Michael Flynn, az Arcok nevű bűnszervezet mindenre

elszánt vezére nem véletlenül került a csúcsra; már egészen

fiatalon, a félelmetes Patrick Costello beosztottjaként is
számtalanszor bizonyította rátermettségét és
kegyetlenségét, lojalitása pedig el is nyerte méltó jutalmát,
amikor magától értetődő módon ő lépett a cég élére hajdani
főnöke után. Ahogy telnek az évek, Michael pozíciója egyre
inkább megingathatatlannak látszik, és lassan már ő maga
is elhiszi: érinthetetlen a legtöbb közönséges halandó
számára. Mindent és mindenkit a markában tart, és
bármikor megszerzi, amit akar. Egyetlen épeszű ember sem
húzna ujjat Michael Flynnel. Egészen mostanáig…

Martina Cole-t világszerte a krimi koronázatlan

királynőjének tartják. Műveiből összesen több mint tizenegy
millió példány fogyott világszerte, népszerűsége több mint
huszonöt év után is töretlen. Huszadik megjelent regénye, a
Bosszú sem okoz csalódást – egyszerre sokkoló, fordulatos
és a végletekig nyomasztó, egyszóval hamisítatlan Martina
Cole-krimi.

Martina Cole nyers őszintesége olyan felkavaró, hogy úgy

érezzük, képtelenek vagyunk letenni a könyvet...

Gátlástalanság, kegyetlenség, erőszak – az alvilág rettenetes

világa tárul fel előttünk.
MARTINA

COLE

ALEXANDRA
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Martina Cole: Revenge

Headline Publishing Group,

2013 An Hachette UK Company 338 Euston Road
London NW1 3BH

Copyright © Martina Cole, 2013

Borítófotó © Stephen Mulcahey/Arcangel Images
Hungarian translation © Babits Péter, 2016

A bibliai idézetek forrása a Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája.

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs

rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a
kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni
másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában
kiadásra került.

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft.

Alexandra Kiadója, 2017 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.
e-mail: kiado@alexandra.hu
www.alexandrakiado.hu
Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója
Felelős szerkesztő Kassai Zsigmond
Tördelte Bocz József
A borítót Tóth Gábor tervezte
Darley-nak és Adele-nek, sok szeretettel
 Előhang

Megver az Úr tébollyal, vaksággal és

elmezavarral.
Mózes ötödik könyve 28:28
2012

– Hallod egyáltalán, amit mondok? A kislányom három kibaszott

napja eltűnt. Nem gondolod, hogy jobban is végezhetnéd a
munkádat?
Michael Flynn dühében szinte a kagylóba köpdöste a
szavakat. Százkilencvenes magasságával, erős testalkatával
méretes fickó benyomását keltette, és ahogy minden jelenlévő
tudta, nagyon is készen állt az erőszakra. A szakértelmükért
fizette a mocskokat, aminek ők a jelen helyzetben fájóan híján
voltak, Michael Flynn pedig kezdett komolyan begőzölni a
töketlenségüktől.
– Az anyja pokollá teszi az életemet, ami önmagában elég,
hogy hazavágja a napomat. Tudnom kell, hol van, emberek! Jobb
lesz, ha kiderítitek, mielőtt azt hiszem, hogy át akartok baszni.
Tudom, hogy a csaj nem az a hamvas rózsaszál, és hidd el, ha
előkerül, személyesen küldöm el a francba, de akkor is találd
meg. Ti vagytok a mocskok… ez a kibaszott dolgotok! Ti szeditek
össze az elkóborolt kölyköket, úgyhogy jobb lesz, ha gyorsan
nekiláttok. Nem a türelmemért szeretnek, és a bénázást se
viselem jól – csapta le a telefonkagylót.
Jamie Gore végighallgatta a főnöke kirohanását a zsebében
tartott rendőrök ellen. Mindenki tudta, hogy Michael Flynn
lánya, Jessie Flynn nagyjából annyira megbízható, mint egy
nigériai házasságközvetítő. Senki nem is törődött vele igazán,
legkevésbé a zsaruk. Bármit megúszhatott – tiltott anyag
birtoklásától a bombakészítésig, ha épp arra támadt kedve hála
az apja befolyásának. Flynn évek óta rendes pénzt fizetett a
zsaruknak, hogy ügyet se vessenek a lányra – most mégis
elvárja, hogy tegyék első helyre a listájukon? Nem kis
pálfordulás! Jamie Gore meg is mondta neki:
– Figyelj, Michael, minden tiszteletem mellett, de te legalább
olyan jól ismered a lányodat, mint mi. Biztosan szakadtra
kefélteti magát valahol. Nem most szívódott fel először…
Michael Flynn ereiben jó adag ír cigányvér csordogált, sötét
haja és sötét bőre alapján ezt nem is vonhatta kétségbe senki.
Jóvágású seggfej volt, akinek a külleme nagyon is hozzátartozik
a személyiségéhez. Férfiak és nők egyaránt vonzódtak hozzá,
amit nem is mulasztott el a javára fordítani. Áttetszően kék
szeme most Jamie Gore-ra szegeződött, akinek a bőre máris
borsózni kezdett metsző pillantásától.
– Be vagy szívva, Jamie? Azt hiszed, a nagy szarért
hozattalak ide? Az öreglány kezd olyan lenni, mint egy kibaszott
holdkóros. Eltűnt az egy szem pici lánya! Senki, úgy értem,
kurvára senki nem látta három kibaszott napja! Tudom, hogy
fehérmájú, tudom, hogy más időzónában él, és legalább akkora
púp a hátamon, mint a Himalája, de attól még a kislányom,
úgyhogy azt tanácsolom, kurvára találjátok meg! Ássátok elő, és
közöld velem, hol van, hogy visszavihessem az anyjának, és
azután majd szépen haza lehet menni.
Michael körülnézett a szobában, és tudta, hogy nagyjából
minden jelenlévő ugyanarra gondol: Jessie Flynn egy újabb
szarházival hempereg, egy ledurrant senkivel, akit jártában-
keltében szedett össze. Az a lány egyszerűen lotyónak született,
tizennégy éves kora óta összefekszik fűvel-fával. Michael
belegondolt, hogy a munkatársai közül vajon hányan vághatták
gerincre. Végül is gyönyörű teremtés, csak épp egy kóbor
macska erkölcseit örökölte. Nem számít – akkor is tudnia kell,
hol van. S ami még fontosabb: az anyjának is tudnia kell.
Josephine nem győz aggódni a lánya holléte miatt.
Nem mintha Jessie-ért bárkinek betegre kellene aggódnia
magát – noha életében menetrendszerűen követik egymást a
katasztrófák (rendszerint egy férfi képében), eddig mindent
megúszott. Michael Flynn maga gondoskodik erről. A végén
mindig hazatér, az anyja pedig annyira örül az ő megtévedt
báránykájának, hogy a büntetés szóba se jöhet. Éppen ez a gond.
Személy szerint ő mindig is hitte, hogy a lányára ráférne néhány
atyai pofon, a felesége azonban sosem értett egyet. Ha Jessie egy
baltával felaprította volna a szomszédokat, a térfigyelő meg
felvette volna az egészet, ő akkor is csak legyintett volna, hogy
biztosan felbosszantották valamivel. Az ő szemében Jessie nem
tud hibázni.
Korábban Michael Flynn is elkényeztette, amikor még kicsi
volt és szerethető, ám mindez szemvillanás alatt megváltozott,
amint Jessie felfedezte a szexualitás hatalmát, s mindazt a kárt,
amit ezzel okozhat egykor imádott apjának. Michael már rég
feladta, hogy atyai szigorral próbálkozzék. Jessie úgysem figyelt
volna rá, mindig a saját feje után ment. Pontosan azt tette, amit
akart, méghozzá a legteljesebb erőbedobással, csak éppen szajha
lett belőle, amivel megkeserítette az életét. Nem mintha valaha is
jelét adta volna ennek – ebben a játszmában az végzetes
gyengeség lenne.
 Nagyot sóhajtott. A szobában tartózkodtak a Délkelet
legsúlyosabb arcai, akik mind neki dolgoznak, méghozzá a
legnagyobb örömmel. Mindnyájan kemény fickónak ismerték,
aki kínos gondot fordít rá, hogy fair, sőt tisztességes legyen.
Ezek a fickók mind klasszisnak számítottak a maguk területén, ő
pedig használta a tudásukat és ösztöneiket a maga javára, de
közben keresni is engedte őket. Michael Flynn egyedülálló volt a
maga nemében: olyasvalaki, akitől nemcsak rettegtek, de mások
tiszteletét is kivívta; akinek úgy sikerült felhágnia a csúcsra,
hogy nem kellett félresöpörnie az útból másokat – inkább
megbékítette az ellenfeleit, és gondoskodott róla, hogy amíg
eleget keresnek, véletlenül se ácsingózzanak a helyére. Ma már
neki dolgozott az ország – sőt, egész Európa – minden
valamirevaló Arca, akik mind a lekötelezettjei lettek, csodálták a
sikereiért, és cseppet sem nehezteltek, amiért le kell passzolniuk
a maguk százalékát, mert nélküle sosem jutottak volna ilyen
messzire. Michael Flynn talán gyorsan felkapaszkodott a csúcsra,
de már a kezdet kezdetén megértette, hogy ha fent akar maradni,
ahhoz megbízható és hatékony emberekre van szüksége. A bűn
világában csakis akkor lehet meghatározó tényező, ha eközben
jövedelmező és törvényes vállalkozásokat gründol, s nem
csupán befekteti a hasznot mások üzletébe, de védelmet is kínál,
ha a zsaruk szaglászni kezdenének a környékükön.
Michael mostanra zsebre tette az egész rendőrséget, ami
kurvára nem volt ingyen. Rohadtul bőkezűen fizette a
zsernyákokat, akik a maguk részéről el is követtek mindent,
hogy megszolgálják a kenőpénzt. Ettől persze nem bosszantotta
kevésbé a helyzet, de hát régi partnere, Patrick Costello nem
véletlenül nevezte „szükséges rossznak” a zsarukat. Keményen
megdolgozott, amíg sorra zsebre tette őket, de végül egyedül
neki köszönhették rendes fizetésüket, szép kocsijukat, a kölykök
iskoláját. Ezért tartott a kezében minden adut: lealkudhatta a
börtönbüntetéseket, elejtethetett bizonyos vádakat, rács mögé
dugathatott bárkit, akinek kezdett túl nagy arca lenni.
Egyszerűen nem veszíthetett. Még soha senki nem állt ennyire a
törvény felett. Mindezt egy személyben vívta ki, ennek
köszönhetően vált egyeduralkodóvá. Zárt világában senki sem
érzett késztetést vagy éppen szükséget, hogy megpróbálja
átvenni a helyét – ehhez túlságosan jól ismerte a dörgést. A
törvényes üzletek is szépen hoztak – annyira mindenképp, hogy
magyarázatot adjanak a családi vagyonra. Mindent egybevetve:
Michael Flynn érinthetetlenné vált.
Mégis, ahogy most végignézett üzlettársain, akiket a
barátainak is tekintett, mardosta a szégyen. Lányának újabb
ámokfutását talán egyikük sem fogta fel személyes ügyként,
amit neki kell elrendeznie, de ha már rendesen megfizette őket,
nem maradt más választásuk, mint figyelni, és lehetőség szerint
segíteni.
Jessie-t a híre szokás szerint messze megelőzte. Okkal
feltételezték róla, hogy szétitta és/vagy szétkokózta az agyát,
mint máskor. Huszonkét évesen kisebb legendának számított a
maguk köreiben. Kicsapták minden iskolából, ahová csak
küldték; tanulás helyett már egész fiatalon elmerült az
alvilágban. Mindegy volt neki, drogdíler, önkényes lakásfoglaló
csöves, betörő, házilag kivarrt piti tolvaj – minden idejét a
legaljával töltötte, miközben Michael időről időre hazacibálta az
anyjához. S persze betört néhány koponyát.
Tizenhat éves korára végleg lemondott róla. Michael egyszer
tök csupaszon talált rá egy mocskos matracon, egy
életveszélyessé nyilvánított hackney-i házban, egy háromszor
idősebb narkóssal, akinek nemcsak a monoklit, de a jó adag
vérbajt is köszönhette. Akkor megértette, hogy nincs választása:
érzelmileg el kell távolodnia tőle. Továbbra is szerette, de már
nem ért el hozzá. Ezzel együtt visszament, hogy kis híján halálra
rugdossa a faszfejet azért, amit a kislányával művelt. Ki kellett
engednie a gőzt, miután szembesült lánya életcéljával. Bárki
megkaphatta őt, aki rákacsintott, csak felhúzhassa ezzel az apját,
és szégyent hozhasson a nevére.
Michael egyszerűen nem értette. Jessie-nek megvolt az
otthona, ahol szerető család várta. Megkapott mindent, amire
csak vágyott: jó iskolákba járhatott volna, mesés élet állt előtte.
Tizennégy éves korától mégis annak szentelte magát, hogy a
lehető legmélyebbre süllyedjen, a mocsokban dagonyázzon, s
közben nem mellesleg összetörje az anyja szívét. Apjával
ellentétben Josephine még mindig hitt a mesés fordulatban, hogy
a lánya egyszercsak hátat fordít mindennek. Michael nem
ringatta magát ilyen illúziókba. A lány lett az Achilles-sarka, az
egyetlen igazán gyenge pontja. Szabadosságáról az egész világ
tudott, s csakis az ő pozíciója tartotta vissza az embereket attól,
hogy nyíltan a szájukra vegyék.
Bármit próbált, Jessie mindent meghiúsított. A lánya maradt,
akit lehetőség szerint megvédett, ám a legsötétebb pillanatokban,
amikor újabb ámokfutásról értesült – vagy a rendőrök felhívták
azzal, hogy megint be kellett varrniuk –, titokban a halálát
kívánta, miközben gyűlölte magát ezért.
Ám ennél is jobban neheztelt Jessie-re azért a szenvedésért,
amit az anyjának okozott. Őt törte meg legelőször, Josephine
mégis ugyanúgy aggódott érte. Még mindig azt remélte, hogy
egy napon hazatér, s akkor elfeledkezhetnek erről az egészről,
hogy olyan normális életet éljenek, mint mások. Michael már
nem hitt ebben, mégis tovább finanszírozta lánya életét – így
legalább a pénzfüggőség lehetővé tette, hogy némileg irányítsa.
Jessie tizenhat évesen szült, a gyermek azonban alig jelentett
neki többet, mint egy baba, amit különleges alkalmakkor
felöltöztethet; másként az anyja kezébe nyomta, hogy ő nevelje
fel. Michael imádta csibész kis unokáját, aki tökéletesen illett a
Flynn vérvonalba, akármelyik fasztolvajjal is csináltatta fel
magát Jessie. Persze halvány sejtése nem volt, ki a szerencsés, és
az életét ismerve szó szerint bárki lehetett. Ezt már rég el kellett
fogadnia vele kapcsolatban. Talán szerette a lányát, de cseppet
sem kedvelte.
S az anyja most újra betegre aggódja magát miatta, sőt ha
őszinte akar lenni, ő is. Jobban ismerte a lányát, mint az valaha is
hitte: lehetett igazi világklasszis a kurválkodásban, soha egy
alkalmat ki nem hagyott volna, hogy a járandóságát felvegye.
Előző este is meg kellett volna jelennie az irodájában, hogy
elvegye a pénzét, csakhogy nem volt se híre, se hamva. Ez
nagyon nem vallott rá – nincs az a narkós, aki úgy áhítozna a
szerre, mint Jessie a pénzre. Úgy szórta, mintha nem lenne
holnap – ruhákra, cipőkre, meg persze pasikra. Az ő Jessie-je
sosem mulasztott volna el egy fizetésnapot; miután a
hitelkártyás fizetésein rajta tartotta a szemét, megtanulta
értékelni a készpénzt. Jessie lehetett narkós és részeges ribanc, a
világ legfeleslegesebb embere, a zsebpénzéért mindig időben
jelentkezett. Michael tett róla, hogy legalább ezen a téren függjön
tőle.
De akkor hol a faszban van?

Jessie Flynn kinyitotta a szemét, és félelem töltötte el.

A koromsötétben csak abban lehetett biztos, hogy kezét-lábát
megkötözték. Lehetett bármilyen zűrös az élete, ilyen helyzetbe
még nem került. Lázasan kutatott az agyában – nemcsak azután,
hogy ki a faszt haragított ennyire magára, de hogy kinek van
elég vér a tökében ilyet tenni, tudván, ki az apja. A lelke mélyén
máris tudta, hogy ezúttal komoly bajba került, de valamiért ezt
még most is nehezére esett megemészteni.
A rohadt életbe, hiszen ő Jessie Flynn! Apja a legnagyobb Arc
a városban. Ez mindig egyet jelentett azzal, hogy nem eshetett
komolyabb bántódása – bármilyen botrányos helyzetbe is
sodorta magát, az apja közbenjárására minden gond
varázsütésre eltűnt.
Próbálta felmérni, hol lehet, de a sötétben semmit sem látott.
Nem volt mit látni, csak a totális feketeséget. Kezdett komolyan
megrettenni, ami külön kiborította. Még sosem érzett igazi
félelmet – a fogalmat se nagyon ismerte –, de most vissza kellett
nyelnie a sikolyt, mielőtt felkúszott a torkán. Mégsem hagyhatta,
hogy bárki megtudja, mennyire be van szarva. Egész életében a
dacos ellenállás maszkja mögé rejtőzött; még egy ilyen helyzet se
akaszthatta ki.
 Vett néhány nagy levegőt, hogy lehiggadjon, közben a szíve
olyan hangosan dübörgött a fülében, mintha valaki egy üstdobot
vert volna. A helyzet jobban megviselte, mintsem bevallotta
volna. Túlságosan átható csend vette körül; a saját zihálásán és
szívverésén kívül egyetlen neszt se hallott.
Ösztönösen megértette, hogy ez nem jó jel – nem olyan
helyzet, amit képes kezelni. Az nem érte meglepetésként, hogy
idegen helyen ébredt, miközben távolról sem sejtette, hogyan
került oda. Gyakran feküdt mellette egy olyan férfi, akiről nem
tudta, hogy kicsoda, sem azt, hogy merre botlott belé. Végül
mindig mindenre fény derült: kérdéseket tett fel, majd a
válaszokból fokozatosan kihámozta a történteket és a kérdéses
éjszaka főbb eseményeit.
Ez most más. Megkötözték, méghozzá nem is kíméletesen. A
karját mintha kicsavarták volna a helyéből, a bokája pedig úgy
sajgott, hogy már a lábfejét se érezte.
Érezte, ahogy a félelem újra szétárad benne, de leküzdötte.
Bárki művelte ezt vele, nem adja meg neki az elégtételt, hogy
nyüszíteni vagy sikoltozni hallja. Maradt annyi sütnivalója, hogy
tudja: akárki legyen, hiába kiáltozna segítségért. Ha hangyányi
esélye is lenne, hogy meghallják, a fickó leragasztotta volna a
száját. Tökéletes csend ölelte körül, éppoly áthatóan, mint a
sötétség. Nem olyan helyre került, ahol egy járókelő véletlenül
belebotolhat, és még kevésbé olyan helyre, ahol a zajra
felfigyelhetne valaki vagy felhívná a mocskokat. Okkal rabolták
el, és csak abban reménykedhet, hogy ez az ok előbb-utóbb
kiderül.
 Fázott, és érezte a matrac penészes bűzét – amilyen nyirkos
ez a hely, akár a föld alatt is lehet. A néma csend és a bűz ezt a
feltevést erősítette. A zsigereiben érezte, hogy bármiért is hozták
ide, nem válik a javára.
Összepréselte a szemhéját, amikor újra késztetést érzett rá,
hogy kiüvöltse a tüdejét, legyen bármily hiábavaló. Vécére
kellett mennie; hirtelen szükségét érezte, hogy kiürítse a beleit.
Egyre gyorsabban zuhant magába. Napok óta nem evett
rendesen, s most, hogy kezdett kijózanodni, még inkább
rettegéssel töltötte el szorult helyzete. Próbálta kirángatni kezeit
a háta mögül, de nem ment. Szorosan megkötözték, minden
mozdulatra belemart a fájdalom. Hirtelen belé villant, hogy fel
van öltözve, vagyis bárki tette ezt vele, aligha erőszakolta meg,
míg ki volt ütve. Nem tudta, örüljön-e ennek – azt legalább
ismerné, talán irányíthatná is. Egész életében mást se csinált,
csak a vonzerejét használta, hogy elérje, amit akar.
Vett még néhány mély levegőt, de a páni félelem tovább
ólálkodott benne. Összepréselte a szemhéját és próbált ellazulni,
de nem ment ez olyan könnyen. A karjaiban tort ült a fájdalom;
talán már órákkal korábban megkötözték, és a ficánkolással csak
rontott a helyzetén. Próbálta legalább az ujjait mozgatni – egy
hang a fejében arra biztatta, hogy tartsa fent a keringést –, majd
ahogy könnyek gyűltek a szemébe, dühödten hunyorogni
kezdett. Nem mutatja ki a félelmét senki előtt. Az annyira nem
vallana rá.
Csak az lehet, hogy elrabolták. A gondolattól elöntötte a
várakozás izgalma – ha az apja kifizeti a váltságdíjat, azzal vége
az egésznek. Legalábbis az ő számára, mert az apja addig nem
nyugszik, amíg le nem vadássza a bűnösöket – persze nem a
túszejtés miatt, hanem mert foltot ejtettek a tekintélyén. Ha az
anyja nem erősködne, az apja talán azzal se bajlódna, hogy
kifizesse a pénzt. Hiszen egyedül ő az, akivel az apja törődik,
meg persze az unokája. Ez a gyerek az egyetlen, amivel
kompenzálni tudja a hiányosságait – ha már az apja nem
uralhatja az ő életét, hát uralja az unokájáét. Akit a maga módján
szeret is. Jessie látta ezt, és fájt neki.
Sikerült átfordulnia a hasára, ettől a vállában enyhült a
fájdalom. Még életében nem érezte magát ennyire
kiszolgáltatottnak vagy magányosnak, miközben rohadtul
vágyott egy italra. Persze nem vízre – bár most annak is örült
volna –, inkább nagy pohár vodkára vagy whiskyre, hogy
elvegye a helyzet élét. Egy kis Válium is segítene ellazulni, amíg
kitalálja, mitévő legyen. Felötlött benne, hogy évek óta most
először színjózan, amikor nem kereng benne sem alkohol, sem
más kemikália.
Hirtelen meghallotta a nehéz ajtó nyikorgó hangját, nem
messze attól a szobától, ahol megkötözve feküdt, mint fűszeres
lazac. Azt az összetéveszthetetlen borzongást érezte, amit csak
az igazi terror válthat ki.

Timothy Branch, az életellenes bűncselekmények osztályának

nyomozója bosszankodott, noha előre tudta, hogy egyszer ez a
nap is eljön. Nem ostoba, bármit is gondoljon róla Michael
Flynn. A legelső perctől tudta, amint elfogadta a fickó pénzét,
hogy lényegében az ő tulajdona lett, és egyszer majd felhívja,
hogy bevasalja rajta a szívességet – épp csak arra nem számított,
hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Másfelől ez tényleg
rendőrségi ügy; egy fiatal lány eltűnését nem szokás félvállról
venni. Vagyis nincs miért bosszankodnia, ha Flynn behívatja,
hogy a maga kéretlenül goromba modorában eredményeket
követeljen.
– Használd ki a lehetőséget és szolgáld meg a
kedvességemet, te elbaszott ingyenélő!
Ez fájt. Timothy tudta, hogy szarba se veszik, és ezt a fickót
egy süket szöveggel sem szerelhette le, amit külön fájlalt. Tudta,
hogy mutatnia kell valamit, de inkább előbb, mint utóbb.
Michael Flynn mintha megháborodott volna.
– Három nappal ezelőtt eltűnt, Branch, és biztos forrásból
tudom, hogy utoljára egy upney-i lebujban látták. Kokózott és
füvezett, azután éjfél körül eljött, hogy azóta se lássa senki.
Timothy Branch bólintott, mintha ez tökéletes összhangban
lenne a saját információival. Gondosan szabályozott modorával
mintha vörös posztót lengetett volna a bika orra előtt, még ha
ennek nem is volt tudatában. Vérbeli sznobként, felkapaszkodott
senkiként a legkisebb lelkifurdalást sem okozta neki, ha
kenőpénzből finanszírozta felesége felső-középosztálybeli
allűrjeit, s közben teljes szívéből hitte, hogy a szakmai rangját
sosem kezdi ki, ha kapcsolatot ápol egy ismert gonosztevővel.
Éppen ostobasága és arroganciája miatt került fel Michael
fizetési listájára; ha ő nem támogatja, esélye sem lett volna idáig
jutni.
– Közzéteszem az eltűnését, Michael, de ha őszinte akarok
lenni, mindketten tudjuk, hogy a végén szokás szerint úgyis
előkerül.
 Michael elnézte a fickót, akit oly hosszú ideig rendesen
megfizetett, és felötlött benne, hogy egy totális seggfejre szórta el
a pénzét. Timothynak tudnia kellett, hogy egyszer majd kérnek
tőle valamit; hogy eljön a nap, amikor viszonoznia kell a
szívességet. Most sem kellett többet tennie, amennyit egyébként is
megtenne – megkeresnie egy eltűnt lányt –, mégsem adta jelét
annak a lelkesedésnek, amit Michael a tekintélyes befektetés
nyomán joggal elvárt volna. Ami azt illeti, nyomát se látta rajta
lelkesedésnek – bosszúságnak annál inkább. Egyszerűen nem
vette figyelembe, mekkora summát vágott zsebre az évek
folyamán, sem hogy a rendőrség berkein belül milyen magasra
repítette ez az ember, akit most megpróbál átverni a palánkon.
Michael Flynn semmire se vágyott kevésbé, mint erre a
baszakodásra, főként, miután az elmúlt néhány óra
egyértelművé tette, milyen mélyen érinti őt a lánya és annak
elbaszott életstílusa. Ez a faszfej meg, aki tőle kapja a második
fizetését, úgy kezeli, mint egy elcseszett turistát, amit
semmiképp sem tűrhet el.
– Te kibaszott pöcs! Azok után, hogy évekig tömtem a
zsebed, úgy bánsz velem, mint egy senkivel? Mintha nem
számítanék? – Felrángatta a halálra vált férfit a székéből,
miközben kéjes örömmel érezte a belőle sugárzó félelmet és a
lassan felsejlő tudatot, hogy kivel is áll szemben. – A legjobbat
várom, mert ezért fizettem az évek során, és csak két másodperc
választ el attól, hogy kurvára megbánjam ezt a döntést. Ne
akard, hogy megtegyem, mert akkor, cimbora, vissza kell
fizetned minden kurva pennyt, amit feleslegesen öltem beléd.
Dereng már, te díszpöcs? Jobban rühellem a korrupt zsarukat,
mint bárkit ezen a világon. Ha már valakinek szarakodnia kell
velem, inkább legyen olyan, akit nem tudok lefizetni. Egy
tisztességes zsarutól talán le is nyelném, de a hozzád hasonló
mocskoknak csak annyi a dolguk, hogy tegyék, amit mondok,
megértetted?
Timothy Branch a saját irodája padlóján feküdt, a feje fölé
emelt karjaival próbált védekezni Michael Flynn kirobbanó
haragja ellen. Pontosan tudta, hogy az őrsön mindenki hallja a
szóváltást, és azzal is mindenki tisztában van, hogy mi folyik itt.
Várta az ütéseket, amelyek bármilyen pillanatban záporozni
kezdhettek rá. Világklasszis hibát követett el, s már csak azért
sem javíthatott a helyzetén, mert éppen ő idézte elő. Pedig
őszintén hitte, hogy egy rendőr, egy magas rangú rendőr sosem
lehet kitéve ilyen inzultusnak. Azt feltételezte, hogy minden
vagyona és befolyása ellenére Flynn kétszer is meggondolja,
mielőtt kezet emel a rendőri erők egy tagjára. Hát alaposan
melléfogott. Flynn-nek nagyobb hatalma volt, mint gyanította, és
a tény, hogy senki nem siet a segítségére, mindezt fájóan
egyértelművé tette. A külső irodákra halálos némaság telepedett;
odakint mindenki a szóváltást hallgatta, ami még megalázóbbá
tette a helyzetet.
Hirtelen kivágódott az ajtó, és akár egy bosszúálló démon,
Dennis Farthing kerületi rendőrfőnök rontott be az irodába. A
rendőrfőnököt körülvevő dohányfüst és az ordítóan fehér
műfogsor láttán Timothy Branchet eltöltötte a nyugalom –
egészen addig, amíg meg nem hallotta a főnöke
aggodalmaskodó hangját.
 – Rettenetes ez az ügy, Michael, de ne aggódjon, barátom. A
legjobb embereimet állítom rá, ebben biztos lehet. Garantálom,
hogy Jessie felkutatása lesz az első feladatunk.
Michael Flynn érezte, ahogyan a harag lassan elpárolog
belőle. Ezt akarta – egy ígéretet, hogy mindent elkövetnek a
lánya megtalálása érdekében. Ez kellett a feleségének is – a
tudat, hogy Jessie mindennél fontosabb számára, ezért minden
erejével meg akarja találni de a lelke mélyén tudta, hogy az ügy
sokkal komolyabb, mint bárki gondolná. Jessie sosem
mulasztotta volna el a fizetésnapot, de még inkább azt, hogy
felhívja az anyját. Bármennyire is szétcsúszott,
menetrendszerűen rácsörgött, mert tudta, hogy betegre aggódná
magát, ha nem hívná. Josephine-nek hallania kellett felőle, mert
a maga módján ő sem volt teljesen komplett. Azt pedig meg kell
hagyni, hogy Jessie ritkán hagyott ki egyetlen napot is.
Most négy teljes nap telt el, mióta Josephine vagy bárki más
nem hallott felőle. És ha Michael őszinte akart lenni magához,
minden eltelt órával egyre nyugtalanabbá vált.

Josephine Flynn egyre nehezebben vette a levegőt, ami közelgő

pánikrohamra figyelmeztetett, ezért leült a székre, és próbált
erőt venni magán. Gyűlölte magát a gyengeségéért, de hát sosem
voltak egészen rendben az idegei. Amikor végül azt érezte, hogy
a szívverése fokozatosan lassulni kezd, megkönnyebbülten
hunyta le a szemét.
Átadta magát a nyugalomnak, a normalitás érzésének, és a
tudatnak, hogy ha csak rövid időre is, de legyőzte a démonait.
Lassan felnyitotta a szemét, aztán szomorúan körülnézett.
 Tudta, hogy motiválnia kellene magát valamivel, mondjuk
rendet rakni, tenni valami hasznosat, de ahogy máskor sem,
ezúttal sem sikerült. Akárhányszor megpróbálta rávenni magát,
hogy végre csináljon valamit, hogy átvegye az uralmat az élete
és a környezete felett, ha ilyesmire került a sor, végül sosem tett
semmit, amivel érdemben változtatott volna a dolgokon.
Észrevette, hogy a függönyt széthúzta valaki; nyilván
Michael volt az, amíg ő aludt. Tudta, hogy ha Michael nem teszi
meg, ő maga nem fog bajlódni ezzel. Josephine a függönyt
behúzva szerette, hogy kizárja a világot, a való világot. Michael
mindig erősködött, hogy olyan gyönyörű a kilátás – háborítatlan
vidék, sehol egy ház. Azt hitte, Josephine ettől jobban érzi majd
magát, hogy ez megkönnyíti az egyedüllétet, épp csak azt nem
értette, hogy az ablakon túli világ mit sem számít, hiszen
Josephine-t a legkevésbé sem érdekli. Nem érdekli semmi más,
csak a közvetlen környezete.
Lassan felkelt és az öltözőasztalhoz lépett. Michael hozott
neki egy kancsó friss vizet. Josephine mosolyogva fogadta a
kedvességet, és töltött is magának egy pohárral, mielőtt
aprólékos gonddal kikészítette az orvosságokat. A tablettákat
egyenként nyelte le, megnyugtató volt, ahogy a szájában érzi
őket, mielőtt leöblíti a friss vízzel, amire a férje szerint legalább
annyira szüksége volt, mint az orvosságokra. Josephine máris
jobban érezte magát. Megtette az első lépést ezen az újabb
napon, amelyik éppen olyan rémülettel töltötte el, mint élete
minden egyes napja.
Aztán visszament a székhez, és megint leült. Kuszaság vette
körül mindenütt: fényképhalmok, újságok, koszos üvegek.
Cipők tornyosultak a sarokban, ruhák szétszórva a padlón. A
szemetet zsákokba gyűjtve tartotta, amelyeket rendszerint
gyengéd figyelemmel támasztott a falnak. Ez a kuszaság védte
meg őt a külvilágtól – ettől érezte magát biztonságban. Ha
ránézett egy tárgyra, amit csakis valamilyen általa ismert okból
őrzött meg, máris mosolyogva idézte fel a rég elfeledett emléket,
amivel rajta kívül senki sem törődött.
Most eltűnt az ő Jessie-je. Egy szót se hallott felőle, és
Josephine már a gyomrában érezte, hogy valami szörnyűség
történt a lányával.
Kinyitotta a sminkestáskát, amit mindig a keze ügyében
tartott, aztán közelebb húzott magához egy nagy tükröt, és
hosszú, aprólékos munkával nekiállt megfesteni a képet, ami
lehetővé tette, hogy legjobb képességei szerint nézzen szembe a
világgal.

Michael Flynn kimerült. Két napja nem aludt rendesen, s bár

korábban ezt nem tartotta volna lehetségesnek, őszintén
aggódott a lánya miatt. Jessie talán önző, kapzsi, manipulatív és
híján van minden erkölcsnek, de pont emiatt nem mulasztotta
volna el, hogy felvegye a járandóságát. Kedveli a drága
holmikat, szereti kényeztetni magát – korántsem olyan olcsó,
mint amilyennek kiadja magát.
A lánya sosem került ki Michael látóteréből, bármit is
gondoljanak erről mások. Bármit is hitessen el másokkal. Jessie
mindig az ő kicsikéje maradt. Olyan lány, akit nem könnyű
szeretni, és tényleg megpróbált mindennel keresztbetenni neki.
Mintha ez lenne az életcélja – annyira élvezi, ha fájdalmat
okozhat az apjának, hogy még a tulajdon fiáról is lemondott,
csak azért, hogy őt boldogtalanná tegye. Michael a feleségével
magára vállalta a gyerek felnevelését, csakhogy – a lánya
legnagyobb bánatára – ezt ők egyáltalán nem érzik nyűgnek.
Valójában mindketten újjászülettek, annyira imádják az
unokájukat, mióta csak világra jött. Jessie-vel viszont nem történt
meg a csoda. Nem változott meg varázsütésre attól, hogy életet
adott egy kisbabának. Bármennyire reménykedett az anyja,
Jessie az első adandó alkalommal sorsára hagyta a kölyköt,
akinek az életében azóta is csak hébe-hóba bukkan fel. Michael
emiatt külön utálta a lányát, még annál is jobban, amiért akkora
fájdalmat okoz szegény anyjának.
Jessie mindig is azt hitte, hogy egyedül ő méltó a figyelemre.
Nos, hát ilyen az ő lánya: egy arrogáns picsa, aki hírből se ismeri
a lelkifurdalást. Aki mindenkit csak kihasznál a saját céljára,
beleértve a saját gyerekét is. Michael az évek során
rákényszerült, hogy elfogadja az igazságot, de közel sem ment
ez olyan könnyen, ahogy sokan hitték. Nagyon is nehezére esett
elfogadni. Mert még mindig teljes szívéből szerette az ő
kicsikéjét. Az egyetlen gyermekét. Aki ezzel együtt egy önző,
utálatos, cinikus, manipulatív, pénzsóvár, romlott és kétszínű
bestia. Akinek egyetlen életcélja, hogy berúgjon, benarkózzon és
megbasszák, illetve e háromnak a kombinációi. Valaha Michael
szeme fénye volt, most viszont olyasvalaki, akit napi szinten kell
kivernie a fejéből. Michael csak a helyzetének köszönhette, hogy
nem hallja a lányával kapcsolatos pletykákat, ami azért jó, mert
ha a lánya még sokáig hergelte volna, végül talán olyasmit tesz,
amiért bekasztlizzák.
 Bámulta az irodai telefont, és abban reménykedett, hogy
megcsörren, és valaki közli vele, hogy a lányával minden
rendben van. Aztán ha egyszer kifizeti a váltságdíjat – és Jessie-t
is visszaszolgáltatták –, akkor egyenként fogja lelőni őket, mint a
veszett kutyákat, és személyesen gondoskodik arról, hogy a
továbbiakban egyetlen szülő életét se keseríthessék meg így.
Mérhetetlen örömére szolgál majd, hogy a létező legnagyobb
gyötrelem és rettegés kíséretében távoznak el ebből a
siralomvölgyből.
A lánya eltűnése személyes ügy. Bárki is álljon mögötte, nála
akar elérni valamit, hozzá akar eljutni. Nem lehetett másként.
Óhatatlanul megfordult a fejében, hogy talán a lánya is a
cinkosuk. Jessie bármilyen aljasságra képes – ki tudná ezt nála
jobban? Michael remélte, hogy téved, mert még a gondolatát is
rühellte, hogy a saját vére akarja meg- kopasztani. Ha valóban
képes erre a lánya, gondja lesz rá, hogy minden érintettel
tudassa, mennyire felbőszítette az akció, s különösen igaz ez
Jessie-re. Ha tényleg benne van, ez volt az utolsó csepp a
pohárban. Ezúttal drasztikusan megtorolja a dolgot.
Mert van, amit nem lehet megbocsátani. Van, amiért az
ember képes a sajátjai ellen fordulni.

Jessie újra felriadt, és azonnal érezte, hogy valaki más is van a

helyiségben.
Továbbra is koromsötét vette körül, hideg és nyirkosság.
Tudta, hogy nem szólalhat meg elsőként – az apja mindig azt
mondta, ha nem vagy biztos magadban, inkább tartsd a szád! Ha
így teszel, a másiknak kell majd magyarázkodnia. Az apjának
igaza volt, Jessie ezt a saját kárán tanulta meg. Nem is törte meg
a csendet.
Hallotta a másik visszafojtott lélegzetét, de ami még
fontosabb: a másik is hallotta az övét, s ebből tudhatta, hogy már
nem alszik. Nagyon is ébren van. Amitől rettenetes érzés töltötte
el. Egész életében sohasem kellett aggódnia amiatt, hogy mások
hogyan reagálnak a viselkedésére. Bármi történt vele, akármit
mondott vagy tett, mindig tudhatta, hogy az apja ott van a
háttérben, és pont emiatt biztonságban érezheti magát. Történjék
bármi, senki nem fog szembeszegülni vele, mert az azt is
jelentené, hogy vele, az apjával szegül szembe. Ezt pedig senki
sem akarhatta, ha egy csöpp esze volt. Ez volt Jessie kilépője a
sittről, és egyben az ok, amiért minden helyzetben elment a
végletekig. És ez volt, amiért újra és újra képes volt kibaszni az
apjával. Az apja pedig mindenki számára világossá tette, hogy a
lánya érinthetetlen. Jessie csakis az apja miatt hitte magát
sebezhetetlennek; mert rá mindig számíthatott. Bármekkora
szarba is mászott bele, az apja mindig kirángatta. Amiben ő csak
az apja újabb gyengeségét látta meg. Egy újabb okot arra, hogy
azt tegye, amit akar. Hiszen bármit csinál, az apja kisegíti.
Muszáj gondoskodnia arról, hogy a lánya életstílusa ne üthessen
vissza rá, hiszen erről szól az egész. Jessie tudta, hogy az apjának
a saját jó híre mindennél többet ér. Neki, a kislányának, az egy
szem gyermekének, ezért is muszáj volt gondoskodnia arról,
hogy ez a jó hír szart se érjen. És mindezt a legnagyobb örömmel
tette. Élvezte a tudatot, hogy minden cselekedetével alátesz az
apjának, és tudatosítja benne, hogy igazából milyen keveset is ér.
 Most mégsem tudja, mit gondoljon. Rögtönöznie kell, mert
komoly slamasztikában van. Bárki is álljon e mögött, francot se
izgatja a családneve.
Őt pedig halálra rémíti a tudat, hogy nincs egyedül a
sötétben, és úgy látszik, mostanában nem is megy innét sehová.

Josephine Flynn mosolyogva nézte az unokáját. Gyönyörű

gyerek, a nagyapja hasonmása lehetett volna – sötét haj, kéklő
szemek. Még Michael modorosságát is megörökölte, ami
kísérteties, tekintve, hogy Jessie-nek sejtelme sincs az apa
személyéről. Josephine meggyőződése szerint Michael génjei
olyan erősnek bizonyultak, hogy kioltottak minden mást. Már
csak a gyermek érdekében is remélte, hogy így van, hiszen az
apa tényleg bárki lehetett – ez a rideg valóság. Jessie csak azért
szülte meg a gyereket, mert az apja szerint szóba se jöhetett az
abortusz, és mert egyedül ez fordíthatta volna az anyát a lánya
ellen. Habár gondtalanabb pillanataiban Josephine szerette azt
hinni, hogy lánya egyébként sem lett volna képes ekkora
szörnyűségre.
Jessie pontosan tudta, hogy az anyja mennyire megküzdött
azért, hogy őt megszülje. Az összes többi gyermekét elveszítette
– némelyiket már az ő születése után. Josephine teljes szívéből
hitte, hogy a gyermek Isten ajándéka, és egy ilyen csodálatos
áldás visszautasítása megbocsáthatatlan bűn. Így hát Jessie
lehiggadt, egy ideig nem ivott, nem drogozott, és világra hozta
ezt a gyönyörű fiúcskát. Azután kisétált a gyermeke életéből,
amikor az még kétnapos se volt – csak szépen a szülei kezébe
nyomta, és vissza se nézett. Ami jobban fájt Josephine-nek, mint
bármi, amit a lánya művelt, még akkor is, ha boldogan elfogadta
a kisfiút. Jessie ekkor még alig töltötte be a tizenhatot. Josephine
remélte, hogy a szüléstől végre felnőtté érik, és képes lesz
felmérni, hogy minden tettének következménye van. De
tévedett, méghozzá súlyosan. Ha lehet, a lánya ettől még
szörnyűbb emberré vált.
Jessie még azzal sem bajlódott, hogy nevet adjon a saját
gyerekének, ami Josephine számára tökéletesen jellemezte az
egész helyzetet. Ő maga nevezte el Jake-nek a gyereket, amit
Jessie egyetlen vállrándítással nyugtázott.
Jake mostanra betöltötte a hatot, de már nyolcéveseknek való
ruhákban járt. Vágott az esze, korát messze túlhaladóan olvasott
és írt, igazi kis tudósnak ígérkezett. Hát, ezt biztosan nem az
anyjától örökölte! Jessie-nek sohasem ment a tanulás – nem
mintha ostoba lett volna, egyszerűen csak túl lusta. Ő mindig is a
kisebb ellenállás irányába haladt. Josephine magát okolta ezért
is; olyan sokáig vártak Jessie-re, hogy a legelső naptól
elrontották. Most már bánta. Hallgatnia kellett volna a saját
anyjára, aki sok éve megmondta, Jessie-t kemény kézzel kell
fogni, le kell törni a szárnyait.
Ha őszinte akart lenni magához, Michael mindig szabad
kezet adott a gyereknevelésben. Sosem kényszerítette rá a saját
véleményét, még akkor sem, ha ehhez minden joga meglett
volna. Michael túlságosan is szerette őt, ezért mindig beadta a
derekát. Michael imádta őt, ő pedig még annál is jobban szerette
a férjét, hiszen tudta, a problémái láttán egy gyengébb férfi
hanyatt-homlok menekült volna. Michael viszont sosem
éreztetett vele mást, csak hogy mennyire törődik vele és szívén
viseli a boldogságát.
Josephine figyelte, ahogy az unokája körülnéz a kusza
hálószobában. Tudta, hogy mi következik.
– Olyan sötét van itt, nagyi. Miért nem jössz ki a kertbe?
Lökhetnéd a hintát, ha van hozzá kedved. – A hangjából
reménykedés csendült ki, ahogy mindig.
Josephine bánatosan elmosolyodott.
– Ezért tartjuk Danát, Jake. Ő sokkal fiatalabb a nagyinál,
még tud szaladgálni utánad. Mit szólnál, ha hintázás után
megebédelnénk a nagypapával, és utána játszanánk egy jót?
Jake Flynn megvonta a vállát. Most sem kapott mást, mint
amire számított.
– Oké. Anya is eljön majd?
Jogos kérdés volt, amit néha hangosan is megfogalmazott, ha
éppen eszébe jutott, hogy anyja is van. Josephine visszafojtotta a
szomorúságát, és élénk hangon válaszolt:
– Nemsokára találkoztok. Tudod, mennyire elfoglalt, de
amint el tud szakadni a munkájától, nyomban eljön hozzád.
Ahogy egy jó dada, Dana O’Carroll is mindig tudta, mikor
kell közbelépnie. Megragadta a gyermek kezét, miközben vaskos
ír akcentusával kijelentette:
– Ugyan már, Jake! Irány a játszótér! A nagyidnak még
rendbe kell tennie néhány dolgot.
Josephine nézte, ahogy távoznak, majd fáradtan lehunyta a
szemét. Miután elszakadt a székétől, vetett egy pillantást az
állótükörre, amit Michael egyenesen Franciaországból hozatott
neki. Öreg darabnak tűnt, egész vagyonba kerülhetett. Imádta.
Sugárzóan gyönyörű asszonyt látott benne, drága ruhákban,
tökéletes sminkkel, és szomorú zöld szemekkel. Nem látszott a
kora, és az alakját sokan megirigyelték volna. Sűrű szőke haját
már festetnie kellett, ezért minden hónapban eljött egy fiatal
lány, aki gondoskodott róla, a körmeiről, a gyantázásról. E
tekintetben mindig sokat adott magára. Gyanította, hogy többen
még most is megfordulnának utána – persze csak ha elhagyná a
házat –, és azt is tudta, hogy Michael büszke rá. Mindig azt
éreztette vele, hogy számára nincs más nő a világon, és még
most is úgy bánt vele, mint egy királynővel.
Ha Jessie kicsit is próbálja megérteni őt, valahol félúton
találkozhattak volna. Akkor most biztosan nem lennének ebben
a helyzetben. Csak hát mindig Jessie-nek kellett kimondania az
utolsó szót, és tudta, hogy az anyja gondjai miatt ezt meg is
teheti. Jessie gyűlölte, hogy ennyire beszűkült az anyja világa, s
mint mindenért, ezért is az apját hibáztatta. Josephine bárhogy is
igyekezett elmagyarázni, mi történt valójában, Jessie nem hitte
el. Most pedig rettegett, hogy a kislánya olyasvalakivel akadt
össze, aki bánthatja, és fájdalmat okozhat neki.
Jessie valahogy mindig ráakadt az ilyenekre – a férfiakra,
akik kihasználták, szarba se vették, és a legkisebb lelkifurdalás
nélkül félredobták. Férfiakra, akiket a koszból vakart ki, és az
apja pénzéből tartott el, mert tudta, hogy semmivel sem
dühítheti fel jobban, mintha eldobja magától az életét. Úgy tűnt,
most végre elérte a célját – megtalálta a férfit, aki végleg
kicsinálja.
Túl sok idő telt el. Az ő Jessie-je egy napot se hagyott ki,
hogy beszéljen vele – bármit is gondolt az apjáról, azért az anyját
szerette. Nagyon közel álltak egymáshoz. A tudat, hogy nem
bírná elviselni, ha nem hallhat az ő kislányáról, csak ez tartotta
vissza Michaelt, hogy örökre száműzze Jessie-t az életükből.
Michael úgy érezte, Jessie okulna belőle, ha saját magát kéne
eltartania, és megtudná, milyen a világ, ha ő nem áll mögötte.
Josephine viszont azzal érvelt, hogy így örökre elmarnák
maguktól. Rettegett attól, hogy Jessie végül az utcán kötne ki, és
eladná magát boldog-boldogtalannak, csak hogy belőhesse
magát. Most azonban kezdte azt hinni, hogy végig Michaelnek
volt igaza. Egy rövid, de fájdalmas sokk, ahogy ő fogalmazott,
talán mégiscsak jót tett volna Jessie-nek.
Kézbe vette a kedvenc rózsafüzérét, amit Michaeltől kapott
még a menyegzőjük napján. Egyszerű, olajfából készült darab
volt, mégis a világot jelentette számára.
Megcsókolta a feszületet, majd kapkodva keresztet vetett,
mielőtt kilépett volna a hálószobából a tágas nappaliba. Itt
letérdelt a helyiséget uraló nagy kereszt elé, hogy belekezdjen az
első tíz imádságba. Máskor az örvendetes titkokat szerette imába
foglalni, Jessie eltűnése óta azonban a fájdalmas titkokra
összpontosított, és átérezte mindazt a kétségbeesést, amit Szűz
Mária, Jézus anyja érezhetett, amikor elragadták tőle a fiát. Mást
sem akart, másért sem imádkozott, csak egy telefonhívásért.
Valamiért, amiből kiderül, hogy a lánya biztonságban van.

– Ez most komoly? Mégis hogy a faszba derítsük ki, mi történt a

lányával? De tényleg, egyáltalán hol kezdenénk? Szó szerint
akárhol lehet.
 Marcus Dewer teljes értetlenséggel állt a feladat előtt. És
komolyan aggódott. Miként Michael emberei közül sokaknak,
neki is sikerült bibliai értelemben megismernie Jessie Flynnt, és
ha őszinte akart lenni, nem is egy alkalommal. Most, hogy a lány
eltűnt, halálra rémítette az eshetőség, hogy Michael rájön erre.
Ahogy a legtöbben, ő is úgy vélte, a lány annyira szétcsapta
magát, hogy fingja sincs róla, hol van, és mekkora szart kavart.
Jamie Gore megvonta a vállát.
– Hát, ez van, Marcus. Szereti Brixtonnak ezt a részét, itt
veszi a cuccot, szóval parkoljunk le, és kérdezzünk körbe.
Marcus felsóhajtott, szabályosan leparkolta a BMW-t, majd
vetett egy pillantást Jessie fotójára. Szemrevaló lány, az egyszer
biztos.
– De hát ez őrület! Mindenki tudja, hogy aranyban fizetünk
bármilyen hírért, ami a lányról szól. Az egész londoni rendőrség
a Smoke-on szaglászik. Mégis, mi a frászban reménykedünk?
Jamie Gore titokban egyetértett a barátjával, de volt annyi
esze, hogy ne mondja ki.
– Tegyél nekem egy szívességet, Marcus! Fogd be a pofádat,
és csináljuk, amiért fizetnek. Ki tudja, talán belebotlunk valamibe
véletlenül. Ha már itt vagyunk, benézhetnénk néhány
drogtanyára. Tudod, milyenek ezek a dzsunkák… kitörhet a
kibaszott harmadik világháború, azt is csak akkor veszik észre,
ha kifogynak az anyagból. Vagyis fennáll az esélye, még ha
sovány esély is, hogy még nem értesültek Jessie eltűnéséről. Ne
feledd, Marcus, ha megtudunk valami fontosat, abból sokat
profitálhatunk.
 Marcus bólintott, noha minden meggyőződés nélkül. Akkor
már inkább azért aggódott, hogy megtalálják a lányt, de
túladagolva és hullamereven. Na, azt a hírt nem szívesen adná át
Michaelnek. Márpedig az emberek többsége szerint Jessie Flynn-
nel éppen ez történt. Mindenki csak arra várt, mikor bukkan elő
a hullája, és senki sem akart a szerencsétlen helyében lenni, aki
megtalálja.

Jessie legyengült. A fickó, aki fogva tartotta, csak minimális

mennyiségű vizet adott neki, ezért állandóan szomjas volt, de
így legalább az éhség nem kínozta annyira. Rég nem tudta már,
mióta lehet itt a sötétben. Rengeteget aludt, úgyhogy
gyaníthatóan tettek valamit a vizébe, amitől elkábult. Legalább a
kezét kioldozták, bár a bokáján továbbra is béklyót viselt, és a
lánc egy falhoz erősített vaskarikához kapcsolódott a matraca
mögött. A sötétség átható maradt – fényt csak akkor látott, ha a
fickó vizet hozott neki. Elemlámpával világított, ami annyira
elvakította, hogy el kellett takarnia a szemét. Úgy érezte, a fickó
amúgy sem akarná megmutatni magát, ő pedig belement a
játékba – mást nem is tehetett.
A fogvatartója egyszer sem szólt hozzá, ami mindennél
jobban megrémítette. Hiába mondta el mindennek, és
fenyegetőzött azzal, hogy az apja úgysem nyugszik, amíg meg
nem találja, a fickó semmilyen módon nem reagált. Csak
felkattintotta az elemlámpát, hogy megmutassa neki a régi bilit,
ahol elvégezheti a dolgát. Jessie szitkozódott, százszor is
elátkozta őt – minden eredmény nélkül.
 Ezúttal korábban feléledt, mert hallotta a mozgolódást az
ajtón túl. Visszanyelte a kitörni készülő pánikot, amit egyre
nehezebben és nehezebben tartott kordában. Nem tudta, mit
kéne tennie, hogy mit várnak tőle. Orrában érezte a saját ürüléke
bűzét, a koszt a testén és a ruháján. Mindig azt várta, mikor
erőszakolják meg, vagy verik össze, de semmi ilyesmi nem
történt. A fickó rendszeres időközönként vizet adott neki, idővel
kiürítette a bilit, még egy takarót is hozott. Jessie csak arra tudott
következtetni, hogy elrabolták, s most arra várnak, hogy az apja
fizessen érte. Fizetni is fog, az anyjának gondja lesz rá. De mi tart
már ilyen sokáig?
Folyton a sorozatgyilkosok jártak a fejében, a sok film és
könyv azokról a fickókról, akik fiatal lányokat rabolnak el, hogy
megkínozzák és megerőszakolják őket. Csakhogy a filmekben és
könyvekben mindig van egy nyomozó, aki szagot fog, és akiről
tudni lehet, hogy végül megmenti a lányt, és megöli a
mániákust. A nyomozó mindig megoldja az esetet, bármilyen
zavarosak a nyomok. A mániákus megpróbál kapcsolatba
kerülni a rendőrökkel, direkt hergeli őket, az olvasó és a néző
mégis abban a tudatban követheti a nyomozó munkáját, hogy a
végén úgyis minden a helyére kerül. Hát, a való életben rohadtul
nincs így. Ő okkal aggódott, hogy a fickó végül komolyan
bántani fogja. Sőt egyenesen halálra rémítette ez a lehetőség.
Kezdeti arroganciája mostanra elpárolgott. Évek óta először
nemcsak színjózanná vált, de arra is ráeszmélt, hogy még nem
áll készen a halálra. A maga módján szereti a fiát, és újra látni
akarja, akárcsak az anyját, akit megölelne, legalább még egyszer
utoljára. Nem zárhatja ki, hogy ennek az egésznek az apjához
van köze, aki az évek során sokaknak rálépett a tyúkszemére. Ha
csak a pénzről szólna az egész, mostanra szabadon engedték
volna, nem? S ha ez a valaki komolyan neheztel az apjára? Vagy
tényleg sorozatgyilkos, akinek az apja neve és a híre semmit sem
jelent?
Szájához kapta a kezét, hogy fel ne sikoltson. Annyi ereje
még maradt, hogy ne adja nyilvánvaló jelét a rettegésének, és ne
mutassa ki a félelmét, amíg nem feltétlenül muszáj. Persze, ha
kell, térden állva könyörög és megtesz bármit, hogy esélye
legyen kijutni innét.
Ahogy szorosan bebugyolálta magát a takaróba, próbált
racionálisan gondolkodni. Nehezen ment az összpontosítás –
olyan félelmetesnek, olyan véglegesnek tűnt a sötétség. A
fogvatartója is megmaradt kész rejtélynek – amíg nem szól
hozzá, vagy nem veszi bármilyen módon tudomásul a jelenlétét,
addig még csak nem is sejthette, mi ez az egész. Érezte, ahogy a
könnyek végigperegnek az arcán, s ezúttal meg sem próbálta
elapasztani őket.

– Gyerünk, Jake, edd meg szépen a vacsorát!

Michael rákacsintott az unokájára, miközben újra elámult
azon, milyen szeretetet ébreszt benne ez a gyerek. Születésének
körülményeit tekintve mindig is lenyűgözte, hogy ilyen mélyen
érez iránta.
– Mindent megeszek, nagypapa, hogy én is olyan nagy és
erős legyek.
Michael felsóhajtott. Emlékezett rá, amikor még az ő Jessie-je
volt ilyen kicsi és ártatlan. Amikor még ő bízott benne így, s
vágyott ennyire a társaságára. Azután minden megváltozott,
amikor betöltötte a tizenhármat. Szemvillanás alatt lett egészen
másvalaki – nehezen kezelhető, otromba és gyűlölködő.
Mindenki azzal nyugtatta őt, hogy ilyenek a kamaszévek, majd
kinövi. Hát nem nőtte ki, csak egyre rosszabb lett, míg végül
teljesen kezelhetetlenné vált. Most pedig eltűnt, és ő nem tudja,
mi mást tehetne még.
 Első könyv

Vagy találunk utat, vagy vágunk egyet.

Hannibál

Ne bízzatok zsarolt javakban, rablott holmival ne

kérkedjetek! Ha gyarapszik is vagyonotok, ne
bizakodjatok el!
Zsoltárok könyve 62:11
 Első fejezet

1979

Michael Flynn érdeklődve nézett körbe a lerobbant irodában.

Patrick Costello, a legendás East End-i Arc innét irányította a
befolyásos Costello családot. Michael mostanáig Patrick egyik
behajtójának, egy Jimmy Moore nevű stricinek dolgozott, de
igazából arra vágyott, hogy bekerüljön a sűrűjébe. Tudta, milyen
sokat tanulhatna itt Patrick Costellótól.
Patrick Costello lassan betöltötte az ötvenet, bár fiatalabbnak
tűnt a kortársainál. A húszas éveiből kilencet rács mögött töltött,
de ezt az időt is bölcsen használta fel. Emberölésért került be, de
mint életfogytos, lehetőségéet adtak neki, hogy pallérozza
magát, ő pedig kapott minden kínálkozó esélyen. Belevágott a
testépítésbe, és közben diplomát szerzett angol irodalomból,
hogy végre megértse, mekkora hatalmat is jelent a valódi tudás.
Feltételes szabadon bocsátása óta Patrick egészen másként
viszonyult az élethez. Leülte a magáét, és miután nem
szándékozott még egyszer ebbe a hibába esni, külön gondot
fordított rá, hogy egyetlen szál se vezessen hozzá. Megfizette az
embereit, hogy ők igyák meg a levét, ha a dolgok
elcsesződnének, és nem is fizetett rosszul.
A testvére, Declan alig öt évvel volt fiatalabb nála, mégis
nagydarab, túlkoros kölyök benyomását keltette – csupa móka és
kedélyes bajtársiasság. Széles, nyílt arcából őszinteség sugárzott,
amivel a világ nagyobbik része elől sikeresen leplezte el, milyen
erőszakos kirohanásokra képes. Mindez azzal a ténnyel párosult,
hogy sosem felejtette el és sosem bocsátotta meg, ha valamit
sértőnek talált. Kivételesen veszélyes fickó volt.
Costello embereinek zöme napi szinten csak Declannel került
kapcsolatba, ami mindkét testvérnek tökéletesen megfelelt.
Declan szívesebben osztogatott parancsokat a tervezgetés
helyett, és Patrick ezt boldogan ráhagyta, míg Declan cserébe
megengedte, hogy a bátyja hozza a fontos döntéseket – így azt is,
hogy hová és hogyan fektessék a pénzüket. Ő egyedül arra se lett
volna képes, hogy a Vatikánban összehozzon egy misét.
Így lett Patrick a család feje, aki gondoskodott róla, hogy
minden olajozottan működjön. Megtervezte a Costellók minden
egyes lépését. Néhány ember azért a saját fizetési listáján is
szerepelt. Ezek is a családi üzletben indítottak, de miután
Michael felismerte a képességeiket, új lehetőséget kínált nekik.
Amikor pedig az ő személyes alkalmazásába kerültek,
megismerhették a Costellók családi üzletének azt az oldalát,
amelyik legalább olyan jövedelmező volt, mint amilyen
veszélyes. Patrick saját maga tanítgatta őket, hogy egyedül neki
feleljenek, senki másnak. Az alkalmasság mellett a legfőbb
kritériumnak az számított, hogy mindenkor tartsák a szájukat, és
ha bármilyen okból mégis lebuknának, vonakodás nélkül
vállalják a következményeket. Miközben azt is tudhatták, hogy
bőségesen kárpótolva lesznek a kellemetlenségért.
Ezúttal Michael Flynn kapott esélyt, hogy szemtől szembe
kerüljön Patrick Costellóval, és ezt nem szándékozta elpazarolni.
 Türelmesen várakozott, mígnem a lépcső felől meghallotta
Patrick lépteit, ahogy visszatért az irodájába.
A főnök sugárzó mosollyal lépett be.
– Bocs a késésért, fiam. Tudod, mit mondanak: bűnös
embernek nincsen nyugodalma.
Michael válasz helyett elvigyorodott.
Patrick néhány pillanatra megállt az íróasztala mögött, hogy
átható pillantással végigmérje a másikat.
Michael könnyedén állta a tekintetét, noha ettől még
nyugtalanság töltötte el. A saját birtokán belül Patrick Costello
még veszedelmesebbnek tűnt, mint bármikor. Michael
tökéletesen indokoltnak látta, miért nem akarja senki keresztezni
az útjait – életében nem érezte magát sem ilyen
kiszolgáltatottnak, sem ilyen idegesnek, de uralkodott az
érzésein.
Patrick váratlanul elmosolyodott.
– Ne légy ilyen ideges, Michael! Csupa jó dolgot hallottam
rólad, fiam. Ezért akarom, hogy nekem dolgozz. Személyesen
nekem.
Michael annyira megdöbbent Patrick Costello szavain, hogy
még válaszolni is elfelejtett.
Patrick kedélyesen elmosolyodott. Nem csupán a
zavarodottságot látta a fiú szemében, de a hamisítatlan akarást is.
Jól választott. Michael Flynn talán fiatalabb a többieknél, akiket
már maga mellé vett, de máris jó kereső hírében áll. És ami még
fontosabb: azt mondják róla, hogy fiatal ember létére mindig
tartja a száját.
 Már azzal lenyűgözte, ahogyan Jimmy Moore-t kezelte. A
fickó igazi pöcs, akit mindenki utál – még a saját rokonai is.
Beleköt az élő fába, csak mert azt hiszi, mindent megúszhat a
bácsikája, Terry Gold, az ismert Arc révén. Michael Flynn pedig
– akiről tudni lehet, hogy képes megvédeni magát, akár egy
olyan alakkal szemben is, mint Jimmy Moore – mindig megőrzi
a hidegvérét, csak teszi a dolgát. Még Jimmy Moore
részesedéséről sem beszélt, amiről váltani kívánt néhány szót
Declannel, amíg nem tudta pontosan, mi az ábra. Patrick
Costello éppen ezt a típust szerette maga mellett tudni. Aki
örömmel dolgozik neki, és zokszó nélkül leüli a magáét, ha a
szar kicsapna a ventilátorból.
– Nem is tudom, mit mondjak, Mr. Costello…
– Mielőtt válaszolnál, Michael, egyvalamit meg kell értened.
Az üzleteim jó részét teljes titokban intézem. Gondom van rá,
hogy ezek ne csak rohadtul jövedelmezőek legyenek, de annyira
titkosak is, hogy egy időben legfeljebb ketten-hárman lássák át,
mi a pálya.
Behatóan figyelte Michaelt, ő pedig lassan bólintott, mint aki
totálisan egyetért. Most tették próbára, és a reakcióján múlt
minden – vagy kiérdemli a helyet Patrick oldalán, vagy mehet
vissza Jimmyhez.
Patrick felsóhajtott, mintha azon vívódna, hogy méltó-e
egyáltalán Michael a figyelmére.
– Hiszem, hogy minél kevesebben ismerik a részleteket,
annál inkább teljesülnek a feltételek, amelyeket a magas
profitráta megkövetel. Engem kizárólag ez érdekel. Megtudom,
méghozzá órákon belül, ha valaki a személyes fizetési listámról
eljártatja a száját. Azért mondom el mindezt, hogy lásd, hogyan
gondolkodom, és pontosan mit várok tőled.
Michael még most sem szólt. Az igazat megvallva, nem is
tudta, mit mondhatna. Inkább türelmesen várta, hogy Patrick
folytassa.
– Declan a családunk szeme fénye. Ő áll a kirakatban,
ahogyan te is tudod. De amit most mondok, az csak neked szól.
Michael ekkor határozottan bólintott. Így tett ígéretet a
másiknak.
– Declan, áldja meg az Isten, még egy katonai térképpel és
egy rendőrkutyával se találná meg a saját farkát, ezért van
néhány emberem, akik a konkrét üzleti ügyeket intézik, Declan
pedig csinálja, amihez ért, vagyis gondoskodik róla, hogy
minden simán menjen. Ezt azért mondom, mert bízom benned.
Én vezetem ezt a családot, és Declan tőlem kapja az utasításait.
Közben, hogy úgy mondjam, a színfalak mögött sokkal
veszélyesebb üzleteket viszek.
Michael gyanakodva nézte, ahogy Patrick a hátsó falnál álló
nagy ódivatú iratszekrényhez lépett, és a felső fiókból előhúzott
egy palack Johnnie Walkert. Miután visszatért az asztalhoz,
helyet foglalt nagy bőrszékében, bőkezű adagot töltött két csorba
teáscsészébe, majd az egyiket Michael felé tolta. Aztán nagyot
kortyolt az italából, és tovább folytatta, mintha mi sem történt
volna.
– Kedvellek, Michael. Szerintem fényes jövő áll előtted.
Nagyon fiatal vagy, de a te esetedben ezt is a javadra írom. A
szárnyaim alá akarlak venni, hogy megtanítsalak az üzletre,
amiért egyszer neked kell majd felelned. Rendes pénzt kínálok,
sőt röhejesen nagy pénzt, de ez azért van, mert ha bármi okból
rosszul sülnek el a dolgok, te leszel, aki horogra akad. Érted,
amit mondok, Michael? Ha bármi elszaródna, neked kell
elvinned a balhét. Ezért kapod a nagy pénzt, fiam.
Mielőtt válaszolt, Michael belekortyolt a whiskyjébe. Jóleső
érzés töltötte el, ahogy az ital végigperzseli a torkát. Végre
értette, pontosan mit is várnak tőle. Patrick meg sem próbálta
selyempapírba csomagolni, csak brutális egyszerűséggel
megmondta az igazat, és ez mindennél többet jelentett Michael
számára. Megszólalt, hogy ezzel örökre megpecsételje a sorsát.
– Értem, amit mond, és ha még mindig engem akar, benne
vagyok.
Patrick elvigyorodott; éppen erre számított. Szokás szerint jól
választott. Nem hibáztatta volna a fiút, ha kihátrál, de ha valaki
neki dolgozik, annak a legelső pillanattól tudnia kell, mi az ábra.
Szerette nyilvánvalóvá tenni, hogy pontosan mire vállalkoznak,
és pontosan mit vár tőlük. Mert ha egyszer döntöttek, zsebre
vágta őket.
– Rendes kölyök vagy, Michael. Általában nem foglalkozom
ilyen ifjoncokkal, de kell nekem valaki, aki megérti ezt az új
világot, ami alakul. Sokat hallok rólad, és őszintén hiszem, hogy
tudod tartani a szád. Ha odafigyelsz rám, és van egy kis
sütnivalód, nagyon kicsi az esélye bármiféle lebukásnak. De ettől
még van esélye, ahogy minden törvénytelen vállalkozásban. Ezt
meg kell értened.
Michael megvonta a vállát.
– Ismerem a pályát. Értékelem, hogy ennyire őszinte velem,
de kölyökkorom óta tudom, hogy a sitt mifelénk foglalkozási
ártalom. A melóval jár. Nem vagyok ostoba, Patrick. Ismerem az
üzlet árnyoldalát, ezért ha valamilyen okból mégis lebuknék,
tudni fogom, mi a dolgom, és leülöm az időmet. Ahogy
pontosan tudja, olyankor nincs is más választás.
Ha Patrick Costello eddig kedvelte Michaelt, most egyenesen
elismeréssel adózott neki. A fiúban megvolt minden: vonzó
küllem és komoly gondolkodás. Már csak arról kellett
gondoskodnia, hogy örökre magához láncolja. Bűnrészessé
kellett tennie valamiben, ami nemcsak a fiú hűségét garantálja,
de tartós köteléket is formál közöttük.
– Hát akkor, Michael Flynn, üdv a fedélzeten.
 Második fejezet

Josephine Callahan tudta, hogyan váljon ellenállhatatlanná – a

legújabb divat szerinti szőke hajától egészen a tűsarka hegyéig
pontosan úgy festett, ahogyan egy Michael Flynn-hez hasonló
férfi barátnőjének kellett. Michael elvárta tőle, hogy jól nézzen
ki, ha vele mutatkozik, és Josephine azt is értette, miért – most,
hogy nevet szerzett magának, vele egyenrangú barátnőre volt
szüksége. Tizennégy éves korától randiztak, s bár a fiú akkor
már betöltötte a tizenkilencet, a korkülönbség senkit sem zavart.
Mostanra, tizenhét éves korára, Josephine már minden létező
módon beadta neki a derekát, de már amúgy is egy párnak
számítottak, hiszen eljegyezték egymást. Soha nem is vágyott
ennél többre. Ez a frigy a mennyben köttetett.
Josephine apja, Des Callahan az Arcok közé tartozott – nem
az ismert Arcokhoz, akiktől mindenki tartott, de azért nem is a
piti tolvajok közé. Hét évet húzott le bankrablásért, méghozzá
egyetlen szó nélkül, amivel kivívta magának a tiszteletet. A
feleségét és a lányát azért megviselte ez az időszak – rendszeres
bevétel nélkül sokat küszködtek, rá voltak utalva Des
főnökeinek jóindulatára. Mire kijött a sittről, Des meg is tanulta a
leckét: ezentúl előre tervezett, és törvényes vállalkozásokba
fektette minden törvénytelen jövedelmét, arra az esetre, ha
valami balszerencse folytán újra kiöntene a szar. Josephine anyja,
Lana immár egy kávézót vezetett az A13-ason, meg egy
fogadóirodát Dagenhamben. Az idő tájt mindkettő virágzott, így
ha nem is ment nyugdíjba, Des olyan helyzetbe került, hogy már
szabadon válogathatott a munkák között.
Josephine-t pedig, mint egyetlen gyermeküket, immár
nemcsak a szülei szerették féltő odaadással, hanem Michael is,
akiben testet öltött minden, amit valaha is kívántak a lányuknak.
Michael ma este egy házavatóra vitte őt Patrick Costellóhoz,
az új főnökéhez. Josephine tudta, mennyire fontos elfogadtatnia
magát a Costellókkal, ezért amennyire szerette Michaelt, olyan
magabiztosan eltökélte magában, hogy büszkévé teszi.
 Harmadik fejezet

Declan Costello már kezdett egészen felönteni a garatra, de az

nem kerülte el a figyelmét, hogy a bátyjának, Patricknek ez
mennyire nem tetszik. Kora délután óta ivott, noha tudta, hogy
színjózanul illene megjelennie a partin. A tudomására jutott
információ azonban olyan súllyal nehezedett a vállára, hogy
muszáj volt oldania rajta.
Látta, hogy Patrick felesége, Carmel a megszokott utálkozó
pillantásaival méregeti, ezért tüntetőleg tudomást se vett a nőről.
A nyavalyás hárpia folyton úgy viselkedik, mintha különleges
lenne, pedig ha nem a bátyjához megy hozzá, ugyanúgy egy
szociális bérlakásban élne, mint az összes barátnője.
Kétpercnyire az anyjától. Sosem értette, mit látott ebben a nőben
a bátyja. Olyan kibaszott nagy sznob, és még csak saját
egyénisége sincs. Rendben, talán maga Declan sem az a mesebeli
királyfi, de legalább megdolgozik a pénzéért. Carmelnek viszont
egyebe sincs, csak a csinos pofija meg a két kézre álló dudája.
Ennyi.
Ahogy magán érezte a nő lesajnáló tekintetét, Declan el is
döntötte, hogy lelép a partiról. Inkább megy Patrick irodájába,
hátha ott találja a testvérét és egy újabb italt.
Ahogy benyitott az ajtón, legnagyobb meglepetésére Michael
Flynnt találta odabent.
 – Minden oké, Declan? Találkoztál már Patrickkel? Azt
mondta, váltana veled néhány szót. Nem semmi kéró, mi? Azt
hiszem, még életemben nem jártam ilyen proccos helyen. Mintha
valami filmből lenne, nem igaz?
Declan barátságosan elvigyorodott. Kedvelte az ifjú Michael
Flynnt, aki rendes és tehetséges kölyöknek látszott. Aki zokszó
nélkül el tudja viselni azt a strici Jimmy Moore-t, nagyon tudhat
valamit. Márpedig eddig Michael volt az egyetlen, aki együtt
dolgozott Jimmyvel, és nem kérte az áthelyezését. Declan persze
nem fogadott volna Jimmy esélyeire, ha kenyértörésre kerül a
sor kettejük között, de nagyra tartotta a srácot, amiért nem
harapott rá a csalira. Michael tudta, hol a helye, Jimmy meg
különben sem ért volna annyit.
A bátyja fényes jövőt szánt ennek a fiatalembernek, ő pedig
örült neki. Patrick nagy tehetséggel fedezte fel azokat, akik
nemcsak értették a dolgukat, és rendesen melóztak, de ha kellett,
akár hagyták magukat bekasztlizni is. A testvére láthatóan
eltökélte, hogy örökre a rácsnak ezen az oldalán marad.
– Nekem is épp ezen járt az eszem – hazudta kedélyeskedve.
– Rohadtul ott van ez a ház, Michael! Bár nekem baszott nagy
lenne. Van hozzá vagy húsz hektár birtok. Ami engem illet,
inkább maradok a Smoke-ban. Ez a vidéki levegő nem tesz jót az
embernek!
Michael felnevetett. Declannek máris keresztben álltak a
szemei. Veszedelmes balfasz tudott lenni, ha valaki nem
vigyázott, de amíg nem piszkálták fel, nem akadt nála jobb
társaság. Michael azt is megtanulta, mennyire fontos, hogy
megadja bizonyos embereknek, ami jár nekik – ezért nem ivott
soha néhány italnál többet, és ezért fordított különös gondot
arra, hogy belopja magát azok szívébe, akik befolyásolhatták a
karrierjét.
Most is gondosan fogalmazott.
– Nem tudom, Declan, azt mondják, a vidéki levegőtől csak
kanos lesz az ember. Biztos a sok erős markú fejőlány miatt.
Declan harsányan felnevetett. Értékelte a vaskos tréfát.
A testvérével ellentétben sohasem házasodott meg. Sok nő
társaságát élvezte, és nem érezte szükségét, hogy lecserélje őket
egyetlenegyre. Ennél jobban szerette a változatosságot.
Kihasználta az útjába kerülő nőket, de nem bánt velük rosszul,
és abban a néhány hétben, míg le tudták kötni a figyelmét, rájuk
szánta minden fölös pénzét és idejét.
– Ez még sosem jutott eszembe, ifjú Michael! Jobb lesz
körülnézni az istállóban, hátha összejön valami. Hol is van az a
bájos kis barátnőd?
Michael örömmel hallgatta a bókot. Josephine igazán
rászolgált. Magasan felette állt a legtöbb lánynak, és ezt Michael
is tudta.
Mielőtt válaszolhatott volna, szélesre tárult az ajtó, és Patrick
Costello vonult be rajta.
– Szóval, fiúk, hogy tetszik az új otthonom? – Patrick
várakozó tekintettel fordult Michael Flynntől a testvére felé.
Michael már épp felelni készült, amikor Declan dühödten
felcsattant.
– Muszáj volt megcsinálnod, igaz, Pat? Én kértem, hogy ne
tedd, de neked akkor is meg kellett csinálnod. – Declan úgy
tajtékzott, mint akinek elment a józan esze.
 Patrick Costello nem felelt.
Michael csak állt, egy szót sem tudott kinyögni. Azt sem
értette, mi ez az egész. Még életében nem látta Declant ennyire
indulatosnak, és úgy tűnt, ezzel nincs egyedül. A kirohanás
ugyanolyan készületlenül érte Patricket.
– Az egész Golding családnak annyi. Elégtek a saját
ágyukban. Leszámítva a fiút, aki az egyik haverjánál aludt.
Mindkét lánynak reszeltek. Tizenkét és tizennégy évesen. Ettől
most jobban érzed magad, Patrick? És az egész négyszáz tetves
font miatt?
Michael Flynn fizikai rosszullétet érzett.
– Az egésznek semmi köze hozzám, Declan. Csak arra tudok
gondolni, hogy a fickó másnak is tartozott. Mondjuk ki, egy
nyavalyás balfasz volt.
Declan nevetve fogadta testvére arroganciáját.
– Mégis ki a fasznak képzeled magad, Patrick? Jobb, ha
tudod, hogy az ilyesmi hajlamos visszaütni az emberre. Ezt
hívják karmának. Mondhatsz bármit, lehazudhatod a Holdat az
égről, akkor is tudom, hogy a te műved!
Declan kiviharzott a szobából.
Michael Flynn lassan Patrick Costello felé fordult.
Holtsápadt lett a tudattól, hogy ő idézte elő mindezt a
szörnyűséget.
Patrick megvonta a vállát.
– Sajnálom, fiam. Azért az kurvára Goldingra vall, hogy
szokás szerint hazudott a hollétéről.
Patrick látta a döbbenetet a fiú arcán, ezért töltött neki egy
nagy adag brandyt, és kezébe nyomta a poharat.
 – Hajtsd fel, fiam. Látom, megdöbbentél, de rajtunk kívül
senki sem tudja az igazat. Néha előfordul az ilyesmi. Szar ügy.
Michael felhajtotta a brandyjét.
– A fickó hazudott nekem, Michael. Azt mondta, néhány
napra el kell utaznia. – Nagyot sóhajtott. – Ami történt,
megtörtént, fiam. A lényeg, hogy helyretegyük magunkban a
többivel együtt, érted?
Michael bólintott. Nem tudta, mi mást tehetne.
– Beszéltem neked az üzlet árnyoldaláról, hát most a saját
szemeddel is láthatod. Fogadj meg egy tanácsot, fiam! Ha
boldogulni akarsz ebben a szakmában, meg kell tanulnod
kizárni magadból azt a sok szart, amire nincs szükséged. Ez egy
baszott nagy tragédia, de ha Golding nem ilyen hazug pöcs, soha
nem történt volna meg.
Michael bólintott. Kétségbeesetten hinni akart abban, amit a
férfi mondott.
Patrick Michael szemébe nézett, aztán összeráncolta a
homlokát.
– Ha ez túl sok neked, most mondd meg! Szépen
különválnak az útjaink, és nincs harag. De tudnom kell, hogy
számíthatok-e rád, Michael.
Michael Flynn nem hagyta elveszni az esélyt, amiről egész
életében álmodott.
– Számíthatsz rám, Patrick.
A férfi elvigyorodott.
– Volt egy olyan érzésem, hogy ezt fogod mondani.
Michael Flynn akkor és ott értette meg, hogy felégetett maga
mögött minden hidat. Nyitott szemmel járt a világban, mindig
tudta, hogy vannak, akikből áldozatok lesznek. Bárkivel
megtörténhet, a legkülönfélébb okokból – ahogy a hosszú
börtönbüntetés, ez is ott lebeg a fejük felett. A kockázatot
mindenkinek vállalnia kell, aki az Életet választja, ő pedig nem
engedheti meg, hogy valami baleset vagy kibaszott félreértés
sötét felhőként telepedjen rá egész hátralévő életében. Ki kell
vernie a fejéből ennek az esetnek még az emlékét is. Elvégre csak
azt tette, amire Patrick Costello megkérte – hiszen ezért fizetik,
és ő pontosan ezt akarja csinálni. A döntést már meghozta.
 Negyedik fejezet

– A rohadt életbe, anya, ez csak egy telefon. Tényleg úgy

beszélsz, mintha a középkorban élnénk. Szükségem van rá a
munkámhoz, érted? Ha akarod, te is bármikor használhatod.
Hannah Flynn kihallotta a lappangó bosszúságot a fia
hangjából. A három hónap alatt, mióta Patrick Costellónak
dolgozott, Michael gyökeresen megváltozott.
– Mégis kit hívnék azon a telefonon, megmondanád?
Azzal a pedáns, kioktató hanghordozással tette fel a kérdést,
amivel mindennél jobban felbőszítette a fiát. Bárki azt hihette,
életében nem látott még telefont. Michaelnek mostanáig eszébe
se jutott, valójában milyen kevés barátja van az anyjának. Alig
múlt negyvenegy, de az életét látva bárki azt gondolná, hogy
máris szenilis öregasszony.
Nagyot sóhajtott, mielőtt megpróbált volna kedvesebb
hangot megütni.
– Tényleg nem tudom, anya. Ha például orvosra van
szükséged, vagy a tűzoltókra, csak egy telefonodba kerül. Ha
pedig engem keresnek, csak írd fel az üzenetet. Hagyok egy
jegyzetfüzetet és tollat a telefon mellett, rendben?
Az asszony bólintott, de közben csalódottan forgatta a
szemét. Úgy érezte, a fia egyre türelmetlenebb vele, és ez nagyon
fájt neki.
– Egyáltalán nem is jössz haza ma este?
 Michael megvonta a vállát, majd bosszúsan válaszolt:
– Nem tudom, anya. Mondtam már, hogy attól függ, mi lesz
a dolgom. Nézd a szebbik oldalát: most már akármikor
felhívhatlak, igaz? Szólhatok, hogy ne várj. Már nem vagyok
gyerek, anya, az ég szerelmére.
Hannah tudta, mikor kell beadnia a derekát. Mindig
büszkeséggel töltötte el, hogy jobban ismeri a fiát, mint az
önmagát. De mióta Patrick Costellónak dolgozott, Michaelt
mintha kicserélték volna. Egy csapásra felnőtté vált, és
eltávolodott tőle. Elvesztette felette szinte minden befolyását.
Tudta, hogy a fia még mindig szereti, de már nem osztott meg
vele semmit úgy, mint azelőtt. Szinte semmit sem tudott arról,
hogyan él, és ez már nem is fog megváltozni. Mintha nem is
Patrick Costellónak, hanem a titkosszolgálatnak dolgozott volna.
Hannah cseppet sem örült ennek, de tudta, mikor kell
visszavonulót fújni.
Kipréselt hát magából egy mosolyt.
– Nem, Michael, felesleges hívogatnod. Te csak intézd a
dolgodat, fiam! Majd holnap találkozunk.
Michael éppen ezt akarta hallani. Gyorsan megölelte az
anyját, aztán elment. Ahogy hallotta távolodni Michael kocsiját,
Hannah fáradtan hunyta le a szemét. A fia annyi mindent
megadott neki, és tudta, hogy hálásabbnak kellene lennie ezért,
de hát neki csak a fia maradt. Férj vagy szerető híján ő lett a
mindene. Neki szentelte az életét, ezért joggal érezte, hogy a fiú
hozzá tartozik.
 Manapság mégsem érezte magát másnak, csak
házvezetőnőnek, aki mos és vasal rá, meg főtt ételt tesz elé, ha
megéhezik. Michael akkor jött és ment, amikor neki jólesett.
A fia kezdett teljesen kicsúszni a kezéből, amit nem
engedhetett. Harc nélkül semmiképp.
 Ötödik fejezet

Patrick és Declan egy kocsmában ült udvart, ami elég közel esett
a dokkokhoz, hogy alkalmas legyen találkahelynek, mégis elég
távol, hogy ne tűnjön ledurrantnak. Remek kis kocsma volt, ahol
a Costellók törzsvendégnek számítottak. A legtöbb emberük
kész örömmel lógott itt, miközben a hely szűkössége miatt
könnyen szemmel lehetett tartani a vendégkört, hogy ki jön, ki
távozik.
Michael valamivel kilenc után lépett a bárba. Kiöltözött az
alkalomra: feszes, sötétkék öltönyt viselt botrányosan lila,
kigombolt inggel és jókora arany mandzsettagombbal, amibe
nevének kezdőbetűit vésték. Utóbbit Patrick Costellótól kapta,
ezért minden adandó alkalommal viselte.
Sűrű haját még mindig hosszúra engedte, de már divatosra
nyíratta és gondosan ápolta. Mindig is tudta, hogy a külleme
szerelmet ébreszt a nőkben és tiszteletet a férfiakban.
Megjelenése és felépítése mellett megnyerő modora már csak
hab volt a tortán.
Ahogy előreindult a bárban, elégedetten nyugtázta, hogy
Patrick Costello egy itallal várja. Szeme sarkából látta, hogy
Terry Gold őt vizslatja, de nem törődött vele. Terrynek nem
tetszett az események alakulása és Michael felbukkanása a
Costellók belső körében. Azelőtt mégiscsak az unokaöccse,
Jimmy parancsolt neki. Terry Gold behatóan ismerte Jimmy
munkamódszereit is, ahogy szemrebbenés nélkül átver bárkit.
Michael tudta, hogy Terry Gold most alighanem azon agyal,
beszélt-e ő erről olyasvalakinek, aki számít. Michael már a
gondolatot is sértőnek találta. Mintha kitelne tőle ilyesmi.
Mintha rohadt spicli lenne.
– Mostanában olyan elegáns vagy, Michael, hogy rád se
ismerek, amikor belépsz.
Michael nevetett, bár kissé zavarba jött Patrick szavaitól. Sok
mindenben megváltozott, és most már megvolt a pénze, hogy
jobban törődjön a külsejével. Szükségét is érezte, hogy az
öltözködésével kifejezze új státuszát.
– Tetszik? Ilfordban vettem valami öreg zsidótól. Életemben
nem költöttem ennyit ruhára.
Patrick hangosan felnevetett.
– Az utolsó pennyig megérte! Az az ócska bibliai szöveg,
hogy nem a ruha teszi az embert… nem, a szart nem! Egy rendes
göncben az ember mindjárt másképp érzi magát. Neked még jól
is áll az öltöny, fiam, megvan hozzá az alkatod.
Michael nem tudta, hogyan fogadja az elismerést, ezért csak
ivott egy nagyot a whiskyjéből. Azért kapott rá a skót whiskyre,
mert a Costellók is ezt itták, de ha őszinte akart lenni, nem
sikerült megkedvelnie.
– Jól dolgoztál a héten, Michael. Elégedett vagyok. – Patrick
egy hajtásra leküldte az italát, s máris rendelte a következőt.
A zenegép hirtelen életre kelt, hogy hangjával elfojtson
minden társalgást. Az „Unchained Melody” szólt a Righteous
Brotherstől. Michael elégedetten sóhajtott fel. Szerette ezt a nótát,
bár gyanította, hogy egy idősebb fickó választotta ki. Ahogy
körülnézett a zsúfolt helyen, újra átjárta az izgatottság, amiért
része lehet ennek a világnak.
Patrick intett a fejével, mire Michael követte a tömegen át, ki
a mosdóba. Odabent Patrick türelmesen megvárta, amíg a többi
vendég távozik. Michael észrevette, hogy mindenki pontosan ezt
is teszi, és újra ámulatba ejtette Patrick azon képessége, hogy
mindig megkapja, amit akar.
Miután kettesben maradtak, Patrick belenézett a fél falat
beborító tükörbe, s miközben lesimította a haját, mintegy
mellékesen odavetette:
– Szeretném, ha elintéznél nekem valamit.
Michael bólintott.
– Amit csak kell, Patrick. Tudod.
Patrick elfordult a tükörtől.
– Jó gyerek vagy, Michael. Még sokra viszed.
Újra a tükör felé fordult, hogy minden szögből megcsodálja
magát. Birtokolta a fiú teljes odaadását, ebben nem kételkedett.
A kölyökben volt tartás; olyan egyenesre nőtt a gerince, mint a
nyílvessző.
– Ki kell iktatnod Terry Goldot, Michael. El kell tűnnie a föld
színéről, méghozzá a lehető legnagyobb csendben és titokban.
Senki nem is sejtheti, hogy benne volt a kezünk. Az egész
kettőnk között marad, soha nem tudhat róla senki.
Michael megdöbbent, de nem mutatta ki. Csak egyenesen
Patrick Costello szemébe nézett. Látta, hogy a másik is az arcát
fürkészi, próbálja felmérni a reakcióját. A levegő hirtelen
összesűrűsödött a kimondatlan fenyegetéstől. Michael pontosan
tudta, hogy ebben a játékban újra és újra igazolnia kell az
érdemességét, bizonyítania a hűségét. Ha komoly játékos akar
lenni az Életben, sosem vesztheti el a hidegvérét. Meg kellett
mutatni, hogy szó szerint bármit kész megtenni, amit kérnek tőle.
Most is csak megvonta a vállát, miközben pontosan tudta, hogy
döntése kihatással lesz egész hátralévő életére.
– Vedd úgy, hogy el van intézve.
 Hatodik fejezet

– Biztos valami rosszat ettél, Michael.

Josephine őszintén aggódott, és Michael utálta, hogy
hazudnia kell neki, de amióta belement, hogy kiiktatja Terry
Goldot, szinte megállás nélkül rókázott.
– Ja, drágám, biztos igazad van.
Josephine hideg törölközőt terített a homlokára. Jólesett,
efelől semmi kétség.
– Főzök neked egy gyenge teát. Te csak feküdj vissza és
pihenj.
Michael erőtlenül bólintott, de ahogy körülnézett a
hálószobában, újra le kellett küzdenie hányingerét. A rózsaszín
fal és virágmintás tapéta igazi lányszobára vallott, akárcsak a
fehérre festett öltözőasztal és a Josephine által varrt rózsaszín
szaténfüggöny, amely takaros redőkben keretezte az ablakot.
A lány igazából remek munkát végzett, mégis utálta ezt a
helyet, a sok fodrot és csetreszt, amelyek közt élt. Josephine
imádta a kuszaságot – ez is a kis hóbortjai közé tartozott -, ő
azonban máshoz szokott. Az anyja e tekintetben sosem számított
túl nőiesnek – tiszta, dísztelen otthonuk egészen férfias
benyomást keltett. Azelőtt sosem ötlött fel benne, de míg
Josephine és a mamája órákon át tudott társalogni egy adott
színösszeállításról vagy függönyanyagról, addig az ő anyja
sosem fárasztotta magát ilyenekkel. Michael ezt a szűkös
esztendőkkel magyarázta, amikor Des hosszú évekre rács mögé
került. Sokáig olyan keveset engedhettek meg maguknak, hogy
most semmi sem tette őket boldogabbá, mint ha vehettek valami
új bizbaszt. Michael számára a kevesebb több lett volna.
Bárhogy is utálta Josephine szobájának túláradóan lányos
jellegét, másrészről megérintette, hogy ekkora gondot fordít az
ilyesmire. A nőiesség mindennél többet jelentett Josephine
számára, többek között ezért is vonzódott hozzá annyira.
Josephine-t az Isten is feleségnek teremtette – nem vágyott
másra, csak hogy a férjét támogassa, a gyerekeit nevelje, és
gondoskodjon a közös otthonukról.
Lehunyt szemmel újra eltökélte magában, hogy nem gondol
Patrick Costello kérésére. Mert más dolog akaratlanul gyilkolni,
és egészen más, amikor az ember pontosan tudja, mit csinál.
Hallotta, ahogy Josephine visszatért a hálóba. Ahogy
kinyitotta a szemét, az ő gyönyörű arcát látta maga előtt. Abban
a pillanatban megértette, ha rendes életet akar ennek a lánynak
és a gyerekeiknek, akkor muszáj összekapnia magát és követnie
a kijelölt utat. Az utat, amit ő választott maguknak.
– Menj, beszélj a pappal, Josephine, hogy mikor tud
összeadni minket.
Josephine szeme elképesztően nagyra tágult. Michael láthatta
benne a sugárzó örömet, amely olyan nagy részben, hozzájárult
vonzó személyiségéhez. Josephine mindenben megtalálta az
örömet, a legjobbat hozta ki bármilyen helyzetből. Mindenben és
mindenkiben ezt kereste, Michael pedig az életcéljává tette, hogy
ezt megadja neki.
 – Ó, Michael, ez biztos? Mit szól majd a mamád? Tudod,
hogy szerinte még várnunk kellene.
Michael felnevetett.
– Francot se érdekel. Mi tudjuk, mi a jó nekünk, szívem.
Jövőre egybekelünk. Hívj meg, akit akarsz, foglald le a helyet,
amelyik a legjobban tetszik, az ár nem számít.
Josephine leült mellé az ágyra, és boldogan mosolygott,
miközben a neki szánt teát kortyolgatta. Mindig erre a
menyegzőre vágyott, ami most végre valósággá vált.
Michael imádta őt, s miközben hallgatta, ahogy álmai
menyasszonyi ruhájáról és mindenféle emeletes tortákról fecseg,
nem is lehetett volna boldogabb. Felégetett maga mögött minden
hidat, meghozta a döntést, s ettől valahogy könnyebbnek tűnt
minden.
 Hetedik fejezet

Mióta Patrick és Declan Costello trónörökösnek járó státusszal

ruházta fel Michael Flynnt, Terry Goldban ott lappangott a
nyugtalanság. Már csak idő kérdése volt, mikor derül fény az
unokaöccse szélhámosságaira.
A Costellók két lábbal álltak a földön – tudták, hogy
mindenki lekanyarítja a maga részesedését, és hogy készpénzes
üzlet nincs könyvelési trükkök nélkül. A személyes haszon-
szerzés mozgatja a világot, de Jimmy persze ezt is túltolta. Pedig
Terry újra és újra elmagyarázta neki, hogy ha néhány font
elfogadható is, a komolyabb lenyúlásokat már nem nézik jó
szemmel. Jimmy soha nem vette túl jól a kritikát, ő úgy látta,
mindenre fel van jogosítva. Ez volt a szavajárása.
Terry saját rangot vívott ki magának. Mindig jó keresőnek
számított, aki többé-kevésbé tisztességesen játszik. Őt saját jogán
tekintették kemény fickónak, Jimmy azonban a nagybátyja
hírnevére játszott. Terry pedig engedte neki, ha már egyszer
családtag. Azt viszont sohasem hitte volna, hogy Jimmy sámesze
hirtelen a hónap alkalmazottja lesz. Ezt senki sem látta előre –
még Doris Stokes sem, pedig az öreglány szerint ő tényleg
mindenről tud.
Kötöznivaló bolond volt, ezt most már Terry is látta. Túl
messzire engedte Jimmyt, és még a védelmébe is vette. Amíg
Jimmy színre nem lépett, soha senki nem kérdőjelezte meg Terry
hitelét. Nem mintha most bármivel is megvádolták volna, mégis
tudta, hogy Jimmy hírneve árnyként vetül az övére. Terelgette
őt, de nem tudta kordában tartani. Mindez persze francot se
érdekelt volna, ha azt a strici Flynnt be nem veszik az üzletbe.
Jimmy kezdettől fogva utált ránézni is. Rühellt rajta mindent, a
jó megjelenésétől kezdve a visszafogott modoráig. Azzal meg
végképp nem lopta be magát ti szívébe, hogy mindezek ellenére
olyan fickó hírében állt, akivel nem árt óvatosnak lenni.
Becsületére legyen mondva, Michael Flynn sosem vett
elégtételt, amiért Jimmy úgy bánt vele, mint a szarral, csendes
beletörődésével azonban csak olajat öntött a tűzre. Amikor nem
vette fel a sértéseit, mintha azt éreztette volna Jimmnyvel, hogy
még erre sem tartja érdemesnek. Jimmy ezalatt egyre több és
több embert haragított magára, és képtelen volt megérteni, hogy
ebben a világban mindenkinek ismernie kell a korlátait.
Idővel a Costellók is rákényszerülnek, hogy kezdjenek
valamit Jimmyvel. Máris hallhatták a szóbeszédet, különösen
Patrick, akinek mindenfelé van szeme és füle. Patrick Costello az
agy a csapatban. Declannek is megvan a maga érdeme, tiszteli és
féli mindenki, aki neki dolgozik, Patrick azonban egészen más
ligában focizik. Sokat beszélnek róla és a saját embereiről, bár a
tényeket senki sem ismeri. Az egész csupa feltevés és pletyka. Az
a tény viszont, hogy Patrick a szárnya alá vette Flynnt,
mindenesetre arra utalt, hogy már jó ideje figyelheti őt.
Terrynek mégsem Flynn miatt kellett aggódnia – arra ott volt
Jimmy. Amióta Michael Flynn felkerült a premier ligába, a tudat
elevenen felzabálta Jimmyt, akár a rák.
 Terry Gold nagyot sóhajtott. Hallotta, hogy a felesége a
nővérével trécsel a konyhában. Terry szívből szerette a nővérét,
de sehogy se fért a fejébe, hogyan tudott világra hozni egy ilyen
semmirekellőt, mint Jimmy.
Ahogy a konyha felé indult, orrát megcsapta a sült csirke
illata, amitől máris jobban érezte magát. Imádott enni, és ha már
szembe kellett néznie Jimmyvel, szívesebben tette teli
gyomorral.
Linda Gold mosolyogva fordult férjéhez, miközben a
főzéssel szorgoskodott. Aggódott Terry miatt. Az utóbbi időben
olyan zaklatottnak tűnt, ami egyáltalán nem vallott rá. Kinyitotta
a sütőt, majd ahogy kiemelte a csirkét, hogy még egyszer
megöntözze, sietve felnézett.
– Majd’ elfelejtettem, Terry. Declan telefonált. Mondtam
neki, hogy visszahívod.
 Nyolcadik fejezet

Jimmy Moore dühös volt, és ezúttal sem leplezte érzelmeit. Ez a

sok kérdés kezdett az idegeire menni. Amennyire ő látta,
elvégezte a rábízott feladatot, s ezzel vége. Talán lefölözte a
pénzt, de ez a melóval jár. A végén ezzel együtt is szép hasznot
hajtott.
Töltött magának egy bőkezű adag vodkát. Nem volt se íze, se
bűze, de a célnak megfelelt, több meg nem kellett. Körülnézett az
irodájában. Klasszikus patkánylyuk, de miért aggassza magát
miatta? Csak egy hely, ahonnét a munkáját végzi. Terry bácsikája
mégis folyton erősködik, hogy takarítsa ki, és tüntessen el
mindent, ami terhelő lehet rájuk nézve. Mintha a mocskok
valaha idemerészkednének!
Terry bácsikája kezdte elveszíteni az időérzékét. Nem értette,
hogy már nem az ötvenes, hanem a hetvenes években élnek.
Nem látta, ahogy napi szinten változik a világ. Jimmy egész
életében őt tekintette példaképének, ezért is fájt neki a beismerés,
hogy akit oly bőszen próbált utánozni, valójában egy kibaszott
dinoszaurusz. Ő még fiatal, látja, merre tart a világ. A punkoktól
a skinheadekig mindenki ugyanazt harsogja: az embernek
önmagával kell törődnie. Másképp cseszheti.
Rágyújtott, majd lassan beszívta a füstöt, hogy kiélvezze a
dohány aromáját. Tartott egy kevés kokót a tárcájában, szívesen
fel is szívott volna egy adagot, de a bácsikája nyomban
észrevette az ilyet, azután kapott ezért is.
Vetett egy pillantást az órájára; a bácsikája késett. Már tíz is
elmúlt. Pedig éppen ő ragaszkodott hozzá, hogy legkésőbb fél
tízre érjen ide. Felsóhajtott.
Ahogy a külső ajtó kinyílt, sietve ledöntötte a vodkát. Fura,
gondolta, de nem hallott motorhangot és nem látott fényszórót.
A bácsikája általában a ház elé parkol, el sem lehetett téveszteni.
A szenilis balfasz talán feljebb hagyta a kocsit. Mostanában tiszta
paranoiás, minden sarkon ellenséget lát.
Kinyílt az iroda ajtaja, Jimmy pedig rémülten látta meg
Declan Costello emberét, a karibi származású, rasztahajú Danny
Briggst, aki leginkább súlyemelőre emlékeztetett. Danny egy
hatalmas macsétát tartott a kezében, s bár felfogta ennek
jelentőségét, Jimmy ahhoz is túl kába volt, hogy védekezni
próbáljon.
 Kilencedik fejezet

– Ez rettenetes, igaz, mama? – Josephine-t éppúgy

megdöbbentette Jimmy Moore halála, mint mindenki mást.
Lana Callahan felsóhajtott.
– Mit mondjak, szar alak volt, Josephine. Nem szívesen
mondom ezt, te is tudod, mennyire imádom az anyját, de ha
őszinte akarok lenni, öntelt kis balfasz volt.
Josephine nem válaszolt. Még most sem tért magához a
döbbenettől, amit a brutális gyilkosság miatt érzett. A helyi
hírekben arról számoltak be, hogy Jimmyt több mint húsz
macsétacsapással végezték ki, a rendőrség pedig felszólított
mindenkit, aki este kilenc és tizenegy között a környéken
tartózkodott, hogy jelentkezzen, ha bármilyen információval
rendelkezik.
Az apja meg is jegyezte a hírblokk végén:
– Hát, ez mindent elmond, lányok. A hekusoknak nagyobb
esélyük van elkapni a londoni hasfelmetszőt, mint a tagot, aki
ezt tette.
– Szegény anyja, mit érezhet…
Lana rágyújtott, és lassan beszívta a füstöt.
– Tragédia, elismerem, de Jimmy épp elég embert magára
haragított a modorával. Hogy bánt a te Michaeleddel 111 Kész
szent az a fiú. Valljuk be, Michaelt sem kell félteni, csak a jó ég
tudja, miért tűrt olyan sokáig, de hát épp erről beszélünk, nem?
Michaellel ellentétben Jimmy sosem tudta, hol a helye, sosem
tudta, mikor kell visszavonulót fújni, még annyi esze se volt,
hogy felmérje, a bácsikájának köszönhet: mindent. Michael is
azért nyelte a mérget, mert pontosan; tudta, hogy amíg nem
szerez magának saját nevet, el kell viselnie Jimmy t.
Josephine meredten nézte édesanyját, miközben a
beszélgetés iránya egyre inkább megrémítette. Nem örült, hogy
Michael neve egyáltalán szóba került. Rettegett attól, hogy; ő is
gyanúsított lehet.
– Michael velünk volt, anya, ezt legalább olyan jól tudod,
mint én.
Lana lassan és hitetlenkedve megrázta a fejét. Néha az ő,
Josephine-je is tudott sziklaagyú lenni.
– Senki nem vádolja semmivel, szívem. Ha odafigyeltél,
akkor tudod, hogy épp azt mondtam, mekkora önuralma van a
te Michaelednek. Ez nagyon fontos az ő munkájában. Szerintem
Patrick Costellónak is azért akadt meg rajta a szeme, mert képes
kordában tartani az érzelmeit. A Jimmy Moore-féléknek sosincs
jó végük, Josephine, de az olyanok, mint a te Michaeled,
ritkaságszámba mennek. Megbízhatók és szavahihetők, tudod.
Ahogy elmosolyodott, szinte tapintani lehetett Josephine
megkönnyebbülését.
– Már értem, mit mondasz. Egy pillanatig tényleg azt hittem,
hogy szerinted Michaelnek is része lehet ebben.
– Jaj, dehogy, Josephine! Az ég szerelmére, lazíts már egy
kicsit! – Lana elnézte imádnivaló lányát, ezt a tündöklő
szépségét. Nyugtalanította, hogy minden apróság miatt képes
így aggódni. Josephine nem igazán tudta feldolgozni, amikor
apja olyan hirtelen – még ha csak ideiglenesen is – eltűnt az
életükből. Noha rendszeresen látogatták Dest, Josephine a
börtönben sosem tudott feloldódni. Gyűlölte a Parkhurtsben tett
látogatásokat, s még azután is nehezen birkózott meg a
helyzettel, hogy szabadulása előtt áthelyezték az apját egy
családbarát helyre, a Sheppey-szigetre. És akkor még nem is
beszélt arról, milyen nehéz lett az életük Des nélkül. A fedelet
talán nem veszítették el a fejük fölül, de nehéz idők jártak, élére
kellett állítania minden pennyt. Az üzleti vállalkozások
mostanra garantálták a Callahanek anyagi biztonságát, de Lana
tudta, hogy Josephine nem felejtette el azokat az időket. Egy
pillanatra sem tekinti magától értetődőnek a viszonylagos
fényűzést, amiben élnek.
Most pedig fülig bele van esve Michael Flynnbe, és ha
valamiben biztos lehet, az az, hogy az ifjú Michael idővel
felemelkedik a Costello család legfelsőbb köreibe. A lányának
pedig meg kell értenie, hogy ha valaki olyan férfihoz köti magát,
mint Des vagy Michael, annak együtt kell élnie azzal a
lehetőséggel, hogy egy napon bilincsben vezetik el a párját.
Josephine könnyen ugyanabban a helyzetben találhatja magát,
mint évekkel ezelőtt ő.
A férfiak számára ez munkahelyi kockázat, de mennyivel
nehezebb egy asszonynak hátramaradni a kölykökkel és az üres
ággyal. Bizony, nem könnyű együtt élni ezzel a tudattal. Talán itt
az ideje, hogy felnyissa a lánya szemét, lássa végre ő is, milyen
utat választott.
 Tizedik fejezet

Michael kimerült volt, de magába kellett fojtania az újabb ásítást.

