ahhoz elég – felelte alig hallhatóan.
– Mire kell neki a zsé? – Forrt bennem a düh, és nagyon vissza
kellett fognom magam, hogy ne támadjak rá Casperra. – Mire veri el a
keresetét?
– Piára meg haskára, amit Niels Thøgertől vesz – suttogta
elfordított fejjel. – Meg ilyesmikre.
– Casper! Mona és Jimmy együtt drogoznak?
 Némán bólintott.
Amikor gyengéden megérintettem a karját, életem legkülönösebb
élményében volt részem. Mintha megnyomtam volna rajta egy gombot,
Casper összegörnyedt, és megragadta a kezemet, mint aki attól fél,
hogy elsodorja az ár. Némán folytak a könnyei, és a világ minden
kincséért nem engedett volna el. Lágyan simogattam a hátát, hagytam
sírni, és vártam, hogy megnyugodjon.
– Apához akarok költözni – szipogta.

176
A tél végleg visszavonulót fújt, ezért lementem az erdőbe, hogy
megszabadítsam a légybangókat a lehullott levelektől. Szuper volt a fák
között bicajozni.
A levegő a tavasz ígéretétől zsongott. A világ nemsokára szigorú
sorrendet követve felrobban, ami mindig azzal az érzéssel töltött el,
hogy a dolgok rendben vannak, és hátradőlhetek. A tisztáson felkaptam
az egyik fatörzsnek támasztott gereblyét, és óvatosan kezdtem
eltávolítani a vastag levéltakarót, amiből már itt-ott kidugták a fejüket a
légybangók. Rutinosan vittem odébb az összegereblyézett leveleket.
Semminek nincs olyan szaga, mint a hónapokkal korábban lehullott
leveleknek. Lehunyt szemmel szívtam be az illatot.
Miután a tisztás harmadát megtisztítottam, leültem, hogy
meguzsonnázzak. A dédipapa is ott falatozott mellettem. Pont úgy
nézett ki, mint a fotón. Háromrészes öltönyt viselt, és nem vette le a
válláról a herbáriumgyűjtőt az evéshez. Egymásra mosolyogtunk, és
felém emelte a zsírral megkent rozskenyerét, mint aki azzal akar
üdvözölni, én pedig visszaintettem neki a sajtos szendvicsemmel.
Amikor végeztünk, folytattam a munkát, hiszen még a tisztás
kétharmada hátravolt. A dédipapa körbejárt, és a talajt szemlélte.
Örültem, hogy ott van velem.
Már majdnem teljesen készen voltam, és éppen megálltam, hogy
nyújtózkodjak egyet, amikor felfedeztem egy furcsán csupasz területet
ott, ahol a tisztás kicsit elkeskenyedett. Körülötte vastag, nedves avar
borította a talajt, de ott egy árva levelet sem láttam. Közelebb
óvakodtam. A sötét föld magasabbnak tűnt a környezeténél, szinte
téglalap alakú vakondtúrásra emlékeztetett. Hirtelen megfagyott
bennem a vér. A vakondtúrásszerűség végén két vékony lécből
összetákolt fakeresztet szúrtak le, amire vízszintesen és függőlegesen is
írtak valamit tollal. Leguggoltam, és félrehúztam az odalógó meztelen
ágakat, hogy el tudjam olvasni a feliratot.
„Ne nézz reá szánalommal; lelket lélekért, szemet szemért, fogat
fogért, kezet kézért, lábat lábért.”
Jól emlékeztem az ijesztő idézetre. Tessa egyszer felolvasta a
Bibliából, amit Patrick az apjától kapott, és máskor is hallottam tőle.
Mit is mondott Kisser? Hogy Leif gondoskodott arról, hogy Kuno
soha többé ne tudjon egy gyereknek sem ártani.
Most már tudtam, hogy igazat mondott, mert Kuno sírja előtt
guggoltam.

177
Tessa összejött egy Bo nevű pasassal, aki Mårup mellett lakott, és
Nordbyben volt szakács a fogadóban, ahol Patrick is dolgozott. Patrick
nagyon nem kedvelte. Először is, mert Look Mentholt szívott, amit
igazi férfi szerinte bottal sem piszkálna, másodszor pedig, mert rávette
az összes kollégáját, hogy lépjenek be a szakszervezetbe, így Patrick
már nem tudta csak úgy kirúgni a barmokat – például Bót –, hanem
felmondási időt kellett biztosítania a számukra.
Még volt pár hét a tizenötödik szülinapunkig, és ugyan Tessa
húsznak nézett ki, azért mégiscsak tizennégy éves volt. Tizennégy, Bo
meg harmincegy! Ezt Patrick alaposan kihangsúlyozta, mielőtt beverte
Bo orrát Tranebjergben a Raeven kocsmában, ami után Torsten Tizedes
mindkettőjüket bezáratta éjszakára. A fogdában Patrick és Bo alaposan
elbeszélgettek, és Bo fogadkozott, hogy vigyázni fog Tessára, mire
Patrick azt morogta, hogy jól is teszi.
Megkérdeztem Kissertől, nem illegális-e a kapcsolatuk, mire Kisser
felsóhajtott. Nem sokkal korábban teljesen kikészült Lone és Félszem
Henning miatt. Mi a különbség? Kisser megint sóhajtott egyet.
 – És mégis mit kéne csinálnom? – tárta szét a karját, és nem tudtam
eldönteni, szándékosan reagált-e ugyanúgy, ahogyan Torsten Tizedes a
Brugsen előtt, amikor szembesítette a pletykákkal, hogy Lone még csak
tizenhárom éves volt, amikor összejött Félszem Henninggel.
Tessa kerek-perec kijelentette, hogy mindenki törődjön a maga
dolgával. Gyakorlatilag odaköltözött Bo tanyájára. Fülig szerelmes
belé, bizonygatta. Bo nem iszik, és csak Look Mentholt szív, ráadásul
két végzettsége is van, tette hozzá büszkén, bádogos és szakács.
Mondjam csak meg Kissernek, kuncogott kárörvendően. Sokkal jobb
Bónál, mint otthon. Vigyáz rá, és nem tűnik csak úgy el. Főz neki, és
megeteti, ha éhes.
– És minden fiút gyűlöl, aki csak rám mer nézni – közölte.
Reggelente Bo vitte suliba, és délután mindig ment érte. Megvárta,
hogy Tessa bemenjen az épületbe, és amikor végeztünk, megint ott
szobrozott. Elsős korunk óta most először láttam Tessánál tízórait. Bo
minden reggel kent neki szendvicset.
– Elégedett vagy, Jenny? – kérdezte Tessa.
Hát nem voltam elégedett, és ritka szimpátiát éreztem Patrick iránt,
mert ő sem volt az. Bo a tulajdonaként tekintett Tessára, és állandóan a
„Tessa és én” kifejezést használta, mintha ő ismerte volna Tessát egész
életében, és nem mi. Meg persze ott volt a kora is. Kopaszodott, és
hízásnak indult, és amikor egyetlenegyszer meglátogattam őket, végig a
nappaliban ücsörgött. Egy szót sem szólt, csak szívta azt az undorító
mentolos cigit, és közben Tessa lábát masszírozta. Úgy látszott, azt
képzeli, hogy Tessa szőröstül-bőröstül az övé, és elvárja, hogy Tessa a
legkisebb nyikkanására ugorjon.
A húsvéti szünet előtti utolsó tanítási napon Tessa az orrom alá
nyomott egy vékony ezüstgyűrűt, amin három kő csillogott, és
elújságolta, hogy Bo eljegyezte. Nem tudtam, mit válaszoljak.
– Jól néz ki, mi? – kérdezte büszkén. – Ez volt a legdrágább az
egész üzletben.
Ragyogott az arca, én pedig egyre jobban megzavarodtam. Igazából
örülnöm kellett volna. Tessa mosolygott, és életében először
jelentkezett egy órán, és a tanárunk leesett állal szólította fel.
Fogalmazást írt a Nirvánáról, amiért a korábbinál is jobban rajongott,
és az arcán boldogság villant, amikor kilencest kapott rá. Tojásos-
szalámis szendvicset evett délelőttönként. Szinte boldognak tűnt.
 178
Májusban átjött Samsøre Busch botanikus barátja, Carl Park és két
hallgatója. Busch megkérdezte, kimegyek-e vele eléjük Kolby Kåsba,
és úgy éreztem, hogy megismétlődik az 1887-es kiruccanás, csak most
én prezentálok növényeket, és nem a dédipapa.
Carl Park melegen megszorította a kezemet, és olyan sokszor
elismételte, mennyire hálás, hogy itt lehet, hogy egészen zavarba
jöttem. A hallgatói is lelkesen üdvözöltek, és örömmel vettem észre,
hogy az egyiküknek pont olyan nagyító lóg a nyakában bőrszíjon, mint
amilyen nekem is volt. Úgy helyezkedtem, hogy ő is meglássa az
enyémet. Rajtuk kívül csatlakozott az expedícióhoz egy aarhusi
gombabiológus is. Hellének hívták, és szklerózis multiplexben
szenvedett, de esküdözött, hogy nem fog lelassítani minket, és vadul
hadonászott a kék mankójával.
Minibusszal mentünk az erdőbe, leparkoltunk, és gyalog folytattuk
az utat. Én vezettem a társaságot, és Helle tényleg nem maradt le.
Elmesélte, hogy Buschtól hallott a növénygyűjteményemről a samsøi
természetbarátok klubjában, és hogy neki hatalmas gombagyűjteménye
van Aarhusban. Több mint hatszáz barna üvegben tart gombákat.
– Amúgy ismerem édesanyádat. Kirsten Marie Winther, ugye? Aki
tetovál?
Semmi kedvem nem volt Kisserről értekezni.
– Vagyis az talán túlzás, hogy ismerem – folytatta. – Nem itt
lakom, szóval annyira nem járok össze a helyiekkel, de ő tetoválta a
legjobb barátomat. Hét éve volt, szóval te tuti nem emlékszel, de én
emlékszem rád. Már akkor is nagyon ügyes voltál, és a konyhában
rajzoltál szünet nélkül. Édesanyádnak mondtam is, hogy a lányom,
Rosa is sokat rajzol. Ő valamivel idősebb nálad. Te hány éves is vagy?
– Most töltöttem be a tizenötöt – feleltem. Igazából csak fél füllel
figyeltem. Megszoktam, hogy az emberek szívesen anekdotáznak
Kisserről, de az új Jennyt semmi sem érdekelte kevésbé a Kisser-
sztoriknál.
– Az itteni házam viszonylag közel van hozzátok – dumált Helle
tovább. – Édesanyáddal hét éve meg is állapítottuk, hogy szinte
szomszédok vagyunk. Add át neki üdvözletemet.
 – Majd, amikor hazamegyünk, hogy megnézzük a gyűjteményemet,
személyesen is üdvözölheti – morogtam válaszként.
Akkor szerencsére odaértünk a tisztáshoz.
Életemben először úgy tudtam megközelíteni a tisztásomat, hogy
nem kellett semmitől sem tartanom, mert a gazda tudta, hogy jön egy
koppenhágai különítmény, és engedélyezte, hogy letérjünk a kijelölt
utakról. Mindenhol tavaszi virágok nyíltak, zöldelltek a levelek, és
daloltak a madarak, de az aljnövényzet még nem burjánzott el, így
könnyen haladtunk előre. A látogatóknak a lélegzetük is elállt a
nagyjából harmincszor negyven méteres területen növekvő számos
légybangó láttán, de aztán megeredt a nyelvük, és lelkes botanikai
hablatyolásba kezdtek. Fel nem bírták fogni, hogyan értem el ilyen szép
eredményt egy öreg gereblyével és egy házi készítésű kaszával, de a
látvány magáért beszélt. Legalább annyi légybangó nőtt a tisztásomon,
mint az Allindelille erdőben, ami már évek óta az egyetlen légybangó-
lelőhelynek számított Dániában. Izgatott mérésekbe fogtak, hogy
megszámolják, hány példányról lehet szó.
Kuno sírját egész idő alatt szemmel tartottam, de senkinek sem tűnt
fel. Olyan érzésem támadt, hogy a kaszás lány aznap jár utoljára a
tisztásán.
Kresten dédipapát sem láttam sehol.

179
Otthon Kisser mindenkit meghívott kávézni, ami nagyon feldühített.
Azt reméltem, hogy dolgozni fog, és nem dugja ki az orrát hozzánk.
Minél hamarabb meg akartam mutatni a gyűjteményemet, de a többiek
úgy gondolták, hogy nem árt egy kis szünet. Szerencsére az egyik
hallgató, egy Mads nevű fiú, megkérdezte, hogy megnézheti-e a
rajzaimat. Elmondta, hogy ő is sokat rajzol.
– Botanikusként nagy előny, ha az ember jól bánik a ceruzával –
jelentette ki, és az iránt érdeklődött, hogy Aarhusban vagy
Koppenhágában akarok-e majd egyetemre menni, de azt feleltem, hogy
egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy botanikus akarok lenni.
Megértően bólogatott. Magasan van a léc, ha valakinek már alig tizenöt
évesen értékes, történelmi herbáriuma van, meg több eredeti Flora
Danica-akvarellje és egy maggyűjteménye, és azzal tette fel az i-re a
pontot, hogy felfedezett egy új légybangó-biotópot. Először azt hittem,
gúnyolódik, de őszintének tűnt.
Végre bevonultunk az istállóba. A dédipapa öt legszebb herbáriumi
lapját kinyitható székekre tettem. A csomorika, a légybangó és az
Afrodité szegfű mellé kiválasztottam a mocsári kockásliliomot és a
posványkakastaréjt. Az eredeti akvarelleket föléjük lógattam, persze
óvatosan, nehogy megsérüljön a papírjuk. A szemben lévő falra
kitettem három saját illusztrációmat: az Afrodité szegfűt, egy pipacsot
és egy bodzát, a személyes kedvenceimet. Korábban lepakoltam az
asztalról, hogy helyet csináljak még pár herbáriumi lapnak. A
maradékot a polcokon hagytam, hogy ott lapozgassák őket.
A maggyűjtemény Kisser régi esztergapadján állt, mellette a
mérgező magok egy kisebb dobozban. A látogatók mindent alaposan
megszemléltek. Sokáig gyönyörködtek a csomorika akvarelljében, ami
a dédipapa tizennyolc éves korábban került be a Flora Danicába.
– A rézlemezt Koppenhágában őrizzük – szólalt meg Carl. –
Természetesen kerestük a herbáriumi lapot és az akvarellt, de azt hittük,
hogy elvesztek.
Elhallgatott, és tovább meredt a csomorikára, de Mads hirtelen
oldalba bökte, és az Afrodité szegfű felé biccentett.
– Hát erről nem tudom, mit gondoljak – vakarta meg Carl a fejét.
– Ez az Afrodité szegfű – magyaráztam. – A dédapám Samsø
északi részén fedezte fel 1886-ban, és aztán Johan Lángéval együtt
adott neki nevet. Új fajra bukkant.
Egy darabig senki sem reagált, aztán Carl lassan ingatni kezdte a
fejét.
– Azt látom, hogy a Dianthus afroditae Lange & Winther nevet
írták alá – mondta lassan. – De ez itt a ritka menyasszony szegfű,
aminek a latin neve Dianthus albus. 1887-ben fedezte fel a híres svéd
botanikus, Linus Lindström. Ez a példány amúgy sokkal szebb, mint
ami nekünk van Koppenhágában.
– De hát ez biztos nem így van! – tiltakoztam. – A dédapám már
1886-ban felfedezte, és elküldte Johan Langénak, aki aztán továbbította
egy königsbergi professzornak, és ő megerősítette, hogy teljesen új
fajról van szó. És a dédapám mutatta meg Linus Lindströmnek, hogy
hol találta, és aztán azonnal szigorú tabu alá helyezték, hogy senki ne
szakíthassa le, és…
– Ezeket honnan tudod? – szakított félbe Carl.
– A felfedezőútról készült beszámolóból és Lange professzor
leveleiből – feleltem.
Ez rögtön felkeltette az egész csoport érdeklődését.
Nem örültem, de lehoztam a szobámból a feljegyzéseket és a
leveleket. Óvatosan kezdték olvasni őket, a szemük csillogott.
– Ezek az írások felbecsülhetetlen értéket képviselnek, Jenny –
jelentette ki Carl. – Nagyon jó állapotban maradtak meg. Hol voltak
eddig?
– A nagyapám egyik barátjának a padlásán.
– Csodálatos! – lelkendezett. – Elolvastad az egészet?
– Amit lehetett, azt igen, de több helyen eltűnt a tinta.
– Azt gubacstintával írták – válaszolta. – Mi is szembesültünk ezzel
a gyűjteményben. A gubacstinta lebontja a papírt. A folyamat lassú, de
a végén már nem lehet elolvasni a szöveget, és ha egy dokumentum
elkeveredik valahová, mondjuk a nagyapád barátjának a padlására,
akkor senki sem jön rá időben, mi történik. A svédeknek alaposan
meggyűlt a bajuk Linné műveivel, amik egyszer csak kezdtek
eltünedezni, de a probléma igazából az egész világon ismerős. Küzd
vele minden múzeum és gyűjtemény, ahol történelmi dokumentumokat
őriznek, bár szerencsére nem csak gubacstintát használtak, de sajnos
nagyon népszerű volt, és…
– Egyszerűen nem értem – vágtam közbe. – A dédapám 1886-ban
fedezte fel az Afrodité szegfűt. Leszakította, lepréselte, és elküldte
Johan Langénak. Ez egyértelműen kitűnik a levelekből. Hogy lehet,
hogy valami svéd csak úgy lenyúlta tőle? Ez csalás. A dédapám
világhíres botanikus volt. Közreműködött az aarhusi botanikus kert
alapításánál. A botanika rengeteget köszönhet neki, és ráadásul
csodálatosan rajzolt, amit…
Elhallgattam, mert észrevettem, hogy az egész társaság furcsán
méreget.
– Jenny, nagyon sajnálom – szólalt meg Carl. – De még soha nem
hallottunk a dédapádról.
 180
Mindent alaposan áttanulmányoztak. Carl lefotózta a herbárium lapjait
és Johan Lange leveleit és a dédipapa feljegyzéseit. Megvitatták,
hogyan lehet érteni az olyan mondatokat, mint azt, hogy „Ilyen
orcátlansággal szemben tehetetlenek vagyunk.” és „Ön még fiatal,
hosszú pályafutás áll Ön előtt. Ne cselekedjen meggondolatlanul,
hagyja beteljesedni az Úr akaratát.” de semmire sem jutottak, csak arra,
hogy Lange jobb belátásra próbálta bírni a dédipapát. Carl
megkérdezte, elviheti-e azokat az iratokat, ahol a tinta részben vagy
teljesen eltűnt, egy restaurátorhoz, aki a Királyi Könyvtárban dolgozik.
Lehet, hogy már késő, de egy próbát mindenképpen megér,
magyarázta, és persze rábólintottam.
Ezután került sorra a maggyűjtemény. Carl alig bírt magával.
Egyedülállónak tartotta, hogy nemcsak vad, hanem nemesített
növényék magjai is vannak benne, és mivel a barna üveg megvédte
őket a napfénytől, minden valószínűség szerint ki lehet őket csíráztatni.
Ha ez tényleg így van, és erre akár fogadni is mert volna, akkor életre
tudjuk kelteni a régmúlt növényeit.
– Jenny, ez egy valóságos aranybánya – lelkendezett. – A
segítségével belelátunk a múltba.
Délután kettőre végeztünk mindennel, és végre elindultunk
Helléhez ebédelni. Nagyon rosszul voltam. Kicsit az éhségtől és
nagyon a visszafojtott dühtől, hogy a dédipapa összevissza kamuzott, és
egyáltalán nem volt világhíres botanikus. Az sem vidított fel, hogy
Helle meghívta Kissert is, ő pedig igent mondott.
Helle háza Bakkelyhöz hasonlóan valamikor tanyaként funkcionált,
és nagyon nem keltette víkendház benyomását. Dél felé ki lehetett
venni a disznófarm lapos tetejét, észak felé pedig a balleni gabonasilót.
Úgy tippeltem, hogy légvonalban legfeljebb két kilométer választhatja
el Bakkelytől. A telek hátuljában a földből kifordult fatörzseket, régi
kartondobozokat és üres vödröket vettem észre, és elfogott a
csodálkozás, de aztán rájöttem, hogy gombafarmon vagyunk. Helle
mindenféle gombát termesztett szalmával és kávézaccal megtöltött
jutazsákokban és halott, rothadásnak indult fákon.
 A házban rengeteg könyv fogadott minket, a falakat színes
alkotások borították. Helle elmesélte, hogy a legtöbbet a lánya
készítette. A konyhában egy moncsicsi rajza lógott, az egyik kezében
spray-flakont tartott, a másikkal pedig beintett a világnak.
– Ő Morci Polly – mutatta be Helle, amikor tojáspucolás közben
észrevette, hogy nézem. – A lányom gyerekkorában mindenhová
felfújta Aarhusban.
Ekkor megjelent Kisser, hogy evőeszközöket vigyen ki.
– Emlékszel, hogy ezt rátetováltad egy barátomra, Krudtra? –
kérdezte tőle Helle.
Kisser azt felelte, hogy minden tetoválására emlékszik.
– Ezt tetováltatta magára? – hitetlenkedtem.
Helle felnevetett.
– Szerintem is őrültség volt egy gyerekrajzot magára varratnia, de
hát ha egyszer ezt akarta? Egy időben rengeteget drogozott, és
majdnem bele is halt, de aztán hegyes badargombával sikerült
leszoktatnom a cuccról. Amikor tiszta lett, a vállára akarta tetováltatni a
lányom egyik rajzát, és Rosa választhatta ki, melyik legyen. Szóval
Aarhusban van egy meglett művészettörténész, akinek a vállán egy
moncsicsi tanyázik. – Megint felnevetett, majd hozzátette: – Meglett és
tiszta tudatú.

181
Ebéd közben Carl megkérdezte, mit akarok majd tanulni, ha nagy
leszek, én pedig azt válaszoltam, hogy talán vegyész leszek, és
mérgekkel fogok foglalkozni. Vagy esetleg jogász, mint az apám.
Éppen Karnov törvénygyűjteményét olvasom, fejtegettem, és annál a
kötetnél tartok, aminek Igazságszolgáltatás és büntetőjog a címe. Carl
úgy meredt rám, mintha nem tudná eldönteni, szívatom-e.
– De a mai nap után inkább fontolóra veszem, hogy ne álljak-e be
szélhámosnak – folytattam. – Családi előképem úgyis van hozzá.
– A dédapád egyértelműen remek botanikus volt – próbált Carl
vigasztalni. – Tizennyolc éves korában megjelent egy rajza a Flora
Danicában, ami rajta kívül senkinek sem sikerült, és maga Johan Lange
vette a szárnyai alá. Arra talán sohasem jövünk rá, hogy mi történt
később, és mi miatt torpant meg a karrierje, de attól még botanikus volt,
méghozzá tehetséges botanikus. Ebben nem hazudott.
– Linus Lindström ellopta a szegfűjét – dühöngtem.
– Igen, nagyon úgy néz ki – adott nekem igazat Carl. Egy ideig
némán ettünk, és körbeadtuk a kenyeres kosarat.
– Talán nemcsak egyetlen virágról van szó – gondolkoztam
hangosan. – Lehet, hogy Lindström a dédapám egész karrierjét
tönkretette. Féltékeny lehetett rá?
– Nem rossz ötlet – felelte Carl. – De nem így volt, mert Lindström
még a századforduló előtt meghalt.
– Tényleg?
– Igen. Dementia paralyticája volt, amit az agyát megtámadó
szifilisz okozott. Megőrült, és végül egy elmegyógyintézetben érte utol
a vég.
– Aha.
Ebéd után felkerekedtünk, hogy megkeressük a dédipapa szegfűjét.
Helle és Kisser nem jöttek velünk, és már én is majdnem visszakoztam.
Tombolt bennem a düh, és tudtam, hogy valószínűleg semmit sem
fogunk találni, mert az Afrodité szegfű csak a nyár végén virágzik.
Valóban így is lett, ráadásul a szél is feltámadt. Busch kitette a
látogatókat Tranebjergben, ahol szállást foglaltak, és mindenki
megszorította a kezemet, és lelkesen hálálkodott a felejthetetlen nap
miatt. Carl köszönt el tőlem utoljára, és megígérte, hogy alaposabban
utánanéz a történteknek.
– Fel a fejjel, Jenny! Ne feledd, hogy a dédapád tehetséges
botanikus volt, és ezt te is örökölted tőle.

182
Pár nappal később a déli parton sétálva megpillantottam Jimmyt. A
köveken guggolt a lőtértől nem messze, a hosszú haja az arcába lógott.
Könnyen felismertem a piros kendőjéről és a széldzsekijéről, ami miatt
Kisser mindig azzal ugratta, hogy megragadt a nyolcvanas években.
Odamentem hozzá. Mezítláb volt, a bokája rettentő vékonynak tűnt, és
előre-hátra imbolygott. Úgy fél méterrel odébb a szél egy zacskót
ciháit, nyilván abban hozta a cuccait. Teljesen kiütötte magát. Csak
akkor fordult felém, amikor a nevén szólítottam.
– Helló, Jenny! – üdvözölt.
Leültem mellé.
– Mit csinálsz? – kérdeztem óvatosan.
– Gondolkozom. Szeretek itt lenni.
– Én is – feleltem.
Lecsapott egy csomag dohányra, ami éppen meg akart lógni a szél
szárnyán, és cigit kezdett sodorni. Bár már benne jártunk a májusban, a
szél hidegen fújt, de Jimmy nem úgy nézett ki, mint aki fázik. Hirtelen
elveszítette az egyensúlyát, és hátradőlve kinyújtózott a földön.
Felnevetett az égre, és rágni kezdett, bár nem volt a szájában semmi
sem. Melléfeküdtem.
– Te olyan jó vagy velem, Jenny – nyögte –, pedig meg sem
érdemlem. Démonokkal harcolok.
Felpattant, mintha végszót kapott volna, lebotorkált a vízhez, és teli
tüdőből ordította, hogy démonok, aztán visszafeküdt, és felém nyújtotta
a kezét, de mielőtt megfoghattam volna, elaludt. Nem mozdultam.
Jimmy valahol messze járt. Egyre jobban fáztam, és a nap is elindult
lefelé. Kisser már biztosan csodálkozik, hol maradok. Haza kell
mennem, és fel kell hívnom Dennist, hogy jöjjön el Jimmyért. Nem
maradhat itt éjjelre. Egy erős széllökés hirtelen kinyitotta a zacskót, és
pont beleláttam. Kanál volt benne, meg egy tű és valami
szalagszerűség, amit Jimmy Palle papa színes gumijaiból kötött.

