James Burke

Biliárdeffektus
avagy mi köze a reneszánsz vízikerteknek
a karburátorhoz és további utazások
az emberi tudás hálóján

ALEXANDRA
 Eredeti cím: The Pinball Effect
Copyright © 1996 by London Writes Ltd.

ISBN 963 367 880 3

Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft.

ALEXANDRA Kiadója
Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy

évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Madeline-nek
 TARTALOM

Bevezetés..............................................................................................9
1 Hullámverés.....................................................................................13
2 Forradalmak.....................................................................................30
3 Célfotó.............................................................................................43
4 Jobb, mint az eredeti........................................................................56
5 Csípős szósz....................................................................................70
6 Rugalmas reakció............................................................................85
7 Nagy pillanatok.............................................................................100
8 Összegzés......................................................................................112
9 A nagy körforgás............................................................................128
10 Valamit semmiből........................................................................144
11 Szentimentális utazás...................................................................160
12 Déjà vu........................................................................................174
13 Külön utak...................................................................................189
14 Irányvonalak................................................................................202
15 Új harmónia.................................................................................217
16 Ki tette?.......................................................................................232
17 Itt írd alá......................................................................................245
18 Ragyogó ötletek...........................................................................259
19 A múlt árnyai...............................................................................272
20 Egyetlen szó.................................................................................286
Név- és tárgymutató..........................................................................303
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ezúton szeretném kifejezni hálámat Jay Hornsbynak, Helen Sharples

O’Learynek, John O’Learynek és Carolyn Doree-nek, aprólékos és
gyümölcsöző segítségükért, melyet a kutatásokhoz nyújtottak.
Köszönetet szeretnék mondani ezenkívül Patríciának és
Archibaldnak (akik serkentő társaságában mindezek javát leírtam) és
Madeline-nek (kinek serkentő társaságában mindezek javát átírtam).
 HOGYAN HASZNÁLJUK
EZT A KÖNYVET

A Biliárdeffektus húsz különböző utazást tesz a változások gigászi

hálóján. Sokféle módja van a könyv olvasásának, mint ahogy annak is,
hogy utazásokat tegyünk a hálón. A legegyszerűbb elolvasni elejétől a
végéig, a 3500 évvel ezelőttől, vagyis az alfabetikus írásmód
kialakulásától változatlan módon. De lehet úgyis olvasni e könyvet,
ahogy nem tanították annak idején. Az olvasás során rengeteg olyan
pont van, amikor egy adott történet elér egy bizonyos időrendi helyhez,
és ezzel egy „leágazás”-hoz is a hálón, ahol azt egy másik történet
keresztezi. Az ilyen leágazásoknál látni fogod a másik hely
koordinátáit is.
A koordinátákat felhasználva, ha úgy döntesz, előre-hátra ugorhatsz
(az irodalmi téren keresztül) a másik leágazáshoz, felveheted egy
másik történet fonalát, és folytathatod az utat a hálón, amíg csak
megint újabb leágazáshoz nem érkezel, ahol, ha úgy tartja kedved,
újabb ugrást tehetsz. A leágazást azonosító koordináták az alábbiak
szerint tűnnek fel a szövegben:

...1732-ben megtörténtek az első kísérletek 14 {14»29 86} az új

robbanóanyaggal, hetekkel azután...

A szövegben a „kísérletek14” szó jelöli a tizennégyes leágazó helyét.

A margón a „29 86” a leágazás, ahová ugorhatsz (29-es leágazó, a 86.
oldalon).1
Néha több leágazóra is ugorhatunk, a történelem mozgalmas
pillanataiban, ahol több ösvény is egymásba fut.
Sok szerencsét!
1
A könyv elektronikus változatában egyszerűen rá kell kattintani a
{14»29} linkre és kész. (E)
 Minthogy 447 leágazás létezik, biztonsággal kijelenthető, hogy e
könyv legalább 447-féleképpen olvasható. Habár nem akarom azt
sugallni, hogy próbáld ki, valószínűleg ez adná vissza legjobban a
történések dominóeffektus jellegét.
És ami a legfontosabb, ezek a történések mindannyiunkkal zajlanak,
állandó jelleggel. Veled is ez történik most, habár még nem is tudsz
róla.
Biliárdeffektus
 Bevezetés

Mindannyian a változások óriási, dinamikus hálóján élünk. Ez kapcsol

össze bennünket, és egyféleképpen minden múltbeli történést is. És
azáltal, hogy mindannyian hatást gyakorolhatunk az események
menetére, összeköt bennünket jövőnkkel is, melyet oly buzgón építünk
minden pillanatunkban. Nem számít, mennyire távolinak tűnnek ezek a
kapcsolatok térben és időben, mert valóságosak. Senki sem cselekedhet
úgy, hogy ne változtasson a hálón. Mindannyian hatást gyakorolunk rá
valahol, valamilyen módon. Mindenki hozzájárul a haladáshoz. Ha úgy
nézzük, mindannyian történelmet csinálunk, mert mi magunk vagyunk
a történelem. A háló létünk kifejeződése, és azoké, akik előttünk jártak
és utánunk következnek.
Könyvünk húsz fejezetének utazásai mind különböző aspektusból
vizsgálják a háló felépítményét, és azt, hogy hogyan következnek be
rendkívüli módon, a flippergolyó pályáját imitálva a változások. Néhol
a legegyszerűbb tettek száz évvel később a visszaverődés folytán
kozmikus jelentőségre tesznek szert. Máskor még az özönvízszerű
események is közönséges, sőt unalmas eredménnyel járnak.
Utazásaink minden esetben kiszámíthatatlan útvonalon zajlanak,
mert maga az élet is ilyen. Nekivágunk egy ösvénynek, de hamarosan
rájövünk, hogy másvalaki, valahol a térben és időben már
megváltoztatta azt. Mindezek eredményeképpen a világ, amelyben
élünk, ilyen kiszámíthatatlan kölcsönhatások millióinak végterméke
már több ezer éve.
A hálót úgy képzelhetjük el, mint egy gigantikus és még mindig
növekvő gömböt, mely egymást újra meg újra átmetsző idővonalak
millióiból áll (olyan pontsorokból, melyek azokat a pillanatokat
reprezentálják, mikor valaki vagy valami beavatkozott az események
menetébe). A gömb közepe az őskezdet, és a felszíne, mely minden
pillanattal terjeszkedik és növekszik, modern világunk.
 Szinte hihetetlen, hogy némelyik útvonal közvetlenül csatlakozik a
gömb nagyon ősi, központi részeihez. Például amikor sót szórunk a
hátunk mögé, nem vagyunk hajlandóak átsétálni a létra alatt vagy
keresztezzük ujjainkat, több mint negyvenezer éve élt paleotikus ősünk
mindennapos rituáléit ismételjük. Minden, ami körülvesz minket a
hálón, valahogy kapcsolódik a többi dologhoz, mindenfelé és
mindenkor.
Ez a könyv például annak köszönheti a létét, hogy Johann
Gutenberg német ékszerész valamikor a tizenötödik században
eltévesztett egy naptári dátumot. A lámpa, amely mellett olvasol, száz
évvel ezelőtt kezdte pályafutását, hála a bányászok azon
problémájának, mely a körte belsejében uralkodó vákuum
tanulmányozásához vezetett. Amerika felfedezése adta nekünk az
antropológia tudományát. A reneszánsz vízikertek tették lehetővé a
karburátort. Ezek, sok más példával együtt, feltűnnek majd könyvünk
lapjain, de rajtuk kívül még milliónyi ilyen alkotja tudásunk hálóját.
Bármilyen, a hálón tett utazásnak legfőbb ismérve a fondorlat és a
meglepetés. A könyv valósághűen végigköveti ezeket az útvonalakat,
lehetővé téve, hogy beleélhesd magad a kor hálóutazóinak helyébe, s
így ezek kanyarjai és csavarjai szinte mindig ugyanannyira váratlanok
lesznek a te számodra, mint amilyen nekik volt (és amennyire mi is
felkészületlenül állunk jövőutazásunk előtt).
A könyvnek két elsődleges célja van. Az egyik, hogy megpróbálja
visszaadni a biliárdeffektus detektívsztoriba illő izgalmait. Remélem,
hogy az utazások megtételével olvasóim is megértik majd, milyen
hatással lehetnek a világra, és hogy rájuk mennyiben hatnak mások
cselekedetei. Ha tudatában vagyunk a változásnak és hogy hogyan
működik, az már félsiker a várható hatás kiszámításában. Az esélyek
mérlegelése pedig kulcs a sikeres élethez.
A könyv másik célja kicsit komolyabb. Az információ korában,
amikor a multimédia, az interaktív hálózatok, személyes
kommunikátorok, a virtuális realitás és a határtalan sávszélesség
mindennapos dolgokká váltak, másképpen kell viszonyulnunk a
tudáshoz, és annak felhasználásához. A szuperszámítógépek máris
olyan sebességgel gyártják az információt, mellyel az emberi elme nem
versenyezhet. A kvantumkromodinamika tudományában, mely az
elemi részecskékkel foglalkozik, vannak olyan egyenletek, melyeket
csak a szuperszámítógépek képesek egy emberöltőnél rövidebb idő
alatt kiszámolni.
 A nem is olyan távoli jövőben a változások üteme annyira
felgyorsul, hogy az emberi lények egyszerű elvek szerint történő
megítélése – s ezzel létük és tetteik definiálása – olyan idejétmúlt
dolog lesz, mint az írótoll és a pergamen. Az emberi tudás ehhez
túlságosan gyorsan bővül. Nekünk magunknak is állandóan meg kell
újulnunk, még ahhoz is, hogy megtarthassuk állásunkat.
Ahogy egyre inkább a gépek végzik azt, amit valaha kutatásnak és
fejlesztésnek neveztünk, és elektronikus ágensek közvetítenek
hálózatainkon (felépítve adatbázisainkat, melyek segítenek nekünk
életünk számtalan aspektusában, mint a politika, pénzügyek, utazás,
oktatás és bevásárlás), az új rendszerek példa nélkül álló módon
lehetővé teszik a dolgok menetébe való betekintést is. Az Internet
máris gyorsabban lát el minket információval, mint az élő szatellit
hírláncok. A közeli jövőben mindannyiunknak szükségünk lesz rá,
hogy ugyanazzal a természetességgel közeledjünk az információs
szupersztrádához, mint tettük azt korábban a könyvekkel, újságokkal
és a televízióval. Az elektronikus információ forrásai olyan természetes
velejárói lesznek a jövőnek, mint napjainkban a telefon.
De ezek a technológiák nem jobbítanak életünkön, ha nem vagyunk
rájuk felkészülve. És ahogy tudásunk egyre rohamosabb ütemben avul
el, a hangsúly az adatok „ismeretéről” eltolódik a képesség felé, hogy
el tudjuk érni őket és viszonyítani tudjuk őket egymáshoz, mert –
ahogy remélem, ez majd könyvemből is kiderül – az adatok közti
kölcsönhatás a változások legfőbb kiváltó oka. Az innováció alapvető
mechanizmusa az, ami összehozza és egymáshoz kapcsolja a dolgokat.
A háló használata a megfigyeléshez és a kölcsönhatások nyomán
bekövetkező változások fejlődési mintáinak megértéséhez, úgy
gondolom, a közeljövőben elsőszámú szociális követelménnyé válik. A
világ túlságosan is interaktívvá vált, és a változások következményei
túlságosan is széleskörűek ahhoz, hogy a gépek által generált újítások
alkalmazását is csak a gépekre hagyjuk.
Ha bármelyik individuumnak hatása van a változásokra, akkor a
nagy sebességű adatfeldolgozó rendszerek és a hálózatok a jövőben az
együttműködés révén olyan szintre juthatnak, mellyel minden
bizonnyal végtelenül többet alkotnak majd, mint részeik összességét. A
változások üteme felgyorsul. És ez – mint ahogy remélem, majd a
könyvemben felhozott példák is világossá fogják tenni – olyan
társadalmi változásokkal járhat együtt, melyekre nem vagyunk
felkészülve; hacsak nem tekintünk másképp tudásunkra és annak
keletkezésére.
 Ha a tudás végtermék, és az innováció a háló kölcsönhatásainak
eredménye, akkor számunkra a tudás természete akkor világosodik
meg leginkább, ha tisztába kerülünk a kölcsönhatás természetével. A
jövő világa számára, mely túl gyorsan változik az oktatás ódivatú,
specialista megközelítése számára, talán profitálhatunk a fiatalok hálón
tett utazásaiból, ahogy őseinket is az olvasásra buzdították, miután
Gutenberg feltalálta a nyomtatás eljárását. Az iskoláknak talán arra
kéne bátorítani diákjaikat, hogy vérmérsékletük szerint ismerjék meg
és szőjék tovább a hálót, ahelyett hogy olyan adatok tömkelegével
bombázzák őket, melyek elavultak lesznek, mire felhasználhatnák
őket.
Még azt is fontolóra kell vennünk, hogy megváltoztassuk az
intelligenciáról alkotott képünket. Ahelyett, hogy az embereket az
alapján ítélnénk meg, mennyire jó a memóriájuk, mennyire képesek a
folyamatos gondolkodásra vagy az érthető próza megírására,
véleményt formálhatunk róluk azon képességük alapján is, hogy
mennyire szertelenül képesek mozogni a tudáshálón, és mekkora
képzelőerőt tanúsítanak a különböző változásminták kialakításakor. A
könyv szándékai szerint megteszi az első lépést ebben az irányban. És
ha mást nem is, annyit feltétlenül remélek, hogy ezek az utazások a
hálón lesznek olyanok, mint bármely más utazás. Remélem, hogy
szórakoztatóak, bepillantást engednek a világ működésébe, és
szélesítik a látóterünket.

James Burke
London
 1 HULLÁMVERÉS

N em számít, hol kezdjük meg utazásunkat a változások óriási

hálóján. Nincs megfelelő hely vagy kellőképpen érdektelen
esemény, ahonnan elindulhatnánk, mert a háló egyik lenyűgöző
tulajdonsága éppen az, ahogy a hatások áthullámzanak rajta. Bármilyen
tett, bárhol is történjen, elindíthatja az események olyan láncolatát,
keresztül téren és időn, mely a végén mint változás (remélhetően)
letisztul világunkban.
Esetünkben a hullámkeltő Londonban élt, 1906-ban. Egy Charles
Nessler nevű német fodrász volt, akinek húga gyűlölte a hajcsavarót,
az egyetlen eszközt, mellyel hullámokat lehetett vinni szögegyenes
hajába. Kötelességtudó bátyjaként Nessler folyton a problémán törte a
fejét. Egyik este véletlenül kinézett az ablakon, és egy sor, ruhaszárító
kötélen lógó ruhára esett a pillantása, melyek a harmat hatására
hullámformára húzódtak össze. Másnap azután megpróbálta újraalkotni
az effektust húga hajában, és olyan felfedezést tett, mely lerakta egy
sokmilliárdos szépségipar alapjait.
Nessler perforált kartonrudacskákra tekerte fel húga haját, azt
beborította bóraxpasztával, a csöveket papírba csomagolta, hogy
kizárja a levegőt, majd az egészet több órán keresztül melegítette.
Amikor eltávolította a csomagolást, a haj csodálatosan hullámos volt –
és úgy is maradt. 1911-re, miután oly sokáig szenvedte el kollégái
csipkelődéseit (és végrehajtott egy sor, katasztrofális eredménnyel
végződő kísérletet), sikerült az eljárás időtartamát leszorítania húsz
percre.
A tartóshullám-formula működött (és gazdaggá tette Nesslert), mert
az alkáli bórax, amit használt, eléggé meglágyította a hajat ahhoz, hogy
formálhatóvá váljék. Ezután a hajcsavarókkal történő hosszú
melegítési periódusban a bórax megkeményedett, és megtartotta új
alakjában a hajat. Amikor az a ragyogó ötlet is eszébe jutott, hogy az
eljárást tartós hullámnak keresztelje, a technika úgy kezdett terjedni,
mint a futótűz. Az elfoglalt háziasszonyoknak először volt rá
lehetőségük, hogy hazatérve a munkából megformálhassák hajukat,
mielőtt még elmennének vacsorázni. Nessler vagyonos ember lett a
„tartós” hullám segítségével, mert a hatás mindössze egy-két napig
tartott ki, ami után az egész eljárást meg kellett ismételni.
Az egyik ok, amiért a tartós hullám ilyen jövedelmezőnek
bizonyult, az volt, hogy a bórax kimeríthetetlen forrásban állt
rendelkezésre és filléres dolognak számított. A fodrászatban való
alkalmazása mellett a bórax általánosan megtalálható a vízlágyítókban,
a gipszben, festékekben, ékszerekben, porcelánban, kerámiamázakban,
lámpafoglalatokban és fertőzésgátlókban; használják a fémek
forrasztásánál, finomításánál és kiolvasztásánál, az üvegkészítésben,
fakonzerválásban, általános tisztítószerként, élelmiszerek tartósításakor
és még sok más helyen is.
A bórax kivonásával és feldolgozásával kapcsolatos ipari eljárások
egyszerűek voltak és olcsók; maga a nyersanyag bőséggel
rendelkezésre állt. Amikor Nessler használni kezdte, az anyag már
hajószám érkezett Angliába az újonnan felfedezett kaliforniai
lelőhelyekről, ahol az ásvány a kiszáradt tavak és mocsarak felső
homok- és agyagrétegeiben volt megtalálható. A bórax előállítása
egyszerű volt: a földkérget vízzel kellett vegyíteni és fel kellett
forralni. A visszamaradt oldatban levő anyagot hagyták leülepedni,
majd erjesztőkádakba tették, ahol lehűlt, és a bórax kikristályosodott.
Ezután a kristályokat újra feloldották, újraforralták, és hagyták még
egyszer kristályossá válni. Az ily módon megtisztított kristályokat
ezután finom porrá őrölték, és a bórax már készen is állt felhasználásra.
A kaliforniai bóraxot a Death Valleyben, a Halál-völgyben fedezték
fel, melynek némelyik pontja 282 láb (90 m) mélyen van a tenger
szintje alatt, s ezzel ez az Egyesült Államok legmélyebb pontja.
Következésképpen a völgy talajfelülete egy hatalmas méretű
vízelvezető rendszer végpontja is, ahol a felszín mélyen telítődött
ásványi sókkal és szódanitráttal éppúgy, mint bóraxszal. Amikor a
bóraxot felfedezték, a szélsőséges időjárási viszonyok miatt komoly
kétségek merültek fel az irányban, hogy a lelőhelyek egyáltalán
kiaknázhatóak-e. A Death Valley korai bányásztáboraiban a bútorok
megrepedeztek és elvetemedtek az érkezésüket követő pár napon belül,
az üresen hagyott vizeshordók egy órán belül elhullajtották
abroncsaikat, a kimosott takaró egyik vége már azelőtt megszáradt,
hogy a másik kikerült volna a dézsából, a tojás megsült a homokban, és
köztudomású volt, hogy ha valaki víz nélkül indul el egy órányira levő
távolságba, az menthetetlenül eszét veszti. A Death Valley nevét is
onnan kapta, hogy a korai telepesek közül sokan, akik megpróbáltak
erre keresztülhaladni a Nyugati-part felé, egyszerűen nem élték túl a
kísérletet.
1841-ben történt, hogy ezek a bevándorlók kezdtek nagyobb
számban Kaliforniába érkezni, és azok, akik átértek Death Valleyn,
gyakran megálltak New Helvetia erődjénél – a mostani Sacramento
környékén –, melyet a történelem egyik legnagyobb szélhámosa,
Johann Sutter irányított. Sutter megérte a pénzét. Bolti eladóként
kezdte a svájci Bernben; majd megházasodott és saját boltot nyitott,
ami csődbe ment, ezért 1834-ben kivándorolt New Yorkba, feleségét és
öt gyermekét otthagyva a nyomornak. Miután körbevándorolta
Amerikát, Kanadát, Orosz-Alaszkát és Hawaii-t, 1839-ben, néhány
kétes alak társaságában, akiket útközben szedett össze, végül
megérkezett Kaliforniába. Ekkorra már Sutter „kapitánynak” hívatta
magát, és állításai szerint tagja volt a pápa svájci testőrségének, a
francia királyi őrségnek, együtt tanult az egyetemen a francia
császárral, tisztje volt a svájci hadseregnek, nőtlen volt és pénzügyileg
hitelképes (a fentiek közül semmi sem volt igaz).
Sutter első elképzelése az volt, hogy felállít egy kolóniát, de azután
egy hirtelen ötlettől vezérelve inkább nekivágott a vadonnak (a helyi
hatóságok ugyanis informálták róla, hogy ha a kolónia valaha is fel
találna bomlani, tagjai is osztozhatnak Sutter igényében a kolónia
javadalmai iránt). Miután felutazott az American-folyó mentén,
amilyen messze csak tudott, Sutter elkezdett kiépíteni egy kis
települést. Két évig hajszálon függött a túlélésük, de 1841-re helyén
volt az erőd, melyben Sutter emberei teljesítettek szolgálatot, színes
uniformisokba öltözve, melyeket kéz alatt vettek a közelben élő
oroszoktól, akik kiürítették Kalifornia partjain fekvő településeiket.
1848-ra a Sutter-erőd, ahogy akkorra hívták, már megfelelő
falakkal, ágyúkkal és téglaépületekkel büszkélkedhetett, és
rendszeresen érkezett ide a posta is, meg a telepesek, akik itt pihentek
meg, útban a még szabad területek felé. Sutter vállalkozása végül
akkor kezdett kevéske pénzt is termelni, amikor meghozta azt a
sorsdöntő elhatározást, hogy anyagi pozícióját javítandó fűrészmalmot
hoz létre, mely ellátja majd a telepeseket épületfával. A helyet is
kijelölte, az erődtől 50 mérföldnyire (80 kilométer) felfelé a folyónál.
Azután 1848. január 28-ának sötét és komor estéjén a malomépítő,
James Marshall érkezett meg a vihar tépázta erődbe, Sutter
lakosztályába, bőrig ázva és kifulladva az izgalomtól. Állapotát az a
rongyokba tekert, sárga kődarab indokolta, amit a fűrészmalomból
hozott magával. Sutter bezárta az ajtót, majd a két férfi végrehajtotta a
különböző szükséges teszteket, követve Sutter enciklopédiájának
utasításait. A tesztek felfedték, hogy Marshall lelete egy tiszta aranyrög
volt. Sutter és Marshall annak a küszöbén álltak, hogy kirobbantsák a
kaliforniai aranylázat. {1»58} {1»153}
1848-ban, mielőtt a felfedezés híre kiszivárgott volna, alig négyszáz
jövevény érkezett keletről Kaliforniába. A következő évben ez a szám
felszökött kilencvenezerre. Szinte egyik napról a másikra Kalifornia
katolikusból protestáns lett, latinból angolszász, az ökrösszekér-
gazdaság átadta helyét egy másiknak, ahol, ha megfizette az árát, az
ember azt kaphatott, amit csak akart – nem számított, honnan jött az
áru vagy hogy milyen nehéz volt beszerezni. Az amerikai „nyomorból
a meggazdagodásba”-mítosz megszületett, az aranyló Nyugat
álomképével együtt. Amerika-szerte elnéptelenedtek a városok, ahogy
a lakosság megindult az aranymezők felé, miután elolvasta az újságok
híradásait a tapasztalatlan aranyásókról, akik egy nap akár 15 000
dollárt is kerestek.
Nem a bányászat volt az egyetlen útja, ha valaki meg akart
gazdagodni az aranymezőkből. A több mint százezer bányásznak
szüksége volt élelemre, ruhákra és szállásra, ezért szatócsok, farmerok,
szakácsok, hajadonok és mindenféle más vállalkozók özönlötték el
Kaliforniát a meggazdagodás reményében. Az egyik asszony állítása
szerint 18 000 dollárt szedett össze piteárusításból (akkoriban 500
dollár több évre elegendő volt egy családnak). Két hold hagymaföld
ára állítólag 2000 dollárra is felment. Az oregoni alma darabja másfél
dollárba került. Az aranyláz a világ minden tájáról vonzotta az
embereket, melyről a bányásztelepülések neve – mint French Creek,
Cape Cod Bar, Georgia Slide, Chinese Camp, German Bar, Dixie
Valley, Dutch Flat – ma is árulkodik.
Hamar világossá vált, hogy valószínűleg az elsőként érkezők
csinálták a legnagyobb fogást, mert még azelőtt megérkeztek, hogy a
könnyen kiaknázható lelőhelyek kifogytak volna. Viszont az egész
országot keresztülszelő utazás a málháskocsin (kitéve a
legszélsőségesebb terepviszonyoknak, az indiánok támadásainak és a
betegségeknek) hat-hét hónapot is igénybe vehetett. Az igazán komoly
vagyonhajhászok így még a Horn-fok megkerülésére is vállalkoztak –
lévén ez volt a lehető leggyorsabb út – egy klipper fedélzetén, mely
korának legsebesebb hajója volt.
 A klipper radikálisan új típusú hajó volt, mely főként amerikai
hajóépítő műhelyekből került ki. Azokban az időkben az áruszállító
bárkák szélesek és lassúak voltak, de a klipper hajótestét hosszúra és
keskenyre, orrát karcsúra és élesre tervezték, és úgy építették meg,
hogy könnyű terhét a lehető legnagyobb sebességgel repítse. A klipper
talán legegyedülállóbb tulajdonsága a vitorlázata volt. Amikor az első
„rendkívüli” klippert 1845-ben a vízre bocsátották, a legnagyobb
összfelületű vitorlákkal rendelkezett, amit csak valaha megalkottak.
A klipperépítők külön árbocokat iktattak be, hogy még több
vitorlavászon kaphasson helyet, megosztották a vitorlákat, hogy
könnyebben fel lehessen vonni, illetve le lehessen engedni őket, a
néhol hurrikán erősségű szél közepette is. A klipperek kapitányai azzal
büszkélkedtek, hogy sosem vettek vissza a vitorlákból, még a
legrosszabb idő esetén sem.
A klippereket eredetileg nem a kaliforniai útra építették, hanem –
hála a britek teaivó {2»93} szenvedélyének – hogy Anglia és Kína
között közlekedjenek. A tizenkilencedik század közepének Angliájában
hihetetlen mennyiségű teát, évi 80 millió fontot (36 millió kg)
fogyasztottak el, és csak Londonban harmincezer nagy- és
kiskereskedő foglalkozott teakereskedelemmel. Így az angolok igénye
a kínai teára hatalmas üzleti lehetőségeket rejtett magában. 1850-re az
új jenki klipperek legyőzték az ódivatú brit hajókat, minden időjárási
viszony közt visszatérve Londonba, a legjobb teatermést szállítva és
persze alaposan megkérve mindennek az árát.
Amiért a kockázat ilyen busásan megtérült, az a teaivók azon hite
volt, hogy a hosszú hajóút során a tea elveszíti az aromáját. Ezért
minden új termésből a legfiatalabb, legízesebb tealevelek a
legsebesebb hírében álló hajóra kerültek. A klipperek reputációjukat
olyan versenyeken szerezték, melyek méltán kerültek be a hajózás
történetének legizgalmasabb küzdelmei közé. Egy ízben, 1866-ban, a
versenyben részt vevő öt hajó közül az első kettő mindössze egy óra
különbséggel érkezett Londonba – 101 napos hajóút után.
A sors iróniája, hogy a nagy jenki klipperek leginkább a miatt az
Amerikából származó gombafaj miatt verhették meg a brit
tengerészetet saját pályáján, mely 1846-ban kelt át az Atlanti-óceánon,
rendkívüli mértékű halálozási rátát és pusztulást kiváltva Írországban.
Akkoriban a birtokuktól távol élő angol földbirtokosok, akik az
ország területének legnagyobb részét birtokolták, fix áron adták bérbe
tulajdonukat a nagybérlőknek. Ezek a közvetítők úgy hizlalták fel
profitjukat, hogy a földeket olyan kis darabokra szabdalták, ami még
épp hogy csak el tudott tartani egy családot, majd uzsorabérletet
szedtek érte. Szerződésben kötötték ki azt is, hogy minden fejlesztés,
amit a bérlő végrehajt, a futamidő végén a birtokbaadót illeti.
Voltak évek, amikor az ír populáció soha nem látott mértékben
gyarapodott, hála étrendjének, mely túlnyomórészt burgonyából állt. A
burgonyát könnyű volt termeszteni, mert kevés vagy egyáltalán semmi
törődést nem igényelt (kivéve betakarításkor), és csak egyetlen
eszközre volt szükség hozzá, egy ásóra. Ezenkívül teli volt proteinnel,
szénhidrátokkal és ásványi sókkal. Másfél holdnyi krumpliföld egy öt-
hattagú családot egy évig is ellátott élelemmel, feltéve, hogy volt még
egy tehenük is, amely tejével járult hozzá az étrendhez. Ugyanennyi
ember gabonával történő ellátása négyszer ekkora területet igényelt
volna, nem beszélve a drága felszerelésekről és az igavonó állatokról.
Ez a helyzet persze nagyon ingatag volt. Egyetlen termésben bízni
annyit jelentett, hogy ha az valamiért elmaradt, az éhínség
elkerülhetetlenné vált – ahogy ez végül be is következett.
1842-ben burgonyavészt jeleztek végig Amerika Atlanti-partján, és
ugyanez megismétlődött három évvel később is. Valószínűleg a
második fertőződés során került át a megfertőződött burgonya az
óceánon át Európába. 1845-ben a betegség Írországban is
aktivizálódott, iszonyatos következményekkel. A kiásáskor
egészségesnek látszó burgonya pár napon belül bűzlő, rothadó
masszává vált.
A növényeket megtámadó gombák spóráinak terjedése járványos
méreteket öltött. A novemberi első kitörés után pár hónappal már
holtak szegélyezték Írország útjait. A helyzet olyan kétségbeejtővé vált,
hogy az élők a holtakat ették. És ahol az éhínség nem okozott azonnali
éhhalált, ott annyira legyengítette az embereket, hogy könnyű
prédájává váltak a vérhasnak, kolerának, tífusznak és vakságnak.
A halál és pusztulás olyan méreteket öltött, amilyet ötszáz éve, a
fekete halál, a pestis dühöngése óta nem látott Európa. Egymillióan
haltak meg, és másik egymillió ember vándorolt el az országból.
Írország lakossága egy szempillantás alatt megfeleződött. A katasztrófa
arra a kissé megkésett következtetés levonására sarkallta a brit
kormányt, hogy sürgős külföldi segítség nélkül Írország halálra van
ítélve. Anglia képtelen volt a megfelelő mennyiségű élelmiszer
biztosítására, ezért arra kényszerült, hogy kiiktassa azokat a
tizenhetedik századi törvényeket, melyek megtiltották a külországi
hajóknak, hogy Britanniába {3»205} árut szállítsanak, és ezzel
lehetővé tették az amerikai hadihajóknak (miután azok fegyvereit
leszerelték), hogy azok búzát és egyéb élelmiszert szállítsanak az ír
kikötőkbe.
A jogalkotás az angol hajótulajdonosok érdekeit akarta óvni azzal,
hogy megszabta, milyen hajók szállíthatnak árukat Angliába, és ezáltal
áruszállítási monopóliumot biztosított a számukra. Ez a gyarmatosítás
korai éveiben bevett gyakorlat volt Európában, mivel a nagy hasznot
hajtó gyarmati kereskedelmet meghagyta az anyaország kezében. De a
tizenkilencedik század első felében, amikor az amerikai gyarmatok
leváltak, Nagy-Britannia a gabonaszállítás korlátozásával is tovább
szélesítette az importrestrikciót, hogy az ország mezőgazdaságát
megóvja az egyre olcsóbb amerikai terménytől.
A probléma csak az volt, hogy Anglia gyorsan iparosodott, és a
népesség száma az egekbe szökött. A védővámok csak tovább rontottak
a helyzeten. Amikor az olcsó búza megérkezett, mondjuk
szükséghelyzetben, vagy hiány fellépte miatt, olyan adót vetettek ki az
árára, hogy az a helybéli termékéhez hasonló legyen. Ez jó volt a
helybéli földtulajdonosoknak (akik tekintélyes politikai erőt
képviseltek), de rossz volt a vásárlóknak (akik viszont nem képviseltek
politikai erőt).
Az ír éhínség idejére a szabad kereskedelem { 4»29} elé emelt
akadályok (melyek addigra már minden szektorban jelen voltak) már
komolyan megnehezítették az iparosítók életét, rákényszerítve őket
arra, hogy a drága helyi árukat és alapanyagokat vásárolják, ahelyett
hogy olcsón importálnák azokat. A helyzet negatív hatást gyakorolt az
iparosítás ütemére és az új munkahelyek létrehozására; tehát szociális
feszültségekhez vezetett. Hála az indusztrializációnak, a városok
megteltek vidékről jött emberekkel, akik munkát kerestek a gyárakban,
és fellázadtak, amikor nem találtak.
A szabadkereskedelmi mozgalom szükségszerűen fellángolt; és
Gabonatörvény-ellenes Liga néven vált ismertté. Egyik alapítója egy
manchesteri textiliparos, Richard Cobden volt, aki igen egyszerű
egyezséggel állt elő. A búza szabad kereskedelme csökkentené a
kenyér árát, amitől olcsóbbá válna a munkaerő alkalmazása. Az
alacsonyabb bérek miatt a munkaadók versenyképesebbé válnának a
nemzetközi piacon, növelni tudnák termelésüket és még több munkást
alkalmazhatnának. Cobden és kollégái országszerte terjeszteni kezdték
nézeteiket, és 1841-ben a liga úgy határozott, hogy a szabad
kereskedelem zászlaja alatt csatába indul a parlamenti választásokon is.
Körlevelek és röpiratok ezreit küldték szét az országban, hogy
támogatókat szerezzenek.
 A taktika bevált, 1844-re a liga központi alapja már 100 000 font
felett rendelkezett. Új irodák nyíltak London-szerte, kiaknázva a
közvetlen hozzáférést a befolyásos londoni sajtóhoz. Ez volt az ír
burgonyavészt megelőző év.
Azután kitört az éhínség, és a gabonatörvényeket eltörölték. De a
változások a törvényalkotásban, melyek megmentették az íreket, nem
következhettek volna be a ligának a reformok irányában tanúsított
eltökéltsége nélkül. A liga legnagyobb sikerét abban érte el, hogy
meghatározó támogatói bázist sikerült kiépíteni Nagy-Britannia-szerte.
És a történelem kifürkészhetetlen útjainak jóvoltából a liga csak azért
tudott ilyen sikeres lenni a vélemények formálásában, mert képes volt
teljesen új módon a nyilvánosság elé tárni a gabonatörvények
hiányosságait. Ez a publicisztika magában foglalt egy sor olyan
leleplezést is, mely rámutatott, hogyan húztak hasznot a kormány
miniszterei abból, hogy garantálták személyes befolyásukat a
törvényalkotás menetére. A liga könnyedén tálalta fel ezeket, mert öt
évvel azelőtt a reformgondolkodású Rowland Hill a saját költségén egy
másik parlamenti korrupciós ügyletre derített fényt.
Hill, aki tanárként kezdte (Joseph Priestley { 5»161} {5»282}
{5»306} vasárnapi iskolájában), hajlamos volt a forradalmiságra, és
Birminghamben egy teljesen újfajta iskolatípust honosított meg. A
Hazelwood Iskola modern tanterv alapján működött; magát az épületet
központilag fűtötték, gázlámpával világították meg, és egy tudományos
laboratórium is helyet kapott benne. Akkora szenzáció volt, hogy a kor
számos vezető szociális reformere meglátogatta (többek között Jeremy
Bentham, {6»189} Robert Owen {7»257} és Thomas Malthus).
Később ezek a látogatók hasznos szövetségesnek bizonyultak Hill
számára reformküzdelmében, miután fényt derített a nagy parlamenti
portóbotrányra, és új utakat kezdett keresni a postaküldemények
kézbesítésében.
Hill a saját költségén hosszú éveken keresztül vizsgálta a postai
rendszert. Tanulmányai során jött rá, hogy kormányzati tisztségviselők
és a parlament tagjai magáncélú csomagok küldözgetésére használják
fel azon kiváltságukat, hogy nem kell bérmentesítést fizetniük. A
kevéssé megszokott tartalmú küldemények között volt egy pár
vadászkutya, egy tehén, néhány oldal szalonna, két háziszolga és egy
zongora is. Ezek és a többi csalárd postai praktika egymillió fontra
tehető éves kárt okoztak a brit kincstárnak.
Hill arra is rájött, hogy a szakszerűtlenség is nagyban hozzájárul a
pénz- és időveszteségekhez, akadályozva az üzletet és ipari
terjeszkedést. Példának okáért a postai díjat a levélhez felhasznált
papírlapok alapján határozták meg a levél súlya helyett, ezért az
emberek mindent egy lapra írtak: a margóra, a hátoldalra, bárhová,
ahol még maradt egy négyzetcentiméternyi hely. A kézbesítés díja
függött a feladó és a címzett közti távolságtól is. Amikor a postás
kézbesítette a postát, kötelessége volt begyűjteni a címzettől a
lakóhelyén vagy az üzleti tevékenység helyén a postaköltséget is.
Ennélfogva a postásnak kilencven percébe került kikézbesíteni 67
levelet. Hill kiszámolta, hogy egy postás 570 levelet is házhoz tud
vinni ugyanennyi idő alatt, ha pénzbegyűjtés nem tartozik a
kötelességei közé, és ezáltal annak is csökken a veszélye, hogy
elrabolják tőle az összegyűjtött pénzt.
Hála az olyan visszásságoknak, mint amilyeneket Hill is felfedezett,
rengeteg küldemény érkezett el nem hivatalos úton rendeltetési
helyére. Az Anglia és New York között meginduló gőzhajós kézbesítés
{8»237} esetében például mindössze öt levelet találtak meg a hivatalos
zsákban, míg ugyanazon a hajón nem hivatalos zsákokban tízezernyi
levél utazott. Hill a rendszer áramvonalasítását javasolta. Egy
uniformizált postai díjszabás eltörölte volna a nem kevesebb, mint
negyvenféle különböző díjtételt. Ezenkívül, érvelt, ha a kézbesítést
előre fizetnék, az meggyorsítaná a szolgáltatás sebességét is, feltéve,
hogy minden házon és üzleten van egy levelesláda, ahová a „szabadon
átvehető” küldemények bedobhatók. Londonderry márkija máris
tiltakozott az ötlet ellen, azoknak az embereknek a nevében, akik nem
akarnak lyukat vágni drága bejárati ajtajukba.
1837-ben, amikor először nyilvánosságra kerültek, Hill elképzelései
rengeteg parlamenti bizottságnak, országos találkozónak, nyilvános
petíciónak és The Times-cikknek adtak életet Londonban. Azután 1839
augusztusában a parlament végül megszavazta a pennys postai
díjszabásról szóló törvényjavaslatot, és 1840. január 10-én az első
egypennys bélyeggel ellátott 112 000 levél elindult útjára. Ez volt az a
nap, amikor Richard Cobden a Gabonatörvény-ellenes Ligától rájött,
hogy megnyílt az út, melyen a liga üzenete eljuthat a nyilvánossághoz,
és állítólag így szólt: „A gabonatörvények napjai meg vannak
számlálva”. Jól látta meg, mekkora segítséget jelent neki a postai
reform céljai elérésében. Egyetlen hét alatt három és fél tonnányi
röpiratot kézbesítettek egyedül Manchesterben. A szabad kereskedelem
eszméje hatalmas siker lett. Két éven belül a postai küldemények
száma kétmillióra emelkedett, és a fix postai díjszabás világszerte
elterjedt.
 1840 és 1855 között hétmilliárd bélyeget nyomtattak Angliában. A
ragasztós hátú papírnégyzet kezdetben csak egy ötlet volt az előre
fizetés problematikájának számtalan megközelítése közül. Maga Hill
az előre felbélyegzett papírlapot favorizálta. Egy nyilvános
vetélkedésen 2500 különféle elképzeléssel pályáztak; az összetett,
dombornyomásos mintázattól, mely Nagy-Britannia képeit hordozta
volna egészen a nyertes elgondolásig, a ma ismert „egypennys”
bélyegig, melyre Victoria királynő portréját nyomtatták. Napjainkban
ezeknek az első bélyegeknek több ezer dolláros értéke van a gyűjtők
körében.
A bélyegek nyomtatására szóló szerződést az amerikai Jacob
Perkins nyerte el a massachusettsi Newburyportból. Perkins 1819 óta
tartózkodott Angliában, abban a reményben, hogy új nyomtatási
eljárása révén megkapja a bankjegyek nyomtatási jogát. Azokban az
időkben, amikor a pénzhamisítás {9»222} túlságosan is gyakori volt,
Perkins eljárásának legfőbb vonzerejét éppen az képezte, hogy
segítségével a vésnökök olyan bonyolult mintázatokat tudtak
kialakítani, ami valósággal lehetetlenné tette a bankjegyek másolását.
A provinciális bankok támogatásának hiányában Perkins azonban nem
volt képes meggyőzni a Bank of Englandet. Ez volt az oka, hogy 1839-
ben, amikor Hill keresett valakit az új bélyegek elkészítésére, Perkins a
rendelkezésére tudott állni.
Az amerikai új nyomtatási eljárását acélmetszésnek hívták, mivel
első lépcsőben a tervezett nyomtatási képet edzettacél lemezbe
karcolták. Ezután a mintát átvitték egy lágyacél hengerre, úgy, hogy a
hengert oda-vissza mozgatták a nyomólemezen, majd miután a minta
kellőképpen beleivódott, a hengert hő segítségével megkeményítették,
és a mintát réz nyomólemezekbe nyomták, ahonnan végül a
papírnyomat készült. Ezzel a technikával, melyet amerikai
módszerként ismertek, nyomtatták ki a pennys bélyegeket, és – miután
a Bank of England megváltoztatta álláspontját Perkins eljárásával
kapcsolatban – ennek köszönhetjük a mai bankjegyek kifinomult
megjelenését is. Mindazonáltal az eljárás soha nem hozott elég pénzt
Perkins számára, ezért átnyergelt a gyarmatok felé közlekedő hajók
gőzgépeinek tervezésére.
A sors fintoraként a kolóniák közvetlen módon maguk is Perkins
nyomtatási technikájának köszönhetik létrejöttüket. A tizenhetedik
század közepén, amikor a britek posztót szállítottak a trópusi Molucca-
szigetekre, hogy azt az ott talált fűszerekre cseréljék, a helybéliek –
nem túl meglepő módon – a könnyű, festett indiai pamutot kedvelték
meg leginkább, ezért háromszögű kereskedelem alakult ki. Az angol
gyapjút Indiában (mely akkor brit fennhatóság alatt állt) pamutszövetre
cserélték, melyet ezután a Molucca-szigetekre szállítottak a
fűszerekért, hogy azok azután Angliába kerülhessenek. Némi festett
pamutanyag azért Angliába is eljutott, ahol azonnal felkapott lett, és a
britek nemsokára már az indiai kézművesekhez fordultak a minták
terveiért.
Egy idő után a pamutdivat akkora őrületté dagadt, hogy hatalmas
profitot kezdett termelni a helybéli brit posztógyártóknak, ezért, hogy a
hazai ipart megvédjék, nyomást kezdtek gyakorolni a kormányra, hogy
tiltsa meg a kereskedőknek a külföldi pamutanyagok behozatalát. A
döntés következtében beállott hiányidőszak, eléggé természetes
módon, felfelé hajtotta a keresletet. A tizennyolcadik század közepére a
jómódúak (és nemsokára a kevésbé jómódúak) köreiben a jóízlés
netovábbjának számított az egymáshoz illő, sokszínű, nyomott
pamutszövetből készült függöny és kárpitozás. Hogy az újonnan
létrejött piac igényeinek eleget tegyen. Francis Nixon, egy
Drumconában, az írországi Dublin peremkerületében dolgozó ír férfi
megtalálta a mostanra kötelező luxuscikknek számító indiai chintz
minták tömegtermelésének a módját.
Az volt a probléma a chintzcel (a chintz hindi szó, jelentése „élénk
színű”), amitől a mintát bonyolult és költséges volt előállítani, hogy a
virágos, madaras, felhős és tájképes mintázat minden egyes rétegét
gondosan (és külön-külön) kellett az anyagba nyomni, mégpedig
különböző, egyszínű nyomódúcokkal, melyek a mintának csak egy
adott részét adták ki.
Nixon 1760-ban állt elő chintzmintázat réz nyomólapokkal történő
nyomtatásával. Ez volt az első, egyszerű verziója annak a technikának,
amit később Perkins továbbfejlesztett, és felhasznált az egypennys
bélyeg nyomtatásakor. Nixon azért volt képes a réz nyomólemezekkel
olyan komplex mintákat kialakítani, mint amilyen a divatos chintz is
volt, mert olyan sűrítőanyagot alkalmazott, mely lehetővé tette, hogy a
hengerrel felvitt színezőfesték állaga pont megfelelő legyen, ezért jól
tapadjon először a hengerhez, majd az anyag rostjaihoz.
Az új festéksűrítő anyag az afrikai fákból származó természetes
gumi volt. Amikor ezt vízben oldották, tiszta ragasztóanyagot nyertek,
mely a színezőanyagot a hengeren tartotta. A gumi azt is meggátolta,
hogy a színezőfestékben lévő nedvesség szétáradjon az anyagban és
elmaszatolja a mintát. Az új impregnáló anyagok közül a
legelterjedtebb a Szenegál gumi volt, mely később a tizenhetedik
században hatalmas mennyiségben áramlott be Afrikából Európába,
hála a francia gazdaság katasztrofális állapotának és az embernek, aki
megmentette az országot a teljes pusztulástól.
Az illető, Jean-Baptiste Colbert, egy reimsi méteráru-kereskedő fia
volt (habár ő azt állította magáról, hogy a skót királyi család
leszármazottja). Nem lehetett különösebben kellemes társaság, mert
már saját korában is így jellemezték: „természettől fogva savanyú az
arckifejezése, mélyen ülő szemeivel, sűrű fekete szemöldökével; zord a
megjelenése és kegyetlen, bíráskodó a modora...”. Ráadásul a
mértéktelenségig ivott is. 1648-ban azzal biztosította anyagi pozícióit,
hogy feleségül vett egy örökösnőt, a nő apjának pedig elintézte az
adómentességet. Miután az üstökös sebességével Mazarin bíboros
szolgálatába emelkedett, Colbert vette át a Királyi Tanács irányítását
(és ennek segítségével az egész országét), és ekkor még mindig csak
42 éves volt.
Colbert elhatározta, hogy visszaállítja Franciaország megtépázott
vagyonát. Ebben a tevékenységében kiváltképpen főnöke gátolta, aki
egyike volt a valaha élt legpazarlóbb uralkodóknak: XIV. Lajos,
{10»264} {10»274} a napkirály, Versailles és a Louvre építtetője, aki
a tönk szélére vitte az országot. Hosszú távon, esélytelensége ellenére,
Colbert győzött, habár a reputációja ment rá erre. Halálakor egy versíró
(valószínűleg adóproblémáival küzdve) így írt róla:

Colbert meghalt, és ebből tudhatod,

Franciaországra eljött a vég,
Mert lenne még bármi ellopható,
A tolvaj is bizton élne még.

Colbert hajtotta végre az egyik legátfogóbb gazdaság-helyreállító

programot, amit csak látott a világ. A francia kereskedelem fellendítése
érdekében adóstopot és piaci monopóliumot ígért mindenkinek, aki
export-import lehetőségeket talál külföldön. A hollandok, portugálok,
spanyolok és angolok mind flottákat építettek, és tűzzel-vassal
hasították a maguk szeletét a külkereskedelemből, {11»157}
{11»243} ezért Colbert úgy döntött, itt az ideje, hogy Franciaország is
csatlakozzon a klubhoz. Amikor egy csoportnyi befektető létrehozta az
Új Szenegál Társaságot, monopóliumot biztosított nekik a rabszolga-
kereskedelemben. Akkoriban úgy hitték, hogy a Szenegál-folyó
csatlakozik a Nílushoz (ezáltal könnyű kereskedelmi útvonalat kínál
Egyiptom felé), és hogy Afrika belsejében aranyhegyek magasodnak,
Szenegál pedig kiválóan alkalmas a cukornád, pamut, selyem és az
indigócserje termesztésére. Ezek közül kevés dolog bizonyult igaznak,
de a francia kereskedők többek között rátaláltak a Szenegál gumira,
melyet hazahoztak, és így Francis Nixon és a többiek használatba
vehették.
Mindeközben Franciaországban Colbert intézkedési felvillanyozták
az országot. A jövendő tengeri nagyhatalmának, Franciaországnak a
létrejöttében a legnagyobb akadályt a lerongyolódott francia flotta
jelentette, mely darabjaira hullott szét. Amikor Colbert átvette, a
hadiarzenál teljesen üres volt, és az országnak mindössze három hadra
fogható hadihajója volt (a megmaradt huszonkettő ódivatú bárkából).
Ami kevés hivatásos tengerész megmaradt, mind külföldre szerződött,
csak a gályarabokat hagyva otthon maga után. Colbert tengerészeti
technológiai központokat állított fel, és megbízást adott a hajóépítő
műhelyeknek száz új hajó építésére, újjáépíttette a kikötőket, feltöltötte
a hadiarzenált, tengerészeti akadémiákat hozott létre a tisztutánpótlás
képzésére, általános toborzásba kezdett, és vízrajzi iskolákat hívott
életre. Tíz évvel Colbert hatalomra kerülése után a flotta már
negyvenötszörös büdzséből gazdálkodhatott.
A belkereskedelem megreformálására irányuló erőfeszítései sem
voltak kevésbé radikálisak. Kiirtotta az adóbegyűjtéssel kapcsolatos
csalásokat, és egyszerűsítette a tarifákat. Egységesítette az útvámokat,
súlyos importvámokat vetett ki a francia ipar védelmében, beindított
egy nemzeti úthálózat-építő programot, egységesítette a súlyokat és
mértékegységeket, országszerte erődöket építtetett, negyedével
csökkentette az államadósságot, anyagi ösztönzőkkel bátorította az új
iparágak létrejöttét, a szakmák művelőit céhekbe kényszeríttette,
bevezette az állami monopóliumokat (például a gobelin faliszőnyeg
{12»123} készítésére és a dohányiparra), szigorú szabályokkal és
előírásokkal biztosította a tisztességes versenyt a kereskedelem és
gazdaság minden területén. Mire Colbert befejezte művét,
Franciaország már jócskán úton volt a gazdasági kilábalás felé.
Colbert reformjainak talán leghatalmasabb eredménye ma is látható
és élvezhető. A csodálatos Canal du Midi az, mely 161 mérföld (258
km) hosszan húzódik az Atlanti-óceán menti Toulouse-tól a Földközi-
tenger partján, Marseille-hez közel fekvő Sète-ig. A Canal du Midi
Colbert, a közlekedés fejlesztésére irányuló tervének része volt (mely
magában foglalta valamennyi folyó fenékkotrását is a hajózhatóvá tétel
érdekében), miután azokban az időkben az utak olyan rossz állapotban
voltak, hogy a vízi út volt az egyetlen megbízható megoldás az áruk
célba juttatásához. A csatorna ötlete Colbert tervezőjétől, Pierre-Paul
Riquet-től ered, aki rámutatott, hogy a csatorna alkalmas lenne a
hajóknak a Földközi-tenger irányába és visszafelé történő forgalmának
a lebonyolítására, ezáltal kiküszöbölve, hogy azoknak hosszú és
veszélyes úton meg kelljen kerülniük Spanyolországot. Ezáltal az
áthaladásból befolyó bevételek (melyeket eddig csak a spanyol király
élvezhetett) mind Franciaország államkasszáját gazdagították volna.
1666-ra meglettek az engedélyek a munka elkezdésére. A
vállalkozás óriási és példa nélkül álló volt, és felállította a
szabványokat az összes ezután épülő európai csatorna számára. Itt
épült elsőként mesterséges vízgyűjtő medence, hogy biztosítsa a vizet a
csatorna azon szekciói számára, ahol a talajemelkedés miatt (egy
ponton ez elérte a hatszáz láb [kb. 187 m] magasságot is) a folyók nem
tudták kiszolgálni. Három óriási vízvezeték vezette a csatornát a folyók
és vízmosások felett, és az első európai csatornaalagút is megépült 300
láb (kb. 94 m) hosszan. A csatornának 101 zsilipkamrája volt, köztük
egy rendkívüli, nyolclépcsős zsiliprendszer, nem messze Béziers
városától. A Canal du Midi Európa csodája volt. 12 000 ember
nyolcévi munkájának végeztével, 1681 májusában adták át a
forgalomnak.
A csatornán dolgozó mérnökök között volt az a férfi, Sébastien Le
Prestre de Vauban, akinek munkálkodása szintén maradandó nyomokat
hagyott Franciaországban. Ez a briliáns katonai karriert befutott tiszt
már a maga korában is híres volt az erődökről, melyeket Colbert
nemzetvédelmi programja részeként Franciaország-szerte épített (s
melyek még ma is állnak). De a csatornaépítésen és a háborúzáson
kívül Vauban próbára tette tehetségét a puskaporgyártásban,
építészetben, bányászatban, híd- és útépítésben, vízrajzban és
földmérésben. Olyan sokrétű témákban írt értekezéseket, mint az
erdőgazdálkodás, sertéstenyésztés, adórendszer, gyarmati politika,
vallási tolerancia, kalózkodás és méhtartás. Fanyar humora is időről
időre felbukkan bennük. 1705-ben, nyugdíjba vonulásakor írt egy
cikket, ezzel a címmel: „Különböző gondolatok egy embertől, akinek
már nincs semmi tennivalója”. Vauban azt is kiszámolta, hogy Kanada
akkori százezres francia lakossága a kétezredik évre 51 millióra szökik
fel. Kanadáról így írt: „Senki ne mondja, hogy ez egy szegény ország,
ahol semmi hasznosat sem tehetünk... Van ott minden.”
Vauban tervezte és építette a Canal du Midi három vízvezetékének
egyikét, és amikor a csatorna elkészült, ő mérte azt fel a király
számára. Ezen kívül (volt-e vajon olyasmi, amihez ez az ember nem
értett?) ő találta fel a modern tokmányos szuronyt, és kidolgozott egy
új ostromtechnikát is. Ez abból állt, hogy ásni kellett egy lövészárkot
az ellenséges erőd falával párhuzamosan, melyet mozsárágyúkkal
láttak el, hogy a zárótüzet biztosítsák, majd ásni kellett egy rövidebb,
de szélesebb árkot az elsőre merőlegesen, és itt is tűzerőt kellett
elhelyezni, ezután egy újabb párhuzamos következett, és így tovább,
egészen addig, míg az utolsó árok eléggé közel volt a falhoz, és a
gyalogság támadást tudott onnan indítani, mivel már csak nagyon rövid
időre volt kitéve a védők tüzének.
Vauban lövészárkos ostromlási technikája jó száz évvel később éri
el a legnagyobb sikerét, több ezer kilométernyire Franciaországtól,
Yorktownban. Az az ostrom vetett véget 1781. október 19-én az
amerikai forradalomnak, amikor is a brit védők megadták magukat az
egyesített francia és amerikai haderőknek. { 13»230} Október 6. és 19.
között az ostromlók két párhuzamos árkot építettek (1500 ember ásott
3000 muskétás védelmében), melyekbe ezután több mint száz tüzérségi
löveget helyeztek el, melyek a földig lerombolták Yorktownt. A vesztes
brit katonák a helyzethez illően a győztesek által eljátszott „A világ a
feje tetejére állt” dallamára masíroztak ki az erődből.
De nem csak az angolok érezhették úgy, hogy kicsúszott lábuk alól
a talaj. Az amerikaiak győzelmétől valószínűleg az a százegynéhány
ezer amerikai szenvedett a legjobban, akik a britek mellé álltak a
konfliktusban. Ezeknek az úgynevezett lojalistáknak a soraiban éppúgy
megtalálhatóak voltak az angolpárti gyarmatosítók (mint Thomas
Hutchinson, Massachusetts kormányzója), mint az ellenséges érzelmű
fekete rabszolgák, az etnikai kisebbségek, akik fenyegetve érezték
magukat a puritán terjeszkedés által, a kongregacionalista elveket
ellenző anglikánok és a déli konföderáció hívei. A lojalisták száma a
teljes népesség 20 százalékára volt tehető, és számuknak nem
helyénvaló megítélésére vezethető vissza a háborús idők alatt
elkövetett brit katonai tévedések zöme.
A vereség után a lojalistákat árulóknak tartották, és a győzők
eszerint is bántak velük, ami egyet jelentett a szurokba és tollba
hempergetéssel, a teljes vagyonelkobzással, rosszabb esetben a
kivégzéssel is. Az egyik virginiai bíró annyira élen járt a számla
kiegyenlítésében, hogy neve új igeként bukkant fel a nyelvben: lynch
(lincselés). A bánásmód miatt a háború után több mint százezer
lojalista hagyta el Amerikát, és települt Kanadába vagy Angliába.
Harmincezren Nova Scotiában (Új-Skócia) telepedtek le, csatlakozva
azokhoz a menekültekhez, akik az Atlanti-óceánon át érkeztek a skót
felföldi tisztogatások elől, amikor is kiürítették a földeket (a
kilakoltatás vagy lemészárlás nyers, de hatásos eszközeit alkalmazva),
hogy helyet csináljanak a birkáknak.
Az élet Kanadában korántsem volt könnyű, kiváltképp a feketéknek
nem. Alacsony volt a foglalkoztatottság, ezért közülük sokan – attól
félve, hogy visszaküldik Amerikába és ezzel együtt a rabszolgaságba –
kivándoroltak az afrikai Sierra Leonéba. Az életkörülmények olyan
zordak voltak, hogy Nova Scotia „Nova Scarcity”, Új Ínség néven vált
ismertté. A járványok és az éhínség megszokottá váltak, a törvények
megszegéséért szélsőségesen kemény büntetéseket róttak ki. A fehérek
bírságot kaptak, a feketék testi fenyítést. Egy nő hetvennyolc
korbácsütést és egyhavi nehéz közmunkát is kaphatott egy pár cipő
ellopásáért. Két rendbeli kisebb tolvajlásért 200 korbácsütés járt. Egy
alkalommal egy tolvajt felkötöttek, mert ellopott néhány, mai értéken
számolva talán 100 dollárt érő ruhát, egy másikat egy zsák krumpli
eltulajdonításáért ítéltek bitóra.
Ebbe az északi félparadicsomba érkezett meg a lojalista Abraham
Kunders is, akinek korábban, Philadelphiában tulajdonában volt egy
kisebb hajóflotta (melyet minden egyéb tulajdonával együtt elvesztett,
amikor menekülnie kellett). Nova Scotia rossz híre ellenére jobb volt,
mint a semmi; és továbbra is nagy számban érkeztek ide a lojalisták és
elüldözött skótok. Valakinek biztosítania kellett a közlekedtetésüket,
ezért Kunders partnerek után nézett, beszállt a hajóépítésbe, majd
gőzhajóvásárlásba kezdett – először, hogy az amerikai partvonal
mentén fuvarozza a lojalistákat, később, hogy keresztülhozza a
skótokat az Atlanti-óceánon.
Amikor Kunders hírét vette az új pennys posta { 14»189}
elindulásának az Egyesült Királyságban, ráébredt, hogy nemsokára
rendszeresen közlekedő transzatlanti postai gőzhajójáratok beállítására
lesz szükség. Néhány héten belül Londonban volt ajánlatával, ami meg
is hozta számára az áhított szerződést. Az első Kunders postahajó
London és Halifax közt közlekedett, majd hamarosan eljutott New
Yorkba is. Az új hajótársaság Brit és Észak-amerikai Postai Gőzhajó
Társaság (British & North American Steam Packet Company) néven
vált ismertté. A század közepére a Kunders családnak már harminc
vízijárműből álló flotta volt a birtokában, és a szám egyre nőtt, ahogy
beköszöntött a luxushajók {15»237} {15»299} korszaka. A huszadik
századra már a Kunders-társaság uralta az Atlanti-óceán
személyforgalmát, olyan hajókkal, mint a Lusitania és a Mauretania,
melyek gyorsaságukért elnyerték a kék szalagot és beállították az új
szabványt a luxus és kényelem terén.
1969-ben kelt útjára a társaság valaha épült legnagyobb
zászlóshajója, a Queen Elizabeth 2. Addigra természetesen a néhai
lojalista nevét egy betűzési hiba folytán (melyet a bevándorlási hivatal
tisztjei követtek el, vagy Amerikában, vagy Kanadában) már torzultan
használták. Így a QE2 a „Cunard” hajótársaság tulajdonát képezte. És
mint bármely más luxusjáraton, itt is megtalálható volt az a
fodrászszalon, ahol az utasok akár tartós hullámot is kérhettek.
A motorok viszont, melyek a modern világ óriási cirkálóit hajtják,
egy skót férfi erőfeszítéseinek köszönhetik létüket, aki megpróbálta
lecsapolni a bányákat...
 2 FORRADALMAK

A történelmi legendák nem adják meg magukat egykönnyen, és a

tények dacára továbbélnek. Mint az is, mellyel történetünk
kezdődik: James Watt ott ül édesanyja konyhájában, figyeli,
hogyan forr a víz a teáskannában, és megálmodja a gőzgépet, ami
elindítja az ipari forradalmat és megváltoztatja a világot.
Watt a valóságban az ötlettel először 1765-ben találkozott, a
glasgow-i egyetem javítóműhelyében, abból a prózai okból kifolyólag,
hogy a már létező gőzgépmodell (melyet a természettudományi szak
laboratóriumában szemléltetésre használtak) elromlott. Watt egy apró
módosítással kijavította a hibát, és ezzel elnyerte a gőzgép
feltalálójának járó kitüntető címet, elbitorolva azt a motor valódi
megalkotójától, Thomas Newcomen dartmouthi vasáru-kereskedőtől.
James Watt azért vált oly gyorsan hírnevessé, mert Anglia
keresztülment egy gazdasági robbanáson, mely a nyersanyagok,
különösen az ásványok iránti növekvő keresletet eredményezte. A
bányászoknak egyre mélyebbre kellett ásniuk, és eközben egyre
vizesebb lett a lábuk. A bányákat ugyanis elárasztotta a bányavíz, és
Newcomen gépe (ami valójában vízpumpaként üzemelt) képtelen volt
arra, hogy elég gyorsan kiszivattyúzza azt – egészen addig, amíg Watt
nem korszerűsítette a szerkezetet; és ezután már mindenki ilyen gépet
akart. Watt karrierje, a gőzzel hajtott bányaszivattyúk gyártójaként,
ezzel be is volt biztosítva. Ez tökéletesen meg is felelt neki, mivel soha
nem is akart mást. Sem ő, sem más nem gondolkodott akkoriban a
pumpa hajtószerkezetének más irányú felhasználásán. Hogy
munkagépeket hajtsanak vele, az szóba sem került, mivel az áttételes
mechanizmus megalkotása, ami a pumpa fel-le mozgását körkörös
mozgássá alakította volna – a „bolygókerék” áttétel – még újabb
tizenhat évet váratott magára, amikor végül Watt egyik alkalmazottja,
William Murdock {16»59} {16»103} feltalálta (aki csak azért kapta
meg az állást, mert jelentkezésekor egy saját készítésű, fából készült
kalapot viselt).
Az áttétel elég egyszerűen működött. Egy fix fogaskerék lett a
gőzgép himbájáról lelógó hajtókarhoz erősítve. Ahogy a szivattyúkar
fel-le mozgott a másik végéhez kapcsolt dugattyúkar mozgása
következtében, a fogaskerék fogai egybekapcsolódtak a szabadon
mozgó hajtótengelyen lévő fogaskerék fogaival. A hajtókar mozgásával
a fix fogaskerék körbejárt a meghajtott fogaskerék körül, mely mozgás
a bolygók nap körüli pályájára emlékeztetett.
Ezzel a körkörös mozgással Watt gőzgépe meghajtószíj segítségével
bármilyen tárcsát vagy kereket meg tudott hajtani, és felhasználható
lett a pamutszövödékben, gabonamalmokban, őrlőmalmokban,
hengermalmokban, fazekasműhelyekben, fűrészmalmokban,
vasöntödékben (ahol a gőzgépek hajtották a nagyolvasztó kemencék
fújtatóit), sörfőzdékben, keményítőenyv-kifőzdékben,
fehérítőüzemekben, olajsajtoló üzemekben és szövödékben. Az ipari
forradalom kezdetére, 1795-re Watt birminghami gépgyárában
{17»136} {17»221} már az összes alapvető ipari termelési
sajátosságot bevezette. A gyár úgy lett tervezve, hogy maximális
számban ontsa magából a szabványmotorokat. Az egyes munkakörök
specifikusan körülírt tevékenységeket foglaltak magukba, pontosan
meghatározott feladatkörrel. {18»78} Ezután Watt már képes volt
darabbért fizetni, miután meg tudta határozni, mennyi időbe telik
elkészíteni egy adott munkadarabot.
Tehát, annak ellenére, hogy a gőzgép feltalálójának csak a mítosz
tartja, Watt valójában sok olyan gyártási technológiának lett a kiötlője,
melyek lehetővé tették az ipari forradalom kitörését. De volt egy
másik, kevéssé ismert találmánya is, mely a maga módján legalább
akkora hatást gyakorolt a történelem menetére, mint a gőzgép. Egy
napon, a huszadik században, egy legalább annyira alapvető
forradalmat indít majd el, mint korában az ipari forradalom volt, mert
ezáltal kerül mindennapos használatba egy koromszerű anyag. A
modern korban ez az anyag fog kaput nyitni az élet működésének
sajátosságai utáni vizsgálódásban és egy második, biológiai jellegű
forradalmat indít majd el.
Ez a második forradalom radikális változásokat fog hozni a
huszonegyedik század életében, és a nyomok James Watt gőzgépes
hivatásához és ahhoz a Watt számára bosszantó tényhez vezetnek, hogy
kezdett túlságosan sikeressé válni. Watt Redruthban, Cornwallban
tartózkodott (ahol nagyon sok bánya érdeklődött gőzszivattyúja iránt,
mert a tárnák a tengerfenék alatt húzódtak, és ezáltal a bányavíz
nagyon gyakori volt), amikor az „utasítások tömegében” nyomasztóan
elveszettnek kezdte érezni magát. Legnagyobb problémája az volt, írta
egyik barátjának, hogy „hallatlanul nehéz intelligens tisztviselőket
találni”. 1780-ban megtalálta a probléma nyitját: a műszaki rajzok,
számlák, levelek és az összes dokumentum másolásának alternatív
módját (ekkor már túl volt egy kéthegyű tollal történt, sikertelen
próbálkozáson). A szabadalmi leírás így határozta meg az elképzelést:
„A levelek és egyéb irományok másolásának eredményes új
metódusa”. Watt ezzel feltalálta a másológépet.
A dokumentumokat egy speciális tintával, ami gumiarábikumot is
tartalmazott, nedves papírra írták vagy rajzolták, mely ily módon
huszonnégy órán át nem száradt meg, ezáltal másolatokat lehetett róla
készíteni úgy, hogy egy sima fehér papírlapot nekinyomtak, és ezzel
átvitték a tintajeleket az új lapra. Kezdetben a másoló nem aratott nagy
sikert. A bankok ellenezték, mert úgy gondolták, bátorítaná a
pénzhamisítási kísérleteket. {19»222} A könyvelőségek azzal érveltek,
hogy a módszer kényelmetlenné válik, ha nagy a hajtás, vagy „ha
gyertyavilágnál dolgoznak”. De az első év végére Wattnak azért
sikerült kétszáz mintapéldányt eladnia, és egy bemutatón olyan nagy
benyomást tett a parlamenti házakra, hogy a zűrzavarban helyre kellett
utasítani a honatyákat. 1785-re a másolót már széles körben használták.
Azután 1823-ban Cyrus P. Dalkin, a massachusettsi Concordból,
tovább fejlesztette a technikát, két olyan anyag felhasználásával
gazdagítva, melyek gyökeres fordulatot jelentettek az eljárás
történetében. Elemi szenet és forró paraffinviaszt felhordva egy lap
hátuljára Dalkin feltalálta az indigópapírt. A fejlesztés nem kapott
igazán nagy figyelmet, egészen addig, míg 1868-ban Lebbeus H.
Rogers, egy kétszersült- és zöldségforgalmazó cég huszonegy éves
társtulajdonosa léggömbrepülést nem tett. {20»69} {20»81}
{20»135} A légieseményről az Associated Press tudósított, és az újság
helyi irodájában Rogerst egy olyan újságíró interjúvolta meg, aki merő
véletlenül Dalkin másolópapírját használta. Lenyűgözve a látottaktól
Rogers feladta a ballonrepülést és a kétszersülteket, és belekezdett a
megrendelőkönyvekbe, üzleti könyvekbe, számlatömbökbe stb. való
indigópapír gyártásába. 1873-ban bemutatta termékét a Remington
írógépgyárnak, {21»145} és az új másolópapír átütő siker lett.
A paraffinviaszt, melyet Dalkin használt, és mely ezáltal félig
felelős lett (a szénporral együtt) az üzleti életben bekövetkezett
változásokért, eredetileg a palaolaj tartalmú kőzetekből állítják elő.
Miután 1857-ben, Pennsylvaniában felfedezték a kőolajat, { 22»165} a
paraffinolajat desztillálás útján állították elő, és elsősorban a gyors
növekedésnek indult lámpaiparban világítófolyadékként használták fel
a kimerülőfélben lévő ámbráscetolaj pótlására. A paraffint hűtés útján
sűrítették viasszá. A világításban való felhasználása mellett a viasz
segített például a New York-i Central Park-beli Kleopátra Tűje-
obeliszk megóvásában is.
Egy még hétköznapibb felhasználási terület adódott a tűzgyújtás új,
izgalmas módszerével. Az utazóknak évszázadokon keresztül vagy
izzó zsarátnokot kellett magukkal vinniük az útra, vagy találniuk
kellett egy kész helybéli tűzforrást. De ahogy a közlekedés fejlődött, és
az emberek egyre messzebbre és egyre gyorsabban utaztak, ezek az
eszközök alkalmatlannak bizonyultak. Ezért a tizenkilencedik század
közepére divatba jöttek a foszforfejű gyufák. Messze az volt a
legnépszerűbb típus, amit a svéd Lundstrom testvérek találtak fel. Az ő
„biztonsági” gyufájuk vörös foszfor bevonatot kapott, az ásvány addig
használt fehér változata helyett, abból a jó okból, hogy a fehér foszfor
hajlamos volt az öngyulladásra (és mérgező hatása volt a
gyufakészítőkre). Annak érdekében pedig, hogy a gyufa könnyebben
égjen a kezdeti foszforos lángolás után, a Lundstrom testvérek
paraffinviaszt fecskendeztek a fa anyagába, pont a gyufafej alá.
A foszfornak volt egy másik, roppant fura mellékhatása. Sírrablók
hírébe keverte a briteket, akik a fáma szerint ez úton oldották volna
meg a gyorsan növekvő városi népesség táplálását. Hála James Watt
gőzgépének és az iparosodásnak, az angol ipari települések nyaktörő
iramban terjeszkedtek. A tizenkilencedik század folyamán a városok
népességének aránya a teljes népességhez képest a korábbi
egyharmadról négyötödre duzzadt. Az 1851-es népszámlálás kimutatta,
hogy – a világon első esetben – több ember él a városokban, mint
vidéken. Egy tipikus textilipari városban, a lancashiri Oldhamban,
1801-ben 12 000 lakos élt, míg 1901-re ez a szám 147 000-re nőtt.
Ugyanezen idő alatt az össznemzeti népesség megtriplázódott.
Míg a populáció felduzzadása a halálozási ráta csökkenésének is
betudható volt, hála a jobb higiéniás viszonyoknak { 23»175} és az
általános egészségügyi fejlődésnek, a növekedést igazán gerjesztő
tényezők az étrend kialakításában elért fejlődés és a bőséges
élelmiszer-ellátás voltak. Mindez a foszfor és egy német vegyész,
Justus von Liebig {24»71} {24»214} munkája nyomán vált lehetővé,
akinek az volt a módszere, hogy elégette a növényi szöveteket, hogy
felfedezze kémiai összetételüket. Teóriája szerint a növények a talajból
és a levegőből táplálkoztak. Saját pénzét felhasználva felállította a
világ első kémiai kutatólaboratóriumát, a giesseni egyetemen,
Németországban. Ez olyan népszerűnek bizonyult, hogy a világ
minden tájáról özönlöttek ide a diákok. Laborjában Liebig felfedezte a
termés növekedésének törvényét, melyet elképedve fogadott a világ. A
„minimum törvénye” alapján a terméshozam nagyságát az adott
termény természetes táplálkozásában az az elem határozza meg
döntően, mely mennyiségét tekintve a legkisebb.
De Liebig kulcsfontosságú felfedezése a foszforsav volt, és annak
fontosságának felismerése az összes növény táplálkozása
szempontjából. A foszforsav előállításának legkönnyebb módja pedig
az volt, ha összedarált csontot kénsavval kezeltek. Az angolok élen
jártak a termelésben és 1870-re évi negyvenezer tonnát állítottak elő
belőle. Ez a termelékenység indította arra Liebiget, hogy megvádolja
őket azzal, hogy a sírokat rabolva etetik a zsúfolt városok lakosságát:

Anglia sorra rabolja az országokat termékenységük függvényében.

Mohóságában máris felforgatta Lipcse, Waterloo és a Krím
félsziget csatamezőit; máris elhordta Szicília katakombáiból a
számtalan előző generáció csontvázait. Minden évben három és fél
milliónyi emberi trágya kel útnak partjainkról Anglia felé,
melyeket maga támogatására tőlünk vesz el és kanálisain át a
tengerbe pazarol. Mint egy vámpír, úgy csüng Európa nyakán – mi
több, az egész világén – és a nemzetek szívéből szívja ki a vért.

Ha ez a sírrablás valóban meg is történt, akkor éppúgy

bekövetkezhetett Liebig könyve, a Szerves kémia és alkalmazása a
mezőgazdaságban és az élettanban alapján is. A könyv azonnal
nemzetközi bestseller lett, nyolc nyelven tizenhét kiadást élt meg, és
komoly tudománnyá tette a földművelést. A könyvben Liebig
kimutatta, hogy a felőrölt ásványi foszfátok, kénsavval kezelve, olyan
megtermékenyítő közeget alkotnak, melyet könnyebben feldolgoznak a
növények. Mindenfelé felélénkült a foszfátok utáni kutatás, és
Amerikában a foszfáttrágya-termelés az egekbe szökött, miután Dél-
Carolinában, Georgiában és Floridában óriási lelőhelyekre bukkantak.
A műtrágya nagy részét akkoriban a dohánytermelők használták fel.
Liebig munkájának eredményeképpen a tizenkilencedik század
második felére Európa- és Amerika-szerte a terméshozamok
biztosították a táplálékot, melyre oly nagy szüksége volt az iparosodott
országok millióinak. Nem maradt más hátra, mint megtalálni a táplálék
elosztásának a módját. Megint csak James Wattnak hála, a megoldás
már adva volt a gőzhajtású lokomotív személyében. Habár az első,
George Stephenson {25»100} által kifejlesztett gőzzel hajtott
mozdony (a Rocket [Rakéta]) 1829-ben forgalomba állt a Manchester-
Liverpool vonalon, a személyvonatokat sokáig tekintélyes ellenállás
övezte. A befektetők úgy ítélték meg, hogy a vasút kevés profittal
kecsegtet. Emellett, úgy hírlett, hogy 40 mérföld/óra (64 km/ó)
sebességnél az utasok egyszerűen megfulladnának.
Ezek a megfontolások mindenesetre nem gátolták az Egyesült
Államok szinte hihetetlen mértékű vasúti expanzióját { 26»56}
{26»180} 1838-ra Vermont kivételével minden keleti államban volt
vasút. A hálózat 1850-re elérte Kentuckyt és Ohiót is. Közvetlenül a
polgárháború után, melyben a vasúthálózat is kulcsszerepet játszott,
{27»297} a sínek 35 000 mérföld (56 000 km) hosszan terültek el;
1890-re ez a szám 164 000-re {28»57} (262 000) ugrott. Ilyet még
nem látott a világ. 1869-től, amikor a transzkontinentális vonal
elkészült, a legtöbb vasúttársaság nevében ott volt a western (nyugati)
szó.
Habár a vasútvonalak azért épültek, hogy megnyissák az országot,
és új népességközpontok jöhessenek létre, a leglátványosabb fejlődés a
teherforgalomban következett be. Mérföldhosszú szerelvények
morajlottak tova az éjszakában, füttyük komoran visszhangzott a tájon,
magukkal vive Amerika látszólag kimeríthetetlen természeti kincseit és
terményeit a Kelet gyáraiba és lakossági központjaiba. A különböző
vasúttársaságok együttműködése nyomán több mint negyven olyan
gyorsvasúti tehervonal jött létre, melyen megállás nélkül folyhatott a
teherszállítás a célpontok irányába. Ennek következtében estek a
teherszállítás tarifái, és az áruszállítás 1865-ös tízmilliárd tonnamérföld
mutatója 1890-re hetvenkétmilliárdra emelkedett. 1876-ra az összes
gabonaszállítmány több mint négyötöde vasúti úton került szállításra.
Az élő állatok szállítására különleges vasúti kocsikat építettek. Az első
hűtőkocsik az 1870-es évek közepén kezdték a friss epret Illinoisból
keletre szállítani, és hosszú évek óta először a New Yorkban lakók is
találkozhattak újra a friss tejjel.
Mindezeken túl az új vasútvonalak (különösen Európában) lehetővé
tették az emberek számára, hogy annyit utazhassanak, mint még eddig
soha. Az emberek elkezdtek saját városukon vagy falujukon kívül
házasodni, felkavarva a genetika addigi állóvízét.
A széntermelés masszív növekedése – hogy a segítségével létrejött
vasból lokomotívokat építsenek, hogy a szenet abban égessék –
biztosította a nyersanyagot a széngáz termeléséhez is. A gáz a
szénkokszolás {29»60} {29»103} mellékterméke volt, melyet
gazdaságilag életképessé James Watt munkatársa, William Murdock
tett (aki feltalálta a bolygóművet is, ami lehetővé tette, hogy Watt
gőzgépe forgó mozgású hajtást végezzen). Az új gázfény ösztökélte az
olvasást szabadidőben és életre hívta iskolák esti tagozatát (és
valószínűleg szándékon kívül ekkor keletkezett a képzett,
professzionális asszony típusa is).
Ezért a nyugati gazdaságoknak a jóltáplált, képzett ipari és irodai
dolgozók éppúgy a rendelkezésére álltak, mint a nyersanyagok bőséges
forrása, ami táplálta a termelés menetét, ezáltal látva el áruval a vasúti
utazó ügynököket. Amerikát csak egy dolog tartotta vissza attól, hogy
egy nemzetként az első szuperhatalommá váljon, ez pedig a
kommunikációs hálózat hiánya volt, ami az egészet összefoghatta
volna.
A vasútvonalak központi szerepet játszottak a probléma
feloldásában, habár előre nem látható és indirekt módon. 1851-ben a
különböző irányba, de egy sínpáron futó vonatok problémáját úgy
oldották meg (a látványos, frontális ütközések elkerülésére), hogy
távírón {30»114} {30»235} {30»275} keresztül megszervezték,
melyik vonat várjon, és melyik haladjon tovább.
Csak idő kérdése volt, hogy a morzekód mikor adja át helyét a
telefonon keresztül átvitt élőbeszédnek, hála a nagy előrelépésért
Thomas Edisonnak, {31»41} {31»55} {31»104} aki karrierjét maga is
vasúti távírdászként kezdte.
Amikor a telefont általánosan használni kezdték, megvolt az a
hátulütője, hogy alig lehetett hallani az illetőt a vonal másik végén,
bármennyire is üvöltött bele az a kagylóba. Ekkor gondolt Edison arra,
hogy elemi szenet használjon (ugyanazt a koromszerű anyagot, amit
Cyrus P. Dalkin is használt, amikor megalkotta a másolópapírt).
Nem volt semmi új a szénben. Szemcséi a legkisebb ismert elemi
részecskék voltak és már az ősi egyiptomiak (valamint indiaiak, és
kínaiak) is használták mint fekete színezőanyagot, összekaparva az
olajlámpás füstje után visszamaradt anyagot, hogy aztán tintát és
szemfestéket készítsenek belőle. A tizenkilencedik századra a füstöt
először a széngáz útján, majd később a kőszénkátrányolajok, köztük a
kreozot égetésével nyerték. {32»65} {32»140}
Alapjaiban a telefon úgy működött, hogy a hang rezgésbe hozott
egy fémmembránt a telefonkagyló tölcsérében. A vibráló membrán az
elektromágnes feszültségét ingadozásra késztette. A vonal másik végén
a váltakozó feszültség egy másik elektromágnest rezegtetett, ezzel
váltakozó erősségű mágneses mezőt generálva. Ez pedig egy másik
membránt rezgésbe hozva reprodukálta az eredeti hangot. { 33»51}
Edison és támogatója, a Western Union annak a módját kereste, miként
emelhetné meg a rendszer által produkált hangminőséget, amikor
1877-ben valaki azt javasolta, hogy próbálkozzanak a szénnel, mivel az
elvileg érzékeny a feszültségingadozásra. Amikor nyomásnak van
kitéve, változik az elektromos ellenállása. Ezért Edison elsőként
szétválasztotta Bell {34»54} hallgatóját a beszélőjétől (ugyanazon
dobozba helyezve ugyanis interferenciát okoztak), majd egy kis
összesajtolt széngombot iktatott a beszélő membránja és
elektromágnese közé. A Western Union vezetőinek tartott első
bemutató hatalmas szenzáció volt. A széngomb olyan remekül
működött, hogy még ötven évvel később is a telefonokban volt.
1880-ra a telefon drámai változásokat hozott a városok életébe is, és
segített életre hívni a külvárosokat. A lóvasút éveken keresztül
szállította az embereket a városközpontok irányából, de azoknak kevés
indíttatásuk volt kiköltözni (főleg az üzletek tulajdonosainak) hatékony
kommunikációs eszköz hiányában, amivel a kapcsolatot tarthatták a
belvárosi főhadiszállásokkal vagy gyárakkal. A telefon biztosította ezt
az eszközt. Az iparosodás amúgy is robbanásszerűen megemelte a
földek értékét és a városközpontban épült óriási házakban a megélhetés
költségeit. A frissen megtollasodott középosztálybeliek egyébként sem
akartak keveredni a gyárak környékén a bérházakban összezsúfolódott
munkásokkal.
A telekár-emelkedés elindította a felhőkarcolók építését, az
építészek és az építésvezetők pedig arra használhatták a telefont, hogy
odaszóljanak a művezetőknek, ahelyett hogy fütyültek volna nekik
vagy hírvivőt küldtek volna hozzájuk. Nemsokára a kiskereskedők is
megérezték a növekedő belvárosi költségek szorítását, és kezdték
áttenni üzleteiket a külvárosokba, a telefont használva arra, hogy
leadják megrendeléseiket a nagykereskedőknek. {35»115}
Hála mindezeknek a változásoknak, a tizenkilencedik század végére
az óriási és még mindig növekvő elővárosi piac áhítattal várta a még
individuálisabb közlekedési formákat. Henry Ford {36»166} T-
modelljével felelt meg ezeknek a kihívásoknak. Az új autók hamarosan
még tartósabb kerekeken is gurulhattak, megint csak a szén miatt.
1904-ben felfedezték, hogy a gumi { 37»67} {37»144} ereje és
tartóssága jelentősen megnövelhető szén hozzáadásával, s ez nagyban
csökkenti a gumi oxidálódásának sebességét.
 És ekkor jött az az egyik furcsa csavar a történelemben, mely
összehozta a foszfátokat, melyek segítettek táplálni a városok
lakosságát és az elektromosságot, mely lehetővé tette a telefon
létrejöttét, új dimenziókat adva mindennapi életünknek. E jelentős
változás ezúttal egy olyan tudós jóvoltából következett be, aki képtelen
volt munkát találni magának.
Bizonyos ideje ismert tény volt, hogy egy vákuumcsőben
elhelyezett fémen keresztülhaladó elektromos töltés egy elemi
részecskékből {38»52} {38»239} álló rejtélyes sugárzást (az áramnak
kitett fém után elnevezett), a katódsugárzást szabadítja fel. Ezek a
sugarak egy résen keresztül fokuszálhatók ceruzavékony nyalábba,
melynek útja ezután mágneses mezőkkel befolyásolható. Az is ismert
volt, hogy ha a sugarat egy foszfortartalmú anyaggal bevont üveglapra
irányítják, az ernyő felfénylik ott, ahol a sugár éri.
Egy időben a tudósok különösen érdeklődtek e jelenség iránt, mert
remélték, felfedhet valamit a vákuumközeli állapotban az
elektromosság viselkedéséről. Senki sem törődött azzal, mire lehet
következtetni a katódsugarakból, ezért nem születtek tervek annak
bármiféle felhasználásáról sem. A tizenkilencedik század vége azonban
meghozta magával a hihetetlen röntgensugár { 39»116} {39»226}
felfedezését, és mindenki azon kezdett fáradozni, hogy olyan
vákuumbeli sugarat találjon, ami hasonlóan csodálatos
tulajdonságokkal bír.
Ezen a ponton jön a csavar a történetben. Ferdinand Braun, egy
német fizikus, arra a kényszeredett következtetésre jutott, hogy ez a
terület (sugárzás a vákuumcsőben), hogy finoman fogalmazzunk, túl
lett kutatva. Minden, amit meg lehetett tenni a csövekkel, elektromos
áramokkal, katódokkal és ernyőkkel, már megtörtént.
Ezért 1896-ban Braun úgy határozott, megvizsgálja az egyetlen
dolgot, ami nem lett kutatva: magát a katódsugarat. Néhány évvel
korábban Heinrich Hertz kimutatta, hogy az elektromos áram egymást
váltogató és ismétlődő pozitív és negatív ciklusokból áll, és hogy az
áram leírható a frekvenciával, mellyel a ciklusok másodpercenként
bekövetkeznek. Viszont magukat a ciklusokat eddig még senki sem
látta bekövetkezni. Braun rájött, hogy a katódsugarak láthatóvá tehetik
ezt a látványt, és hogy ez a fejlődés lehetővé tenné a mérnökök
számára, hogy az áramfejlesztés során figyeljék az elektromos áramot,
amikor életbevágóan fontos lenne, hogy biztosak legyenek benne, az
áramszolgáltatás konstans, változatlan frekvencián történik. Eddig erre
nem volt mód.
 Braun épített egy vákuumcsövet, melynek nyaka egy foszforeszkáló
ernyőre nyílt. Amikor kicsiny elektromágneseket helyezett a nyílás
köré, képessé vált a részecskesugár irányítására. Az elektromágnesek
által gerjesztett tér arra is alkalmas volt, hogy a sugárra az áramban
bekövetkezett pozitív-negatív változások szerint gyakoroljon hatást. Ily
módon Braun lehetővé tette, hogy egy fokuszált, fel-le mozgó pont
által rajzolt összefüggő szinuszhullámmal a foszforeszkáló ernyőn
megjeleníthetővé váljon az áram váltakozása. Braun találmánya – mely
oszcilloszkóp néven vált ismertté – felhasználható volt bármilyen áram
karakterisztikájának a bemutatására. Nagyon precíz elemző készüléket
adott a kutatók kezébe és előfutára lett a modern televíziós
képcsöveknek, {40»50} {40»280} melyek képe egy oda-vissza
pásztázó részecskesugár nyomán alakul ki, ahogy az soronként
végighalad az ernyő tetejétől az alja felé.
De Braun azon képessége, hogy az elektromos áramot mérje, teszi
lehetővé a történet folytatását és hozza vissza a képbe a karbont,
Edward Achesonnnal, a huszonnyolc éves amerikaival együtt, aki
Edisonnal {41»31} {41»55} {41»104} dolgozott a Menlo Parkban.
1880-ban, miután egy ideig Európában dolgozott, Acheson visszatért
az Államokba és elektromos berendezésekkel kezdett foglalkozni.
Minthogy az elsődleges elektromosság-előállító ipar eléggé telített
volt, Acheson felfedezett egy új piacot, az ipari csiszolók területén.
Első ötlete az volt, hogy mesterséges gyémántot állít elő a
csiszolószerszámok részére, ezért összevegyítette az agyagot és porított
kokszot, majd szélsőségesen magas hőmérsékletnek tette ki őket egy
elektromos kemencében. Az eredmény egy szilíciumkarbid vegyület
lett, melyet Acheson a carborundum névre keresztelt, és amely a
gyémánt mögött a második legkeményebb anyag lett. Az új anyag
tulajdonságait kihasználva szerződést kötött a Westinghouse céggel,
mely az 1893-as chicagói Világkiállítást is ellátta villamos fénnyel.
{42»73} {42»109}
Egy alkalommal Acheson véletlenül túlhevítette a keveréket (7500
°F, azaz mintegy 4150 °C-ra), és azt észlelte, hogy a carborundum
szilíciumtartalma elpárolgott, majdnem tiszta grafitot hagyva maga
után. A grafit a szén azon ritka formája, melyet akkoriban Ceylonból
importáltak; olyan anyag, mely hihetetlenül ellenálló a kopással és az
elhasználódással, illetve a szélsőséges hőmérsékleti viszonyokkal
szemben. Acheson azonnal talált néhány levédhető alkalmazást is az
elektródákban, dinamó-szénkefékben és elemekben. Aztán néhány
évtizeddel később Hitler rakétamérnökei sokkal halálosabb
felhasználási területet találtak a grafitnak.
1942 októberében indították először útjára a náci terror új eszközét,
a V-2, teljes német nevén a Bosszú Fegyvere 2. rakétát. { 43»119} A
rakéta, melyet a Balti-tenger mentén, Peenemünde mellett elhelyezett
indítóállásról lőttek fel, több mint 47 láb (15 m) magas volt, és közel öt
láb (1,8 m) volt az átmérője. A 28 tonnányi tömeget a magasba emelve
a hajtóanyag égése mindössze egy percig tartott, és a rakéta a
kiégéskor 3600 mérföld/óra (5760 km/ó) sebességgel 300 000 láb
(96 000 m) magasságig jutott. A V-2 hatótávolsága 200 mérföld (320
km) volt, és 1944-től a háború végéig több mint ezer darabot lőttek ki
Anglia felé. Hitler álma az volt, hogy kifejlesztenek egy tökéletesített
változatot, mely képes lesz elérni New Yorkot is; de mindehhez
alapvető szükség volt a grafitra – mivel egy ilyen rakéta égési ideje
nagyon hosszú lett volna. A grafit volt az egyetlen anyag, mely
felhasználható volt az aerodinamikailag szükséges stabilizáló
szárnyakhoz, melyek a rakéta végében kaptak helyet, és hosszú ideig
rendkívül szélsőséges hőmérsékleti viszonyokat kellett kiállniuk,
deformáció nélkül.
Fejezetünk Watt első forradalmával kezdődött. A grafit a kulcsa a
másiknak. 1895-ben a röntgensugarak miatti izgalom, mely arra
indította Braunt, hogy a katódsugarakat analizálni kezdje, felkeltette az
emberek érdeklődését az iránt is, hogy mik valójában azok a
röntgensugarak. Wilhelm Röntgen, a felfedező, úgy gondolta, hogy
különösen magas frekvenciájú fényhullámok. Sajnos az egyetlen mód
arra, hogy az állítás helyességéről megbizonyosodjanak, az lett volna,
hogy megnézzék, a röntgensugarak is ugyanúgy létrehozzák-e az
interferenciamintát, ahogy a fény teszi. Az interferencia akkor adódik,
amikor a fény egyidejűleg több felszínről verődik vissza. Ahogy a
visszavert fény szétterül, egy diffrakciónak vagy sugárelhajlásnak
nevezett folyamat során, a fénynyalábok hatnak egymásra, felerősítve
vagy kioltva egymást, létrehozva ezzel egy jellegzetes fény-árnyék
mintát. A kérdés csak az volt, mi lehet elég apró ahhoz, hogy különálló
célokként szolgálhasson a rendkívül rövid hullámhosszú
röntgensugarak számára?
Néhány évvel azelőtt René Haüy, francia geológus észrevette, hogy
a kristályok hajlamosak szabályos darabokra törni. Amikor a darabokat
tovább törik, újabb és újabb szabályos alakok jönnek belőlük létre.
Haüy feltevése szerint, hogy ez így lehessen, a kristályoknak szabályos
atomstruktúrájuknak kell lennie, melyet rácsnak hívunk. A német
fizikusnak, Max von Lauének 1912-ben eszébe jutott, hogy ha a
kristályoknak tényleg szabályos az atomelhelyezkedésük, akkor ez a
molekularács alkalmas kell legyen arra, hogy megadja azokat a
felszíneket, melyre a röntgensugarak irányíthatóak lehetnének, ezáltal
létrehozva az interferenciamintát. Laue elmélete feltételezte, hogy a
kristályba csapódó röntgensugarak annak elektronjait egy
„másodlagos” röntgensugár kibocsátására bírják, melyek azután
összekeveredhetnek egymással (már ha, ahogy Röntgen hitte, azok
valóban fényhullámok). A célra legmegfelelőbb kristály a grafit volt,
mivel ennek elektronjai voltak legkevésbé kötöttek, és ezáltal a
legvalószínűbben ezek reagáltak a behatoló röntgensugarakra.
Már a legelső kísérlet kimutatta, hogy Lauének igaza volt. A
szétszóródott röntgensugarak legyezőként vették körül a központi
sugárnyalábot, megvilágítva a fotópapírt, { 44»191} ahogy
belecsapódtak. A fősugár tengelye mentén fokozatosan előtűnt a
diffrakció által okozott, jól ismert fekete-fehér interferenciaminta.
Tehát a röntgensugarak valóban fényhullámok voltak. De volt valami,
ami ennél sokkalta izgalmasabb felfedezés volt. A kísérletek során
világossá vált, hogy a sugárelhajlás nagyban függ a különböző
kristályok atomi struktúrájától. Elsőként a történelemben rendelkezésre
állt az eszköz, hogy egy szilárd anyagot roncsolás nélkül
tanulmányozzanak. Megszületett a röntgensugaras kristálytan.
Ennek a technikának a segítségével tudta igazolni 1952-ben Francis
Crick és James Watson egy szerves molekula háromdimenziós
struktúráját. A kettős spirálforma, amit láttak, illeszkedett ahhoz a
következtetéshez, melyet korábban kémiai úton már levontak. A
röntgensugaras diffrakcióminta igazolta a DNS-molekula létét.
A DNS felfedezése miatt éli meg a tudomány a biológiai
forradalmat: a génterápia különböző módozatait, melyek segítenek
kiküszöbölni a rendellenességeket és azokat a génmanipulációkat,
melyek olyan hibrid organizmusok létrejöttét célozzák, mint az
ízletesebb paradicsom, a fagynak ellenálló eper, vagy talán az újabb
állati életformák. Mindezeken túl folyamatban van az emberi gén
könyvtárának feltérképezése, mely minden emberben megtalálható, és
meghatározza, milyen az illető: beteg vagy egészséges, fekete vagy
fehér, talán még azt is, hogy intelligens vagy buta. A világ akkoriban
nem volt felkészülve az ipari forradalom messzenyúló társadalmi
hatásaira, melyeket elsősorban Watt gőzgépe indított el. Vajon most
kész-e a biológiai forradalomra, melyet közvetlenül az ő másolási
eljárásának köszönhetünk?
 Az első DNS röntgensugár-elhajlási minta azért válhatott láthatóvá,
mert az atomokról visszaverődő röntgensugarak megjelentek egy
fotográfián...
 3 CÉLFOTÓ