Későre járt. Az elmúlt néhány napban változott az időjárás, az
éjszakai levegőt nehéz fagyos köd ülte meg. Október elejéhez
képest keserves hideg lett, a vénasszonyok nyara egyik
pillanatról a másikra ért véget. Az időjárás-jelentés szerint
Skóciában már havazott – ha őt kérdezték, a lehető legjobb
helyen, mert ki nem állta, sőt egyenesen rühellte a hideget. A
végtelenül hosszú éjszakák mindig búskomorrá tették – már
kölyökkorában is előre rettegett attól, ha vissza kellett állítani az
órát. Olyankor az ember sötétben kel fel, és valahogy semmi se
stimmel. Egy napnak se szabadna így kezdődnie, a nap induljon
napfénnyel és madárcsicsergéssel. Még az erőtlen téli napsütés is
többet ér, mint a semmilyen.
A mai éjszakai ködnek ugyanakkor célja volt. Körülnézett, és
nem látott mást, csak a fák sötét sziluettjét és a latyakos csapást,
amelyen egy órával korábban idehajtott.
Azt hitte, ideges lesz és rémült, de most, hogy a dolgok
mozgásba lendültek, már nemigen érzett semmit. Ennek is meg
kellett történnie, neki pedig nem maradt más választása, mint
túlesni rajta, azután folytatni az életét. Ölt már – egy egész
kibaszott családdal végzett –, még ha akkor nem is tudta. A
lényeg, hogy megtanult megbirkózni a tudattal. S miután az
ember elfogad valamit, könnyebben együtt él vele, legyen
bármilyen szörnyű. Ezúttal mindent alaposan eltervezett, s
eddig minden klappolt. Remélte, hogy a többi is ilyen egyszerű
lesz.
Nem volt ostoba, gondoskodott róla, hogy megtegyen
minden szükséges előkészületet. Órákon át agyalt, eltervezett
minden apró részletet, fejben lefuttatott minden létező
forgatókönyvet. Nem kételkedett abban, hogy készen áll, bármi
is történjen.
Vetett magára egy pillantást a tükörben, és elégedetten látta,
milyen higgadtnak tűnik. Ha a rendőrök rá is akadnak, és
megkérdezik, mi a francért ücsörög egy autóban a semmi
közepén, tudta, mit kell felelnie. Bekészítette a takarókat, a
termoszt és a távcsövet. Madárlesre jött, ilyenkor gyakran alszik
a kocsiban, hogy már hajnalban kint lehessen a terepen, és
hódolhasson a hobbijának. Még egy jegyzetfüzettel is készült,
hogy szükség esetén megmutassa az eddigi helyszíneket,
időpontokat és a megfigyelt madárfajokat. Ezzel talán tényleg
túlbonyolította a dolgot, de minden eshetőségre készen kellett
állnia. Most másra se vágyott, csak hogy túlessen rajta.
Unatkozott, fázott, és az életét adta volna egy rendes italért.
Ahogy nekidőlt az ülésnek, hogy ellazítsa az izmait, és
megengedett magának egy hangos ásítást, előtte a távolból
fényszórók bukkantak fel. Elernyedt az ülésben, vett egy nagy
levegőt, és egészen addig bent tartotta, amíg a másik autó le nem
húzódott az övé mellé.
Eljött a perc.
Sietve kiszállt a kocsiból. A hűvös éjszakai levegő tüstént
kiűzött belőle minden fáradtságot. Kedélyesen elmosolyodott,
ahogy becsusszant Terry Gold Mk IV Cortinájának anyósülésére.
Michael örömmel nyugtázta, hogy Terry a megszokott autójával
jött. Ezzel csak megkönnyítette a dolgát.
– A tököm lefagyott ebben a hidegben, haver.
Terry szabadkozva elmosolyodott.
– Kicsit nehezen találtam ide, Michael. Nem épp az
autópályán van.
Michael elmosolyodott, Terry Gold pedig elismerően
megjegyezte magában, hogy milyen szabályos és fehér fogsora
van.
– Akkor megvan a cucc, Terry?
Terry színlelt bosszúsággal nyögött fel.
– Persze, hogy megvan. Kurvára nem sok értelme lett volna
idáig caplatni, ha nincs meg, igaz?
Michael felnevetett. Tényleg nem Terry Gold a legélesebb kés
a fiókban. A helyében ő sosem ment volna bele ebbe a játékba, de
a kapzsiság sok ember számára mindennél erősebb ösztönző.
Amikor Michael mellékesen említette, hogy ha tudna keríteni
néhány kilónyi kokót, lenne egy vevője, aki még új a szakmában,
viszont rendesen ki van tömve, és a lehető legelhagyatottabb
helyen akarja nyélbe ütni az üzletet, Terry izgalmában lerágta a
kezét. Fél szemével reflexszerűen mindig a nagy esélyt leste.
Még az sem számított, hogy Terry gyanúja szerint Michael
keze is benne volt az unokaöccse megölésében. Jimmy halálát
talán elhallgatták, de mindenki tudta, hogy a Costellók akarták
kicsinálni. Terry Goldnak nem maradt más választása, lenyelte a
dolgot – mi mást tehetett volna? Erre a lehetőségre akkor se
mondhatott nemet.
 – A csomagtartóban, Michael.
Együtt szálltak ki az autóból. Terry nyomban rágyújtott.
Michael elnézte, ahogy a csomagtartó kinyitásával bajlódott,
majd felhajtotta a gumiszőnyeget, hogy megmutassa a pótkerék
helyére rejtett három téglát.
Michael megcsóválta a fejét. Hogy lehet valaki ilyen rohadtul
kiszámítható? A mocskok is kapásból azon a helyen keresnék, ha
valamiért megállítják a kocsit.
Míg Terry behajolt a csomagtartóba, hogy kiszabadítsa a
nehéz csomagokat, Michael előhúzta a zsebéből a kis
ólmosbotot. Az első csapás elég volt ahhoz, hogy lecsendesítse és
kiüsse Terryt. A következő tizenöt már csak a biztonság kedvéért
kellett. Nem létezett, hogy ez a strici magához térjen, történjék
bármi körülötte az elkövetkező néhány órában. Michael
bepréselte testét a csomagtartóba és rácsapta a fedelet, azután
halkan fütyörészve beült, hogy beindítsa a motort. Addig hatolt
egyre mélyebben az erdőbe, míg végül a földút is elfogyott alóla.
Miután kiszállt a kocsiból, behajolt a vezető felőli oldalra,
kiengedte a kéziféket, és tekintélyes testi erejét latba vetve
betolta az autót és a péppé vert vezetőjét egy nagy, mély, és
különösen mocskos tóba. Be kellett gázolnia a fagyos vízbe, míg
végül a kocsi elsüllyedt és eltűnt a zavaros mélyben.
Végül, a tudattól elégedetten, hogy végzett, és soha senki
nem fog tudomást szerezni erről, visszaindult a sötétben a saját
autója felé. Átázott nadrágja és cipője akadályozta a mozgásban,
ezért miután felnyitotta a BMW csomagtartóját, sietve
levetkőzött. Tiszta ruhát és száraz csizmát vett fel, beült a
kocsiba, maximumra vette a fűtést, majd lassan visszaindult a
bakhátas úton. Amikor végre rátért az A2-esre, bekapcsolta a
rádiót, és miközben felgyorsított, egyre jobban érezte magát.
Elvégezte a feladatát.
Terry Gold eltűnése idővel feledésbe merült. Unokaöccsének
véres halála tanulságként szolgált bárkinek, aki arról
ábrándozna, hogy a haszon lefölözésével jut előrébb. Ám aki
ismerte Terryt – a boldog házasembert, aki imádta és mindenek
elé helyezte a családját –, az okkal rémült meg a hírtől.
Soha senkit nem tartóztattak le vagy gyanúsítottak meg
Terry eltűnésével kapcsolatban. A Costellók sem kérdezősködtek
utána – nem beszéltek róla, nem spekuláltak arról, mi
történhetett vele ami a beavatottak számára többet mondott
minden szónál. S bár természetesen senki sem beszélt a dologról,
az emberek óhatatlanul is elgondolkodtak.
 Tizenegyedik fejezet

Ahogy belenézett a bárpult tükrébe, Michael elégedett lehetett a

megjelenésével. Tiszteletet vívott ki magának. A Costello
testvérek támogatása felruházta a hitellel, hogy a legkisebb
erőfeszítéssel új üzletekbe vágjon. Épeszű ember soha nem
keresztezte volna az útját.
Mióta hat hónappal korábban leírta Terry Goldot, külön
bevételre is szert tett: Patrick nekiadta három jól jövedelmező
bár bevételének oroszlánrészét, meg egy új éjszakai klubét, ami
nemrég nyitott Kelet-Londonban. Mást sem kellett tennie, mint
rendszeresen megjelennie, és begyűjtenie a részét. Olyan
könnyen ment, hogy szinte fájt. Szart se kellett csinálnia, mégis
gyorsan tollasodott, és tudta, hogy ez csupán a kezdet. Amint
Patrick megbizonyosodott róla, hogy Michael képes
beilleszkedni a rendszerbe, és kézben tudja tartani a helyeket,
újabb komoly melót bízott rá. Lenyűgözte a fejlődés, és szépen
megjutalmazta Michaelt, amiért olyan embernek bizonyult,
akibe érdemes bizalmat fektetni. Már csak idő kérdése volt,
mikor veszi be az igazán nagy bulikba. Michael alig győzte
kivárni.
Josephine a bár túlsó végében állt, ő pedig percek óta
figyelte. A barátnőivel trécselt, és ahogy elnézte, nem bírta
megállni mosoly nélkül. Mindenki szerette Josephine-t, és vele
együtt azt látta a legjobb tulajdonságának, hogy egyszerűen
nincs rossz oldala.
Szokás szerint ő öltözött a legszebben. Ösztönösen
megtalálta a ruhadarabokat, amelyek kiemelték az adottságait.
Mindig tiptopnak tűnt, a hajától a sminkjén át a körme hegyéig.
Ha csak egy üveg tejért ugrott le, akkor is gondot fordított rá,
hogy kisminkelje magát, belője a haját. Ez is hozzátartozott a
vonzerejéhez. Michael pedig szerette a nőiességét. Akarta, hogy
Josephine-nek szüksége legyen rá, tőle függjön. Egész
egyszerűen így kellett lennie.
Harsogott a zene, Michael pedig elégedetten látta, hogy a
hely máris zsúfolásig telt. Korán volt még, a péntek különben is
a hölgyek estéje. A lányok fél tizenegy előtt ingyen jöhetnek be,
így mire beindul az élet, lépni is alig lehet a legkülönfélébb
lányoktól és asszonyoktól.
Miután elkapta a tekintetét, jelzett Josephine-nek, hogy
csatlakozzon hozzá. Ahogy a lány elindult felé, Michael látta,
hogy a kidobók is alaposan végigstírölik. Ami jóleső érzéssel
töltötte el, már csak azért is, mert Josephine csakis az övé volt –
és ezt mindenki tudta.
– Kezd pörögni a hely, nem gondolod, Michael? Biztos
elégedett vagy vele.
Michael elvigyorodott.
– Jól mennek a dolgok, Josephine, kezdünk lendületbe jönni.
Figyelj, szívem, el kellene ugranom kicsit, elintézni valamit.
Elleszel addig a barátaiddal?
– Persze! Menj csak, és csináld, amit kell.
Michael gyengéden megcsókolta.
 – Nem leszek el sokáig, szívem, megígérem.
Josephine a szemébe nézett. Michael jó volt hozzá, mindig
olyan figyelmesen bánt vele.
– Tudod, hol találsz.
Mielőtt visszavonult az irodájába, Michael elnézte, ahogy a
lány visszamegy a barátai közé. Aztán áthaladt az előtéren, és
elégedetten figyelte, hogy odakint máris tekintélyes sor kígyózik.
Tudta, az ajtónállók átkutatják a női táskákat, és nemcsak
fegyvert keresnek. Egy barátnő kézenfekvő választás lehet, hogy
becsempéssze a kést, pisztolyt – de akár alkoholt is.
Michael széthúzta a nehéz brokátfüggönyt, amelynek
túloldalán az irodája várta. Elégedetten füttyentett. Az élet
határozottan szép.
Behúzta maga mögött a vaskos ajtót, és élvezte a
viszonylagos csendet. Ide már csak fojtottan szűrődött be a zene.
Szerette az irodáját, ezt a szentélyt, szerette a krémszínű falakat,
a drága tölgybútorokat. Külön tetszett neki az ablakok hiánya.
Ez csak fokozza a biztonságot, ami a készpénzes műveleteknél
alapfeltétel. A hatalmas és súlyos széf, amelyet az íróasztala
mögött csavaroztak a padlóhoz, az egész helyiséget uralta.
Nemcsak a klub által termelt bevételt őrizte itt, de sok egyéb
értéket is.
Leült az íróasztalhoz, és nekiállt, hogy átnézze az alkohol- és
élelmiszerszámlákat. Sikerült találnia egy jó üzletvezetőt is – ő is
fiatal volt, akárcsak Michael –, akit elég régóta ismert. Michael
megbízott Paulie O’Keefe-ben, és tudta, hogy ért a számokhoz.
Nemcsak a kettős könyveléssel boldogult, ami egy ilyen üzletnél
alapfeltétel, de elég nagyra nőtt ahhoz, hogy bárki kétszer is
meggondolja, mielőtt beleköt. Michael és Paulie remek csapatot
alkotott. Az ember csak úgy maradhat fenn, ha olyanokkal veszi
körül magát, akiben megbízik. Michael ennyit máris megtanult
Patrick Costellótól.
Halkan kopogtak az ajtón. Michael hátradőlt a székében.
– Bújj be!
Ahogy várható volt, Paulie O’Keefe lépett az irodába. A fickó
– tagbaszakadt, akár egy ír kazánfűtő – jelenlétével kitöltötte az
egész helyiséget. Michael is magasra nőtt, Paulie azonban
egészen nagy volt, fatörzsnyi lábától egészen a busa fejéig.
Kurtára nyíratta tömött vörös haját, és metszően kék szemmel
méregette a világot. Húsos ajkával és ellapult orrával
hamisítatlan bugrisnak tűnt, Michael azonban tudta róla, hogy
kész lángelme, különösen, ha számokról van szó. Tökéletesen
megfelelt a feladatra. Miután túltették magukat a küllemén,
mások is rövid úton felismerték, hogy semmi sem kerüli el a
figyelmét.
– Pokolba is, Paulie, mintha minden alkalommal nagyobb
lennél, ahányszor csak látlak.
Paulie elnevette magát.
– Mit mondhatnék, Michael? Imádok zabálni.
Paulie kényelmesen helyet foglalt vele szemben, majd
miután elővett egy pakli Bensőn & Hedgest, ráérősen rágyújtott.
– Nos, szépen megy a bolt, Michael. Mintha saját
pénznyomdánk lenne, de tényleg.
Michael helyeslően bólogatott.
– Tudom. Múlt éjjel átnéztem mindent. Ez a hely máris
kitermelte az árát. Mindenki boldog, annyit mondhatok.
 Paulie mosolyogva fogadta az elismerést, aztán előrehajolt a
székben, és lehalkította a hangját.
– Azért van egy szőrszál a levesben, Michael, és nem
vehetem ki, amíg nem mondod.
Michael összeráncolta a homlokát. Nem sok minden volt
Isten teremtett világában, amit Paulie O’Keefe nem tudott volna
magától elrendezni. Érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul, de
megacélozta magát a rossz hírre.
– Rajta, Paulie. Bökd ki!
Paulie O’Keefe egy pillanatra némán meredt barátjára,
mielőtt dühösen felcsattant:
– Az a kis pöcs, Rob Barber. Ideszokott a haverjaival, és
nemcsak hogy jókora cechet csinált, amit tudomásom szerint
azóta se fizetett ki, de minden alkalommal beleköt valakibe. A
kidobók persze óvatosak vele, mégiscsak egy Barber, senki se
akarja, hogy háborúzni kezdjenek miatta a családok, de valamit
akkor is kezdeni kell vele, Michael. Eddig tartottam a szám, mert
tudtam, milyen pipa leszel, ha kiderül, de Rob a múlt héten túl
messzire ment. Teljesen szétkokózta az agyát, és hogy rövidre
fogjam, képen törölt valami szerencsétlen kislányt. Szóltam neki,
hogy most már hordja el magát, amit gond nélkül meg is tett.
Szerintem ő is érezte, hogy kezd sok lenni, de ezt akkor se
hagyhatjuk ennyiben, Michael.
Michael nagyot sóhajtott. Ez tényleg kapitális probléma. A
Barberek és a Costellók eddig is csak kényszerűségből tűrték
meg egymást. A Barberek különben is Notting Hill-i fiúk,
akiknek nincs semmilyen érdekeltségük Kelet-Londonban, se
Dél-Londonban, ha már itt tartunk.
 Jonny és Dicky Barber amúgy sem olyan ember, akinek a
társaságát bárki keresné. A Barberek alapjában véve erőszakos
vadbarmok. A Costellókkal ellentétben nem hallották meg az
idők szavát, még mindig úgy irányítják a kis birodalmukat, hogy
csak az erőszakban és megfélemlítésben hisznek. Ennek
folyományaként megélnek ugyan, de mindenki gyűlöli őket, és a
felségterületük gyorsan apad. A jamaicaiakat ezzel együtt nem
lehet csak úgy félreállítani, ezt mindenki tudja, akinek már dolga
akadt velük. Olyan erőt alkotnak, amivel számolni kell.
Brixtonban, Tulse Hillben és Norwoodban monopóliumuk van,
közben egyre erősebb a jelenlétük Notting Hillben, Shepherd’s
Bushban és a környező térségekben. Ők az új írek, az ég
szerelmére! Akinek morzsányi agya van, tudja. Készséggel
megdolgoznak a betevőért, van is mit a tejbe aprítaniuk, de ami
a legfontosabb, a kapcsolataik révén be tudják szerezni az egyre
népszerűbb kannabiszt.
Rob Barber a legkisebb testvér, akinek az IQ-ja egy amőbáét
se éri el. Ezért veszi magának a bátorságot, hogy eljöjjön az ő
klubjába. És hülyére akarja venni?
Paulie észrevette, hogy Michael fortyog a haragtól. Neki
kellett volna az értelem hangjának lennie, ám ezúttal nem,
maradt választás. Rob Barber odaszart a szőnyegükre, amit nem
tűrhettek. Ezzel együtt, észnél kellett lenniük.
– Hallgass ide, Michael! Az ösztönöm már első este, amikor
ez a balfasz megjelent, azt súgta, hogy páros lábbal kell kirúgni,
de abból csak még nagyobb bajunk lett volna. Azért nyeltem le a
szemétkedését, mert számolnunk kell a testvéreivel és az üzleti
kapcsolataikkal. Erről Patricknek és Declannek is tudnia kell.
Remélem, érted, miért. Nekik kell kimondaniuk az utolsó szót.
Michael tudta, hogy Paulie-nak igaza van, mégis elvi döntést
kellett hoznia. Az a kis szarfaszú Rob Barber tudta, hogy az ő
neve van kiírva az ajtóra, hogy a Costellók neki adták a klubot.
Rob Barber igazából őt hívta ki maga ellen, ami felett nem
hunyhat szemet.
Kiérdemelte a helyét a Costello családban, ezért errefelé
mindenki tisztelettel emlegeti a nevét. Amikor Patrick Costello
kiválaszt valakit, az emberek joggal feltételezik, hogy olyasmit
tett, amivel megszolgálta a bizalmat – olyasmit, ami arányban áll
a hirtelen felemelkedésével. Ha ezek után valaki, mint Rob
Barber, aki egyébként is közröhej tárgya, tiszteletlenül bánik
vele, afölött kurvára nem hunyhat szemet.
Le kellett higgadnia. Tudta, hogy feleslegesen túráztatja
magát. Csakis tiszta fejjel lehet rá képes, hogy végiggondolja a
dolgot.
– Igazad van, Paulie, óvatosan kell eljárnunk. De akkor is
szólnod kellett volna már a legelején. Sosem szabadott volna
idáig fajulnia. Abban pedig bízhatsz, haver, hogy Patrick
nélkülünk is tudja, amit erről tudni kell. Mindenfelé vannak
fülesei, ezt nagyon korán megtanultam. Rád bíztam az irányítást,
és tudom, hogy csak meg akartál kímélni a bosszúságtól, de a
jövőben az ilyenekről inkább előbb szólj, mint utóbb!
Paulie bólintott.
– Tényleg nem akartalak terhelni. Őszintén szólva, nem
gondoltam, hogy idáig jutunk, de igazad van, Michael. A
jövőben előre szólni fogok.
 Michael szélesen elmosolyodott.
– Akkor most szólj a kidobóknak, hogy Rob Barber ki van
tiltva innét, s ha bármi gondja van ezzel, mondja meg
nyugodtan. Személyesen nekem.
 Tizenkettedik fejezet

– Várod már, hogy házasok legyünk, Michael?

Josephine kérdésére Michael lassan kinyitotta a szemét. Épp
csak elszenderült. Bár még nem is sötétedett, máris halálosan
kimerült. Fárasztó hét állt mögötte.
– Hát persze, te buta. – Még szorosabban magához vonta
Josephine meztelen testét. – Semmi szükség rá, hogy ilyeneket
kérdezz, ugye, tudod?
Josephine felkacagott.
– Csak úgy szeretem hallani!
Hozzásimult a férfihoz. Tökéletesen illettek egymáshoz, s ő
ezekért a lopott pillanatokért élt. Az anyja és az apja bement a
fogadóirodába, hogy átnézzék a könyveket, így néhány órára
biztonságban lehettek. Az anyja nyilván gyaníthatta, hogy máris
lefekszenek egymással, de tudta, hogy ezt sosem fogja szóvá
tenni, így gondtalanul élvezhette az> együttléteket. Tudta, hogy
Michael szereti, és megértette, ha sok mindent kell intéznie, még
ha együtt is mentek valahová. Örömmel elvolt a barátaival –
jókat dumált és nevetgélt, míg arra várt, hogy Michael
visszatérjen és foglalkozzon vele, –, néha mégis azt kívánta,
legalább egy estére feledkezzen el a munkájáról, és vigye el
valahová úgy, mint régen, amikor még nem volt más, csak ők
ketten. Most már csak a klubjába vagy az egyik bárba jártak.
Michael egyszerre volt itt, ott, és mindenütt, ő pedig próbált nem
túl sokat agyalni ezen, ami néha nehezen ment.

Ahogy Michael visszaaludt és halkan hortyogni kezdett,

Josephine felsóhajtott. Kit akart becsapni? Igazából nem
maradtak barátai, a legtöbb lány csak úgy mellécsapódott.
Kedvesek vele, de közben pontosan tudja: a legfőbb vonzereje
abban áll, hogy Michael Flynn barátnője. Helyet akartak
maguknak az ő világában; minden adandó alkalommal flörtölni
próbáltak Michaellel, és leplezetlen pillantásokkal méricskélték
őt. Azt is látta, hogy Michael ügyet sem vet rájuk – őt szerette,
efelől nem lehetett kétsége.
Különben is, Josephine jobban nézett ki akármelyiknél.
Mindig tisztában volt a szépségével – tényként fogadta el. Az
egyik legkorábbi emlékében valaki éppen azt mondta az
anyjának, hogy milyen gyönyörű gyermek. Nem szállt el
magától, és használta a szépségét, hogy magára vonja a
figyelmet, de neki csak Michael kellett. Az iskolában az egyik
apáca azt mondta neki, ezért különösen szerencsés, mert kívül-
belül szép. Az apáca azt is hozzátette, hogy a külső szépség lehet
átok, ami idővel úgyis megfakul, a belső szépség azonban örök.
Örömmel hallotta ezt. Igaznak érezte.
Emlékezett a legelső alkalomra is, amikor Michaelt látta. Már
betöltötte a tizennégyet, és hazafelé gyalogolt az iskolából.
Ahogy körülnézett a forgalmas főútnál, megakadt a szeme egy
fiún, akinél szebbet még sosem látott – és aki éppen őt nézte.
Csak felvillantott egy ártatlan mosolyt, és azzal megtörtént: a fiú
átkelt az úton, ide-oda kacsázott az autók között, ő pedig úgy
várta őt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Ha majd összeházasodnak, még jobban fogja érezni magát.
Akkor minden más lesz. Éjjelente nem kell majd eljárnia vele,
csak rendben tartja az otthont, és gyerekeket nevel. Alig bírta
kivárni. Elsőre egy lányt akart, egy okos nagy nővért, aki később
besegíthet a testvéreinél. Miután mindketten egykék voltak,
Michaellel megállapodtak, hogy az egész ház tele lesz
kölykökkel. Csupa gyönyörű gyerekkel, akiket tárt karokkal
fognak várni.
Ahogy elaludt a férfi karjában, máris azon tűnődött, hogyan
fogják hívni őket.
 Tizenharmadik fejezet

Patrick és Declan Costello feszült figyelemmel hallgatta Michael

beszámolóját Rob Barber viselkedéséről.
A hangja érzelemmentes maradt, csupán a tényeket sorolta.
Ebben az ügyben a Costellóknak kell meghozniuk a döntést; a
személyes sértettség mit sem számít. Ezzel együtt nehezére esett,
hogy megtartsa a véleményét.
Paulie O’Keefe-et a nap hősének állította be. Külön
hangsúlyozta, hogy Paulie csak őt akarta távol tartani egy
felesleges balhétól, ha arra került volna sor a Barber-fivérekkel.
Ezért nem szólt azonnal. Michael észlelte, hogy Patrick úgy
ingatja a fejét, mint aki meggyőzőnek találja ezt a logikát. Paulie
O’Keefe-et aligha lehetett gyávasággal vádolni – mindenki tudta,
hogy szükség esetén képes megvédeni magát. Igazi harcos
hírében állt, aki ha egyszer beindul, rúg, vág és harap, felhasznál
bármilyen fegyvert, átlép minden határt. Paulie-ról azt is tudni
lehetett, hogy könnyen elbánik egyszerre akár több ellenféllel is.
Hogy Paulie O’Keefe nem döngölte bele az aszfaltba az első
adandó alkalommal az ifjú Rob Barbert, az már önmagában is
fegyverténynek számított.
Declan felhúzta magát, ezt Michael is jól látta. Nem minden
ok nélkül rühellte a Barbereket. Sok évvel korábban egyszer szó
szerint péppé verte Dicky Barbert, aki ragaszkodott hozzá, hogy
bunyózzanak. Dicky kötött bele Declanbe, mégpedig egy
woolwichi kocsma előtt. Dicky volt az, aki végül is kihívta maga
ellen, Declan pedig boldogan elfogadta a felkérést.
Jonny Barber akkor nem lépett semmit. Volt annyi esze, hogy
felmérje, Dicky fiú magának kereste a bajt. Ő akarta a bunyót,
hát megkapta. A harcra nyilvános helyen került sor, Dicky
kezdeményezte, az ügy ezzel el volt rendezve. Jonny okosan
válogatta meg az ellenfeleit, és helyesen érezte meg, hogy ha arra
kerül a sor, a Costellók seggét nem is lenne olyan egyszerű
szétrúgni. Minden szempontból ők voltak a nagyobbak, és
messze népszerűbbnek is számítottak, ezért Jonny jobbnak látta,
ha visszavonulót fúj, és gondoskodik róla, hogy Dicky fiú is ezt
tegye. Patrick Costello napokon belül tudomást szerzett erről.
– Rob Barber egy nappal se fiatalabb harmincötnél! A „kis
Rob Barber”, meg a faszom! Még Jonny se bízik abban a
pöcsben, pedig a saját testvére! Mond ez nektek valamit? –
Declan hangja dühtől és megvetéstől fröcsögött.
Patrick töltött egy nagy adag whiskyt. Az ablak mellett állt,
onnét nézett le az üres raktárépületekre. Olyannak látta őket,
amilyenek sok évvel ezelőtt lehettek: zsúfolásig tele
brandysrekeszekkel és mindenféle színű selymekkel. Akkoriban
pezseghetett itt az élet, az egész hely harsoghatott a zajtól.
– Szívózni akar, Declan, az biztos, de szerintem az egész
Supermannek szól. – Visszafordult a testvére és Michael felé.
– Látom rajtad, Michael, hogy mennyire akarod őt.
Michael komoran elmosolyodott.
– Rád hajt, fiam. Te vagy az, aki neki kell, te is tudod. A te
klubodban keménykedett. És hála Paulie O’Keefe-nek és a nemes
szívének, ez a strici most azt hiszi, nincs vér a pucádban, hogy
szembenézz vele. Azt hiszi, nem mersz kiállni ellene.
Michael hirtelen felpattant, mire Patrick és Declan
Costellónak nyomban eszébe jutott, milyen veszélyes tud lenni,
ha felhergelik. Michael legnagyobb erőssége éppen abban állt,
hogy uralkodott magán. Nem sokan gyakorolták ezt ilyen magas
szinten. Patrick igen, de Michaelen kívül nem ismert mást, aki
ilyen tökéletesre fejlesztette volna az önuralmat. Ritka adottság
ez, amely legalább olyan hatalmas, mint amilyen egyedülálló
lelkierőről tanúskodik. Az általuk ismert világban az erőszakra
való hajlam átlagosnak számít, de csak kevesen tudják ezt
mederben tartani és halálos fegyverként használni.
Michael most tényleg dühbe gurult. Patrick azt akarta, hogy
mutassa ki az érzéseit. Tudta, hogy ki kell engednie a gőzt. Nem
lehetett kérdés, hogy ez személyes ügy. Rob Barber őt
kóstolgatta, az ő személyes terét dúlta fel. Michael új seprűnek
számított, márpedig a Robhoz hasonlók mindig keresték a
lehetőséget, hogy más kárára öregbítsék a saját hírnevüket. Rob
Barber ezzel együtt sosem állt volna ki Michael ellen; a híre
bőven elég volt ahhoz, hogy eltántorítsa. Nem, Rob Barbernek
ehhez minimum kés vagy pisztoly kellett volna, meg egy csomó
ember, amilyen gyáva pondró.
– Le akarom vadászni, Patrick! Még szép, hogy ezt akarom,
de azt is tudom, hogy a véleményem csak rám tartozik, és van
elég önuralmam, hogy ne tegyek olyasmit, amivel kárt okoznék
másoknak. Ha mégis ráhajtanék, mindketten tudjuk, hogy ott
helyben kinyírnám.
 Patrick Costello felnevetett. Declan egy hajtásra kiitta a
whiskyt, majd követte a példáját.
Michael csak állt, míg a Costello testvérek gurultak a
nevetéstől, azután, minden haragja ellenére, ő is nevetni kezdett.
Patrick a kabátja ujjába törölte a szemét.
– Annyira hasonlítasz rám, Michael. Mindig az összképet
nézed. Próbálod előre lejátszani, mi történne, ha szabad folyást
engednél a természetes ösztöneidnek. Pontosan tudom, milyen
érzés. – Ahogy a mutatóujjával megkopogtatta a halántékát,
hirtelen elkomorodott az arca. – Már kölyökként is tudtam, hogy
túl sok a harag idebent, ezért meg kell tanulnom uralkodni rajta.
Már akkoriban is képes voltam végezni bárkivel, ha a harag
fölém kerekedett. Te vagy az egyetlen, akit ismerek, Michael, aki
ugyanezzel küzd, és hozzám hasonlóan megtanult uralkodni
magán.
Michael felismerte az igazságot a másik szavaiban. Érezte,
ahogy Declan lenyűgözve nézi őket, és ahogy a testvérét
hallgatja, mintha most először lenne képes igazából megérteni
őt. Még akkor is, ha Patrick szavaitól nyilvánvalóan
kényelmetlenül érezte magát.
Patrick nagyot sóhajtott, mintha belefáradt volna a sok
beszédbe.
– Megkapod Robot, Michael. Te pedig, Declan, egyszer és
mindenkorra végezz azzal a strici Dickyvel! Ami Jonny Barbert
illeti, őt már évekkel ezelőtt ki akartam nyírni, hát most nem is
lesz más választásunk. Az a használhatatlan balfasz Rob
gondoskodott róla.
 Michael elmosolyodott, amitől egészen ellágyultak a vonásai.
Senki sem hitte volna, hogy ennyi gyűlölet és harag lappang
benne.
Patrick töltött maguknak még egy italt, azután köszöntőre
emelte a poharát.
– Rendesen meg kell tervezni. Gyorsan és csendesen
elintézni.
Michael bólintott.
– Egyetértek. Várunk, amíg lehiggadnak a kedélyek. Hadd
érje őket készületlenül.
Patrick Costello pontosan azt hallotta, amit hallani akart. Ezt
körültekintően kellett intézni. Rendesen, hogy mindenki más is
értsen belőle, aki nagy álmokat dédelget.
– Mellesleg, fiúk – tette hozzá csendesen –, ha a Barberek
kikerülnek a képből, akkor csúcsragadozók leszünk, akiknek
nincs természetes ellensége!
Declan helyeslően bólogatott, ahogy a poharak
összekoccantak.
– Én se mondhattam volna szebben, bratyó!
 Tizennegyedik fejezet

Hannah Flynn elnézte a fiát, ahogy vacsorázik. Mindig mohón

falt, ő pedig jóleső örömmel figyelte. A fia minden falatot
élvezett, és ő, mint bármelyik anya, szerette látni, ha a kölyke
értékeli a főztjét. Nem mintha napi szinten komolyabb ételeket
készített volna. Annyira nem élvezte a főzést, hogy ilyenekkel
bajlódjon. Egészen mostanáig nem is érdekelte a kérdés, de
mióta a fia így összeborult a Callahan családdal, minden
lehetőséget megragadott, hogy otthon tartsa.
Lana Callahan bezzeg úgy főz, mintha az élete múlna rajta,
és a kis Josephine-nek is megtanította az ír konyha fortélyait,
ahogy ő nevezi. Ami önmagában véve is ellentmondás, ha őt
kérdezik. Lana Callahan ugyanazokból a régi ír receptekből főz,
mint a saját nagyanyja, és ez mindennél bosszantóbb. Miközben
ő írebb akárkinél – hogy mást ne mondjon. Odaát született, és
máig megőrizte az akcentusát. Az Összes többi csak
másodgenerációs ír. Fogalmuk sincs, honnét származik a
családjuk, nincs semmilyen kapcsolatuk az otthoniakkal. Még
csak nem is jártak odahaza.
Persze Michael szerint Lana nagyon ért a főzéshez, és
Josephine az ő nyomdokaiban jár. Egy istenverte kis szent, ha
hinni lehet a fiának. Szűz Mária jobban teszi, ha vigyáz, mert a
kis Josephine Callahan bejelentette igényét a mennyek trónusára.
 Callahanék megbabonázzák a fiát, ő meg szemlátomást
örömmel hagyja ezt – máris úgy viselkedik, mintha a
családjukhoz tartozna, annyi időt tölt náluk. Hiába is próbálna
vetélkedni ezzel. Csak azt tudja, hogy közel négy esztendő és a
beharangozott esküvő után sem képes elfogadni, hogy a lány
állandó része lesz a fia jövőjének.
Ezért kényeztette Michaelt, ahogy csak tudta. Offenzívába
ment át: inkább ő főzött a fiára, ő adta át neki ír örökségét.
– Látom, ízlik, fiam.
Michael elmosolyodott, ahogy tovább lapátolta szájába a
pörköltet. Nem vallott az anyjára, hogy ilyen fenséges ételeket
főzzön. A karácsonyi vacsorát leszámítva nem nagyon
csillogtatta szakácsnői képességeit. Náluk a reggeli mindig
kimerült búzapehelyben és hideg tejben – lehetett nyár vagy tél –
, ahogy ebédet se csomagolt neki soha az anyja, csak pénzt adott,
hogy ugorjon be a halsütödébe. Soha nem panaszkodott. Amit
nem ismerünk, az nem hiányzik. Callahanék azonban
felnyitották a szemét. Tetszett neki, ahogy éltek, hogy mindig
otthon ettek, és egy családként osztoztak az ételen. Eleinte
furcsának találta, de most már alig várta az ilyen alkalmakat.
Ahogyan a napjukról társalogtak, ahogyan étkezés után is az
asztalnál maradtak, hogy élvezzék egymás társaságát – Michael
valami ilyesmit szánt a gyerekeinek is.
– Nagyon finom, anya. Már kopogott a szemem az éhségtől,
úgyhogy a legjobbkor jött!
Hannah-ra hirtelen rátört a sajgó bűntudat. Ha a szükség
úgy hozta, Michael attól sem riadt vissza, hogy maga főzzön. A
szalonnás rántotta volt az erőssége, legtöbbször ezt készítette
mindkettőjüknek, miután hazajöttek a vasárnapi miséről. Ő meg
engedte, sőt a végén már el is várta. Most már bánja. Hannah
mindig büszkén hangoztatta feminista nézeteit, de ha őszinte
akart lenni magához, egyszerűen engedett a lustaság
kísértésének. Azzal se bajlódott, hogy felkeljen, és elkísérje a fiát
az iskolába, miután elég nagy lett ahhoz, hogy ellássa magát. A
fiú így is készséggel elment, ezért sem látta értelmét, hogy
mindketten felkeljenek, amikor ő olyan fáradt. Mindig gürcölnie
kellett, hogy eltartsa magukat. Kezdettől fogva ezt várta
Michaeltől is, aki soha nem kérdőjelezte meg a nevelési
módszereit. Egészen mostanáig. Hannah rájött, hogy a fia sok
szempontból nagyon is régimódi. Szereti, ha rendes étel várja,
amikor hazaér, elvárja, hogy a ruhák tisztára mosva és ropogósra
vasalva lógjanak a szekrényében. Mert a Callahan-házban így
mennek a dolgok. Már azzal sem bajlódik, hogy megköszönje a
fáradozásait. Mintha csak elvárná őket. Egyre jobban eltávolodik
tőle, ami ijesztő. Ha nem vigyáz, örökre lemondhat róla.
Ahogy elnézte a fiát, most is azon tűnődött, hogyan
szülhetett ilyen jóvágású kis ördögöt. Ezzel a kiállással még
férfimodell is lehetne, ha éppen arra vágyna. Manapság
mindenfelé ilyeneket látni, a tévéreklámokban, az összes
magazinban. Azok is igazi férfiak, nem valami heréltek. Az ő
Michaelje akár filmekben is szerepelhetne, annyira rohadtul
jóképű. Markánsan szép, amilyen a legtöbb férfi szeretne lenni.
Akármelyik lányt megkaphatná, neki mégis Josephine Callahan
kell. Eldob magától mindent, és még csak nem is látja. A
megszállottja lett annak a lánynak.
Hannah úgy döntött, témát vált.
 – Hogy mennek a dolgok Costellónál, fiam?
Michael szokás szerint megvonta a vállát. Tudta, hogy nem
fog részletesen beszámolni mindenről. Már rég nem avatta az
anyját a bizalmába.
– Remekül. Holnap parti lesz Patrick házában. Miért nem
jössz el? Házassági évforduló lesz, remek buli. Pia rogyásig,
rendes kaja meg élő zene. Tényleg meggondolhatnád, hogy
eljössz-e velem és Josephine-nel.
Hannah elfintorodott. Hetek óta tudott a partiról, de a fiú
eddig egy szóval sem említette, hogy elkísérhetné.
– A kis Josephine-nel biztosan jobban éreznétek magatokat
nélkülem.
Michael megrázta a fejét. Az anyja egyre inkább
megkeseredett. Tudta, hogy Josephine már hetekkel ezelőtt
elhívta, de ő szokás szerint oda se bagózott rá.
Ez már valóban kezdte bosszantani. Az anyja még mindig
úgy kezelte a menyasszonyát, mintha futó kaland lenne,
miközben maholnap összeházasodnak. Hiába próbálta
megőrizni a nyugalmát, és úgy tenni, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne, egyre kevésbé tudta fenntartani ezt a
látszatot. Az anyjának még az is nehezére esett, hogy elfogadja
Josephine létezését. Jottányit sem engedte őt közelebb magához,
ő meg persze hagyta, hogy úgy bánjon vele, mint egy darab
szarral. Ez nem járta. Torkig van vele.
– Josephine is szeretné, hogy velünk tarts, anya. Te is tudod.
Hannah felsóhajtott, mielőtt fájdalmas pillantást vetett a
fiúra.
– Ó, én ezt nem gondolnám, Michael!
 Michael utálta ilyennek látni. Az anyja állandóan úgy
viselkedett, mintha midenkiben, akit megkedvel, lenne valami
eredendően rossz, csak ő túl fiatal vagy ostoba ahhoz, hogy ezt
magától felismerje. Michael ilyenkor mindig meghátrált, és
eltöltötte a bűntudat, amiért más emberek társaságára vágyik.
Kölyökkorában be is érte az anyjával, de most már látta, hogy
soha senkihez nem kerülhet közelebb, ha az ő jóváhagyásán
múlik. Felnőtt, sikeres férfi lett, de az anyja még mindig
fenntartja magának a jogot, hogy megválogassa, kivel ossza meg
az életét.
– Miért csinálod ezt, anya? Miért akarsz mindenből kibaszott
görög tragédiát csinálni? Pontosan tudod, hogy te is meg vagy
hívva!
Hannah érezte az indulatot, amit a fia oly keményen próbált
magába fojtani. Túl messzire ment. Bárcsak fékezni tudná magát,
és élvezné a társaságát, amíg még teheti! Bárcsak ne próbálná
kierőszakolni a beismerést, hogy ő az egyetlen ember, akit
valaha is igazán szeretni fog – de nem teheti. Michael az övé, az
egyetlen gyermeke, a kisfia, akit nem engedhet el csak úgy.
Hozzá tartozik. Az a Josephine-nel eltöltött néhány év semmi egy
egész közös élethez képest. Egyszer majd ő is megérti.
– Josephine mindenhová elhív magával, anya, de te folyton
azt hajtogatod, hogy nem érsz rá. Hát akkor nyisd ki jól a füled!
Egy szép napon nála is betelik a pohár, és keresztül fog nézni
rajtad. És én nem fogom hibáztatni. Érted?
Hannah el akarta mondani, hogy ő nem tehet róla. Josephine
olyan neki, mint egy tüske az oldalában. A nap, amikor Michael
találkozott azzal a kis rüfkével, az lett a vég kezdete kettejük
számára. Most, hogy nyakukon az esküvő, neki is el kell majd
fogadnia őt, ha csak színleg is. Nincs más választása – de amikor
olyan nehéz! Josephine Callahan olyan, mint egy nagy léggömb:
kívülről színes és szép, de ha egy jól irányzott bökéssel kiszúrná,
kiderülne, hogy belülről üres. A fia miért nem látja ezt?
Josephine nem elég jó az ő Michaelje számára. Végül rá fog unni,
ezt ő előre borítékolja.
– Tudod, Michael, csak azért nem fogadom el a meghívásait,
mert nem akarok egész nap ruhaboltokban lófrálni. Mondd azt,
Michael, hogy egyszer is láttál engem egész álló nap
vásárolgatni! Előbb kötöm fel magam a beleimmel.
Michaelnek nevethetnékje támadt. Akadt némi igazság az
anyja szavaiban, de itt most nem erről volt szó – sokkal inkább
az akaratosságáról, arról, hogy nem tudja elfogadni Josephine-t a
leendő menyének és a Flynn család tagjának. Mindketten
pontosan tudták.
– De már van elég pénzed, anya! Nem is vagy öreg, még
mindig jól nézel ki. Manapság a nők vásárolgatnak, anya,
szeretik kicsípni magukat. Lana is fantasztikusan néz ki a
korához képest. Ha összeszedi magát, előfordul, hogy Josephine
nővérének nézik!
Hannah megvetően horkant fel. Ez már túl sok volt neki.
– Mégis ki nézi annak, mi? Nincs nála véletlenül egy fehér
bot meg egy vakvezető kutya? Még hogy a nővérének! Most már
tényleg eleget hallottam.
Michael dühösen ellökte a tányért, amivel felborította a
söröspoharat. Aztán engedte előtörni oly soká rejtegetett
keserűségét.
 – Tudod, mit, anya? Josephine-nek igaza van. Olyan kurvára
negatív vagy! Bárhogy igyekszik, össze is törheti magát, te még
csak esélyt se adsz neki. Szerzett jegyet a West Endre, csak mert
azt mondtad, hogy meg akarsz nézni egy előadást. Azután
szépen visszautasítottad. Nem is akárhogy! Még éreztetted is
vele, hogy csak féleszűek járnak ilyen helyekre.
Hannah öntudatosan rázni kezdte a fejét.
– Ebben tévedsz, fiam, nekem elhiheted.
– Ott voltam, anya, ha emlékszel. Láttam, hogyan reagáltál,
de tartottam a pofám, mert Josephine azt kérte. Pedig akkor és
ott kurvára helyre akartam tenni a dolgokat. Ha csak rajtam múlt
volna, anya, már rég beszélek a fejeddel.
Hannah elkerekedett szemekkel nézte. Tudatosult benne,
hogy vissza kellene fognia magát, de már elkésett. Michael
annyira haragudott, és akkorát csalódott benne, hogy nem
maradt más választása, mint végighallgatni a kirohanását.
– Aztán hozott jegyet a Dublinersre, de te le se szartad! Pedig
egész életemben mást se hallottam, csak hogy a Dubliners a
földkerekség legjobb ír bandája. Megvetted az összes lemezüket,
mégis passzoltál, amikor élőben láthattad volna őket. Azt hittem,
két kézzel kapsz majd a jegyed után, de nem, téged csak az
érdekelt, hogy tudatosítsd Josephine-ben, hol van a helye a
világban! A Dubliners szólt egész gyerekkoromban, anya. Betéve
tudom az összes nótát, a „Danny fiút”, a „Boolavogue-ot”, a
„Négy kibaszott legelőt”, a „Kevin Barryt”, a „Rohadt Galway
Shawlt”! Egyetlen esélyed lett volna, hogy szemtől szembe lásd
őket, de te nemet mondtál, csak mert szegény Josephine-nel
kellett volna menned. Ő rendes lány, anya! Bárki más évekkel
ezelőtt elküldött volna melegebb éghajlatra. Ahogy leülsz az
anyjával és az apjával… Jól mondod, a vak is látja, mennyire
rühelled az egészet. Úgy viselkedsz, mintha kibaszott
szívességet tennél nekünk. Hát, a jövőben ne fáraszd magad! Ha
nem tudsz kijönni a feleségemmel, akkor nem hagysz nekem sok
esélyt! Mert ha választanom kell köztetek, én habozás nélkül
Josephine-t választom.
Michael látta az őszinte fájdalmat anyja arcán. Ő volt a
mindene az anyjának, de az anyja egyértelműen döntött.
Egyszerűen nem akarta, hogy bármi is változzon. És Michael
akármennyire is szerette az anyját, tudta, hogy véget kell vetnie
ennek. Az anyja most már túl messzire ment. Minden
lehetőséget megragadott, hogy kapcsolódást találjon, és közelebb
kerüljenek egymáshoz. De ez nyilvánvalóan nem fog
megtörténni. Michael ezt már tisztán látta. Az anyja túlságosan
ír, túlságosan büszke, és túlságosan ragaszkodik hozzá. Ha rajta
állna, még negyvenöt évesen is otthon tartaná.
Ő azonban férfi, méghozzá a saját jogán – olyan ember,
akivel számolni kell. Már nem taknyos kölyök, nem fogja
alávetni magát neki. Ennek vége.
Hannah dermedten nézte a fiát. Képtelen volt elhinni, hogy
ilyen szörnyűségeket mondott, de tudta, hogy komolyan gondolt
minden egyes szót. A javát ő provokálta ki magának – ezt most
már ő is látta –, de hát Michael mégiscsak a gyermeke. Az
egyetlen gyermeke, akit egymaga nevelt fel; akiért feláldozta az
életét. Mi egyebe van rajta kívül?
Hirtelen megszólalt a csengő, ami szétzúzta ezt a feszült
csendet. Hannah erős késztetést érzett, hogy felsikoltson és
világgá kürtölje fájdalmát, hogy megértesse a fiával, menynyire
megbántotta. Hogy ő is lássa az árulását, mielőtt túl késő lenne.
Michael puskagolyóként repült ki a székéből. Láthatóan
megkönnyebbült, amiért faképnél hagyhatja az anyját. Mintha
semmire sem vágyna jobban, mint hogy minél távolabb kerüljön
tőle.
Hannah tovább füstölgött magában. Tudta jól, hogy ki
érkezett. Naná, hogy Josephine Callahan. Ha nem ismerné
jobban, még azt hihetné, előre eltervezte az egészet.
 Tizenötödik fejezet

Jonny Barber lassan betöltötte a hatvanat. Gyakorlatilag

negyvenéves korától ennyinek nézték, és bár százhetven
centijével nem számított magasnak, hordónyi mellkasa és görbe
lába miatt mégiscsak jelentős ember benyomását keltette. Sűrű
fekete haja már a húszas évei végén őszülni kezdett. Azóta
sörtére nyírva viselte. Ez az egyetlen frizura, ami jól állt neki.
Nem volt jóvágású fickó, élénk tekintete mégis feltűnő volt.
Ahogy mindkét fivére, ő is megörökölte anyjának hosszú sötét
pillákkal övezett, hatalmas kék szemét. Aki egyszer ránézett,
nem tudta levenni róla a szemét. Szempilláit bármelyik nő
megirigyelte volna – többek közt ez magyarázta, miért nősült
meg háromszor is. Egyetlen pillantásával feledtetni tudta
arcának többi részét, de a nőket persze a híre és bankszámlája
sem hagyta hidegen.
Jonny manapság sokat aggódott. Hírét vette, hogy a
legkisebb öccse, Rob megint hülyét csinált magából. Csakhogy
ezúttal vette a fáradságot, hogy ne hazai pályán, hanem éppen
London túlsó felén, az East Enden csillogtassa meg antiszociális
személyiségét. Rob úgy döntött, odamegy és kihívja maga ellen
Michael Flynnt, aki rendes kölyök hírében áll ugyan, és sose
keresi a bajt, de nagyon is készen áll szembenézni vele, ha a
szükség úgy hozza. És ha ez nem lenne elég, Patrick Costellónak
dolgozik. Patrick, amint azt mindenki tudja, átadta az üzlete
oroszlánrészét a testvérének, Declannek, hogy zavartalanul
árthassa magát minden egyéb törvénytelen és jövedelmező
tevékenységbe. Rég nemcsak drogokkal üzletelt már. Menő
autókat lopott a feltörekvő arab piacra, és megszerzett bármilyen
fegyvert, lehetett akár lefűrészelt csövű puska a bankrablók
céhének vagy légvédelmi ágyú – a vevő csak rábökött, Patrick
Costello meg szállította. Jonny Barber úgy hallotta, hogy jó
pénzért még Semtexet is kerített.
Az évek során a Costellók nevet szereztek maguknak;
minden szempontból lekörözték a Barbereket, és mindezt úgy,
hogy be sem tették a lábukat a felségterületükre, amit Jonny
külön értékelt. A Costellók tisztán játszottak, és a régi kódex
szerint éltek, ami megkövetelte, hogy az ember tartsa
tiszteletben a másik területét. Jonny tudta, ha a Costellók le
akarnák taposni a családja gyepét, nagyon is képesek lennének
rá. Megvan hozzá az emberük és a pénzük is. Követnie kellett
volna a példájukat, de ő mindig megelégedett azzal, hogy a saját
portáján söprögessen. Most pedig már késő lett volna bármihez.
Dicky évekkel korábban tett egy kísérletet, de szánalmasan
elbukott. Declan Costello a meleg szart is kiverte a testvéréből,
amit megtorolatlanul kellett hagynia. Dicky egy woolwichi
kocsmában vedelt, méghozzá nagyüzemben. Ugyanezen a
helyen nézte ki magának Declant, s amikor az alkohol elérte a
kritikus szintet, belekötött.
Jonny pontosan tudta, hogy Dickyt sem kell félteni – annyira
ismerte már a testvérét. Declan Costello mégis másik ligában
focizott. Ha bepipult, senki se állította le. Akárhányszor került a
földre, mindig felállt, és csak ment tovább. Nem mintha bárki is
ledönthette volna – már ahhoz is jó páran kellettek. Declannek
nekimehetett volna az egész British Lions rögbicsapat, a végén
akkor is egyedül ő marad talpon. Senki, aki ismerte Declant, nem
lett volna olyan ostoba, hogy kipécézze magának. Még Roy
„Szépfiú” Shaw, a profi ökölvívó és legendás nehézfiú is azzal
tréfálkozott, hogy bárkivel kiáll, Declan Costellót leszámítva.
Jonny akkoriban azt hallotta, hogy Declan minden létező
módon próbálta elkerülni a nyílt színi harcot, de Dicky szokás
szerint olyan volt, mint a kutya, ha csontot lát. Declan végül
elvesztette a béketűrését. A többi már történelem.
Most Rob látta jónak, hogy belekössön Michael Flynnbe,
akiről mindenki tudta, hogy nagy dolgokra hivatott, s aki
mindig a legnagyobb tisztelettel kezel másokat, pedig már nem
egy alkalommal bizonyította, hogy kibaszott veszélyes tud lenni,
ha rákényszerül.
Jonny kétségbeesetten sóhajtott fel. Erre végképp nem
számított. Remélte, hogy még a kis Robnak is van annyi
sütnivalója, hogy nagy ívben elkerüli az olyanokat, mint Flynn.
Ilyen rokonok mellett kinek kell ellenség?
Lépnie kellett, Jonny ezért összehívta a családi tanácsot. A
két fivére szokás szerint késett, ő pedig úgy érezte, mintha csak a
közmondásos borsót hányta volna a falra. Dicky nyilván Rob
védelmére kel majd, erre felkészült. Mégis egyértelművé kell
tennie, hogy hangyafasznyi kétely se maradjon bennük: ha nem
követik az utasításait, személyesen fogja kinyírni őket. Ő ennek a
családnak a feje, neki kell megküzdenie az egész cégért –
mindenért, amijük csak van. Ahhoz pedig nem elég erősek, hogy
nekimenjenek a Costellóknak. Vagyis fel kell használniuk
minden meggyőző erejüket, hogy mentsék a helyzetet, mielőtt
egy bandaháború kellős közepén találnák magukat.
 Tizenhatodik fejezet

Riordan atya mindig kedvelte és jószívű kölyöknek tartotta

Michael Flynnt. Ahhoz képest, hogy Hannah nevelte fel – aki
külsőre talán angyal, de a személyisége olyan, mint egy
dobermanné – tényleg jó ember lett. Riordan atya örült, hogy ő
adhatja össze az ifjú Flynnt és bájos menyasszonyát, Josephine
Callahant. Úgy vélte, gyönyörű párt alkotnak.
Persze hallotta a szóbeszédet. Michael Flynn is a
Costellóknak dolgozik, akik mindketten rendszeresen járnak
templomba és bőkezűen adakoznak – csak célzást kellett tennie a
szolgálatra, máris mélyen a zsebükbe nyúltak. Ha egészen
őszinte akart lenni, szívesen látott volna még néhány ilyen hívet
a parókián – persze amíg nem tud túl sokat arról, miből telik
minderre. A szemében ők sem különböztek a többi
másodgenerációs írtől: tették, amit kell, hogy eltartsák a
családjukat. Ki hibáztatja őket emiatt? A világ nem könnyű hely,
ezt ő is jól tudta.
– Na, Michael, izgulsz a nagy nap miatt?
Michael boldogan elvigyorodott.
– Nem győzöm kivárni, atyám. Felőlem akár holnap is
lehetne.
Riordan atya jóleső érzéssel észlelte a lelkesedést. Manapság
olyan kevesen kértek egyházi ceremóniát. Ha vasárnap
körülnézett a templomban, ájuldozott a fiatal lányok láttán,
akiket a szüleik rángattak el az istentiszteletre – úgy öltöztek,
akár az utcalányok, még melltartót se vettek, vastagon kihúzták
a szemüket, és láthatóan halálra unták magukat. A szüleik
ugyanúgy nem értették őket, mint ő maga. Messze sodródtak
Írországtól, az egyszer biztos.
– Hát, már nem kell sokat várnod, Michael, és Josephine-nel
nemcsak a neveden osztozol, de egész hátralévő életeden is. A
házasság szentsége komoly esemény minden férfi életében,
hiszen az Úr színe előtt fogadtok egymásnak örök szerelmet és
hűséget.
Michael meghajtotta a fejét.
– Én is így gondolom, atyám. Ő mindennél fontosabb
számomra.
Ahogy egymás mellett ültek a templomban, Michael érezte a
közéjük telepedő békességet. Szerette a templomot; a magányt,
amivel hívogatta. Gyerekként gyakran betért ide, csak hogy
ücsörögjön és elmélkedjen. Ahogy ő látta, az ember a világon
sehol nem lehet annyira egyedül, mint egy katolikus
templomban.
A maga módján hitt is. Mély tisztelet élt benne a vallás iránt,
s tudta, hogy ez mindig része lesz az életének, még ha sok
tanítást meg is kellett kérdőjeleznie. Ez együtt járt azzal, hogy
felnőtté érett, de mindent egybevetve, továbbra is igényelte ezt
az állandóságot és kiszámíthatóságot.
Josephine osztozott vele a hitében, amit tovább kívántak
örökíteni gyermekeikre is. Fontos volt számukra a tudat, hogy
részei valami nagynak és hatalmasnak, aki elkíséri őket egész
életükön át.
 – Készen állsz meggyónni, Michael?
– Hogyne, atyám, persze.
Michael tudta, hogy töredelmes bűnbánatot kell gyakorolnia.
Az esküvője napján abban a tudatban akart áldozni, hogy
egyetlen szégyenfolt sincs a lelkén. A katolikus esküvő nagy
szentség. Válás szóba se jöhet, a házasság egész életre szól, sőt
még azon túl is. Ennek megfelelően kezelte a dolgot.
Riordan atya teljes szívéből azt kívánta, bárcsak több Michael
Flynnhez hasonló hívő lenne az egyházközségben! A rendes
katolikus fiatalok száma minden évben tovább csökkent.
– Akkor hát jöjj.
Michael követte a papot a gyóntatófülkébe, ahol nyomban
letérdelt, miközben hálát adott a bőrpárna puhaságáért. Odabent
szinte teljes sötétség honolt. Tudta, a pap magával az Úrral áll
kapcsolatban, amit Michael sohasem vett félvállról. Nem
véletlen, hogy a gyóntatófülke területén még az állam törvényei
sem érvényesek. Bármit is mond, sosem kerülhet ki innét. Amíg
igaz bűnbánatot gyakorol, vétkei megbocsáttatnak, és a lelke újra
makulátlan lehet.
Kapkodva keresztet vetett, hogy a lehető leghamarabb túl
legyenek rajta.
– Bocsásson meg, atyám, mert vétkeztem. Két év telt el a
legutóbbi gyónásom óta.
Riordan atya megáldotta, de egyáltalán nem siettette őt.
Mindig élvezettel hallgatta a gyónásokat, melyeket ritka,
személyes alkalomként élt meg. Lehetőség ez arra, hogy
személyesen beszéljen Istennel. Az ember ilyenkor abban a
tudatban szabadulhat meg minden vétkétől és szorongásától,
hogy az Úr sosem fog nemet mondani azoknak, akik a
bocsánatáért könyörögnek. Nem ítélkezik, nem fordít hátat.
Riordan atya hitte, hogy ez a katolikus egyház legnagyobb
erőssége: a megbocsátás hatalma és a tudat, hogy ha őszinte
szívvel meggyónjuk a bűneinket, mentesülünk a büntetés alól.
Tiszták és bűntelenek lehetünk, ha csak kis időre is. Könnyed
szívvel és abban a tudatban vehetjük magunkhoz a szentségeket,
hogy a kegyelem állapotában vagyunk. Egy igaz hívő számára
nincs ennél hatalmasabb dolog.
Michael meghajtotta a fejét, aztán halkan és tisztelettudóan
beszélni kezdett.
– Vétkeztem, atyám. Káromkodtam, hiába vettem számra az
Úr nevét. Rossz gondolataim, szörnyű gondolataim támadtak.
Nem tiszteltem anyámat.
Riordan atya erre számított. Elmosolyodott magában. Az
évek során sokkal rosszabbakat is hallott.
– Folytasd, fiam!
– Lefeküdtem Josephine-nel, nem is egy alkalommal. Tudom,
hogy nem szabadott volna. Várnom kellett volna, nagyobb
tisztelettel bánnom vele, de mostantól ezt is fogom tenni.
Kivárom, amíg az Úr színe előtt házasságot kötünk.
Gondoskodni fogok arról, hogy gyermekünk a szent kötelékben
foganjon.
Riordan atya erről is tudott. Josephine hosszú ideje
rendszeresen meggyónta nála ugyanezt a bűnt, ha nem is érzett
rá késztetést, hogy felhagyjon vele. Megértette, hogy a test
esendősége a fiatalság átka, Michael egyenessége azonban annál
inkább meglepte. A fiú igazabbnak bizonyult, mint gondolta –
fájdalmasan alázatosnak és őszintének, amitől egyenesen úgy
érezte, mintha lopva kihallgatná. Évek óta most először hallotta
ezt a régi kifejezést – a „szent köteléket” –, ami éppoly váratlanul
érte, mint amekkora örömet okozott. Érezte a végletes
elkötelezettséget Michael hangjában, amikor megfogadta, hogy
kivárja a nászéjszakáját, és bűntelenül hál együtt az arájával.
Néma csend lett. Hosszúra nyúlt csend. Csak Michael
lélegzetét lehetett hallani, ahogy felületesen és szaporán
kapkodja a levegőt.
– Még valamit meg kell gyónnom, atyám. Egy halálos bűnt,
amiről tudom, hogy nem fogja egykönnyen megérteni.
Michael hangja élesebbé vált. Riordan atya érzékelte a légkör
árnyalatnyi változását, s ebből tüstént megértette, hogy bármit is
mondjon el Michael, nem akarja hallani. Még sincs választása,
meg kell hallgatnia a gyónását. Erről nem ő döntött. Lelke
szorongással telt el, az ismeretlentől való félelemmel. Hirtelen
hőhullám tört rá, verítékezni kezdett, mégis tudta, hogy tennie
kell a kötelességét. Meg kell hallgatnia Michaelt, és nem szabad
ítélkeznie felette, akármit is mondjon. Vett egy mély lélegzetet,
hogy összeszedje magát, mielőtt megszólal.
– Itt bármit elmondhatsz, Michael. Ne feledd, most nem
velem beszélsz, hanem a mi mennyei Atyánkkal! Neki mindent
elmondhatsz. Én sem adhatom tovább, amit a gyónásod során
hallok, te is tudod. Nem azért vagyok itt, hogy pálcát törjek
feletted, hanem hogy meghallgassam töredelmes bűnbánatodat.
Michael halkan felsóhajtott, aztán felemelte a fejét.
– Embert öltem, atyám.
 Tizenhetedik fejezet

Patrick Costello elfáradt. Kora reggel óta talpon volt, és

mostanra lenullázódott. Még csak most kezdődött volna a
házassági évfordulóra szervezett parti, de máris torkig volt vele.
Őszintén szerette a feleségét, még ha tudta is, hogy túlságosan
sok figyelmet követel magának. Ha bárki más nehezíti meg így
az életét, gondolkodás nélkül és hidegvérrel lepuffantja. De
Carmel szerencsére jó kislány és remek anya. El kell ismernie,
hogy szereti – csak ne rágná napok óta a fülét ezzel a házassági
évfordulóval! Mintha az Antikrisztussal tárgyalt volna. Bármit
mondott, az rossz volt. Ráadásul a felesége valamiért a fejébe
vette, hogy ő akarta ezt a partit, Patrick meg volt annyira
értelmes, hogy ezt szó nélkül hagyja. Carmel akkor is képes volt
éreztetni vele, hogy nincs igaza, ha hajszálnyi kétely sem fért az
ellenkezőjéhez. Patrick igazság szerint még tisztelte is ezért a
feleségét. Egyike volt a keveseknek, akik nem rettegnek tőle. És
ettől még jobban szerette őt. Ha félne, már rég átgázolt volna
rajta, ezt mindketten tudták. Declan persze a legelső naptól
utálta őt, mégis elfogadta, hogy a bátyjának ez a nő kell. Carmel
cserébe ugyanolyan hévvel gyűlölte Declant.
Ma este az egész világot Patricknek kellett szórakoztatnia, és
gondoskodnia kellett róla, hogy mindenki jól érezze magát. Ez
együtt jár a főnökösdivel: akit meghívott estére, nemcsak azért
lehetett hálás, mert kivehette részét az ünneplésből, de
egyértelmű üzenetet is kapott: jól végzi a munkáját. Patrick
mindig tudta, mennyire fontos, hogy az emberei úgy érezzék,
megbecsüli őket. Napi szinten talán Declannel tartották a
kapcsolatot, mégis egyértelműen jelezni kívánta, hogy tudja, kik
ők, és mit csinálnak. Soha nem árt emlékeztetni az embereket,
milyen nagyra tartjuk őket.
Töltött magának egy nagy adag brandyt a bárpultnál, amely
az egész helyiséget elfoglalta. A háznak egyedül ezt a szobáját
nem engedte, hogy a felesége rendezze be. Így megmaradt az ő
menedékének. A falak megőrizték az eredeti faburkolatot, a
padlót sötét tölgy deszkákkal burkolták. Kedvelte a fát –
egyszerű és túlzásoktól mentes. Két széket állított az eredeti
Adam kandalló mellé, két viharvert darabot. Mindkettő vénebb
volt az országútnál, habár az antik bőr egész vagyonba került.
Az irodában ezenkívül csak egy aukción vásárolt, bárpultként is
szolgáló nagy könyvszekrény állt, szemben a kertre nyíló
üvegezett, kétszárnyú erkélyajtóval. Se fényképek, se csetreszek,
semmi személyes – Patrick éppen így szerette.
Letelepedett egy székre, ott várta, hogy Michael és Declan
befusson. Beszélnie kellett velük, mielőtt beindul a parti.
Declan érkezett elsőnek, aki az alkalomhoz öltözött – Patrick
nem is tudta megállni nevetés nélkül. Méretre készült öltönyt
viselt, egy ezüstcsíkos sötétkék darabot, hozzá illő inggel és
kézzel varrt cipővel. Declan életében először elegánsnak tűnt.
– Nézzenek csak oda!
Declan elvigyorodott, noha láthatóan zavarba jött.
– Tudom! Elmentem a pasashoz, akihez Michael is jár. Egy
kibaszott varázsló, én mondom neked, tesó. – Busa feje egészen
elvörösödött, még a füle is kipirult, amitől Patricket egyszeriben
eltöltötte a testvéri szeretet. Örült, hogy ilyen jól fest a testvére.
– Azt látom. Még sose néztél ki ilyen jól. Nem hittem volna,
hogy megérem ezt a napot!
Declan a szekrényhez lépett, és töltött magának egy italt.
– Úgy hallom, Michael új üzletbe fogott. Van érzéke hozzá,
hogy kiszagolja a pénzes bulikat. Az egyik emberemtől
hallottam, azt mondta, látta Michaelt odaát, Ladbroke Grove-
ban. Együtt iszogatott Winston Oatesszal, aki drogügyekben
nagy szaktekintély, ahogy te is tudod. Azt hiszem, a saját
pályájukon akar egyenlíteni a Barber fiúkkal.
Patrick megriadt; ő még semmit sem hallott Michael új
üzletéről. Mindig büszkeséggel töltötte el, hogy mindenről tud,
ami körülötte zajlik – még Declan is elismeréssel adózott e
képessége előtt és őszintén hitt a régi bölcsességben, hogy a
tudás hatalom. Most azonban felötlött benne, hogy öregkorára
kezd elpuhulni, és Michael iránti jóindulata kezdi
elhomályosítani a józan ítélőképességét. Mostanában már nem is
érdeklődött a fiú dolgai után, totálisan megbízott benne. Mindig
élt benne egy bizonyos fokú egészséges gyanakvás – még
valami, amire büszke lehetett. Nem bízott senkiben, a Costello
fivérek ennek is köszönhették sikereiket, Michaelnek azonban
sikerült elérnie a lehetetlent: Patrick most először nem érezte
szükségét, hogy szoros megfigyelés alatt tartsa az egyik legfőbb
emberét. Ő maga is alig hitte el, hogy ilyen engedékeny lett.
Megbízott Michaelben – hogyne bízott volna? –, pedig ennyi
pénz még a leghűségesebb embernek is óriási kísértés. A
történelemben épp elég példát látni, hogy a pénz mennyire
képes elcsavarni az emberek fejét – talán még egy jó numeránál
is jobban.
Declan a testvére reakcióját figyelte, és önkéntelenül is érzett
némi elégtételt. Ritkán esett meg, hogy a bátyja előtt tudomást
szerzett valamiről. Michael találkozójáról amúgy véletlenül
értesült, ám Patrickkel szemben, aki szinte üldözési mániában
szenvedett, ő egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Michael
Flynn egyenes, akár a gerely. Remélte, nem okozott a fiúnak
felesleges kellemetlenséget – tapasztalatból tudta, hogy Patrick
bárkire képes ráborítani az asztalt, ha úgy érzi, hogy át akarják
verni. Patrickkel nagyon kell vigyázni, főként, ha az a gyanúja
támad, hogy át akarnak gázolni rajta. Mindig neki kell
kimondania az utolsó szót. Declan úgy döntött, jobb lesz
visszakozni.
– Figyelj, Pat, lehet, hogy az egész csak félreértés. Cecil
Thompsontól hallottam, és hát valljuk be, nem ő a legélesebb kés
a fiókban, igaz? A felesége több faszt fogott, mint kilincset, az a
barom meg nem is sejtette. Csak amikor a legkisebb kölyke olyan
feketén jött a világra, mintha odakozmált volna, akkor kezdte
gyanítani, hogy valami nem stimmel.
Patrick felnevetett, és a feszültség el is párolgott. Tudta, hogy
Declan el akarja simítani a dolgot, és máris bánja, hogy szóba
hozta a dolgot. Nyilván csak el akart hencegni valamivel, amit
még nem tudott – ritkán nyílt rá alkalma, neki ez felért egy
főnyereménnyel. Akárhogy is, kiéleződtek az érzékei.
– Michael nemsokára itt lesz. Lássuk, mi mondanivalója van,
rendben?
 Tizennyolcadik fejezet

Josephine krémszínű selyemruhája tökéletesen passzolt, és bár a

karján kívül semmit sem mutatott meg, így is előnyösen
hangsúlyozta testének minden vonalát. Döbbenetesen festett, és
ezt tudta is magáról.
A ruhához krémszínű tűsarkút választott, vastag fekete övet,
ami kiemelte derekának karcsúságát. Michael szerette, ha jól néz
ki, és szívesen mutatkozott vele. Büszkén tekintett rá, amiért
ennyire ad magára, különösen, ha így kicsípte magát. A
dekoltázsából nem mutatott meg semmit, ami kicsit is provokáló
lehetett volna – Michael kívánta így. Mégis dögösebbnek tűnt,
mint ha falatnyi miniszoknyát viselt volna combig érő csizmával.
Haja hosszan omlott a hátára, lágyan hullámzott a lakkréteg
alatt. Még akkor is természetesnek hatott, ha órákba telt
beállítani. Nem viselt tolakodóan erős sminket, épp csak egy kis
borvörös ajakrúzst a drámai hatás kedvéért, hogy tökéletessé
tegye megjelenését. Most elégedetten nyugtázta a vendégek
csodálatát, ahogy belépett a helyiségbe Michaellel, aki alig várta,
hogy felfigyeljenek rájuk. Boldogan segített neki ebben. Szeretett
szépen felöltözni, ráadásul tudta magáról, hogy ha valamiben,
ebben igazán jó.
A kezébe adtak egy pohár pezsgőt, amit óvatosan átvett.
Michaelt fontos embernek tartották, ezért gondoskodnia kellett
arról, hogy méltónak ítéljék őt a figyelmére – elvégre nemsokára
összeházasodnak. Pusztán ezzel a ténnyel kivívta a vendégek
megbecsülését, s bár Michaelt a világ összes nője kívánatos
partinak találhatta, magában megesküdött: sosem ad rá okot,
hogy mások figyelmére vágyjon. Épp elég nőt látott, akik férjhez
mentek, kipotyogtattak néhány kölyköt, azután teljesen
elhagyták magukat, kövérek és slamposak lettek. Többé nem
sminkeltek, nem törődtek a külsejükkel. A jegygyűrű birtokában
könnyű elhitetni magunkkal, hogy egy férfi hűségének
megőrzéséhez elég, ha szülünk neki néhány gyereket.
Mintha így lenne! Ez már a hetvenes évek, és a házasság
egész intézménye omladozik. A válás többé nem a gazdagok és
híresek kiváltsága, hanem a mindennapi élet része. Ezért is
tökélte el magát, hogy Michael mindig azt a lányt látja majd
benne, amit megismert és feleségül vett. Nem pedig egy
ballasztot, amivel össze van kötve. Belőle nem lesz nyafka,
túlsúlyos gyerekszülő-automata, aki képtelen élvezni az élet
örömeit. Titokban meg is vetette az ilyen nőket. Elég eszesnek
hitte magát ahhoz, hogy kikerülje ezt a csapdát.
Egyelőre persze beérte annyival, hogy elriasszon minden
nőt, aki azzal hitegeti magát, hogy átveheti a helyét Michael
oldalán. Még akkor is, ha szó szerint meg kell verekednie érte.
Azért remélte, hogy erre sosem kerül sor. Akkor már inkább
nevet szerez magának mint ünnepelt szépség, sőt divatikon, aki
minden megjelenésével arra emlékezteti majd az embereket,
milyen jól néz ki, és így gondoskodik arról, hogy senki ne
zavarjon bele a közös életükbe. Ostoba lett volna, ha nem tölti el
a rémület, hogy a választottja egyre fontosabb ember, s mint
ilyen, egyre vonzóbb bizonyos nők számára. Az anyja
gondoskodott róla, hogy megértse a világ működését. Akadnak
visszataszítóan ronda férfiak, akiknek – a státuszuknak
köszönhetően – a kisujjukat se kell mozdítaniuk, ahogyan sok
olyan férfit is ismer, akik a fiatalság csábításának engedve
elhagyták a családjukat. Szánalmasnak tartotta mindezt, mégis
az élet realitásának. Olyasminek, ami vele sosem történhet meg.
Michael szereti őt, és ha rajta múlik, ez soha nem fog
megváltozni.
Sietve kiitta a pezsgőt. Hirtelen nyugtalanság lett rajta úrrá.
Nyelt egyet, majd nagy levegőt vett. Miután megnyugodott, újra
magának követelte a figyelmet, amivel emlékeztette Michaelt,
mennyire illik hozzá, és milyen tökéletes lesz a közös életük.
Észrevette, hogy Patrick felesége magához inti. Carmelt
szokás szerint egész hölgykoszorú vette körül. Sosem volt
egyedül, és az úgynevezett „barátai” egyetértettek mindennel,
amit mondott. Mintha másra se vágynának, csak hogy vezesse
őket. Josephine már attól is zavarba jött, ha ránézett. Carmel
Costello annyira szerette megjátszani a királynét, hogy
tökéletesre csiszolta magát ebben a szerepben. Ha táncolni
támadt kedve, mindenki táncolt; ha rövidet ivott, mindenki azt
kért. Ha úgy döntött, hogy valamelyik lány bármi módon
megsértette, az illetőt nyomban mindenki kiközösítette,
méghozzá a lehető legkönyörtelenebb és legnyilvánosabb
módon. Carmel Costello soha nem hagyott kétséget afelől, hogy
mit óhajt.
Igazán gyerekesnek érezte, de Josephine tudta, hogy
követnie kell a példát, s azt kell tennie, amit Michael leendő
feleségétől elvárnak. Bizonyos fokú védettséget máris élvezett,
hiszen Michael magas rangot vívott ki magának mint Patrick
Costello csodagyereke. Michael sosem cseszte volna el ezt a
renomét, ahhoz túl keményen megdolgozott érte. Sőt mindent
megtett azért, hogy még magasabbra emelkedjen.
Mindkettejük számára leosztották hát a lapokat. Josephine
csatlakozott a hölgyekhez, akiknek a megélhetése teljes
egészében a Costello családtól függött. Ezt még Josephine sem
felejthette el soha.
 Tizenkilencedik fejezet

Colin Dawes minden igyekezetével kerülni próbálta a bajt. Nem

mintha gyáva lett volna – nagyon is tudott vigyázni magára
egyszerűen csak nem látta értelmét, ha valaki szántszándékkal
keresi magának a gondot. Tapasztalatai szerint a baj olykor
anélkül is bekopogtat az ember ajtaján. Mint például most,
ahogy ott áll Jonny Barber irodája előtt. Kölyökkora óta ismerte
Jonnyt, és lehetett bármekkora rohadék, Colin nem tudta ölbe
tett kézzel nézni, hogy elveszejtsék. A tisztesség mást követelt.
A gondot az okozta, hogy Jonnyval nem lehetett barátilag
csevegni. A testvérein kívül senkire sem szakított időt, így nem
is volt túlságosan könnyű megközelíteni. Jonny ugyanakkor nem
is olyan régen még rendes fickónak tűnt, ami nagyon sokat
számított Colin szemében. Tisztességes volt, vagy legalábbis
próbált az lenni. Colin tudta, hogy mi a helyes, ahogy azt is,
mivel tartozik Jonny Barbernek.
Vett hát egy nagy levegőt, kihúzta magát – több mint
száznyolcvan centi volt –, aztán jó erősen kopogott Jonny ajtaján,
mielőtt a színe elé lépett volna. Azzal a ténnyel nyugtatgatta
magát, hogy csak olyasmit tesz, amit maga is elvárna, hogy érte
megtegyék, ha a szükség úgy kívánja.
Jonny Barber valójában sosem kedvelte Colin Dawest,
gyaníthatóan azért, mert Colin a jó természete miatt mindig
népszerű volt. Már az iskolában is sikerült összehaverkodnia
mindenkivel. Jonny ezt igazán nem róhatta fel neki, mégis
nyugtalanítónak találta Colin tagadhatatlan népszerűségét.
Egyszerűen nem érezte jól magát a hozzá hasonlók társaságában;
valahogy nem találta velük a hangot.
Ezzel együtt Colin Dawes nagyon hosszú ideje a Barberek-
nek dolgozott, Jonny már ezért is tartozott neki egy privát
kihallgatással. A hűségét sosem érhette kétely – szemben a
Barberek fizetési listáján szereplő sok más fickóéval, akikre az
anyja kivénhedt, korcs macskáját se bízta volna, ha az állatvédők
írásban nem kezeskednek értük. Erről is a testvére, Dicky
tehetett. Aki előbb-utóbb mindenkibe belekötött – nem
személyes okból, egyszerűen a természete miatt. És ami azt illeti,
Jonny sem volt éppen makulátlan. Dickyhez hasonlóan nehezen
látta meg az élet napfényes oldalát, ami éppen elég rossz érzést
szült azokban, akik neki dolgoztak. És miután a testvére harcban
állt az egész emberi fajjal, egy pillanatig sem lehetett nyugodt
afelől, hogy megbízhat-e bárkiben maga körül. Dicky bármikor
képes volt többet verekedni, mint Joe Frazier egy húszperces
menetben. Mintha Dickynek az lett volna az életcélja, hogy
kitartó munkával minden emberüket elidegenítse. Jonny most
okkal aggódott, hogy ez visszaüt rájuk. Hiába, az öccse egy
kibaszott barom.
– Minden rendben, Colin? Mit tehetek érted? – igyekezett
baráti, sőt derűs hangot megütni, ami nem ment olyan könnyen.
Csak arra várt, hogy a fivérei végre tiszteletüket tegyék nála.
Colin elmosolyodott, próbált nyugodtnak tűnni. Kora
ellenére megmaradt jóvágású férfinak, amit ő maga annak
tulajdonított, hogy viszolygott a létező összes alkoholtartalmú
italtól. Soha, még taknyos korában sem bírta az ital ízét, és látván
a sok bajt, amit okoznak, nem is szerette meg őket. Az ember
igyon teát, ha akar! Az alkohol viszont nemcsak a természetes
elővigyázatosságot oldja, de felerősíti a rossz tulajdonságokat is.
Olyan tüzet szít, ami aztán megpörköl mindenkit maga körül.
Colint nyugtalanság fogta el. Vett egy mély levegőt, hogy
összeszedje magát.
– Tudod, Jonny, nem akarok bajt okozni. Ismersz engem,
kimaradok mindenből, de most mégse csinálhatok úgy, mintha
semmi se történt volna.
Jonny Barber úgy meredt Colin Dawesra, mintha életében
először látná. Semmi ilyesmire nem számított, végképp nem erre
az őszinteségi rohamra.
– Mi a szarról karattyolsz itt?
Colinnak nem maradt választása, elő kellett jönnie a farbával.
Jonny nem könnyítette meg a dolgát, de most már túl késő volt
visszakozni.
– Rob és Dicky magával vitt néhány embert, és éppen úton
van Patrick Costellóhoz, aki történetesen a házassági
évfordulóját ünnepli. Rob és Dicky valamiért azt hiszi, hogy
játszva be tud jutni Patrick otthonába, ahol aztán en bloc
kiirthatja az egész Costallo családot. Gondolom, erről nem
egyeztettek veled, máskülönben közölted volna velük, hogy ez
felér az öngyilkossággal. Kibaszott őrültség, Jonny, de te ismered
legjobban a kis Robot. Teljesen be van gőzölve Michael Flynntől,
Dicky meg vissza akar vágni Declan Costellónak a régiekért.
Jonny Barber már abban is kételkedett, ébren van-e. Ez csak
valami rémálom lehet. Narkótól és magas láztól lehet ilyeneket
látni. Épeszű ember nem gondolhatja – egyetlen pillanatra sem
hogy félresöpörheti a Costello testvéreket, főleg nem a tetves
otthonukban! Még a felvetés is kész röhej – bár ha őszinte akar
lenni, ez nagyon is Dickyre vall.
Értette, hogy Colin Dawes csak segíteni próbál, szívességet
akar tenni neki – amilyen átkozottul hűséges és rendes fickó –,
most mégis azt kívánta, bárcsak tartotta volna a bagólesőjét.
Jonny még abban sem volt biztos, hogy bele akar keveredni
ebbe. Legalább teljes őszinteséggel mondhatta volna, hogy
semmit nem sejtett az egészből, és ami történt, ugyanakkora
meglepetésként érte őt, mint mindenki mást. Hála ennek a
pöcsnek, ezt most már nem teheti meg.
Nincs az az isten, hogy a testvérei megússzák! Ilyesmi sosem
fordulhat elő. Kibaszott rohamrendőrök nem jutnának be Patrick
Costello házába, még akkor se, ha letartóztatási parancs lenne a
kezükben, és mögöttük állna az összes titkosszolgálat. Patrick
Costello mindig ügyel rá, hogy védve legyen az ilyen akcióktól.
Mindig két lépéssel mások előtt jár; olyan biztonsági
intézkedéseket léptetett életbe, amelyek csírájában elfojtanak
bármilyen fenyegetést.
Jonnyt hirtelen a rosszullét kerülgette. Mintha felforrósodott
volna körülötte a levegő. Lélegzethez is alig jutott. Teljesen
kiszáradt a torka, egy csepp nyála nem maradt. A rettegéstől úgy
érezte, mintha abroncs feszülne a mellkasán, és kipréselne belőle
minden levegőt. A szíve olyan hangosan vert a fülében, hogy
dübörgésével elfojtott minden mást. Érezte, hogy a teljes
összeomlás szélén áll. Életében most először tapasztalta meg a
hamisítatlan rettegést, ami azzal a tudással párosult, hogy
teljesen ki van szolgáltatva, hogy semmit nem tehet.
A mellkasát markolászta, de bárhogy szerette volna, nem
kapott infarktust. Lassan tudatosult benne, hogy megint képes
tisztán gondolkodni, és a természetes életösztön új életre kel
benne. Még azt is észrevette, hogy bűntudatot érez: legalább
meg kéne próbálnia tenni valamit a testvéreiért – de azok már
elvetették a kockát. Nem látták őt alkalmasnak, hogy megosszák
vele a tervüket, hát most megnézhetik magukat. Nyakukba
vették ezt az őrültséget – hát most viseljék a következményeket.
Azért hagyták ki őt az egészből, mert tudták, hogy
megtiltaná a dolgot. Hát baszódjanak meg mindketten! Most
már csak annyit tehet, hogy magára figyel, és védi a saját
érdekeit, próbálja menteni a kárt, legyen bármilyen reménytelen.
Gondoskodnia kell arról, hogy a Costellók és az a pöcs Flynn is
megtudja, személy szerint ő semmit sem tudott a testvérei
öngyilkos küldetéséről. Most már a fennmaradás a tét. A
testvéreit leírhatja; nincs más választása, mint hogy megpróbálja
menteni a menthetetlent. Nem mintha sok reménye lenne…
– Mit szólnál egy italhoz, Colin? Azután elmondhatnál
mindent, amit tudsz!
Colin Dawes izgatottan fogadta a meghívást, miközben nem
sejtette, hogy ő fog alibit szolgáltatni Jonny Barber számára, s
ezzel halálos veszélybe sodorja magát, ha a dolgok
elcsesződnének.
 Huszadik fejezet

Patrick Costello felesége, Carmel egyetlen életcélt tűzött maga

elé.
Nem kételkedett abban, hogy férje gyengéd érzelmeket – sőt,
szerelmet – táplál iránta, csakhogy ezért napi szinten meg kellett
dolgoznia, és pontosan ezt is tette. Patrick cserébe úgy kezelte,
mint egy istennőt, és minden tiszteletet megadott neki, mint a
gyermekei anyjának. Bármi történjék vele – még ha végül le is
csukják a mocskok –, előre gondoskodik a családjáról. Nem
mintha Carmel bármi effélére számított volna. Az ő Patrickje
ahhoz túlságosan nagyra nőtt, de ha valami mégis beütne,
Carmel tudhatta, hogy zavartalanul folytathatja a fényűző életet,
amit megszokott. Hozzáfért az offshore-számlákhoz; Patrick
minden információt megosztott vele, hogy emiatt se kelljen
aggódnia. Carmelnek sosem kellett féltenie a jövőjét.
Patrick idősebb volt nála – későn házasodtak, és ennek
megfelelően komolyabban vette a fogadalmat –, Carmel
mindazonáltal megmaradt realistának. Patrick jó férjnek és igaz
katolikusnak tartotta magát, ám ettől még férfi volt, nem is
akármilyen férfi. Arc egy olyan zárt világban, ahol sosincs hiány
tettre kész fiatal lányokból. Az Életben túlságosan sokan vannak
olyanok, amilyen egykor ő maga is volt. Akik ugyanazt a célt
tűzik maguk elé, s ugyanolyan eltökéltséggel harcolnak érte,
kerül, amibe kerül. Carmel ismert olyan férfiakat, akik a
második, harmadik, sőt negyedik feleségüket koptatták. Vele ez
sosem történhet meg – ő tűzön-vízen át megtartotta a rangját.
Ezek a fiatal lányok – akik mintha osztódással
szaporodnának – hiába nyeretlenek, fiatalabbak és üdébbek nála,
nincsenek terhescsíkjaik, viszont izgatóan ismeretlenek. Szép
sorban megismerkedett mindegyikükkel, hogy semmi kételyük
ne legyen afelől, kit haragítanak magukra, ha úgy döntenek,
megpróbálják átvenni a helyét. Bármennyire is imádta őt Patrick,
egy pillanatra sem lankadhatott az ébersége. Eltökélte magát,
hogy ő lesz az egyetlen Mrs. Costello, és ha kell, utolsó vérig
küzd ezért a rangért. Ennek a frigynek csak a halál vethet véget –
s nem feltétlenül az övé. Ezért vette magát körül olyan lányokkal
és asszonyokkal, akikről úgy gondolta, hogy nem jelentenek
fenyegetést az életvitelére nézve. Ismert minden nőt a férje
környezetében, és gondot fordított rá, hogy elmaradhatatlan
része legyen a társasági életüknek. Patrick talán rögeszmésnek
gondolta volna – amilyen nagyszerű ember, jó családapa és
hűséges férj, de még csak nem is sejti, mi mindenre képesek
bizonyos nők, hogy megszerezzék, amit akarnak.
Ő aztán egyik faszszopónak se adott rá esélyt, hogy
megkaparintsa, ami az övé. Szüntelenül azért dolgozott – s tette
ezt továbbra is minden áldott nap –, hogy megőrizze az otthonát.
És ami még fontosabb: az Életben betöltött pozícióját. Sok
szempontból jó életet élt, mégsem könnyű életet, hiszen sosem
engedhette el magát, sosem vehette le a szemét a labdáról.
Állandó készenlétben kellett állnia, ami teljesen kimerítette. De
nem tehetett mást, ha meg akarta oltalmazni magát és a
gyermekeit attól, hogy egy fiatal lotyó a partvonalra szorítsa.'
 Most a házassági évfordulójukat ünnepelték, s bár Patrick
gondoskodott róla, hogy csodás estéje legyen, sőt úgy bánt vele,
mint egy királyi felséggel, csak nem tudta rávenni magát, hogy
feloldódjon és élvezze a partit. Azt is úgy kellett kierőszakolnia,
hogy megszervezze ezt a bulit. Mindenkinek azt mondta, hogy a
férje ötlete volt, de valójában ő találta ki. Az ilyen alkalmak
fontos üzenetet közvetítettek minden jelenlévő felé: a Costellók
összetartanak, boldogok együtt, és semmi, de semmi nem állhat
közéjük. Igen, ez a diadal pillanata.
Bár tudta volna élvezni, mégsem engedhette meg magának,
hogy egy pillanatra is kikapcsoljon.
Kiszúrta Michael Flynn menyasszonyát, Josephine Callahant.
A lány úgy tündökölt, hogy a vak is észrevette – nemcsak a
küllemével, de a személyiségével is. Carmel már-már gyűlölte
magát, amiért ennyire féltékeny, de nem tehetett róla. Josephine
nem csupán gyönyörű volt, de fiatal – olyan üde és ártatlan,
amilyen csak lehet. A legtöbb férfi számára ellenállhatatlan
kombináció.
Michael Flynn persze teljesen belepistult, ahogy Josephine se
látott mást a világból, csak Michaelt. Bájos ifjú párt alkottak,
logikusan nem is látott semmilyen okot, amiért féltékenykednie
kellett volna, mégis úgy vigyázott Josephine Callahannel, mint
egy áspiskígyóval. Járj kedvébe a barátaidnak, de még inkább az
ellenségeidnek! Mekkora igazság. Patrick megkérte, hogy vegye
szárnyai alá a fiatal lányt, figyeljen rá, és vezesse be a társaságba,
ha lehet így mondani. Elvégre van elég személyes tapasztalata.
Jóllehet a férje nem mutatott érdeklődést a lány iránt –
függetlenül attól, hogy Michael jövendőbelije –, Carmel oldalát
most is fullánkként bökte a féltékenység, amihez a jól ismert
szorongás társult.
Ez a félelem sosem múlik el. Tehetett úgy, mintha mindent az
irányítása alatt tartana, mintha az egész világ körülötte forogna –
a családja, az otthona, és mindazok, akiket magához vonz –,
mindez csak porhintés. A lelke mélyén egyetlen önfeledten
boldog napot sem élt meg azóta, hogy összeházasodott Patrick
Costellóval. Amióta csak megszerezte magának, élete minden
percét arra szánta, hogy el ne veszítse. Ami nem ment könnyen.
Carmelt túlságosan is fűtötte a büszkeség, hogy bárkinek –
akár Patrick Costellónak is – elnézze, ha túl akar adni rajta.
Ahhoz túl sok időt és fáradságot ölt ebbe, hogy csak úgy
félresöpörjék! Attól a pillanattól, hogy az ujjára húzta a
jegygyűrűt, csak az éltette, hogy maga mellett tartsa a férjét.
 Huszonegyedik fejezet

Michael jó kedvében volt. Az ő Josephine-je mindenkin túltett.

Alig győzte kivárni, hogy a nászágyba vihesse. Fülig
beleszeretett.
A gyónás óta szinte duzzadt az erőtől. Nem szívesen kötötte
volna össze az életét Josephine-nel abban a tudatban, hogy
gyilkossá vált. Nem tűnt helyénvalónak, bármennyire ő döntötte
el, hogy megteszi, és bármennyire tudta, hogy ezt várták tőle.
Lényének egyik részét titokban szorongással töltötte el, hogy a
kezdeti lelkifurdalás, amit azért érzett, mert elvette valakinek az
életét, mára teljesen aránytalannak tűnt. Pontosabban, nem örült
annak, amit tett, de nem vonatkoztathatott el a ténytől, hogy
sokkal könnyebben ment, mint valaha gondolta volna.
Érvelhetett persze azzal, hogy lehetetlen helyzetbe került.
Amikor Patrick megfogalmazta a kérését, aligha tehetett mást,
mint hogy rábólint.
Riordan atya fogta és örökre eltörölte a bűneit. Olyan
egyszerűen ment, és most mennyivel jobban érezte magát, hogy
vezekelt a bűneiért! Olyan könnyűnek érezte magát, mintha a
világ súlyát vették volna le a válláról. Soha többé nem
becsülhette alá a vallás hatalmát.
Ahogy mosolyogva belépett Patrick irodájába, fantasztikusan
érezte magát.
– Helló, srácok, nem fogjátok elhinni, amit mondani fogok!
 Patrick elvigyorodott, majd gúnytól csepegő hangon
válaszolt:
– Hadd találgassak! Köze van egy bizonyos Notting Hill-i
dílerhez, és a kannabiszon alapuló üzletéhez?
Michael teli torokból felnevetett.
– Pokolba is, Pat! Én meg azt hittem, sikerült besepernem egy
jó piacot, de több eszem is lehetett volna. Téged lehetetlen
meglepni! Mindig egy kibaszott lépéssel előttünk jársz.
Kibaszottul nem hiszem el!
Declant érdekelte, hogyan reagál majd a testvére Michael
hírére. Már-már azt kívánta, bár tartotta volna a pofáját.
Őszintén bízott a fiúban, de neki tudnia kellett volna, hogy a
bátyjánál semmi se biztos. Pedig Michael az ő csodagyereke, az
ég szerelmére! Őt magát nem zavarta ez a különbségtétel, inkább
örült a bevételnek, Patricket azonban sosem a kenyérkereset
érdekelte, ő mindig a nagy bulira melegített. Declan őszintén
örült, hogy a napi ügyeket átengedte neki, de a fivérével akkor
sem lehetett könnyen szót érteni – muszáj volt mindent és
mindenkit az irányítása alatt tartania, tudnia kellett minden
üzletről. És ezzel alapjaiban keserítette meg mindenkinek az
életét. Declan szívből szerette a fivérét, de tudta, hogy agyban
sosem lesz olyan gyors, ahogy Patrick elvárja. Mindig tudta,
hogy a bátyja az ész a családban, ám ettől még nem érezte magát
alacsonyabb rendűnek. Büszkén tekintett Patrickre, miközben
tökéletesen beérte azzal a szereppel, amit neki szánt.
Michael Flynnben is az ő eszét és eltökéltségét látta viszont.
A bátyja ezért is melengette a fiút a keblén, Declan pedig ezért
értette meg, mekkora szükség van rá a cégben.
 Declan a testvérét figyelte, ahogy egyértelművé teszi az
álláspontját.
– Ismersz, Michael. Mindig szeretem tudni, mi az ábra!
Ügyelek rá, hogy ne kerüljek kiszolgáltatott helyzetbe. Ez nem
személyes ügy, egyszerűen az az érdekem, hogy mindenkiről
mindent tudjak.
Michaelnek egy arcizma se rándult. A másik helyében ő is
ezt tette volna.
– Le vagyok nyűgözve, Pat, de szerintem te is érted, mi
benne a logika.
Patrick zajosan belekortyolt az italába, mielőtt válaszolt:
– Jonny Barber embere, Michael!
Michael közönyösen vállat vont. Declant lenyűgözte, hogy a
fiú ennyire nem retten meg a bátyjától. Kikezdhetetlen az
önbizalma, nézni is öröm. Nem olyan, mint a többi
bólogatójancsi. Nem mintha arrogáns lenne, csak őszintén
növelni akarja a bevételt.
– El akarjuk takarítani a Barbereket az útból, úgyhogy mit
számít? Pöcs az összes! Szerinted miért karoltam fel Oastest,
amint esélyem nyílt rá? Rendes fickó, a Barberek mégis úgy
bánnak vele, mint egy darab szarral. Egy emberük se maradt, aki
elégedett lenne az alkalmazása körülményeivel. A Barberek oda
szarnak, ahol esznek, a sajátjaikat nyúlják le, egyszerűen nem
értik, hogy változnak az idők. Én csak annyit tettem, hogy
váltottam egy-két emberi szót Oastesszel, és nekem elhiheted,
hogy odáig volt! Ez lesz a következő lépés, Pat.
Patrick figyelmesen hallgatta a fiút. Michael nem kertelt,
őszinte és hűséges maradt. Ahogy mindig.
 – Igazad van, ember, de nem is én lennék főnök, ha nem
izmoznék állandóan. Sosem árt megmutatni, hogy tudod, mi a
helyzet. Ettől vagyunk olyan kibaszottul sikeresek, fiam. Ezt jól
jegyezd meg!
Michael tudta, hogy a dicséret mellett burkolt figyelmeztetés
is elhangzott, de egyik se izgatta különösebben. Nem volt miért
aggódnia. Nem tett mást, csak tető alá hozott egy jó üzletet.
Tudta, hogyan játsszák ezt a játékot. A Patrick Costellóhoz
hasonló embereknek muszáj biztosra menniük, muszáj tudniuk,
hogy azok, akik a bizalmukat élvezik, megbecsülik őket. Michael
nagyon is készen állt megadni neki, ami az övé. Csekély árnak
találta ezt azért, amit cserébe kapott, és igenis tisztelte a főnökét.
– Sosem felejtem el, Patrick, ne aggódj! Szeretném, ha
tudnád, hogy hálás vagyok minden lehetőségért, minden egyes
pennyért, amit a Costello családnál keresek. Én csak valami újat
szeretnék kezdeni. Nagy pénz van benne. Oastes kedvel, és hogy
őszinte legyek, én is kedvelem őt. Rendes fickó, de én sem
vagyok teljesen ostoba. Gyanítottam, hogy máris két lépéssel
előttünk jársz.
Patrick pontosan ezt akarta hallani. Megbízott az évek
hosszú során át felépített hálózatban, azokban az emberekben,
akik bárkiről és bármiről jelentettek neki. Az érdeklődése még
Declanre is kiterjedt. Nem volt éppen büszke rá, de semmit sem
tehetett a késztetés ellen.
– Rendes kölyök vagy, Michael, jól tudom!
Az iroda ajtaja kivágódott, és mindnyájuk meglepetésére
Douglas Marshall rontott be rajta. Miután Dougie korábban
katona volt, most Declan testőreinek egyike, és az érkezése
egyáltalán nem okozott örömet.
– Mi a fasz ütött beléd, Dougie?
Declan a hanghordozásával egyértelműen arra utalt, hogy a
másiknak elment az esze.
– Bocs a zavarásért, Declan, de itt vannak a rohadék
Barberek, és balhét akarnak.
 Huszonkettedik fejezet

Dicky Barber eléggé lerészegedett már ahhoz, hogy vakmerő

legyen, de még így is tisztán hallotta a vészharangot valahol a
lelke mélyén.
Figyelte a Patrick Costello kapuját őrző embereket, s láthatta,
hogy előbb halnának meg, semhogy bebocsássák őket és a
kíséretüket. Csak álltak ott teljesen közönyösen, persze
felfegyverkezve, várták, hogy alakulnak majd az események, és
kitartottak amellett, hogy a Barberek nincsenek rajta a
meghívottak listáján.
Dicky tudta, hogy rohadtul elbaszták az egészet. Egyikük
sem gondolta végig rendesen. Azt kívánta, bárcsak ne lenne
ennyire részeg! A helyzet komolyságát csak most kezdte
felfogni, ahogy megértette, hogy ő és a testvére minden ízében
legalább akkora pöcs, mint amekkorának látszanak.
Rob persze még mindig nem látta át a helyzetet. Még most is
nevet akart szerezni magának, nyomot hagyni a világban! Olyan
emberként, aki sosem vette a fáradságot, hogy előre tervezzen,
és megpróbáljon felkészülni minden olyan eshetőségre, ami
előállhat, ha a dolgok rosszra fordulnak. Még azt sem mérte fel,
hogy a társaik, szembesülve a reménytelen túlerővel, lassan
kihátrálnak. Úgy kezelik őt, mint valami apró bosszúságot, nem
pedig komoly problémát.
 Rob már azon felkapta a vizet, hogy nem eresztették be őket
haladéktalanul a Costellók otthonába. Valamiért azt hitte, hogy
úgy jelentik majd be őket, mint a királyi felségeket – erre tessék,
ott toporognak a kapu előtt, és nem úgy tűnt, hogy ez változni
fog.
Rob teli torokból üvöltött.
– Csak mondjátok meg, hogy itt vagyunk! Ez egy kibaszott
parti, nem? Mi meg a kibaszott vendégek vagyunk!
Egy ötvenes évei végén járó tagbaszakadt fickó állt a kapu
előtt. Nagyot sóhajtott, mintha futballhuligánokkal állna
szemben, akikből a pia beszél, de nincs egyetlen működő
agysejtjük sem.
– Mint már mondtam, nincsenek rajta a vendéglistán.
Nyomatékosan azt tanácsolom, tegyék el a fegyvert, és menjenek
haza!
Messze komolyabb biztonsági erő fogadta őket, mint várták.
Dicky legkevesebb hét embert számolt meg csak a kapunál, és
akkor hol voltak még azok, akik a felhajtó mentén parkoló
autókban várakoztak. Ezek a fickók láthatóan nem hagyták,
hogy bárki megfélemlítse őket, viszont nagyon is készen álltak
rá, hogy azt tegyék, amiért a fizetésüket kapják.
Az igazi sokkot mégis az okozta, hogy szembesültek Patrick
Costello életkörülményeivel. A ház még a kapun kívülről is úgy
festett, mintha egy film díszlete lenne. Fényesebben
kivilágították, mint a Battersea Erőművet, míg a házhoz vezető
dűlőút – ha valaha túljutottak volna a kapun – jó hatszáz méter
hosszúnak tűnt. Az éjszakai levegő zene, társalgás és nevetés
hangjával telt meg. A házban senki sem sejtette, hogy valami
nem stimmel.
Dicky már felmérte a birtokot körülölelő téglafalat, így tudta,
hogy biztosabb, mint a parkhursti börtöné. Legfeljebb egy
kibaszott Sherman tankkal tudták volna áttörni.
A felbukkanásukkal csak annyit értek el, hogy aláírták a
tulajdon halálos ítéletüket, és ország-világ előtt bizonyították,
milyen nyeretlen amatőrök a Barberek. Vicc volt az egész – a
rosszabbik fajtából!
Costello kérója zsúfolásig telt a Smoke és a környék Arcaival
– épp csak a Barber fivérek hiányoztak. Ez önmagában mindent
elmondott. Ha elértek volna bármit az életben, most odabent
lennének, és ugyanúgy élveznék a vendégséget, mint bárki más.
Dicky a félelem fagyos ujjait érezte a torkán. Ahogy
körülnézett, látta, hogy az emberei máris az esélyeket latolgatják,
hogyan úszhatják meg ezt élve. Ez már túl sok volt. Részükről
már abban a pillanatban túl sok volt, amikor megérkeztek
Patrick Costello kapuja elé. Ez az ember a házassági évfordulóját
ünnepli a családja körében. A kölykei is odabent vannak, az ég
szerelmére!
Dicky tudta, hogy ha meg is hátrálnának, immár halott
emberek. Ez a sértés kenterbe vert minden mást. Egy ilyen
botrányos inzultust senki sem nézett volna el.
Jonnynak igaza volt. A Costellók megadták nekik a
tiszteletet, amikor nem törtek be a területükre, pedig könnyedén
megtehették volna. Ezt most már tisztán látta. A hirtelen jött
józanság és az utólagos bölcsesség rohadtul gyilkos páros. Az
ivás önmagában is átok – több bajt okoz, mint örömet. Hamis
biztonságérzetbe ringatja az embert, de ami még rosszabb, a
legkisebb szikrát is addig szítja, amíg vad és pusztító tűzorkán
nem lesz belőle.
Rob végül előkapta a vadászpuskáját, egy kis kaliberű,
lefűrészelt csövű fegyvert, ami nem is igazán illett a helyzethez.
Dicky Barber szégyenkezve rezzent össze. Ez tényleg az
amatőrök éjszakája. Utálta magát, amiért újra engedte, hogy a
gyűlölete vegye át az uralmat.
Robnak persze bizonyítani kellett, hogy mindenki lássa, nem
futamodik meg olyan könnyedén. Neki le kellett tennie a
kézjegyét.
– Kibaszottul nem ijesztetek meg, pöcsök!
Dicky látta, ahogy a testvére felemelte a fegyvert, és tudta,
hogy használni is fogja. Tehetetlenül nézte, amint egy számszeríj
lövedéke másodperceken belül átfúrta a testét.
Éppolyan csendesen, amilyen halálosan. Mindennek vége
volt.
 Huszonharmadik fejezet

Dübörgött a parti. Josephine közvetlen közelről figyelte Carmel

Costellót, és amikor látta, hogy minden perccel egyre
ingerültebbé válik, nem hibáztatta. Patrick Costello egész éjjel
alig mutatkozott, s miután a partit ő szervezte, ezt nem csupán
gorombaságként értékelte, de személy szerint is aggasztó jelként.
Michael sem volt sehol, legkevésbé az ő oldalán.
A zene csodálatos volt, és fantasztikusak az ételek, az ital
pedig úgy fogyott, mintha a csapból folyna. Körülöttük minden
remekül mutatott, de ő Carmellel együtt másra se tudott
gondolni, csak hogy hol a francban lehetnek a férfiak.
Amikor észrevette, hogy Carmel kisurran a nagy szalonból,
követte a lépcsőn és át a fordulón, egészen a nagy hálóig. Jól
látta, mennyire zaklatottá vált, és meg is értette. Biztosan valami
üzleti ügy jött közbe, de egy ilyen rendkívüli éjszakán csak
háttérbe lehetne szorítani az ilyesmit!
Halkan bekopogott, majd anélkül, hogy választ várt volna,
belépett a hálóba, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Carmel a hatalmas ágyon ücsörgött. Josephine most először látta
a mindennapi vértezete nélkül. Ahogy a szemét törölgette,
iszonyú törékenynek és védtelennek tűnt. Josephine-ben most
először tudatosult, Carmel milyen vézna is valójában. Teljesen
elveszett a ruhájában. Szörnyű látványt nyújtott, mintha hirtelen
megöregedett volna – szinte legyőzöttnek látszott. Mindig
szépen kikészített arca és védjegyévé vált mosolya egyszeriben
üressé vált. Josephine először láthatta őt a maga valójában.
Gondolkodás nélkül odalépett hozzá, hogy átkarolja és
magához ölelje. Carmelnek vigasztalás kellett: valaki, akivel
megoszthatta a terhet.
– Jól vagy, Carmel?
Carmel Costello szomorúan nézett körbe. A legtöbb nő csak
álmodhatott ilyen gyönyörű hálószobáról. Amikor először lépett
be ide, Carmel úgy érezte, megérkezett, végre megcsinálta. Most,
életének ebben a pillanatában, mégsem jelentett már számára
semmit. Mintha a ház, az autók, az egész életstílus, amire
annyira vágyott, hirtelen füstté vált volna, hogy ne maradjon a
nyomában más, csak a végtelen magány. Patrick maga is füstté
vált, egyedül hagyta a saját partiján, s ez jobban fájt, mint valaha
is képzelte volna.
Persze mindenki remekül érezte magát, és úgy vélte, hogy
Patrick nem is lenne Patrick, ha nem jött volna neki közbe valami
sürgős üzleti ügy. Amivel Carmelt semmilyen módon nem
lehetett összekötni – mégis fájt. Ilyen hosszú ideig egyedül
maradni, és megjátszani a bátrat korántsem egyszerű, amikor
legszívesebben kést döfne a férje szívébe. Sosem hitte volna,
hogy ennyire maga mellett akarja tudni őt, hogy a támasza ilyen
sokat jelent neki.
Kedves volt a kis Josephine-től, hogy próbálta megnyugtatni.
Elhitte, hogy csak jót akar, és nem kürtöl szét a világnak
mindent, amit mond neki. Ösztönösen érezte, hogy bízhat benne,
ezért évek óta először kimondta, amit igazából gondolt.
Egyszerűen ki kellett adnia magából.
 – Egy perc, és jobban leszek, Josephine. Csak tudod… néha
meg tudnám ölni Patricket. Teljesen magamra hagyott, pedig ez
a mi kettőnk estéje. Legalább erre tekintettel lehetne. Úgy érzem
magam, mint egy nyeretlen kamasz, akit felültettek.
Josephine felsóhajtott.
– Nekem mondod, Carmel? Michael ugyanúgy felszívódott,
ahogy Declan is. Biztos valami újabb meló. Valami, amit
haladéktalanul el kell rendezni. Okkal vagy ilyen zaklatott, de
lefogadom, hogy tényleg valami fontos. Patrick odáig van érted, a
vak is látja.
Carmel látta, hogy a lány minden erejével próbálja őt jobb
kedvre hangolni. Nagyra értékelte az igyekezetét és megindította
a kedvessége, de mindez jottányit sem enyhített a fájdalmán.
Josephine túl fiatal és ártatlan ahhoz, hogy megértse, mire
vállalkozik, de hamarosan ő is rádöbben. Addig könnyen
osztogatja a feloldozást, amíg nem az ő férje lép le a saját
partijáról.
– Hallgass rám, Josephine! Michael pont olyan, mint a férjem.
Ezeknek mindig a munka lesz az első, és másokkal ellentétben
ezt a munkát nem hagyhatják holnapra. Olyan világban élnek,
ahol a nap minden pillanatában résen kell lenniük, mert szó
szerint bármi megtörténhet, és ha meg is történik, akkor bármi
áron, de azonnal meg kell oldaniuk a problémát. Jobb, ha
hozzászoksz az egyedülléthez, és ahhoz a gondolathoz, hogy a
mocskok idővel talán elragadják őt tőled. Jobb, ha hozzászoksz,
hogy nem lesz egy perc nyugtod se, mert sosem tudhatod, mit
tartogat számodra a jövő. Meg kell tanulnod, hogy csak
magaddal törődj, hogy amikor beüt a szar, legalább a te segged
védve legyen. Ez a világ egy illúzió, csupa kirakat és színlelés.
Olyan világ, amit jobb lett volna sohasem megismerni. Mindig
erre vágytam, most mégis úgy érzem, mintha csapdában
vergődnék.
Josephine megütközött Carmel szavain – hevességükön
éppúgy, mint az igazságukon.
Ahogy elnézte Josephine arcát, Carmel még pocsékabbul
érezte magát. Már bánta, hogy egy szót is szólt.
– Sajnálom, Josephine kedvesem, ne is figyelj rám! Csak
dühös vagyok, ez minden. Itt egy házra való ember, Patrick meg
teljesen magamra hagyott, ráadásul éppen az évfordulónkon.
Josephine válasz helyett még egyszer magához ölelte őt.
Tudta, mennyire bánja Carmel, hogy megnyílt előtte – hogy jelét
adta a gyengeségnek, amikor beismerte boldogtalanságát.
– Hallgass ide, Carmel! Tudom, hogy sokszor én is nyeretlen
kétévesnek tűnök, és azt is, hogy a színigazat mondtad, de
szeretem Michaelt, és bármi történjen, ugyanúgy mellette fogok
állni, ahogyan te is Patrick mellett. Te csak ne aggódj miattam!
Erősebb vagyok, mint amilyennek látszom!
Ilyen közelről Josephine már látta a szarkalábakat Carmel
szeme körül, és érzékelte a tekintetéből sugárzó szomorúságot.
Most először került szemtől szembe az igazi Carmel Costellóval,
és ez sok mindent megváltoztatott. Rettenetesen sajnálta őt,
annál is inkább, mert tudta, hogy Carmel Costello mindenekelőtt
olyan nő hírében áll, aki kézben tartja az életét.
– Ugyan már, Carmel, menjünk vissza! A helyedben én az
iroda felé kerülnék, hogy alaposan beolvassak a férjemnek.
Josephine jól beszélt, Carmel el is nevette magát.
 – Igazad van, Josephine! Ideje visszatérni a vendégekhez.
Ahogy Carmel szavai tovább visszhangoztak a fejében,
Josephine már tudta, hogy sosem fogja elfelejteni őket.
 Huszonnegyedik fejezet

– Ezt meg hogy a szarba képzelték? Kurvára be lehettek tintázva,

ha azt hitték, hogy idejöhetnek!
Michaelt ugyanúgy megdöbbentették az események, mint a
Costello testvéreket. Hihetetlen volt az egész. Indulatosan
fordult Patrickhez.
– Dicky még lélegzik, de Rob már az utolsókat rúgja. Meg
kell hagyni, erős egy balfasz. Én azt mondom, menjünk és
gyűjtsük be Jonnyt. Azután, ha vége a partinak, egyszer s
mindenkorra lerendezzük az ügyet.
Patrick bólintott. Az éjszaka eseményei teljesen
felbőszítették.
Ahogy figyelmesen nézte, Declan látta rajta valódi
személyiségének jegyeit. A testvére csak ritkán engedte meg
magának a fényűzést, azt, hogy kitombolja magát, de most
kétségkívül erre készült. Gondoskodni akart róla, hogy a
Barberek százszorosan megfizessenek az arcátlanságukért. És ki
hibáztatta volna ezért? A fickók hatalmas szart kevertek, de ami
még rosszabb, nem mutattak semmi tiszteletet. Ha rendesen
eltervezik, ha legalább kis esélyt adnak maguknak, azzal
mutattak volna némi tiszteletet. De így felbukkanni, minden
gondolkodás nélkül – hihetetlen arcátlanság! Patrick nekik
köszönhetően maradt le a partijáról. A Barberek elképesztő
dolgot műveltek. Esküvő, évforduló, születésnap, keresztelő, de
még a kibaszott temetés is szent dolog! Bensőséges családi
esemény és mint ilyen: tabu. Ahol feleségek, gyerekek és
közvetlen rokonok jelennek meg, az tiltott terep. Ilyen akciót
csak egy eszelős tud elképzelni, különösen olyan család
vonatkozásában, mint a Costellók.
Michael taktikát váltott, és próbálta kisebbíteni az ügyet,
amikor látta, hogy Patrick mindjárt felrobban. Azon senki se
nyert volna.
– Eddig sikerült csendben intézni, Pat. Senki nem sejti, mi
történt, bár valószínűleg végül kipattan. A Barberek emberei rég
felszívódtak… a kis patkányok még Jonnyt is átadnák, hogy
megússzák. Az embereink e percben is irtják őket, szóval
bármekkora a botrány, kézben tartjuk az ügyet. Tesszük a
dolgunkat.
Declan, akit mindenki torz humorérzékéről ismert, hirtelen
elnevette magát.
– Nézd a napfényes oldalát, Pat! Megspórolták nekünk a
benzinpénzt, hogy házhoz jöttek a pofonért. Ezek után már
Jonny se fog kellemetlenkedni. Amennyire tudjuk, semmi köze
az éjszakai murihoz, de ebből megérti majd, hogy lejárt az ideje.
Patrick végignézett rajtuk. Még mindig szédelgett a sokktól,
hogy a Barberek ilyen közel jutottak hozzájuk. Az otthonához. A
családjához.
Michael jól csinálta, jól megszervezte az őrséget Declannel.
Nem becsülte alá annak szükségét, hogy olyan embereket,
válogasson össze, akik nemcsak rettenthetetlenek, de elég;
érzékenyek ahhoz, hogy a lehető legnagyobb csendben
kezeljenek minden problémát. Az a számszeríj lángelmére vall!
 – Képzeld csak el, ahogy odaállt azzal a lefűrészelt csövű
vadászpuskával! Ebből is látszik, milyen kibaszott tuskó és ócska
az összes Barber! Töketlenek, kibaszott barmok!
Ekkor pattant fel az ajtó, és Carmel, akár egy bosszúálló
démon, megállt velük szemben.
– Ez a kettőnk házassági évfordulója, Patrick Costello!
Rémlik valami? Erre te itt töltöd az egész éjszakát? Nem
gondoltál rá, hogy csatlakozhatnál a feleségedhez és a
vendégeidhez?
Carmel alig látott a méregtől, ez nem is volt kérdés.
Patrick azonnal megjuhászodott. Tudta, hogy a feleségének
igaza van, és élete végéig fel fogja ezt hánytorgatni. A lehető
legszelídebb hangját vette elő, hogy megbékítse.
– Persze, Carmel szívem, igazad van. Csak volt egy kis
feszkó, és itt kellett ülnöm a telefonnál, hogy elrendezzem.
Borzasztóan sajnálom, szerelmem.
Carmel pontosan ezt akarta hallani. S miután hallotta,
mosolyt erőltetett az arcára. Patrick bocsánatot kért, és
csatlakozott a vendégekhez. Legalább az est hátralévő részét
megmenthették.
 Huszonötödik fejezet

Jonny Barber beletörődött a sorsába. Hiába is ágált volna ellene,

már nem tehetett mást, mint hogy bármi történik, próbálja
hidegvérrel fogadni.
Valahol egy nyirkos, sötét pincében várta, hogy a Costellók
megérkezzenek, és befejezzék, amit az idióta testvérei elkezdtek.
Amennyire Patrick Costellót ismerte, személyesen akarta
rendezni az ügyet. Ugyan ki hibáztatta volna emiatt? Ilyen
dolgot ő is személyesen intézett volna.
Fázott, bár nem mintha ez számított volna a dolgok állása
szerint. Hallotta a testvérét, Dickyt, amint maga elé motyogott, s
ebből gyanította, hogy ő is ugyanarra a következtetésre jutott.
Meg vannak számlálva a perceik. Dicky rendes verést kapott,
ami nem könnyítette meg a dolgát.
Jonny nagyot sóhajtott. Még most is szédelgett, ha a
történtekre gondolt. Robnak, a legkisebb testvérének és
legnagyobb keresztjének rég ki kellett volna szenvednie. De
nem! A barom tovább küzdött minden lélegzetért, ahogy ott
feküdt a mocskos padlón. A számszeríj nyila egyenesen a
mellkasába fúródott, bár a szívét láthatóan elkerülte. Jonnyt
meglepte a vér hiánya, bár tudta, hogy az olyan fegyver, mint a
kés – vagy esetükben a nyíl –, elállítja a vérzést, amíg a helyén
hagyják. Ha egy szúrt sebből kihúzzák a kést, a penge,
szöveteket, izmokat, beleket ránt magával, és ez okozza a súlyos
vérzéseket. Ha viszont a sebben hagyják, nem tud igazán
komoly kárt okozni – kezdve mindjárt azzal, hogy
megakadályozza a vérzést. Bármilyen furcsa, de a testvére a
nyílnak köszönheti, hogy még életben van.
Az ajtón túlról beszélgetés hangjai szűrődtek be. A hangok
bizonyos mértékben megnyugtatták. Valahol még a rádió is
szólt, zenét hallott a háttérből. Szinte normálisnak tűnt minden.
Újra felsóhajtott. Próbált váltani néhány szót Dickyvel, de ő
már a varázsködben lebegett. A rettenet – annak felismerése,
hogy a tettük milyen hatással lesz – megfosztotta az ép
értelmétől. Jó neki!
Legalább abban az egyben biztos lehetett, hogy a családjának
nem esik bántódása. Patrick Costellóról sok mindent lehet
mondani, de elsősorban mégis azt, hogy talpig úriember. Jonny
végiggondolta, hogy mi vezetett idáig. Olyan ember volt, aki
vonzotta az erőszakot. Együtt élt vele, és akárcsak a testvérei,
még élvezte is. A Barberek nagy halként terpeszkedtek egy kis
pocsolyában – abban a pocsolyában, ami immár a Costello
testvéreké. Jonny nem kételkedett abban, hogy mindazok, akik
kényszerből hűséget esküdtek neki, most táncra perdülnek
hirtelen elmúlásának hírére. Egy ujján meg tudná számolni, ki
állna mellé önszántából. Milyen szép is az utólagos bölcsesség.
Az apja kedvenc mondása szerint „aki kardot ránt, kard által
vész el”. Ő már csak tudta, az asszonyverő strici! A végén már
olyan gyakran ütötte-verte a feleségét, hogy a tulajdon fiai
vágták el a torkát. „Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.”
Ez volt az öreg másik nagy mondása.
 Jonny Barbert lenyűgözte, milyen hűvös nyugalommal tekint
saját helyzetére, és milyen könnyen képes beletörődni a sorsába.
Amikor viszont Patrick Costello végignézette vele, ahogy
Michael Flynn halálra kínozza a testvéreit, és a fülében ott
visszhangoztak az elgyötört sikolyok, végre lerázta magáról a
kábulatot. Könyörületet azonban hiába várt volna. A Costellók
olyan erőteljes üzenetet küldtek, amire még hosszú éveken át
emlékeztek a köreikben.
 Huszonhatodik fejezet

– A rohadt életbe, anya, hagyj már békén! Mást se hallok tőled

mostanában, csak a nyavalygást. Nem bírom már tovább.
Baszódjon meg az a pap! Mi a szarért érdekelne, mit gondol
rólam?
Hannah Flynn óvatosan figyelte a fiát. Hallotta a szóbeszédet
a növekvő híréről, amit Patrick Costello jobbkezeként szerzett. A
fiából a nagyobbik részt már rég elveszítette – Josephine-nek
gondja volt erre. Most a Costellók követelték maguknak a
maradékot, hogy neki már semmi ne maradjon.
Ahogy égnek emelte a tekintetét, erősen igyekeznie kellett,
hogy megőrizze a nyugalmát.
– Én csak azt mondom, hogy Riordan atya jó ember, és
mindig kedvelt téged, Michael. Valamivel csak sikerült magadra
haragítanod, ha ennyire kerül. Nem szólt egy szót sem, de nem
is kell. Elég, ha látom, mennyire megváltozott a viszonyotok.
Biztosan csináltál valamit, hogy így felzaklattad. És annyit
mondhatok, Michael, bármilyen keménynek is hiszed magad,
mindig a kisfiam maradsz, az egyetlen fiam… ez sosem fog
megváltozni. Ezért akarom tudni, mit csináltál.
Michael rettenetesen mérges volt. Riordan atyának
semmilyen módon nem lett volna szabad reagálnia arra, amit a
gyóntatófülke magányában mondott neki. Ez nem tartozott
másra, csak rá és az Istenre. A pap sem számít, neki az egészhez
semmi köze.
Az anyját viszont, úgy tűnt, meg kell békítenie, inkább előbb,
mint utóbb. A katolikus egyház oszlopos tagjaként mindenek
fölé helyezte a papokat és az ő óriási hitüket. Ebben voltaképpen
egyet is értett vele – tényleg csodálatosnak találta, ha valaki
Krisztusnak és másoknak szentelte az életét. Soha, semmilyen
körülmények között nem értette meg őket, de ez sem tartotta
vissza attól, hogy teljes és feltétlen csodálattal adózzon nekik.
– Riordan atya rossz napot fogott ki nálam, anya. Lehet, hogy
nem beszéltem vele túl szépen. Elrendezem, oké?
– Jobban is teszed, mert nem ilyennek neveltelek. Ő fog
összeadni benneteket, hogy örök és szent kötelékben egyesítsen
azzal a lánnyal. És ne feledd, mifelénk nem szokás elválni.
Michael helyeslően bólintott.
– Nem áll szándékomban bármikor is elválni Josephine-től,
anya, úgyhogy emiatt nem kell aggódnod. A papot meg
felkeresem és bocsánatot kérek tőle, úgyhogy feleslegesen húzod
fel magad. Különben sem kellene ilyen kurvára érzékenynek
lennie. Te is tudod, hogy rendesen ki szoktam tömni a perselyét.
Ezt Hannah sem vonta kétségbe. A fia szép summát
adományozott jótékony célokra, több mint nagylelkű összeget.
Riordan atya mostanáig nem is győzött ódákat zengeni a
parókiának nyújtott támogatásáról.
Hannah Flynn megbékélt, nyugtalanságát mégsem tudta
csak úgy lerázni. A házasság nemsokára megköttetik, neki pedig
nem marad más választása, mint elfogadni a tényt. Az ügy
kicsúszott a kezéből, a fia egyértelművé tette az álláspontját.
Belepistult a lányba, ahogy Josephine Callahan – hamarosan
Flynn – is fülig beleszeretett a fiába. Örülnie kellett volna, hogy a
fia ilyen szépen megállapodik. Örült is volna, ha a leendő menye
nem bosszantja halálra.
Megszólalt a csengő, ő pedig nézte a fiát, aki nyakát törte,
csak mielőbb kinyissa az ajtót. Hallotta Josephine hangját az
előtérben. Mintha körmök karistoltak volna egy iskolai táblán,
Hannah mégis mosolyt erőltetett az arcára, és felkészült rá, hogy
a tőle telhető legnagyobb melegséggel köszöntse fia választottját.
 Huszonhetedik fejezet