183
Bakkelyben éppen nem laktak kiszolgáltatott fiatalok, ami igazából
kapóra jött, mert Kissernek pont elég baja volt Jimmyvel. Dennis nagy
nehezen összeszedte a parton, és elhozta hozzánk. Kisser alsónadrágra
vetkőztette, és leültette egy székre a konyhában, ahol telerókázott egy
lavórt. Három napig ez volt műsoron. Felváltva tüsszögött, hányt és
fosott. Izzadt, fázott, nem bírt nyugton maradni, mert minden szék túl
kemény volt, jaj, nem is, túl puha. A tetoválásai elszürkültek.
Nyüszített, és segítségért könyörgött. Mindent megtesz, amit Kisser kér
tőle, csak fogja a kezét, amíg ennyire szenved. Kisser pedig fogta.
Én közben bezárkóztam a szobámba, és rendet raktam.
Összepakoltam a gyerekkoromat, és minden rajzomat kihajítottam, amit
nem találtam elég jónak. Átnéztem a mappáimat és a könyveimet, és
szigorúan megtizedeltem őket. Búcsút intettem a naiv kislánynak, aki
voltam, és helyet csináltam az új Jennynek, akit nem lehet csak úgy
átverni. A nappaliból becipeltem a szobámba Karnov
törvénygyűjteményének mind az öt kötetét. Amikor nem rajzoltam, azt
lapozgattam.
Jimmy három nap után lelépett. Kisser ébredés után vietnámi
papucsban járt fel és alá a kertben a burjánzó növények között, és
idegesen tördelte a kezét. Jimmy egy héttel később megint megjelent.
Fogadkozott, hogy összeszedi magát, de három nappal később megint
eltűnt. Ezt megismételte párszor, aztán már vissza sem jött. Kisser
egész Samsøt felforgatta utána, de hiába. Rosszkedvűen leláncolta a
kaput, lemondta az összes vendégét, és kiment a kertbe. Én elővettem
Tessa Metallica mixét, betettem a magnómba, és jól feltekertem a
hangerőt.

184
Egy szerda délután Tessa a suli előtt várta Bót, én pedig ott maradtam
vele. Már tényleg beköltözött hozzá, utoljára tíz nappal korábban ment
vissza Ejbybe, hogy a maradék cuccát is összeszedje. Mona megint
diszulfirámmal próbálta leküzdeni az alkohol iránti vágyát.
– Tudod, hol van Jimmy? – kérdeztem.
– Nem – vont vállat, – De nem is érdekel. Bo szerint azoknak, akik
mindennap drogoznak, nem lehet segíteni.
– Nem érdekel az apád? – Könnyek szöktek a szemembe.
– Nem erről van szó – rázta meg a fejét. – Igazából én nem
érdeklem őt. Meg Monát sem. Csak Bo törődik velem.
Ekkor megjelent az emlegetett szamár, és Tessa arcon csókolt.
– Majd találkozunk – köszönt el.
 185
Amikor Jimmy a múltkor eltűnt, Kisser nem izgatta magát, mert tudta,
hogy bujkálnia kell, de most nem tudta eltitkolni, hogy fogalma sincs,
hol van, és nagyon aggódott. Majdnem mindennap felhívta Theresét.
Jimmy Theresénél sem bukkant fel, és nemcsak a terápiáját hanyagolta,
hanem a depot injekcióját sem kapta meg.
– Nem lett volna szabad hagynom, hogy Monánál lakjon –
kesergett Kisser. – Ezért romlott el minden.
Mindennap felhívta a kórházat, abban a reményben, hogy Jimmyt
bevitték, de nem. Palle papa sem látta, és nem is hallott róla, pedig
állandóan Aarhus utcáit rótta. Teltek a napok, és egy este a nappali
padlóján ülve találtam Kissert. Sírva nézte Jimmy imádott
hanglemezeit.
– Most hogyan alszik Bowie és Dylan nélkül?

186
Elvetettem a dédipapa mérgező magvait az üvegházban. Mindegyik
halálfejes üvegből tíz magot használtam fel, így összesen száz
növényre számíthattam. Piros gyűszűvirág, bolondító beléndek, foltos
bürök, gyöngyvirág, havasi sisakvirág, ebzeller, angyaltrombita,
kúszóliliom, őszi kikerics és csomorika. A két utolsó a legmérgezőbb.
Adtam nekik a dédipapa csodaegyvelegéből, amivel szerinte a
legsoványabb talajt is termővé lehet tenni, és vagy istenadta tehetségem
van a kertészkedéshez, vagy tényleg a csodaegyveleg vált be,
mindenesetre a magok már egy napsütéses hét után kicsíráztak.
Esténként öntöztem őket, amikor a levelek légrései bezáródtak.
Reggelente kinyitottam az ablakokat, hogy a nap ne hevítse fel
túlzottan az üvegházat, este pedig, amikor lehűlt a levegő, becsuktam
őket. A mérgező növények mellé kis, aranyos békák költöztek be, és
úgy látszott, jól elvannak, mert a számuk egyre nőtt. Én bent mindig
maszkban és gumikesztyűben tevékenykedtem, mert tartottam a
csomorikától.
 187
Véletlenül megláttam Bót és Tessát a Brugsen előtti parkolóban. Tejet
vettem, és pont leültem a járdaszegélyre két kocsi között, hogy
megkössem a cipőfűzőmet, amikor kiléptek a bejáraton, és Bo kocsija
felé indultak. Bóról lerítt, hogy elégedetlen. Dühösen masírozott előre.
Tessa kicsit lemaradva követte, és kétszer is megfordult, mintha
keresett volna valakit. Bo hirtelen megperdült, és behúzott egyet
Tessának. Onnan, ahol ültem, az ütés jobbegyenesnek tűnt. Tessa az
orrához kapta a kezét, aztán gyorsan odasietett a kocsihoz.
Másnap a suliban odamentem hozzá az udvaron. Mindent alaposan
megterveztem. Beköltözik az egyik vendégszobánkba, Dennis elhozza
a cuccait, és Patrick gondoskodik arról, hogy Bo békén hagyja.
Amikor még a tizedikes Phillippel járt, alig lehetett beszélni vele,
mert Phillip mindig ott lebzselt a közelében. Most egyedül dohányzott,
kövéren és sápadtan, öblítő- és cigarettaszag lengte körül. Az orra
feldagadt, és láttam rajta, hogy sírt. Megöleltem, és kitört belőle a
zokogás.
Magamhoz szorítottam.
– Soha többet nem fog bántani – ígértem neki.
– Miről beszélsz? – szipogta.
– Láttam, hogy…
– Kurt Cobain meghalt – nyögte.
– Mi?
– Öngyilkos lett. Most olvastam. Több hete. – Az arcán patakzottak
a könnyek. – Nem értem. Mindenki szerette. Szerintem megölték. Nem
hiszem el, hogy öngyilkos lett. És hát ott a kislánya is. Ki képes ilyet
tenni egy gyerekkel?
Nem tudtam mit válaszolni. Még soha nem láttam így zokogni.
Amikor becsengettek, megpróbálta letörölni a szemfestékét a kabátja
ujjával, de egyre jobban elkente, így bementünk az udvaron lévő
félhomályos vécébe, hogy megnézhesse magát a tükörben.
– Nem bírok nélküle élni – jelentette ki.
– Dehogynem bírsz. Igazából nem is ismered.
– De ő ismert engem.
 Erre azt feleltem, hogy láttam, hogy Bo megütötte a Brugsen előtt,
mire azonnal megkeményedett a tekintete. Mintha az orromra csapott
volna egy ajtót.
– Csak féltékeny volt, mert összefutottunk Phillippel. – A tükör felé
fordult, és megnedvesített vécépapírral dörgölte az arcát. – Nem tetszik
neki, hogy előtte másokkal is voltam. Szeret, és bármit megtenne
értem.
Ezzel faképnél hagyott.

188
Fóka Simont megverték a börtönben, ahol gyilkosságban való
bűnrészesség miatt ült. Életveszélyes állapotban szállították kórházba,
és még mindig nem engedték ki az intenzívről. Mindezt Lone mesélte a
Brugsenben. Hát nem kár Fókáért?, kérdezte.
– Kár? – ismételtem meg hitetlenkedve.
– Igen – felelte. – Olyan aranyos. Egyszer megengedte, hogy
felszálljak a kompra, bár otthon felejtettem a bérletemet. Szerintem kár
érte.
– És Bettináért nem kár? Nem sajnálod, hogy megerőszakolták és
megölték?
Lone gyerekei a bevásárlókocsiban csücsültek. Rolf nagyon
megnőtt, és Helena is kilenc hónap körül járhatott. Nem bírtak nyugton
maradni. Verekedtek, és Rolf kibontott négy banánt.
– Niklas hogy van? – kérdezte Lőne. – Minden rendben van
Aarhusban?
– Szeretné, ha Ninninek szólítanánk.
– Mondd meg neki, hogy üdvözlöm, meg azt is, hogy Kuno tuti
hazajön majd – mosolygott Lone. – Biztosan Spanyolországban van.
Marbellében, vagy hogy is hívják. De haza fog jönni, és akkor
Niklasnak sem kell annál a nőnél laknia.
– Szeretné, ha Ninninek szólítanánk – ismételtem meg.
Rolf kidobott a kocsiból egy doboz paradicsomot, és hirtelen
nagyon berágtam Lonéra, hogy ennyire hibbant.
– Mennem kell – közöltem vele, és felvettem a kosaramat.
 Ekkor Rolf egy tejet is a paradicsom után küldött. A
legszívesebben felpofoztam volna. Soha nem lesz gyerekem, soha!
Hirtelen észrevettem valamit Helena nyakában, és felborzolódott a szőr
a tarkómon.
– Ez honnan van? – mutattam a kislányra remegő ujjal. Előke
gyanánt piros kendőt kötöttek rá.
Rolf nem hagyta abba a dobálást, és Lone megragadta a karját.
– Rossz kisfiú, nem szabad! – szólt rá.
– Honnan van ez a kendő? – ismételtem meg. Végül már ordítanom
kellett, mert Lone ügyet sem vetett rám. – Honnan van ez a kendő?
A megemelt hangom miatt mindkét gyerek összerándult. Helena
beverte a fejét a bevásárlókocsi szélébe, és bömbölni kezdett. Lone
felvette, hogy megnyugtassa. A kislány teljesen összekente magát
takonnyal és banánnal, még Jimmy piros kendőjére is jutott
mindkettőből.

189
Jimmy egész idő alatt Lonénál húzta meg magát. Egyszer csak
beállított hozzá, és Henning tablettáiról érdeklődött, mert úgy hallotta,
hogy Lone még nem dobta ki őket. Szörnyű hátfájásról panaszkodott.
– Már sokkal jobban van – biztosított Lone. Úgy tűnt, végre
felfogta, mennyire aggódtam a nagybátyám miatt. – De rengeteget
alszik.
Vadul dobogó szívvel segítettem neki elpakolni, és hazakísértem.
– Valami rosszat csináltam? – kérdezte, amint felcipeltük az
élelmiszert és a gyerekeit a lépcsőn. – Ha valami rosszat csináltam,
ugye nem szólsz Kissernek?
Jimmy egy matracon feküdt abban a szobában, ahol még mindig ott
bűzölögtek a Henning házából kimentett zsákok, bár a tűzeset óta már
majdnem egy év eltelt. Alig vettem észre, mert beleburkolózott egy
paplanba, és annyira összeaszott, hogy egy pillanatig szinte nem is tűnt
embernek, de aztán ráismertem a hosszú hajáról.
– Hol a telefon? – kérdeztem Lonétól.
Öt perccel később mentőautó szirénázása hallatszott az utcáról.
 190
Pár nappal később Jimmyt kiengedték a kórházból, és Bakkely előtt
ücsörgött egy fonott székben. Metadont írtak fel neki, és Kisser
ellenőrizte az adagolást. Egyet adott neki naponta, nem szedhetett
bármennyit, mint Lonénál.
– Jól vagyok – bizonygatta bohóckodva, de senki sem hitt neki.
Zörögtek a csontjai. Kisser állandóan étellel traktálta, amit el is
fogadott, de különösebb lelkesedés nélkül. Kirángatott a nappaliból egy
hangszórót, élvezte a napsütést, dohányzott, és zenét hallgatott.
Therese átjött Samsøre. Ninnit nem hozta magával, ami miatt
először csalódottságot éreztem, de aztán megtudtam, hogy végre
Tobiasnál fog aludni, amit már alig várt. Donkey Kongozni fognak
egész éjjel, és amikor Therese ezt mondta, elnevettem magam, mert jól
elhúzta, hogy „egéééész éjjel”, pont ahogy Ninni is csinálta volna.
Therese hosszan beszélt Jimmyvel, és láttam, hogy injekciót szúr a
combjába.
– Mind olyan jók vagytok velem – lehelte Jimmy –, pedig meg sem
érdemlem.
Megkért, hogy tegyem fel a nappaliban a Hunky Doryt David
Bowie-tól. Amikor visszamentem hozzá, közelebb húzta a székét a
hangszóróhoz, és a Life on Marsot hallgatta. Megfogta a kezemet, és a
refrént együtt énekeltük:
“Sailors fighting in the dance hall
Oh man, look at those cavemen go
It’s the freakiest show
Take a look at the lawman
Beating up the wrong guy
Oh man, wonder if he’ll ever know
He’s in the best selling show
Is there life on Mars?”
Majdnem elsírtam magam. Annyira boldog voltam, hogy mellette
ülhetek a lágy nyári levegőn, és vele énekelhetek. Szerettem, és fájt,
hogy beteg.
 191
Ballenben vásárt rendeztek, és Tessa megkérdezte, elmennék-e vele,
aminek nagyon megörültem. Mindennap találkoztunk a suliban, de az
utolsó óra után mindig rögtön hazament Bóval, és engem soha nem
hívott meg magukhoz, és azt sem vetette fel, hogy csinálhatnánk együtt
valamit. De aznap Bo délutános volt, így Tessa ráért.
Mindig szerettem vásárra járni, tetszettek a bódék és az élőzene,
meg az, hogy sok ismerőssel lehetett találkozni. Nutellás palacsintát
ettük, és fel és alá sétáltunk. Nem igazán volt pénzünk, így inkább csak
bámészkodtunk. Tessa lejmolt valakitől egy szál cigit, mert az övé
elfogyott, és ugyan Bo mindig széthagyja a saját cigarettáját, de ő tuti
nem fog mentolosat szívni, jelentette ki, és mélyen letüdőzte a füstöt.
Összefutottunk Patrickkal, és kaptunk tőle fejenként húsz koronát meg
pár zsetont, amit a zsebében talált. Majdnem az egész napot a vásáron
töltötte, de már indulni készült, mert dolgoznia kellett.
A kalapácsos erőmérő körül ácsorgók közül többet ismertünk a
suliból. Odaálltunk melléjük. A délután nagy részében négy fiú
versengett, de nem bírtak egymással. Ledobták a pólójukat, és a nézők
lelkes kiáltásokkal biztatták őket, amikor meglendítették a kalapácsot.
Ketten kiestek, és végül az egyik osztálytársunk, Jonas győzött.
Örömujjongás hallatszott, és rávetettük magunkat Jonasra, hogy
gratuláljunk neki. Hirtelen megjelent Bo a tömeg kellős közepén. Egy
szót sem szólt, és a legtöbben észre sem vették, mert a pólójukat
keresték, vagy elgurult apró után kutattak, esetleg megpróbálták nem
kilöttyenteni a sörüket. De Tessa meglátta, és gyorsan megölelt, hogy
elbúcsúzzon.
– Nem azt mondtad, hogy délutános? – kérdeztem ingerülten. –
Még csak most jöttünk.
– Te maradj nyugodtan! – mosolygott rám, és a kezembe nyomta az
összes zsetonját.
Bo már elindult a bódék között, és Tessának szednie kellett a lábát,
ha utol akarta érni. Egyedül maradtam a zsetonokkal, de hirtelen úgy
döntöttem, követem őket.
A parkolóig hosszú utat kellett megtennünk, ezért lemaradtam,
nehogy meglássanak. Szem elől veszítettem őket, és a parkolóban
tanácstalanul kapkodtam a fejem. Amikor megpillantottam Bo kocsiját,
behúztam a nyakam. Tessa és Bo az autóban ültek, és látszott, hogy
veszekednek. Két parkoló kocsi közé osontam, és úgy helyezkedtem,
hogy én lássam őket, de ők engem ne. Bo hevesen magyarázott, és
egyszer csak behúzott egyet Tessának, pont úgy, ahogyan a Brugsen
előtt is. Tessa összegörnyedt, mintha nagyon fájt volna neki az ütés. Bo
gázt adott, és tolatni kezdett. Odébb húzódtam, nehogy észrevegyen.
Amikor eltűntek a szemem elől, sokáig nem mozdultam. A szívem a
torkomban dobogott.

192
Egy lágy, csendes nyári estén Dennis műhelyében ültem az asztalon, és
a lábamat lóbáltam, mialatt ő bonyolult mintát tetovált egy disznóbőrre.
Alaposan megfigyelte Palle papa TP-gépét, és sikerült rendbe hoznia a
saját masinájának az áramellátását, így most már jól működött.
– Egyszer még lenyomom Pallét – nevetett.
Jól elvoltunk egymással, és hirtelen letette a gépet, elém állt, és
megcsókolt. Csak úgy spontán. Belülről bezárta az ajtót, hogy a
haverjai ne tudjanak ránk törni, előhúzott egy matracot egy szekrény
mögül, és ráterített egy lepedőt, amit egy dobozból vett ki a dunyha és a
párna mellől.
– Mindig ez van, ha női látogatókat fogadsz? – ugrattam
mosolyogva, mire felnevetett.
– Nem. Újabban itt alszom. Elegem van Mona házából. Elegem
van Monából. Rémálmaim vannak, ha ott alszom. Rémálmaim vannak
Monától.
Akkor hallottam tőle először rosszat az anyjáról.
– De hát itt nem lakhatsz!
– Átmeneti megoldás – magyarázta, és a blúzom alá dugta a kezét.
– Kinéztem magamnak egy kis házat az erdőben. A gazda adja bérbe.
Ha megjavítom a birtok járműveit, olcsón megkapom. Még le kell
zsíroznom ezt-azt a főnökkel, és aztán leléptem.
Hosszan csókolóztunk. Később rágyújtott egy spanglira, és én is
beleszívtam. A szám azonnal kiszáradt. Az arckifejezésem láttán
Dennis röhögőgörcsöt kapott, és amikor kinevette magát, óvatosan
megcsókolta a hasamat, a csípőmet, a combomat és a térdemet. Fájt,
amikor belém hatolt, de csak kicsit. Igazából inkább csodálatos volt.
Utána megcsomózta a gumit, és úgy tűnt, nagy rutinja van a matrac
elővételében és gumik megcsomózásában.
– Tessa azt mondta, hogy anyuci kis szeme fénye vagy, és még
szűz – szólaltam meg.
– Tényleg? – nevetett.
– Kivel voltál eddig? – kérdeztem kíváncsian.
– Muszáj erről beszélnünk? Nem mindegy? Most itt vagyok. Te
kivel voltál eddig?
– Senkivel.
Az oldalára fordult, és a szemembe nézett.
– Ennek kicsit örülök – felelte.
– De tényleg! Kivel voltál?
– Jeanettével.
– Aki a kioszkban dolgozik?
Bólintott.
– És még?
– Henrik unokatesójával.
– Henrik? Az egyik haverod?
– Igen. Akkor történt, amikor átjött Koppenhágából.
– És még? Tuti nem csak ketten voltak.
– Jenny…
A hasára fordult, és rágyújtott.
– Na!
– Megígéred, hogy nem fogsz elítélni?
– Persze.
– Bettinával is együtt voltam – vallotta be, de közben nem nézett
rám.
– Bettinával?
– Most már szégyellem. Nem tudom… Annyira… Nem tudtam
neki ellenállni. Annyira szexi volt. Vissza kellett volna utasítanom, azt
kellett volna mondanom, hogy…
Beletúrt a hajába. A cigije leesett a matracra, aztán legurult a
betonpadlóra, és tovább égett. Mit mondjak, mellbe vágott a dolog.
 – Patrick is szexelt vele – folytatta Dennis. – Véletlenül jöttem rá.
Azért, mert… A picsába!
– Mert…?
– Mert egy este bementem hozzá, és rájuk nyitottam. Tudom,
milyen beteg ez az egész. De hát nem voltunk testvérek! Nem voltunk
családtagok. És annyira… Az első naptól kezdve el akart csábítani.
Bejött a szobámba ruha nélkül, meg késő este kijött ide a műhelybe,
amikor valamit bütyköltem, és végül engedtem neki. Tudom, hogy
rosszul tettem. Aznap este vége is lett, amikor rajtakaptam Patrickkal.
Összeverekedtünk. Utána tettünk egy nagy kört kocsival, elmentünk a
partra, és utána egyikünk sem szexeit vele többet. Esküszöm.
Hirtelen elsírtam magam.
– Jenny, légyszi, ne sírj! Esküszöm, hogy fogalmam sem volt, hogy
Kunóval meg a Fókával meg a haverjaikkal is dug. Ehhez semmi
közöm. Tényleg.
– Nem azért sírok.
– Hanem?
– Mert Bo veri Tessát.

193
Másnap Tessa remek hangulatban volt. Megkaptuk az írásbeli vizsgák
jegyeit, és dánból tízese lett. Ilyen még sohasem történt vele, és alig
bírta elhinni. A többi tárgy nem ment neki olyan jól. Matekból
megbukott, és a tollbamondása hatos lett, de a tízes miatt madarat
lehetett volna fogatni vele. Bo virágcsokorral várta. Igazából azért
vette, hogy megvigasztalja, de most, hogy tízest kapott, ünnepelni
akartak. Én már indultam volna haza, de Bo leengedte az ablakot, és
kiszólt, hogy meghív fagyizni. Haboztam, mire felszólított, hogy ne
kéressem magam, ugorjak be a kocsiba, mintha én szoktam volna
húzódozni, nem ő tapos bele mindig a gázba, miután Tessa beszállt.
Velük mentem. Bo az egész úton körülrajongta Tessát. Dicsérte, és nem
győzte hangsúlyozni, hogy sokkal jobban megy neki a suli, mint
gondolná. Csak hinnie kell magában. Úgy tűnt, Tessa említette neki,
hogy tizedik után talán szakmát akar tanulni, és ez most elérhető
távolságba került, csak matekból kell javítania, és persze meg kell
tartania a tízesét.
Bo bekapcsolta a rádiót. Ügyet sem vetettek rám. Együtt énekeltek
Birthe Kjærrel, és Bo két cigit gyújtott meg egyszerre, egy hosszú
mentolost magának és egy rövid Prince lightot Tessának, amit oda is
adott neki. Fogalmam sem volt, mit gondoljak. Hiszen láttam, hogy
megüti, most meg úgy turbékoltak, mint két galamb.
Nordbyben fagyit nyalva sétálgattunk, és a nyári szünetről
beszélgettünk.
– Milyen jegyeket kaptál? – érdeklődött Bo.
– Jenny mindig jó jegyeket kap – felelte Tessa szóval ez nem ér.
– Gimibe akarsz menni? – folytatta Bo.
Tessa könyörgő pillantást vetett rám, és úgy nyüszített, mint egy
kiskutya.
– Nem. Tizedikbe megyek Tessával – válaszoltam, mire Tessa
örömujjongásban tört ki.
Visszavittek Tranebjergbe, mert a bicajomat a sulinál hagytam.
Felszálltam rá. Az ellenőrzőm a táskámban lapult. Fizikából,
tollbamondásból és dánból tizenhármast kaptam, matekból pedig
tizenhármast és tizenegyest. Amikor az osztályfőnökünk letette elém az
ellenőrzőt az asztalra, egy szót sem szólt, csak enyhén megkocogtatta.

194
Eljött a szóbelik hete, szerdán lesz a dán, pénteken pedig kezdődik a
nyári szünet. Megérett az eper, és mindenütt árulták. Egyedül
készültem a vizsgákra. Amikor Tessa megkérdezte, tanulunk-e együtt,
nemet mondtam, amit aztán megbántam, mert csalódott arcot vágott, de
nagyon nem tudok másokkal együtt készülni, mert késő este fog a
legjobban az agyam.
– Pont olyan vagy, mint a dédapád – közölte Palle papa, amikor
felhívtam, és elmeséltem neki, miért nem Tessával együtt tanulok. – Ő
is mindig hajnalig fenn volt. Egy reggel úgy találtam rá, hogy elnyomta
a buzgóság, és az asztalnak támasztott homlokkal aludt, és aztán egész
nap látszott rajta egy orbáncfű lenyomata. Teljesen úgy nézett ki,
mintha tetkója lenne.
Szerdán Tessa nem jelent meg. Az osztályfőnökünk megkérdezte,
beteg-e, de fogalmam sem volt. Bement a tanáriba, hogy felhívja, én
pedig hirtelen alig kaptam levegőt, mintha kő nyomta volna a
mellkasomat. Nem akartam arra gondolni, vajon miért nem jött el
vizsgázni.
– Torokgyulladásom van – közölte, amikor felhívtam. Majd
augusztusban pótvizsgázik. Kicsit dühítő, de azért nem olyan vészes a
helyzet, amúgy is csak tizedikbe készül. Megkérdeztem, hogy jön-e
pénteken a bizonyítványosztóra, amin a sulizenekar fog játszani.
– Persze – felelte.
De pénteken sem jött. Az osztály vett egy virágcsokrot az
osztályfőnökünknek, és azt terveztük, hogy együtt nyújtjuk át neki egy
üdvözlőlappal, amit már mindannyian aláírtunk. Tessa is. Az egyik
osztálytársunk, Søren, gyűjtötte be az aláírásokat, én pedig rajzoltam
egy almafát, rajta huszonnégy piros almával, amik az osztály tagjait
szimbolizálták. Mindenesetre Tessa nélkül kellett átadnunk az
ajándékot, mert úgy látszik, még nem gyógyult meg. Az
osztályfőnökünk ezt nagyon sajnálta. Sokan arra készültek, hogy
elköltözzenek a szigetről, mert máshol folytatják a tanulmányaikat. Az
osztályfőnökünk mélyen a szemembe nézett, és kellemes estét kívánt,
de az estém nagyon nem alakult kellemesen. Belém hasított a
bizonyosság, hogy valami történt Tessával.

