Az idő múlása

Környezeti nevelés:

 Honnan tudjuk, hogy múlik az idő? ezekhez vizuális segítség, ha nem jut eszükbe
- óra (beviszek különféle órákat: karóra, játékóra, homokóra, ébresztőóra, falióra…
stb)
- nappal és éjszaka váltakozása
- szülinap, hány éves vagy?
- évszakok
- növekedés
- napirend
- napok sorrendje

 Mit csináltál tegnap? játék: körben ülünk, párbeszéd:

- Szervusz kispajtás! Mit csináltál tegnap?
- Szervusz! Játszottam.
- Hát a szomszédod mit csinált?
- Nem tudom, de megkérdezem!

Ezzel a mellette ülőhöz fordul, és ismétlik a párbeszédet szerepváltással. Ugyanez mehet mégegyszer
a „holnappal”.

 Mi történik éjjel, mi nappal? Kártyák elhelyezése egy sárga és egy fekete lapon.
 időbeliség kártyák

Vizuális:

 Éjjel-nappal forgó

 négy évszak fa festése színekkel, ujjnyomdával (kopasz fa sablon, A4-es lap 4 felé osztva)
Ének-zene:

 Hétfő, kedd…
 Így ketyeg az óra…

-A szemünkkel is tudjuk mutatni ahogy körbe jár

Szemkörzés fel-le, jobbra-balra, majd folyamatosan egyik, majd másik irányba.
-Le is tudjuk rajzolni a mutatók útját! (levegőbe, egymás hátára körformát írunk)
Lelassult az óra, legyengült benne az elem: körbe járás, jelre lassítás, újabb jelre megállás
Tegyünk bele új elemet: most már gyorsan jár ( járással )
 Egyet üt a falióra, térjünk most már nyugovóra! Kettőt üt… stb. Körbenjárva mondjuk a
mondókát, a végén lefekszünk.
 János bácsi, János bácsi

 ZH: Vivaldi 4 évszak, Ponchielli: Az órák tánca

Matematika:

Hány óra van? Én mondom a számot, tapsoljunk annyit, ugorjunk annyit…stb

Mese-vers:

 Évszakok (angol mondóka)

 Lengyel Ferenc: Négy vándor
 Károlyi Amy: Tik-tak, szól az óra
 Ténagy Sándor: Bolondos mondóka
 Bartos Erika: Bodobács
 Vörös Andor: Napszakok
 Hétvári Andrea: A hét napjai
 Hat napszak

 Zelk Zoltán: A hét nap

 Mese a kakkukról meg az óráról

Károlyi Amy: Tik-tak, szól az óra

Tik-tak, tik-tak, szól az óra,

zsebóra és falióra,
karóra és toronyóra,
körbe jár, körbe jár,
körbe jár a mutatója.

...Nem múlhat el félórácska,

nem múlhat el pillanat,
amit nem mér meg az óra,
kismutató, nagymutató
minden percen áthalad.

Megméri, hogy mennyit füttyent

hajnaltájban a rigó,
megméri, hogy mennyit alszik
Petike meg Anikó.

Megméri, hogy mennyit tanul,

ír és rajzol a gyerek,
mennyit mosdik, sétál, játszik,
segíteni hogy szeret?

Azért jól figyeld az órát:

minden perce színarany,
ne légy rest és ne légy lomha,
töltsd a napot hasznosan!
Lengyel Ferenc: Négy vándor

Négy vándor jár egymás mögött,

lépésben mérik az időt,
s ahogy jönnek sorra-sorra,
fordul az év, mint az óra.

A négy testvér a négy évszak.

Egymás mögött vándorolnak,
jönnek-mennek szakadatlan,
soruk végeláthatatlan

Évszakok (angol mondóka)

A tavasz csicsergő, csepergő, tekergő,
A nyár darázsló, parázsló, varázsló.
Az ősz cuppógó, huffogó, puffogó,
A tél hőzöngő, berzengő, borzongó.