Lana Callahan is hallotta a szóbeszédet a Barberek erőszakos

kimúlásáról, és eleget tudott az Életről, hogy megértse: a
Costellók hírnevét csak erősítik az efféle pletykák.
Általánosan elfogadott nézet, hogy a Barberek az egészet
maguknak köszönhetik. Mindenki tudta, hogy a holttestük
sosem kerül elő, legfeljebb majd egy új kor hajnalán. Örökre
eltűntek a föld színéről, haláluk körülményei azonban nem
merültek feledésbe. A rendőröknek talán megvoltak a maguk
feltevései, de semmilyen nyomon nem tudtak elindulni –
legalábbis olyan nyomon, ami ne a Costellókhoz vezetett volna.
Ezért, minthogy a Costellók szépen megfizették a londoni
mocskok védelmét, senkinek sem állt érdekében megbolygatni a
dolgokat. Még a gyilkossági osztály nyomozói sem mutattak
különösebb érdeklődést a Barberek hirtelen eltűnése miatt.
Végső soron ők is ki akarták vonni a forgalomból a Barbereket –
miért izgatták volna magukat azon, ha más megtette helyettük?
Lana mégis azon kapta magát, hogy egyre inkább szorongva
tekint lánya szívszerelmére – és azon tűnődik, mi mindenre lehet
képes. Őszintén kedvelte Michael Flynnt, akiről tudta, hogy
szívből szereti a lányát, mégis azon járt az esze, hogy sejti-e
Josephine egyáltalán, kivel készül összekötni az életét.
Mostanáig benne se tudatosult, hogy a fiúnak van egy
sötétebb oldala. Michael jól leplezte, ám ettől még nagyon is
létezett, sőt elválaszthatatlanul hozzátartozott, Lana ezt már
biztosan tudta. A képesség, hogy elvonatkoztasson bármitől, ami
a jólétére és a lelki békéjére nézve fenyegető lehetne.
A férje súgta meg Lanának, hogyan alakultak a Barberek
utolsó földi órái, ám ellentétben Desszel – aki láthatóan azt
gondolta, Michaelt lovaggá kéne ütni a közreműködésért –, ő
ösztönösen aggódott amiatt, hogy miféle emberrel fogja
összekötni az életét a lánya.
Mióta Des megosztotta vele leendő vejük viselt dolgait,
folyton azon kapta magát, hogy gyanakodva figyeli Michaelt.
Látta, hogy úgy mosolyog és nevet, mintha mi sem történt volna,
mint akinek a világon semmi gondja sincs. Egyszerűen csak éli
tovább az életét. Lana érezte a szíve mélyén, hogy ez rossz,
nagyon rossz. Tudta, hogy az erőszak része az életüknek, ahogy
mindenki életének az alvilágban. Az olyanok, mint a Costellók,
az erőszak révén szereztek maguknak nevet és rangot a
társadalomban, ezt készséggel elfogadta – amíg nem az ő ajtaján
kopogtatnak.
Mennyire örült pedig, hogy Josephine talált egy férfit, aki
odafigyel rá, gondoskodik róla, és szép életet teremt neki! Most
már nem is volt ebben olyan biztos. Bár ne tudott volna ennyi
mindent! Des viszont lelkendezve újságolta, valahányszor
leendő vejük bebizonyította Patrick Costellónak, hogy szó
szerint akármire képes. Neki ez ünneplésre és csodálatra adott
okot. Des igazi nagymenőnek látta Flynnt, és repesett az
örömtől, hogy egyetlen gyermekük is elkíséri őt a csúcsra vezető
úton.
 Az egész mégis helytelennek tűnt – az ilyen erőszakot nem
szabad félvállról venni. Michael szó szerint megrémítette Lanát.
Feleségül fogja venni a lányát, és Josephine talán nem is érti,
mibe mászik bele. De ő annál inkább érti. Josephine kedves, naiv,
szerelmes fiatal lány, és ha csak megsejtené az igazat Michaellel
kapcsolatban, menthetetlenül összeomlana. Josephine vakon
szereti azt az embert; Lana pedig tudta: még ha meg is osztaná
vele, amit tud, Josephine akkor sem hinne neki.
Ezért örült volna Lana, ha Des tartotta volna azt a nagy
pofáját. Talán a mérhetetlen büszkeség beszélt belőle, de neki
köszönhetően immár brutális vadállatnak tartotta Michaelt.
 Huszonnyolcadik fejezet

Riordan atya érezte, hogy a testének minden egyes pórusából

csepeg a veríték, ahogy Michael figyeli őt. Tudta, nincs joga
megítélni egyetlen emberi teremtményt sem, mégsem
feledkezhetett meg a szörnyű bűnökről, amiket ez a fiatalember
elkövetett. Minden ébren töltött órájában ezek kísértették.
Hallott már épp elég házasságtörőt és erőszakos férjet, akik vele
osztották meg legmélyebb és legsötétebb titkaikat, de mindenkor
el tudta hitetni önmagával, hogy ezeket nem neki mondják,
hanem magával a Mindenható Istennel osztják meg. Ezúttal
mégsem sikerült – egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy
felülemelkedjék a történteken. Mégiscsak gyilkosságokról van
szó. Amit soha nem lehet jóvátenni.
Michael most itt ült előtte, oldalán a kis Josephine
Callahannel, és őszinte érdeklődéssel hallgatta, amit a házastársi
esküről, a szent kötelékről mondott, és arról, hogy maga az Isten
áldja meg leendő frigyüket. Miközben 6 mindvégig tudta, hogy
Micheal Flynn közönséges gyilkos. S ami még rosszabb, neki
köszönhetően még csak lelkifurdalást sem érez. Továbblépett,
bűnbocsánatot nyert. Ő maga hallgatta végig a gyónását. Ami
azóta is kínozza.
– Minden rendben, atyám? Kissé sápadtnak tűnik…
Josephine őszintén aggódott érte, és ahogy a pap a lány
gyönyörű arcát nézte, kedvességet látott benne. Ez a lány akar
hozzámenni a férfihoz, akiről tényszerűen tudta, hogy gyilkos.
Kényszerítenie kellett magát, hogy mosolyogjon, és a szokásos
módon viselkedjen.
– Hogy őszinte legyek, nem vagyok túl jól, Josephine. Azt
hiszem, kezd leteperni az influenza.
Josephine nyomban meg is bánta, hogy ennyi
kellemetlenséget okoznak neki, amikor szemlátomást nincs jól.
– Máskor is megbeszélhetjük ezt, atyám. Szerintem most
ágyban lenne a helye! Tudja, hogy mindketten alaposan fel
vagyunk készülve a házasságra. Már nem sok van vissza, igaz?
Alig győzöm kivárni.
Riordan atya rendíthetetlenül mosolygott.
– Igazad van, Josephine, itt sem kéne lennetek. Még csak az
hiányzik, hogy elkapjátok tőlem! Nemsokára úgyis találkozunk,
igaz?
Michael lassan felállt, boldogan Josephine-re mosolygott, és
derűsen megszólalt:
– Te csak menj, szívem. Én még szeretnék néhány szót
váltani Riordan atyával.
Josephine bólintott, aztán kedvesen arcon csókolta a papot.
Ahogy kiszállt a padból, keresztet vetett az oltár előtt, és a két
férfi szótlanul nézte, amint kecsesen kisétál a templomból.
Michael Flynn hosszú ideig meredt a papra, miközben szinte
érezte a belőle sugárzó félelmet. Bosszantotta, hogy Riordan
atya, a gyóntatója, a parókia papja, ilyen furán viselkedik.
– Egész pontosan mi a baja, atyám?
A pap nem válaszolt, még csak nem is nézett a szemébe, amit
Michael botrányosnak talált. Megvallotta neki a bűneit, ahogyan
az egyház megköveteli, különösen az esküvő előtt. Akkor mégis,
ki a fasznak képzeli magát ez a Riordan atya? Hogy nem sül le a
képéről a bőr!
– Nincs joga ítélkezni felettem, atyám, ezt mindketten
tudjuk. Nagyon furcsán viselkedik, ami nagyon nem tetszik.
Azért gyóntam meg, hogy tisztán és szabadon köthessek
házasságot. Ez az egyház tanítása, nem az enyém. Megvallottam
az összes bűnömet, úgyhogy ami engem illet, letudtam a
kötelességemet. Ha atyám nem tud megbékélni ezzel, nem
leszünk jóban.
Ez fenyegetés volt, Riordan atya is jól tudta. Soha, egyetlen
pillanatig se hitte volna, hogy választott papi hivatása miatt egy
napon nemcsak az istenhitét fogja megkérdőjelezni, de minden
mást is. Ez a jóvágású fiatal férfi pedig, aki ott volt minden
vasárnapi misén, bőkezűen adakozott az egyházközségnek, aki
tisztességes, istenfélő hívőnek tűnt, s éppen készül feleségül
venni egy gyönyörű fiatal lányt, hogy mellette élje le az életét,
maga volt a testet öltött ördög. Nem tért le az általa választott
útról. Tudta, hogy halálos bűnt követett el, de csak azért vallotta
meg, hogy megkönnyebbüljön, és tiszta lelkiismerettel köthessen
házasságot. Riordan atya pontosan tudta, hogy Michael Flynn a
legkevésbé sem bánta meg, amit tett – csak eljátszotta a
bűnbánatot, miközben éppen a bűnbánat lenne a gyónás
lényege. Ha valaki nem bánja meg őszintén a bűneit, értelmetlen
az egész.
– Hallja, amit mondok, atyám?
 A pap belenézett Michael szemébe. Akármit is tett, ezzel
megvetette a jövője alapjait. Magában imádkozott, hogy legyen
ereje megtenni, amit muszáj.
– Meghallgatlak, Michael. De úgy érzem, látni se bírlak
többé. Tudom, hogy papként kudarcot vallottam, de akkor is a
saját szívemet és lelkiismeretemet kell követnem.
Michael hallgatott. Látta, hogy Riordan atya komolyan
gondol minden szót. Tudta, hogy nem kelleti magát vagy
akadékoskodik szántszándékkal. Igazi dilemma előtt áll –
ahogyan ő is.
– Megbíztam magában, atyám. Most úgy érzem, nagyobb
hibát nem is követhettem volna el.
A pap határozottan megrázta a fejét.
– Nem, Michael, nem követtél el hibát. Amit elmondtál, azt
továbbra is védi a gyónás szentsége. Egyetlen teremtett léleknek
sem mondhatom el, és nem is teszem, abban biztos lehetsz.
Mégsem viselkedhetek úgy, mintha semmi sem történt volna.
Távoznom kell innét, Michael.
Michael felsóhajtott. Kedvelte Riordan atyát, akit rendes
fickónak tartott.
– Nézze, atyám, sajnálom, ha a dolgaim megnehezítik az
életét, de amennyire tudom, nem magához szóltam, igaz?
Akármit is mondtam, köztem és az Úr között marad, nem?
Szerintem túlreagálja a dolgot. Az ég szerelmére, hát nem erre
szerződött le?
A pap felállt. Egy percig se reménykedett abban, hogy ez a
férfi megérti, miért ilyen zavarosak az érzései, és miért érzi
szükségét, hogy búcsút intsen ne csak az egyházközségének, de
az otthonának és eddigi életének is. Michael sosem értette meg:
attól, hogy ő együtt tud élni a bűneivel, más még nem feltétlenül
képes erre. Mindez csak időpocsékolás volt.
– Vigyázz a kis Josephine-re, Michael! Teljes szívéből szeret
téged. Beszélek Barry atyával, ő készséggel megtartja majd az
esküvőtöket. Mindkettőtöket ismeri kölyökkorotok óta.
Michael bánatosan bólintott. Kinyújtotta a kezét, Riordan
atya pedig erőteljesen megrázta. Nem tudta, mi mást tehetne.
 Második könyv

A kevélységből csak civódás lesz, de a tanács

megfogadásában bölcsesség van.
Példabeszédek könyve 13:10
 Huszonkilencedik fejezet

1989

– A rohadt életbe, Josephine, a végén még azt hiszik, hogy

csórók vagyunk, szívem!
Michael nevetett ugyan, de Josephine tudta, hogy valójában
mérgelődik. A férje két kézzel szórta a pénzt mindenféle
haszontalanságra, amit Josephine nem is bánt. Elvégre ő volt az
is, aki megkereste a rá valót. Josephine csak azt nem értette,
Michaelnek miért olyan nehéz elfogadni, hogy ő ellenben előre
megtervezi a kiadásait, és szeret alkalmi áron vásárolni. Látta,
ahogy Michael felméri a kamrában felhalmozott vécépapírt,
miközben színlelt kétségbeeséssel forgatta a szemét. Lassan az
összes üres helyiséget megtöltötték az akciósan vásárolt holmik.
Michael épp csak azt nem látta, hogy Josephine ettől érzi
magát jól, ettől érzi magát biztonságban. Inkább megőrizte a
nyugalmát. Josephine tapasztalatból tudta, hogy bármit
mondana, süket fülekre találna, és ma különben sem akart
vitázni. Mindkettőjüknek töltött egy bögre teát. Általában így
vetett véget a vitának, s ez mindig be is vált.
Michael elmosolyodott magában, amint megértette, hogy a
témát lezárták. Örömmel hagyta.
– Köszönöm, drágám. Ez rám fér.
 Ahogy Josephine kedvesen elmosolyodott, Michaelben, mint
mindig, ezúttal is fájóan tudatosult, mennyire szereti a feleségét.
Újra és újra ámulatba ejtette, hogy a felesége egyetlen
mosolyával képes meglágyítani a szívét. Imádta őt, és azt
kívánta, bár megtalálná a módját, hogy Josephine jobban érezze
magát mellette.
– Egész nap távol leszel?
Michael bólintott.
– Vacsorára azért hazajövök, csak néhány apróságot kell
megbeszélnem Patrickkel. Nincs köztük semmi halaszthatatlan.
Este megnézhetünk egy filmet, mit szólsz? Bonthatnánk egy
üveg bort is.
Josephine nevetve hallgatta, ahogy a férje próbál mindent
olyan színben feltüntetni, mintha kis semmiség lenne. Ezért
különösen szerette.
– Benne vagyok, Michael!
– Akkor ezt megbeszéltük.
Josephine nekidőlt a gránit munkalapnak, ahogy belekortyolt
a teájába. Földöntúli boldogság töltötte el, amikor ilyen jól
megvoltak, amikor élvezték egymás társaságát, és nem érezte
úgy, mintha sötét felhő telepedne rájuk. Mindegy, Michael mit
tett vagy mondott, hogy megnyugtassa őt, Josephine amennyire
szerette a férjét, éppen annyira tudta, hogy mindketten üresnek
érzik az életüket.
Nagyot nyelt, hogy magába fojtsa a feltörő szomorúságot.
Michael nem tudta elviselni, amikor ilyennek látta, és sosem
hagyta magára, ha azt gondolta, hogy rögeszmésen önmagát
hibáztatja közös életük kudarcaiért. Olyan jól bánt vele.
Josephine tudta, milyen szerencsés, hogy ilyen férje van.
– Gyerünk, Michael, ideje összekapnod magad! Estére
bárányragut főzök. Csörögj majd haza, hogy tudjam, mikorra
várjalak!
Josephine gyengéden megcsókolta férjét, aztán az ajtóig
kísérte.
Ahogy Michael szorosan magához ölelte, érezte a férfiból
áradó szeretetet. Ám ahelyett, hogy ez biztonságérzettel töltötte
volna el, csak újra eszébe juttatta, milyen csúfos kudarcot vallott.
Miután Michael letolatott a felhajtóról, Josephine becsukta az
ajtót, majd nekidőlt a falnak, és elgyötörten kifújta a levegőt.
Egyre nehezebben és nehezebben tartotta fenn a látszatot.
Óriási volt ez a ház, túlságosan hatalmas kettőjüknek, de
amikor megvették, még úgy számítottak, hogy rövid úton
megtöltik gyerekekkel – kisfiúkkal és kislányokkal, akiket
szerethetnek és kényeztethetnek. Részletesen megtervezték a
nagycsaládot, amire mindketten vágytak. Nemcsak a neveket, de
még az iskolákat is kiválasztották leendő sarjaiknak. Soha még
csak eszükbe se jutott, hogy Josephine el fog vetélni, egyik
gyerekkel a másik után, és egyre riasztóbb gyakorisággal.
Pedig épp ez történt: véres és fájdalmas körülmények közt
elvesztette minden magzatát. Mindez olyan igazságtalannak
tűnt. Elmentek minden létező orvoshoz, sok ezer fontot
kifizettek, mégis gyermektelenek maradtak. Mintha Josephine
méhe képtelen lett volna életben tartani egyetlen magzatot is.
Ezúttal, amikor újra teherbe esett, nem szólt senkinek –
legkevésbé a férjének. Ezúttal, amikor a méhe újra kivetette
magából közös gyermeküket, egyedül hordozta a terhet. Nem
tudott volna újra a férje szemébe nézni – látni előbb a
reménykedést, amivel a terhesség töltötte el, majd a
csalódottságot, amikor a terhesség idő előtt véget ért, és végül a
szánakozást, amiért képtelen megtenni az egyetlen dolgot, ami a
világ összes asszonya számára a lehető legtermészetesebb. Ezt a
szánalmat a férje tekintetében – ezt viselte a legnehezebben.
Nem, ezt a babát egyedül hordja ki; nem lesznek se orvosok,
se segítő családtagok. Csak kivár, meglátja a végeredményt, és
egyedül fogadja, bármi legyen. Véget értek az idők, amikor a
szemét is kisírta; nem fog még több fájdalmat okozni
Michaelnek. A saját vállán cipeli ezt az egészet. Ez a
legkevesebb, amit tehet. Nem ébreszt újabb hiú reményeket.
Kegyetlenség lenne – ezúttal megkíméli ettől a férjét.
 Harmincadik fejezet

Patrick Costello a fél éjszakát átveszekedte Carmellel, és

totálisan belefáradt. Lassan kezdte megviselni a kor, az ő
Carmele azonban órákon át képes volt hisztizni, miközben
élvezett minden kibaszott pillanatot. Évekkel korábban ő is
szerette az ilyen szenvedélyes vitákat, amelyeket még
szenvedélyesebb kibékülés követett. Akkoriban még órákon át
nyalták-falták egymást, szó szerint az ágyban éltek,
pezsgőkoktélokat ittak, majd tovább keféltek, és bizonygatták,
mennyire szeretik a másikat. Mintha egy előző életben történt
volna mindez.
Mostanság, ahogyan a feleségének is próbálta elmagyarázni,
kétoldalú lett a kapcsolójuk – vagy kefélnek, vagy veszekednek.
Pechjére Carmel imádott vitázni, ezért minden létező
alkalommal belekötött, és beleráncigála egy újabb perlekedésbe.
Már hajnali háromra járt, mire a felesége végre hagyta elaludni, s
ami a legrosszabb, hogy még ekkor se tudta, mi a szaron kaptak
össze. Mégis mosolyognia kellett. Az asszony világklasszis
hárpia, nem is kérdés, de legalább mindig képes meglepetést
okozni. Egy süketnémával is képes óbégatni, ha úgy tartja úri
kedve. Patrick a lelke mélyen ezt valamiért vonzónak találta.
Carmel persze a küllemével is levette a lábáról, és jó volt az
ágyban. A legtöbbet mégis az nyomott a latban, hogy szemernyi
félelem nélkül rontott neki. Tisztelte ezért. Csak azt rühellte,
hogy rendszeres időközönként össze kell kapniuk; hogy csak
azzal bizonyíthatja sosem múló szeretetét, ha veszekedik vele.
Annyira szerette őt, amennyire csak embert tudott, de ettől még
jócskán az idegeire ment. Halálosan fárasztotta, hogy a
feleségének állandó figyelemre van szüksége. Az egykor oly
izgalmas drámázás kezdte kimeríteni.
Gyermekei anyjaként Carmel mindig birtokolta gyengéd
vonzalmát, még ha nem is érzett kimondott büszkeséget a lányai
miatt. Talán szívből szerette őket, de mély csalódást okoztak
neki a lustaságukkal és tömény ostobaságukkal. A kemény
munkának a fogalmát se értették, nemhogy késztetést éreztek
volna rá. S miután a feleségére bízta a nevelésüket, csak arra
tudott gondolni, hogy ő szúrta el őket ennyire.
Felsóhajtott, és úgy döntött, inkább nem is gondol erre – így
is túl sok idejét rabolta el ez, totál feleslegesen.
Körülnézett új irodájában. Az igazat megvallva kissé túl
proccosnak találta, de manapság minden a kérkedésről szólt.
Nem szívesen költözött át ide, végül mégis meghajtotta a fejét
Michael óhaja előtt, ahogyan előre tudta. A fiú csak nagy ritkán
tévedett. Ezzel együtt nem érezte itt jól magát – az irodáért
többet perkált egy évben, mint amibe az első háza fájt. Kész
elmebaj, de el kellett fogadnia: ha törvénytisztelőnek akar tűnni,
annak is kell látszania. Még ha ez azt is jelenti, hogy olyan
irodából kell irányítania az üzletet, amilyenből a törvényes
vállalkozások teszik. Logikus lépés, épp csak a természetes
késztetésének mond ellen, s ezen a tényen az sem változtat, hogy
ez az üzlet szépen hoz a konyhára. Ő tolvajnak született, és amíg
hátul hordja a seggét, ez nem is fog megváltozni. Őt mindig a
törvénytelen haszon vonzotta.
Törvényesen is megélhetett volna, ha azt az utat választja. De
hogyan lehet azzal rendes profitot csinálni? Ha egyszer adót kell
fizetni, könyvelőket kell felvenni, az összes többi szarságról nem
is beszélve.
Ez az ország igazából sosem ösztönözte a vállalkozókat.
Amint keletkezett egy kis haszon, a kormány rögtön elvitte a
javát, azután megadóztatta még a munkaerőt is. Az adózás egész
koncepciója szembement mindennel, amiben hitt – ezzel együtt
megmaradt realistának, és igazat adott Michaelnek. Törvényes
vállalkozások valóban kellenek, amelyek elegendő adót fizetnek,
de ami még fontosabb: termeljenek elegendő profitot ahhoz,
hogy indokolják a vagyonosodást, a drága autókat és még
drágább házakat. Ma már más világot élünk, nem lehet olyan
könnyen tisztára mosni a pénzt. Igazi vállalkozásokon kell
átfuttatni, s meg kell adni, a fiúnak van hozzá érzéke. Igen,
megváltoztak az idők, de ő akkor is sajnál minden egyes pennyt,
amit be kell fizetnie az államkasszába.
Michael lépett be az irodába, majd amint szembesült Patrick
Costello rosszkedvével, hangosan elnevette magát.
– Az ég szerelmére, Pat, úgy nézel ki, mint akit kimostak!
Amúgy bocs a késésért. Rohadt dugó!
Patrick önkéntelenül is elmosolyodott. Csak Michael volt
képes arra, hogy ilyen hangot engedjen meg magának.
– Ne kezd te is! Carmellel átveszekedtük az egész kurva
éjszakát. Ha van olyan ember, akire ráférne egy új asszony, itt ül
előtted.
 Michael nem először hallotta ezt. Patrick soha nem rejtette
véka alá, hogy a felesége a nap bármely percében képes vitát
szítani, legyen éjjel vagy nappal. Idővel kezdett beleunni – ő
sosem élt volna olyan életet, mint Patrick és Carmel Costello.
Az az asszony igazi fúria, s ezzel még nem is mondott sokat.
Lószart sem tesz azért, hogy megkedveltesse magát a
környezetével: arrogánsan viselkedik, lenéz gyakorlatilag
mindenkit, és olyan mély megvetéssel kezeli azokat, akik
Patricknek vagy Declannek dolgoznak, hogy nem lehet nem
észrevenni.
Ő sosem kötötte volna össze az életét egy olyan asszonnyal,
mint Carmel, az egészen biztos. Talán minden cécó nélkül
kihordta Patrick gyerekeit, de ezzel el is mondott róla minden
jót. Patrick sem imádta már annyira a feleségét – vagy a
dühkitöréseit –, ez egyre inkább látszott, Michaelnek mégis több
esze volt annál, hogy ezt szóvá tegye. Hatékonyabb módszert
keresve se találhatott volna, hogy hazavágjon egy régi
barátságot, és rövid úton megölesse magát. A Carmelhez
hasonló nők rengeteg fejfájást tudnak okozni, ha úgy érzik, ki
akarják túrni őket a helyükből.
– Hát, ez legyen a te bajod, haver!
Patrick újra elnevette magát. Pontosan tudta, Michael
mennyire rühelli Carmelt. Régebben se volt ez másként, Carmel
egyszerűen ilyen hatást gyakorolt az emberekre. Az ő Carmelje
az egész világon csak egyvalakit kedvel, Josephine Flynnt, de őt
is csak azért, mert szegény Josephine is őszintén kedveli őt.
– Milyen diplomatikus vagy, Michael. Szóval áruld el, hogy
mennek a dolgok?
 Michael nyomban átvedlett üzletemberré. Örült, hogy
letudták a személyes dolgokat – a veszélyes dolgokat.
– Nos, jó híreim vannak a jelzáloghitel üzletágról. Mondtam,
hogy jövedelmező lesz, hát úgy is van. Komoly bevétel, Patrick,
és a legszebb az egészben, hogy a kormány ösztönöz minket.
Manapság bárki megteheti, hogy megveszi a házat, amiben él,
úgyhogy az ügynökeink nem győzik a munkát.
Igazi potyapénz, ráadásul ez a legjobb módja annak, hogy
tisztára mossuk a többit. Ha készpénzért megveszel egy házat,
azután jelzáloghitelt veszel fel rá, a hitelezőtől kapott pénzt
simán beteheted egy legális bankszámlára. Mozgathatod,
megvehetsz és eladhatsz más ingatlanokat, befektethetsz
üzletekbe, klubokba, bármibe. Én sok pénzt utalok
Spanyolországba, a marbellai és benidormi ingatlanpiacon is
befektetek. Spanyolországban az a jó, hogy velük nincs kiadatási
egyezményünk, ami sok ügyfelünknek kurva nagy bonuszt
jelent. Ott bármikor felszívódhatnak, és mennyivel közelebb van,
mint Dél-Amerika!
Patrick Costello már tudott mindenről, amit Michael
elmondott. Michael nem feltétlenül örült, hogy Patrick Costello
még ennyi idő után is szükségét érezte a megfigyelésének, de
bizonyos dolgok sosem változnak; ezzel együtt kell élnie. Ezt
leszámítva Patrick Costello még mindig jobban bízott benne,
mint valaha is bárkiben. Egyszerűen ilyen a természete.
Patrick örült a hírnek. Könnyen jött a pénz, méghozzá igazán
sok pénz. A befektetések elképesztő hasznot hoztak, s ezért
egyedül Michael Flynnt illette köszönet. Ő látta meg a
lehetőséget Spanyolországban és Portugáliában, mielőtt bárki
más felismerte volna. Ő ragaszkodott hozzá, hogy ne csupán
pénzt, de időt és energiát is áldozzanak az új vállalkozásra.
Kezdettől erősködött, hogy ne csupán lefölözzék a hasznot, de
ami fontosabb, a későbbiek érdekében a saját embereiket
ültessék minden kulcspozícióba.
A befektetés máris busásan megtérült, ráadásul lefedték az
egész piacot, így ha bárki szükségét érezte, hogy kimentse a
pénzét, nem maradt más választása, mint hogy először velük
tárgyal. Patrick Costello tudta, hogy sikerült behálózniuk egész
Spanyolországot és a környező területeket. S tették mindezt
teljesen legálisan.
– A spanyolok szarnak az egészre, Michael, őket csak az
érdekli, hogy az emberek odahordják a pénzüket. Az
idegenforgalom máris hazavágta a gazdaságukat. Túlságosan
függnek tőle, ahogy előre megjósoltad. Egész városok épülnek a
hotelszakmára. Neked lett igazad. Meghajlok előtted, kibaszott
lángész vagy, fiam, de hát ezt mindig is tudtuk, nem igaz?
Michael jóleső érzéssel nyugtázta a dicséretet. Szerette
Patrick Costellót, aki mindig jól bánt vele, és gondot fordított rá,
hogy ne csak a bizalmát, de a tiszteletét is kivívja. Ezért sem
hagyta nyugodni, hogy Patricknek még mindig kémekkel kell őt
figyeltetnie. Ez sértette az önérzetét és ellentmondott a hűségről
alkotott képének, mégsem szólhatott – felért volna egy nyílt színi
lázadással.
Még azt sem vallhatta be Patricknek, hogy tudatában van
ennek. A Costello családban elért pozíciója nem csupán komoly
keresettel járt, de olyan státuszt garantált számára a londoni
alvilágban, amilyenre sosem tett volna szert, ha Patrick Costello
nem veszi a szárnya alá. Ezt soha, de soha nem felejthette el;
mindig hálásnak kellett lennie a kiemelt figyelemért, és
mindazokért a lehetőségekért, amelyek ebből következnek*
– Figyelj, Patrick, szerintem az lenne a legjobb, ha innánk
valamit, bekapnánk néhány falatot, azután megvitatnánk néhány
üzleti lehetőséget, ami szerintem a hasznunkra válna.
Patrick Costello kész örömmel meghallgatott mindent.
Szerette a fiú ötleteit – Michael Flynn mindenkinél jobb érzékkel
tapintott rá az új bevételi forrásokra, ám ami ennél is fontosabb:
Patrick Costello őszintén élvezte a társaságát.
– Mutasd az utat, fiam. Vevő vagyok mindenre.
 Harmincegyedik fejezet

Declan Costello gyötrő másnaposságra ébredt. Elkínzottan

nyitotta ki szemét, a napfénytől máris belenyilallt a hasogató
fájdalom. Hunyorogva próbálta leolvasni az időt a karórájáról,
de feleslegesen erőlködött. Akármilyen közel is emelte a jobb
karját, csak elmosódott foltot látott. Arany Rolexet viselt, arany
számlappal és számokkal. Szart se látott, nemhogy az időt.
Kótyagosan forgatta a fejét; végre ráismert a hálószobára.
Samantha Harker budoárjában ébredt. Nem az első alkalommal
találta itt magát, érkezésének körülményeire máskor sem
emlékezett. Felült az ágyban, majd miután párnákat gyűrt a háta
mögé, visszahanyatlott, és az ágy hátlapját használta
fejtámaszként. Megérezte a saját bűzét: veríték, alkohol és
Samantha Harker keveredett benne. Matatni kezdett az
éjjeliszekrényen, ahol sejthetően a cigarettáját és az öngyújtóját
találja. Meggyújtott egy Benson & Hedgest, azután tunyán
magába szívta a füstöt.
A szoba igazán rendezett volt. Samantha odafigyel az
otthonára, korábbi tapasztalataiból Declan ezt is tudta.
Aprólékos gonddal rendezte be, és makulátlanul tisztán tartotta
lakását.
Rendes lány, ráadásul ismeri a dörgést. Irdatlan nagyok a
didkói, és még a külseje is elviselhető. Talán kissé túl fiatal.
 Hirtelen elszégyellte magát – ennyi idősen akár az apja is
lehetne. Az egyetlen lány, aki ezt érezteti vele, mégis újra itt van
az ágyában. Bosszúsan hunyta be a szemét.
Hallotta a lányt, ahogy a konyhában motoz. Declan olyan
bezártnak érezte most magát az apró lakásban, mint egy
kibaszott skatulyában. Néhány perccel később nyílt a hálószoba
ajtaja, és Samantha lépett a szobába, arcán a védjegyévé vált
széles mosollyal. Egy bögre teát hozott. A kislánya szokás szerint
a sarkában lihegett. Kiköpött anyja – ugyanaz a kék szem,
ugyanaz a sűrű szőke haj, ugyanaz a sugárzó mosoly. Ahogy
megállt az ágy végében, Declan magán érezte a kislány kíváncsi
tekintetét.
– Tessék, Declan, a nagy bögre tea.
Óvatosan vette át a gőzölgő bögrét. Samantha állandóan úgy
viselkedett, mintha Declan nem tartozna neki semmivel. És miért
ne tette volna? Lószarral se tartozik neki.
Samantha leült mellé az ágyra. Nem viselt sminket,
hálóköntöse elrejtette a vadító testet, amit Declan olyan jól
ismert.
– Csodás volt az este, Declan! Tényleg remekül éreztem
magam.
Declan elmosolyodott; nem tudta, mit mondjon erre.
Samantha tüzetesen végigmérte a férfit, akivel nem egy
alkalommal töltötte az éjszakát, és a viselkedése láttán – akárha
azt is szégyenletesnek találná, hogy az ágyában fekszik – olyan
izzó haragra gerjedt, amit csak egy ilyen megaláztatás képes
kiváltani. Mióta megszületett a lánya, Declan volt az egyetlen
férfi, akit beengedett az otthonába} sőt az ágyába. Már az első
alkalommal olyan mély vonzalmat érzett iránta, hogy őszintén
hitt kettejük kapcsolatában. A korkülönbség sem zavarta. A férfi
személyiségéhez vonzódott, az erejéhez és a kedvességéhez.
Tüstént így érzett iránta, és ha ez nem lett volna elég, testileg is
úgy vágyott rá, mint még soha senkire. Ő kereste meg az első
együttlétük után; Samantha túlságosan büszke volt ahhoz, hogy
ilyesmit tegyen. A férfi futott utána, ahogyan előre várható volt,
és most mégis úgy viselkedik vele, mintha rangon aluli volna. Ez
fájdalmas volt.
Samantha kitárta a karját, hogy magához vonja, ölébe ültesse
és szorosan megölelje a kislányát. Declan gyanakodva figyelt, és
érzékelte, ahogy a légkör megváltozik. Tudta, hogy semmi nincs
rajta, így nem tehet mást, ki kell várnia, amíg magára kaphat
valamit, azután olyan gyorsan elhúz innét, amilyen gyorsan csak
ember képes.
Samantha hosszú pillanatokon át fürkészte a férfi tekintetét.
Továbbra is szorosan ölelte a kislányát, és látni lehetett, hogy a
gyermek nagyon élvezi a testi közelséget, anyja gyengéd
figyelmét.
– Figyelj csak, Declan, egyáltalán nem tetszik, hogy így bánsz
velem! Úgy teszel, mintha még sosem történt volna ilyen, pedig
de… nem is egyszer. Beléd szerettem, Declan, amiről szerintem
te is tudsz, de akkor se fogom hagyni, hogy úgy bánj velem, mint
egy lotyóval. Ha nem akarsz többet látni, akkor húzz el innen a
picsába! Rendben?
Declan legszívesebben megölelte volna, és elmondta volna
neki, hogy minden rendben lesz. De nem tudta megtenni.
 – A lányom lehetnél, Sam. Túlságosan öreg vagyok hozzád.
Én csak próbálom azt tenni, ami a helyes.
Samantha bánatosan elmosolyodott.
– Hát, nagy kár, hogy nem korábban gondoltál erre. Vagyis
azzal nincs baj, ha titokban összebújunk? Kösz a nagy semmit,
Declan! Tudod, hol találod az ajtót.
Samantha Harker felállt, hogy minden maradék méltóságát
összekaparva kivonuljon a szobából. Declan továbbra is az ő
ágyában feküdt, miközben bárhol másutt szívesebben lett volna.
Hallotta Samanthát a konyhában, amint a kislányával cseveg,
mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de még a gyermeke
iránt érzett gyengéd szeretet mögül is kihallotta végtelen
szomorúságát.
Declan Costello még életében nem érzett ekkora bűntudatot.
 Harminckettedik fejezet

Carmel Costello egyre fokozódó ingerültséggel figyelte a két

lányát. Állandóan veszekedtek egymással és vele. Úgy kezelték,
mintha a cselédjük lenne. Assumpta, az idősebbik, mintha az
ősellensége lett volna; még a fehéret is feketének hazudta, ha
azzal vitát szíthatott, és az anyja idegeire mehetett, míg Gabriella
boldogan belekötött az élő fába is – az elkényeztetett kis nyafka
talán még a nővérénél is jobban élvezte a veszekedést.
Patrick mindig próbálta elütni a felelősséget azzal, hogy rá
hasonlítanak. Nos, Carmel szerint viszont mindkettő kiköpött
apja. Totál el vannak kényeztetve – soha semmiért nem kellett
megküzdeniük, ezért soha semmiért nem is küzdöttek meg.
Megadatott nekik minden, amit csak akartak, ők meg cserébe
még többet követeltek. Ha őszinte akart lenni, néha Ő is
felhasználta a lányokat, hogy elérje Patrick-nél, amit akar. Őket
rángatta elő, hogy igazodásra késztesse a férjét, és az mindig
készséggel engedelmeskedett is.
Nem csoda, ha a lányoknak már az Isten se parancsolt.
Hírből se ismerték a lelkifurdalást; azt se tudták, mi helyes, és mi
nem az. Igen, halálra lettek kényeztetve, ám vele ellentétben nem
volt annyi agyuk, hogy megértsék: egy kiadós hisztinél több kell
ahhoz, hogy bármit elérjenek egy olyan férfinál, mint az apjuk.
Patrick lemondóan beszélt a lányokról, Carmel pedig, ha
lehet, még nagyobbat csalódott bennük. Az iskoláik egy
vagyonba kerültek, mégsem sikerült felmutatniuk egyetlen
nyavalyás bizonyítványt. Pedig olyan biztosra vette, hogy nagy
dolgokra vannak hivatottak, és egy napon büszkévé teszik majd
a szüleiket. Sose hitte, hogy semmivel se lesznek különbek, mint
ha szociális bérlakásban nevelkedtek volna. Carmel azt gondolta,
csak mert drága magániskolákba járnak, mindjárt rangot is
szereznek, ami megkönnyíti számukra, hogy boldoguljanak az
életben. De csak idő- és pénzkidobás volt az egész.
Az is tudatosult benne, hogy a férje úgy tekint a lányaira,
mint akik az ő machinációitól lettek ilyenek, csak mert
ragaszkodott hozzá, hogy bízza rá a nevelésüket, ha már ő nem
képes átlátni a lányok nevelésének finomságait. Pedig Carmel
nem tehetett erről. A lányai hagyták cserben, akik nem értették
meg, hogy a pozíciójuknak köszönhetően elérhetnek bármit.
Mindketten a legkisebb szívfájdalom nélkül mondtak le a drága
magániskolákról, és letagadhatták azt is, hogy valaha a
közelükben jártak. Még ő is több könyvet olvasott náluk, ami
sokatmondó volt. Carmel abból indult ki, hogy az iskola majd
gondoskodik a rendes nevelés minden alapkövetelményéről –
elvégre ezért fizetnek érte egy rakás pénzt. Fel sem ötlött benne,
hogy az iskola csak felnyalja a pénzt, azután lógva hagyja a
lányokat.
Patrick ezek után nem látott mást a lányaiban, csak
elkényeztetett kis görcsöket. Amiben természetesen igaza volt.
Most mégis Carmel volt kénytelen közölni a hírt a férjével, hogy
Assumpta teherbe esett. Patrick kezdett kicsúszni a kezéből,
most már tisztán látta, és megtalálta a felelőst is, aki egy
személyben felelt a család minden hányatottságáért! Ezzel
azonban betelt a pohár.
A lányok még mindig rágták a kefét. Igazából elképesztő volt
nézni is: amikor egymásnak estek, az egész külvilág megszűnt
számukra.
– Befognád csak öt kibaszott percre, Assumpta, amíg
végighallgatsz?
Mindkét lány döbbenten meredt az önmagából kivetkőzött
anyjára.
– Apád nem fog nézni se istent, se embert, ha ezt megtudja!
Én a helyedben, kis szívem, másra se gondolnék, csak hogy mit
fog tenni, és közben odafigyelnék rá, hogy a gyerek apja is
kéznél legyen, vagy legalábbis ki tudjak bökni egy nevet.
Jesszusom, sosem gondoltam volna, hogy így fogok
szégyenkezni miattatok!
Assumpta és Gabriella összenézett. Hirtelen mindketten
megértették, milyen súlyos következményei lehetnek a viselt
dolgaiknak.
Amikor Assumpta visszafordult az anyja felé, Carmel
félelmet olvasott le az idősebbik lánya arcáról. Végre sikerült
felkeltenie a figyelmüket.
– Nekem elhiheted, hogy apátok meg akarja majd ölni a
felelőst. Úgyhogy arra kérlek, Assumpta, legalább most az
egyszer használd az agyad, és próbáld megkönnyíteni a dolgot
minden érintett számára!
Carmel Costello végre birtokában volt lányai osztatlan
figyelmének. S bár tudta, hogy ezt nem köszönheti másnak,
csupán annak, hogy egyedül ő képes megvédeni a lányokat az
apjuktól, számára már ez is fegyverténynek tűnt.
 Harmincharmadik fejezet

Michael alighogy belépett a hátsó ajtón, és levetette birkabőr

kabátját, máris elkurjantotta magát.
– Hé, Josephine, ezt tényleg nem fogod elhinni, szívem! Még
nekem is kibaszottul hihetetlen.
Lana Callahan, aki a lánya konyhájában ült, nyomban
hegyezni kezdte a fülét. Ő sem ment a szomszédba egy kiadós
pletykálkodásért. Ahogy figyelmeztetőleg a lányára emelte a
mutatóujját, Josephine elmosolyodott. Végül úgyis mindig
mindent elmondott az anyjának.
Michael, ahogy szokott, a maga ellenállhatatlan küllemével
és kikezdhetetlen önbizalmával toppant a konyhába. Mintha
szüntelen boldogsággal töltötte volna el az élete; bármilyen
helyzetbe is került, láthatóan semmitől sem rettent meg – most
mégis megdöbbent azon, amit hallott. Lana gyanította, hogy ez
egyike a ritka alkalmaknak, amikor beláthat Michael álarca
mögé.
Amint meglátta az anyósát a konyhaasztalnál, Michael
tüstént megtorpant. Jól tudta, mennyire nem rajong érte Lana, de
azt is, hogy szeret mindenről első kézből értesülni. És hallgat,
mint a sír.
Michael titokzatosan elvigyorodott, aztán drámai hangra
váltott.
 – Később még bánni fogod, hogy tudsz róla, Lana. Ne
mondd, hogy nem figyelmeztettelek!
Lana felnevetett. Tényleg imádta a legfrissebb pletykákat, s
azokat mindig megtartotta magának. Tudta, milyen veszélybe
sodorná magát, ha bárkinek elismételné, amit ebben a házban
hall, különösen a Costellókról és hasonlókról.
Josephine kinyitotta a hűtőt, hogy elővegyen egy dobozos
sört, majd miközben felnyitotta, vetett férjére egy lapos
pillantást.
– Bökd ki, Flynn, ne hagyj minket kétségek közt vergődni!
Michael elvette a sört, majd miután ivott egy nagyobb
kortyot, gondosan megtörölgette a száját. Megvárta, amíg a
felesége visszaült az asztalhoz, csak ekkor váltott komolyra.
– Assumpta Costello terhes. Patrick nem lát a méregtől.
Várta az ilyenkor szokásos reakciót, de hiába. A felesége és
az anyósa a legkevésbé sem tűnt meglepettnek, pedig azt hitte,
hogy ugyanúgy kapkodnak majd a levegő után, mint ő, amikor
először hallotta.
– Tudni már, ki a fickó, Michael? – próbálta Josephine a
lehető legközönyösebb hangot megütni.
Michael megrázta a fejét, és azon tűnődött, hogy a hír talán
nem is akkora titok. Személy szerint Patrick egy szót sem szólt
erről – ő is csak Declantől hallotta –, és most már azt is tudta,
miért titkolózik ennyire. Ha a tulajdon felesége és anyósa sem
ütközik meg Assumpta terhességén, az csakis azt jelentheti, hogy
tudnak valamit, amit ők nyilvánvalóan nem.
Michael szórakozottan megvonta a vállát, de azért az orrát is
felhúzta.
 – Hát én nem is sejtettem. Declan csak azért mondta el, mert
Patrick mostanában nem egészen önmaga. Kiszámíthatatlanul
viselkedik, felhúzza magát mindenen és mindenki miatt.
Nyilván nem akarja szétkürtölni a bánatát az egész világnak. És
ki hibáztatná ezért? Olyan, mint egy ketrecbe zárt tigris. De ha
majd kitör a rácsok mögül, hát Isten óvja a szerencsétlen balfaszt,
aki az egészet okozta. Patrick olyan, mint egy megszállott,
ráadásul nyilvánvalóan megszégyenült. Lefogadom, hogy
igazából ez bassza fel. Mégiscsak a kölykéről van szó.
Josephine és az anyja még most sem árult el semmit. Sem
Assumptáról, sem pedig arról, hogy hogyan került ilyen
helyzetbe. Ami bosszantotta Michaelt. Úgy érezte, kizárják az
életükből, mintha kibaszott kívülálló lenne, aki nem érdemes rá,
hogy eláruljanak neki bármi fontosat. A jókedve lassan
elpárolgott; már bánta, hogy egyáltalán szóba hozta az egészet a
felesége és az anyósa előtt. Barátságos viselkedése másodpercek
alatt eltűnt, a két asszony pedig riadtan érzékelte a megváltozott
légkört. Michael hangja lapossá vált, a maró gúny külön
hangsúlyozta a dühét.
– Úgy látom, a hölgyek sokkal többet tudnak erről, mint
szerénységem. Rajta, elő a farbával! Csupa fül vagyok!
Josephine nem szívesen világosította fel férjét a legjobb
barátja lányáról – vagy inkább lányairól, ha igaz a szóbeszéd
amikor az érintettek láthatóan próbálták családon belül tartani a
dolgot. Ha nem Patrick Costello lányairól van szó, az egész város
erről sugdolózna, mégpedig plasztikus részletességgel, így
azonban csak azok az asszonyok vették erre a bátorságot,
akiknek a férje a legbelsőbb körökben szolgált, s még ők sem
vontak be egyetlen külsőst sem. Túlságosan veszélyes lett volna.
Senki sem akart az az ember lenni, aki Patrick Costellót
tájékoztatja a lányai viselt dolgairól.
Márpedig régóta romlott árunak számított mindkét lány,
olyannak, akit szinte bárki megkaphat, ha hinni lehet a
pletykáknak. Most, hogy Assumpta teherbe esett, a föld alól is
elő kellett keríteni a vétkest, ez nem kérdés. Talán ha egy állandó
barát lett volna, Patrick meg is emészti a dolgot, Assumpta
azonban régóta összefeküdt fűvel-fával, és ugyanolyan
szemérmetlen volt, mint amilyen könnyen kapható. A Costellók
világában ezt minden asszony elfogadott tényként kezelte, ám
ahogy lenni szokott, a férfiak még csak nem is gyanítottak
semmit.
Josephine nem tudta megállni, hogy ne nehezteljen, amiért
az Assumptához hasonló lányok akkor is megfogannak, ha nem
akarnak, sőt gond nélkül kihordják a gyereküket, s ha épp nem
úgy döntenek, hogy elvetetik, a legkisebb cécó mellett ki is tolják
magukból. Semmi tiszteletet nem mutatnak a terhesség és a
szülés iránt. Még csak nem is sejtik, milyen csoda zajlik a
testükben. A terhesség számukra legfeljebb nem kívánt
problémát jelent. Ők szabadon dönthetnek, hogy végigcsinálják-
e, vagy ami valószínűbb, megszakítják, egyszerűen kitaszítják
magukból a magzatot, hogy tovább éljék az életüket, mintha mi
se történt volna. Mintha nem is lettek volna olyan szerencsések,
hogy egy kisbaba növekedett bennük. Egy kisbaba, aki
egészségesen és kényelmesen élhet az anyaméhben, amelyik
nem löki ki magából, és nem száműzi váratlanul a testéből, hogy
egy véres és gyötrelmes kudarc után ne csupán önmaga alá
kerüljön, de minden alkalommal egyre kevésbé érezze magát
nőnek, amiért képtelen megtenni, amit várnak tőle. Az egész
olyan kibaszottul igazságtalan! Ő, Josephine akarja azt a
gyereket, nagyobb szüksége van rá, mint bármire ezen a világon,
mégis újra és újra elvetél. Az egyetlen kisbaba, akit sikerült
néhány hónapnál tovább megtartania, a méhében halt meg, neki
pedig abban a tudatban kellett végigcsinálni a mesterségesen
megindított szülést, hogy a végén ugyanúgy nem marad
semmije.
Josephine ráeszmélt, hogy az anyja közben Michaelhez
beszél. Kényszerítette magát, hogy odafigyeljen, még ha
engesztelhetetlenül haragudott is a világra.
Michael most már elképedten csóválta a fejét; korábbi
bosszúsága nyom nélkül elillant. Figyelmesen hallgatta Lanát,
ahogy Patrick lányainak viselkedéséről beszélt, amit
nyilvánvalóan részletesen ismert. Úgy tűnt, az asszonyok messze
többet tudnak, mint amit a férfiak valaha is sejtettek.
Michael azon kapta magát, hogy névértéken elhisz mindent,
amit Lana mond a Costello lányokról és viselt dolgaikról.
Annyira igaznak tűnt minden szó, hogy nem is tehetett másként,
miközben teljes szívből átérezte mindazt a szégyenkezést,
megaláztatást és tehetetlen indulatot, ami feldúlta a barátja
életét.
– Patrick kitér a hitéből, ha rájön, hogy a lányai állandóan és
mindenkivel összefekszenek. A fickók, akik meg velük voltak,
biztosan nem tudják, kivel kezdtek ki, mert épeszű ember a
kisujját se emelné Patrick Costello lányaira.
 Lana sértődötten vonta meg a vállát. Mióta a Barber fivérek
felkerültek az eltűntek listájára, nem bízott a lánya
választottjában. Veszedelmes fickónak tartotta, aki próbál
normálisnak tűnni, de őt nem lehetett átverni. Ha rajta múlik, a
lánya esküvőjére sosem került volna sor. A férje mégis szívből
szerette Michaelt, benne látta meg a sosem volt fiát, és a lányával
együtt azt hitte, hogy az ő seggéből süt a nap. Egyedül Lana
ismerte az igazi Michaelt, akinek teljes tudatlansága a férfiak és a
Costello-féle lányok közös dolgairól kezdte felbosszantani. Ez is
csak azt bizonyítja, hogy a férfiak szart se tudnak.
– Hallgass ide, Michael Flynn! Meglepődnél, ha tudnád,
mennyire le tudnak alacsonyodni a férfiak! És abból, amit
hallottam, azok a lányok már évek óta csinálják a raplit. Carmel
Costello talán nem a legjobb barátnőm, de ezeknél a lányoknál
jobbat érdemelt volna. Ő csak azt akarta, hogy ne a csupasz
seggükkel vágjanak neki a világnak. Patrick Costellónak meg,
akármilyen nagyfejű, felül kell emelkednie ezen. Talán nem lesz
könnyű, de nincs más választása. De egyvalamit te is jegyezz
meg a későbbiekre, Michael! Mindig kettőn áll a vásár. Ha az a
lány meg tudja nevezni Patrick Costello első unokájának apját –
mert most erről beszélünk, az unokájáról, aki vér a véréből hát
én megeszem a kibaszott hímzésemet. Még valami, Michael, ha
már így rajtam van az őszinteségi roham! Komoly pénzbe
lefogadnám, hogy a kölyök fekete lesz, de legalábbis sötét bőrű.
Igen, a Costellóknak bőven lesz min agyalniuk. „Ki feküdt a
lányom ágyacskájában?” – kérdezi majd egy olyan ember, akinél
jobban senki se tudja, mire képesek a férfiak, aki folyton azzal
kérkedik, hogy mindenkinél előbb tud mindent. Fog még Patrick
Costello egy nagyot csodálkozni! És mondjak valamit? Örülök
neki! Ideje rádöbbennetek, hogy nem ti vagytok a teremtés
koronái. Mindig lesz, aki kijátssza a figyelmeteket, hogy
lelkifurdalás nélkül elvegye, ami a tiétek, és elpusztítson
mindent, ami csak értékes számotokra.
Az anyósa kirohanásával szembesülve Michael nem találta a
szavakat. Nem akart mást, csak megosztani a feleségével egy
pletykát, amikor szokás szerint hazaér a munkából. Mindig
mindent elmondott neki az életéről, a munkájáról – ahogy eddig
is.
Josephine pedig mindvégig egyetlen szót sem szólt. Az
anyjára hagyta, hogy elmondja, amit Assumptáról és a
szerencsétlen helyzetről tudnak. Az igazat megvallva, messze
többet hallott a Costello lányokról és a szexuális praktikáikról,
mint valaha szerette volna. Sosem engedte volna, hogy Patrick a
feléről is értesüljön.
Michael észrevette, hogy Lana kaján örömmel avatta be.
Nem tudott megbékélni ezzel a nővel, mióta csak feleségül vette
az egy szem lányát. Akkor mintha egy csapásra megváltozott
volna. A saját anyja behatásának és az aggodalomnak tudta be,
amit Lana az egyetlen lánya iránt érzett, de most önkéntelenül is
azon töprengett, hogy talán egyszerűen csak nem kedveli őt.
Valaha talán rajongott érte, de már le se szarja. Valahányszor
Josephine elvetélt, Lana mellette állt, fogta a kezét és féltőn
vigyázott rá, együtt gyászolt vele. Vele ellenben minden egyes
alkalommal azt éreztette, hogy ő tehet mindenről. Még ha talán
titokban örült is annak, hogy a lánya nem tudta kihordani az
ivadékát.
 Amíg nem született gyermekük, Lana úgy érezte, felette áll.
Mintha igazából nem hálták volna el a házasságot, amit így
bármikor semmissé lehetne tenni. Sosem értette, hogy Michael
bármennyire is vágyik egy gyerekre, számára Josephine még
ennél is fontosabb. Ő a mindene, s ez sosem fog megváltozni.
Inkább Josephine az, aki mindenáron gyereket akar szülni.
Michaelt nem igazán érdekli, hogy sikerül-e vagy sem. Neki csak
a felesége kell – az ő Josephine-je.
Michael kedélyesen elmosolyodott, nehogy a másik még azt
higgye, sikerült beférkőznie a páncélja mögé.
– Hát, Lana, ezzel rendesen válaszoltál a kérdésre! A jövőben
tartani fogom a bagólesőmet.
Josephine érezte az ellenségességet, ami immár nemcsak az
anyjából sugárzott, de a férjéből is. Michaelnek minden joga
megvolt hozzá, hogy nehezteljen. Az anyjának nem szabadott
volna így viselkednie, ilyen mély megvetéssel tekintenie rá és az
életére. Michael mindent megadott neki, amit csak kívánhatott,
sőt még többet is. Tudta, hogy mondania kell valamit az
anyjának. Meg kell mutatnia Michaelnek, hogy megérti az
érzéseit, és az ő oldalán áll, ahogyan eddig és ezután is.
– Most már elég! Szerintem ideje hazamenned, anya.
Lana hitetlenkedve pillantott a lányára. Arra kérték, sőt
utasították, hogy távozzon, és még csak nem is tapintatosan. A
lánya egyszerűen ajtót mutatott neki! Elbocsátotta, mint egy
cselédet.
Michael mosolya őszintévé vált. Örült, hogy Josephine
azonosul a nézőpontjával, és megérti, mennyire gyűlöletes
számára, hogy az anyja ilyen hangon beszél vele a saját
otthonában.
Lana érezte, ahogy elvörösödik a szégyentől. Belemart a
fájdalom, hogy Josephine így bánt vele, mégsem torolhatta meg
a dolgot.
– Nem azért, anya, de apa már biztosan aggódik, hogy hol
vagy!
Lana összeszedte minden maradék méltóságát, úgy sétált ki
a konyhából. Lánya otthonának előterében leemelte kabátját a
hatalmas bőrkanapéról, ami szinte elveszett az általa mindig is
csodált hatalmas térben. Josephine nemcsak óriási, de szépen
berendezett házban lakott; elég pénzt kapott egy ilyen palota
fenntartásához. Michael mindent megadott a lányának, amit
kívánt, de még ez sem feledtethette vele, hogy mire képes.
Josephine kinyitotta az ajtót. Lana szó nélkül kilépett, de
végül mégsem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy utoljára oda
ne bökjön, annyira méltatlannak érezte a bánásmódot. Hiszen
másra se vágyott, csak hogy boldognak lássa a lányát! Josephine-
ről pedig sok mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy
boldog. Hogyan élhet együtt egy olyan erőszakos gazemberrel,
mint Michael?
– Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálod velem, Josephine!
Ha tehetném, a tenyeremen hordoználak, te is tudod.
– Ó, nagyon is tudom, anya! Mindig tudtam, de Michael
akkor is a férjem, és ő is a tenyerén hordoz, ha nem vetted volna
észre. Érted és apáért is olyan sokat tett. Még sosem éltetek ilyen
jól. Ha mégis választanom kell köztetek, te is tudod, hogy őt
választanám, anya.
 Lana hátat fordított. Ahogy beült az autóba, még hallotta a
bevágódó ajtót.
Michael nem szívesen látta a felesége őrlődését. Meg akarta
őt óvni mindentől, ami fájdalmat okozhatott neki; férjként a
kötelességének tartotta ezt. Kitárta a karját, hogy szorosan
magához ölelje. Érezte, amint a másik teste máris kezd
elernyedni, és tudta, hogy Josephine ott van, ahol mindig is lenni
akart.
– Annyira sajnálom, Josephine. Nem is tudom, mi volt ez az
egész.
Josephine magához szorította, élvezte a testi közelségét, a
férje illatát. Olyan biztonságosnak, olyan erősnek érezte.
– Felejtsd el, Michael! – Másról akart beszélni, pokolba
kívánta az egész szóváltást. – Szerinted mennyit tud Patrick a
lányairól?
Michael fáradtan sóhajtott fel.
– Tényleg nem tudom. Declan is csak bizalmasan beszélt
erről. Patrick egy rohadt szóval se említette, most már azt is
tudom, miért. Ha igaz, amit anyád mond, és miért ne lenne igaz,
akkor Patrick nehezen fogja megemészteni a dolgot. Ki
hibáztatná ezért? Eddig azt hitte, a lányai miatt kel fel a nap.
Mindent értük csinál. Ők a föld sója, vér a véréből.
Josephine nem válaszolt, csak remélte, hogy az ő vérük, ez a
mostani terhesség végre megadja az egyetlen dolgot, amit nem
vásárolhatnak meg. Egyetlen gyermek elég lenne – ez minden,
amit akar.
– Egyet azért megmondhatok, Josephine! Bárkit nevezzen is
meg Assumpta, azt fogja kívánni, bár meg se született volna.
 Harmincnegyedik fejezet

Patrick Costello szó szerint levegőért kapkodott dühében.

Jobbnak látta, ha egy időre egyedül marad, ezért visszavonult az
irodájába, és töltött magának egy becsületes adag whiskyt.
Lassan kortyolgatta az italt, élvezte markáns zamatát, és az égető
érzést, ahogyan lenyelte. Kellett neki az alkohol, hogy legalább
az érzékeit eltompítsa, hogy elvegye az élét az érzelmeinek.
Ilyesmi még sosem történt vele. Nem fordult elő, hogy ne
tudta volna uralni az érzelmeit. A lánya terhessége kibillentette
az egyensúlyából, és a tény, hogy kerek perec megtagadta a
bűnös megnevezését, teljesen kikezdte szokott önuralmát. Újabb
kortyot ivott, és közben azért fohászkodott, hogy ez
megnyugtassa, legalább átmeneti békét adjon neki. Ki kellett
iktatnia az érzéseit egy időre, hogy újra ura legyen önmagának
és a tetteinek.
Hamarosan végez valakivel – ez nem is lehetett kérdés, és ha
a lánya nem felel sürgősen a kérdésére, jó eséllyel ő lesz az
áldozat. Assumpta éppen a vonakodásával győzte meg arról,
hogy az apa voltaképpen bárki lehet. Ha szerelmi botlásról lenne
szó, már rég kiderült volna. Patrick azt talán el is fogadná; még
emlékszik rá, milyen, amikor tombolni kezdenek a hormonok,
amikor először szerelmes az ember. Ő nem valami elcseszett
diktátor, képes lenne nagyvonalúan szemet hunyni a történtek
felett, ha szerelem volna a háttérben. Ettől még nem lenne
kevésbé dühös, de elfogadná, hogy a lányát – az ő kicsikéjét –
elragadták a heves érzelmek.
Így viszont egészen más. A helyzet nélkülöz minden
romantikát, és ezáltal minden mentséget is, ami felmerülhetne a
lánya védelmében. A lányának sejtelme sincs róla, ki az apa, sőt
ez láthatóan nem is különösebben izgatja. Mintha a méhében
cseperedő élet nem lenne több múló kellemetlenségnél.
Egyszerűen meg akar szabadulni tőle, véget akar vetni a
terhességnek, inkább előbb, mint utóbb.
Patrick igazából ezt nem tudta megemészteni, ezt a totális
érdektelenséget, amit Assumpta a gyereke iránt mutatott. Az ő
imádott lánya úgy tekint a terhességre, mint valami megoldandó
problémára. Fel sem mérte annak jelentőségét, ami vele történt –
hogy neki kell majd oltalmaznia egy másik emberi lényt, egy
gyermeket, akit ő hozott létre. Nem érti, hogy katolikusként
nincs más választása, mint világra hozni és feltétel nélkül
szeretni a gyermekét, függetlenül a fogantatás körülményeitől.
Az egész vallás másról se szól, kivált az íreknél. Az ember
vétkezik, de együtt él a bűnével. Szereti azt a bűnt, és
gondoskodik róla, amíg már nem bűnnek látja, hanem a legjobb
dolognak, ami vele történhetett. A mennyei atya ajándékának,
ami okkal adatik meg neki. Csak azért, hogy jobb emberré váljék,
és megtapasztalja az élet csodáját, hogy olyan békességet és
szeretetet hozzon neki, amilyet el se tudna képzelni.
Assumpta mégis meg akar szabadulni a gyerektől, mintha
csak egy kismacskát fojtana vízbe.
Az iroda ajtaja csendesen kinyílt, Patrick pedig meredten állt,
mint egy kőszobor. A lánya érkezett meg. Érezte parfümjének és
sminkjének tolakodó illatát. Mindig túl sok sminket viselt.
Assumpta gyönyörű lány volt, Patrick sosem értette, miért kell
így kikennie magát. Mégis engedte neki. A feleségének is
engedte, hogy ő mondja ki az utolsó szót a lányokkal
kapcsolatban. Most már bánta, noha tudta, hogy Carmel
mindent megtett a lányok érdekében, és őt legalább ennyire
megdöbbentette Assumpta viselkedése. Patrick mereven állt,
kinézett az ablakon, és csodálta a szép kilátást, miközben
próbálta magába fojtani a haragot, csalódottságot és szégyent,
hogy a lánya tényleg nem tud elképzelni más megoldást, mint
hogy kikapartassa a gyermekét. Ha csak egy rossz szót hall tőle,
fennáll a veszélye, hogy komolyan bántani fogja őt.
Assumpta az apjára nézett. Egész életében nem látott mást
benne, mint a jólét forrását. Igazából az anyja gondoskodott
róluk, aki igyekezett ugyan jó anya lenni, csakhogy valamiért
mégis mindig jobban érdekelte a saját kinézete, vagy az, hogy
milyen ruhákban járassa a gyerekeit.
Assumpta már a kamaszkora kezdete óta aktív szexuális
életet élt. A jó híre mit sem jelentett neki. A Costello nevet
viselte, ez pedig hatalmat adott minden és mindenki felett, mióta
az eszét tudta. Az emberek kedvesen bántak velük, csak mert
Costellók voltak – nem másért. Assumpta azért is kezdett
összefeküdni mindenkivel, hogy bebizonyítsa magának, képes
túllépni a családi néven. Bárcsak tudta volna akkor is, amit most
tud!
Máris a negyedik hónapban jár, és mást sem akar, csak hogy
az apja véget vessen ennek. Akkor újrakezdheti majd az életét,
ezúttal rendesen, okosan, utólagos bölcsességgel. Most, hogy
már ismeri a buktatókat, készen áll megtanulni a leckét. Kerül,
amibe kerül.
– Sajnálom, apa.
Patrick kétségbeesetten hunyta be a szemét. Olyan
éretlennek, olyan ártatlannak hallotta a lánya hangját. Az
elsőszülött kislánya hangját. A kislányáét, aki konokul
megtagadta, hogy néven nevezze a gyereke apját.
Patrick kiitta a whiskyjét, aztán olyan higgadtan válaszolt,
amennyire csak embertől telik.
– Akkor mondd meg, ki a gyerek apja! Csak ennyit akarok
tudni.
Assumpta visszanyelte a bosszúságát. Ha az apja ismerné a
körülményeket, megértené, miért vonakodik világgá kürtölni.
Ha ismerné a körülményeket, azt is pontosan tudná, miért nem
mondhatja meg, ki az apa. Az időpont alapján ugyan van némi
sejtése, de az itt most kevés.
– Bárcsak visszaforgathatnám az időt, apa, de nem tehetem!
Senki sem teheti. Csak egy esélyt akarok, hogy magam mögött
tudjam ezt az egészet, és újrakezdjek mindent.
Patrick a lányára nézett és végigmérte. Szép formás test,
sugárzó mosoly: igazi kis angyal. A haja sűrű és fényes, a szeme
tündöklően kék, még az anyja szív alakú arcát is megörökölte.
Igazi Costello – legalábbis külsőre.
– Meg fogod tartani ezt a kibaszott gyereket, Assumpta!
Verd végre bele a hülye fejedbe! El se hiszem, hogy
katolikusként valaha is másképp gondoltad. Ha nem szülöd meg,
Assumpta, kitagadlak a családból, mielőtt kettőt pislognál. Jézus
Krisztus szent nevére esküszöm, amíg élsz, nem bocsátok meg
neked. Éppen olyan halott leszel számomra, mint a gyerek, akit
megölsz.
Hát megtörtént. Patrick Costello a lányát nézte, és tudta,
hogy végül csak sikerült megértetnie vele. A fenyegetés, hogy
megszakít vele minden kapcsolatot, mindennél jobban
megrémítette a lányát. Patrick nem örült ennek, de őszintén
hitte, hogy a gyermek megváltoztat mindent. Az ő szemében
egyedül ez moshatja tisztára a lánya nevét.
Assumpta tudta, hogy nincs választása, engedelmeskednie
kell az apjának, aki egyértelművé tette, mennyire komolyan
veszi, amit mondott, és nem fogja meggondolni magát. A
gyermek, akit a méhében hord, többet jelent az apja számára,
mint neki valaha is fog. Egy pillanatig se gondolta, hogy a
családból bárki örülni fog a terhességének; biztosra vette, hogy a
szülei olyan gyorsan és csendben meg akarnak szabadulni a
gyerektől, amennyire csak lehet. Hogy az ő apja, Patrick Costello
hisz az élet szentségében, meg sem fordult a fejében. Nos, nem
tévedhetett volna nagyobbat, pedig mindaz, amit róla hallott,
ennek az ellenkezőjére utalt. Az erőszakra való hajlama, a
legendák arról, hogy része van azok halálában és eltűnésében,
akik keresztezték az útját, mind arra utaltak, hogy apja
hidegvérű gyilkos.
Megrémítette a tudat, hogy ugyanez az ember
elfogadhatatlannak, Isten elleni bűnnek tartja az abortuszt.
Mindig azt hitte, hogy a nagy ájtatosság csak a porhintés része;
csupán kirakat, hogy mások lássák, milyen jó és tisztességes
ember. Az a tény, hogy az apja valóban hisz a katolikus
egyházban és alapvető tanításaiban, álláspontja felülvizsgálatára
késztette.
Maradt viszont egy ütőkártyája, ami remélhetőleg minden
mást visz.
– Apa, el kell mondanom még valamit.
Patrick megvonta a vállát. Most már mutatkozhat
nagylelkűnek, megnyerte a háborút.
– Ki vele!
– Ez a baba… szóval lehet, hogy fekete lesz.
Patrick kihallotta a lánya hangjából a reménykedést.
Assumpta tényleg azt gondolja, egy fekete baba önmagában elég
ahhoz, hogy szembefordítsa mindennel, amiben hisz? A lánya
mindig készen áll, hogy megdöbbentse őt valamivel.
– És? – kérdezte a létező legérdektelenebb hangon.
Assumptát megrendítette a válasz.
– Én csak azt gondoltam, jobb, ha tudod. Ez minden.
Patrick felnevetett.
– Ez a „lehet”, mindent elárul rólad, amit tudni érdemes. Az
se érdekel, ha babakék lesz rózsaszín pöttyökkel. Meg fogod
szülni, és a gyerek a Costello nevet fogja viselni. Az első unokám
lesz, és mint ilyen, megkap minden létező esélyt, amit
megadhatok neki. Remélem, az anyjával ellentétben lesz annyi
esze, hogy éljen a lehetőséggel.
Assumpta távozni készült, Patrick pedig ellenállt a
késztetésnek, hogy kirugdossa az ajtón. A lány minden létező
módon csalódást okozott neki. Nem annyira a terhességgel, azt
végül csak elfogadta volna. Inkább azzal, hogy egyáltalán nem
érdekelte a gyermeke sorsa. Totális érdektelenségével csak
határtalan önzését bizonyította. Be kellett ismernie, hogy
szégyelli a lányait – mind a kettőt. Ugyanabból a fából faragták
őket; egyikük se látott tovább a saját szükségleteinél. Miután
Patrick egy penny nélkül nőtt fel, az első pillanattól teljesítette a
lányai minden kívánságát. Akik ennek köszönhetően bár
mindennek tudták az árát, az értékét semminek nem.
És ott van szegény Josephine Flynn, aki igazán jobban
megérdemelné az anyaságot, mint ez a cafka, és aki egyik
gyermeket a másik után veszíti el, mert a sors megtagadja tőle
azt, amire mindennél jobban vágyik. Hát, most majd az ő
Assumptája is megtanulja, miről szól az élet. Meg fogja szülni
ezt a gyereket, s ha csak még egyszer fejfájást okoz az apjának,
hát magára vessen.
Patrick mindenféle történetet hallott a lányairól. Declan
világosította fel ezekről, hogy mégse idegenektől kelljen hallania.
És bár rendszerint megütközött, annál nagyobb fájdalmat érzett.
Az, hogy nem is tudott róla, miféle mérges kígyókat melengetett
a keblén, mindent elárult az élete valódi természetéről. Carmel,
az Isten áldja meg, feltétel nélkül bízott a lányaiban. Így ő még
Patricknél is jobban felháborodott a lányaik hőstettein.
Patrick környezetében mindenki tudott a lányairól és az
általuk választott életmódról, ő mégis végig a sötétben
tapogatózott. Olyan ember számára, aki büszkén hangoztatja,
hogy semmi sem érheti készületlenül, nem létezik nagyobb
árulás. Még sincs más választása, szembe kell néznie a
megaláztatással, és emelt fővel kell elviselnie.
Ha pedig bárki valaha is futó célzást mer tenni erre az
egészre, gondolkodás nélkül kitépi a belét. Majd ő kideríti, ki az
apja az unokájának, és minden egyes férfi nevét is, akit a lányai a
háta mögött az ágyukba rángattak. Patrick mindennél
fontosabbnak tartotta a jó hírét. Ez olyasvalami, amiért megéri
harcolni, és ő pontosan ezt fogja tenni.
 Harmincötödik fejezet

– Idehallgass, Pat, ez így nem mehet tovább, haver! Kibaszott

bolondot csinálsz magadból!
Michael Flynn magának kereste a bajt, de nem volt más
választása. Patrick teljesen begőzölt, elszakadt a világ tárgyi
valóságától. Ilyet még életében nem látott.
Declan dermedten nézte őt. Látszott, mennyire nem hitte el,
hogy Michael végül képes lesz szóvá tenni a dolgot, pedig együtt
tervezték el az egészet. Patrick soha nem bírta a kritikát, sőt ami
azt illeti, nehezen birkózott meg vele. Valamit mégis tenni kellett
már, és egyedül Michael érezte magát elég tökösnek ehhez.
Patrick végigmérte Michaelt. A hangjában egyértelmű volt a
megvetés. Nem számított rá, hogy valaha ilyesmi irányuljon felé,
legkevésbé az ifjú Michael részéről.
– A bánatos faszomat se érdekli, mit gondolsz, Michael. Ne
felejtsd el, hogy te dolgozol nekem, haver, nem pedig fordítva!
Michael megköszörülte a torkát. Tudta, hogy valamivel
oldania kellene a feszültséget. De voltak dolgok, amiket nem
hallgathatott el.
– Akkor te se felejtsd el, hogy te ki vagy, Patrick! Ha lenne
egy kis eszed, felhagynál ezzel a boszorkányüldözéssel. Gondold
csak végig! Ha a lányod tudná, ki csinálta fel, szerinted nem
árulta volna el már régen? Tényleg megértem, min mész
keresztül, de így csak bolondot csinálsz magadból. Kész röhej,
Pat! Nem te vagy az első, akinek a lányából egyedülálló anya
lesz. Ez már a nyolcvanas évek, az ilyesmi már rég nem nagy
durranás.
Patrick valahogy megértette, hogy Michael igazat mond.
Lepkefingot kergetett, mégsem tudott leállni. Rühellte, hogy a
lánya ennyire lealacsonyította magát, hogy eközben őt is
cserbenhagyta és a létező legnagyobb szégyenbe hozta. Most
már Carmelt okolta mindenért. Ő is csak a kurva szégyent hozza
rá, ő is ugyanúgy cserbenhagyta. Az is csak egy cafka, aki
kihasználja. Úgy látszik, ez családi vonás, de a lányai nem tőle
örökölték. Már ha egyáltalán az ő lányai, mert most már ezt is
megkérdőjelezte. Nem tudott se enni, se aludni. Egész életét
felemésztette, hogy a lányain és életvitelükön gondolkodott, és
hogy ő erről semmit se tudott. Nem értette, hogyan lehetett
ennyire naiv. Mást se mondogatott a lányoknak, csak hogy
milyen imádnivalók, milyen szépek. Úgy bánt velük, mint a
királylányokkal; egy pillanatig se kételkedett a jóságukban.
Feltételezte, hogy tisztában vannak a becsület fontosságával,
kincsként őrzik az érintetlenségüket, és végképp nem
szenvednek önértékelési zavarban. Egyszerűen nem értette az
egészet. A lányok szemlátomást bárkinek odaadták magukat, aki
csak fikarcnyi érdeklődést mutatott irántuk. Ilyen
gátlástalanságot sosem feltételezett volna róluk, most pedig nem
tudott másra gondolni, csak hogy mi minden kerülte el még a
figyelmét – mi minden történt még a háta mögött.
Már Declant és Michaelt is gyanúsnak találta – elvégre
bennük ugyanúgy megbízott, és most csak csodálkozni tudott a
saját hülyeségén. Mégis Carmel lett mind közül a leggyanúsabb,
hiszen az ő gondjaira bízta a lányokat. Most szüntelenül a
felesége múltja jutott eszébe. Ő sem volt már az a hamvas
virágszál, amikor találkoztak, mégis jóval fiatalabb nála, és ő
addig koslatott utána, amíg be nem adta a derekát. Boldogan
elvette, csak hogy családja és otthona legyen. Carmel szállította a
családot, ő a többit. Megadott nekik mindent, amit pénzen venni
lehet. Patrick készséggel megállapodott egy asszony mellett, és
soha nem adott rá okot, hogy kétség férjen a hűségéhez. De
vajon fordítva is elmondhatja ugyanezt? Már nem tudta
biztosan.
Michael felsóhajtott. Látta, hogy Patrick nem figyel rá. Mint
aki azt se tudja, hol van.
– Meg se akarsz hallgatni, Pat? Hozzád beszélek, te meg
visszavonulsz a kis világodba. Szedd már össze magad, hallod?
Máris nagy tételben bukjuk a pénzt. Nem mész el a
megbeszélésekre, vagy ha mégis, belekötsz olyanokba, akiket
egész életedben ismertél… akik tőled függnek és bíznak benned,
mert eddig mindenben támaszkodhattak rád. Ha nem jössz ki a
varázsködből, Pat, rövid úton háttérbe szorítanak. Máris fogy a
vevőkörünk, de ami még rosszabb, elveszítjük az arcunkat. Kezd
elveszni a hitelünk, hála neked.
Declan látta a bátyján, hogy túl messze jár, ahol már nem ér
el hozzá az értelem szava. Patrick egyszerűen kizárta a fejéből
Michaelt. Ilyen helyzetekben csak azt hallotta meg, amit hallani
akart. Nem mintha máskor túlzottan figyelt volna arra, amit nem
akart hallani, de ez hozzátartozott a természetéhez – éppen a
tévedhetetlensége és a kiszámíthatatlansága tette ilyen
veszélyessé. Csak addig hallgatott másokra, amíg jónak látta,
amíg az ő nótáját fújták. Michael még nem ismerte Patricknek ezt
az oldalát, Declan azonban tudta, mennyire képes kifordulni
önmagából.
Ő mindig elfogadta, hogy a bátyja szokványos emberi
kereteken kívül él. Valaha ez számított az erősségének, ezért
ültetett akaratlanul is félelmet mindenki szívébe. Még az
agyhalott is látta, hogy Patrick Costello más zenére táncol, mint a
világ többi része, de most az egyszer belehullott az őskáoszba.
Ez a szégyenletes epizód mélyebben átformálta, mint korábban
bármi. Declan nem először látta rajta az üldözési mániát, de még
sosem fordult a sajátjai ellen. Ki gondolta volna, hogy éppen a
gyermekei miatt süllyed idáig?
Assumpta tönkretette az apját, amikor akaratlanul is
megtalálta az egyetlen igazán gyenge pontját. Akárcsak Michael,
Declan is pontosan látta, hogy ha nem vigyáznak, valaki a
helyükbe lép, és elveszi az üzletüket. Az általuk ismert világban
az efféle gyengeséget csakis megvetés sújthatja, és Patrick túl
nagy befolyást gyakorol ahhoz, hogy előtérbe helyezze a
személyes sérelmeit. Az efféle problémákat már csak ezért is
csendben szokás intézni. Minden érintett érdeke ezt diktálja. Ez
az utca törvénye, ami sosem változik. A Costellók is így
szereztek nevet maguknak, így vették át mások üzleteit. Már
csak arra kell vigyázni, hogy velük sose történjen ilyesmi.
Declan megrázta a fejét.
– Hagyd, Michael! Csak az időt vesztegeted.
Michael tudta, hogy Declannek igaza van. Patrick mintha
nem is tudott volna magáról. Ijesztő volt nézni is. Valami morbid
kíváncsiságtól hajtva Michael mégis lenyűgözve szemlélte
Patrick őrületét. Patrick igazán rosszul festett ~ nemcsak
mániákusnak tűnt, de olyan veszedelmes szörnyetegnek is, aki
nem ismer semmilyen határt vagy korlátot; Ami eddig a csúcson
tartotta őket, most azzal fenyegetett, hogy mindent elpusztít,
amiért eddig dolgoztak. Michael alig hitt a szemének, mégis
pontosan tudta, hogy ha Declan nem képes rá, neki kell átvennie
az irányítást.
 Harminchatodik fejezet

Josephine hosszú idő óta nem érzett ekkora boldogságot. Még

mindig gyermeket várt, és még mindig nem tudott erről senki
más. Nem is szól, amíg feltétlenül nem szükséges. Oly sokszor
cserbenhagyott már mindenkit, hogy ezt a kockázatot még
egyszer nem vállalhatja. A fajdalom minden veszteséggel
elevenebbé vált ahelyett, hogy enyhült volna. Aki csak ismerte,
mind szánakozva és sajnálattal tekintett rá. Ezt a szánakozást
gyűlölte a legjobban, most azonban minden nap minden
percében magában érezte a kisbabát. Ezúttal minden más lesz,
győzködte magát, és valahogy minden a helyére került. Ez az ő
titka, az ő saját kis boldogsága. Sikerült elérnie, hogy nem
őrködnek minden mozdulata felett, és nem kérdeznek rá minden
arckifejezésére. Nem faggatóznak minden rosszullétnél, vagy ha
csak elsápad. Nem próbálják örökké ágyba dugni, mintha valami
halálos betegségben szenvedne, és nem fürkészik az arcát a
fájdalom első jelei után, amelyek előre jelzik a vetélést, és amire
mindvégig számítanak. Senki sem erősködik, hogy pihenjen le.
Senki sem ücsörög mellette, hogy egy percre se maradjon
egyedül. Josephine-t kimerítette, hogy ilyen sokan törődnek vele.
Belefáradt a kényszeres jókedvbe, hogy úgy kell tennie, mintha
nem rettegne attól, hogy ezt a gyereket is le kell majd húznia a
vécén. Mennyivel jobb így. Mennyivel nyugodtabb.
 Gyengéden megsimogatta a hasát, becézgette a gyermekét,
és remélte, hogy ez alkalommal végre esélye lesz rá, hogy a
karjába vegye.
Michael anyja igazi anyatigrisként viselkedett. Josephine
szinte érezte, hogy azt kívánja, vetéljen el. Az álnok ír boszorka
egyedül magának akarta Michaelt. Egy gyermek, egy élő
gyermek végre bebetonozta volna a házasságukat, amit Hannah
aligha kívánt. Josephine szörnyen érezte magát, amiért így
gondolt az anyósára, de ez volt az igazság.
Hallotta a kavicságy csikorgását, amint Michael autója
megállt. Korán érkezett. Őmeg még azt se találta ki, mit főzzön
vacsorára. Nem mintha a férje törődött volna ezzel.
Hallotta a férje lépteit, ahogyan megkerüli a házat. Michael
mindig a hátsó ajtón jön be. Ezen állandóan viccelődtek. Michael
azt mondja, a lakótelepi nevelés teszi: a bejáraton ki, a kijáraton
be.
Josephine gépies mozdulattal tette fel forrni a vizet. Michael
mindig elvár egy csésze teát. Milyen kiszámíthatóvá vált az
életük. Vajon azért, mert még nem élvezték a gyermekáldást?
Egy gyermek felborítja a mindennapi rutint. A legtöbben ezért is
nem terveznek vagy tekintenek bármit alapnak. Vagy éppen
ezért nem házasodnak meg.
– Jó kislány! Rám férne egy csésze tea.
Josephine széles mosolyra húzta ajkát, mielőtt a férjéhez
fordult, hogy elővegye legvidámabb hangját.
– Mondj egyetlen alkalmat, amikor beléptél azon az ajtón, és
nem várt rád azonnal egy csésze forró tea. Ez a küldetésem, hát
nem érted? Azért élek, Michael, hogy teljesítsem minden
óhajodat.
A férfi vele nevetett, és érezte, ahogyan ellazul. Néha nagyon
megnehezíti az életét Josephine érzékenysége. Michael teljes
szívéből imádta őt, de tudta, mennyire megviseli a
gyermektelenség. Josephine sosem hitte el neki, hogy igazából
mindegy. Hogy neki ő a gyönyörűsége. Az egyetlen nő, akit
valaha akart és akarni fog. Bárcsak elhinné végre!
– Óhajaim éppen vannak, Josephine. Ma éjjel teljesíthetnéd is
az egyiket – tette hozzá incselkedve.
Az asszony mindkettőjüknek töltött, aztán végigmérte a
férjét.
– Azt hiszem, ennyi még belefér, Michael, de csak ha jól
viselkedsz.
Michael elvigyorodott. Örült a felesége jókedvének.
Osztozhatott is volna benne, de a Patrick miatt érzett szorongás
kezdte megviselni. Fáradtan ült le a konyhaasztalhoz, és várta,
hogy Josephine odavigye a teát. Amikor a felesége helyet foglalt
mellette, mosolyogva fordult felé. Az asztal, amelynél nyolcan –
szükség esetén akár tízen – is kényelmesen elférhetnek, a csillogó
fenyőlapjával hasonlított a ház többi bútorához. Ízléses volt,
drága, és alig használt.
Milyen vérmes remények éltek bennük, amikor megvették
ezt a házat! Azután a remények fokozatosan kezdtek megkopni.
Mostanra az otthoniak nyomasztóan nagy lett kettejük számára.
Minden zugáról lerítt a magány. Többé egyikük sem érezte
meghittnek, mégsem költözhettek máshová, hiszen azzal
bevallották volna, hogy kudarcot vallottak, és beletörődnek,
hogy sosem lesz gyermekük. Ha valaha elmennek innét, az
csakis Josephine döntése lehet, nem az övé. Ezt az ítéletet
egyedül ő mondhatja ki.
Michael olyan szépnek látta a feleségét. Sosem unt rá, hogy
őt nézze. Hirtelen feltűnt viszont neki, hogy most valahogy
mégis másként fest.
– Mintha felszedtél volna néhány kilót, öreglány.
Josephine-t elégedettséggel töltötték el a szavak. Pontosan
olyan, amilyen egy terhes asszonynak lennie kell. Tényleg
szívesen megosztotta volna a hírt Michaellel, de tudta, hogy nem
lehet. Túl sokszor jártak már így. Ha most elveszíti a gyermeket,
legalább a férjének nem kell meggyászolnia.
– Talán így is van, Michael, de cseppet se bánom. A
legutóbbi baba után túl sok kilót leadtam. Gondolom, ez azt
jelenti, hogy kezdek rendbe jönni, nem igaz?
Michaelt mérhetetlen szomorúság töltötte el. Tudta, milyen
nehéz Josephine számára akár csak megemlíteni is az elveszett
kisbabákat.
– Az én szememben mindig gyönyörű leszel, Josephine, te is
tudod. De ettől még igazad lehet.
Josephine kortyolt a teájából, aztán gyorsan témát váltott.
– Sikerült Patrickkel beszélned?
Michael bosszúsan felhorkant.
– Ezt inkább hagyjuk, Josephine! Elment a maradék esze is.
Mindig holdkóros volt kicsit, mint tudod, de épp ez tette olyan
sikeressé. Annyira sugárzik belőle az elfojtott erőszak, hogy
akinek hangyányi esze van, nem akar keresztbe tenni neki. De
ennek most vége. Kibaszott furcsán viselkedik. Már Declannek is
elege van belőle.
Josephine számított erre. Találkozott Patrickkel, és maga is
láthatta, hogy nincs ki a négy kereke. Napról napra furcsább lett.
Carmel már azt sem tudta, mihez kezdjen vele; Egyre
nehezebben viselte a dühkitöréseit.
– Carmel azt mondja, már nem is alszik, csak egész éjjeli
járkál a házban. A lányok rettegnek tőle. Szegény Assumpta úgy
érzi, ő tehet mindenről. Carmel mesélte, hogy két napja kis híján
letartóztatták. Az éjszaka közepén bemeri egy piaboltba, és
életveszélyesen megfenyegette az eladót.
Azzal vádolta, hogy követi. Csak azért nem varrták be, mert
a helyi zsaruk ráismertek. Felcsörögték Carmelt, aki elment érte
és kihozta. Azt mondja, olyan volt, mint egy mániákus. Szó
szerint retteg, hogy mi lesz legközelebb.
Michael már hallotta a sztorit Declantől. Patrick soha nem
volt százas, de ez már túlment minden határon. Lenyűgöző volt,
hogy néhány hét alatt mennyit romlott az állapota.
– Declan nekem is mesélte. Meg azt is mondta, hogy
Patricknél korábban is elszakadt a cérna. Az orvosok ezt már
akkor „pszichotikus kitörésnek” nevezték, pedig az semmi nem
volt ehhez képest. Declantől tudom, hogy még egy kibaszott
agyturkászhoz is járnia kellett kölyökkorukban. De igazán a
középiskola után gurult el a gyógyszere. Képzelheted, hogy a
mostaniak fényében mennyire örültem a hírnek.
Patrick annyira kiakasztotta Michaelt, hogy már nem tudta,
mihez kezdjen vele. Ilyesmire senki sem készült, most azonban a
nyakukba szakadt, és tenniük kellett valamit. Declan szokás
szerint ráhagyta a melót Michaelre. Nem akarta, hogy a bátyja
legutóbbi ámokfutása beszédtéma legyen, de azt se, hogy
személyesen neki kelljen intézkednie. Nem akart vállalni
semmilyen felelősséget – legkevésbé, hogy neki kelljen kényes
döntéseket hoznia a bátyjával kapcsolatban. Amit bizonyos
szinten meg is lehet érteni.
– Patricket be kell dugni valahová, már csak a saját
érdekében is, hogy a többiekről most ne beszéljünk. Teljesen
kész van, Josephine. Még életemben nem láttam ilyet. Az
emberek máris kibeszélik a háta mögött. Összekap azokkal,
akiket hosszú évek óta ismer, minden szarsággal megvádolja
őket. Kemény fickókról beszélünk, nem utcasarki kreténekről.
Első kézből tudják, milyen veszélyes fasz Patrick Costello. Az is
volt mindig, tiszta sor, de most már tényleg kezd olyan lenni,
mint egy dilis. Ez így nem mehet tovább, érted? Bármi áron, de
rendeznem kell a sorainkat.
Josephine megértette, hogy Michael kiönti neki a szívét.
Mindig is elmondott neki mindent. Tudta, hogy ő az egyetlen
személy, aki előtt teljes nyíltsággal mer beszélni. Persze az is
segített, hogy legtöbbször azt mondta neki, amiről tudta, hogy
hallani akarja.
Most szomorúan megrázta a fejét.
– Igazad van, Michael, ez így nem mehet tovább. Valakinek
egy időre át kell vennie Patrick helyét. Csak amíg kiszellőzteti a
fejét, hogy senki ne használhassa ki a helyzetet. Erre pedig csak
te vagy képes, Michael! Amúgy is te irányítod a dolgokat, ezt
mindenki tudja. Patricknek nyilvánvalóan orvosi segítség kell, és
tudom, hogy Carmel is értékelne minden segítséget. Egyébként
szerintem a legszívesebben faképnél hagyná Patricket, ha
tehetné. Persze ez sosem fog megtörténni. Patrick előbb nyíratná
ki őt.
Michael helyeslően bólogatott. Josephine jól beszél; Carmel
napjai meg vannak számlálva. Michael ölébe vonta és szorosan
átölelte a feleségét. Élvezte a meghitt testi közelséget. Imádta a
felesége hajának illatát – mindig olyan frissnek és tisztának
érezte. Még így, smink nélkül is gyönyörűnek látta őt. Érezte a
néhány kilót, amit magára szedett, de ennek is örült. Josephine
tényleg rettenetesen lefogyott az utolsó vetéléskor. Sokat
aggódott miatta, de a múltbéli tapasztalatokból tudta, hogy azzal
nem segít, ha szüntelenül emlékezteti a történtekre, vagy azt
kérdezgeti, mit kelj lett volna másképp csinálniuk. Josephine
ment tovább az úton – ő így birkózott meg a veszteséggel –,
mégis tudta róla, hogy a szíve mélyén gyászol, és az egész
sokkal jobbam megviseli, mint bárkinek hajlandó lenne
beismerni. Michael tiszteletben tartotta a felesége óhaját, és
hagyta, hogy a maga módján kezelje a helyzetet. Ha éjjel sírt,
magához ölelte és megvigasztalta, ám ezt leszámítva követte
Josephine példáját, s úgy tett, mintha mi sem történt volna.
– Már érezni rajtad az úszógumikat, asszony! Végre lesz
mibe kapaszkodni. Csak nehogy elhízz nekem!
Josephine csilingelő hangon felkacagott.
– Ha egyedül vagyok, egy csomó csokit felfalok. Csak
beteszek valami szomorú filmet, azután bontok egy tábla
mazsolás Cadburyt.
Michaelnek tetszett, hogy újra ilyen boldog a felesége hangja.
Mintha visszatért volna a normális kerékvágásba, ami új
reménnyel tölti el. Nagyon hiányzott neki, amikor a felesége a
gyászba temetkezett. Ilyenkor tehetetlen düh fogta el – hiába
keres annyi pénzt, hiába van Josephine-ben olyan határtalan
szeretet, nem tudják összehozni az egyetlen dolgot, ami
boldoggá tehetné őt. Az egyetlen dolgot, amit igazán akar. Erre
tessék, itt van Assumpta, aki akarata ellenére hord ki egy
gyereket! Bármelyik apa elvetette volna vele – ha másért nem,
hát azért, mert a lány komplett idióta, akire épeszű ember sosem
bízna egy kisbabát. Annak a lánynak még az is gondot okoz,
hogy megfogalmazzon egy rendes mondatot. Ez annyira
igazságtalan!
Michael felsóhajtott, és még szorosabban ölelte magához
imádnivaló feleségét. Ahogy a mamája mindig mondta: ami meg
van írva, az előbb-utóbb megtörténik. Michael azt akarta, hogy
megtörténjen, és nemcsak azért, mert Josephine megérdemli,
hanem mert így végre azt érezheti majd, hogy beváltotta az
ígéretet, amit annak idején tett, amikor nekivágtak a közös
életnek, s úgy tűnt, a lehetőségeik határtalanok. A lány sosem
kért semmit, viszont mindig mindent megtett érte, és Michael
pontosan tudta, mennyire szerencsés ezért. Nem tehetett olyat,
amivel megváltoztatta Josephine érzéseit – egyszerűen
önmagáért, feltételek nélkül szerette őt.
Josephine a világot jelenti számra, s ez soha nem változik
meg.
 Harminchetedik fejezet

Carmel Costello pocsékul festett, de már ez sem érdekelte. Már

rég nem róla volt szó, hanem a férjéről.
– Assumpta, légy szíves, fogd be! Ha meghallja, hogy megint
rákezdted, egyből a torkunknak ugrik. Ne is figyelj rá!
Assumpta tudta, hogy van logika az anyja szavaiban, de már
nem bírta elviselni az apja üvöltözését. Órák óta ez ment.
– Csak hallgattasd el, anya, kérlek, állítsd le! Megfájdul tőle a
fejem.
Carmel határozottan megragadta a lánya csuklóját.
Assumpta hisztérikussá vált, amit Carmel nem is csodált, ezzel
együtt mégiscsak magának köszönheti az egészet. Ő idézte elő a
katasztrófát a viselkedésével. Carmel pedig nem
hangsúlyozhatta eléggé, mennyire súlyossá vált a helyzet.
– Figyelj rám, lányom, méghozzá nagyon jól figyelj! Az az
ember odalent nincs a józan eszénél. Képes rá, hogy komolyan
bántson bennünket. Tudod, hogy ilyenkor hiába beszélsz neki.
Ha azt hinném, hogy képes vagyok lenyugtatni, nem próbáltam
volna meg már órákkal ezelőtt? Én vagyok az egyetlen élő
ember, aki valaha ellentmondott neki, és az egyetlen, akinek ezt
hagyta is. De most elmentek nála otthonról. Ha nem fogod be a
pofádat, egyszer csak itt terem, mint egy bosszúálló démon, és
akkor tényleg bajban leszünk.
 Assumpta kezdett halálra rémülni. Az apja szünet nélkül
ordítozott órák óta, és nem úgy tűnt, hogy mostanában
abbahagyja.
– Csak tartsd a szád, hadd adja ki magából, és reménykedj,
hogy inkább előbb teszi, mint utóbb.
 Harmincnyolcadik fejezet

Declan belefáradt. Carmel huszonnégy órán belül harmadszor

telefonált, hogy jöjjön és segítsen, hátha akkor Patrick hajlandó
lesz kórházba menni. Patrick meg kijelentette, hogy oda soha
többé nem megy.
Olyan lett, mint valami kibaszott mániákus. Ahogy ő látta,
mindenki ellene szervezkedik. Mintha egy száznyolcvan magas
pólyást kellene kezelnie, aki eltökélte magában, hogy akkor is az
lesz, amit ő akar.
– Kérlek, Patrick, hagyjál végre szóhoz jutni engem is!
Patrick továbbra is hisztizett. Declan látta rajta, hogy a
kialvatlanság kezdi komolyan megviselni. Máskor is előfordult
ilyesmi, de eddig soha nem fajult idáig a helyzet. A bátyja egy
pillanatra se tudott megnyugodni, folyton csinálnia kellett
valamit. Nézni is rossz volt.
– Kurvára nem vagyok kíváncsi a mondandódra, Declan!
Pontosan tudom, mit akarsz beadni nekem, ezért újra
elmondom, amit már ezerszer: nem megyek vissza abba a
kibaszott kórházba. Nincs értelme, hogy visszamenjek a
kórházba, amikor csak arra van szükségem, hogy eltávolítsam
azokat, akik az utamba állnak. Hát nem érted? Csupa pöcs vesz
körül, egytől egyig.
Declan felsóhajtott. Ennek tényleg nem lesz vége egyhamar.
Carmel be akarta utaltatni Patricket, csak túlságosan félt, hogy
személyesen tegye meg. Azt akarta, hogy Declan intézze
helyette, amiért nem lehetett hibáztatni.
Declan tudta, hogy ezt kellene tennie. Ez minden érintett
érdeke, a leginkább persze Patrické, mégsem tudta megtenni.
Nem tudta rávenni magát, hogy félreállítsa a bátyját. Ez akkor
sem történhet meg, ha mégoly nehezére esik, hogy a bátyját ilyen
állapotban lássa. Patrick egész életében a szakadék szélén
egyensúlyozott, de végül mindig sikerült megőriznie az
önuralmát. Félelmetes lelki erőről tett bizonyságot, és bár
lehetett bármennyire kiszámíthatatlan, a múltban legalább
elfogadta ezt. Tisztában volt a saját gyengeségével, és küzdött,
hogy elfojtsa.
Attól esett át a ló túloldalára, amit a lányairól megtudott.
Declan is hallotta a szóbeszédet, kivált Assumptáról. Sokan
kötelességüknek érezték, hogy felvilágosítsák őt az
unokahúgairól és választott életvitelükről. Aki ilyesmivel fordult
hozzá, az pontosan tudta, hogy elszabadul a pokol, ha Patrick
bármit megsejt az egészből. Ezért várták el, hogy Declan fékezze
meg a lányokat, mielőtt valami jóvátehetetlen történik. Declan
pedig türelmesen végighallgatta a pletykákat, de esze ágában
sem volt továbbítani azokat a testvérének.
Mióta a lányok felnőttek, Carmel sem igazán kötődött
hozzájuk. Declan véleménye szerint Carmel nem is volt képes
senkihez kötődni. Ahhoz túlságosan fontosnak találja a saját
személyét. Így hát, amíg a lányok szép ruhában jártak és
tökéletes sminket viseltek, Carmelt más nem is érdekelte. Nem
mintha a maga módján nem szerette volna őket, egyszerűen csak
nem volt meg a képessége, hogy önmagát leszámítva bárki iránt
komolyabban érdeklődjék. Declan már csak emiatt sem kedvelte
őt, azt azonban el kellett ismernie, hogy minden tőle telhetőt
megtett Patrickért, aki cserébe elhitte neki, hogy a maga módján
szereti. Már amennyire saját magán kívül bárkit szeretni képes…
Mindeközben a testvére magában beszélt, és olyasmiket
motyogott, amitől a hideg futkosott Declan hátán.
– Tudom, hogy ki kell iktatnunk Ozzy Harpert, Declan! Ma
este szépen elmegyünk hozzá, és egyszerűen lepuffantjuk, ennyi.
Tiszta munka. Ebből majd mindenki érteni fog. Az összes pöcs,
aki le akar venni, aki totál hülyének néz, mind tudni fogja, hogy
meg vannak számlálva a napjai. Meg fogja érteni, hogy végül ő is
sorra kerül. Pontosan ezt fogom tenni, Declan, ha kell,
megesküszöm az anyám tetves sírjára. Leveszem őket a tábláról,
egyiket a másik után.
Patrick halálosan komolyan beszélt. Declan elszörnyedt,
mégis mosolygott, mert tudta, hogy le kell beszélnie a bátyját
erről az őrültségről. Patrick kezdett túlságosan veszedelmessé
válni. Olyasvalakit akart kinyírni, akit egész életükben ismertek;
egy igaz barátot, egy rendes tagot – ráadásul köztiszteletben álló
férfit.
– Szerintem Ozzy nincs itthon, Patrick. Úgy hallom,
Spanyolországban sütteti a hasát. Van ott egy nyaralója,
emlékszel? Marbellában. Sokszor voltunk nála.
Patrick tekintete egy pillanatra sem állapodott meg. Declan
tudta, hogy már azon agyal, ő mennyire megbízható. Az
üldözési mánia minden perccel egyre jobban elhatalmasodott
rajta. Tennie kellett valamit, mielőtt Patrick tényleg elszáll.
Belegondolni is rossz, hogy hirtelen végezni akar majd valakivel,
és nem lesz vele senki, hogy lebeszélje róla! Abból tényleg
vérontás lenne. Vagy ha a bátyja ezúttal Carmel és a lányok ellen
fordul? Nagyon is képes lenne kinyírni az egész családját. Nem
most ölne először, csak azelőtt gondosan eltervezett mindent, és
a gyilkolás csupán eszközként szolgált egy cél elérésére.
Mostanra nem maradt más, csak a hirtelen ötlet, amit aztán
kötelességének érez nyomban megvalósítani.
Patrick összezavarodott.
– Biztos vagy benne, hogy Ozzy elutazott, Declan?
Declan bólintott. Gyorsan körbepillantott testvére
irodájában, látta a bezárt ajtót és bezsaluzott ablakokat. Tudta,
hogy Carmel odafent van a lányokkal, mindnyájan foglyok a
saját otthonukban.
– Miért nem megyünk el Michaelhez? Ő mindig tudja, hol
van Ozzy. Akkor legalább biztosak lehetünk a dologban, nem
igaz? Michael mindig nyomon követ mindenkit, benne van a
vérében.
Declan felvette az asztali telefont, hogy hívja Michael házát.
Sietve és fennhangon elmagyarázta, hogy Patrick meg akarja ölni
Ozzyt, de senki sem biztos benne, hogy nincs-e
Spanyolországban, ezért arra kéri Michaelt, hogy találkozzanak
a roncstelepen lévő régi irodában. Ott együtt átbeszélhetik a
dolgot, és eltervezhetik, hogyan tovább. A roncstelep a legjobb
hely, mert Patrick szerint az összes többi irodát bepoloskázták.
A vonal túlsó végén Michael szótlanul hallgatta Declant.
Érezte a hangjában a végső kétségbeesést, és tudta, hogy Patrick
menthetetlenné vált.
 Gyengéden megcsókolta Josephine-t, majd otthagyta a
kanapén, ahol együtt nézték a tévét.
– Nem tart soká, szívem. El kell ugranom elintézni valamit.
Josephine megszokta már, hogy a legfurább időpontokban
kell elmennie. Mosolyogva nézett utána.
– Menj csak, de azért remélem, nem maradsz ki egész
éjszakára.
Michael nem válaszolt.
 Harminckilencedik fejezet

Patrick és Declan megérkezett a roncstelepre, és ahogy számítani

lehetett rá, Michael már ott várt. Az irodaként használt
konténerházban égtek a lámpák, és Declan arra is felfigyelt, hogy
az éjjeliőr a kutyájával együtt felszívódott. Nyomban értette
ennek a jelentőségét, de már nem változtathatott azon, aminek
meg kell történnie. Az egész kicsúszott a kezéből.
Patrick a maga részéről nem vett észre semmi szokatlant,
csak sietős léptekkel az iroda felé indult.
Miközben Declan lassan követte őt a konténerház felé,
szívből sajnálta, hogy idáig jutottak, de tudta, hogy nem
tehetnek mást. Patrick kockázati tényezővé vált, amit nem
tűrhetnek tovább.
 Negyvenedik fejezet

Michael mindent eltervezett, semmit sem bízott a véletlenre.

Rendesen megkente az éjjeliőrt, aki készségesen hazament
legközelebbi barátjával, a dobermannal együtt – a kutya amúgy
is lekölykezett, rászolgált néhány nap szabadságra. Az éjjeliőrt
sem először kérték meg, hogy nem részletezett okokból
távozzon, s miután a fickót a kutyáján kívül más nem érdekelte –
pontosan ezért alkalmazták –, szó nélkül távozott is.
Amikor Patrick belépett az irodába, Michael már a helyén
volt. Nyilvánvaló módon ugyanúgy ítélte meg Patrick legutóbbi
ámokfutását, mint Declan. A tény, hogy leszervezte a találkozót,
mindent elmondott. Nem akadt ennél biztosabb hely arra, amit
meg kellett tenniük. Csendes és sötét, de ami mindennél
fontosabb, itt még Patrick Costello is biztonságban érzi magát.
– Minden oké, Michael?
Michael bólintott. Patrick még ebben az állapotában is
megmaradt impozáns jelenségnek, aki személyiségével és
természetes karizmájával uralja az egész teret. Kevés emberből
sugárzott ilyen erő, ami megkülönbözteti a férfit a fiútól, a
kemény bűnözőt a piti tolvajtól. Noha teljesen elveszítette a
realitásérzékét, a fickóban így is több kurázsi maradt, mint a
legtöbb emberben. Igazán kár, hogy az elméje ilyen csúfosan
cserbenhagyta. Ugyanazok a szellemi képességek, amelyek
vezető szerephez juttatták az alvilágban, egy csapásra teljesen
megbízhatatlanná tették.
Michael kedélyes mosollyal és kinyújtott kézzel indult a
barátja felé. Amint Patrick megmarkolta a kezét, hogy megrázza,
Michael erőteljesen maga felé rántotta, hogy a szívébe döfje a
húszcentis pengét.
Pillanatok alatt vége lett.
Michael megtartotta Patricket, ahogy ráomlott a karjára,
majd lassan leengedte a padlóra, hogy a lehető legnagyobb
méltóságot kölcsönözze bukásának. Ott állt felette az öccsével,
Declannel, amíg elvérzett. Remélte, hogy nem szenved túl
sokáig.
– Jaj, istenem! – küszködött a könnyeivel Declan, ahogy
letérdelt a testvére élettelen testéhez.
Michael megvonta a vállát.
– Ahogy öreganyám szokta mondani, Declan, örülök, hogy
van isten, mert egy napon nagy szükség lesz rá. Jó katolikus volt,
azt meg kell adni. – Töltött két becsületes adag brandyt, és az
egyiket Declannek nyújtotta. – Tudod, hogy meg kellett tennünk,
haver. Inkább mi, mint más, valaki olyan, aki előnyt kovácsolna
belőle. Gyorsan ment, szinte fájdalommentesen. Azt tettük, amit
kellett, és megvolt rá a jó okunk. Ezt sose felejtsd el!
Declan tudta, hogy Michaelnek igaza van, de ettől még nem
tűnt kevésbé helytelennek. Akármi is lett belőle, Patrick a
testvére volt.
– Tudom, hogy igazad van. Bár ne kellett volna idáig
jutnunk!
 Michael nem válaszolt. Semmi olyat nem mondhatott, amitől
Declan jobban érezte volna magát. A világ egyszerűen így
működik, történnek ilyen dolgok. Nincs mögötte rosszindulat,
csak praktikus szükségszerűség.
– Azt akarom, hogy rablásnak tűnjön, Declan. Persze senki
sem fogja elhinni, de a zsaruknak elég lesz ennyi, és Carmel is
megkapja a biztosítási pénzt.
Declan bólintott, és közben felötlött benne, hogy testvére
elmúlásával minden tekintetben Michael Flynn alkalmazottja
lett. Immár Michael az utca új császára. Nem mintha számítana –
a világ minden kincséért, még Kína összes teájáért se akarna
ekkora felelősséget. Vagy legyen inkább Kína összes heroinja?
Tudta, hogy Michael máris tökig áll a szarban.
Már most őhozzá fordul mindenki, de Patrick halálával
erősödni fog a hatalma. Belegondolt, vajon Michael tudja-e, mit
vállal. Most, hogy Patrick nem áll mögötte, több szempontból is
bizonyítania kell majd a rátermettségét.
Fel sem ötlött benne, hogy Michael mindig is készen állt erre
az eshetőségre. Semmit sem bízott a véletlenre, és mindent
megvizsgált a létező összes szempontból. Patrick sem másért
vette alkalmazásba annak idején. És alaposan ki is tanította. A
szellemi rokont látta Michael Flynnben, ezért adott át neki
minden tudást, ami ahhoz kell, hogy része legyen az általa
teremtett világnak. A szélsőséges erőszak világának, ahol
mindenki gyanús, és ahol rengeteg pénzt termelnek olyan
emberek, akiknek nemcsak Patrick felhatalmazására, de a
szakmai titkaira is szükségük van. Patrick Costello sosem
ajánlott munkát senkinek, amíg nem pörgetett végig minden
elképzelhető forgatókönyvet. Az emberek éppen ezért tartották
biztonságos üzlettársnak – sosem vállalt kockázatot, inkább
bukott az üzleten, semhogy veszélybe sodorja önmagát vagy
bármely más érintettet. Ehhez értett a legjobban, ezzel vívta ki a
legnagyobb tiszteletet. Most mégis lejárt az ideje, és ahogy
mindenki mást, őt is meggyászolják, ám amint az emberek
felocsúdnak, ő már csak egy újabb mesehős lesz a
legendáriumban. Ez a brutális igazság. Patricknek egyetlen
hibája volt csak: az őrületre való hajlama, ami végül is a vesztét
okozta. Nem ő az első, akivel ez történt. Sokan haltak emiatt
erőszakos halált.
Michael Flynn pedig mindig a csúcsra tört, legfeljebb az volt
a kérdés, hogy mikor éri el. Meg kell adni, alapos ok nélkül
sosem tette volna meg ezt az utolsó lépést. Nagyra tartotta
Patricket, az iránta tanúsított érdeklődését és bizalmát. Declan
tudta, hogy Michael csak azt tette, amit kellett, ez mégis rossz
érzéssel töltötte el.
Michael a maga részéről nagyon is készen állt átvenni a
Costellók üzletét. Ha őszinte akart lenni magához, alig várta,
hogy elkezdje. Persze csak azután, hogy tisztességesen
meggyászolta a barátját.
 Negyvenegyedik fejezet

Michael fantasztikusan érezte magát. Mindenki kinyilvánította

neki a részvétét, egyszersmind tudatta, hogy kész a szokott
módon folytatni a munkát. Ez számított igazán – meg kellett
bizonyosodni arról, hogy alkalmasnak látják-e Patrick
utódjaként.
Tudta, hogy Patrick halálában játszott szerepét – noha az
érintettségét nem bizonyítja semmi – máris elfogadták az Élet
megmásíthatatlan fényeként. Mindenki látta, tapasztalta, hogy
az utolsó időkben hogyan viselkedett Patrick, így a halálát
szükségszerű rossznak könyvelték el.
A nagy ember temetésén pedig mindenki, aki számít,
Michael Flynnt tekintette Patrick Costello természetes
örökösének. Michael ennél többet nem is remélhetett. Ha az kell,
készen állt volna megküzdeni az igazáért – épp elég keményen
dolgozott, hogy idáig jusson mégis tudta, hogy Declan
beleegyezése az, ami mindent eldönt. Bárhogy adta a tökfilkót,
Declan nagyon is rajta tartotta szemét a labdán. Az a tény, hogy
egy ilyen napon háttérbe húzódott és átengedte Michaelnek a
rivaldafényt, mindent elárult, amit az új rendről tudni kell. S ezt
sosem felejti el neki. Tudta, hogy Declannak nagyon hiányzik a
testvére, ahogyan neki is. Szerette Patrick Costellót, aki apja
helyett apja volt. Éppen tőle tanulta meg a legfontosabb szabályt:
vannak dolgok, amiket meg kell tennie, s bármily nehéz,
ilyenkor sosem szabad hagyni, hogy az érzelmek
befolyásoljanak. Az első perctől elfogadta ezt, és akárcsak
Patrick, ő sem engedte, hogy bármi megkérdőjelezze a józan
ítélőképességét.
Carmel Costello végigülte a gyászmisét. Elégedett volt a
dolgok alakulásával, de még inkább a férje távozásával. Újra
levegőhöz jutott, és a lányai is fellélegezhettek. Michaelnek hála,
minden szempontból biztonságban lehettek. Assumpta máris
megszabadult a gyerektől, s nemsokára mindnyájan leköltöztek
a spanyolországi házba. Emberemlékezet óta először
felszabadultan élhettek, mint a normális emberek. Végül csak
levakarta a hátáról Patricket. Nem mintha rühellte volna –
szerette, amennyire tőle telt, még a különcségeit is elviselte, és
csekély árnak tartotta mindazért, amit a kapcsolatuktól kapott –,
de ahogy az idő telt, egyre nehezebben boldogult vele. Ez az
utolsó időszak végképp felnyitotta a szemét. Megértette, kivel is
kötötte össze az életét. Patrick halálra rémítette őt és a lányait, és
tudta, hiába mondana bármit, úgyse hallgatna az emberi szóra.
Annak idején a pénzéért akarta Patricket, és mindazért, amit
kínálhatott. A neve egyet jelentett a biztonsággal, amit
mindennél nagyobb vonzerőnek talált, és hitte, hogy a férje azért
hagyja hisztizni, azért enged végül minden követelésének, mert
valamiféle kontrollal bír felette. Ahogy kiderült, Carmel csak
ámította magát. Addig, amíg ő is megkapta, amit akart, Patrick
egyszerűen elviselte a kirohanásait, ez minden. Ez az utolsó
néhány hónap tényleg felnyitotta a szemét, míg végül csak
meglátta, kivel osztja meg az életét. Egy veszedelmes bűnözővel.
 Michael nem csupán a szabadsággal és a lányai
szabadságával ajándékozta meg, de még valamivel, aminek a
létezéséről eddig nem is tudott. A lelki békével.
Elnézte, ahogy mindenki Michael elé járul, hogy lerója
kegyeletét, és hűséget esküdjön. Az sem érdekelte, ha ezzel
Michael kitúrta a férjét a helyéből. Már semmi se számított –
legyen ez szegény kis Josephine gondja! Hamarosan ő is
megtudja, milyen nehéz együtt lenni valakivel, akinek élete
minden napján meg kell küzdenie azért, hogy megtartsa, amije
van, közben pedig mindenfelé csak álnokságot lát. Talán ez volt
benne a legnehezebb.
 Negyvenkettedik fejezet

Riordan atya nehéz szívvel nézett végig a híveken. Próbálta

elhagyni a parókiát, akarata ellenére mégis maradnia kellett, s
ahogy most Michael Flynnt elnézte, az jutott eszébe, miféle Isten
szabadíthat a világra egy ilyen embert. Még ha meg is fizeti az
egyháznak a járandóságát, és teljes szívéből jó katolikusnak is
vallja magát. Ez ellentmond mindennek, amiben valaha hitt.
Tudta, hogy az otthon maradt papok kész örömmel hallgatják az
IRA harcosainak gyónásait, akik a körülmények áldozatait látják
önmagukban. De ő képtelen lett volna erre. Hitt abban, hogy
Isten azért nem ajándékozza meg gyermekkel a szegény
Josephine-t, mert nem engedi elszaporodni a földön a Michael
Flynn-féléket. Igaz, ez sem adott magyarázatot arra, hogy más
erőszakos gazemberek miért hozzák keresztelőre a gyerekeiket,
egyiket a másik után.
Türelmesen kivárta, amíg a koporsó elhagyja a templomot
azoknak a férfiaknak a vállán, akiknek erőszakosságával csak a
képmutatásuk vetekedett. Nem tagadta meg Patrick Costellótól a
gyászmisét, amit katolikusként joggal elvárhatott, de közben
pontosan tudta, hogy ő is csak egy erőszakos gazember, aki kard
által veszett el – pontosabban kés által, ami végül is majdnem
ugyanaz. Bármennyire is megülte Riordan atya gyomrát, nem
maradt más választása, mint tenni, amire kérték. Azt kellett
tennie, amit a vallás diktál. Jézust fogságba vetették és
igaztalanul megvádolták, megkínozták és megalázták, hogy a
keresztfán haljon meg a világ bűneiért – az ilyen emberekért.
Nem az ő tiszte ítélkezni bárki felett, de iszonyú nehéz megállni,
tudván, amit tud.
Látta, hogy Michael Flynn és Declan Costello az élen halad,
úgy viszik a vállukon a koporsót, hogy a lehető legnagyobb
tiszteletet róják le a halott előtt. Ez a legkevesebb, amit
megtehetnek valakiért, akit a maguk módján szerettek, s akit –
ha igaz a szóbeszéd – ők ketten fosztottak meg az életétől. Nyílt
titok, mégsem feszegeti senki. Ahhoz Michael Flynn túlságosan
hatalmas lett. Érinthetetlen.
Az általa teremtett világ viszonyai közt Patrick Costello szép
halált halt. Illő, tiszteletre méltó halált.
Riordan atya mégis gyűlölte, hogy a részese ennek, és
semmit sem tehet ellene. Gyűlölte, hogy ez lett az élete.
 Negyvenharmadik fejezet

– Ez jól ment, Michael! Patrick is elégedett lenne.