195
Kisser többször beszélt telefonon Hellével, a mikológussal, aki eljött a
kiruccanásra, amikor megmutattam a koppenhágai botanikusoknak a
tisztásomon növő légybangókat. Megbeszélték, hogy Jimmy átcuccol
hozzá hat hétre, mert Helle szerint ennyi időbe fog telni, hogy hegyes
badargombával méregtelenítse. Azt mesélte, hogy ez a jelentéktelen kis
gombácska hallucinogén és kellemesen hódító hatású, de nem okoz
fizikai függőséget, mint a szintetikus drogok. Meg volt győződve arról,
hogy le tudja szoktatni Jimmyt mindenről, de tényleg mindenről, mert
szerinte a metadon is undorító cucc.
Jimmynek fájt a szája, és amikor Helle egy délelőtt eljött érte,
megállapította, hogy gombás fertőzése van. Kisser dolgozott, ezért
megkért, hogy ugorjak el Tranebjergbe a patikába klórhexidint venni,
aztán pedig vásároljak be vacsorára. Kaptam tőle egy bevásárlólistát.
A patika ajtajában összeütköztem Bóval, aki éppen kifelé tartott.
– Helló, Jenny! – üdvözölt. – Jó volt együtt fagyizni, és gratulálok
a vizsgáidhoz.
– Helló, Bo! – feleltem.
Esetlenül méregettük egymást, aztán Bo közölte, hogy haza kell
mennie.
– Tessának fáj a hasa. – Felemelt egy papírzacskót, amin a patika
lógóját vettem észre, és meglengette.
– Fáj a hasa?
– Ja, tudod. Megérett nála a paradicsom.
– He?
– Jaj, tudod, megjött neki – röhögött, és megint meglengette a
papírzacskót.
Bent levettem az egyik polcról egy klórhexidint, és a pultra tettem.
Nagyon jól ismertem a gyógyszertárost. Hannének hívták, mindig
csinosan öltözött, a haját bubira vágatta, és nehéz volt róla elképzelni,
hogy a fehér köpenye egy csomó tetkót rejt, pedig így volt. Legalább
tízszer járt Kissernél.
– Helló, Jenny! – mosolygott rám. – Gratulálok a vizsgáidhoz.
Hallottam, hogy 12,4 lett az átlagod. Kisser biztos nagyon büszke rád.
– Inkább morcos, mert a nyári szünet után tizedikbe megyek –
feleltem.
– Tizedikbe akarsz menni? – álmélkodott Hanne, és letette elém a
visszajárót.
A szívem vadul dobogott.
– Hanne – suttogtam. – Tudnom kell, milyen gyógyszert vett Bo.
Az, aki az előbb volt itt.
– Jenny, tudod, hogy ezt nem…
– Hanne! Könyörgök. Bo Tessával jár, és tudom, hogy veri.
Kétszer láttam, hogy megüti. Tessa a múlt héten nem jött vizsgázni,
mert állítólag begyulladt a torka. Most viszont Bo azt mondta, hogy
menstruál, és fáj a hasa. Kérlek, mondd meg, mit vett! Nagyon szépen
kérlek.
– Jenny! Tényleg nem mondhatom meg. Titoktartási
kötelezettségünk van.
Beszéd közben elővett egy papírt, és ráfirkantott valamit. Felém
tolta a pulton, és a háta mögötti helyiség felé bökött, amit gyógyszeres
dobozokkal teli polcok választottak el az eladótértől. Az ajkához emelte
az ujját. A papíron a következőket olvastam: „Fejfájáscsillapító. Azt
mondta, leesett a lépcsőn.”
Torokgyulladás. Menstruációs görcsök. Fejfájás, mert leesett a
lépcsőn. Magyarázatokban aztán nincs hiány. Átmentem a Brugsenbe,
és szinte önkívületben szedtem össze és dobtam a kosaramba, amiket
Kisser felírt. Olyan erővel vágtam az árukat a szalagra, hogy a
pénztáros felvonta a szemöldökét. Csak akkor vettem észre, mi lesz a
vacsora. Hagymás pite. A kedvencem.
– Még valamit? – kérdezte a pénztáros.
Kihúztam magam, és megköszörültem a torkomat.
– Igen, köszönöm – feleltem. – Kérek még egy Look Mentholt.

196
Felhívott Carl Koppenhágából. Van egy jó meg egy rossz híre,
melyikkel kezdje? A jóval, feleltem. Előhívatta a fotókat, amiket a
dédipapa
Afrodité szegfűs herbáriumi lapjáról készített, és összehasonlította
a menyasszonyszegfű rézmetszetével, ami a botanikai gyűjteményük
részét képezi, és minden kétsége eloszlott. Lehet, hogy Linus
Lindström és a védence nevezhette el a virágot, és a hivatalos neve
Dianthus albus Didrichsen & Lindström lett, de teljesen biztos, hogy a
dédipapa herbáriumi lapja alapján készültek a rézmetszeten kívül a
mintalapok és a kézzel színezett rajzok is. Azt nem tudja, hogyan
történt, de az utolsó Flora Danicát Johan Lange szerkesztette, és
valószínűleg azért választotta a dédipapa herbáriumi lapját, mert szebb
volt, mint Lindströmé.
– De Lindströmnek is biztosan volt herbáriumi lapja? – kérdeztem.
 – Igen – felelte Carl. – Az is itt van a gyűjteményben, de a
rézmetszet nem annak alapján készült. A dédapádét használták fel
hozzá.
– Szóval Lindström letépte az Afrodité szegfűt, miután
megegyeztek abban, hogy nagyon ritka, és nem szabad leszakítani?
Talán visszaosont az éjszaka leple alatt?
– Valószínűleg igen.
– Értem. Szóval az a jó hír, hogy a dédapámat szégyentelenül
átverte egy kollégája. Most már tényleg alig várom a rosszat.
Carl felnevetett.
– A rossz hír kicsit trükkös, úgyhogy kapaszkodj meg! Először
talán jó hírnek fog tűnni. Megtaláltam a cikket, amiben a dédapád és
Johan Lange leírja és megnevezi az Afrodité szegfűt. 1887
szeptemberében jelent meg a Botanikai Közlönyben. Igazán jó volt látni
a nevét egy publikációban.
Kicsit megzavarodtam.
– De hát itt a bizonyíték, hogy ők nevezték el. Akkor miért
menyasszonyszegfűnek hívják, és nem Afrodité szegfűnek?
– Mert Lindström és Didrichsen is leírták és megnevezték, és az ő
cikkük sajnos két héttel korábban jelent meg a német Botanische
Zeitungban, és a szabályok szerint az nevezheti el a növényt, akinek
először jelenik meg publikációja. Szóval ez a rossz hír. Még ha be is
tudod bizonyítani, hogy Lindström álnok csaló, akkor is az ő cikke
jelent meg korábban, ezért a szegfűt továbbra is Dianthus albus
Didrichsen & Lindströmnek fogják hívni. Egyetértek veled abban, hogy
ez disznóság, de a tudomány akkor is így működik.
Emésztettem magamban a csalódottságot, de hirtelen kiröppent a
fejemből, amikor Carl megkérdezte, nincs-e kedvem rajzolni a
botanikai gyűjteménynek.
– Ehhez nem kell biológusnak vagy hasonlónak lenni? Vagy
legalább felnőttnek?
Carl nevetve azt felelte, hogy ha valaki elég ügyes, és jó szeme és
érzéke van a botanikai részletekhez, akkor sem biológusnak, sem
felnőttnek nem kell lennie.
– Akkor van – suttogtam.
– Mit mondtál? Nem hallottam.
 – Nagyon szívesen rajzolok a botanikai gyűjteménynek –
válaszoltam hangosan, a reményeim szerint komolyan és felnőttesen,
bár nehezemre esett nem nevetségesen boldog rikoltásban kitörni. Carl
hangjából is öröm csendült ki.
– Akkor ezt meg is beszéltük – jelentette ki.
Elbúcsúztunk egymástól, és kimentem az üvegházba. Maszkostul-
gumikesztyűstül leültem egy sámlira, és úgy vigyorogtam, mint a
vadalma. A Koppenhágai Egyetemnek fogok rajzolni! Hát ez
hihetetlen!
A békák időközben hatalmasra nőttek, és úgy láttam, egyre többen
vannak. Remekül elvoltak, és akik nem a lötyögő küszöb alatt bújtak
egymáshoz, azok lomhán ugrándoztak a növények között.
Már korábban kiszedtem a Brugsenben vett húsz Look Mentholt a
dobozukból, és szépen egymás mellé tettem őket az asztalra. Óvatosan
vizet engedtem egy permetező flakonba, aztán öntöttem bele egy jó
adag csomorikakivonatot az egyik halálfejes üvegből. Visszatekertem a
flakonra a szórófejet, ellenőriztem, hogy a maszkom jól az arcomra
tapad-e, és ráspricceltem a keveréket a cigikre, aztán kimentem az
üvegházból, hogy hagyjam őket megszáradni. A maszkot és a
gumikesztyűt kidobtam a szemetesbe, és bementem a házba, hogy
felhívjam Birgitet. Meg akartam kérdezni tőle valamit.

197
A lespriccelt mentolos cigarettákat visszatettem a dobozukba, és
visszazártam. A vékony fóliát nem tudtam tökéletesen visszailleszteni,
de így is jó lesz. Majdnem úgy nézett ki, mint új korában. Beletettem a
dobozt a herbáriumgyűjtőmbe, a hátizsákomba elemlámpát, hatalmas
szendvicseket, kulacsot és takarót pakoltam, majd a nyakamba
akasztottam a nagyítómat. Szóltam Kissernek, hogy ne várjon rám,
mert későn érek haza. Azt mondtam neki, hogy először Sildeballéba
megyek Afrodité szegfűt keresni, mert most már biztosan virágzik,
utána meg Dennisszel moziba Tranebjergbe. Megnéztem a moziműsort
a Samsøpostenben, és úgy gondoltam, hogy elég hihetően hangzik,
hogy a nyolcas Philadelphiát nézzük meg.
 – Csak nem jártok kicsit? – kérdezte Kisser, amikor az ajtó felé
indultam.
– De, kicsit igen – feleltem.
– Gumit használtok? – kiáltott utánam, de erre nem válaszoltam.

198
A besseri paplak mellett szálltam le a buszról, és bringával mentem
tovább Sildeballéba. A búza hullámzott a szélben. Amikor ráfordultam
a mezők közötti útra, automatikusan a földet kezdtem pásztázni a
szememmel. Szinte azonnal megláttam az Afrodité szegfűt. Hármat is.
Fehéren világítottak a lejtő tetején, és mintha frissen keményített
főkötőt viseltek volna. Egészen elérzékenyültem. Leültem a földre, és
majdnem fél órán át rajzoltam a legszebb példányt. Néha felnéztem
Tessa holdjára, ami nagy, sápadt gyöngyként függött az égen, és azon
gondolkoztam, vajon ő is nézi-e. Jacknek igaza volt. A természet
valóban vigasztal, mert a jelentéktelenségünk ellenére valami
hatalmasnak vagyunk a mégsem teljesen elhanyagolható részei.
Befejeztem a rajzot, és visszatettem a füzetet a hátizsákomba.
Elindultam, és a dédipapára gondoltam. Csak huszonkét éves volt,
amikor megmutatta a Botanikai Társaságnak, mit fedezett fel. Alig
idősebb Dennisnél. Biztosan nagyon büszke volt a teljesítményére, és
rettentően fájhatott neki, hogy kijátszották.
Már besötétedett, amikor Mårupba értem, ezért bekapcsoltam a
dinamót. Áttekertem a városon, aztán tovább Bo háza felé. Egy bokor
mellett leállítottam a bicajomat, és a hátizsákomat a kormányra
akasztottam. Csak az elemlámpát és a herbáriumgyűjtőt vittem
magammal. Átvágtam a mezőkön, és hirtelen berágtam Tessa holdjára,
mert most muszáj volt rejtőzködnöm. A herbáriumgyűjtő jobbra-balra
ingott a vállamon, a cigisdoboz neki-nekiütődött az oldalának. A ház
közelébe érve lassítottam. A nappaliban égett a lámpa, és
mindkettőjüket annyira élesen láttam, hogy nehéz volt elhinni, hogy ők
nem látnak engem. Tőlem félig elfordulva ültek a szófán, a szájukban
cigi füstölgött. Ment a tévé, és Bo Tessa tarkóját simogatta.
 Odaértem a sövényhez, ami mögött a kocsibejáró húzódott. Bo oda
tette le az autóját. Leguggoltam, és megpróbáltam normálisan lélegezni.
Ideges voltam. Mi van, ha tévedek? Nem tévedek. De mi van, ha
mégis? Felegyenesedtem, megint a ház felé lestem, és majdnem hanyatt
estem. Tessa a kivilágított konyhában állt az ablak előtt, és egyenesen
rám és a felettem világító holdra nézett. Az egyik szeme teljesen
bedagadt és elkékült. Korábban nyilván még rosszabbul nézett ki. Az
osztályfőnökünk nem vette volna be, hogy csak leesett a lépcsőn, és
azonnal hívta volna Torsten Tizedest. Imádtam Tessa kis egérarcát,
amire most alig lehetett ráismerni.
Behúzott nyakkal Bo műhelye felé lopództam. Nyitva hagyta az
ajtaját. Felkattintottam az elemlámpát, és körbevilágítottam. Az
asztalon észrevettem egy Look Mentholos dobozt, amiben már csak
három szál cigi árválkodott. Egy pillanatig haboztam, aztán odatettem
mellé az enyémet. Előbb-utóbb majd kibontja. Lekapcsoltam a lámpát,
és visszalopakodtam a házhoz, majd a bicajomért indultam. Még
egyszer utoljára a ház felé fordultam. Drága Tessám már nem állt a
konyha ablakában, és a hold is eltűnt.

199
Múltak a napok, és én teljes készültségben voltam. Állandóan azon
kattogott az agyam, hogy mi lesz, ha Bo elszívja az egyik mérgezett
cigarettát, és rosszul lesz. Tessa mit fog csinálni? Mentőt hív? Vagy az
egyik bátyját? Akkor tuti Dennist fogja keresni, mert tudja, hogy
Patrick nem csípi Bót. De hát én elmondtam Dennisnek, hogy Bo veri.
Párszor megcsörrent otthon a telefon, és mindig visszafojtottam a
lélegzetemet, de mindig csak Kissert keresték, hogy időpontot
foglaljanak nála. Néhányszor elfogott a kétség, főleg elalvás előtt, de
aztán felidéztem magam előtt Tessa összevert arcát, és minden
aggályom szertefoszlott.
Kisser koppenhágai barátnője megint meghívott minket grillezni
Kolbybe, mint az előző évben, és megint annyit ettem, hogy majdnem
szétdurrantam. Élveztem, hogy kiléphetek a saját világomból, át egy
másikba. Kisser is lazított kicsit. Kirúzsozta a száját, és egyetlen szóval
sem kesergett amiatt, hogy tizedikbe akarok menni. A két gyerek is
kamaszodni kezdett, és most már nem is tűntek annyival fiatalabbnak
nálam. Különösen a lánnyal jöttem ki jól. A kert végében zenét
hallgattunk, és mindenféle menő együttesről beszélgettünk, miközben a
felnőttek annyi vörösbort vedeltek, hogy végül taxit kellett hívnunk.
– Akkor holnap is találkozunk, amikor eljöttök Kisser robogójáért –
állapította meg a lány. – Szuper!
A taxiban Kisser megjegyezte, milyen jól telt az este, és igazat
adtam neki. Négy óráig nem voltam rá dühös. Négy óráig nem
gondoltam Jimmy démonaira. Négy óráig nem gondoltam Tessa
összevert arcára és arra, hogy bárcsak Bo azelőtt szívná el az egyik
cigimet, hogy megint megütné Tessát.
Épphogy csak beléptünk az ajtón, amikor megcsörrent a telefon.
Már majdnem egy óra volt, így mindketten összerezzentünk. Kisser
vette fel.
– Mit mondasz, Mona? – kérdezte. – Mi történt?
Mona hisztérikusan kiabált.
– Vegyél egy mély levegőt! – szólította fel Kisser. – Nem értem,
mit mondasz. Tessa jól van?
Sóbálvánnyá meredve álltam mellette.
– Még mindig nem értem, mit mondasz. Tessa jól van? Oké,
rendben. Nyugodj meg, és mondd el, mi történt. – Kisser pár
másodpercig hallgatott. – Helló, Torsten! – szólalt meg aztán. Ezek
szerint Torsten Tizedes átvette a telefont. – Egy szót sem értek abból,
amit Mona mond – közölte vele Kisser, aztán megint hallgatott. – A
francba, Patrick! – kiáltotta. – A francba! Oké. És Tessa hol van? Oké,
rendben.
Még váltottak pár szót, aztán Kisser megígérte, hogy másnap
reggel átmegy.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Tessa jól van – válaszolta gyorsan. – De Patrick felgyújtotta Bo
házát. Bo meghalt.
Teljesen ledöbbentem.
– Meghalt?
– Igen. Leégett az egész ház meg a műhelye is.
Bementünk a konyhába, és Kisser vizet tett fel forrni.
– A francba! – tört ki belőle megint.
 – Mi történt pontosan? – kérdeztem.
– Úgy néz ki, hogy Bo verte Tessát – felelte óvatosan. – Patrick
rájött, elment Tessáért, és felgyújtotta a házat. Utána egyenesen
Torstenhez indult, bekopogott hozzá, és feladta magát.
– És Tessa hol van?
– Kórházban. Kapott valami nyugtatót.
Aznap éjjel úgy aludtam, mint a bunda.

200
Dennis már Tessa ágya mellett ült, amikor Kisser, Mona és én
megérkeztünk. Mona elsírta magát a lánya láttán, Kisser torkából pedig
félig elfojtott nyögés tört elő.
– Kicsikém – suttogta.
Tessa megütötte és megharapta az orvost és az ápolónőt is, mesélte
Dennis, akinek a bőre sápadtan világított, és úgy nézett ki, mint aki
nem sokat aludt.
Nem igazán tudtunk beszélgetni, mert a kórteremben feküdt egy nő
is, akinek látogatói voltak. Dennis és én váltottunk pár pillantást, aztán
Kisser megkérte, hogy menjen ki vele a folyosóra. Míg kint beszéltek,
Tessa kezét fogtam. Mona a táskájában matatott, de semmit sem vett
elő. Utcai ruhát viselt, de igazából akár köntösben is jöhetett volna,
mert a zsíros haja a fejére tapadt, és papucsban csoszogott. Folytak a
könnyei, és állandóan a táskájába nyúlkált.
Bo tegnap este fél tízkor fejezte be a munkát, mesélte Kisser
hazafelé, de a fogadóban felejtette a pénztárcáját, ezért Patrick később
utánavitte Mårupba, és meglátta, hogy néz ki Tessa arca. Megpróbálta.
rávenni, hogy menjen vele vissza Monához, de Tessa nemet mondott,
és ő is meg Bo is állították, hogy csak nekiment egy ajtónak. Patrick
elhúzott, de valamivel később visszament. Addigra Tessa már lefeküdt,
Bo pedig a tévé előtt bólogatott. Patrick kábelkötözővel összekötözte a
lábát és a kezét, és lelocsolta öt liter benzinnel, amiből a szófára és az
étkezőasztalra is jutott. Bo ordibált, amire Tessa természetesen
felébredt. Visítva támadt rá Patrickra. Patrick őt is megkötözte, és a
vállára kapta, majd az ajtóban elhajított egy égő gyufát. Utána szépen
elhajtott Torsten Tizedeshez, miközben Tessa a hátsó ülésen vergődött
ordítva.
– Miért csinált ilyet? – hüppögte Mona, Kisser pedig gyengéden
veregette a lábát. – Drága, jó kisfiam.
Jeges hideg öntötte el a tagjaimat.

201
Therese eljött Samsøre Tessáért, én pedig átbicajoztam Ejbybe, hogy
elbúcsúzzak tőle. Egy djurslandi pszichiátriai intézetbe fogja vinni,
magyarázta Therese, ahol fiatalokkal foglalkoznak. Két orvos barátja
vezeti. Jobb helyet keresve sem találhatnánk a számára. Vannak lovaik,
és az eddigi tapasztalatok alapján ez nagyon jót tesz a betegeknek.
Megpróbáltam átölelni Tessát és minden jót kívánni neki, de
elhúzódott, és beült Therese kocsijának az anyósülésére.
– Ne sírj – suttogta Therese, amikor átölelt. – Segíteni fogok neki.
Miután elmentek, kitört belőlem a zokogás.
Még egyszer utoljára beléptem Mona házába. Patrick Aarhusban
ült előzetesben, Casper elköltözött az apjához Tranebjergbe, Dennis
pedig kicuccolt az erdőbe. Még nem látogattam meg, de jól ismertem a
part felé vezető út mellett álló kis házat. Mindig nagyon tetszett.
Mona a kanapén ücsörgött fürdőköpenyben. Az egyik kezében
meggyújtatlan cigit tartott, a másikban egy kis csavarhúzót. Ment a
tévé, az előtte lévő alacsony asztalon két dobozban várták a
csatlakozóidomok, hogy összeszereljék őket. Az egész olyan
nyomorúságos látvány volt. A kanapé egyik sarkában félig üres
akvavitos üveg feküdt.
Mona magára maradt.
Korábban áttanulmányoztam az apám törvénygyűjteményét, hogy
kiderítsem, Mona milyen paragrafusokat sértett meg, hogy fel tudjam
jelenteni, de rájöttem, hogy semmi értelme.
Az ajtó felé indultam.
 202

Kisser a kertben tett-vett. Nagyon lefogyott az utóbbi időben. Babot

szedett, és arra az időre gondoltam, amikor Jack még nálunk lakott, és
zöldségeket tettünk el télire. Akkor még úgy éreztem, jó, ha van
tartalékunk.
– Hogy ment? – kérdezte Kisser óvatosan.
– Jól.
– Akarsz róla beszélni? – A hangjából remény csendült ki. Már
szinte alig beszélgettünk.
– Nem – feleltem.
– Oké. És most mi lesz?
– Gimibe megyek – közöltem vele. – De nem a grenaai
bentlakásosba, hanem a Marselisborg gimibe, és Birgitnél akarok lakni.
Már megkérdeztem, és igent mondott.