A dolgok az innováció és változás gigászi hálóján néha egymástól

függetlenül is összekapcsolódnak. Az egyik dolog egy másik
jelenléte miatt kerül oda. A modern autóversenyeken, mint
amilyen Le Mans is, a világsajtó és tévéközvetítések megörökítik azt a
pillanatot az utókornak, amikor a győztes kocsi mögött lecsap a kockás
zászló. Ebben az esetben, a háló természete miatt, az autó, amelyik a
verseny megnyerése közben a fényképen megjelenik, magának a
fényképezésnek köszönheti győzelmét.
Hogy egy filmet töltsenek a kamerába, kattintsák el a képet, majd a
filmet vigyék el egy boltba, ahol kidolgozzák, a New York állambeli
Rochesterben élő George Eastman agyszüleménye volt. 1870 egy
napján, a bankban – ahol azóta dolgozott, mióta tizennégy éves
korában kijárta az iskolát – nem kapta meg a kinevezést, amire
számított, ezért otthagyta a céget, és arra használta fel megtakarított
pénzét, hogy „fényképészeti felszerelések előállítója és forgalmazója”
legyen.
Akkoriban a képkészítés zavaros, fáradságos és költséges ipar volt,
olyan felszerelésekkel, mint az üveglap negatívok, a vödörnyi kémiai
anyag és a torzszülött, fából készült kamera. Amikor Eastman befejezte
kísérleteit az eljárásával kapcsolatban, a szlogen már azt ígérte: „Csak
nyomja meg a gombot. A többit mi elvégezzük”.
1884-ben, munkájának korai szakaszában Eastman zselatinállagú
brómezüst emulziót kent egy tekercs papírra. Az ötlet nem volt új,
Leon Warneke 1875-ben már hasonlóképpen cselekedett. Az eljárás
abból állt, hogy a papírtekercset a kamerába töltötték, kitették a
fénynek, előhívták, színével lefelé egy üveglapra ragasztották, végül
letépték a papírt. Ez sem volt eredeti ötlet, viszont nem is volt igazán
hatásos. A papír elszakadt, az emulzió felhólyagosodott, és a kép
homályos lett. De a megközelítés alapjában véve helyes volt.
 Azután Eastman megtalálta a helyes választ is (némelyek szerint a
dicsőség Hannibal Goodwiné, egy newarki [New Jersey állam]
episzkopális lelkészé, akinek családjával végül Eastman ügyvédei
peren kívül ötmillió dollár kártalanításban egyeztek meg). A Goodwin-
Eastman-találmány lényege egy hajlékony, átlátszó és nem gyúlékony
anyag volt, mely tökéletes alapot képezett a fényképészeti anyagok
felviteléhez. {45»108} 1895-re Eastman olyan kamerába való
tekercsekkel állt elő, melyek elég kicsik voltak ahhoz, hogy egy
tenyérben elférjenek – és elnevezte őket Kodaknak. Az új Kodak az
átlagamatőr zsebébe tette a fényképezés szakmáját, és a társaság,
melyet Eastman és társa kettesben alapított, olyan hatalmas céggé nőtte
ki magát, mely világszerte tizenháromezer embert alkalmazott
gyáraiban.
A csodaanyag, mely lehetővé tette Eastman és Goodwin számára,
hogy csíkokra vágva forradalmasítsák vele a fényképezést, a nagy
afrikai elefántkihalási pániknak köszönheti létét, melyről a New York
Times 1867-ben tudósított. Afrika nagy fehér vadászai döbbenetes
mértékben pusztították az elefántokat. Egy bizonyos Rogers őrnagy
Ceylonból állítólag egymaga nem kevesebb, mint kétezer egyedet lőtt
le életének vadászattal töltött részében. A mészárlásra az azt megelőző
harminc évben megtriplázódott európai és amerikai elefántcsontpiac
szolgáltatott indítékot. 1864-ben egyedül Anglia évi egymillió fontnyit
(450 tonnát) importált belőle. Minthogy átlagosan minden elefántagyar
hatvan fontot (27 kg) nyomott, csak Anglia 8333 ⅓ állat
elpusztulásáért volt felelős évente. Az elefántcsontot előszeretettel
használták a díszítésekben és a kor legnépszerűbb fedett pályás
sportjában, a biliárdban. A legjobb biliárdgolyók a legnemesebb
elefántcsont közepéből kerültek ki (minden ötven agyarból csak egy
volt alkalmas e célra). A repedés és szennyeződés nélküli
elefántcsontot ezután további két évig még érlelni is kellett. Ezért hát
az Afrika dzsungeleiből érkező hírek nem örvendeztették meg túlzottan
a nyugati világ playboyait.
Tipikus amerikai megoldásként 1869-ben a Phelan & Collander
biliárdgolyó-gyártó 10 000 dollár jutalmat ajánlott egy elefántcsont-
helyettesítő anyagért. Az ajánlat felkeltette egy Albanyban, New
Yorkban élő nyomdász páros, John és Isaiah Hyatt figyelmét. Olyan
helyettesítő anyaggal álltak elő, melyet lehetetlen volt
megkülönböztetni az eredetitől, és nemcsak a biliárd világát, de a
csecsebecsék piacát is forradalmasította. Az új anyag 212 °F (100 °C)
fok közelében meglágyult, ezért könnyű volt formálni. Kemény volt,
homogén és ellenálló, és nagy volt a szakítószilárdsága. Ezenkívül
ellenállt a víznek, olajoknak és oldószereknek is. Pillanatok alatt
átvette az olyan természetes anyagok helyét, mint a gumi, guttapercsa,
csont, elefántcsont, kagyló és szaru. Megvoltak az eljárások arra is,
hogy az elefántcsonthoz, korallhoz, borostyánkőhöz, igazgyöngyhöz,
ónixhoz és márványhoz hasonlatossá tegyék.
Felhasználási területei hihetetlen módon gyarapodtak. Csak néhány
dolog azok közül, ahol felhasználták: babák, vázák, fogantyúk, fésűk,
gombok, hangszerek, sétapálcák, késmarkolatok, villamosvezeték-
szigetelések, játékok, sportszerek, gyűszűk, töltőtollak, fűzők,
jégkockatartók, zongorabillentyűk, sakkfigurák, dominókockák,
dobókockák, olcsó ékszerek, sótartók, levesestálak, kulcstartók,
hőmérők, mérőszalagok, ecsetnyelek, tükrök, tűpárnák,
borotvapamacsok, cipőgombolók, {46»75} kesztyűtágítók, hajtűtartók,
bot- és esernyőmarkolatok éppúgy, mint a tégelyek a poroknak (fogpor,
hintőpor és kesztyűpor) és a pomádénak, vazelinnek, ékszereknek,
kenőcsöknek és krémeknek. Az új szubsztancia életet lehelt a kis
franciaországbeli városkába, Oyonnax-ba, mely a tizenkilencedik
század fésű- és napszemüveggyártásának fellegvára lett.
A Hyatt testvérek találmánya megváltoztatta a dolgozók ruhatárát is.
Az új anyagból kialakított gallérok és kézelők nem koptak el vagy
lettek viseltesek, és mindig frissen vasaltnak tűntek. Ez kötelezővé tette
a viselésüket a bankokban és a távíróirodákban. Egy másik
felhasználási területe még elődjének jellegéhez is rokonítható. Az
Albany Dentalt még a Hyatt testvérek alapították az elefántcsontból
készült műfogak kiváltására. Állításuk szerint, minthogy a gyártás
során kámfort is használtak, a fogaknak „tiszta” lett a szaguk is.
Mindenesetre 1875-ben a New York Times megemlít egy esetet, amikor
a fogak be is robbantak.
Hyatték találmánya (Isaiah által) a celluloid nevet kapta. Létrejötte
azonban már 1833-ban bekövetkezett, amikor egy francia vegyész,
Henri Braconnot salétromsavval és burgonyával szöszmötölt (ezt a
tevékenységet akkoriban zöldségvegyészet néven ismerték). 1838-ban
azután egy másik francia, Théophile Jules Pelouze papírral
helyettesítette a burgonyát. Végül 1846-ban Christian Schönbein, a
baseli egyetem kémiaprofesszora tökéletesítette az eljárást azáltal,
hogy a papír és burgonya helyébe vattát tett, és még kénsavat is adott a
vegyülethez, létrehozva egy új titkos fegyvert (ami nem maradt túl
sokáig titok): a robbanó vattát.
 Sok mindenhez lehetett kezdeni a robbanó vattával. 1847-ben
például, a massachusettsi Bostonban éterrel keverték össze és
fertőtlenítőszerként használták nyílt sebek esetében. Másik
felhasználási területe volt a medvebőr kucsmák vízhatlanná tétele.
Megint mások (ezúttal a Hyatt testvérek) kámfort adtak hozzá,
felmelegítették, összepréselték és létrehozták a celluloidot. A
leghatásosabb alkalmazás minden bizonnyal az a verzió volt, melyre
minden katonaember alig várta, hogy rátehesse a kezét.
A lőgyapot (ahogy akkor hívták) maga volt a csodafegyver, számos
különösen értékes tulajdonsággal. Háromszor olyan hatásos volt, mint
a puskapor, ezenkívül füst- és villanásmentes is volt, így az ellenség
nem láthatta, amikor tüzet nyitottak rá. Ez az utolsó két tulajdonság
már garantálta sikerét a tüzérek között. Az már csak kényelmi
különszolgáltatás volt, hogy a lőgyapot nem bánta a nedvességet, nem
reagált a hőségre, és nem piszkolta össze az ágyúcsövet sem, ezek által
is különbözve a szokványos puskaportól.
A lőgyapotot 1864-ben használták először, és 1880-ra az óriási siker
bátorítást adott a réz gránáthüvelyek elterjedésének is. Az egyetlen
valódi problémát csak az okozta, hogy a lőgyapot túlzottan is
robbanékony volt. Időről időre váratlanul berobbant a gyárakban, ahol
előállították; egy ízben mindenestül elpusztította az angol Faversham
városát. Ekkor lépett színpadra a gazdag svéd piromániás, Alfred
Nobel {47»138} {47»148} (aki egy vagyont szedett össze a bakui
olajmezők kiaknázásából), összevegyítette a lőgyapotot éterrel és
alkohollal, létrehozva ezzel a nitrocellulózt. Ezt azután összekeverte
nitroglicerinnel, majd az egészet fűrészporral elegyítette. 1868-ban a
keverék neve dinamit lett. {48»139} {48»149} Gránátok (és
mindenféle katonai lövedékek) ezután kezdték csak igazán elborítani
az égboltot.
A kirobbanó szertelenség vezet majd el egy napon a Concorde
repülőkhöz és az atombombához, mégpedig azért, mert egy bécsi
tudóskolléga kíváncsi lett arra, mi történik, amikor egy golyó süvít el
az ember füle mellett. Köztudomású volt, hogy amikor egy csatában ez
megtörténik valakivel, két durranás is megrázkódtatja. Az egyik a
puska miatt van. De hogy a másik dörej honnan jön, azt senki sem
tudta. Ernst Mach (a bécsi kutató) úgy határozott, hogy megkeresi a
második dörrenés okát. Mach pszichológus volt, akit mélyen érdekelt
az érzékelés kérdésköre és olvasta egy magyar, Antolik nevű
középiskolai tanár értekezését az elektromos szikrákkal és korommal
kapcsolatos kísérleteiről. A szikrák lefújták a kormot az üveg
felszínéről, habár nem szabadott volna így tenniük. Mach kilőtt egy
lövedéket, mely egy kormos üvegcsőben elszakította a keresztben
kifeszített két nagyon vékony fémszálat. Ahogy a golyó eltépte a
szálakat, azok elsütöttek két erős elektromos gyújtószikrát, és egy nagy
sebességű kamera pillanatzárát. A fénykép megmutatta, ahogy az első
szikra megvilágította a golyó által keltett ív alakú lökéshullámot, mely
felkeverte a kormot; a második szikra pedig fényt vetett a lövedék
mögött örvénylő levegőre.
Machnak sikerült elérnie, hogy az ívhullám előbb bekövetkezzen,
mint a hanghatás (ő ezt a sebességet hívta „1”-nek, azáltal a modern
tudomány a Mach-1 terminussal írja le a hang sebességét). A hullám
lökéshullám volt, és Mach azért tudta lefényképezni, mert az üvegen
átszűrődő fényt eltérítette a felkavarodott levegő, kialakítva ezzel a
fénysávokat. Ezt a technikát schlieren fényképezésnek hívják (a
fénysáv német megfelelője után) és Mach óta napjainkig használják az
aerodinamikai kísérletekben. Ez az újonnan felfedezett lökéshullám-
effektus (mely napjainkban a Mach-effektus néven ismert) segít majd
egy napon a fizikusoknak a hirosimai bomba leghatásosabb robbanási
pozíciójának meghatározásában.
Mach azért akarta láthatóvá tenni a lökéshullámokat, mert az ő hite
szerint csak a megfigyelhető, érzékelhető vagy mérhető jelenségeknek
volt realitása. „Ha nem tudod érzékelni – mondta –, akkor felejtsd el.”
Ezért Mach azt tartotta, hogy nincsenek egyetemes abszolútumok, csak
helyi jelenségek, melyeket az emberek szubjektív módon
megfigyelhetnek. Mintegy megjósolva az űrhajósok majdani
kiképzését, Mach kísérleteket is végzett olyan önkéntesekkel, akik
papírzacskót viseltek a fejükön, és egy tizenkét láb hosszú, forgató
berendezésre szerelt székbe kötözték őket. Ahogy a centrifuga kezdett
felgyorsulni, az alanyok elvesztették azon érzésüket, hogy forgatják
őket, ezáltal bizonyítva Mach tételét, miszerint az érzékelés
teljességgel szubjektív. Mach számára minden a megfigyelő
személyhez volt kötve.
Ez a gondolat zene volt egy másik érdeklődő, Albert Einstein
füleinek (aki a hirosimai eseményekhez is szorosan kapcsolódott).
{49»227} Einstein mindig is Mach hatásának tulajdonította a
relativitással kapcsolatos ideáit, úgy jellemezve Mach munkáját, mint
intellektuális „anyatejet”, melyet a kor fizikusai magukba szívtak.
Szintén Einsteinnek köszönhetjük, a relativitáselmélet mellett, hogy
létezik Hollywood és a moziipar. Ez a kapcsolat abból adódik, hogy a
huszadik század elején még senki nem tudta, mi a fény. Néha a fény
úgy viselkedik, mint a hullámok, koncentrikus körökben fodrozódva a
fényforrás körül, megmutatva hullámhosszát és frekvenciáját. Ez a
viselkedés igazolható az interferenciamintákkal. Máskor azonban a
fény úgy viselkedik, mintha elemi részecskékből állna. Ezt 1873-ban
jegyezte fel először egy távírókezelő, egy transzatlanti végponton, az
Atlanti-óceán ír felén, amikor észrevette, hogy a berendezés
elektromos áramot fejleszt aszerint, milyen erősséggel süt be a nap az
ablakon keresztül. Minél erősebb volt a nap, annál nagyobb volt az
áram. Esténként egyáltalán nem mutatkozott az áram. Kiderült, hogy a
fény a szeléniumból készült ellenállásokra vetült, és a szelénium
szemmel láthatóan a fényre reagálva gerjesztette az áramot.
Vannak bizonyos események, melyek a fontosabb csomópontokat
alkotják a változás hálójának szövevényes ösvényein, és ez is ezek
egyike. Sok, a hálón tett utazás keresztezi ezeket a csomópontokat.
James Watt is ilyen, valamint a differenciál- és integrálszámítás; együtt
a romantikusok mozgalmával, Newtonnal, a nyomtatással és a
kőszénkátránnyal. Ezekhez hasonlóan a szelénium felfedezése is
fontos, alapvető összefüggéssé lett, mely egy sor azt követő innovációt
és változást indított el.
1884-ben például egy német tudós, Paul Nipkow a szelénium
segítségével egy olyan képletapogató korongot készített, mellyel
megpróbálta a fényképeket jelekké konvertálni, hogy azok a távírón
keresztül elküldhetőek lehessenek. Nem járt sikerrel, de sikerült
leraknia annak a technikának az alapjait, melyet végül minden korai
televíziónál {50»40} {50»280} használtak, az elektronikus pásztázás
kifejlesztése előtt. Mindeközben az is világossá vált, hogy a szelénium
áramkibocsátása nem úgy történik, hogy a fény hullámaival legyen
kapcsolatba hozható, hanem sokkal inkább az elektromos töltés nem
folytonos kisüléseivel. Ezek pedig olyan elektronokból álltak, melyek
száma megnövekedett a fény intenzitásával. Viszont a kísérletek során
a töltés nem változott a fény frekvenciájának a változásával, ahogy az
akkor lett volna várható, ha a töltés kapcsolatban lett volna a fény
hullámaival. Csak az elektronok kisülésének sebessége növekedett meg
a hullámhossz-frekvencia növelésével. A rejtélyt Einstein oldotta meg.
A fény úgy viselkedik, mint a hullámok és úgy is, mint az elemi részek
(melyeket a fény esetében fotonoknak hívunk). A viselkedés mindig
attól függ, hogyan mérjük a fényt. A megfigyelő megszámlálhatja az
elemi részecskéket, vagy kiszámíthatja a hullámok frekvenciáját, de
soha nem ugyanabban az időpontban.
 Ez az egetrengető tudományos áttörés teljesen jelentéktelen dolog
volt a filmiparból élők számára. Számukra a tény, hogy a szelénium
elektromos áramot állít elő a fényből, csak egyet jelentett:
hangosfilmet. Ha a szelénium képes elektronokat kibocsátani magából
a váltakozó fényviszonyokra reagálva, melyeket a változó elektromos
töltés vált ki a hangszín mozgására reagáló membrán vibrálása alapján,
akkor a fluktuáló fény elő tud állítani egy sötét-világos nyomatot is egy
mozgó filmtekercsen. Amikor ezt a filmet kidolgozzák, és a fény átsüt
a világos-sötét nyomaton, a váltakozó fény keresztülhaladva egy másik
szeléniumcellát talál el. Ahogy ez megtörténik, a szelénium változó
számú elektront bocsát ki magából, mely váltakozó töltéssé alakul,
mely megrezegteti a membránt és visszaadja azt a hangot, ami elsőként
megrezegtette a membránt {51»33} akkor, amikor a hangot a filmre
rögzítették. Az Illinois Egyetemen dolgozó Tykociner professzor
szerint legalábbis ez az, ahogy egy hangosfilmnek működnie kell.
Tykociner szerencsétlenségére a hang túlságosan gyenge volt ahhoz,
hogy hallható legyen a moziban, ezért feladta a próbálkozást és
elveszítette az esélyét arra, hogy bekerüljön a hollywoodi Hírességek
Csarnokába.
A problémát egy Hollywood-stílusú névvel megáldott kutató, Lee
De Forest oldotta meg, aki feltalálta azt a szerkezetet, mely nélkül a
világ talán elektromágneses szempontból még mindig csendes hely
lenne. Az köztudott dolog volt, hogy az üveg villanykörtében, melyben
vákuum és izzószál van, a részecskeáram {52»38} {52»239} a forró
izzószáltól a körte hideg fémtalpa felé halad. De Forest úgy gondolta,
hogy ez az áram felhasználható erősítőként. Az izzószálból kiáramló
töltés negatív, ezért tart a pozitív töltésű talplemez felé. De ha egy kis
fémrácsot iktatunk az izzószál és a talplemez közé, azután a rácsot
elektromosan negatívvá tesszük, az megállítja a részecskék áramlását,
taszítva a negatív töltést (minthogy a negatív taszítja a negatívot).
Viszont a legkisebb pozitív rácstöltés is vonzza az izzószálból kiáramló
részecskéket, melyek keresztülhaladva a rácson nagyobb sebességgel
csapódnak a talplemezbe. Ha a kis pozitív töltés, melyet a rácsra
irányítunk, egy gyenge jel által generálódik (mint amilyet a szelénium
is kibocsát magából), a jel masszív erősítést nyer az elektronáram
folytán, és a felerősített jel csapdába ejthető, amint az áramlat
megérkezik a talplemezhez. Így az „audion” (ahogy De Forest nevezte
a berendezést) felerősítette a rendszer által generált gyenge jelet,
létrehozva a hangosfilmet. A mozik közönsége így meghallhatta a
hangot.
 És bárki más is meghallhatta, aki rendelkezett bármilyen jelfogóval,
mert De Forest egy csapásra megoldotta azt a fő problémát is, hogy
hogyan tegyék hallhatóvá az akkor született rádió {53»236} különösen
gyenge hanghullámait, azáltal, hogy bizonyos számú kis audioncsövet
sorba kötött, így a gyenge jelet akár milliószor is felerősíthették,
többszázszorosára növelve ezzel a vétel hatósugarát. 1910-ben De
Forest a fentieket egy Enrico Caruso-koncert élőben történő
közvetítésével bizonyította. De Forest azonban többet vitt végbe, mint
hogy új médiumot adott a világ hírszolgáltató és szórakoztatóipara
számára. Az erősítési technológia tette lehetővé a nagytávolságú
kommunikáció összes formáját. Az audion előtt a telefonhívások
{54»34} {54»276} maximális hatótávolsága kétszáz mérföld (320
km) volt. De 1914-ben, hála egy sor De Forest-erősítőnek, melyek a
vonal mentén elhelyezve erősítették fel az áthaladó jelet, lefektették az
első New York-San Francisco telefonvonalat. Szintén első alkalommal
hat beszélgetés is folyhatott egy időben ugyanazon a telefonvonalon,
minden beszélgetés külön frekvencián. A felerősített rádiójelek tették
végül lehetővé a televíziót és műholdas kommunikációt is.
Hogy De Forest agyában megfordult az audion ötlete, az egy
balesetnek köszönhető, mely pár évvel azelőtt következett be, a New
Jersey-i West Orange-ben, a világ leghíresebb (és saját maga által is
leginkább népszerűsített) feltalálójának, Thomas Alva Edisonnak
{55»31} {55»41} {55»104} a laboratóriumában. 1883-ban egy új,
izzószálas villanykörtén dolgozott, amikor véletlenül észrevette, hogy
az üvegbura alja, ott, ahol a talplemezhez csatlakozott, kormos lett a
szénlerakódástól. Anélkül, hogy a jelenséget a katódrészecskék
áramlásához kapcsolta volna, a feltaláló szerényen elnevezte azt (és
szabadalmaztatta is) Edison-effektusnak. Néhány évvel később De
Forest nagy hasznát látta az effektusnak az audion megalkotásakor,
habár azt mindig elutasította, hogy Edisont illetné ezért a hála.
Edison tehetsége segítségével akkor indult el a hírnév és a
megvilágosodás útján, amikor fiatalabb éveiben mint távírókezelő
dolgozott. A vasutak számára dolgozott, és a kirúgástól való állandó
fenyegetettségben élt az árammal, áramkörökkel, mágnesekkel és
mindenféle elektromos dolgokkal való kísérletei miatt. Az amerikai
vasúthálózat {56»26} példátlan terjeszkedése számtalan lehetőséget
kínált éppúgy Edison, mint sok más vállalkozó és feltaláló számára.
Ahogy a nyomvonal nyugat felé haladt, mindenfelé új piacokat
nyitott meg. Fából ácsolt egész városok nőttek ki a földből máról
holnapra a közeledő vasútépítők puszta említésére is. Egész erdők
tűntek el ugyanilyen gyorsan, ugyanilyen indokból. A tizenkilencedik
század közepére az amerikai erdők szolgáltatták az első példát az USA
történelmében a természeti kincsek mértéktelen kiaknázására. Ha a
vasútvonalak ugyanilyen ütemben terjeszkedtek volna továbbra is,
évtizedeken belül elfogytak volna az erdők. Ez a korai
környezetvédelmi probléma előreláthatatlan következményekkel járt.
A vasútvonalak fát használtak (méghozzá hihetetlen
nemtörődömséggel) a hidakhoz, társzekerekhez, vasúti kocsikhoz,
munkásszállókhoz, a mozdonyok üzemanyagaként (erre havonként és
mozdonyonként 3000 öl [kb. 10 800 köbméter] ment el),
távíróoszlopokhoz, és mindenekelőtt a talpfákhoz, melyek helyükön
tartották a síneket. 1850-ben az amerikai vonalhálózat 9000 mérföld
(14 400 km) hosszú volt. Edison idejére, 1890-re már 164 000 mérföld
(262 400 km) hosszúságúra nyúlt. { 57»28} A munkáscsapatok napi
tízmérföldnyi (16 km) sínpárt fektettek le. Tízmérföldnyi sínhez
húszezer vasúti talpfára volt szükség; naponta ezért hozzávetőlegesen
kétezer fát kellett feldolgozni. 1856-ban az 1700 láb (544 m) hosszú
vasúti hídhoz, mely összekötötte Rock Islandet (Illinois) és
Davenportot (Iowa), egymillió láb (320 000 m) faanyagot használtak
fel. Kisebb csoda, hogy Michigan állam (melynek fehér fenyője a
talpfák legnépszerűbb alapanyaga volt) nem jutott el a készletek teljes
kimerüléséig a tizenkilencedik század végére. Ősi erdőségek lettek a
fejszék martalékai és a rönköket többtucatnyi erdei iparvonalon
szállították a Csendes-óceán irányába haladó vasútépítőkhöz, miután
aranyat fedeztek fel Kaliforniában. {58»1} 1850-ben a Michigan-
közeli Saginaw hat fűrészmalma évente 3 millió láb (közel 1 millió
méter) fát dolgozott fel. A század végére nyolcvan fűrészmalom már 30
milliónyit. 1856-ra Illinois „fák nélküli prérivé” vált, és Chicago
harmincmérföldes körzetében még tűzifát sem lehetett találni. A faipar
számtalan milliomost kreált. Ezek egyike volt Ezra Cornell, aki ekéket
árult, mielőtt beszállt volna az üzletbe, mely a Western Union
Telegraph Company számára biztosította a távírópóznákat. Idővel
részvényessé is vált a társaságban, és elég pénzt keresett ahhoz, hogy
egyetemet alapítson a New York-i Ithacában (ahová korábban ő építette
meg a vasútvonalat is), és saját magáról nevezze azt el.
A faellátás igazi problémája viszont a folyamatosság volt. A vasúti
talpfák és távíróoszlopok csak öt-hét évig tartottak, mielőtt
korhadásnak indultak és ki kellett őket cserélni. Azután 1856-ban az
amerikai erdőségek megmenekültek, hála annak az eseménysornak,
mely az új keletű világítási móddal kezdődött, ami Galenában és
Chicagóban kezdte meg vasúti karrierjét. A gázfény volt az. Ironikus
módon, összekötve a felfedezést a gőzgépekkel, az első személy, aki
látható és gazdaságilag életképes vállalkozássá tette mindezt
(megmentve ezáltal az erdőket a vasút rablógazdálkodásától), James
Watt kollégája, William Murdock volt, {59»16} {59»103} aki 1792-
ben Angliában elsőként vezette be a széngáz üzleti célú felhasználását.
1802-re Watt Manchester környéki gyárát is felszerelte gázégőkkel.
A széngáz a kokszolás {60»29} {60»103} egyszerű eljárása során
keletkezett. A kigőzölgés, megfelelő szűrés után, sárgás fénnyel égve
elég világosságot adott ahhoz, hogy éjjel látni lehessen mellette. 1812-
ben az emberek már biztonságban a rablóktól korzózhattak a frissen
felszerelt gázlámpáktól megvilágított londoni utcákon, és koncertekre
járhattak a gázfényben fürdő Brighton Pavillonba 1821-ben, majd
1829-re már otthon is olvashattak vagy végigdolgozhatták a jól
megvilágított gyárakban az éjszakai műszakot. Ekkorra már kétszáz
szolgáltató biztosította a széngázellátást.
A század közepére Amerikában minden városi központban voltak
gáztermelők, miután a kontinensen a nyersanyag kifogyhatatlan
mennyiségben állt rendelkezésre.
Angliában a gáz ellenzői arra hivatkoztak, hogy az elsorvasztja a
cethalászatot. {61»126} A bálnaolaj volt azelőtt a lámpák
világítóanyagának fő forrása, és mióta a gázfény csökkentette az igényt
a bálnák iránt, csökkent a jól képzett és a haditengerészet részére
rendelkezésre álló bálnavadászok száma is. Akkoriban Anglia nyakig
volt a napóleoni háborúkban, és hatalmas szüksége volt tapasztalt
tengerészekre.
A széngáz felfedezése hasonló ökokrízist váltott ki, mint ami Észak-
Amerika erdőségeivel történt. A szénkokszolás során keletkezett
legfőbb melléktermék a kőszénkátrány volt; { 62»140} {62»195} egy
fekete, undorító szagú híg iszap, amit a gázgyártók egyszerűen
beleeresztettek a legközelebbi folyóba vagy vízmedencébe. A
tizenkilencedik század közepére a Temze annyira szennyezett lett a
kátránytól, hogy a Parlamentben is elviselhetetlen bűz uralkodott, ezért
a honatyáknak pontot kellett tenniük az ügy végére. A helyzet arra
sarkallta őket, hogy komoly kísérleteket tegyenek a probléma
felszámolására, és egy különbizottság kezdett el azzal foglalkozni,
hogy mit lehetne kezdeni a kátránnyal azon kívül, hogy kiöntik
valahová.
A korra jellemző módon a német vegyészek álltak elő a
megoldással: desztillálni kell a kátrányt. Az eljárás egy sor hasznos
mellékterméket hívott életre, köztük a kerozint az olajlámpákba,
szintetikus színezőanyagokat, fertőtlenítőszereket {63»192} {64»143}
és az aszpirint. Ilyen melléktermék volt az is, mely megmentette az
amerikai erdőket: egy sűrű, olajos, fekete folyadék, melynek kreozot
vagy karbolsav volt a neve. {65»32} {65»143} Ha kreozottal itatták át
a fát, az harmincöt évet is kibírt a szabad levegőn, a korábbi,
mindössze hét év helyett. A trükk olyan népszerűnek bizonyult, hogy
még New Orleans utcáit is kreozottal kezelt fakockákkal kövezték le.
A végzet bámulatos fortélyaként végül az a kőszénkátrány, mely
megmentette a vasutat, lesz az, mely egy napon szerepet kap annak
elpusztításában. A tizenkilencedik század elején egy skót, Charles
Macintosh rájött, hogy egy másik kátránymelléktermék, a szolvens
nafta vagyis a könnyűbenzin, részlegesen oldja a gumit. E tudással
vagyonokat keresett, miután pamutszövet lepedők között oldott gumit
terített szét, megalkotva a vízhatlan esőkabátot, { 66»144} melyet még
ma is macintoshnak hívnak Angliában.
A naftában való feloldás technikája számtalan új és különböző
felhasználási területet teremtett a gumi számára. Viszont a gumival
megvolt az a probléma, hogy nem tűrte igazán jól a változásokat.
{67»37} Macintosh megállapította például, hogy nagy melegben az
esőkabátjai „izzadnak”, fagyos viszonyok között viszont
megrepedeznek. Erre a problémára a választ, mint a felfedezések
történetében oly sokszor, a véletlen szolgáltatta. 1839-ben egy fiatal
amerikai, aki a Roxbury India Rubber Companynál dolgozott, a
massachusettsi Roxburyben, a nyersanyagokkal kísérletezve véletlenül
engedte kifutni a gumiból és kénből álló keveréket a tűzhely lapjára.
Másnap reggel látta, hogy az elszenesedett, és a bőrhöz hasonlatos lett
ahelyett, hogy elolvadt volna. Helyesen következtetett ebből arra, hogy
ha időben megállítja a szenesedés folyamatát, akkor olyan gumihoz
juthat, mely úgy viselkedik, mint a vízálló bőr. A kén oly módon
vulkanizálta (a szót ő maga találta ki) a gumit, hogy az szélsőséges
hőmérsékleti viszonyok között is megtartotta alakját és rugalmasságát.
1844-ben amerikai barátunk szabadalmaztatta az eljárást, és
megalakította a nyugati világ majdani egyik legnagyobb ipari gyártó
vállalatát, melyet önmaga után Goodyearnek nevezett el. A társaság
kezdeti sikereinek elmaradása komoly adósságba verte Goodyeart
(egyszer még a párizsi adósok börtönében is ült); és végül 1860-ban,
New Yorkban halt meg, a feltalálók hagyományos sorsára jutva, egy
fillér nélkül.
 De Goodyear új terméke mindent megváltoztatott a biciklisek
{68»77} {68»281} és a Macintosh-féle viseletet kedvelő fogyasztók
számára. A legnagyobb hasznot hajtó piac a lábbelik területén való
alkalmazás jelentette. Hála a vulkanizálásnak, a csizmák és cipők
rugalmas oldalúak és hajlékony talpúak lettek. 1857-re megszületett a
ragasztóanyag, melynek segítségével a gőzzel forrósított
öntőformákból kikerülő talprészeket a helyükre ragaszthatták. Az egyre
több szabadidővel rendelkező középosztály növekedésére és az
általános igényre a sportok és az egészséges élet iránt (melyet a
tizenkilencedik század közepének kolerajárványai hívtak életre)
válaszul Angliában megszületett az újfajta sportcipő, vászon
felsőrésszel és gumitalppal. A cipőn körbefutó vékony gumicsík, mely
a talp és felsőrész illesztését takarta, a gyártókat a hajók oldalán
meghúzott merülési vonalra emlékeztette, mely a biztonságos
terhelhetőséget jelölte, ezért az új cipőt e csík feltalálójáról nevezték el,
plimsollnak. 1865-ben megjelent a kerekezőcipő is, majd 1876-ban a
baseballcipő. Az 1880-as évekre az új aszfaltutak és pályák nyomán
megszületett az igény a gumi futócipőre is. De amitől igazán komoly
üzletté fejlődhetett a gumiipar, az az amerikai polgárháború volt, ahol
millióknak volt szüksége a gumírozott ponyvákra, vízhatlan ruházatra
és sátorlapokra.
A polgárháború egy másik aspektusa szintén a vízhatlan anyag
továbbfejlődésének kedvezett. A szövetséges csapatok említésre méltó
sikereket értek el a Léghajós Hadtesttel, {69»20} {69»81} {69»135}
mely elsőként használt kipányvázott léggömböket az ellenséges
tevékenység kikémlelésére, az 1862-es Fair Oaks-i csatában. A
későbbiekben az üzeneteket a dombos felszín felett lehorgonyzott
léghajókban elhelyezkedő jelzőszolgálatosok továbbították oda-vissza.
A Léghajós Hadtesteket megfigyelendő támogatta egy arisztokrata
származású német tiszt a szövetségesek munkáját. Akkora hatást
gyakorolt rá az, amit látott, hogy miután visszatért Németországba,
megtervezte saját légi hadihajóját is, és önmaga után zeppelinnek
nevezte el. 1917-ben, az első világháború alatt elsőként az Angliát
támadó zeppelinek hozták el a modern tömeghadviselés korának
borzalmait. És a gigantikus léghajók azért voltak működőképesek
szinte minden időjárási viszony között, mert gáztároló rekeszeik a
gumírozott esőkabátanyagból készültek.
A léghajó szintén egyedülálló volt meghajtása tekintetében, miután
már az első zeppelinben egy belsőégésű motor látta el a propellerek
meghajtását. Az automobil érkezése volt az (és az azt követő útépítési
láz, mely a vasút Amerikáját az autósok Amerikájává változtatta), ami
végül gyökeresen átalakította a gumiipart, és gyakorlatilag
elsorvasztotta a vasútvonalakat.
A siker kulcsa abban rejlett, milyen gyorsan képesek a gyártók
megfelelni az új piac követelményeinek. Ezúttal is a kőszénkátrány
segített. 1856-ban a londoni Királyi Vegyészeti Egyetem (British Royal
College of Chemistry) kutatói újabb kátrányszármazékot izoláltak. Egy
német professzor, August Hofmann {70»141} (aki még
Németországban a nagy szerves-kémiával foglalkozó vegyész, Liebig
{71»24} tanítványa volt), felállított egy laboratóriumot, ahol egyre
tehetségesebb munkatársai végezték el a gyakorlati tennivalókat az ő
teóriái alapján, miszerint a kőszénkátrány egy egyszerű kémiai
bázisból épül fel (melyet ő analinként ismert), s melyből egy sor új
termék nyerhető.
Ezen termékek sorában az elsők közt jelent meg az anilinfesték
néven ismert új mesterséges színezékek egész palettája, melyet
sikeresen terjesztettek az olyan németek, mint Friedrich Bayer,
{72»142} aki a későbbiekben megalapította a német kémiai,
gyógyszerészeti és műanyagipart. Majd a huszadik század elején
felfedezték, hogy az anilin hozzáadásával kétharmadára csökkenthető
az autógumik és belsők vulkanizálásához szükséges idő. Megnövelte
továbbá az autógumik tartósságát is, melyek sokkal tovább tartottak a
normál felhasználás során – és még olyan terhelések elviselésére is
képessé váltak, mint a huszonnégy órás Le Mans-i viadal (ahol a
célban lefotózott győztes kocsija azokon a gumikerekeken száguld,
melyek a legfontosabb láncszemet képezték a fényképezés
megalkotása felé).
A gumikerék egyik legelső felhasználása a kerékpározásban pedig
megváltoztatta az egész világ szabadidő-eltöltési szokásait...
 4 JOBB, MINT AZ EREDETI

M odern életünket olyan technológia könnyíti meg, mely mindent

kényelmessé tesz. A háztartási gépek elvégzik az olyan
munkákat is, melyhez kevesebb, mint egy évszázada még
tucatnyi szolgára volt szükség. A modern háziasszonynak a kisujjában
nagyobb hatalom van, mint bármely római császárnak. A hordozható
számítógépek nagyobb adatfeldolgozási kapacitással rendelkeznek,
mint a második világháborús szövetséges hatalmak összesen.
Azonban mindezért a technológiáért a modern élet frenetikusan
felgyorsult tempójával kell fizetnünk. Nincs idő a közelmúlt kényelmes
üzleti ebédeire, és mozgalmas munkanapunk során asztalunk mellett
sem üldögélhetünk. Az ételt elkészítve árulják, csak fel kell melegíteni
a mikrohullámú sütőben. És a csomagolás reklámízű szövege biztosít
minket arról, hogy a fogás még egészségesebb, mint az étel, melynek
elkészítésére többé már nem kell időt áldoznunk. Hála a modern
tudomány csodáinak az instant étel (mesterséges ízesítőivel és a
hozzáadott tápanyagokkal) még jobb, mint az eredeti.
Az e fejezetben leírt eseménysor – mely azokhoz a modern
készételekhez vezetett, melyeket egyre növekvő ütemben fogyasztunk
– találó módon egy olyan találmánnyal kezdődött, melyet arra szántak,
hogy kényelmesebbé tegye az életet. 1893-ban a chicagói Whitcomb L.
Judson szabadalmaztatott egy új mütyürkét, kapcsos zár néven, melyet
pénztartó övekhez és dohányzacskókhoz ajánlott. A rendszer a
korábban ruhák összezárásához használt horgaskapocs és -fül rendszer
adaptációja volt, melyet Judson az egyik végén egyszerűen megtoldott
egy rugós zárral a nagyobb biztonság kedvéért. A szerkezet nagy
szenzációt keltett az 1893-as Világkiállításon. {73»42} {73»109}
1908-ban Gideon Sundback, egy svéd elektromosmérnök, aki korábban
a pittsburghi Westinghouse Generátor Művekben { 74»26} {74»181}
dolgozott, egy kapcsoszárgyárat létesített New Yorkban, miután
bejelentette szabadalmi igényét a szétválasztható villámzárra.
Napjainkban Sundback találmányát cipzárnak hívjuk. 1918-ra az USA
haditengerészete cipzárt használt a tengerészek uniformisán, majd a
brit ruhaipar is bevezette a szoknyákon és a női ruhákon.
Judson 1893-as verziójának valódi célját egy másik neve fedi fel:
cipőkapocs. Az időszakot, mely a „kacér kilencvenes évek” néven vált
ismertté, a szoknyák megrövidülése jellemezte, merészen felfedve még
a boka formáját is. Az ilyetén feltárulkozás révén a gombos, magas
szárú cipők divatossá váltak a tiszteletre méltó hölgyek körében.
{75»46} Némelyik ilyen csizmának húsz gombja is volt. Judson
elképzelése az volt, hogy lerövidíti az időt, ameddig egy ilyen
szörnyeteg felhúzása eltartott. A magas szárú cipők piaca a század
közepe óta folyamatosan terjeszkedett, ahogy az írógépek,
telefonközpontok, nyomdai gépek, távírók és az általános üzleti
fellendülés egyre több munkahelyet biztosított a nők számára,
{76»146} növelve az összbevételeket és életre híva az új, szabadidővel
kapcsolatos iparágakat.
Ezen iparágak egyik legsikeresebbike a bicikligyártás { 77»68}
{77»281} lett. A kerékpározás divathóbort lett mindkét nem számára –
a hozzá kapcsolódó kerékpárosdivattal együtt. Egy új viselet egy
csapásra megoldotta a hosszú szoknyában történő biciklizés
problematikáját. A New York-i Senecában élő Amelia Bloomer
szellemi gyermekét, a nadrágszoknyát hamar felkapták, és nemsokára a
magukra és a divatosságra valamit is adó asszonyok mind bloomert
hordtak. Azonban a viselet még többet megmutatott a bokából, és
ezáltal a még magasabb szárú csizmák váltak kívánatossá. Az
állandóan változó cipő- és csizmaipar pedig mind több
munkalehetőséget kínált a nők számára.
A felelős mindezért egy bigámista volt, akinek tizennyolc gyermeke
született öt asszonytól, akik közül hárommal ugyanabban az időben
volt házas. Hogy soha ne téveszthesse el, minden lányának a Mary
nevet adta. Ez a szeretetre méltó csirkefogó egy szerelőből lett színész
volt, akinek előadásmódját akkoriban „nyersnek és fellengzősnek”
írták le, ezért végül a színészettől az ipar és társadalmi felemelkedés
irányába fordult.
1844-ben, miután már tizenöt éve vándorolt és falta a nőket New
Yorktól Rochesterig, Baltimore-ig és Chicagóig, Isaac Merrit Singer
végül az ohiói Fredericksburgban állapodott meg, ahol a betűszedők
részére fába metszett betűformákat készített, és feltalált egy masinát,
mely ugyanezt a munkát automatikusan elvégezte. A kész prototípussal
Pittsburghben kezdett házalni, de miután képtelen volt azt értékesíteni,
New Yorkba, majd onnan Bostonba költözött, ahol egy időre le is
telepedett.
A lakása feletti emeleten élt egy Phelps nevű ember, aki
varrógépeket készített. Singer érdeklődni kezdett a gépek iránt, mert
üzleti fantáziát látott bennük, és miután szétnézett a piacon fellelhető
változatok között, két olyan módosítással állt elő, melyek meghozták
számára az áhított gazdagságot. Az egyik egy lábbal hajtott pedál volt,
mely egy szíj áttétellel forgásba hozta a meghajtókereket, a másik egy
talp, mely lenyomta az anyagot varrás közben. Ez a két kiegészítés
ugyan kritikus jelentőséggel bírt a gép hatékony működése
szempontjából, de mégsem ez volt az oka, hogy Singer
meggazdagodott.
Ami a pénzt hozta, az Singer társának, Edwin Clarknak marketing
iránti érzéke volt, aki valószínűleg jóval többet tett azért, hogy a
varrógép gyökeresen átformálja a világot, mint Singer, az olyan új
eladási technikák bevezetésével, melyeket azelőtt még soha senki nem
alkalmazott. Clark volt az például, aki előállt a Singer Gazette
gondolatával, melyet minden vásárló ingyen megkapott, benne Singer
hirdetéseivel és üzleti metódusainak leírásával. Clark vezette be azt az
eladási stratégiát, hogy a vevők öt dollár letétele után kamattal terhelt
havi részletekben fizethették ki a gép árát. Ő javasolta, hogy a régi
gépek árát számítsák be vásárláskor, ezenkívül közvetlenül a női
vásárlókat célozta meg hirdetéseivel, nőket alkalmazott a termékek
bemutatására, rávette az egyházakat arra, hogy kedvezményes áron
vásároljanak (ezáltal is emelve a gépek jó hírét) és meggyőzte a
férjeket, hogy a masina több szabadidőt biztosít feleségeiknek.
Clark erőfeszítésének eredményei meghaladták a legvadabb álmokat
is. 1856-ban a cég 2564 gépet gyártott. Négy évre rá több mint 100 000
gép talált gazdára. 1861-ben Singer már több gépet adott el Európában,
mint az Egyesült Államokban, és hat évvel később a Singer
Corporation lett az első multinacionális cég, gyárakat nyitva
Angliában, Franciaországban és Argentínában. Singer gépei indították
el a tömegtermelést, majd a postai megrendelési üzletágat is, mely a
varrógépek értékesítése nyomán kezdett virágozni. Az Amerikába
látogatók azt is megjegyezték, mennyire demokratizálta Singer a
divatot. Amerikában még a boltossegédek is úgy néztek ki, mint
vásárlóik.
A kapcsolatot az teremti meg a gombolós magas szárú cipőkkel,
hogy a cipőgyártók Singer gépeit használják majd a század későbbi
éveiben, hogy ellássák a vásárlókat a lábbelik széles választékával,
melyek majd a bicikliőrület és egyéb szabadidős tevékenységek
kapcsán feltűnnek. A varrógép elég robusztus szerkezet volt ahhoz,
hogy a bőrön is dolgozni lehessen vele, így 1858-ra már ezzel varrják a
felsőrészeket. A polgárháború által diktált igényeknek egy sor technikai
módosítással eleget téve a gép alkalmas lett a cipőtalpak, betétek,
sarkak és orrok varrására is. Míg egy képzett felsőrészkészítő a kezével
csak hatvan pár cipőt tudott egy nap megvarrni, addig az új gépekkel
több mint négyszázat. A Singerek hamarosan alkalmassá váltak a
díszítővarrásra, valamint a cipőfűző- és gomblyukak körbevarrására is.
Túl a felhajtáson és az értékesítési fortélyokon, Singer bámulatra méltó
sikerének a titka abban rejlett, hogy képes volt többezernyi varrógépet
olcsón és gyorsan kínálni (és ugyanilyen gyorsan tudta a szervizt is
biztosítani), miután azok egymással megegyező, csereszabatos
alkatrészekből álltak össze, és gyártószalagon {78»18} készültek. Ha
egy alkatrész eltört, könnyedén ki lehetett cserélni.
Nem a varrógép volt az első szerkezet, mely ily módon került
legyártásra. New England órásmesterei fából készült óráik részére már
a tizennyolcadik század vége óta ilyen tömegtermeléssel készítették az
alkatrészeket. Összeácsoltak egy lécezetet, melyet egy, a munkadarab
tengelyére tekert kötél hajtott, melynek egyik végét egy rugós oszlopra,
másikat egy lábbal hajtott pedálhoz rögzítették. Amikor a pedál
lenyomására a kötél megfeszült, lehúzta a rudat, a kötél mozgása pedig
megperdítette a tengely végére szerelt alkatrészt. Amikor a pedált
felengedték, a rúd kiegyenesedett, megrántotta a kötelet, a tengelyt
ellenkező irányba pörgetve. A munkások minden egyes fordulatkor
használták vágószerszámaikat.
A tizenkilencedik század közepén a connecticuti New Havenben,
egy Jerome Chauncey nevű órás megkezdte a fém alkatrészek
tömeggyártását, valószínűleg annak az Eli Whitneynek az eljárását
felhasználva, aki ugyanabban a városban élt. Az 1790-es években
Whitney, aki úszott az adósságban és kétségbeesetten hajszolta a pénzt,
azzal próbálta meg szerződéskötésre bírni az USA kormányát, hogy ő
képes lenne muskéták tömeggyártására. Előzőleg feltalált és gyártani
kezdett egy gyapotmagtalanító gépet, mely automatikusan eltávolította
a magot a növény rostjai közül. Ez az újítás jelentősen csökkentette a
munkaköltségeket, és olyan versenyképessé tette az Amerika déli
részén termelt gyapot árát, {79»102} hogy a hatalmas brit textilipar
inkább ezt vásárolta az indiai gyapot helyett.
 1798-ban Whitney belebotlott egy, az alsóháznak és szenátusnak
szóló jelentésbe, melyből tudomást szerzett a kormány
fegyverbeszerzésre irányuló szándékáról, és írt a pénzügyminiszternek,
hogy miután a gyapotmagtalanító piac kellőképpen telített, rá tudja
áldozni szabad kapacitását (és szakmai tudását) arra, hogy tíz-
tizenötezer karabélyt legyártson, egy „bizonyos, vízzel hajtott gépezet”
segítségével. A szomorú igazság azonban az volt, hogy a
magtalanítógyártó üzeme éppen akkoriban égett le (húsz eladásra váró
géppel, valamint az összes szerszámmal és anyaggal egyetemben), és
ami Whitney muskétagyártó kapacitását illeti, az említett gépezet
akkortájt még meg sem született, sőt Whitney soha életében nem
készített egyetlen muskétát sem. E tények, úgy tűnik, nem sokat
nyomtak a latban a kormány számára, mely gyors eredményre
áhítozott, és le volt nyűgözve attól, hogy Whitney ígérete szerint a
muskéták egyforma, csereszabatos alkatrészei könnyen cserélhetők
lesznek, akár a csatatéren is. Egy álbemutató után, mely során
bebizonyította az alkatrészek cserélhetőségét a hatóságnak (nem tett
semmi mást, csak néhány závárzatot átcserélt egy csavarhúzó
segítségével), Whitney megkapta a szerződést és vele 134 000 dollárt,
hogy azonnal térjen vissza New Havenbe, és lásson munkához.
1801-re Whitney leszállította az első szállítmány fegyvert, hála a
Franciaországból hazatért Thomas Jeffersonnak, aki elküldött neki egy
brosúrát a gyártás mikéntjéről. Jefferson { 80»113} {80»213}
{80»295} 1784 és 1789 között tartózkodott Párizsban, ahol találkozott
egy Honore Le Blanc nevű férfival, aki megmutatta neki, hogyan
szereljen szét néhányat az általa feltalált muskétazávárzatok közül,
majd hogyan rakja őket véletlenszerűen újra össze.
Jefferson első párizsi munkájában amerikai különmegbízottként a
kereskedelmi megállapodások megkötéséért volt felelős az új
köztársaság és a különböző európai hatalmak között. Egyévi külföldön
tartózkodás után követté nevezték ki, és elkezdett az intellektuális elit
köreiben mozogni. Jefferson mindig is érdeklődött a tudományok
(különösen a mezőgazdasággal és a meteorológiával kapcsolatos ágak)
iránt, és európai tartózkodása során minden újításról jegyzetet készített,
amibe csak belebotlott: a hajócsavarokról Angliában, a rizstermelésről
Olaszországban, a csatornákról Franciaországban és az új építési
technikákról Amszterdamban. Párizsban tartózkodása alatt
figyelemmel kísérte a léghajózást {81»20} {81»69} {81»135} és
bortermelést (pincéjében felhalmozva a legfinomabb burgundikat és
muskotályos borokat). Követként köréhez tartoztak a kor olyan vezető
gondolkodói is, mint Condorcet (akivel Jefferson megvitatta a jövő
francia alkotmányát) vagy de La Rochefoucauld.
1786-ban azután találkozott egy férfival, akinek munkáit már évek
óta ismerte, George-Louis Leclerc-rel, akit Buffon hercege néven is
ismertek. Buffon megbecsült figurája volt a kor tudományos köreinek,
melyet a Jardin du Roi élén eltöltött éveinek és a
természettudományról írt, monumentális, többkötetes tanulmányának
köszönhetett. Az ötven kötetből csak harminchat jelent meg Buffon
életében, melyek közül a leghíresebb az ötödik, a Természet korszakai
volt, melyet 1778-ban adtak ki, és a fejlődéstörténet egyes
szakaszainak geológiai áttekintését nyújtotta. Ebben a munkájában
sugallta először, hogy a bolygók a Nap és egy üstökös
összeütközéséből születtek. A Föld történetét hét külön szakaszra
bontotta, melyek a Genezis hét napjának feleltek meg, feltételezve,
hogy minden szakasz körülbelül harmincötezer évig tarthatott.
Buffon előszeretettel kritizálta Amerikát és bátorította arra a többi
francia tudóst (akik még a lábukat se tették Amerika földjére), hogy
hasonlóképp tegyenek. Néhány vadabb francia publikáció olyan
különböző tudós feltételezéseknek is helyt adott, melyek szerint
Amerika időjárási viszonyai miatt az ottani állatok minden tekintetben
(különösen a méret szempontjából) alacsonyabb rendűek, európai
társaikkal összehasonlítva őket. Azt is kijelentették, hogy Amerika
őslakói fejletlen puhányok, akikben nincs szexuális ösztön; hogy
Amerika területének nagy részét sűrű és dögletes köd üli meg; hogy az
országban féktelenül elszaporodtak a gyíkok, kígyók és szörnyű
rovarok; hogy a békák Louisianában harminchét fontot (kb. 17 kg)
nyomnak; és hogy a szifilisz népbetegség.
Jefferson válasza erre a balgaságra az volt, hogy megkérte egy
barátját, John Sullivant, New Hampshire kormányzóját, hogy küldje el
neki egy jávorszarvas, egy jávorantilop, egy kanadai rénszarvas és egy
szarvas csontvázát és bőrét. Jefferson kiállította ezeket a Cabinet du
Roi-ban, bizonyítandó, hogy az amerikai állatok nem alulfejlettek.
Buffon ígéretet tett rá, hogy a Természetrajz legközelebbi kiadásában
kijavítja a hibát, de meghalt, mielőtt ezt teljesíthette volna.
Mint a tudományos körökben mindenki, Jefferson és Buffon is
érdeklődött az újonnan felfedezett állatok iránt (miként az Amerikában
talált fosszilis leletek iránt is), mert a csontjaik bizonyítékot
szolgáltathattak, melynek segítségével ki lehetett volna tölteni a
„hiányzó láncszem” miatt tátongó űrt. A „lények nagy láncolatának”
elmélete Arisztotelész idejéből, kétezer évvel korábbról datálódott, és
azon a hiten alapult, hogy az élet minden formája a keletkezés
pillanatában jött létre, és a minőség szempontjából növekvő sorrendbe
rendezhető, a végtelenül egyszerű nyálkától felfelé haladva az emberen
keresztül az angyalokig, akik legközelebb állnak Istenhez. Minthogy a
láncolat a maga teljes egészében, már a kezdet kezdetén meg lett
alkotva, a fajok közötti bármely rés, mely természetellenesen nagynak
tűnt, egy ember által eddig fel nem fedezett organizmus létét jelentette.
Az Angol Királyi Akadémia tudósai már a megelőző században
kötelességüknek érezték „követni e láncolat minden egyes szemét, míg
minden titka fel nem tárul elménk előtt, és munkái kezünk által
tökéletesednek vagy imitálódnak. Ez az igaz parancsolat a világ
számára: rangsorolni a dolgok variációit és fokozatait egymásutánban,
majd azok élére állva tökéletesen megérteni az alattunk állókat, és
hasznossá tenni őket az emberiség csendes, békés és gazdag életének
érdekében”. Így a láncolat minden elemének azonosítása és néven
nevezése felfedheti Isten tervének teljességét.
Ami a tizenhetedik századi gondolkodók elméjét leginkább próbára
tette, az az volt, hogy két faj közti „érzékelhetetlen árnyalat”-nak
milyen hatása van magára a láncolatra. Hány csoport és alcsoport
létezhet? Vannak-e átmeneti állapotok egyik fajból a másikba? A
fejlődés témája egy napon majd megérleli az evolúció koncepcióját, de
a tizenhetedik században a láncban feltűnő „lyukakat” még csak
egyszerűen az emberi tudás tökéletlenségének tulajdonították.
Ezen nézet egyik leghatalmasabb képviselője a német matematikus
és filozófus Gottfried Leibniz { 82»231} {82»253} {82»309} volt, aki
olyan életformák után kutatott, melyek oly aprók voltak, hogy
elkerülték az észrevételt (például a nyilvánvaló lyukakban, egy faj és
tőle kismértékben különböző társa között). Leibniz véleménye szerint
ugyanis léteztek végtelenül apró lények, melyeket ő egysejtűeknek
hívott, a lét legkisebb részeként. Leibniz érezte, hogy érzékeinkkel
lehetetlen felmérni némely organizmus és variánsai finom
karakterisztikáját, vagy hogy „hol kezdődik az egyik, és hol végződik a
másik”, és hitte, hogy „végtelen számú élőlény létezik, melyeket apró
mérete elrejt az általános szemlélődés elől”.
Leibniz azért érdeklődött az aprólékos részletek iránt, mert
kifejlesztett egy olyan matematikai elvet, mely segített kiszámítani a
végtelenül parányi dolgokat. Korunk csillagászai különösen
érdeklődnek az ilyen dolgok iránt, miután a gravitációs hatások
planetáris mozgásra gyakorolt befolyásának új keletű felfedezése
szükségessé tette az égitestek Nap körüli keringésével kapcsolatos
gyorsulási értékének kiszámítását. Leibniz rendszere, mellyel mindez
elvégezhető, a differenciál- és integrálszámítás.
Az egyik ok, amiért Leibniz hitt az emberi szemmel nem látható
organizmusok létezésében, az volt, hogy járt a hollandiai Delft
városban, és meglátogatta a mikroszkópia nagy öregjét, egy Anton van
Leeuwenhoek {83»254} {83»310} nevű hivatalnokot, aki akkoriban
tett korszakalkotó felfedezéseket az általa feltalált rendszerű
nagyítólencse által. Leeuwenhoek korábban posztókereskedő volt, és
1667-ben, míg Angliában járt üzleti úton, látott néhány rendkívüli
rajzot a színjátszó selyem rostjairól olyan nagyításban, melyet nem
lehetett elérni egy normál nagyítóval. Az új nézőpont előállításához
használt szerkezetet mikroszkópnak hívták. Amikor Leeuwenhoek
kifejlesztette ennek egy sokkal erősebb verzióját, alapjaiban változtatta
meg a világot, mert a segítségével olyan életformák után kezdett
kutatni, melyek túl parányiak voltak ahhoz, hogy puszta szemmel
láthatóak legyenek.
Mind ez idáig a mikroszkópiával foglalkozó tudósok, mint
Nehemiah Grew, Marcello Malpighi és Robert Hooke olyan élettelen
tárgyakat tanulmányoztak, mint növényi metszeteket, parafa dugókat,
preparált állati ereket, hörgőket, halpikkelyeket és ehhez hasonlókat.
De amikor Leeuwenhoek keresztülnézett a mikroszkópon, és apró,
mozgó objektumokat látott, magában úgy döntött, hogy azok bizony
élnek. Ez a feltevés kritikus jelentőségűnek bizonyult a biológia
fejlődésének szempontjából. A kétszázhetvenszeres nagyítást adó
lencse segítségével Leeuwenhoek egy teljesen új világot látott meg.
1676-ban az English Royal Societyben, Londonban óriási
szenzációt keltett az általa felfedezett „kis állatokról” szóló tizennyolc
oldalas levelével. Leírta az élő véglényeket és a sejtek megrepesztését,
mellyel azok kiengedik protoplazmatartalmukat. Háromszáz, azt
követő leveléhez pedig hozzáfűzte a baktérium, a kerekes féreg, az
ondósejt, a méh- és tetűfullánk, a májmétely, a békaparaziták, a
vérlemezkék, a vértestek, a magzat és az alga rajzolatát, valamint leírta
az atkák párosodási folyamatát is. Egy 1677-ben kelt levelében
bejelentette a legkisebb „állat” felfedezését, melyből, mint mondta,
harmincmilliónyi töltene ki akkora űrt, mint egyetlen homokszem.
Leeuwenhoek felfedezései lázba hoztak mindenkit, beleértve 1690-
ben azt a fiatalembert is, aki személyiségében és pozíciójában annyira
különbözött a maga erejéből feltört, félig képzett delfti
posztókereskedőtől, amennyire az csak lehetséges volt. A neve
Christian Huygens volt, egy gazdag és befolyásos Hágában élő holland
család sokat látott fia. A Huygens család tagadhatatlanul a felső
tízezerbe tartozott. Olyan vendégeik voltak, mint Descartes, és az atya
angol lovagi címet viselt. Maga Huygens a leideni egyetemen tanult
matematikát és jogot, majd kis időt Párizsban és Londonban töltött
(ahol találkozott Newtonnal és más fontos emberekkel), s végül
megszállott kísérletező lett belőle. Miután kitanulta a lencsecsiszolás
művészetét (a lencsecsiszolás a kor hi-tech hobbija volt), testvérével
teleszkópot épített, és 1655-ben felfedezte a Titánt és a Szaturnusz
gyűrűit. {84»132} {84»252} 1656-ra elkészült első ingaórájával, és a
működését megmagyarázó teóriával, ezután nekilátott a hajszálrugó
megalkotásának. Huygens megmártózott korának más felkapott
tárgyaiban is: a matematikában, hidrosztatikában, asztronómiában,
mechanisztikus filozófiában, ballisztikában és kozmológiában.
A lencsecsiszolás vezette el ezt a világfit a lencsék működésének
tanulmányozásához. Kutatási eredményeképpen arra a következtetésre
jutott, hogy a fény lökéshullámok sorozata, mely fény egymásnak
ütköző szemcséi által gerjesztett hullámfrontokban terjed, és az „éter”
parányi, elemi részecskéit hozza hullámmozgásba, mely anyag
láthatatlan, nem tapintható, súlytalan, és átjárja az egész univerzumot.
1677-ben Huygens észrevett egy különös dolgot az izlandi pátnak
nevezett kristály fényre gyakorolt hatásában. A pát a fénysugarat két
nyalábra választotta szét, melyek közül az egyik meg is tört, ahogy az
normális esetben is szokott történni az üveggel való találkozáskor. A
másik sugár viszont nem engedelmeskedett az ismert törvényeknek. Ez
Huygens szerint azért volt, mert a kristály két különböző médiából
épült fel, melyek közül az egyik abnormális módon változtatta meg a
fény útját. Amire Huygens nem tudott magyarázatot adni, az az a tény
volt, hogy ha az „abnormális” fény ezután egy másik kristályon is
keresztülment, annak a kristálynak az orientációja bizarr módon
gyakorolt hatást a fényre. Ha a második kristályt 360 fokban elforgatta,
a fény fokozatosan semmivé foszlott, majd ismét teljes erőből
felragyogott.
Huygens akkor még nem tudta, hogy az „abnormális” sugár a
polarizált fény volt. Az első kristályon történő áthaladás után a
fényhullámok már csak egy síkban vibráltak. 1828-ban a skóciai
Edinburghben az izlandi pát (más néven kalcit) e tulajdonsága egy skót
geológusnak, William Nicolnak is hasznára vált. Előzőleg képzetté
tette magát azokban a technológiákban, melyet egy Sanderson nevű
helyi drágakőcsiszoló alkalmazott, és a segítségével hihetetlenül
vékony metszeteket tudott készíteni a kristályokról és kőzetekről.
Ezeket felhasználva mikroszkopikus úton tanulmányozta az ásványok
belső felépítését. A technika mindazonáltal ismeretlen maradt, mert
Nicol mindössze két ízben publikálta felfedezéseit (melyeket szinte
senki sem olvasott) azokról az apró üregekről, melyeket bizonyos
kőzetekben talált.
1828-ban Nicol kettéválasztott egy izlandi pátkristályt, majd egy
kanadai balzsam nevű fenyőgyanta-származék segítségével újra
összeragasztotta a két darabot. A balzsam fénytörési mutatója miatt a
polarizált sugár egyenesen keresztülhaladhatott a pátkristályon, míg a
közönséges fénynyaláb visszatükröződött a balzsamról. Ha egy
második, hasonlóan előkészített pátdarabot helyezett az első után,
ennek forgatása elhalványította, illetve felélénkítette a felbukkanó
fényt. Az eszköz, mely a „Nicol prizmája” nevet kapta, felfedte, hogy
ha az első kristályból kijövő polarizált fény bizonyos anyagokon
keresztülhalad, ezek struktúrája úgy hat a polarizált fénynyalábra, hogy
elhomályosítja azt. Hogy a fény teljes erejével újra ragyogjon, ahhoz a
második kristály szükséges elforgatási szögét mindig a vizsgált anyag
struktúrája határozza meg. Tehát az elforgatás szöge leírja a kémiai
összetételt. Az ily módon meghatározható anyagokat nevezhetjük
„optikailag aktív” anyagoknak. 1840-ben a technikát felhasználva a
Nicol-prizmával analizálták a cukrot is, miután a cukorban lévő
szacharóz mennyisége hatást gyakorolt a cukron áthaladó polarizált
fényre.
A tény dacára, hogy a cukor akkoriban olyan értékes és drága
árucikk volt, mint ma a kőolaj (ezért azt gondolná az ember, hogy
Nicol tudományos áttörése nagy újságot jelentett), nem a cukor
analizálása volt az, ami ismertté tette. A hírnév egy bizonyos James
Nielson skót kohász jóvoltából köszöntött be. 1824-ben, míg a
glasgow-i gázműveket irányította, olyan ötletet szabadalmaztatott,
mely a későbbiekben az egész skót történelmet megváltoztatja majd.
Egy tűzforró csövet iktatott a levegőáramba, melyet az
olvasztókemence tüzének szítására használtak, ezáltal felmelegítve a
levegőt 300 °C (572 °F) hőmérsékletre. Ettől a szén olyan hevesen
kezdett izzani, hogy ugyanabból a szénmennyiségből háromszor annyi
vasat tudtak gyártani. Sokkal nagyobb jelentősége volt azonban annak
a ténynek, hogy az eljárás realitássá tette annak a kőzetszénnek a
felhasználást, mely bőségesen fellelhető volt Lanarkshire környékén,
de mind ez idáig nem tudtak mit kezdeni vele alacsony minősége miatt.
1835-re Skócia minden vasműve Nielson technikáját használta, fontos
ipari termelővé téve ezzel Skóciát. 1829 és 1845 között az éves
nyersvastermelés 29 000 tonnáról 475 000 tonnára szökött fel, és a skót
vasexport olyan termékekhez is alapanyagot szolgáltatott, mint a hidak,
ivókutak, cukorgyártó berendezések, {85»218} sőt asztali tintatartók.
Természetesen az ipari termelés fellendülése elindította a
szénbányászat konjunktúráját; és ez volt az, ami végül meghozta a
hírnevet Nicolnak és átlátszó metszeteinek.
A történet másik főszereplője egy amatőr botanikus Anglia északi
feléből, Henry Witham, aki szenvedélyesen kutatta az ősi, fosszilis
növények belsejét. 1829-ben, amikor Edinburghben kiadta egyedülálló
írását, mely Az ősi világ első periódusának vegetációjáról címet
viselte, Witham találkozott Nicollal, és megvitatták utóbbi
vékonymetszési eljárását is. Witham érdeklődését felajzotta az
elképzelés, hogy képes volt közelebbről is tanulmányozni szeretett
őskori növényeinek belsőjét, így Nicol technikáját tucatnyi olyan
fosszilis mintán alkalmazta (növények, halak, fogak és fák mintáin),
melyet a skót bányászok akkoriban kezdtek felszínre hozni. Witham
felfedezéseit 1831-ben, Észrevételek néhány fosszilis növénnyel
kapcsolatban című cikkében írja le, melyben minden érdemet Nicolnak
tulajdonít.
A cikket egy másik megszállott, név szerint Henry Sorby is olvasta
(aki a yorkshire-i Sheffieldből jött, mindenhová magával vitte
édesanyját és sohasem nősült meg). Lenyűgözve a Nicol által a
kőzetekben felfedezett üregektől, Sorby lefektette a mikroszkopikus
kőzettan (petrográfia) alapjait és „az ember, aki elvitte a mikroszkópot
a hegyekbe” néven vált ismertté. Sorby sokkal inkább érdeklődött a
sziklák szerkezete, mint a bennük található bármilyen fosszilis
organizmus iránt, ezért 1849-ben alkalmazni kezdte Nicol vékony
szeletelési eljárását, Nicol prizmájával együtt, és kezdett olyan
dolgokat felfedezni a gránittal kapcsolatban, melyek alapvetően fontos
adatokat szolgáltattak a geológusoknak a vulkanikus kőzetek
eredetének megállapításához. Sordy tanulmányozta azt is, hogyan
ülepedett le a homok és az iszap a viharos vizekben, ezért apró,
árulkodó hullám- és örvényjelek után kutatott a kövekben, melyek
elárulták az üledékes sziklák lerakódásának történetét. Munkája
alapján képes volt megmondani, hogy az üregeket a víz, a hőség vagy a
nyomás alakította-e ki, és ez volt az az információ, mely oly nagy
jelentőséggel bírt a geológusok és mindenki számára, akit a Föld kora
foglalkoztatott.
1864-ben, amikor az új találmány, a spektrométer (színképmérő)
{86»105} {86»198} közismert lett, Sorby rögtön ötvözte azt a
mikroszkóppal, és feltalálta a spektrummikroszkópot. Az új készülék
használatához az ismeretlen anyagot vízben fel kellett oldani, majd egy
fénysugarat kellett először ezen, majd egy prizmán keresztül átvezetni.
A rejtélyes anyag bizonyos hullámhosszokon elnyelte a fényt, és ennek
eredményeképpen a prizmán át látható spektrum fekete, függőleges
vonalakat tartalmazott a spektrum azon helyein, ahol egyébként azok a
hullámhosszak lettek volna láthatóak. Ezek a vonalak meghatározták a
fényt elnyerő anyag milyenségét.
Sorby ezt a spektroszkópiai (színképelemzési) analízist szinte
mindenen végrehajtotta, köztük a szerves mérgeken, madártojásokon,
növényeken, algákon, emberi hajon, gombákon és kazánfüstön is.
1867-ben fordította figyelmét az őszi falevelek felé, hogy rájöjjön,
miért válnak sárgásvörössé. Felfedezte, hogy mindez egy olyan anyag
miatt történik, ami csak ősszel válik láthatóvá, amikor a levelek zöld
klorofilltartalma lebomlik a napfény hiányától. Sorby ezt az új,
sárgásvörös anyagot karotinnak nevezte el (miután a répának is ez adta
jellegzetes színét). Kiderült, hogy a karotin adja az összes növény és
állat részére a vörös vagy sárga árnyalatot. A karotin megtalálható volt
ezenkívül a flamingók tollában, a rákok páncélzatában, a
sárgabarackban, tojássárgájában és a paradicsomban is. Majd, hála a
Rómában élő Franz Boll német professzor munkásságának, 1876-ban,
felfedezték az emberi szemben is. Boll berlini fiziológus volt, akinek
az elektromos halak témaköre volt a speciális szakterülete, amikor
1873-ban olyan ajánlatot kapott, amit nem tudott visszautasítani:
felajánlották neki a római egyetem összehasonlító anatómiai
laboratóriumának vezető posztját. Három évvel később, amikor a
békák látóhártyáját tanulmányozta, felfigyelt rá, hogy a recehártya
normális körülmények közt vörös színe erős fény hatására kifehéredik.
Még ugyanabban az évben hazautazott Berlinbe, hogy a jelenséget
idősebb tudóskollégáinak, mint Hermann von Helmholtz {87»233} és
Ernst Pringsheim, {88»279} bemutassa. Miután beszélt Helmholtzcal,
Boll érdeklődni kezdett a retina kémiai kifehéredését kiváltó
mechanizmus iránt. A vegyi anyag, mely a hatást eredményezte,
később rodopszin néven lett ismert. Boll mikroszkopikus vizsgálata
kimutatta, hogy a megfigyelt színváltozás a retina pálcikáinak külső
rétegében, a vérlemezkékben vagy trombocitákban beállt változás
eredménye. Minthogy ezek a szövetek mindig vörösek a sötéthez
szokott állatok esetében, de fehérek azoknál, melyek minden idejüket
éles fényben töltik, Boll felismerte, hogy a fény állandóan elpusztítja a
vöröset, majd valamiféle „tápanyag” állandóan visszaállítja azt, amint
a szem alacsony fényviszonyok közé kerül. A „tápanyagról” kiderült,
hogy a karotin egy formája, és a karotinhiány megakadályozza a
recehártya vörös szintézisét, ezáltal éjszakai vakságot okozva. A
táplálkozási hiányosság aspektusa mindazonáltal csak néhány jávai
csirke furcsa magatartása nyomán került napvilágra.
A jávai csirkékre elsőként egy Christiaan Eijkman nevű fiatal
katonai orvos figyelt fel, aki annak a holland katonai
vizsgálóbizottságnak segédkezett, mely a beriberi, a trópusi kór okait
kutatta, miután az megfertőzte és legyengítette a holland gyarmaton
szolgálatot teljesítőket. 1886-ban a bizottság megbizonyosodott róla,
hogy a beriberi egyfajta fertőző ágens útján terjed. A bizonyítékok
összegyűjtése után a bizottság visszatért Hollandiába, hátrahagyva
Eijkmant. Ekkor történt, hogy Eijkman valami furcsa dologra lett
figyelmes. Észrevette, hogy a kórházi táborban néhány csirke botorkál
a beriberi szemmel látható szimptómáit produkálva. Eijkman nem tett
semmit, míg egy napon, a madarak látható ok nélkül egyszer csak
tünetmentesek lettek és meggyógyultak. A vizsgálat kiderítette, hogy
az eset véletlenül egybeesett az új kórházi szakács érkezésével, aki
nem volt hajlandó a madarakat a személyzet által meghagyott
maradékokkal etetni, minthogy az drága fényezett rizst is tartalmazott,
melyet az európaiak rendszeresen fogyasztottak. Ehelyett a szakács
elkezdte a csirkéket olyan fényezetlen rizzsel etetni, amilyet a jávai
őslakosok is ettek. A fényezetlenrizs-diétától a csirkék meggyógyultak.
Nyilvánvaló volt, hogy a fényezetlen rizs alapvetően fontos volt a
madarak egészsége szempontjából, miután ennek hiányában elkapták a
beriberit. A Hollandiában véghezvitt analízis után Eijkman és kollégái
kijelentették, hogy a rizs hüvelye tartalmazza a szükséges alapanyagot,
melyet a fényezés során eltávolítanak. De mi volt ez a szükséges
alapanyag?
Az első világháború kitörése hozta meg a választ. Akkoriban Anglia
teljes gabonaszükségletének 80 százalékát Amerikából importálta.
1917 tavaszára a német tengeralattjárók olyan sok teherszállító hajót
elsüllyesztettek (addigra összesen kétmillió tonnányi
gabonaszállítmánnyal), hogy a brit nemzeti gabonatartalék mindössze
három-négy hétre elegendő mennyiségre apadt. Ennek
folyományaképpen 1918. január elsején a kormányzat rákényszerült az
élelmiszerhez jutás korlátozására. Az előkészületek során az akadémia
bizottsága kiszámította, hogy egy átlagos, egészséges egyénnek csak
alig több, mint négyezer kalóriára van szüksége naponta a túléléshez,
tehát a napi élelmiszeradag elosztása húsból, vajból, margarinból és
más ételekből ehhez a számadathoz kapcsolódott. De a kulcskérdés az
volt, hogy az élelmiszeradag elosztásakor az adminisztráció tudja-e
garantálni az egészséges táplálkozást.
A kérdést Frederick Gowland Hopkins járta körül, akinek
vegyészkarrierje a Brimstone pillangó szárnyának pigmentálását leíró
tanulmányában érte el csúcspontját. Minthogy a pigmentáció kulcsát a
húgysav jelentette, Hopkins nagy tapasztalatra tett szert a vizelet
vegytanában, mely alapján érdeklődni kezdett a vizelet és a helyes
táplálkozás összetevőiről. Innen már csak egy lépésre volt a fehérjék
tanulmányozása.
1911-ben, egy sor, patkányokon végzett kísérlet után, megjelentette
korszakalkotó művét, az Élelmezési tapasztalatok, illusztrálandó a
pótlólagos tényező fontosságát a normális étrendben-t. Hopkins
felfedezte (amiért is Eijkmannal közösen elnyerte a Nobel-díjat is),
hogy ha a patkányokat több étellel is etetik, mint amennyire szükségük
lenne, tej nélkül mindenképpen elpusztulnak. A tej „pótlólagos
tényezője” a proteintryptofan volt. Nemsokkal ezután, a háború alatt,
Hopkins tagja volt a Royal Society élelmezési bizottságának, és
munkájának részeként jóval általánosabban közelítette meg a
pótlólagos faktort és mibenlétét. 1919-ben azután a bizottság kiadott
egy jelentést, és ennek címében már új nevén nevezték ezt a pótlólagos
faktort: A vitaminok gyakorlati fontossága.
Táplálkozástudományi kutatásai részeként – miután korlátozták
annak hozzáférhetőségét és a készletek is kezdtek kimerülni – Hopkins
foglalkozni kezdett a margarinnal is. Hopkins kimutatta, hogy a
feldolgozási folyamat miatt jelentősen csökken az A-vitamin
mennyisége a margarinban. Munkája eredményeképp 1926-ban
megjelenhetett az első vitaminban gazdag margarin a boltokban. Ez
volt az első az utána következő évtizedekben megjelent
adalékanyagokkal gazdagított élelmiszerek sorában, ahogy újabb és
újabb vitaminok kerültek felfedezésre (melyeket az ábécé betűivel
jelölnek túlságosan is összetett kémiai szerkezetük helyett).
Napjainkban gyakorlatilag minden étel vitaminokkal gazdagított, és
csakúgy, mint az első „továbbfejlesztett” margarint, rendszerint
jobbnak is tartjuk az eredetinél.
Az étel ízének bármilyen továbbfejlesztése népszerű feladat. A
középkorban egy ilyen változtatás azonban magát a történelmet is
megváltoztatta...
 5 CSÍPŐS SZÓSZ

A piac óriási hatást gyakorol a változások bekövetkeztére. Ha

például elég sok ember vágyik csípős szószra, és hajlandó ezért
bármit meg is adni, akkor valaki egészen biztosan rendkívüli
erőfeszítésekre is képes lesz azért, hogy a részére ezt biztosítsa. A
középkorban, példának okáért, háborúk folytak a borsért, fahéjért és
más fűszerekért, melyeket ma úgy hajítunk be a fazékba, hogy oda se
nézünk. Akkoriban volt, hogy egy király váltságdíját is megadták
értük.
A középkori Európa örökösödési joga volt az, ami kiváltotta a
fűszerőrületet, még a tizenegyedik században. Azokban az időkben,
amikor az élet maga is elég bizonytalan volt, a jogalkotás a legidősebb
fiú részére biztosította a jogot a földtulajdon egészére. Mivel akkoriban
a föld volt a gazdagság elsőszámú forrása, a fiatalabb fiúk számára
nemigen maradt más út a boldogulásra, mint hogy beálljanak az egyház
szolgálatába. Azok pedig, akik nem a klérushoz szegődtek, mint azt a
példák igazolják, gyakorta keveredtek rossz társaságba. A
torzsalkodásra és az elterjedt huliganizmusra a hatóságok lovagi tornák
szervezésével reagáltak. Ezeken a viadalokon a fiatal földnélküliek
eleget kereshettek ahhoz, hogy fenntartsák magukat, egyszerűen azzal,
hogy kiütötték ellenfelüket a nyeregből. A lovagi kasztokból
jelentkezőknek csak a legminimálisabb felszerelésre volt szükségük,
hogy jelentkezhessenek a tornára: lándzsára, kardra, nyeregre, vértre és
néhány más lovagi kellékre, amire a csatában szükség lehetett. Hogy
valaki ezekhez hozzájuthasson, semmi mást nem kellett tennie, mint
győzedelmeskedni olyan valaki felett (és a csata szabályaitól függően
lehet, hogy az életét is vennie), akinek mindezek már a birtokában
voltak.
De a tizenegyedik században az igazán agyafúrt megoldást erre a
társadalmi problémára a keresztes háború {89»300} adta. A távoli
kalandok igézete egy csapásra eltüntette a nem elsőszülött fiúkat az
utcákról, és egy, a Közel-Keletre tartó hajó fedélzetére söpörte őket.
Rábeszélni az ifjakat az elmenetelre sokkal kevésbé volt nehéz, mint
gondolnánk. A kereszt felvétele és a Szentföld visszavételének
elősegítése egy keresztény számára járt bizonyos előnyökkel, főként
spirituális szempontból, de az igazi vonzerővel a fosztogatásra és a
szabadrablásra vonatkozó kilátások bírtak: a keresztesek ugyanis
bármit megtarthattak, amit csak felszedtek útközben. A könnyű
zsákmány népszerű elfoglaltsággá tette a fosztogatást (mely
mindenekfelett jellemezte a keresztesek ténykedését).
A Jeruzsálembe vezető út azonban óriási nehézségekkel volt
kikövezve, melyek közül a legrosszabb maga az odajutás volt, az
összetákolt hajókon, a Balkán banditákkal teli vidékein keresztül. Sok
száz fiatal keresztes soha nem jutott tovább a mai Horvátország és
Montenegró határvonalánál. Azoknak, akiknek sikerült egyben
maradniuk, a középkor legnagyobb vöröslámpás negyede,
Konstantinápoly, a Bizánci Birodalom csillogó világvárosa kínálkozott
a kikapcsolódásra (pihenésre és feltöltődésre), mely üdítően hatott az
érkező keresztesekre (a trágyával teli, patkányoktól nyüzsgő mocskos
kis falvak után). A hely teli volt dekadenciával, intrikával, a Kelet
igézetével és mind közül a legfontosabbal, olyan mennyei ételekkel,
melyet addig egyikük sem kóstolt.
Fogalmazhatunk úgy, hogy azokban az időkben Európa ételei szinte
emészthetetlenek voltak. Telente nem volt más ennivaló, mint sózott
hús vagy hal, és néhány gyökér. Nyáron, inkább sűrűbben, mint
ritkábban, megint csak hal és hús volt terítéken, jobbára rothadtan –
miután nem volt kialakult módszer a frissen tartásukra. Az étel olyan
rettenetes volt, hogy általában csak úgy hivatkoztak rá, mint arra, „ami
a kenyérhez van”. Így hát amikor a keresztesek először kóstolták meg a
keleti fűszereket, nem tudtak betelni vele.
A fűszer-kereskedelem nem volt új dolog a Földközi-tenger
vidékén. Az első évszázadban a nyolcvanhét árucikk közül, melyeket a
császári Róma importált Ázsiából, negyvennégyféle volt a fűszer.
Azokban az időkben, amikor a római kereskedőhajók fahéjjal és
borssal megrakottan hajóztak haza Indiából, hivatalosan az uralkodó
egyik „nélkülözhetetlen luxuscikkeként” nevezték őket. Egy
évszázaddal később a karavánok gyömbért hoztak Kínából { 90»244}
az újonnan megnyílt Selyemúton keresztül Rómába. A fűszerek olyan
értékesek voltak, hogy a Krisztus utáni ötödik században a Rómát
ostromló barbárokat sikerült lefizetni háromezer font (1350 kg)
feketeborssal.
A sötét középkor elmúltával, miután helyreállt a kapcsolat Európa
és a Közel-Kelet között, a fűszerek bátorították a nemzetközi
kereskedelem újjáéledését is; és az árucikk olyan értékes volt, hogy az
ezüst helyett is fel lehetett használni az adósságok törlesztésekor.
Velence óriási közraktárrá vált Kelet és Nyugat között, a közvetítő
szerepét játszva a bors-, fahéj-, gyömbér-, szegfűszeg- és
sáfrányszállítmányok átrakodásakor. A visszatérő keresztesek
kielégíthetetlen piacot jelentettek. Így amikor a törökök ostromlotta
Konstantinápoly 1453-ban elesett, {91»249} a fűszerárak a
mennyekbe szöktek. A fuvarozás költségei is az égig nőttek, mert a
tengeri utak túlságosan veszélyesek voltak; volt olyan, hogy a fűszerek
ára tízszeresen meghaladta a forrás költségét. Valami más, kevésbé
költséges utat kellett találni. Végül is ez a probléma lett, mely életre
hívta a nyugati országok gyarmati rendszerét.
A tizenötödik században a portugálok (majd később a spanyolok,
hollandok, angolok és franciák is) új utakat találtak a Kelet felé, ezért
azokon keresztül szerezték be saját fűszerigényüket, kikerülve a török
spekulánsokat. Az új útvonal Afrika csücske mentén körbehaladva
vezetett ki az Indiai-óceánra, vagy megkerülve Dél-Amerika alsó
részét áthaladt a Csendes-óceánon. 1418-ban Vasco da Gama eljutott az
indiai Calicutba, és annyi fűszerrel tért vissza, mely az utazás
költségeit számolva hatvanszoros hasznot hajtott. Mind a hollandok,
mind az angolok hatalmas kereskedőtársaságokat hoztak létre, melyek
egyetlen célja a Kelettel való kereskedelem volt.
A vállalkozások hatalmas hasznot hajtottak, ritkán kevesebbet száz
százaléknál, de jellemzően ennek a kétszeresét. Sir Francis Drake
{92»262} egyetlen hajóval indult el expedíciójára, és akkora
szállítmánnyal tért haza, mely többet ért, mint Erzsébet királynő teljes
évi javadalmai. Egy ekkora gazdagság forrását birtokolni túl nagy
kísértés volt ahhoz, hogy futni hagyják, így a tizenhetedik század
végére az összes főbb európai hatalomnak voltak gyarmatai Indiában
és Délkelet-Ázsiában.
Ezekre az időkre azonban lecsengett a fűszerőrület. Az európai (és
különösen az angol) agrárkultúrának pedig megvoltak már az eszközei,
hogy egész évben friss húst biztosítson, hála az olyan téli
takarmányoknak, mint a tarlórépa. A vetésforgó megnövelte a hozamot,
és ezáltal egyre több étel állt rendelkezésre. Ami most már mindennél
jobban izgatta az európaiakat, az az édes tea volt. { 93»2} Ehhez járult
egy élvezetes új luxuscikk, mely egyre nagyobb mennyiségben érkezett
a Karib-tenger vidékéről és Brazíliából, {94»251} és amelynek cukor
volt a neve. A tea és a cukor együttesen éppen annyira kielégíthetetlen
piacot alkottak, mint azt megelőzően a fűszerek.
A cukor akkora hasznot hajtó árucikk volt, hogy a hollandok
elcserélték New Yorkot a cukortermelő Suriname-ra, a franciák pedig
Kanadát hagyták ott Guadeloupe cukornádmezőiért. A kínai tea a
tizenhetedik század közepén bukkant fel Európában, és a
tizennyolcadik századra, kiváltképp Németalföldön és Angliában,
nélkülözhetetlen szükségletté vált. Amikor az angolok 1784-ben
megszüntették a teaimport adóztatását, a hatás rendkívüli volt. Az éves
import két éven belül 6 millió font sterlingről 20 millióra emelkedett.
Egyetlen probléma volt csak: a kínai kereskedők a tea
ellenértékeként csak arany- vagy ezüstrudat { 95»125} voltak
hajlandók elfogadni. Minthogy az angol termékek közül csak a
zenélőórák és zenedobozok voltak kelendőek a kínai piacokon,
hamarosan súlyos kereskedelmi deficit lépett fel. Amikor 1793-ban
Lord Macauley Anglia új nagyköveteként Kínába utazott, és elvitte
Csien Lung császárnak más ipari termékek bemutató darabjait, neki is
be kellett érnie ezzel a válasszal: „Különleges és költséges dolgok nem
érdekelnek minket... Mindenünk megvan. A furcsa és leleményes
szerkezeteket nem értékelem semmire, ezért nem leszek hasznára
országa kézműveseinek.”
De valami utat csak találni kellett a tea kifizetésére, különben a
deficit komoly kárára lett volna a brit nemzetgazdaságnak. A helyzet
egyre csak rosszabbodott. 1761 és 1800 között a britek 34 millió font
értékben vásároltak Kantonban (ennek 90 százaléka tea volt), viszont
csak 13 millió font értékű brit terméket voltak képesek értékesíteni.
Egy darabig az indiai pamut értékesítése járható útnak tűnt, de 1823-
ban Kína elkezdte gyártani a sajátját.
A britek szerencséjére, akik a tizennyolcadik század vége felé
ráadásul komoly katonai csetepatéba is keveredtek Napóleonnal
{96»287} (és ezért még inkább kifogytak a nemesfémrudakból,
melyért teát vehettek volna), egy újabb alternatíva kínálkozott.
Indiának volt egy olyan terméke, melyet az arisztokrácia mámorítóként
használt, a katonák az ütközet előtt a bátorság növelése céljából, míg a
köznép egyszerűen csak azért, hogy legyen elég energiája és kitartása
végigcsinálni a napot. A kérdéses termék az ópium { 97»207} volt, és a
mák, melyből nyerték, bőséggel nőtt szerte Indiában (mely akkor brit
fennhatóság alatt állott).
 A drogot Kínában is ismerték egy ideje, mint orvosságot, de additív
tulajdonságai miatt a kínai kormány szigorú felügyeletet gyakorolt
felette. A behozatal illegális volt, a Brit Kelet-indiai Társaságot (mely
monopóliumot élvezett a Kínával való kereskedelemben) is
figyelmeztették, hogy elvesztheti kiváltságos helyzetét, ha rajta
keresztül ópium kerül az országba. Ezért aztán a társaság egyszerűen
keresett egy közvetítőt a feladatra. A szállítmányt hol salétromként
tüntették fel, hol pedig kínai csempészek dzsunkáira pakolták át a
partok közelében. Akárhogy is történt, a britek mindig tagadták, hogy
közük lenne a dologhoz. A tizenkilencedik század elejére viszont annyi
indiai ópium került be Kína területére, hogy a nemesfémrúdkészletek
tekintetében megfordult a helyzet.
Mindazonáltal ez azt jelentette, hogy az ópiumkereskedelem
alapvető tétel lett az ország gazdálkodásában. 1800-ra London
komolyan aggódni kezdett a malaccai szorosban és a Jáva környéki
vizeken a francia és holland jelenlét miatt, miután az
ópiumszállítmányok errefelé haladtak el Indiából Kínába. Az angolok
első reakciója az volt, hogy megerősítették saját jelenlétüket
Pinangban, Malájföld partjainál. Ez volt az a mozzanat, mely az
előtérbe tolt egy fiatal, ambiciózus hivatalnokot, aki a Kelet-indiai
Társaságnak dolgozott.
Stamford Raffles 1805-ben érkezett Pinangba, hogy csatlakozzon a
kormányzó törzskarához. Hamarosan mindenkit ámulatba ejtett azzal,
hogy megtanult malájul, egyfolytában keményen dolgozott, és
elhanyagolva a társadalmi elfoglaltságokat, a helyi malájokkal
ismerkedett és nemsokára hírnevet is szerzett köztük igazságosságával.
Még úgy is öltözködött, mint a helybéliek, és az ő ételeiket is ette.
1807-ben a kormányzó főtitkára lett, ezáltal további előmenetele
biztosnak tűnt. Malaccáról írt hatásos jelentése nyomán a malájföldi
főkormányzó mellett ügynök lett belőle, és azt a kényes feladatot
kapta, hogy elterjessze a jávaiak között a sziget lehetséges brit
átvételének hírét. Miután a hír kedvező visszhangra talált, a brit
katonák 1811-ben elfoglalták Jávát, a zászlóshajó fedélzetén
Rafflesszal.
Az invázió olyan jól sikerült, hogy Raffles hamarosan alkormányzó
lett. Rögvest megkezdte végtelen utazásait keresztül az országon,
részben hivatali teendői miatt, részben, hogy a természetrajznak
hódoljon. Ami nőtt, repült, úszott, futott vagy járt, azt Raffles rögtön
begyűjtötte. Amikor pedig végül visszatért a Keletről Londonba, már
hatalmas gyűjtemény gazdája volt: kétezer rajz, papír, könyv és térkép;
valamint ezernyi élő és holt példány volt a birtokában, köztük az egyik
legnagyobb és legbüdösebb virág a világon, melyet ő fedezett fel és
illetett a Rafflesia arnoldi néven.
A természettudomány iránti érdeklődés a kor nagy divatja volt,
miután a tárgyat rendkívüli módon népszerűvé tette William Paley, egy
Anglia északi részén élő, gyakorlatilag ismeretlen lelkész bestsellerré
vált műve, a Természeti teológia. A kor intellektuális vitáinak
középpontjában az állt, hogy Isten léte bebizonyítható-e racionális
eszközökkel, és több száz tézis jelent meg e témakörben. De Paley
mindegyiken túltett a „megtervezett természet” megközelítésével.
Leghíresebb analógiája az volt, hogy a „természet olyan, mint az
óramű”: sok különböző alkatrészből áll, mindnek megvan a maga célja,
és mindegyik közreműködik abban, hogy a nagy egész funkcionáljon.
Paley számára a természet minden elemének megvolt a maga
funkciója. Egy állat minden testrésze, példának okáért, végrehajt egy
adott funkciót, mely kapcsolódik az állat különleges igényeihez. Paley
gyakorlati példákkal is szolgál: a harkály csőre, az olajat termelő
mirigyek, melyek vízhatlanná teszik a madarak tollazatát, a gólya
hosszú lába (minthogy nincs úszóhártyás lába és ezáltal nem tud úszni,
Isten hosszú lábakat adott neki, hogy bele tudjon gázolni a vízbe) és a
pók hálója (nem tud prédája után repülni, ezért csapdába ejti őket).
Paley levonja a következtetést, hogy ezek a funkcióorientált
tulajdonságok maguk szolgálnak a teremtő Isten létezésére.
A Paley munkája által kiváltott izgalom felerősítette az érdeklődést
a rendszertan (a növénytan taxonómiájának megalkotója, John Ray,
{98»155} egyike volt Paley példaképeinek) és különösen a
tizennyolcadik században élt svéd botanikus, Carolus Linnaeus
munkássága iránt. A tudós katalogizálta és elnevezte az
organizmusokat, mert állítása szerint ez fogja felfedni Isten valódi
tervét a természettel. Ami pedig az állatokat illeti, az érdeklődés a
zoológia nevű új tudományágban jutott kifejeződésre, valamint abban
az igényben, hogy az állatokat tanulmányozás céljából össze kell
gyűjteni. Amikor Raffles 1817-ben rövid időre hazatért Angliába, azt
javasolta a kiváló természettudós Joseph Banksnek (kétségtelenül saját
gyűjteménye sorsát szeme előtt tartva), hogy létre kellene hozni egy, a
tárgynak szentelt tudományos társaságot. Amikor 1824-ben Raffles
végleg hazatelepült, egy másik kimagasló tudós, Sir Humphry Davy is
lándzsát tört az elképzelés mellett. Hála Davynek, 1826-ban a londoni
Zoológiai avagy Noé Bárkája Társaság első elnökévé Rafflest nevezte
ki. Az állatkert kapui 1828-ban nyíltak meg elsőként (csak tagok
számára). Valóban, az egyik londoni lap tudósítója meg is jegyezte,
hogy a társaság mekkora gondot fordít arra, „nehogy az Állatkert
megfertőződjön a szegényebb osztálybeli látogatók beengedése által”.
Sir Humphry Davy egyike volt a kor legfényűzőbben ünnepelt
tudósainak. Huszonhárom éves korára, az elektromosság területén
végzett kutatásai alapján, már a London Royal Institution kémiai
tanszékének tanársegéde volt. Miután zajos sikerrel végződő
kísérleteket folytatott a galvanizálás {99»184} {99»216} területén
éppúgy, mint a színezési eljárások és mezőgazdasági tárgyú vegyészet
témakörében, az intézet professzorává nevezték ki. Huszonnyolc éves
korára az Akadémia tagja lett. Davyt az elektrokémia területén végzett
munkásságáért (magát a tudományt is ő alkotta meg) még Napóleon is
kitüntette, annak ellenére, hogy Franciaország és Anglia akkor éppen
hadban álltak egymással. 1812-ben ütötték lovaggá és VIP (Very
Important Person, nagyon fontos személyiség) lett belőle.
Davy ezután a bányabiztonság kérdésével kezdett foglalkozni.
1813-ban Anglia északi részén, Gateshead-on-Tyne szénbányájában
egy borzalmas metánrobbanás kilencvenkét bányász életét oltotta ki.
Egy sor arra irányuló kísérlet után, hogy meghatározza a metán
robbanásához szükséges feltételeket, kifejlesztett egy biztonsági
bányászlámpát, mely ma is az ő nevét viseli. Rájött, hogy ha lámpa
lángnyelvét finom fémháló veszi körül, az nem lobbantja be a
környező levegő gáztartalmát. A találmányért kétezer font jutalmat és
akadémiai elismerést kapott.
Egy félművelt csillefékező, aki azt állította, hogy ő is feltalálta a
lámpát a kérdéses időben, szintén bejelentette szabadalmi, vagy
legalábbis elismerés iránti igényét, de elutasították, annak ellenére,
hogy az ő lámpáját akkor már használták is egyes bányákban, és az
ugyanolyan elven működött (az ő lámpájában egy több helyen
átlyukasztott fémpalást vette körül a lángot). A fiatal feltaláló
támogatói dühbe jöttek az igazságtalan döntés hallatán, gyűjtést
szerveztek és sikerült is ezer font jutalmat összeszedni a számára. A
pénz nemcsak elégtételül szolgált, hanem befektetésként is, hiszen
ennek segítségével olyan munkát végezhetett el, melynek
eredményeképpen jóval nagyobb hatást gyakorolt a történelemre, mint
amilyet egy bányászlámpával gyakorolhatott volna – miután újabb
ragyogó ötlete választ adott az elhúzódó napóleoni háborúk miatti
masszív brit túlköltekezés problematikájára.
A háború egyik hatásaként elszabadult az infláció, és égbe szöktek
az árak. A bányatulajdonosok különösen kétségbeesetten kutatták a
szénszállítás gazdaságosabb útját azután, hogy a bányalovak
takarmányának ára olyan meredeken emelkedni kezdett, mint egy
rakéta. Ironikus módon „Rakéta” (Rocket) volt a neve annak a
találmánynak is, mely megoldotta a szén gyorsabb és olcsóbb
szállítását. Segítségével a sikertelen lámpakészítő, akit George
Stephensonnak {100»25} hívtak, valóban megváltoztatta a világot. Az
ok, amiért a Rocket oly sikert aratott a bányatulajdonosok körében, az
volt, hogy éppen a saját terméküket használhatták üzemanyagként, és
ahogy elterjedt (és nemcsak szénszállításra használták), annak
legnagyobb felvevőpiacává is vált.
A Rocket egy gőzmozdony volt, és attól volt felsőbbrendű a többi
hasonszőrű korai lokomotívtervezet között, mert Stephenson
forradalmian új gőzkazánja működtette. A lokomotív sikerének titka
abban állt, hogy olyan magas nyomású gőzt kellett előállítani, amilyet
csak lehetséges volt. Stephenson ezt úgy érte el, hogy a forró vizet
tartalmazó huszonöt rézcsövet keresztülvezette a tűztérből a kéményen
át távozó forró gázokon. A csövek sokkal nagyobb felületen voltak
képesek az átmelegedésre, ezáltal jóval nagyobb nyomású gőzt
gerjesztettek, mely a gép hengereiben a dugattyúkat működtette, azok
pedig a hajtókarokon keresztül forgatták meg a kerekeket.
1829-ben egy versenyt tartottak a Liverpool-Manchester vasútvonal
rainhilli szelvényénél, ahol a leggyorsabb mozdonynak járó díjat ötszáz
fontban állapították meg. A Rocket fölényesen nyerte meg a küzdelmet,
az utolsónak befutó Novelty nevű mozdony kudarca pedig annyira
elbátortalanította svéd mérnök-konstruktőrét, hogy kivándorolt New
Yorkba. John Ericsson rainhilli sikertelensége döntő fontosságúnak
bizonyult az amerikai polgárháború menetében.
Ericsson tehetsége ugyanis, ha a mozdonyépítést nem számoljuk, a
hajócsavarokban nyilvánult meg. Már épített is egy csavarral ellátott
hajót, a Robert F. Stocktont, mely sikeresen átszelte az Atlanti-óceánt
(habár a hajó vitorlái erejére támaszkodott). Ennek a tengerészeti
kapcsolatnak a köszönhetően sikerült az USA Tengerészeti
Minisztériumánál szerződéséhez hozzájutnia. 1861-ben, a
polgárháború kitörésekor írt egy levelet Lincoln elnöknek, melyben
vasburkolatú hajók építését ajánlotta fel a haditengerészet számára. Az
egy évtizeddel korábban lezajlott krími háború { 101»174} óta a
faépítésű hajók robbanólövedékek iránti sebezhetősége a katonai
aggodalmak tárgyát képezte. Ericsson ajánlata viszont egy gyökeresen
újféle hajótípus, a Monitor megépítésére vonatkozott, melyet Lincoln
el is fogadott, és 1861 októberében a brooklyni Continental Iron Works
vasműben elkészült az első hajógerinc. Száz napra rá elkészült a hajó,
és 1862 januárjában már vízre is bocsátották.
A Monitor minden azelőtt vagy azután épült hajótól különbözött.
Vízkiszorítása 987 tonna volt, egy forgatható lövegtoronyban két,
tizenegy hüvelykes ágyút vitt magával, és gőzzel hajtott propellerei
segítségével hatcsomós sebességgel volt képes haladni. Orrától a
tatjáig fém borította. De legszokatlanabb tulajdonsága az volt, hogy
félig alámerült helyzetben üzemelt, hihetetlenül alacsony, mindössze
tizenegy láb (3,5 m) merülési magassággal. A Monitor ideális volt
Lincoln tervei számára, hogy blokád alá vonja a déli partvonalat, mert
kiválóan tudott manőverezni a sekély tölcsértorkolatokban és csekély
magassága nehéz célponttá tette a parti tüzérségi ütegek számára.
Lövegtornya emellett képes volt a 360 fokos fordulatra, miközben a
hajó egy helyben állt.
Első, Hampton Roadsnál történt bevetése után, amikor a déli
Merrimac csatahajóval került szembe, Európa minden haditengerészete
akart ilyen hajót, és Lincoln is megbízást adott újabb hat darab
legyártására. A Monitor csatarendbe állításával a blokád olyan
hatékony lett, hogy sikerült elvágni a gyapotexport útvonalát, melyből
a déliek legfőbb pénzforrása származott. A blokádhadviselés részeként
egy sor déli kikötőt jelöltek ki megszállásra. Ezek egyike volt Port
Royal, Dél-Carolina partjainál, a Sea Islandsen. 1861-es bevétele után
Port Royal az északi haderők számára szénraktárként és
javítóbázisként került hasznosításra.
1862-től Port Royal az USA történelmének az egyik
legszokatlanabb szociális kísérletéhez szolgált helyszínül. A Port
Royal-kísérletként ismert akció keretében a szigeten élő tízezer fekete
rabszolgának visszaadták a szabadságát, és megkapták a jogot arra,
hogy saját kormányt válasszanak. A rabszolgák korábbi gazdái által
elhagyott, mintegy tizenhatezer hold földet a háború során a
menekültügyi, rabszolga-felszabadítási és elhagyott földekkel
foglalkozó hivatal foglalta le, és adta tartós tulajdonba, holdanként
1,25 dollárért, melyet hosszú távú, kedvező kamatozású hitelként
törleszthettek. Minden család maximum negyven hold földet
birtokolhatott. Szakiskolákat alapítottak, ahol a Yale, Harvard és
Brown Egyetemeken végzett diplomások tanították őket az olvasásra,
kiejtésre, írásra, földrajzra, varrásra és számtanra.
A háború vége után, 1865-ben, az ültetvények fehér tulajdonosai
azonban kezdtek visszaszivárogni. Hathatós washingtoni lobbyzásuk
eredményeképpen (mely során sikerült meggyőzően előadniuk, hogy a
feketék képtelenek lesznek jövedelmezően megművelni a földeket)
sikerült rávenniük a hatóságokat, hogy a déli fehérek, akiknek
„megbocsátottak”, visszafoglalhassák földjeiket. Néhány kisbirtok
feketék kezében maradt, de a kísérletet mindent egybevetve kudarcként
ítélték meg. Így a Sea Islands újra termelni kezdte a Sea Islands-i
gyapotot, melyről oly híres volt. Habár a gyapot Nyugat-Indiából
származott, a tizennyolcadik század végére már sikerrel termesztették
Dél-Carolina partjain is. Luxusstátusát annak köszönhette, hogy a
bársonyos tapintású, fehér szálak erősek voltak, selymes szövésűek, és
több mint 1 és ¾ hüvelyk (kb. 4,5 cm) hosszúak. A tizenkilencedik
század közepére a Sea Islands-i gyapotot elsősorban alsónemű és a
hölgyek alsószoknyája készítéséhez használták (voltak olyan idők
Amerika déli részén, amikor a nők számára elengedhetetlen volt nem
kevesebb, mint tizenhat alsószoknya viselése).
Ebben az időszakban a déli gazdaság szinte teljes mértékben a
gyapottól függött, melynek nagy részét Angliába szállították, ahol az
ipari forradalom fellendítette a pamutipart. 1780-ban száz pamutfonoda
volt Angliában. 1830-ra több mint ezer, és a számuk gyorsan
gyarapodott. 1820 környékétől a brit gyapotimport 80 százalékát
Amerika tette ki, ahol a rabszolgamunka és a gyapotmagtalanító gép
{102»79} olyan alacsonyan tartotta az árakat, amivel India nem
versenyezhetett. És habár a polgárháború ideiglenesen elvágta az
utánpótlás forrásait, 1880-ra a termelés visszazökkent a régi
kerékvágásba, és a szövödék egész nap dübörögtek, sőt éjjel is, hála az
új gázlángnak.
A gőzerő feltalálása után a legnagyobb textilipari települések a
szénmezőkön jöttek létre, főként Közép-Angliában, Lancashire-ben.
Következésképp a széngáz {103»29} {103»60} nyersanyagából
könnyen hozzáférhető, helyi készletek álltak rendelkezésre. A
gázvilágítás lehetővé tette az éjszakai műszakot, egy csapásra
megduplázva a termelést.
Drasztikusan csökkent a tűzveszély is a munkahelyeken, mert
egyetlen gázégő huszonhárom gyertya fényével ért fel. A
tizenkilencedik század közepére a gáz használata széles körben
elterjedt. A brit nagyvárosok többségében ez világított, majd a gáz
1850-ben Torontót, 1872-ben pedig Tokiót is elérte. Az olcsó
világosságra áhítozó potenciálisan jövedelmező városi piac ígérete
magára vonta Thomas Edison {104»31} {104»41} {104»55}
figyelmét, aki kijelentette, hogy olyan olcsóvá teszi az
elektromosságot, hogy csak a gazdagok fognak gyertyával világítani.
1882-ben megnyitotta első villamos erőművét, a New York-i Pearl
Streeten. Az esemény katasztrófa volt a gázfényipar számára, a
gázipari befektetések fokozatosan elértéktelenedtek. Három évvel
később egy osztrák tudós, aki Robert Bunsen { 105»86} {105»196}
alatt tanult (tehát tudhatott valamicskét a gázról) megtalálta a módját,
hogy pár évtizeddel meghosszabbítsa a gázgyártó cégek életét.
Carl Auer von Welsbach a bécsi császári nyomda vezetőjének volt a
fia. Welsbach Bunsen laboratóriumában, Heidelbergben kezdett
érdeklődni a „ritkaföldfémek” iránt. Észrevette, hogy bizonyos
ritkaföldfémek rendkívüli módon világítanak, ha felmelegítik őket. Egy
sor kísérlet után felfedezte, hogy ha impregnált Sea Islands-i pamutot
összesző tóriumnitráttal és a ritkaföldfém cériummal, {106»311}
ezután gázlángba teszi, akkor a szövet izzón világít.
1885-ben Welsbach gázharisnya néven szabadalmaztatta az ötletet.
A találmány hétszeresére növelte a gáz világítóértékét, segített a
gyártulajdonosoknak {107»290} magasan tartani a pamuttermelést,
alacsonyan tartani a költségeket, és fenntartani a gázipart, egészen az
első világháború kitörése előtti időkig, amikor az elektromosság
véglegesen túl drágává nem tette. Az Auer-égőt a mai napig használják
a gázzal működő tábori világítóeszközökben. Welsbach élete hátralevő
részét a ritkaföldfémek kutatásának és felfedezésének szentelte, de
hivatalosan csak a gázharisnyával kapcsolatos munkásságát ismerték el
(Ausztriában bárói cím formájában). Welsbach ezt az egyszerű mottót
választotta arisztokrata családja számára: „Több Világosságot”.
Mindeközben a megnövekedett termékskála, különösen a
textiliparban, olyan újabb igényeket hozott felszínre, melyek a
fonalgyártás, -sodrás és szövés körülményeit voltak hivatottak
megregulázni. A hőmérséklet és a páratartalom különös fontosságú
volt. Az első komolyabb légkondicionáló rendszert már 1838-ban
üzembe helyezték az amerikai textilgyárakban, mely egy
keringetőrendszer segítségével növelte a levegő páratartalmát, s ezzel
csökkentette a fonalszakadás kockázatát. 1890-ben már jeges levegő
befúvása hűtötte a Carnegie Hallt, és az Eastman Kodak { 108»45}
filmraktárait is.
De a jogot a légkondicionálás feltalálására a textiliparosok
követelhetik maguknak (magát a kifejezést is egy pamutgyártó, Stuart
W. Cramer használta először az amerikai pamuttermelők
szövetségének [American Cotton Manufacturer’s Association]
lapjában), ugyanis maga a kifejezés sem a levegőre vonatkozott, hanem
a páratartalom hatására a pamut kondíciójában. Az első tudományosan
megtervezett légkondicionáló rendszert 1902-ben szerkesztette Willis
Carrier, New York állambeli Buffalóból származó mérnök. Carrier
rézből készült spirálokban hideg vizet keringetett, majd levegőt
fúvatott ezeken át, a spirálok hőmérsékletével és a befúvatott levegő
sebességével szabályozva a helyiség hőmérsékletét.
De a hőmérséklet kontrollálásában a hatékony szigetelés
megalkotásával következett be az igazi áttörés, és ez annak a két
„üvegruhának” köszönheti létrejöttét, melyek közül az egyiket Eulalia
spanyol hercegnőnek készítettek. A másik, a Broadway-sztár Georgia
Cayvan számára varrt darab, az 1893-as Világkiállítás { 109»42}
{109»73} szenzációja volt, és a mai napig ki van állítva a Képző- és
Iparművészeti Múzeumban, az ohiói Toledóban. A ruhák nagy
közönségsikert arattak, habár inkább a publicitás kedvéért készültek, a
leghalványabb remény nélkül, hogy valaha is viselhető darabok
lesznek. Megjelenésük nagyon fényes szaténra emlékeztetett, a
selyemszálak közé szőtt üvegszálak miatt. Az elkészítésük hatalmas
összeget emésztett fel. A gyártó Edward Drummond Libbey volt,
akinek Toledóban volt egy üveggyára, ahol alkalmazásában állt egy
fiatal vezető, Michael Owens. Libbeyvel karöltve Owens 1903-ban
megalapította az Owens Bottle Machine Companyt, majd később az
egyik legnagyobb üveggyártó konszernt az Egyesült Államokban: az
Owens-Illinoist.
Az amerikai üveggyártást az lendítette fel, hogy az első világháború
során óriási igény mutatkozott a jó minőségű üvegre a távcsövekben,
kamerákban, tüzérségi irányzékmeghatározó műszerekben és a
vetítőgépek lencséiben való felhasználáshoz. Addig a minőségi üveget
Amerika kizárólag a németországi import útján szerezte be, így amikor
Amerika a háborúban szembekerült a németekkel, a készletek gyors
apadásnak indultak. Az USA Nemzeti Kutatási Tanácsa a
nemzetbiztonság érdekeit szem előtt tartva tehát úgy döntött, hogy
legalább hat különféle üvegtípust kell a helyi gyártóknak
forgalmazniuk, és hogy a katonai beszerzés legalább napi kétezer
fontnyi üveget fog felvásárolni. Az üvegtermelés hamarosan
tudományos és pénzügyi magaslatokba emelkedett.
A háború után (amikor az Owens-Illinois és a másik amerikai üveg-
óriás, a Corning megkezdte az együttműködést a kutatásban) történt az
igazi előrehaladás az üveggyapot-termelésben, amikor megalkották az
új üvegfonalat, melyet az elektromos szigetelések és védőruhák
anyagába lehetett szőni. Ugyanezek a kísérletek eredményezték az
üveg gyapjúszövetet is, egy hihetetlenül könnyű szigetelő takarót. Az
üveggyapot úgy keletkezett, hogy az olvasztott üveg keresztülfolyt a
platina olvasztótégely parányi lyukain. Ahogy az üvegfonalak
megjelentek, egymásba fonták, majd dobokra tekerték fel őket. A
termék szőhető volt, de szilárd formákba is lehetett önteni, és a
második világháború során a nem magnetikus aknáknál, az eldobható
üzemanyagtankoknál és mindenféle hőszigetelésnél kerültek
felhasználásra.
A második világháború után az Owens-Corning Company a
nagyközönség elé vitte a terméket, az olyan bemutatókon, ahol
ébresztőóra csörgött hangtalanul üveggyapot tartójában, a fagylalt az
üveggyapot szigetelésnek hála jeges maradt a mellette (egy sütőben)
sülő pite dacára; vagy hogy az üvegszál erősségét bizonyítsák, egy
nehézsúlyú futballjátékos függött vékony üveggyapot szálakon, majd a
hallgatóság tagjait felkérték, hogy egy kőtörő kalapáccsal próbálják
meg összezúzni az üveggyapotdarabot (senki sem járt sikerrel).
1951-ben történt, hogy Charles Townesnek, míg Washington D. C.
egyik parkjában üldögélt, olyan ötlete támadt, mely radikálisan
megváltoztatta az üvegszál felhasználási területét, és szándékán kívül,
ott vette fel a fonalat, ahol Welsbach elejtette. Townes a tenger alatti
rádióhullám-átvitel specialistája volt, és amíg ott üldögélt a padon, és a
Tengerészeti Kutatások Hivatalával egyeztetett megbeszélés
időpontjára várt, felötlött benne a gondolat, hogy a molekulákat
rezegtetéssel talán rá lehetne venni arra, hogy mikrohullámú sugárzást
bocsássanak ki magukból. Laboratóriumába visszatérve úgy határozott,
hogy megpróbálkozik az ammóniamolekulák gerjesztésével, melyek hő
vagy elektromosság hatására másodpercként 240 milliárdszoros
rezonálásba kezdenek. Townes ötlete abban állt, hogy kiteszi a
molekulákat egy ugyanilyen frekvencián rezonáló mikrohullámú sugár
hatásának. Ez arra indította az ammóniamolekulákat, hogy saját
energiájukkal megnövelt mikrohullámú sugárzást bocsátanak ki
magukból. Ezek a mikrohullámok további ammóniamolekulákat
gerjesztenek, melyek ennek hatására szintúgy mikrohullámokat
bocsátanak ki magukból, és így tovább, kialakítva egyfajta
láncreakciót.
1953-ban Townes eljutott ahhoz a mikrohullámú sugárnyalábhoz,
melyet az indukált emisszió alapján történő mikrohullámú erősítés
(microwave amplification by stimulated emission of radiation,
MASER) eljárása során keletkezik. 1960-ban Theodore Maiman
tovább fejlesztette az eljárást a rubin molekuláinak felhasználásával.
Egy rubinhengert használva, melynek két csiszolt, lapos, egymással
párhuzamos végeit ezüsttel vonta be, Maiman egy xenon villanólámpát
használva energiát bocsátott a rubin molekuláira. A rubinhenger tiszta
oldalai beengedték a fényt, s mivel a rubinmolekulák mágneses úton
rábírhatók, hogy a bejövő fény frekvenciáján rezegjenek, az
együtthatásból megszületett az ismerős mikrohullámkitörés, ugyanazon
a frekvencián. A kisugárzás oda-vissza csapódott az ezüstözött végek
között, növelve a sugár intenzitását, végül létrehozva egy hihetetlenül
erős, koherens fénynyalábot.
Az intenzitáserősítő eljárás indukált emisszió útján történő
fényerősítés (light amplification by stimulated emission of radiation,
LASER) néven vált ismertté. A további kísérletek felfedték, hogy nem
is a rubin a legalkalmasabb az effajta használatra, hanem a legtisztább
üveg, melyet neodímiummal, a Welsbach által felfedezett és a
gázharisnyában is alkalmazott egyik ritkaföldfémmel vontak be. A
neodímiumlézer azután hihetetlenül erős fényforrásként alkalmas lett
más anyagok gerjesztésére, hogy még koncentráltabb koherens
fénynyalábok jöhessenek létre.
A korai Apolló-űrutazások során bebizonyosodott, hogy a fénysugár
szóródása a Föld és Hold távolságát megjárva is csak mindössze
néhány láb. A lézersugár ezenkívül olyan erős, hogy ugyanolyan
könnyedséggel és precizitással metszi el az acélt, mint az emberi
recehártyát. Napjainkban a lézer hordozza a digitalizált adatok tömegét
a világ kommunikációs csatornáinak üvegszálas hálózatain. Használják
a távolságok rendkívüli pontosságú méréséhez. A lézerendoszkópok
megvilágítják a test belsejét, segítve ezzel a behatolásmentes sebészet
munkáját. Lézersugarak zúzzák össze a veseköveket anélkül, hogy
megsértenék a többi szervet. Lézert használnak a holográfiában,
lézerrel derítik fel a gázok legapróbb szennyeződéseit, { 110»197}
{110»240} tapogatják le az agy belsejét, keresik meg az anyaghibákat,
adnak előrejelzést a tüzekről, és térképezik fel az űrből a Föld
felszínének legapróbb elmozdulásait, melyek a földrengések
előhírnökei.
De korunkban a lézerek leglátványosabb felhasználási területe a
hadászat, különösen az úgynevezett intelligens rakéták esetében. Az
Öböl-háború során megsemmisítő hatást értek el: az egyik repülőről
elindított hadászati rakétát milliméterpontosan vezette célpontja felé az
a hajszálvékony fénynyaláb, melyet egy másik harci gép bocsátott ki,
melynek az volt a feladata, hogy precízen megvilágítsa a célpontot.
Ironikus módon történetünkben, mely a középkori fűszer-
kereskedelemmel kezdődött, elérkeztünk ahhoz a fedélzeti
kapcsolóhoz, mely elindítja az intelligens rakétát, és szintén a szósz
nevet viseli. És a használat jellegéből adódóan nyugodtan mondhatjuk
rá, hogy csípős szósz.
Az intelligens bombák részei annak a katonai arzenálnak, mely a
gyors válaszadás jegyében fogant, s melyet egy olyan új,
poszthidegháborús korszak hívott életre, ahol a rugalmas reagálás
esszenciális kérdés. Mi több...
 6 RUGALMAS REAKCIÓ

