Danielle Steel: Egy rendkívüli nő

A varázslatosan szép Annabelle Worthington egy pazar manhattani palotában nevelkedik a

múlt század fordulóján. Miután bevezetik a társaságba, a báltermek csillogó világa is feltárul
előtte, előkelő és szerető családja pedig a széltől is óvja. Élete egyetlen dologban különbözik a
felső tízezer mindennapjaitól: szívből lelkesedik a sokak által csak illendőségből végzett
jótékonysági munkáért. Kiváltságos világát azonban a Titanic katasztrófája alapjaiban rengeti
meg. A lányt pótolhatatlan veszteség éri, és amikor egy szerető férfi oldalán már-már gyógyírt
találna fájdalmára, keservesen csalódnia kell házasságában is. A méltatlan megaláztatások elől
a háború sújtotta Európába menekül. A francia hadszíntéren önkéntesként enyhíti a sebesültek
szenvedéseit, és arra is lehetőséget kap, hogy valóra váltsa legmerészebb álmát. Így a
megpróbáltatásokkal teli háborús évek után orvosként kezdhet új életet Párizsban.
Egy sorsdöntő találkozás következtében azonban ismét szembe kell néznie a múlt árnyaival.
 1. fejezet

Ezerkilencszáztizenkettő április tizennegyedikén reggel Annabelle Worthington csendesen

olvasgatott szülei könyvtárszobájában, ahonnan szép kilátás nyílt az óriási, fallal körülvett
kertre. Egyre jobban mutatkoztak a tavasz jelei, a kertészek már elültették a virágokat. Minden
gyönyörű lesz, mire a szülei és a bátyja, Róbert, pár napon belül megérkeznek. Otthonuk, a
nagy és impozáns Worthington-rezidencia a New York-i Fifth Avenue északi részén állt. A
Wor-thingtonok és édesanyja családja, a Sinclairek közvetlen rokonságban álltak a
Vanderbiltekkel és az Asto-rokkal, de szegről-végről tulajdonképpen New York valamennyi
befolyásos családjával kapcsolatban voltak. Édesapja, Arthur vezette a város legtekintélyesebb
bankját, amelynek tulajdonosa is volt egyben. Családja generációk óta bankárkodott már,
csakúgy, mint az édesanyjáé Bostonban. Huszonnégy éves Róbert bátyja immár három éve
dolgozott az édesapjuknak. Amikor Arthur egy nap majd nyugdíjba vonul, Róbert veszi át a
helyét. Múltjukhoz hasonlóan a jövőjük is kiszámíthatónak és biztosnak ígérkezett. Annabelle
üvegburában nevelkedett.
A szülei szeretetben éltek, és 6 meg Róbert is közel álltak egymáshoz, mindig remekül
megvoltak együtt. Boldogságukat semmi nem árnyékolta be. Bármilyen probléma merült is föl,
megtalálták rá a megoldást. Annabelle életét áldás kísérte: gyermekkorát kedves, szerető szívű
felnőttek aranyozták be.
Az utóbbi néhány hónap különösen izgalmasan telt számára, jókedvét azonban némi
kellemetlenség zavarta meg. Nem sokkal karácsony előtt vezették be a társaságba egy
káprázatos bálon, amelyet a szülei rendeztek neki. A bennfentesek szerint évek óta ez volt a
legelegánsabb és a legextravagánsabb estély New Yorkban, amit elsőbálozónak tartottak. Az
édesanyja mindig is szeretett partikat adni. Erre az alkalomra lefedette és felfűttette a kertet. A
bálterem pazar látványt nyújtott. A legjobb zenekart szerződtette. Négyszáz ember vett részt az
összejövetelen, Annabelle pedig úgy festett a ruhájában, akár egy tündér-királykisasszony.
Annabelle apró volt, finom és törékeny, alacsonyabb még az édesanyjánál is. Hosszú,
selymes haja aranylott, és hatalmas kék szemét sötét szempillák keretezték. Tökéletesen
szabályos arca, pici keze és lába pedig csak fokozta a szépségét. Amikor kicsi volt, édesapja
folyton azt hajtogatta, hogy úgy néz ki, mint egy porcelánbaba. Tizennyolc éves korára alakja
csinos, arányos, karcsú lett. Báj és kellem áradt belőle. Minden porcikájából sugárzott az
ősöktől örökölt előkelőség, csakúgy, mint egész rokonságából.
A bált követő napokban a család együtt töltötte a karácsonyi ünnepeket, és még január első
hetére is bőven kijutott az esti mulatságokból. A sok izgalom és a túlságosan lenge alkalmi
ruhák miatt azonban Annabelle súlyos influenzába esett. A szülei végtelenül aggódtak, amikor
betegsége hirtelen hörghurutba csapott át, sőt még a tüdőgyulladás veszélye is fenyegetett. Ám
fiatal korának és jó egészségi állapotának hála, végül is talpra állt. Majdnem egy hónapig
küszködött a lázzal és a betegséggel. A család orvosa kénytelen volt megállapítani, hogy
legyengült szervezetére való tekintettel nem tanácsos elutaznia. A család ugyanis több hónapig
tartó utazást tervezett Európába, hogy meglátogassák az ottani barátaikat. Anna-belle még
javában lábadozott, amikor szülei és Robert február közepén elindultak a Mauretania nevű
hajóval. Már többször is utaztak vele. Az édesanyja korábban felajánlotta, hogy otthon marad
és ápolja, de mire elérkezett az indulás napja, Annabelle épp elég jól volt ahhoz, hogy nyugodt
szívvel hagyhassák magára. A lány pedig ragaszkodott hozzá, hogy az anyja ne mondja le az
utazást, amit oly régóta tervezett. Mindannyian sajnálták, hogy egyedül kell hagyniuk a lányt,
és Annabelle-en is csalódottság lett úrrá. Bár már sokkal jobban érezte magát, kénytelen volt
belátni: ahhoz még mindig nincs elég jól, hogy egy két hónapos utazásra vállalkozzon.
Biztosította az édesanyját, Consuelót, hogy gondot visel a házra, amíg ők távol lesznek. A
szülei tökéletesen megbíztak benne.
Annabelle nem az a fajta lány volt, aki miatt aggódniuk kellene, vagy aki visszaélne a
bizalmukkal. Őszintén elszomorította azonban őket, hogy a lányuk nem tarthat velük, és
Annabelle is ugyanígy érzett. Vidáman kísérte ugyan ki őket a Cunard-dokkhoz, de amikor
visszatért az üres házba, lehangoltság vett erőt rajta. Sokat olvasott, és olyan tevékenységekkel
foglalta el magát a négy fal között, amelyeket az édesanyja is helyeselt volna. Mutatós dolgokat
hímzett, és órákig bíbelődött legfinomabb ágy- és asztalneműjük csinosítgatásával. Még nem
érezte elég erősnek magát ahhoz, hogy társaságba járjon, de legkedvesebb barátnője, Hortense
gyakran meglátogatta. Hortense ugyanabban az évben debütált elsőbálozóként, gyermekkoruk
óta elválaszthatatlanok voltak. Hortie-nak már volt udvarlója, Annabelle pedig fogadott vele,
hogy James húsvétra megkéri a kezét. Igaza lett: barátnője eljegyzését az előző héten jelentették
be. Annabelle alig várta, hogy az anyja megjöjjön, és neki is elújságolhassa a hírt. Április
tizenhetedikére várta a családját. Négy nappal korábban kellett felszállniuk egy
Southamptonból induló vadonatúj óceánjáróra.
Két hónap hosszú időnek bizonyult, és Annabelle-nek már nagyon hiányoztak mind a
hárman. Viszont kilábalt a betegségéből, és sokat olvasott. Miután végzett a ház körüli
teendőkkel, délutánjait és estéit a könyvtárszobában töltötte apja könyvei fölé görnyedve.
Leginkább kiváló emberekről és tudományos eredményekről szóló könyveket olvasott. Soha-
sem érdekelték a hetet-havat összehordó romantikus regények, amelyeket az anyja olvasgatott,
azok pedig még kevésbé, amiket Hortense adott neki kölcsön. Annabelle intelligens fiatal nő
volt, érdekelték a világ történései, és új ismeretekre vágyott. Ezekről a dolgokról rengeteget
beszélgetett a bátyjával, aki bizalmasan bevallotta neki, hogy húga tudása szinte már zavarba
ejtő számára. Bár Robert kitűnő érzéket tanúsított az üzleti élet iránt, és rendkívül felelősségtel-
jesen viszonyult a munkájához, elsősorban partikra szeretett járni és barátokkal találkozni, míg
Annabelle csupán első pillantásra tűnt társaságkedvelőnek, valójában elmélyülésre hajlamos,
komoly természete volt, és gondolatai legtöbbször a tanulás, a tudomány és a könyvek körül
forogtak A legszívesebben apja könyvtárszobájában időzött.
Április tizennegyedikén Annabelle késő estig olvasott az ágyában, másnap reggel pedig
szokatlanul későn kelt. Fogat mosott, megfésülködött, belebújt a köntösébe, és komótosan
reggelizni indult. Miközben lement a lépcsőn, átvillant az agyán, milyen szokatlanul csendes a
ház. A személyzetből sem látott senkit. Végül az ebédlőben talált rájuk. Összedugták a fejüket a
friss újság fölött, amit aztán villámgyorsan el is tettek. Annabelle azonnal látta, hogy hűséges
házvezetőnőjük, Blanche sír. Az érző szívű asszonyt minden szomorú történet megríkatta, ami
állatok és gyermekek nyomorúságáról szólt. Annabelle abban a hiszemben kívánt mosolyogva
jó reggelt, hogy most is csak valami hasonló dologról lehet szó, mire Wil-liam, a komornyik is
elsírta magát, és kiment a helyiségből.
-Jóságos isten, mi történt? - nézett Annabelle megdöbbenve Blanche-ra és a két kézilányra.
Most vette csak észre, hogy valamennyien sírnak, s egy pillanatra elakadt a szívverése.
- Mi folyik itt? - kérdezte, miközben ösztönösen az újságért nyúlt.
Blanche egy hosszú pillanatig habozott, de végül odaadta neki a lapot. Amint kinyitotta az
újságot, Annabelle szeme egyből a szalagcímre ugrott. Éjjel elsüllyedt a Titanic. Ez volt az a
vadonatúj hajó, amelynek haza kellett volna hoznia a szüleit és Robertet Angliából.
Elkerekedett szemmel olvasta a részleteket. Csupán annyi derült ki a cikkből, hogy a Titanic
elsüllyedt, az utasokat pedig mentőcsónakokba tették, és a White Star Hajózási Társaság
Carpathia nevű hajója sietett a segítségükre. Halálos áldozatokról és túlélőkről egyáltalán nem
esett szó, csak feltételezni lehetett, hogy egy ekkora méretű és ilyen jó állapotban lévő hajóról
idejében és maradéktalanul kimenekítették az utasokat. Az újság szerint a hajóóriás jéghegynek
ütközött, s bár elsüllyeszthetetlennek gondolták, pár órával később mégis elnyelték a jeges
hullámok. Megtörtént az elképzelhetetlen.
 Annabelle pillanatok alatt intézkedett, szólt Blanche-nak, hogy szüksége van az autóra és
az apja sofőrjére. Miközben elindult az emeletre felöltözni, any-nyit mondott, hogy azonnal el
kell mennie a White Star irodaházába, hogy hírt kapjon a szüleiről és Róbertről. Eszébe sem
jutott, hogy több százan készülnek erre.
Remegett, ahogy felvett egy egyszerű szürke gyap-júruhát, ami éppen a keze ügyébe akadt,
majd harisnyát és cipőt húzott, és felkapta a kabátját meg a retiküljét. Úgy rohant le a lépcsőn,
hogy még a haját sem tűzte fel. Lobogó tincseivel olyan volt, akár egy gyermek, ahogy
kiviharzott a házból. Miután becsapódott utána az ajtó, síri hangulat telepedett az otthon
maradtakra: a személyzet a legrosszabbra számított. Amíg Annabelle-t Thomas, a sofőr a White
Star Hajózási Társaság irodaházához vitte a Broadway elejére, a lányt néma rettegés kerítette
hatalmába. Az egyik utcasarkon megpillantott egy rikkancsot, aki épp a legfrissebb híreket
skandálta, és a lap új számát lengette. Annabelle megállította a sofőrt, és vett egyet.
Az újság rádió értestülései szerint a Carpathián utazó menekültek azt állították, hogy
többen nem élték túl a katasztrófát. Olvasás közben könnyek szöktek Annabelle szemébe. Hogy
történhetett ilyesmi a világ legnagyobb és legújabb óceánjárójával? Ez volt az első útja. Hogy
süllyedhetett el egy olyan hajó, mint a Titanic? És mi van a szüleivel, Róberttel meg a többi
utassal?
Amikor megérkeztek a White Starhoz, már több száz ember gyűlt össze, és hangosan
követelték, hogy bemehessenek. Annabelle el sem tudta képzelni, hogyan verekedhetne át
magát a tömegen. Apja termetes sofőrje segített neki, de így is majdnem egy órába tellett, mire
végre bejutottak. Odabent elmondta, hogy a szülei és a bátyja az első osztályon utaztak. Egy
pattanásig feszült idegzetű fiatal alkalmazott felírta a nevét, közben munkatársai a túlélők
névsorát ragasztották ki a székház falaira. A neveket a Car-pathia rádiósa üzente meg a Titanic
rádiókezelőjének közreműködésével, aki szerencsésen megmenekült. A névsor egyelőre még
nem volt teljes, minden hozzátartozó reménykedhetett.
Annabelle remegő kézzel elvett egy listát, de alig látott a könnyeitől. Aztán a papír alján
egyszer csak felfedezett egy nevet. Consuelo Worthington, első osztály. Az apja és a bátyja
nevét azonban nem találta. Annabelle nem akart pánikba esni, és figyelmeztette magát, hogy a
névsor még nem végleges. Megdöbbentően kevés név szerepelt a listán.
- Mikor kapnak hírt a többiekről? - kérdezte Annabelle az alkalmazottól, visszaadva neki
a papirost.
-Remélhetőleg néhány órán belül - válaszolta a férfi, miközben a többiek ordibáltak és
kiáltoztak a lány mögött.
Az emberek zokogva, sírva és egyre indulatosabban próbáltak bejutni. Teljessé vált a
káosz, kitört a pánik, a rettegést és a kétségbeesést tapintani lehetett.
- Még mindig folyik a mentés? - kérdezte Annabelle reménykedve.
Ki tudja, milyen állapotban, de az anyja legalább életben volt. A többiek is bizonyosan
túlélték a csapást.
- Az utolsó mentőcsónakot reggel fél kilenckor ürítették ki - tájékoztatta az alkalmazott
komor pillantással.
Ő már hallotta a rémhíreket az elhaló segélykiáltásokról és a vízen úszó holttestekről, de
nem az ő feladata volt minderről beszámolni, s nem is lett volna bátorsága elmondani ezeknek
az embereknek, hogy több száz vagy még annál is több élet veszett oda. A túlélők listája
mindössze hatszáz nevet tartalmazott, a Carpathia rádióüzenete szerint pedig hozzávetőleg
hétszáz embert sikerült fölvenniük, és még nem jegyezték föl az összes nevet. A közölt
számadatok alapján az utasok és a legénység közül mintegy ezer embernek nyoma veszett.
Az alkalmazott egyszerűen nem akart hinni a fülének.
-A következő pár órában az összes túlélő nevét meg kell tudnunk - fejezte be válaszát
együtt érzően.
 Közben egy kivörösödött arcú ember megfenyegette, hogy megüti, ha nem ad neki is egy
listát. Az emberek olyan kétségbeesetten várták az újabb, talán megnyugtató híreket, hogy
egészen kivetkőztek önmagukból. A White Star alkalmazottai annyi névsort osztottak szét és
ragasztottak ki, amennyit csak tudtak. Annabelle a sofőr kíséretében visszament az autóhoz,
hogy ott várja be az újabb híradásokat. Thomas felajánlotta, hogy hazaviszi, de a lány vissza-
utasította, mert első kézből akarta megtudni a legfrissebb információkat. A világ minden
kincséért sem mozdult volna el a White Star irodaháza mellől.
Némán várakozott a kocsiban. Néha behunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak a szülei és
Róbert is a túlélők között lennének, s hálás szívvel gondolt anyja nevére a menekültek listáján.
Nem evett, nem ivott, minden áldott órában ellenőrizte az új információkat. Délután ötkor
jelentették be, hogy a túlélők névsora immár teljes, mindössze néhány kisgyerek nevét nem
tudták kideríteni. Ám őket leszámítva mindenki szerepelt a listán, akit a Carpathia felvett.
- Vannak esetleg olyanok is, akiket másik hajó mentett ki? - kérdezte valaki.
Az alkalmazott csendben megrázta a fejét. Bár más hajók is emeltek ki holttesteket a jeges
vízből, egyedül a Carpathia legénysége talált túlélőket. Többségüket mentőcsónakokból
segítették a fedélzetre, pár embert pedig a vízből mentettek ki. Azok, akiknek nem jutott hely a
csónakokban, majdnem mind halálukat lelték a dermesztően hideg Atlanti-óceánban, mielőtt a
Carpathia megérkezhetett volna, pedig a hajó a Titanic süllyedését követően két órán belül már
a helyszínre ért. Csakhogy ennyi időt is képtelenség volt kibírni a fagyos vízben.
Annabelle még egyszer megnézte a listát. Hétszázhat túlélő neve állt rajta. Ismét látta az
édesanyjáét, de rajta kívül nem szerepelt másik Worthington a névsorban, sem az apja, sem
Róbert. Azt kívánta, bárcsak hibás lenne a lista. Talán csak figyelmetlenségről van szó, vagy
arról, hogy a szerettei eszméletlen állapotba kerültek, és nem tudták megmondani a nevüket.
Senkinek sem állt módjában ennél több információt szerezni. Tájékoztatták őket, hogy a
Carpathia három nap múlva, tizennyolcadikán érkezik meg New Yorkba. Annabelle nem
tehetett mást, addig is reménykedett, s hálát adott azért, hogy az anyja megmenekült. Nem volt
hajlandó elhinni, hogy az apja és a bátyja meghalt. Az lehetetlen!
Miután hazaért, egész éjjel fent maradt, és továbbra sem evett semmit. Hortense átjött,
hogy vele legyen éjszakára. Alig váltottak pár szót, fogták egymás kezét, és sírtak. Hortie
próbálta őt megnyugtatni, és egy rövid időre a barátnője édesanyja is benézett, hogy mondjon
néhány vigasztaló szót. De szavakkal nem lehetett enyhíteni a történteken. Az egész világot
megrázta a hír. Leírhatatlan tragédia volt.
- Hálát adok az istennek, amiért beteg voltál és nem mehettél el - suttogta Hortie
Annabelle-nek, mielőtt nyugovóra tértek volna.
Hortense mamája úgy látta jónak, ha a lánya egészen addig Annabelle mellett marad, amíg
az édesanyja haza nem érkezik. Nem szívesen hagyta volna magára ilyen körülmények között.
Annabelle magát hibáztatta, amiért nem volt a családjával, és egyre csak azon járt az esze, hogy
biztosan a segítségükre lehetett volna valamiképp, ha velük van. Legalább az egyiküket
megmenthette volna, vagy bárki mást.
A következő napokban Annabelle és Hortie úgy kószáltak a házban, mintha szellemek
lennének. Hortie volt az egyetlen, akivel Annabelle érintkezni akart a megrázkódtatások
közepette. Hiába kérlelte a házvezetőnő, semmit sem evett. A személyzet gyászos hangulatban
ténfergett. A lányok végül elmentek sétálni, hogy egy kis friss levegőt szívjanak. James is átjött,
melléjük szegődött kísérőnek. Nagyon figyelmesen viselkedett, és elmondta, mennyire sajnálja
a történteket.
Még mindig nem jött túl sok hír a Carpathiáról Megerősítették, hogy a Titanic valóban
elsüllyedt, s hogy a túlélők átadott listája teljes. Már csak azoknak a kisgyerekeknek a neve
hiányzott, akik elveszítették a hozzátartozóikat. Amennyiben a gyerekek az Egyesült Államok
polgárai voltak, családtagjaik a kikötést követően azonosíthatták őket. Máskülönben a kicsiket
vissza kellett vinni Cherbourgba vagy Southamp-tonba a rokonaikhoz, akik addig halálra
aggódhatták magukat. Fél tucat volt azoknak a gyerekeknek a száma, akik egyik túlélőhöz sem
tartoztak, és még nem tudtak beszélni. Felnőtt sorstársaik ugyan gondjaikba vették őket, de arra
nem volt mód, hogy megtudják a nevüket. Mindenki más azonban, valamennyi beteg és sérült
is, rajta volt a listán, erről biztosították a hozzátartozókat. Annabelle még akkor sem hitte el az
egészet, amikor tizennyolcadikán este Thomas, a sofőr a Cunard-dokkhoz vitte. Hortie nem
kísérte el a barátnőjét, mert nem akart a terhére lenni, így Annabelle egyedül ment az
ötvennégyes mólóhoz.
A várakozó tömeg valamivel este kilenc után láthatta, ahogy a Carpathia vontatóhajók
segítségével lassacskán beúszik a kikötőbe. Annabelle szíve hevesebben kezdett verni, ahogy
megpillantotta a hajót. A jelenlévők meglepetésére a Carpathia a White Star dokkja felé vette az
irányt, az ötvenkilences és a hatvanas mólókhoz. Azután mindenki számára világossá vált,
hogy mielőtt a Carpathia kiköt a Cunard-dokk-ban, még leereszti a mentőcsónakokat a White
Star Hajózási Társaság kikötőjében. Mindössze ennyi maradt a Titanicból A fotósok kis
csónakokba zsúfolódtak. Valóságos hajórajt képezve igyekeztek megközelíteni a Carpathiát,
hogy lefényképezhessék a mentőcsónakokat és a katasztrófa túlélőit, akik a korlátnak
támaszkodva várták, hogy kikössenek végre. A helyzet tragikomikus volt. A hozzátartozók síri
csöndben, reménykedve figyelték, vajon ki érkezik meg, a riporterek meg a fotósok pedig
ordibálva igyekeztek a legjobb helyeket biztosítani maguknak.
Miután letette a mentőcsónakokat, a Carpathia lassan besiklott az ötvennégyes dokkhoz,
ahol a Cunard Hajózási Társaság emberei gyorsan kikötötték. Leengedték a hajópallót.
Csendben, szívet tépő tiszteletadás közepette először a katasztrófa túlélői léphettek a
szárazföldre. A Carpathia utasai megölelték őket, és kezet ráztak velük búcsúzóul. Az emberek
torkát sírás fojtogatta, ahogy a túlélők sorban egymás után felbukkantak. Sokuknak könny
áztatta az arcát, némelyikük pedig még teljes egészében a szörnyű éjszaka hatása alatt volt. A
vízből jövő iszonytató sikolyok, a jajveszékelés és az elhaló segélykiáltások emlékétől talán
sohasem szabadulhatnak. A mentőcsónakokban ülők nem mertek több embert fölvenni, mert
rettegtek attól, hogy fölborulnak, s még annál is többen fúlnak a vízbe, mint amennyi áldozatot
addig követelt a tenger. Míg várakoztak a segítségre, a vízen lebegő holttestek rémisztő
látványa vette őket körül.
Pokrócba burkolózott asszonyok és kisgyerekek szálltak le a Carpathiáról. Néhány nőn a
takaró alatt még mindig az az estélyi ruha lapult, amelyet a tragédia éjszakáján viselt. Sokuk
túlságosan feldúlt állapotban volt ahhoz, hogy átöltözzön, így több napon keresztül ugyanabban
az öltözékben húzták meg magukat a Carpathia étkezőtermében és szalonjaiban. A hajó utasai
és legénysége mindent megtett, hogy a segítségükre legyen. Ám éppúgy, ahogy senki sem tudta
megjósolni a szerencsétlenséget, senki sem tehette meg nem történtté a katasztrófát, nem
támaszthattá föl a halálos áldozatokat, és nem pótolhatta az elveszített emberéleteket.
Annabelle fellélegzett, amikor a hajóhíd végén megpillantotta az édesanyját. Consuelo
tragikus arckifejezéssel, megtörten, de mégis méltósággal közeledett felé kölcsönkapott
ruhájában. Annabelle szinte olvasott az arcvonásaiból. Más ismerős arcot azonban nem fedezett
fel. Az édesapját és a bátyját sehol sem látta. Még utoljára végigpásztázta az anyja mögötti
térséget, de Consuelo minden kétséget kizáróan egymaga volt a többi menekült között. A sok
nő mellett csak néhány férfi túlélő akadt, akik meglehetősen kényelmetlenül érezték magukat,
ahogy feleségük társaságában elhagyták a hajót. Mivel a fotósok egyetlen szívbe markoló
találkozásról sem akartak lemaradni, folyamatosan villogtak a vakuk. Aztán Annabelle hirtelen
szemben találta magát az anyjával. A lány olyan erővel szorította magához az asz-szonyt, hogy
egyikük sem kapott levegőt. Zokogva kapaszkodtak egymásba az utasok és hozzátartozók
kavargó tengerében. A lány végül átkarolta az anyja vállát, és lassan elindultak. Esett az eső, de
az időjárás senkit sem érdekelt. Consuelo durva gyapjúból készült alaktalan ruhát viselt, cipője,
gyémánt nyaklánca és fülbevalója viszont még az utolsó estély emlékét idézte. Nem volt
kabátja, így Thomas tüstént elszaladt az autóhoz egy takaróért, amit Annabelle az anyjára
teríthetett.
Már kissé eltávolodtak a hajópallótól, amikor Annabelle rákérdezett arra, ami nem hagyta
nyugodni. Bár a választ sejtette, biztosat kellett tudnia.
-Róbert és a papa...? - kérdezte lélegzetvisszafojtva az anyjától, aki egyre csak a fejét rázta,
s még keservesebben sírt. Annabelle a kocsihoz kísérte. Az asszony végtelenül összetört volt.
Mindössze negyvenhárom évesen özvegyült meg, mégis nagyon idősnek hatott, ahogy Thomas
gyengéden besegítette az autóba, és óvatosan bebugyolálta a szőrmetakaróba, amit Consuelo
alig tudott megköszönni a sírástól. Lányával szorosan összeölelkezve, csendben tették meg az
ismerős utat. Az asszony csak akkor szólalt meg ismét, amikor hazaértek.
A személyzet minden tagja az előcsarnokban várakozott. Miután látták, hogy az asszonyuk
egyedül érkezett, szerették volna megölelni, a szeretetükről biztosítani, és elmondani neki,
hogy mennyire sajnálják a történteket. Még abban az órában komor gyászkoszorú került a
rezidencia bejáratára, ahogy sok más New York-i házra is azon az estén, mert most már biz-
tosan tudták, kik azok, akik soha többé nem térnek vissza.
Annabelle segítségével Consuelo megfürdött és hálóruhát öltött, Blanche pedig olyan
gondoskodással vette körül, mintha újra gyermek volna. Az idős házvezetőnő asszonya
gyermekkorától fogva a család szolgálatában állt, akkor is ő ápolta, amikor Annabelle és Róbert
megszületett. És most ide jutottak. Consuelót lefektették az ágyába. Blanche a szemét
törülgette, miközben úrnője háta mögött eligazította a párnát, s próbálta őt megnyugtatni. Teát,
zabkását, könnyű pirítóst, erőlevest hozott neki tálcán, de Consuelo még a kedvenc
süteményéből sem evett. Csak ült némán, és kifejezéstelen arccal bámult rájuk
Ezen az estén Annabelle az anyja mellett maradt. Consuelo egész testében reszketett, és
nem tudott elaludni. A nyomasztó órák után végül elmondta a lányának, mi történt. A négyes
számú mentőcsónakban volt unokatestvérével, Madeleine Astorral együtt, akinek a férje
szintén nem élte túl a szerencsétlenséget. A csónak még csak félig telt meg, de az apja és Róbert
nem akart beszállni. Arra készültek, hogy visszamennek segíteni a többieknek. Nem akarták
elfoglalni a helyet a nők és a gyerekek elől, pedig bőven elfért volna mindenki.
- Bárcsak beszálltak volna! - fohászkodott Con-suelo kétségbeesve.
Widenerék, Thayerék és Lucille Carter, csupa ismerős, mind ugyanabban a
mentőcsónakban voltak. Ám Arthur és Róbert eltökélten a fedélzeten maradt, hogy akár életük
kockáztatása árán is segítsenek a többieknek csónakba szállni. Consuelo az éjszaka egyik
hőséről, Thomas Andrewsról is mesélt. És elmondta Annabelle-nek, hogy az édesapja és a
bátyja rendkívül bátran viselkedtek, bár ez most meglehetősen sovány vigasz volt.
Órákon keresztül beszélgettek. Consuelo felidézte a hajón töltött utolsó pillanatait. Lánya a
karjába zárta, úgy hallgatta, és sírt. A hajnal fényei lassacskán beszüremlettek a szobába, és egy
fájdalmas sóhajt követően az asszony végre elaludt.

2. fejezet

Csak New Yorkban több százra rúgott a temetések száma. Szívbe markoló történetektől és
megrendítő beszámolóktól volt hangos a sajtó. Az egész világon felháborodást keltett, hogy sok
mentőcsónak félig üresen hagyta el az anyahajót, és kizárólag olyan utasokat vett fel, akik az
első osztályra váltottak jegyet. A legnépszerűbb hős a Carpathia kapitánya lett, aki hajójával
azonnal a helyszínre sietett, és kimentette a túlélőket. Még mindig nem találtak kielégítő
magyarázatot arra, hogy miért süllyedt el a hajó. A hivatalos álláspont szerint miután
jéghegynek ütközött, a legénység már nem tudta megakadályozni a katasztrófát. A
közvéleményt azonban az érdekelte a leginkább, hogy az óceánnak miért pont azon a részén ha-
ladt át a Titanic, holott előre figyelmeztették a legénységet, milyen veszélyes a terep. Ha a
Carpathia rádiósa nem figyel föl a kétségbeesett segélyhívásokra, talán egyetlen túlélő sem
maradt volna.
Az orvos megállapította, hogy a súlyos lelki megrázkódtatás ellenére Consuelo kitűnő
egészségi állapotnak örvend. Pedig úgy tűnt, minden életkedve elhagyta. Annabelle-nek
teljesen egyedül kellett megszerveznie az édesapja és a bátyja temetését. A kettős szertartást a
Szentháromság-templomban tartották, mert az édesapja kedvelte azt a plébániát.
A temetés komor, ugyanakkor méltóságteljes volt. Gyászolók százai jöttek el, hogy leróják
a kegyeletüket. Worthingtonék szertartásán mindkét koporsó üresen állt. Sem az apa, sem a fiú
holtteste nem került elő, s talán soha nem is fog már. A katasztrófa ezerötszáztizenhét áldozata
közül csupán ötvenkettőt találtak meg. A többieket elnyelte a hullámsír.
A gyászszertartást követően sokan vettek részt a Worthington-házban tartott halotti toron
is. Az ösz-szejövetelen senkinek sem jutott volna eszébe nevetgélni. Robert mindössze
huszonnégy éves volt, az apja pedig negyvenhat. Mindkettejüket fiatalon ragadta el a halál.
Anya és lánya talpig feketébe öltöztek. Annabelle csinos fekete kalapot viselt, az anyja arcát
özvegyi fátyol keretezte. Este, amikor magukra maradtak, Consuelo összeomlott. A lány bele
sem mert gondolni, milyen súlyos lehet az állapota. Mintha lélekben a szeretteivel együtt
meghalt volna. Annabelle borzasztóan aggódott az anyjáért.

Annabelle két héttel később kicsit fellélegezhetett. Az anyja a reggelinél bejelentette, hogy
folytatni fogja önkéntes munkáját a kórházban. Bízott benne, hogy ez majd eltereli a
gondolatait.
- Biztosan készen áll már erre, mama? - érdeklődött Annabelle tapintatosan és aggódóan.
Bár kellemesen meleg májusi idő volt, nem akarta, hogy az anyja, legyengült
szervezetével, összeszedjen valami betegséget is.
- En jól vagyok - válaszolta szomorúan Consuelo.
Az asszony kénytelen volt beletörődni a tragédiába. A két nő délután fehér kötényt kötött a
gyászruha elé, így indultak a St. Vincent Kórházba, ahol Consuelo évek óta önkéntes
szolgálatot teljesített. Anna-t belle tizenöt éves korától mindig elkísérte az anyját. Főként
szegényeknek segítettek, inkább sebeket és sérüléseket láttak el, semmint fertőző betegeket.
Annabelle szívesen dolgozott a kórházban, ráadásul érzéke is volt hozzá, az édesanyjának pedig
egyszerűen csak kedvessége és szerető szíve. A lányt viszont kezdettől fogva a munka orvosi
része érdekelte. Hacsak tehette, orvosi könyveket bújt, hogy megértse a különböző eseteket.
Soha nem környékezte rosszullét Hortíe barátnőjével ellentétben, aki elájult, amikor Annabelle
egyszer rávette, hogy tartson velük. Sőt! Minél rémesebbnek ígérkezett a helyzet, Annabelle
annál inkább elemében volt. Az anyja jóban szeretett ételt vinni a betegeknek, Annabelle
viszont szívesebben segédkezett a nővéreknek az átkötözésben és a sebtisztításban, ha hagyták.
A betegek szerint összetéveszthetetlenül gyengéd érintése volt a lánynak.
Aznap este kimerülten tértek haza a hosszú és fárasztó szolgálatból, s a héten még egyszer
elmentek a kórházba. Az ilyen megerőltető napok legalább tompították a fájdalmukat. A
társaságba való bevezetését követően a tavasz lett volna Annabelle életének legizgalmasabb
időszaka, ám egy csapásra magányra ítéltetett. A gyászév leteltéig ugyanis nem fogadhattak el
meghívásokat, ami Consuelót meglehetősen elkeserítette. Mert mialatt Annabelle-nek komor
fekete ruhában otthon volt a helye, a többi elsőbálos lányt szép sorjában eljegyezték. Attól
tartott, hogy a tragédia a leánya jövőjét is megpecsételi, de semmit sem tehetett. Annabelle
viszont nem is vett tudomást erről a faramuci helyzetről. Sokkal jobban elszomorította a
veszteség, semhogy a jövőjével vagy a társasági életével foglalkozzon.
Hortie gyakran meglátogatta őket, május közepén pedig szűk körben megünnepelték
Annabelle tizenkilencedik születésnapját. Consuelo különösen szomorú volt az ebéd alatt.
Elmesélte, hogy ő maga már tizennyolc évesen férjhez ment, és annyi idős volt, mint most
Annabelle, amikor megszületett Róbert. Ezek a gondolatok ismét könnyet csaltak a szemébe.
Magukra hagyta a lányokat a kertben, és felment a szobájába, hogy megnyugodjon.
- Nagyon sajnálom az édesanyádat - mondta Hortie együtt érzően, majd a barátnőjére
pillantva folytatta: - és téged is. Őszintén, Belle. Rettenetes ez az egész.
Hortie szíve majd megszakadt. Két órán keresztül gyűjtötte a bátorságot, hogy
elmondhassa, Jamesszel kitűzték az esküvő időpontját, és már el is kezdték szervezni a
novemberi eseményt. Annabelle biztosította róla, hogy velük együtt örül, és szorít, hogy
minden jól menjen.
- Téged tényleg nem bánt, hogy mostantól fogva nem járhatsz társaságba? - kérdezte
Hortie.
Ő maga nem bírta volna ki, ha a négy fal közé zárják, de Annabelle méltósággal viselte a
sorsát. Mindössze tizenkilenc éves volt, s a következő egy év bizony nem sok mulatságot
tartogatott számára. A családi tragédia visszavonhatatlanul felnőtté tette.
- Nem törődöm vele - mondta higgadtan Annabelle. - És amíg mamának kedve van a
kórházi munkához, nekem is lesz elfoglaltságom.
- Ó, ne is beszéljünk erről, mert menten rosszul leszek! - forgatta a szemét Hortie. De
tudta, hogy a barátnője szívesen dolgozik a kórházban. - Inkább áruld el, hogy idén készültök-e
Newportba?
A Worthingtonoknak csodálatos vidéki házuk volt Rhode Islanden, épp az Astorok
szomszédságában.
- A mama mindenképpen menni akar. Talán kicsit korábban indulunk a szokásosnál,
hogy elkerüljük a júliusi szezonkezdést. Azt hiszem, tényleg jót tenne neki.
Miközben Annabelle csak az édesanyjára tudott gondolni, Hortie-nak ott volt a vőlegénye,
akibe halálosan szerelmes volt, nem is beszélve az esküvőről, no meg a számtalan
összejövetelről. Ha a sors nem szól közbe, Annabelle-re is ugyanilyen élet várt volna.
- Legalább Newportban is együtt lehetünk - derült fel Hortie. Mindketten szerettek úszni,
ha a szüleik elengedték őket. Egy darabig még tervezgették az esküvőt, azután Hortie
elköszönt. Annabelle csendes születésnapja ezzel véget is ért.
Consuelót és Annabelle-t sokan meglátogatták a temetést követő hetekben. Róbert barátai
keresték fel őket, előkelő özvegyek fejezték ki részvétüket Con-suelónak, Arthur két kollégája
is tiszteletét tette náluk, s egy harmadik is bejelentkezett, akivel Consuelo már korábban is
többször találkozott: a harmincnyolc éves Josiah Millbank, Arthur bankjának elismert
munkatársa. A férfi viselkedéséből nyugalom áradt, és finom modora volt. Olyan történeteket
mesélt Consuelónak Arthurről, amiket még az asszony sem ismert, és hallatukra szívből
felderült. Maga is meglepődött, mennyire feloldódott Josiah látogatása közben. A férfi már egy
órája időzött a Worthington-házban, amikor Annabelle is megérkezett. Hortie-val volt
lovagolni. A lány korábban szintén találkozott már a férfival, de egyáltalán nem ismerte. Josiah
tizennégy évvel volt idősebb a bátyjánál, inkább az édesapja generációjához tartozott. Bár
ugyanabban a társaságban forogtak, nemigen akadt közös témájuk. Az édesanyjához hasonlóan
azonban neki is imponált a férfi kedvessége és udvariassága.
Josiah futólag említette, hogy szokása szerint idén júliusban is leköltözik Newportba.
Egyszerű, de kényelmes ház várta ott. A férfi Bostonban született, és jó nevű családja még a
Worthingtonoknál is gazdagabb volt. Ő maga viszont szerényen élt, és sohasem kérkedett a
vagyonával. Megígérte, hogy Newportban ismét felkeresi őket, Consuelo pedig biztosította
róla, hogy szívesen látja. Miután elment, Annabelle-nek feltűnt egy nagy csokor fehér orgona a
vázában: Josiah hozta. Consuelo a férfi távozása után megosztotta benyomásait a lányával.
- Elbűvölő ember - jegyezte meg, miközben az orgonában gyönyörködött. - Nem csoda,
hogy kedvelte az apád. Nem is értem, miért nem nősült még meg.
- Akadnak ilyen emberek - vetette közbe Annabelle. - Nem kell mindenkinek
megházasodnia, drága mama - fűzte hozzá mosolyogva.
 A lány egyébként komolyan kezdte azt hinni, hogy ő maga sem fog soha férjhez menni.
Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy férfi kedvéért egyedül hagyja az anyját. Sőt, Hortie-val
ellentétben egyáltalán nem érezte volna tragédiának, ha pártában marad. Most, hogy az apját és
a bátyját elveszítette, az anyja pedig teljesen összetört, sokkal nagyobb felelősség szakadt a
nyakába, semhogy egy percig is zavartatta volna magát emiatt. Az édesanyjáról való
gondoskodást tekintette elsődleges feladatának.
- Meg ne forduljon a fejedben, hogy nem mész férjhez! - Mint oly sokszor, az anyja most
is olvasott a gondolataiban. - A gyászévet illendően betartjuk, azután pedig választunk egy
hozzád illő férfit. Az apád is így akarná.
- A papa biztosan nem akarná, hogy magára hagyjam, mama - felelte szülőket
megszégyenítő határozottsággal Annabelle.
-Ne beszélj szamárságokat - rázta meg a fejét Consuelo. - Tökéletesen el tudom látni
magamat.
Ám amint kimondta e szavakat, a szeme ismét megtelt könnyel, ami csöppet sem győzte
meg a lányát arról, hogy jól van.
- Majd meglátjuk - mondta Annabelle erélyesen, és kisietett a helyiségből, hogy teát
küldessen Consuelo szobájába.
Később gyengéden átölelte az anyját, felkísérte, majd lefektette az ágyába, hogy
szunyókálhasson egy kicsit. Abba az ágyba, amelyen Consuelo szeretett férjével osztozott.
Arthur halála darabokra tépte a szívét.
- Túlságosan jó vagy hozzám, drágám - motyogta az asszony zavartan.
- Ez egyszerűen nem igaz - válaszolta derűsen Annabelle. A lány éltető napsugár volt a
szomorú házban. Sok örömet szerzett az anyjának. Ez volt minden öröme, miután magukra
maradtak. A lány könnyű kendőt terített Consuelóra, azután lement a kertbe olvasni. Remélte,
hogy másnap az anyjának lesz elég ereje elmenni a kórházba. Az önkéntes munka időközben
ugyanis Annabelle szenvedélyévé vált, ez volt az egyetlen dolog, ami igazán érdekelte.
És persze már azt is alig várta, hogy a következő hónapban Newporfba utazzanak.

3. fejezet

Annabelle és az édesanyja a megszokott időponthoz képest egy hónappal korábban,

júniusban mentek Newportba. A nyár csodálatos élményeket kínált azon a vidéken. A
személyzet ezúttal is korábban indult, hogy előkészítsék a házat. A newporti társasági élet
rendszerint káprázatos volt, de a Worthing-ton család ezúttal nyugalomban kívánta eltölteni az
idényt. Látogatókat fogadhattak, de nem járhattak el otthonról. Vidéki házuk főbejárata fölé is
kikerült a fekete zászló, jelezve gyászukat a külvilág felé.
A newporti rezidenciák tulajdonosai között számos családnak hasonló csapással kellett
szembenéznie. Madeleine Astor, aki szintén a Titanic katasztrófája során veszítette el a férjét,
John Jardot, augusztusra várta a kisbabáját. A tragédia egész New Yorkot megrázta, miután az
óceánjáró alacsony sorból származó utasokat éppúgy szállított, mint arisztokratákat. A le-
génység alkalmatlanságáról szóló hírek pedig egyre nagyobb felháborodást keltettek. A
mentőcsónakok félig üresen futottak ki. Néhány férfi megkísérelte elfoglalni a nők és a
gyerekek számára fenntartott helyeket. Azok közül viszont, akik a fedélközben utaztak, szinte
senki sem menekült meg. Az ügyet idővel hivatalosan is ki akarták vizsgálni.
Newport júniusban egy csendes kisváros képét mutatta. Akkor kezdett éledni, amikor a
bostoni és a New York-i előkelőségek július folyamán beköltöztek a villáikba. Ezek a villák
valójában kastélyszámba mentek, márványpadlóval, óriási csillárokkal, bálteremmel,
megfizethetetlen antik bútorokkal és pompás parkokkal, melyeket a tenger szegélyezett. New-
port a keleti part társadalmi elitjének nevezetes üdülőtelepe volt, a pénzarisztokrácia
gyűjtőhelye, a Worthingtonok természetes közege. Az ő tulajdonukban állt az egyik
legnagyobb és legelragadóbb villa a környéken.
Annabelle akkor kezdte igazán jól érezni magát, amikor Hortie is megérkezett. Hatalmas
sétákat tettek, elbóklásztak a tengerig. Piknikeikhez Hortie vőlegénye is gyakran csatlakozott.
Annabelle nagy örömére James olykor még a barátait is magával vitte, Consuelo pedig úgy tett,
mint aki mit sem tud erről. Amíg nem járhattak társaságba, nem lehetett kifogása ellene, hogy a
lánya fiatalemberekkel találkozzon. Annabelle olyan megbízható volt, és olyan odaadással
viseltetett az anyja iránt, hogy igazán megérdemelt ennyit. Consuelo reménykedett benne, hogy
James barátai vagy Róbert régi cimborái között akad valaki, aki felkelti a lánya érdeklődését.
Nem akarta, hogy a gyászév örökre megpecsételje Annabelle sorsát. A téli szezon óta hat
elsőbálos lányt máris eljegyeztek, Annabelle-nek pedig alkalma sem nyílt megismerkedni
senkivel, mert az édesanyjával együtt ki sem mozdulhatott otthonról. Az elmúlt hónapok fo-
lyamán felnőtté vált, és sokkal érettebben viselkedett, mint a többi lány. Az ilyesmi viszont
gyakran elijesztette az ifjú udvarlójelölteket. Consuelo mindennél jobban vágyott rá, hogy a
lánya férjhez menjen. Annabelle-t azonban továbbra is hidegen hagyta a házasság gondolata.
Boldog volt, ha találkozhatott Hortie-val és a többiekkel, de szemernyi érdeklődést sem
mutatott egyetlen fiú iránt sem.
Júliusi érkezését követően Josiah Millbank is rendszeresen tiszteletét tette a Worthington
hölgyeknél. Mindig vitt valami ajándékot, New Yorkban virággal kedveskedett nekik, de a
newporti kötetlenebb légkörben gyümölcsöt és édességet is bátorkodott vinni. Consuelóval
órákon át beszélgettek a verandán, hintaszékben üldögélve. Harmadik látogatását Annabelle
már nem állhatta meg szó nélkül.
- Ugy vélem, hogy a mama nagyon teszik valakinek - mondta huncut mosollyal.
- Ne légy szamár! - Consuelo egészen belepirult a gondolatba. Az hiányozna még, hogy
kérője legyen! Senki előtt sem titkolta, hogy egész életében hű akar maradni a férje emlékéhez.
Nem tartozott azok közé az özvegyek közé, akiknek folyton az újraházasodá-son járt az eszük.
Kizárólag Annabelle jövője érdekelte. - Csupán figyelmes velünk - állította teljes
meggyőződéssel az asszony. - Amúgy is fiatalabb nálam. Ha valaki felkeltette az érdeklődését,
az csakis te lehetsz.
Bár ennek végképp nem volt semmi jele. Josiah egyaránt szívesen beszélgetett
Consuelóval és Anna-belle-lel, s nem udvarlóként, hanem barátként közeledett hozzájuk
- Őt egész biztosan nem én érdeklem - közölte Annabelle széles mosollyal -, és csak öt
évvel fiatalabb a mamánál. Szerintem nagyon rendes ember. A kora alapján akár az apám is
lehetne!
- Az ifjú hölgyek sokszor mennek feleségül idősebb férfiakhoz - jegyezte meg az anyja. -
Es Josiah még nem is tartozik az élemedett korú kérők közé. Ha jól emlékszem, mindössze
harmincnyolc éves.
- A mamához akkor is sokkal jobban illene! - nevetett Annabelle, és már ott sem volt.
A forró nyári napon úszni mentek Hortie-val, és James megígérte, hogy később csatlakozik
hozzájuk. Aznap este a Schuyler család adott partit, amire Hortie, James és valamennyi barátjuk
hivatalos volt, de Annabelle természetesen nem mehetett. Eszébe sem jutott volna, hogy
kérlelje az anyját, mert nem akarta elszomorítani.
Éjjel viszont kint üldögéltek a verandán, és hallgatták a távoli muzsikaszót. Schuylerék
még tűzijátékot is rendeztek. Consuelo tudta, hogy az egyik lány eljegyzését ünneplik, és ettől
csak még jobban fájt a szíve egyetlen gyermeke jövőjéért.
Teljesen váratlanul érte őket, amikor Josiah késő este beállított hozzájuk. Útban hazafelé
vitt egy kis kóstolót a süteményekből. Mindketten el voltak ragadtatva ettől a figyelmességtől.
A férfi egy pohár limonádé erejéig még elidőzött náluk, aztán mennie kellett, mert otthon
vendége volt. A Worthington hölgyek megköszönték a kedvességét, ő pedig megígérte, hogy
hamarosan újra ellátogat hozzájuk A baráti gesztus még Annabelle-t is teljesen lenyűgözte.
Nem táplált romantikus érzéseket Josiah iránt, de olyan volt, mintha kapott volna egy új fivért.
Nagyon szeretett beszélgetni vele, a férfi pedig pontosan úgy tudta cukkolni, ahogy azelőtt
Robert.
- Vajon miért nem vitte magával a vendégét is a partira? - tűnődött Consuelo fennhangon,
miközben a limonades kancsót és a poharakat kivitte az étkezőbe.
- Lehet, hogy nem akarja mutogatni a társaságban, mert botrányos, félvilági nő - húzta a
lánya. - Nem elképzelhetetlen, hogy szeretője van - vigyorodott el, mire az anyja felkacagott.
Josiah neveltetését és viselkedését ismerve, ez természetesen lehetetlennek tűnt. Csupán
annyit írtak a férfi rovására, hogy elfelejtett beszámolni nekik az illetőről.
- Ugye tudod, hogy nem illendő, ha ilyeneken jár az eszed - korholta a lányát Consuelo.
Pár pillanattal később, amint az emeletre tartottak, már hálatelt szívvel beszélgettek Josiah
kedvességéről. Ez volt az első alkalom, amikor Annabelle kifejezetten sajnálta, hogy nem
járhat szórakozni. Minden barátja ott volt az estélyen, amely a tűzijátékkal megfűszerezve igen
nagyszabású ünnepségnek tűnt. Nagyon csöndes nyár elé néztek, amit csak az ismerősök és a
barátok tehettek egy kicsit változatosabbá, de leginkább Hortie és Josiah rendszeres
látogatásaira számíthattak
ígéretéhez híven Josiah másnap is tiszteletét tette, Consuelo pedig azt ajánlotta neki, hogy
menjen el Annabelle-lel és Hortie-val piknikezni. Bár Hortense aznap különösen sokat nevetett
és bolondozott, a férfi mégis fesztelenül viselkedett a két lány társaságában. Volt ugyanis egy
hasonló korú húga, aki megözvegyült édesapja második házasságából származott. Viszont
Annabelle még mindig nem tudta elképzelni Hortie-t férjes asszonyként, az esküvőig pedig
csak négy hónap volt hátra. Bár a menyasszony alig nőtt ki a gyermekkorból, majd megőrült
Jamesért, s amikor Annabelle-lel kettesben maradtak, gyakran tett pajzán megjegyzéseket az
esküvőre és a mézeshetekre. Annabelle jókat mulatott ezeken a badarságokon, amelyeket
Josiah szerencsére nem hallott. A férfi húga áprilisban ment férjhez, és máris gyermeket várt.
Josiah teljességgel otthonosan mozgott az ifjú hölgyek világában, ezért a lányok kedvelték a
társaságát.
Még a titokzatos vendégéről is mesélt nekik. Egy volt harvardi évfolyamtársa minden
nyáron meglátogatta, de visszahúzódó természete miatt inkább távol tartotta magát a társasági
élettől.
Josiah késő délutánig maradt. Hortie korán elment, úgyhogy a férfi kísérte vissza
Annabelle-t a házba. Consuelo éppen egy barátjával beszélgetett a verandán. A vidéki élet
valóságos gyógyír volt a sebeikre. Zajlott körülöttük az élet, sokan jöttek hozzájuk látogatóba.
Különösen Annabelle számára volt ez üdítő, aki egyáltalán nem kívánkozott vissza a városba.
Elmesélte Josiah-nak, hogy mennyire szereti a kórházi munkát, mire az egyből ugratni kezdte:
- Felteszem, ápolónő lesz, ha egyszer végre benő a feje lágya - mondta, de éppúgy tudta,
mint Anna-belle, hogy erre nem kerülhet sor. Az önkéntes munkánál többre nem is áhítozhatott
a lány, bár olthatatlan érdeklődést érzett a gyógyítás tudománya iránt. Az volt a titkos álma,
hogy egyszer orvos lesz.
-Akkor már inkább orvos lennék - vallotta be őszintén a férfinak. Úgy érezte, bármit
elmondhat neki, nem fogja kinevetni. Az elmúlt időszakban barátok lettek. Josiah azonban
szemmel láthatóan meglepődött a váratlan beismerésen. A lány arckifejezése arról árulkodott,
hogy a lehető legkomolyabban gondolta, amit mondott. Annabelle sokkal eltökéltebb ember
volt annál, mint sejteni lehetett.
- Ez ám a lenyűgözően szép elhatározás! - tűnődött el Josiah, majd hirtelen kijózanodva
még hozzátette: - És csakugyan az lesz?
- Az anyám soha nem engedné. De ha lehetőségem nyílna rá, feltétlenül! Néha orvosi és
anatómiai könyveket olvasok Persze nem értek meg mindent, de máris sok dolgot tanultam. Az
orvostudomány fantasztikus! És egyre több nő választja ezt a hivatást.
 A nőknek idestova hatvan éve lehetőségük volt már részt venni az orvosi képzésben, de
Josiah nem tudta elképzelni, hogy Annabelle is erre a pályára lépjen. Abban pedig igazat adott a
lánynak, hogy az édesanyjának egyáltalán nem tetszene a dolog. Consuelónak más vágya sem
volt a lánya debütálása óta, mint hogy Annabelle férjhez menjen és családot alapítson.
- Én sohasem akartam orvos lenni. Viszont úgy tíz-tizenkét éves koromban el akartam
szökni a cirkusz-szal - vallotta be a férfi. '
A lány olyan mulatságosnak találta a történetet, hogy nevethetnékje támadt.
- A vadállatok is érdekeltek, de valójában bűvész szerettem volna lenni, hogy
eltüntethessem a házi feladatomat. Ebből is láthatja, hogy nem voltam éppen mintadiák.
- Azért valahogy csak sikerült bejutnia a Harvardra - ellenkezett kacagva Annabelle. -
Nagyon vicces lett volna, ha inkább a cirkuszt választja. Miért tett le a tervéről?
- Az édesapja másik állást ajánlott, bár ez rossz kifogás, mert erre jóval később került sot
Talán csak nem volt elég merszem hozzá. Az önéhez fogható ambícióval meg pláne nem
dicsekedhetem. Bizonyára belehaltam volna, ha annyi éven át kell koptatnom az iskolapadot.
Sohasem voltam elég szorgalmas az orvosi tanulmányokhoz.
- Ezt nem tudom elhinni - tiltakozott kedvesen a lány. - Én viszont bármit megadnék azért,
hogy orvos lehessek - mondta Annabelle, s tűz gyúlt a szemében-
- Talán az önkéntes munkában majd hasznát veszi mindannak, amit összeolvasott. Végül is
ez egy nemes küldetés. - Josiah őszintén csodálta a lányt.
- Ne higgye, hogy túl sok mindent megengednek nekem a kórházban - válaszolta
Annabelle csalódottan.
- Miért, ön mit szeretne tenni? - érdeklődött kíváncsian a férfi.
- Hát, remekbe szabott kis kézimunkákat készítek, mindenki a csodájukra jár... Szeretnék
egyszer összevarrni egy embert is. Biztos vagyok benne, hogy nem okozna gondot. - A lány
szavai hallatán Josiah arcára először döbbenet ült ki, azután vigyorogni kezdett.
- Kérem, figyelmeztessen, hogy a jelenlétében ne vágjam meg magam, mert még elő
találja rántani a tűjét vagy a hímzőrámáját a táskájából.
- Örömmel állnék a rendelkezésére. - Annabelle száján huncut mosoly játszott.
-Valakinek hamarosan ráncba kell szednie önt, Worthington kisasszony, hogy semmi
rosszaságon ne törhesse azt a csinos kis kobakját.
- Pedig a gyógyítás olyan csínytevés, ami nagyon is kedvemre való lenne. Gondoljon
csak bele, ha nem azok volnánk, akik, azt tehetném, amit akarok Akár orvosi egyetemre is
járhatnék. Hát nem bosszantó ez az egész? - bökte ki Annabelle gyermeki őszinteséggel.
Eszébe sem jutott, hogy Josiah udvarolni akar neki, inkább úgy érezte, mintha testvérek
leimének. Szép és meghitt barátság volt kialakulóban közöttük.
- Ha nem az volna, aki, anyagilag nem engedhetné meg magának az orvosi képzést -
jegyezte meg Josiah gyakorlatiasan, a lány pedig bólogatott.
- Igaza van. Csak akkor lehetnék orvos, ha férfinak szülétek. Róbert például választhatta
volna ezt a hivatást, ha akarja, a szüleinknek pedig biztos nem lett volna semmi kifogásuk
ellene. Nőként olykor sokkal nehezebb az élet. Sok mindent például csakis azért nem tehetünk
meg, mert nem illendő. Ez rettentően unalmas - mormolta, miközben cipője hegyével egy
kavicsot rugdosott. Josiah kinevette.
- Csak ne akarja azt mondani nekem, hogy ön is azok közé a nők közé tartozik, akik a
szabadságjogaikért küzdenek.
Annabelle egyáltalán nem tűnt kardos szüfrazsettnek, a férfit nagyon meglepte volna, ha
igenlő választ kap.
-Dehogyis. Teljesen elégedett vagyok a helyzetemmel, csak szeretnék orvos lenni.
 - En magam meg szívesen lennék az angol király, de ez valószínűleg sohasem fog
bekövetkezni. Annabelle, vannak dolgok, amiken nem változtathatunk, és ezt el kell fogadni.
Ön pedig kifejezetten szerencsés teremtés.
- Igen, az vagyok. És nagyon szeretem az édesanyámat. Semmit sem tennék, ami
elkeseríti, és tudom, hogy ez bizony nagyon elszomorítaná.
- Erre én is meg mernék esküdni.
- Olyan sok bánat érte, hogy semmi más vágyam sincs, mint boldoggá tenni őt.
- Boldoggá is teszi, ezt nap mint nap látom. Ön csodálatos gyermeke az édesanyjának, és
elragadó teremtés.
- Még hogy elragadó? Annabelle?! - csapott le a témára Hortie, aki egyszeriben ott
termett mellettük. Azért jött vissza, hogy a barátnőjével úszni menjenek. - Képzelje, egyszer
még egy békát is felboncolt, miután egy könyv segítségével kitanulmányozta, hogyan kell. Az
volt a leggusztustalanabb dolog, amit valaha láttam. Ki kell ábrándítanom, Josiah. Annabelle a
legkevésbé sem elragadó teremtés. - Hortie belépője mindhármukat megnevettette.
-Miért van olyan érzésem, Hortense, hogy ezt nem tréfából mondta? - vetette közbe Josiah,
miután az imént volt szerencséje közelebbről is megismerni e sok tekintetben kivételes ifjú
hölgy legbensőbb gondolatait.
- Igen, tényleg megtettem - vágta rá Annabelle büszkén. - Követtem a könyv utasításait.
Nagyon izgalmas volt. Bárcsak embert is boncolhatnék! Ugy értem, holttestet, ahogy az
orvostanhallgatók.
- Jó ég! - szaladt ki Hortie száján, és a rosszullét környékezte. Josiah szintén meghökkent,
de felettébb mulattatta is a helyzet.
- Úgy látom, csakugyan épp itt az ideje, hogy úszni menjenek - sürgette a lányokat a férfi,
majd a verandára ment, hogy elköszönjön Consuelótól.
- Miről beszélgettek maguk hárman? - érdeklődött az asszony.
- Mi másról, mint estélyekről, társasági életről, eljegyzésekről és esküvőkről - felelte
Josiah.
Nem akarta leleplezni Annabelle-t. Consuelo bizonyára menten elájult volna, ha megtudja:
egyetlen lánya legfőbb vágya, hogy hullákat boncoljon. Josiah feldobott hangulatban tette meg
a hazafelé vezető utat. Annabelle Worthington személyében egy rendkívül érdekes ifjú hölgyet
ismert meg, aki csöppet sem hasonlított a többi tizenkilenc éves lányhoz.
A vendége is éppen akkor tért vissza egy ebédről, mint ő. Josiah intett neki, amikor
meglátta. Régi barátság fűzte Henry Orsonhoz, nyaranta szívesen időzött a társaságában.
Elsőéves egyetemista koruk óta elválaszthatatlanok voltak, Henryt mindenki kedvelte.
Mindketten jó küllemű férfinak számítottak, bármelyik nőt megkaphatták volna, de nem
tartoztak a felelőtlen nőcsábászok közé. Henry két éve eljegyzett egy lányt, és őszintén
csalódott, amikor a menyasszonya beleszeretett egy korban hozzáillő fiúba. Azóta nem
kötelezte el magát, ezért aztán az összes new-porti anya, aki férjhez akarta adni a leányát, nagy
reményeket fűzött hozzá. Josiah-hoz nemkülönben.
- Milyen volt az ebéd? - tudakolta Josiah.
- Unalmas - felelte a barátja őszintén. - És a tiéd?
Henryt mindenféle társadalmi kötelezettség fárasztotta. Komoly üzletemberekkel sokkal
szívesebben társalgott, mint éretlen süldőlányokkal, akiket a jövendőbelijének szántak.
- Egy olyan ifjú hölggyel piknikeztem, kérlek szépen, akinek minden vágya az, hogy
fölboncoljon egy embert - mondta Josiah fülig érő szájjal, mire Henry hangosan fölnevetett.
- Ezt nevezem, barátocskám! - Henryt meglepte és szórakoztatta a hír, de úgy tett, mint aki
halálosan megrémül. - Roppant veszélyesnek tűnik a hölgyemény, tartsd magad távol tőle!
- Ne aggódj, úgy lesz! - mondta Josiah nevetve, ahogy bementek a házba.
 A délután hátralévő részében Henry legfőbb kedvtelésének hódoltak: kártyázás közben
megvitatták a pénzügyi világ kérdéseit. Ez a téma általában untatta a nőket, a férfiakat azonban
lenyűgözte Henry rendkívüli tájékozottsága. Ráadásul vágott az esze, mint a borotva. Josiah is
fölöttébb élvezte az eszmecseréiket. Sok évvel ezelőtt állást szerzett Henrynek Arthur
Worthington bankjánál, ahol mind a kollégái, mind a főnökei megbecsülését kivívta. Bár nem
volt olyan társaságkedvelő, mint Josiah, a munkáját kiválóan végezte. Henry még sohasem
találkozott Annabelle-lel és Consuelóval. Josiah fölvetette, hogy a newporti idény alatt
bemutatja őket egymásnak. Henry a fejét ingatta, s közben a kártyalapjaira összpontosított:
- Csak a feldarabolt holttestemen keresztül! - felelte vészjóslóan, majd mosolyogva
kiterítette a nyerő lapokat.
- A fenébe is! - fakadt ki nevetve Josiah, miközben összeszedte a kártyát. - Ne rettegj már
tőle, hiszen csak egy édes gyerek!

4. fejezet

A nyár folyamán Josiah gyakori vendég maradt a Worthington-villában. Henryt is

bemutatta a hölgyeknek, aki természetesen részvétét fejezte ki Con-suelónak, Annabelle-t
pedig több kártyajátékra is megtanította. A lányt végtelenül szórakoztatta, amikor tanítómestere
kikapott tőle. Amúgy is örömét lelte a newporti baráti körben, s bár a társasági élet izgalmaiból
ezen a nyáron kimaradtak, sokkal kevésbé érezte elszigeteltnek magát, mint a városban. Majd-
nem olyan volt minden, mint azelőtt. Még az apja és a bátyja hiányát sem érezte olyan fájón,
mert a munkájuk gyakran nyaranta is a városhoz kötötte őket.
Mire augusztus végén búcsút intettek Newport-nak, Annabelle napbarnított volt,
egészségesnek és boldognak tűnt, és Consuelo is sokkal jobban nézett ki. Amennyire a tavaszi
tragédia engedte, a nyaruk kötetlenül és nyugalmasan telt.
Miután visszatértek New Yorkba, anya és lánya ismét nekiláttak a betegápolási teendőknek
Hetente egyszer Annabelle egyedül önkénteskedett a New York-i rokkantkórházban. El volt
ragadtatva az ott folyó speciális munkától. Erről Josiah-nak is beszámolt, amikor a férfi teázni
ment a Worthington-házba.
- Csak azt ne mondja, hogy hozzájutott egy hullához - ugratta Josiah, és gondterhelt
arckifejezést öltött.
Annabelle jóízűen fölnevetett.
- Sajnos erről szó sincs. Ételt és vizet viszek a betegeknek. Az egyik nővér viszont
megígérte, hogy egyszer egy műtétet is megnézhetek.
- Ezt nevezem, kisasszony. Ön aztán megéri a pénzét! - jegyezte meg a férfi vigyorogva.
Consuelo a hónap végére szedte össze magát any-nyira, hogy átnézze a férje és a fia
holmiját. Néhány dolgot eltettek, a ruháikat elajándékozták, ám Arthur dolgozószobáját és
Róbert szobáját érintetlenül hagyták. Senkinek sem volt szíve felszámolni ezeket a he-
lyiségeket, s egyelőre nem is lett volna különösebb értelme.
Josiah látogatásai szeptemberben már nem voltak olyan gyakoriak, mint a nyáron. A
banknál végzett munkája eléggé lekötötte: még mindig a hagyaték rendezését intézték. Bár
semmi sem utalt arra, hogy a dolgok ilyen tragikusan alakulnak, Arthur mégis előrelátó volt, és
tökéletes rendben hagyta hátra az ügyeit. Messzemenően gondoskodott a feleségéről és a
leányáról. Nem kellett anyagi nehézségektől tartaniuk, sőt, ha eljön az ideje, Annabelle
gyermekei is szép vagyont örökölhetnek majd, persze a lánynak mindez eszébe sem jutott
egyelőre.
Az ősz beköszöntével Annabelle Hortie-t sem látta túl gyakran. A menyegzőig mindössze
hat hét maradt, és egy menyasszonynak ilyenkor rengeteg a tennivalója. Ruhapróbára kellett
járnia, és összeállítania a kelengyéjét. A édesapjától házat kaptak jegyajándékként, amit
Jamesszel még be is kellett rendezniük. Európai nászútjukról csak karácsonyra szándékoztak
visszatérni. Annabelle máris érezte, hogy a barátnője nagyon fog hiányozni neki. Jól tudta, ha
Hortie férjhez megy, többé semmi sem lesz a régi.
Már október volt, amikor Josiah ismét meglátogatta őket. Annabelle éppen a
rokkantkórházában volt, Consuelo pedig a kertben élvezte a délutáni napsütést egy csésze
teával a kezében. Váratlanul érte a vizit, de a férfi mindig szívesen látott vendég volt a házában.
Amikor felállt, hogy üdvözölje, látszott rajta, hogy valóban örül a látogatásnak
-Olyan régen járt már nálunk, kedves Josiah. Hogy van?
-Köszönöm kérdését - válaszolta a férfi mosolyogva. - Az elmúlt pár hétben Bostonban
időztem, volt néhány családi ügy, amit el kellett intéznem. Önök mit csinálnak mostanság?
- Megvagyunk. Annabelle belevetette magát a kórházi munkába, de legalább kitölti az
idejét valamivel. Itt a városban nem is tehetne egyebet.
A gyászévnek még csak a fele telt le, s bár Annabelle nem panaszkodott, az anyja tudta,
milyen nehéz neki. Hat hónapja nem járhatott szórakozni a barátaival, ami kész csapás egy
tizenkilenc éves lánynak. Most kellene csak igazán élnie, világot látnia, de Consuelo tehetetlen
volt.
- Gondólom, mindkettejük számára hosszúnak tűnik ez az időszak - mondta Josiah
visszafogottan. Leereszkedett a székre, és jelezte, hogy nem kér teát.
- Magam miatt egyáltalán nem aggódom - jegyezte meg Consuelo. - Annabelle viszont
majdnem húszéves lesz, mire ismét társaságba járhat. Ez elég nagy büntetés az ő korában.
A sors azonban Consuelóval sem bánt kesztyűs kézzel. Kegyetlenség volt, ami velük
történt, de az élet már csak ilyen.
- A lánya miatt ne fájjon a feje - próbálta Josiah megnyugtatni az asszonyt. - Annabelle
olyan teremtés, aki mindig a talpára esik. Soha nem panaszkodott amiatt, hogy nem járhat
szórakozni - mondta.
Consuelo pedig csak helyeselni tudott:
- Ismerem én jól. Remek lány. Sajnálom, hogy ma nem találkoznak, biztosan csalódott
lesz. Hétfő délutánonként mindig a kórházban van.
Josiah bólogatott, s egy pillanatig habozott. A tekintete töprengőn elkalandozott, majd
ismét visszatért Consuelóra. Az asszonyt meglepte a férfiból áradó feszült figyelem.
- Ma kifejezetten önhöz jöttem, hogy megbeszélhessünk egy bizalmas ügyet - tért a
témára.
Consuelo azt hitte, hogy valamiféle bankkal kapcsolatos dolgot akar megvitatni vele.
- Arthur vagyonáról van szó talán? Nem tudná ezt elintézni az ügyvédeinkkel, Josiah?
Tudja, mennyire nem értek az üzleti ügyekhez.
- Ne ijedjen meg, minden a legnagyobb rendben van. A bank hivatalos ügyekben magától
értetődően a jogi képviselőikkel tárgyal. A mondanivalóm sokkal személyesebb természetű.
Nem tudom, talán túl korai előhozakodni ezzel az egésszel, de mindenképpen szeretném
megvitatni önnel a dolgot, és a diszkrécióját kérni.
Consuelo elképzelni sem tudta, mire akar kilyukadni Josiah, azt meg végképp nem értette,
hogy Annabelle miért nem tudhat róla. Egy pillanatra már attól tartott, hogy a lányának igaza
lesz, és a férfi neki akar udvarolni. Őszintén remélte, hogy nem erről van szó. Nagyon kedvelte
Josiah-t, de ha a férfi romantikus érzéseket táplál iránta, ki kell hogy ábrándítsa. Az asszonynak
senki iránt nem voltak ilyen jellegű érzései. Úgy tartotta, életének ez a fejezete örökre lezárult.
- Annabelle-ről szeretnék beszélni önnel - mondta Josiah a félreértések elkerülése végett.
Tudta, hogy korban sokkal jobban illene Consueló-hoz, mint a lányához. Tisztelte és
csodálta az asz-szonyt, odaadó barátságot érzett iránta, de egyértelműen a lánya keltette fel az
érdeklődését. A Wor-thington hölgyek roppant szívélyesek voltak hozzá Arthur halála után, és
Josiah szeretett elidőzni a körükben.
 - Tüdőm, hogy a gyászév még hat hónapig tart, s azt is, hogy aggódik Annabelle jövője
miatt. Hiszen alig vezették be a társaságba, máris tartózkodnia kellett a nyilvánosságtól, ezáltal
pedig elesett mindattól az előnytől, ami az első bállal jár Érzéseimet titkolva azért nem akartam
eddig szóba hozni a dolgot, mert Annabelle még nagyon fiatal, s azt hittem, hogy egy korban
hozzáillő férfival lehet csak boldog. Őszintén megvallva, most már egyáltalán nem így
gondolom. Annabelle rendkívüli ifjú hölgy: értelmes, intelligens, óriási tudásszomja van, s
fiatalsága dacára nagyon is érett. Nem tudom, mi a véleménye, de szeretném a beleegyezését
kérni ahhoz, hogy a gyászév letelte után megkérhessem a leánya kezét, és szeretném megtudni,
hogy ő mit érez irántam. Ha titokban tartanánk az imént elhangzottakat, újabb hat hónap állna a
rendelkezésére, hogy hozzám szokjon. Ha egyetért velem, továbbra is gyakran meglátogatnám
önöket. De legelőször is azt szeretném tudni, hogy áldását adná-e a frigyünkre.
Consuelo megbabonázva nézett a férfira. Az imái végre meghallgatást nyertek. Éjt
nappallá téve azon emésztette magát, hogy a gyászév örökre tönkreteszi Annabelle jövőjét, és
vénlány marad. Consuelo a tizenkilenc évnyi korkülönbség ellenére úgy vélte, hogy Josiah
tökéletes választás lenne a lánya számára. Jó családból származott, kitűnő neveltetésben
ré-szesült, udvarias, vonzó és jóképű férfi, aki felelősségteljes pozíciót töltött be a Worthington
család bankjában. A nyár folyamán pedig igazi barátság szövődött kettejük között, ami az
asszony szerint sokkal jobban megalapozhatott egy házasságot, mint holmi ködös, gyorsan
elillanó lányromantika. Annak idején ő és Arthur is hasonlóképpen vágtak bele a közös éle-
tükbe. A férje korábban a család jó barátja volt, majd egyszer csak az apja engedélyét kérte,
hogy udvarolhasson neki. Amellett, hogy szerető házastársai lettek egymásnak, még a
barátságuk is szilárdította a kapcsolatukat. Nem is álmodhatott volna jobb partiról a lánya
számára, és Josiah-hoz hasonlóan meggyőződése volt, hogy Annabelle mellé érettebb férfi kell.
- Remélem, nem zaklattam fel, és nem haragítottam magamra az óhajommal - folytatta
óvatosan a férfi, mire Consuelo odahajolt hozzá, és bátorítóan megölelte.
^Hogy jut ilyesmi az eszébe? Épp ellenkezőleg: nagyon-nagyon boldoggá tett. Szerintem
maguk ketten remekül összeillenek.
A gyászév nem tűnt többé elvesztegetett időnek, sőt az asszony szerint ennél jobb alkalom
nem is kínálkozhatott volna arra, hogy a reménybeli jegyespár megismerje egymást. Nem
kellett attól tartani, hogy a véget nem érő társasági összejöveteleken komolytalan fiatalemberek
csavarják majd el Annabelle fejét. Josiah megbízható, érett férfi volt, a lányos anyák álma,
kimondottan illett Annabelle-hez. A lány ugyan még egyáltalán nem gondolt rá udvarlóként, de
máris nagyon megkedvelte.
- Ön szerint Annabelle gyanít valamit a szándékairól? - kérdezett rá kendőzetlenül
Consuelo. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi tettekkel vagy szavakkal utalt-e már a lánya előtt
arra, hogy mire készül. Ámbár Annabelle hozzáállásából inkább arra következtetett, hogy a
lány egyelőre semmit sem sejt Josiah szándékairól.
- Az érzelmeimről eddig még soha nem beszéltem neki - felelte a férfi őszintén
Consuelónak. - Bár egész nyáron kikívánkozott belőlem, de talán túl korai lett volna, és először
mindenképpen az ön hozzájárulását szerettem volna kérni. Az elmúlt hetekben pedig sajnos
túlságosan elfoglalt voltam. Azt hiszem, Annabelle semmit sem gyanít az egészből. Nem
hoznám szóba a dolgot addig, amíg le nem telik a gyászév. Talán jövő májusban megkérhetném
a kezét - mondta, s közben arra gondolt, hogy a lány még csak húszéves lesz akkor, ő pedig a
maga harminckilenc évével joggal tűnhet majd vénembernek mellette.
Josiah tartott ugyan tőle, hogy emiatt esetleg elutasítja, de a lelke mélyén azért az
ellenkezőjében reménykedett. Bár Annabelle sohasem kacérkodott vele, az elmúlt időszakban
bizalmas baráti viszonyba kerültek. És Consuelóhoz hasonlóan úgy gondolta, hogy a barátság
biztos alapja lehet egy házasságnak Ez volt az első alkalom, hogy Josiah meg akarta kérni egy
lány kezét, és őszintén remélte, hogy nem késett még el a házasodással. Egyre jobban vágyott
arra, hogy Annabelle legyen születendő gyermekeinek anyja. Az életét fenntartások nélkül
összekötné Worthington kisasszonyéval.
Consuelóval madarat lehetett volna fogatni.
-Magam sem választhattam volna megfelelőbb udvarlót a leányomnak - jegyezte meg
elégedetten az asszony, s csengetett a komornyiknak.
Két pohár pezsgőt kért Williamtől. Josiah egyáltalán nem számított rá, hogy ilyen
könnyedén megkapja az anyai áldást.
- Nem túl korai az ünneplés? Annabelle csak májusban szerez majd tudomást a
terveimről. Mi van, ha teljesen más véleményen lesz? Gondoljon csak bele, mégiscsak kétszer
annyi idős vagyok, mint ő.
-A lányom sokkal értelmesebb annál, semhogy ilyesmi befolyásolja a döntését - nyugtatta
meg Con-suelo, miközben a komornyik odanyújtotta nekik a pezsgőspoharakat. Arthurnek
tekintélyes borospincéje volt, az ital évjárata csakis kitűnő lehetett. - És kedveli magát, Josiah.
Szerintem remekül ki fognak jönni egymással.
- Én is így érzem - felelte boldogan a férfi, és legszívesebben már délután megkérte volna a
lány kezét. De mivel csak nemrég veszítette el a szeretteit, még nem lett volna illendő ilyen
kéréssel járulni elé. - Őszintén remélem, hogy igent mond - fűzte hozzá bizakodóan.
- Ez csakis magán múlik - emlékeztette őt Con-suelo. - Hat hónapja van rá, hogy elnyerje a
szívét és a beleegyezését.
- Anélkül, hogy ismerné a szándékaimat - jegyezte meg Josiah.
- Ha rám hallgat, egész finoman azért jelezhetné az érdeklődését. - A férfi nevetve fogadta
jövendőbeli anyósa jó tanácsát.
- Annabelle hamar átlátna a szitán. Ezzel az erővel azonnal megkérhetném a kezét. Csak
elriasztanám a korai udvarlással.
- Ön kissé túlkomplikálja a dolgot, Josiah. Nem hinném, hogy olyan nehéz lenne elnyerni
a lányom szívét - próbálta eloszlatni a férfi kétségeit az asz-szony. Az októberi nap sugarai
táncoltak rajtuk.
Josiah-nak hála, Consuelónak tökéletes napja lett. Mélységesen sajnálta, hogy az örömhírt
már nem oszthatja meg Arthurrel, de biztos volt benne, hogy a férjét is boldoggá tette volna a
bejelentés.
Még javában Josiah terveiről csevegtek, amikor Annabelle belépett a kertbe. Fehér kórházi
kötényén vér piroslott, és ez egyáltalán nem tetszett Consuelónak.
- Azonnal vedd le magadról ezt a hacukát, és mosd meg a kezed! Az ég szerelmére,
kislányom, még behurcolsz hozzánk valami fertőzést! - mondta ellentmondást nem tűrő
hangon, és behessegette Anna-belle-t a házba.
Annabelle öt perc múlva ismét visszajött. A kötény lekerült róla. Egészen olyan volt, mint
egy fiatal apáca. Egyszerű fekete gyászruhájában meglehetősen komor látványt nyújtott. Ám
amikor megpillantotta Josiah-t, egyszeriben felderült az arca, és ragyogott a jókedvtől.
- Szép kis napom volt! - jelentette ki. Kisvártatva feltűnt neki, hogy a többiek pezsgőznek.
Soha semmilyen apróság nem kerülte el a figyelmét. - Látom, pezsgőt isznak. Talán ünnepelnek
valamit?
- Josiah-t előléptették a bankban. Azért jött, hogy ezt elmondja nekünk - füllentette
szemrebbenés nélkül az anyja. - Ezentúl valamennyi új számlatípus kezelése az ő fennhatósága
alá fog tartozni. Úgy illendő, hogy megünnepeljük a kinevezését. Koccintasz velünk?
Annabelle bólogatott, amúgy is szerette a pezsgőt, bár a bankszakma nem érdekelte
különösebben. Az is untatta, ha az apja és Robert beszéltek róla, a tudomány sokkal inkább
lekötötte a figyelmét. Mindenesetre hozott magának egy poharat, majd annak rendje és módja
szerint meggratulálták Josiah-t.
 - Milyen feladatot osztottak ma önre a rokkantkórházban? - kérdezte a férfi előzékenyen,
mintha Annabelle máris a felesége lett volna.
A férfi különös gyengédséget érzett a lány iránt, amit természetesen nem mutathatott ki.
- Izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokat csináltam ma - válaszolta nevetve a férfinak,
majd kortyolt egy keveset a pezsgőjéből. Fogalma sem volt róla, hogy tulajdonképpen saját
jövendőbeli eljegyzésére koccint, s hogy emiatt olyan jókedvű az édesanyja és Josiah, akik ettől
a délutántól fogva titkos szövetségre léptek. - Megnézhettem, hogyan varrnak össze egy csúnya
sebet.
- Ha beavatsz a részletekbe, hát menten rosszul leszek! - figyelmeztette Consuelo a
lányát, s Annabelle kacagása közepette témát váltottak. - Egy napon majd fel kell hagynod
ezzel az egész hóborttal - jegyezte meg Consuelo rejtélyesen. - Ha felnősz és férjhez mész, nem
lebzselhetsz folyton kórházakban, és nem figyelheted áhítattal, ahogy holmi sebeket
toldoznak-foldoznak.
-Hiszen a mama is ezt csinálja - emlékeztette Annabelle pajkosan.
- Nem egészen. Én ételt és italt viszek a betegeknek egy sokkal barátságosabb kórházban.
És erre sem jutott időm, amikor még kicsik voltatok. Ha idősebb leszel, talán ismét vállalhatsz
önkéntes munkát.
-Nem látom be, miért ne dolgozhatnék, miután férjhez mentem - makacskodott Annabelle.
- Sokan a gyermekük gondozása mellett is vállalnak kórházi munkát. Ráadásul lehet, hogy
sohasem megyek férjhez. Ki tudja?
- flyesrniről hallani sem akarok! - intette rosszallóan az anyja, majd Josiah-hoz fordult.
Már alig várta, hogy összeházasodjanak, és urtokái szülessenek. Életében teljesen új
fejezet nyílna, és biztos volt benne, hogy Annabelle csodálatos anya lesz. Türelmes és szerető
szívű teremtés, tökéletes feleség Josiah számára.
Később Hortie pár hét múlva esedékes esküvőjére terelődött a szó. A menyasszony olyan
elfoglalt volt, hogy még a legjobb barátnőjére is alig jutott ideje. Josiah szintén hivatalos volt a
menyegzőre. Annabelle csendesen megjegyezte, hogy ő nem mehet, és teljesen váratlanul érte
az anyja reakciója.
- Már miért ne vehetnél részt az egyházi szertartáson? - kérdezte Consuelo kedvesen. -
Semmilyen illemszabály nem tiltja, hogy templomba járjunk. Sőt, sokkal gyakrabban kellene
mennünk. Az esketés után hazajöhetsz, a fogadáson már nem kell részt venned. Legalább
láthatnád Hortie esküvőjét. Végtére is ő a legjobb barátnőd.
Consuelónak közben már Annabelle és Josiah esküvőjén járt az esze, és azért imádkozott,
hogy Hortense nyoszolyólány lehessen legkedvesebb barátnője lakodalmán.
- Boldog lennék, ha velem tartanának - vetette fel a férfi, és reménybeli menyasszonyára
nézett. Annabelle nem is gyanította, mi jár Josiah fejében. Ez lett volna az első alkalom, hogy
nyilvánosan a lány kísérőjeként jelenhessen meg, és a kilátás meglehetősen felvillanyozta.
- Kétlem, hogy én el tudnék menni - vallotta be Consuelo csöndesen. Még nem volt
felkészülve rá, hogy a nyilvánosság előtt mutatkozzon. - De nagyon kedves lenne magától, ha
elkísérné Annabelle-t a szertartásra.