Michael szomorúan elmosolyodott.
– Remélem, Declan. Egyikünk sem akarta ezt.
Declan tudta, hogy Michael igazat mond, bármennyire is fájt.
– Hát, legalább Carmel boldog.
Michael felnevetett. Declan fején találta a szöget. Carmel
majd’ kibújt a bőréből örömében, de ki hibáztatta volna ezért?
– Meg kell hagyni neki, Declan, hogy megtette, amit lehetett.
A két jól fejlett dudája közt valahol benne is érző szív dobog.
Őszintén sajnálom, de ő is tudta, hogy a férjének annyi.
Declan belekortyolt a sörébe. A búcsúztatót Michael
otthonában tartották, amit senki sem tartott különösnek – Declan
köztudomásúlag nem volt olyan helyzetben, hogy ilyen alkalmat
rendezzen, s ha hinni lehetett a pletykának, Carmel nem akart a
nyakába venni egy ilyen nyűgöt.
Szép temetést rendeztek. Amint várni lehetett, a világ
minden részéről jöttek a vendégek, akik persze nemcsak a
kegyeletüket rótták le e szeretett és tisztelt férfiú előtt, de arról is
meggyőződtek, hogy a bevételi forrásaik a halálával együtt nem
apadnak el.
Josephine alaposan kitett magáért. Minden tökéletesen
sikerült. Pincérek szolgálták fel a drága ételeket, profi
bármixerek keverték az italokat. Mostanra mindenki kellemesen
leitta magát és felidézte a régi emlékeket, ahogyan egy ilyen
temetés után várható. A ház bőven elbírt ekkora partit, és
Michael azt is tudta, hogy az otthona csak megerősíti a
presztízsét, amennyiben lehetőséget teremt arra, hogy
demonstrálja a sikerességét. Tudta, mennyire fontos, hogy olyan
embernek lássák, aki mögött ott áll a pénz. Minden az életstílus!
Ez határozza meg azok körében, akikkel napi szinten üzletel.
Számára egy ilyen alkalom mindenképpen nyerő helyzetet
teremt – még ha örül is, hogy lassan vége az egésznek, és
minden helyreáll.
Cseppet sem bánta, hogy egyszer végre megtelt a ház, és a
felesége eljátszhatja a figyelmes vendéglátót, amihez annyira ért.
Talán később is gondoskodhat majd ilyen alkalmakról, hogy
kitüntesse a társaságával üzletfeleit; meghívhatja őket vacsorára,
az asszonyokkal együtt. Élettel töltheti meg a házat, és így
Josephine-nek is alkalma lesz ragyogni. Michael nagyon büszke
volt rá. Levette a terhet Carmel válláról, egyszersmind
gondoskodott arról, hogy az emberekben szemernyi kételkedés
se maradjon. Ahogy körülnézett, önkéntelenül is arra gondolt,
mennyire rászolgált minderre. Megdolgozott érte. Sokat tanult a
mestertől, s most okkal lehet büszke arra, amit elért.
Még mindig fiatal, közben épp most ütötte meg a
főnyereményt. Belebújt Patrick Costello bőrébe, s ennek
jogosságát senki sem kérdőjelezte meg. Tudta, milyen nagy
becsben áll, de azért arra is számított, hogy legalább egyvalaki
kihívja majd maga ellen. Az utolsó szóig eltervezte a
védőbeszédét. Harc nélkül kurvára nem fogja megadni magát.
Felkészült rá, hogy félresöpörjön bárkit, aki megpróbál az útjába
állni. Csakhogy tévedett. Úgy tűnt, a létezése senkinek sem
szálka a szemében. Idővel mindenképpen eljutott volna idáig; ez
volt megírva, ő pedig mindent megtett a hatalom
megszerzéséért. Megragadta a lehetőséget, ami minden
emberöltőben csak egyszer adódik.
Declan hozott neki egy tisztességes adag whiskyt, amit
Michael hálásan fogadott.
– Az öreg Joey Murphy csúcsformában van! Imádja az
elbaszott ír temetéseket. Máris énekelni akar.
Michael elnevette magát. Ez lehetett a hab a tortán.
Odarángatta Declant az öregfiúhoz, aki egy nappal sem volt
fiatalabb nyolcvannál, viszont az IRA oszlopos tagjának
számított, és ha beivott, egy üres kocsmában is tömegverekedést
tudott provokálni. Mindhárom gyermekét eltemette – ráadásul
három jóvágású fiút. Kettőt megöltek, míg a legfiatalabb a
börtönben halt meg rákban. Joey igazi karakternek számított, aki
mindenkitől megkapta az illő tiszteletet. Amellett imádott ír
népdalokat énekelni.
– Mondd csak, Joey, hogy is van „A vad gyarmatlakó”?
Patrick azt szerette a legjobban.
Joey csak úgy ragyogott a kitüntetéstől, és igazi átéléssel adta
elő a darabot, amelynek éneklésébe idővel mindenki
bekapcsolódott.
Michael észrevette, hogy Josephine őt figyeli, és rákacsintott,
majd kitárta felé a karját. Az asszony habozás nélkül belevetette
magát az ölelésbe; sehol sem lett volna szívesebben.
Ahogy az éneklés hangjai elárasztották a házat, Josephine
boldogan felkacagott. A magzat ezúttal megmaradt, és ettől
csodálatosan érezte magát, Michaelt pedig annyira lefoglalta
Patrick temetése, hogy még most sem vett észre semmit.
Josephine pontosan ezt akarta. Nem szerette volna, ha bárki
tudomást szerez a terhességéről – annyi ideig feltétlenül
magában akarta tartani a dolgot, amíg ki nem derül, hogy a baba
tényleg megmarad-e. Patrick Costello akaratán kívül időt adott
neki, hogy a lehető legkisebb felhajtás mellett hordja ki a benne
növekvő magzatot, amiért nem győzött elég hálás lenni. Michael
hirtelen magához ölelte, hogy belesúgjon a fülébe.
– Szeretlek, Josephine Flynn.
Josephine felnézett rá, és tündöklőén elmosolyodott.
– Tudom.
 Negyvennegyedik fejezet

– Ez rohadtul sok pénz, Declan, és szerintem megérdemled,

hogy tudj róla. Most, hogy Patrick elment, erről is én döntök.
Sosem értettem, miért tartott távol éppen téged a
mézesbödöntől. Ha őszinte akarok lenni, mindig is bökte a
csőrömet, de amíg élt, nem tehettem mást, beletörődtem.
Declan nem válaszolt Michaelnek, de felismerte az
igyekezetét, hogy próbál tisztességes lenni, és őt is bevenné a
buliba. Michaelt nézte a drága öltönyében, a tökéletesre nyírt
hajával – ő aztán pontosan tudja, hogyan mutatkozzon a világ
előtt. Az olyanok, mint a testvére és Michael Flynn, mindig
többet akarnak – reggelente ezért kelnek fel. Nem érik be
kevesebbel, csakis a legtöbbel, a legelső hellyel. Sosem képesek
megelégedni azzal, amijük van. Nem úgy, mint ő.
– Nézd, Declan, én csak azt akarom, hogy tisztán lássunk.
Elvégre Costello vagy, azért akarlak beavatni, hogy mindketten
egyformán tisztában legyünk a dolgokkal.
Declan a tükörképét figyelte az ablakban. Még annyira se
szerette az ilyen irodákat, mint Patrick. Az egész Michael fejéből
pattant ki; ő vezette be őket ebbe a szép új világba, ő csiszolta le
a Costellók durvaságait, ami persze nagyon is rájuk fért.
– Idehallgass, Michael, értékelem, amit csinálsz, de ha
őszinte akarok lenni, sosem vágytam rá, hogy Patrick helyében
legyek. Réges-rég eldöntöttem, hogy a háttérben maradok. Mi
csak a mindennapi ügyekben voltunk partnerek. Tudom, hogy
jót akarsz, de egyáltalán nem érdekelnek Patrick üzleti ügyei.
Soha nem is érdekeltek. Ezért kellettél neki te. Tegyél nekem egy
szívességet, haver, és hagyj ki ezekből!
Michael hosszan hallgatott, hogy megeméssze, amit hallott.
Valami hasonlóra számított, mégis felötlött benne, hogy most,
miután Patrick kikerült a képből, Declan talán nagyobb szeletet
akar a tortából. Tudta, hogy Patrick szerette a testvérét,
ugyanakkor soha nem tekintette egyenrangú félnek. Most, hogy
látta, Declan milyen boldogan kimarad a nagy dolgokból,
készséggel engedett neki. Ami azt illeti, neki így is tökéletesen
megfelelt.
– Ahogy gondolod, Declan. Én csak azt akartam, hogy tudd,
bármikor benne lehetsz.
Declan elvigyorodott.
– Tudom, haver, de jó nekem így. Mondjak valamit? Sokkal
jobban hasonlítasz Patrickhez, mint hinnéd. Ugyanarra a rugóra
jár az agyad, és ez bennem sosem volt meg. Nekem nem kell sok
a boldogsághoz, beérem azzal, ami van.
Michael tudta, hogy Declan igazat mond. Nagyra tartotta az
őszinteségéért, valahogy mégis megdöbbent ekkora gyengeség
láttán. Felkínálja a fickónak az igazi nagy pénzt, az igazi
hatalmat, ő meg egy legyintéssel elintézi. Nos, mindenki tegye,
amit helyesnek vél. Neki nincs más választása, mennie kell
tovább, előre.
– Csak azt gondoltam, felkínálom neked a lehetőséget, ez
minden. Ha azt akarod, hogy minden maradjon a régiben, akkor
úgy lesz.
Declan közönyösen megvonta a vállát.
– Nekem jó így, Michael.
 Negyvenötödik fejezet

Josephine alig fél füllel hallgatta anyját, és máris kezdte

megbánni, hogy áthívta. Az anyja egyszerűen nem szívelte
Michaelt, s ez jobban fájt, mint valaha is bevallotta volna
magának.
– …Legalábbis mindenki így gondolja – fürkészte a lánya
arcát Lana. Valamilyen reakcióra számított, de Josephine vagy
szántszándékkal nem válaszolt; vagy rá se bagózott. – Hallod
egyáltalán, amit mondok, Josephine?
Josephine egy csapásra visszatért a valóságba, amint
kihallotta a bosszúságot anyja hangjából.
– Bocs, anya, egészen máshol jártam. Miről is volt szó?
Lana ingerülten sóhajtott.
– Csak azt mondom, hogy az emberek beszélnek Patrick
Costello haláláról. Senki se hiszi el, hogy kirabolták.
Ahogy Josephine ránézett az anyjára, legszívesebben pofon
vágta volna. Tudta, hogy leplezetlenül célozgat valamire,
ráadásul nem először. Hirtelen felpattant. Ahogy mindig, most is
a konyhában ültek le, összeütött egy kellemes kis ebédet, és
próbált úgy tenni, mintha élvezné az alkalmat, pedig az anyja
már régóta csak púp volt a hátán. Most betelt a pohár. Nem
engedhette, hogy ezt is szárazon megússza. Ezúttal nem.
– Egész pontosan mit akarsz ezzel mondani, anya?
 Lana látta a fortyogó indulatot, amit kiváltottak a szavai. Ez
is megerősítette a meggyőződésében, hogy Michael Flynn áll
Patrick Costello halála mögött. Mindenki így gondolja,
leszámítva az ő kislányát.
– Nem akarok mondani semmit, szívem. Csak azt mondom,
miről sugdolóznak az emberek.
Josephine kelletlenül felnevetett, mintha a legkényesebb
helyen csiklandoznák.
– Tudod mit, anya? Szart se érdekel, miről sugdolóznak az
„emberek”. Csak azt tudom, hogy jobb lesz, ha az én Michaelem
nem hallja meg. Kurvára nem örülne neki, ha az „emberek”
gyilkossággal vádolnák, mert erről van szó, nem igaz? Erre
próbálsz itt célozgatni.
Végre kezdett derengeni Lanának, hogy a lánya minden
körülmények között kiáll a férje mellett. Még akkor is, ha tudja,
mire képes. Mindez a legkevésbé sem zavarja.
– Nem próbáltam semmi ilyesmire célozni…
Josephine meglendítette a kezét anyja arca előtt.
– Ó, fejezd már be, anya! Folyton ezt hajtogatod. Utoljára
mondom, ha nem hagyod abba, páros lábbal rúglak ki az ajtón.
Nem viccelek.
Lana tudta, hogy a lánya nagyon is képes lenne erre.
– A világért sem okoznék neked fájdalmat, Josephine…
Josephine az anyja szemébe nézett. Annyira felzaklatták a
szavai, hogy kis híján elsírta magát.
– De hát éppen azt teszed, anya, te is tudod. Valahányszor be
akarod feketíteni előttem Michaelt, mindig fájdalmat okozol.
Nem csinálom tovább, anya, ennek örökre vége. Egyszerűen
képtelen vagy megérteni, hogy engem nem érdekel, mit tett vagy
sem. Nem érdekel, hogy te vagy bárki más mit gondol. Szeretem
őt, és ő is szeret engem. Semmi más nem számít.
Lanának a szíve is belesajdult, hogy a gyermeke így
gyötrődik. Bárcsak belátná, milyen igazából Michael! De ez
sosem történik meg, most már tudja. Josephine-t azt sem
érdekelné, ha a teljes igazságot tudná – épp most jelentette ki.
– Sajnálom, szívem. Többé egy szót se szólok, esküszöm. Én
csak miattad aggódom.
Josephine visszaült, miközben minden harciassága
elpárolgott.
– Hát ne tedd! Remekül megvagyunk Michaellel. Rendesen
bánik velem, anya. Ha kicsit is odafigyelnél, te is látnád.
Lana felsóhajtott.
– Látom, Josephine. Azt is tudom, hogy szeret. Tudom, hogy
gondoskodik rólad. De én akkor is az anyád vagyok, és az a
dolgom, hogy aggódjak miattad. Ha egyszer neked is lesz
gyermeked, megérted majd, miről beszélek.
Elhangzott az utolsó sértés, Josephine pedig szívből gyűlölte
az anyját, hogy előhozta – hogy az anyaságot használja arra,
hogy fölébe kerekedjék. Hát, most már benne is új élet
növekszik, ám ezt semmi pénzért el nem árulná az anyjának.
Ehelyett egyetlen szó nélkül távozott a konyhából, és felment az
emeletre a szobájába, ahol senki sem bánthatja.
 Negyvenhatodik fejezet

– Rohadtul hihetetlen! Van fogalmad, hogy ez potenciálisan

mennyi pénzt jelent, Michael?
Michael Flynn elmosolyodott.
– Hogyne lenne, Jeffrey! Annyi pénz van benne, hogy ember
nincs, aki megszámolja, de veszély ugyanúgy. Kurva nagy gond
is lehet belőle.
Jeffrey Palmer felnevetett.
– Ennyit magamtól is látok, viszont magán viseli egy jó buli
minden kézjegyét. Épp, ahogy szeretem.
Jeffrey Palmer negyvenöt éves kora ellenére jó karban
tartotta magát. Klasszikusan jó vágású fickóként minden férfi
kedvelte, és minden nő szerette, amit minden alkalommal ki is
használt. Jó hírnek örvendett, amiért keményen megdolgozott, és
ha meg is maradt ügyeskedőnek, tökélyre fejlesztette hivatását.
Nemigen maradt más választása, miután Patrick Costello nem
szívelte – bár sosem tudta kideríteni, miért, soha egy lehulló
morzsát se adott neki; a ritka alkalmakkor, amikor egy légtérben
tartózkodtak, tudomást sem vett róla. Jeffrey nem tudta ennek az
okát – csak azt tudta biztosan, hogy semmit sem tett, amivel
kiérdemelte volna ezt. Bárhogy túráztatta az agyát, hogy
kiderítse, miért bánik vele úgy a fickó, mint egy leprással, nem
jutott semmire. Mindig is megadta Patrick Costellónak a
tiszteletet, ami járt neki; soha nem mondott olyat, amit
félreérthetett volna. Ha Costello helyre akarta volna tenni a
dolgot, csakis rajta múlt volna – Jeffrey-nek több esze volt annál,
hogy a bajt keresse. Mégis, bármennyire nem hagyta nyugodni a
mellőzés és megaláztatás, végül is el kellett fogadnia, mint
megváltoztathatatlan tényt. Patrick Costellóból nagyon is kitelt,
hogy ok nélkül megorroljon bárkire, ha pedig ő került a
célkeresztjébe, Jeffrey Palmer jobban tette, ha gyakran a háta
mögé néz. Patrick Costello sosem habozott, ha hirtelen szükségét
érezte, hogy eltegyen valakit láb alól, bár köztudomásúlag másra
bízta az ilyen piszkos munkát – az embereinek ilyenkor nem
csupán a hűségüket kellett bizonyítaniuk, de ami fontosabb, azt
is, hogy egyetlen szavára, szó szerint, bármire képesek. Patrick
Costello halála ilyen módon lehetett tragédia sokak számára.
Még többen megkönnyebbülten lélegeztek fel.
Michael Flynn ajánlata pedig nemcsak egyszerű békejobbnak
tűnt, de meghívónak a nagyfiúk ligájába.
Michael Flynn gondosan tanulmányozta Jeffrey-t, és örült,
hogy maga mellé emelheti. Patrick mindig viszolygott a fickótól
– Michael azt is tudta, hogy miért. Nem másért utálta, mint a
sűrű, tömött hajáért, a három erős fiáért, és mert azon kevesek
közé tartozott, akiket még ő sem tudott megfélemlíteni. Michael
sejtette, hogy a fickó azon agyal, mire fel ez a hirtelen kedvesség.
Miért nem tartja Michael Flynn tiszteletben Patrick Costello
kívánságát, amikor mindenki tudja, hogy szó szerint a fiaként
tekintett rá?
– Nagyon hallgatsz, Jeff.
Jeffrey Palmer vállat vont, de nem válaszolt. Tudni akarta,
mi a pálya. Amit Michael meg is tudott érteni. Patrick is mindig
azt mondta: hagyni kell beszélni a másikat, hadd mondja el, amit
tudni akarunk.
– Tudom, hogy azon töprengsz, miért kínálom fel neked a
lehetőséget, amikor Patrick nem különösebben rajongott érted.
De meg kell mondanom, hogy mindennek ellenére tisztelt téged.
Tisztelt, mert sosem tettél neki keresztbe, és egy rossz szót se
mondtál róla. Patrick mókás fickó volt. Nem kedvelt, de most
már nincs közöttünk. És én úgy gondolom, te vagy a tökéletes
ember a feladatra.
Jeffrey Palmer körülnézett. Michael Flynn otthonában, az
irodájában volt, és lenyűgözte a fickó életstílusa. Ez nemcsak a
pénzről szólt. Michael úgy él, mint egy igazi üzletember, s az
otthona is ezt tükrözi. Nem a szokásos drága szarokat és
hivalkodó bútorokat látni. Michael otthona olyan, akár a sajátja –
persze nagyobb léptékben. Akárcsak Michael Flynn, Jeffrey is
rendes, eszes lányt vett feleségül, aki idővel beletanult a
szerepébe, a megfelelő magazinokat olvasta, és kiművelte magát
az ügyben, hogyan is élnek jobb helyeken. Igazán nagy kár, hogy
Michael és a felesége nem élvezhetik a gyermekáldást, ami
teljessé tenné a családi képet.
Jeffrey Michael szemébe nézett, majd komoly hangon felelt:
– Sosem tudtam, miért bánt velem így Patrick. Haragudtam
érte, de azt is tudtam, hogy nem tehetek semmit. A hiba, bármit
is talált, nem az én készülékemben volt. Neked is csak azt
mondhatom, Michael, hogy nem fogod megbánni, ha beveszel a
buliba. Ezt nekem találták ki, haver. A lábujjamat már bele is
dugtam a vízbe, hogy úgy mondjam, ezért pontosan tudom,
kikkel kell üzletelni. De gondolom, ezért is választottál engem.
 Michael ezt akarta hallani.
– Tudom, hogy ismered az érintetteket, de nem szabad
elfelejtened, hogy ezúttal az én nevemben üzletelsz velük. Ez azt
jelenti, hogy te leszel a főemberem… a többiek szarni se
mehetnek az engedélyed nélkül, és ezt el is fogadják. Szükségük
van rám, hogy egyengessem az útjaikat, amit szokás szerint meg
is teszek. De ne feledd: ahogy te, úgy ők is nekem dolgoznak.
Neked kell ezt az eszükbe vésni, miközben személyesen
felügyelsz mindent. Ez nemcsak ranggal jár, de annyi pénzzel,
amennyit el se tudsz képzelni. Az üzlet máris pörög, Jeffrey,
neked csak annyit kell tenned, hogy átveszed, és jelentesz
nekem. Javaslom, hogy a többi üzletedet szervezd ki valaki
másnak. Ez a feladat le fogja kötni minden idődet, nekem
elhiheted.
Jeffrey Palmer lenyűgözve hallgatta Michaelt, még ha meg
nem is döbbent. Épp erre számított. Tudta, hogy Michael Flynn
teljes elköteleződést vár, amit ő nem is tagadott meg tőle.
Elérkezett élete nagy lehetősége.
– Vedd készpénznek, Michael. Mit akarsz, mikor kezdjek?
Michael hangosan és kedélyesen felnevetett. Az első perctől
tudta, hogy Jeffrey Palmer a saját kezét lerágná egy ilyen
lehetőségért. Felkelt, és mindkettőjüknek töltött egy becsületes
adag whiskyt, majd miután visszaültek, újra komolyra fordította
a szót.
– Végigvezetlek az egészen, elejétől a végéig, bemutatlak
mindenkinek, akikkel mostantól napi szinten dolgod lesz.
Tudom, hogy önerőből is sok kapcsolatot szereztél, ami tényleg
melletted szól. Csak tartsd észben a jövőben, hogy nekem felelsz!
 Ez figyelmeztetés volt.
Jeffrey Palmer elmosolyodott. Megvillantotta szép fogsorát,
amit még az anyjától örökölt, s szerencsésen továbbörökített a
fiaira is. Az anyja ír volt, erős, akár az öszvér. Mindenben rá
hasonlított, az apja pedig megmaradt távoli emléknek. Kétéves
korában vesztette el, lepuffantották egy pókerjátszma közben.
Ilyen halálra nem érdemes emlékezni, főként nem egy ilyen szar
alak esetében. Jeffrey korán fel is esküdött rá, hogy az ő életének
több értelme lesz; belőle sosem válik olyan ember, mint az apja –
East End-i vadbarom, akinek nincs más célja az életben, mint
hogy vedeljen, kártyázzon, és piti betörésekből szerezze meg a
rávalót. Jeffrey mindig is kezdeni akart magával valamit, hogy
túllépjen az apja nevén és az apja emlékén. Michael Flynn-nek
köszönhetően most beválthatja ezt a fogadalmát.
– Mindent megteszek, Michael, amit csak kell, te is tudod.
Azt viszont meg kell kérdeznem, hogy pontosan menynyi
cuccról beszélünk.
– Sokkal többről, mint bárki gondolná, Jeff. Kilencven kilót
terítünk hetente, s ez csak a kokó. Nagy üzlet. Mi látunk el
mindenkit, aki számít. Semmi se történik az engedélyünk nélkül.
Jeffrey Palmer illő módon megdöbbent. Főként, mert
kiszámolta a részesedését.
– Értem. Ez nagy felelősség.
Michael helyeslően bólintott, majd epés hangon válaszolt:
– Én tudom.
Michael végzett az italával. Élvezte az égető érzést, ahogyan
lecsúszott a torkán. Elégedett lehetett Jeffrey Palmerrel. Jó
munkát vár tőle, ám ami ennél is fontosabb: mindenki tudja,
hogy ha Patrick Costello élne, Jeffrey Palmer a közelébe se
szagolhatna az üzletnek. Michael a maga módján így tudatta,
hogy a saját lábán áll – bármit megváltoztathat, ő diktálja a
feltételeket –, és közben arra is gondot fordított, hogy a saját
emberei vegyék körül. Patrick Costello megtanította neki a hűség
fontosságát – mennyivel többet ér, ha bizonyos embereknek nem
csupán a bizalmat szavazza meg, de a bizalomból fakadó
bevételt is. Első kézből tapasztalta ennek igazságát. Most pedig
készen állt, hogy a tudást a saját hasznára fordítsa. A maga
módján szerette, és sok szempontból apjaként tisztelte Patrick
Costellót, ám vele ellentétben tudta, hogy az üzletben nincs
helye érzelmeknek. Készen állt felülemelkedni ilyen
haszontalanságokon – ezt akkor tanulta meg, amikor Patrick arra
kényszerítette, hogy a nevében gyilkoljon. Tudta, ha akkor
kudarcot vall, még mindig bábu lenne, egy senki. Amiért örökre
hálás lehetett Patrick Costellónak. Tőle tanulta meg, hogyan
legyen fontos szereplője az Életnek. Nélküle semmi lenne.
 Negyvenhetedik fejezet

Josephine szorgoskodott: pincétől a padlásig kitakarította az

egész házat, és így már képesnek érezte magát arra, hogy
szembenézzen túlzsúfolt gardróbjával. A padlóra hányta a
ruhákat, próbálta eldönteni, mit adományozzon jótékonysági
célokra, de nehezen mondott le bármiről. Valahogy mindenhez
ragaszkodott. Boldog volt, még mindig terhes és önfeledten
vidám. Nem is törődött mással. Azzal sem, hogy Michaelt
teljesen leköti az új szerepköre, és még annyi ideje sincs, hogy
gondoljon rá. Josephine-nek megfelelt így. Élvezte, hogy egyedül
lehet. Ezúttal minden más lesz, ezt biztosan tudta. Erősnek
érezte magát, kézben tartotta a dolgokat. Egyszerre találta
ijesztőnek és izgatónak, hogy magában őriz egy ilyen
mérhetetlen titkot.
Lopott pillantásokat vetett a gardrób tükrére. Látta, hogy
kezd kikerekedni, és sírni tudott volna a boldogságtól. Ezúttal
végig kell csinálnia, még ha bele is hal. Ellentétben a korábbi
terhességekkel, Josephine csak úgy duzzadt az erőtől. Nem
érezte magában azt az ismerős rettegést és szüntelen
kimerültséget. Reggelenként újult erővel ébredt, alig várta az új
napot. Mostanra fokozatosan elveszítette a kapcsolatot régi
barátaival – mind megszültek, amihez ő képtelen lett volna
asszisztálni. Társaságban még összefutottak, de ez volt minden.
Utálta magát, mert valahányszor meglátta őket a gyerekeikkel, a
féltékenység mardosta. Utálta magát, amiért nem tud velük
örülni, amiért így megkeseredett. De hát ilyen a természet.
Természetes, ha egy nőtől ilyesmit várnak el, épp csak neki nem
sikerült megugrani a lécet. Egészen mostanáig.
Hallotta Michael döngő lépteit a lépcsőn; ahogy mindig,
azonnal őt kereste. Ezen meghatódott. Érezte, ahogy szétárad
benne a férje iránt érzett szeretet. Amikor megállt a hálószoba
ajtajában, most is megcsodálta. Michael olyan jó megjelenésű
férfi, akinek még mindig hatalmában állt, hogy felizgassa, hogy
vágyat ébresszen benne.
– Végre meglesz a nagytakarítás?
Josephine boldogan elmosolyodott.
– Éppen ideje, Michael. Utána a te szekrényed jön.
A férfi elvigyorodott.
– Csak rajta! Örülök, hogy ilyen lelkes vagy – mondta, és egy
pillanatra elhallgatott, mielőtt halkan hozzátette: – Jól áll.
Josephine felkacagott.
– Mi áll jól?
Michael odalépett hozzá, hogy gyengéden a karjába vonja.
Josephine szerette ezt az érintést, ezt a biztonságérzetet.
Aztán gyengéden homlokon csókolta a feleségét, mielőtt
válaszolt:
– Hogy terhes vagy, Josephine. Jól áll neked, szerelmem. De
mikor akartad elmondani?
Josephine elhúzódott tőle, hogy a férjére nézzen. Látnia
kellett a szomorúságot, ami értetlenséggel és boldogsággal
keveredett.
– Mióta tudod, Michael?
 A férfi még szorosabban magához ölelte.
– Már egy ideje, Josephine. Vártam, hogy végre elmondod.
Legszívesebben elsírta volna magát, de nem tehette. A férje
tudta, és Josephine emiatt most bolondnak érezte magát – hát
persze, hogy tudta! Nem ostoba. Valamiért mégis azt hitte, hogy
titokban tarthatja; nem annyira a maga érdekében, mint inkább
az övében.
– Ó, Michael, senkinek nem mondtam, egy léleknek se. Senki
se tudja. Azt gondoltam, ha rossz vége lesz, így nem kell majd
együtt élnem az alkalmatlanság érzésével. Nem kell
végighallgatnom azokat az elkoptatott közhelyeket. Ha senki se
tudja, egyedül fogok megbirkózni az egésszel.
Michael érezte, hogy a gyengéd figyelem könnyeket csal a
szemébe. Josephine meg akarta kímélni a csalódástól, méghozzá
a legteljesebb önzetlenségből.
– Te buta tyúk! Már mióta tudom. Bár jobban figyelnél rám,
Josephine! Ha gyermekünk születik, az sokkal inkább neked lesz
boldogság, mint nekem. Amíg te mellettem vagy, nekem nincs
szükségem másra. Esküszöm a lelki üdvömre.
– Még szorosabban ölelte magához feleségét, miközben
csókokkal árasztotta el.
Josephine tudta, hogy igazat mond, ám ettől sem érezte
magát jobban.
– Annyira sajnálom, Michael! Én csak magamban akartam
tartani egy ideig. A végén úgyis elmondtam volna. Hogy őszinte
legyek, csodálom is, hogy észrevetted.
Michael sértve érezte magát.
 – Hogyne vettem volna észre, Josephine! Te vagy a
mindenem, a rohadt életbe!
Josephine azt a szép arcot figyelte, amit olyan közelről
ismert. Látta a kétségbeeséssel keveredő indulatot, és utálta
magát, amiért ezt okozta. Amikor a férje egyebet sem tett, mint
szerette, gondoskodott róla, és megóvta mindentől.
– Megtennél nekem valamit, Michael? Kérlek, maradjon ez
közöttünk. Nem akarom, hogy bárki megtudja. Ha elveszítem,
nem akarom, hogy mindenki erről beszéljen. Nem tudnám még
egyszer végigcsinálni.
Michael nagyot sóhajtott.
– Hát persze, szívem. Amit csak akarsz.
– Kösz, Michael. Csak mert nem tudok már tovább
színészkedni. Anyád mindig megjegyzi, hogy már rég rendes
családnak kéne lennünk, az enyém meg úgy tesz, mintha a
világon mindenki elvetélne. Túl sok ez már nekem.
Valahányszor vége lesz, úgy érzem magam, mint egy komplett
csődtömeg. Úgy érzem, oda minden remény. Ha ezt a gyereket
is elveszítem, Michael, szeretném magamban meggyászolni. A
mi gyászunk legyen, senki másé.
Michael kihallotta felesége hangjából a vágyakozást, a
gyermek iránti sóvárgást, és a rettegést is, hogy ezúttal sem
teljesül a vágya, mert a teste szokás szerint cserben hagyja.
Készséggel odaadta volna az utolsó pennyét is, csak hogy a
feleségének végre saját gyereke legyen, aki végre békét hoz az
életébe.
– Esküszöm, Josephine. Senkinek nem szólok.
 Josephine befészkelte magát Michael karjába, ő pedig újra
érezte az áradó szerelmet, ami soha nem múlt el. A feltétel
nélküli szeretetet.
– Azért elmondod, hogy érzed magad? Nincs semmi baj?
Josephine bólintott, miközben újra elhúzódott, hogy
felnézhessen a férjére.
– Épp ez az, Michael, remekül vagyok. Jobban, mint eddig
bármikor. Ezúttal minden a helyén van. Nem tudom
megmagyarázni. Ha lesz gyerekünk, szerintem most jött el az
ideje.
– Ó, drágám! Remélem, igazad lesz.
Ahogy újra magához ölelte feleségét, csak azért imádkozott,
hogy így legyen. Bárhogy történt, nem maradt más választása,
mint hogy a legjobb képessége szerint gondoskodjon róla.
 Negyvennyolcadik fejezet

Declan kimerült. Talált egy új kis csibét, aki minden létező

módon az elégedettségére szolgált. Huszonhárom éves és
gyönyörre teremtetett – bájos arc és kéklő szemek, sűrű szőke haj
és krémszínű bőr, s mindehhez egy pár 36D méretű duda. Meg
egy dokkmunkáshoz illően mocskos száj, s ami még nagyobb
hátrány, a vágy, hogy mielőbb oltárhoz vezessék. Declan máris
szemet vetett másvalakire, Deirdre azonban nem hagyta, hogy
csak úgy félreállítsák.
Történt már ilyen – nem egyszer –, de mindig sikerült
levakarnia magáról a kérdéses hölgyet. Bár már az elején
odafigyelnének rá, amikor megmondja nekik, hogy nem keres
mást, csak egy kis szórakozást. Declan mindig ad egy kedves
búcsúajándékot – legtöbbször néhány fontot, vagy törődésre
igényesebb nő esetén valami drága ékszert. Deirdre viszont nem
hagyta, hogy ilyen könnyen megszabaduljon tőle.
Ahogy ott állt az éjszakai klubban, amit nemrég nyitottak
Michaellel, érezte a benne feltoluló bosszúságot. A Deirdréhez
hasonló lányok arra születtek, hogy használják őket. Ez életük
értelme. A szeme sarkából most is látta: kevesebb ruhát viselt,
mint egy profi atlétanő, miközben gyilkos tekintettel méregette,
mintha ez őt francot is érdekelné. Megkönnyebbült, amikor
Michaelt látta közeledni. Ahogy kezet ráztak, kéjes örömmel
fordított hátat sértett barátnőjének.
 – Kurvára hasít ez a hely, Declan! Mesésen. Remek munka.
Declan elégedett volt. Keményen megdolgozott ezért, bár a
helyet konkrétan egy hosszú távú adósság fejében szerezte. Az
előző tulaj szenvedélyesen szerette a lovakat és a lóversenyt,
csak a vonzalma sajnos viszonzatlan maradt. Declan jó
feltételekkel, kedvező kamattal és hosszú időre adott neki
kölcsönt, de ő sajnos egyiket sem értékelte, ahogyan egy
szenvedélybetegtől elvárható. Végül is a fickónak nem maradt
más választása, minthogy átírassa Declan nevére a helyet, hogy a
tartozást így rója le.
Miután Declan átalakította és átkeresztelte szerzeményét,
már csak annyi volt a dolga, hogy kényelmesen hátradőljön és
számolja a bevételt. Mintha egy aranybányán ült volna. A hely
Kelet-Londonban, a bárok és éttermek gyűrűjében működött, és
bármire bérbe lehetett adni, a koncertektől a bokszmeccsekig. Az
immár Michael Flynn által vezetett Costelló-cég továbbra is jó
pénzt fizetett a mocskoknak, hogy biztosítsák a sima
üzletmenetet, a bevétel pedig csak dőlt. Két szinten öt bár
üzemelt, mellette hatalmas tánctér és egy akkora diszkógömb,
akár valami műhold. Ahogy a többi helyen, itt is csak a saját
embereik seftelhettek drogokkal.
– Szerintem is be fog jönni, Michael!
Michael elvigyorodott.
– Emiatt nem kell aggódnod, haver. Akkor már inkább a
kiscsaj miatt a hátad mögött. Ebből kiadós veszekedés lesz…
Deirdre úgy kocogtatta meg a vállát, mintha minden joga
meglenne rá, hogy hallja a társalgást. Ahogy Declan égnek
emelte a tekintetét, abból Michael is látta, milyen rohadtul
röhejesnek találja a helyzetet. Declan csak ezután fordult a lány
felé, és megadóan felemelte a kezét.
– Mi az már?
Deirdre leplezetlen rosszindulattal nézett rá.
Michael láthatta, hogy Declannek mennyire nincs kedve
ehhez a jelenethez; ez az ő estéje volt, és nyilvánvalóan
szégyellte, hogy ilyesmi történik Michael szeme előtt. Mióta
Patrick kikerült a képből, Declan ugyanazt a tiszteletet adta meg
neki, amit korábban a bátyjának, méghozzá úgy, mintha ez lenne
a világ legtermészetesebb dolga. Bár nem volt hajlandó elfogadni
Michael ajánlatát, hogy partnerek legyenek, továbbra is féltette a
Costello családnál betöltött helyét, és tiszteletet követelt.
– Ezt meg hogy érted?
Michael tüzetesebben megnézte a lányt: jól nézett ki, de hát
ezt Declan minden hódításáról el lehetett mondani. Született
nőcsábász másfélével nem is bajlódik. Ez a példány épp csak a
száját nem tudta tartani, és nagyon úgy tűnt, hogy harc nélkül
nem is adja meg magát. Declan azt kívánta, bárcsak venné a
lapot, és eltűnne. Deirdre azonban túl sokat ivott, és csak
fortyogott benne a jogos harag, amit az egész világgal tudatni
akart.
Michael előrelépett, s miközben határozottan megragadta a
nő könyökét, halkan azt mondta:
– Ha nem húzod el innét a beled, te kis ribanc, az embereim
páros lábbal rúgnak ki, és személyesen gondoskodom arról,
hogy a jövőben tíz mérföldes körben a bár közelébe se jöhess.
Képes vagyok rá. Declan is képes rá, csak ő velem ellentétben túl
elnéző. Úgyhogy tegyél magadnak egy óriási szívességet, és tűnj
a picsába.
Deirdre ettől már megijedt. Most Michael Flynn-nel beszélt –
egy Arccal, egy igazi nagy Arccal, aki éppen megszívlelendő
tanácsot adott neki. A szavai nyomán kezdett kijózanodni, bár
amikor a férfi ellökte magától, kis híján így is elveszítette az
egyensúlyát.
Michael átkarolta Declan vállát, és a bárpult felé fordultak,
így mindketten a hátukat mutatták a nőnek. Ennél vaskosabb
sértés nemigen létezik. Michael Flynn nem kívánt olyanok
társaságában lenni, akik rossz fényt vetettek rá vagy a világára,
és ezt egyértelművé tette. Deirdre gyorsan vissza is vonult,
immár semmire sem vágyott úgy, mint hogy hazaérjen, és a
sebeit nyalogassa.
Declan figyelte a tükörben távolodó alakját, majd lassan
csóválni kezdte a fejét.
– Michael, ezért nem lehetek elég hálás.
Michael elnevette magát. Tudta, hogy figyelik, és belement a
játékba, mégis bosszantotta a kialakult helyzet, különösen ezen
az estén. Mindig mindenki őket figyeli, ez is hozzátartozik a
pozícióhoz, amit a világukban betöltenek. Az emberek ismerik
őket, és részt akarnak venni az életükben, ha mégoly parányi
részt is. Azért érdeklődnek utánuk, akik – olyan Arcok, akik
többé-kevésbé uralmuk alá hajtották a környezetüket, beleértve
ezt az éjszakai klubot is. Michael nem engedhette, hogy egy ilyen
olcsó cafka jelenetet rendezzen és lejárassa őket. Előbb vágja le a
kibaszott fejét és nyomja le a torkán.
Kedélyesen elmosolyodott.
 – Tudod, öreg barátom, ideje, hogy kicsit tökösebb legyél. És
inkább előbb, mint utóbb. Egy ilyen picsa soha, de soha nem
gondolhatja azt, hogy joga van jelenetet rendezni. Ez a
gyengeség jele, és mi több, rossz fényt vet ránk. Minket a hírünk
éltet. E nélkül senkik és semmik vagyunk. Már az is botrány,
hogy ez a nő azt gondolhatta, simán megúszhat egy ilyen hisztit.
Mintha szó nélkül lenyelnénk, a rohadt életbe! Ezt még
Josephine-től se tűrném el, pedig a feleségem.
Declan egy ideig nem válaszolt. Nem tudta, mit mondhatna,
csak azt, hogy Michaelnek igaza van. Deirdre kirobbantotta
volna a harmadik világháborút, ha Michael le nem állítja, és
élvezte volna minden pillanatát. Csírájában el kellett volna
fojtania a dolgot.
– Sajnálom, Michael. Ismersz, szeretem a rámenős csajokat,
de igazad van. Többet nem fordul elő, erről kezeskedem.
Michael intett még két italért, amit a mixer a pillanat
törtrésze alatt kihozott.
– Helyes. Ezt örömmel hallom. Akkor most élvezzük az estét!
El kell vegyülnünk, hadd örüljenek ezek a piti balfékek, de előtte
innom kell még néhányat.
Declan felnevetett.
– Üdv a világomban!
Michael elégedetten látta, hogy Jeffrey Palmer és az emberei
átvágnak a táncparketten. Kezdett feloldódni. Tudta, hogy mire
vége lesz ennek, mindenki, aki kicsit is számít, tiszteletét teszi
nála. Ő pedig mindenkit meghív egy italra, azután végighallgatja
az életüket. Ez garantálja a klub sikerét; ezt az áldozatot be kell
mutatnia a kapcsolatépítés oltárán.
 Harsogott a zene, zsúfolásig telt a hely, és ő szakértő
figyelemmel felmérte, hogy a kidobók mind tudják a helyüket. A
bárszemélyzet gyorsan és hatékonyan végzi a dolgát. A
személyisége részévé vált, hogy meggyőződjön a dolgok
olajozott működéséről. Fáradhatatlanul kutatta a hibákat, és
megoldást szolgáltatott minden felmerülő problémára. Costello
alaposan kitanította őt, és miközben valami új feltörekvő
maffiózó történetét hallgatta – aki el akarta kápráztatni, hogy
egy napon belőle is Arc lehessen rádöbbent, mennyire hiányzik
neki Patrick.
 Negyvenkilencedik fejezet

Jermaine O’Shay, a nagydarab jamaicai, komolyan veszi a

testépítést, napi legalább két órát az edzőteremben tölt. És bár
ettől talán nem lett szebb, a száznyolcvanas magasságával és
erős csontozatával mindenképpen impozáns jelenség volt, aki
már a fellépésével veszélyesnek tűnt. Pusztán a mérete, a kopasz
feje és fenyegetően komor arckifejezése gondoskodott erről. A
nők valamiért mégis szerették. Jermaine tudta, hogyan
gyakorolja és használja előnyére a hatalmat, de bármenynyire is
képes volt erőszakosan fellépni, ha a helyzet megkívánta,
alapvetően megmaradt rendes tagnak. Miként Michael Flynn, ő
is megértette, milyen fontos kellemes személyiséget sugározni, s
miként Michael Flynn, ő sem csupán terrorral, de kedvességgel
működtette a maga kis birodalmát. Megbízható emberekkel
vette körül magát, akiknek a társaságában ellazulhatott és
önmaga lehetett. Patrick Costello a maga idejében üzleti
kapcsolatot ajánlott neki, s ezzel megváltoztatta az életét.
Korábban is tudta, hogyan hozza be a drogokat és szerezzen
tőlük tisztes megélhetést, de miután Patrick Costello képbe
került, nemcsak a kapcsolatait használhatta, de maximalizálhatta
a hasznot is. Patrick Costello támogatásával egyik percről a
másikra nagy játékos lett belőle.
Most azonban szorult helyzetbe került. Michael Flynn
tökéletesen pótolta Patrick Costellót, ezt senki se tagadta.
 Semmi sem változott, mintha Patrick Costello el sem ment
volna. Jermaine a szokott módon üzletelt, minden ment a maga
útján, most azonban Michael hirtelen felkarolta Jeffrey Palmert, s
ez mindent megváltoztatott. Jermaine azt kívánta, bár maradt
volna minden a régiben.
Saját klubjának bárpultjánál ücsörgött egy rumos kóla
társaságában. A hely a Railton Roadról nyílik, de persze csak
bizonyos emberek számára. Kicsi, válogatott ügyfélkör –
Jermaine éppen így szereti. Az ember itt ellazulhat; nem kell
amiatt aggódnia, hogy mit mond és kinek. A Jermaine-hez
hasonlók értékelik a diszkréciót, és készséggel megfizetik az árát.
Most előbb hallotta meg Michael hangját, mint hogy
megláthatta volna. Michael szokás szerint köszönt az
ajtónállónak, mielőtt nevetve a bárpult felé indult. Jermaine
felállt, hogy határozottan kezet fogjanak, ám ekkor Michael
oldalt lépett, és Jermaine azon kapta magát, hogy már Jeffrey
Palmer kezét rázogatja.
Minthogy ilyen korán még senki sem dolgozott, Jermaine
maga állt be a pult mögé.
– Mit kértek?
Michael leült a sarki bokszban, amit nemrég kárpitoztak
arany és zöld brokáttal. Jeffrey Palmer mellette foglalt helyet,
majd érdeklődve körülnézett. Jermaine örült, hogy felújították a
helyet, bár az a sanda gyanúja támadt, hogy Jeffrey Palmert nem
a bárok iránti szokott érdeklődése vezérelte ebben.
– Két whiskyt, haver, de anélkül a szar nélkül. A múltkor kis
híján lemarta a zománcot a fogamról.
Jermaine felnevetett.
 – Azt mondják, aki kólát tesz a whiskybe, az meg se érdemli.
Az öregem is forogna a sírjában, ha felhígítanám a jóféle skót
whiskyt ezzel a szutyokkal.
Michael bólintott.
– Van abban valami, amit mond, Jeffrey, de ha lejövök ide,
muszáj tennem valamit az italba, máskülönben pillanatok alatt
kiütöm magam.
Jermaine elvigyorodott.
– És még te nevezed magad írnek?
Jeffrey vele nevetett.
– Te talán nem ír vagy, Jermaine? Ezzel a névvel, hogy
O’Shay? Mondani se tudnék olyat, ami írebbül hangzik.
Jermaine kivitte az italokat, és leült melléjük, mielőtt
válaszolt:
– Az ükapám még ír volt, de azóta minden a sötétségbe vész.
Jeffrey nem tudta, hogyan reagáljon, és Jermaine látta ezt.
Tetszett neki, hogy véletlenül sem akarja megbántani. Ez arra
utal, hogy a fickó nem rasszista – külsőleg legalábbis. A többit
majd az idő eldönti.
– Ha Jamaicába mész, ott mindenkinek csörgedezik az
ereiben egy kis ír vér. Sokaknak még a szeme is kék. Szinte
hihetetlen. Mindenütt csak Patrickek és Seanok. És mi is
odavagyunk a Guinnessért. A mamám csak lekozmált íreknek
hívott minket.
Michael hangosan nevetett, pedig nem először hallotta ezt.
Tudta, hogy Jermaine büszke ír származására, de még inkább
jamaicai gyökereire.
 Jeffrey belekortyolt az italába, és elégedetten állapította meg,
hogy jóféle ír malátawhisky. Jermaine-hez hasonlóan nem várta
ezt a találkozót, bár egész mostanáig csak olyanokkal üzletelt,
akik Jermaine-nek dolgoztak. Néhány kiló itt-ott, jobbára kokó
meg egy csomó fű. Ha lehet, a világosabb fajtából. A libanoni
arany keresett terméknek számított, s ellentétben a feketével, ami
Afganisztánból jött, mindig garantálta a kellemes lazulást. Sok
világos cucc jött az Államokból is – Acapulcói arany az emberek
mégis a libanoniért fizették a nagy pénzt.
Michael hallgatott, csak figyelte a két férfit, ahogyan egymást
méregetik. Tudta, hogy egyikük se vágyott erre, mégis
elkövettek mindent, hogy elfogadják az új helyzetet. Tőle kapják
a fizetésüket, az engedélye nélkül gyakorlatilag lehúzhatják a
rolót, ő pedig abba a csodálatos helyzetbe került, hogy gond
nélkül engedheti keresni őket. Ha odaáll mögéjük, nem kell
rendőrségi razziáktól tartaniuk, s közben esélyt adhat néhány
hasonló gondolkodású embernek, hogy ne csupán az üzletet
bővítsék, de a bevételeit is gyarapítsák.
– Ha Michael rád bízza az ügyeket, Jeffrey, rendszeresen
találkoznunk kell, legalább hetente kétszer. Mindenről tudnom
kell, legkevesebb egy hónappal előre. Michael már biztosan
elmondta.
Jeffrey meglepetten eszmélt rá, hogy szinte élvezi a helyzetet.
Jermaine O’Shay sokban hasonlít rá: ismeri a korlátait, és nem
szereti a változást. S akárcsak neki, Jermaine-nek sem maradt
más választása, mint hogy azzal a személlyel dolgozzon, akit
Michael Flynn megnevez. Ez nem ment könnyedén a
magukfajtának. Akik saját céget visznek, azok tiszteletet várnak
az embereiktől. Most mégis Jermaine O’Shay területén járnak, az
ő klubjában isznak, ezért neki kell meghajtania a derekát.
Akárcsak Michael Flynn, ő is ismerte az alázat értékét, és előnyt
tudott kovácsolni belőle. Megfelelő kezekben ez akár halálos
fegyver is lehet. Elfedheti a mélyben lappangó erőszakot.
– Igen, ezzel tisztában vagyok, haver. Csak azt remélem,
együtt tudsz élni a helyzettel. Néhány embereddel máris
kapcsolatba léptem, amint azt nyilván te is tudod. Most, hogy
Michael nekem adta ezt a lehetőséget, mást sem akarok, csak
sikeresen élni vele.
Michael lenyűgözve hallgatott. Remélte, hogy Jeffrey Palmer
megérti az új felállás lényegét, és együtt tud működni Jermaine-
nel, de arra azért nem számított, hogy Jeffrey Palmer, aki
pillanatok alatt fel tudja kapni a vizet, így megalázkodik a közjó
érdekében. Megelégedéssel töltötte el a tudat, hogy bölcsen
választott.
Jermaine O’Shay visszatért a pult mögé, hogy előhozza a
palackot, és mindhármuknak töltsön egy tisztességes adagot.
– Saját magunkra! – mondta ki őszintén. – Az új rendre!
Michael elvigyorodott.
– Erre iszom – mondta.
Kezdett már kimerülni. Egészen mostanáig nem fogta fel
egészen, mennyi mindennel foglalkozott Patrick Costello. Abból
indult ki, hogy rálőcsölte a munka oroszlánrészét, most azonban
kezdte megérteni, hogy Patrick az igazán nagy pénzekre
koncentrált, ami önmagában kitöltötte a munkaidejét. Őneki is
éjt nappallá téve kellett dolgoznia, hogy ellenőrzése alatt tartson
mindent. És bármennyire megemelte a kalapját Patrick Costello
előtt, neki nem volt saját Michaelje, akire fokozatosan rábízhatta
volna a kisebb feladatokat. Eleinte ez nem izgatta, beérte
annyival, hogy megtalálja a megfelelő embereket a megfelelő
posztokra, ami időbe telt.
Josephine terhessége azonban megváltoztatott mindent. A
lehető leghamarabb mozgásba kellett lendítenie a dolgokat, hogy
végre a feleségére összpontosíthasson. Ez a tünemény sohasem
panaszkodott, hogy késő éjjel jár haza; mindig készen állt
meghallgatni őt. Tudta, hogy Josephine mellette áll, bármit is
hozzon a sors, és most elérkezettnek látta az időt, hogy
viszonozza ezt. Hogy ő is mellette álljon. Gondoskodnia kell
arról, hogy a gyermek világra jöjjön. Josephine sokszorosan
rászolgált erre a kisbabára, akire annyira vágyott, hogy nézni is
fájt. Tartozott neki ennyivel, ezért bármi is történjen, mostantól
nem hagyhatja magára.
 Ötvenedik fejezet

– Elmennél végre, Michael? Jól vagyok.

Kezdett a férje komolyan Josephine idegeire menni. Folyton
azt kérdezgette, hogy van, egy pillanatra se hagyta magára; hol
kényeztető hátmasszázst, hol teát kínálgatott neki. Josephine-t
megviselte és bosszantotta ez a nagy figyelem, ahogy a férje
árgus szemekkel lesi minden mozdulatát.
– Csak segíteni akarok, szívem.
Josephine felsóhajtott.
– Tényleg segíteni akarsz?
Michael bólintott. Úgy nézett ki, mint egy eltévedt
cserkészfiú.
– Persze.
– Akkor menj el, jó? Tudom, hogy rengeteg elintéznivalód
van. Azt is tudom, hogy segíteni akarsz. De az egyetlen, amit
most akarok, hogy levegőhöz jussak. Jól vagyok. Remekül érzem
magam. Azzal viszont felidegesítesz, hogy állandóan azt várod,
mikor történik baj.
Michael megsemmisült. Csak jó fiú akart lenni. A feleségéért
aggódott, és azért, hogy elveszíti a magzatot. Ami tönkretette
volna Josephine-t, ahogy mindig.
– Csak szeretném, ha tudnád, te vagy a legfontosabb nekem.
Olyan sok időt töltök távol. Szeretlek, és melletted akarok lenni.
Josephine szomorúan elmosolyodott.
 – Én is szeretlek, Michael, jól tudod, de kezdesz olyan lenni,
mint egy rossz szag, amit nem lehet kiszellőztetni. Máskor
mindig a dolgaidat intézed, legyen éjjel vagy nappal. Kérdőre
vontalak valaha is? Elfogadtam, hogy ez a munkáddal jár, erre
most fingani se tudok úgy, hogy ne állnál a hátam mögött. Az
őrületbe kergetsz. Majd szólok, ha szükségem lesz rád.
Michael a feleségét figyelte. Látta, hogy próbálja megőrizni a
higgadtságát, és tudta, hogy tényleg az idegeire megy. Meg a
saját kibaszott idegeire is! Ha viszont okkal retteg, és Josephine
tényleg elveszíti a gyereket, ezzel aligha birkózik meg majd
olyan könnyen, mint hiszi. Láthatóan nem kételkedik abban,
hogy ezúttal minden más lesz, ő viszont nem ilyen biztos ebben.
A vágyálmai talán feledtetik Josephine-nel a tényeket. Persze ki
hibáztatná ezért? Talán rendszeresen eljár az orvoshoz és
minden a legnagyobb rendben megy, de így volt korábban is.
Michael most örömmel adna tíz évet az életéből, ha ezzel
megválthatná a gyermeke életét.
– Értem, amit mondasz, Josephine, de nekem meg az a
dolgom, hogy törődjek veled, és aggódjam érted.
Josephine elgyötörten hunyta be a szemét. A férfiak néha
olyan értetlenek! Az egész valójában Michael félelmeiről szól,
épp csak ő nem látja. Azt várja, mikor bukik el megint. Persze
sosem mondja ki, de ő akkor is mindennél jobban tudja. Michael
amiatt szorong, hogy a közös dolgaik újra elszaródnak.
– Tudod, mit, Michael? Csak ne aggódj miattam! Inkább
hagyj békén. Állandóan engem nyomasztasz, hát nem érted?
Éveken át egyedül töltöttem minden éjszakát, megtanultam
együtt élni ezzel, megtanultam együtt élni a munkáddal, hogy
akkor jössz-mész, amikor jólesik. Már megvan a rutinom.
Lefogadom, hogy gőzöd sincs róla. Vannak kedvenc műsoraim,
aztán veszek egy jó fürdőt, lefekszem és olvasok kicsit.
Megtanultam boldogulni nélküled, és szeretnék békében lenni
kicsit a saját otthonomban, úgyhogy könyörgök neked, Michael,
kérlek, ne kezelj úgy, mint egy kibaszott idiótát, oké? Tudom,
hogy talán ezt a gyereket se fogom kihordani, hidd el, jobban
tudom mindenki másnál. De nem az első eset lesz, igaz? Elégszer
átéltem már, ismerős a helyzet, úgyhogy menj, és csináld a
dolgod, de legfőképpen hagyd, hogy én is csináljam a magamét.
Michael látta, hogy Josephine komolyan veszi, és nem is a
levegőbe beszél. Ő meg elhanyagolta az üzletet, amivel nem tett
jót egyiküknek se. Ott kellett volna lennie, hogy rendbe tegye a
káoszt, amit Patrick Costello hagyott maga után. Most mégis úgy
érezte, hogy a felesége mellett a helye.
– Az a telefon megállás nélkül csörög az irodádban, Michael,
te meg fel se veszed. Csak ülsz itt, mint apáca a legénybúcsún. A
frászt hozod rám. Vedd fel azt a kurva telefont, és csináld végre
a dolgod! – Megszorította a férje kezét.
– Tudom, milyen nehéz neked, hogy Patrick mekkora űrt
hagyott maga után. Van elég bajod, úgyhogy szállj le rólam,
rendben? Úgy érzem, miattam nem tudsz az üzletre
koncentrálni. Nem akarom ezt, Michael! És ha igazán őszinte
vagy magadhoz, te sem akarod.
Az irodai telefon újra csörögni kezdett. Josephine látta, hogy
Michael tépelődik.
– Vedd fel azt a kurva telefont, Michael! Legyen már vége!
 Michael dacosan felnevetett. Tudta, milyen szerencsés, hogy
ilyen nő lett a párja. Josephine sosem kérdez semmit, csak
elfogadja őt ilyennek. Persze nem ostoba, tudja, mi az ábra –
miről szól ez az egész. Lassan felállt, hogy elinduljon, és felvegye
a telefont.
Josephine kényelmesen hátradőlt a kanapén, majd
megkönnyebbülten felsóhajtott. Kezével óvatosan kitapogatta a
hasát. Örömmel töltötte el a testében növekvő élet, és az esély,
hogy végre nyugta lehet. Michaelnek engednie kell, hogy maga
birkózzon meg ezzel. Nincs szüksége szárazdadára, csak arra a
tudatra, hogy ő irányítja az életét. Fáradtan hunyta be a szemét.
Másra se vágyott, csak egy kis szundításra.
Néhány perccel később Michael visszatért a szobába, ő pedig
látta rajta, hogy megint aggodalmaskodik.
– El kell mennem egy időre, szívem.
Josephine gyengéden elmosolyodott.
– Mit is mondhatnék? Hála annak a kurva égnek!
 Ötvenegyedik fejezet

Declan komolyan aggódott. Neki még sosem kellett

megbirkóznia ilyen helyzettel. A bátyja erről is gondoskodott.
Patrick tudta, hogy a gyors reakció ilyenkor mindennél
fontosabb. Michael végre összekapta magát, de ez már nem elég.
Rég itt kellett volna lennie, amit meg is mondott neki. Michael
olyan lett, mint egy kibaszott kísértet: a saját kedve szerint jött-
ment, ami elfogadhatatlan. Ő vette át a családot, Declan számára
mégis úgy tűnt, hogy máris kicsúszott a kezéből, miközben egy
percre sem nyugodhatott, hiszen az üzletfeleik csak a gyenge
pontokat keresik, és ha egyet is találnak, nyomban beleütik a
vésőjüket.
Leült. Fojtogató meleg lett a konténerirodában, ráadásul
szörnyű büdös is. Rágyújtott egy szivarra, mélyen magába szívta
a füstöt. A nagy Churchill illata elnyomott mindent, s miután a
hely úgy bűzlött, mint egy török birkózó gatyája, Declan
hátradőlve élvezte a dohány markáns aromáját.
Hallotta a másik helyiségből átszűrődő szitkokat és
fenyegetéseket, amire bosszúsan behunyta a szemét. Ez nem az ő
bulija – Michael Flynn területe. Rühellte, hogy belerángatták, de
nem volt más választása. Valamit tennie kellett, mielőtt
elszabadulnak az indulatok. Egy ilyen helyzet könnyen
háborúba torkollhat.
 Észrevette a fényszórókat, ahogy egy autó ráfordult az útra,
és türelmesen várta, hogy Michael csatlakozzon hozzá.
Komolyan haragudott rá, de tudta, hogy ennek nem adhat
hangot, amíg el nem rendeztek mindent. Egyszerre csak egyet.
Patrick mottója szerint.
Michael kinyitotta az ajtót, és ahogy belépett, Declan látta
rajta, hogy máris pipa.
– Mondd, hogy ez csak valami beteg vicc, Declan!
Declan megrázta a fejét, miközben hirtelen úrrá lett rajta a
nyugtalanság. Michael Flynn nem látott a méregtől, amit Declan
kedvezőtlen előjelként értékelt.
– Mintha szórakozásból ide szoktalak volna rángatni éjnek
évadján! Egész este próbáltalak elérni. Ez a te dolgod, Michael,
nem az enyém.
Michael tudta, hogy Declannek igaza van. Fel kellett volna
vennie azt a kurva telefont – nyomós ok nélkül senki sem
zavarta az otthonában. Josephine volt az egyetlen gyengéje, az
Achillesz-sarka. S ezt most rendesen elkúrta.
– Oké, akkor bökd ki, mi ez a szarság!
Declan észrevette, hogy a másik szobában hirtelen csend lett.
A fickó alighanem meghallotta Michael hangját, amitől
egyszeriben magához tért, és most azon tűnődik, hogy fog
kimászni ebből.
Néhány pillanatig csak némán pöfékelt.
– Jeffrey Palmer beugrott néhány italra az új klubba, erre ki
bukkant fel a haverjaival, részegen és beszíva? Nem más, mint
Kelvin McCarthy. Persze egyenesen nekiment Jeffrey-nek. Kész
botrány, Michael! Jeffrey tartotta magát, lenyelt egy csomó
szarságot, messze többet, mint amennyit a helyében én
lenyeltem volna, de végül elszabadult a pokol. Jeffrey lekevert
egy jól megérdemelt maflást, mire Kelvin fegyvert rántott… ott
helyben, mindenki szeme láttára. Kurva nagy szerencse, hogy az
emeleti bárban voltunk. A legtöbben azonnal tudták, mi az ábra,
de akkor is hajmeresztő helyzet volt, annyit mondhatok. Ott
helyben le- puffantotta volna Jeffrey-t, ha az ifjú Danny Kirby el
nem veszi tőle a pisztolyt. Érdemes odafigyelni a kölyökre,
megmentett minket egy kibaszott nagy szégyentől. A lényeg,
hogy rövidre fogjam: idehoztam Kelvint.
Declan az ajtó felé biccentett, ami a konténeriroda másik
helyiségébe vezetett.
– Olyan gyorsan megkötöztük, amennyire csak lehetett, de
Jeffrey tutira nem hagyja ennyiben a dolgot. Persze ki hányná a
szemére? Nyilvánosan megalázták. Csak épp az van, hogy
Kelvin apja egészen más ligában focizik, mint azt te is tudod.
Christie McCarthy ismert Arc, szép nagy csapat áll mögötte.
Meg van egy fia, aki annyit se ér, mint az apácák pinája. Az a
gond, hogy ettől még a fia.
Michael kapkodva nézett körül, miközben vadul pörögtek a
gondolatai. Több szempontból is komoly problémával került
szembe. Nagyra tartotta és tisztelte Christie McCarthyt, habár
azon kevesek közé tartozott, akikkel nem üzletelt. Michael csak
alkalmanként vette igénybe a szolgálatait. Nagyjából Christie
McCarthy volt az egyetlen ember, aki árthatott neki – s egyike a
kevés szerencsésnek, akit még Patrick Costello is őszintén
kedvelt. Együtt nőttek fel, mindig jó kapcsolatban álltak. Christie
McCarthy jobbára megmaradt magának. Hosszú távú és nagyon
jövedelmező, bár különleges üzletet vitt: mindenki hozzá
fordult, ha végleg meg akart szabadulni valakitől, de ilyen vagy
olyan okból nem akarta, hogy az érintettsége kiszivárogjon.
Christie ráadásul nagyon értett a közvetítéshez, s nem csupán
feloldotta a szemben állók ellentéteit, de garantáltan nem húzott
egyik félhez sem. Ebben állt az erőssége. Meg abban a
képességében, hogy akár ádáz ellenségeket is egy asztalhoz
ültetett. Ha egy ilyen tárgyaláson közvetítőként szerepelt, senki
sem merte kijátszani, hogy a maga hasznára fordítsa a
megbeszélést, netán visszavágjon. Christie McCarthy sosem
engedte volna, elvégre ebből élt, noha más jellegű
szolgáltatásokat is nyújtott, amire csak igény mutatkozott.
Ahogy a menekülőautók sofőrjeit kiközvetítette, úgy a korrupt
ügyvédeket is. Hírnevét kiterjedt kapcsolatrendszere mellett
annak a ténynek is köszönhette, hogy mindig elvégezte, amit
vállalt.
És a fia most olyan szart kevert, amiből könnyen
bandaháború lehet.
Michael átlépett a másik irodába, ahol úgy megkötözték
Kelvin McCarthyt, mint a fűszeres lazacot. Michael látta a
félelmet a szemében. Nem volt kétséges, hogy az apja fia.
Ugyanaz az ívelt szemöldök, ugyanaz a tömött fekete haj,
ugyanolyan sötét árny az arcán, ami arra utal, hogy napjában
kétszer kell borotválkoznia. Kelvin kiköpött mása volt Christie-
nek, jóvágású gazfickó, ám itt véget is ért a hasonlóság.
Egyéniségét tekintve mintha az öregje szöges ellentéte volna:
gyenge akaratú, erőszakos és kötözködő szájhős, aki az apja
nevéből és hírnevéből él. Ám ezúttal durván mellényúlt.
 Declan lépett be a szobába. Michael tudta, hogy Kelvin
McCarthyval együtt ő is azon töpreng, mi lesz most. Az elfogása
láthatóan kibillentette Kelvint az egyensúlyából. Nem számított
rá, hogy ilyen durván és óvatlanul bánnak vele. Még soha senki
nem merte így megalázni. Mindig mentességet élvezett, az apja
valahogy mindig elsimította a dolgokat.
– Hány éves is vagy, Kelvin? – Michael szokványos, szinte
érdektelen hangon beszélt.
Kelvin nem érzékelt indulatot, amitől némiképp
megnyugodott. Aggasztotta a tény, hogy idehozták. Ismerte
annyira az Életet, hogy tudja: Michael Flynn nem az az ember,
akinek érdemes keresztezni az útját. Őt még az apja sem hívta
volna ki maga ellen.
Ahogy józanodott, és nem hatottak a tabletták sem, amiket
úgy kapkodott be, mint a cukorkát, most először kezdett neki
derengeni, hogy komoly bajban van.
– Huszonhat.
Michael nem válaszolt azonnal, csak állt és méregette őt.
Ahogy rátapadt a tekintetével, Kelvin érezte, hogy vörösödni
kezd.
– Hallod ezt, Declan? Huszonhat éves, az ég szerelmére!
Declan Costello tudta, hogyan játsszák ezt a játékot.
– Hallom bizony – felelte közömbös hangon.
– Azért kurvára elképesztő, nem, Declan? Huszonhat éves, és
egy kibaszott pöcs, aki nem jó semmire. Biztosan fáj az
öregednek, hogy ekkora szégyenbe hozod, Kelvin. Apropó,
hívhatlak Kelvinnek?
 Kelvin McCarthy bizonytalanul bólintott. Nem tudta, mi
egyebet tehetne; még életében nem került ilyen helyzetbe.
– Persze. Ez a nevem – próbálta oldani az egész szobára
rátelepedő feszültséget. Próbált úgy tenni, mintha cseppet se
zavarná, hogy ő játssza a darabban a karácsonyi pulykát.
Michael Flynn hosszú másodperceken át újra csak méregette,
míg Kelvin McCarthy óvatos pillantásokkal viszonozta a
figyelmét. Jéghideg tekintetéből ítélve bármire készen állt a
másik. Kelvin ösztönösen tudta, hogy így van. Nem félt senkitől
és semmitől.
– Te szólíthatsz Mr. Flynn-nek.
Kelvin McCarthy hirtelen úgy halálra rémült, amihez
hasonlót még életében nem tapasztalt. A neve eddig megóvta
mindentől. Most először érezte a rettenetet, hogy ki van
szolgáltatva egy Michael Flynn-féle embernek. Kelvin McCarthy
igazából végtelenül gyáva volt. Mindig az apja híréből élt. Úgy
érte el, amit akart, hogy közben teljes védettséget élvezett. Most
először ingott meg, ám ezzel együtt töretlenül hitt abban, hogy
bármi történik, senki sem meri bántani Christie McCarthy fiát, ez
pedig egyenértékű a diplomáciai védettséggel. Az apja neve és
híre olyan, akár az aranyfedezet. Mindenkinek dolgozott már,
aki számít, Jack Spottól a Kray fivéreken át a Richardsonokig,
ezáltal egyedülálló helyet tölt be az alvilágban. Olyan
szolgáltatást nyújt, amit senki más meg sem kísérel. Szentírásnak
veszik a szavát. Az egész üzlete a kivételes hírén, kikezdhetetlen
megbízhatóságán alapul. Ebben áll az apja legfőbb erőssége,
ezért tiszteli őt a fél világ. Ezért gondolják meg kétszer az
olyanok is, mint Michael Flynn, hogy maguk ellen fordítsák-e.
 Kelvin óvatosan figyelte Michaelt. A fickó nem is lehetett
volna nyugodtabb, ami már önmagában idegesítette. Úgy tett,
mintha az ilyesmi mindennap előfordulna vele.
– Szóval, Kelvin, szerinted mit kezdjek veled?
Declan Costello távozott a szobából, és elfoglalta magát
azzal, hogy nagy adag whiskyt tölt maguknak. Úgy érezte, rájuk
fog férni. Michael csőbe akarta húzni a fiút, s csak remélni merte,
hogy Kelvin olyan válaszokat ad, amilyeneket vár tőle. A
reménykedésnél tovább nem jutott. A fiú láthatóan kezdett
összeomlani.
Michael elfogadta a whiskyt Declantől, s miközben ivott egy
nagyobb kortyot, Kelvin rettegését élvezte. Azt akarta, hogy
Kelvin érezze a cselekedetei súlyát.
– Gondold csak át az én szempontomból! Bejöttél a
klubomba, és rendeztél egy kurva nagy jelenetet. Még attól se
rettentél vissza, hogy fegyvert ránts egy közeli barátomra.
Gondold csak végig logikusan, Kelvin! Ezt nem tűrhetem el,
igaz?
Kelvin McCarthynak mindene fájt. Olyan szorosan
megkötözték, hogy mozdítani se tudta a karját, de különben is
belefáradt az egészbe. Pokoli másnaposság gyötörte, és Michael
Flynn úgy kezelte, mint egy elbaszott senkit. Fenyegetőzött.
Kelvin McCarthy elérkezettnek látta az időt, hogy emlékeztesse
rá, kivel beszél. Talán megrémült, de ettől még nem felejtette el,
hogy az apja ott áll mögötte, és nem hagyja, hogy komolyabb
baja essen. Természetes arroganciája újult erővel tört felszínre.
Nagyobb biztonságban van, mint a hullámvasúton. Michael
Flynn úgysem meri bántani. Az apja eddig is mindig
közbelépett, hogy elsimítsa a dolgokat. Talán túlment a határon,
s ezért keservesen meg kell fizetnie, ha az apja megtudja, mi
történt, de épp ez a lényeg – végső soron az apja lesz az, aki
megfenyíti, nem más. Ahogy eddig is.
Színpadiasan felsóhajtott. Álmában is tudott megbánást
színlelni; tizenöt éves kora óta ezt gyakorolja, amióta az apja
először lopáson kapta.
– Nézze, Mr. Flynn, beismerem, hogy rohadtul elcsesztem.
Soha többé nem fordul elő, esküszöm. Megtanultam a leckét,
méghozzá a magam kárán, de most már elég lesz!
Minden ízületem sajog, és már nem érzem a kezem. Órák óta
meg vagyok kötözve. Az apám már biztos aggódik, hol vagyok.
Az emberek, akikkel voltam, úgyis továbbadják neki, mi
történt… ha ugyan nem tették meg máris. De majd
megmondom, hogy az egész az én hibám. Megesküszöm
mindkettőjük előtt, ha kell, az anyám életére, hogy nem marad
bennem semmi tüske, és soha nem fogom magukat okolni ezért.
Michael Flynn gondosan végighallgatta, de nem adta jelét
semmilyen érzelemnek.
Declan lassan kisétált a szobából, és visszaült a régi íróasztal
mögé, amit a testvére sok évvel ezelőtt egy kiárusításon vásárolt.
Magához vette a Glenfiddichet, és töltött magának még egy
jókora adagot, amit kapkodva felhajtott, mielőtt újra megtöltötte
a poharat. Hajnalodott. A távolban már hallotta az autókat, a
munkába indulók hangjait, akik ugyanazt a bért kapják minden
tetves héten, egyik évben a másik után. Totálisan idegennek
érezte azt a másik életet. De ahogy Patrick mondani szokta, az
ilyenek nélkül megnézhetné magát a brit birodalom. Ezek az
emberek működtetik a dolgokat; ők dolgoznak a gyárakban,
amelyek naggyá teszik a gazdaságot. Ők alkotják a nemzet
gerincét; nélkülük és a munkamoráljuk nélkül Nagy-Britannia
rég elesett volna. Átérezte a logikát Patrick érvelésében; a
brutális igazságot, amit senki se tagadhatott. Nagyot sóhajtott,
mielőtt Michael felé fordult, aki még mindig mozdulatlanul állt,
és semmilyen módon nem adta jelét, hogy egyáltalán hallja
Kelvin McCarthy szavait.
Michael látta a totális zűrzavart Kelvin önelégült arcán.
Reakciót várt a kis beszédére, Michael azonban tudta már a szíve
mélyén, hogy sosem fog megbocsátani ennek a pöcsnek. Még
egyszer végigmérte. Mindene megvan, amit csak férfi kívánhat:
formás test, jóvágású arc, sűrű fekete haj, meg egy apa, aki a
csillagokat is lehozná érte. És ő mégsem lát mást az apjában,
csupán hasznos eszközt, ami garantálja, hogy soha ne kelljen
megfizetnie a hibáiért. A tény, hogy Christie McCarthyból csak
egy ilyen jellemtelen, pénzsóvár, lusta és álnok, haszontalan
senkire telt, továbbra is rejtély számára. Inkább legyen
gyermektelen, mint hogy egy ilyen alakot melengessen a keblén.
A fickó még most is azt hiszi, hogy a neve felmentést ad
mindenre, míg ő nem győz utálkozni és szégyenkezni Christie
McCarthy helyett, akit igazán nagy embernek tart. Mi lehet
rosszabb a tudatnál, hogy ő szabadított világra egy ilyen
szégyentelen patkányt?
Michael belépett az irodába, ahol Declan szótlanul üldögélt.
A szoba sarkából elhúzott egy régi széket, hogy leüljön, és felé
tartsa üres poharát. Miután Declan töltött, mindketten
elmosolyodtak.
 – Tudod, Patrick sosem ült volna le így. Egyszerűen képtelen
lett volna rá, Michael. Neki mindig a főhelyet kellett elfoglalnia.
Ez az első alkalom, hogy az asztala mögött ülök! Szerinted ez
mit mond el rólam?
Michael felnevetett.
– Hidd el, bárkinél jobban tudom, miről beszélsz. Patrick
nem szándékosan tette, Declan, egyszerűen a természetéből
fakadt. Keményen megdolgozott azért, hogy ilyen magasra
jusson, és ez sokat jelentett számára.
Declan látta ebben az igazságot, és elképesztette, hogy
Michael ilyen jól ismerte a testvérét.
– Igazad van. Patrick mindig is többet akart. Számára soha
semmi nem volt elég. Ahogy neked se.
– Lehet.
Michael felállt, és az ajtóhoz lépett, kézbe vette a feszítővasat,
amit szükség esetére tartottak itt.
Declan megvonta a vállát.
– Ebből még nagy baj lehet, Michael, de hát ezt magadtól is
tudod, nem igaz?
Michael azonban már a választott fegyverével volt elfoglalva,
hogy átvegye egyik kezéből a másikba. Végül elvigyorodott.
– Tudom, Declan, de még Christie McCarthynak is el kell
fogadnia, hogy a kisfia ezúttal elvetette a sulykot. Ezt nem
hagyhatom annyiban, ahogy te sem. Egy ilyen kibaszott
szégyent nem. Ha kell, lerendezem Christie McCarthyt is, de
bármi történjen, ennek a pöcsnek annyi!
 Declan újra vállat vont. Kezdettől tudta, hogy ez lesz a vége.
Ezért is hozta ide a fickót, ezért küldött haza mindenkit. Ez nem
érhetett boldog véget, egyik érintett számára sem.
Michael néhány perccel később tért vissza a hátsó irodába.
Előbb felhajtotta az italát.
Az első csapás felnyitotta Kelvin koponyáját, a második az
agyát. Azonnal meghalt, mielőtt még Michael a testére kezdett
összpontosítani. Példát akart statuálni, hogy senkinek ne
maradjon kétsége, kivel áll szemben, ha keresztezni próbálja az
útját.
 Ötvenkettedik fejezet

Josephine lassan ébredezett, s közben tunyán elmosolyodott. A

férje mellette aludt, átkarolta a derekát. Erezte, hogy a kisbaba
mocorog a hasában, és ettől eltöltötte a boldogság. Valahányszor
megérezte a mozgását, tudta, hogy a magzat életben van.
Behunyta a szemét, hogy gyors hálaimát rebegjen. Mindennap
elmondta a rózsafüzért, jobbára az örvendetes olvasót. A többi
rózsafüzért nem szerette, különösen nem a fájdalmas olvasót.
Elmondta az imaharmincadot és a hitvallást is. Utóbbit kivált
szerette, és gyönyörűnek találta. Imádkozott a Szűz Máriához,
Istennek Szent Anyjához, hogy óvja meg a gyermekét. Biztosan
tudta, hogy az imái meghallgatásra találnak, de ha mégsem így
történik, többé nem erőlködik, elfogadja majd a meddőségét, és
úgy éli tovább az életét.
Óvatosan kimászott az ágyból, nehogy felébressze Michaelt.
Olyan keményen dolgozott, ő meg tegnap este szinte kirugdosta
a házból. Már szégyellte magát emiatt. Hiszen csak vigyázni
akart rá!
Josephine leszaladt a konyhába, és feltette a teavizet. Szokás
szerint kinyitotta a hátsó ajtót, hogy beengedje a friss levegőt.
Imádta, hogy ilyen hatalmas a kertjük, hogy ennyire békés
minden. A kertész heti háromszor jött, makulátlan rendben
tartott mindent, ám ő maga is gondozott egy kis veteményest.
Közben bármikor kiülhetett a kis tornácra, hogy élvezze a kert
áldásait. Tudta, milyen szerencsés, hogy ennyi mindene van;
nagyon is sokra értékelte, amit Michael adott neki. Tudta, a férje
milyen keményen dolgozik a családjáért. Ő pedig milyen
szerencsés, hogy ilyen férjet talált.
Készített egy csésze teát, majd leült a konyhaasztalhoz.
Ahogy a pocakját simogatta, a mozgások egyre intenzívebbé
váltak. Az anyja nyilván gyanította az igazat, még ha szóvá nem
is tette. Külön szerette ezért. Az anyja volt a legjobb barátja, amíg
Michael miatt egyik napról a másikra ellene nem fordult. Akkor
hirtelen nagyon rosszban lettek, de az anyja mindig is tudta,
mikor kell visszavonulót fújni. Megértette, hogy előtte senki sem
mondhat rosszat Michaelről, mert ha választania kell, habozás
nélkül a férje mellett dönt. Az anyja valahányszor megpróbált
becsempészni a mondandójába egy kis kritikát, nyomban
letorkollta. Ez be is vált. Már szinte alig hallott tőle panaszt.
Mintha elvágták volna. Az apja meg mindig is odavolt
Michaelért. Kettőből egy: nem is rossz arány.
Belekortyolt a teájába. Ölni tudott volna egy csésze kávéért,
de a kisbabának az valamiért nem ízlett, ezért le kellett szoknia
róla. Odakint kerékcsikorgás hallatszott. Még csak reggel
nyolcra járt. Nagyot ásított. Ki lehet ilyenkor? Biztos Michael
valamelyik embere. Mintha mindnyájan tudták volna a kapu
kódját.
Átsétált az előtéren, hogy kinyissa a bejárati ajtót. Ketten is
elfurakodtak mellette, miközben durván hátralökték.
– Hol van?
 Josephine halálos rémületben mérte végig az előszobájában
álló két férfit. Hatalmasnak és iszonyú erőszakosnak tűntek.
Egyiküket valahonnét ismerte, de hirtelen nem tudta, honnan.
– Nincs itthon. Egész éjjel nem jött haza – mondta. Nem
engedhette, hogy váratlanul rátámadjanak a férjére, ennyit
biztosan tudott.
– Azt ajánlom, ne szarakodj velem, szivi! Nincs most kedvem
játszadozni. Hol a faszban van?
Michael a lépcső tetején állt, a felesége pedig rettegve nézett
fel rá. Alig tudta elhinni. Michaelt mintha a legkevésbé se
zavarta volna, hogy betörnek a házába, az otthonába. Lassan
elindult lefelé.
– Több tiszteletet, fiúk! A feleségem állapotos.
Mindkét férfi Josephine felé fordult, mire ő végigsimított a
hasán, hogy nyomatékot adjon férje szavainak.
– Számítottam rátok, bár azt gondoltam, van bennetek annyi
illem, hogy az irodában kerestek. Én se otthon szoktam rátok
törni a problémáimmal.
Egyikük se szólt, Josephine meg visszafojtott lélegzettel
várta, mi fog történni. Miután lejött a lépcsőn, Michael
megnyerően elmosolyodott.
– Feltennél egy kanna vizet, szívem? Mind szívesen innánk
egy teát.
Aztán átsétált az irodájába, a két férfi pedig olyan
engedelmesen követte, akár a kisbárányok.
 Ötvenharmadik fejezet

Michael halkan becsukta az iroda ajtaját. Mosolyogva intett a két

férfinak, hogy foglaljanak helyet, majd miután mindketten
kényelmesen elhelyezkedtek, noha még most is megszeppentnek
tűntek, hogy a felesége másállapotáról értesültek, teli torokból
elordította magát:
– Hogy merészelitek? Hogy mertek így rám törni a kibaszott
házamban? Az otthonomban, ahol a feleségem él, akit meg
akarok óvni minden ilyen szarságtól! Hogy mertek így
berontani, mint a vadbarmok, és hogy képzelitek, hogy szó
nélkül hagyok egy ilyen kibaszott sértést?
Ha feldühítik, Michael félelmetes tud lenni. Rendszerint az
egész világ előtt megőrizte kedélyes megjelenését, a felszín alatt
azonban olyan indulatok kavarogtak, amelyeket senki sem akart
felszítani. Az évek során mindvégig ezzel a
kiszámíthatatlansággal operált. Soha nem lehetett tudni, hogyan
reagál egy adott helyzetre. Részben ennek köszönhette hírnevét.
Most a két fickó is ezért nem tudta, mire számítson. Michael még
élénken emlékezett rá, milyen bűntudat fogta el a Goldingok
halála miatt. Könnyebben túltette magát rajta, mint valaha
gondolta volna. Átment a tűzkeresztségen – Patrick Costello
gondot fordított rá –, és egyszersmind megtanulta, hogy mi sem
egyszerűbb a gyilkolásnál. Senki nem is kételkedett abban, hogy
képes bármilyen erőszakos megnyilvánulásra, csak az aktuális
reakcióját, azt nem tudták kiszámítani. Michaelt láthatólag most
sem zavarta, hogy ott látja őket a házában, és bármit gondoltak
erről, végül is őt hozták előnyös helyzetbe. Most már látták,
hogy meggondolatlanul cselekedtek dühükben. Ez a sértés
önmagában megtorlásért kiáltott.
Közben Michael Flynn őszintén sajnálta Christie McCarthyt.
A férfit elemésztette a bánat, s erre meg is volt minden oka.
Elveszítette a fiát, ami rettenetes csapás bárki számára, az ő
világukban mégsem számít más, csak hogy kiköszörüljék a
csorbát. Ez mindennek az eredője. Kelvin ezúttal rossz emberbe
kötött bele, átlépte a határt, és megszenvedte ennek
következményeit. Michael szemében ezzel az ügy lezárult.
– Nézd, Christie, én megértem, hogy most így érzel.
Tiszteletben tartom, de mindketten pontosan tudjuk, hogy
Kelvin kereste magának az egészet.
Michael választ várt. Egérutat akart adni a másiknak.
Személy szerint vele nem volt semmilyen elszámolnivalója.
Christie hallgatása azonban megnehezítette a dolgát. Hát
baszódjon meg! Ráfér egy kis illemtanóra.
– Tudod, mit gondolok? Hogy neked kellett volna pórázt
tenned arra a kölyökre, de már réges-régen. Alig hittem a
fülemnek, baszd ki! Szó szerint fegyvert rántott Jeffrey Palmerre,
méghozzá a saját kibaszott klubomban! A fizetővendégek szeme
láttára, teszem hozzá. Ezzel megszégyenített engem és a
klubomat is. – Michaelt egyre inkább dühítette, hogy el kell
magyaráznia, mi a helyzet. – Tényleg azt hitted, hogy lenyelem
ezt a szart? Hogy csak meresztem a seggem? A fiad évek óta
szívózott azzal az emberrel, minden létező alkalommal
belekötött, és Jeffrey Palmer csak azért nem torolta meg, csak
azért nem puffantotta le ott helyben, mert nálam történt. Tudta,
ha belemegy a játékba – mert minden oka meglett volna rá, hogy
hazavágja azt a kis pöcsöt –, ugyanaz vonatkozik majd rá is,
mint a fiadra. Szemrebbenés nélkül kinyírtam volna őt is. Soha
senkinek nem engedem meg, hogy így viselkedjen a klubomban.
Leszarom, hogy kinek az egyszülött fia.
Christie McCarthy tudta, hogy Michael csak azt tette, amit
ebben a helyzetben ő is tett volna, de ettől még az 6 fia halt meg.
Lehetett bármilyen haszontalan, ezen már semmi sem változtat.
Michael karba tett kézzel támaszkodott az íróasztalának.
Minden szempontból uralta a helyzetet; puszta jelenlétével
meggyőzött róla bárkit, mennyire veszélyes lenne alábecsülni őt.
Akárcsak Patrick Costello, ő sem hagyott kétséget efelől.
McCarthynak akadt már dolga pár veszedelmes fickóval, el sem
kerülhette volna ebben a világban, ám ugyanez a világ néha
olyan alakokat is felokádott magából, mint Michael Flynn vagy
Patrick Costello. Kevés ilyen akadt, és éppen az tette őket
ennyire sikeressé, hogy egészen más kottából játszanak, mint a
többiek.
Christie McCarthy a saját jogán szerzett komoly hírnevet, és
harcolni jött ide. Nem pusztán azért, hogy megbosszulja a fia
halálát, de meg akarta mutatni mindenkinek, hogy pár dolog
megérett a változásra.
Vetett egy pillantást a barátjára, Sam Dunne-ra, a nővére
férjére, akiről tudta, hogy mindig mindenben mellette áll. Hozzá
hasonlóan Sam is megjuhászodott.
 – Mégiscsak a fiam volt, Michael, az én kisfiam. Te pedig
kurvára megölted.
Michael közönyösen megvonta a vállát. Az egész kezdte
komolyan bosszantani. Máris túl soká húzták.
– Tudod, mit? Nem hagyott más választást, érted? Erről
kurvára nem akarok vitát nyitni. Tettem, amit kellett, és ezt
mindketten tudjátok. Szívből sajnálom, ha megsértettelek,
Christie. Őszintén mondom, hogy nagyra tartalak, de ennek
semmi köze a barátsághoz. Ez üzleti ügy. Ha megtorlás nélkül
hagynék egy ilyen sértést, lehúzhatnám a rolót.
Christie csóválni kezdte a fejét, mire Michael újra elbődült.
– Kereste a bajt, hát megkapta! Épp ideje volt, hogy valaki
megtegye. Nem igaz, hogy te nem láttad előre, haver! Visszaélt a
neveddel és a híreddel, élősködött rajtad, mint egy kibaszott
pióca. Én csak kimondtam, amit mindenki más is gondolt,
amióta csak élt. Nem én akartam megvinni az örömhírt! Te is
tudod, hogy ilyesmihez csak végső esetben folyamodok, de ami
történt, megtörtént. Bármit gondolsz, csak azt tettem, amit
kellett.
Sam Dunne nem tudott Christie szemébe nézni, mert
egyetértett Michael Flynn minden szavával. Testvéreként
szerette Christie McCarthyt, de az a kölyök rá is mindig csak bajt
hozott. Rettenetes, hogy Kelvin meghalt, egy apának nehéz
elfogadni a fia meggyilkolását, de bizonyos szempontból
megkönnyebbülés is. Christie-nek évek óta csak fejfájást okoztak
a fia viselt dolgai. Feneketlen kútként nyelte a pénzt, nem tudta
megtartani egyik állását se, még a saját családjától is lopott.
Hírből se ismerte a tisztességet, és egész életében úgy élt, mintha
neki minden csak úgy járna. Mindaddig, amíg ki nem pécézte
magának Michael Flynnt. Sam Dunne kezdte komolyan
megbánni, hogy első indulatában idejött, de a család mégiscsak
család.
Michael is látta, hogy Christie mennyire sajnálja a fiát. Nem
szívesen nézte egy ilyen ember szenvedését, de akkor sem
szépítgethetette a dolgot. A fickónak tudnia kellett, hogy
világklasszis idiótát nemzett. Még egyszer megpróbálta
visszanyelni a dühét.
– Nézd, Christie, nem fogok bocsánatot kérni azért, amit
tettem. Csak azt mondhatom, hogy remélem, előveszed a jobbik
eszed. Nem szeretném, ha emiatt összekülönböznénk. Nincs
viszályom veled… vele se volt, amíg rá nem lépett a
tyúkszememre, de ha nem tudod túltenni magad rajta, jobb lesz,
ha most azonnal megmondod.
Ez fenyegetés volt, amit Christie is felismert. Michael Flynn
megunta az egyoldalú társalgást, dűlőre akarta vinni a dolgot. S
a maga keresetlen módján mégiscsak bocsánatot kért,
megmagyarázta a tettét, megadta az illő tiszteletet.
Christie messze többet tudott az Életről, mint a fia – tudta,
mikor kell annyiban hagyni a dolgokat. Michael Flynn egy
csomó olyan embert alkalmazott, akikkel napi szinten üzletel –
ami azt illeti, részben neki köszönheti a megélhetését. Nem
nyugodott bele a történtekbe – egy fiú halála nem olyasmi, amin
az ember könnyedén túlteszi magát, még ha maga is kereste a
bajt –, de a korábbi haragja elpárolgott.
– Nem akarok összetűzést veled, Michael. Igazad van, a
fiamnak több esze is lehetett volna. Mindig tudtam, hogy csak
elszívja a levegőt mások elől. A szívem szakad meg érte.
Megadtam neki minden esélyt, hogy rendes élete legyen, de ő
minden lehetőséget elcseszett. Nem akarok miatta háborúzni
veled. Nem könnyű kimondani, de nem érné meg. Ez van.
Michael szélesen elmosolyodott. Most már lehetett
nagylelkű, sőt nemes szívű. Megkapta, amit akart.
– Ezt örömmel hallom, Christie. Nem örültem volna, ha mi
ketten egymás torkának esünk. Amikor megláttalak titeket az
előtérben, meg a szegény feleségemet, ahogy megszeppent,
legszívesebben ott helyben végeztem volna veletek. Nem mintha
arra vártam volna, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Ez csak azt
mutatja, milyen becsapós lehet az első benyomás. – Michael
kinyújtotta a kezét, Christie McCarthy pedig határozottan
megrázta. Aztán Sam Dunne-hoz fordult, aki ugyanúgy
viszonozta a gesztust.
Hirtelen kedélyes hangulat lett, a levegőből elpárolgott a
feszültség, Christie és Sam pedig nem tudott másra gondolni,
csak hogy mit úszott meg. Michael is ellazult, mint aki
megkönnyebbült, hogy félreértett egy helyzetet.
– Hadd töltsek egy italt! Örülök, hogy végre túljutottunk
ezen a szarságon – mondta, aztán személyesen szolgálta ki őket,
hogy még oldottabbá váljon a hangulat. Hellyel és szivarral
kínálta a férfiakat, hogy kimutassa végtelen tiszteletét nekik és a
világban betöltött helyüknek. – Igyunk a közös jövőre!
Mindannyian abban a tudatban emelték fel a Waterford
kristálypoharat, hogy az ütközetet Michael Flynn nyerte.
Hamarosan mindenki megtudja, hogy beadták neki a derekukat.
Christie-nek le kellett nyelnie a saját fia halálát, így Michael
Flynn lépése megtorlatlanul maradt.
– Veled tényleg sosem akarnék háborúzni, Christie.
Christie McCarthy ivott egy nagy kortyot, hogy
megnyugtassa háborgó idegeit.
– Tudom, Michael. Tudom, hogy nem volt más választásod.
Most már értem.
Michael továbbra is atyaian mosolygott, miközben
mellékesen odavetette:
– Még valami, Christie, ha nem bánod. Soha többé nem
hozom szóba, de fontos lenne tudnom: melyik áruló pöcstől
kaptad meg a tetves belépőkódot?
 Ötvennegyedik fejezet

Lana már a harmadik pohár bornál tartott. Ahogy ő fogalmazott,

„jóságosra” itta magát, s miközben Josephine újratöltötte a
poharát, önfeledten felkacagott.
– Ó, köszönöm, szívem! Épp, ahogy a doktor rendelte!
Josephine vele nevetett. Ezt az anyát szerette, akire a
gyerekkorából emlékezett – ezt az életvidám kópét, aki mindig
kapható egy jó kis nevetésre. Mennyire hiányzott neki! Utálta,
amikor összekaptak, különösen az ő Michaelje miatt.
Lana a megszokott, kritikus pillantásaival nézte gyermekét.
A sok trauma ellenére Josephine megmaradt bűbájos leánynak –
vagy inkább asszonynak. Dacára minden vetélésnek és
halvaszülésnek, megőrizte természetes szépségét. Nagyobb
változás legfeljebb a viselkedésében látszott: a kudarcok nyomán
fokozatosan elveszítette természetes jókedvét és vidámságát. Az
elmúlt években szinte remeteéletet élt, mostanra már a házat is
alig hagyja el.
Hetente kétszer még együtt vásárolgatnak, de ez minden. S
ahogy Josephine vásárol! Mindent tucatjával. Bármerre nézett,
mindenütt dobozok állnak, egymás hegyén-hátán. Azelőtt még
csak eldugdosta őket, de a hely lassan már raktárra kezdett
hasonlítani. Ki más venne egyszerre huszonnégy
leveskonzervet? Csak ők ketten. Des szokott azzal viccelődni,
hogy ha ledobnák a bombát, egy évig simán ellennének
Josephine-nél, akkor se kéne kétszer ugyanazt enniük. Vele
nevetett, úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne,
de anyaként nem győzött aggódni. Tudta, hogy a lánya
egyáltalán nincs rendben, sőt nincs az ép eszénél.
Korábban fantasztikus, ízlésesen berendezett háztartást
vezetett. Minden egyes bútordarabot hosszú tépelődés után
választott ki és féltő gonddal helyezett el, mostanra azonban
dobozok borítottak mindent. Josephine mintha egy
népkonyhának vásárolt volna – egy ládát ebből, kettőt amabból –
, Lanát mégis az aggasztotta legjobban, hogy Josephine úgy tesz,
mintha ez teljesen természetes lenne. Hatalmas volt a ház, a
lányának mégis tele kellett zsúfolnia az összes helyiséget. Persze
nem szólt – ő aztán nem borítja ki a bilit, amikor végre úgy
tűnik, sínre kerülnek. A Michaellel kapcsolatos tanácsait is
megtartotta magának. Josephine nem tűrt semmilyen kritikus
megjegyzést, bár nyilván ő is hallotta az aktuális pletykákat.
Most éppen Kelvin McCarthyval kapcsolatban, amiről az egész
város beszél.
Csupán egyvalami akadt, amivel kapcsolatban meg kellett
kérdeznie a lányát. Nem hagyhatta annyiban, ahhoz túlságosan
fontosnak találta. Ivott még egy korty folyékony bátorságot, ami
jóleső érzéssel csúszott le a torkán. Minden hibája ellenére –
pedig van neki egy szakajtóval – egyet meg kell hagynia
Michaelnek: mindenből a legjobbat veszi.
– Kicsit ki vagyok bukva, Josephine!
Josephine boldogan felkacagott.
– Ne mondd, anya!
 Lana együtt nevetett a lányával. Örült, hogy újra ilyennek
látja.
– Meg kell kérdeznem, Josephine, drágaságom, hiszen az
anyád vagyok, és kérlek, ne ugorj egyből a torkomnak. Újra
várandós vagy?
Ahogy elnézte anyját, Josephine szívből sajnálta, hogy csak
ennyi bor után mer előhozakodni ezzel, de tudta, hogy az egész
az ő hibája. Ő épített falat kettőjük közé – magas falat, ami
annyira elidegenítette tőle a tulajdon anyját, hogy csak félve meri
feltenni a világ legtermészetesebb kérdését. Miközben lassan a
nyolcadik hónapban jár. Tudta, hogy már rég el kellett volna
mondania az anyjának. Egyetlen gyermekként ő volt a szülei
mindene. Bűntudat töltötte el a hűtlensége miatt. Anyja
mindennél jobban szereti, ebben nem kételkedett.
Könnyek fojtogatták, ahogy megtört hangon válaszolt:
– Senkinek sem mondtam el, anya, még Michaelnek se. Nem
akartam, hogy tudja. Nem akartam, hogy bárki újra
reménykedni kezdjen. Így ha elveszítem a babát, nem kell úgy
belenéznem mások szemébe, hogy viszontlássam a saját
csalódottságomat. Ezúttal egyedül akartam megbirkózni vele.
Nem akartam elmondani, hátha megint kudarcot vallok. Nem
tudnám még egyszer végigcsinálni.
Lana úgy érezte, hogy menten kettéhasad a szíve.
Mérhetetlenül lehangolónak találta a lánya magyarázatát, mégis
látta benne a logikát. Iszonyú lehetett számára egyik gyereket a
másik után elveszítenie. Gyűlölte, hogy végig kell néznie a
szenvedését – látni, ahogy minden alkalommal belőle is meghal
valami. Ilyenkor mindig szorosan magához ölelte, míg kisírta
magát a vállán, s azt kívánta, bár átvállalhatná a gyötrelmét,
hogy ne neki kelljen végigszenvednie. Miután nem tehette, nem
maradt más, mint mellette állni és imádkozni.
– Ó, én megértem, szívem, de segíteni szeretnék mindenben,
amiben tudok. Én sem mondtam volna el senkinek. Az anyád
vagyok, Josephine. Tudom, hogy vannak köztünk ellentétek, de
sose felejtsd el, hogy te vagy a mindenem! Csak azt szeretném,
ha boldog lennél, drágaságom.
Josephine szorosan megölelte az anyját, és megkönnyebbült,
hogy végre kipattant a titok.
– Eleinte még Michaelnek se mondtam, anya. Idővel persze
rájött, de akkor sem vitt rá a lélek, hogy másoknak szóljak.
Bármilyen őrültségnek tűnik, úgy érzem, ezúttal minden más.
Úgy érzem, ezúttal sikerülni fog. Ez a baba rengeteget mocorog.
Érzem, hogy él. Bárcsak elmondtam volna, anya! Tudom, hogy
benned megbízhatok, akármi legyen. Annyira sajnálom.
Lana hosszú ideje először tényleg azt érezte, hogy közel áll
egyetlen gyermekéhez. Ahogy szorosan magához ölelte, és
érezte feszes, kerek pocakját, meghitten ismerős érzés támadt
benne. Mindaz, amit Michael Flynnről tudott, elszakította őket
egymástól, de már tudta, hogy ennek sosem szabad
befolyásolnia az egyetlen gyermekével ápolt kapcsolatát. Nincs
választása: a lányának szüksége van rá, s egyedül ez számít.
– El sem tudom képzelni, min mész keresztül, szívem, de
egyet megígérhetek. Én mindig melletted leszek, Josephine,
bármi is történjen.
Josephine érezte, hogy a könnyei elkeverednek az anyja
könnyeivel, és a bűntudat minden mást kioltott. Tudta,
mennyire szereti őt az édesanyja. Életében egyszer sem érezte,
hogy elhanyagolná őt vagy a pokolra kívánná. Az anyja és az
apja csak őérte éltek, ezt mindig tudta. Amikor a férjét
választotta az anyja helyett, iszonyú nehéz döntést kellett
meghoznia, de tudta, ha a szükség úgy hozná, habozás nélkül
újra megtenné. Michael jelenti számára a világot, s ez már nem is
változhat.
– Kérlek, anya, ígérd meg, hogy soha többé nem fogsz
Michael ellen beszélni! Egyszerűen nem tudnám elviselni. Ő
mindig szeretett és mellettem állt. Hajlandó volt elfeledkezni az
összes babáról, csak hogy ne fájdítsa még jobban a szívem. Ezért
is nem akartam beszélni neki erről, amíg nem muszáj. Jobban
szeretem mindennél, és ő is szeret engem, anya, ezt biztosan
tudom.
Lana halkan felsóhajtott.
– Egy szót sem szólok, megígérem.
Lana már megtanulta a leckét. A tény, hogy Josephine
Michaelt választotta helyette, mindent elmondott, amit erről
tudnia kell. A lányát pedig soha többé nem veszítheti el. Michael
Flynn talán nem az az ember, akit neki kívánt, ahhoz túlságosan
ismeri őt, de ha a lánya a gáncstalan lovagot látja benne, ő biztos
nem fogja ráébreszteni a valóságra. Kár lenne megpróbálni is.
Nem marad más, mint éberen őrködni, és imádkozni azért a
napért, amikor végre Josephine is meglátja a férje igazi arcát.
 Ötvenötödik fejezet

Michael nézte, ahogy Declan falatozik. Pusztító természeti erőre

emlékeztette, hogy a fickó képes a saját testsúlyát felzabálni
steakben. És még a desszertnek is marad hely. Mint egy gép, úgy
dolgozza fel az ételt, s szinte kedvet csinál hozzá, annyira élvezi
az evést.
Michael szokás szerint az asztalfőn ült, a jobbján Declan. A
többi nyolc helyet olyanok foglalták el, akik elég magasan állnak
a ranglétrán, hogy Michael havonta egyszer velük vacsorázzon.
Declan persze nem látta értelmét ennek; csak a kövér számlát
látta, amit végül ő egyenlített ki. Ezek a fickók neki dolgoznak –
nem őnekik illene fizetniük? Nélkülük utolsó senkik lennének, az
ég szerelmére! Michael mégis ragaszkodott hozzá, hogy Declan
fizesse a díszvacsorát, ami az ő szemében totális pénzkidobásnak
tűnt. Igaz, ő nem is tudta, mennyit keresnek ezeken a fickókon
heti rendszerességgel. Ő csak azt a pénzt látta, amit személy
szerint ők, keresnek meg, és nem is érdekelte az összkép, hogy
ezek itt a sokszorosát hozzák be annak, amit elvisznek. Nem
csoda, hisz’ Declant soha nem érdekelte, miből lesz a nagy pénz,
Michael azért hívja el ezekre a vacsorákra, mert az üzlettársának
tartja, és próbálja felvilágosítani az ilyen fontos részletekről,
Declan azonban sosem mutatott irántuk érdeklődést, Michael
annál inkább tudta, hogy ezek a vacsorák megérnek minden
pennyt. A legjobb emberei ülnek az asztalánál, akik nagyra
értékelik, hogy felfigyelt rájuk, és kimutatja, milyen nagyra tartja
őket. Michael tudta, ha maga mellett akarja tartani őket,
éreztetnie kell velük, hogy részei a nagy egésznek – rájuk kell
szánnia az idejét, s ami még fontosabb: a figyelmét. Az ilyen
estékből mindenki csak profitálhatott – nem beszélve a jó borról,
jó ételről és jó társaságról.
Ahogy hátradőlt a széken, Michaelt eltöltötte az elégedettség.
Megengedett magának néhány pohár vörösbort, és élvezte a
társaságot. Jeffrey Palmer a másik főhelyen, a balján ült. Mindig
is jól érezte magát vele, s mióta levette a tábláról a kis
McCarthyt, Jeffrey minden tőle telhetőt megtett, hogy kivívja
Michael elismerését. Hálás volt, amiért Michael Flynn
személyesen kezeli a kényes helyzetet; ezt soha nem felejti el
neki.
Michael nem árulta el, hogy csupán azért iktatta ki a fiút,
mert az ő klubjában merészelt pisztolyt rántani. Ezt nem tűrhette
el, függetlenül attól, kit fenyegetett. Ezért bárkit kinyírt volna,
bárkihez is tartozzon. Ez alapszabály.
– Szép ez az este!
Michael, ahogy mindig, kedélyesen elmosolyodott. Ehhez
igazán értett.
– Tetszik a hely, Jeffrey. Tetszik, ahogy a pénzeszsákok
keverednek a sleppel.
Jeffrey vele nevetett.
– Rohadtul igaz, Michael! De figyelj csak! Van itt még
valami, amit megbeszélhetnénk. A héten meglátogatott egy régi
cimborám. Hosszú időt húzott le odabent, aztán végül csak
kijött. Most Spanyolországban él. Van néhány klubja a Dormban,
és van elég kapcsolata, hogy bármilyen drogot beszerezzen,
bármilyen mennyiségben.
Michael Flynn belekortyolt a borába. Nem kapcsolódott be a
beszélgetésbe, amíg nem feltétlenül kellett.
Jeffrey Palmer ismeri a dörgést, de már ivott néhány
pohárral, és kezdett ellazulni, Michael Flynn pedig megtette neki
élete szívességét, amit mindenképpen viszonozni akart. Durván
megragadta Michael karját, hogy közelebb húzza magához.
– Figyelj, Michael, abból, amit elmondott, bárkinek alá tud
menni.
Michael ugyanolyan durván lerázta magáról, azután
odahajolt, belenézett Jeffrey szemébe, és gúnyosan válaszolt:
– Ne baszd ki, Jeff! Akkor miért nem hívod fel most rögtön?
Jeffrey Palmer hátrahőkölt a reakciótól, s amennyire Michael
látta, erre meg is volt minden oka.
– Te, figyelj, Jeffrey! Olyanokkal üzletelünk, akik
észrevétlenek maradnak, jó cuccot szállítanak, és sosem adtak rá
okot, hogy kételkedjünk a hűségükben. Soha egyikük nem tett
egy rossz lépést se, te mégis elvárnád, hogy félresöpörjem a
barátságunkat és az üzleti kapcsolatunkat, ami ezer éve fennáll?
Azt az üzleti kapcsolatot, amit nem is olyan régen ruháztam át
rád? Cserébe miért is? Egy volt sittesért, aki éppen Benidormban,
a világ segglyukában húzza meg magát? Mi a szar ütött beléd?
Jeffrey Palmer tudta, hogy rendesen elcseszte a dolgot.
Bedőlt a barátjának, aki nagyobb haszonnal kecsegtette, és
meggyőzte arról, hogy így sokkal jobb lesz mindenkinek. Ostoba
módon azt hitte, hogy Michael Flynn két kézzel kap majd utána,
de már értette, hogy nem csupán megvitatta a dolgaikat egy
kívülállóval, de a vétséget tetézve kész lett volna átlépni azokon,
akiket Michael Flynn mutatott be neki. Pedig ezért örökre
hálásnak kellene lennie, hisz’ máris több pénzt keres, mint egész
nyomorult életében. Erre most képes beleharapni a kézbe, ami
eteti? Nem túl bölcs lépés. Ahogy látta az utálkozást Michael
arcán, a fizikai rosszullét kerülgette.
– Kicsit csodálkozom rajtad, Jeffrey. Ha egészen őszinte
akarok lenni, csak arra tudok gondolni, hogy megvitattad az
üzleti ügyeinket a tetves benidormi „barátoddal”, és elárultál
neki mindent… időpontokat, forgalmat, hasznot. Amennyire én
látom, ezek szigorúan bizalmas adatok. Azt hittem, te is érted a
hűség és titoktartás fontosságát. Nem látom okát, miért kellene
bárkivel is tárgyalnunk az üzleti ügyeinkről. De az alapján, amit
mondasz, te nyilvánvalóan mindent kitálaltál Mr. kibaszott
Benidormnak, a szállítástól a terítésig. Máskülönben hogyan
tudna alákínálni a többieknek?
Michael alig látott a méregtől. Az emberei közül Jeffrey
Palmerről feltételezte volna utoljára, hogy ilyesmire képes.
Hátradőlt a széken, leplezni próbálta a haragját, és kedélyes
mosollyal nézett végig a többieken. Csupa gyönyörű pincérlány
dolgozott itt, akik csak arra vártak, hogy megrendeljék a
desszertet. Tudták, hogy tőlük vaskos borravalóra számíthatnak
– annál nagyobbra, minél nagyobb a kosárméretük.
– Azt hiszem, én sajttálat kérek meg egy jó pohár portóit.
Tudjátok, hogy nem vagyok oda a desszertért – nevetgélt és
tréfálkozott Michael, mintha mi sem történt volna.
Jeffrey Palmer közben romokban hevert. Néhány perc alatt
összeomlott az egész élete, az éveken át gondosan felépített
hírneve. Kivárt egy percet, végignézett a gondtalanul nevetgélő
és iddogáló társain, aztán közelebb hajolt Michaelhez, hogy a
kínálkozó alkalmat megragadva váltson vele néhány szót.
– Nézd, Michael, őszintén sajnálom. Tényleg csak a pénzt
láttam. Nem gondoltam át rendesen, de elhiheted, hogy a
haverom rendes tag. Egyenes, mint a nyílvessző. Tizenhat évet
húzott le. Talán ismered is, Charlie Carter a Notting Hillről.
Michael bosszúsan megvonta a vállát.
– Mintha francot is érdekelne. Felőlem Keresztelő Szent János
is lehet, akkor sincs jogod kitárgyalni vele a dolgainkat –
mondta, aztán újra előrehajolt, hogy Jeffrey Palmer tekintetét
fürkéssze. Mintha további gyengeségek után kutatna. – Tudod,
Jeffrey, annyira fel vagyok háborodva, hogy alig hiszek a
fülemnek. Nemcsak arról van szó, hogy szartál mindenkire,
akivel együtt dolgozol, engem is beleértve, de gond nélkül
kitálaltál egy idegennek. Ez majdnem olyan, mintha a
mocskoknak köpnél. Kibaszott kockázati tényező lettél, hát nem
érted? Bevettelek a buliba, bíztam benned, összehoztalak
azokkal, akikkel évek óta dolgozom. A helyettesem voltál, a tetű
életbe! Te pedig átgázoltál nemcsak rajtam és azon, amit tőlem
kaptál, de azokon is, akikkel a nevemben üzletelsz.
Körülöttük mindenki viccmesélésbe feledkezett. Michael
kényelmesen hátradőlt, hogy velük nevessen. Épp elég időt
pazarolt Palmerre. Nem hagyhatta, hogy még egy szót szóljon.
Felőle akár fel is fordulhatott.
Garry England, a fiatal és feltörekvő pénzmosó vitte a
prímet. Kivételesen mókás fickó volt, mint a profi komikusok,
úgy mesélt el egy viccet. Michael még a sajttállal se törődött.
Elment az étvágya, inkább rágyújtott egy szivarra. Intett a
főpincérnek, mire egy palack Remy XO-t hozott az asztalhoz, és
mindenki elé letette a konyakospoharat. A főpincér tudta, hogy
az ital önmagában többe kerül, mint az egész vacsora, ha pedig
hozzávette a finom borokat és aperitifeket is, tényleg csinos kis
számla ígérkezett. Michael Flynn több szempontból kiemelt
vendégnek számított. Rangot adott nekik, hogy rendszeresen
náluk vacsorázik, és mindig gondot fordít arra, hogy azok se
járjanak rosszul, akik kiszolgálják. A vendégei ráadásul sosem
csináltak cirkuszt, bármenynyire is leitták magukat.
Michael kinyitotta a konyakot, hogy töltsön magának egy
becsületes adagot, mielőtt továbbpasszolja az üveget Declannek.
Belekortyolt, élvezettel ízlelgette aromáját. Szerette a jóféle
konyakot. Erre is Patrick Costello tanította meg. Ő magyarázta
el, hogy a jó konyaknak éppúgy vannak ismérvei, mint a jó
bornak. Azt is elárulta neki – persze csak bizalmasan –, hogy
megfizetett egy hibbant franciát, egy sommelier-t valamelyik
proccos londoni hotelből, aki felvilágosította a borokról.
Bevallotta, mennyire elképesztette a fickó tudása, s hogy mennyi
mindent tanult tőle. Patrick élvezettel továbbadta a maga
tudását, amiért Michael nem lehetett elég hálás.
Garry England épp arról mesélt a jelenlévőknek, amikor
kölyökkorában az anyjával elment a Parkhurtsbe az apját
látogatni. Declan máris kuncogott, akár egy éretlen kamasz.
Nem először hallotta a mókás történetet. Michael ugyanakkor
nem tudott rendesen figyelni; még mindig szédelgett a sokktól,
hogy Palmer kész lett volna hátat fordítani mindenkinek, akit ő
mutatott be neki, akivel évek óta együtt dolgoznak, és aki egytől
egyig megbízott benne.
Jeffrey Palmerre esett a választása: őt avatta a helyettesévé,
őt avatta a bizalmába. Bár ne tette volna! Olyasvalakit választott,
aki nem tudta értékelni, amit felkínáltak neki; aki még azt sem
tudta a maga teljességében felmérni, mivel van dolga. Egy
pennyt sem ér az esze, ahogy az anyja mondani szokta.
 Ötvenhatodik fejezet