A háborús siker általában mindig annak a hadseregnek adatik meg,

mely képes megfelelően reagálni bármilyen helyzetre, gyorsan
képes a helyváltoztatásra, masszív tűzerejét a legnagyobb
precizitással tudja ott és akkor alkalmazni, amikor kell, majd
gördülékenyen és veszteségek nélkül vonul vissza, hogy újra bevethető
legyen. Az ilyenfajta rugalmasság mindig is a siker kulcsa volt.
Egyike a legkorábbi és legerőteljesebb fegyvereknek, mely a
rugalmassági sémába is illeszkedett, az íj volt. Ironikus módon egy
speciális fajta íj sokoldalúsága indította el az események láncolatát,
mely egy olyan, hadászati rugalmasságot lehetővé tevő találmányhoz
vezetett, mely nélkül talán nem is éltük volna túl a poszthidegháború
korát. Ez a történelmi fegyver a középkori óriásíj volt.
Senki sem tudja, honnan származik az óriásíj, de az első utalások
alapján Wales tűnik a legvalószínűbbnek. Gerald de Barri (más néven a
walesi Gerald) egyike volt azoknak a középkori papoknak és
írástudóknak, akik életüket és korukat lenyűgöző krónikákban
örökítették meg. 1188-ban Gerald Baldwin érsek társaságában beutazta
Walest, hogy támogatókat szerezzen a Szentföld visszafoglalására
indított harmadik keresztes hadjárathoz. Gerald számadást ad erről az
útról, teli érdekességekkel és helyi történetekkel. Az egyik ilyen
történetben, mely az Abergavenny-várkastély hat évvel korábbi
ostromáról szól, megemlít egy eseményt: „Két katona szaladt át a
hídon, hogy a vár egyik tornyában leljenek menedéket. A hátuk mögül
a walesi íjászok nyilaikat a torony tölgyfa ajtajába eresztették, de olyan
erővel, hogy a nyilak hegye áthatolt az ajtó fáján, mely majdnem
tenyérnyi vastag volt, és mementóként ott is maradt.” Gerald a
valóságban látta a szóban forgó nyilakat, és az íjjal kapcsolatban még
egy történetet elmesél. Ebben egy nyílvessző – mely megsebesített egy
angol katonát –, miután áthaladt a lábvérten, a combon és a nyergen,
végül még a lovat is megölte.
A tizennegyedik századra az angol királyok walesi íjászokból álló
zászlóaljakat állítottak fel. Lövőtechnikájuk és óriásíjaik négyszáz
yardos (kb. 440 m) hatótávolsága félelmetes ellenséggé tette őket.
Oldalról támadtak az ellenségre, ezért nehéz volt lecsapni rájuk. Egy
gyakorlott íjász egy perc alatt tizenöt nyílvesszőt is képes volt
elrepíteni; miközben egy sor íjász előrelépett a tüzeléshez, társaik már
a következő lövéshez készülődtek, így állandó tüzet mérhettek az
ellenségre, megsemmisítő hatással. Kiszámolták, hogy a Crécy mellett
tartott angol-francia ütközet nyolc órája alatt több mint félmillió
nyílvesszőt lőttek ki. Az íjászalakulatok legnagyobb taktikai értéke az
volt, hogy bármilyen pozícióba elfuthattak, olyan fürgén reagálva a
gyorsan változó körülményekre, amennyire a lovasság vagy lándzsások
soha nem tudtak, hála íjaik könnyű súlyának és rendkívüli
hatótávolságának.
Az íjászok a középkor szupersztárjai voltak; talán a leghíresebb
köztük Robin Hood, azzal a legendás tulajdonságával, hogy több száz
yard távolságból képes volt szétrepeszteni a nyílvesszőt. Robin
Hoodhoz több legenda kapcsolódik, mint Jesse Jameshez. A Lincoln
világoszöld szövetébe öltözött férfiről elsőként Langland 1377 körül
keletkezett verse, a „Piers Plowman” tesz említést, felhasználva a róla
akkoriban már elterjedt népies rigmusokat.
Robin Hoodot sokan, sokféleképpen ábrázolták. Az egyik verzióban
elbűvölő csirkefogó, a nottinghami Sherwood-erdő számkivetettje, aki
vidám embereivel fosztogatja a gazdagokat, hogy a zsákmányt a
szegényeknek adja. Minden bizonnyal ez a legkevésbé hitelt érdemlő
verzió, miután semmilyen adat nem támasztja alá. Máshol népi hős,
akinek köze van a májusi termékenységi ünnepekhez is. Ábrázolták
még vagyonából kiforgatott nemesembernek, aki azért harcolt, hogy
visszaszerezze örökségét; angol gerillának, aki a normann megszállók
ellen harcolt; keresztesnek Oroszlánszívű Richárd szolgálatában, aki
Richárd halála után küzd az igazságért, és Richárd gonosz testvére,
János király trónbitorlása ellen; és II. Edward király udvaroncaként is.
Robin Hoodként is feltűnik, aki a yorkshire-i igazságszolgáltatás elől
menekül a Barnsdale környéki erdőkbe.
Mindezek a különböző verziók egyfajta népi hős mítoszát melegítik
fel újra meg újra, aki képes volt rendkívüli, bátor tettekre, és mindenki
másnál különben tudta használni fegyverét. Ebben az értelemben
Robin Hood olyan motívumot képvisel, mely gyakran felbukkan a népi
irodalomban Mezopotámia kora óta: az utópisztikus szuperemberét, aki
eljön, hogy megszabadítsa az egyszerű embereket a mindennapi
gyötrelmeitől. Az ilyen mítoszok különösen gyakoriak az olyan
társadalmakban, ahol az igazságszolgáltatás önkényes és a sérelmek
orvoslása gyakorlatilag lehetetlen.
Kevésbé csillogó színben tünteti fel Robin Hoodot az az utalás,
melyet nemrégiben találtak meg, a Berkshire-ben fekvő Eyre falu
korabeli bíróságának ténykedésével kapcsolatos iratok
áttanulmányozásakor. A bírósági feljegyzések említést tesznek egy
William Robehod nevű szökevényről, aki ellen, mint egy három
férfiből és két nőből álló banda tagjaként, fosztogatás gyanúja miatt
korábban, 1261-ben emeltek vádat.
De akárki is volt Robin Hood (márpedig még az is kétséges, hogy
egyáltalán létezett a tizenharmadik században), valószínűleg ugyanaz
történt vele is, mint később Jesse James esetében: oly sok ember kezdte
el használni a nevét, hogy mindig, mindenfelé felbukkant.
Megvan a valószínűsége, hogy Robin Hood nem mítosz. De Marian
úrhölgy kétségkívül az. A tradíció ellenére, mely összepárosítja őket
egymással, a kalandok középkori változatai közül egy sem tesz
említést róla. A valóságban kettejük kapcsolata nem is bukkan fel,
egész a tizenhatodik századig. A Robin és Marian közti románc
valószínűleg mindenestől egy 1283-ban, a flandriai Arras-ban született
zenemű terméke. Ennek a munkának viszont abszolút semmi köze
sincs Angliához, a zöldellő erdőkhöz vagy a számkivetettekhez. A
szerző Adam de la Halle volt, egy nős lelkész, aki Párizsban tanulta a
polifóniát, és aki végül II. Robert D’Artois gróf udvari zenésze lett, a
provinciában, melynek fővárosa Arras volt. Nagy a valószínűsége,
hogy a zenedarab (vagy hogy pontosak legyünk, a pasztorál) azért
íródott, hogy Adam gazdájának seregeit szórakoztassa, míg azok a
gróffal Itália déli részén tartózkodtak, hogy katonailag támogassák a
gróf unokatestvérét, Anjou Károly nápolyi királyt.
De la Halle zenedarabja azt nyújtotta a honvágytól gyötört
hadaknak, amire szükségük volt: az otthoni élet romantikus,
szórakoztató és enyhén pajkos megjelenítését. Követte a pásztorénekek
hagyományos formáját, mely irodalmi forma olyan ősi volt, mint
Görögország, és mely általában egy találkozásra épült a falusi nép
(általában pásztorok és pásztornők), valamint a városi szélhámosok
között, akik megpróbálják rászedni vagy elcsábítani őket. De la Halle
verziójában a hősnőt (aki éppen csak megmenekül egy városi lovag
karmai közül) Marionnak hívták. A pásztorjáték tradicionális dal- és
táncbetétei is megjelennek a műben, összevegyítve a meglehetősen
egyszerű történet különböző epizódjaival: Mariont a lovag vonzereje
meggyőzi arról, hogy hagyja el nyáját, majd éppen időben ráeszmél,
hogy a lovag szándékai nem tisztességesek, és visszatér – épségben –
Robin nevű, rusztikus fiúbarátja karjaiba.
Egy de la Halle formátumú ember számára Arras tudott munkát
biztosítani, lévén a város húszezer lakost számláló viruló közössége
már így kétszáz költőt és zenészt eltartott. Bizonyos fokig a „Robin és
Marion” pasztorál társadalmi kommentár, mely elemzi a kapcsolatot a
vidéki emberek, akik a birkákra felügyeltek, és a városlakók (mint az
Arras-ban lakók) között, akik a gyapjúból hasznot húztak. Arras
gazdagsága ugyanis, csakúgy, mint egész Flandriáé, a gyapjúra épült.
Az Északi-tengert szegélyező alföldek és a rajtuk keresztül-kasul
áthaladó, könnyen hajózható folyók már a középkor hajnalától
kereskedelmi központtá {111»203} és fontos juhtenyésztő övezetté
formálták Flandriát. A középkori Európa iparát a textil uralta, az
európai textilipart pedig Flandria. De la Halle korában Arras és a többi
nagy textilváros, mint Gent és Ypern, gyorsan növekedtek és
terjesztették ki befolyásukat az őket körülölelő vidékre.
A Flandria-központú, első ipari forradalom szinte teljes egészében
azért tört ki, mert egy, az arab világból származó új, horizontális
szövőszék jelent meg, amit a láncfonal megemelésére szolgáló pedállal
is elláttak. Ez az újítás lehetővé tette a takácsok számára, hogy
szabadon maradt kezükkel ide-oda mozgassák a vetélőt, mely
gyorsabbá és kifizetődőbbé tette a szövés műveletét, és mindenekfelett
lehetővé tette hosszú kelmék készítését. Évszázados tapasztalatukkal a
hátuk mögött, a flamandok voltak a tizenharmadik századi Európa
legjobb szövőmunkásai. A flamand posztó az ismert világban
mindenhol jelen volt, gyártói pedig Kelet-Indiától a Balti-tengerig
beutazták a földet, hogy beszerezzék festékeiket, és a Közel-Kelet
bányáiba is elmentek a timsóért, melynek segítségével tartóssá tehették
a színezést.
A flamand siker titka részben abban az új divatszabásban állt, mely
a tizenkettedik századtól kezdett elterjedni Európában. A
gyapjúkabátok divatossá váltak a gazdagok körében, kiszorítva a
korábbi vászonruházatot. A kereslet meghaladta a kínálatot, és a
flamandoknak annyi lett a megrendelésük, hogy még importálniuk is
kellett a gyapjút Angliából, hogy teljesíthessék. Az iparág példátlan
mértékben felfejlődött, és a kereskedelem specializálódásnak indult. A
legnagyobb mértékű szakosodás a már megszőtt termékkel történő
további munka területén indult be. A kallózó eltávolította az anyagból
az olajat és a szennyeződéseket, a szövettisztázó kiszedegette a laza
csomókat és szálvégeket, a ványoló meglágyította az anyagot, a
barázdáló felfoszlatta a bolyhosságot, a nyíró simára vágta őket, a
lehúzó pedig betoldotta a lyukakat.
Egy dolog mindenekfelett biztosította a flamand gazdaság sikerének
folytonosságát: képes volt visszaszorítani a tengert, hogy újabb
földterületeket nyerjen annak a százezernyi birkának a számára, mely
az ország fő természeti erőforrását jelentette. A flamandok már a
tizenkettedik század elején híresek voltak talajhasznosítási
technikáikról.
De a tizenharmadik és tizennegyedik században olyan meghatározó
klímaváltozások álltak be, melyek hatására megemelkedett a tengerek
szintje, és a katasztrofális áradások elmosták a védőgátakat. 1421.
november 19-én, egyetlen éjszaka alatt 73 500 kat. hold föld került víz
alá, hetvenkét falu pusztult el, és százezer ember fulladt vízbe. Az ezt
követő árvizek még ettől is rosszabbak voltak (hogy csak a
legtragikusabb éveket említsük: 1468-ban, 1526-ban, 1530-ban, 1532-
ben és 1551-ben, majd mind közül a legpusztítóbb, 1570-ben,
Mindenszentek napján).
Egyáltalán nem meglepő, hogy a tizenhatodik század végére –
százévnyi árvízveszély után – a hollandoknak voltak Európában a
legjobb vízépítő mérnökeik. Ezek egyike volt Simon Stevin. Korai
éveiről nem sokat tudunk. 1548-ban született, egy vagyonos bruges-i
pár törvénytelen gyermekeként, később Bruges város pénzügyi
osztályán kezdett dolgozni; még a húszas éveiben végigutazta
Lengyelországot, Oroszországot és Norvégiát; ezután a leideni
egyetemen tanult. Harmincnyolc éves korára megbecsült vízügyi
mérnök volt, értekezett a duzzasztógátak szerkezetéről, zsilipművekről
és kamrákról éppúgy, mint a homokzátonyok kialakulásáról, és más
alapvetően fontos dolgokról a polderekkel (ármentesített
mélyföldekkel) kapcsolatban, melyeket úgy alakítottak ki, hogy a
vízzel átitatódott talajt fallal vették körül, a vizet leszivattyúzták róla,
pluszföldréteget hordtak rá, végül hagyták kiszáradni.
Stevin a szélmalomtervezés területén is gyakorlott szakember volt.
A szélmalmok voltak a víz mozgatásának legfőbb eszközei, minthogy
az alföldek nélkülözték a sebes folyókat, melyek a vízimalmokat
hajthatták volna. Stevin azzal járult hozzá a holland földterület
növeléséhez, hogy nagyobb merítőkanalas kerekeket tervezett, melyek
lassabban mozogtak, és olyan erőátviteli rendszereket iktatott be,
melyek fogasáttételeikben a hatékonyabb, kúp alakú fogaskerekeket
használták. Kidolgozta a fogaskerekek fogainak optimális méretét és
számát, csakúgy, mint a vitorlafelület adott egységére jutó minimálisan
szükséges szélmennyiséget, mely a víz kívánt magasságba való
emeléséhez kellett. Ennek az információnak a birtokában pontosan
meg tudta mondani, mennyi víz fog felemelkedni a vitorlák minden
egyes fordulatakor.
Stevin érdeklődési köre, hasonlóan késő reneszánsz kortársaiéhoz,
meglehetősen széles volt: magában foglalta a matematikát,
asztronómiát, navigációt, katonai tudományokat, zeneteóriát,
állampolgári ismereteket, földrajzot, házépítést és könyvelést. Velük
ellentétben viszont hitt a nemzeti nyelv fontosságában is. Úgy
gondolta, hogy a holland alkalmas a dolgok világos kifejezésére, saját
írásait értelmesnek és szórakoztatónak tartotta. Sajnos Németalföldön
kívül kevesen értették a hollandot, ezért Stevin roppant eredeti írásai
észrevétlenek maradtak, míg a későbbiekben le nem fordították.
Egyik könyve, melyet a széles olvasóközönségnek szánt, a
Kamattáblázatok volt, melyet 1582-ben írt, és melyben közzétette az
egyszerű és összetettebb kamatszabályokat, valamint olyan
táblázatokat, melyek segítségével gyorsan lehetett diszkontálást és éves
járadékot számolni. A könyvvitel iránti hirtelen érdeklődésre a holland
gazdaság soha nem látott növekedése szolgált magyarázatul. Gyorsan
fejlődött a kereskedelem is, hála egy forradalmian új hajótípus (melyet
fluytnak hívtak) {112»206} kifejlesztésének, mely egy emelőcsigás
rendszert alkalmazott a vitorlák fel- és levonására, s ezért minimális
volt a legénységigénye. A konstrukció csökkentette a fedélzeti
felépítmények mennyiségét is, bőséges helyet hagyva a rakomány
mozgatására. És minthogy a hajó egész feneke lapos volt, hatalmas
volt a raktere is. Ezen tulajdonságok kombinációja hatékonnyá és
olcsóvá tette a hajót, alacsony merülése pedig alkalmassá tette mind a
part menti, mind a folyón történő áruszállításra. A tizenhatodik század
végére Németalföld gyakorlatilag monopolizálta a szállítmányozást és
a tranzitkereskedelmet, beszállítva az árukat a holland kikötőkbe,
onnan pedig, a fluyteken, szétosztva Európa területére.
Mivel az ország úszott a pénzben, megtette azt az újszerű lépést,
hogy váltóbankokat hozott létre, hogy a pénzt kamat fejében
kihelyezhesse. 1585-ben Stevin újabb lökést adott a holland
vagyonosodásnak azáltal, hogy az üzletek üzletét emberközelbe hozta.
Huszonkilenc oldalas könyvecskéjében, mely a semmitmondó A
tizedik címet viselte, megváltoztatta a matematikai jelölésrendszer egy
alapvető elemét. Ezzel nem csak a könyvelők életét könnyítette meg,
de egy csapásra lehetővé tette azokat a komplex számításokat is,
melyeket a következő évszázad asztrológiai felfedezései igényelnek
majd. Stevin számtani forradalma a számolás gyökeresen új útját
nyitotta meg.
Egészen addig a törteket egész számok hányadosaként írták fel
(például 1⅔). Ez az eljárás hihetetlenül időigényessé tette a számítást
összegzés esetén (például: 119/32 + 312/62 – 846/83 = ?). A hindu-arab
számrendszer meghonosodott Európában, és a számok alakja is többé-
kevésbé megfelelt modern alakjuknak. A tizedespontot a középkorban
is használták és értették. Stevin új ötlete az volt, hogy használják a
tizedeseket a törtekre. A tizedes törtek azonnal leegyszerűsítették a
számolást, és futótűzként elterjedtek.
Nem aratott azonnali sikert viszont Stevin azon javaslata, hogy az új
rendszert alkalmazzák a pénzrendszer decimalizálására is. Valójában a
tizennyolcadik század végéig senki sem törődött az ötlettel, amikor is
egy távoli ország, mely fulladozott a különféle pénznemekben,
melyeket a bevándoroltak hoztak magukkal, érdeklődni nem kezdett
iránta. Amikor 1782-ben az Egyesült Államok megalakult, még nem
volt nemzeti pénzneme. Az amerikaiak spanyol dublont és dollárt
használtak, valamint portugál moidore-t és johanne-t, francia livre-et,
sout, pistole-t és guinea-t, brit fontot, shillinget és pennyt, és
különböző dukátokat, aprópénzeket, koronákat, piasztereket. És
mindezek a pénzek különböző értéket képviseltek a különböző államok
és nemzetközösségek pénzén.
A pénzrendszerben uralkodó zűrzavarban egy féllábú New York-i
arisztokrata előkelőség vágott rendet, aki Franciaországban az USA
követeként élte meg a rémuralom korát, beválasztották a kontinentális
kongresszusba, országa pénzügyminiszterének segédkezett és a Morris
kormányzó névnek örvendett. 1782-ben a kongresszus utasította, hogy
készítsen jelentést az országban forgalomban lévő külföldi valutákról.
Jelentése utóiratában felvázolta saját tervét az amerikai pénzpiac
tehermentesítését illetően. Az elképzelés támogatóra is talált Thomas
Jefferson {113»80} {113»213} {113»295} személyében, aki úgy
döntött, hogy a megfelelő pénznem a spanyol dollár lenne (száz centre
osztva), melyet a $ szimbólummal jelölnének, adaptálva a pénz
spanyol nevében (pesos) használt P és S betűket. Miután Jefferson
jócskán híresebb volt Morrisnál, a történelem meg is feledkezett ez
utóbbi szerepéről. De Morris mást is hagyott maga után, mely minden
ízében legalább akkora fontossággal bírt, mint a dollár.
 1803-ban említette New York állam legfőbb földmérőjének, Simeon
DeWittnek, hogy szerinte „le kellene csapolni az Erie-tó vizét... és egy
mesterséges folyón keresztülvezetni az országon, egészen a Hudson-
folyóig”. Az általános lelkesedés ellenére Jefferson túl korainak tartotta
a koncepciót, és úgy gondolta, még vagy száz évig nem lesz elegendő
pénzalap a megépítéshez, de 1810-re a kereskedelmi nyomás már
olyan nagyra nőtt, hogy nem lehetett figyelmen kívül hagyni. New
York polgármestere, DeWitt Clinton, hatalmas gyűléseket tartva
biztosította a közvélemény támogatásáról a kormányt. De
mindenekfelett a Morris által tett folyamatos erőfeszítéseknek
köszönhető, hogy 1816-ban az Erie-csatorna-törvényt megszavazták a
kongresszusban, és a munkálatok az azt követő évben megkezdődtek.
Amikor hét év múlva elkészült, a csatorna 363 mérföld (581 km)
hosszúra nyúlt az Erie-tó és a Hudson-folyó között, és nyolcvanhét
zsilipet foglalt magában, köztük öt pár dupla zsilipkamrát is. A
csatorna a mérnöki teljesítmény csodája volt, habár – óriási hosszát
nem számolva – szerények voltak a méretei: mindössze negyven láb
(13 m) széles volt a felszínen és huszonnyolc (9 m) a fenéken, négy
(1,3 m) láb mélységgel. Valószínűleg emiatt említik gyakorta a Clinton
vizesárka néven.
A megnyitó napján, 1825. október 25-én, a csatorna teljes hosszában
ünnepségeket szerveztek, melyek fényét emelte a ló vontatta hajócskák
parádés felvonulása New York Cityig, ahol az Erie-tó vizéből
kéthordónyit az Atlanti-óceánba öntöttek, hogy az egyesülést
szimbolizálják. Miután a csatorna működni kezdett, bebizonyosodott,
hogy Morris előrejelzései helyesek voltak. Az áruszállítás költségei a
csatorna előtti tarifák tizedére estek vissza, és a csatorna mentén
mindenhol virágozni kezdett a gazdaság. A megépítés költségei már tíz
év alatt megtérültek, garantálva New Yorknak az Amerika elsőszámú
kikötőjének járó helyet, naponta ezerkétszáz bevándorlót szállítva
Detroitba, és Chicagót faluból várossá fejlesztve. 1852-ben, amikor
több mint háromszázezer bevándorló érkezett New Yorkba, többségük
a csatornán indult nyugat felé. Philip Freneau költeménye pedig már
akkor halhatatlanná tette az Erie-csatornát, amikor még csak az ásásnál
tartottak:

Tölgyfakemény szívvel, kérges kezekkel,

Forgatják fel a rögös földet,
Hogy a mű szilárdan álljon,
Míg világít a nap, és hold a hold.
 Freneau optimizmusát azonban nem igazolták a szédítő iramban
bekövetkező változások. Mindössze húsz év telt el a megnyitó óta,
amikor a csatorna mentén új konstrukciós munkálatok kezdődtek meg,
melyek gyökeres fordulatot hoztak a bevándorlók nyugatra
szállításában, és egy csapásra elavulttá tették az Erie-csatornát (és
minden más csatornát). Ez volt a vasúthálózat születése, mely
fölényesen lekörözte a csatornát, miután sokkal közvetlenebb
összeköttetést biztosított, sokkal olcsóbb volt megépíteni a göröngyös
terepen, nem igényelte a folyamatos vízellátást, kevesebbe került a
fenntartása, és ami a legfontosabb, ez volt a legelső olyan
szállítmányozási forma, mely gyorsabb volt a ló vontatta uszályoknál.
Amikor 1845-ben a New York & Erie Railroad vasúttársaság
összekötötte az Erie-tavat és a Hudson-folyót, egy új üzleti rendszert is
hozott magával. Az Erie-vasútvonal egyik első főfelügyelője Charles
Minot volt, aki megoldotta a vasútvonalakon elharapódzott egyik
legkoraibb problémát: a késést, melyet az okozott, hogy az egy
nyomtávon közlekedő szerelvényeknek minduntalan félre kellett
állniuk, míg a szembejövő vonat biztonságosan áthaladt. Korunkból
szemlélve a válasz igazán magától értetődik. 1851-ben Minot
felszereltette a távírót, {114»30} {114»235} {114»275} melynek
kábelei a vonalak mentén haladtak, és továbbították a jelet, hogy mikor
kell várnia a bejövő vonatnak, és mikor haladhat tovább. E gyakorlat
nyomán hamarosan megszületett a regularizált menetrendi kódtábla,
mely az elkövetkezendő harminc évben változatlan is maradt.
1854-ben az új főfelügyelő, Daniel McCallum rájött, hogy a vasúti
adminisztrációban a káosz uralkodik, ezért feltalált egy piramis elvű
szervezési táblázatot, hogy leírja, milyen úton kell a részletes és pontos
ügyviteli információknak áramolnia a rendszeren keresztül. Az
emberekre akkora hatást tett a táblázat, hogy súlyos dollárokért cserélt
gazdát, a brit parlament foglalkozott vele és az Atlantic Monthlyban is
megjelent. McCallum ezenkívül kidolgozta az óránkénti, napi, heti és
havi jelentéstételi eljárásokat és a menedzserek részére kötelezővé tette
a távíró használatát a személyzeti állomány tagjaival történő
kapcsolattartásban.
Épp amikor McCallumot hivatalába iktatták, hívták életre az új
Pennsylvania-vasútvonalat. Elnöke, J. Edgar Thomson, meglátta, hogy
a jövő teherszállításának jövedelmezősége nagyban azon áll, mennyire
lesz képes az árut eredete helyén felvenni, és közvetlenül a rendeltetési
helyére szállítani. Ezért kifejlesztett egy, a vonalra és az állományra
vonatkozó ügyviteli koncepciót és felépített egy „osztott” szervezeti
rendszert. Ezek a módszerek olyan hatásosnak bizonyultak, hogy a
Pennsylvania Amerika legnagyobb üzleti vállalkozásává vált – 1880-ra
már ötvenezer embert alkalmazott.
Következőként a Baltimore & Ohio szintetizálta McCallum és
Thomson munkáját, kiépítve egy olyan szervezetet, melyben elkülönült
egymástól az adminisztratív, pénzügyi, operatív és jogi tevékenység.
Végül 1869-ben Albert Fink, a Louisville & Nashville
igazgatóhelyettese arra is rájött, hogyan jusson hozzá a legfontosabb
ügyviteli információhoz: a működés tonna/mérföldre kivetített
költségéhez. Újrarendezte a könyvelési és szállítási osztályok által
összeállított tetemes pénzügyi és statisztikai adatot, és a létező
számlákat a költség természete szerint csoportosította újra (ahelyett,
hogy a feladatot végrehajtó osztályokat vette volna figyelembe).
Ezután Fink négy általános kategóriába sorolt mindent, és ezáltal össze
tudta hasonlítani az egyes csomópontok működési mutatóit, és meg
tudta állapítani, miért különböztek kiadásaik.
Mindez a haladás együtt járt az amerikai típusú „osztott”
szervezetek kialakulásával is. A helyi részlegek vagy
vonalszakaszfőnökségek a forgalom irányítására és koordinálására
delegált hatóságok voltak, megadva a vasútvonalak üzemeltetésének
rugalmasságát olyan helyeken is, melyek néha százmérföldekre voltak
a társaság központjától. A vasúti üzlet volt az első, mely hivatásos,
teljes munkaidős menedzsereket alkalmazott, akik egy formális
hierarchikus rendszerbe illeszkedve hatalmas távolságokat átfogó,
nagyformátumú tevékenységi köröket irányítottak, ezernyi ügyféllel,
több százféle termékkel és szolgáltatással foglalkoztak. A vasút életre
hívta a modern vállalati struktúrát.
Ezen elveket szinte azonnal magáévá tette egy másik üzleti forma,
mely létét a vasútvonalaknak köszönheti, és üzleti módszerei is ezt
tükrözik. Az áruházi kereskedelem volt ez, mely hasonlóan a vasúthoz,
hatalmas készleteket kezelt és masszív forgalmat bonyolított; a több
ezer vásárló több száz eladási ponton történő kiszolgálása, a rendszeren
belül nagy sebességgel mozgó széles áruskála, tartós befektetési
kiadások, alacsony profitsáv, a készletekre és pénzforgalomra
vonatkozó információk naprakész ismeretének igénye jellemezték.
Az új áruházak forradalmasították a kereskedelmet. Távírót, vasutat,
gőzhajókat és postai szolgáltatásokat használtak, és ugyanazt a
„részlegekre bontott” struktúrát, mint a vasút. Az 1870-es években az
olyan áruházak, mint a Marshall Field Chicagóban, vagy a Stewart’s
New Yorkban, nagyobbrészt nagykereskedelmet folytattak;
összforgalmuknak mindössze 15 százalékát tette ki a kiskereskedelem.
De az 1880-as évekre, a felfejlesztett úthálózat, a városi
tömegközlekedés javulása, {115»35} a magasvasutak és a városi
népesség gyors növekedése miatt, a kocka megfordult. A vásárlás
ezekben a kereskedelmi palotákban – ahol csillárok, márványpadló,
neoklasszicista ajtónyílások, táblaüveg ablakok, körkupolák és galériák
fogadták a vásárlókat – kulturális élménnyé vált. A forgalmazott áruk
köre a méterárutól, mellyel a boltok annak idején elindultak, az olyan
luxuscikkekig terjedt, mint az ékszerek, üvegáruk, ezüstök, órák,
könyvek, harisnyák, zsebkendők, kesztyűk, művirágok, tollak és
bútorok.
Az új, „kényelmes” bevásárlások olyan kereskedelmi központokban
történtek, melyek népessége néha nagyobb volt, mint a legtöbb
amerikai városé. A vásárlókra mint „vendégekre” tekintettek, és
szépségszalonokkal, éttermekkel, élő zenével, mellékhelyiségekkel és
postahivatalokkal, valamint házhozszállítási és szervizelési
szolgáltatásokkal kényeztették. A szolgáltatások, az épületek és
berendezések költségei, a személyzet nagysága és az alacsony árrés
miatt az áruházakra háruló költségek hamarosan indokolttá tették, hogy
új utakat keressenek a vásárlók meggyőzésében, hogy azok minél több
pénzt költsenek.
A férfi, aki rámutatott, hogyan lehet ezt elérni, Henry P. Crowell
volt, az ohiói Ravennából. 1881-ben megvásárolt egy csődbe ment
malmot 25 000 dollárért, majd rávette az embereket, hogy egy olyan
terméket egyenek, amit azelőtt csak a szegénysorban élő skótok,
németek, és csak a lovak ettek meg. Crowell meggyőzte az embereket,
hogy zabot egyenek. Ezt a legelső iparszerű hirdetési hadjárattal érte
le, melynek minden eleme körültekintően lett kialakítva. Először is, a
termék arculatául egy kvéker mosolygó arcát választotta. Az emberek
bíztak a kvékerekben, mert azok igazságos, tiszta, egyenes életvitelű
emberek hírében álltak. Ezért Crowell Kvéker zabpehelynek nevezte el
termékét. A Kvéker márka volt az első, mely a kor összes hirdetési
csatornáját kiaknázta. Crowell nyomtatott hirdetései az étel
táplálkozási értékeit hangsúlyozták, ilyen szövegekkel: „Az életünkben
mindennél nagyobb fontosságú az egészség”, meg „A
zabpehelyfogyasztó nemzetek sokkal több fizikai fáradalmat elbírnak,
mint a húsevő nemzetek”. Crowell bevezette az ingyenes ajándékokat,
a pénz-visszatérítési garanciát, a doboztetőn lévő kuponokat, a híres
emberek tanúskodását és a tudományos igazolásokat. Még egy
„Kvéker vonatot” is életre hívott, mely ingyenes mintákkal járta a
Vadnyugatot.
De Crowell talán legnagyobb hozzájárulása a modern értékesítés
tudományához a csomagolás használata volt. A zabpehely előre
csomagolt dobozokban került forgalmazásra, ami nagy hatást tett a
háziasszonyokra, mert a csomagolás biztosította a termék tisztaságát és
a minőség ellenőrzöttségét, és a pénzért mindig egységes mennyiségű
terméket kínált. A csomagolás imponált a bolttulajdonosoknak és
forgalmazóknak is, mert könnyű volt szállítani és kiállítani. Crowell
megalkotta a modern marketinget, és bámulatos sikereket ért el a
segítségével.
Most, hogy a vevőket meggyőzték, hogy vásároljanak, nem maradt
más hátra, mint hogy meggyőzzék a munkásokat, hogy termeljenek.
Egy 1924-ben keletkezett tanulmány a dolgozók motivációiról a
termelés és a személyzeti kérdések minden aspektusára hatást kezdett
gyakorolni. A felmérést a Western Electric Company Hawthorn
műveiben, Chicagóban, a vállalat huszonkilencezer dolgozója körében
végezték el. Az ötéves időtartam alatt mindent megpróbáltak, hogy
kiderítsék, milyen tényezők hatnak a kibocsátásra. A vizsgálódók azzal
kezdték, hogy megváltoztatták a fényviszonyokat, a helyiségekben
uralkodó hőmérsékletet, páratartalmat, majd a munkaidőt, pihenési
periódusokat, az elfogyasztott ételeket, az éjszakai alvás idejét, a
munkahét hosszát és a szabadságolási időszakokat éppúgy, mint a
termelésben alkalmazott általános gyakorlatokat.
Az első két év alatt begyűjtött adatok igazolták azt a feltevést, mely
szerint a teljesítményt leginkább befolyásoló tényező a kimerültség, de
bizonyos anomáliák is kezdtek megmutatkozni. Amikor egy csoport
munkásnak azt mondták, hogy a körülmények javulni fognak (de a
valóságban a feltételek azonosak maradtak), a teljesítmény is javulni
kezdett. Másik alkalommal, miután a jobb környezeti feltételek
megnövelték a teljesítményt, és a munkásokat informálták e tényről, a
teljesítmény ugyanolyan magas maradt az után is, hogy titokban a
feltételeket visszaállították az előző szintre. Csak egy sor kimerítő
interjú alapján jöttek rá a kutatók, hogy mi történt. Hogy a munkaerőt
beavatták a tesztre való előkészületekbe, annyira feljavította a
személyes kapcsolatot, hogy ez önmagában elég volt ahhoz, hogy
fellendüljön a termelés. Ezenkívül más alkalmakkor a javuló feltételek
iránti várakozás is elég a javuló termelékenységhez, anélkül hogy a
feltételek valójában változtak volna. Ez volt az első megjelenése
annak, amit placebo (vagy Hawthorn) effektusnak hívunk, s mely
szerint a fejlődésbe vetett hit elegendő ahhoz, hogy a munkás fizikai és
emocionális állapotát befolyásolja.
Ezek a felfedezések alátámasztották a harvardi élettanprofesszor,
Walter Cannon kutatási eredményeit. Néhány évvel korábban,
fellelkesülve az emésztési rendszer új, röntgensugaras {116»39}
{116»226} vizsgálati módszerétől, gyomor- és bélproblémákkal küzdő
pácienseinek bárium-szulfáttal kevert ételt kezdett adni (ezt hívjuk ma
próbareggelinek). Röntgensugárral vizsgálva a báriumos étel útját a
tápcsatornában felfedezte a gyomor hullámzását. Ez arra indította
Cannont, hogy az éhség jelenségével foglalkozzon, és felfedezze, hogy
azt a gyomor összehúzódása generálja, és a kapcsolatban áll a száj
kiszáradásával.
Cannon arra is rájött, hogy ezek a gyomorhullámok a laboratóriumi
kísérleti állatok esetében hirtelen alábbhagynak, ha az állat ijedt vagy
zavart lesz, ezért figyelmét az érzelmi állapot fizikai rendszerekre
gyakorolt hatásaira kezdte koncentrálni. Amikor Cannon eltávolította
egy állat vegetatív idegrendszerét, az képtelen volt ellenállni a fizikai
állapot változásainak. Ezt az állapotot egy olyan anyag eltűnése kísérte,
mely normális körülmények között jelen van a véráramban. Cannon
felismerte, hogy ez valószínűleg egy olyan kémiai üzenethordozó,
mely abban segíti a testet, hogy megfelelő módon képes legyen
reagálni a különböző fizikai és emocionális behatásoknak.
Cannon észrevette, hogy az élettani reakciók gyakran hosszú ideig
az után is folytatódnak, hogy az azokat kiváltó ingert eltávolítja, és
ebből képes volt azonosítani az adrenalin szerepét, mely lehetővé teszi,
hogy a test kezelje a stresszhelyzeteket. Az olyan helyzetekben, mikor
a helyénvaló válasz egy adott szituációra a megfutamodás vagy a harc,
a mellékvese jelentősen megnöveli a vércukor mennyiségét. A vér
ezután a hasból (ahol emésztési célokra van rá szükség) a szívbe, a
tüdőbe és a végtagokba áramlik. A húszas években Cannon azzal állt
elő, hogy a magasabb rendű állatoknak komplex repertoár áll a
rendelkezésükre az önszabályzó mechanizmusokból, melyek stabilan
tartják a testet, még szélsőséges fizikai vagy érzelmi állapot esetén is.
Úttörő munkájában, a Test bölcsességében, melyet 1932-ben publikált,
Cannon megalkotta a „homeosztázis” fogalmát, mellyel a belső
egyensúly megtartásának folyamatát írta le.
Cannon legkedvesebb munkatársa életének utolsó tizenöt
esztendejében a Harvard Medical School fiziológusa, Arturo
Rosenbleuth volt. Később, a második világháború első éveiben,
Rosenbleuth Cannon munkáit megvitatta Norbert Wienerrel, a
matematikavirtuózzal, aki a MIT (Massachusetts Institute of
Technology, Boston) professzora volt. Azokban az időkben Wiener
{117»122} és asszisztense, Julian Bigelow egy légi elhárítással
kapcsolatos problémán dolgozott, és szenvedélyes érdeklődést
tanúsított a homeosztázissal és annak az emberekre gyakorolt
hatásaival kapcsolatban. Különösen az keltette fel a figyelmüket,
hogyan jutnak el az agyba a szemtől és a testszenzoroktól azok az
információk, melyek lehetővé teszik az egyén számára, hogy felvegyen
egy pohár vizet vagy egy ceruzát, anélkül hogy túl- vagy éppen
alullőne a célon.
Ezekből a beszélgetésekből Rosenbleuthtal Wiener lefektette a
kibernetika általános koncepcióját (a szó az „irányítás” görög
megfelelőjéből származik), melyet ő és Bigelow alkalmaztak is
légelhárító tüzérségi {118»238} munkájukban. A kibernetikus
koncepciót matematikai algoritmusokkal kifejezve lehetővé vált a
célpont korábbi útvonalát leíró hiányos radarjelek feldolgozása, és a
célpont legvalószínűbb jövőbeli pozíciójának kiszámítása. Ezen
adatokkal a tüzérség megtudhatta a célpont valószínű elhelyezkedését
az elhárítógránát robbanásakor.
1944-ben az új rendszer az M-9 jelű lőelemképző berendezésben
tűnt fel; és használatának első hetében, amikor a csatorna felől
közeledő V-1 rakéták ellen használták, átütő sikert aratott. A német
rakétatámadások {119»43} utolsó hónapjának első hetében a
célpontok 24 százalékát sikerült megsemmisíteni. A rakétatámadások
utolsó napján, amikor 104 rakéta indult útjára, Wiener kibernetikailag
kontrollált ágyúi 68-at megsemmisítettek közülük. Nagy-Britannia
megmenekült.
A háború után a kibernetika mindenféle számítástechnikai és
automatizálási eljárás fő sajátossága lett, és a visszacsatolás elve
alkalmazásra került a legtöbb gyártó gépezetben. Egyik leghatásosabb
jelenkori felhasználási területei az inerciális navigációs rendszerek. Az
inerciális giroszkóp {120»182} érzékeli a repülő vagy lövedék irányát,
a gyorsulásmérő pedig reagál a gyorsulásban bekövetkező bármilyen
változásra. Mindkét rendszer olyan elektromotorral működik együtt,
melyek érzékelnek bármilyen változást a műszerek állapotában, és
ezen adatok felhasználásával visszaállítják azokat eredeti helyzetükre,
másodpercenként akár több ezerszer is. Az állításhoz szükséges
elektromos töltés nagyságát az határozza meg, mennyire mozdult ki a
műszer. Egy órával kombinálva a jármű helyzete bármikor
meghatározható.
 Így hát, hála az óriásíjnak, a modern hadviselés hallatlanul rugalmas
fegyverek bevetésére képes, melyek a kibernetikus visszacsatolást
használva reagálnak a hadszíntéren bekövetkező változásokra – legyen
az atmoszferikus állapotbeli, vagy a földfelszín változása odalenn – és
mérföldek százain keresztül hiba nélkül vezérlik saját magukat. A
fedélzeti inerciális irányítórendszerek biztosítják, hogy a modern
rakéták néhány láb hibahatárral csapódnak a célpontba. Erre a
pontosságra még Robin Hood is büszke lehetne.
A modern, hi-tech fegyverek legyőzték a távolságot,
érzékelőrendszereikkel és azok ellenintézkedéseivel anélkül, hogy
emberi kéz közbeavatkozna. Ezek a technikák azonban a
történelemben túlságosan is gyakran bekövetkező baleseteknek
köszönhetik a létüket...
 7 NAGY PILLANATOK

A legtöbb modern technológia annyira széles körben elterjedt,

hogy gyakran észre sem vesszük a jelenlétét. Az emberek
„átjárhatóságról vagy átláthatóságról” beszélnek, amikor olyan
információs rendszereket írnak le, melyek olyan könnyedén hatnak
egymásra, mintha semmi sem lenne közöttük. A cél olyan
„felhasználóbaráttá” tenni az újításokat, hogy időnk nagy részében ne
is legyünk tudatában jelenlétüknek. A műanyag fólia talán a legjobb
példa. Nélkülözhetetlen, elterjedt, könnyű használni, és (a szó szoros
értelmében) átlátható. És, hasonlóan szinte minden technológiához, a
véletlennek köszönheti a létrejöttét.
A műanyag fólia a második világháború korai napjaiban került a
figyelem középpontjába. Akkoriban a német bombázók akkor intéztek
éjszakai támadást az angol városok ellen, amikor csak akartak.
{121»119} Ami kevés ellenállással találkoztak, az mindössze pár
vadászgép volt, melyet néhány, a kor honi riasztást végző radarjainak
kötöttségeiben vergődő földi irányító navigált. Szóval a riasztás soha
nem volt túl korai. Ráadásul az Anglia déli és keleti partjai mentén
elhelyezett radarok hosszú hullámú jelei nagy antennákat igényeltek,
melyek könnyű célpontot nyújtottak. Nem csoda, hogy a britek
mindent elkövettek, hogy megtalálják a módját a radarjelek kisebb
antennán keresztül történő átvitelének. Vagy sikerül nekik, vagy a
háborúnak már vége is lesz, alighogy elkezdődött.
Akkor még nem tudták, hogy a probléma már meg van oldva, hála
egy 1933. március 24-én bekövetkezett balesetnek, amikor is a brit I.
C. I. vegyészeti vállalat kutatói különleges üvegedényeket használtak
(melyek bomba néven voltak ismertek), hogy szélsőségesen magas
nyomás alatt színezőanyagokat gyártsanak. Az egyik „bomba”
szétrobbant, és egy viaszos fehér üledék volt megfigyelhető az edény
bemeneti nyílásánál. Ugyanez a dolog ezután többször is megtörtént.
Végül 1935-ben az üledéket azonosították, mint polimer (a szó
jelentése: „sok darabból álló”), víztaszító és (ami a legfontosabb)
kiváló elektromos szigetelő tulajdonságú molekulát. Az anyag a
polietilén nevet kapta, és, miután megkezdődött a tömegtermelése,
olyan gépek gyártották, melyek filmet fújtak belőle, majdnem úgy,
ahogy a dróthurkot fel lehet használni a szappanbuborék fújására.
A polietilén gyártása már a háború előtt megkezdődött, de igazi
értékére a radartechnika szempontjából akkor derült fény, amikor
felajánlották egy atomfegyver megalkotásával kísérletező
kutatócsoportnak, akik éppen alkalmas szigetelőanyagot kerestek.
Szigetelési tulajdonsága adta meg végül Angliának azt a döntő katonai
előnyt, hogy megalkothassa a kisebb, magasabb frekvencián üzemelő
radarkészülékeket, {122»117} melynek aránylag gyenge jele már nem
szivárgott el. A magasabb frekvencia jobb felbontóképességet és
precízebb visszaverődő jelet eredményezett; a radarkészülék pedig elég
kicsi lett ahhoz, hogy hajókon vagy repülőkön is hordozható legyen.
1943-ra a három centiméteres hullámhosszt használó radarokkal
ellátott brit éjszakai vadászok lelőtték a német bombázókat, és a brit
flotta eredményesen vette fel az éjszakai harcot az ellenséges
hadihajókkal. Ennek eredményeképpen a németek tengeralattjáró-
vesztesége olyan nagyra nőtt, hogy kénytelenek voltak lefújni az
Atlanti-csatát.
A polietilén készítésének egyik legelterjedtebb módja, mint már
említettük, a buborékfújás. A műanyag azért képes buborékformát
felvenni, mert igen nagy méretű molekulái hosszú láncolatba
kapcsolódva nagy erőt és tartósságot kölcsönöznek az anyag számára.
Ezért van, hogy a műanyag képes úgy viselkedni, mint a szappan, mely
a maga módján szintén tartósnak bizonyulhat. A tizenkilencedik
századi skót tudós, James Dewar három évig is „életben” tartott egy
szappanbuborékot.
A műanyag és a szappan ugyanúgy viselkedik, miután mindkettő
„kolloid” anyag. A szappan esetében a molekulák csoportja hatalmas
halmazokba áll össze, melyekről kiderült, hogy kulcsfontosságú
szerepet töltenek be a szappan tisztító hatásának kialakításában. A
szappan réteget von a szennyeződés köré, és bezsírozza az elemi
részecskéket a molekulákkal, melyek a részecskékhez vonzzák a vizet,
ezáltal ezek lelazulnak az anyag felületéről (vagy a bőrről), gömb
alakot vesznek fel, majd teljesen leválnak. Ha már a részecskék
szabadon lebegnek, a molekulahalmazok körbeveszik őket, és
megakadályozzák, hogy visszatapadjanak. Ezáltal az objektum (vagy a
bőr) megtisztul, és tiszta is marad.
Nem túl gyakori, hogy valaki nagy nemzeti hős legyen, művészek
vegyék körül és záporozzanak rá az elismerések, s mindez csak a
szappan miatt, de M. E. Chevreul esetében ez a helyzet. Tudományos
karrierjét fiatal párizsi vegyészként kezdte, melynek során elsőként jött
rá, hogyan működik a szappan. 1811-ben a színezőanyagokat kezdte
tanulmányozni, és a növényi olajok és gyanták komplex keverékét,
ahonnan származtak. Ez a tanulmány vezette el a zsiradékokhoz, és
ezek kapcsán fedezte fel a zsírsavakat. 1823-ban publikálta első
komolyabb tanulmányát, melyben kijelentette, hogy a szappan semmi
másból nem áll, csak zsírsavakból és egy alapból. Chevreul felsorolta a
szappanosításhoz alkalmas zsírsavak fajtáit, és tudományágat csinált a
szappanfőzésből. És minthogy a zsírsavakat gyertyakészítésre is fel
lehetett használni, meghozta a felvilágosodást is. Hála Chevreulnak, a
világ tiszta és jó illatú lett, és mindenki, aki számított, tudta is, hogy
mindez Chevreulnak köszönhető. Amikor 102 éves korában meghalt,
Franciaországban nemzeti gyásznapot rendeltek el.
Chevreulnak más oka is volt rá, amiért a szappannal kezdett
foglalkozni. A híres párizsi gobelin faliszőnyeg { 123»12} készítése
során akkoriban ő vezette azok színezési munkálatait, márpedig a
festékanyagok, ha az anyagra kerültek, ugyanúgy viselkedtek, mint a
szappan. Chevreul megpróbálta a természetes színezőanyagokat
élénkebbé tenni, ugyanakkor biztos akart lenni abban, hogy azok nem
jönnek ki egykönnyen az anyagból. Míg ezen a problémakörön
dolgozott, rájött, hogy egy szín intenzitása nem is annyira a
pigmentáltságán múlik, mint a környezetében megjelenő színek
árnyalatán. Ez a melléhelyezés határozta meg, milyennek látta a szem a
színt. Chevreul „egyidejű kontraszt törvénye” elvezette őt egy
rendkívüli, új eszközhöz. Vette a három alapszínt – vöröset, kéket és
zöldet –, összevegyítette őket huszonhárom színkeverékkel, és egy
hetvenkét színből álló színkromatikus kört kapott. Ezután minden színt
fekete és fehér hozzáadásával árnyalt, ezúton létrehozva azt a 15 000
árnyalatból álló színkört, melyet mind a mai napig használnak a
kelmefestők.
De Chevreul színkiosztása nemcsak a textilipar számára nyújtott
segítséget. Megváltoztatta a művészet világát is azzal, hogy elindította
a francia „tudományos” impresszionista mozgalmat. A festők, mint
Seurat, Signac és Pissarro mind felhasználták Chevreul
kontraszttörvényét munkáikban. Különböző színű pontokat tettek
egymás mellé, ezzel létrehozva egy harmadik szín illúzióját, és
megalkották azt a jellegzetes, vibráló effektust, mely híressé tette az
impresszionizmust. Talán a legjobb (és legértékesebb) példa Chevreul
elképzeléseire Seurat Un Dimanche à la Grande Jatte című képe.
Az egyik ok, amiért Chevreul a színkontraszt megszállottja lett,
valószínűleg a gobelinfaliszőnyeg-üzem (ahol Chevreul is dolgozott)
sürgető késztetése az új színárnyalatok megalkotására. Ötven évvel
korábban a gyár igazgatója, François Boucher, nagy rajongója volt a
Kínából származó műtárgyaknak. A tizennyolcadik század közepétől a
franciák ízlését rabul ejtette a rejtélyes Kelet díszítőművészete, és a
chinoiserie {124»242} divathóborttá vált. Az új szeszély egy sokkal
összetettebb faliszőnyegstílust hívott életre, ahol a takácsok könnyű, de
változatos anyagokat használtak, összeszőve a selyem-, vászon-,
gyapjú- és pamutszálakat, hogy minél kifinomultabb hatást érjenek el.
E komplexitás tette szükségessé az árnyalatok számának növelését,
arra inspirálva Chevreult, hogy megalkossa a 15 000 tónusból álló
színkört.
A kínai dolgok iránt megnyilvánuló francia mánia olyan szélsőséges
lett, hogy a kormány 1762-ben a gobelinüzemben egy speciális
részleget különített el. Az Ouvrage de la Chine (kínaitermékgyár) célja
az volt, hogy kínai és japán utánzatokat állítson elő – különösen a
lakkozott bútorokat, melyek messze a legáhítottabb keleti termékek
voltak. A jó minőségű utánzatok kielégítették a közönség igényeit, és
csökkentették az ország függőségét amúgy is megcsappant
aranykészletétől (miután a kínaiak csak aranyat voltak hajlandóak
elfogadni a termékekért cserébe). {125»95}
A lakkozott bútorok 1610 után tűntek fel Japánból, amikor a
Holland Kelet-indiai Társaság Red Lion nevű hajóján kilenc díszes
lakkozott fiókos szekrény érkezett Hollandiába. A kereslet és a termék
ritkasága már e kezdet kezdetétől a csillagos egekbe hajtotta az árakat,
és a lakkmunkákra olyan széles potenciális vevőréteg állt
rendelkezésre, hogy az épp csak megalakult társaság kétségbeesetten
kezdte kutatni a beszerzés új útjait. A probléma abban állt, hogy
Indiába csak két megbízható út vezetett (megkerülve Afrika csücskét és
át az Indiai-óceánon, vagy Dél-Amerika alsó fele mentén, majd
keresztül a Csendes-óceánon), és ezek felett a spanyolok és a
portugálok gyakoroltak ellenőrzést.
Ezért a hollandok alternatív, és ha lehetséges, rövidebb utat
kerestek. Az olyan felfedezők, mint a Cabot család, már a tizenötödik
század vége óta kutattak (sikertelenül) az Északnyugati-átjáró után,
mely keresztülvezetett volna Kanada és Alaszka sarki tengerein, ki a
Csendes-óceánra. Mindenki biztos volt abban, hogy az átjáró létezik,
mert senki sem merészkedett még eléggé északra ahhoz, hogy tudja, az
összefüggő jégtakaró egy ilyen kísérletet nagyon nehézzé, ha nem
lehetetlenné tenne. Henry Hudson, egy angol felfedező, úgy határozott,
hogy próbára teszi szerencséjét. Ismerte John Smitht (a Pocahontas
történetből) és valószínűleg azt gondolta, hogy Smith leírása a Nagy-
tavakról a Csendes-óceánra vonatkozik; ezért amikor 1607-es
németalföldi tartózkodása során a Holland Kelet-indiai Társaság meg
akarta szerezni az átjáró megtalálására, nem sokat kellett győzködniük.
A hollandok kedvéért tett utazása során eljutott Grönlandra, majd a
Spitzbergákig, végül visszatért Grönlandra. Valahányszor megkísérelt
északabbra hajózni, a jégpáncél útját állta. Végül feladta a
próbálkozást, és hazament, de még ezelőtt felfedezte, hogy a
Spitzbergák partjai hemzsegnek a bálnáktól. 1619-re kezdetét vette a
holland bálnavadászipar {126»61} az Amsterdam-sziget környékén.
Ebben a korban a vízen úszó legkifizetődőbb dolog (a spanyol
gályáktól innen) a bálna volt. A bálnacsontot felhasználták kefék,
rosták, csomagolóanyagok, íjpuskák, ágykeretek, hintóhátfalak és
díványvázak készítésénél, és merevítőként megjelent a fűzőkben,
nyakfodrokban és ruhákban is. Bálnazsírból készültek a gyertyák és
szappanok, bálnaolaj világított a lámpákban. A bálnával való
foglalkozás 500 százalékos profitot termelt, és, tekintve a holland
kölcsönügyletek alacsony költségvonzatát, Németalföld hamarosan a
legnagyobb bálnavadász nemzet lett az Atlanti-óceánon. A Spitzbergák
környékén élő bálnák különösen nagy profitot termeltek, mivel a víz
hideg volt, ezért a ceteken rengeteg volt a zsiradék. Németalföld
háromszáz éven keresztül űzte ezt a jövedelmező ipart, így Hudson
utazása mégsem volt hiábavaló.
A férfi, aki annak idején meggyőzte Hudsont arról, hogy az út
kivitelezhető, a térképész Pieter Platvoet volt, ismertebb művésznevén
Plancius. Plancius volt az is, aki rávette a holland hatóságokat a
Holland Kelet-indiai Társaság megalapítására. Amikor indítványozta
az északi kerülőutat, mindenki komolyan vette a nézeteit, mert
Plancius volt a nagy térképész, Mercator egyik legbriliánsabb
tanítványa. Mercator azért vált Európa-szerte híressé, mert munkáit a
kor legnagyobb nyomdászánál publikálta, Christophe Plantinnál.
{127»204}
Antwerpeni nyomdájában (mely még ma is áll) Plantin huszonkét
nyomdai sajtót üzemeltetett, valamint egy sor jövedelmező
melléktevékenységet is folytatott, köztük francia alsónemű, bor,
bőrdíszmű és tükör készítését, mely termékeket egy ügynökségen
keresztül Svédországtól Algériáig mindenhol értékesítette. De az igazi
nagy pénzt a vallásos könyveken kereste, hála II. Fülöp spanyol
királynak és a tridenti zsinatnak.
A tizenhatodik század közepén Luther eszméi miatt a hívők
csapatostul hagyták el a katolikus egyházat a protestantizmus kedvéért.
1656-ban Róma úgy döntött, hogy nekilát a probléma megoldásának,
és összehívta a püspököket az észak-itáliai Trento (vagy Trident)
városába. A találkozó több évtizedig tartott, és alapjában véve négy
fontos döntést hozott: hatékonyabb propagandát kell kifejteni, a ma
barokk művészetként ismert mozgalom segítségével; meg kell adni a
jezsuita rendnek az engedélyt az elszakadáshoz, és hogy Európa-szerte
felállítsa iskoláit; egységesíteni kell az összes liturgikus szöveget, hogy
mindenhol egyforma legyen a mise, és mindenki egyformán
imádkozzék; és végül, de nem utolsósorban, fel kell állítani a tiltott
könyvek listáját.
A szabványosított liturgikus szövegekre vonatkozó rész tette
gazdaggá Plantint, mert a zsinat dekrétuma nemcsak arra indította
Fülöpöt, hogy megrendeljen negyvenezer példányt az új, jóváhagyott
misekönyvekből és breviáriumokból, de arra is, hogy elfogadja Plantin
ajánlatát egy teljesen újfajta, „tudományos” Biblia létrehozására. Az
ezzel kapcsolatos munkálatok 1568-ban kezdődtek meg, Fülöp
küldöttének, Arias Montanónak szigorú felügyelete mellett. A munka
tizenegy esztendeig tartott, és hosszú távon nemcsak magára a Bibliára
gyakorolt hatást. Az új Biblia „tudományos” jellege a függelékeiből
fakadt, melyek olyan témákkal foglalkoztak, mint a bibliai
pénzegységek, a próféták családfái, a zsidó orvoslás, arámi súlyok és
mértékek, a bibliai nyelvezet szótára és nyelvtana, Izrael flórája és
faunája és a Szentföld térképe.
Plantin nagyszámú tudóst gyűjtött össze a feladathoz, akik, miután
elvégezték a rájuk rótt feladatot, arra használták fel újonnan szerzett
tapasztalataikat a nyomtatás területén, hogy magukat és tanaikat
független intellektuális diszciplínákként dicsőítsék. Ennek a
„tudományos szóródásnak” az eredménye ma tudományos forradalom
néven ismert, mely akkor kezdődött, mikor ezek az új keletű
szakemberek megkezdték a botanikával, orvoslással és térképészettel
kapcsolatos görög és római szövegek kritikai tanulmányozását és
kutatását.
 Amint a tiltott könyvek indexe megszületett, ironikus módon az
egyik legelső tétel egy olyan könyv lett, melynek megírására korábban
maga Róma adott megbízást. A probléma a következő volt: annak a
ténynek köszönhetően, hogy a naprendszer elfogadott modellje az
arisztotelészi volt (mely hibásan a Földet tette a naprendszer
központjába), húsvét ünnepének dátuma (mely a Nap és a Hold relatív
pozíciójának megállapításával volt kiszámolható) rossz volt, és senki
sem tudta, mennyire. Minthogy a szent napok megfelelő megtartása
alapvetően fontos volt az egyén üdvözülésének szempontjából, a
húsvét pontos idejét meg kellett határozni. Ezért az egyház utasította a
lengyel csillagász és lelkész Mikolaj Koperniket (ismertebb nevén
Kopernikuszt {128»246}), hogy tegyen rendet. Ő meg is tette,
mégpedig úgy, hogy eltávolította a Földet középponti pozíciójából (a
többi planétával együtt) és Nap körüli pályára állította. Miután azonban
az áthelyezés az emberiséget is eltávolította volna a kozmoszban
elfoglalt, bibliailag szentesített központi helyéről, Kopernikusz könyve,
mely 1523-ban jelent meg, eretnekséggé lett nyilvánítva és indexre
került.
Azután 1610-ben Galileo Galilei {129»168} itáliai
matematikaprofesszor újra ráengedte az asztronómiai macskát a
teológiai galambokra azzal, amit egy új szerkezeten keresztül látott,
melyet „távcsőnek” neveztek, s melyet 1608-ban talált fel egy
tizedrangú holland szemüvegkészítő, Hans Lippershey { 130»158}
{130»247} (akit azzal utasított el patrónusa, nassaui Móric herceg,
hogy ő olyan távcsövet akart, ami alkalmas a harctéri használatra).
1609-re a teleszkópot már Párizsban és Londonban is gyártották, és
amikor Galilei tudomást szerzett róla, azonnal készített egyet magának,
és arra használta fel az új szerkezetet, hogy veszedelmesen eretnek
dolgokat műveljen. Hegyre emlékeztető jelenségeket észlelt a Holdon
és foltokat a Napon (annak ellenére, hogy az egyház felfogása szerint
az égitestek tökéletes és jelleg nélküli gömbök voltak). Még ennél is
rosszabb, hogy holdakat látott keringeni a Jupiter körül (amikor az
egyház azt mondta, hogy minden a Föld körül kering). Végül még
azzal is megfejelte bűnös tevékenységét, hogy megfigyelje a Nap előtt
elhaladó Vénuszt. Mindez csak úgy történhetett meg, ha a Nap-
rendszer, mint a neve is mutatja, Nap-központú volt. Galilei publikálta
felfedezéseit, A csillagok hírvivői című munkájában, hatalmas
szenzációt kiváltva.
1611-ben Galilei Rómába ment, hogy felfedezéseit bemutassa a
jezsuitáknak, mely akkora hatást gyakorolt rájuk, hogy a Római
Kollégium (a jezsuita rend intellektuális központja) hamarosan az
asztrológiai kutatás fellegvára lett. Semmi kétség, a Galilei által
terjesztett ismeretek nyíltan ellene szegültek az egyház tanításainak. A
jezsuiták tanácsát követve Róma felajánlotta, hogy csak időlegesen
késlelteti Galilei új munkájának (melynek címe Két világ dialógusai
lett) kiadatását. Azzal érvelt, hogy az egyháznak időre van szüksége
ahhoz, hogy saját tanításait az új realitáshoz igazítsa, és amikor ezek a
lépések megtétettek, Galilei szabadon publikálhatja művét. De ő
hajthatatlan volt, és kiadta a könyvet Róma ellenében. Makacsságát
1632-ben életfogytig tartó háziőrizettel és a további publikálástól való
eltiltással honorálták.
Különös fintora a sorsnak, hogy a férfi, aki a teleszkópot
továbbfejlesztette (és azáltal többet meglátott, mint Galilei), egy német
jezsuita, Galilei kortársa, Christophe Scheiner volt, a judaika és
matematika professzora Ingolstadt egyetemén. Ő is észlelte a nap
pöttyeit, bár ő apró bolygóknak tartotta őket. Scheiner tökéletesítette
Galilei teleszkópját (mely mindössze egy láb hosszú volt, egy konvex
és egy konkáv lencsével, és csak a Hold felszínének felét volt képes
megmutatni). Scheiner egy erős konvex lencsét épített be a
kukucskálónyíláshoz, és egy gyengét a teleszkóp végébe. Ez
huszonnégy hüvelykre (60 cm) növelte a fókusztávolságot, és éles,
habár fordított képet adott. A fókusztávolság növelésével gyakorlatilag
a végtelenségig lehetett növelni a nagyítást. Ez a fejlesztés vezetett
végül ahhoz a teleszkóphoz, {131»199} mely már 150 láb (48 méter)
hosszú volt, és kötelek és csigák segítségével volt felfüggesztve. Habár
ezek a hosszú műszerek a legkisebb fuvallatra is bemozogtak, lehetővé
tették az olyan tizenhetedik századi felfedezéseket, mint a Szaturnusz
holdjai {132»84} {132»252} és gyűrűi, a Mars „csatornái” (melyeket
elsőként Scheiner figyelt meg) és a Jupiter övei. Egy francia csillagász
egy ízben még egy ezer láb (320 méter) hosszú teleszkópot is tervezett,
hogy a Hold állatait megfigyelhesse.
Ezek az új teleszkópok biztonságosabbá tették a tengerészek életét
is, amikor az olyan emberek, mint a francia csillagász Cassini, a Jupiter
holdjainak helyzetéből és idejéből precíz helymeghatározási
rendszereket dolgoztak ki, és ezeket navigációs csillagászati
táblázatokban tették hozzáférhetővé. A táblázatok segítségével ezután
már mérni lehetett az égitestek elhelyezkedését, hogy azt
összehasonlíthassák azzal, amilyen ugyanakkor a kiindulóponton
lehetett. Az időben és a pozícióban mutatkozó különbségek elárulták a
navigátornak, hogy keletre vagy nyugatra mennyi utat tettek meg.
Mindazonáltal a csillagok helyzetének pontos meghatározása
alapvetően fontos volt, már csak azért is, mert a Föld egy perc alatt
tizenöt mérföldet (24 km) fordul, így mindössze egy fokpercnyi eltérés
is tizenöt mérföld hibát jelentett a navigációban. Rossz látási
viszonyok között a hajó teljesen el is térhetett céljától.
A dolgokat csak tovább bonyolította egy Cayenne-be, Dél-Amerika
egyenlítői részébe indított francia expedíció. Az expedíció csillagászai
felfigyeltek rá, hogy a hajóóra ingája kevesebbet leng, mint
indulásukkor Párizsban. Véleményük szerint az eltérés azt jelentette,
hogy az inga kevesebbet nyomott, és ha ez igaz volt, akkor a Föld nem
tökéletes gömb. Tökéletes gömbalak esetén a gravitáció mindenhol
egyforma. Akkoriban az a teória dívott, hogy a Föld közepéből
oszlopok nyúlnak ki a felszín felé, és hogy az egyenlítői oszlop
anyagsűrűsége kisebb, ezáltal ott kisebb a gravitáció is. Ez az elmélet
megmagyarázta, miért nyomott és lengett kevesebbet az inga: ha az
oszlopok az Egyenlítőnél kisebb sűrűséggel bírtak, nagyobbnak kellett
lenniük a kinyúlásnak is – ami azt jelentette, hogy a bolygó
átmérőjének nagyobbnak kellett lennie az Egyenlítőnél, mint a
sarkoknál.
A Föld tradicionális gömb alakjában hívők nehezen emésztették
meg az elméletet, és fellángoltak a viták. Newton és az angolok
állították, hogy a Föld sarkain benyomott gömb. A franciák ezt
elvetették. A vita több volt akadémikus civódásnál. Ha baj van a Föld
alakjával, akkor baj van a térképekkel és ezáltal a térképeken alapuló
navigációval is. Az események tovább gyorsultak, amikor az
arisztokratikus nevű Sir Cloudesley Shovell, {133»283} az angol
flotta admirálisa, 1714-ben, Gibraltárról hazafelé egy navigációs hiba
következtében egy ködös éjjelen zátonyra futott, ezáltal elveszejtve
összes hajóját, a kétezer főnyi legénységet és a saját életét.
A disputát egyféleképpen lehetett lezárni (és egyúttal megoldani a
navigációs problémákat), mégpedig úgy, hogy le kellett mérni egy
fokhosszúságot a Föld egyenlítői, majd legészakibb felszínén, hogy
lássák, van-e különbség. 1735-ben egy francia tudós, La Condamine
indult útnak Peru felé. Egy évre rá egy másik csoport Maupertuis
vezetésével hajózott el Lappföld felé. Maupertuis úgy mérte meg az ív
egy fokát, hogy egy nagyon precíz időpontban, egy nagyon precíz
csillagállást felhasználva meghatározott egy fix pontot a Föld
felszínén. Azután észak felé indulva az országban addig ment, míg
ugyanannak a csillagnak, az éjjel ugyanazon órájában, a pozíciója egy
fokot nem különbözött. Ezen a ponton feljegyezte a korábbi ponthoz
képest megtett távolságot.
Ez így könnyűnek hangzik, de a valóságban rendkívüli módon
nehéz feladat volt, és mindenekfelett kivételes pontosságú méréseket
igényelt. Indulása előtt Maupertuis elment Londonba (a kor hi-tech
műszerezettségének Mekkájába), és vásárolt egy kilenc láb (2,9 m)
hosszú teleszkópot, melynek legnagyobb érdeme az volt, hogy egy, a
talapzaton elhelyezett mikrométer-beállítócsavar segítségével nagyon
finoman lehetett kontrollálni, és a lencséire ezüstszál fonalkeresztet
tettek. A teleszkóp ezenkívül rugós állványzatra volt szerelve, mely
kiegyenlítette az egyévnyi munka során fellépő szélsőséges
hőmérsékleti viszonyok hatásait. Maupertuis ezenkívül vásárolt egy
legújabb típusú ingaórát is.
Ezekkel a műszerekkel az expedíció felfedhette, hogy egy
Lappföldnél mért szélességi fok végül is hosszabb, mint amit
Franciaországban mértek. Az 1738-as francia expedíció még egy ennél
is rövidebb egyenlítői szélességi fokkal tért vissza. Mindent
egybevetve, a briteknek volt igazuk. Elkészülhettek a pontos térképek.
A briteknek még egy okuk volt az örvendezésre a dolgok ilyetén
alakulása láttán, ugyanis a műszereket, melyek oly nagy szolgálatot
tettek Lappföldön, George Graham, Anglia legnagyobb órásmestere
készítette. Őt leginkább óráiról ismerték (és ismerik), miután ő állt elő
azzal a megoldással, mely választ talált az ingaórák pontatlan
viselkedésére. Ez a probléma abból adódott, hogy az órák az energiát
egy zsinegre felfüggesztett súlyból nyerték, mely lassú ereszkedése
során elfordította azt a meghajtótengelyt, melyre a zsineg fel volt
tekerve. Ez a mozgás körbefordította a meghajtótengelyre szerelt
fogaskereket. Mindazonáltal a forgás nem volt folyamatos, mert rövid
időközönként, hála két, befelé mutató lapos fémtüskének (melyeket
lengőretesznek hívunk) leállt, illetve újra indult. Ezek a lengőreteszek
egy felfelé hajló íves fémpánt két végén helyezkedtek el, melynek
közepe az ingához volt rögzítve. Ahogy az inga először az egyik, majd
a másik irányba lengett, az ív mindkét vége oldalvást mozgott, ezáltal
hol az egyik, hol a másik lengőretesz akadt be a fogak közé. Ahogy az
inga továbblendült, az egyik lengőretesz kiakadt a fogak közül, miáltal
a fogaskerék elfordulhatott (mert a meghajtótengelyt körbeforgatta a
súly húzóereje). Ezen a ponton akadt be a másik lengőretesz a
következő fogba, tartotta egy pillanatig, míg az inga visszatért, és a
retesz kiengedett, és így tovább.
 A pontosság fanatikusai számára (mint amilyenek a francia
fokmérők is voltak) az okozta a legnagyobb problémát, hogy az ingák
lengése szeszélyes volt. Amikor pedig ez történt, a lengőreteszek be- és
kiakadása is esetlenné vált, apróbb késlekedéseket okozva a fogaskerék
forgásában. A helyzetmeghatározók számára egy ilyen pontatlanság
elfogadhatatlan volt, mert a legkisebb hiba is felboríthatta a számítást.
George Graham újítása mindent megváltoztatott. Pedig nem tett
mást, csak biztosra ment, hogy a lengőreteszek nem fognak beakadni a
fogak közé, még akkor sem, ha az inga összevissza leng. Ezt úgy érte
el, hogy a reteszeket egy azóta nyugvójárat néven ismertté vált
formációba rendezte. Az átformázás részeként olyan alakúak lettek a
lengőretesz oldalai, hogy a fogaskerék forgásirányában a lapos fele
akadt a fogak közé, mely megakadályozta a mozgást. A következő
ingamozgásra a másik oldal lengőreteszének lekerekített széle
továbblendítette a kereket. Így a kerék minden alkalommal teljes
nyugalomba került. Graham nyugvójárata folytán az órák egyenletesen
és pontosan jártak, ezáltal könnyebbé téve a precíz időmérést. Ennek a
képességnek a birtokában Maupertuis rendkívüli módon pontos
számításokat tudott végezni.
A nyugvójárat felszította a várakozásokat minden időmérő
pontossága iránt, beleértve az iparosodott tizenkilencedik század
növekvő városainak helyhatóságai által használtakét is. Az új,
hivalkodó városházák gyakran büszkélkedtek óratoronnyal, mely
azonban új problémákat vetett fel. Denevérürülék, zsír és kosz rakódott
le a meghajtókeréken, a jég és a hó felgyülemlett a külső
óramutatókon. Mindkét környezeti behatás elegendő volt ahhoz, hogy
a tengely mozgását egyenetlenné tegye, s vele együtt az inga és a
lengőreteszek működését is. Az eredmény ismét a pontatlan időmérés
lett.
A helyi kellemetlenségek hamarosan a brit nemzeti tudat ügyévé
váltak, amikor a parlament által megrendelt óratoronyba beszerelni
kívánt óraszerkezetet már a torony befejezése előtt úgy reklámozták,
mint a Brit Birodalom (és ezáltal, természetesen, az egész világ)
legpontosabb óráját. A nehézségen egy brit ügyvéd, E. B. Denison lett
úrrá (aki később Lord Grimshaw néven nemesi rangot kapott), aki
eltüntette az inga és a reteszek közti fix kapcsolatot. Denison
módosított órájában az inga ide-oda mozgása fémkarokat tol arrébb,
melyek egy különálló, külön forgócsapra szerelt lengőreteszhez
kapcsolódnak. Ahogy az inga karja ellökte a lengőretesz karját, másik
vége kiakadt a három lapát egyikéből, melyek a meghajtótengelyből
álltak ki. A súlytól hajtva a tengely ezután elfordult, míg egy másik
lapát be nem akadt a reteszbe. Ez pedig az inga következő kilengéséig
így volt, amikor a kar ismét eltolta a reteszt.
A rendszer működésének az a kulcsa, hogy miután az inga arrébb
tolta a reteszt, és a másik irányba kezd lengeni, a lengőretesz karja
saját súlyától visszaugorjon a helyére, ahol megülve várja, hogy
megállíthassa a meghajtótengely lapátját a következő körben.
Denison ötlete olyan pontossá tette a Big Bent, hogy a rádión és
televízión keresztül még mindig a nemzet időmérője – harangjátéka
pedig annyira része lett a brit életnek és kultúrának, mint amennyire
felhasználóbarát és észrevétlen része lett a műanyag csomagolás is,
mellyel történelmi utazásunk kezdődött.
Az óragyártás volt az első olyan technológia, melynek során
egymással felcserélhető alkatrészeket használtak. És a tizenkilencedik
századi Amerika órásai a muskétakészítőktől lesték el technikájukat...
 8 ÖSSZEGZÉS

A pisztoly túlságosan is gyakori szereplő lett a huszadik század

végének híradásaiban. Sokszor látunk képeket mozdulatlan
repülőgépekről, melyek teli vannak rémült és kimerült
utasokkal, miközben az egyik géprabló egy pisztolyt szorít a pilóta
fejéhez. A rendőrség mesterlövészei várakoznak a köröző
helikopterekben, hogy lecsaphassanak, miközben mentők érkeznek,
hogy ellássák a sebesülteket. A változások rendkívüli természete
folytán ironikus módon e modern tragédia mindhárom eleme – a
légierő, a fegyver és a gyógyítás technikája – összekapcsolódik
egymással. Mindegyikük a többinek köszönheti létét.
A mentőautók fedélzetén megtalálható minden modern
szükséghelyzetben használatos eszköz a sebesültek vagy haldoklók
kezelésére, akárha csak a fájdalom enyhítéséről, akár komoly
beavatkozásról van szó. A válságos helyzetben történő beavatkozás
legalapvetőbb eleme – ha nem vesszük számításba a mindenütt jelen
lévő antibiotikumokat {134»152} – az érzéstelenítő-altató gáz,
melynek úttörője Paul Bert, a tizenkilencedik századi francia fiziológus
volt, aki tudományos munkájának korai szakaszában a patkányfarok
szövetének vizsgálatával foglalkozott. Bert Párizsban élt, és az
érzékeny növényeken végzett klasszikus munkája tette ismertté,
melynek során a mimózát érzéstelenítette el, hogy kiderítse, miért
csukódnak be az érintésre. A mozgásról kiderült, hogy a levéllemezek
tövén elhelyezkedő parányi struktúrákban lévő sejtek mennyiségének
változása idézi elő, melyek azáltal védik meg a növényt a nyomás
okozta sérülésektől.
Bert a nyomás minden formája után érdeklődött. 1868-ban épített
egy acélkamrát, és saját magán kísérletezni kezdett, hogy a búvárokra
és hegymászókra ható alacsony és magas nyomás hatásait vizsgálja.
Rájött, hogy a kis nyomású oxigén magas pulzust, fejfájást, szédülést,
hányingert, általános értelmi lelassulást okoz, és a látást is elsötétíti. A
nagynyomású oxigén viszont színtiszta méreg. Felfedezte a
„keszonbetegséget” is, mely során a túl gyorsan felszínre emelkedő
búvárok vérében nitrogénbuborékok formálódnak. De Bert
kulcsfelfedezése az volt, hogy a gázok hatása nem attól függ, mekkora
a jelen lévő gáz mennyisége, hanem hogy mekkora azok nyomása.
Bert komoly erőfeszítéseket szentelt arra, hogy kiderítse, a kéjgáz
(dinitrogén-oxid) hogyan képes mind az érzéstelenítésre, mind a
megfullasztásra. Végül kipróbálva 1/6 rész oxigén és 5/6 rész kéjgáz
keverékét 1,5 szeres atmoszferikus nyomáson rájött, hogy ezen a
szinten a test elég oxigénhez jut, hogy lélegezzen, ugyanakkor a kéjgáz
is elég az érzéketlenséghez. A gyakorlati próbák elvégzése során Bert
eljutott a léggömbhajósokig, akik idejük nagy részében különböző
magasságokban különböző nyomású levegőt lélegeznek, állandóan
változó mennyiségben. Miután a legénység a nyomáskabinban
begyakorolta a teendőket, 1875-ben Bert felszerelte őket tehénbélből
készült, nagynyomású oxigénnel feltöltött zsákjaival, melyet akkor
kellett használniuk, mikor nagy magasságban elfogta őket a szédülés.
Gaston Tissander, a személyzet azon tagja, ki az előírtak szerint
használta Bert zsákját, túlélte a kísérletet, de kollégája meghalt.
Kutatási eredményeit Bert 1878-ban publikálta, és a La Pression
barométrique klasszikus referenciaanyagává vált az első világháborús
légi orvoslásnak.
Bert idejében a léggömbök már feljutottak huszonötezer láb (8000
m) magasságra is, hogy megfigyeljék az időjárást, vagy hogy
fényképet készítsenek (Párizsról az első légi felvétel 1858-ban készült).
A tizenkilencedik század elején a léggömbök légi megfigyelési
pontokként szolgálták a napóleoni hadsereget.
Maga a léghajózás {135»20} {135»69} {135»81} a
papírgyártásnak köszönheti létrejöttét, miután a léggömb első
megszállottjai, Joseph és Jacques Montgolfier, egy Párizshoz közeli
papírgyárat üzemeltettek. Hivatásukból kifolyólag bőségesen
rendelkezésükre állt a modell-léggömbökhöz és hajtóanyagukhoz
szükséges nyersanyagmennyiség. A két testvért valószínűleg jelentősen
inspirálta első kísérleteik elvégzésében az a jutalom is, mellyel egy, a
gibraltári ostromban fordulatot hozó elképzelést díjazták volna. 1781-
ben ugyanis a spanyol csapatok csapdába estek a brit sereg ostromának
következtében, és a konfliktusba a spanyolok oldalán a franciák is
belekeveredtek.
 A Montgolfier testvérek úgy gondolták, egy léggömb be tudna jutni
Gibraltárba a brit hadak feje felett, ezért 1782. november 15-én, a
Párizs környéki Annonay-ban belefogtak a kísérletezésbe. Első
modelljük hetven láb (21 m) magasra emelkedett, aprított széna és
gyapjú hajtotta, mely a taftselyem burkolat alatt égett. 1783. június 5-
én egy negyven köbláb (1,1 m 3) űrtartalmú léggömb, mely
papírborítású vászonból készült, harmincöt láb (11 m) volt az átmérője
és négyszáz fontnyi (180 kg) ballasztot cipelt, már hatezer láb (1920
m) magasságig jutott. Sajnálatos módon a legénységgel ellátott
léggömb nem készült el időben, hogy részt vegyen a gibraltári
ostromban, de 1783-ban Bois de Boulogne-ban, Párizsban végül
elindult az első igazi léggömb, mely a háromezer láb (960 m)
magasságot is elérve harminchat perc alatt megtett hét és fél mérföldet
(12 km), fedélzetén két arisztokrata származású amatőr aeronautával, J.
F. Pilâtre de Rozier-vel és d’Arlandes márkival. Ezt egy hónappal
korábban megelőzte egy korai, kísérleti repülés is, melynek során a
király és a királynő jelenlétében a Montgolfier testvérek útnak
indítottak egy léggömböt, melynek legénysége egy kakasból, egy
bárányból és egy kacsából állt.
A király másik kedvenc időtöltése – a léghajózó állatok
tanulmányozása mellett – a pompás versailles-i kastély szökőkútjaiban
történő gyönyörködés volt. Ezeket – hatalmas költséggel –
nagynyomású vízzel táplálták, mely a közeli Szajna folyóból érkezett,
és egy óriási, kizárólag e célra épült szélmalom hajtotta szivattyútelep
szolgáltatta. Amikor aztán 1795-ben Joseph Montgolfier a tengerparton
töltötte szabadságát, támadt egy ötlete, hogyan lehetne a nagynyomású
vizet alacsonyabb költséggel és mozgó alkatrészek bevonása nélkül
biztosítani. Az ötletet az szolgáltatta, hogy látta, hogyan robban
keresztül az árhullám a sziklák között. E koncepción alapuló gépezetét
hidraulikus kosnak nevezte el.
1805-ben a kos első prototípusát elhelyezték egy folyómederben,
ahol a nagynyomású víz egy zárószeleppel felszerelt dobozba ömlött.
Bizonyos víznyomásnál a szelep elzárt, ezáltal a dobozban lévő víz
hátrahúzódott, és egy másik, levegővel teli kamrába ömlött, ahol
összesűrítette a levegőt. A maximális nyomás elérésekor a kamra
beömlőszelepe elzáródott, egy csapószelep kinyílott, és a sűrítőtérben
lévő víz egy szállítócsőbe pumpálódott. A légnyomás ezután leesett,
még több vizet engedve be, ezáltal megnyitva az elsődleges
beömlőnyílást, és a kör kezdődhetett újból. A kos egy perc alatt
százhússzor volt képes ezt a trükköt elismételni.
 A tizenkilencedik század elejére hétszáz hidraulikus kos üzemelt
szerte Franciaországban – a városi vízszolgáltatásban,
öntözőrendszerekben és csatornákban. James Watt birminghami gyára
{136»17} {136»221} is vásárolt egyet, és a későbbiekben hidraulikus
kosokat használtak a walesi Britannia híd és New Yorknál a Hudson-
folyó alagútjának munkálataiban. De visszakanyarodva Versailles-hoz,
a kos sikere és a kormány ígéretei ellenére a szükséges pénzalap a
machine de Marly leváltásához soha nem jött össze.
A koshoz politikai lökőerő is kellett, melyet Itália egyesítésének
formájában, feltalálása után ötven évvel meg is kapott. A
tizenkilencedik század közepén Szardínia királya (aki történetesen
Olaszország északi felének egy nagyobb részén is uralkodott)
elérkezettnek látta az időt, hogy tegyen valamit Savoya provinciájának
dolgában, mely az Alpok rossz (értsd északi) oldala mentén feküdt.
Ettől a kis politikai problémától eltekintve az Alpok tényleg egy sor
kellemetlenséget okozott.
Az egész észak-európai vasúthálózat megtorpant ezen a helyen. A
kereskedelem kényszerűségből a hegyek megkerülésével, költséges
módon, hajón zajlott. Ez az út várt az utazókra is, különösen azokra,
akik a Közel- vagy a Távol-Kelet valamelyik birodalmából tértek haza.
A hegyek adta akadályok tehát mindenkinek sok pénzébe kerültek, és
mindig a pénz az, ami a legjobban hajtja az innováció malmára a vizet.
1857. augusztus 15-én Emmánuel király és Napóleon herceg
jelenlétében megkezdődtek annak a Ceris-hegy { 137»179} alatt
húzódó alagútnak a munkálatai (melynek költségeit felerészben
Szardínia, felerészben Franciaország állta), mely az elkészültekor a
savoyai Modane-tól Bardonecchiáig, egy Torino közeli olasz városig
nyúlt. A mérnökök a kézi fúrással kezdték, hogy helyet csináljanak a
robbanószereknek, ami azt jelentette, hogy napi kilenchüvelyknyit (23
cm) haladtak előre. Ebben az ütemben a befejezést negyven év alatt
tartották elképzelhetőnek. Ezért 1861-ben Germain Sommellier vezető
mérnök úgy döntött, hogy felgyorsítja egy kicsit az eseményeket,
Montgolfier kosának egy variánsával, ami sűrített levegőt gyártott a
pneumatikus fúrók hajtásához.
A hidraulikus kost egy 164 lábbal (52 m) feljebb fekvő víztározó
vize hajtotta, melyet egy sor szivattyún keresztül juttattak le. A
lezúduló víz megforgatta a kereket, és ezzel megmozgatta a
dugattyúkat, melyek a levegőt sűrítették. A szokásos szeleprendszer
nyitott és zárt, szétválasztva egymástól a vizet és a levegőt. A sűrített
levegőt ezután csöveken keresztül a kilenc darab, sínen futó, tizenkét
tonnás, körben forgó, önműködő fúróhoz juttatták. A munka minden
szakaszában egyszerre nyolcvan, különböző mélységű lyukat fúrtak a
sziklába. Ezután a három középső lyuk kivételével mindegyiket
teletömték puskaporral és berobbantották.
Hála az új fúrórendszernek, az alagút munkálatai hússzorta
gyorsabban haladtak, ami napi közel tizenöt láb (4,8 m) előrehaladást
jelentett. A Ceris-hegyi alagút (és többi hasonszőrű társa) befejezése
így nem tartott el egy emberöltőig. Az áttörés 1870 karácsonyán
következett be, nyolc mérföld (13 km), huszonnyolc haláleset,
2 954 000 felrobbantott furat és 3 millió font felhasználása után. Itália
egyesítésével mindazonáltal várni kellett még egy kicsit. A
konstrukciós munkák közepette kitört az olasz felszabadító háború, és
Savoyát átengedték Franciaországnak. A franciák ki is fizették a
költségek rájuk eső felét. A Ceris-hegy vitathatatlan sikerén felbuzdult
befektetőket azonban már semmi sem tarthatta vissza, különösen nem
Svájcban. Harminc éven belül a St. Gotthard-, az Arlberg- és a
Simplon-alagutak mind megnyílnak a forgalom előtt, és az új Orient-
expressz egy menetben viszi végig utasait Calais-tól Isztambulig.
Furcsa irónia, hogy Sommellier és a többi három főmérnök, aki a
Ceris-hegynél dolgozott, mind szívinfarktusban halt meg. Az irónia
abban áll, hogy az alagútfúrás során mindannyian folyamatosan egy
robbanószert használtak. A nitroglicerint már 1846-ban feltalálta az
olasz Ascanio Sobrero, de a gyártása, hogy árnyaltan fogalmazzunk,
nem volt kockázatmentes. 1862-ben egy svéd és fia megtalálta a
biztonságosabbá tétel módját. Sajnos az eljárás így sem lett elég
veszélytelen. 1864-ben az egész helenebörgi gyár a levegőbe repült,
megölve a svéd másik fiát is. De a kutatás tovább folytatódott, és 1867-
ben Alfred Nobel {138»47} (a megmaradt fiú) szabadalmaztatta a
nitroglicerin és kovaföld (kieselguhr) keverékéből álló új
robbanóanyagot, a dinamitot. {139»48} A Ceris-hegyi munkálatokban
először használt dinamit ugyanazért a pénzért jóval nagyobb
hatásfokkal robbant.
Az igazi iróniát viszont az jelenti, hogy a főmérnökök szívinfarktusa
talán megakadályozható lett volna ugyanazzal a kemikáliával, mellyel
oly szorgalmasan robbantgatták az alagutat. 1867 óta ugyanis a
nitroglicerin másik felhasználási területe gyógyászati volt, egy
glonoinnnak nevezett szerben (1 százalék nitroglicerin és 90 százalék
alkohol keveréke), melyet értágítóként javallottak szívtáji panaszokra
és az angina tüneteire. A nitroglicerin kis mennyiségben ellazította a
koszorúeret és a többi véredényt, serkentette a vérkeringést, és
csökkentette a vérnyomást is.
A nitroglicerin robbanóanyag formájának viszont volt egy másik
mellékhatása, melyet az anyag rendszeres használata váltott ki, s
melyet az orvosok teljes joggal hívtak „dinamit fejfájásnak”. A glonoin
formájú nitroglicerin néha hatásosan mulasztotta ezt el, kitágítva a
nyakalapi artériákat, melyek összeszűkülése, az idegességnek (vagy
másnaposságnak) hála, a fejfájást kiváltotta.
Ez a gyakorlat addig folytatódott, míg csak egy új gyógyszer
alapjaiban meg nem változtatta a gyötrelmek világát. 1853-ban a
francia vegyész, Charles Gerhardt, elkülönített egyfajta szalicilsavat,
melyet acetilszalicilsavnak (ASA) neveznek. Gerhardt munkái egy
német tudós eredményein alapultak, aki elsőként vonta ki a
szalicilsavat a gyöngyvessző nevű növényből. A szer használt fejfájás
ellen, de a kinyerése annyira időigényes volt, hogy felhagyott a
próbálkozással. Az 1890-es évekre minden német vegyész a
kőszénkátrányból {140»32} {140»62} {140»195} – az új
csodaanyagból, mely a gázgyártás nemkívánatos mellékterméke volt –
próbált meg hatóanyagokat kivonni. August Hofmann, { 141»70} aki a
Bayer {142»72} társaságnak dolgozott, felfedezett egy kémiai
anyagot, a fenolt, melyből a mesterséges acetilszalicilsav egyszerűen,
olcsón és gyorsan előállítható volt. A termék neve egy betűszó lett: A
(acetil), SPIR (a gyöngyvessző vagy bakszakáll latin neve, Spiraea
ulmaria után) és IN (melynek eredete ismeretlen). E betűkből állt össze
az aszpirin neve. A fejfájás többé már nem volt dinamitfüggő.
A fenol másik neve a karbolsav. Bizonyára korunk tudásával
felvértezett olvasóink is gyanítják, hogy ez a szer fertőtlenítési célokat
szolgálhatott. Viszont a mód, ahogy a fertőtlenítő közkinccsé lett, a
fejezetünk elején taglalt géprablás irányába mutat. 1834-ben egy másik
német, Runge fedezte fel a karbolsav nyers formáját (melyet
kreozotnak hívnak), mely alkalmas volt a fa rothadásának
megszüntetésére. Ezért 1857-ben Carlisle-ben, Angliában, tettek is vele
egy hiábavaló kísérletet, hogy az állati lépfenét {143»32} {143»64}
{143»65} gyógyítsák vele.
1867-ben Joseph Lister, a University of Glasgow orvosprofesszora
meghallva a Carlisle-kísérlet hírét, paraffinban oldott karbolsavat
használva kifejlesztett egy kötszert, melyben egy muszlinréteg pótolta
a seb mesterséges hegesedését. A későbbiekben vékony gumírozott
szövetet {144»37} {144»66} használt kötözőanyagként, újra
hasznosítva a Macintosh által eredetileg esőkabátokhoz kidolgozott
anyagot. Azokban az időkben gyakori volt a halálozás a posztoperációs
fertőződések következtében, de senki sem tudta, miért. Viszont amikor
Lister kipróbálta új kötszerét tizenhárom különböző töréses esetnél,
csodálatos módon mind a tizenhárom életben maradt.
A történelem e szakaszában a sebészeti beavatkozás gyakran
torkollott olyan komplikációkba, melyeket mindenki teljes szívéből el
akart kerülni; s ekkor keletkezett a szállóige is: „Az operáció sikerült, a
beteg meghalt”. A belgyógyászat hiánya miatt ezért leginkább a
kórházi körülmények (az elmondhatatlan mocsok) által kiváltott
fertőzések voltak okolhatók, így nem csoda, hogy a kórházba vonulók
felkészültek a legrosszabbra. De amikor Lister a karbolsav újabb
felhasználását ötlötte ki, a kórházak egyre inkább kezdtek különbözni a
mészárszékektől. Lister sikerét nagy részben egy Benjamin Richardson
nevű végtelenül unalmas, mérsékletes természetű biciklirajongó korai
erőfeszítéseinek köszönhette, és Richardson azon bámulatos
megfigyelésének, hogy a szélsőséges hideg zsibbadtságot okoz.
Richardson anaesthesiologus volt, és mint mindenki más, beleértve
Listert is, a karbolsavval kísérletezgetett. Rájött, hogy a fagyott
karbolsav érzéketlenné teszi a bőrt, de eközben pusztítja a szöveteket
is. Aztán 1867 egy éjszakáján egy bálban egy fiatal hölgy rácseppentett
vagy ráfújt egy kis kölnit a homlokára, és ő felfigyelt annak párolgás
közbeni hűsítő hatására. Így hát hazament és feltalálta az étersprayt. Az
éter ismert érzéstelenítő volt, és most már helyileg a fogínyre,
daganatra, mellre lehetett permetezni, vagy ahol éppen szükség volt rá.
A „parfümpermetező”, mely divatos kelléke lett a londoni partiknak
és a színházba járásnak, megkezdte hódító útját az orvostudományban
is. Amikor 1871-ben Lister kezdte megtölteni orvosi előadótermét a
finom karbolpermet segítségével, melyet Richardson eredeti
gumilabdás permetszórójából továbbfejlesztett szerkezete segítségével
permetezett, új kifejezéssel gazdagította a mindig reménykedő
sebészek operáció előtti fráziskészletét: „Permetezzünk”. A permet
hatékony volt, de néha a páciensek, köztük maga Viktória királynő is,
panaszkodtak a bőrön tapasztalható égető érzésre. Így aztán 1887-re a
sprayt elhagyták, és a gyógyítást végző alkalmazottak jóval
higiénikusabb viselkedése lépett a helyébe.
A következő lépést Wilhelm Maybach német mérnök tette meg.
1893-ban együtt dolgozott ismertebb nevű kollégájával, Gottlieb
Daimlerrel, az ő értékesítési főnökének a lánya pedig mindannyiuk
közül a legismertebb nevű volt: Mercedes. Maybach a spray
koncepcióját arra használta fel, hogy feltalálja a karburátort, melyet
aztán egy olyan autóba épített, melyet a lány után nevezett el. A
karburátor úgy működött, hogy levegőből és üzemanyagból álló
keveréket permetezett a hengerbe, ahol egy gyújtógyertya
berobbantotta a keveréket, és fel-le mozgatta a dugattyút. Maybach
karburátora az „úszó vezérlésű adagolás” miatt működhetett. A benzin
a nyomás vagy a gravitáció folytán egy olyan kamrába került, ahol egy
úszó helyezkedett el. Innen az üzemanyag keresztülhaladt egy csövön,
mely egy apró lyukban végződött a motor levegőbeáramoltató
csatornájának egy megfelelő pontján. A dugattyú felfelé mozgása szívó
hatást váltott ki, ezáltal az üzemanyag a csőből, összekeveredve a
levegővel, finom permet formájában a hengerbe került. Az úszó egy
tűszelepet irányított, mely szabályozta a tankból az úszóházba kerülő
üzemanyag mennyiségét. Ezen a módon az úszóházban lévő
üzemanyag mennyiségét rendkívüli pontossággal lehetett irányítani. Az
úszóházas vezérlés elvét szinte minden automobilon adoptálták, mert
segítségével megoldható lett a levegő és az üzemanyag megfelelő
arányú keverése.
A dugattyú fel-le mozgását ezután egy meghajtótengely pörgő
mozgásává konvertálták, mely fogaskerekek segítségével forgatta az
autó kerekeit vagy bármit, aminek nagy sebességű forgásra volt
szüksége. Ugyanezen a módon a turbina lapátja, mely a sugárhajtómű
elején forog, beszippantja a levegőt, mely (miután a befecskendezett
üzemanyag égése szuperforróvá izzítja) a hajtómű végén kiáramolva
mozgásba hozza az olyan repülőgépeket is, mint az a bizonyos eltérített
darab, melyről a fejezet elején tettünk említést.
A megrémült utasok általában saját székeikben ülve kukucskálnak
ki az eltérített repülő ablakain, melyet mindenekelőtt egy dolog tesz
lehetővé. Valamikor korábban ők vagy ügynökeik megvásárolták a
jegyet erre a végzetes utazásra, és használták a világot átszövő
helyfoglalási rendszerek egyikét. Az első országos légi helyfoglalási
rendszer az 1949 augusztusában felrobbantott orosz atombomba
megrázóan váratlan detonációja nyomán született meg.
A pánikba esett amerikaiak válasza a robbantásra nemzetvédelmi
stratégiájuk teljes újraértékelése volt. Az amerikaiak masszív
bombaépítési programba fogtak, és létrehozták az első komputer-
összeköttetésű védelmi radarrendszert. Kanada és Alaszka háromezer
mérföld (4800 km) hosszú északi partvidékének íve mentén, keleten
Point Barrow-tól a nyugati Baffin-szigetekig, több mint ötven
radarállomást állítottak fel, az új távolsági előrejelző rendszer (a
rendszer neve – distant early-warning system – a DEWline becenevet
kapta) részeként. Az állomások hat szektorban csoportosultak,
mindegyikük ötszáz mérföldnyi (800 km) partvonalat fedett le. Ezekről
az északi állomásokról – melyek képesek voltak a közeledő gépet
kétszáz mérföld (320 km) távolságból észlelni és nyomon követni – a
jelek a Nemzetvédelmi Irányító Központba érkeztek be, mely a
coloradói Cheyenne hegy alatt helyezkedett el. Így Amerika négy
órával előbb értesülhetett a sarkok felől érkező légitámadásról. A
számítógépek minden DEWline állomást összekötöttek a központtal,
összegezték és viszonyították a beérkező jeleket, megrajzolva a
védelmi légtér összképét.
1953 tavaszának egy napján az IBM egyik mérnöke, aki valamikor
a DEWline projekten dolgozott, éppen az American Airlines San
Franciscóból New Yorkba tartó járatán ült, a légitársaság elnöke
mellett. Miután felfedezték, hogy mindkettőjüket Smithnek hívják,
beszédbe elegyedtek. Ebben a pillanatban történelmet csináltak.
Amikor az IBM embere elmagyarázta utastársának a DEWline
alapelvét, az abban a pillanatban meglátta, hogy az IBM légvédelmi
gépei által létrehozott információs hálózat tökéletesen alkalmas lenne
egy légiközlekedési helyfoglalási rendszer kiépítésére. Amikor az
American Airlines 1962-ben felállította a rendszert, az a félautomata
üzleti környezetkutatás (semi-automatic business environment
research, röviden SABER) nevet kapta. Ez volt az összes foglalási
rendszer első prototípusa.
A SABER láncba kötött több ezer ügynökséget, terminált és
jegyirodát. Ezenkívül folyamatosan naprakész információkkal szolgált
az utasok hivatkozási számairól, étkezési igényeiről, hotel- és
autófoglalásairól. Figyelemre méltó módon hamarosan képessé vált a
repülési tervek, karbantartási jelentések, személyzeti munkatervek,
üzemanyag-elosztás, valamint valamennyi valós idejű repüléssel
kapcsolatos feladat kezelésére is, sokkal komplexebb módon, mint az
bármikor előtte lehetséges lett volna.
A SABER a kifinomultság és a nagyságrendek terén új dimenziókat
nyitott a légi közlekedésben, elindítva a Jelzőfény Programot (Project
Beacon), egy új automatizált légi közlekedési irányító rendszert, mely
ugyanúgy a komputerizálás elvén alapult, és 1966-ban, Atlanta
repülőterén helyezték üzembe. A SABER által összekötött ezernyi
terminállal és másodpercenként feldolgozott töméntelen adattal
kialakulhatott a modern légi közlekedés határtalanul összetett,
jelenkori képe. Megmutatta azt is az üzleti világnak, milyen potenciális
haszonnal járhat a rendszerek kiépítése bármilyen iparágban, ahol a
tevékenységi körök nagyobb és hatékonyabb szervezettséget
igényelnek.
A történelem kivételes összefüggéseinek egyikeként a SABER
megszületése, és ha azt vesszük a számítástechnikáé is, visszavezethető
egyetlen eseményhez. 1798-ban Napóleon egyik tisztje az egyiptomi
hadjárat során, a Nílus mentén belebotlott azokba a finom
selyemkendőkbe, melyeket az egyiptomiak Kasmírból importáltak.
Amikor ő és bajtársai kezdték ezeket a vállkendőket ajándékként
hazaküldözgetni, a francia nők majd megőrültek értük. Napóleon
felesége, Josephine császárnő, négyezer darabot vásárolt belőlük. Egy
pár nagykendő (hagyományosan kettőt készítettek egy időben)
elkészítése több évig tartott, és a textúrájuk olyan finom volt, hogy
keresztül lehetett húzni a jegygyűrűn, amikor tradicionális jegyajándék
formájában átnyújtották. Kasmírban a kendők eredetileg a hercegeknek
szánt ajándékok voltak, cserébe a hűbéresi címért.
Amint a divat gyökeret vert Párizsban, Anglia is utánozni kezdte.
Kezdetben a kendők selyemből és gyapjúból készültek a jobb módú
vevők számára, de amint a divatőrület terjedni kezdett, a gyártók
megjelentek a pamutszálból készült verzióval is. Kasmírkendőgyárak
kezdtek működni Reimsben és Lyonban Franciaországban éppúgy,
mint a huddersfieldi Norwichben és Bradfordban Angliában, és ahol a
legnagyobb hírnévre tett szert, Paisley skót városban. Az 1860-as évek
végére mindenki kasmírmintás kendőt és sálat viselt, és egyetemes
jegyajándékká is vált. A mintázatot nehéz volt lemásolni, miután annak
összetett díszítőelemei fenyőtobozokat ábrázoltak, melyek a muszlim
világban a termékenységet és jólétet jelképezték (habár ezt a tényt nem
hozták nyilvánosságra az előítéletekkel teli viktoriánus Angliában, de
még a jóval szabadosabb Amerikában sem, ahol a divatláz a század
utolsó éveiben tombolt).
Herman Hollerith, egy fiatal mérnök, aki az 1890-es USA-
népszámlálásnál is dolgozott, kétségbeesetten kereste az automatizált
módját az emberek megszámlálásának. És ezzel újra elérkeztünk a
változás hálójának egy olyan kereszteződéséhez, melynek megvan az
az alapvető tulajdonsága, hogy a történelem útjai újra meg újra
áthaladnak rajta. Hollerith sógora a textiliparban dolgozott, és beszélt
neki arról az új szövőszékről, mely egyetlen hiba nélkül képes olyan
komplikált mintázatok összeszövésére, melyek csak a legdrágább
selyemsálakon voltak megtalálhatók. A szövőszéket (mely Jacquard
néven volt ismert) egy olyan irányító berendezés működtette, melybe
egy olyan papírlapot kellett befűzni, ahol a mintázatot a papírba ütött
lyukak adták ki. Amikor a rugós fémszálból készült horgok
nekinyomódtak a papírlapnak, a lyukak helyén át tudtak haladni a
papírlapon, és fel tudták szedni a megfelelő szálat, és ezzel a
legösszetettebb mintázat készítése is automata módon történhetett.
Hollerith átvette az ötletet, dollárbankó méretű papírkártyákat
használva, miután a pénzszortírozó gépek már rendelkezésre álltak. A
kártyába ütött lyukak adatokat jelenítettek meg: például ha az illető
hímnemű, görög származású ács volt Philadelphiában, akkor a kártyán
minden egyes tényt egy lyuk beütésével regisztráltak. A lyukakon
áthaladó rugós elektromos fémszálak a másik oldalon zárták az
áramkört, majd a jel a hozzá tartozó számláló óramutatójának
mozgásával lett regisztrálva. A pénzjegyválogató gépezet segítségével
a későbbiekben minden adatot nagy sebességen lehetett egymással
összevetni és kianalizálni. Hollerith számlálásra, összevetésre és
analizálásra vonatkozó elképzelései olyan sikert arattak, hogy néhány
ember társaságában beszállt az üzleti életbe is, s cége a későbbiekben
az International Business Machines (IBM) nevet kapta.
1908-ban az 1910-es népszámlálásra készülődő mérnököt, John
Powerst (aki együtt dolgozott Hollerithtel) a hatóságok felkérték, hogy
tervezzen egy olyan rendszert, mely eléggé különbözik az előzőtől
ahhoz, hogy ne képezhesse szabadalmi viták tárgyát, ugyanis a
Népszámlálási Hivatal túlzottan magasnak találta Hollerith árait.
Powers a kártyakoncepciót használta fel, de más célzattal. Olyan gépet
tervezett, ahol a kártyákba ütött lyukak olyan számokat képviseltek,
melyek a számlákon, leltári lapokon, mérlegösszesítésekben, eladási
kimutatásokban stb. szerepeltek. Minden kártyán negyvenöt oszlop
volt, melyek mindegyikébe maximum kilenc lyukat ütöttek. A
feldolgozás során az összehasonlító vagy analizáló elektronikus
osztályozógép fémkeféje áthaladt a papíron, érzékelve, amikor a
lyukak miatt záródott az áramkör.
A gépezet tizenötezer kártyát tudott feldolgozni egy óra alatt, és
össze lehetett kötni egy tabulátorral, mely összeadta, hogy egy
bizonyos fajta lyukból (pl. dátum) hányat azonosított, így az ideális lett
mindenféle statisztikai, nyilvántartási vagy készletfelügyeleti feladatra.
A könyveléshez nem volt szükség többé könyvre. 1913-ban ez
különösen jó hír volt az új szövetségi adó begyűjtőinek, akik
természetesen alig várták már a feladat automatizálását.
De a siker igazi kulcsa a tabulátor, melynek kapcsolatát a fejezet
eleji géprabláshoz az a mód adja, ahogy Powers a lyukakat a kártyába
ütötte. Powers tervezett egy kis billentyűzetet, tíz billentyűvel, melyek
nullától kilencig a számokat jelölték. Valahányszor egy számot
beütöttek az egyik oszlopba, a kártya automatikusan továbbmozgott a
következő oszlopra. Miután adva volt számára gépezete, logikusnak
tűnt, hogy Powersnak tőkét kéne kovácsolnia az 1920-as évek üzleti
adminisztrációjának szédületes növekedéséből (mely különösen a
könyvelés, a pénzügyek, a marketing és az ügyvitel területén nyilvánult
meg), és egyesülnie kell egy irodai gépeket gyártó céggel, mely
írógépeket készít. Lyukasztógépének klaviatúrája írógépbillentyűket
használt, így 1927-ben ő maga is tagja lett a Remingon Typewriter
{145»21} Companynek, mely viszont a Randnek volt része, Amerika
legnagyobb irodafelszerelési társaságának. A Rand több mint
négyezerféle terméket állított elő, a kartotékoktól az iratszekrényekig,
főként bankok, biztosítótársaságok, könyvtárak és kormányhivatalok
számára – akik mind maguk is érdekeltek voltak a nyilvántartás
pontossá tételében.
Az irodai gépesítést elsősorban az írógép megszületésének
köszönhetjük. 1867-ben egy Christopher Sholes nevű nyomdász a
zongorabillentyűk koncepcióját felhasználva találta fel az új gépezetet.
Ő állt elő a QWERTY billentyűkiosztás ötletével is, azon az elven,
hogy ha a leggyakrabban használt billentyűket egymás mellé tennék,
könnyen összekeverhetők lennének. De a legfőbb problémát az okozta,
hogy Sholes nem volt birtokában a gépészeti technikának, hogy az
írógép alkatrészeit a megfelelő precizitással legyártsa. Ezért 1873-ban
találmányát bevitte egy vállalatba, a New York államban, Ilionban
székelő E. Remington & Sons társaságba, mely, miután az 1888-as
gyorsírási verseny kiváló felhajtóerőnek bizonyult, nem győzte
kielégíteni a keresletet. És ami ennél is fontosabb, az üzleti élet
megnyílt a nők számára is. {146»76}
Remington azért vásárolta meg Sholes elképzelését, mert most,
hogy a polgárháború véget ért, a társaságnak kezdenie kellett valamit a
gyáraiban felállított precíziós gépekkel. Ezek a szerszámok eredetileg
csereszabatos alkatrészek gyártásához lettek kifejlesztve, és mint
ilyenek, kiválóan alkalmasak voltak az írógép gyártására. Viszont 1873
előtt teljesen más célra használták őket. A Remington egy új fegyver
gyártására használta őket: az USA hadianyagügyi osztálya által végzett
gyakorlati próbák után a társaság osztott závárzata a világ
legnépszerűbb katonai puskájának alapelemévé vált. A závárzat és a
kakas egy központi forgási tengelyre volt felszerelve, derékszögben a
cső tengelyével. Az elhelyezkedés tökéletes záródást idézett elő a
tüzelés pillanatában, amikor a két alkatrész egymásnak csapódott. A
puska a francia jellegű, peremén élesített töltényt használta, ezért a
závárzatban volt egy bevágás, ami felfedte a hüvely felső peremét az
ütőszeg számára. Remington több mint egymillió darab ilyen puskát
adott el Dánia, Svédország, Spanyolország, Egyiptom, Franciaország
és az Egyesült Államok hadseregeinek.
A peremén élesített töltény tette lehetővé az automata pisztoly
kifejlesztését is. A pisztolyok királyát természetesen Sam Colt tervezte,
akinek cége az egyetlen volt, mely a polgárháború alatt rivalizálhatott a
Remingtonnal. Colt állítólag egy brittől lopta a híres forgótáras
revolver koncepcióját, amikor 1830-ban meglátogatta a Kalkuttában
állomásozó angol egységeket. Akárhogy is történt, amikor 1831-ben
rajzaival és egy famodellel hazatért, nem engedhette meg magának,
hogy pénzelje a gyártását. Ezért, hogy a pénzt előteremtse, az újonnan
felfedezett érzéstelenítő, a dinitrogén-oxid (melyet a betegekre
gyakorolt hatásai miatt kéj- és nevetőgáznak is neveztek) orvostani
tulajdonságairól tartott előadásokat. Hogy a közönségre nagyobb hatást
gyakoroljon, dr. Coultnak címezte magát, és tudományos
képzettségeivel dicsekedett (melyek közül egy sem volt valódi).
1836-ra végül Coltnak elég pénze összejött, hogy beszálljon a
revolvergyártó üzletbe, ahol gyorsan csődbe is ment, és ki kellett
találnia egy másik katonai jövedelemforrást. 1841-ben, miután eszébe
ötlött a víz alatti aknák gondolata, megalapította a Submarine Battery
Companyt, és az USA kormányától 6000 dollárt kapott, hogy
összehozzon egy gyakorlati bemutatót. Sikerült kiügyeskednie hasonló
célokra egy oroszországi meghívót is, minthogy akkoriban az egyetlen
szervezett és szisztematikus aknafejlesztési programmal az orosz
kormány rendelkezett. 1842-re Coltnak végre volt annyi lőpor a
tarsolyában, hogy megrendezhesse az amerikai bemutatót. Egy több
száz láb hosszú rézkábelen keresztül (melyet Washington Square-i
szomszédjától, Samuel Morsétól {147»30} {147»215} kölcsönzött)
felrobbantott egy láda puskaport egy, a New York-i kikötőben úszó
csupasz hajótest alján. Később, a Potomac folyón, nyolcezer néző
szeme láttára, egy mozgó hajót repített a levegőbe, ötmérföldes
távolságból. Minthogy azonban Colt nem fedte fel, hogyan csinálja
(voltak ugyan pletykák tornyokról és megfigyelőkről, meg tükrökről),
az USA haditengerészete kijelentette, hogy nem lát fantáziát az
ötletben. Ezzel a dolog aztán annyiban is maradt.
Colt Oroszországban is háttérbe szorult, miután Alfred Nobel
{148»47} bebizonyította, hogy hasonló hatást ő is el tud érni, és ehhez
nincs szüksége sem kábelekre, sem tornyokba állított jeladókra. Orosz
pénzügyi támogatással, a katonai biztonság okán Nobel létrehozott egy
társaságot, mely a bámulatos Ogarev Ezredes és Mr. Nobel
Szabadalmazott Mechanikai és Nyersvas Gyára nevet kapta. Itt olyan
aknákat gyártott, melyek kötelekkel egyenként folyómederhez voltak
erősítve, és párlábnyira a vízfelszín alatt lebegtek. Mindegyik akna egy
tárolóedényből állt, mely teli volt puskaporral, és melynek tetején egy
ceruza méretű ólomból és üvegből készült tartály kapott helyet. Ebben
káliumklorát és cukor elegye fölé kénsavat függesztett. A hajótesttel
való összeütközés hatására az ólom elhajolt, összetörte az üveget,
amitől a kénsav a keverékre ömlött, és belobbantotta, és ettől a
puskapor is felrobbant.
Az oroszok imádták a módszert, és felkérték Nobelt (aki addigra,
hála a dinamitnak, {149»48} nemzetközi hírnévnek örvendett a
robbanóanyagok területén) több száz akna legyártására. Miután először
az oroszok sikeresen védelmezték meg balti vizeiket az új fegyverrel, a
krími háború során Szevasztopol környékét is elárasztották vele. Ez
arra kényszerítette a szövetséges haderőket, hogy nehéz szárazföldi
támadást indítsanak Szevasztopol ellen, melyet az a flotta támogatott,
melynek kényszerűségből a közeli Balaklava kikötőjében kellett
vesztegelnie. Itt érte el az az óriási hurrikán 1854. november 14-én,
{150»173} {150»178} ami teljes egészében megsemmisítette,
belekényszerítve a szövetségeseket egy téli hadjáratba, melyhez immár
sajnálatosan gyengén voltak felfegyverezve.
Az 1854-es év téli csatái rávilágítottak a brit hadsereg siralmas
állapotára is. Howard Russellnek a londoni Timesban megjelent cikke a
betegek és a sebesültek ápolásáról sokkolta Angliát. Októberben
Florence Nightingale és huszonnyolc nővér elindult a Krím félszigetre.
Miss Nightingale nagytestű asszony volt, aki annyira megszállottjává
vált a nővérkedésnek, hogy minden kínálkozó házassági ajánlatot
elutasított, mert az csak zavarta volna munkájában. 1854-ben a londoni
Middlesex Kórházban kolerabetegeket ápolt, amikor elolvasta a cikket,
mely arról panaszkodott, hogy a Krím félszigeten nincs brit ápolónő.
Néhány napon belül már útnak is indult.
Amikor Nightingale megérkezett, az őt fogadó látvány minden
képzeletét felülmúlta. A kórház valóságos mészárszék volt. Nem volt
kórházi bútorzat, se nővérek, se ápolók; a matracok és a padló tele volt
mocsokkal és ürülékkel. Nem voltak asztalok, amin operálni lehetett
volna, minden ötszáz sebesültre csak két orvos jutott, ezer ember
szenvedett járványos hasmenésben, de csak húsz éjjeliedény volt, s
nem voltak se takarók, se köpenyek. A kloroform és az éter általánosan
elterjedt dolgok voltak Európában és Amerikában már 1847 óta, de a
Krím félszigetre mégsem jutott belőlük – csak mert a katonai
bürokrácia úgy gondolta, hogy „túl sok időt elvesz az
adminisztrációból”. A sebesültek vagy akkor haltak meg, amikor
elestek, vagy miután bajtársaik elvonszolták őket a kórházba. Az
orvosok számára ugyanis nem biztosítottak semmiféle közlekedési
eszközt, úgyhogy mire a derékig érő sárban vagy hóban kiértek a
csatamezőre, általában már úgyis késő volt. Néhány áldozatot sikerült
ugyan eljuttatni a kórházhajóra, de az ottani állapotok még a
kórháziakénál is rosszabbak voltak. A Londonban székelő katonai
orvos szakértők ugyanakkor a dohányzást javasolták a baktériumok
megölésére, és a bajusz viselését a betegségek kiszűrésére.
Nightingale útjának pénzügyi hátterét a Times által, közadakozásból
gyűjtött 30 000 font biztosította. Ezt gyorsan el is költötte az olyan
legszükségesebb dolgokra, mint ing, flanel, vízforraló kanna, serpenyő,
zokni, műtőasztal, fésű, törülköző, szappan, olló és megfelelő táplálék.
Még a Reform Club konyhafőnökét is sikerült meggyőznie, hogy
jöjjön el, és vezesse a kórházi konyhát. Hat hónappal megérkezése után
a halálozási ráta 44 százalékról 2 százalékra esett vissza.
Ez a rendkívüli asszony mindeközben fáradhatatlanul nyomás alatt
tartotta a katonai hatóságokat, hogy jelöljenek ki egy egészségügyi
osztagot, mely megtisztítja és kimeszeli a kórház falait, valamint
eltávolítja a csatornát, mely közvetlenül a kórtermek alatt húzódott. A
következő év júniusában, hála Nightingale szűnni nem akaró
lobbyjának, megalakulhatott a hadsereg egészségügyi alakulata.
Nightingale ezeroldalas jelentése a betegségekről és a velük
kapcsolatos katonai felelősségről a háború vége után került
nyilvánosságra. A jelentés kimutatta, hogy habár a katonaságban
szolgálók túlnyomó része a lakosság legegészségesebb részéből, a
tizenhét és harmincöt év közötti férfiakból kerül ki, a halálozási
arányszámuk még Angliában is kétszerese a civil lakosságénak. A
Krím félszigeten meghalt 18 058 katonából mindössze 1761 vesztette
életét az ellenség támadásainak következtében. A fennmaradó 16 297
fő a kórházi ellátás áldozata volt. Amikor a jelentés a háborúval
foglalkozó királyi különbizottság elé került, az azt követő
tiltakozáshullám elmosta az egész kormányzatot.
A Nightingale-jelentés hatása alá került ezrek közt volt a svájci
filantróp, Jean-Henri Dunant is, aki az 1859-es solferinói csatában, a
francia-osztrák háborúban maga is hasonló dolgokon ment keresztül.
1864-ben, hála munkásságának (és a Nightingale-jelentés európai
publicitásának), az első genfi egyezmény kifejezte a „harci
cselekményekben megsebesültek körülményeinek javítása” iránti
óhaját. A konvención megszülettek egy új nemzetközi szervezet – mely
később Vöröskereszt néven vált ismertté – működésének alapvető
szabályai. A szervezet szimbóluma látható korunk mentőautóinak
oldalán, köztük azon is, mely történelmi utazásunk kezdetén, a
repülőgép-eltérítés kapcsán megjelent.
Napjaink kórházai és klinikái, szerte a nagyvilágban, túlnyomórészt
az antibiotikumokban bíznak, abban a csodaszerben, melynek
kifejlesztése szintén nem volt zökkenőmentes...
 9 A NAGY KÖRFORGÁS