- Velem tart? - fordult Josiah a lányhoz. Annabelle széles mosoly kíséretében bólogatott:
- Igen, boldogan.
Minden barátja ott lesz. Hortie szerette volna, ha ő lesz a nyoszolyólánya, a gyász miatt
azonban ez most képtelen ötletnek tűnt. De legalább az esküvőre elmehet. Annabelle nagyon
örült Josiah társaságának, mert olyan lesz, mintha a bátyja kísérte volna el. Róbert sokszor
tartott vele, bár az igazán nagy összejövetelekre csak attól fogva kapott meghívást, hogy
bevezették a társaságba. Hortie esküvője igazán nagyszabásúnak ígérkezett. A meghívottak
listája nyolcszáz főt számlált, és valószínűleg rengetegen el is fognak menni.
 - Ki kell találnunk, hogy milyen ruhád legyen - jegyezte meg az anyja előrelátóan.
Annabelle-nek természetesen feketét kellett viselnie, de egyáltalán nem volt olyan gyászruhája,
ami egy kicsit is illett volna az alkalomhoz.
- Úgy örülök, olyan jó lesz! - tapsolt ujjongva Anna-belle, akár egy kisgyerek, ami mosolyt
csalt a másik kettő arcára.
- Mostantól minden jóra fordul, kedvesem - vetette közbe az anyja szerető pillantással.
Josiah lánykérési szándéka miatt hatalmas kő esett le Consuelo szívéről.
Annabelle Josiah nyaka köré fonta a karját, és megölelte, amivel nagy örömöt szerzett a
férfinak.
- Köszönöm, hogy elkísér - hálálkodott, és közben boldogan mosolygott.
- Hát igen, muszáj néha áldozatokat is hoznia az embernek - csipkelődött Josiah a lánnyal.
- De ne aggódjon, csak kibírom valahogy.
A férfi már alig várta, hogy leteljen a hat hónap, s azután, egy kis szerencsével, már a saját
esküvőjüket tervezgethetik. A lány anyjának is éppen ez járt az eszében. Annabelle feje fölött
összevillant a tekintetük, majd elmosolyodtak S bár a lány még nem is sejtette, a jövője biztos
kezekben volt. Consuelo a lánya születése óta csakis erre vágyott.

5. fejezet

Annabelle csaknem olyan izgatott volt, mint maga a menyasszony, miközben készülődött.
Az édesanyja rekordidő alatt gyönyörű fekete taftruhát varratott neki erre az alkalomra,
amelynek a derekát és az alját fekete bársony szegélyezte. Az összhatást fekete bársonykabátka
és egy szőrmével díszített éjfekete kalap egészítette ki, amely lágy, szelíd fényt kölcsönzött az
arcának. Annabelle úgy festett, akár egy orosz nagyhercegnő. S bár gyász idején tilos volt
ékszert hordania, az anyja mégis kölcsönadott neki egy pár gyémánt fülbevalót. Elragadóan
nézett ki, mire Josiah érte jött. A férfi megjelenése is kifogástalan volt: frakkot viselt, fehér
nyakkendőt kötött, elegáns cilinderét Párizsban csináltatta. Olyan jól mutattak együtt, hogy
Consuelo szeme könnybe lábadt, ahogy nézte őket. Sajnálta, hogy Arthur nem lehet mellette.
Bár ha a férje életben marad, valószínűleg teljesen más jövő várna rájuk Josiah-t ugyanis nem
az irántuk érzett szimpátia, hanem a részvét vezérelte a Worthing-ton-házba. Isten útjai
kifürkészhetetlenek
Consuelo felajánlotta nekik az autóját és Thomas, a sofőr szolgálatait, így a makulátlan
állapotban lévő Hispano-Suizán hajtottak el az esküvőre. A gyönyörű luxusautó Arthur féltve
őrzött kincse volt. Mindig is nagy becsben tartották, és csak különleges alkalmakkor
használták. Consuelo úgy vélte, ennél jobb okot keresve sem találhatott volna, hiszen
jövendőbeli veje most először fog megjelenni társaságban egyetlen lányával az oldalán. Az
esküvőjüket leszámítva, létezhetett-e ennél megfelelőbb pillanat?
Szeretettel nézett rájuk, ahogy kiléptek az ajtón, majd fölment a szobájába, és
beletemetkezett a gondolataiba. Fölidézte, milyen is volt, amikor a lánykérést követően először
mentek szórakozni Arthurrel. Egy barátjuk első báljára mentek ő maga csupán egy évvel volt
fiatalabb, mint most a lánya.
Az autó a Fifth Avenue-n állt meg, a Szent Tamásszékesegyháznál. A sofőr először
Josiah-nak nyitott ajtót, aki azután Annabelle-nek nyújtotta a kezét, hogy kisegítse. A lány
szőke haja hátra volt fogva a fekete bársonykalapka alatt, az arcát apró fátyol takarta.
Eleganciája a párizsi dámákat idézte, pazar fekete ruhájában idősebbnek tűnt a koránál. Josiah-t
majd szétvetette a büszkeség.
- Tudja mit? Ahhoz képest, hogy legfőbb vágya hullákat boncolni egy kórházban, igencsak
szemrevaló, amikor rendes ruhát vesz föl! - jegyezte meg könnyedén. Annabelle fölkacagott,
gyémánt fülbevalói meg-megcsillantak vékony fátyla alatt, amitől csak még szebb lett. Elegáns,
rejtélyes és kihívó volt egyszerre. Josiah-t teljesen lenyűgözte a nő, akit feleségül akar venni.
Valójában fogalma sem volt róla, hogy Annabelle ennyire szép. A lány nem törődött sokat a
külsejével, gyászában amúgy sem viselhetett semmilyen feltűnő öltözéket vagy sminket. Josiah
ugyan látta őt az első bálján, de még akkor sem volt ilyen elbűvölő. Azóta vált igazán gyönyörű
nővé.
A székesegyházban egy ajtónálló előrekísérte őket a menyasszony oldalán lévő helyükre.
Érkezésüket nagy várakozás előzte meg. Josiah-nak feltűnt, hogy csodálattal vegyes
érdeklődéssel figyelik mindkettőjüket. Csakugyan szép pár voltak. Annabelle-t annyira
elkápráztatta a Hortie mamája által rendelt fehér orchideaerdő, hogy egyáltalán nem vette észre
az elismerő pillantásokat. Arra gondolt, hogy barátnője eszményien szép lesz a menyasszonyi
ruhában. Hortie pompás alakján remekül fog érvényesülni a fehér szaténból készült, mélyen
dekoltált, csipkés ruhaköltemény, amelyhez természetesen hosszú uszály is tartozott. Tizenhat
koszorúslány sorakozott fel halványszürke szaténruhában, apró orchideákkal a kezükben.
Rendkívül ízlésesen megkomponált esküvő volt, Hortie kezében gyöngyvirágból készült pazar
virágköltemény pompázott.
Már elfoglalták a helyüket, amikor Annabelle alaposabban körülnézett. Mindenkit ismert,
aki előttük vagy mögöttük ült, Josiah nemkülönben. Mosolyogva köszöntötték őket. Szemmel
láthatóan nagy érdeklődést váltott ki, hogy együtt érkeztek. A férfinak csak most tűnt föl
Annabelle piros ajka: az édesanyja megengedte neki, hogy kirúzsozza magát. Josiah számára
nem létezett szebb nő az egész székesegyházban, még a menyasszony sem érhetett a nyomába,
aki éppen most vonult be a templomba a Lőhengrin nászindulójának dallamára.
Minden szempár Hortie-ra szegeződött, az édesapja rettentő büszke volt rá. Annabelle-be
hirtelen belehasított a felismerés, hogy neki már nincs senkije, aki az oltár elé vezethetné. Az
édesapját és a bátyját is elveszítette. Könny szökött a szemébe. Josiah tudta, mi bántja, és
vigasztaló gyengédséggel megsimogatta a karját. Az idő múlásával a férfi egyre jobban meg-
érezte és megértette Annabelle lelkének rezdüléseit. S bár alig telt el pár hónap az első
találkozásuk óta, Josiah kezdett beleszeretni a lányba. Örömmel töltötte el, hogy ha rövid időre
is, de maga mellett tudhatja a templomi szertartás alatt. Az esküvő ragyogóan sikerült, és
mindenki sugárzó arccal nézte, ahogy az ifjú pár Mendelssohn zenéjére kivonul a szé-
kesegyházból. A koszorúslányok kísérőikkel együtt ünnepélyesen követték őket, csakúgy, mint
az az ötéves kisfiú, aki a gyűrűket vitte, és az a hároméves kislány, aki ahelyett, hogy hintette
volna, csak szorongatta a kezében a rózsaszirmokat.
Annabelle és Josiah a székesegyház vendégektől nyüzsgő előcsarnokában üdvözölték a
barátaikat, majd beálltak a gratulálok sorába, hogy köszöntsék az ifjú párt és az örömszülőket.
Egy órával a ceremónia után kiürült a templom, és következett a fogadás. Annabelle nagyon
szeretett volna a barátnőjével tartani. Biztos volt benne, hogy a mesés partin egész éjjel áll majd
a bál, de nem volt választása. Josiah társaságában hazahajtatott, s miközben a férfi bekísérte a
házba, Annabelle megköszönte neki, hogy vele tarthatott.
-Csodálatosan éreztem magam! - mondta elragadtatottan.
Örült, hogy láthatta a barátait. Josiah is bemutatta pár ismerősének, akik természetesen
sokkal idősebbek voltak nála, de nagyon rokonszenvesnek tűntek.
- Magam is - felelte őszintén a férfi. Büszkeség töltötte el, ha arra gondolt, hogy egy
ilyen fiatal és gyönyörű nő kísérője lehetett.
- Siessen, nehogy lemaradjon a fogadásról! - nógatta Annabelle, ahogy levette a kalapját,
majd puszit nyomott Josiah arcára, és az ajtó felé tolta. Gyémánt fülbevalói szikráztak, és ha
lehet, kalap nélkül még szebb volt.
- Nem sietek - válaszolta könnyedén a férfi. - Lemondtam a fogadást - kacsintott a lányra.
-Hogyhogy lemondta? - hitetlenkedett Anna-belle. - Lemaradna az év partijáról? - Hortie
valamennyi barátja elment, és Josiah-nak is ott volt a helye. Egyáltalán nem értette, miért
visszakozott a férfi.
 -Na igen. Az év partija... évek hosszú sora alatt volt már szerencsém pár efféléhez - vallotta
be nevetve. - Mindig jönnek újabbak. Miért mennék a fogadásra, ha maga nem lehet ott? Nem
volna helyénvaló. A templomi szertartás szép volt, sok emberrel találkoztunk. Partikra
bármikor járhatok. Menjünk inkább le a konyhába, és csináljunk valami harapnivalót!
Rettenetes szendvicseket szoktam készíteni, az omlettem viszont egész tűrhető.
Egyikőjük sem vacsorázott még. A személyzetnek mintha nyoma veszett volna ezen az
estén, Consuelo pedig valószínűleg odafönt aludt a szobájában.
- Maga most tréfál! Nem gondolja, hogy igenis a fogadáson volna a helye? - erősködött a
lány. Magát hibáztatta, amiért Josiah nem csatlakozhat a társasághoz.
- Roppant mulatságos lenne, ha mégis megjelennék ott azok után, hogy régen lemondtam a
meghívást - nevetett föl ismét a férfi. - Bolondot csinálnék magamból, ráadásul helyem sem
lenne. Nézzük meg inkább, mi van a jégszekrényben, hadd nyűgözzem le a
szakácsművészetemmel.
- Ebben az öltözékben?
Josiah frakkot viselt fehér nyakkendővel, gyöngyházból készült inggombokkal és gyémánt
mandzsettadíszekkel.
- Szívesen levenném a kabátomat, ha ezzel nem botránkoztatom meg túlzottan.
Hagyományos, fehér színű pikémellény volt rajta, melynek ékszergombjait Párizsban
csináltatta a cilinderével egy időben. Josiah jó megjelenésű férfi volt, és tökéletes parti
Annabelle számára.
- Nem fogok megbotránkozni, sőt, én is követem a példáját - mondta, és ő is levetette
fekete bársonykabátkáját. Finom fehér válla és formás keble így még jobban érvényesülhetett.
Josiah diszkrét pillantást vetett Annabelle-re.
- Ezt nevezem estélyinek! - mosolygott elismerően.
- Igazán örülök, hogy elnyerte a tetszését - válaszolta szégyenlősen a lány. Hirtelen nagyon
is felnőttes érzés kerítette hatalmába. Debütálását leszámítva, nem volt része ehhez fogható
élményben. Élvezte, hogy Josiah társaságában vehetett részt az esküvőn.
Annabelle levezette a férfit a konyhába, és felkapcsolta a villanyt. A helyiségben
kifogástalan rend uralkodott, makulátlanul tiszta volt minden. A jégszekrény tojást, vajat,
párolt zöldségeket, egy fél pulykát és némi sonkát rejtett. A lány majdnem mindent kipakolt a
konyhaasztalra. A kamrában fejes salátát és friss zöldségeket is talált.
Az estélyi ruhás Annabelle egyszerű tányérokkal asztalt terített, miközben Josiah a szék
támlájára akasztotta frakkjának kabátrészét, és nekilátott vacsorát készíteni. Sonkát és pulykát
szeletelt, salátát csinált, végül nyeles serpenyőben sajtos omlettet sütött. Pompás lakomájuk
kerekedett, s közben arrólcsevegtek, kiket láttak az esküvőn. Kölcsönösen pletykálkodtak
egymásnak saját ismerőseikről, s még akkor sem fogytak ki a mesélnivalóból, amikor már rég
befejezték az evést. Annabelle-nek nem volt kulcsa a borospincéhez, de Josiah biztosította róla,
hogy italnak egy pohár tej is megteszi.
Mikor az ünnepekre terelődött a szó, a férfi elmondta, hogy hálaadásra hazamegy a
családjához Bostonba, a karácsonyt viszont már New Yorkban tölti. Annabelle pedig
elhatározta, hogy megkéri az anyját, hívja meg Josiah-t a karácsonyi vacsorára. Az idei
karácsony különösen nehéznek ígérkezett. Még mindig alig tudta felfogni, hogy ilyen
váratlanul ilyen tragikus fordulatot vett az életük, és ezt Josiah-val is megosztotta.
- Semmit sem tudunk megjósolni - vigasztalta a férfi. - Addig kell hálásnak lennünk
azért, amink van, amíg megtehetjük. A végzet kiszámíthatatlan, s talán addig nem is tudjuk,
milyen szerencsések vagyunk, amíg valami végérvényesen meg nem változik.
Annabelle szomorúan ingatta a fejét:
- Mindig is tudtam, milyen jó dolgunk van, és a mamám is. Mindannyian tudtuk. Mindig
szerencsésnek éreztem magam, amiért ilyen szülőkkel és testvérrel áldott meg az ég. És nem
tudom elhinni, hogy nincsenek többé - mondta csöndesen. Josiah a kezébe zárta a kezét.
 - A sors kegyetlensége folytán olykor elveszítünk embereket, ám amikor a legkevésbé
várjuk, újak is betoppanhatnak az életünkbe. Hinnie kell benne, hogy még jóra fordulhat a
sorsa. Az élete jóformán csak most kezdődött el. Annabelle ismét megrázta a fejét:
- Az édesanyám számára mindennek vége. Nem hiszem, hogy valaha is rendbe jöhet.
-r Nem tudhatja, vele is történhetnek még váratlanul szép és jó dolgok - mondta kedvesen a
férfi.
- Bárcsak úgy lenne! - kívánta Annabelle gyengéden, és megköszönte Josiah-nak a
vacsorát. Kellemes estét töltöttek együtt.
A férfi segített neki berámolni a mosogatóba, Annabelle pedig mosolyogva fordult hozzá:
- Egészen tisztességes kis szakács maga!
- Hát még ha megkóstolná a szuflémat! Hálaadáskor mindig kiteszek magamért -
büszkélkedett.
- Egyáltalán hogy tanult meg főzni? - Annabelle továbbra is igen jól szórakozott. Családja
férfi tagjai sohasem főztek, sőt arra sem mert volna mérget venni, hogy megtalálták volna a
konyhát.
Josiah nevetve válaszolt:
- Ha az ember sokáig él egyedül, vagy éhen hal, vagy megtanul főzni. Vagy pedig minden
este vacsorázni jár, ami, valljuk be, egy idő után nagyon fárasztó. Szívesebben maradok otthon,
még ha főznöm kell is magamra.
- Én is így vagyok ezzel, már ami az itthon maradást illeti, a főzéssel viszont hadilábon
állok.
- Nem baj, nincs is szüksége efféle dolgokra - emlékeztette a férfi. Annabelle egy
pillanatra elkomorodott. Egész életében főztek rá, ahogy Josiah-ra is.
- Talán mégis el kellene sajátítanom egy-két fogást, valamikor még szükségem lehet rá. -
A lányt egészen lenyűgözte, hogy a férfi ennyire küsmeri magát a konyhában.
- Hát, megtaníthatom néhány trükkre - ajánlotta föl Josiah, Annabelle-nek pedig nem volt
ellenére az ötlet.

- Ez nagyon ígéretesen hangzik - vágta rá lelkesen. Mindig jól érezték magukat együtt.
- Mindössze azt kell képzelnie, hogy ez is egy tudomány, és máris megy majd önnek, mint
a karikacsapás!
Annabelle nevetve kapcsolta le a villanyt, s Josiah-val a nyomában felfelé vette az irányt.
Az előtérben megálltak az óriási csillár alatt. Josiah hozta magával a frakkja kabátját, a
cilinderét és a kesztyűjét pedig eleve itt hagyta. Miután belebújt a felöltőjébe, összeszedte a
dolgait. A cilindert a fejére biggyesztette, s éppolyan elegáns volt, mint ahogy érkezett. Senki
sem mondta volna meg, hogy vacsorát készített.
-Ragyogóan néz ki, Mr. Millbank! Köszönöm a szép estét.
- Én úgyszintén - viszonozta a férfi, és ártatlan puszit nyomott a lány arcára. Bár Consuelo
az áldását adta rájuk, Josiah nem akart elsietni semmit. Legjobb, ha az elkövetkezendő hónapok
a barátkozás jegyében telnek. - Köszönöm, hogy magával tarthattam Hortíe esküvőjére,
Annabelle. Az effajta dolgok kibírhatatlanul unalmasak, hacsak nincs jó társasága az embernek.
- Akkor egyezik a véleményünk. Az esküvő legjobb része a konyhánkban zajlott le az
imént - nevetett a lány fintorgást mímelve.
- Jó éjt, Annabelle - mondta a férfi búcsúzóul.
Miután bezárta Josiah mögött az ajtót, a lány fölvette a kabátkáját a székről, és valami
lehetetlen szögben a fejére csapta a kalapját. Arcán mosoly játszott, majd óriási ásítások
közepette felment a szobájába. Fantasztikusan érezte magát, és nagyon boldog volt, hogy
Josiah-t a barátjának tudhatja.
 6. fejezet

Annabelle sürgetésére, és persze Consuelo nem kis örömére, valóban meghívták Josiah-t
szentestére. Annabelle törekvéseit nem holmi romantikus érzések vezérelték, sokkal inkább
viszonozni szerette volna azt a sok jót, amit a férfitól kaptak. Nem akarta, hogy Josiah egyedül
töltse az ünnepet, ők pedig mindig megadták a karácsonyi vacsora módját. Annabelle és az
édesanyja estélyi ruhába öltöztek, Josiah pedig jól szabott frakkban érkezett, amelyhez
makulátlanul keményített inget és mellényt vett föl. Gyöngyből készült ékszergombjait és
gyémánt mandzsettadíszeit a nagyapjától örökölte. A hölgyek nagy meglepetésére nem érkezett
üres kézzel.
Annabelle kasmírsálat vett Josiah-nak, és a vicc kedvéért egy szakácskönyvvel is
megajándékozta, ami valóban elnyerte a férfi tetszését. A lányt meglepte, hogy Josiah egy
csodálatos arany karkötőt adott neki, amit a Tiffanynál vásárolt, az édesanyja pedig egy szép
fekete selyemsálat kapott a férfitól.
Bensőséges estét töltöttek el együtt, vacsora után a kandalló előtt üldögéltek. Josiah
brandyt ivott, a hölgyek pedig rumos tojáslikőrt kortyolgattak. Ezt a finom ünnepi italt azelőtt
mindig Arthur készítette egy különleges recept alapján. Mindannyian megcsodálták a fát,
amelyet Annabelle és Consuelo közösen díszítettek fel. Érthető okokból meglehetősen nehéz
karácsonyuk volt ez, és Josiah nem is hozta szóba a Tífan/cról szóló újabb híradásokat. Tudta,
hogy most különösen nem lett volna helyénvaló felhozni a témát, amúgy pedig az égvilágon
semmin sem változtatott volna.
Annabelle elmesélte a többieknek, hogy Hortie aznap délután érkezett haza a nászútjárói,
és rohant hozzá elújságolni, hogy máris várandós. Miután Hortie megbizonyosodott erről, és
elmondta Jamesnek, mindkettejüket felvillanyozta a hír, bár Hortie kicsit félt az egésztől. Alig
lett asszony, máris anyai örömök elé nézett. Augusztus végére várta a kisbabát. Sokat sejtető
grimaszolások közepette kifejtette, hogy szerinte Párizsban fogant a magzatuk. Hortense sokkal
inkább tűnt kislánynak, semmint gyermeket váró anyának. A házaséletre tett sikamlós célzásait
Anna-belle nem is akarta meghallani. Hortie állítása szerint a szerelmi életük csodálatos volt,
James pedig hihetetlenül ügyes szerető. No nem mintha sok összehasonlítási alapja lett volna,
de soha életében nem szórakozott még ilyen jól, mint a mézeshetei alatt. Anna-belle ezeket a
részleteket természetesen nem közölte az anyjával és Josiah-val, csupán annyit mondott el
nekik, hogy Hortie gyermeket vár, s hogy nagyon izgatott. A lányát hallgatva Consuelo
elmerengett azon, hogy a következő karácsonykor talán már Annabelle és Josiah is ilyen
hírekkel szolgálhat, persze csak azután, hogy mindkettejük legforróbb óhajára
összeházasodnak. Consuelo nem pártolta a hosszú jegyességet, ha a házasulandók egyszer már
egyértelműen elkötelezték magukat.
Távozása előtt Josiah még elmondta, hogy régi évfolyamtársával, Henry Orsonnal
Vermontba utazik síelni, és a szilvesztert is vele tölti. Mivel baráti körükben kizárólag ők
maradtak agglegények, ilyenkor kölcsönösen támogatták egymást. Idén különösen nagy
várakozással tekintettek szokásos újévi wood-stocki túrájuk elé: a kiépített bobpálya mellett
ugyanis új síugró sánc várta a közönséget. Josiah megkérdezte Annabelle-től, tud-e síelni vagy
hótalpon járni. A lány nemmel válaszolt, de rögtön kijelentette, hogy szívesen megtanulná
mindkettőt. Josiah és Consuelo sokatmondóan egymásra néztek, majd a férfi megígérte
Annabelle-nek, hogy mindent megmutat neki.
Felvetette, hogy ebből a célból egyszer mindhárman ellátogathatnának Vermontba. A lány
szeme felragyogott, biztosra vette, hogy csupa móka lenne az utazás. Woodstockban állítólag
remek szánkópályák is vannak.
Már éjfél is elmúlt, amikor Josiah elszánta magát az indulásra. Még egyszer megköszönte
az ajándékokat és a finom vacsorát. Mialatt a másik kettő búcsúzkodott, Consuelo rejtélyesen
eltűnt. Annabelle újból köszönetet mondott a karkötőért, ami máris ott csillo-gott-villogott a
karján. Nagyon tetszett neki.
- Boldoggá tesz, hogy eltaláltam az ízlését - válaszolta a férfi melegséggel a hangjában. -
Tudom, hogy egy darabig még nem hordhat ékszert, de az édesanyja egyetértésével később
talán viselheti.
Josiah jól tudta, hogy nem illendő ékszert ajándékozni egy gyászoló nőnek. Nem állt
szándékában megsérteni Consuelót, csupán valami maradandó dolgot szeretett volna
Annabelle-nek ajándékozni. Ugyanakkor túlzásba sem akart esni, nem akarta, hogy idő előtt
fény derüljön a szándékaira. Az egyszerű arany karkötőben viszont semmi kivetnivalót nem
talált, a lányt pedig elbűvölte az ajándék.
- Akkor hát síelésre fel! - mondta vidáman a lány, s kikísérte Josiah-t.
A férfi kifogástalanul szabott fekete kabátot és fehér selyemsálat vett a szmokingja fölé,
öltözetét elegáns kalap tette tökéletessé. Annabelle a maga egyszerű fekete estélyi ruhájában
rendkívül üdén hatott.
- Az új évben jelentkezem majd - ígérte a férfi. Köszönésképpen barátilag megpuszilták
egymást.
Annabelle végül is a könyvtárszobában talált az anyjára. Consuelo Arthur egyik könyvét
lapozgatta éppen, amelyet korábban Annabelle is olvasott.
- Mit keres itt, mama? - kérdezte a lány meglepetten, mivel az anyja sohasem rajongott
túlságosan a komolyabb olvasmányokért. Consuelo kedves mosollyal fordult oda hozzá.
- Azt gondoltam; talán kettesben akartok lenni, amikor búcsút vesztek egymástól - mondta
jelentőségteljes pillantással, ami e pillanatban igencsak felbosszantotta Annabelle-t.
- Josiah-val? Ne bolondozzon, mama! Csak barátok vagyunk. Ne akarjon összeboronálni
minket. Az mindent elrontana, hiszen nagyszerű barátok vagyunk.
- És mi van, ha ő többet akar? - kérdezte óvatosan Consuelo, mire Annabelle összehúzta a
szemöldökét.
- De nem akar. És én sem akarok. Úgy jó minden, ahogy van. Csak azért, mert Hortie
férjhez ment és kisbabát vár, még nem kell nekem is így élnem. Különben is, még négy hónapig
nem mehetek sehová. Egy jó darabig senkivel sem fogok találkozni, és ki tudja, hogy találok-e
valaha olyan férfit, akihez szívesen feleségül mennék - sóhajtott Annabelle, és az anyja köré
fonta a karját. - Túl akar adni rajtam, mama? - kérette magát kedvesen.
-Természetesen nem, csak azt szeretném, hogy boldog légy. A nőt pedig csakis a családja
teheti boldoggá. Kérdezd csak meg Hortie-t! Fogadni mernék, alig várja már, hogy a karjában
tarthassa a kisbabáját.
- Nagyon boldognak látszott - fűzte hozzá Annabelle pironkodva -, amikor a mézesheteiről
mesélt. Úgy tűnik, remekül érezték magukat. - Hortie különösen az ágyjeleneteiktől volt
elragadtatva, de ő a világ minden kincséért sem osztotta volna meg az anyjával azokat a
részleteket, amelyekről maga sem akart tudni.
- Mikorra várják a kisbabát?
- Talán augusztus végére. Hortie nem teljesen biztos benne, csak abban, hogy éppen
Párizsban voltak, amikor megfogant. Jamesszel is madarat lehetett volna fogatni. Fiút szeretne.
-Először minden férfi trónörökösre vágyik, azután teljesen beleszeretnek a lányaikba. Te is
elbűvölted az édesapádat, amint megpillantott.
Az emlék mindkettőjük arcára mosolyt csalt. Egyedül Josiah-nak köszönhették, hogy az
első karácsony, amelyet szeretteik igéikül töltöttek, valamennyire elviselhető volt. Az idő
könnyedén és kellemesen telt a férfi társaságában.
A két nő egymásba karolva lépkedett fel a lépcsőn. Csak másnap ajándékozták meg
egymást. Annabelle csodálatos szőrmebundát kapott, az édesanyja pedig egy pár zafír
fülbevalót, amit Annabelle a Cartíer-nál szerzett be. Valami igazán szépet szeretett volna adni
az anyjának Az édesapja mindig gyönyörű ajándékokkal halmozta el őket. S bár a lány tudta,
hogy ezzel nem kárpótolhatja az anyját, mégis szerette volna felidézni a korábbi karácsonyok
hangulatát. Consuelo mélységesen meghatódott ettől a gesztustól. Annabelle ajándéka annyira
tetszett neki, hogy nyomban fel is vette a fülönfüggőt.
Együtt mentek az étkezőbe, ahol Blanche kiadós villásreggelije várta őket. Egész éjszaka
havazott: fehér ruhába öltözött a kert. Reggeli után felöltöztek, és kimentek sétálni. Attól
tartottak, hogy Arthur és Róbert hiánya minden eddiginél súlyosabban nehezedik majd rájuk a
kettesben töltött karácsonyi ünnepek alatt.
Am végül nem is volt olyan rettenetes az egész. Félelmeiket folyamatos tevékenykedessél
próbálták elűzni. A közösen elfogyasztott ebéd után kártyáztak, és vacsoraidőre kellemesen
elfáradtak. Mire felocsúdtak, eltelt a nap. Annabelle vetkőzés közben azon kapta magát, hogy
Josiah-ra gondol. Azon tűnődött, hogy vajon szerencsésen megérkeztek-e Henryvel
Vermontba, és hogy jól érzik-e magukat. Tetszett neki Josiah ajánlata. Szívesen
csatlakozott volna hozzájuk, hogy kipróbálja a sízést. Biztos nagyon szórakoztató lenne. Talán
jövőre elmehet velük. Őszintén remélte, hogy az anyja elengedi.
A téli szünidő további részétől már nem tartottak annyira, mint a karácsonytól. Annabelle
találkozott Hortie-val. Barátnője minden gondolata születendő gyermeke körül forgott, kivéve,
ha az esküvőjéről áradozott. Semmi más nem foglalkoztatta. Consuelo is gratulált neki, amikor
összefutottak. Hortie vagy fél órán keresztül csacsogott Párizsról és az ott vásárolt ruhákról,
amelyek hamarosan nem fognak felmenni rá. Nyáron szokás szerint Newportba készültek
Jamesszel, és azt sem bánták volna, ha ott születik meg a bébi. Egyébként Hortie-nak mindegy
volt, hogy New Yorkban vagy Newportban látja-e meg a napvilágot a babája, csak az számított
neki, hogy valamelyik otthonában szülhessen. Miközben Hortie lelkesen mesélt Consuelónak,
Annabelle kívülállónak érezte magát. Hortie egyik napról a másikra férjes asszony és anya lett.
Nem volt többé túl sok közös témájuk, de Annabelle azért még mindig nagyon szerette a
barátnőjét. Hortie sem feledkezett meg róla: gyönyörű, gyöngygombos szvettert hozott neki Pá-
rizsból. Annabelle már nagyon várta, hogy nyáron végre felvehesse a halvány rózsaszín
darabot.
- Nem volt szívem feketét venni - magyarázta Hortie bűnbánóan -, túl nyomasztó lett
volna. Már hamarosan ezt is hordhatod. Ugye nem haragszol rám?
- Menj már! Odavagyok érte! - tört ki az őszinte öröm Annabelle-ből.
A szvetternek gyönyörű csipkegallérja volt, a finom fáradt rózsaszín árnyalat pedig
remekül illett Annabelle bőréhez és hajához.
A két ifjú hölgy többször ebédelt együtt a héten.
Vérbeli felnőttek módjára a St. Regis Hotel éttermébe, az Astor Courtba jártak. Hortie
teljesen azonosult új szerepével: választékosan öltözködött, hordta a Jamestől kapott
ékszereket, egyszóval elegáns dáma vált belőle. Annabelle új szőrmebundájában ment el az
ebédekre, de folyton olyan érzése támadt, mintha csak játékból kifosztotta volna az anyja ruhás-
szekrényét. Josiah kis aranylánca is ott himbálódzott a csuklóján.
- Milyen szép - jegyezte meg Hortie, amikor felfedezte. - Kitől kaptad?
-Nekem is tetszik, Josiah Millbank ajándékozta nekem karácsonyra - válaszolta Annabelle
egykedvűen. - Nagyon figyelmes gesztus volt a részéről. A mamának egy sálat vett.
- Jut eszembe, az esküvőn nagyon jól mutattatok együtt... De mi van köztetek? - Hortie
egyből kombinálni kezdett.
- Hogyhogy köztünk? - kérdezte Annabelle ártatlanul.
- Hát köztetek. Közted és Josiah között, természetesen.
Annabelle elnevette magát:
- Ne bolondozz már, Hort! Kétszer annyi idős, mint én. Mintha a mamát hallanám. Jó ég!
Hozzáadna akár a tejesemberhez is, ha hagynám.
- És legalább helyes az a tejesember? - Már Hortie is nevetett.
 - Hogy helyes-e? Körülbelül százéves, és rég kihullott az összes foga.
- De most komolyan. Mi bajod van Josiah-val? Kedvel téged, folyton körülötted
legyeskedik.
- Csak barátok vagyunk, és ez így tökéletes. Az egyéb érzelmek csak mindent
összezavarnának.
- Hát, nagyon szép ez a karkötő ahhoz képest, hogy csak barátok vagytok.
- Az ég szerelmére, ez csak egy ajándék, nem pedig házassági ajánlat! Azért hívtuk meg,
hogy ne legyünk olyan magányosak karácsonykor - váltott témát Annabelle.
-Tudom. Ne haragudj, Belle! - mondta Hortie együtt érzőn, és egy pillanatra
megfeledkezett Josiah-ról. - Biztosan nagyon nehéz lehetett nektek...
Annabelle némán bólintott, azután más vizekre eveztek, főként ruhákról beszélgettek.
Hortie elképzelni sem tudta, mit vesz föl, ha megnő a pocakja. Az anyja varrónőjétől akart
segítséget kérni. A derekánál máris szorította a ruhája, nem is beszélve arról, hogy majd
megfulladt a fűzőben, a melle pedig legalább kétszer akkora lett, mint volt.
- Talán ikreket vársz - mosolyodott el Annabelle.
- Ugye vicces lenne? - kérdezte Hortie nevetve. Elképzelni sem tudta, mivel járna ez az
egész, egyelőre izgalmas kalandnak tűnt a másállapot.
Két héttel később, amikor rátörtek a rosszullétek, már sokkal kevésbé tűnt mókásnak a
helyzet. A következő két hónapban pedig jószerivel föl sem tudott kelni az ágyból, borzasztóan
érezte magát. Március közepe táján kezdett csak tűrhetőbben lenni. Amíg Hortie ágyhoz volt
kötve, Annabelle hűségesen látogatta. Barátnője karácsony óta nem tudott társaságba menni.
Kövérnek tartotta magát, émelygés környékezte, s már korántsem tartotta olyan örömtelinek a
várandósságot, mint azelőtt. Annabelle mélységesen együtt érzett vele: virágot, könyveket és
képes lapokat vitt neki, hogy elterelje a figyelmét. Kötelességének érezte, hogy jobb kedvre
derítse Hortie-t. Április lett, mire barátnője fel tudott kelni az ágyból. Addigra már le sem
tagadhatta volna, hogy terhes, és öt hónap még mindig hátravolt a szülésig. Hortie pocakja
meglehetősen nagyra nőtt, de a családja minden nőtagja egyetértett abban, hogy nem ikreket
vár. Édesanyja szerint fiút hordott a szíve alatt.
Hortie naphosszat mást sem csinált, csak feküdt és panaszkodott. Valóságos bálnának
érezte magát, és ami még ennél is kiábrándítóbb volt, James már nem közeledett hozzá. Férje
minden este a cimboráival mulatott, de megígérte, ha a kisbaba megszületik, minden úgy lesz,
mint régen. Hortie édesanyja viszont figyelmeztette a lányát: miután megszületik a baba, a róla
való gondoskodás lesz az elsődleges feladata, ami sokáig háttérbe fogja szorítani a szórakozást.
Felnőni nem is volt olyan mulatságos dolog. Annabelle végtelen türelemmel hallgatta Hortie
panaszait, barátnője egyre gyakrabban sírt.
A gyászév lezárásaképpen Consuelo fogadást adott Arthur és Robert emlékére a
katasztrófa évfordulóján. A megemlékezést a Szentháromság-székesegyházban tartották, utána
pedig a Worthington-rezidencián látták vendégül a meghívottakat. Annabelle édesapjának
baráti köre és sok rokonuk is megjelent, többek között a szintén megözvegyült Madeleine
Astor, akinek a férje Consuelo unokatestvére volt. Természetesen Josiah is eljött, valamint a
bank valamennyi dolgozója, beleértve Henry Orsont is.
Az elmúlt hónapokban Josiah gyakran tette tiszteletét a Worthington hölgyeknél. Mindig
segítőkész és kedves volt, mindig akadt egy vicc, egy nevetés vagy egy apró ajándék a
tarsolyában. Egy sor orvosi könyvet vásárolt Annabelle-nek, többek között a leghíresebb
anatómiai atlaszt is beszerezte neki. Bizonyos értelemben ő lett a lány legjobb barátja.
Hortie-val ellentétben ugyanis nem várt gyereket, és nem sajnál-tatta magát folyton.
Egyszerűen jól megvoltak együtt. Az utóbbi időben Josiah a legjobb éttermekbe vitte
vacsorázni a lányt, aki már alig várta, hogy a gyászév leteltével társasági összejövetelekre
járhassanak.
 Hortíe esküvőjét leszámítva, nem volt semmilyen rendezvényen. Sőt, a szülei elutazását
megelőző hosszú betegeskedését figyelembe véve, jó ideje szinte ki sem tette a lábát otthonról,
legalábbis szórakozás céljából. Tizenöt hónap az ő korában igen hosszú időnek számított.
Annabelle májusban ünnepelte a huszadik születésnapját. Két héttel a halottaik emlékére
rendezett összejövetel után Josiah vacsorázni hívta a Dolme-nico'sba, a nagy múltú New York-i
étterembe. Annabelle még sohasem járt ott, és nagy várakozással tekintett az este elé. Új ruhát
vett az alkalomra, a frizuráját pedig az édesanyja fésülte kontyba. Consuelo sejtette, rrii
következik, és mindkettejük érdekében remélte, hogy kedvezően alakulnak a dolgok.
Josiah este hétre jött a lányért. Ezúttal saját kocsiján érkezett. Amikor megpillantotta
Annabelle-t, elismerően füttyentett. A finoman redőzött elefántcsontszínű selyemruha
szabadon hagyta a lány vállát, melyre fehér selyemből készült kendő simult. A világos színű
öltözet éles kontrasztban állt komor fekete ruháival, amelyekben Josiah idáig látta. Az
édesanyja viszont továbbra is gyászba öltözött. Annabelle attól tartott, hogy már sohasem veti
le a fekete ruhát. Ő maga viszont majd kibújt a bőréből, hogy végre színes ruhákat is hordhatott.
Épp itt volt az ideje.
Jó félórával később megérkeztek az étterembe. Az asztaluk egy csöndes sarokban állt.
Annabelle-t izgalommal töltötte el, hogy Josiah-val vacsorázik. Újból szórakozhatott. Ahogy
helyet foglalt a férfival szemben, és levette a vállkendőjét, valóban felnőttnek érezte magát.
Még mindig viselte a kis aranyláncot, amelyet karácsonyra kapott a férfitól. Soha nem vette le.
A pincér megkérdezte tőle, kér-e koktélt, ő pedig zavartan visszautasította. Édesanyja óva
intette az alkoholos italoktól, csak egy kis bort engedélyezett: sehol sem lesznek róla jó
véleménnyel, mondogatta a lányának, ha vacsora ürügyén alaposan becsiccsent. Annabelle jót
nevetett a képzeletbeli helyzeten, majd megnyugtatta Consuelót, hogy nem kell ilyesmitől
tartania. Josiah skót whiskyt rendelt szódával, ami eléggé meglepte Annabelle-t. Még sohasem
látta, hogy a férfi tömény szeszes italt fogyasztott volna. A lányban felmerült, hogy talán ő is
ideges valamiért, csak azt nem értette, mi oka volna erre, hiszen remekül kijöttek egymással.
- Biztos nem kér egy kis pezsgőt? - kérdezte Josiah, amikor megérkezett az itala.
-Köszönöm, nem - felelte a lány, majd halkan kuncogott. - A mama ugyanis megtiltotta,
hogy részegen kompromittáljam magát.
Most már Josiah is nevetett. Bármit elmondhattak egymásnak. Rengeteg közös témájuk
volt, és szerették egymás társaságát. Megkóstolták az étterem specialitásait: főételnek
különleges recept szerint készített homárt, desszertnek pedig habcsókba sütött fagylaltot ettek.
Hangulatos estét töltöttek együtt, Josiah pezsgőt rendelt az édességhez. A pincér előttük
bontotta föl a palackot, és Annabelle nevetve kortyolt bele az italba. Megfogadta az édesanyja
tanácsát, és a vacsorához mindössze egy pohár bort ivott.
- Milyen finom! - jegyezte meg Annabelle.
Josiah kiváló pezsgőt választott. A férfi sokkal többet ivott nála, de egyáltalán nem látszott
meg rajta. Josiah nem is bánta, hogy nem fogott ki rajta az ital. Meg kellett őriznie a józan eszét
ahhoz, amit mondani akart. Sokáig magában tartotta, de végül is elérkezett a nagy nap. Gombóc
volt a torkában, amint belekezdett:
- Magára emelem a poharam, Miss Worthington, és arra, hogy egy ilyen csodálatos
ember barátja lehetek - bókolt a lánynak, mire az elmosolyodott.
- Számomra megtiszteltetés, Mr. Millbank - viszonozta a köszöntést Annabelle kedvesen,
majd még egyet kortyolt a pezsgőből.
Josiah biztos volt benne, hogy a lánynak a leghalványabb sejtelme sincs a szándékairól.
Maga volt a megtestesült ártatlanság.
- Fantasztikusan jól érzem magam önnel, Annabelle - vallotta be nyíltan a férfi.
- Én is hasonlóképpen gondolom - visszhangozta a lány. - Mindig remekül szórakozunk.
 Annabelle azokról a könyvekről kezdett el mesélni, amelyeket Josiah-tól kapott, de nagy
meglepetésére a férfi gyöngéden félbeszakította, pedig rendszerint órákon át szokta hallgatni,
hogy Annabelle mi mindent tanult.
- Mondanom kell magának valamit. - Annabelle azon tűnődött, mi lehet az. Őszintén
remélte, hogy semmi rossz. - Már régóta várok a megfelelő alkalomra. Úgy gondoltam, a
gyászév leteltét mindenképpen megvárom, viszont mindjárt itt a születésnapja, úgyhogy
elérkezett az idő.
r - Talán ünneplünk valamit? - kérdezte naivan. Érezte, hogy a pezsgő egy kicsit a fejébe
szállt.
- Merem remélni - válaszolta a férfi. - Csakis magán múlik. Múlt nyár óta leghőbb
vágyam elmondani, hogy beleszerettem magába. Távol álljon tőlem, hogy elrontsam a
barátságunkat, vagy hogy megijesz-szem, de nem tehetek az érzéseimről. Meggyőződtem róla,
hogy remekül összeillünk, nekem pedig társra van szükségem. Eddig azt gondoltam, nem
létezik olyan nő, aki miatt feladnám az életem. A köztünk kialakult barátság viszont
megváltoztatta a véleményemet. Egyszóval szeretném megkérdezni: megtisztel-e azzal, hogy
hozzám jön feleségül? - Annabelle arcán döbbenet tükröződött e szavak hallatán. Eltátotta a
száját, a szeme pedig elkerekedett.
- Most komolyan beszél? - kérdezte, amikor fölocsúdott a meglepetésből.
Josiah bólintott.
- A legkomolyabban. Annabelle, már régóta szeretem. Tudom, hogy mindez váratlanul éri
magát, nem is kell azonnal választ adnia.
- Miért nem mondta korábban? - kérdezte a lány. Josiah nem tudta eldönteni, hogy
Annabelle-en boldogság vagy rémület lett-e úrrá. Annyi bizonyos volt, hogy egyáltalán nem
számított a vallomásra, szinte sokkolta a bejelentés.
- Gondoltam, jobb, ha mostanáig várok vele. - Ez tökéletesen Josiah-ra vallott: helyénvaló
és értelmes döntés volt. Annabelle többek között ezért is nagyra tartotta a férfit, de még mindig
nem akart hinni a fülének. - Megbántottam talán? - kérdezte Josiah aggódón, mire a lány
megrázta a fejét. Könnybe lábadt szemmel nézett a férfira.
- Nem, dehogyis, csak megilletődtem - felelte, majd megfogta a férfi kezét.
- Tudom, jóval idősebb vagyok magánál, akár az apja is lehetnék. De nem az akarok lenni.
A férje szeretnék lenni, és ígérem, egy életen át gondoskodom magáról.
Annabelle jól tudta, hogy Josiah betartja a szavát. Hirtelen valami motoszkálni kezdett
benne:
- Ugye a mama tudott a terveiről? - Ez volt tehát a magyarázat Consuelo szelíd
célozgatásaira, amelyeket idáig egytől egyig elhessegetett.
- Októberben tártam föl előtte az érzéseimet és a szándékomat, ő pedig megadta a
beleegyezését. Meggyőződése, hogy minket egymásnak teremtettek, és ez a kapcsolat mind a
kettőnknek jót hoz.
- Szerintem is ezt gondolja - suttogta Annabelle szégyenlős mosollyal. - De nekem
sohasem jutott volna ilyesmi az eszembe. Abban a hitben éltem, hogy kizárólag barátok
vagyunk.
- Azok is vagyunk - felelte mosolyogva Josiah. - És ha egyetért velem, mindig is azok
leszünk. A házaspároknak egyszersmind a legjobb barátoknak is kell lenniük. Egész hátralévő
életemet magával szeretném leélni, és nézni, ahogy felnőnek a gyerekeink. Mindörökre a
barátja akarok maradni.
- Én is, Josiah! - mondta elérzékenyülve Annabelle. A közös gyerekek gondolata kissé
megrémítette, de meghatották a férfi szavai. Próbálta kiverni a fejéből azokat a bizarr dolgokat,
amelyekről Hortie mesélt a nászútja kapcsán. Fennkölt kapcsolat fűzte Josiah-hoz, amit nem
szeretett volna elrontani. Hortie viszont egy kicsit mindig is szabadosan gondolkodott, most
pedig, hogy a házasélet sem volt tabu a számára, még inkább elkanászodott. Az csillapította
csak le valamelyest, hogy napról napra gömbölyűbb lett.
- Szívesen hagyok időt a gondolkodásra. Tudom, hogy váratlanul érte a kérdésem. Én
viszont már régóta vágyódom maga után, és rettenetesen félek a visszautasítástól - vallotta be
őszintén, majd nevetni kezdett. - Ezért vedelek egyfolytában ma este. Mindegy, hogy whisky,
bor vagy pezsgő, minden jöhet! Az édesanyjának talán engem is figyelmeztetnie kellett volna,
hogy ne rúgjak be. Igencsak össze kellett szednem a bátorságomat, hogy előhozakodjam a
kérdésemmel.
- Csakugyan két választásom van? - kérdezte Annabelle, és megfogta a férfi másik kezét
is. - Kikosarazni magát vagy elfogadni az ajánlatát?
- Úgy bizony - mosolyodott el Josiah, és megszorította a lány kezét.
- Akkor nagyon egyszerű a dolgom. Igent mondok. Ha visszautasítanám, iszonyatos hibát
követnék el. Talán még az étteremből is kiutasítanának minket. És nem lenne többé a legjobb
barátom.
- Arra mérget vehet - viccelődött, de azután komolyra fordította a szót. - Alaposan
megfontolta a dolgot? - kérdezett rá az imént elhangzott félénk igenre, ami óvatos volt ugyan,
de szívből jövőnek hatott.
-Igen, bár idáig sohasem gondoltam magunkra házaspárként, és valahányszor erre célzott a
mama, mindig azt hittem, hogy teljesen elment az esze. Ha viszont jobban meggondolom a
dolgot, senki máshoz nem mennék feleségül, csak magához, Hortie-t leszámítva természetesen.
De mostani állapotában szegénykém csak nyűg lenne a nyakamon. Szóval, ha már a legjobb
barátomhoz kell feleségül mennem, inkább magát választom. - Mire befejezte a mondókáját,
már mindketten nevettek.
- Mondtam már, hogy szeretem? - kérdezte Josiah.
- Azt hiszem, igen, de az sem zavarna, ha egész álló nap hajtogatná - felelte Annabelle
kegyesen, igéző mosollyal.
- Szeretem, Annabelle!
- Én is szeretem, Josiah! Nagyon-nagyon szeretem. Most már én is biztos vagyok benne,
hogy így örökre barátok lehetünk - válaszolta Annabelle. A férfi látta, hogy könny gyűlt a
szemébe és reszket az ajka: valami bántotta.
- Mi a baj? - kérdezte halkan.
- Bárcsak a papával és Róberttel is megoszthattam volna ezt az örömöt! Életem
legboldogabb napja ez, és még csak el sem újságolhatom senkinek. A mama már tudja.
Ráadásul már nincs senkim, aki az oltárhoz vezethetne - mondta könnyek között.
- Majd csak kitalálunk valamit - biztatta a férfi szelíden, miközben letörölte Annabelle
könnyeit. - Ne sírjon, kedvesem. Meglátja, minden rendben lesz.
- Tudom - felelte a lány. Annabelle meg volt győződve róla, hogy Josiah a tenyerén fogja
hordani. Egyszeriben értelmes dolognak látta a házasságot, hiszen kettejük akaratán és
döntésén alapult, és nem külső elvárásként nehezedett rájuk. Minden a helyére került. - Mikor
szeretne megesküdni?
- Ez kizárólag magán múlik. Én akár már ma is a rendelkezésére állok. Akkor kelünk
egybe, amikor jónak látja.
- Mit szólna, ha nyáron esküdnénk meg, Newport-ban? - tűnődött fennhangon Annabelle. -
A kertben rendeznénk meg a szertartást, ami sokkal kötetlenebb lenne egy templomi
ceremóniánál. - És persze kísérőre sem lenne szükség. Úgy gondolta, senki sincs, aki az
édesapja vagy a bátyja szerepét átvehetné. - Magát az esküvőt csak szűk körben kellene meg-
tartani, és azt követően rendeznénk egy nagy partit, ahová mindenkit meghívunk. Mivel a papa
és Robert már nincsenek közöttünk, talán nem is lenne helyénvaló nagy esküvőt rendezni, és a
mamának is nehéz volna végigcsinálni. Szóval, mit szól az augusztushoz Newportban?
 - Tetszik az ötlet! - Josiah sugárzott az örömtől. Nem is remélte, hogy ilyen nagyszerűen
alakulnak a dolgok. - Elég lesz ennyi idő arra, hogy megszervezzék az esküvőt?
- Azt gondolom, igen. Nem akarnék akkora esküvőt, mint amilyen Hortie-é volt. Ráadásul
egyedül őt tudom elképzelni nyoszolyólánynak, és ő addigra már kilenc hónapos terhes lesz.
- Ezek szerint nyoszolyóasszonyt akar? - ugratta a férfi, de mindketten tisztában voltak
vele, hogy többeket felháborítana egy előrehaladott állapotban lévő várandós koszorúslány.
- Hortie akár már Newportban is megszülheti a babát. Talán ha szépen megkérjük,
megvárja vele az esküvőt - mormolta a lány. Josiah egyszerűen nem tudta visszatartani a
nevetését. Annabelle mellett mindig szórakoztató volt az élet. - Maradhatok továbbra is kórházi
önkéntes? - kérdezte a lány aggodalmasan.
- Bármit tehet, amit csak akar - mondta a férfi egyszerűen, és a lányra mosolygott.
- A mama azt mondta, abba kell hagynom, miután férjhez megyek.
- Miattam nem kell abbahagynia. Az megint más eset, ha várandós lesz. Akkor egy időre
ésszerű beszüntetni ezt a fajta munkát.
Josiah szavait hallgatva Annabelle úgy érezte, hogy a férfi minden körülmények között jó
lesz hozzá, és mindenfajta rossztól meg fogja oltalmazni, amíg világ a világ. Ilyennek képzelte
az ideális házasságot. Nem is értette, miért nem ötlött föl benne ez a lehetőség hamarabb.
Josiah-nak mindig is meggyőző érvei voltak.
Egy darabig még tervezgették a jövőjüket. Josiah édesanyja már régen meghalt, és az
édesapja másodszor is megnősült. Az új asszonyt Josiah nemigen kedvelte, de azért úgy
gondolta, hogy illendő lenne meghívni őket, az ebből a házasságból származó húgával és annak
férjével együtt. Két nagybátyja volt még, és egy fivére, aki Chicagóban élt, de Josiah egyáltalán
nem számított rá, hogy el tud jönni az esküvőre. Kissé különcnek festette le a bátyját. Egyszóval
a férfinak nem volt túl népes családja, és egyelőre a lány is csak az édesanyjával és persze a sok
távoli unokatestvérével számolt. Talán százan, ha lesznek a meghívottak, sőt, ha nagyon
megválogatják a vendégeket, akár ötvenfősre is letornázhatják a kört. Annabelle kitalálta, hogy
az anyja ősszel nagy estélyt rendezhetne nekik New Yorkban, amivel Josiah is egyetértett.
Tetszett neki a meghitt esküvő gondolata, hiszen a szertartás csakis nekik szólt, nem pedig egy
több száz fős vendégseregnek. Egészen eddig még a házasság leghalványabb szándéka sem
merült fel benne, nagy esküvőre pedig végképp nem vágyott sohasem.
- Hová vigyem nászútra? - kérdezte boldogságtól ragyogva, hiszen augusztus már itt volt
a nyakukon.
-Bárhová mehetünk, csak hajóra ne szálljunk. Nem tenném ki a mamát ilyen
megpróbáltatásnak, és azt hiszem, én sem viselnék jól egy ilyen utazást.
- Lássuk csak! Mehetünk Kaliforniába, vagy valahová a Sziklás-hegységbe, Kanadába
vagy éppen Main államba. New England csodálatos az évnek abban az időszakában.
-Egyáltalán nem érdekel, hogy hová megyünk, Josiah, nekem tulajdonképpen csak az a
fontos, hogy együtt legyünk - vallotta be a lány.
A férfi is éppen ezt érezte. Jelzett a főúrnak, hogy menni készülnek, és kifizette a számlát.
Minden tökéletesen alakult. Josiah elnézést kért Annabelle-től, amiért még nem adott gyűrűt
neki, de nem tudta eldönteni, hogy melyik tetszene a leginkább a lánynak.
Consuelo még fönt volt, amikor hazaértek, és izgatottan várta a fejleményeket. Kíváncsi
várakozással figyelte, ahogy bejönnek az ajtón. Mindketten ragyogtak a boldogságtól.
- Nos, köszönthetem a vejemet? - kérdezte lélegzetvisszafojtva.
- Már csak augusztusig kell türelemmel lennie - jelentette ki büszkén a férfi. A karja
újdonsült menyasszonya vállán pihent.
- És Newport lesz az esemény színhelye - fűzte hozzá Annabelle, s rajongva nézett föl a
férfira.
 -Augusztusi esküvő Newportban? Teljesen elment a józan eszetek? Hisz már csak három
hónapunk van addig! Van fogalmatok róla, hogy mennyi idő, mire megszervezzük?
- Ha igazán szeretnénk valamit, akkor nincs olyan, hogy lehetetlen - válaszolta lelkesen a
lány. - Amúgy is, legfeljebb száz vendéget szeretnénk meghívni, és a kertben lenne a szertartás.
- Kívánságod számomra parancs - vágta rá az anyja játékosan. A legszívesebben azonnal
hívta volna a dekoratőröket és a partiszervizt. Ehelyett odalépett Josiah-hoz és megölelte, a
lányát pedig meghatottan megcsókolta. - Elmondhatatlanul örülök, és hiszek benne, hogy ti
ketten nagyon boldogok lesztek együtt!
- Mi is - mondta egyszerre a jegyespár, mire mindhárman nevetésben törtek ki. Consuelo
ragaszkodott hozzá, hogy koccintsanak, és Annabelle-nek hirtelen eszébe jutott az az októberi
délután, amikor a kórházból jövet Josiah-t és az anyját a kertben találta, pezs-gőzés közben.
- Tényleg előléptették azon a napon? - kérdezte a férfitól, miközben Consuelo pezsgőt
töltött.
- Nem, csak szerettem volna a kedves mamája beleegyezését kérni. És azt is elmondtam
neki, hogy csak májusban fogok előhozakodni a kérdésemmel.
- Micsoda szélhámosok maguk! - nevetett Annabelle, Consuelo pedig pohárköszöntőt
mondott.
- Legyetek legalább olyan boldogok, mint amilyenek mi voltunk Arthurrel, legyen hosszú,
boldog életetek és egy tucat gyereketek!
Annabelle és Josiah is megemelték a poharukat, és ittak a pezsgőből, majd a lány szorosan
átölelte az anyját. Annabelle jól tudta, hogy nemcsak neki hiányzik az apja és a bátyja. Az
anyjának sokkal nehezebb lehetett.
- Nagyon szeretem, mama - duruzsolta Annabelle gyengéden, ahogy Consuelo magához
szorította.
- En is szeretlek, drágám. Úgy örülök a boldogságodnak! És biztos vagyok benne, hogy az
apád és Róbert is velünk együtt örül, bárhol is legyenek.
Mindkét nő a szemét törülgette, Josiah pedig a torkát köszörülve elfordult, így nem
láthatták, hogy ő is megkönnyezte a jelenetet. A férfi élete legfelemelőbb estéjét élte át.

7. fejezet

A következő hetekben Consuelo rettentően elfoglalt volt. El kellett igazítania a

dekoratőröket és a partiszervizt Newportban, egyeztetnie a pappal, és szerződtetnie a
zenészeket. Elhatározta, hogy már júniusban kinyittatja a villáját. Megbeszélték, hogy Josiah
édesapja fogja rendezni az esküvő előtti vacsorát, melynek helyszínéül a newporti Country
Clubot választotta.
Consuelo intézte a meghívókat is. Annabelle-nek menyasszonyi ruhára és kelengyére volt
szüksége. Sok apró részletet kellett még kigondolni, de Consuelo több mint egy éve nem volt
olyan boldog, mint most. Nagyon fájt a szíve, hogy Annabelle-nek az édesapja nélkül kell
végigcsinálnia mindezt, de Consuelo ettől még csak eltökéltebb lett. Elhatározta, hogy
Annabelle-nek gyönyörű esküvője lesz.
Eljegyzésüket hivatalosan a New York Herald hasábjain jelentették be. Másnap, Annabelle
születésnapján Josiah eljegyzési gyűrűvel lepte meg szíve hölgyét. A tízkarátos gyémántgyűrű
még Josiah édesanyjáé volt, és gyönyörűen mutatott a menyasszony kezén. A férfi úgy
gondolta, hogy egy családi ékszer sokkal különlegesebb, mint egy új. Annabelle-nek
mindenesetre nagyon tetszett. A menyasszonyi ruha kiválasztása azonban nem volt egyszerű
feladat. Annabelle és az édesanyja végül New York egyik legpatinásabb nagyáruházában, a
Benjámin Altmanban talált rá a tökéletes darabra. Az elegáns szabású ruha a legfinomabb
francia csipkéből készült egy Jean Patou-modell alapján, ugyanakkor elég visszafogott volt egy
kertben tartott ceremóniához. Hosszú uszálya elegánsnak és könnyednek hatott, akárcsak a
dúsan redőzött fátyol. Annabelle pompásan festett a ruhában. Amikor felajánlotta Hortie-nak,
hogy legyen a „koszorúsasszonya", barátnője szenvedélyesen kikelt magából.
- Te teljesen megőrültél? Nem mehetsz férjhez addig, amíg meg nem szülöm a babát. Ha a
mamád rendelt már sátrat, jobb, ha rögtön rendel még egyet, azon kívül úgysem jönne rám
semmi más.
- Csöppet sem számít, hogy fogsz kinézni, vagy mit pusmognak a többiek - erősködött
Annabelle. - Azt akarom, hogy ott legyél! - Annabelle már eldöntötte, hogy egyedül fog
végigvonulni a vendégek előtt.
- Értsd meg, Belle, nem lehet nyilvánosan mutatkozni ebben az állapotban! A newporti
vén hárpiák évekig rajtam fogják köszörülni a nyelvüket - bizonygatta Hortie kétségbeesve.
Maga Annabelle is tudta, hogy így lesz.
- Egyáltalán nem érdekel mások véleménye. Szeretlek, bárhogy nézel is ki. Nem akarunk
várni az esküvővel, az augusztus tökéletes volna - győzködte a barátnőjét.
- Utállak! Ha sokat úszom, talán előbb kijön a gyerek, de még akkor is kövér leszek -
duzzogott Hortie, miután belátta, hogy Annabelle nem fogja elhalasztani az esküvőt a kedvéért.
Kénytelen volt megígérni, hogy mindenképpen ott lesz. Az esküvő időpontjánál egy héttel
későbbre várták a bébi érkezését. Amikor Annabelle arra célzott, hogy a kisbaba talán még
nyugton marad egy kicsit a kedvükért, Hortie úgy nézett rá, hogy ha a pillantása ölni tudott
volna, akkor menyasszony hiányában elmarad az esküvő.
Ő ugyanis éppenséggel abban reménykedett, hogy mihamarabb túl lesz a szülésen. Alig
várta, hogy újra csinos és vonzó legyen.
Annabelle és Hortie együtt járták a boltokat kelengyeügyben. A jegyespárnak pedig ki
kellett találnia, hogy hol lakjanak az esküvő után. Josiah-nak kényelmes kis villája volt
Newportban, amit még az anyjától örökölt, de New York-i lakása túl kicsi lesz, ha egyszer
családot alapítanak. Úgy döntöttek, keresnek egy nagyobbat, miután visszatértek a
nászútjukról, Wyomingból. Az esküvőig már képtelenség lett volna bármit találni, és a
legénylakás is megtette egy darabig. Ráadásul közel volt a Worthington-házhoz. Ez örömmel
töltötte el Annabelle-t, mert nem szívesen hagyta magára az anyját. Jól tudta, milyen magányos
lesz, miután ő elköltözik
Consuelo egyelőre túl elfoglalt volt ahhoz, hogy fölfogja, mi vár rá. Már kétszer is járt
Newportban az esküvő miatt. Utasította a kertészt, milyen virágokat ültessen a kertbe, és
sikerült találnia egy megfelelő méretű sátrat. Annabelle és Josiah nem kis örömére, június
végére minden apró részletet kidolgozott. Consuelo ügyes szervezőnek bizonyult. Szerette
volna, ha Annabelle esküvője tökéletesen sikerül. Josiah csodálatosan viselkedett: fikarcnyit
sem tűnt idegesnek vagy türelmetlennek, pedig csak harminckilenc évesen adta házasságra a
fejét. Onnantól fogva, hogy elhatározta magát, nyugodtan nézett az ezzel járó dolgok elébe.
Sokkal inkább, mint a menyasszonya.
Mihelyst közzétették az eljegyzés hírét, elárasztották őket a meghívások, és majd' minden
estéjüket vendégségben töltötték Szemrevaló pár voltak, s csak Consuelo két barátnője tett
kellemetlen megjegyzéseket a köztük lévő korkülönbségre. Consuelo próbálta meggyőzni őket
róla, hogy rendjén van ez így. Az unokatestvére, John Jacob Astor például negyven volt, amikor
feleségül vette a tizennyolc éves Made-leine-t. Ezenkívül Josiah nap mint nap bizonyította,
hogy Annabelle számára ő a tökéletes társ. A lány még imádott önkéntes munkáját is
folytathatja június végéig, és aztán csak a nászutat kell kibírnia a kórház nélkül.
Consuelónak egyetlen kívánsága volt: mielőbb unokákat szeretett volna. Annabelle úgy
érezte, sikítani fog, ha az anyja még egyszer felhozza a témát.
 Hortie szintén csak magát ismételgette: reggeltől estig a házasélet gyönyöreiről, az
Annabelle-re váró meglepetésekről áradozott. A lányt valósággal kihozták a sodrából azok a
kéretlen jó tanácsok, amelyekkel tapasztalt barátnéja látta el. Hortie közben egyre csak hízott,
Annabelle pedig azért fohászkodott, hogy még véletlenül se nézzen ki olyan formátlannak, mint
a barátnője, ha rajta lesz a sor. Aggályait Josiah-val is megosztotta, aki jót mulatott a félelmein.
- Ne aggódjon, kedvesem, maga áldott állapotban is csodálatosan fog kinézni, és a
kisbabánk is gyönyörű lesz. - Josiah gyengéd csókkal zárta le Annabelle ajkát. Olyan sok
minden állt még előttük, és annyi tennivalójuk volt még a következő két hónapban.
Úgy tűnt, mindenki, aki valaha is ismerte Josiah-t, meg akarta ünnepelni a nagy
elhatározást: harminckilenc évesen végre rászánta magát a nősülésre. Henry Orsón
agglegénypartit adott a tiszteletére. A társaság valamennyi tagja legalább három napig nyögte
az este mámoros hangulatát. Josiah elmondása szerint pokolian jól szórakoztak, bár nem
bocsátkozott részletekbe, ahogy senki más sem, aki részt vett az összejövetelen.
Consuelo már júniusban áttette a székhelyét New-portba, Annabelle pedig július közepén
csatlakozott hozzá. Josiah a hónap végén foglalta el a maga villáját. Henry Orsón is vele tartott,
hogy erkölcsi támaszt nyújtson a vőlegénynek, bár Josiah-nak szemmel láthatóan nem volt
szüksége semmiféle bátorításra. Úgy tervezték, hogy Henry azután is Newportban marad, hogy
az ifjú pár nászútra megy. Josiah rendkívüli háromhetes szabadságot vett ki a mézeshetekre. A
banknak már csak azért is méltányolnia kellett a kérését, mivel jövendőbelije maga Annabelle
Worthing-ton kisaszszony volt.
Annabelle őszintén megkedvelte Henryt. Josiah barátja okos, szellemes és kedves ember
volt, meg egy icipicit félénk. A lány folyton azon törte a fejét, melyik fiatal barátnőjével
boronálhatná össze. Már bemutatta pár ismerősének, ám törekvéseit nem koronázta különösebb
siker Annabelle mindenesetre tovább kombinált. A két férfi együtt rendkívül szórakoztató és
sziporkázóan szellemes társaságnak bizonyult. Henry mindig nagyon kedvesen viselkedett
Annabelle-lel. Ugyanazt jelentette Josiah-nak, mint Hortie neki. És a lány mérhetetlenül
csodálta őt.
Hortie Jamesszel együtt szintén leköltözött nyárra Newportba, a szülei házába. Már
majdnem biztosak voltak benne, hogy a bébi ott látja meg a napvilágot. Hortie minden áldott
nap meglátogatta a barátnőjét. Annabelle segített az édesanyjának, amiben csak tudott, de
Consuelo ragaszkodott hozzá, hogy mindent ő felügyeljen. Annabelle már az esküvői ruháját is
magával hozta Newportba, de a menyegzőig még sok helyi összejövetel várt rájuk. Az Astor
család például óriási táncmulatságot rendezett a tiszteletükre. Consuelo panaszkodott, hogy
soha életében nem kellett még ennyit éjszakáznia, de valamennyi partin jól szórakozott.
A meghívottak száma már húsz fővel meghaladta a felső határként kitűzött százat, ugyanis
minden egyes meghívást viszonozni illett. A jegyespár egyértelműen az érdeklődés
kereszttüzébe került.
Egy alkalommal épp Henryvel piknikeztek, amikor Josiah szenvtelenül megjegyezte:
- Ha előbb tudom, hogy a nősülés ennyi szórakozással jár, már évekkel ezelőtt elvettem
volna valakit.
- Nagy szerencse, hogy nem tette - felelte Annabelle. - Még lemaradt volna rólam.
- Maga nyert - nevetett elégedetten a férfi, amikor Hortie betoppant, pontosabban
odabillegett a társasághoz.
Annabelle nem tudott uralkodni magán, barátnője látványától mindig nevethetnékje
támadt. Képtelenségnek tűnt, hogy a következő hónapban még nagyobb legyen, már most úgy
nézett ki, mint aki menten szétdurran. Josiah-nak és Henrynek is segítenie kellett, hogy a
kismama leülhessen a pokrócra. Fölsegítése még nagyobb erőfeszítést követelt, majdhogynem
emelődarura volt szükség a művelethez.
- Ez egyáltalán nem vicces! - tromfolta le Hortie a többieket. - Hónapok óta nem láttam a
lábamat. Majd azt kezdte el bizonygatni, hogy úgy érzi magát, mint egy elefánt.
 -Milyen ruhád lesz az esküvőn? - érdeklődött Annabelle kíváncsian, miközben meg volt
róla győződve, hogy nincs az a ruha, amelyik rámenne a barátnőjére.
- Az ágyterítőmet veszem fel, de az is lehet, hogy kölcsönkérem a sátratokat.
- A tréfát félretéve, van egyáltalán valami, amit fölvehetsz? Nem lehet túl könnyű a
helyzeted.
- Egy percig sem kell aggódnod, ott leszek - biztosította Hortie Annabelle-t. - Semmi
esetre sem hagynám ki az esküvődet.
Édesanyja varrónője már készítette a ruháját. Óriási világoskék lepedő lesz, hozzáillő
cipővel. A bizarr ruhaköltemény nem emlékeztetett kimondottan egy koszorúslanyruhára.
Hortie épp ezért ki nem állhattá, de ez volt az egyetlen darab, amit fel tudott venni.
Consuelo smaragdzöld ruhát választott hozzáillő kalappal, amihez a férjétől kapott
smaragd ékszereit akarta fölvenni. A zöld szín nagyon jól állt neki, és Annabelle biztos volt
benne, hogy a mamája elragadó örömanya lesz.
Végül elérkezett a várva várt nap. Josiah édesapja és a felesége is megérkeztek Bostonból,
a lányuk, a vejük és az unokájuk társaságában. Consuelo csatlakozott Josiah családjához, és az
esküvő előtti napon meghívta őket ebédre. Annabelle mindannyiukat megkedvelte. Az esküvőt
megelőző vacsora is kiválóan sikerült. Mindkét család úgy vélekedett, hogy a gyerekek jó partit
csinálnak. Két közkedvelt ember talált egymásra, s közben két köztiszteletben álló család is
egyesül. Ahogy Josiah megjósolta, a fivére nem jött el, inkább benevezett egy golfversenyre. A
férfi már megszokta, hogy a testvére kissé különc, így különösebben nem bántotta a dolog.
Jelenléte amúgy is csak gondjaik számát szaporította volna, úgyhogy végső soron megnyugvást
jelentett a távolmaradása. Josiah családja korántsem volt olyan kiegyensúlyozott és összetartó,
mint amilyen az Annabelle-éké. A mostohaanyja egyenesen az idegeire ment. Magas, sipító
hangján folytonosan panaszkodott valamiért.
Consuelo és Josiah hozzátartozói villásreggelivel kezdték az esküvő napját. Annabelle
babonából nem akarta megpillantani az esküvő előtt a vőlegényt, aki Henry támogatásával
próbált felkészülni az előtte álló eseményekre. Izzasztóan forró nap köszöntött rájuk, Consuelo
már attól tartott, hogy elfonnyadnak a virágok és elolvadnak a sütemények, mielőtt még bármi
is kezdetét venné. A kerti fogadást este hét órára tervezték, és úgy számoltak, hogy kilenctől ül-
nek a vacsoraasztalhoz. Senkinek sem voltak kétségei afelől, hogy az összejövetel késő
éjszakába nyúlik, sőt talán hajnalig is eltart majd.
Végül száznegyven vendéget hívtak meg, egyforma arányban a menyasszony és a
vőlegény részéről. Természetesen Henry Orsón volt a násznagy.
Hortie elvállalta a koszorúslány szerepét, és mivel nem született meg a kisbabája, pontosan
úgy nézett kL ahogy rémálmaiban elképzelte. Figyelmeztette Annabelle-t, hogy két napja
görcsei vannak, és csak imádkozni tudott érte, hogy a magzatvize ne árassza el az oltárt. Elég
nagy büntetés volt számára már az is, hogy így nézett ki. Előre tudta, hogy mindenki meg fog
rémülni a látványától, és lesznek olyanok is, akik felháborítónak találják a megjelenését. De
semmiképp sem akarta cserbenhagyni a legjobb barátnőjét. Annabelle bevallotta, mennyire fáj
a szíve, amiért az édesapja és a bátyja nem lehetnek mellette, és hogy nem bírta volna elviselni,
ha a legjobb barátnőjéről is le kell mondania.
Blanche is elkísérte őket Newportba, hogy részt vehessen Miss Annabelle esküvőjén.
Egész délután Annabelle szobájában sürgölődött, és úgy kényeztette a kisasszonyát, mintha
még mindig kisgyerek lenne. Amikor elérkezett az idő, Consuelo segítségével ráadták a
menyasszonyi ruhát. Annabelle káprázatosan nézett ki a derekához simuló hosszú ruhában.
Consuelo visszafojtott lélegzettel ráillesztette a fejdíszt szőke hajára, és elrendezte körülötte a
fátyoltengert. Mindkét asszony könnybe lábadt szemmel csodálta a menyasszonyt, akinél
gyönyörűbbet még életükben nem láttak.
- Édes istenem - suttogta Consuelo. - Elmondhatatlanul szépséges vagy.
 Annabelle volt a legboldogabb lány a földkerekségen, és alig bírta kivárni, hogy Josiah is
láthassa. Consuelo tudta, hogy a férje is megilletődve, jókora gombóccal a torkában vezette
volna Annabelle-t az oltár elé. Élete végéig rendkívül büszke volt a lányára, akiben mindig
nagy örömét lelte.
A két asszony a hosszú uszályt felemelve, lesegítette Annabelle-t a lépcsőn. Az egyik lány
nagy csokor gyöngyvirágot nyújtott át neki, ezzel bocsátották ki az oldalsó bejáraton. Blanche
figyelmeztette az ajtónállókat, hogy érkezik a menyasszony. A vendégek már elfoglalták a
helyüket, Josiah és Henry az oltárnál várakoztak. Hortie is ott volt az oldalukon, úgy nézett ki,
mint egy óriási, világoskék luftballon. Néhány newporti előkelőség szája bizony tátva maradt,
amikor megpillantották. De valójában mindenki rendhagyó esküvőre számított. A vőlegény, aki
mind ez idáig nem nősült meg, majdnem húsz évvel idősebb volt a menyasszonynál. Az ifjú
hölgy családját pedig alig több mint egy éve szörnyű tragédia érte. Bizonyos hiányosságokon
ezúttal felül lehetett emelkedni.
Consuelo egy percre megállt a kiskertben, és szeretetteljes pillantást vetett a leányára,
azután a karjába zárta és megölelte.
- Légy nagyon boldog, drágaságom... A papa és én nagyon szeretünk - suttogta könnyek
között, majd sietve távozott, hogy elfoglalja helyét az első sorban. Az esketési szertartáshoz a
főkertben állították fel a székeket és az oltárt.
A meghívottak mind egy szálig megjelentek. Amint Consuelo elfoglalta a helyét, a zenekar
rákezdett a Lohengrin nászindulójára. Ugyanaz a muzsika szólt, mint Hortie-ék ceremóniáján.
És végre elérkezett a nagy pillanat: a menyasszony bevonult. Consuelo rákacsintott Josiah-ra,
aki visszamosolygott rá. Melegség öntötte el a szívüket. Az asszony tudta, hogy Josiah a
legtökéletesebb férfi Annabelle számára, és biztos volt benne, hogy Arthur is így gondolná.
A pap jelzésére mindenki felállt, és megfordult. A feszültség tapintható volt: az elragadó
menyasszony egymaga haladt végig a kerten. Lassan, kimért léptekkel, ünnepélyesen vonult.
Senki sem volt az oldalán, aki vezette, akire támaszkodhatott volna. Anna-belle büszkén,
nyugodtan közeledett Josiah felé, egyedül is méltóságteljesnek és megfontoltnak tűnt. Mivel
senki sem tudta őt átadni leendő férjének, édesanyja áldásával egymaga járult az oltár elé.
Mindenkinek elfacsarodott a szíve, ahogy megpillantották a törékeny, imádni valóan szép,
lefátyolozott menyasszonyt gyöngyvirágokkal a kezében. Csak most fogták fel igazán, milyen
rettenetes tragédia érte a családját.
Annabelle megállt Josiah és a lelkész előtt, Henry és Hortie pedig mellé léptek. A
jegyespár egymásra emelte a tekintetét, és a vőlegény gyengéden megfogta bátor kis
menyasszonya kezét.
A pap üdvözölte az egybegyűlteket, majd megkezdte az esketést. Amikor megkérdezte, ki
adja férjhez a menyasszonyt, az édesanyja felelt tisztán csengő hangon az első sorból, a
ceremónia pedig folytatódott. A megfelelő pillanatban Josiah óvatosan felhajtotta a fátylat, és
Annabelle szemébe nézett. Miután elmondták egymásnak az esküt, a férfi vékony
gyémántgyűrűt húzott Annabelle ujjára, míg az övére egyszerű arany jegygyűrű került. Végül
férjjé és feleséggé nyilvánították őket. Ragyogtak a boldogságtól, ahogy kivonultak a
pázsitszőnyegen. Consuelo arcán patakzottak a könnyek, miközben nézte őket, majd egyedül
hagyta el a szertartás helyét. Előtte Henry ment, akinek a karján Hortie billegett elégedetten.
Henry még sohasem látott nőt ekkora pocakkal a nyilvánosság előtt, ahogy senki más sem. De
Hortie elhatározta, hogy jól fogja érezni magát, és örült, hogy részt vehetett a barátnője
esküvőjén. Hamarosan felfedezte Jamest a tömegben, Consuelo, Annabelle és Josiah pedig
felsorakoztak, hogy fogadják a gratulációkat.
Fél órával később már összekeveredett a társaság, folyt a pezsgő, és a vendégek könnyed
csevegésbe kezdtek. Gyönyörű, ízléses és szívbe markoló esküvőnek lehettek a tanúi.
Annabelle rajongással nézett fel a férjére, miközben Henry csókkal köszöntötte őt, és a
legjobbakat kívánta a házasságukhoz.
 - Minden elismerésem az öné, Annabelle - nevetett Josiah barátja. - Mégiscsak
megszelídítette ezt a nemes fenevadat, pedig már mindenki lemondott róla - fűzte hozzá.
- Vigyázzon, most majd ön következik! - ugratta a nő Henryt, s ő is puszit nyomott a férfi
arcára. - Valakit sürgősen kerítenünk kell önnek is. - A férfi úgy tett, mintha vacogna a
félelemtől.
- Azt hiszem, erre még nem vagyok egészen felkészülve - vallotta be. - Inkább majd
önöknél töltöm az időmet, és csak távolról élvezem a házasság örömeit. Ugye nem fogja
zavarni, ha olykor hívatlanul beállítok? - tette fel Henry a félig-meddig komoly kérdést.
Annabelle megnyugtatta, hogy mindig szívesen látják. Tudta, milyen közel áll Josiah-hoz,
Hortie-val neki is szoros volt a kapcsolata. Régi barátaik számára mindig lesz hely az új, közös
életükben is.
Az ifjú pár köszöntötte a vendégeket. Mivel kilencet ütött az óra, ideje volt asztalhoz ülni.
Annabelle és Consuelo nagyon gondosan ügyelt az ültetésre, nehogy valami sérelem érje a
newporti előkelőségeket. Consuelo Josiah családjával ült. Az ifjú pár asztalánál foglalt helyet
Henry, Annabelle egyik barátnője, Hortie és James, valamint három másik fiatal pár, akikkel jó
kapcsolatban álltak a háziak. A vendégek nagy részét egyébként szívből kedvelték, csak néhány
olyan ember akadt, akiket udvariasságból hívtak meg: például Josiah néhány munkatársát a
Wor-thington-bankból. Az illendőség úgy kívánta, hogy ők is jelen legyenek.
Az első tánc természetesen az ifjú házasoké völt: tökéletesen begyakorolt angolkeringőt
mutattak be egy olyan dalra, amelyet mindketten szerettek. Nagyon jól táncoltak, és
káprázatosan mutattak a táncparketten. Mindenki elérzékenyült a látványuktól. A következő
táncra Josiah édesapja kérte föl a menyét, Josiah pedig az anyósát, majd a vendégek is el-
foglalhatták a táncparkettet. Már majdnem tíz órára járt az idő, amikor az emberek nekiláttak a
Consuelo által rendelt pazar lakomának. A fogások között is táncoltak, beszélgettek,
szórakoztak, egyszóval élvezték egymás társaságát, és elragadtatással dicsérték a menüt, ami
ritkán fordult elő esküvőkön. Az újdonsült pár éjfélkor felvágta az esküvői tortát, még táncoltak
egy keveset, azután előállt Arthur Hispano-Suizája, hogy nászéjszakájukra a New Cliff Hotelba
hajtson velük. Az esküvő csodálatosan sikerült, a vendégek csak hajnali kettő körül kezdtek
hazaszállingózni.
Josiah odahajolt a feleségéhez, és megcsókolta.
- Köszönöm neked eddigi életem leggyönyörűbb estéjét - mormolta, miközben rizs és
rózsaszirom záporozott rájuk, és gyöngéden besegítette Annabelle-t az autóba.
Már korábban köszönetet mondtak Consuelónak a tökéletes esküvőért, és megígérték,
hogy reggel, indulás előtt benéznek hozzá. Utána ugyanis vissza kellett térniük New Yorkba,
hogy vonatra szálljanak Wyoming felé. Csornagjaik már a hotelban várakoztak. Annabelle
halványkék csíkos kosztümöt tartogatott másnapra, egy óriási, halványkék virágos szal-
makalappal és kék glaszékesztyűvel.
Integettek a vendégseregnek, s közben elindultak a hotel felé. Annabelle egy pillanatra
elmélázott. Fel sem tudta fogni, mennyi minden történt velük. Utoljára Hortíe valószínűtlenül
idomtalan, integető alakját látta. Annabelle önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy Hortíe
visszabillegett a villa irányába. Őszintén remélte, hogy még ha teherbe esik is, kilenc hónap
múlva nem úgy fog kinézni, mint szegény barátnője. Henry búcsúzott el tőlük utoljára:
megpuszilta Annabelle-t, és kezet rázott Josiah-val. A két férfi egymásra nézett és
elmosolyodott, majd Henry minden jót kívánt nekik. Annabelle tudta, hogy jó ember, Josiah
pedig még a tulajdon fivérénél is jobban ragaszkodott hozzá.
Amikor megérkeztek a hotelba, elidőztek egy kicsit lakosztályuk szalonjában.
Annabelle-en még menyasszonyi ruha, Josiah-n pedig frakk volt. Fesztelenül csevegtek a
barátaikról, és arról, milyen szép volt az esküvőjük. Elismeréssel adóztak Consuelónak, aki
fantasztikusan helytállt. Nagyon fájt Annabelle-nek, hogy az apja és a bátyja nem érték meg ezt
a napot, de ezzel együtt mégis szép volt minden. Újból támaszkodhatott valakire: Josiah
szerette és gondoskodott róla. Ahogy Josiah is számíthatott a nőre egész hátralévő életében.
Nem is kívánhattak volna többet ennél.
Már hajnali háromra járt, mire előkerültek külön fürdőszobáikból. A férfi fehér
selyempizsamát vett föl, kifejezetten erre az alkalomra kapta valakitől. Annabelle választása
egy finom fehér sifon hálóingre esett, amelynek a felsőrészét apró gyöngyökkel varrták ki, s a
hozzáillő köntöst is felvette. Kislányos zavarában nevetgélt, ahogy bebújt a férfi mellé az ágy-
ba. Josiah már várt rá, és a karjába zárta. Annabeile nem tudta leplezni előtte, mennyire ideges.
Hosszú és megerőltető napon estek túl, mindketten fáradtak voltak.
- Ne aggódj, kedvesem - duruzsolta a férfi megnyugtatóan -, rengeteg időnk van még...
A lány legnagyobb meglepetésére és megkönnyebbülésére Josiah szinte álomba ringatta.
Álmában megint az oltár előtt álltak, és örök hűséget fogadtak egymásnak, ám ezúttal az
édesapja és a bátyja is mellettük volt. Érezte a jelenlétüket. Azután mély álomba merült,
miközben a férje úgy őrizte, mint a legdrágább kincsét.