Ténagy Sándor: Bolondos mondóka

Hétfőn, egy szem makkot leltem,

Kedden délben földbe tettem.
Szerdán este vödröt vettem,
Csütörtökön megöntöztem.
Péteken csak nézegettem,
Szombaton már büszkélkedtem.
S akár hiszed, akár nem:
Vasárnap az én tölgyfámról,
Annak mind a tíz ágáról
Száz szem makkot leszedtem.
Hétfőn heverünk,
Kedden keverünk,
Szerdán szemezünk,
Csütörtökön csücsülünk,
Pénteken pipálunk,
Szombaton szitálunk,
Vasárnap vendégeket várunk.

Bartos Erika: Bodobács

Egy bodobácsot látok hétfőn,
Fölfele megy a hosszú lépcsőn.

Két bodobácsot látok kedden,

Orgona ágán ülnek ketten.

Hány bodobácsot látok szerdán?

Hármat a rózsa szúrós szárán.

Négy bodobácsot látok másnap,

Itt a csütörtök, táncot járnak.

Öt bodobács jön péntek reggel,

Friss füvet esznek édes meggyel.

Hat bodobácsról szól a szombat,

Összefogódzva morzsát hoznak.

Hét bodobács már alszik mélyen,

Nyári vasárnap, csillagfényben.
Vörös Andor: Napszakok
Harmat lesiet a
Fű derekán
Reggel érkezik a
Lába nyomán

Arcot simogat a
Nap delelőn
Fönn áll magasan az
Égi tetőn

Halkan beoson a 
Hűs levegő
Álmot vele hoz az
Esti idő

Elmegy hova-tova
Táncol az éj
Tündér viszi el a
Hajnal egén
Zelk Zoltán: A hét nap

A világ végén is túl három lépéssel, de az is lehet, hogy néggyel, volt egy rét. Ezen a réten
toronymagas fűszálak nőttek, olyan selymes, puha fűszálak, hogy nem csoda, ha a Nap is
ide tért éjszakai nyugovóra, itt aludtak nappal a Hold és a csillagok. Itt lakott a hét világ lusta
is: Vasárnap, Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök, Péntek, Szombat. Itt hevertek a toronymagas
fűben, még csak játszadozni se akartak a vidám csillagokkal, hiába hívták őket.
Ezért aztán egyik este a Nap magával hívta régi barátját, a Szelet. Elmondta neki, milyen hét
világlustája koptatja itt a füvet. Ő már nem tud mit csinálni velük, talán a Szél kitalál valami
okosat.
– Előbb alszom egyet – felelte a Szél –, mert kilenc hegyen, hatvanhat erdőn és
kilencvenkilenc folyón repültem ma keresztül, s bizony elfáradtam egy kicsit. – Ezzel aztán
betakaródzott a toronymagas fűbe, és elaludt.
Hajnalban a szél már talpon volt. egyenest a hét lusta felé tartott, s akkorát fújt az egyikre,
Hétfőre, hogy az menten repülni kezdett. Repült, repült, meg sem tudott állni másnap
hajnalig, akkor aztán holtra fáradtan visszarepült a rétre.
Nosza, rögtön körülfogták testvérei, és kérdezgették, hol, merre járt, hol mit látott. Nem is
győzték hallgatni, annyit beszélt Hétfő:
– Hej, ezt se hittem volna, kedves testvéreim, mi minden látnivaló van a nagyvilágban!
Tengerek, erdők, hegyek, városok, falvak! S menyi ember! Több, mit ahány fűszál van ezen
a réten!
– Hát ezt már én is látni akarom! – kiáltotta Kedd, s azonnal nekiindult a világnak.
Alig várták a testvérei, hogy újból hajnal legyen, s visszajöjjön. Mikor aztán visszaérkezett, ő
is olyan csodálatos dolgokról mesélt, hogy most már Szerda is rászánta magát az útra. Már
éppen indulni akart, mikor Kedd utána kiáltott:
– Vigyél valamit az embereknek, mert folyton így sóhajtoztak felém: "Megint egy nap és nem
hozott semmit ..."
Törte a fejét Szerda, hogy mit vigyen az embereknek, de nemsokára elhatározta, hogy visz
nekik egy jó, kiadós esőt. Telerakta a batyuját kövér felhőkkel, s olyan eső szakadt másnap a
földekre és a kertekre, hogy az emberek nem győztek hálálkodni, mert bizony már nagyon
nagy szükség volt az esőre. Boldog is volt Szerda, s hazajövet el is hencegett testvéreinek,
hogy minden ember őt dicsérte.
Csütörtök se hagyta magát. Ha ennyire szeretik az emberek az esőt, hát majd ő is visz nekik,
de kétszer annyit, mint öccse, Szerda ...
Na hiszen lógott is az orra, mikor másnap hajnalban visszatért! Elpanaszolta, hogy minden
ember szidta őt, hogy: "Brr, de csúf Csütörtök! Már megint esik az eső!"
– Hát akkor én napsugarat viszek – határozta el Péntek, s nem is bánta meg, mert
országszerte így beszéltek az emberek: "De szép napsugaras idő van ma! ..."
Aztán Szombat, majd Vasárnap következett. S azóta is, mióta világ a világ, mindig szép
sorjában útrakelnek a napok. Utána pedig kipihenik magukat, a toronymagas, selyempuha
fűben.
MESE A KAKUKKRÓL MEG AZ ÓRÁRÓL
Volt egyszer egy erdő. Tele volt fákkal, a fák tele kakukkmadarakkal, az erdő szélén pedig órásmester
lakott, aki naphosszat ilyen-olyan órákkal pepecselt, de olyan elmerülten, hogy se látott, se hallott…
így élt, éldegélt, s mivel a saját munkáján kívül semmi sem érdekelte, amilyen nagyszerűen ismerte az
órák szokásait, annyira fogalma sem volt a kakukkok szokásairól, sőt azt sem igen tudta, mi fán terem
ez a madár. Éppen ezért, amikor egy szép nap a nyitott ablakon át beröppent az órával telis-deteli
szobába egy kakukk, az órásmester illedelmesen meghajolt előtte, s így köszönt neki:

– Jó reggelt fecske!

– Én nem vagyok fecske, csak kukk-kukk… kakukkolta hangosan.

Kukucs? – csodálkozott az órásmester.

Dehogyis. Kakukk! – vágta ki végül a kakukk, és a nagy óra mutatóira pillantott.

– Pontosan négy óra van- mondta nyájasan az órásmester, mert azt hitte, azért jött be hozzá a
kakukk, hogy megtudja, hány óra van.

– Kakukk – kakukk! – kiabált a vendég.

– Nem kakukk-kakukk – javította ki az órásmester –, hanem kakukkkakukk-kakukk-kakukk. Négy,

érted?

Ám a kakukk azt felelte, hogy neki teljesen mindegy, négy óra van e vagy öt, s azzal nézegetni kezdte
a sarkokat… Aztán egyszerre csak rátelepedett az órásmester fejére, beleült szép, fészekhez hasonlító
gyapjúsapkájába, beletojt egy tojást, s azzal elrepült.

– Hej, te kakukkmadár! – kiabált utána az órásmester a fejéhez kapva.

– Elvesztettél egy tojást.

– Kakukk-kakukk, mesebeszéd! – kiabált vissza az erdő mélyéből a madár. – Nem vesztettem el,
hanem odacsempésztem, mert a kakukkok sose rakják tojásukat a saját fészkükre, mindig
odacsempészik valaki másnak.

És az órásmester ott maradt a tojással… Óvatosan kiemelte a sapkából, s szólt:

– Hát legalább már a fejemen nem ül ez a gond.

Még óvatosabban berakta egy falióra tokjába, majd rácsukta a kisajtót, hadd pihenjen szép
nyugodtan a tojás.

Csakhogy az órásmester nem ismerte a tojásszokásokat, így szörnyen elcsodálkozott, amikor egy szép
napon, egyszerre kinyílt az ajtó, s egy parányi kakukk ugrott ki belőle. Kakukk- kakukk- kakukk… –
kiabálta tizenkétszer egymás után. – Kikeltem a tojásból, itt akarok lakni az órában, és annyit fogok
kakukkolni mindig, ahányat kívánsz.

– Hát, ha már így van – mondta rá az órásmester –, akkor először is azt kell megjegyezned egyszer s
mindenkorra, hogy egy órakor nem szabad tizenkettőt kiabálnod, csak egyet, mert tizenkettőt
tizenkét órakor kell kakukkolnod. Egykor egyet, kettőkor kettőt, s hogy háromkor hányat, azt már
magatok is tudjátok. Te meg az óra.

Így magyarázta az órásmester, és így jelent meg a világon az első kakukkos óra…