203
Két héttel később beköltöztem az aarhusi Rosenvangs Allén álló házba.
Birgitnek nagyon hiányzott az apám. Reggelente az volt a legelső
dolga, hogy megnézte az egyik fotóját, ami a nappaliban lévő komódon
állt sok másik között, aztán a konyhába ment teát és kávét főzni. Én
ülve maradtam, és a képre meredtem. Valójában csak a testalkatunk
hasonlított, de volt benne valami végtelenül ismerős. Mintha
emlékeztem volna rá, bár igazából nem is.
Birgit behozta a kávéját és a teámat egy tálcán. A hóna alá újságot
szorított. Megjegyezte, hogy megérti, hogy hiányzik az apám, és
majdnem elsírtam magam. Korábban még soha nem gondoltam arra,
hogy úgy is hiányozhat valaki, hogy nem emlékszünk rá.
Teázás és kávézás közben újságot olvastunk. Két egyforma
székben ültünk a Rosenvangs Alléra néző ablaknak háttal, ahogyan
Birgit és az apám szokta. Én mindig a külföldi híreket kaptam meg
először, mert Birgit a belföldi hírekkel szeretett kezdeni, aztán áttért a
kultúrára, és utána cseréltünk. Birgit számára a világ legtermészetesebb
dolga volt követni a világ történéseit. Amikor először nyújtotta felém
az újságot, habozva vettem el, mert attól tartottam, hogy meggondolja
magát, de nem így történt. Gyakran beszélgettünk arról, amiről
olvastunk. A ruandai eseményekről, az európai parlamenti
választásokról és arról, hogy egy elismert sebészt a nyílt utcán végeztek
ki Franciaországban. Nyugtalan idők jártak.
Birgit meg volt győződve arról, hogy a sebészt bosszúból ölték
meg. Éppen felmentették gyerekpornó birtoklásának a vádja alól, és
utána fejezték le Jonzacban. Az érintett gyerekek szülei közül többen
azt nyilatkozták, hogy a lefejezés megfelelő büntetés a számára. Birgit
megértette az emberek bosszúvágyát. Amikor az apám meghalt, ő is
bosszúra szomjazott, de hát kin állt volna bosszút? Az apám maga
döntött úgy, hogy a rossz idő ellenére Aalborgba megy.
Mindenféléről beszélgettünk, és Birgit azt feltételezte, hogy
követem a világ eseményeit, és határozott véleményem van róluk. Néha
egymásra pillantottunk az újság felett, és Birgit rám mosolygott.
Annyira örül, hogy nála lakom, hangsúlyozta többször.
Kilenc előtt valamivel összehajtotta az újságot, felállt, és
felöltözött. Világosszürke szemhéjfestéket tett fel, és a bubifrizuráját
simára fésülte, aztán lement a szuterénbe, és kinyitotta a kertre néző
ajtaját. Várta a klienseit. Fizioterapeutaként dolgozott. Korábban nem
foglalkoztam vele, mi lehet a munkája, de most már tudtam, hogy
nemcsak nagyon összeszedett, hanem csodálatos odaadással és
precizitással végez egy teljesen átlagos feladatot.
Abban az emeleten lévő vendégszobában laktam, ahol Jimmy
szokott a kezelései után. A hatalmas, világos helyiségben szinte
elveszett az a kevés tárgy, amit magammal vittem. Kaptam Birgittől
egy biciklit és egy íróasztalt, hogy legyen hol leckét csinálnom. A
fénytáblámat természetesen nem hagytam Bakkelyben, mert Carl szólt,
hogy a Koppenhágai Egyetem küldeni fogja az első megrendeléseket
postán. Egyelőre csupán néhány egyszerű, fekete-fehér rajzot kértek,
amit a harmadik félévben használt egyik tankönyvbe akartak
beilleszteni, de ez még csak a kezdet, közölte.
Magammal vittem a legfontosabb lexikonjaimat, a virágprésemet, a
színes ceruzáimat, egy herbáriumi lapokat tartalmazó mappát és egy
másikat, amiben színes rajzok voltak. És két üveg mérget az
üvegházból. A többit Samsøn hagytam, és jól Kisser lelkére kötöttem,
hogy vigyázzon rájuk.
Augusztus nyolcadikán kezdődik a suli. Matekot fogok tanulni
emelt szinten, és már tudtam, hogy a másik emelt szintű tantárgyam a
kémia lesz, ha eljön az ideje.
Szerdánként Jutta mamával találkoztam a guldsmedgadei
cukrászdában. Az első alkalommal Palle papa is elkísérte. Úgy
viselkedett, mint egy túlbuzgó gardedám, és mindent elkövetett, hogy a
beszélgetés ne akadozzon, és mindenki jól érezze magát. Túl sok sütit
rendelt, összekente az abroszt, amikor forró csokit öntött a poharunkba,
állandóan a zsebében lévő kerékcsavarokat zörgette, a botjával kétszer
végigkarcolta a falat, aztán pedig felborította a botot, és végül
köhögőroham tört rá, aminek nem akart vége szakadni. Szinte már
cikinek tartottam, amit művel.
A következő héten Jutta mama megkérte, hogy hadd találkozzunk
kettesben, amibe csak nehezen ment bele.
– Meg kellett esküdnöm, hogy viszek haza Sarah Bernhardt-
süteményt – mesélte Jutta mama, és mindketten elnevettük magunkat.
Szuper volt németül beszélni, és Jutta mama gyönyörűen használta
az anyanyelvét. Olyanokat mondott, mint „tatsächlich” és „sowohl-als
auch”, és a legszívesebben kivettem volna a szájából a szavakat, hogy
felfaljam őket. Először veszélytelen témákat érintettünk, olyasmiket,
hogy miről álmodom, és mit szeretek. Aztán Tessáról kérdezett.
Nagyon remélte, hogy hamar jobban lesz, és bevallotta, hogy
imádkozik érte.
– Mesélj róla egy kicsit! – kérte egy nap, amikor sütizés után
sétálni indultunk a latin negyedben. – Gondolom, nagyon különböztök
egymástól, de mégis milyen? Hasonlít Jimmyre?
Bólintottam.
– Kicsit. Egyformán bolondok.
Jutta mama felnevetett.
– Jól van – folytattam. – Tegnap beszéltünk. Imádja az állatokat,
főleg a lovakat. Valamelyik éjszaka segített világra jönni egy csikónak.
– Wie schön – jegyezte meg Jutta mama mosolyogva. Mindketten
éreztük, hogy most kezdünk igazán beszélgetni, de ezzel nem is volt
baj. Nem siettünk sehová.
 – Tessa a világ legédesebb és legviccesebb embere. Vérszerződést
kötöttünk.
Jutta mama megállt a Studsgadén, kinyitotta a táskáját, és kivette a
tárcáját. Mindig benne tartotta Palle papa egy fotóját, de nem azt akarta
megmutatni, hanem a mögötte lévőt. Tessát és engem ábrázolt
Hamburgban, a Sommerdomon. Lelkesen emeltük a magasba a
kulcstartónkat, amin Hamburg címere volt. Tessa májpástétomszínű
lófarkának a vékonyságát még egy ceruza is megirigyelhette volna, de
legalább nem ütött el a teste véznaságától. Én már akkor is magasra
nőttem, az arcomon látszottak a sokat emlegetett gödröcskék.
– Emlékszem erre a napra! – kiáltottam boldogan. – Nagyon jól
éreztük magunkat, és legalább tízszer felszálltunk a körhintára. Ezt a
kulcstartót egy aranyos nénitől kaptuk. Azóta azon tartom Bakkely
kulcsát. Honnan szerezted meg a képet?
– Én voltam az aranyos néni.
– Te voltál az aranyos néni?
– Igen. Tőlem kaptátok a kulcstartót. – Ezzel visszatette a fotót
Palle papa mögé.
Fogalmam sem volt, mit mondjak. Némán sétáltunk tovább.
– Amióta a férjem tíz éve meghalt, kapcsolatban vagyok Jimmyvel.
Leveleztünk, és kaptam tőle fényképeket. Akkor láttalak benneteket
élőben először, amikor nyolc éve odamentem hozzátok a
Sommerdomon. Jimmy végig azon aggódott, hogy Kirsten Marie rájön.
Soha nem bocsátotta volna meg neki. A legtávolabbi sarokban
találkoztunk, egy gofris mellett. Jimmy rengeteg gofrit hozott, és
könyörgött, hogy üljetek végre le, de nektek eszetek ágában sem volt.
Lelkesen ugráltatok, és mindent ki akartatok próbálni. Még engem is
felcsaltatok a körhintára, van is róla valahol egy képem. Egy fehérre
lakkozott, lobogó aranysörényű lovon ülök. Az volt életem legjobb
napja. Rettenetesen éreztem magam, amikor hazamentetek. Szörnyű
volt, hogy nem lehetek együtt veletek.
– De Jutta mama, biztos vagy benne, hogy Kisser nem…
– Már mindent megpróbáltam, Jenny – felelte szomorúan. – És
Jimmy is. Ő megbocsátotta, hogy cserben hagytam, de Kirsten Marie
képtelen erre. Nem tudom, kitől örökölte, hogy annyira
kompromisszumképtelen. Mindig is ilyen volt. Az iskolában, amikor
lovagolt, mindig. Kompromisszumképtelen és makacs. Jimmy többször
könyörgött neki, hogy legalább beszéljen velem, de mindig azt felelte,
hogy válasszon. Ki mellett áll? Mellette vagy mellettem? És Jimmy
persze mindig a testvérét választotta. Engem is szeret, ezt biztosan
tudom, és azt is, hogy megbocsátott, de Kirsten Marie az ikertestvére,
aki soha nem hagyta cserben. Most már feladtam, Jenny. A lányom
számára megszűntem létezni, és már nem is remélem, hogy ezen
változtatni tudok. Elmondtad neki, hogy találkoztunk?
Megráztam a fejem.
– Megértem – vetett rám lemondó pillantást.
– De miért nem segítettél Jimmynek? – kérdeztem. – Miért nem
tiltakoztál, amikor a férjed megverte, vagy amikor bentlakásos iskolába
küldte?
Jutta mama hosszú habozás után válaszolt.
– Engem is vert, Jenny. Mindig azt kellett mondanom, hogy
leestem a lépcsőn vagy a lovamról, vagy hogy ügyetlen voltam, és
nekimentem egy ajtónak, és soha senki nem feltételezte, hogy hazudok.
A férjem fontos ember volt Hamburgban, én pedig függtem tőle. Még
az anyám is úgy gondolta, hogy örülhetek, hogy egy ilyen előkelő úr
feleségül vett, bár házasságon kívül teherbe estem egy semmirekellő
alaktól. Ezzel nem mentegetni akarom magam, csak magyarázatot adni.
Kirsten Marie-nek igaza van. Nem vigyáztam a fiamra, és egy anya
ennél nagyobb bűnt nem követhet el. Szégyellem is magam miatta.
Elértünk a Pustervighez, és megálltunk a téren. Jutta mama elővett
egy zsebkendőt, és megtörölte a szemét.
– Azt hiszem, tudom, Kisser kitől örökölte a makacsságát –
jegyeztem meg. Jutta mama szemében kérdőjelek táncoltak. – Attól, aki
a sarok mögül leskelődik – magyaráztam, és odaintettem Palle papának.
Úgy tűnt, láthatatlannak képzeli magát, de már akkor észrevettem,
amikor kiléptünk a cukrászdából. Akkor a Føtex bejáratánál ácsorgott.
Most feléje tartottunk, ő pedig menekülőre fogta, de utolértük, mert
nehezen mozgott a macskaköveken.
– Nahát, itt vagytok? – játszotta meg magát. Az Elbsegler sapka
szokás szerint a fején tanyázott, a szájában zöld Cecil füstölgött.
– Ja, minő véletlen egybeesés – válaszoltam.
Elbúcsúztam tőlük, és hazafelé indultam. Pár lépés után
megfordultam, és utánuk pillantottam. Egymásba karolva sétáltak.
 204
Jutta mama egy kis lakást bérelt Langenæsben, de mindennap átment a
stúdióba, és segített a tetoválómúzeumban. Leporolta a szekrényeket, és
megpucolta rajtuk az üvegbetéteket, én pedig óvatosan kivettem a
dobozokból a tárgyakat, amiket Palle papa lelkesen gyűjtögetett az
évek során, megjelöltem őket, és mindent bevezettem egy füzetbe.
Megpróbáltam megtervezni, hogyan érvényesülnének a legjobban a
múzeumban. Talpalatnyi hely sem maradt üresen. Jutta mama üdítőt
hozott, és az enyémet letette mellém a padlóra, ahol egy újabb adag
tárgyat rendszereztem. Különböző eszközöket és legalább tizenöt régi
gépet pakoltam egymás mellé. Tato-Bob gépén még mindig érződött a
legendás szivarjának az illata. Egy másik masina Tusch-Hanstól
származott, akiről tudtam, hogy nemsokára betölti a százat. Megviselt
stencileket rendezgettem, tűket, festékeket, köszörűköveket, régen
megszűnt stúdiók tábláit, Tato-Freddie írógéppel írt leveleit, megsárgult
névjegykártyákat, cikkeket, szakadt könyveket és rengeteg fekete-fehér
fényképet. Ez utóbbiakat két halomba raktam. Az egyikbe kerültek
azok, akiket felismertem, mint például Tato-Peter, valamint az ő és
Palle papa tanítómestere, Tato-Jack, akiről már annyi fotót láttam, hogy
könnyen ráismertem, a másikba pedig azok, akikről fogalmam sem
volt, hogy kicsodák. A második halom rövid idő alatt hatalmasra
duzzadt, és ide-oda járkáltam a múzeum és a stúdió között, hogy arról
faggassam Palle papát, kiket ábrázolnak a képek.
– Ez itt Tato-Per – felelte Palle papa türelmesen, én pedig
lekörmöltem az információt. – Röntgenszeme volt. Belelátott az
emberek zsebébe, és mindig annyit kért tőlük, amennyit ki tudtak
fizetni.
Pár perccel később újabb képpel zaklattam.
– Ez Tato-Ole – mosolygott. – Dánia talán legismertebb
tetoválóművésze. Amikor Tato-Jack börtönbe került, ő vette át tőle a
Nyhavn 17-ben lévő stúdiót. Nála élethűbb hajókat még senki nem
varrt bőrre.
Alig öt perc múlva újabb fotót dugtam az orra alá.
– Hát ez itt a csinos Miss Roxy. Honoluluban is tetovált, méghozzá
olyan legendákkal együtt, mint Mike Malone és Ed Hardy, de aztán
hazajött, és az Ole Rømers Gadéban nyitott stúdiót. Emlékszel, hogy
már meséltem róla?
– Aha – bólintottam. – Ő rajzolt jól virágokat, nem?
– Jól? Az nem kifejezés. Utánozhatatlanul.
Lassan, de biztosan mindent előszedtem a dobozokból, és akkor
már egyértelműen láttam, hogy Palle papa Dánia történelmének egy
jókora szeletét őrizgeti.
Jött egy újságíró az Århus Onsdagtól, hogy meginterjúvolja a
múzeummal kapcsolatban, és nekem is feltett pár kérdést, amikre
legjobb tudásom szerint válaszolgattam. Utána komolyan Palle papa
szemébe néztem:
– Tényleg azt mondtad neki, hogy én vagyok a múzeum
igazgatója?
– Persze – bólintott. – Ki lenne, ha nem te? Kresten dédapád már
rég beadta a kulcsot, és rajta kívül egyedül neked van a családban
érzéked a gyűjteményekhez.
Nem árultam el neki, hogy az apját átverték, és egyáltalán nem volt
híres. Nem vitt rá a lélek, mert láttam, hogy annyira büszke rá.
Feladtunk egy hirdetést egy brit magazinban, a Tattoo Buzzban,
amit az egész világon olvastak. Arra kértünk mindenkit, akinek vannak
tetoválással kapcsolatos régi tárgyai, hogy adja őket kölcsönbe vagy
örökbe a Dán Tetoválómúzeumnak. Megadtuk a címünket is: Aarhus,
Mejlgade 53. A lap megjelenése után felbecsülhetetlen értékű tárgyak
kezdtek özönleni hozzánk a világ minden tájáról.
Jött Schleswigből egy vastag boríték, amit a dán-német
tetoválóművész, Georg Bauer családja küldött. Érkezett még
mindenféle csinos dolog, egy csomó könyv, rajz és kép is. Megkaptuk a
Memoirs of a Tattooist eredeti kéziratát, amiben George Burchett
megörökítette azt az estét, amikor Frigyes dán királyt tetoválta, és több
fotót, amik azt ábrázolták, amikor a San Franciscó-i Lyle Tuttle
meglátogatta Tato-Svendet. Rengeteg rejtett kincs került napvilágra. Éjt
nappallá téve dolgoztunk, hogy feljegyezzük és leírjuk az összesét, és
csak remélni tudtuk, hogy elkészülünk a hivatalos megnyitó előtt, amit
szeptember elsejére tűztünk ki.
Minden szép és jó volt, csak Palle papa köhögése rosszabbodott.
Áthallatszott a stúdió vékony falán, és olyankor aggodalmas
pillantásokat váltottunk Jutta mamával. Palle papa szinte megállás
nélkül köhögött, az ijesztő hangot csak a tetoválógép zaja nyomta el,
amikor dolgozott – bár szinte mindig dolgozott. Ő maga azzal ütötte el
a dolgot, hogy csak a dohányzás miatt van, és nem fertőz, szóval
felesleges olyan nagy feneket keríteni az egésznek, nem kell
nyugtalankodnunk. Feltett egy lemezt, és felkérte Jutta mamát, engem
pedig elküldött a Føtexbe, mert korgott a gyomra. Amikor elindultam,
boldog arckifejezéssel ölelte Jutta mamát.

205
Be kellett szereznem két csomag zöld Cecilt, három meleg halszeletet
és négy hideg sört. Még nem tértek vissza az emberek a nyaralásból a
napsütéses városba. A gondolataimba merülve álltam a Føtexben a
sorban, amikor hirtelen meghallottam a nevemet.
Alig ismertem rá Mayára. Már egyáltalán nem hasonlított Laura
Ingallsra, inkább úgy nézett ki, mint egy goth punk, de azért ő volt. A
rövidre vágott haját feketére festette, és az egyenetlen hosszúságú
tincsei miatt úgy tűnt, mintha ő maga nyeste volna le őket a tükör előtt
forgolódva. A szeplős bőre hófehéren világított, akárcsak a fogai –
mintha leszokott volna a snüsszről. A fejébe csapott fekete
keménykalapon toll lengedezett, a nyakán bőrszíj feszült, és úgy láttam,
hogy a hosszú, fekete kabátja alatt latexből készült ruhát visel. A két
teli bevásárlószatyrát letette a földre, és úgy tűnt, mindjárt hőgutát kap.
A régi magabiztosságát mintha elfújták volna. Már éppen meg akartam
ölelni, amikor észrevettem, hogy a mellkasán egy kisbaba lóg
hordozóban.
– Született egy gyereked? – kérdeztem elképedve.
– Ja – felelte. – Csütörtökön.
– Mármint tegnapelőtt?
Bólintott.
– Hogy hívják?
– Még sehogy.
– Nem kéne még… ágyban lenned? – kérdeztem ostobán. Nem
mintha szakértő lettem volna a témában, de Kisser elmesélte, hogy
nagyon fájt neki a szülés, és hetekig alig bírt menni, mert össze kellett
varrni. Maya idegesen kémlelt hátrafelé.
– Mennem kell – közölte, és akkor megpillantottam Apát. Felénk
tartott. Azonnal felismertem arról az igazolványképről, amit Maya
mutatott Bakkelyben. Ő is túl melegen volt felöltözve. Katonás
ballonkabátot és hosszú szárú, fűzős csizmát viselt. Maya kétségbeesett
pillantást vetett rám, és alig hallhatóan suttogta: – Segíts!
A sor megmozdult, Maya és Apa pedig kiléptek az utcára. Úgy
tűnt, Apa nem vett észre. Úgy fordítottam a fejem, hogy szemmel
tudjam őket tartani. Megálltak az ajtóban. Apa egy rövid, fekete
lovaglópálcát tartott az egyik kezében, talán a ballonkabátja ujjából
vette elő. Úgy láttam, a másik kezében póráz van. Ráakasztotta a Maya
nyakán lévő bőrszíjra, és úgy húzta maga után, mint mások a
kutyájukat szokták. A szívem vadul dobogott, és csak akkor jöttem rá,
hogy én jövök, amikor a mögöttem álló férfi megpöckölte a vállamat.
Egy másodperccel később már az utcán voltam. Maya és Apa egyre
távolodtak a Klostergadén, én pedig tisztes távolságból követtem őket.
Az a kevés ember, aki szembejött, kivétel nélkül megbámulta őket. Apa
sebes léptekkel haladt, és amikor Maya lemaradt, kapott egy
figyelmeztető ütést a lovaglópálcával, mire összeszedte magát, és
felgyorsított. Rákanyarodtak a Grönnegadéra, átvágtak két épület
között, és a Langelandsgadén folytatták az útjukat. Én végig óvatosan
osontam utánuk. Átmentek az úttesten, és Maya védelmezőén emelte a
karját a kisbabája elé, amikor egy autó rájuk dudált, és kikerülte őket. A
Vestervanghoz érve eltűntek az egyik házban. Vártam kicsit, aztán
besurrantam a lépcsőházba. Szinte azonnal megtaláltam Bent Hovard
nevét az egyik postaládán. Csak az övét, Mayáét nem.

206
Jack küldött egy levelezőlapot Franciaországból. Monet kertjében vette
Givernyben, a rajta lévő kép egy afrikai liliomot ábrázolt, amit Monet
festett, és aminek a tudományos neve Agapanthus. Birgit elmesélte,
hogy ismeri a virágot és a festményt is, és közben kíváncsian
méregetett. Nem válaszoltam, csak forgattam a lapot az ujjaim között.
Az „agapé” szerelmet jelent, az „anthus” pedig virágot, így az „Agap-
anthus” annyit tesz, hogy szerelemvirág. A levelezőlapon helyes címet
olvastam, még az sem hiányzott róla, hogy „c/o Birgit Kjellerup”,
szóval Jack tuti beszélt Kisserrel vagy Palle papával, mert különben
honnan tudta volna, hol lakom? Megint írt üzenetet is:
Szép kertben jártam. Nem mertem leszakítani semmit sem, de
természetesen gondoltam rád.
Elnevettem magam. Mi lett volna, ha letép valamit Monet
kertjében? Az ilyesmiért tuti halálbüntetés jár.
Felálltam, és levettem Birgit atlaszát a polcról. Rövid keresés után
a százkettedik oldalon megtaláltam Givernyt, ahol Claude Monet az
1926-ban bekövetkezett haláláig lakott. Jonzac a százharmadik oldalon
volt. Ott ölték meg azt a francia sebészt, akit felmentettek gyerekpornó
birtoklásának a vádja alól. Láttam, hogy a két város nagyjából 550
kilométerre fekszik egymástól. Ezek szerint nem biztos, hogy Jack áll a
sebész halála mögött, de persze nem lehetetlen.

207
Carl felhívott, hogy a megígért illusztrációk után érdeklődjön.
Csipkednem kellett magam, ezért minden délután a botanikus kert
üvegházában rajzoltam. Pont ráláttam a Vestervangra, és amikor friss
levegőt akartam szívni, mindig Maya és Apa lépcsőháza felé sétáltam.
Reméltem, hogy tudok pár szót váltani Mayával, és meg tudom
kérdezni, szüksége van-e segítségre, mert időközben
elbizonytalanodtam abban, hogy mit suttogott felém. A kisbabájára
gondoltam, és egy éjjel azt álmodtam, hogy a mellbimbójában lévő
piercingek miatt nem tudja szoptatni. Álmomban a gyerek bömbölve
próbált szopni, de Apa nem engedte, hogy Maya kivegye az
ezüstkarikákat, így végül magára hagyta a kicsit, mert képtelen volt
tovább elviselni az ordítását.
Múltak a napok, és elképzelni sem tudtam, miért nem találkozom
egyikükkel sem. Az üvegház mellett fagyizó működött, az eléje kirakott
asztalok és székek fölé egy tető vetett árnyékot, így egy anyának
logikus lett volna arrafelé tolnia a babakocsiját, de Mayát és a gyerekét
mintha a föld nyelte volna el. Rá-ránéztem a postaládájukra, de mindig
üresnek bizonyult, ami azt jelentette, hogy vagy otthon vannak, vagy
soha nem kapnak semmit. Egy nap felmerészkedtem a lépcsőn, és a
másodikon rábukkantam a lakásukra. Oda is csak Bent Hovard nevét
írták ki. Az ajtóhoz simulva füleltem befelé, de egy pisszenést sem
hallottam. Megkerültem az épületet, és kiszámoltam, melyikek lehetnek
az ő ablakaik. Hiába erőltettem a szemem, semmit sem láttam, még
akkor sem, amikor az apám madárnéző távcsövét is bevetettem. Bent
semmi sem mozdult, amit egyre jobban furcsálltam. A gyerek akkor
már úgy három hetes lehetett. Nem kell neki új pelenka meg ilyesmi?
És mit esznek? Na és mi van a cigivel meg a snüsszel? Megkérdeztem a
Langelandsgadén lévő kioszkban, hogy árulnak-e snüsszt, de az eladó
nemmel felelt. 1992-ben betiltották Dániában, szóval most már át kell
menni érte Svédországba.
– De nem vagy még túl fiatal ehhez? – húzta fel a szemöldökét. –
Tönkreteszed azt a szép fogadat.