B izonyos értelemben a tudomány az előrejelzésről szól, hiszen ha

egy tudományos teória helyes, akkor képes pontosan megjósolni
a természet adott folyamatainak viselkedését. A dolog iróniája
az, hogy azokról a mindennapi eseményekről, melyek végül egy
tudományos felfedezéshez vezetnek, mindent elmondhatunk, csak azt
nem, hogy kiszámíthatóak. A felfedezéshez vezető út szinte kivétel
nélkül véletlenekkel és balesetekkel van kikövezve, és a haladás csak
nagyon ritkán következik be gondos, racionális tervezés folytán. A
tudomány, mint minden más a történelemben, a szerencse nagy
körforgásától függ.
Ez úgy tűnik, duplán igaz a főbb tudományos elméletekre. Einstein
elmondta, hogy a relativitás elmélete akkor ötlött fel benne, amikor
arról álmodozott, milyen jó lenne meglovagolni egy fénysugarat. A
bakteriológia tudománya annak köszönheti létét, hogy egy
szövettenyészetre véletlenül kiömlő színezőanyag megfestette a
baktériumokat. Hollerith azért találhatta fel a számítógépek
lyukkártyájának az ősét, mert a sógora egész véletlenül a textiliparban
dolgozott, ezért ismerhette a perforált papírhengerrel működő
szövőszéket. A műanyag csomagolás egy angol laboratóriumban
bekövetkezett véletlen robbanás végterméke.
Az eseménysor elején, mely végül a fontos újításhoz és azzal együtt
végül a változáshoz vezet, nagyon kevés ember tudja csak, mindez
hová vezethet. Ironikus módon az egyik leghatalmasabb orvosi
felfedezés is esélytelenül indult, elsősorban azért, mert azon rendkívüli
események láncolata, mely meghozta számunkra a végterméket, a
játékasztaloknál kezdődött. 1915-ben az északfrancia nyaralóhely,
Boulogne-sur-Mer városának kaszinóját a szövetségesek egy tábori
kórház céljaira jelölték ki, ahol a hadsereg egészségügyi alakulatának
önkéntes bakteriológusai gyűltek össze, hogy a katonákat beoltsák. Az
önkéntesek között volt a fiatal doktor, Alexander Fleming is, aki már
akkoriban is olyan orvos hírében állt, aki képes kezelni a szifiliszt.
{151»194}
Míg a kaszinókórházban tartózkodott, a tudóscsoport a sebesültek
körében elterjedt fertőzések folyamatát tanulmányozta. Hamar
nyilvánvalóvá vált, hogy a legfőbb ok maga a katonák ruházata, mely a
golyók vagy a repeszek becsapódása folytán a test belsejébe kerül. Az
időben általánosan elfogadott tény volt, hogy ilyenkor a legjobb
gyógymód az erős fertőzésgátlók alkalmazása, de a tudóscsoport
kimutatta, hogy ezek gyakorta nem járják át kellő mértékben a sebet –
és ráadásul néha valósággal legyilkolják a test saját védekező
mikroorganizmusait.
Amikor Fleming visszatért Londonba, úgy döntött, hogy arra a
problémára fog koncentrálni, miként ölheti úgy meg a baktériumokat,
hogy nem okoz kárt sem a szövetekben, sem az immunrendszerben. Ha
Fleming híres volt még másvalamiről is, mint orvosi éleselméjűségéről
(meg arról, hogy kiváló mesterlövész), akkor az az volt, hogy mennyire
képtelen rendet tartani londoni laboratóriumában. A Saint Mary’s
Hospitalben, Paddingtonban, gyakran fejezte be úgy a vizsgálatot, amit
éppen végzett, hogy sterilizálás nélkül szerteszéjjel hagyta a
szövettenyészetek üvegtálkáit. Néhány hét múlva tucatjával hevertek
ezek az elhanyagolt kultúrák, és néha szórakozottan megvizsgált párat,
hátha talál valami érdekeset, mielőtt végleg fertőtlenítette volna őket.
Egy napon, 1928 szeptemberének elején, hazatérve szabadságáról, a
szokásos rendetlenség fogadta. Korábban a baktériumok közti
színvariációkat vizsgálgatta, és staphylococcus-tenyészetekkel teli
tálkák voltak mindenfelé, melyek tályogokból és kelésekből, valamint
az orr-, torok- és bőrfertőzésekből származtak. Némelyik ilyen tálka a
véletlen folytán félig elmerült egy sekély, Lysol fertőzésgátlóval teli
edényben, és Fleming szokás szerint vetett rá egy kíváncsi pillantást,
mielőtt kidobta volna. Meglepetésére az egyik tálka közepén
televényfolt nőtt, mely körül a terület mentes volt a baktériumoktól,
miután ezeket, úgy tűnt, a folt elpusztította. A véletlen felfedezés egy
Nobel-díjat ért Alexander Fleming számára, miután a televény nem
volt más, mint a penicillin. {152»134}
Egy szerencsejátékos számára egy ilyen eseménysorozat – mely a
penicillin megjelenéséhez és ahhoz vezetett, hogy ezt Fleming észre is
vegye – bekövetkezésének esélye az abszolút nullával egyenlő. Először
is, nyitva volt az ablak, ami lehetővé tette, hogy a televényföld spórái a
kinti utcáról beszállingózhassanak. A tálkákban lévő staphylococcusok
a szokásostól eltérően nem mentek át a keltetési eljáráson. Július 27-től
augusztus 6-ig a szoba hőmérséklete 16 és 20 °C közt maradt, mely
intervallum a legkedvezőbb a humusz növekedéséhez. Ezután
következett egy rövid, melegebb időszak, mely a staphylococcus
növekedésének kedvezett. Hazatérőben szabadságáról Fleming éppen
azt a tálkát vizsgálta meg, és nem egy másikat. És a vak véletlen
folytán az a tálka nem csúszott bele a fertőzésgátló folyadékba, ami
tartalmát mindenestül megsemmisítette volna.
A penicillin, Fleming rendetlenségének terméke, nem úgy működik,
hogy megöli a baktériumot, hanem szerkezeti hibát okoz annak
szaporulatában, melynek folytán az osztódó sejtek megnagyobbodnak,
áttetszővé válnak, végül szétpukkannak. Újabb fintor, hogy a férfinak,
aki a sejtpatológia folyamatát felfedezte viszont a rendszeretet volt a
mániája. A doktort Rudolf Virchownak hívták, és miután állandóan az
intoleranciát és az erkölcsök fellazulását ostorozta, a „német orvoslás
pápája” néven volt ismert, aki egyszer azt mondta, hogy a jó kutató
legfontosabb tulajdonsága a „fagyos lelkesedés".
Virchow ezenkívül liberálpolitikusi ambíciókat is dédelgetett. Ez
akkor került először felszínre, amikor 1847 telén felkérték, hogy
tudósítson az éhínséggel küszködő Felső-Sziléziát és annak lengyel
ajkú kisebbségét sújtó tífuszjárványról. 1848 márciusában Virchow
három hetet töltött ott el, mely periódust úgy írta le, hogy az „döntő”
fontosságú volt politikai és tudományos meggyőződésének
kialakulásában. A járványról szóló jelentése, mely szociális,
antropológiai és járványtani analízisen alapult, közvetlenül a kormányt
tette felelőssé a helyzet kialakulásában. Felső-Sziléziának nem csak
orvosságra van szüksége, jelentette ki Virchow, hanem olyan szociális
helyzet megteremtésére, mely megakadályozza az újabb katasztrófa
kitörését. Ezek a reformok magukban foglalták a teljes és korlátok
nélküli demokráciát, a lengyelnek mint hivatalos nyelvnek a
bevezetését, az állam és egyház különválását, egy útépítési programot,
igazságos adórendszert és az ingyenes, egyetemes oktatást.
Március végén, miután épp hogy visszaért Sziléziából, kitört az a
német politikai forradalom, melyben Virchow reménykedett, és mely
alatt egyszer csak a berlini barikádokon találta magát. Azon az őszön
tagja lett az új demokratikus kongresszusnak. Egy évvel később
(huszonnyolc éves korában) Würzburgban elvállalt egy professzori
állást, és megkezdte munkáját, mely később híressé tette. Virchow
hihetetlen lendülettel és energiával bírt. Kutatásai mellett több mint
kétezer írásművet és könyvet publikált, állandóan utazott, és tette
mindezt szinte alvás nélkül.
1851-ben, kétéves intenzív mikroszkópos munka után publikálta a
Sejtek patológiája című munkáját, mely hatalmas fordulatot hozott az
orvostudományban. A sejt, jelentette ki Virchow, az élet alapvető
egysége, és minden sejt egy másik sejtből alakul ki az osztódási
folyamat által. Betegség és egészség mind a sejtekre vezethető vissza.
A sejtek nem lehetnek jók vagy rosszak, egyszerűen csak végrehajtják
azt, amiért keletkeztek. Így a sejtek patológiája a helyes diagnózis
titka. És minthogy a beteg sejtek a betegség okai, a hatásos gyógymód
abból áll, hogy a betegséget annak az egyedi szervnek a szintjén kell
megtámadni, ahol a beteg sejtek jelen vannak. A páciens többé nem
rejtelmes „egész”, hanem pusztán egy olyan test, mely tucatnyi
különböző szervből és rendszerből áll, melyek mindegyike a sejtek
felhalmozódásának az eredménye. A betegséget ily módon definiálva –
inkább helyi jelenségként, mint a test egészének általános állapotaként
– Virchow hatalmas lökést adott az orvosok munkájának, akik ezután
már bizton reménykedhettek benne, hogy a megbetegedett rész
eltávolításakor maga a betegség is megszűnik. Virchow sejtteóriája
hívta életre a kemoterápiát is, mely a sejtekkel kémiailag rokonítható
gyógyszereket használ.
Politikai hajlamai könyvében is kiütköznek, amikor Virchow a testet
egy egymással egyenlő egyedek szabad társadalmaként írja le, egy
demokratikus sejtállamként: „Az egyének olyan szabad társadalmát
formálják, ahol mindenkinek egyenlő jogai vannak, bár nem
egyformák a képességei, és mely társadalom fenn is marad, mert
léteznek a szerveződésnek bizonyos központjai, melyek integritása
nélkül a részek nem szerezhetik meg a szükséges táplálékot.” A
szociális és orvosi érzékenység elegye tette Virchow-t az egyik legelső
közegészségügyi szakértővé, és 1870-ben az ő tanácsai alapján
tervezték meg a berlini csatornarendszert is. Virchow találta ki ezt a
kifejezést is: „A megelőzés többet ér, mint a gyógyítás”.
1874-ben ehhez a feddhetetlenség mintaképéhez egy olyan valaki
kezdett közeledni, aki szinte minden tulajdonságában annyira
különbözött tőle, hogy nehezen érthetjük meg, hogyan is lehettek
barátok. A kérdéses figurát a legtöbben szélhámosnak tartották.
Kétségkívül ő volt a történelem egyik legnagyobb egója, egy
önerejéből lett nagyság, akinek üzleti praktikái arra indították első
munkaadóját, a B. H. Schröder Társaságot (melynek számára
Szentpéterváron színezőanyagokkal ügynökölt), hogy 1846-ban így
írjanak neki: „A legrosszabb félelmeink sajnálatos módon
beigazolódtak. Maga olyan hangot ütött meg leveleiben, melyet
egyetlen üzletember sem engedhet meg magának... Ne maga mondja
meg nekünk, mit kellene tennünk... A maga elképzelései a befolyásáról
és hatalmáról teljesen hidegen hagynak minket”.
Heinrich Schliemann, mint azt későbbi, hullámvasútra emlékeztető
életútja is bizonyítja, nem olyan ember volt, akit könnyedén rá lehetett
ébreszteni a hiányosságaira. 1850-ben két évet töltött Kanadában
aranyásással, az aranyláz { 153»1} csúcspontján, melynek
eredményeképpen rendkívüli módon meggazdagodott. 1853-ban,
katasztrofálisan végződő házassága után újra Szentpéterváron kötött ki,
ezúttal mint független nagykereskedő. 1856-ra, hála annak, hogy
bizonyos exkluzív jogokat sikerült kiharcolnia, már ő felügyelte az
indigófesték-piac harmadát, ami csak még gazdagabbá tette. 1863-ban
azután felszámolta kintlévőségeit, és elkezdett utazgatni a világban,
állandóan kényelmetlenségeire panaszkodva, összeszedve a helyi
betegségeket, közömbösen a politika viharaira, és rendszerint
mindenfelé csak a bajba keveredve.
1868-ban egy évet töltött a párizsi Sorbonne-on, ahol franciát,
arabot, klasszikus görögöt és egyiptomit, archeológiát és
összehasonlító nyelvészetet tanult. Itt érett meg benne a nagy terv,
hogy bebizonyítsa, Homérosz az Iliászban és az Odüsszeiában a
történelmi igazságot írta meg Szép Helénáról, Akhilleuszról és az
egész trójai háborúról. Schliemann elhatározta, hogy megtalálja Tróját,
és miután kiterjedt utazásokat folytatott a Földközi-tenger keleti
vidékén, egyedül Homérosz leírásait használva kalauzául, Trója helyét
azonosította is egy Hissarlik melletti kis dombban, Törökország északi
részén.
Miután tett egy rövid látogatást Indianapolisba (csak hogy amerikai
állampolgárságot szerezzen), elvált feleségétől, és elvett egy görög
lányt, mert (mint később bevallotta) az eredetiben el tudta olvasni
Homéroszt. Ezután megpróbálkozott a hissarliki hely megvásárlásával,
de kudarcot vallott, és rákényszerült, hogy hivatalos engedélyt kérjen
az ásatásokhoz. 1871-ben széles árkot ásatott keresztül a dombon, és
anélkül, hogy dokumentált volna bármit is, elpusztított minden leletet,
mely nem illett bele egyébként teljességgel elhibázott feltevésébe.
1872-ben, európai látogatása során, a kor szinte összes meghatározó
archeológusa megpróbálta lebeszélni a további rombolásról, de minden
erőfeszítés hiábavaló volt. Ezen a ponton mutatta be Virchow-nak
Gladstone, a homéroszi tudós és brit miniszterelnök. Orvosi
tevékenységén kívül Virchow írt a görög urnákon néha megtalálható
arcokról is. Schliemann meglátta a lehetőséget, hogy a tiszteletre méltó
Virchow talán segíthetne neki visszaállítani megtépázott hírnevét, és
megkérte a nagy embert, hogy térjen vissza vele „Trójába”. Valami
rendkívüli okból kifolyólag, melyre sohasem derült fény, Virchow
elfogadta a meghívást.
1873-ban Schliemann megtalálta azt, amit „Priamosz király
kincsének” hívott, egy aranytárgyakból álló hatalmas gyűjteményt
(melyről ma már tudjuk, hogy ezer évvel idősebb, mint ahogy ő
gondolta), melyek közül sok lelet titokban szivárgott át Schliemann
családjához. Miután kifizette a tetemes török bírságot illegális tettéért,
Schliemann áttette székhelyét a görög Mykénébe, ahol a trójai háború
hőseinek lakhelye után kutatott. Ezt a jogtalan tettet még a görög
hatóságok is hiába próbálták megakadályozni. 1876-ban Schliemann
újabb hatalmas arany-, kerámia- és fegyverleletet talált. Az egyik
objektum – egy halotti maszknak tűnő tárgy – látványa elég volt neki
ahhoz, hogy hazatáviratozzon (ami azután az egész világon híressé
tette): „Belenéztem Agamemnon arcába.”
Mindez idő alatt Virchow Schliemann vezetője és mentora volt a
szervezési és tudományos kérdésekben, rávette a leletek egybevetésére
és jegyzetekkel való ellátására, dokumentálásra és fényképezésre is,
csak hogy élét vegyék a kritikáknak. Addigra azonban, hála vadabbnál
vadabb megnyilatkozásainak, Schliemann nevetség tárgya volt
akadémiai körökben. 1888-ban Virchow még elkísérte a Nílushoz, egy
újabb kaland kezdetéhez, de ebből már nem lett semmi. Két év múlva
Schliemann halott volt.
Miért történt, hogy az erényes és becsületes Virchow összeállt egy
ilyen ördögi karakterrel? Az, hogy 1840 után Virchow érdeklődése
talán az egyetlen olyan tudomány felé fordult, mely megengedte, hogy
összekapcsolja az orvoslást a politikával – és ez az antropológia volt.
Számtalan tanulmányt publikált a koponya formájáról, tanulmányozta
a fiatal gorillák anatómiáját, és 1886-ban felmérést végzett több mint
hatmillió német gyermek körében, és úgy találta, hogy nincs olyan faji
azonosság, mely közös lenne bennük. Gladstone is azért mutatta be
annak idején Schliemann-nak, mert megvolt benne a képesség, hogy
azonosítsa a görög urnákon talált arcok faji jellegzetességeit.
Virchow érdeklődése az arcok és koponyák iránt J. F. Blumenbach,
a göttingeni egyetem professzorának munkáiból származtatható, aki
leginkább a „Blumenbach-pozíció” révén vált ismertté. Hipotézise
szerint ugyanis a faji karakterisztika megállapításának legjobb módja a
koponyát a lábak közé helyezni, és fentről rápillantani. Habár a
metódus eléggé bizarrnak tűnik, emlékeztetnünk kell rá, hogy ez volt
az a kor, amikor sok tudós komolyan hitte, hogy léteznek olyan
emberek, akiknek szem van a vállán, vagy egyetlen lábon ugrálnak,
vagy akiknek a lába hátrafelé mutat, és akiknek az akaratereje mérhető
a gerincoszlop és a nyak szögéből. Lebámulni egy koponyára volt
olyan jó módszer, mint bármelyik más.
Blumenbach koponyák gyűjtésével és osztályozásával töltötte el
életét. Korai éveiben, míg meg nem győzték róla, hogy ne tegye, a
temetőbe történő éjszakai látogatásai során ásta ki őket. Az volt a célja,
hogy fejforma szerint osztályozza az emberi fajt; és ennek hajszolása
közben megalkotta azt az öt alaptípust, melyek mind a mai napig
általánosan használatosak: kaukázusi, mongol, etióp, amerikai és
maláj. Korára jellemző módon szilárdan hitte, hogy a kaukázusi az
eredeti faj, a többi csak abból korcsosult el. Blumenbach rendszerbe
gyűjtötte ezenkívül a bőrszín, haj és testfelépítés kritériumait is. 1795-
ös könyvében, az Emberi fajokban, letette az antropológia
tudományágának {154»314} alapjait. Mindazonáltal Blumenbach volt
az első, aki rámutatott arra is, hogy az emberi faj inkább hasonlít
egymásra, mint különbözik, és hogy minden emberi egyed osztozik
ugyanabban az alapvető karakterisztikában. Koponyagyűjteménye
világhíres volt, és tudományos zarándoklatokat szerveztek Göttingenbe
a megtekintésére.
A természet rendszerezésének mániája, melyet Blumenbach is
megörökölt, általánosan elterjedt volt a tizenhetedik és a
tizennyolcadik században, és az angol botanikus szakértő, John Ray
{155»98} munkásságával kezdődött. 1662-ben, amikor megdöntötték
a monarchiát, és Oliver Cromwell { 156»208} {156»303} vezette a
megalakult köztársasági angol közösséget, Raynek fel kellett adnia
cambridge-i, Trinity College-beli állását, mert royalista szimpátiája
elfogadhatatlan volt. Ezért élete hátralévő részét a növényeknek
szentelte. Negyvenkét év alatt öt fontos (és testes) könyvet publikált a
Cambridge környéki növényekről, Anglia növényeiről, a
növényosztályozás új metódusairól, Nagy-Britannia növényeiről, és
végül, tizennyolc évnyi munka után megjelent legnagyobb műve, a
háromkötetes, enciklopedikus Növények története.
Ray együgyű eltökéltsége munkája iránt és kiterjedt utazásai
(melyek során – azokban az időkben, amikor egy nap alatt húsz
mérföldet lehetett megtenni – bejárta egész Nagy-Britanniát éppúgy,
mint Németországot, Svájcot, a Németalföldet, Máltát, Itáliát és
Franciaországot) komoly tudománnyá tették a botanikát, és a modern
kori botanikusoknak megadták mindazokat a rendszertani technikákat,
melyek még ma is használatosak. Ray felismerte, hogy a valódi
osztályozás megkívánja a teljes organizmus vizsgálatát, ezért a mag
formájával és növekedésével kezdte a vizsgálódást, megtéve az első
kísérletet, hogy képet alkosson a növény hovatartozásáról. Először
lejegyezte a méretben, szagban és ízben megnyilvánuló különbségeket.
Ezután a gyökér színével és alakjával folytatta, majd számba vette a
szár elhajlásait, a levél variációit és csavarodását, a virág bimbózását
és színét, a gyümölcs méretét és ízét, a mag színét és alakját. Ray
felismerte, hogy a klíma, termőtalaj, évszakok változása stb.
következtében nagyszámú variáció jöhet létre. Ray volt az, aki a
modern kategóriákba sorolva a növényeket megkülönböztetett
egyszikű és kétszikű növényeket.
Ray Növények története című könyvének harminc fejezete több mint
hatezer fajt tartalmaz részletes leírásukkal együtt, ezenkívül
jegyzetekkel az előfordulás helyéről, a természetes környezet
részleteiről és a kapcsolatról a hasonszőrű növényekkel. A jegyzetet
néha rövid esszévé bővítette, és egy alkalommal (a szőlőfajtákkal
kapcsolatban) még egy borlistát is közöl. Miután végzett a botanikával,
azoknak a növényeknek az életciklusát figyelte és írta le, melyeket
magokból ő nevelt, vagy amelyeket azon gyűjtők apró hada küldött el
neki, akiket rávett az újabb példányok keresésére és továbbítására.
Amikor Ray belekezdett munkájába, nem volt egyetértés a
növények neveit, specifikus tulajdonságait vagy besorolását illetően.
Sok „nyilvántartott” növényfajta a valóságban nem létezett vagy
összekeveredett egy másikkal, a leírások félrevezetőek és pontatlanok
voltak. Amikor befejezte, a botanikának volt egy modern kézikönyve
és minden készen állt, hogy a botanikus Linné és latin, kéttagú
osztályozási rendszere, melyet még ma is használnak a tudósok,
learassa a babérokat. Élete vége felé Ray még több kötetet jelentetett
meg a zoológiáról, szerkesztett egy angol szógyűjteményt, pillangókat
gyűjtött, és megírta a halak történetét is.
Ray erős oldala a listák felállítása volt, ami azt az aggodalmat
váltotta ki kortársaiból, hogy a tudás sokkal gyorsabban szaporodik,
mint amennyit az emberek képesek befogadni. Az aggodalom első
számú oka azonban egy olyan felfedezés volt, mely megrengette az
ismeretelmélet klasszikus alapjait. Ez volt Amerika felfedezése. Sem
klasszikus, sem bibliai szerző (a tudás ikerpillérei) nem említette a
létezését, és amint a felfedezők betették lábukat az Újvilágba, soha
nem látott organizmusokról szóló jelentések özönlötték el Európát. A
szituáció csak rosszabbodott a tizenhetedik század elejére, amikor a
Keletet meghódító hollandok, {157»11} portugálok és spanyolok is
hasonló újdonságokkal kezdtek előállni.
Olyan növények tűntek fel, melyekről semmilyen utalás nem történt
a klasszikus irodalomban. Csupa új fogalom, mint a csokoládé,
elefántpálma, kesudió, guajava, papaja, chili, juharszirup, ananász és
dohány. És ott voltak azok az állatok, melyek nem voltak rajta Noé
bárkáján; azok honnan jöttek? Az Újvilág trópusi esőerdői rácáfoltak
Arisztotelész időjárási törvényére, mely kimondta, hogy minél
délebbre megyünk, annál nagyobb a szárazság. Ezeket a felfedezéseket
a csillagászok sokkoló bejelentései követték. Galilei { 158»130}
{158»247} és a többiek bebizonyították, hogy nem a Föld áll az
univerzum központjában, és az égitestek (a Nap és a Hold például)
nem tökéletes gömbök, mint azt korábban állították. Foltok voltak a
Napon, és hegyek a Holdon.
Nyilvánvalóvá vált, hogy meg kell találni az ismeretszerzés
merőben új útjait. A klasszikus és bibliai források nem megbízhatóak,
és nincs egyetlen, tiszta ismeretelméleti rendszer, mely kiállná a
kritikus vizsgálódást. Azután 1624-ben egy angol arisztokrata ügyvéd,
Francis Bacon előállt a megoldással. A tudás világának meg kell
újulnia. Hogy ennek az erőfeszítésnek konkrét irányt szabjon,
publikálta munkáját, Az új eszközt (Arisztotelész mostanra hitelét
vesztett vizsgálódási metódusa annak idején egy Az eszköz című
munkában jelent meg először). Bacon azt írja, hogy egyetlen módon
lehet az újdonságok lavinájából élve kikerülni, éspedig annyi adat
személyes összegyűjtésével, amennyi csak lehetséges, ha pedig ez nem
járható út, akkor az adatot megbízható forrásokból kell beszerezni,
melyeket ezután listákba kell foglalni, és így megkísérelhető az
analízis az összezavarodás veszélye nélkül (Ray is ezt a metódust fogja
használni).
Bacon ezenkívül azt is sugallta, hogy szerinte messze a
legcélravezetőbb lenne számokat használni a listák analízisének
megbízhatóvá tételéhez. Ez az utolsó pont kiváltképp elnyerte a
kormányzati bürokrácia tetszését. A felfedezések, az Európa-szerte
beinduló könnyű transzportációs rendszerek, a kolóniák megalapítása
és a háborúk által kiváltott megnövekedett gazdasági tevékenység
szükségessé tette a nemzet mérnökeinek és adóbegyűjtőinek, hogy
megtalálják a módját, hogyan számolhatnák meg pontosan a
népességükbe tartozó egyedeket. 1661-ben Angliában már
rendelkezésre állt ez az eszköz – habár senki sem tudott róla, amíg
John Graunt {159»273} fel nem ismerte a London Mortality Bills (a
Londonban bekövetkező családi események jegyzéke, melyet akkor
már hetven éve, folyamatosan publikáltak) jelentőségét, és nem írt róla
egy röpiratot. Ezek a jegyzékek, melyeket a helyi hatóságok
bocsátottak ki, az egy egyházközségben bekövetkezett
keresztelkedések, házasságok és halálozások számát adták meg. Graunt
röpirata megmutatta, milyen hasznosak lehetnek ezek a számok a
populáció kiszámításához, és ezáltal közvetlen befolyást gyakorolt az
anyakönyvi rendszer kiépítéséhez Európa-szerte. Ebben az értelemben
kijelenthetjük, hogy ő volt az első statisztikus. Graunt munkája annak
is az eszköze lett, hogy az életbiztosítás jövedelmező üzletággá váljon.
1693-ban Edmund Halley, a kiváló matematikus és csillagász,
felfektetett egy táblázatot, mely a németországi Breslau halandósági
jegyzékén alapult, elsőként hangsúlyozva az egyén várható
élettartamának jelentőségét (a népesség meghatározása
szempontjából). A következő lépést 1771-ben Richard Price, egy
liberális szellemű walesi presbiteriánus lelkész tette meg, aki
érdeklődött a matematika iránt és Londonban élt (és ahol
gyülekezetébe tartozott Mary Wollstonecraft, Mary Shelley {160»255}
anyja is).
1760-tól sok új biztosítótársaság kezdte meg a működését,
életjáradékot ajánlva az özvegyeknek és öregeknek. Price
figyelmeztetett rá, hogy ezeknek a társaságoknak a működése olyan
terveken alapszik, melyek „egyaránt helytelenek és elégtelenek”, és
semmi másra nem jók, mint hogy elrabolják az emberektől nehezen
összekuporgatott megtakarításaikat. 1771-ben Price gyakorlati
lépéseket is tett az ügy érdekében, amikor kiadta a Megfigyelések az
átruházható kifizetésekkel kapcsolatban című munkáját. Ebben közölt
egy halandósági táblázatot, melyet egy különösen jól adminisztrált
northamptoni egyházközösség, All Souls jegyzékei alapján készített.
Price ezt Northamptoni Táblázatnak nevezte, és az akkoriban alakult
Equitable Society biztosítótársaság azonnal alkalmazni is kezdte
(Price-szal együtt).
Price táblázata egy northamptoni újszülött várható élettartamát
26,41 évre tette. Megszorozva az egy évre eső születések számával, a
táblázat megadta a népesség számát, feltételezve persze, hogy a
születések és halálozások paritásban vannak. A táblázat lehetővé tette a
biztosítóknak, hogy sokkal pontosabban számítsák ki
prémiumrendszerüket, a kliens életkora alapján állapítsák meg az árat,
és több vásárlót csábítsanak magukhoz azzal, hogy mindezt
matematikai úton teszik. Az Equitable Society pozíciói tovább
erősödtek, amikor megfogadta Price tanácsát, hogy ragaszkodjon az
orvosi vizsgálathoz az olyan potenciális kliensek esetében, akik „bűnös
és kicsapongó életet élnek”.
Price-t liberális hajlamai arra indították, hogy olyan, a többi liberális
által frekventáltan látogatott klubokba járjon, mint amilyen a Honest
Whig nevezetű is volt, ahol találkozott és barátságot kötött Benjamin
Franklinnel és Joseph Priestleyvel is. Az amerikai forradalom
közeledtével Price rendületlen híve lett az amerikaiaknak, és arra
buzdította őket, hogy harcoljanak szabadságukért. Amikor a
függetlenségi háború véget ért, a kongresszus felkérte, hogy legyen a
szövetségi pénzügyek tanácsadója, de ő udvariasan visszautasította a
felkérést. Kevéssel ezután a Yale díszdoktori címet adományozott a
számára (egy időben George Washingtonnal).
Barátja, Priestley, kevésbé volt szerencsés. Mint Price és a kor többi
tudós koponyája, Joseph Priestley {161»5} {161»282} {161»306} a
szabadegyház tagja volt. Egy sajnálatos beszédhibája miatt nem
lehetett prédikátor, ezért a tanítás felé fordult, és az egyik új főiskolán
vállalt állást, mely a szabadegyház tagjainak gyerekeit oktatta, ugyanis
az anglikán egyházzal történő szembehelyezkedésük miatt a
szabadegyházak tagjai nem járhattak egyetemre. { 162»308} Amikor
Priestley Londonban tartózkodott, hogy részt vegyen egy
beszédterápián, találkozott Price-szal és Franklinnel, és rajtuk keresztül
a kor főbb tudományos gondolkodóival.
Priestley úgy döntött, hogy a tudományos munka megfelel a
céljainak, és azt a tervet tűzte maga elé, hogy számtalan könyvet ír
annak történetéről. 1767-ben publikálta első (és egyetlen), a témába
vágó könyvét, melynek címe Az elektromosság története és jelenkori
állapota, eredeti kísérletekkel kiegészítve lett. Priestley hamarosan
nevet szerzett magának mint lelkes kísérletező, és a következő
évtizedben egy sor nagy jelentőségű felfedezést tett, köztük az
oxigénét. Az optika és az asztronómia terén végzett tudományos
munkái alapján legnagyobb örömére 1771-ben meghívást kapott, hogy
legyen Cook kapitány {163»268} második expedíciójának csillagásza,
de liberális vallási és politikai nézetei miatt ezt a helyet is elveszítette.
Mindazonáltal Priestley {164»286} úgy döntött, hogy a maga
részéről azért hozzájárul az expedíció sikeréhez, és nekilátott, hogy
feltaláljon egy italt skorbut ellen. Kísérletei során, melyeket leedsi
otthonának közelében, egy sörfőzdében bonyolított le, felfedezte a
kádakban erjedő sör által kibocsátott szén-dioxid (melyet ő szénsavnak
hívott) tulajdonságait. Ezek egyike volt, hogy ha egy lapos tálban vizet
helyeztek bizonyos időre az erjesztőkádak fölé, az kellemes, savanykás
ízt vett fel, mely Priestleyt a szódavíz ízére emlékeztette.
A kísérletek meggyőzték arról, hogy a szódavíz gyógyító
tulajdonságait a benne feloldott levegőnek köszönheti. A víz áttöltése
egyik pohárból a másikba és vissza, három percen át, az erjesztőkádak
szénsavas levegőjében, ugyanezzel a hatással járt. 1772-re kifejlesztett
egy szivattyúrendszert, mely „átitatta” a vizet a szénsavval, és a
rendszer az utazás idejére már fel is lett állítva Cook Resolution és
Adventure nevű hajóinak fedélzetén, hatalmas sikert aratva.
Mindeközben Priestley politikai ambíciói tovább keserítették életét. A
francia forradalom támogatása különösen hazaáruló tettnek számított,
és 1794-ben a csőcselék ezért fel is gyújtotta házát és laboratóriumát.
Így aztán Priestley hajóra szállt Pennsylvania felé, és
Northumberlandben telepedett le, ahol tudós kiválóságnak járó
tisztelettel fogadták. Aztán egy este, miközben a Yale-en vacsorázott,
találkozott egy fiatal kémiaprofesszorral. Találkozásuk eredménye
megváltoztatta a huszadik századi amerikai tinédzserek életét.
Ez azért történhetett így, mert Priestley fiatal vacsorapartnere,
Benjamin Silliman hipochonder volt (sokkal inkább, mint
kémiaprofesszor), ahogy az később kiderült. Silliman azt képzelte,
hogy letargiától, szédüléstől és idegi rendellenességektől szenved, meg
minden mástól is, ami csak az eszébe jutott. Hasonlóan a többi
szenvedőhöz, ő is rendszeresen látogatta (édesanyja költségén) az
olyan gyógyfürdőket, mint a New York-i Saratoga Springs, és tudta,
hogy az ilyen helyeket kizárólag a tehetősek engedhetik meg
maguknak. Ezért a találkozás Priestleyvel arra sarkallta, hogy olyan
szénsavas kúrát alkosson (szintén édesanyja pénzén), mely az egyszerű
emberek számára is hozzáférhető.
1809-ben egy Darling nevű patikus társaságában beszállt az üzleti
életbe, összeszerelt egy apparátust napi ötven üveg víz „átitatásához”,
és két szódavízkutat nyitott New York Cityben, egyet a Tontine Coffee
House-nál, egyet a City Hotelnél. A dekoráció (teli aranyozással) jó
sok pénzt felemésztett, és a nyitónapon mindössze hetven pohár
szódavíz talált gazdára. De Darling bizakodott. Priestley egyik barátja
meglátogatta, és kijelentette, hogy a szódavíz fogyasztása segít
megelőzni a sárgalázat. Silliman reményei ellenére, hogy az üzletből
fog meggazdagodni, a nyár végére a vállalkozás katasztrofális anyagi
helyzetbe került. Sok évtizednek kellett ahhoz eltelnie, hogy a
szódakutak kulturális ikonná váljanak az amerikai fiatalság szemében.
Silliman így más pénzkereseti forrás után nézett. Két évvel
korábban analizált egy meteort, mely a connecticuti Westonra zuhant,
és a kutatás sokat öregbített tudományos hírnevén, ezért úgy határozott,
hogy felajánlja szolgálatait egy bányavállalatnak mint geológus. Meg
is tehette: volt annyira geológus, mint a Yale kémiaprofesszora. A
geológiavállalkozás beütött, és 1820-ra Silliman keresett lett a
helyszíni kutatásokhoz, melyekre fiát, az ifjabb Benjamint is magával
vitte. Amikor 1853-ban nyugalomba vonult, fia ott folytatta, ahol ő
abbahagyta, mint az általános és alkalmazott kémia professzora (neki
ezúttal volt is ilyen irányú végzettsége). Miután írt egy sor vegyészeti
könyvet, és beválasztották a Nemzeti Tudományos Akadémiába,
Benjamin Jr. jövedelmező tanácsadói posztokat vállalt, ahogy apja is, a
Boston City Water Companynél és különböző bányatársaságoknál.
1855-ben ezek egyike felkérte, hogy vizsgálja meg az új
Pennsylvania Rock Oil Company néhány ásványmintáját, és írjon róluk
jelentést. Néhány hónapig tartó munka után az ifjabb Silliman
bejelentette, hogy a fekete kátrányszerű anyag ötven százaléka
elsőrendű tüzelőolajakká desztillálható (melyek utóbb a kerozin és
paraffin neveket kapták), és hogy a maradék további negyven
százalékának párlata olyan célokra alkalmas, mint a kenés vagy a
gázvilágítás. A jelentésen felbuzdulva a társaság pénzügyileg támogatta
a Drake-kút {165»22} fúrási munkálatait Oil Creekben,
Pennsylvaniában, és 1857-re ez lett az első kút, mely kőolajat termelt.
Újabb ötven év elteltével a Silliman „fennmaradó anyagából” kivont
olajszármazék, a benzin lesz az első autó belső égésű {166»36}
motorjának üzemanyaga. Silliman jelentése megváltoztatta a világot,
mert lehetővé tette egy teljesen új közlekedési eszköz megszületését, és
segített abban, hogy Amerikából ipari szuperhatalom legyen.
A sors rendkívüli csavaraként a Silliman-jelentés által elindított
olajipar kőolajtaláló képességük miatt azokban az emberekben kezdett
bízni, akik nem vegyészek vagy geológusok voltak, hanem
kövületvadászok. És még furább egybeesés, hogy az ősi kövületek eme
kutatói saját professzionális létüket egy korábban bekövetkezett
közlekedési forradalomnak köszönhetik. Ez, akárcsak az újabb kori,
akkoriban szintén életre hívott egy szuperhatalmat: Angliát.
Abban a korban a legnagyobb probléma, ami hátráltatta Anglia ipari
fejlődését, az utak állapota volt. Ezért az új, csatornákon történő vízi
szállítás szilárd gazdasági növekedést hívott életre, mert a szén (és a
többi nyersanyag) vízi úton történő transzportálása gyorsabb és
olcsóbb volt, mint a málhás ló vagy a társzekér igénybevétele. 1793-
ban egy földmérő, William Smith éppen az első méréseket folytatta az
angliai Somersetben tervezett csatorna építésének előkészületeire,
amikor furcsa dologra lett figyelmes. Bizonyosfajta szikla, úgy tűnt,
rétegekben húzódik a földfelszín alatt, és időről időre előtűnt. Észak-
angliai utazásai során (melynek során új információkat gyűjtött a
csatornaépítési technológiákról) mindenfelé találkozott ezzel a
jelenséggel. Nyilvánvalóan szabályos sziklarétegek húzódtak a felszín
alatt, melyek sztrátumok, vagyis kőzetrétegek formájában jelentek meg
ott, ahol egy sziklafal vagy völgy keresztbevágta őket. 1796-ban Smith
felfedezte, hogy ugyanaz a fajta kőzet mindig ugyanazokat a
kövületeket rejti magában. 1815-ben, tízéves munka után,
összegyűjtött mindent, amit csak a rétegeződésről feljegyzett, és
megalkotta az első, rendszerezett, színes geológiai térképet,
{167»259} mely huszonegy üledékes réteget különböztetett meg.
Smith térképe felvillanyozta a világ kövületvadászait.
Ahogy az az új felfedezések esetében mindig történni szokott, Smith
technikáját is gyorsan kisajátították azok a tudósok, akik egy speciális
szakterületre korlátozták az eljárást, melynek mezsgyéit féltékenyen
őrizték. Ebben az esetben, Smith felfedezése után, egy francia
geológus, Alcide d’Orbigny volt az, aki speciális tanulmányai tárgyává
tett egy különleges fajta kövületet, melyet csak mikroszkópon keresztül
lehetett látni. Ő ezeket a fajokat Foraminiferának hívta. Az
organizmusok olyan aprók voltak, hogy a tanulmányozás módszerére is
új nevet kellett kiötleni: mikropaleontológia. D’Orbigny hét éven
keresztül vizsgálta ezeket az egysejtű tengeri organizmusokat, melyek
mérete 0,1 mm-től 100 mm-ig terjedt. Az élő Foraminifera az óceán
minden szintjén feltűnik, és kövületként megtalálható a tengerfenék
szinte valamennyi, földtörténeti korokat leíró üledékes kőzetrétegében.
D’Orbigny megszállottan ennek a témának szentelte kutatásait.
Rendszerbe foglalt öt osztályt, ötvenhárom nemzetséget és hatszáz fajt,
apró héjuk sejtszerű üregeinek számát és elhelyezkedését figyelembe
véve. Ezután még mélyebbre hatolt, és még nagyobb részletességre
kezdett törekedni. 1850 és 1852 között osztályozta mind a huszonnyolc
ismert kőzetréteget, a bennük található megkövült puhatestű állatok és
gerinctelenek szerint. Ezen túl azonosított és leírt nem kevesebb mint
tizennyolcezer más kövületet. Észrevette, hogy az egyik rétegben
található kövületek többsége nem szerepelt a következőben, ezért
felállította a paleolitikus időzónák kronológiai táblázatát, melyet még
ma is használunk.
Itt jönnek össze a kövületek az olajjal. A tizenkilencedik század
végén felfedezték, hogy a különböző fajta szivacsos kövületek mindig
ugyanabban a sorrendben találhatók meg, amikor a kutakat olyan
sziklaformációkba fúrják, melyek a későbbiekben biztosították a
kőolajtermelést. Semmi másra nem volt szükség, csak egy metódusra,
mely meghatározta ezen sziklaformációk helyét.
Ezt a metódust egy orosz arisztokrata, Borisz Golicin fedezte fel,
aki az 1891-ben indult moszkvai egyetemen fizikát tanított. Golicin
feltalált egy berendezést, mely a földben terjedő lökéshullámokat
mérte. Végső változatában, mellyel 1906-ban állt elő, a szerkezet egy
függőleges rugóra függesztett súlyt foglalt magában. A súlyhoz egy
villamos töltéssel ellátott rézspirál csatlakozott; a spirál és súly pedig
egy mágnes két pólusa közt függött. Amikor a föld mozgott és a súly
kilengett, a spirál mozgása a mágneses mezőben az elektromos töltés
váltakozását okozta, mégpedig a spirál rezgésének megfelelően. Ez a
töltés egy tollat rezegtetett, mely egy dobon forgó fotópapíron
előállította a szeizmográf számunkra is ismerős izgő-mozgó vonalait.
1923-ban egy sor, Texas partvonalánál végrehajtott kísérlet
megmutatta, hogy a szeizmográf lehetővé teszi, hogy azonosítsák azt a
sajátságos jelet, mely akkor keletkezik, ha robbantással elért
rengéshullám arról a fajta kőzetrétegről verődik vissza, mely a
legvalószínűbben tartalmazza a kőolajat.
Golicin technikája életbevágóan fontos lett modern világunk
számára. Figyelmeztet a közelgő földrengésre, melyekről senki sem
tudja, miért történnek: lehetséges, hogy a vulkanikus tevékenység
okozza őket, vagy a Föld tektonikus lemezeinek mozgása, planetáris
ingás, bizonyos közelünkben tartózkodó bolygók gravitációs hatása.
De kiszámították, hogy minden évben matematikai esély van kettő, a
Richter-skálán számított 7,7 erősségű földrengésre, valamint tizenhét
7,0 és 7,7, száz 6,0 és 7,0 és ötezer 3,0 és 6,0 közöttire.
Tehát hála a francia paleontológusoknak, az angol földmérőknek, az
amerikai olajnak, a szódavíznek, a biztosításnak, az
antropológusoknak, kincsvadászoknak és német patológusoknak, a
legközelebbi földrengés túlélői hálát adhatnak Golicin
szeizmográfjának, mely időben jelezte annak bekövetkeztét. A
földrengés után persze, amilyen forgandó a szerencse, lehet, hogy még
Fleming penicillinjéért is hálásnak kell lenniük.
 Az olajkutatás új technológiákkal és rendszerekkel igyekszik
kikutatni, mi nyugszik a föld alatt. És ez a kutatás évszázadokkal
ezelőtt kezdődött, egészen más célból, de ugyanazzal az eredménnyel...
 10 VALAMIT SEMMIBŐL

E történelmi utazásunk bemutatja, hogyan hívhatott életre egy

három évszázaddal korábbi felfedezés három különböző,
meglehetősen szokványos modern találmányt: a hőálló kerámiát,
a giroszkópot és az üzemanyagcellát. Ez a három találmány azután
lehetővé tett egy negyediket is, mely egyike lett a planéta
legrendkívülibb járműveinek.
A történet a tizenhetedik századi Európában kezdődik. Azokban az
időkben gőzerővel haladt a bányaipar fellendülése – azaz haladt volna,
ha a bányászoknak nem kellett volna komoly problémákkal
megküzdenie. Valamilyen fura oknál fogva a szivattyú (egy ősrégi
találmány a bányavíz elvezetésére, mely megkeserítette a bányászok
életét) nem volt képes harminc lábnál (9,6 m) magasabbra emelni a
vízoszlopot. Azon a ponton újabb szivattyút kellett üzembe helyezni,
mely újabb harminc lábra emelte a vizet és így tovább. Több száz láb
mélységnél ez a rendszer komoly pénz- és időveszteséget okozott. A
probléma komoly fejtörést okozott.
1639-ben a genovai kormányzó, Giovanni Baliani beszélt
barátjával, a tudós Galileo Galileivel, { 168»129} és elmondta, hogy
neki is hasonló gondjai vannak a víz egy dombon keresztül történő
elvezetésével. Galilei a válasz megtalálását egyik tanítványára,
Evangelista Torricellire bízta, aki ezt elmondta több római barátjának
is. Ezek egyike, Gasparo Berti, 1641-ben összeszerelt egy szerkezetet,
mely egy vízzel teli csőből állt, s melynek alsó vége egy vízzel teli
lapos edénybe volt merítve, másik végét pedig egy csap zárta le.
Amikor a csapot kinyitották, a csőben lévő víz átfolyt az edénybe,
egészen addig, míg a csőben lévő vízoszlop magassága el nem érte a
körülbelüli harminc láb magasságot az alatta lévő edény vízfelszínéhez
képest, ahol a folyamat megállt.
 Torricelli kipróbálta a trükköt a higannyal is, mert a higany sokkal
sűrűbb volt a víznél, és ezért kevesebbre is volt belőle szükség a
kísérlet lefolytatásához. A higany ugyanúgy viselkedett, mint a víz.
Torricelli beszélt a dologról egy papnak, Marin Mersenne-nek (neki
volt a kontinensen a legtöbb amatőr tudós ismerőse), aki cserébe
elmondta a hírt egész Európának. Ennek eredményeképpen 1648.
szeptember 19-én, a francia város, Clermont-Ferrand mellett, egy tucat
helybéli kiválóság és a híres francia matematikus, Blaise Pascal
{169»272} (aki szintén Mersenne ismerőse volt) sógora megmászta a
közeli Puy de Dome hegyet egy higannyal teli csővel, melynek vége
egy higannyal teli tálban úszott. A hegy lábánál elvégezték Torricelli és
Berti kísérletét. A csőben lévő higanyoszlop esett egy bizonyos
mértékig, majd megállt. Ahogy megmászták a hegyet, a higany
fokozatosan lejjebb esett. És ahogy lejöttek a hegyről, újra emelkedni
kezdett. Ez nyilvánvalóan azt jelentette, hogy az atmoszferikus
légnyomás hatására változik a csőben lévő higanyoszlop magassága.
Ezért nem tudta a bányaszivattyú feljebb emelni a vízoszlopot harminc
láb magasságnál. A fölött a légnyomás már nem volt elegendő, hogy
elbírja a vízoszlopot.
A bányászok problémája megoldódott, de a helyébe egy újabb
lépett: ahogy a kísérletezők megmászták a hegyet és a higanyoszlop
lejjebb esett, az elfolyó higany kis űrt hagyott maga után az üvegcső
tetején. Ezt nem tölthette be levegő (mely bugyborékolt volna a
higanyban), ezért vákuumnak { 170»220} kellett lennie. A pápa szerint
az ilyesmi lehetetlen volt. A vákuum teljesen üres űrt jelentett, és – az
egyház szerint – Isten az űr egészét betöltötte. Így a vákuumról még
beszélni is veszélyes dolog volt egy katolikus országban. Ezért folyt a
kutatás a továbbiakban az Alpoktól északra, protestáns vidékeken.
A relatív kutatási szabadság ellenére újabb kétszáz évnek kellett
eltelnie és egy óriási oroszországi katasztrófának kellett bekövetkezni,
hogy a világ betakaríthassa a hegyi kutatók kísérleteinek gyümölcsét.
A vákuum által elindított eseménysor első epizódja lesz majdan az,
mely elvezet a modern világ három találmányának egyikéhez, mellyel
ez a történet végződik majd.
Minthogy a cső tetejében elhelyezkedő vákuum fel-le mozgott a
magasság váltakozásával, nyilvánvalóan a tálban lévő higanyra
nehezedő légnyomás a magassággal változott. Az Angol Királyi
Akadémia (English Royal Society) kísérletező kedvű amatőrei nem
sokkal azelőtt fedezték fel, hogy ez a vákuum az időjárás változására is
emelkedik és süllyed. Ennek folyományaképpen 1708-ra kevés,
magára valamit is adó úriember nélkülözte a felfedezés eredményezte
csodaműszert, mely barométer {171»269} (légnyomásmérő) néven
vált ismertté, és minden kísérletező kötelező felszerelésévé vált. 1720-
ra köztudott volt, hogy száraz idő esetén harmincegy hüvelyken (79
cm), vihar esetén csak huszonnyolc hüvelyken (71 cm) áll a
higanyoszlop. A hölgyeknek azt tanácsolták, hogy öltözködéskor
konzultáljanak a légnyomásmérővel, és „igazítsák öltözéküket az
időjáráshoz”.
A tizenkilencedik század elejére az időjárási feljegyzések elég régre
nyúltak vissza ahhoz, hogy kimutassák: átlagosan mindennap esett, de
inkább éjszakánként, a legtöbbet ősszel (októberben), és a
legkevesebbet télen (februárban), és hogy minden öt évből egy nagyon
száraz, és minden tízből egy nagyon nedves. Egyáltalán nem meglepő
módon az érdeklődést az időjárás irányába a pénz szülte. A viharok
minden évben több ezer font értékű rakományt (és átlagban kétezer főt)
küldtek a tenger fenekére.
1835-ben a philadelphiai Franklin Institute egyik kutatója, James P.
Espy (akinek életéről feltűnően kevés adat áll rendelkezésre) elkezdte
gyűjteni az adatokat végig Amerika keleti partvidékén, északon egész
Kanadáig, le egészen a Mexikói-öböl partjaiig. Kérdőívek százait
küldte el a hajósoknak, a világítótornyok {172»285} őreinek és
hatszáz katonai álláshoz. Négy év elteltével elég adat állt a
rendelkezésére, hogy megrajzoljon több mint ezer térképet a viharok
útvonalaival, melyekből le tudta vonni a következtetést, hogy a viharok
vagy kör alakúak, vagy hosszúkásak. 1839-re Espy világhírű volt, az
Egyesült Királyságban és Európában tartott előadásokat, és úgy is
ismerték, mint a Viharok filozófiája című könyv szerzőjét. Az
érdeklődés az időjárás iránt úgy viselkedett, mint a higanyoszlop jó idő
esetén. Egyre csak emelkedett.
Az angolok hajótörésekkel foglalkozó bizottmánya már 1843-ban
kötelezővé tette minden vízi jármű számára, hogy legyen barométer a
fedélzetén. A szárazföldön az első időjárási térképet egy brit
hajóskapitány, Glashier produkálta 1849 júniusában a Daily News
számára, melynek darabját egy pennyért adták a nagyközönségnek. A
tengerészet érdeklődése a meteorológiai dolgok iránt eléggé
természetes módon fokozott volt mind Európában, mind az Egyesült
Államokban. Washington D. C.-ben Matthew Maury, egy fiatal
tengerész hadnagy, kilencévnyi kutatás során tengernyi információt
összegyűjtött a hajónaplókból a szelekre és áramlatokra vonatkozóan.
A végére mintegy egymillió napi megfigyelési adat állt a
rendelkezésére. Ezzel a tekintélyes adattömeggel ugyan mindenkit meg
tudott győzni róla, hogy 1853-ban, Brüsszelben hívják össze a világ
első időjárási konferenciáját, de ennek eredményeképpen semmi sem
történt.
Azután, rá egy évre, 1854. november 14-én, { 173»150} a krími
háború egyesített flottája az orosz kikötő, Balaklava partjainál
horgonyozva találta magát. A flotta jórészt kiszolgáló hajókból állt,
mint amilyen a HMS Prince, korának legnagyobb gőzhajója is volt, de
voltak ott hadihajók is, köztük a Henri IV, a francia tengerészet
büszkesége. A heves viharok már délután ostromolni kezdték
Balaklavát, azután éjjelre teljes erejéből tombolni kezdett a hurrikán.
Reggelre a teljes flotta megsemmisült. Egyedül a Prince hétezer tonna
orvosi ellátmányt, csizmákat és negyvenezer darab téli nagykabátot vitt
magával a hullámsírba. A veszteségek eredményeként a szárazföldi
egységeknek egy borzalmas telet kellett kiállniuk az ellátmányok híján.
Az iszonyatos körülmények és a magas halálozási ráta mindenhol a
főcímekben szerepelt, életre híva, többek között, Florence Nightingale
{174»101} híres misszióját, mely végül a katonai, azután a civil
kórházak teljes újjászervezéséhez vezetett szerte a világon.
Napóleon francia császár már a vihar után néhány nappal elrendelte
a vizsgálatot. Urbain Leverrier akadémikus 250 időjárási adatot
gyűjtött össze Európa összes megfigyelőállomásától, a november 11. és
16. közé eső napokat illetően. 1859 januárjában megjelent jelentése
mindenkit szíven ütött. Az egész krími flotta megmenekülhetett volna,
mert már huszonnégy órával a vihar kitörése előtt értesülhetett volna a
közelgő frontról. Miután Napóleon megkapta Leverrier jelentését,
másnap elrendelte egy távirati vihar-előrejelző rendszer felállítását
Franciaország-szerte. Az Egyesült Királyságban sem késlekedtek a
válasszal. A kereskedelmi minisztérium jóvoltából megalakult a
Meteorológiai Hivatal, és 1860 nyarára naponta kapott adatokat a brit
szigeteken elhelyezett tizenöt megfigyelőállomásról, és táviratilag
cserélte ki információit – Párizson keresztül – tucatnyi más hellyel
Európa-szerte.
Az időjárás került az Oxford Street és a London rakpart
figyelmének a központjába is. Ez volt az a hely, ahol a század második
felének legfontosabb útépítési munkálatai zajlottak. 1850-re London
népessége számottevően növekedett, és mobilitásának bizonyítékául
elég felhozni azt a huszonnégy tonna trágyát, melyet naponta csak az
Oxford és Regent Streeten összegyűjtöttek. Igazi viktoriánus
megszállottsággal a statisztika tudománya iránt, a várostervezők
kiszámolták, hogy ez napi nyolcezer lópottyantást jelent. Ehhez
hozzáadva a sarat és a meglazult köveket, melyből az utca burkolata
volt, a tisztítás költségei és a kényelmetlenség tekintélyes méretűek
lehettek. Egy harminc guinea értékű aranymedált kínáltak egy új utca-
tisztántartási technikáért. A londoni Times így írta le az eddigi
folyamatot: „Negyven-ötven férfiú és fiú ... kerül napi alkalmazásba az
ürülékes anyag eltávolítása során ... [s ez bizonyítja] hogy az utcák
takarításának kísérlete... sikeres volt.”
1847-ben az utak helyi bizottmányai új burkolási technikát vezettek
be, melyet John McAdam talált fel, és mely egy erős útágyazatból,
valamint a tetejébe kerülő gránittörmelékből vagy burkolókövekből
állt, így legalább könnyedén le lehetett mosni az utakat. De 1855
elejére már csak egy újabb komplikációt jelentett a londoni új
csatornarendszert {175»23} konstruáló mérnökök számára. Az
útmosás és a viharok során lehullott vízmennyiség lefolyt a vízhatlan
burkolatról, és fontos elemmé váltak a csatorna teherbírásának
számításakor. Ezeket a számításokat a meteorológiai adatok
figyelembevételével, valamint azoknak a Párizsból és Lyonból
összegyűjtött információknak a segítségével végezték, melyeket a
franciák árvíz-előrejelző rendszere szolgáltatott (mely a közeli
vízgyűjtő területeken elhelyezett esőmennyiség-mérőkből állt).
A vízfelhasználás és a csatornák működése olyan gondos analízis
tárgyát képezte, mint korunkban az elektromos áram felhasználása.
Reggelente a fürdőkből távozott a víz. Délelőtt a konyhai kézmosók,
vízöblítéses vécék és a cselédek mosogatói ontották „szabadon
különféle tisztátalan terhüket”. Délután és este leginkább a konyhai
mosogatók működtek. Az átlagos londoni szennyvízáramlás
mennyisége 15 203 083 köbláb (425 700 m3) volt naponta. A
csúcsidőkben nyolcszázalékos fluktuáció mutatkozott.
Ezeket a statisztikákat csak komplikáltabbá tette az időjárás. Az
esőmennyiségről szóló feljegyzések szerint évente huszonegy olyan
nap volt, amikor több mint negyedhüvelyknyi eső esett. A heves
záporok sok régi csatorna esetében valóságos sorscsapást jelentettek,
ha az átlag szennyvíz áramlása több napon át kevesebb volt 2½
láb/másodpercnél. És egy komoly vihar esetén akár hatszor annyi víz is
áramolhatott, mint a száraz napokon. A csatornák szivárgása is további
súlyos problémák forrása volt. Semmi kétség, a mérnökök bámulatos
munkát végeztek. Amikor 1871-ben az új csatornahálózat elkészült,
nyolcvanhárom mérföld (133 km) hosszan nyújtózott London utcái
alatt a keleti külvárosok felé (ahol a folyóba ömlött), és a rendszer több
mint száz négyzetmérföldnyi (259 km2) területet szolgált ki. Az építése
hihetetlen összegbe, 4,6 millió font sterlingbe került.
Ekkora pénzösszeget csak akkor költenek emberek, ha kétségbe
vannak esve. A kétségbeesés oka pedig ebben az esetben egy járvány
volt, mely 1831 és 1866 között három ízben látogatta meg Európát, és
csak Angliában több mint százezer áldozatot szedett. Ez volt a kolera,
{176»194} mely a pánik szélére sodorta az országot, miután
mindenhol, mindenfelé lecsapott. Senki sem volt biztonságban, és
senki sem tudta, hogyan állítsák meg. Csak annyit tudtak róla, hogy
keményebben csap le a szegényekre és koszosokra, mint a gazdagokra
és tisztákra. És hogy több a szegény és koszos, mint bármikor annak
előtte. A túlnépesedett és robbanásszerűen fejlődő iparvárosokban a
vidékről bevándorló munkaerő olyan bérleményekben zsúfolódott
össze, ahol leírhatatlanok voltak a körülmények, a mocsok, éhínség és
betegségek. Minden két gyermekből egy ötéves kora előtt meghalt, és
hat felnőttből csak egy élte meg az ötvenedik évét. 1831 és 1841 között
az átlagos halálozási arányszám az éhínség és betegségek miatt
harmadával emelkedett. Az ország már akkor az anarchia szélére
került, mielőtt a kolera lecsapott volna.
A viktoriánus középosztály tisztában volt vele, hogy drasztikus
intézkedések híján az ország belesodródhat egy forradalomba. Ezért
csatornákat épített, szövetségeket hozott létre az egészségügyi
ismeretek terjesztésére, és gyerekeit olyan vidéki iskolákba küldte,
ahol a sportok, a férfias kereszténység és a hideg zuhanyok tartós
védelmet nyújtottak a járványok ellen. Fertőtlenítették és kimeszelték a
nyomornegyedeket, a metodisták pedig koleraellenes könyörgésekhez
folyamodtak. A helyi hatóságok koleraellenes cukorkát biztosítottak a
postások részére, és országosan bevezették a kötelező oltások
intézményét. 1875-re a parlament nem kevesebb mint hetvenöt
közegészségügyi tárgyú indítványt szavazott meg, a közegészségügyi
törvénytől az elavult jogszabályok megszüntetéséig. Ezek közül a
legfontosabb az volt, hogy a kormány eltörölte a szappanra kivetett
fogyasztási adót, így ennek felhasználása 1841 és 1861 között a
duplájára emelkedhetett. A tisztaság lett az istenesség mértéke. Nem
kevesebbre mint 140 000-re rúgott azon vallásos röpiratok száma, mely
„a szappan és a víz hatalmát” dicsőítette.
Mindez zene volt a fazekasok füleinek, akik meglátták a soha vissza
nem térő üzleti lehetőséget a mocsok, halál és nyomor mocsarából
kiemelkedni. A fazekasok, akik hosszú generációkon keresztül mást se
készítettek, mint agyagbögréket, most vagyonokat kerestek a
szennyvízcsövek zománcozásával. A Doulton cég, hasonlóan társaihoz,
jól csengő márkanév lett az új kerámiamosogatók és a porcelán
vécécsészék piacán. A csővezetékek hamarosan összekötötték a
házakat a csatornahálózattal, és ezután mindenki vízöblítéses vécét
akart. A viktoriánus korra jellemzően ezeknek tiszteletre méltóan
kellett kinézniük, így a gyártók tetszetős fehér porcelánból készítették
őket, és olyan mintákat festettek rá, melyek többek között ilyen
fantázianeveket viseltek: Magnólia, Vadrózsa, Unitas, Reneszánsz,
Bárói, Chicago Olivazöld és Hajnali Dicsőség. Azok, akiket inkább a
termék hatásfoka izgatott, a Directo, Precipitas, Inodoro, Rapide és
Deluge nevű termékek között válogathattak. Az első megfelelően
öblítő illemhely 1884-ben került ki George Jennings keze alól (mellyel
egy díjat is elnyert, és elterjesztette az ovális ülőkeformát), Pedestal
Vase (kb. Éjjeliváza) márkanév alatt.
Az e fejezetben taglalt három modern találmány egyike végül akkor
született meg, amikor a viktoriánus hipochondria összehozta az új,
ipari forradalom által életre hívott öntöttvastechnikát egy különleges
fajta üvegmegmunkálási eljárással, melyekre az új vegyigyáraknak volt
szüksége, különösen Németországban. A kemikáliák gyártóinak olyan
tárolóedényekre volt szükségük, melyek ellenállóak voltak a korrozív
folyadékok hatásaival szemben. Ebből az okból kifolyólag a németek
(a kontinens legkiválóbb vegyészei) rendkívül jók voltak a
zománcozásban. 1840 óta az öntöttvasból készült fazekakat és
mindenfajta konyhai edényt azzal a kék zománccal { 177»241} vonták
be, mely a század végére nagyon is ismertté vált az európaiak és az
amerikai telepesek szemében.
A szaniteráruk robbanásszerű terjedése olyan hatalmas lökést adott a
kerámiaiparnak, mint még soha semmi. 1904-re nem kevesebb mint
hetven német vállalat gyártott zománcbevonatú öntöttvas kádakat,
melyek nem is sokban különböztek mai társaiktól. A gyártás folyamata
annyira kifinomult volt, hogy a legösszetettebb formákat is képesek
voltak zománccal borítani (magas hőmérsékletű kemencékben
állították elő a kerámiaanyagot, majd a megolvadt keveréket hideg víz
hatásának kitéve szilánkokra törték, hogy azután finom porrá őröljék).
A port 1000 Celsius-fokon újra folyadékká olvasztották, majd az
öntöttvasat vagy lepermetezték vele, vagy belemártották. Végül az
üvegporral való behintés adta meg a szükséges sima fedőréteget.
Ez a kerámiatechnológia az egyike annak a három találmánynak,
mely a fejezet végére összeállva lehetővé teszi a felfedezések
történetének egyik legrendkívülibb fegyvertényét.
 A három modern találmány közül a második a vákuum, mint
kísérleti eszköz gyors, tizenhetedik századbeli fejlődésének köszönheti
létét. A vákuum képzése azt jelentette, hogy ki kellett szippantani a
levegőt az eszközből, mely azt tartalmazta. Az első lépést e felé 1654-
ben Otto von Guericke, Magdeburg német város polgármestere tette
meg, amikor tervezett egy légszivattyút. Londonban a Royal Society
kísérletező kedvű tudósa, Robert Boyle a szivattyú olyan módosított
változatát használta, mely alkalmas volt egy edényben a légnyomás
növelésére és csökkentésére is. Robert Boyle egy barométert is
helyezett az edénybe, és látta, hogy amikor a légnyomás
megnövekedett, a barométer higanyoszlopa összenyomta a csapdába
esett levegőt. Amikor a légnyomás leesett, a levegő kitágult, és
visszanyomta a higanyt. A levegő tehát szemmel láthatóan rugalmas
volt, és össze lehetett nyomni.
Az izgató új felfedezés hasznosítására különböző sémák születtek.
1653-ban a francia Denis Papin megtervezte az első, csomagok
továbbítására szolgáló pneumatikus csövet. 1785-ben egy skót férfi
azzal az ötlettel állt elő, hogy az elsüllyedt hajókat sűrített levegős
ballonok segítségével emeljék ki, és az 1854-es nagy vihar { 178»150}
után néhány, Balaklavánál elsüllyedt hajót valóban felszínre is hoztak
ezzel a módszerrel. Ekkor történt az első professzionális búvármerülés
is.
A sűrített levegő egyik jellegzetes felhasználási területéről szóló
híradás segített megnyitni az amerikai Nyugatot is. 1857-ben
megkezdődtek az első, a francia Alpok { 179»137} alatt húzódó alagút
munkálatai, mely terület akkoriban az olaszoké volt, Savoya pedig
Szardínia királyához tartozott. Az volt a terv, hogy az alagút
segítségével egyesítik Itália és Észak-Európa vasúthálózatát. Ez a
Párizs és Torino közti utat tizennyolc órára csökkentette volna,
radikálisan átalakítva az Északi- és a Földközi-tenger közti
áruforgalmat, megnyitva az olasz Riviérát a turizmus előtt, több héttel
megrövidítve a visszautat Nagy-Britannia felé India felől.
Az első Alpok-alagút (mely a Ceris-hegy alatt épült meg, a
franciaországi Mondane és az itáliai Bardoneccia között) munkálatai
másutt még ambiciózusabb reményeket hívtak életre. Egy napon
Pittsburghben egy fiatal amerikai előfizetett egy újságra, mert
megtetszett neki a lány, aki az előfizetéseket kínálta. Az újság első
példánya cikket közölt a Ceris-hegyről és azokról a sűrített levegős
fúrókról, melyeket ott használtak először (s melyek a kézi fúrásos
technikához viszonyítva hússzorta gyorsabb haladást tettek lehetővé).
 A fiatal újságolvasó George Westinghouse volt, és mint számos
amerikai társa, nagyon is tisztában volt vele, mennyire kockázatos
dolog a vasúti utazás. {180»26} {180»74} Minden hónapban újabb
rémtörténet látott napvilágot a lapok címoldalán, túlzsúfolt teher- vagy
személyvonatokról, melyek a nem megfelelő fékek miatt szakadékokba
zuhantak, rettenetes halálát okozva ezzel az utasoknak. Akkoriban
minden kocsin egy fékező is utazott, aki szükség esetén kezelte a kézi
fékezőberendezéseket, mely művelet sikere nagyban attól függött,
mennyire összhangban tette azt a többi fékezővel. Casey Jones volt a
leghíresebb példája annak, hogy mi történik, ha a dolgok rosszul
mennek, és a kocsik katasztrofális módon egymásba csuklanak. Ahogy
egy kortárs újságíró megjegyzi: „Újabb vasúti baleset az (úgynevezett)
Erie-vonalon. Többtucatnyian teljesen összezúzódtak, halálra égtek
vagy életükre megnyomorodtak. Addig nem is utazhatunk
biztonságban, míg néhány jámbor, gazdag és szeretett
vasútigazgatónkat fel nem kötjük gyilkosságért.”
Westinghouse rájött, hogy a válasz a sűrített levegőben van. 1869-
ben szabadalmaztatta a Westinghouse-féle légféket, melyet hasonló
formájában használunk ma is. Automata verziójában egy sűrített
levegővel teli csővezeték futott végig a vonat teljes hosszában (melyet
a minden kocsi alján megtalálható sűrített levegős tartályok tápláltak),
visszatartva egy dugattyút. Amikor a légnyomás leesett (szándékosan
vagy baleset folytán), a dugattyú zárt és behúzta a fékeket. A rendszer
átütő siker lett. 1876-ra 15 569 mozdonyt és 14 055 kocsit láttak el
vele, és a rendszer képes volt arra, hogy 30 mérföldes (48 km/h)
sebességről egy 103 tonnás szerelvényt 500 láb hosszon (160 m)
megállítson, mely út csak a harmada volt a régi rendszer fékútjának.
E találmányon keresztül ismerkedett meg Westinghouse egy horvát
géniusszal, aki minden héten új piros-fekete nyakkendőt viselt, aki
minden zsebkendőt csak egyszer használt, azután eldobta, aki gyűlölte
a biliárdgolyókat, és aki egy olyan hotelszobában élt, mely tele volt
galambokkal (a többit később). A Westinghouse-fék és a baleset
bekövetkezésének egyre minimálisabb kockázata azt jelentette, hogy a
vonatok gyorsabban haladhattak és gyakrabban indulhattak. Fontossá
vált a mozgás hatékonyabb szintű irányítása, ezért 1880-ban
Westinghouse elkezdte felvásárolni a jelzőrendszerek szabadalmait,
majd 1882-ben Pittsburghben megalapította a Union Signal and
Switching Companyt. {181»26} {181»74} Először sűrített levegő
segítségével próbálta működtetni a vonalak menti jelzőberendezéseket,
de a kábelek télen elfagytak. Nyilvánvalóvá vált, hogy az
elektromosság a válasz, mely elképzelései szerint szelepeket
működtetett volna, melyek kiengedték volna a jelzőberendezést
működtető sűrített levegőt.
Westinghouse az erőátvitel kérdésével kezdte, ahol a legnagyobb
problémát az egyenáram okozta. 1871-ben az elektromosságot egy
réztekercseket hordozó abroncs szolgáltatta, mely egy vasrúdból
készült mágnes pólusai között forgott, mely maga is be volt
tekercselve. Ebben az öngerjesztő, „dinamikus” rendszerben (ahonnan
a dinamó elnevezés is ered) a tekercsek forgása áramot gerjesztett a
vasrúdra tekert drótban, ezáltal megmágnesezve a vasat, mely így
mágneses erővonalakat hozott létre. Ahogy a körbeforgó abroncs
megszakítja a mágnes ellenkező irányba tartó erővonalait, a tekercsek
először az egyik, majd a másik irányba tartó áramot generálnak. Ez az
áram egyenirányúvá volt tehető egy kommutátornak nevezett
eszközzel, mely két egymástól elválasztott kommutátorszelettel hol az
egyik, hol a másik áramot vette fel és továbbította. Az eredmény az
egyenáram lett.
A problémát az okozta, hogy az alacsony feszültségű egyenáram
csak egymérföldnyi távolságra képes eljutni, vastag, költséges
rézkábelen, így minden mérföld után el kell helyezni egy generátort.
Viszont a kommutátor nélkül a rendszer váltóáramot produkált, mely
továbbküldhető volt kis keresztmetszetű, olcsó vezetéken és
nagyfeszültségen is. Ha az áramforrás helyén egy transzformátor
fokozni tudná a feszültséget (az áram „nyomását”), és így küldenék el
a hosszú távolságokba, majd a felhasználás végpontján egy másik
transzformátor csökkenteni tudná a feszültséget, akkor a váltakozó
áram meg tudná szabadítani az elektromosságot földrajzi kötelékeitől.
Miután az elektromosság úgy is előállítható, hogy a mágnes pörög a
tekercsek helyett (melyek nagy sebességnél hajlamosak voltak a
szétesésre), csak egy nagy sebességű erőforrásra volt szükség, mely
elég gyorsan pörgette ahhoz a mágnest, hogy magasfeszültséget
nyerjenek.
1888-ban Westinghouse találkozott a galambbarát horváttal, Nikola
Teslával, aki feltalált egy váltakozó áramot használó rendszert. Az
elképzelés briliáns volt. Ha az áramot különálló, szekvenciális
kisülésekben küldjük – két vagy több vasmagos tekercsre –, egy sor,
egymáshoz képest fázison kívüli kisülés keletkezik. Ahogy az
áramkisülések keletkeznek, az abroncs körül a kisülések szekvenciális
sorrendű mágneses mezőket hoznak létre. A mágneses mezők
végeredményben forognak – és ez felhasználható a mágnes
gyakorlatilag végtelen nagy sebességgel történő pörgetéséhez. 1895-re
Westinghouse megtervezte a teljes generátorrendszert Tesla ötletére
építve, mellyel el is nyerte a megbízást a Niagara-vízesésnél épülő
gigászi új erőműre.
Amikor az amerikai haditengerészet belépett az első világháborúba,
Tesla motorjáról kiderült, hogy a hadihajók kapitányai pont ilyesmire
vágytak. Hála a fémipari technológiák jelenkori fejlődésének, új,
óriási, csupa acél, páncélozott, nehézsúlyú hadihajók jelentek meg a
vizeken a britek jóvoltából, akik 1906-ban indították útjára a HMS
Dreadnoughtot (jelentése rettenthetetlen). Ezek a „rettenthetetlen”
hajók voltak az első „csupa fegyver” turbinahajtású csatahajók, melyek
tűzereje valóban rendkívüli volt. Az új löveggyártási technológiák,
mint az acélsodronyhuzagolás, lehetővé tették a hosszabb ágyúcsövek
készítését, melyekkel pontosabban lehetett célba küldeni az új,
fémköpenyes gránátokat, az új, lassú égésű robbanóanyagoknak hála.
A dugattyús lökéscsillapítók megakadályozták a lövegcsövek
hátrasiklását, így a lövegek hátulról gyorsan utántölthetőek lettek. És
az új, füst nélküli puskapor miatt sem villanás, sem füst nem árulta el a
hajó helyzetét vagy gátolta a hajótüzér munkáját.
1917-re az amerikai hadihajók – USS Delaware, Utah, South
Dakota, Florida, Arkansas és Wyoming –, melyek mindegyikének
226 000 tonna volt a vízkiszorítása, olyan tizenöt hüvelykes (38 cm)
lövegeket vittek magukkal (melyek az orrban és a taton foglaltak
helyet), melyek egy kétezer fontos (900 kg) lövedéket tizenöt mérföld
(24 km) távolságba voltak képesek kilőni. A pontos tűzvezetés szorító
szükségletté vált, mert a lövegek biztosította rendkívüli
hatótávolságnál a legkisebb célzási hiba céltévesztést jelentett. A válasz
a problémára szerencsére már adott volt, miután Elmer Sperry New
York-i villamostermék-gyártó {182»120} megalkotta egy gyerekjáték
hi-tech változatát, de nem sikerült felkelteni a Barnum & Bailey’s
Circus érdeklődését aziránt, hogy szereltessék be egyik cirkuszi
taligájukba. 1912-re Sperry már azzal volt elfoglalva, hogy új
játékszerének többtonnás változatát hajókba szerelte be, köztük az
olasz luxus-óceánjáróba, a Conte di Savoiába, mely ennek
következtében egyike lett a legegyenletesebben haladó hajóknak.
A rendkívüli, új szerkezetet giroszkópnak hívták. A gyermekjáték
elvéhez hasonlóan a giroszkóp is egy forgó kerékből állt, melyet egy
háromirányú kardáncsuklóra szereltek. A tehetetlenségi erő hatására a
kerék, ameddig forgott, ugyanabba az irányba mutatott, melybe
eredetileg beállították. Figyelembe véve a problémát, melyet az új,
csupa acél hajótest fémszerkezete okozott a fedélzeti mágneses
iránytűk számára, a pörgettyűs tájoló isteni adomány volt. És hála
Tesla motorjának, volt olyan elektrodinamikus eszköz, mely ezt
végtelen ideig pörgésben tartotta.
Elmer Sperry a hajókra beszerelt egy központi pörgettyűs tájolót,
mely az összes többi tájolót irányította. Tervezett egy olyan eszközt is,
mely a girokompasz értékeit felhasználva követte egy célpont relatív
helyzetét, bármikor megmutatva a hajó saját helyzetét és biztosítva a
hajótüzérek számára egy nyilat, mely megmutatta, merrefelé irányítsák
lövegeiket. A pörgettyű azon képessége, hogy érzékelje a hajó
mozgását a hullámzó tengeren és kompenzációs jeleket küldjön,
melyek a lövegeket állandóan a helyes irányban tartották, azt jelentette,
hogy a hajó ezentúl stabil felület volt, függetlenül attól, mennyire
háborgott alatta a tenger. Az USS South Dakota giroirányítású lövegei
még a háborgó tengeren is lelőtték a hajóra támadó összes repülőt.
Sperry pörgettyűs tájolója a második a fejezet három modern
találmánya közül, mely eredetileg a vákuum felfedezéséből származik.
A harmadik modern találmány azért bukkanhatott fel, mert a
vákuum tizenhetedik századi felfedezése a levegőre irányította az
emberek figyelmét, hogy miből áll, és leginkább hogy miért alapvető
fontosságú az élethez. A lélegzés minden fajtája az English Royal
Society amatőr tudósai figyelmének a kereszttüzébe került. Ezek
egyike volt egy Cambridge-ben tanult lelkész, aki Teddingtonban, a
Temze folyó partján élt, London közvetlen közelében. A neve Stephen
Hales volt, és 1709-ben vette fel a Saint Mary’s Church egész életre
szóló káplánságát. Ez a biztos állás azt jelentette, hogy szabadidejét két
szenvedélyének szentelheti: hogy kiderítse, hogyan lélegeznek a
növények, és hogy mi mozgatja az izmokat. Hales meg volt róla
győződve, hogy mindkét rébuszra a növényi és állati testek
folyadékainak mozgása adja meg a választ, ezért az életnedvek
kutatásával kezdte.
Teddingtoni üvegházában tíz éven keresztül üvegcsöveket szúrt a
növények különböző pontjaiba, és megfigyelte, a csőben milyen
magasra emelkedik az életnedvoszlop különböző időpontokban,
különböző időjárási viszonyok között, éjjel-nappal, egész évben.
Levélfelületet mért és szárátmérőt; azután lepecsételte őket
cserepeikben, megadott mennyiségű vízzel öntözte, majd lemérte, hogy
mennyi víz veszett el a nedvpárolgás és kigőzölgés következtében. A
növénybe egy olyan csövet illesztett, melyben higanyoszlop tetején víz
helyezkedett el, és megmérte a higany mozgását, ahogy a növény
felvette a vizet. Ami leginkább izgatta Halest, az az életnedvek
energiája volt. Egy frissen metszett szőlőtövet téve üvegcsövébe,
meglepetten észlelte, hogy az életnedvek végül huszonegy lábnyira
emelkedtek a csőben. Milyen erő hajtja az életnedveket, kérdezte
magától. És ez ugyanaz az erő, mely a vért mozgatja az ereinkben?
Őzek, ökrök, kancák, kutyák, macskák, rágcsálók és mindenféle
lábasjószágok különböző artériáin és vénáin végzett elmondhatatlan
kísérletei után Hales kimódolta, hogy ha egy üvegcsövet rögzítünk egy
ember nyaki verőeréhez és az artériát megvágjuk, a vér 7½ láb (228,6
cm) magasan fog felszökni a csőben. Hales úgy számolta, hogy a szív
bal kamrája tizenöt négyzethüvelyk (97 cm 2) lehet, így a 7½ láb
emelkedés azt jelentette, hogy a szív 51½ fontnyi (23 kg) erőt képes
kifejteni. Hosszú idő után Hales végül publikálta első könyvét a
vérnyomásról és annak méréséről, melyet az orvosok még napjainkban
is használnak. {183»277} Sajnálatos módon azonban rájött, hogy
tévedett az izmok működésével kapcsolatban, mert a hajszálerekben
egyszerűen nem lehetett elég magas a vérnyomás ahhoz, mely az
izmok ekkora mérvű erőkifejtését indokolhatta volna.
Nem sokkal ezután azonban az észak-olaszországi Bologna
egyetemén Luigi Galvani anatómiaprofesszor is ugyanennek az erőnek
a nyomába indult. 1780-ban a legtöbb ember azt gondolta, hogy ha ez
az erő nem a vérnyomás, akkor egyfajta láthatatlan folyadék lehet,
mely az agyból indul ki és „érzékennyé” teszi az izmokat, mire azok
összerándulnak. Ha így volt, akkor ez az erő nem lehetett egyfajta
elektromosság, az új csodaerő? Az áramütés sok mindent kiválthatott a
szem villódzásától az orrvérzésig, a rángatózástól a levegőbe ugrásig.
Galvani {184»99} {184»216} {184»234} biztos volt benne, hogy az
„idegi folyadék” teóriája hibás, mert ha az ideget el is vágják, az
elektromosság akkor keresztülfolyik a kérdéses területen. Viszont az
újonnan felfedezett villamos rája esetében a halnak csak bizonyos
részei okoztak áramütést. Ezért az erő, bármi legyen is az, akárhogyan
is működjék, elkülöníthető. És ha elkülöníthető, akkor irányítható is
(az izmokhoz például).
Galvani békákkal kezdett foglalkozni, és hosszú, forró, viharos
bolognai napokon keresztül (Bolognában igazán hosszúak, forróak és
viharosak tudnak lenni a napok) egy pár békalábat (melyeket felvágott,
hogy felfedje a főidegeket) tett ki különböző áramütésnek. { 185»187}
Lejegyezte, hogy a békalábak összerándultak, ha az elektromos masina
felszikrázott vagy ha villámlott, de csak akkor, ha szikéjével
ugyanakkor megérintette a láb idegeit is. Ez megmagyarázhatatlan
volt.
Ahogy az álmosító idő tovább folytatódott, a villámlások eléggé
rendszertelenek kezdtek lenni ahhoz, hogy a dolog unalmassá váljon,
ezért Galvani, mintegy szórakozásból, a rézkampóval, melyre a
békacombok voltak felfűzve, elkezdte karcolgatni annak az
állványzatnak a vasát, melyen a kísérletezés folyt. A lábak
összerándultak. És így tettek, valahányszor karcolt egyet. Galvani
1791-es hosszú, összefüggéstelen és kusza latin monográfiájában
bejelentette, hogy megtalálta az erő forrását. A békában volt. Az állatok
nyilvánvalóan az elektromosság forrásai. Mi más magyarázhatná meg
azt a jelenséget?
A kortárs, elektromossággal foglalkozó csodabogár olasz,
Alessandro Volta {186»225} (aki, hála a történelemben játszott
fundamentális szerepének, a háló nagyon forgalmas csomópontjainak
egyike) tudta a választ. Az erő a békában volt, az idáig rendben is
lenne, de csak mert az valami sós és nedves volt (ilyenek az organikus
sejtek), ezért a Galvani által használt különböző fémek (réz és vas)
ezen a nedves, sós békán keresztül léptek reakcióba és produkálták az
elektromosságot. Volta ezt egy másik úton bizonyította be.
Konyhasóoldattal teli csészéket kötött sorba, felváltva hol cinkkel, hol
rézzel, majd az utolsó csatlakozásnál lemérte az áramütés erősségét.
Minél több volt a csésze, annál nagyobb volt az áramerősség. Hogy a
kísérletező lelkületűek kedvéért hordozhatóvá tegye az eszközt, Volta
cink- és rézkorongokat halmozott egymásra, és a lemezek közé
szendvicsszerűen konyhasóval átitatott kartonokat tett. Összeérintve a
két koronghalom (Volta csak úgy hívta, a „rakás”) két végéhez
illesztett drótokat, azok szikrázni kezdtek. Hála Galvani nedves
békacombjainak, Volta megalkotta a világ első elemét.
Nem egészen ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, míg az emberek
megértették, valójában mi is történik a sós folyadékban, amitől az
áramot termel: a sós oldat molekulái elektronokat adnak az egyik
fémhez (a katódhoz), és elektronokat vesznek el a másik fémtől (az
anódtól). Ennek a kölcsönhatásnak köszönhető a kötésben (a sós
folyadék) a két fém között áramló feszültség. Viszont az átáramlás által
a folyadék az egyik fémet fokozatosan feloldotta. 1889-ben egy német
tudóspáros, Mond és Langer találta meg a módját, hogy elkerülje a fém
feloldódását, ezzel lehetővé téve a hatékony elem megszületését.
Ironikus módon éppen Tesla dinamója volt az, mely háttérbe szorította
az elképzelést, így az nem is bukkant fel egészen a második
világháborúig.
Napjainkra a készülék új életre kelt – hála azon képességünknek,
hogy cseppfolyóssá tudjuk tenni a gázokat – olyan formában, mely
kiváltja a korongokat és az oldatba mártott porózus elektródák drótjait.
Folyékony gáz formájában az egyik elektródáról az oxigén
gondoskodik, a másikról a hidrogén. A hidrogén diffundál elektródáján
keresztül, mely elnyeli a hidrogénatomokat. Az atomok ezután
reakcióba lépnek az oldattal és vizet képeznek, mindeközben
elektronokat adnak le az elektródának, áram formájában. A víz és az
áram a rendszer másik fele felé halad, ahol az elektróda szorgalmasan
issza magába az oxigént. Ez az elektróda reakcióba lép az oxigénnel
(és a másik elektróda vizével), és hidroxilgyököket hoz létre, melyek
azután visszavándorolnak a hidrogénelektródához, és ezzel bezárják a
kört. A rendszer (melyet üzemanyagcellának hívunk) végterméke az
elektromosság és a víz. Ez a harmadik és utolsó modern kori találmány,
mely a vákuum felfedezéséből származtatható.
Ez, együtt a két másik találmánnyal (a giroszkóppal és a
kerámialapokkal) lehetővé tesz egy negyedik találmányt. Ennek
először is folyamatos és önálló elektromosság- és vízforrásra van
szüksége, melyet az üzemanyagcella biztosít. Másodszor, szüksége van
a giroszkópra, mely megadja az irányt és a pozíciót anélkül, hogy a
mágneses vagy gravitációs mezők befolyásolnák a működését.
Harmadszor, szüksége van a kerámia védelmére az olyan szélsőséges
hőmérsékleti viszonyok között, melyek néha elérik a 3000 °F-ot (1662
°C) is.
Mindhárom találmány együttműködik. Az üzemanyagcella táplálja a
fedélzeti műszereket, a giroszkopikus, inerciális navigációs és irányító
rendszer lehetővé teszi, hogy a jármű a Föld körül keringjen egyetlen,
hajszálpontos leszállási manővere előtt, és a személyzet is túl fogja élni
a légkörbe lépés tüzes poklát, hála annak a 34 000 darab szigetelő
kerámiacsempének, mely a gyomrát beborítja ennek a negyedik
technikai csodának: az űrsiklónak.
A küldetés nehézségeire való felkészítés során valószínűleg az
asztronauták válnak a legintenzívebben tesztelt emberekké a földön.
Legfontosabb tulajdonságként rendelkezniük kell azzal a pszichológiai
adottsággal, hogy az űrrepülés során fellépő szélsőséges fizikai és
érzelmi stresszhelyzetet is kezelni tudják. Így például semmilyen
körülmények között nem válhatnak hisztérikussá. Ami eléggé ironikus
dolog, ha figyelembe vesszük, hogy a NASA értékelőinek pszichiátriai
szakértelme a hisztériával vette kezdetét...
 11 SZENTIMENTÁLIS UTAZÁS

E z a fejezet annak az érzésnek az eredetét kutatja, melyet az

emberek akkor éreznek, amikor maguk alatt vannak. Egyszerűen
szükségük van egy kis kikapcsolódásra, ezért megfognak egy
térképet, és tervezgetni kezdenek egy izgalmas nyaralást, mely elrepíti
őket önmaguktól. És a legkülönösebb az egészben az, hogy a térkép
azért lehet ott, mert nekik egyszerűen szükségük van egy kis
kikapcsolódásra.
Minden Freuddal kezdődött. Az ok, amiért tudod, hogy magad alatt
vagy, az az, amire Freud Bécsben rájött, amikor megváltoztatta a
módját annak, ahogy arról gondolkodunk, hogy hogyan gondolkodunk
arról, amiről gondolkodunk. Freud az 1876 és 1882 közti időszakot
alulfizetett neurológusként folyami rákokat boncolgatva töltötte (mely
állatnak hatalmas idegsejtjei vannak, ezért aránylag könnyű
tanulmányozni) a bécsi Pszichológiai Intézetben. Az intézetet Ernst
von Brücke vezette, annak a biofizikai mozgalomnak a vezetője, mely
szerint minden organizmust egyenes irányú fiziokemikális erők
irányítanak. A mozgalom a század korai éveiben tört felszínre, a
romantikus természetfilozófiára reagálva, mely évtizedekig
meghatározta a német gondolkodást, és bizonyos homályos
kapcsolatokat vélt felfedezni a természet és az emberi nem között. A
biofizikai mozgalom elutasította ezt a nézetet, és szilárdan hitte, hogy
minden lélektani rendellenesség egyszerűen az agy betegségéből
származik.
Amikor Freud megházasodott – és elkezdett azon aggódni, hogy
képtelen lesz eltartani egy követelőző feleséget szerény neurológusi
fizetéséből –, úgy döntött, hogy átnyergel a gyógyításra, nevezetesen
épp az aggodalmak területére. 1882-ben csatlakozott a bécsi közkórház
idegbetegségekkel foglalkozó osztályának alkalmazottállományához,
és Joseph Breuerrel kezdett dolgozni, aki egyike volt Bécs legkiválóbb
orvosainak. Breuer éppen akkor fejezte be egyik páciense (a
nyilvántartásban: Anna O; a valóságban Bertha Pappenheim)
hipnózissal történő kezelését. A huszonegy éves Bertha kimagasló
értelmi képességekkel rendelkezett és tökéletes egészségnek örvendett,
míg hirtelen alvajárástól, kancsalságtól, ködösülő látástól, paralízistől,
izom-összehúzódástól és általános reszketéstől nem kezdett szenvedni.
Mielőtt találkozott volna Breuerrel, Bertha kipróbálta az összes
hagyományos gyógymódot, köztük elsőként az elektroterápiát,
melynek során alacsony feszültségű áramot vezettek a páciens
végtagjaiba. E technika története egész a görögökig nyúlik vissza, akik
elektromos halakat tettek a fejfájástól szenvedők homlokára. Breuer
úgy gondolta, hogy Bertha igazi problémája az, hogy hiányolja néhai
apja társaságát. A hipnózissal történő kezelés két éve alatt úgy találta,
hogy enyhítheti a tüneteket, ha beszélget a pácienssel, és végül ezzel a
gyógymóddal sikerült is Berthát kikúrálnia.
Freud mindazonáltal jobban érdeklődött az anatómia iránt, és
Párizsba utazott (a kor orvostudományának egyetemes központjába),
hogy az idegi rendellenességek legújabb kezelési metódusait
tanulmányozza. Ezek a módszerek aztán nem sok hatást gyakoroltak
rá, lévén nagyobbrészt mindössze annyiból álltak, hogy a pácienst
hideg vízzel lelocsolták, majd az elmaradhatatlan elektrosokkal illették.
Egyáltalán nem meglepő, hogy e módszerekkel nem sok eredményt
értek el. Freud kiábrándultan tért vissza Bécsbe, és újra Breuer mellé
szegődött, végül 1895-ben közösen megírták a Tanulmányok a
hisztériáról-t; a könyvet, mely megalapította a pszichoanalízist.
Eközben mindketten folytatták a metódust, melynek során ellazították
és beszéltették a pácienseket. Egy idő után Freud változtatott a
megközelítésen. Páciensei közül sokan hisztérikusok voltak (ez volt a
kor első számú idegi betegsége), és velük Freud szabadosabb módszert
alkalmazott. A páciens beszélhetett mindenről, ami csak az eszébe
jutott, miközben Freud enyhe nyomást gyakorolt a fejére.
Azon kezeléseknek, melyekbe Freud Párizsban botlott bele, egyike
volt az elektrokonvulziós terápia, melyet bizonyos esetekben ma is
alkalmaznak. Senki sem tudta, hogyan működik, bár az akkoriban
nemigen számított. A kor divatőrülete az „állati mágnesesség” volt,
mely jelenség a tizennyolcadik század végén robbant be a tudományos
életbe, amikor Luigi Galvani felfedezte, amiről ő azt gondolta, hogy a
béka lábaiban keletkező elektromos erő. { 187»185} Az „állati
mágnesesség” kifejezést nem abban az értelemben használták, ahogy
napjainkban, a szexuális vonzerőt kifejezendő, hanem arra a rejtélyes
mágneses erőre utalt, mely egyik személyből a másikba vándorol, és
melyet munkába lehet fogni az idegi problémák gyógyításánál. Az
idegkutatás legfelkapottabb szava akkoriban egy valamikori párizsi
puskaporbolt neve, a Salpêtrière (francia szó: „puskaporbolt”) volt.
Miután korábban javítóintézetként szolgált prostituáltak részére, egy
szempillantás alatt a világ legnagyobb elmegyógyintézetévé nőtte ki
magát.
A tizennyolcadik században az intézet nyolcezer mentálisan beteg,
nyomorék, szenilis és gyógyíthatatlan nőnek és lánynak adott otthont.
Az orvosokra jutó betegarány (1:500) nem sokat lendített a helyzeten,
és sok nő a leglátványosabb hisztérikus rohamot is képes volt
produkálni, csak hogy az orvosok figyelmét magára irányítsa. Ez nem
is volt túl nehéz, tekintve az orvosok megszállottságát e betegség iránt.
A hisztériát évszázadokig olyan betegségnek tartották, melynek
szimptómái az anyaméhből erednek (a méh görög neve hystera), s
ezáltal csak nőket fertőzhetett meg. A hisztéria ráadásul rendkívül
divatos dologgá is vált.
A hisztéria apostola (akinek árnyékában Freud is munkálkodott) egy
szokatlan karakter volt, akire a „Neurózis Napóleonja” gúnynevet
ragasztotta a kor. Jean Martin Charcot-t 1862-ben nevezték ki a
Salpêtrière élére, és attól kezdve teljes figyelmét a hisztériának
szentelte. 1876-ban nyilvános előadásai teóriájáról, a „nagy” (grand)
hisztériáról (négy stádium, melyek kimért rendszerességgel követik
egymást) zsúfolásig megtöltötték az előadótermeket. Ezeken
leggyönyörűbb páciense, Blanche Wittman mutatta be napóleoni
utasításra az igazi hisztéria szimptómáit (melyeket Brouillet
festményen is megörökített).
Charcot ez állapot gyökerét az ipari munkakörülmények által
kiváltott stresszben látta. Ezek a szimptómák (melyekben férfiak és
nők is osztoztak, de csak utóbbiak esetében váltott ki hisztériát) annak
az eredményei voltak, amit Charcot úgy hívott, hogy az élet
„megrázkódtatásai”. Ezek között szerepeltek a traumás sokkot kiváltó
tényezők (mint egy baleset vagy egy erőszakos esemény), melyek
összeadódtak az idegi megrázkódtatásra való, rendes körülmények
között erőtlen hajlammal. Ilyen típusú stressz eredményeként
azonosította a „vasútgerincoszlopot”, mely összerándul a döcögős
vasúton történő utazáskor.
Charcot a legtöbb esetben hipnózist alkalmazott, és ő mutatta meg
Freudnak is, hogyan kell ezt csinálni. A kezelés gyakran magában
foglalta a mágnesek használatát is, részint az „állati mágnesesség”
iskolájának befolyása miatt, részint a világfi Franz Anton Mesmer (az ő
nevéből származik a mesmerize [delejez] ige) hatására. Napjaink
modern, hipnózis-show-jának összes kliséje („Most álmosnak érzi
magát, érzi, ahogy elnehezülnek a szempillái, és amikor csettintek az
ujjammal, fel fog ébredni és nem fog emlékezni semmire”) mind
Mesmertől származik. Mesmer Ausztriában született, és 1766-ban
szerezte meg orvosi képesítését a bécsi egyetemen. 1768-ban feleségül
vett egy vagyonos özvegyet. Ettől kezdve részévé vált az előkelő bécsi
társaság véráramának, korának olyan popsztárjaival barátkozott, mint
Glück, Haydn és Mozart. Mozart Bastien und Bastienne című
operájának első bemutatóját Mesmer kertjében tartották, sőt Mozart
{188»296} a kedvéért később egy delejezős jelenetet is írt a Così fan
tuttéba.
Mesmer vonzó alternatívát kínált a szabványos, roppant
kényelmetlen, korabeli kezelési eljárások helyett. Simogatta pácienseit,
miközben nyugtató, hipnotikus hangon delejezte őket egy elsötétített
szobában. A szeánszok alatt rendszerint leomló köntöst és tollas
kalapot viselt. Egyik terápiájában még mágneses fürdőbe is merítette
betegeit. A hálás páciensek gyakran csatlakoztak Mesmer Egyetemes
Harmónia Társaságához, habár a páciensek hálájában nem minden
esetben osztoztak azok szülei. Az egyik ilyen eset volt az is, mely után
Mesmer sietve Párizsba távozott. Történt ugyanis, hogy a gyönyörű és
tehetséges fiatal arisztokratát, Maria von Paradiest kezelte. A
hároméves kora óta vak lány briliáns koncertzongorista volt, akinek
apja udvari kamarásként nem nélkülözte a kellő befolyást a bécsi
udvarban. Így amikor Mesmer kikúrálta lánya (pszichoszomatikus)
vakságát, de az a kezelés során elveszítette zenei tehetségét, Mesmer
időszerűnek látta, hogy távozzon a városból, aminek következtében a
lány újra vak és tehetséges lett.
A mesmerizmus „állati mágnesesség” megközelítését nagyban
befolyásolta az a romantikus idea, mely szerint egy rejtélyes,
láthatatlan erő lengi be a természetet. Még az olyan kemény koponyák,
mint Benjamin Franklin is úgy gondolták, hogy az elektromosság
láthatatlan folyadék, mely megmagyarázza az olyan elektromos
szakkifejezéseket, melyeket ma is használunk: áram, elektromos
keringés, részecskék áramlása. Mesmer eljárása azt célozta, hogy
eltávolítsa az áram útjában álló akadályokat, és ezáltal az szabadon
áramolhasson az idegrendszerben.
A folyadékkoncepció azóta vált a tudomány részévé, mióta 1600-
ban William Gilbert felfedezte a mágnesességet. 1664-ben Descartes
feltételezte, hogy az „éteri anyag” folyama a mágneses mező
sajátságos csatornáin keresztül áramlik. Még Newton is úgy gondolta,
hogy a gravitáció egyike ezeknek a „nem érzékelhető” folyadékoknak.
Így hát az egyetemes folyadék ideája, mely mozgatja a testet és
továbbítja az életerőt, tartósan berendezkedett a tudományos
gondolatiságban, amikor 1791-ben Franz Joseph Gall, egy másik bécsi
doktor, egy írásában publikálta azon teóriáját, hogy az agy bizonyos
számú (huszonhét, melyet később harminchétre módosított) különálló
egységből áll. Minden egyes szekció (vagy „szerv”) az intellektus és a
fizikai funkciók egy adott részét kontrollálja a láthatatlan folyadékkal
teli csöveken keresztül, mely a szervtől a szóban forgó anatómiai
egység irányába áramlik. Gall azt is felismerte, hogy a szerveket
befogadó koponya alakja nagyban függ a szervek méretétől és
alakjától, s ezáltal egy adott személy karaktere kiolvasható a koponya
azon dudoraiból, melyeket a felszín alatt elhelyezkedő szervek
alakítanak ki. Így például egy rög a bal fül mögött azt jelentette, hogy
az illető jó szerető.
1815-re Gallnak egy Spurzheim nevű férfi személyében társa is
akadt, és kettejük dudorolvasási tudománya (melyet akkor már
frenológiának hívtak) zajos sikert aratott a kor véleményformálóinak
krémje, köztük Viktória királynő, Bismarck és Garfield elnök körében
is. A frenológia történetének kezdetén legtöbb hívője a tudomány
képviselőinek köréből került ki, de az 1820-as évek után a hangsúly
kezdett eltolódni a szociális potenciál felé. A reformgondolkodású
középosztálybeli intellektuelek és társadalmi aktivisták a frenológiában
a szegények és nélkülözők helyzetének jobbításának eszközét látták,
mely felfedné azon képességeiket, melyekkel változtathatnának
helyzetükön. A frenológia „tudományos” tápot adott egy sor nőkről,
primitív népekről, proletariátusról és gyermekek oktatásáról szóló vad
elképzelésnek is. És mindenekelőtt: a frenológia segíthetett egy
valószínűleg „fejlettebb” és jámborabb munkásosztály
megjelenésében. Az ezen alapuló önképzési irodalom (mely arra
épített, hogy a dudorolvasás felfedi a képességeket, melyek azután
továbbfejleszthetők) és a témába vágó kurzusok rendkívüli
népszerűségre tettek szert az Egyesült Államokban. Végül a
fényképészet elterjedésével a dudoraik iránt érdeklődők
lefényképezhették koponyájukat, és nagy távolságokba elküldhették
analízisre.
Mindeközben a frenológia megváltoztatta a bűnözés világát is.
Ahogy a frissen iparosodott társadalom anyagi gyarapodása folytán
egyre több és több vagyontárgyat és pénzt tudott felmutatni, egyre
többen és többen próbáltak rablással segíteni magukon. Az emelkedő
bűnözési ráta hívta életre a rendőrséget 1829-ben, amikor is az első
„bobbyk” (akik nevüket az alapítóról, Sir Robert Peelről kapták)
megjelentek jellegzetes kék kabátjukban, magas szárú
wellingtoncsizmáikban, fekete kalapjukban és skarlátszín
mellényükben. A letartóztatott bűnözőkkel csak egy probléma adódott:
keresni kellett egy helyet, ahová tehették őket. Ez hívta életre az első
börtönépítési programokat.
A börtönök korábban alig különböztek az elmegyógyintézetektől,
ahová bezárták a bentlakókat, majd meg is feledkeztek róluk. De hála a
frenológia által megszülető szociális attitűdöknek és a felismerésnek,
hogy még a bűnözőknek is vannak rejtett képességeik, a dolgok
fejlődésnek indultak. Büntető- és javítóintézetek épültek, ahogy a
felvilágosodás hajnala kezdett fényt vetni a bebörtönzés világára is.
1836-ban a pennsylvaniai Cherry Hill börtöne volt az új felfogás
legjobban sikerült darabja, melyben az elítéltek egyéni cellákban
kerültek elzárásra. A koncepciót az a kvéker idea inspirálta, hogy a
magányosan elzárt rabok, akik bűneik felett meditálnak, sokkal inkább
készek átformálni egyéniségüket. A magánzárkás elzárási rendszer
Németországban is rendkívül népszerű volt.
A szabad akarat egyik brit híve, Jeremy Bentham { 189»6 }
{189»14} tervezte azt a „Panoptikon” börtönblokkot, ahol a
magánzárkák egy központi torony kerületén helyezkednek el, melyből
az őrök valamennyi elítélt tevékenységét nyomon tudták követni. Ezt a
fajta struktúrát már könnyedén meg lehetett építeni, hála a jó minőségű
acél könnyű elérhetőségének, melyből a közlekedők, cellarácsok és az
emeletes priccsek készültek. A Panoptikon-rendszer elterjedt és
világszerte utánozták. A megtorlás helyett erkölcsi megjavítás lett a
célja az olyan új intézményeknek is, mint a New York-i Sing-Sing.
Minthogy a kriminológiáról szóló legnagyobb tekintélyű szöveg –
melyet 1764-ben egy olasz, Cesare Beccaria írt – közkézen forgott az
európai intellektuelek között, a történet folytatása is Itáliába visz el
minket. Miután az új börtönök révén nagyszámú bűnöző
tanulmányozására nyílt lehetőség, nem meglepő, hogy a kriminológia
tudománya a felszínre bukkant, s vele együtt a fejre és agyra
koncentráló frenológia is. Még Bécsben Gall egyik tanítványa
megjegyezte, hogy az elítélteknek „jellegzetes arcuk” van, „sajátságos
kidomborodásokkal... nagy és csapott fejformájuk, óriási állkapcsuk és
állandóan mozgó rágóizmuk”.
 Ekkorra már Darwin is tovább bonyolította a képletet az evolúció
elméletével és azzal az elképzeléssel, hogy az ember a majom távoli
leszármazottja. Voltak viszont olyanok, akik szemmel láthatóan nem
voltak olyan távoli hozzátartozók, mint mások. Ezt a gondolatot a
fejébe véve egy olasz fanatikus, Cesare Lombroso a fejeket méregette
(az évek hosszú során át háromezer katonát és négyezer elítéltet
vizsgált meg), és egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy minden
bűnöző a majmokra hasonlít. 1870-ben ő végezte a híres bandita,
Villela boncolását, és egy horpadást talált a fején, mely az alacsonyabb
szintű főemlősöknél található. Míg az itáliai Pesaro elmegyógyintézetét
vezette, Lombroso a kretének és bűnözők fejeit tanulmányozta,
remélve, hogy sikerül elkülönítenie a „degeneráltság” árulkodó jeleit.
Igyekezetében még Néró és Messalina mellszobrait is górcső alá vette.
1876-ban állt elő az „atavizmus” koncepciójával, mely szerint a
bűnözők úgy azonosíthatók („elálló fülük, szőrös fejük, kusza
szakálluk, óriási testüregeik, nagy négyszögletes állkapcsuk, széles
pofacsontjuk, csapott homlokuk és gyakori gesztikulálásuk”
segítségével), hogy visszaütnek az evolúció korábbi stádiumának
őseire. Lombroso Vétkesek című könyve óriási bestseller lett. Leírta az
alcsoportokat is: a kleptomániásoknak nagy füleik, a halálos
asszonyoknak rövid karjuk volt, és a bűnözők „krónikusan betegesek”
voltak. Bevezetett viszont egy sor modern kriminalisztikai eljárást is,
köztük a vércsoportok osztályozását, a hajszálak és az ujjlenyomat
{190»271} vizsgálatát. Lombroso munkái valószínűleg azért érhettek
el ilyen hihetetlen népszerűséget, mert elhatárolták a közönséges
embereket a bűnözőktől, akik ezáltal alantas, elkülönült lények lettek,
akiket a normális társadalom jogosan vetett ki magából.
Lombroso hű maradt magához halálában is: tartósított feje egy
üvegben ma is megtalálható az általa alapított Torinói Múzeumban egy
sor más, tartósított és felcímkézett – „német gyilkos”, „olasz bandita”,
„lőfegyverrel öngyilkosságot elkövető”, „babagyilkos” stb. – fej
társaságában. De mindettől függetlenül Lombroso olyan meghatározó
hatást gyakorolt a bűn és a szociális gondoskodás megközelítésére, ami
még a huszadik század közepén is érvényesült, a híres XYY
kromoszóma vitában, mely arról szólt, genetikai jellemvonás-e vagy
sem a bűnözésre való hajlam.
1865-ben érkezett Lombroso laboratóriumába az az orvos, aki
alapjaiban változtatja meg a fejről alkotott elképzeléseket, és
idejétmúlttá teszi a dudorolvasókat. A neve Camillo Golgi volt, és
Lombroso agyfunkciós kísérletei hatására jelent meg nála
(Lombrosónak volt egy pszichiátriai klinikája is). 1872-re Golgi olyan
pénzzavarokkal kezdett küzdeni, hogy el kellett hagynia Lombrosót,
hogy a Milánó melletti Abbiategrasso elmegyógyintézetének orvosa
legyen. Ott a jószerencse folytán munkaköre megkívánta, hogy
boncolásokat is végezzen (ezekre otthonában került sor, konyhaként is
szolgáló laborjában). Nagynénje férje az elsők között kezdte használni
a mikroszkópot a patológiai munkában, így Golgi hozzá tudott jutni a
műszerhez, mellyel közelebbről is megvizsgálhatta a felmetszett agyi
szöveteket.
Valamikor az elkövetkező év folyamán bámulatos felfedezésre tett
szert. Egy agyi metszetet pár napig a Müller-féle folyadékban (kálium-
ammónium-dikromát, ozmium-kloriddal egybevegyítve) hagyott
keményedni, melyet azután ezüst-nitrát oldatba áztatott. Lehet, hogy
szórakozottságból tette, de valószínűbben azért, mert hallott a
fényképezés {191»44} izgalmas, új technikájáról. Az angol Fox Talbot
és mások kimutatták, hogy az ezüstatomok bizonyos körülmények
között reagálnak a fényre és képeket hoznak létre. Golgi ezüst-nitrát
oldata is így tett. Ahogy a szövetmintába vágott, megdöbbenten látta,
hogy az ezüst-nitrát lerakódott a szöveteken – de nem akármilyen
módon. Golgi azt látta, hogy az agyi szövettömeg átlátszó sárgára
színeződött, ellenben az agyi sejtek (csillag, háromszög és pálcika
alakú) körvonala erős, fekete színnel rajzolódott ki. Golgi felfedezte a
„Golgi-sejteket” (melyek az agy legszaporább sejtjei). Hála rendkívüli
kísérletének, Golgi egy sor fontos és új kijelentést tudott tenni az
agyról, melyek a mai neurofiziológia alapjait képezik: hogy az idegek
inkább összefonódnak, mintsem egy egyedekből álló hálót
formálnának; és hogy az impulzusokat a teljes struktúra továbbítja,
nem csak az egyedi részecskék.
Az ötlet, hogy a szövet egyáltalán megszínezhető, a nemrégiben
meghonosodott szintetikusfesték-ipartól eredt. Az anilinfesték, melyet
az angol vegyész, William Perkin {192»63} fedezett fel, első volt a
kőszénkátrányból származó mesterséges színezőanyagok sorában. Az
orvoskutatók számára a festékek kulcstulajdonsága a baktériumokhoz
való tapadása volt. A férfi, aki elsőként publikálta ezt a tényt, Paul
Ehrlich volt, egy német kutató, aki együtt dolgozott földijével, Robert
Kochhal, aki Afrika távoli vidékein élte le az életét, a lépfene, kolera,
tuberkulózis, szifilisz {193»151} {194»176} bacilusának és más
kórokozók megtalálásának és azonosításának szentelve életét. Koch
munkájában egy véletlen baleset jelentett óriási előrelépést. Ehrlich
kint felejtett a meleg tűzhelyen egy tuberkulózis-kórokozó tenyészetet
egy egész éjszakára. Reggelre elszörnyedve látta, hogy egy kevés
anilinfesték utat talált a tenyészethez, és ami ennél is rosszabb, a
kályhába közben begyújtottak. Azután rájött, hogy a pluszhőmennyiség
élénkkékre festette a baktériumtenyészetet, sokkal könnyebbé téve
ezzel a tuberkulózis kutatását (és később a gyógyszer meglelését).
Ehrlich feltalálta a bakteriológiát.
Az egyik dolog, amire Ehrlich rájött, miközben színesebbé tette
kultúránkat, hogy bizonyos festékek magas hatékonysággal működő
parazitaölők. A metilénkék például idegfájdalom (neuralgia) esetén
általános fájdalomcsillapítóként volt használható. Így amikor azt látta,
hogy az megfesti a maláriát okozó parazitákat, néhány páciensének
kísérletképpen beadta orvosságként. Az meg is ölte a kórokozókat.
Ebből fejlesztette ki Ehrlich a kemoterápiát, a kezelés „ezüst
pisztolygolyó”-szerű felfogását, mely során egy gyógyszert olyan
öléscentrikus fegyverként alkalmaznak, mely elpusztít egy bizonyos
baktériumot, de sértetlenül hagyja az organizmus többi részét. Ehrlich
első ezüst pisztolygolyója a szifiliszt célozta meg (ez lett az első
csodaszer, a salvarsan). Ez bajba is keverte az orosz ortodox egyház
szinódusa előtt, akik úgy vélték, ha a szifilisz Isten büntetése egy
erkölcstelen cselekedetért, akkor azt nem szabad orvosi úton
eltávolítani.
A színek közül, amiket Ehrlich használt, a legsikeresebbnek
bizonyult a metilénkék, miután úgynevezett vitális festék volt. Ez azt
jelentette, hogy közvetlenül be lehetett fecskendezni egy szövetbe
anélkül, hogy bármilyen kárt okozott volna. És a legtöbb
színezőanyagtól eltérően szétáradt a szövetben, ahelyett hogy a
befecskendezés helyén gyűlt volna össze. Ehrlich biztosra mehetett a
metilénkék alkalmazásakor, mert rendelkezésére álltak egy másik
német vegyész, Heinrich Caro munkái, aki az elsők között kutatta,
milyen mesterséges színezékek vonhatók ki a kőszénkátrányból.
{195»62} {195»104} Az intenzív német figyelmet a festés és a
vegyészeti munkák iránt az is indokolta, hogy az ország még nem volt
egységes, így egy kutató szabadalmaztathatott egy eljárást egy
fejedelemségben vagy hercegségben még akkor is, ha valaki más az
országban már birtokában volt a szabadalomnak. És annak a brit
gondolkodásmódnak hála, hogy nem úriemberhez méltó dolog
belekeveredni a kereskedelembe (isten ments – egy sikeres tudós még
visszavonulna, amint elég pénze lenne hozzá), a tizenkilencedik század
végére a német vegyészeti és gyógyszergyártási ipar felülmúlta az
angolokét.
 Az újsütetű német vállalatok közt volt az óriási BASF társaság is,
melynek Caro 1868-ban vezetője lett. De 1859-ben, amikor fiatal
házasemberként még épp csak visszatért angol feleségével Angliából,
elsőként egy olyan ember laboratóriumában kezdett dolgozni, aki
minden iskolás kémiakönyvébe beírta a nevét. Robert Bunsen
{196»105} {196»86} heidelbergi laboratóriumáról van szó (mely
korában a kémiai kutatások központja volt), ahol Caro is megalkotta a
metilénkéket. A labor másik csücskében (úgy mondják) Bunsen és
segítője, Kirchhoff szorgalmasan dolgoztak azon, hogy
megajándékozzák a modern világot az eszközzel, mellyel a csillagok
szívébe nézhet, a Bunsen-égővel.
Korábban, 1846-ban Bunsen rájött, hogyan reciklikálhatná az angol
és német vasöntödék kéményein át távozó gázokat, { 197»110}
{197»20} és ezután érdeklődni kezdett mindenfajta gáz iránt. 1855-
ben fedezte fel, hogy forróbb lángot kap, ha a széngázt levegővel
elegyíti, mielőtt meggyújtja. Ez az eljárás azonkívül tiszta, tompa
fényű lángot eredményezett, mely mentes volt a gázban égő minden
ásványtól. Az új, tiszta láng kiváló kísérletező eszköznek bizonyult,
mert bármilyen anyagot égettek benne, a lángban csak az anyag égése
látszott.
Kirchhoff említette Bunsennek, hogy ha intenzív fény
keresztülvilágít egy égő anyagon, akkor a láng magába issza az égő
anyag által kibocsátott fény hullámait. Ezután, ha a lángot
üvegprizmán keresztül szemléljük, a hiányzó hullámhosszuk vékony
fekete vonalakként fognak látszani a prizma színképében. Kirchhoff és
Bunsen megalkotta a spektroszkópiát, { 198»86} {198»105} így 1861-
től lehetővé vált a nap és a csillagok összetételének azonosítása is –
miután ezek is égtek.
A spektroszkopikus jelenséget eredetileg egy Joseph von Fraunhofer
nevű lencsecsiszoló fedezte fel 1810-ben, egy München melletti
monostorban. Üveges fiaként, aki korán megtanulta a tükörkészítést és
az üvegvágást, abban reménykedett, hogy szemüvegkészítő lesz belőle.
De miután műhelye a fejére rogyott, a gravírozott meghívókártyák
piacán próbált szerencsét, ismét sikertelenül. 1806-ban azután
visszatért az optikához egy müncheni műszergyárban. Fraunhofer
életének nagy álma volt, hogy optikailag tökéletes üveget készítsen,
ami idáig még senkinek sem sikerült. Több mint egyéves munkával ő
és francia munkatársa, Guinand kifejlesztettek egy technikát, mely
szinte teljesen barázdamentes üveget eredményezett, s ahol a felolvadt
keveréket egy olyan speciális, üreges, tűzállóhabarcs-csővel keverték,
melyet előtte igen magas hőmérsékletűre izzítottak.
1814-től Fraunhofer kalibrálni kezdte az üvegeket, és a legkisebb
torzítást is felfedezni szándékozó eljárás részeként az üvegen
keresztültűző sárga fénynyaláb hihetetlenül finom, precíz képét
használta. Felfedezte, hogy nagyon tiszta sárga vonalak nyerhetők a
lángnyelvből, ha az megfelelő szögben világít keresztül az üvegen. Ezt
arra használta, hogy felfedje az üveg legkisebb tökéletlenségét is.
Egyszer aztán, hogy duplán is ellenőrizze az üveg tisztaságát, a
napfénybe nézett vele a láng helyett, és még több vonalat látott. De
ezek sötétek voltak. Idővel összeadta a különböző fényforrásokból
(beleértve a napot és a csillagokat is) érkező vonalakat, és azt találta,
hogy nem kevesebb mint 574 van belőlük. Minthogy Fraunhofer a
tiszta üveg készítésében volt érdekelt (abban nem, hogy miért tűnnek
fel azok a vonalak), amikor publikálta munkáját, mélyen titokban
tartotta az üvegkészítés piaci értéket képviselő eljárásait, annál többet
mondott viszont el a rejtélyes vonalakról. Ötven évre rá aztán
Kirchhoff ki tudta fejleszteni a spektroszkópiát. De a precíziós
üveggyártás, mely felfedte a spektrális vonalakat Fraunhofernak,
lehetővé tette azt is a számára, hogy előálljon az első, nagyméretű,
teleszkópok számára készült üveglencsékkel, melyek által a
csillagászok kémlelhették a naprendszeren túli határtalan űrt.
Fraunhofer lencséjével a műszerében a nagy Friedrich Bessel elsőként
tudta lemérni, milyen messze vannak a csillagok.
A tizennyolcadik század közepéig csak rendkívül vékony lencsék
segítségével lehetett a távolba nézni, ugyanis az üvegminőség olyan
gyenge volt, hogy csak az üveg vékonyságával lehetett csökkenteni a
torzítást. Viszont a vékony lencséknek hosszú volt a fókusztávolsága,
így a teleszkópok is több száz láb hosszúak voltak. { 199»131} A
legnagyobb probléma, amit a lencse vékonyításával próbáltak
kiküszöbölni, a kromatikus aberráció, vagyis színi eltérés volt. A
fénytörés miatt a vastagabb lencsénél a lencsén áthatoló kék fény a
lencséhez közelebb kerül fókuszba, mint a vörös fény. Vörös
gyújtópontba állítva a csillagoknak kék, életlen udvara lett, és viszont.
Megfigyelték viszont, hogy az emberi szemben több lencse is együtt
működik, ezek mégsem okozzák ezt az aberrációt, így 1758-ban egy
londoni takács fia, John Dollond, megpróbált hasonló effektust
reprodukálni azáltal, hogy különböző lencséket használt együtt. Egy
konvex koronaüveg lencsét (melynek zöld színezete kivágta a
narancsvörös színsávokat) alkalmazott együtt egy konkáv optikaiüveg-
lencsével, és a két lencse kioltotta egymás aberrációját. Ezzel a trükkel
a lencsék elég jók lettek ahhoz, hogy Herschel 1781-ben felfedezhesse
velük az Uránuszt.
A távcsöves fejlesztések rádöbbentették a csillagászokat és a
többieket, hogy nagyon is híján vannak a szükséges precizitásnak,
amivel a műszereknek működniük kellene. A dolgokban előrehaladást
jelentett Dollond lányának, Sarah-nak a házassága egy műszerésszel,
Jesse Ramsdennel, aki jócskán túlteljesítette vállalását. A házassági
szerződésben ugyanis csak az állt, hogy Ramsden részt kap Dollond
színhibamentes lencséinek szabadalmi jogából, de végül Ramsden volt
az, aki feltalálta, amire Dollondnak (és a többieknek) a legégetőbb
szüksége volt: az eszközt, mellyel rendkívüli pontossággal lehet
beirányozni a műszereket. 1766-ban Ramsden hatezer szextánst
{200»267} gyártott le egy tömegben a haditengerészet számára, és az
egyik ok, amiért ez sikerült neki, az volt, hogy új technológiát talált a
fokbeosztás jelölésére. Lélekölő, időrabló ipar volt ez korábban, és
nehéz volt pontosan megoldani. Viszont egy pontatlan fokbeosztás egy
egész hajóra való szerencsétlent küldhetett a hullámsírba, ezért a
pontosság alapvető feltétel volt. Ramsden ezt úgy oldotta meg, hogy
kifejlesztett egy finomcsavargyártó esztergát, melyhez egy
gyémántvágó csatlakozott, mely tükörben követte egy szenzor
mozgását végig az apró, kézzel gyártott csavar parányi menetén.
Amikor az elkészült csavarmenetet felszerelték a horizontális
köralap érintőjére (és a csavar menete beakadt a kör kerületébe vágott
apró fogakba), az irányzékcsavar forgatásával hihetetlenül kis
mértékben is lehetett mozgatni az alapkorongot. Ez lehetővé tette, hogy
a jelölések a teleszkóp vagy szextáns talplemezére kerüljenek, akár a
fokmásodperc töredékének pontosságával. A találmány felosztógép
néven vált ismertté, és olyan tudományos precizitásra adott módot, ami
azelőtt teljesen ismeretlen volt.
A precíziós mérlegek segítették a vegyészeket, hogy pontosabban
lemérhessék a fémeket és az üledékeket. Precíziós gazométerek mérték
a gáz sűrűségét, és dilatométerek számolták ki a fémek hőmérséklet-
változás hatására történő összehúzódásának és kitágulásának mértékét.
Ramsden barométerei tízszerte pontosabbak voltak elődeiknél.
Szextánsa elkísérte Cook kapitányt felfedezőútjaira, és összehozta
Dollond új lencséit saját akkurátus fokbeosztásával. Segítségükkel
Cook hat hónap alatt kétezer-négyszáz mérföldet (3840 km) tett meg
Új-Zéland partjai mentén, mely tett akkoriban csodaszámba ment.
Mindent egybevetve, a Ramsden új műszerei által kínált precízió
megtalálta útját a szerszámiparba, és segített annak a mérnöki bázisnak
a megteremtésében, melyre az ipari forradalomnak szüksége volt a
startoláshoz.
De ami teljessé teszi a történetet, az az a tény, hogy miután 1793-ra
az amerikai függetlenségi háborúnak vége lett, elegendő számú brit
katona szerelt le, hogy dolgozni kezdjen azzal, amivel Ramsden
végképp beírta magát modern kori történelmünkbe. A forradalmi hév
kora volt ez (mind francia, mind amerikai részről) és a britek túlzott
aggodalommal tekintettek szembe az ellenséggel, mely ott fészkelt
mindössze huszonkét mérföldnyire partjaitól, a csatorna túloldalán. A
francia inváziótól való rettegés hozta meg Ramsden számára a
feladatot, hogy építsen egy „dioptriás iránytűs szögmérőt”, majd ennek
segítségével egy óriási szögmérős földmérő berendezést. 1783-ban a
nemzeti haditérképészeti szolgálat megkezdte Anglia déli partjainak
felmérését, egy háromszögelésnek nevezett eljárás segítségével. Két
kiemelkedő felszíni pont között (többmérföldes távolságban) nagy
pontossággal lemértek egy alapvonalat, majd azt egy háromszög
alapjának használva Ramsden szögmérőjének a segítségével pontosan
kiszámították oldalait és szögeit. A háromszög oldalai ezután a
hozzájuk csatlakozó háromszögek alapjául szolgáltak, és az eljárást
számtalanszor meg lehetett ismételni.
A szögmérő egy három láb átmérőjű rézkorong volt, tíz fokperc
pontosságú beosztással, és a mikrométernek hála, egy fokmásodperces
pontossággal is le lehetett olvasni az adatokat róla. A szerkezet
bölcsőként szolgált egy nagy teleszkóp számára, és egy háromlábú
állványzatra volt felszerelve, melyet mindhárom tengelyt érintően
vízmértékkel egészítettek ki. Így a műszer hibahatára mindössze öt
hüvelyk (13 cm) volt hetven mérföldön (112 km).
1824-re Nagy-Britannia teljes területe fel lett mérve ezzel a
módszerrel (kivéve Anglia keleti partját és Északnyugat-Skóciát).
1820-ban az első ügynök megkapta megbízatását, hogy az új
térképeket a nagyközönség számára is értékesítse, megyénként négy
guinea csillagászati áron. A tizenkilencedik század közepére Európa
teljes területe és Amerika lakott részei is pontosan fel lettek térképezve,
így a geológiai körvonalak és a városok utcái, domborzati formák, de
még épületek is a térképre kerülhettek. Ezek voltak a modern térképek
ősei, melyek olyan hasznosak, amikor magad alatt vagy és
elkívánkozol valahová.
A térképeket annyira természetes dolgoknak tartjuk, hogy nem is
gondolunk arra, hogy voltak olyan idők, amikor a világ nagyobbrészt
ismeretlen volt. Aztán egy napon, öt évszázada, Kolumbusz
megváltoztatta a világképünket, amikor hazajött, és egy olyan
Újvilágról beszélt, melynek azelőtt még a léte is teljességgel ismeretlen
volt...
 12 DÉJÀ VU