Egy szemrevaló lány hozta be a kávét a tágas irodába, amit

Michael használt, ha éppen Canary Wharfban tartózkodott. Innét
irányította a legális vállalkozásait és az egzotikus üzleteit, ebből
a fényűző és elzárt világból, ahol teljes személyzetet tartott fenn.
Declan Costello kimerülten és óvatosan kortyolgatta a
kávéját.
Michael Flynn gyengéd pillantással mérte végig a szemközt
ülő nagydarab, túlsúlyos férfit, aki túlzottan szűk zakójában és
olcsó ingében inkább emlékeztetett szociális munkásra. Egész
külleme gondozatlanságot, sőt ápolatlanságot sugallt, Michael
mégis megbízott benne. Declan Costello talán paprikajancsi
benyomását keltette, de ha valaki keresztezte az útját, nagyon is
veszélyes gazfickó tudott lenni.
– A tanácsod kellene, Declan. Tudom, hogy benned bízhatok,
ezért kérlek, mondd el, mit gondolsz.
Declan felsóhajtott. Tudta, hogy Michael szarban van. Fél
füllel ő is hallotta Jeffrey Palmert, s akárcsak Michael, ő is
megdöbbent, hogy miért éppen Jeffrey Palmer beszél ilyeneket,
akinek igazán több esze lehetne. Már csak ezért se szabad
kivételezni senkivel.
– Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek, Michael! Patrick
mindig is mondta: ha a kisujjad nyújtod, az egész karod kell.
Szerinted miért vett fel téged? Bármilyen fiatal voltál, az első
perctől megbízott benned, de ami ennél is több: őszintén kedvelt.
Meglátta benned a lehetőséget, és igaza is lett. Tudom, hogy
folyton bizonyítanod kellett, hogy bármire képes vagy érte, ő így
rostálta ki az embereket, de ha jobban belegondolsz, a semmiből
emelt ki, nem igaz? Nem közülünk választott valakit, akit ismert,
aki már neki dolgozott. Egyszerűen föléjük emelt.
Ahogy Michael a másik szavait emésztgette, felismerte
bennük a megcáfolhatatlan logikát.
– Alaposan át kell rágnod, kit mivel bízol meg, Michael, és
végül meg kell találnod a helyettesedet. Az elején megmondtam.
Kurva nagy felelősség ez egyetlen embernek.
Michael figyelmesen hallgatott. Tiszteletben tartotta Declan
véleményét. A fickó több mindent észrevett, mint bárki is
gondolta volna. Patrick mindig azon tréfálkozott, hogy Declan
olyan, mint a fa: talán nem látni a felső ágait, de attól még nem
egy tuskó.
– Ezt mind értem, Declan, de azt kérdem, mit gondolsz
Jeffrey Palmerről? Nem hiszem el, hogy kitálalt Charlie
Carternek! A fickó igazolt flepnis futóbolond, aki most már
tudja, kivel, mikor és hogyan üzletelünk, és mennyit keresünk. Ez
így együtt rohadtul veszélyes kombináció. Mi a szart gondolt az
a barom? Pedig letettem volna a nagyesküt, hogy tőle nem
szivárog ki semmi.
Declan elnevette magát.
– A pénzen járt az esze, Michael, mi máson? Talán rendes
jutalékot kap tőled, de lefogadom, hogy Carter még többet ígért.
Ha haverok, akkor pláne veszélyesek, érted? Jeffrey tényleg nem
fogja fel, hogy olyanokkal üzletel, akiket te választottál, és
akikről tudod, hogy megbízhatóak, mert rendszeresen
bizonyítanak. Jeffrey Palmer szart se tud, nélküled soha nem is
hallott volna róluk. Ő csak a haverját látja, meg hogy milyen jó
lenne olyannal dolgozni, akit így ismer. Az cseng a fülébe, hogy
egy tonna pénzt kereshet, csak meg kell győznie arról, hogy válts
beszállítót. A régi lemez, Michael. Ahogyan Charlie Carter is régi
tag, de legalább tudja tartani a pofáját.
Michael nagyot sóhajtott.
– Ezt mind tudom, Declan. Nem most akarsz felvilágosítani
arról, milyen az Élet, ugye? Azt mondd meg, mit csináljak! Ez a
kurva nagy kérdés.
Declan lassan elmosolyodott.
– Azt akarod hallani, hogy szerintem ki kellene iktatni
Palmert, Cartert, és mindenki mást, akit másképp nem lehet
elhallgattatni? Ne reménykedj, Michael! Szerinted csak annyi
kell, hogy ráhozd a frászt Palmerre, meg Carterre is. Elvégre
nem szálltak szembe veled, és nem is veszélyeztetik a pozíciódat,
vagy igen? Lefogadom, hogy máris veri őket a víz. Azt se felejtsd
el, hogy ha most kesztyűs kézzel bánsz vele, Jeffrey Palmer
sosem felejti el, milyen közel került az elmúláshoz. Lesz miből
tanulnia.
Michael elnevette magát.
– Ha Patrick itt lenne, mindegyiknek be lenne kötve a szeme,
és az utolsó cigarettáját szívná.
Declan a fejét rázta.
– Ne hidd! Patrick felhasználná ezt ellenük, és garantálná a
sírig tartó hűségüket. Persze csak akkor, ha nem lenne rajta a
bolondóra, de akkor úgyis válogatás nélkül kinyírna bárkit, akár
elbaszta, akár nem.
Ezen nevettek egy sort, miközben tudták, hogy nagyon is így
lenne.
– A jó öreg Patrick, nála mindig az döntött, milyen lábbal
kelt.
Declan helyeslően bólintott.
– Nekem nem kell bemutatnod, Michael. Egész életemben
együtt éltem ezzel, ha még emlékszel. Ezért is mondom, hogy
alaposan gondold át. Patrick kemény fickó volt, rengeteg
tiszteletet kapott, de az évek során egy csomó embert
feleslegesen haragított magára. Sokszor ok nélkül nekiment
másoknak, és ez rengeteg fejfájást okozott, nekem elhiheted.
Végül neked is emiatt kellett kinyírnod.
Michael behunyta a szemét. Utálta, ha emlékeztették rá,
milyen szerepet játszott Patrick halálában. Declan persze igazat
mondott – Michael látta ebben a logikát, és egyetértett minden
szavával –, valahol a szíve mélyén mégis úgy érezte, hogy Jeffrey
Palmer átlépte a határt. Ezzel együtt megtartotta magának a
véleményét, ha már kikérte Declan Costellóét, aki meg is
mondta, amit gondolt.
 Ötvenhetedik fejezet

Josephine kritikus szemmel méregette magát a gardrób

tükrében: ha nem is látványosan, de nagyobb lett a hasa.
Ösztönösen megcirógatta, a kisbaba azonban második napja nem
moccant, ő pedig kezdett pánikba esni. Habár a nyolcadik
hónapban járt – eddig még egyik babával sem jutott idáig –, már
nem érzett mást, csak hamisítatlan rettegést. Tudta: ha ez a
gyermek is meghal, soha nem lesz másik.
Csupasz testén nem viselt mást, csak hálóköntöst, a
pehelykönnyű selymet, ami egy rakás pénzbe került, és remekül
állt rajta. Halvány rózsaszín árnyalata tökéletesen illett sűrű
szőke hajához és sötétkék szeméhez. Még várandósán is
kívánatos akart maradni Michael számára. Közelebb lépett a
tükörhöz, közben összehúzta és lazán megkötötte a köntöst.
Színtelennek és komornak látta arcát, a szemében tükröződő
rettegést.
Elfordult, és az ágyhoz lépett, ahová már kikészítette az
aznapra választott ruhadarabokat. Öltözködni kezdett. Az orvos
megnyugtatta, hogy ha bármikor látni akarja, csak fel kell
emelnie a telefont. Michael erre is odafigyelt. Nyilván elhúzta az
orvos orra előtt a mézesmadzagot, ahogy ő mondta. A
gyakorlatban ez annyit tesz, hogy ígért neki egy vaskos és
garantáltan adómentes pénzköteget. Josephine ezt nem is
különösebben bánta. Leült az ágy szélére, és óvatosan
előrehajolt, hogy belebújjon a kismamacipőjébe, amit Michael
csak „libidógyilkosnak” nevezett. Felállt és eligazította a lábán a
cipőt.
Már a melltartóját kapcsolta be, amikor olyan éles fájdalom
szúrt a hasába, hogy egy pillanatra a lélegzete is elállt. Kivárta,
amíg elmúlik, azután újra felvette a hálóköntöst, és visszaült az
ágyra. Idegesen várta, mi fog történni. Ha történik valami
egyáltalán. Addig nem riasztja Michaelt vagy az anyját, amíg
nem tudja, mi ez. Végezni akart az öltözködéssel mielőtt felhívja
az orvost, és szépen beautózik a kórházba. Eltökélten ellenállt a
pániknak; a lehető legnagyobb nyugalmat erőltette magára. Az
orvosa mindig azt mondta, hogy ez teljesen szokványos
terhesség, ezért így is kell kezelnie. Nincsenek vérzések és
görcsök, nincsenek rosszullétek és hányingerek. Nem érzi a
szokásos törékenységét, mintha a gyermek a méhében máris
végzetesen elgyengült volna. Ezúttal minden a legnagyobb
rendben megy, ezt nem szabad elfelejtenie. De amíg kézbe nem
fogja a gyermekét, semmit sem tekinthet magától értetődőnek.
Túlságosan sokszor elkövette már ezt a hibát.
 Ötvennyolcadik fejezet

– Reméljük, ezúttal sikerül neki, bár akkor sem értem, mi a fene

ez a nagy titkolózás. Mondjuk ki, Michael: igenis szólhattál
volna erről. Ahogy mostanság bánsz velem, azt hihetnék, hogy
egy jöttment vagyok az utcáról, nem a szülőanyád. Lefogadom,
az egész ház megint tele van hintőporral meg pelenkával. Ha
egy rögbicsapatot szülne, akkor se használná el a felét sem
annak, amit vesz. Kész röhej!
Michael eleget hallott. Hannah-tól nem telt másra, csak
panaszra, és aztán még ő csodálkozik, miért kerüli mindenki. Az
unokáira tett gonosz kis megjegyzéseivel minden alkalommal
összetörte Josephine szívét, miközben benne is bűntudatot
próbált kelteni, amiért nem látogatja mindennap. Pedig csakis ő
tehet erről, meg a keserűsége és a torz világképe. Mintha nem
lenne elég baja anélkül is, hogy az anyja sirámait hallgassa.
– Ó, a rohadt életbe, anya! Nem hagynál egy kicsit békén? –
Hannah befogta a száját. A fia hangja haraggal és bosszúsággal
telt el. Szorosan összepréselte ajkát, nehogy tovább hergelje
Michaelt. A fia csak a feleségéért aggódik, ami a lehető
legtermészetesebb, de ettől még nem kéne elfelejtenie, hogy ki
nevelte fel, etette és ruházta egész életében.
Michael ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy letorkollja
anyját, aki egy szentet is kihozott volna a béketűrésből.
 Most is a szokásos formáját hozta, miközben szegény
Josephine-t éppen az orvos vizsgálja.
Ahogy visszaindult a feleségéhez, azon tűnődött, mi a
francért vette a fáradságot és ment el az anyjához, hogy
tájékoztassa őt a felesége állapotáról. Csak az idejét fecsérelte.
Belépett Josephine kórházi szobájába, arcán a védjegyévé
vált széles mosollyal. A felesége nem láthatta rajta, mennyire
aggódik. Ha ez rosszul sül el, Josephine sosem teszi magát túl
rajta, ezt biztosan tudta.
Lana a lánya kezét szorongatta. Michael elégedetten látta,
hogy Josephine éppen jót nevet valamin, amit az anyja mondott.
– Szia, Michael! Most mondta az orvos, hogy minden
rendben van. A szívverését is hallottuk, igaz, anya?
Lana elmosolyodott.
– Hallottuk bizony. A hangjából ítélve bivalyerős.
Michael leült az ágyra.
– Szerintük meddig tart még?
Josephine megrázta a fejét, és szórakozottan vállat vont.
– Nem tudni. Amíg el nem folyik a magzatvíz. Lehet, hogy
örökre bent tartanak!
Ha kell, Josephine örömmel maradt volna akár napokig is.
Neki csak az számított, hogy minden rendben legyen.
– Anyád jól van?
Michael égnek emelte a tekintetét.
– Mint mindig. Olyan vele beszélgetni, mintha az ember fél
kézzel tapsolna.
Lana vele nevetett.
– Akkor nincs sok változás.
 Josephine elszomorodva nézte a férjét. Tudta, mennyire
szereti az anyját, ahogyan azt is, mennyire nehéz kijönni
Hannah-val. Nem maradt előtte titok, hogy az anyósa sosem
kedvelte, de ez kezdetben nem sokat számított. Ha kap tőle
néhány unokát, alapjaiban változott volna meg a kapcsolatuk.
– Biztos nem akart rosszat, Michael!
Michael türelmetlenül legyintett.
– Maradjon csak magának!
Ahogy belépett a szülésznő, Michael nyomban a háttérbe
húzódott, és csak nézte, ahogy a felesége elmosolyodik és
biccent. Mindig meg akar felelni, mindig azt tenné, ami helyes.
Most újra Istenhez fohászkodik, hogy ezúttal élő gyermekkel
áldja meg. Persze Michael is erre vágyott volna, de ha másként
kell lennie, abba is könnyen beletörődne. Bármit, csak ne kelljen
még egyszer látnia Josephine gyötrődését. Ezúttal, úgy tűnt,
minden rendben megy, de a korábbiak alapján Michael nem
hagyta magát hiú reményekbe ringatni.
A bába – egy nagydarab karibi asszonyság – mély hangjával
és ragadós nevetésével új színt vitt a kórterembe. Josephine
nagyon megszerette. Michael figyelte, ahogy a feleségét
vizsgálja, s közben kedélyesen cseveg vele. Örült neki, hogy
felfogadta őt; minden pennyt megért. Josephine csakis a
legjobbat érdemli. Michael úgy érezte, jobban szereti őt az
életénél is.
– Hallottad, Michael? Szivárog a magzatvíz! Itt az idő!
Carmen Presley örömmel kísérte végig a magzat fejlődését.
Josephine annyiszor kudarcot vallott, hogy már senki sem merte
elvállalni, de ezúttal tényleg úgy tűnt, hogy rendben lesz
minden. i
Michael boldogan mosolygott, amíg Lana fel nem csattant:
– Hasznossá tehetnéd magad, fiam! Hoznál esetleg egy teát,
ha megkérlek?
Bármennyire is nem szívelte, Lana mégis megsajnálta
Michaelt. Látta rajta, hogy halálra van rémülve, s azt is tudta,
hogy a lányát félti. Lehet bármilyen szörnyű ember, Josephine-t
szívből szereti.
Amint Michael távozott, megragadta lánya kezét, és elhadart
egy újabb üdvözlégyet. Akárcsak Michael, ő is mindennél jobban
vágyott rá, hogy a lánya végre életet adjon egy gyereknek.
 Ötvenkilencedik fejezet

Declan Costello a legújabb klub, a Gatsby felső szintjén ünnepelt,

és élvezett minden egyes pillanatot. Az oldalán feszített az
ügyeletes szeretője, egy óriási bögyökkel és nagyzási hóborttal
megáldott Sinead nevű szőkeség. Vonzó teremtés: a szeme zöld,
arca egy szívet formáz, az ajka telt, csak sajnálatos módon éppen
egy ebihal személyisége jutott neki. Declan még csak egy hete
ismeri, de máris halálosan unja. Azokban a nőkben, akik mellett
Declan legalább ideig-óráig megmaradt, a tetszetős csomagolás
mellett akadt még valami: a jó humorérzék.
Declan körülnézett. Jeffrey Palmertől Jermaine O’Shayig
mindenki eljött a tejfakasztó bulira. Még a Notting Hill-i fiúk is
tiszteletüket tették, pedig ilyesmire végképp senki nem
számított. De hát Michael Flynn nagy hírnévnek örvend,
mindenki gratulálni akart az első gyermekéhez. Isten a tanúja,
épp eleget várt rá.
Jermaine whiskyt ivott. A nők szokás szerint egymás sarkát
taposták, csak hogy beszélhessenek vele, de ma este egyikükkel
sem törődött. Nem akart mást, csak osztozni Michael örömében.
A klub zsúfolásig telt, a zene üvöltött, dübörgött, ritmusába
a padló is beleremegett.
Michael Flynn végül valamivel éjfél után érkezett, s amint
feljutott a felső szintre, szólni kezdett Whitney Houston dala, az
„I Wanna Dance With Somebody”. Michael önfeledt örömmel
jelent meg a színen, még néhány tánclépést is ellejtett, miközben
fejhangon énekelt együtt Whitney-vel.
– Basszus, Michael! Máris totál kész vagy?
Michael annyira boldog volt, hogy szinte nézni is fájt. Ennyi
szűk esztendő után szegény Josephine-nek végre sikerült
kihordania a gyermeküket.
– Részeg? Dehogy vagyok részeg, te kis rohadék! Boldog
vagyok! Szerezz egy dupla írt nekem, haver!
Mindenki tülekedett, hogy Michael közelébe férjen, ő pedig
csak rázogatta a kezeket és ölelgette maga körül az embereket,
akikre gyorsan átragadt Michael boldogsága.
– Oké, most már kibökheted. Fiú vagy lány?
Michael döbbenten nézett Declanre.
– Nem mondtad el nekik?
– Nem, tartottam a szám. A te asztalod, neked kell
megosztanod velük a hírt, nem nekem.
Michaelt szinte könnyekig meghatotta Declan figyelmessége.
Mindenkinél jobban tudta, mekkora pillanat ez az életében, s ha
nem is bánta volna, ha Declan megosztja a többiekkel a hírt,
értékelte, amiért ráhagyta ezt.
– Gyerünk, Michael, mid van? Vagy ez, vagy az.
Michael újra felnevetett. Azután kihúzta magát és
színpadiasan megköszörülte a torkát, mielőtt bejelentette:
– A mai napon, szeptember tizedikén, az Úr ezerkilenc-
száznyolcvankilencedik esztendejében, kétezer-nyolcszázhatvan
grammos súllyal a világra jött Jessica Mary Flynn, aki az anyja
kiköpött mása, vagyis egy kibaszott kis angyal!
 Olyan üdvrivalgás harsant, ami még a zenét is elfojtotta.
Declan Michael kezébe nyomta a whiskyspoharat, ő pedig egy
hajtásra kiitta, mielőtt üresen visszaadta.
– Még egyet!
Már a belépéskor észrevette, hogy Jeffrey Palmer is eljött az
embereivel, csak félénken meghúzta magát. Kiszúrta Jermaine
O’Shay-t is. Mosolyogva nézett körül a tömegen, miközben
tudta, hogy mindenki miatta van itt, vele akar ünnepelni.
London szinte összes Arca a bárban tolongott, s ahogy
végignézett rajtuk – a fiatal Dannyn, aki szokás szerint most is
viccet mesélt és megnevettette az embereket, vagy Orville
Cardozán, a korosodó rasztafárin, aki a legkisebb kötekedésre
dühöngő vadállattá változik Michaelt eltöltötte a végtelen
békesség. A kislánya maga a testet öltött csoda. A legkisebb
gond nélkül megszületett, ő pedig még sosem látta ennyire
gyönyörűnek Josephine-t, arcán azzal a diadalmas mosollyal.
Végre sikerült elérnie, amire egész életében mindennél jobban
vágyott. Ahogy karjába vette a gyermeket, hálásan hunyta be a
szemét, és mondott köszönetet Istennek, amiért végre
meghallgatta az imáikat.
Amint kézhez kapta, Michael egy hajtásra leküldte az újabb
adag whiskyt is.
– Csak töltsétek őket szép sorban, fiúk. Ma este talajrészegre
iszom magam.
A körötte állók lelkesen éljeneztek. Arnold Jameson, a fiatal,
de máris kopasz jamaicai, aki élt-halt a tarka ingekért, szorosan
magához ölelte.
 – Még emlékszem az első kölyköm születésére. Vér a
véredből, haver. Ez azért nem semmi, igaz?
Michael viszonozta az ölelést. Mostanáig ez eszébe se jutott.
Az ő kislánya, az ő csilli-villi újszülött gyermeke, vér volt a
véréből.
 Hatvanadik fejezet

Josephine a kórházban feküdt. Fáradt volt és sajgott a teste,

mégis földöntúli boldogsággal gyönyörködött kislányában, akit
mellé tettek. Lenyűgözve figyelte minden apró lélegzetvételét,
halk szuszogását. Közben még most is attól rettegett, hogy az
egész csak álom, és végül a saját ágyában, verítékben úszva
ébred, hogy némán belezokogja bánatát a párnájába.
Végignézett önmagán: a hasa máris leapadt, nem is úgy
festett, mint aki nemrég szült. Ezen nevettek egy sort a bábával,
azután egy másik kismama dugta be a fejét, hogy megkérdezze,
bejöhet-e. Mennyire imádta ezt! Sosem hitte volna, hogy egyszer
más anyukákkal beszélgethet a csemetéikről, mégis teljesen
természetesen viselkedett, és órákon át önfeledten fecserészett.
Ezután megetette a kis Jessicát, akit Michael máris Jessie-nek
hívott. Az anyja az ő nevét sosem engedte megrövidíteni –
mindig Josephine volt, sose Jo most mégis azonnal elfogadta a
Jessie-t. Valahogy illett hozzá; igazi kis Jessie-nek tűnt.
Még Hannah se tudta tönkretenni az örömét. Szüleivel
ellentétben, akik egymás kezéből kapdosták ki a babát,
gügyörésztek neki, és osztoztak vele a világon töltött első óráin,
Hannah nem volt hajlandó kézbe venni őt, sőt végül köszönés
nélkül távozott. Michaelnek fel sem tűnt az anyja távolléte,
annyira belepistult a kis Jessie-be. A tekintetében feltétlen és
határtalan csodálat volt, csak nézte merően az újszülött
kislányát, aki máris imádnivaló gyermek volt: rózsaszínben és
krémfehérben játszott, nem kékben és lilában, mint a többi
újszülött. Önmagát látta a lánya vonásaiban. Az anyja mindig
azt mondta, hogy Josephine az ő hasonmása, kiköpött kiskori
önmaga, és ezt képekkel is bizonyítani tudta, Josephine mégis
azt hitte, lánya Michael markáns vonásait örökíti majd tovább.
Sötét hajú lesz és pirospozsgás. Jessie mégis világos bőrrel és
szőke hajjal született, mint az anyja.
Josephine tudta, hogy aludni kellene, halálos kimerültséget
érzett, mégsem vitte rá a lélek. Azt akarta, hogy az
örökkévalóságig tartson ez a nap. Ez a legszebb nap egész
életében. Évek óta most először érezte, hogy igazán él. Michael
olyan jó volt hozzá, úgy tett, mintha nem számítana, van-e
gyermekük, de a lelke mélyén tudta, hogy nagyon is számít.
Végtelen örömmel sóhajtott fel. Végre ő is édesanya lett, egy
másik emberi lény anyukája, és nem ismert ennél szebb érzést.
Elnézte az ő pici lányát, oly védtelen, oly kiszolgáltatott volt.
Aztán halkan a fülébe súgta:
– Megígérem neked, Jessie Flynn, hogy soha nem hagylak
cserben. Ha szükséged lesz rám, én mindig ott leszek.
Komolyan gondolt minden egyes szót. Fel sem ötlött benne,
hogy az ember néha nem oltalmazhatja meg a gyermekét,
bármennyire is akarja. Az Élet egyszerűen nem így működik.
 Hatvanegyedik fejezet

Michael vett egy nagy levegőt, majd lassan elszámolt ötig.

Josephine a kis Jessie-t etette, míg ő mezítláb, egy szál alsóban
kiment a konyhába, hogy kerítsen egy csésze kávét. Ekkor rúgott
bele egy új dobozhalomba, ami mintha egyik napról a másikra
nőtt volna ki. Ahogy belesajdult a nagylábujja, elfojtott egy
jókora káromkodást.
Ahelyett, hogy nevetett volna rajta, amint fél lábon ugrál,
Josephine szántszándékkal úgy tett, mintha mi sem történt
volna. Pedig mennyire remélte, hogy a kisbaba után már nem
érzi szükségét az ilyen nagybevásárlásoknak! Mindig a
gyermektelenség kudarcának tudta be, hogy kényszeresen és
nagy tételben gyűjt mindent, ezért sosem tette ezt szóvá. Azt
hajtogatta magában, hogy ha ez teszi boldoggá, ám legyen.
Mostanra azonban határozottan kezdte bosszantani a dolog. A
helyzet az elmúlt hat hónapban nem hogy javult, de még
rosszabb lett. Michael gyorsan végigmérte a dobozokat, míg
belekortyolt a kávéjába. Még több étel! Mintha nem lenne így is
épp elég! Huszonnégy konzerv kartononként, összesen öt
karton. Kettő tele paradicsommal, egy spagettivel, a maradék
kettő meg nem mással, mint chilis babbal. Miközben Josephine
finomabbnál finomabb dolgokat főz, és konzervet szinte alig
bont. Ez már túl sok volt, hogy tréfa tárgya legyen.
 Leült, majd mosolyogva fordult a felesége és a kislánya felé.
A kis Jessie félrelökte a cumisüveget, hogy széles fogatlan
mosollyal üdvözölje. Semmi kétség, nem létezik nála szebb
kisbaba. Azok a kéklő szemek és a hosszú fekete pillák!
Mindenki csodálta a szemét, még a vadidegenek is. Mintha
belelátott volna a lelkébe, olyan átható pillantásokkal méregette
az apját. Végül még az anyja is behódolt a bája előtt.
– Jó reggelt, szívem!
A kisbaba gügyörészni kezdett, vigyorgott, a karját
markolászta, ő meg nevetve nézte, ahogy Josephine próbálja
befejezni az etetést. Gyengéden homlokon csókolta feleségét.
– Jó reggelt, másik szívem!
Josephine mosolyogva nézett fel, mégis látta a férjén a
bosszúságot, ami nem tetszett neki. A szíve mélyén tudta, hogy
igaza van a vásárlási szokásaival kapcsolatban, de hát
megengedhetnek maguknak ennyit. Valamiért biztonságérzet
töltötte el, ha ilyen sok mindent vesz. Annyira rég kezdődött ez
nála, hogy mostanra megszokás lett. S ha valamit akciósan
kínáltak, még spórolt is vele.
– Elégedett kisbabának tűnik.
Josephine elvigyorodott.
– Már túl vagyunk a reggelin. Imád enni, Michael.
Michael érezte, ahogy a szívébe markol a felesége iránt érzett
szeretet. Bárcsak Josephine is beismerné, hogy ez a vásárlási
mánia kezd rögeszméssé válni. Minden mérték szerint óriási
házban laknak, mégis alig marad hely a dobozoktól. A rengeteg
ételtől, hintőportól és kibaszott tejportól. Josephine összevissza
vásárol, aztán sosem használ fel semmit, ahogy ezt a chilis babot
vagy a szárított gyümölcsöket sem! Egyszerűen nincs benne
logika. Ha száz évig élnek, akkor se ehetnek meg ennyi mindent.
A vendégszobában már hegyekben állnak a zabpelyhes dobozok
– csupa lejárt szavatosságú étel a tonhalas és szardíniás
konzervekről már nem is beszélve.
– Jobb is, ha nagy étvágya lesz, Josephine! Több kaja van a
házban, mint egy tetves Tescóban.
Látta, ahogy felesége arca fájdalmasan összerándul; ettől
máris rosszul érezte magát, mintha igazságtalan lett volna.
Aztán felsóhajtott, amikor a könnyek is megcsillantak Josephine
szemében.
– Nem bántásból mondom, Josephine, de nem gondolod,
hogy kicsit elszaladt veled a ló? Nézz csak körül, szívem! Olyan
ez a hely, mint egy rohadt raktár. Még csak nem is használjuk
ezeket. Amikor a múlt héten fel akartam bontani egyet, kis híján
leharaptad a fejem.
Josephine elkeseredetten forgatta a szemét.
– Van a szekrényben is, minek felbontani egy teljes kartont?
Nem mintha nem beszéltük volna meg…
Michael felvette a lányát. Egyszerűen elhúzta felesége öléből.
– Hallod, amit mondasz, Josephine? Ki a francot érdekel,
honnét van egy konzerv? Ennyi már egy partraszálláshoz is elég.
Azt hittem, örülsz, ha valaki végre megeszik legalább egyet.
Mert nem lakásdísznek vannak itt, ugye?
Josephine már a könnyeivel küzdött. Michaelnek
kényszerítenie kellett magát, hogy halkan és higgadtan
beszéljen.
 – Ma eljön hozzánk néhány srác, leviszik az összes dobozt a
garázsba, oké? Azt akarom, hogy rend legyen, mire hazajövök.
Ez nem egy kibaszott raktár, hallod? Ez az otthonunk.
Josephine nem válaszolt, csak nézett rá azzal a fájdalmas
tekintetével.
– Sajnálom, drágám, de már intézkedtem – mondta Michael,
aztán felállt, hogy eljátszadozzon a kislányával.
Eltökélte, hogy ezúttal nem nézi végig, hogy a felesége
összeomlik. Kipucolják végre ezt a házat, erre gondja lesz. A
konyhából jókora, régimódi kamra nyílt, melynek polcain több
mint hatvan üveg lekvár és negyven üveg méz sorakozott, de
ami még aggasztóbb, a fiókokban összesen harminckét
konzervnyitót számolt össze. Bárhová nézett, az esztelen
gyűjtögetés jeleivel találkozott, ami jobban megrémítette,
mintsem bevallotta volna. Ez már túllépett minden határt. A
saját szemével látta, hogy a kiszállítás után Josephine nedves
ronggyal áttörölget minden egyes konzervet, mielőtt visszatenné
a dobozba. Mennyire kell lököttnek lenni ilyesmihez? Most már
muszáj a sarkára állnia; gondolnia kell a gyermekükre is. Jobb
lesz, ha Josephine visszatér a való életbe. Hiába remélte, hogy a
kisbaba majd véget vet a különcködéseinek, inkább csak fokozta
őket. Hiába szereti őt jobban bárminél ezen a világon, akkor is
tudja, hogy ez így nincs jól.
– Mintha kezdene kikerekedni, nem?
Josephine bólintott.
– Kezd is. Ahogy mondtam, imád zabálni.
 – Hát, ebben a házban biztos nem kell éheznie, igaz? –
nevetett fel Michael. Oldani próbálta a feszültséget, de Josephine
úgy tett, mintha meg se hallaná.
 Hatvankettedik fejezet

Declan a végletekig felhúzta magát – valójában alig látott a

méregtől pedig ez nála merőben szokatlannak számított. Ritkán
engedte, hogy bármi kihozza a sodrából. Gyengeségnek
tekintette az ilyesmit, sőt jellemhibának – nem mintha bárkinek a
szemébe mondta volna. A testvére, Patrick és Michael e
tekintetben a totális ellentétei lehettek volna. Ők minden reggel
azért keltek fel, hogy tovább hajszolják a pénzt.
Declan ennél jobban szereti a világot, amit kialakított maga
körül. Jól megy az üzlet, ő pedig beéri ennyivel, és őszintén hisz
benne, hogy ez máris több, mint elég. Rendes haszonra tesz
szert, és több nővel kufircolt, mint ameddig el tud számolni. Már
csak ezért se cserélne senkivel. Soha nem vágyott feleségre vagy
gyerekre, készséggel eljátszotta az örök agglegényt, nem szerette
viszont a széthúzást, főként nem az emberei körében. Könnyen
hangot lehetett találni vele, de akik neki dolgoztak, mind tudták,
mire képes, ha a szükség úgy kívánja.
Most éppen Michael Flynnre fért rá, hogy beszéljenek a
fejével, amit Declan meg is fog tenni, akár tetszik neki, akár nem.
Nem mehet így tovább. Ezt Michael mindenki másnál jobban
tudja. Sok kellett ahhoz, hogy Declant elragadja a hév, de ha
megtörtént, nagyon veszélyes tudott lenni. Michael is jobban
tette volna, ha ezt nem felejti el.
 Vetett egy pillantást az órájára. Michael máris több mint egy
órája késik, ami külön felbőszítette. A pontatlanság valamennyi
közül a legnagyobb sértés. Időpontot éppen azért szokás
megbeszélni, mert az minden érintettnek megfelel. Nincs
nagyobb gorombaság, mint szarni mások idejére.
Declan meghallotta Michael érkezését. Szokása volt, hogy
hangosan és mosolyogva köszönti az embereket, Declan azonban
tudta, hogy Michael Flynn a legkevésbé sem az a szívélyes,
pajtáskodó pöcs, akinek mutatja magát. Álnok fattyú, aki talán
nem lóg ki a jól öltözött üzletemberek közül, de akkor se
bocsátható meg neki, hogy az elmúlt hónapban, amíg beleéléssel
játszotta a boldog családapát, elfeledkezett minden másról. Ezzel
komoly törést idézett elő a soraikban, amit orvosolni kell –
inkább előbb, mint utóbb.
Josephine problémáiról mindenki tud, mindenki együtt is
érez Michaellel – senkinek se hiányozna egy dilinós a családba –,
Michaelt mégis emlékeztetni kell az aranyszabályra, hogy a
családi élet másodlagos az üzlethez képest.
Amikor Michael belépett az irodába, Dedannek minden
akaraterejét latba kellett vetnie, hogy ne törölje képen. Pedig ha
valakire ráfért volna, hogy egy kis észt verjenek a fejébe, akkor
éppen Michael Flynn volt az.
 Hatvanharmadik fejezet

Ahogy az ölében tartotta unokáját, Hannah maga is elámult,

milyen szeretettel tekint rá. Ilyen túláradó érzelmeket eddig nem
ébresztett benne más, csak a fia. De azzal is mire ment? A kis
Jessie viszont mégis utat talált a szívéhez, és most már
kínszenvedésként élte volna meg, ha elválasztják tőle. Hannah
még a csípős nyelvét is fékezni tudta, nehogy elragadtassa
magát, és emiatt ne férjen hozzá a gyermekhez.
Önmagát látta benne, noha ezt be nem vallotta volna. Az ő
szemét örökölte, az ő anyjának formás ajkát. Egész hihetetlennek
találta, hogy egy gyereknek ilyen hatalma legyen felette.
Egyszerűen nem tudott betelni vele, s ha valamire, erre végképp
nem számított.
Szeme sarkából azt figyelte, hogyan felügyeli Josephine a
dobozai eltávolítását. Amennyire ő látta, ennek nagyon is eljött
az ideje; mintha egy akadálypályán lettek volna. Michaelnek már
évekkel ezelőtt megálljt kellett volna parancsolnia. Mégis, ahogy
látta a páni félelmet a menye szemében, ahogy a szerzeményei
fokozatosan tűnnek el a házból, Hannah akarata ellenére
szánalmat érzett a lány iránt. Bárki azt hihette volna, éppen a
gyerekeit rabolják el tőle. Most eszmélt csak rá, hogy a menye
súlyos problémával küzd.
– Gyere, ülj ide, Josephine. Még alig beszéltünk, mióta
megjöttem!
 Josephine kétségbeesett tekintettel fordult felé.
– Egy perc, Hannah. Csak tudnom kell, hogy mindent olyan
helyre tesznek, ahol később megtalálom…
Hannah a gyermekkel a karján felállt, hogy odalépjen a
menyéhez, aki a hátsó ajtónál toporgott. Amikor indult volna,
hogy kövesse a rakodókat a garázsba, az anyósa megragadta a
kezét.
– Hagyd őket! Nem akarlak megrémíteni, szívem, de nagyon
furcsán viselkedsz, és ezt azok is látják, akiket Michael küldött
ide, hogy kipakolják a házat. Az emberek pletykálnak, szívem, te
legalább olyan jól tudod, mint én. Ne adj nekik alkalmat, hogy a
szájukra vegyenek! Ha magad miatt nem is, Michael miatt
érdekeljen! Őt nem láthatják gyengének. Gyere, üljünk le, főzök
egy jó teát!
Josephine tudta, hogy az anyósának igaza van. Nem
viselkedik észszerűen. Nem szabadott volna törődnie az
egésszel, csakhogy nem ment az olyan könnyen. Az érzésein
nem tud változtatni. Olyan vigasztalannak és sebezhetőnek
érezte magát, mintha végig kellett volna néznie, ahogyan a
szerettei közül meghal valaki.
Hannah gyengéden elhúzta az ajtó mellől.
– Ülj le, és fogd meg a gyermeked! Elhiszem, hogy ez most
nehéz neked, Josephine, de akkor is hagyd annyiban! – mondta,
és átadta a babát a menyének. Aztán látta, hogy az anyai ösztön
nyomban működésbe lép.
Amikor Josephine leült a konyhaasztal mellé, Hannah
megkönnyebbülten sóhajtott fel. A kis Jessie-nek jó természete
van, legalább ezért hálát adhatott az Istennek. Alig lehet hallani
a hangját, csak nagy ritkán sír.
– Olyan jó baba, Josephine! Még életemben nem láttam ilyen
elégedett kiskölyköt. Köszönhetően neked, amiért ilyen
csodálatos anyja vagy.
Hannah tudta, hogy ezt kell mondani, és amikor Josephine
hálás mosollyal felnézett rá, végre megértette, miért szereti a fia
ennyire ezt a lányt. Nincs benne szemernyi rossz. Egy pillanatra
elszégyellte magát, amiért így bánt vele az évek során. Sosem
adott neki esélyt, mindig neheztelt rá, amiért kitúrta őt a fia
szívéből. Csak a kis Jessie születése lágyította meg. Most ismerte
csak fel Josephine igazi énjét – a rémült fiatal lányt, aki
mindennél jobban áhítja a kedvességet és megértést. A zaklatott,
háborgó lelket, akin segíteni kell. Az ő Michaelje megértette ezt.
Ha nem lenne ennyire önző, ennyire megkeseredett, rég
segítségért fordult volna hozzá – ehelyett tőle is meg kellett
védelmeznie a feleségét, tudván, milyen véleménnyel van róla.
Hannah életében először tapasztalta meg, milyen is a maró
bűntudat.
 Hatvannegyedik fejezet

Michael megadó mozdulattal nyújtotta a kezét. Tudta, hogy

Declan figyelmét nem kerülte el a késés. A pontosság a
vesszőparipája.
– Bocs, Declan, de otthon el kellett intéznem néhány dolgot.
Michael szokás szerint makulátlanul festett. Rengeteg időt
szakít a küllemére, mert a hiúsága nem engedi, hogy másként
mutatkozzék az emberek előtt. Neki mindig tökéletesnek kell
lennie. Declan pontosan tudta, milyen szöges ellentétben áll
Michael életfelfogása az övével. Ő minden hónappal egyre
kövérebb lett, miközben a legjobb akarattal sem lehetett
jóképűnek nevezni. Csakhogy, Michael Flynnel ellentétben, ő
soha nem is törődött a külsőségekkel, Michael viszont
mindenáron jómódú és nagy hatalmú Arcnak akart látszani, és
ehhez a drága aranyóráját éppúgy segítségül hívta, mint a
tökéletesre nyírt frizuráját.
– Tudod, miért kerestelek meg, úgyhogy elég a
szarakodásból!
Michael nevetve fogadta barátja kirohanását. Egyedül Declan
engedte meg magának ezt a hangot, vagy legalábbis egyedül ő
vitte el egyedül szárazon. Lassan, színlelt hitetlenséggel
megrázta a fejét.
 – Hé, hátrébb a kibaszott agarakkal! Elrendezem, oké? –
mondta. Szántszándékkal fogta vissza magát, hogy ezzel is
megbánást mutasson.
– Ennél többre lesz szükség, Michael! Ezt kurvára tudod.
A mosoly eltűnt, ami egyszeriben ráébresztette Declant,
milyen veszedelmes is olyasvalakit kihívni, mint Michael Flynn.
Akárcsak néhai bátyja, Michael is képes gyakorlatilag bármire.
Jobban teszi, ha ezt sosem felejti el, bármennyire is élvezi most
Michael tiszteletét és szeretetét.
– Tudom, miről beszélsz, Declan. Hidd el, én próbáltam
hidakat verni! Megadtam minden létező lehetőséget, hogy
rendbe tegyék a dolgot maguk között. Jeffrey Palmer hajlandó is
lenyelni a békát. Tudja, hogy már a kezdet kezdetén rosszul
indított, de Jermaine O’Shay csak nem hagyja annyiban. Még az
én kedvemért se.
Declan hirtelen leült, és kinézett a hatalmas
panorámaablakon, ami valóban pompás kilátást nyújtott a
folyóra. Hideg, borús, tipikus márciusi napra ébredtek. A tavasz
első fuvallata talán már ott érződött a levegőben, de London még
soha nem festett rosszabbul. Declan felsóhajtott. Máris előre
látta, hová tart ez az egész. Ha Michael Flynn személyes
szívességet kér valakitől, elvárta, hogy az illető nyomban
bólogatni kezdjen.
– Mit akarsz mondani, Michael?
Michael odahúzott egy széket Declan mellé, ledobta magát,
majd hosszú hallgatás után, csendesen válaszolt:
 – Sokat törtem ezen a fejem. Jermaine-t is megkértem mint
barátot, hogy nézze el Jeffrey botlását, és valahogy lépjen túl
rajta. Mindketten jó emberek, de erre egyszerűen képtelenek.
Declan Michaelt figyelte. Az arcán fojtott indulatot fedezett
fel, amit mindenáron leplezni próbált. Kár, hogy ehhez
túlságosan jól ismerik egymást.
– Mit fogsz most csinálni?
Michael kedélyesen elmosolyodott, megvillantotta vakító
fogsorát.
– Mit tehetnék, Declan? Kurvára nem maradt választásom.
Menniük kell!
Épp, ahogy számította. Ha akarna, akkor se változtathatna
semmin.
– Értem. Mindkettőnek jók a kapcsolataik. Észre fogják
venni.
Michael újra elmosolyodott.
– Merem remélni! Figyelmeztetésnek szánom, haver. Vagy
úgy van, ahogy akarom, vagy nincs sehogy!
Declan szótlanul figyelte, ahogy Michael manikűrözött
ujjaival lecsippent a nadrágjáról egy láthatatlan szöszt. Úgy tett,
mintha minden a legnagyobb rendben volna.
– Mikor akarod csinálni?
Michael is kinézett a folyóra. Imádta ezt a kilátást, ezt az
irodát. A sikeresség légkörét árasztja. A törvényes üzletek
szárnyalnak, és egyedül ez számított. Tudta, ha elég tisztességes
hasznot zsebel be, még kevesebb okot szolgáltat arra, hogy bárki
kutakodjon a pénzügyeiben. Sokat fizetett, hogy minden
zökkenőmentesen haladjon, nemcsak a könyvelőknek és
titkárnőknek, de a rendőröknek és azoknak is, akikkel a
rendőrök kapcsolatban állnak. Nem sajnált erre egyetlen pennyt
sem. Máris több mocskot fizetett, mint a rendőrségi központ.
Mindenfelé ott ültek az emberei. Náluk jobb befektetés nem is
kellett.
Declant figyelte, az arcán a bizonytalanságot. Számított erre,
de tudta, hogy Declan szokás szerint úgyis mellé áll majd.
– Mi csináljuk meg, haver! Méghozzá ma este. Már
összehívtam egy megbeszélést a roncstelepre.
Declan bólintott. Épp ahogy Michael várta.
– Már így is túl jó voltam velük. Sokkal korábban ki kellett
volna iktatni őket, de most már betelt a pohár.
 Hatvanötödik fejezet

Jermaine O’Shay cseppet sem bízott Michael Flynnben.

Amennyire ő látta, Palmert már abban a pillanatban ki kellett
volna vonni a forgalomból, amint elcseszte az ügymenetet.
Michael Flynn persze a fejébe vette, hogy elrendezi a dolgokat.
O’Shay értette Michael Flynn szempontjait, sőt egyet is értett
velük. De Michael azt is elvárta volna, hogy hagyja annyiban.
Mint mondta, neki tesz személyes szívességet.
Hát, ez nem történhet meg. Jeffrey Palmer nem egy pöcs, de
éppen ezért úgy próbálja kezelni Jermaine-t, mintha ő az lenne.
Jeffrey jó hírnek örvendett, sokan kedvelték, de őt is épp
ugyanúgy. Az egész a kötelező tiszteletről szól, amit Michael
Flynn-nek tényleg meg kell értenie. A személyes garanciája,
hogy elrendez mindent, ide kevés. Az első perctől nem jöttek ki
Palmerrel, aki megpróbálta őt zsebre tenni. De most már eleget
nyelt tőle. Az embereit is magával vitte a tárgyalásra, ha rosszul
sül el a dolog, legalább ne érje felkészületlenül.
 Hatvanhatodik fejezet

Jeffrey Palmer belekortyolt a whiskyjébe, és máris érezte, hogy

ellazul. Eddig semmi sem az elvárásai szerint alakult. Declan és
Michael egyaránt szívélyesen fogadta, gondoskodtak a
kényelméről, és mást se kérdezgettek, csak hogy mit tehetnek
érte.
A roncstelep legendás hírben állt, ő mégis először járt itt.
Mindenki tudta, hogy Michael és Patrick innét irányítja a
legnagyobb bulikat. Ez a hely saját jogán is jövedelmező
üzletnek számított; azt mondták, minden évben több mint
egymillió font értékű ócskavas megy itt át.
– Remélem, ma este mindent tisztázunk, Jeff! Nem szeretem,
ha széthúzás van az embereim között. Abból mindenki csak
rosszul jöhet ki.
Jeffrey belekortyolt a whiskybe, hogy kiélvezze telt aromáját.
– Tudod, hogy ezt én sem akarom, haver. Elvetettem a
sulykot, és hidd el, ha tehetném, visszacsinálnám! Kicsit
elragadott a hév, ez minden. Elvakított a pénz.
Michael nevetve fogadta az őszinteségi rohamot.
– Hát, legközelebb már több eszed lesz.
Fénycsóva vetült a mennyezetre, mire Michael felállt a
kopott íróasztal mögül, hogy az ajtóhoz lépjen és szélesre tárja.
– Gyere gyorsan, haver. Kurva hideg van odakint.
 Ahogy Jermaine kiszállt a kocsijából, Michael látta, hogy két
emberét is elhozta. Mindkettő közel állt hozzá, évek óta neki
dolgozott. Michael Flynn bekísérte őket a konténerirodába, aztán
becsukta az ajtót, és színpadias mozdulattal összedörzsölte a két
tenyerét.
– Ilyen rohadt időt még nem láttam. Hidegebb van, mint egy
banya lyukában!
A konténerben viszont hívogatóan meleg volt. Michael intett
Jermaine-nek, majd figyelte, ahogy leül az egyetlen
rendelkezésre álló székre. Két embere esetlenül toporgott az
ajtóban. A kis iroda máris zsúfoltnak tűnt; egyik jelenlévő sem
volt éppen csenevész.
– Azt hittem, kíséret nélkül jössz, Jermaine – mondta
Michael, és a hangja egyszeriben hűvössé vált. Arca most
minden látható érzelmet nélkülözött, a védjegyévé vált mosolyt
is, és így egészen másnak tűnt. Mint valami álarc.
Jermaine O’Shay nem hagyta magát megfélemlíteni. Magával
hozta két legjobb emberét, és készen állt megküzdeni az igazáért,
hogy egyszersmind Michaelt is emlékeztesse, kivel van dolga, és
minek köszönheti a jó hírét. Jermaine olyan fickókkal üzletelt,
akiknél keményebbet nem hordott hátán a föld, s amennyire ő
látta, nem baráti csevejre gyűltek most össze. Egyszer és
mindenkorra tisztázniuk kell a súlyos félreértést. Ez az egész
máris túl soká húzódott, ő pedig kezdte komolyan unni.
– Nos, mint láthatod, nem úgy jöttem, Michael. Nem is
egyezkedni akarok.
Jeffrey Palmer fejében megszólalt a vészcsengő. Ebből még
baj lehet. Kapkodva lenyelte a whisky maradékát. Látta, hogy
Declan Costello éppen olyan ideges, mint ő. Ebből semmi jó nem
sülhet ki, az biztos.
Michael halkan felnevetett.
– Tudod, mit, Jermaine? Tudtam, hogy elhozod az
embereidet. Meg is mondtam, igaz, Declan?
Declan komoran bólintott.
– Megmondtad, Michael. Éppen ezért felkészültünk a
helyzetre.
Jermaine O’Shay összeráncolta a homlokát. Ez egyáltalán
nem úgy alakult, ahogyan várta.
Declan felállt, hogy kinyissa a szomszédos iroda ajtaját.
Michael Flynn vidáman felkiáltott.
– Gyertek, fiúk, ideje kilépni a rivaldafénybe.
Amikor Jermaine O’Shay látta besorjázni a négy Barker
fivért, hirtelen úgy érezte, mintha egy kő lenne a gyomra helyén.
A Barkerek, akik mind öt éven belül születtek, mintha egymás
klónjai lettek volna: száznyolcvannál is magasabbra nőttek,
dagadoztak az izmoktól, és hírhedten hajlottak az erőszakra.
Miután jamaicai apától és egy másodgenerációs holland anyától
születtek, jóvágású gazfickók voltak, kávébarna bőrrel és
sötétkék szemmel. Ők alkották Michael Flynn személyes
hadseregét, s ennek megfelelő fizetséget kaptak, ám ami még
fontosabb: nemcsak a hűség, de a barátság is kenyéradójukhoz
kötötte őket. A Barkerek csak azoknak dolgoztak, akiknek ők
akartak, Anglia-szerte bátor, gerinces férfiaknak ismerték őket,
akiket nem vághatott zsebre senki. Ennyiben különböztek
másoktól, s emiatt keresetté is váltak. Most pedig előttük álltak,
machetével a kezükben és széles mosollyal az arcukon, készen
arra, hogy megtegyék a dolgukat.
– Azt hiszem, jobb körökben ezt nevezik kegyelemdöfésnek.
Ami alapvetően azt jelenti, hogy baszhatjátok.
Jermaine hátrasandított az embereire. Még mindig azt várta,
hogy mellé álljanak, de azok csak toporogtak az ajtóban, és
meredtek maguk elé.
Michael közönyösen megvonta a vállát.
– Szépen kértelek, hogy nyeld le a békát, Jermaine, de te
nemet mondtál. Hónapok óta csak fájdítod a fejem.
Jermaine O’Shay még most sem hagyta magát
megfélemlíteni.
– Ennél többet érdemlek, Michael, te is tudod. Ne felejtsd el,
kiknek dolgozom.
Michael újra elnevette magát.
– Ó, miattam ne aggódj, Jermaine. Szarni se megyek el úgy,
hogy ne tervezném meg előre – mondta, és a kezét Jeffrey
Palmer vállára tette, hogy megszorongassa. – És ne felejtsd el,
hogy én sosem akartam ezt.
Az íróasztalhoz lépett és kihúzta az egyik fiókot, amiből egy
kis fejszét húzott elő.
– Viszont mindig magam végzem el a piszkos munkát.
Azzal egyetlen erőteljes csapással kettéhasította Jeffrey
Palmer koponyáját.
– Nevezzük ezt rendkívüli felmondásnak.
Senki nem moccant, a szeme se rebbent senkinek.
Jermaine O’Shay érezte az arcába fröccsenő vért, és alig hitt a
szemének, amikor Michael egyszerűen lecsapta a fickó fejét.
Declan lemondóan szomorú pillantást vetett rá. Ő próbálta
figyelmeztetni, de nem hallgatott rá.
Michael Flynn már úszott a vérben, mintha valami olcsó
horrorfilmből vágták volna ki. Jermaine próbált felállni, próbálta
védeni magát, de éppen a saját emberei nyomták le a székre,
hogy maradjon veszteg.
Michael még most is nevetett.
– Remélem, megérted, Jermaine, hogy ez nem személyes,
ügy. Kedveltelek, ahogy Jeffrey-t is, de nem hagyom, hogy; bárki
keresztbe tegyen nekem. Nem hagyom, hogy bárki baszakodni
próbáljon velem. Megadtam nektek minden esélyt, de ti le se
szartátok. Úgyhogy elmehettek a picsába.
Michael ráérősen intézte el Jermaine O’Shayt, abban a
tudatban, hogy minden jelenlévő emlékezni fog erre az
éjszakára, és elviszi a hírét. Az egész a hiteléről szólt, amit
mindenkinek meg kellett értenie. Az emberek fejébe kellett
vernie, hogy aki neki dolgozik, egy pillanatra se feledheti el,
kinek köszönheti a kenyerét. Nem árt, ha mindenki jól
megtanulja ezt a leckét. Declan látta, hogy még a Barker fivérek
is elismeréssel adóznak előtte. Akárcsak ők, Michael Flynn is
élvezte ezt az egészet.
 Hatvanhetedik fejezet

Josephine hallotta, amikor Michael megérkezett. Vetett egy

pillantást az éjjeliszekrényen álló ébresztőórára – elmúlt hajnali
négy. Nemrég etette meg a babát, hogy utána visszafeküdjön.
Kivárt néhány percet, mikor surran be Michael a szobába, ahogy
szokott, ám ezúttal nem jött.
Azután meghallotta a zuhany csobogását a nagy fürdőben.
Mindig a hálóból nyíló kis fürdőt használták, és Josephine azon
is eltűnődött, miért érzi szükségét Michael, hogy az éjszaka
közepén lezuhanyozzon.
Felkelt az ágyból, és nesztelenül kilépett a hálóból, hogy a
fürdő felé induljon. Miután besurrant az ajtón, hangtalanul
behúzta maga mögött. A nagy helyiséget a padlótól a
mennyezetig fekete márványlapok borították, hogy kiemeljék az
antik fürdőkádat, ami egész vagyonba került. A hatalmas
zuhanyfülkében öten is kényelmesen elfértek volna. Josephine
meglátta a földön a férje ruháit. Szinte eláztatta őket a vér.
Ösztönösen utánuk nyúlt, majd amikor észrevette, hogy Michael
őt figyeli a fülkéből, kapkodva összecsomagolta őket.
– Majd ha végeztél, csak dobd le a törölközőt, Michael.
A férfi a tekintetével követte, ahogy Josephine elhagyja a
fürdőszobát, és csak azután folytatta a zuhanyozást.
Mire a férje lement a földszintre, Josephine már mindent
elégetett az iroda nagy kandallójában. Amikor Michael odaadta
a használt törölközőt, azt is szó nélkül ráhajította a tűzre. Nem
akart felfordulást az otthonában.
– Ez minden?
A férfi bólintott.
– Akkor nem lesz semmi baj?
A férfi a karjába vonta és szorosan magához ölelte a
feleségét.
– Dehogy lesz, te buta kis liba – mondta, és belecsókolt a nő
hajába.
Josephine egész testében remegett.
– Most már itt a kisbaba is, ne feledd!
Michael elmosolyodott, gyengéden eltolta magától, és
mélyen a szemébe nézett.
– Hogy is felejteném el? Ezt az egészet csak miattad és miatta
csinálom.
Josephine szomorúan viszonozta a mosolyt.
– Tudom, Michael. Tudom.
 Harmadik könyv

Aki kárt okoz háza népének, szelet örököl, és

szolgája lesz a bölcsnek a bolond.
Példabeszédek könyve 11:29
 Hatvannyolcadik fejezet

2004

– Hogy ezt a szájalós kis rüfkét, Josephine! Ne hagyd, hogy ezt is

megússza szárazon!
Lana nem látott a méregtől, és Jessie Flynn tudta, hogy a
nagyanyja joggal érez így. Őszintén sajnálta, hogy ilyesmit
mondott neki, de végül is ő húzta ki belőle.
Josephine nem válaszolt, csak arcon csókolta a lányát, és
kikísérte az ajtóhoz.
– Declan majd elvisz a diszkóba, azután érted megyünk, az
apád vagy én. Jó lesz így?
Jessie színpadiasan felsóhajtott. Még mindig szégyellte
magát, amiért szájalt a nagyanyjával, de legalább az anyja
megértette, miért tette.
– Persze, anya. Van, ami sosem változik.
– Csak aggódunk érted, kis szívem, ez minden!
Bármilyen szokványosan is hangzott mindez, hallani lehetett
az egyszerű szavak mögött bujkáló fenyegetést. Jessie pontosan
tudta, hogy az apja még a házból se engedné ki, ha az anyja nem
lenne.
– Sajnálom, hogy kiabáltam a nagyival.
Josephine szomorúan elmosolyodott.
 – Tudom, kicsim. Jót akar neked, ezt ne felejtsd el. Velem is
így bánt.
– Tudom, de akkor is utálom, hogy harcolnom kell a
szabadságomért, anya.
Josephine jót nevetett lánya választékos megfogalmazásán.
Így beszél egy született színésznő, egy igazi drámakirálynő.
– Nézd, drágám, ha az apádon múlna, ki se tehetnéd a lábad
a tetves házból. Mondtam már, hogy az apád csak akkor
kezelhető, ha azt hiszi, hogy az ő kezében van az irányítás.
Jessie bosszúsan forgatta nagy kék szemét.
– Mindjárt tizenöt leszek, anya. Már nem vagyok gyerek.
Josephine gyengéden ellökte magától.
– Az nem olyan biztos. De most már tűnj el! És érezd jól
magad!
Josephine figyelte a lányát, ahogy bemászik Declan bácsi
Mercedesébe. Ahogy integetett neki, hirtelen belemart a félelem.
Jessie smink nélkül is elmegy tizennyolcnak – ebben tényleg rá
hasonlít –, kikészítve viszont felnőtt nőnek tűnik. Csak hát nem
felnőtt, épp ez a gond. Testileg kinézhet akár huszonötnek is, ha
fejben megmarad gyereknek. Az idősebb férfiak máris
érdeklődéssel tekintenek rá, s miért ne tennék? Nem úgy fest,
mint egy átlag iskolás. Túl korán érett a kis szépség. Kész
szerencse, hogy Michael Flynn lánya. Ez önmagában garantálja
neki a védelmet, amit a legtöbb vele egykorú lány nem kap meg.
Igazi gyönyörűség, s ezt nem az anyai elfogultság mondatja.
Jessie sugárzó szépség, a kor minden normája szerint.
Amíg Josephine visszatért a konyhába, felkészült rá, hogy az
anyja telebeszéli majd a fejét, milyen rosszul teszi, hogy kísérő
nélkül engedi eljárni a lányát. Az anyját is aggasztja, hogy Jessie
messze idősebbnek néz ki a koránál, ami igaz is, ám ugyanezen
az alapon Jessie-nek is megvan róla a maga véleménye. Furcsa,
de valahogy Josephine mindig közelebb állt Michael anyjához.
Ki hitte volna? Hannah láthatóan sokkal jobban megérti őt, mint
Lana valaha is fogja. Ha nem ismerné jobban, még azt gondolná,
az ő anyja nem is szereti igazán az egyetlen unokáját. Lana
valahogy mindig megtalálja benne a hibát, s ez fáj neki. Jessie jó
gyerek, Lana mégsem képes túllépni a külsőségeken. Mintha a
korai fejlettsége vörös posztó lenne a szemében. Mintha bárki is
ezt akarná. A természet vonzó külsővel, nagyszerű alakkal és
olyan finom csontozattal ruházta fel Jessie-t, amiért más lányok
ölnének, ám ettől még értelmes lány, aki miatt soha nem kell
főnie a fejének. Egyedül ez számít.
Lana még mindig füstölgött, hogy vén szatyornak nevezték.
– Hallottad, milyen hangon beszélt velem, Josephine? Kinek
képzeli ez magát? Jobb lesz, ha féken tartod a nyelvét, én
mondom!
Josephine nézte anyját, ahogy durrog és méltatlankodik, csak
hogy mindenáron befeketítse az egy szem unokáját, s azon kapta
magát, hogy elbődül.
– Jaj, anya, fogd már be a szád! Még csak tizennégy éves. Ne
harapd át mindenért a torkát!
– Felőled aztán azt csinál, amit akar. A saját sírodat ásod,
remélem, tudod.
Josephine mindent megpróbált, hogy kordában tartsa a
haragját.
 – Tudod mit, anya? Jessie a legrendesebb kölyök. Szépen
tanul, szó nélkül eljön a misére, segít a ház körül. Soha nincs vele
gondom. Ő az én kicsikém, aki veled ellentétben nem keresi
folyton a hibákat. Még csak gyerek, anya, de te képtelen vagy,
hogy egyetlen esélyt is adj neki.
Lana felsóhajtott. Nem tehetett róla, de nem kedvelte a
kölyköt – egyszerűen nem bízott benne. Ilyesmire mondják,
hogy lassú víz partot mos. Egy napon majd kiderül, hogy neki
volt igaza. Ó, szereti ő az unokáját, ez nem is kérdés, csak kedvelni
nem tudja. Jessie Flynn önző és arrogáns, annyira el van telve
magával, hogy nézni is rossz. Már rég nem gyerek, ahhoz túl
sokat tud. Sosem fogadja el a „nemet”, de hát soha nem is kell
hallania. Amit csak akar, mindent megkap. Michael a holdat is
lehozná neki az égről, az ő egyetlen, megkésett gyermekének,
akit mindig is úgy kezelt, mint valami királyi fenséget. Jessie
pedig máris sunyi. Már kiskölyökként tudta, hogyan manipulálja
a szüleit. Olyan, akár egy időzített bomba, és ő, Lana nagy
összegben fogadna rá, hogy nem kell sokáig várni azt a
robbanást.
Nézte a lányát, akit mindennél jobban szeretett, és mielőtt
óvatosan megszólalt, változtatott a hangnemen.
– Én csak azt mondom, Josephine, hogy úgy játszik rajtatok,
mint egy tetves bendzsón.
Josephine felnevetett.
– Hát persze, anya, ezt nevezik kamaszkornak. Az összes
kamasz ezt csinálja, de Jessie akkor is tudja, meddig mehet el
Michaelnél és nálam. Elég kicsi még ahhoz, hogy hallgasson
ránk. Na, akkor most iszunk még egy pohárral, vagy sem?
 Lana bólintott, és amíg Josephine kitöltötte a bort, gondolatai
a lánya felé kanyarodtak. Manapság már csak ritkán hagyja el a
házat. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy neki kell bevásárolnia
helyette. Josephine minden héttel egyre inkább elszigetelődik, a
kis Jessie pedig nem ostoba – naná, hogy kihasználja ezt. Ilyen a
természete. Sok van benne az apjából: ugyanolyan csökönyös,
ugyanúgy hajlamos kiborulni, ha valaki ellene szegül. Külsőre
talán az anyja klónja, de mit sem örökölt az ő jó természetéből. S
ahogyan az apja, ő is csak ritkán mutatja ki a foga fehérjét. Még
Michael fojtott indulatát is megörökölte. Az évek során ez néha
felszínre is bukott, s akárcsak Michael esetében, ez felér a
természet pusztító erejével.
 Hatvankilencedik fejezet

Michael halálosan kimerült, mégsem maradt más lehetősége,

mint hogy továbbmenjen az úton. Olyan ügyleten dolgozott,
ami, ha bejön, a következő néhány évben milliókat hozhat. Az
utolsó részletig eltervezett mindent; csaknem egy évébe telt,
amíg eljutott idáig. Most már csak egy hajszál választotta el a
céltól. Egy nagy kolumbiai kartellel működött együtt, és
pontosan tudta, hogy ez milyen veszélyeket rejt. Ezek nem
törődnek senkivel és semmivel. Rengeteg idő és erőfeszítés
kellett ahhoz is, hogy komolyan vegyék. Bármekkora nevet is
szerzett magának Európában, összevetve velük és a világgal,
amit azok mozgatnak, ahhoz képest az európaiak kibaszott
amatőröknek tűntek. Ezek a fickók maguk hozzák a törvényeket.
Ha a helyzet azt kívánja, habozás nélkül lelövik a tulajdon
anyjukat; bármikor megkínoznák és megölnék egy riválisuk
gyerekét, ha ki akarják szorítani a piacról. Az ő világukban az
emberi életnek akkora értéke sincs, mint egy dobozos kólának.
Egészen más pályán játszanak.
Most viszont ő, Michael Flynn, készül tető alá hozni egy
ügyletet, aminél nagyobbat brit földön még nem kötöttek. Ha
sikerül, ő lesz egész Európa királya. Azután tényleg nem lesz
senki, aki akár csak szarni elmehet az engedélye nélkül.
Kinézett a Temzére. Imádta az irodájából nyíló panorámát;
itt mindig sebezhetetlennek érezte magát. Elégedetten tekintett
felségterületére. Bekebelezte egész Londont; addig harcolt, amíg
rákényszerítette az akaratát mindenkire, aki számított, s ez
busásan megtérült.
Az irodát nemrégiben újították fel, nem feltétlenül az ő ízlése
szerint. Legkevésbé sem találta tetszetősnek a fehér falakat és a
kilúgozott tölgypadlót, túlzottan személytelennek érezte ezt a
steril környezetet. Hiányzott a régi íróasztala, az antik szekreter
– lehetett bármilyen testes és idejétmúlt, megvolt a maga
karaktere. Most egy elképesztően drága modern asztalnál ült,
lényegében két felfényezett pallónál, amit csak az imádság
tartott össze, meg két keresztrúd. Az egész hat ingatag lábon állt,
ami nem keltette azt az illúziót, hogy képes megbirkózni a
feladattal, és még egy nyamvadt fiókja sem volt, hogy kicsit is
hasznos legyen. A székében is kényelmetlenül feszengett, pedig
többe került, mint az első autója. Mégis kellett ez a kirakat – ezt
mindenkinél jobban tudta –, hogy elkápráztassa azokat, akikkel
üzletel.
Talán kezd öregedni. Kezd olyanná válni, mint azok, akiket
fiatalként ki nem állt. A múlt után sóvárog, de persze pontosan
tudja, miért érez így. Még most sem engedi, hogy bármilyen
ügyet az interneten intézzenek. Emiatt talán mindenki
dinoszaurusznak tartja, de nem számít – egyszerűen nem bízik
benne, úgyhogy dugják fel a tudáshálót a seggükbe. Jó pénzért
éppúgy vissza lehet élni vele, mint bármi mással az életben, ő
pedig eleve nem bízik olyasmiben, amivel szemvillanás alatt
emberek millióit lehet elérni. Amennyire ő látja, ez a sok
számítógép csak lustaságot és érdektelenséget szül. Az emberek
túlságosan könnyen megbíznak olyasmiben, amit nem ők
építettek, de még csak nem is látnak át, aztán persze mindig
megfizetik az árát. Innét már egyenes út vezet a pokolba.
Különösen aggasztó, hogy olyan nyomot hagyhat maga után,
amit mások anélkül is követni tudnak, hogy elhagynák az
íróasztalukat. Ő aztán nem szaporítja a nyomorultak számát,
akik éjjel-nappal a hálón lógnak.
Olyan világban él, ahol minél kevesebben ismerik, annál
jobb. Erre való a személyes találkozó és az élőszó. Szerencsére a
kolumbiaiak is így látják, ezért beleegyeztek abba, hogy az ő
terepén találkozzanak. Ezzel helyére került a kirakó utolsó
darabja is. Önmagában fegyverténynek könyvelte el, hogy
hajlandóak idáig jönni miatta. Ki kellett mutatniuk, hogy bíznak
benne, neki pedig bizonyítania, hogy garantálni tudja a
szükséges védelmet. Most is épp ezt tette, amikor biztonságban
földet értek Angliában, és senki nem tartóztatta fel őket.
Besötétedett, mindenfelé kigyúltak a fények. Fura, de mindig
úgy látta, hogy London éjszaka sokkal impozánsabb. A
szemében ilyenkor kel életre, telik meg a város új lehetőségekkel
és titkokkal. Vetett egy pillantást az órájára, a platina számlapos,
gyémántokkal kirakott Rolexre. Kilenc múlt. Tíz percen belül itt
kell lenniük. Körülnézett. Mindent előkészített. A bárszekrényt –
amit személy szerint olyannak látott, mint egy ócska
iratrendezőt – feltöltötték az emberiség által ismert összes
alkoholos itallal; a bőrkanapét úgy helyezték el, hogy mindenki a
legkisebb erőfeszítés nélkül kapcsolatba kerülhessen a
többiekkel. A konyhába bekészítettek egy svédasztalt, ha bárki
étkezni kívánna.
 Salvatore Ferreira kivételesen óvatos ember hírében állt, amit
Michael Flynn külön nagyra értékelt. Csak nagy ritkán hagyja el
a szülőhazáját, Kolumbiát. Michael kivette neki az egyik
legelőkelőbb londoni szálloda legfelső szintjét, hogy ne kelljen
érintkezni a többi vendéggel, és a rendelkezésére bocsátott
minden luxust, amit csak egy ilyen intézmény kínálni tud.
Amikor meghallotta a halk surrogást, ami a külön bejáratú
lift érkezését jelezte, visszaült a helyére, hogy türelmesen
várakozzon a tárgyalásra, amit már egy éve szervez – és ami
egyszer s mindenkorra bebetonozhatja legendás státuszát a brit
alvilágban.
 Hetvenedik fejezet

– Figyelj, Declan, nem örülök, hogy tőlem kell megtudnod, de mi

mást csinálhatnék, a rohadt életbe?
Peter Barker – a legidősebb Barker fivér – a szokott
kifejezéstelen tekintettel meredt Declanre, egyedül a kipirult arc
árulkodott arról, mennyire dühös. Persze kurvára meg is volt rá
minden oka. Főként most, hogy mindenki tudta, mekkora
durranás készül.
– Hé, ne a hírhozóra legyél pipa, oké? Én csak próbálom
tenni, amit kell.
Declan megrázta a fejét. Más se hiányzott ma estére. A
klubban harsogott a techno, ami még az iroda vaskos, tűzbiztos
ajtaját is megremegtette. Utálta a zenét, amit manapság játszanak
– számára úgy tűnt, mintha valami légköri zavar lenne.
Felsóhajtott, és elővette a létező legnyugodtabb hangját.
– Mit is mondtál, kitől hallottad ezt, Peter?
Peter kövér füves cigit vett elő a zsebéből, majd meggyújtotta
és bőszen pöfékelt egy sort, mielőtt válaszolt a barátja kérdésére.
– Mondtam már, Declan. Jack Cornel volt. Az a bamba északi
pöcs! Kijárt már neki egy alapos verés, de a testvérem, Billy
közbelépett. Azt mondja, ez bekavarhat Michael és a
kolumbiaiak tárgyalásába, bár hogy honnét tudnak róla
egyáltalán, külön megérne egy misét. Mindketten tudjuk, hogy a
Cornellek soha nem dolgoztak nekünk szívesen. Michael nem
adja meg, ami jár nekik, és ezt kurvára tudják. Rohadtul el
vannak telve magukkal. Mintha észak az ő felségterületük lenne,
ahol semmi keresnivalónk. Mintha a körgyűrűt is csak miattuk
húzták volna fel.
Declan önkéntelenül is elmosolyodott a férfi szavain. Mókás
is tudott lenni az öreg Peter. Ha nem is mindenki szereti ezt a
fajta szikár humort, most is fején találta a szöget.
– Szóval csak azért akarnak délre jönni, hogy bekavarjanak?
Peter bölcsen bólogatott.
– Voltaképpen igen. Azt hiszik, ha megnehezítik Michael
életét, akkor a kolumbiaiak belátják, mekkorát tévedtek. Ez
komoly gond lehet, hiszen Michael sem akar semmi zűrt, igaz?
Van benne logika.
Declan hagyta leülepedni az információt. A Cornel testvérek
régóta bökték a csőrét. Hírből se ismerték a tisztességet, a
társasági viselkedés szabályait még annyira se, miközben az
Északkelet szinte véletlenül hullt az ölükbe. Jack Cornel egy
adósság miatt lepuffantotta az egyik Dooley-t, és miután az
idősebb Dooley fivérek vizsgálati fogságban ülnek, eddig még
senki sem vonta ezért felelősségre. A Cornelek csak mostanában
kerültek fel a profi ligába – nemrég még ágyútölteléknek is
silányak voltak –, ezért mindenki azt várta, mikor tűnnek el a
süllyesztőben. De semmi se történt. És miután láthatóan senki
sem tekinti őket komoly fenyegetésnek, a Cornelek azt a téves
következtetést vonták le, hogy kikezdhetnek Michael Flynn-nel
és az egész Délkelettel. Nem lehet kérdés, hogy nem ezen a
bolygón élnek. Nevetséges helyzet alakult ki, ami ráadásul
bármikor tovább romolhat. Ha Jack Cornel született balfék,
akkor az öccse, Cecil elcseszett holdkóros, akinek mindig is
hiányzott egy kereke. Nem verekedett soha, csak felkapta a keze
ügyébe eső első fegyvert, és nem állt le, amíg volt a másikban
élet. Jack Cornel igazi magamutogatóként semmire se vágyott,
csak hogy a nagy nyilvánosság előtt összetűzésbe keveredjen
Michaellel. És amilyen agyatlan barom, nem is érti, mi ezzel a
gond. Neki csak a dicsőség lebeg a szeme előtt, hogy ezt is meg
meri tenni. Ami Cecilt illeti, ha támadt valaha egyetlen eredeti
gondolata is, az mindjárt belepusztult a magányba. Különben
mindenben követte a testvérét. Nem létezett ennél veszettebb
ügy, csakhogy a Cornel testvérek éppen azt az időpontot
pécézték ki a kettős öngyilkosságra, amikor Michael Flynn
éppen a szervezett bűnözés történetének legnagyobb üzletét
készült nyélbe ütni.
– Jesszusom! Michael teljesen be fog gőzölni, ha ezt
meghallja.
Peter Barker elvigyorodott.
– Ennyit magamtól is tudok, Declan.
Declan Costello megadóan emelte fel a kezét.
– Hozd be őket, Peter, de próbáld fű alatt csinálni!
Peter vett egy nagy levegőt, aztán sejtelmesen válaszolt:
– Semmi sem okoz nagyobb örömet, Declan, elhiheted. Már
kézbe vettem az ügyet, és személyes küldetésnek tekintem –
mondta, majd elgondolkodva csóválta a fejét. – Nem győzök
csodálkozni, milyen sötétek az emberek. De ahogy az öregem
szokta mondani: halottakkal nem érdemes vitatkozni.
 Hetvenegyedik fejezet

Jessie örömmel látta, hogy az anyja várja az iskola előtt, és

boldogan ugrott be a kocsiba. Tudta, milyen nehezére esik
sötétben vezetni. Sokkal többet tudott az állapotáról, mint
amennyit az anyjának elárult.
– Azt hittem, apa jön értem. Tudod, mennyire szereti, ha
időben hazaérek – mondta, és közben őszintén örült, hogy az
anyja jött érte, aki manapság nemigen hagyja el a házat, ha nem
kell. Jessie tudta, hogy ez nagyon nincs jól, mégsem tette szóvá
senki. Nem is az rémítette meg, hogy az anyja ki sem teszi
otthonról a lábát, inkább az, hogy mindenki úgy tesz, mintha ez
természetes lenne.
Josephine idegesen elmosolyodott, aztán óvatosan
beindította a motort.
– Szokás szerint közbejött valami. Valami munkahelyi dolog.
Hogy telt az estéd, szívem?
Jessie felkacagott.
– Nagyon jól szórakoztam, anya, sokat nevettünk.
Josephine elégedettséget hallott a lánya hangjában.
– A te korodban így is kell.
Jessie nem válaszolt. Még mindig az este hatása alatt állt.
– Nem úgy volt, hogy Natalie-t is hazavisszük?
Jessie közönyösen megvonta a vállát.
– Nem, hazasétált néhány másik lánnyal.
 Jessie azt gondolta, bárcsak köztük lehetne. Szívesen
hazasétálna a többiekkel, hogy tovább pletykáljanak, és
megdumálják a jövő pénteki bulit, amit mindnyájan nagyon
várnak. Jason Ford hívta, hogy menjenek együtt, de ez soha nem
történhet meg, amíg minden alkalommal leszállítják a
helyszínre, majd a buli után biztonságban hazaszállítják. Ez az
élete, el kell fogadnia.
– Amúgy péntek este Natalie-nál alszom, anya. Szombaton
korán megyünk vásárolni. Mondtam az anyukájának, hogy meg
van beszélve.
Josephine nagyot ásított.
– Hát persze. Majd elmegy érted valaki, ha haza akarsz jönni.
Jessie boldogan elmosolyodott.
– Kösz, anya!
Tudta, hogy az anyja sosem vonja kérdőre, ha azt mondja,
hogy Natalie-nál lesz. Óvodáskoruk óta ismerik egymást, sülve-
főve együtt vannak. Natalie majd azt mondja az anyjának, hogy
ő meg náluk éjszakázik, így békében el tudnak menni a buliba.
Bárcsak már ott tartanának! Jason Fordra élete meglepetése vár:
bebizonyítja neki, hogy sokkal felnőttebb annál, mint gondolja.
Már több mint egy éve őrülten szereti, de most végre elhívta
randira. Ha az anyja vagy az apja tudná ezt, Jessie ki se jöhetne a
szobájából, amíg meg nem őszül. Az apja elszántan vigyáz a
szűzi erényére, pedig Jessie tudja jól, hogy ő se éppen
patyolattiszta. Hallott ezt-azt róla is és Declan bácsiról is, de
amikor megkérdezte a történetekről, amiket az emberek
mesélnek, az anyja cseppet sem volt közlékeny. Tetszett is neki,
hogy így összezárnak, azért viszont neheztelt, hogy ilyen
súlyosan korlátozzák a szabadságát. Amikor már attól is
kívülállónak érezte magát, hogy ilyen távol kell élnie a
barátaitól.
A Flynn név megbélyegezte őt. Olyan ember lánya volt,
akitől egyformán félnek, és akit egyformán tisztelnek, Jessie-nek
ezt a keresztet kell hordania. Egész életében királyi fenségként
kezelték, de már kisgyermekkorától tudta, hogy csakis az apja
miatt. Tőle még a tanárok is óvakodtak, ami rögtön más
megvilágításba helyezte a dolgokat. Nem volt egészen ostoba.
Az emberek nemcsak a brit alvilág királyának tartották az apját,
de erőszakos vadbaromnak is. Rettenetes volt ez a tudat, főként
úgy, hogy a barátai is erről pletykáltak a háta mögött. Mert
bármit is mondanak róla, attól az apja még az apja marad. Jessie-
nek jó élete van, amit meg is becsül. Lehet akárki az apja, ő
mindig felnézett rá és istenítette.
Ugyanakkor készen állt csalni és hazudni a pénteki buliért,
amit élvezni akart – a szó minden értelmében.
 Hetvenkettedik fejezet

Salvatore Ferreira nem volt olyan magas, mint ahogy Michael

elsőre gondolta. Igazából köpcösnek tűnt, legfeljebb százhetven
centi lehetett, ugyanakkor tömörebb, mint egy betonkocka. Aki
ránézett, már a tekintetéből is látta, hogy bármire képes. Olyan
szeme volt neki, mint egy cápának: hiányzott belőle minden
emberi érzés. Michael tudta magáról, hogy ugyanilyen szemmel
tekint a világra. Mindketten ennek köszönhetik, hogy idáig
jutottak. Ezért tér ki mindenki az útjukból.
A sötét hajú, sötét szemű és sötét bőrű Salvatore Ferreira
arcán végtelen büszkeség tükröződött. Michael ezzel is tudott
azonosulni – veleszületett arrogancia nélkül egyikük sem ért
volna el semmi említésre méltót. Michael elégedetten nyugtázta,
hogy a másik is elegánsan öltözködik: méretre szabott öltönyt és
kézzel varrott cipőt visel, ráadásul a többi dél-amerikaival
ellentétben nem érzi szükségét a tolakodó, ízléstelen
ékszereknek. Éppúgy fest, mint ő maga: jómódú és sikeres
üzletember.
Kedélyesen és határozottan megrázták egymás kezét. Ahogy
felmérték a másikat, mindketten elégedetten nyugtázták leendő
üzlettársuk fellépését. Michael tudta, hogy a magassága és a
testfelépítése előnyhöz juttatja. Még Patrick Costello mondta
évekkel korábban: „Mindig úgy lépj be, mintha máris a tiéd
lenne a hely, akkor nagy eséllyel a tiéd is lesz.” Sosem felejtette
el ezt a tanácsot, és minden adandó alkalommal hasznosította is.
– Nagy tisztesség nekem, hogy eljött, Salvatore!
Hanghordozásával megadta a tiszteletet, amire a másik
joggal tartott igényt, elvégre ő tett szolgálatot neki – nélküle
sosem tudná garantálni azt a kábítószer-mennyiséget, amivel az
emberei üzletelnek. Ezt még soha senki nem csinálta ilyen
nagyban. Ferreirának köszönhetően kimeríthetetlen utánpótlást
kap a létező legtisztább kokainból, amit újra és újra felhígíthat,
és még így is tisztább marad, mint bármi Európában. Ezen a
helyzeten csak nyerhet.
– Én örülök, hogy itt lehetek, Michael. Először járok
Londonban, de máris szerelmes vagyok a hazájába.
Michael elvigyorodott.
– Mókás öreg város, Salvatore, valamiért mégis a fél világ ide
jár. Talán a királynő teszi. Kis ország vagyunk, ám egyben
gazdag is. Európa még mindig az útmutatásunkat várja.
Ugyanúgy visszük a prímet, ahogy mindig is.
Salvatore kecsesen helyet foglalt a fekete bőrkanapén.
Michael tudta, hogy a világ egyik legszörnyűbb nyomortelepéről
származik, ahol nem sokat tanult, csak amit a katolikus
papoknak sikerült a fejébe verniük, ha néha megjelent az
iskolában. Mégis mindenki félte és tisztelte, akivel csak üzletelt.
Messze több volt benne, mint bárki gondolta volna. Ő sem
egészen erre számított. Megbízható forrásból tudta, hogy a
kolumbiaiak alapjában véve ragadozó vadállatok, akik hírből
sem ismerik az illemszabályokat, ám ahogy szélesebb körben
kezdett kutakodni, mást is megtudott. Salvatore pozíciójában
senki sem maradhatott életben, ha nem volt egy kis sütnivalója,
ő pedig olyan ember benyomását keltette, aki mindig a szívét
követte, lelkesen fogadta a kínálkozó üzleti lehetőségeket, és
rövid úton megtanulta, hogyan kell viselkedni.
A két férfi azonnal erős kötődést érzett. Önmagukra ismertek
a másikban, és nem becsülték alá e felfedezés értékét. Mindig ki
kellett vívniuk a bizalmat, másként bukásra voltak ítélve.
Michael figyelmét az sem kerülte el, hogy Salvatore az ajtó előtt
hagyta az embereit, és örült, amiért úgy döntött, hogy
négyszemközt találkozik vele.
Helyet foglalt Salvatore mellett.
– Nagyon örülök, hogy személyesen fáradt ide. Tudom, hogy
ez is azt bizonyítja, mennyire bízik bennem. Meg akarom
mutatni, hogy van elég pénzem és erőm egy ilyen
vállalkozáshoz, amit nemcsak finanszírozni vagyok képes,
hanem erős kézzel felügyelni is, de ami még fontosabb:
garantálhatom, hogy nincs semmi, amire ne állnék készen.
Salvatore előzékenyen bólintott.
– Jól tudom. Elvégeztem a házi feladatomat, ahogy maguk
mondják. Még egyszer sem merészkedtem ilyen távol az
otthonomtól anélkül, hogy előtte ne tájékozódtam volna
alaposan. – Ivott egy kortyot a brandyből, amit Michael
személyesen töltött ki neki, mielőtt a lényegre tért. – Viszont egy
valamit meg kell kérdeznem, Michael, szemtől szembe: mihez
akar kezdeni az oroszokkal? Nekik mindig is monopóliumuk
volt itt Európában. Az oroszok és társaik, a kelet-európaiak, sok
szempontból hasonlítanak a dél-amerikaiakra. Olyan
országokból jönnek, amelyek minden képzeletet meghaladóan
korruptak. Kíméletlenek, és már itt vannak Londonban. Ők nem
a mi szabályaink szerint játszanak, még saját beszállítóik is
vannak. Igaz, hitvány dolgokkal üzletelnek… nyilván tudja,
hogy a heroin az erősségük, ami egészen más tészta, de akkor is
tudnom kell, hogyan képes kordában tartani őket, és mit tervez
arra az esetre, ha úgy döntenek, hogy be akarnak szállni az
üzletünkbe. Ez egyáltalán nem mellékes, mint ön is tudja. Ön
szavatolta nekem, hogy monopolhelyzetben van Európában, és
hiszek is magának. Ha nem így lenne, nem tettem volna meg
ekkora utat. Csupán garanciát szeretnék kapni arra, hogy semmi
és senki nem zavarhatja meg a terveinket.
Michael füstölgött magában. Bizonyította már Ferreirának,
hogy mindent kézben tart – hiszen a fickó éppen ezért utazott
Angliába! Az oroszok régen a partvonalra szorultak. Készséggel
hagyják, hogy ő szállítson az egész piacra. Ha megköti az alkut a
kolumbiaiakkal, nem is lesz más választásuk. Ez már lefutott
ügy. Afganisztánban és Pakisztánban manapság túl sok zűr van
ahhoz, hogy biztosítani lehessen a folyamatos ellátást. Az
oroszok nem boldogulnak olyan könnyen – már nem fogadják
őket tárt karokkal, mint a nyolcvanas és kilencvenes években.
Manapság inkább a befektetéseikkel törődnek, hogy mindent
felvásároljanak, főleg Dubaiban, Horvátországban és
Görögországban. Tudta, hogy Salvatore értesült erről, nem is
egyszer. Azt is tudta, hogy ha Salvatore Ferreira nem fogadná el
az ő szavát, megtalálja a módját, hogy kiderítse, mi az, ami
érdekli.
Michael lenyelte a csalódottságot. Ez nem személyes ügy,
Ferreira csak izmozik egy kicsit. Meg akar győződni róla, hogy
pontosan érti, mit vár tőle. Így figyelmezteti rá, hogy ha
bármilyen probléma adódik, neki egyedül kell megbirkóznia
vele, méghozzá a lehető leggyorsabban és a legkisebb feltűnés
nélkül. A fickó igazi üzletember, s legalább annyi van benne,
hogy négyszemközt jöjjön elő ezzel. Úgy beszél vele, mint férfi a
férfival, hallgatóság nélkül. Ettől persze még bosszantotta a
dolog, de megfogadta, amit mentora, Patrick Costello tanított
neki. Most is a fülébe csengett, amikor azt mondta: „Senki ne
tudja, mi jár a fejedben, Michael, sose mutass ki semmit. Csak
gondolj arra, mennyit kereshetsz ezen.”
Felkelt, hogy újra kézbe vegye a Remy XO palackját. Miután
mindkettőjük poharát teletöltötte, visszaült Salvatore Ferreira
mellé a bőrkanapéra, és olyan üdvözülten mosolygott, mintha
maga a pápa áldotta volna meg.
– Biztosíthatom, Salvatore, hogy senki sem zavarhatja meg az
üzletünket. Ismerem, akit csak kell, a rendőröktől a vámosokig,
sőt a kibaszott legfelsőbb bírákig. Szükség esetén bárkinek tudok
szólni.
Salvatore Ferreira bólintott; nem is várt kevesebbet.
Elmondta, amit akart, most már lehetett nagylelkű.
– Hiszek magának, Michael, de akkor is meg kellett
kérdeznem. Remélem, megérti.
Michael ivott egy nagy kortyot, aztán közönyösen megvonta
a vállát, és a konyakkal együtt lenyelte a haragját is, ami az
imént kitöréssel fenyegetett.
– Természetesen, Salvatore. Az ön helyében én is ezt tettem
volna. Most pedig, ha nem bánja, elmehetnénk valamelyik
klubomba a West Enden.
 Salvatore feszülten figyelte. Michael tudta, hogy ez is egy
újabb teszt.
– Tetszenek az angol lányok. A természetes szőkék.
Michael nagyot sóhajtott, miközben tettetett bosszúsággal
forgatta a szemét.
– Valahogy sejtettem, hogy ezt fogja mondani.
 Hetvenharmadik fejezet

Jack Cornel intelligens embernek tartotta magát, aki ha rendes

iskolákba járt volna, most akárki lehetne. A legnagyobb
problémája az arrogancia, amit gyermekkorától úgy visel, mint
egy vértet. Egész életében belekötött mindenkibe, akiről csak
gyanította, hogy lenézi. Ez mindig is bökte a csőrét. Rühellte, ha
úgy kezelték, mint egy senkit. Talán mert az apja hírhedt iszákos
volt, az anyja pedig nála is hírhedtebb, a Cornel fiúk egy tetves
szociális bérlakásban nőttek fel, és egész életükben
szégyenbélyegként viselték a Cornel nevet.
Nem csupán hallottak az erőszakról, de az áldozatai is
voltak, amióta csak az eszüket tudják. Szörnyű gyerekkor állt
mögöttük, ő pedig hiába próbálta megvédeni kisöccsét erőszakos
szüleiktől, akiket a legkevésbé sem érdekelt a két gyermekük.
Még arra sem emlékeztek, hogyan hozták össze őket.
Amikor a fiúk betöltötték a tizenhármat és a tízet, apjuk
végül agyonverte az anyjukat, így onnantól a szociális
ellátórendszerben kellett megtalálniuk a túlélés módját. Az
örökbeadáshoz már késő volt, és ilyen zaklatott gyerekkor után
nevelőotthonba se kerülhettek. Így jobb híján egy olyan intézetbe
zárták őket, ahová a fiatalkorú bűnelkövetőket meg a hozzájuk
hasonlókat szokták, akikkel nem tudnak mást kezdeni. Ebben a
rideg és kegyetlen környezetben éltek, amíg a szociális
munkások rá nem szabadították őket a gyanútlan társadalomra.
De addigra javíthatatlanná váltak. Hozzáedződtek a kínokhoz,
és miután híján voltak minden készségnek, ami a
beilleszkedéshez kellett volna, óhatatlanul piti bűnözők lettek.
Betörésekből és tolvajlásokból tartották fenn magukat, egészen
addig, amíg Jack agyon nem lőtte Dooley-t. Ez az esemény volt
az, amelyik elhitette Jackkel, hogy képes feljebb lépni a
ranglétrán, s ezáltal igazi nevet szerezni maguknak. Jack Cornel
meglátta élete esélyét, és eltökélte magát, hogy a legtöbbet hozza
ki belőle. Az öccsét, Cecilt könnyen meggyőzte, hogy Dooley
megölésével elindultak az elismertség és a gazdagság útján.
 Hetvennegyedik fejezet

Declan a Cornel fivéreket nézte, amint hülyére isszák magukat a

klubban, amit Michael néhány évvel korábban, egy komoly
adósság fejében vett át. Néhány fiatalabb fickóval mulattak, két
feltörekvő Arccal, akik pontosan tudták, mit várnak tőlük. A
Cornelek már velük együtt érkeztek, ami jól mutatta, mennyire
gyanútlanok. Miközben még csak nem is ismerték a terepet.
Szánalmasak voltak. A Cornel fivérek tényleg elhitték, hogy
Michael Flynn bármikor betoppanhat, nyomában a
kolumbiaiakkal. Mintha ilyesmi csak úgy megtörténhetne!
Mintha bárki, aki kicsit is ismeri a világot, feltételezné, hogy egy
Michael Flynnhez hasonló arc ilyen ledurrant csehóba jár, és
még a tengerentúli barátait is magával hozza.
Declan utasította a bár személyzetét, hogy tegyen meg
mindent, amit kémek, de legfőképp itassa le őket – minél
részegebbre, annál jobb. A Dooley-k kurva nagyot hibáztak,
amikor nem vették elő a Corneleket a testvérük
meggyilkolásáért. A tény, hogy előzetesben ültek, nem igazán
számított. A börtönből ugyanúgy kézben tartottak mindent, az
üzletet is tovább vitték. Azt beszélték, hogy elszámolási
problémájuk támadt a testvérükkel, aki meghalt, de hát mit
számít az? Ilyen sértést akkor se lehet megtorlás nélkül hagyni.
Mégiscsak a testvérükről van szó, a tetves életbe! Ezt akkor is el
kellett volna rendezniük; nem nyelhették le a szart, főként nem
olyan férgektől, mint a Cornelek. Ettől a két töketlen baromtól,
akiknek az IQ-ja együtt sincs annyi, mint egy kibaszott
mongúzé.
Akármiért is alakult így, Declan a Dooley-k töketlenségét
okolta, amiért a Cornelek azt hitték, úton vannak a világhírnév
felé. Emiatt lettek most az ő problémái, amit nem fog egyhamar
elfelejteni. A Dooley-k tartoznak neki, elvégre helyettük végzi el
a piszkos munkát. De gondoskodik majd is arról, hogy bevasalja
rajtuk az adósságot. Keservesen meg kell fizetniük a
mulasztásuk árát.
Sietve visszavonult az irodába. A két pöcs talán részeg volt
már, de Jack így is bármikor észbe kaphat, hogy valami nem
stimmel.
Declan utasította az ajtónállót, hogy hajnali kettőre pucolja ki
a klubot. A Cornelek majd azt gondolják, zártkörű buli lesz. Az
embereik már elhitették velük, hogy intézkedtek, így ők is itt
lehetnek, amikor Michael megérkezik. Mostanra részeggé és
kiszolgáltatottá váltak, épp, ahogy Declan Costello szerette
volna. Két ilyen álnok, koszos kis senki! Le akarják lőni Michael
Flynnt, hogy nagyobb hitelük legyen, hogy mindenki igazi
Arcnak tartsa őket. Tényleg azt hiszik, hogy harc nélkül
átengedik nekik a terepet? Micsoda torz, már-már beteges
gondolat!
Declan Costello érezte az erősödő szívverését, ahogyan a
harag felizzott benne. Ha a Barkerek nem figyelmeztetik előre,
igazi vérfürdő lehetett volna, a mocskok pedig rászállnak
minden érintettre – beleértve az idelátogató kolumbiaiakat is,
akik, ha Declan jól sejti, ezt aligha vették volna jó néven.
 Rágyújtott egy cigarettára, és mélyen leszívta a füstöt. Már
csak egy óra. Michael nemsokára megérkezik, a Cornel testvérek
pedig ráeszmélnek, hogy kurva nagy hibát követtek el.
 Hetvenötödik fejezet

Michael Flynn Salvatore Ferreirát nézte, amint készséggel

megadta magát a gyönyörű Bella bájainak. Bella a legjobban
kereső öltáncosok közé tartozott. Idősebb volt, mint amennyinek
látszott, de nem ez számított. Sűrű szőke hajával, kéklő szemével
és krémszínű bőrével igazi hamvas angol rózsaszálnak tűnt,
ráadásul proccos akcentussal beszélt, amivel nagy hatást
gyakorolt az ügyfeleire. Valójában Dagenhamből származott,
csak illemtanórákat és balettleckéket vett, s miközben sikeresen
levetkőzte magáról az essexi lány minden nyerseségét, felépített
egy vadonatúj személyiséget. Michael nagyra tartotta emiatt.
Bella azt is helyesen mérte fel, hogy ez nem nyugdíjas állás,
gyorsan le fog járni a szavatossága, viszont a munkája nagyon is
jövedelmező lehet, ha jól keveri a kártyákat. Most is három
lepedőt kereshet, ha elszórakoztatja Salvatorét – ha elmegy a
szállodájába, és elhiteti vele, hogy ő a világ császára. Meg kell
hagyni, Bella Oscart érdemelt volna az alakításáért. Micsoda
előadás! Amikor elkapta a tekintetét, mielőtt az ajtó felé indult,
Bella a másodperc törtrésze alatt leszállt a rúdról, és Salvatore
ölében termett.
Michael Flynn öt perc múlva már a bérelt autónál állt, és
sokatmondóan rákacsintott a spicces Salvatore Ferreirára,
mielőtt útjára bocsátotta a párt. Megtette, amit kellett, most már
rátérhet az est második napirendi pontjára. Egy Davey Dawkins
nevű fiatal fickó vezetett. Rendes kölyök, aki nem erőltette a
beszélgetést, csak tette a dolgát. Michael aznap este ezt
különösen nagyra értékelte. Szó szerint gyilkos düh töltötte el.
 Hetvenhatodik fejezet

Josephine-nek nem jött álom a szemére. Hosszú idő telt el azóta,

hogy végig bírt volna aludni egy éjszakát, és már az altatók se
segítettek. Most is a külön neki fenntartott hálószobájába vonult
vissza. Minthogy Michael alig jár haza, legalább nem kell nélküle
lefeküdnie a közös szobában, s közben úgy tennie, mintha
minden a legnagyobb rendben lenne. Bejöhetett ide és nézhette a
tévét, békességben ücsöröghetett a dolgai közt, a „csetreszeivel”,
ahogy Jessie nevezte őket, noha a legkevésbé sem voltak
értéktelenek. Csupa nagyon fontos újságot és magazint őrzött
ezekben a dobozokban. Itt tartotta a lánya teljes anyagát, a
legelső naptól kezdve, hogy járni kezdett. Házi feladatokat,
rajzokat, ellenőrzőket, még az évek során Jessie által megevett
csokoládék papírjait is. Képtelen lett volna megválni tőlük.
Michael nem tartotta normálisnak, hogy megőriz mindent,
amihez csak Jessie hozzáért, de ez sem érdekelte. Egy férfi nem
érti ezt a különleges köteléket anya és lánya között. Megtartott
minden ruhadarabot, amit a lánya valaha viselt, természetesen
szépen kimosva, kivasalva és bedobozolva. Mindenről pontosan
tudta, hol van – minden rugdalózóról, minden előkéről. Bármit
elő tudott keresni, ha kellett.
Kétszemélyes antik, gyöngyház-berakásos ágyában,
ropogósra keményített lepedőn feküdt. Más bútort nem is tűrt
meg, leszámítva a székét és a tévéjét. Nem kellett semmi más,
így legalább több hely maradt az emlékeinek.
Ha leült, maga körül tudta az egész életét. Michael persze ki
nem állhatta ezt. Úgy érezte, túl sokat időzik a múltban, ahelyett
hogy élvezné a jelent vagy várná a jövőt. Egyszerűen nem akarta
megérteni, mennyire szorosan kötődik a kincseihez. Ő egészen
más életet él, többnyire a házon kívül – mindig el kellett mennie
valahová –, és azt akarta, hogy ő is így tegyen. Josephine
külvilágban tett látogatásai mégis egyre ritkultak, szívesebben
választotta az otthon meghitt kényelmét és biztonságát. Már alig
vezetett, hacsak nem a lányáért kellett mennie. A lelke mélyén
érezte, hogy kezd egyre inkább magába fordulni, de már nem
törődött vele. Itt megvolt minden, amire csak szüksége lehetett.
Végignézett a még mindig formás lábain. Jó megjelenésű
asszony maradt, aki odafigyel magára: mindig szépen öltözött és
nagy műgonddal sminkelt. Michael ugyanúgy vonzónak találta,
mint azelőtt; ugyanúgy élvezte együttléteiket. Josephine is
kívánta őt; szerette, amikor erős karjával magához öleli – épp
csak elmenni nem akart vele sehová. Büszkeséggel töltötte el,
hogy olyan ételeket főz a férjének, mint egy profi szakács, és
mindig külön gondot fordít a tökéletes terítékre, a legdrágább
poharaktól a legfinomabb vászonszalvétákig. Olyan házat
vezetett, amire a legtöbb férfi irigységgel tekintett. Cserébe nem
kért mást, csak hogy a maga módján élhesse az életét.
Az üvegajtóhoz lépett és kinyitotta, hogy kisétáljon a
teraszra. Leült az asztalhoz, és felnézett az égboltra: a tiszta
éjszakára, a teliholdra, a felette szikrázó csillagokra.
Megborzongott a hűvös esti levegőben, aztán kecsesen megfogta
az idekint hagyott poharat, és ivott egy kortyot a fehérborból.
Jessie mélyen aludt, ő pedig egy pillanatig irigyelte a
nyugalmát. Oly hosszú idő telt el, hogy nem aludta ki magát,
szinte már el is felejtette, milyen érzés az. Azt kívánta, bárcsak
ne szenvedne álmatlanságban; bár lefeküdhetne és ellazulhatna,
ahogy mindenki más. A gondtalanság, amit azelőtt érzett az
álom ringató karjában, sajnos olyan fényűzéssé vált, amit már
nem engedhetett meg magának. Ehelyett éberen várt, és
hegyezte a fülét, mikor hallja meg a férje kocsiját a felhajtón.
Amikor Michael biztonságban hazaért, Josephine mindig jobban
érezte magát.
Az ilyen éjjeleken, amikor magára maradt, önkéntelenül is
eszébe jutottak azok a dolgok, amiket jobb lett volna nem
háborgatni. Michael életvitele megrémítette, s éjjelente mindig
eszébe jutott, milyen erőszakos és véres a világ, amelyben él.
Tudta, hogy Michael szereti ezt a világot, bár ezt nem értette
meg addig az éjszakáig, amíg nem látta őt a maga valójában,
ahogyan elborította a vér, amit minden látható érzelem nélkül
mosott le magáról. Segített neki, méghozzá ösztönösen. Csak azt
tette, amit egy feleségnek az ő helyzetében meg kellett tennie a
férjéért. Az a pillanat mégis mindent megváltoztatott. Utána
hetekig szörnyű rémálmok gyötörték, azután jött az álmatlanság.
Félt elaludni, félt az újabb lidércnyomástól, és azóta se gyógyult
ki ebből. Michael élete – a tudat, hogy mire képes – halálra
rémítette. Hiába tudott erről; első kézből megtapasztalni egészen
más.
 Tudta, hogy Michael sosem bántaná őt vagy a lányát.
Mindennél jobban szerette őket – épp ez okozta a gondot. Úgy
érezte, képtelen megfelelni az elvárásainak: évekig még gyereket
sem tudott szülni neki, most pedig aggódhatott, hogy súlyos
bűnnek tartja az otthonához való túlzott ragaszkodását. És talán
az is, de Josephine így tud megbirkózni a dolgokkal. Michael
soha nem teszi szóvá, de minden egyes alkalommal, amikor
elutasítja a meghívását, megsebzi az érzéseit. Nem akarja ezt
tenni vele, hiszen teljes szívéből szereti – egyszerűen csak
minden nappal nehezebb lesz elhagynia az otthonát. Már
önmagában az, hogy ma este elment Jessie-ért, annyira
megviselte, hogy az egész teste verítékezett, mire végül
hazaértek.
Josephine világa minden nappal kisebbre zsugorodik. Igazán
csak az otthonában, a dolgai közt érzi magát biztonságban,
márpedig szüksége van rá, hogy biztonságban érezze magát.
Ezért érez erőteljes késztetést, hogy mind távolabb kerüljön
Michael világától. A világtól, ami fokozatosan megnyomorítja.
Egyszerűen nem akart már harcolni ez ellen. Aznap este
végre elszánta magát. Josephine végre beismerte magának az
igazságot, és meghozta a döntést, hogy soha többé nem hagyja el
a biztos menedékét. Szinte könnyekre fakadt örömében. Michael
majd szépen elfogadja ezt a döntését is. Nem kockáztatná meg,
hogy az ő szájából hallja az igazat – a valódi okát annak, hogy
ilyen lett.
Felvette az üres poharat, hogy visszatérjen a ház oltalmazó
melegébe. Odabent ihat még egy pohárral, közben megnéz egy
jó DVD-t. Mostanában így múlatta az időt, mióta az alvás olyan
fényűzés lett, amit a világ minden pénzén sem vehetett meg
magának.
 Hetvenhetedik fejezet

Jack Cornel leitta magát. Sosem tartozott a túláradóan kedélyes

részegek közé, inkább rögeszméssé vált, problémát szimatolt ott
is, ahol nem létezett, és készséggel követte keserű gyűlöletét,
bárhová is vezette. Ezúttal okot se kellett keresnie, hogy felkapja
a vizet. Egész éjjel arra várt, hogy az a strici Flynn végre
felbukkanjon, de most már tényleg kezdte elunni magát. Azért
jött Londonba, hogy lerendezze Michael Flynnt. Valahányszor
erre gondolt, az izgatottságtól görcsbe ugrott a gyomra. Ezzel
végre kivívja magának és a testvérének a tiszteletet, amire úgy
vágynak. Ki akart lépni a rivaldafénybe; megmutatni az
embereknek, hogy mire képes. Meg akarta győzni a világot,
hogy nem hagyja magát semmibe venni.
Cecil ugyanúgy berúgott, ám bátyjával ellentétben ilyenkor
teljesen ellágyult. Keblére ölelte volna a világot, s benne minden
embert. Jack nézte, ahogy üdvözült mosollyal elbotorkál a
mosdó felé. Mindig utálkozott, ha a testvére így kivetkőzött
önmagából – olyan idétlenül viselkedett, mint egy vihogó bakfis,
még nézni is fájt. Jack Cornelnek egyvalamit meg kellett hagyni:
még talajrészegen is agyafúrt gazfickó maradt, aki nem hagyta ki
az útjába kerülő esélyt. Természetes dörzsöltsége az alkohol
hatására kiéleződött, így azon kevesek közé tartozott, akik
piásan még jobban is működtek, mint józanul.
 Most, ahogy körülnézett, feltűnt neki, mennyire kezd
kiürülni a klub. Amikor pedig azt is látta, hogy az ajtónálló őket
vizslatja, a legkisebb kétség nélkül tudta, hogy valami rohadtul
nem stimmel. Az évek, amíg teljesen ki volt szolgáltatva két
erőszakos alkoholistának, megtanították rá, hogy mindig a
legrosszabbra készüljön, de ami még fontosabb: mindig legyen
menekülési útvonala. A két fiatal fickóban sem bízott, akik
ezüsttálcán kínálták neki Michael Flynn fejét. Kezdettől érezte,
hogy csak bábok, mégis számított rájuk, hogy csak elővarázsolják
a kérdéses fickót. Akkor készséggel megragadja a lehetőséget, s
miután két lőfegyvere is van, az átlagosnál jobbnak ítélte az
esélyeit. Hiszen csak egyszer kellene rendesen eltalálnia a fickót.
Nem akart játszadozni, csak bejutni ide, ledurrantani a faszfejet,
azután már sütkérezhet is a dicsőségben.
Most viszont a félelem jeges szorítását érezte a torkán.
Valami nagyon nem stimmelt. Gyorsan leküldte a piát, mielőtt a
két fiatal fickóhoz fordult, aki meghívta őket.
– Pisálnom kell, fiúk, és ha már ott vagyok, ránézek az
öcsikémre, nehogy összehúgyozza a falat. Addig jöhet még egy
kör, fiatal még az éjszaka.
Lassan és óvatosan indult a mosdó felé, abban a tudatban,
hogy minden oldalról figyelik. Odabent a vécében rátalált
öccsére, aki sikertelen kísérletet tett rá, hogy miközben könnyít a
hólyagján, össze ne piszkítsa magát és a nadrágját.
Amikor meglátta a bátyját a tükörben, Cecil bárgyún
elvigyorodott.
– Kurva jó a buli, nem, bratyó?
 Jack Cornel a szemét forgatta. Az öccse sosem tartotta túl
sokáig magában a piát – vagy kipisálta, vagy kiokádta. Hordania
kellett ezt a keresztet, még ha ma este a szokásosnál is
nehezebbnek érezte. Ügyet se vetett Cecilre, csak belépett a
fülkébe, ahonnét ablak nyílt. Két percébe telt kinyitni. Valaki
vastagon lemázolta, hogy beragadjon, a bicskájával kellett
felfeszegetnie. Amint elkészült, felállt a fajanszra és kimászott,
majd hívta az öccsét, hogy kövesse. Szűk sikátorban találták
magukat. Miután megmászták a falat, ahonnét egy másik szintre
jutottak, Jack nem túl gyengéden megragadta testvére karját,
hogy letántorogjanak az ingatag lépcsőn, ami végre levezetett az
utcára.
– Mi ez az egész, Jack?
Jack Cornel arra se vette a fáradságot, hogy válaszoljon.
Mire észrevették az eltűnésüket, a testvérek már messze
jártak.
 Hetvennyolcadik fejezet

– Hogy érted ezt, Declan? Hogy a faszba veszíthetted el őket?