208
Doc Forest eljött Stockholmból Aarhusba, hogy találkozhasson Palle
papa älsklingjével, ahogyan Jutta mamát emlegette svédül. A hot
rodjában érkezett, mert ment tovább Koppenhágába valami
autókiállításra. Megjátszott álmélkodással meredt rám, és úgy tett, mint
aki alig ismer meg, annyit nőttem. Igazából nekem is feltűnt, mert
amikor valamivel több mint egy éve Samsøre jött Povl Dissing
fellépése miatt, még hátra kellett szegnem a fejem, ha a szemébe
akartam nézni, mostanra pedig már utolértem, sőt, kicsit talán le is
hagytam. Amikor Tessa után érdeklődött, azt feleltem neki, hogy
lovakkal foglalkozik Djurslandon.
Hoztak szendvicseket a guldsmedgadei hentestől, meg sört és még
egy üveg Rød Aalborgot is. Palle papa úgy fordította az ajtón lógó
táblát, hogy a „Zárva" felirat nézzen kifelé, és ez biztosan akkor történt
először, bár túl nagy hatást nem ért el vele, mert miközben ettünk-
ittunk, beállított két törzsvendége, Palle papa pedig nagy köhécselés és
nevetés közepette leültette őket. Gyorsan tetovál egyet két falat között,
jelentette ki. Miközben dolgozott, Doc Forest Jutta mamát
szórakoztatta gálánsan. Jutta mama kacagva próbált dánul beszélni,
mert még mindig jobban törte, mint Doc Forest a németet. Végül
angolra váltottak, én pedig elbűvölten meredtem a nagyanyámra, mert a
német akcentusa ellenére jól boldogult, és azt hiszem, Doc Forest kicsit
beleszeretett. Nagyon jól éreztük magunkat.
– Mutasd meg Docnak a múzeumot, Jenny! – kért meg Palle papa a
tetoválógép zümmögésén keresztül. – Gyorsan, mielőtt annyira
elcsavarja a kis drágám fejét, hogy Svédországba költözik vele.
Ezen mindannyian nevettünk, és újratöltöttük a poharakat. Még a
két törzsvendégnek is jutott pár korty.
– Gyere! – intettem Doc Forestnek, és bevezettem a múzeumba.
Nagyon tetszett neki. Kivett a mellényzsebéből egy adag snüsszt, és a
felső ajka alá dugta, majd alaposan szemügyre vette a kiállított
tárgyakat.
Amikor visszaértünk a stúdióba, lelkes eszmecserébe bonyolódott
Palle papával, és nem győzte hangsúlyozni, mennyire le van nyűgözve.
Palle papa is kapott egy kis snüsszt, én pedig árgus szemekkel
figyeltem, amint Doc előveszi a snüsszös dobozt, kinyitja, körbekínálja,
majd megint elteszi. Megjegyezte, hogy füstjelzőket kell felszerelni a
múzeumban, mert ha tűz üt ki, Dánia történelmének egy fontos része
veszik el. Erre komoly, szinte áhítatos némaság telepedett ránk, és Doc
megint elővette a snüsszös dobozt. Palle papa még egy adagot a szájába
dugott, és hirtelen őrült köhögőroham tört rá.
– Nem szabad tüdőre szívni, te bolond! – nevetett Doc. Letette a
dobozt az asztalra, és megütögette Palle papa hátát. Jutta mama azonnal
hozott egy pohár vizet.
– Víz? – hörögte Palle papa. – Hát az életemre törsz, szerelmem?
Felhajtott egy kis pohár rövidet, és a lemezjátszóhoz lépett.
– A Kalóz Jennyt tedd fel, papa! – kértem.
Hildegard Knef ezüstösen igéző hangja csendült fel németül.
Amikor megszólaltak a fúvósok, összeszorult a szívem a
gyönyörűségtől. Jutta mama csengő hangon dalolni kezdett. Teljesen
elbűvölt, és láttam, hogy nemcsak rám van ilyen hatással. Palle papa
kicsit lejjebb vette a hangerőt, hogy jobban halljuk Jutta mamát, akire
szinte mintha reflektorfény vetült volna, mintha nem is Hildegard Knef,
hanem ő lett volna a Koldusopera sztárja. Majdnem elsírtam magam a
gondolatra, hogy Kisser nem hajlandó találkozni az édesanyjával.
A dal végén mindannyian tapsoltunk, és Palle papa megcsókolta
Jutta mamát. Ragyogó szemmel és öreges, lomha boldogsággal
forgatta. Doc Forest a snüsszét kereste.
– Pedig idetettem – morogta a bajsza alatt.
Snüssz hiányában cigarettára gyújtott Palle papával, én pedig
segítettem Jutta mamának rendet rakni.
– Nem is tudtam, hogy ilyen szépen énekelsz – jegyeztem meg,
amikor a kis konyhában az edényeket öblítettük. A gázbojler be- és
kikapcsolt annak megfelelően, hogy Jutta mama kinyitotta-e vagy
elzárta a csapot. Rám mosolygott, és mintha szomorúságot vettem
volna észre a szemében.
– Sétálok egyet nagyapáddal – közölte, és felakasztotta a
mosogatókesztyűt a csap fölé. – Egyre csúnyábban köhög, de a kikötő
friss levegője jót tesz neki.
– Oké – feleltem. Amúgy is indulnom kellett haza. Péntek este volt,
és olyankor mindig az Eleva2rent néztük Birgittel.
A stúdió előtt búcsúztunk el. Palle papa megcsodálta Doc Forest
hot rodját, és kijelentette, hogy megérdemel egy díjat, annyira jól néz
ki. Jutta mamának meggyűlt a baja az ajtóval, és végül inkább nyitva
hagyta, mert annyira akadt. Palle papa sápadtnak tűnt. Hanyagul
nekitámaszkodott a barátja autójának, de amikor Doc gázt adott,
majdnem hanyatt esett, és meg kellett ragadnom a karját.
Figyelmeztettem, hogy ne menjenek túl messzire, mire köhécselve
felnevetett, és azt felelte, hogy Jutta mama imád sétafikálni.
– És a szerelem még egy ilyen vén rókát is furcsa cselekedetekre
indít – tette hozzá halkan.
– Hallom ám, mit mondasz – szólt közbe Jutta mama.
Lassan totyogva távolodtak tőlem, én még megint majdnem
elbőgtem magam. Mi a franc van velem?
Birgit már várt otthon. Kikészített egy üdítőt és mellé
rágcsálnivalót. Nyolc előtt még pont van időnk újságot olvasni,
mosolygott. Jó ötlet, feleltem, csak gyorsan elugrom vécére. Ezzel
felszaladtam az emeletre. Pisiltem, kezet mostam, és ledobtam a
hátizsákomat az ágyamra. Doc Forest snüsszös dobozát az
éjjeliszekrény egyik fiókjába dugtam egy könyv alá.
 209
1994. augusztus nyolcadikán kezdtem tanulni a Marselisborg
gimnáziumban, és már majdnem felhívtam Kissert, hogy elnézést
kérjek, mert annyira berzenkedtem, de csak majdnem. Fogalmam sincs,
mit képzeltem a gimiről, de ami fogadott, azt biztosan nem. Igazából
azt hiszem, semmit sem képzeltem, csak nem akartam cserben hagyni
Tessát.
A Z osztályba kerültem, ahova összesen tizennégy fiú és tizenkét
lány járt. A padtársam Sarahként mutatkozott be. Jó arcnak tűnt, és
meglehetősen különösnek, puha karimájú, piros kalapot és mustárszínű
trapéznadrágot viselt, az ingét pedig mintha egy idősödő hippitől csórta
volna. A fülembe súgta, hogy a világ legjobb vegyésze címre tör, mire
azt feleltem, hogy én is. Óra közben a kezembe csúsztatott egy fecnit,
amin csak ennyi állt: „Szerves vagy szervetlen?”. Visszaírtam neki,
hogy „Kémiai vegyületek szénhidrogén kötések nélkül?
Még csak az kellene!”, és amikor elolvasta, mosolyogva mutatta fel
a hüvelykujját. Ha megkérdezte volna, mit értek ez alatt, nem tudtam
volna válaszolni, de lett egy új barátom, és mindketten vegyésznek
készültünk.
Még aznap meghívtak két buliba, és egy Benjamin nevű,
orrpiercinges-bőrkabátos srác többször féloldalas mosolyt villantott
rám. A hosszúra hagyott haja az arcába hullott. Szinte már elhittem,
hogy szeplőtelen elméjű kiskamasz vagyok, aki végre megtalálta a
helyét.
Pénteken össze is jöttünk Sarahnál, hogy bemelegítsünk. Ő is
Kongsvangban lakott. Könnyednek éreztem magam, és úgy döntöttem
magamba a piát, mint aki világéletében ezt csinálta, ami persze nem
volt igaz, így eléggé berúgtam. Egy pillanatra minden eltűnt, amit addig
ismertem, mint amikor a színpadon elsötétítik a fényeket, így a nézőket
rá lehet venni, hogy egy bizonyos irányba nézzenek. Benjamin közölte,
hogy matekmániás. Sokat nevetett, így gyakran látszottak a girbegurba,
fehér fogai. Kint ücsörögtünk, forgott velem a világ, és kicsit
beleestem. Nem olyan megszállottsággal, mint Jackbe, vagy olyan
meghitt otthonossággal, mint Dennisbe, hanem máshogyan. Mintha
megújultam volna.
 A buli után hazakísért. Toltuk a bringánkat, és aztán csókolóztunk a
garázsban, ahol az apám kocsija állt, amíg tizenhárom évvel korábban
egy téli éjszakán totálkáros nem lett. Benjamin megkérdezte,
találkozunk-e másnap, és van-e kedvem ostáblázni. Igent mondtam.

210
Theresénél és Ninninél vacsoráztam, és meglepve vettem észre, hogy a
házuk előtt még mindig parkol egy rendőrautó. Azt hittem, a rendőrségi
védelmük már a múlté.
Therese éppen a konyhában készített salátát, amikor megérkeztem.
– Úgy egy hete van itt megint – felelte, amikor a rendőrről
kérdeztem, és az ajka elé emelt mutatóujjal a nappali felé biccentett,
hogy ne beszéljek túl hangosan. Beköszöntem Ninninek, aki hason
feküdt a padlón, és Tintint olvasott.
– Azóta fel sem keltél innen, hogy utoljára itt voltam? – kérdeztem,
és leheveredtem mellé.
– Haha, nagyon vicces – morogta, de látszott rajta, hogy örül
nekem.
– Mi tetszik annyira Tintinben?
– Minden – vetett rám halálosan komoly pillantást.
– Aha. De nem kellene lassan mást is olvasnod?
– Nem, köszönöm – válaszolta udvariasan, és elnevettem magam.
Mindennap találkoztam Benjaminnal, és mindennap lefeküdtünk.
Aranyos volt, vicces, és könnyen kijöttem vele. Tapasztalatlanul és
csodálatosan csókolt, és hagyta, hogy megverjem ostáblában. Nem
csoda, hogy most nem tudtam visszafojtani a nevetésemet.
– Min röhögsz? – kérdezte Ninni megjátszott sértettséggel, de ő is
velem nevetett.
– Rajtad – feleltem, és addig csikiztem, míg tekergőzni nem
kezdett.
Therese közben megterített. Összehajtogatta a szalvétákat, szószt
öntött a salátára, és megkeverte. Ránk mosolygott, de úgy éreztem,
nincs jó hangulata. A konyhába baktattam, hogy megkérdezzem,
segíthetek-e valamiben. Egy vizeskancsó és néhány edényalátét felé
bökött. Mindent bevittem az étkezőasztalra, majd visszamentem hozzá,
és Tessa után érdeklődtem. Amikor telefonon beszéltünk, mindig azt
mondta, hogy jól van, de biztos akartam lenni benne, hogy nem
kamuzik.
– Minden rendben – válaszolta Therese. – Javul az állapota, és a
terapeutái nagyon elégedettek.
– Szuper. De olyan szomorúnak tűnsz.
Megint a nappali felé sandított, de Ninni teljesen elmerült a saját
világában, és halkan dudorászva lapozgatta a képregényét. Miután
Therese megbizonyosodott róla, hogy nem figyel, azt suttogta, hogy a
zaklatások miatt muszáj lesz elköltözniük. Már három hónap eltelt a
vele készített interjú megjelenése óta, és a helyzet egyre rosszabb.
– Mindent elkövettem, hogy Ninni biztonságban érezze magát. –
Könnyek szöktek a szemébe. – De egyre nehezebb elterelnem a
figyelmét, és szinte naponta jönnek névtelen levelek, meg a garázsra is
többször festettek mocskolódó szavakat. Három hete felgyújtották a
kukánkat, és az éjszaka kellős közepén ki kellett hívnom a tűzoltókat.
Fürdőköpenyben fogadtam őket, és nem győztem pisszegni, nehogy
felébresszék Ninnit. És ez még nem is a legrosszabb, bár ettől is éppen
eléggé kikészültem, de a múlt héten ketten betörtek.
– Ide?
– Igen. A hátsó kerten keresztül. Maszk volt rajtuk, és egyszer csak
ott teremtek a szobámban, és szitkokat zúdítottak rám. Pedó-
simogatónak neveztek, és azt firtatták, hogy mit éreznék, ha az én
fiamat bántalmaznák. Már attól tartottam, hogy bántani fogják Ninnit.
Rettenetesen megijedtem. Az éjjeliszekrényem egyik fiókjában volt egy
paprikaspray, amit még régebben szereztem Ausztráliában, és amikor
elővettem, leléptek. Soha nem gondoltam volna, hogy valamikor
használni fogom. Azóta nem vagyok túl jól, még az sem segít, hogy
megint rendőrök vigyáznak ránk, ezért úgy döntöttem, elköltözünk.
– Hová?
– Down Under.
– Down Under?
– Ausztráliába. Egészen pontosan Melbourne-be.
– Olyan messzire?
– Igen – bólintott. – Az egyetemen fogok dolgozni. A szexuális
jellegű bántalmazások és a pedofília hatalmas probléma Ausztráliában,
és nagyon kevés szó esik róla. Egyrészt a katolikus egyház berkein
belül fordul elő, másrészt helyi sportegyesületekben, de az őslakosok
között is. Gyakran kemény körülmények között élnek, sok szempontból
le vannak maradva, és el vannak szigetelve. Ha valaki az én
szakmámban dolgozik, Ausztrália izgalmas kutatási terület.
– De olyan messze van!
– Ez igaz. De most pont ez vonz annyira. Örülnék, ha bevásárlás
közben nem kellene azon aggódnom, hogy vajon a pénztáros olvasta-e
az interjúmat, és amiatt sem akarok idegeskedni, hogy Ninni miket hall
rólam az iskolában. Kissernek igaza volt. Nem lett volna szabad
nyilatkoznom. Azt hittem, hogy az olvasók meg fogják érteni, hogy a
pedofília betegség, és az érintettek nem tehetnek arról, hogy betegek, és
a társadalomnak kötelessége segíteni rajtuk, de mintha csak erősítettem
volna az előítéleteket. Persze tudom, mennyire érzékeny téma, de
elegem van. És közben egyre idősebb leszek. Nem akarom arra
fecsérelni az időmet, hogy állandóan a hátam mögé lesek.
Megszólalt egy óra, és Therese kivett a sütőből egy aranybarnára
sült ételt. Pásztorpitét csinált, magyarázta, és Ninnit hívta, aki azonnal
meg is jelent. Csak akkor vettem észre, hogy Therese négy főre terített,
és már le akartam szedni a felesleges tányért, de nem engedte.
– Ne, négyen leszünk. Jack is itt van. Nem mondtam? Kora reggel
érkezett, eddig Franciaországban utazgatott. Pár napot fog maradni.
Nem is tudom, hol lehet. Amikor meghallotta, hogy nálunk vacsorázol,
nagyon örült. Biztosan elaludt. Ninni, szaladj fel érte!
Therese kiment sóért és borsért, én pedig földbe gyökerezett lábbal
álltam.
Nem sokkal később lecsattogott a lépcsőn Jack. Ugyanazt az
elnyűtt Billabong pólót viselte, mint amikor először találkoztunk.
Megnőtt a szakálla, a kezét és a nyakát bőrszíjak díszítették. Kiderült,
hogy tényleg elaludt, és ezért elnézést is kért Theresétől. Az éjszakai
vonattal jött Dél-Franciaországból. Mosolyogva vetette rám azt a kék
szemét.
– Hát itt van Samsø legritkább virága.
 211
Bár éhes voltam, csak piszkáltam az ételt. Jack felbukkanása megrázott.
Ninni úgy habzsolt, mint aki még nem szokott hozzá, hogy teleeheti
magát, és miután bedobott két tányér pásztorpitét, Therese megengedte
neki, hogy az asztalnál olvasson, de ott kellett maradnia, míg mi is
végeztünk.
Therese és Jack egy kutatási jelentésről beszélgettek bennfentesen,
amit pár ausztrál pszichiáter írt nem sokkal korábban. Az volt a címe,
hogy „Az elfelejtett ausztrálok”, és arról a nagyjából háromszázezer
gyerekről szólt, akiket az elmúlt száz évben állami intézményekben,
menhelyeken és nevelőotthonokban helyeztek el, ahol kényszerrel
etették, fizikai erőszaknak és testi fenyítésnek tették ki őket, valamint
szervezett szexuális bántalmazást is elszenvedtek. Negyvennyolc
intézményt említettek név szerint, köztük azt is, ahol Jack lakott. Úgy
hívták, hogy Box Hill Boys’ Home, és az Üdvhadsereg működtette. A
szavaikból kivettem, hogy Jack esete nagy médianyilvánosságot kapott.
Több újságíró is kapcsolatba lépett Theresével, mert meg akarták
interjúvolni Jacket, és Therese fel is írta mindegyikük számát.
Nyugodtan dobja ki őket, felelte Jack, semmi kedve nincs hozzájuk.
Therese megveregette a karját. Közben befejeztük az étkezést, és Ninni
bement a nappaliba a képregényével. Therese utánaszólt, hogy
nyugodtan vegyen ki jégkrémet a mélyhűtőből, ha akar. Mi hárman az
asztalnál maradtunk.
Én alig nyitottam ki a számat, és szinte nem is néztem Jackre.
Teljes sokkban voltam. Párszor megpróbált bevonni a beszélgetésbe, de
amikor nem igazán reagáltam, feladta, és igazából kimerültnek és
távolinak tűnt. Kiment dohányozni, és amikor visszajött, láttam, hogy
nem sima cigarettát szívott. Kicsit jobb lett a kedve, de továbbra is
visszahúzódott a saját világába. Jimmyre terelődött a szó. Therese
mindennap beszélt vele, és tudta, hogy Helle kezelése jó hatással van
rá. Bo halála is szóba került, és Jack megkérdezte, hogy van Tessa.
Minden segítséget megkap Djurslandon, és imádja a lovakat, felelte
Therese, és elkezdte leszedni az asztalt. Felálltam, hogy ne egyedül
csinálja, de azt mondta, hogy beszélgessek inkább Jackkel, hiszen már
vagy egy éve nem találkoztunk.
 Visszaültem. Majdnem elsírtam magam, és emiatt dühbe gurultam.
Amikor utoljára láttam Jacket, még taknyos kiskölyök voltam,
áhítatosan feküdtem mellette a parton, és a Télapóhoz imádkoztam,
hogy csak egyszer nézzen a szemembe, és csak egyszer érjen hozzám.
Azóta megváltoztam. Már nem hiszek a Télapóban. Vad lettem és
bátor. Sokat tapasztaltam. Habozás nélkül gombolom ki Benjamin
nadrágját. Jack szórakozottan tologatott egy kenyérdarabot egy üres
tányéron, az arcán kifürkészhetetlen kifejezés ült. Ő is elnémult, mégis
mindent tönkretett. Megint taknyos kiskölyköt csinált belőlem.
Igazából fogalmam sem volt, miért vonz annyira. Feleannyira sem
olyan jóképű és figyelmes, mint Dennis, Benjaminnál meg aztán össze
sem lehet hasonlítani. Benjamin egész héten úgy bámult a suliban,
mintha 8 lenne a világegyetem legszerencsésebb embere. Jack
egyáltalán nem adott magára. A hajára ráfért volna egy alapos mosás, a
pólója meg egyenesen nevetséges volt, mégis mágneses erővel hatott
rám. Úgy éreztem, hogy azt, amire igazán vágyom, pont nem érem el.
Ez az én keresztem.
– Kértek kávét? – kiáltotta Therese a konyhából, és Jack igennel
felelt.
– Megkaptad a levelezőlapjaimat? – kérdezte hirtelen.
– Igen – feleltem közömbösen. – Palle papa adott párat, meg jött
egy postán. Köszönöm.
– Gondoltam rád.
– Aha.
Felálltam, és bementem Ninnihez. Bekapcsolta a tévét, és Disney-t
nézett. Leültem mellé, és átkaroltam.
– Ausztráliába költözünk – szólalt meg.
– Hallottam. Örülsz neki?
Vállat vont.
– Lesz kutyám, és a parthoz közel fogunk lakni.
Erre megint majdnem elbőgtem magam, ezért inkább Goofyra
koncentráltam, aki csetlett-botlott a képernyőn.
– Majd meglátogatlak benneteket – ígértem meg, amikor sikerült
legyőznöm a sírhatnékomat.
– A kutyámat Jennynek fogják hívni.
– Mint a nővéredet, aki sohasem fog elfelejteni? – kérdeztem.
Ninni elmosolyodott.
 – Igen, pontosan.

212
Az előszobában kötöttem a cipőmet, amikor Jack hirtelen megjelent
mögöttem. Megkérdezte, ne menjünk-e be együtt Aarhusba. El kell
intéznie valamit a városban, és sétálhatnánk a víz mentén.
Beszélgethetnénk. Mint a régi szép időkben, tette hozzá, amikor látta,
hogy habozom. Azt akartam válaszolni, hogy elegem van a régi szép
időkből, és hogy eszébe ne jusson több ostoba levelezőlapot küldeni és
megzavarni az életemet, de ehelyett csak ennyit mondtam:
– Oké.
Elbúcsúztunk Ninnitől és Theresétől. Jack kapott egy kulcsot, és
megígérte Theresének, hogy feltesz a kongsvangi buszra. A víz felé
indultunk. Nem tudom, mit vártam, de azt nem, hogy Jack hallgatni
fog, elvégre ő akart beszélgetni. Egyikünk sem szólalt meg. A világos
augusztusi égen alig látható, sápadt csillagok hunyorogtak. Legalább
huszonöt fok volt. Biciklik húztak el mellettünk, és többször füstszag
ütötte meg az orromat, mintha itt-ott tábortüzek égtek volna. Amikor a
fürdő épülete mellé értünk, felvetettem, hogy leülhetnénk kicsit.
Egyedül voltunk, Jack spanglira gyújtott, és Aarhus felé bámult.
– Sajnálom, hogy csak úgy leléptem – kért elnézést.
Egymás mellett ültünk, a behajlított térdünk egymás felé mutatott,
és hirtelen megragadta a bokámat. Akkor ért hozzám először.
– Nem vagyok jól, Jenny – suttogta. – Nem arról van szó, hogy ne
kedvelnélek. Tényleg kedvellek. Te vagy az egyetlen lány, aki valaha
igazán kíváncsivá tett.
Megcsókoltam. A szakálla dörgölte a bőrömet. Még soha nem
csókoltam meg felnőtt férfit előtte. Összerándult, és hátrahúzódott, de
közben viszonozta a csókot. Keményen, távolságtartón, lehunyt
szemmel, merev nyelvvel. Megpróbáltam közel kerülni hozzá,
tapasztalatlanul, minden nem sokkal korábban felébredt vágyamat
bevetve, és düh kerített hatalmába. Még a csókunkba sem merte
beleengedni magát.
 Nem volt túl sok összehasonlítási alapom, de a szex csapnivalóra
sikeredett. Jack egy pillanatra sem nyitotta ki a szemét, és
mechanikusan, oda sem figyelve csinálta. Mintha mindegy lett volna
neki, ki van ott vele. Akkor sem nézett rám, amikor gumit húzott.
Amikor elélvezett, felnyögött, és a teste elernyedt. Ebből jöttem rá,
hogy elment. Utána kötelességtudóan birizgálni kezdett, de aztán
éreztem, hogy mindjárt elalszik. Oldalba bokszoltam a könyökömmel.
– Au! – szisszent fel.
Felállt, felhúzta a nadrágját, odébb ment, és kacsázni kezdett a
tükörsima vízen.
Tombolt bennem a düh, és ellentétes érzések feszítettek. Fel
akartam állni, hogy otthagyjam. Bőgni akartam, és könyörögni. Vesén
akartam rúgni. Meg akartam menteni. Akár a saját boldogságomat is
feláldoztam volna, hogy megmentsem. Gyűlöltem őt is és magamat is.
Remegtem.
Egyre hevesebben hajigálta a lapos köveket, majd hirtelen
összegörnyedt, és felordított. Visszajött hozzám, letérdelt, és megint
megragadta a bokámat, de most két kézzel.
– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, Jenny. Nem érted?
Nem bírom. Tönkre vagyok téve. Nem tudok semmit sem adni
senkinek. Nem tudok vigyázni senkire. Még magamra sem. Ezért
léptem le.
– Hazugság! – kiáltottam. – Azért léptél le, hogy rendbe hozd
Annelisével a dolgaidat. Még csak el sem búcsúztál.
Leült mellém.
– Annelise nem létezik. Vagyis létezik, de a kapcsolatunknak már
régen vége. A kutya, amiről beszéltem, az sem közös, hanem csak az
övé. Már évek óta nem láttam. Csak utazgatok, Jenny. Utazgatok, és
elvégzem a feladatokat, amiket kapok.
– Elég volt! Nem akarom tudni.
– De hát már tudod – felelte halkan.
Némán ültünk, míg teljesen besötétedett, és a kikötő fényeit
bámultuk. Induljunk, szólalt meg Jack. Dolga van, és még el akar
kísérni a buszhoz, szóval sietnünk kell. Nem kérdeztem meg, mi az a
dolog.
 213
A Jackkel történtek után mocskosnak éreztem magam, és nem értettem,
miért. Éjjel-nappal ezen törtem a fejem, és csak még nyomorultabbul
lettem, miután Theresétől megtudtam, hogy elutazott. Fogalma sem
volt, hová, de elmondta, hogy az utóbbi napokban nagyon rosszul volt,
és olyankor el szokott tűnni. Nem bírtam megszólalni a lelkiismeret-
furdalástól. Biztos voltam benne, hogy miattam volt rosszul, meg
amiatt, ami a parton történt. Visszajön majd, próbált felvidítani
Therese, amikor nem reagáltam. Nagyon kedvel. Elmesélte neki, hogy
szeretett velem sétálgatni Samsøn, ami nagy szó, mert Jack nem igazán
szokott kötődni senkihez sem. Elsírtam magam. Nagyon szerettem
volna kiönteni a szívemet Theresének, de ellenálltam a vágynak, mert
túlságosan szégyelltem magam.
Aznap éjjel felriadtam, és nem tudtam visszaaludni. Vadul zakatolt
az agyam. Jack csak sétálni akart gondtalanul egy ártalmatlan
gyerekkel, aki semmit sem követel tőle. Szívni akart, nézni a tengert,
nevetni és rémes sztorikat mesélni, amik egyáltalán nem viccesek, de
legalább lehetővé teszik neki, hogy a humor mögé rejtőzzön. Én
viszont nyomást gyakoroltam rá. Egoista módon csak magamra
gondoltam. Végül lefeküdt velem, bár semmi kedve nem volt hozzá, és
most az aktus felett érzett undora rám tapad, és bármennyire is
suvickolom magam a zuhany alatt, nem tudok megszabadulni tőle.
Benjamin többször hívott, és Birgit mindig azzal rázta le, hogy nem
vagyok otthon, és nem tudja, merre járok. Én kértem meg rá. A Jackkel
történtek súlyos kőként nyomták a szívemet.
– Miért nem akarsz beszélni vele? – kérdezte Birgit, mire azt
feleltem, hogy menstruációs görcseim vannak, de nem vette be, és
kijelentette, hogy attól még lehet telefonálni.
– Csak nem bánt valami? – tapogatózott, de a fejemet ráztam. Csak
sok a dolgom. Fogalmazást kell írnom, be kell fejeznem a Carlnak
megígért illusztrációkat, és a múzeumot sem hanyagolhatom el. Birgit
jó munkát kívánt, és azt mondta, hogy felvisz majd egy kis harapnivalót
a szobámba.
Úgy fél órát rajzolhattam, amikor óvatos kopogást hallottam, de
nem Birgit jött tálcával, hanem Benjamin zokniban és bőrkabátban.
 – Birgit beengedett – magyarázta, és leült az ágyamra. Én nem
mozdultam. Nagyon furdalt a lelkiismeret.
– Ha most szakítasz velem, akkor semmit sem értek – folytatta. –
Akkor soha többé nem fogok érteni semmit sem. Úgy tűnt, nagyon jól
megvagyunk.
– Nem szakítok veled – feleltem. A szám akaratlanul mosolyra
rándult, mert nem is tudtam, hogy járunk.
– Oké – nyögte megkönnyebbülve. – De akkor mi van? Miért
kerülsz?
Odaültem mellé az ágyra.
– Egy időben valaki másba voltam szerelmes – magyaráztam. –
Jacknek hívják. Pénteken véletlenül találkoztunk, és összezavarodtam.
Gondolkoznom kellett.
– És gondolkoztál?
Bólintottam.
– És mi van velünk?
– Így akarod megkérdezni, leszek-e a barátnőd?
– Én mindenesetre szívesen lennék a barátod – válaszolta, és rám
villantotta a ferde, fehér fogait.
– Én is szívesen lennék a barátnőd.