V annak pillanatok az életben, amikor úgy érzed, hogy egy

múltbeli tapasztalatot minden részletében újra átélsz. Ezt az
érzést hívjuk déjà vunek, és a változások hálóján bizony gyakori
eset, amikor a történelem pontosan megismétli önmagát. Így lesz ez
ebben a történetben is, melyben szerepel majd elásott kincs,
dzsungelkaland, briliáns színek, filozófia, hetvenkedő kalózok,
szépművészet, zene, tudomány és megalomániás gonoszság. Egyszóval
a mindennapos egyhangúság, a történelem megszokott taposómalma.
Történetünk a tizenhatodik század elején kezdődik, amikor a
spanyolok megérkeztek az Újvilágba, a mai Mexikó és Peru területére.
Elsődleges céljuk az volt, hogy pénzügyi eszközöket találjanak V.
Károly {201»261} gyakorlatilag csődbe ment Szent Római
Birodalmának megtámogatására. Így 1503-ban, mindössze tizenegy
évvel Kolumbusz utazása után (amiről, hála a lassú híráramlásnak,
akkor még csak kevés európai hallott), a spanyolok máris felállítottak
egy kereskedelmi minisztériumot, mely az amerikai kereskedelmet volt
hivatott Sevillán keresztül intézni – ha az Újvilág jövedelmezőnek
bizonyulna (melynek eredményeként Sevilla vált a spanyolok Atlanti-
óceáni tevékenységeinek idegközpontjává). Ez a „szükség esetén”
felfogás visszaköszön az Újvilág felfedezésének pápai fogadtatásából
is. 1493-ban, amikor a tinta még meg sem száradt a visszatérő
felfedező partraszállási ceremóniáját megörökítő birtokbavételi
okmányon, VI. Sándor pápa már kibocsátotta Inter Caetera kezdetű
bulláját, mely képzeletbeli vonalat húzott észak-déli irányba, ezer régi
mérföldnyire (háromezer mérföld) az Azori-szigetektől, minden földet
és vizet azon túl Spanyolországénak deklarálva.
További „szükség esetén” döntések születtek 1513-ban, a spanyol
kormányzati tisztviselők, valamint a valladolidi és burgosi egyházi
elöljárók találkozója után. Határozatot hoztak arról is, hogy bármelyik
amerikai indiánnak, akivel csak találkoznak, hűséget kell esküdnie a
spanyol koronára, és el kell ismernie a keresztény hitet, megtámadtatás
és rabszolgasorba hajtás terhe mellett. Az indiánokat ezen túl
hivatalosan is „alsóbbrendűnek” deklarálták, akiket Isten a spanyol
hódítók alárendeltjeinek teremtett. A definíció szerint polgárjogok
nélküli tisztátalanok voltak, akiket kényszermunkára lehetett fogni
(melyet azzal a morális szükségszerűséggel igazoltak, hogy ezáltal az
indiánokat kigyógyítják „a lustaságra való, velük született
hajlamukból”). És minthogy az egyház áldását adta arra, hogy ez a
rabszolgaság nem ütközik emberi vagy isteni törvénnyel, az
indiánoknak nem maradt törvényes alapja a tiltakozásra.
A spanyol tervek fényében ezek a döntések nem is annyira a
leigázást, mint inkább a gyarmatosítást szolgálták. A hódítások egyik
korai krónikása, Lopez de Gomara írta: „Letelepedés nélkül nincs jó
hódítás, és ha a föld nincs meghódítva, az emberek nem fognak
megkeresztelkedni. Ezért a lehető legtöbb hódítónak le kell
telepednie.” Néhány kísérleti látogatás után 1521-ben Cortez leigázta
Montezumát, az aztékok vezetőjét, majd 1532-ben Pizarro érkezett
meg 180 emberével és 30 lovával Peruba, hogy elfoglalja az Inka
Birodalmat. Pizarro foglyul ejtette Atahualpát, és másfél millió peso
váltságdíjat követelt érte aranyban és ezüstben – ez több mint a fele
volt egész Európa teljes évi nemesfémtermelésének. Cortez a
letelepítésbe is belefogott, új, spanyol stílusú városokat létrehozva,
melyekben emberei automatikusan várostestületi tagságot nyertek,
saját földet kaptak, és feljogosították őket arra, hogy rabigába hajtsák
az indiánokat a megművelésükhöz.
Mindeközben az egyház támadta a pogányságot: csak 1531-ben
ötszáz templomot, valamint húszezer bálványt semmisített meg, és
egymillió indiánt keresztelt meg. De a legnagyobb társadalmi csapást
maga a spanyol jelenlét okozta a bennszülöttek körében. Az idegenek
olyan betegségeket hurcoltak be magukkal, mely ellen a helyieknek
nem volt immunitásuk. Hála mindenekelőtt a himlőnek, maláriának,
tífusznak és sárgaláznak, a tizenhatodik század végére Peru inka
lakossága kilencmillió főről kevesebb mint kétmillióra zuhant.
Nagyjából ugyanebben az időszakban Mexikó lakosainak száma a
becsült adatok alapján harmincmillióról tizenkétmillióra csökkent.
A század vége felé a populáció kihalása kezdte aggasztani a spanyol
hatóságokat, miután a munkaerőhiány komoly méreteket kezdett ölteni,
és Spanyolországnak minden rabszolgakézre szüksége volt a
bányamunkákhoz. 1545-ben Peruban felfedezték Potosí nagy
ezüsthegyét; egy évvel később újabb fontos lelőhelyekre bukkantak
tőle délebbre, Guanajuatónál. 1570-ben, az új finomítási eljárás (a
higany felhasználása) következtében a termelés masszív növekedésnek
indult. Peru és Mexikó ezüstje kezdte elárasztani Spanyolországot. A
termelés a csúcson, 1600 körül, elérte az évi harminchatmillió peso
értéket. 1550 és 1660 között körülbelül 18 000 tonna ezüst és 200
tonna arany {202»263} gazdagította az európai nemesfémkészleteket.
A hatás pont az ellenkezője volt annak, mint amit a spanyolok vártak,
ugyanis az európai pénzpiac és a világkereskedelem központja
Spanyolországból elmozdult Észak-Európa irányába. A problémát az
okozta, hogy az aránylag kismérvű spanyol ipar nem tudott lépést
tartani a gyarmatosító telepesek keresletével. A spanyol-amerikaiaknak
nagy mennyiségű alapvető mezőgazdasági cikkre és ruhára volt
szüksége, majd a későbbiekben, ahogy az ezüst- és aranykészletek
nőttek, már luxuscikkekre is. Ha egyszer a telepesek nem jöhettek haza
(márpedig ez fővesztés terhe mellett tilos volt nekik), akkor legalább
jól akartak élni. Így hát a pénzük beáramlott Európába, ami a század
végére 400 százalékos inflációt okozott Spanyolországban.
Ennél jobb hírt nem is kaphatott volna a flandriai { 203»111}
Antwerpen (mely a spanyol koronához tartozott), hiszen a tizenhatodik
század közepétől a Sevillán keresztül áramló amerikai tőke mind
Antwerpenbe vándorolt, hogy ott a textíliák, üvegmunkák,
fémeszközök, dísztárgyak és általában szinte bármi ellenértékéül
szolgáljon, amire csak pénzt költeni lehet. Az európai gazdaság
általános fellendülése folytán Antwerpen fontos kikötő lett, miután a
Scheldt-folyó melletti elhelyezkedése ideálissá tette mind a Balti- és
Földközi-tenger, mind az Atlanti-óceán és Közép-Európa felől zajló
kereskedelmi forgalom számára. 2500 hajó és 250 000 tonna áru
érkezett a gyorsan növekvő városba minden évben. 1500-ban még csak
40 000 lakosa volt, de 1568-ra a szám 114 000-re ugrott. A városi
tanácsnak korlátoznia kellett az építkezéseket, miután Antwerpen
kezdett kifogyni a szárazföldből. Új utcák épültek, kisebb házakkal és
kertekkel, melyeket szinte bármilyen áron ki lehetett adni a spanyol
ezüstért Antwerpenbe gyülemlő kézműveseknek.
Az Újvilág pénze a késztermékeket is Antwerpenbe vonzotta: az
olasz kerámiákat, tükröket és üvegeket; francia fehérneműt és bort;
német fémmunkákat és textíliákat; holland és angol gyapjút; portugál
fűszereket; lengyel gabonát; flamand faliszőnyegeket. Szinte
hihetetlennek hangzik azok számára, akik ismerik ezt az álmos belga
várost napjainkban, hogy egy tizenhatodik századi spanyol író így írt
róla: „Antwerpen a Nyugat metropolisa”.
Antwerpenben a luxuscikkek iránti kereslet is emelkedni kezdett.
1600 és 1670 között a városban élő gyémántcsiszolók száma
megduplázódott. Az új selyemfonóipar kezdett felfutni éppúgy, mint a
majolikakészítés vagy a cukorfinomítás. Alabástrommal, márvánnyal
és nemesfémekkel dolgozó mesterek váltották fel a hagyományos
fafaragókat. A növekvő egyéni kereslet a művészetek iránt
kifejlesztette a festészet antwerpeni iskoláját, melyet olyan művészek
neve fémjelez, mint Rubens, Van Dyck és Jordaens. Christophe Plantin
{204»127} Európa egyik legnagyobb nyomdáját is itt működtette.
Nem meglepő, hogy Antwerpen új gazdasági potenciálja a várost
fontos pénzpiaci központtá is tette. A kapitalizmus növekedése és a vég
nélküli háborúskodás tendenciája gyors növekedést idézett elő a rövid
lejáratú hitelek piacán. A történelem során először nyílt lehetőség a
rendszeres megélhetésre a pénznek az új, jól szabályozott antwerpeni
értéktőzsdén (mely szintén első volt a világon) történő forgatásával. A
városi hatóság hamarosan garantálni kezdte a váltók és letétek
biztonságát, a spekulatív atmoszférát pedig tovább fűtötte a lottók, a
hajózási biztosítások és a fogadások bevezetése.
Ekkorra Németalföld lett a spanyol birodalmi politikacsinálás és
katonai műveletek centruma; így valahányszor Spanyolország
tüsszentett, Antwerpen is megfázott. A spanyol királyi pénzügyeket
illetően ez sajnos kezdett monoton rendszerességgel megtörténni. Az
állam által irányított spanyol entitások nagyszámú csődje komolyan
megrendítette Antwerpen pozícióját. A vég akkor jött el a számára,
amikor a Scheldt kezdett eliszaposodni. Ekkor a protestáns
németalföldi provinciák fellázadtak Spanyolország ellen, és új, holland
államként kikiáltották függetlenségüket. A főváros, Amszterdam
közvetlenül a tenger partján feküdt, s hamarosan Európa pénzügyi
központja lett.
Ekkorra az egész éven át tartó árukereskedelem iránti igény
szükségessé tette a nagy, nemzetközi, megfelelően szabályozott bankok
létrejöttét; és 1609-ben a kontinens első nagy, központosított
pénzintézete, a Váltóbank Amszterdamban megnyitotta kapuit. Ez volt
Észak-Európa első nyilvános bankja, mely fel volt hatalmazva a
kamatozó betétek gyűjtésére éppúgy, mint az anyagi eszközök
mozgatására a számlák között, váltóhitel nyújtására és kiegyenlítésére.
Át tudta váltani pénzre a nemesfém rudakat és külföldi pénzérméket,
de törvényes fizetőeszközt is tudott verni belőle. Hamarosan újabb
bankok követték a példát Middelburgban, Delftben, Rotterdamban,
majd külföldön, Nürnbergben, Hamburgban és Stockholmban. A
fejlődés kedvezően hatott az új részvénytársaságok működésére,
melyeket eredetileg Angliában hoztak létre, hogy befektetőket
vonzzanak a tengeri kereskedelembe. Egyszerre az üzletelés lett az
üzletek üzlete. A modern pénzpiaci körhinta nekilódult.
Már javában pörgött, amikor a merkantil szellemiségjelzőt először
hallani lehetett (később, a tizennyolcadik században, a modern
szóhasználat még egy -izmus toldalékot is hozzáragasztott). A spanyol-
amerikai nemesfém rudak elindították a Nyugatot a kapitalizmus és a
mérlegképes életszemlélet felé vezető úton. Egyedül a pénzügyi
eredményesség számított. Thomas Mun, az Értekezés a
külkereskedelem hatásáról az angol kincstárra című művében
megálmodta a „kereskedelmi mérleg” fogalmát, melyet egy adott
ország nemesfémkészletének kivitele és behozatala közti különbsége
alapján definiált. Az erős országoknak nagy nemesfémtartalékaik
voltak; a gyengéknek kevés vagy éppen semmi. Rúdaranyban vagy
-ezüstben fizették a befektetéseket, az ipari növekedést vagy a
hadseregeket, és gyakran ezekben nyújtottak kölcsönt más államoknak.
Mun könyvét számos európai nyelvre lefordították, és átütő sikernek
bizonyult.
Nemsokára elterjedt állampolitikává vált, hogy a vámkvóták
enyhítése által maximalizálták a nyersanyagok importját, ugyanakkor
vámpótlékot vezettek be a nyersanyagok kivitelének visszaszorítására.
A behozott nyersanyagokat felhasználó helyi gyártókat az állam a
külföldről behozott késztermékek ellen szubvenciókkal és
védővámtarifákkal védelmezte. 1651-ben és 1660-ban Anglia megtette
a logikusan következő lépést. A két egymást követő tengerészeti
törvény {205»3 } kötelezővé tette az angol hajók (melyek
legénységének legkevesebb háromnegyed részben angolokból kellett
állniuk) használatát bizonyos meghatározott árucikkek – például a
cukor, a dohány, az indigócserje, az épületfa és a hajófelszerelések –
esetében, az Anglia felé vagy Angliából történő szállítmányozás esetén.
A késztetést a hollandok adták a döntés meghozatalához, akik
kifejlesztettek egy igen rugalmas és hatékony hajótípust, melynek a
fluyt {206»112} nevet adták. Ez az innovatív és jövedelmező vízi
jármű automata emelő és feszítő csigasorral ellátott kötélzettel
rendelkezett, ezért csak kisszámú személyzetre volt szükség a
működtetéséhez. Fluytok szállították a holland kikötőkbe az
áruszállítmányokat, különösen a Kelet országaiból, és terítették szét
egész Európában. Ez a behozatal lett a nemesfémrúdügy központi
kérdése. Az európai piac tea, kávé és fűszerek iránti felbuzdulása
komoly problémákat okozott, miután a keleti kereskedők a termékek
ellenértékeként csak nemesfém rudakat voltak hajlandók elfogadni.
Később, a tizennyolcadik században azután a briteknek sikerült
alternatív megoldást találniuk az ópium {207»97} segítségével.
Mindeközben még a leglassúbb észjárású kormányzati tisztviselők
számára is világossá vált a tény, hogy a nemesfém rudak fogyásának
megakadályozására saját kolóniákat kell alapítani. Ezek egyetlen célja
az volt, hogy az anyaország helyi iparát ellássák nyersanyaggal, és
ezáltal is élénkítsék a reexport folyamatát. Ebből az okból a század
közepére az összes főbb európai hatalom létrehozta a maga atlanti
gyarmatát a Karib-szigeteken és Észak-Amerikában. A Karib-tengeri
kolóniák a cukortermelésre álltak rá, míg az amerikaiak (mint például
Virginia) a hihetetlenül értékes dohány forrásául szolgáltak. Virginia
különösen jó példa a gyarmati törvények kereskedelemre gyakorolt
restriktív hatásaira. A kolóniának tilos volt a nem angol kereskedőkkel
való üzletkötés vagy a nem brit kikötőkbe való export. A rendszer, úgy
tűnt, Anglia előnyére szolgál, és 1650-re minden idegent kirekesztettek
a brit kolóniákkal történő kereskedelmi kapcsolatokból.
A tény, hogy a színezőanyagokat elég értékesnek tartották ahhoz,
hogy a tengerészeti törvények hatása alá vonják, érdekes fordulatot hoz
a történetbe. A legtöbb ország akkoriban nem rendszeresített saját
flottát, hanem szükség esetén inkább magánszemélyektől kölcsönzött
hajókat. Ezek a hajók engedélyező okiratot vittek magukkal, mellyel
igazolták, hogy kormányzati célból lettek felfegyverezve és járják a
tengert. Legénységük mindazonáltal néha olyan szabadúszó
tevékenységre ragadtatta magát, mely aligha fért bele a törvényes
keretekbe. Például megtámadták a spanyol kincseket szállító
galleonokat, lemészárolták a legénységet, és odébbálltak a
rakománnyal (még gyakrabban a teljes hajóval). Ezek a törvénytelen
túlkapások – inkább sűrűbben, mint ritkábban – alig burkolt
intézkedések voltak a kormányzat urai részéről, melyek arra irányultak,
hogy javítsanak az ország kereskedelmi mérlegén. Az Amerikából
hazatérő spanyol kincses hajók vagyonokat szállítottak nemesfémek,
gyöngyök, selymek, fűszerek és ékszerek formájában; és amikor a
kalózok hazatértek vele, részesedést kaptak a zsákmány után.
A vérengző taktika hamar kivívta a kalózkodás (a görög peiran,
félelmet kelt igéből származik az angol piracy [kalózkodás] illetve
pirate [kalóz] szó), és akik művelték, a kalóz nevet. Sikerük nagy
részét annak köszönhették, hogy amikor megközelítették prédájukat, a
kalózok világosan értésére adták a legénységnek, hogy egy fityinget
sem adnak annak az életéért, aki ellenállni merészel, azáltal, hogy
felhúztak egy élénkvörös zászlót, a Jolly Rogert (a név a francia joli
rouge-ból származik).
Minden kalózok egyik leghíresebbike Henry Morgan volt, aki 1655-
ben érkezett a Karib-szigetekre, Oliver Cromwell, Anglia Lord
Protectora megbízásából. Morgan a jamaicai Port Royalban ütötte fel
főhadiszállását, és innen indult el, hogy kalózlevelének birtokában
sanyargassa a spanyol ellenséget. Néhány rablást azért saját számlájára
is elkövetett. Amikor például 1667-ben aláírták a békeszerződést és
elfelejtették ezt Morgannal közölni, az az elkövetkező évben bevette
Maracaibo városát, megkínozva annak lakóit, hogy megkaparinthassa
kincseiket. A kikötőt őrző spanyol hadihajókkal úgy bánt el, hogy egy
robbanóanyagokkal megtömött álhajó segítségével felrobbantotta őket.
Egyedül ez a maracaibói rajtaütés hihetetlen összeget, 260 000
aranypénzt hozott a konyhájára.
Elszántságáért Morgant visszavitték Londonba, ahol lovaggá
ütötték, és mint alkormányzó térhetett vissza Jamaicába, azzal a
paranccsal, hogy tartóztassa le és büntesse meg az összes kalózt –
sokukat ezek közül ő is ismert, ennek ellenére felakasztatta őket.
Egyikeként azon barátainak, akiknek sikerült elkerülniük ezt a véget,
William Dampier a Yucatán-félszigetre, Mexikóba menekült, ahol
csatlakozott egy kalózközösséghez. Ezek a brigantik a rablások közti
időt azzal múlatták, hogy kampisfát aprítottak, mely különösképpen
értékes volt a benne lévő színezékkristályok miatt. Egyik utolsó
kalózmissziója során Dampier zsákmányolt egy hajót, melyen ötszáz
kincsesládát talált. A festékanyagokkal való foglalkozásból Dampier
szerzett annyi tapasztalatot, hogy fel tudta ismerni: a hajón található
egy kosenilszállítmány is, mely minden tekintetben legalább olyan
értékes, mint a mellette fekvő ládákban lévő ékszerek.
A kosenilt a szűz nőstény bíbortetűből állították elő, mely a mexikói
fügekaktuszon élt, és annyit ért, mint a testsúlya aranyban. A
fügekaktusz-ültetvények kimondottan azt a célt szolgálták, hogy az
élősködőket tenyésszék. A termelés egyszerűen annyiból állt, hogy
leseperték a növényeket, a tetveket forró vízbe merítették, majd a
napon vagy kemencékben kiszárították. A feldolgozás metódusától
függően a kosenil a skarlátvöröstől a karmazsinon át a narancsig
bármilyen színű lehetett. Ezek a preparációs munkálatok tették a bíbort
a tizennyolcadik század egyik legmeghatározóbb színévé (különösen
az amerikai forradalmárok körében).
1605-ben Cornelis Drebbel, a nagyra becsült holland vésnök
Londonba költözött. 1620-ra találmányai (köztük egy örökké járó óra,
egy mágikus lámpa és egy kacsatojás-keltető) révén már jelentős
hírnévre tett szert. Miközben egyéb ötletein munkálkodott (egy
tengeralattjárón és egy mikroszkópon), találkozott a négy Kuffler
testvérrel, akik közül az egyik feleségül vette lányát, és akik
mindannyian kereskedelmi ügynökéül szegődtek. Egyszer, amikor egy
koseniloldatot készített termosztátos hőmérőjéhez (egy újabb
találmányához), véletlenül salétromos sósav keverékben oldott ón
oldata folyt a kosenilhez.
Drebbel elmondta vejének, milyen fantasztikus hatást gyakorolt a
keverék a kosenilre, és 1620-ra a baleset terméke „Kuffler
színárnyalata” néven már a piacon is volt. Drebbel egy véletlen folytán
arra is rájött, hogyan készítsen az anyagból pácfestéket. A pácolás
olyan folyamat volt, melynek során a természetes színezőanyagok az
anyag rostjaihoz tapadtak. A pác angol megfelelője a francia mordant
(harapni) szóból keletkezett, miután úgy gondolták, hogy a festék
„beleharap” az anyagba, és nem engedi el. A pácolás tartóssá tette a
festést; Drebbel balesete pedig felfedte, hogy ón segítségével a kosenil
színezékét fel lehet használni a pácoláshoz. A természetes színezékek a
felhasznált pácanyagtól függően változtatják színüket, és az ón
esetében a kosenil színe briliáns skarlátvörös lett. Ironikus módon
Oliver Cromwell {208»156} {208»303} (a férfi, aki Morgant a Karib-
tengeri szigetekre küldte, és életre hívta a kalózkodást, mely ellátta
Cromwellt a lopott bíborfestékkel) tette a színt ismertté Európa- és
Amerika-szerte. 1645-ben Cromwell megalapította az új
mintahadsereget, és katonáit skarlátvörösbe öltöztette, csak a
hajtókájuk színe alapján megkülönböztetve egymástól a különböző
regimenteket. Az új mintahadsereg volt az első nemzeti haderő, mely
közvetlenül a kormányzat alá volt rendelve, és melyben hivatásos
karrierista tisztek parancsoltak.
Rendszeres fizetésüknek és jó munkakörülményeiknek hála,
Cromwell katonái fegyelmezettek voltak, jól harcoltak és sohasem
fosztogattak. Valószínűleg uniformizált viselkedésüket kifejezendő
öltöztették mindegyiküket ugyanabba a színbe is. Az a törekvés is
érvényesülhetett, hogy emeljék a katonáskodás társadalmi rangját
azáltal, hogy a férfiaknak jól megkülönböztethető külsőt és vele a
katonai lojalitás érzését adták. Akárhogy is volt, a dolog működött. A
modellhadsereg olyan jól képzett és jól felszerelt volt, hogy a
„vöröskabátosok” egész Európában irigység tárgyát képezték (míg
csak nem veszítettek az amerikai kolóniákkal szemben).
A képzett és fegyelmezett reguláris hadsereg gondolata elterjedt az
egész kontinensen, a következő fontos előrelépésig, hogy ezek miként
is harcoljanak, várni kellett a furulyán játszó zeneszerző és katonai
géniusz színreléptéig, aki porosz Nagy Frigyes néven vált ismertté.
Frigyes 1740-ben örökölte meg a trónt, Európa negyedik legnagyobb
hadseregével egyetemben. Hamarosan a legjobbá formálta azáltal,
hogy annak minden hatalmát saját kezében összpontosította.
Csökkentette a lovas haderők méreteit, ezáltal olyan mozgékony
csapatokat létrehozva, melyek mobilitása vetekedett másik fontos
újításáéval, a lovas tüzérségével. Ezt az új harci erőt olyan könnyű
ágyúkkal szerelték fel, melyeket nagy sebességgel lehetett vontatni, és
ez meghatározó jelentőségűnek bizonyult.
Frigyes ezenkívül kidolgozta az előbbrejutás igazságos metódusait,
jó fizetést és minden évben új ruhát ígért; de cserébe mindezekért
hihetetlen fegyelmezettséget követelt. A porosz hadsereg testi
fenyítései legendásak voltak Európa-szerte, melyek magukba foglalták
a kínzást, megcsonkítást, megbélyegzést, magánzárkát és vesszőfutást
is. Az intézkedések eredményeképp a hadsereg lenyűgöző precizitással
és engedelmességgel működött. A katonák minden reggel fél órát
csizmájuk kefélésével és felöltésével töltöttek, majd egy teljes órát
hajuk viaszozásával, szalaggal történő hátrakötésével és bőséges
rizsporozásával. Ezután véget nem érő gyakorlatozás következett,
köztük Frigyes újításával, a szabvány lépéshosszú vigyázzmenettel.
1785-ben, a sziléziai manőverek alatt, a megfigyelők elképedésére egy
huszonhárom ezredből álló gyalogsági oszlop már alig néhány
másodperccel az ágyújel után képes volt csatasorba állni.
Ezek az arcvonalak a muskétatechnológia fejlődésének a termékei
voltak. Az új muskétáknak kúp alakú gyújtólyuka volt, mely
automatikusan juttatta a puskaport a lőporserpenyőbe, és hengeres
puskavesszőjük, melyeket nem kellett elfordítani a beillesztéshez. Ezek
a fejlesztések lehetővé tették percenként öt lövés leadását. Ezzel a
teljesítménnyel három sor lövész, melyek váltogatva töltöttek és
tüzeltek, folyamatosan tudott ólmot pumpálni a levegőbe. Frigyes
muskétásai a legjobbak voltak Európában, és soha nem veszítettek
csatát.
Frigyes legszokatlanabb intézkedése viszont meglepetésként hatott
még a korabeli parancsnoki állományra is. Megkövetelte ugyanis, hogy
tisztjei tanult emberek legyenek. Maga Frigyes olvasott és kulturált
ember volt, akinek rajongása a francia dolgok (különösen Voltaire
{209»228} munkái) iránt már a fanatizmus határát súrolta. Miután
sokáig csak leveleket és verseket küldözgetett a filozófusnak, Frigyes
1740-ben rávette egy személyes találkozóra is. Hosszas alkudozás után
Voltaire elfogadta a potsdami és berlini királyi palotákban felajánlott
lakrészeket, valamint a húszezer frankra rúgó javadalmazást. Az volt az
elképzelés, hogy Frigyes extravagáns vacsoráin ő fogja majd a
főszerepet játszani, felvillanyozva a társaságot sziporkázó
szellemességeivel. A két férfi azonban fokozatosan kezdett elhidegülni
egymástól, különösen azután, miután Voltaire meghallotta, hogy
Frigyes úgy hivatkozik rá, mint egy „citromra, amit ki kell csavarni, és
azután félre kell hajítani”. Voltaire ezután hozta nyilvánosságra azt a
tényt is, miszerint valódi feladata a király írásműveinek korrigálása
volt. Az indiszkréció után, 1753-ban a franciának távoznia kellett; és
habár a későbbiekben mentegetődzővé vált Voltaire továbbra is
gyakorta levelezett Frigyessel, személyesen soha többé nem
találkoztak.
Frigyes érdeklődése az intellektuális dolgok iránt sokkal
jelentőségteljesebben jutott kifejezésre azokban a reformokban, melyek
megteremtették a modern iskolarendszer alapjait. Nemzeti
alaptantervben egységesítette az alapvető tudnivalókat, köztük az
imádságot, éneket és a katekizmus olvasását. Szabályozta a tanítási
időt, bevezette az egységes olvasókönyveket, a fokozatos tanulmányi
költségviselést, és bírsággal büntette az iskolakerülést. Kiépítette az
iskolák ellenőrzési rendszerét, és kötelezte a tanárokat, hogy minden
diákjukról éves jelentést írjanak. A városi iskolák a kontinens első
oktatásügyi minisztériuma alá tartoztak.
A középszintű oktatást nagyobbrészt megszabadította a papság
befolyása alól, ahol a diákokat felkészítették az abiturra, az akkorra
kötelezővé tett egyetemi felvételi vizsgára. Frigyes nyitotta meg az
első tanárképző főiskolákat is, ahol a jelölteknek kérlelhetetlenül
szigorú feltételeknek kellett megfelelniük. A felvilágosodás korának
eszméit felhasználva széles körű reformjaiban Frigyes visszaállította a
német egyetemek elveszett reputációját. Ő alapította a berlini
egyetemet is.
Porosz uralkodóként Frigyesnek joga volt bárkit egyetemi posztra
jelölni. Az egyik ilyen jelölt rendkívüli hatást gyakorolt a német (és
világ-) történelemre, a király egyik kamarásának fia által. A
megbízottat Immanuel Kantnak {210»289} hívták, és fizikát, valamint
matematikát tanított Königsberg egyetemén (az akkori porosz terület
ma Oroszország része). Frigyes még koronaherceg korában, 1739-ben
látogatta meg a helyet, melyet páratlanul jellegtelennek talált. „Inkább
alkalmas medvék idomítására, mint tudományos oktatásra”, írta akkor.
Kant legrosszabb tulajdonsága az volt, hogy bár meghatározó hatást
gyakorolt kora intellektusára, gyakorlatilag alig érthető dialektusban
adta elő mondanivalóját. Ennek ellenére harmincegy éves korára nevet
szerzett magának azzal az univerzum eredetéről szóló tanulmányával,
melyben felvetette a csillagfelhők létezését is. Unalmas részletességgel
értekezett ezenkívül a fizikai földrajzról is (mely kedvenc témaköre
volt). {211»260} Modern kori híre elsősorban filozófiai
munkásságának köszönhető, melynek az első fontosabb publikációja
1781-ben, ötvenhét éves korában keletkezett. Ez volt a Tiszta ész
kritikája, mely széles körben ismertté tette Kantot a németül beszélő
világban. Sajnos nem franciául írt (mely akkoriban a gondolkodók
divatos nyelve volt), ezért sokáig eltartott, mielőtt Németországon
kívül bárki is hallott volna róla és ideáiról.
A Kritikában Kant összegyűjti korának főbb filozófiai áramlatait. A
skót gondolkodó, David Hume kijelentette, hogy annyit tudhatunk,
amennyit egyénileg érzékelhetünk érzékeinkkel, a német Gottfried
Leibniz racionalizmusa pedig azt tartotta, hogy a világ megismerhető
objektív módon. Kant úgy érvelt, hogy míg a tárgyak a megfigyelőtől
független módon léteznek, tulajdonságaikat befolyásolja a szemlélő
beállítottsága. És minthogy ez a beállítottság nagyban függ életünk
kontextusától, befolyásolja érzékelésünk módját is. Kant előre jelezte
korunk zsurnalisztikáját, amikor azt mondta, hogy a világ definiálható
a négy kérdésre (hol, mikor, mi és hogyan) adott válaszként. Akárcsak
korunk hírlapírói, a filozófus is kikerülte a vitás kérdést, hogy miért.
Kant hitte, hogy csak egy empirikus megközelítés, mely a
személyes tapasztalaton alapul, vezethet el a világ megértéséhez. Ez
okból a világban észlelhető összes dolgot tizenkét általános kategóriára
(vagy megértési formára) osztotta, mellyel, mint mondta, az objektív
igazsághoz vezető utat fedte fel. Minden, amivel az életben csak
találkozhatunk, beillett a kategóriák vagy alkategóriák valamelyikébe.
Például a „kés” a „szerszám” speciális alkategóriája volt, ami viszont a
„tárgyi objektumok” kategóriába tartozott és így tovább. A tizenkét
kategóriát négy csoportba osztotta: a tárgyak mennyisége és minősége
szerint, illetve hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz és mi létezésük
módja.
 Kant ideáit később egy másik német gondolkodó, Johann Gottlieb
Fichte fejlesztette tovább A német néphez című munkájában, melyet
azután publikált, hogy a poroszok megalázó vereséget szenvedtek
Napóleontól a jénai csatában, { 212»313} 1806-ban. Fichte a
szubjektivizmust a szélsőségekig fokozza, érvelése szerint az ego a
legfőbb hatalom, és a nemzeti karakter ennek legfensőségesebb
megnyilvánulása. Ideái segítettek megformálni a német militarista
totalitarizmust, és végső fokon előkészítette a talajt egy politikai
mozgalomnak, mely a huszadik században a pusztulás szélére sodorta a
világot. De elsőként az események megkívánták Alexander von
Humboldt beavatkozását; akire a porosz királyi kamarás fiaként mély
hatást gyakoroltak Kant eszméi.
Humboldt egyik tanítója fordította németre a Robinson Crusoe-t, és
lehetséges, hogy ez adta neki azt a kalandérzéket, mely végül
rendkívüli életéhez vezetett. Karrierjét eléggé konvencionális módon
kezdte: 1789-ben jelentkezett a göttingeni egyetemre, ahol tanárai közé
tartozott Abraham Werner, annak a teóriának a megalkotója, mely
szerint minden szikla tengeri üledékképződés eredménye. Werner
bányászatot és ásványtant is tanított a freibergi bányászati iskolában,
ahol 1792-ban Humboldt bányafelvigyázói végzettségre tett szert. De
ezután úgy határozott, hogy mindent, amit eddig tanult, egy felfedező
expedíció során fog kamatoztatni. Ennek folyományaképp Humboldton
keresztül Kant földrajzi ideái (melyeket ő a „történelem alapjának”
nevezett) modern akadémiai tanként rögzülnek majd meg
gondolkodásunkban.
Humboldt első utazása véget ért, mielőtt elkezdődhetett volna.
Miután éveket várt arra, hogy egy, a Csendes-óceán déli felére induló
francia expedícióhoz csatlakozzon, a vállalkozást végül is lemondták a
napóleoni háborúk miatt. Így Humboldt rá lett utalva, hogy a maga
erejéből induljon el, és 1799-ben végül ki is hajózott a spanyol
Corunna kikötőjéből, hogy elinduljon egy olyan utazásra, melyhez
kevés utazó kalandjai mérhetőek. Tizennyolc hónapig tartó, Venezuela
körüli utazásai után három hónapra Kubába hajózott, onnan
Kolumbiába, Ecuadorba és Peruba. 1803 elejétől egy évig Mexikóban
tartózkodott. 1804-ben végül visszatért Franciaországba, Philadelphia
érintésével, ahol a nagy Thomas Jeffersonnal { 213»80} {213»113}
{213»295} is találkozott, aki osztozott a környezet iránti
szenvedélyében.
Eposzba illő utazásai során Humboldt veszélyes zuhatagokon kelt
át, machetéjével vágott utat magának a dzsungelben, vadállatokkal
került szemtől szembe, primitív törzsek lakói között élt, és mindenféle
lázbetegséget elkapott. Mire mindennek vége lett, egy sor jeles tettet
tudhatott a háta mögött. Begyűjtött több mint hatvanezer állatfajt,
megközelítőleg hétezer mérföldet utazott, megtalálta a kapcsolatot az
Orinoco és Negro folyók között, megmászta a Chimborazo hegyet,
megmérte a vulkánkitörések gáztartalmát, tizenkilencezer láb (6080 m)
magasan meghatározta a légkör összetételét, lokalizálta a mágneses
egyenlítő helyét, megtalálta a Humboldt-áramlatot, felfedezte a
guanótrágyát, {214»24} több mint ötszáz csillagpozíciót és földrajzi
magasságot határozott meg, és az ő szavaival élve, „úgy rohangált,
mint a tébolyodottak”.
Humboldt találta fel a környezetvédelmet is, ahogy ezt az alábbi,
amúgy rendkívüli terjedelmű írásműveiből kiragadott példa is mutatja:

A hegyek oldalait és tetejét borító erdők kivágása minden éghajlati

viszonyban két tragédiát tartogat az eljövendő generációk részére:
tüzelőanyag-hiányt és a víz szűkösségét. A fákat permanens
hűvösség és párás atmoszféra veszi körül, hála a leveleikből
kipárolgó víznek... Megóvják a talajt a nap közvetlen sugárzásától,
és ezáltal csökkentik az esővíz párolgását. Amikor az erdők
megsemmisülnek... a források vagy felerősödnek, vagy teljesen
kiszáradnak. A folyómedrek sebes áradattá válnak, akárhányszor
heves zápor hull a hegyekre. A gyep és a moha eltűnik... az esővíz
immár akadálytalanul hömpölyöghet lefelé. Ahelyett, hogy
fokozatosan növelné a folyók vízszintjét... barázdákat váj a
talajba, magával viszi a fellazult földet, és hirtelen áradásaival
pusztítja a környezetet. Ebből következően az erdők pusztítása, a
források hiánya és az áradások léte egymással szoros kapcsolatban
lévő jelenségek.

Humboldt kitörölhetetlenül beírta magát a történelembe, amikor

teóriáit és megfigyeléseit egy óriási, többkötetes munkában, a
Kosmosban közzétette. Az eladási példányszámok a Bibliáéval
vetekedtek, és ahogy hírneve terjedt, még az Egyesült Államokból is
eljöttek, hogy hallhassák és láthassák. Humboldt írta le elsőként úgy a
vegetációt, mint olyan közösségeket, melyek együttműködő vagy
éppen versengő viselkedést tanúsítanak a táplálék és a fény keresése
közben. Humboldt úgy vázolta fel a trópusi erdők világát, mint egy
emberi közösséget, ahol a véget nem érő növényháborúkban az
individuális organizmusoknak vagy sikerül a túlélés, vagy örökre
eltűnnek. Megmutatta, hogy a természet és társadalom alapvetően a
környezet befolyására és alakító hatására van utalva. Mindenekfelett,
mondta, az organizmusoknak helyre van szüksége az élethez és a
sokasodáshoz. Az organizmusok, melyek ezekben a legjobbak, azok,
melyek a legmagasabb fokon képesek alkalmazkodni környezetükhöz,
arra használva adaptációs képességüket, hogy tartományuk határait
kitolják. Amikor ezek a terjeszkedők más organizmusokkal találják
szembe magukat, akkor vagy egyszerűen elpusztítják azokat, vagy
csökkentik az azok számára rendelkezésre álló táplálék mennyiségét. A
vesztesek ezután elpusztulnak vagy rabszolga-organizmusokká válnak.
A tizenkilencedik század végén minden német geográfust Humboldt
munkái inspiráltak. 1874-ben tanai már a történelem főáramának részét
képezték, amikor egy Friedrich Ratzel nevű utazó-író kiterjedt
utazásokat tett az Egyesült Államokban, és bizonyítva látta mindazt,
amit Humboldt a fajtákról és azok területéről mondott. Az európai
telepesek beköltöztek Amerikába, és elvették a földet a bennszülött
lakosságtól. Következésképp, ahogy Humboldt is megmondta, az
amerikai indián faj hanyatlóban volt, gazdaságuk darabokra hullt
széjjel, népességük sorvadozni kezdett, területüket elvette a fehér
ember, akit fegyverei és technológiája alkalmassá tett a környezethez
történő sikeresebb alkalmazkodásra.
Amikor Ratzel visszatért Németországba, feladta az újságírást, és
Münchenben vállalt tanári állást, ahol földrajzból kezdett leckéket
adni. 1900-tól Lipcsében tanított – ahol olyan témákkal tömte meg
előadásainak színhelyeit, mint az afrikai pozícióharc, kompetitív
technológia vagy a német gyarmatosítás szükségessége. 1901 hozta
meg Ratzel főművét, a Der Lebensraum (Az élettér) című munkát,
melyben újrafejtegeti Humboldt alapvető ideáit, és mellyel bámulatos
hatást tett német honfitársaira. Ratzel leírja, hogy minden társadalom
és állam két „ideával” foglalkozik: az emberekkel és a földdel; hogy a
felsőbbrendű organizmus az, amelyik terjeszkedik és leigázza az
alsóbbrendűeket, felhasználva őket céljaira, majd átvéve életterüket
azáltal, hogy kiirtja őket; hogy habár a politikai kötöttségek
korlátozzák egy népcsoport területi növekedését, a politikai expanzió
mindig ösztönzőleg hat a faji expanzióra is, mivel még több helyet
teremt a fejlődéshez és sokasodáshoz; és hogy a történelem számos
példával szolgál arra, hogyan növekedtek egyes nemzetek a mások
bekebelezésével vagy elpusztításával.
Ratzel könyve nagy hatást tett egy müncheni földrajz- és katonai
tudományok professzorra, a korábbi tüzértiszt Karl Haushoferra.
Németország első világháborús veresége után Haushofer értekezései a
geopolitikáról és állam-organizmus koncepciója remek áltudományos
alapot szolgáltattak Németország igényeihez elvesztett kolóniái
visszaszerzéséhez. Haushofer elképzelései inspirálták háborús
szárnysegédét, Rudolf Hesst is, akinek szilárd meggyőződése volt,
hogy az angolszász faj hivatott uralkodni a földön, ha az angolok és
németek egyesítik erőiket. Haushofer német expanzióról való
elmélkedései olyan bódítóak voltak, hogy Hess 1923-ban részt vett a
halva született náci puccsban. Miután először Ausztriába szökött, Hess
végül önként visszatért, hogy csatlakozzon a landsbergi börtönben a
bukott puccs vezetőjéhez, Adolf Hitlerhez. Itt, Landsbergben írta meg
Hitler saját politikai manifesztumát, a Mein Kampfot.
Ahogy Hess számot adott a Ratzel által eltorzított humboldti
Lebensraum Haushofer-féle verziójáról, Hitler olyan ideákat hallott,
melyeket azon frissében be is épített saját munkájába. A náci
Lebensraum stratégiát több lépcsőben szándékozták véghezvinni. A
terv szerint a szövetségesek 1941-es veresége után Németország
Közép-Afrika, majd Dél-Amerika nagyobb szekcióinak elfoglalásával
biztosította volna magának a nyersanyagokat és munkaerőt. A náci
hódítók szinte ugyanolyan sorsot szántak a helybélieknek, mint a
négyszáz évvel korábbi spanyol konkvisztádorok.
A stratégiának ez az eleme persze sohasem jutott túl a tervezeti
szakaszon. A történelem itt is gunyoros mosolyra húzza száját: a hajó,
melyen Humboldt átkelt az Atlanti-óceánon – expedíciója során,
melynek legutolsó hatáshullámai egy napon oly közel sodorják a
nácikat ahhoz, hogy elfoglalják Dél-Amerikát – a Pizarro nevet viselte.
A náci ideológia féltő gonddal emelte a rasszizmust alaptétellé. Az
„alantas” fajokat le kellett igázni és munkára kellett kényszeríteni. A
kérdés megosztotta a világot, és nem is ez volt az első ilyen eset...
 13 KÜLÖN UTAK

N em számít, milyen ideológiai szakadék választja el egymástól az

embereket, a történelem kanyargós ösvényei gyakran – teljesen
váratlanul – így is közel hozzák őket egymáshoz. Történetünk
esetében a megosztottság oka a rabszolgaság – olyan kérdés, mely már
szinte a kezdetek kezdetétől kérlelhetetlen és egymással kibékíthetetlen
indulatokat szított. Vagy legalábbis így hitték.
Az afrikaiak rabszolgasorba hajtása akkor kezdett meglehetős
rendszerességet magára ölteni, amikor néhány mohamedán néger, akit
a tizenötödik században a portugálok hoztak magukkal Európába,
felajánlotta, hogy szabadságáért cserébe a saját törzséből „helyettest”
állít. Az első rabszolgahajó 1444-ben futott be a portugál Lagos
kikötőjébe, 235 ilyen helyettessel a fedélzetén.
A gyakorlat gyorsan terjedt, és amikor a század végén Kolumbusz
megérkezett az Újvilágba, szinte azonnal lépéseket tett a helyi
populáció rabigába hajtására. Húsz évvel később, a Karib-szigeteken
már afrikai rabszolgák dolgoztak az ültetvényeken. A cukor (majd a
dohány) gyorsan luxuscikké vált, melynek termesztése nagyban
függött az olcsó rabszolgamunkától. 1500 és 1800 között a gyors
meggazdagodás egyik útjává a rabszolgatartás lett. A fekete munkaerő
iránti kereslet csillagászati magasságokba szökött, és hamarosan az
angol rabszolgatartók lettek a leghatékonyabbak, és ők is érték el a
legnagyobb jövedelmet az üzletágból. Háromszög alapon szervezték
meg a kereskedelmet, melynek során az afrikai rabszolgákat a karibi
országokban cukorra, majd azt az amerikai kolóniákon dohányra
cserélték. A transzatlanti kereslet a rabszolgák iránt szinte
kielégíthetetlen volt. 1770-ben 192 rabszolgahajó indult el
Liverpoolból Amerika felé. 1800-ra a szám már elérte az 1283-at. Az
üzleti haszon 1804-ben, Kubában tetőzött, annak ellenére, hogy a
rabszolgatartóknak átlagosan 10 százaléknyi „áruveszteséget” (így
írták körül azokat a rabszolgákat, akik az utazás során haltak meg)
voltak kénytelenek elkönyvelni, melyet a hajók fedélzetén uralkodó
elmondhatatlan higiéniai körülmények okoztak. Az összes út után
bezsebelhető több száz százalékos profit azonban teljességgel
elfogadható üzleti kockázattá tette mindezt. 1600 és 1807 között
összesen 12 420 000 afrikai feketét kényszerítettek arra, hogy az
Újvilágban telepedjen le. Legnagyobb számban az amerikai és karibi
angol kolóniák cukor- és dohányültetvényeire kerültek, illetve a
kiterjedt portugál-brazil cukorültetvényekre.
A rabszolgaság intézményét szinte a kezdetektől fogva viták
övezték. Kezdetben az ellenkezés alapja az üzleti megfontolás volt. A
Kelet-Indiát járó, Távol-Kelettel üzletelő kereskedők tiltakoztak az
ellen, hogy versenyezniük kelljen az olcsó nyugat-indiai árakkal,
melyeket a rabszolgamunka tett lehetővé. Franciaország betiltotta a
cukor importját, hogy megóvja saját cukorrépa-termesztőit. A
közgazdász Adam Smith azon a (némiképp tudományos) alapon
kritizálta a rabszolgaságot, hogy az korlátozza a dolgozók ösztönzését.
Volt olyan nézet is, mely szerint a rabszolgaság eltörlése csökkentené
egy esetleges gyarmati rebellió esélyeit. A brit pénzügyminisztérium
viszont támogatta a rabszolgaságot, mert a cukorra kivetett adó könnyű
jövedelmet jelentett a koronának. St. Kitts karibi sziget
ültetvénytulajdonosai megírták a Lordok Házának, hogy a feketék
nélkül éppúgy képtelenek lennének megművelni földjeiket, mint ahogy
az ősi egyiptomiak sem lettek volna képesek a téglagyártásra
rabszolgák nélkül. John Calhoun, az amerikai Dél szenátora pedig úgy
tartotta, hogy a rabszolgaság javára válik az afrikai fajoknak, akik
ezáltal „olyan civilizáltak és fejlettek lettek, mind fizikálisan...
morálisan... és intellektuálisan”, hogy nem találni párjukat Afrikában
maradt társaik között. Calhoun osztotta azt a korában elterjedt nézetet
is, hogy a rabszolgaság az egyetlen módja a fajok közötti helyes
kapcsolattartásnak.
Mindazonáltal fokozatosan a humanitárius nézőpont is felszínre
került, és a tizennyolcadik század végére ennek bástyájává mind
Amerikában, mind Angliában a kvékerek váltak. Az abolicionista
érvelés nem nélkülözte a drámai hatáselemeket sem. 1738-ban egy
amerikai kvéker, Benjamin Lay úgy érkezett meg a Delaware Barátai
éves összejövetelére, hogy bő köpönyeget viselt, mely elrejtette a
tényt, hogy katonai uniformist és kardot hord alatta. Vitt magával egy
üreges belsejű könyvet is, mely külsőre a Bibliához hasonlított, de
belül egy disznóhólyagban vörös gyümölcslevet tartalmazott.
Szenvedélyes beszéde során Lay egyszer csak felállt és felkiáltott: „Ó,
ti rabszolga urak, akik önelégülten tartjátok embertársaitokat a
rabszolgaság állapotában... el kellene dobnotok köpönyegeiteket,
ahogy én is teszem... Hiszen az is tetszőbb lenne az Ur szemében... ha
úgy szúrnátok szíven őket kardotokkal, ahogy én teszem e könyvvel!”
Ezen a ponton drámai mozdulattal előrántotta kardját, és a könyvbe
döfte, lefröcskölve közelben álló barátait azzal, amiről ők
szörnyülködve feltételezték, hogy vér.
A mozgalom lassan kezdett teret nyerni. Egy 1772-es bírósági
ügyben két ügyvéd – Granville Sharpe és Will Wilberforce – kiharcolta
egy nyugat-indiai rabszolga, James Somerset szabadságát. Az ügyben
elnöklő Lord Mansfield, a legfelsőbb bíróság elnöke, deklarálta, hogy
az angol törvények szerint egyetlen Angliában élő személy sem
tekinthető rabszolgának: „Amint egy rabszolga angol territóriumra
teszi a lábát, szabadnak tekintendő.” 1774-ben az angol kvékerek
társasága szavazás útján kizárta minden tagját, akinek valami köze is
volt a rabszolga-kereskedelemhez. 1776-ban a pennsylvaniai kvékerek
kötelezték tagjaikat arra, hogy kizáratás terhe mellett szabaduljanak
meg rabszolgáiktól. 1787-ben megalakult az első angol abolicionista
társaság. Az angol rabszolgaságellenes mozgalom egyik vezetője egy
birminghami kvéker, Sampson Lloyd lett. Az ipari forradalom korai
éveiben Lloyd nagyon jövedelmező üzletet csinált a tűk, gombok és
szögek készítéséből. Azután 1765-ben a szögekről és csavarokról egy
másik alapvető tevékenységre váltott: megalapította a Lloyd’s Bankot.
A szöggyártás igazi ipari tevékenység volt. A tizenhatodik
században ez úgy történt, hogy a forró fémet rudakká kovácsolták,
majd miután felizzították, a lyukasztóprésen keresztülhúzva tették
vékonnyá. Ezután méretre vágták, egyik végét fejjé lapították, a
másikat hegyes ponttá kovácsolták. 1728-ban egy francia feltalált egy
olyan barázdált hengersort, mely vékony rudakká hengerelte a vasat. A
legvékonyabb huzalokat dobokra is fel lehetett tekerni. De akármilyen
rendszert is használt, a tizennyolcadik századi szögkészítés (és
ikertársa, a huzalozás) kisipari, kis volumenű ipari tevékenység volt;
legalább annyiféle technikával, ahány iparos gyakorolta.
A Niagarán átívelő híd változtatta meg végleg a szögkészítők és
drótfonók életét. 1831-ben egy német mérnök emigrált a szászországi
Mühlhausenből Amerikába, ahol Pennsylvaniában megalapította
Saxonburg városát (abolicionista nézetei miatt nem telepedett lett
Amerika déli részén). Először farmerként dolgozott, majd a
Pennsylvania-csatorna földmérőjeként, végül pedig mint vasúti
mérnök. A neve Hohn Roebling volt, és különös megszállottsággal
viseltetett a drótkötelek iránt. Minthogy azidáig senki nem
próbálkozott Amerikában ilyen kötéllel, az elképzelést nem volt
könnyű eladni. Miután nem keltette fel a Worcesterben, Massachusetts
államban székelő Washburn & Company cég érdeklődését (rájuk még
később visszatérünk), 1848-ban Roebling New Jerseybe, Trentonba
költözött, és saját céget alapított.
Miután néhány kisebb pennsylvaniai és delaware-i hídon
csiszolgatta technikáját, Roebling végül megkapta a Niagarán átívelő
új vasúti híd építésére vonatkozó szerződést. Roebling a helyszínen
font 3640 drótszálból egyenletes feszességű drótkötelet, melyet egy
sárkány segítségével juttatott át a túlpartra. Amikor elkészült a világ
első drótkötélből készült függőhídja, 821 láb (263 m) hosszú lett, és
elég erős volt ahhoz, hogy elbírja egy teljes vasúti szerelvény hosszát.
A hidat 1855. március 16-án nyitották meg a vasúti forgalom előtt.
A Niagara híd sikere után Roebling kábelsodrási technikája
hamarosan szabvány lett az összes függőhídnál. A
történelemkönyvekbe mégis inkább következő munkájával írta be a
nevét: a Brooklyn híddal. Amikor 1883. május 28-án átadták a
forgalomnak, a híd a világ nyolcadik csodájának számított és pontot
tett az Egyesült Államok parttól partig történő egyesítésének végére. A
híd méretei lenyűgözőek voltak. 5989 láb (1916 m) hosszú volt, 5000
tonnát nyomott, négy darab, 1¾ (4,45 cm) hüvelykes kábel tartotta,
melyek mindegyike 3578 láb és 6 hüvelyk (1160 m) hosszú volt. A
kábeleket a folyó mindkét oldalán kovácsoltvas lapokhoz rögzítették,
melyeket hatvanezer tonnányi gránit feszítőrögzítés alá temettek; ezek
mindegyike nyolcvankilenc láb (28,5 m) magas volt. A nyolcvanöt láb
(27 m) széles úttestet, mely öt lábbal szélesebb volt még a
Broadwaynál is, a felfüggesztő kábelek tartották.
1841-ben még csak egyetlen olyan vállalkozás akadt, mely
Roeblinghez hasonló mértékben használt fel drótot: a távíró, { 215»30}
{215»147} mely behálózta az egész országot. Problémát csak az
okozott, hogy a távíróhálózat építőinek olyan hosszú, különleges fajta
nyers fémszálra volt szükségük, mely nélkülözte hatvan-hetven
lábanként az összeillesztéseket és a huzagolás közben keletkező
fogónyomokat. 1860-ban az angol George Bedson adta meg a választ a
kérdésre, amikor feltalálta, hogy óvhatja és erősítheti meg a drótot
azáltal, hogy olvasztott cink fürdőjébe mártja. A technika galvanizálás
{216»284} néven vált ismertté, és segítségével Bedson egy huszonöt
font (11 kg) súlyú félkész öntecsből tizenöt másodpercen belül
galvanizált drótot volt képes előállítani. 1868-ban egy társaság, a
Washburn & Company (ugyanaz, mely elutasította Roeblinget) hozta el
a technológiát Amerika számára, és a massachusettsi Worcesterben
fekvő vasüzemében kezdett az alkalmazásába. Habár akkoriban még
nem voltak ezzel tisztában, a társaság lefektette az amerikai Nyugat
átalakulásának alapjait.
Hat évvel korábban a Homestead Act { 217»298} (a törvény, mely
az amerikai telepeseknek elidegeníthetetlen földbirtokot juttatott) 160
hold földterületet ajánlott fel ingyen minden huszonegyedik életévét
betöltött embernek, aki le akart telepedni és földet akart művelni. Öt
egymást követő évi birtokban tartás után a föld a telepes örökös
tulajdonába ment át. A Nyugat bizonyos vidékein azonban ilyesmit
könnyebb volt kijelenteni, mint átültetni a gyakorlatba, miután 1862-ig
a hagyomány szerint az állami földeket a marhatenyésztők ingyenesen
felhasználhatták legelőként. És – ahogy a legelőháborúk mutatták – ők
nem voltak hajlandók egykönnyen lemondani erről az előjogukról.
Végül a „gyepidomítók” nyertek, hála Bedson galvanizált drótjának,
valamint egy farmer, egy épületfa-kereskedő és egy állattenyésztő
erőfeszítéseinek. Mindhárman De Kalbban, Illinoisban éltek,
Chicagótól ötvennyolc mérföldnyire nyugatra, és De Kalbban történt
az is, az 1873-as megyei vásáron, hogy elsőként találkoztak egy
helybéli farmer, Henry Rose fura szerkezetével. A hosszú deszkát,
melyből több sorban szögek álltak ki, a kerítéshez kellett rögzíteni –
mely ily módon távol tartotta attól a feltaláló tehenét.
Joseph Glidden, a farmer; W. L. Elwood, az állattenyésztő; és John
Haish, a famunkás néhány módosítást eszközölt az elképzelésen, és
végül 1874-ben Glidden szabadalmaztatta a kész terméket. A találmány
e verziója szerint az két egymásba csavart galvanizált dróthuzalból állt,
melyet a Washburn & Companytól vásároltak. A drótfonatot bizonyos
távonként keresztbefont drótkiszögellések keresztezték, és így a
szögesdrót nevet kapta. Segítségével Amerika lett a világ legnagyobb
gabonatermelője, mert az távol tartotta a lábasjószágokat a terméstől.
A szögesdróttal a farmerek le tudták keríteni földjeiket, és ami még
fontosabb, a vizeket is (melyek a legfőbb okai voltak a
marhahajcsárokkal szembeni konfliktusoknak). De jól jött a szögesdrót
az állattenyésztőknek is, akik távol tudták tartani a drága import
haszonállatokat a beteg állatoktól, és szigorú kontroll alatt tudták
tartani a szaporodást. Mérföldenkénti 200 dollárral a szögesdrót sem
volt olcsó, de csökkentette a munkaköltségeket és az állatveszteséget.
És nem volt már szükség a cowboyokra sem.
 A századfordulóra, hála a szögesdrótnak, Nebraska és Illinois tágas
mezőin – ahol valaha marhák csatangoltak – gabona hullámzott a
szélben, ameddig csak a szem ellátott.
A változás szele csak jó hírt hozott a New York-i konzervgyáros pár,
Merrell és Soule fülébe. Merrell (akinek az ötletei voltak) abban a
syracuse-i vegyesboltban találkozott Soule-lal (akinek pénze volt), ahol
Merrell dolgozott. Ketten együtt automatizálták a kukoricakonzerv
előállítását, melynek piaca gyorsan nőtt a Keleti-part iparosodott
városaiban.
1880-ra a Merrell & Soule kukoricafőző „automata gépsora” egy
Rube Goldberg-berendezéssel gazdagodott, mely a Merrell-főzőágyú
nevet kapta. A gépezet egy gőzfűtésű vízforralóval ellátott főzőcsőből
állt, melynek egyik végén hatalmas propeller forgott, ami átfújta a
kukoricát a csövön. A másik végén a kukorica konzervesdobozokba
hullott, melyeket a gépsor automatikusan lezárt. 1890-re a Merrell &
Soule Chittenango gyár volt az Észak-Amerika legnagyobb
konzervgyára, mely naponta 150 000 kukoricakonzervet termelt.
Merrell és Soule sikere felbátorította őket, hogy szerencsét
próbáljanak a szárított tejpor- és vagdalthús-piacon is. Ekkor csapott le
a katasztrófa az iparágra, a „kukoricafeketedés” formájában. Miután a
kukorica bizonyos ideig konzerv formájában állt, fekete pöttyök
kezdtek megjelenni rajta. Egy 1909-es kutatás kimutatta, hogy a
foltokat az ónforrasztási eljárás során fellépő kémiai reakció okozza. A
gyártók ezután mindent megpróbáltak, hogy a problémát orvosolják,
köztük az acél konzervdobozt, vastagabb bádoglemezt és a doboz
kibélelését szinte mindennel, a pergamentől a lakkon át a lenolajig.
Végül lezománcozták a dobozok belsejét, ami aztán meg is tette a
hatását. Először a zománcozást a jól bevált olvadtfém-fürdő eljárással
vitték fel, melyet Bedson talált fel a drótok cinkelésére, majd az 1930-
as években megpróbálkoztak a konzervdobozok kadmiummal történő
galvanizálásával is. Ez az eljárás magas hatékonysággal gátolta meg a
rozsdaképződést minden fémtárgyon, a kocsialkatrészektől a hűtők
aljáig. A kadmium azért is vonzó alternatíva volt, mert mentes volt a
cinkolvasztás melléktermékeitől. Egy idő után azonban napvilágra
került, hogy a fém rendkívül toxikus, így a továbbiakban
megszüntették a felhasználását.
De még mielőtt ez bekövetkezett volna, a kadmiumnak felfedezték
egy másik rendkívüli tulajdonságát, mely életbevágóan fontosnak
bizonyult a nemzetbiztonság szempontjából, és segített kialakítani
modern világunk legtöbbet vitatott technológiáját. Ironikus módon ez a
fejlődés fordította vissza azt a történelmi szakadást, melyet a fejezet
elején említett rabszolgakérdés indított el.
A tizennyolcadik században az abolicionista mozgalom élvezte a
drót- és szögkészítők erős támogatói bázisát. Ugyanakkor a rabszolgák
szövetségesekre találtak azok között is, akik egy másik, de jelentőségét
tekintve ugyanolyan fontosságú árucikket gyártottak. A cukorról van
szó. A cukor kereskedelmi értéke olyan nagy volt, hogy az egyik angol-
francia háború után az angolok komoly megfontolás tárgyává tették,
hogy Kanadát a franciáknak juttassák Martinique Karib-tengeri szigete
helyett, mivel utóbbinak voltak cukorültetvényei, míg Kanadának nem.
1800-ra az édesítőszer tette ki a teljes európai élelmiszeráru-import
felét. 1830-ig a cukor kandiscukor, porcukor és cukormázzal bevont
péksütemény formájában került a fogyasztókhoz. Ezután jöttek a
„nyalókák”, melyeket cukorból vagy melaszból készítettek. A cukrot
ezenkívül használták a kávé és a csokoládé édesítésére éppúgy (a
csokoládétáblák nem tűntek fel egészen 1847-ig), mint a teázáshoz. Az
édesítőszert a mindennapi használat céljára cukorsüvegekben árulták.
A cukortermelés megindulása szinte azonnal életre hívott egy új
italt, melyet a melasz desztillálása során nyertek. A tizenhetedik század
előtt gyakorlatilag nem történik említés róla, de a tizennyolcadik
század elején bekövetkező gabonaár-robbanás szükségessé tette, hogy
a tömény szeszek gyártói máshol nézzenek hasznosítható és olcsóbb
alapanyag után. Így született meg a rum, mely forradalmasította
minden hajós életét. Miután a királyi tengerészet hivatalosan is
elismerte, napi adagokban kezdték kimérni a legénységek tagjainak.
1698-ban még csak mindössze 207 gallon (940 liter) rumot importáltak
Angliába, de 1775-re az átlagos évi import meghaladta a kétmillió
gallont (9 080 000 litert).
1660 és 1775 között a különböző formákban történő
cukorfogyasztás Anglia-szerte a hússzorosára emelkedett. Az 1650-es
kezdeti ismeretlenségből 1750-re luxuscikk, 1850-re pedig
szükségszerűség lett. Az eladások különösen azután lódultak meg,
hogy az ipari forradalom kevéske megtakarított pénzt is tett a dolgozók
zsebébe, és azok azt az édes teára költötték. A cukor fellendítette
alacsony kalóriabevitelüket, és változatosságot vitt amúgy színtelen és
monoton táplálkozásukba.
1807-ben, amikor Nagy-Britannia és az Egyesült Államok végül
betiltották a rabszolga-kereskedelmet, a cukortermelést óriási csapás
érte. A behozatal a brit Nyugat-Indiából egy csapásra a felére zuhant
vissza. A rabszolgaság törvényen kívül helyezésével múlhatatlan
szükség lett az olyan munkakímélő eszközök bevezetésére, melyek
magasan tartják a termelést és alacsonyan a költségeket. Szerencsére
még 1813-ban egy Howard nevű angol feltalálta a vákuumedényt,
melyben a folyadékokat jóval normális hőmérsékletük alatt fel lehetett
forralni. Ez azt jelentette, hogy az eljárás kevesebb tüzelőanyagot
igényelt, és kisebb volt a veszélye annak, hogy a cukor megpörkölődik,
mielőtt kikristályosodna.
Azután egy fekete louisianai francia, Norbert Rillieux személyében
meghallgatásra találtak a cukortermelők imádságai. Fiatalemberként
Rillieux-t Párizsba küldték, hogy befejezze tanulmányait és
gépészmérnökké váljon. Egy ideig az École Centrale-ban tartott
előadásokat, majd 1834-ben visszatért New Orleansbe. Kilenc évre rá
feltalálta a többszörösen összetett lepárlóberendezést { 218»85}
Rillieux lepárlója egy sor vákuumedényből állt, melyek mindegyikét az
előzőből kiáramló gőz fűtötte. E rendszerrel jelentős tüzelőanyag-
csökkenést lehetett elérni; hat éven belül a lepárlót tizenhárom gyárban
helyezték üzembe, évente 4500 tonna termelést elérve azáltal,
biztosítva ezzel Louisiana helyét Amerika legelső cukortermelőjeként.
A hír gyorsan terjedt. 1850-re a gépezet üzemelt Demererában, és az
európaiak alkalmazni kezdték a cukorrépa feldolgozása során.
Minthogy akkoriban nem létezett nemzetközi szabadalmi jog, egy Cail
nevű francia mérnök megszerezte Rillieux terveit, és szabadalmaztatta
saját összetett lepárlóberendezését. Mindeközben Louisianában
Rillieux belefáradt a megpróbáltatásokba, melyeknek afrikai ősei miatt
ki volt téve. 1861-ben visszatért Párizsba, hogy egyiptológiát tanuljon
az egyik Champollion testvérnél, aki a rosette-i kő segítségével
sikeresen lefordította a hieroglifákat. Rillieux ezenkívül
továbbfejlesztette lepárlóját is, és 1880-ban, hetvennégy éves korában,
egy még energiatakarékosabb modellel állt elő.
A lepárlóberendezés azért működött, mert a gőz rendkívüli magas
hőmérsékletet tárol párájában. Ezt a tényt a tizennyolcadik század
közepén John Black, az edinburgh-i egyetem professzora fedezte fel,
miközben a skótwhisky-desztillálók növekvő tüzelőanyag-költségeinek
csökkentésére próbált módot találni. Anglia és Skócia nemrég
bekövetkezett egyesülése megnyitotta az angol és amerikai piacokat a
skót exportőrök előtt, és tekintve a pont akkoriban fellépő tüzelőhiányt,
a whiskykészítők élénk érdeklődést mutattak aziránt, hogy a pénzükért
minél több energiát kaphassanak. Black megmérte, mennyi energiába
kerül felolvasztani egy edényre való fagyott vizet, majd ezen túl
mennyire van szükség ennek elforralásához. Ezekből a kísérletekből
Black képes volt kimutatni, mennyi az a minimális famennyiség,
melyre a desztillálóknak szüksége van adott mennyiségű
whiskymalátalé lepárlásához, és azután mennyi hideg víz szükséges a
gőz whiskytartalmának kondenzálásához. Ezzel a kutatásával
barátjának, James Wattnak, a glasgow-i egyetem műszaki
szakemberének és gépépítő mérnökének is új megoldásokat sugallt a
gőzszivattyúk hatékonyságának növeléséhez.
1765-ben Watt felhasználta Black {219»270} {219»307} latens
hővel kapcsolatos eredményeit, hogy egy apró módosítást eszközöljön
gőzpumpáján – és a világot változtatta meg ezzel. A probléma az volt,
hogy amikor a forró gőz belövellt a hengerbe, hogy ezzel felfelé
mozdítsa el a dugattyút, a gőz átforrósította a hengert. Ekkor hidegvíz-
áram lépett a hengerbe, és kondenzálta a gőzt. A kondenzáció részleges
vákuumot idézett elő a henger belsejében, és a külső atmoszferikus
nyomás újra lerántotta a dugattyút. A gondot az okozta, hogy a belépő
gőz olyan forró volt, hogy a víz csak részlegesen volt képes lehűteni a
henger falát. Ezért a következő körben a kondenzálás már kevesebb
eredménnyel járt. Ez így ment egészen addig, míg a vákuum
{220»170} már nem alakult ki többet, és a motor működése leállt.
Watt úgy oldotta meg a problémát, hogy egy szeleppel ellátott
csővel összekötötte a hengert egy különálló tartállyal, melyet jeges víz
tartott hidegen. Amikor a gőz belépett a hengerbe és felnyomta a
dugattyút, kinyílt a különálló tartályba nyíló szelep, és a gőz ide is
beáramlott. Itt, hála a jeges víznek, a gőz gyorsan cseppfolyósodott, és
kialakult a vákuum. A nyitott szelepen és csövön keresztül a vákuum
átterjedt a hengerbe is. De miután a jéghideg kondenzátor külön állt, a
henger forró maradt, elkerülve ezzel a korai kondenzálás
problematikáját.
A latens hő teóriájának felhasználása megadta Wattnak a
lehetőséget, hogy egész nap működtethető gépet építhessen. Így hát
támogatók után kezdett nézni, és 1768-ban találkozott is eggyel
William Boulton személyében, aki vízi erővel működő, a birminghami
Sohóban fekvő gyárában { 221»17} {221»136} {221»305} hatszáz
iparost foglalkoztatott, akik cipőcsatokat, gombokat, kardmarkolatokat,
óraláncokat és mindenféle csecsebecsét gyártottak. Boulton meglátta a
lehetőséget Watt gépében, és kölcsönözte neki a szükséges
pénzösszeget, arra bátorítva, hogy gőzgépeit haszonbérletbe adja
bányák, kőszénfejtők és (azt a verziót, mely tűzszításra volt alkalmas)
a vasöntödék részére. Néhány éven belül Watt híres és gazdag ember
lett.
 Egyetlen hátránya volt csak akkoriban annak, ha valaki sok pénzt
keresett: a keresetet mindenben el lehetett fogadni, csak készpénzben
nem. Hála a ténynek, hogy nem volt megfelelően végrehajtott
pénzpiaci reguláció, az Angliában forgalomban lévő pénzérmék fele
hamisítvány volt, {222»9} következésképp egy sor magántársaság és
helyi hatóság bocsátott ki saját pénzegységeket. Így 1786-ban Boulton
arra hasznosította gombgyártási tapasztalatait, hogy egy gőzhajtású
pénzverővel érméket gyártson. Első megrendelését a Kelet-indiai
Társaságtól kapta száz tonna rézből készült pénzérme verésére, ami
szerencsés egybeesés volt, tekintve, hogy Boultonnak részesedése volt
a cornwalli rézbányászati társaságban is. 1788-ra már hat pénzverő
gépezete volt, és különböző délamerikai kolóniáknak és a Sierra Leone
Társaságnak készített pénzeket. A Boulton eredményeitől lenyűgözött
(és állhatatos lobbyzásától megpuhult) Királyi Államtanács felkérte az
új nemzeti pénzérmék – a penny, fél penny és negyed penny –
megtervezésére is. Ugyanakkor jöttek a megrendelések
Franciaországból, Bermudáról és Indiából is. 1792-re nyolc
berendezése csak különféle emlékérmeket nyomott, olyan alkalmakra,
mint az orosz uralkodó megkoronázása, a francia királynő kivégzése, a
trafalgari csata és (ironikus módon) a rabszolga-kereskedelem
eltörlése.
Boulton egyszemélyes gépe bármekkora példányszámban
dolgozhatott, percenkénti 50 és 120 darab közti kibocsátással, az érme
átmérőjétől és a dombormű összetettségétől függően. Minden darabot
egy acélkarima vágott ki, ezért tökéletesen kerekek és átmérőjükben
egyformák lettek. És minthogy a gépi behatás sokkal egységesebb volt,
mint a kézi pénzverés során, a pénzek kevésbé voltak hajlamosak a
törésre is. 1797-ben a Boulton által korábban benyújtott tervek
meghozták számára a hőn áhított szerződést a hivatalos angol
kétpennys, pennys, félpennys és negyedpennys pénzérmék legyártására
éppúgy, mint egy, a londoni Tower Hillen felállítandó új állami
pénzverde felépítésére és ellátására is. Rá jellemző módon Boulton
mindent egymaga tervezett meg, magától az épülettől kezdve a
pénzverő gépekig.
A tizenkilencedik század elejére az új pénzverde által kibocsátott
érmék, együtt Boulton magas színvonalú pénzverési technikájával,
egyfajta nemzeti művészeti újjáéledést hoztak a numizmatika területén.
Ekkoriban jelent meg a „Marianne” figura a francia érméken, és a
„Britannia” az angol pénzeken. A pénzek motívumait jelentősen
befolyásolta a neoklasszicizmus, talán azért is, mert Boulton egyik
barátja és kliense az a Josiah Wedgwood {223»293} {223»307} volt,
aki az építész Robert Adam {224»294} részére számos kerámiatervet
készített. Adam éppen akkoriban tért vissza Itáliából (ahol nemrégiben
fedezték fel Pompejit) és újra felkeltette a britek érdeklődését a görög
és római stílus iránt.
1824-ben Benedetto Pistrucci, az olasz vésnök, akit újabb
pénzérmék tervezésére alkalmaztak (ő vezette be Szent György és a
sárkány figurájának ábrázolását az új egy font sterlinges aranyérmén),
egy másik újdonsággal gazdagította a pénzverés világát. A szerkezetet
pantográfnak vagy kicsinyítőgépnek hívták. A pantográf egy sor
csuklós karból állt, melyek mindegyike kisebb volt az előzőnél; és
melynek elején egy íróvessző, másik végén egy metszőszerszám
helyezkedett el. Ez lehetővé tette a vésnök számára, hogy nagyobb
léptékű modellt készítsen a mintázatról valami könnyen munkálható
anyagba. A század közepén ez az anyag általában a gipsz volt, mely,
amikor a mintázat elkészült, nikkelborítást kapott. A modell ezután
mintapéldányként szolgált, melyen a vésnök nyomon követhette a
minta vonalait az íróvesszővel. A kicsinyítő mechanizmus hatására a
vésőszerszám ugyanazt a mintázatot lekicsinyítve metszette bele az
érmesajtoló szerszám acéljába. Pistrucci pantográfja akkora sikert
aratott, hogy a pénzverde egy második példányt is beszerzett belőle, és
a fővésnök Will Wyon (aki azért kapta meg a megbízatást, mert
Pistruccit külföldi státusa kizárta a poszt birtoklásából) a lekicsinyítési
technikát alkalmazta, amikor elkészítette Viktória királynő első
pénzérméinek nyomódúcait.
A nikkelfelszín felvitele a munkapéldányra az új galvanizálási
technikával történt, melyet eredetileg Alessandro Volta munkatársa,
Brugnatelli fedezett fel. Volta { 225»186} a kémiai anyagokat
használta arra, hogy elektromosságot keltsen találmányában, az első
elemben, ezért Brugnatelli úgy gondolta, a dolgoknak visszafelé is
működniük kell: az elektromosság kiválthat kémiai reakciót. Kimutatta
például, hogy ha bármilyen anyagot (mely össze van kötve az
elemmel) rézgálicos fürdőbe áztatunk, mely tartalmaz egy darab rezet
is (szintén összekötve az elemmel), akkor a elektromos áram hatására a
réz atomjai kiszabadulnak az oldatból, és az anyagon rakódnak le,
ezáltal galvanizálva azt. Ugyanakkor a lerakódással párhuzamosan a
réz feloldódik az oldatban.
1833-ban, miután megvizsgálta az eljárást, az angol tudós, Michael
Faraday felfedezte, hogy minden lerakódó ásványnak, mint például a
réznek, különböző elektromos töltésre van szüksége ahhoz, hogy
elengedje atomjait. A felfedezésből következett, hogy kapcsolatnak kell
lennie a töltés és az ásvány tömege közt. Különböző tömeg különböző
töltéshez kapcsolódik. Ebből a hipotézisből kiindulva Faraday
kidolgozta az elektrolízis két törvényét: az áram hatására bekövetkező
kémiai változás mértéke egyenesen arányos a felhasznált
elektromosság mennyiségével, és az ugyanakkora elektromosság által,
a különböző anyagokban kiváltott kémiai változás nagysága egyenesen
arányos azok súlyával.
A tizenkilencedik század végére Faraday törvényei lehetővé tették a
tudományos közösségek számára, hogy közelebbről megvizsgálják a
töltést és a tömeget, és azok kapcsolatát az újonnan felfedezett
röntgensugárral {226»39} {226»116} és egyéb rejtélyes elektromos
jelenségekkel. Cambridge-ben, 1910-ben, egy J. J. Thomson nevű
kutató azt vizsgálta, mi történik az elektronokkal, ha alacsony nyomású
gázon lövi őket keresztül, és miközben ezeket az elemi részecskéket
elektromos és mágneses mezőkön keresztül lövöldözte, felfedezte,
hogy a mezőkkel a részecskék röppályáját el lehet görbíteni. Amikor
ezt a trükköt a neonnal kipróbálta, azt látta, hogy a részecskehullám
kettéválik, mintha a neon két különböző tömeg lenne – egyikük
fényesebb volt, mint a másik és a mező hatása jobban érvényesült a
pályáján. Az ilyen atomok (melyek ugyanabból az elemből
származnak, de különböző a tömegük) izotóp néven váltak ismertté.
1919-re Thomson asszisztense, Fred Aston képes volt olyan anyagok
izotópjait is azonosítani, melyek súlya mindössze 1/100 000 000-dal
különbözött. Az új technikát tömegspektrometriának hívták.
A modern spektrométerekkel azonosítani lehet bármilyen
elporlasztott anyagot, keresztüllőve részecskéit mágneses és
elektromos mezőkön. A részecskék lezuhanási helye szinte hihetetlen
precizitással árulkodik mibenlétükről. Ez azt jelenti, hogy egy bűntény
helyszínén azonosítani lehet a legapróbb ottmaradt nyomot is. Vagy ki
lehet mutatni egy szteroid jelenlétét egy atléta vérében. Vagy
azonosítani lehet egy drog kémiai összetevőit, miközben az még a
páciens vérkeringésében van. Vagy fel lehet ismerni a robbanóanyagok
végtelenül parányi mennyiségét is a gyanúsított terroristákon.
A tömegspektrométerrel megfoghatunk egy anyagot, melyből csak
egy adott izotópra van szükségünk, átlőhetjük a porított anyagot az
elektromágneses mezőn, hogy azután a kívánt izotópokat a specifikus
leszállóterületen összegyűjtsük. Az 1940-es évek elején az izotóp-
szétválasztási technika a világot változtatta meg. Két nappal a második
világháború kitörése előtt egy bizonytalan eredetű tudományos írás
kimutatta, hogy a nukleáris maghasadás bekövetkezése sokkal
valószínűbb az urán 235-ben, mint az urán 238-ban. Más szóval
lehetetlen lenne annyi természetes urániumot találni, mely képes volna
táplálni egy nukleáris láncreakciót. Csak egyetlen alternatíva
kínálkozott: szétválasztani a ritka U235-öt a bőséggel rendelkezésre
álló U238-tól. Kétségbeesett versenyben a náci tudósokkal, akik
ugyanezt próbálták elérni, a szigorúan titkos Manhattan-terv a
Tennessee állambeli Oak Ridge-ben végül megütötte a főnyereményt.
A felhasznált technológiák egyike a tömegspektrométer volt. Miután az
uránizotópot 1943-ban sikeresen szétválasztották, az atombomba
{227»49} felrobbanása már csak idő kérdése volt.
Így fejezetünk két csapása itt kapcsolódik egybe. Az első
eseménysor a rabszolgaságot támogató lobbytól vezetett a
cukorlepárlón, gőzgépen, pénzverésen és galvanizáláson keresztül az
atomfegyverekhez. A másikban a rabszolgaságot ellenző lobby vezetett
a Brooklyn hídon, galvanizáláson, szögesdróton, kukoricakonzerven át
a kadmiumig, mely végül neutron-elnyelőként, rúd alakban kontrollálta
az első atommáglya reakcióját.
Az atomenergiát sokáig napirenden tartották azok, akik abban
hittek, hogy a kardokból ekevasat kell kovácsolni. Azonban a
történelem néha másféle példával szolgál...
 14 IRÁNYVONALAK