8. fejezet

Ígéretükhöz híven Annabelle és Josiah még benéztek Consuelóhoz, mielőtt visszautaztak a

városba. Tho-mas készült kivinni őket a New York-i pályaudvarra a Hispano-Suizán. Először
Chicagóba mennek, majd átszállással folytatják az útjukat nyugatnak, Wyorning felé. Úti
céljuk egy farm volt, amely nagyon megtetszett Josiah-nak, amikor egyszer arra járt. Lo-
vagolhattak, horgászhattak és túrázhattak a Grand Tetőn csodálatos vidékén. Josiah szerint a
svájci Alpok is elbújhatott Wyoming legmagasabb hegye mögött, ráadásul nem is kellett hajóra
szállniuk, hogy felfedezzék. A nászútra majdnem három teljes hetük volt. Azután hazatérnek,
és tágasabb lakás után néznek arra az esetre, ha beköszöntene a mindkettejük által várt
gyermekáldás. Annabelle édesanyja nagyon szerette volna, ha Hortie-hoz hasonlóan a lánya is
kismamaként tér vissza a nászútról.
Consuelo másnap reggel kutató pillantással nézett a lányára. A változás jeleit kereste.
Remélte, hogy leánya arcán fölfedezi a szerelmes asszony lágy vonásait, ám ugyanaz az édes
gyermek nézett vissza rá, akit születésétől fogva ismert. De legalább megnyugodhatott afelől,
hogy egyetlen gyermeke jó kezekbe került. Nyoma sem volt rajta csalódottságnak vagy rémült
csodálkozásnak, ami olykor ugyancsak ki szokott ülni az új asszonyok arcára. Mint mindig,
most is felhőtlen vidámság áradt Annabelle-ből, a férjére pedig inkább egy régi barátként,
semmint szerelmeseként tekintett.
Útban Consuelo felé, a friss házasok még beugrottak Josiah házába, hogy búcsút vegyenek
Henrytől. Consuelo éppen Josiah apjával és mostohaanyjával ebédelt, amikor betoppantak
hozzá. Rövid látogatásuk jó hangulatban telt, előző esti élményeikről beszélgettek. Consuelo
búcsúzóul magához szorította a lányát. Az ifjú pár nem felejtett el köszönetet mondani Josiah
édesapjának az esküvő előtti vacsoráért, pár perccel később pedig már New York felé robogtak.
Annabelle még Hortíe-tól is el szeretett volna köszönni, de James üzenetet küldött
Consuelónak, hogy a felesége hamarosan szülni fog. Hortie fájásai hajnalban kezdődtek. Az
édesanyja és az orvosa mellette volt, James viszont a barátaival ebédelt. Annabelle szorított,
hogy minden rendben menjen. A barátnőjét nyugtalanította a baba mérete, és nehéz szülésre
számított. Ráadásul egyik közös ismerősük, aki velük egyszerre volt elsőbálozó, egy hónapja
belehalt a szülésbe. Ez mindannyiukra hideg zuhanyként hatott. De ilyesmi sajnos
megtörténhet. Sőt, az anya élete gyakran még akkor is veszélyben forgott, ha szerencsésen
életet adott a babának: a gyermekágyi láz is sokakat elvitt. Annabelle gyors imát rebegett
Hornéért, és azon törte a fejét, vajon a barátnője mamájának igaza lesz-e abban, hogy Hortie
kisfiút szül. Majd azon kezdett tűnődni, vajon ő áldott állapotban tér-e vissza Wyoming
romantikusan vad erdeiből.
 Hálatelt szívvel gondolt rá, hogy Josiah milyen figyelmes és tisztelettudó volt vele az előző
éjjel.
A házasélet újdonsága talán túl sok lett volna számára azok után, amit végigcsináltak az
esküvő előtti időszakban. Bár eszébe sem jutott, hogy ellenkezzen, ha a férje közeledik,
ugyanakkor mégis örült, hogy nem tette. Josiah volt a legtökéletesebb, legkedvesebb,
leg-megértőbb férj a világon, és nem feledkezett meg az ígéretéről sem: megmaradt a legjobb
barátjának is. Annabelle imádattal nézett rá, miközben közeledtek a városhoz, és az esküvőről
meg Wyomingról csevegtek. A férfi felajánlotta, hogy megtanítja horgászni. A nászútjuk is
tökéletesnek ígérkezett.
Még épp idejében érkeztek, hogy elérjék a vonatukat, amely este hatkor indult. Az övéké
volt a legnagyobb fülke az első osztályon. Annabelle lelkesen tapsolt, amikor megpillantotta a
kabinjukat.
- Nagyon tetszik. Olyan izgalmas! - kacagott, miközben Josiah is boldogan nevetett.
- Rettentően sokat tudsz bolondozni, de valószínűleg ezért szeretlek. - Josiah Annabelle
köré fonta a karját, magához húzta és megcsókolta.
Az átszállás előtt egy egész napot töltöttek Chicagóban. Josiah megmutatta a lánynak a
várost. Már korábban lefoglalt egy lakosztályt a Palmer House Hotelban, így kellemesen és
kényelmesen telt az idejük. A férfi mindenre gondolt. Boldoggá akarta tenni a lányt.
Megérdemelte az őt ért fájdalmas tragédia után. Ahogy a vonat elhagyta a Központi pályaud-
vart, ünnepélyesen megfogadta, hogy soha nem fogja megbántani a feleségét.

Este hatkor, amikor Annabelle-ék vonata kifutott a pályaudvarról, Hortie kisbabája még
mindig nem született meg. Fárasztó és gyötrelmes vajúdás volt. A baba valóban túl nagynak
bizonyult. Hortie órákon át vonaglott a szenvedéstől. James ebéd után hazament, de annyira
zavarták felesége velőtrázó sikolyai, hogy a vacsorát is a barátainál fogyasztotta el. Bor-
zasztóan sajnálta, hogy Hortie-nak keresztül kell mennie ezen, de nem segíthetett rajta. Ez az
asszonyok dolga volt. Biztosra vette, hogy a doktor, az anyósa és a két nővér mindent
megtesznek, ami csak lehetséges.
James hajnali kettőkor ittasan tért haza, és kábán vette tudomásul, hogy a baba még mindig
nem jött világra. Túlságosan iUuminált állapotban volt ahhoz, hogy észrevegye az anyósa
arcára kiülő félelmet. Hortíe addigra már annyira gyenge volt, hogy sikoltásai elhaltak, s csak
valami artikulálatlan nyöszörgés szűrődött ki a szobájából. James egy párnát tett a feje alá, és
elaludt. Hajnali ötkor arra ébredt, hogy erősen kopogtatnak a vendégszoba ajtaján. Mivel Hortie
a hálószobájukban vajúdott, James itt töltötte az éjszakát. Az anyósa volt az. Elmondta neki,
hogy négy és fél kilós fia született. Azt viszont elhallgatta, hogy szülés közben a kisbaba szinte
cafatokra tépte a lányát. James maga is rájön majd, ha kijózanodik egy kissé. A veje
megköszönte a híreket, és mielőtt visszafeküdt volna aludni, megígérte, hogy hamarosan
megnézi a családját. Most amúgy sem mehetett volna be hozzájuk, hiszen a születés boldog
pillanata után az orvosnak még elég sok teendője volt Hortie-val.
Hortie tizenhat órás, rendkívül nehéz szülésen jutott túl. Akár bele is halhatott volna. Még
akkor is zokogott, amikor az orvos óvatos öltésekkel összevarrta, végül még kloroformot is
adtak neki. És az élete a gyermekágyi láz eshetősége miatt még mindig veszélyben forgott. A
baba jól volt, Hortie viszont a lehető legfájdalmasabb úton lett anya. Az édesanyja még
hónapokkal később is elborzadva beszélt a barátnőinek a történtekről. A nyilvánossággal
mindössze annyit közöltek, hogy anya és gyermeke jól vannak. A többiről, a szülés iszonyatos
kínjairól és a valós életveszélyről csak a nők suttogtak egymás között zárt ajtók mögött, a
férfiak elől gondosan elhallgatták mindezt.
Amikor Consuelo másnap reggel értesült a részletekről, vérzett a szíve Hortíe-ért. Az
asszony Robertet viszonylag könnyen világra hozta, Annabelle-lel már nehezebb dolga volt,
mert nem fordult meg, és a lábai bújtak ki először, de csodával határos módon mindketten
túlélték a szülést. Csak imádkozni tudott érte, hogy Annabelle-nek könnyebb dolga legyen,
mint a barátnőjének volt. Hortíe-nál most minden elképzelhető óvintézkedést megtettek, hogy
ne fertőződjön el a sérült terület. Az ilyen nehéz szüléseknél erre mindig nagyobb esély volt,
senki sem tudta, hogy miért.
Consuelo pár nap múlva szerette volna meglátogatni a lányt, de az édesanyja azt mondta,
hogy Hortie még egy jó darabig nem fogadhat látogatókat. Talán egy hónapig föl sem kelhet.
Néhány perc erejéig már a veje is látta az újszülöttet. Megcsipkedte Hortie arcát, hogy ne
legyen olyan sápadt, és megfésülte a haját, hogy ne legyen olyan zilált, de Hortie egyre csak
sírt. James teljesen odavolt a fiáért. Consuelo Arthurre gondolt, aki nagyon jó volt hozzá a
gyerekek születése után. Fiatalember létére igen együtt érzőnek és megértőnek mutatkozott. Az
asz-szony gyanította, hogy Josiah is ilyen apa lesz. James viszont maga is kölyök volt még,
sejtelme sem lehetett róla, mivel jár egy szülés. Annabelle és Josiah esküvőjén azt mondta
Hortie-nak, hogy mihamarabb szeretne még egy gyereket, Hortie pedig elérzékenyülve
nevetett. Consuelo őszintén sajnálta a lányt, amiért ilyen szenvedésben volt része.
Gyümölcskosarat és virágcsokrot küldött neki aznap délután, és imádkozott, hogy gyorsan
felépüljön. Ennél többet sajnos nem tehetett érte. A lány jó kezekben volt. Consuelo
ugyanakkor tudta, hogy Hortie soha többé nem lesz az, aki régen volt. Busásan megfizetett a
gondtalan leányévekért.

Hortie végül is három hét múltán felkelhetett. A kisbaba szépen fejlődött. Szoptatós dajkát
fogadtak mellé, Hortie mellét pedig elkötötték, hogy ne legyen teje. Még kissé bizonytalanul
állt a lábán, de remekül nézett ki. Fiatal volt és egészséges, a gyermekágyi láz szerencsére
elkerülte, így nem leselkedett rá több veszély. Consuelo sokszor járt nála látogatóban. Jamest
majd szétvetette a büszkeség jól fejlett kisfia miatt, aki a Charles nevet kapta. A kisbaba súlya
napról napra gyarapodott. Három héttel a születése után Hortie-t egy New York-i kórházba
szállították, hogy ott folytassa a lábadozást. Boldog volt, hogy hazatérhetett. Consuelo is azon a
napon utazott vissza a városba.
Elég magányosan teltek New York-i napjai. A Wor-thington-ház iszonyúan üres volt
Annabelle nélkül, aki eddig éltető napsugárként ragyogta be azt, és folyton felderítette a
hangulatát. Az elhagyatottság érzése elemi erővel tört rá Consuelóra, miután hazatért. Nagyon
örült, hogy Annabelle-ék két nap múlva megérkeznek a nászútról. Az utcán egyszer összefutott
Henry Orsonnal, aki szintén elég magányosnak tűnt. Annabelle és Josiah olyan vidámságot
árasztottak maguk körül, hogy távollétük valóságos csapás volt mindazoknak, akik a
közelükben éltek. Consuelo, Hortie és Henry egyaránt tűkön ülve várták, hogy végre
hazajöjjenek.
Az ifjú pár mindenki nagy örömére szerencsésen megérkezett. Annabelle kérésére útban
hazafelé az állomásról megálltak az édesanyjánál. Consuelo boldogan zárta karjába a lányát,
aki egészségesnek, boldognak és napbarnítottnak látszott. Josiah is jól nézett ki. Ugyanúgy
évődtek egymással, mint a gyerekek az iskola udvarán, sokat nevettek, és mindenen
viccelődtek. Annabelle elmesélte, hogy Josiah megtanította horgászni, és teljesen egyedül
kifogott egy hatalmas pisztrángot. A férfi nagyon büszke volt rá. Sokat lovagoltak, túráztak a
hegyekben, és kiélvezték a vidéki élet minden előnyét. Annabelle teljesen olyan volt, mint egy
diáklány, aki most érkezett vissza a nyári szünidőről. Nyoma sem látszott annak, hogy
időközben felnőtt, és férjes asszony lett. Consuelo továbbra sem vélte felfedezni rajta azokat a
bizonyos vonásokat. Nem tudta eldönteni, hogy lehet-e reménykedni az unokában, de
megkérdezni sem akarta. Annabelle mindenesetre ugyanaz a kedves és imádni való fiatal lány
volt, mint a nászút előtt. Rögtön Hortie hogyléte felől érdeklődött, aki Consuelo szerint már
teljesen rendbe jött. Az asszony nem akarta megrémíteni a lányát a részletekkel, és Josiah-ra is
tekintettel kellett lennie, úgyhogy csak annyit mondott, hogy Charles lett a kicsi neve. Hortie
majd I úgyis mindent elmesél a barátnőjének, ha úgy látja jónak, bár Consuelo remélte, hogy
inkább nem teszi. Túl elrettentő lett volna egy olyan fiatalasszony számára, aki még mindezek
előtt áll.
Egy órácskát még elidőztek Consuelónál, azután közös otthonukba mentek. Annabelle
megígérte, hogy másnap benéz, este pedig mindannyian együtt vacsoráznak. Az édesanyját
nagyon feldobta a látogatásuk, de távozásuk után még üresebb lett a ház, mint valaha. Az
evéstől is elment a kedve az elmúlt napokban, a nagy ebédlőben rettenetesen elhagyatottnak és
magányosnak érezte magát.
Annabelle másnap együtt ebédelt az anyjával. Tengerészkék gyapjúkosztümöt viselt.
Felnőttes ruházata ellenére az anyja szemében még mindig csak egy gyermek volt. S bár
magára öltötte a férjes asszonyok ismertetőjegyeit, mégis úgy viselkedett, mint egy bakfis.
Ebéd közben boldogan csacsogott, és arról érdeklődött, mit csinált az anyja hosszú távollétük
alatt. Consuelo elmondta, hogy a szokásosnál később jött vissza a városba, mert a
vénasszonyok nyarát még Newportban töltötte, most pedig azt tervezi, hogy folytatja az
önkéntes munkát. Az asszony számított rá, hogy a lánya majd csatlakozni akar hozzá, vagy
folytatni szeretné a rokkantkórházbeli tevékenykedé-sét, de Annabelle Ellis Islanden
szándékozott munkához látni. Az érdekesebb és komolyabb feladatok reményében döntött így,
amire azért mutatkozott több esély, mert arrafelé nem volt elég segítő kéz. Intenzívebben részt
vehet a gyógyításban, nem csupán értelmetlen, lótí-futí tennivalókat bíznának rá. Tervei hal-
latán Consuelo nagyon elkomorodott.
- A bevándorlók gyakran betegek, ismeretlen betegségeket hurcolnak be külföldről. Az
ápolási körülmények is borzasztóak. Szerintem ez a választás nagy felelőtlenség a részedről.
Megint influenzás leszel, vagy még annál is súlyosabb fertőzést kapsz el. Nem szeretném, ha ott
dolgoznál.
Mivel azonban már férjes asszony volt, egyedül Josiah-n múlott, hogy Annabelle mit tehet
meg. Consuelo megkérdezte, hogy a férfi hallott-e már a terveiről. Annabelle mosolyogva
bólogatott. Josiah nagyon megértő az ilyen dolgokban, mindig lelkesen támogatta az
orvostudomány iránti érdeklődését és az önkéntesként végzett munkáját.
- Jó ötletnek tartja.
- Nos, én egyáltalán nem - ráncolta a homlokát Consuelo gondterhelten.
- Ne felejtse el, mama, hogy a legsúlyosabb influenzát egy bálteremben szedtem össze,
nem pedig szegény emberek között.
- Éppen emiatt kellene jobban vigyáznod magadra - felelte Consuelo határozottan. - Ha
csupa egészséges és jó karban lévő ember között is képes voltál megbetegedni, képzeld csak el,
mi lenne, ha olyan emberekkel dolgoznál, akik példátlanul egészségtelen körülmények között
élnek, és számtalan betegséget hordoznak. Emellett, ha teherbe esel, ami remélhetőleg
hamarosan megtörténik vagy már meg is történt, magadat és a kisbabátokat is komoly kocká-
zatnak tennéd ki. Josiah egyáltalán nem gondolt erre?
Annabelle tekintete egy pillanatra elborult, amit Consuelo nem tudott mire vélni, ám
hirtelen mintha elfújták volna a viharfellegeket, a lánya ismét derűsen nézett rá.
-Nem akarjuk elsietni a családalapítást, mama, Josiah és én még szeretnénk egy kicsit
kiélvezni az együttlétet.
Consuelót meglepte a válasz, először hallott ilyesmit a lányától. El sem tudta képzelni,
milyen úton-módon késleltetik a dolgot, de nem is merte megkérdezni.
- Mikor döntöttetek így? - Az anyja kénytelen volt belátni, hogy ilyen körülmények között
bizonyosan nem történt meg az, amiben titkon reménykedett. Annabelle még nem lehet
várandós.
- Túl fiatal vagyok még, mama. Egy kisbaba nagy felelősséggel járna, és még annyi
mindent ki szeretnénk próbálni együtt. Több helyre is el akarunk utazni. Jövőre például
Kaliforniába. Josiah szerint San Francisco gyönyörű, és a Grand Canyont is látnom kell. Ha
várandós lennék, kimaradnék mindebből.
 - A Grand Canyon nyugodtan várhat - jegyezte meg csalódottan az anyja. - Kifejezetten
elszomorít ez a fejlemény, már annyira várom az unokákat - tette hozzá bánatosan. Az élete
teljesen kiüresedett Annabelle nélkül, az unokák legalább egy kis színt vittek volna bele.
- Ne aggódjon, mama, lesznek unokái - nyugtatta meg az anyját Annabelle. - Csak nem
most rögtön.
Ne siettesse a dolgokat. Josiah szerint még rengeteg időnk van. - Annabelle-nek pedig nem
lehetett más választása, mint egyetérteni a férfi elképzeléseivel, elvégre a férje volt: ura és
parancsolója.
- Viszont azt továbbra sem szeretném, hogy Ellis Islanden dolgozz. Azt hittem, hogy
elégedett vagy a korábbi munkáddal. - A rokkantkórház éppen eléggé szörnyű hely volt. Arra,
hogy Ellis Islanden milyen körülmények uralkodhatnak, Consuelo még csak gondolni sem
akart.
- Ellis Island sokkal nagyobb kihívás lenne: ott fejlődhetnék csak igazán - ismételte meg
Annabelle az érveit, az anyja pedig rémülten hallgatta.
- Hogyhogy fejlődhetnél? Mit rejtegetsz még a tarsolyodban?
Sohasem lehetett tudni, hogy milyen terveket dédelget a lány, ha egyszer
orvostudományról volt szó. Az ápolás és a gyógyítás nyilvánvalóan a szenvedélyévé vált, még
ha nem is tanulhatta ki a szakmát.
- Semmit, mama - válaszolta őszintén és kicsit szomorkásán Annabelle. - Szeretnék
segíteni az embereken, és tudom, hogy többre vagyok képes annál, mint amit eddig tehettem.
Az édesanyja nem tudott róla, hogy orvos szeretett volna lenni. Annabelle nem akarta
fölöslegesen elkeseríteni, hiszen részéről ez úgyis csak egy vágyálom volt. Annyival is beérte
volna, ha önkéntesként komolyabb feladatokat bíznak rá. Az Ellis Island-i körülmények, a
szakemberhiány és a sok rászoruló pedig lehetővé tette ezt. Egyébként Henry Orsón adta az
ötletet. Ismert egy ottani orvost, és felajánlotta, hogy bemutatja neki. És mivel Henry fejéből
pattant ki a szikra, Josiah is jóváhagyta a tervet.
Annabelle ebéd után meglátogatta Hortie-t, aki egyre gyakrabban felkelhetett. Nem
számított rá, hogy barátnője ennyire sovány és kimerült lesz. A kisbaba erős volt és gyönyörű,
az anyukája viszont úgy festett, mint aki iszonyú kínokat állt ki. Hortie nem titkolta, hogy
rengeteget szenvedett.
- Rettenetes volt - mesélte, s közben mélységes fájdalom tükröződött a szemében. - Senki
sem készített fel erre. Úgy éreztem, belehalok, és a mamám szerint közel is jártam a véghez.
James meg azt hajtogatja, hogy még egy fiút akar. Gondolom, dinasztiát, base-ballcsapatot
vagy valami hasonlót szeretne alapítani. Én viszont még mindig nem bírok ülni. De isteni sze-
rencse, hogy nem estem gyermekágyi lázba. Abba aztán tényleg belehaltam volna, mint
szegény Amy Jackson tavaly.
Látszott, hogy Hortie-t iszonyúan megrázta, amin keresztülment. Annabelle-nek pedig az
járt a fejében, vajon megérte-e ez az egész. Imádni való volt a kisbaba, de az érkezése majdnem
megölte a barátnőjét. Hallgatni is szörnyű volt, mit kellett kibírnia.
- Azt hiszem, mind a huszonhat órát végigüvöltöt-tem. Csöppet sem vagyok biztos
benne, hogy még egyszer vállalkoznék a szülésre. Egy ikerszülést biztos nem csináltam volna
végig, inkább végzek magammal. Ha belegondolok, hogy kétszer kellett volna végigcsinálni
mindezt egyetlen éjszaka! - Már maga a gondolat is fájdalmas volt, holott Hortie hat hónappal
ezelőtt még viccesnek tartotta volna, ha ikrei születnek. A gyerekszülés sokkal komolyabb
dolog volt, mint ahogy azt korábban gondolta. A vajúdás kínjai megijesztették Annabelle-t.
Örült, hogy még nem várandós. - És mi újság veled? - kérdezte Hortie hirtelen támadt
huncutsággal, ami sokkal jobban emlékeztetett régi önmagára. - Kihasználtátok a mézeshete-
ket? Ugye igazam volt, hogy a házasélet csodás? Csak kár, hogy a végén szülni kell. Bár, ha
szerencséd van, el lehet kerülni. Mit gondolsz, teherbe estél?
 - Nem - felelte Annabelle. - Úgy gondoljuk, nem kell elsietni a dolgot. Ezek után pedig
alaposan el is ment a kedvem tőle.
- A mama azt mondta, hogy semmit nem kellene mesélnem azoknak, akik még nem
szültek - Hornénak lelkiismeret-furdalása támadt. - Sajnálom, ha el-borzasztottalak.
- Semmi baj - mentette fel Annabelle a barátnőjét, azzal a feltétellel, ha nem kell
beszámolnia a hálószobai élményeiről. - Csak örülök, hogy még nem vagyok terhes.
Hortie fáradt sóhajjal dőlt vissza az ágyra, a szárazdajka pedig behozta a csecsemőt, hogy
megcsodálhassák, milyen erős és formás. Édes kisbaba volt, békésen aludt gondozója karjában.
- Azt hiszem, miatta talán érdemes volt végigcsinálni - mondta az anyukája
bizonytalanul, amint a dajka kiment. Hortie csak ritkán ringatta a kicsit. Az anyaság leginkább
félelemmel töltötte el, a kisbaba egyelőre csak a kibírhatatlan kínokra emlékeztette. - A mama
szerint idővel csak a szépre emlékszem majd, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy mindezt
valaha is el fogom felejteni. Borzalmas volt - Hortie nem tudta elégszer mondani. - Jamesnek
fogalma sincs, miken mentem keresztül, és nem is szabad neki beszélnem róla. Jobb, ha a
férfiak nem tudnak erről.
Annabelle azon tűnődött, James miért csak akkor szerezhetett volna tudomást felesége
szenvedéseiről, ha az meghal. így, ha egy szülés végül szerencsésen alakult, mindenki azt várta
a nőktől, hogy a világ legcsodálatosabb élményeként emlékezzenek rá, és a szenvedő félnek
úgy kellett tennie, mintha minden könnyedén és a legnagyobb rendben zajlott volna le.
- Nem látom be, miért ne tudhatna róla. A helyedben biztos elmondanám. Josiah-nak
bármit elmondhatok, az volna a furcsa, ha nem beszélhetnénk meg mindent.
- Bizonyára ilyen férfiak is léteznek, de James egészen más. Olyan, mint egy nagy gyerek.
Josiah sokkal érettebb gondolkodású. Apropó, jól ereztétek magatokat a nászúton?
- Igen, fantasztikus volt - mosolyodott el Annabelle. - Megtanultam horgászni, és
mindennap lovagoltunk. - Sóvárogva gondolt vissza rá, milyen jó volt vágtázni Josiah-val a
lágy lankákon a vadvirágok tengerében.
- Na és még mi egyebet tanultál meg? - kérdezte Hortie kaján vigyorral, amiről Annabelle
tudomást sem vett. - Mert James bizony izgalmas dolgot tanított nekem Párizsban.
Hortense férje nagy szoknyapecér hírében állt, mielőtt megnősült volna. Kalandjairól
folyamatosan pusmogtak az emberek. A prostituáltakat sem vetette meg. Annabelle-t csöppet
sem érdekelte, mit taníthatott egy ilyen férfi az ifjú hitvesének, de a barátnője szemmel
láthatóan egyáltalán nem bánta, hogy férje megosztotta vele a tudását. Annabelle-t
mindenesetre megnyugvással töltötte el, hogy Josiah-hoz ment feleségül, még ha egy jó darabig
nem is fognak családot alapítani. Először úgyis új lakás után kell nézniük.
Hortie semmire sem ment a kétértelmű célzásaival. Ráadásul még mindig sok pihenésre
volt szüksége, így Annabelle magára hagyta és hazament. Örült, hogy végre láthatta a
barátnőjét. A kis Charles tényleg szépen fejlődött, ám születésének története eléggé megrázta
Annabelle-t. Ő is szeretett volna kisbabát, de nem akarta végigcsinálni Hortie kálváriáját. Azt
találgatta, vajon mennyi idő múlva lesz neki is gyermeke. Szívesen megfogta volna a picit, de
Hortie nem ajánlotta föl neki. A barátnője a kezébe sem vette a tulajdon gyermekét. Annabelle
megértette Hortie-t. Borzalmas dolgokon ment keresztül, az anyai ösztönök pedig csak idővel
alakulnak ki, ahogy ahhoz is idő kell, hogy az emberből jó férj vagy feleség váljék. Sem ő, sem
Josiah nem szoktak még bele az új szerepkörükbe.

9. fejezet

Novemberben már javában zajlott a New York-i társasági szezon. Mivel Hortie addigra
talpra állt, a két pár lépten-nyomon összefutott a különböző rendezvényeken. Hortie-ba
visszatért az élet és a vidámság. A pici már három hónapos volt, Annabelle-ék pedig éppen
ennyi ideje kötöttek házasságot.
Josiah Millbank és a felesége pillanatok alatt a leg-irigyeltebb és legünnepeltebb pár lett a
városban. Remekül mutattak együtt, s kapcsolatukat ugyanaz a könnyedség és jókedv
jellemezte, mint a kezdet kezdetén. Folyton ugratták egymást, vagy hosszú és komoly vitákba
bonyolódtak a legkülönfélébb intellektuális kérdésekről. Eszmecseréikhez Henry is csat-
lakozott, ha éppen náluk vacsorázott. Könyvekről és különféle élményeikről beszélgettek.
Henry különösen élénk társalgó volt. Néha még a kártya is előkerült ilyenkor rendszerint még
többet névettek.
Josiah és Annabelle hetente legalább kétszer, de néha még ennél is gyakrabban vacsorázott
Consueló-nál. Bár sohasem panaszkodott, Annabelle jól tudta, milyen magányos az édesanyja.
Épp ezért annyi időt töltött vele napközben, amennyit csak lehetett. Consuelo sohasem hozta
szóba a családalapítás témáját, bár nagyon szeretett volna egy unokát. Nem tudta nem
észrevenni, hogy a lánya még mindig ugyanúgy viselkedik a férjével, mintha az csak a bátyja
lenne. Annabelle túlontúl játékos volt a helyzetéhez képest, bár éppen kislányos bája nyűgözte
le Josiah-t, aki úgy incselkedett vele, mint a gyerekekkel szokás.
Henry ígéretéhez híven bemutatta Annabelle-t az Ellis Island-i orvos ismerősének, a lány
pedig el is kezdte az ottani munkát. Kimerítő szolgálat volt, gyakran kellett segítenie beteg
gyerekeken. Bár még véletlenül sem vallotta volna be, az anyjának igaza volt. A legtöbbjük már
eleve súlyos állapotban érkezett, és a körükben igen gyakoriak voltak a fertőző betegségek. A
munka viszont teljes megelégedéssel töltötte el Annabelle-t, és nem győzött köszönetet
mondani ezért Henrynek. Josiah büszke volt a feleségére, amiért ilyen keményen dolgozik, bár
Annabelle csak ritkán avatta be a részletekbe. A férfi ismerte már a nőt annyira, hogy tudja,
milyen elkötelezett a kórház, a bevándorlók és a munkája iránt.
Annabelle hetente háromszor ment EUis Islandre, és sokszor csak késő este érkezett haza
holtfáradtan, ám annál elégedettebben. A kórházat is magába foglaló épületegyüttes a patkó
alakú sziget déli részén épült. A nő alkalomadtán a központi rész nagytermében is megfordult.
Tizenhat évvel ezelőtt tűz ütött ki, és azt a szárnyat, ahol Annabelle dolgozott, három évvel
később újjáépítették. A nagyteremben, elkerített területeken várták a bevándorlók, hogy ellen-
őrizzék a papírjaikat és az általuk kitöltött kérdőíveket. A legtöbben tagbaszakadt munkások
voltak, akik vagy egymagukban, vagy családostul érkeztek. Néhányan névházasságot szerettek
volna kötni, s olyan menyasszonyok fogadták őket, akiket alig ismertek, sőt sohasem láttak
azelőtt. Annabelle gyakran segédkezett a kérdőívek körüli teendőkben. Tudta, hogy a
bevándorlók egy részét visszaküldik oda, ahonnan a jobb jövő reményében elindultak. A
kitoloncolástól való félelmükben sokan hazug válaszokat adtak a hatóság kérdéseire.
Annabelle-t mélységesen elszomorította a kiutasítottak bánata, ezért maga is gyakran jegyzett
le homályos, az igazságnak nem egészen
megfelelő válaszokat. Nem bírta volna elviselni, ha miatta utasítanak ki valakit.
Havonta ötvenezren akartak bevándorolni az Amerikai Egyesült Államokba, s ha Consuelo
látta volna az áradatot, még inkább félti a lányát. Sok nélkülöző és beteg ember akadt közöttük,
akiket egyből a kórházkomplexumba irányítottak. A legszerencsésebbek pár órán belül
elhagyhatták a hírhedt szigetet, ám az egészségileg vagy hatóságilag gyanús bevándorlók akár
hónapokig vagy évekig is karanténban, illetőleg őrizetben sínylődhettek. Mindössze huszonöt
dollár lehetett náluk. Akiket hosszabb ideig ellenőriztek, azokat ideiglenes szállásokra küldték.
A betegeket egy kétszázhetvenöt ágyas kórházban helyezték el. Annabelle számára
ünnepnapnak számított, ha oda osztották be.
Az orvosok és a nővérek túlterheltek voltak, így a lány olyan feladatokat is kapott,
amelyeket egy önkéntes rendes körülmények között nem is végezhetett volna. Segédkezett a
szülő nők körül, gyerekeket ápolt, súlyos szemgyulladásban szenvedő betegek kivizsgálásánál
asszisztált. A trachomát sajnos rengeteg bevándorló elkapta. Néhányan megpróbálták eltitkolni
a betegségüket, hogy átjussanak az egészségügyi kordonon. A kanyarós, skarlátos és
torokgyíkos betegeket elkülönítették. Ezekre a helyekre még Annabelle sem léphetett be. Ám
majdnem minden másban részt vehetett. Az orvos, akinek a keze alatt dolgozott, meglepve
tapasztalta, hogy milyen jó érzékkel ismeri fel a különböző kóreseteket. Ahhoz képest, hogy
laikus volt, meglehetősen sok tudást szedett magára az olvasmányaiból, továbbá veleszületett
orvosi képességekkel rendelkezett, ráadásul a páciensei iránt is különleges türelmet tanúsított.
A betegek szerették őt és bíztak benne. Volt olyan, hogy napjában több száz embert is
megvizsgált. Az enyhébb panaszokban szenvedőket egymaga is megnézhette már, a súlyosabb
esetek felderítésében pedig asszisztált az orvosoknak és a nővéreknek. A súlyosan fertőző
betegségekben szenvedők elkülönítésére három teljes épület állt rendelkezésre, az ide kerülők
közül azonban sokan a szigeten lelték halálukat.
A tüdővészesek részlege ilyen szempontból a kórház egyik legreménytelenebb szeglete
volt. Consuelo rettenetesen dühös lett volna, ha valahogy a fülébe jut, hogy a lánya milyen
gyakran megfordul ott. Annabelle sem neki, sem Josiah-nak nem mondta el soha, hogy a
legsúlyosabb betegek érdeklik a legjobban, mert mellettük lehet a legtöbbet tanulni a gyó-
gyításról.
Egy nap késő estig dolgozott a tébécések között, és amikor hazaért, Josiah-t és Henryt a
konyhában találta, éppen a bankról beszélgettek. Josiah megjegyezte, hogy milyen későn ért
haza, mire Annabelle elnézést kért. Magát okolta a történtekért, de szegény, tüdőbajos
csöppségeitől mindig nehezen tudott elszakadni. Tíz óra volt, Josiah és Henry már javában
készítették a vacsorát. Josiah köszöntésképpen teljes erővel magához szorította. A lány
halálosan fáradt volt, a kompon pedig rettenetesen átfázott. A férje leültette a konyhaasztalhoz,
és egy csésze forró levest tett elé. Természetesen Annabelle-nek is készített vacsorát.
Szokás szerint élénk társalgás kerekedett az asztal körül, ami elterelte Annabelle
gondolatait a betegekről. Régi és új témákat egyaránt örömmel vitattak meg, politikáról vagy az
évszázadok óta bevett társadalmi szerepekről elmélkedtek, s általában remekül megvoltak így.
Mindhárman ragyogó eszű emberek voltak, és a legjobb barátok. Annabelle már majdnem
annyira kedvelte Henryt, mint Josiah. Férje barátjában újabb fivérre lelt, aki pótolta elveszített
vér szerinti testvérét.
Ezúttal viszont túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy bekapcsolódjon a beszélgetésbe. Josiah
és Henry épp egy politikai kérdés kapcsán bonyolódtak heves vitába, amikor Annabelle jó éjt
kívánt nekik, és aludni tért. Forró fürdót vett, majd meleg hálóingbe bújt, kényelmesen elf
észkelódött a takarók alatt, s közben aznapi munkáján merengett. Már régen elnyomta az álom,
mire Henry elment és Josiah is alváshoz készülődött. Annabelle felébredt, amikor a férfi
benyitott a szobába, és álmos pislantások közepette nézte, ahogy Josiah bebújik mellé, majd
átölelte a férjét. Néhány pillanat múlva már teljesen ébren volt. Az a pár órás alvás is csodákat
tett.
-Sajnálom, hogy úgy elfáradtam - dünnyögte álomittasan, és élvezte a meleget, ami Josiah
testéből áradt. Alvás közben szerette átölelni a férjét. Minden egyes porcikájához vonzódott, és
remélte, hogy Josiah is így érez. Olykor viszont meglehetősen elbizonytalanodott. Nem volt
semmilyen összehasonlítási alapja, fogalma sem volt róla, hogyan kellene a férfihoz és a
szokásaikhoz viszonyulnia. Egy férjet nem lehetett egy apához vagy egy fivérhez hasonlítani. A
házastársi kapcsolat sokkal mélyebb, ugyanakkor kiszámíthatatlanabb.
- Ne butáskodj, tökéletesen megértem - suttogta lágyan Josiah. - Mi jártattuk túlságosan
sokat a szánkat, neked pedig fárasztó napod lehetett.
A férfi tudta, hogy a felesége önzetlen, és mindent megtesz, hogy segítsen másokon.
Nagyon jó ember volt, és Josiah feltétel nélkül, őszintén szerette.
Hirtelen furcsa csönd támadt közöttük. Annabelle szívesen megkérdezett volna valamit, de
először ösz-sze kellett szednie a bátorságát.
 - Nem gondolod,... hogy esetleg... itt az ideje... a családalapításnak? - kérdezte fojtott
hangon. A férfi nem felelt semmit, de Annabelle érezte, hogy megfagy közöttük a levegő. Már
egyszer rákérdezett erre, s a férfi akkor is nemleges választ adott. Voltak bizonyos helyzetek és
témák, amelyeket nem lehetett rendesen megbeszélni Josiah-val. A családalapítás is ezek közé
tartozott.
- Rengeteg időnk van még, Annabelle. Csak három hónapja házasodtunk össze. A
házastársaknak szükségük van egy kis időre, hogy összecsiszolódjanak, ahogy egyszer már
elmondtam. Adjunk egy kis időt magunknak, ne erőltessünk semmit.
- Semmit sem akarok erőltetni, csak megkérdeztem. Annabelle ugyan csöppet sem
vágyott Hortie
halálközeli élményeire, de szeretett volna gyereket szülni a férjének, és elég bátornak
érezte magát, hogy szembenézzen a rá váró nehézségekkel.
- Ne türelmetlenkedj, úgyis sor kerül majd rá. Először is meg kell találnunk az új
otthonunkat - mondta határozottan a férfi. Annabelle-nek nem állt szándékában vitatkozni vele,
vagy az őrületbe kergetni. A férje általában mindig nagyon kedves volt hozzá, de ha véletlenül
felbosszantotta valamivel, visszavonult az elefántcsonttornyába, és rendkívül ridegen bánt vele,
olykor több napon keresztül is. Annabelle nem szerette volna, ha máris elhidegülnek
egymástól.
- Sajnálom, nem fogom felhozni többé - ígérte An-nabelle, de úgy érezte magát, mint akit
megfenyítettek.
- Én is erre akartalak kérni - figyelmeztette Josiah, miközben elfordult tőle, a hangja pedig
hirtelen nagyon távolinak tetszett.
Annabelle mindent meg tudott beszélni a férjével, ezt az egy dolgot kivéve. Úgy tűnt, hogy
Valamiért érzékenyen érintette a téma. Pár perccel később, anélkül, hogy bármit szólt volna,
Josiah felkelt, és kiment a szobából. Annabelle még sokáig ébren várta, hogy visszajöjjön, de
végül elnyomta az álom. Amikor pedig reggel felébredt, Josiah már régen fent volt és ké-
szülődött. Az előző alkalommal is ugyanez történt, és alaposan elvette Annabelle kedvét attól,
hogy ismét előhozakodjék a témával.

A következő héten Annabelle meglátogatta Hortie-t. Barátnője éppen sírt, amikor

betoppant hozzá. Magán kívül volt, mert rájött, hogy ismét várandós. Charles születése után
tizenegy hónappal, júliusban ismét gyermekáldás elé néznek. Jamest igencsak feldobta a hír, és
nagyon remélte, hogy a felesége újabb fiúval ajándékozza meg. Az előző szülés emlékei vi-
szont még túl közeliek voltak, úgyhogy Hortie csak feküdt az ágyán és sírt. Annabelle
vigasztalni próbálta, de nem tudta, mit mondjon. Azt pedzegette, hogy másodjára talán nem
lesz annyira rossz, mint először volt, de nem hangzott túl meggyőzően.
- Megint úgy fogok kinézni, mint egy felpuffadt tehén! - kesergett Hortie. - James rám se
nézett, mialatt terhes voltam. Megint tönkremegy az életem, és lehet, hogy ezúttal nem lesz
akkora szerencsém. Charles születésekor sem sokon múlott a dolog.
- Ne szamárkodj, nem halhatsz meg - mondta Annabelle, s remélte, hogy így is lesz. - Jó
orvosod van, és a mamád is ott lesz veled. Nem fogják hagyni, hogy bajod legyen. - Mindketten
tudták azonban, hogy a gondos ápolás ellenére is bekövetkezhet a tragédia. - Nem lehet
rosszabb, mint az előző alkalommal - próbálta megnyugtatni a barátnőjét, de Hortie
vigasztalhatatlan volt.
- Ráadásul gyűlölöm a kisbabákat - bömbölte kétségbeesetten. - Azt gondoltam, hogy egy
kisgyerek olyan édes lesz majd, mint egy igazi játék baba, de csak eszik, büfög, kakil és ordít.
Milyen szerencse, hogy nem nekem kell gondot viselnem rá. Miért kellene ezért kockára tenni
az életem?
 - Azért, mert házasságban élsz, és ez az asszonyok dolga! - utasította rendre az édesanyja
ellentmondást nem tűrő hangon, és rosszalló pillantást vetett a lányára, ahogy bejött a szobába.
- Hálát kellene adnod, amiért képes vagy gyermeket szülni és boldoggá tenni a férjedet!
Mindannyian tudták, hogy azokat a nőket, akik nem tudtak teherbe esni, férjük
könnyűszerrel elhagyhatta egy másikért, aki képes volt biztosítani a család fennmaradását. A
párbeszédet hallgatva Annabelle hirtelen megörült neki, hogy Josiah-val nem kell üyesmiről
beszélnie, bár barátnője kisbabájáról sokkaljobb véleménye volt, mint tulajdon édesanyjának.
Mindenesetre Hortie, alig két év leforgása alatt, júliusban kétszeresen is anyuka lesz.
-Elkényeztetett, önző lány vagy! - korholta az anyja, majd kiment a szobából. Az asszony
annak ellenére sem volt hajlandó együtt érezni a lányával, hogy végig mellette volt azon a
napon, amikor majdnem meghalt. Csak annyit fűzött hozzá, hogy neki magának ezerszer
nehezebb dolga volt: sokszor elvetélt, két gyermeke is halva született, és két Charles méretű
babát is világra hozott. Érzései szerint Hornénak semmi oka nem volt panaszkodni.
- Csak tenyészkancák volnánk? - kérdezte felháborodva Hortie a barátnőjétől, miután az
anyja kiment a szobából. - És a férfiaknak miért nem kell szenvedniük a gyerekért? Egyszerűen
kiszórakozzák magukat velünk, aztán viselhetjük a következményeket. Kövér és visszataszító
leszel, hónapokig rád sem néznek, aztán életed kockáztatása árán világra hozod a gyereket, s ha
szerencséd van, nem halsz bele. S mit tesznek mindeközben a férfiak? Semmit, majd újra
teherbe ejtenek, ők pedig rohannak szórakozni a barátaikkal.
Mindketten tudták, hogy Hortie terhessége és lábadozása idején James túlzásba vitte a
szórakozást és más nők hajkurászását. Egyik házasság sem lehet tökéletes, gondolta Annabelle.
Josiah ugyan még várni akart a gyerekekkel, de a lány biztos volt benne, hogy semmilyen
körülmények között sem csalná meg őt. Talán egyedül a szülei éltek teljes boldogságban, de a
papája meghalt, s az édesanyja mindössze negyvenhárom évesen magára maradt. Milyen
kegyetlen volt a sors!
Még órákig hallgatta Hortie sirámait, azután hazatért a férjéhez, és hálát adott, amiért aző
életük annyira más. Josiah aznap este is roppant kimérten viselkedett vele. Hallani sem akart az
előző nap történtekről. A Metropolitan Clubba készült Henryvel, mert meg kellett beszélniük
néhány üzleti ügyet. Annabelle otthon maradt, és beletemetkezett az orvosi könyveibe. Másnap
ismét Ellis Islandre kellett mennie. Mindent átnézett, amit csak a fertőző betegségekről,
különösen a tuberkulózisról tudni lehetett. Igaz ugyan, hogy kimerítő volt az új munkahelye,
mégis minden egyes percét élvezte. S ahogy az gyakran megesett, már az igazak álmát aludta,
mire Josiah hazaért. Amikor azonban éjszaka rövid időre felriadt, érezte, hogy a férje átöleli.
Mosollyal az ajkán aludt vissza. Ismét minden a helyére került.

10. fejezet

Josiah nem állt olyan közel a családjához, mint Annabelle, így a Millbank házaspár a
hálaadást és a karácsonyt is Consuelónál töltötte. Mivel Henrynek sem volt hová mennie,
mindkét ünnepre meghívták. A barátjuk derűsen és elragadóan viselkedett, Con-suelóval pedig
nagyon figyelmes volt, így remekül kiegészítette a kis társaságot.
Hortie lassacskán lecsillapodott, és kezdett belenyugodni, hogy másodjára is anyai örömök
elé néz. Nem lehetett éppen madarat fogatni vele, de nem maradt más választása. Ő maga is
szeretett volna még gyereket, de ha rajta múlik, várt volna egy keveset a következővel az
augusztusi kálvária után. Csak bízni tudott benne, hogy a másállapot és a szülés ezúttal nem
viseli meg annyira.
Anyja folytonos tiltakozása ellenére Annabelle továbbra is odaadóan végezte Ellis Island-i
munkáját. Consuelo nem faggatta többé az unokák érkezéséről a lányát. Elég egyértelmű volt,
hogy a közeli jövőben nem számíthat gyermekáldásra, s bár ez kissé elkeserítette az asszonyt,
nem akart tolakodó lenni. Josiah-val továbbra is fiaként bánt.
Áprilisban pontosan két éve volt annak, hogy a Ti-tanic elsüllyedt. Úgy érezték, mintha
csak tegnap történt volna, más szempontból viszont roppant távolinak tűntek azok az idők.
Annyi minden megváltozott azóta. Annabelle és az édesanyja templomba mentek az évforduló
napján, misét mondattak Ar-thurért és Róbertért. Consuelo ugyan magányos volt, de
fokozatosan megtanult együtt élni a bánatával, s hálatelt szívvel gondolt a lányára és a vejére,
amiért olyan sok időt töltenek vele. Rendkívüli gondoskodással vették körül.
Májusban Annabelle huszonegy éves lett. Consuelo szűk körű vacsorát rendezett a
tiszteletére. Hor-tie-n és Jamesen kívül eljött még néhány fiatal pár a baráti körükből. Henry
Orsón pedig egy nagyon csinos ifjú hölgyet hozott magával. Annabelle remélte, hogy ez most
már valami komoly dolog lesz.
A születésnapi vacsora csodálatosan sikerült. Consuelo egy kisebb zenekart is
szerződtetett, úgyhogy a vendégek még táncra is perdülhettek, miután elfogyasztották a finom
lakomát. Amikor pedig késő este
Annabelle és Josiah nyugovóra tértek, a lány ismét feltette a férfinak a sorsdöntő kérdést,
amivel már hónapok óta nem hozakodott elő. Születésnapjára egy gyönyörű gyémánt karkötőt
kapott a férjétől. Annabelle ajándékát mindenki csodálta és irigyelte. Ám volt valami, ami
sokkal boldogabbá tette volna a nőt, és ami már hónapok óta emésztette.
- Mikor lehet végre gyerekünk? - kérdezte suttogva, ahogy egymás mellett feküdtek az
ágyban. A plafont bámulta közben, mert azt gondolta, a férje talán végre őszinte választ ad, ha
közben nem szegezi rá a tekintetét. Egyre szaporodtak közöttük a kimondatlan, tisztázatlan
dolgok. Annabelle nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni Josiah-t, de kilenc hónapnyi
házasság után nehezen lehetett szőnyeg alá söpörni bizonyos ügyeket. Egyáltalán nem tudta
értelmezni a férje családalapításhoz fűzött megjegyzéseit. A férfi szerint elég idejük van még
rá, és nem kell siettetni a dolgot, de Annabelle-nek sejtelme sem volt róla, mégis mennyi időre
gondol.
- Nem tudom - felelte őszintén Josiah. A férje boldogtalannak tűnt, amennyire Annabelle
meg tudta állapítani, miután végre rá mert nézni. - Nem tudom, mit mondhatnék neked -
folytatta, de érezhetően a sírás szélén állt, amitől Annabelle megrémült. - Szükségem van egy
kis időre. - A nő bólogatott, majd felé fordult, és finoman megsimogatta az arcát.
- Rendben van. Szeretlek - suttogta. Sok minden volt, amit nem értett, és amire senkitől
sem várhatott magyarázatot. - Esetleg velem van valami, amin változtatnom kellene? - Josiah
megrázta a fejét, és ránézett.
- A baj velem van, nem veled. De megpróbálom megoldani, ígérem - mondta könnyekkel
teli szemmel, majd a karjába vette Annabelle-t. Még sohasem voltak ennyire közel egymáshoz.
A nő úgy érezte, végre leomlottak köztük a falak, és igazi társa lehet a férfinak.
Annabelle mosolygott, miközben a férje átölelte, és a saját szavaival vigasztalta:
- Elég időnk van még. - Ahogy a nő kimondta ezt, a férfi arcán könnycsepp gördült végig.

Júniusban Consuelo leköltözött Newportba. Mivel a városban nem volt több teendője, az
utóbbi évek gyakorlata szerint még az idény kezdete előtt megérkezett. Annabelle július
közepére, Josiah pedig a hónap végére ígérte magát.
Consuelo még azelőtt elment New Yorkból, hogy a felkavaró európai hírek befutottak
volna. 1914. június huszonnyolcadikán Ferenc Ferdinánd főherceget, az Osztrák-Magyar
Monarchia trónörökösét, és feleségét, Zsófiát hivatalos látogatásuk során lelőtték
Szarajevóban. A merényletet egy fiatal szerb anarchista, Gavrilo Princip követte el. A Fekete
Kéz elne-t vezésű, rettegett szerb mozgalom tagja volt, amely célul tűzte ki a Monarchia
balkáni hatalmának megtörését. A lövéseket közvetlen közelről adta le egy pisztolyból az
áldozatok fejére. A sokkoló hír bejárta az egész világot. Az incidensnek Európában rendkívül
gyors és súlyos következményei lettek, de az Egyesült Államokban is napi beszédtémává vált.
A Monarchia elégtételt követelt Szerbiától, és Németországhoz fordult segítségért. A
diplomáciai lépéseket követően, július huszonnyolcadikán a Monarchia hadat üzent
Szerbiának, és támadást indított ellene. Két nappal később a cári Oroszország is mozgósította a
csapatait. Franciaországot szerződés kötelezte, hogy háború kitörése esetén Oroszország olda-
lára álljon. Pár napon belül összedőlt az európai békerendszer kártyavára. Az Osztrák-Magyar
Monarchia trónörökösének és feleségének halála ürügyén Európa legerősebb államai
csatasorba álltak. Augusztus harmadikán a német csapatok, fittyet hányva Belgium
semlegességére, átgázoltak az apró országon, hogy meglepetésszerűen támadjanak
Franciaországra.
Oroszország, Nagy-Britannia és Franciaország pillanatok alatt szövetségre lépett, majd
hadat üzent Németországnak és a Monarchiának. Az Egyesült Államok népei és kormánya
döbbenten figyelte, mi zajlik a vén kontinensen. Augusztus hatodikára szinte egész Európa
fegyverben állt, s az Egyesült Államokban is csak erről folyt a szó.
Miután értesült a hírekről, Annabelle elhalasztotta a newporti utazást. Otthon akart
maradni, Josiah közelében, jóllehet ez nem az ő háborújuk volt. Bár európai szövetségeseik
hadban álltak, országuk egyelőre nem kapcsolódott be a harcokba. Josiah igyekezett
megnyugtatni a feleségét, hogy még ha az Egyesült Államok egy bizonyos ponton bele is akar
majd szólni a háború kimenetelébe, Annabelle-nek akkor sincs mitől tartania, hiszen egy
negyvenegy éves férfinak már nem kell bevonulnia. Wilson elnök pedig tájékoztatta a
közvéleményt: minden erejével azon lesz, hogy országa kimaradjon az európaiak háborújából.
Mindenesetre roppant nyugtalanító volt az egész helyzet.
Annabelle végül két héttel a tervezett időpont után, Josiah-val együtt érkezett Newportba.
Szokás szerint az utolsó pillanatig rengeteg teendője akadt Ellis Islanden. A bevándorlókat
félelemmel töltötték el az európai hírek, hiszen aggódtak hátrahagyott családtagjaikért. Az
pedig nyilvánvaló volt, hogy azokat a hozzátartozókat, akik csak később akartak csatlakozni az
Egyesült Államokban élő rokonaikhoz, nagyban akadályozni fogja a nemzetközivé szélesedett
háborús konfliktus. Fiakat, fivéreket, unokatestvéreket érintett a mozgósítás.
Közvetlenül azelőtt, hogy eljöttek New Yorkból, Annabelle, Josiah és Henry késő esti
vacsora közben vitatták meg az európai háború kilátásait Millbankék kertjében. Még Newport
védett kis városkája is türelmetlenül várta a híreket. A társasági életet háttérbe szorították a
világ történései.
Consuelo kis vacsorát adott Annabelle és Josiah egyéves házassági évfordulójának
tiszteletére. Az asz-szonynak feltűnt, hogy a házaspár közelebb áll egymáshoz, mint valaha,
csak kissé gondterheltnek látszottak. Consuelo a háborús híradások rovására írta a rossz
hangulatot. Az ünnepi vacsora erejéig Henry is csatlakozott hozzájuk Newportban.
Hortie közben világra hozta második gyermekét, aki a vártnál két héttel később, augusztus
elsején született meg, és kislány lett. A vajúdás ezúttal is hosz-szú és vesződséges volt, de
korántsem annyira, mint Charles esetében. Louise mindössze három és fél kilót nyomott. Hortie
sajnos nem tudott részt venni Anna-belle-ék vacsoráján, mert még az ágyat nyomta. Az
édesanyja és egy ápolónő gondoskodott róla. Jamest természetesen semmivel nem lehetett
volna otthon tartani, úgyhogy csatlakozott az ünneplőkhöz. Az idén sem hiányozhatott egyetlen
newporti partiról sem, ahogy New Yorkban is elfogadott minden meghívást. Egyáltalán nem
volt tekintettel a feleségére.
Newport szokatlanul csendesnek tűnt augusztusban. Az európai hírek sötét fellegekként
gyülekeztek felettük: az volt a legfőbb beszédtéma, hogy vajon mi történik tengeren túli
szövetségeseikkel és barátaikkal. Annabelle és Josiah Henry távozása után is folyton erről
beszélgettek, s mellesleg örültek annak a pár csendes napnak is, amit kettesben tölthettek.
Con-suelót némiképp meglepte az a békés egyetértés, ami újabban érzékelhető volt közöttük.
Régen sokkal szertelenebbek voltak. Továbbra is szomorúan konstatálta, hogy nem jön az
unoka, és Annabelle sem hozta szóba a témát. Egyszer kimondottan bánatos kifejezés suhant át
a lánya arcán, az asszony pedig azon töprengett, mi lehet a baj. Annabelle viszont soha nem
említett semmit, ráadásul jobban kötődött a férjéhez, mint valaha. Az asszony most is meg volt
győződve róla, hogy a lánya tökéletes partit csinált, és imádta a társaságukat. Nem adta föl a
reményt, hogy a sors hamarosan unokával ajándékozza meg.
Az ifjú pár szeptember elején költözött vissza New Yorkba. Josiah-t a banki munkája,
Annabelle-t pedig Ellis Island várta. A nő egyre otthonosabban mozgott a szigeten, őszinte
szeretetet és tiszteletet érzett azok iránt, akikkel kapcsolatba került. A többségük lengyel, német
vagy ír volt. Az édesanyja folytonosan aggódott érte, amiért olyan közeli kontaktusba
keveredett ezekkel az emberekkel. Sokféle bajt hurcoltak be magukkal, a gyerekek gyakran
betegeskedtek. Consuelo tudta, milyen veszélyes a tuberkulózis. De azt nem is sejtette, hogy
Annabelle-t mindez hidegen hagyja, csak közöttük lehessen. Édesanyja állandó szemrehá-
nyásai és panaszai ellenére ősszel sokkal többet dolgozott, mint addig bármikor
Josiah is nagyon elfoglalt volt. Semleges országuk kormánya szimpatizált ugyan tengeren
túli természetes szövetségeseikkel, anyagilag azonban nem támogathatta a fegyverkezést.
Ennek folyományaként magáncégek és rendkívül nagy vagyonnal rendelkező magánszemélyek
ajánlották fel a szolgálataikat. Pénzzel és áruszállítással segítették nemcsak a szövetségeseket,
hanem az ellenségeiket is, ami óriási kavarodást idézett elő. Josiah-nak sok megbízást kellett
teljesítenie, az ügyletek kezelése ráadásul teljes titoktartást követelt. Munkahelyi dolgait szokás
szerint megvitatta Annabelle-lel. Nagyon zavarta, hogy a bank kiemelt ügyfelei üzleti
kapcsolataikra való tekintettel nyersanyagot és pénzt küldenek Németországba. Nem érezte jól
magát ettől a kettősségtől, ugyanakkor teljesítenie kellett az ügyfelek minden kívánságát.
Nyílt titok volt, hogy folyamatosan zajlanak ilyen természetű szállítások. Hogy a
szövetségesek elvágják a Németországba érkező utánpótlás útját, megkezdték az Északi-tenger
elaknásítását. Viszontválaszként a németek bejelentették, hogy elsüllyesztenek minden egyes
hajót, ami a britekhez és szövetségeseikhez tartozik. Tengeralattjáróik az Atlanti-óceán egész
területén cirkáltak. A helyzet egyáltalán nem kedvezett az átkelésnek, az Ellis Islanden
felbukkanó emigránsok száma mégsem változott: továbbra is sokan akartak új életet kezdeni az
Egyesült Államokban.
Annabelle páciensei sokkal rosszabb bőrben voltak, mint egy éve bármikor. Elképesztő
körülményeket hagytak maguk mögött, és megcsókolták a földet, amikor megérkeztek
választott hazájukba. Annabelle legkisebb figyelmességéért is hálásak voltak. Az édesanyja
nem győzte hajtogatni, hogy az életét kockáztatja. Ő jól tudta ezt, de a világ minden kincséért
sem ismerte volna be. Josiah viszont értékelte és támogatta a munkáját. Annabelle tovább
bővítette orvosi könyvtárát, és lefekvés előtt minden este tanult. Legalább elfoglalta magát
valamivel, amikor Josiah késő estig dolgozott, vagy olyan klubba ment a barátaival, ahova a
nők nem tehették be a lábukat. Annabelle-t nem zavarta, ha a férje nélküle ment el. Sőt, örült,
hogy több ideje marad olvasni és tanulni.
Mostanra már több operációt is megnézett, és alaposan utánaolvasott azoknak a fertőző
betegségeknek, amelyekben páciensei szenvedtek. A bevándorlók közül sokan meghaltak, a
tengeri utazással járó megpróbáltatásoknak leginkább az idős emberek voltak kitéve, vagy
azok, akik eleve betegen érkeztek.
Annabelle, bár nem számított az Ellis Island-i egészségügyi személyzet képzett tagjának,
már sokszor bizonyította rátermettségét. Ösztönösen jól végezte a dolgát, a diagnosztizáláshoz
pedig rendkívüli érzékkel bírt. Márpedig ha idejében felismert egy betegséget, azzal életeket
menthetett. Annabelle nagyszerűen látta el a feladatait. Josiah egyenesen szentnek titulálta, de a
nő szerényen elhárította a dicséretet. Egyre keményebben dolgozott, Consuelónak olyan érzése
támadt, mintha a lánya a kisgyerek hiányát akarná valahogy pótolni, bár úgy gondolta, ez
sokkal jobban bántja őt, mint Annabelle-t, aki továbbra sem volt hajlandó beszélni a témáról.
 Henry ebben az évben is Josiah-val és a Worthing-ton hölgyekkel ünnepelte a karácsonyt.
Négyesben fogyasztották el az ünnepi vacsorát. Ez már a harmadik karácsony volt, amelyet
Arthur és Róbert nélkül töltöttek, s ilyenkor még jobban fájt, hogy ők már nem lehetnek
közöttük. Annabelle-nek be kellett látnia, hogy Consuelo lényének egy része a férjével és a
fiával együtt örökre meghalt. Az anyja szeretett velük lenni, és mindig nagy érdeklődéssel
figyelte a sorsuk alakulását meg a világ történéseit, de az, hogy ővele mi lesz, már csöppet sem
foglalkoztatta a tragédia után. Talán Henry volt az egyetlen rajtuk kívül, aki meg tudta
nevettetni. Már csak annyi vágya volt, hogy láthassa az unokáit. A lánya azonban nem esett
teherbe, s Consuelo kezdett komolyan aggódni, hogy valami nincs rendben, annak ellenére,
hogy a házastársak közötti kötelék erősnek látszott.
Miután befejezték az étkezést, ismét szóba került a háború. Ez mostanában
menetrendszerűen bekövetkezett. Sajnos nem árasztották el őket a jó hírek. Elkerülhetetlennek
tűnt, hogy országuk belépjen a háborúba, ami nyilván sok katona életébe kerül majd. Wil-son
elnök ugyan továbbra is makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy országa kimaradjon a hadi
eseményekből. Josiah azonban erre egyre kevesebb esélyt látott.
A karácsony utáni napokban Annabelle meg akarta lepni az anyját, és bejelentés nélkül
érkezett hozzá. Ám inkább őt érte kellemetlen meglepetés, amikor a komornyik közölte vele: a
nagyságos asszony a szobájában fekszik. Consuelo vacogott a vastag takaró alatt, nagyon
sápadt volt, és vörös foltok gyúltak az arcán. Blanche az imént kínálta teával, de visszautasí-
totta. Súlyos betegnek tűnt, és amikor Annabelle gyakorlott kézzel megérintette a homlokát,
érezte, hogy magas láza van.
- Mi történt, drága mama? - kérdezte Annabelle gondterhelten. - Tálán csak influenzás
lett. Pontosan ezektől a helyzetektől akarta volna Consuelo megkímélni a lányát. Csakhogy
Annabelle fiatal volt még, és ellenálló az ilyen betegségekkel szemben. Az utóbbi két
esztendőben viszont Consuelo különösen legyengült. A tragédia miatt egyre csak emésztette
magát, és ez lassacskán felőrölte az erejét. - Mikor betegedett meg? - Annabelle két nappal
ezelőtt látta, és nem tudott róla, hogy nincs jól.
Consuelo figyelmeztette Blanche-t, hogy ne zavara ja ilyen apróságokkal a lányát, egy-két
napon belül úgyis jobban lesz.
- Csak tegnap - felelte az anyja, és összeszedve minden erejét, rámosolygott. - Semmiség
az egész. Azt hiszem, csak meghűltem a kertben.
Annabelle számára azonban többnek tűnt ez egyszerű megfázásnál, és Blanche is aggódott
az asszonyáért.
- Látta már orvos a mamát? - kérdezte Annabelle, mire Consuelo megrázta a fejét. - Pedig
el kellene hívni - mondta rosszallóan.
Az anyja közben hevesen köhögni kezdett, a szeme pedig lázasan csillogott.
- Nem akartam rögtön karácsony után zavarni a doktor urat. Fontosabb és sürgősebb dolga
is akadhat.
- Ne vicceljen, kedves mama! - dorgálta finoman Annabelle, majd elment, hogy felhívja az
orvost. Pár perccel később visszatért az anyjához. Mosolya sokkal bizakodóbbnak mutatta
annál, mint amilyen valójában volt. - Azt mondta, van egy kis dolga, de máris itt lesz.
Az anyja egyáltalán nem akarta lebeszélni az orvosi vizitről, ami meglehetősen szokatlan
volt. Anna-belle-t ez csak megerősítette abban, hogy az édesanyja nagyon rosszul lehet. Ellis
Islanden pontosan tudta volna, mi a teendő, de az anyja betegágyánál tanácstalanság és
kétségbeesés fogta el. Talán sohasem látta még betegnek őt, és nem is hallotta, hogy
influenzajárvány lenne. A doktor is megerősítette ebben.
- Fogalmam sincs, hol szedhette össze - mondta meglepetten. - Az ünnepek alatt volt
néhány influenzás betegem, de többnyire rosszul táplált öregemberek kapták el a kórt. Az
édesanyja még mindig fiatal és jó karban lévő asszony - nyugtatta meg Anna-belle-t. Biztos volt
benne, hogy Consuelo pár nap múlva jobban lesz. Laudánum-cseppeket adott neki, hogy
jobban aludjon, és aszpirint a lázára.
Este hatra Consuelo azonban olyan rosszul lett, hogy Annabelle úgy döntött, nála marad
éjszakára. Josiah-t telefonon értesítette a fejleményekről. A férfi együttérzéséről biztosította, és
megkérdezte, nem tudna-e valamiben segíteni. Felesége kedvesen elhárította, majd visszament
az anyjához, aki hallotta a beszélgetésüket.
- Boldog vagy mellette? - kérdezte Consuelo alig hallhatóan a lányától, ami ebben a
helyzetben meglehetősen különösen hatott.
-Hát persze, mama - mosolygott rá Annabelle, azután leült az ágya mellé, és megfogta a
kezét, pont úgy, ahogy kiskorában az anyja tette vele. - Elmondhatatlanul szeretem. Ő egy
csodálatos férfi - erősítette meg a válaszát.
- Nagyon sajnálom, hogy nincsen még kisbabátok. Ugye azóta sem történt semmi?
A lány komolyan megrázta a fejét, és elővette a szokásos magyarázatot.
- Nem maradunk le semmiről, mama. - Az anyja csak remélni tudta, hogy a lánya nem
meddő. Borzasztó lett volna, ha nem lehet gyermekük. Annabelle is így gondolta, bár sohasem
vallotta volna be az anyjának. - Lássuk csak, hogy erezhetnéd magad jobban? - váltott témát.
Consuelo megadóan bólintott, majd egy kis idő elteltével elaludt. Olyan volt, mint egy
kisgyerek, ahogy Annabelle ott ült az ágya szélén és őrizte az álmát. A láz rózsái továbbra is ott
piroslottak az arcán, és éjfél körül Annabelle Blanche segítségével hideg vizes borogatást tett a
homlokára. Sokkal kielégítőbb kezelésben részesült, mint az Ellis Island-i bevándorlók, de
semmi sem segített. Egész éjjel az anyja mellett virrasztott, és várta, hogy lejjebb kússzon a
láza, de sajnos reggelre sem ment le.
Mivel Consuelo rosszulléte tartósnak bizonyult, az orvos minden délelőtt és délután
ellenőrizte az állapotát a következő három napban. Régóta nem találkozott ilyen súlyos
influenzával. Még annál is rosszabb volt, mint ami miatt Annabelle három évvel ezelőtt
lemaradt a végzetes európai utazásról.
Az egyik délután Josiah-t elengedték a bankból, úgyhogy átjött és felváltotta a feleségét,
így Anna-beÚe aludhatott néhány órácskát a régi szobájában. A férfi nagyon meglepődött,
amikor Consuelo fölébredt, és kipihent szemmel nézett rá. Sokkal élénkebbnek tűnt, mint az
előző napon. A veje remélte, ez azt jelenti, hogy már jobban van. Tudta, mennyire aggódik a
felesége, amire meg is volt minden oka. Az influenzába bele lehetett halni, még akkor is, ha a
beteg ilyen gondos kezelést kap. Annabelle jószerivel el sem mozdult az anyja ágya mellől,
röpke félórákat pihent mindössze, amikor Blanche vagy Jo-siah vette át a helyét. Consuelót egy
pillanatra sem hagyták magára, és naponta kétszer jött hozzá az orvos.
- Annabelle nagyon szereti magát - mondta Con-suelo gyengéden a párnái közül, s közben
a férfira mosolygott. Az asszony erőtlen volt és falfehér
- Én is nagyon szeretem - nyugtatta meg az anyósát Josiah. - Bámulatos nő és kitűnő
feleség. - Con-suelo bólogatott, és örült, hogy így vélekedik a veje, mert sokszor úgy érezte,
Josiah húgocskájaként vagy kisgyerekként kezeli a lányát. Bár lehet, hogy csak a köztük lévő
korkülönbség miatt érezte így. - De önnek pihennie kell, ha meg akar gyógyulni - biztatta az
anyósát. Consuelo a távolba révedt, mintha ezzel akarná kifejezni, hogy mindez nem számít,
majd hirtelen ismét a férfira szegezte a tekintetét.
- Arra az esetre, ha bármi történne velem, szeretném, ha messzemenőkig gondoskodna a
lányomról. Magán kívül nincs senkije, és remélem, egy napon majd gyermekeik is lesznek.
- Bízom benne - felelte gyengéden a férfi. - Csodálatos anya lenne. Önnek viszont nem
volna szabad ilyen dolgokról beszélnie. Meglátja, egykettőre jobban lesz.
Josiah válasza nem győzte meg túlságosan Consuelót, a férfi számára pedig nyilvánvalóvá
vált, hogy anyósa a halálra készül.
- Legyen jó hozzá - ismételte meg, majd behunyta a szemét, és megint elaludt. Meg sem
mozdult addig, amíg egy órával később Annabelle bejött, hogy megmérje a lázát. Sajnos sokkal
magasabb volt, mint szerette volna, és éppen meg akarta mutatni Josiah-nak, amikor Consuelo
ismét kinyitotta a szemét.
- Jobban érzi magát? - kérdezte Annabelle derűs mosollyal. Consuelo lemondóan rázta a
fejét, a lányának pedig olyan érzése támadt, mintha az anyja feladta volna a harcot. Bármivel
próbálkoztak, semmi sem segített rajta.
Josiah hazament, de meghagyta Annabelle-nek, hogy hívja, ha bármire szüksége van.
Ahogy a férfi kilépett a Worthington-házból, még a fülébe csengtek Consuelo szavai. Minden
vágya az volt, hogy gondoskodhasson Annabelle-ről. És az is ott motoszkált benne, hogy az
édesanyján kívül ő a felesége egyetlen támasza. Ha Consuelo meghalna, még nagyobb
felelősség nehezedik rá.
Szilveszterkor az orvos tüdőgyulladást állapított meg Consuelőnál. Ez a fajta betegség nem
válogatott. Hiába volt a középkorú asszonynak viszonylag jó egészségi állapota, mindannyian
tudták, hogy nem sok minden köti az élethez. A körülötte lévők pedig nem nyerhették meg
egyedül a küzdelmet, szükségük lett volna Consuelo akaraterejére is. De még akkor sem lett
volna biztos a gyógyulás. Annabelle reszketett az anyja életéért, bár előtte gondosan titkolta ezt,
és ha az asszony ébren volt, mindig jókedvet erőltetett magára. Kérlelte, hogy egyen és igyon
egy keveset, és biztatta, hogy hamarosan jobban lesz. Consuelo csendesen és megadóan
végighallgatta, de alig evett valamicskét. A betegség teljesen legyengítette. Napról napra
fogyott, a láza pedig nem csillapodott. Blanche ugyanolyan tanácstalan volt, mint Annabelle.
Hűségesen hordta az ételt a betegszobába, és egyre próbált olyan dolgokat főzni, amiket az
asszonya talán megeszik.
Január hatodikán Consuelo föladta a küzdelmet. Egy hosszú, átszenvedett nap után örökre
lehunyta a szemét, miközben Annabelle a kezét fogta. Délután még beszélgettek egy keveset.
Mielőtt elaludt volna, Consuelo még rámosolygott Annabelle-re, és elmondta, mennyire
szereti. Annabelle is elszunyókált mellette a fotelban, nyolc óra körül viszont szokatlan dolgot
észlelt, és azonnal felpattant. Önkéntelenül is azt nézte, vajon lélegzik-e az anyja, és
kétségbeesetten állapította meg, hogy az anyja már nem szuszog. Egyszerre természetellenesen
kisimultak az anyja vonásai. A magas láz elvitte Consuelót. Annabelle hiába próbálta felrázni.
Felkuporodott az ágyra, és zokogva ölelte magához anyja élettelen testét. Az apjától és
Róberttől még csak el sem búcsúzhatott. Vigasztalhatatlan volt.
Blanche is fuldoklott a sírástól, amikor meglátta, mi történt. Finoman cirógatta az asszonya
haját, majd kiküldte Annabelle-t, Thomast pedig elszalajtotta Jo-siah-ért. A férfi villámgyorsan
megérkezett, és mindent elkövetett a felesége kényelméért. Pontosan tudta, mekkora veszteség
érte a nőt.
A doktor még aznap este megállapította a halál beálltát. Másnap reggel a temetkezési
vállalkozó volt soron. Consuelót a bálteremben ravatalozták fel, amelyet rengeteg virággal
díszítettek. Annabelle megtörten állt Josiah mellett, aki egy pillanatra sem engedte el a kezét.
Egész nap özönlöttek hozzájuk a barátok, miután áz újságból értesültek a megrázó hírről. Alig
három évvel azután, hogy szörnyű tragédia érte a családot, ismét mélységes gyászba öltözött a
ház. Annabelle immár teljesen árva volt, egyedül a férjére támaszkodhatott. A következő
napokban és a Szent Tamás-székesegyházban megrendezett temetésen olyan kétségbeesetten
kapaszkodott Josiah-ba, mintha fuldoklott volna. A férfi keze védelmezőén pihent a felesége
vállán: betartotta a szavát. Egy pillanatra sem hagyta magára. Amikor Annabelle végre lefeküdt
a régi szobájában, a férfi ott aludt mellette a szomszédos ágyon.
Annabelle nem vágyott hazamenni, itt akart maradni az anyja házában. Még azt is
felvetette, hogy esetleg ideköltözhetnének, de Josiah attól tartott, hosszú távon nagyon nehéz
lenne itt a feleségének. Egyelőre viszont minden Annabelle akarata szerint történt.
Elviselhetetlenül nagy veszteség érte. Henry gyakran meglátogatta őket, ami hozott egy kis
vigaszt a nő életébe. Késő estig csendesen beszélgetett Josiah-val a könyvtárszobában, vagy
kártyáztak, mialatt Annabelle az ágyában feküdt, és megpróbálta túltenni magát a
megrázkódtatáson és a bánaton.
Egy egész hónapig lakott a régi otthonában. Az anyja szobájában mindent változatlanul
hagyott. Még a ruháihoz sem nyúlt. Josiah a bankban intézkedett az örökség ügyében. Szülei
teljes vagyona Annabelle-re szállt, beleértve Róbert örökrészét is. Elképesztően gazdag lett, de
ez vajmi kevés vigaszt jelentett neki. Nem is érdekelte az egész. S bár nagyon fájdalmas volt,
Josiah márciusban azzal állt elő a feleségének, hogy egy ismerős család megvenné a
Wor-thington-rezidentiát. Annabelle-t megdöbbentette a hír, de a férje türelmesen megértette
vele, hogy sohasem lenne ott boldog. Immár mindenkijét elveszítette, ez a ház számára örökké
kísértetekkel lesz tele. És az ajánlat akkor sem lehetett volna jobb, ha maguk kínálják eladásra
az épületet. Josiah nagyon sajnálta a feleségét, de meggyőződése szerint el kellett adnia a házat.
- De hol lakunk ezután? - kérdezte Annabelle gyötrődve. - A lakásod túl kicsi egy
családnak, és semmi kedvem másik házat venni.
Erős késztetést érzett, hogy visszautasítsa a vételi ajánlatot, de végül is belátta a férje
igazát. Még születendő gyermekeik sem feledtették volna el a szomorú emlékeket. Ugyanakkor
nagyobb lakhelyre lett volna szükségük, Josiah tétovázása miatt azonban még nem néztek új
ház után.
Annabelle Hortie-val is megvitatta a dolgot. Barátnője már a harmadik gyermekét várta, s
újra rosszullétek környékezték. Panaszkodott, amiért James szülőgépnek tekinti, de problémái
eltörpültek az Anna-belle-t sújtó bajok mellett.
Bár majd' megszakadt a szíve, Annabelle két hét múlva beleegyezett a ház eladásába.
Nagyon fájlalta, hogy meg kell válnia attól a háztól, ahol gyerekkorában oly sok boldog évet
töltött el, de nem volt más választása. Josiah megígérte a feleségének, hogy mindent elintéz.
Azt is felvetette, hogy keressenek egy nagyobb házat, vagy építtessenek egy vadonatújat, ami
legalább örömteli elfoglaltság lett volna. Annabelle mindent eleresztett a füle mellett, a gyász
teljesen letaglózta. Azon sem kesergett már, hogy Josiah egyelőre nem akar gyereket. Szinte
eszét vette a fájdalom.
Az egész áprilist pakolással töltötte, az összecsomagolt holmikat pedig egy raktárba
helyezte. Ami nem volt fontos számára, azt árverezésre bocsátotta. A férje, Henry és az egész
személyzet fáradhatatlanul lestek a kívánságait, de volt, hogy órákon keresztül csak zokogott.
Anyja halála óta Ellis Islandre sem járt. Szörnyen hiányzott neki a munka, de a szülői ház ki-
ürítése minden idejét lekötötte. Az utolsó holmikat éppen eljegyzésük kétéves évfordulóján,
májusban pakolta el. Júniusban zárta le a házat, azután New-portba utazott. Ottani villájukat
mindenképpen meg akarta tartani, és Josiah-val úgy tervezték, hogy ott töltik a nyarat.
Hat nappal azután, hogy elhagyták a New York-i házat, a németek elsüllyesztették a
Lusitaniát Ezeregyszázkilencvennyolc ember lelte halálát a tengeren. A hír elborzasztotta az
egész világot. Az óceánjáró katasztrófája felidézte a Titanic tragédiáját. Ráadásul rokon is volt
az áldozatok között: anyja egyik unokatestvére, Alfréd Gwynne Vanderbilt, aki ugyanolyan
hősiesen viselkedett, mint annak idején a férje és a fia. A süllyedő hajón maradt, hogy segítsen
a többieknek mentőcsónakba szállni. Húsz perc sem telt bele, már víz alatt volt az egész hajó.
Két héttel később Olaszország is belépett a háborúba a szövetségesek oldalán. Szörnyű hírek
keltek lábra: a fronton állítólag ideggázt is bevetettek, ami leírhatatlan pusztítást végzett az
emberi szervezetben. Annabelle zaklatott lelkiállapota hű tükre volt az Európában uralkodó
káosznak.
Annabelle a május nagy részét Josiah lakásában töltötte, majd júniusban leutazott
Newportba. Blanche-t és a személyzetet is magával vitte. Nyár végére legtöbbjüknek új állás
után kell néznie. Többé semmi sem lesz a régi. Blanche, WÜliam, a főkomornyik és még
néhány alkalmazott továbbra is nála szolgálhatott, csak ezentúl az egész évet Newportban kell
tölteniük.
 Josiah úgy tervezte, idén hosszabb szabadságot vesz ki, mert érezte, hogy Annabelle-nek
szüksége van rá. Június közepén akart csatlakozni a feleségéhez. A nő szinte megsemmisülten
hagyta el a várost, szeretett otthona végképp megszűnt létezni.
Newportban találkozott Hortie-val, aki a gyerekekkel, a dadával és az édesanyjával már
korábban leköltözött. Bár még csak a hatodik hónapban járt, pocakja ismét tekintélyes méretűre
nőtt. Annabelle túl nyugtalan volt ahhoz, hogy sok időt töltsön vele. Anyja halálát követően
szomorúság és gondterheltség vett erőt rajta. Newportban még jobban hiányzott neki az anyja.
Olyan volt, mintha visszaforgatták volna az idő kerekét. Mintha megismétlődött volna a Titanic
katasztrófáját követő nyár. Annabelle megkönnyebbült, amikor a férje megérkezett.
A Millbank házaspár azon a nyáron a Worthing-ton-villában, Annabelle lányszobájában
lakott. Hosz-szú, néma sétákat tettek a tengerparton. Josiah pontosan olyan töprengő és csendes
volt, mint a nő, bár Annabelle tudtával nem volt különösebb oka rá. Néha magától is ilyen
hangulatváltozásokon ment keresztül, szeszélyes, sőt olykor egészen csüggedt lett.
Mindenesetre egyikőjük sem volt jó hangulatban. Annabelle megkérdezte a férjét, mikor
érkezik Henry, hátha ez felvidítja, de Josiah nem tudott pontos választ adni.
A férfi már majdnem egy hete volt Newportban. A kandalló előtt üldögéltek. Ekkor Josiah
váratlanul Annabelle-hez fordult, és azt mondta, hogy beszélniük kell. A nő mosolygott, és
azon töprengett, mit akarhat a férje. Mostanában a háborún kívül nem is nagyon volt más
témájuk. Josiah azonban mély lélegzetet vett, és könny szökött a szemébe.
- Jól érzed magad? - kérdezte a felesége most már aggódva.
Josiah lassan ingatta a fejét, és szavai hallatán majdnem elállt Annabelle szívverése.
- Nem, egyáltalán nem.