214
A botanikus kert üvegházában csiszolgattam a rajzaimat. Az
iskolatáskám első zsebében ott lapult Doc Forest snüsszös doboza öt
adag snüsszel, amit lespricceltem méreggel, és napokig az
ablakpárkányomon szárítottam. A papír Bo mentolos cigarettáihoz
hasonlóan enyhén elszíneződött, de ezt csak az vette volna észre, aki
alaposabban szemügyre veszi, és ettől egyáltalán nem tartottam. Aki
nem gyanakszik, az nem figyel ilyesmire. Már több mint egy hete
tettem be az iskolatáskámba, és Benjamin az egyik szünetben meg is
kérdezte, mi miatt mosolyogtam olyan titokzatosan matekon. Azt
hazudtam neki, hogy miatta, hadd örüljön, de az igazi ok a veszedelmes
snüsszös doboz volt. Olyan érzéssel töltött el, hogy felkészültem a
harcra. Még mindig nem láttam sem Mayát, sem Apát, de két napja
kaptam egy jelet. Az erkélyen, amiről feltételeztem, hogy az övék,
megjelent valami sárga anyag, és bele-belekapott a szél. Hazajöttek.
Megint itt vannak.
Benjamin szülei elváltak, és felváltva lakott náluk. Két hetet
Højbjergben szokott tölteni az anyjánál, közel Birgithez, így olyankor
együtt mentünk suliba, kettőt pedig az apjánál az Øgadekvarteretben.
Aznap estére hivatalos voltam hozzá és az apjához vacsorára, és amikor
az üvegház ötkor bezárt, összeszedtem a cuccaimat, hogy induljak.
Pont át akartam menni a Langelandsgadén, amikor megpillantottam
Mayát. A túloldalon jött felfelé a dombon, a gyerek most is ott lógott
rajta. Jobbra-balra lestem, hogy Apa is felbukkan-e, de sehol sem
láttam. Megálltam Mayával szemben a pirosnál. Megint két
bevásárlószatyrot cipelt, mégis gyorsan mozgott, mint aki haza akar
érni, mielőtt elered az eső. Ekkor ő is észrevett. Nagyon lefogyott az
utolsó találkozásunk óta, az arccsontja erősen kiállt a feketére mázolt
szeme alatt. Ugyanazt a hosszú kabátot és latexruhát viselte, mint a
Føtexben. Biztos voltam benne, hogy ömlik róla a víz.
– Nem beszélhetek veled, Jenny – közölte, amikor átért a zebrán. –
Apa meglátott minket a múltkor, és megkérdezte, ki vagy. Adtam a
hülyét, de nem tudtam átverni. Mindenesetre megbüntetett, mert
hazudtam neki. Három hétig a ládában voltam.
– A ládában?
– Oda zár be, ha rossz vagyok – felelte. – Már egy csomószor
bezárt, és mindig megérdemeltem, de az még a kicsi előtt volt. Most
menned kell. Nem akarom, hogy meglásson minket. Nem akarok
visszakerülni. – Ezzel tovább indult, én pedig pillanatnyi habozás után
követtem.
– Maya, tudok segíteni!
Nem állt meg, így muszáj volt szednem a lábam. Csak pár száz
méterre voltunk a lakásuktól. Egyre jobban sietett, ezért én is
gyorsítottam.
– Hadd segítsek! – kértem, mire megállt, és végigmért.
– Segíteni akarsz? Felhívod anyuci kis zsaru haverjait, hogy
elvegyék tőlem a fiamat, és bedugják valami otthonba? Azt már nem!
Hagyj békén, Jenny! Vagy esetleg beköltözöl hozzánk, és leszel a
rabszolgánk? – vetett rám kacér pillantást, de szinte azonnal elszállt
belőle minden erő, és megint kétségbeesett arcot vágott.
 Lecsúsztattam a vállamról a hátizsákot, és kicipzáraztam az első
zsebét. Maya közben megint elindult, és mire előszedtem a snüsszös
dobozt, már több méter előnyre tett szert.
– Maya, várj már meg! – kiáltottam utána.
– Mit akarsz tőlem, ördögi gyermek? – kérdezte ingerülten.
Megállt, de nem fordult felém. Utolértem, és felé nyújtottam a snüsszös
dobozt.
– Ez meg micsoda?
– Speciális snüssz.
– Már nem élek vele a kicsi miatt. Amikor Apa belém tette,
abbahagytam, és majd csak akkor kezdem újra, ha már nem szoptatom.
– Nem is neked van – magyaráztam, és belecsúsztattam a dobozt az
egyik szatyrába. – Hanem Apának.
– Apának?
– Semmiképpen ne nyúlj hozzá a snüsszhöz! – figyelmeztettem. –
Ez nagyon fontos. Ne nyúlj hozzá, a szádba meg aztán végképp ne tedd
be! A fiadat is tartsd távol tőle, különben nagyon betegek lesztek, sőt,
talán meg is haltok. Csak Apa használhatja. Mindent előkészítettem,
neked csak olyan helyre kell tenni a dobozt, ahol Apa megtalálja.
Biztos voltam benne, hogy figyel, de nem úgy reagált, ahogyan
vártam.
– Apáé vagyok – jelentette ki. – Rossz lány vagyok, és hálásnak
kell lennem, hogy ennek ellenére szeret.
Sarkon fordultam, és faképnél hagytam. A dühtől könnyek szöktek
a szemembe. De hát mit tehettem volna? Most már csak magára
számíthat. Ha nem kér a segítségemből, akkor rohadjon csak meg
Apával együtt. Ekkor meghallottam, hogy a nevemet kiáltja.
– Elolvastam amúgy a könyvet. Azt az Oroszlánszívű testvéreket,
amiről azt mondtad, hogy jó. – Értetlenül meredtem rám, de már
folytatta is: – Apa megengedte, hogy Jonatánnak nevezzük a kicsit.
Ezzel megpördült, és tovább masírozott a lakásuk felé.
 215
Jutta mama orvoshoz akarta vinni Palle papát, aki ennek nem igazán
látta értelmét, de Jutta mama ragaszkodott hozzá, és végül sikerült
meggyőznie. A távollétük alatt én vigyáztam a stúdióra és a múzeumra.
Kipakoltam pár tárgyat, köztük olyanokat is, amiket Cincinnatiból
küldött egy tetoválóművész. Kétszer megszólalt a stúdió csengője, és
mindkétszer elküldtem a beeső vendégeket.
– TP ma nem tetovál – közöltem velük.
– Történt vele valami? – kérdezte az egyikük, amikor megtudta,
hogy vissza kell jönnie másnap. Már több mint harminc éve járt Palle
papához, még soha nem foglalt időpontot, és még soha nem kellett
dolgavégezetlenül távoznia. Biztosítottam, hogy jól van, csak akadt egy
kis elintéznivalója, de amikor egyedül maradtam, nyugtalanul járkáltam
fel és alá. Jutta mamáék már jó pár órája elmentek, és azt hittem,
hamarabb vissza fognak jönni. Feltettem egy lemezt, és teát főztem a
konyhában. Miután Jutta mama visszatért Palle papa életébe, a
polcairól nem hiányozhatott a borsmentatea na meg az édesköménytea.
Mialatt a víz felforrt, rendet raktam. Jutta mama megjelenése óta
minden ragyogott a tisztaságtól, de aznap minél gyorsabban oda akart
érni az orvoshoz Palle papával, így otthagyta az étkezés romjait. A
piszkos tányérok és a mosogató szélére hajított sárga gumikesztyűk
csak fokozták az aggodalmamat. Hol lehetnek? Megint megszólalt a
csengő, és kifelé indultam, hogy harmadszorra is megkérjem a
reménybeli vendéget, hogy jöjjön vissza másnap, mert TP házon kívül
tartózkodik.
A stúdióban egy férfi hajolt Palle papa lemezjátszója fölé. Egy
David Bowie-albumot szorongatott a hóna alatt, és éppen visszatette a
lemezjátszóról levett lemezt a fehér belső borítójába. Magas, vékony
pasas volt, a haját rövidre vágatta, az arcát simára borotválta. Az út
túloldalán mintha visszatükröződött volna a nap egy üzlet ablakában,
mert Palle papa stúdiójába amúgy soha nem sütött be, de akkor úgy
tűnt, mintha az idegennek glória lett volna a feje felett.
– Mégis mit csinál? – ripakodtam rá, de hirtelen rájöttem, hogy
Jimmy az.
– Csigavér, te kis méregzsák! – felelte.
 Leesett az állam. Tíz évet fiatalodott, nem csoda, hogy alig
ismertem rá. Eszembe jutott a fotó, amit Birgit mutatott, amin Jimmy a
fürdőszobában ül egy sámlin, lenyírt hajjal és szakállal, védtelenül, és
arra gondoltam, hogy utána megint kimerészkedett az utcára, mert
senki sem ismerte fel. Hát persze hogy ő az! Az imádott nagybátyám.
Belevetettem magam a Pangea-ölelésébe, és úgy kapaszkodtunk
egymásba, mint hajdanán a kontinensek.

216
A pályaudvaron búcsúzkodtunk Ninnitől és Theresétől. Vonattal
mentek Koppenhágába, onnan pedig egy éjszakai járattal Melbourne-be
Londonon és Perthön keresztül. Ninni nagyon örült nekem, izgatottan
várta az utazást, a táskája pedig tele volt vadiúj Tintin-képregényekkel.
Szokás szerint hidegen hagyták a külső körülmények. Soha nem
említette a bátyját, Kunót, és úgy tűnt, szeret Theresénél lakni. Mióta
beköltözött hozzá, szinte egybenőtt Tobiasszal, aki az utcájukban
lakott, és persze sajnálta, hogy el kell válniuk, de túlzottan azért nem
búslakodott, mert Tobias szülei megígérték, hogy spórolni fognak,
hogy meg tudják őket látogatni Ausztráliában, és Ninni amúgy is meg
volt győződve arról, hogy lesznek új barátai, és jól megtanul szörfözni.
Én viszont éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, és csak az
önuralmam ingatag gátja tartja vissza őket, amit egyre jobban
kikezdenek a múló percek. Alig nyitottam ki a számat, de igyekeztem
mindig Ninni közelében maradni. Meghódította a szívemet, és most
elhagy. Egy olyan országba költözik, ahol karácsonykor lehet napozni,
mesélte boldogan. Hát nem szuper?
Ninnin, Theresén, a biztonságukért felelős rendőrön és két hatalmas
bőröndön kívül Jimmy is ott volt. Therese hosszan ölelte, és közben
sugdosott a fülébe. Vigyázzon magára. Nagyon büszke rá. Jó ember, és
jót cselekszik. Amíg eljár a kórházba a megbeszélt időpontokban,
semmi baj nem lesz. Nagyon messzire jutott, csak tovább kell haladnia.
Az egyik lábát a másik elé kell tennie, és közben bele kell
kapaszkodnia a jóba. Szeretik. Amikor láttam, hogy Therese szeme
kifényesedik, elfordítottam a fejem.
 Amikor a vonat elindult, átszakadt az önuralmam gátja, és leültem
egy padra Jimmyvel. Nem szólalt meg, csak simogatta a hajamat, és a
jelenlétével vigasztalt. Még mindig nem szoktam meg az új kinézetét,
az új viselkedésmódját meg aztán végképp nem. Régebben mindent
elkövetett volna, hogy elterelje a figyelmemet. Bohóckodott volna,
idiótán lépdelt volna, és fagyival tömött volna, meg kornyikált volna
valamit. Most csak ült mellettem, és osztozott az afelett érzett
gyászomban, hogy Ninni és Therese elköltöznek. Amikor kisírtam
magam, megkérdeztem tőle, mi történt vele. Azt felelte, hogy a
változás Reishinek köszönhető. Először azt hittem, Reishi egy ember,
akivel megismerkedett, vagy talán össze is jött, de tévedtem. Gomba.
– Gomba? – hördültem fel.
Biztosan rémült arcot vágtam, mert igyekezett megnyugtatni. Kínai
gyógygomba, segít a testnek egyensúlyba kerülni. Azért szedi, hogy
méregtelenítse a máját a rengeteg tabletta után, amivel tömte magát,
mondta szégyenkezve. Már sokkal jobban van, többet alszik, és
könnyebben tud koncentrálni. Helle állította össze a kúráját.
Gyakorlatilag az életét mentette meg.
– Tetszik, ahogy kinézel – szólaltam meg óvatosan, mintha
ízlelgettem volna a mondat igazságtartalmát. Megcirógattam a simára
borotvált arcát, és elnevettük magunkat.
– Jimmy bácsi, az állatkert új, izgalmas lakója – mutatkozott be, és
lehunyta a szemét.
Egymáshoz simulva ültünk a szívből jövő sírás utáni áldott
csendben.

217
Carl megint telefonált, de addigra már szerencsére befejeztem az összes
rajzot.
– Tökéletes – sóhajtotta megkönnyebbülten, mert a könyv
nemsokára nyomdába kerül. Megtudtam, hogy a következő héten
Aarhusba jön, hogy harmadéveseknek egy rendszertani kurzust tartson,
így személyesen tud beugorni a rajzokért. Azt javasoltam, hogy
találkozzunk a botanikus kert üvegháza melletti fagyizónái. Kaptam
Birgittől egy szuper irattartót, és miközben beleraktam a képeket, arra
gondoltam, hogy tuti a dédipapa szíve is hevesen vert, amikor elküldte
az első illusztrációit Johan Langénak.
Már a fagyizó asztalánál ültem, amikor Carl megjelent. Elővette a
saját irattartóját, én pedig óvatosan kicsomagoltam a rajzaimat.
Alaposan megszemlélte mindegyiket.
– Lenyűgöző – jelentette ki. – Nagyon jó munkát végeztél. Szinte
mintha fényképeket látnék. Csak az igazi művészek tudnak olyan
pontos és részletes ábrákat készíteni, amik alapján tanítani lehet, és
amik ezzel egy időben valódi minőséget képviselnek. Ehhez nemcsak
jó szem, térlátás és botanikai ismeretek szükségesek, hanem istenadta
tehetség is.
Miután eltette a rajzokat, kaptam tőle egy ezerkoronás csekket,
aminek az átvételét az aláírásommal kellett igazolnom. Megbűvölve
meredtem a csekkre. Még soha nem volt ennyi pénzem, így aztán
gyorsan összehajtottam, betettem a pénztárcámba, a tárcát pedig a
hátizsákomba. Már azt hittem, hogy végeztünk, de tévedtem.
– Van egy hírem a számodra – közölte Carl vidáman. – Azt hiszem,
rájöttem, mi történt.
– Mikor?
– Amikor a dédapádnak nem sikerült híres botanikussá válnia, bár
rettentő ügyes volt, és maga Johan Lange vette pártfogásába.
– Oké…
Carl megköszörülte a torkát.
– Azokból az olvashatatlan levelekből silabizáltam ki, amiket
Samsøn kértem el tőled, hogy restaurátorhoz vigyem őket. Úgy egy
hete kerültek vissza hozzám. Persze a teljes igazságtól még mindig
távol vagyunk, mert a dédapád leveleiről csak sejtéseink vannak, de az
egyértelmű, hogy Johan Lange figyelmeztette a dédapádat, hogy ne
cselekedjen elhamarkodottan. Figyelj! – vett ki egy összehajtogatott
papírt az inge mellzsebéből. – A leveleket nem hoztam magammal,
mert túl rossz állapotban vannak, de leírtam, ami most fontos nekünk. –
Megint megköszörülte a torkát, kisimította a papírt, és olvasni kezdett.
– Drága Kresten! Egy egész élet és karrier vár önre. Ne döntse romba a
jövőjét, ne legyen dőre!
– Dőre?
 – Bolond vagy idióta. Lange megpróbálja lebeszélni a dédapádat
arról, hogy olyasvalamit kövessen el, amit aztán megbán. Nyolc levelet
sikerült nagyjából rekonstruálni, és látszik, hogy Lange egyre
kétségbeesettebben kérleli a dédapádat, hogy tegye félre a keserűségét,
koncentráljon a jövőre, és felejtse el Lindström árulását, de nagyon úgy
tűnik, hogy hiába, és az utolsó levelében már egészen más hangot üt
meg. – Carl megint lenézett a kezében lévő papírra. – Drága Kresten! –
olvasta. – Mire vetemedett? Imádkozom Istenhez, hogy a Molson
bekövetkezett baleset ne az ön keze műve legyen, mert ha igen, akkor a
saját sírját is megásta.
– A Molson bekövetkezett baleset? – ismételtem meg értetlenül.
– Ezt először én sem értettem, de az egyetemi könyvtárban aztán
kaptam segítséget. – Ezzel elővett egy másik papírt, kihajtogatta, és
közölte, hogy ne is próbáljam meg elolvasni. Csapnivaló másolat egy
már amúgy is rossz állapotban lévő, százhét éves cikkről, ami
eredetileg az Århus Stiftstidendében jelent meg. Ő mikrofilmen olvasta
a könyvtárban, és eléggé meggyűlt vele a baja.
– Emlékszel, hogy Lindström agyát szifilisz támadta meg?
Mondtam, hogy megőrült, elmegyógyintézetbe zárták, és ott halt meg.
Bólintottam.
– Ebben a cikkben az áll, hogy azért betegedett meg, mert egy
molsi expedíción méreg került a szervezetébe. Állítólag levágott egy
csomorikát a zsebkésével, hogy megmutasson rajta valamit a
hallgatóinak, és később ugyanazzal a késsel hámozta meg az almáját.
Te elhiszed; hogy egy botanikus ilyen baklövést követ el? Minden
valamirevaló botanikus tisztában van azzal, hogy a csomorika nagyon
mérgező, már pár cseppje is halálos lehet, és ezt a dédapádnál jobban
senki sem tudta. Sokat foglalkozott a csomorikával, írt a mérgezési
kísérleteiről, és az illusztrációja bekerült a Flora Danicába.
– Valóban – leheltem.
– Ő is ott volt azon az expedíción, Jenny – folytatta Carl. –A cikk is
említi a nevét. Na jó, nem kertelek tovább. Kilencvenkilenc
százalékban biztos vagyok benne, hogy a dédapád megmérgezte
Lindströmöt.
Carl arcán látszott, hogy felettébb elégedett a nyomozói
képességeivel, de aztán a szemembe nézett, és elkomorult.
 – Jenny, jól vagy? Teljesen elsápadtál. Ne vedd annyira a szívedre!
Ez már mind a múlté.
Mosolyogni próbáltam.
– Igazából már csak egy izgalmas történet – vigasztalt. – Arra
gondoltam, hogy tavasszal csinálhatnánk egy kiállítást a botanikus
kertben. Aranybányára bukkantál, és ez alatt nemcsak a herbáriumot és
a maggyűjteményt értem, hanem a leveleket is. Körbevezethetnénk a
látogatókat, bemutathatnánk nekik Dánia mérgező növényeit, és
elmesélhetnénk nekik ezt a hihetetlen történetet a becsületről és a
bosszúról. Biztos vagyok benne, hogy özönlenének rá az emberek.
Nem feleltem.
– Jól vagy? – kérdezte megint. – Most furdalni kezdett a
lelkiismeret. Nem akartalak elszomorítani. Azt hittem, hogy
izgalmasnak fogod találni, mert szerintem olyan, mint egy múltbéli
bűnügyi rejtély.
– Mindent odaajándékozok a botanikai gyűjteménynek – közöltem
határozottan. – A herbáriumot, a maggyűjteményt, a feljegyzéseket,
mindent. Én nem tudom megfelelő módon tárolni őket.
– Nahát, úgy beszélsz, mint egy vérbeli tudós – mosolygott Carl. –
Ezek szerint nem szomorodtál el amiatt, amit kiderítettem a
dédapádról? Igazából nem is biztos, csak…
– Nem szomorodtam el – szakítottam félbe. Haza akartam menni.
Elbúcsúztunk. Carl reménykedőn megjegyezte, hogy lennének még
feladatai a számomra, ha érdekel. Persze hogy érdekel, feleltem.
Megköszöntem a bizalmát, és meg is öleltem, aztán néztem, ahogy az
irattartót lóbálva távolodik a Langelandsgadén. Azt mondta, olyan jó
idő van, hogy elsétál a pályaudvarra.
Tényleg nem szomorodtam el. De teljes sokkban voltam.
Gödröcskék. Virágmintás ajtók. Nevetségesen vékony szálú haj.
Rajztehetség. Herbáriumgyűjtő. Különös érzék a mérgekhez.
Mit nem lehet örökölni?
 218
Palle papánál tüdőrákot állapítottak meg. Ő maga félvállról vette a
diagnózist, mintha csak a bokáját húzta volna meg. Ez van, ha az ember
végigdohányozza az életét, meg a szénkikötő mellett lakik, és az ajtaja
nem záródik rendesen, állapította meg. Kijelentette, hogy a kora fogja
kinyírni, nem a rák, és továbbra is fogadott vendégeket. Két napig nem
dohányzott, aztán újrakezdte. Az élet túl rövid ahhoz, hogy csak úgy
lemondjunk az élvezetekről.
Jutta mama közelebb tolta hozzá a hamutartót, és megsimogatta a
vállát. Keveset beszélt, és amikor egyedül maradtam vele a konyhában,
megrázta a fejét.
– Nagyon nem jó a helyzet, Jennykém – suttogta.
Jimmy még mindig Aarhusban lakott, és elképzelhetetlen
mennyiségű szendviccsel meg Sarah Bernhardt-sütivel ünnepeltük a
hazatérését. Remek hangulat uralkodott, és Palle papa újra és újra
elmeséltette velem, hogy nem ismertem rá Jimmyre, amikor megjelent
a stúdióban. Őrült viccesnek tartotta a sztorit, de engem nagyon
aggasztott a köhögéssel meg-megszakított nevetése. Már csak egy hét
volt hátra a múzeum megnyitásáig, és suli után minden délutánomat ott
töltöttem. Palle papa minden egyes nap megkért, hogy mondjam el
megint, hogyan állított be Jimmy, és mindannyiszor a hasát fogta a
nevetéstől. Akinek ilyen jól belőtt frizurája van, abban nem lehet bízni,
ismételgette, és szeretettel nézte a fiát. Mindannyian nagyon büszkék
voltunk Jimmyre.
Therese és Ninni jól elvannak Ausztráliában. A Mornington-
félszigeten laknak közel a vízhez, Melbourne-től délre, mesélte Jimmy.
– Jack is onnan való, nem? – kérdeztem, és elfacsarodó szívvel
gondoltam a parton történtekre.
Jimmy bólintott. Jack is visszatért Ausztráliába, és sokat segít
Theresének.
– Ő is jól van – mosolygott rám Jimmy. – Már nem kóborol
összevissza. Dolgozni akar, meg pénzt gyűjteni, hogy házat vegyen.
Jimmy Therese után küldte a cuccait hajóval, és egy matracon aludt
az üres házban, amit Therese meghirdetett eladásra. Jimmy még
keresett is valamicskét, mert lefestette a falakat, és körbevezette az
érdeklődőket. Gondosan rendben tartotta a haját és a szakállát, és nem
nyúlt alkoholhoz. Még a dohányzással is felhagyott. Először azt hittem,
hogy Palle papával szolidarít, de aztán Palle papa feladta, Jimmy pedig
kitartott. Az övére akasztva apró textilzacskót hordott, amiben szárított
gombák voltak. Néha láttam, hogy kivesz egyet-kettőt, és elrágcsálja,
máskor pedig bűzölgő teát kotyvasztott belőlük. Megkérdeztem, milyen
gombákat fogyaszt, és azt felelte, hogy sokfélét, de egyvalami közös
bennük. Hogy jót tesznek neki.
Megint elkezdett tetoválni, és meghatottan néztem, hogy Palle papa
hogyan vonja be a munkájába. Mintha Jimmy mindig is a partnere lett
volna, aki kivett egy kis szabadságot. A beszélgetéseikből kiderült,
hogy valamikor majd Jimmy veszi át a stúdiót.
– Engem lábbal előre fognak kivinni innen, majd meglátod –
ismételgette Palle papa. – És akkor majd tudom, hogy te lépsz a
nyomdokaimba.
Tessát is gyakran emlegették. Sokat javult az állapota, és ezt akkor
már én is elhittem. Amikor utoljára felhívtam, a boldogságtól ragyogva
számolt be egy lóról, Tekláról, aki csak neki engedi, hogy lecsutakolja.
Annyira örültünk, hogy jobban van.
– De nem foglalkozhat lovakkal egész életében – jelentette ki Palle
papa. – El kell kezdenie tetoválni tanulni. Mindig is ezt akarta.
Jimmy erre azt felelte, hogy nem rajzol túl jól, mire Palle papa
kétrét görnyedt a nevetéstől.
– Hát ezt tőled örökölte, fiam, de nem kell mindenkinek művésznek
lenni. Jó iparosokra is szükség van.
Jimmy a sarokban ült az asztalnál, és egy koponya árnyékaival
küzdött, amit egy törzsvendég rendelt, Palle papa pedig fertőtlenítette a
széket a kuncsaft után, aki nem sokkal korábban hagyta el a stúdiót egy
csinos hajóval a mellkasán. Amikor végzett, előkészített egy pár
gumikesztyűt, mert négyre várta a következő vendéget. Ezt Jutta mama
érte el a maga csendes, állhatatos módján. Bárcsak Kisser is láthatta
volna!
– Amúgy meg van itt egy művész, ha kell – kacsintott rám Palle
papa. – Olyan ügyes, hogy a Koppenhágai Egyetemtől kap fizetést.
Nem is hittem, hogy észrevették, hogy ott vagyok. Fel és alá
járkáltam a stúdió és a múzeum között, hogy az öt nap múlva esedékes
nyitás előtt elvégezzem az utolsó simításokat, és csak azért maradtam
kicsit tovább, mert hallottam, hogy Tessáról beszélnek.
– Nem segítesz kicsit, Jenny? – kérdezte Jimmy elkeseredve. – Már
annyira elegem van, hogy mindjárt feladom. – Ezzel felemelt egy fotót,
ami egy hihetetlenül részletesen kidolgozott mexikói koponyát
ábrázolt.
Odaléptem hozzá.
– Ismered Miss Roxyt, nem? – kérdeztem, Jimmy pedig bólintott.
– Dolgoztunk együtt Svendnél Nyhavnban.
– Jól van. Akkor csináld azt, amit ő szokott! Egyszerű rajzot készít,
aztán a bőrön bontja ki a mintát.