T alán az egyik legremekebb dolog a változások grandiózus

hálójában, hogy az nem is olyan grandiózus. Mindenki a hálón
van, a világmegváltó géniuszoktól egészen a senkikig. Kivéve
persze, hogy a hálón senki sem senki. A hálón mindegyikünk
hozzájárul a változás folyamatához. Néha a legsemmitmondóbb
esemény, egy egyébként átlagos lét olyan következményekbe torkollik,
melyek megremegtetik a bolygót.
Vegyük például Jethro Tull esetét, egy tökéletesen átlagos,
középosztálybeli angolét, akit a Gray’s Innben, Londonban, háromszáz
évvel ezelőtt avattak ügyvéddé, hogy életét a törvénynek szentelje.
Senki sem tudja, mi történt ezután, de valami okból annyira
megromlott az egészsége, hogy 1709-ben otthagyta a bírósági
tárgyalótermeket, vásárolt egy farmot nem messze Hungerford csendes
falucskájától, és letelepedett, hogy egy úriember farmer kevéssé
nyomasztó életét élje. Betegsége azonban nemsokára arra
kényszerítette, hogy más éghajlati viszonyok között keressen
enyhülést, ezért 1711-ben elindult Itáliába és Franciaországba. 1713-
ban kötött ki a dél-franciaországi Frontignan mellett elterülő
Languedoc hömpölygő zöld dombjainál.
Az események itt vettek váratlan fordulatot. Tull felfigyelt egy
metódusra, melyet a helybéli szőlészek alkalmaztak arra, hogy
elkerüljék a borban azt a szerintük kellemetlen ízt, melyet a trágya
használata okozott. A szőlészek a növényeket egyenes sorokba ültették,
melyek között a termesztési időszakban rendszeres időközönként
mélyen felkapálták a földet. E metódus által a gyomnövények
elpusztultak, és a talaj állandóan forgatva volt, így a szőlő szépen
növekedett a trágya használata nélkül is.
Mikorra Tull egészsége lehetővé tette, hogy hazatérhessen,
visszatérve Angliába kipróbálta a trükköt a saját farmján is. Kezdetben
a kapálást csak a tarlórépa és a burgonya részére fenntartott földön
gyakorolta, de az hamarosan olyan sikeresnek bizonyult, hogy a búzán
is kipróbálta. Tull elképedten fedezte fel, hogy egy adott föld
tizenhárom évig is képes trágyázás nélkül termést hozni. És ami ennél
is több, a terméshozam is látványosan növekedni kezdett. A kapálás
növelte a termelékenységet (ezáltal pénzt termelt), ugyanakkor a trágya
elhagyásával csökkentette a költségeket (ezáltal pénzt takarított meg).
Tull teljes részletességgel publikálta is tapasztalatait, kiadva ezzel egy
nagyon hatásos nyomtatott orvosságot is álmatlanság ellen. A
hagyományosan konzervatív angol földtulajdonosok kezdeti ellenállása
után valaki végül lefordította a könyvet franciára, és ez megtette a
maga hatását, a kor angol dzsentrije ugyanis meg volt győződve arról,
hogy minden divatos dolog Franciaországgal kezdődik és végződik,
így a módszer hamarosan sikké vált.
Az új technikának volt egy nagyon fontos tulajdonsága: a nagy
angol mezőgazdasági forradalom kellős közepén jelent meg. Az
megközelítőleg egy évszázaddal korábban vette kezdetét, az olyan
ötletekkel, mint a vetésforgó, és az olyan Hollandiából származó
növények (például a lóhere) bevezetésével, melyek nitrogénezték a
táptalajt. Gyorsan terjedt a földbirtokok körbekerítésének gyakorlata is.
A kerítés megvédte az állatokat a vadaktól és a járványoktól,
egészségesen tartotta a lábasjószágokat, és lehetővé tette az állatok
szelektív szaporítását is, ami által nagyobb lett a húshozam. A több
élelem olcsóbb élelmet jelentett, így az emberek korábban házasodtak
és több gyermekük lett. A populáció megnövekedése magával hozta a
megnövekedett keresletet az árucikkek iránt, ami viszont az ipari
forradalmat hívta életre.
Tull esetében az a dolog pikantériája, hogy mindehhez a francia
mezőgazdaság hathatós segítségére volt szükség, holott az akkor éppen
a végzetes hanyatlás szakaszában járt. A francia utak borzalmas
állapota lehetetlenné tette egy országos piacrendszer kiépülését, ezért a
gazdasági tevékenység töredezett volt, a kereskedelem pedig javarészt
helyi jellegű. A francia földtulajdonlás restriktív, feudális jellege kevés
ösztönzőerőt jelentett az új ipari tőkének arra, hogy „bevásárolja”
magát a földekbe, ahogyan az Angliában történt. Ami szabad
tulajdonban lévő birtok volt, az általában mind apróra szabdalt
földdarabka volt, konzervatív parasztokkal, akik a létfenntartás
peremén tengődtek.
Még ha létre is jöhetett volna az egységes piac, a kereskedelmet
akkor is gúzsba kötötte a tucatnyi különböző helyi súly, mérték és
tarifarendszer. A szituáció maga volt a 22-es csapdája: a kismértékű
iparosodás miatt a városok növekvő számú lakossága nem tudta etetni
magát – így a hatóságok arra kényszerültek, hogy rögzítsék a kenyér
árát. Viszont, hogy biztosítsák ennek a nem túl jövedelmező
piacrezsimnek a folyamatos ellátását, a törvény rákényszerítette a
parasztokat arra, hogy terményeiket három napon belül értékesítsék –
akármilyen áron. Így aztán nem sok ösztönzőerő gyakorolt hatást a
termelékenység növelése irányában.
Ebbe a zűrzavarba pottyant bele François Quesnay, egy vidéki
orvos, később sebész, aki határtalan elismeréssel tekintett a britek
földgazdálkodására, és minden valószínűség szerint nyom nélkül tűnt
volna el a történelem süllyesztőjében, ha a megfelelő időben nem lett
volna a megfelelő helyen, és nem vonja magára XV. Lajos ágyasának,
Jeanne-Antoinette Poissonnak (ismertebb nevén Madame
Pompadournak) figyelmét. Quesnay teljesen nélkülözte az udvari
modort, és engesztelhetetlenül közvetlen volt a beszédstílusa, aminek
azért meglehetett a maga kuriózumértéke abban a földig hajolós-
páváskodó korban, mert 1749-ben Quesnay lett Pompadour
magándoktora, és mint ilyen, beköltözhetett a versailles-i palota
félemeletére (közvetlenül Madame Pompadour lakosztálya alá).
Minthogy királyi lakosztálya pont útban volt a Pompadour szobáihoz
vezető lépcsőházban, Quesnay az összes, őt meglátogató előkelőséggel
és korabeli intellektuellel találkozott, köztük Voltaire-rel {228»209} is
(aki merő véletlenségből nagy rajongója volt Tull mezőgazdasági
módszereinek). A pletykák szerint Quesnay népszerűségének az volt az
elsődleges oka, hogy kikúrálta Pompadour frigiditását azáltal, hogy
abbahagyatta vele vaníliából, szarvasgombából és zellerből álló
diétáját, és testi gyakorlatozásra fogta.
Quesnay lépcsőházi találkozóin nemsokára megfordultak a kor
intellektuális szellemi nagyságai is, akik eljöttek Pompadour
rendszeres időközönként megrendezett szalonjaira. A gyakori látogatók
között voltak a liberális gondolkodók, mint Condillac, Buffon,
Helvétius és mindenekelőtt Diderot, annak az izgalmas új
enciklopédiának a szerkesztője, mely azt tűzte ki céljául, hogy
összefoglalja a modern kor minden tudását, racionális formában.
Quesnay két cikket is írt az enciklopédia számára, az egyik címe
„Farmerek” (1756), a másiké „Vidéki filozófia” (1763) volt. Cikkeiben
közzétette nézeteit arról, hogyan kellene kigyógyítani Franciaországot
gazdasági bajaiból. Quesnay teóriái fiziokratizmus néven váltak
ismertté, mert az ember állapotát közvetlen kapcsolatba hozta az élet
fizikai kondícióival. Tegyük helyre a mezőgazdaságot és az élelmiszer-
termelést, mondta, és minden más magától megjavul.
Quesnay arra alapozta elképzeléseit, hogy szerinte az angol
mezőgazdaság bámulatra méltó fejlődése mögött a nemzeti piac léte
áll, ahol az egyén szabadon adhat-vehet, mindenféle korlátozás nélkül.
A katasztrofális francia helyzet Quesnay-t igazolta: a természetnek
megvannak a maga igényei, és bármilyen beavatkozás a természetes
folyamatokba felborítja a természet rendjét. A beavatkozás
eredményeit pedig világosan lehet látni, Párizstól Marseille-ig.
Quesnay deregulációs tervei a földtulajdonos arisztokrácia
ellenállásába ütköztek, miután azok továbbra is úgy akarták eladni
vagy éppen visszatartani termékeiket, ahogy nekik tetszik. A
fiziokrácia alapvető célja a kenyér árának csökkentése volt, mely
szerintük kulcsfontosságú az ország politikai stabilitásának
szempontjából. A „mindennapi kenyér” megmenti Franciaországot, de
ez csak szabadkereskedelmi verseny {229»4} és egy laissez faire (a
közgazdaság politikájába való be nem avatkozás) megközelítés
eredménye lehet. Az olcsóbb kenyér gazdasági felépülést generál,
ahogy azt megtette Angliában is. A fiziokraták úgy érveltek, hogy a
tömegek helyzete Franciaországban már annyira kétségbeesetten
reménytelen, hogy ha a kormány nem adoptálja ezeket az új elveket, a
dolgok egészen elvadulhatnak.
A „vadság” is egészen új terminus volt, melyet az az állandó svájci
száműzetésben élő filozófus, Jean-Jacques Rousseau vetett fel, akinek
hatása az európai gondolkodásra Napóleonnak és a kor sok más
államférfijának tetteiben is megnyilvánult, akik végül eredendően
felelősek lettek a francia forradalomért. Rousseau-nak baloldali
politikai eszméi miatt Genfet is el kellett hagynia, így élete
Franciaország, Anglia és Svájc közötti utazgatással telt, egészen 1778-
as haláláig.
1754-ben Rousseau írt egy esszét, melyben először használta a
„nemes vadság” kifejezést. Az isteni jogon uralkodó királyok, a
jobbágyaikon abszolút hatalmat gyakorló arisztokraták, rögtönítélő
bíróságok és a mindent átszövő bürokrata korrupció korában Rousseau
nosztalgiával tekintett a primitív emberek egyszerű életvitelére. Talán
éppen az amerikai indiánokra gondolva úgy beszélt a vadakról, mint
akik együtt élnek a természettel az erdők és hegyek romlatlan
szépségei között. Így írta le ezt a létet: „Láttam őt, amint egy tölgy alatt
elégítette ki éhségét, az első patakkal oltotta szomját, ugyanazon fa
alatt találta meg ágyát, mely étkéül szolgált; és ezzel az igényei
kielégítésre is találtak.”
De ebből a természetes, béklyóktól mentes létből – mely
önmagában is megáll és nincs szüksége másokra – az emberek
társadalmi csoportokba szerveződtek növekvő számuk miatt, és mert
szükségük volt az erőforrások megosztására. Szerveződési okokból az
embereket azután meggyőzték arról, hogy e közös erőforrásokat egy
uralkodó kezébe tegyék, aki törvényekkel garantálja az emberek
biztonságát. Ezáltal jelent meg a birtoklási jog koncepciója és vele a
törvények, melyek folyamatossá teszik e jogot, és meggátolják a
tulajdon nélkülieket abban, hogy kifejezzék nézeteiket. Rousseau
számára a társadalmasítás az emberiség elkorcsosulásával járt együtt.
A Társadalmi szerződésben, mely lángra lobbantotta a francia
republikánus érzelmeket, Rousseau tovább fejtegeti a témát. Az
eredendő, természetes szabadság minden ember joga, és vissza kell
állítani. A törvények csak az átlagember vágyainak kifejeződései
lehetnek, és csak az emberek szentesíthetik bármilyen kormányzat
munkáját szavazataikkal. Akik a törvényeket megírják, ne legyenek
törvényhozó hatalom. A felségjog ne legyen más, mint működő
népközösség, mely az „általános akaratot gyakorolja”. Mindezeken
felül az egyetlen tulajdon, amire az egyénnek szüksége van ahhoz,
hogy ebben a demokráciában szavazati joggal bírjon, az az „érzés”, az
a veleszületett fogékonyság az igazság és a jóság iránt, amely minden
embernek sajátja.
Rousseau gondolatisága nem vált túlzottan kedveltté Párizs royalista
kormányzatának köreiben. A forradalom előestéjén az üzenetét
hangosan olvasták Párizs utcáin, könyvei becsempészett példányokban
forogtak közkézen, titkos találkozókon vitatták nézeteit, ezáltal is
továbbterjesztve őket. 1789-ben majd úgy üdvözölik őt, mint az új
köztársaság intellektuális megalapítóját. De Rousseau szavainál sokkal
több minden kellett a francia monarchia teljes összeomlásához. Az
utolsó csapást egy, az Atlanti-óceán túlfelén bekövetkező forradalom
jelentette a francia gazdaság számára.
Az amerikai függetlenségi háború nagy lehetőséget nyújtott
Franciaország számára, hogy megtegye azt, amire már régen vágyott:
összezúzza Nagy-Britanniát. A cukorban gazdag francia Nyugat-India
állandó fenyegetettségben élt a brit tengerészettől; Francia Kanada a
briteké lett; és miközben a háború miatt akadozó gyapotszállítmányok
is újabb csapást mértek a francia iparra, a franciáknak az is érdekében
állt, hogy minden lehetséges módon segítsék a rebelliseket. Ekkor
lépett színre az akkor már híres színműíró, Pierre Augustin Caron de
Beaumarchais (munkái közt megtalálhatjuk a A sevillai borbélyt és a
Figaro házasságát is), hogy a kérdést rendezze. Beaumarchais
felállított egy Hortalez & Company nevű álcéget, hogy az amerikai
háborút támogató pénzeket tisztára mossa. Arra az esetre, ha a francia
hajókat megállítanák a britek, ő kozmetikázta ki az Amerikába irányuló
muníció árubizonylatait is. Még hivatásos provokátorokat is
szerződtetett, hogy a gyarmati lakosok közti britellenes hangulatot
felkorbácsolja.
A francia közvélemény (a néhány írástudó) általánosságban
támogatta a vállalkozást. A pénztelen fiatal arisztokraták üdvözölték az
előrehaladás és a pénzkereset lehetőségét, melyet a transzatlanti
katonai műveletek kínáltak. A király is támogatta a projektet, miután
miniszterelnöke, Necker, úgy állította be a nemzet könyveit, mintha
Franciaország megengedhetne magának egy ilyen kalandot.
Akármilyen áron is, de Franciaország elérte, hogy Amerika
leszakadjon Nagy-Britanniáról. Hála a francia de Grasse admirálisnak,
aki 1781 szeptemberében érkezett (harminc hajójával és több mint
háromezer katonájával) a Chesapeake-öbölbe, hogy támogatást
nyújtson a Newport francia garnizonjából ugyanakkor érkező tüzérségi
csapatok ostromához, fegyverzetben és emberekben sikeresen haladták
túl a Yorktownban {230»13} állomásozó brit csapatokat. Miután ezek
megadták magukat, a háború véget is ért. De a franciák keservesen
fizettek azért, amiért a forradalmárok fegyvereinek 90 százalékát ők
állták, és ők voltak azok is, akik feltöltötték Amerika
hadiköltségvetését. 1774 és 1789 között, az amerikai vállalkozás
közvetlen következményeként, a francia királyi államadósság kamatai
150 millió dollárról 500 millióra szöktek fel. Külön problémát okozott
a király hírhedt extravaganciája is, ezek együtt csődbe és pénzügyi
káoszba sodorták az országot. A francia forradalomnak szükségszerűen
be kellett következnie.
De a forradalom többet tett, mint hogy elmozdított egy korrupt
politikai rendszert. Az amerikai eseményekkel együtt az új
demokráciák egy új világkép megszületésénél bábáskodtak. Egészen
addig a gondolkodók és művészek a klasszikus modellekre
visszatekintve kerestek inspirációt. A tudomány azt mutatta, az olyanok
munkáin keresztül, mint Newton és Leibniz, { 231»82} {231»253}
{231»309} hogy az univerzum mechanikus törvények alapján
működik. Az új forradalmi gondolkodás azonban úgy ítélte meg, hogy
ez is csak arra szolgál bizonyítékul, hogy a tudomány és társadalom
túlzottan gépszerűvé vált, ahol az egyén csak egy fogaskerék egy
gépezetben, és a tudás túlságosan szétforgácsolódott és specifikus
ahhoz, hogy szociális értékeket hordozzon magában. Elérkezett az idő
egy új erkölcsi világkép megszületéséhez, mely egyszerre lenne
individuálisabb, és törődne az emberiség természettel történő
egyesülésével, melyről Rousseau és többiek elmélkedtek.
Az idea első kifejeződései Németországban kezdtek feltünedezni a
tizennyolcadik század vége felé. A mozgalmat a jénai egyetem
huszonhárom éves professzora vezette. Friedrich von Schelling lett a
természetfilozófia szülőatyja. Támadta a karteziánus, mechanisztikus
világképet, és kereste a módját, hogyan egyesíthetné az összes
tudományt egyetlen összegzett teóriában. Ideáit valószínűleg K. F.
Kielmeyertől, a jénai biológustól merítette, aki akkoriban tartott
előadásokat az élő organizmusok szenzibilitásáról.
Akkoriban kezdett az a nézet elterjedni, hogy az elektromossággal
és mágnesességgel kapcsolatos kísérletek egyetlen, oszthatatlan erő
létét fedték volna fel, mely együttműködik a gravitációval. Az erő
egyértelműen kifejeződésre jutott az életfolyamatokban és az egyén
akaratának megnyilvánulása során. Ezért bármilyen tudomány, mely
különválasztotta az emberi lelket a természettől és annak erőitől,
elhibázott volt. Von Schelling gondolatai arra késztették a korai
romantikusokat, {232»256} hogy vizsgálni kezdjék azokat a
módozatokat, melyeken keresztül az individualizmus kifejeződésre jut.
Nem a lét steril, mechanisztikus teóriája számított immár, hanem az
érzékek, melyek felfogták a realitást. A zenében, irodalomban és a
szépművészetben az egyéneket magányosnak ábrázolták, egyedül
érzéseikkel, szabadon arra, hogy a természettel való egyesülést
keressék. Az igazi tudás a szívből jövő tapasztalat, és nem a fejből jövő
racionalitás lett.
Természetesen ezt a fajta pontatlanságot vegyes érzelmekkel
fogadta a tudós társadalom. A német orvoskutatók egymás közt a
természetfilozófiát „századunk pestisének” hívták. De ironikus módon
a romanticizmus éppen az orvostudományra gyakorolta legnagyobb
hatását. A természetfilozófiai tanítás „rejtélyes erejére” való reagálás
motiválta Johannes Müllert, a bonni fiziológiaprofesszort (mely
tudományágat ő találta fel), hogy felfedezze – fiziológiailag – mi
történik az „érzés” folyamata közben. 1840-ben állt elő a specifikus
idegi energiák törvényével. Valahányszor egy szervet behatás ér, az
érzékelés csak arra a szervre koncentrálódik. A fül csak a hangra
reagál, a szem a fényre, és így tovább. És maga a szerv határozza meg
az ingerre történő reakciót, nem az inger. A szerv számára nem jelent
különbséget, hogy a külső behatás fény, hang vagy elektromosság. Ez
még akkor is így lehet, ha a szerveket belső inger éri, mint például a
képzelődés. Ez megmagyarázza, miért látnak az emberek szellemeket.
Müller állatkísérleteket is végzett, és megállapította, hogy különálló
mozgató- és érzékelőidegek alkotják a vegetatív idegrendszert.
Müller 1840-es Fiziológia kézikönyve nagy hatást gyakorolt korára,
és mindenki az idegrendszer és működése felé kezdett fordulni.
Valószínűleg Müller egyik kijelentése, „az akarat olyan hatást gyakorol
az idegrostokra, mint egy zongorára a billentyűi”, inspirálta egyik
növendékét, Hermann von Helmholtzot {233»87} (egy sebészt, aki
maga is egész nap zongorázott, de nemigen kedvelte az „új”
romantikus darabokat), hogy nézzen a koncepció mélyére. 1856-tól
kezdve számos írást tett közzé a hangról: hogyan halljuk meg a
hangszíneket, és hogyan működnek a belső fül mechanizmusai.
Helmholtz alapvetően az „érzékelés” aspektusából közelítette meg a
kérdést, mely a hangnem, hangszín és hangerő felismerésében jutott
kifejeződésre, melyekkel a hallgató képes volt megkülönböztetni
egymástól a különböző hangszereket és énekhangokat.
Helmholtz arra a következtetésre jutott, hogy a belső fül tartalmaz
olyan rezgőket, melyek mindegyike külön frekvenciára van hangolva
és a megfelelő ideget hozza izgalomba, ezáltal továbbítva az agyba a
hangnak megfelelő impulzust. Egy napon, míg egy énekessel
dolgozott, azt látta, hogy ha egy énekhang elég sokáig ki lett tartva, a
hangnak megfelelő zongorahúr – ahogy minden bizonnyal a többi is –
bizonyos időközönként hol a hang alatt, hol felette rezgett.
Helmholtz a felfedezés után egy sor hanggal kapcsolatos kísérletet
végzett, egy elektromágnes segítségével különböző hangokon
rezegtetve egy hangvillát, hogy lássa, mi történik, ha a hangok a fülben
egybevegyülnek, és felismerte, hogy a disszonancia azért kellemetlen,
mert a hangmagasságban egymáshoz közel álló hangjegyek
hanghullámai azokat a fülcsigában elhelyezkedő rezgőket stimulálják,
melyek fizikailag közel vannak egymáshoz, s ezért kialakul a
kényelmetlenség érzete. Helmholtz zenei téren szerzett tapasztalatait,
melyekkel óriási sikert aratott, a hangmozgásról és annak érzékeléséről
szóló előadásaiba sűrítette, melyekben kijelentette, hogy minden hang
tulajdonképpen akkord, melyből az emberi fül csak az alaphangot
képes érzékelni.
Akkoriban volt még egy hajtóerő, mely képes volt lázba hozni az
embereket: az elektromosság. Senki sem tudta, mi az valójában és
hogyan terjed. Úgy mozog, mint a hang, hullámokban? Azt már jó
ideje tudták, hogy a levegőn keresztül terjed. Az 1780-as években
Luigi Galvani {234»99} {234»184} {234»216} egy elektrosztatikus
generátort használt, amikor bizonyos távolságból képes volt
megrezegtetni a béka lábát. Joseph Henry látta, hogyan képes
egyhüvelyknyi szikra mágnesezni a tőle harminclábnyira lévő tűt.
1879-ben David Hughes, egy Kentuckyban élő természettudomány-
tanár hallotta, ahogy egy mikrofon hangokat ad ki, amint egy közeli
generátor által szikrák keletkeztek. Így aztán nem csoda, hogy amikor
Helmholtz felajánlotta egyik diákjának, Heinrich Hertznek egy
disszertáció lehetőségét, Hertz az utazó elektromosság rejtélyének
kutatását választotta. 1887-ben, a karlsruhei technikai főiskolán aztán
Hertz megtartotta mára híressé vált demonstrációját arról, hogyan
terjed az elektromosság.
Elsőként két fémgolyó között nagyméretű szikrát generált.
Kétlábnyira onnan elhelyezett egy drót négyszöget, melynek egyik
kitört sarkában a fémszálak majdnem összeértek. Amikor Hertz
előállította a nagy szikrát, a szálak között parányi szikra jelent meg.
Hertz cink fényvetők segítségével kimutatta, hogy az elektromosság
hullámokban terjed, melyek éppúgy interferálnak egymással, ahogy a
fény hullámai. Szurokprizmái segítségével pedig igazolta, hogy a
hullámok éppúgy megtörhetők, ahogy a fény és az üveg esetében. A
hullámok még a faajtón is áthatoltak. A további tesztek kimutatták,
hogy a szikra által okozott áram frekvenciájának változásai különböző
hosszúságú hullámokat hoznak létre. Tehát az elektromosság tényleg
úgy viselkedett, mint a fény.
1865-ben Hertz demonstrációinak hatásait még senki sem láthatta
előre, de a fordulat bekövetkezett, hála egy írwhisky-vagyon
örökösnőjének, akit olasz szeretője szöktetett el. Annie Jamiesonnak,
az örökösnőnek, jó énekhangja volt, de apja helytelenített volna egy
zenei karriert, ezért, hogy eltérítse ambíciójától, itáliai körútra küldte
lányát. Annie az utazás alatt szeretett bele egy másik leendő
operacsillagba, Giuseppébe, akihez feleségül is ment. A pár az
északolasz Bologna városa mellett, egy faluban telepedett le, és 1874-
ben Annie itt adott életet fiuknak, akit Williamnek neveztek el.
William bolondult a technikai dolgokért, és tizenéves korában a
helyi fizikatanár bátorítására kísérletezni kezdett az új utazóárammal.
1895-ben Hertz szikragenerátorát összekötötte egy morzetávíró
billentyűjével, melyet arra használt, hogy létrehozza, illetve
megszakítsa a kapcsolatot, így a szikrák hármasával generálódtak
(mely az S betű morzekódja {235»30} {235»114} {235»275}).
William azt is felfedezte, hogy ezeket a megszakított jeleket akár egy
kilométeres távolságba is el tudja juttatni, sőt egy továbbfejlesztett
változattal meg is duplázta ezt a távolságot. Miután az olasz hatóságok
nem mutattak különösebb érdeklődést a dolog iránt, William Angliába
ment (melynek nyelvét remekül beszélte, hiszen korábban ott is járt
iskolába); majd a brit postahivatalnak tartott néhány bemutató után
sikeresen vitt át jeleket a Csatorna két partja között.
1901, december 12-én papírsárkányokkal felvitt antennák
segítségével az S betű morzekódját Angliából eljuttatta St. Johns’sba,
Új-Foundlandra, mely több mint 3500 kilométer távolságra volt onnan.
A későbbiekben az átvitel lehorgonyzott léghajókon, hajókon és
repülőgépeken keresztül történt, sőt egy alkalommal a Titanic
fedélzetéről (mely több száz utas életét mentette meg). 1910-ben
ezeket a jeleket használták az akkori világ leghírhedtebb bűnözőjének,
a feleséggyilkos dr. Crippennek kézre kerítése során. És William
Marconi jelei {236»53} {236»299} minden alkalommal távolabbra és
távolabbra jutottak a földfelszínen, egyszer Londontól egészen Buenos
Airesig. Ebből a szempontból az elektromos hullámok nyilvánvalóan
nem hasonlítottak a fényre, és valahogyan „elhajoltak”, ahogy követték
a földfelszín görbületét.
1902-ben Oliver Heaviside és A. E. Kennelly felfigyeltek rá, hogy
az elektromos hullámok visszaverődnek a horganytükörről, és ebből
arra következtettek, hogy kell lennie egyfajta gigantikus visszaverő
felületnek az égbolton. 1925-ben Edward Appleton angol fizikus
felhasználva az új BBC rádióadót nagyszámú jelet bocsátott ki az égre
abból a célból, hogy lemérje, mennyi ideig tart nekik a visszatérés, és
mennyiben változnak meg a jelek. Az elektromosság terjedésének
sebességéből (186 000 mérföld [298 000 km] másodpercenként)
kiszámította, hogy a visszaverő felület, bármi legyen is az, hatvan
mérföld (96 km) magasságban működik. Nem sokkal ezután két
amerikai, Gregory Breit és Merle Tuve kimutatta, hogy bizonyos
frekvenciájú jelek ennél is magasabbról verődnek vissza. A kísérleteket
világszerte megismételve kiderült, hogy a visszaverődő frekvenciák
függnek a napszaktól, évszaktól és földrajzi elhelyezkedéstől is.
Egyetlen dolog volt csak a Hertz által is használt fémreflektorokon
kívül, mely visszaverte a rádiójeleket: az ionizált atomok, melyek
elveszítették egy vagy több elektronjukat. Ezek az atomok pozitív
töltésűvé váltak és taszították az elektromos jeleket (melyek töltése
negatív volt). Ezeket az elméleti magyarázatokat már korábban, 1910-
ben igazolta a francia kutató, Theodore Wulf. Kilencszáz láb (288 m)
magasan, az Eiffel-torony tetején, Wulf kimutatta, hogy az ionizáció
nagyobb mértékű, mint a torony aljában. Azután 1911 és 1912 között
egy osztrák fizikus, Victor Hess munkái nyomán gazdagodtak a téma
kutatási eredményei a Hess által 16 000 láb (5120 m) magasságban
végrehajtott ballonkísérletek után. A repülések kimutatták, hogy minél
magasabbra merészkedett Hess, annál magasabb lett az ionizáció
szintje is. A következő évben egy merész kutató elérte a 28 000 láb
(8960 m) magasságot is, ahol azt találta, hogy az ionizáció szintje
tizenkétszerese a tengerszintnél mért adatoknak. Úgy tűnt, az ionizáció
forrása valami sugárzás lehet, mely a világűrből felénk tart. Ezt a
sugárzást átmenetileg Hess-sugaraknak nevezték el.
Appleton rádióhullám-kísérletei során csak egyetlen probléma
adódott: a jelek néha megmagyarázhatatlan módon legyengültek. A
fadingnek nevezett jelenség leggyakrabban éjjel és fokozott
napfoltaktivitás esetén volt megfigyelhető. Nyilvánvalóan a Nap
sugarai hatottak a felső atmoszféra gázatomjaira, és ionizálták őket. És
minthogy a jelvesztés minden alkalom közül akkor öltött a legnagyobb
méretet, amikor a Nap tizenegy éves naptevékenység-ciklusának
csúcspontjához érkezett, úgy tűnt, amikor a Nap a legelfoglaltabb,
akkor bombázza a Föld atmoszféráját a megnövekedett sugárzási
szinttel, mely a nagyarányú rádiójel-torzulást okozta.
Ez a teória hagyott egy megválaszolatlan kérdést maga után. Hess
és a többiek felfedték, hogy a legnagyobb magasságokban az ionizáció
szintje változatlan marad éjjel és nappal. Ezért kellett lennie valami
másnak a Napon kívül, mely állandó, ionizáló sugárzást bocsát ki
magából. 1933-ban az AT & T mérnöke, Karl Jansky, aki a legújabb
luxushajók {237»8 } rádióadás-vételét tönkretevő interferencia okait
kutatta, felfedezte, hogy bizonyos frekvenciákon konstans légköri
zavar észlelhető, melyet a Tejút minden irányából beszűrődő egyfajta
sugárzás vált ki. Négy évvel később Grote Reber, egy névtelen
rádiószerelő, aki az Illinois állambeli Wheatonban élt, a kertjében
felállított antenna segítségével megrajzolta az égbolt első
rádiótérképét. A sugárzás, jelentette ki, egyidejűleg az univerzum
minden részéből jön. Megszületett a rádiócsillagászat, és a Hess-
sugarakból „kozmikus sugarak” lettek.
A tizenegy éves napciklussal kapcsolatban egy másik dologra is
felfigyeltek a tudósok: úgy tűnt, az időjárás viselkedésére is hasonló,
ciklikus mintában gyakorol hatást. Az 1930-as évek elején egy fiatal
amerikai fizikus, John Mauchly, aki az Ursinus Egyetemen tanított,
elkezdett azzal foglalkozni, hogy ezeket az adatokat egymással
összevesse. Nyári vakációi alatt, míg a John Hopkins Egyetemen volt
diák, Mauchly dolgozott az Időjárási Irodában és a Nemzeti
Szabványügyi Hivatalban is. Itt döbbent rá, hogy habár az Egyesült
Államokban már több mint négyszáz éve begyűjtik az időjárás-
előrejelzési adatokat, még semmit sem tettek ezek analizálása
érdekében. Mauchly úgy döntött, hogy az adatok információkat
nyújthatnának a hosszú távú időjárásminták felismerésében – talán azt
is lehetővé téve, hogy megjósoljuk a szárazságokat, túlzott esőzéseket
és egyéb, a mezőgazdaság számára katasztrofális jelenségeket.
Ilyen mennyiségű adat feldolgozása viszont túlságosan is sok időt
vett volna igénybe, hacsak nem találnak valami gyorsabb módszert az
unalmas számítási műveletek elvégzésére. 1934-ben Mauchly éppen
Chicagóban volt, hogy meglátogassa a Barthold Intézetet, melynek
vezetője több éve Mauchly barátja volt. Itt látta, hogy egy csoport
kozmikussugár-kutató vákuum- avagy elektroncsöveket használ,
melyek rendkívül gyorsan reagáltak a jelbevitelre. A fizikusok a
csövekkel másodpercenként százezer kozmikussugár-részecske
becsapódását voltak képesek regisztrálni. Mauchly felismerte, hogy a
technikát adoptálni lehetne a számításokhoz, melyek az időjárási
adatok feldolgozásához kellenek. De még mielőtt léphetett volna a
kérdésben, a második világháború kitörése messze repítette az időjárás-
előrejelzéssel kapcsolatos kérdéskörtől.
A háborús erőfeszítésekkel már a kezdetektől megvolt az a
probléma, hogy túlzottan sikeresek voltak. A szövetséges kutatás és
fejlesztés szinte minden héten újabb fegyverrel állt elő. A
fegyverzetben megjelentek az újfajta robbanóanyagok, puskák,
célzóberendezések, indítótöltetek stb. Ezek a technológiák tovább
bonyolították az amúgy is komplikált műveletsort, amivel egy fegyver
elsütése járt, ami ekkorra már jócskán többet jelentett, mint a ravasz
meghúzása.
Amikor egy löveg elsül, több tényező is befolyásolja a célba találás
pontosságát. Ezen faktorok mérlegelése valóban idegtépő feladat: a
fegyver fajtája, a lövedék fajtája, az indítótöltet fajtája, a cső fajtája, az
indítótöltet égésfoka, a gyújtókészülék típusa, a lőszerhüvely típusa, a
csőben lévő gázok nyomása, a csövön kívüli gázok nyomása, a
hátrasiklás nagysága, a lövedék gyorsulása, a csövet elhagyó lövedék
súrlódási tényezője, a fegyver csövének belső átmérője, a robbanás
hőjétől a csőben fellépő torzítás, a levegő sűrűsége, a csőtorkolat
melletti légnyomáselnyelő rendszer léte, a lövedék ellenállása repülés
közben, a gránát várható légellenállása, a gránát által keltett
lökéshullámok, a lövedék külső palástjának súrlódása, a lövedék
alakja, a röppálya szöge, a lövedék forgási sebessége, a lövedék
tömege, a környező levegő hőmérséklete, a szél iránya és sebessége, a
relatív páratartalom, a gravitációs erő, a célpont relatív magassága, a
célpont típusa, a szükséges becsapódás típusa, a célpontba történő
kívánatos befúródás mértéke és a becsapódás szöge mind-mind latba
kell hogy essen. És ráadásul ezen tényezők többségét befolyásolják a
terepviszonyok, ahová a löveg fel lett állítva, valamint a Föld mozgása
és a Hold helyzete is a lövés pillanatában!
Ezeket a bizonytalansági tényezőket észben tartva világossá kell
hogy váljék, nem a fegyver elsütése a probléma, hanem az azt
megelőző számítási műveletek elvégzése. A számításokhoz szükséges
számértékeket egy kis könyv formájában minden egyes fegyverhez
mellékelték, és az ezekben szereplő tüzérségi táblázatok megmondták a
lövegkezelőnek, hogyan használja a fegyvert a létező összes lehetséges
kondíció között. Az Egyesült Államokban ezeket a táblázatokat a
Ballisztikai Kutató Laboratórium {238»118} készítette el, a marylandi
Aberdeenben, egy sor női matematikus számításainak
eredményeképpen.
Az volt a feladatuk, hogy megkísértsék a lehetetlent. Egy egyszerű
röppálya kiszámolása 750 szorzást igényelt, és egy tipikus, egy
fegyverre szóló tüzérségi tábla mintegy háromezer röppálya
számításait tartalmazta. Folyamatos munkarendben, a rendelkezésre
álló mechanikus számológépek használatával az aberdeeni
matematikusoknak harminc napjába telt, míg egy táblát befejeztek.
1944-re a laboratóriumba napi hat új táblára futott be igény.
Valamilyen gyorsabb módszert kellett keresni az aritmetikai
műveletekhez, ha a szövetségesek győzedelmeskedni akartak
lövegeikkel.
1942-ben néhányan a számításokat végző matematikus hölgyek
közül kezdtek a közeli philadelphiai Moore Elektromérnöki Iskolába
járni, ahol akkoriban John Mauchly is tanított (aki el is vette az egyik
matematikust feleségül). Mauchlyban ekkor ötlött fel, hogy a
számolási indulatokat egy olyan gépezettel lehetne lecsillapítani, mely
képes az összeadásra, kivonásra, szorzásra és osztásra, és el is tárolja
az eredményt a további számításokhoz. Az eltárolás volt a siker kulcsa,
mert korábbi munkái a statisztika területén meggyőzték arról, hogy a
legtöbb hiba akkor kerül a számításba, amikor egy előzőleg kiszámolt
eredményt a további számításokhoz újra felhasználnak. Ezért a
Mauchly által elképzelt gépnek rendkívüli sebességgel kellett
üzemelnie. Ilyennel csak egyetlenegyszer találkozott. A vákuumcső
volt az, melyet a kozmikussugár-kutatók használtak és amely
másodpercenként százezer bevitt adatra volt képes reagálni.
1942-ben emlékeztetőt küldött feletteseinek ezzel a jelentőségteljes
címmel: „A nagysebességű vákuumcsövek használata a számítási
műveletekben”, ezt azonban a hadsereg figyelmen kívül hagyta vagy
elveszítette. 1943-ban újra benyújtotta, és ezúttal elfogadásra talált.
Attól kezdve Mauchly és munkatársa, J. Presper Eckert dolgozott a
feladaton. Fáradozásaik eredménye egy gigantikus szerkezet lett,
melyet elsőként a Moore Iskolában kapcsoltak be, 1946-ban, túl későn
ahhoz, hogy felgyorsíthassa tüzérségi táblák háborús kalkulációit. A
gépezetet elektromos integráló- és számológép névre (Electronic
Numerical Intergrator And Calculator, ENIAC) keresztelték el.
800 000 dollárba került; száz láb (32 m) hosszú, tíz láb (3,2 m) magas
és három láb (1 m) mély volt; majdnem tizennyolcezer elektroncsövet
tartalmazott; és 174 kilowatt áramot fogyasztott. Amikor beindították,
Philadelphia minden fénye elhalványult.
Az unalmas és időrabló feladat miatt, amit a dugókkal történő
beprogramozás jelentett, az operátorok csak „pokolbéli gépezetnek”
hívták. Lehet, hogy a feladat valóban unalmas volt, de néhány éven
belül az ENIAC megváltoztatta a planéta valamennyi lakójának életét.
S ha már az unalomnál tartunk: az ENIAC tízes csoportokban
használta fel az elektroncsöveket, mindegyik „dekád” egy adott
egységet képviselt, egyeseket, tízeseket, százasokat és így tovább.
Ezekbe a dekádcsoportokba elektromos impulzusokat lehetett táplálni.
Valamennyi dekádban egy adott számú impulzus ugyanannyi
vákuumcsövet kapcsolt be. Tehát négy impulzus az „egyesek”
dekádban négy csövet aktivált. Két impulzus a „tízesek” dekádban
kettőt. Az ily módon eltárolt szám a huszonnégy lett. Ha ehhez hozzá
akartak adni még tizenötöt, egyszerűen bekapcsoltak még ötöt az
egyesek dekádban, majd egyet a tízesekben. Hogy megkapjuk az
eredményt, semmi másra nem volt szükségünk, csak hogy tudjuk, hány
impulzusra van szükségünk ahhoz, hogy az egész rendszer visszatérjen
az alapállapothoz, a nullához (és így az összes cső kikapcsolt állapotba
kerül). Esetünkben a tízes dekádban három, az egyes dekádban kilenc
impulzus szükségeltetik, így tehát az összeg harminckilenc. Minden
impulzus mindössze 0,02 milliszekundumot vett igénybe.
Bármennyire bonyolultnak is tűnjék az eljárás, az ENIAC egy nap
alatt képes volt kiszámolni azt, ami az aberdeeni matematikusoknak
egy évébe telt. A hölgyek tiszteletére, akiket felváltott, a gép az ő
beosztásuk nevét örökölve a computer nevet kapta. Az ENIAC-nak
már az első valódi feladata is világmegváltó jelentőségű volt. A
hidrogénbomba detonációjának matematikai modelljénél használták. A
számítási műveletek több hónapig húzódtak, és a munka
eredményeként (hála többek közt Jethro Tull mezőgazdasági
érdeklődésének) 1952. november 1-jén Elugelab csendes-óceáni atollja
semmivé lett. Az ekéből újra kard kovácsolódott.
A történelem igazi szépsége a részleteiben lakozik, ami igaz
esetünkben is, hiszen nem is annyira a hidrogénbomba változtatta meg
a világot, mint inkább a tény, hogy az ENIAC elektroncsövei hagytak
némi kívánnivalót maguk után...
 15 ÚJ HARMÓNIA

N éha az események a változások hálóján olyan utat járnak be,

mely önmagába tér vissza. Az egyik ilyen útvonal egy olyan
felfedezéssel kezdődött, mely tökéletesen beteljesítette a
technológiák iránt támasztott elvárásokat, hogy legyen annyira elterjedt
és felhasználóbarát, hogy magától értetődő legyen a felhasználása.
Minden az elektroncsővel kezdődött.
Az 1940-es években, a második világháborús B-29-es bombázók
legénységei számára nem az ellenség légelhárító tüzének robbanásai
voltak a legijesztőbbek, hanem a tény, hogy repülőjük levegőben és
úton tartásáért az apró elektroncsövek voltak a felelősek. Egy B-29-es
bombázóban több mint ezer ilyen cső működött (mint ahogy sok más
háborús gépezetben is); és ha csak egyikük elromlott, az elrontotta a
napját mindenkinek a fedélzeten. A legfőbb problémát az okozta, hogy
a csövek irányítottak mindent, aminek csak köze volt az
elektromossághoz, kapcsolóként és erősítőként szolgálva a
fűtőberendezésekben, műszerekben, rádiókban és motorokban.
Az elektroncsövek azokat az elektronhullámokat fogták munkára,
melyek a forró izzószálból {239»52} a cső fém talplemeze felé
tartottak. Az elektronárammal felerősítették a nagyon gyenge
elektromos töltéseket (vagy rádiószignálokat, vagy a telepek
kimenetét), melyek így elég erőssé váltak ahhoz, hogy tegyék a
dolgukat. Az üveg elektroncsövek sajnos könnyen törtek, az izzószálak
korrodálódtak vagy elpattantak, és a vákuum elszivárgott. Bármelyik
esemény bekövetkezte a cső meghibásodását okozta, ami viszont
hibássá tette a kapcsolót, amelyet működtetett, az pedig a hajtóművet
(vagy bármi mást, amit a kapcsoló irányított). A csövek végső
tökéletlensége pedig az volt, hogy több másodpercig tartott a
bemelegedésük, ami több volt, mint sok, ha az elektroncső történetesen
éppen erősítőül szolgált egy olyan érzékelőben, mely figyelmeztette a
hajót egy torpedó közeledésére. Nem meglepő, hogy az emberek
minden erejüket latba vetették, hogy megbízhatóbb, hosszabb
élettartamú és gyorsabb alternatívát találjanak.
Valami szilárd anyag lett volna jó a törékeny üvegcső helyett. A
háború előtt néhány évig a Bell Telephone Laboratories kísérletezett a
félvezetőnek nevezett anyagokkal (azzal a halvány reménnyel, hogy
azok talán hozzájárulhatnak a telefonhálózat korszerűsítéséhez), de a
háború beköszöntével ezek a munkák a fiókok mélyére kerültek. 1945-
ben azután a Bell felvette a szálat ott, ahol elejtette, és alkalmazni
kezdett egy kutatócsoportot W. B. Shockley vezetésével.
Ez lett az a csapat, mely a tudományos áttörésért 1956-ban átvehette
a fizikai Nobel-díjat. Ők fedezték fel, hogy ha bizonyos kísérőanyagok
kerülnek hozzáadásra bizonyos félvezető kristályok atomjaihoz, az
atomok vagy pluszelektronokat vesznek fel, vagy, a szennyezéktől
függően, elektronokat veszítenek el, és „lyukakat” hagynak a
helyükön. Egy ilyen kristályt kitéve az elektromos mező hatásának, a
negatív elektronok a pozitív elektródára ugranak, vagy a lyukak
tesznek hasonlóképpen. Az eredmény mindenképpen egyenáram,
melyet éppúgy fel lehet használni, mint az elektroncső áramát, hogy
felerősítsen egy töltést, vagy hogy kapcsolóként működjön, mert az
effektust olyan gyorsan elő lehet idézni, amilyen gyorsan a kristályra
ható mezőt ki-be kapcsolni lehet. Ez pedig akár több ezerszer is
megtörténhet másodpercenként. Az új készülék, melyet tranzisztornak
hívtak, átvette az elektroncső helyét. Minthogy alapvetően egy szilárd
kristályból állt, sokkal kevésbé volt törékeny az üvegcsőnél, ezenkívül
tartósabb volt és sokkal gyorsabb. A Shockley által kifejlesztett
tranzisztor a germánium nevű félvezető anyagot használta. Később,
mivel a rendkívül ritka germánium annyit ért, amennyit a súlya
aranyban, átváltott a szilíciumra, mely napjainkban elterjedtté vált
minden kapcsolórendszerben. Az eredetileg felhasznált germániumot
abból a cinkércből nyerték, mely többek között megtalálható volt a
három állam, Missouri, Oklahoma és Kansas által határolt területen.
A germániumot 1886-ban fedezte fel egy (az elem nevét figyelembe
véve nem meglepő módon) német nemzetiségű professzor, aki
analitikus és ipari vegyészetet tanított a freibergi bányaipari iskolában.
Clemens Winkler született analitikus zseni volt. Így amikor egy
nagyobb ércet fedeztek fel egy ritka ezüstös ásványból, őt kérték fel a
kielemzésére. Winkler megállapította, hogy az adott minta 74,7
százalék ezüstöt, 17,1 százalék ként, 0,66 százalék vasoxidot, 0,22
százalék cink-oxidot és 0,31 százalék higanyt tartalmaz. De mi lehetett
az a 7,01 százalék? Egy sor kémiai vizsgálat elvégzése után Winkler
bejelentette, hogy új ércet talált, melynek a germánium nevet adta (ezt
az anyagot fogja majd Shockley felhasználni), majd ezután visszatért
eredeti érdeklődési területeihez. Ezek egyike egy gázbüretta
kifejlesztése volt, előfutára azon modern kori technológiáknak, melyek
garantálják a tiszta környezetet az olyan helyek közelében, mint a
fémfeldolgozók és gyárak.
A büretta segített a kémények füstjének { 240»110} {240»197}
kianalizálásában azáltal, hogy lemérte, mennyi gáz szívódott fel abban
a folyadékban, amely úgy reagált a gázokra, hogy a felszívódott
mennyiséggel arányosan megváltoztatta a színét. Az információ
komoly érdeklődésre számíthatott a nagyiparosok részéről, mert
segített a költségek visszafogásában, kiváltképp az olvasztókemencék
esetében, melyek úgy működtek, hogy a szén-monoxid és a szilárd
szén segítségével csökkentették a vas oxidtartalmát. Tehát bármi, ami
azonosította a fel nem használt szén-monoxidot, segíthette a
gyárosokat abban, hogy visszaforgassák azt. A gázanalízis kimutatta a
felhasználatlan fűtőgázok és más potenciálisan reciklikálható
kigőzölgések mennyiségét is, és ezáltal hozzájárult a hatékonyabb
kazánrendszerek és kémények tervezéséhez. Ez a fajta elemzés képes
volt kimutatni a mérgező vagy robbanékony gázok jelenlétét is a föld
alatti bányákban. Mindezen okok miatt válhatott Winkler a „gyakorlati
gázanalízis atyjává”.
A történet szempontjából szerencsésen a történelem kacskaringós
útjai elvezettek a vegyészet e valahogy nem túl izgalmas
alkalmazásától egy másik irányba, a kobalt felé, mely Winkler legfőbb
érdeklődési területe volt. Apja egy óriási kobaltüzemet vezetett, és
Winkler fiúként ott töltötte vakációit, majd felnőttként is ott kezdett
dolgozni. Akkoriban a kobaltkéket { 241»177} széles körben
használták a festékiparban és még szélesebb körben a kerámia- és
zománckészítésben. Egy különösen tiszta formáját egy birminghami
angol vegyész fejlesztette ki; e kobalt iránt a legnagyobb keresletet a
Párizs melletti Sèvres gyára jelentette. A tizennyolcadik században
Wedgwood {242»124} már egyébként is nagyon népszerűvé tette a
kék színt kék-fehér neoklasszicista cserépedényeivel. Wedgwood
valamikor úgy kezdte pályafutását, hogy delfti fajanszedényeket
reperált olyanná, hogy a rendkívül drága és gyalázatosan divatos kínai
porcelánok {243»11} {243»291} imitációi legyenek. A porcelán a
tizenhetedik század elejétől érkezett Európába; és amikor elsőként
kezdték Kínából exportálni, a kék-fehér mintázatú számított
divatosnak.
A kobaltot elsőként a kínaiak használták fel a Ming-dinasztia
korában; a történelem legértékesebbnek tartott porcelánjai közül
számos darab készült ekkor. A kerámiakészítés technikája
évszázadokon át érlelődött Kínában, mióta az agyagáru-zománcozás
eljárását a Kr. e. második évezredben felfedezték. Az iparág sokat
profitált abból a régi kínai tradícióból, mely a kormányzat urainak a
tisztelet kifejezésének jeléül a porcelán ajándékozását tartotta
illendőnek. Némely alkalmakkor volt, hogy ötvenezer darabot is
elvittek a császári udvarba. A tizenötödik századra a Ming-főváros
Nanking volt, közel Csing-te-Csen nagy porcelángyárához, ahol az
első kék-fehér darabok készültek újdonságképpen az udvar számára. A
kobalt tette lehetővé a híres Ming-váza-kéket, mivel közvetlenül az
agyagtestre lehetett felvinni, mielőtt még a máz beborította volna, és
így a rendkívül magas hőmérsékletet is elviselte. Ez a stabilitás azt
jelentette, hogy a művészek ambiciózusan kezelhették mintázataikat,
melyek magukban foglalták a paneleken ábrázolt valóságos és
mitológiai állatokat, madarakat, gyermekeket, halászcsónakokat,
pagodákat, hidakat és kerteket éppúgy, mint a taoista és buddhista
szimbólumokat és kínai írásjeleket.
A kínaiak első ízben azon kereskedőik révén kerültek kapcsolatba a
kobalttal, akik a Selyem úton { 244»90} utaztak; a nagy kereskedelmi
útvonalon, mely Kínától Közép-Ázsián keresztül egészen Szíriáig
nyúlt. Az útvonalat eredetileg a Han-dinasztia alatt nyitották meg, a Kr.
e. harmadik században, hogy a Római Birodalommal kereskedjenek. A
középkor hajnalán az út mentén lakó valamennyi nép kivette a részét
az út fenntartásából, helyőrségeket alapítva, védelmezve a karavánokat
és szedve az útvámot. Jól ismert ellenőrző pontok helyezkedtek el a
mentén; görög, arab, római, indiai és perzsa kereskedők cserélték ki
áruikat a nomád kereskedőkkel, akik ezután visszautaztak Kínába, és
kínai klienseiknek passzolták el szerzeményüket. A nomádok
közvetítésére azért volt szükség, mert kínai állampolgár nem utazhatott
külföldre, hogy megkockáztassa a bemocskolódást a „barbárok” által.
Egy perzsa kapcsolat indította a Ming-porcelán készítőket arra,
hogy a kobaltot használják, ugyanis Perzsiában történt, hogy a kínaiak
indirekt módon felfedezték volna az ásványt (és elnevezték volna
Mohamedán-kéknek). A felfedezés valószínűleg Kashan városában
történt, ahol voltak olyan helyi bányák, ahonnan a város fazekasai
beszerezhették a kobaltércet. A legkorábbi ismert kék Kashan-
kerámiatál és -mozaiklap 1203-ra datálható, nem sokkal a mozaiklap-
készítő Haszán ibn Arabshah-dinasztia feltűnése előtt, akik több mint
egy évszázadig virágoztak; gyönyörűen dekorált fazekasmunkáik
elterjesztették Kashan hírnevét Perzsia-szerte. Talán éppen a kashani
fazekasok (akik rájöttek, hogy a kobalt hajlamos megfutni az
agyagedényeken, és akik ezután sikeresen próbálták ki a színt kínai
porcelánmintákon) adták a kínaiaknak a színezőanyag
felhasználásának ötletét.
A kashani mozaikkészítés jellegzetes technikája, melyet főként a
mecsetekben találunk meg, a kéket arra használta, hogy a perzsa versek
arab magyarázó szövegeit kiemelje. Más stílus csillagokra,
nyolcszögekre vagy keresztekre vágott mozaikcsoportokat használt, és
a lapok a nagy, dekoratív paneleket adták ki. Sok mecsetet és palotát
díszítettek azzal a jellegzetes és komplex mintázattal, melyeket nagyon
apró mozaiklapokból állítottak össze, ahol mindegyik lap a teljes minta
egy darabkáját hordozta magán. Ez a technika még napjainkban is
fellelhető az iszfaháni Maidan Shah-mecsetben, és ehhez hasonló az is,
amit a spanyolországi Alhambrában, Granadában találhatunk.
Az iszlám keramikusai kifinomult technikájukat eredetileg a görög
mozaikmesterektől tanulták, akik Bizáncból szóródtak szét a korai
kereszténység éveiben Szíria-Palesztina és Egyiptom termelésének
központjaiba (az Antiochiai-iskola különösen híres volt), hogy másokat
oktatva feleljenek meg a növekvő keresletnek. Habár olyan régi
mozaikformákat is találhatunk Mezopotámia területén, melyek
készítése a Kr. e. ötödik évezredre nyúlik vissza, és a tradíció még a
görög időkből öröklődött át a késői Róma mestereire, a kézművesség a
negyedik és az ötödik században érte el zenitjét, miután Konstantin a
kereszténységet tette Bizánc államvallásává, és a keresztények
előbújhattak rejtekeikből és szerveződni kezdhettek.
Valószínűleg azért esett választásuk a mozaikokra, melyekkel
monumentális és káprázatos hatást lehetett elérni a Bizánci
Birodalomban gomba módra szaporodó templomaikban, mert a
keresztények betiltott mozgalomként hosszú évekig a szó szoros
értelmében földalattiságba voltak kényszerítve, és a mozaikok
különösen jól funkcionáltak a földfelszín alatti barlangok homályában
és egyenetlen felületein, jó fényvisszaverő képességük folytán. A
dekorálni kívánt felületet először felkarcolták, majd több centiméter
vastag cementréteggel borították, hogy egyenletesebbé tegyék. Ezután
a kis üveg mozaikköveket a még nedves vakolóanyagba nyomták. A
mozaikkövek általában négyzet vagy téglalap alapúak voltak, és
átmérőjük csak ritka esetben haladta meg a két centimétert. Az
üvegdarabokat fémoxidokkal színezték. Arany- és ezüstfoncsor is
került az üveg és a zománcréteg közé, melyet gyakran vörösre
színeztek, hogy még gazdagabbá tegyék az arany árnyalatát. Hogy a
maximális fénymennyiséget verjék vissza, a mozaikköveket 30 fokban
kellett megdönteni.
A mozaikszínek aránylag kevéssé voltak kifinomultak, és az igazi
hatás csak bizonyos távolságból érvényesült és akkor is csak nagyobb
felületen. Akkor viszont fantasztikus látványt nyújtott. A legpompásabb
mozaikmunkák közül néhány napjainkban is látható Ravennában, a
bizánci alkirály itáliai székhelyén, ahol ötödik-hatodik századi
rendkívüli darabokkal találkozhatunk. Valószínűleg mind közül a
legszebb Galla Piacida síremlékének dekorációja – vallásos jelenetek
gazdagon kidolgozott növény-, állat- és madárábrázolásokkal – mely
talán az egész kora kereszténység legszebb darabja. A síremlék a San
Vitale-templom közelében található, ahol a monumentális
mozaikmunka rendkívüli példányát lelhetjük fel, mely a templom
felszentelését örökítette meg, ahol teljes ünnepi regáliában Justinianus
császár és Theodora császárné is feltűnt.
A politikai szempontból egyik legfigyelemreméltóbb mozaikot
Rómában találhatjuk, a Laterán téren, közel a Scala Sanctához. Itt, egy
tizennyolcadik századi nyitott apszisban (félkör alakú oltárfülke) egy
olyan mozaikot találunk, melyet százévnyi időtartam alatt háromszor is
restauráltak, és végül XIV. Benedek pápa utasítására 1743-ban itt
helyeztek el. A mozaik a kilencedik századra datálódik, és a témája
miatt részesült oly sok pápai figyelemben és gondoskodásban. Az
egyik íven a mozaikon Krisztus trónra emelése, a kulcsok átadása
Szent Péternek és egy lobogó látszik, mely a kereszténység Konstantin
általi elismeréséről emlékezik meg. A másik ív által bemutatott
jeleneten Szent Péter III. Leó pápának az érseki palástot, Nagy
Károlynak pedig egy zászlót nyújt át, ezáltal emléket állítva a Leó és
Nagy Károly közti egyezségnek, melyre utóbbi, 800 karácsonyán
bekövetkezett megkoronázásakor került sor, és amely formálissá tette a
pápa spirituális hatalmának szupremáciáját minden világi hatalom
felett.
Mindkét mozaik arra a dokumentumra utal, mely a pápák számára
különleges hatalmat biztosított, és amely a „Konstantin
adománylevele” néven vált ismertté. A háromezer szavas dokumentum
útján történt adományozás kedvezményezettje I. Szilveszter pápa, az
adományozó pedig Konstantin bizánci császár volt. A legenda szerint a
császár elkapta a leprát, mely azonban csodálatos módon nyom nélkül
eltűnt, miután felvette a kereszténységet, és a csodáért hálából tette ezt
az „adományt”. Akármi is volt az ok, az adománylevél példátlan
hatalmat és felsőbbrendűséget biztosított a pápáknak az egyetemes
egyház felett. A római papságot nemesi rangra emelte, és Rómának
adományozta az itáliai provinciákat és városokat, valamint Lombardiát,
Venetót és Isztriát is. Mindennek kimondása egyet jelentett azzal, hogy
a pápa vált az egész nyugati világ legfőbb urává. Így lehetett joga
ahhoz is, hogy Nagy Károlyt mint vazallusát megkoronázza.
Nem meglepő, hogy az adománylevél vált évszázadokra a pápai
hatalomgyakorlás fundamentumává, melyre nem kevesebb mint tíz
pápa is hivatkozott, és minden középkori jogtudós és teológus mint
precedensre tekintett. Mindez pedig történt annak ellenére, hogy az
adománylevél otromba hamisítvány volt. Valószínűleg az egyik pápai
tanácsos írhatta 750 körül, amikor Róma kezdte meglazítani Bizánchoz
fűződő kötelékeit és közeledni kezdett a frankokhoz, ez alkalomból
pedig szüksége volt arra, hogy világossá tegye számukra
felsőbbrendűségét.
A hamisításra valószínűleg soha nem derült volna fény, ha 1435-ben
nem kerül a nyilvánosság elé, amikor is a pápa rosszul választott
ellenfelet hatalma fitogtatásához. A kérdéses férfi a spanyol V. Alfonz
volt, aki Nápoly királyának tartotta magát, mert mint mondta, az
elhunyt Giovanna királynő örökbe fogadta őt. A pápa elutasította a
kérelmet, és a két férfi nemsokára ádáz ellenség lett. Alfonz fegyverzet
után kezdett kutatni, melyet felhasználhat a pápaság ellen, és ebben
végül nem más segített neki, mint titkára, egy ellentmondásos fiatal
egyházi ember, Lorenzo Valla. { 245»302} Valla korábban a páduai
egyetem retorikaprofesszora volt, és már huszonkilenc éves korára
Itália egyik vezető humanistája lett.
Valla kiterjedt tanulmányokat folytatott a klasszikus latin területén,
felhasználva az újonnan fellelt ősi kéziratokat, melyek
forradalmasították a kor elképzeléseit a múltról. A latin nyelv első
számú európai szakértőjévé vált, és 1444-ben a témakörről írott könyve
háromszáz évig szolgált fontos referenciaként a kutatók számára. Így
Valla kiváló pozícióban volt ahhoz, hogy beleássa magát a homályos
pápai múlt feljegyzéseibe és fellelje királyi főnöke számára a
szükséges propagandát.
Egyikük sem sejtette még távolról sem, milyen horderejű lesz Valla
felfedezése. Az adománylevél lingvisztikai minőségét megvizsgálva
Valla arra a következtetésre jutott, hogy az teli van bakikkal. Először is
a latin, melyen íródott, „barbár” volt, és teljes bizonyossággal a
Konstantin utáni időkből származott. Konstantinápolyra mint
„patriarchális érsekségre” utal (mely akkoriban még meg sem volt
alapítva), és megemlíti Konstantin „aranydiadémját” (amikor a császár
a valóságban csak egy fejkendőviseletet hordott).
Valla munkája tipikus felhasználása a humanisták azon
tapasztalatainak, melyekre az ősi kéziratok tanulmányozása során
tettek szert. A klasszikus szerzők szándékának megértése egyet
jelentett írásaik kritikus vizsgálatával, a grammatikai és szintaktikai
analízis használatával, melyet egybegyúrtak a történelmi aspektusú
elemzéssel és a józan ésszel. Ezek a technikák lehetővé tették a
tudósoknak, hogy összevessék és szintetizálják egy adott szöveg
különböző rontott/hamisított verzióit, és kialakítsák a végső változatot.
Ezek az irodalmi gyakorlatok vezettek végül a klasszikus tudományos
szövegek felfedezéséhez; következésképp alapot nyújtottak a több mint
egy évszázad múltával bekövetkezett tudományos forradalomhoz is.
De akkor, abban a pillanatban tette halálos veszedelembe sodorta
Vallát. Elmondhatatlan dolgot cselekedett – és még arra számított,
hogy megúszhatja élve. A tény, hogy végül így is történt, annak volt
köszönhető, hogy nagyon magas helyeken, nagyon hatalmas pártfogói
voltak.
Nicolaus Cusanus az egyház szellemi elitjéhez tartozott. Akárcsak
Valla, ő is a páduai egyetemre járt, ahol kánonjogból szerzett
végzettséget. Harmincöt éves korában, 1436-ban szentelték püspökké,
harminchét éves korára már pápai követ volt, a bíborosságot
hihetetlenül korán, negyvenöt évesen érte el, végül ötvennyolc évesen
Róma kormányzójává választották. Egyikeként az egyház vezető
jogászainak, a baseli zsinaton ő képviselte a pápai álláspontot, és 1434-
ben írt meghatározó könyvében ő maga is kétségbe vonta a konstantini
adománylevél hitelességét, de Vallával ellentétben ezt úgy tette, hogy
kimutatta, a Szent Római Birodalom császára nem tartozik a pápa
fennhatósága alá. A kijelentés nyomán fellángolt a vita, miszerint a
pápának jobban támaszkodnia kéne az egyházi zsinatok véleményére.
Így aztán Cusanus szimpatizált Valla esetével, de legalábbis érdekében
állt az életben tartása, miután a hamisításról szóló hírek terjedni
kezdtek. S habár az egyház mindent megtett az elhallgattatása
érdekében, a Róma elleni kritikai támadások végül egy évszázaddal
később elvezettek a protestantizmus kitöréséhez.
Mindeközben Valla protektora, Nicolaus Cusanus jócskán kora előtt
járt. Jóval Kopernikusz {246»128} előtt felvetette, hogy a Föld gömb
alakú, saját tengelye körül forog és a Nap körül kering; hogy az
égitestek ugyanabból az anyagból vannak, mint a Föld; és hogy az
égbolt látszólagos mozgása a relativisztikus megfigyelésből ered.
Galilei {247»130} {247»158} előtt megpróbálkozott a tárgyak
toronyból történő kivetésével, hogy rájöjjön, miért zuhannak úgy,
ahogy. És mindenkit megelőzve határozta meg a kísérletezés
szabályait, mérte meg a pulzust, készített időjárás-előrejelzést, szállt
síkra az univerzum végtelensége mellett, találta fel a szemüveget, és
valószínűleg ő szolgáltatott adatokat egy új világtérkép
megszületéséhez is.
Geográfiai érdeklődése kapcsolta Nicolaus Cusanust Paolo
Toscanellihez, páduai iskolatársához, aki a kor egyik legnagyobb
matematikusává és földrajztudósává vált, és aki elküldte
Kolumbusznak egy térképét, mely azt sugallta, hogy az Atlanti-
óceánon nyugat felé haladva elérheti Japánt. Toscanelli és Cusanus
életre szóló barátok voltak, és Cusanus egyik geometriai értekezését is
neki ajánlotta. Így amikor 1464-ben Nicolaus Cusanus egy kis olasz
városkában, Todiban meghalt, Toscanelli volt végrendeletének tanúja,
és ezáltal ő lett az az ember, aki e körkörös történet következő színének
kulcsszerepét játssza.
Toscanelli levelezésben állt Fernao Martins de Rorizzal, egy
lisszaboni kanonokkal, mióta az olaszok az 1459-es firenzei zsinaton
{248»301} sikeresen faggatták ki a földrajz különböző aspektusairól a
sokat látott portugál delegációt. Akkortájt a portugálok már a nyugati
világ legnagyobb felfedezőinek számítottak, akik megtalálták
Madeirát, az Azori- és a Cape Verde-szigeteket, és hat éven belül az
Egyenlítőt is átszelték, ahogy új keletre vezető utak kutatása közben
Afrika partjai mentén hajóztak. A portugálok célja az volt, hogy a
fűszereket közvetlenül az eladóktól szerezzék be, és ne a török
közvetítőktől, akik 1453 óta irányították Isztambult, { 249»91} amikor
is a törökök elfoglalták a várost, és megváltoztatták korábbi nevét,
Konstantinápolyt.
A nagy portugál felfedezők rendkívüli sikereinek alapja a szélességi
körökön történő hajózás {250»265} módjának féltve őrzött titka volt.
Ez abból állt, hogy egy kvadráns (szintén portugál találmány)
segítségével lemérték a Sarkcsillag szögét, annak érdekében, hogy
meghatározzák mennyire északon vagy délen hajóznak. Minél
északabbra voltak, annál magasabban állt a csillag az égen. E technikát
felhasználva biztosak lehettek abban, hogy a visszaúton hazatalálnak.
Egyszerűen addig haladtak északnak, míg el nem érték a pontot, ahol a
Sarkcsillag a 38. szélességi fokon állt, ott keletnek fordultak, és előbb
vagy utóbb egyenesen behajóztak Lisszabonba (mely pontosan a 38.
szélességi körön fekszik).
Martins de Roriz a navigációval foglalkozó portugál különbizottság
titkára volt, melyet az udvar abból a célból hozott létre, hogy a tengeri
felfedezéseket koordinálja. 1474-re a portugál hajók elérték
Grönlandot, és Európa-szerte terjedni kezdett a híresztelés, mely
szerint a portugálok titkos, tapogatózó utazásokat tesznek messze az
Atlanti-óceánon, hogy új navigációs eljárásokat teszteljenek. Talán a
legfontosabb és leginkább féltett titok a Nap pozíciója alapján történő
földrajziszélesség-meghatározás volt, mely lehetővé tette a helyzet
meghatározását nappal is, illetve azután, hogy az Egyenlítőt átszelve a
déli féltekén szem elől tévesztették a Sarkcsillagot.
Az afrikai útvonalat használni kelet felé hallatlanul kockázatos
dolog volt, mert közben szem elől kellett téveszteni a szárazföldet (ezt
azelőtt senki sem kockáztatta), a legközvetlenebb úton el kellett
hajózni a Jóreménység-fokig, egyenesen keresztülhajózva az Atlanti-
óceánon, ahelyett hogy Afrika partvonala mentén haladtak volna. A
portugálokat azok a hírek bátorították fel a veszedelmes vállalkozásra,
melyet titkos keleti küldetéséről Pero da Covilhā hozott, aki
folyékonyan beszélt arabul, és már korábban is kémkedett a portugálok
részére Marokkóban. 1490-es missziójáról hazatérve Covilhā
jelentette, hogy a bors és a gyömbér Indiában terem, a fahéj és
szegfűszeg pedig a távolabbi keleti szigetekről származnak. Sikerült
felfedeznie azt az időpontot is, amikor az arab hajók tipikusan kifutnak
az Indiai-óceánra, hogy kihasználják a monszunszeleket.
Hála Covilhānak a portugálok már tudták, hová menjenek a
szállítmányokért, amikor Bartolomeu Dias 1487-ben megkerülte a
Jóreménység-fokot. Tíz évvel később Kolumbusz utazásának hírétől
felbuzdulva Vasco da Gama is megkezdi epikus útját Indiába. Da
Gama először mélyen behajózott az Atlanti-óceánra, majd egyenesen
délre tartott a 30. szélességi fokig, ahol keletre fordult, és rájött, hogy
mindössze egy fokkal van északabbra a Foktól. A navigáció a Nap
segítségével is működött.
Nem egész hat hónap telt el da Gama visszatérése óta, amikor 1500-
ban Pedro Alvarez Cabral tizenhárom hajóból álló flottája élén
ugyanazon az úton elindult, de a szándékozottnál nyugatabbra
sodródott, és április 23-án felfedezte Brazíliát. { 251»94} Egy másik
expedíció azonnal követte az útvonalat, és kitűzte a zászlót. Azután
1501-ben indult el a harmadik flotta Brazíliába, melynek parancsnoka
az olasz Amerigo Vespucci volt, aki végül a nevét adta az Újvilágnak
(néhány évvel később a német térképész, Martin Waldseemüller
nevezte el az új kontinenst [Vespucci keresztneve után] Amerikának).
Habár az első jelentések a papagájokról, majmokról, meztelen
vadakról és festőfákról távolról sem adtak teljes képet arról, amit a
kontinens nyújtani tudott, egyvalami már a kezdetektől kívánatossá
tette. Brazíliában nem volt inkvizíció. Így ez lett az első a sok újvilági
ország sorában, ahová az emberek menekültek a diszkriminációk elől.
Esetünkben a menekültek portugál zsidók voltak (vagy még inkább
volt zsidók, miután kínzás terhe mellett rákényszerítették őket a
kikeresztelkedésre). A portugál hatóságok újkeresztényeknek hívták
őket, és vagy deportálták őket, vagy megnehezítették számukra, hogy
munkát találjanak.
Így amikor néhány újkeresztény engedélyért folyamodott, hogy
kivándorolhasson Brazíliába, a korona kapva kapott a lehetőségen,
hogy megszabaduljon tőlük, ugyanakkor (fél szemét a rivális
Spanyolországon tartva) erősítse a brazíliai portugál jelenlétet. 1502-
ben a Fernando de Noronha vezette újkeresztény konzorcium
monopoljogot kapott, azzal a feltétellel, hogy minden évben hat hajó
hazaküldését vállalja, felfedez háromszáz régi mérföld új területet
minden tizenkét hónapban, erődöket épít és azokat fenntartja. Az
újkeresztények váltak Brazília első telepeseivé, és Pernambuco körül
létrejött az első cukorültetvény is.
Akkoriban a cukortermelés nem volt az az isten háta mögötti,
érdektelen mezőgazdasági tevékenység, mint amilyennek ma
képzelnénk. A tizenhetedik században a cukor olyan értékes árucikk
volt, mint a kőolaj napjainkban, és az új brazil ültetvényekkel
Portugália képessé vált domináns piaci pozíció kiépítésére. Olyan volt
ez, mintha engedélyt kaptak volna pénz nyomtatására. 1630-ban azután
a hollandok foglalták el Pernambucót és egész Északkelet-Brazíliát, és
az újkeresztények életkörülményei egy csapásra javulni kezdtek. A
hollandok hite szerint ugyanis senkit sem szabad vallásos
meggyőződése miatt üldözni, és ebben a toleráns atmoszférában az
újkeresztények is kezdtek rádöbbenni, hogy ők valójában soha nem is
tagadták meg zsidó vallásukat.
Újonnan szerzett vallási szabadságuk oly sokat jelentett a számukra,
hogy amikor a portugálok megpróbálták visszahódítani földjeiket, a
zsidók holland barátaik oldalán fogtak fegyvert. Amikor a hollandok
vesztettek és Pernambuco kapitulált, a brazíliai zsidók nagy számban
költöztek New Amsterdamba (a mai New Yorkba), ahol Észak-
Amerika első zsinagógáját is ők hozták létre. Mások a másik
Amszterdamba mentek, ahol szintén biztosak lehettek az üldöztetés
nélküli életben. Ezek között az európai menekültek között volt egy
fiatal fiú, Andrade Velosinho is, aki későbbi élete során egy másik
portugál zsidó hatalmas ellenfele lesz, Baruch Spinozáé, akiknek a
szülei Portugáliából menekültek és Amszterdamban települtek le.
Spinoza azon kevesek között volt, akiket az a kétes dicsőség ért,
hogy mind a katolikus, mind a protestáns egyház is eretnekké
nyilvánította, 1656-ban pedig heterodox eszméi miatt a zsidó
közösségek is kiátkozták. Spinoza csendes, tudós küllemű ember volt,
aki beszélt portugálul, németül, hollandul, latinul és héberül, és aki
valaha leendő rabbiként kezdte pályafutását. Pénzhiányban szenvedve
egy ideig lencsecsiszolással is foglalkozott, és ebben a minőségében
találkozott mind Christian Huygens-szel, {252»84} {252»132} mind
Gottfried Leibnizcel, {253»82} {253»231} {253»309} a század két
nagy tudományos gondolkodójával.
A történelmi egyházaknál filozófiai írásai keverték bajba. 1670-ben
névtelenül publikált egy teológiai értekezést a teljes beszéd- és
gondolatszabadságról. Ezek a gondolatok még a toleráns
Németalföldön is forradalminak számítottak. Spinoza ezen túl azt is
kijelentette, hogy a csodákat csak azok látják, akik látni akarják őket;
hogyha Istennek vannak törvényei, akkor azok a természet törvényei;
hogy nincs élet a halál után; hogy a természet ismerete egyet jelent
Isten megismerésével; és hogy az egyetlen racionális nyelv, mellyel
leírható a világegyetem, a matematika nyelve.
Az angol akadémia figyelmét valószínűleg Huygens irányította rá
Spinoza matematikai munkásságára. Huygens 1661-ben kezdett
levelezni Henry Oldenburggal, az akadémia címzetes első titkárával,
aki ugyanabban az évben meg is látogatta. A tizenhetedik század utolsó
negyedében az akadémia kezdett érdeklődni a holland tudományos
kutatások, ezen belül különösen Antony van Leeuwenhoek { 254»83}
{254»310} munkássága iránt, aki mikroszkóplencsék csiszolásával
foglalkozott. Leeuwenhoek 1676-ban óriási szenzációt váltott ki az
akadémián rajzaival, melyek véglényeket és protoplazmájukat
kiengedő szétpattant sejteket ábrázoltak. Ez volt az első eset, hogy
mikroszkópot élő parányi lények megmutatására használták, és ez egy
csapásra megváltoztatta a tudományos életet. Ha léteznek, amint
Leeuwenhoek munkája sugallta, szabad szemmel láthatatlan élőlények,
mi más várhat még felfedezésre?
 A tizennyolcadik század folyamán, úgy tűnt, alig telt el egy nap
izgalmas tudományos és technológiai felfedezés nélkül. Szinte
hónapról hónapra változtak a gravitációt, elektromosságot, vegyészetet,
lélegzést, fotoszintézist, geológiát, élettant és biológiát érintő
tudományos eredmények. Ráadásul 1813-ban csodálatos, új, gőzzel
hajtott gépek működése változtatta meg alapjaiban a világot. Ez volt az
az év, amikor a tudomány rejtelmei magukra vonták néhány aszociális
egyén figyelmét, akik éppen a Genfi-tó partján vakációztak. A csoport
Byronból, a romantikus költőből (és ágyasából), valamint Shelleyből
állt (aki gyermekkorú arájával, Byron ágyasának mostohatestvérével
érkezett).
Egy éjjel Byron villájában, amikor a vacsora utáni beszélgetés a
legújabb hi-tech játékszerekre terelődött, valaki megemlítette, hogy
Erasmus Darwin nemrégiben galvanizált egy darab tésztát, mely ettől
életre kelt. A megelevenedett metélt képe arra indította a társaságot,
hogy életről és halálról, kísértetekről és tudományról beszélgessenek,
amikor Shelley felesége, Mary {255»160} bejelentette, hogy regényt
szándékozik írni arról, hogyan pusztítja el az emberek életét a
tudomány és az iparosodás, és hogy az olyan kísérletezők, mint
Alessandro Volta mennyire nem értik, milyen szellemet szabadítottak
ki a palackból.
Mary egy fiatal tudósról, Victorról írt, aki megszállottan kutatta a
természet titkai és mikroszkópja, valamint olvasztótégelye segítségével
próbálta felfedni az ismeretlent. Victor nagy terve az volt, hogy a
fiziológia ismeretlen erőit az elektromossággal ötvözve életre hív egy
mesterséges lényt. Föld alatti laboratóriumában végzett hátborzongató
kísérletei után Victor előállt a géntechnika 1813-as verziójával, mely
természetesen rosszul sült el, és szörnyű következményekkel járt.
Habár Mary eredetileg a Svájc démona címet adta regényének, az
később mégis inkább a fiatal kísérletező főhős, Frankenstein neve
nyomán vált ismertté.
Mary az iparosodás és technológia gonosz hatásairól szóló ideáinak
többségét Shelleytől vette. A romantikusok {256»232} hajlamosak
voltak osztozni az antagonizmusban a materializmus és annak
kísérőjelensége, az ipari termelés növekedése nyomán bekövetkezett
középosztálybeli felemelkedés irányában.
Mary baloldali gondolkodású férje szilárdan hitte, hogy a gépek
rabszolgasorba igázzák az embereket, és elveszik tőlük természetes
szabadságukat, melyet korábban élveztek egyszerű, vidéki
környezetükben (mielőtt elzüllesztette volna őket a városi lét). Shelley
legtöbb ilyen gondolatát Mary apjától, William Godwintól vette, aki jó
ismerőse volt Coleridge-nek, akit Wordsworth is nagyra becsült, és aki
Shelley bálványa is volt.
Shelley még Etonban olvasta Godwin Vizsgálat a politikai
igazságosságot illetően című munkáját, és 1812-ben lelkesülten várta,
hogy személyesen is találkozzon vele (no meg lányával). Godwin a
szocialista gondolatiság alapítója volt, és az emberek tökéletességébe
vetett hit vezérelte. A társadalomnak szerinte autonóm, szabad és
magabiztos egyénekből álló önkéntes szerveződésnek kellene lenni.
Minden tulajdont a közösségnek kellene birtokolnia, senki nem
kaphatna többet, mint amennyire szüksége van, és senkitől sem várható
több, mint amennyit nyújtani képes. A tökéletes társadalom pedig apró,
önkormányzó közösségekből állna. Ezek az ideák tökéletesen
egybecsengtek Robert Owen {257»7 } gondolataival, aki szintén
Godwin rajongója volt, és akivel 1813-ban találkozott. Owen
tizenhárom éven át volt a skóciai New Lanarkban egy malom vezetője.
Ott olyan változásokat eszközölt, melyek a kor mércéje szerint
legalábbis visszatetszők voltak. Minthogy a malom dolgozóinak
jelentős hányada gyermek volt, a New Lanark-i ipari komplexum
iskola céljára is szolgált, ahol Owen meggyőződését követve
ismeretlen volt a fenyítés és megtorlás. Az üzem hálótermeiben hetente
húztak új ágyneműt. A gyár boltja önköltségi áron adta a termékeket.
Volt egy betegalap, melybe minden dolgozó befizette jövedelmének
egyhatvanad részét. A kor némely konzervatív írója mélyen meg volt
ütközve a gyakorlaton; ugyanakkor Owen szociális kísérlete olyan
nagy visszhangot váltott ki, hogy a gyárba ezrével csődültek a
látogatók.
Owen, aki a szövetkezeti mozgalom alapvető alakja volt, éveken
keresztül írt és beszélt szociális ideáiról, melyek a New Lanark-i
kísérlet után egy új modellközösség formáját kezdték ölteni. 1824-ben
azután lehetősége lett rá, hogy felvásároljon egy kisebb közösségi
területet Indianában, és ő élt is az alkalommal. A közösség a Wabash
folyó partjain élt, és egy másik utópista, George Rapp alapította, aki
egy idő után úgy gondolta, hogy az élet nyája számára kezd túlságosan
könnyű lenni, ezért azt tervezte, hogy máshová költöznek. Így a
földterület és az épületek Owen rendelkezésére álltak. Owen a
vállalkozást Új Harmónia névre keresztelte (Rapp közösségét
Harmóniának hívták), és rávett egy csoportnyi hívőt, hogy ott
telepedjen le. Sajnos a pénzügyi nehézségek, az alkoholizmus és
osztálykülönbségek miatt a település kezdetben katasztrofálisan
üzemelt, de első négyéves léte után az amerikai radikálisok divatos
központjává kezdte kinőni magát, az ország első óvodájával,
közkönyvtárával és nőegyletével.
Az egyik ok, amiért Owen képes volt felállítani az új közösségi
formát, az a pénzügyi támogatás volt, melyet William Maclure-től,
{258»288} a gazdag, visszavonult üzletembertől kapott. Maclure
liberális gondolkodó volt, akinek egyetlen szenvedélye, a filantrópiát
nem számítva, a geológia volt. 1808-tól, mióta Európából visszavonult,
Maclure kalapácsával és zsákjával keresztül-kasul bejárta az unió
összes államát, hogy mintákat gyűjtsön és jegyzeteket készítsen. 1809-
ben publikálta az Egyesült Államok első geológiai felmérését
{259»167} az Amerikai Filozófiai Társaság beszámolójában. A
jelentés a maga nemében egyedülálló lesz még vagy huszonöt évig. A
szöveghez mellékelt színes térképen Maclure azonosította az ország
főbb geológiai formációit. Ezek egyikében, a Kansas, Oklahoma és
Missouri államok által körbehatárolt háromszögben felhívja a
figyelmet azokra a lelőhelyekre, melyekből egy napon majd Shockley
germániuma is származni fog.
Maclure a fizikai földrajz területén azokra a régi hagyományokra
támaszkodott, melyek még a reneszánsz kori Németországból eredtek...
 16 KI TETTE?

A történelem útjai néha számtalan váratlan kanyart vesznek azok

miatt az emberek miatt, akik valami váratlan dolgot
cselekszenek, s így a változás előre nem látható módon
következik be. Vegyük például annak a szokatlan egyénnek az esetét,
aki egy olyan eseménysort indított el, aminek a végén egy olyan
biliárdgolyó található, mely minden detektív kedvenc kiállítási tárgya a
Bűnözők Panoptikumában. Hála a golyónak, amikor egy modern kori
detektív végül azonosítja egy bűneset elkövetőjét, a bűnvádi eljárás
csalhatatlan bizonyítékokkal szolgálhat arra nézve, tényleg ő tette-e.
Mindez történetünk első főhőse miatt történhet így.
Egyike azoknak, akikre gyakran hivatkozunk úgy, mint reneszánsz
emberekre: a tizenötödik századi intellektueleknek, akik mindent
tudtak, amit akkoriban tudni lehetett. A neve Georg Bauer volt, egy
korán érő fiatal német, aki szerteágazó karrierjét görög, latin, majd
nyelvtan tanításával kezdte. Ezután úgy döntött, hogy fizikus lesz,
majd vegyész, azután nyelvész, majd megpróbálkozott a publikálással
is – mielőtt megállapodott volna egy tartósnak bizonyuló
orvoskarriernél. Így aztán, mint mindenki más akkoriban, aki Európa
legjobb orvosi végzettségére vágyott, beiratkozott az észak-itáliai
Bologna egyetemére, melynek orvosi kara zsúfolásig tömve volt
diákokkal, mert itt megismerkedhettek az anatómia legújabb
technikáival is.
1526-ban, miután Bauer summa cum laude letette összes vizsgáját,
gyakorló orvosként Joachimsthal bányászvárosában telepedett le,
Közép-Európa legproduktívabb bányászrégiójának központjában (a
mai Cseh Köztársaság területén). Joachimsthal volt az 1516-os nagy
ezüstlelet helyszíne. A nemesfém olyan hatalmas mennyiségben volt itt
fellelhető, hogy az az európai történelem leghosszabb ideig tartó
pénzrendszerét eredményezte. Maga a pénz is Joachimsthal völgyéről
nyerte nevét. A thal jelentése völgy, így a pénz neve Joachimstaler lett.
Idővel ennek lerövidüléséből keletkezett a thaler, vagyis tallér. A Mária
Terézia osztrák-magyar uralkodónő által a tizennyolcadik században
veretett pénzek még a második világháború idején is szolgáltak
fizetőeszközként. A tallér más nyomot is hagyott a történelemben,
ugyanis ez az a szó, ahonnan napjaink „dollárja” származik.
Visszatérve hősünkre: 1528-ban Bauer írni kezdett egy gigászi
könyvet, melyben minden bennfoglaltatott, amit a bányászatról tudni
kellett (George, igazi reneszánsz emberként, könyvet írt a
gyógyászatról is, és ő volt az első fizikai földrajzzal { 260»211}
foglalkozó munka szerzője is). A bányászati könyv, mely 1556-ban,
posztumusz jelent meg Bauer írói álneve, Agricola alatt a De re
metallica (A fémekről) címet viselte, és két évszázadig minden
bányamérnök bibliája volt. Bauer a munka minden aspektusát számba
vette, az ülepítéstől a kiolvasztásig, ércvizsgálatig, érczúzásig,
alagútfúrásig, szellőztetésig, ásványokig és minden másig. A
fametszetekkel gazdagon illusztrált De re metallica minden olyan
információt tartalmazott, ami érdeklődésre tarthatott számot bárki
részéről, aki bányát szeretett volna nyitni. Ezért ha egy befektető
megvett egy bányát, mely Bauer ércvizsgálati technikája alapján a
komoly értéket képviselő réz jelenlétét ígérte, akkor előre biztos
lehetett benne, hogy a vállalkozás pénzügyileg rendkívül jövedelmező
lesz.
A nemesfém bányászatát nem számolva egy bányatulajdonos
számára a gyors meggazdagodás útját az jelentette, ha a rezet egy
kevés ónnal vegyítve bronzágyút öntött, mely ideális ajándék volt egy
uralkodó számára, akinek amúgy már mindene megvolt. A tizenhatodik
századi Európa zsúfolásig tele volt fiatal nemzetekkel, ambiciózus
királyokkal, hajónyi világjáróval és seregnyi pápistával. Másra sem
volt szükségük, mint tűzerőre. Alig múlt el hét háborúskodás nélkül, és
a terror igazi eszközei az ágyúk voltak, melyek biztosították a hadi
sikert, hiszen egész városok adták meg magukat a közelgő ágyúk
puszta hírére is, és a hadban álló felek részére az olyan egyedülálló
tehetségek, mint George Bauer tovább könnyítették ezt a fajta
hadviselést.
A bronzágyúk öntése viszonylag egyszerű feladat volt, hála az
egyháznak. Mielőtt hadianyag öntésébe fogott volna, a legtöbb
ágyúkészítő ugyanis harangöntő volt, aki könnyedén adoptálta
mesterségbeli tudását az ágyúcsövek öntéséhez. A tizenhatodik század
legjobb ágyúi Németországban és Flandriában készültek, és minden
egyes fegyver valóságos vagyonba került. Sajnos az ágyúkészítők
számára így sem volt egyszerű dolog gyors profitot elérni, miután
királyi megrendelőik szinte állandó pénzzavarral küszködtek.
A problémát alapvetően a készpénzáramlás okozta. Az
állampolgárok az adójukat a helyi uralkodónak leginkább árucikkekben
és szolgáltatásokban fizették meg, s nem készpénzben, melyből (a
közép-európai ezüstleletek dacára) szinte állandó hiány volt. Azokban
az időkben, amikor az újsütetű kapitalisták az egyre inkább pénzügyi
központok szerepét betöltő városokban kezdték próbálgatni gazdasági
erejüket és az ősi feudális kötöttségek lazulásnak indultak, a
királyoknak rendszerint nem állt elegendő pénzforrás a rendelkezésére.
Sajnálatos módon azonban pont a készpénzre volt múlhatatlan
szükségük, ha fel akartak építeni egy hadsereget és el akarták sütni
ágyúikat, ugyanis akkoriban az egyetlen rendelkezésre álló katonai erő
zsoldos katonákból állt. És a zsoldosok állandóan készpénzben és a
helyszínen akarták megkapni járandóságukat (mely helyszín nem
mindig egyezett azzal, ahol munkaadójuk számára a pénz jövedelem
formájában jelentkezett). Ahogy a kor egyik leghíresebb zsoldosa,
Gian Giacomo de Trivulzio egyszer XII. Lajos francia királynak
mondta: „Felség (a háborúzáshoz)... három dolog szükséges: pénz,
pénz és újra csak pénz.”
Tehát a hercegek és királyok kölcsönözni voltak kénytelenek
(csillagászati kamatterhek mellett) az új kapitalistáktól, akik közül
sokan érdekes módon a bányászatban kezdték karrierjüket – az is lehet,
hogy ez a kapitalizmus legősibb formája. A viszonylag nagyszámú és
költséges berendezés miatt, mely egy bánya megnyitásához és
üzemeltetéséhez szükségeltetett, a vállalkozás beindításának egyetlen
módja olyan támogatók meggyőzése volt, akik a profitrészesedésért
cserébe biztosították pénzügyi segítségüket. Ahogy a késő
középkorban közkézen forgó készpénz mennyisége fokozatosan
növekedett, rendszerint ezek a befektetők voltak azok, akik erre a
pénzre rátették a kezüket. És ahogy a befektetéseik kezdtek egyre
eredményesebben működni, némelyikük semmi mással nem kezdett
foglalkozni, mint hogy a profithányadért cserébe vállalkozásokba
invesztálta a pénzét.
Egy ilyen független pénzügyi befektetői csoport lett a
Németországban, Augsburgban élő rendkívüli Fugger família. A
Fuggerek már a tizennegyedik századtól fogva kereskedők voltak, és a
borstól a textíliákig mindennel kereskedtek. Az 1490-es években az
egyik fiú, Jakob szerencsét próbált a befektetési üzletben is, miután
annyi pénze volt, hogy kölcsönözni tudott a királyoknak és
uralkodóknak. Cserébe a kékvérű kölcsönvevői vagy elzálogosították
ezüst- és rézbányáikat, vagy bizonyos időre átruházták rá
adóbevételeiket, vagy teljes provinciákat adtak jelzálogba – és volt,
hogy mind a hármat megtették.
A Fugger család nemzetközi hírnévre tett szert azáltal, hogy olyan
bíborosoknak is kölcsönzött, akik nem tudtak fizetni a pápának
kalapjukért, és az olyan leendő uralkodóknak is, akik nem engedhették
meg maguknak a megválasztás költségeit. Egy ilyen leendő uralkodó
volt V. Károly {261»201} spanyol király is, akinek uralkodók voltak
az elektorai, és azok szavazata bizony komoly súllyal esett latba.
Károly riválisa a Szent Római Birodalom császári székéért maga a
francia király, Ferenc volt. 1519-ben a Fugger család masszív pénzügyi
kölcsöneivel (melyből részesült Csehország királya éppúgy, mint Pfalz,
Brandenburg és Szászország hercegei, valamint a kölni és mainzi érsek
is) Károly végül megszerezte a győzelmet. Az erőfeszítések azonban
elvitték Kasztília, Nápoly, Szicília, Németalföld és Ausztria teljes
adóbevételét, valamint az Amerikából Spanyolország felé éppen
akkoriban meginduló arany- és ezüstszállítmányokat is.
Károly pénzügyei sohasem heverték ki a Fugger-féle adósság
terheit. 1556-ban, amikor lemondott trónjáról, és a spanyol Yuste
monostorába vonult vissza (hogy élete hátralévő részét órák iránti
szenvedélyének szentelje), még mindig fizetésképtelen volt,
olyannyira, hogy még szolgái bérét sem tudta megadni. Amikor két év
múlva maláriában meghalt, fiára, II. Fülöpre egy csődbe ment
birodalmat hagyott, melynek ráadásul szembe kellett néznie a holland
szeparatistákkal is, akik komoly segítséget kaptak a törekvő angol
királynőtől, Erzsébettől. 1586-ban Erzsébet szerződést kötött a holland
rebellisekkel, Sir Francis Drake {262»92} pedig végigfosztogatta
Santa Domingo és Cartagena Karib-tengeri szigeteit, melynek inka
kincseit {263»202} Fülöp hazaszállíttatta Spanyolországba.
Hogy pénzügyeit rendbe tegye, Fülöp kétségbeesett lépésre szánta
el magát. Az elképzelés az volt, hogy megszállja Angliát egy állig
felfegyverzett masszív flottával – melyet ez okból armadának
(jelentése „felfegyverzett”) neveztek el. Az ötlet eszelős hibának
bizonyult. Először is, a vállalkozás rosszul lett megszervezve. Soha
senki nem próbálkozott még egy ilyen nagyságrendű tengeri ütközettel,
ezért Fülöpnek roppant logisztikai problémái akadtak. És ami a
legrosszabb, az angol flotta hatalmas ellenfél volt. Erzsébet királynő az
olyan sokat tapasztalt tengeri medvékre bízta a dolgot, akik többsége,
mint Francis Drake és John Hawkins, alig titkolt kalózkodásból éltek.
Ez okból a hajóik is egy olyan különleges típusból kerültek ki, melyek
megfeleltek a kalózkodás által támasztott követelményeknek. A
kalózhajónak gyorsnak és könnyen manőverezhetőnek kellett lennie,
ezért Hawkins és kortársai egy sor újítást vezettek be a hagyományos
galleonokon, mint például az osztott vitorlázat, a csúcsvitorlák
felhúzásának gyorsabb metódusa, a függőleges tengelyű csörlő a
horgony gyorsabb felszedésére, és így tovább.
Az angolok fedélzeti ágyútechnikája szintén fejlettebb volt.
Négyféle lőfegyverük is volt. Az ágyúk pusztították az ellenséges
hajókat a kövekkel és nehéz lövedékekkel, a félágyúk lőtték ki a
közepes ágyúgolyókat, a perriereket használták a rövid hatótávolságú,
közepes méretű lövedékekhez, és a csatakígyót a könnyű lövedékek
nagy távolságba küldésére. Az angoloknak összesen 172 hajójuk volt,
melyek együttesen 1972 lőfegyverrel rendelkeztek. Kisebb volt a
merülésük, keskenyebb és hosszabb hajótestük alkalmassá tette őket a
gyorsabb manőverezésre, és nagy távolságból is tüzet zúdíthattak a
spanyol hajókra.
A 130 spanyol hajó, mely 1124 ágyút vitt a fedélzetén, ódivatú
gálya volt, melyeket rendes körülmények között az Indiát járó
fűszerhajók kísérésére és a dél-amerikai kincses hajók őrzésére
használtak. A gályák magas felépítménnyel rendelkező, nehézkes
bárkák voltak, melyeket arra építettek, hogy az ellenséges hajó mellé
sodródva lehetővé tegyék a katonáknak annak elfoglalását. Voltak ott
ezenkívül evezős gályák is, melyek az evezőik miatt még ágyúkat se
igen vihettek magukkal. A tervezés és a taktikai megközelítés miatt a
spanyolok csak olyan nehézlövegekkel rendelkeztek, melyek rövid
hatótávolságban voltak igazán hatékonyak.
Mindent egybevetve az angolok a legtöbb kárt nagy lőtávolságú
csatakígyóikkal okozták, jócskán kívül maradva a spanyolok
hatótávolsági körén és kihasználva a nagyobb spanyol hajók szűkös
mozgási területét. A spanyolok rosszul ítélték meg az angolok
taktikáját is, amikor Howard és Drake csatasorba zárkózva a spanyol
flottaformáció szárnyvonala mentén, mindkét oldalról zárótüzet ontott
rájuk, mellyel végül is megbontotta és szétzilálta a spanyol flotta
rendjét. A viharos időjárás végezte be a többit, kiűzve a spanyolokat a
Csatornáról az Északi-tengerre, egészen fel Skócia északi csücskéig,
ahol darabokra zúzódva merültek hullámsírba a világ talán
legbarátságtalanabb partvonala mentén.
 Fülöp inváziója megbukott, de a többi uralkodó számára rávilágított
a haditengerészet fontosságára. Így a tizenhetedik század közepére az
angolok (mint ahogy mindenki más is) gigantikus, kétezer tonnás
hajókat kezdtek építeni. Egy ilyen monstrum építése több mint ezer
tölgyfát emésztett fel, így hamarosan törvények születtek az egyre
inkább megcsappanó erdők tengerészeti célokra történő megóvásáról.
Spanyolországban például senki sem vághatott ki úgy egy fát, hogy
kettő másikat nem ültetett helyette.
Mindenekelőtt azonban mindenhol szigorodtak a fák faszén céljára
való felhasználásának szabályai (a faszén egészen addig az első számú
ipari tüzelőanyagnak számított). Az új törvényalkotás különösen
hátrányosan érintette a faszenet használó üvegeseket, miután a
tizenhetedik század elejétől meredeken kezdett növekedni az üveg
iránti kereslet. Az európai gazdaság kezdett felpörögni, hála a Keleten
és Nyugaton újonnan felfedezett területekről beáramló növekvő
importnak, az iparosodás kezdeti lépéseinek és a mezőgazdaság
fejlődésének. Valahogyan új tüzelőanyagot kellett találni, és 1612-re
meg is született a technika (az angol Thomas Percivall jóvoltából),
mely a szén segítségével tette lehetővé a vas gyártását és üveg
készítését (ez utóbbi egy speciális, fedett edényzetben történt, ami
megóvta az üveget a szén kéntartalmú kigőzölgésétől).
Hamarosan új típusú üvegek kezdtek megjelenni. 1673-ban a
London Glass Sellers Company felfogadta George Ravenscroftot, hogy
fejlessze ki a flint avagy kvarckristály üveget, mely nevét onnan kapta,
hogy szilícium-dioxidot tartalmazott, melyet a kvarckristály kiőrlésével
nyertek. Sajnos a szénkohókban használt fedett edény nehezebbé tette
a keverék alapos kiolvasztását. Valahányszor fel akarták keverni a
mixtúrát, le kellett emelni a fedelet, ezáltal kitéve az üveget a szénfüst
általi szennyezésnek. Új alkotóelemet kellett találni, mely könnyebbé
teszi az összeolvasztást. Valószínűleg Ravenscroft volt az, aki
rábukkant az ólom-oxidra, melynek eredménye a szemmel láthatóan
tisztább üveg lett, ami nélkülözte a korábban a termékre oly jellemző
apró repedéseket is.
1693-ban Louis de Nehou a francia kormány megbízásából az
északfrancia St. Gobainban, Laon mellett építette fel üzemét, hogy az
új üveget nagy, öntött táblákban gyártsa. Sajátságos technikája (melyet
1675-ben fejlesztett ki) abból állt, hogy az olvadt üveget kiöntötte egy
kőtáblára, melynek magasított fémpereme megakadályozta az
elfolyást, majd hengerek segítségével szétterítette, és tíz napig hagyta
keményedni. Ezután egy másik üvegdarabbal egyenletessé tette, majd
kőporral finomra csiszolta. Pont ez az új táblaüveg volt az, amire XIV.
Lajosnak {264»10} {264»274} (aki Napkirálynak hívatta magát)
szüksége volt Párizs melletti, versailles-i palotájához. Nehou-nál
rendelte meg az épület egyik oldala mentén végigfutó üvegtáblákat is
új fogadóterméhez, melyet mindenfelé teljes tükörtáblák borítottak.
Nappal mindenki, aki erre haladt – az ide-oda közlekedő szolgák, akik
az ételeket vitték vagy a teheneket hajtották, melyek a királyi
gyermekeket ellátták tejjel; a királyhoz érkező kérvényezők
gyaloghintóikban; az idegen földekről érkezett látogatók külföldies
öltözetükben – magát látta, akármerre nézett. Éjjel a termet több száz
gyertya fénye világította meg, melyek újra és újra visszatükröződtek a
tükrökben. Lajos „Tükörterme” Európa szenzációja lett.
Az új, lapos tükrök a tengeri felfedezők életét is megváltoztatták,
pontosabbá téve a navigáció műveletét. A problémát az okozta, hogy a
visszaútjukon a felfedezők hozták haza azokat a rakományokat, melyek
tápot adtak a francia gazdaság növekedéséhez, és pénzügyi hátteret
szolgáltattak az olyan királyi extravaganciákhoz, mint amilyen
Versailles is volt. Viszont hogy a felfedezők ezt megtehessék,
feltérképezetlen vizeken kellett hajózniuk, és a legnagyobb
problémájuk az volt, hogy hazataláljanak jövedelmező rakományukkal.
Akkoriban, ha a hajó kikerült a szárazföld látóköréből, a navigációnak
csak egy módja volt, melyet korábban a portugálok fedeztek fel és
mely a szélességi körök mentén való hajózást { 265»250} jelentette. A
navigátorok úgy azonosították a hajó helyzetét (észak, illetve dél
vonatkozásában), hogy a Sarkcsillag szögét vették figyelembe, mely
egyre magasabban állt, minél északabbra voltak.
A keleti, illetve nyugati pozíció meghatározása már sokkal
bonyolultabb feladat volt, mely során a navigátor megmérte kettő vagy
még több égitest szögét, majd egy csillagászati táblázatban ellenőrizte,
hogy azoknak, ugyanabban az órában mi a helyzetük a greenwichi
meridián felett. 1761-től Harrison új kronométere { 266»284} képes
volt a greenwichi időt másodperc pontosan megmondani. A csillag
greenwichi helyzete és a hajóról megfigyelt szögek segítségével a
pontos idő ismeretében a navigátor meg tudta állapítani a hajó
helyzetét Greenwichhez viszonyítva.
Az akkurátus időmérésen túl a navigátor munkájának precizitását a
pontos csillagállás-meghatározás jelentette, ahol az új, lapos tükör
jelentett nagy segítséget, mert torzításmentes képet adott. 1731-ben az
angol John Hadley és a philadelphiai Thomas Godfrey egymástól
függetlenül kifejlesztett egy új navigációs szerkezetet, a szextánst,
{267»200} mely pontos működésének alapja a jó minőségű tükör volt.
A műszer egy néhány hüvelyk hosszú teleszkópból állt, mely egy
kisméretű, félig foncsorozott tükörre mutatott. Elsőként a navigátor
egy forgócsapos kar segítségével addig mozgatta az apró tükröt, míg
meg nem találta a kérdéses csillagot. Egy bizonyos ponton a tükör
foncsorozott részén, a teleszkóp előtt visszatükröződött a csillag képe,
a nem foncsorozott részen keresztül a navigátor pedig láthatta a
horizontot. A kar mozgatásával egészen addig lehetett állítani a tükör
szögét, amíg a csillag képe tökéletesen rá nem került a horizontra, és
ekkor egy skálán le lehetett olvasni a csillag szögét.
De a szextáns tudott egy másik ügyes trükköt is. Az oldalára
fordítva precíz szögmérést lehetett végezni vele. Ezzel a technikával
két protestáns menekült, a francia Joseph Desbarres és a holland
Samuel Hollandt a tizennyolcadik század közepén forradalmasította a
tengerészeti térképezést. Desbarres 1756-ban lett a Brit Királyi
Amerikai Ezred hadnagya, és sok éven át sorozótisztként dolgozott
Amerikában. Ő győzte meg a brit seregeket arról is, hogy adoptálják az
indiánok és őserdei francia-kanadaiak gerillataktikáját, hogy
eredményesebben vehessék fel velük a küzdelmet. A québeci hadjárat
alatt Desbarres műszaki tisztként Wolfe generális alatt szolgált, és
kiterjedt felméréseket végzett, elkészítve a folyók hajózási térképeit és
egyéb térképeket a québeci csatára való előkészület részeként. E
munkája során találkozott először Hollandttal, aki már 1754 óta a
hadsereg műszaki állományában volt.
1764-ben, tőle szokatlan előrelátással a brit felső vezetés elrendelte
Kanada és az amerikai-atlanti gyarmatok keleti partvidékének
tengerészeti feltérképezését. Desbarres és Hollandt kapta a feladatot,
akik ezután tíz éven át mást se csináltak, mint szextánsukra és
lelkesedésükre támaszkodva fel-le hajóztak a partvonal mentén. A
munka abból állt, hogy partra szállva lemérték két jellegzetes
képződmény, például két hegyfok közti egyenes vonal hosszát. Ezután
bizonyos távolságra kihajózva a tengeren a szextánst horizontális
módon használva meghatározták e tengeri pont, illetve a két
szárazföldi pont közti szögeket. Ez a háromszög szolgált azután alapul
egy másik, hasonló háromszöghöz, mely egy azután következő alapja
lett, és így tovább, oda-vissza a part mentén. A szextáns hagyományos,
függőleges használata pedig minden alkalommal biztosította a nagyon
pontos, az adott háromszög pontos helyéhez kapcsolódó csillaghelyzet
meghatározását.
 A két férfi végül bevégezte hatalmas művét, az Atlanti Neptunt,
melyet tizenöt nagyméretű térkép formájában publikáltak, 290
rézmetszetből összeállítva. A térképek tartalmazták a mélységmérések
adatait éppúgy, mint a partvonal topográfiai leírását: „sziklás”,
„dombos vidék” stb. Mellékletek formájában a partvidék festőibb
helyeinek képét is közbeiktatták. Amikor elkészült, a Neptun Amerika
keleti partvidékének minden apró részletét feltérképezte, Nova
Scotiától Floridáig, végig a Mississippi deltája mentén. A térképek
vitális információkat szolgáltathattak volna a brit katonai hajók
kormányosmestereinek; igaz, a Neptun csak néhány héttel azelőtt
készült el, hogy a függetlenségi háború az amerikaiak győzelmével
végződött.
A tudás azonban sosem vész kárba. Kanadában Desbarres és
Hollandt legkitartóbb tanítványának egy fiatal tengerésztiszt, James
Cook {268»163} bizonyult, aki segített a Québec környéki terület
feltérképezésében, és aki a két térképésztől szerzett tudását később arra
használta fel, hogy feltérképezze Ausztrália és Új-Zéland partvidékét
(miután kitűzte rájuk a brit lobogót).
Egyetlen dolog hiányzott csupán ezekről az új tengerészeti és
szárazföldi térképekről, és ez a terepszintek magassága volt.
Megmagyarázhatatlan módon (tekintve, hogy a barométer akkor már
használatban volt legalább ötven éve) egészen 1787-ig, amikor a genfi
egyetem svájci filozófiaprofesszora foglalkozni kezdett a kérdéssel,
senki nem tett lépést ez ügyben. Henri de Saussure megszállottságának
tárgya a Mont Blanc volt. Még díjat is felajánlott az első embernek, aki
megmássza (habár, miután 1786-ban megmászták a csúcsot,
megtagadta annak kifizetését). A rákövetkező évben ő lett a harmadik,
aki feljutott rá. tizennyolc segítője társaságában, akik tudományos
eszközeit cipelték. Ezek között volt egy barométer { 269»171} is,
melynek segítségével megállapította, hogy a hegy 4807 méter magas.
Az információ azonnal a térképek részévé vált, melyek ezentúl
szorgalmasan közölték a magassági adatokat is.
Habár Saussure mindössze négy és fél órát töltött el a hegy tetején,
képes volt többtucatnyi megfigyelést eszközölni és kísérletet elvégezni,
melyek annyira felizgatták a közvéleményt, hogy még az Angol
Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává is megválasztották. A
svájciak annyira büszkék voltak teljesítményére, hogy még az is szóba
került, hogy a tiszteletére a hegyet Mont Saussurere kereszteljék át.
Később, 1796-ban élményeit egy négykötetes műben örökítette meg,
mely az Utazások az Alpokban címet kapta, és gyakorlatilag egy
csapásra életre hívta a svájci alpinistaturizmust és a világszerte
fellángoló érdeklődést a síelés iránt.
További alpesi expedíciója lehetőséget adott Saussure-nek arra,
hogy kifejlessze geológiával és kiváltképp a svájci hegyek
keletkezésével kapcsolatos ideáit. Akkoriban a hegyekkel kapcsolatos
gondolatvilág két fő áramlatra oszlott. Az egyik nézőpont, a
neptunizmus, azt tartotta, hogy a hegyek egy ősi tengerfenék részei, és
hogy valamikor a földtörténeti múltban a Föld teljes felszínét az
egyetemes óceán borította. A másik, plutonista nézet szerint a Föld
belseje olvadt lávából állt, mely időnként vulkánkitörések formájában
jut felszínre, és korábban ezekből alakultak ki a hegyek, melyek azután
fokozatosan lekoptak és szétmállottak, létrehozva a tengerfenék
üledékes rétegeit. Mindkét nézet megmagyarázhatta azoknak az őskori
kövületeknek a létét, melyekre a hegymászók, mint Saussure,
rendszeresen bukkantak a hegytetőkön, bár a plutonista erózióelmélet
feltételezte, hogy a Föld jócskán öregebb lehet a Bibliában leírt öt-
hatezer évnél.
Az Utazások végére Saussure hozzáadott egy „menetrendet” is,
felsorolva azokat a szerinte kulcskérdéseket, melyek még
megválaszolásra vártak a geológiai folyamatokat és a Föld életkorát
illetően. Lehet, hogy pont Saussure példája ösztönözte a rendkívül jó
megfigyelő skót gazdálkodó és amatőr geológus James Huttont, hogy
kifejlessze az uniformitarianizmust. Dióhéjban a teória azt feltételezte,
hogy a geológiai folyamatok a földtani korszakokban egyforma
hosszúságú ideig zajlottak, így jelenkorunk geológiai eseményei híven
tükrözik vissza a múltban bekövetkezett hasonló események sorrendjét.
1785-ben Hutton írt egy értekezést, melyet barátja, Joseph Black
{270»219} juttatott el az edinburgh-i Királyi Tudományos
Akadémiához; ugyanaz az ember, aki James Wattnak is megmutatta,
hogyan korszerűsítheti gőzgépét. Az írásmű címe: „A világ korának,
múltjának és várható jövőjének meghatározása”, s benne Hutton a
következő konklúziót vonja le: „Végtelenül hosszú időre volt szükség
ahhoz, hogy a Föld elnyerje jelenlegi formáját... Hasonlóan hosszú időt
emésztett fel annak az előző szárazföldnek felépítése, melynek
ásványai napjainkban kerülnek elő... Jelen pillanatban az óceánok
fenekén terül el annak a jövendőbeli szárazföldnek az alapzata, mely
szintén végtelenül hosszú idő alatt kerül felszínre”.
Hutton íróként is jó gazdálkodónak bizonyult, így teóriái, egyesítve
Saussure elképzeléseivel, tömörített formában 1802-ban újra
megjelenhettek egy John Playfair nevű író tollából (A huttoni Föld-
teória magyarázata címmel), mely a széles közönség számára is
hozzáférhetővé tette az elméletet. Playfair legodaadóbb olvasója a
geológus Sir Charles Lyell volt, aki cserébe saját munkáiban
szintetizálta az uniformitariánus nézeteket. Az újraírások végtelennek
tetsző sorában végül is Lyell könyve, a Geológia alapelvei lett az, mely
arra indította Darwint, hogy kijelentse: „Lehullt a fátyol a szememről”,
mikor ráeszmélt, hogy a Föld kellőképpen öreg lehet azokhoz a
hihetetlenül lassú, természetes folyamatokhoz, melyek igazolják az
általa 1859-ben, a Fajok eredetében kifejtett evolúció elméletét.
A következő lépcsőfok (az egyének és a hálón történtekre gyakorolt
hatásuk történetében) Darwin azon nézete volt, hogy amikor
előadódnak a környezeti változások, a fajoknak alkalmazkodniuk kell a
megváltozott körülményekhez, melynek során csak a legjobbak
lehetnek túlélők. Ez az alkalmazkodóképesség szerinte örökletes, mely
az utódokra vagy elég erőt örökít a túléléshez, vagy azok kipusztulnak.
Darwin azt is kifejezésre juttatta, hogy a beltenyésztés különösen
kedvezőtlen a folyamat sikere szempontjából, mert „amikor rokoni
egyesülés történik... az csökkenti az általános életerőt”.
Tíz évvel azután, hogy Darwin publikálta korszakalkotó művét,
unokatestvére, Francis Galton újra az öröklött képességek kérdéséhez
nyúlt, a londoni Times halálozási rovatában szereplő kiválóságok
kimerítő analízisével. Állítása szerint a kutatások azt igazolták, hogy
minden egymillió emberből csak mindössze 250 „rendkívüli”. Galton
ezt a „természetes egyenlőségre való törekvésként” értelmezte. Azt is
kiszámolta, hogy a populációnak durván akkora százalékát képezik az
imbecil egyéniségek, mint a kiválóságok. Az 1660 és 1685 között
született bírókra fokuszálva azt a következtetést vonta le, hogy azok,
akik egy család nőnemű örökösét vették el feleségül, kevésbé voltak
termékenyek, mivel maguk az örökösnők (lánygyermekek) is saját
családjuk terméketlenségének jelei voltak, és ezt a jellemvonást vitték
tovább. A bírók viszont nyilvánvalóan továbbörökítették saját
„kiválóságukat”, miután még azok a gyermekek is, akik maguk nem
bírók lettek, mutattak kiválóságot valamilyen téren.
Galton a tudományos élet 180 kiválóságával folytatta tanulmányait
(valamennyien az akadémia tagjai voltak), és adataikat
összehasonlította ugyanakkora számú átlagos férfi állampolgáréval,
ugyanabból a korosztályból. Úgy találta, hogy a kimagasló
képességűek aránya az átlaghoz képest 1:10 000, és úgy döntött,
kideríti, hogy tízezer emberből miért csak egy képes a kiemelkedésre.
Galton végül a bizonyítékokra támaszkodva kijelentette, hogy az
esetek elsöprő hányadában az ok a „faji tisztaság” (például mindkét
szülő angol, vagy mindkettő skót). Az eminens britek többsége
Délkelet-Angliából származik; legkevesebben északkeletről és a Skót-
felföldről jönnek. A legkiválóbbak a nagy családok legidősebb
gyermekei, akik általánosságban energikusabbak, egészségesebbek és
magasabbak az átlagnál.
1901-ben Galton levonta munkásságának logikus konklúzióját a
londoni Antropológiai Társaság részére írott, Az emberi faj
jobbításának lehetőségeiről a fennálló törvények és gondolatiság
között című értekezésében. Ebben nyilvánosságra hozta azt a szót,
melyet teóriája számára talált ki: az eugenikát, vagyis fajnemesítést. A
három évvel később már létező Eugenikai Társaság előadásainak olyan
címeket adott, mint például: „Korlátozások a házasságban”.
1907-től a londoni egyetem Galton által alapított eugenikai
professzori székét Karl Pearson foglalta el, aki Galton ideáit olyan
irányban vitte tovább, melyről sem Galton, sem evolucionista
nagybátyja nem merte volna soha még csak elképzelni sem, hogy
lehetséges avagy kívánatos lenne. Pearson szilárdan hitte, hogy az
alacsonyabb néposztályok magas szaporodási rátája fenyegetést jelent
a civilizáció számára, és olyan rasszista nézeteknek adott hangot,
melyek szellemét lelkesen tette magáévá az 1924-es USA bevándorlási
törvény. Azokban az időkben az országot megbénította a félelem az
országot elözönlő bűnözőktől és fogyatékosoktól, így az új törvények
évenként 150 000 főben maximálták a bevándorlók számát, és egyetlen
nemzet emigránsainak aránya sem haladhatta meg a 2 százalékot.
1935-re huszonhét amerikai államban éppúgy, mint Dániában,
Svájcban, Norvégiában és Svédországban, törvény tette lehetővé az
idióták, epilepsziások, fogyatékosok és néhol az egyszerű bűnözők
sterilizálását.
A fajnemesítési mozgalom a náci Németországban érte el a
kiteljesedést. A Mein Kampfban Hitler így ír: „Egyedül az árják az
emberiség felsőbbrendű faja; ezért ők testesítik meg az őstípust, melyet
»Ember« néven ismerünk... Az államnak egy ezeréves jövő
letéteményeseként kell tekintenie magát... felhasználva a modern
orvosi felfedezéseket. Ki kell jelentenie, hogy mindazok alkalmatlanok
a nemzésre, akik látható, örökletes betegséggel fertőződtek vagy annak
hordozói; és gyakorlati eszközöket kell foganatosítania az ilyen
emberek sterilizálása érdekében.” 1934-ben a kötelező sterilizálás
legális lett Németországban.
 De amit Francis Galton valójában keresett az emberek közötti
különbségek eredetét vizsgálva, az a titok volt, miért különbözik egyik
ember teljességgel a másiktól, és hogyan lehet azonosítani ezt a
különbséget. A legutolsó dolog volt, amit Galton akarhatott, hogy lássa
teóriáját a náci népirtás gyakorlatával eltorzítottan.
Galton végül meg is találta, amit keresett, és le tudta írni minden
egyén egyedülálló voltát. Azzal a technikával tette ezt, mely visszavisz
minket a fejezet elején említett biliárdgolyóhoz: 1890-ben Galton
foglalkozni kezdett egy dologgal, amit néhány évvel azelőtt hallott egy
Faulds nevű doktortól, aki orvosi missziót teljesített Japánban, és
egyszer azt írta Darwinnak, hogy szerinte faji jellegzetességek
azonosíthatók az ujjlenyomatok {271»190} alapján. Darwin a levelet
továbbadta Galtonnak, aki átpasszolta az Antropológiai Társaságnak,
ahol el is felejtődött, miután Faulds társadalmi pozíciója nem igazán
keltette fel az érdeklődést mondanivalója iránt. De amikor Sir William
Herschel, volt bengáliai megbízott írt Galtonnak az ujjlenyomatok
szerepéről a csalások megakadályozásában, Galton menten előkereste
Faulds levelét.
Miután több mint 2500 tízujjas lenyomatmintát összegyűjtött,
felfedezte, hogy minden ujj jellegzetes mintázattal bír, és hogy a
mintákban három, jól elkülöníthető formát találhatunk: spirált, hurkot
és ívet. Egy egyén tíz ujjának lehetséges mintakombinációit
összegezve olyan mintázatcsoportot kapunk, mely minden ember
esetében a szó szoros értelmében egyedülálló. A tizenkilencedik század
végén Edward Henry, Bengália rendőrfőnöke laborjában meglátogatta
Galtont, és a rendszernek egy olyan variánsával állt elő, mely
teljességgel üzembiztos volt. Röviden szólva a Galton-Henry-eljárás
lényege egy egyenes volt, mely az ujjlenyomat két jellemző pontját
kötötte össze, és az ezt keresztező mintázatok vonalainak száma adta
az azonosítás támpontját. Ezen a módon annak az esélye, hogy két
egyénnek ugyanazon számú keresztvonala legyen, egy a tíztrillióhoz.
A módszert 1902-ben adoptálta a londoni Scotland Yard, egy
kisstílű tolvaj, Harry Jackson azonosításakor, az általa lopott tárgyakon
talált ujjlenyomatok alapján. A zsákmány egy készlet biliárdgolyó volt.
Az ujjlenyomatok elsőrendű fontossággal bírnak a bűnözés elleni
harcban, szerte a világon. Ezért is ironikus a tény, hogy az első
nemzetközi törvény egy bűncselekmény miatt születhetett meg...
 17 ITT ÍRD ALÁ

H a egyike vagy az elsőként külföldre utazók évről évre növekvő

táborának, azt biztosan észre fogod venni, hogy igazodnod kell
a különböző helyi törvényekhez. Némely helyre például nem
vihetsz be olyan magazint, amelyben meztelen emberek vannak.
Máshol kivégezhetnek, ha drogot találnak nálad. Megint máshol a
kezed elvesztését kockáztatod egy lopással. Ami az egyik országban
pornográfiának számít, az a másikban nem. Bizonyos USA-államokban
(de egyetlen európai országban sem) törvényes dolog piros lámpánál
jobbra kanyarodni. És ahogy az információs technika egyre közelebb
hozza az embereket egymáshoz, a helyi törvények komplexitása egyre
inkább zavaróvá válik, különösen például a szellemi tulajdon
kérdésében. Egyike azon helyeknek, ahol nincs ok a zavarra, a nyílt
óceán. Mindannyian szabadon jöhetünk-mehetünk rajta, ahogy tetszik.
Különösképpen a nemzetközi jogi együttműködés eme elismerésre
méltó példája 1604-ben egy bűnüggyel kezdődött. A Malacca-
szorosban, Malajzia partjainál egy, a Holland Kelet-indiai Társaságnak
dolgozó hadihajó foglyul ejtette a Santa Caterina nevű portugál
kereskedőhajót, mely fűszerekből álló, hihetetlenül értékes
rakományával éppen hazafelé tartott. Amikor a zsákmányolt vitorlást
Amszterdamba vitték és rakományát jelentős profit fejében
értékesítették, a nemzetközi felháborodás nem ismert határokat. A
társaság részvényesei körében még olyan hangok is hallatszottak, hogy
egy ilyen, a keresztény testvérek ellen irányuló támadás
elfogadhatatlan, és a holland kormánynak is meg kell tagadnia.
A heves reakció lehetett az oka annak, hogy a társaság felbérelte az
éles eszű, fiatal ügyvédet, Huig de Grootot (Hugo Grotiust), hogy
kifejtse véleményét a kérdésben. Válasza kisebb értekezés formájában
beszélt a tengert érintő kérdésekről. Dióhéjban de Groot úgy foglalt
állást, hogy a tenger mindenki közös tulajdona, minthogy a valóságban
nem is „tulajdon”. Miután ilyen határtalan, nem tartozhat jogosan
senkihez, nem foglalható el, így az elfoglalásából nem is származhat
tulajdonviszony. A portugálok sem formálhatnak jogot az Indiai-
óceánra, ahogy azt tették, minthogy nem ők az elsők, akik hajóztak
rajta (de Groot az indiaiak és Nagy Sándor példáját hozta fel). Továbbá
az, hogy a pápa a portugáloknak „adományozta” a kelet-indiai
kikötőket, csak „merő hivalkodás”, minthogy azok nem voltak a pápáé,
hogy továbbadhassa őket. Az óceánon mindenki szabadon kereskedhet,
mondta ki de Groot, és ha a portugálok továbbra is fegyverrel
szándékoznak érvényt szerezni annak, hogy a keleti fűszerországokba
vezető tengeri utak az ő monopóliumukat képezik, akkor számolniuk
kell a hollandok jogos ellenállásával.
1609-ben de Groot mindezt publikálta Mare Liberum (Nyílt tenger)
című munkájában; és, habár egyes királyságok csűrték-csavarták a
részleteit, az általános elgondolást mindenki üdvözölte. Afrika,
Amerika és a Kelet felfedezése az igények és ellenigények zavaró
kuszaságát hozta magával. Az európaiak a szó szoros értelmében
minden olyan földdarabra kitűzték zászlóikat, mely elég száraz volt a
partraszálláshoz, a pápa már azelőtt Portugáliának juttatta Brazíliát,
hogy az fel lett volna fedezve, a protestáns felfedezők a tengerentúlon
nem voltak hajlandók elfogadni a katolikus törvényeket, a törökök
pedig (szerényen) igényt támasztottak az egész planétára. Az igények
vitájába épp csak azok a helyi lakosok nem szálltak be, akiknek a
földjét és erőforrásait elragadták a gyarmatosítók. Így aztán amikor
1625-ben de Groot megjelentette mesterművét, a Háború és béke
törvényéről-t (a nemzetközi jogtudomány első szisztematikus
értekezését), szinte egy csapásra megalkotta a nemzetközi
törvénykezést. De Groot munkája egyszeriben rendet teremtett az
üzleti világban, és elindította Európa újonnan felemelkedő
nemzetállamainak szédületes gazdasági növekedését.
A gazdasági fellendülés egyik legörvendetesebb hatása az volt, hogy
nemsokára nagy mennyiségű készpénz állt rendelkezésre, ahogy a
kereskedelmi bankok, és ezekkel együtt a lakossági pénzforgalom
gyors növekedésnek indult. A felgyorsult pénzvilág komplexitása sok
fejtörést okozott azoknak, akiknek nagy számokkal kellett
foglalkozniuk. Ezért hogy apjának (aki a francia kormány
adóbegyűjtője volt) segítsen, 1642-ben egy fiatal matematikus, akit
Blaise Pascalnak {272»169} hívtak, szerkesztett egy összeadógépet.
Ez hasonlóan működött, mint a régi taxiórák, a fogazott kerekekkel és
áttételekkel, és a számokkal teleírt mozgó dobokkal, melyek a gépre
vágott apró ablakban jelentek meg.
Pascal gépe képes volt az összeadásra és kivonásra, valamint a
szorzásra és osztásra is (ismételt hozzáadás vagy kivonás útján). A
végén ötven ilyen masinát készített fából, elefántcsontból, bőrből,
ébenből vagy fémből. Mindenki le volt nyűgözve (köztük Descartes és
Krisztina svéd királynő is), és 1649-ben Pascal kizárólagos gyártási
jogot kapott Franciaország területén. Sajnálatos módon a kalkulátor túl
drága volt, így a vállalkozás meghiúsult. Kétségkívül ezek olyan idők
voltak, amikor minden jó matematikus megtalálhatta a számítását.
Számmánia tombolt mindenfelé. A nemzetek ráébredtek, milyen fontos
ismerniük a populáció méreteit az adók és a kiadások kalkulációjánál.
A távoli, feltérképezetlen tengerek felfedezése egészséges igényt
támasztott a tengerészeti, majd a tűz- és életbiztosítás megszületésére.
Az életbiztosítás akkor kapott hatalmas lökést, amikor az angol John
Graunt {273»159} publikálta az egyházközösségek születési és
halálozási regiszterei alapján készített biztosítási statisztikáit,
megmutatva, hogyan kell adott időpontban egy személy várható
életkorát kiszámítani. Ennek az adatnak a birtokában a biztosítók
pontosabban tudták kiszámítani kedvezményeiket.
A valószínűség volt Pascal rövid életének kulcsa (a matematikus
harminckilenc évesen halt meg), hála a statisztika melletti másik
kortárs divatőrületnek, a szerencsejátéknak; a tizenhetedik század
közepére ugyanis ez vált a kispénzű francia arisztokraták elsődleges
szabadidős tevékenységévé, akiket törvény tiltott el a kereskedelem
útján történő pénzszerzéstől. A nemzetközi kereskedelem által
gerjesztett szilaj növekedés már a múlté volt, és a szerencsejáték
tiszteletre méltó (habár illegális) alternatívát kínált a vagyonszerzésre.
Az 1652 és 1654 közötti időszakot Pascal a fogadások matematikai
vonatkozású elemzésével töltötte, valószínűleg azért, hogy egyik
arisztokrata szerencselovag barátja részére kidolgozzon egy sikeres
metódust. Egyebek közt (ha ilyesmihez támadna kedved) Pascal
kiszámította, hogy ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne, két kockával
két hatost fogunk dobni, 24 555-ször kell próbálkoznunk. A legenda
szerint Pascal barátja a későbbiekben valóban vagyonokat keresett.
Pascal ezután a játékosok másik problémájával kezdett foglalkozni,
akiknek tevékenységét bármelyik pillanatban durván félbeszakíthatták
a hatóságok. A problémát az okozta, hogy hogyan osszák fel a
különböző játékosok által már megtett téteket, melyek a játék
valószínű kimenetelén alapultak. Pascal egy „számtani háromszög”
formájában adta meg az események legvalószínűbb alakulását. A
háromszög így nézett ki:

Tegyük fel, hogy a háromszöget a legközelebbi pénzfeldobás

esélyeinek meghatározására akarjuk felhasználni, melyben három
pénzdarabot használunk. A harmadik számsor (a legfelső szám nem
számít sornak) az 1, 3, 3, 1 számokból áll. Ezek összege nyolc, ami azt
jelenti, hogy a három pénzérme hányféleképpen képes leesni (eszerint
nyolcféleképpen): egyszer három írásként, háromszor két fejként és
egy írásként, háromszor két írásként és egy fejként, és egyszer három
fejként. A negyedik sor, mely ugyanezt a számítást tartalmazza négy
pénzérmére, összeadva tizenhatot ad ki. Ennyi különböző módon
tudnak az érmék leesni. És minthogy a háromszög a végtelenségig
bővíthető, a számításokat végtelen számú érmére el lehet végezni.
Pascal a háromszögével letette a valószínűségszámítás alapjait.
De végül egy egészen másfajta valószínűség gyakorolt sokkal
drasztikusabb hatást az életére, mint amilyet a játékasztal valaha is
tudott volna. Minden baj nővérének, Jacquelinnek társasági köreiből
indult el. A hölgy 1654-ben lépett be egy meglehetősen szokatlan
párizsi apácazárdába, mely a Port Royal nevet viselte, és a kor francia
liberális gondolatiságának volt a fellegvára. A rákövetkező évben
három hétre Blaise is csatlakozott a meditációhoz, imádsághoz és
beszélgetésekhez, és óriási hatást gyakorolt rá az, amit ott hallott. A
zárda intellektuális erőmű volt, mely hátországként szolgált a vegyes
életkorú, jobbára jogászokból és tudósokból álló gondolkodóknak, akik
mind osztoztak a janzenista nézetekben.
Cornelius Jansen teológus volt a louvaini egyetemen, Németalföld
katolikus déli részén, és egy olyan, az egyház megreformálásáért küzdő
mozgalmat vezetett, mely egy jezsuitákkal folytatott valószínűségi
vitában csúcsosodott ki. Jansen nagy munkája abban állt, hogy tézissé
formálta az ágostoni tanokat, és úgy érvelt, hogy a kortárs egyház
megérett a szellemi reformra. Túlzottan nagy lett a hangsúly az
értelmen, amikor pedig, mondta Jansen, egyedül a tapasztalat
szolgálhat az egyén szellemi vezérfonalául. Mindegy, mennyit járunk
templomba, az nem menti meg a lelkünket, csak az Úr szeretete. Az
áttérés a keresztény hitre, az Úr akarata szerint történik; és ha az áttérés
megtörtént, semmilyen iskolára vagy katekizmusra nincs szükség, mert
a hatás azonnali.
A gondolatot mások is buzgón magukévá tették, így 1653-ban a
pápa eretnekké nyilvánította a janzenista tanokat, melyek
megkérdőjelezték az egyház autoritását az egyén viselkedése felett. A
jezsuiták azt tartották, hogy az egyház tévedhetetlen, így ha valaki
bizonytalan abban, hogy egy cselekedet bűnös-e avagy megengedhető,
az egyház érvekkel tudja alátámasztani, melyik a valószínűbb.
Lelkiismereti kérdések esetén egy hívő így bizton támaszkodhat
bármelyik egyházatya véleményére. A janzenisták épp az ellenkező
nézeten voltak: lelkiismereti kérdések esetében, ha kérdés merül fel a
cselekedetet illetőn, a valószínűleg legbiztonságosabb dolog, ha nem
teszünk semmit – bármit is állítson az egyház a kérdésről. A
janzenisták számára így volt legvalószínűbb, hogy a cselekedet jól
végződjék. Ez okból a vita a két nézet, a jezsuita „probabilizmus”
(mely azt tartotta, hogy az egyháznak valószínűleg igaza van) és a
janzenista „probabiliorizmus” (mely azzal érvelt, hogy az egyén
lelkiismeretének nagyobb valószínűséggel van igaza) közötti harcban
csúcsosodott ki.
1634-ben egy notórius janzenista vette át a Port Royal apácazárda
szellemi vezetőjének járó helyet, és 1643-ra a liberális gondolkodókból
álló kis közösség gyors növekedésnek indult. Idővel a csoport iskolát
alapított, és tankönyveket kezdett publikálni, melyek közül az egyiket,
egy úrvacsoráról szóló erősen kritikus hangvételű könyvet, két hét alatt
elkapkodták. Az is csak olaj volt a tűzre, hogy 1656 és 1657 között
Pascal anonim publikálta Lettre Provencales című szatirikus munkáját,
melyben támadta a jezsuitákat és probabilizmusukat. Végül az egyház
teljes szigorával csapott le a janzenistákra. Róma nyomására XIV.
Lajos {274»10} {274»264} bezáratta a Port Royalt, és 1666-ra a
közösség java része vagy szétszóródott Franciaországban, vagy
bujdokolt. 1709-ben magát az épületet is megsemmisítették. Még az
apácák temetőjét is felásták, exhumálva és szétszórva a csontjaikat.
A janzenista mozgalom mindezek ellenére továbbra is Európa-szerte
vonzotta a követőket. Nagyjából harminc évvel később egy fiatal
párizsi pap, Charles-Michel de l’Epée megtagadta egy janzenisták ellen
irányuló deklaráció aláírását, ezért megfosztották egyházi pozíciójától.
Munka után nézve találkozott egy fiatal, süket testvérpárral, akik
korábban egy pap gondjaira voltak bízva (aki azonban időközben
elhunyt). L’Epée vette fel vallásos nevelésük felelősségét, és annak
érdekében, hogy kommunikálhasson velük, kitalált egy egyszerű
kézjelekből álló rendszert. Maga az ötlet nem volt új, hiszen a
jelbeszédet már Kr. u. 909-ben is használták a vallásos közösségekben.
A gyakorlat az olyan szerzetesrendektől ered, mint például a
trappista bencés rend, mely megkövetelte tagjaitól a hallgatást. Ennek
jó néhány mulattató és váratlan hatása volt, miután a jelbeszéd minden
volt, csak elmélkedő hangvételű nem. Walesi Gerald 1180-ban leírta az
egyik este atmoszféráját, melyet a canterburyi katedrális
szerzetesházának főasztalánál töltött: „Ott voltak a szerzetesek...
valamennyien ujjaikkal, kezükkel és karjukkal gesztikuláltak, és
fütyültek ahelyett, hogy beszéltek volna, sokkal szabadosabban és
frivolabbul, mint az illendő lett volna; így egy idő után kezdtem úgy
érezni magam, mintha színpadon, vagy mintha színészek és
tréfacsinálók között lettem volna”. A tizenharmadik századra az ilyen
monostorok jelrendszerkészlete hihetetlenül kifinomult lett, lehetővé
téve még a komplex teológiai viták csendbeni lefolytatását is. Egy
német apát, Wilhelm von Hirsau, 359 különálló jelet jegyzett fel,
melyek mind használatosak is voltak apátságában.
1607-ben Juan Bonet spanyol szerencselovag Juan Fernandez
Velascónak, Kasztília kormányzójának a szolgálatába lépett, akinek fia
süket volt, és szintén süket nagybátyja a szerzetesektől megtanulta a
jelbeszédet. Bonet 1620-ban publikálta első művét a süketek
tanításáról, melynek címe A betűk kiiktatása és a némák beszédre
tanításának művészete lett. A könyv referenciaként szolgált az
egykezes jelekhez, és valamikor az 1750-es években l’Epée is
beszerzett belőle egy példányt, iskolát alapított Párizsban, majd azzal
folytatta, hogy kifejlesztette saját rendszerét, mely állítása szerint olyan
egyszerű lett, hogy egy diák több mint nyolcvan szónak megfelelő jelet
volt képes megtanulni három nap alatt. A képzés az ábécé betűinek
megfelelő alapvető jelek megtanulásával kezdődött, majd a diákoknak
képeket mutogattak, az azoknak megfelelő jelekkel együtt. L’Epée
iskolája akkora hírnévre tett szert, hogy egy alkalommal Párizsban a
pápai nuncius is végignézte, hogyan képesek a diákok kétszáz kérdésre
három nyelven is válaszolni. 1786-ban, amikor Bordeaux püspöke egy
iskolát akart alapítani a süketek számára, egy Sicard nevű papot, aki
l’Epée metódusával tanult, választott az új iskola principálisává. Sicard
olyan sikeres lett, hogy három évvel később, l’Epée halálakor, Párizsba
költözött, és befejezte l’Epée jelszótárát. 1791-ben a párizsi iskola lett
a Süketnémák Nemzeti Intézete, mely túlélte a francia forradalom
viharait, és nemzetközi hírnévre tett szert Sicard irányítása alatt, aki
közben a Becsületrend lovagja lett.
1815-ben Sicard egy amerikai vendéget fogadott, aki l’Epée
módszere alapján akart tanítani: Thomas Gallaudetet. Korábban, a New
England-i Andover Teológiai Szeminárium vakációján Gallaudet már
tanította egy helyi prominens sebész süket lányát. A férfi olyan
elégedett volt tevékenységével, hogy biztosította a pénzösszeget
Gallaudetnek, hogy Párizsba menjen és ott Sicard iskolájában
megtanulja l’Epée technikáit. Gallaudet 1817-ben tért vissza a
connecticuti Hartfordba, hogy ott megnyissa Amerika első ingyenes
iskoláját süketek részére.
Gallaudet végezetül egy süket nőt vett el feleségül, és lett egy fiuk,
Edward. Miután számtalan sikertelen kísérletet tett rá, hogy
misszionárius legyen, és azt sem engedhette meg magának, hogy
Kínába utazzék, Edward is a süketek tanításánál állapodott meg. A
hartfordi iskolánál kezdett, majd húszéves korában rábízták az új,
Washington D. C-ben székelő Süketnémák Amerikai Intézetének
irányítását. Az iskola két épületét és mintegy kétholdnyi földjét az
ügyvéd Amos Kendall adományozta, aki a későbbiekben az USA
postaügyi minisztere lett. Kendall posztjából következően Samuel
Morse üzleti menedzsereként is szolgált, miután ő lett a közvetítő a
kongresszus és Morse {275»30} {275»114} {275»235} között,
amikor az kormányzati támogatást próbált szerezni távírójához.
Kendall meggyőzte Morsét, hogy a távíróhálózatot magántőkéből
finanszírozzák, és a két férfi megállapodott abban, hogy megosztja a
profitot, melyből az első 100 000 dollár után Kendallnak 10 százalék
jár, majd minden további bevétel 50 százaléka. Amikor Morse
felállította első távíróvonalát Baltimore és Washington között, az
Kendall földjén haladt keresztül. A távíró rendkívüli üzleti sikerével
Kendall dúsgazdag lett, és az intézetnek adományozta a földet. Morse
felesége is süket volt, és Morse úgy találta ki a morzejeleket, hogy
ezeket felesége kezén lekopogtatva kommunikált vele. Az intézet
később az egyetlen olyan oktatási intézménnyé vált a földön, mely
egyetemi rangú képzést kínált a süketnémák számára.
Néhány hónappal azután, hogy Gallaudet átvette az intézetet,
fellángolt a vita Amerikában arról, hogy vajon a süket embereket a
jelbeszédre kell-e megtanítani, vagy inkább a beszédre (ez utóbbi
megközelítés oralizmus néven vált ismertté). Ez az elméleti vita
vezetett el végül a telefon amerikai kifejlődéséig. Az ehhez vezető
események elején egy Bell nevű skót emigráns szónoklattantanárt
találunk, akinek a felesége süket volt, és aki, miközben színészeket
oktatott előadásmódjuk csiszolására, feltalált egy sor egyszerű ábrát,
mellyel megmutatta a beszédszervek helyes pozícióját artikuláció
közben. 1867-ben a rendszert a Látható beszéd: Az egyetemes
alfabetika tudománya című könyvében írta le.
Bemutatandó, mennyire remekül működik rendszere, Bell gyakran
kérte fel fiait, hogy lépjenek egy szobába, ahol süketnémajeleket
mutattak nekik, melyek szavak (angol, francia vagy gael) vagy zajok,
például sziszegés vagy csókolózás megfelelői voltak. A fiúk rendkívüli
precizitással reprodukálták a szavakat vagy hangokat. Így amikor az
egyik londoni süketiskola igazgatója engedélyt kért a látható beszéd
használatára, egyik (akkorra már felnőtt) fia, Alexander kezdett tanítani
az iskolában, figyelemre méltó sikerrel. Mindössze egy lecke után a
gyerekek már képesek voltak érthető hangok képzésére. Mikorra
Alexander először Kanadába, majd az Egyesült Államokba emigrált,
már tántoríthatatlan híve volt az oralizmusnak, még akkor is, mialatt
abban a hartfordi jelbeszédiskolában tanított, ahol korábban Gallaudet
kezdte.
1872-re vokális fiziológiát tanított a bostoni egyetemen, és szabad
idejében süket gyerekekkel foglakozott. Süket diákjai
hangkontrollfejlesztéséhez megfelelő vizuális metódus után kutatva
botlott bele egy szerkezetbe, mely a hangrögzítő nevet viselte, és
melyet egy Leon Scott nevű férfi talált fel. Amikor egy hang képződött
egy kürtben, a zaj megrezegtette a kürt másik végén található
membránt. A membránhoz egy merev tüske csatlakozott, melynek
szabad vége a vibrálást követve mintázatot rajzolt egy füstüvegre.
Miközben ezzel a technikával dolgozott, 1875-ben Alexandernek az
az ötlete támadt, hogy egy parányi mágnest rögzít a membránhoz, mely
a vibráció hatására oda-vissza mozog egy mellette elhelyezett
rézspirálhoz képest. A mozgás váltakozó feszültségű áramot generál a
tekercselésben, és az áram egy vezetéken továbbküldhető. A vonal
másik végén a váltakozó jel egy másik tekercsbe fut, mely egy másik
kürt másik mágnese mellett van elhelyezve. A váltakozó áram oda-
vissza mozgatja a mágnest, mely megrezegtetve a membránt
reprodukálja az eredeti hangot. Hála az elképzelésnek, Alexander
Graham Bell {276»34} {276»54} a telefon feltalálója lett.
Leon Scott érdeklődése a hangok izgő-mozgó vonalakkal való
ábrázolása iránt annak az általános tudományos trendnek a része volt,
mely jobb utakat kívánt találni az információk grafikus formában
történő ábrázolásához, ezáltal téve tisztábbá és könnyebben
analizálhatóvá az orvosi adatokat. A kora tizenkilencedik századi
párizsi kórházak sokat profitáltak a tényből, hogy zsúfolásig tömve
voltak a napóleoni háborúk sebesültjeivel, és ezáltal különböző
statisztikai eljárásokat voltak képesek kifejleszteni a szimptómák és a
rájuk alkalmazott kezelés analizálására. A század hátralevő éveiben
további kísérletek folytak az olyan adatok, mint a testhőmérséklet vagy
a vérnyomás grafikus formába öntésére, melyből az orvosok és a
nővérek naprakészen értesülhettek volna a beteg állapotáról.
A század közepének orvosi technológiája egy sor adatmérő
eszközzel állt elő, mint például a hőmérő a hőmérséklet, a sztetoszkóp
a tüdő és a szívzörejek, a hemodinaméter { 277»183} a vérnyomás
lélegzetvételre történő változásának vizsgálatára; valamint a
higanypumpa a vér levegőtartalmának gyűjtésére, és a különböző
szemtükrök, fültükrök, gégetükrök, endoszkópok és szfigmográfok (a
pulzusgörbe regisztrálására). A szakma úttörői között említhetjük Carl
Ludwigot, Marburg, Zürich, Bécs és Lipcse fiziológiaprofesszorát, aki
1847-ben bevezette a grafikus metódust kimográfjával, melynek
működése egy higanyúszón alapult. Ahogy a higany szintje emelkedett
és csökkent a lélegzés során, az úszóhoz rögzített íróvessző lejegyezte
a szintváltozásokat egy dobra feszített papíron.
Etienne Marey francia orvos továbbfejlesztette ezeket a technikákat,
melyek így a vérnyomás, szívverés, lélegzés és izomösszehúzódás
regisztrálására is alkalmasak lettek. Marey leghíresebb találmánya
(mely egészen 1955-ig használatban volt) a regisztráló dob: egy kicsi,
levegővel teli fémkapszula, melynek egyik végét gumimembrán zárta
le. Amikor bármiféle összenyomódás érte a membránt (mint amilyet
például egy mozdulat okoz), a levegő kinyomult a kapszulából,
keresztül egy gumicsövön, át egy másik, hasonló kapszulába, melyet
egy másik, íróvesszővel összekapcsolt membrán borított, ami
lejegyezte a nyomás váltakozását.
A regisztráló dob egyik kevéssé specifikusan orvosi felhasználása
akkor kínálkozott, amikor az olyan emberek munkássága nyomán, mint
William Jones és Franz Bopp, a tizennyolcadik század vége felé
hirtelen ugrásszerűen megnőtt az érdeklődés a nyelvek iránt. Mindkét
férfi a szanszkrit {278»312} nyelvtannal foglalkozott, lázba hozva az
európaiakat az ősi indoeurópai nyelvvel. Felfedezéseik hatására az
emberek érdeklődni kezdtek azután, hogyan ered az összes európai
nyelv egyetlen ősi elődjétől, és vizsgálódásaik nyomán született meg a
nyelv fiziológiája. A kutakodások részeként regisztráló dobokat és
hasonló szerkezeteket helyeztek az emberek szájához, hogy lemérjék,
mi történik a különböző beszédszervekkel beszéd közben. Ezen korai
kísérletek célja a beszédképzés tudományos elemzése volt.
A tizenkilencedik század végéhez közeledve ezek a kutatások
szélesebb értelmet nyertek az első nemzetközi szervezetek
megalakulásával. A fülkékben helyet foglaló szinkrontolmácsok korát
megelőzően az emberek tudatára ébredtek, hogy jobb kommunikációs
metódusokra van szükség a delegátusok között. A svájci Ludwig
Zamenhof javaslata a probléma megoldására a közös nyelv újbóli
bevezetése volt. Ezért 1887-ben fel is talált egyet, az eszperantót, mely
a minden indoeurópai nyelvben megtalálható szógyökereken alapult
(mely nyelvcsoporthoz akkoriban kétszer annyian tartoztak, mint az
azután következő kínai-tibetihez). Homályos utópisztikus céljai
ellenére az eszperantó sosem terjedt el, valószínűleg azért, mert a
nemzetek közben más módokat is találtak egymás megértéséhez. Ezek
egyike volt egy olyan új ábécé kifejlesztése, mellyel bármilyen nyelv
aránylag egyszerű módon leírhatóvá vált.
A Nemzetközi Fonetikus Betűrend 1897-ben látta meg a napvilágot,
de túlnyomó részben Isaac Pitman a század közepén végzett gyorsírási
kísérleteinek köszönheti létét. Hasonlóan Zamenhofhoz, Pitman
érdeklődése is nemzetközi utópista meggyőződésében gyökerezett, de
kiindulási alapjául az angol nyelvet választotta. Nagy tervének része
volt, hogy angol honfitársait rávegye nyelvük fonetikus írására, és
hogy általánosságban is egyszerűbb szimbólumokat használjanak a
betűk helyett. 1850-ben ezért létrehozta a Fonetikus Intézetet, mely
azután életre hívta a Brit Fonetikus Tanácsot (ennek Alexander Graham
Bell apja is tagja volt). Pitman erőfeszítéseit nem koronázta siker, de
egy olyan gyorsírási rendszerhez vezettek, mely ma is a nevét viseli, és
amely végül a teljesen kifejlett nemzetközi fonetikus betűrendet
inspirálta. A fonetika korai pionírja volt Henry Swcet, aki modellként
szolgált Shaw Henry Higgins-karakteréhez a Pygmalionban (melyből
később musical is készült, My Fair Lady címmel). Ironikus csavar,
hogy Higgins Bell látható beszéd szimbólumait használja a darabban,
hogy megörökítse Eliza Doolittle beszédét, aki ezt észre is veszi
(„Ennem helyes írás!”).
Most, hogy a fonetikus ábécé könnyűvé tette – összetettségtől
függetlenül – bármilyen nyelv reprodukálását és elemzését, új utak
nyíltak a kutatások számára. Ez az új keletű érdeklődés összefonódott
az antropológia „új” tudományával, az ősi néperedet irányában
megnyilvánuló romantikus összeurópai őrülettel, az Osztrák-Magyar
Monarchia felbomlása nyomán támadt újkori nacionalizmussal és még
sok minden mással is. Az emberek hirtelen kezdtek nagyon is
tudatában lenni, mennyire különbözőek vagyunk. A nyelvészek,
felfegyverkezve a fonetikus ábécével, a dialektusokat vették célba.
A dialektológusok (többségében németek) kutatócsoportokat
küldtek Dél-Itáliába, akik körbebiciklizve gyűjtötték a helyi
eltéréseket, és ötvenezer kérdőívet nyújtottak át a németeknek,
melyben arra kérték őket, hogy ejtsék ki a következő mondatot: „Télen
száraz falevelek repkednek a levegőben.” Egyik tipikus céljuk az volt,
hogy elegendő adatot gyűjtsenek össze egy térképhez, melyen meg
lehet húzni a határvonalakat a németek között, akik dorfot mondanak
inkább dorp helyett (a szó jelentése „falu”), vagy ahol az „I” betűt
különbözőképpen ejtik ich-nek vagy ick-nek. A túrázgatásba
belekeveredett a jénai egyetem filológusa, Edouard Schwan is, aki a
francia akcentus német szakértője lett. Kutatásának egy szakaszában
Németország egyik legkiválóbb fizikusához, Ernst Pringsheimhez
fordult segítségért, akinek a közreműködése az akcentusok
fonometrikus elemzéséből állt, amit valószínűleg Scott
hangfelvevőjének egyik variánsával oldott meg.
Mindenesetre Pringsheim {279»88} hírnevét jóval inkább a
sugárzás területén végzett munkája tette ismertté, melynek során
elsőként használta a radiométert (a fizika új hi-tech csodaműszerét) az
infravörös fény mérésére.
A szerkezetet a viktoriánus kori Anglia egyik legnagyobb becsű
tudósa, William Crookes találta fel, aki erősen motiválva volt abban,
hogy tudományos ismereteit pénzszerzésre fordítsa, miután el kellett
tartania feleségét és tíz gyerekét. Egyik ötlete, egy új eljárás az
aranykivonásra, pénzügyileg függetlenné tette, így képessé vált arra,
hogy a tudományhoz eredendően értékes hozzájárulását megtegye. Ő
találta fel a katódsugárcsövet {280»40} {280»50} éppúgy, mint egy
új, száraz fotográfiai eljárást, és segített meghatározni a tallium
atomsúlyát is. Viszont a radiométer feltalálását valószínűleg inkább
köszönhette kissé excentrikus érdeklődésének az okkult dolgok iránt,
mintsem tudományos képességeinek. Crookes rendszeres résztvevője
volt olyan szeánszoknak, ahol állítása szerint saját szemével látott
többek között lebegő zsebkendőket, maguktól lejátszódó dallamokat és
mindenekelőtt egy szellemet, mely a Katie King nevet viselte. És
mindezt úgy, hogy közben ő volt az Akadémia elnöke.
A radiométer ötlete először a talliummal kapcsolatos kutatásai
közben jutott eszébe. Egy mérleget használt vákuumban, és felfigyelt
rá, hogy a meleg anyagminták könnyebbnek tűntek, mint a hidegek.
Először azt gondolta, kapcsolat van a hő és a gravitáció között, és
tovább kutatta a jelenséget, miután érdeklődött a „fizikai erők”
lehetősége iránt is. Felfedezte, hogy ha egy nagy tömeget közel visz
egy kisebbhez, miközben mindkettő vákuumban van felfüggesztve, a
két tömeg vagy vonzza, vagy taszítja egymást. És minél erősebb a
vákuum, annál erősebb a hatás is. 1873-ra Crookes meg volt győződve
arról, hogy felfedezte a sugárzás taszító hatását.
Így hát tervezett egy radiométert, hogy tanulmányozza az effektust.
A szerkezet négy karból állt, melyek egy csészén nyugvó acélszegen
függtek. Mindegyik karra vékony fabélből lapátot illesztett és mind a
négy lapátnak ugyanazt az oldalát elfeketítette. Amikor fényforrás
került közel az edényhez, az apró lapátok elmozdultak a fénytől, amitől
a radiométer karjai pörögni kezdtek. Crookes bejelentette, hogy a
radiométer a „fény nyomására” reagált, és ez az állítás vezette
Pringsheimet az infravörös sugárzással kapcsolatos kísérleteihez.
Mint később kiderült, sem Crookesnak, sem Pringsheimnek nem
volt igaza. 1875-ben Osborne Reynolds, egy manchesteri
matematikaprofesszor (akinek megvolt az a zavaró szokása, hogy
előadásai kellős közepén hirtelen új ötleteit kezdte felvázolni a táblára,
hallgatósága nem kis értetlenségére) lett az áramlástan első számú
szakértője. Képes volt arra is rámutatni, hogy bármennyire közel is van
a vákuum az abszolúthoz, a fény hője arra indítja a lapátot, hogy
néhány molekulányi gázt szabadítson fel, melyek felmelegedve
előretolják a lapátot, mozgásba hozva ezzel a radiométer karjait.
Reynolds áramlástani érdeklődése egy sor innovatív irányban
megmutatkozott: kifejlesztett egy módszert a folyótorkolatok és
csatornák modellezésére, módosításokat szabadalmaztatott a
szivattyúkhoz és turbinákhoz, kimunkált egy matematikai eljárást a
hajók precíz arányú modellezéséhez, felfedezte a propellerek által
okozott űrképződést, tanulmányozta az esők tengerlecsendesítő hatását,
megmagyarázta, hogyan marad fenn a pingponglabda a függőleges
vízoszlopon, és kimutatta, hogy a sí azért csúszik a havon, mert
felolvasztja a havat maga alatt. Mindezek mellett Reynolds előállt
azzal a komikus teóriával is, hogy a világegyetem kicsiny golyókból
áll.
De az emberi tudáshoz leginkább azzal a számmal járult hozzá,
mely ma is nevét viseli. A „Reynolds-szám” egy matematikai
számjegy, mely vitális dolgokat árul el az áramlásról. A szám az áramló
anyag gyorsulásából, sűrűségéből és átmérőjéből adódik, melyet el kell
osztani viszkozitásával. És az az igazi varázslat a Reynolds-számban,
hogy elárulja a mérnököknek, hogyan kerüljék el a turbulenciát. Ezért
úsznak egyenletesen a hajók, ezért nem ostromolja a csatornák vize a
partot, működnek hatékonyan a szivattyúk, és a magasnyomású gáz és
víz szivárgás nélkül áramlik keresztül a csöveken. A Reynolds-
számnak van egy másik fontos hasznosítási területe is, mely nélkül a
modern turizmus és kereskedelem sem létezhetne ebben a formájában.
Segít a mérnököknek a repülőgépek tervezésében, miután ez minden
aerodinamikai számítás alapja. Ezért építettek a Wright testvérek
szélcsatornát, tanulmányozták a légáramlás Reynolds-számát, és
teszteltek három siklógépet is, mielőtt megkísérelték volna a motoros
repülést.
De a tény, hogy a repülőgép felemelkedett, még egy fontos ponton
Reynoldsnak köszönheti a létét. Sarkalatos kutatásokat végzett az
egyik olyan vitális alkatrész kenésével kapcsolatban, mely a Wright
testvérek aeroplánjának motorjában is felhasználásra került, és
eredetileg, 1879-ben, bicikliken próbálták ki; így, miután a Wright
testvérek bicikliket árultak és szereltek, {281»68} {281»77} minden
bizonnyal jól ismerték. A szerkezet, mely mind a biciklit, mind a
repülőgép motorját működésre bírta, a golyóscsapágy volt.
A férfi, aki elmondta a világnak mindazt, amit tudni lehet a
golyóscsapágyakról, egy Stribeck nevű német volt. A tizenkilencedik
század végén elvégezte a létező összes kísérletet az elképzelhető összes
fajta csapággyal: hengeres és gömb alakú, edzett és edzetlen fémből
készült golyókkal, karmantyún, gyűrűn, tengelykarimán, lemezen,
készletben és egyedül, vágatban futtatott golyókkal, minden szögből
megterhelten, gyorsan és lassan pörgetve, olajozottan és szárazon,
forrón és hidegen, simán és karcoltan. kicsi és nagy golyókkal, vagy
súlyokkal a végletekig eltorzítva. Stribeck úgy találta, hogy a
golyóscsapágyak akkor működnek a legjobban, ha a golyók vágatban
futnak, miután ez megnöveli a golyók terhelhetőségét.
A golyóscsapágyak tartották levegőben a szövetségesek gépeit is a
második világháborúban, de Stribeck munkája egy másik aspektusból
bizonyult hasznosnak a háborús erőfeszítések szempontjából. A nagy
magasság komoly nehézséget okozott a bombázók legénységének,
mert az alacsonyabb légnyomás miatt a töltőtollak sokszor felesleges
tintamennyiséget engedtek ki magukból, összemaszatolva ezzel a
navigációs térképeket. Ez súlyos kényelmetlenséget tudott okozni, ha a
térképnek pont a legfontosabb részeit takarták el a kiömlött tinta pacái,
és a repülőgép ezáltal elvesztette pozícióját. Így amikor egy
Argentínában élő magyar felajánlott a brit és amerikai légierőknek egy
módszert a probléma kiküszöbölésére, kapva kaptak rajta. A férfit Bíró
László Józsefnek hívták, és amikor 1944-ben találmányával
megérkezett Angliába, a brit RAF harmincezer darabot vásárolt belőle,
az amerikai légierő pedig még ennél is többet.
A háborúnak ebben a szakaszában, hála Stribeck golyóscsapágy-
munkáinak és Reynold aerodinamikai kísérleteinek, a szövetséges
légierő gépei rendszeresen hajtottak végre bombázásokat. És hála ismét
Stribecknek és Reynoldsnak, biztonsággal navigálhattak el
célpontjukig, majd onnan haza, mert térképeik nélkülözték a zavaró
tintafoltokat. Bíró László Stribeck adatai alapján tervezte meg az
eszközt, mely egy ceruza formájú tintatartóból és annak végén egy
vágatba ágyazott apró acélgolyóból állt. Bíró felhasználta Reynolds
kenési adatait, hogy kontrollálja a tinta útját a golyóra, majd onnan a
papírra. Hála e két tudósnak, Bíró új golyóstolla soha nem ejtett pacát.
Napjainkban a golyóstoll filléres dolog, és tökéletes példaként
szolgál azokra az eldobható árucikkekre, melyekre a modern ipari
termelés majd száz évig épül...
 18 RAGYOGÓ ÖTLETEK

A z egyik legizgalmasabb dolog a változásokban, hogy gyakran

egy egészen jelentéktelen dologhoz kapcsolódó ragyogó ötlet
olyan eseménysort indít el, mely kozmikus fontosságú
fejleményekbe torkollik.
1892-ben William Painter a marylandi Baltimore-ban egy olyan
technológiát talált fel, mely szándékoltan jelentéktelennek készült (már
korábban is egy sor ragyogó ötlete volt: állt már elő új vasúti ülésekkel,
hamispénz-detektorral, egy magvetővel és különféle
szivattyúberendezésekkel). Painter kis ötlete az egyik legkorábbi példa
azokra az eldobható termékekre, melyek mozgásban tartják a modern
világ gazdasági vérkeringését.
A probléma, amit Painter megoldott izéjével, már jó ideje létezett:
hogyan tartsuk pezsegve a pezsgő italokat. Akkortájt ez a probléma
nemcsak a limonádéivók széles táborának keserítette meg az életét. A
nemzet egészsége forgott kockán. Mindez köszönhető annak a ténynek,
hogy mióta 1777-ben Joseph Priestley { 282»5} {282»161}
{282»306} feltalálta a szódavizet, a bugyborékolásról azt tartották,
hogy jó hatással van minden betegségre. A robbanásszerűen növekvő
népesség korában, amikor az iparvárosok nyomornegyedeiben
szabadon, féktelenül aratott a kolera és a tuberkulózis, nem volt
megfelelő kórházi ellátás, és az orvosok hite szerint minden betegséget
a rossz szagok okoztak, a szénsavas folyadékok is értek annyit, mint
bármely más kúra. Mindamellett mióta az igazi tudósok kimutatták,
hogy a buborékok a skorbut antiszérumai, a brit tengerészet nagyon is
komoly figyelmet szentelt a szódavíznek.
A kritikai probléma a pezsgés és ezzel együtt a kúra fenntartása volt.
Rengeteg eljárást kipróbáltak, köztük a ledrótozott parafa dugót, a
lekötözött parafa dugót, a leviaszolt parafa dugót, a lekátrányozott
parafa dugót, sőt az üveggolyókat is. Egyik sem működött
megfelelően. Ekkor Painter feltalálta szabadalmaztatott koronás
üveglezáróját, melyet ma leginkább söröskupak néven ismerünk. Az
eszköz ideálisnak bizonyult annak a vadonatúj italnak az esetében is,
mely „agyserkentőként” óriási sikereket aratott. Ez volt a Coca-Cola.
Painter egyik beosztottjának szóló tanácsa hívta életre a modern kor
eldobható technológiájának újabb szép példáját is. A kérdéses figura a
szokásos tizenkilencedik századi, fiatal, amerikai üzletemberek
felfogásában kezdte életét: Chicagóban hivatalnokként, Kansasban
házalóként, Nagy-Britanniában pedig tisztítóporügynökként kereste
kenyerét. 1892 elején csatlakozott Painter értékesítő csapatához; New
Englandért tartozott felelősséggel, de már akkor komolyabb
léptékekben gondolkodott. 1894-ben, monumentális kudarccal járó, Az
ember szárnyalása című munkájában szerény ízelítőt is kapunk
rendkívüli ambícióiból. A könyv körvonalazta az író azon elképzelését,
hogy az egész világot egyetlen vállalattá egyesítse, mely nyomán
megalakulna a Huszadik Század Vállalat. A terv egyből megbukott.
Ekkor, mint mondta, eszébe jutottak főnöke szavai: „A siker titka, hogy
olyan terméket gyártsunk, melyet az emberek megvesznek, azután
eldobnak”. Minthogy a filozófia lehetővé tette Painternek, hogy
mindössze tízéves üzleti tevékenység után visszavonuljon, úgy tűnik,
nem is volt rossz gondolat.
Ekkor kezdett hősünk olyan mindennapos tevékenység után kutatni,
mely eléggé elterjedt volt ahhoz, hogy piacot biztosítson bármilyen
helytálló találmány számára. Egyik reggel belenézve a tükörbe ragyogó
ötlete támadt. Ahogy megfogalmazta: „Ha az Amerika
borbélyüzleteiben elvesztegetett időt, pénzt és szellemi erőt egyetlen
erőfeszítéssé összpontosítanánk, a Panama-csatornát négy óra alatt ki
lehetne ásni”. Tehát King Camp Gillette feltalálta a borotvapengét, és
frissen borotválttá tette az egész világot.
Ez a tett azért nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. A
késes borotvák akkor már több mint száz éve használatban voltak, mi
több, értéktárgynak számítottak, melyet gyakran örökített át apa a fiára.
A szegényebb néposztályok kivételével azonban a borotválkozás nem
olyan tevékenység volt, melyet mindenki maga végzett. A legtöbb
ember, aki egyáltalán rászorult a borotválkozásra, borbélyhoz járt.
Ezek az iparosok voltak Gillette legfőbb ellenségei a harcban, mely
azért folyt, hogy meggyőzzék a tömegeket, borotválkozzanak maguk,
egészen addig, amíg fel nem ismerték, hogy éppen a borbélyüzletek
lehetnének a borotvapengék első számú piacai.
 Gillette sikerét elsősorban kíméletlen hirdetési stratégiájának
köszönhette. Azt mondta, hogy azt akarja, az arca olyan híressé legyen,
mint George Washingtoné, ezért a cég hirdetéseiben portréját úgy
tervezték meg, mintha egy dollárbankóról származna. Gillette nem volt
hajlandó elfogadni a MIT (Massachusetts Institute of Technology)
fémipari szakembereinek a véleményét sem, akik szerint lehetetlen volt
egy acélszalag peremét megfelelően kiélezni. Ezért összeállt egy
Nickerson nevű emberrel, aki meg is találta a módját, hogyan lehet az
acélt olyan keményre edzeni, hogy az lehetővé tegye az élezést. A
következő hat hónapban csődbe kerültek és súlyos adósságokkal
küszködtek, de Gillette kitartott, és 1902-ben, egy barátja pénzügyi
támogatásával megalapította az Amerikai Önborotva Társaságot
(Nickerson nevének említését mindkét férfi helytelennek tartotta volna
a társasággal kapcsolatban, tekintve az üzlet természetét).
A tény, hogy Gillette-nek egyáltalán volt mit kiéleznie, maga is egy
ragyogó ötlet eredménye, jó egy évszázaddal korábbról. A feltaláló
neve Benjamin Huntsman volt, és a tény dacára, hogy nem volt
acélműves, neki köszönhető, hogy az angliai Sheffield a világon a
legkiválóbb minőségű vadásztőrök és késáruk fellegvára lett.
1740-ben, amikor Huntsman megérkezett Sheffieldbe, az
acélkészítés munkaigényes és időrabló tevékenység volt. A
laposvasakat egy kazán üregébe pakolták, faszén ágyazaton, szépen
egymás mellé. Ezután a vasrudakat egy réteg faszénnel borították be,
majd újabb laposvas réteget helyeztek a tetejébe, és az eljárást addig
ismételgették, míg a kazán gyomra meg nem telt. Akkor az egészet
homokréteggel borították és vörösre izzítva tartották egy héten
keresztül. Ez idő alatt az elemi szén a faszénből beivódott a vas külső
rétegeibe, és a karbonizált területek hólyagokat formáltak a rudak
felületén. Miután a kazán fémgyomrát kiemelték és lehűtötték, ezeket a
légzárványokat kalapáccsal leütötték, majd a darabokat újra
felizzították és összekalapálták. Az eredmény, a „csillapított” acél
könnyen tört, és nehéz volt megmunkálni.
Huntsmannek akkor támadt egy ötlete a probléma megoldására (az
acél újraolvasztására), miközben az üvegkészítők munkáját figyelte.
Azok gyakran melegítették fel a régi üvegdarabokat rendkívül magas
hőmérsékleten, hogy újra folyóssá és olvadttá tegyék. Hogy a
csillapított acél újraolvasztását lehetővé tegye, Huntsman feltalált egy
olyan agyag olvasztótégelyt, melyet egy, az agyaghoz adott rejtélyes
hozzávaló miatt fel lehetett melegíteni a szükséges 1600 °F (878 °C)-
ra. A titkot Huntsman magával vitte a sírba, de az anyag nagy
valószínűséggel a grafit lehetett. Akárhogy is, Huntsman
olvasztótégelyes acélja lett az első, melyet önteni lehetett. Magas lett a
szakítószilárdsága, ezért metszette az üveget, és alkalmas lett a
különböző gépezetek vágóéleihez. Amikor Huntsman Franciaországba
exportálta az acélt, az akkora sikert aratott, hogy a sheffieldi
étkészletek gyártói is használni kezdték. Az első acélpengés borotvakés
is itt készült 1777-ben, melynek kereskedelmi bemutatóját 1800-ban
tartották New Yorkban.
Minthogy Huntsman órás volt, a tégelyacél abból a szempontból
érdekelte leginkább, hogy az jó hajszálrugók elkészítését tette lehetővé.
És – hála a történelem mókás kapcsolattársításainak – Huntsman
korában a közvélemény is az órarugókra összpontosult (ezek olyan
acélból készültek, mely megfelelt volna egy borotvapenge céljaira is),
ami annak a brit admirálisnak köszönhető, aki feltalálta a parókát. A
férfi a Sir Cloudesley Shovell {283»133} névnek örvendett, és az
általa feltalált nagy, széles paróka (melyet Shovell-paróka néven is
ismertek) olyan sokba került, hogy csak a gazdag és fontos emberek
engedhették meg maguknak. Ezek az emberek lettek a kor „fejesei”.
Sajna Shovell csak rövid távon élvezhette bozontos találmányának
előnyeit, mert 1702-ben, négy hajóból álló flottájának kétezer fős
legénységével egyetemben vízbe fulladt. Azon a ködös éjen Sir
Cloudesley Gibraltártól Anglia felé vitte csapatát, amikor egy fontos
pozicionálási hiba miatt a Scilly-szigeteknél zátonyra futott, és
elsüllyedt.
1714-ben a parlament kézhez vett egy petíciót, mely azt
szorgalmazta, hogy tegyenek végre valamit a tengerészeti navigáció
fejlesztésének érdekében, miután egyre nagyobb számú felfedező és
gyarmatosító vész a tengerbe, aggasztó rendszerességgel. Ennek
eredményeképpen a parlament hatalmas díjat (mai értéken kb.
kétmillió dollárt) tűzött ki annak, aki elő tud állni egy pontosabb
órával.
Az időmérés fontosságát az adta, hogy kelet-nyugati földrajzi
szélesség meghatározásakor végzett számítások során egy olyan
fedélzeti időmérésre is szükség volt, mely pontosan mutatta a hazai
kikötő helyi idejét. Amikor a navigátorok fogták a csillagászati
táblázatukat, a hajón megfigyelt csillagállás és az ugyanabban a
pillanatban az otthoni kikötőben megmutatkozó csillagállás közti
különbség árulta el a hajó pozícióját a Földön. Minthogy azonban a
Föld egy fokot fordul minden négy percben, és egy fok hatvan
mérfölddel (96 km) egyenlő, a hibás időmérés négypercenként
hatvanmérföldnyi kitérőt eredményezett, és mivel a horizont csak
harminc mérföld (48 km) távolságra volt, ez a hibahatár végzetesnek
bizonyulhatott, ha a navigátor éppen kikötésre alkalmas helyet keresett
egy szigeten.
A választ egy másik órásmester, John Harrison { 284»266}
szolgáltatta, aki, akárcsak Huntsman, szintén érdeklődött a fémek
viselkedése iránt. Habár Huntsman kifejlesztett egy olyan órarugót,
mely nem gyengült el az idő múlásával, hogy ezzel az óra késését
okozza, az innováció figyelmen kívül hagyott egy különösen fontos
nehézséget, mellyel a világutazók találkoztak. Ahogy a hajó
keresztülhaladt a sarki körökön, átszelte az időjárási és trópusi zónákat,
a hőmérséklet változása tágulást vagy összehúzódást idézett elő a
rugóban, ezúton döntve romba a szerkezet pontosságát.
Harrison ideája csodálatosan egyszerű volt. Egy parányi rézből
készült csúszórészt illesztett az acélrugó rögzített végéhez. Ismerve
mindkét fém lineáris expanziójának jellegzetességeit, a csúszórészt
pontosan olyan hosszúra készítette el, hogy amint a réz összehúzódott
vagy kitágult, az mindig ugyanannyi szabad mozgást engedélyezett az
órát üzemeltető rugónak. A Londontól Barbadosig tartó végső teszt
során Harrison kronométere a tizenöt hónapnyi időtartam alatt végig
tizedmásodpercnyi pontossággal üzemelt. Ezáltal a transzatlanti
utazásból hazatérő hajó ötszáz yardos pontossággal érhette el célját –
ami fantasztikusan pontos eredmény volt, de még mindig nem eléggé.
Egy sötét, viharos éjszakán hazatérő hajóval előfordulhat, hogy
ötszáz yard pontosságú pozícióján belül olyan alattomos sziklák
helyezkednek el, melyeket nem jelöl világítótorony. És a
tizennyolcadik században ez a fajta megvilágítás még mindig nem volt
túl gyakori. A világítótornyok { 285»172} a múlt század elejétől
kezdve kezdtek kiemelkedni Európa partjain, de gyakran éppen saját
sikerük áldozataivá váltak. Ha a túlnyomórészt fából készült
világítótornyok kivilágítása túlságosan is ragyogóra sikeredett, a
nagyszámú gyertya előbb vagy utóbb hajlamos volt lángba borítani
magát az épületet is. Ezek a törékeny épületek ráadásul ki voltak téve a
viharok pusztító erejének is.
Az egyik legveszélyesebb vízkiterjedés a brit partok mentén
(részben azért, mert az egyik legfrekventáltabb helyen volt) az
Eddystone sziklák voltak, tizennégy mérföldnyire Plymouth
kikötőjétől. Ez a hely híres volt mind az elveszett hajókról, mind az
elveszett világítótornyokról. 1756-ra két világítótorony is odaveszett,
és a helyi kereskedők nagyon szerették volna ezeket egy olyannal
pótolni, amely végre tartósnak bizonyul. Ezért érintkezésbe léptek egy
mérnökkel, aki már korábban feltalált egy búvárharangot, újratervezte
a fontosabb kikötőket, vízikerekekkel kísérletezett, és általánosságban
mind a tengerészet, mind a hidraulika kérdéseiben járatos volt. A férfi
neve John Smeaton volt, és ő tervezte az íves profilú Eddystone
világítótornyot, ahol a fecskefarkkötéssel összeillesztett
gránittömböket egy szárazon és nedvesen is annyira erős, újfajta
kötőanyag tartotta össze, amilyet még nem látott a világ. Ez a
világítótorony nem omlott össze, sőt olyan hírnévre tett szert, hogy
amikor Smeaton megszervezte az első, civil mérnökökből álló
társaságot Londonban, annak címerére a világítótorony került.
Nem sok más, említésre méltó dolog történt ezután Smeatonnal
azonkívül, hogy 1770-ben feltalált egy, a vízszivattyúk hengerdobjának
kifúrására alkalmas gépezetet. Négy évvel később azonban ezt a
találmányát is túlhaladta a kor. Az új fúrószerszám Anglia legnagyobb
vasgyárosának, egy John Wilkinson nevű különcnek a munkáját
dicsérte, akinek lánytestvére ahhoz a Joseph Priestleyhez { 286»164}
ment feleségül, akinek szódavizével fejezetünk indult. Wilkinsonnak a
vas volt a szenvedélye. Egy egész templomot felépített ebből az
anyagból, munkásait saját vasából veretett pénzzel fizette ki, és végül
egy öntöttvas koporsóban helyezték végső nyugalomra is.
Éjszakánként egy vasgolyóval a kezében aludt. Ha összerázkódott
(mert eszébe jutott egy jó ötlet), a golyó egy fémedénybe hullt. Miután
a zaj felkeltette, lejegyezte az ötletet, és vasgolyójával a kezében újra
nyugovóra tért.
1774-ben feltalált egy hengerfúrót, ami egy olyan merev rúdból állt,
melynek egy vágott fej volt az egyik végén. Az átfúrni szándékozott
henger forgott ezen a fúrón. Ezzel a módszerrel Wilkinson képes volt
olyan pontos méretű hengereket gyártani, melyek precizitása belefért a
„régi shillingesnél vékonyabb” tűréshatárba. Ez a pontosság tette
lehetővé James Wattnak, hogy megépítse új gőzgépét, és elindítsa az
ipari forradalmat.
Wilkinson fúrójának volt egy forradalmi hatása egy másik, nem
kevésbé fontos értelemben is. A gépezet ágyúcsöveket is ki bírt fúrni,
és 1788-ban Wilkinson részesült abban a kétes dicsőségben is, hogy
egyszerre szállíthatott az angol-francia háború mindkét résztvevőjének
éppúgy, mint a függetlenségi háborúban küzdő amerikai gyarmati
lakosoknak. Wilkinson azért tudta a franciáknak kicsempészni az
ágyukat („vascsöveknek” álcázva), mert korábban ő biztosította az
összes csövet az új párizsi vízvezetékhez, és tanácsadóként
közreműködött a Le Creusot-i francia vasmű munkálatainál. Az új
ágyúcsövek vékonyabb falúak és ezért könnyebbek voltak korábbi
társaiknál. Ez az apró módosítás megváltoztatta a háború arculatát (és
Európát), mert lehetővé tette Jean-Baptiste Gribeauval, a francia
tüzérség főfelügyelője számára, hogy megváltoztassa az ágyúk ütközet
közbeni használatának módját. Gribeauval már 1765-ben elkezdte
szabványosítani a francia tábori tüzérség által használatos lövedékeket,
négy-, nyolc- és tizenkét fontos kategóriákra osztva őket. Csökkentette
az ágyúk súlyát azáltal, hogy eltávolította a díszítményeket (melyek
korábban igen elterjedtek voltak), és szabványosította a muníciót a
szándékolt tűzerő figyelembevételével. Egységesítette a muníciók
csapatokhoz történő eljuttatásának eszközeit is. A normalizálás tette
könnyebbé a cseréket és javításokat is.
Wilkinson új ágyúcsövei mindent megváltoztattak, amint a volt
tüzérhadnagy, mostanra Franciaország urává lett Napóleon Bonaparte
{287»96} kezébe kerültek. Gribeauval a könnyű, egymással
felcserélhető, precíziós Wilkinson-féle ágyúcsövekkel egy teljesen
újszerű, mobil tüzérséget hívott életre. 1799 után a franciák válogatott
egysége Napóleon kilenc ezredből álló Lovas Tüzér Gárdája lett,
melyről így nyilatkozott: „Gárdistáim közül a tüzérek azok, akik
eldöntik a legtöbb csatát, mert ott vethetem be őket, ahol csak
akarom.” Hála Wilkinson új, könnyű ágyúcsöveinek, a gárda egészen
új típusú hadviselést folytathatott. Akár negyven ágyút is
felvonultathatott a csatamezőn, mely kettő vagy több csoportra osztva
őket kereszttűz alá vonhatta az ellenséget, megpuhítva őket a
gyalogság támadása előtt.
Napóleon esetében ez a taktika életbevágóan fontos kérdés volt,
minthogy gyalogsága százezernyi nyers, képzetlen újoncból tevődött
össze, akiket nem is lehetett a hivatásos ellenséges katonákhoz mérni –
hacsak azokat előbb le nem fejezte a tüzérség. Ahogy Napóleon
mondta: „Minél gyengébbek a csapatok, annál nagyobb tüzérségre van
szükség. Némely corps d’armée esetében csak harmadannyi tüzérre
van szükségem, mint mások esetében.”
Ahogy ezt a taktikát kifejlesztette, Napóleon egyre nagyobb és
nagyobb sikerrel alkalmazta a masszív tüzérség pusztító erejét,
melynek brutális céljai voltak: „A tüzérség célja nem az emberek
megölése vagy izolált egységekké való szétszórása, hanem lyukak
ütése az ellenséges arcvonalban, a támadás megállítása, és azok
támogatása, akik harcba indulnak ellenük.” Sikereinek csúcsán
Napóleon arra használta a lovas tüzérség sebességéből és a
meglepetésből adódó előnyét, hogy egy tömegben néha akár száz ágyút
is összevonjon, melyek ellen „semmi sem tud ellenállni, mivel
ugyanennyi ágyú egy vonalban való felsorakoztatása sem járhatna
ugyanezzel az eredménnyel”.
Napóleon feldúlta egész Európát, megállíthatatlanul. 1799-ben,
amikor csapatai keresztülmasíroztak Svájcon, hogy megküzdjenek az
osztrákokkal, a dicsőséges seregek Unterwalden kanton fegyveres
ellenállásába ütköztek. Az egyenlőtlen küzdelemben százak haltak
meg, árvává téve gyermekeiket. Stansban, a kanton fővárosában egy
középkorú volt gazdálkodó ezért úgy döntött, hogy néhány árvát a
gondjaiba vesz, egy átalakított volt rendházban elszállásolva őket, és
ezzel megkezdte az egyik legrendkívülibb és legfontosabb pedagógiai
kísérletet a történelemben. Johann Heinrich Pestalozzi megbukott mint
gazdálkodó, és úgy is, mint regényíró. De a stansi árvaház híressé tette
szerte a világon. Ez valószínűleg azért történt így, mert nem volt elég
pénze a könyvekre és felszerelésekre – vagy mert akkoriban az
iskolázottság olyan luxus volt, melyet csak a jómódúak engedhettek
meg maguknak –, s ez arra indította Pestalozzit, hogy egy újfajta
oktatási módszert dolgozzon ki. 1801-ben elképzelését egy tankönyv
formájában tette közkinccsé, melynek címe „Hogyan tanítja Gertrude
a gyermekeit: Kísérlet arra, hogy tanácsokat adjunk az anyáknak,
hogyan tanítsák saját gyermekeiket” lett.
Pestalozzi teóriái radikálisan különböztek bármely korábbi
eljárástól. Nézetei szerint a kor oktatási rendszere akadémikus
könyvmolykodásból állt, mely nem fordított figyelmet a gyermek
egyéniségének fejlődésére vagy a kapcsolatra a tanultak és a való világ
között. A gyerekeknek hegyekről beszéltek, anélkül, hogy valaha
megmásztak volna egy dombot is, valamint kötelességről és erényről,
anélkül hogy azoknak a leghalványabb sejtésük is lett volna arról, mit
is jelentenek ezek a szavak. Pestalozzi technikája a gyermek
megfigyelő- és intuíciós képességének fejlesztését célozta meg, a világ
közvetlen tapasztalatokból történő megismerése által. Ellene volt a
formalitásnak, ezért nem osztotta a gyerekeket osztályokba, és könyvet
vagy más segédeszközt sem használt. Arra bátorította a diákokat és
tanáraikat, hogy egyenlőként viselkedjenek, és megengedte a
gyermekeknek, hogy más gyermekeket tanítsanak. Diákok és tanárok
gyakran aludtak ugyanabban a szobában, és még tanulni is együtt
tanultak. A napi rutin a reggel hatórás első órával kezdődött, majd
hétkor reggeli ima következett, azután reggeli, melyet nyolckor újabb
órák követtek. A tízórai után egyórás pihenés járt, majd újabb leckék
következtek. Az ebéd egykor volt, majd az órák folytatódtak egészen
4.30-ig, utána pihenés 6.00-ig, órák 7.00-ig, vacsora 8.00-kor és
lefekvés 10.00-kor.
A diákok a való világgal való kontextusban tanulták meg az
anyagokat. A földrajzórák szabad terepen történő megfigyelésből
álltak, melyek után a gyermekek térképet rajzoltak a látottak alapján.
Csak ezután kaphattak kezükbe valódi térképet. A
természettudományos órák ehhez hasonlóan a helyi környezet elemein
alapultak, megfigyelve például, hogyan lesz a borból borecet, a
kvarchomokból üveg, a márványból mésztej és így tovább. A zenét a
morális nevelés és a közösségi érzés kifejlesztése céljából alkalmazták.
A játékok, melyekre hetente kétszer került sor, a csapatszellemet voltak
hivatottak erősíteni. És mindenekelőtt a gyermekeket arra bátorították,
hogy tanuljanak mindennapos tapasztalataikból azáltal, hogy sokat
sétálnak a szabadban, és arra használják fel ezeket, hogy megtalálják a
helyüket a világban.
Pestalozzi metódusa szinte azonnal elfogadtatásra talált. Ami az
egyik pillanatban a háború által lelkileg sérült gyerekek rehabilitációs
technikája volt, a másikban tanárokat inspirált szerte a világban. 1805-
re a módszert Európa-szerte használni kezdték, és Pestalozzi-iskola
nyílt még Philadelphiában is. A technika később kulcsfontosságúvá vált
az Új Harmónia híres szocialista közösségében, Indianában, hála a
közösség alapítójának, William Maclure-nek {288»258}
Pestalozzi, aki a gyermekek közvetlen tapasztalataira tette a
hangsúlyt, hogy azokat elmozdítsa a „zavart intuíciótól a tisztább
érzékelés” felé, nagy hatást gyakorolt egy német akadémikusra, akivel
1797-ben, a svájci Interlakenbe történő látogatása során találkozott.
Johann Friedrich Herbart Pestalozzi közeli barátja és egyik legnagyobb
hatású támogatója lett. 1808-ban Herbart lett Kant { 289»210}
filozófiai tanszékének örököse a königsbergi egyetemen. Az
oktatásügy elismert szaktekintélyeként Herbart vezette be Pestalozzi
ideáit az akadémiai vérkeringésbe, amikor a módszert Pestalozzi
megfigyelési ábécéje című munkájában összefoglalta.
Herbart, Pestalozzi érzékeléstani elképzeléseit egybevegyítve saját
természetes tanítási módszerével kifejlesztette az első igazán
tudományos pedagógiai rendszert. Felismerte az új megközelítés
társadalomra gyakorolt hatásait is: „Pestalozzi sarkalatos célja az volt,
hogy felemelje az alsóbb néprétegeket, és eltörölje a köztük és a
képzettebb osztályok közti különbségeket. Nemcsak a népszerű oktatás
született meg ezáltal, de a nemzeti oktatás is. Pestalozzi módszere elég
erős ahhoz, hogy segítse a nemzeteket és az egész emberi fajt abban,
hogy kiemelkedjen abból a nyomorúságos állapotból, melyben
leledzik.”
Herbart egy lépéssel tovább is vitte Pestalozzi ideáit, megvizsgálva,
mi is történik valójában az egyénnel, akinek az érzékelése a
tapasztaltakból való tanuláshoz vezet. Herbart elképzelése az volt,
hogy minden tapasztalás megváltoztatja a személyiséget, így az új
tapasztalatok felismerése és kiértékelése azoknak a korábbi
tapasztalatoknak a befolyása alatt áll, melyek már beépültek a
személyiségbe. A tapasztalatok felhalmozása az, amit Herbart a
„tudatos észlelésre képes tömegnek” nevez, a tapasztalatok
összességének, melyek által az egyén megérti a világot. A halmozódási
folyamat részeként minden tapasztalat azonnal eggyé lesz a korábbi, de
hasonló tapasztalatok tömegével. De ha a tapasztalat új, akkor átlépi a
„tudatosság küszöbét” (a kifejezést Herbart találta ki), hogy tudatosan
új tapasztalatként azonosuljon. Herbart ezáltal ismerte fel e küszöb
jellemformáló természetét és tette a pszichológiát tudományággá.
A lényegi kérdéssé immár az lett, hogy melyik az a pont, ahol egy
tapasztalat átlép a küszöbön és „tudatos” tapasztalattá válik. Lehet-e
azonosítani ezt a pontot? Lehet-e mennyiségileg kifejezni a
folyamatot? 1833-ban Herbart a göttingeni egyetemre költözött, ahol
egyik tanárkollégája Ernst Weber lett, akinek volt egy tanítványa,
Gustav Theodor Fechner. Weber és Fechner megtalálta a módját, hogy
a tapasztalat hatásait lemérje. Weber előállt egy formulával, és Fechner
ezt használta fel az „értelem mérésére”, feltalálva a tudományt, melyet
ő „pszichofizikának” hívott.
Fechner furcsa ember volt. Első írásai szatirikus jellegűek voltak,
ilyen címekkel, hogy Bizonyíték arra, hogy a Hold jódból van, meg
hogy Az angyalok összehasonlító anatómiája (melyben azzal érvelt,
hogy miután az angyalokról feltételezzük, hogy tökéletesek, ezért
azoknak gömb alakúaknak kell lenniük). 1839-ben egy súlyos
betegség, melynek eredményeképp három évet részleges vakságban
töltött (és amit azoknak az érzékelési kísérleteinek köszönhetett,
melyek során különböző színes üvegeken a napba bámult), arra
kényszerítette, hogy abbahagyja a tanítást. 1843-ban, mikor felépült, az
elsőként megpillantott virágok tapasztalata olyan erősnek bizonyult,
hogy írt egy könyvet, Nanna, avagy a növények lelki élete címmel.
Fechner ezenkívül érdeklődött még a perzsa miszticizmus iránt is, és
kitalálta a pánpszichizmust, melyben az emberek lelkét a növényeké és
a csillagoké közé helyezte.
 Azután, 1850-ben, nekilátott mennyiségmeghatározó munkájának,
melynek végén megformálta a még érzékelhető különbség törvényét.
Neve ellenére a törvény kozmikus jelentőséggel bírt. Felhasználva
Weber adatait, Fechner hosszú kísérletsorozatot végzett annak
megállapítására, hogy mi indítja a tapasztalatot a Herbart-féle tudati
küszöb átlépésére, és hogy ezáltal érzékelhetővé váljon. Fechner hite
szerint ez az esemény a kísérlet tárgyát képező inger szintjének tudható
be. A tudatiság küszöbének átszelése, úgy tűnt, valamiféle
kapcsolatban van azzal a terjedelemmel, amennyivel az adott inger
nagyobb vagy kisebb az előzőnél. Más szavakkal Fechner azt a
legkisebb ingerváltozást kívánta megtalálni, amely még arra indítja az
egyént, hogy érzékelje a különbséget.
Fechner és Weber ki akarta mutatni, hogy az érzékelés és az inger
matematikailag egymással arányosságban lévő dolgok, ezáltal egyikből
kifejezhető a másik. A kísérletek abból álltak, hogy az ingerek közötti
különbséget fokozatosan csökkentették, amíg a különbség
észrevehetetlenné nem vált. Megpróbálkoztak különböző súlyokkal,
különböző vonalak hosszának megítélésével, hangokkal,
fényintenzitásokkal, szagokkal, hőmérséklettel, hangszínekkel és így
tovább.
Arra a felfedezésre jutottak, hogy igenis létezik egy konstans faktor
az érzékelés során. Ha a kezdeti inger megduplázódik, minden
hozzáadásnak meg kell duplázódnia ahhoz, hogy észrevehető legyen.
Ha a legkisebb, még észrevehető pluszsúly, melyet egy ötvenfontos
súlyhoz adhatunk, egy font, akkor egy százfontos súlyhoz adható
legkisebb észlelhető súly két font.
A legkisebb észlelhető különbség ebből következően olyan állandó,
mely aránylik az eredeti stimulushoz. Az érzékelés nagysága
matematikailag definiálhatóvá vált, melyet azután mindenféle, ennek
mérésével kapcsolatos kísérletben fel lehetett használni. Ezzel Fechner
letette a kísérleti pszichológia modern kori tudományának alapjait.
Fechner egy másik ötlete a csillagok fényerejével volt kapcsolatban.
Úgy gondolta, hogy új törvénye felhasználható a csillagászatban
használt, a csillagok magnitúdójára vonatkozó érzékelés nagyságára is.
A csillagok, mint mondta, nappal láthatatlanok, mert a különbség
fényerejük és a nappali égbolt fénye között túl apró az érzékeléshez. A
század elején egy Carl Steinheil nevű müncheni fizikaprofesszor
feltalált egy szerkezetet a csillagok ragyogásának mérésére. A
fotométernek nevezett műszer alkalmas volt a gázfények { 290»107}
kalibrálására is, és egy teleszkópból állt, melynek tárgylencséje két
részre volt osztva, és ezek közül az egyik tengelye körül mozgásra is
képes volt. Két csillag képe a két üveg által egymásra volt hozható,
majd egy lencse állításával el lehetett érni, hogy az egyik kép addig
változzon, amíg fényesebbnek nem látszik a másiknál. A lencse
elmozgatásának mértéke adatot szolgáltatott a két csillag relatív
fényességéről.
A fotométert felhasználva Fechner a még éppen érzékelhető
különbséget – mely mindaddig a különböző csillagmagnitúdók
csillagászati definícióját jellemezte – 2,5-ben határozta meg. Más
szavakkal a legnagyobb fényerejű csillag 2,5-szer volt fényesebb a
második csillag magnitúdójához képest. Egy első magnitúdójú csillag
pontosan százszor volt fényesebb, mint a sorban a hatodik. Ennek
meghatározása alapvetően fontosnak bizonyult a csillagok
távolságának meghatározásakor. Addigra lehetőség nyílt a csillagok
színképének elemzésére is, mely elárulta, milyen elemek égtek a
csillagban, mely indikálta megközelítő hőmérsékletüket, az pedig
valódi fényerejüket.
A fényesség magnitúdója szempontjából egy csillag fényerőssége
távolságának négyzetével halványul (ha egy csillag kétszer olyan
messze lenne, akkor a fényessége csak negyedakkora lenne); ez pedig
lehetővé teszi a csillagok távolságának pontos számítását. Ezt és egy
másik technikát felhasználva a Harvard egyetem obszervatóriumának
csillagásza, Henrietta Leavitt bizonyos, cepheideknek nevezett
szokatlan csillagokat tanulmányozott. Ezek fényereje hol nőtt, hol
apadt, és Ms. Leavitt felfedezte, hogy a fényerő váltakozása
periodikus. Más szóval a legfényesebb és legsötétebb világosság
közötti idő hossza a csillag valódi fényességére utal. Ebből és
színképes analízisükből megállapítható pontos távolságuk a Földtől.
Ez a felfedezés rendkívüli fontosságra tett szert. 1923. október 5-én
Edwin Hubble, egy másik amerikai csillagász, aki Kaliforniában, a
Wilson-hegyi obszervatóriumban dolgozott, cepheideket talált a
Messier 31, az Androméda-konstelláció nagy csillagfelhőjének külső
peremén. A cepheideknek a távolsága azt mutatta, hogy az Androméda
kívül esik a Tejúton. A további számítások megmutatták, hogy tőlünk
több mint 750 000 fényév távolságra helyezkedik el, a távolság tehát
mintegy 600 000 fényévvel túlnyúlik galaxisunk peremén. A
számítások alapján a csillagászok azonnal megduplázták az univerzum
azelőtt elfogadott méretét.
Tehát hála az olyan ragyogó ötleteknek, mint a kupak,
borotvapenge, kronométer, ágyúcsőfúró, egy új pedagógiai módszer, a
kísérleti pszichológia és csillagok magnitúdója, 1934-ben Hubble
megváltoztatta a világegyetemről alkotott elképzeléseinket.
Egyik felvillanyozó előadásában így fejezte ezt ki: „A
csillagrendszer úgy lebeg át az űrön, mint egy méhraj a nyári
levegőben. Mi a helyünkről, valahol e rendszeren belül,
keresztülnézünk a csillagok raján, túl a határokon, a világegyetembe...
és itt is, ott is sajátunkhoz hasonló csillagrendszereket találunk...
melyek olyan messze vannak, hogy, kivéve legközelebbi
szomszédainkat, még a csillagokat sem tudjuk szétválasztani,
melyekből állnak.”
Hubble későbbi felfedezése – hogy ez a határtalan univerzum egyre
tágul is – végül új teóriákhoz vezetett a világegyetem természetét
illetően, mely kérdésről az ember már a középkor óta filozofálgat...
 19 A MÚLT ÁRNYAI

N émelykor, ahogy ez könyvünkben is bebizonyosodott, egy

fontos változás oka jelentéktelenség – mint egy baleset, a
szerencse, a személyes kapzsiság, ambíció, egy hiba vagy más
ilyen, véletlenszerű esemény –, mely hirtelen csavart vet a történelem
menetében. Esetünkben az emberiség egyik legfontosabb felfedezését a
világegyetemmel kapcsolatban két olyan történés indította el, melyek
mind térben, mind időben élesen elhatárolódtak egymástól, és melyek
közül egyik sem irányult semmi olyasmire, aminek a leghalványabb
köze is lett volna a kozmosz működéséhez. Az események közül a
második a kriptográfia kifejlődésével kezdődött, a tizenötödik század
elejének Firenzéjében.
Az első esemény a zen buddhizmus megérkezése volt a középkori
Japánba. 1133-ban egy szerzetes, Eisai Myo-an Japánból Kínába
utazott, ahonnan teamagokkal tért vissza, melyeket elültetett a kyushui
Hakata egyik temploma körül. A teaivás ceremóniája már a nyolcadik
század óta létezett Kínában, és számos indok szólt a rituálé japán
adoptálása mellett – ezek egyike volt, hogy a teának nagy gyógyítóerőt
tulajdonítottak, és olyan betegségek ellen is hatékony orvosságnak
találták, mint a beriberi, a paralízis, a kelések vagy az étvágytalanság.
De a teaivás és a filozófia közötti kapcsolat volt az, ami inkább
nyomot hagyott a japán sógunátuson, melyben akkoriban a szamuráj
harci etika dominált. A teaivás ceremóniája a zen buddhista
életfilozófia kifejeződése volt és a zen nagy hatást gyakorolt a
praktikus gondolkodású katonákra, mivel az akarat vallása volt: egy
igazi hívő számára, mint amilyenek a katonák is voltak, az élet és a
halál csak kis jelentőséggel bírtak. Akárcsak egy hadsereg
parancsnoka, egy zen buddhista sosem néz hátra, ha egyszer elindult
vagy ha egy döntést már meghozott. A zen inkább hatott az intuícióra,
mint az intellektusra. És nem voltak összetett liturgikus formulák sem,
amiket meg kellett volna tanulni.
Maga a teaceremónia, mely több, mint négy óra hosszat tartott, a
fegyelem iránti ösztönre hatott. Az etikett merev szabályai erkölcsi
köteléket formáltak a vendéglátó és vendége között. Az alapelemek
rendkívül egyszerűek voltak. Precízen körülírva szabályozták meg a
teakészítés módját, hogyan kell felszolgálni és meginni, milyen
kellékek használatosak és hogy hogyan kell a teát hessegetni a frissen
hasított bambusszal. A csésze elhelyezése, felvétele, majd
visszahelyezése a tatamiszőnyegre szigorú sorrendben zajlott, a
megfelelő kézmozdulatokkal és a nagyrabecsülés gesztusaival kísérve
a vendég részéről. A csészét jobb kézzel kellett felvenni, és a bal
tenyérre kellett helyezni, a jobb kéz ujjaival átfogva úgy, hogy a
hüvelyk befelé mutasson. Miközben a vendég így tett, apró meghajtást
kellett eszközölni vendéglátója felé. A vendégnek ezután meg kellett
ragadni a még mindig bal keze tenyerén nyugvó teáscsésze peremét
mutatóujjával és bal keze hüvelykjével, az óra járásával megegyezően
kilencven fokot elfordítania, inni egy kortyot, majd megjegyezni,
milyen pompás az íze. Ugyanakkor a jobb kéznek a tatamin kellett
nyugodnia, a vendég térde mellett. Ezek után több apró kortynak
kellett következnie, majd egy végső, jól hallható hörpintésnek.
Ezt követően a csésze peremét balról jobbra finoman le kellett
törölni egy kendővel, miközben a csésze még mindig a bal tenyéren
feküdt. Az ujjakat és a hüvelyket használva a vendégnek ezután az óra
járásával ellentétes irányban vissza kellett forgatnia a csészét eredeti
pozíciójába, hüvelykjével a peremen, a többi négy ujjal alatta, majd a
csészét ezek után le kellett tennie a tatamin kívülre. A vendégnek a
tatamin kellett megpihentetnie kezét, a csészére meredve, majd vissza
kellett azt adnia a házigazdának, először fordítva úgy, hogy annak eleje
felé nézzen. Mindezen szabályok csak a híg tea fogyasztására szóltak.
A sűrű tea szabályai egészen mások voltak.
1610-re, mire a holland felfedezők elérték Japánt, a teaivás
ceremóniája már mélyen gyökerező felsőbb osztálybeli rituálé volt, és
minden fontosabb úrnak saját személyes teatanácsadója volt, aki
segített neki választani a több mint hatvanféle különböző főzet közül.
A ceremóniához ekkorra már filozófiai kérdések boncolgatása is járult.
Az ilyen kérdések, hogy „Mi a világegyetem természete?”, vagy hogy
„Milyen hangot adunk ki, ha fél kézzel tapsolunk?” megnyitni
szándékozták az utat a kérdező számára a Mindenség Végtelen
Páratlansága felé. A teaivás esszenciális lépéssé vált a Megvilágosodás
Útján.
A leleményes hollandok számára viszont újabb lépést jelentett a
meggazdagodás útján. Amikor a kínai tea először érkezett meg
Németalföldre (japán közvetítéssel, mert a kínaiak megtiltották a
közvetlen kereskedelmet), óriási szenzációt keltett. 1640-re már
minden társadalmi osztályban fogyasztották, bizarr ceremóniák
közepette, melyekben a holland középosztálybeli etikett váltotta fel a
buddhista rituálékat. A teázást sütemények, brandy, mazsola és dohány
fogyasztásával kísérték, és hamarosan divathóborttá vált; a
tizenhetedik század végére a teljes keleti kereskedelem háromnegyedét
a tea tette ki, és a főzet elmaradhatatlan része az európai burzsoázia
életvitelének.
De az igazi nyereséget nem is annyira a tea jelentette, hanem a
porceláncsészék, {291»11} {291»243} melyekben azt felszolgálták.
1602-ben a hollandok elfoglaltak egy portugál gályát, a Santiagót, egy
rakomány porcelánnal a fedélzetén. A Middelburgban értékesített
darabok kolosszális profitot hoztak. 1637-re a Holland Kelet-indiai
Társaság huszonötezer teáscsészét importált évente, és 1657-ig több
mint hárommillió darabot szállított le. A kereslet kielégíthetetlennek
bizonyult, az árak az egeket ostromolták, miközben a porcelánt a
koronás fők is gyűjteni kezdték. A szász választófejedelem (aki
Lengyelország királya is volt egyben), Erős Ágost, a gyűjteménye
számára emelt épületben a stílusokhoz illeszkedő helyiségeket is
kialakíttatott. Ő volt az is, aki komoly segítséget nyújtott ahhoz, hogy
az európaiak is képesek legyenek a porcelán készítésére, szinte a
kínaiakkal megegyező színvonalon.
1682-ben engedélyt adott egy Johann Böttger nevű menekültnek
arra, hogy letelepedjen Magdeburg városában, és 1708-ban Böttgernek
sikerült előállítania egy finom, fehér, áttetsző porcelánfajtát, mely még
nem volt az igazi, azért elég jóra sikeredett. 1709-ben Böttger
Németalföldre költözött, és Delft kikötőjében dolgozott, ahol bizonyos
ideje agyagművesség is folyt. Az új delfti fajansz stílusát Böttger egy
Kínából behozott porcelán lemásolása útján alkotta meg. Akkoriban (a
Kang-Hszi-periódusban) a divat Kínában a kék-fehér, virágmintás vagy
a felhőket és különböző alakokat négyszögletes keretben ábrázoló
porcelán volt. Ezek a minták határozták meg attól fogva az európai
porcelán klasszikus stílusát, {292»124} csakúgy mint a kínai kortárs
gömb formájú vagy nyolcszögletű teáskannák, négyszögletes
teaédesítők és a fogantyú nélküli csészék. Divatosak voltak a nagy,
lapos, dekoratív teázótálak is, melyeket gyakorta akasztottak ki a falra.
A delfti fajansz hamarosan keresett árucikk lett, mely akkora értéket
képviselt, hogy egy törött darabot érdemesebb volt megjavíttatni, mint
kicserélni. Az angol fazekas, Josiah Wedgwood {293»223}
{293»307} 1759-ben szállt be a porcelán- és delfti fajanszjavító
iparágba. Akkoriban néhány angol fazekas, köztük Wedgwood is, a
Dorset és Devon megyékből származó új agyagfajtát használta, mellyel
krémszínű fajanszárukat készítettek. 1762-ben Wedgwood találkozott
és barátságot kötött Thomas Bentleyvel, egy liverpooli kereskedővel és
értelmiségivel (Joseph Priestley egyik barátjával), aki éppen akkor tett
nagy, Európa körüli utazást. A túrázgatás divatos elfoglaltság volt a
gazdag fiatalemberek között, akik végiglátogatták Európa kulturális
fővárosait magántanáruk társaságában. Utazásaik alatt gyakran szedtek
össze szuveníreket, köztük festményeket, szobrokat és más „gyűjthető”
tárgyakat, és vitték haza őket. Némelyik gyűjtemény olyan nagyra
sikerült, hogy múzeumot is kellett alapítani az elhelyezésére.
Wedgwood és Bentley partnerek lettek, és amikor valaki odaadta
Wedgwoodnak Sir William Hamilton új könyvének egy példányát,
megváltoztatta vele Wedgwood életét. A könyv illusztrációk
segítségével mutatta be Hamilton vázagyűjteményének darabjait,
melyeket ő helytelenül azonosított etruszk vázákként. Wedgwood
lemásolta a mintákat, új krémfajansz porcelánt készített, melyből egy
készletet a királyi családnak ajándékozott. Amikor Sarolta királynő
kifejezte háláját az ajándékért, Wedgwood sürgősen a Királynő-
porcelán nevet adta neki. Az új stílus hatalmas sikert aratott
Európában, és olyan divatossá vált, hogy Nagy Katalin orosz cárnő egy
952 darabból álló készletet rendelt nála, mely motívuma alapján
„béka” teríték néven vált ismertté.
Wedgwood új mintái (melyek ekkorra már magukban foglalták a
fehér alapon kék, fekete alapon vörös, és a rendkívül sikeres
halványkék alapon fehér motívumokat is) a klasszikus római és görög
művészet friss ábrázolásain alapultak. A klasszikus dolgok iránti divat
az eltemetett város, Pompeji 1730-as felfedezésével datálódik. A
tizennyolcadik század végére XY romjai című könyvek árasztották el
az egész kontinenst. Az archeológiai felfedezések véget vetettek a
delfti fajansz chinoiserie divatjának. A neoklasszicizmus döntötte le
lábáról Európát, hála elsősorban a velencei rajzoló, Giambattista
Piranesi munkáinak, aki 1743-ban publikálta első nyomatait a római
romokról. Egymás után sorban megjelenő könyveiben Piranesi
pompásan (bár néha irreálisan) ábrázolta a tömör, düledező
templomokat és bazilikákat, és ezzel felgyújtotta minden európai
tervező, történész és építész képzeletét. Ezek egyike volt egy
huszonkilenc éves skót, Robert Adam { 294»224} is, aki 1757-es nagy
utazása során találkozott Piranesivel, és elkísérte őt expedícióin
Hadrianus villájához és végig a Via Appián. Adam később saját rajzait
is elkészítette Rómában, illetve Diocletianus palotájában, a
horvátországbeli Splitben.
Amikor visszatért Angliába, Adam azonnal bevezette az új stílust
III. György király választékos világába. Aki valamit is adott az ízlésre,
hamarosan Adamet bízta meg házának felépítésével vagy
átalakításával. Ezekben Adam felélesztette az ősi Róma és
Görögország világát, a kazettás mennyezeteket, az oszlopsorokat, az
oszlopos előcsarnokokat és féloszlopokat. A belső tereket
piedesztálokkal, urnákkal, kerek domborművekkel, fegyverdíszekkel
és a vevő jelvényével dekorálta (melyek többségét Wedgwood
szállította le Adamnek), a szobákat pedig Thomas Chippendale
pszeudorómai bútorzatával tömte meg.
De valami más volt az, ami a Piranesi Róma látképei könyvében
foglaltak közül felkeltette a szabadkőművesek figyelmét, azét a
szervezetét, melynek liberális gondolkodói a méltó szociális célok
elérésének szentelték energiáikat, és amely olyan kiválóságokat
tudhatott soraiban, mint Jefferson, {295»80} {295»113} {295»213}
Voltaire, Goethe, Franklin, Washington és Mozart. { 296»188} Az
elragadtatás tárgya Piranesi 1769-es Különböző tervek kandallókhoz
című munkája lett, melyben olyan ősi egyiptomi motívumok
szerepeltek, mint az obeliszkek, szfinxek, piramisok és a többi. Ezek
ragadták meg a szabadkőművesek képzeletét, akik első
nagypáholyukat 1717-ben nyitották meg Londonban. A tagokat
lenyűgözték az ősi dolgok (mert a klasszikus világból eredeztették
mozgalmukat), így azonnal az antik Egyiptom mintájára alakították
rituáléikat és rejtjelüket.
A szabadkőműveseknek különösen Franciaországban volt nagy
befolyásuk, ahol XVI. Lajos alatt valóságos egyiptománia dühöngött,
amint azt a francia városokban akkoriban felállított obeliszkekből és
szfinxekből felületes szemlélődés útján is meg lehet állapítani. A
legjelentősebb szabadkőműves a tizennyolcadik század világában
természetesen maga Napóleon volt. Egész családja és legtöbb rokona is
a rendhez tartozott, ahogy a teljes francia felsőbb osztály is, mely tény
állítólag sokat segített a birodalom összetartásában. Amikor 1798-ban
világossá vált Napóleon számára, hogy tennie kell valamit az angol
fenyegetéssel szemben, és úgy döntött, hogy Egyiptom megszállásával
vágja el őket Indiától, a szabadkőművesek számára a kínálkozó
kulturális lehetőség túlságosan jó volt ahhoz, hogy elszalasszák.
Egyrészről francia gyarmattá tehetik Egyiptomot, kijavíthatnák és
modernizálhatnák az omladozó infrastruktúrát, és megépíthetik a
Szuezi-csatornát (a tervet később elvetették, miután a mérnökök
elmondták Napóleonnak, hogy a Vörös-tenger szintje jó harminc
hüvelykkel magasabb a Földközi-tengerénél). Másrészről lehetővé
tehetik, hogy egy szakértőkből álló csapat katalogizálja az ősi
civilizáció emlékeinek eme kimeríthetetlen tárházát, és
meghatározhatja, mely darabokat mozdítsanak el helyükből és állítsák
ki a Louvre-ban.
Hogy a kutatás nagy munkáját bevégezzék, Napóleon kinevezett
egy eminens tudósokból álló bizottságot. Döntését az a tény is
motiválta, hogy példaképe, Nagy Sándor mindig egy csapatnyi
tudóssal utazott együtt, akikkel emelkedett vitákat folytathatott,
valahányszor nem kellett éppen csatáznia. Napóleon mindenesetre
olyan rendkívüli érdeklődést tanúsított a tudományok iránt
(valószínűleg részben a tüzérségnél eltöltött katonai háttere miatt is),
hogy kormányában két miniszteri tisztséget is tudósokra, egy
matematikusra és egy kémikusra bízott, ezenkívül különböző
jutalmakat ajánlott fel az olyan újításokért, melyek a francia tudományt
a világ élvonalába segítik.
Amint Kairóba érkezett, Napóleon felállította az Egyiptom
Intézetet, és megadta munkabeosztását. Az intézet munkáját annyira
fontosnak tartotta, hogy míg Egyiptomban volt, csak első „intézeti
tagnak”, majd „főparancsnoknak” hívta magát. Az intézet feladata lett
tanulmányozni a művészeti emlékeket és antikvitásokat, megírni az ősi
Egyiptom történelmét, és elkészíteni egy francia-egyiptomi szótárt. A
mérnököknek ki kellett dolgozniuk egy sémát az édesvíz tárolására, és
okot kellett találniuk az évenként bekövetkező áradásokra. Az új
növényfajtákat a mezőgazdasági szakértők tanulmányozták. Orvosok
vizsgálták a szinte járványos méreteket öltő szemgyulladást, és
újjászervezték az ország kórházi és higiéniás rendszerét. Vegyészek
analizálták Egyiptom potenciálját a puskapor és a színezékek területén.
Ezeken kívül külön tudóscsoportok kutatták a sivatagi délibábot, a
krokodilokat és vízilovakat. Lefektették egy népszámlálás terveit,
akkurátusan fel szándékozták térképezni az országot, valamint fel
akarták dolgozni annak geológiai és természetrajzi történetét is.
 A bizottság tagjai a francia intellektuális élet legszélesebb köreiből
kerültek ki; voltak köztük vegyészek, zoológusok, mérnökök,
mineralógusok, fizikusok, gazdaságtudósok, fémiparosok, művészek,
orvosok, archeológusok, költők és színműírók. Egyikük fedezte fel egy
kő fontosságát, melyet egy katona talált Rosette faluja mellett, és
amely három nyelven íródott: kettő ezek közül különböző egyiptomi
írás volt, de a harmadik görög. A követ a közeli Alexandriába vitték
(mely később a francia vereség után megadta magát az angoloknak),
ahol megtörtént a szövegek lenyomatolása. Ezek vezettek végül ahhoz,
hogy 1822-ben a francia tudós, Jean François Champollion megfejtette
a kő rejtélyes hieroglifáit.
Mindeközben újabb titkok bukkantak felszínre, a bizottság egy
másik tagjának keze által. Jean-Baptiste Fourier-t, a matematikust
Napóleon jelölte az Egyiptom Intézet állandó titkári pozíciójára, és az
volt a munkája, hogy Felső-Egyiptom műemlékeit tanulmányozza.
Fourier a császár kedvence volt, akit hazatérte után Isère provincia
prefektusává és a Becsületrend lovagjává tett. Míg Egyiptomban
tartózkodott, Fourier elkapott egy pajzsmirigybetegséget, valószínűleg
mixödémát, melynek következtében ajkai és nyelve megvastagodtak,
valamint elvesztette haját és emlékezőtehetségét. Mindezeken túl, élete
végéig tartó meghűlést okozott neki. Talán amiatt, hogy ideje
legnagyobb részét jól fűtött szobákban kellett eltöltenie, fordult Fourier
érdeklődése a hő felé.
1807-ben jelezte az akadémia felé az első igazán komoly felfedezést
a fizika területén Newton kísérletei óta. Első értekezése a hőterjedésről
matematikai pontosságú leírását adta a hő viselkedésének. Fourier
leírta a testek azon tulajdonságait, melyek képessé teszik őket a hő
tartására, átadására vagy vételére, valamint vezetésére. E három
tulajdonság mindegyikét a test fizikai karakterisztikája befolyásolja.
Teóriájának gyakorlati alkalmazására többek között a
földhőmérsékletek különbözőségét választotta. Rámutatott, hogy habár
a Föld felszínén a naphő elnyelődése a napszaknak vagy az évszaknak
megfelelően állandóan változik, addig a föld alatti hőmérséklet állandó
marad. Fourier megpróbált felállítani egy törvényt, mely
megmagyarázta volna, hogyan változhat a föld alatti hőmérséklet a
felszínt érő különböző hőhatások nyomán, és meglepetten tapasztalta,
hogy a hőmérséklet a valóságban egyre nagyobb, minél mélyebbre
haladunk.
Néhány évvel később Fourier hőterjedési törvényét használta fel a
skót William Thomson a Föld életkorának kiszámításakor. Munkájában
kimutatta, hogy Fourier hőátadási törvényei azt jelentik, hogy mivel a
hőség a mélységgel növekszik, a planéta eredetileg olvadt állapotban
létezett. És ahogy a hő terjedése idővel fokozatosan csökkenni kezdett,
a Földnek sokkal gyorsabban kellett lehűlnie, és ha ez így történt,
akkor az ősi korokban, amikor a Föld a vulkánkitöréseken keresztül
vesztette el az olvadt mag hőjét, a földfelszínnek sokkal forróbbnak
kellett lennie, mint napjainkban. Ezt a nézetet látszott alátámasztani az
is, hogy az archeológusok és geológusok fosszilizálódott pálmafákat
találtak Párizs alatt.
William Thomson volt az is, aki Fourier munkájából rendkívüli
következtetést vont le, miután azt egybeolvasztotta egy másik francia,
egy Sadi Carnot nevű mérnök kutatásainak eredményeivel. Carnot, aki
egy generációval fiatalabb volt Fourier-nél, Napóleon hadügyi
miniszterének fia volt, és szilárdan hitte, hogy Napóleon azért
szenvedett vereséget a britektől, mert azok számára a gőzgép hihetetlen
mértékű ipari termelést tett lehetővé. Waterloonál például Napóleon
hadai is angol puskákkal lőttek, és Angliából származó egyenruhát
viseltek. Carnot nézetei szerint csak egy szuperhatékonyságú gőzgép
építésével lehetett kiköszörülni a csorbát.
1824-ben, miután a párizsi gyárakban és műhelyekben
tanulmányozta a gőzerőt, Carnot írt egy tanulmányt a gőz „erejéről”.
Ezalatt ő azt értette, ahogy a gőz mozgást idéz elő a gőzgépben.
Teóriája szerint ezt az erőt egyirányú hőátadás okozta, a forróbb testből
a hidegebb felé, és az átadás alatt a gőz munkára fogható, amíg a
magasabb hőmérséklet felől az alacsonyabb felé áramlik. Néhány
évtizeden belül William Thomson (akiből később Lord Kelvin lett)
módosította és továbbfejlesztette Carnot ideáit, mely a hő általános
teóriája lett.
1851-ben, míg a glasgow-i egyetem természetrajzi (fizikai)
székének professzora volt, Kelvin arra a konklúzióra jutott, hogy
létezik egy olyan hőmérséklet, melyen további munka már nem
végezhető. Minthogy a hőt mozgó molekulák produkálják, a
hőmérséklet nem eshet lejjebb, mint ahol egy gáz összes molekuláris
mozgása megszűnik; így hát ez alatt a hőfok alatt nem végezhető
munka. Számításai szerint ez a végső fagypont -273 °C (-459,4 °F),
melyet ő abszolút nulla foknak hívott a róla elnevezett hőmérsékleti
skálán. A Kelvin-skálán minden fok egyenlő a Celsius-skála egy
fokával.
Összetéve mindent arról, amit a hő átadásáról és terjedéséről tudott,
Kelvin ki tudta jelenteni a termodinamika második alaptörvényét:
hozzáadott energia nélkül minden forró hideggé válik, és minden
struktúra összeomlik és formátlanná válik. Ezáltal kijelenthetővé vált
az is, hogy az univerzum is fokozatosan hűlt ki a kezdeti forró
ősrobbanás után.
A termodinamika második törvényének felfedezése, mely leírta a
kozmosz viselkedését, a vége annak a történelmi irányvonalnak,
mellyel fejezetünk kezdődött: a történetnek, mely a középkori zen
buddhista teaivókkal kezdődött, akik – ironikus módon – a
világegyetem működésének megértésére törekedtek.
A fejezet második története (mely olyan felfedezéssel végződik,
mely elképzelhetetlen lett volna Kelvin termodinamikai törvénye
nélkül) egy, az univerzum titkait kutató másik kutatással kezdődik,
ezúttal a reneszánsz Itáliában.
A tizenötödik század korai éveiben írta meg fontos értekezését, az
Építészetről-t, a polihisztor Giovanni Battista Alberti, mely a frissen
felfedezett klasszikus szövegeken alapult. Ebben lefektette a
perspektivikus geometria új szabályait az építmények területén. Saját
firenzei munkássága, mint például a Santa Maria Novella- vagy a San
Lorenzo-templom homlokzata, szépen példázza az általános reneszánsz
kori törekvést az euritmiára, vagyis az egyensúlyra, mely minden
területen megnyilvánult. Ennek az univerzális harmóniának az eredetét
a „szférák zenéjében” hitték, a misztikus, mennyei hangokban, melyek
keresztülvisszhangzanak a világegyetemen, és az Isten által teremtett
világunkon túli lényegi egység manifesztációi.
Az építészetben és más művészeti formákban az euritmia hitük
szerint elsődlegesen a számokban létezett. Így Alberti munkája a Santa
Marián valójában gigantikus matematikai játék. A homlokzat
téglalapokra vagy négyzetekre osztható. Ezek mindegyike aránylik
más részekhez, és mindegyike viszonyítható az egészhez is. Az ilyen
geometriai rokoníthatóság – mely számokkal leírható – misztikus
hatalommal bír, és része annak az általános reneszánsz
elfogódottságnak, mely a kirakós játékokkal és rejtjelekkel kapcsolatos
szenvedély formájában is kifejeződésre jutott. Alberti sokkal inkább
gyakorolta ezeket, mint bárki más korában, és olyan könyvet írt a
kriptográfiáról (titkosírásról), mely több mint száz évig inspirálta a
világ kémeit. A tizenötödik században az intenzív érdeklődést a
titkosság iránt a nemzetállamok növekvő száma és akkoriban zsendülő
diplomáciája indokolta. A növekvő számú nagykövet és követ
(különösen a vatikániak) hatalmas számban küldözgették titkos,
politikailag sokatmondó üzeneteiket egymásnak.
 1585-ben egy Vigenère nevű francia, aki Alberti munkásságának
nagy rajongója volt, előállt egy olyan rejtjeles írással, melyről állította,
hogy senki sem tudja megfejteni. Ez lett a legelterjedtebb kriptográfiai
rendszer Európában. A titkosírás egy négyzetes betűmátrixon alapult:

A mátrix használatához a küldő és a vevő megegyeztek egy rejtjeles

kódszóban (mondjuk „Booth”). Először az üzenetet (mondjuk „Lincoln
halott”) leírták a kódszó alá (melyet annyiszor ismételtek, ahányszor
csak szükség volt rá):
 A „Lincoln halott” lekódolásához megkeressük az első betűt, az L-t
(a felső sorban), és sort, mely a B betűvel kezdődik (második sor).
Ahol az oszlop és a sor metszik egymást, ott található az első kódolt
betű, az M. Az eljárást addig folytatjuk, míg valamennyi betű le nincs
kódolva, és elő nem áll az üzenet: „MWBVVMB VTSPHH”. Az
üzenet dekódolásához a címzett a mátrix felső sorában vette a kódszó
első betűjét, a B-t, elindult az oszlopon lefelé, míg meg nem találta a
kódolt üzenet első betűjét, az M-et, majd visszatérve a sor elejére (a
mátrix bal oldalán) feltűnt az első dekódolt betű, az L. Ez az eljárás
ismétlődött a kódolt üzenet további részében is.
Ha a dolgok másként történtek volna, ez az üzenet („Lincoln
halott”) lett volna az utolsó, amit az amerikai polgárháború során
Vigenère rendszerével megörökítettek volna. A kódot a déli
szövetségesek használták, és a mátrix egy példánya John Wilkes Booth
hotelszobájából került elő, melyet azután kutattak át, hogy Bootht
Abraham Lincoln meggyilkolásáért letartóztatták.
Az igazság az, hogy a déliek háborúvesztésének egyik oka éppen az
volt, hogy az északiak megfejtették a kódot, és a déli szövetség
háborús tervei már huszonnégy órával azután Washingtonban voltak,
hogy azokat kiötlötték volna. Az északiak annak a fontos tényezőnek is
köszönhették győzelmüket, hogy csapatok és lovaik ellátását és
táplálását a vasúton keresztül meg tudták oldani. Maguk a
vasútvonalak {297»27} voltak elsősorban azok, melyek a háború
kitöréséhez okot szolgáltattak, miután az északi vasúttársaságok
elvezették az értékes nyugati kereskedelmi útvonalakat a déli
kikötőkből az északiak felé, és megkezdték a középnyugati
gabonaövezetek európai emigránsokkal való betelepítését.
Az 1862-es Homestead Act {298»217} (a telepeseknek juttatott
földekről) holdanként 1,25 dollárért tette lehetővé a földszerzést, és
leendő farmerek százezreit vonzotta. Ha az uniós hadsereget nem is
számítjuk, a növekvő keleti városok önmagukban óriási piacot
jelentettek bármilyen élelmiszernek, amit csak a Közép-Nyugat meg
tudott termelni. A háború és az azután fellépő munkaerőhiány miatt a
farmerokat a gépesítésre ösztönözték. Azok ennek eleget is tettek, így
az 1860-as évekre a termelékenység 13 százalékot emelkedett, hála az
új, McCormick-féle aratógépnek. 1858-ra hetvenháromezer darab
működött belőlük, és a gabona 70 százalékát ezek segítségével
takarították be. És ahogy a vasútvonalak áttörtek a Mississippin túli
nyugatra, a gabonaszállítmányok száma az égnek szökött. 1838-ban
Chicago hetvennyolc vékával (gabonamérték, egy véka egyenlő 36,35
literrel) szállított, ez a szám 1860-ra túl volt a harmincegymillión.
A tizenkilencedik század második felében szédületes robbanás
következett be az agrártermékek piacán, hála a gépesítésnek, a
Homestead Actnek, a polgárháborús keresletnek és a rendkívüli
hosszúságú, hatvan teherkocsiból álló szerelvény kifejlesztésének.
Ezek képesek voltak annyi gabona szállítására, mely egy évig elegendő
volt tízezer ember kenyere számára. Az aratógépek, tehervonatok és a
gabonasilók együttesen tették Amerikát a világ legnagyobb
mezőgazdasági exportőrévé. A századfordulóra Amerika biztosította a
világ gabonakészletének 29 százalékát.
Ez azonnal hatást gyakorolt a hajók méretére és alakjára is, amint
Amerika agrártermékei az egyre nagyobb és nagyobb teherhajók
fedélzetén kezdtek átkelni az Atlanti-óceánon. Habár az üzleti érdekek
az olcsó vitorlás hajók mellett szóltak volna, a rendszeres
gőzhajójáratok beindítása túlságosan is csábító volt ahhoz, hogy ellen
lehetett volna állni neki. Az új, nagyobb gőzhajóknak csak egyetlen
fontos hátulütője volt: hihetetlen mennyiségű szenet felhasználtak. A
problémát kezdetben, 1855-ben John Elder és Charles Randolph úgy
oldotta meg, hogy a gőzt a kazánból egy kisebb, nagy nyomású
hengerbe vezette, ahol az meghajtott egy dugattyút. A gőzt ezután újra
fel lehetett használni a nagyobb, alacsonyabb nyomású hengerekben,
így a hajótulajdonosok kétszer is felhasználhatták ugyanazt a gőzt.
Ezek a kéthengeres géppel ellátott transzatlanti hajók 1871-től álltak
szolgálatba. Azután, 1882-ben, egy harmadik henger is működni
kezdett a hajókon, miután a rendszer első próbáján az Aberdeen
jelentős szénmegtakarítással tette meg a Nagy Britannia-Ausztrália
útvonalat.
1884 az újabb áttörés éve volt. Charles Parsons feltalált egy motort,
ahol a kilövellő gőzsugár egy soklapátos turbinát hajtott meg, mely
közvetlen kapcsolatban volt a hajó propellerével. Ez a fejlesztés
egyszer és mindenkorra leszámolt a dugattyúval. 1897-ben, a brit
flottáról szóló Spithead-féle szemle tanúsága szerint az új motorral
elsőként felszerelt hajó, a kísérleti jellegű Turbinia, 34½ csomós
sebességgel elhagyva a felsorakozott hadihajókat, könnyedén lekörözte
még az elfogására kiküldött torpedónaszádokat is. A Parsons-féle
turbina olyan hatékony volt, hogy áttételek segítségével még le is
kellett fékezni, hogy elkerüljék az űrképződést, mely abból adódott,
hogy a propeller olyan gyorsan forgott, hogy a szó szoros értelmében
lyukat fúrt a vízbe, és így nem maradt semmi, amire kifejthette volna
lökőerejét. Az új turbinamotorok az üzemanyaggal is gazdaságosan
bántak, így 1910-ben az első teherhajóba, a brit Cairncrossba is ezek
kerültek beépítésre.
Mindeközben nemcsak a teherszállító hajók fejlődtek méretük és
sebességük tekintetében, hanem az utasszállító hajók is. A
tizenkilencedik század közepén az Atlanti-óceánon Amerikába átkelő
európai emigránsok (számuk 1875-re meghaladta a hétmilliót)
jelentették messze a legnagyobb üzletet a személyhajózásban. Azután
az 1870-es évektől a forgalom mindkét irányban kezdett fizetővé válni,
amikor az amerikai üzletemberek és turisták megtöltötték a
személyhajókat a visszaúton. Így hát a hajók növekedni kezdtek, mind
méretükben (hála a jobb motoroknak), mind kényelmi fokukban (hála
az általános fejlődésnek). 1876-ban a francia Amerique elektromos
navigációs fényekkel lett felszerelve. Az 1883-as Normandie belső
vízvezeték-rendszert kapott. Az 1899-es Oceanic márvány
mosdókagylókkal dicsekedhetett, és úgy nézett ki, mint egy úszó
szálloda. A White Star Celtic nevű hajója, az első vízi jármű, mely
meghaladta a húszezer tonnát, a hatékonyság és kényelem legfelsőbb
foka volt, és három utasosztályt szolgált ki. A személyhajók egyre
nagyobbak és gyorsabbak lettek. 1912-ben az America Hamburg Line
Imperátora 51 969 tonnát nyomott és 1929-ben a Bremen minden
korábbi sebességi rekordot megdöntve 27,92 csomós átlagsebességgel
szelte át az Atlanti-óceánt.
1927-ben a világ legnagyobb hajója, a Leviathan még a luxus
netovábbját, egy rádiótelefont { 299»15} {299»236} is vitt magával,
azok számára, akik még itt sem lazíthatták meg üzleti kötelékeiket.
Miután elhagyták Angliát, az utasok háromperces beszélgetést
folytathattak New Yorkkal, potom 75 dollárért. Az egyetlen probléma
csak abból adódott, hogy a hívó elég gyakran nem hallotta a vonal
túlsó végén beszélőt. Valamilyen rejtélyes okból a rövidhullámú
rádióadásokat nagyon zavarta az interferencia. Ezért 1931-ben a Bell
Telefontársaság laboratóriumának mérnökét, Karl Janskyt kérték fel,
hogy vizsgálja meg a légköri zavarok okát. Egy irányítható antennát
használva, melyet négy Ford T-modellről származó kerékhez erősített
és automatikusan körbeforgatott minden húsz percben, Jansky rájött,
hogy a zavar forrása fokozatosan mozog keresztül az égen, keletről
nyugati irányban, folyamatosan egész nap. De a legfurcsább az
egészben az volt, hogy a keleti horizonton minden egyes nappal négy
perccel korábban jelent meg, mígnem egy év elteltével, egy teljes
nappal korábban tűnt fel. Először Jansky azt gondolta, hogy a statikus
zavar átvonuló viharfronttal magyarázható, de a vizsgálódások nem ezt
igazolták.
Ekkor jegyezte meg Jansky csillagász barátja és bridzspartnere,
Melvin Skelett, hogy miután a Föld kering a Nap körül, bolygónk
forgásával a csillagok mindennap négy perccel korábban kelnek. Egy
év elteltével a változás a csillagok felkelésében eléri a teljes napot.
1932-ben Jansky tehát megtudta, hogy a légköri zavar forrása Földön
kívüli, mely naprendszeren túli csillagok felől érkezik. A rákövetkező
évben, amikor bejelentette, hogy a rádió-interferencia forrása a Tejút
galaxis, ünnepelt híresség lett. Azután 1965-ben két másik kutató a
Bell-laborból, Arno Penzias és Robert Wilson újabb hatalmas ugrást
tett, amikor kimutatta, hogy Jansky statikus zavara nem a galaxis felől
érkezik, hanem a világegyetemből egyszerre mindenfelől.
Ezzel a monumentális felfedezéssel egyesült történelmi mesénk két
ága, mely a japán teaivókkal és a reneszánsz kori firenzei építészekkel
kezdődött, akik mindannyian az univerzum működésének titkát
kutatták.
Thomson termodinamikai törvénye kimutatta, hogy hozzáadott
energia nélkül minden forrónak ki kell hűlnie. Feltalálta ezenkívül a
Kelvin-skálát, melyen meghatározta az abszolút nulla fok helyét,
minden hűlés legvégsőbb pontját, -273 °C-on (-459,5 °F). Penzias és
Wilson munkásságának idejére köztudott volt, hogy a forró
objektumok sugárzást bocsátanak ki magukból, és hogy ezt a sugárzást
a rádióberendezések statikus zavarként értelmezik. Az 1965-ben
felfedezett légköri zavar teljes körű vizsgálata felfedte, hogy a zavar
forrásának (a kozmosznak) a hőmérséklete 3,5 °K. Ha ugyanis az
univerzum valóban a kezdetektől fogva folyamatosan hűl, a tízmilliárd
éve bekövetkezett fehéren izzó nagy durranás óta, akkor a
termodinamika második törvénye alapján a kozmosz hőmérsékletének
körülbelül 3,5 Kelvin-foknak kell lennie.
Hogy mi (vagy ki) felelős a Dolgok Kezdetéért, állandó viszályok
és viták tárgyát képezi a történelemben, de kevésszer járt akkora
világformáló hatással, mint amikor a Római Birodalomban bukkant
felszínre...
 20 EGYETLEN SZÓ

A z élet a hatodik századi Európában egy kicsit hasonlított a

hidegháború utáni időszakra a huszadik század végén. Eltűnt a
kényelmes egyensúly. Az imperiális civilizáció még létezett itt-
ott, de általánosságban véve a kontinens szétforgácsolódott a barbárok
között, akik több-kevesebb sikerrel adoptálták a rómaiak életstílusát,
akiket leigáztak. Spanyolországban a római-hispán többséget egy
vizigótokból álló harcias elit irányította, akiket csaknem kétszáz évvel
korábban költöztetett nyugatabbra a császári Róma kormányzata a mai
Románia területéről. A vizigótok voltak a legromanizáltabbak a
barbárok között, és 589-ben ők vezették a Róma bukása után létrejött
számtalan királyság közül a legnagyobbat és leghatalmasabbat. A pápa
számára a zavaros időkben a vizigótok a hatalom megszilárdításának
potenciális eszközét és támaszát jelentették, különösen annak a ténynek
a fényében, hogy nem csak a világi birodalom omlott össze. A bizánci
görögök körében tapasztalható nyugtalanító tendenciáknak hála magát
a kereszténységet is a szétszakadás veszélye fenyegette. A perlekedés
tárgya egyetlen szó volt, mely talán nagyobb hatással volt a történelem
menetére, mint bármelyik másik. Ez a szó a filioque volt, ami latinul
annyit tesz: „és a Fiútól”. Az ok, amiért bárki is törődött ezzel a
misztikus latin kifejezéssel, az volt, hogy annak bevétele a keresztény
Credóba egyet jelentett azzal, hogy használója Róma szabályait
követte.
Tömören fogalmazva, az első évszázad óta a hivatalos keresztény
gondolatiság azt tartotta, hogy az egyház tanítója és vezére a
Szentlélek, és a keresztségen keresztül hatalma átárad minden emberbe
és felszenteli őt a feltámadás napjára való felkészülésben. Ezért a Lélek
szükséges a megváltáshoz. A probléma akkor keletkezett, amikor Szent
Ágoston világossá tette, hogy míg a Fiú az Atyától született, addig a
Szentlélek elsődlegesen az Atyától, de a Fiútól is. Ezáltal a hitvallás
kinyilatkoztatta, hogy a Szentlélek az Atyától származik, filioque („és a
Fiútól”). Sajnos a bizánci keresztények nem így látták a kérdést.
Számukra a Lélek csak az Atyától ered, így ők törölték a filioque szót
Credójukból.
Ez volt az oka annak, hogy 589-ben a spanyol Toledóban összegyűlt
a nagy egyházi zsinat. A vizigót király, Recared unszolására a találkozó
formális egyházi átokkal sújtott minden olyan egyént, aki nem
használta a filioque formát. Minden könyvet, mely az ellenkező
nézeten volt, elégettek. Ez a fajta támogatás, mely Európa legfontosabb
világi hatalmától érkezett, jól jött Rómának. Így a filioque elárasztotta
a Nyugatot, és 1013-ra az egyetemes liturgia része lett.
Mindazonáltal azokban az időkben egy tanácskozás, melyet néhány
senki tartott egy hitvány nyugati városban, nem sokat jelentett a
pompázatos Bizánci Birodalomnak. Bizánc volt a kifinomult világ
központja. Olyan technológiákat alkalmazott, melyeket a nyugatiak el
sem tudtak képzelni, nemhogy megérteni. A birodalomnak olyan
távolságokban is volt en poste diplomáciai hadtestje, mint India. A
bizánciaknak hivatásos bürokráciájuk volt, a törvényeknek és a
pénzügyeknek szervezett rendszere, volt tengeri flottájuk,
aranypénzeik és képzett, olvasott polgárságuk. A szembenállás legfőbb
oka a római pápa beleavatkozása volt abba, ahogy ők megtették
hitvallásukat. A filioque, állították, pusztán egy „latin” toldalék a
credóhoz, és ez már önmagában véve elég volt a görögöknek ahhoz,
hogy figyelmen kívül hagyják.
Ez az attitűd fenntartható is volt egészen addig, míg Bizánc volt a
világ központja, és a pápa csak valami kimosakodott főpap valahol az
alvégen. De a dolgok hamarosan megváltoztak. Egy napon, a
manzikerti csatában, Örményországban, a bizánci sereget váratlanul
elpusztította egy csapatnyi török tomboló kalóz. A szeldzsuk vezér
nyomában támadó hadat íjászcsapata tette legyőzhetetlenné. A
bizánciak pánikba estek, és a Nyugathoz fordultak segítségért. A pápai
válasz, 1095-ben, a keresztes hadjárat {300»89} lett, az első a sorban,
miután a törökök fokozatosan erősítették szorításukat a Balkánon, és
egyre közelebb és közelebb kerültek magához Konstantinápolyhoz is.
A tizennegyedik századra a törökök már csaknem a város kapujában
voltak, és a bizánciak segítségért folyamodtak mindenkihez, aki csak
meghallgatta őket: Oroszországhoz, Velencéhez, Franciaországhoz,
Angliához, Spanyolországhoz és természetesen Itáliához. 1399-ben
maga a császár, II. Manuel tett körutazást Európában. De
könyörgéseire mindenhol csak homályos ígéreteket kapott válaszul.
1437-ben az új császár, VII. János látogatott Itáliába ötszáz „tanult
görög” társaságában, hogy Ferrarában találkozzék a katolikusokkal. A
pestis kitörése miatt a helyszínt áttették Firenzébe, { 301»248} ahol
némi győzködés után 1439. július 6-án János végül elfogadta a filioque
létét. Megegyeztek a nyugati segítségnyújtás formáiban is, de mindez
akkor már túl kevés volt és túl későn. Négy éven belül Konstantinápoly
el fog esni a török támadásoktól, és a filioque-kérdés a múlté lesz.
A firenzei zsinaton részt vevő görög delegátus tagjainak többsége
hontalan volt, így közülük sokan telepedtek le Itáliában, különösen
Velencében, mellyel századok óta szoros gazdasági és kulturális
kapcsolatokat ápoltak. Az egyik emigráns, Beszarion, Nicaea püspöke,
olyan segítőkésznek bizonyult a Nyugat oldalán a firenzei
megbeszélések során, hogy a hálás pápa a Római Egyház bíborosává
nevezte ki, majd a későbbiekben Konstantinápoly latin pátriárkájává.
V. Miklós pápa szintén vonzódott Beszarionhoz, mégpedig amiatt a
több mint ötszáz kötetből álló könyvtár miatt, melyet az még
Görögországból hozott magával – és amelyet 1448-ban a velencei
Szent Márk-bazilikának adományozott. Miklós lelkes csodálója volt
minden klasszikus dolognak, és korábbi utazásai alatt maga is görög
könyveket gyűjtött.
Beszarion római háza hamarosan intellektuális centrummá vált a
görög fordítók és az olyan olasz humanisták számára, mint Lorenzo
Valla. {302»245} Bizonyos értelemben Konstantinápoly eleste és a
görög bevándorlók érkezése – előbb Velencébe, majd Itália többi
részébe is – adta meg a kezdőrúgást a reneszánsz létrejöttéhez. A görög
menekültek görög nyelvi és filozófiai leckéket adtak vendéglátóiknak.
Az itáliai értelmiség most először hallhatta a görög gondolkodás
elemeit közvetlenül a legérintettebbek szájából. A legtöbb, most újra
rendelkezésre álló szöveg elveszett a Nyugat számára a sötét
középkorban, vagy csak kora középkori arab fordítások útján volt
elérhető.
1469-ben, amikor az első nyomdai sajtó megérkezett Velencébe, a
görög emigránsok segítették országuk irodalmának publikálását az új,
nyomtatott formában. 1496-ra a leghíresebb velencei nyomdász egy
római, Teobaldus (Aldus) Manutius volt, aki mottójának ezt
választotta: „Az idő sürget”. Ha Aldusnak volt hibája, akkor az a
minőség iránti szenvedélye volt, egy olyan korban, amikor igazából
csak a mennyiség számított. Első kiadványait sok kritika érte, hogy
túlzottan fényűzőek és drágák a közönséges tudósoknak. Az olcsóbb
könyvek iránt megmutatkozó, növekvő kereslet ösztönözte Aldust arra,
hogy elkészítse a világ első zsebkönyveit, hála bolognai
betűmetszőjének, Francesco Griffónak, akinek új betűtípusa italic
(kurzív vagy döntött betűtípus) néven vált ismertté. A kurzív betűtípus
egy aránylag új fejlesztésű írásmódon alapult, melyet a tizenötödik
század elején vezettek be, hogy lépést tartsanak a pápai kancellária
sebesség iránti növekvő igényével.
Az új, kisméretű nyomat csökkentette a papírigényt, mely a
könyvnyomtatás legdrágább eleme volt. A kurzív betű Griffo
betűmetsző vésőjének egyetlen csapására lecsökkentette a könyvek
önköltségét, ami azt jelentette, hogy Aldus megengedhette magának,
hogy az elsőként legyen több mint ezer példányban megjelenő
kiadványok kiadója, ami ötszörös növekedést jelentett a korábbi
kifutáshoz képest. A példányszámból adódó gazdaságossági előnyök
további költségcsökkenéshez vezettek. Azonfelül, minthogy a kurzív
betű olyan apró volt, a nagy papíríveket nyolcadrét lehetett vágni, és
Aldus új oktáv kiadványai pontosan illeszkedtek a nyeregtáskákba.
1515-ben bekövetkezett haláláig Aldus minden fontosabb görög művet
lefordított, és mert ő volt az első nyomdász, aki saját logót használt, kis
könyvei aldina néven váltak ismertté.
A nyomtatás addigra már úgy terjedt Európában, mint a futótűz.
Ahhoz képest, hogy 1455-ben még nem voltak nyomtatott szövegek,
1500-ra, amikor Aldus is megjelent új könyveivel, harmincötezer
kiadás létezett mintegy húszmillió példányban (a teljes népesség
minden öt tagjára jutott egy könyv). 1500-ra kétszáz nyomda üzemelt,
a svéd Stockholmtól a szicíliai Palermóig. És ahogy a kalózok
elkezdték kiadni Aldus olcsó olasz kiadásainak csempész-verzióját, a
könyv vált az első tömegtermelés útján gyártott termékké, utat nyitva
az új kapitalisták számára. A legtöbb eladó könyv Biblia volt, csakúgy
mint az utána következő második legnépszerűbb, Thomas Kempis
Krisztus követése című műve. A latin és görög klasszikusok is
kelendőek voltak, de még több mint ötven évnek kellett ahhoz eltelnie,
hogy a számuk megközelítse a liturgikus szövegekéit.
A tizenhatodik századra a könyvnyomtatás újabb problémát
generált: egyszerűen túl sok lett a könyv. A nyomtatás hathatós
ösztönző erőt kapott a nagyszámú arisztokratától és uralkodótól, akik
gyűjtötték a könyveket. Már a tizenötödik században óriási
gyűjtemények halmozódtak fel: Korvin Mátyásnak, Magyarország
királyának például ötvenezer kötete volt. Az első közkönyvtár a
tizenötödik századbeli Firenzében nyílt meg. Voltak királyi
gyűjtemények ezenkívül Franciaországban, Angliában,
Németországban és Spanyolországban. De ilyen sok könyv
tulajdonlásának meg volt az a hibája, hogy még mindig nem létezett
helyénvaló módszer a sorrendbe rakásukra.
A férfi, aki megtalálta a választ a problémára, egyike volt Angliai
Erzsébet királynő kémeinek. A neve Thomas Bodley volt, aki, miután
egy ideig az oxfordi Merton College tagja volt (ahol görög nyelvből
tartott előadásokat), körbeutazta Európát, hogy fejlessze nyelvtudását.
1580-as visszatérése után a királynő szertartásmestere lett, majd 1585-
től különféle titkos missziók során kamatoztatta képességeit, eljuttatta
a királynő kezébe a különféle európai uralkodók személyes leveleit.
Ezek a levelek annyira titkosak voltak, hogy Bodleyval még szolga
sem utazhatott. 1588-ban Erzsébet állandó németalföldi diplomáciai
képviselője lett, majd az angol államtanács tagja. Bodley végül 1598-
ban tért vissza Angliába, ahol az udvari intrika hamarosan túl sok lett
neki, és inkább a kevéssé veszélyes akadémikusi pályát választotta. E
lépés közeledtével, 1597-ben levelet írt Oxford kancellárhelyettesének,
melyben kérte a régi egyetemi könyvtár helyreállítását, mely a korábbi
„adminisztratív reformok” során pusztult el.
Bodley elszánta magát arra, hogy az új könyvtár lesz minden idők
legjobbja, és felhasználta szerteágazó kapcsolatait a könyvek
beszerzésére, cserébe ígéretet téve az adományozóknak, hogy neveiket
feltűnő módon megörökíti az új könyvtárépület falain. Alkalmazásába
fogadott egy könyvkereskedőt is, aki végigutazta Franciaországot,
Itáliát, Spanyolországot – valamint eljutott a frankfurti könyvvásárra is
–, hogy tanulmányozza az új szövegeket. Könyvtárosát, Thomas
Jamest úgy utasította, hogy „ne vegyen be mindenféle szedett-vedett
könyvet, melyek rontanák a könyvtár tekintélyét”. 1601-ben
meggyőzte a hivatalos könyv- és papírkereskedői társaságot, hogy
minden megjelenő könyvükből juttassanak egy példányt a könyvtár
számára. 1603-ban, amikor Bodley könyvtára végül formálisan is
megnyílt, már harminc nyelven sorakoztak a kötetek a polcokon,
melyeket az egyetem tanítói napi hat órán keresztül szabadon
tanulmányozhattak, kivéve a vasárnapot és a szent napokat, és Jakab
király a könyvtárra ruházta egy berkshire-i farm bevételeit és több
londoni ingatlan tulajdonjogát. A könyvtár ura mindazonáltal arra
lehetett a legbüszkébb, hogy itt használták először azt az általános
katalógusrendszert, mely később minden könyvtárban megjelent.
A Bodley-féle és a többi könyvtár könyvtárosai azonban hamarosan
aggodalmaiknak adtak hangot a „szedett-vedett” könyvekkel
kapcsolatban, melyeken Bodley a köznyelvi angolon íródott könyveket
értette. A szövegáradat megállíthatatlanul növekedett a tizenhetedik
század elején; könyvek jelentek meg minden témában – a bányászattól
az asztrológiáig, állattartástól a botanikáig. És ahogy az európai
gazdaság fellendült a terjeszkedő transzóceáni kereskedelem és
technológia hatására, egyre inkább sürgetővé vált az oktatási rendszer
átalakítása, hogy az találkozzon azokkal a növekvő igényekkel a
tanmenetek és tankönyvek iránt, melyeket az új nemzetállamok
támasztottak.
Az egyik első ember, aki tett valamit e szükség kielégítésére, egy
cseh kiugrott protestáns pap volt, Jan Amos Komensky, ismertebb latin
nevén Comenius. 1631-ben, harminckilenc éves korában megírta az
első olyan nyelvkönyvet, mely úgy tanította a latint, hogy a szavak a
lapokon cseh ekvivalensükkel együtt jelentek meg. A nyelvek kapuja
kinyitva akkora sikert aratott, hogy több európai (sőt keleti) nyelven is
megjelentek különböző változatai. Ez alaposan megnövelte Comenius
reputációját a kor liberális gondolkodói előtt, akik közül az egyik, az
angol protestáns Samuel Hartlib meg is hívta Angliába, egy szociális
reformkollégium megalapítására, de 1642-ben megkezdődött az angol
polgárháború, és az iskola terve a süllyesztőbe került.
Viszont lehet, hogy angliai kapcsolata juttatta Comeniust következő
ajánlatához. Miközben Németalföldön járt, felkereste őt a
Massachusetts-öbölbeli kolónia kormányzójának fia, és felkérte, hogy
foglalja el az új harvardi egyetem elnöki posztját. Habár Comenius
szimpatizált a Harvard azon tervével, hogy a bennszülött indiánokat
tanítsa és a gondolattal, hogy New England ideális terepül szolgálhatna
egy szociális jellegű kísérlethez, mégis elutasította az állást.
Mindenesetre bizonyítékaink vannak rá, hogy a Harvardon az ő
szövegkönyveit használták már 1650-ben is.
Eközben Comenius tovább kutatott a hivatásszerű oktatás jobb
metódusai után, és elindította „enciklopédikus” mozgalmát, mely meg
akarta találni az egységet az emberi tudás minden területén. Elsődleges
célja a tudományok tanulmányozására való bátorítás volt, mind az új
tudás megszerzésére irányuló, mind az életre való felkészítés
eszközeként. A szakszerű oktatás comeniusi felfogása végül egész
Európában és Amerikában virágzani kezdett (ami eléggé ironikus,
hiszen emiatt kényszerült elhagyni Angliát). Az angol polgárháború,
mely egy időre végett vetett a monarchiának, Oliver Cromwell
{303»156} {303»208} hatalomra kerülésével végződött, és a
republikánus Brit Nemzetközösség létrejöttével.
 1660-ban ez a szociális és politikai kísérlet a monarchia
visszaállításával ért véget, és ehhez az az új törvénykezés is járult,
mely megkövetelte valamennyi szabadegyházi protestánstól (miután ők
vezették a forradalmat, melynek nyomán Cromwell hatalomra jutott),
hogy beismerje vereségét, és esküvel fogadjon lojalitást a visszaállított
monarchiának és az anglikán egyháznak. Azokat, akik nem voltak
hajlandók letenni az esküt, „disszentereknek” (elszakadtaknak)
nevezték, és hihetetlenül megnehezítették az életüket. A disszenterek
végzete remekül példázza a mondást: „Légy kedves az emberekhez
felfelé, mert szükséged lehet rájuk lefelé”. Amikor a protestáns
republikánusok megnyerték a polgárháborút, azon nyomban
felállították a Megrabolt Lelkészek Bizottságát, és kezdték elmozdítani
a papság azon tagjait, akik tevékenységét „botrányosnak, elégtelennek
vagy rosszindulatúnak” bélyegezték. Hugh Robinsont, egy püspök fiát
arra kényszerítették, hogy lován egész úton hátrafelé ülve lovagoljon
be a börtönbe. A templomokat lerombolták, az anglikán imakönyvet
betiltották, és vasárnap semmilyen „mulatságot” nem engedélyeztek.
Így tehát amikor a Nemzetközösség elbukott, és visszaállt a
monarchia rendszere, volt mit kiegyenlíteni a számlán, és a
disszenterek minden bizonnyal többet kaptak, mint amennyit
érdemeltek volna. Gyors egymásutánban két parlamenti törvényt is
megszavaztak, létrehozva a Clarendon Code-ot, majd további
törvényeket is hoztak, melyek mind azt célozták, hogy a disszentereket
megfosszák kormányzati vagy egyházi hivatalok gyakorlásának
jogától, és megakadályozzák, hogy szabadon találkozhassanak. A
helyhatósági hivatalnokoknak az anglikán egyházból kellett
kikerülniük, és minden lelkésznek meg kellett esküdnie arra, hogy nem
próbál meg változtatni az anglikán egyházon. A törvényi szabályozás
nyomán mintegy ezer disszenter lelkészt bocsátottak el hivatalából.
1664-ben egy másik törvény megtiltotta öt embernél nagyobb tömeg
vallási célból történő összejövetelét, kivéve ha az az anglikán egyház
keretei közt történt. A támadások eredményeképpen a betiltott
társaságok kolóniákba kényszerültek (de nem a puritán New
Englandbe, ahol tárt karokkal fogadták volna őket). 1665-ben a
disszenterek lelkészek vagy tanítók már nem lehettek önkormányzattal
bíró város ötmérföldes körzetében.
A kvékerek még rosszabbul jártak: őket megbírságolták iskoláik
miatt, ha nem emelték meg a kalapjukat, ha nem fizették az egyházi
tizedet, vagy ha nem jelentek meg egy toborzáson. A bírság gyakorta
járt katasztrofális következményekkel: ha a vétkesnek nem volt pénze,
elkobozták tulajdonait. A kvéker összejöveteleket kivont kardú
rendőrök szakították félbe. Némely családokat éjnek évadján rángattak
ki ágyaikból, hogy a fegyveresek lovai mellett loholjanak az akár
húszmérföldnyire fekvő börtönig. Ahogy bekerült a kor járványoknak
kitett börtöneibe, rengeteg kvéker lelte halálát. A zaklatások miatt
rengeteg disszenter hagyta el az országot, és települt Amerikába vagy a
Németalföldre. Az otthon maradottaknak nem volt más lehetőségük,
mint hogy szerencsét próbáljanak a kereskedelem vagy az ipar
területén, miután ezek a tevékenységek maradtak meg egyedüli
törvényes lehetőségként. Így a tizennyolcadik század elejére
országszerte a disszenterek képviselték az iparosítók derékhadát, és itt
is, ott is kezdték felütni fejüket a liberális gondolkodókból álló
hálózatok, melyek tagjait az üldöztetés kötötte össze. Thomas
Newcomen, a gőzgép feltalálója (melyet James Watt fejlesztett tovább)
egy baptista barátja támogatásával vághatott bele a vállalkozásba.
Közép-Angliában a kvéker Charles Lloyd két disszenter vasműves
családba is benősült, azáltal teremtve meg a pénzügyi alapot híres
bankjához.
Hosszabb távon a tény, hogy a disszenterek számára tiltott volt
minden más út, mely sikeressé tehet egy embert, azt eredményezte,
hogy a híres feltalálók névsorát böngészve minduntalan beléjük
botlunk: James Watt, {304»219} {304»270} Matthew Boulton,
{305»221} Thomas Newcomen, Joseph Priestley, {306»5}
{306»161} {306»282} Samuel Barclay, Josiah Wedgwood
{307»223} {307»293} és mások nevébe, akik olyan technikákat
fejlesztettek ki, olyan tudományos és financiális intézményrendszert
építettek fel, mely lehetővé tette az ipari forradalom bekövetkeztét. És
minthogy a disszenterek számára nem engedélyezték, hogy
gyermekeiket egyetemeken taníttassák, az ipari és pénzügyi világ –
melyben kényszerűségből dolgoztak – megnövekedett
követelményrendszere miatt elsőként a presbiteriánusok és a többiek
alapítottak saját iskolákat. Ezekben az iskolákban elsőként tanították
olyan gyakorlati tudásra a diákokat, melyre abban az ipari világban
volt szükség, ahol majdan meg kellett keresniük a kenyerüket.
Az első disszenter akadémiák, {308»162} melyeket húsz,
hivatalától megfosztott lelkész alapított, elsősorban a szószékek
számára kívánt tanult embereket nevelni. Viszont 1690-re
huszonhárom ilyen iskola volt Angliában, és legalább felükben
engedélyezték a tanulást olyan diákok számára is, akik nem kívántak
papi köntösbe bújni. Ekkoriban a tanterv már javában szakmai
szemléletet tükrözött, mélyen átjárta Comenius oktatási eszméinek
hatása, s a tankönyvek is az ő ideái alapján készültek. Az iskolák a
legújabb légszivattyúk, termométerek és matematikai segédeszközök
segítségével tanították a tudományokat. Kereskedelmi szempontból
fontos nyelvekkel, például a franciával foglalkoztak. A tizennyolcadik
század végére Északkelet-Anglia egyik legjobb főiskolája egy Kendal
nevű kisvárosban volt megtalálható. Az iskolát a kvékerek alapították,
jól kiépített pénzügyi támogatási rendszere és nagy könyvtára volt,
valamint saját teleszkópja és mikroszkópja is. Kendal a Londonból
Skóciába vezető egyik főútvonal mentén feküdt, így jól el volt látva a
rajta áthaladó tudósokkal, akik előadásokat tartottak, mint például a
természetfilozófus Joseph Banks.
Az iskola egyik tanársegéde kezdetben előadásokat tartott a
mechanikáról, optikáról, csillagászatról és a glóbuszok használatáról,
de a gyér érdeklődés miatt elhagyta a vidéket, és Manchesterben
telepedett le. 1800-ban itt alapított roppant sikeres matematikai
akadémiát, és szabadidejében – miután jövedelme immár megengedte
neki – az időjárást tanulmányozta. Ötvenhét éven át mindennap
meteorológiai megfigyeléseket tett; halála napján is csak ennyit
olvashatunk naplójában: „Ma kevés eső esett”. A neve John Dalton
volt, és hatalmas hatást gyakorolt rá egy német tudós munkássága,
melyet az egy végtelenül parányi dologgal kapcsolatban végzett.
A kérdéses német Gottfried Leibniz {309»82} {309»231}
{309»253} élete nagy részében képtelen volt befejezni, amit elkezdett.
Matematikusként fából épített egy számológépet, melyet nem tudott
munkára fogni, ezért képtelen volt végrehajtani grandiózus tervét, hogy
minden gondolatot számokká redukál. Leibniz szerint ez lehetővé tette
volna az emberek számára, hogy úgy érkezzenek el egy adott probléma
megoldásához, hogy egyszerűen csak kombinálják a megfelelő
gondolatszámokat. Leibniz belebukott abba a gigantikus bányavíz-
lecsapoló vállalkozásba is, amibe belekezdett. Nem sikerült neki a
szavakat univerzális jelekké konvertálnia, mellyel megszűnhettek
volna az idegen nyelvek. Szerződésben vállalta, hogy megírja
Brunswick hercegeinek teljes históriáját (ő volt ugyanis a család
könyvtárosa), de sosem készült el vele. És ráadásul elfogyott a pénze
is.
Viszont egy dolgot sikerült befejeznie, ami aztán meg is változtatta
a világot. Kidolgozott egy olyan matematikát, mely a planéták
mozgásának kiszámításához szükségeltetett. A kalkuláció segítségével
bármelyik pillanatban meg lehetett határozni egy adott bolygó
gyorsulásában bekövetkezett pozitív vagy negatív változásokat. A
művelet, melyet 1675-ben Leibniz kifejlesztett, a differenciál- és
integrálszámítás volt. Leibniz számára azonban nem is annyira a
számítás matematikai vonzata volt a fontos, hanem annak filozófiai
alkalmazásai. Valószínűleg az azévi, németalföldi útja során (amikor
találkozott Anton van Leeuwenhoekkal, {310»83} {310»254} aki
éppen akkoriban tette lenyűgöző felfedezéseit a mikroszkopikus
organizmusokkal kapcsolatban) fordult Leibniz érdeklődése azok felé
az elenyésző dolgok felé, melyek Dalton képzeletét is inspirálták.
A problémát akkoriban az anyag okozta. Hogy miből tevődik össze,
és hogy miért áll egy halom homok sok ezer apró darabból, míg egy
sziklatömb szemmel láthatóan csak egyből? Meddig lehet az anyagot
osztani? Léteztek teóriák az anyag végtelenül apró darabjainak
létezésével kapcsolatban, de azt senki sem tudta, hogyan áll össze
belőlük az egész. Leibniz véleménye szerint egyetlen anyagi tárgy sem
lehetett olyan apró, hogy ne lehetett volna tovább osztani. Egy
bizonyos ponton mindazonáltal kell lennie egy „anyagesszenciának”,
mely kizárólag energiából tevődik össze. Ezek a pontrészecskék
lehetnek minden lét fundamentális elemei. De hogyan válnak ezek az
energiarészecskék anyaggá? Leibniz válasza erre a monászok léte volt,
akik az anyag „velejárói”, és amik összetartják a pontrészecskéket, és
ezáltal lehetővé teszik, hogy az anyag felépüljön. A legkisebb ily
módon felépülő csoport tehát az anyag létező legkisebb
megnyilvánulása.
Ez a gondolat indította Daltont arra, hogy az időjárást kezdje
tanulmányozni. Meteorológiai megszállottságának részeként Dalton
barométereket, hőmérőket és esőszintmérőket épített, ezáltal mérve a
ködöt, az esőt, a felhőket és a légnyomást. Dalton mindenekfelett
érdeklődött a páratartalom iránt, és hogy hogyan lép be a víz párolgása
az atmoszférába, illetve hogyan távozik onnan. Akkoriban senki sem
tudta, hogyan issza be a levegő a vizet. Az a teória dívott leginkább,
hogy egyfajta kémiai vonzás eredményezi a folyamatot, de Dalton meg
volt róla győződve, hogy valamilyen formában kapcsolatban kell
lennie a légnyomással. A légnyomás a magassággal csökkent, s ez arra
utalt, hogy a gravitációnak a levegőrészecskék javát a föld közelében
kell tartania – ami azt jelentette, hogy azoknak súlyuk volt.
Azután Dalton felfedezte, hogy a levegő négyszer annyi nitrogént
tartalmaz, mint oxigént, ezért elkezdte vizsgálni, hogyan keverednek a
gázok. Felfigyelt rá, hogy miután nagyszámú gázt elegyített, mindig
maradt olyan gáz, mely nem vegyült el a többiekkel. Ekkor fedezte fel
azt is, hogy a hidrogén és az oxigén mindig 8:1 arányban vegyül el
egymással. Más gázformáknak is megvan a maguk szabályos aránya.
Lehet, hogy ez a súlyukkal van kapcsolatban? Amikor nyomással
kényszerítette a gázokat a vízhez, némely gáz készségesen feloldódott
a vízben, de némelyik nem. Ennek is a súlyukhoz lenne köze? És
minden gáz a maga sajátságos módján közeledett a vízhez, mely azt
látszott igazolni, hogy az egyedi gázok mindig ugyanolyanok
maradnak. Jelentheti ez azt, hogy egy gáznak mindig ugyanannyi
marad a súlya?
1803-ban Dalton publikált egy értekezést a vízben történő
gázabszorpcióról, melyben úgy érvelt, hogy a felszívódás folyamata a
gáz részecskéinek súlyától függ. Közölt ezenfelül egy listát ezekről a
súlyokról. 1805-ben állt elő az első helyes súlytáblával, és 1807-ben
edinburghi hallgatóságának beszélt „egy új nézetről a testek
alkotórészeiről vagyis legfontosabb alapelemeiről, illetve ezek
vegyületeiről”. Beszéde során kijelentette, hogy e nézet a
„legfontosabb változást hozza a vegyészet rendszerében, az egész
tudományt teljességgel leegyszerűsíti és megérthetővé teszi”. Szerény
megjegyzésével Dalton életre hívta a modern kémiát, és megismertette
a világot az atom-teóriával, melyben az összetett formák egyedi
összetevőik relatív atomsúlyának függvényei.
Egy svéd hipochondernek – aki rabja volt a szebbik nemnek, az
ínyenc ételeknek és a gyógyfürdőknek – kellett jönnie, hogy Daltont
híressé tegye. Jöns Jakob Berzeliust Dalton nagy bejelentésének
évében nevezték ki a stockholmi Orvosi Egyetem (később Karolinska
Intézet néven vált ismertté) orvos- és gyógyszerészprofesszori székébe.
Itteni laboratóriumában Berzelius minden energiáját annak szentelte,
hogy mindent megtudjon a vegyészetről, amit csak lehetséges. Hála
vagyonos feleségének, Berzelius az élet örömeit sem tagadta meg
magától, melyek esetében az utazást (szórakoztató feljegyzéseket
vezetett, melyben teljes részletességgel emlékezett meg a hölgyek
alakjáról), az evést (Franciaországban, egy alkalommal, ez egy
negyven fogásból álló éteksort jelentett), az ásványvizek fogyasztását
(képzelt betegségei miatt ezzel minden körülmények közt élt) és
fúvócsövének használatát jelentette. A fúvócső a kor elterjedt eszköze
volt, melyet főképp arra használtak, hogy a láng hőmérsékletét akár
1500 °C-ig (2702 °F) feltornásszák a porrá tört ásványok elemzése
céljából. Berzelius ebben kiváltképp jeleskedett, és gyakran azzal
fizette meg házigazdái (köztük volt Goethe is) kedvességét, hogy
kielemezte kőgyűjteményének darabjait.
 Berzelius nagy tisztelője volt Dalton atomsúlytáblázatának, és 1818-
ban sikeresen azonosította a negyvenkilenc ismert elemből negyvenöt
súlyát, valamint felsorolt több mint kétezer vegyületet. A munka
idegölő komplexitása győzte meg őt arról is, hogy valamiképp
racionalizálnia kell kémiai jelölésmódokat. Így hát előállt azzal a
szimbólumkészlettel, melyet ma is alkalmazunk. Minden elemet latin
nevének első betűjével azonosított, hacsak egynél több elem kezdődött
ugyanazzal a betűvel, mert ilyenkor a latin név második betűjét is
felhasználta. A vegyületek esetében apró, kisméretű számjegyek
jelölték az arányokat. Hála Berzeliusnak a modern kori vegyészek így
írják a kénsavat (mely hidrogénből, kénből és oxigénből áll): H2SO4.
Berzelius mást is tett, mellyel belopta magát az utókor szívébe.
Azonosította annak a rejtélyes kőnek az összetételét, melyet
Svédországban, egy vasércbánya közelében találtak. A kőzet egyfajta
volfrám volt, melyről Berzelius (valamint az idő szerinti vagyonos
házigazdája) felfedezte, hogy egy új elemmel van összekeveredve.
Ahelyett, hogy ennek a svedonium vagy berzelium nevet adta volna,
ahogy az várható lett volna, ő a cérium { 311»106} nevet adta neki, az
után az aszteroida után, melyet épp akkoriban fedeztek fel (majd
vesztettek el). A legfurcsább dolog az volt ebben a szokatlan
asztronómiai eseményben, hogy a felfedező pontosan tudta, merre
keresse azt, amit fel akart fedezni. Még 1772-ben a berlini
obszervatórium vezetője, Johann Bode kezdte el terjeszteni a hírt, hogy
a planétákat elválasztó távolságokban matematikai rendszer fedezhető
fel. A bolygók a Naptól számítva reguláris távolságra voltak egymástól,
az alábbi számsor szerint: 0, 3, 6, 12, 24, 48, 96, 192. Minden
planetáris távolság megfelelt az alapszámsor szerinti adatnak, melyhez
plusz négyet kellett hozzáadni. Ez az összeg pontosan kifejezte minden
bolygó pozícióját, kivéve a Neptunuszt. Nyilvánvalóvá vált, hogy
lennie kell egy bolygónak a „24 + 4” pozíción. Csakhogy eddig még
senki sem találkozott vele.
A rejtélyes planéta foglalkoztatta az összes csillagászt, amikor
Giuseppe Piazzi, a szicíliai Palermo obszervatóriumában, 1801-ben
felfedezte a Cerest. Piazzi izgatottan tett három megfigyelést az új
bolygóról, majd megbetegedett. Miután felépült, az időjárás több hétig
túlságosan felhős volt a megfigyeléshez, de amikor újra kitisztult,
Piazzi újból nekilátott. Legnagyobb csalódottságára azonban a Ceres
eltűnt, és úgy tűnt, nem lehet még egyszer felfedezni. Korábban
keringési pályájának mindössze 9 fokán keresztül követte csak
nyomon, ami nem szolgáltatott elegendő adatot a jelenlegi pozíció
kikövetkeztetésére. A veszteség híre letaglózta a csillagásztársadalmat.
Így amikor egy fiatal német matematikagéniusz bejelentette, hogy
kidolgozott egy metódust, mellyel a Ceres újra megtalálható, örömmel
vegyes kétkedéssel fogadták. De az események azt igazolták, hogy
Karl Friedrich Gauss rátalált a módra, mellyel a három megfigyelés is
elegendő volt, és egy évvel később, azon a napon, amelyiken Gauss
megjósolta, a Ceres meg is jelent. Az esemény egy csapásra
világhíressé tette, és megszerezte számára az asztronómusi posztot a
göttingeni egyetemen, ahol a mai napig őrzik a tudós agyát.
Gauss érdeklődési köre rendkívül szerteágazó volt. Morse előtt
feltalálta a távírót, és belekóstolt abba a furcsa, ősi nyelvbe is, mely
roppant népszerű volt a romantika korának Németországában. A nyelv
a szanszkrit {312»278} volt, mely egy walesi bíró, az Indiában
tevékenykedő Sir William Jones jóvoltából kerülhetett a Nyugat
tudósainak érdeklődési körébe. Jones született nyelvzseni volt, aki
megtanult héberül, latinul, görögül, franciául, olaszul, arabul,
portugálul és spanyolul is. Egy perzsa nyelvtankönyvet is publikált,
még Kalkuttába történő 1783-as megérkezése előtt. Jones itt fedezte fel
a szanszkrit nyelv szépségeit. Vallásos ember lévén szilárdan hitt
benne, hogy egy napon bizonyítékok fognak napvilágra kerülni arról,
hogy a Bibliában szereplő történetek igazak. Így a szanszkrit
felgyújtotta a képzeletét, melyről azt gondolta, hogy valaha az éden
nyelve volt. 1784-re már jó úton járt, hogy mesteri fokon elsajátítsa a
nyelvet.
1786-ban Jones azzal villanyozta fel a nyugati világot, hogy
kijelentette, a szanszkrit nyelvből eredeztethető az összes európai
nyelv. Ő maga személy szerint nyomon követte ezt a görög, latin, kelta,
örmény és albán nyelvek esetében. Amint Jones előállt nyelvtanával, a
szanszkrit gyorsan az európai tudóstársadalom divatos nyelve lett. A
német tudósok is érdeklődni kezdtek, és ezek egyike ismertette meg
Gausst a témával. A németek érdeklődését a történelmi múlt iránt
részben az is indokolta, hogy a tizenkilencedik század végének
levegője telített volt a romanticizmussal és a (francia és amerikai)
forradalmakkal, és így jó táptalajnak bizonyult a nacionalizmus
számára is.
Hála a romanticizmusnak, az ancien régime mechanikus
rendszerességét felváltotta az individualizmus és az „érzések” új keletű
dicsőítése. Ennek a trendnek a része volt a középkori múlt iránt támadt
romantikus érdeklődés, mely életet adott a vágynak, hogy minden
kultúra megtalálja saját identitásának gyökereit. A német gondolkodó
Johann Herder megidézte a misztikus, ősi törzsi germán volkot, mely
nem politikai vagy gazdasági entitás volt, hanem sokkal inkább
egyfajta fundamentális, kulturális őstípus, melytől a német faj eredt, és
mely annak egyedülálló germán karakterét adja. Ez a teuton identitás,
figyelmeztetett, veszélyben van a francia felvilágosodás
gondolatiságának álnok, „nemzetközi” karakterétől. Hátborzongatóan
előrevetítve a fajnemesítés és a faji tisztaság eszméit Herder arra
szólította fel az embereket, hogy rázzák le magukról a francia filozófia
jármát, és saját nemzeti kulturális örökségüket keressék, mely a folklór
által is kifejeződésre jut.
Mindehhez hozzájárult a Napóleontól elszenvedett porosz vereség a
jénai csatában. {313»212} A német romantikusok a szanszkritra mint
nemzeti büszkeségük helyreállításának eszközére tekintettek, arra az
ősi indoeurópai gyökérre, ahonnan a volk is származik. Az árja múlt
képei fordították Wagnert a heroikus német opera felé, és ezek
inspirálták az őrült bajor királyt, Lajost, hogy olyan középkori
kastélyimitációkat építtessen, mint Neuschwanstein, melyet
villanyvilágítással is kiegészített. Az árja tanok fordítottak egy
filológust is – akinek szanszkrit munkássága Gauss figyelmét is
felkeltette – az idea felé, hogy a lingvisztikát tudománnyá tegye.
A neve Jacob Grimm volt, és rövid ideig együtt dolgozott Gausszal
a göttingeni egyetemen. Grimm akkor járult hozzá munkásságával a
nyelvészet tudományos eredményeihez, amikor 1822 és 1837 között,
meglovagolva a konjunktúrát, négy masszív kötetben publikálta
azoknak a hangváltozásoknak az elemzését, melyek az ősi gyökerekből
kialakították az európai nyelveket. Elsősorban azokra a hangokra
összpontosított, melyek a német nyelvcsaládhoz kapcsolódtak. Például
a latin p (mint a paterban) f lett a németben és az angolban (father,
fater); a latin d-ből t lett (duóból two, zwei); a szanszkrit dh-ből lett a
görög ph, a latin f és a német b vagy v.
Jacobnak volt egy fivére, Wilhelm, akitől sosem vált el, s aki
osztozott Jacob német múlt iránti rajongásában. Mindkét testvér a
nyelvben és a folklórban látta meg annak a fundamentális köteléknek a
kifejeződését, mely minden németet egyesített. Ahogy Jacob mondta:
„Minden munkám kapcsolódik a szülőföldhöz, melynek talajából erejét
meríti”. Valamikor 1807 körül a két férfi elkezdte gyűjteni a népi
anyagokat azáltal, hogy olyan embereket hívott meg házukba, akik
ismerték a régi meséket. Történeteket gyűjtöttek a cigányoktól,
parasztasszonyoktól, pásztoroktól, fuvarosoktól, csavargóktól,
nagyanyóktól és gyermekektől. Amikor 1852-ben végül publikálták, a
gyűjtemény 211 meséből állt, melyek némelyike olyan messziről
származott, mint Perzsia, Svédország vagy India.
A Grimm testvérek Tündérmeséi gyermekek generációit
szórakozatta, és eredetileg Herder felhívása inspirálta, mely a germán
kultúra történetei után kiáltott, a gyermekeknek, a jövő nemzedékének.
Az eredeti mesék azért kissé másképpen festettek, mint a kevésbé
sarkított későbbi kiadások, és pláne, mint a Disney-féle technicolor
verziók. Az első verziók teli voltak erőszakkal: a Herceg teherbe ejtette
Rapunzelt; Hamupipőke gonosz testvéreinek végül kivájták a szemét;
az idős asszony levágta lánya fejét; Jancsi és Juliska megsütötték a
banyát a kemencében; a gonosz királynőnek a Hófehérkében tüzes
cipőben kellett táncolnia; Csipkerózsika története pedig kész
nekrofília.
A mesék azonnal felkeltették a közvélemény érdeklődését, miután a
legtöbb történet elemei nagyban hasonlítottak egymáshoz, függetlenül
a kultúrától, melyből származtak. Szerbiában, Angliában vagy
Norvégiában ugyanazok az epizódok tűntek fel újra meg újra,
ugyanazokat az értékeket kifejezve. Az erény mindig
megjutalmazódott, az erőszak és a félelem mindig szebb színben tűnt
fel a valóságosnál. Az idegeneket megvetés fogadta. A rend, fegyelem
és a tekintélyelv mindig nagy tiszteletben volt tartva. A család egységét
szegénység vagy örökösödési problémák bomlasztották. A bátorság
volt a legfőbb erény.
Piroska még egy tudós tanulmány tárgya is lett, amikor 1865-ben az
angol Edward Tylor hasonlóságokat fedezett fel a kislányt (és
nagymamáját) elnyelő farkas, és Skoll, a napfelfaló farkas ősi északi
mítosza között. Tylor szerint a mesék sokkal ősibbek voltak annál,
mintsem azt a Grimm testvérek gondolták. Tylor számára ezek ősrégi
mitológiai magyarázatok voltak az olyan természetes folyamatokra,
mint a növekedés beindulása minden tavasszal, a nap eltűnése
éjszakára, a felhők felszívódása a földben és a többi. Maga Piroska a
Hold-hajnal mitikus reprezentációjától származtathatta magát.
1865-ben Tylor ezeket az ideáit fejezte ki Az emberiség korai
történelmében, mely a modern antropológia {314»154} első
helyénvaló munkája volt. Második, még sikeresebb könyvében, melyet
1871-ben jelentett meg, már a címben is két modern antropológiai
szakszót vezetett be: Primitív kultúra. Tylor utazásokat tett,
tanulmányozta az archeológiát, lingvisztikát, történelmet, földrajzot,
paleontológiát és mindenekelőtt a folklórt, hogy előálljon a társadalmi
fejlődés nagy teóriájával. A mesék, mint amilyeneket a Grimm
testvérek is gyűjtöttek, ugyanazt a történetet mesélték el, miután
minden emberi csoportosulás ugyanabban a fejlődéstörténetben
osztozik. Minden modern társadalom a primitív, vad csoportoktól
származik, és ugyanazokon az állomásokon haladtak keresztül, míg
modern szociális formációvá váltak. A fejlődés során a tudás és az
eszközhasználat ugyanazon stációit járták meg – a kövek
megformázásától a tűzön át az íjig. Mindannyian feltették ugyanazokat
az alapvető kérdéseket a világegyetemről, és mítoszokat szőttek, hogy
választ találjanak rájuk. Tylor döntő érvei az általa „túlélésnek”
nevezett példák voltak. Voltak olyan ősi szokások és viselkedésformák,
melyek történelmi korokon át fennmaradtak, jóval azután is, hogy
eredeti szándékuk a ködbe veszett volna. Olyan példákat sorol fel erre,
mint a só áthajítása a váll felett, a jegygyűrű, a verzió a létra alatt
történő sétálásról, a vallások kosztümjei, a csók a fagyöngy alatt és sok
más minden. Babonáinkban, mondta Tylor, felfedjük közös
ősiségünket.
Utolsó fejezetünk a katolikus egyház azon törekvésével kezdődött,
hogy Róma bukása után összefogja a dolgokat, a konformitás
kierőszakolásával (a filioque használatán keresztül). Napjainkban
végződik, egy másik világrendszer összeomlásával, a szociális
antropológia színrelépésével, mely tudomány meggyőz minket arról,
hogy csak úgy fogjuk túlélni a poszthidegháborús káoszt, ha
üdvözöljük a közöttünk fennálló különbözőségeket.
Ez a könyv megkísérli ugyanazokat a következtetéseket levonni az
emberi tudásról, mint amiket Tylor levont a humanitással kapcsolatban.
Egymással kölcsönhatásban álló dolgokról van szó. A változások óriási
hálóján semmi sem létezhet izoláltan. Ezt sok esetben úgy próbáltam
meg érzékeltetni, hogy egy fejezetben egy bizonyos idősíkon
bekövetkező esemény könnyedén vezet közvetlenül egy teljesen más
idősíkon bekövetkező eseményhez. Remélem, olvasóm legalább
egyszer megkísérli ezt a gyakorlatot, hogy megtapasztalja azt a
flippergolyó útjához hasonlítható őrült folyamatot, ahogyan a
történések varázslatosan pattannak oda-vissza, keresztül téren és időn.
Nincs egyetlen, helyes út a hálón, mint ahogy az életben sincs. Ne
higgy senkinek, aki ezt mondja.
Még egy utolsó csavar, melyet már te is bizonyosan sejtettél. Ez
nem a könyv befejezése. Ahogy a hálónak, ennek sincs vége. Ez a
huszadik fejezet az antropológusok kulturális sokszínűségre vonatkozó
felfedezésével ér véget. Ennek a diverzitásnak egyik legmarkánsabb
megjelenési formája a történelem során az a mód volt, ahogy az
emberek felékesítették magukat. A felcicomázás egyik
legjellegzetesebb formája az a rengeteg különféle stílus volt, ahogy a
nők a különböző társadalmakban a hajukat hordták.
A mi korunkban ez egy multimilliárdos szépségipar kialakulásában
csúcsosodott ki. És ezzel a történet folytatódik, a könyv elején...
 Személy és tárgymutató

Az oldalszámok az eredeti könyv szerint.

abolicionista mozgalom 177-78, 182, amerikai forradalom 21-22, 128, 159,

185, 188 193-94, 225, 250
abszolút nulla fok 264, 270 amerikai kolóniák 166
acél 247-48 Amerikai Önborotva Társaság
acélmetszés 16 (American Safety Razor
acetilszalicilsav, aszpirin 108 Company) 247
Acheson, Edward 32 amerikai polgárháború 47, 70, 72,
Adam, Robert 185, 260-61 267
adatfeldolgozó rendszerek 5 amerikai szabadiskola süketek
adrenalin 89 részére 237
aerodinamika 243, 244 Amszterdam 164-65
aeronauták 105 anatómia 149
Agamemnon 123 A német néphez 172
Ágoston, Szent 234, 272 Androméda konstelláció 256
agyag 107 angina 107
agyfunkciók 152, 154-55 anglikán imakönyv 277
ágyú 169, 221-22 Angol Abolicionista Társaság 178
~ csövek 250-51, 256 Angol Királyi Tudományos
~ bronz 219-20 Akadémia 54-55, 56, 69, 135,
akadémiák, disszenter 278-79 140, 144, 214, 226
aknák, víz alatti 115-16 angol polgárháború 276-77
alagutak 105-07, 140 Angyalok összehasonlító anatómiája
Alberti, Giovanni Battista 265 254
Aldine-kiadványok 274 anilinfestékek 48, 155
Alfonz, V., Nápoly királya 209 anód 146
„állati mágnesesség” 149-50 antibiotikumok 103, 117
Alhambra 207 Antolik 39
ámbracetolaj 26 antropológia 123-24, 132, 240-41,
American Airlines 111 285, 286
Amerika felfedezése 125 Antropológiai Társaság, londoni 228,
Amerikai Filozófiai Társaság 229
Beszámolója 216 Antwerpen 163-64
anyag, az ~ lényege 279-80
Apolló-űrutazások 75-76 baktériumok, a ~ megszínezése 155-
ápolónők 116-17 56
Appleton, Edward 198-99 bakteriológia 118-19, 155-56
Arabshah, Hasszán ibn 206 Balaklava 136
áramlástan 242-43 Baliani, Giovanni 133
arany 163 Ballisztikai Kutató Laboratórium 201
aranyláz, kaliforniai 10, 44, 122 bálnaolaj 45
aratógép 267 bálnavadászat 95
archeológia 260-61, 285 Baltimore & Ohio Vasútvonal 85-86
Arisztotelész 54, 97, 126 bankok és banküzlet 82-83, 164-65
Arlandes, d’ márki 105 Banks, Joseph 68, 279
Arlberg-alagút 107 bányák, szén~ 69, 172, 219, 220
armada 221-22 bányakutatók 11
Arras (Flandria) 79, 80 bányászlámpa, biztonsági 69
áruházak 86-87 barbárok 271
árukereskedelem 164 Barclay, Samuel 278
árvizek 81 bárium-szulfát 88
Aston, Fred 187-88 barométerek 135-36, 140, 159, 226,
ásványtan 172 280
ásványvíz 128-29, 132 Barri, Gerald de 77-78, 236
ásványvízkúrák 129 BASF 156
aszpirin 108 Bastien und Bastienne 151
asztronauták képzése 40 Bauer, George 218-19
asztronómia-csillagászat 55, 97, 98, Bayer, Friedrich 48
126, 128, 158, 199, 255-56, 282 Beaumarchais, Pierre Caron de 193-
atavizmus, az ~ koncepciója 154 94
Atlanti Neptun 225 Beccaria, Cesare 153
„átláthatóság” 91 Bedson, George 179-80
atmoszféra, az ~ összetétele 173 békák 60
atombomba 39, 40, 110, 188 bekerítés, föld ~e 190
atomenergia 188 Bell Telephone Laboratories 204, 269
atomsúlyok táblázata 281 Bell, Alexander Graham 30, 237-38
atomteória 281 bélyegek, első postai 15-16
audion cső 42-43 Benedek, XIV. (pápa) 208
automata emelő és feszítő csigasor Bentham, Jeremy 14, 153
165-66 Bentley, Thomas, 260
automobilok 31, 130, 269 benzin 130
Az elektromosság története és beriberi 257
jelenkori állapota, eredeti Bert, Paul 103-04
kísérletekkel kiegészítve 128 Berti, Gasparo 133
Berzelius, Jöns Jakob 281-82
B-29 203 Bessarion, Johannes 273
babonák 286 Bessel, Friedrich 158
Bacon, Francis 126 beszéd- és gondolatszabadság 214
beszédalkotás 240
beszédhang 40 Boulton, Matthew 278
betegség 162 Boulton, William 184
halálozási arányok a Boyle, Robert 140
tizenkilencedik században 138 börtönök 153
betűk kiiktatása és a némák beszédre Böttger, Johann 259
tanításának művészete, A 236 Braconnot, Henri 38
betűtípusok 274 Braun, Ferdinand 31-32, 33
bevándorlási kvóta törvény 229 Brazília 212-13
Bibliák 96, 274 Breit, Gregory 198
biciklik 48, 50 Breuer, Joseph 148-49
Big Ben 102 Brit és Észak-amerikai Postai
Bigelow, Julian 89 Gőzhajó Társaság 22
biliárdgolyók 37, 218, 229, 230 Brit Kelet-indiai Társaság 66-67, 177
biofizikai mozgalom 148 Brit Királyi Államtanács 185
biológia 56, 214 Brit Nemzetközösség 124
Bíró László József 244 Britannia-híd, Wales 105
Bismarck, Otto von 152 brómezüst emulzió 36-37
Bizánci Birodalom 64, 207, 208, 271, Brooklyn híd 179, 188
272 Brugnatelli 186
Bizonyíték arra, hogy a Hold jódból Brücke, Ernst von 148
van 254 Buffon grófja 191
biztosítás Bunsen, Robert 72, 156-57
élet ~ 127, 132, 233 Bunsen-égő 156-57
tengerészeti ~ 164, 233 burgonyavész, ír (1846) 11-13
tűz ~ 233 bútorok
Black, Joseph 183-84, 227 Chippendale 261
Bloomer, Amelia 50 lakk~ 94
bloomerek 50 búvármerülés, professzionális 140
„Blumenbach-pozíció” 123-24 búvárok, a nyomás hatása a ~ra 104
„bobbyk”152 bűnözők és kriminológia 152-54
Bode, Johann 282 Byron, Lord 214-15
Bodley, Thomas 275-76
Bodley-féle könyvtár 275-76 Cabinet du Roi 54
bogarak 167 Cabot család 94
Boll, Franz 60 Cabral, Pedro Alvarez 212
bolygómű 24, 29 Cail 182
Bonet, Juan 236 Calhoun, John 177
Booth, John Wilkes 267 Canal du Midi 19-20
Bopp, Franz 239 Cannon, Walter 88-89
bórax 7-9 Carnot, Sadi 264
borotvakések 246, 248 Caro, Heinrich 156
borotvapenge 246-47, 248, 256 Carrier, Willis 73
bors 64, 65 Caruso, Enrico 43
botanika 58-59, 124 Cassini, César 98
Boucher, François 94 Cayvan, Georgia 73
céhek 19
celluloid 37-38, 39
cepheidek 256
Ceres 282
Ceris-hegyi alagút 106-07, 140
cérium 72, 282
Champollion testvérek 183
Champollion, Jean François 263
Charcot, Jean-Martin 150
Chauncey, Jeroma 52
Chevreul, M. E. 93, 94
chinoiserie 94, 260
chintz 17
Chippendale, Thomas 261
cinkérc 204
cinkkel galvanizálás 181
cipők 46-47, 52
cipőkapcsok 50
cipzár 50
Clarendon Code 277
Clark, Edwin 51
Clinton, DeWitt 84
„Clinton vizesárka” 84
Cobden, Richard 13, 15
Coca-Cola 246
Colbert, Jean-Baptiste 17-18
Coleridge, Samuel Taylor 215
Colt, Sam 114-15
Concorde repülőgép 39
Concordet 53
Condillac, Étienne de 191
Cook, James, kapitány 128-29, 159,
225-26
Cornell, Ezra 44
Corning 74
Cornish Coppermine Co. 185
Così fan tutte 151
Covilhá, Pero da 212
Crames, Stuart W. 73
Crécy, a ~i csata 78
Crick, Francis 34
Crippen, Dr. 198
Cromwell, Oliver 124, 167, 168, 277
Crookes, William 241-42
Crowell, Henry P. 87
cukor 65-66, 182-83
~ finomítás 164
~ adók 177
csatakígyók 222
csatornarendszerek 11, 137-38
csatornák 130-31, 261
csavarok, finommenetes 159
Csien Lung 66
csillagállások 100-01, 173, 224, 225,
248-49
csillagok
fényessége és magnitúdója 255-
56
távolsága 158, 256
csillagtáblázatok, navigációs 98
„csípős” szósz 76
csirkék és a beriberi 60-61
csiszolók, ipari 32
csizma- és cipőpiac 50
csizmák 46-47
végiggombos ~ 50-52
csokoládé 182
csomagolás 87
Daimler, Gottlieb 109
Dalkin, Cyrus P. 25-26, 29
Dalton, John 279-80
Dampier, William 167
Darwin, Charles 153, 227-28, 229
Darwin, Erasmus 215
Davy, Sir Humphry 68-69
De Forest, Lee 42
De re metallica (A fémekről) 219
de Vauban, Sébastien Le Preste 20
Death Valley 8-9
déjà vu 161
delfti porcelán 165, 205, 259-60
Denison, E. B. 101, 102
Der Lebensraum 174
Desbarres, Joseph 224-25
Descartes, René 56, 151, 233
Dewar, James 92
DeWitt, Simeon 84
DEWline 111
dialektológusok 241
Dias, Bartolomeu 212
Diderot, Denis 191
diéta 61
differenciál- és integrálszámítás 55,
279
dinamit 39, 107
„dinamit fejfájás” 107-08
dinamó 142, 146
„disszenterek” 277-79
DNS-molekula 34
dohány 166
Dollond, John 158, 159
Doulton cég 138-39
Drake, Sir Francis 65, 221, 222
Drake-kút, Oil Creek, Pennsylvania
130
Drebbel, Cornelis 167-68
drót, szöges 180
drótfonás 178-79
drótkötelek 179
Dunant, Jean-Henri 117
E. Remington & Sons 114
Eastman Kodak 73
Eastman, George 36-37
Eckert, J. Presper 201
Eddystone-sziklák 249-50
Edison, Thomas A. 29, 30, 32, 72
„Edison-effektus” 43
Edward, II., Anglia királya 78
egészségügyi alakulatok
megalakítása 117
Egyetemes Harmónia Társaság 151
egyházak 128
egyiptománia 261-63
éhenhalás arányszáma, XIX. század
138
éhínség, ír (1846) 11-13
Ehrlich, Paul 155-56
éhség 89
Eijkman, Christiaan 60-61
Einstein, Albert 40
Eisai Myo-an 257
éjjeli vakság 60
ekevasak karddá kovácsolása 202
Elder, John 268
elefántagyar 37
elefántcsontpiac 37, 38
elektródák 146-47
elektrokémia 69
elektrolízis, az ~ törvényei 186-87
elektromágnesek 32, 196
elektromos áram, az ~ mérése 32
elektromos erőmű, az első 72
elektromos hal 145, 149
elektromos letapogatás 41
elektromos motor 143
elektromos szakkifejezések 151
elektromosság 31, 142, 145-46, 186,
195-97, 198, 214
elektronáramlás 203-04
elektroncsövek 31-32, 200-02, 203,
204
elektrosokk 145
elektrosztatikus generátor 196
elektroterápia 149
Élelmezési tapasztalatok,
illusztrálandó a pótlólagos
tényező fontosságát a normális
étrendben 61
élelmiszer-termelés 267
élelmiszer-adalékok 62
elem, a világ első ~e 146, 186
elemi szén 25, 26, 29, 30, 32-33
élettartam, várható 127, 132
Elugelab 202
Elwood, W. L. 180
emberi fajok, Az 124
emberi szárnyalás, Az 246
emberiség korai történelme, Az 285
Emmánuel király 106
endoszkópok 239
lézer 76
ENIAC 201-02
építészetről, Az 265
épületfa 44
Equitable Society biztosítótársaság
127
erdők, erdőgazdálkodás 43-44
Ericsson, John 70
Erie-csatorna 84-85
erőátvitel 141-42
Erős Ágost 259
értágító 107
Értekezés a külkereskedelem
hatásáról az angol kincstárra
165
érzékelés és inger 254-55
„érzékelés” folyamata 193, 195
érzelmek, az ~ hatása a fizikai
rendszerekre 89
érzéstelenítő gáz 103
Erzsébet, I. 65, 221, 275
Esfahan mecset 207
esőszintmérők 280
esőkabátok 46, 108
Espy, James P. 135
esti iskolák létrejötte 29
Északnyugati-átjáró 94
eszköz, Az 126
eszperantó 240
Észrevételek néhány fosszilis
növénnyel kapcsolatban 59
eszterga, precíziós 159
éter 109, 116
étkészlet 247
Eulalia hercegnő 73
euritmia 265
evolúció, az ~ elmélete 55, 227-28
ezüst 163, 219
ezüst-nitrát oldat 155
„ezüst pisztolygolyó” 156
fa felhasználása 44
fa korhadása 108
fahéj 64, 65
fájdalomcsillapítók 155
faji jellegzetességek 123-24
faji tisztaság 283
fajnemesítés 228-29, 283
fajok eredete, A 227-28
fajtípus, az öt alapvető 124
fák faszén készítéséhez 222-23
fakereskedelem 44
Faraday, Michael 186-87
„farmerek” 191
faszén 222-23
Faulds 229-30
Fechner, Gustav Theodor 254-55
fegyverek
ágyúk 169, 219-20, 221-22
atom~ 92
automata pisztoly 114-15
dinamit 39
intelligens lövedék 76
légelhárító tüzérség 89-90
lőgyapot 39
muskéták 53, 102, 169
óriás íj 77-78, 90
pontossága 200-01
puskák 103
Remington puska 114
víz alatti akna 115-16
fej mérése 153-54
fejfájás 107-08, 149
félautomata üzleti környezet kutatása
(semi-automatic business
environment research, SABER)
111
„felhasználóbarát” technológiák 91
felhőkarcolók építése 30
félvezetők 204
felvilágosodás kori alapelvek 170
fémek 219
fenol 108
fény 57, 197
a ~ viselkedése 40-42
polarizált ~ 57-58
fényképezés (fotográfia) 36-37, 152,
155
első szárazeljárás 241
légi ~ léggömbből (1858) 104
schlieren 40
fényképezőgépek, kamerák 36-37
Ferenc francia király 221
fertőtlenítő 108
fertőzés, posztoperációs 108-09
fertőzésgátlók 39, 119
festékek 69, 91-92, 93, 166, 167
 szintetikusfesték-ipar 155-56, a ~ gazdaság újjáélesztése, XVII.
205 század 17-19
festészet, a ~ antwerpeni iskolája 164 gazdasági gyengélkedés 190-92
fésűk 38 segítség az amerikai
Fichte, Johann Gottlieb 172 forradalomban 193-94
filioque 271-72, 286 francia-osztrák háborúk 117
film, fényképészeti 37, 73 Frankenstein 215
filozófia 253 Franklin, Benjamin 128, 151, 261
Fink, Albert 86 Fraunhofer, Joseph von 157-58
Firenze 273 Freibergi Bányászati Iskola 204
fizika 263 Freneau, Philip 84-85
fizikai földrajz 171, 219 frenológia 152-53
fiziokratizmus 191-92 Freud, Sigmund 148-49
fiziológia 195, 214 Frigyes, Nagy 169-70
Fiziológiai kézikönyv 195 Fugger, Jakob 220-21
Flandria 79, 80, 81, 163-64 fúró (ágyú ~) 250, 256
Fleming, Alexander 119, 132 fúrók, pneumatikus 106-07
fluyt 82, 165 fúvócső 281
fogadás (szerencsejátékban) 164, fügekaktusz 167
233-34 függetlenségi háború lásd amerikai
fókuszhossz 158 forradalom
folklór 285-86 Fülöp, II., spanyol király 96, 221,
folyadékkoncepció 151-52 222
foraminifera 131-32 fültükör 239
Ford, Henry 31 fürdők, mágneses 151
foszfátok 27-28, 31 fűszerek 16, 63, 166, 231
foszforsav 27
foszfortartalom 26-27 gabonasiló 267
fotométer 255 gabonatartalék 61
fotonok 41 gabonatörvények 13-14, 15
fotoszintézis 214 Gabonartörvény-ellenes Liga 13, 15
Fourier, Jean-Baptiste 263, 264 Galilei, Galileo 97-98, 126, 133, 210
Föld Gall, Franz Joseph 152-53
a ~ alakja 99 Galla Piacida 208
a ~ kora 263 Gallaudet, Thomas 237, 238
földek értékének növekedése 30 Galton, Francis 228-30
földmérés 132 Galvani, Luigi 145, 149, 196
háromszögeléssel 160 galvanizálás 179-80, 188
földrajz 172, 174 galvanizmus 69
fizikai ~ 171, 219 gályák 222, 259
~ tanítása 252 Gama, Vasco da 65, 212
földrengések 132 Garfield elnök 152
francia forradalom 129, 192, 193, Gauss, Karl Friedrich 282-83
194, 236 gázanalízis 205
francia gázbüretta 205
gázfény 29, 44-45, 72-73, 108, 130,
255
gázharisnya 72-73, 75
gázok abszorpciója vízben 280-81
gazométer 159
gén, emberi 34
generátorok 142
elektrosztatikus 196
szikra-rés 197
genfi egyezmény, első 117
géntechnika 215
geológia 59, 129-31, 214, 216-17
Geológia alapelvei 227
geometria 265
geopolitika 174
gépek
gőzhajtású ~ 214
gyárak 90
gépesítés 267
Gerald, walesi 77-78, 236
Gerhardt, Charles 108
germánium 204-05, 217
Gibraltár ostroma 104-05
Gilbert, William 151
Gillette, King Camp 246-47
Giovanna királynő 209
girokompasz 143-44
giroszkóp 90, 133, 143-44, 147
Gladstone, William E. 123
Glaisher kapitány 135
Glidden, Joseph 180
glonoin 107
gobelin faliszőnyeg gyártása 19, 93,
94
Godfrey, Thomas 224
Godwin, William 215-16
Goethe 281
Golgi, Camillo 154-55
„Golgi-sejtek” 155
Golicin, Borisz 132
golyóscsapágyak 243, 244
golyóstoll 244
Goodwin, Hannibal 37
Goodyear 46
gőzgép 16, 23-25, 44, 188, 227, 264,
278
grafit 32-33, 34
Graham, George 100-01
gránátok, acélköpenyes 143
Grasse, Admiral de 194
Graunt, John 126-27, 233
gravitáció 195, 214, 280
Greenwich, középidő 224
Grew, Nehemiah 56
Gribeauval, Jean-Baptiste 250-51
Griffo, Francesco 274
Grimm testvérek tündérmeséi, A 284-
85
Grimm, Jacob és Wilhelm 284-85
Grimshaw, Lord 101
Groot, Huig de 232
guanó 173
Guericke, Otto von 140
Guinand, Pierre-Louis 157
gumi 31
vulkanizálás 46-47
gumiabroncsok 31, 48
Gutenberg, Johannes 4, 5
gyapjú 16-17, 80
gyapjúsálak 112
gyapotmagtalanító gép 52-53, 72
gyarmatosítás, nyugati 65
gyémántok, mesterséges 32
„gyepidomítók” 180
gyertyaöntés 93
gyógyfürdők 129
gyógyszeripar 156
gyorsírás 240
gyömbér 65
gyöngyvessző, növény 108
György, III., angol király 261
gyufák, biztonsági 26
Háború és béke törvényéről 232
hadihajók 12, 47, 136, 142-43
Hadley, John 224
hadseregek 168-69
Haish, John 180
haj osztályozása 154
hajók Henry, Edward 230
csavarhajtású ~ 70 Henry, Joseph 196
fluyt 82, 165 Herder, Joseph 283
hadi~ 12, 136, 142-43 Herschel, Sir William 158, 230
kalózkodás 166-67 Hertz, Heinrich 31, 196-98
klipperek 10-11 Hess, Rudolf 175
páncélozott ~ 70-71 hidak, drótfelfüggesztésű ~ 179
posta~ 22 hidraulika 81-82
teher~ 136, 268 hidraulikus kos 105-06
utasszállító ~ 22, 199, 268-69 hidrogénbomba 202
hajótörésekkel foglalkozó bizottmány higany 134, 135, 140
135-36 higanypumpa 239
hajszálrugó 57 Hill, Rowland 14, 16
hal, elektromos 149 himlő 162
halálozási tabellák 127 hipnózis 149
Hales, Stephen 144-45 Hirosima 40
Halle, Adam de la 79-80 Hirsau, Wilhelm von 236
Halley, Edmund 127 Hissarlik 122
hálózatok 4 hisztéria 147, 149-50
Hamburg 165 Hitler, Adolf 33, 165, 229
Hamilton, Sir William 260 HMS Dreadnought 143
hamispénz-detektor 245 HMS Prince 136
Han-dinasztia 206 Hofmann, August 47-48, 108
hangkísérletek 196-97 Hogyan tanítja Gertrude a
hangosfilm 41-42 gyermekeit 252
hangrögzítő 238, 241 Hold 98
hangvilla 196 Holland Kelet-indiai Társaság 94, 95,
Harbart, Johann Friedrich 253-54 177, 231, 259
háromszögeléses földmérés 160, 225 hollandok 213, 259-60
Harrison, John 248-49 Hollerith, Herman 112, 118
Hartlib, Samuel 276 hologram 76
Harvard College 276 homeosztázis 89
Haushofer, Karl 174-75 Homérosz 122
Haüy, René 33-34 Homestead Act 180, 267
Hawkins, John 221 Hooke, Robert 56
Hawthorn-effektus 88 Hopkins, Frederick Gowland 61-62
Hazelwood Iskola 14 Hortalez & Company 193-94
Heaviside, Oliver 198 hosszúsági körök számítása 248-49
hegymászók, a légnyomás hatása a Howard 182, 222
~ra 104 hőmérők 239, 280
Helmholtz, Hermann von 60, 196 hőterjedési teória 263
Helvétius, Claude A. 191 Hubble, Edwin 256
hemodinaméter 239 Hudson, Henry 95
hengerfúró 250 Hudson-folyó csatornája 105-06
Henrik, IV. 136 Hudson’s Bay Company 185
Hughes, David 196 inerciális navigációs rendszer 90
hullámhosszok 157 információs kor 4
Humboldt, Alexander von 172-75 információs rendszerek 5, 91
Humboldt-áramlás 173 infravörös sugárzás mérése 241-42
Hume, David 171 ingaóra 56, 100-02
Huntsman, Benjamin 247-48 inkák 162, 221
hurrikán, az 1854-es 116 inkubátor kacsatojások számára 168
hús, friss 65 innováció 5
Hutchinson, Thomas 21 intelligenciáról alkotott
Hutton, James 227 elképzeléseink megváltozása 6
huttoni Föld-teória magyarázata, A intelligens rakéták 76
227 Inter Caetera 161
Huygens, Christian 56-57, 214 International Business Machines 113
Hyatt, John és Isaiah 37-39 internet 5
ionizációs szint 198
I. C. I. vegyészeti vállalat 91-92 ipari forradalom 23, 24, 53, 72, 139,
IBM 113 159, 182, 250, 278
idegi rendellenességek kezelése 149- írógépek 113-14
151 Írország, burgonyavész és éhínség
idegklinikák 150 ~ban 11-13
idegrendszer 196 iskolák 170
időjárás ismeretelmélet 125, 126
adatok 135-37 Isztambul 211
ciklikus mintája 199-200 izlandi pát 57-58
előrejelzés 199-200 izom-összehúzódás 144-45, 239
vizsgálata léggömbből 104 izotópok 187-88
időmérés 101-02
íj, óriás ~ 77-78, 90 jacquard 112
íjászat 77-78 Jamaica 167
Iliász 122 James, Thomas 275
importilleték és restrikció, XIX. Jamieson, Annie 197
század 12-13 János, Anglia királya 78
impresszionizmus 93-94 János, VIII., bizánci császár 273
index, tiltott könyvek listája 96-97 Jansen, Cornelis 234-35
indiánok, lásd őshonos amerikaiak Jansky, Karl 199, 269
indigószínezék-import 122 Japán 94, 257-58
indukált emisszió alapján történő Jardin du Roi 53
mikrohullámú erősítés járványok, kolera 138
(microwave amplification by Jáva inváziója (1811) 67
stimulated emission of radiation, javítóintézetek 153
MASER) 75 Jefferson, Thomas 53, 54, 83, 172,
indukált emisszió útján történő 261
fényerősítés (light amplification jelbeszéd 235-36
by stimulated emission of jelvisszaverődés 198
radiation, LASER) 75-76 jelzőberendezések 141
Jelzőfény Program (Project Beacon) kékzománc 139
111 keletre vezető útvonalak 94-95
Jennings, George 139 Kelvin, Lord 263-65, 270
jezsuiták 97, 98, 234-35 Kelvin-skála 264, 270
Joachinstahl 218-19 kémiai kutató laboratórium, az első ~
Jolly Roger 167 27
Jones, William 239, 283 kemoterápia 121, 155
Jordaens, Jacob 164 Kempis, Thomas 274
Josephine császárnő 111 Kendall, Amos 237
Judson, Whitcomb L. 49-50 kendők 111-12
Jusztinianus császár 208 kenés-olajozás 130, 243
Jupiter 97, 98 Kennelly, A. E. 198
kerámia 139
kábelcsévélési technikák 179 hőálló ~ 133, 147
kadmium 181-82, 188 iszlám ~ 133
kalcit 57 kerámiakészítés 138-39, 205, 259-60
kalkuláció 83, 279 kereskedelem
kalózkodás 166-67, 221 a Kelettel, XV. század 65
kalózok 167 deficitje, XVIII. század 66
Kamattáblázatok 82 „kereskedelmi mérleg” 165
kámfor 38, 39 kereszténység, VI. századi 271-73
Kanada 20, 193 keresztes hadjáratok 64-65, 77-78,
kanadai balzsam 57 272
Kant, Immanuel 170-72, 253 kerozin 130
kapálás 189-90 készételek 49
kapitalizmus 220, 274 keszonbetegség 104
~ növekedése 164-65 Két világ dialógusai 97
kapocs és fül rendszer 49, 50 kétszikű növények 125
kapocs, rugós 49-50 kéttagú növényosztályozási rendszer
karbolsav 108, 109 125
karburátor 4, 109-10 kettős spirál 134
Karib-szigetek 166, 168, 176, 221 kibernetika 89-90
kasmírkendőgyárak 112 kicsinyítőgép 186
Károly, Anjou 79 kieselguhr 216
Károly, V. (császár) 161 kimográf 239
Károly, V. (spanyol király) 221 kínai import 94, 259-260
karotin 60 kincsvadászok 132
Kashan kerámiái 206-07 Királyi Háborús Különbizottság 117
katód 146 Kirchoff, Gustav R. 156-58
katódsugár 31, 33 Kleopátra tűje-obeliszk 26
katódsugárcső 241 klipperek 10-11
katonai megfigyelőpontok kloroform 116
léggömbökön 104 kobaltkék 205-07
kávé 166, 182 Kodak kamera 37
kéjgáz 104, 115 kolera 138, 155
„kolloid” anyagok 92-93
Kolumbusz 160, 161
~ és a rabszolgaság 176
Komensky, Jan Amos (Comenius)
276, 278
kommunikáció nagy távolságokban
43
kommunikációs hálózatok 29-30
kommunikátorok, személyi 4
kommutátorok 142
Konstantin 208, 209
„Konstantin adománylevele” 208-10
Konstantinápoly 64, 65, 272-73
kontraszttörvény 93
konzervgyártás 181-82
konyhai eszközök 139
Kopernikusz 97, 210
koponya
alakja 123-24
dudorok 15-53
kórházak újjászervezése 136
koronás üveglezáró 246
korrupció, parlamenti 14
kosenil 167-68
kozmikus sugarak 199-201
Kozmosz 173
költők 214-15
könyvek 273-76
könyvtárak 216, 275-76
környezetvédelem 173-74
kőszénkátrány 41
a ~ desztillálása 45-46
a ~ melléktermékei 45-48, 108
olajok 30
~ prizma 197
színezékek 155, 156
kövületek 54-55, 130-32, 226
közegészségügy 121-22
közegészségügyi törvény (1875) 138
középkor 206
kőzetrétegződés 131
kőzettan (petrográfia),
mikroszkopikus 59
kreozot 30, 45, 108
krími háborúk 116-17, 136
kriminológia 153
kriptográfia-titkosírás 257, 265-67
kristályok 57
félvezetők 204-05
kristálytan 34
Krisztina svéd királynő 233
Krisztus imádata 274
kromatikus színkör 93, 94
kronométerek 224, 249
„Kuffler színárnyalata” 168
Kuffler testvérek 168
kukoricakonzerv 181-82, 188
kulturális sokféleség 286
Kunders, Abraham 22
kupak (sörös~) 246, 256
külkereskedelem 18
Különböző gondolatok egy embertől,
akinek már nincs semmi
tennivalója 20
kvantum-kromodinamika 4
Kvéker zabpehely 87
kvékerek 153, 277-79
a ~ és az abolíció 177-78
l’Epée, Charles-Michel de 235-36
La Condamine, Charles 99
laissez faire megközelítés 192
Lajos, II., bajor király 284
Lajos, XII., francia király 220
Lajos, XIV., francia király 18, 223,
235
Lajos, XV., francia király 191
Lajos, XVI., francia király 261
lakkbútor 94
Langland, William 78
La Pression barométrique 104
laringoszkópia 239
La Rochefoucauld 53
látens hő teória 184
Látható beszéd: Az egyetemes
alfabetika tudománya 238
Laue, Max von 34-35
Lay, Benjamin 177-78
Le Blanc, Honore 53
Le Mans 36, 48
Leavitt, Henrietta 256 Liebig, Justus von 27-28
lebensraum 175 Lincoln, Abraham 70
Leclerc, George Louis (Buffon lincselés 21
grófja) 53-54 lingvisztika 239-41, 284, 285
Leeuwenhoek, Anton van 55-56, 214, Linnaeus, Carolus 68, 125
279 Lippershey, Hans 97
légelhárító tüzérség 89-90 Lister, Joseph 108
legelőháborúk 180 Lloyd, Charles 278
légfékek 141 Lloyd, Samson 178
léggömbök 53, 104-05 Lloyds Bank 178
első repülés legénységgel (1783) lóhere 190
105 lojalisták, posztforradalmi 21-22
léggömbrepülés (1868) 25 lokomotívtervek 69-70
repülések a légköri ionizáció Lombroso, Cesare 153-54
meghatározására 198 London Glass Sellers Company 223
sűrített levegős gömbök 140 Londonderry márkija 15
léghajók 47 londoni halálozási adatok 126-27
léghajós hadtestek 47 lottók 164
légierők 103, 110, 203 Louisville & Nashville vasútvonal 86
légiirányító rendszerek 111 lovagi torna 63
légiközlekedési helyfoglalási lovagok 63
rendszer 110-11 Lovastüzér Gárda 251
legkisebb észlelhető különbség 255 lőgyapot 39
légkondicionáló rendszerek 73 lökéshullám 40
légkörbelépés 147 lőpor/puskapor 115
légnyomás 133-34, 140, 280 lövedék, peremén élesített 114
légzés 144, 214, 239 löveg(ek) 53, 103, 114-15, 143
Leibniz, Gottfried 55, 171, 194, 214, giroszkópos 144
279, 280 lövészárok-ostromtechnika 20
lencsekészítés 157-59 Ludwig, Carl 239
-csiszolás 56-57, 214 Lundstrum testvérek 26
teleszkópok számára 158-59 Lusitania 22
lengőretesz, ingaórák 100-01 Luther Márton 96
lények nagy láncolata, a 54 luxuscikkek, igény a ~re, XVI.
Leó, III. (pápa) 208 század 163-64
lepárlók 183, 188 luxus-óceánjárók 199
lépfene 108, 155 Lyell, Sir Charles 227
Lettres Provenciales 235 Lysol 119
levelek, a ~ színének változása 59-60 lyukkártyák 112-13, 118
„Levelek és egyéb irományok
másolásának eredményes új M-9 jelű lőelemképző 90
metódusa, A” 25 Macauley, Lord 66
Leverrier, Urbain 136 Mach, Ernst 39, 40
lézer 75-76 machine de Marly 106
Libbey, Edward Drummond 74 Macintosh, Charles 46, 108
Maclure, William 216-17, 253
magasvasutak 86
magas szárú csizmák 50-52
mágikus lámpa 168
mágnesek 150
mágneses egyenlítő 173
mágneses erővonalak 142
mágnesesség 195
magvető 245
Maiman, Theodore 75
majolika 164
malária 162
Malpighi, Marcello 56
Malthus, Thomas 14
Manhattan-terv 188
Mansfield, Lord, a Legfelsőbb
Bíróság elnöke 178
Manuel, II. 273
Manutius, Teobaldus (Aldus) 273-74
Marconi, Giuseppe 197
Marconi, William 197-98
Mare Liberum (Nyílt tenger) 232
Marey, Etienne 239
margarin 62
marhahajcsárok 180
Mária Terézia császárnő 219
Marian úrhölgy 79, 80
marketing 87
Mars, csatornák a ~on 98
Marshall, James 9-10
Marshall-mező (Chicago) 86
Martins de Roriz, Fernao 211
másoló, a ~ feltalálása 25
másolópapír 25
matematika 214
Mauchly, John 199, 201
Maupertuis, Pierre Louis 99-100
Mauritania 22
Maury, Matthew 136
Maybach, Wilhelm 109-10
Mazarin bíboros 18
mázzal történő bevonás 206
McAdam, John 137
McCallum, Daniel 85
McCormick aratógép 267
még észrevehető különbözőségek
törvénye 255
Megfigyelések az átruházható
kifizetésekkel kapcsolatban 127
megfutamodás vagy harc 89
„megtervezett természet”
megközelítés 68
megvilágítás 26, 72-73
Megvilágosodás Útja, A 258
Mein Kampf 175, 229
melasz 182
menekültügyi,
rabszolgafelszabadítási és
elhagyott földekkel foglalkozó
hivatal 71
Mercator 95
Mercedes 109
merkantilizmus 165
mérlegek, precíziós 159
Merrimac 71
Mersenne, Marin 134
Mesmer, Franz Anton 150-51
Messalina 154
Messier 31, 256
meteorok 129
meteorológiai adatok 135-37
Meteorológiai Hivatal (angol) 136
metilénkék 156
Mexikó 162-63, 167
mezőgazdaság 189-92, 202, 267-68
~ vegyészete 69
mezőgazdasági forradalom, angol
190
Mezopotámia 207
Middelburg 165
Miklós, V. (pápa) 273
mikrofonok 196
mikrométer 160
mikropaleontológia 131-32
mikroszkopikus petrográfia 59
mikroszkópok 56, 154, 168, 214
spektrum ~ 59
Mindenség Végtelen Páratlansága, A
258
Ming-dinasztia 205-06
minimumtörvény 27 Nanna, avagy a növények lelki élete
Minot, Charles 85 254
mixödéma 263 napfoltok 199
modern világ és ősi világ 3-4 Napóleon, Bonaparte 69, 111, 136,
„Mohamedán-kék” 206 192, 251, 261-64
monádok 280 Napóleon herceg 106
Monitor 70-71 napóleoni háborúk 69, 239
monocotyledon 125 Nap-rendszer arisztotelészi modellje
Montano, Arias 96 97
Montgolfier, Joseph és Jacques 104- napszemüvegek 38
05 NASA 147
Morgan, Henry 167, 168 navigáció 224
Móric, nassaui herceg 97 tengerészeti ~ 248-49
Morris, Gouverneur 83-84 navigációs rendszerek 90, 147
Morse, Samuel 115, 237 navigációs térképek 99, 100
morzekód 29, 197-98, 237 navigációs törvények, Anglia 165-66
motorok, elektro~ 143 Nehou, Louis de 223
mozaikok 207-08 nemesfém rúd 165-66
Mozart 151, 261 „nemes vadság” 192
moziipar 40-42 Németalföld 82, 95, 164, 221
multimédia 4 lázadás a spanyol uralom ellen
Mun, Thomas 165 164
muníció szabványosítása 250 nemzetközi kereskedelem 65
munkások motiválása 88 Németország 174-75
Murdock, William 24, 29, 45 német reneszánsz 217
muskéták 53, 102, 169 „német orvoslás pápája”, A 120
műanyag 92 Nemzeti Tudományos Akadémia 130
műanyag csomagolás 91, 118 Nemzetközi Fonetikus Betűrend 240,
műfog 38 241
Müller, Johannes 195-96 Nemzetvédelmi Irányító Központ 110
Mykéné (Görögország) 123 neodímiumlézer 75
népszámlálás 126-27
nácik 188 1851-es ~ 26
és a lebensraum 175 1890-es ~ 112
nafta 46 neptunizmus 226
nagy afrikai elefántkihalási pánik 37 Néró 154
Nagy-Britannia és az amerikai Nessler, Charles 7-8
forradalom 193-94 neuralgia 155
Nagy Károly 208, 209 neurofiziológia 155
Nagy Katalin 260 neurológia 148
Nagy Sándor 232, 262 Neuschwanstein 284
nagyító 150 nevelőintézetek 153
nagy sebességű vákuumcsövek New Helvetia 9
használata a számítási New York & Erie vasútvonal 85
műveletekben, A 201 Newcomen, Thomas 23, 278
Newton, Sir Isaac 56, 99, 151, 194 okkult 241
Niagara-vízesés oktatás, az ~ reformja, XVII. század
erőmű a ~nél 142 276-79
vasúti híd keresztül a ~n 179 olajkitermelés 131-32
Nickerson 247 olasz felszabadító háború 107
Nicol, William 57-59 Olaszország egyesítése 106
„Nicol prizmája” 57-59 Oldenberg, Henry 214
Nicolaus Cusanus 210-11 oldószerek 93
Nielson, James 58 ólom-oxid 223
Nightingale, Florence 116-17, 136 olvasztókemencék 205
Nipkow, Paul 41 ópium 66-67, 166
nitrocellulóz 39 optika 128, 157-58
nitroglicerin 39, 107 optikai üveg 223
Nixon, Francis 17, 18 órák és órakészítés 52, 102
Nobel, Alfred 39, 107, 115 fogaskerék 100-01
Nobel-díjak inga 56, 100-02
A. Fleming 119 örökmozgó 168
F. G. Hopkins és C. Eijkman 61- rugó 248-49
62 oralizmus 237, 238
W. B. Shockley 204 Orbigny, Alcide d’ 131
Noronha, Fernando de 213 Orient-expressz 107
Northampton Táblázat 127 orvosi technológia 103, 239
Novelty 70 orvosság 195
nőegylet 216 ősi és modern világ 3-4
növény(ek) 103 ostromlás 20
osztályozása 124-26 oszcilloszkóp 32
lélegzése 144-45 Ouvrage de la Chine 94
növények története, A 124-25 Owen, Robert 14, 216
növényi olajok 93 Owens Bottle Machine Company 74
nukleáris fúzió 187-88 Owens, Michael 74
numizmatika 185 Owens-Corning Company 74
Nürnberg 165 oxigén felfedezése 128
nyalóka 182 Oyonnax (Franciaország) 38
nyelvek kapuja kinyitva, A 276 Öböl-háború 76
nyersvastermelés 58 önkormányzás 216
nyomás 103-04, 133-34, 140, 280 örökösödési törvény 63
nyomtatás 5, 41, 95-96, 164, 273-75 őshonos amerikaiak 192
rézmetszés 16, 17 hanyatlása 174
Nyugat-Indiák 193 rabszolgasorba hajtása 162-63
nyugvójárat 101 ősi világ első periódusának
vegetációjáról, Az 58
Odüsszeia 122
Ogarev Ezredes és Mr. Nobel pácolás 168
Szabadalmazott Mechanikai és páduai egyetem 209, 210, 211
Nyersvas Gyára 115 Painter, William 245
Paisley (Skócia) 112
Paley, William 68
pamut 16-17, 71-73, 193
„Panoptikon” börtönblokk 153
„pánpszichizmus” 254
pantográf 186
Papin, Denis 140
papírkészítés 104
Pappenheim, Bertha 149
Paradies, Maria von 151
paraffin 26-27, 130
páratartalom 280
paraziták 155
„parfümpermetező” 109
parókák 248
Parsons, Charles 268
Pascal, Blaise 134, 233-34
Pascal, Jacqueline 234
pasztorál 79-80
patológia 120-21, 132
Pearson, Karl 228-29
pedagógia 253
Peel, Sir Robert 152
Peenemünde 33
Pelouze, Théophile Jules 38
penicillin 119-20, 132
Pennsylvania Rock Oil Company 130
Pennsylvania vasútvonal 85
pénzek és pénzrendszerek 185-86,
188, 219
a ~ decimalizálása 83
minták metszése 185
Penzias, Arno 269, 270
pénzügyi támogatók 220
pénzverdék 185
Percival, Thomas 223
peremén élesített lőszer 114
Perkin, William 155
Perkins, Jacob 16, 17
Pernambuco 213
Peru 162-63
Pestalozzi megfigyelési ábécéje 253
Pestalozzi, Johan Heinrich 251-53
pestis 12
petróleum 130, 131-32
felfedezése 26
pezsgés 245-46
Phelan és Collander 37
Phelps 51
Piazzi, Giuseppe 282
„Piers Plowman” 78
pillangószárny-pigmentáció 61
Piranesi, Giambattista 260-61
Piroska 285
Pissarro, Lucien 93
Pistrucci, Benedetto 186
Pitman, Isaac 240
Pitman-féle gyorsírás 240
Pizano 175
placeboeffektus 88
Plancius 95
planéták 279, 282
Plantin-Biblia 274
Plantin, Christophe 95-96, 164
Platvoet, Pieter 95
Playfair, John 227
plimsoll 47
plutónizmus 226-27
pneumatikus csövek,
csomagtovábbítás ~en 140
pneumatikus sziklafúrók 106-07
pogányság 162
Poisson, Jeanne-Antoinette 191
polarizált fény 57-58
polietilén 92
polimerek 92
Pompadour, Madame de 191
Pompeji 185, 260
populáció felduzzadása (1851) 26
populáció, lásd népszámlálás
porcelán 205-06, 259-60
Port Royal-apácazárda 234, 235
portóbotrány 14
„Port Royal kísérlet” 71
portugálok 231-32
~ és a rabszolgaság 176
~ felfedezései 211-13
postahajók 22
postai rendszer
bélyegek születése 15-16
 díjak begyűjtése 14-15
portóbotrány 14
postahajók 22
postai reform 15
„Priamosz király kincse” 123
Price, Richard 127-28
Priestley, Joseph 14, 128-29, 245,
250, 260, 278
primitív kultúra 285
Pringsheim, Ernst 60, 241, 242
prizmák 157
„Nicol prizmája” 57-59
szurok~ 197
protein 61-62
pszichoanalízis 149
pszichofizika 254
pszichológia 254, 255, 256
pulzusgörbe-regisztráló 239
puskák 104
puskapor, füstnélküli 143
Pygmalion 240
Queen Elizabeth 2. 22
Quesnay, François 191
rabszolgák és rabszolgaság 21, 72,
176-77
abolíciós mozgalom 177-78, 182,
185, 188
Port Royal-kísérlet 71
rabszolga-kereskedelem 18, 176-
77, 182
radaradat 90
radar, magas frekvenciájú 92
rádió 42-43
rádióadás 198-99
rádióasztronómia 199
rádióhullámok 197-98
rádióinterferencia 269, 270
rádióméter 241-42
rádiótelefon 269
rádiótérképek 199
Raffles, Stamford 67-68
Rafflesia arnoldi 67
Ramsden, Jesse 158-60
Rand 113-14
Randolph, Charles 268
Rapp, George 216
rasszizmus 175, 229
Ratzel, Friedrich 174-75
Ravenna 208
Ravenscroft, George 223
Ray, John 68, 124
Reber, Grote 199
Recared 272
Red Lion, The 94
regisztráló dob 239-40
relativitáselmélet 40, 118
Remington Typewriter Company 25,
113
rendszertani eljárások 124-25
reneszánsz 273
Resolution 129
részvénytársaságok 165
retina, a ~ színváltozásai 60
revolverek 114-15
Reynolds, Osborne 242-43
„Reynolds-szám” 242-43, 244
réz 186
réz töltényhüvelyek 39
rézmetszéses nyomtatás 16, 17
réz-szulfát 186
Richard, Anglia királya 78
Richardson, Benjamin 109
Rilleux, Norbert 183
Riquet, Pierre-Paul 19
ritkaföldfémek 72-73, 75
rizshüvely 61
robbanóanyagok, lassú égésű 143
Robehod, William 79
Robert d’Artois, II., gróf 79
Robert F. Stockton 70
Robin Hood 78-79, 80
Robinson Crusoe 172
Robinson, Hugh 277
Rocket 69-70
rodopszin 60
Roebling, John 179, 180
Rogers, Lebbeus H. 25
Rogers, Major 37
Róma látképei 261
romanticizmus 195, 214-15, 283
Rose, Henry 180
Rosenbleuth, Arturo 89
rosette-i kő 183, 262-63
Rotterdam 165
Rousseau, Jean-Jacques 192-93, 194
Rozier, J. F. Pilâtre de 105
rozsdamentesség 181
Röntgen, Wilhelm 33, 35
röntgensugarak 31, 33-34, 88, 187
Rubens, Peter Paul 164
rubin 75
rum 182
Runge, F. F. 108
Russell, Howard 116
SABER 111
sáfrány 65
Salpêtrière 150
Sándor, VI. (pápa) 161
Saratoga Springs 129
sárgaláz 162
Sarolta királynő 260
Saussure, Henri de 226
sávszélesség, határtalan 4
Scheiner, Christophe 98
Schellung, Friedrich von 195
Schliemann, Heinrich 121-23
Schönbein, Christian 38
Schroder, B. H. 121-22
Schwan, Edouard 241
Scotland Yard 230
Scott, Leon 238-39
Sea Islands-i gyapot 71, 72
sebészet 76, 121
sejtek 56
sejtek patológiája 121
sejtpatológia 120-21, 132
selyemszövőipar 164
Selyemút 64-65, 206
Seurat, Georges Pierre 93-94
Sharpe, Granville 178
Shaw, George B. 240
Sheffield késáruk 248
Shelley, Mary 127, 215
Shelley, Percy Bysshe 214
Shockley, W. B. 204, 205, 217
Sholes, Christopher 114
Shovel, Sir Cloudesley 99, 248
Sicard 236-37
Sierra Leone 21
Signac, Paul 93
Silliman, Benjamin 129-30
Silliman, Benjamin, Jr. 130
Simplon-alagút 107
Singer Gazette 51
Singer, Isaac Merrit 50-51
sírrablás 27
Skellett, Melvin 269
Skoll 285
skorbut 128-29, 245
skótok kivándorlása Nova Scotiába
22
Smeaton, John 249-50
Smith, Adam 177
Smith, John 95
Smith, William 130-31
Sobrero, Ascanio 107
Somersett, James 178
Sommelier, Germain 106, 107
Sorby, Henry 59
sötét középkor 65, 273
spanyol Armada 221-22
spanyolok az Újvilágban 161-63
specifikus idegi energiák törvénye
195
spektrális analízis 256
spektrométer 59
tömeg ~ 187-88
spektroszkópia 157, 158
spektrum mikroszkóp 59
Sperry, Elmer 143-44
Spinoza, Baruch 213-14
Spitzbergák 95
St. Gotthard-alagút 107
staphylococcus 119-20
Starry Messenger, The 97
statikus légköri zavar 269, 270
statisztika 127
Steinheil, Carl 255
Stephenson, George 69-70
sterilizálás 229
Stevin, Simon 81-82
Stewart’s (New York) 86
Stockholm 165
stressz
munkakörülmények miatt 150
űrrepülés során 147
Stribeck 243, 244
Submarine Battery Company 115
sugárzás 198
a ~ taszító hatása 241-42
Sullivan, John 54
Sundback, Gideon 50
Sutter-erőd 9
Sutter, Johann 9-10
süketek tanítása 236-38
Süketnémák Amerikai Intézete 237
Süketnémák Nemzeti Intézete 236
sűrített levegő 140
Svájc démona 215
Sweet, Henry 240
szabad kereskedelem 192
akadályai 13
reformok 15
szabadkőművesek 261
szalicilsav 108
számítógépek 49, 202
számológépek 233
számtani háromszög 234
szamuráj harcos 257
szaniteráru 139
szanszkrit 239-40, 283-84
szappan 92-93, 138
szatellit hírcsatornák 5
Szaturnusz 56, 98
szegfűszeg 65
szeizmográf 132
szelénium 41
szélességi fok 211-12, 224
szélességi körökön hajózás 224
szélmalomterv 81-82
szemgyulladás 262
szemtükör 239
szén 2243, 268
a ~ hatékony égetése 58
~ termelés 29
Szenegál gumi 17, 18
széngáz 29, 45, 72, 157
Szent Római Birodalom 161
szépségipar 7-8, 286
szerencsejáték 164, 233-34
szerszámkészítés 159
szerves kémia és alkalmazása a
mezőgazdaságban és az
élettanban, A 27
szervezetek, „osztott” típusú 85, 86
szextáns 159, 224-25
szifilisz 119, 155, 156
szigetelők 92
sziklaformációk az olaj fellelése
szempontjából 131-32
sziklafúrók, sűrített levegős 140
sziklák 172
szikrarés-generátor 197
szilícium 204
szilícium-karbid (karborundum) 32-
33
Szilveszter, I. (pápa) 208
színkontraszt 93-94
szivattyúk 245
gőzhajtású ~ 23, 184, 188
légpumpák 140
szivattyúzás 133-34
szivattyútelep 105
szívtáji fájdalom 107
szociális antropológia 286
szocializáció folyamata 193
szódavíz 245-46, 250
szódavízkutak 129, 132
szoknyanadrág 50
szögesdrót 180-81, 188
szögmérő (iránytűs) 160
szöggyártás 178-79
szőlészetek 189-90
szőlőművelés 53
szövés 80-81
szövőszékek 80, 112
sztetoszkóp 239
Szuezi-csatorna 261 Természeti Teológia 68
szurony, tokmányos 20 természetrajz 53-54, 67-68
Természetrajz 54
táblaüveg 223-24 termodinamika második törvénye, a
tabulátor 113 264-65, 270
talajhasznosítási technikák 81 termosztát-hőmérő 168
Talbot, Fox 155 Tesla, Nikola 142-43
tallium 241, 242 test bölcsessége, A 89
tanárképző főiskolák 170 textilipar 73, 80
tanítási módszerek 252-53, 256 Theodora császárnő 208
tankönyvek 276, 278 Thomson, J. Edgar 85-86
Tanulmányok a hisztériáról 149 Thomson, J. J. 187
táplálkozási tárgyú kutatások 60-62 Thomson, Sir William, lásd Kelvin,
Társadalmi szerződés 193 Lord
tartóshullám 7-8 tífusz 120, 162
távíró 29, 85, 237 Times, londoni 116, 117, 228
~billentyű 197-98 Tissandier, Gaston 104
~drót 179 tiszta ész kritikája, A 171
távolsági előrejelző rendszer (distant Titán 56
early-warning system-DEWline) Titanic 198
110-11 tizedes törtek 83
taxonómia (eljárástan) 68 tizedik, A 82
tea 11, 65-66, 166, 182, 259 T-modell 31, 269
teaivási ceremóniák 257-58, 265 tórium-nitrát 72
tégelyacél 247-48 Torricelli, Evangelista 133-34
Tejút 199, 256, 269 Toscanelli, Paolo 211
telefon 30, 237, 238 Townes, Charles 75
nagy távolságú 43 tömegspektrometria 187-88
telepesek 180 törökök 272-73
televényföld 119 törvény, nemzetközi 231-32
televíziók, korai 41, 43 trágya 27-28, 173, 189-90
televíziós képcső 32 transzformátorok 142
tengeralattjáró-veszteségek 92 tranzisztorok 204
tengeralattjárók 168 trappista szerzetesek 236
teodolit 160 traumás sokk 150
térképek 225-26 Trivulzio, Gian Giacomo di 220
geológiai ~ 131, 217 trójai háború 122
időjárási ~ 135-36 trópusi esőerdők 126, 173
navigációs ~ 99, 100 tryptophan 62
rádió ~ 199 tuberkulózis 155
térképészet (kartográfia) 95, 159 tudás 5
tengerészeti ~ 224-25 „tudatos észlelésre képes tömeg”
Természet korszakai 54 253-54
természet, a ~ osztályozása 124 „tudatosság küszöbe” 253-54
természetfilozófia 195 tudományos forradalom 96, 210
„tudományos szóródás” 96
tudomány tanítása 252
tulajdonhoz való jog koncepciója 193
Tull, Jethro 189-90, 191, 202
turbinamotorok 268
Tuve, Merle 198
tükrök 198, 223-24
tüzérség 250, 251
tüzérségi táblázatok 200-01
Tykociner professzor 42
Tylor, Edward 285-86
új eszköz, Az 126
Új Harmónia 216, 253
új mintahadsereg (1645) 168
Új Szenegál Társaság 18
ujjlenyomatok 229-30
~ osztályozása 154
újkeresztények 213
Új-Skócia 21-22
Újvilág, az ~ felfedezése 161-63
Un Diamanche à la Grande Jatte 94
uniformitarianizmus 227
Union Signal and Switching
Company 141
uránium 187-88
Uránusz 158
„úszó” elv, karburátorok 109-10
Utazások 227
Utazások az Alpokban 226
útburkolás 137
utcatisztítás 137
ügyviteli koncepció, személyi
állományra vonatkozó 85
ültetvények 176, 177
űrsikló 147
üvegkészítés 74, 157-58, 222-24, 247
„üvegruhák” 73-74
üvegszál 74-75
üvegszáloptikás hálózatok 76
üzemanyagcellák 133, 147
V-1 rakéták 90
V-2 rakéták
„vad” 192
vadászkés 247
vákuum 134-35, 140, 144, 147, 184,
242
vákuumfőző 182-83
Valla, Lorenzo 209-10, 273
vállalati struktúra 86
valószínűségszámítás 233-34
váltakozó áram 142
váltóáram 142
Váltóbank, Amszterdam 164-65
változások, a ~ szociális hatása 5
vámok eltörlése a teaimportról 66
vámpótlék, export-import 165
Van Dyck, Sir Anthony 164
varrógépek 50-51
vasművek 58
vasutak 85-86, 267
a vasúton utazás problematikája
140-41
az Alpok mint fő akadály 106-07
költségei tonna/mérföldenként 86
lokomotívtervek 69-70
~ terjeszkedése az USA-ban 28,
43-44
„vasúti gerincoszlop” 150
vasúti híd a Niagara felett 179
vasútikocsi-ülés 245
vászon 81
vatta, robbanó 38-39
védőoltások 138
védővám 165
vegetáció teóriája 173
véglények 56
vegyészet 214, 281
vegyipar 156
vegyjelek 281
vékonymetszet 57, 58
Velasco, Juan Fernandez 236
Velosinho, Andrade 213
Vénusz elhaladása 97
vér, a ~ osztályozása 154
vérnyomás 144-45, 239
Versailles
szökőkutak 105-06
Tükör-terem 223
Vespucci, Amerigo 212
vetésforgó 65, 190
Vétkesek 154
„Vidéki filozófia” 191
Viginere 265-67
vihar-előrejelző rendszerek 136
viharok 135
Viharok filozófiája 135
Viktória angol királynő 109, 152, 186
világegyetem 257
keletkezése 171
mérete és természete 256
világháború, első 61, 142
világháború, második 74, 187, 200,
203, 243
világítótornyok 135, 249-50
világkiállítás (1893) 32, 50, 73
villanykörte 4, 42, 43
Villela 154
Virchow, Rudolf 120-23
virtuális valóság 4
visszaállítás, a monarchia ~a 277
visszacsatolás elve 90
vitaminok gyakorlati fontossága, A
62
vízállóság 39
vizigótok 271
vízikertek 4
víziközlekedés 130-31
vízimalom 105
vízöblítéses illemhely, az első 139
vízvezetékek, belső 139
Vizsgálat a politikai igazságosságot
illetően 215
volk 283-84
Volta, Alessandro 146, 186, 215
Voltaire 170, 191, 261
vonatok, gőzzel hajtott 28
„vöröskabátosok” 168
Vöröskereszt alapítása 117
vulkáni kőzet 59
vulkánigáz-kitörés 173
vulkanizálás, gumi 46-48
vulkánok 226
Wagner, Richard 284
Waldseemüller, Martin 212
Waltson, James 34
Warnake, Leon 36
Washburn and Co. (Worcester) 179,
180
Washington, George 128, 261
Waterloo 264
Watt, James 23-25, 28, 33, 34, 41, 45,
105, 184, 227, 250, 278
Weber, Ernst 254
Wedgwood, Josiah 185, 205, 260,
278
Welsbach, Carl Auer von 72-73, 75
Werner, Abraham 172
Western Electric Company 88
Western Union 30
Westinghouse 32, 50
Westinghouse, George 140-41
whisky 183-84
Whitney, Eli 52-53
Wiener, Norbert 89-90
Wilberforce, Will 178
Wilkinson, John 250, 251
Wilson, Robert 269, 270
Winkler, Clemens 204-05
Wintrop, John 276
Witham, Henry 58-59
Wittman, Blanche 150
Wollstonecraft, Mary 127
Wordsworth, William 215
Wright testvérek 243
Wulf, Theodore 198
Wyron, Will 186
xenon villanólámpa 75
XYY-kromoszóma-vita 154
Yorktown, a ~i csata 20-21
zabpehely 87
Zamenhof, Ludwig 240
zen buddhizmus 258, 259, 265
zenetanítás 252
zeppelin 47
zománcozás 139, 205
zoológia 68
Zoológiai avagy Noé Bárkája
Társaság 68
zöldségvegyészet 38
zsebkönyvek 274
zsidók 212-14
zsinagóga, az első ~ Amerikában 213
zsinat, baseli 210
zsinat, firenzei 211
zsinat, tridenti 96
zsír és zsírsav 93
zsoldosok 220
zsurnalisztika 171
 Képek

A Tajping klipper vezet az Ariel előtt az 1866-os nagy versenyben. A klipperek új

vitorlakiosztásuknak köszönhették hihetetlen sebességüket. A három árboc hagyományosan három
vitorlarúdja négyre növekedett, és a vitorlákat megosztották, mellyel sokkal rugalmasabban
kezelhették azok felszínét, és könnyebben boldogultak velük rossz idő esetén.
Egy 1849-es festmény a kaliforniai aranyásókról. A talajkutatás viszonylag egyszerű feladat volt,
mert az időjárási és geológiai körülmények leegyszerűsítették az arany fellelését; az erózió, a
prehisztorikus jégkéregmozgás és ősi, aranytartalmú folyómedrek vulkáni tevékenység folytán
történő felszínre kerülése a szó szoros értelmében karnyújtásnyira hozta az aranyat mindenkinek,
aki rendelkezett egy mosótállal vagy lapáttal.

A V-2 elindul a Peenemünde melletti indítóállásról. A négy óriási, külső stabilizálószárny

közvetlenül a rakéta kimeneti nyílásánál elhelyezkedő négy grafit irányítószárnyra lett szerelve. A
háború után közel száz darab V-2 rakétát az amerikai haderők foglaltak le, és az új-mexikói White
Sandsbe szállították őket, ahol a tanulmányozásuk után olyan adatok birtokába jutottak, melyeket
még a későbbi amerikai holdrakétáknál is felhasználtak.
Pillanatfotó egy lövedék által a szélcsatornában keltett lökéshullámokról. Ezt a jelenséget
figyelhette meg Ernst Mach is 1889-es kísérletei során, amikor meghatározta a „Mach 1”
sebességet. A „schlieren” fotózási technikát eredetileg August Topler fejlesztette ki 1864-ben, a
hanghullámok „láthatóvá” tételére.
A Union Pacific Dale Creek-i vasúti hídja Wyomingban, mely egyik tipikus kiváltó oka a nagy
amerikai fahiánynak. A michigani fenyőből, 1868-ban épült híd 700 láb (224 m) hosszú volt és
126 lábnyira (40 m) magasodott a folyómeder fölé. Az amerikai vasútépítés csúcsán minden
évszakban 30 millió fát vágtak ki.

Egyike azoknak a rajzoknak, melyek megrázták a tizennyolcadik század tudományos világát. A lap
Leeuwenhoeknek az angol Akadémiához címzett 1702-es, karácsonyi leveléből származik. A
tanulmányok egy sor, a békalencsével kapcsolatos organizmusról készültek, különös tekintettel a
kerekesféregre (lásd fig. 3., Q, R). A rajzok annyira valósághűek, hogy egy modern biológiai
tankönyvben is megállnák a helyüket.

Részlet egy, az amerikai polgárháborúval kapcsolatos híradásból, mely az Illustrated London

News 1862. április 12-i számában jelent meg, ahol egy illusztráció mutatja be a híres találkozást
John Ericsson Monitora (szinte teljesen alámerülve a kép közepén) és a déli páncélozott hajó, a
Merrimac (balra a zászlóval) között. Négyórányi küzdelem után a „legyőzhetetlen” Merrimac
visszavonult.

Egy korabeli kézirat illusztrációja a crécyi csatáról, mely a zenitet jelentette az „angol” óriás íj
számára. Korábban a csata napjának folyamán az angolok az eső miatt megeresztették íjaik húrját,
viszont a francia nyílpuskások erre képtelenek voltak, így az ő húrjaik károsodást szenvedtek.
Figyelemre méltó a bal margó ágyúdíszítése: az íjat felváltó új fegyvert mutatja, mely egykor
megváltoztatja majd a háborúk arculatát.
1825. október 25. DeWitt Clinton kormányzó megnyitja az Erie-csatornát, és ez alkalomból
ünnepélyesen egy hordócskányi Erie-tó-vizet önt az Atlanti-óceánba a New York-i Sandy Hooknál.
A csatorna Buffalótól Albanyig nyúlt, a „világ nyolcadik csodájaként” emlegették, és
nyolcvanhárom zsilippel dicsekedhetett.
Minden idők egyik legnagyobb hatást gyakorló térképe: Gerard Mercator falitérképe a világról,
ahogy azt 1569-ben ismerték. A térkép megmutatja az első hosszúsági és szélességi köröket, így
egy hajó útvonala egy vonalzó segítségével megtervezhetővé vált. Figyelemre méltó (a bal felső
sarokban), hogyan képzelte Mercator az Atlanti-óceánt és a Csendes-óceánt összekötő
Északnyugati-átjárót.

Egy bálna feldarabolása (zsírrétegeinek lehántása) 1574-ben. 1619-re a hollandok már

megalapítottak egy permanens bálnavadász közösséget a Spitzbergákon. A „Bálnazsírváros” a
csúcson több mint ezer embernek adott otthont, akik mintegy húsz hajón dolgoztak. Hála a
Németalföldről származó olcsó kölcsönöknek, a bálnavadásziparban a hollandok évtizedekig
világelsők voltak.
Egy német nyomat (Európa minden országában készült hasonló) az első pilótás
léggömbrepülésről, a Montgolfier testvérek léggömbjén, 1783 novemberében. A két aeronauta
egyike, Pilâtre de Rozier később egy hasonló repülés során vesztette életét. A Montgolfier
testvérek azt tervezték, hogy kifejlesztik léggömbjük kormányozható változatát is, de a francia
forradalom rövid úton véget vetett kísérleteiknek.
Egy mintázat a tizenkilencedik századi kasmírkendő-készítők mintakönyvéből, mely motívumkör
roppant népszerű lett mind Európában, mind Amerikában, miután a skót Paisleyben is
megkezdődött gyártásuk. Az ennyire összetett mintázatok tömeggyártása csak automata
szövőszékek alkalmazásával történhetett.
Rajzok (Abraham Rees 1820-as Cyclopediájából), melyek Blumenbach fajfelosztási alaptípusait
ábrázolják. Blumenbach faji osztályozási rendszere (mely megteremtette az antropológia
tudományát) a koponyaformán, a bőrszínen, a hajon és a testfelépítésen alapult. Tovább folytatva
munkáját később kiadta korszakos jelentőségű Az összehasonlító anatómia kézikönyve című
munkáját.
A híres Edwin Drake „ezredes” (jobbról) a pennsylvaniai Drake’s Wellnél. A magas faépítmény
adott otthont a csöveknek és fúróknak, melyeket gyakran olyan sóbányászok üzemeltettek,
akiknek Nyugat-Virginiában, Kentuckyban és Ohióban volt tapasztalatuk a kutakat elöntő
olajszivárgásokkal kapcsolatban. Drake kútja, állításával ellentétben, nem volt első a maga
nemében. Mint ahogy eredetileg Drake sem ezredes volt, hanem vasúti jegykezelő.

A viktoriánus higiéniai jóízlés netovábbja, a Crapper cég terméke (a vállalatot úgy tartják számon,
hogy ők alkották meg a tizenhatodik század Erzsébet korabeli Angliájában az első vízöblítéses
toilette-et). Egy ilyen egység vételára nagyjából egyenlő volt egy csatornamunkás több mint
egyéves illetményével. 1888-ra a pazarul illusztrált katalógusokkal postai megrendelés útján is
lehetővé vált a technológia beszerzése.

Fényképes illusztrációk Lombroso Vétkesek című munkájából, mely 1876-ban jelent meg, amikor
Lombroso a torinói egyetem törvényszéki orvostanprofesszora volt. A Lombroso munkásságában
nagy teret nyerő, a koponyaméret irányában megnyilvánuló szenvedély része a kor általános
antropometriai őrületének, ahol egy német osztályozási rendszer szerint például 5000 különféle
mérést kell elvégezni minden egyes koponyán.

India háromszögeléses módszerrel készült nagy hadműveleti térképe, mely 1876-ban készült el. Az
első háromszöget Madrastól mérték fel, melynek hosszúsági körét 1807-ben a csillagállások
alapján pontosan 180° 14' 2"-ben állapították meg. Ez az első háromszög szolgált alapul a
következőhöz és így tovább. A felmérés közben találtak rá a Mount Everestre is (melyet a
földmérés vezetőjéről neveztek el); magasságát akkor 29 002 lábnak (9281 méternek) találták.
Egy tizenhatodik századi azték illusztráció arról, hogyan adja meg magát az utolsó azték király,
Cuauhtémoc Corteznek (ülő alak). Lehetséges, hogy maga Cortez ellenezte a bennszülött lakosság
kötelező rabigába hajtását, miután egyik levele tanúsága szerint „kényszerítették” arra, hogy az új
városokban letelepedő emberei számára azték szolgákat biztosítson, így bátorítva a spanyolokat
arra, hogy Amerikában maradjanak.
Korabeli portré Sir Henry Morganről, a híres kalózról, aki tizenhárom évig volt Jamaica
alkormányzója; a képen jobbra éppen egyik munkáját láthatjuk. Erőteljes stílusa és gyilkos
hőstettei után született a „Harry Morgan módjára” kifejezés. 1868-ban, jamaicai birtokaira
visszavonultan halt meg.
A Nyugatot a tizennyolcadik században megosztotta a rabszolgaság kérdésköre. A rabszolgákon (a
képen éppen egy karibi cukorültetvénynél teszik partra őket) elérhető jövedelmezőség 1804-ben
érte el a csúcspontot, amikor egy különösen erős rabszolgát Kubában mai értéken számolva 20 000
dollár haszonnal adtak el.

Pistrucci viaszmodellje a III. György korabeli egy font sterlinges aranypénzhez, 1816-ból. Szent
György alakjának mintájául a londoni Leicester Square-en elhelyezkedő Brunet’s Hotel egyik
pincére szolgált. Habár a tervet első megjelenése után sok kritika érte, olyan népszerűnek
bizonyult, hogy még az 1950-es években is felhasználták a pénzérméken.
Az Illustrated London News 1912-es számában (abban az évben a rádió 710-et mentett meg a
Titanic utasai közül) Guglielmo Marconi már mint híres ember jelent meg. A rajz a korai kísérletek
egyikét ábrázolja, ahol Marconi még egy fémlapból készült antennát használt, mely csak kis
távolságú vételre volt alkalmas.
Részlet abból a fantasztikus, hatodik századi mozaikból, mely Justinianus császárt és családját
ábrázolja a ravennai San Vitale-templom falán. Láthatjuk Theodora császárnét is udvarhölgyei
körében. Ravenna volt a Nyugat bizánci kormányzójának székhelye, és gazdagon díszített
mozaikjait a világ legszebbjei között tartjuk számon.
Mary Shelley fiatal hősének, Victor Frankensteinnek filmbéli szörnyetege (Boris Karloff
alakításában), a tudományos-fantasztikus műfaj első maradandó darabjában. Valószínű, hogy a
szerző Sir Humphry Davy híres röpiratából gyűjtötte össze a mű megírásához szükséges
tudományos tudásanyagot, melyben Davy a „természet rejtett működésének megismeréséről”
beszélt.

Az angol flotta (melynek hajói a fehér alapon vörös Szent György-keresztet viselik magukon) és a
spanyol Armada közti csata korabeli ábrázolása. Az ódivatú spanyol flottára jellemző az előtérben
látható nehézkes gálya, melynek evezősorai erőteljesen korlátozták a fedélzeten elhelyezhető
ágyúk számát.
A londoni Lloyd’s jegyzőterme, ahol a biztosító felek, akik hajlandóak voltak részt vállalni a
kockázatból, nevüket és az általuk nyújtott fedezet összegét a biztosítási dokumentumon igazolták.
A nemzetközi biztosítási üzletág nem jöhetett volna létre a megbízható nemzetközi törvények
meghozatala nélkül, melyek szabályozták a különböző nemzetek közti viták rendezésének módját.
Gillette önborotvája, egy párizsi ábrázoláson, mely mindössze egy évvel azután készült, hogy
Gillette megalapította bostoni gyárát. A borotva ára egy átlagmunkás kétnapi bérével (5 dollár)
volt egyenlő; a tizenkét penge (mely harminc alkalomra volt elegendő) 1 dollárba került. Az első
évben Gillette 51 borotvát adott el. A másodikban 90 884 darabot.

Egy 1879-es nyomat Smeaton eddystone-i világítótornyáról, melyet végül 120 évnyi működés után
cseréltek le (az előtérben látható az akkor épülő új torony alapja). Az aranyozott gömböt Smeaton
személyesen szerelte fel a kupola tetejére. A szükséges fénymennyiséget 25 db hatfontos
faggyúgyertya szolgáltatta, melyek fénye ötmérföldnyire (8 km) látszott el. Az új világítótorony
munkálatai 1882-ben fejeződtek be.
Wedgwood neoklasszicista kerámiáinak tipikus példája. Wedgwood elsőként vezette be a
fajanszáruk „gyár”-szerű tömegtermelését; új londoni bemutatótermében – melyet az új táblaüveg
kirakattal látott el – elsőként adott eladási katalógust vásárlói kezébe, akik ezekből rendelhették
meg a vázákat, medalionokat, diszítményeket vagy étkészleteket.
A korabeli festmény Napóleon seregeinek megpihenését ábrázolja a Nílus menti Szienében, 1799-
ben, miután a sereg vezére Szíriába utazott. Míg Napóleon különbizottsága az antikvitásokat
katalogizálta, ma is látható falfirkák formájában a közönséges katonák is otthagyták mindenfelé
kezük nyomát. A képen a katonák éppen egy emlékműbe vésik Párizstól való távolságukat, 1167
mérföldet (1867 km).

John Dalton első táblázata a húsz elem atomsúlyáról, melyben minden elem súlya a hidrogén
súlyának valahányszorosa. Dalton koncepciója az oszthatatlan atomokról (melyek csoportokba
rendeződve vegyületeket alkotnak) forradalmasította a vegyészetet, habár a vegyületek
kifejezésének jobb jelölésrendszerével várni kellett Berzeliusig.