11. fejezet

Annabelle-t teljesen váratlanul érte Josiah mondandója. A férfi szavai nyomán olyan érzés
kerítette hatalmába, mint amikor azon a végzetes reggelen megpillantotta a Titanic
katasztrófájáról tudósító főcímeket. Josiah minden egyes szava felért egy bombatámadással.
A férje először nem tudta, hogyan kezdjen bele. A nő bátorítóan megfogta a kezét.
- Mi a baj? - érdeklődött tapintatosan. Annabelle el sem tudta képzelni, mi taglózhatta le
ennyire a férjét. Határozottan reményvesztettnek tűnt.
Josiah mély lélegzetet vett, és belevágott.
-Nem tudom, hogyan mondjam ezt el neked, Annabelle - kezdte, miközben a nő kezét
szorongatta. A férfi pontosan tudta, milyen ártatlan a felesége, és milyen nehéz lesz megértenie,
amit közölni akar vele. Már hat hónappal ezelőtt szeretett volna elmondani neki mindent, de
aztán úgy gondolta, jobb lesz, ha megvárja, amíg elmúlnak az ünnepek. Azután Consuelo
betegsége szólt közbe. Az asszony váratlan halála után nem akarta még tovább tetézni felesége
baját. Ugyan csak hat hónap telt el Consuelo temetése óta, és a ház eladása is nagy
megrázkódtatás volt Annabelle-nek, mégsem várhatott tovább. Ha folytatnia kellett volna az
alakoskodást, beleőrül.
- Elképzelni sem tudom, mi lehet a baj - vetette közbe a nő, de annyira megijedt, hogy az
ő szemébe is könnyek szöktek. - Talán én szomorítottalak el valamivel?
Josiah hevesen megrázta a fejét.
- Dehogyis. Te csakis csupa szépet és jót adtál nekem. Tökéletes és odaadó feleségem
voltál. Nem te vagy az, aki elrontott valamit, Annabelle, hanem én magam... Már a kezdetek
kezdetétől. Pedig őszintén hittem, hogy jó férjed lehetek, és boldog életet biztosíthatok neked.
Azt akartam, hogy...
Annabelle hirtelen félbeszakította, hogy gátat vessen a szóáradatnak, de már késő volt.
Senki sem állíthatta meg. Szembe kellett nézniük azzal, ami nem hagyta nyugodni Josiah-t.
 - De ha egyszer valóban jó férjem vagy, és boldog életem van melletted! - Annabelle
szinte már esedezett, Josiah szíve pedig majd' megszakadt érte.
- Sajnos ez nem igaz. Sokkal jobbat érdemelnél nálam, és annál, amit nyújtani tudok
neked. Eleinte úgy hittem, képes leszek rá, máskülönben sohasem vettelek volna feleségül. De
most már tudom, hogy tévedtem. Olyan férfit érdemelsz, aki megadja neked mindazt, amire
vágysz, és aki gyerekekkel ajándékoz meg.
- Ez nem egy verseny, Josiah, te magad szoktad hajtogatni. Még sok időnk van.
- Nem, nincsen - felelte eltökélten, és keményen összeszorította a száját. Ez még annál is
sokkal nehezebb volt, mint ahogy elképzelte. Az volt a legrosz-szabb az egészben, hogy még
mindig szerette, de már nem volt joga ehhez. Sohasem is volt. Szégyellte magát, amiért meg
kellett szegnie a lány anyjának tett ígéretét, miszerint gondját viseli majd egy életen át. A
helyzet azonban bonyolultabb volt annál, mint ahogy Consuelo valaha is gondolhatta volna. -
Már majdnem két éve házasok vagyunk, de még sohasem szeretkeztünk. Számtalan mentséget
gyártottam, és számtalanszor hárítottam el a közeledésedet.
Néhányszor felötlött Annabelle-ben, hogy valamilyen testi rendellenesség miatt kerülte a
férje a házaséletet. Ám az volt az érzése, hogy inkább valami érzelmi problémáról lehet szó, és
csak idő kérdésének tartotta, hogy rendeződjön a problémája. Mind ez idáig azonban semmi
sem történt. Kétévnyi házasság után még mindig szűz volt. Annabelle soha, senkinek sem
vallotta be, még az édesanyjának vagy Hornénak sem. Túlságosan szégyellte magát: azt
gondolta, valamit rosszul csinál, vagy Josiah nem találja elég vonzónak. Minden elképzelhető
furfangot bevetett. Új hajviseletet és ruhákat csináltatott, csábító hálóingeket vásárolt, de
semmi sem segített. Végül feladta, és arra jutott, hogy az idő majd mindent elrendez.
Akkor fog megtörténni, amikor meg kell történnie. Mindazonáltal rengeteget tépelődött
magában, de férjének csak ritkán jelezte a vívódásait.
- Amikor elvettelek feleségül, komolyan azt gondoltam, hogy képes vagyok férji
kötelezettségeimnek eleget tenni. De alkalmatlan vagyok rá. Az egész házasságunk tévedés
volt. Nem tudok neked hazudni.
- De te nem hazudtál nekem! - tiltakozott a nő. Bátornak kellett lennie: az életéért és a
házasságáért küzdött. Csakhogy a csatát már azelőtt elveszítette, hogy elkezdhette volna.
Esélye sem volt a győzelemre. - Szeretjük egymást. Az sem érdekel, ha soha nem
szerelmeskedünk. Ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak az életben.
Josiah-t újfent meglepte Annabelle ártatlansága. Sok férfi és nő nem értett volna vele
egyet, magát is beleszámítva. A nőnek még nem volt elég tapasztalata, s ha továbbra is vele
marad, soha nem is lesz.
- Többet érdemelsz annál, mint amennyit én nyújtani tudok. Annabelle, hallgass rám!
Lehet, hogy nem fogod megérteni, de őszinte akarok lenni hozzád.
Josiah tudta, hogy már az elejétől fogva így kellett volna tennie, és most már nem volt
visszaút. Egyetlen éjszaka alatt meg fogja semmisíteni a nő vágyait és ábrándjait, és talán a
férfiakba vetett hite is örökre meginog. De nem volt más választása. Már mindent végiggondolt,
mindkettejük érdeke azt diktálta, hogy ne halogassa a vallomást. Most már nem hallgathatott
tovább. Teljes szívéből szerette a nőt, de a házasságuk tévedés volt.
Annabelle elkerekedett szemmel hallgatta, a keze remegett, és egyre szorosabban
kapaszkodott a férfiba, mintha így próbálna erőt meríteni mondandója elviseléséhez. Nem volt
tudatában, de egész testében reszketett.
- Én nem a nőkhöz vonzódom - vallotta be fojtott hangon Josiah -, hanem a férfiakhoz.
Azt hittem, ha feleségül veszlek, talán legyőzhetem a természetemet, de kudarcot vallottam, és
jó ideje hazugságban élek. Ezért nem házasodtam meg soha azelőtt. Nagyon szeretem a
lényedet, de egyetlen nő iránt sem tudnék szerelmet érezni. - Végül pedig megadta a ke-
gyelemdöfést is: - Henry és én fiatal korunk óta vonzódunk egymáshoz.
 Annabelle olyan tágra nyílt szemmel bámult rá, hogy Josiah egy pillanatra azt hitte, elájul.
A nő azonban erős volt, és nem adta meg magát a szédülésnek és a hányingernek.
- Henry? - kérdezte elvékonyodott hangon.
Éppen Henry, akivel sülve-főve együtt voltak, akiről azt gondolta, hogy a legkedvesebb
barátjuk? Henry árulta volna el őt, és Henry birtokolta volna férje azon részét, amelyhez ő
sohasem fért hozzá? Josiah megcsalta.
- Igen. Megértette, hogy el akarlak venni, és gyerekeket szeretnék tőled. Őszintén
megsajnáltalak, amikor meghalt az apád, utána pedig nagyon megkedveltelek. Mindenért
kárpótolni akartalak. Egy személyben akartam az apád, a bátyád és a barátod lenni, de
mindenekelőtt a férjed, ez utóbbi azonban sikertelen próbálkozás volt részemről, s nem élhetek
többé hazugságban. Vállalnom kell magamat, annak ellenére, hogy minden egyes porcikám
tiltakozik ellene. - Annabelle némán bólogatott, s próbálta felfogni a hallottakat. Az egész
házasságuk színjáték volt csupán: az egymásnak tett esküjük, az ígéreteik, a mézesheteik, az
azóta eltelt két esztendő merő ámítás volt. - Azt gondoltam, új életet tudok kezdeni, de nem
sikerült, és téged sem hitegethetlek tovább. Ráadásul nemrég a tudomásomra jutott valami, ami
mindent megváltoztatott, és most már hálás vagyok, amiért sohasem voltam képes eleget tenni
férji kötelességemnek. Decemberben felfedeztem, hogy szifiliszem van. Most már semmilyen
körülmények között nem érhetek hozzád, nem adhatom meg neked a vágyott kisbabádat. Nem
kockáztathatom az életedet. Ahhoz túlságosan szeretlek.
Miközben beszélt, két könnycsepp gördült le az arcán. Annabelle átölelte a férfit, arcát a
nyakába fúrta, és eszeveszetten zokogott. A rá záporozó rossz hírek közül ez keserítette el a
legjobban.
- Josiah... ez nem lehet igaz... - Fölemelte könnyáztatta arcát, és a férfira nézett. Férje most
is ugyanolyannak látszott, mint mindig, Annabelle-nek fogalma sem volt a betegség tüneteiről.
Egyelőre még semmiféle változást nem lehetett tapasztalni, később azonban fokozatosan mind
észrevehetőbbek lesznek a jelek. Josiah megvakulhat, vagy meg is halhat. Meg volt pecsételve
a sorsa, ahogy Henryé is. Együtt jöttek rá, hogy fertőzöttek, s az a tudat, hogy nem kell majd
egymás nélkül élniük, némi vigasszal töltötte el őket. Bensőséges kapcsolatuk immár húsz éve
tartott, egész felnőtt korukat együtt töltötték, s nagyon úgy tűnt, hogy egy napon majd együtt
búcsúznak el az élettől is. - Biztos vagy benne?
- Teljesen. Amint megbizonyosodtam róla, el akartam mondani, de akkor az édesanyád
megbetegedett. .. Nem volt szívem előhozakodni ezzel, viszont mindenképpen tiszta vizet kell
öntenem a pohárba.
- Én nem akarok változtatni a dolgokon - felelte önzetlenül Annabelle. Elengedte a férfi
kezét, és letörölte a könnyeit. - A végsőkig ki akarok tartani melletted.
- Ezt nem hagyhatom. Nem lenne igazságos veled szemben. Henry és én együtt készülünk
a legrosz-szabbra, és ki akarjuk még élvezni azt a kis időt, ami megadatott.
Annabelle-t valósággal megsemmisítette a felismerés, hogy Josiah nem vele, hanem a
szeretett férfival akarja tölteni utolsó napjait. Ez volt a legkegyetlenebb elutasítás, amelyben
valaha is része volt. Josiah ismét erőt gyűjtött, hogy befejezhesse, amit elkezdett.
-Bizalmasan megkértem az ügyvédemet, hogy készítse elő számunkra a válást. Olyan
csendben intézzük, ahogy csak lehetséges. Ha valaki a részletek felől érdeklődne, nyugodtan
mondhatod, hogy elviselhetetlen férj voltam, és örülsz, hogy megszabadultál tőlem.
- De én egyáltalán nem akarok megszabadulni tőled - zokogta, miközben ismét a férfihoz
bújt. Mindketten tudták, hogy csak házasságtörés esetén mondják ki a válást, és ha csak a férfi
akar válni, akkor Annabelle-t fogják hűtlenséggel vádolni. Márpedig a nőnek nem állt
szándékában elválni. Josiah sejtette, hogy így lesz. Tudta: ha ki akarja szabadítani Annabelle-t
ebből a látszatházasságból, neki kell megtennie az első lépést, azaz megvádolnia a feleségét. -
Miért ne maradhatnánk házasok? - kérdezte kétségbeesetten a nő. De Josiah eltökélt volt, és
semmi sem téríthette el a szándékától.
 Annabelle már ismerte annyira, hogy tudja ezt. A férjével általában remekül ki lehetett
jönni, kivéve akkor, amikor rátört a melankólia, vagy az apjához hasonlóan megmakacsolta
magát.
- Nem maradhatunk házasok, Annabelle - mondta türelmesen. - Esetleg megpróbálhatjuk
érvényteleníteni a házasságunkat, de ez sem menne anélkül, hogy megindokoljuk, ami pedig
egyikünknek sem lenne jó. Es két év után talán már nem is lehet ilyen eljárást indítani. Sokkal
egyszerűbb és gyorsabb, ha elválunk. Azt szeretném, ha mihamarabb szabad lennél, hogy végre
a saját utadat járhasd. Ezzel tartozom neked. Meg kell találnod életed párját, akivel igazi
házaséletet élhetsz, és el kell felejtened ezt a színlelt idillt.
- De én egyáltalán nem akarok továbblépni és hozzámenni valaki máshoz - ellenkezett
zokogva.
- Gyerekeket akarsz, én pedig még évekig betegeskedem és szenvedek majd. Nem akarlak
magamhoz láncolni, hogy elvesztegesd az egész életed. - Josiah azt kívánta tőle, hogy eressze
el. Olyasmire akarta kényszeríteni, amit a legkevésbé sem akart. Ugyanúgy szerette a férfit,
mint azelőtt. Egyáltalán nem haragudott rá, csak épp megszakadt a szíve az igazság hallatán. De
a válásra gondolni sem tudott. - Meg kell értened engem - bizonygatta Josiah. - Tudom, mit kell
tennem. Szörnyűséges hibát követtem el, amit csak együtt hozhatunk helyre. Kentucky
államban fogunk elválni, Ez persze szánalmasan hangzik, hiszen New Yorkban kellene
elválnunk, de így legalább senki sem üti bele az orrát a részletekbe. Nem lesz nyilvános
meghallgatásunk, és teljes titoktartás kíséri a procedúrát. - Josiah ismét nagy levegőt vett. -
Holnap visz-szamegyek a városba, hogy találkozzak az ügyvéddel. Aztán Henry és én
elutazunk. Mexikóban leszünk egy ideig.
Valójában Európába szerettek volna menni, de a háború miatt más úti célt kellett
választaniuk. Mexikóban senkinek sem fog feltűnni az együttlétük, és nem kell attól tartaniuk,
hogy ismerősökbe botlanak.
- Mikor jöttök vissza? - kérdezte Annabelle alig hallhatóan. Miután egész családját
elveszítette/ még a férje is magára akarta hagyni.
- Hosszú időre megyünk - válaszolta Josiah kissé ingerültebben, mint szerette volna. Nem
akarta kimondani, hogy soha többé nem térnek vissza, de meg akarta értetni a nővel, hogy
számukra mindörökre vége. Bele sem lett volna szabad kezdeni, de most, hogy már így alakult,
mihamarabb pontot kell tenniük a kapcsolat végére. Josiah szerint ez így volt tisztességes.
Annabelle arckifejezése viszont egészen mást tükrözött. A nő érzéseit teljességgel sárba tiporta
a beszélgetés, különösen az, hogy a férfi már másnap el akarja hagyni.
Annabelle el sem tudta képzelni az életét a férje nélkül. Ha elhagyja, végképp teljesen
magára marad. Josiah-nak végig ott volt Henry, miközben neki egyedül kellett megbirkóznia a
házasságuk problémáival. Sem a szüleihez, sem a fivéréhez nem fordulhatott, és most már a
férjéhez sem.
- Miért kellene elválnunk? - kérdezte Annabelle egy kétségbeesett kisgyermek hangján. -
Minden maradhatna úgy, ahogy eddig volt.
-Most már te is tudod az igazságot, Annabelle. Vissza akarom adni a szabadságodat. Ez a
legkevesebb, amit meg kell tennem érted. Két évet elpocsékoltam az életedből.
Valójában tönkretette Annabelle egész addigi életét. A nőnek semmije sem maradt az
örökségén kívül. Még csak egy háza sem volt New Yorkban, hotelban kellene megszállnia, ha a
városba megy. Ha elválnak, nyilvánvalóan nem maradhatnak egy fedél alatt. Josiah-nak
azonban erre is volt gondja.
- Addig maradsz a lakásban, amíg el nem döntőd, hogyan tovább. Pár nap múlva úgyis
elmegyek. - Ő és Henry már kitalálták az útitervet.
- Miért is adtam el a házat? - motyogta a nő, jóllehet mindketten tudták, hogy helyesen
cselekedett. Az egykori Worthington-rezidencia túlságosan nagy volt egy egyedülálló nőnek.
Sokkal használhatóbb háztartásra lett volna szüksége. A férfi ráadásul biztosra vette, hogy
rövid időn belül megint férjhez megy. Gyönyörű volt, és még csak huszonkét éves. Magán
viselte a fiatalság minden báját és üdeséget. Ezt legalább senki sem vehette el tőle, bár a nő úgy
érezte, hogy az elmúlt pár órában éveket öregedett. Josiah felállt és átölelte Annábefle-t, de a
csók ezúttal elmaradt. A színlelés véget ért. Többé nem tartoztak össze. Valójában sohasem
tartoztak össze. Josiah igazi társa Henry volt, és mindannyian nagy árat fizettek azért, amiért a
férfi megpróbált más lenni. Szerette Annabelle-t, de nem tudott a férjévé válni. Keserű fel-
ismerés volt ez Josiah számára is, a feleségét pedig végképp megsemmisítette. A férfi most már
biztosan tudta, hogy soha nem élhetnek házaséletet. Nem tudta volna megbocsátani magának,
ha megfertőzi Annabelle-t. Már az is elég kiábrándító volt, amit eddig művelt. Szinte
undorodott magától, amiért ennyi időn keresztül becsapta a nőt és önmagát is. S bár őszintén
szerette a feleségét, a templomi esküje üres frázis maradt, ami immár semmit sem jelentett.
A férfi felkísérte Annabelle-t a szobájába, de nem volt hajlandó vele maradni. Azt mondta,
nem lenne helyénvaló ezek után. Josiah a vendégszobában aludt, a nő pedig egész éjjel
zokogott. Azután lelopódzott a lépcsőn, mert szerette volna érezni a férfi testének melegét, de
Josiah ezt sem engedte meg. Visszaküldte a saját szobájába, majd miután a nő elment, ráébredt,
milyen durván viselkedett, és dühében sírva fakadt. Valóban szerette Annabelle-t, és neki is
őrületesen fájt a szíve, amiért el kell hagynia, de nem volt más választása. Hazugságai miatt
Annabelle talán maradandó sérüléseket szerzett, és most, hogy ő maga a biztos leépülés útjára
lépett, végképp nem akarta magához láncolni őt. Egyszerűen nem volt joga hozzá, és elhatá-
rozta, hogy bármi áron, a végsőkig távol fogja tartani magától. A betegség tünetei már
egyértelműen jelentkeztek Henryn és rajta is. Mindketten arzénes kezelést kaptak, ami viszont
nem nagyon segített rajtuk. Arra a kis időre, ami még hátravolt, el akartak menni New Yorkból.
Josiah erőnek erejével el akarta hagyni Annabelle-t, hogy a nő mihamarabb új életet
kezdhessen. Tudta, hogy Annabelle idővel belátja majd az igazát
A nő könnyezve állt az impozáns bejáratnál, miközben a férje örökre kisétált az életéből. A
gyász miatt fekete ruhát viselt. Szívbe markoló látvány volt, ahogy Josiah távolodó autója után
nézett. A férfi végigsírta az egész utat: soha életében nem tett ennél kegyetlenebb dolgot. Akkor
sem érezhette volna nyomorultabbul magát, ha puszta kézzel veszi el a felesége életét.

12. fejezet

Annabelle senkit sem látogatott meg, miután Josiah elhagyta. Blanche gyanította, hogy
valami borzalmas dolog történt, de nem mert rákérdezni. A lány nem jött ki a szobájából, és alig
nyúlt a tálcán felszolgált ételekhez. Napjában egyszer elment sétálni a tengerpartra, de nem
találkozott és nem beszélt senkivel. Az egyik délután Hortie állított be hozzá, de Annabelle még
az ő látogatását is elhárította. Azt üzente Hornénak, hogy beteg. Annyira összetört a szíve, hogy
még a legjobb barátjának sem bírta elpanaszolni a bánatát. Szégyellte volna bevallani, hogy
válófélben van, még akkor is, ha nem az ő hibájából történt, és nem is mondhatta volna el az
igazi okát. Nem tehette tönkre Josiah-t. Szinte beleőrült a gondolatba, hogy nem láthatja többé a
férfit.
Annabelle tudta, hogy válásuk meg fogja döbbenteni az ismerőseiket. Azon tűnődött, vajon
milyen hamar kap lábra a hír. A gyász miatt nem lesz feltűnő, hogy ő maga nem jár el sehová,
az viszont már annál inkább, ha Josiah sem mutatkozik sehol. Blanche kezdte sejteni, mi
történt, bár csak egy kis szerelmes civódásnak vélte a dolgot, az eszébe sem jutott, hogy
elválnak. Arról pusmogtak a komornyikkal, hogy Josiah-nak viszonya van valakivel. Ám
fogalmuk sem lehetett róla, hogy Henry az illető, és persze arról sem, hogy a házasságuknak
vége. A házvezetőnő próbálta megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, de Annabelle csak a
fejét rázta, és képtelen volt abbahagyni a sírást. Soha többé nem lesz rendben az élete.
 Josiah ügyvédje júliusban kereste föl. A férfi addigra leköszönt a bankban betöltött
pozíciójáról, és elutazott Mexikóba. Két héttel korábban Henry is tudatta betegségét a
családjával, majd kilépett a bankból. Senkinek sem jutott eszébe összefüggést keresni a két
felmondás között, de a két kiváló szakember távozását a bank igencsak megsínylette.
Elutazása előtt Josiah levelet küldött Annabelle-nek. Még egyszer a bocsánatát kérte,
amiért megszegte a fogadalmát és elhagyta. Biztosította, hogy élete végéig hibáztatni fogja
magát a történtekért, és hogy még mindig őszintén, tiszta szívből szereti. A válást közben New
Yorkban is érvényesíttették, az ügyvéd pedig elhozta neki a papírokat. Az egyetlen dolog, amit
Josiah válóokként meg tudott nevezni, Annabelle hűtlensége volt. Ez azért meglehetősen szíven
ütötte a nőt. Igaz, nem hagyott más választást a férfinak, de így olvasni még a vártnál is
fájdalmasabb volt, titkon ugyanis abban reménykedett, hogy a férfi meggondolja magát, és nem
lesz képes igaztalanul megvádolni őt. Josiah azonban nem változtatta meg a szándékát, és
másképp nem válhatott el a beleegyezése nélkül.
- Mindenki azt fogja gondolni rólam, hogy megcsaltam - rágódott Annabelle, az ügyvéd
pedig próbálta megnyugtatni.
- Soha, senki sem láthatja ezeket a dokumentumokat. Sajnos ön nem járult volna hozzá a
váláshoz, és ilyenkor csak egyetlen megoldás létezik.
Annabelle életében először meg akart halni. Még mindig szerette a férfit.
Ráadásul neki lett igaza. Josiah és az ügyvéd bíróságba vetett bizalma megalapozatlan volt.
Egy alkalmazott jó pénzért eladta a dokumentumok másolatát az újságoknak. Augusztusban
nyilvánosságra került, hogy Josiah Millbank házasságtörés miatt elvált a feleségétől. Annabelle
életének és jó hírének egy csapásra befellegzett. Mi több, az egész társaság kiközösítette.
A nőt newporti tartózkodása alatt tájékoztatta a bank a botrányról, a hír pedig futótűzként
terjedt. Newportban mindenki erről beszélt. Két egész hétbe tellett, amíg összegyűjtötte a
bátorságát, és elment Hortie-hoz, hogy legalább vele beszéljen. Látogatása alkalmával azonban
újabb csapás érte. Ahelyett, hogy a komornyik szokás szerint felkísérte volna barátnője
szobájába, a szalonba irányította. Amint pedig bejelentették, Hortie mamája rosszalló
pillantással mérte végig, és kisietett a helyiségből. Egyetlen szóra sem méltatta Annabelle-t, aki
tíz percig várakozott a barátnőjére. Hortie határozottan kiterebélyesedett legutóbbi találkozásuk
óta. Nagyon idegesnek tűnt. Le sem ült, csak kellemetlen pillantásokkal méregette Annabelle-t,
akinek most már könnyek potyogtak a szeméből. Hortie elfordult, és úgy tett, mintha nem vette
volna észre.
-Látom, ide is eljutottak a hírek. Már rnindenM tudja - jegyezte meg szomorúan Annabelle,
miközben anyja finom csipke zsebkendőjével törölgette a könnyeit. Napernyő is volt nála,
anélkül el sem lehetett mdulni egy ilyen forró napon.
- Nem is sejtettem, hogy szeretőd van - mondta Hortie elfúló hangon. A világ minden
kincséért sem lépett volna közelebb, vagy mondott volna egy vigasztaló szót, lecövekelt a
szoba másik végében.
- Azért, mert nincs is - tiltakozott kétségbeesetten Annabelle. - A házasságtörés volt az
egyetlen indok, amivel Josiah elválhatott tőlem. Én nem akartam válni. Úgy gondolta, így lesz a
legjobb... Ő nem... Ő nem akart - szavai sírásba fulladtak. Még a legjobb barátnőjével sem
lehetett őszinte. Az igazság olyan sokkoló volt, hogy ő maga is alig tudta feldolgozni, de a
barátnője segítségét sem kérhette. Nem akarta elárulni Josiah-t, bármekkora csalárdságot
követett is el. Volt férje teljesen ellehetetlenedet* volna, ha kiderül, hogy egy férfiért hagyta el
őt. És azt is szégyellte bevallani, hogy még mindig szűz. így azután csak ült a fotelban és sírt.
Még csak Josiah betegségéről sem beszélhetett. - Nem tudom, mitévő legyek - mondta
keserűen. - Meg akarok halni.
Hortie félreértette a helyzetet, és azt gondolta, hogy a barátnőjét bűntudat gyötri. Az anyja
szerint Annabelle minden bizonnyal megérdemelte, amit Josiah tett vele. Egy nemes lelkű
ember nem tesz ilyesmit alapos ok nélkül, és Hortie is biztos volt benne, hogy a barátnője
megbocsáthatatlan dolgot művelt. Máskülönben nem váltak volna el. Ha pedig a válás oka
házasságtörés, akkor Annabelle házasságtörő. Őszintén sajnálta Josiah-t, Annabelle-ről pedig
úgy vélekedett, hogy csak azt kapta, amit megérdemelt. Ráadásul James félreérthetetlenül a
tudtára adta, hogy nem találkozhat többé Annabelle-lel. A férje nem akarta, hogy rossz
társaságba keveredjen.
- Nagyon sajnálom a történteket - mondta Hortie feszengve. - De óriási hibát követtél el. •
Hortense próbált emberséges lenni hozzá, de ezúttal az anyjának adott igazat. Josiah
feddhetetlen ember volt. Arra, hogy elhagyja Annabelle-t, otthagyja az állását és elmenjen a
városból, csak valami gyalázatos dolog bírhatta rá. Hortie soha nem gondolta volna, hogy
Annabelle képes ilyet tenni, de ez csak azt bizonyította, hogy még a legjobb barátnőjét sem
ismerte jól. Keservesen csalódott benne, könnyáradatából pedig mindössze arra következtetett,
hogy na-gyon bánthatja a lelkiismerete. Az anyjának és James-nek tökéletesen igaza volt.
- Semmiféle hibát nem követtem el - szipogott Annabelle. Sírása görcsös zokogásba
csapott át. Kívül-belül olyan volt, mint egy elveszett gyermek. Rettenetesen rosszul esett neki
Hortie bizalmatlansága azok után, hogy kicsi gyerekkoruk óta elválaszthatatlanok voltak.
Hortense távolságtartóan és fagyosan viselkedett vele.
-Azt hiszem, nem akarom részletesen tudni, mi történt - mondta, és a kilincs után nyúlt. -
Sajnálom, de menned kell. James megtiltotta, hogy találkozzam veled. Ég áldjon, Annabelle,
vissza kell mennem a szobámba. Nem vagyok túl jól - ezekkel a szavakkal rácsukta az ajtót, és
elment.
Annabelle moccanni sem bírt, egyre csak a bezárult ajtót bámulta. Képtelen volt elhinni
azt, ami történt. Minden porcikájában remegett, amikor végre fölállt. Kirohant a házból, és meg
sem állt hazáig. Az első gondolata az volt, hogy beleveszejti magát a tengerbe, de ehhez nem
volt elég bátorsága. Akkor legalább odaát lehetne a szüleivel és a testvérével. Nem fért a fejébe,
hogy Hortie is őt hibáztatja, és hogy a legjobb barátnője soha többé nem akar találkozni vele.
Majd szép lassan ráébredt, hogy mindenki így fog viselkedni. New Yorkban és Newportban
egyetlen ajtó sem nyílik ki előtte, amikor leveti a gyászt.
Annabelle berohant a házába, bevágta maga mögött az ajtót, és felszaladt a szobájába. Az
ágyra vetette magát. Annyira kikészült, hogy már sírni sem tudott. Még akkor is ugyanott
feküdt, amikor Blanche bemerészkedett, és gyengéden elkezdett beszélni hozzá. A nőhöz, akit
csecsemőkora óta ismert.
- Miss Annabelle, tudom, hogy nem tett semmi olyat, amivel vádolják. Előttem
cseperedett fel, és azt is láttam, hogy jó felesége volt a férjének. Nem tudom, mi történt, de azt
igen, hogy
nem ön volt az oka - mondta, majd odalépett hozzá és megölelte.
Mindketten sírtak. Blanche-nak sem mondhatta el az igazságot de legalább a házvezetőnő
nem hitte róla, hogy házasságtörő. Ahogy átölelték egymást, Annabelle-nek jobban hiányzott
az anyja, mint valaha. Milyen élet várhat még rá ezek után?
Augusztus utolsó heteiben, a nyári idény vége felé alapos ízelítőt kapott abból, hogy mire
számíthat. Néhány alkalommal boltba és postára kellett mennie. Az emberek elfordultak tőle az
utcán, és nem voltak hajlandók szóba állni vele. A férfiak rosszalló pillantásokkal illették, a nők
pedig egyszerűen keresztülnéztek rajta. Kiközösítették, ahogyan az előre gyanítható volt. A
férfi abbéli igyekezetében, hogy szebb jövőt biztosítson neki, egy életre rásütötte a hűtlenség
bélyegét, és a kiközösítés átkát vonta a fejére. Az előkelő társaság és a tisztességes otthonok
kapui mindörökre bezárultak előtte. Most már élete végéig az a nő marad, aki megcsalta Josiah
Millbanket. A volt férje ezzel az erővel akár végezhetett is volna vele. Annabelle Worthington,
a jó házból való tisztességes úrinő, megszűnt létezni.

13. fejezet
 Annabelle szeptember első hetében tért vissza New Yorkba. Blanche, William és a
személyzet többi tagja a newporti villában maradt, amely most már kizárólag a nő tulajdonában
állt. Thomas vele tartott, mert Annabelle egy kivételével apja valamennyi autóját el akarta adni.
Egyelőre Josiah lakásában húzta meg magát, de sürgősen új otthont kellett találnia.
Fogalma sem volt róla, hogyan kezdjen hozzá, Josiah-ra pedig nem számíthatott többé.
Egyértelműen a tudtára adta, hogy hónapokig, esetleg évekig is Mexikóban marad, és semmi
hírt sem kapott róla azóta, hogy elment. Mindenki elhagyta.
Egyetlen biztos pont volt az életében: az Ellis Island-i munka. A bevándorlók annak
ellenébe is özönlöttek az országba, hogy a britek elaknásították az óceánt, a németek pedig
tengeralattjáróikkal tartották rettegésben az átutazókat. Annabelle egy napon beszédbe
elegyedett egy francia nővel, aki végre felnyitotta a szemét, és tisztán megfogalmazódott
benne, mit kell tennie a jövőben. Minden gondolatát ez a hirtelen támadt ötlet töltötte ki. Sokkal
értelmesebb életet is élhetett annál, mint amilyen mindenki által mellőzötten New Yorkban várt
volna rá. Ráadásul most már csöppet sem félt a haláltól, és egyáltalán nem zavarták azok a
veszélyek, amelyek az óceánon vagy Európában leselkedtek rá. Megtalálta a kiutat abból a
lehetetlen helyzetből, amelybe, önhibáján kívül, Josiah sodorta.
Több kollégáját is beavatta a terveibe. Orvos felettese a kérésére ajánlólevelet írt, amivel
akár egy francia kórházban is elhelyezkedhetett. Mikor a férfi megtudta, mire készül
Annabelle, javasolt neki egy olyan intézményt, ahol kizárólag nők dolgoztak. A kórház egy
apátságban volt, melynek a franciaországi Asnié-res-sur-Oise adott otthont. Egy skót szár-
mazású doktornő, Elsie Inglis alapította évekkel ezelőtt, azért ott, mert a hazájában elutasították
a kérését. A francia kormány viszont tárt karokkal fogadta. A doktornő átvette az apátságot, és
személyesen felügyelte a kórház működését. Néhány kivételtől eltekintve a teljes egészségügyi
személyzet nőkből állt. Amint Annabelle elmondta a főnökének, hogy Franciaországba készül,
az orvosnak rögtön beugrott ez a kórház.
Elsie Inglis felvilágosult és haladó gondolkodású nő volt, aki a szüfrazsett mozgalomban is
részt vett, A nőknek fenntartott Edinburgh-i Orvostudományi Egyetemen sajátította el a hivatás
alapjait. Saját orvosi iskolát nyitott, és egy nők által irányított kórházról álmodott. Az orvos, aki
Annabelle-t beajánlotta hozzá, meggyőződéssel vallotta, hogy Inglis neve garancia az
intézmény feddhetetlenségére és kiváló egészségügyi szakmai színvonalára. A de Royaumont
apátságot bocsátották a rendelkezésére, és kollégáival 1914 decemberében, az európai háború
kitörése után megkezdték a működésüket. A hírek szerint sok sebesültet vittek hozzájuk a tábori
kórházakból, akik az első, hevenyészett ellátás után náluk kapták meg a megfelelő kezelést.
Annabelle-t lenyűgözték a hallottak, pontosan ez a hely volt az, amire vágyott, és bízott benne,
hogy a kórházban is szívesen vesznek majd még egy segítő kezet. Mindegy volt neki, hogy
sürgősségi ellátást vagy kórházi munkát osztanak-e rá. Bármit kívánjanak tőle, kész teljesíteni.
Most már semmi sem kötötte a hazájához. Nem volt otthona, családja, férje, és még a
legjobb barátnője is eltaszította magától. Josiah családja és a szülei baráti köre pedig még
Hortie-nál is jobban felháborodott a hír hallatán. Mióta a férfi elhagyta a várost, mindenki azzal
vádolta Annabelle-t, hogy hűtlenségével elűzte a férjét. Minden létező módon meg-
szégyenítették, az igazságot azonban senkinek sem mondhatta el. A legjobb, amit tehetett, hogy
elmegy.
Annabelle a következő napokat pakolással töltötte. Mindent összecsomagolt. Nagy
ládákban raktárba vitette mindazt, amire nem volt szüksége. Új útlevelet is kellett csináltatnia,
mert tizenhat éves kora óta nem járt külföldön. Helyet foglaltatott a Saxoniata, és jövendő
franciaországi munkájára gondolva, vásárolt néhány strapabíró ruhát. Odaát semmiféle
cicomára és eleganciára nem lesz szüksége, így a családi ékszereket letétbe helyezte az apja
bankjában. A szükséges pénzügyleteket is elrendezte. Egyetlen ismerősének sem számolt be a
terveiről- Szeptember végén VisszamentNewportba, hogy búcsút vegyen Balnche-tól és a
személyzet többi tagjától. Télre mindössze öten maradtak, így is éppen elegen voltak, hogy
rendben tartsák a villát. Annabelle tisztázta Blanche-sal a tennivalókat, és azt is elmondta/hogy
sokáig lesz távol, Az idős asszonyt nagyon elkedvetlenítették á történtek, könnyek között
kesergett ifjú úrnője balsorsán, és már előre aggódott, hogy Franciaországban micsoda
szörnyűségek leselkednek rá. Mindannyian tudták, hogy már maga az utazás is óriási
kockázatot je-. lent az aknamezőkkel teletűzdelt és tengeralattjárókkal ellenőrzött tengeren.
Blanché látta, hogy mindez egyáltalán nem érdekli Annabelle-t. Az égvilágon semmit sem
veszíthet az, akinek nincs miért élnie. A fronton talán új értelmet nyer az élete. A nő egész
orvosi könyvtárát is magával vitte, mert nem lehetett tudni, mikor lesz rá szüksége. Amikor két
nappal később elindult Newporfból, az egész személyzet megkönnyezte, és miközben
integettek neki, azt találgatták, vajon látják-e még valaha.
New Yorkban elköszönt az Ellis Island-i munkatársaitól és a legkedvesebb kis betegeitől.
Mindenki szomorú volt, amiért elmegy, de senkinek sem mondhatta el, hogy mi késztette erre a
lépésre. Mindössze annyit árult él a vezető doktornak, hogy önkéntesnek jelentkezik egy
francia hadikórházba. Fájó szívvel vált el a kollégáitól, akiket őszintén megkedvelt az utóbbi
pár évben.
Már minden holmiját elvitette, egyedül a bőröndjei és azok a dolgai maradtak Josiah
lakásában, amiketbe akart csomagolni az útra. Az egyszerű ruhákon kívül csak néhány meleg
blézert és kabátot vitt magával. Mindent begyömöszölt három kézipoggyászba. Mivel az egész
utat a kabinjában akarta tölteni, nem kellett' estélyi ruhát vinnie. Kiváltotta az útiéveiét. A
jegyet is a lánykori nevére foglaltatta. Az utazás előtti utolsó napon hosszú sétát tett a városban,
és elzarándokolt a szülei házához. Ez maradt az egyetlen dolog, amitől búcsúzkodnia kellett.
Megállt a régi otthona előtt, és egy pillanatra eltöprengett rajta, menynyi mindent elveszített
már. Közbén megpillantotta az egyik régi szomszédjukat, aki felismerte, és dühödt
arckifejezéssel meredt rá, majd szó nélkül sarkon fordult, felsietett a lépcsőn, és becsapta maga
mögött az ajtót. Ahogy visszafelé tartott Josiah lakásába, felidézte a történteket, és mindez csak
megerősítette abbéli elhatározásában, hogy mennie kell. Nem volt többé maradása New
Yorkban.

Az utazás napján kora reggel Thomas kísérte ki Annabelle-t a Cunard Hajózási Társaság
dokkjához, az útipoggyászát pedig felvitte a fedélzetre. A Saxonia egy tizenöt éves tengerjáró
hajó volt, utas- és teherszállításra építették. Négy óriási árboca és a kéménye a magasba
emelkedett. Tervezői nem a sebesség, hanem a szállítókapacitás növelését tartották szem előtt.
A hajó tizenöt csomós sebességgel szelte át az Atlanti-óceánt. Nem volt különösebben fényűző
a fedélzeté, de teljes kényelmet nyújtott. Mivel a teherszállítást kifizetődőbbnek ítélték, az
utastér rovására növelték a rakodóteret. Az első osztály a háború kitörésé óta szinte kongott az
ürességtől. A hajó meg sem közelítette azon. óceánjárók színvonalát, amelyekkel Annabelle
korábban utazott, de az ilyesmi sohasem érdekelte, és ezúttal megelégedett egy másodosztályú
fülkével.
Két fiatal matróz jelentkezett, hogy elkíséri a kabinjához, Thomas pedig melegen
megölelte búcsúzó-tű. A sofőr ezután bérelt garázsba viszi a kocsit, amelyet a bank Annabelle
utasítására elad majd. Mivel Annabelle nem tudta megmondani, mikor jön vissza, Thomasnak
más állás után kellett néznie.
A férfi még akkor is integetett neki, amikor fél órával később a Saxonia lassan kifutott a
kikötőből. A fedélzeten gondterheltek voltak az emberek: mindenki tudta, milyen
kockázatokkal jár egy ilyen utazás. Csak azok vágtak neki, akiknek alapos okuk volt rá. Most
már senki sem szelte át az óceánt csak úgy, szórakozásból.
Annabelle a fedélzetről nézte, ahogy a. Szabadság- , szobor eltűnik a láthatáron. Még
egyszer búcsút intett Ellis Islandnek, majd bement a lakosztályába. Elővette az egyik könyvét,
hátha az olvasás eltereli a gondolatait. Egyre csak az járt a fejében, hogy mi lesz, ha
torpedótámadás éri őket. Ez volt az első tengeri utazása azóta, hogy a családját szerencsétlenség
érte. Feszülten figyelte a haj ó zúgását, és azon tépelődött, hogy milyen közel merészkedhetnek
a németek az amerikai partokhoz, és mikor támadják meg őket. Valamennyi utas fejében
hasonló gondolatok kergették egymást.
Annabelle egyedül fogyasztotta el a vacsoráját a kabinjában, és az éjszaka nagy részét
éberen töltötte. Azon tűnődött, vajon biztonságban ki tudnak-e majd kötni, s hogy mire
számíthat francia földön. Oda megy, ahol a leginkább szükség van a szolgálataira. Mivel a
hazája nem lépett be a háborúba, csak magánemberként vállalhatott önkéntes munkát. Akadt
pár rokona, akik szintén így támogatták a szövetségeseiket. Az egyik Astor-ági unokatestvére
tábori kórházat működtetett, egy Vanderbilt pedig szintén önkéntesnek állt. Ám válása akkora
botrányt kavart, hogy még csak érintkezésbe sem mert lépni a rokonaival. Franciaországban
teljesen magára lesz utalva.
Annabelle elszántsága nem ismert határokat. Még a legalantasabb munkákat is kész volt
elvállalni. A hírek szerint a lövészárkok és a kórházak is tele voltak sebesültekkel. Ha épségben
átjutnak/egész biztosan lesz feladata.
Az Ellis Island-i egészségügyi személyzettől rengeteget tanult, és nap mint nap
tanulmányozta az orvosi könyveit is. Már akkor is több értelme lesz az életének, ha csupán egy
mentőautót vezet. New Yorkban örökösen menekülnie kellett volna az előkelő körök
ellenszenve elől.
Bár Josiah csak jót akart, a válás az újrakezdés ösz-szes lehetőségétől megfosztotta. A férfi
nem gondolta végig tettének következményeit. Annabelle-t ártatlanul ítélték el, és soha senki
nem fog tőle bocsánatot kérni. Az ítéletet egy életre meghozták, bűne tel-i jes bizonyosságot
nyert. És Josiah titkát soha, semmilyen körülmények között nem fedhette fel. Az, amit
takargatott, még a házasságtörésnél is nagyobb bűnnek számított. Ha fény derült volna férje
Henryvel folytatott hosszú szerelmi kapcsolatára és a fertőzésre, amelyet mindketten elkaptak,
az végképp tönkreteszi a két embert. Annabelle képtelen volt leleplezni őket. Még mindig
szerette a férfit, aki tudtán kívül feláldozta őt. Megesküdött, hogy megőrzi a titkát.
A nő számára valóságos megváltás volt az elutazás. Franciaországban senki sem ismerte.
Először is ki kellett találnia, hogy özvegynek vagy hajadonnak adja-e ki magát. Josiah-nak
sajnos sok ismerőse volt Európában, akik tudták, hogy életben van, és joggal vádolták volna
azzal, hogy hazudik. A nő választása ezért a hajadonságra esett. Ismét Annabelle Worthington
lett, mintha kétévnyi házassága nem is létezett volna. Már csak az ő szívében és emlékeibén élt.
Josiah iránt érzett szeretete pedig olyan mély volt, hogy még a gyarlóságaiért is meg tudott
bocsátani neki.:
Éjjel, miközben a hajó lágyan ringatózott, Anna-belle-nek az is az eszébe jutott, hogy ha
Franciaországban a halálát leli, nem kell többé semmiféle veszteséget elviselnie. Biztos volt
benne, hogy a válásuk ellenére is nagy csapás lenne számára Josiah halála. Minden vágya az
volt, hogy boldog házasságban éljenek, és gyerekeket szülhessen neki. Hortie talán nem is fogta
föl, micsoda szerencséje van, hogy normális férje és gyerekei vannak. Annabelle viszont a
legjobb barátnőjét is elveszítette. Ismerősei mind egy szálig őt hibáztatták a válásért, de Hortie
viselkedése rázta meg a legjobban. És miközben a Saxonia legénysége óvatosan átkormányozta
a hajót az óceánon, Annábelle-ben egyre határozottabban tudatosult, hogy teljesen magára
maradt. Ez pedig csakis rémülettel tölthetett el egy ifjú hölgyet, akit először a szülei, azután
pedig a férje óvott a világtól. A szerettei és a tisztessége is odaveszett. Most már sohasem
moshatja le magáról a házasságtörés bélyegét. Könnyesre sírta a párnáját.
A hajó aznap éjszaka akadály nélkül haladt az óceánon. Megkettőzték az őrséget, hogy
biztosan felfedezzék az aknamezőket. Kiszámíthatatlan volt, hogy a német tengeralattjárók hol
törnek felszínre, vagy hogy milyen közel lopakodnak a hajóhoz. Nem sokkal azután, hogy
kifutottak a kikötőből, mentési gyakorlatot rendeztek. Mindenki tudta, hogy melyik
mentőcsónakhoz kell mennie, a kabinokban pedig jól látható helyen mentőmellények lógtak.
Békeidőben ezek sokkal kevésbé voltak szem előtt, ám a Lusitania májusi elsüllyesztése után a
Cunard Hajózási Társaságnak nem volt más választása. Minden lehetséges biztonsági előírást
be kellett tartaniuk. A mentőmellények látványa viszont még inkább fokozta az amúgy is
érzékelhető feszültséget.
Annabelle nem elegyedett szóba senkivel. Az utasok listáján szülei két ismerősét is
felfedezte. New York-i élményei után azonban egyetlen porcikája sem kívánta a botrányt.
Napjai nagy, részét a kabinjában töltötte, napnyugtakor pedig, amikor mindenki a vacsorához
készülődött, magányosan sétált a fedélzeten. A vacsoráját is egyedül fogyasztotta el. Bár pró-
bálta olvasással elterelni a figyelmét/ édesapja és bátyja halála mindig ott motoszkált á fejében.
A Lusitania elsüllyesztése pedig, ha lehetséges, még a Titanic katasztrófájánál is tragikusabb
történet volt, ami szintén nem szolgált Annabelle megnyugvására. A nő legtöbbször feszülten
és idegesen üldögélt, alig aludt, bár a hosszú, ébren töltött órák alatt nagyon sokat tanult.
A kajütjéért felelős szobalánynak sem sikerült rávennie, hogy elmenjen az étterembe
vacsorázni. A második estén maga a kapitány is meghívta őt az asztalához, A legtöbb utas ölni
tudott volna ezért a megtiszteltetésért, de arra való hivatkozással, hogy nem érzi jól magát,
Annabelle udvariasan visszautasította a meghívást. Aznap elég nyugtalanul háborgott a tenger.
Hadd higgyék csak, hogy elkapta a ten-geribetegség. Egyébként az egész út alatt kiválóan
érezte magát.
A szobalány és a lakáj meg mertek volna esküdni rá, hogy valami óriási csapás érte a nőt.
Fiatal volt és gyönyörűségesen szép, de elmondhatatlanul szomorú, Nem kerülte el a
figyelmüket az sem, hogy Annabelle gyászol. Azon tanakodtak, hogy vajon a férjét vagy a
gyerekét veszítette-e el. Ahhoz kétség sem fért, hogy valami megrázkódtatás érte. Fájdalmas
emlékekkel teli romantikus hősnőnek tűnt, ahogy kora esti. sétái során a naplementét nézte. Te-
kintete messzire révedt, és azon tűnődött, vajon látja-e még Josiah-t az életben. Henryt viszont
megpróbálta messzire űzni a gondolataiból. Nem akarta meggyűlölni.
Amikor visszatért kényelmes lakosztályába, gyakran látszott úgy, mintha sírt volna.
Általában fátyol mögé rejtette az arcát, és hatalmas kalapjai is azt a célt szolgáltak, hogy ne
láthassák meg, és ne ismerhessék föl. Miután nem lehetett többé önmaga, elkel-lett tűnnie a
saját világából. Erőnek erejével szakította el magát mindattól, ami korábban ismerős volt, és
biztonságot nyújtott neki, hogy a betegek és sebesültek szolgálatának szenteli az életét. Ez volt
minden, amire vágyott.
. Szülei newporti villáját leszámítva, még csak otthona sem volt. A három bőrönd tartalmán
kívül mindene egy New York-i raktár mélyén hevert. Szobalánya elpletykálta az élelmezési
tisztnek, hogy a nőnek egyetlen utazóládája sincs, pedig az ő társadalmi helyzetében ez szinte
elengedhetetlen úti. kellék. Értékes szőrme és ékszer kiegészítői sem voltak, sőt még estélyi
ruhája sem. Pedig a beszéde, a tartása, a járása és a finom viselkedése alapján úgy tűnt, hogy jó
családból származik. A szeméből áradó szomorúság miatt, amit nap mint nap látott, a fiatal
szobalány őszintén megsajnálta Annábelle-t. Körülbelül egyidősek lehettek, és a bánatos
fiatalasszony mindig olyan kedvesen bánt vele.
A negyedik naptól fogva, amikor már kezdtek Európa partjaihoz közeledni, a hajó
meglepően lelassult. A nagy test alig mozdult a vízen. Az őrség vezetője valami gyanúsat
észlelt, attól tartott, hogy egy tengeralattjáró cirkál a közelben. Valamennyi utas rettegett.
Néhányan már a mentőmellényt is magukra vették, bár még el sem hangzott a riadó. Ez volt az
első alkalom, hogy Annabelle fényes nappal a fedélzeten mutatkozott. Tudni akarta, mi történik
körülötte. Egy tiszt sietett a segítségére, aki azonnal felfigyelt a kalap és fátyol mögé rejtőző nő
szépségére. Árra gondolt, neves színésznő lehet, aki inkognitóban utazik, Vagy valamilyen más
híresség. Annabelle jól szabott fekete kabátot viselt, és amikor lehúzta az egyik kesztyűjét, a
férfi láthatta, milyen finom a keze. A többi utas távolabb, volt tőlük. Néhányan ácsorogtak és
beszélgettek, mások az asztalok körül kártyáztak. Miután a tiszttől kielégítő választ kapott,
Annabelle rövid sétát tett a fedélzeten, majd visszatért a kabinjába.
 Eléggé meglepődött, amikor ugyanaz a fiatal tiszt késő délután bekopogtatott az ajtaján. A
kezében éppen könyvet tartott, hosszú szőke haja pedig kibontva terült szét a vállán. Olyan volt,
mint egy fiatal lány, a férfit pedig egyre jobban lenyűgözte a szépsége. A nő már rég le vehette
a kabátját, fekete blúzt és hosz-szú fekete szoknyát viselt. A tiszt a szobalányhoz hasonlóan azt
gondolta, ifjú özvegy, de elképzelni sem tudta, mi keresnivalója lehet Európában. Azt mondta,
azért jött, hogy meggyőződjön róla, minden rendben van-e, nem nyugtalankodik-e, amiért a
hajó még mindig lassabban halad. Annabelle félénk mosoly kíséretében biztosította a férfit,
hogy jól érzi magát. A tiszt nem tudta meglepetését palástolni, amikor észrevette, mit olvas. A
kezében dr. Randolph Vir-chow orvosi könyvét tartotta, s még két másik tanulmány is hevert az
asztalon, dr. Louis Pasteur és dr. Claud Barnard, a modern orvostudomány szaktekintélyeinek
tollából. Ez a három könyv volt Annabelle bibliája.
- Orvostudományt tanul? - képedt el a tiszt. Szokatlan volt, hogy egy nő ilyesmit
olvasson, bizonyára ápolónő lehet. Ez azonban sehogyan sem illett a nő származásáról
kialakított képbe.
- Igen... Nem.,. Nos, nem teljesen — motyogta zavartan Annabelle! - Egyszerűen csak
szeretek orvosi könyveket olvasni. Ez az egyik kedvtelésem.
-A bátyám orvos - jelentette ki a férfi láthatóan büszkén. - Nagy koponya. Az édesanyám
meg ápolónő. - Lázasan kereste a közös témákat. A nő rejtélyes volt és a férfi még mindig azon
törte a fejét, vajon miért utazik Franciaországba. Talán ott van a családja. Máskülönben miért
vállalkozna egy nő erre a veszélyes átkelésre? - Ha tehetek valamit önért, Miss Worthington,
kérem, jelezze.
Annabelle bólintott. Furcsa volt ismét a régi nevét hallania. Mintha az idő kerekét
visszaforgatták volna, és ismét gyerek lenne. Nagyon büszke Volt arra, hogy Mrs, Millbank
lehetett. A saját nevét hallva olyan érzés kerítette hatalmába, mintha nem is érdemelte volna
meg Josiah nevét. Pedig közösen határoztak így. Volt férje kérvényezhette volna a bíróságon,
hogy maradjon minden a régiben, de mindketten úgy látták jónak, ha Annabelle ismét a
lánykori nevét használja. Ez így sokkal egyszerűbb és tisztességesebb volt, de a nőnek ettől
még nagyon fájt, hogy elveszítette az asszonynevét.
- Nagyon szépen köszönöm - felelte udvariasan.
A tiszt meghajolt, Annabelle pedig bezárta mögötte az ajtót, és visszatért a könyvéhez.
Sötétedés után hagyta csak el a kabinját. Egyre türelmetlenebbül várta, hogy megérkezzenek.
Az utazásnak mintha sohasem akart volna vége szakadni. A fülkéje falai közé zárva, még ha
önkéntes volt is ez a száműzetés, nagyon lassan telt az idő. Ráadásul a parthoz közeledve egyre
lassított a hajó. Abban azonban mindenki egyetértett, hogy a pontos érkezésnél sokkal
fontosabb az óvatosság, hogy biztonságban érjék el a szárazföldet.
A következő nap még az előzőnél is nyugtalanítóbb volt. Kora réggel az őrszemek a hajó
jobb oldalán lévő figyelőállásból távoli aknamezőt fedezték fel. A szirénák megszólaltak, az
utasok pedig kirajzottak a fedélzetre, ahol a legénység tájékoztatta őket a történtekről.
Mindenki magára húzta a mentőmellényét, amit aztán egész nap le sem vehettek. Annabelle
olyan hirtelen hagyta el a kabinját, hogy nem tudta fölvenni a kalapját és a fátylát. Meleg, napos
idő volt, lágy szellő lengedezett. A haja egyszerűen hátra volt simítva, és fekete Vászonruhát
viselt Az ismerős tiszt mosolyogva közeledett felé.
- Nem kell félnie, csak elővigyázatosság - nyugtatta meg a nőt. - Elhárítjuk a veszélyt. Az
embereink felkészültek. Egyből kiszúrták az aknamezőt.
Annabelle megnyugodott, de a vészhelyzet kissé fölkorbácsolta az idegeit.
- A szüleim és a bátyám a Titanicon utaztak - szaladt ki a száján önkéntelenül is.
Valósággal borzongott, ahogy alig hallhatóan kiejtette a szavakat, majd meggyötört tekintetét a
tisztre emelte.
Nagyon sajnálom - válaszolta a férfi. - De ne aggódjon, kisasszony, olyan velünk nem
eshet meg. A kapitány ura a helyzetnek.
 A felfedezett aknamező miatt azonban egy újabb nap következett, amikor csak
lopakodhattak a vízen. A következő két napban pedig, ahogy lassan megközelítették
Franciaországot, még elővigyázatosabbnak kellett lenniük.
Végül összesen hét nap alatt tették meg az utat. Hajnali hatkor futottak be Le Havre
kikötőjébe, amikor az utasok többsége még aludt. A reggelit csak hétkor szolgálták fel, az
utasokat pedig kilenckor vitték ki a vonatcsatlakozáshoz. A Saxonia az aknamezők miatt az
Egyesült Államokból egyenesen Franciaországba ment, majd ezt követően Liverpool felé vette
' az irányt, mert a southamptoni kikötőt a hadsereg részére tartották fent. Annabelle útra készen
állt a fedélzeten, amikor kikötöttek. Az ismerős fiatal tiszt észrevette, és odament hozzá. A nő
izgatottnak és élénknek tűnt, a férfi rövid ismeretségük alatt még egyszer sem látta ilyen
jókedvűnek. Talán csak azért volt olyan szomorú, mert a hajóút felidézte benne a rossz
emlékeket. A tengeren uralkodó hadiállapotok miatt pedig senkinek sem volt túlságosan rózsás
kedve. Az utasok szívéről nagy kő esett le, hogy biztonságban megérkeztek a kontinensre.
-Boldog hogy Párizsba mehet? - érdeklődött a férfi vidáman.
A nő csillogó szeme láttán a tiszt fejében még az is megfordult, hogy talán a vőlegényéhez
siet. Mosolyogva nézte a reggeli napsütésben, ahogy Miss Wor-thington biccent a fejével.
Kalapban volt, de nem tett rá fátylat, így a férfi egyenesen belenézhetett a kék szemébe.
- Igen, de nem maradok sokáig - felelte röviden. A válasza eléggé meglepte a tisztet.
Mostanában
senki sem érkezett villámlátogatásra Európába. Túlságosan nagy volt a kockázat,
különösen ha az ember amúgy sem akart sok időt itt tölteni.
- Csak nem megy vissza?
- Remélem, nem kell. Egy Párizs környéki kórházban szeretnék dolgozni, ami úgy ötven
kilométerre van a fronttól.
- Ez nagyon bátor dolog öntől - jegyezte még elismerően, ugyanakkor sehogyan sem fért a
fejébe, hogy egy ilyen szép és fiatal nő mit kereshet a vérontás kellős közepén. Worthington
kisasszonyt azonban szemmel láthatóan nagyon felvillanyozta ez a kihívás. Ez azt is
megmagyarázta, hogy miért olvasott orvosi könyveket, amikor bekukkantott hozzá. - Biz-
tonságban lesz ott? - kérdezte óvatosan, mire Anna-belle elnevette magát.
- Éppen eléggé - vágta rá. Ha rajta múlott volna, egyenesen a frontra megy, de csak
képzett egészségügyi szakemberekés katonák teljesíthettek ott szolga- . latot. A de Royaumont
apátságban működő kórház rendkívüli helynek ígérkezett, és volt rá némi esély, hogy neki is
komolyabb munkát adjanak.
- Még ma odamegy? - kérdezte kíváncsian a tiszt, mire Annabelle megrázta a fejét..
- Ugy gondoltam, Párizsban töltöm az éjszakát, és csak holnap folytatom az utamat.
A kis település pontosan harminc kilométerre északra feküdt Párizstól, és Annabelle még
nem tudta, hogyan fog eljutni oda.
- Maga nagyon bátor, hogy egyedül vállalkozott az útra.- fűzte hozzá a tiszt csodálattal.
Ezt a nőt bizonyára világéletében féltve őrizték, és ' nem volt hozzászokva, hogy meg kell
védenie magát. A férfi nem tudhatott róla, hogy nem maradt más választása. Annabelle
kizárólag ezen a módon kezdhetett új életet, vagy legalábbis így szabadulhatott ki abból a
közegből, amely előbb-utóbb megfojtotta volna.
A fiatal tiszt elment a dolgára, Annabelle pedig visszatért a kabinjába, hogy lezárja a
poggyászait. Hét órára teljes menetfelszerelésben állt. Megköszönte a szobalány becsületes
munkáját és kedvességét, és csinos kis borravalót nyújtott át neki egy borítékban. Ez
alkalommal kivételesen az étteremben fogyasztotta el a reggelijét. Most mutatkozott először
nyilvánosság előtt, mióta útra keltek, de túl nagy volt az izgalom ahhoz, hogy bárkinek is
feltűnjön a jelenléte. Az emberek búcsúzkodtak új barátaiktól, és élvezettel fogyasztották a
hajószakács konyhájának utolsó kiadós reggelijét.
 Annabelle az elsők között szállt le. A kedves fiatal tiszttől is elköszönt, aki még egyszer
megkereste, hogy sok szerencsét kívánjon neki. Miközben elfoglalta hálófülkéjét a vonaton,
tudta, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó fényűzés az életében. Ha szerencséje van, a következő
naptól éppúgy kemény munkával telnek a napjai, mint az apátsági kórház valamennyi
dolgozójának.
Á csomagjaival egyedül is ügyesen boldogult, és a párizsi Garé dü Nord pályaudvaron
sikerült taxit fognia. Nem volt éhes, mert a vonaton megebédelt, így egyenesen a hotelba ment.
A Hollandé Hotelban foglalt szállást a Montmartre közelében, a kilencedik kerületben.
Útközben többször látott kék sisakos férfiakat, akik négyes csoportokba verődve bicikliztek.
Ok őrizték a város rendjét. A kávéházak hívogató teraszai viszont üresen árválkodtak. Ez volt a
legszembetűnőbb változás, mióta tizenhat éves korában itt járt. Vihar előtti csönd ült a városon,
az utcákon alig akadtak férfi járókelők. Sokakat besoroztak a hadseregbe és elvittek a frontra,
ahol a hazájukért és az életükért küzdöttek. A város ezt leszámítva éppen Olyan szép volt, mint
a nő emlékeiben. A Concorde' tér ugyanolyan fenségesen terült el, mint régen, akárcsak a
Champs Élysées. Ragyogó őszi idő fogadta, amikor a taxi megállt a hotel bejárata előtt.
Nagyon idős és rozoga bácsi üdvözölte a recepciós pultnál, de ez egyáltalán nem volt
meglepő. Felvezette Annabelle-t első emeleti szobájába, amely kicsi, volt ugyan, de világos, és
éppen besütött a szeptemberi nap. Az ablakok a hotel parkjára néztek. Az ízlésesen elrendezett
asztalok körül néhányan éppen ebédeltek. A nő megkérdezte a portástól, hogyan juthatna el
másnap Asniéres-be. Szerette volna kinyomozni a közlekedési lehetőségeket. Neveltetésének
hála, folyékonyan beszélt franciául, amire most égető szüksége is volt.
- És miért akar odamenni? - vonta kérdőre a porfás. Az öregúr,bizonyára túl veszélyes
terepnek ítélte a fronthoz közeli területet, Annabelle-t azonban ez
hidegen hagyta. Megpróbálta finoman az idős ember értésére adni, hogy jól megfizetné az
illetőt, aki elviszi oda. Bár még nem tudta biztosan, hogy ott maradhat-e a kórházban,
alapvetően optimista volt. Az Ellis Island-i orvos ajánlólevele ott lapult a táskájában.
-Az asniéres-i apátságba szeretnék eljutni - magyarázta. ,
- Ott már nincs apátság -. világosította fel az öregúr. - Egy kórház nyüt a helyén, ahol csak
hölgyek
dolgoznak.
- Tudom - mosolyodott el Annabelle.— Ezért megyek
oda.-
-Ápolónő talán? - A nő megrázta a fejét. .
Az öregúr nem tudta hová tenni az,ifjú hölgyet. A szálloda épp megfelelő lett volna egy
ápolónőnek, de egyszerű ruházata ellenére a kisasszony nagyon is arisztokratikus megjelenésű
volt.
— Nem, csak egyszerű egészségügyi dolgozó vagyok, ha éppen engedik, hogy
belekontárkodjam, ef-' féle munkákba - válaszolta szerényen Annabelle.
A portás elismerősen horkantott.
-Azért jött, hogy segítsen sebesült honfitársaimon? - Annabelle ezúttal habozás nélkül
bólogatott. Aznap este az öregúr egy kis palack finom bort küldött a vacsorája mellé. - Ön
nemes szívű ember. Egy rendkívüli nő! - jegyezte meg, amikor legközelebb találkoztak.
-Köszönöm - érzékenyült el Annabelle, aki tudta, hogy egész New York és Newport
felhördült volna erre a kijelentésre.
Az Öregúr végül az unokaöccsét kérte meg, hogy vigye el az ifjú hölgyet Asniéres-be. A
fiú egy évvel ezelőtt megsebesült a fronton, és elveszítette néhány ujját, de a portás kezeskedett
érte, hogy, Jean-Luc megbízható sofőr. Csak azt sajnálta, hogy a kisasz-szonynak teherautón
kell utaznia, de ez volt az egyetlen járművük. Annabelle biztosította róla, hogy így is remek
lesz.
 Az izgalomtól alig jött álom a szemére. Nem tudta, mit tartogat a holnap, és hogy
egyáltalán befogadják-e az apátságban. Csak imádkozhatott azért, hogy így legyen