219
Carl küldött egy példányt a kész könyvből. A rajzaim őrült jól néztek
ki, tiszta színekkel nyomták őket vastag papírra. Büszkén mutattam
meg Benjaminnak. Minden rajzot aláírtam, méghozzá J. Wintherként és
úgy, hogy a betűk hasonlítsanak a dédipapa írására. A könyvvel jött egy
levél is, benne egy új feladat. A Bispebjerg kórház működtetett egy, a
mérgezésekről tájékoztató telefonvonalat, és kilenc illusztrációt kértek
Dánia mérgező növényeiről, mert figyelmeztető brosúrákat akartak
nyomtatni és szétosztani az ország könyvtárai között. Carl
megjegyezte, hogy ezt a munkát mintha nekem találták volna ki. Két
hónapom lesz rá, és ötezer koronát fizetnek érte. Az utóiratban
hozzátette, hogy a rajzokat felhasználhatjuk a kiállításon is, amiről
beszéltünk.
Egy külön papíron felsorolta a növényeket, amiket le kell
rajzolnom. Közülük hat – a bolondító beléndek, az angyaltrombita, az
ebzeller, a gyöngyvirág, az őszi kikerics és természetesen a csomorika
– Bakkelyben nőtt az üvegházban, a másik hármat – a csattanó
maszlagot, az északi sisakvirágot és a miatyánkcserjét – pedig
megtaláltam a botanikus kertben. Neonsárga szalagot feszítettek ki
eléjük, és két halálfejes tábla is jelezte, mennyire veszélyesek. A
botanikus kertben lévő növényeket kezdtem rajzolni. Igazán kapóra
jött, hogy magamba fordulva koncentrálhattam. Túl sok minden történt
az elmúlt időszakban.
A Dán Tetoválómúzeum egy hete nyitott meg hivatalosan. Jól
megadtuk a módját. Palle papa ragyogó arccal ücsörgött egy
összecsukható széken a felfordulás kellős közepén. Eljöttek vagy
negyvenen, az Århus Stiftstidende és a Jyllands-Posten küldött
újságírót, és Palle papa egy köhécselős interjúja még a híradóba is
bekerült. Azóta napi hat-tíz látogató kereste fel a múzeumot.
Segítettem, amennyit tudtam, de egyre több leckét kaptunk kémiából és
matekból, plusz bejött még a rajzolás is, így aztán csak minden
második vagy harmadik napon tudtam beugorni a stúdióba, de Jutta
mama és Jimmy szerencsére állták a sarat. Jimmy megint elkezdett
dohányozni, de azt mondta, csak azért, hogy Palle papa ne szívjon
egyedül, és tisztelegve hozzátette, hogy inni nem iszik.
Kicsit olyan volt, mintha titkos szerződést kötöttem volna Jimmy-
vel és Palle papával arról, hogy nem beszélünk Kisserről. Egyikünk
sem említette soha. Jutta mamával annyira könnyű volt együtt lenni,
Kisserrel meg egyáltalán nem, és mivel mindkettőjükkel egyszerre
lehetetlen volt kapcsolatot tartani, úgy tűnt, mintha mindhárman Jutta
mamát választottuk volna Kisserrel szemben. Palle papa azt hozhatta
fel a védelmére, hogy fülig szerelmes, Jimmy meg azt, hogy
megbocsátott az édesanyjának. Jutta mama állandóan Jimmy kedvenc
ételeit főzte, és a hátát vakargatta, amikor viszketett, ami elég gyakran
megtörtént. De én mivel védekezhettem? Mióta beköltöztem Birgithez,
csak kétszer beszéltem Kisserrel telefonon. Azt tudtam, hogy Birgit
rendszeresen felhívja, és ez nem is zavart, de nekem nem volt hozzá
kedvem. Mostanra viszont már sok idő eltelt, és hiányozni kezdett.
Rácsörögtem, és megbeszéltük, hogy az őszi szünetben elmegyek
Benjaminnal Bakkelybe. Azt mondta, hogy már alig várja, hogy lásson,
és hogy megismerkedhessen Benjaminnal. Szelídnek és magányosnak
tűnt, és már másnap megint felhívtam, aztán pedig utána is.
Mindenféléről fecserésztünk. Az üvegházban szépen nőnek a
növényeim, mert kegyes volt hozzájuk az ősz, és Kisser sokat öntözte
őket. A herbáriumot naponta ellenőrzi, és minden rendben van.
Elmeséltem neki, hogy odaajándékoztam a herbáriumot, a
maggyűjteményt és az összes többi cuccot a botanikai gyűjteménynek,
és hogy pénzt kapok a rajzaimért, és ezzel teljesen lenyűgöztem.
 – Beszéltél Dennisszel? – kérdeztem óvatosan.
Mióta Aarhusba költöztem, egyáltalán nem tartottam vele a
kapcsolatot, és furdalt miatta a lelkiismeret. Kétszer keresett telefonon,
és mindkétszer üzenetet hagyott, hogy hívjam vissza, de nem hívtam.
Kedveltem, és még mindig odavoltam érte kicsit, és Jackbe is
szerelmes voltam, de nem akartam a régi Jenny lenni. Csak az akartam
lenni, aki most vagyok, és az a Jenny Benjamint szereti.
– Nem volt túl jól – felelte Kisser –, de most már rendbejött. Niller
a válla miatt nem tudott dolgozni nyáron, így Dennisre maradt a
műhely, és olyan ügyesen boldogult, hogy Niller maga mellé vette
társnak. Tudod, az erdőben lakik az egyik kis házban, és ha nem
tévedek, összejött Jeanettével.
Amikor ezt meghallottam, belém mart a féltékenység. Egy
pillanatig nem reagáltam, de aztán Benjaminról kezdtem beszélni, meg
a suliról és a Bispebjerg kórház megbízásáról.

220
Már csak két növényt kellett megrajzolnom, hogy meglegyen mind a
kilenc, és egy nap a botanikai kertben dolgoztam az északi
sisakvirágon. Eléggé meggyűlt vele a bajom. A levelei tenyeresen öt-
hétosztatúak, a levélszeletek pedig hármasak, és már belém állt a görcs,
de még mindig nem boldogultam velük. Felálltam, és tettem egy kört,
hogy kinyújtóztassam az elgémberedett tagjaimat, és akkor hirtelen
megpillantottam Mayát. Most is csak úgy egyszerre ott termett előttem,
mint aki a saját világából lép át a miénkbe. Egy padon ült a fagyizó
mellett, ahol Carllal találkoztam. A hely csak nyáron volt nyitva, szóval
már bezárt, de a játszótéren lézengett pár gyerek. Maya lehunyt
szemmel élvezte az őszi napsütést. A mellkasán ott feküdt a
hordozóban a fia. Úgy tűnt, hogy alszik. Nőtt valamennyit, a kerek
buksiján szivárványszínű sapkát viselt. Megálltam, és messziről
figyeltem őket. Olyan békésen néztek ki, hogy nem akartam
megzavarni őket. Igazából kedvem sem volt odamenni hozzájuk.
Mayán hosszú, fekete szoknya volt, fekete bőrkabát és fekete katonai
bakancs, de a haját ezüstcsattal fogta össze a tarkóján, és mintha nem
lett volna rajta az a latexcucc. Nyugodtnak tűnt, a sarkát enyhén a
homokba vájta, az arcán megcsillant a napfény, a kisfiú békésen
szuszogott a mellkasán.
Akkor észrevettem Apát, és a szívemet csalódottság szorította
össze. Ezek szerint nem adta oda neki a snüsszt. Apa kicsit odébb
ücsörgött, a fagyizó kiálló teteje alatt, pont ott, ahol Carllal
beszélgettem. Egyenesen rám meredt, és bár tudtam, hogy már késő,
mert meglátott, egy bokor mögé húzódtam. Vadul dobogó szívvel
nyújtogattam a nyakamat. Apa mondhatott valamit, mert Maya
összerezzent, és felállt. A kisfiú is felébredt, Maya gyengéden ringatta,
és fel-alá sétált a homokozó mellett. Amikor sikerült megnyugtatnia,
odalépett Apához, aki nem fordította el a fejét a rejtekhelyemről.
Elfogott a pánik. Másodpercek kérdése, és Maya megfordul, és ő is
észrevesz.
De nem fordult meg. Lehajolt Apa mögé, és kivett valamit egy
hátizsákból. Akkor jöttem rá, miért tartja magát Apa olyan mereven.
Kerekesszékben ült. Maya végigsimított a fején, és megcsókolta az
arcát, aztán pedig etetni kezdte egy üvegből kanállal. Minden falat után
óvatosan megtörölte a száját. Akkor értettem meg, hogy Apa nem
engem bámul, hanem a semmibe mered. Maya végzett az etetéssel, és
felfelé kezdte tolni a kerekesszéket a dombon a Vestervang felé.
Behúzódtam a bokorba, amennyire csak bírtam, hogy biztosan ne
lásson meg. Erőlködve tolta Apát, minden erejét be kellett vetnie, ha
haladni akart a gyerekkel a mellkasán. Hirtelen jobban ráláttam az
arcára. Felszedett valamicskét. Az ajka már nem fekete volt, hanem
égővörös, és mosoly ült rajta.

221
Az őszi szünetben hazamentem Bakkelybe Benjaminnal. Kicsit furcsa
volt a gyerekkori szobámban aludni vele. Az első este gyorsan
elsüllyesztettem a mackómat és egy kupac Donald kacsás képregényt a
dédipapa virágmintás ládájába, mialatt Kisser körbevezette Benjamint.
Az ágyamon két paplan várt minket, és Kisser egy szóval sem említette,
hogy Benjaminnak máshol kellene aludnia. Tüzet raktunk a kertben, és
Kisser megkérdezte, kérünk-e bort. Benjamin inkább sörözni szeretett
volna, így azt kapott, én pedig életemben először boroztam az
anyámmal. Közben túl hideg lett, ezért bementünk a házba. Kisser
hagymás pitét csinált, én meg úgy faltam, ahogy csak az édesanyja
főztjét szokta az ember.
– Nem eszel eleget Aarhusban? – nevetett Kisser.
Jól tudta, hogy csodásan érzem magam Birgitnél, csak rám kellett
néznie. Tizenegy előtt valamivel lefeküdt, mi pedig Benjaminnál
bementünk a szobámba, és ágyba bújtunk. Némán szuszogtunk egymás
mellett. Benjamin alig mozgott bennem, és még soha nem volt hozzám
ennyire közel. Utána könnyek patakzottak az arcomon, de nem a
szomorúságtól.

222
Már ötödik napja voltunk Bakkelyben. Kisser nem fogadott
kuncsaftokat, és amikor megkérdeztem, miért nem, azt felelte, hogy
szabin van. Kicsit elege lett. Sokat tett-vett a kertben, Benjamin pedig
mindenfélében segített neki, többek között kialakított egy tűzrakó
helyet, amit Kisser már évek óta meg akart csinálni, hogy ne a régi
hordóban kelljen elégetnie a kerti hulladékot. Benjamin egész délután
robotolt, és a végeredmény egy csinos kőhalom lett, aminek a közepén
vidáman lobogtak a lángok. Nyilvánvaló volt, hogy Kisser nagyon is
helyesli, hogy Benjaminnal járok. Amikor nem fújt a szél, kint
rajzoltam a Bispebjerg kórháznak, amikor pedig feltámadt, akkor
behúzódtam az üvegházba. Befejeztem az utolsó illusztrációt is, és
aztán maszkban és kesztyűben leszedtem a csomorikát, és egy tízliteres
vödörben beáztattam. Benjamin bedugta a fejét, és nevetve
megkérdezte, hogy mit csinálok ebben a Csernobil-védőfelszerelésben,
mire azt feleltem, hogy növényi alapú patkánymérget. Utána gondosan
összepakoltam a dédipapa herbáriumát, hogy el lehessen küldeni
Koppenhágába.
Benjamin jól tudott főzni, így mi ketten lettünk a vacsorafelelősök.
Eltekertünk Tranebjergbe bevásárolni, és különös érzés töltött el, hogy
új Jennyként a régi környezetemben mozgok. Bicajozás közben fogtuk
egymás kezét, és a legszívesebben rávetettem volna magam, annyira
kívántam. Amikor elmentünk Niller műhelye mellett, a szívem
kihagyott egy ütemet, mert mintha Dennist pillantottam volna meg
munkaruhában, de nem álltam meg.
A Brugsenben összefutottunk Lonéval. Ugyanott állt, ahol azon a
napon, amikor észrevettem Jimmy piros kendőjét Helena nyakában. A
gyerekei most is a bevásárlókocsiban ültek, de persze már jól
megnőttek. Először a legszívesebben elbújtam volna egy polc mögé, de
végül üdvözöltem. Nagyon megörült nekem, mintha régi barátok
lettünk volna. A kölykök visítottak, és rángatták a kocsit, mire Lone
kibontott egy banánt, és a szájukba tömte, hogy halljuk egymás hangját.
Van új pasija, jelentette ki, és a szeplős arca csak úgy ragyogott.
– Füles Flemming – kuncogott.
– De hát ő legalább hetvenéves – nyögtem elképedve, és akkor
vettem észre, milyen kerek a pocakja. – Terhes vagy? – kérdeztem
hitetlenkedve.
– Jenny, nehogy elmondd Kissernek! – kérlelt pipacsvörös arccal. –
Nagyon dühös lesz. Teljesen elfelejtettem szedni azt a tablettát.
Rémült szemeket meresztett rám, és megígértem, hogy hallgatni
fogok. Ninnit egy szóval sem említette.
Összeszedtük a hozzávalókat az estére tervezett pizzához, és
hazaérve Benjamin tüsténkedni kezdett a konyhában. Én kimentem a
kertbe, hogy megkeressem Kissert. Kétszer körbejártam a telket, mire
rábukkantam az istálló mögött. Azoknak a tűzifáknak támaszkodva ült,
amiket Jack egy könyv utasításai alapján rakott halomba. Lehunyt
szemmel élvezte a lemenő nap utolsó sugarait, a kezében sört tartott.
– Zavarok? – szólaltam meg, mire kinyitotta a szemét.
– Te soha nem zavarsz – felelte. – Örülök, hogy itt vagy.
Egy pillanatnyi zavart csend után életünk legjobb beszélgetésében
volt részünk.
Elmeséltem, hogy Mayának kisfia született, és hogy Apától nem
kell többé tartani. Kisser elkeseredve vette tudomásul, hogy Mayának
gyereke van, és természetesen tudni akarta, mit jelent az, hogy nem kell
többé tartani Apától. Elmagyaráztam neki. A szeizmográfszerű
érzékenységem jelezte, hogy a hallottak teljesen lesokkolják, bár
megpróbálta titkolni.
– Óvatosnak kell lenned, Jenny! Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz.
 – Találkoztam a nagyanyámmal – folytattam, és arra számítottam,
hogy ezzel hatalmas bombát dobok le, de Kisser csak lesütötte a
szemét. Jimmytől már tudta. – Ilyesmivel kapcsolatban nincs jogod
hazudni – közöltem vele. – És nincs jogod arra kényszeríteni Jimmyt és
Palle papát, hogy ők is hazudjanak. A nagyanyámról van szó.
Azt felelte, hogy sajnálja, hogy becsapott. Nem szabad hazudni
azoknak, akiket szeretünk, ismételte meg azt, amit már annyiszor
hallottam tőle. Elnézést kért, én pedig megbocsátottam neki.
– Én viszont nem tudok megbocsátani – hangsúlyozta.
– Csak nem akarsz.
– Jó, akkor nem akarok. Hallgatott, miközben Jimmyt verték, és
hallgatott, amikor elküldték otthonról. Nem védte meg a fiát.
– Jutta mama is áldozat volt – válaszoltam. – És Jimmy
megbocsátott neki, Palle papa pedig szereti – folytattam, aztán
hozzátettem, hogy én is szeretem, de Kisser megingathatatlannak
bizonyult.
– Egy anyának, aki ilyenkor elfordítja a fejét, semmilyen mentsége
sincs, Jenny! – tört ki hevesen. – A nagyanyád számomra halott, és
ezen semmi sem tud változtatni.
Egy pillanatig nem reagáltam, aztán teljesen oda nem illően nevetés
bugyogott fel a torkomon. Kisser megzavarodva kérdezte, mi olyan
vicces.
– Összefutottunk Lonéval a Brugsenben – feleltem. – Megint
terhes.
És ez persze egyáltalán nem volt vicces, inkább tragikus, de Kisser
is elnevette magát.

223
Csak akkor hagytuk abba a nevetést, amikor megjelent Benjamin.
Konyharuhát tűzött a nadrágjába, és úgy tűnt, hogy a fokhagymás
olajból a hajára is jutott.
– Hát itt vagytok? – kérdezte, és a hangjából idegesség csendült ki.
– Elbújtunk – feleltem vidáman. – De már jövünk is. Farkaséhes
vagyok.
 – Itt a rendőrség – válaszolta. – Négyen jöttek.
Kisser olyan hirtelen pattant fel, hogy az üres sörösüveg az öléből a
földre gurult. Elnézett a földi paradicsomán éktelenkedő folt, a
disznófarm felé.
– Hallgassuk meg, hogy most mit akarnak – sóhajtotta.
Megkerültük az istállót. A konyha ajtaja előtt két rendőr téblábolt.
Torsten Tizedes meg még valaki, akit korábban sohasem láttam.
– Szerbusz, Kirsten Marie – szólalt meg Torsten.
– Szerbusz, Torsten – felelte Kisser. – Minek köszönhetem a
megtiszteltetést?
– Sajnálom, hogy csak úgy rád török – álszenteskedett Torsten –,
de tizennyolc óra tizenhat perc van, és gyilkosság gyanújával le vagy
tartóztatva.
Lehet, hogy Kisser meglepődött, de nem mutatta.
– Hát akkor ez van – jelentette ki, és megkérdezte, hogy
összeszedhet-e pár ruhát, mire Torsten bólintott, de amikor be akartam
menni Kisserrel a házba, visszatartott.
– Te maradj csak itt, Jenny! Igazából nem is tudtam, hogy itthon
vagy. Sajnálom.
Megkért minket Benjaminnal, hogy üljünk le, mi pedig
engedelmeskedtünk. Benjamin elképedve kérdezte, mi az ördög folyik
itt. Mielőtt válaszolhattam volna, leült mellénk Torsten egyik kollégája.
Kicsit később kijött Kisser egy táskával, és láttam, hogy
megfésülködött, és a szemét is kifestette. Kikísértük az útra, ahol két
rendőrautó állt. Torsten kinyitotta az egyik kocsi anyósülés melletti
ajtaját, és felszólította Kissert, hogy üljön be.
– Megölelhetem a lányomat? – kérdezte Kisser, és Torsten rövid
habozás után igent intett.
Amikor Kisser erősen magához szorított, alig tudtam visszatartani a
könnyeimet. A keze közé fogta az arcomat, és mélyen a szemembe
nézett.
– Ne felejtsd el bezárni a házat, amikor visszamentek Aarhusba! –
kérte.
Bólintottam.
– Ülj be az autóba, Kirsten Marie! – szólt rá Torsten.
– A kulcs az ajtótól balra lévő polc alatti kampón lóg. Arra a
csomózott karkötőre tettem, amin két kék fagolyó van.
 – Indulás, Kirsten Marie! – szólalt meg Torsten megint ingerülten,
hogy Kisser ennyit késlekedik.
Kisser beült a kocsiba, Torsten pedig rácsapta az ajtót, és a
vezetőülés felé indult. Mielőtt ő is beült volna, rám nézett.
– Sajnálom, hogy ezt látnod kellett, Jenny.
Pár másodperccel később a két autó lassan távolodott a
Bakkevejen.
Bementem a házba, és megkerestem a kék fagolyós csomózott
karkötőt. Tényleg a konyhaajtótól balra lévő polc alatti egyik kampón
lógott. Bakkely kulcsát nyolcéves korom óta azon a hamburgi címeres
kulcstartón tartottuk, amit a Sommerdomon kaptunk egy aranyos
nénitől, akiről később kiderült, hogy azonos Jutta mamával. Korábban
fogalmam sem volt, hogy van egy kék fagolyós csomózott karkötőnk,
de abban biztos voltam, hogy a rajta lévő kulcs nem Bakkely kulcsa.
Akkor jöttem rá, hogy mit nyit, amikor kézbe vettem. A Kisser
stúdiójában lévő iratszekrényt, aminek a kulcsát keresve Tessa és én
annyiszor felforgattuk az egész házat.
Kitrappoltam a stúdióba, kinyitottam a szekrényt, és kivettem
belőle az újságcikkeket tartalmazó irattartót, a helyére pedig betettem a
Karnov-féle Igazságszolgáltatás és büntetőjogot.
Benjamin és én megvacsoráztunk, rendet raktunk, bezártuk magunk
mögött Bakkelyt, és fél tízkor felszálltunk a kompra. A hátizsákomban
a fekete irattartó mellett öt liter méreg lötyögött.

224
Birgit vasárnap reggel habozva felém nyújtotta az újságot, és
megcirógatta az arcomat, majd kiment a konyhába a reggeliért.
A belföldi hírek között, a harmadik oldalon hosszú cikk számolt be
egy, hat gyilkosságban való részvétellel gyanúsított harminchat éves nő
aarhusi kihallgatásáról. Három gyilkosságot Samsøn követtek el, egyet
pedig a glostrupi kórházban, ahol az emberölés miatt elítélt Benno
Vester Nielsent holtan és megcsonkítva találták az ágyában. Ezenkívül
feltételezhető, hogy a gyanúsítottnak köze van egy francia sebész, egy
bizonyos Jean-Pierre Sadroux likvidálásához, akit Jonzac városában a
nyílt utcán végeztek ki, valamint az is, hogy az ő segítségével tettek el
láb alól egy Brendan Smyth nevű katolikus papot a Curragh börtönben.
A nőt egyelőre két hétre előzetes letartóztatásba helyezték, és a
rendőrség közben további elkövetők után nyomoz. Keresnek egy
ausztrál férfit, valamint kihallgattak egy dán állampolgárt is, aki
jelenleg gyújtogatás és gyilkosság miatti börtönbüntetését tölti.
Háromszor is elolvastam a cikket.
Birgit megjelent kávéval, teával és zsemlével.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Igen – hazudtam, és könnyes szemmel odébb lapoztam az
újságban.
– Édesapád volt partnerét, Michael Påske Eriksent bíztam meg
édesanyád védelmével – mondta Birgit. – Nagyon jó szakember. A
legjobb. – Ezzel felém nyújtott egy papír zsebkendőt.
– Kivághatom a cikket? – szipogtam.
– Persze – felelte, és kiment egy ollóért.
Miután kivágtam a cikket, felcaplattam a szobámba. Benjamin
bármelyik pillanatban beállíthat, hogy együtt írjuk meg a másnapi
fizikaleckét, és előtte még le akartam fűzni a cikket. Levettem Kisser
irattartóját a polcról, ahol szerényen meghúzódott az iskolai cuccaim
között. A cikket egy bugyiba tettem, a bugyit pedig az irattartóba
legfelülre. Lassan lapozgattam a rémisztő szövegeket. Hátul találtam
egy cikket, ami egy Helsingör közelében 1978 karácsonyán
bekövetkezett balesetről szólt.
„Halálos baleset a Nordre Strandvejen” olvastam egy totálkárosnak
tűnő autó fényképe felett. „Az ónos eső miatt szombaton nagyon
síkosak voltak az utak”, folytatódott a szöveg.
Már arra gondoltam, hogy a cikk véletlenül keveredett oda, de
akkor észrevettem egy nevet.
„A szerencsétlenül járt autót a hellebaeki Skorpeskolen negyvenöt
éves szociális munkása, Villy Nielsen vezette, aki éppen munkába
tartott. A baleset során a szélvédőn keresztül kirepült a járműből, és
azonnal életét vesztette. A közúti közlekedési balesetek vizsgálatáért
felelős testület megállapította, hogy a Datsun a jobb első kerekéről
hiányzó három kerékcsavar miatt tért le az útról. Az észak-sjasllandi
rendőrség felhívja a közlekedők figyelmét a következő napokban
várható ónos esőre és a járműveik rendszeres felülvizsgálatának a
fontosságára.”
Teljes sokkban meredtem az összetört kocsi fotójára, és a
kerékcsavarokra gondoltam, amiket Palle papa mindig a zsebében
tartott. Az igaz, hogy ő csak kettőt szokott zörgetni, a cikk pedig
hármat említett, de azért mégis. Ebben a balesetben halt meg az az
ember, aki pokollá tette Jimmy és annyi más fiú életét. Egész
életemben azzal etettek, hogy a kerékcsavarok Palle papa Ford
Transitjáról valók, de ez hazugság. Villy Nielsent Palle papa intézte el.
Ezt teljes bizonyossággal tudtam.
Ekkor felhangzottak Benjamin léptei a lépcsőn, ezért gyorsan
becsuktam az irattartót, és visszatettem a polcra. De nem Benjamin
kukkantott be az ajtómon, hanem Birgit. Az arcán szomorúság
tükröződött.
– Jenny – szólalt meg. – Most hívott a nagyanyád. A nagyapád
kórházban van.