Michael Flynn tényleg nem értette. Ilyesmi nem történhet
meg! A Cornelek elbaszott idióták. Hogy a picsába lóghattak
meg?
Declan Costello teljesen megdöbbent, s közben rohadtul
amatőrnek érezte magát.
– Nézd, Michael, ebben a Jackben sokkal több van, mint
elsőre gondoltuk. Követte a tesóját a vécére, azután egyszerűen
kimászott az ablakon. Ezt senki nem látta előre.
Michael Flynn úgy meredt Declan Costellóra, mintha
életében először látná. Annyira feldühítette, hogy komplett
idióta módjára viselkedett és elhanyagolta a kötelességét, hogy
legszívesebben itt helyben beledöngölte volna a betonba.
– Ezt kurvára nem hiszem el! Egész éjjel szórakoztattam a
kolumbiaiakat, neked csak annyi dolgod lett volna, hogy rajta
tartod a szemed két kibaszott faszverőn, erre te azt mondod,
hogy túljártak az eszeden? Kimásztak egy kibaszott ablakon, és
senki nem vette észre? Azt mondod, nem állítottál senkit az
utcára?
Declan tehetetlenül rázta a fejét. Még mindig szédelgett a
döbbenettől. Meghúzta magát, és kivárta, hogy Michael
megérkezzen, most pedig az egész szar a nyakába szakadt.
– Fegyveresen jött?
 Declan bizonytalanul bólintott.
– Két fegyvere van, egy Glock és egy kisebb pisztoly.
Michael gúnyosan felnevetett.
– Hát ez kibaszott jó. Más se hiányzott, csak hogy egy
picsarészeg északi, aki a véremre szomjazik, szabadon
kóboroljon London utcáin, és leszarja az egész világot. Ilyen egy
haszontalan bagázst! Ha bármi történik, ami bekavarhat az
üzletbe Salvatoréval, személyesen vadászok le minden felelőst.
Declan körülnézett. A klubban mindenki a földre szegezte a
tekintetét. Senki nem mert Michael szemébe nézni, hogy ezzel
magára vonja a haragját.
Michael teljesen megdermedt. Üzletet készült kötni a bolygó
legveszélyesebb emberével. Ilyenkor semmi – de semmi – nem
mehet félre. Ha Salvatore Ferreira akár csak megsejti, hogy
ilyesmi előfordulhat a területén, gyorsabban eltűnik, mint az
apáca az orgiáról. Salvatore azért utazott Angliába, mert hitt
abban, hogy itt semmi baj nem történhet vele. Ha belerángatják
egy nyomozásba, csak mert a Cornel testvérek épp most akarnak
bizonyítani, abból vérfürdő lehet, de szó szerint.
– Takarodj a szemem elől, Declan! Azt akarom, hogy minden
emberünk őket keresse. Húsz lepedőt fizetek a Cornel fiúk
fejéért, méghozzá darabonként. Találd meg őket, de szélsebesen!
Most hazamegyek. Feltételezem, hogy az emberek ott őrködnek
a házamnál! Már csak az hiányzik, hogy a feleségem és a lányom
is képbe kerüljön.
Declan bólintott.
– Persze. Azért nem vagyok totál idióta, a rohadt életbe!
 Michael kiviharzott a klubból. Amint eltűnt, Declan az
ajtónállóhoz fordult. Mindnyájan rettegtek az életükért, és
tudták, hogy ezt most durván elbaszták.
– Kapd fel azt a telefont, Patsy. Négy ember menjen Michael
kecójához, de azonnal! Addig én riasztok mindenki mást. Meg
kell találnunk a Cornelleket. Úgy éljek, ha meglesznek, elevenen
nyúzom meg őket.
 Hetvenkilencedik fejezet

Jessie Flynn felriadt, és miután felkapcsolta a lámpát, fülelni

kezdett. Bármi is zavarta meg az álmát, még tartott. Hallotta,
ahogy az anyja kiabál valakivel. Pedig az anyja soha nem kiabált
senkivel. Nem létezett nála szelídebb ember. Ilyesmi nem fordult
elő, amióta az eszét tudta. Most mégis jeges rémületet hallott az
anyja hangjában.
Felpattant az ágyból, hogy kirontson a szobából, és átszaladt
az anyja hálószobájába.
– Mi történik, anya? Mi a baj?
Josephine az erkélyajtóban állt. Amikor meghallotta a lánya
hangját, kapkodva felé fordult és halkan válaszolt.
– Menj vissza a szobádba, szívem, és zárd magadra az ajtót!
Most ne vitázz, csak tedd, amit mondtam!
Josephine nem akarta, hogy azok a férfiak odakint
megtudják: a lánya itt van vele. Csak a bajt keresik. Michaelt
akarták, és tudta, hogy harc nélkül nem mennek el.
– Hívtad már a rendőröket, anya?
Josephine haragosan megrázta a fejét.
– Dehogy hívtam, és te se tedd! Csak tedd, amit mondtam! –
már szinte kiabált a lányával, amitől Jessie kezdett komolyan
megrémülni.
Hallotta, amint odakint felordít valaki.
 – Figyelmeztetem, hölgyem, vagy kinyitja ezt a kurva ajtót,
vagy betöröm!
Jessie döbbenten látta, hogy az anyja visszaordít neki.
– Csak rajta, francot se érdekel, de azt megmondhatom, hogy
nem lesz egyszerű! Egy kibaszott légvédelmi ágyúval se lehet
betörni. A férjem bármelyik pillanatban itt lehet, és akkor vége.
Miszlikbe fog tépni, haver, méghozzá a legnagyobb élvezettel.
Josephine becsapta az erkélyajtót, majd sietve rázárta a
zsalukat is. Ahogy kirontott a szobából, Jessie követte a lépcsőn,
be az apja irodájába.
– Fel kell hívnunk a rendőröket, anya!
– Nem, nem kell! Még csak ők hiányoznak.
Jessie Flynn nem hitt a fülének.
– Anya! Muszáj hívnunk a rendőröket!
Josephine kinyitotta a nagy széfet, ahol Michael a készpénzt
tartotta, és Jessie hüledezve nézte, amint előhúzott egy jókora
puskát. Miután az anyja szakértő kézzel kibiztosította a fegyvert,
durván kiterelte maga előtt a lányt, azzal megállt az előtérben és
célba vette a bejárati ajtót.
– Utoljára szólok, Jessie! A változatosság kedvéért egyszer az
életben csináld, amit mondok! Nincs szükségünk rendőrökre,
érted? Már hívtam segítséget. Most pedig indulj!
Jessie értette a sürgetést, ezért felszaladt a lépcsőn, de
odafent visszafordult, hogy megnézze az anyját – az ő jámbor és
melegszívű anyját –, amint higgadtan bezárja az ajtókat, majd
újra elfoglalja őrhelyét az előtérben, és kibiztosított fegyverrel,
leplezetlen gyűlölettel fordul a bejárat felé.
 Alig hitt a szemének. Mintha egy ócska krimit nézett volna!
Azok a fickók odakintről próbáltak bejutni, próbálták kirabolni
őket, az anyja pedig ahelyett, hogy hívta volna a rendőrséget,
egymaga akart szembeszállni velük. Ez így nagyon nem
stimmelt. Halálra rémítette. Az ilyesmit mindig a rendőrök
szokták intézni, nem? Az apja ismeri is őket, mindig itt
forgolódnak a házukban.
Jessie már reszketett a félelemtől. Leült a felső lépcsőfokra, és
a térdére húzta a hálóköntöst, úgy nézte az anyját, mintha még
sosem látta volna. Nem is látta, legalábbis ilyennek nem. Ezt az
oldalát nem ismerte. Ez az oldala teljesen megrémítette.
Üvegcsörömpölést hallott. A férfiak betörték a hátsó ajtót.
Látta, ahogy az anyja a lezárt és lereteszelt konyhaajtó felé
pördült, készen a tüzelésre. Akár egy rémálomban. Ez
egyszerűen nem lehet a valóság!
– Fegyverem van, szétlövöm a kurva fejeteket. Ne
mondjátok, hogy nem szóltam! Húzzatok el, amíg tehetitek!
Amikor odakint éles, csikorgó hangon autók fékeztek, Jessie
észlelte az anyja arcán a megkönnyebbülést. Aztán meghallotta
az apja hangját.
Az anyja a bejárati ajtónál termett, aztán az apja berontott a
házba. Odakintről lábdobogás hallatszott. Az apja szorosan
magához ölelte az anyját és belecsókolt a hajába, miközben halk,
megnyugtató hangon biztosította róla, hogy most már nem lesz
semmi baj.
Jessie némán figyelte mindezt, és közben fájóan tudatosult
benne, hogy még csak észre se veszik. Sietve és csendben eltűnt
a képből, behúzódott a korlát mögé, elrejtőzött a sötétben.
Hallotta, amint az apja utána érdeklődött, anyja pedig azt felelte,
hogy bezárkózott a szobájába. Hallotta az apját, amint
megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Kik ezek az emberek, Michael? Mit akarnak?
Látta, ahogy az apja óvatosan kivette a puskát az anyja
kezéből.
– Nagyon sajnálom, Josephine. Ez csak egy iszonyú
félreértés, szívem, aminek sosem szabadott volna megtörténnie.
Nem hívtad a rendőröket, ugye?
Jessie látta, hogy anyja határozottan megrázta a fejét.
– Dehogy hívtam, bár ha még sokáig így megy, hidd el, hogy
megteszem. Kis híján betörtek az otthonunkba! Az otthonunkba,
Michael! Jessie halálra rémült. Én is kurvára megrémültem.
Michael még szorosabban ölelte a feleségét. Jessie látta,
milyen őszintén szeretik egymást, és érezte, ahogy kiszöknek a
könnyei. Őszintén megindította, hogy ilyennek látta őket –
ebben a szoros ölelésben, tökéletes párként. Hallotta az apja
nevetését, amiből azt is tudta, hogy elmúlt a veszély. Most már
minden rendben lesz.
– Senkinek nincs ilyen felesége, Josephine. Szépen
kibiztosítottad és célra tartottad a fegyvert, épp ahogy
tanítottam. Rohadtul büszke vagyok rád, remélem, tudod.
Megvédted az otthonunkat, bébi. Mindig is tudtam, milyen
szerencsés vagyok, de most újra bebizonyítottad.
Jessie döbbenten hallgatta, ahogy az anyja idegesen felnevet.
– Halálra rémültem, Michael, annyit mondhatok.
– Tudom, szívem. Most menj fel a kis Jessie-hez! Mond meg,
hogy be akartak törni hozzánk, de már minden rendben.
Szegény, biztos frászban van. Most el kell mennem, de hagyok
itt néhány embert, úgyhogy nem kell félned. Ilyen nem lesz
többet, drágám, csak elszabadult két agyhalott, Cornel
testvéreknek hívatják magukat. Nem hiszem el, hogy idáig
jutottak! Miután lerendeztem őket, nekem elhiheted, napot is
elátkozzák, amikor délre jöttek, előveszem azokat is, akik miatt
ez az egész szarság megtörténhetett.
Jessie sietve szaladt a szobájába. Itt magára zárta az ajtót, az
ablakhoz lépett, és onnét nézte végig, amint apja emberei egy
Range Rover hátuljába tuszkolják a két bűnöst. Hallotta a
tiltakozásukat; látta, ahogy durván ütlegelik és rugdossák őket.
Még most is reszketett a félelemtől, ahogy az apját figyelte, aki a
Range Roverhez lépett, és elvett egy nehéznek tűnő fémcsövet az
egyik emberétől, mielőtt kirángatta az első betörőt a terepjáróból.
Nézte, ahogy a férfi koponyája széthasad, amint az apja újra és
újra lecsap rá a csővel, de olyan erővel, hogy a csontszilánkok a
vérrel együtt szétfröcskölnek a felhajtón.
Hallotta, ahogy az apja dühében teli torokból ordít.
– Ezt mertétek? Hogy mertetek idejönni az otthonomba? A
kibaszott otthonomba! Megöllek, te rohadék! Szarrá verlek, te
idióta!
A többiek csak álltak és nézték az apját, mintha ez lenne a
világ legtermészetesebb dolga. Olyan magától értetődőnek
tekintették az erőszakot, hogy már ő sem tudta, mit gondoljon
róla. A felhajtó nagyobb fényárban úszott, mint egy stadion, így
jól kivehetett minden véres részletet.
 Aztán Jessie még akkor is a külön fürdőszobájának drága
porcelán mosdótáljába okádott, amikor az anyja döngetni kezdte
az ajtót, hogy azonnal engedje be.
Minden igaznak bizonyult, amit csak az apjáról hallott. Most
végre a tulajdon szemével látta. Igazán mégis az anyja
viselkedése döbbentette meg, és ébresztette rá, milyen keveset
tud azokról, akikkel egy fedél alatt él. Hirtelen úgy érezte, hogy
már semmit sem ért.
 Nyolcvanadik fejezet

– Figyelj rám, Jessie! Pontosan tudom, hogy fest ez az egész, de

még túl fiatal vagy ahhoz, hogy megértsd, ami ma este itt
történt.
Josephine-nek a szíve szakadt meg. Soha nem akarta, hogy a
lánya ilyen szörnyűséget tapasztaljon. Miután kávét főzött
Michael embereinek, hátrahagyta őket a földszinten, és átvitte a
lányát a saját szobájába. Itt bezárta az ajtót, majd legjobb tudása
szerint megpróbálta elmagyarázni, mi történt. Azt, hogy ezt
senki sem láthatta előre.
Jessie csak meredten nézte az anyját, az ő kedves, szelíd, halk
szavú anyukáját, akit mindenki törékeny rózsaszálnak hitt,
akivel mindenki kesztyűs kézzel bánt. Egész életében azt
gondolta, hogy az első szél elfújná. Mindig úgy érezte, hogy meg
kell őt védenie, és készséggel vállalta is, erre most kiderül, hogy
az egész csak porhintés. Az ő imádnivaló anyukája, akinek
mindenfele „problémái” vannak, szó szerint bármire képes.
Nyilvánvalóan mindent tud az apjáról és a viselt dolgairól, és
szemrebbenés nélkül lepuffantotta volna azokat a fickókat is, ha
a szükség úgy hozza. Profiként bánik a fegyverrel. Hazudott
neki, akárcsak az apja. Kibaszott hazugság az egész élete. Az
anyja most is úgy viselkedik, mint akinek vaj van a fején. Egész
életében mást se csinált.
– Mondj valamit, Jessie! Kérlek, válaszolj!
 Olyan őszintének hangzott. Hihetetlen: teljesen úgy beszél,
mintha tényleg törődne vele. Idegesnek és feszültnek tűnik, még
a hangja is reszket a fojtott aggodalomtól.
– Mit akarsz, mit mondjak, anya?
Josephine már attól megkönnyebbült, hogy a hangját
hallotta. Hosszú ideig nem válaszolt.
– Csak szeretném, ha tudnád, hogy ez kivételes eset volt.
Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Soha. Kérlek, Jessie,
ezt meg kell értened, szívem! Apád előbb halna meg, semhogy
engedje idáig durvulni a dolgokat.
Jessie lassan bólintott, miközben még mindig nem értette,
mit várnak tőle.
Josephine Flynn pontosan tudta, mit érez. Jessie olyasmit
tapasztalt meg, amit még soha. Josephine túlságosan tisztán
emlékezett rá, milyen felkavaró tud lenni az első ilyen élmény,
de ezen már nem lehetett változtatni, így leginkább azt kellett
megértetnie a lányával, hogy erről soha senkinek nem beszélhet,
leszámítva a legszűkebb családot. Vannak dolgok, amik csak
rájuk tartoznak.
Josephine megragadta, erősen megszorította a lánya kezét,
miközben hangja fojtott lett az érzelmektől.
– Ugyan már, Jessie, szívem. Biztosan tudtad, hogy az apád
nem átlagos fickó. Biztosan hallottál róla ezt-azt.
Jessie mellette ült az ágyon, érezte az anyjából sugárzó
melegséget, ahogyan az ujjait szorongatta. Feldúlta ez az egész.
Legszívesebben elrántotta volna a kezét, ellökte volna magától
az anyját, hogy a lehető legmesszebb kerüljön tőle, miközben
mégis jobban szerette őt bárkinél. Az egész egyszerűen nem állt
össze benne. Alig több mint tizennégy éves gyerekként nem
tudta, hogyan reagáljon az éjszaka eseményeire. Tanúja volt a
durva erőszaknak és gyilkosságnak. Olyasminek, ami még egy
filmben is megrémítette, nemhogy a való életben. Most pedig itt
ül az anyjával, aki úgy tesz, mintha semmi sem történt volna.
Mintha megdumálhatnák, aztán szépen elfelejthetnék az egészet.
Josephine az ajkához emelte a kezét, hogy gyengéd csókot
leheljen a lánya ujjaira. Annyira sajnálta, hogy Jessie ilyen
helyzetbe került. Bármit megadott volna, ha azzal elmulasztja a
fájdalmát, ám ehelyett meg kellett értetnie vele, hogy a család
iránti hűség mindennél fontosabb. Miközben tudta, hogy
egyetlen rossz szóval lerombolhat benne minden bizalmat.
– Nézd, Jessie, én tudom, hogy ennek most semmi értelme,
de hidd el, egy napon majd megérted. Ha idősebb és bölcsebb
leszel, megérted majd, miért kérem azt, hogy felejtsd el az
egészet. Meg kell ígérned, hogy soha nem beszélsz róla senkinek,
még a nagyinak sem. Talán már sejted is, milyen súlyos a
helyzet, hiszen nagyon okos kislány vagy. Tudnod kell, hogy az
apád hűséget vár tőled, ahogyan én is.
Jessie az anyja arcát fürkészte. Megértette, hogy bármi
történjen, az apja mindig is első lesz az anyja számára. Sok évvel
ezelőtt a lelki békéjét is feláldozta érte, ezért viselkedett mindig
olyan furcsán. Azt is tudta, mit jelent a hűség, amit követel tőle.
A család iránti elkötelezettség legalább akkora súlyt kapott az
életében, mint hogy jó katolikus legyen. Most, hogy az anyja erre
hivatkozott, nem utasíthatta vissza. Bármit is érzett, hirtelen
tudatosult benne, hogy soha, de soha nem fordulhat a saját
családja ellen. Egyszeriben meg világosodott. Megértette, hogy
dacára mindannak, aminek; tanúja volt, és amit megtudott a
szüleiről, soha egy szóval sem beszélhet erről, bármekkora
legyen a nyomás. Korábbi rettegésének helyét most egészen
újfajta félelem vette át. Attól kellett félnie, hogy elveszíti az általa
ismert egyetlen életet. Nem maradt más választása, teszi, amit
várnak tőle.
 Nyolcvanegyedik fejezet

Declan Costello egész nap vedelt, mégis józanabb maradt, mint

egy ministráns. A világon nem létezett annyi ital, amitől e
percben be tudott volna rúgni, mert ezúttal tényleg elcseszte.
Ennél tényleg lehetett volna több esze. Készséggel felvette a
nagy pénzt Michaeltől, elsimította a kisebb nézeteltéréseket,
ahogy mindig is tette, ha valaki bekavart – különösen, ha ezzel
komolyabb üzleti érdekek sérülhettek –, Declan azonban idővel
fokozatosan ellustult. Michaelnek lassan úgyszólván mindenhez
külön kérvényt kellett benyújtania, miközben Declan nem erre
esküdött fel – ezt ő is tudta.
Gyorsan és csendben ki kellett volna irtania a Cornel
fivéreket. Michaelnek sosem szabadott volna tevőlegesen is részt
vennie ebben, legfeljebb utána értesülnie a részletekről, abban a
biztos tudatban, hogy ő elbánik minden ilyen fenyegetéssel.
Ehelyett a Cornelek egészen Michael Flynn házáig jutottak,
miközben ő nem nyújtott semmilyen védelmet a családjának. A
felesége és a lánya védtelen és kiszolgáltatott lett, méghozzá az ő
hibájából. S még ha Josephine harcos amazonná is változott,
tudta, hogy ezért felelnie kell.
Elcseszte. Michael eljön érte, ő pedig semmit sem tud
felhozni a mentségére. A testvére, Patrick, aki szívből szerette,
még ő sem nyelt volna le ilyesmit – Declan mostanra már rég
halott lenne. De hiszen még 8ő sem képes megbocsátani
önmagának.
Végignézett a báron. Csendesen telt az este, csak a két fiatal
pultost látta. Két jóravaló lányt. Estelle már az ötvenes éveit
taposta, de jól tartotta magát – egyszerre háromfelé figyelt, és ha
a helyzet megkívánta, leszerelte a részegeket is. Szőkére festette
a haját és lángvörösre a körmeit. A másik lány jócskán fiatalabb
volt, barnára szolizva, tömött sötét hajjal, hihetetlenül meleg
barna szemekkel és még hihetetlenebb peckes mellekkel. Némi
mellékesért az egyik Arcnak jelentett, akinek alighanem az ágyát
is felmelegítette. A lány újra biccentett neki, pedig ha megölik,
Declan akkor se tudta volna felidézni a nevét.
– Oké, lányok, most már mehettek. Ma korábban zár a
kóceráj.
Estelle egy szemvillanás alatt kabátot húzott. Declan figyelte,
ahogy kitereli a másik pultost a bárból. Az ajtó zajosan csapódott
be mögöttük.
Elküldte az összes emberét, most pedig türelmesen várt
Michael Flynn érkezésére. Nem akarta szépítgetni vagy
mentegetni a tettét; készen állt elfogadni a büntetést. A
sajátjaként szerette Michael lányát; életében semmiért nem
szégyellte magát jobban, mint most, hogy nem gondoskodott a
biztonságáról. Vagy az anyjáéról, ha már itt tartunk. Két
végzetes hibát is elkövetett: nem csupán alábecsülte a Cornel
testvéreket, de cserbenhagyta Michael Flynnt.
 Nyolcvankettedik fejezet

Hannah Flynn aggódott az unokája miatt, pedig ilyen érzelmet

eddig soha nem tapasztalt. Jessie-nek valahogy sikerült utat
találnia a szívéhez. Hannah annyira szerette őt, amennyire csak
tőle kitelt; olykor még önmagát is felfedezte benne. Hannah
Flynn mindig emelt fővel járt, kihúzta magát és természetes
eleganciával mozgott, amit Jessie ugyanúgy megörökölt tőle,
mint az eszét.
Josephine sajnos viszont agy nélkül született. Egy tizenkét
éves szintjén társalog. A divaton, ruhákon és cipőkön kívül
semmi nem érdekli. Igaz, remekül főz, és ad a terítékre, Jessie-
nek viszont vág az esze. Falja a könyveket, és minden megragad
benne. Olyan sok mindenre hivatott. Hannah tudta, hogy bármi
lehet belőle, ami csak lenni akar.
Ma a kis Jessie mégis súlyos betegnek tűnt, amikor tiszteletét
tette náluk. Josephine meg épp csak ki nem hajította a házból,
amit nem mostanában fog megbocsátani neki. Az előcsarnoknál
tovább nem is jutott, onnét fordították vissza a taxija és az
otthona felé.
Valami történt abban a házban, aminek akkor is a végére kell
járnia, ha ez lesz a legutolsó, amit életében tesz.
 Nyolcvanharmadik fejezet

Ha csak behunyta a szemét, Jessie újraélte az éjszaka eseményeit.

Ilyenkor szinte fizikai rosszullét fogta el, görcsbe rándult a
gyomra, levegőt is alig kapott. Nem győzte kordában tartani a
rettegését.
Hatalmas hálószobája volt. A legtöbb családban a nappali
sem ilyen nagy. Jessie mindig is szerette ezt a szépen berendezett
lakosztályt. A falakat halvány rózsaszín selyem borítja, ami egy
vagyonba került, de amióta csak az anyja először megmutatta
neki, ilyet akart. A dupla ágyat egyenesen Franciaországból
hozatták, és a faragásaival egy palotából se lógott volna ki. A fal
rózsaszínjénél egy árnyalattal sötétebb függönyöket választottak,
hozzá fehér tölgyfa padlóval. Az éjjeliszekrénytől az
öltözőasztalig egyenként szedték össze a bútorokat is. Csupa
drága darabot. Egészen mostanáig eszébe se jutott, mibe
kerülhetett mindez, most hirtelen mégis fontosnak tűnt.
Körülnézett, látta a polcot a kedvenc könyveivel és a róla készült
aranykeretes fotókkal, amelyeken szélesen mosolygott. Akkor
még nem tudta, milyen világban él. Nem tudta, hogy a biztonság
és boldogság máza egy szemvillanás alatt képes lefoszlani.
Behunyta a szemét, miközben kétségbeesetten próbálta
kizárni magából az emléket. Gyönyörű szobája mindig is
irigység tárgya volt a barátnői körében, ám a falak, amelyek közt
régen olyan jól, olyan meghitt biztonságban érezte magát, most
csapdaként záródtak köré.
Az ajtó kinyílt, az anyja csendesen belépett. Tálcát hozott,
rajta tejet és süteményt. Jessie kivárta, amíg az ágyához lép.
Amikor leült, látta a tekintetében a bánatot; érezte a szeméből
áradó végtelen szomorúságot.
– Egyél valamit a kedvemért, Jessie!
Jessie hirtelen felült, méghozzá abban a tudatban, hogy
anyjának így el kell húzódnia.
Josephine esetlenül felállt, majd amikor a lánya
elhelyezkedett, ölébe tette a tálcát.
– Legalább a tejet idd meg, Jessie!
Jessie felemelte a poharat, hogy engedelmesen igyon néhány
kortyot.
– Ez az én kislányom. Idővel minden jobb lesz.
Josephine nagyon aggódott a lánya miatt. Még csak egy nap
telt el, de máris szívből gyűlölte a tudatot, hogy a lányának
egész életében együtt kell élnie ezzel a traumával.
Jessie durva mozdulattal az anyja kezébe lökte a poharat.
– Most már jobb lesz, igaz?
Josephine gondosan a padlóra állította a poharat. Azután
leült az ágyra, és hosszú pillanatokig némán figyelte a gyönyörű
kislányát.
– Nem, Jessie! Igazából nem lesz jobb, szívem. Én már tudom,
és most már te is tudod. A múlt éjszaka egy kibaszott rémálom,
és én bármit megadnék, hogy változtassak ezen, de nem lehet.
Mi nem hívhatjuk a rendőröket, ahogy a normális emberek. Mi
soha senkivel nem beszélhetünk erről! Gondoskodnunk kell
arról, hogy senki se tudhassa meg, mi történt. Talán nem jól van
így, de a hozzánk hasonlóknál így működik. Tapasztalatból
beszélek, Jessie. Neked is meg kell találnod a módját, hogy
megbirkózz ezzel.
Jessie tudta, hogy az anyja nem is sejti, mennyi mindent
látott. Elhitte, hogy bezárkózott a szobájába, és neki meg kellett
erősítenie ebben a hitében. Az anyja sosem tudhatja meg, hogy
szemtanúja volt egy gyilkosságnak. Az apja pedig még annyira
sem. Mindenki jobban fog járni, ha nem tudják meg.
 Nyolcvannegyedik fejezet

Michael Flynn halálosan kimerült. Fáradtnak és elcsigázottnak

tűnt, komolyan ráfért volna egy zuhany és egy borotválkozás.
Még a megnyerő külseje is cserbenhagyta.
Declan Costello szótlanul, megtört emberként állt előtte. Ő is
hasznát vette volna egy fürdőnek és borotvának, s akárcsak
Michael, ő is koszos és gyűrött öltözéket viselt.
Megadóan széttárta a karját.
– Mi a szart mondhatnék, Michael? Elcsesztem az egészet, az
elejétől kezdve. Nem tudom, mi járt a fejemben. A Barkerek
szívességet akartak tenni. Ha lett volna egy kis eszem, rájuk
bízom az egészet, de azt hittem, hogy személyesen akarod
intézni.
Michaelt annyira felbőszítette Declan magyarázata, hogy
szólni sem mert, amíg a haragja alább nem hagy.
Declan látta, milyen nehezen uralkodik magán.
– Hozok egy italt, Michael.
A bárpult mögött termett, ahol sebesen töltött két nagy adag
whiskyt. Michael próbálta szabályosan venni a levegőt. Minden
oka megvolt rá, hogy dühös legyen, és olyan bosszút álljon, amit
egy efféle botrányos mulasztás követel, – azt is tudta, hogy
Declan sosem akart ártani neki, ilyen húzást pedig végképp nem
várt a Cornel testvérektől. Declan Costellónak nem róhatott fel
mást, mint az ostobaságát és a lustaságát.
 Lenyelte az italát, élvezte a nyomában támadó égető érzést.
Mintha újra feltöltődött volna energiával. Leküldte a whisky
maradékát, azzal gondosan a bárpultra helyezte a poharát, aztán
behajolt, hogy felkapja a palackot. Töltött magának még egy
bőkezű adagot, de továbbra is hátat fordított Declannek, és
közben nyers, utálkozó hangon megszólalt.
– Tudod mi bassza fel igazán az agyamat, Declan? Állsz itt,
mint egy hadiárva, nézel rám nagy bociszemekkel és várod a
büntetést, miközben pontosan tudod, hol cseszted el. Tudod,
hogy a feleségemet és a lányomat miért terrorizálhatták a saját
otthonában. Szóval igazából arra lennék kíváncsi, miért nem
gondoltál erre, mielőtt minden kicsúszott a kezedből?
Michael megfordult, hogy egyenesen Declan szemébe
nézzen. Declan megvonta vaskos vállát, méghozzá meglehetősen
indulatosan.
– Mire Peter Barker megjelent, teljesen ki voltam bukva. Nem
akarok itt mentegetőzni, de kell még nekem egy-két nap, amíg
rendesen átgondolom a dolgokat. Szerinted miért nem akartam a
társad lenni, amikor felajánlottad? Én nem vagyok ilyen agygép.
Ugyanazt a szart csinálom most is, mint amikor még a testvérem
ült a trónon. Azt hittem, jól csinálom. Nem gondoltam a
következményekre, arról meg végképp nem álmodtam, hogy
azok a barmok ámokfutást rendeznek. Baszd meg, Michael, a
lábukon is alig álltak!
Michael egyetlen hajtásra kiitta a whiskyjét, aztán nagyot
sóhajtott, teljes erőből lecsapott a pohárral Declan fejére, majd
konok és céltudatos mozdulatokkal tovább ütötte a vérző férfit.
 Miután végzett, kiment a mellékhelyiségbe, gondosan kezet
mosott, majd amennyire lehetett, rendbe hozta magát. Sietősen
távozott; az autója és a sofőrje türelmesen várakozott odakint.
Két kidobó is állt mellettük. Ahogy előre megbeszélték: mihelyt
elhajtott, besurrantak a bárba, hogy feltakarítsák a kuplerájt,
amit Michael Flynn maga után hagyott.
 Nyolcvanötödik fejezet

Michael lezuhanyozott, aztán fekete melegítőalsót és ropogósan

tiszta fehér pólót húzott. Ahogy áthaladt a lépcsőfordulón a
lánya szobája felé, hallotta a feleségét odalent a konyhában.
Megnyugtatták ezek a hangok: az otthon és a normális élet
kísérőzajai.
Halkan bekopogott a lánya ajtaján, mielőtt belépett a
félhomályba. A tévé ment. Egyedül ez adott fényt, de még a
hangot is lecsavarták. Lánya az ágyban feküdt, és amikor felé
fordult, mosolyt erőltetett az arcára.
Michael leült mellé az ágyra. Jessie érezte rajta a sampon és a
szappan megszokott illatát. Ezt a meghitt és bensőséges illatot,
ami egészen mostanáig mindig megnyugtatta. Felnézett az
apjára, ahogyan oly sokszor előtte, de most mégis másnak látta.
Nem az ő szeretett és istenített apjának. Idegen lett számára.
Valaki, akiben nem bízott.
– Minden rendben, Jessie?
Bólintott. Az apja magához vonta és szorosan megölelte,
hogy érezze törékeny testének merevségét. Tudta, mennyire
megviselték az elmúlt huszonnégy óra eseményei. Lazított az
ölelésen, s ahogy a lánya visszahanyatlott a párnákra, ledőlt
mellé az ágyra. Michael látta rajta a lappangó félelmet, és tudta,
hogy sosem fogja elfelejteni a történteket, mégis rendületlenül
mosolygott, miközben a lánya óvatosan nézett rá.
 – Hallgass rám, Jessie! Ennek sosem szabadott volna
megtörténnie. Ilyen csak egyszer van egy életben, esküszöm
neked, szívem. Rohadt betörők! Tetves betolakodók! A világ
szemetei. Az összes az, aki megpróbálja lenyúlni más verítékkel
megkeresett pénzét. Ezt sose felejtsd el, kis szívem! De anyádon
bezzeg nem tudtak kifogni, igaz? – Michael próbálta könnyen
venni az egészet, mintha csak jól sikerült tréfa lenne. – Láttad
azzal a böhömnagy puskával? Mint a Bonnie és Clyde-ban!
Jessie nem válaszolt, és ez aggasztotta Michaelt. Sosem
okozott neki gondot, hogy megmondja, mit akar. Ez is
hozzátartozott a közelségükhöz.
– Csak téged próbált védeni, drágaságom. A világban sok
rossz ember él, és néha történnek rossz dolgok, de most már
vége. Most már minden rendben lesz. Apu itt van.
Látta a lánya szomorú arcát, a lappangó félelmet. Ez
nevetséges! Most már itt van vele, nincs oka félni semmitől!
– Aludni szeretnék.
Michael Jessie arcát fürkészte. Annyira másnak hallotta most
a hangját. Mintha hiányozna belőle minden ragaszkodás,
minden érzelem. A Cornelek tényleg megviselték. Ha tehette
volna, boldogan megölte volna újra azt a két faszfejet.
– Oké, bébi, csak ígérd meg, hogy megpróbálod elfelejteni ezt
az egészet. Te is Flynn vagy, ami azt jelenti, hogy soha nem
bánthat senki. I
Ahogyan a nevüket kiejtette, Jessie megérezte az apja
hangjában a hűvös arroganciát, és nem tudta megállni gúnyos
megjegyzés nélkül.
– Nem mintha az éjjel a nevünk megvédett volna bármitől is.
 Michael legalább annyira megütközött a szavakon, mint
maga Jessie. Azonnal felpattant az ágyról. A lánya látta arcán a
haragot, de már ez sem érdekelte.
– Nem volt itt semmiféle betörés, apa. Még a rendőröket se
hívtátok ki, ennyit én is tudok.
Michael hosszú ideig nem válaszolt, csak szomorúan
elmosolyodott, aztán újra letérdelt a lánya ágya mellé.
– Nemsokára tizenöt éves leszel. A te korodban én is sokkal
többet tudtam, mint az emberek gondolták. Ezért mondom,
Jessie, hogy anyáddal jobban szeretünk, mint bármit ezen a
világon, és mindent csak érted teszünk. Ezt soha ne felejtsd el!
A lány egyenesen az apja szemébe nézett, aztán csendesen
válaszolt:
– Nem fogom.
Michael lassan felegyenesedett. Valami megváltozott köztük,
és tudta, hogy nem jó irányba.
– Ha tehetném, Jessie, eltörölném ezt az utolsó néhány napot.
Te is tudod, szívem.
Tudta. Az apja bármire képes. A múlt éjszaka eseményei is
éppen ezt igazolják.
– De nem teheted, apa. Senki se teheti.
Jessie látta, hogy az álarc félrecsúszik az apja arcán. Még
mindig forrt benne a harag, ez nem is lehetett kétséges. Úgy
nézett ki, mint aki menten felrobban. Egy pillanattal később
mégis elmosolyodott. Azzal a mosollyal, amit mindig úgy
szeretett, amivel bearanyozta a napjait.
– Azt viszont megígérhetem, hogy ilyesmi soha többé nem
történik veled vagy anyáddal.
 Jessie az arcát fürkészte, Michael pedig érezte, hogy még
mindig nem sikerült megnyugtatnia. Most is gyönyörűnek látta
– kiköpött kis Josephine-nek, a sűrű hajától egészen ívelt
szemöldökéig. De bármily hihetetlen volt a hasonlóság, rá kellett
döbbennie, hogy Jessie nem az anyja természetét j örökölte.
Sosem lesz olyan szerető és megbocsátó, mint az, aki a világra
hozta. Van benne valami engesztelhetetlen keménység, ami
inkább az ő anyjára emlékeztet. Talán téved – elvégre a szegény
kislány most élte át élete traumáját, ezt nem felejtheti el. De
valami történt, valami örökre megváltozott. Lehajolt, arcon
csókolta a lányát, és megjegyezte magának, hogy az nem
viszonozza a gesztust.
– Próbálj aludni kicsit!
Jessie az apja távolodó alakját nézte. Egyik fele
legszívesebben visszahívta volna, hogy elmondja: tudja, mit tett
azzal az emberrel, de ettől még ugyanúgy szereti, ám a másik
fele még most is szédelgett attól, aminek a szemtanúja volt.
Legalább az anyja megpróbált őszinte lenni vele. Az ő
imádnivaló anyukája, aki mintha a légynek se tudna ártani. Akit
mindenki védtelennek és gyengének hisz, pedig keményebb,;
mint a koporsószög. Jessie összeomlott, és ez megfosztotta, őt
minden bizonyosságtól. Porhintés az egész élete. Minden; csak
hazugság és csalás.
 Nyolcvanhatodik fejezet

Amikor Michael csatlakozott hozzá, Josephine a konyhaasztalnál

ült, kezében nagy pohár fehérbor, ajkai közt vékony cigaretta.
Látta a férje arcán, hogy a lányuk szobájában tett látogatása nem
sikerült fényesen. Talán figyelmeztetnie kellett volna, de nem
akarta befolyásolni, noha azt is tudta, milyen súlyosan
megviselték Jessie-t az éjszaka eseményei.
Michael fáradtan ült le, és töltött magának is egy pohár bort.
– Csináltam szendvicset, Michael. Ha akarod, főzhetek is
valamit. Szeretnél egy szalonnás rántottát?
A férfi lassan megrázta a fejét.
– Nem, elég ez.
Felkapott egy sajtos-uborkás szendvicset, és mohón
beleharapott. Éhesebb volt, mint gondolta. Ivott egy nagy
kortyot, élvezte a bor frissességét.
– Még csak most történt, Michael! Majd túlteszi magát rajta.
A férfi helyeslően bólintott.
– Rühellem, hogy keresztül kellett mennie ezen. És hogy
neked is! A rohadt életbe, Josephine, azok a faszfejek betörték az
ajtót. Ezt sosem fogom elfelejteni.
Josephine bágyadtan elmosolyodott. Nem szívesen látta
ilyennek a férjét. Mindig is odafigyelt, hogy ne mutassa ki előtte
a félelmeit. Belül még mindig reszketett, és bár ezt sosem árulta
volna el neki, minden erejét össze kellett kaparnia, hogy
szembenézzen azokkal a fickókkal, és megvédje az otthonát.
– Csak el akarom felejteni, Michael!
– Most is a West Enden kéne lennem. Salvatore minden este
ott akar borozgatni és vacsorázni. A kis Alex Martint kellett
küldenem magam helyett, hogy ő vigye el bulizni. Rendes
kölyök. Reggelig leköti, legalább addig levegőhöz jutok.
– Elmondta Cecil, honnét tudtak a kolumbiaiakról?
– Mondta a francot! Nem is sejtette. Jack volt az ész a
csapatban, bármekkora képtelenségnek is hangzik. Cecil a farkát
se találta meg egyedül. Életemben nem találkoztam; ekkora
tuskóval. Egy kibaszott amőba is IQ-bajnok mellette.
Josephine önkéntelenül is felnevetett.
– Ma itt járt az anyád. Ismered, mint egy vadászkopó.
Rekordidő alatt kitessékeltem az ajtón, de így is kiszagolta; hogy
valami nem stimmel.
Michael végzett a szendvicsével, mégsem bajlódott a
válasszal. A tény, hogy egy Jack Cornelhez hasonló senki ilyen
közel került hozzá, teljesen kibillentette. Ez is csak azt bizonyítja,
hogy lehet valaki bármilyen nagy játékos, attól még nem lesz
sebezhetetlen. Eddig ostoba módon azt hitte, a név önmagában
garanciát jelent, hogy legalább az ilyen féleszűek békén hagyják.
Az utóbbi néhány nap megmutatta, hogy bőven van még rés a
pajzson, és át kell értékelnie mindent, amiben eddig hitt. Patrick
Costello egyszer azt mondta: sikeres embernél nincs
magányosabb. Milyen igaza volt! '
 Nyolcvanhetedik fejezet

Natalie Childs elképedve nézett a legrégebbi és legjobb

barátnőjére.
– Nem mondod komolyan, Jessie! – Natalie hangszíne addig
emelkedett, amíg végül szinte sipítozott, annyira megdöbbent a
barátnője szavain.
– De igen! Nagyon is komolyan mondom, Nat.
Natalie még most is szédelgett Jessie legújabb vallomásától.
Jessie Flynnt mostanában mintha kicserélték volna. A lány, akit
szeretett és ismert, nyom nélkül eltűnt. Ez az új Jessie pedig
hírből se ismerte a szégyent, belement mindenbe. Ez az új Jessie
máris nevet szerzett magának mint ordas nagy ribanc, és még
élvezte is.
– Ha nem vigyázol, Jessie, kurva nagy bajba kevered magad.
Jessie közönyösen megvonta a vállát.
– Pont leszarom, Natalie!
Natalie-t kezdte komolyan megrémíteni a barátnője.
Egyszerűen nem értette, mi történhetett vele, hogy ilyen furcsán
viselkedik.
– A szüleid teljesen berágnak, ha ezt megtudják!
Jessie megérezte Natalie hangjában a teljes értetlenséget. Egy
pillanatra meg is sajnálta a barátnőjét, de hát Natalie sosem
érthette meg az életét. Senki sem érthette. Lehetetlen megérteni,
hacsak nem él valaki a családja választott világában. Elnézte a
barátnője ártatlan arcát, amint barázdákat vet rá az iránta érzett
aggodalom, de bármennyire véget akart vetni ennek, nem
tehetett semmit.
– Honnan a picsából tudnák meg? Ha azt csinálod, amit
kérek, ha azt mondod, hogy veled vagyok, nem derülhet ki!
Natalie nem volt olyan biztos ebben. Nem szerette ezt a sok
hazugságot és szervezkedést. Sosem élt ilyen eszközökkel, és
néhány hónappal ezelőtt még Jessie sem. Most meg már egy
szavát se lehet elhinni.
– És ha az anyád idecsörög, hogy beszéljen veled? Barátnők
az én anyámmal, ha még emlékszel. Erre nem gondoltál? j
Jessie csak nevetett. Jól láthatóan ez se hatotta meg.
– És akkor? Ha a szüleimen múlna, csak páncélautóban;
járhatnék el otthonról. Ha lebukok, az már az én bajom, Nat,
nem a tiéd! Különben is, ha az anyám utánam akar szólni, az én
telefonomon hív – mondta, aztán sietve rágyújtott egy;
cigarettára, és mélyen leszívta a füstöt. – Nem mintha szart is
számítana, Natalie. Ha elkapnak, tudod, hogy elviszem a balhét,
nem mártalak be, de ha ennyire zavar a dolog, felejtsd el! Nincs
szükségem senkinek a segítségére.
Natalie tudta, hogy vereséget szenvedett, és szokás szerint
azt teszi majd, amit Jessie akar. Kölyökkoruk óta ez megy.
Mindig is Jessie irányított a kapcsolatukban, ami egészen,
mostanáig nem zavarta, de Jessie manapság mást se akart csak
hogy fedezze őt. S vele ellentétben őt nem izgatták a klubok és
kocsmák, sem a túlkoros férfiak, akik mindig túl sokat
követelnek azért a néhány italért cserébe.
 Jessie Flynn kezdett hírhedtté válni, ami szemlátomást
cseppet sem izgatta. Tizenöt éves létére úgy sminkelt, olyan
ruhákban járt, mintha legalább huszonöt lenne. Mindig
meghazudtolta a korát, messze idősebbnek tűnt az éveinél, ám
ettől még minden más megmaradt színjátéknak. Bárhogy is
próbálta felnőttnek kiadni magát, Natalie túlságosan jól ismerte
őt. És a barátjának tekintette, ami többet számított, mint azt
Jessie valaha is gondolta.
– Oké. Szóval ezúttal ki a szerencsés?
Jessie kacéran elmosolyodott. Megkapta, amit akart. Lassan
és kéjesen nyújtózott el Natalie ágyán, akár egy nőstény macska.
Minden érzéki mozdulatából sugárzott a fiatalos és buja
vonzerő.
Natalie mindig is irigyelte Jessie-t, mert ilyen korán
kifejlődött, és mostanra olyan alakja lett, hogy bármelyik nő
gyilkolt volna érte. Telt mellek, karcsú derék, hosszú combok.
Vonzó külső és döbbenetes hajzuhatag – halálos kombináció.
Natalie csinosnak tartotta önmagát, de tudta, hogy nem
játszik azonos pályán Jessie Flynn-nel. Jessie után már
tizenhárom éves korában megfordultak a férfiak, és ki hibáztatná
őket? Csak úgy sugárzik a szépségtől.
– Gyerünk, Jessie, bökd már ki!
Jessie tovább nyújtózkodott, túlzóan érzéki mozdulatokkal,
amitől Natalie egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Olyan
számítónak, olyan mesterkéltnek tűnt az egész.
– A neve Bill, és egy építkezésen dolgozik. Fantasztikus teste
van, Nat.
Natalie önkéntelenül is érdeklődni kezdett.
 – Hány éves?
Jessie titokzatosan lebiggyesztette az ajkát.
– Jó harmincas. Nem vagyok benne biztos, az a helyzet.
Natalie illő módon megbotránkozott, amit Jessie elégedetten
nyugtázott. Pontosan ezt a hatást kívánta elérni.
– Ugye vigyázol magadra, Jessie? Ígérd meg!
Jessie felkacagott.
– Értem csak ne aggódj! Én mindig vigyázok, Nat.
Natalie Childs hitetlenkedve ingatta a fejét. Egyszerűen nem
értette, hogy képes a barátnője ekkora kockázatot vállalni,
tudván, mekkora baj lehet belőle. Senki előtt sem titok, hogy az
apjával nem ajánlatos összetűzésbe kerülni. Nem mintha egyszer
is beszéltek volna erről Jessie-vel – a család neve és híre sosem
került említésre, de ettől még egy pillanatra sem feledte,
mennyire veszélyes fickó a barátnője apja. Ha rájönne Jessie
viselt dolgaira, itt tényleg elszabadulna a pokol, Jessie-t viszont
ez valamiért hidegen hagyja.
– Neked elmentek otthonról, Jessie. Nem csinálhatod ezt
örökké!
Jessie sejtelmesen mély és rekedtes hangon nevetett fel, ami
nagyon nem illett az életkorához.
– Igazad lehet, Nat. Kár, hogy kurvára nem tud érdekelni.
 Nyolcvannyolcadik fejezet

Terence Brown nem nőtt magasra, a szélességével azonban

pótolta ezt a hiányosságát. Sok időt töltött a konditeremben. A
teste meg is hálálta a törődést, és olyan ruhákban járt, amelyek
hangsúlyozták ezt a tényt. Nem volt szép arca, inkább érdekes,
de így is kedélyes és szívélyes fickó benyomását keltette. Talán
ezért feltételezte róla mindenki, hogy nyitott személyiség, akivel
könnyű beszédbe elegyedni. Nagyobbat nem is tévedhettek
volna.
Terence Brown, ha a kedve úgy hozta, az Úr angyalába is
belekötött. A világon élő emberek túlnyomó része eleve
bosszantotta, kivált azok, akik mindenáron céltalan társalgást
próbáltak kezdeményezni. Abból élt, hogy lejárt adósságokat
hajtott be, rendszerint hatalmas összegeket. Terence Brown
szolgálatait végszükség esetén vették igénybe, mert képes volt
lenyomozni bármilyen adóst, ha a világ legtávolabbi szegletében
is húzta meg magát. Kiszagolta, mint egy vadászkopó, azután
döbbenetes gyorsasággal levadászta az űzött vadat.
A jó híre volt a legnagyobb kincse, amit előnyére használt fel.
Teljes harmincöt százalékot tett zsebre az általa behajtott
összegből, plusz tíz lepedőt előre, ami akkor is nála maradt, ha
történetesen felsült. Ennyi járt az idejéért és fáradságáért. Olyan
fickónak ismerték, aki megtette, amit vártak tőle, s nem csupán
gyorsan, de ami fontosabb: csendesen. Ha Terrence Brown
kopogott az ajtón, az érintett személy gondoskodott róla, hogy
olyan gyorsan előkerítse a pénzt, amennyire csak ember képes
lehet erre. Tudni lehetett, hogy mindenkit eltakarít, aki ezt
elmulasztja. A fizetésképtelenséget személyes sértésnek vette,
amit szigorúan meg kellett torolnia, hogy a jövőben elkerülje a
hasonló eseteket. Kezdeti esélytelensége dacára Terence Brown
jó életet kapart össze magának, amire büszke lehetett.
A bár péntek este zsúfolásig megtelt. Miközben kifizette az
italát és lassan belekortyolt, Terence Brown végigpásztázott
tekintetével. Még csak tíz óra múlt, de máris pezsgett a hely –
harsogott a zene, habár a társalgás így is elnyomta. A kiscsaj,
akivel nemrég találkozgatott, széles mosollyal indult felé.
Nemcsak igazi bombázó volt – szőke haj, minimális ruha,
csokibarnára szolizott bőr –, de jó társaság is. Igazából ez utóbbi
vonzotta. Csak kevesen keltették fel az érdeklődését, de ő rögtön
jó benyomást tett rá a humorával. Még akkor is, ha tudta róla,
hogy egy Arcra pályázik. Nem mintha halovány esélye lett volna
nála. Ha valaha megnősül majd – s ez egy kurva nagy „ha” –,
akkor biztosan nem olyat fog elvenni, aki bárkinek hanyatt dobja
magát néhány italért és hamburgerért.
– Gondoltam, hogy te vagy az, Terence!
A férfi elvigyorodott. A lány sosem követte el azt a hibát,
hogy úgy tegyen, mintha valódi kapcsolatban lennének. A
helyében sokan megpróbálnának olyan közelséget színlelni, ami
nincs meg közöttük.
– Erre jártam, gondoltam, beugrok, Jan. Hátha van kedved
egy gyors italra.
 Janice Evans sugárzóan elmosolyodott. Tetszett neki Te rence
Brown, aki mindig kedves volt hozzá, és azt éreztette, hogy
sokkal jobban kedveli, mintsem gondolná.
– Nagyon jól hangzik, Terence. Legyen egy JD és egy diétás
kóla.
Mialatt a férfi kikérte az italokat, Janice fecsegett, nevetgélt és
poénkodott, míg rá nem ébredt, hogy Terence egyáltalán nem
figyel rá. Amint követte a tekintetét, látta, hogy korántsem
egészséges érdeklődéssel tekint egy másik párra. Amikor
megragadta a karját, a férfi fújtatva pördült felé.
– Minden rendben?
Terrence előhúzott a zsebéből egy húszast, hogy a lány
kezébe nyomja.
– Szerezz még néhány italt, Jan. Jó nagyok legyenek, oké?
Janice elvette a pénzt és visszafordult a bár felé, de fiistölgött
magában. Az a lány nagyon fiatalnak tűnik, és amennyire
Terence Brownt ismerte, ebből még gond lehet. A férfi nem az
érett nőkre bukik, erre már magától is rájött, de lerázta magáról a
kellemetlen gondolatot. Terence nem az a fickó, aki bármikor
éreztetné egy nővel, hogy hatalma van felette – ezért is értékeli
nagyra, hogy a társaságában még csak rá se nézett másra.
Mégsem hagyta nyugodni, hogy ilyen pillantásokkal bombázza
azt a fiatal lányt, s ami még rosszabb: haragudott magára, amiért
ez ennyire zavarja.
Terence Brown a maga részéről komoly dilemmába került, és
nem tudta, mihez kezdjen vele. Egymillió év alatt se hitte volna,
hogy ilyesmi megtörténhet, jó lelkiismerettel mégsem tehette
meg, hogy hátat fordít és elsétál. Kurvára veszélyes szituációban
találta magát. Nagyon kényes helyzetben, amihez komoly
diplomáciai érzék kellett, de szerencsére ez nem jelentett
számára komolyabb kihívást. Az emberek épp azért fizették,
mert tartja a száját. Ő pedig mindig is gerinces fickónak tartotta
magát, aki a régimódi erkölcsök szerint él, így nem volt más
választása: helyesen kellett cselekednie.
Számos alkalommal dolgozott Michael Flynn-nek, aki
mindig megadta neki, ami járt, ezért kedvelte és tisztelte.
Michael még az otthonába is meghívta; nem egy alkalommal
evett a tányérjából. Sok boldog órát beszélgetett az emberrel, aki
mindig a legnagyobb tisztelet hangján szólt hozzá, és akitől csak
figyelmességet kapott.
Így most, ebben a bárnak csúfolt porfészekben – ahol tényleg
csak a legalja forgott –, nem tudott felülemelkedni a tényen,
hogy Michael Flynn kicsi lánya is itt van, méghozzá
rúdtáncosnak öltözve és egy olyan fickó társaságában, aki az
apja lehetne.
Elvette a poharat Janice Evans kezéből, majd egy hajtásra
kiitta. Azután durván magához rántotta a lányt, és túlüvöltötte a
zenét.
– Hé, Jan, ki az a faszi bőrkabátban és fényes surranóban?
ismered?
Janice kapkodva bólintott. Ha Terence Brown ilyen kérdést
tett fel, arra megvolt a jó oka.
– Folyton idejár. Valamilyen Billy. Szimpla melós
Silvertownból, igazi lúzer, sosincs pénze, és amennyire tudni
lehet, kölykei vannak. Néhány hete jelent meg azzal a kis
lotyóval. Kiskorú a csaj, ha engem kérdezel, pedig már vagy fél
tucat taggal láttam. Mindenki játszik nála, aki meghívja egy
italra.
Terence Brown összeráncolta a homlokát.
– Figyelj, nekem most el kell intéznem egy gyors telefont.
Addig tégy meg valamit, Janice! Tartsd rajtuk a szemedet! Az a
kis pöcs szerintem szép pénzzel tartozik az egyik ismerősömnek.
Janice boldogan és hálásan elmosolyodott, amiért Terence
Brown szívességet kért tőle. Így legalább része lehet az életének
– ha mégoly parányi is.
 Nyolcvankilencedik fejezet

Billy Thomas rendesen berúgott már. Későre járt az idő, és tudta,

hogy a felesége ezért hetekre megkeseríti majd az életét, de ez
sem érdekelte. Ezzel együtt is megéri. Ritkán találni ilyen
kiscsibét, aki mindenben benne van, ha adja alá a piát és a süket
dumát. Még fiatalkorú – messze nincs annyi, mint mondja de ő
lesz az utolsó, aki elrontja a mókát. Talán tizenöt, de számára
épp ez a legnagyobb vonzereje. Mindig az éretlen, üres fejű
ribancokra bukott, akiket elég felnőttként kezelni, hogy lázas
izgalommal megtegyenek bármit, amit csak kér. Olyan, mint egy
valóra vált álom.
Odakint, a rainhami építkezés előtt parkolt a
melósfurgonnal. Jessie már-már elaludt, a vállához simult, ő
pedig gyengéden megcsókolta, aztán az ajkai közé csúsztatta a
nyelvét, hogy belenyaljon a szájába. A lány mohón átadta magát
a csóknak, ahogyan előre látható volt.
– Ez az, haver. Egész nap erre vártam!
Ahogy kiszálltak a furgonból, Billy Thomas máris
keményebb volt a kősziklánál. Ő is egész nap erre várt, ezt
tervezgette. Kapkodva kinyitotta a bejárati ajtót, majd miután
belökte rajta Jessie-t, még a villanyt se kapcsolta fel, csak bevágta
maguk mögött az ajtót.
– Gyere!
 Berángatta a lányt a nappaliba, ahol csupán egyetlen kanapé
állt. Erre lökte le, hogy hevesen megcsókolja, mielőtt felállt és
kiszaladt a konyhába. Jessie hallotta, hogy mindkettőjüknek italt
töltött.
Önelégülten elvigyorodott. A fickó tényleg megérte a pénzét.
Tetszett neki, hogy előre tervezett – elment, megvette az
alkoholt, azután idehozta, készen az esti mulatságra. A tudat,
hogy miatta vállalta a fáradságot, kéjesen simogatta az egóját.
A szoba sötétjébe csak az utcáról szűrődött be némi fény, de
így is látta, hogy a falakat nemrég vakolták. Az egész hely
penésztől és elhanyagoltságtól bűzlött. Ledurrantnak tűnt még a
kanapé is. Ahogy a szeme hozzászokott a sötéthez, kezdte
meglátni a mocskot. Minden cigarettától és zsíros ételektől
bűzlött, de kit érdekel? Arra tökéletesen megfelelt, amire kellett.
Billy behozta az italokat, és a kezébe nyomott egy műanyag
poharat.
– Hörpöld csak fel! Bőven van még, ha kell.
Jessie leküldött egy nagy kortyot – a koktél szinte csak olcsó
vodkából állt, ahogy várta. Hátradőlt a kanapé karfájára, és látta
az izgatottságot a másik szemében, amikor visszaadta a poharat,
és szégyenkezés nélkül vetkőzni kezdett. Amúgy se volt rajta
sok ruha, de ahogy kibújt a felsőjéből, hallotta, amint a levegő a
férfi torkán akad. Alsóneműt nem hordott; korábbi
tapasztalataiból tudta, mekkora erő ez. Billy máris a padlóra tette
az italát, hogy teljes figyelmével rajta és a testén csüngjön. Telt,
kerek melleitől bármelyik; férfi elélvezett volna, ahogyan Jessie
is élvezte a hatalmát, amikor feltárta őket. Miután felhúzta
csípőjére a szoknyáját és szélesre tárta a combjait, a férfi légzése
még szaporább lett. Szinte tapintani lehetett a lázas izgalmát,
ahogyan a karjába vette és szenvedélyesen megcsókolta,
miközben próbálta letépni róla a szoknyát.
– Ez az, Billy fiú. Tudod, mi a dolgod!
Billy Thomas teljes önkívületbe került. Felpattant, szanaszét
hányta a ruháit. Ez eddig a csúcs. Ez a fiatal rüfke tényleg egy
megvalósult álom, és csak az övé – teljesen az övé. Mintha
egyszerre köszöntene be az összes karácsony és születésnap.
Életében nem izgult fel ennyire. Mintha csak egy pornósztárt
kapott volna ajándékba, a lány készen állt valóra váltani minden
szexuális fantáziáját. Ebben a megvilágításban még jobban
látszott a kora. Rohadtul éretlennek és védtelennek tűnt. Mint
egy felnőtt testbe zárt bakfis. Billy ettől indult be csak igazán.
Ám amikor végre belehatolhatott, hirtelen elszabadult a
pokol.
 Kilencvenedik fejezet

Terence Brown életében nem viszolygott ennyire. Példa nélküli

volt, hogy egy olyan Arc, mint Michael Flynn, így
megszégyenüljön. Amikor a lány rémülten felsikoltott, gépies
mozdulattal megragadta és betapasztotta a száját. Sürgősen el
kellett hallgattatnia – még csak az hiányzott, hogy a mocskok is
megjelenjenek a jegyzetfüzeteikkel, a fürkész tekintetükkel, a
tapintatlan kérdéseikkel.
Michael Flynn rendesen ellátta Billy Thomas baját, ahogy egy
ilyen szarzsák meg is érdemli. Kurvára rászolgált egy kiadós
verésre. Az elbaszott pederaszta, a rohadt vadállat – ez a lány
még gyerek, hiába vannak ilyen dudái. Melyik épeszű férfi
akarna vele kefélni? Egy kölyökkel? Michael Flynn tényleg
rendesen nekiment. Terence Brownban az is felötlött, hogy Billy
Thomas nem hagyja el élve a helyiséget. De hát ő kereste a bajt,
hát meg is kapja.
Jessie látott mindent, ami körötte történik, s miután a helyzet
komolysága tudatosult benne, felhagyott a vergődéssel, nem
próbált sikoltozni se. Csak becsukta a szemét, és várta, hogy
vége legyen.
Terence a szabad kezével felkapta a legközelebb eső
ruhadarabot, és megpróbálta eltakarni a lány csupaszságát Billy
Thomas vadonatúj ingével.
 Michael Flynn tovább csépelte a fickót az öklével és a
lábával, beleadta minden erejét, noha Terence látta, hogy a fickó
rég meghalt. Ilyen verést senki sem él túl; egyszerűen
képtelenség. A lány is hallgatott, nyilván azért, mert végre
tudatosult benne, hogy az egészről ő tehet. Ő indította el ezt a
lavinát.
Michael Flynn tovább rugdosta a halott Billy Thomast.
Amikor a dühe végre alább hagyott, a lábánál heverő véres
massza már alig emlékeztetett emberi lényre.
Michael Flynn egy hosszú pillanatig dermedten nézte
egyetlen leányát, majd szégyenkezve lehajtotta a fejét.
– Te csináltad ezt, Jessie, ne felejtsd el! Ez miattad történt.
Jessie Flynn felállt, és ahogy kapkodva felöltözött, nyers
hangon válaszolt.
– Ó, nem, apa, ezt te csináltad. Ez a hivatásod, már
elfelejtetted?
 Kilencvenegyedik fejezet

Josephine Flynn teljesen megsemmisült. Minden szó, amit csak

hallott a lányáról, felért egy ökölcsapással.
– Ó, Jessie, de hát mi ütött beléd? Az ég szerelmére, nincs
benned semmi szégyen? Hírből se ismered a tisztességet?
Jessie kelletlenül felnevetett.
– Jaj, szállj már le rólam, anya! Ne játszd meg itt a
zárdaszüzet! Oké, keféltem néhány fickóval, de mit számít ez a
dolgok nagy rendszerében? Én legalább nem öltem meg senkit!
Nem a gyilkolás az életem.
Josephine meredten nézte az ő imádnivaló kislányát; a
szépségét tőle, a ridegségét az apjától örökölte. Az ő Jessie-je
minden ízében olyan megátalkodott lett, mint az, akit láthatóan
szívből gyűlölt.
Durván megragadta lánya haját, és addig húzta, amíg bele
nem nézett a szemébe.
– Rohadtul elegem van ebből a szarságból, kishölgy!
Figyelmeztetlek, Jessie, ne feszítsd túl a húrt! Lehet, hogy úgy
nézek ki, mint akivel bármit meg lehet tenni, de ez kurvára nem
így van. Eszedbe ne jusson! Mi megbíztunk; benned, hallod?
Akármit is gondolsz rólunk, megbíztunk benned. Isten hozott a
való világban. Nem bánom, hogyan teszed túl magad rajta, de
soha többet ne hibáztass engem vagy az apádat, ha elcseszel
valamit, mert mi mindig szerettünk. Mindent megadtunk neked,
és jobb lesz, ha ezt soha nem felejted el!
Dühösen ellökte magától a lányát, majd szenvtelenül nézte,
ahogy elterül a padlón – még arra sem vitte rá a lélek, hogy
megvigasztalja. Abban a pillanatban teljes szívéből utálta azért,
amit az apjával és mindnyájukkal tett. Mert ő választotta ezt az
utat, ezt a rohadtul magányos és göröngyös utat.
– Összetörted az apád szívét, remélem, tisztában vagy vele.
Ezt sosem bocsátom meg neked. Jobban szeretett téged, mint
önmagát. Milyen végtelenül ostoba vagy! Tudtad, hogy nem úgy
élünk, mint más családok… ne csinálj úgy, mintha nem tűnt
volna fel! Mindent tudtál rólunk, tudom, hogy így van, hiába
próbálod megjátszani magad. Flynn nagyinak gondja volt rá.
Tudom, hogy telebeszélte a fejed minden szarsággal, ő
csöpögtette beléd ezt a mérget.
Jessie megragadta a márványpult szélét, és lassan
feltápászkodott. Sajgott mindene, és közben ott látta a padlón a
saját kitépett haját. Sosem hitte volna, hogy az anyja képes így
nekirontani. Mindazok után, ami történt, ez a hirtelen kirobbanó
indulat nyitotta fel igazán a szemét. Az anyja volt az egyetlen,
akire bármilyen körülmények között támaszkodhatott, de már
tudta, hogy mindig is elébe fogja helyezni az apját – mert őt
egyedül ez érdekli. Most már tisztán látta, mit és kit képvisel az
anyja. Ő is csak egy újabb keserves csalódás, egy újabb kibaszott
hazugság, amivel együtt kell élnie.
Abban a hitben nőtt fel, hogy Isten megáldotta a családját, és
azért élnek ilyen jól, mert az apja keményen gürcöl. Soha nem
kérdőjelezte meg ezt – miért is tette volna? – pedig a fickó, akit
apjaként szeretett, igazából nagymenő bűnöző, akinek az
erőszak a kenyere. Aki az életvitelével kis híján az anyja és az ő
halálát okozta. Valahogy mégis úgy tűnik, hogy ez senkit sem
érdekel. Erre az anyja most azt próbálja beadni neki, mekkorát
csalódott benne? Hogy ő az, aki megtévedt? Botrány. Miért nem
érti meg az ő szempontjait?
– Akkor éjjel mindent láttam, anya! Téged a puskával, mint
egy kibaszott amazont. Láttam mindent, ami történt, mert
meglestelek. Képmutatók vagytok! Állandóan csak
korlátoztatok, nélkületek még szarni se mehettem ki. Mindig
nekem kellett a jó kislánynak lennem, mintha normális családban
élnénk, közben az egész egy nagy kövér hazugság. Meg is
halhattunk volna akkor éjjel.
– De nem haltunk meg!
Jessie-ből elgyötört sóhaj tört fel. Alig tudta elhinni, hogy az
anyja ezt mondja.
Josephine töltött magának egy nagy pohár bort, majd miután
ivott egy kortyot, leült a konyhaasztalhoz. Rágyújtott, egy ideig
némán pöfékelt, aztán szomorúan megcsóválta a fejét.
– Szóval mindent láttál, ami akkor éjjel történt. Sajnálom,
tényleg, de azt ugyanúgy láttad, amikor ma este megöltek egy
férfit, akivel összefeküdtél. Tizenöt évesen máris bárcás ribanc
vagy, ami ráadásul cseppet sem zavar, ahogy az se, hogy ha te
nem csinálod a műsort, a fickó még most is vígan élne. Na,
kérdezd csak meg magadtól, hogyan tudsz elszámolni a
lelkiismereteddel! Mert én úgy látom, hogy nagyban hasonlítasz
az apádra, még ha nem is veszed észre.
 Jessie Flynn nem válaszolt az anyjának; nem is tudta, mit
mondhatna. Csak azt tudta, hogy már nem ugyanaz a lány, aki
azelőtt volt, hogy a fegyveresek rájuk rontottak. Mintha csak
álmodta volna egész addigi életét, akár egy tündérmesét, ami
végső soron nem más, mint porhintés és rózsaszín köd. Minden,
amiben valaha hitt, mintha csak futóhomokra épült volna, hiszen
apja most is azon ügyködik, hogy megszabaduljon Billy
tetemétől. Csinálja, amit szokott, miközben mindenki úgy tesz,
mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Jessie-t igazság szerint nem érdekelte Billy Thomas. Az sem
érdekelte, hogy meghalt. Kezdettől le akart lepleződni; soha nem
is álmodott arról, hogy ilyen sokáig megúszhatja. Mégis így
történt, csak mert a szülei mindig a legjobbat feltételezték róla.
Tudniuk kellett volna, hogy valami emészti őt, mégsem vették
észre, hogy baj van. Ő pedig haragudott rájuk, mert azt hitték,
csak úgy összeszedi magát és éli tovább az életét. Ez is csak azt
mutatja, hogy kívülálló a szülei életében. Apja és anyja futó
gondolatot is alig áldoz rá. Saját magukkal vannak elfoglalva.
– Erre most mit mondjak, anya? Ha tudni akarod az igazat,
semmit sem jelentett nekem. Bárcsak korábban rájöttem volna!
Azt viszont tudom, hogy neked és apának semmi szükségetek
rám. Soha nem is volt. Úgy érzem, apával lehazudtátok a
csillagokat is az égről, hogy ne lássam az igazat, te meg már el se
hagyod a házat, ha nem muszáj. Többé nem érzem úgy, hogy ez
lenne az otthonom. Apuci kislányából, akinek tökéletes az élete,
egy csapásra senki lettem. Minden összeomlott, amiben valaha
hittem. Apa még Declan bácsinak is nekiment, és kórházba
juttatta, engem meg egyik pillanatról a másikra kilöktetek ebbe a
rettenetes és erőszakos világba, a ti világotokba. Még csak
tizenöt vagyok, anya!
Josephine Flynn szívből sajnálta a lányát. Pontosan értette,
miről beszél, de már elkésett ezzel. Sokkal régebben el kellett
volna mondania.
– Sajnálom, hogy így érzel, Jessie. Mindennél többet
jelentettél nekem és az apádnak. Én megpróbáltam őszinte lenni
veled – mondta Josephine, és kiitta, majd sietve újratöltötte a
poharát. – Amikor én ennyi idős voltam, Jessie, az apámat
hosszú időre bekasztlizták. Azzal töltöttem a gyerekéveimet,
hogy őt látogattuk a Parkhurstben. Nem tetszett, de elfogadtam.
Mi tettük elviselhetővé számára a bezártságot. Írtunk neki,
látogattuk. Hány karácsony, hány születésnap telt el úgy, hogy
csak ketten voltunk anyámmal. Küszködtünk, alig tudtunk
megélni, mégis végigcsináltuk. Nem perlekedtem a világgal,
pedig hiányzott az apám. Istenem, mennyire hiányzott az én
apukám! Emlékszem, amikor a mocskok eljöttek hozzánk.
Szétszedték az egész házat, bizonyítékokat kerestek, kirángattak
minket az ágyunkból. Még az én matracomat is felvágták valami
nagy késsel, hátha ott rejtett el valamit az apám. Most is
emlékszem a tárgyalásra, ahogy az anyám esténként hazajött a
bíróságról, és próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
A szívem szakadt meg, de már akkor is tudtam, lehettem
bármilyen fiatal, hogy az anyám kedvéért erősnek kell
maradnom. Hát az voltam. S a szívem mélyén érzem, hogy te is
mindent tudsz az apádról, Jessie. Hiába teszel úgy, mintha
kurvára meglepődtél volna! Ezt nem veszem be. Az összes
barátnőd tud rólunk. De még ha igaz is lenne, amit mondasz,
akkor sincs jogod ezt mentségként használni, amikor utcasarki
ribancot csinálsz magadból.
Jessie kihúzott egy széket az asztal alól, és leült az anyjával
szemben.
– Halálra rémültem, anya! Nem hiszem el, hogy nem érted,
milyen hatással volt ez rám.
Josephine elnézte az ő szép kislányát, aztán lassan felkelt, a
legközelebbi szekrényhez lépett, és még egy borospoharat tett az
asztalra. Töltött Jessie-nek egy kis vörösbort, majd durván
odalökte elé.
– Nagyon is értem. Ott voltam, ha még emlékszel. A legjobb
tudásom szerint védtem magunkat, amíg az apád hazaért. Utána
bármikor odajöhettél volna hozzám, de nem tetted. Megbíztam
benned, ahogy mindig, de rosszul tettem, most már látom. Idd
csak meg a borodat! Amennyire tudom, nem idegenkedsz az
alkoholtól.
Jessie nem kívánt semmilyen bort. Eltolta magától a poharat.
Josephine elgondolkodva nézte a lányát. Szomorúan csóválta
meg a fejét.
– Jó kislány! Tudtam, hogy miután kijózanodsz, nem akarsz
majd inni. Terhes vagy, igaz?
Jessie nem válaszolt.
– Tudod, hogy kié?
Jessie szokott arroganciája újult erővel tört felszínre.
– Mit számít az? Nem akarom megtartani. Még csak tizenöt
vagyok.
Josephine nagyot sóhajtott.
 – Hadd áruljak el valamit, Jessie, szívem! Mint azt te is
tudod, apád sok mindenre képes, de soha nem lenne partner egy
abortuszban. Egy élet növekszik benned, lányom, mi pedig jó
katolikusok vagyunk. Minden gyermek Isten ajándéka. Jobb lesz,
ha ezt megjegyzed a későbbiekre. Ahogy a Biblia mondja: amit
vet az ember, azt is aratja. A baj már megtörtént, szívem.
Josephine kitárta a karját, és ahogy keblére ölelte az ő
kislányát, azon merengett, hogyan szabadíthat Isten ennyi
fájdalmat egyetlen családra.
 Negyedik könyv

Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet

megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt
fogja aratni is.
Pál levele a galatákhoz 6:7

Mert a bűn zsoldja a halál.

Pál levele a rómaiakhoz 6:23
 Kilencvenkettedik fejezet

2012

Amikor Jessie Flynn kilépett a sohói bárból, megcsapta a hideg

esti levegő. Lábai megbicsaklottak a tűsarkú cipőben, ezért
néhány pillanatra nekitámaszkodott a falnak, hogy visszanyerje
az egyensúlyát. Szokás szerint teljesen kifordult önmagából és
halálosan unatkozott – unta a társaságot, unta az egész életét. Az
apját már nem különösebben érdekelték az ügyei, amit nehezen
emésztett meg. Manapság már az anyja se foglalkozott vele
annyit. Miután éveken át próbálták visszacsalogatni az életükbe,
próbálták a pénzükkel irányítani és felkelteni az érdeklődését a
fia iránt, a szülei váratlanul leálltak. Úgy tűnt, végre nyert, csak
azt nem tudta biztosan, hogy mit. Lassan kezdte úgy érezni,
mintha ő lenne az, aki elvesztett valami fontosat.
Az apja már rég nem színlelt. Nem tett úgy, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne. Nem is gorombáskodott vele, csak
láthatóan szégyellte őt és az életét. Jessie pontosan ezt akarta
elérni: eltökélte, hogy megbünteti az apját, és megmutatja neki,
mennyire nem érdekli semmi, legkevésbé ő vagy a drágalátos
hírneve. A tény, hogy az apja végül elfordult tőle, furcsamód
mégsem töltötte el a várt elégedettséggel. Sőt, ahogy az utolsó
néhány alkalommal viselkedett vele, mintha azt érezte volna,
hogy itt ő a hunyó, a rossz fiú.
 Felsóhajtott. Túlságosan elszállt már ahhoz, hogy értelmesen
gondolkodjon, inkább feltúrta a táskáját egy cigiért. Rágyújtott
egy Marlboro Lightra, mélyen leszívta, majd lassan kifújta a
füstöt az éjszakába. Kimerült, de ebben sem volt semmi új –
mindig ilyen rohadtul fáradtnak érezte magát. Több időt tölt a
lakáson kívül, mint a lakáson belül. Imád társaságba járni, szeret
szórakozni. Az élet túl rövid. A saját apja mutatta meg neki,
hogy ez mennyire igaz. Jessie már egészen fiatalon megtanulta,
mi is az emberi élet értéke. Különben is fiatal még ahhoz, hogy
leüljön, mint az iszap.
Fiatal ahhoz a férfihoz is, akivel ma este volt, és aki mellett:
halálra unja magát, mert csak magáról képes beszélni. Ahogy
meghallotta az ajtó nyitódását, tudta, hogy Jonny Parsons őt
keresi. Olyan rohadtul biztos magában; egy pillanatra sem,
gondolna bele, hogy épp azért van vele, mert egy piti kis senki.
Most valahogy nincs türelme hozzá; kezd komolyan az idegeire
menni. A barom csak értetlenkedik és sajnáltatja magát. Látni a
ráncokat a szeme körül, a porszáraz bőrét. Tényleg megéri a
pénzét. Jessie-nek mostanában az is feltűnt, hogy minél inkább
próbál belehúzni, annál fájóbban tudatosul benne az igazság a
helyzetével és az életével kapcsolatban. Mintha minden nappal
egyre nehezebben fogadná el önmagát.
– Hé, mi történt, babám? Mire visszafordultam, csak a hűlt
helyedet láttam.
Jessie bosszúsan forgatta a szemét. Micsoda egy fasz! Eddig
miért nem vette észre? Közelebb áll az ötvenhez, mint a
negyvenhez, túlsúlyos, ráadásul úgy öltözködik, mint egy
kibaszott statiszta a Maffiózókból, és úgy beszél, mintha ej
kibeszélőshow-ban lenne. Csak a szégyent hozza rá. Jessie
gyorsan hátrébb lépett. Rühellte a fickót, mert nem volt képes
átlátni, hogy ő már nem akar vele lógni. Jessie pontosan tudta,
hogy csak az apja miatt pedálozik ennyire – azt hiszi, ő lesz a
belépője a VIP páholyba.
– Nem vagyok a kibaszott babád, se másod, hülye köcsög! Ki
mond már ilyeneket, hogy „babám”? Hallod egyáltalán, miket
beszélsz? Mint akit az elcseszett nyolcvanas évekből szalajtottak.
Szállj már le rólam!
Jonny Parsons rendesen lerészegedett, és be is lőtte magát.
Jobb perceiben sem tudott magvas társalgást folytatni, de Jessie
Flynn most kezdte felidegesíteni. Sok időt és pénzt fektetett ebbe
az agyatlan picsába, erre van pofája úgy beszélni vele, mint egy
kifutófiúval? Neki, aki semmit sem tett le asztalra, akin többen
végigmentek, mint a főutca zebráján, akinek nincs mása, csak az
apja neve? Mégis, ki a szarnak képzeli magát? Mindenkit úgy
kezel, mintha a seggéből rántotta volna elő. Láthatóan fogalma
sincs róla, hogy ő se éppen főnyeremény. Aki kurva, az kurva is
marad.
– Baszd meg, Jessie Flynn! Ki a picsának hiszed magad? Egy
rakás pénzt elszórtam rád, ezt jobb, ha nem felejted el! Senkinek
nem hagyom, hogy hülyét csináljon belőlem, főleg nem egy ilyen
szakadt ribancnak.
Jessie-ből drámai sóhaj tört elő. Végre kezdte jól érezni
magát.
– Szerintem meg mindketten tudjuk, mi az ábra, Jonny. Te is
tudod, hogy jobb vagyok nálad. Ez bassza a csőrödet.
 Látta, hogy a fickó elevenére tapintott. Nem is hagyja szó
nélkül, hogy egy ilyen fattyú leribancozza – ha harc, hát legyen
harc. Szerette, amikor ilyen reakciót váltott ki. Ez is csak azt
bizonyítja, hogy minden férfi rohadék, egyik sem érdemli meg,
hogy rá fecsérelje az idejét.
– Akarod tudni az igazat, Jonny? Szerintem te is abba a
kategóriába tartozol, amit csak úgy nevezek: fogyatékos
faszfejek. Még azoknak is több működő agysejtjük van, akik a
buszmegállokban szipóznak, szóval tegyél nekem egy
szívességet, és baszd meg!
Jonny Parsons sem az a fickó volt, aki egy nőtől bármit eltűr.
És mint született gyáva, sosem habozott kezet emelni egy
ribancra. Jessie Flynn vörös posztót lengetett az orra előtt, ő
pedig nagyon nem szívelte, ha hülyére veszik. Torkon ragadta és
a falhoz préselte Jessie-t, miközben máris i ütésre emelte az
öklét.
– Nem beszélhetsz velem így, te kibaszott kurva! Senkitől se
tűröm el ezt a szart, de legkevésbé egy olyan rohadt csavargótól,
mint te!
Jessie már teli torokból nevetett. Mindennél jobban élvezte a
drámát és az erőszakot.
– Rajta, Jonny, csináld csak! Gyerünk! Üss meg! Rajta, nagy
ember! Adj bele mindent!
Jonny Parsons látta Jessie arcán a perverz vágyat. Verekedést
provokált, minél nagyobb jelenetet, ő pedig már egyáltalán nem
volt biztos abban, hogy ezt akarja. Lehetett bármennyire részeg,
tudta, hogy ezzel csak bajt hozna a fejére. A lány mégiscsak egy
Flynn, Michael lánya, ami önmagában elég, hogy jobb belátásra
térítse, egyszersmind emlékeztesse, egyáltalán miért is kezdett ki
vele. Csak épp sokkal elcseszettebb, mint hitte; amennyire meg
lehet ítélni, kész pszichopata. Annyit biztosan nem ér, hogy
megdögöljön miatta.
Miközben dühödten félrelökte, megértette, hogy semmivel
sem okozna neki nagyobb örömet, mintha bántaná. Mindig neki
kell a középpontban lennie. Tényleg szánalmas. Szép fiatal nő,
ugyanakkor megkeseredett és bosszúszomjas, ami halálos
kombináció.
– Te önpusztító kis kurva, neked az kell, hogy verjenek, igaz?
Azt akarod, hogy bántsanak, hogy mindenkit leránthass a magad
szintjére. Hát nem adom meg neked ezt az örömet. Annyit se
érsz, hogy pofán basszalak.
Ahogy hátat fordított, majd bizonytalan léptekkel távozott,
Jessie óvatosan nézett utána. Ő kereste a bajt, túl messzire ment.
Jessie mindenkivel ezt csinálta: feszegette a határokat. Utálta az
ilyen fickókat, akik nem láttak benne mást, csak egy létrafokot a
felemelkedés útján; akik úgy akarták megváltani a belépőjüket
Michael Flynn világába, hogy vele kefélnek. Ez fájt neki igazán:
hogy az egyetlen igazi érdeme a neve. Újra nekidőlt a falnak,
hogy néhány percre behunyja a szemét, és magába szívja a hideg
éjszakai levegőt. Csak amíg lelassul a szívverése és
megnyugszik.
Ha tudnák az igazat, hogy ezzel csak a saját sírjukat ássák!
Az apja gyűlöl mindenkit, aki csak a közelébe kerül. Éppen úgy
tekinti őket egy darab szarnak, ahogy egyébként azok is. Ha
őszinte akar lenni, ő sem lát bennük mást, de ettől még esze
ágában sincs visszafogni magát. Bármit megtesz, amivel
lealacsonyíthatja az apját, aki nagyon is rászolgált erre.
Rápillantott az órájára, az arany Rolexre, amit a
születésnapjára kapott az ő szerető szüleitől. Ezzel próbálták
megvesztegetni. Az anyja és az apja el akarta hitetni vele, hogy
szeretik és törődnek vele, ami persze lószart sem jelent. Míg a fia
az ő gondjukra van bízva, azt tehet, amit akar – a fiúért cserébe
az öreg boldogan finanszírozza az életstílusát. Jake a szülei
második esélye: a sosemvolt fiuk, a szemük fénye, a kis
trónörökös. Az apja kényszerítette rá arra is, hogy megszülje. A
nagy katolikus, akinek a szemében az abortusz felér a
gyilkossággal – de hát ki tudná nála jobban? Mindegy, mit tesz,
arra akkor sem veheti rá, hogy megállapodjon, hogy teljesítse
anyai kötelességeit, és úgy csináljon, mint aki megtanulta a
leckét.
Összepréselte a szemhéját. Most nem szabad ilyesmire
gondolnia. Semmi értelme. Sosem akarta a kis krapekot, akkor
meg miért engedi, hogy ennyire felzaklassa? Önszántából
mondott le róla; csak örülni tudott, hogy valaki megszabadítja a
felelősségtől. Akkor jó ötletnek tűnt.
Még alig múlt tizenegy óra – nem fogja arra pazarolni ezt a
szép estét, hogy olyasmin rágódjon, amit úgysem tud
megváltoztatni. Leintett egy taxit, és hálásan vackolta be magát a
bőrülés melegébe, hogy visszavitesse magát Kelet-Londonba;
közben örült, hogy legalább nem egy szószátyár taxist fogott ki.
Nincs rosszabb, mint amikor a sofőrnek be nem áll a szája.
Bosszantó, főként, ha azzal kérkedik, hogy ismeri London összes
Arcát – kiváltképpen az apját. Látta, hogyan néznek rá a
tükörben. Tudta, hogy képtelenek felfogni, miért engedi az apja,
hogy így éljen.
Kipattant a kocsiból egy upney-i bárnál, ahol gyakran
megfordult, és örömmel látta, hogy jókor érkezett. Nem akart
mást, csak bevásárolni, s ha nincs semmi érdekes, hazamenni és
lefeküdni.
Az apja megajándékozta egy kellemes Canary Wharf-i
lakással, amit minden ismerőse irigyelt. Tényleg fantasztikus
helyen volt, mesés kilátással és a legmagasabb igények szerint
berendezve. Kevesebbet nem is várt volna az apjától. Ahogy
minden másról, erről is azt gondolta, hogy ha egy vagyonba;
kerül, csak jó lehet. Mennyire rühellte azt a helyet! Ez is csak arra
emlékeztette, hogy az apjától függ. Még a nevére se íratta, hogy
még jobban a képébe másszon. Csak azért vette neki, hogy tudja,
hol lakik; mintha így akarná magához láncolni. A szülei minden
lépése mögött ott lapult a hátsó szándék.
Belépett az ivóba, megcsapta a veríték és az állott sör ismerős
szaga. A pultnál meglátta a dílert, akit keresett, és sietve elindult
felé. A hely szinte kongott az ürességtől.
Georgie Burns elmosolyodott, és ettől megcsillantak az
aranyfogai. Eddig nem ment a bolt, Jessie Flynn viszont mindig
sokat költött. Nagyban vásárol, és készpénzben fizet, ami
önmagában garantálja a meleg fogadtatását. Georgie
aranyfogaival és drága rasztafrizurájával minden ízében
veszélyes rosszfiúnak tűnt, pedig szociológiából diplomázott, és
a szülei mindketten tanítanak. Egy kedves észak-londoni házban
nőtt fel, két nővére és egy Bubbles nevű túlsúlyos labrador
társaságában. Georgie csak azért dílerkedik, mert egyedül így
tudja biztosítani a családjának a rendes életet. Így képes fizetni a
jelzálogot és a két lánya iskoláztatását. És a felesége se bánja a
pluszpénzt. Szereti megengedni magának a szebb dolgokat,
ezért készséggel szemet huny a férje mellékállása felett.
– Szia, Jessie! Engem keresel, kislány?
Jessie elmosolyodott. Őszintén kedvelte Georgie-t. Azon
kevesek közé tartozik, akik egyszer sem próbálták meg
ugródeszkának használni.
– Hát persze, hogy téged, Georgie. Másként betenném a
lábam egy ilyen szaros helyre?
Ezen nevettek egy sort, majd Georgie intett a pultosnak.
– Szívemből beszélsz. Szóval mit tehetek érted?
– A szokásos lesz – mondta, és körülnézett. – Elég nagy a
pangás. Csoda, hogy még itt vagy!
Georgie bosszúsan megvonta a vállát.
– Máshol se jobb, kislány. Már épp indultam hazafelé –
mondta. A lány felé tolta a nagy adag kólás JD-t, amit Jessie egy
szuszra felhajtott.
– A Soho ugyanez. Halott, mint Elvis.
Georgie felnevetett.
– Inkább mennél valami klubba. Hétköznap van, az ég
szerelmére.
Jessie elvigyorodott.
– Tudom, de valahogy nincs kedvem. Mennyivel jövök?
Tíz perccel később Jessie kilépett a bárból, hogy az
Upneyállomás felé induljon. Ott mindig sok taxi parkolt, ő
pedig, szokás szerint bemászott az elsőbe, és elégedetten
nyugtázta, hogy valamennyire ismeri a sofőrt. A fickó korábban
is vitte már haza, így kellemesen eldumáltak, amíg megérkeztek
a ház elé.
Kifizette a fuvart, aztán gyorsan elindult az otthona felé. Már
készült volna kinyitni az előtérbe nyíló ajtót, amikor valaki a
nevén szólította. Ahogy a hang felé fordult, valamelyik;
ismerősére számított, aki hozzá hasonlóan örökké társaságot,
lceres, mégis egy vadidegen férfi állt előtte. S mielőtt egyetlen
szót is szólhatott volna, érezte, hogy valami kapcsolatba kerül a
koponyájával.
Azonnal elsötétült minden.
 Kilencvenharmadik fejezet

– Mondjak valamit, Michael Flynn? Ha nem ismernélek jobban,

azt hinném, csak fel akarsz bosszantani – tréfálkozott Josephine,
de a szavai mögött mélyebb jelentés bujkált.
Michael felsóhajtott. Utálta ezt a sok manőverezést, mégis
együtt kellett élnie vele. Másképp nem tudta volna kezelni a
feleségét. Josephine egyre kevésbé tudott megbirkózni az
igazsággal, sokkal szívesebben vonult vissza a kis álomvilágába,
ami iszonyú fárasztó tudott lenni. Neki a való világban kellett
maradni, hogy eltartsa magukat.
– Csak azt szeretném tudni, hogy szerinted is
figyelmeztetnem kéne-e ezt a Jonny fiút. Tudom, hogy Jessie
találkozgat vele, és ahogy hallom, ez is csak egy újabb zsákutca.
Josephine az ágyán üldögélt. Nem tudta, mit mondhatna.
Bármekkora csalódást is okozott Jessie, nem akarta őt teljesen
elidegeníteni magától. Nem akart ő lenni a rossz – ezt
meghagyta Michaelnek.
Nem nézett a férjére, csak csendesen megkérdezte:
– Miért, mit hallottál erről a fickóról?
Michael megvetően felhorkant. Folyton ezt csinálják:
Josephine ráhagyja, hogy derítsen ki minden érdemlegeset a
lányukról, azután úgy tesz, mintha valami egészen másra
számított volna.
 – Nos, kezdetnek annyi, hogy negyvenvalahány éves,
felesége van meg négy kölyke, és közben drogozik. Kokózik,
hogy egész pontos legyek. Egy piti kis díler, aki nagymenő akar
lenni. Persze a kis Jessie jóvoltából.
Josephine a kezébe temette az arcát. Nem a férje szavai
döbbentették meg, egyszerűen csalódást érzett a lánya
választottja miatt. Nem is tudta, miért fáj ennyire. Hiszen
ugyanaz a régi nóta.
– Hadd csinálja, Michael, ne avatkozz bele! Azt ígérte,
vasárnap eljön teára, meglátogatja a kis Jake-et. Majd akkor
meglátjuk, hogy viselkedik.
Michael tudta, hogy a téma ezzel le van zárva.
– Holnap biztosan találkozom vele, Josephine. Fizetésnap
lesz.
Josephine nem válaszolt. Tudta, hogy Michael nem szívesen
fizet a lányának csak azért, hogy szemmel tarthassa. Ha rajta
múlna, aligha venné a fáradságot. Így tulajdonképpen rá marad,
hogy olyan közel tartsa Jessie-t, amennyire csak lehet.
Michael átkarolta és szorosan magához ölelte a feleségét. A
lánya összetörte a szívét, viszont adott neki egy fiút. Legalább
ennyit sikerült elérnie.
– Tényleg, hogy van a kisember? Élvezte az iskolai
kirándulást? Merre mentek? Valami farmra, nem?
Michael imádta az unokáját, az ő kis szeme fényét.
– Igen, tetszett neki, Michael! Csak úgy mesélt, amikor
hazaért. Okos kölyök, csak hogy tudd, igazi kis zseni. Hatéves
létére elolvas bármit. A tanára szerint messze a többi gyerek előtt
jár.
 Michael elégedett lehetett. Mindig is tudta, hogy unokája!
nagy tehetség, hát most már az iskola is osztotta a véleményét.
Jake igazi kis kincs.
– Megmondtam, igaz? Született agygép. Mindig ráver a
többiekre. Emlékszel, milyen hamar megtanult számolni is?
Josephine sütkérezett a férje örömében. Jake tényleg iszonyú
gyorsan tanul, ő pedig őszintén örült, hogy ekkora tehetség.
– Hát, az iskola szerint megvan a magához való esze. Most
már csak rajtunk áll, hogy bátorítsuk.
– Rajtunk nem múlik, szívem, te is tudod. Hé, miért nem
megyünk le, és iszunk egy pohár bort? Most tényleg jólesne
lazulni kicsit. Fáradt vagyok, de nem álmos, ha érted, hogy
gondolom.
Josephine máris a fejét rázta, de Michael visszanyelte a
bosszúságát. Felesége manapság alig hagyja el a szobáját. Néha
lemegy a konyhába, főz valamit, vagy csak Jessie-vel találkozik –
ha méltóztatik hazajönni –, de nagyjából ennyi. Az élete többi
részét a hálószobában tölti, a házat pedig már évek óta nem
hagyta el. Mostanság még a kertet is hanyagolja.
– Inkább hozz fel egy üveggel, Michael! Össze kell kapnom
magamat.
Josephine körülnézett, mint akinek halaszthatatlan
tennivalója akadt. Szokás szerint így reagált, Michael mégsem
szólt semmit, amivel kizökkentette volna, csak lassan felállt, és
úgy tett, mintha észre se venné a kuplerájt, a ládaszám gyűlő
szemetet, amivel Josephine körülbástyázta magát. Csak könnyed
mosollyal ránézett.
– Én vöröset innék. Neked is jó lesz, édesem?
 Josephine hálásan viszonozta a mosolyt, amiért a férje
mindig ilyen kedves és megértő. Látta, mennyire nehezére esik.
– Hogyne, Michael. Egy jó kis vörösre sosem mondok nemet
– ahogy a férje kinyitotta a szoba ajtaját, Josephine hirtelen
szükségét érezte, hogy mondjon még valamit: – Annyira
sajnálom, Michael. Mindennél jobban szeretném, ha helyre
tudnám tenni az életünket, ugye, tudod?
Michael visszafordult a feleségéhez, és megpillantotta a
gyönyörű arcon a végtelen szomorúságot. Josephine megmaradt
klasszikus szépségnek; az egyetlen nőnek, akire valaha is
vágyott.
– Hát persze, hogy tudom. Te vagy életem szerelme,
Josephine, mindig is az leszel, de ne tarts fel, hadd hozzam azt a
bort! Szeretnék végre hancúrozni kicsit az én imádnivaló
feleségemmel – kacsintott rá pajkosan, aztán elhagyta a szobát|
Josephine sóhajtva nézett utána. Ő sem akart más férfit,
mióta először szemet vetett rá. Egész életében mindenkinél, még
a lányánál is előbbre helyezte a férjét, és ez már nem fog
megváltozni. Ő a mindene.
Michael visszatért a borral és két Waterford kristálypohárral.
Josephine engedelmesen követte őt az erkélyre. Tudta hogy
Michael szereti őt a friss levegőn látni. Leült a kovácsoltvas
asztalhoz, belekortyolt a borba, amit a férje kitöltött nek.
– Elég hűvös az este, kislány.
– Tudom, korábban is voltam kint. Este mindig hűvös van –
mondta. A férjét bámulta, ezt a még most is markáns jóképű
férfit. – Megtennél nekem valamit, Michael? Megkérdeznéd a kis
Jessie-t, hogy vasárnap tényleg eljön-e? Jake annyira várja már,
nem szeretném, ha csalódnia kéne! Egész nap csak az ajtót
bámulja, ő meg annyi fáradságot se vesz, hogy idetolja a képét.
Michael bólintott. Nagyon is jól tudta, mire képes a lánya.
– Megkérdezem, de te is tudod, milyen. Rohadtul
kiszámíthatatlan. Egyedül az biztos, hogy a pénzéért mindig jön.
Nem furcsa, hogy csütörtökön sosem alszik el?
Josephine nem válaszolt. Tudta, hogy Michael mennyire
képes felbosszantani magát, ha Jessie kerül szóba.
Michael belekortyolt a borba, és miközben végignézett a
kerten, élvezte minden zamatát. Már korábban felkapcsolta a
lámpákat, s most örömét lelte a kilátásban. Oly sok erőfeszítésbe
telt, hogy ilyen gyönyörű legyen, de úgy tűnt, a felesége már ezt
sem veszi észre. Olyan szomorú, hogy már nem örül semminek.
Hogyan is örülne? Mást se csinál egész nap, csak gubbaszt az
ágyban. Lassanként ez lesz minden, amire képes. Nem tud
aludni, nem tudja élvezni az életet. Az ő gyönyörű párja, az ő
Josephine-je fokozatosan elszakad a világ valóságától, és esze
ágában sincs visszafordulni.
Josephine felsóhajtott. Iszonyúan hiányzott neki a lánya, de
már semmi esélyt nem látott rá, hogy hazajöjjön. Kerülte őket,
mint a pestist, kivált a kis Jake-et. Josephine önmagát hibáztatta
a lánya ügyeiért. Jessie-nek szüksége lett volna rá, ő pedig nem
állt mellette. Csak a férjével törődött és azzal, amit ő akart.
– Szerinted rosszul tettük, hogy rákényszerítettük a kis Jake-
et? Annyira fiatal volt, Michael – nézett a férjére, aki azonnal
indulatosan rázni kezdte a fejét.
– Hogy juthat ilyen egyáltalán az eszedbe, Josephine? Ő a
világ legokosabb kölyke. Ha mi nem állunk a sarkunkra, most
még ő sincs. Leszarom, mit csinál a lányunk, felőlem tehet úgy,
mintha Jake nem is létezne, egy napon ő is rá fog döbbenni, hogy
ez volt a helyes. Helyesen cselekedtünk, amikor adni akartunk a
gyereknek egy esélyt. Jessie-nek is értenie kellett volna, milyen
komoly problémát okozott. Értenie kellett volna, hogy egy
gyerek nem játék. Katolikusként nem is lehetett volna más
választása. Ebben a kibaszott házban nem lesz abortusz, ezt
világosan megmondtam.
Kezdett feldühödni, ezért ivott egy kis bort, s közben próbált
lehiggadni. Még most sem tudott belenyugodni, hogy a lánya
így bánik a saját fiával.
– Ez a legrosszabb az egészben, Josephine! Tényleg azt
hittem, hogy ettől végre felnő, érted? Azt hittem, felfogja, hogy
minden hibánkért súlyosan meg kell fizetnünk, de kurva nagyot
tévedtem. Ezzel csak elüldöztük magunktól.
Josephine megpróbált rágyújtani, pedig Michael semmit sem
utált annyira, mint amikor dohányzott. Viszont nem tudta, mit
válaszolhatna. Michael mindig olyan biztos volt mindenben, épp
csak a lányában nem. Előrehajolt a széken, í hogy egyenesen a
férje szemébe nézzen.
– Tudod, mit gondolok, Michael? Szerintem az az éjszaka
tette tönkre, amikor a Cornelek idejöttek. Ez hatalma, trauma
volt minden érintett számára, de neki sosem sikerült
feldolgoznia, érted? Akkor tévedt le az egyenes útról, azután
mindennek a tetejébe jött a kisbaba, ami már túl sok volt neki.
Tizenhat évesen anyának lenni? Ez mindenki számára hatalmas
lépés, Michael, hát még egy olyan kislánynak, mint Jessie.
 Michael gúnyosan elnevette magát. Nem állt szándékában
mentségeket keresni a lányának. Ő csináltatta fel magát – még
csak azt se tudta, kivel; szó szerint akárki lehetett a viselt dolgai
pedig csak súlyosbították Josephine állapotát! Aki ezután már
arra sem tudta rávenni magát, hogy elhagyja a házat. Még csak
az hiányzott, hogy ezek után ő mentegesse. Michael páholyból
nézte végig, milyen hatást gyakorolt lánya életvitele a felesége
állapotára. Esze ágában sem volt elsiklani efelett.
– Hát ide hallgass, Josephine! Engem nem érdekel, ki mit
mond. Lehet, hogy aznap este rájött a frász, ezt elfogadom, de
akkor se emiatt lett belőle ámokfutó. Soha ebben az életben nem
kapott tőlünk mást, csak szeretetet és gondoskodást. Vannak
kölykök a nagyvilágban, akik egy háborús zóna kellős közepén
nőnek fel, és végignézik, ahogyan lemészárolják az egész
családjukat, de még ők is túlteszik magukat rajta. A kis Jessie-
nek az a legnagyobb baja, hogy egyetlen kibaszott este miatt
képes volt elfelejteni a sokévnyi szeretetet, amit előtte kapott. Én
azt mondom, és most őszinte vagyok, hogy szerintem bármit
teszünk, rossz útra tévedt volna. Nézd csak meg, hogy él! Mit
művel évek óta! Iszik, drogozik, férfiakkal kefél. Ilyen az
életmódja, Josephine, ezt az utat választotta. A héten beszéltem
Tommy Ambrose-zal, hat kölyke van, az egyik egy kibaszott
heroinfüggő. Összetöri az apja szívét, de Tommy képtelen tenni
bármit is. A kölyök nem jó semmire. Tommy mondott nekem
egy nagy igazságot: arra jutott, hogy ez benne van a fiú
természetében. Semmit sem tehetett volna, hogy elkerülje. A
fiúnak az volt a sorsa, hogy elbaszott drogos legyen. Szerintem
ez vonatkozik a kis Jessie-re is. Most végre megtalálta a helyét, a
maga szintjét. Én hiszek ebben. Amikor a múlt héten eljött a
pénzéért, csak néztem a bamba tekintetét, és majd’ elsüllyedtem
szégyenemben. Hat lépésről éreztem a leheletét, olyan büdös a
szája. Mocskosak a ruhái – szerintem azokban is alszik –, a lába
meg csupa véraláfutás, csupa friss seb, úgyhogy mostanában
láthatták el a baját. Ezek után volt pofája úgy elvenni a pénzem,
mintha ő tenne nekem szívességet. Én mondom, Josephine,
minden akaraterőmre szükség volt, de így is csak egy hajszál
választott el, hogy páros lábbal rúgjam ki az irodámból.
Josephine még sosem hallotta, hogy a férje így beszél a
lányukról. Akkor és ott végre megértette, mi járhat már régóta
Michael fejében.
– Ó, Michael! Annyira sajnálom, hogy ilyeneket mondasz a
kis Jessie-ről, de értem, hogy gondolod, és bármennyire fáj
kimondani, igazad van.
Michael gúnytól csöpögő hangon nevetett fel. Jobban
felbosszantotta magát, mint gondolta, és mielőtt még erőt
vehetett volna magán, már hallotta is, ahogy teli torokból
üvölteni kezd:
– Baszd meg, Josephine, nézz már körül, a rohadt életbe! Az
a lány egy két lábon járó rémálom. Ha te nem lennél, már
évekkel ezelőtt a sorsára hagytam volna.
Josephine sírva fakadt, egész teste rázkódni kezdett a
zokogástól. Michael azonnal felpattant és letérdelt elé. Szorosan
magához ölelte, amíg a felesége keserű könnyeket ontott, de
akkor is rég ezt kellett volna tennie. Utálta magát azért, amit
mondott, és tudta, hogy Josephine nem akarja hallani az igazat,
de úgy érezte, akkor is hallania kell. Bármekkora fájdalmat okoz
neki, legalább kis időre visszarángatja őt a való világba.
 Kilencvennegyedik fejezet

Declan Costello hangosan nevetett. Szerette a jó vicceket és a

délutáni lazítást, az új pultoslány pedig született komédiás volt.
Talán még egy macskát is meg tudott volna nevettetni. Nagy kár,
hogy közben leginkább német úszónőre emlékeztetett. Ha kicsit
is szebb, már rég rámászott volna. Declan talán már kezd
öregedni és még mindig túlsúlyos, de ez mit se számít – soha
nem a szépségéért szerették. Sok lány próbálta már magához
kötni őt, de egyiküknek sem engedte. Néhány hét alatt mindet
megunta, bárhogy nézett ki. Nem vágyott állandó társra, és ez
már nem is változik.
Michaelre várt. Csütörtök lévén az egyik kelet-londoni
magánklubban fogadta, legkésőbb egykor. Évek óta így ment.
Michael mindig szerette első kézből beszerezni az aktuális
híreket, Declan pedig készséggel a kedvére tett. Mindenről és
mindenkiről beszámolt. Miután Michael évekkel ezelőtt kis híján
agyonverte, nálánál jobban senki sem lepődött meg, amikor
visszafogadta az akolba, sőt úgy viselkedett, mintha semmi
szokatlan nem történt volna köztük. Declan sokat tanult az
esetből, sosem felejtette el. Michael csupán egyszer tett róla
említést: azon a napon, amikor végre kikerült a kórházból, és
elment hozzá. Miután az egészségéről érdeklődött, szomorúan
megcsóválta a fejét:
 – Nem akarom, hogy még egyszer eltávolodjunk egymástól,
Declan! Azt akarom, hogy a jövőben tartsd rajta a szemed a
labdán. Neked kell fedezned, neked kell megkönnyítened az
életemet – mondta.
Declan akkora hálával fogadta a nem várt esélyt, hogy azóta
is azt bizonygatta, mennyire rászolgált. Sosem felejtette el a
dolgát, és értékelte a világban betöltött helyét, miután
szembesült vele, milyen könnyen elveszítheti. Lustasága és
vonakodása, hogy használja a fejét, kis híján nemcsak a
megélhetésébe, de az életébe került. Ezt a hibát nem követhette
el még egyszer.
Ivott egy tisztes kortyot a söréből, és élvezte, ahogy a fagyos
ital lecsúszik a torkán. Jól élt, és mostanság már értékelni is tudta
ezt. Túlélte Michael haragját, márpedig bármilyen nehezére is
esett elviselni, Michael Flynn nélkül gyakorlatilag szart se ért.
Felmutatta az üres poharát a pultosnak, aki szélsebese
újratöltötte. A bárban alig lézengtek. Csak nemrég újíttatták fel,
ettől furcsán sterilnek hatott, de így is megmaradt az ódivatú
hangulat. A törzsvendégek másként nem is érezték volna jól
magukat.
Declan vetett egy pillantást a lépcső felé. Hallotta az ajtó
nyikorgását, majd látta, hogy Michael lassan leereszkedik
lépcsőfokokon. Ő ugyanolyan jóvágású maradt, túlsúlyt is
szedett fel. A szerencsés ördög, ahogy öregedett, úgy lett egyre
sármosabb.
– Minden oké, Michael? – tudakolta Declan, de inkább
üdvözlésnek szánta, mint kérdésnek.
Michael elmosolyodott.
 – Minden oké, Declan. Jól nézel ki, haver.
Declan is elvigyorodott.
– Jól érzem magam a bőrömben, és csak ez számít. Iszol?
A pultos felvette a rendelést. Declan elképedve látta, hogy
Michel Flynn egy dupla whiskyvel indítja a napot.
– Tényleg minden oké, Michael?
Declan hangja őszinte aggodalomról tanúskodott. Michael
felhajtotta az italát, aztán válaszolt.
– Jessie. Nem jött el a pénzéért. Tudom, hogy baromság, ha
emiatt aggódom, de korábban ki nem hagyott volna egy
csütörtököt se.
Intett még egy italért, mire a pultos szó nélkül elvette a
poharát, hogy újratöltse és visszategye elé. Michael mosollyal
köszönte meg a gondoskodást, s közben megfigyelte, hogy a nő
nem az a szokásos szemrevaló fajta.
– Nem tudom, Declan. Ez nem vall rá. Tényleg aggódom.
Declan tudta, milyen ingatag Michael helyzete az egyetlen
lánya vonatkozásában. Gyanította, hogy a kis Jessie megint
kiütötte magát valami tetű társaságában, de több esze volt annál,
hogy ezt szóvá tegye. Csak beleivott a sörébe, mielőtt megvonta
a vállát.
– Biztosan előkerül. Nincs miért aggódnod, cimbora. Nyilván
sűrű éjszakája volt.
Michael elnézte öreg barátját. Declan kezdett komolyan
ráncosodni, de az sem segített, hogy nigériai menekültnek
öltözött. Mindig olyan benyomást tett, mintha vaksötétben
kapkodná magára a ruháit.
 – Nyilván, de Josephine azt akarja, hogy jelentsek neki. Mi a
szart mondjak? Elküldtem valakit a pecójához. Jessie-nek nem
fog tetszeni, de a francot se érdekel. Tudnom kell, hogy nincs-e
baja.
Declan nem válaszolt. Jessie Flynn hírhedtté vált a
világukban, neve a kurválkodás szinonimája lett. Amennyi piros
pontja volt Declan bácsinál, Jessie azt már évekkel ezelőtt
elpazarolta; Declan most már legfeljebb csak undorodott tőle. Ha
az ő lánya lett volna, már rég eltöri mindkét lábát, hogy veszteg
maradjon. Úgy legalább nem feküdne össze mindenkivel, aki
szembejön.
– Ez az alma kurvára messze esett a fájától, mi?
Declan óvatosan felnevetett.
– Mit mondjak, Michael? Nekem sose kellett kölyök, se
asszony, az biztos. Ismersz, haver. Sosem vágytam szaporodni.
Michael cudar kedve ellenére elnevette magát.
– Kurvára nem hibáztatlak érte. Amúgy mi az ábra?
Hallottam a vitáról a sztriptízklubban.
Declan színpadisan felnyögött, de közben örült, hogy témát
váltottak.
– Ha láttad volna a faszit, teljesen kész lennél. Először is,
öregebb volt az országútnál, a lány meg vagy tizennyolc. A fickó
elkövette a klasszikus hibát. Azt hitte, csak mert perkált neki,
egész éjszakára kisajátíthatja. Amikor véget ért a műszak, és a
lány távozni készült, teljesen berágott. Tipikus városi surmó, aki
azt hiszi, az egész világ a lábánál hever. A végén kapott egy
nagy maflást, ha már nem értett a jó szóból, azután rács mögött
éjszakázott – újságolta Declan, s újabb italért intett, és a fejét
csóválta. – Azért muris figura. Két lepedővel rövidebb lett, alig
állt a lábán, de még így is a pinán járt az esze. –v;
Michael vele nevetett.
– Hihetetlen, hogy mennyire nem értik a világot!
Declan elvette a frissen csapolt sört, és élvezettel
belekortyolt.
– Még szép, Michael! Ha értenék, a seggünk is kilógna
gatyából.
 Kilencvenötödik fejezet

Hannah Flynn érdeklődéssel hallgatta ősellensége mondandóját.

Talán nem Lana áll a legközelebb a szívéhez, de sokszor hasznos
betekintést kínált a lánya életébe.
– Én mondom, Hannah, az én Josephine-em egyre rosszabbul
van. Ha az a kölyök nem lenne, hát nem tudom, mihez kezdene
magával.
Hannah lassan bólintott. A menye rendes lány; ahogy teltek
az évek, egészen kezdte megkedvelni. Gyenge, az az ő nagy baja.
Nincs tartása. Jessie viselkedése csak az utolsó csepp a pohárban.
A terhességétől mindnyájan kiborultak, Josephine-nek viszont a
szíve szakadt meg. Azóta se tért magához a sokkból.
Hannah maga kereste fel Lanát, miután – az Isten tudja,
mióta először – Jessie nem jött el. Pedig csütörtökön mindig nála
ebédelt. Először beugrott az apjához, hogy felnyalja a pénzét,
azután egyből a nagyanyjához ment. Hannah ilyenkor maga
főzött, majd csacsogtak egy sort. Hannah egész héten ezt várta,
ma mégsem jött el. Valaminek csak történnie kellett! Jessie még
sosem hagyta ki a közös ebédet. Hiába próbálta újra és újra hívni
a mobilján, semmi – a telefon csak kicsöngött. Kínjában végül
eljött Lanához, hátha ő hallott valamit közös unokájukról. Nos,
Lana szemlátomást még annyit se tudott, mint ő.
– Látta ma bárki is Jessie-t?
Lana megvonta a vállát.
 – Nem tudok róla, Hannah. Mikor látta bárki is azt a
csökönyös barmot? Néha úgy fel tudnám képelni!
Hannah belekortyolt a teájába. Tudta, hogy Jessie-t nem
különösebben izgatja az anyja családja, ami a szokott elégtétellel
töltötte el, de ezzel együtt is kényelmetlenül érezte magát az
elmaradása miatt. Lehetett bármennyire megbízhatatlan, Jessie
csütörtökön mindig nála ebédelt. Ez volt az ő kis titkuk.
 Kilencvenhatodik fejezet

Jake eleven kedvében volt, Josephine még a bezárt üvegajtón át

is hallotta a hangoskodását. Szokás szerint a kertben
garázdálkodott, ő pedig mosolyogva lépett ki az erkélyre, hogy
ránézzen. A nevelőnője, Dana kergette, aki elől könnyedén
kereket oldott. Josephine látta a fiú arcán a felhőtlen örömet,
ahogyan hangosan kacarászik. Jake tényleg élvezi az életét.
Amikor csípőre tett kézzel megállt a pázsiton, annyira
hasonlított Michaelre, hogy könnyeket csalt Josephine szemébe.
Minden áldott nap hálát adott Istennek, amiért az unokája nem
az apjára ütött – bárki legyen is az apja. Josephine nehezebb
szívvel tekintett volna rá, ha nincs benne semmilyen családi
vonás.
Leült a legközelebbi székre, és tenyerével megtörölte a száját.
Utálta magát, amiért így gondolkodik, de nem tehetett róla. Jake
a világot jelentette számára, s bár arra nem tudta rávenni magát,
hogy kimenjen hozzá, gondoskodott róla, hogy minőségi
időtöltéseket szervezzen neki a házban. A fiú másfelől értetlenül
szemlélte az életét. Azt kérdezgette, miért nem ő viszi az
iskolába, miért nem sétálnak soha. Folyton az anyját kereste
rajta. Jake tudta, hogy az anyjának mellette kellene lennie, ahogy
a barátai anyukájuk is teszik. Neki mégsem volt igazi anyukája.
És igazi nagymamája sem volt, ami azt illeti. Josephine nem
lehetett igazi nagymama, hiszen még az unokája kedvéért sem
hagyhatta el a házat. Jake pedig elérte azt a kort, hogy kezdte
észrevenni az ilyen dolgokat.
Josephine látta, ahogy Dana felkapta és megpörgette az
unokáját. Szépen bánt vele az a lány. Látszott, hogy törődik vele.
Aztán érezte a szabálytalan szívverését és nehézkes légzését
– a közelgő pánikroham előjeleit. Máris egész testében izzadt,
semmit sem tehetett ellene. Behunyta a szemét. A légzésére
összpontosított, lassan és egyenletesen szívta be a levegőt, ahogy
az orvos tanította neki. Érezte, hogy a pánik visszahúzódik, és a
rettegés éppen olyan gyorsan távozik, ahogyan érkezett. Azután
meghallotta a saját nevét, s amikor kinyitotta a szemét, Jake már
ott állt közvetlenül alatta; a tornácon, és szigorú arccal nézett fel
rá. Most is csípőre tette a kezét; nyilván nem először szólítgatta,
mióta leszállt, rá a varázsköd.
– De tényleg, nagyi, ez így nem jó, tudod? Órák óta
hívogatlak!
Ahogy elviharzott, Dana felnézett rá és megvonta a vállát,
aztán követte a fiút a házba.
Josephine elkeseredetten hunyta be a szemét. Mostanában ez
egyre gyakrabban előfordult, mintha kezdte volna elveszíteni az
időérzékét. Meglátta a cigarettáját az asztalon; erre kapkodva
rágyújtott és mélyen leszívta a füstöt. Addig dohányzott, amíg a
remegés a testében lassan alább nem hagyott.
 Kilencvenhetedik fejezet

– Biztos, hogy nem volt ott?

Daniel Carter bólintott.
– Használtam a kulcsot, Michael, ahogy megbeszéltük. Én
mondom, nem volt ott egy teremtett lélek sem. Mindent
átkutattam. Jessie biztosan elhagyta az épületet.
Michael nem igazán döbbent meg. A legnagyobb félelme az
volt, hogy a lánya odabent van, csak épp már hullamereven.
Ilyen életvitel mellett az se lett volna csoda.
– Oké. Kösz, Daniel. Hálás vagyok.
Daniel Carter szívből sajnálta, hogy nem szolgálhatott jobb
hírrel.
– Körbekérdezhetek, ha akarod, Michael. Hátha valaki tud
róla.
Michael keserűen felnevetett.
– Azon már túl vagyunk. Azért kösz, haver – mondta, és
nézte Daniel távolodó alakját, aztán nagy sóhajjal lerogyott az
íróasztala mögé.
Úgy tűnt, a múlt éjszaka óta senki se látta Jessie-t. Upney-ban
még bevásárolt, azután hazataxizott a lakásához, de azóta nem
látták, s ami fontosabb, nem is hallottak felőle. A mobilja csak
csörgött vég nélkül, ő azonban órák óta nem használta. A tetű,
akivel kavart, azóta is téglákat fosott ijedtében, hogy az éjszaka
közepén három nagydarab fickó kirángatta az ágyából, de igazat
mondott. A klubnál találkoztak utoljára, amit többen
megerősítettek. Michael tudta, hogy nem süketel; az már rég
kiderült volna. Az ottani mocskok a zsebében voltak, mindig
szóltak is, ha a lányát épp bevarrták valamiért. Ezzel együtt
ragaszkodott hozzá, hogy járjanak utána, de semmi. Jessie-t
mintha a föld nyelte volna el.
Újra megpróbálta a mobilján, de csak csörgött és csörgött.
Hol másutt kereshetné még? Jessie nem tudta, de az apját
folyamatosan tájékoztatták a hollétéről, így ha bárhol felbukkant,
tudomást szerzett róla. A maga módján így vigyázott a lányára,
és leinformált mindenkit, akivel összeszűrte a levet. Kurva nehéz
volt mindenki előtt eljátszani, hogy francot se érdekli a lánya
élete, miközben tudta, ha közbeavatkozik, Jessie talán teljesen
elfordul az anyjától, amivel még tovább nehezítené az életüket.
Kezdte úgy érezni, mintha lánya a tökeit szorongatná.
 Kilencvennyolcadik fejezet

Josephine a kis Jake-et hallgatta, amint megállás nélkül

csacsogott. Iskolai egyenruhát viselt, ő pedig büszkén tekintett
rá, erre a jóvágású kis legényre.
– Dana megígérte, hogy iskola után elvisz a parkba. Bárcsak
te is velünk jönnél, nagyi! Olyan jó lenne. A hintát szeretem a
legjobban. Dana szerint azért, mert olyan vagyok, mint egy
sajtkukac! – Önfeledten felkacagott. – Megígérem, hogy nagyon-
nagyon jó leszek. Nem fogok zajongani.
Josephine magához ölelte és homlokon csókolta az unokáját.
– Szerintem Danával is remekül fogod érezni magad, Jake.
Tudod, hogy a nagyinak rengeteg a dolga, de majd találkozunk,
amikor hazajössz, és szépen elmesélsz mindent.
Jake hosszú pillanatokig szó nélkül méregette őt. Josephine
látta rajta, hogy nem hiszi el az állítólagos munkáját.
– Hát jó, de azért néha tényleg megpróbálhatnál velünk
jönni.
– Úgy lesz, Jake. Most menj, nehogy elkéss!
Arcon csókolta a fiút, majd hallgatta, ahogy a lépcsőn lefelé
sem állt be a szája. Miután a bejárati ajtó becsapódott,
szomorúan felsóhajtott. Jake nélkül üresen kongott a ház, amit
mindig is túlságosan nagynak érzett. Michael szerette, és a maga
módján ő is, de egy ilyen otthonhoz nagy család dukált volna.
Michael évekkel korábban azon tréfálkozott, hogy Von Trappék
is eltévednének benne. Ez akkoriban történt, amikor még
mindketten azt hitték, hogy sorban potyogtatja majd a
kisbabákat. Még mielőtt a kudarc és a fájdalom sötét felhői
árnyékot nem vetettek az életükre. Réges-régen, egy másik
időszámításban.
Josephine lassan felállt, hogy a lépcsőfordulón átkelve a
hálószoba felé induljon, amelyen valaha a férjével osztozott.
Amikor benyitott, elégedetten látta, hogy Michael már ébren
van, és az ágyban ülve nézi a reggeli híradót. Nagy bögre kávét
tartott a kezében, amiből tudhatta, hogy jó ideje fent van.
– Nem is hallottalak megjönni, Michael.
Amikor leült mellé az ágyra, a férje odahajolt, hogy
gyengéden megcsókolja.
– Késő volt, Josephine. Nem akartalak felébreszteni.
– Beszéltél Jessie-vel? Kedd reggel óta nem hívott. Milyennek
láttad? Szóba hoztad a vasárnapot?
Michael Flynn a gyönyörű feleségét figyelte, akit a világon
mindennél jobban szeretett. Máris kisminkelte magát, ahogy
szokta, és elegáns, krémszínű selyemköntöst viselt – láthatóan
egy drága darabot –, ami csodásan állt rajta. Biztosan Lana
választotta neki. Josephine mindig nagyon odafigyelt magára.
Az elmúlt években úgyszólván mást se tett. Szürreális látvány
volt, éjjel-nappal teljes sminkben, tökéletes frizurával és
kiöltözve, mintha készülne valahová. Mintha e nélkül nem lenne
elég baja. Michael olykor, ahogy most is, neheztelt rá ezért, de
egy szót se szólt. Erről már lekésett.
 – Nem láttam őt, szerelmem. Sok dolgom volt tegnap, nem
maradtam túl soká. Ha őszinte akarok lenni, nem is voltam
abban a passzban.
Josephine kedvesen elmosolyodott.
– Csak reméltem, hogy találkoztatok. Ismered Jessie-t. Rossz
pénz nem vész el.
Michael helyeselve bólogatott.
– Mintha csak róla találták volna ki. Amúgy én nem
aggódnék miatta. Tudja, hol lakunk.
Josephine-nek nem tetszett a férje hozzáállása, de megállta
szó nélkül.
– Azért felhívhatott volna, Michael! Rendszeresen beszélünk,
te is tudod.
Michael megragadta és erősen megszorította a felesége kezét.
Olyan aprócska volt keze-lába, mint egy törékeny madárnak.
– Ne aggódj, Josephine! A kis Jessie-t ismerve most is valami
kreténnel hentereg, akit éjszaka ismert meg. Nem ez lenne az
első eset.
Josephine nem szólt, de egyre jobban felzaklatta ez az egész.
Nem kellett, hogy a férje is emlékeztesse a lánya botlásaira.
Durván elrántotta a kezét. Michael ebből is tudta, hogy sikerült
megbántania, de akkor sem mondhatta el az igazat, hogy Jessie
eltűnt, és az égvilágon senki se tudja, hol van.
– Jobb, ha most megyek, Michael. Van néhány dolog, amit el
szeretnék intézni.
Michael érezte, hogy fortyogni kezd benne az indulat, de
szokás szerint elfojtotta. A felesége mostanság már nem
„intézett” mást, csak a sminkjét igazgatta, a körmeit pingálta,
vagy a kacatjait rendezgette. Évek óta most először érezte,
mekkora szüksége lenne rá, hogy olyan legyen, mint régen,
amikor még mindent elmondhatott neki; amikor meghallgatta
őt, és tanácsokat adott neki. Nem szívesen vallotta be, de az
imádnivaló felesége kezdett vadidegen lenni számára. Ha rajta
áll, a régi kacatjait választotta volna helyette, Jake helyett, Jessie
helyett. Eddig minden tőle telhetőt elkövetett, hogy boldoggá
tegye a feleségét, de már egyáltalán nem volt biztos abban, hogy
ezzel jót tett. Csak annyit sikerült elérnie, hogy Josephine élete
teljesen céltalanná és értelmetlenné vált, ő meg karba tett kézzel
végignézte. Az orvosok pirulákkal tömték, de senki sem
mondott ellent neki, és senki sem közölte vele, milyen különös
az élete, és mennyire különc ő maga is. A pszichiáterek órákon át
cseverésztek vele, de Michael hiába hagyott náluk egy kisebb
vagyont, Josephine állapota csak súlyosbodott. Ahogy most
elnézte a feleségét, azon tűnődött, vajon miért engedte, hogy
idáig fajuljon a helyzet. Már akkor a sarkára állhatott volna,
amikor a felesége először kezdett nagy tételben vásárolgatni.
Manapság már csak elvétve szeretkeztek, és általánosságokban
beszéltek, kikerülve minden fontosabb kérdést. Jake lett az
egyetlen közös témájuk.
Ahogy Josephine az arcát fürkészte, legszívesebben elkapta
volna, hogy berántsa az ágyba és adjon neki, ami belefér, akár a
régi szép időkben. Nem, ez már soha többé nem lesz
ugyanolyan. Ez már nem a régi Josephine, akit feleségül vett –
csak egy idegen, aki magába zárkózik, és légüres térben éli az
életét.
– Boldog vagy, Josephine? Úgy értem, igazán boldog?
 Amikor látta a felesége szép arcán a súlyos zavarodottságot,
legszívesebben pofon vágta volna, hogy ugyanúgy reagáljon,
mint régen, amikor még nem rágott meg alaposan minden szót.
– Bökd már ki! Nem olyan nehéz, igaz? Egyszerű igen vagy
nem.
Josephine a kezére meredt. Képtelen lett volna a férje
szemébe nézni.
– Hát persze, hogy boldog vagyok, Michael. Micsoda kérdés.
Michael a mutatóujjával megemelte az állát, hogy mégis a
szemébe kelljen néznie, amint komor hangon felel neki:
– Szerintem meg nem vagy az, Josephine. Szerintem már
hosszú ideje nem vagy boldog. Igazán nem.
Josephine látta a férje tekintetében a szomorúságot és a
várakozást.
– Boldog vagyok, Michael.
Komolyan is gondolta. A férfi elmoolyodott, mert tudta,
hogy igazat mond. Látta a szemében.
– Helyes. Csak tudni akartam.
 Kilencvenkilencedik fejezet

Jessie félt és fázott. És amellett éhezett is, ami meglepte – a

fontossági sorrendjében az étkezés sosem került az első tíz közé.
Most viszont annál inkább. Talán évek óta nem evett rendesen,
de most olyan üresnek érezte a hasát, hogy szinte mardosta a
fájdalom. Mintha az összekötözött keze és lába miatt nem
gyötrődött volna eleget. Valahányszor moccanni próbált, a
tagjaiban fellángolt a perzselő fájdalom.
Halálra volt rémülve. Átható sötétség vette körül. Érezte,
hogy a könnyek végigperegnek az arcán, de erőnek erejével
elállította őket. Nem fog itt bőgni, annak semmi értelme, és
végképp nem fogja engedni, hogy az érzelmei fölülkerekedjenek.
Megőrzi az ép eszét, és megpróbálja felmérni, mi ez az egész. Ha
emberrablás – amit azonnal kétségbe vont bárki is követte el,
jobban teszi, ha felnyalja a pénzt, és aztán rohan, ahogy csak bír.
Az apja nem hagy megtorlás nélkül egy ilyen sértést – személyes
ügyként kezelné, mintha közvetlenül ellene, a neve ellen
irányulna.
A fájdalom újra belehasított a koponyájába, de olyan élesen,
hogy be kellett csuknia a szemét, és be kellett harapnia az alsó
ajkát, amíg a fájdalmat megpróbálta kirekeszteni magából. Máris
vesztésre állt; a kín minden mást feledtetett. Érezte, hogy kezdi
elveszíteni az öntudatát, s ezúttal nem küzdött ellene. A feje
iszonyúan lüktetett, de legalább a vérzés elállt.
 Hálával fogadta, ahogy az álom elragadta, még ha tudta is,
hogy ez nem természetes.
 Századik fejezet

– Az embereim mind őt keresik, beleértve a mocskokat is, az

összes haszontalan faszfejet. Esküszöm a szemem világára,
amint kiderítem, mi folyik itt, a puszta kezemmel ölöm meg a
rohadékokat. Hogy merészelik! Hogy hiheti bárki, hogy elrabolja
a lányomat, és megússza szóbeli figyelmeztetéssel?
Michael fel-alá járt az ilfordi klub irodájában, s közben
annyira felhúzta magát, hogy már levegőt is alig kapott. Immár
nem lehetett kétséges: Jessie eltűnt. Három nap telt el, ami még
tőle is túlzás. Egy rohadt élősködő, úgy él, mint, egy kibaszott
hippi, de bármilyen titokzatosnak is képzeli magát, igazából
kurvára kiszámítható. Nem mintha ezt valaha is a tudtára adná,
a nyeszlett agyú kis picsának. Neki pont jó így, hadd higgye csak
magáról, hogy szembemegy az árral, meg hogy ő a függetlenség
szobra. Nélküle és a védelme nélkül már rég elsüllyedt volna a
mocsokban. Nem tud szart se, a való világban, ha neki kéne
gondoskodni magáról, baszhatná az egészet. Viszont ettől még a
kislánya marad, akinek nem fordíthat hátat.
Declan Costello nézte, ahogy Michael körbejár a kis
irodában. Nem vallott rá, hogy így kibukjon; mindig megőrizte
hidegvérét, bármi is történt. Ezúttal persze minden más, még
Declan is értette. Ez most a kölykéről szól.
Ahogy visszaült a helyére, szívből megsajnálta a barátját.5
 – Emberrablás nem lehet, Michael, akkor már hallottunk
volna róluk. Kész elmebaj! Senki sem tűnik el csak úgy.
Michael nagyot sóhajtott.
– Mindketten tudjuk, hogy vannak, akik csak úgy eltűnnek.
Declan tudta, mire céloz Michael, ezért a lehető
leghatározottabban megrázta a fejét. Ki bajlódna azzal, hogy
megölje Jessie-t? Vannak, akik eltűnnek, tiszta sor, de egyik se ok
nélkül.
– A francokat, Michael! Hallod egyáltalán, hogy mit
beszélsz? Mi a nyavalyáért akarná bárki is megölni Jessie-t?
Nevetséges.
Michael Flynn megállt a régi barátja előtt.
– Gondold csak végig, Declan! Te is tudod, milyen a lányom.
Sokszor még én is ki tudnám tekerni a nyakát. Visszaszájal
mindenkinek, úgy kezeli az embereket, mint a szart.
Figyelmeztettem épp elégszer, hogy ha nem tesz a szájára
lakatot, egyszer még komoly bajba kerül. Muszáj, hogy mindig
az övé legyen az utolsó szó.
Declan felnevetett.
– De tényleg! Hallod magad, Michael? Az emberek
kilencvenkilenc százaléka egy ganajtúró bogarat se taposna el,
még ha az élete múlna is rajta. A magunkfajták ezért tehetik azt,
amit. Olyan ember pedig még nem született erre a világra, aki
egy ujjal is hozzá merne nyúlni a te lányodhoz. Ezt Jessie is
pontosan tudja. Szerinted miért viselkedik így? Akármilyen
tenyérbe mászó modora van, tudja, hogy a neved nélkül öt
percig se húzná.
 Declan valódi félelmet látott Michael arcán, és mélyen
átérezte az aggodalmát egyetlen gyermeke iránt. Ez nincs jól.
Michael Flynn nem szolgált rá erre. Minden hibája ellenére
tisztességes ember, aki mindig megteszi a kötelességét. Ezt még
ő is elismeri, aki a saját bőrén tapasztalta, milyen tud lenni.
– Évek óta senki nem merészelt kihívni maga ellen, Michael!
Nem lehet, hogy így akarjanak hozzád férni!
Michael látta a logikát abban, amit Declan mond, de ez sem
oldotta a félelmét. Lenyomoztatta a lány mobilját, de napok óta
nem kezdeményeztek róla hívást. A „barátai” – s most
tekintsünk el a szó igazi jelentésétől – éppúgy értetlenül állnak
az eltűnése előtt.
Kivágódott az iroda ajtaja. Michael zord arccal
elmosolyodott, amint Jonny Parsonst lökdösték be rajta, aki
elbotlott a saját lábában. Épp csak pofára nem esett. Totálisan
halálra rémült, ez egyikük számára sem lehetett kétséges. A
fickóról lerítt, hogy kicsoda valójában. Olcsó utánzat, önjelölt
gengszter, ócska kis senki.
Ahogy meglátta Michael Flynn fenyegető arcát, Jonnyban az
ütő is megállt. Most először szembesült a belőle sugárzó
hatalommal és fenyegetéssel. Mindig erre vágyott, egy
személyes találkozóra Michael Flynn-nel – Jessie-vel is ezért
szűrte össze a levet –, ám mostanáig nem értette, pontosan,
mivel is jár ez.
Michael Flynn fölé tornyosult, hogy a szűkös kis irodában;
szinte bosszúálló démonnak tűnjön. Jonny már értette, miért
óvakodott Michaeltől mindenki, miért tudott szert tenni ekkora
hatalomra, miért örvendett ekkora tiszteletnek. Egész Európában
ismerték, uralma alá hajtott mindent és mindenkit, amit azért
kevesen mondhatnak el magukról. Látta, hogy Declan Costello
úgy ül az asztalnál, mint egy, túlméretezett kobold. Csupa
gúnyos mosoly és várakozást A szemét se vette le róla, látni
akarta, mi lesz vele, és a tekintetéből ítélve előre élvezte ezt.
Jonny Parsons úgy érezte, csapdába került. Csak állt, mint
egy birka, és képtelen lett volna szólni, de még moccanni is.
Michael elnézte a fickót, aki lefeküdt az ő kislányával, az
egyetlen gyermekével. Nem nyűgözte le, amit látott, inkább
viszolygás töltötte el. Jonny Parsons negyvennél egy nappal se
tűnt fiatalabbnak, mégis úgy vágatta a haját, mint egy nyeretlen
kétéves, olcsó konfekciót viselt, és még a Rolexéről is ordított,
hogy hamis.
Ám ami még fontosabb: Jonny Parsonsból hiányzott minden
tisztesség. Menthetetlenül és végletesen gyáva volt, a lánya
mégis belevetette magát az ágyába. Michaelt felbőszítette, hogy
Jessie ennyire lealacsonyította magát.
Megbökte a mutatóujjával a fickó mellkasát, hogy újra
kibillentse az egyensúlyából. Örömmel nyugtázta, hogy
hullámokban sugárzik belőle a rettegés. Legalább okot adott rá,
hogy tudassa vele, mit is gondol róla.
– A lányomat keresem, Jessie Flynnt. Gondolom, emlékszel
rá. Tudod, hol van?
Jonny Parsons torka annyira kiszáradt, hogy feleslegesen
próbált volna megszólalni.
Michael élvezte Jonny feszengésének minden pillanatát,
aztán teli torokból hirtelen elüvöltötte magát.
 – Süket vagy, baszd meg? Te haszontalan pöcs! Kérdeztem
valamit.
Jonny Parsons kétségbeesetten rázta a fejét, közben azon
tűnődött, hogyan gondolhatta, hogy Jessie Flynnt
ugródeszkaként használva bejuthat egy ilyen ember világába.
Nem lehetett magánál, amiért egyáltalán esélyt adott a
gondolatnak.
– Nem, Mr. Flynn, esküszöm, a múlt hét óta nem találkoztam
vele.
Michael felsóhajtott. Ilyen elbaszott idiótát! Mi a szar járt
Jessie fejében? Megnézte egyáltalán, kivel feküdt össze?
– Nem beszéltél vele és nem hívtad, ennyit magamtól is
tudok. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy láttad-e, vagy
találkoztál-e olyannal, aki igen.
Jonny Parsons határozottan megrázta a fejét.
– Nem. Egyáltalán nem. Egy szót sem hallottam senkitől.
Michael elfordult, és teljes hitetlenkedéssel nézett Declanra.
– Igazi Casanova a fickó, mi, Declan? Megkúrja őket, az után
vissza se néz.
Jonny komoly bajba került, s nem tudta, hogyan mászhatna
ki belőle. Ha bármit tudott volna Jessie-ről, kész örömmel
megosztja az apjával.
Michael szomorúan megcsóválta a fejét; ebből Declan előre
tudta, mi következik. Az első horog felemelte Jonny Parsonst a
talajról, közben hosszan felrepesztette a jobb szemöldökét.
Michael nézte, ahogyan összecsuklott. Amint elterült a padlón,
sietve összegömbölyödött, hogy karjával védeni próbálja a fejét.
Michael néhány pillanatig némán mered rá, mielőtt használni
kezdte a lábát, s miközben újra és újra belerúgott lánya
szívszerelmébe, örült, hogy végre levezet heti a mérgét.
Utánajárt ennek a Jonny Parsonsnak; tudta, hogy fűnek-fának
eldicsekedett a lányával, akiről azt hitte, lesz a belépője a profi
ligába. Nem ő volt az első, akinek eszébe jutott – és úgy tűnt,
nem is az utolsó –, mégis jólesett beletaposni a földbe, hogy
eszébe juttassa, kivel is van dolga.
Declan a szokott nyugalmával szemlélte az eseményeket.
Maga is megszenvedte már Michael haragját, ezért jól tudta,
milyen fájdalmas bír lenni, de Michaelnek ki kellett adni
magából a mérgét – ettől majd mindent más színben fog látni.
Kivárta, amíg Michael dühe alább hagyott, csak ekkor lépett
közbe. Jonny Parsons véres masszaként hevert a lábánál. Miután
határozottan elrángatta és visszaültette Michaelt az íróasztal
mögé, az ajtóhoz lépett és kinyitotta, hogy behívjon néhány
kidobót, akik azonnal látták, mi a helyzet. Egyetlen szó nélkül
felkapták a földről Jonny Parsons ernyedt testét.
Declan becsukta mögöttük az ajtót, aztán Michael felé
fordult.
– Na, most már jobb? Mert ideje lenne, ha logikusan
végiggondolnánk a dolgot.
Michael előredőlt a régi széken és tenyerébe temette az arcát,
mint aki menten sírva fakad.
– Ebben kurvára nincs semmi logika, Declan, épp az a gond.
A zsigereimben érzem, hogy ez most rohadtul komoly. Rohadtul
személyes. Semmi köze Jessie-hez. Hogy is lehetne? Te magad
mondtad: ki a fasz merne egy ujjal is hozzányúlni a lányomhoz?
 Declan elfogadta az érvelést, de még most sem érezte úgy,
hogy meggyőzték. Michael Flynn mögött ott álltak a
kolumbiaiak; nem létezett olyan, aki magára akarta volna
haragítani. Minden oldalról fedezte magát, mindenki tisztelte.
Igazságosan és tisztességesen vezette a céget, külön gondot
fordított rá, hogy a hozzá hűséges emberek jó pénzt keressenek.
Rendelkezésére álltak a világ legveszélyesebb emberei. Ezek
után látni is rettenetes volt, hogy ilyen kiszolgáltatott tud lenni.
– Az is lehet, Michael, hogy ott fekszik kiütve valahol, s még
csak nem is gyanítja, mi folyik körülötte. Te is tudod, milyen a
lányod.
Michael felnézett régi barátjára, és nagyot sóhajtott.
– Remélem, igazad van, Declan. Szívből remélem, de valami
azt súgja, hogy ezúttal tévedsz. Jessie bajban van. Ne kérdezd
honnan, de tudom.
 Százegyedik fejezet

Jake-nek fülig ért a szája, a boldogsága szinte fertőző volt,

Josephine figyelte, ahogy rajzol, s miután végzett a képpel, mély
meghajlással átnyújtotta neki.
– Ez te vagy és nagyapa, ahogy vacsoráztok!
Josephine önkéntelenül felnevetett. A fiú tökéletesen
ábrázolta őket. Ahogy megnézte a rajzot, önmagát látta, amint a
férjével egymás mellett ülnek az ágyon, ölükben a tányérjukkal.
És látta, hogy Jake saját magát is lerajzolta: egyedül ül a fotelben,
és őket nézi. A képen nem mosolyog, inkább szomorú.
– Te miért vagy rajta ennyire szomorú, Jake?
A fiú megvonta a vállát.
– Mert anyát várom, de persze nem jön.
Josephine szívből sajnálta a kiskölyköt.
– Mondtam már, Jake. Anyunak rengeteg dolga van.
A fiú tovább rajzolt, de nem válaszolt. Josephine néha fel
tudta volna képelni a lányát, amiért ennyi bánatot okoz. Azzal is,
hogy eltűnt, csak őket bántotta. Lassan négy teljes napja nem
hallott felőle, s akárcsak Michael, ő is komolyan kezdett
nyugtalankodni.
Dana sugárzó mosollyal lépett a szobába. Amikor Josephine
látta, mekkora örömmel fogadja Jake, belémart a félt tékenység.
– Most megvagy! Ideje fürödni, fiatalúr.
 Jake felpattant a földről, és habozás nélkül sorsára hagyta a
rajzát.
– Vihetem a játékaimat?
Dana a legkisebb erőfeszítés nélkül felemelte a fiút. Korához
képest megtermett gyereknek számított, de Danát ez láthatóan
nem érdekelte; még mindig úgy kezelte, mint egy kisbabát.
– Hát persze! Csak arra várnak, hogy játssz velük.
– Viszlát később, nagyi!
Josephine integetett neki, és nézte, hogyan hagyják magára,
aztán letérdelt a szőnyegre, hogy összeszedje a lapokat és
ceruzákat. Gondosan felvette a csomagolást, ami a Snickers és
Milky Way szeletek után maradt, és szépen összehajtotta őket,
mielőtt eltette volna a számtalan doboz egyikébe.
Az öltözőasztal tükrében vetett magára egy pillantást,
ellenőrizte megjelenését. Makulátlanul festett, ami
elégedettséggel töltötte el. Felkapta az asztalról a rúzst, hogy
gyorsan végigfusson vele az ajkán, és az ismerős mozdulatsortól
máris jobban érezte magát. Rengeteg megnyugvást merített az
ilyen rutinokból. Az orvosa szerint minden az irányításról szólt,
de ő ezt nem így látta – egyszerűen élvezte az apró
könnyebbséget, amivel az ismétlődő és meghitten ismerős
dolgok megajándékozták. Ezek nélkül nem boldogult volna.
Visszaült a székre, és ahogy körülnézett, fejben
összeszámolta a dobozokat, majd végigvette mindegyiknek a
tartalmát.
Felvette a poharát a széke mellé állított kis antik asztalkáról,
és belekortyolt a vörösborba, hogy átadja magát melegségének.
Ő nem zsúfoltságot vagy káoszt látott maga körül, csak az
értékeit – a dolgokat, amiket szeretett, mert megnyugvással
töltötték el. Ma különösen ráfért volna ez a megnyugvás, de
bárhogy igyekezett és győzködte magát, hogy Michaelnek igaza
van, felesleges aggódniuk a lányuk eltűnése miatt, ő mégiscsak
aggódott – méghozzá egyre jobban. Tudta, hogy Jessie alapos ok
nélkül sosem tenne ilyet.
 Százkettedik fejezet

Timothy Branch nyomozót bosszantotta, amikor félreérthetetlen

módon értésére adták, hogy minden létező erőforrást be kell
vetni Michael Flynn lányának előkerítésére. Könnyebb mondani,
mint megtenni, amikor a lány szó szerint akárhol lehet.
Már mindenkit ráállított erre az ügyre, de semmire se jutott,
és nem örült, hogy ezt a hírt neki kell közölnie Michael Flynn-
nel, aki valamiért azt hitte, ő majd képes lesz elővarázsolni a
lányt egy cilinderből. Mintha csak úgy menne. Most mégis rá,
Timothy Branchra hárul a feladat, hogy beismerje a fickónak, aki
évek óta dömperrel hordja nekik a pénzt, hogy nem tudnak
segíteni. Jessie Flynnt mintha a föld nyelte volna el.
Michael Flynn emberei máris mindenkit kifaggattak, aki
érintőlegesen is kapcsolatba került a lánnyal, méghozzá nem a
legtapintatosabb módon. Branch rendőreit napok óta hívogatták
az aggódó polgárok. Neki kellett gondoskodnia arról is, hogy az
emberei ne rontsák tovább a helyzetet. Nem mintha az érintettek
feljelentést akartak volna tenni, de így sem győzött kapkodni,
miközben az elmúlt napokban az ő helyzete is kezdett
tarthatatlanná válni. Lelepleződött mint korrupt zsaru, aki
nyakig benne van az egészben, és bármennyire nem akarta
szétkürtölni-mégis, mit tehetett volna? Ahogy Michael Flynn a
maga behízelgő modorában rámutatott: éppen ezért kapja a nagy
dohányt. Ezzel még ő sem szállhatott vitába.
 Százharmadik fejezet

Amikor Jessie újra felnyitotta a szemét, azonnal tudta, hogy

nincs egyedül. Próbált úrrá lenni zihálásán, ami a sötétben
iszonyú hangosnak tűnt, azután ráeszmélt, hogy tudja mozgatni
a kezeit. Már nincs megkötözve. Próbált felülni, s bár ez elsőre
nem sikerült – a lábait továbbra sem oldozták el, sőt az ágyhoz
láncolták, ahogy fokozatosan felmérte a körülményeket,
megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy legalább valami kis
mozgástere lett. Beletelt néhány percbe, amíg ülő helyzetbe
tornászta fel magát. A fájdalom még most sem múlt el. Úgy
érezte, mintha eltörték volna a karját és a hátát.
– Ki van ott? Tudom, hogy ott vagy! – motyogta. A remegést
hallotta a hangjában, és utálta magát a gyengeségéért. – Te gyáva
kis pöcs! Mondj már valamit! Úgysem mehetek el, igaz? Nem
árthatok neked, ugye?
Fülelt, próbált a sötétség mélyére hatolni.
– Az apám ki fog nyírni ezért, ugye tisztában vagy vele?
Közvetlen közelről hallotta a másik légzését; legfeljebb egy
méterre lehetett tőle. Férfi volt, ezt ugyanolyan biztosan tudta,
mint azt, hogy leperegnek róla a szavai. Teljes uralmat gyakorolt
felette és a helyzet felett, ami megrémítette, de akkor sem
adhatta meg magát, nem mutathatott félelmet.
– Tudom, hogy itt vagy! Tudom, hogy közel vagy! Hallak, a
rohadt életbe – Jessie hangja egyre erősebben zengett, aminek
örült, még ha fel is készült a támadásra. Semmi sem történt. Nem
tudta biztosan, mit tegyen most, mit várnak tőle. Lehalkította a
hangját. – Éhes vagyok és szomjas. Volt itt víz, de eltűnt.
Bárhogy fülelt, nem hallott mást, csak a halk szuszogást.
Visszahanyatlott az ágyra. Legyengült. Csak az erejét vesztegeti,
ha megpróbál bármilyen reakciót kicsikarni. Remélte, hogy nem
éheztetik halálra, és nem hagyják egyedül meghalni ebben a
sötétben. Ez a lehetőség mindennél jobban megrémítette. Ilyesmi
nem történhet meg vele! Az oldalára fordult a matracon, és
ahogy összegömbölyödött, hallotta a bokaláncok csörgését.
Súlyuk ránehezedett, ő pedig egész életében most először
totálisan egyedül érezte magát.
– Te aztán tényleg az apádra ütöttél!
A nyugodt hangból londoni akcentus érződött. Idősebb férfit
hallott, de ezen felül csak annyit tudott, hogy számára teljesen
ismeretlen.
– Miért vagyok itt? Mit követtem el ellened?
Hallotta a lépteket, ahogy a férfi lassan távozott. Hallotta,
ahogy a súlyos ajtó kitárul, de még kivárta, amíg újra bezárul, és
csak azután fakadt sírva.
 Száznegyedik fejezet

– Képtelen vagyok elhinni, hogy senki sem tudja, hol van a

lányunk, Michael. Ez lehetetlen! Tévedsz. Most már ideje, hogy
összeszedd magad!
Michael a felesége tökéletesen kikészített arcát és a drága
ruháit nézte, amelyeket csak odahaza viselt, mint más a
pizsamát. Az éjszaka közepén is teljes díszben állt; úgy csinált,
mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne hajnali háromkor
kibaszott szupermodellnek öltözni. Hát nem az! És ha ez sem
lenne elég, még van képe kérdőre – sőt felelősségre – vonni őt,
mintha nem tenne meg mindent a lányuk előkerítéséért. Ő, aki
arra se veszi a fáradságot, hogy itthagyja ezt a francos házat, és
segítsen a kutatásban. Kimerült, aggódott, és a tetejébe most még
fel is húzta magát. Hogy mer a felesége így beszélni vele, amikor
ő maga meg se próbál segíteni?
– Mondjak valamit, Josephine? Neked aztán vastag bőr van a
képeden! Mindent tűvé teszek Jessie után, ráugrasztottam az
ügyre a teljes londoni rendőrséget, az összes balfaszt, aki csak
tőlem kapja a fizetését, s közben mellesleg, beszélek
mindenkivel, akivel Jessie rövidke élete során kapcsolatba került.
Te mit csináltál? Mármint amellett, hogy kibaszott hajadat
tupíroztad? Ja, és átengedtél a kis Jake-nek néhány percet a
rohadtul értékes idődből? Eljátszottad a jó öreg nagyit, hogy
utána eltegyél mindent, amihez csak hozzáért, mintha ennek
olyan kurva nagy jelentősége lenne! Áruld már el, Josephine,
tényleg rohadtul érdekel! Évvek óta nem hagytad el a házat. Úgy
bujkálsz itt, mint egy háborús bűnös. Eljátsszuk, hogy ez a
normális, hogy bevackolod magad két szobába, miközben a
kibaszott kínai néphadsereg elférne a házban, de nem, Josephine,
ez kurvára nem normális. S ezek után van képed azt mondani,
hogy nem követek el mindent Jessie-ért? Honnan a faszból veszed
a bátorságot?
Josephine falfehéren hallgatta a kirohanást; egy szót se tudott
kinyögni. A férje fájdalmas és nyers indulattal támadt rá. Még
sosem látta őt ilyennek. A szíve mélyén tudatosult benne, hogy
igazat mond, de ettől még nem hallgatta könnyebb szívvel.
Lassan kihúzta magát a széken, hátrafeszítette a vállát, hogy
összekaparja minden büszkeségét. A férfi szemébe nézett, akihez
egykor feleségül ment, s akit azóta is teljes szívével szeret, aztán
kimért hangon válaszolt:
– Nincs szükségem rá, hogy bárki is életvezetési tanácsokat
adjon, Michael. A saját életemet nekem kell élnem, s ezt is teszem,
méghozzá a legjobb tudásom szerint.
A szavai most először semmilyen hatást nem gyakoroltak a
férjére, aki láthatóan nem törődött már sem a gondjaival, sem a
szükségleteivel.
– Dugd fel az életedet a seggedbe, Josephine. Most az
egyszer nem rólad van szó! Ez Jessie-ről szól, meg arról, hogy
hol a picsában van. Ne hidd, hogy megint rájött a bolondóra.
Ezúttal komoly pácban van.
 Százötödik fejezet

Amikor felébredt, Jessie egy jéghideg hamburgert és egy palack

vizet talált az ágya végében. Megkönnyebbülten látta, hogy
végre világosabb lett – ha nem is túlságosan, annyira azért igen,
hogy felmérhesse a közvetlen környezetét. Nem mintha sok
látnivaló lett volna. Miközben felfalta az ételt, alig tudott meg
bármi újat. A betonfalakat egyenetlenül; vakolták, a helyiségben
nem volt más bútor, csak az ágy, amihez odaláncolták.
Viszolygott a vizelete bűzétől, de semmit se tehetett ellene.
Remélte, hogy ez legalább a javára szolgál – bárki is a férfi, így
nem akarhatja megerőszakolni. Bűzlik, mint egy vágóhíd. A
fickónak különben is meglett volna már az esélye.
Végzett az étellel, amit leöblített egy nagy korty vízzel. Még
életében nem érzett ilyen éhséget. Gyanította, hogy a férfi a
vízen keresztül nyugtatózza be, de nem volt más választása –
innia kellett. Talán jobb is, ha nem kell ébren lennie. Innét
egyhamar úgysem szabadul ki. A karjai még most is sajognak
attól, hogy napokon át hátra voltak kötve, ám amikor próbálta
megmozgatni a lábait, hogy egy kis élet leheljen beléjük, a
padlón egy halom ruhára lett figyelmes.
Mohón felkapta a rongyokat. A fickó egy olcsó, körbetekerős
szoknyát hagyott ott neki, amilyet a tengerpartokon hordanak,
meg egy ocsmány, szürke szabadidőfelsőt, legalább melegnek
tűnt. Ahogy lehámozta magáról a ruháit, szégyenkezett egy
ideig, hogy milyen mocskos és lepukkant.
Elkúszott az ágy végéig, ahol bizonytalanul felállt. A
félhomályban ki tudta venni a két vastag fémlemezt. Ezekhez
kötötték ki. Maguk a láncok feszesnek és kellően erősnek tűntek.
Szerszám nélkül aligha tud megszabadulni tőlük – kivéve
persze, ha megszerzi valahogy a kulcsot. Rettenetesen érezte
magát a saját mocskában és bűzében, megkötözve, mint egy
állat, de ezt természetesen nem hozhatta a fickó tudomására.
Talán nem bántotta az első éjszaka óta, amikor hátulról lecsapta,
de még most is sajgott a feje azon a ponton, ahol eltalálták. Ha
egyszer képes volt ekkorát rásózni, nyilván nem lesz rest, ha újra
meg kell tennie.
Kapkodva öltözött át a tiszta ruhába, miután kibújt a régi
szoknyájából. A bugyiját alaposan összekoszolta, de azt nem
vethette le a láncok miatt. A tiszta ruhák így is eszébe juttatták,
milyen erős tud lenni, ha a szükség úgy hozza. Ezt sosem
tévesztheti szem elől. Ha megadja magát a félelmeinek, a férfi
máris legyőzte, ezt pedig senkinek sem engedheti, amíg jártányi
erő van benne. Megküzdött az apjával, az alvilág nagyhatalmú
urával, és inkább rohadjon meg, de akkor se hagyja, hogy egy
ilyen gyáva fasz megtörje. Minden erejével próbált a
problémamegoldásra koncentrálni, miközben emlékeztette
magát, hogy bármi is történt közte és az apja között, végül is ő az
egyetlen esélye a túlélésre. Ha bárki képes megtalálni és
kimenteni innét, akkor ő az.
Jessie észrevette, mennyire összeszennyezték a matracot a
saját testnedvei. Teljes erejét latba kellett vetnie, hogy sikerüljön
átfordítania a matracot, a feladat teljesen kimerítette, de akkor is
el kellett végeznie. Nem engedhette, hogy fogvatartója
megfossza minden méltóságától. Ahogy visszamászott az ágyra,
elégedetten szemlélte, hogy mit sikerült véghez vinnie.
Ám ettől sajnos továbbra is mocskosnak érezte magát.
Orrában érezte a saját vizelete és teste áporodott szagát; Bűzlött
a lehelete; zsírosan és szurtosan fénylett a bőre. Hatalmas alvadt
vérrögöt tapintott a fején, ahol a férfi leütötte. Még mindig
belenyilallt a fájdalom, ha csak megmozdította a fejét.
Felrángatta a takarót a földről, és lehetett bármilyen koszos,
befedte vele a testét. A könnyei újabb kitöréssel fenyegettek, és
dacára minden bizonyosságának, önkéntelenül is azon kezdett
tűnődni, vajon keresi-e már az apja. Miért nem találta még meg?
Ő a kibaszott alvilág császára! Egyáltalá mit akarnak tőle? Ez
nem szimpla emberrablás – ha az lenne, nem vették volna filmre
az emberrablók követelésével együtt? Ha másért nem, csak hogy
bizonyítsák, még életben van. Az apja biztosan ragaszkodna
hozzá. Egy pennyt se csöngetne ki, amíg meg nem győződik
arról, hogy egy d rabban van a lánya. De akkor mi ez a faszság?
Még a drága Rolexét se vették el, most is mutatja az időt és a
dátumot. Öt nap telt el, mióta elrabolták, s nem úgy tűnik,
mintha bármi is sürgetné a fickót, aki megláncolta. Esze ágában
sincs kapkodni. Kicsit talán túlságosan is ráérős. Az étel, a fény, a
tiszta ruha – mind arra utal, hogy nem akarja őt halálra
éheztetni. Valami mást forgat a fejében, de hogy mit, arról Jessie-
nek halvány lila sejtése sincs.
 Százhatodik fejezet

Dana O’Carroll a harmincas évei végén járt, és tudta magáról,

hogy nem egy ünnepelt szépség. Akkor már inkább ormótlan
azzal a lapos arcával, a biggyedt ajkával és sötétbarna szemével.
Három hónappal Jake születése előtt került a Flynn családhoz,
hogy ellássa a gyermeket és Josephine-t. Mint hivatásos,
regisztrált nővér, abban a tudatban foglalta el a posztot, hogy
hosszabb időre kell maradnia, mégsem tudott ellenállni a
csábításnak, hogy egy újszülöttről gondoskodhat. Jake Flynnben
a sosem volt gyermekét látta, akit egyszerűen imádott.
Noha színleg azért vették fel, hogy Jake-et gondozza, öt
percen belül átlátta, hogy Josephine Flynn pszichiátriai ellátásra
szorul, s bármennyire is sokra tartotta őt, nem vonatkoztathatott
el a ténytől, hogy napról napra furcsább lett. Dana azért is kapott
ilyen busás fizetést, hogy cserébe egy pillanatra se vegye le róla a
szemét.
Minden tőle telhetőt megadott Jake-nek, amit a fiú kicsiny
szíve minden szeretetével viszonzott, ám ahogy kezdett
idősödni, egyre több kérdést tett fel a világgal és a benne élőkkel
kapcsolatban. Az anyja, Jessie teljes rejtély maradt számára: ki-be
járt az életében, és akkor sem tudott mit kezdeni vele, amikor
éppen együtt voltak. Hogy is tudott volna? Ez nem olyan, mintha
otthon sokat tanult volna a szeretetről és gondoskodásról. Dana
hamar felismerte, hogy Josephine mindig a férjét, Michaelt teszi
az első helyre – ha kell, még Jake elé is. Milyen lehetett Jessie-nek
együtt élnie ezzel a tudattal? Most pedig, miután Michael
felfrissítette emlékezetét, hogy végre szembenézzen az életével,
Josephine mintha arról is elfeledkezett volna, hogy az
unokájának szüksége van rá. Egyszerűen bezárkózott a
szobájába, a sebeit nyalogatja, és elmerült az önsajnálatban. Még
a kisunokáját sem kívánta látni, mondván, ehhez is túl zaklatott.
Nagy kegyetlenségnek találta, hogy így kizárta Jake-et az
életéből, de mit tehetett volna ellene?
Michael Flynn belépett a konyhába, és leült az unokája mellé.
Csattanós puszit nyomott az arcára, és felemelte magához. Jake
boldogan felkacagott; imádta, ha vele foglalkoznak.
– Úgy hallom, egy fiatalember a környékről ma misére megy
az osztálytársaival, hogy mindent megtudjon az elsőáldozásról.
Jake rávigyorgott a nagyapjára.
– Én! Én megyek! Honnét tudtad?
Michael színpadiasan megvonta a vállát.
– A madarak csiripelték. És én akartam neki adni egy nagy
ölelést, mielőtt elmegy. Tudod, Jake, az áldozás nagy szentség,
olyan, mintha szerződést kötnél Istennel. Nagyon fontos dolog
mindenki számára. Ezt ne felejtsd el! Nemsokára meglesz az első
gyónásod, és akkor, ha majd feloldozást nyertél a bűneid alól,
életedben először te is áldozhatsz. Nagy nap ez mindenkinek az
életében, haver.
Jake csüngött a nagyapja minden szaván.
– Ne felejtsd el, hogy nagyon különleges ember vagy, aki
nagyon különleges dolgokra hivatott, de jó katolikusnak lenni
ugyanilyen fontos!
 Jake ünnepélyesen bólintott.
– Anya is ott lesz az elsőáldozásomon?
Michael magához ölelte unokáját.
– Hát persze, hogy ott lesz, Jake. Ilyen fontos eseményt még
ő sem hagyna ki!
Válasz közben őszintén reménykedett, hogy lánya nem
hazudtolja meg. Mert amennyire tudta, akár halott is lehetett.
 Százhetedik fejezet

Declan Costello minden emberével beszélt, és mind ugyanazt

szajkózták: Jessie Flynn eltűnt a föld színéről. Eddig úgy
gondolta, az egész csak egy kibaszott vicc. Őszintén hitte, hogy
Jessie-t – híven önmagához – az ágyban hemperegve fogják
megtalálni valamelyik szarkupaccal, és akkor mindenki lazíthat
majd egy kicsit, de most már kezdte azt hinni, hogy Michaelnek
mégiscsak igaza van, és ennél többről van szó. De mi a szarról?
Mi értelme az egésznek? Hirtelen senkit sem tudott, aki a
családján keresztül akart volna ártani Michael Flynn-nek. Az
egészben semmi logika – ha valaki tényleg ilyet tenne, azzal
aláírná a saját halálos ítéletét. Michael sosem nyelne le egy ilyen
sértést.
Türelmesen várakozott, hogy Michael megérkezzen a
megbeszélésre. Ezúttal lelkesen egyetértett vele. Kezdettől volt
valami furcsa ebben az egészben, most már ő is látja.
 Száznyolcadik fejezet

Josephine úgy érezte, hogy Michael összetörte a szívét, amikor

ilyen hangon beszélt vele. Amikor elvesztette a türelmét, és
nekiugrott a torkának. Hogy tehette éppen most, amikor
pontosan tudja, mennyire aggódik a lányáért? Úgy üvöltött vele,
mintha ő tehetne mindenről. Pontosan tudja, mekkora
akaraterőre van szüksége ahhoz is, hogy ezt a korlátozott életet
fenntartsa, mégis olyan ádáz indulattal beszélt vele, amiből
végre megértette, mit gondol róla a szíve mélyén. Ez iszonyúan
fájt neki. Minden egyes nap kihívást jelentett számára, minden
rohadt pillanatért meg kellett küzdenie, Michael pedig mindig
úgy kezelte, mintha megértené ezt. Végig hazudott neki. A
tudat, az árulás miatt érzett fájdalom újra belémart. Sosem felejti
el, Michael mit mondott neki. Ha csúszva-mászva kér tőle
bocsánatot – mert úgyis az fog történni –, akkor se felejti el neki,
mit mondott, és hogyan mondta.
Josephine a tükörképét nézegette: tökéletesen kisminkelte
magát, s mindezt csakis a férje kedvéért. Miatta tartotta magát
ilyen formában, hogy örömét lelje benne, és sose feledje: az ég is
egymásnak szánta őket. Mindig mindenki elé helyezte a férjét, s
azt hitte, ő ugyanígy érez. Ahogy Michael világa tágult, úgy
szűkült az övé. Mostanra viszont csapdába esett, és az egész
élettere néhány szobára korlátozódott, miközben a külvilág
halálra rémítette. Eddig komolyan azt hitte, hogy Michael
megérti a félelmeit, legyenek bármennyire irracionálisak –
elfogadja őket, mint a közös életük elválaszthatatlan részét. Most
kiderült, hogy mégsem.
Hallotta, ahogyan Jake-kel beszélt, nevetgélt és tréfálkozott
vele, majd azt is, ahogyan elhagyta a házat anélkül, hogy
beköszönt volna hozzá. Az ő Michaelje mindig odafigyelt az
ilyesmire; mindig éreztette vele, hogy ő a mindene.
Josephine nem engedhette meg magának, hogy sírva
fakadjon. Még Michael kedvéért sem tehette tönkre a sminkjét.
Itt lesz neki, ahogyan mindig is volt. Michael tudja, hogy ő az
egyetlen, aki igazán érdekli. Mindig is őt helyezte a legelső
helyre, s amennyire látta, ezzel kivívta a sírig tartó hűségét.
 Százkilencedik fejezet

– Hogy lehet, hogy még mindig nem tudunk semmit, Declan?

Kész röhej.
Declan nem válaszolt a kérdésre. Mit is mondhatott volna?
– Szerintem mégis igazad van, Michael. Itt valami tényleg
bűzlik.
Michael keserűen felnevetett. A Canary Wharf-i irodában
ültek le.
– Na, végre! Kezded érteni, hogy miről beszéltem idáig? Öt
nap telt el, Declan, egyetlen kurva szó nélkül. A lányom rühelli a
pofámat, minden adandó alkalommal a képembe dörgöli a viselt
dolgait, akkor most miért nem? Ha rajta múlna, már tett volna
róla, hogy tudjak minden szaftos részletet.
Declan felkelt a helyéről, hogy mindkettőjüknek töltsön egy
kávét. Sütött az aggodalom a barátja hangjából. Miután odaadta
Michaelnek a csészéjét, őszinte hangon válaszolt:
– Tényleg nem tudom, Michael, én sem tudom a választ.
Csak azt tudom, hogy szerintem is igazad van. Kezdettől fogva
jól láttad.
Michael belekortyolt a kávéjába, és örült a könnyebbségnek,
hogy végre közös nevezőn vannak. Tényleg az első perctől azt
érezte, hogy valami nem stimmel.
– Ki akarok tűzni egy nyomravezetői díjat, ötven lepedőt. Ez
felrázza kicsit a dolgokat, eljut mindenhová. Ha bárki; tud
valamit a lányomról, akár azt is, hogy holtan fekszik valahol,
személyesen dugom a zsebébe a pénzt. Meg kell találnom őt,
Declan. Tudnom kell, mi folyik itt. Érzem, hogy kurva nagy gáz
van.
Declan bólintott.
– Majd én elintézem, Michael, csak aztán ne felejtsd el, hogy
te voltál, aki azt mondta, hogy élve vagy halva. Nem én.
Declan is gondolt már rá, hogy a lány holtan fekhet valahol.
Az életvitelét tekintve ez nem tűnt elrugaszkodott ötletnek.
– Egyszerűen tudnom kell, mi történt, Declan. Vagy így,
vagy úgy!
– Declan meg tudta érteni; hasonló helyzetben ő is ezt érezte
volna.
 Száztizedik fejezet

Josephine kopogtatást hallott, amiből gyanította, hogy Dana az –

más nem bajlódott volna az illemmel. Mosolyt erőltetett az
arcára, és próbált higgadtnak tűnni, noha tudta, hogy Dana
minden egyes szót hallott, ami közte és Michael között
elhangzott. Amikor Dana besurrant a szobájába, látta, hogy egy
levelet tart a kezében.
– Ez odakint volt a postaládában, Josephine. Kézzel írták, és
önnek címezték. Gondoltam, az a legjobb, ha nyomban átadom.
Tudja, arra az esetre, ha…
Josephine óvatosan átvette a levelet.
– Köszönöm!
Dana várt néhány pillanatig, hátha Josephine azonnal
felbontja, de nem. Csak kecses mozdulattal a szék melletti
asztalkára helyezte a borítékot.
Dana elmosolyodott.
– Nem gondolja, hogy ki kellene nyitnia, Josephine? Ha
jobban belegondol, fontos is lehet.
Josephine viszonozta a mosolyt.
– Majd később kinyitom, ha nem baj. Minden rendben ment
Jake-kel?
Dana megvonta a vállát.
– Jó napja volt, ahogy mindig. Rendes kölyök. Élvezte a
szentmisét, másról se tud beszélni.
 – Az jó! Tea után hozza fel nekem.
Dana bólintott.
– Hogyne. Akkor megyek is.
Amilyen gyorsan csak az illendőség engedte, Dana elhagyta
a szobát. Őszintén kedvelte Josephine-t, de néha akkor is a frászt
hozta rá.
Visszatért a konyhába. Amikor néhány órával később tálcán
felvitte a teát és a kekszet, nem kérdezte meg Josephine-től,
sikerült-e elolvasni a levelet. A boríték még akkor is bontatlanul
feküdt az asztalkán.
Dana mégis úgy érezte, hogy fontos lehet, ezért felhívta
Michaelt. Elmondott neki mindent, amit tudott, s ahogy
számította: a férfi egy órán belül hazatért.
 Száztizenegyedik fejezet

– Néha egyszerűen elképesztő vagy, Josephine! Mi a szarért nem

bontottad fel ezt a tetves levelet? – Michael felkapta az asztalról a
borítékot.
Ingerültsége felzaklatta Josephine-t. A férje úgy nézett rá,
mintha valami rosszat tett volna. Mégis, ki a szarnak képzeli
magát?
Michael feltépte a borítékot, és egyetlen tökéletesen
összehajtott papírlapot talált benne. Miközben óvatosan
szétnyitotta, Josephine ráeszmélt, hogy a férjéhez hasonlóan
előre retteg attól, mi áll a levélben. Az arcát figyelte, míg
végigolvasta.
– Szóval? Elmondod, mit írnak?
A férfi lehajolt, míg az arcuk egy szintbe nem került.
– Nem sok mindent, Josephine. Csak egy telefonszámról van
szó, amit ma délután fél négykor fel kellett volna hívnunk, de
ehhez már kicsit késő van, nem gondolod? Te hülye picsa!
Josephine-t mardosta a bűntudat, ezt Michael is látta, csak
már nem érdekelte. A felesége akkor se bontotta volna fel a
borítékot, ha egymillió van benne készpénzben. Egyszerűen
képtelen lett volna rá. Évek óta egy levelet se nyitott ki; ez is az
őrült hóbortjai közé tartozik. Michael mindig elfogadta a
különcségeit, és erőnek erejével próbálta őt támogatni, mert
mindennél jobban szerette, de kezdett komolyan kételkedni
abban, hogy jól tette-e. Ezzel a feltétel nélküli támogatással csak
annyit sikerült elérnie, hogy a felesége még inkább magába
zárkózott. Éppen ő tette lehetővé számára, hogy megadja magát
a félelmeinek.
– Mi a szarért nem hívtál fel, Josephine? Vagy miért nem
szóltál Danának, hogy hívjon fel? Fel sem ötlött benned, hogy a
lányodról lehet szó? De tényleg, mikor fordult elő utoljára, hogy
valaki levelet küldött neked? Ezt nem hiszem el! Ennyire nem
érdekel a lányod sorsa, hogy kinyisd a borítékot, vagy legalább
szólj valakinek, hogy tegye meg? Most szállt el az egyetlen esély,
hogy beszéljünk azzal a rohadékkal, aki elrabolta Jessie-t.
Tényleg nem látod, hogy ez mennyire nincs jól? Mennyire
közveszélyes lettél? Még arra sem tudod rávenni magad, hogy
kinyiss egy kibaszott levelet?
Michael már teli torokból üvöltött. A feleségére zúdította
minden haragját és csalódottságát, ami hosszú ideje érlelődött
benne. – Éveken át úgy tettem, mintha minden a legnagyobb
rendben lenne. Annyira szerettelek, hogy belementem ebbe az
egészbe. A rohadt gyűjtögetésedbe, és abba, hogy tudomást se
veszel a való világról. Lenyeltem, amikor remete lett belőled.
Vagyonokat költöttem a létező legjobb orvosokra. Mindent
megtettem, amit csak lehetett, hogy segítsek rajtad, de mondjak
valamit? Bár akkor tudtam volna, amit most. Szerintem te élvezed
a remeteéletet, élvezed, hogy ki se mozdulsz a szobádból, ahol
körbevesznek a szarjaid. Neked bőven elég ennyi az élethez. Még
Jake se számít, igaz? Ahogy én vagy Jessie sem. Egyikünk se
versenyezhet ezzel a világgal, amit magadnak teremtettél. Ezzel
senki se versenyezhet. Hogy is versenyezhetne? Hiszen az egész
rólad szól, nem igaz? – szélesre tárta a karját. – Nézz csak körül,
Josephine! Ennyi, drágám! Ez az életműved. Két szoba meg egy
proccos fürdő. Remélem, te is úgy látod, hogy megérte.
Josephine képtelen volt visszavágni. Ahogy elnézte, Michaelt
nyomban elfogta a bűntudat. Minden szín kiment a felesége
arcából; még így, kisminkelve is szörnyen festett. A szavai végre
célba értek, de akkor is ki kellett mondani, amit igazából akart.
Ha csak egyszer is. A felesége önzése miatt érzett harag olyan
erővel lobbant fel benne, hogy nem tudta elfojtani. Eddig jó férje
volt, bármit gondoljon róla. Beadta a derekát, bármit talált is ki.
Mindig. Csak az ő Josephine-je boldog legyen! És mire ment
ezzel hosszú távon? Semmire, ez a büdös igazság. Kurvára
semmire! A nő intett a való világnak, ő meg hagyta, pedig
mindvégig tudta, hogy nem jól teszi. Hát, ezt akkor sem fogja
megbocsátani neki!
 Száztizenkettedik fejezet

Jessie rosszul érezte magát. Olyan gyorsan behabzsolta a neki

hagyott ételt, hogy nem győzte megemészteni. Máskor nem is
evett ennyit, most mégis szükségét érezte, hogy mindent
megegyen, és megőrizze az erejét arra az esetre, ha harcra
kerülne a sor. A fickót láthatóan hidegen hagyták a bájai, és
miután mindig ezeket vetette be, ha el akart érni valamit, most
nem igazán tudta, mihez kezdjen. A fickó még csak nem is
beszélt hozzá, sőt tüntetően tudomást se vett róla, ami
önmagában felért egy sértéssel. Ha rá is nézett, csak az arcát
fürkészte, mintha próbálna Jessie fejébe látni.
Jellegtelen férfi volt, nem túl magas, jócskán az ötvenes
éveiben. Habár ilyen félhomályban Jessie semmiben sem lehetett
biztos.
Talán még mindig félt tőle, de nem gondolta, hogy minden
ok nélkül képes lesz nekiesni. Egész életében erőszakos férfiak
vették körül, de ez a fickó még csak nem is hasonlított az apjára
vagy Declan bácsira. Őket olyan légkör vette körül, ami arra
figyelmeztetett, hogy szó szerint bármire képesek, ha a
körülmények úgy hozzák. Hannah nagyi készséggel beszámolt
mindenről, amit csak tudni akart, és a többiekkel ellentétben
nem is próbálta szépíteni a dolgokat. Figyelmesen hallgatta a
meséit, de bármennyi időt töltött, vele, Jessie sosem tudta
megkedvelni őt. Csípős nyelvű vén banyának tartotta, mégsem
marhatta el magától, ha tudni akart a világról.
Most a férfi szemébe nézett, miközben dühösen felcsattant.
– Mondj már valamit, ne csak a kibaszott seggedet mereszd!
A férfi egy pillanatra elmosolyodott. Azután elment, egyedül
hagyta a szobában, és bezárta maga mögött az ajtót.
Jessie újra érezte, ahogy a félelem dagadozni kezd a
mellkasában. Hogy a francba juthatott idáig? Mi a szar történt
vele?
 Száztizenharmadik fejezet

– Mást se csinálok, csak azt a számot hívom, Declan, de nem

veszik fel. Ezért fel tudnám rúgni Josephine-t. Mi a szarért nem
nyitotta ki azt a rohadt levelet? Nem kell hozzá agysebésznek
lenni, ugye? A lánya eltűnt, a levél megjött. Csak össze kellett
volna raknia a kettőt, de neki már minden mindegy, ugye? Nem
tud kinyitni egy kibaszott levelet, nem tud lemenni a kibaszott
lépcsőn, nem tudja elhagyni a kibaszott házat. A végtelenségig
sorolhatnám. Elfogadtam őt, a problémáival együtt, te is tudod,
de ahogy ma leszarta, hogy mi van a lányával, hát az még nekem
is sok. Most végre megláttam, micsoda önző egy picsa!
Declan nem szólt, és Michael nem is várt választ. Enélkül is
ismerte Declan véleményét Josephine-ről és az ő „problémáiról”.
Persze soha nem mondta a szemébe, de a hallgatása mindennél
többet elárult. Kimondatlanul is tudni lehetett, hogy nem
Josephine a szíve csücske.
Neki most mégis a lánya miatt kellett aggódnia.
– Többet elértem, mint amiről a legtöbb ember valaha
álmodna. Milliók folynak át a kezemen, egy személyben
megváltoztattam a brit szervezett bűnözés egész arculatát. S
mire mentem ezzel az egésszel, Declan? Kurvára semmire. A
lányom úgy kezel, mint egy leprást, a feleségem nem ezen a
bolygón él. Tudtad, hogy Josephine manapság már lépcsőre se
merészkedik ki? Két szobából áll az élete. Ott az a böhömnagy
ház, mégis akkora helyen nyomorog, mint egy szociális bérlakás.
Mit mond ez neked?
Declan még életében nem látta így kiborulni Michaelt, aki
mindig is teljes kontrollt gyakorolt az érzelmei felett. Sosem
gondolta volna, hogy ilyen sebezhető és kiszolgáltatott tud lenni,
de hát nehéz idők jártak. Michael se ragaszkodott már foggal-
körömmel a keményfiús álarchoz.
Declan töltött maguknak egy nagy adag whiskyt, s miközben
Michael kezébe nyomta az italát, azt kívánta, bárcsak
mondhatna valamit, amivel enyhíti a bánatát.
– Szeretem a lányomat, Declan! Akármi is történt köztünk,
még mindig szeretem. Most pedig eltűnt, és nem tudok segíteni
neki.
– Átadhatnád a levelet a zsaruknak, Michael, hátha találnak
rajta ujjlenyomatot vagy valamit.
Michael úgy nézett öreg barátjára, mintha most látná először.
– Jaj, fejezd be, Declan! Ez nem a CSI, a kurva életbe, Gil
Grissom nem fogja váratlanul bedobni a rosszfiú nevét, mielőtt
lejár a hatvan perc. Mindketten tudjuk, mennyi köze van ennek a
valósághoz. A legtöbb fickó ujjlenyomata nincs meg az
adatbázisban, hacsak nem kasztlizták be, a DNS-t meg hetekbe
telik feldolgozni. És akkor is csak úgy lennénk okosabbak, ha
nekik is megvan a mocsok DNS-e. Érted, miről ugatok?
– Én csak arra gondoltam, hogy valahol el kéne kezdeni,
Michael…
Michael szomorúan csóválta a fejét.
– Nem tehetünk mást, mint hogy várunk, hátha a szemétláda
újra jelentkezik.
 Száztizennegyedik fejezet

Michael újra és újra felhívta a levélben megadott számot. Semmi.

Csak az idejét vesztegette, mégsem tudott leállni. A telefon még
csak ki se csöngött; eldobható kártyás vacak, lehetett. Nem
értette, hogy az emberrabló miért nem igyekszik kapcsolatba
lépni vele. Ha az egész a pénzről szólna, ha le akarnák venni,
már rég történt volna valami. A feszültség kezdte komolyan
megviselni. Nem ismert senkit, akinek elég vér lett volna a
tökében, hogy ilyesmivel próbálkozzék. Ehhez túl nagyra nőtt
már – túl nagy tiszteletben állt, hogy bárki azt hihesse, ilyesmit
szárazon megúszhat –, de így sem került közelebb a
megoldáshoz. Ugyanolyan értetlenül állt a dolog előtt, mint a
rendőrök. Nem tehetett mást, csak gubbasztott a házban, és várta
a hívást, az újabb levelet, vagy bármit, ami elvezetheti a
lányához.
Aztán széles mosollyal az arcán Jake rontott a szobába.
Tisztán illatozott, és zömök kis testével nagyobbnak tűnt, mint
eddig bármikor. Ahogy összeborzolta a haját, Michael örömmel
és büszkén tekintett rá.
– Szia, nagyapa! Megtanultam a hetes szorzótáblát!
Michael nevetve fogadta, hogy unokája ilyen gondtalanul
élvezi a kis életét.
– Ne mondd! Tudod, az tényleg nagyon fontos, hogy ismerd
a szorzótáblákat!
 Jake teljes egyetértéssel bólogatott.
– Tudom, nagyapa! Dana szerint ez különbözteti meg a férfit
a fiútól!
Dana jót kacagott ezen. Máris Jake reggelijét készítette, és
Michael is vele nevetett.
– Hát, Danának lenne mit mesélnie erről, úgyhogy nagyon
figyelj oda rá.
Jake örömmel hallotta, hogy a nagyapja ilyen boldog.
Gyűlölte ezt a feszültséget. A nagyija olyan szomorúnak tűnt,
mintha nem is önmaga lenne. A nagyi veszekedett a
nagypapával; ő is hallotta, hogyan kiabáltak egymással. Ez
nyugtalanította – Danán kívül egyedül rájuk számíthatott. Az
anyját hosszú ideje nem látta, de miatta is nagyon aggódott.
Miután Dana zabkását tett elé, lassan enni kezdett. Szerette a
mézet és a cukrot, Dana pedig mindig tökéletesen eltalálta az
arányokat.
A nevelőnő a hűtőnek támaszkodva a kávéját kortyolgatta.
Egy ideig szótlanul nézte Michaelt, mielőtt felvont szemöldökkel
rákérdezett:
– Van valami újság?
Michael szomorúan megrázta a fejét.
– Nincs. Semmi. Egy büdös szó se.
Jake hallgatta őket, és tudta, hogy az anyjáról beszélnek.
Arra magától is rájött, hogy valamilyen bajba került, de hát ő
mindig valamilyen bajban volt. Nincs ebben semmi különös. Az
egész élete egyik baj a másik után, legalábbis a nagyija így
gondolja. Mindig azt mondja Danának, hogy az ő Jessie-je olyan,
mint egy mágnes, ami bajt vonz. Mielőtt észbe kaphatnának,
máris nyakig ül a lekvárban.
– Most már menned kell az iskolába, Jake. Legyen szép
napod, fiam!
Jake szerette, amikor a nagyapja a „fiának” hívta. Kapkodva
végzett a zabkásával.
– Be kell vinnem a rajzot, nagyapa. Te vagy rajta Danával és
a nagyival. Az volt a feladat, hogy rajzoljuk le a családunkat.
Elsőáldozáskor kint lesz a falon! A kertben rajzoltalak le titeket,
még a nagyit is! – Mikor Jake felnevetett, Michael követte a
példáját, bármily elszomorítónak is találta, hogy a kiskrapek már
ennyi idősen tudja, a nagyanyja a világért se menne ki a kertbe,
az anyjára pedig végképp nem számíthat.
– Ez nagyon szép. A nagyi örülni fog, hogy lerajzoltad.
Jake megvonta a vállát, hogy egyetlen természetes gesztusba
sűrítse minden gyermeki őszinteségét.
– Biztos, nagyapa, de akkor se fog eljönni, te is tudod. Pedig
nagyon jó voltam.
Michael szomorúan hallotta unokája tárgyilagos
megállapítását. Josephine már elfeledkezett róla, hogy az
életvitele hatással van mindenkire, különösen Jake-re. A tény,
hogy még akkor is egy kibaszott álomvilágban él, amikor a
lányának nyoma veszett, mindennél jobban bizonyítja, milyen
végtelenül önző.
– A nagyanyád nincs túl jól, Jake!
Jake lassan felkelt a helyéről, elmosolyodott, és színlelt
jókedvvel azt mondta:
 – Dana már mondta. Tudom, hogy nincs jól. A nagyi soha
nincs jól.
 Száztizenötödik fejezet

Jessie magán érezte a fogvatartója tekintetét. Olykor álmában is

nézte őt, Jessie bármennyire is gyűlölte ezt a tudatot. Borsózott
tőle a háta. Sajgott mindene, és a bokája is vérzett. A bilincs
minden alkalommal felhorzsolta a bőrét, ha csak megmozdult.
Gyötrelmes lassúsággal telt az idő.
Felült az ágyban, és elüvöltötte magát.
– Éhes vagyok, csak hogy tudd! Kurvára éhezek! Rendes ételt
akarok. Meg akarok fürdeni. Használni akarom a vécét. Kérlek,
hadd használjak egy rendes vécét!
Jessie utálta a saját vinnyogását, de nem tudott erőt venni
magán.
– Nem látod, hogy vérzek? Ez a szar teljesen kidörzsöli a
bokámat. Legalább egy fájdalomcsillapítót adj!
Mostanra sírva fakadt, bármennyire nem akarta jelét adni
gyengeségének. Nem akarta elárulni, hogy a fickó legyőzte,
pedig így volt. Akárhogy játszotta a tökös csajt, odaláncolták az
ágyhoz egy retkes alagsorban. A fickó abban a pillanatban
győzött, amikor Jessie megkötözve felébredt, és nem tudta
kiszabadítani magát.
Most már valósággal bömbölt. Fájt mindene, vérzett, és
halálra rémült. Minden perc tovább koptatta az eltökéltségét.
Lehetett erős vagy gyenge, a fickót francot se érdekelte. Csak ült
és nézte, hogy hisztizik. A félelme és a rettegése végül
felülkerekedett rajta; teljesen megtört. Semmit sem tudott tenni a
keserves zokogás ellen, amitől még a gyomra is görcsbe rándult.
A fogvatartója csak meredten nézte, ő pedig a könnyein at is
látta, hogyan mosolyog.
 Száztizenhatodik fejezet

Timothy Branch nyomozó okkal félt. Talán még sosem járt

Michael Flynn roncstelepén, de így is tudta, milyen sokan
megfordultak ott, hogy aztán többé senki se lássa őket. Ekkora
hatalmat jelent egyetlen présgép. Ha egy kósza hullát valamelyik
roncs csomagtartójába temettek, többé esélye sincs, hogy
előkerüljön. Amikor az egész autó elfér egy hatvanszor hatvan
centis kockában.
Lassan hajtott be az udvarra. A kaput előre kinyitották, és
látnia kellett, hogy miután beterelik, kedélyesen bezárják
mögötte.
Keservesen bánta, hogy sok évvel ezelőtt elfogadta Flynn
pénzét. Most kellett volna visszafizetnie egy szívességgel, amit
nem teljesített, s ennek nagyon nem örült. Nála jobban talán
egyedül Michael Flynn bánta, hogy kudarcot vallott.
Megállt a konténeriroda előtt, s miközben kiszállt a kocsiból,
észrevette a területen szétszórt embereket. Mind őt figyelték,
amint felkapaszkodik az irodába vezető ingatag lépcsőn.
Odabent végül meglátta Michaelt. Előzékenyen biccentett,
majd csendes és tisztelettudó hangon megszólalt:
– Sajnálom, Michael, még mindig semmi. Újra kiküldtem az
embereimet. Elővettek mindenkit, aki csak ismeri Jessie-t, de
mind ugyanazt mondják: nem látták, nem került összetűzésbe
senkivel, nem bujkál. Egy kibaszott rejtély. Senki nem szokott
így eltűnni.
Michael Flynn látta, hogy Branch őszintén csalódott.
– Még a térfigyelők felvételeit is elővettem arról a
környékről, ahol Jessie lakik. A nagy büdös semmi. A kamerát,
aminek a ház bejáratát kellett volna vennie, kiiktatták. Az
üzemeltető cég is csak másnap reggel vette észre. Egy
ballisztikus rakétát is feldughatok a fickók seggébe, akkor se
leszünk okosabbak.
Declan Costello kényelmesen ült, csak vonakodva kelt fel a
helyéről, hogy előhúzza a titkárnői széket az íróasztal mögül, és
azt kínálja fel Timothy Branchnek.
– Foglalj helyet. Mindenkinek hozok egy italt. Ugyanazt,
Michael?
Michael Declan felé nyújtotta az üres poharát, ő meg
elfoglalta magát az italokkal.
Timothy Branch hálásan vette el a magáét, hogy élvezettel
belekortyoljon.
Michael lassan ivott.
– Bárcsak mondhatnék valamit, Michael! Tényleg azt
kívánom, de mint hallom, a maga emberei se jártak több sikerrel.
Michael bólintott.
– Jól hallottad, senki nem tud lószart se! Viszont kérdeznék
valamit, Timothy, és az igazat akarom hallani. Ha ez igazi
rendőrségi ügy lenne, ha egy lány ugyanúgy eltűnne, mint
Jessie, mennyi idő után mondanátok le róla?
Declan Costello nem hitte, hogy eljön a nap, amikor
megsajnálja Timothy Branch nyomozót, ezt a feltörekvő kis
seggfejet. De most ez is megtörtént. A fickó tényleg nem tudta,
mit feleljen.
– Az a helyzet, Michael, hogy minden eset más. Úgy értem,
erre senki sem tud válaszolni.
Michael bosszúsan sóhajtott.
– Hagyd abba a kibaszott süketelést, nem vagyok totál idióta.
Még egyszer megkérdezem: ha egy lányt elrabolnak, mint az én
Jessie-met, mennyi időnek kell eltelnie, mire azt gondoljátok,
hogy kurvára kinyúvadt?
Az utolsó szót már szinte üvöltötte a másik képébe.
Timothy Branch megvonta a vállát, mielőtt keresetlen
egyszerűséggel felelt.
– Pár nap. A tény, hogy semmi sem magyarázza az eltűnését,
nem jó jel. Ezzel együtt legalább tudni lehet, hogy fogva tartják.
A felesége kapott egy levelet, amit személyesen neki címeztek.
Szerintem ez jó dolog, Michael.
Michael Flynn határozottan megrázta a fejét.
– Ez minden, amink van. Ettől még bárkinél lehet!
 Száztizenhetedik fejezet

Jessie arra ébredt, hogy a férfi fölébe tornyosul. Ilyen közelről

határozottan furcsának tűnt: nem adta jelét érzelemnek, se bármi
másnak, amivel nyugtázta volna a jelenlétét. Jessie-t ez
ugyanúgy kiakasztotta, mint a színtelen szemek vagy a koszos
sárga bőr. Ahogy résnyire nyitotta a száját, látta a fickó
elszuvasodott fogait és érezte borzalmas leheletét. Felfordult a
gyomra. A fickó közelségétől fizikai rosszullét kerülgette.
Mindent elborított az állott ételek és elhanyagolt foglyukak
émelyítően édes szaga. A rothadás bűze.
A férfi több mint harminchat órája nem adott neki enni, csak
egy palack vizet – gyaníthatóan azt is azért, hogy
begyógyszerezze. Eszelősnek tűnt, mint azok a holdkórosok az
utcán, akikről egyetlen pillantásra lerítt, hogy ön- és
közveszélyesek, ezért jobb nagy ívben elkerülni őket.
Jessie nem akart mást, csak hazamenni. Minél távolabb
kerülni tőle és ettől a helytől. Látni akarta az anyját és a kisfiát.
Évek óta most először a családja körében akart lenni.
A férfi szándékolt lassúsággal nyalta meg az ajkát. Jessie látta
rajta, hogy szed valamit, amitől teljesen be van állva. A tekintete
a semmibe révedt, és az elmúlt napokban úgy tűnt, egyre
gyakrabban ki van ütve. A fickó hirtelen elmosolyodott, majd
ahogy felnevetett, harákolni kezdett, így a szájszaga a repkedő
nyálcseppekkel együtt Jessie arcába, csapott. Minden
akaraterejét elő kellett vennie, hogy ne okádja el magát.
A fickó hosszú pillanatokig meredten nézte, aztán színtelen
hangon megszólalt:
– Biztos ki vagy éhezve. Éhes vagy?
Jessie bólintott, miközben azon tűnődött, hová vezet ez. Már
nem kiabált és követelőzött – ahhoz túlságosan gyenge volt,
túlságosan rettegett. Ezt a fickó is tudta. Az elmúlt napokban
érezte rajta a változást. Úgy tűnt, hogy Jessie minél jobban
legyengül, ő annál hatalmasabbnak érzi magát. Arra számított,
hogy az apja mostanra rég kiszabadítja, de ez nem történt meg.
Úgy érezte, okkal tart attól, hogy ezúttal nem bajlódik vele, a
sorsára hagyta. Vagy ami még rosszabb, a szülei nem is tudnak a
fickóról, és egyszerűen feltételezik, hogy felszívódott. Nem ez
lenne az első eset, hogy senkinek sem szól a hollétéről.
A fickó viszont nem árult el neki semmit. Alig beszélt hozzá.
Beérte azzal, ha bámulhatja.
Most távolabb lépett, elővett egy pakli cigit, és rágyújtott.
Azután, szinte mellékesen, neki is felkínálta a lehetőséget.
Jessie hálásan vette el a Lambert & Butieres dobozt, hiszen
végre történt valami. Kihúzott belőle egy szálat, és ülő helyzetbe
tornászta magát a matracon. A férfi felkattintotta az öngyújtóját.
Minden mozdulata régimódi fickóra vallott. Még a tenyerét is
odatartotta, hogy megóvja a lángot.
Ahogy Jessie beszívta a füstöt, nyomban megszédült. Időtlen
idők óta nem gyújthatott már rá.
– Köszönöm. Ezért külön hálás vagyok.
 A férfi meghajolt, és a lány tudta, hogy gúnyt űz belőle. Újra
beleszívott a cigibe. Érezte, ahogy a nikotin felszállt az agyába,
örült, hogy ez felébresztette. Hogy sikerült áttörnie a sötét
ködként rátelepedő rosszullétet.
– Az apám tudja, hogy elkaptál? Ha megkéred, egy rakás
pénzt fizet értem. Értesítetted már? Tud erről?
A férfi nem válaszolt, csak meredt rá, mint aki meg se hallja.
Szörnyen idegölő tudott ez lenni.
Azután ledobta és eltaposta a csikket – lassan, szinte kéjesen
passzírozta szét a betonpadlón –, mielőtt megrázta a fejét, és
szélesen elmosolyodott, mint aki jó viccet hall.
– Dehogy értesítettem. Mi a francért kéne?
– Csak a pénzért csinálod, nem? Az apám fizetni fog, az
anyámnak gondja lesz rá. Különben mi másért hoztál volna ide?
Ennek kurvára semmi értelme!
A férfi újabb cigarettára gyújtott, zajosan beszívta a füstöt, de
a válasszal nem bajlódott. Jessie odapöckölte a csikket a lábához.
Kezdett új erőre kapni.
– Azt azért tudod, ki az apám? Van egyáltalán fogalmad
arról, kivel kezdesz ki? Az apám nem olyan ember, akinek bárki
keresztbe akarna tenni. Rohadtul veszélyes, és tűvé fogja tenni
értem az egész világot. Jobb, ha tisztában vagy ezzel, nehogy
eldurvuljon a helyzet.
A sipítozása a saját fülét is sértette, de még most is szédelgett
attól, amit a férfi mondott. Ha nem lép kapcsolatba senkivel,
hogyan fog valaha is kiszabadulni? Hogyan talál rá bárki? Ha ez
nem a pénzről szól, akkor mi a jó nyavalyát akar tőle ez a
vadbarom?
 A férfi letelepedett az ágy végébe, egyenesen a szemébe
nézett, aztán komoly hangon válaszolt:
– Ez most nem rólad szól, Jessie! Soha nem is rólad szólt,
hanem az apádról. Michael Flynnről. Egy régi adósságról.
Emlékeztetnem kell, hogy a múltja örökre vele marad, bárhogy
próbálja elfelejteni. Mert én nem felejtek. S ha végül úgy döntök,
hogy visszaadlak a szüleidnek, ifjú hölgy, addigra már biztosan
hullamerev leszel. Mindig is így terveztem.
– De hát miért? Mit követtem el ellened? – zokogott
tehetetlenül Jessie.
A férfi újra felnevetett, mint aki jól szórakozik.
– Te? Te nem követtél el semmit, buta kislány. Ahogy
mondtam, ez most nem rólad szól – a férfi hirtelen felállt.
– Mellesleg, soha többé nem hozok neked ételt. Szerintem
úgy tisztességes, hogy ezt megmondom. Ennyit te is
megérdemelsz, Jessie. Megérdemled, hogy egyenes legyek veled.
A Bibliában is benne van. János, nyolcadik könyv, harminc-
kettedik vers: akkor megtudjátok az igazat, és az igazság
szabaddá tesz. Ezt sose felejtsd el, Jessie Flynn! Az igazság
annyira fontos, hogy meghalni is érdemes érte.
Jessie dühösen felcsattant:
– De én nem akarok megdögleni! Van egy kisfiam. Szüksége
van rám!
A férfi csak mosolygott.
– Látod? Már megint hazudsz. Ragaszkodnod kell az
igazsághoz, Jessie. Te csak egy ócska ribanc vagy, az anyád és az
apád nevelik helyetted a kisfiadat. Mindenki tudja, milyen szar
alak vagy. Elvégeztem a házi feladatomat, Jessie Flynn.
 Jessie hiába mondott volna bármit, hiába is próbált érvelni.
Nem mondhatott semmit, amivel megváltoztathatja a fickó
véleményét.
A férfi szomorú pillantást vetett rá.
– Nem akartam elmondani, de szerintem tudnod kell az
igazat, Jessie. Elküldtem anyádnak egy telefonszámot, hogy
hívjon fel. Ez még a múlt héten történt. Hogy őszinte legyek,
csak gyötörni akartam kicsit, soha egy pillanatig se
szándékoztalak elengedni. Erre mi történt? Még csak fel sem
hívott. Aznap fél négykor csak erre vártam, de semmi se történt.
Meg sem csörrent a telefon. Ez is olyan igazság, amit el kell
fogadnod. Adtam neki egy esélyt, hogy kapcsolatba lépjen veled,
de az anyád még erre se vette a fáradságot. Szemben az apáddal,
aki, mint hallom, mindent tűvé tesz érted. Ötven lepedőt
hajlandó fizetni annak, aki bármit tud a hollétedről. Látod már,
miről beszélek? Az igazság szabaddá tesz, Jessie.
Jessie nézte, ahogy a férfi távozik, és tudta, hogy nem maradt
számára remény. Éhezett és vérzett, ami a fickót cseppet se
érdekelte. Semmit sem jelentett számára ő vagy a szenvedése.
Hallotta az ajtó csapódását, a kaparászó hangot, amint a retesz a
helyére siklik, és arra gondolt, hogy ennyi volt. Itt fog meghalni,
magányosan és rettegve. Éhen döglik anélkül, hogy esélye lenne
elmondani a kisfiának: igazából mindig is szerette.
 Száztizennyolcadik fejezet

– Ne vedd személyes sértésnek, Josephine, de tényleg azt hiszed,

hogy nem mozgattam meg minden követ Jessie érdekében?
Senki nem tud semmit! Se a mocskok, se az embereink.
Kibaszottul hihetetlen!
Josephine szörnyen érezte magát.
– Nem úgy értettem, Michael, csak nagyon aggódom miatta.
Rekonstruálnod kell azt az estét. Csak van valaki, aki tud
valamit…
Michael félbeszakította. Még mindig haragudott rá, hogy
miatta vesztették el az egyetlen nyomot, amin elindulhattak
volna. Hogyan képes így hülyíteni saját magát?
– Ne röhögtesd már ki magad! Az első perctől kezdve mást
se csinálok. Ellentétben veled, Josephine, aki arra se veszed a
fáradságot, hogy kimozdulj ebből a kibaszott szobából. Ki
meresztette itt a seggét, iszogatta a fehérbort és nézegette az
ócska filmeket, hogy ne is kelljen gondolnia az egészre,
miközben kinyithatta volna azt a kurva levelet is? Vicc az egész,
Josephine! Az egész életed egy kibaszott vicc. Minden a te hibád.
A te életed vitte ennyire félre Jessie-t. Mindig úgy csináltál,
mintha minden a legnagyobb rendben lenne, pedig nem volt
rendben, Josephine. Hogyan mered előírni nekem, hogy mit
kéne tennem, miközben te szart se csinálsz? Te aztán tényleg
nem érted, milyen kurva nehéz veled, mi?
 Nézni, ahogyan elvesztegeted az egész életedet, mint valami
kibaszott királydrámában. Nézni, amit te életnek nevezel,
Josephine, hosszú éveken át. Erre most ráment a lányunk is.
Michael számára nem lehetett kétséges, mekkora fájdalmat
okoz a szavaival. Felesége falfehér lett, a szemei is akkorára
tágultak, mint egy kirakati macskának. Összetörte a szívét, de
már nem érdekelte. A lánya, bárhogy viszonyult is hozzá, nyom
nélkül eltűnt, akár meg is halhatott, ő pedig torkig volt ezzel a
hülye játékkal. Belebetegedett, hogy úgy tegyen, mintha minden
normális lenne. Nem oltalmazhatta meg Josephine-t az
igazságtól, de már nem is akarta. Ráfért, hogy szembesítse a
világgal. Rég ezt kellett volna tennie.
Amikor a felesége lesütötte a szemét és elfordult – úgy tett,
mintha kettejük közül csak neki lennének problémái –, Michael
dühe újult erővel lángolt fel. A nő tényleg tudja, hogyan játssza a
mártírt.
– Mondjak valamit, Josephine? Átlátok rajtad! Tudom, mit
csinálsz. Úgy teszel, mintha ártatlan lennél minden vádpontban.
Szegény kis Josephine, ki várhatná tőle, hogy bármi hasznosat
tegyen, amikor annyi a problémája? Tudod, mit? Felőlem meg is
baszódhatsz, mert veled ellentétben én mindent megtettem azért,
hogy felkutassam Jessie-t. Tudom, hogy így van, és ami még
fontosabb, te is tudod.
Josephine Flynn megértette, hogy végül sikerült felélnie az
összes bizalmat, amit a férje belé fektetett. Életében még nem
szégyellte magát ennyire. Mindig is tudta, hogy Michael több
szeretetet ad neki, mint amennyit valaha érdemelt. A férje egy
ideje kezdte elveszíteni a türelmét vele kapcsolatban, mégsem
tudta, hogyan javíthatna a helyzetén – hogyan értethetné meg
vele, hogy nem tehet semmiről, sőt ő még jobban utálja magát a
saját gyengesége miatt.
– Kérlek, Michael!
A férfi elfordult tőle, és csak legyintett.
– Nem érdekel, Josephine. Bocsáss meg, de most mennem
kell!
 Száztizenkilencedik fejezet

Declan nem tudta, helyesen teszi-e, de jó lelkiismerettel nem

utasíthatta vissza az öregasszony kérését. Láthatóan Michael is
egyetértett vele, amikor vállalta a találkozást.
Az öregasszony személyesen vele lépett kapcsolatba, és
hosszú ideig várt a lehetőségre, de Michaelen kívül senkivel sem
volt hajlandó szóba állni. Egy héten át hívogatta az irodájában
anélkül, hogy elárulta volna, mit akar. Declan végül visszahívta,
és a hangneméből azonnal érezte, hogy fontos információ
birtokában van.
Declan most rámosolygott az asszonyra, aki vele szemben ült
és a teáját kortyolgatta. Angyali mosollyal nézett rá, amitől
Declan valamiért jobban érezte magát a bőrében. Akármi lesz a
vége ennek, legalább őszintének tűnik. Várhat ennél többet?
Michael megérkezett az asszony által megadott címre, és
gondosan leparkolta Range Roverét a ház előtt. Ráismert a régi
környékre – innét nem messze nőtt fel –, és elégedetten látta,
mekkorát változott. Kelet-London egyre kívánatosabb lakóhely
lett. A házak, amelyeket azelőtt csak jóindulattal lehetett
nyomortanyának nevezni, ma már csillagászati összegekért
cseréltek gazdát. Mint egy kibaszott vicc! Azelőtt mindenki arról
álmodott, hogy egy szép napon elmegy innét, most meg a fél
veséjüket odaadnák az emberek, csak hogy itt vehessenek
ingatlant. Méghogy nincsenek csodák!
 Michael bűntudatot érzett, hogy úgy nekiment Josephine-
nek, bármennyire tudta, hogy ez már régóta érett. Még mindig
szerette a feleségét, és legalább annyira vétkesnek érezte magát,
amiért így élt. Hogy korábban nem szembesítette a
különcségeivel.
Kiszállt a Range Roverből, és bezárta az ajtót. Felkocogott a
házhoz vezető rövid feljárón, majd becsöngetett. Declan Costello
nyitott ajtót, és szó nélkül bevezette a parányi házba.
Michael vakon is eligazodott volna a régimódi lakásban.
Csak követnie kellett Declant a keskeny folyosón, ami az utcai
szobába vezetett. Mrs. Singh, ahogyan mindig ismerte,
türelmesen várakozott rá. Kis kétszemélyes, borvörös kanapén
üldögélt. A hozzá illő két szék a kandalló előtt állt. A
berendezésből egyedül a drága szőnyeg, egy valódi Axminster
érdemelt említést. Legfeljebb erre költöttek komolyabb pénzt.
Más dísztárgyat nem lehetett látni, csak családi fotókat, azokat
viszont mindenfelé.
Michael gyengéden megfogta az asszony kezét.
– Örülök, hogy újra látom, Mrs. Singh. Rég nem jártam
errefelé.
Az asszony felállt, hogy üdvözölje. Ugyanolyan aprócska
volt, ahogy emlékezett rá: alig százötven centi, ráadásul vékony
volt, mint a kapanyél. Sötét haja őszbe fordult, mégis megőrizte
a tartását, hogy azt éreztesse vele, mintha még mindig kiskölyök
lenne.
– Ülj le, Michael! Örülök, hogy újra itt fogadhatlak.
 Michael és Declan is helyet foglalt a kandallóhoz húzott
széken. Mrs. Singh töltött egy teát Michaelnek, aki óvatosan
elvette tőle a csészét.
bátorságot Értékeltem, hogy eljöttél a férjem temetésére,
Michael, ő is nagyon örült volna. Mindig sokra tartott téged. Ezt
nem felejtem el neked, tudod. Sosem felejtem el, hogy ilyen jó
szívvel vagy azok iránt, akiket még gyerekkorodból ismersz.
Michael zavartan kortyolt bele a teájába.
– Maga és a férje mindig nagyon jók voltak hozzám. A férje
rendes tag volt, rendes ember.
Az asszony helyeslően bólogatott.
– Az. Szerencsésen házasodtam – mosolyodott el szélesen. –
Mindig tudtam, Michael, hogy te vetettél véget annak az
áldatlan helyzetnek az üzletben. A fenyegetéseknek és a
gyűlöletkeltésnek egy csapásra vége lett. Mr. Singh mindig
mondta, hogy csakis te intézhetted el. Tudtuk, mi lett belőled, és
büszkék voltunk rád.
Declan Costello hátradőlt és ellazult. Michael szemlátomást
nagy tiszteletben tartotta az asszonyt, akit készséggel
meghallgatott.
– Igazán semmiség, Mrs. Singh. Csak szóltam néhány helyen,
hogy maguk a közeli barátaim, de ha ezzel a segítségükre
voltam, azt nagy örömmel hallom.
Az asszony gyengéd pillantást vetett rá, de ezzel sem
leplezhette, hogy még nagyon is jól forog az esze.
Az asszony sötétzöld szárit viselt. Declan számára úgy tűnt,
mintha kiöltözött volna az alkalomra. Súlyos és szépen
megmunkált arany ékszereivel jómódú asszony benyomását
keltette. A fülében gyémántok csillogtak, az ujjain gyűrűk.
– Egy ideje már próbálok kapcsolatba lépni veled, Michael.
Hallottam, hogy a kis Jessie-nek nyoma veszett, és hogy örülsz
minden értesülésnek, ami nyomra vezethet.
Michael tüstént közelebb hajolt. Tudta, hogy az asszony nem
hívta volna ide alapos ok nélkül.
– Folytassa! Figyelek – mondta Michael fojtott, izgatott
hangon.
– Tudnod kell, Michael, hogy az egésznek talán semmi
jelentősége. Csupán szeretnék elmondani valamit, ami feltűnt, és
amiről azt gondolom, hogy az események fényében talán téged
is érdekelhet.
Declan jónak látta közbeszólni:
– Ötven lepedő is jár annak, aki Jessie nyomára vezet.
Michael Flynn Declan felé fordult, és hamisítatlan
viszolygással mérte végig.
Mrs. Singh lassan megcsóválta a fejét, mielőtt a szívére tett
kézzel, megkérdőjelezhetetlen őszinteséggel válaszolt:
– Biztosíthatom róla, Mr. Costello, hogy ez vajmi keveset
jelent nekem – leplezni sem próbálta, hogy mennyire sértőnek
tartja még a felvetést is.
Michael Flynn a pillanat tört része alatt ugrott ki a
karosszékből, letérdelt öreg barátja elé, megragadta és
megszorította a kezét.
– Ne is figyeljen rá, Mrs. Singh! Néha iszonyú bugris tud
lenni. Csak mondja el, mit tud!
 Az asszony viszonozta a szorítását, miközben a mellkasához
vonta a kezét.
– Néhány hete az üzletben jártam. Manapság már ritkán
időzök ott, de hetente egyszer-kétszer benézek. Tudod, miután a
férjem meghalt, a legidősebb fiam, Davinda és a felesége vette át
a boltot. Akárhogy is, de láttam ott valakit. Manapság, ha jól
tudom, az ilyenre szokták mondani, hogy vaj van a füle mögött.
Emlékszel, mennyire szerette Mr. Singh az ilyen szólásokat? A
lényeg, hogy felismertem ezt a személyt. Ugye ismered azt az
érzést, amikor felismersz valakit, de hirtelen nem tudod
eldönteni, hogy ki az? Én is pontosan ezt éreztem. Negyven
Lambert and Butlerst vett, meg egy üveg olcsó vodkát. A fiam,
Davinda szolgálta ki, s amikor távozott, egyenesen rám nézett és
elmosolyodott. Olyan furcsa mosollyal, Michael! Nem tudom
másként mondani. Beletelt egy-két napba, de végül is csak
eszembe jutott, ki volt az.
Gyengéden eltolta magától Michaelt, és hátradőlt a kis
kanapén. Michael látta az arcán a zavarodottságot; látta,
mennyire nyugtalanítja, amit mondani készül.
– Sok év telt el, de biztosan tudom, hogy Steven Goldingot
láttam.
Declan Costello némán figyelte az eseményeket, így azt is
látta, hogyan néz Michaelre, miután közli, hogy szerinte kivel
találkozott. Declan azt is megfigyelte, hogy Michael Flynn
arcából minden szín kiszökött.
– Remélem, tévedek, Michael, de azt hiszem, tényleg ő volt
az! Azután eljutott hozzám a hír, hogy Jessie eltűnt – sóhajtott
nagyot az asszony. – Tényleg nem tudom, van-e bármilyen
kapcsolat a kettő között. Csak azt akartam, hogy tudd – Mrs.
Singh le sem vette a szemét Michael arcáról. – Mindig is sokat
gondoltam erre, Michael.
Michael lassan megrázta a fejét. Declan látta, mennyire
megdöbbentették az asszony szavai. Nézni is hihetetlen volt ezt
az átalakulást.
– Nem ezt akartam, esküszöm. Nem szabadott volna így
történnie.
Mrs. Singh szélesre tárta a karját, és közben megeredtek a
könnyei.
– Én mindig tudtam, Michael. Sosem kételkedtem benned.
Michael magához vonta és szorosan megölelte a törékeny
asszonyt, aki viszonozta a gesztust. Declan hitetlenkedve nézte,
egy dolgot azonban biztosan tudott: már a legelső telefonnál
össze kellett volna hoznia őket ahelyett, hogy megpróbálta
lerázni az öregasszonyt. Eluralkodott rajta a szörnyű érzés, hogy
most talán már késő.
 Százhuszadik fejezet

Declan kinyitotta tetőtéri lakását, majd oldalt lépett, hogy

előreengedje Michaelt. Odabent becsukta és bezárta az ajtót,
aztán követte őt a nappaliba. Menet közben kapcsolgatta fel a
lámpákat.
Michael a nagy erkélyre vezető üvegajtóknál állt, és a lába
előtt elterülő Londont csodálta. Declan hagyta, addig is kilépett a
hatszor öt méteres konyhába, hogy mindkettőjüknek töltsön egy-
egy italt. A konyha a kifinomultság csúcsát testesítette meg:
sütője még a legelőkelőbb éttermekből se lógott volna ki, nem
mintha egyszer is használta volna, akárcsak az amerikai stílusú
hűtőt és a két mosogatógépet. Tőle legfeljebb egy instant kávéra
és egy szelet pirítósra futotta; a feketegránit munkalap is csak
bárpultnak volt jó. Sosem érdekelték a proccos konyhai gépek,
viszont szerette, hogy ilyen előkelőséget kölcsönöztek a
lakásának.
Bevitte a nappaliba az italokat, az egyiket Michaelnek
nyújtotta.
– Szóval Mrs. Singh kedves öreglány.
Michael egy hajtásra kiürítette a poharát.
– Mióta próbált kapcsolatba lépni velem, Declan?
Declan se vacakolt az italával; nagyon is ráfért.
– Múlt hét óta, ha jól tudom. Gondold végig, Michael, azt se
tudtuk, kicsoda és mit akar. Csak azért hívtam vissza, mert nem
szállt le rólam. Azután egyből szóltam neked. Most már látom,
hogy hibáztam, gyorsabban kellett volna lépnem, de nem
szándékosan tettem, te is tudod.
Michael az üres poharát nyújtotta, majd követte Dedant a
konyhába, ahol kivárta, hogy mindkettőjüknek töltsön egy újabb
adag skótot.
– Tényleg kedves hölgy ez a Mrs. Singh.
Declan helyeslően bólintott.
– Látom, Michael. Azt is, hogy milyen nagyra tartod, a néhai
férjével együtt.
Michael Flynn elővette a cigarettáját és rágyújtott.
– Nagyon jók voltak hozzám. Ő és a férje. Davindával, a
legidősebb fiukkal egy suliba jártunk, jó haverok voltunk.
Akkoriban a szikhek és a muszlimok is katolikus iskolába
járatták a gyerekeiket, és mind együtt nőttünk fel. Más világ volt.
Davinda, Dave, ahogy mi hívtuk, úgy tanult, mint a gép. Kijárta
az egyetemet is. Mr. Singh mindig erről álmodott, tudod?
Mintha a diploma lenne a brit korona legfényesebb ékköve.
Mindig azt mondta, ne feledjétek, fiúk, ebben az országban
működik a világ legjobb oktatási rendszere. Ráadásul ingyenes.
Nekem csak akkor esett le, amikor már késő lett volna
változtatni, de kölyökként sok időt töltöttem náluk. Mrs. Singh
vigyázott rám, amíg az anyám dolgozott.
Declan meg se próbált közbeszólni. Az lesz a legjobb, ha
engedi, hogy a barátja kibeszélje magát.
– Miután a bátyádnak kezdtem dolgozni, elvesztettem velük
a kapcsolatot, ahogy sok más régi haverommal is. Tudatosan
tartottam őket távol magamtól. A magam útját akartam járni, de
ha kegyetlenül őszinte akarok lenni, nem szerettem volna
magammal rántani a fertőbe Davindát és a többieket.
– Nem tudtam. Rémálmomban se gondoltam volna, hogy
bármi közöd lehet hozzá. Mindenki kibukott, az egyik lány
tizennégy volt, a másik alig tizenkettő. Te voltál? Te öntöttél
benzint a levélrésbe, és égetted el őket elevenen, amíg az
ágyukban aludtak?
Declanen mérhetetlen viszolygás lett úrrá. Élénken
emlékezett a döbbenetre, ami az egész környéken uralkodott.
Daniel Golding persze fűnek-fának tartozott – mint a megrögzött
szerencsejátékosokat általában, őt se érdekelte, kitől kér kölcsön,
mert meggyőződéssel hitte, hogy amint nyer, szépen visszaad
mindent –, de az senkinek sem jutott eszébe, hogy a családon
verje el a port emiatt. Ez nem járta. Daniel megérdemelte, amit
kapott – de a felesége és a kölykei?
Michael Flynn a hajtókájánál fogva megragadta Declant,
hogy durván magához rántsa és egyenesen a képébe üvöltse:
– Én csak azt csináltam, amit az elbaszott bátyád parancsolt!
Azt hittem, senki nincs otthon. Patrick kezeskedett ezért. Tudod,
mit mondott utána? Azt, hogy ez kurvára Danny Goldingra vall,
mindig rosszkor van rossz helyen.
Declan lerázta magáról a barátja kezét.
– Sajnálom, Michael! Tudom, hogy a bátyám kibaszott
holdkóros volt. Szerinted miért léptem hátra, miután elintéztük?
Szerettem őt, de tudtam, hogy ki kell mustrálni, mint egy rühes
veszett farkast. Így, hogy elmondtad, már tökéletesen értem.
Fiatal voltál, aranyfedezetnek vetted a szavát. Ő meg éppen ezt
akarta. Tetszett neki, hogy nem is sejtesz semmit.
 Michael keserűen felnevetett.
– Benyeltem az egészet. Eleinte tényleg elhittem, hogy
baleset volt, nem is foglalkoztam vele. Meggyőztem magam,
hogy nem az én hibám. Mondjak valamit, Declan? Nem is volt az
én hibám. Csak azt tettem, amit Patrick mondott. Amikor pedig
elszaródtak a dolgok, ő mellettem állt, amit nagyra értékeltem.
Csak évekkel később értettem meg, amikor már jobban
ismertem, hogy ehhez ő túl agyafúrt. Tudnia kellett előre, hogy a
ház nem lesz üres.
Declan Costello újabb whiskyt töltött. Michael hálásan
fogadta el.
– Ez nagyon is a bátyámra vall, Michael! Én aztán tudom,
mire volt képes. Akkor éjjel, amikor lerendeztük, a szívem
mélyén fikarcnyi megbánást se éreztem. Megkönnyebbültem,
még örültem is, hogy végre eltűnik a süllyesztőben, és nem kell
asszisztálnom a hülyeségeihez. De mindezt félretéve, mi oka van
Mrs. Singhnek, hogy figyelmeztessen Steven Goldinggal
kapcsolatban?
Michael Flynn óvakodva fürkészte Declan arcát. Épp most
osztotta meg vele élete legnagyobb titkát, élete legnagyobb
szégyenét. Nem volt más választása, bíznia kellett benne.
– Akkor éjjel találkoztam Mrs. Singhgel. Az üzletük előtt
belebotlottam a férjébe, és ő is kijött, hogy köszönjön. Tudta,
hogy a bátyádnak dolgozom, még figyelmeztetni is próbált.
Akkor éjjel azt mondta, menjek haza és fürödjek meg, mert csak
úgy bűzlök a benzintől. Persze akkor még nem tudta, miért. De
miután Goldingék csak néhány saroknyira laktak, nem kellett
sokáig gondolkodniuk, hogy összeálljon a kép. Tudtam, hogy
bízhatok benne. Sose meséltem róla Patricknek. Tudtam, hogy
azt hinné, fenyegetést jelent rá és a világára nézve. Soha fel se
ötlött benne, hogy vannak, akik önzetlenségből törődnek
másokkal.
Declan elnevette magát.
– A bátyám hírből sem ismerte az önzetlenséget, Michael!
Épp ez volt a baja.
Michael nagyot sóhajtott.
– Azért mondtam el ezt, mert tudnod kell, de legbelül még
mindig úgy érzem, hogy csak azt tettem, amit kellett.
Declan sajnálta Michaelt. A saját bőrén tapasztalta, milyen
manipulatív tudott lenni a testvére.
– Oké, Michael, akkor egy pillanatra felejtsük el ezt az
egészet, és összpontosítsunk arra, hogyan kapjuk el Steven
Goldingot. Ez a Mrs. Singh csavaros eszű vén boszorka. Most
elmegyek a mocskokhoz, hátha tudnak valamit. Épp ideje, hogy
megdolgozzanak a pénzükért. Talán adnak valami támpontot.
Michael Flynn bizonytalanul bólintott.
– Én csak azt akarom, hogy Jessie-vel minden rendben
legyen.
Declan gyengéden megpaskolta barátja vállát.
– Hát persze, Michael, hiszen ő a te kislányod.
 Százhuszonegyedik fejezet

Timothy Branch nyomozó megkönnyebbült, hogy végre valami

hasznos információval szolgálhat Michael Flynn-nek. Ami azt
illeti, ki is tett magáért. Miután behajtott a roncstelepre, és
gondosan leparkolta BMW-jét, hős megmentőként léphetett be a
konténerirodába. i
Michaelt és Declant odabent találta. Önelégült mosollyal
toppant eléjük, amíg nem tudatosult benne, hogy Michael Flynn
és Declan Costello egyformán fáradtnak és bosszúsnak tűnik.
Erről eszébe jutott, hogy Michael lánya továbbra sincs meg, ezért
letörölte arcáról a vigyort, és átváltott hivatalos üzemmódra.
– Jöttem, amint tudtam. Azt hiszem, örülni fognak annak,
amit kiderítettem.
Várta, hogy hellyel kínálják. Michael széles mozdulattal
intett a titkárnői székre.
– Ülj le, bökd ki! Kurvára ideje már, hogy megdolgozz a
pénzedért.
Timothy eleget tett a kérésnek, noha a korábbi eufóriája
mostanra elpárolgott. Michael Flynn jelenléte megrémítette, ez
nem is lehetett kérdés. Márpedig ő és Declan minden
figyelmével felé fordult, és úgy várták a mondandóját. (
Timothy Branch tudta, hogy csak egy esélye van, hogy
hasznossá tegye magát. Gyorsan kinyitotta hát Steven Golding
anyagát, és ahogy megköszörülte a torkát, újabb hullámban tört
rá a nyugtalanság.
– Először is, mint kiderítettem, Steven Golding sok éven át
pszichiátriai gyógykezelés alatt állt. Tizenöt éves korában az
anyja, az apja és a két húga egyaránt meghalt egy tragikus
tűzesetben. Szándékos gyújtogatás történt, ő is csak azért élte túl,
mert az egyik barátjánál töltötte az éjszakát. Sosem tudta túltenni
magát a sokkon, az azóta eltelt harminc-egynéhány évben egyik
pszichiátriai intézetből a másikba került. Négy hónappal ezelőtt
újra kiengedték, miután az évek során a különféle segélyekből és
járandóságokból összegyűlt neki egy tekintélyesebb összeg, több
mint tizenkétezer font. Úgy tűnik, ezt egy összegben vette fel a
bankból, és azóta senki se látta őt. Nem jelent meg a kirendelt
orvosánál, és közelében se járt a szociális bérlakásnak, amit
kiutaltak neki. Priusza nincs, soha nem tartóztatták le semmiért.
Az orvosa szerint kényszerképzetektől szenved, gyakran
képtelen különbséget tenni a valóság és a fantázia között, viszont
arról biztosított, hogy nem erőszakos. Erős gyógyszereket szed,
Dolmatilt és… – meredt a lapra Timothy Branch, de így sem
tudta elolvasni a saját kézírását. – Attól tartok, ezt hiába
próbálom kibetűzni. Nyilván valami vényköteles, erős
antidepresszáns, vagy hasonló. Steven Goldingnek
kiemelkedően magas az IQ-ja, és csak úgy falja a könyveket.
Naponta kiolvas egyet. Három hete látták utoljára, amikor
minden pénzét kivette a bankból.
Michael Flynn megadóan tárta szét a karját.
– Ennyi?
Timothy Branch bólintott.
 – Ez minden, amit megtudtam. Az embereim most is keresik
– folytatta, majd kapkodva előhúzott egy fotót, hogy átadja
Michaelnek. – Ez nemrég készült róla.
Michael Flynn alaposan megnézte magának. Steven Golding
idősebbnek tűnt a koránál – hamuszürke bőrével és szinte
élettelen tekintetével leginkább kitömött menyétre emlékeztetett.
Egyenesen a kamerába bámult – tátott szájjal, feketére
szuvasodott fogakkal, narancshéjat idéző himlőheges bőrrel.
Ezzel a fickóval senki se áll le cseverészni, az egyszer biztos.
Timothy Branch vett egy nagy levegőt, majd komor hangon
hozzátette:
– Az alapján, amit tudunk, könnyen paranoiássá és
agresszívvé tud válni, ha nem szedi a gyógyszereit. De
hangsúlyozni kell, hogy a kezelőorvosa szerint nem erőszakos
típus. Persze, ha rendesen beveszi a gyógyszereit…
Michael átadta a fényképet Declannek.
– Lássuk, Timothy, jól értettem-e! A lényeg, hogy három hete
jött ki a diliházból, lepucolta a bankszámláját, azután nyoma
veszett tizenkét lepedővel. És hogy még szebb legyen, a
gyógyszerei nélkül teljesen eltorzul a személyisége.,
Timothy Branch nem tudta, mit válaszoljon. Csak azt
remélte, hogy valaki látta a dilinóst, ő pedig segíthet Michaelnek
levadászni.
Declan visszaadta a fényképet Michaelnek.
– Ez ám a finom úriember, Michael! Ezzel a díjnyertes
mosollyal nem lesz könnyű elrejtőznie. Legalább a tömegben
nem tud elvegyülni.
 Michael Flynn elmosolyodott. Declan még egy ilyen
pillanatot is fel tudott deríteni.
– Ha ő rabolta el Jessie-t, bérelnie kellett egy helyet. Az
embereink kérdezzenek körül, hol fizettek ilyesmiért
készpénzben. És jól mondod, Declan! Ilyen arcot nem könnyen
felejt el az ember. Nem az a fickó, akinek az ember süteményt
visz, ha a szomszédba költözik.
Miközben Timothy Branch felállt, újfent elhatalmasodott
rajta a rettegés.
– Ráuszítom az összes emberemet. Szólok, amint megtudok
valamit.
Michael Flynn arra se vette a fáradságot, hogy válaszoljon. A
fickó minden szempontból értéktelennek bizonyult.
Miután Branch távozott, Declan hitetlenkedve csóválta a
fejét.
– Hogy a faszba engedhetik szabadon futkosni az ilyeneket?
Senkit nem állítanak rájuk? Senki nem gondol rosszra?
Egyszerűen csak rászabadítják őket a társadalomra? Felháborító!
Michael Flynn egyetértett a barátjával.
– Én mondom, Declan, ha bármi történik a kis Jessie-vel,
akkor a fickó, aki aláírta a papírjait, jobban teszi, ha nyakába
kapja a lábait, mert kurvára levadászom. Gondom lesz rá, hogy
az életben soha többé ne legyen ilyen felelőtlen.
Declan elvigyorodott.
– Engem nem kell győzködnöd, Michael! Én mindenben
melletted állok, haver. És ne feledd, most már tudjuk, hogy kit
keresünk.
 Százhuszonkettedik fejezet

Az utcán elterjedt a szóbeszéd. Jessie Flynn eltűnt, és ötven

lepedő várja a gazdáját. Ezért bárkinek érdekében állt, hogy
nyitva tartsa a szemét. Most pedig körbevitték egy fura fickó
képét is. Egy ilyen arcot aligha lehet eltéveszteni. A hír
mindenkihez eljutott.
Michael Flynn minden embere kérdéseket tett fel, és
válaszokat várt. A ház közben olyan lett, mint Fort Knox: a nap
huszonnégy órájában fegyveresek őrizték. Az ügy komolysága
senki számára nem lehetett kétséges. Az az ötven lepedő pedig
éppen elég ösztönzést jelentett. Nemcsak egy rakás pénzről volt
szó, hanem annak bizonyságáról is, mennyire elszántan kutat
Michael Flynn a lánya után. Vagy ami még fontosabb, mennyire
nem bánik kesztyűs kézzel az olyanokkal, akik hátráltatják
ebben. Michael Flynn élő legendának számít, akinek épeszű
ember nem keresztezné az útját. A fotó is nyilvánvalóvá tette,
hogy a fickónak hiányzik egy kereke. Nem is lehetett másként.
Amikor Golding nevét meghallották, néhány emberek
összeállt a kép. A fickó elvesztette az egész családját, nem csoda,
ha begurult – de miért pécézte ki magának éppen Michael Flynn
egy szem lányát? A pletyka szerint Michael Flynn megtagadta a
váltságdíj kifizetését, amit sokan megértéssel is fogadtak. Jessie
Flynn nem volt épp a szívük csücske, ráadásul azt is tudták,
hogy mennyire rühelli az apját. Úgy beszélt róla, mint egy darab
szarról. Ráadásul mindig élvezte mások megütközését és
félelemmel vegyes csodálatát, amikor azt hallották tőle, hogy a
saját apját pöcsnek nevezi. És ha ez még nem lenne elég, Michael
Flynn úgy tett, mint aki rá se bagózik, pedig nyilván nem
lehetett könnyű neki, ha a saját lánya ennyire semmibe veszi. Ha
bárki más úgy nyilatkozott volna róla, mint Jessie, hát kezdhetett
volna gyűjteni a koszorújára.
Az emberek készséggel elhitték, hogy Michael nem fog
váltságdíjat fizetni a lányáért, s a legtöbben nem is hibáztatták
ezért. Azt gondolták, az ötven lepedő csak arra való, hogy
felkutassa a felelőst – s ha közben Jessie is előkerül, hát sebaj.
Az egész brit alvilág Steven Goldingot kereste. Mindenütt az
ő fotóját lehetett látni. Híresség lett, még ha nem is éppen jó
értelemben.
 Százhuszonharmadik fejezet

Josephine az unokáját hallgatta, ahogy az iskoláról fecseg; Dana

kísérte be hozzá az imént, egy italokkal és süteményekkel
megrakott tálcával együtt, ő pedig – amennyire tőle telt –
igyekezett a kisfiúra összpontosítani.
Michael igazat mondott: tényleg nem érdekelte a
mondanivalója. Szerette az unokáját, de nem akarta felvállalni a
nyűgöt, ami a napi nevelési munkával jár. Ezért vették fel Danát.
Közben pedig attól tartott, hogy a fiú valahogy összekeveri az ő
kis kincseit.
Mióta Michael úgy leteremtette, komolyan aggódott, hogy
már soha nem lesz közöttük béke. Azóta alig látta őt, de még
csak nem is telefonált. Önkéntelenül arra gondolt, hogy
számukra itt a vége. Már a szex se izgatta, egyszerűen nem
vágyott rá, ha mégis megadta magát neki, nem vállalt aktív részt,
csak feküdt, és várta, hogy vége legyen. Michael soha nem
kényszerítette olyanra, amit nem akart – túl tisztességes, túl
gyengéd volt ahhoz, hogy ilyet tegyen.
Josephine most mégis azon merengett, talán akaratlanul is
öngólt lőtt. Michael még mindig jóvágású, eleven férfi, és
könnyedén talál magának egy fiatal lányt, aki minden igényét
kielégíti. Josephine mindig azt hitte, hogy az iránta érzett
szeretete elég visszatartó erő, de már nem volt olyan biztos
ebben. Már az sem segített, ha tökéletesen nézett ki.
 – Mondj már valamit, nagyi! – fakadt ki Jake bosszúsan, ami
magához térítette az elmélkedésből.
Josephine elmosolyodott.
– Sajnálom, kis szívem. Mit is mondtál?
Jake nem válaszolt; jól láthatóan haragudott rá. Megunta,
hogy a nagyanyjával társalogjon, mert nyilvánvalóan nem figyelt
rá. Soha nem figyel rá!
– Kérlek, Jake! Annyira sajnálom. Nem hallottam. A nagyinak
mostanában annyi minden jár a fejében.
Jake felállt. Szokás szerint Josephine lábánál ült, de úgy tűnt,
most nincs olyan kedvében, hogy elviselje a nagyanyja
hóbortjait.
– Kimegyek, nagyi. Ha nem beszélgetsz velem, inkább kint
leszek a kertben.
Josephine megdermedt, olyan gorombán bánt vele Jake.
Talán tényleg Michael gyerekkori hasonmása. Ahogy ott állt,
karba tett kézzel, jóvágású arcán a sötét indulattal, egészen úgy
tűnt, hogy még a férje arckifejezését is örökölte.
– Megkérem Danát, hogy játsszon velem odakint, és amikor
hazajön a nagypapa, meg fogom kérdezni tőle, mikor jön értem
az anyukám.
A kisfiú kiviharzott a szobából, Josephine hiába is próbálta
volna megállítani. Mégis, most abban a tudatban dőlt hátra a
székében, hogy utána kellene mennie, és éreztetnie kellene vele,
hogy szüksége van rá. Csak hát hogyan tegye meg, ha egyszer
nem így érzi?
 Előrehajolt, felszedegette az édességek csomagolását. A fiú
Kit Katet és egy kis Mars szeletet evett. Josephine mindkét fóliát
ügyesen összehajtotta, hogy elhelyezze őket a dobozában.
Aztán egész testében reszketni kezdett. Gondot okozott neki
a légzés, ezért gyorsan behunyta a szemét, és arra
összpontosított, hogy hosszan és mélyen vegye a levegőt.
Rettenetes érzés fogta el. Az orvosa szerint akkor tör ki rajta a
pánikroham, ha stresszhatás éri. Még szép, hogy stresszes! A
lánya eltűnt, az unokája nem áll szóba vele. Ha ehhez hozzáveszi
a férje kirohanásait is, nincs mit csodálkoznia.
Magába fojtotta a kitöréssel fenyegető könnyeit. Az
öltözőasztalhoz lépett, hogy gondosan megigazítsa a sminkjét,
de ettől sem érezte magát jobban, mint máskor. Amikor visszaült
a székbe, azon tűnődött, vajon felhívja-e valaha is a férje. Aztán
kezdett lassan megnyugodni. Töltött magának még egy pohár
vörösbort, s miközben belekortyolt, eldöntötte, hogy beteszi az
egyik kedvenc DVD-jét.
 Százhuszonnegyedik fejezet

– Figyelj rá, Lana! Én mindent megteszek, hogy előkerítsem a

lányomat. A helyedben én inkább a saját lányommal
foglalkoznék, a kibaszott feleségemmel! Ha nem tűnt volna fel, az
isten tudja, mióta nem jött ki a szobájából. Úgyhogy szállj le
rólam, és ne hívogass percenként! Ha megtudok valamit, te
leszel az első, akivel megosztom – csapta le Michael a telefont.
Fortyogott a dühtől. Kinek képzeli magát Lana? Ő is olyan, mint
Josephine meg a saját anyja! Mind azt várják, hogy csodát
tegyen. Eddig ezt is tette, de most nem akar mással foglalkozni,
csak hogy megtalálja Jessie-t, és levadássza azt a balfasz
Goldingot. Más se hiányzik, csak hogy olyanok rángassák
telefondróton, akiket aztán végképp nagy ívben elkerülne, ha
nem lennének rokonok.
Declan Costello felnevetett.
– Ennyiből csak megértette!
Michael Declanhez fordult, aki igazi jó barátként viselkedett,
dacára mindannak, ami a múltban történt.
– Kibaszott Lana! Csak púp a hátamon. Josephine teljesen rá
ütött. Azt hiszik, az egész kurva világ körülöttük forog. A
picsába minden mással. Mondjak valamit, Declan? Josephine
évek óta a házat se hagyta el. Az az eszelős fasz, aki elkapta
Jessie-t, küldött neki egy levelet, benne egy telefonszámmal,
hogy hívja fel, de ő még arra se vette a fáradságot, hogy engem
felhívjon. Úgy látszik, már a telefont se bírja felemelni az a
holdkóros picsa. Kivéve persze akkor, ha őt hívják. Na, ebben
hol a logika?
Declan felsóhajtott.
– Tudom, Michael, már mesélted, haver! Mindnyájan tudjuk,
hogy Josephine különc kicsit, de ne mondj semmit, amit; később
megbánnál!
Michael mindig csak legyintett Josephine hóbortjaira. Declan
személy szerint azt gondolta, hogy a nő kötöznivaló bolond, de
hát nem ő vette feleségül, hála a kurva égnek.
Michael megvetően horkant fel.
– Különc? Te ezt annak neveznéd? Szerintem
kényszerzubbonyba való, csökevényes agyú elbaszott
pszichopata. Bárcsak korábban felismertem volna! Anyám, az a
másik „vasakaratú” fapicsa, pedig kezdettől óvott tőle. Azt
mondta, nincs ki a négy kereke, de nekem bezzeg akkor is ő
kellett. Úgy szerettem Josephine-t, mintha valami halálos
betegség lenne, amit csak én kaphatok el. Mindent elnéztem
neki. Lehetett bármilyen lökött, én úgy csináltam, mintha az
lenne a normális. Hát nem az, Declan. Magasról leszarja Jessie-t,
de még a kis Jake-et is. Meg engem is, ha már itt tartunk! Csak
saját magával törődik, meg a kibaszott problémáival. Kurvára
elegem van az egészből,
Amikor a telefon megcsörrent, Declan gyorsan felkapta.
Örült, hogy félbeszakad ez a beszélgetés. Nem szívesen
nyilatkozott volna lesújtó hangon Josephine-ről.
Michael az arcát fürkészte, ahogy a hívót hallgatja.
– Száz százalék?
 Declan tovább hallgatott, Michael pedig odafigyelt minden
rezzenésére.
– Jó ember! Végre valami. Mondd meg, hogy hozzák ide, a
Canary Wharfbe. – Declan visszatette a kagylót, és Michaelre
pillantott. – Úgy tűnik, kiszúrták a mi Golding barátunkat. Jack
hívott. Az egyik embere meglátogatta az anyját Essexben,
Canewdonban, nem messze Rochfordtól, és azt mondja, szerinte
ő jött ki a helyi SPAR-ból. De mire az emberünk leparkolt,
tudjuk, milyen hely Essex, ha parkolnia akarunk, szem elől
tévesztette. Elhozta viszont a térfigyelő felvételét az áruházból,
és idehozza nekünk. Ez is valami, Michael. Ha ő az, akkor
megvan a helyszín.
Michael Flynn a könnyeivel küszködött, annyira túláradó
volt a megkönnyebbülés. Még soha életében nem érezte magát
ennyire haszontalannak. Ó, a nagyfőnök, akinek mindenki a
fizetését köszönheti, aki a kolumbiaiakkal üzletel és
gyakorlatilag egész Európát a markában tartja, még mindig nem
tudta felkutatni az egy szem lányát. Hát nem ironikus?
 Százhuszonötödik fejezet

A felvétel nem volt éppen nagy felbontású, de Michaelnek; nem

is az kellett.
– Ő az, Declan! Kurvára ő az! Végre-valahára.
Declan átérezte Michael kitörő örömét. Több mint két hét telt
el Jessie eltűnése óta; azóta egy teremtett lélek nem látta és nem
hallott róla. Leszámítva a tulajdon anyját, aki mélyen elhallgatta
az információt. Mi a szart képzelt? Mindenki tudta, hogy
Josephine-nek hiányzik egy kereke. Legtöbbször nem is lehet
követni, hogy éppen mi baja, de amikor megtudta, hogy
kapcsolatba léptek vele, még a kisujját se mozdította. Michaelnek
rá kellett ébrednie, hogy a felesége teljesen megbuggyant.
Mindössze egyetlen parányi esélyt kaptak, hogy kiderítsék a
lány hollétét, de Josephine Flynn azt is eljátszotta, amikor a
gyermeke életénél is fontosabbnak tartotta a saját baromságait.
Azért ez még tőle is túlzás volt.
Most azonban végre kaptak valami kézzelfoghatót, ahol
elindulhatnak. Michael rászolgált erre a könnyebbségre.
Mindent megtett érte.
A barátja lefirkantotta a részleteket egy jegyzettömbbe.
– Lambert and Butler cigarettát vett, meg egy üveg olcsó
vodkát, ahogy Mrs. Singhnél. Tudjuk, hogy nem szerezte meg a
jogosítványt, bár ez még nem jelenti, hogy nincs járműve, csak
azt, hogy nincs biztosítása. De miért nem vesz élelmet?
 Declan vállat vont. Ez neki is megfordult a fejében, de nem
akarta tovább borzolni Michael idegeit.
– A mocskok mindent átfésülnek, ahogy a saját embereink is.
Ha kivett egy helyet, tudni fogjuk. Nem rejtőzködhet örökre,
Michael! Manapság már nem így megy. Nem olyan könnyű
felszívódni.
Michael elvigyorodott. Amióta ez a rémálom elkezdődött,
még egyszer sem érezte magát ilyen felszabadultnak.
Megcsörrent a telefon. Ezúttal Michael vette fel, hátha
megtudja a fickó címét, vagy bármi mást, ami segíthet a lánya
megtalálásában.
Declan széles vigyorral figyelte. Arra számított, hogy
előkerült a fickó, így végre csinálhatnak valami értelmes dolgot,
mondjuk, halálra kínozzák, aztán örökre letörlik a föld színéről.
– Ezt kurvára nem mondod komolyan!
Declan csalódottságot érzett Michael hangjában. Bárki is
hívta, nem jó hírt közölt.
– Oké, oké. Itt várunk, de ne tartson soká! – tette le lassan
Michael a kagylót.
Declan lélegzet-visszafojtva várta, hogy Michael beszámoljon
a legfrissebb hírekről.
Michael rágyújtott, és néhányszor mélyen leszívta a füstöt,
mielőtt tehetetlenül kifakadt:
– Ezt kurvára nem fogod elhinni, Declan! Most jelentkezett
John Freed. Úgy tűnik, neki is van felvétele. Goldingot ezúttal
egy kenti Tesco Expressnél látták. Ugyanazt vette: negyven
Lambert and Butlert egy üveg olcsó vodkával. Az egyik
pénztáros ismerte fel. Ő hívta Johnt, az meg rástartolt a
térfigyelőre. Szerinte tutira Golding az.
Declan hallgatott. Az egész kezdett hátborzongató lenni.
Mintha a fickó tudatosan félre akarná vezetni őket. Ha még
jobban fel akarja bőszíteni Michael Flynnt, nem is találhatna jobb
módszert.
– A képünkbe nevet a rohadék, Declan! Ez a retardált fasz
szakadtra röhögi magát rajtunk, a kurva életbe! Ezzel is azt
üzeni, hogy nála pattog a labda. Felfogtam. Vezessük tévútra az
ellenséget! De mi lesz közben a kis Jessie-vel? Mi lesz, ha bántja?
Ha máris megölte és elásta!
Declan kétségbeesetten tárta szét a karját.
– Nem szabad így gondolkodnod! A jó életbe, Michael, ha
bántaná Jessie-t, azzal feladná az alkupozíciót, nem? Gondolj
bele. Amennyire tudni lehet, nem is erőszakos. Talán egy
elbaszott kretén, de nem közveszélyes.
Michael felpattant a helyéről. Végtelenül dühösnek és
tehetetlennek érezte magát. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen
idióta kibasszon vele? Kész rémálom! Nem szabad alábecsülnie a
fickót, az egyszer biztos. Sokkal értelmesebb, mint bárki
gondolná.
– Vedd már észre magad, Declan! Szoktál újságot olvasni?
Nem múlik el nap, hogy egy kibaszott eszelős ne ölne meg
valakit minden ok nélkül. Embereket támadnak le és szúrnak
hátba fényes nappal, egy kurva pláza közepén, és ami a
legrosszabb: ezek a fickók, ezek a zakkantak, csak azért
flangálhatnak az utcán, mert egy rohadt agyturkász kimondta
róluk, hogy nem jelentenek veszélyt senkire. Mintha így lenne!
Ez a pöcs klasszikus sorozatgyilkos! Nem érdekel, mit
mondanak a diliházban, amikor ezt a vadbarmot még az se
zavarja, hogy az én kislányomat rabolta el. Emlékszel, milyen,
magas az IQ-ja? Meg hogy mennyit olvas? Csak kapjam a kezem
közé Mr. Kurvára Művelt Elmebeteget! Személyesen fogom
kikaparni az agyát, és megetetem azzal a faszszopóval, aki úgy
döntött, hogy rászabadítja a társadalomra. Nem tudom elhinni,
hogy ez a fasz képes kibaszni velem. Ezt a legnehezebb
megemészteni, Declan! Hogy egy ilyen senki, egy eszelős
rohadék tényleg képes túljárni az eszemen.
Declan teljes szívéből egyetértett vele. A fickó vagy okos
volt, vagy kurvára szerencsés, vagy ami a legrosszabb:
mindkettő. Nem mintha Michaelnek éppen most ezt kellett volna
hallania.
– Ez már téboly, Michael! Hallod egyáltalán magad? Eszelős,
nem is kérdés, de ez a gyengéje, nem az ereje. Még váltságdíj se
kell neki, a kurva égbe! Ez önmagában elmond róla mindent.
– Az biztos, Declan! Azt mondja el, hogy ez nem a pénzről
szól, hanem rohadtul személyes ügy. És azt is tudjuk, hogy
miért!
Declan nem válaszolt.
– Patrick pontosan tudta, mit kér tőlem. Tudta, hogy a ház
nem lesz üres. Átvert, csak hogy kiadhassa a mérgét. Ez volt a
legnagyobb hibája, hogy sosem látott tovább az orránál. Képes
volt felfújni a legkisebb sértést, egyetlen rossz pillantást,
bármilyen piti adósságot, pedig megengedhette volna magának,
hogy nagyvonalúan szemet hunyjon. Azért se tette. Ha egyszer
valaki bogarat ültetett a fülébe… – halt el Michael hangja. A
dühe azzal fenyegetett, hogy teljesen felemészti. Tudta, hogy
muszáj lesz lehiggadnia és logikusan gondolkodnia. Nem
engedheti meg, hogy a szíve átvegye az esze helyét. – Te
pontosan tudod, miről beszélek, Declan.
Michael Flynn kinézett az ablakon. Ma nem élvezte a kilátást,
amit máskor annyira szeret. Azon pörgött, hogy járhatott túl az
eszén egy olyan ember, mint Steven Golding. Nem akart együtt
élni ezzel a tudattal; soha nem lett volna képes megemészteni
ezt. A fickó szinte rimánkodott azért, hogy levadássza, és
Michael eltökélte magában, hogy pontosan ezt fogja tenni.
 Százhuszonhatodik fejezet

Jessie arra ébredt, hogy a férfi fényképeket készít róla. Meg sem
próbálta takargatni magát, ahhoz túlságosan kimerült volt, és
fárasztotta minden mozdulat. Iszonyúan fájt a lába – a bilincsek
mostanra lemarták róla az összes bőrt, szó szerint látta a
csontjait. Attól is undorodott, ha ránézett. A fémet alvadt
vérrögök és száraz bőrfoszlányok borították, hogy szemernyi
kétsége se maradjon, mi vár rá.
A férfi nevetgélt, mintha bennfentes tréfát hallana. Jessie rég
feladta a harcot, hiába is próbálta volna meggyőzni, bármiről. A
férfi már közölte vele a lehető legrosszabbat: hagyja megdögleni.
El is hitte neki. Egy ilyen eszelős miért hazudna? Szent küldetést
teljesít, nem vitás. Másik bolygón, másik univerzumban él.
Ő pedig éhezik, de olyan fájdalmak közepette, hogy
nemsokára már megváltásként fogadja a halált – egy ilyen élet
nél még a halál is jobb. A férfi a vödröt is elvette tőle, hogy a
beleit és a hólyagját se üríthesse olyan könnyen. Kínjában a
betonpadlót használja. Mi mást tehetne? A béklyói ennyit
engednek, s ahogy az apja mondani szokta: még a kutya; se
piszkít a saját házába. Úgy látszik, minél kevesebb étel, van a
testében, annál több akar kiürülni. Csak víz jön belőle, mintha
menne a hasa, de így is elég fájdalmas. És annál; megalázóbb.
 Vajon mennyi időnek kell még eltelnie, hogy már moccanni
se tudjon? Akkor nem lesz más választása, mint a saját
mocskában feküdni.
Legszívesebben sírva fakadt volna, de már nem maradt
könnye. Kinyitotta a vizespalackot – legalább ezt meghagyták
neki –, legalább ihat egy nagy kortyot a begyógyszerezett vízből,
mielőtt átadja magát a feledésnek. A sebek a bokáján
elfertőződtek, érezte a rothadó hús bűzét. Ez a förtelem még a
testszagát is elnyomta, bár a mindent elborító szarszagot ez sem
tudta túlszárnyalni.
Nem úgy tűnt, mintha a fickó ebből bármit is észrevett volna.
Nem fintorgott, talán nem is érzi az őt körülvevő bűzt – vagy
egyszerűen csak úgy döntött, hogy nem érdekli. Ahogy újra és
újra elmondta: ez nem róla szól. Őt a legtöbbször mintha meg se
látta volna.
A férfi idétlen mosollyal lépett közelebb.
– Emlékszel arra a vetélkedőre, amit évekkel ezelőtt adtak?
Amikor a versenyzőknek meg kellett becsülniük, mi mennyibe
kerül? Azt tényleg szerettem.
Jessie a fejét rázta.
– Nem, nem emlékszem. Az még az én időm előtt volt.
A férfi elvigyorodott.
– Ó, pedig élvezted volna. Én aztán élveztem. Egy nagyon
okos ember kérdezgetett. Már emlékszem, Az évszázad üzlete, ez
volt a címe. Szeretem a tévés vetélkedőket. Szeretem a
kérdéseket. Mindig is szerettem a kérdéseket.
Jessie kipréselt magából egy mosolyt.
– Tényleg? Akkor én is kérdezhetek egyet?
 A férfi szinte sugárzott az örömtől.
– Hát persze, te kis buta! Kérdezz bármit, amit akarsz.
Lefogadom, hogy tudom a választ.
Jessie feltornászta magát a könyökére, hogy a férfi szemébe
tudjon nézni, mielőtt halkan felteszi a kérdést:
– Miért csinálod ezt? Mit követtem el ellened?
A férfi kelletlenül elfordult, de amikor újra ránézett, már újra
nevetett.
– Mondtam már, Jessie, ez nem rólad szól. Te csak a fegyver
vagy, amivel térdre kényszerítem az apádat. Amikor majd
visszaadlak neki, lesoványodva, megláncolva, és persze holtan,
végre ő is megérti, mit jelent a teljes kétségbeesés és;
reményvesztettség. Kivételes gyötrelem, annyit mondhatok.
Tudod, egy dolgot sikerült megtanulnom, Jessie. A legnagyobb
fájdalom a világon nem a saját szenvedésed, hanem a tudat,
hogy olyasvalaki szenved, akit igazán szeretsz. Nincs ennél
szörnyűbb kín. Rosszabb, mint bármi, ami történhet, veled.
A férfi üdvözülten mosolygott, mintha az örök boldogság
titkát osztaná meg vele. Azután tárgyilagos hangon hozzátette:
– Gondolj a kisfiadra, Jake-re. Képzeld, hogy őt éheztetem
halálra. Ez sokkal szörnyűbb fájdalom lenne, mint amit, most
érzel, ugye? Érted, mire gondolok? Dereng már?
Jessie nem válaszolt. Fizikai rosszullét kerülgette a férfi
szavaitól, olyan hihetetlennek, teljes képtelenségnek tűnt az
egész, pedig aztán tényleg megtörtént vele.
 Százhuszonhetedik fejezet

Kentben ugyanúgy keresik az embereink, mint Essexben. Nem

rejtőzhet el örökre. Mindenkit mozgósítottam, akit csak lehet, és
mindnyájan erre a rohadékra vadásznak. Ötven lepedő komoly
ösztönző, de úgy tűnik, ennek a fickónak tényleg van esze.
Michael nem válaszolt. Halálosan kimerült, mégsem tudott
aludni. Még mindig a Canary Wharf-i irodában tanyázott
Declannel. Itt legalább mindenki el tudja érni.
Hazamenni nem akart. Telefonon beszélt a kis Jake-kel, de
semmiképp sem akart szembenézni Josephine-nel. Ő volt a
legutolsó ember, akit látni kívánt. Valahányszor arra gondolt,
hogy megtartotta magának a levelet, csak mert a lányánál is
fontosabbnak találta a saját kényelmét, olyan indulat fogta el,
hogy puszta kézzel meg tudta volna fojtani. Ha akkor szól neki,
talán már minden megoldódott volna. Ha a fickó tényleg olyan
eszelős, mint hiszik, attól még jobban begőzölt, hogy nem
telefonáltak neki. Elvégre azóta nem hallottak felőle.
– Hogy a picsába képes ez a zakkant kicselezni nemcsak a
rendőrséget, de az ország összes Arcát? Ezt rohadtul nem tudom
elhinni.
Declan megvonta a vállát.
– Nézd meg azt a Bin Laden fazont. Évekig szívózott, mire
elkapták.
 Michael beletúrt a hajába. Declan néha kurvára nem értett
semmit. Épp szóvá tette volna ezt, amikor a fickó nagyobb
sebességre kapcsolt:
– Ja, úgy mellesleg, Jack telefonált, amíg zuhanyoztál.
Megszerezte Golding orvosi kartotékját. A fél veséjét odaadta
érte, de megvan az összes cím, ahol valaha előfordult… minden,
amit csak tudni lehet róla. Ki tudja, talán visszajár valahová. Egy
próbát megér.
Michael megvetően horkant fel.
– Ha csak azt nem. Azért elképesztő, hogy pénzzel mi
mindent el lehet érni, ugye?
Declan nevetve fogadta Michael szarkazmusát. Pénzzel
általában bármit el lehetett érni.
– Bárcsak biztosan tudnám, hogy még életben van – tette,
hozzá Michael. – Sokkal jobban érezném magam. Belegondolni is
szörnyű, mennyire meg lehet rémülve. Retteg, egyedül van, és
nem érti, miért nem mentem meg.
Declan blazírt, mégis őszinte hangon felelt.
– Bocs, Michael, de sok kell ahhoz, hogy Jessie megrémüljön.
Nem éppen az a hamvas rózsaszál! Jessie Flynn mindig a maga
útját járta. Basszus, ha te nem tudtad kordában tartani, szerinted
kinek sikerülne?
Michael ezúttal nem nevetett Declannel. Értékelte, hogy a
barátja próbálja oldani a félelmeit, de ezt most senki sem tudta
megtenni.
– Nem vagyok benne olyan biztos, Declan! Jessie nem az a
tökös csaj, akinek mutatja magát. Van benne valami gyengédség,
amit csak kevesen látnak. Képes mindennap felhívni az anyját,
csak mert tudja, mennyire aggódik érte. Még Jake-ről is
kérdezgeti. Szereti azt a kölyköt, ebben biztos vagyok.
Declan kételkedett, hogy Jessie olyan édes fiatal teremtés
lenne, amilyennek az apja leírja, de ha Michael ebben akar hinni,
ő aztán nem akadályozza meg. Ahogy ő látta, a föld még nem
hordott a hátán Jessie Flynn-nél önzőbb picsát, aki egyszer sem
jutott odáig, hogy felismerje a szerencséjét, vagy értékelje
mindazt a szeretetet és imádatot, amit kapott. Kihasznált
mindent és mindenkit. Declan ezzel együtt megtartotta magának
a véleményét. Vannak dolgok, amiket nem mondunk másoknak,
mert ők egyszerűen nem azt akarják hallani.
– Hát, Michael, te nyilván mindenkinél jobban tudod.
Amikor a telefonja vibrálni kezdett, Michael kézbe vette,
megnyitotta az üzeneteket, és döbbenten szembesült Jessie
fotójával. A lányát egy ágyhoz kötözték; betegnek és rémüknek
tűnt.
– Szentséges Úristen!
Átadta a telefont Declannek, aki elszörnyedve nézte a képet.
Jessie-n látszott, hogy retteg, s ami még szörnyűbb, hogy éhezik.
A bordái kis híján átszúrták az oldalát. Ráközelített, hogy jobban
lássa a részleteket, köztük a vasbéklyóktól feldörzsölt és
elfertőződött bokáját. Már a csontjai is kilátszottak, miközben a
padlót teljesen elborította az ürülék. Ilyen képet csakis
olyasvalaki küldhetett, aki a létező legnagyobb fájdalmat akarta
okozni.
Michael görcsösen összefonta maga előtt a karját, ahogy
előre-hátra rázkódott a teste. Declan megütközve látta, hogy
képes leplezetlenül sírni. Michael Flynn vigasztalanul zokogott,
akár egy kölyök. Nézni is rettenetes volt, hogy ennyire
lealacsonyodik.
Declannek muszáj volt tennie valamit, ezért felkapta a
kagylót, és máris Arthur Hellmannt hívta, az internetes gurut.
Hellmann mindenkinek dolgozott, aki csak számított, emellett
súlyos szerencsejáték-függőként mindenfelé tartozott a Smoke-
on. Annak idején maga Michael vetette fel, hogy jó lenne
kifizetni az adósságait, és behozni a cégbe. Declan most abban
reménykedett, hogy a fickó a szakértelme révén képes
lenyomozni a Golding által használt mobiltelefont. Szalmaszálak
után kapkodott, de nem maradt más. Michael Flynn-nek minden
korábbinál jobban éreznie kellett, hogy tesznek valamit. A kis
Jessie-ről készült fotó megtette a magáét: megfellebbezhetetlenül
bizonyította, mennyire kicsúszott a kezükből az irányítás.
Miután letette a telefont, szomorúan fordult Michael felé.
– Biztosítani kell a házadat, Michael! Ezek után szerintem
nem vállalhatunk semmilyen kockázatot.
Michael bólintott.
– Bent is legyenek! Szólok Danának, hogy még iskolába se
vigye el Jake-et. Amíg nincs vége ennek, nem kockáztathatunk –
mondta, aztán Michael újra a lányáról készült fényképet
bámulta. – Halálra van rémülve, látni a tekintetén. Hogy a szarba
történhetett ez? Hogy a szarba tudta ezt csinálni vele egy
elmeroggyant?
Declan megvonta a vállát. A helyzet őt is ugyanúgy
felkavarta; ez messze kívül esett a tevékenységük szokásos
körén. Egészen mostanáig az utolsó pennyjét is feltette volna rá,
hogy ilyesmi nem fordulhat elő. Ehhez túl nagyok és ismertek.
Igaz, mostanra megtanulhatta volna, hogy a legnagyobb
fenyegetések mindig onnan jönnek, ahonnan a legkevésbé
várják.
 Százhuszonnyolcadik fejezet

Hannah Flynn nem értette, Michael miért nem jár hozzá már
napok óta. Ez nem vallott rá – mindig gondot fordított arra, hogy
meglátogassa. Különösen amiatt kezdett aggódni, amit
Josephine-től hallott. Ha Michael már a feleségét is leteremti,
akkor tényleg súlyos lehet a helyzet. Azelőtt Josephine sosem
tudott hibázni, sosem tehetett semmiről. Úgy tűnt, Michael
végképp elveszítette a vele szemben tanúsított türelmét, ő pedig
azon kapta magát, hogy őszintén sajnálja ezért Josephine-t. A nő
teljesen kibukott, amiért a férje őt tette meg bűnbaknak, bár Isten
a tanúja – itt Hannah Flynn kapkodva keresztet vetett, amiért
hiába vette az Úr nevét –, Josephine Flynn-nél önzőbb embert
még nem hordott hátán a föld. Hannah leült a konyhájában.
Mostanában merő ideggörcs volt, sehol sem találta a helyét. Nem
hagyta nyugodni, mi történhetett Jessie-vel. Az a lány mindig
kapcsolatban maradt az ő Hannah nagyijával.
Töltött egy pohár jóféle ír whiskyt, és ivott egy nagy kortyot,
hogy lehiggadjon. Azután újra töltött. Amikor meghallotta a
kapucsengőt, bosszúsan sóhajtott fel. Kevesen keresték a
társaságát, ami tökéletesen meg is felelt neki. Sosem szívelte az
ostobákat, mégis, ahogy az ajtó felé indult, vadul reménykedett
abban, hogy a látogató hírt hoz az ő Jessie-jé- ről.
Ahogy kinyitotta az ajtót, egy ismerősre számított, ám
ehelyett csontos, ősz hajú fickót látott, az arcán viaszsárga bőrrel
és torz mosollyal. Hannah orrát megcsapta a belőle áradó fanyar
bűz. Már épp megkérdezte volna, mi a nyavalyát akar, de
mielőtt egy szót szólhatott volna, a férfi már neki is rontott.
Ahogy próbált hátrébb lépni, éles fájdalmat érzett a mellkasában.
Lenézett, és egy kés nyelét látta kiállni a mellkasából. Az egész
nagyon gyorsan történt. A férfi még most is mosolygott, majd
ahogy Hannah térdre rogyott előtte, csak szenvtelen mozdulattal
ellépett, és fotózni kezdte a telefonjával. Nem tehetett mást, mint
hogy nézte. Próbált kiáltani, segítséget hívni, de hiába. A vér
lassan megtöltötte a száját, amitől okádhatnékja támadt.
Viszolyogtatónak érezte az ízét, a sűrűségét, ahogy kibuggyant,
ahogy a melege elárasztotta a mellkasát. Már a hátán feküdt, és
tudta, hogy lassan belefullad a saját vérébe. Érezte, hogy minden
pillanattal egyre lassul a szívverése. Hallotta a saját hörgését,
miközben levegőhöz próbált jutni. Szédelegve adta át magát az
eszméletlenségnek, és tárt karokkal fogadta a végtelen úr. Bármi
jobb, mint ez a görcsös küzdelem egyetlen korty levegőért.
 Százhuszonkilencedik fejezet

Arthur Hellmann furcsa megjelenésű fickó volt: magas és

nagyon vékony, sötétbarna szemekkel, de hamvas szőke hajjal.
Ijesztő kombináció. Más esetben ez talán hozzájárult volna a
markánsan vonzó megjelenéshez, neki azonban csak a
különcségét erősítette. Emiatt is találta nehezen a hangot az
emberekkel, ezért kedvelte inkább a virtuális tér névtelenségét.
Amikor belépett az irodába, Michael és Declan még azzal se
bajlódott, hogy köszönjön, ami tökéletesen megfelelt neki. Örült,
hogy Michael Flynn nem akar mindenáron beszélgetést
kezdeményezni, amíg nincs fontos mondanivalója. Túl sokan
beszélnek kizárólag a társalgás kedvéért, és közben ritkán
mondanak bármi érdekeset.
Leült az asztalhoz, majd miután felállította a laptopját,
mintegy általánosan megjegyezte:
– A legtöbb telefont könnyű elérni. Amíg be van kapcsolva,
meg tudom határozni a pozícióját. Azt is megmondom, honnét
érkezett egy adott hívás, mármint a vételi körzeten belül.
Michael Flynn kezébe nyomta BlackBerryjét, hogy vethessen
egy pillantást a fényképre. Rémisztőnek találta.
– Ez a kép három órája érkezett, Arthur. Találd meg a küldőt!
Arthur bólintott. Megértette, hogy az idő kulcsfontosságú
tényező.
 – Annyit előre megmondhatok, hogy ez nem egy olcsó
eldobható telefon. A kép meglehetősen részletgazdag, ami
viszonylag új modellre utal.
Michael Flynn meg se hallotta.
– Csak nyomozd le a rohadékot.
A telefon hirtelen megrezdült. Arthur Hellmann gépies
mozdulattal megnyitotta az üzenetet, de csak egyetlen pillantást
vetett a tartalmára, mielőtt szó nélkül továbbadta a telefont.
Amikor Michael meglátta anyját a saját előszobájában, a
mellkasában egy késsel, lassan, hitetlenkedve rázni kezdte a
fejét. Életében először teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát,
ami halálra rémítette. Az anyja a szeme láttára haldoklott, a
lánya kikötve, mint egy rohadt korcs, nyilván iszonyú fájdalmak
közepette, ő pedig semmit sem tehet. A gyilkos gúnyt űzött
minden erőfeszítéséből. Amikor csörögni kezdett az irodai
telefon, Michael Flynn azonnal tudta, miért keresik.
 Százharmincadik fejezet

Josephine egy pohár vörösborral a kezében ült a teraszon, és

miközben a kertet nézte, azon tűnődött, hogy aki elrabolta a
lányát és megölte a nászát, végül érte és Jake-ért is el fog-e jönni.
Valamiért nehezére esett elhinni, hogy Hannah meghalt.
Hogy a saját otthonában szúrta le őt egy ámokfutó, aki aztán
elmenekült, az ő otthonát pedig megszállták a fegyveresek,
akiket Michael küldött a védelmükre. A kis Jake élvezte a
társaságot, áldja meg az ég! Nem is gyanította, milyen
veszélyben vannak.
Az oldalán ott feküdt egy tizenkettes vadászpuska, előtte az
asztalon egy Glock 22-es pisztoly. Ha eljönnek érte, nagyon is
készen áll, hogy megküzdjön az életéért. Furcsa, de mióta
Michael először tanítgatni kezdte, mindig kézre álltak neki a
fegyverek. Élvezte a tapintásukat, és tudta, hogy mekkora
pusztításra képesek. Ez a fegyverek sötét titka: a világ
leggyengébb emberét is megóvják a leghatalmasabb ellenségétől,
mert viszonylagos súlytalanságuk dacára ezek az élet és halál
urai.
Ha már Michael is úgy döntött, hogy fegyveresekbe fullasztja
az otthonát, ő nagyobb biztonságban érezte magát, ha külön
felfegyverkezhetett. Hannah-t a saját ajtajában kapták el,
ledöfték, mint egy kibaszott disznót, és akárki tette ezt, fogva
tartja az ő kislányát is. Bárcsak képes lett volna továbbítani az
üzenetét Michaelnek, akkor talán elkerülhették volna mindezt.
Mennyire remélte, hogy aznap eljön őt meglátogatni. Ha
megtette volna, a levelet is megmutathatta volna neki.
Tanulnia kellett az esetből. Nem mentegethette tovább a
tetteit, ami persze nem jelentette azt, hogy egyik pillanatról a
másikra megváltozik, mint egy hülye filmben, ahol minden
megoldás belefér másfél órába. Ez most az ő rohadt kis életéről
szól, de legalább meghozta a tudatos döntést, hogy segítséget
kér. Már ez is valami, nem?
Jake szaladt be a szobájába izgatottságtól fűtötten.
– Nagyi, nagyapa egyik barátja megígérte, hogy megtanít
pókerezni! Ugye megtanulhatok?
Josephine nem lehetett elég hálás, hogy lekötik Jake
figyelmét.
– Hát persze! Nem könnyű játék, úgyhogy jól teszed, ha
nagyon odafigyelsz.
Jake Flynn most is a kedvenc Peppa malac pizsamáját viselte
– annyira imádta, hogy addig hordja, amíg nem le foszlik róla. A
hóna alatt kedvenc könyvét, A graffalót szorongatta, amit szintén
rongyosra olvasott. Olyan szépnek és sebezhetőnek látta őt. Még
a könnye is kicsordult, ahogy nézte. Sokkal többet érdemelt,
mint amit valaha is kapott tőle. Fiatalsága ellenére oly sok
mindent elveszített már.
– Szeretek kártyázni. Mondtam nagyapa barátjának, aki
nevetett rajta. Azt mondta, nagyapa kiköpött mása vagyok. Ez
jó, ugye, nagyi? Dana is megtanul pókerezni, utána majd együtt
játszhatunk.
 Josephine szorosan magához ölelte. Belecsókolt Jake sűrű,
sötét hajába; magába itta a Matey habfürdő és a jojobás sampon
illatát.
A fiú fél karral viszonozta az ölelést, mielőtt elhúzódott.
Csak ekkor vette észre az asztalon heverő fegyvert. Egészen
elkomolyodott.
bátorságot Ezekkel nagyon kell vigyázni, nagyi.
Josephine érezte a hangjában a félelmet. Hatévesen máris
tudta, hogy a fegyverek veszélyesek. Egy nap persze neki is meg
kell majd értenie, hogy a nagyapja világában a fegyverek
szükségszerűen jelen vannak – a mindennapok részei.
Gondtalan életük nincs ingyen, néha nagyobb árat kell fizetniük
érte, mint bárki gondolná. Veszélyes ez az élet – most még
inkább, mint eddig bármikor.
– Vigyázok, szívem, nagyon vigyázok. Most menj, és tanulj
meg pókerezni! Ne félj semmitől! Senki sem engedi, hogy rossz
történjen veled. Megígérem.
Ahogy a fiúcska visszaszaladt a konyhába, Josephine azon
tűnődött, megtarthatja-e az ígéretét. Élénken emlékezett az
éjszakára, amikor a Cornell fivérek megjelentek náluk.
Emlékezett a sokkra, amit Jessie-nek okoztak. Látta önmagát,
amint azt hajtogatta, hogy csak zárkózzon be a szobájába és ne
féljen. Akkor éjjel talán rátalált a lelkierejére, hogy megvédje az
otthonát – az ő mentsvárát a külvilág fenyegetése elől –, de Jessie
meglátta őt fegyveresen, amitől halálra rémült. Akkor értette
meg, mekkora veszélyben vannak, s ez megváltoztatta őt. Egyik
pillanatról a másikra kellett felnőnie.
 Most pedig elrabolták az egyetlent, amit nem dolgoz majd fel
egykönnyen. És bármilyen nehezére esett elfogadni, hogy még
ez sem tudta rábírni a telefonkagyló felemelésére, mégiscsak
Michael reakciója aggasztotta igazán. Rettegett, hogy a férje
sosem bocsát meg.
Titokban abban reménykedett, hogy az ismeretlen idejön, és
alkalma lesz végezni vele. Talán ez az egyetlen lehetősége, hogy
a bűneiért vezekeljen.
 Százharmincegyedik fejezet

Timothy Branch Michael Flynnt figyelte, amint próbálja

megemészteni az anyja halálhírét – a tényt, hogy a saját
otthonában mészárolták le. Hihetetlen! Erre tényleg senki sem
számított. Ki hitte volna, hogy egy Steven Goldinghoz hasonló
agykárosult képes bábuként rángatni olyasvalakit, mint Michael
Flynn? Golding egy kibaszott kis senki, valahogy mégis sikerült
Michael Flynn fölé kerekednie. Már nemcsak a lányát rabolta el,
de az anyját is sikerült kinyírnia.
Mindennél jobban aggasztotta, hogy Steven Goldingot a
legkevésbé sem izgatják tettének következményei. Az öngyilkos
terroristák észjárását követi: egyetlen feladat végrehajtása élteti,
a saját biztonságától teljesen függetlenül. Neki csak a küldetés
számít, ezért nem úgy gondolkodik, hogy azt bármelyik épeszű
ember érthesse – hiába is próbálnának alkudozni vele, nincs
semmijük, ami kéne neki. Csak az érdekli, hogy minél nagyobb
gyötrelmet okozzon Michael Flynn-nek. Nem vágyik másra, csak
a bosszúra. Az egész csak erről szól. Nem mintha Michael Flynn
sietne elárulni, mit követett el ellene, de az orvosi jelentésekből
kihámozta, hogy a férfi családja egy tragikus tűzesetben
vesztette életét. Vagy ha úgy tetszik, egy gyújtogatás miatt. Nem
kell hozzá agysebésznek lenni, hogy tudja az ember, ebben
valamilyen módon Michael Flynn is érintett lehetett. Elég régóta
űzi már az ipart, hogy kiszagolja, mi történik valójában, még ha
ezen a vonalon nem is indulhat el. Kár lenne megbolygatni a
múltat.
– Az édesanyja holttestét a törvényszéki intézetbe vitettem,
és egyelőre teljes sajtózárlatot rendeltem el, de meg kell értenie,
Michael, hogy ez nem mehet így a végtelenségig. A szomszédok
persze nem láttak semmit, az egész túl gyorsan történt.
Amennyire tudom, az édesanyja egyébként sem lopta be magát a
szívükbe, ha érti, mire gondolok.
Michael szárazon felnevetett.
– Hogyne érteném. Az anyám a környezetében mindenkire
úgy tekintett, mintha a seggéből rántotta volna elő. Nem éppen a
behízelgő modoráról ismerték.
Declan Costello hallotta, hogyan csuklik el Michael hangja,
mintegy dacolva az epés megjegyzéssel. Lehetett Hannah
akármilyen, Michael szerette, s talán nem mutatta ki úton-
útfélen, de az anyja is viszonozta ezt az érzelmet.
Timothy Branch mostanra értesült róla, hogy Hannah Flynnt
nem éppen a türelméért vagy a visszafogottságáért kedvelték,
ellenben nagyon is szeretett szájalni, ha az érdekei megkívánták.
Felsóhajtott.
– Nézze, Michael! A lényeg mégiscsak az, hogy az emberünk
vagy nagyon rafinált, vagy nagyon szerencsés. Nem láttam ilyet,
mióta hátul hordom a seggem. Nyilván jó ideje figyelte,
megismerte a mindennapi rutinját, másképp honnan tudott
volna ennyit? Az biztos, hogy nincs túl messze. Azt mondanám,
legfeljebb egyórányira lehet a házától. Nem lehet máshogy. Így
logikus.
 Declan és Michael összenézett: a fickó végre mondott
valamit. Épp ideje, hogy valami hasznát vegyék! Branch olyan,
mint az összes korrupt zsaru – se azok nem kedvelik, akiktől a
mellékest kapja, se azok, akikkel a munkája során érintkezik.
Mindenki tudja, hogy nem kóser, a szóbeszéd pedig gyorsan
terjed, ez ellen nem tehet semmit. Ennek az érmének tényleg két
oldala van: jó pénzt kap, hogy intézkedjen, ha elszáradnák a
dolgok, viszont eleve gyanús, hiszen a sajátjait se habozik
elárulni. Az árulást pedig nem nézik jó szemmel egyik oldalon
se, ahol megfordul.
Declan újabb adag whiskyt töltött Michaelnek, ami rá is fért
ilyen megrázkódtatás után.
– Gyerünk, Michael, hajtsd fel! Ez óriási megrázkódtatás.
Michael engedte, hogy leültessék, és elfogadta a felkínált
italt. Életében nem érezte magát ennyire haszontalannak. Most is
csak Jessie-t látta maga előtt, a rettegést az arcán, és az anyját,
ahogy a szeme láttára szenvedett ki. Úgy tűnt, senki sem képes
használható információt adni. Akárhányan dolgoznak neki, még
a legegyszerűbb dolgot sem tudják kideríteni Steven Goldingról.
Timothy Branch színpadiasan köszörülte a torkát.
– Az embereim átnéztek minden orvosi leletet, de nem
találtak semmi érdemlegeset. Jártak minden címen, ahol valaha
megfordult, megkérdezték az összes orvosát, de semmi,
Michael Flynn hangosan, mégis természetellenesen és
fülsértően magas hangon nevetett.
Declan és Timothy gyanakodva nézte őt.
Arthur Hellmann ekkor nézett fel a szoba sarkába állított
asztal mellől, és diadalmasan bejelentette:
 – Megvan! Azt hiszem, megtaláltam a szarházit!
Declan letérdelt Michael elé, hogy megmarkolja és
határozottan megrázza a vállát.
– Fejezd be, Michael! Hagyd abba ezt az eszelős nevetést!
Figyelj rám! Még nincs vége.
Michael idővel kezdett lecsendesedni, fokozatosan
összeszedte magát. Ellökte magától Declant, hogy felkapja és
egyetlen hajtásra kiigya a poharát. Csak azután nézett Declan
szemébe, akinek őszinte aggodalmat olvasott ki a tekintetéből.
Kapkodva törölte meg a száját. Nem maradt más választása,
szembe kellett néznie a helyzettel.
– Oké, Declan, jól vagyok! Minden oké.
Declan még most is a földön térdepelt, úgy megütközött
Michael reakcióján. Nem vallott rá, hogy így elveszítse a fejét.
Még ha meg is volt rá minden oka, Declan valahogy nem erre
számított. Kemény férfinak ismerte, keményebbnek a
koporsószögnél.
– A rohadt életbe, Michael, most nem adhatod fel! Annyira
közel vagyunk. Muszáj összekapnod magad.
Michael vett egy nagy levegőt. Ahogy lassan kifújta,
tudatosult benne, hogy ez most tényleg mindennél fontosabb.
– Minden rendben, Declan. Már elmúlt.
Arthur Hellmannt zavarba hozták a túláradó érzelmek,
főként olyasvalaki részéről, mint Michael Flynn. A fickót csak
egy hajszál választotta el a nyílt színi hisztériától.
Declan odafordult hozzá, és dühösen felcsattant:
– Oké, most már bökd ki, Arthur. Hol van az a balfasz?
 Százharminckettedik fejezet

Jessie arra ébredt, hogy a férfi megrázza. Végletesen kimerültnek

és betegnek érezte magát. Néhány pillanatig azt sem tudta, hol
van, és beletelt némi időbe, hogy minden eszébe jusson. Ahogy
az igazság teljes súlyával nehezedett rá, elgyötörten hunyta le a
szemét. Nyelte a könnyeit, a férfi torz vigyorát leste, amit lassan
jobban ismert már, mint a saját anyja gyönyörű mosolyát, és
közben belegondolt, hogy talán ez lesz az utolsó dolog, amit
életében lát. Remélte, hogy nem így lesz. Azt remélte, hogy
egyszerűen csak elalszik, és nem ébred fel többé. Legalább a
hatalmának egy részétől: megfosztaná a kínzóját, ha úgy menne
el, hogy a másik nem lehet a szemtanúja. A férfi olyan áthatóan
nézte, hogy képtelen volt elfordítani a fejét. Úgy érezte, szinte
lángolnak az amúgy is duzzadt lábai. A lábujjai már
elfeketedtek, ebből is tudta, milyen súlyos a fertőzése. A haja a
fejbőréhez tapadt, egyre nehezebben tudott összpontosítani. Már
csak túl akart lenni az egészen.
A férfi elmosolyodott, és könnyed, csevegő hangon szólította
meg.
– Szörnyen nézel ki, Jessie, de tényleg. Iszonyúan!
Jessie nem válaszolt. A férfi nem is várt választ tőle.
– Ezt akkor is muszáj elmondanom – kuncogott, akár egy
kislány, és Jessie érezte a féktelen örömet, amit a férfi érzett. Az
ágyon ült és a háta mögé rejtette a kezét, egészen úgy, mint egy
kamaszlány, aki most hallott egy szaftos pletykát a legádázabb
ellenségéről. – Mutatni akarok neked egy fényképet. Tudom,
hogy érteni fogod, miért fontos. Nagyon okos lány vagy. Hogy
őszinte legyek, nem is számítottam rá, hogy ennyire.
Nyújtotta a telefonját Jessie-nek, ő pedig engedelmesen
megnézte a képet, épp ahogy a férfi akarta. Választása sem volt,
Jessie-nek már elszállt minden harciassága. Hannah nagyanyját
látta a képen, aki halott volt, vagy épp a haláltusáját vívta.
Mindent elborított a vér, émelyítő látvány volt. A nagyanyja
erőszakos halált halt, csak mert ez az eszelős úgy döntött, hogy
eljött az ideje. Jessie iszonyú igazságtalanságnak érezte, hogy így
megfosztotta őt minden méltóságától, és egyszerűen hagyta
meghalni. Hannah Flynn olyan asszony volt, aki egyedül nevelte
fel a gyermekét, és keményen dolgozott, hogy a fia mindenből a
legjobbat kapja. Rettenetes, hogy így kellett meghalnia, és még
inkább, hogy egy ilyen holdkóros miatt. Jessie lobogó indulatot
érzett, de elővigyázatosan magába fojtotta.
– A nagymamám. Ez azt jelenti, hogy meghalt? – hallotta a
saját közönyös hangját, és örömmel gondolt arra, hogy ezzel is
kisebbíti a másik diadalát. A másik valamilyen reakciót várt, és
meg is kapta, csakhogy nem éppen olyat, amilyet szeretett volna.
A férfi kihúzta magát. Olyan mereven ült, mintha a padlóhoz
szögezték volna.
Jessie felsóhajtott.
– Amúgy se szerette senki. Nagy szívességet tettél a
világnak. Lefogadom, hogy az apám szívesen megrázná a kezed,
ha itt tudná.
 Ott ült a férfi az ágyon, őt bámulta, de a lány tudta, hogy már
nem őt látja, hanem a saját kis univerzumában gyönyörködik.
Miféle ember szúr le egy idős hölgyet, hogy aztán eldicsekedjen
vele az unokájának? Jessie-nek most már minden félelme
elpárolgott. Talán haldoklik – már csak idő kérdése, hogy vége
legyen –, de abban biztos volt, hogy nem szolgáltat több
elégtételt ennek a rohadéknak. A másik többé nem fogja jól
érezni magát, mert ő retteg tőle. Az volt az utolsó csepp a
pohárban, hogy látnia kellett Hannah-t és az ő méltatlan halálát.
Lehet bármennyire beteg és gyenge, nem fogja éreztetni a
mocsokkal, hogy sikerült őt megtörnie. A nagyija ennél sokkal
jobbat érdemelt volna.
Sikerült kipréselnie magából egy halk, reszelős nevetést.
– Lefogadom, hogy meglepődött, amikor meglátott, he?
Hannah Flynn, az East End boszorkánya, akit a saját házában
döftek le. Ez ám a sorscsapás! Szerencséd, hogy nem ő szúrt
először.
Érzékelte, hogy a férfi kezd bosszússá válni. Nem tetszett
neki, amit hallott, de Jessie-nek tökéletesen megfelelt így –
remélte, hogy megkönyörül rajta, és véget vet a szenvedéseinek.
Innét már úgysem jut ki élve. A fickó ezt már a legelején
nyilvánvalóvá tette.
– Az apámmal többet bokszoltunk, mint Mike Tyson.
Rühelljük egymást. Az anyám évek óta a kibaszott házat se
hagyta el, a szobájában kuksol, és minden szemetet elrak.
Lefogadom, hogy ezt se tudtad. Megőriz mindent, minden
fecnit, minden szart, amihez csak hozzáért valaki, akit szeret.
Totál kész van, nekem elhiheted. Togyogós kölyökkoromból
vannak csokipapírjai. Az meg egyenesen biztos, hogy amint
észrevették, hogy eltűntem, több testőr kezdett vigyázni rá,
mintha Whitney Houstonra. Az apám imádja, ő az élete értelme.
Ha majd leszállítod a holttestemet, ahogy mondtad, le fog lőni,
mint egy rühes kutyát, de nem ám azért, amit velem tettél, azt
magasról leszarja. Azért fog levadászni, mert elvettél tőle
valamit, ami az övé. Az egész csak arról szól, hogy megtartsa a
tekintélyét.
Újra felnevetett, ezúttal hangosabban. Látta az értetlenséget a
férfi arcán. Élvezte zavarodottságát, hogy minden színészkedése
ellenére rohadtul ki van bukva. Ha többre nem telik tőle, arra
gondja lesz, hogy ő nevessen utoljára.
A férfi hirtelen felpattant, ő pedig egyenesen belenézett a
szemébe. A férfi keményen arcul ütötte. Nem reagált, csak
hagyta, hadd csinálja. Még akkor se szólt, amikor érezte, hogy a
szeme kezd felduzzadni.
A férfi váratlanul ráüvöltött mint egy sebzett vadállat:
– Nem hagyom, hogy kinevess! Nem engedem, hogy ezt
csináld!
Újra megütötte, ezúttal az állkapcsán. Az a jobbhorog mintha
leszakította volna a fejét. A következő ökölcsapás a száján találta
el, sokkal erősebben, mint elképzelhetőnek tartotta. Az ajka
felhasadt és erősen vérzett. Érezte a vér ízét, ahogy lecsepeg az
arcáról. Ösztönösen megfeszült a következő csapás előtt, de az
nem jött. Hallotta, ahogy a férfi távozik, újra magára hagyta.
Nem moccant. Kivárta, amíg a retesz éles kattanással a
helyére csúszott, és csak akkor nyitotta ki a szemét. Örült, hogy
újra egymaga lehet, és óhatatlanul úgy érezte, mintha győzelmet
aratott volna. Talán aprócska diadal, de mégiscsak az övé.
Kiköpte a vért. Érezte a lüktetést, ahogy a szemhéja kezdett
lezárulni. Érezte az éles fájdalmat a felhasadt ajkában. Próbálta
ülő helyzetbe tornászni magát, de nem ment. Örömel vette
tudomásul az arcában szétsugárzó fájdalmat: a friss sebek
feledtették minden eddigi baját. Csak feküdt, moccanni se
tudott, miközben azért imádkozott, hogy ragadja el az álom.
Amíg alszik, nem érez fájdalmat, addig nem emlékszik, milyen
állapotban van, sem arra, hogy egy ágyhoz láncolva fog
megdögleni. Nem kell arra gondolnia, hogy elhanyagolta a
kisfiát, sem hogy elvesztegette az ifjúságát, csak mert meglátta
szülei életének sötét oldalát. Jake szüntelenül a kisiklására
emlékeztette – mindig a saját ostobaságának jelképét látta benne.
A történtek után már bármit megadna, ha visszaforgathatná az
idő kerekét, és mindent helyesen csinálhatna, ahogy az apja
kezdettől kérte: összeszedné magát, szembenézne a
felelősséggel. Egész életében vele harcolt, s nagyon úgy tűnt,
hogy kurvára feleslegesen. Ahogy ott feküdt, és mélyebben
belegondolt, már látta, hogy nem cseszett ki mással, csakis
önmagával.
Elnézte a mennyezetet. A könnyek végiggördültek az arcán.
Érezte, ahogy belecsöppennek a fülébe, de meg se próbálta
letörölni őket.
 Százharmincharmadik fejezet

– Rendben, emberek – mondta Arthur Hellmann, miközben

teljesen megfeledkezett a külvilágról. Hétköznapi emberként
talán ez a vonása a legnagyobb gyengesége, ugyanakkor éppen
ez tette őt hatékony számítógépes guruvá. – Az alapján, amit
megtudtam, a megadott személyt egy negyed mérföldes sugarú
körön belül kell keresni. Essexben, Romfordtól két mérföldre.
Maga a telefon egy bizonyos Malcolm Briers nevén van, aki,
bármily hihetetlen, Romfordtól két mérföldre él. A White
Farmon, a Rainham Roadon. Kibaszottul okos csaló, azt meg kell
adni. Ha nem férnék hozzá a föld összes telefonjához, sosem
találnánk meg. Jól elrejtőzött. Nem tudtam volna bemérni, ha
nem hagyja bekapcsolva a telefont.
Michael teljes döbbenettel hallgatta a fickót. Ennyi idő után
éppen egy ilyen elcseszett fazonnak sikerült az, ami az egész
rendőrségnek nem. Csaknem kiugrott a bőréből – végre egy
nyom, amin elindulhatnak!
Arthur gyanakodva figyelte Michael átalakulását.
– Nézzék, ez nem jelenti, hogy ott is van. Csak azt, hogy erre
utal minden. A telefont biztosan ebben a körzetben használták.
Michael magához ölelte.
– Te kibaszott agygép, te! Akármi lesz, haver, megcsináltad a
szerencsédet. Legalább el tudjuk kezdeni valahol. Meg tudnálak
csókolni!
 Még Declan is nevetett. Ugyanazt az eufóriát érezte. Végre
egy nyamvadt kis eredmény.
Timothy Branch a két férfi után nézett, amint elrohantak.
Úgy érezte, kudarcot vallott, és nem is tévedett nagyot.
Odafordult Arthur Hellmannhez, a röhejes kockához, és
arrogáns hangon közölte vele:
– Ugye tudja, hogy amit csinál, teljesen törvénytelen?
Hellmann egyenesen a képébe nevetett. Szart se érdekelte,
mit gondolnak a módszereiről. Ha törvényesen dolgozna, sosem
derítene ki semmit. Ilyesmire senki nem képes, ha meg van
kötve a keze. Információszabadság, meg a több hülye törvény!
Naná! Röhej az egész. Épp ezért keres ilyen jól. Ha valaki, hát ez
a fickó igazán tudhatná.
Arthur megbökte Branch mellkasát, és gúnyosan válaszolt:
bátorságot Tudja, mit? Pereljen be!
Legkevesebb ötven rongyot várt ezért a munkáért. Ennyit
ígértek annak, aki megtalálja Michael Flynn lányát, ő pedig
követte és lenyomozta a telefont. Remélte, ennyi elég: az
üdvösséghez.
 Százharmincnegyedik fejezet

Michaelnek zsongott a feje, ahogy a kocsijukkal maguk mögött

hagyták Kelet-Londont – végre csinálhatnak valami értelmeset!
Ez régóta érett már; a rohadék annyiszor felültette őket, hogy
már kezdte azt hinni, sosem találják meg. Életében most először
fordult elő, hogy nem talált megoldást egy problémára. Olyan
hosszú ideig sikerült mindent az uralma alatt tartania, hogy
most nehezére esett elhinni, hogy bárki is fölébe kerekedhet. S
ez, ha őszinte akart lenni, nemcsak nyugtalanította, de halálra
idegesítette.
– A saját kezemmel nyúzom meg a szemetet, Declan. Hogy
merte ezt tenni? Akármi történt a múltban, a nézeteltérésünk csak
rám tartozik, nem a családomra. Én csesztem el az életét –
nevetett fel gúnyosan Michael. – Vagy, hogy pontosabbak
legyünk, Patrick cseszte el. Hiszen pontosan tudta, mit kér tőlem.
Az viszont nem fér a fejembe, hogy ennyi ember közül, akit az
évek során valamiért ki kellett iktatnom, miért éppen egy olyan
harap seggbe, akinek soha életemben nem akartam ártani. Ilyet
senkivel nem tennék. Kinyírni az asszonyt és a kölyköket? Ilyet
csak eszelős csinál. Én sose mennék bele ilyesmibe.
Declan felsóhajtott. Megértette Michael érzéseit, és
tárgyilagos hangon válaszolt:
bátorságot Ez viszonylagos, Michael! Ami elmúlt, elmúlt.
Most; csak annyi a dolgunk, hogy próbáljunk jól kijönni belőle.
 Egyre dühítőbb volt, ahogy a dugóban várakoznak
Barkingban, a Lodge Avenue-i körforgalomnál. Michael
elfehéredő ujjakkal markolta a kormányt. Egész testében izzadt.
Sugárzott belőle a harag és a türelmetlenség, mégsem volt
választása. Ki kellett várnia, amíg végre megmozdul a forgalom.
Mi mást tehetett volna?
Declan érezte a szikrázó feszültséget, ami máris robbanással
fenyegetett. Meggyújtott két cigarettát, az egyiket átpasszolta
Michaelnek. Akkor végre megmoccantak. Michael hatékonyan
manőverezett a nagy Mercedesszel, és amikor már Dagenham
felé araszoltak, hallható megkönnyebbüléssel törte meg a
csendet:
– Ha még öt percet ülünk abban a dugóban, ámokfutást
rendezek Barkingban.
Declan nevetett, de ugyanezt érezte. Mostanra besötétedett,
az égen fenyegető esőfelhők gyülekeztek. A közelgő vihar csak
fokozta a sürgetést. Máris szemerkélt, Michaelnek be kellett
indítania az ablaktörlőt. Csak akkor kezdtek ellazulni, amikor az
A13-ason elhúztak a Ford motorgyár mellett, majd beértek
Rainhambe. Ennyi idő után végre tisztán látták maguk előtt a
célt.
– Valahányszor belém villan az a kép Jessie-ről, üvölteni
tudnék. És az anyám halála, Declan… Tudom, hogy ennyi volt,
mégsem vagyok képes megemészteni. A saját házában, a saját
ajtajában szúrta le az a rohadék. Hogy a picsába történhet
ilyesmi éppen velem? Mint egy kibaszott rémálomban – hadarta
Michael. Legszívesebben újra sírva fakadt volna. Érzelmeinek
hatalma egészen megdöbbentette. – Anyám, Isten nyugosztalja,
minden hibája ellenére nagyon jó volt hozzám, Declan! Mindent
értem tett, és én soha nem is vágytam másra. Tudom, hogy a
falatot is megvonta magától, hogy nekem jó legyen. Mindig is
tudtam.
Elhajtottak a rainhami óratorony mellett, majd
továbbhaladtak a mellékutakon. Már egészen közel jártak, és
Michael érezte, ahogy tovább forr benne az adrenalin.
– Mindig mondta az anyám, hogy Josephine önző picsa.
Igaza volt, mégse figyeltem rá. Amikor először kezdett
mindenféléket összehordani, még évekkel ezelőtt, azt mondta,
csírájában kell elfojtani az ilyet, de akkor se hallgattam rá. Úgy
bántam vele, mintha az ellenségem lenne. Úgy tettem, mintha ez
lenne a normális, de megint neki lett igaza. Ha akkor a sarkamra
állok, ez a szarság sose tud így elhatalmasodni Josephine-én.
Ölbe tett kézzel néztem, ahogy a feleségem elszakad a
valóságtól. A rakás pénz, amit az évek során elbasztam a
pszichiáterekre, és mind ugyanazt szajkózták, hogy idő kell neki.
Egy elmebetegnek! Nem tudom, Declan, nem vagyok
szakember, de ennyit én is észrevettem. Kurvára nem kell hozzá
diploma, hogy lássa az ember. Ha Dana nem lenne, Jake sosem
hagyná el a házat. Azt a baszott nagy házat, azt a palotát, aminek
saját parkja van két kertésszel, meg harminclepedős konyhája,
miközben a feleségem két nyavalyás szobában él, s még akkor
sem képes telefonért nyúlni, ha ezzel megmenthetné a lánya
életét. Az ablakon szórtam ki a pénzt, hogy segítsenek rajta, de
még most sem képes felbontani egy levelet vagy feltárcsázni egy
kibaszott számot. Mennyire kell ehhez elcseszettnek lenni? Az az
új fickó, akihez mostanában járt, egy kibaszott arrogáns seggfej,
még nekem adott egy listát könyvekről, hogy olvassam el őket,
akkor majd jobban megértem a feleségem állapotát. Finoman és
udvariasan emlékeztettem rá, hogy rengeteg pénzt fizetek,
amiért elvárom, hogy ő dolgozzon nekem. Ismered a mondást:
nem azért van kutyám, hogy én ugassak helyette. Tényleg
felbaszta az agyamat, szerintem még ő is látta. Elég annyi,
Declan, hogy páros lábbal rúgtam ki.
Lelassított. A rainhami úton jártak, ahol félreállt egy
leágazásnál.
– Ez az a farm. Ott a kapu az út végén.
Kiszálltak a kocsiból. Mostanra már elkeseredetten zuhogott.
Michael kinyitotta a csomagtartót, elővett egy nagy pisztolyt, és
átadta Declannek. Magának egy Glock 22-est választott. Ezt
szerette. Könnyű és egyszerű szerkezet, ezért, megszabadulni
sem nehéz tőle. Egészen apró darabokra szétszedhető.
– Alig várom, hogy találkozzam Mr. Steven Goldinggal, és
szétlőjem a kibaszott fejét.
Halkan becsukta a csomagtartó fedelét, aztán visszafordult
régi barátja felé.
– Sosem fogom elfelejteni, hogy mellettem álltál ebben az
ügyben, Declan. Tényleg nagyra értékelem, hogy mindenben
számíthatok rád. Tudom, hogy nem egy alkalommal; te
mentetted meg a helyzetet, te gátoltad meg, hogy teljesen
elkúrjam a dolgot. Örülök, hogy van egy ilyen barátom, Declan.
Declant megindították Michael szavai. Tudta, milyen nehéz
lehetett szavakba önteni egy ilyen érzést.
– Tudod, hogy én mindig fedezni fogom a segged, Michael.
Michael szomorúan elmosolyodott.
 – Tudod, mi a legszörnyűbb? A legfontosabb, amit
megtanultam ebből? Hogy az egész nem ér szart se. Amiért
végig dolgozunk, és amit elértünk, minden kibaszott trükk, amit
csak bevetettünk, hogy megszerezzük, amit akarunk, az összes
tervezgetés és taktikázás, az a rohadt sok év, amit beletettünk
ebbe, az mind csak picsafüst. Éjjel-nappal hajszoltuk a pénzt, a
kurva nagy álmainkat. Mi irányítottunk, mindenki tőlünk kapta
a fizetését, mi döntöttünk életről és halálról, de közben csak
vesztegettük a kibaszott időt. Elpazaroltuk az egész életünket
arra, hogy halmozzuk a pénzt, a hatalmat, a dolgokat, még sincs
semmi hasznos és értelmes az életünkben, amit fel tudnánk
mutatni. Milyen szánalmas ez?
Declan színpadiasan megvonta a vállát, mielőtt nevetve
felelt:
– Hát, ha innét nézzük, Michael…
Michael elképedt saját magán, ő sem tudta megállni nevetés
nélkül. Ha akárki látta volna, hogy ebben a helyzetben képesek
bármit mulatságosnak találni, őrültnek hiszi őket, de hát Declan
Costello mindig is meg tudta nevettetni őt. Azért ez is vakmi. Jót
nevetni, szívből nevetni, meglátni valaminek a derűs oldalát.
Egy pillanatra összenéztek, aztán elindultak egymás mellett
a White Farm felé.
 Százharmincötödik fejezet

A White Farmot, mint kisbirtokot, több mint két éve adták

bérletbe. Állatokat már nem tartanak, a csűröket és különféle
gazdasági épületeket mégis jó állapotban őrizték meg. Az idős
férfi és asszony, aki a háború óta lakott itt, néhány nap
különbséggel halt meg. Egyetlen fiuk, akit mindketten
bálványoztak és áldozatot nem kímélve taníttattak, még a
hatvanas évek elején kivándorolt Kanadába. Végül éppen a
diploma idegenítette el azoktól, akik örömmel támogatták az
egyetemi években, sőt a torontói repülőjegyét is megvették.
Szülei nem is látták többé. Nem találkoztak a feleségével, a
gyermekeivel vagy a dédunokáikkal, mégis büszkén emlékeztek
rá, és kincsként őriztek minden képeslapot, minden fényképet,
amit az évek során hébe-hóba kaptak. Miután a szülei
meghaltak, a férfi elintézte a temetést, egyszersmind
rendelkezett a farm bérbeadásáról, hogy addig is hasznosítsa a
helyet, amíg újra emelkedni kezdenek az ingatlanárak. Mindezt
telefonon rendezte el, s mint minden távol élő háziúr, ő sem
tudta, ki lakik a házában, ahol felnőtt. Az ingatlanügynököt, ha
lehet, még ennyire sem izgatta a dolog, ami olyasvalaki számára,
mint Steven Golding, azzal az előnnyel kecsegtetett, hogy soha
senki nem érdeklődik utána, soha senkivel nem kell személyesen
találkoznia. A külvilágot egyedül az érdekelte, hogy kifizesse a
bérleti díjat, ebben az esetben három hónapra előre.
 A padláson megtalálta az idős pár holmiját. Az egész életük
elfért néhány dobozban: egy-egy levél vagy képeslap,
szórványos érdeklődés a fiú részéről, aki az első adandó
alkalommal lelépett. Gyűlölte őt, amiért csak úgy hátat fordított
szerető szüleinek.
Steven Golding most a konyhaasztalnál – ennél a fenyőből
ácsolt, régi és viharvert monstrumnál – ült, amit hosszú élete
során rengeteget használtak. Tudta, hogy vannak, akiknek sokat
megérne egy ilyen darab. Olyanok, akik felvásárolják mások
életét, mások ingóságait, mert az ő családjukban nincsenek ilyen
értékek. Szomorú, de így van.
Az eső elállt, a szél viszont kezdett rákapni. Október eleje
volt, máris tombolt a keserű ősz. Steven Golding hirtelen felállt,
elégedetten nézett körül a tiszta és takaros konyhában. Vetett
egy pillantást az órájára. Elmúlt nyolc óra. Elindult lefelé, a
pincébe, de előtte gondosan bezárta maga mögött a súlyos ajtót.
Ezen senki nem juthat át, akár Fort Knoxban. A bűz az orrlyukait
ostromolta, mégis elmosolyodott, ha csak rágondolt, mekkora
kényelmetlenséget okozhat Jessie Flynn-nek. Óvatosan vette a
fokokat, míg el nem ért oda, ahol a lány az ágyon feküdt.
Tényleg szörnyen festett. A lábai feldagadtak és őrülten
fájhattak. A bőr holtsápadtan feszült a koponyáján, szemei
beesettek. Haldoklott, és ezt a lány ugyanúgy tudta, mint ő.
Jessie Flynn nehézkesen vette a levegőt, minden kilégzés
hosszan és elgyötörten tört fel a légcsövén, a visszhangja
betöltötte a néma alagsort.
– Jessie, Jessie, ébredj, szívem! – rázta meg durván a lányt,
majd amikor Jessie kinyitotta a szemét, fölé hajolt. – Beszélnünk
kell, Jessie! Meg fogsz halni, de szerintem erre magadtól is
rájöttél! Az apádnak már rég itt kéne lennie. Nem gondoltam
volna, hogy ennyi időbe telik, míg rád találnak.
A lány nem válaszolt, csak próbált a férfi arcára fókuszálni,
visszatérni a valóságba.
Steven Golding látta, hogy Jessie Flynn messzire jár, hiába is
próbálna értelmes beszélgetést folytatni vele. Az elmúlt tizenkét
órában kezdett teljesen széthullani. Az állapota megdöbbentette
– erősebb személyiségnek hitte, aki ennél sokkal keményebben
fog küzdeni. Eleinte olyan önhitten és arrogánsan viselkedett,
nem győzött fenyegetőzni az apjával. Teljes meggyőződéssel
hitte, hogy az apja segíteni fog neki. Azt gondolta, ez is a pénzről
szól – az ilyenek számára mindig minden a pénzről szól. Amikor
végül rádöbbent, hogy nem akar érte váltságdíjat, és ezért soha
nem fog kiszabadulni, soha nem hagyja el ezt a pincét, láthatóan
megadta magát a sorsának. Nem erre számított. Nem tetszett
neki az események alakulása.
Odalépett a lépcső melletti csaphoz, hogy megtöltsön egy
vödröt a jéghideg vízzel. Azután újra megállt a lány fölött és az
egészet a képére borította. Teljesen eláztatta, ám azt leszámítva,
hogy levegő után kapkodott, ami természetes reakció, a lányt
már a jeges víz se tudta feléleszteni. Látta, hogyan próbál
fókuszálni, előbb rá, azután a környezetére, egy váratlan, múló
pillanatra még meg is sajnálta. Egészet megkedvelte, amire
szintén nem készült fel. Erre aztán vég képp nem számított.
Lenézett rá. A lány már láthatóan nem fogta fel, mi tör ténik
vele. Felötlött benne, hogy a fertőzés talán bejutott a véráramba,
és a vérmérgezés kezdi megtenni a magáét. Még a szörnyű
bűzben is érezte a rothadó hús kipárolgását - a fanyar, nehéz,
undorító szagot, amit szinte hullámokban eresztett ki a bőréből,
teljesen beburkolva a testét. A szag erősen marta az orrát,
könnyet fakasztott a szeméből. Ilyen a közelgő halál bűze.
Megragadta a lány kezét, hogy gyengéden két tenyere közé
fogja. Tényleg rettenetes állapotba került, de hát mit tehetett?
Kezdettől ezt tervezte. Nem maradt senkije a világon, csak mert
Patrick Costello összekülönbözött az apjával. Persze
gondoskodott magának tökéletes alibiről, és nem kis idejébe telt,
míg kiderítette, hogy a Costello család üdvöskéje, Michael Flynn
végezte el helyette a piszkos munkát. Ő öntötte be a benzint a
levélnyíláson, és ő irtotta ki ezzel az egész családját, csak hogy
nevet szerezzen magának. Bármit megtett, hogy ő legyen Patrick
Costello aduásza. Nos, ahogy a Biblia mondja: egy bűn sem
marad megtorlatlanul.
 Százharminchatodik fejezet

Michael és Declan megkerülte a birtokot, halkan és óvatosan

közeledtek a hátsó kapu felé. A háború előtt épült kétszintes
vörös téglaépület nem volt különösebben esztétikus, még a
régimódi Crittall ablakok is megmaradtak. Egyszerűen nem
akadt semmi, ami egyediséggel ruházta volna fel. Rendesen
felépítették, de sok munkára lett volna szükség, hogy bárki
tartósan berendezkedhessen itt. A birtok elhanyagolt volt, ami
meg is látszott rajta.
Michael bekémlelt a konyhaablakon. Ezt a helyiséget
leszámítva a ház teljes sötétségbe borult. Kint sem égtek lámpák,
amiért nem lehettek elég hálásak. Ez megkönnyítette a dolgukat.
A konyha avíttnak tűnt, a Discovery Channelen szoktak
ilyeneket mutogatni – megfakult sárga linóleum és kézzel ácsolt
faszekrények, régi típusú gáztűzhely, öntöttvas serpenyőkkel és
három gázrózsával. A sütőben legfeljebb egy nagyobb csirke fér
el. Az elektromos vízmelegítőt leszámítva egy skanzenből sem
lógott volna ki a hely.
Michael Flynn mindent felmért, majd a barátjához fordult.
– Basszus, Declan, olyan ez a hely, mint egy régi
tévésorozatban.
Sietve a hátsó ajtóhoz lépett, s ahogy lassan elfordította a
gombot, megkönnyebbülten állapította meg, hogy még csak be
se zárták. A rohadék nyilván nem hitte, hogy rátalálnak. Amint
belépett, visszafojtotta a lélegzetét, és a fülét hegyezte. A hely
bűzlött az elhanyagoltságtól és a szegénységtől.
Declan követte, majd óvatosan behúzta az ajtót. A hely
teljesen kihaltnak tűnt, mintha hosszú ideje nem laknák.
– Figyelj, Declan – suttogta Michael fojtott hangon. – Hallod
ezt?
Declan Costello fülelt, próbálta kiszűrni a legkisebb neszt is,
de végül csak megrázta a fejét.
– Nem.
Michael bosszúsan forgatta szemét, ahogy lassan átkelt a
konyhán. Innen átjáró nyílt az előtérbe, mellette zárt ajtó volt.
Gyanította, hogy ez vezet a pincébe. Az ilyen régi házak az
örökkévalóságnak épültek, méghozzá a gazdák igényei szerint.
A pince fontos szerepet töltött be az élelmiszer tárolásában,
különösen a téli hónapokban.
Hirtelen meghallották a zenét, hangosan és erőteljesen, ami
nagyon nem illett a dolgok rendjébe. Egy pillanatra mindketten
értetlenül torpantak meg. Michael felismerte a dallamot Randy
Crawford „Almaz” című dalából. Az egész kezdett bizarr
fordulatot venni, és amikor meghallották, hogy a pincébe vezető
ajtót kireteszelik, mindketten behúzódtak az előtér sötétjébe.
Michael a tulajdon szívverését is hallotta, ahogy arra várt,
hogy a férfi feljöjjön az alagsorból. Visszafojtotta a lélegzetét,
nehogy a szuszogása árulja el. Nem akart mást, csak megtalálni
az ő Jessie-jét, az ő kicsikéjét, és végre bebizonyítani neki, hogy
mennyire szereti, történjen bármi. Majd azután ráér elpusztítani
ezt a pöcsöt, aki valahogy kijátszotta az éberségét és fölébe
kerekedett, hogy ezzel a családját és az egész életét fenyegesse.
 Az ajtó csikorogva nyílt ki. Öles, súlyos ajtó volt, nem
lehetett egykönnyen megmozdítani. Declan és Michael
visszafojtott lélegzettel várta, hogy Steven Golding előkerüljön a
pincéből, végre kilépjen eléjük.
A férfi elő is jött – aztán arra fordult, ahol tudta, hogy csak rá
várnak. Kedélyesen elmosolyodott.
– Már vártam magukat, ahogy a kis Jessie is.
 Százharminchetedik fejezet

Steven Golding kisebb volt, mint amire Michael számított. Szinte

jelentéktelenül apró. Alig tudta elhinni, hogy ez az a fickó, aki
annyi fejfájást okozott neki. Kibaszottul megfoghatatlan.
Golding elnevette magát.
– Elkésett, Mr. Flynn. Vártunk magára, de csak nem jött,
most pedig már késő. Attól tartok, a kis Jessie már haldoklik.
Michael előrelépett, hogy a puszta kezével tépje szét, Declan
azonban megragadta.
– Állj, Michael! Épp ezt akarja. Előbb találjuk meg Jessie-t.
Egy szavát se hiszem ennek a féregnek.
Michael tudta, hogy Declannek igaza van. Nem tehet
semmit, amíg meg nem találja a lányát.
Steven Golding megvonta a vállát.
– Csak kövessenek, odalent van – intett a pinceajtó felé – a
legelső pillanattól kezdve.
Declan torkon ragadta a férfit, hogy magával rángassa le a
lépcsőn, Michael nyomában. A zene egyre hangosabb volt, ami
fokozta a helyzet szürreális voltát.
Egy pillanatra Declan abban sem volt biztos, hogy hihet a
szemének. Ha a bűz önmagában nem lett volna elég, Jessie – ha
csakugyan Jessie volt – mintha egy horrorfilmből került volna
ide.
 Teljesen felpüffedt, és a lábán, az imádnivaló kis lábán alig
maradt bőr. Michael felé sandított; látta rajta, hogy ő sem képes
értelmezni a látványt. Talán ő is arra gondol, hogy ez csak
valami trükk, egyszerűen nem lehet valóságos.
Lehetett bármilyen szörnyű az a fénykép, az azóta eltelt
órákban Jessie állapota még tovább romlott. Csakugyan
halottnak tűnt.
Declan a CD-lejátszóhoz lépett, teljes erejéből belerúgott,
majd nézte, ahogy a levegőbe repül és nekicsapódik a falnak.
Szinte fülsiketítő csend lett.
Michael a lánya állapotát vizsgálta. Mint valami
lidércnyomás. Meghaladta minden képzeletét. Mégis a kislánya
feküdt előtte – bármi történt a múltban az egyetlen gyermeke,
akit mindennél jobban szeret.
– Ó, édes istenem! Szent isten! Kérlek, ne tedd ezt velem… –
Michael próbálta karjába venni a lányát, próbálta megnyugtatni,
de már nem reagált semmire, a szemét se nyitotta ki. Michael
sírva fakadt, keservesen, kétségbeesetten zokogott.
Declan ököllel belecsapott Golding arcába, nézte, ahogy
végigcsúszik a mindent elborító szaron, és végül elterült.
Nyomban felrángatta, hogy beleordítson a képébe:
– Hol van a kulcs, te kibaszott idióta?
Máris átkutatta a férfi nadrágzsebeit, letépte a kabátját. A
kulcs a kabátból került elő. Rákiáltott Michaelre, és odadobta
neki.
Jessie ebben a pillanatban hosszan kifújta a levegőt, és
felnyitotta a szemét. Próbálta értelmezni a távoli hangot, ahogy
apja szólongatta.
 – Jessie, szívem, Jessie, én vagyok az, az apád. Maradj velem,
drágaságom, könyörgök…
Declan dühösen rivallt a barátjára.
– Oldozd már el, Michael, a rohadt életbe! Mentőre van
szüksége, de azonnal! Szedd össze magad, ember! Most nem
csúszhatsz szét!
Michael mintha hirtelen megértette volna, mit kell tennie.
Láthatóan reszketett, de felvette a kulcsot a padlóról, majd
előhúzta a mobilját, hogy a mentőket hívja. Amennyire tudott,
próbált összeszedett lenni, amíg megadta a White Farm címét.
Elmondta azt is, mennyire súlyos állapotban van a lánya, és csak
ezután fordult vissza Declanhez.
– Nem a kulcs kell. Ez a fasz odacsavarozta a láncot. Keress
egy feszítővasat! – Steven Goldinghoz fordult, majd miután
megrugdosta és lelökte a padlóra, megragadta korán őszülő
hajánál fogva, újra felrángatta, és beleordított az arcába: – Te
láncoltad meg, te is fogod kiszabadítani!
Michael és Declan figyelte, ahogy Golding a padlóra rogyott,
majd átmászott a mocskon, és nagy nehézség árán felhúzta
magát, hogy elvegye a feszítővasat az ablakpárkányról. Úgy
nyújtotta feléjük, mint valami engesztelő ajándékot.
– Túl szoros, nekem nem megy. Mindent beborít az alvadt
vér. Olyan, mint valami tetves ragasztó.
Még most is gúnyt űzött belőlük. Declan előrelépett, mielőtt
Michael újra rátámadt volna.
– Még csak az kéne, hogy holtan találják, Michael.
Nemsokára itt lesz a mentő, emlékszel? Szabadítsd ki Jessie-t,
szerezz neki segítséget, addig én jegelem ezt a mocskot,
rendben? Elviszem a roncstelepre, te meg hívd Branchet, hogy
egyenes utatok legyen a kórházba. OŐ majd elintézi, hogy ez ne
üthessen vissza ránk. Csak annyit kell tenned, hogy segítséget
hozol Jessie-nek, rendben?
Declan figyelte, ahogy Michael teszi, amit mond neki.
Rámaradt, hogy felrángassa Goldingot a pincéből,
végigvonszolja a csapáson, és bepasszírozza Michael
Mercedesének csomagtartójába.
A kocsiban ülve várta ki, amíg megérkeznek a mentők,
azután nyugodt tempóban áthajtott Londonon, egészen a
roncstelepig. A holdkóros nyilván azt akarta elérni, hogy
Michael kinyírja. Elvégezte a küldetését, most már nyugodtan
meghalhat. Micsoda eszelős vadbarom! Nem is marad el a
büntetése, csak későbbre csúszik. És nem lesz könnyű halála, az
egyszer biztos.
 Százharmincnyolcadik fejezet

Timothy Branch megérkezett a kórházba. Pontosan tudta, mit

várnak tőle: el kell simítania a dolgokat Michael Flynn számára,
hogy a lehető legkisebb felhajtás mellett pontot tehessen az ügy
végére.
Amikor meglátta a kis Jessie Flynnt, életében először szólni
se tudott a döbbenettől. A lány az intenzíven feküdt, Michael
Flynn pedig mellette állt és a kezét szorongatta. Ő ugyanolyan
betegnek tűnt: arca teljesen színtelenné vált, még az ajka is
kifehéredett.
Ám Jessie, a kis Jessie még nála is borzalmasabban festett.
– Bassza meg, Michael, annyira sajnálom. Szívből sajnálom.
Komolyan is gondolta. Michael hallotta a hangjában.
– Eltervezte az egészet, Timothy. Az ágyhoz bilincselte,
azután hagyta megrohadni. A szíve nem bírta. A vérfertőzéstől
teljesen elgyengült. Huszonkét évesen kibaszott szívrohamot
kapott. Túl későn értem oda. Túl későn ahhoz, hogy segítsek
rajta.
Michael újra sírva fakadt.
Timothy Branch ösztönösen a férfi vállára tette a kezét. El
sem tudta képzelni, mit érezhet. Épp elég elveszíteni egy
gyermeket, de a tudat, hogy meggyilkolták, hogy lassan és
gyötrelmek közt szenvedett ki, az egyszerűen elviselhetetlen.
 – Figyeljen ide, Michael! Mindent elintézek, esküszöm. Ezzel
most ne törődjön!
Michael bólintott. Értékelte a férfi segítőkészségét – most
először érezte, hogy megbízhat benne –, de ez sem változtatott a
lényegen. Az, ahogy Jessie meghalt, még egy ilyen korrupt
semmirekellőt se hagyott érintetlenül. Az összetört test látványát
alig lehetett elviselni.
– Az a rohadék leöntötte hideg vízzel, kiéheztette,
odabilincselte egy kibaszott vaságyhoz. Látnia kéne szegény
lábait. Azok a bilincsek ledörzsöltek róla minden bőrt, már a
csontjait kaparták. Iszonyú fájdalmai lehettek, Timothy. Az én
kicsikém megjárta a földi pokol legmélyebb bugyrait, miközben
csak arra várt, hogy megtaláljam és kiszabadítsam. És én nem
mentem.
Timothy Branch nyomozó nem hitte, hogy valaha
szána..kozást érez Michael Flynn iránt, mégis ez történt. Úgy élte
át a férfi gyötrődését, mintha az övé volna. Soha senkinek nem
szabadna így látnia a gyermekét. Ez túlmegy minden határon.
Mérhetetlen gyűlölet kell ahhoz, hogy valaki ilyet tegyen egy
másik emberi lénnyel. Gyerekgyilkosok, erőszaktevők képesek
ilyen galádságra és aljasságra, de ők – merő gyávaságból –
mindig a védtelenekre támadnak: kisgyerekekre, nőkre, a náluk
kisebbekre és gyengébbekre. Itt most Jessie Flynn halt meg.
Olyasvalakinek a lánya, aki nemcsak London vagy az Egyesült
Királyság, de egész Európa egyik legkeményebb bűnözőjének
számít.
Ha ilyesmi megtörténhet Michael Flynn gyermekével,
mennyi esélye van másoknak? Ez is csak azt bizonyítja, hogy
senki sem védett a gyűlölet ellen. Rendőrtisztként Timothy ezt
mindig is tudta – látott épp elég céltalan erőszakot, értelmetlen
gyilkosságot, de amikor egy olyan ember vált áldozattá, mint
Michael Flynn, aki minden számítás szerint a tápláléklánc
csúcsán áll, volt min elgondolkodnia. Amikor látta őt összetörten
zokogni a lánya sebekkel borított teteme felett, az más
megvilágításba helyezte a dolgokat.
Michael Flynn torz mosollyal fordult Timothy Branch felé.
– Elkaptuk, Timothy. Megvan a rohadék, és meg fog fizetni
ezért. Erre ne legyen gondja.
Timothy Branch nem válaszolt, csak állt, és magában hálát
adott az Istennek, amiért nem az ő gyermeke fekszik itt holtan.
 Százharminckilencedik fejezet

Ahogy Josephine meghallotta a férje közeledő lépteit, sietve

ellenőrizte sminkjét az öltözőasztal tükrében, és elégedetten
látta, hogy tökéletesen fest.
Felegyenesedett székében, hogy lekapcsolja a DVD-t. Tudta,
hogy Michael ki nem állja a filmjeit, különösen mert mindig
ugyanazokat nézi, újra és újra.
Amikor a férje belépett a szobába, azzal a szelíd mosollyal és
érdeklődő arckifejezéssel várta, amit az évek során alaposan
begyakorolt és tökéletesre csiszolt. Semmi pénzért nem
alacsonyodott volna le odáig, hogy azt firtassa, eddig miért nem
próbált kapcsolatba lépni vele. Benne is van büszkeség.
A férfi úgy állt meg előtte, mint egy bosszúálló démon.
Josephine tüstént látta, hogy nem önmaga, sőt kimondottan
szörnyen néz ki. A ruhája összegyűrődött, mintha abban aludt
volna, és egy borotválkozás is ráfért volna. Lassan, tetőtől talpig
végigmérte méltatlan megjelenését, miközben tudatosította vele,
hogy semmi sem kerüli el a figyelmét.
– Gondoltam, hogy te vagy az, Michael, de oly régóta nem
tüntettél ki a jelenléteddel, hogy már teljesen lemondtam rólad.
A férfi nem válaszolt azonnal, csak miután belenézett a
szemébe.
 – Ez minden, amit mondani tudsz, Josephine? Az anyám
halott. Azt hittem, esetleg téged is érdekel, hogyan dolgozom fel
a tragédiát. Meggyilkolták, ha még emlékszel.
Josephine hallotta a maró gúnyt, ami csak úgy csepegett a
férfi minden szavából. Ő aztán nem mondott semmit, amivel
okot adott neki, hogy újra rátámadjon, mint a legutolsó
alkalommal. Ahogy akkor sem fogadta el ezt a bánásmódot,
ezúttal sem teszi. Ha a férjének van is némi oka, hogy
megkérdőjelezze a viselkedését, még ez sem jelenti, hogy muszáj
megtennie. Házasságban élnek, s bármi történt velük a múltban,
attól még szeretik egymást.
– Őszinte részvétem az anyukád miatt, Michael, de tényleg.
Hogyan vádolhatsz érzéketlenséggel éppen engem?
Sértett hangjával nemcsak azt érzékeltette, mennyire
megbántották, de még inkább egyértelművé tette a férje
számára, milyen valójában – milyen volt mindig is. Michael
halkan és gúnyosan elnevette magát, mielőtt egészen új szemmel
mérte végig. Mesésen fest, és miért ne festene? Egész élete
másról se szól, csak a megjelenéséről: hogy tökéletes legyen a
sminkje és kiszedesse a szemöldökét, hogy senki ne találhasson
kivetnivalót a rúzsában. A nap huszonnégy órájában olyan,
mintha egy divatlapból vágták volna ki. Az az életcélja, hogy
aprólékos gonddal leráspolyozza és kipingálja minden egyes
körmét.
– Te aztán tényleg nem vagy semmi, Josephine, ugye tudod?
Ha netán elmerengtél volna rajta, az egyetlen lányod halott.
Szívrohamot kapott. Bizony, huszonkét esztendősen a szíve vitte
el. A fickó, aki elrabolta, aki kapcsolatba lépett veled, ha még
emlékszel, de te tudomást se vettél róla, gyakorlatilag halálra
kínozta Jessie-t, aki kínok közt pusztult el, miközben arra várt,
hogy valaki megmentse. Itt hagyott minket, Josephine, ahogyan
szegény öreg anyám is.
Josephine tudta, hogy Michael igazat mond, mégis nehezére
esett elfogadnia.
– Arra várok, hogy szólj valamit, Josephine. Most közöltem
veled, hogy egyetlen gyermeked halott, de semmi. Egy kurva
szó se.
Michael csak állt, fölé tornyosult, és neki tényleg mondania
kellett volna valamit – bármit –, hogy reagáljon egyetlen
gyermeke elmúlására, de nem tudott megszólalni.
– Tudod, mit, Josephine? Patrick Costello sok évvel ezelőtt
mondott valamit, aminek csak mostanában értettem meg a
valódi jelentését. Akkoriban kezdted a gyűjtögető életmódot, én
meg komolyan aggódtam miattad, a lelki egészséged miatt. Ő is
tudta ezt, ezért egyik este azt mondta, sose felejtsd el, Michael,
hogy mindenki csak annyit tehet meg veled, amennyit te
megengedsz neki. Egészen mostanáig nem értettem igazán,
pedig Patricknek megvolt a magához való esze. Talán nem volt
ki a négy kereke, de téged jól kiismert.
Josephine még most sem tudta elhinni, hogy az ő Jessie-je
meghalt. Eddig egyszer sem gondolt erre az eshetőségre, de
valahol meg is könnyebbült. Mindez azt jelenti, hogy Jake immár
teljesen az övék – az övé és Michaelé. A sosemvolt fiuk.
– Alig hiszek a fülemnek, Michael. Az én kicsikém, az én kis
Jessie-m halott. Szegény Jake. Teljesen elárvult. Csak mi
maradtunk neki.
 Michael dühödten rázta a fejét.
– Tartogasd ezt olyannak, aki nem ismer. Jake túléli, erről
kezeskedem, de egyet megmondok, Josephine. Diliházban a
helyed, s ezúttal teszek róla, hogy oda is kerülj. Ha nem mész be,
teljesen magadra maradsz, hallod? Halálosan komolyan
mondom. Sosem bocsátok meg neked, Josephine, sosem
bocsátom meg, ami Jessie-vel történt. Hogy meg se próbáltál
szólni, amikor az a rohadék megkeresett. Szokás szerint
magaddal voltál elfoglalva, és tudom, hogy ez már sosem
változik. Magányos vén szipirtyóként fogsz megdögleni, mert én
végeztem veled. Minden szeretet, amit irántad éreztem, pedig
valaha teljes szívemből szerettelek, sírba száll Jessie-vel. Vége!
Josephine felpattant a székből, próbálta megragadni a férje
kezét. Nem élhet nélküle, az ő Michaelje nélkül. Ő az egyetlen,
aki igazán érdekli.
A férfi ellökte magától, még az érintésétől is viszolygott.
– Megbeszéltem az orvossal, hogy ha öt napon belül nem
vonulsz be önként a kórházba, bevitetlek. Megtehetem,
Josephine, és ha rákényszerítesz, kurvára meg is teszem: Ne
reménykedj, hogy egy új doki majd kihúz a csávából. Mindet
kifizettem, úgyhogy azt teszik, amit én mondok.
Josephine visszahanyatlott a székbe, a pánik teljes súlyával
ránehezedett. A férje komolyan gondol minden egyes szót, és ő
nem tudta, mivel állíthatná meg. Máris undorodva fordít hátat
neki.
Michael csak az ajtóból nézett vissza, hogy szomorúan
megcsóválja a fejét.
 – Elvesztettük Jessie-t, de nem úgy tűnik, mintha ez
fikarcnyit is érdekelne. Olyan körülmények között halt meg,
amit a legrosszabb ellenségemnek se kívánnék, de még azt se
kérdezted, mi lett vele. Tudom, hogy a kibaszott temetésére se
jönnél el, de a diliházba akkor is be fogsz vonulni, Josephine!
Ahogy elnézte férjét – az ő jóképű férjét, aki mindig mellette
állt, bármi is történt –, hirtelen iszonyú magányosnak és
rémültnek érezte magát. Éveken át kizárta őt minden döntéséből,
csak mert tudta, hogy sosem ártana neki – ahhoz túl tisztességes,
túl rendes. Mindig erre épített, az iránta érzett szeretetére.
A férfi továbbra is az ajtóban állt, és átható tekintettel figyelte
őt.
– Egyébként az anyám mellé fogom temettetni Jessie-t. Közel
álltak egymáshoz, azt akarom, hogy együtt legyenek. Nem
tudom elviselni a gondolatot, hogy a kis Jessie teljesen magára
maradjon a föld alatt – nyelte Michel a könnyeit. – Olyan sok
mindent örökölt az anyámtól. Most már látom.
Kilépett a szobából, és Josephine hallotta nehéz lépteit,
ahogy mind távolabb került tőle. Jake izgatott sikongatását is
hallotta, amikor a nagyapja felkapta és feldobta a levegőbe, de ez
semmit sem jelentett számára. Csak azt tudta, hogy a férje el
fogja hagyni, s így oltalmazó nélkül marad. Megrémítette ez a
tudat. Valahányszor az orvosok radikális gyógymódot
javasoltak, kórházba akarták utalni, Michael gondoskodott róla,
hogy lecseréljék őket. Michael mindig is próbált a kedvében
járni. Minden tőle telhetőt megtett, hogy boldognak lássa.
Josephine a kezébe temette az arcát. Életében még nem érzett
ilyen kétségbeesést, mégsem tudott sírni, bármennyire szeretett
volna. Nem engedhette, hogy bármi tönkretegye a sminkjét. Sietve
felállt, hogy a tükör elé húzza a kis zsámolyt, és lerogyjon rá.
Egy hosszú pillanatig némán meredt az arcára, gépiesen
ellenőrizte a sminkjét, majd megkönnyebbülten felsóhajtott,
amikor mindent rendben talált. Ez az ő álarca, a kirakata a világ
felé. Még akkor is, ha a lelke mélyén tudja, hogy évek óta nem
néz szembe a világgal. Hirtelen tudatosult benne, hogy a lánya
valóban elment. Az ő Jessie-je soha többé nem hívja fel. Nem jön
el meglátogatni a fiát. Az ő Jessie-je, a drága kislánya, meghalt.
Elkeseredetten hunyta be a szemét. Michaelnek igaza van.
Valóban nem érdekli senki és semmi; egyedül azzal törődik,
hogy Michael intézetbe akarja záratni. Annyira azért ő se hülye.
Tudja, ha bevonul egy ilyen helyre, hosszú időnek kell eltelnie,
hogy újra kiengedjék.
 Száznegyvenedik fejezet

Michael lassan hajtott át a roncstelep kapuján. Az éjszakás

öregfiú sokat adott a társasági illemre, ezért kedélyesen odaintett
neki, hogy nyugtázza hálás mosolyát, de a lelke mélyén
bosszúsan felsóhajtott. Az öreg rendes tag volt, fiatalabb korában
igazi Arc, de ez sem indokolta a smúzolást, valahányszor idejött.
De ahogy Declan is mondta: csak két percbe telik elismerni egy
jó melóst, aki cserébe húszévnyi hűséggel fizet. Igazat adott neki,
de ma este valahogy mégsem fűlött ehhez a foga.
Leparkolta a Range Roverét a Mercedes mellé. Miközben
kiszállt a kocsiból, elégedetten hallotta, hogy bárkit is zártak a
Mercedes csomagtartójába, éktelen zajt csap.
Declan lépett ki a konténerirodából. Óriásinak tűnt a
reflektorok fényénél. Az évek során egyre nagyobbra és
nagyobbra hízott, amit Michael csak most ismert fel.
– Előbb egy italt? – kérdezte, és pipiskedve eljátszotta, hogy
ajkához emel egy csésze finom teát.
Michael akaratlanul is elnevette magát. Nem lehetett nem
szeretni Declan Costellót. A fickó minden pénzt megért. Még
ilyen pillanatokban is mosolyt tudott csalni az arcára.
– Egy nagy konyakot, de előbb nyisd ki ezt a kurva
csomagtartót!
Declan elővette zsebéből a Mercedes kulcsait, hogy sietve
felnyissa a csomagtartó tetejét.
 Steven Golding odabent feküdt, és hunyorogva nézett fel a
hirtelen beáradó fényben. Rémült tekintete végül Michaelen
állapodott meg.
Michael körülnézett. Tudta, hogy a fickó sehogyan sem
menekülhet el a roncstelepről. A telepet egyfelől magas téglafal
veszi körül, másfelől a szögesdrót, amit néhány éve húztak ki a
tetején, ennél is komolyabb elrettentő erő. A kapuk elektromosan
nyílnak, és épp elég magasak. Az éjjeliőr németjuhásza nem
nagyon szíveli az új arcokat, emellett van három másik véreb is:
két doberman és egy rottweiler szuka. Azokat nappal is
eleresztik; a gazdáik itt dolgoznak, így nem gond, ha szabadon
járnak. Vannak, akik úgy tesznek, mintha valamilyen alkatrészt
keresnének, de közben lerí róluk, hogy nem idegenkednek a
betöréstől – a kutyák az ő kedvüket vették el attól, hogy
sötétedés után újra eljöjjenek.
Michael még egyszer Steven Goldingra nézett. Nem lehetett
kétsége afelől, hogy a fickó magától sosem mászik ki a
csomagtartóból. Elnevette magát. Ez az az egész csak egy rossz
vicc lehet.
– Mondjak valamit, Steven? Akkor éjjel nem tudtam, hogy
vannak a házban. Tényleg azt hittem, hogy üres. Nem szívesen
gyújtom fel mások otthonát, de Patrick Costello ezt kérte, én meg
bizonyítani akartam. Kezdeni akartam magammal valamit.
Hazaadni az anyámnak egy kis pénzt, hogy könnyítsék az
életén. Amióta megszülettem, a szájától vonta meg a falatot,
hogy rendesen felneveljen. Sosem gondoltam volna, hogy
bárkiben is kárt teszek. Patrick Costello akarta az egészet.
Iszonyú kicsinyes tudott lenni.
 Steven Golding csak tovább feküdt a Mercedes tágas
csomagtartójában, ahol láthatóan kényelmesen elfért.
– Ha egyszerűen eljössz hozzám, ha lett volna annyi eszed,
hogy elém állj a sérelmeddel, kész lettem volna mindenre, hogy
jóvátegyem. Erre hajlandó vagyok megesküdni. Én sem tudtam
túltenni magam ezen. Még ma is előfordul, hogy erre riadok fel,
de megtanultam eltenni magamban. Ha nem sikerül, talán én is
ilyen elcseszett dilinyós lennék, mint te.
Steven Golding pocsékul nézett ki, szuvas fogaitól egészen a
himlőheges bőréig. Egész lényéből sugárzott a keserű magány.
Michael tudta, hogy megbomlott az elméje, s emiatt szinte az
egész életét különféle diliházakban töltötte. Ez elszomorította, de
akkor sem változtathatta meg a múltat, ha akarta, így Steven
Golding az maradt, ami mindig volt: Megtört és a világból
kiábrándult vesztes, aki kamaszkorában elveszített mindent, s
ettől jobban begőzölt, mint egy tenyészbika, akinek tüzes
piszkavasat dugnak a seggébe. Emiatt sikerült beszivárognia az
életébe, hogy végül ne csak a lányát, de az anyját is elpusztítsa.
– Tudod mit, Steven? Maradj csak, ahol vagy.
Zajosan lecsapta a csomagtartó fedelét, aztán ráérősen az
egyik melléképület felé indult. Ebben a több mint húszéves,
hullámlemezből épült fészerben tartották a gyúlékony
folyadékokat.
Bement, hogy a sötétben körbetapogasson egy
benzineskanna után. Érezte a kezében a súlyát, s ahogy
megrázta, elégedetten hallotta a folyadék lötyögését.
Miután visszatért a Mercedeshez, hívta Declant, akiről tudta,
hogy a konténeriroda ablakából figyel. Amint felbukkant, intett
neki, hogy újra nyissa fel a csomagtartót. Declan Costello, ahogy
mindig, most is készséggel engedelmeskedett.
Steven Golding továbbra is összegömbölyödött. Ahogy
Michael kinyitotta a kannát és rálocsolta a benzint, próbált
felkelni és kimászni, de Michael egy ütéssel visszaküldte. A
benzingőz elnehezítette a levegőt.
Steven Golding halálra vált, ezt Michael is látta. A szeme
egészen kidülledt a rettegéstől, hogy elevenen fogják elégetni.
– Csak még valamit mondj meg! Bántottad volna az
unokámat?
Steven Golding megrázta a fejét.
– Dehogyis. Őt békén hagytam volna.
Michael megvetően horkant fel.
– Miért nem engem vettél elő? Én tehettem mindenről, a
rohadt életbe!
Golding egyenesen belenézett a szemébe.
– Túl könnyű lett volna. Tudtam, hogy Jessie és anyád halála
jobban megvisel majd. A bűntudat pusztító erő.
Michael nem válaszolt. Elvégre ki vitatta volna az igazát?
Inkább előhúzott a zsebéből egy levél gyufát, mielőtt az ajka torz
mosolyra húzódott.
– A helyzet az, Steven, hogy ezt most tényleg élvezni fogom.
Steven Golding próbált kimászni, de Michael Flynn még
egyszer megütötte, majd újra és újra, amíg nem maradt nyugton.
Érezte, ahogy az orra beszakadt az ökle alatt, de még akkor se
tudta abbahagyni. Addig csépelte a fickót, míg csak meg tudta
emelni a kezét.
 Akkor felvette a földről a gyufát és letépett róla egy szálat.
Meggyújtotta, belobbantotta vele a többit is, aztán hanyag
mozdulattal a férfi mellkasára ejtette.
Miközben az egész autó lángolni kezdett, Declan elkiáltotta
magát.
– Mi a szart művelsz, Michael? A kocsid! Mi lesz a
kocsiddal?
Michael Flynn csak állt, és szemrebbenés nélkül végignézte,
hogyan sikoltozik és vergődik a férfi, aki a lánya és az anyja
erőszakos haláláért felel. Csak hosszú idő múlva fordult
Dedanhez, és nevette el magát.
– Nyugi, Declan, az ég szerelmére! Már órákkal ezelőtt
jelentettem, hogy ellopták.
Declan visszatért a konténerbe, hogy két nagy itallal jöjjön
elő. Az egyiket átadta Michaelnek, majd megállt mellette,
miközben Steven Golding a felismerhetetlenségig összeégett.
Mire az autó végül felrobbant, már egymás mellett ültek az
irodában.
– Vége, Michael!
Michael belekortyolt az italába, élvezte a konyak zamatát.
– Tudod, mi a legrosszabb, Declan? Azt kívánom, akkor éjjel
bárcsak ez a rohadék is a házban lett volna. Bár elégett volna a
húgaival, az anyjával meg az apjával. Milyen már ez?
Declan átkarolta a barátja vállát, mielőtt nagyot sóhajtott.
– Emberi, Michael. Sajnos azt kell mondanom, hogy nagyon is
emberi.
 Epilógus

Az igaz házában nagy kincs van, a bűnösnek

pedig jövedelme okozza a vesztét.
Példabeszédek könyve 15:6
 Száznegyvenegyedik fejezet

– Úgy megváltozott a nagyi!

Michael nevetve fogadta unokája komoly megállapítását.
– Tudom. Nincs jól, de már kezd rendbe jönni, és ez a lényeg.
Jake bólintott, noha már semmiben sem volt biztos. Azt
tudta, hogy az anyukája meghalt. Látta a sírját, ahová Hannah
dédivel együtt temették. A nagyapja sokat látogatta őket, s néha
őt is elvitte. Fura érzés volt belegondolni, hogy az anyja meghalt
és felment a mennybe, de az iskolában az egyik apáca
elmagyarázta, hogy vannak, akik annyira hiányoznak Jézusnak,
hogy idő előtt magához szólítja őket. Szerette volna elhinni,
hogy így van, de megvoltak a maga kételyei. Az ő anyja igazi
semmirekellő volt, Josephine nagyi legalábbis mindig ezt
mondta. Most pedig Josephine nagyi is kórházba került, ahol
nagyon furcsán viselkedett. Amikor látta, hogyan indul el
feléjük, úgy érezte, menten megáll a szíve.
– Itt is van, Jake!
Hallotta a színlelt vidámságot nagyapja hangjában.
Josephine lassan vágott át a pázsiton. A gyógyszerek tehettek
erről; mostanában már nemigen futkározott sehová. Leült a kerti
asztalhoz, a férjével szemközt, aki még mindig jól nézett ki. Meg
se kottyant neki, hogy korosodott, amit nagy igazságtalanságnak
tartott.
Michael elmosolyodott.
 – Jól nézel ki, Josephine.
Nem, ez nem volt igaz. Újabban pocsékul nézett ki. Már a
külsejével sem törődött. Az orvosok a javulás jelét látták ebben,
de ő kételkedett benne.
Nem válaszolt, csak Jake-hez fordult, kitárta a karját, és
szomorú hangon megszólalt:
– Rám férne egy ölelés, fiatalember.
Jake vetett egy gyanakvó pillantást a nagyapjára. Amikor
Michael alig észrevehetően biccentett, megkerülte az asztalt és
vonakodva engedte a nagyijának, hogy magához szorítsa, de
amint sikerült kiszabadulnia az ölelésből, nyomban visszatért a
nagyapja mellé.
Josephine látta, hogy az unokája nyilvánvalóan megtagadja,
de nem sokat tehetett ez ellen.
Nem, Josephine, tényleg jobban nézel ki. Az orvosod szerint
már nem akkora gond, ha ki kell mozdulnod. Jó látni, hogy most
is itt vagy velünk.
Josephine hosszú pillanatokon át nézte a férjét. Hetente
kétszer, sőt néha háromszor is látogatja, úgy tűnik, őszintén
érdeklődik az állapota iránt, de ő tudja, hogy csak porhintés az
egész. Ennyire nem hülye. Jobban ismeri Michaelt, mint ő saját
magát. Csak kötelességből csinálja. Ez az ő keresztje, hogy
képtelen az árulásra. Még akkor is, ha végül úgyis faképnél
hagyja.
– Hogy vagy, Michael? Jól?
A férfi gyengéden elmosolyodott.
– Igen, remekül. Tudod, ahogy mindig. A régi passzban.
Josephine gúnyosan bólintott.
 – Hallom, mennyire a régi passzban vagy. Katherine
Rourkkal, Danny lányával. Aki saját lányod is lehetne, nem igaz?
Elég fiatal hozzád.
Michael nem válaszolt. Ez aztán végképp nem tartozott
Josephine-re.
A nő kelletlenül felnevetett.
– Még hallok ezt-azt, Michael. Még nem vagyok teljesen
agyhalott.
A férfi mosolyogva nézte, de a hangja acélkemény lett.
– Ha nem vigyázol a szádra, az is bekövetkezhet, Josephine.
Hamarabb, mint hinnéd.
– Fenyegetőzöl?
Látta, ahogy a nő résnyire szűkítette a szemét, és újra
eltűnődött, miért hagyta, hogy ilyen sokáig uralkodjon felette.
– Miért tenném, Josephine? Ha fenyegetőznék, hidd el, hogy
biztosan tudnád. Csak azért jöttem, hogy meglátogassalak, és
elhozzam neked a kisunokádat. Nincs hátsó szándékom.
Josephine dühösen csattant fel.
– Már közel hat hónapja itt vagyok, Michael. Haza akarok
menni!
Michael Jake-hez fordult.
– Menj csak be, vegyél valamit abból az egy fontból, amit
adtam. A recepción megvárhatsz, mindjárt jövök én is, oké?
Jake bólintott.
– Köszönj el a nagyitól!
Jake kapkodva integetett, és elszaladt, csak a válla felett
köszönt el.
 Michael tudta, hogy a kisfiú próbatételnek éli meg a
látogatást. Ahogy ő is, ha teljesen őszinte akart lenni. Josephine
egyre furcsábban viselkedett. Habár a doktorok szerint ez jót
jelentett, amennyire ő meg tudta ítélni, napról napra
eszelősebbnek tűnt.
– Tudod, Josephine, itt már rég nem én irányítok. Ez egy
rendes kórház, nem lehet csak úgy lefizetni az orvosokat, hogy
aztán tollba mondjam nekik, mit csináljanak. Nézd meg, máris
mennyit fejlődtél! Továbbra is azt kell tenned, amit az orvosok
mondanak. Ne várd, hogy megmentelek, Josephine! Az ég
szerelmére, hiszen erőszakkal kellett behozni ide! Már azt sem
tudod eldönteni, mi a jó neked. Kicsúszott a kezedből a gyeplő.
Az orvosok döntik el, mikor mehetsz haza, és amint eljön a nagy
nap, beköltözhetsz a szép új házadba. Neked vettem. Imádni
fogod.
– Már van otthonom!
Michael nagyot sóhajtott. Kezdett elege lenni az egészből.
– Nem, már nincs. Azután is gondoskodni fogok rólad, hogy
elváltunk, de abba a házba soha többé nem térhetsz vissza.
Különben is, a ház már Jake nevén van.
Josephine gúnyosan elmosolyodott.
– Élvezed, igaz? Megszabadultál tőlem, és most száműzni
akarsz az életedből is. Katie Rourk kibaszott jó numera lehet,
Michael, hogy dróton rángat, és azt csinál veled, amit akar.
Michael lassan felállt.
– Nem csinálom tovább, Josephine! Megmondtam már:
köztünk mindennek vége. Sosem bocsátom meg neked, ami
Jessie-vel történt. Gondoskodom rólad, ennyivel tartozom, de ne
kezelj úgy, mint egy töketlen barmot, oké? Azért jöttem, hogy
láthasd Jake-et, én meg lássam, van-e fejlődés. Elvégre én
vagyok, aki a tetves kórházi számládat fizeti, nem igaz? Ha
meggondolom magam, mehetsz egy diliházba, úgyhogy a
helyedben nem harapnék abba a kézbe, amelyik etet.
Josephine nem tudta elhinni, hogy Michael tényleg képtelen
megbocsátani neki. Azelőtt mindig megbocsátott, bármit is tett.
Megragadta a kezét, próbálta visszahúzni, hogy leüljön és
megbeszéljék a dolgot.
– Kérlek, Michael. Ígérem, hogy bármit megteszek, csak ne
csináld ezt…
A férfi elhúzódott tőle és hátralépett.
– Most mennem kell, Josephine, és ha nem hagyod ezt abba,
nem jövök többet. Megmondtam már épp elégszer, hogy fizetem
a kezelésedet, és mindig gondoskodni fogok rólad, de a
házasságunknak vége.
Céltudatos léptekkel elindult. Szemernyi kételyt sem érzett
afelől, hogy ezt akarja tenni. A felesége már akkor megszűnt
létezni Michael számára, amikor elolvasta azt a bizonyos levelet.
Mintha kómából ébredt volna. Végre a maga valójában látta
Josephine-t. Látta, hogyan manipulálta az évek során, s ami még
rosszabb, ő hogyan asszisztált mindenhez: az agorafóbiájához, a
telefonoktól való idegenkedéséhez, minden rohadt félelméhez,
ha valami nem tetszett neki. A bortól bezzeg nem félt, azt éjjel-
nappal vedelte. Ő meg csak nyelt, amíg meg nem látta azt a
levelet, ami miatt a lányának kínok közt kellett elpusztulnia. Ha
Josephine csak egyszer az életben másra is gondolt volna, mint
saját magára, talán elkerülhetik ezt. Sosem bocsátja meg neki.
 Belépett az előtérbe. Jake a recepción várta őt. Már nagyon
aggódott a drága.
– A nagyi jól van?
Michael elvigyorodott.
– Persze. Gyere, most már menjünk! Dana halászlevet főz,
méghozzá igazi halászból!
Jake végre őszintén elmosolyodott.
– Az a kedvencem!
– Az enyém is! Hé, mi ennek az esélye? – Megfogta unokája
kezét, hogy együtt sétáljanak ki a parkolóba.
Jake hirtelen megtorpant a Mercedes előtt, mire Michael
kérdő pillantást vetett rá.
– Mi a baj, Jake?
A kisfiú hirtelen védtelennek és riadtnak tűnt. Michael
gyengéden elmosolyodott.
– Nekem bármit elmondhatsz, Jake, te is tudod.
Jake sírva fakadt, mire Michael odalépett hozzá és átkarolta,
hogy szorosan magához ölelje törékeny testét.
– Félek a nagyitól. Nem szeretek idejönni, nagypapa. Michael
ekkor értette meg, méghozzá a leghalványabb kétely nélkül,
hogy soha többé be nem teszi ide a lábát.
– Akkor nem jövünk többet, Jake.
Jake kivonta magát a nagyapja öleléséből, hogy komoly
arccal felnézzen rá.
– Ígéred?
Michael rámosolygott a kiskölyökre, akit teljes szívéből
szeretett.
– Ígérem.
 Száznegyvenkettedik fejezet

Declan a legjobb úton haladt, hogy berúgjon. Talán még csak a

határán volt, de máris remekül érezte magát. Az ajtóra sandított,
várta Michael érkezését. Személy szerint jó dolognak tartotta,
hogy egyre többet jár el. Épp eleget ugrált Josephine körül. Most
végre szabadon teheti, amit akar. Nehéz év áll mögötte:
eltemette az anyját és a lányát, azután végig kellett néznie,
ahogyan a feleségét, élete szerelmét erőszakkal kirángatják az
otthonából, miközben kézzel-lábbal tiltakozik a
kényszergyógykezelés ellen. Rászolgált egy kis lazulásra. Úgy
hallotta, Katie Rourk máris a gondjaiba vette, aminek csak örült.
Michael sosem hűtlenkedett, lehorgonyzott egyetlen asszonynál.
Ha bárki más veszi el Josephine-t, az réges-rég haza se járt volt,
nem úgy, mint Michael.
Declan körülnézett a bárban. Zártkörű klubhoz képest
meglepően jónak találta a hangulatot. Ide csak tagok járhatnak,
ezért Michaellel együtt kiváltották a kártyát. Hogy ez milyen
remek! Abban a tudatban járhatnak ide, hogy nem kell
találkozniuk senkivel, akivel nem akarnak.
Intett a pultosnak még egy italért, ami nyomban meg is
érkezett. Kora este lévén csak néhányan lézengtek a bárban.
Később életre kel majd a hely, de addig is élvezni lehet a
nyugalmat. Felvette a Jack Daniel’sszel és kólával teli poharat,
majd biccentett a pultos felé, mielőtt leküldött egy nagy kortyot.
 Michael pár pillanattal később ereszkedett le a lépcsőn, az
arcán széles mosoly, amit Declan elégedetten nyugtázott. A fickó
mintha újra kezdte volna élvezni az életet.
A pultoslány beillett volna törpének, a százötven centit alig
ütötte meg. Declan még sosem látta, hogy egy felnőtt nőnek
ilyen apró kezei és lábai legyenek – ellentétben a hajával, ami
olyan, akár egy kazal. Gyönyörű teremtés, főként ezzel a
hajkoronával, ráadásul állandóan csak mosolyog. Ez a
természetéből fakad. Számára mindig félig tele van az a
közmondásos pohár, amint többször is elmondta Declannek.
Most pedig kérés nélkül kezdte mixelni Michaelnek a vodka-
tonikot.
Miután mosolyogva elvette tőle, Michael Declanhez fordult,
és boldogan felsóhajtott.
– Ez nagyon rám fér, Declan! Őrült egy nap volt.
– Ivott egy kortyot. Az italt még az ő mértékével mérve is
erősnek találta.
– És? Mi van Josephine-nel?
Michael megvonta a vállát.
– Minden a régi.
Declan elnevette magát.
– Nézd már! Ki hitte volna, mi?
Michael cigarettára gyújtott, és sietve leszívta a füstöt.
– Sosem hittem, hogy valaha különválunk – vallotta be –, de
ez is eljött, és mit mondjak? Örülök neki. – Michael hirtelen
elvigyorodott, előrehajolt, és lehalkította a hangját. – Nagy újság
van, Declan. Veled akartam először megosztani.
Declan jót nevetett titokzatoskodásán.
 – Azt mondod? És mi lenne az?
Michael Flynn boldogan elmosolyodott.
– Katie várandós. Nem terveztük, de meg kell mondanom,
Declan, rég voltam ennyire boldog.
Declan Costello hátrahőkölt, de gyorsan összeszedte magát.
– Gratulálok, haver. Amúgy mennyi idős is Katie?
Michael intett a pultosnak, hogy töltse fel a poharát.
– Huszonhat. Nem olyan fiatal, mint látszik, bár így is sokkal
fiatalabb nálam, amint azt Josephine ma találóan megjegyezte.
Tudod mit, Declan? Kurvára nem érdekel. Tényleg szeretem, és
azt hiszem, ő is. És gyerekeket akarok, saját gyerekeket.
Feleségül veszem, Declan, hogy az egész világot megvegyem
neki és a kölykeinek.
Declan Costello szólni se bírt.
Michael Flynn észrevette a barátja megkövült értetlenségét.
– Közel járok az ötvenhez, még sincs semmim, leszámítva
persze Jake-et. Azt akarom, ami eddig nem adatott meg nekem,
Declan: néhány kölyköt, rendes kölyköt, meg egy nőt, aki nem
két lábon járó idegroham. Az orvosától tudom, hogy nem
változtathattam volna Josephine életén. Súlyos
személyiségzavara van. Mindig azt hittem, miattam nincs ki a
négy kereke, de akármi történik is, ez lett volna a vége. Katie
pedig vicces, bármikor képes megnevettetni. Egész életemben
Josephine kezét fogtam vagy az egyetlen lányom szarságait
nyeltem, miközben úgy tettem, mint akit nem érdekel, pedig
nagyon is érdekelt. Hát ennek vége. Lezártam ezt a fejezetet.
Jessie meghalt, Josephine meg éljen egyedül a problémáival.
Most már én is azt akarom, amit mindenki más. Egy rohadtul
normális és átlagos életet.
Declan Costello elmosolyodott, ahogy köszöntésre emelte a
poharát.
– Akkor igyunk rád, Michael, és a Flynnek következő
nemzedékére.
 Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft.
Felelős vezető Vadász Katalin igazgató
Megjelent 32,12 (A/5) ív terjedelemben