14. Fejezet

Annabelle és a portás unokaöccse, Jean-Luc másnap reggel hatkor nekivágtak az útnak. A

nap épp akkor kelt fel Párizs fölött. A reggeli fényben lélegzetelállítóan gyönyörű volt a város.
Jean-Luc megemlítette, hogy előző nap óriási ütközet kezdődött Champagne-ban. Ott ez már a
második csata volt, százkilencven-ezer katona pusztult el vagy sebesült meg a harcok során.
Annabelle némán és rémülten hallgatta a híreket, fel sem tudta fogni az áldozatok számát.
De hát éppen ezért jött ide. Menteni akarta, ami menthető, segíteni a szerencsétlen emberi
roncsoknak, amennyire csak tőle telik, ha mással nem is, pár vigasztaló szóval. Könnyű fekete
gyapjúruhát, fekete harisnyát és csizmát viselt. Orvosi könyveit a táskájában vitte, a
retiküljében pedig tiszta fehér kötény lapult. Ellis Islanden is így kellett öltözködnie, csak egy
árnyalattal világosabb ruhát hordott akkoriban, mert még nem gyászolt. Szinte csak fekete ruhát
hozott magával.
Három óráig tartott, míg biztonságos mellékutakon elértek a kórházba. Az utak nagyon
rossz állapotban voltak: keréknyomok és kátyúk szabdalták a felületüket. Ám egyetlen helybeli
férfi sem akadt, aki kijavíthatta volna a hibákat. Minden épkézláb ember a hazájáért harcolt, és
nem maradt otthon más, csak az öregek, az asszonyok, a gyerekek, és a szabadságolt
sebesültek. Annabelle-t nem zavarták a rossz útviszonyok, pedig sokat zötykölődtek Jean-Luc
furgonján. Rendes körülmények között a fiatalember baromfiszállítással foglalkozott. A nőt
határozottan feldobta a poggyászából kiálló tollpihék látványa. Szórakozottan lenézett a kezére,
hogy rendben van-e a körme. Amikor a szeme sarkából meglátta, hogy a gyűrűsujján nincs
semmi, egy pillanatra belesajdult a szíve. Augusztus óta nem hordta a jegygyűrűjét, de még
mindig nem szokott hozzá a hiányához. A többi ékszerével együtt azt is a bankban hagyta. Az
eljegyzési gyűrűje szintén oda került, mivel a férfi ragaszkodott hozzá, hogy megtartsa. De
most nem rágódhatott ilyeneken.
Délelőtt kilenc órakor érkeztek meg a de Royau-mont apátságba. A tizenharmadik századi
épületen csak kisebb rongálódások látszottak, egyébként olyan volt, mint egy nyüzsgő méhkas.
Az udvaron egyenruhás ápolónők segítették tolószékbe a rászorulókat, mások a kórház
különböző részlegei között cikáztak. Még a hordágyakat is nők vitték, ha mentőautók futottak
be, azokat ugyancsak nők vezették. Az orvosi állomány is nőkből verbuválódott. Úgy tűnt, a
sebesülteken kívül nem is volt más férfi a kórházban. Annabelle csak néhány perc múlva
fedezett fel egy férfi doktort, aki a bejárat felé sietett. Soha életében nem tapasztalt még ehhez
foghatót. Miközben tanácstalanul vizsgálódott, Jean-Luc afelől érdeklődött, hogy megvárja-e.
- Igen, legyen szíves, ha nincs más dolga - kérte a nő, de közben egy kissé
elbizonytalanodott.
El sem tudta képzelni, mihez kezd vagy hová megy, ha itt nem kap munkát. Mindenképpen
úgy tervezte, hogy Franciaországban marad, esetleg még Angliába mehetett volna.
Semmiképpen sem akart visszatérni az Egyesült Államokba. Szeretett volna jó sokáig messze
lenni az otthonától, vagy talán örökre búcsút mondani neki. De el kellett hessegetnie ezeket a
gondolatokat, mert itt volt az ideje, hogy intézkedjen.
- Beszélni akarok a vezetőkkel, hogy megtudjam, szükségük van-e rám - tájékoztatta a
terveiről Jean-Lucöt. Ha pedig felveszik, szállásra is szüksége lesz. Egy sufniban vagy egy
garázsban is szívesen meghúzta volna magát.
Annabelle keresztülment az udvaron, és megpróbált eligazodni a kórház különböző részei
között. Megpillantott egy nyilat, amely az árkádok alatt megbúvó irodák felé mutatott, és az a
felirat állt rajta, hogy „Adminisztráció''. .- .
 Az egyik helyiségben nők garmadája ült egy asztalnál, akiknek női mentőautó-sofőrök
jelentették aznapi teljesítményüket. Rekordmennyiségű sebesültet fogadtak, csak néhány tábori
kórház múlta őket felül, azok azonban sokkal közelebb is voltak a tűzhöz. Eszeveszett hajtás
folyt, mégis tisztaság és rend uralkodott a szobában. Az asztalnál dolgozó nők többnyire
franciák Voltak, de Annabelle angol akcentust is kihallott a zsivajból. A mentősök
különítménye egytől egyig fiatal francia nőkből állt, akik idevalósiak voltak, és az apátságban
kaptak kiképzést. A legtöbben tizenhat év körülinek tűntek. Minden környékbelit befogtak
valamilyen szolgálatra. A maga huszonkét évével Annabelle idősnek számított közöttük, bár
külsőre senki sem tudta volna megállapítani éveinek számát. A korára már csak azért sem
lehetett kifogás, mert részben emiatt is, jóval nagyobb tapasztalattal bírt, mint a többiek.
-Van itt valaki, aki az önkéntesek szervezésével foglalkozik? - kérdezte Annabelle hibátlan
franciasággal.
- Igen, én lennék az - mondta egy vele körülbelül egykorú nő, és kedvesen rámosolygott
Annabelle-re.
Olyan egyenruhát viselt, mint amilyet az ápolónők, dé most az íróasztalnál ült. Dupla
műszakban dolgozott, mint a kórházban mindenki más is. A mentősöknek, az orvosoknak és a
műtősnővéreknek olykor huszonnégy órán keresztül is talpon kellett maradniuk, ha a szükség
úgy diktálta. - Mihez ért, mit tudna csinálni? - kérdezte á fiatal nő a pult mögül. ',
Annabelle közben felvette a kötényét, hogy jobb benyomást keltsen, A komor fekete ruha
miatt úgy tűnt, mintha a helybeli orvosok és nővérek uniformisát keresztezték volna. A véletlen
igen találó dolgot produkált, Annabelle tudása ugyanis valahol a két szint között mozgott.
- Máris mutatom az ajánlólevelemet - mondta lámpalázasan, és előhalászott egy borítékot
a táskájából. Csak nehogy elutasítsák. Mi van, ha kizárólag végzett ápolónőket vesznek fel? -
Tizenhat éves korom óta dolgozom egészségügyi önkéntesként különféle kórházakban, az
utóbbi két évben Ellis Islanden teljesítettem szolgálatot. Bevándorlókat kezeltem, és leginkább
á fertőző betegségekben ismerem ki magam. Azelőtt a New York-i rokkantkórházban
dolgoztam. Az ott szerzett tapasztalataimat talán itt is tudnám kamatoztatni - hadarta Annabelle
lelkesen.
- Milyen képesítése van? - kérdezte a nővér, ahogy átfutotta az Ellis Island-i doktor
ajánlólevelét. A doktor nagy elismeréssel nyilatkozott Annabelle-ről. Azt írta/hogy ő a
legtehetségesebb egészségügyi asszisztens, akivel valaha együtt dolgozott, a legtöbb ápoló-
nőnél, sőt néhány orvosnál is felkészültebb. Annabelle pironkodva hallgatta a sok dicséretet.
- Valójában nincs képesítésem - vallotta be Annabelle. Nem akart valótlan dolgokat
állítani és színlelni. - Rengeteg szakirodalmat olvastam, különös tekintettel a
fertőzőbetegségekre, az ortopédsebészetre és az üszkösödő sebekre.
A nővér bólogatott, s közben alaposan végigmérte. Rokonszenvesnek találta Annabelle-t.
Szinte sóvárgott a munka után, ami azt sejtette, hogy sokat jelent számára a gyógyítás.
- Kitűnő ajánlólevele van-ismerte el elragadtatottan a nővér. - Felteszem, amerikai.
Annabelle bólintott. A fiatal ápolónő brit volt, de a kiejtéséről már lekopott az akcentus.
Annabelle nyelvtudása nagyjából hasonló szintű volt.
- Igen - felelte a nő. - Csak tegnap érkeztem Franciaországba.
- És miért jött ide? - kérdezte kíváncsian a nővér. Annabelle tétovázott egy darabig.
- Önök miatt. Attól az orvostól hallottam erről az intézményről, aM az ajánlólevelemet
írta. Úgy éreztem, ez a hely éppen megfelelő lenne nekem, gondoltam hát, megnézem, akad-e
valami egy magamfajtának is. Bármit megcsinálok, amire szükség van: ágytálat cserélek, műtőt
takarítok.
-Tud vezetni?
- Egyelőre még nem - bizonytalanodott el Anna-belle. Még soha nem kellett vezetnie,
hiszen a családjának saját sofőrje volt. - De mindent szívesen megtanulok.
 - Fel van véve - jelentette ki a fiatal brit alkalmazott. - Semmi értelme sem lett volna
elküldeni ezt a nőt egy ilyen ajánlólevéllel, ráadásul személyesen is meggyőződött róla, hogy az
amerikainak itt a helye. Annabelle szája fülig ért. A sok kockázat nem volt hiábavaló, a sorsa
eldőlt, Megérte a fárasztó, rossz emlékektől terhes magányos utazás, melyet aknamezők és
tengeralattjárók fenyegetésében tett meg. - Húsz perc múlva jelentkezzen a C részlegen!
- Egyenruhát nem kapok? - kérdezte Annabelle, aki még mindig nem tért magához.
- így pont megfelelő lesz - mondta a nővér, ahogy a szeme végigfutott a kötényen, azután
eszébe jutott még valami. - Van már hol aludnia?
- Még nincs. Esetleg van valahol egy kiadó szoba? Akárhol elalszom, nekem a padló is
megfelel.
-Eszébe ne jusson ilyeneket mondani! - figyelmeztette a nővér. - Még szaván fogják. Az
ágy nagy kincs errefelé, és bárki boldogan lecsapna a magáéra. Az alvást úgy oldjuk meg, hogy
különböző műszakban dolgozó emberek járnak egy ágyra. Az apácák celláiban akad még hely,
a monostori szállás viszont, azt hiszem, teljesen betelt. A maga helyében lefoglalnék egy cellát,
vagy keresnék valakit, akinek bekéredzkedhetek az ágyába. Csak körbe kell kérdezni az
embereket, valaki biztos befogadja.
A nővér megmondta neki, melyik épületben keresse a cellákat, Annabelle pedig kiszaladt
egy percre Jean-Luchöz. A küldetése sikerrel járt, felvették a kórházba. Alig tudta elMnni, hogy
ekkora szerencséje van. Széles mosollyal ment a baromfiszállítő furgonhoz, amit Jean-Luc
elővigyázatosan elrejtett. Bármiféle járműre nagy szükség volt errefelé, és a fiatalember attól
tartott, hogy lefoglalják és befogják mentőautónak.
- Ezek szerint marad? - kérdezte Jean-Luc, a nő jókedvét látva.
- Igen, felvettek-felelte felszabadultan. -Húsz perc múlva kezdek, és addig még szállást is
kell találnom.
Kivette a poggyászát a furgonból, és elkezdte kihuzigálni a tollpihéket. A férfi felajánlotta,
hogy viszi a csomagjait, de Annabelle úgy érezte, jobb lesz, ha egymaga oldja meg. Még
egyszer megköszönte Jean-Luc szolgálatait, a számlát még reggel rendezték. A fiatalember
búcsúzóul megölelte, két puszit nyomott az arcára, sok szerencsét kívánt, és elment.
Annabelle elindult, hogy felderítse a cellákat. Az apácák egykori hálószobái egymás
hegyén-hátán sorakoztak. Sötétek, kicsik, nyomasztók és dohosak voltak. Elkeserítően
kényelmetlennek tűntek. Mind^ egyikben sokat próbált matrac hevert a földön, azon pedig egy
takaró. Néhányon még csak lepedő sem volt. Erről bizonyára az ágyrajáróknak kellett gon-
doskodniuk. Tizenöt cellára jutott egy fürdőszoba, de a lány Örömmel nyugtázta; hogy a vizet
legalább bevezették. Isten szolgálói valóban nem éltek fényűző életet a tizenharmadik
században, de azóta sem. Az apátságban már évek óta nem laktak szerzetesek.
Magántulajdonban volt, amikor Élsie Inglis átvette és kórházzá alakította. Az egykori kolostor
csodálatosan szép, régi épületegyüttese már nem volt ugyan a legjobb állapotban, de a célnak
tökéletesen megfelelt.
Miközben Annabelle körülnézett, fiatal nő lépett ki az egyik cellából. Magas volt és
sovány, sápadt bőrével és sötét hajával jellegzetesen angolnak tűnt. Ápolónői egyenruhát viselt,
és együtt érző mosollyal nézett az újonnan érkezettre. Kedves lánynak tűnt. A két nő
kölcsönösen szimpatikusnak találta egymást.
<- Hát nem éppen a Hilton - mondta a brit, az arisztokraták magabiztosságával. Azonnal
megérezte, hogy Annabelle is a felsőbb körökbe tartozik. Külsőre nem különböztek a
többiektől, sőt származásukat kifejezetten nem akarták mások orrára kötni, mégis volt valami,
ami összetéveszthetetlenül előkelőségükre vallott. Mindketten azért jöttek, hogy keményen
dolgozzanak, és örültek, hogy itt lehetnek.
- Feltételezem, épp szoba után néz - jegyezte meg a lány, maj d bemutatkozott: - Edwina
Sussex vagyok. Már tudja, melyik műszakban fog dolgozni?
Annabelle is bemutatkozott, majd nemleges választ adott.
 - Azt sem tudom, mit kell tennem. Tíz perc múlva a C részlegen kell lennem.
-Jól hangzik. Az a sebészeti szakasz. Ugye nem szokott rosszul lenni?
Annabelle megrázta a fejét.
Edwinánál telt ház volt, két másik lánnyal osztozott a celláján; A szomszédos helyiség
viszont éppen most ürült ki, mert az ott lakó lánynak megbetegedett az édesanyja. Mellette
kellett lennie, úgyhogy elutazott. Egyikük sem került olyan távol a hazájától, mint Annabelle. A
brit lányok könnyen hazamehettek, majd visszajöhettek. Bár a La Manche csatornán sem haladt
akadálytalanul az átkelés, közel sem volt olyan veszélyes, mint az óceánon. Annabelle el-
mondta, hogy tegnap érkezett az Egyesült Államokból, Edwinát pedig lenyűgözte a bátorsága.
A két fiatal hölgy életkora hajszálpontosan megegyezett. Edwina vőlegényét az olasz határra
vezényelték, és már fél éve nem látták egymást. Annabelle megfogadta a javaslatát, és a
csomagjait elhelyezte a szomszédos cellában. Ugyanolyan nyomasztó és visszataszító volt,
mint a többi. Őt azonban egyáltalán nem érdekelte ez, Edwina szerint amúgy is csak aludni
jártak ide.
Annabelle-nek alig maradt ideje lepakolni, máris rohannia kellett a megadott helyre.
Edwinának igaza volt, tényleg a sebészetre küldték. A hatalmas terem régen kápolna lehetett,
legalább száz ágy zsúfolódott benne. A helyiséget nem fűtötték, és a katonákat takarókkal
próbálták óvni a meghűléstől. A sebesülteknek sokféle bajuk volt. A legtöbbjüknek valamelyik
végtagja hiányzott, amit vagy a harctéren, vagy a műtőben veszítettek el. Sokan nyöszörögtek a
fájdalomtól, néhányan sírtak is, és mindannyian nagyon rossz bőrben voltak. Néhányuk
félrebeszélt a láztól, és amikor Annabelle a főnővért kereste, hogy jelentkezzen nála,
rengetegen kapaszkodtak a ruhájába. A hatalmas terem végéből még két nagy műtő nyílt!
A zárt ajtókon keresztül is kihallatszott az üvöltés. Ha Annábelle mögött nem lett volna
hatéves egészségügyi tapasztalat, bizonyára elájul a helyszínen, any-nyira rettenetes volt az
egész. így viszont megőrizte a hidegvérét, és folytatta az útját az ágyak véget nem érő sorai
között.
A főnővér éppen kilépett az egyik műtőből. Megviseltnek tűnt, a kezében lavórt vitt.
Annábelle jelezte, hogy munkára jelentkezik. A főnővér átadta neki a lavórt, és megmondta,
hová ürítse a tartalmát. Annábelle nem ijedt meg a feladattól, és amikor visszatért, máris
beosztották a következő tíz órára. Annábelle egy percre sem állt meg. Átesett a tűzkeresztségen,
és a műszak végére kivívta a többiek tiszteletét.
Megedzette az akaratát, és mindent végigcsinált. Az a hír kezdett elterjedni róla, hogy
magával Inglis doktornővel is dolgozott már, aki nemrég visszament Skóciába, hogy
előkészítse egy újabb franciaországi kórház megnyitását:
Éjfél lett, mire Annábelle visszatérhetett a cellájába. Túl fáradt volt ahhoz, hogy
kicsomagoljon, vagy hogy levetkőzzön. Ledőlt a matracra, magára húzta a takarót, és öt perc
múlva úgy aludt, mint a bunda. Az imái meghallgatást nyertek. Hazatalált.

15. fejezet

Annábelle első napjai leírhatatlanul kimerítők voltak. A második champagne-i ütközetben

rengetegen megsebesültek. A sebészeten segédkezett, kiürítette a műtétek során keletkezett
hulladékot, felitatta a vért, megroncsolódott végtagokat látott el, ágytálakat cserélt, és fogta a
haldoklók kezét. Ehhez foghatót még soha nem élt át. Megállás nélkül dolgozott, de éppen ez
volt az, amire vágyott. Hasznosnak érezte magát, és napról napra több tapasztalatot szerzett.
Edwinával szinte nem is találkozott. Az angol lány más részlegen és másik műszakban
dolgozott. Olykor összefutottak a fürdőszobában, vagy távolról integettek egymásnak.
Annabelle-nek annyi munkája volt, hogy barátkozni végképp nem maradt ideje. A kórházat
ellepték a sebesültek és a haldoklók. Nem is jutott mindenkinek ágy, sokakat csak matracokra
tudtak fektetni a folyosón.
Amikor végre sikerült elszabadulnia egy kis időre, felkereste a helyi bankot, és megüzente
a sajátjának, hogy rendben megérkezett és jól van. Nem volt más, akit tájékoztatnia kellett
volna. Még csak két hete jött a francia településre, de úgy érezte, mintha legalább egy év telt
volna el azóta. Közben az angol és a francia szövetségesek partra szálltak a görögországi
Sza-lonikiben, az osztrák, a német és a bolgár haderő pedig bevonult Szerbiába, és kiszorította a
szerb csapatokat. A francia katonák hullottak, mint a legyek. A kórháztól ötven kilométerre
húzódó front alig mozdult, és az állóharcok rettenetes véráldozatokat követeltek. A fronthoz
közelebb eső templomokban sok tábori kórházat alakítottak ki, de a komolyabb ellátásra
szoruló sebesülteket az apátsági kórházba szállították. Annábelle beletanult a sebészetbe.
Nemcsak a sérülésekkel kellett azonban foglalkozniuk, hanem az egészségtelen körülmények
miatt jelentkező betegségekkel is. Sok, vérhasban és kolerában szenvedő katonát ápoltak, de
rengetegen voltak olyanok is, akiknek a lábuk üszkösödni kezdett, csupán attól, hogy hosszú
órákon keresztül ácsorogtak a lövészárkokban felgyűlt hideg vízben. Bár szörnyű állapotban
jutottak el hozzájuk az ellátásra szorulók, Annábelle igazi kihívásnak érezte, hogy segíthet a
felépülésükben.
Egy délelőtt arra is megtanították, hogyan vezesse a mentőkocsiként üzemelő furgonokat.
A járgány, amin gyakorolt, nagyon hasonlított Jeah-Luc baromfiszállító alkalmatosságához.
Annabelle-nek eleinte nehezen ment a sebességváltás, de aztán egyszeriben ráérzett a módjára.
Többször osztották be a műtőbe, mint a többieket, mert precíz és figyelmes volt, és,
pontosan,követte az utasításokat. Néhány doktornak feltűnt, hogy Annabelle milyen kiváló
munkát végez, és jelezték a főnő vérnek. A főnővér úgy vélte, Annabelle kiváló ápolónő lenne,
és javasolta neki, hogy végezze el a nővérképzőt. A kórház vezető sebésze szerint azonban
Annabelle még ennél is többre volt hivatott, Egy napon késő este, az utolsó operációjuk után
félrehívta a nőt, és elbeszélgetett vele. Annabelle egyáltalán nem tűnt fáradtnak, miközben
rendbe tette és feltakarította a helyiséget. Pedig különösen fárasztó napjuk volt, és Annabelle
egy percig sem lógatta a lábát.
- Úgy látom, magát nagyon boldoggá teszi a munkája - mondta a sebész, ahogy megtörülte
kezét a véres kötényébe. Annabelle-é éppolyan mocskos volt, ám csöppet sem foglalkozott
véle. Az arcát is összemaszatolta egy sebesült vérével. Az orvos odanyújtott neki egy rongyot,
hogy tisztítsa le. A nő mosolyogva megköszönte. A sebész egyenesen Párizsból érkezett, és
azon kevés férfiak egyike volt, akik az apátságban dolgoztak. Elsie Inglis eredetileg ugyan nők
számára állította fel a kórházat, de a szükség törvényt bontott. Ezekben az időkben minden
segítő kéz elkélt. Munkatársai hálásak voltak, ha új szakember csatlakozott a csapathoz.
-Ez így igaz - felélte Annabelle kertelés nélkül. A használt rongyot a többi koszos ruha
közé dobta. A mosókonyhán dolgozó lányok később mindet elviszik. Amelyiken már mosással
sem lehet segíteni, azokat eldobják. - Mindig is szerettem kórházban dolgozni. Bárcsak ne
kellene így szenvedniük ezeknek az embereknek! Rettenetes dolog a háború.
A férfi bólogatott. Már az ötvenes éveit taposta, de ehhez fogható mészárlással még nem
találkozott. ,
- A főnővérünk szerint nővérképzőben lenne a helyé - kezdett óvatosan puhatolózni az
orvos, ahogy kimentek a műtőből. Bár a nő szépségét nem lehetett nem észrevenni, a férfi tudta,
hogy ennél jóval több lakozik Annabelle-ben. Amióta itt volt, mindenkit lenyűgözött a
felkészültségével. Az ajánlólevelet megfogalmazó Orvos nem túlzott, a valóság még a levelébe
foglaltakat is túlszárnyalta. - Maga csakugyan erre vágyik? - érdeklődött.
Annabelle egyre tökéletesebb kiejtése szintén bámulatba ejtő volt. A nő mindent megértett,
és szabatosan ki tudta magát fejezni. Annabelle alaposan meggondolta a válaszát. Nem volt
többé Josiah felesége, és a szülei sem éltek már. Mindent megtehetett, amit csak akart, senkire
sem kellett tekintettel lennie. Ha a nővérképzőhöz támad kedve, hát beiratkozik. De még saját
magát is meglepte a merész feleletével.
-Inkább orvos lennék. - Szinte suttogva mondta ki. Attól félt, hogy mindjárt kinevetik.
Bár dr. Inglis, a kórházuk alapítója nő volt, még manapság is furcsán vette ki magát, ha egy
fehérszemély tudományra adta a fejét. Páran megtették, de ezek az esetek ritka kivételnek
számítottak. Am legnagyobb meglepetésére az orvos bólogatott.
-Magam is úgy gondolom, hogy köztünk lenne a helye. Tehetsége van a Wvatásunkhoz,
nekem elhiheti. - A férfi a háborút megelőzően az orvosi karon tanított, és a legtöbb tanítványa
Annabelle kisujjáig sem ért volna föl. O már csak tudta, mi fán terem a tehetség. - Szívesen
állok a rendelkezésére.
- Hát.Annabelle azt sem tudta, hová legyen a meglepetéstől. Azelőtt nem is álmodhatott
volna Üyesmiről. Most pedig egy komoly szakember kedvesen felajánlotta, hogy segít
megvalósítani a legnagyobb álmát. Teljesen elérzékenyült. - Ez tényleg lehetséges volna?
- Feltétlenül. Persze csak ha nagyon akarja, és kész mindent megtenni az ügy érdekében.
De valami azt súgja, hogy magának menni fog a dolog. Gondolja át nyugodtan, később is
visszatérhetünk a témára.
A helyzet azonban úgy alakult, hogy Annabelle egy hónapig össze sem futott dr. Hugues de
Brével. Értesüléséi szerint az orvos egy fronthoz közelebbi tábori kórházba ment segíteni egy
kis időre, de novemberben visszatért. Annabelle láttán elmosolyodott, és megkérte, hogy adjon
kloroformot az egyik páciensüknek Annabelle finoman ugyanakkor határozottan altatta el a
sebesültet, akit azután egy fiatal orvos vett kezelésbe. Aznap este, mielőtt hazaindult volna, dr.
de Bré ismét beszélgetésre invitálta a nőt.
- Nos, átgondolta a dolgot? Mert én közben megfeledkeztem egy elég fontos részletről -
kezdte óvatosan a doktor. - Az orvostudomány drága mulatság. Egyáltalán, megengedheti
magának az egyetemet anyagilag? - kérdezte, bár valamiért szinte biztos volt benne, hogy igen.
A megérzéseit azonban nem vehette készpénznek, és azon gondolkodott, miképp lehetne
ösztöndíjat szerezni a nőnek. Mivel nem volt francia állampolgár, nem is kaphatott volna állami
támogatást.
- Megoldom - felelte a lány diszkréten.
- Mi lenne, ha Inglis doktornő skóciai iskolájába menne tanulni? - vetette fel, de Annabelle
megrázta a fejét.
- Szívesebben maradnék Franciaországban.
Bár Skóciában kevesebb nyelvi nehézséggel kellett volna megküzdenie, az ottani zord
időjárást nem bírta volna túl sokáig elviselni.
- Akkor viszont magam is segíthetek. Van egy kis orvosi egyetem Dél-Frandaországban,
amit nagyon kedvelek, Nizza mellett. Nem hiszem, hogy okos dolog lenne kivárni a háború
végét. Most sokkal köny-nyebben bekerülhetne. Hallgatóhiány van, bárkit fölvesznek, aki
jelentkezik. Az orvostudomány iránt érdeklődő férfiakat is besorozták, úgyhogy sokkal kisebb
lenne a verseny. Tárt karokkal fogadnák. Ha megengedi, először írásban érdeklődnék, azután
meglátjuk, mit mondanak.
Annabelle hálatelt szívvel és megilletődötten nézett a férfira. Azt hitte, álmodik. Vagy ez
lenne a végzete? Hat hónappal ezelőtt férjes asszonyként még abban reménykedett, hogy
mielőbb családot alapítanak, s hogy kényelmes és kiszámítható életüket New York és Newport
között élik le. Most pedig megfordult vele a világ. Itt volt Franciaországban egyesegyedül, és
azt tervezte, hogy orvosi egyetemre megy. Volt férje egy másik férfival Mexikóban élt. Többé
senkire sem kellett tekintettel lennie, és senkitől sem kellett engedélyt kérnie arra, hogy orvos
lehessen. Csupán az szomorította el, hogy dr. de Brén kívül senki mással nem oszthatja meg az
örömét.
Időközben rosszra fordult az időjárás, de ennek ellenére is özönlöttek hozzájuk a betegek.
A legtöbben sebesültek voltak, vagy fertőző betegségekben, esetleg vérhasban szenvedtek.
Egyik délelőtt Annabelle két betegét is elveszítette. Már csak két hét volt karácsonyig. Ez volt
az első alkalom, hogy Annabelle-t honvágy gyötörte. Egy éve még az édesanyjával együtt
ünnepeltek. Borongós hangulatából dr. de Bré rázta föl, ugyanis választ kapott a
dél-franciaországi egyetemtől. Annabelle kissé vészjóslónak látta az arckifejezését, és
visszafojtott lélegzettel várta a híreket.
• • Azt írták, szívesen fogadják az ajánlásommal. Az első félévben próbaidős lesz, és ha
megfelela követelményeknek, rendes hallgató válhat magából. - Az Orvos jót mulatott
Annabelle arckifejézésén. - Ha magának is megfelel, január tízenötödikétől már várják is. - A
nő ámultán hallgatta a fejleményeket, és hitetlenkedve bámult dr. de Bréfe. '
- Komolyan beszél? - kérdezte Annabelle, s majdnem á nyakába ugrott. Olyan
felszabadultan nevetett, akár egy fiatal lány. Öröm volt nézni. Ä világnak még sok olyan
elhivatott emberré lett volna' szüksége, mint amilyen Annabelle Worthington. A tapasztalt
orvos biztos volt benne, hogy akármilyen nagy szükség van is a nőre a kórházban, isten ellen
való vétek lenne továbbra is elvesztegetni az időt. Képzett szakemberként többet tehet majd az
elesettekért.
- Attól tartok, igen. Mihez kezd mindezzel? - kérdezte kíváncsian, mert el sem tudta
képzelni, hogyan dönt a nő, aki érezhetően elbizonytalanodott. Az orvos nem puszta
udvariasságból érdeklődött. Anna-belle nem hitte, hogy ilyen könnyedén mennek majd a
dolgok. Az iskola valóban hallgatóhiánnyal küzdött, ráadásul semmi okuk sem volt kételkedni
dr. de Bré ajánlásában. Az orvos meggyőződése szerint pedig Annabelle-nek ott volt a helye.
- Jóságos ég.., - kapkodott levegő után a nő, ahogy kiléptek a hideg téli estébe. -
Teremtőm... El kell mennem!
Annabelle soha nem hitte volna, hogy ez megtörténhet, de még csak álmodozni sem mert
róla, most pedig egyszerre itt állt a nagy lehetőség kapujában. Nem kellett többé egyedül
megküzdenie az orvosi szakszövegekkel. Értő magyarázatban lesz része, és végre az lehet, aki
és ami szeretett volna lenni. Csodálatos ajándékot kapott ettől a francia orvostól. Azt sem tudta,
hogy köszönje meg. Végül megölelte a férfit, és két hatalmas puszit adott neki.
- Kedvesem, magából fantasztikus orvos lesz. Szeretném, ha továbbra sem veszítenénk
egymást szem elől, és meglátogatna, ha ez a borzasztó háború véget ' ér, és minden visszatér a
régi kerékvágásba. Már ha ez valaha is bekövetkezik.
Ezt viszont egyelőre elképzelni sem lehetett. A háború áldozatainak száma Európában
elérte a hárommilliót, és még egyáltalán nem lehetett látni a végét. Az egész kontinens vérben
ázott, az Egyesült Államok pedig továbbra sem avatkozott be hivatalosan a háborúba.
Annabelle nem szívesen hagyta el az apátságot. Tudta, hogy nagy szükség van a
munkájára, ám dr. de Brének igaza volt: ez soha vissza nem térő alkalom arra, hogy belekezdjen
orvosi tanulmányaiba. Békeidőben nem lenne rákényszerítve az intézmény, hogy női
hallgatókat is befogadjon. A doktort tájékoztatták róla, hogy Annabelle lesz az egyetlen nő az
évfolyamán, bár korábban már volt példa ilyesmire. A képzés hat évig fog tartani. Egy évig az
elméleti alapokat sajátítják el, ézt követően pedig öt év szakmai gyakorlatot folytatnak az
egyetemhez tartozó kórházban. Az iskola Nizza egyik legjobb hírű kórházával állt kapcsolat-
ban, ahol Annabelle sok tapasztalatot szerezhetett. Háborús időkben Nizza sokkal
biztonságosabb hely volt számára Párizsnál. Egy vidéki városkában kevésbé kellett támadástól
tartani. És neki nem volt senkije, aki megvédelmezhette volna. Az iskolához kollégium is
tartozott. Annabelle-nek egy tágas egyágyas szobát biztosítanak, mivel ő lesz az egyetlen nő.
Dr. de Bré jónak látta volna, ha Annabelle a tanulmányai befejezté-vel visszatér Párizsba, hogy
nála folytassa a munkát.
A nő repesett az örömtől, amikor visszament a cellájába, és dr. de Bré megígérte, hogy
rögvest megírja igenlő válaszát. Január közepén be kellett fizetnie az előleget, ami nem okozott
különösebb gondot a lánynak. A tandíj maradék részét csak az érkezése után kellett rendeznie.
Annabelle feje zsongott az izgatottságtól és a tervektől. Folyamatosan zakatolt az agya, még
éjszakánként sem igen jött álom a szemére. Egyszer azt mondta Josiah-nak, hogy holttestet
szeretne boncolni, most pedig tessék, senki sem tarthatta vissza attól, hogy megtegye.
Anatómiai tudása az itt eltöltött idő alatt is jelentősen gyarapodott, különösen dr. de Bré keze
alatt, aki, ha a körülmények engedték, minden alkalmat megragadott, hogy tanítsa. Már az is
nagyon tanulságos volt, ha csak nézhette, hogyan operál.
Sokáig senkit sem avatott a terveibe, de karácsony előtt egy nappal végül mindent
elmondott a főnővér-nek. Felettesét meglepte a dolog, de alapjában véve nagyszerű ötletnek
tartotta.
-Jóságos ég! - kiáltott föl, miközben Annabelle-re mosolygott. - Azt gondoltam, arra
született, hogy ápolónő legyen, eszembe sem jutott, hogy az orvosi hivatás jobban vonzza. De
miért is ne? Dr. Inglis is remekül megállta a helyét, és egészen biztos vagyok benne, hogy
magával is így lesz - jegyezte meg büszkén. -Milyen nagyszerű dolog, hogy a doktor úr elin-
tézte. Teljes szívemből támogatom a terveit.
Annabelle három hónapja volt közöttük, és mindennap bizonyította a rátermettségét.
Barátkozni azonban egyáltalán nem tudott, mert a pihenőidejében is dolgozott. Rengeteg
sebesültről kellett gondoskodniuk, majd megszakadtak a munkában. O maga is vezetett
mentőautót, ha szükség volt rá. Mindig készen állt, hogy bármit megtegyen, amit csak tud. A
kocsijával bátran megközelítette a frontot, a tábori kórházból felvette a rászorulókat, és az
apátságba szállította őket. Ilyenkor hangosabban hallotta a fegyverropogást, ami figyelmeztette
arra, hogy milyen közel dúlnak a harcok. Egy kicsit úgy érezte, hogy cserbenhagyja a társait, de
a nizzai orvosi egyetem ajánlatát nem utasíthatta vissza. Ha most belefog, akkor is már huszon-
nyolc éves lesz, mire végez. Nagyon hosszú időnek tűnt, de tanulnivalója is sok volt. El sem
tudta képzelni, hogy hat év alatt mindent megtanulhat.
Karácsony első napján a celláikhoz vezető úton összefutott Edwinával, és elújságolta neki,
hogy két hét múlva elmegy. Edwina nagyon elszomorodott a hír hallatán.
- Sajnálom, pedig szerettem volna beszélgetni veled. Eddig nem volt rá időnk, így viszont
esélyünk sem marad...
Akár barátok is lehettek volna, de kemény munkával töltötték a napjaikat. Annabelle-nek
eszébe jutott Hortie, és az a megaláztatás, amiben otthon részesítették. Legrégibb és
legkedvesebb barátnőjének férje azt is megtiltotta, hogy találkozzanak. Többek között ezért van
most Franciaországban. Túl sok mindenkit veszített el, végül pedig a legjobb barátnőjéről is le
kellett mondania.
Annabelle szája finom mosolyra húzódott.
- Ha engedélyt adnak rá, talán visszajöhetek segíteni. Az orvosi egyetemen bizonyára van
némi szünidő is - mondta bizakodón. Az egész kórházat a szívébe zárta, mindenkit viszont akart
látni. Három hónapig boldog volt itt, már amennyire a körülmények engedték. Az egészségügyi
dolgozók között megtapasztalhatta az igazi összetartást.
-.Orvosi egyetemre megy? - képedt el Edwina, mert fogalma sem volt róla, hogy az
amerikai lánynak ilyen tervei voltak.
- Dr. de Bré intézte el - felelte Annabelle ragyogó szemmel. Egyre izgatottabban várta az
utazást. - Eddig még csak nem is álmodozhattam erről - fűzte hozzá lelkesen.
-És mit szól hozzá a családja? - érdeklődött Bd-wma. Annabelle arcán árnyék suhant át,
amit az angol lány nem tudott mire vélni. - Egyáltalán nem is bánták/hogy idejön? Biztosan
aggódnak magáért, hogy ilyen közel van a fronthoz. - Ha a szövetségesek nem tudják tartani az
arcvonalat, könnyen megeshetett az is, hogy mindannyian hadifogságba kerülnek. Bár munka
közben próbáltak nem gondolni erre, a Veszély mégis valós volt. Edwina szülei rettenetesen
aggódtak, különösen az édesanyja, de a lány elszántan keresztülvitte az akaratát. Mindkét fivére
bevonult, és ő is ki akarta venni a részét a háborúból.
-Nincsen családom - válaszolta Annabelle csendesen. - Mindenkimet elveszítettem. Az
édesanyám egy évvel ezelőtt ment el, az édesapám és a bátyám pedig a Titanicon lelte halálát. -
És akkor még nem is beszélt Josiah-ról, aki elhagyta. De itt senki sem tudta, hogy férjnél volt,
és nem is akart belebonyolódni a történetbe. Szilárd elhatározása volt, hogy ezt a terhet egyedül
cipeli.
- Annyira sajnálom - mondta Edwina együtt érzően. - Nem tudtam...
Senkinek sem volt ideje mesélni vagy történeteket hallgatni. Alkalmanként ittak egy-egy
csésze teát, és néhány kedves szóval köszöntötték egymást. Ennyi munka mellett nem volt
lehetőségük az ismerkedésre. Teljes erőbedobással dolgoztak, míg erejükből tellett, majd
holtfáradtan aludni tértek az egykori apácák kopár celláiba. Egyetlen szórakozásuk a
cigarettaszünet volt, amibe egy kis nevetgélés is belefért. A társaság kedvéért Armabelle is
kipróbálta a cigarettázást, de egyáltalán nem talált benne semmi szórakoztatót.
Annabelle és Edwina kellemesen elcsevegtek, majd kis idő múltán Edwina boldog
karácsonyt, az iskolához pedig sok szerencsét kívánt. Megfogadták, hogy Annabelle távozása
előtt még találkoznak valahol, de mindketten tudták, hogy erre nem sok esély van. Aztán ki-ki
ment a maga dolgára. A sebesültek és a betegek számára a karácsony is csak olyan időszakot
jelen-tett, amit valahogy túl kellett élni. Épp ezért senki sem ünnepelt: sem éneklés, sem
ajándékozás nem volt. Karácsonyra ugyan tűzszünet lépett életbe, de a németek nem tartották
be a megállapodást. Újabb katonák sebesültek meg és veszítették el a kezüket, lábukat, ne adj'
isten, mindkettőt. A háború az háború volt.
Annabelle örült a kemény munkának. Legalább nem kellett elveszített szeretteire
gondolnia. A tavalyi szenteste emlékeit még,csak véletlenül sem hagyta beszivárogni a
gondolatai közé. Túl fájdalmas lett volna. Hamarosan pedig új életet kezd Nizzában. Az-nap,
amikor lélegzetvételnyi szünethez jutott, kizárólag az orvosi egyetemre akart koncentrálni, de
folyton az édesanyja képe lebegett a szeme előtt. Olyan volt, amilyennek utoljára látta. Még a
hangját is hallani vélte... Amikor éjszaka lekuporodott a matracára, azon tűnődött, vajon az
anyja mit szólt volna mindahhoz, ami az elmúlt évben történt. Nagyon remélte, hogy bárhol is
van, büszke rá, hogy igazi orvos válik belőle. Az édesanyja korábban egyáltalán nem támogatta
ebbéli terveit, de mi mást is tehetett volna a lánya ilyen körülmények között? Az orvostudo-
mány volt a legnagyobb álma, és egyben egyedüli reménye arra, hogy új életet kezdjen.

16. fejezet

Annabelle szinte észrevétlenül távozott az asniéres-i de Royaumont apátságból. Az előző

napon köszönetet mondott de Bré doktornak. Csak tőle és a főnővér-től búcsúzott el, no meg
Edwinától, akitől indulása reggelén köszönt el. Sok szerencsét kívántak egymásnak az angol
lánnyal, és csak remélni tudták, hogy találkoznak még valamikor. Azután Annabelle beszállt a
furgonba, amely az állomásra vitte. Nizzába Utazni vonaton nagyon hosszadalmas vállalkozás
volt ez idő tájt. Azokat a szerelvényeket ugyanis, amelyek érintették a frontot, elirányították, és
csak kerülő utakon közelíthették meg a célállomást. Sok vonatot le is foglalt a hadsereg.
Egy napba és egy éjszakába tellett, míg Annabelle elérte a dél-franciaországi várost. A
pályaudvaron mindössze két taxi várakozott, mindkettőnek női sofőrje volt. Beült az egyikbe,
és megadta az orvosi egyetem címét. Az intézmény a városon kívülre esett. A taxi egy óceánra
néző hegyoldalba épített kis kastélynál tette ki Annabelle-t, amely az iskola alapítója, dr.
Graumont birtokában volt. Bájos kertek és gyümölcsösök vették körül. Ezt az idilli képet
elnézve, szinte hihetetlennek tűnt, hogy háborúskodik a világ, ideggázokat vetnek be az
ellenség ellen, emberek sérülnek meg és pusztulnak el. Igazi menedék volt ez a hely, a
legnyugalmasabb vidék, ahol Annabelle az utolsó newporti tartózkodása óta járt.
Egy szigorú házvezetőnő megmutatta a szobáját, tiszta ágyneműt adott neki, és jelezte,
hogy este nyolckor kezdődik a vacsora. Az elsőéves medikusok egy hálóteremben laktak, a
felsőbb éves hallgatók viszont már külön szobákban. Ezek közül a szobák közül kapott meg egy
barátságosabbat az évfolyam egyetlen női hallgatója, Annabelle. Az ablaka a tengerre nézett.
Negyvennégy diák élt a kastélyban, valamilyen okból egyikőjüket sem sorozták be a hadse-
regbe. Volt közöttük egy angol, egy skót és két olasz nemzetiségű fiú, a többi diák a franciák
közül került ki. Annabelle volt az egyetlen amerikai. Ahhoz, hogy majdani diplomájával az
Egyesült Államokban praktizálhasson, különbözeti vizsgát kell tennie, de Annabelle egyelőre
nem tudott ekkora távlatokban gondolkodni. Annyi bizonyos volt, hogy az elkövetkezendő hat
évben itt él majd, és ennél jobb helyet el sem tudott volna képzelni. Amint megpillantotta az
iskolát, tudta, hogy itt biztonságban lesz.
Annabelle megmosta a kezét és az arcát, felvette a legjobb fekete ruháját, és egyszerű
kontyba tűzte a haját. A megjelenésében semmi kivetnivaló nem volt, s pontban nyolckör
lement vacsorázni.
Este, étkezés előtt a diákok a szalonban gyülekeztek, és többnyire orvostudományi
témákról társalogtak. Már szeptember óta itt éltek, Annabelle kakukktojásnak számított.
Amikor belépett a terembe, minden szem rá szegeződött. Egy pillanatra megakadt a társalgás,
aztán mintha mi sem történt volna, mindenki ott folytatta, ahol a nő érkezése előtt abbahagyta.
Annabelle-t kissé megrémítette a fagyos fogadtatás. Anélkül várta meg a vacsorát, hogy
megpróbált volna bekapcsolódni valamelyik beszélgetésbe. Lopva figyelték, ahogy csendesen
ücsörög, de senki sem ment oda hozzá. Mintha egyáltalán nem is létezett volna.
Végül egy idős ember, még nálánál is idősebb frakkban, vacsorához szólította őket. A
hallgatók kisebb csoportokban szállingóztak át az ebédlőterembe, és három hosszú, masszív
asztal mellett foglaltak helyet. A bútordarabok a kastélyhoz hasonlóan több száz évesek
lehettek. Minden kopott és viseltes volt, de a környezet halványan mégis Franciaország régi
pompáját idézte.
Graumont doktor, az iskola vezetője üdvözölte Annabelle-t, és maga mellé ültette. Nagyon
udvarias volt vele, de az idő nagy részében a másik oldalán ülő, harmincévesforma
fiatalemberhez beszélt. Egy olyan operációról folyt a szó, melyet mindketten láttak, és meg sem
próbálták bevonni a nőt a társalgásba. Annabelle kezdte úgy érezni magát, mint egy szellem:
senki sem akart tudomást venni róla.
Később dr. Graumont szóba hozta dr. de Brét, és érdeklődött a hogyléte felől. Ennél
többször azonban nem is szólt hozzá, végül pedig jó éjszakát kívánt, és asztalt bontott.
Mindenki a hálóheíyére ment. Férfi évfolyamtársai közül senki sem mutatkozott be neki, vagy
kérdezte meg a nevét. Annabelle egyedül ment föl a szobájába, és tanácstalanul ült le az ágyára.
Már nem tűnt olyan jó ötletnek a döntése. Ha továbbra sem szól hozzá senki, hat év magányra
ítéltetett ebben az elvarázsolt kastélyban; Nyilvánvalóan nem voltak elragadtatva attól, hogy
egy nő is velük tanul, ezért azután úgy döntöttek, hogy semmibe veszik. Annabelle azonban
nem azért érkezett, hogy ismerkedjen, elsősorban tanulni szeretett volna.
Másnap pontban hétkor megjelent az ebédlőben, ahogy kérték tőle. A reggeli az ellátás
akadozása miatt meglehetősen sovány volt, de a nő még ebből is alig evett,A többiek ezúttal
sem foglalkoztak vele, így egyedül kellett megtalálnia az osztálytermét, mielőtt nyolckor
megkezdődött a tanítás. A kastély egész területét az egyetem rendelkezésére bocsátották. Az in-
tézmény gondoskodott az épület fenntartásáról, cserében pedig eredeti birtokosainak sem
kellett megválniuk tőle. Amikor a tanítás elkezdődött, Annabelle ismét megbizonyosodott róla,
hogy a megfelelő helyen van. Szinte megrészegült az élménytől. A vesebetegségekről tanultak,
amelyeket képeken is szemléltettek. Másnap pedig a nizzai kórházba készültek, ahol valódi
betegeket láthatnak, és mindezt a gyakorlatban is tanulmányozhatják. Annabelle nem fért a
bőrébe.
Izgatottan ment ebédelni, és hálásabb volt dr. de Brének, mint eddig bármikor.
Évfolyamtársai közönyéről megfeledkezve, beszélgetésbe elegyedett az angol férfival.
Teljesen belemerült az előadáson hallottak ecsetelésébe, amikor észrevette, hogy a férfi fagyos
pillantással méregeti.
 -Elnézését kérem, talán valami rosszat mondtam?-kérdezte ártatlanul.
- Nem óhajtok önnel beszélni - adta tudtára durván a férfi, és keresztülnézett rajta.
- Én viszont beszélni szeretnék önnel - válaszolta a nő nyomatékosan.
Annabelle nem hagyta magát megfélemlíteni. Úgy hallotta, a férfi családjában negyedik
generáció óta öröklődött az orvosi hivatás. Angol évfolyamtársa szemmel láthatóan sokat
gondolt magáról, de a nő számára ő is csak egy volt az elsőéves medikusok között, bár az
átlagosnál kissé idősebbnek tűnt. A férfi valaki másnak már említette, hogy Etonben, majd
Cambridge-ben tanult, ami megmagyarázta az élet-korbeli különbséget. Meg volt győződve
róla, hogy sokkal többre érdemes, mint Annabelle, s nem volt hajlandó rá vesztegetni az idejét.
Még a nő szépsége is teljességgel hidegen hagyta. .
- Annabelle Worthington vagyok - folytatta kedvesen a lány, tudomást sem véve a férfi
utálatos viselkedéséről. Bár a legszívesebben széttört volna egy tányért a fején, mégis
udvariasan mosolygott, és bemutatkozott a másik oldalán álló hallgatónak is. A diák gyorsan
ránézett szemközt álló társaira, mintha tőlük várna megerősítést, majd mégis elmosolyodott.
- Marcel Bobigny vagyok - felelte franciául, a többiek lesúj tó pillantásainak
kereszttüzében.
Miközben beszédbe elegyedtek, társaik mereven a tányérjukra szegezték a tekmtetüket.
Marcel és Annabelle a délelőtti előadással kapcsolatos benyomásaikat osztották meg,
ezalatt tüntető csend volt az ebédlőben. Valóban nem látták szívesen, és még az iskola vezetője
is semmibe vette. Annabelle fogta a jegyzetfüzetét és a tollát, megköszönte Mar-celnak a
beszélgetést, maj d emelt fővel távozott, hogy a következő órájára menjen. Még hallotta, ahogy
a többiek leszúrják Marcelt, amiért szóba állt vele.
- Nem érdekel, hogy csinos - sziszegte dühösen az egyikük. - Itt semmi keresnivalój a
sincs!
Annabelle-nek azonban ugyanannyi joga volt ahhoz, hogy orvos legyen, mint nekik.
Kifizette a tandíjat, és eltökéltebben ragaszkodott az orvosi pályához; mint a legtöbb
évfolyamtársa. Viszont ezek után számára is egyértelművé vált, hogy ki akarj ák közösíteni.
Annabelle-nek még négy héten keresztül kellett elviselnie ezt a rideg bánásmódot az iskola
falain belül és kívül. Hetente háromszor mentek kórházi gyakorlatra, ahol betegeket is
vizsgálhattak. A tanárok mindeközben ugyanolyan árgus szemekkel figyelték, mint a
diáktársai. Ha hibázik vagy rosszul mond valamit, azonnal ellene fordították volna, így
Anna-belle nagyon odafigyelt arra, mit beszél. Nem is vétett szarvashibákat, ráadásul a két
dolgozata, amelyeket a húgyvezeték és a vese betegségeiről írt, kitűnően sikerült.
Féltékeny évfolyamtársai akkor gyűlölték a legjobban, amikor vizitelésre került sor, és
beszélgetni kellett a betegekkel. Annabelle kedvesen és türelmesen bánt velük, érthető
kérdéseket tett fel nekik, a betegek pedig hamar a bizalmukba avatták. A páciensek szívesebben
mondták el neki a panaszaikat, és komolyabban is vették, mint a kollégáit. Az ismerős betegek
pedig mindig örültek, ha Annabelle volt a soros, amitől a többiek csak még.féltékenyébbek
lettek.
- Túlságosan barátságos a betegekkel - kritizálta angol évfolyamtársa, aki csöppet sem
lett kedvesebb hozzá az elmúlt hetekben.
-Valóban? - kérdezte Annabelle hűvösen. - Szerintem pedig maga viselkedik túl mereven
velük.
- Ugyan mitől olyan biztos benne, hogy én csinálom rosszul?
- Lássuk csak. Három hónapig dolgoztam a front tőszomszédságában Asniéres-ben, és hat
évig végeztem önkéntes munkát különféle kórházakban. Az utóbbi két évben bevándorlókat
kezeltem a New York-i Ellis Islanden.
Az angol ezek után elhallgatott, s bár nem mondta, egészen lenyűgözte, hogy a lány kvázi
frontszolgálatot teljesített. Már eljutott hozzá a híre, mennyire kemény munka az. Tanítás után
Marcel Bobigny csatlakozott Annabelle-hez, és arról faggatta, milyen élményei voltak a de
Royaumont apátságban. Ez volt az első valódi beszélgetése, mióta megérkezett az egyetemre.
Nagyon jólesett a nőnek, hogy megoszthatja a gondolatait valakivel.
- Kemény időszak volt - vallotta be. - Mindannyian napi tizennyolc órákat dolgoztunk,
olykor többet. A kórházat eleinte csak nők vezették és működtették, de egyre több lett a munka,
úgyhogy csatlakozott hozzánk néhány férfi kolléga is Párizsból. Minden segítő kéz elkélt.
. - Milyen esetekkel találkozott? - érdeklődött Marcel kíváncsian. Haragudott a többiekre,
amiért így megnehezítették a nő beilleszkedését. Őszintén kedvelte Annabelle-t. Volt
humorérzéke, keményen dolgozott, és mindenféle rátartiság hiányzott belőle.
- Többnyire robbanások és ideggáz okozta sérülésekkel, hiányzó végtagokkal,
üszkösödésekkel, vérhassal, kolerával, szóval mindazzal, ami egy fronton elképzelhető -
válaszolta, mintha rnindez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Egyáltalán nem akart
felvágni a tapasztalataival.
- Es mit engedtek magának az orvosok?
- Egyszer elaltathattam kloroformmal egy műtét előtt álló beteget. Többnyire az operálás
során keletkezett hulladékot kellett eltakarítanom, de a vezető sebész nagyon rendes volt velem,
és nagyon sok dolgot megmutatott, Az időm nagy részében megoperált sebesülteket ápoltam,
sokszor pedig mentőautóval jártam a tábori kórházakat.
-Nem is rossz ahhoz képest, hogy semmiféle képesítése nem volt! - ámuldozott Marcel.
- Kevesen voltak, kellett a segítség. - Marcel bólogatott, és azt kívánta, bárcsak maga is ott
lett volna. Amikor ezt Annabelle-nek is elmondta, a nő elmosolyodott. Marcel volt az egyetlen,
aki emberségesen viselkedett vele, sőt kifejezetten kedves volt hozzá. A többiek továbbra is
átnéztek rajta.
Annabelle érkezése után másfél hónappal mindenkit a verduni összecsapásokról szóló
hírek tartottak lázban. A harcok még csak pár napja folytak, de a két oldal máris óriási
veszteségeket könyvelhetett el. Az elkeseredett csatározás mindenkit elszomorított. Marcel
elérkezettnek látta az időt, hogy Annabelle-t is bevonja a társaságba. A többiek annyira
belefeledkeztek a témába, hogy észre sem vették a jelenlétét, így aztán elmaradt a szokásos
reakció.
A „verduni vérszivattyú" további két héten át volt állandó beszédtémájuk a
vacsoraasztalnál, mígnem március elején a sokadik isonzói csata került terítékre, amelyet az
olaszok vívtak a Monarchia erői ellen. Nem bújhattak a tudomány elefántcsonttornyába, az
orvosi kérdések mellett a háború aktuális eseményeit is rendre megvitatták. Annál is inkább,
mert mindany-nyian érintettek voltak a nemzetközi konfliktusban.
Egy alkalommal az angol megkérdezte Annabelle-től, hogy az Egyesült Államok vajon
mikor fog belépni. Wilson elnök továbbra is azt hangoztatta, hogy országa távol marad a
frontoktól, de nyüt titok volt, hogy nem hivatalosan mindkét oldalt támogatták. Ezért a
magatartásért sokan megrótták a tengerentúliakat. Annabelle maga is úgy gondolta, hogy ez
helytelen, a többiek pedig szintén így vélekedtek. A nő véleménye szerint országának be kellett
volna lépnie a háborúba, és Európába küldeni a seregeit, hogy helyben segíthessék a
szövetségeseiket. Aztán áLüsitania elsüllyesztésére terelődött a szó. Mindenki úgy vélekedett,
hogy azért támadták meg a hajót, mert titokban hadianyagot szállított, bár hivatalosan ezt
sohasem erősítették meg. Ennek kapcsán a Titani-cot is felemlegették, amitől Annabelle
hallgatag lett, és arcvonásain mélységes fájdalom tükröződött. Angol évfolyamtársának,
Rupertnekis feltűnt a változás.
- Hát, akkor nem voltunk éppen a helyzet magaslatán - jegyezte meg kesernyés mosollyal.
- Szerintem sem - helyeselt Annabelle fakó hangon. - Az édesanyám egy mentőcsónakban
vészelte át a tragédiát, de az édesapám és a fivérem a hajón maradtak.
A társai szinte kórusban fejezték ki a sajnálatukat, Marcel pedig finoman témát váltott,
hogy a nő számára megkönnyítse a felkavaró pillanatokat. A férfi kedvelte Annabelle-t, és meg
akarta oltalmazni a többiektől, bár azok is egyre jobban megenyhültek irányában.
Kedvességének, szerénységének és intelligenciájának nem lehetett sokáig ellenállni.
Két hét múlva a Sussexet, egy francia utasszállító hajót, torpedózták meg a németek, ami
ismét felelevenítette Annabelle szomorú emlékeit. A harctéren is elmérgesedett a helyzet,
immár négymillióra nőtt a halottak száma, Bár az iskola falai között egy ideje kizárólag a
háborúról beszéltek, azért mindenki keményen tanult. Az évfolyamukon nem akadtak iskola-
kerülő diákok, mindenki komolyan vette a dolgát.
A viharfelhők észrevétlenül elvonultak Annabelle feje fölül: áprilisra a legtöbb
évfolyamtársa már szóba állt vele, sőt az is előfordult, hogy együtt nevetgéltek.
Megtanulták értékelni a nyugodt és világos kérdéseit, és csak remélni tudták, hogy idővel
elleshetik a betegekkel való bánásmódjának fortélyait. Mindez a tanárainak is feltűnt,
Graumont doktor pedig biztosította dr. de Brét arról, hogy jó gondolat volt hozzájuk irányítani a
nőt. Azt írta, hogy Annabelle Worthington kiváló tanuló, és hogy egy napon csodálatos orvos
válik majd belőle. A nő számára a nizzai kórház sokkal békésebb volt, mint az apátságbeli,
mindazonáltal ez is épp elég izgalmat tartogatott. Ráadásul valóra vált az álma. Megkezdték
anatómiai tanulmányaikat, amelynek részeként igazi holttesteket boncoltak. Ez a felfedezés
éppolyan fantasztikus volt, ahogy Anna-belle mindig is képzelte.
A háború hírei a nyár beálltával is állandóan izgalomban tartották a diákokat. Július elsején
a Somme folyónál zajló ütközet minden eddiginél több áldozatot követelt: egyetlen nap alatt
tizenhatezren sebesültek meg vagy estek el. A számok elképesztők voltak, és a nyár elmúltával
még rosszabb lett a helyzet. Hyen időkben rendkívül nehéz volt a tanulásra koncentrálni. Józan
ésszel fel sem lehetett fogni a veszteség mértékét, és semmi kilátás nem volt a háború
befejezésére. A vén kontinens már két éve fegyverropogástól visszhangzott.
Annabelle minden erejével azon volt, hogy kiűzze a gondolataiból Josiah és a kapcsolatuk
emlékét. Augusztusban lett volna a negyedik házassági évfordulójuk. A nő már tizenegy
hónapja volt Európában, maga is alig akarta elhinni. Az idő csakúgy repült, mióta az orvosi
egyetemre járt. A hallgatóknak rengeteg dolguk volt, és próbáltak minél több tudást elsajátítani.
Egyre intenzívebben kellett foglalkozniuk a betegeikkel, már heti három teljes napot töltöttek
velük. A sebesültek sem kerülték el a nizzai kórházat: akik már nem térhettek vissza a frontra,
azok otthonaikhoz közel eső intézményekben lábadoztak. Annabelle két emberrel is találkozott,
akiket még Asniéres-ben ápolt. Egykori páciensei nagyon megörültek neki, ő pedig, hacsak
tehette, benézett hozzájuk.
Annabelle és Marcel igazi jó barátok lettek, Vacsora után minden este beszélgettek, és
sokszor tanultak együtt. Végül a többiek is befogadták a nőt, mert sikerült kivívnia
évfolyamtársai tiszteletét. Már csak nevettek azon, hogy milyen kellemetlenül viselkedtek vele
kezdetben. Még a fellengzős angollal is összebarátkozott lassacskán, pedig valamennyiük
közül Rupert volt a legelutasítóbb. Annabelle munkájában viszont csak üggyel-bajj al lehetett
volna kifogást találni, egyébként pedig elragadóan kedves volt mindannyiukkal. Marcel
egyszerűen csak keresztanyának hívta.
Egy alkalommal tanítás után éppen a gyümölcsösben sétáltak, amikor Marcel nekiszegezte
a kérdést:
- Egy olyan gyönyörű nő, mint maga, miért nincs még férjnél?
Marcel érdeklődése puszta kíváncsiság volt. Annabelle ugyanis tudta, a fiú nemrég jegyzett
el egy helybeli ifjú hölgyet, családja régi ismerősét. Marcel a közeli Beaulieu-ből származott, és
olyan gyakran járt haza látogatóba vagy vacsorára, amilyen gyakran csak tudott. A
menyasszonya is látogatta őt az iskolában, Annabelle pedig nagyon megkedvelte a helyes kis
teremtést.
- Azt hiszem, egy nő esetében az orvosi hivatás és a házasság kizárja egymást. Maga mit
gondol erről, Marcel? - hárította el a kérdést Annabelle. Szerinte egy nőnek határozottan több
áldozatot kellett hoznia ezen a pályán, mint egy férfinak.
 - Az a sanda gyanúm, hogy szívbéli ügyek miatt jött Európába - jegyezte meg Marcel
bölcsen. Megérezte a nőben bujkáló bánatot. - Úgy vélem, nem arról van szó, hogy fel akarná
áldozni a magánéletét a hivatásáért, sokkal inkább arról, hogy fél magánéletet élni, és az
orvostudomány mögé bújik. Én azt hiszem, a két dolog nem zárja ki egymást - fűzte hozzá
kedvesen, miközben egyenesen a nő szemébe nézett. Annabelle égy ideig nem válaszolt,
inkább harapott egyet az almájából. Májusban múlt huszonhárom éves. Virulóan gyönyörű
volt, de borzasztóan félt egy újabb csalódástól. Marcel ráérzett. Nagyon jól kiismerte őt. - A
nevetése és a kedves mosolya mögött - folytatta a fiú - valami nagy-nagy szomorúság lappang,
és nem gondolom, hogy csak a szülei miatt; A nők akkor ilyenek, ha valaki összetörte a
szívüket. - Marcel sajnálta, hogy barátnőjének csalódnia kellett a szerelemben, mert nagyon is
megérdemelt volna egy kedves és szerető férfit.
- Jósnak kellett volna lennie ahelyett, hogy orvosnak áll - ugratta a fiút Annabelle hálás
mosollyal, maj d nevetni kezdett. S bár egy szóval sem árulta el magát, Marcel tudta, hogy
ráhibázott. A nő. viszont még neki sem akarta elmondani, hogy ő valójában egy elvált asszony.
Olyan megalázó volt ez az egész história.
Egy hónappal.korábban Annabelle levelet kapott a bankjától, amelyben arról tájékoztatták,
hogy megkapták a válást igazoló dokumentumokát. Josiah és ő tehát hivatalosan is elváltak. Az
elmúlt évben csupán egyszer kapott levelet a volt férjétől. Karácsonykor megírta, hogy még
mindig Mexikóban vannak. A nőnek halvány sejtelme sem volt róla, hogy azóta mi történt, csak
remélni tudta, hogy Josiah nincs a halálán. A levélből mindenesetre nem derült ki, hogy milyen
az egészségi állapotuk. Mivel a férfi sorsa egyáltalán nem hagyta hidegen Annabelle-t, ő is írt
neki, de nem kapott viszontválaszt a levelére.
- Ugye igazam van? - Marcel nem tágított. Őszintén kedvelte Annabelle-t, és szeretett
volna
többet tudni róla. A nő sohasem beszélt a magánéletéről. Mintha az nem is létezett volna.
Annabelle viszont csak arra vágyott, hogy tiszta lappal új életet kezdhessen.
- Nem számít. Most itt vagyok, és teljesen mindegy, hogy összetört-e a szívem vagy sem.
- Visszatér még valaha is a hazájába? - Marcel nem tudta abba hagyni a kíváncsiskodást.
Annabelle csendben morfondírozott a válaszon.
-Nem hiszem. Semmim sem maradt odaát, csak egy villám Rhode Islanden. - Szülei
leghűségesebb emberei még mindig ott voltak, és egyre csak azt várták, hogy egyszer
visszamegy. Annabelle időről időre írt Blanche-nak, senki mással nem tartotta a kapcsolatot. -
Mmdenkimet elveszítettem. Semmi sem köt már oda.
- Bizonyára voltak barátai is - jegyezte meg csalódottan a férfi. Nem szerette hallani,
hogy a nő magányos. Olyan finom, melegszívű és kedves teremtés volt, hogy nemigen tudta őt
elképzelni barátok nélkül, még akkor sem, ha kissé félénk volt. - Biztos vagyok benne, hogy
nem egy szál magában cseperedett fel, bizonyára vannak még más ismerősei is.
Annabelle-nek erről észébe jutott Hortie, és megrázta a fejét. Még csak barátai, sem
maradtak. Bármilyen jó nyomon haladt is Marcel, be kellett látnia, hogy azt kell elfogadnia
igazságnak, amit a nő állított. Naiv volt, amiért azt gondolta, hogy egy kis beszélgetéssel
tisztázhatja a múltját, és elűzheti a bánatát. Mindaz, amit felhozott, csak azt juttatta Annabelle
eszébe, hogy a saját hazájában kiközösítették. Marcel volt az egyetlen barátja.
- Igen-igen, de az életem egyáltalán nem úgy alakult, ahogy elterveztem. Ezért jöttem ide.
Bár még abban sem volt biztos, hogy mihez kezd, miután lediplomázott. Semmiféle
kötöttsége nem volt, Most az orvosi egyetem töltötte ki az egész életét, és ez az elkövetkezendő
öt évben sem lesz másként. Ez a kopott kis kastély volt az otthona.
- Én mindenesetre örülök, hogy itt van - biztosította Annabelle-t a fiatalember őszintén, és
remélte, hogy ezzel eltereli a nő a figyelmét a bánatáról.
- Én is - mosolygott rá Annabelle, és lassan visszasétáltak a kastélyhoz. Marcel nagyon
csodálkozott azon, hogy évfolyamtársai közül senki sem udvarolt a nőnek, igaz, Annabelle
nagyon távolságtartó volt. Mintha fallal vette volna körül magát. Marcel is érezte ezt, de
elképzelni sem tudta, hogy mi lehet az oka. Marcelt dühítette, hogy ez a szeretetre méltó nő
elvesztegeti a fiatalságát. Megérdemelt volna egy rendes férfit.
A hosszú, forró nyár tanulással és kórházi gyakorlatokkal telt. Augusztusban végre két hét
szünidőt kaptak. Anhabelle volt az egyetlen hallgató, aki a kastélyban maradt. Nagyokat sétált
és Nizzában vásárolgatott, bár a háború miatt elég szegényes volt a választék. Fel kellett
frissítenie a ruhatárát, ugyanis csak fekete holmikat hozott magával, a gyász időszaka pedig
letelt. Az egyik délután kölcsönkérte az iskola régi furgonját, és megnézte Antibes régi
városkáját és a környékét. Felfedezett egy tizenegyedik századi templomot, felment a toronyba,
és onnan gyönyörködött a város elé táruló látványában. A kilátás káprázatos volt, tökéletes
napja kerekedett.
Megvacsorázott egy kis kávéházban, majd este visszatért az iskolába. Még Graumont
doktor úr is elutazott, és a két szobalányt leszámítva, Annabelle egyedül volt a kastélyban.
Tökéletesen kipihente magát, és nagyon várta, hogy a többiek megérkezzenek. Főként
Marcelnak örült. Mindenkinek jól telt a szünidő, Rupert kivételével, aki teljesen összetörve jött
vissza. A fivére meghalt a fronton. Annabelle legtöbb évfolyamtársa számára ez nem volt
szokatlan eset.
Sok fivért, barátot,rokont veszítettek már el a háború miatt. A fájdalom átjárta egész
Európát, de senki sem látta a megoldást és a háború végét.
Szeptemberben ismét elkezdődött a tanítás. A Somme folyónál csaknem két hónapja
folytak már súlyos harcok, és az áldozatok száma egyre csak szaporodott. Amikor november
közepén elcsendesedett a hadszíntér, mindenki megkönnyebbült egy kicsit. Tíz napig
fegyvernyugvás volt a szörnyű vérontást követően: csaknem egymillió ember sebesült meg
vagy lelte halálát az elnyúló harcokban. A németek ezt követően egyből bombázni kezdték
Nagy-Britanniát. A világtörténelemben először használtak repülőt ilyen célokra. A háború
újabb és újabb rettenetes találmányokat szült, és ez mindenkit félelemmel töltött el.
Karácsonyra a veszteségek és a folyamatos támadások szinte közönyössé tették az évfolyamot
a. tananyag iránt. Közben két másik diák fivére is hősi halált halt a fronton. December végén dr.
Graumont összehívta őket a nagy csarnokban, hogy felolvassa nekik a francia kormány levelét.
A kormányzat minden orvostanhallgatót arra kért, hogy jelentkezzenek frontszolgálatra. Egész
Franciaországban égető szükség volt újabb tábori kórházakra. Miután az igazgató elolvasta a
levelet, még hozzáfűzte, hogy a saját sorsáról mindenki csak maga dönthet. Az iskola termé-
szetesen nem áll a távozni szándékozók útjába, és bármikor kész visszavenni egykori diákjait
Már több kórház is megkereste őket hasonló kéréssel, többek között Elsie Inglis új alapítású
intézménye is. A Párizstól északkeletre fekvő Villers-Cotteréts még közelebb volt a fronthoz,
mint Asniéres. Ezen a településen hozta létre új kórházát a skót doktornő. Elméletileg az új
intézetet is kizárólag női munkaerő részére nyitották, és Annabelle-t természetesen tárt
karokkal fogadták volna.
Vacsora közben élénk társalgás folyt a lehetőségekről. Reggelre az évfolyam fele döntött
úgy hogy eleget tesz a kormány kérésének, és néhány napon belül szolgálatra jelentkeztek. Az
igazgatói iroda kilincse kézről kézre járt. Keserves tél köszöntött az arcvonalban küzdő
katonákra; a betegség, a sebesülések és az időjárás viszontagságai Európa-szerte tizedelték a
soraikat. Azok a medikusok pedig, akikbe egy kicsike jóérzés szorult, nem tudták visszautasíta-
ni a kormány kérését. Négy hallgató kivételével végül is mindenki felkerekedett. Annabelle
már az első napon tudta, hol a helye. Bántotta, hogy félbe kell hagynia az orvosi egyetemet, de
nem volt más választása. Önző dolog lett volna maradni.
- Maga is elhagy bennünket? - kérdezte Grau-mont doktor szomorú mosollyal, de csöppet
sem volt meglepve. Az elmúlt évben igencsak megkedvelte Annabelle-t, és rendkívül nagyra
tartotta. Most már ő is úgy gondolta, hogy nagyszerű orvos lesz belőle, jóllehet bizonyos
értelemben már most is az.
 - Mennem kell - szögezte le szomorkásán. Nem jó szívvel hagyta félbe a tanulmányait. -
De visszaj övök.
- Remélem is - felelte őszintén az igazgató. - Melyik kórházat választotta?
-Az új Inglis-kórházba szereinek menni, persze csak akkor, ha szükségük van rám.
Mivel már mindent tudott, amit egy medikusnak tudnia kellett, sokkal értékesebb
munkaerő lesz, mint az apátságnál volt.
- Legyen óvatos, Annabelle, vigyázzon magára. Es visszavárjuk! - biztosította a nőt.
- Köszönöm - válaszolta, és könnybe lábadt a szeme, miközben megölelte az igazgatót.
Este összepakolta a három bőröndjét, de csak egyet akart magával vinni. Négy hallgató
kivételével reggelre mindenki elment.
Megölelgették egymást búcsúzóul, és megfogadták, hogy visszatérnek. Annabelle-től
különösen kedvesen váltak él, és kifejezetten intették, hogy vigyázzon magára.
Marcel kísérte ki a vonathoz, mert neki csak később kellett mdulnia. Annabelle vitte a saját
kis csomagját, így baktattak kettesben az állomás felé. Marcel volt a nő egyetlen igazi barátja,
aki a kezdetektől fogva rendesen bánt vele, és ezt sohasem fogja elfelejteni.
- Vigyázzon magára - hangzott el az utolsó figyelmeztetés, majd Marcel magához ölelte és
megpuszilta. - Hamarosan ismét együtt lesz a csapat - búcsúzott lelkesen.
-Nagyon remélem - csatlakozott Annabelle. Addig integettek egymásnak, amíg lassacskán
eltűntek a láthatáron. Ekkor, látta utoljára Marcell. A fiú két héttel később aknára hajtott a
mentőautójával. Ő lett dr. Graumont iskolájának első hősi halottja, a nő pedig újabb barátot
veszített el.

17, fejezet

Villers-Cotteréts, ahol Elsie Inglis újabb kórházat nyitott, Párizstól ötven kilométerre
északkeletre feküdt. Alig huszonöt kilométer választotta el a fronttól. Ha az ember figyelt, a
saját fülével hallhatta a távoli robbanásokat. A kórház csak most nyílt meg, sokkal nagyobb és
szakszerűbb volt, mint az, amelyikben Annabelle korábban dolgozott. Dr. Inglis elképzelé-
seinek megfelelően az egészségügyi személyzet kizárólag nőkből állt. A dolgozók nemzetiségi
összetétele majdhogynem leképezte a szövetségesekét: fele-fele részben franciák és angolok
voltak, Annabelle-en kívül pedig két másik amerikai lány is csatlakozott hozzajuk. Ezúttal egy
kisebb szobába szállásolták el amelyben ketten laktak. Kizárólag sebesült katonákat ápoltak.
Betegeik állapota pontosan tükrözte a háborús vérengzések mértékét: szétzúzott testű,
megbomlott elméjű emberekkel, és megdöbbentő számú halálos áldozattal találkoztak.
A nők által vezetett mentőautók folyamatosan cikáztak a kórház és á front között.
Nyomorék, csonka és haldokló férfiakat ráncigáltak ki a lövészárkokból. A mentőautóban a
sofőrön kívül rendszerint egy medikus is ült, akinek elég gyakorlata és tudása volt hozzá, hogy
a visszaút alatt életben tartsa a sebesültet. Ha nagyon súlyos sérülése volt az illetőnek, nem
kockáztatták meg a szállítást, és a helyi tábori kórházban hagyták. De akit csak lehetett,
eljuttattak az Inglis-kórházba, mert ott nagyobb műtéteket is el lehetett végezni, továbbá sokkal
jobb ellátást tudtak biztosítani.
Egyéves orvosi képzéssel és sok-sok gyakorlattal a háta mögött, Annabelle-t a mentőkhöz
osztották be, és a medikusok egyenruháját viselte. Ismét tizennyolc órákat dolgozott naponta,
rossz utakon zötykölődött, és ha nem tudott mást tenni, a karjába vette a haldoklókat. Teljes
erejéből és minden tudásával küzdött a katonák életéért. Olykor azonban minden erőfeszítés
hiábavalónak bizonyult, mert olyan súlyosan megsebesültek, hogy meghaltak, mielőtt a
kórházba értek volna.
Annabelle az új év első napján érkezett Villers-Cot-teréts-be, ám ezúttal sem ünnepeltek.
Addigra több mint hatmillió ember vesztette életét a két és fél éve tomboló háborúban, az
áldozatok többsége még fiatal ember volt. Annabelle sokszor érezte úgy, mintha az óceán vizét
kellett volna teáscsészével, vagy ami még annál is sokkal rosszabb, gyűszűvel kimerniük.
Olyan sok sebesültet kellett összefércelniük, és olyan kevés maradt meg közülük. Akik pedig
életben maradtak, talán sohasem lesznek már a régiek. Az egészségügyi dolgozók napról napra
reménytelen küzdelmet vívtak; egy-egy műszak végére mindnyájan rettenetesen kimerültek.
De nem számított, milyen nehéz dolguk volt, vagy mennyire reménytelen időket éltek,
Annabelle még elhivatottabb lett az orvosi pálya iránt. S bár gyakran került szívszorító
helyzetekbe, szerette a munkáját, és remekül megállta a helyét.
Január folyamán Wilson elnök az Egyesült Államok semleges helyzetét kihasználva
megpróbálta rábírni a szövetségeseket, hogy fogalmazzák meg a bé-ke feltételeiket.
Erőfeszítéseit azonban nem koronázta siker, és csak arra törekedhetett, hogy az országát to-
vábbra is távol tartsa a háborútól. Európában senki sem tudta mire vélni ezt, ahogy abban sem
hittek 1917 januárjára, hogy még sokáig fent lehet tartani ezt a politikát. És igazuk lett.
Február elsején Németország meghirdette a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Két nappal
később az Amerikai Egyesült Államok minden diplomáciai kapcsolatot megszakított az
országgal. Három hét leforgása alatt megszerezte a Kongresszus hozzájárulását ahhoz, hogy
felfegyverezzék az összes amerikai kereskedelmi hajót arra az esetre, ha német támadás érné
őket. A Kongresszus először megtagadta a kérését, de március tizenkettedikén Wilson mégis
keresztülvitte az akaratát. Nyolc nappal később a kabinet nyilt szavazással döntött arról, hogy
belépjenek-e a háborúba. Miután megszavazták a Németországnak szóló hadüzenetet, az
Egyesült Államok visszavonhatatlanul belépett a háborúba. A kivérzett szövetségeseiknek
óriási szükségük volt a támogatásra. A következő hónapokban és hetekben sok amerikai
fiatalember vett búcsút a családjától, a feleségétől vagy a kedvesétől, hogy kiképzésen
vegyenek részt, két hónapon belül pedig behajózzák őket Európába. Annabelle hazája lázasan
készülődött a háborúra.
- Elátkozott idők járnak ránk - jegyezte meg Annabelle egyik amerikai kolléganője,
amikor egy este összefutottak a vacsoránál. Mindketten tizenkilenc órát húztak le aznap. Ő és a
társaságában levő másik amerikai lány ápolónők voltak, és tudták, hogy Annabelle
orvostanhallgató. - Hol végezte a nővérképzőt? - kérdezte Annabelle-től őszinte érdeklődéssel.
Csinos déli lány volt, összetéveszthetetlen alabamai tájszólással. Georgiaimának hívták,
valamikor szépségkirálynővé választották Délen. Am ez itt és most ugyanúgy nem számított,
mint ahogy az sem, hogy Annabelle úri neveltetésben részesült szülei elegáns New York-i
palotájában. A jelen körülmények között ez csupán annyit jelentett, hogy tájékozottabb volt az
átlagnál, jó modora bizalmat keltett az emberekben, és már ideérkezése pillanatában is folyéko-
nyan beszélt franciául. Semmi más nem számított.
- Tavaly egy dél-franciaországi orvosi egyetemre jártam - felelte Annabelle, miközben
szedett a híg levesből.
Próbáltak takarékoskodni az étellel, hogy a betegeknek és az ápolószemélyzetnek is jusson
belőle. Már hónapok óta nem fekhettek le teli gyomorral, de nem is éheztek. Annabelle
szemmel láthatóan lefogyott az utóbbi időben. Már több mint másfél éve élt Franciaországban.
Georgiannát lenyűgözte, hogy Annabelle orvosnak készül, és még néhány percig elidőztek
ennél a témánál. Mindketten holtfáradtak voltak. A déli szépséget nagy zöld szempárral és
élénkvörös hajjal áldotta meg az ég. Kacagva vallotta be Annabelle-nek, hogy kétévnyi ittlét
után is csak töri a franciát, de Annabelle hallotta, hogy a lány ennek ellenére remekül végzi a
munkáját. Annabelle egész életében nem találkozott még ennyi lelkiismeretes, hozzáértő és
elkötelezett emberrel. Mindenüket beleadták á munkába. '
- Gondolja, hogy befejezi az orvosit? - kíváncsiskodott Georgiámra, mire Annabelle
bólogatott.
Remélem, hogy sikerül. - Erősen hitt benne, hogy ha túléli a frontszolgálatot, semmi sem
tarthatja vissza ettől.
 - Ha vége lesz a háborúnak, hazamegy? - kérdezte a lány. Ő elképzelni sem tudta volna,
hogy itt maradjon, Alabamában népes család várta: három húga és egy fivéré. Annabelle
fejében meg sem fordult, hogy visszatérjen New Yorkba, ahol nem várta más, csak a fájdalmas
emlékek és a megvetés.
- Nem tervezem. Már semmi sem köt oda. Azt hiszem, inkább maradok.
Sokat gondolkodott ezen mostanában, és végre elhatározásra jutott. Még hátravolt öt év az
orvosi egyetemen, azután pedig Párizsban akart elhelyezkedni. Dr. de Bré talán segít neki. New
York-i élete immár a múlté, Franciaország a jövő, ahol senki sem ismeri, és nem vetik a
szemére, hogy elvált, mert azt sem tudják, hogy valaha férjnél volt. Tiszta lappal indulhatott.
Közeledett a huszonnegyedik születésnapja. Ebben az országban sok tanulással és egy kis
szerencsével orvos lehet, és nem kell alaptalan vádaskodásoktól tartania.
Vacsora után ki-ki a maga szállására indult, és megbeszélték, hogy megkeresik egymást,
ha szabadnaposak lesznek. Bár pihennie mindenkinek kötelező lett volna, általában nem éltek
vele. Medikusként Annabelle-nek több szabadnap is járt, de mivel nagyon komolyan vette a
feladatát, eddig még sohasem hiányzott a munkából.
A harmadik champagne-i ütközet április végén katasztrofális vereséggel végződött a
franciák számára, valóságos sebesültáradat követte a harcokat. Az egész-ségügyiseknek
szusszanásnyi idejük sem volt, Anna-belle folyamatosan szállította a szétroncsolt testű, kato-
nákat a frontról. Egyetlen dolog tartotta bennük a lelket: a kanadaiak csatát nyertek Vilmy
Ridge-nél. Mivel azonban a francia csapatokon teljes elkeseredettség lett úrrá, május elején
lázadás tört ki. Oroszország is forrongott: a cárt márciusban lemondásra kényszerítették. Am
mindez rettenetesen távolinak tűnt a lövészárkok és a front közvetlen közelében dolgozók
számára. Túlságosan elfoglaltak voltak ahhoz/ hogy égető teendőik mellett mással is
foglalkozzanak.
Annabelle teljesen megfeledkezett a születésnapjáról. A napok valósággal összefolytak,
nem lehetett megkülönböztemi egyiket a másiktól. Csak egy héttel később jött rá, hogy
betöltötte a huszonnégyet/ amikor véletlenül a kezébe került egy párizsi újság. Egy hónappal
később értesültek róla, hogy az első amerikai csapatok megérkeztek Franciaországba.
Három hét múlva, július közepén az amerikaiak Villers-Cotteréts határában katonai tábort
állítottak fel. Egy héten belül pedig brit csapatok csatlakoztak hozzájuk, mert Ypres-nél
összehangolt támadásra készültek. A környék megélénkült, mindenütt amerikai és brit katonák
nyüzsögtek. Legszívesebben az Összes helybeli nőt elcsábították volna, a katonai rendőrség
pedig nem győzte összeszedni a kocsmákban tivornyázó meg az utcákon kószáló ittas katoná-
kat, hogy visszairányítsa őket a táborhelyükre. Mindez legalább egy kis változatosságot hozott
az apró település mindennapjaiba, s bár voltak kellemetlen alakok a katonák között, akadtak
nagyon kedvesek is. A tábori kórházból jövet Annabelle egy csapat amerikai katonát pillantott
meg, néhány fiatal francia lány társaságában. Nem állhatott le velük tréfálkozni, mert a
sebesült, akit éppen szállítottak, útközben meghalt. De ahogy mentőautójuk elhaladt a csoport
mellett, a katonák kiáltozni és integetni kezdtek, mert meglátták, hogy két csinos fehérszemély
is ül benne. Annabelle és a sofőr nevetve visszaintegettek nekik. Az egyik férfi elkezdett
szaladni a kocsijuk mellett, Annabelle pedig nem tudta megállni, hogy ne szóljon oda neki.
-Hello!
- Maga amerikai? - kérdezte lelkesen a katona, mire a mentő sofőrje nevetve leállította a
motort. Tetszett neki a férfi, aranyosnak találta. Egyébként ő francia volt.
- Igen - felelte Annabelle elcsigázottan. -Mióta van itt? Úgy tudtam, az ápolónők csak a
következő hónapban érkeznek. - Sokkal több időbe telt megszervezni a nők önkéntes
alakulatait, mint besorozni a férfiakat.
Annabelle-nek nevethetnékje támadt a megjegyzés hallatán. Bostoni tájszólást vélt
felfedezni a katona hangjában, ami szívmelengető érzéssel töltötte el. Mintha otthon lett volna.
- Már két éve itt vagyok - mondta, és fülig ért a szája. - Pokolian elkéstek, fiúk!
 - Azám, de meglássa, úgy visszaküldjük a fricceket oda, ahonnan jöttek, hogy csak na! Azt
hiszik, hogy minket is legyőzhetnek. - Olyan volt/mint egy hencegő kisgyerek, le sem
tagadhatta volna, hogy bostoni ír. Annabelle-t a bostoni látogatásaira és a newporti nyarakra
emlékeztette. Hirtelen elfogta a honvágy amire alig volt példa a megérkezése óta.
-Hová valósi? - kérdezte a katona, ahogy észrevette, hogy az egyik bajtársa szóba
elegyedett a sofőrrel a furgon másik oldalán. Am akármilyen jólesett a csevegés, hamarosan
indulniuk kellett. Nem volt helyes, hogy leálltak trécselni az amerikai katonákkal, miközben
egy halott ember feküdt a kocsijukban.
Igaz, mások még különb dolgokat is műveltek. Egy idő után nagyon is hozzá lehetett
szokni a háborúval járó borzalmakhoz.
- New York-i vagyok - felelte Annabelle.
- En meg bostoni.
A nő érezte a férfi leheletén, hogy ivott. Amint elhagyhatták a táborhelyeiket, a legtöbb
katona első útja a kocsmába vezetett. Berúgtak, és minden lányt leszólítottak, aki az útjukba
került.
-Megesküdtem volna rá - mondta Annabelle, majd jelzett a társának, hogy indulniuk kell. -
Sok szerencsét! - kiáltotta búcsúzóul mmdenkinek.
- Ó igen, maguknak is! - viszonozta a katona, és hátralépett, hogy a mentő folytathassa
útját a kórházba.
Annabelle-t a katona szavai nyomán elfogta a nosztalgia. Még sohasem gyötörte ennyire a
honvágy. Hirtelen minden dolog elkezdett hiányozni neki, ami egy kicsit is az otthonára
emlékeztette, és amiket mind ez idáig tudatosan száműzött a gondolataiból. Nagyot sóhajtott,
miközben hordágyon a halottaskamrába vitték a háború újabb áldozatát. A többi sorstársával
együtt halomba rakták őket, majd elégették, a családját pedig utólag értesítették. Képtelenség
lett volna ennyi halottat hazaszállíttatni. A rögtönzött temetők pedig lassacskán az egész
vidéket elborították.
Annabelle este, dolga végeztével rövid sétát tett, és az amerikai katonákkal való
találkozására gondolt. Aznap egyetlen ember sem élte túl a kórházba szállítást. S bár ilyesmi
gyakran megesett, mégis elkeserítő volt. Az elesett katonák még Annabelle-nél is fiatalabbak
voltak. Ámbár az ő életkora lassacskán a legtöbb ápolónőét meghaladta. Huszonnégy évesen,
egy év orvosi képzéssel a háta mögött, nem érezte magát fiatal lánynak többé. Túl sok
nehézséggel kellett megküzdenie, és túl sok fájdalmat látott.
Amíg visszafelé baktatott a szállására, lehajtott fejjel töprengett hátrahagyott életén. Már
éjfél is elmúlt, és hajnali hat óta talpon volt. A fáradtságtól már ném is figyelt különösebben
semmire, és amikor egy katona váratlanul megszólította, összerezzent,
- Hé, szép kislány! - kiáltotta nyájasan. - Mit csinál itt egyedül? - Annabelle megfordult,
és látta, hogy egy brit tiszt követi. Nyilvánvalóan részeg volt, és a cimborái otthagyták a közeli
kocsmában. Bámulatosan jól állt rajta az egyenruha, de alaposan a pohár fenekére nézett. A
jóképű fiatalember körülbelül egyidős lehetett Annabelle-lel. Talán mert látta, hogy magasabb
rangú katonával van dolga, a nő egyáltalán nem tartott tőle. Több tucat ittas emberrel hozta
össze a sorsa az utóbbi két évben, de mindegyiküket sikerült kordában tartania.
-Úgy tűnik, útbaigazításra lenne szüksége - jegyezte meg Annabelle gyakorlatiasan, s
közben mosolygott. - Arra menjen - mutatott rá az egyik irodaépületre. Oda szokták irányítani
az elkóborolt katonákat. Az eset egyáltalán nem volt ritka. Háborús időket éltek, és rengeteg
férfival kellett foglalkozniuk,, köztük olyanokkal is, akik egy kicsit túlzásba vitték az éjszakai
tivornyázást. - Valaki majd visszakíséri a táborba.
Mivel tiszt, nem fogják fölösleges kérdésekkel zaklatni. A sorkatonák nem úszták meg
ilyen könnyen a raportot, de a magasabb sarzsinak kijárt a tisztelet. A férfi az egyenruhája
alapján hadnagy, a kiejtése alapján pedig arisztokrata származású lehetett. A sok ivástól
azonban ugyanúgy elázott, mint egy utolsó közlegény. Forgott vele a világ, ahogy Annabelle-re
nézett.
- Nem akarok visszamenni a táborba - jelentette ki. - Sokkal szívesebben mennék haza
magával. Útközben beugorhatnánk egy italra valahová. Tulajdonképpen micsoda maga?
Ápolónő? - nézett a nőre kissé gőgösen, miközben próbálta ráirányítani a pillantását.
- Orvostanhallgató vagyok. Segítségre pedig igenis szüksége lesz, hacsak nem akar az
utca közepén lefeküdni.
A hadnagy határozottan olyan benyomást keltett, mint aki éppen erre készül.
- Kitűnő ötlet, de mi lenne, ha mindketten lefeküdnénk?
- Ilyen választási lehetőség nincs. - Annabelle azt fontolgatta, hogy egyszerűen továbbáll,
és magára hagyja a férfit. Senki más nem zavargóit a közelben, és a szállása sem volt messze.
Az ügyeleteseken kívül már mindenki nyugovóra tért.
- Mégis mit képzel magáról? - A hadnagy utána akart kapni, de megtántorodott. Annabelle
visszahőkölt. A férfi megbotlott, és majdnem el is esett, majd dühösen próbált felegyenesedni. -
Maga egy kis senki - folytatta, és egyre veszélyesebbnek tűnt. - Az apám Winshire grófja, én
pedig Lord Harry Winshire vagyok. Vikomt - nyilatkoztatta ki előkelően, de elcsukló hangon.
- Köszönöm, hogy lordságod megtisztel a bizalmával - próbálta udvariasan kifogni a szelet
a férfi vitorlájából. - De vissza kell térnie a táborba, mielőtt baja esik. Nekem pedig pihenésre
van szükségem. Jó éjszakát.
- Ribanc! - fröcsögte a férfi, ahogy Annabelle elment mellette.
Kezdett elfajulni a helyzet, és a nő nem akarta folytatni a társalgást. A hadnagy részeg volt
és beképzelt, a viselkedése pedig kifejezetten kellemetlenné vált. A nő még most sem félt,
sokkal rosszabb helyzetben is volt már, de nem akarta kihívni maga ellen a sorsot. A félreeső
úton még egy lépésnyi távolságra sem volt a férfitól, amikor az utánakapott, erősen magához
rántotta, és meg akarta csókolni. Annabelle határo-, zottan ellökte magától, de a férfi
részegsége ellenére is megdöbbentően erősnek bizonyult.
- Azonnal hagyja ezt abba! - kiáltotta Annabelle, akit most már megrémített a férfi ereje.
Annabelle hirtelen teljesen kiszolgáltatottá vált. A férfi az egyik kezével befogta a száját,' a
másikkal pedig megragadta, és egy épület bejárata felé vonszolta. Egy lélek sem járt arra. Olyan
erősen betapasztotta a lány száját, hogy egy hang sem jött ki a torkán. Hiába harapott a kezébe,
nem használt. Akkor is vadmacskaként küzdött, amikor a férfi lelökte a földre, és teljes súlyával
ránehezedett. Annabelle alig kapott levegőt. Az erősen ittas tiszt szabad kezével felgyűrte a
szoknyáját, és lerángatta az alsóneműjét. A nő minden erejével küzdött, de kicsi volt és
törékeny, míg a férfi hatalmas és erős. Annabelle tehetetlen volt. Felbosszantott egy részeg
katonát, és fizetnie kellett érte. Csak a férfi szeméből sütő vak gyűlöletet látta, miközr ben az
továbbra is a földhöz nyomta. Egy pillanatra sem vette le a nő szájáról a kezét.
Az éjszaka csöndes volt, eltekintve a spicces katonák és partnereik fel-felcsattanó
nevetésétől, amikor kijöttek a közeli bárból. Annabelle-nek csak halk nyöszörgés jött ki a
torkán, amit senki sem hallhatott. Rettenetesen félt. A férfi a szabad kezével kigombolta a
nadrágját, és keményen nekifeszült. Amire Josiah sohasem volt képes, azt ez a részeg idegen
erőnek erejével akarta elvenni tőle. Annabelle mindent megpróbált, hogy megakadályozza, de
nem bírt vele. A férfi a lábával szétfeszítette Annabelle combját, és pillanatok alatt belehatolt,
majd hevesen mozogni kezdett, miközben kéjesen lihegett. Annabelle próbált ellenállni, de a
férfi továbbra is erősen a földhöz szorította. A nőt minden egyes lökésnél átjárta a fájdalom, a
hátát pedig felsebezte a Mszöb, amin feküdt. Azután vége lett. A férfi kielégülése pillanatában
felkiáltott, majd ellökte magától Annabelle-t. A nő úgy hevert a bejáramat mint egy eldobott
játékbaba. Nemhogy kiáltani nem tudott, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Reszketett.
Elfordult, hányt, aztán az öklende-zése zokogásba csapott át. A férfi felállt, begombolta a
nadrágját, majd megvetően végigmérte.
 - Ha eljár a szája, visszajövök és megölöm! Mérget vehet rá, hogy megtalálom, és
mindenki nekem fog hinni.
Annabelle-nek esze ágábart sem volt kételkedni a férfi szavaiban. Nemcsák tiszt volt és
úriember, hanem vikomt is. Bármit is tesz vagy mond, senki sem mert volna ujjat húzni egy
ilyen előkelő emberrel, még kevésbé felelősségre vonni a tettéért. Számára persze mindez
semmit sem jelentett, de Annabelle egész addigi életében érintetlen volt, ez az ember pedig
aljas és gyűlöletes módon kifosztotta. Amikor a férfi odébbállt, lehajtotta a szoknyáját, és
zokogva a földön maradt. Végül szédelegve föltápászkodott. A fejét többször is beverte a kőből
készült küszöbbe, ahogy a férfi rángatta.
Nem is volt magánál, miközben visszatámolygott a szállására. Közben még egyszer hányt,
és hálás volt, amiért senki sem látta. El akart bújni és meg akart halni. Tudta, hogy soha nem
fogja elfelejteni a vikomt arcát, sem pedig a Szemében villódzó gyilkos dühöt. A férfit elnyelte
az éjszaka, ő meg felvonszolta magát a lépcsőn. Egyenesen a fürdőszobába ment, és nagyon
remélte, hogy senkivel sem fut össze. Meg kellett mosakodnia. A combjára és a szoknyájára
rászáradt a vér. Bár a hadnagy számára nyilván csak egy szajha volt, aki a bárban töltött vidám
éjszaka után újabb szórakozást jelentett, ő a szüzességét veszítette el ezen a méltatlan módon.
Annabelle lüktető fájdalmat érzett a lába között, sajgott a háta és hasogatott a feje, de mindez
eltörpült lelki sérüléseihez képest.
Hiába fordul bárkihez is, senkit sem érdekelt volna a baja. A többi lánnyal is nap mint nap
történt ilyesmi, a katonák erőszakoskodása ellen semmit sem lehetett tenni. Ha jelentették a
hatóságoknak vagy a haditörvényszéknek, csak nyilvánosan megszégyenítették őket, és senki
sem hitt nekik. Szajnáknak tekintették a nőket, akiknek pisszenés nélkül ki kellett szolgálniuk a
katonák legocsmányabb kívánságait is. Egy brit lord pedig valószínűleg még magasabbról tett
az efféle formalitásokra. Az, hogy egy brit tiszt megerőszakolt egy medikust, tizedrangú
probléma volt egy világháború közepette. Annabelle egyet tehetett: imádkozott, hogy ne legyen
terhes. Nem tudta elképzelni, hogy a sors ilyen kegyetlen lehet. Miközben bemászott az ágyába,
és megpróbálta elfelejteni mindazt, ami történt, csak arra tudott gondolni, hogy senki és semmi
nem lehet olyan aljas, mint a vikomt. Zokogott és Josiah-ra gondolt. Mennyire szeretett volna
együtt élni vele, és megajándékozni őt egy gyermekkel! Vágyálma azonban a visszájára
fordult: szerelmeskedés helyett szenvedés és erőszak lett az osztályrésze. Ráadásul az
égvilágon semmit sem tehetett ellene. Egyetlen lehetősége maradt: el kellett felejtenie a
történteket.

18. fejezet

Szeptemberben a németek legyőzték az oroszokat. Ezalatt Villers-Cotteréts-ben

bekövetkezett az, amitől Annabelle a legjobban tartott. Mindennap hányt. Július óta kimaradt a
havibaja, ami azt jelentette, hogy terhes. Tanácstalan volt. Nem tudott segítséget kérni
senkitől, nem tudta feltartóztatni a dolgokat. A háta, á feje és az egyéb sérülései lassacskán
begyógyultak, de a részeg hadnagy erőszakoskodásának következményét nem törölhette ki az
életéből. Először arra gondolt, hogy elveteti a magzatát, de nem ismert senkit, aki ilyesmivel
foglalkozott volna, ráadásul tudta, milyen veszélyekkel jár a beavatkozás. Mióta
Villers-Cotteréts-be érkezett, két ápolónő is" belehalt a sikertelen abortuszba. Annabelle nem
merte vállalni a kockázatot. Akkor már inkább megölte volna magát/ de ahhoz sem volt
bátorsága, pedig már a gondolata is elborzasztotta annak, hogy egy szörnyeteg gyermekét
hordja a szíve alatt. Áprilisra várta a születését, és abban a pillanatban el akarta hagyni a
kórházat, amint a terhesség jelei mutatkozni kezdenek. Másállapotának egyelőre nem volt
semmi külső nyoma. Önmagát nem kímélve dolgozott a következő időkben, keményebben,
mint valaha. Sebesülteket és nehéz tárgyakat cipelt, mentőautójával szünet nélkül zötykölődött
a rossz utakon. Már csak abban bízhatott, hogy a természet kegyes lesz hozzá, és elvetél, de ez
a reménye sem vált valóra. Amikor a dereka vastagodni kezdett, vászoncsíkokat csent a
sebészetről, és olyan szorosan lekötözte a hasát, ahogy csak tudta. Alig kapott levegőt, de amíg
lehetett, dolgozni akart, és egyelőre azt sem tudta, hová mehetne.
Karácsonykor még mindig nem látszott rajta változás, de a baba megmozdult odabent.
Annabelle nem akart tudomást venni róla, mert minden oka megvolt, hogy gyűlölje, de képtelen
volt rá. A kisbaba ugyanolyan ártatlan volt, mint ő, és nem tehetett róla, hogy milyen
körülmények között fogant. Az is megfordult a fejében, hogy megkeresi a vikomtot, elmond
neki mindent, és kényszeríti, hogy vállalja a tette következményeit, de azután eszébe jutott,
hogy mit mondott azon a végzetes éjszakán. És ki tudja, hogy mennyi nő esett már neki
áldozatul? Annabelle csak egyetlen csepp volt számára a háború tengerében, és menten eldobta,
mihelyst elvette tőle, amit akart. A gyerekével együtt félresöpörte az útból. Senkihez sem
fordulhatott, csupán egy volt azok között a nők között, akik háborús időkben törvénytelen
gyerme-ket vártak.
Januárban még mindig dolgozott. Már hat hónapos terhes volt, és köténye redőivel álcázta
megvastagodott derekát. A hasa nem dudorodott ki, részint mert szorosan fűzte magát, részint
pedig azért, mert szűkös volt az élelmiszer-ellátás. Nem gyarapodott a súlya, sőt inkább
fogyott. A júliusi incidens óta teljességgel le volt sújtva, de egy teremtett léleknek sem beszélt a
dologról.
Egy szomorkás januári napon éppen a sebészeti osztályon dolgozott, amikor két férfi
beszélgetésére lett figyelmes. Mindketten britek voltak, az egyik tiszt, a másik őrmester. Mind a
ketten elveszítették a lábukat, ami igen gyakori sérülés volt a lövészárkokban. Annabelle akkor
kapta fel a fejét, amikor egy bizonyos Harryt emlegettek. Nem tudta, miért állt meg, hiszen
akármilyen Harryről lehetett volna szó. Aztán a tiszt kisvártatva azt mondta, milyen nagy
veszteség érte őket Harry Wmshire halálával. Arról beszélgettek, milyen jó ember volt, és hogy
mennyire fog nekik hiányozni. Annabelle legszívesebben beleordította volna a képükbe, hogy
ez nem igaz, és hogy a barátjuk egy közönséges szörnyeteg volt. Kitámolygott az osztályról,
remegve állt a hidegben, és levegő után kapkodott, mert úgy érezte, megfullad. Nem elég, hogy
megerőszakolta, már nem is volt életben. A gyermekének sohasem lesz apja. Azután azt
gondolta, talán jobb is így, és a gazember megérdemelte, ami történt! A sorozatos borzalmak
hatására hirtelen megmagyarázhatatlan rettegés kerítette hatalmábá. Forogni kezdett vele a
világ, majd ájultan esett össze a sáros földön. Két ápolónő is tanúja volt a jelenetnek, és azonnal
odarohantak hozzá. Egy sebész is odaszaladt, és letérdelt Annabelle mellé. Attól tartottak, hogy
elkapta a kolerát, de nem volt lázas. Ezek után úgy vélték, túlságosan megerőltette magát: a sok
munka mellett keveset evett, és alig aludt. Az egészségügyi szolgálat minden tagja évek óta
ugyanebben a betegségben szenvedett.
Az orvos segített bevinni. Amikor hordágyra tették, Annabelle magához tért. Csuromvizes
volt, a haja csapzottan tapadt az arcára, a köténye pedig rásimult a testére. Hosszasan
mentegetőzött, amiért ilyen kellemetlenséget okozott, és megpróbált minél előbb elmenekülni.
De abban a pillanatban, hogy el akart indulni, ismét elájult, a doktor pedig betolta a hordágyat
egy kisebb szobába, és bezárta maga mögött az ajtót. A férfi csak látásból ismerte a nőt, gyak-
ran összefutott vele.
Megkérdezte Annabelle-t, nincs-e vérhasa. A nő biztosította róla, hogy jól van, csak kora
reggeltől kezdve dolgozott, és tegnap óta semmit nem evett. Derűsnek szánt mosolya azonban
nem tévesztette meg az orvost. Az arca olyan halvány volt, mint a köténye. A férfi kérdésére
megmondta a nevét.
- Worthington kisasszony, maga minden bizonnyal háborús idegkimerülésben szenved.
Azt javaslom, vegyen ki pár napot, és próbálja meg kipihenni magát. - A kórházban nem volt
szokás szabadságra menni, Annabelle sem akart így tenni, de tudta, hogy a napjai már meg
vannak számlálva. A hasa gyorsan növekedett, és egyre nehezebb volt eltakarni. - Az
egészségével kapcsolatban nincsen más, amiről tudnom kellene? - kérdezte gondterhelten az
orvos. Arra: végképp nem volt szükségük, hogy a személyzet fertőző betegségeket terjesszen,
járványt váltson ki, vagy egyszerűen csak belehaljon a túlhajszoltságba és az eltitkolt
betegségekbe. Mindenki komolyan vette a munkáját, és sokan takargatták, ha maguk is meg-
betegedtek. Az orvos attól tartott, hogy Annabelle Worthington valamit eltitkol előle. A nő
egyáltalán nem volt jó bőrben.
Annabelle megrázta a fejét, az orvos pedig észrevette, hogy sír.
- Nincs semmi bajom, doktor úr, köszönöm, jól vagyok - mondta óvatosan.
A férfi továbbra is úgy érezte, hogy valami nincs rendjén, de a nő eltökélten hallgatott,
ráadásul semmivel sem nézett ki rosszabbul,' mint a többiek. Arra kérte, feküdjön le, hogy
megvizsgálhassa. Abban a pillanatban, hogy Annabelle hátradőlt, az orvos felfedezte a kis
dudort a hasán, és találkozott a tekintetük. Gyengéden megtapintotta a kidudorodást, amit
Annabelle oly gondosan leplezett az elmúlt időszakban. Azonnal megértette a helyzetet. Nem ő
volt az első fiatal nő, aki teherbe esett ezen a katonáktól hemzsegő településen. Annabelle
elsírta magát az orvos előtt.
- Azt hiszem, megtaláltuk a választ - jegyezte meg a férfi, ahogy a nő felkelt, és elővette a
zsebkendőjét. Úgy tűnt, halálosan szégyelli magát, és reménytelenül boldogtalan volt. -
Mikorra várja?
Kevésen múlott, hogy Annabelle nem öntötte ki a szívét, de végül nem merte. Az igazság
olyan szörnyen hangzott, hogy nem hinnének neki, sőt talán mindenért őt hibáztatnák. Mások is
jártak már így. Voltak olyanok is> akik az állították, hogy megerőszakolták őket, pedig
egyszerűen csak házasságon kívüli viszonyt folytattak. Miért éppen neki hinnének? Josiah
titkához hasonlóan inkább Winshire vikomt botlását is megtartja magának. De mindkettőért ke-
servesen meg kellett fizetnie.
- Áprilisra - válaszolta kétségbeesetten.
- Jó sokáig sikerült eltitkolnia. - Az orvos meglazította és lefejtette a kötényét, kibontotta a
ruha derekát, felemelte a blúzát, és elszörnyedve nézte, hogy Annabelle milyen szorosan
lekötözte magát. - Csoda, hogy meg nem fulladt! - A kötés sokkal szorosabban tartott, mint
bármilyen fűző, a kismamának és a babának egyaránt kegyetlen az efféle sanyargatás.
- Nem bírtam volna már sokáig - felelte a könnyein keresztül.
- Azonnal abba kell hagynia a munkát! - mondta ki az orvos a végső szót. .Annabelle ettől
tartott. - És az apával mi van? - érdeklődött kedvesen a férfi.
- Meghalt - suttogta. - Csak ma tudtam meg. Azt már nem kötötte a férfi orrára, hogy
gyűlölte
Hárryt, és boldog volt, amiért meghalt, mert megérdemelte. Tudta, hogy az orvos úgysem
hitt volna neki
- Értem. Haza fog menni?
- Nem tudok - felelte minden magyarázat nélkül. New Yorkban és Newportban eddig sem
látták szívesen, terhesen pedig különösen nem lenne kívánatos a jelenléte.
- Lakhelyet kell kerítenie magának.' Nem akarja, hogy keressek egy családot, ahol
befogadják? Talán' pesztonkaként elhelyezkedhetne.
Annabelle megrázta a fejét. Már jó ideje töprengett azon, hogy mitévő legyen. Az
egyetemre egyelőre nem mehet vissza. Antibes környékére viszont, ahol egyszer-kétszer
megfordult már, szívesen visszatért volna. Ha találna egy kis házat, ott ellakhatna a kisbaba
érkezéséig, utána pedig visszajöhetne a frontra, vagy járhatna az iskolába. Bár nem tudta, hogy
mit kezdene itt egy kisbabával. Sok mindent át kellett még gondolnia, de udvariasan
visszautasította az orvos ajánlatát. Maga akarta elrendezni az életét. Az orvos nem tudhatta,
hogy nem szorul anyagi támogatásra.
-Köszönöm szépen, de majd én mindent elintézek- mondta szomorkásán, ahogy az orvos
lesegítette a hordágyról.
 - Ne halogassa túl sokáig - tanácsolta. Még mindig nem tudta fölfogni, hogyan titkolhatta
el a nő hat hónapon keresztül a terhességét.
- Nem fogom - ígérte. - Köszönöm - rebegte Annabelle a könnyeivel küszködve. Az orvos
bátorítóan megveregette a vállát, majd kiment a szobából.
A két fiatal ápolónő még mindig odakint várakozott az ajtó előtt. Kíváncsiak voltak, hogy
érzi magát Annabelle.
- Most már jól van - közölte velük az orvos jókedvűen. - Maguk mindannyian túl
keményen dolgoznak. Azt javasoltam neki, pihenjen egy kicsit, hacsak nem akar a legyengült
szervezetével kolerás lenni és járványt okozni - viccelődött a férfi, miközben Anna-belle-lel
összevillant a szemük.
A nővérkék a szobájába kísérték, és Annabelle a délután hátralévő részében ott is maradt.
Elgondolkodva heveredett végig az ágyán. Az orvosnak igaza volt. Még azelőtt kell elmennie,
hogy a többiek tudomást szereznének az állapotáról, és önhibáján kívül még egyszer
kiközösítenék.

Annabelle február elsejéig maradt Villers-Cotterets-ben, aztán sajnálkozva adta a többiek

tudtára, hogy el kell mennie. A felettesének azt mondta, hogy folytatni akarja az orvosi
tanulmányait. Ezt senki sem róhatta fel neki. Már tizennégy hónapot töltött itt. O maga viszont
úgy érezte, hogy elárulta a társait, de nem tehetett másként.
Szomorú szívvel hagyta ott a kórházat és a kollégáit. Két napjába tellett, hogy eljusson
Nizzába, mert többször mellékvágányra terelték a szerelvényét, és hosszasan kellett várakoznia
az állomásokon, mivel a hadi szállítmányok elsőbbséget élveztek.
Amikor megérkezett a városba, az volt az első dolga, hogy arany karikagyűrűt vegyen.
Felhúzta az ujjára, az ékszerész pedig gratulált neki, és. sok boldogságot kívánt. Annabelle
könnyezve lépett ki a boltból. Ha bárki megkérdezi/azt fogja mondani, hogy hadiözvegy, és a
férje Ypres-nél halt hősi halált. Hihetőnek hangzott a történet. Tisztességes nő látszatát keltette,
a vidék pedig tele volt özvegyekkel, és olyan kisbabákkal, akik édesapjuk halála után látták
meg a világot. Annabelle egy lett a háború tiszteletre méltó és tragikus sorsú áldozatai közül.
Bejelentkezett egy kis hotelba, és vásárolt magának pár nagyméretű fekete ruhát. Most,
hogy már nem kellett leszorítania, a hasa meglepő ütemben növekedett. Korántsem volt akkora,
mint Hortie-é szokott lenni, de már egyértelműen látszott, hogy gyereket vár. És nem kellett
többé titkolnia. Jegygyűrűvel a kezén, özvegyi gyászban éppolyan tisztességes nőnek látszott,
mint aki mindig is volt, és a szemében tükröződő fájdalom is belülről, a lelke mélyéből fakadt.
Szívesen meglátogatta volna Graumont doktort, deúgy érezte, még nem jött el az ideje.
Később megjelenhet nála a kisbabájával és a háborúban odaveszett férj történetével, de még túl
korainak ítélte a dolgot. Legalább addig szeretett volna egyedül maradni, amíg a bébi
megszületik. És arra is magyarázatot kellett találnia, hogy miért használja továbbra is a saját
nevét. Először is lakóhelyet akart találni. Egy nap visszatért Antibes-ba, az ódon kis
templomhoz, amit annyira szeretett. A tengerészek temploma volt, ahonnan látni lehetett az
egész kikötőt és az Alpok délnyugati vonulatait. Távozóban még megkérdezte a gondnokot,
hogy nincs-e a környéken olyan ház, amit ki tudna venni.
Az asszony először megrázta a fejét, azután mégis gondolkodóba esett.
- Nem tudok róla - felelte jellegzetes dél-franciaországi tájszólással, Annabelle már olyan
jól beszélte a nyelvet, hogy bárki Párizs környékinek gondolta volna. - Ámbár élt itt egy család
a háború előtt, de aztán Lyonba költöztek, és mindkét fiú elesett a háborúban. A házaspár azóta
sem járt errefelé, es nem hiszem, hogy valaha is visszajönnének. A fiúk annyira szerették ezt a
helyet, hogy a szüleik csak a szívüket fájdítanák itt. '
Az asszony útbaigazította Annabelle-1. A ház csak néhány perces sétára volt a templomtól,
és küllemre egy kis nyári villának hatott., Az épület körül egy idős ember tevékenykedett.
Annabelle megkérdezte tőle, hogy nem akarják-e kiadni. Nemleges választ kapott, de az öreg
felajánlotta, hogy levélben megkérdezi az illetékeseket. A ház bútorozott volt, a tulajdonosok
semmit sem vittek el belőle. Annabelle megnyugtatta a férfit, hogy ez őt egyáltalán nem
zavarja, sőt még jobb is lenne így.
Elmondta, hogy hét hónapos terhes, és megözvegyült, valamint azt is, hogy az év végéig
mindenképpen itt szeretne maradni. Úgy számolt, az őszi félévben, de legkésőbb januárban
vissza tud menni az egyetemre. Szeptemberre már öt hónapos lesz a kisbabája, és ha sikerül
gondoskodnia a felügyeletéről, akár vissza is ülhet az iskolapadba. Ha szerez egy járművet,
talán innen is bejárhat a kastélyhoz és a kórházba. Annabelle meghagyta a címét, a gondnok pe-
dig megígérte, hogy értesíti a tulaj donOsok válaszáról. Annabelle remélte, hogy az idős
bácsinak megesett rajta a szíve, és arra fogja ösztökélni a munkaadóit, hogy adják ki neki a
házat.
Útban Nizza felé arra gondolt, hogy szükség esetén akár a hotelban is maradhatna. Bár nem
az volt a legalkalmasabb hely egy kisbaba fogadására, de takarosnak és tisztának tűnt. Egy ház
persze sokkal inkább kedvére való hajlék lett volna. Ha viszont nem talál megfelelőt, akkor sem
dől össze a világ, és nyugodt szívvel a hotelban maradhat.
Az elkövetkező néhány hétben mindennap sétált, Kedvenc célpontja a tengerpart volt.
Figyelt rá, hogy rendesen egyen, és nagyokat aludt. Sikerült találnia egy helybeli
nőgyógyászt/aki magánpraxist folytatott. Özvegyként mutatkozott be, és elmondta magáról a
kitalált történetet. Az orvos kedves és szimpatikus férfinak látszott. Annabelle az értésére adta,
hogy otthon szeretne szülni, az orvosnak pedig semmi kifogása nem volt ellene. A lány nem
vállalhatta annak kockázatát, hogy a kórházban ismerős orvosokba vagy orvostanhallgatókba
botoljon.
Egy márciusi napon, a sétából hazatérve üzenet várta Gastontól, az antibes-i villa
gondnokától, hogy látogasson el hozzá. Annabelle úgy is tett, az öreg pedig jó hírekkel szolgált.
Gaston leírása alapján a tulajdonosok rokonszenveztek a nővel, és szívesen ki-adták neki a
házat. Még azt is kilátásba helyezték, hogy később megvásárolhatja. Túl sok emlékük tapadt
ehhez a helyhez, kegyetlen megpróbáltatásnak-tűnt számukra a visszatérés. Egyelőre hat
hónapra szerették volna kiadni a villát, a többit majd még meglátják. Gaston felajánlotta, hogy
körbevezeti, Annabelle-nek pedig határozottan tetszett, amit látott. A háznak egy napfényes
nagy hálója volt kellemes arányokkal, és nem messze tőle még két kisebb hálószoba is
meghúzódott. A három szobához csak egy fürdőszoba tartozott, de ez egyáltalán nem zavarta a
nőt. A régimódi fürdő falait csempe borította, a hatalmas fürdőkád pedig különösen tetszett
neki. A földszinten kapott helyet a nappali és az étkező, továbbá egy üveggel fedett télikert is,
amely kivezetett a verandára. A házacska épp megfelelő méretűnek tűnt neki és a kisbabájának,
Még egy dadus is kényelmesen elfért volna benne. De Annabelle most mindenekelőtt
egyedüllétre vágyott.
Levelet írt a tulajdonosoknak, amelyben megfogalmazta a szerződést, és a tudtukra adta,
hogy a lakbért a bankja intézi majd átutalással, Gastont nagyon boldoggá tette, hogy a ház ismét
megtelik élettel. Gratulált a nőnek, és felajánlotta, hogy a felesége szívesen kitakarítja a házat a
fogadására, és segítene a kisbaba körüli teendőkben is. Miután Annabelle elköszönt tőle,
egyenesen a nizzai bankba ment. Bemutatkozott a pénzintézet vezetőjének, és sürgönyt
küldetett az otthoni bankjának, hogy tájékoztassa őket a tartózkodási helyéről.
Villers-cotteréts-i számláját megszüntette, így az otthoniak nem is tudták, hová küldjék a havi
apanázsát. Semmit sem tudtak róla. Sem azt, hogy mit keres Nizzában, sem azt, hogy mi történt
vele a távozása óta, mint ahogy ő is csak találgathatta, hogy Hortie-nak hány porontya született
mostanra. A legjobb barátnője még mindig nagyon hiányzott neki. Egy szörnyű félreértés miatt
ugyan megtagadta őt, de Annabelle-t ettől még nagyon is érdekelte a sorsa, bár nem feltételezte,
hogy valaha is barátnők lehetnek még. Még akkor sem, ha egyszer visszamenne az Egyesült
Államokba. Túl sok minden történt azóta.
 Annabelle április negyedikén költözött be a kis házba. A doktor szerint közeledett a szülés
ideje. Óriási pocakjával lassú sétákat tett a környéken, és az ódon templomhoz is elzarándokolt,
hogy, gyönyörködjön akilátásban. Gaston felesége, Florine az érkezése előtt kitakarította a
villát, és alkalmanként főzött is rá, Annabelle esténként régi orvosi könyveit olvasgatta. Még
mindig vegyes érzelmekkel viseltetett születendő gyermeke iránt. Erőszakkal és félelemmel teli
pillanatban fogant. A nő attól tartott, ha ránéz, rrdndig az a rettenetes élmény fog feltolulni
benne. De a végzet így rendelte. Átvillant az agyán, hogy esetleg kapcsolatba léphetne a vikomt
családjával, de nem tartozott nekik semmivel, és ha a fiukhoz hason-lóan fennhéjázó a
természetük, akkor jobb, ha nem is lép érintkezésbe velük. Itt lesznek egymásnak a kisbaba]
ával, és senki másra nem lesz szükségük.
Április harmadik hetében Annabelle ismét .nagy. sétára vállalkozott. Ezúttal is megállt a
templomnál, és nagy nehezen leült egy padra, hogy gyönyörködjön a kilátásban. Gyertyát
gyújtott az édesanyjáért, és imádkozott Josiah-ért. Volt férjéről két éve nem hallottsemmit, azt
sem tudta, hogy Henryvel egyáltalán Mexikóban vannak-e még, vagy visszamentek New
Yorkba. A férfi örökre elengedte a kezét, és egyáltalán nem tartotta vele a kapcsolatot. Nem is
sejthette, micsoda szörnyűségek estek meg Annabelle-lel.
A szelíd áprilisi napsütésben a nő lassan visszasétált a házba, miközben Josiah-ra,
Hortie-ra és a családjára gondolt. Egy pillanatra olyan volt, mintha mindannyian vele lennének,
aztán bement a házba, és lefeküdt az ágyára. Florine már elment, és Annabelle könnyű álomba
szenderült. Már éjfél is elmúlt, amikor felriadt. Erős görcsöt érzett deréktájon, majd ' hirtelen
szaggató fájdalom hasított mélyen a hasába. Azonnal tudta, hogy itt az idő. Senki sem állt
rendelkezésére, aki elszaladhatott volna az orvosért, telefon pedig nem volt a házban, de nem
esett kétségbe. Biztos volt benne, hogy egyszerű szülés lesz, és hogy egyedül is végig bírja
csinálni. De ahogy múlt az idő> és a fájásai egyre erősebbek lettek, kezdett elszállni a bátorsága
és a magabiztossága. Úgy látszott, hogy azt a mérhetetlen gyötrelmet, ami a baba fogantatását
kísérte/ most ismét el kell szenvednie, ráadásul egy olyan gyermekért, akit sohasem akart, és
akinek már apja sincs. Josiah gyermekére viszont éveken keresztül hiába vágyott.
Minden egyes összehúzódásnál megvonaglott, és a lepedőt markolta fájdalmában. Mire a
nap felkelt, már nagyon vérzett. Iszonyatos kínjai közepette egyre nehezebben kapott levegőt,
és úgy érezte, mindjárt meghal. Eszébe jutottak Hortie keserű szavai, ahogy a szüléseiről
mesélt. Amikor már éppen kezdett volna kétségbe esni, Florine jelent meg a küszöbön.
Hallotta, hogy Annabelle odafent van, és egyből fölrohant a szobájába. A nő szinte önkívületi
állapotban feküdt az ágyon, megszólalni sem bírt a fájdalmaitól. Már nyolc órája vajúdott.
Florin gyorsan odament hozzá, kíméletesen kihúzta alóla a véres lepedőt, és alá tett néhány
régi vásznat, amelyeket direkt ebből a célból rakott ki még korábban. Az asszony kedvesen
nyugtatgatta Anna-belle-t, hogy minden rendben megy és hogy már látja a kisbaba fejét.
-Nem érdekel - sziszegte Annabelle. A fájdalom szinte az eszét vette. - Azt akarom, hogy
végre kijöjjön onnan... - Ekkor hatalmasat sikított, Florine pedig látta, hogy a kicsi egy
pillanatra előbújt, majd ismét visszahúzódott. Lerohant a lépcsőn, és utasította Gastont, hogy
azonnal menjen orvosért. Aggodalomra semmi ok nem volt, minden a legnagyobb rendben
haladt. Az,asszony tudta, hogy még egy jó ideig eltarthat a dolog. A szülés legnehezebb része
még hátravolt. A kicsi fejéből alig látszott még valami.
Annabelle sírva feküdt az ágyon. Florine levendulaillatú vizes ruhával törülgette
homlokáról a verítéket, de a nőt egy idő Után ez is csak idegesítette. Azt akarta, hogy senki ne
érjen hozzá, hangosan sírt a fájdalomtól. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire az orvos
megérkezett. Éppen egy másik szülésnél volt, ahol ikreket segített világra. Délután kettőre járt
már az > idő. Annabelle fájdalmai egyre erősebbek lettek, de nem történt semmi más.
Az orvos elégedetten mérte föl a helyzetet, miután kezet mosott.
- Nagyon jól csináljuk - dicsérte a kismamát, aki minden fájáskor felsikoltott. - Azt
hiszem, vacsorára megleszünk a kicsivel.
 De Annabelle-t ez csöppet sem nyugtatta meg. Páni félelemmel nézett az orvosra, mert úgy
érezte, egy percig sem tudja tovább elviselni ezt a kínzó fájdalmat. Az orvos megkérte
Florine-t, hogy támassza fel Annabelle-t a párnákra, és tartsa a lábát. Annabelle minden létező
módon ellenállt nekik, és az édesanyjáért kiáltott, mire a doktor keményen rászólt, hogy tartson
még ki, és segítsen nekik. Egyre több látszott a baba fejéből, a férfi pedig arra biztatta
Annabelle-t, hogy nyomjon. A nő végül visszahanyatlott a párnáira. Alig volt már ereje, az
orvos viszont egyre csak azt hajtogatta, hogy nyomjon, mindig erősebben, és soha nem
engedélyezett pihenőt. A nő arca már bíborvörös volt, mikor a kisbaba feje végre kibújt a szü-
lőcsatornán. Annabelle hatalmasat sikoltott, és lenézett a lába közül előtörekvő apróságra.
Minden maradék erejét összeszedve nyomott, és végre felhangzott a gyereksírás. Az új
szülöttnek kicsi, ráncos arcocskája volt, és ragyogó szemmel nézett rájuk. Annabelle egyszerre
sírt és nevetett, Florine pedig elragadtatásában felkiáltott. A pici végtagjai bele voltak
gabalyodva a köldökzsinórba, amit azután az orvos elvágott. Florine takaróba csavarta a
csöppséget, és az anyukája karjára tette. Kislány volt.
- Milyen gyönyörű... - suttogta Annabelle, és csak úgy potyogtak a könnyek a szeméből.
Tüneményes vonásaival, a kecses kis végtagjaival, az apró ujjacs-káival és a picuri talpával a
lánya tökéletes kis emberkének látszott. Az orvosnak igaza lett, este hatkor született meg a kis
jövevény, ami a tapasztalatai szerint elég gyors szülésnek számított, főleg ahhoz képest, hogy
első gyerekről volt szó. Annabelle nem tudta levenni róla a szemét, és folyamatosan beszélt
hozzá, amíg a doktor befejezte a dolgát. Florine később majd lemosdatja, most egyelőre csak
betakargatták az újdonsült anyát. Annabelle csalhatatlan anyai ösztöntől vezérelve,
mérhetetlenül gyöngéden a mellére tette a kicsit. Ez a kis tündér volt a mindene, és nem tudott
elképzelni akkora fájdalmat, amit ne bírt volna elviselni, hogy magához szoríthassa.
- Hogy fogja hívni? - kérdezte derűsen az orvos. Nagyon sajnálta, hogy Annabelle özvegy,
de a kisbabája igazán boldoggá tette.
- Consuelo lesz a neve - mormogta gyengéden Annabelle. - Édesanyám után - fűzte hozzá,
majd lehajolt, és megpuszilta a kislánya fejét.

19. fejezet

A kisbaba egyszerűen tökéletes volt: egészséges, vidám és kiegyensúlyozott. Annabelle

könnyen boldogult vele. Mintha egy angyal szállt volna a földre, egyenesen az ő karjaiba.
Sohasem gondolta volna, hogy ennyire szeretni fogja ezt a gyereket. Születése pillanatában
jóvátett mindent, amit az apja az édesanyja ellen elkövetett. Egyedül Annabelle-hez tartozott,
senki máshoz.
Nem sokkal azután, hogy a második marne-i csata elkezdődött júliusban, Annabelle
meglátogatta Grau-mont doktort. Az áldozatok száma egyre csak sokasodott azóta is, hogy
abbahagyta a munkát. A lánya születése után ráébredt, hogy nem térhet vissza
Villers-Cotterêts-be. Nem vihette magával a picit, mert féltette a fertőzésektől, és nem akart
volna túl sokáig távol lenni tőle. Bár hibáztatta magát, amiért nem vette ki a részét a háborúból,
tudta, hogy most a lánya a legfontosabb. Florine ugyan felajánlotta, hogy amíg ő távol lesz,
vigyáz a kicsire, de Annabelle egy órára sem tudott elszakadni a babától, nemhogy hónapokra
más gondjaira bízza.
Tanulmányai folytatásának tervét ugyanakkor nem adta fel. Mire meglátogatta Graumont
doktort, már pontosan tudta, mit fog mondani neki. Elmesélte, hogy nem sokkal
Villers-Cotteréts-be való érkezését követően összeházasodott egy brit tiszttel. Férje családja
előtt titkolták a frigyet, csak akkor akarták bejelenteni nekik, amikor Angliába mennek. De
mielőtt ezt megtehették volna, a férje elesett a háborúban. És mivel senki sem tudott a
házasságukról, úgy döntött, hogy továbbra is inkább a lánykori nevét használja. Annál is
inkább, mert ő volt a Worthington család utolsó tagja, és ennyivel tartozott a szüleinek. Szép,
kerek történet volt, úgy tűnt, hogy az igazgató elhitte, vagy legalábbis nem akarta firtatni a
dolgot. Ő is el volt ragadtatva a kisgyerektől, és felajánlotta, hogy a rendelkezésükre bocsát egy
kis házikót a kastély területén, amikor Annabelle a következő félévben újra elkezdi a
tanulmányait. Az intézetnek jelenleg kilenc hallgatója volt, szeptemberben még hárman
csatlakoznak hozzájuk. Dr, Graumont elmondta, hogy sajnálatos módon hét egykori
évfolyamtársa is odaveszett. Őszintén örült Annabelle-nek, aki végtelenül boldognak és
egészségesnek tűnt. Szebb volt, mint valaha, s a gyermeke születését követően sokkal nőiesebb
is lett. Tavasszal töltötte be a huszonötöt. Szilárdan elhatározta, hogy folytatni fogja a
tanulmányait, és harmincéves korára orvos lesz. Alig győzte kivárni, hogy újra visszaülhessen
az iskolapadba, de a félév csak hat hét múlva kezdődött.
Közben úgy döntött, hogy fenntartja antibes-i bérleményét, és ahányszor csak lehet,
ellátogat oda. De szüksége volt valakire, aki gondoskodik Consuelóról, amíg ő tanul, úgyhogy
szerződtetett egy fiatal lányt, akit Brigitte-nek hívtak. A Graumont doktor által felajánlott
házban fognak lakni, j elképes összegért. Kezdett körvonalazódni a jövője..
A kitűzött szeptemberi napon Annabelle, a kisbaba és Brigitte megérkeztek a kastélyba.
Berendezkedtek a kis házban, és Annabelle másnap, el is kezdte a tanulást. Minden eddiginél
nagyobb lelkesedéssel vetette bele magát, a tudományba. Itt volt neki Con-suelo, akit
elmondhatatlanul szeretett, és végre-valahára befejezhette az egyetemet. A nizzai kórházban is
sokkal könnyebb dolga volt, mert a medikusként eltöltött két év alatt rengeteget fejlődött
Vúlers-Cot-teréts-ben.
A háború tovább folyt, ráadásul az influenza egy súlyos fajtája is felütötte a fejét. A
spanyolnátha nem válogatott, egyaránt terjedt a civil lakosság és a katonák között, Európában
és az Egyesült Államokban is. A járvány főként a gyerekeket és az idős embereket tizedelte
meg.
A francia és az amerikai csapatok nagy offenzívába kezdtek a német erők ellen. Pár napon
belül Sir Douglas Haig főparancsnok seregei áttörték a Hinden-burg-vonalat. Hat nappal
később a Monarchia és Németország fegyverszünetet kért Wilson elnöktől, miközben a
brit-amerikai-francia szövetségesek rendületlenül folytatták az előretörést. A harcok még to-
vábbi öt hétig tartottak, az orvostanhallgatók izgatottan várták az újabb fejleményeket.
November tizenegyedikén tizenegy órakor elcsendesedett a fegyverropogás. A háború
véget ért. Több mint négy évig pusztított Európában, és összesen tizenötmillió ember életébe
került.
Annabelle éppen a kisbabáját ringatta, amikor meghallotta a bírt. Gyermekével a kezében
felállt, és köny-nyek csurogtak végig az arcán.

20. fejezet

A háborúnak vége volt. Az élet lassacskán visszazökkent a régi kerékvágásba. A katonák

leszereltek, és visszatértek otthonaikba, ahol feleségül vették menyasszonyaikat, akik
hűségesen várakoztak rájuk, vagy akikkel szolgálati éveik alatt ismerkedtek meg. Az utcákon
rengeteg rokkant és sebesült embert lehetett látni hiányzó vagy művégtagokkal, mankóval vagy
tolószékben. Mintha Európa férfilakosságának a fele megnyomorodott volna, de ezek az
emberek legalább életben maradtak. Annabelle gyakran gondolt azokra a régi évfolyamtársaira,
akik már nem térhettek vissza. Hiányzott neki Marcel, de még Rupert is. Az angolugyan
elutasítóan bánt vele az érkezését követő időszakban, azután mégis j ó barátok lettek.
Az elesettek helyére új hallgatók érkeztek, és tavasszal már hatvanan tanultak a kastély
falai között. Egytől egyig törekvő és elhivatott fiatalok, akiknek feltett szándékuk volt, hogy
orvosként szolgálják a világot. Továbbra is Annabelle volt az egyetlen nő közöttük, a kicsi
Consuelo pedig mindenkit elvarázsolt. Hatvan rajongó medikus körében ünnepelte az első
születésnapját, majd egy nappal később megtette az első lépéseit. Mindenki imádta, még a rideg
dr. Graumont szívét is meglágyította. Tizenhét hónapos volt, amikor az édesanyja megkezdte a
harmadévet. Annabelle igyekezett óvni őt az idegenektől, mert a spanyolnáthajárvány továbbra
sem csillapodott. Már több millióra rúgott a betegség áldozatainak száma.
Az orvosi egyetem tökéletes otthon volt Annabelle és Consuelo számára. Hatvan
nagybácsi kereste folyton a kislány kedvét. A fiúk lépten-nyomon apró ajándékokkal
kedveskedtek Consuelónak, és mindig akadt valaki, aki játszott vele, felvette, vagy a térdén
ugráltatta. Boldogabb élete nem is lehetett volna a csöppségnek.
Annabelle-nek végül mégis fel kellett adnia az an-tibes-i bérleményt, mert a tulajdonosok
úgy döntöttek, hogy eladják. Nehéz szívvel könnyes búcsút vett Florine-től és Gastontól.
Brigitte viszont vele maradt, és a kastély mellett álló házacska is megfelelt az igényeiknek.
Annabelle épp elmélyülten figyelte a kis Consuelo hadonászását, amikor megint eszébe
jutott, hogy esetleg érintkezésbe kellene lépnie a vikomt családjával. Most, hogy már tudta,
milyen érzés szülőnek lenni, azon tűnődött, vajon a vikomt szülei nem örülnének-e, ha tudnák,
hogy halott fiuk után maradt egy kislány. A pici egyébként Annabelle kicsinyített mása volt,
mintha senki máshoz nem lett volna köze.
Annabelle orvosi tanulmányai közben sebesen repültek az évek. Rengeteget tanult, és
mindig sók tennivalója akadt, úgyhogy egy szempillantás alatt eltelt az idő.
Elhatározásához híven épp harmincévesen fejezte be az orvosi tanulmányait Graumont
doktor iskolájában. Consuelo az avatását megelőző hónapban töltötte be az ötödik évét. Amikor
otthagyták a kastélyt és a kis házikójukat, olyan érzés fogta el Annabelle-t, mintha kitéptek
volna egy darabot a szívéből. A változás egyrészt izgalommal töltötte el, ugyanakkor fájdalmas
volt megválni az otthonuktól. Annabelle eldöntötte, hogy Párizsba költözik. A Cité-szigeten, a
Notre Dame mellett lévő Hőtel-Dieu de Paris Kórházban pályázott meg egy. állást. Ez volt a
város legrégibb gyógyintézete. Annabelle általános orvosi gyakorlatot szeretett volna szerezni.
Bízott benne, hogy dr. de Bré mellett dolgozhat, de a férfi a múlt tavasz-szal meghalt. Orvossá
avatása előtt egy hónappal jutott el hozzá volt férje halálhíre. A bank értesítője szerint Josiah
februárban halt meg Mexikóban, Henry Orsón pedig nem sokkal később követte őt a sírba. Az
utolsó kötelék is elszakadt hát, ami Annabelle-t a hazájához fűzte. A bank mellékelt egy levelet,
amelyet Josiah neki írt, Negyvenkilenc évesen ragadta el a súlyos betegség.
A halála és a búcsúlevele olyan szomorú emlékeket idézett föl Annabelle-ben, hogy szinte
letargikus állapotba került. Nyolc éve váltak el, és hét éve kelt át az óceánon. A férfi levele
gyengéd és nosztalgikus volt. Nem sokkal a halála előtt írhatta. Josiah valóban boldog volt
Henryvel Mexikóban, de mindig szeretéttel gondolt rá is, és gyötörte a lelkiismerete, amiért
ilyen rettenetes helyzetbe hozta a volt feleségét. Őszintén bízott benne, hogy a nő végül
megtalálja a boldogságot, és egy napon megbocsát neki. Ahogy Annabelle olvasta a levelet,
úgy érezte, hogy az a világ, amelyben felnőtt, és amelyet megosztott Josiah-val, örökre
elsüllyedt. A férfi halálával minden kapcsolata megszakadt a korábbi életével. Most már
Franciaországban élt a kislányával, és felelősségteljes hivatása volt. A hidakat azonban már
réges-rég felégette maga mögött. Nem tehetett mást, a körülmények áldozata lett. Az egyetlen
dolog, ami boldog ifjúságából megmaradt neki, a newporti ház volt, ahol nyolc éve nem járt.
Szülei leghűségesebb emberei tartották rendben az ingatlant. Már nem gondolta, hogy valaha is
visz-szatér oda, de nem lett volná szíve eladni, és nem is kényszerítette erre semmi. Szülei
gondoskodásának hála, neki és Consuelónak soha, semmiben nem kell hiányt szenvednie. Egy
napon> amikor elegendő ereje lesz hozzá, majd eladja a régi villát. Most még nem tudta volna
megtenni. Mint ahogy az erőszakos vikomt szüleit sem volt képes felkeresni. Ő és a lánya nem
támaszkodhattak senkire.
Annabelle-nek nehezére esett medikus kollégáitól és barátaitól megválnia, de végzős társai
is Franciaország különböző részeire szóródtak szét. Sokan maradtak délen. Az egyetlen
évfolyamtársát, aki szintén Párizsban helyezkedett el, sohasem kedvelte különösebben.
Annabelle az Európában töltött évek folyamán senkivel sem esett szerelembe. Eleinte.az ön-
kéntes szolgálat, majd a tanulmányai és a lánya kötötte le a figyelmét. Tiszteletre méltó fiatal
özvegyasszony volt, aki mellesleg az orvosi diplomát is megszerezte. Nem lett volna ideje
másra, de nem is bánta. Josiah összetörte a szívét, Consuelo apja pedig a férfiakba vetett
maradék bizalmát is eltiporta. Egyáltalán nem vágyott másik férfi után, kizárólag a lányának és
a hivatásának szentelte az életét.
Párizsba Brigitte-et is magával vitte, aki annyira örült ennek, hogy madarat lehetett volna
fogatni vele. Annabelle évek óta nem járt a franciák nyüzsgő fővárosában. Szerelvényük a Gare
de Lyon pályaudvarra futott be, ahol taxit fogtak. Annabelle a Szajna bal partján lévő egyik kis
hotelban foglalt szobát. Graümont doktor ajánlotta ezt a szállást, éppen megfelelőnek tűnt két
nőnek és egy kisgyereknek. Az igazgató gondosan figyelmeztette az egyedülálló nőkre
leselkedő veszélyekre is. Annabelle-nek feltűnt, hogy az orosz taxisofőrjük milyen előkelő
megjelenésű. A bolsevik hatalomátvételt és a cári család kivégzését követően rengeteg kékvérű
orosz keresett menedéket francia földön. Es mivel mindenüket hátrahagyták, hétköznapi
munkával kellett megkeresniük a betevő falatot.
Annabelle-t kellemes érzés töltötte el, amikor doktor Worthingtoriként mutatkozhatott be a
szálloda portáján. A' szeme ragyogott a boldogságtól. A nő szépsége mit sem fakult azóta, hogy
Európába érkezett, és amikor Consuelóval játszott, ismét olyan volt, mint egy önfeledt
gyereklány. De fiatalsága ellenére felelősségteljesen viselkedett, akire,a betegek nyugodt
szívvel rábízhatták az egészségüket és az életüket. Évfolyamtársai, kollégái és tanárai
egybehangzó véleménye szerint irigylésre méltó könnyedséggel tudott a betegekkel bánni. Dr.
Graumonf tudta, hogy Mtúnő orvos válik belőle, és hogy nem hoz szégyent az iskolájára.
Annabelle-ék kényelmesen elhelyezkedtek a szállodában. Abban maradtak, hogy ha
megfelelő lakhelyet találnak, dr. Graumont majd utánuk küldeti valamennyi holmijukat. A nő
olyan házat szeretett volna, ahol magánrendelőt is nyithat.
Az érkezésük utáni napon rögvest felkereste az Hôtel-Dieu Kórházat, hogy engedélyt
kérjen a magánpraxis folytatására. Ezalatt Brigitte elvitte Consue-lót a Luxembourg-kertbe. A
gyönyörű szőke gyermek elragadtatással tapsolt, amikor a hazafelé vezető úton
összetalálkoztak anyjával.
-Láttunk egy tevét, mama - újságolta lelkesen, mire Brigitte és az anyja elnevették
magukat. - Fel akartam ülni a hátára, de nem engedték - panaszolta, majd megint mosolyra
húzódott a szája. Elbűvölő kislány volt.
Annabelle sikerrel járt. A kórház Graumont doktor szíves közbenjárására megadta neki az
engedélyt, hogy magánrendelőt nyithasson. Ez nagy lehetőséget jelentett Annabelle számára.
Consuelóval és Brigitte-tel hármasban a Meurice Szállodában vacsoráztak, így ünnepelték meg
a jó hírt. Ezt követően pedig egy orosz taxisofőr körbevitte őket a kivilágított városon.
Rég elmúltak már azok az idők, amikor Annabelle összetört szívvel menekült ide New
Yorkból. Derekasan megdolgozott azért, hogy új életet kezdhessen.
Este tíz órára értek vissza a hotelba. Consuelo már a taxiban elaludt. Annabelle óvatosan
felvitte a lakosztályukba, és lefektette. Azután a saját hálószobájába ment, és az ablakból nézte
Párizs esti fényeit. Az elmúlt években még sohasem érezte magát ilyen tettre késznek. Már alig
várta, hogy elkezdhesse a munkáját, de előtte még megfelelő lakhely után kellett néznie.
Három hét leforgása alatt Annabelle úgy érezte, minden egyes házat megnézett a Szajna
jobb és bal partján. Ezalatt Brigitte és Consuelo lassacskán Párizs összes zöldterületét
felfedezték: a Bois de Boulogne-t, és benne a varázslatos Bagatelle-parkot, valamint a
Luxembourg-kertet, és már a körhintát is kipróbálták. Minden este elmentek vacsorázni.
Annabelle évek óta nem szórakozott ennyit, szokatlan volt számára ez az önálló élet.
Miközben megfelelő házat keresett, Annabelle arra is szakított időt, hogy felújítsa a
ruhatárát. Választott hivatása megkövetelte tőle, hogy komoly ruhadarabokat vegyen,
ugyanakkor azt sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy egy párizsi nő megjelenésének elen-
gedhetetlen tartozéka a könnyed elegancia. Eszébe jutottak azok az idők, amikor még az
édesanyjával közösen állították össze a ruhatárát, amiről a kislányának is mesélt. Consuelo
örült, amikor az anyja a nagypapáról, a nagymamáról és Róbert bácsikájáról beszélt. Ilyenkor
olyan érzése támadt, mintha igazi nagy család vette volna körül, és nemcsak a mamájával
élnének kettecskén. Annabelle tudta ezt. Fájt a szíve, amiért nem tudott teljesebb életet
biztosítani a csemetéjének. A kislány kijelentette, hogy az új házba mindenképpen kell egy
kutyus is. Ugy tűnt, mintha Párizsban mindenkinek lett volna kutyája, Annabelle pedig
megígérte, hogy ők is vesznek egyet. Brigitte is boldog volt, felszabadultan flörtölt az egyik
szállodai kifutófiúval. Még csak most töltötte be a huszonegyet, és meglehetősen szemrevaló
teremtés lett belőle.
Július végére Annabelle egy kissé lelombozódott.
Még mindig nem találta meg a megfelelő házat. Azok,
amiket megnézett, vagy túl kicsik, vagy túl nagyok
voltak, és egyikben sem lehetett volna magánrendelőt nyitni. Ugy tűnt, az egész városban nincs
olyan ház, amilyenre nekik szükségük lenne. A tizenhatodik kerület egyik csendes kis
utcácskájában Annabelle végül mégis rátalált álmái otthonára. A kicsi, de annál elegánsabb
házhoz elő- és hátsó kert is tartozott, az egyik részét pedig csak külön bejáraton lehetett
megközelíteni. Az épület kitűnő állapotban volt, és egy bank árulta. Tiszteletet parancsoló
külleme nagyon is passzolt egy orvosi rendelőhöz. A háztól nem messze kis park is feküdt, ahol
Consuelo nyugodtan játszhatott a többi gyerekkel.
Annabelle azonnal jelezte vásárlási szándékát az eladónak, majd azon nyomban ki is
fizette, augusztus végére pedig már birtokba is vehették a házat. Bútorokat/textíliákat és
porcelánt rendelt, meg egypár gyönyörű régiséget is vásárolt Consuelo és a maga számára.
Brigitte egyszerű bútorokat kapott. A rendelőbe komolyabb darabok kerültek, és szeptember
folyamán a szükséges orvosi felszereléseket is sikerült beszereznie. Azután irodaszereket vett,
és felfogadott egy asszisztenst, aki azt állította, hogy szintén dolgozott az apátsági kórházban,
bár Annabelle sohasem találkozott vele. Hélène idősebb asszony volt, és már a háború előtt is
többéves szakmai tapasztalattal rendelkezett. Boldoggá tette, hogy részt vehet egy új rendelő
megnyitásában.
Október elejére már minden készen állt, hogy Annabelle elkezdhesse a munkát. Az
előkészületek hosszabb időt vettek igénybe, mint ahogy tervezte, de azt akarta, hogy minden
tökéletes legyen. Remegő kézzel helyezte ki orvosi névtábláját, és türelmetlenül várta, hogy
történjen valami. Csupán annyi kellett volna, hogy valaki betévedjen hozzá, a rendelő híre
azután úgyis szájról szájra terjed. Ha de Bré doktor megéli a rendelő megnyitását, egészen
biztosan ajánlotta volna őt a betegeinek Dr. Graumönt ugyan sok párizsi kollégájának írt, hogy
küldjék néhány páciensüket Annabelle magánrendelésére, ám mind ez idáig nem érződött a
hatása.
Egy hétig az égadta világon semmi sem történt. Annabelle és Hélène munka nélkül
ücsörögtek a rendelőben. Annabelle minden délben átment a ház lakóterébe, hogy együtt
ebédeljen Consuelóval. November elején végre megtört a jég: egy nő tévedt be hozzájuk
kificamított csuklóval, és egy férfi, aki csúnyán megvágta az ujját. Mintegy varázsütésre, ettől
fogva megtelt a váró, és tartósnak bizonyult az érdeklődés. Egyik beteg küldte a másikat.
Egyáltalán nem voltak súlyos esetek, Annabelle könnyedén boldogult velük. Kulturáltsággal
párosult szakértelmével, valamint türelemmel és odafigyeléssel azonnal megnyerte a
pácienseit. A betegek hamar átszoktak korábbi orvosaiktól, megvitatták vele ügyes-bajos dol-
gaikat, azután a barátaikat és a gyerekeiket is,hozzá irányították. Januárra folyamatosan telt ház
volt a kis rendelőben. Annabelle pontosan azt csinálta, amire évek óta készült, és munkája
minden egyes pillanatát élvezte. Egyik kollégájának sem mulasztotta el megköszönni a róla
adott jó referenciákat, és igyekezett tiszteletben tartani a beteggel kapcsolatos korábbi
szakvéleményüket is. A világ minden kincséért sem akart bolondot csinálni belőlük, bár
néhányan megérdemelték volna. Annabelle alapos és ügyes volt, ráadásul remekül értette a
betegek nyelvét. Fiatalsága és szépsége egyáltalán nem ment a munka rovására. A hivatását
roppant komolyan vette, ezért a hozzá fordulók megbíztak benne.
Februárban kórházba kellett küldenie az egyik páciense tizenkét éves kisfiát, mert súlyos
tüdőgyulladást kapott. Annabelle naponta kétszer ment be a kórházba, hogy ellenőrizze a
gyerek állapotát. Nagyon aggódott érte. A fiú túlélte a betegséget, az édesanyja pedig örökre
szívébe zárta a kedves és lelkiismeretes doktornőt. Annabelle felhasznált néhány új
gyógymódot is, amit még Villers-Cotteréts-ben alkalmaztak a katonákon. Mindig is
találékonyan vegyítette a régi és az új eljárásokat. Tudásvágya a diploma megszerzése után sem
csillapodott, éjszakánként az új kutatási eredményeket bújta. Az orvosi folyóiratok tartalmát
betéve ismerte, naprakész tudása volt. Gyakran késő éj szakáig fenn maradt olvasni, miközben
magához ölelte Consuelót, akit szintén sikerült megfertőznie a pályája iránti rajongással. A
gyerek egyre azt mondogatta, hogy ő is orvosnak akar tanulni. A többi kislány általában
ápolónő szeretett volna lenni, de Annabelle megnyitotta a lánya előtt az utat. A nőnek közben
sokszor eszébe jutott, hogy az édesanyja vajon mit szólna mindehhez. Annak idején korántsem
ilyennek képzelte el a jövőjét, de An-nabelle őszintén remélte, hogy büszke lenne rá. Abba
viszont biztosan belebetegedett volna, hogy Josiah elhagyta. Átvillant az agyán, hogy a férfi
talán el sem vált volna tőle, ha az anyja nem hal meg. De ezen már hiába töprengett. Ráadásul
semmi jó nem származott volna abból, ha házasok maradnak, miközben a férfi szíve
másvalakiért dobogott. Most már nem volt érdemes ilyen dolgokon rágódni. Annabelle
valahogy túltette magát a csapásokon, anélkül, hogy megkeseredett volna. Csupán végtelen
szomorúság járta át, ha felidézte a régi dolgokat. Valahányszor a válására gondolt, tompa
fájdalmat érzett, amiről azt gondolta, hogy már sohasem múlik el.
Consuelo viszont maga volt a vigasztalás. A gondtalan, derűs és szórakoztató kislány
imádta az anyját. Napsugárként ragyogta be Annabelle életét. A nő kitalált egy képzeletbeli
apát, így Consuelóban nem maradt hiányérzet. Azt mesélte neki, hogy az apukája egy
csodálatos angol ember volt, aki egy szerető családból származott, de bátor katonaként hősi
hálált halt a háborúban, mielőtt ő megszületett volna. A gyermek szerencsére nem
kíváncsiskodott, hogy miért nem találkoztak még eddig az apja családjával. Azt ugyan tudta,
hogy az anyja valamennyi rokona meghalt, de Annabelle egy szóval sem mondta, hogy az
apukája családjával is ez történt volna. Consuelo sohasem kérdezett rá erre, csak érdeklődéssel
hallgatta mindazt, amit az anyja mesélt. Egy napon aztán ebéd közben a kislány odafordult az
anyjához, és megkérdezte, hogy vajon meglátogatja-e őket egyszer az a másik, angol
nagymama. A bomba robbant, Annabelle pedig tanácstalanul nézett a gyerekére. Nem
gondolta, hogy ez valaha megtörténhet, így teljesen váratlanul érte a kérdés. Consuelo hatéves
volt, és az összes parkbeli játszótársának volt nagymamája. Miért ne látogathatná meg egyszer
őt is a nagyi?
- Hát... nos, ő Angliában él. És nagyon régóta nem beszéltem vele - mondta zavartan
Annabelle, de borzasztóan szenvedett, amiért hazudnia kell a saját lányának. - Pontosabban,
szóval... még sohasem találkoztam vele. A papád és én a háború alatt ismerkedtünk meg és
házasodtunk össze, ő pedig meghalt, mielőtt bemutathatott volna a családjának. - Annabelle
lázasan kereste a szavakat, miközben a lánya figyelmesen hallgatta.
- És nem is akar találkozni velem? - kérdezte csalódottan a kicsi.
A hangja hallatán mintha kés járta volna át Anna-belle szívét. Saját maga szempontjából
tökéletesen kitalálta a házassága történetét, de Consuelónak csak azt felelhette volna: a
nagyszülei nem tudnak róla, hogy van egy unokájuk. De nem is akarta volna felvenni velük a
kapcsolatot. Egyszóval szörnyű dilemmába került.
 - Biztos vagyokbenne, kicsim, hogy örömmel meglátogatna, ha tudna... ha nem beteg
éppen... vagy ha nem túlságosan öreg már - nyögte Annabelle kínlódva. - Nem bánom, írok
neki, és meglátjuk, mi történik - tette hozzá megadó sóhajjal..
- Jó - nyugtázta Consuelo ragyogó arccal. Annabelle már évek óta nem érzett haragot
Harry Winshire iránt, de most átkozta, miközben visszament a rendelőbe.

21. fejezet

Lányának tett ígéretéhez híven Annabelle tollat ragadott, hogy levelet írjon Lady
Winshire-nek. Fogalma sem volt róla, hogyan kezdjen bele a történetbe. Az, hogy a fia
erőszakot követett el rajta, és egy törvénytelen lánygyermeket hagyott maga után, nem lett
volna éppen a legbizalomgerjesztőbb bemutatkozás. A nő biztosra vette, hogy Lady Winshire is
így vélekedik maj d, de nem akart hazudni neki, úgyhogy inkább megpróbálta elvenni a
történtek élét. Ó maga nem kívánt Lady Whinshire-rel találkozni, sőt azt sem akarta, hogy a
lányával találkozzon, de így legalább azt mondhatja Consuelónak, hogy mindent megpróbált.
Annabelle végül leírta, hogy ő és Harry a villers cotteréts-i kórháznál találkoztak, ahol a
háború alatt dolgozott. Ez igaz is volt, de sokkal pontosabb lett volna, ha úgy fogalmaz, hogy a
férfi a földre teperte és megerőszakolta. De inkább csak annyit írt, hogy nem ismerték egymást
és nem voltak barátok, de egy szerencsétlen incidens következtében hat évvel ezelőtt életet
adott egy kislánynak. Azért nem vette fel a kapcsolatot a férfi családjával, mert nem akart tőlük
semmit. Leírta, hogy amerikai, és hogy önkéntesként jött Franciaországba. A Harryvel való
afférját és a terhességét a háború számlájára írta, mert mindez csak egyetlen csepp volt a
tengernyi borzalom közepette. A lánya viszont csodálatos kis emberke lett, aki most az anyai
nagymamájáról faggatta. Ez pedig szörnyen kínos, helyzetbe hozta őt, mert nem akart újabb ha-
zugságokba bonyolódni. Azt is megírta: a lánya úgy tudja, hogy a szülei összeházasodtak, ami
pedig nem igaz. Annabelle megkérdezte Lady Winshire-t, hogy nem volna-e hajlandó esetleg
egy levelet vagy egy rövid üzenetet küldeni Consuelónak egy fénykép kíséretében, mert ők
ennyivel is megelégednének. Dr. Annabelle Worthingtonként írta alá a nevét, hogy az asszony
tudja, köztiszteletben álló személlyel van dolga. Nem mintha ez számított volna. A fia egyál-
talán nem volt tiszteletre méltó, sőt börtönben lett volna a helye, de a világ leggyönyörűbb
gyermekét ajándékozta neki, és Annabelle nem tudott haragudni rá. A maga módján egész
életében hálás lesz neki, csak éppen nem hagyott benne túlságosan kellemes emlékeket a
találkozásuk.
Miután feladta a levelet, az egészet el is felejtette. Májusban nagyon elfoglalt volt, a
váróterem mindig zsúfolásig megtelt. Nem érkezett válasz Lady Win-shire-től, és úgy tűnt,
Consuelo is elfeledkezett a témáról. Ezen a télen kezdte meg az iskolát, így Brigitte napközben
be tudott segíteni a rendelőben.
Annabelle éppen visszajött a kórházból, ahol megnézte az egyik betegét, amikor Hélène
közölte vele, hogy egy hölgy vár rá. Már két órája ott volt, de nem akarta elmondani, mi
járatban érkezett. Annabelle biztosra vette, hogy valamilyen zavarba ejtő panasza van. Felvette
a fehér köpenyét, leült az asztalához, és megkérte Hélene-t, hogy engedje be a pácienst.
Két perccel később Helene egy méltóságteljes idős hölgyet kísért be. A magas asszonynak
mély hangja volt, óriási kalapot meg többméternyi gyöngysort viselt, és egy ezüst sétabotot
tartott a kezében. Úgy masírozott be a rendelőbe, mintha le akarna ütni valakit. Annabelle
felállt, hogy üdvözölje, és megpróbálta visszafojtani a mosolyát. Az asszony nem fogott vele
kezet, és metsző pillantással méregette. Egyáltalán nem tűnt betegnek, Annabelle pedig
elképzelni sem tudta, mit keres itt. De nem kellett sokáig találgatnia, az asszony egyenesen a
tárgyra tért.
 - Miket hord itt nekem össze egy unokáról? - esett neki Annabelle-nek hamisítatlan
angolsággal. - A fiam gyermektelenül halt meg, és senkinek sem volt elkötelezve. Ha pedig azt
állítja, hogy a maga gyereke az övé, miért várt hat évig vele, hogy megírja? - háborgott, majd
leült az asztal másik oldalára, és még mindig szúrós szemmel nézte Annabelle-t.
Amikor Annabelle rájött, kihez is van szerencséje, már csöppet sem csodálkozott a
viselkedésén. Éppolyan kellemetlen volt, mint a fia. Ahelyett, hogy Lady Wmshire egyszerűen
válaszolt volna a levelére, kíméletlenül betolakodott az életébe.
- Azért vártam ennyi ideig - felelte hűvösen -, mert egyáltalán nem akartam felvenni
önnél a kapcsolatot. - Nem ijedt meg az asszonytól. Oladysége a hetvenes éveiben járhatott. -
Azért írtam önnek, mert a lányom nagyon szomorú lett volna, ha a nagymamája nem kíváncsi
rá. Nem értette, hogy miért nem találkozunk önnel soha. Úgy tudja, hogy az apj ával egy rövid
ideig házasok voltunk, azután pedig elesett a háborúban, így a családjával nem volt alkalmam
találkozni. Higgye el, részemről is roppant kínos az ügy.
- Csak nem házasodtak össze? - borzadt el Lady Winshire.
Annabelle megrázta a fejét.
-Nem. Mindössze egyszer találkoztunk - felelte. Válaszával sajnálatot ébresztett az
asszonyban, de An-nabelle továbbra sem gondolta, hogy Lady Winshire-nek feltétlenül
tudomást kell szereznie róla, hogy miféle fia volt. Annabelle jobbnak látta, ha nem gázol bele a
matróna érzéseibe, és a tulajdon lányát sem szerette volna megfosztani az illúzióitól. -
Szeretném, ha a lányom továbbra is úgy tudná, hogy összeházasodtunk. Legalább ennyi hadd
maradjon meg neki.
- Már akkor is orvos volt? - kérdezte Lady Win-shire. Egyre jobban érdekelték a részletek.
Annabelle ismét csak a fejét rázta.
- Nem, még nem. Orvostanhallgatóként a mentőszolgálathoz osztottak be.
- Hogy találkozott a fiammal? - kérdezte Lady Win-shire lágyabb hangon. Mindkét fia
odaveszett a háborúban, számára sem volt idegen a fájdalom érzése.
- Nem fontos - vágta rá Annabelle, és azt kívánta, bárcsak soha ne jött volna el ez az
asszony. - Nem ismertük egymást. A lányom egy kellemetlen véletlennek köszönheti az életét.
- Miféle véletlennek? - Őladysége egy tapodtat sem tágított. Annabelle mély lélegzetet
vett, és próbálta kitalálni, hogy meddig menj en el.
- A fia sokat ivott - kezdett bele, az asszony pedig nem tűnt meglepettnek.
- Harry mindig ezt csinálta. És miután lerészegedett, sokszor elvesztette a fejét. - Átható
tekintettel nézett Annabelle-re. - Halljam, maga ellen mit köve-tettel?
Annabelle azon tűnődött, vajon Lady Winshire még mindig azt hiszi-e, hogy meg akarja
zsarolni. Úgy döntött, hogy megnyugtatja.
- Semmit sem akarok öntől - biztosította az asszonyt sokadj ára.
- Világos. De ha így áll a helyzet, jogom van tudni, mit művelt a fiam.
- Miért? Ez úgysem változtatna Semmin-jegyezte meg Annabelle csöndesen és
méltósággal.
- Maga igen nagylelkű - állapította meg Lady Win-shire, és ezzel visszaült a székre. Úgy
tűnt, addig nem mozdul, amíg meg nem tudja a teljes igazságot. - De én jól ismertem a fiamat.
Edward angyalian jó gyerek volt, Harry pedig égetnivalóan rossz. Kisfiúként rajongtunk érte,
de ahogy nőtt, egyre elviselhetetlenebbé vált. Különösen akkor volt megfékezhetetlen, amikor
felöntött a garatra. És én, balga még azt hittem, hogy az összes mocskos dolgáról tudok - sóhaj-
tott szomorúan. - Azért jöttem el magához, mert még soha, senki sem mondta nekem, hogy
gyereket szült volna tőle. Gyanakvóan olvastam a levelét. Azt gondoltam, hogy biztosan akar
tőlem valamit. Most már látom, hogy maga becsületes nő, és ugyanolyan gyanakvással figyel
engem, ahogy én tekintettem magára. - Az idős hölgy fanyarul elmosolyodott, és kezével
végigsimított a gyöngysorán. - Sokat töprengtem rajta, hogy eljöjjek-e - vallotta be. - Attól
tartottam, hogy valami szörnyen közönséges kis nőcske akarja a fiam nyakába sózni a
csatornatöltelék kőikét. De már látom, hogy egyáltalán nem erről van szó, és abban is biztos
vagyok, hogy a fiammal való találkozása meglehetősen kellemetlen, vagy még annál is sokkal
rosszabb lehetett. Én viszont nem akarom arra kényszeríteni, hogy ismét átélje a történteket.
- Köszönöm - méltányolta Annabelle az asszony szavait.
-Ugye megerőszakolta? - A váratlan kérdéssel igencsak felkavarta a nőt. Valóban elég jól
ismerhette a fiát.
Annabelle egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig tétovázott, aztán bólintott, bár nem akart
bánatot okozni az idős asszonynak. — Igen,
- Nagyon sajnálom - mondta tapintatosan az öreg hölgy. - Nem most hallok ilyesmit
először - árulta el, miközben majd megszakadt a szíve, és mélységes bánat tükröződött a
szemében. - Fogalmam sincs, mi lehetett az oka. Mit tehetnénk ezek után? Bevallom, összes
rossz érzésem ellenére sem tudtam lemondani arról, hogy lássam az egyetlen unokámat.
Mindkét fiam meghalt, a férjemet tüdőgyulladás vitte el múlt tavasszal. Egyik fiam sem nősült
meg,,és egészen mostanáig úgy tudtam/egyetlen gyerek sem maradt utánuk - vallotta be
könnyes szemmel, Annabelle pedig szánakozva nézett rá.
- Valóban szeretne találkozni Consuelóval? - Úgy érezte, kötelessége figyelmeztetni az
asszonyt: ne is számítson rá, hogy a fia vonásai fognak visszaköszönni az unokájáról. -
Egyáltalán nem hasonlít az apjára, csakrám.
- Ez valóságos áldás - mondta keserű mosollyal az idős hölgy. Kissé nehézkesen állt fel a
székből, majd a botjára támaszkodott.
Annabelle is felállt, megkerülte az asztalt, és kivezette Lady Winshire-t a rendelőből,
Héléne-nek pedig meghagyta, hová mennek, A betegeknek várniuk kellett egy keveset. A két
nő a kis előkerten keresztül átment a ház lakóterébe. Annabelle tudta, hogy Con-suelo már
megérkezett az iskolából. Kinyitotta az ajtót. Nem vette le az orvosi köpenyét. Lady Winshire
megküzdött a lépcsővel, majd belépett a házba, és alaposan körülnézett az előtérben.
-Nagyon takaros kis otthona van - mondta udvariasan. A kis házban mindent szépnek talált.
Anna-belle-nek kiváló ízlése volt, és nyilvánvalóan kedvelte az antik holmikat.
-Köszönöm - felelte Annabelle, és bevezette őladységét a szalonba, majd felment a
lányáért. Azt mondta Consuelónak, hogy vendégük van, aki neki is köszönni szeretne. Egyelőre
nem akart többet elárulni.
Annabelle és a lánya kéz a kézben jöttek le a lépcsőn, s közben lelkesen beszélgettek.
Mikor leértek, Consuelo megállt, félénken rámosolygott az idős hölgyre, és pukedlizett előtte,
majd odament hozzá, hogy kezét fogjanak. A gyermek szemmel láthatóan jó nevelést kapott, és
rendkívül udvariasan viselkedett. Lady Wmshire elismerő pillantással jutalmazta Annabelle-t a
kislány feje fölött.
- Nagyon örvendek, Consuelo - mondta, miközben a kislány a hatalmas kalapon és a
rengeteg gyöngyön álmélkodott.
- A kalapja egyszerűen gyönyörű - jegyezte meg a gyerek. Nem bírta levenni a szemét a
pompás darabról, az idős hölgy pedig mosolygott.
-Köszönöm szépen, kedvesem. Egy kissé régimódi és bohém, de kedvelem. Te pedig
nagyon szép kislány vagy. - Az asszony évek óta nem beszélt gyerekekkel. - Egészen Angliából
jöttem idáig azért, hogy lássalak - folytatta, miközben Consuelo elkerekedett szemmel bámulta.
- Tudod, ki vagyok? - kérdezte kedvesen, mire a kislány megrázta a fejét. - A nagymamád
vagyok, akivel még sohasem találkoztál. Az apád édesanyja vagyok. - Consuelo hitetlenkedve
nézett az anyjára, majd ismét a nagyanyjára függesztette a tekintetét, - Sajnálom, hogy eddig
nem találkoztunk, de majd teszünk róla, hogy ez többé ne fordulhasson elő - ígérte meg Lady
Wmshire ünnepélyesen. Még sohasem látott ilyen elbűvölő gyereket, a viselkedése pedig
tényleg kifogástalan volt. - Hoztam neked néhány fényképet az édesapádról. Abban az időben
készültek, amikor még kisfiú volt. Szeretnéd látni?
 Consuelo bólogatott, és leült mellé a díványra. Lady Wmshire egy halom megfakult
fotográfiát vett elő a táskájából. Ezalatt Annabelle megkérte Brigitte-et, hogy szolgálja fel a
teát,
Az idős asszony körülbelül egy órát töltött velük, és amikor Brigitte felvitte Consuelót,
gratulált Annabelle-nek, amiért ilyen imádni való gyermeket nevelt az unokájából,
- Ő egy csodálatos kis hölgy - helyeselt az anyja.
- A fiam nem tudhatta, micsoda szerencséje van, hogy éppen magával hozta össze a
vakvéletlen, és hogy egy ilyen édes kislányt hagyott hátra. - Eltöltötte a hála, ugyanakkor
mérhetetlenül szégyellte magát a fia miatt. A kisunokájába azonnal beleszeretett, de ez nem is
lehetett volna másképp. Azok után, hogy a dolgok ilyen szerencsésen alakultak, Annabelle már
boldog volt, hogy az asszony nem csupán levélben válaszolt. Egy nagymamánál csodálatosabb
ajándékot nem is kívánhatott volna Consuelónak.
- Sajnálom, hogy a fiam kegyetlen volt magával. Kár, hogy nem a jobbik oldaláról ismerte.
Csoda, hogy végig bírta csmálni az utána következő dolgokat.
Annabelle bólogatott.
- Addig dolgoztam a kórházban, ameddig csak lehetett, azután Antibes-ba mentem. Ott
született Consuelo.
- Es a családja az Egyesült Államokban van? - Kissé különösnek tűnt, hogy Annabelle
Párizsban, és nem odahaza űzte a hivatását. Egy kisgyerek mellett mindenképp furcsán vette ki
magát.
- Nincs családom - felelte Annabelle. - Valamenynyi közeli rokonom meghalt, mielőtt
Európába jöttem. Csak én vagyok Consuelónak
Lady Winshire is magára maradt, de a sors különös játéka folytán most mégis egymásra
találtak.
Amikor felálltak, az idős hölgy megfogta Annabelle kezét.
- Köszönöm ezt a fantasztikus ajándékot - mondta elérzékenyülve. - Mintha Harryből itt
maradt volna egy darabka, bár Consuelo pusztán önmagáért is imádni való. - Azzal megölelte
és megpuszilta Anna-belle-t.
A nő, lekísérte Lady Wmshire-t a lépcsőn. A sofőr a ház előtt várt rá. Áz asszony hirtelen
sokkal idősebbnek tűnt, mint amikor megérkezett. Mielőtt elindult volna, még egyszer
Annabelle-re mosolygott, és valamit finoman a kezébe csúsztatott.
- Ez a magáé, kedvesem. Megérdemli ezt az apróságot.
Anélkül, hogy megnézte volna, mi az, Annabelle megpróbálta visszautasítani, de Lady
Winshire ragaszkodott hozzá, hogy megtartsa.
Még integetett a távozó kocsi után, és csak azután nézte meg, mi pihen a markában. Erezte,
hogy egy gyűrűt szorongat, de fogalma sem volt róla, milyen lehet. Kinyitotta a tenyerét, és
elállt a lélegzete. Egy hatalmas smaragdköves gyűrű volt, antik gyémántfoglalatban. Nagyon
hasonlított ahhoz a darabhoz, amit a saját nagymamája viselt, és ami most a New York-i bank
széfjében feküdt. De felhúzta a gyűrűt a saját maga által vásárolt kis jegygyűrű mellé. Nagyon
megérintette ez a gesztus. Egy napon majd Con-suelóé lesz, de addig ő fogj a hordani. És ahogy
visszament a rendelőbe, elöntötte a boldogság. Beviharzott az életükbe égy nagymama, és
többé nem voltak egyedül a világon.

22. fejezet

Azon a nyáron kisebb influenzajárvány tört ki Párizsban. Annabelle sok betege kórházi
ápolásra szorult. Naponta kétszer ellenőrizte az állapotukat, de nagyon remélte, hogy
augusztusban el tud szabadulni, s így Consuelóval és Brigitte-tel kikapcsolódhatnának égy
kicsit. Annabelle. még nem választott úti célt. Dordogne, Brittany vagy Dél-Franciaország
jöhetett számításba. Végül azonban nem vállalkoztak ekkora utazásra, mert rengeteg munkája
volt. Mindössze pár napot töltöttek el a normandiai tengerparton, Deau-vil le-ben.
Miután visszajöttek, két újabb pácienst is be kellett utalnia a kórházba, ezúttal
tüdőgyulladással. Egyik nap csak késő délután végzett a vizsgálatukkal, és az egyikőjük
állapotát különösen aggasztónak találta. Az idős asszonynak egyáltalán nem voltak biztatóak a
leletei. Annabelle lefelé lépdelt a lépcsőn, és azon törte a fejét, hogy nincs-e valami új
gyógymód, ami megoldást jelentene a panaszaira, amikor nekiment valakinek, aki épp felfelé
igyekezett. Olyan erővel ütköztek össze, hogy a nő majdnem elesett, de a férfi még idejében
utánakapott.
- Elnézését kérem - szabadkozott zavartan Annabelle -, nem néztem a lábam elé.
-En sem - vallotta be a férfi, aki legalább annyira hibás volt, mint ő, és mellé még roppant
vonzóan mosolygott is. - Csak nem egy barátját látogatta meg? - Ezen a téves feltételezésen
viszont Annabelle kuncogott.
- Nem, orvos vagyok. - Legalább nem hitte azt, hogy nővér. Ez is valami,
- Micsoda szerencsés véletlen! - nevetett föl vidáman a férfi. - Magam is az volnék.
Hogyhogy nem találkoztunk eddig?
A férfi rendkívül sármos vplt, Annabelle pedig nem szokott hozzá az efféle évődéshez.
Eveken át az orvos és az özvegy anya szerepe mögé rejtőzött, és nem is közeledtek hozzá a
férfiak De a kolléga kifejezetten jóképű volt, és látszott rajta, hogy mindig vevő egy kis tréfára.
- Mi a szakterülete? - érdeklődött, és egy csöppet sem zavartatta magát amiatt, hogy még
sohasem találkoztak. Antoine de St. Gris-t egyáltalán nem feszélyezte, hogy nem mutatták be
őket egymásnak, könnyedén megoldotta a helyzetet. Egyszerűen közölte a nevét, és megkérte a
nőt, hogy árulja el az övét. Nem akarta elhinni, hogy Annabelle amerikai, olyan j ól beszélt
franciául.
- Általános orvosi ellátást nyújtok a magánrendelőmben - felelte, de kissé nyugtalanította,
hogy egy vadidegennel társalog.
- Én meg ortopédsebész vagyok-jelentette ki magabiztosan a férfi.
Annabelle tudta, hogy a legtöbb ortopédsebésznek nagy a mellénye, de a háború őket is
alaposan megleckéztette. Rá kellett döbbenniük, hogy a tudásuk nem mindenható, a pusztításra
nekik sem volt ellenszerük.
A férfi a biztonság kedvéért lement vele a lépcsőn, majd odakísérte a kocsijához, amelyet
Annabelle maga vezetett.
- Lehet akkora szerencsém, hogy még egyszer találkozzunk? - kérdezte Antoine csillogó
szemmel, a nő pedig nevetve válaszolt:
- Ha eltöröm a lábam, csakis magát fogom keresni!
- Felesleges addig várnia, bár ha jobban belegondolok, nekem is lehet még
tüdőgyulladásom. Milyen kellemetlen lenne... jobb szeretnék addig találkozni magával, amíg
mindketten egészségesek vagyunk.
Egy darabig még integetett a távolodó kocsi után, majd megfordult, és felsietett a lépcsőn.
Annabelle-t határozottan feldobta ez a kis csevegés. Szinte soha nem volt alkalma férfiakkal
beszélni.
Este mesét olvasott Consuelónak, azután lefektette. A következő napon épp javában tartott
a rendelése, amikor Hélène bejelentett egy orvost, aki mindenképpen találkozni akar vele. Az
illető állítása szerint azonnal konzultálniuk kellett egy esetről. Amint Annabelle végzett a soros
beteggel, elindult a váróterem irányába, és azon törte a fejét, ki keresheti. Teljes meglepetésére
Antoine de St. Gris-t találta ott jólszabott kék felöltőben, ahogy épp a feje tetejére állította a
váróterem rendjét. Viccekkel szórakoztatta a betegeket, akik meglehetősen hálás közönségnek
bizonyultak. Annabelle egy pillanatra a szobájába tessékelte váratlan látogatóját.
- Mit művel itt? - kérdezte zavarodott mosollyal. Tulajdonképpen örült, hogy újra látja a
férfit, de mégiscsak dolgozott. - Éppen rendelek.
 - Le vagyok nyűgözve. Azt hiszem, súlyosan meghűltem tegnap este. Rettenetesen fáj a
torkom. - Bizonyságul kinyújtotta a nyelvét, hogy Annabelle megnézze a torkát. A nő
felkacagott. St. Gris doktor botrányos, neveletlen, és ellenállhatatlanul vonzó férfi volt.

- Szerintem semmi baja.

- Na és hogy van a lába? - kérdezte.
- A lábam remekül érzi magát. Miért? -Mintha eltört volna. Hadd vizsgáljam csak
meg! - Olyan mozdulatot tett, mintha a nő szoknyája után nyúlna, mire Annabelle hátrált
egy lépést, és nem bírta abbahagyni a nevetést.
- Meg kell kérnem, doktor úr, hogy távozzon. Sok beteg vár rám.
- Rendben. Akkor elviszem vacsorázni.
-Hát nem is tudom... nekem nem lehet...
- Nem kell kifogásokat keresnie - nevetett Antoine, - Ne bonyolítsuk túl a dolgot Nyolckor
magáért jövök és kész. - Ezzel ki is viharzott a rendelőből/ búcsút intett a várakozóknak, és
elment. Talán éppen a lehengerlő stílusa és.a szemtelensége miatt volt ilyen megnyerő és
ellenállhatatlan.
- Ki vo.lt ez? - kérdezte Hélène rosszalló pillantással, mielőtt bevezette volna a következő
beteget.
- Egy ortopédsebész.
-Ez mindent megmagyaráz - mormolta Hélène, de munkaadója lányos zavara sem kerülte
el a figyelmét. Még sohasem látta Annabelle-t ilyen izgatottnak, - Kötözni való bolond -
jegyezte meg, aztán mosolyra húzódott a szája. - Úgy értem, igazán helyes kötözni való bolond.
Fognak még találkozni?
Annabelle a füle tövéig elpirult.
- Ma este együtt vacsorázunk.
-Ajaj, csak vigyázzon vele! - figyelmeztette Hélène.
- Azon leszek-biztosította Annabelle, majd megint belemerült a munkába.
Este hétkor zárta be a rendelőt, miután az utolsó páciensét is megvizsgálta. Gonsuelo éppen
a fürdőd kádban ült, és nagyon jól szórakozott Brigitte társaságában. Annabelle ránézett az
órájára, és rájött, hogy alig egy óra alatt el kell készülnie, ha az elképesztő St. Gris doktorral
akar vacsorázni. Bement a fürdőszobába, hogy megpuszilja a lányát. Consuelónak tervei voltak
estére: szeretett volna kártyázni az anyjával.
- Most nem tudok játszani veled, kicsim - mondta bocsánatkérő hangon Annabelle, -
Programom van estére.
- Tényleg? - csodálkozott el Consuelo.
ïïyesmi még nem fordult elő a mamájával. Csak a munkája miatt maradt ki, legfeljebb
orvosnők számára rendezett konferenciákon vett részt. Mióta kilenc évvel ezelőtt elhagyta New
Yorkot, egyáltalán nem járt társaságba, így a bejelentése meglehetősen váratlanul érte az
otthoniakat. - És mit fogsz csinálni?
r Egy orvossal vacsorázom - felelte ártatlanul.
-És hol? - Consuelo mindent tudni akart, olyan izgatottnak tűnt az anyukája.
-Nem tudom. St. Gris doktor bácsi nyolcra jön
értem.
-Ó, egy bácsi? És tetszik neked?
- Csak egy kolléga - felelte Annabelle tettetett közönnyel, de nem túl meggyőzően.
Semmi esetre sem akarta a lánya orrára kötni, hogy a kísérője jóképű. Ezzel kiment a
fürdőszobából, és elkezdett készülődni.
Kellemesen meleg este volt. Fehér vászonkosztümöt vett föl, amit még normandiai
víkendjük alatt vásárolt, és egy hozzáillő mutatós kalapot. Teljesen elszokott attól, hogy
kicsinosítsa magát. Az utóbbi években nem halmozták el vacsorameghívásokkal, a munkájához
pedig egyáltalán nem kellett kiöltöznie.
Antoine de St. Gris pontban nyolckor érkezett, Brigitte engedte be. A férfi helyet foglalt a
szalonban, a felügyelet nélkül hagyott Consuelo pedig kisvártatva ott termett, és rámosolygott.
Hálóingben és köntösben ugrándozott le a lépcsőn, hiába próbálta Brigitte visszaparancsolni az
emeletre.
- Szia! - köszöntötte vidáman az idegent. - Te vagy az á doktor bácsi, aki elviszi vacsorázni
az anyukámat? - A kislány két elülső foga is hiányzott, ami csak még édesebbé tette.
- Igen, én vagyok. Mi történt a fogaiddal? - kérdezte Antoine, miközben egyenesen
ránézett.
- Kiestek - válaszolta büszkén a kicsi.
- Hát, ezt szomorúan hallom - felelte nagy komolyan. - Remélem, hamar megtalálod őket.
Borzasztó lehet fogak nélkül felnőni. Még egy almát sem tudsz majd megenni. Consuelo csak
nevetett.
-Biztos nem lesznek már meg, mert egy tündér elvitte őket, és cukorkát hagyott itt
helyettük. Majd újak nőnek. Már most is érzem, látod? - Felemelte a fejét, és kinyitotta a száját,
hogy megmutathassa a férfinak a két kis fehér fogkezdeményt.
- O, ennek őszintén örülök - mondta a férfi széles vigyorral. Közben Annabelle bejött a
szalonba, és meglátta, hogy a lánya felszabadultan csacsog a doktorral.
- Már meg is ismerkedtek egymással? - kérdezte a nő kissé feszülten.
- Hivatalosan még nem - vallotta be a férfi, majd elegánsan meghajolt Consuelo előtt. -
Ántoine de St. Gris - mondta távolságtartóan. - Megtiszteltetés, hogy találkozhatom önnel,
kisasszony, különösen most, hogy új fogai lesznek - fűzte hozzá, és ismét vicces arckifejezést
öltött.
Annabelle pedig annak rendje és módja szerint bemutatta neki a lányát, aki pukedlizett
Antoine előtt.
-Ezzel megvolnánk, nemde? - kérdezte a férfi, mire Annabelle bólintott.
A nő búcsúzóul megpuszilta Consuelót, meghagyta neki, hogy menjen fel és feküdjön le,
mivel fürdés előtt már megvacsorázott. A kislány a lépcső felé vette a lépteit, és lelkesen
integetett a vendégüknek, megvárva, amíg a két felnőtt elindul.
- Sajnálom - fordította komolyra a szót Antoine, miközben a meseszép, lehajtható tetős,
kék színű Ballot márkájú kocsijához vezette a nőt. Az elegáns autó tökéletesen illett a férfihoz,
aki magabiztos volt, és rendkívüli stüusérzékkel rendelkezett. - Nem lett volna szabad
elhoznom önt, mert már foglalt vagyok. Teljesen beleszerettem a lányába. O a legcsodálatosabb
gyerek, akit valaha láttam - áradozott Antoine, a szavai pedig mosolyt csaltak Annabelle arcára;
- Nagyon jól bánik a gyerekekkel.
- En is jártam a cipőjükben. Anyám szerint a mai napig nem nőttem fel.
A nő nem egészen értette, mire akar célozni ezzel, de megállapította, hogy a férfi vonzereje
nagyrészt kisfiús bájában rejlik. Körülbelül harmincöt évesre taksálta, ami azt jelenti, hogy
négy évvel idősebb, mint ő. Korban tehát elég közel álltak egymáshoz, de Annabelle sokkal
megfontoltabb és zárkózottabb benyomást keltett. Antoine leginkább egy sármos kópéra
emlékeztetett. A nő kedvelte a könnyedségét és a fergeteges humorát, ahogy a betegei és
Antoine páciensei is értékelték ezeket a tulajdonságait.
Fesztelenül csevegtek, mialatt a Maxim'sba értek. Annabelle még sohasem járt ott, de
tudta, hogy Párizs egyik legjobb étterme. Egyszerre patinás és felkapott, egyszerűen nem tudott
kimenni a divatból.
A nő megállapította, hogy Antoine otthonosan mozog az étteremben. A főpincér
megismerte, és sok vendégnek is be kellett mutatnia Annabelle-t. E kötelességének a lehető
legbüszkébben tett eleget. Dr. Worthingtonként mutatta be a partnerét, ami mindig jóleső
érzéssel töltötte el a nőt. Keményen megdolgozott azért, hogy orvos lehessen.
 A férfi segített Annabelle-nek az ételválasztásban, majd egy üveg pezsgőt rendelt a
vacsorához. A nő ritkán ivott, a pezsgő pedig igazán ünnepivé varázsolta az estét. Mióta elvált
Josiah-tól, nem is járt férfival szórakozni. Franciaországban egészen más életet élt, mint New
Yorkban. Előbb a frontszolgálat, majd az orvosi egyetem, végül pedig Consuelo töltötte ki a
mindennapjait, most pedig egyszer csakitt ült a Ma-xim'sban Antoine-nal. Váratlan és ritka
élvezet volt ez számára.
-Mikor özvegyült meg? - érdeklődött Antoine finoman a vacsora közben.
- Consuelo születése előtt - válaszolta a nő.
- Akkor elég régóta egyedül lehet - jegyezte meg ä férfi, s reménykedett, hogy így legyen.
A nő nagyon is felkeltette az érdeklődését. Annabelle különleges volt: feltűnően gyönyörű
jelenség, aki nyilvánvalóan jó családból származott, ráadásul még egy orvosi diplomát is
szerzett. A férfi még sohasem találkozott hozzá fogható nővel, és nagyon vonzódott hozzá.
- így igaz - hagyta jóvá Antoine feltételezését, bár valójában már sokkal régebb óta volt
egyedül. Pontosan azóta, hogy Josiah elhagyta, annak pedig már kilenc éve. De ez nem tartozott
a férfira.
- A házassága sem tarthatott túl soká - morfondírozott Antoine.
- Mindössze pár hónapig voltam házas. Nem sokkal azután, hogy megesküdtünk, a férjem
elesett a fronton. Villers-Cotteréts-ben találkoztunk, ott dolgoztam Elsie Inglis kórházában.
- Már akkor is orvos volt? - Antoine kissé összezavarodott. A nő ezek szerint mégsem volt
olyan fiatal, mint amilyennek tűnt.
- Még nem - igazította ki a nő mosolyogva. - Csak orvostanhallgató. Félbeszakítottam a
tanulmányaimat, hogy a, frontra mehessek, de végül csak Consuelo születése után mentem
vissza az egyetemre. Mielőtt elkezdtem a tanulmányaimat, Inglis doktornő első kórházában, az
asniéres-i apátságban végeztem önkéntes munkát.
- Maga nagyon vállalkozó kedvű és bátor - biccentett elismerően a férfi. Teljesen
lenyűgözte ez a nő.
A vacsora rendkívül ízletes volt. Antoine homárt rendelt, Annabelle pedig finom borjúhúst
fogyasztott.
- Miért akart orvos lenni? - A férfi mindent tudni akart a nőről.
-1 Talán hasonló okokból, mint maga. Gyerekkorom óta érdeklődöm az orvostudomány
iránt, de sohasem gondoltam volna, hogy valaha is orvos lehetek. És maga?
Az apám és a két fivérem szintén orvosok, és az anyámnak ís annak kellett volna lennie.
Egyfolytában a fejünkre olvassa, hogy mit hol rontottunk el. Bár ezt nem szívesen vallom be,
olykor tényleg igaza van - mondta nevetve. - Éveken keresztül segített apám
magánrendelőjében. De maga miért nem az Egyesült Államokban praktizál? - kérdezte, mert
még mindig nem tudta elhinni, hogy Annabelle amerikai. Olyan folyékonyan beszélte a
nyelvüket, mint egy született francia.
- Nem is tudom. így jött ki a lépés. Itt kezdtem el önkénteskedni, és itt kaptam lehetőséget
a továbbtanulásra. Egy asniéres-i sebész segített bejutni a nizzai egyetemre. Ha a szüleim élnek,
bizonyára nem lehettem volna orvos. Az édesanyám soha nem nézte jó szemmel ez irányú
érdeklődésemet. Úgy vélte, semmi szükségem arra, hogy mindenféle fertőzéseket szedjek
össze. New Yorkban ugyanis bevándorlók között dolgoztam.
- Micsoda szerencsém van, hogy nálunk kötött ki! Vissza akar térni még valaha az
Egyesült Államokba?
Annabelle szomorúan megrázta a fejét:
- Nincs már semmi, ami oda kötne. Az egész családomat elveszítettem.
- Ez szomorú - mondta együtt érzően Antoine. - Én nagyon közel állok az enyéimhez.
Elveszett lennék nélkülük. Remek kis csapat vagyunk. - Annabelle-nek tetszett a férfi
hozzáállása. Melegszívű és barátságos volt, s ha a családjában mindenki rá hasonlít, bizonyára
mindig zajlik körülöttük az élet. - És mi van a férje családjával? Találkozott velük?
 - Nem igazán. Angliában élnek, bár Consuelo nagymamája a napokban ellátogatott
hozzánk. O egy rendkívül kedves idős hölgy. - Arról viszont mélyén hallgatott, hogy most járt
először náluk a nagymama.
Annabelle-nek rengeteg dolgot kellett elhallgatnia a férfi előtt. Nem mondhatta el, hogy az
igazi férje egy másik férfi iránt érzett szerelem miatt hagyta el, és ezért kellett végül is
elválniuk. És arról is hallgatott, hogy sohasem ment hozzá Consuelo apjához, aki
megerőszakolta. A teljes igazság sokkal kegyetlenebb volt azoknál a részleteknél, amelyeket
megosztott a férfival. Annabelle-t az keserítette el a legjobban, hogy egész életében olyan
bűnökért kellett vezekelnie, amelyeket nem is ő követett el. Nem merte feltárni az igazságot
Antoine előtt, mert már félt, hogy ő is úgy reagálna, mint a többiek. Kitalált története
szerencsére hihető volt, és a férfinak eszébe sem jutott kételkedni benne.
Vacsora közben Antoine emiondta, hogy még sohasem hősült meg. Az ortopédsebészetre
való szakosodás miatt nagyon hosszúra nyúltak a tanulóévei. A párizsi egyetemre járt. A
Pitié-Salpétriére Kórházban gyakornokoskodott, de a háború miatt neki is meg kellett
szakítania a tanulást. Valahogy szóba került, hogy kétszer is kitüntették á harcok idején. A nő
számára nyilvánvaló volt, hogy fergeteges humora ellenére igenis felelősségteljes ember.
Antoine is hasonlóképpen vélekedett Annabelle-ről. Miközben beszélgettek, a nőnek egyre
csak az j árt a fej ében, hogy az ég küldte neki ezt a férfit. Kifejezetten örült, hogy a kórház
lépcsőjén egymásba botlottak, máskülönben sohasem találkoztak volna. Antoine is áldotta a
sorsot.
Amikor hazaértek, a férfi megkérdezte, hogy mikor találkozhatnak legközelebb.
Annabelle-nek a Consuelóval eltöltött estéken és vacsorákon kívül semmi kötöttsége nem volt,
és a férfi megígérte, hogy másnap felhívja telefonon. A nő nem kis örömére Antoine valóban
jelentkezett.
Annabelle éppen az asztalánál ült, és a délelőtti betegei kartonjaival volt elfoglalva, amikor
Héléne jelezte, hogy a férfi vonalban van. Antoine két nap múlva, vagyis szombat estére akart
vacsorát szervezni vele. A nő még mindig nem akarta elhinni, hogy ekkora szerencséje van. A
férfi azt is megtudakolta, hogy vasárnap délben nincs-e kedvük csatlakozni a szülei házában
tartott családi ebédhez. A fivére gyerekei is ott lesznek, így hát Consuelónak lennének
játszótársai. Annabelle-nek nagyon is kedvére volt a meghívás, aznap este meg is említette a
lányának. Consuelo el volt ragadtatva. Antoine olyan jól bohóckodott a fogaival, hogy egészen
belopta magát a kislány szívébe.
Szombat este még a Maxim'snál is elegánsabb helyre, a La Tour d' Argent-be mentek.
Annabelle egy egyszerű, jól szabott fekete ruhát viselt, és rajta volt a Lady Wmshire-től kapott
smaragdköves gyűrű. Annabelle-nek csak ez az egy ékszere volt Franciaországban, de így is
tökéletes lett az összhatás. Természetes szépsége minden ékszert túlragyogott. Ismét
fantasztikusan érezték magukat, majdnem éjfélig csevegtek. Rengeteg közös témájuk volt.
Szóba került a háború, a sebészet, az orvostudomány, és Európa újjáépítése is. Antoine
lenyűgöző partner volt, akivel nagyon jól lehetett mulatni.
A vasárnapi program, ha lehet, még az előző estinél is jobban sikerült. Kiderült, hogy a
férfi szülei mindössze pár háztömbnyire laknak Annabelle-től.. A fivérei ugyanolyan
szórakoztatóak voltak, mint ő maga, a feleségeik pedig tündériek. A gyerekek nagyjából
egyidősek lehettek Consuelóval. A család szakadatlanul az orvostudományról beszélt, ami
természetesen felvillanyozta Annabelle-t. Antoine édesanyja a legjobb indulatú zsarnok volt a
világon/ő tartotta össze a nagy családot. Folytonosan korholta a legkisebb fiát, amiért még nem
nősült meg. Úgy tűnt, Annabelle elnyerte a tetszését, de Antoine anyja sem akarta elhinni, hogy
nem született francia, és hogy New Yorkban nőtt fel. Az asszony az ölébe ültette Consuelót,
majd sorban a többieket is, azután kikergette őket a kertbe játszani. Mire Antoine hazavitte
Annábelie-t és a kislányt, mindannyian kellemesen elfáradtak a csodálatos nap után.
 - Köszönöm, hogy elviselte az anyámat - mondta mosolyogva Antoine. - Elég ritkán
viszek vendéget a vasárnapi ebédhez. A legtöbb nő sikítva rohant volna ki az ajtón.
- Köszönjük, hogy meghívott minket - felelte Annabelle őszintén.
Olyan nagyon hiányzott neki a családja, hogy ezt az egész nyüzsgést áldásnak tartotta. És
Consuelo is megtapasztalhatta végre, milyen egy igazi nagy család, nénikékkel, bácsikákkal,
unokatestvérekkel és nagyszülőkkel. Ezt eddig mind nélkülözniük kellett. Consuelo még az
anyjánál is sokkal jobban élvezte a látogatást.
- Jól éreztük magunkat - mondta a nő.
- Akkor talán megismételhetnénk - vetette fel a férfi. - Majd keresem telefonon, és
megbeszélünk néhányidőpontot.
Annabelle alig akart hinni a fülének. Antoine nemcsak egy vacsoráról, hanem több közös
programról beszélt. Egyszeriben az élete nélkülözhetetlen tartozéka lett a férfi. Be kellett látnia,
hogy ez nagyon is boldoggá tette. A meleg családi légkör pedig, amit a férfi jóvoltából
tapasztalhattak meg, minden reményét fölülmúlta.
Antoine kedden hívta. Péntek este el akarta vinni vacsorázni, szombat délben pedig a La
Cascade-ban,
Párizs egyik legrégibb és legmeghittebb éttermében tervezte megebédeltetni. És akkor ott
volt még a vasárnap, amit az előzőhöz hasonlóan a családjával tölt-hetnének, persze csak akkor,
ha Annabelle még egyszer kibírja a tortúrát. Meglehetősen gyors tempót diktált a nőnek. .'.,'
Mindegyik randevú maga volt a tökély. A péntek esti vacsora a Ritzben az előző két
alkalomhoz hasonlóan pompásan sikerült. A La Cascade-ban elköltött ebéd pazar
kikapcsolódást nyújtott. Utána a Baga-telle-parkban sétáltak, és megcsodálták a pávákat. Mikor
késő délután visszaértek, Annabelle marasztalta Antoine-t, hogy vacsorázzon vele és
Consueló-val a konyhában. A férfi maradt, vacsora után pedig kártyázott a kislánnyal, aki
mindig nagyokat visongott, ha nyert. Amennyire Annabelle meg tudta ítélni a hangokból,
Antoine mindig hagyta magát.
A vasárnapjuk még az előzőnél is sokkal kellemesebben sikerült. Antoine családja szinte
megtestesítette a francia polgárságot. Annabelle szimpatizált a politikai nézeteikkel, az
értékrendjükkel és az illemszabályaikkal, de mindenekelőtt a családszeretetükkel. Ugyanolyan
konzervatív nézeteket vallott, mint ők, és élvezte, amikor ebéd előtt a férfi sógornőivel
beszélgethetett a gyerekeikről.
Ebéd után orvosi témákról vitatkoztak Antoine fivéreivel. Az egyikőjük sebész volt
Asniéres-ben, de elkerülték egymást Annabelle-lel, mert amikor őt odahelyezték, a lány már az
orvosi egyetemre járt. Úgy tűnt, rengeteg közös témájuk van, a nő tökéletesen illett közéjük.
A következő hétvégén Antoine Deauville-be vitte Annabelle-t és Consuelót. A férfi külön
szobákat foglaltatott. A kislánnyal alig lehetett bírni, de a nő is nagyon izgatott volt az utazás
miatt. Egy csodaszép szállodában laktak, sétálgattak a tengerparti korzón, kagylóhéjat
gyűjtöttek, az összes boltocskába benéztek, és ízletes helyi specialitásokat fogyasztottak a
tenger gyümölcseiből. Annabelle nem is tudta, hogyan köszönje meg ezt a felejthetetlen
hétvégét, amikor visszaértek. Consuelót teljesen elcsigázta a hosszú út, úgyhogy Brigitte
azonnal fölvitte a szobájába aludni. Antoine és Annabelle az előkertben ácsorogtak A férfi
gyengéden nézett a nőre. Hosszú ujjak val finoman megérintette az arcát, majd megcsókolta, és
a karjába zárta.
-Beleszerettem magába, Annabelle - mormolta megadóan.
A nőt váratlanul érte a vallomás, de ő maga is ugyanígy érzett. Nem ismert még soha hozzá
foghatóan elragadó embert, aki ennyire kedves és figyelmes lett volna velük. Még Josiah iránt
sem érzett ilyesmit. Egykori férje inkább a barátja volt, semmint a szerelme. Antoine viszont
teljességgel levette a lábáról. Be kellett látnia, hogy a férfihoz hasonlóan őrületesen szerelmes.
Minden olyan gyorsan történt.
Amikor Antoine megcsókolta, érezte, hogy Annabelle reszket.
 - Ne féljen, kedvesem - nyugtatgatta a férfi. - Most már tudom, miért nem nősültem meg
eddig - tette hozzá halkan, és lassan elmosolyodott. Ebben a pillanatban ők voltak a világ
legboldogabb emberei. - Csak magára vártam - suttogta, miközben szorosan magához ölelte
Annabelle-t.
- Én is - felelte a nő, és szinte elolvadt a férfi karjában. Tökéletes biztonságban érezte
magát mellette. Egyetlen dolgot biztosan tudott Antoine-ról: a férfi sohasem tudná megbántani.
És erre bármikor megesküdött volna.

23. fejezet

Az elkövetkező hetekben és hónapokban mindketten a fellegekben jártak., Hétvégenként

mindig sok időt töltöttek együtt. Antoine megengedte Annabelle-nek, hogy megnézze néhány
műtétjét. A nő pedig sokszor konzultált vele a betegeiről. Nagyon adott a szavára. Esténként
Párizs legjobb éttermeiben vacsoráztak, utána pedig táncolni mentek. Ahogy hidegebbre
fordult az idő, hosszú sétákat tettek a város szebbnél szebb parkjaiban. A férfi Versailles-ba is
elvitte. Egymás karjába kapaszkodva csókolóztak a kastély grandiózus franciakertjében,
amikor leesett az első hó. Minden együtt töltött pillanatuk varázslatos volt. Antoine még
Josiah-nál is sokkal kedvesebben és odaadóbban bánt a nővel. Ez a kapcsolat sokkal érettebb és
romantikusabb volt, mint Annabelle egykori házassága, és még a hivatásuk is egyezett. Folyton
figyelmes gesztusokkal kápráztatta el: virágot hozott szerelme jeléül, Consuelo pedig megkapta
a földkerekség legszebb babáját. Antoine sohasem fogyott ki az ötletekből. Minden vasárnapot
a szüleinél töltöttek. Annabelle kezdte úgy érezni, mintha örökbe fogadták volna őket, és szívük
minden szeretetét rájuk zúdítanák.
Annabelle igazi hálaadás napi vacsorát készített Antoine-nak, és elmagyarázta az ünnep
jelentését, ami nagyon megérintette a férfit. A szentestét a St. Gris családnál töltötték, ahol meg
is ajándékozták egymást. Annabelle a család minden tagjára gondolt. A férfi édesanyjának
kasmírkendőt vett, a fivéreinek szép arany töltőtollat, az édesapjának egy ritkaságnak számító
sebészeti könyvet, a sógornőinek csinos szvettereket, a gyerekeknek pedig játékokat. A többiek
annak rendj e és módj a szerint viszonozták a kedvességét.
A következő napon rrdndnyájukat meghívta a házába, amolyan köszönetféleképp a sok
együtt töltött vasárnapért, Antoine ugyan még nem nyilatkozott, de teljesen egyértelmű volt,
hogy komolyak a szándékai. Már azt tervezgették, hogy mit fognak csinálni a következő
nyáron.
Annabelle-nek mindössze Hélène folytonos célozgatásaival gyűlt meg a baja.
- Már hallom az esküvői harangokat - ugratta a nő, aki végül is arra a következtetésre
jutott, hogy a fiatalok összeillenek. Annábelle hihetetlenül boldognak tűnt.
Antoine szilveszterkor az Hotel de Crillonban rendezett táncmulatságra vitte el. Annabelle
ezüstgyöngyökkel kivarrt fehér szaténruhát vett fel az alkalomra. Antoine éjfélkor gyengéden
megcsókolta, majd váratlanul térdre ereszkedett, és könyörgő szemmel nézett föl rá. A nő nem
akarta elhinni, hogy ez Vele történik. A férfi ünnepélyesen beszélt, bár alig tudott uralkodni az
érzelmein.' .
- Annabelle, megtisztel azzal, hogy hozzám jön feleségül? -, A nőnek már nem volt olyan
hozzátartozója/akitől megkérhette volna a kezét. Annabelle elérzékenyülve bólintott, és igent
mondott. Antoine felállt, és hevesen megölelte, miközben a körülöttük lévő emberek
megéljenezték őket. Mindenhol a csodájukra jártak, ahol csak megjelentek Jó küUeműek és
elegánsak voltak, emellett pedig tehetségesek és intelligensek is. Teljes összhangban éltek, és a
férfi mindig kedves volt Annabelle-hez.
Az új esztendő első napján jelentettékbe az eljegyzésüket Antoine családjának, Az
édesanyja sírt örömében, és pezsgőt bontottak az egészségükre. Con-suelo este tudta meg a
nagy hírt. Mihelyst összeházasodnak, a férfi hozzájuk költözik, és már a közös gyerekeket
tervezgették. Antoine-nak és a nőnek is ez volt a legfontosabb. Úgy tűnt, hogy Annabelle
megtalálta á tökéletes társat. Eddig csak az álmaiban létezett ilyen házasság, most pedig
egyszer csak az ölébe pottyant. Még nem kerültek mtim kapcsolatba, de a férfi olyan érzéki és
szenvedélyes volt vele, hogy Annabelle-nek nem voltak kétségei.
Az egyetlen zavaró momentum az volt, hogy a férfi még mindig nem tudott semmit
Annabelle múltjáról. Sohasem beszélt neki a Josiah-val kötött házasságáról és a válásáról, vagy
arról, hogy házasságtöréssel vádolták, és kt is közösítették, mert nem akarta leleplezni voltiérje
titkát, és végső soron ezért kellett el-, jönnie New Yorkból.
Consuelo fogantatásának körülményeit/megerőszakolásának történetét is elhallgatta eddig.
Eleinte semmi oka sem volt rá, hogy elmondja ezeket a dolgokat. Ahogy azonban egyre
közelebb kerültek egymáshoz, mindenről be akart számolni a férfinak. Mostanra viszont már
meg is kérte a kezét, ő pedig igent mondott. Már-már úgy tűnt, hogy elkésett a
magyarázkodással. Ám Annabelle becsületes nő volt, és úgy gondolta, Antoine-nák mindenről
tudnia, kell. Még hogyha a férfi soha nem is jönne rá az igazságra, benne akkor is ott motoszkált
volna a rossz érzés, hogy hazugságban él. Egy férfi feleségül vette, azután egy másik
megbecstelenítette. És az volt a leghihetetlenebb az egész történetben, hogy csak a kierőszakolt
aktusban veszítette el a szüzességét. Most harmincegy éves. Kétévnyi házasság után érintetlen
maradt, és a gyermeke egy néhány percig tartó brutális közösülés eredménye. Azonban mindaz,
amit átélt, immár hozzátartozott, az élete részét képezte. S bár a múltja bővelkedett kiábrándító
fejezetekben, egy percig sem kételkedett abban, hogy mindezt el kell mondania a szeretett
férfinak.
Pár nappal az eljegyzésük után máris az esküvőt tervezgették. Mivel Antoine még sohasem
vezetett senkit az oltár elé, és sok barátja volt, hatalmas ünnepséget szeretett volna tartani.
Annabelle viszont jobban örült volna egy kisebb szertartásnak, mivel hivatalosan özvegy volt,
Consuelót leszámítva pedig nem voltak rokonai, és túl sok barátja sem akadt. De boldoggá
akarta tenni a vőlegényét, és ezért nem tiltakozott a nagy esküvő ellen.
Miután a Bois de Boulogne-ban lévő étteremben, a Le Pré Catalanban elfogyasztották az
ebédjüket, sétálni indulták, és közbén az esküvőről beszélgettek, meg arról, hogy hány gyereket
szeretnének. A levegő csípős volt és tiszta. Annabelle tudta; hogy elérkezett a megfelelő
pillanat, akár akarja, akár nem. Nem tervezgethetnek közös jövőt anélkül, hogy a férfi előtt ne
tárná fel a múltját. S bár ezeknek a dolgoknak semmi közük sem volt a szerelmükhöz,
Annabelle kötelességének érezte, hogy megossza őket Antoine-nal.
Egy pillanatra békés csönd telepedett rájuk. A nő ekkor komoly pillantással Antoine-hoz
fordult.
- Úgy érzem, bizonyos dolgokat el kell mondanom magának - kezdte halkan. Enyhe
szorítást érzett a gyomra tájékán, de tudta, hogy végre ki kell engednie a feszültséget.
- Mivel kapcsolatban? - érdeklődött a férfi vidáman. Antoine volt a legboldogabb ember a
világon.
-Ámultamról.
- Ó igen. Hogy kifizethesse az orvosi tanulmányait, a Fohles Bergére-ben volt
bártáncosnő. Ráhibáztam?
- Nem éppen - mosolyodott el Annabelle. Antoine a legnehezebb pillanatokban is meg
tudta nevettetni, ami nem volt rossz előjel.
Épp egy pad mellett vezetett az útjuk. Annabelle indítványozta, hogy üljenek le. A férfi
átölelte, és magához szorította. A nő évek óta nem érezte ilyen biztonságban magát.
-Van néhány dolog, amiről még nem beszéltem - mondta őszintén. - Nem hiszem, hogy
kettőnk szempontjából lényegesek, de akkor is tudnia kell róluk. - Mély levegőt vett, és
belevágott. Nehezebben ment, mint képzelte. - Egyszer már voltam házas.
Antoine vigyorgott.
 - Igen, szerelmem, ezt már tudom,
- De nem éppen úgy történtek a dolgok, ahogy maga képzeli.
- Ez roppant rejtélyesen hangzik.
- Bizonyos fokig az is. Legalábbis számomra nagyon sokáig az volt. Tizenkilenc évesen
férjhez mentem egy Josiah Millbank nevű emberhez még New Yorkban. Az apám bankjában
dolgozott. Ha visszagondolok, valószínűleg mélységesen sajnált, mert éppen akkor veszítettem
el az apámat és a bátyámat. A gyászév leteltével megkérte a kezemet. Jó családból származott,
és ő is köztiszteletnek örvendett. Úgy tűnt, remek választás. Összeházasodtunk, de nem történt
semmi. Jobban mondva sohasem éltünk házaséletet, mindig elutasította a közeledésemet. Ezért
azt hittem, valami baj van velem. Mindig azt mondogatta, hogy ráérünk. - Antoine némán
hallgatta, An-nabelle szemébe pedig könnyeket csalt a rég elfeledett csalódás és a fájdalom, de
rendületlenül folytatta. - Kétévnyi házasság után azt mondta, hogy csak azért vágott bele, mert
úgy gondolta, új életet kezdhet. De rájött, hogy nem tudja megtagadni magát. Egy férfit
szeretett, egy nagyon kedves régi barátját, aki sokszor megfordult nálunk akkoriban. Én
egyáltalán nem gyanakodtam. Végül aztán Josiah bevallotta, hogy már húsz éve tart ez a
szerelem. Mexikóba akartak menni, mert időközben kiderült, hogy mindketten szifiliszesek.
Elhagyott. Soha többé nem láttam. Nemrég értesültem a halálhíréről. Házasságunk évei után
éppoly érintetlen voltam, mint előtte. Be kell vallanom hogy mindenképpen mellette akartam
maradni. Szerettem, és kész lettem volna mindent feláldozni érte. De visszautasított. Azt
mondta, tartozik nekem ennyivel, mert megérdemlem, hogy igazi férjem és gyermekeim
legyenek, vagyis mindaz, amit megígért, de sohasem adhatott meg.
Annabelle arcán könnyek peregtek végig az emlékektől.
- Én nem akartam elválni, ezért azután neki kellett elindítania a procedúrát. Azt hitte,
hogy ezzel jót tesz nekem. New Yorkban csak házasságtörés vádjával lehet egyoldalú eljárást:
kezdeményezni, tehát csak erre való hivatkozással válhatott el tőlem, amit meg is tett. Valaki
megszellőztette az esetet a sajtóban, és attól a perctől fogva kirekesztett lettem a köreinkben.
Senki sem volt hajlandó szóba állni velem, még a legjobb barátnőm sem. Ha New Yorkban
maradok, előbb-utóbb minden ismerősöm megszégyenített volna. Megbélyegeztek és
kiközösítettek, így hát Franciaországba jöttem, és önkéntesnek álltam Inglis doktornő első
kórházában. Úgy éreztem, nincs más választásom.
' - Azután ismét megházasodott? - kérdezte An-toine a hallottak hatása alatt. Megdöbbenés
tükröződött az arcán. Annabelle megrázta a fejét.
- Nem.. Utána már sohasem kötöttem az életem egy másik férfihoz. A New Yorkban
történtek telj esen kihúzták a lábam alól a talajt, évekig nem tértem magamhoz. Éjt nappallá
téve dolgoztam, nem is néztem más férfira.
-Consuelo talán szűznemzés eredménye? - An-toine teljesen összezavarodott.
- Többé-kevésbé - vallotta be, majd összegyűjtötte az erejét, és belevágott. - Már
Villers-Cotteréts-ben dolgoztam, amikor egy éjjel megerőszakoltak, Égy részeg brit tiszt volt,
akiről később kiderült,,hogy egy előkelő család fekete báránya. Csak abban a pár percben
láttám, azután soha többé. Nem sokkal később elesett; Azután rájöttem, hogy terhes vagyok.
Majdnem a hetedik hónapig dolgoztam lekötött hassal. - Nehéz volt ezekről a dolgokról
beszélni, de meg kellett tennie. Annabelle néni akarta, hogy titkai legyenek a férfi előtt. -
Consuelo apjához sohasem mentem feleségül, még csaknem is ismertem. Egyedül a nevét
tudtam. A múlt évig nem is léptem érintkezésbe a családjával. Az édesanyja ideutazott, hogy
megnézzen minket. Mint kiderült, igazán rendes ember, és nagyon aranyos volt hozzánk.
Megtudtam, hogy a fiának már korábban is voltak hasonló ügyei, így hát az anyja nem is
lepődött meg túlságosan a hír hallatán. - Könnyáztatta arcát Antoine felé fordította. - Vagyis
egyszer már férjhez mentem, csaknem a gyerekem apjához, így Consuelo gyakorlatilag
törvénytelen. Az én nevemet viseli. Nem özvegy hanem elvált asszony vagyok Ez minden, amit
el szerettem volna mondani - fejezte be megköny-nyebbülve,
 - Ez minden? - kérdezte Antoine feszülten. - Nem is ült börtönben emberölésért?
Annabelle szája mosolyra húzódott, és megrázta | a fejét.
- Nem nézett szerelmesen a férfira, és letörölte a könnyeit. Nem volt könnyű mindezt
elmondani, de most egyszeriben elöntötte a boldogság. Nem akart többé titkolózni.
Antoine hirtelen felpattant, majd sietős léptekkel fel és alá kezdett járkálni. Zaklatottnak és
csalódottnak tűnt. Annabelle belátta, hogy nem lehet túlságosan könnyű megemészteni a
hallottakat.
- Hajói értettem, hozzáment egy szifiliszes emberhez, de nem töltött vele egyetlen
éjszakát sem.
- így igaz - mondta elbátortalanodva. A férfi hanghordozása kissé megijesztette.
- Egy olyan házasságtörés miatt vált el, amit maga sohasem követett el, de még csak a
frigyüket sem hálták el. Azért közösítette ki a New York-i társaság, mert más ürüggyel a férje
nem válhatott volna el, és ráadásul még meg is csalta magát egy férfival. így tehát a válás után
kénytelen volt világgá menni. Azután ideát gyereke született egy olyan férfitól, aki
megerőszakolta. Nem házasodtak össze. Eletet adott a fattyának, nekem pedig azt állította
magáról, hogy özvegy, holott valójában elvált asszony, akitől a férje egy másik férfi
szerelméért fordult el. Majd ezt a kis fattyút a szüleim házába hozta, és hagyta, hogy az
unokaöcséimmel meg az unokahúgaimmal játsszon, miközben özvegynek tettette magát az
egész családom előtt, beleértve engem is, ami szintén csak hazugság volt. Az ég szerelmére,
Annabelle, mondott nekem egyáltalán valamit, ami igaz volt? És mindennek a tetejében még
azt merészeli állítani, hogy azt a kellemetlen erőszaktevést leszámítva, amelyből a gyermeke
fogant, maga tulajdonképpen még szűz? Maga tényleg ekkora bolondnak tart engem!? -
An-toine szeme villámokat szórt, és Annabelle számára minden egyes szava olyan volt, mintha
tőrt döftek volna a szívébe.
A nő soha életében nem látott még egyetlen embert sem, aki ennyire kivetkőzött volna
magából. Am ő is meglehetősen zaklatott lett. A padon kuporgott és sírt, miközben a férfi egyre
dühösebben mászkált. Annabelle meg sem merte érinteni, mert attól félt, hogy megüti.
Megbocsáthatatlan dolgokat vágott a fejéhez.
- Meg kell vallanom - mondta fagyosan -, nehezemre esik elhinni ezt az egészet. Maga
persze mindenben ártatlan, mint a ma született bárány. De én azt gondolom, hogy igenis
megcsalta a férjét, és talán még szifiliszes is. Hálát adok az istennek, hogy nem volt alkalmam
elkapni. Azt találgatom, mikor akarta volna elmondani nekem ezt az aprócska kis titkot. New
Yorkban nyilván nem véletlenül bántak úgy magával, mint egy utolsó szajhával! Aztán meg
világra hoz egy fattyút, és azt állítja, hogy csakis egy angol nemes erőszakoskodásának
köszönheti? Az elejétől a végéig úgy viselkedett, mint egy rüfke! És, kérem, kíméljen meg a
szüzességéről szóló meséktől - dühöngött tovább. A szifilisz kockázatát nem kalkuláltam bele a
terveimbe.
Annabelle-nek az sem fájhatott volna ennyire, ha Antoine fizikailag bántalmazza. Felállt,
egy darabig farkasszemet nézett a férfival, majd tetőtől talpig végigmérte. Antoine a
legfélelmetesebb rémálmait váltotta valóra: most már mindörökre őt fogják hibáztatni mások
bűneiért, és senki sem fog hinni az ártatlanságában. Az a férfi, aki állítólag szerette őt, egysze-
rűen nem hitt neki.
- Minden igaz, amit mondtam magának - vetette oda elkeseredetten. - Az elejétől a
végéig. És ne merészelje fattyúnak nevezni a lányomat! Nem az ő hibája, hogy
megerőszakoltak, ahogy az enyém sem. El is vetethettem volna, de nem volt bátorságom hozzá,
és végül úgy döntöttem, megtartom. Ki kellett találnom valamit, hogy az emberek ne
mutogassanak ujjal rá, ahogy az előbb maga is tette. A szifilisz lehet fertőző, de a törvénytelen
származás nem. Nem kell féltenie a kis rokonait attól, hogy elkapják. Biztosíthatom, erre a
leghalványabb esélyük sincs.
 Annabelle alaposan felhergelte magát, Antoine kegyetlen szavai mélységesen
megbántották.
- Magáról viszont nem állíthatom ezt - csattant fel ismét mérgesen a férfi. - Hogy is
gondolhatta rólam, hogy ezek után belemegyek egy házasságba. Szifilisz, házasságtörés,
törvénytelen gyerek? Hogy mutathatta a családom előtt másnak magát, mint amilyen
valójában? És ezek után a bődületes hazugságok után is megakar győzni engem az igazáról?
Legalább vállalná a felelősséget a tetteiért! - Antoine sápadt volt a dühtől, Úgy érezte, mintha
ellopták volna a hitét, a bizalmát, és megbecstelenítették volna a családját. Mindaz, amit a nő
állított, hihetetlen volt, éppúgy, ahogy a magyarázkodása is.
- Mégis mit gondol rólam, Antoine? Hogy egy szajha vagyok? így szeret maga engem? Mi
van a szerelemmel és a bizalommal? Semmi sem kényszerített arra, hogy mindezt megosszam
magával. De elakartam mondani, mert szeretem magát, és joga vanhozzá, hogy mindent tudjon
a múltamról. A legborzalmasabb dolgokat mindig mások követték el ellenem, ráadásul
mindenért én lakoltam meg. Elhagyott az imádott férjem, aki az egész házasságunk alatt
félrevezetett, és még engem közösített ki a társaság. Mindenkit elveszítettem, akit szerettem, és
huszonkét évesen idejöttem. Szűz voltam, amikor áldozatul estem egy erőszakoskodó férfinak.
És világrkellett hoznom egy kisbabát, akit nem akartam. Mennyi szörnyűségnek kellett volna
még velem történnie, hogy megmozduljon magában az emberség, és egy kis részvétet érezzen
irántam, netalán higgyen nekem?
- Maga egy hazug és láza erkölcsű nő, Annabelle., Lerí magáról.
- Igazán? És ezt korábban hogyhogy nem vette észre? - kérdezte Annabelle zokogva.
Szinte kiabáltak egymással a Bois de Boulogne-ban, de senki más nem járt arra.
- Azért, mert maga átkozottul jó hazudozó. A legjobb, akit valaha ismertem. Sikerült
teljesen megtévesztenie. Maga beszennyezte a családomat, és minderrt megszentségtelenített,
ami valaha is kedves volt nekem - mondta nagyképűen és kegyetlenül. - Nincs mit mondanom
magának - folytatta, s olyan messze állt a nőtől, amilyen messze csak lehetett. - Hazamegyek,
de magát nem viszem el. Útban hazafelé talán felszed egy katonát vagy egy matrózt, és azzal
kiszórakozhatja magát. A cipőmet se törölném magába. - Azzal sarkon fordult, és öles léptekkel
eltávozott.
Annabelle felállt, nézte a távolodó alakot, és egész testében reszketett. Nem tudott hinni a
szemének és a fülének. Pár pillanattal később meghallotta a motor berregését. A férfi elhajtott,
ő pedig valahogy kijutott a Bois de Boulogne-ból. Úgy érezte, összedőlt a világ, és tudta, hogy
soha senkiben sem fog megbízni többé. Hortie és Antoine is cserbenhagyták, ahogy mindenki,
akit csak ismert. Mostantól fogva a titkát megtartja magának, és többé senkit sem enged a maga
és a lánya közelébe. Magán kívül volt a megrázkódtatástól. Majdnem elütötte egy autó, amikor
kiért az utcára.
Taxit fogott, és megadta a címet. Teljesen átfagyott, és zokogva húzta meg magát a kocsi
hátsó ülésén. A készséges orosz sofőr megkérdezte, nem tudna-e valamiben segíteni neki.
Antoine minden reményétől megfosztotta. Soha senki nem fog hinni az ártatlanságában, élete
végéig mások bűneiért kell szenvednie. Megszakadt a szíve. A férfi egyértelművé tette, hogy
nem létezik szerelem és megbocsátás, A vádtól pedig, hogy Consuelo beszennyezte a férfi
családját, egyenesen hányinger kerülgette.
Amikor megérkeztek a háza elé, az idős orosz emigráns nem fogadta el az útiköltséget.
Megrázta a fejét, és a pénzt visszatette a nő kezébe.
- Borzasztó lehet most magának - jegyezte meg. Ő már csak tudta, nehéz évek voltak a háta
mögött.
- Igen, az - felelte a nő zokogva, majd megköszönte a figyelmességét, és berohant a házba.

24. fejezet
 Annabelle három napon keresztül úgy kóborolt a házban, mint egy kísértet. Valamennyi
kötelezettségét lemondta, és beteget jelentett. Beteg is volt. Valósággal belebetegedett abba,
amit a férfi mondott és tenni készült. Ha megkövezi és leköpi, az sem fájhatott volna ennyire.
Teljességgel megalázta, de nem érte be ennyivel. Összetörte Annabelle szívét.
Consuelót Brigitte vitte iskolába és a parkba játszani, a nő nekik is azt mondta, hogy beteg,
Egyedül Hélène sejtette, hogy valami nagyon nincs rendjén, és hogy ennek a szörnyűségnek
alighanem Antoine-hoz is köze van.
Annabelle ágyban feküdt és a történteken rágódott, amikor megszólalt a kapucsengő.
Egyáltalán nem akart felkelni, Brigitte pedig házon kívül volt. Senkit sem akart látni, Antoine-t
pedig különösen nem, főleg azok után, hogy kijelentette, nincs több mondanivalója a számára.
Nem találkoztak azóta, hogy a férfi otthagyta őt a parkban, a nőnek pedig nem állt szándékában
többé szóba állni vele, de úgy képzelte, hogy soha nem is fog már hallani felőle.
A csengő legalább tíz perce szólt már, amikor Annabelle végre felvette a köntösét, és
lement ajtót nyitni. Azt gondolta, valakinek sürgősen orvosra lehet szüksége a környéken.
Anélkül nyitotta ki az ajtót, hogy megnézte volna, ki áll odakint, és egyszer csak Antoine-nal
találta magát szemben. Elképzelni sem tudta, mit keres itt a férfi. És egy pillanatra talán
Antoine is elbizonytalanodott.
- Bemehetek? - kérdezte komolyan.
Annabelle tétovázott, mert soha többé nem akarta őt beengedni a házába, de aztán félreállt
az útból. Becsukta az ajtót, de nem kínálta hellyel a férfit, el sem mozdult az ajtó mellől, csak
kérdőn nézett rá.
-Leülhetnénk egy percre? - kérdezte óvatosan Antoine.
Annabelle még nem kapott tőle gyűrűt az eljegyzésükre, úgyhogy szerencsére nem volt mit
visszakérnie.
- En inkább állnék - mondta fakó hangon. - Úgy gondolom, épp eleget hallottam már.
Semmi értelme sem lenne a további szócséplésnek.
A férfit megrémítette a nő pillantása. Mintha valami megtört volna benne.
-Annabelle, tudom, hogy keményen reagáltam. De nagyon nehéz megemészteni mindazt,
amit mondott. A házasságáról sohasem beszélt nekem, se arról, hogy a gyereke törvénytelen.
Ráadásul özvegynek adta ki magát. De ami még ennél is ijesztőbb, talán halálos betegséget
hordoz, amit én is elkaphattam volna - mondta a férfi, újabb ütést mérve a nőre.
Tehát semmit sem hitt el abból, amit mondott neki. Annabelle maga sem gondolta volna,
hogy még az eddigieknél is jobban meg lehet gyötörni.
- Már mondtam, hogy nem kaphattam el a betegséget. Ha másképp lenne, sohasem
vacsorázgattam volna önnel. Nem adtam volna lehetőséget magamnak, hogy beleszeressek
magába, ha az a veszély fenyeget, hogy megfertőzhetem. Szeretem, Antoine. Legalábbis
szerettem. Megmondtam, hogy sohasem éltem házaséletet Josiah-val.
- Ezt kissé nehéz elHnni azok után, hogy két évig voltak házasok.
-A férjem a legjobb barátjánál keresett szerelmet és vigasztalást - felelte a nő színtelen
hangon. - Én ezt nem tudtam. Azt hittem, undorodik tőlem, de később kiderült, hogy nem velem
van baj, hanem vele. De most már azt gondolom, hogy hiba volt mindezt elmondanom magának
- nézett feldúltan a férfira.
-Inkább hazudott volna nekem, ahogy eddig is? Félrevezetett volna az egész házasságunk
alatt? Emlékeztetnem kell arra, hogy ez kimeríti a házasságszédelgés fogalmát.
- Ezt csak maga hiszi, én égészen másra gondoltam. Sohasem kellett volna felzaklatnom
ezzel a történettel. Sőt, sohasem kellett volna közelebbi ismeretségbe kerülnöm magával.
- Hogy mondhat ilyeneket? Szeretem magát - állította nagyképűen a férfi. De Annabelle
már egyáltalán nem vonzódott hozzá.
 -Mindazok után, amiket a fejemhez vágott, már nem tudom elhinni. Egyáltalán nem úgy
viselkedett velem, mint aki szeret.
- Fel voltam zaklatva. - Annabelle szóra sem méltatta, csak átnézett rajta.
A férfi nem. is próbált közeledni hozzá, mert félt, hogy a nő megüti. Ölni tudott volna a
pillantásával.
- Megbocsáthatatlan dolgokat mondott Consueló-ról. Sohasem engedem magát a
közelébe. Ő nem tehet semmiről. Én hagytam, hogy megszülessen, és nem tettem ellene
semmit. Ez az egész egy részeg őrült műve. És maga csakis engem hibáztat, ahelyett, hogy
hinne nekem. - Annabelle pillantása sebzett volt és rideg.
- Azért jöttem/hogy beszéljek magával - kezdte a férfi óvatosan. - Bevallom, váratlanul ért
ez az egész. Nem ilyennek képzeltem a leendő feleségemet. De szeretem magát, és kész vagyok
felülemelkedni a történteken, valamint megbocsátani magának a múltbeli botlásaiért.
Mindössze azt kérem magától, hogy vizsgáltassa ki magát, nem szifiliszfertőzött-e.
- Erre nem lesz szükség - mondta, miközben kinyitotta az ajtót, és vacogni kezdett a csípős
januári széltől. - Nem kell megbocsátania semmit, vagy bárminis felülemelkednie. Consuelo
nem fogja beszenynyezni az unokaöccseit és. -húgait, mert nem lesz rá alkalma. Én pedig nem
fogom kivizsgáltatni magam, mert.soha nem fog fennállni a veszélye, hogy elkapja tőlem.
- Ezek szerint már túl van a vizsgálaton? - nézett a nőre.
- Hadd emlékeztessem arrá, mit mondott: a cipőjét sem .törölné belém. Én legalábbis
határozottan emlékszem erre. Es minden másra is. Egész hátralévő életemben visszhangozni
fognak bennem a szavai. Talán maga megbocsát nekem, de én képtelen leszek megbocsátani
magának.
-Hogy merészeli azok után, amiket tett? - gurult dühbe a férfi hirtelen. - Összeteheti a két
kezét, ha ezek után felvállalom ezt a kapcsolatot. Egy olyan nőt, mint maga, aki isten tudj a,
mennyi férfival szűrte össze a levet a házassága két évében vagy azóta, egy szifiliszes férj, egy
törvénytelen gyerek... - Annabelle hirtelen ösztöntől vezérelve pofon akarta vágni a férfit, de
aztán rájött, hogy ennyit sem érdemel. Végképp leszerepelt előtte.
- Minden egyes szavát alaposan az eszembe véstem, Antoine. Most pedig takarodjon a
házamból,
Mindketten vacogtak a hideg télben, és a férfi hitetlenkedve bámult rá.
- Bizonyára viccel. Nem fog még egy ilyen balekot
1
találni, mint én.
Antoine rendkívül elegáns volt, ahogy ott állt az ajtóban. De Annabelle teljesen kiábrándult
a jól szabott öltöny mögött megbúvó emberből. . - Talán igaza van - válaszolta. - De egyáltalán
nem érdékel. Vagy tíz éve, mióta Josiah elhagyott, egyedül élek. Itt van nekem Consuelo, a
fattyam, ahogy emlegeti. Senki másra nincs szükségem. Magára pedig ezek után rá sem tudok
nézni. - Annabelle megint a nyitott ajtóra mutatott. - Köszönöm a nagylelkű ajánlatát/ doktor úr,
de bátorkodom visszautasítani. Most távozzon, kérem.
Kihúzta magát, és Antoine látta a szemében, hogy komolyan gondolja, amit mondott. A
férfi azonban még mindig nem akart hinni a fülének.
Pár centire állhatott a nőtől, és megvetően nézett rá.
-Maga bolond! Soha senki nem fogja feleségül venni, ha megtudja az igazságot.
- Nem hozom magam még egyszer ilyen helyzetbe. Tanultam a leckéből. Nagyon
köszönöm. Sajnálom, hogy mindkettőnknek csalódást okoztam, és hogy nem hiszi el az
igazságot.
- Mondtam magának, hogy kész vagyok megbocsátani, vagy legalábbis szemet hunyni, ha
megcsináltatja a vizsgálatot. Nem gondolja, hogy ez így méltányos?
- Az egész életem csupa méltánytalanság, most is, és azelőtt is, hogy magát megismertem.
Az én életem fölött ne akarjon szemet hunyni! Azt akartam, hogy szeressen, és el is hittem,
hogy szeret. Nyilvánvalóan mindketten tévedtünk.
 A férfi értetlenül bámult rá, majd megrázta a fejét, azután szó nélkül elment. Annabelle
bezárta mögötte az ajtót, és reszketve nekidőlt. Még soha senki nem volt olyan kedves hozzá,
mint Antoine, ám olyan kegyetlen sem. .
Annabelle leült a szalonban, és üres tekintettel bámult a levegőbe. A fülében egyre csak
Antoine szavai visszhangoztak. Consuelót fattyúnak titulálta, aki beszennyezte a családját, őt
pedig Szajnának, amiért elvált, és azt sem hitte el, hogy megerőszakolták.
Még akkor is ugyanott ült, amikor Brigitte és Con-suelo megérkezett a parkból. A kislány
felmászott az ölébe, és aggodalmasan nézett rá, karját a nyaka köré fonva. Annabelle sebeire
valóságos gyógyír volt ez. A lánya volt az egyetlen ember, akire számíthatott.
- Szeretlek, mama - vigasztalta, mire az anyja szeme könnybe lábadt.
-En is téged, drágaságom - felelte, és szorosan magához ölelte a gyermekét.
Es bár továbbra is rettenetesen érezte magát, másnap visszament dolgozni. Nem volt más
választása, az élet megy tovább. Antoine alaposan megleckéztette. Igazi ízelítőt kapott az
emberek kicsinyességéből és korlátoltságából. New Yorkban egyszer már volt szerencséje
átélni ezt. A férfi azonban egyszer s mindenkorra megingatta az embertársaiba vetett hitét és
bizalmát.
Hélène még heteken keresztül aggódott Anna-belle-ért. A nő soha többé nem hallott
Antoine-ról. A férfi nem értette, miért nem elégedett meg azzal, amit felkínált neki, és továbbra
is a létező legrosszab-bakat feltételezte róla.
Annabelle a munkájába temetkezett, és csak a lányával volt hajlandó foglalkozni. A
férfiakat örökre száműzte az életéből. Márciusra kezdte végre összeszedni magát. Megint tudott
mosolyogni, és délutánonként ismét elkísérte Consuelót a parkba. A kislány egy darabig
csalódott volt, amiért elmaradtak a vasárnapi ebédek a St. Gris családnál, hiszen olyan jól érezte
magát a többi gyerek között. Annabelle elmondta neki, hogy Antoine-nal összevesztek, és már
nem barátok. És. ha emlékeztetni akarta magát arra, hogy miért magányos, és miért akar a
jövőben is egyedül maradni, csak fel kellett idéznie, milyen szavakkal illette Antoine a lányát.
Bár a férfi az emberi tisztességbe vetett maradék reményét is összezúzta, ez csak megerősítette
abban, amit már eddig is sejtett: soha nem fog kiszabadulni a hazugságok hálójából, amelybe
Josiah kényszerítette, és amit Harry Winshire csak tetézett aljas tettével. Mindenki őt hibáztatta
mások bűneiért. Most már teljesen bizonyos volt benne, hogy bármit mond, senki sem fog hinni
neki, vagy megbízni benne, vagy szeretni őt. Antoine a legborzalmasabb rémálmait váltotta
valóra.

25. fejezet

A tavasz beköszöntekor Annabelle két érdekes levelet kapott. Mindkettő alapos fejtörésre
késztette. Az egyik Lady Winshire-től érkezett, aki meghívta őket, hogy töltsenek pár napot
nála. Az volt a véleménye, hogy Consuelónak meg kell ismernie a családja másik felét is, és
látnia kell, hogy honnan származik, hogyan él a Winshire família. Azt remélte, hogy mi-. nél
előbb vendégül láthatja őket. Annabelle azonban korántsem volt biztos benne, hogy ez jó ötlet.
A Harry Winshire-rel való találkozás nem volt éppenséggel kellemes élmény, másfelől viszont
igaza volt az idős hölgynek. Nem Harry, hanem Consuelo kedvéért mennének oda, hogy a
kislány viszontláthassa és megismerhesse a nagymamáját.
A másik levelet az az ember küldte, aki Annabelle ügyeit intézte az édesapja bankjában.
Mindig átutalt egy bizonyos összeget Franciaországba, ám a nő vagyonának nagy része az
Egyesült Államokban maradt. Az ügyintéző most azzal a kérdéssel kereste meg, hogy mik a
szándékai a newporti házzal. Annabelle csaknem tíz éve nem járt már ott, de nem volt szíve
eladni, mert olyan sok emlék kötötte ahhoz a villához. Azt el sem tudta képzelni már, hogy
valaha is visszatérjen oda, akár csupán egy látogatás erejéig. Pedig az a ház sokkal inkább
Consuelo öröksége volt, mint Lady Winshire birtokai, mivel a kislánynak tulajdonképpen
semmi köze sem volt az apjához.
Az ügyintéző jelezte, hogy komoly vevő érdeklődik az ingatlan iránt. Blanche/William és a
többiek hosszú évek óta rendben tartották a házat, de már nem hitték, hogy valaha is
viszontlátják Annabelle-1. A nő maga sem kecsegtette őket semmi jóval. Egyáltalán nem állt
szándékában hazatérni. Olykor elfogta a honvágy, de pontosan tudta, mi várna rá odahaza.
Senkije sem maradt, akivel találkozhatott volna. Ha visszamenne, csak felszakadnának a régi
sebek, és mérhetetlenül hiányozna neki a családja, sőt még Josiah is. Egyelőre mégis képtelen
lett volna megválni a háztól, hiába kaptak csakugyan jó ajánlatot rá. Maga sem tudta eldönteni,
mit is akar.
Aznap este Consuelóval megvitatta Lady Winshire ügyét. A kislány azt mondta, hogy
nagyon szeretne elmenni a nagymamájához. Érthetetlen módon Annabelle kíváncsiságát is
felkeltette a levél. Consuelo könyörgött, hogy menjenek el megint Deauville-be, de azok után,
hogy Ántoine-ban csalódnia kellett, Annabelle nem szívesen utazott volna oda. Úgy érezte,
életének valamennyi színhelye rossz szellemekkel van benépesítve, és egyfolytában
menekülnie kell a saját múltja elől.
Másnap válaszolt őladysége levelére, és jelezte, hogy szívesen meglátogatnák. Az idős
hölgy azonnal visszaírt, és felajánlott pár alkalmas időpontot. Végül abban maradtak, hogy
Consuelo születésnapjához kötik az utazást. Hamarosan hétéves lesz, és akkorra az idő is jobbra
fordul. Annabelle Hélène-re hagyta a rendelő ügyeit, megvette a jegyeket, és elkészítette az
útiervet: vonattal mennek Calais-ba, majd keresztülhajóznak a csatornán, végül Doverben
szállnak partra. Lady Winshire odaküldeti értük a sofőrjét, és még bő kétórányi autóút vár
rájuk.
Amikor a kitűzött hétvége elérkezett, Consuelo alig tudott nyugton maradni az izgalomtól.
Brigitteet Párizsban hagyták. A lány örült a kis szabadságnak, mert így többet lehetett az új
udvarlójával. An-nabelle poggyászostul és gyerekestül szállt fel a vonatra, ahol birtokba vették
a hálókocsijukat, amit Hélène foglalt le nekik az első osztályon. Consuelo számára hatalmas
élmény volt az utazás, csak két évvel ezelőtti Párizsba költözésük és az Antoine társaságában
eltöltött deauville-i hétvége vetekedhetett vele. A férfiról egyáltalán nem beszéltek már. A
kislány zsenge kora ellenére megértette, hogy az anyjának fájdalmat okozna, ha emlegetné,
ezért inkább nem hozta őt szóba. Annabelle egyszer meglátta Antoine-t a kórházban, de amint
megpillantotta, sarkon fordult, és a hátsó lépcső felé vette az irányt. Soha többé nem óhajtott
vele beszélni. Elmondhatatlanul csalódott a szerelmében.
Ahogy szerelvényük kifutott a Gard du Nord pályaudvarról, Consuelo megbabonázva
figyelt mindent, ami Annabelle-t is felderítette. Az étkezőkocsiban ebédeltek, pont úgy, mint az
igazi hölgyek, ahogy a kislány megjegyezte. Miután Consuelo elszenderedett az ölében,
Annabelle az elsuhanó tájat bámulta. Hátradőlt az ülésén, és elmerengett az előző pár hónapon.
Keserves időszak volt. Nemcsak az Antoine által kínált csodálatos házasság, de a jövőbeli
családalapítás reménye is kútba esett.
Úgy tűnt, most már örökösen bűnhődnie kell a múltért. Mások elhibázott döntései,
gyengeségei és hazugságai mind az ő fejére szálltak vissza. Rettenetesen nyomasztó volt együtt
élni azzal a tudattal, hogy sohasem derülhet fény az igazságra, és sohasem szerezheti vissza a
becsületét. Nem számít, hogy mit tett vagy mit ért el azóta. Kiváló orvos és jó anya lett, de ez
semmit sem változtatott azon, hogy őt tették felelőssé a múltbeli megpróbáltatásaiért. Consuelo
pedig még inkább ki volt téve a rossz nyelveknek. Ezt maga Antoine is bebizonyította:
kegyetlenül megbélyegezte az ártatlan kislányt.
Három órával később megérkeztek Calais-ba, és átszálltak a hajóra. Annabelle tartott az
utazástól. A La Manche csatorna nem tartozott a nyugodt vizek közé, és bár Annabelle
tapasztalt tengerjáró volt, félt, hogy a lánya esetleg tengeribeteg lesz. Az átkelés valóban
izgalmas volt, de Consuelo minden percét élvezte. Minél jobban dobálták a hullámok a kompot,
ő annál inkább elemében érezte magát. Mire elérték Dovert, Annabelle-t rosszullét
környékezte, de a kislány boldogabb volt, mint valaha. Az egyik kézével az anyjába
kapaszkodott, a másikban pedig a kedvenc babáját szorongatta, amikor elhagyták a fedélzetet.
Lady Winshire sofőrje és patinás Rollsa már várt rájuk. A csaknem háromórás utat
barátságos vidéken keresztül tették meg. Majorságokat, tehéncsordákat és óriási építményeket,
köztük nem egy régi várat is láttak. Consuelo alig fért a bőrébe. S mivel a tengeri utazáson
szerencsésen túlestek, Annabelle is elengedhette magát.
A Winshire-kastély pompájára azonban nem voltakfelkészülve. Az épületegyütteshez
vezető utat hatalmas öreg fák szegélyezték, a 16. századi kastély pedig ragyogó állapotban
terpeszkedett. a parkban. Még az istállói is nagyobbak, tisztábbak és szebbek voltak, mint a
legtöbb lakóház. Őladysége fiatal korában híresen jó lovas volt, és most is csodálatos ménekkel
büszkélkedhetett. Lovait fél tucat lovász gondozta nap mint nap.
Az idős hölgy a főbejáratnál köszöntötte őket. Még méltóságteljesebbnek tűnt, mint
múltkori látogatásakor: sötétkék ruhát és strapabíró gyaloglócipőt viselt. Rajta volt az ismerős
gyöngysor, és megint jókora kalapot vett föl. Ezüstbotja szinte kardnak tetszett, ahogy az úti
poggyásztikra bökött vele, és megkérte a sofőrt, hogy vitesse a szobáikba. Miután megölelte
Annabelle-t és Consuelót, akinek a szája is tátva maradt a csodálkozástól, betessékelte a
vendégeit.
A kastélyban végeláthatatlan galéria fogadta őket az ősök arcképcsarnokával. A roppant
tágas szalonban óriási csillár függött, a könyvtárszoba falát a padlótól a mennyezetig régi
könyvek borították. A zeneteremben két csembaló és egy versenyzongora állt. Az étkező
asztalához akár negyven vendég is leülhetett, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a család
rangjához méltó estélyeket rendezzen. Egy örökkévalóságig tartott, mire végigértek a
reprezentációs helyiségeken, és beléptek egy kisebb, lakályos szalonba. Oladysége szívesen
üldögélt itt, mert remek kilátás nyílt a kertre. Ahogy Annabelle körülnézett, elég
elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy Valaki, aki itt nőtt fel, megerőszakol egy nőt, majd
azzal fenyegeti, hogy megöli, ha el merészeli árulni valakinek. Mindkét Winshire fiú képe ki
volt téve a kandallópárkányra. A teához omlós süteményt szolgáltak fel vajjal és dzsemmel.
Miután elfogyasztották a csemegét, Lady Wmshire megkérte az egyik szobalányt, hogy
mutassa meg Consuelónak az istállókat. Külön kis pónit hozatott, hogy a kislány kipróbálhassa
a lovaglást, ha kedve tartja. Annabelle nem győzte megköszönni a kedvességét és a meleg
fogadtatást, miközben Consuelo már el is tűnt.
- Sok mindent kell pótolnunk - jegyezte meg az idős hölgy.
Annabelle elmosolyodott. Egyáltalán nem tartotta felelősnek az asszonyt a fia gaztetteiért.
Es hogy is beszélhettek volna gaztettről, ha Consuelóra néztek. Lady Wmshire hálás volt
Annabelle nagylelkűségéért, mert nagyon jól tudta, hogy a fia nem érdemelte ezt meg:
megfegyelmezhetetlen és elkényeztetett volt.
A két nő egy darabig még odabent beszélgetett, azután kimentek sétálni a kertbe, ahol
kisvártatva felbukkant Consuelo a pónin, amit egy lovászfiú vezetett. A kislánnyal madarat
lehetett volna fogatni. Nagyon örült az új nagymamának. Lady Winshire Annabelle-től is
megkérdezte, hogy nem volna-e kedve lovagolni. A nő évek óta nem ült nyeregben, de szívesen
vállalkozott rá, hogy másnap délelőtt lóra pattanjon. Fiatal korában rengeteget lovagolt,
különösen a newporti nyaralások alkalmával.
Miután a lovászfiú visszakísérte Consuelót és a lovát az istállóba, Annabélle megemlítette,
hogy el akarja adni a newporti házát.
- No de miért? - kérdezte rosszallóan Lady Winshire. - Nem azt mondta, hogy már
nemzedékek óta a családja birtokában van? Véleményem szerint meg kellene tartania. Ne adja
el!
- Nem hiszem, hogy valaha is visszatérek oda. Már tíz éve annak, hogy eljöttem. Évek óta
üresen árválkodik, az ötfős személyzeten kívül senki sem lakik benne.
 - Pedig vissza kellene mennie - mondta oladysége határozottan. - Consuelónak joga van
hozzá, hogy megismerje a gyökereit. Tudnia kell, hogy honnan származik. — Annabelle-nek
már a nyelve hegyén volt, hogy mindez Harry esetében semmit sem számított, de inkább nem
mondta. Az idős hölgy nagyon is jól tudta ezt. - Nem szabad eltemetnie az egykori életét,
Annabélle. Nem tagadhatja meg magát, mert Consuelónak is meg kell ismernie a múltját.
Szerintem valamikor mindenképpen el kellene látogatniuk a régi otthonába.
- Számomra mindez már örökre a múlté - makacskodott Annabélle, mire Lady Winshire
megrázta a fejét.
- Consuelo élete csak most kezdődik. Kár lenne, ha csak Párizshoz kötődnének. Kell,
hogy legyen választási lehetősége.
- Nagyon jó ajánlatot kaptam a házra, és bármikor vehetek birtokot Franciaországban.
Bár eddig még nem játszott el ezzel a gondolattal. Csak egy szerény kis háza volt Párizs
tizenhatodik kerületében, Consuelónak azonban határozottan tetszett a vidéki élet.
- Úgy gondolom, az mindenképpen jó volna - helyeselt az idős hölgy.
Annabelle jelentős vagyont örökölt a szülei után, ő maga pedig évek óta alig költött.
Orvosként nem élhetett fényűző életet, és nem is akarta fölfedni, mennyire jómódú. Harminckét
évesen viszont már joga volt hozzá, hogy kiélvezze az anyagi helyzetét.
Lady Winshire mosolyogva fordult oda hozzá:
-Remélem, gyakran meglátogatnak majd. Évente egyszer hosszabb időszakot töltök
Londonban, de többnyire itt találnak.
A birtok tulajdonképpen férje családjának volt az ősi fészke. Őladysége szeretett volna
négyszemközt beszélni Annabelle-lel bizonyos dolgokról. Nem tudta eldönteni, hogy az idő
megérett-e erre, őt mindenesetre már elég régóta foglalkoztatta a gondolat.
- Consuelo helyzete nagyon sok fejtörést okozott nekem, mivel maga és az apja sohasem
kötöttek házasságot. Emiatt még számtalan megpróbáltatás érheti a gyermeket. Maga sem
titkolhatja örökké az igazságot, és egyszer még rájöhet valaki. Beszéltem az ügyvédeimmel.
Nincs értelme örökbe fogadnom, ő a maga lánya. Arra sincs mód, hogy utólag létrejöjjön a
házasság. De hivatalosan elismerhetem, hogy a fiam lánya. Ez is valami, és a maga neve mellett
a mienket is viselhetné, ha nincs ellene kifogása - mondta óvatosan.
Nem akart semmit Annabelle akarata ellenére tenni, ha már egyszer olyan bátor volt, hogy
egyedül is vállalta és felnevelte a gyereket. Annabelle-nek azonban tetszett az ötlet. Antoine
kirohanásai után meg különösen érezte, mennyire védtelenek. Még most is fájtak neki a férfi
kíméletlen szavai.
-Azt hiszem, kiváló gondolat - felelte hálatelt szívvel. - Ez nagyban megkönnyítené a
helyzetet.
- Valóban nem bánná? - kérdezte Lady Winshire reménykedve.
- Sőt, nagyon is kedvemre való a döntés. - Szerencsére a Winshire nevet sokkal inkább
őladységéhez kötötte, mint Consuelo apjához. - Akkor tehát Consuelo Worthington-Winshire
lenne a neve, vagy a fordítottja, ha úgy látja jobbnak.
-A Worthington-Winshire név éppen megfelelő lenne. Az ügyvédeim elintézik a dolgot,
amikor csak akarja - nézett örömteli pillantással Annabelle-re, aki odahajolt hozzá és
megölelte.
- Ön nagyon jó hozzánk - mondta hálásan.
- Miért ne lennék? - kérdezett vissza rosszallóan az idős hölgy. - Maga egy rendkívüli nő.
Csodálatos anyja a gyermekének. A sok megpróbáltatás ellenére sem adta fel az álmát, és orvos
lett, mégpedig nem is akármilyen, ha hihetek az értesüléseimnek.
Saját orvosa francia összeköttetései révén tudott referenciákat szerezni Annabelle-ről.
-A fiam hitvány tette ellenére is összeszedte magát, és a haragját sohasem fordította a
lánya, vagy éppen ellenem. Sőt, még abban sem vagyok biztos, hogy a fiamra egyáltalán
neheztel-e, bár én a maga helyében biztosan így tennék. Maga tiszteletre méltó, felelősségteljes,
tisztességes és dolgos. Önmagát nem kímélve teljesített egészségügyi szolgálatot a háború alatt.
Még csak a családja sem támogathatta. Mindent a saját erejéből kellett véghezvinnie. Elegendő
bátorsága volt hozzá, hogy vállaljon egy házasságon kívül fogant gyermeket, és mindent megad
neki, amit csak lehet. ÉgyeÜenegy dolgot sem tudnék mondani, amit ne tisztelnék vagy
szeretnék magában. Az igazat megvallva, úgy gondolom: maga kivételes ember, és büszke
vagyok rá, hogy ismerhetem.
Lady Wmshire szavai könnyeket csaltak Annabelle szemébe. Mindaz, amit mondott,
szöges ellentétben állt Antöine mocskolódásaival.
-Bárcsak én is úgy látnám az életemet és magamat, ahogy ön! - felelte szomorúan
Annabelle. - De éh csak a hibáimat látom, ahogy mindenki más is, akit ismerek. Ön az egyedüli
kivétel.
Ezek után már ä házassága történetét sem tudta magában tartani. Bavallotta, hogy elvált, és
azt is, hogy milyen körülmények közepette. Mindez azonban csak megerősítette Lady
Wmshire-t a véleményében.
- Majdhogynem le vagyok nyűgözve - állapította meg őladysége némi töprengés után.. A
hajlottak csöppet sem lepték meg, csak még inkább elmélyítették unokája anyjával szemben
érzett tiszteletét és rokonszenvét. - Az exférjének őrültség volt azt hinnie, hogy megváltozhat.
- Azt hiszem, valóban hitt benne, de aztán rájött, hogy mégsem megy neki. A barátja
azonban mindig a közelében volt, így aztán még nehezebb lehetett neki.
- Hiába, az ember néha követ el megmagyarázhatatlan őrültségeket - mondta Lady
Wmshire, és hitetlenkedve ingatta a fejét. - Az pedig még nagyobb meggondolatlanság volt a
részéről, hogy elvált magától. Nyilván lehetővé akarta tenni az újrakezdést a maga számára, de
házasságtörés miatt elválni pontosan olyan, mintha odavetette volna a holttestét a hiénák elé.
Ellehetetlenítette a társaságban. A férfiak olykor vakok és önzők. Nem hiszem, hogy valaha is
rendbe hozhatja a dolgokat. - Annabelle teljesen egyetértett vele. - Az viszont fontos, hogy ne
hibáztassa magát. Maga úgyis tudja az igazságot, és csakis ez számít..
- De hát nem fogom tudni megakadályozni, hogy becsapják az ajtót az orrom előtt -
sóhajtott Anna-belle. - És Consuelo előtt is.
-Valóban érdeklik azok az emberek? - kérdezte Lady Winshire őszintén. - Mert ha
csakugyan képesek üyesmire, akkor nem méltók sem a maga, sem Consuelo barátságára.
Annabelle ezek után elmesélte az Antoine-nal való kapcsolatának történetét, ami teljesen
megdöbbentette az idős asszonyt.
- Hogy mondhatott ilyeneket az az ember? Senki sem lehet olyan kicsinyes és korlátolt,
mint a francia nyárspolgárok. Biztos vagyok benne, hogy hosszú távon nem lett volna boldog
mellette, drágám. Nagyon jól tette, hogy nem fogadta vissza. Nem érdemelte meg magát.
Annabelle szája mosolyra húzódott, mert tökéletesen egyetértett Lady Winshire-rel.
Nagyon elkeserítette ez az egész történet, de abban a pillanatban, hogy rájött, miféle ember is
Antoine, többé nem fájt érte a szíve. Az általa kínált szebb jövő csupán illúzió volt. A legszebb
álom pedig egy csapásra lidércnyomássá változott Antoine rágalmaitól. A férfi a legnagyobb
aljasságok elkövetését tételezte fel róla.
Később Consuelo is csatlakozott hozzájuk a kis szalonban, akit teljesen lenyűgözött a
lovaglás. Odavolt a lovakért. Amikor megpillantotta a szobáját, ismét csak elképedt. A nagy,
világos helyiség falait virágmintás selyemtapéta meg falikárpit fedte, és egybenyílt az anyja
szobájával. Vacsora közben elújságolták neki, hogy új neve lesz.
- Biztos nagyon nehéz lesz leírni - jegyezte meg Consuelo gyakorlatiasan, mire az anyja
és a nagymamája nevetésben tört ki.
- Hamar megtanulod - vigasztalta az anyja.
Nagyon hálás volt Lady Wmshire-nek, amiért a nevét adta a kislányának. Talán az
Antoine-hoz hasonló alakok sem merészelik többé fattyúnak nevezni.
 Vacsora után kártyáztak, azután mindhárman nyugovóra tértek. Consuelo végül is
bekéredzkedett az anyja ágyába, és hozzábújva aludt el. Miután másnap felkelt és
felöltözködött, egyből az istállóba rohant.
Lady Winshire és Annabelle egész nap csevegtek. A politikától az orvostudományon
keresztül a legújabb regényekig, mindent kitárgyaltak. Oladysége meglehetősen művelt és
tájékozott volt. Beszélgetéseik Annabelle-t olykor az édesanyjával folytatott élénk
társalgásokra emlékeztették. Megszívlelte az idős asszony tanácsát: nem fogja engedni, hogy az
igaztalanul vádaskodó emberek megfélemlítsék. Egész hétvégén az járt a fejében, amit Lady
Winshire mondott: ő egy rendkívüli nő. Annabelle minden porcikáját büszkeség járta át, és
többé már nem érezte magát olyan páriának, mint amikor úgy döntött, hogy elhagyja New
Yorkot. Antoine szavai azért estek neki annyira rosszul, mert egy olyan ember szájából
hangzottak el, akit szeretett, és akiről azt hitte, hogy viszontszereti.
Angliai tartózkodásuk utolsó napjára a nagymama igazi meglepetést tartogatott
Consuelónak. A kertben ebédeltek, és éppen a kislány születésnapi tortáját szolgálták fel,
amikor az egyik lovászfiú egy rózsaszín szalaggal átkötött kalapdobozt nyújtott át neki. Anya
és lánya azt gyanították, hogy lovaglósapka lesz a csomagban. Am Annabelle észrevette, hogy
a papír finoman rázkódik, és már tudta, hogy mi lapulhat benne. A lovászfiú tartotta a dobozt,
miközben Consuelo óvatosan lefejtette róla a szalagot. Hirtelen egy apró fekete fej bukkant ki a
papírok közül, majd alighogy rájuk villant egy sötét szempár, a kutyus máris a kislány ölébe
ugrott. Az ajándék egy kis fekete és sárgásbarna foltokkal tarkított mopszlikölyök volt, olyan,
mint Lady Winshire saját kutyái. Consuelo alig tudott beszélni az izgalomtól, a kiskutya pedig
az arcát nyalogatta. Mindkét nő mosolyogva figyelte a jelenetet. Consuelo a nagymamájához
fordult, és a nyaka köré fonta a karját.
- Köszönöm szépen! Olyan aranyos! Mi a neve?
- Ez kizárólag rajtad múlik, drágám! - Lady Winshire boldog volt. Ez a nem várt unoka
bearanyozta az életét.
Szomorúan búcsúzkodtak egymástól. Consuelo és a mamája Doverben ismét hajóra
szálltak, hogy visszatérjenek Párizsba. A kislány azt mondta, ez volt élete legszebb
születésnapja, és Annabelle is nagyon jól érezte magát.
A megérkezésüket követő napon Annabelle írt a banknak, hogy ne adják el a newporti
villát. A rendelőben pedig megkérte Héléne-t, hogy foglaljon helyet nekik júniusra egy New
Yorkba tartó hajóra. Csak júliusban akart visszatérni Párizsba. Lady Winshire minden egyes
tanácsát megszívlelte.

26. fejezet

Június harmadik hetében Annabelle-lel, Consuelóval és Brigitte-tel a fedélzetén vitorlát

bontott a Maure-tania. Annabelle-t nem töltötte el jó érzésekkel, amikor értesült róla, hogy ez
ugyanaz a hajó, amelyiken a családja Európába hajózott azon a végzetes utazáson. Ragyogó
napsütéses időben futottak ki Le Havre kikötőjéből.
A Mauretania volt az egyik legnagyobb és legfény-űzőbb utasszállító tengerjáró a földön.
Annabelle is utazott már rajta tizenhat évvel ezelőtt a szüleivel.
A pompás hajón a két legnagyobb lakosztályt vették ki maguknak. A visszatérő utasok
kedvelték a tágas belső tereit. Még a másodosztály is fényűzőnek számított.
Consuelo izgatott volt, de azért el nem mozdult volna az anyja mellől. Brigitte-et
kifejezetten idegessé tette az átkelés. Annak idején távoli rokonai utaztak a Titanicon, és sajnos
nem élték túl a katasztrófát. Abban a pillanatban, ahogy a fedélzetre tette a lábát, elkezdett sírni,
és folyton a szerencsétlenül járt rokonait emlegette. Sopánkódásával elérte, hogy Anna-belle is
feszültté váljon. A nő kimondottan kerülni szerette volna családja tragédiájának témáját,
nehogy megrémítse a kislányát. Brigitte pedig minden apró részletet felelevenített a
katasztrófáról, amit csak hallani és olvasni lehetett akkoriban. Külön kiemelte a fuldokló
emberek kiáltozását
- Igaz ez, mama? - kérdezte Consuelo tágra nyílt szemmel. Nem tudta elképzelni, hogy egy
ilyen hatalmas hajó elsüllyedjen. A kislány már ismerte a történetet, de fogalma sem volt a
részletekről.
- Nagyjából - mondta Annabelle őszintén. - Olykor ilyen dolgok is megeshetnek. Ez már
nagyon régen történt, és azóta számtalan hajó megtette az utat oda és vissza mindenféle baj
hélkül. A mi hajónk már tizennyolc éve járja a tengert a legnagyobb biztonságban, és jéghegy
sincs az utunkban. Nézd, milyen szép ebben a napsütésben, és milyen hatalmas! Megígérem,
hogy semmi bajunk sem lesz - mondta gyengéden, miközben á kislány feje fölött vészjósló
pillantásokat vetett Brigitterre.
- A Titanic sokkal nagyobb volt... és mi van a Lusi-taniával? - Brigitte nem vette a lapot.
Annabelle meg tudta volna fojtani, amiért riogatja a gyerekét.
-A luzimicsodával? - kérdezte Consuelo kíváncsian.
; -Brigitte megkergült a félelemtől. ígérem, hogy fantasztikus utunk lesz! Rengeteget
fogunk szórakozni New Yorkban, és megnézzük a régi newporti. házamat is - próbálta
megnyugtatni a lányát Annabelle, bár ő is legalább annyira ideges völt, mint Brigitte.
Igaz, ő egyáltalán nem attól tartott, hogy a hajó elsüllyed/ pláne nem békeidőben. De tíz év
óta most először tér vissza a hazájába, és nem tudta, mi vár rá. Újra szembe kell néznie a
múltjával és a sérelmeível. Lady Wmshire-nek azonban igaza volt. Consuelónak joga van tudni,
honnan származik, ahogy a Winshire-ágat is megismerhette. Annabelle nem rejtegetheti a
múltat az idők végezetéig. Nagyon hosszú időnek kellett eltelnie, hogy vissza tudjon menni a
szülővárosába. Először a háború, azután pedig Orvosi tanulmányai szolgáltattak megfelelő
ürügyet a távolmaradásához. A háborúnak azonban csaknem hét éve vége volt már: éppen
ennyi ideje született meg Consuelo. A múltbéli események meglehetősen távolinak tűntek:
Ettől azonban még nem volt kedve a Titanic katasztrófájának részletein csámcsogni. Brigitte
szíves közléseiből egyáltalán nem kért. Mihelyst a lánya figyelme elterelődött, Annabelle
félreérthetetlenül a pesztonka tudtára adta ezt. Rengeteg utas volt a hajón, köztük sok gyerek is,
akikkel Consuelo szerencsére kedvére játszhatott.
Hogy lefoglalja, Annabelle kénytelen volt megkérni Brigitte-et, hogy csomagoljon ki.
Azután megmutatta a lányának az úszómedencét, a káprázatos éttermet, a játéktermeket, és a
fedélközben lévő kutyaketreceket. A, mopszlijukat Hélène nagy örömére Párizsban hagyták.
Consuelo Cocónak nevezte el.
Amikor a haj ó végre kifutott a kikötőből, mindhárman a távolodó francia,partokat nézték.
Consuelo könyörgött, hogy játsszanak tologatós társasjátékot a fedélzeten, és Annabelle
megígérte neki, hogy dél-
Után kipróbálják. Aznap este az impozáns étteremben vacsoráztak. Ez az utazás nagyon
különbözött attól, amikor a nő tíz évvel ezelőtt Európába hajózott. Akkor alig hagyta el a
lakosztályát, és sejtelme sem volt róla, hogy mi várja a másik kontinensen. El akart menekülni a
New York-i társaság megvetése elől. Tíz évnek kellett eltelnie, hogy elegendő bátorsága legyen
visszatérni.
Az utazás harmadik napjáig minden nagyszerűen alakult. Annabelle azonban felfigyelt egy
idősebb házaspárra a tologatós társasjáték nézői között. Egy másik, fiatalabb pár társaságában
ácsorogtak, akik közül az egyik nyilvánvalóan á gyerekük lehetett. Földbe gyökerezett a lábuk,
amint megpillantották őt. Annabelle úgy tett, mintha nem venné őket észre, de tudta, hogy
elkezdődött a vesszőfutásuk. Azonnal beszélgetni kezdett a lányával, így nem kellett tudomást
vennie róluk. A szülei ismerősei voltak.
Ahogy Consuelóval elhaladtak mellettük, tisztán halottá, ahogy az idősebb nő fojtott
hangon suttogni kezd a férj ének:
 - ...hozzáment Josiah Millbankhez. Nem emlékszel Arthur Worthington lányára? Szörnyű
nagy botrány... Viszonya volt valaki mással, és a férje elvált tőle, azután Franciaországba ment
azzal a másikkal.
Annabelle reszketve hallgatózott. Ezek semmit sem felejtettek, ahogy valószínűleg senki
más sem. Most már sohasem moshatja le magáról a házasságtörés vádját,
Ráadásul továbbköltötték a mesét, és azt gondolták, hogy a szeretőjével szökött
Franciaországba. Legszívesebben elrejtőzött volna a kabinjában. De eszébe jutottak Lady
Winshire szavai: „Emelje magasra a fejét. Maga egy rendkívüli nő. Nem kell foglalkoznia a
vádaskodásokkal."
Őladységének majdnem mindenben igazat adott. Csak abban nem, hogy ne törődjön velük.
Igenis fel kell vennie a kesztyűt, mert egyáltalán nem akarja, hogy kiközösítsék. Ráadásul
házasságtörőnek tartják, ami az egyik legnagyobb bűn, miközben soha senkit nem csalt meg,
sem a házassága közben, sem a válását követően. Es ennyi év után ugyan miért foglalkoznak
azzal, hogy mi okból vagy kivel ment Európába? Egyikőjük sem volt mellette/hogy támogassa,
vagy hogy megölelje és megvigasztalja a sok szenvedésért, amiben része volt. Az élete más-
képp alakult volna, ha valaki kiáll mellette. Akkor viszont soha nem ment volna Európába, nem
lehetett volna orvos, és Consuelo sem született volna meg. Hátborzongató volt belegondolni, de
így járt jobban.
Egy másik alkalommal, amikor épp visszafelé tartott Consuelóval a .kutyanézőből,
Annabelle ismét elhaladt az ismerősei mellett. Ezúttal azonban az asszony szemébe nézett, és
fejbólintással üdvözölte. Annabelle helyes kis harang alakú kalapkát viselt szürke
selyemkosztümjéhez, amit kimondottan az utazásra vett. Sokkal inkább hatott franciának, mint
amerikainak.
Abban a pillanatban, hogy köszönt, az asszony erőltetett mosollyal ömlengeni kezdett:
- Teremtő istenem, Annabelle, ennyi év után csakugyan te lennél az? Hogy vagy? Milyen
csodaszép kicsi lányod van! Úgy hasonlít rád, le sem tagadhatnád. .. A férjed is itt van valahol?
-Nincs - felelte Annabelle, miközben udvariasan kezet rázott mindkettejükkel. - Özvegy
vagyok. Ő pedig itt az én kislányom, Consuelo Wortlvington-Win-shire. - Erre a lánya
illedelmesen pukedlizett. Elragadó ruhácska, fehér kesztyű és kalap volt rajta.
- Ó, milyen kedves... Az édesanyád után neveztedel. Csodálatos ember volt. Még mindig
Franciaországban élsz?
- Igen, Párizsban - felelte Annabelle higgadtan. ,
- Es sohasem látogattál haza? Evek óta nem lát-
tunk,
-Most jövök először Néw Yorkba azóta, hogy elutaztam. -Az ilyen kétszínű emberek miatt,
akik egyre csak táplálják a pletykát, tette hozzá a rtő magában.
- Ez elképesztő. És mi van a newporti villával?
- Azért j öttűnk, hogy megmutathassam Cónsuelő-nak is.
A kislány enyhe francia akcentussal beszélte az angolt, de ettől csak még elragadóbb volt,
- És New Yorkban is sok mindent meg kell néznünk - fűzte hozzá Consuelo, mire az anyja
elmosolyodott, és mdulni készültek. Legalább szóba álltak velük. Már ez is valami. Tíz évvel
ezelőtt másképp alakult volna a helyzet: elfordulnak tőle, és szóra sem méltatják. Most legalább
úgy tettek, mintha minden rendben lenne, az pedig már egyáltalán nem érdekelte Annabelle-t,
hogy mit gondolnak a háta mögött.
- Lehet, hogy Newportban találkozunk - mondta az asszony, akit Annabelle és Consuelo
drága öltözéke egészen kíváncsivá tett. - Egyébként mi köt Párizshoz? - kérdezte kotnyelesen.
Már alig várta, hogy legyen egy kis pletykálkodni-valója. Egyből feltűnt neki Lady
Winshire smaragdköves gyűrűje és a jegygyűrű is, amit Annabelle egykor magának vett.
- Orvos vagyok - felelte a nő mosolyogva.
 A fülébe csengtek Lady Winshire szávai, és alig tudta visszafojtani a nevetését. Olyan
jelentéktelenek voltak ezek az emberek, és szánalmasak/ mint a dögevők. Mások szennyesében
turkáltak, hogy legyen valami pikáns beszédtémájuk, amin azután kedvükre csámcsoghatnak a
hasonszőrűekkel, mit sem törődve azzal, hogy olyan emberek jó hírét tiporják a sárba, akiknek
a kisujjáig sem érnek fel. :
- Valóban? Milyen lenyűgöző! - Az asszony szeme szinte kocsányoh lógott. - És hogy a
csudába lettél az?
Annabelle jó szándékú mosolyt villantott rá.
- Miután meghalt a férjem, elvégeztem egy franciaországi orvosi egyetemet,
- A férjed szintén orvos volt?
- Nem - felelte nyugodtan, miközben a halott férj nem is létezett. - Consuelo apja Winshire
vikomt volt. Ypres-nél halt hősi halált a háborúban. - Annabelle minden egyes szava igaz volt.
Ahhoz pedig ugyan mi közük lett volna, hogy valójában nem házasodtak ősszé. Ez egyáltalán
nem kisebbítette az érdemeit, a sok jót, amit eddig az embertársaiért tett. ,
- Vagy úgy - j egyezte meg az asszony.
Egészen a hallottak hatása alá került, és alig várta, hogy értesüléseit elújságolhassa a
lányának, aki időközben olyan kövér lett, hogy Annabelle előszói nem is ismerte fel. Éppen
tologatós társasjátékot játszott a barátaival.
- Ki volt ez? - kérdezte Consuelo kíváncsian, miután eltávolodtak anyja
beszélgetőpartnereitől.
- A szüleim New York-i ismerősei - mondta Annabelle.
Határozottan megkönnyebbült. Antoine és az elődei alaposan megkeserítették az életét, de
többé már nem érdekelte, hogy ki mit gondol róla.
- Csúnya pillantása volt - jegyezte meg a kislány bölcsen, az anyja pedig elnevette magát.
- Igen, kicsim. És a nyelve is elég csúnya tud lenni. Sok hozzá hasonló embert ismertem.
- New Yorkban mindenki ilyen? - kérdezte aggodalmasan Consuelo.
- Őszintén remélem, hogy nem - válaszolta Annabelle derűsen. - Amúgy sem miattuk
megyünk oda, hanem magunk miatt.
A nő többé nem volt hajlandó elbújni a rossz nyelvek elől, és úgy tenni, mintha a hazája az
ő felségterületük volna. Párizsban új életet kezdett, volt egy lánya és egy magánrendelője. Már
csak egy férfi hiányzott mellőle. De ha mindaz, amin keresztülment, arra késztéti a férfiakat,
hogy megvessék és nagy kegyesen megtűrjék, akkor inkább nem kér az Antoine-félékből.
Egyedül is boldogul.
Az átkelés szerencsésen lezajlott. Remekül érezték magukat. Annabelle és Consuelo
minden este az étteremben vacsorázott, és amikor a kapitány meghívta őket az asztalához, a nő
udvariasan visszautasította. Szívesebben költötte el az ételt a lányával kettesben, mint olyan
ostoba és képmutató emberek társaságában, akikkel volt alkalma összefutni az utazás alatt.
Ahogy közeledtek a New York-i kikötő felé, és megpillantották a Szabadság-szobor
büszke, fáklyát tartó alakját, Annabelle torkát sírás szorongatta. Mintha csakis rájuk várt volna.
Megmutatta Consuelónak Ellis Islandet, és elmesélte, mit csinált ott, amikor még csak
ábrándozott arról, hogy orvos legyen.
- Itt miért nem lehettél orvos, mama? - értetlenkedett. Számára ugyanis a világ
legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy az anyja orvos, és hogy egy napon majd ő is az lesz.
- Azért, mert sokan úgy gondolják, nem nőnek való ez a foglalkozás. Egy nőnek férjhez
kell mennie, gyerekeket szülnie, és otthon maradnia velük.
- A kettőt nem lehet egyszerre? - nézett rá Consuelo zavarodottan.
- De, szerintem igen - felelte, miközben megint a Szabadság-szobrot nézte. Az égő fáklya
azt jelképezte, hogy a szabadság fénye sohasem alszik ki. Es az alak akkor is ugyanilyen
rendületlenül állt, amikor senki sem látta. A fáklya minden emberért világított:. férfiakért és
nőkért, gazdagokért és szegényekért egyaránt. A szabadság mindenkit megillet. Annabelle-t is.
 Consuelo tűnődött egy darabig, majd megkérdezte:
- Ha feleségül mész Antoine-hoz vagy valaki máshoz, többé már nem leszel orvos?
- Dehogyisnem - vágta rá Annabelle, viszont egy árva szót sem fecsérelt arra a férfira, aki
fattyúnak merészelte nevezni a gyermekét. Sohasem fog megbocsátani neki ezért, ahogy a rá
szórt szitkaiért sem.
Miután a hajó kikötött, ós túlestek a vámvizsgálaton, két taxit fogtak, hogy a
poggyászukkal együtt a Plaza Hotelba vigyék őket. A szállodából szép kilátás nyílt a Central
Parkra, és a régi Worthington-rezi-dencia is közel volt. Annabelle elképedve tapasztalta, hogy
tíz év alatt mennyit változott a város képe: rengeteg épületet húztak föl, sokkal zsúfoltabb lett az
összhatás. Consuelo tátott szájjal bámulta a monumentális építményeket. Miután lepakoltak és
megebédeltek, az anyjával gyalogos felfedezőútra indultak.
Nem volt kérdéses, hogy először az egykori Wor-thington-rezidenciát nézik meg.
Annabelle-nek látnia kellett. Az épület jó állapotban volt, bár úgy tűnt, mintha nem laknák,
mert a redőnyöket leengedték. Nyár lévén a tulajdonosok talán valahol máshol tartózkodtak.
Annabelle sokáig megbabonázva nézte a házat, miközben Consuelo fogta a kezét.
-Itt laktam kislány koromban. - Majdnem kiszaladt a száján, hogy egészen a házasságáig,
de még idejében megálljt parancsolt a nyelvének. Consuelo még semmit sem tudott Josiah-ról.
A nő csak később akarta elmondani neki a házassága történetét.
- Biztos nagyon bánatos lehettél, amikor az apukád és a bátyád meghalt - mondta
Consuelo ünnepélyesen, mintha a sírjuknál álltak volna. Bizonyos értelemben valóban itt
nyugodott a családja. Még Anna-belle édesanyja is, aki ebben a házban halt meg. Ugyanakkor
Annabelle meg itt született.
- Consuelo nagymamád is itt lakott.
-Kedves volt? - kérdezte a kislány érdeklődőén. Az anyja elmosolyodott.
- Elmondhatatlanul. És éppen olyan szép, mint amilyen te. Csodálatos ember volt, én
pedig nagyon szerettem. - !'
- Biztosan nagyon hiányzik neked - jegyezte meg Consuelo figyelmesen.
- Igen, hiányzik. ,:
Annabelle-nek egyszeribe^ eszébe jutott az a reggel, amikor megtudta, hogy a Titanio
elsüllyedt, és az a nap, amikor az édesanyja meghalt. De a boldog időkre is emlékezett.
Gyerekkorában minden olyan egyszerűnek és könnyűnek tűnt. Akkoriban szerető emberek
vették körül, akik minden bajtól megóvták. Évekkel később viszont keservesen meg kellett
szenvednie azért, amit elért.
Szótlanul tovább sétáltak, Annabelle újabb emlékezetes helyeket akart mutatni a lányának.
Mesélt élete első báljáról. Ellátogattak az édesapja bankjába is, ahol a nő bemutatta Consuelót a
vezérigazgatónak, és annak a néhány beosztottnak, akiket még ismert. A kislány illedelmesen
pukedlizett az urak előtt, és kezet rázott velük. Késő délután visszamentek, hogy a szállodájuk
Palma Court nevű termében fogyasszák el a teát, ami szintén élményszámba ment. Gyönyörű
ruhába öltözött, extravagáns ékszereket és kalapokat viselő nők élvezték az ízletes uzsonnát a
hatalmas és díszes üvegtető alatt.
Consuelónak nagyon tetszett New York, és Annabelle is kellemesebben érezte magát a
vártnál. Most már jó ötletnek tűnt visszajönni, és mindent megmu- ' tatni a lányának. Lady
Winshire-nek tökéletesen igaza volt: a lányának tudnia kell, hol nőtt fel az anyja. Egy hétig
maradtak a városban. Annabelle nem találkozott több ismerőssel. Nem is bánta, mert az
égvilágon senkit sem akart látni. A hét vége felé egy kis nyugtalanság vett erőt rajta, amiért
Newportba mennek, bár tudta, hogy Consuelo jól fogja érezni magát, hiszen kisgyermekként
Annabelle is ott szeretett lenni a leginkább. A newportiak elsősorban a társasági élet örömeinek
hódoltak, ám az óceán és a tengerpart által nyújtott ezernyi természeti szépség sokkal vonzóbb
volt Annabelle számára, mint a nyaralóközönség hangos összejövetelei.
 Miután kijelentkeztek a szállodából, felszálltak egy Boston felé tartó vonatra. Az
állomáson szülei régi komornyikja, WilHam várta őket az egyetlen kocsival, amit Annabelle
annakidején megtartott. Az idős ember elsírta magát, amikor megpillantotta a nőt, Consuelo
előtt pedig meghajolt. A kislány még életében nem látott ilyen öreg bácsit, aki ráadásul
rendkívül nagy tiszteletet tanúsított iránta. Nagyon megsajnálta, amiért sír, ezért lábujjhegyre
állt, és megpuszilta. A nő szintén meghatódott, amikor üdvözölte Willia-met. A személyzet
Annabelle Blanche-hoz írt leveleiből értesült Consuelo születéséről, de senki sem tudta
pontosan, ki az édesapja, vagy hogy mikor kötöttek házasságot a szülei. Olyan hírek jutottak el
hozzájuk, hogy Annabelle férje nem sokkal a házasságkötésüket követően elesett.
William könnybe lábadt szemmel nézett Consue-lóra.
- Pontosan úgy néz ki, mint amilyen ön volt ilyen idős korában, és egy kicsit az édesanyjára
is emlékeztet.
A komornyik besegítette őket a kocsiba. A hétórás autókázás közben semmi sem kerülte el
Consuelo figyeimét, szinte mindenhez fűzött valami megjegyzést. William minden kérdésére
válaszolt. Mikor megérkeztek, Annabelle megállapította, hogy New-portban semmi sem
változott. Ugyanúgy sugárzott róla az előkelőség, mint régen. Kislányát teljesen lenyűgözte a
villa és a körülötte elterülő birtok. Az impozáns épület kitűnő állapotban volt.
- Ez majdnem olyan óriási, mint a nagymama angliai háza - álmélkodott el Consuelo a
newporti kúria láttán, mire az anyja elmosolyodott. Hirtelen visszarepült a saját
gyermekkorába.
- Azért nem egészen - javította ki a lányát. - A nagymamáé nagyobb. De csodálatos
nyarakat töltöttem itt.
Egészen addig, amíg el nem vált. Itt újra elöntötték Josiah-val kötött házasságának
emlékei. És nemcsak a válás keserűsége, de megismerkedésük reményteli időszaka is az eszébe
jutott. Azóta sok minden megváltozott, de Annabelle még mindig úgy érezte, hogy itt van az
igazi otthona.
Mihelyst az autó megállt a ház előtt, Blanche vezetésével az egész személyzet elébük
rohant. A házvezetőnő összevissza szorongatta Annabelle-t, és nem tudta abbahagyni a sírást.
Ő is megöregedett, de amint meglátta a kislányt, fiatalos lelkesedéssel ölelte magához.
Williamhez hasonlóan ő is úgy találta, hogy Consuelo teljesen az anyjára ütött.
- Önből pedig igazi orvos lett. - Blanche még mindig nem akarta ellúnni.
Mint ahogy azt sem, hogy egyszer még hazajön. Egészen beletörődtek, hogy soha többé nem
látják már. Attól tartottak, hogy el- adja a házat, ami nemcsak a munkahelyük, hanem az
otthonuk is volt. A villa olyan állapotban várta Annabelle-t, ahogy itt hagyta, a személyzet
remekül gondját viselte. Mintha az elmúlt tíz év egyszeriben elolvadt volna.
Annabelle-nek rettenetesen hiányzott az anyja, ahogy elhaladt egykori szobája előtt. A nő
az egyik vendégszobát foglalta le magának, míg régi gyerekszobáját átengedte a lányának és
Brigitte-nek. A legtöbb időt Consuelo úgyis a szabadban tölti majd, ahogy ő is tette annak
idején. Már alig várta, hogy el-vihesse úszni a lányát.
- A víz nagyon hideg itt - jegyezte meg a kislány, de nem zavartatta magát különösebben.
Szeretett lesétálni az óceánhoz, és játszani a part menti hullámok között.
Később visszamentek a villába, és Annabelle megkérte Brigitte-et, hogy vigyázzon a
lányára. Magányra vágyott, szeretett volna egyedül elzarándokolni valahová. Volt néhány
olyan emléke is, amit a világ minden kincséért sem osztott volna meg a gyerekkel. Már
majdnem kiért a házból, amikor Consuelo lerohant a lépcsőn, és utolérte. Annabelle-nek nem
volt szíve azt mondani, hogy nem jöhet. Olyan boldog volt, hogy felfedezheti anyja régi világát.
Annabelle egykori élete nagyon sokban különbözött a mostanitól, ami összkomfortos kis
házukban folydogált Párizs tizenhatodik kerületében. Már-már Annabelle számára is idegennek
tűnt az a fényűzés, amelyben felnőtt, a gyermekének pedig még inkább szokatlan volt.
 Az a ház, amely mágneses erővel vonzotta, egyáltalán nem volt messzire az övékétől.
Amikor megérkeztek, Annabelle látta, hogy a fák lombja teljesen eltakarja, és hogy a
spalettákat bezárták. A kis villa meglehetősen elhanyagolt állapotban volt. Blanche arról
tájékoztatta, hogy két éve eladták, de úgy tűnt, mintha évtizedek óta lakatlan lenne az épület.
Régen Josiah háza volt, és a házasságuk idején Annabelle itt töltötte a nyarait. Arra viszont
gondolni sem akart, hogy a férfi Henryvel való viszonya is ezen a helyen zajlott. Egyedül a volt
férjére gondolt. Consuelo látta az anyján, hogy sokat jelent neki ez a ház, bár kiesi, sötét és
szomorú hely volt. -Ismerted azokat, akik itt laktak, mánia?
- Igen, ismertem - válaszolta Annabelle ellágyulva. Szinte.érezte, hogy a férfi mellette
van, miközben
kimondta ezeket a szavakat, és remélte, hogy békében nyugszik. Már régen megbocsátott.
Josiah csak jót akart neki, és szerette is a maga módján. És Annabelle is szerette őt. Korántsem
érzett olyan engesztelhetetlen dühöt iránta, mint amilyet Antoine váltott kibelőle. Már
régbeforradtak azok a sérülések, amelyeket Josiah okozott.
- És meghaltak? - kérdezte Consuelo szomorúan. A ház látványától valahogy ilyen érzése
volt.
- Igen, kicsim, meghaltak
-A barátaid voltak? - Consuelo nagyon kíváncsi volt rá, hogy miért mélázott el az anyja, és
miért érzékenyült el attól, hogy itt vannak.
Annabelle egy ideig tétovázott. Talán eljött az ideje, hogy; a múltja egy részét feltárja a
lánya előtt. Épp elég hazugság volt azt állítani, hogy hozzáment az apjához. Egy nap majd
elmondja neki, hogy sohasem házasodtak össze, de megerőszakolásának történetét
semmiképpen sem szerette volna a tudomására hozni. Valóságos megváltás volt számára, hogy
Lady Wmshire elismerte az unokáját..
- Ez a kis ház egy Josiah Millbank nevű emberé volt - mondta halkan, ahogy bementek az
elvadult kertbe. - A felesége voltam. Tizenkilenc éves koromban kötöttünk házasságot itt,
Newportban. Két évig voltunk házastársak, csodálatos, ember volt. Nagyon szerettem.
Consuelo tátott szájjal hallgatta az anyját, de Annabelle szerette volna, ha a lánya erről is
tud, nemcsak a szomorú végkifejletről.
- Mi történt vele? - kérdezte Consuelo elvékonyodott hangon. Olyan sok embert veszített
el az édesanyja. Mindenkije meghalt
-Nagyon beteg volt, és úgy döntött, hogy nem akar többé a férjem lenni Nem gondolt arra,
hogy-mit követel ellenem, mert nagyon beteg volt. Mexikóba ment, és elvált tőlem..
Es te miért nem akartál mellette maradni és ápolni őt? - kérdezte összezavarodva a kislány.
Annabelle elmosolyodott.
- Én pontosan ezt akartam tenni, de ő úgy látta jónak, ha nem hagyja. Nagyon fiatal
voltam, ő viszont jóval Öregebb nálam. Akár az apám is lehetett volna. Úgy gondolta, össze
kellene házasodnom, valaki mással, aki nem beteg, és akivel sók gyerekünk lehet.
- Például az apukámmal - jegyezte meg büszkén a kicsi, de hirtelen elborult a tekintete. -
De azután ő is meghalt.
Ez mind nagyon szomorú volt. Még egy hétéves gyerek is fel tudta fogni, mekkora csoda,
hogy az anyja túltette magát ezeken a csapásokon, sőt közben orvos lett.
-Mindenesetre elment Mexikóba, és előtte elvált tőlem. - Henryről nem akart beszélni, a
lányának nem kell minden részletről tudnia. - A válásunk híre mindenkit teljesen váratlanul ért.
Azt hitték, azért hagyott el a férjem, mert valami rosszat csináltam. Ő senkinek sem mondta el,
hogy beteg, és én sem akartam elárulni őt. így az emberek engem hibáztattak, én pedig nagyon
bánatos lettem. Franciaországba mentem, hogy a háborúban majd elfelejtem a bánatomat.
Azután találkoztam az édesapáddal, és megszülettél. Azóta pedig boldogan élünk, amíg meg
nem halunk - mondta nevetve, és megfogta a kislány kezét.
 Igencsak megszépítette a valóságot, de Consueló-nak nem muszáj mindenről tudnia.
Legalább a Josiah-val való házasságát nem kell többé titkolnia előtte. így sokkal jobb volt. Nem
kellett többé megtagadnia a múltját. Nyugodt lelkiismerettel emlékezhetett Josiah-ra.
- De miért bántottak téged, miután elment? - Con-suelót megrémítették a hallottak,, mert
úgy érezte, hogy az anyja nem ezt érdemelte. -Miért nem mond-' tad el nekik az igazat? -
Sehogyan sem tudta megérteni a történetnek ezt a részét •
- Mert Josiah nem akarta volna. Mindenki előtt titkolta a betegségét - magyarázta
Annabelle anélkül, hogy megemlítette volna Henry Orsont.
- De buta volt! - jegyezte meg Consuelo, miközben visszanézett az üres házra.
- Igen, drágám, az volt.
- Később találkoztál vele? Annabelle megrázta a fejét.
- Nem. Meghalt Mexikóban, mialatt én már Franciaországban éltem.
- És már mindenki tudja az igazságot?
- Nem, drágám, de ez már elég régen történt.
- Köszönöm, hogy elmondtad, mama. - A kislány büszkén nézett az anyjára.
- Most már elég idős vagy hozzá, hogy tudd.
- Sajnálom, hogy haragudtak rád - duruzsolta a kislány. - Remélem, nem bántanak többet.
Hosszú idő után Antoine volt az első ember, aki megbántotta Annabelle-t. Rettenetesen
kíméletlenül elbánt vele. Mindenben elítélte, újra felszakítva ezzel a régi sebeket. Csak Lady
Wmshire bölcs szavai tudták megvigasztalni. Ráébredt, hogy Antoine milyen pitiáner kis alak,
ha a múltja miatt nem tudja őt elfogadni. Hasonló esetben Annabelle nem tudott volna hara-
gudni rá, mert sokkal különb ember volt a férfinál.
- Mindez egyáltalán nem számít már, mert te itt vagy nekem - nyugtatta meg a lányát
Annabelle. Consuelón kívül nem volt szüksége másra.
Visszasétáltak a Worthington-villához. A következő három hétben sokat játszottak és
úsztak, kipróbáltak mindent, ami Annabelle-nek gyermekként örö-metszerzett.
Ott-tartózkodásuk utolsó hetében Annabelle elvitte ebédelni Consuelót a newporti Country
Clubba, amitől a kislány komoly hölgynek érezte magát. A nő addig minden olyan alkalmat
került, amikor régi ismerősökkel futhatott volna össze. Főként saját birtokukon tartózkodtak,
ami elég nagy volt. De erre az eseményre Annabelle összeszedte a bátorságát.
Amikor ebéd után elhagyni készültek a klubot, egy méltóságteljes asszony lépett be az
étterembe. Az izgalomtól kipirult az arca, egy dadus és hat kisgyerek követte. A hetedik még
egészen pici volt, és az anyja karjában pihent. A kisbaba sírt, az asszony az egyik gyereke után
kapott, a kalapja pedig félrecsúszott. Már csak pár centi választotta el őket egymástól, amikor
Annabelle ráismert régi barátnőjére, Hortie-ra. Földbe gyökerezett a lábuk a meglepetéstől, és
csak bámulták egymást.
- Nahát... te mit keresel itt!? - kérdezte Hortie, mintha Annabelle egy másik bolygóról
pottyant Volna Newporfba. Azután ideges nevetgéléssel próbálta leplezni a kínos helyzetet.
Consuelo mérges pillantásokkal méregette a nénit. Hortie egyáltalán nem vette őt észre, és
úgy bámult az anyjára, mintha kísértetet látna.
- A lányommal jöttem látogatóba - mosolygott Annabelle egykori barátnőjére, és
őszintén megsajnálta őt. - Látom, a szülőgép rendületlenül üzemel.
Hortie bosszúsan forgatta a szemét, és egy pillanatra éppen olyan volt, mint a régi szép
időkben.
- Férjhez mentél? - érdeklődött Hortie, azután Con-suelóra pillantott.
- Özvegy vagyok.
-És orvos is - csipogta Consüelo büszkén, mire mindkét nő elnevette magát.
-Ez igaz? — kérdezte Hortie, akit nagyon megle-pett volna az igenlő válasz, bár Annabelle
már kislány korukban is érdeklődött az orvostudomány iránt.
- Igen. És Párizsban lakunk.
 -Hallottam. És azt is beszélik, hogy Valóságos hős voltál a háború alatt. — Érré
Annabelle-nek nevetnie 'kellett.
- Képzelheted! Akkoriban orvostanhallgató voltam, és mentőautóval szállítottam
sebesülteket a táborból a kórházba. Semmi hősies nem volt ebben.
- Számomra ez igenis hősiesen hangzik - ellenkezett Hortie, majd gügyögött egy kicsit a
gyerekekhez, akik ott sündörögtek körülötte. A dadus nem tudott igazán rendet teremteni
közöttük.
Hortie nem kért bocsánatot azért, amiért egykor cserbenhagyta, és azt sem mondta neki,
hogy menynyire hiányzott az elmúlt években, de mindez benne volt a szemében.
- Sokáig maradtok? -kérdezte reménykedve.,
- Néhány napig még itt leszünk.
Ám Hortie nem hívta meg őket látogatóba, és nem is ajánlkozott, hogy beugrik hozzájuk.
Tudta, hogy a férje sohasem engedné meg. James úgy gondolta, Annabelle rossz hatással lenne
a feleségére. Az elvált és házasságtörő nők nem voltak szívesen látott vendégek a házában, bár
a kedves Jamesnek sokkal több volt a rovásán.
Annábelle majdnem elgyengült egy percre. El akarta mondani, mennyire hiányzott neki
Hortie, de végül is nem volt bátorsága hozzá. Soha többé nem lehetett bizalmas és őszinte
viszony közöttük. Elkéstek vele. A találkozás nagyon elszomorította Anna-belle-t. Hortie
lestrapált, fáradt és túlterhelt nő benyomását keltette. Egykori önmagának, a csinos, fiatal
lánynak nyoma veszett. Legjobb barátjából sokgyerekes, középkorú asszonyság lett.
Annabelle-nek pedig csak a barátságuk emléke maradt. Olyan volt mintha egy árnnyal
találkozott volna. Ölelkezés nélkül vettek búcsút egymástól. Annabelle hallgatag lett
a találkozás után. , ,
Consüelo nem is szólalt meg addig, amíg haza nem értek.
- Q is csúnya dolgokat mondott rád?
-Valahogy úgy. A legjobb barátnőm volt, szinte együtt nőttünk fel, mintha testvérek
lettünk volna. Az emberek néha hibáznak - mondta Annabelle keserédes mosollyal.
- Milyen ronda! — jegyezte meg Consüelo, miközben az anyja nyaka köré fonta a karját.
Mmdenkire mérges volt, aki bántotta Annabelle-t. - Ronda és hájas. - Annabelle jót mulatott a
kislány megjegyzésein.
- Nagyon szép fiatal lány volt, viszont sok gyereket szült.
A gyerekei is rondák, és folyton csak hangoskodnak - fűzte hozzá a kislány rosszallóan, és
még jobban megölelte az anyját.
- A kisgyerekek már csak ilyenek - állapította meg Annabelle.
Hortie már akkor sem birkózott meg a nevelési feladatokkal, amikor csak egy vagy két
gyerek rohangált a szoknyája körül. Úgy tűnt, James egy perc nyugtot sem hagyott neki.
Hátralévő newporti napjaik kellemesen teltek. Annabelle-nek jólesett végre otthon lennie.
Miközben csomagoltak, Consüelo azt kérdezgette, hogy visszajönnek-e még ide. A nőnek is ez
járt a fejében, és nagyon örült, hogy. nem adott túl a házon. Lady Win-shire-nek ebben is igaza
volt. Smaragdköves gyűrűjét Annabelle egy. percre sem vette le. A becses ajándék még többet
jelentett neki, mióta barátok lettek.
- Arra gondoltam, hogy nyaranta mindig itt tölt-hetnénk pár hetet. Talán egy egész
hónapot is. Mit gondolsz? - kérdezte Annabelle a lányától, mialatt Brigitte a bőröndök
lezárásával bíbelődött.
- Az nagyon jó lenne! - örvendezett Consuelo.
- Szerintem is - jegyezte meg az anyja.
így nem vesztenék el amerikai gyökereiket sem. Annabelle ittléte során tapasztalta meg,
hogy az idő válóban minden sebet begyógyít. Ha valakinek elegendő tartása van, az emberek
egy idő után el fogják felejteni a legnagyobb botrányt és a legmakacsabb szóbeszédet is. Vagy
legalábbis nem olvassák annyiszor a fejére a vélt botlásait. Mindez nem is számított már
Annabelle-nek. Annyi minden történt azóta. Megvolt a maga távoli, külön élete a saját
gyermekével, otthonával és foglalkozásával. A régi életét örökre maga mögött hagyta.
William visszavitte őket Bostonba, ahol felszálltak a New York-i vonatra. Még két napig
akartak a városban időzni, hogy minden tervüket megvalósítsák.
- Vigyázzon magára, Annabelle kisasszony - búcsúzott az idős komornyik
elérzékenyülve. - Ugye hamarosan visszatérnek?
A személyzet valamennyi tagja látta, hogy jól érezték magukat Newportban. Amikor a
tengerparton játszottak, vagy a selymes fűben szaladgáltak, a nő ismét olyan volt, mint egy
gondtalan kislány.
-Nyáron megint eljövünk, ígérem. - Annabelle Blanche-tól is könnyek között vált el, és
neki is megfogadta, hogy hamarosan újra ellátogatnak ide.
William megölelte és megpuszilta úrnőit, és addig integetett utánuk a peronon, amíg el
nem tűntek.
Aztán anya és lánya kényelmesen elhelyezkedtek a vonat fülkéjében. A newporti nyaralás
Annabelle minden reményét túlszárnyalta.

27. fejezet

A két utolsó New York-i napjuk kissé zsúfolt volt, de annál szórakoztatóbb. Annabelle
színházba vitte a lányát, ahol éppen egy musicalt adtak. Consuelo odáig volt a gyönyörűségtől.
A Sardi'snál és a Waldorf Astoriában vacsoráztak, a legelőkelőbb körülmények között.
Körbehajózták Manhattant, és közben Annabelle még egyszer megmutatta a lányának Ellis
Is-landet. Ezúttal még részletesebben mesélt azt ottani munkájáról. Az utolsó délutánon ismét
elhaladtak a régi házuk mellett. A nő megállt egy pillanatra, s lerótta a kegyeletét mindazok
előtt, akik egykor itt éltek vele, és búcsút mondott saját, régen elveszített ártatlan és gondtalan
énjének is. Egy világ választotta el attól a fiatal lánytól, aki annak idején e falak közt lakott.
Felnőtt.
Kéz a kézben sétáltak tovább Consuelóval. A kislány már sok mindent tudott az anyjáról, a
nagyszüleiről, Róbert bácsikájáról, és az anyja egynéhány ismerőséről. Ki nem állhatta azt a
newporti nőt, akinek olyan sok gyereke volt. Gyűlölte azért, amiért megbántotta az anyját.
Viszont őszintén megsajnálta azt a férfit, aki Mexikóban halt meg. Érezte, hogy az anyja egykor
nagyon szerette.
Ez alkalommal Brigitte már sokkal jobban bírta a hajóutat. Visszafelé is a Mauretaniával
mentek. Az óceánjáró kényelme és eleganciája szemmel láthatóan elnyomta a lány rossz
érzéseit. Annabelle-nek furcsa hangulata támadt, ahogy kisiklottak a New York-i kikötőből,
majd elhagyták a White Star és a Cunard dokkjait, Hirtelen eszébe jutott az a nap, amikor ti-
zenhárom évvel ezelőtt, a Titanic katasztrófáját követően az édesanyja érkezésére várt. De még
csak véletlenül sem említette volna a lányának, Brigitte-nek pedig még kevésbé. A pesztonka
így is folyton felhozta a témát, de miután Annabelle több ízben is szúrós szemmel nézett rá,
végül felhagyott a pánikkeltéssel.
Ismét elhaladtak a Szabadság-szobor előtt, és Annabelle tudta, hogy szívének egy részét
menthetetlenül otthagyta a hazájában, Már maga is majdnem elfelejtette, hogy mennyire
kötődik a Földnek ehhez a kis szegletéhez, és megnyugvással töltötte el, hogy jövőre
visszajönnek. Consuelo is folyton erről beszélt az utóbbi napokban. Megszerette a newporti
villát, és alig várta, hogy visszamehessen.
Ezúttal semmiféle ismerősük nem utazott a hajón, Annabelle elővigyázatosan ellenőrizte
az utasok listáját. Bár az sem zavarta volna, ha találkoznak valakivel. Már egyáltalán nem
érdekelte, ha esetleg átnéznek rajta. A látogatást mindenféle incidens nélkül átvészelte, többé
semmit sem kellett eltitkolnia. És ha valaki elkezd vájkálni a múltjában, vajon mit ér.el vele?
Nem vehették el tőle az otthonát, a gyermekét, az életét és a hivatását. Csak pletykálkodhattak
róla, de ezt már korábban is kibírta valahogy. Semmit sem akart többé ezektől az emberektől.
Már az sem bántotta, hogy Hortie egykor csúnyán cserbenhagyta, Most már semmit sem
vehettek el tőle. Megvolt a maga élete, amire valóban büszke lehetett. .
Annabelle újra megnézte a fedélközben elhelyezett kutyákat a lányával. Most nem volt
köztük mopszli, kínai pincsikkel és uszkárokkal volt teli a ketrec. Consuelónak már nagyon
hiányzott Coco. Az anyja megígérte neki, hogy hamarosan elmennek Deauville-be. A nőt
immár nem tartották vissza Antoinehoz fűződő emlékei sem. A férfi kicsinyes alak volt, és a
körülötte lévő emberek bizonyára hasonló elveket vallottak. Beszűkült világukban
Annabelle-nek nem jutott hely, de most már nem is akart volna közéjük tartozni.
Ahogy eljöttek a kutyáktól, megálltak a korlátnál, és a tengert bámulták. Consuelo hosszú
haja lobogott a szélben, Annabelle kalapja pedig elszabadult, és nevetve eredtek a nyomába. A
nő haja éppolyan mézszőke volt, mint a lányáé. A kalap végül egy férfi lábánál kötött ki, aki
felvette a földről, és mosolyogva odanyújtotta neki.
- Köszönöm - mondta Annabelle kifulladva, és félénken elmosolyodott.
A rakoncátlan kalap alaposan megtréfálta őket. A nő arca napbarnított volt a Rhode
Island-i nyaralástól. És miután ismét feltette a kalapját, úgy festett, mint egy bolondos angyal.
-Szerintem megint le fogja fújni a szél - figyelmeztette a férfi.
Annabelle belátta, hogy igaza van, és levette a kalapot. Consuelo pedig beszédbe
elegyedett az idegennel.
- A nagypapám és a bácsikám elsüllyedt a Titanic-kal együtt - kezdett rá a kislány a lehető
legtapintatosabban. A férfi komolyan vette.
- Szomorúan hallom. Az én nagyszüleim is. Talán ismerték egymást - vetette föl. - De ez
nagyon régen történt, te még nem is éltél akkor.
- Hétéves vagyok - árulta el a kislány. - A nevemet pedig anyukám anyukája után kaptam.
Sajnos már ő sem él. - A férfi alig tudta visszafojtani a mosolyát, de az egész úgy hangzott,
mintha a kislánynak már egyetlen hozzátartozója sem élne. - És az apukám sem— tette hozzá
ráadásképpen. - Meghalt a háborúban, mielőtt megszülettem.
- Consuelo! - szólt rá Annabelle. Még sohasem halottá, hogy a lánya ezekről a dolgokról
trécselt volna, és őszintén remélte, hogy nem gyakran teszi.
- Ne haragudjon - fordult a férfihoz. - Nem áll szándékunkban a halottainkkal traktálni önt
- mosolyodott el, a férfi pedig viszonozta.
- Semmi baj, biztosan tudja, hogy kíváncsi újságíró vagyok - felelte kedvesen
Consuelónak.
- Az meg micsoda? - érdeklődött a kislány.
- Cikkeket írok különböző újságokba. Most kivételesen csak egynek dolgozom, az
International Herald Tribune-nak, Párizsban. Majd ha megnősz, olvashat tod - magyarázta a
férfi.
- Az anyukám oívos. - A kislány továbbra sem bírt magával. Annabelle kissé bosszúsnak
tűnt emiatt.
- Valóban? - csodálkozott el a férfi, majd bemutatkozott. Callam McAffrey-nek hívták, és
bostoni volt. Jelenleg Párizsban élt.
Miután Annabelle viszonozta a gesztust, Consuelo ismét átvette az irányítást. Elcsacsogta,
hogy Párizs tizenhatodik kerületében van a házuk. A férfi a Szajna jobb partján lakott, a Rue de
EUniversitén, a Képzőművészeti Akadémia szomszédságában. Annabelle jól ismerte azt a
környéket.
A férfi meghívta őket teázni, de Annabelle jelezte, hogy még át kell öltözniük a
vacsorához. Callam derűsen nézett utánuk. Imádni valónak találta a kislányt, az édesanyja
pedig nagyon szép nő. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy orvos. A férfi évekkel ezelőtt
interjút készített Elsie Inglisszel, és ez a nő még csak nem is emlékeztetett rá. Megkapó volt a
gyerek nyíltsága is, ami láthatóan kissé felbosszantotta az anyját.
Aznap este Callam felfedezte őket az étteremben, de nem ment oda hozzájuk. Nem akarta
zavarni őket. Másnap viszont megpillantotta Annabelle-t, amint magányosan sétál a fedélzeten.
Consuelo éppen Brigitte-tel úszott. A nő tanult a legutóbbi esetből, és olyan kalapot vett föl,
amit megköthetett az álla alatt.
- Látom, megszelídítette a kalapját - szólította meg jókedvűen, és ő is odaállt a korláthoz.
Annabelle mosolyogva fordult felé.
- Sokkal szelesebb az idő, mint a múlt hónapban volt. Akkor jöttünk az Egyesült
Államokba.
Már közeledett július vége.
- Szeretek átkelni az óceánon - jegyezte meg a férfi. - A családi tragédia ellenére is. A
hosszú tengeri utazás lehetőséget ad arra, hogy két világ és két élet között rendezzük a
gondolatainkat. Szerencsés, aki olykor átszelheti az óceánt. Végig New Yorkban voltak? -
tudakolta kíváncsian. Örült, hogy beszélgethetnek.
- Nem egészen. Az utóbbi néhány hetet Newport-ban töltöttük.
A férfi szája ismét mosolyra húzódott.
- Én Cape Codon voltam. Minden nyáron visszajárok oda, ha tehetem. Az a hely a
gyerekkoromat idézi.
-A lányom most járt először az Egyesült Államokban.
- És hogy tetszett neki?
- Nagyon élvezte, és szeretne minden évben visz-szajönni - mondta Annabelle, majd egy
személyes dolgot is megosztott a férfival: - Én tíz éven keresztül nem jártam itt.
- Newportban? - kérdezte a férfi szenvtelenül. -Nem, az Egyesült Államokban. - Ez a
válasz viszont teljesen megdöbbentette a beszélgetőpartnerét.
- Az nagyon hosszú idő - jegyezte meg.
Callam magas, szikár férfi volt, deresedő halántékából, meleg barna szeméből és finom
metszésű arcából ítélve a negyvenes évei elején járhatott. Nem volt kifejezetten szívtipró típus,
inkább amolyan entellektüel. Az összhatás mindenesetre kellemes volt.
- Bizonyára valami fontosabb teendője akadt, vagy visszatartotta valami - ragadta el
újságírói fantáziája, majd fölnevetett.
- Elfoglalt voltam, Franciaországban éltem az életem. Önkéntesként mentem dolgozni a
frontra egy kórházba, de azután úgy alakult, hogy egy darabig nem jöttem vissza, Nem is
gondoltam, hogy ennyire hiányzik, de be kell vallanom, nagyon jó érzés volt a régi helyeket
megmutatni a lányomnak.
- Megözvegyült?. - érdeklődött. Nem volt nehéz kitalálni azok után, amiket Consuelo
mondott.
AnnabeHe bólogatni kezdett, de azután megálljt parancsolt magának. Belefáradt a
hazugságokba, különösen azokba, amelyekkel mások bűnéit akarta elkendőzni, vagy meg
akarta védeni magát a pletykáktól.
- Elvált nő vagyok.
A férfi nem felelt azonnal, mert egy kissé összezavarodott. A legtöbb ember szemében
szálka lett volna egy ilyen kijelentés, de Callamet mintha nem ez érdekelte volna.
- De hiszen a kislánya azt mondta, hogy meghalt az édesapja. - Annabelle hosszasan
nézett a férfira, majd úgy döntött, hogy belevág a közepébe. Semmit sem veszíthetett.
Legfeljebb nem találkozik többé, ezzel az ismeretlen férfival.
-Nem mentem feleségül az apjához - mondta nyugodt, de határozott hangon. Ez volt az első
alkalom, hogy nyíltan elmondta valakinek. Saját köreiben ezzel a kijelentéssel azonnal véget
vetett volna a társalgásnak, és elérte volna, hogy keresztülnézzenek rajta.
A férfi egy darabig hallgatott, majd mosolyra húzódott a szája, és elkezdett bólogatni.
 - Ha most azt hiszi, hogy inkább elájulok vagy kiugróm a hajóból ahelyett, hogy magával
beszélgetnék, nagyot fog csalódni. Hivatásos riporter vagyok. Edzett a fülem. Ráadásul
Franciaországban lakom, ahol ez nem számít kirívónak, bár sokan nem akarják beismerni.
Olykor félrelépnek az emberek-nevetett, miközben azon tűnődött, hogy vajon csakugyan ez i
volt-e a válóok. A nő egyre jobban felcsigázta az érdeklődését. - Azt hiszem, ilyesmi
gyakran megesik, csak senki sem beszél róla. Sok olyan gyerek születik, akinek a szülei nem
kötöttek házasságot. Amíg ebből senkinek sem származik baja, felőlem bárki azt tehet, amit
akar. Amúgy is, ki vagyok én, hogy eldöntsem, mi a jó és mi a rossz? Ráadásul én magam
sohasem voltam házas. - A férfi meglehetősen felvilágosult elveket vallott.
- Consuelo apját egyáltalán nem szerettem:- vallotta be Annabelle. - De ez hosszú történet.
Végül minden jól alakult, és Consuelo a legjobb dolog az életemben. - A férfi erre nem reagált,
de úgy tűnt, megelégedett a hallottakkal.
- Megkérdezhetem, hogy milyen orvos?
- Szerintem egész jó - vágta rá a nő, és mindketten nevetésben törtek ki.
- Ezt borítékoltam volna, de- arra vagyok kíváncsi, hogy mi a szakterülete? - Annabelle
teljesen felszabadult a férfi mellett, aki nyíltan és barátságosan viselkedett vele.
- Általános orvos vagyok.
- A fronton is ebben a minőségében szolgált? - kérdezte, bár a nő életkora alapján ezt nem
tudta volna elképzelni.
- Egy év egyetem után, orvostanhallgatóként dolgoztam akkoriban. A háború
végét követően fejeztem be a tanulmányaimat.
A férfi számára kicsit különös volt, hogy nem az Egyesült Államokban kezdett praktizálni,
de végső soron meg tudta érteni. Ő is szerette Párizst. Sokkal valódibb élete volt ott, mint New
Yorkban vagy Bostonban.
- A háború alatt haditudósító voltam a briteknél, és azóta is Európában élek.
Miután elcsitult a fegyverropogás, még két évig laktam Londonban. Öt éve vagy ok Párizsban.
Nem hiszem, hogy valaha is visszatérek az Egyesült Államokba, Túl jól érzem magam Eu-
rópában.
- Én is erre a következtetésre jutottam - mondta Annabelle.
Semmi oka nem volt rá, hogy végleg visszaköltözzön a hazájába, Az élete Párizshoz
kötötte, a Keleti Párthoz pedig már csak a múltja és a newporti villa.
Még egy darabig beszélgettek, azután a nő elindult, hogy megkeresse a lányát és Brigitte-et
az úszómedencénél. Aznap korán vacsoráztak, és amikor elhagyták az éttermet, megint
összefutottak a férfival. Callam akkor érkezett, és megkérdezte Annabelle-t, nem lenne-e kedve
később egy italhoz. A nő egy kicsit tétovázott, végül Consuelo nagy örömére elfogadta a
meghívást. Megegyeztek, hogy fél tízkor találkoznak a Verandah Caféban. Annabelle akkor
már ráért, hiszen Consuelónak addigra ágyban volt a helye,
- Tetszel neki - állapította meg Consuelo. - Nagyon kedves bácsi.
Annabelle nem fűzött hozzá megjegyzést. An-toine-ról is ezt gondolta, és mi lett a vége...
De Callam McAffrey más típusnak tűnt, sokkal több közös témájuk akadt.
A bár a csillagos ég alatt volt, és alig lehetett betelni a finom tengeri levegővel. Miközben
pezsgőt kortyolgattak, Annabelle megkérdezte a férfit, hogy miért nem házasodott meg soha.
- A háború alatt beleszerettem egy ápolónőbe. Egy héttel azelőtt halt meg, hogy aláírtak a
fegyverszünetet. Úgy terveztük, hogy összekötjük az életünket, de ő mindenképpen meg akarta
várni, amíg a harcok befejeződnek. Sokáig tartott, amíg túltettem magam rajta. - Annabelle
utánaszámolt, mindez hat és fél éve történhetett. - Nem mindennapi nő volt, elég különc
családból származott. Ezt azonban sohasem lehetett észrevenni rajta. Két lábbal állt a földön, és
keményebben dolgozott, mint bárki más, akit ismertem. Nagyon boldogok voltunk együtt. - A
férfi nem volt érzelgős, de kicsengett a hangjából, hogy még mindig a szívében őrzi a nő
emlékét. - Minden évben meglátogatom a családját.
 - Consuelo apja is brit volt, de sajnos nem a legkedvesebb fajtából. A férfi édesanyja
viszont elragadó asszony. Augusztusban talán mégis látogatjuk,
- A britek fantasztikusak, ha az embernek szerencséje van velük - lelkesedett a férfi. - A
franciákkal már sokkal nehezebb zöld ágra vergődni. - Annabelle keserűen felnevetett, mert
eszébe jutott Antoine, de nem mondott semmit. - Nem elég őszinték, és hajlamosak
túlkomplikálni a dolgaikat.
-Azt hiszem, bizonyos szempontból igaza van. Nagyszerű barátok és kollégák tudnak
lenni, de ha szerelemről van szó, az már teljesen más helyzet.
Callam le merte volna fogadni, hogy a nő csalódott egy francia férfiban, de Consuelo brit
apja sem tűnt éppen ártatlan báránynak. Érezte, hogy Annabelle élete nem telt felhőtlen
boldogságban, de benne is mély nyomokat hagyott imádott Fionáj a halála. A férfinak már jó
ideje nem volt senkije. Akárcsak Annabelle, ő is arra a következtetésre jutott, hogy románcok
nélkül sokkal egyszerűbb az élete.
Még sokáig beszélgettek. Szóba került az Egyesült Államok politikája, és szakmai
tapasztalataikról is meséltek egymásnak. Annabelle úgy érezte, ha többre nem is számíthat,
legalább jó barátok lehetnek. Később a férfi visszakísérte a lakosztályához, majd kedvesen, de
udvariasan jó éjt kívánt,
Callam másnap ismét meghívta Annabelle-t egy italra, és ezúttal is nagyon jól érezték
magukat. Az utazás utolsó napján a férfi tologatós társasjátékot játszott Annabelle-lel és
Consuelóval, este pedig a nő hívta még, hogy csatlakozzon hozzájuk vacsorára. Callam és
Consuelo nagyon jól kijöttek egymással. A kislány sokat mesélt neki a kutyájáról^ végül meg is
hívta, hogy ménjén el hozzájuk egyszer, és nézze meg. Annabelle egyszerűen eleresztette a füle
mellett a meghívást, nem fűzött hozzá megjegyzést.
Miután elfogyasztották az esti italukat, és a megszokott úton Annabelle lakosztálya felé
tartottak, a férfi megkérdezte, hogy elmehet-e megnézni a kiskutyájukat. Neki magának egy
nagy labradorja volt.
Annabelle jóízűt nevetett a kérésén.
- Akkor jön el megnézni a kutyánkat, amikor csak kedve tartja, sőt minket is
meglátogathat.
i - Nos, engem elsősorban a kutya érdekel -r mondta huncut pillantással a férfi-, de ha a
kutyus nem bánja, magukkal is szívesen találkoznék - nézett kedvesen Annabelle-re. .
Az utazás során sok mindent megtudott róla. Többet, mint azt a nő gondolta volna. Ez
amolyan szakmai ártalom volt nála. Gyanította, hogy rengeteg fájdalmat és megpróbáltatást
kellett elviselnie. Az ő társadalmi helyzetében egy nő nem mehetett el csakúgy otthonról, hogy
ötezer kilométerrel arrébb önkéntesnek álljon egy olyan háborúban, amelyhez semmi köze. És
mindezek után nem maradt volna idegenben, hogy kitanuljon egy merőben szokatlan
foglalkozást, ha odahaza minden rendben lett volna.
Meg volt győződve róla, hogy Annabelle-nek azóta is kijutott a rosszból. Egyáltalán nem
tűnt azonban könnyűvérű nőnek, akinek néha becsúszik egy-egy házasságon kívüli gyerek. A
férfi biztos volt benne, hogy csakis akaratán kívül eshetett meg vele ilyesmi. Az sem kerülte el
a figyelmét, hogy Annabelle derekasan megállta a helyét az életben, és bármi történt is vele, a
legjobb dolgokat hozta ki a lehetőségeiből. Rendkívüli nő yolt. Minden porcikájából sugárzott
ez, és a férfi nagyon remélté, hogy lesz még alkalma találkozni vele.
--Felhívhatom a napokban? - kérdezte udvariasan. Szerette Annabelle nőiességét és
korrektségét. Hányatott sorsa ellenére semmi görcsösség nem volt benne, Fionára emlékeztette,
bár szebb és fiatalabb volt egykori menyasszonyánál. De Callamet sohasem a nők külseje fogta
meg. Annabelle belső értékei keltették fel a figyelmét. A céltudatossága és a becsületességé,
meg az, hogy arany szíve és kiművelt elméje volt. Egy férfi nem is kívánhatott volna magának
elragadóbb nőt, Callam pedig nem akarta elmulasztani az alkalmat, hogy alaposabban
megismerje. Az élet ritkán kínál ilyen lehetőséget. Neki egyszer már megadatott egy
fantasztikus nő, és tudta, ha hozzá fogható asszonnyal találkozik, mindent elkövet majd, hogy
meghódítsa.
- Párizsban leszünk - felelte Annabelle. - Talán pár napra Deauvillerbe megyünk, mert
megígértem Con-suelónak. És talán Angliába is elutazunk/hogy meglátogassuk az édesapja
családját. De nem sokáig leszünk távol. Vissza kell jönnünk, mielőtt a betegeim elfelejtik, hogy
a világon vagyok - viccelődött.
A férfi azonban biztos volt benne, hogy aki egyszer már megismerte a nőt, soha nem fogja
elfelejteni. És ő maga sem akarta többé szem elől téveszteni.
-A következő hétvégén csinálhatnánk valamit hármasban - vetette fel könnyedén. - A
kutyákat is vinnénk természetesen, nehogy megsértődjenek.
Annabelle válaszul elmosolyodott. Csak pár nap volt hátra addig, de tetszett neki az ötlet.
Az igazat megvallva nagyon is jól érezte magát a férfival. Megbízhatósága, jellemének
kiforrottsága és kedvessége csupa olyan tulajdonság volt, amelyeket a nő igen nagyra becsült.
Kölcsönösen értékelték egymást. Kezdetnek nem is volt rossz. Josiah baráti közeledésének okát
szerencsétlenségére csak később értette meg. Antoine kezdeti elsöprő érdeklődése pedig csupán
egy üres szívet takart. Callám egészen másfajta férfinak tűnt.
Annabelle kabinja előtt jó éjszakát kívántak egymásnak. Másnap reggel a nő frissen kelt és
korán felöltözött, éppúgy, mint tíz évvel ezelőtt, amikor maga mögött akarta hagyni New
York-i életét. Ezúttal azonban nem a kétségbeesés vagy a bánat hajtotta. A korláthoz állt, és
nézte, amint felkel a nap. A távolban egyre jobban kirajzolódott Le Havre sziluettje. Két óra
múlva kikötnek.
Ahogy elnézett az óceán felett, minden porcikáját átjárta a szabadság érzése. Lehullottak a
láncai. Többé nem kötötte béklyóba mások véleménye vagy igaztalansága. Nem függött
senkitől, a saját útját járta, és tudta, hogy jól teszi a dolgát.
Miközben figyelte, ahogy a nap felemelkedik a horizonton, apró neszt hallott a közelből.
Callam állt mellette.
- Tudtam, hogy itt találom - mondta halkan, ahogy a tekintetük egymásba fonódott. - Ugye
gyönyörű a reggel? - kérdezte.
- Igen - felelte Annabelle, és mosolygott jókedvében.
Tökéletesen indult a nap. Mindketten jó emberek voltak, és tiszta lappal kezdték az életet.