225
Az orvosok azt mondták, hogy Palle papának már nincs sok hátra, mire
ő kijelentette, hogy hülyeséget beszélnek, töröljük csak meg a
szemünket, és osszuk el kettővel a dumájukat. Nem megy ő innen
sehova! Van még egy csomó dolga, többek között be kell fejeznie
Tessa kitanítását, és el kell buszoznia Párizsba Jutta mamával. És
Kisserről sem feledkezhetünk el. Tuti berág, ha az apja azelőtt feldobja
a bakancsot, hogy kiengednék a börtönből. A kórház azért küldött egy
ágyat és egy oxigénkoncentrátort, aminek a stúdióban kerítettünk
helyet. Palle papa délelőttönként kötelességtudón bebújt az ágyba, és
felvette a maszkot, de délutánra mindig elege lett, és felkelt. Néha
rátört a köhögés, és ha Jutta mama pont nem volt a közelben, akkor
rágyújtott egy zöld Cecilre, és felhajtott egy pohárka rövidet. Ez sokkal
többet segít, mint az oxigénkoncentrátor, jelentette ki, és mélyen
letüdőzte a füstöt. Egyszer a múzeumban molyoltam, amikor olyan vad
köhögés hallatszott át a stúdióból, hogy azonnal elhajítottam mindent,
és kirohantam az ajtón. Palle papa az utcán görnyedezett, a szájából vér
csörgött. A tüdeje esténként megkönyörült rajta, és olyankor odaállt
Jimmy mögé, vagy kezelésbe vette egy-egy törzsvendégét.
Némelyiküket pár kurta szóval engedte útjára, és amikor az illető
mögött becsukódott az ajtó, azt morogta, hogy nem fog neki hiányozni,
míg másoktól úgy búcsúzkodott, hogy majd találkoznak odaát, ami azt
jelentette, hogy bedobnak valamit az utca túloldalán lévő kocsmában.
Jimmy beköltözött a stúdió feletti lakásba, egyrészt mert Therese
házát sikerült eladni, másrészt (és főleg) mert Palle papa egyedül nem
tudott éjjelente vécére menni, és akkor is elkelt neki a segítség, amikor
elfogta a köhögés.
Egy délután Jimmy betett egy matracot a halottaskocsi hátuljába, és
miután beügyeskedte Palle papát és az oxigénkoncentrátort,
elhajtottunk a horsensi állami börtönbe Kisserhez. Nem örültem, hogy
Palle papa hátul hánykolódik, de két kellemetlen köhögési rohamtól
eltekintve remekül érezte magát. A fölénk boruló ragyogó, végtelen
eget szemlélte, és még a szájharmonikájából is elő tudott csalni pár
dallamot, mielőtt elfogyott volna a levegője.
Mire Horsensbe értünk, elszundított, így előrementem. Többször
beszéltem telefonon Kisserrel, de a letartóztatása óta akkor láttam
először. A fekete haját szokás szerint fényesre kefélte, és nyugodtnak
tűnt. Már nyolc hete várta, hogy történjen valami. Az ügyészség éppen
áttette karácsony utánra a tárgyalás kitűzésének az időpontját, ami
Kisser ügyvédje szerint annak lehet a jele, hogy meggyűlt a bajuk a
vádirattal, mert nincs túl sok bizonyíték a kezükben. Akár felmentő
ítélet is születhet, bizakodott, és Kisser is ebben reménykedett. Michael
Påske Eriksennél jobb védőt keresve sem találhatott volna, jelentette ki,
és Birgitnek köszönheti, hogy elvállalta az ügyét.
– Akárhogyan is van, mázli, hogy már nincs annyira szükséged rám
– közölte, és végigsimított az arcomon, mire elsírtam magam.
– De hát szükségem van rád – szipogtam. – Csak tizenöt éves
vagyok.
– De erős vagy – felelte. Az ölébe ültetett, és ringatni kezdett. –
Hol az irattartó? – kérdezte suttogva.
– Biztonságban – válaszoltam.
Némán ringatóztunk, aztán Kisser gyengéden eltolt magától, hogy a
szemembe tudjon nézni. Valamit nem ért. Félszem Henning halálával
kapcsolatban is vádat akarnak emelni ellene gyújtogatás és
gondatlanságból elkövetett emberölés miatt.
– De ahhoz aztán tényleg semmi közöm – jelentette ki csendes
csodálkozással.
Megint végigfolyt pár könnycsepp az arcomon.
– Tessa volt – suttogtam. – A kutya kennelét gyújtotta fel. De nem
Félszem Henninget akarta megölni, csak a kutyát. Gyűlölte, mert
Kuno… – A hangom elfúlt a zokogástól.
Kisser halkan duruzsolt a fülembe, és megint magához húzott.
– Nem kell többet mondanod. Kuno már megkapta méltó
büntetését.
– De nem mondod el a rendőrségnek, hogy Tessa volt?
– Dehogy! – rázta meg a fejét. – Amúgy sem mondok semmit sem.
Várjuk ki, mire jut a rendőrség. Martin figyelemmel kíséri a
nyomozást, és minden információt eljuttat hozzám. Az Interpol keresi
Jacket, de Therese gondoskodott arról, hogy ne találják meg. Patrickot
is többször kihallgatták, de minden alkalomra bombabiztos alibije van,
csak azt tudják, hogy ő gyújtotta fel Bo tanyáját, mert feladta magát. A
többiekről egyelőre fogalmuk sincs. Igazából csak engem tudnak
bevarrni, és ezzel nincs is semmi baj. Eredetileg abban állapodtunk
meg, hogy ha lebukunk; akkor én viszem el a balhét.
– Hány évre zárhatnak be?
– Ha elítélnek, akkor életfogytiglani kapok, de ki fogom bírni. Erős
vagyok, pont úgy, mint te.
Mialatt Palle papa elbúcsúzott Kissertől, a börtön közelében
járkáltam céltalanul. Alig tudtam magamba fojtani az ordítást. Mi lesz,
ha soha többé nem látom Kissert? Palle papa mindenesetre most
találkozik vele utoljára. Ezzel mindketten tisztában voltunk.
Hazafelé egész úton csendben sírdogáltam, és Palle papa szeméből
is folytak a könnyek. Hirtelen fémes koppanást hallottam, és
hátrafordultam, hogy ellenőrizzem, jól van-e. A keze még szorította a
szájharmonikát, de úgy tűnt, elaludt, mielőtt a szájához emelte volna.
 226
Tessa Aarhusba költözött, és elkezdte kitanulni a tetoválás fortélyait.
Hivatalosan Jimmy oktatta, mert Palle papa már alig kelt fel az ágyból,
de azért szemmel tartotta a folyamatot, és közbe-közbeszólt. Olyankor
mindig elcsendesedtünk, mert csak suttogva tudott kommunikálni.
Tessa állandóan türelmetlenkedett, és egyszer megkérdezte, honnan
vettük azt a hülyeséget, hogy a tanonc egyenlő a rabszolgával. Volt
valami megnyugtató a nyavalygásában, amit mindig nevetve fogadtunk.
Mi van?, dörrent ránk, mintha nem értette volna, min mulatunk. Ő
aztán nem fog söpörni, fertőtleníteni, az autoklávval bíbelődni és tűket
tölteni. Amúgy meg mikor lett Palle papa ilyen tisztaságmániás? Tele
van a töke az egésszel. Nem azért fordított hátat az imádott lovainak,
hogy takarítónősködjön, hanem hogy tetováljon, szóval miért nem
hagyjuk? Jimmy erre jóindulatúan annyit válaszolt, hogy még nem áll
rá készen, Tessa meg tovább morgolódott.
Egy péntek este úgy összevesztek, ahogyan korábban még
sohasem. Benjamin és én moziba készültünk, és csak beugrottunk a
stúdióba, hogy váltsunk pár szót Palle papával. Amikor odaértünk,
Tessa éppen arról tartott előadást, hogy már egy csomó disznóbőrt
kivarrt, és rengeteget tanult Jacktől és Dennistől, de Jimmy azt felelte,
hogy az nem ugyanaz. Mégis miért nem? A disznók és az emberek
genetikailag nagyon hasonlók. Tessa csípőre tett kézzel meredt az
apjára. Jimmy annyira feldühödött, hogy kirohant a stúdióból. Amikor
elhalt a léptei zaja, Palle papa Tessa nevét hörögte az ágyból.
– Pont szeretnék ide egy lovat – suttogta, és kidugta a lábát a
dunyha alól. Jimmy egy órával később ért vissza a stúdióba, és addigra
Palle papa lábszárát egy ló díszítette, méghozzá Tekla, akivel Tessa
Djurslandon barátkozott össze. Mielőtt Tessa bekente és lefedte volna a
tetkót, Palle papa álomba merült.
– Kicsit szamárra hasonlít, de amúgy nem rossz – jelentette ki
Jimmy.
– Te hasonlítasz szamárra – vágott vissza Tessa. – Egy jó
csökönyösre.
Közvetlenül karácsony előtt Palle papa kivirult. Egy nap
kikászálódott az ágyból, és felöltözött. Tessa akkor már sokat tetovált.
Csak egyszerű mintákat készített, és nem is sikerült mindegyik jól, de
aki vásárra merte vinni a bőrét, az kapott ingyen egy tetkót. Rajzoltam
vele ezt-azt Palle papa asztalánál. Lovakat és macskákat. Hableányokat
és sasokat. Tessa a mintadealerének nevezett. Benjamin segített
Jimmynek odébbrakni egy polcot. Palle papa látogatókat fogadott.
Feszülten várakoztunk. Megcsörrent a telefon. Kisser kereste az apját a
börtönből. Kettejük közül főleg Kisser beszélt. A látogatók áradata nem
akart apadni. Olyanok is beköszöntek, akikről nem hittük volna, hogy
látjuk még őket. Jöttek jó barátok is. A környék kereskedői. Idegenek,
akik az Århus Onsdagban olvastak Tato-Palléról. Palle papa
bekapcsolta a rádiót, mert ahhoz túl fáradt volt, hogy feltegyen egy
lemezt, és a kerékcsavarokat zörgette. A fejébe csapta az Elbsegler
sapkáját, és Jutta mamával szendvicsért és hideg sörért indult. Két
perccel később már vissza is jött a stúdióba, és leült a tetoválószékre.
Cicus egyedül megy, közölte, neki túl hideg van. Gyorsan szundít egyet
kaja előtt, és aztán úgyis jön Jimmy következő vendége. Lehunyta a
szemét. A kezét a zsebébe dugta, de nem zörgött a kerékcsavarokkal. A
sapkája leesett a fejéről, és a belsejével lefelé ért földet, de ez senkit
sem zavart, mert minden ragyogott a tisztaságtól. Én kávét főztem.
Tessa azt nézte, hogyan világít át a fény annak az ötvenesnek a
vízjelén, amit aznap kapott borravalóként. Megjelent Jutta mama, a
kezében három szendvicses dobozt egyensúlyozott, a kalapján porhó
csillogott.
– Mennyi mindent hoztál, anya! – üdvözölte Jimmy. Elvette tőle a
dobozokat, és a konyhába indult velük. – Stipistopi halas szenyó! –
kiáltotta lelkesen.
– Leesett az első hó – örvendezett Jutta mama, és leverte a havat a
csizmájáról. Emlékezett fiatalkorából, milyen szép volt a város
karácsony táján. Odalépett a tetoválószékhez. Palle papa inge kinyílt, a
keze Jutta mama virágján pihent.
– Hát itt alszol, Pallécska? – kérdezte Jutta mama gyengéden.
De Palle papa nem aludt.
 227
Palle papát a Vestre temetőben helyezték örök nyugalomra, és színes
társaság kísérte utolsó útjára. Kissert kimenőt kapott a börtönből.
Martin Bachot rendelték mellé. Egyenes háttal, bilincsbe vert kézzel
vágott át az egybegyűlteken, hogy az első sorban foglaljon helyet,
közvetlenül az apja koporsója előtt, aminek a tetejére én festettem
virágcsokrot. Teljesen úgy nézett ki, mint Kresten dédipapa faládája,
csak nagyobb kiadásban. A tetején ott volt Palle papa Elbsegler
sapkája, a szájharmonikája, egy kis halom színes postásgumi és a két
kerékcsavar, amiket mindig a zsebében tartott, és amikről már tudtam,
hogy Villy Nielsen Datsunjáról származnak. Mellettük Palle papa
bekeretezett portréja állt. Jimmy, Tessa és Kisser mellett foglaltam
helyet, a másik oldalon Jutta mama ült egyedül.
Hirtelen egy számomra ismeretlen férfi lépett a koporsóhoz. Magas
volt, a haja sötét. Lehajolt, és mondott valamit Palle papa portréjának.
Amikor megfordult, odabiccentett Kissernek és Jimmynek.
Hunyorogva néztem a koporsót, és észrevettem, hogy a kerékcsavarok
száma háromra nőtt.
Az orgona hangja belevegyült Tessa és Jimmy zokogásába. Kisser
tőlem jobbra ült mozdulatlanul. Annyira közel voltunk egymáshoz,
hogy éreztem, ahogyan beszívja a levegőt. Hirtelen felálltam.
Végignéztem a legalább kétszáz gyászolón. A koporsóhoz mentem, és
megcsókoltam Palle papa arcképét. Mindenki engem nézett. Lassan
Jutta mama felé indultam, és leültem mellé.
– Erre semmi szükség, Jenny – suttogta.
– Tudom, de így akarom – feleltem, és megfogtam a kezét. A
szabad kezemben a három kerékcsavart szorítottam.
A stúdióban tartottuk a halotti tort. A múzeumot is ki kellett
nyitnunk, mert több mint százan jöttek el, és lépni is alig lehetett.
Feszülten figyeltem a magas, sötét hajú férfit. Otthonosan mozgott a
vendégek között. Fel-feldobott egy mogyorót, és a szájával kapta el.
Sok kezet megszorított. Olyan érzésem támadt, hogy csak én nem
ismerem. Késő délutánra megfogyatkozott a tömeg, én pedig
elveszítettem szem elől. Jobbra-balra kémleltem utána, de úgy tűnt,
elment.
 Váltottam pár szót néhány ismerőssel. Martin Bachtól
megkérdeztem, honnan ismeri Kissert.
– Egyszer Kissnek szólítottad, pedig azt nem nagyon szokták –
közöltem vele.
Martin mosolygott, és azt felelte, hogy Jimmyn keresztül. Egy
osztályba jártak a Skorpeskolenben.
– Kis növésű, gyáva nyúl voltam, és a nagybátyád a pártfogásába
vett. Édesanyádba azóta vagyok reménytelenül szerelmes, hogy először
láttam. De pszt, ezt ne mondd el senkinek! – kért nevetve, én pedig
megígértem, hogy hallgatni fogok.
Jimmy zavartan bemutatott az új barátjának, Alexandernek. A
véznasága és a csupasz arca alapján legfeljebb tizennégynek tippeltem
volna, de kiderült, hogy elmúlt huszonhárom, és építésznek tanul.
Tényleg huszonhárom éves, bizonygatta Jimmy. Hát persze, feleltem.
Alexander aranyosnak és bizonytalannak tűnt. Ez utóbbit Tessának
köszönhette. Jimmy megpróbálta bemutatni őket egymásnak, ami nem
sikerült túl fényesen.
– Azt hiszem, az unokatestvéred nem kedvel – szomorkodott
Alexander.
– Szerintem sem – válaszoltam.
Jimmy hirtelen oldalba bökött, és a konyha felé biccentett. Jutta
mama sárga gumikesztyűben mosogatott, Kisser pedig mellette
törölgetett. Martin levette a bilincsét. Jutta mama és Kisser egy szót
sem szóltak egymáshoz, de Kisser ott törölgetett mellette.
Miután visszaindultak Martinnal a börtönbe, megint
megpillantottam a magas, sötét hajú férfit. Hát mégsem ment haza. A
múzeumban nyomta neki az orrát az egyik üvegablaknak. Tato-Jack
egy régi gépét csodálta. Mellé álltam.
– Ez a legrégebbi gépünk – szólaltam meg.
Felém fordult, és kinyújtotta a kezét.
– Jenny! Örülök, hogy találkoztunk. Karsten Viemose vagyok, és
az Ekstra Bladetnél dolgozom. Sokat hallottam rólad a nagyapádtól.
Ekkor esett le a tantusz. Karsten Viemose öccse, Lars, a
Skorpeskolenbe járt, ahol Villy Nielsen kedvencei közé tartozott, és
aztán később túladagolta magát. Szinte hallottam Palle papa rekedt
hangját:
 – Mindig a mi oldalunkon állt. Ő nevezte el a gyerekek
bántalmazását agyonhallgatott világjárványnak.
Benyúltam a nadrágom zsebébe a három kerékcsavarért, amiket
Palle papa koporsójáról vettem el, és a nyitott tenyeremen Karsten
Viemose felé emeltem őket. Mosolyogva nézett a szemembe.
– Igazából abban állapodtunk meg, hogy követni fogják a
nagyapádat a sírba.
– Hát nem így lett – válaszoltam.

228
Úgy döntöttem, hogy Tessa kitetoválhat a tizennyolcadik
születésnapomon. Jimmy a „Camilla” nevet írta be az időpontomhoz,
így Tessa nem tudta, hogy én leszek a vendége. Utána azt terveztük,
hogy Jutta mamával és Birgittel pizzázni megyünk, így amikor
beállítottam, Tessa azt hitte, hogy csak simán korábban érkeztem.
Leültem a tetoválószékbe, Tessa pedig macskaként hízelgett körbe.
– Szülinapos – dorombolta. – Szeretlek, szülinapos.
Jimmy kijött az apró konyhából. Megnövesztette a szakállát, mert
úgy jobban tetszett Alexandernak, akinek még mindig nem nőtt az
arcán egyetlen szál szőr sem. Jimmy kicsit meg is hízott a depot
injekciójától, és bele kellett törődnie, hogy ez már így is marad. Mindig
azt mondogatta, hogy a kémiai kasztráció elnyomja az ember libidóját,
és megnöveszti a csöcsét, de hát ez van. Csak így tud együtt élni a
betegségével. A szex szerencsére nem játszott fontos szerepet a
kapcsolatukban. Alexandert gyerekként bántalmazták, ami teljesen
tönkretette a szexualitását. De gyengéd, gondoskodó szeretet fűzte őket
egymáshoz.
Jimmy boldog születésnapot kívánt, és sodort egy spanglit. Megint
szívott, de árgus szemekkel lestem, hogy ne uralkodjon el rajta a
szenvedélye, ahogy megígértem Kissernek. Jimmy mindig megkínált,
én pedig mindig visszautasítottam, de a fű szagát szerettem. Feltette a
Life on Marsot Palle papa lemezjátszójára, ami a kartondobozról, ahol
régebben tartották, átköltözött egy polcra, Palle papa urnája mellé.
Tavasszal majd szétszórjuk a hamvait az aarhusi öbölben. Tessa és
Jimmy együtt énekeltek Dávid Bowie-val.
It’s a God-awful small affair
To the girl with the mousy hair
But her mummy is yelling, “No”
And her daddy has told her to go
But her friend is nowhere to be seen
Now she walks through her sunken dream
To the seat with the clearest view
And she’s hooked to the silver screen.
Jimmy felújította a stúdió feletti lakást Tessának. A vécélehúzó
néha megmakacsolta magát, és még mindig nem alakítottak ki
fürdőszobát, de Tessát ez nem érdekelte. Jól elvolt. Palle papához
hasonlóan néha ő is a tetoválószékben aludt, amin sokat nevettünk. A
világ megrémisztette, de hát mit is keresett volna kint a nagyvilágban?
Mindennap meglátogatták a tenger vándorai, és izgalmas történeteket
meséltek neki. Mindennap álmokat karcolt a kuncsaftjai bőrébe, és azt
mondta, hogy ez bőven elég egy májpástétom színű hajú lánynak.
A falon lévő órára pillantott, és azon morgott, hogy hol a francban
marad a vendége. Egyáltalán ki az a Camilla?
– Én vagyok – feleltem. – Engem fogsz kivarrni.
Könnyek szöktek a szemébe. Már évek óta nyaggatott, hogy hadd
tetováljon ki. Odaadtam neki a rajzot, amit készítettem. Sokáig nézte. A
csomorika és az Afrodité szegfű fonódott rajta össze, csak egy „Fehér
virágok” felirat választotta őket el egymástól. Ott a helyük, ahol Palle
papa Jutta mama virágját hordozta. A szívem felett, ahol mindenki
látja. Kigomboltam a blúzomat, és arra gondoltam, hogy Kisser talán
berág miatta. De ma leszek tizennyolc.
 A szerző utószava

Valóság és képzelet

2008-ban kezdtem komolyan foglalkozni a valóság és a képzelet

összevegyítésének a gondolatával, amikor A dinoszaurusz tollát írtam.
A dinoszaurusz tollában a saját, a madarak evolúciójáról szóló
szakdolgozatomból indultam ki, és a végeredmény egy tudományosan
korrekt, ám mégis fikcionális regény lett. A folytatásában, a 2013-as
Svalens gráfban5 megint a valóság vázára húztam fel a fikciót. Hosszú
ideig figyelemmel kísértem egy dán kutatócsoport, a Bandim Health
Project működését, és a regényemet az ő oltáskutatásukra alapozva
írtam.
A 2017-es Tintagombában még tovább mentem. Olyan történelmi
eseményeket szőttem bele, mint a csernobili atomkatasztrófa, a
koppenhágai szovjet nagykövetség elleni 1986-os támadás és az aarhusi
Mindegade egyik házának az elfoglalása. Szerepeltettem benne valóban
létező művészeket, például El Bochót, Swoont és lch_bin_bar-barát,
más alakjait pedig olyan történelmi személyek ihlettek, mint Horst
Mahler és egy kiugrott neonáci, Ingo Hasselbach.
A Fehér virágok univerzumában a valóság szintén szertefoszlik, és
a fikció veszi át az uralmat, vagy talán fordítva? Úgy képzelem, hogy
az olvasó olvasás közben néha arra gondolt, hogy az említett esetek,
amelyekben gyerekeket bántalmaztak, tettek ki felfoghatatlan
szörnyűségeknek, és gyilkoltak meg, túl kegyetlenek és durvák és talán
nem igazán valósághűek, de az az igazság, hogy a regényben szereplő
összes eset tényleg megtörtént. Vagy személyesen van közöm
hozzájuk, mert egy családtagomat érintették, vagy olvastam róluk, és
aztán később több információt szereztem róluk könyvtárakban, az
interneten vagy azáltal, hogy felkerestem az áldozatokat, és
beszélgettem velük.

5
A regény magyarul még nem jelent meg – a fordító megjegyzése.
Botanika

A három előző regényemhez hasonlóan a természettudomány a Fehér

virágokban is fontos szerepet játszik. Most a botanikából merítettem.
Jutta mama virága, az Afrodité szegfű, amit Palle papa a szíve fölé
tetováltat, a képzeletem terméke. A nevét Christian Lange
botanikusnak köszönheti, aki a Koppenhágai Egyetem alá tartozó Dán
Természettudományi Múzeumban dolgozik. A csomorika ezzel
szemben létezik a valóságban is, és Dánia kevés halálosan mérgező
növényeinek egyike.
Jenny samsøi kóborlásait a saját samspi élményeim inspirálták.
Amikor Samsøre költöztem, a városi gyerek, aki addig voltam,
beleszeretett a természetbe, de én persze soha nem hagytam figyelmen
kívül egyetlen táblát sem, és soha nem téptem le semmit, amit nem volt
szabad.
A könyvben szereplő virágoknak és növényeknek alaposan
utánanéztem, és a leírásaik (majdnem) megfelelnek a valóságnak. Az
1887-es sildeballei felfedezőút is valós. Az idézetek egy
százharminchárom éves beszámolóból származnak, amit a Botanikus
Kert archívumában találtam.

Tetoválások, tetkók

A botanika mellett Dánia csodálatos tetoválástörténelméből is

merítettem, és amit papírra vetettem, az talán itt-ott a valóditól eltérő
árnyalatot kapott, de a legapróbb tűszúrásig helyes.
Palle papa alakját az elhunyt aarhusi tetoválóművészről, Tato-
Jimről mintáztam, aki a hetvenes években kitetoválta a szüleimet a
Mejlgadéban. Négyévesen én is ott voltam, amikor az édesapám a
karjára varratott egy rózsát és az édesanyám nevét.
Művészi bosszú

A Fehér virágokban a művészet eszközeivel állok bosszút néhány

kegyetlenül igazságtalan gyermeki sorsért, legyen szó bár azokról a
szörnyűségekről, amelyeket a Skorpeskolen tanulóinak kellett
elszenvedniük a hatvanas és hetvenes években, vagy egy fiatal lányról,
akin egy nála jóval idősebb szexguru agymosást hajtott végre, vagy egy
másikról, akit a saját apja, a Jehova Tanúi egyik vénje ejtett teherbe,
majd megölte a csecsemőjét. Képtelen voltam kiverni a fejemből ezeket
a rettenetes sorsokat, és feldolgoztam őket a regényben. A lezárásuk
minden esetben fiktív. Senki sem kért meg arra, hogy álljak bosszút
értük, vagy büntessem meg az elkövetőket. A regény cselekményéért
rajtam kívül senki más nem felel.
A Fehér virágokat a két kisebb gyerekem édesapjának, Mark Jon
Reidnek ajánlom, aki nyolcéves korában nyolc hónapot töltött az
ausztrál Box Hill Boys’ Home gyermekotthonban, és most – ötven
évvel később – pert indított ellenük erőszak, kényszeretetés és rossz
bánásmód miatt.
Soha nem késő megtörni a tabut. Iszonyatosan büszke vagyok rád.
 Köszönetnyilvánítás

Köszönetemet szeretném kifejezni az alábbi személyeknek: Andreas

Ludvigsen, Frank Rosenkilde, Hans Horst, Christian Lange, Torben
Roug, Gry Winckler, Ove Dahl, Jette Tøttrup, Mark Jon Reid, Hannes
Langendörfer, Kristian Valbak, Axel Frederik Møller, Karsten Gøttler,
Miss Roxy, Tato-Svend, Line Ekatarina Mathiesen, Ning de Coninck-
Smith, Christine Stabell Benn, Morten & Lotte Hejgaard, Gitte Mose,
Jesper Krigger, Frantz Joseph Kempf, Peter Hunter, Sebastian, Sara
Fuglsang Poulsen, Anders Hejgaard, Ebba Hjorth, Anders D. Lassen, a
Det Gamle Arhus Facebook-csoport tagjai, Jan Poulsen, Jónás Rathje,
Anders Lund, Bo Thisted Simonsen, Irene Breum Müller, Tóm
Thygesen Daugaard, Anita Plesner Björk, Mette Overgaard, Hans
Krull, Vikki Petraitis, Henning Knudsen, Hanne Lykke és családja,
Nina Rønsted, Sune Blohm, Poul Hauch Fenger, Káré Wanscher, Spren
K. Jensen, Hanne Palmquist, Tina & Thomas Post Féltőn, Lisbeth &
Henrik Sandberg, Donna Lee Carlson, Pernille Weis-Fogh, Katrine W.
Kjaer, Mette Holbaek, Cecilie Nors, Henriette & Pernille Wedel-
Heinen, Mogens Wedel-Heinen, Jens & Elly Kremmer Jensen, Eva
Buur Kristensen, Jon Nordstrøm, Lene Juul, Charlotte Weiss, Lene
Børresen, Louise Kønig, Tomas Henriksen, Leif & Lya Milo, Sofie
Voller, Rudi Urban Rasmussen, Pernille Weil, Pernille Hjorth, Camilla
Wahlgreen, Simon Lilholt, Magnus Lykke, Jette Thillemann, Nina
Peters, Sarah Stenz, Eva Sophia Myers, Patrícia Severin, Christoph
Lumpe, Lora Nouk, Lotte Garbers, Elisa Gigling, Miko & Benjamin
Rohrer, Yookie Budia, Niklas Monrad, Eva Franck-Kruse, Solway
Herschel, Steffen Jahsnowski, Ditte Rode, Janine Andrâ, Jola
Radwanska, Esben Trier, Hans-Henrik Palm, Inka Friedrich, Henrik
Hansen, Trine Pallesen, Marie Madsen, Janne Hejgaard, Paul Gazan,
Lene Wissing és nem utolsósorban a csodálatos gyerekeim, Ea-Viola,
Willow Jack és Frankie Roo.
 A fordító és a szerkesztő megjegyzése:

Mivel a magyar olvasók döntő többsége számára ismeretlen dán nevek

kiejtése néhány esetben jelentősen eltér az írásképtől, ezért a
folyamatos és zavartalan olvasás biztosítása érdekében ezeknek a
neveknek a toldalékolása az írásképnek és a magyar kiejtésnek
megfelelőn történt.
A Jaffa Kiadó könyveinek teljes választéka
megvásárolható könyvesboltunkban:
1114 Budapest, Vásárhelyi Pál u. 10.

Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Zrt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató