Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2021
Írta: Kennedy Ryan
A mű eredeti címe: Block Shot (Hoops 2.)
 
Copyright © 2018. BLOCK SHOT by Kennedy Ryan. All rights reserved.
Published by arrangement with Brower Literary & Management and Andrew
Nurnberg Literary Agency Budapest. The moral rights of the author have been
asserted.
 
Fordította: Rácz Kata
A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta
 
Cover: RBA Designs
 
ISSN 2064-7174
ISBN EPUB 978-963-561-775-3
ISBN MOBI 978-963-561-776-0
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka
Korrektorok: Deák Dóri, Réti Attila
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 A szerző
megjegyzése
 
 
Fontos volt számomra, hogy Bannert néha spanyolul, az
anyanyelvén is halljuk megszólalni.
Tisztában vagyok vele, hogy a Blokkolt dobásban szereplő
kifejezések különböző módon fordíthatóak a spanyol ajkú
emberek csoportjától, valamint földrajzi helyétől függően.
Miután konzultáltam a spanyolul beszélő előolvasóimmal, az
általunk leginkább autentikusnak tartott kifejezések mellett
döntöttünk Banner, a Kaliforniában nevelkedett mexikói–
amerikai főszereplő esetében.
Jane-nek, aki olyan nő, mint Banner,
szívében angyal, vérében harcos.
Küzdj! ÖRÖKKÉ.
 ELSŐ
RÉSZ
 
 
 
Van valami abban, amikor egy csodálatos elmébe szeretünk bele.

CINDY CHERIE, KÖLTŐNŐ

 
Főiskola. Negyedév.
 EGY
JARED
 
 
Tesztoszteron és előjogok.
Sűrű tőlük a levegő.
Meg a fűtől, ami tapasztalataim szerint az összes társadalmi-
gazdasági határt segít lebontani. A  hétköznapi ember drogja.
Még ezek az elkényeztetett óriásbébik is vesznek maguknak a
zacskókból, amiket a szoba közepén álló jókora
mahagóniasztalra dobtam, és lelkesen szívják a tartalmukat.
– Ez jó cucc – állapítja meg Benton Carter, és felém nyújtja a
dzsointot. – Kérsz? Mégiscsak te hoztad.
–  Úgy érted, én szereztem – mondom annyira halkan, hogy
csak ő hallja. – És ezennel végeztem azzal, hogy én legyek az
ügyeletes öleb, aki úgy táncol, ahogy Prescott fütyül.
Elég egy pillantást vetnem az asztalfőn ülő William Prescott
felé, hogy lássam, hogy most is a megszokott önelégült,
beképzelt vigyor terül el az arcán, ami mintha rá lenne
tetoválva a tésztaképére. Elkapja a tekintetem, megemeli a
dzsointját, és felfelé mutatja a hüvelykujját.
–  Majd én megmondom, hova tedd azt a hüvelykujjat –
motyogom Bentnek.
–  Így nem fogsz bekerülni, Foster. – Bent a fejét csóválja, de
nem tudja visszafojtani a vigyort a szája sarkában. Ő sem bírja
jobban ezt a seggfejet, mint én. – Prescott az elnök. Övé az
utolsó szó, hogy bekerülsz-e vagy sem.
A  „bekerülés” tűnt a legjobb dolognak, amit a jövőm
érdekében elérhetek, amikor Bent mesélt nekem a Falkáról, egy
titkos társaságról, ami a Yale Koponya és Csontok nevű
társaságához hasonlít. A  jó öreg kékvérű fiúk nemzetközi
hálózata, akik gondoskodnak egymásról az üzleti életben és az
élvezetek terén. Csak a borostyánligás egyetemeken meg a
Kerrington College-hoz hasonló elit iskolákban vannak ilyen
titkos társaságok. Kizárólag „vér és kötelék” útján lehet
bekerülni. Vagy egy családtag útján lehet bebocsátást nyerni,
vagy egy olyan tag által, aki beajánl. Amikor Bent, akinek a
családja négy generációra vezethető vissza a Falka
fennállásában, megkeresett, hogy csatlakozhatnék, fantasztikus
ötletnek tűnt. Aztán miután már hónapok óta puhítom az
elnököt, képes lennék kiverni a fogát ennek az ajándék lónak.
–  Már közel jársz – suttogja Bent, és lopva körbepillant az
asztalnál ülőkön, akik még mindig szívnak, isznak, és
igyekeznek lenyűgözni egymást. – Hajtsd végre ezt az utolsó
próbatételt, amit Prescott ma este kitalál, és bent vagy.
–  Ugye tudod, hogy az utolsó próbatételek általában halállal
végződnek?
–  Nem lesz olyan vészes. Csak… – Bent az asztalt bámulja
helyettem. – Csak ne borulj ki, amikor elárulja, miről van szó!
Tedd meg ezt az egyet, és bekerülsz!
A  sok őrült baromságot tekintve, amivel Prescott eddig
megbízott, ez az egy dolog tényleg bármi lehet. Törjek be egy
professzor irodájába, és lopjam el a laptopját meg a
vizsgafeladatokat. Exhumáljam a Prescott család egyik sírját.
Szereljem le a harangot a campus tornyáról. Arról ne is
beszéljünk, hogy toljam le a hajam. Hogy ezeknek mi köze van
az úgynevezett testvériséghez meg a jellemhez, fogalmam sincs.
Szerintem Prescott tudja, hogy ahányszor a képébe mosolygok,
gondolatban a középső ujjamat mutatom neki, úgyhogy direkt a
legkockázatosabb és legidiótább feladatokkal áll elő. Jó családba
született, ennek köszönhetően kötött ki ebben a pozícióban, és
az én nézőpontomból úgy tűnik, hogy nem sok esélye lenne
boldogulni az örökölt előjogai, az apja pénze meg a Falka
hálózata nélkül. Jobb napjaimon sem én vagyok a
legalázatosabb oroszlán az úgynevezett falkában; de már
majdnem sikerült áttörést elérnem, miután három hónapja
hajbókolok és nyalok ennek a gyökérnek.
–  Bármit akar is tőlem, remélem, gyors lesz, vagy pedig nem
ma este kell véghez vinnem. – Az órámra pillantok. – A campus
másik végében alig egy óra múlva kezd a tanulócsoportom.
Bent résnyire húzza a szemét, és a füstön keresztül vizslat.
– Csoport? – kérdezi. – Vagy egy lány?
Ledermedek, és felvonom a szemöldökömet, amivel némán
azt kérdezem, mi a francra gondol. A  Prescott Hall füsttel
megtelt alagsorában ezekkel a kékvérűekkel egy teremben
lehet, hogy Bent valóban a Falka örökös tagja, én pedig pusztán
egy jelölt vagyok, de ő is tudja, hogy én még emlékszem arra a
langaléta kölyökre a gólyahétről. Azóta is szoros a
kapcsolatunk, és a szekrényében álló csontvázainak nagy
részére rázártam az ajtót.
Kifejezéstelen arccal játszadozom a meggyújtatlan dzsointtal.
– Milyen lány?
Az  arcán viaskodik a vonakodás és a hűség, majd sóhajtva
kifújja a füstöt.
–  Prescott tudja, hogy nem szoktál a könyvtárban tanulni. –
A  szavak Bent alig nyitott szája sarkából csúsznak ki. – Tudja,
hogy a mosodában szoktál tanulni.
Arca és szeme higgadt.
– Tud Bannerről.
Megfagy körülöttem a levegő, és görcsbe ugrik a gyomrom
Banner Morales nevének említésétől. Sötét, feneketlen,
kávészínű szemek, hosszú, sűrű szempillákkal. Csokoládé- és
rózsaszínű, telt ajkak. Magasan ülő arccsontok, egy
gödröcskével a jobb oldalon. Pontosan hét darab szeplővel
pettyezett karakteres orr. Pislogok, hogy kitöröljem a lelki
szemeim előtt megjelent képet, és igyekszem a barátom
aggodalmas arckifejezésére fókuszálni.
–  Neki meg mi köze ehhez? – A  hangomat megfosztom az
érzelmektől, de azok próbálnak a felszínre törni. – Ő  csak a
tanulótársam.
Bent előredönti a fejét, és mindentudó tekintettel mered rám.
– Foster, ne már! Én vagyok az.
Senkinek sem meséltem Bannerről. Hogy állandóan rá
gondolok. És hogy mennyire könnyen megnevettet, anélkül,
hogy próbálkozna. Hogy megkeményedik a farkam, ahányszor
megérzem a samponja illatát. Csak táptalajt biztosítanék a
könyörtelen bosszantásomnak, úgyhogy inkább nem. Senkinek
nem meséltem Bannerről, csak Bentnek, és neki sem túl sokat.
Továbbra is kifejezéstelen az arcom, a szám pedig egy vékony
vonal.
– Haver, fogalmam sincs – mondom egyenletes hangon.
– Aha, persze, szóval…
–  Benton, miről beszélgetsz a jelölttel? – kérdezi Prescott az
asztal másik végéről. – Megosztanád a többi fivérrel?
A  kérdést Bentnek szegezte, de a tekintete az én arcomon
állapodik meg, és le sem veszi rólam a szemét.
–  Semmiről – feleli Bent könnyedén, miközben az ajkához
emeli a dzsointot. – A vizsgákról.
–  Á, a vizsgákról! – Prescott féloldalas, szélhámos vigyort
villant rám. – Világos. Ha jól emlékszem a jelentkezési lapra, a
jelöltünk summa cum laude végzett.
– Még nem – emlékeztetem. – Egy szemeszter hátravan.
Kész csoda, hogy a jegyeim nem szenvedtek maradandó
károsodásokat Prescott képtelen megbízásai és attrakciói miatt.
–  De az lesz – mondja Prescott, és a mosolya több fokkal
melegebb, mint a jeges, kék szeme. – Okos srác vagy.
Ösztöndíjjal tanulsz itt, ugye?
Burkolt célzás: máskülönben hogyan engedhetném meg
magamnak a Kerringtont? Igaz. Az apám nyugdíjazott katona, a
nevelőanyám pedig tanár. Nem olyan luxuskörülmények közt
nevelkedtem, mint amit ezek a srácok természetesnek vesznek
egész életükben.
 De el fogok érni addig. Ezekkel az elkényeztetett kölykökkel
ellentétben én ki fogom érdemelni.
Ezek a gondolatok futkosnak az agyamban, miközben
Prescott-tal egymásra meredünk, és egyikünk sem fedi fel a
másik előtt a lapjait. Bent azt mondta, Prescott „tud” Bannerről,
ami nem jó hír. Épp arra várok, hogy megtudjam, mi az utolsó
próbatételem, és örülnék, ha neki nem lenne köze hozzá.
Kiröhögne, ha tudná, mekkora baromságokra voltam hajlandó,
hogy bekerüljek valami titkos társaságba, ami feltehetőleg
segítene egyengetni az utamat a jövőben. Banner nem szereti
levágni az utat, nem a rövidebb utat keresi. Ő maga a rövidebb
út. Az a lány Mensa-tag, az isten szerelmére!
Elsőre az eszétől indultam be. A  vita- és nyilvánosbeszéd-
óránkon kerültünk szembe egymással. Mondanom sem kell,
hogy az összes érvemet szétcincálta, és minden cáfolatomat
darabokra szedte.
Alig tudtam visszamenni a helyemre, olyan kemény volt a
farkam.
–  Készen állsz a végső próbatételre? – kérdezi Prescott,
emlékeztetve arra, hogy sajnos még mindig itt vagyok.
– Persze.
Rájöttem, hogy minél kevesebbet mondok Prescottnak, annál
jobb. Olyan, mint egy parazita, vérszívó módjára visszaél
minden szóval, amit hall.
– Eddig az összes kihívást sikeresen teljesítetted – jegyzi meg.
– Az utolsó próbatételed az, hogy dugj meg egy kövér csajt.
Az ezt követő döbbent csend úgy veszi körbe a szavait, mint a
kiömlött tej. Valójában ez nem teljesen igaz, mivel úgy tűnik, én
vagyok az egyetlen, aki megdöbbent. Az  asztal körül ülők arca
izgatottságot, kényelmetlen érzést, kíváncsiságot tükröz, vagy a
három egyvelegét. Még Bent is szenvtelenül figyel engem, és
várja a válaszomat.
Nem sokáig kell várniuk.
–  Mi a szar? – Elkomorodik az arckifejezésem. – Azt akarod,
hogy dugjak meg egy tetszőleges kövér csajt? Nem értem, mi…
–  Nem egy tetszőlegeset – szakít félbe Prescott. – Banner
Moralest.
A  düh kisebb lángcsóvaként kel életre a lábamnál, és
nyaldosni kezdi a lábszáramat meg a testem többi részét.
A  szívem egy széndarab, ami meggyullad a mellkasomban, és
addig ég, amíg már fáj. Szóval gyakorlatilag egy kémény vagyok,
füstcsatorna nélkül.
– Ismételd meg! – A hangom félrevezetően halkan cseng, nem
tükrözi a bennem morajló érzelmeket.
–  Azt mondtam, meg kell dugnod egy kövér csajt – ismétli
Prescott, arca egy kifürkészhetetlen álarc, a szeme viszont
árulkodó; élénk, kegyetlen kék színű. – Banner Moralest.
Én értékelném az utolsó kihívás iróniáját, miszerint valami
olyat kell tennem, amit amúgy is szándékomban állt megtenni,
ha nem sértené meg a kevés ember egyikét, akit nem szimplán
elviselek, de kimondottan kedvelek. Ha nem az lenne a célja,
hogy megbántsa őt.
– Ezt nem teszem meg.
Legalábbis nem neki. Amikor megdugom Bannert, azt
kizárólag magam miatt és miatta fogom megtenni.
– És nem kövér – vetem oda.
Prescott váratlan nevetése kettéhasítja a csöndet, amit eddig
csak ő meg én szakítottunk meg, miközben a többiek figyeltek.
–  Mondhatjuk úgy is, hogy kellemesen telt, ha ettől jobban
érzed magad, Foster. – A  szája fagyos mosolyra húzódik. –
Mindegy, vagy megdugod, vagy nem kerülsz be.
Később, amikor a logika és a józan gondolkodás majd teret
kap, nyilván értelmet fog nyerni az egész, most azonban csak
azt tudom, hogy Prescott valamilyen oknál fogva meg akarja
alázni Bannert, és úgy döntött, ehhez engem fog felhasználni.
– Itt csak egyféle dugás lesz, Prescott – préselem ki magamból
–, és az azon múlik, hogy te mit dugsz fel magadnak.
Bent felnyög mögöttem – az első jele annak, hogy az asztal
körül ülő viaszzombikkal ellentétben ő még életben van.
–  Foster – sziszegi mögülem Bent a könyökömet bökdösve. –
Csak annyit kell tenned, hogy…
– Fogd már be! – Megpördülök, és ránézek. – Te tudtál erről?
– Jézusom, Foster! – vág közbe Prescott az asztalfőről. – Csak
húzz egy zsákot a fejére, és mássz rá, nehogy beléd zúgjon. Vége
lesz, mielőtt észrevennéd.
Olyan hirtelen állok fel, hogy a székem hátradől, és a padlóra
esik. Mocskos szavai szinte el sem hagyták még a száját, amikor
ott termek mellette, és az egyik karját a háta mögé csavarva az
asztalra szorítom a fejét.
A  többi srác motyog meg köhög, erőtlenül tiltakoznak, én
azonban mindenkire rámeredek az asztal körül, arra az esetre,
ha bármelyikük szeretné megvédeni ezt a faszfejet, akit
egyébként még csak nem is kedvelnek vagy tisztelnek. Falka?
Ugyan már! Ezek a fickók nem oroszlánok. Csak birkák, akik
követnek és bégetnek.
–  Óriási hibát követsz el, Foster – kiáltja Prescott, miközben
hiábavalóan kapálózik, hogy engedjek a szorításomon a karján
és a fején. – Ezek után kizárt, hogy bekerülj!
– Te bébifaszfej – morgom. – Úgy nézek ki, mint aki továbbra
is be akar kerülni a szánalmas titkos lombházklubodba?
Erősebben szorítom a karját, és élvezettel nézem az
arcvonásaira kiülő kellemetlen érzéseket.
–  Nem csupán hivatalosan visszavonom a jelentkezésemet
ebbe a baromságba, amit testvériségnek álcázol – mondom a
fülébe lehajolva –, de ha meghallom, hogy zargatod vagy bántod
Bannert bármilyen módon, a saját öveddel foglak elverni, és a
fogaidat letuszkolom a torkodon.
Elengedem, ő pedig azon nyomban felpattan, és felém fordul,
olyan közel áll hozzám, hogy az orrunk kis híján összeér.
Sörszagú leheletét belefújja a minket elválasztó kis térbe. Nem
lépek hátrébb, csak hagyom, hogy az én dühöm meg az övé
egymásnak feszüljön.
–  Gyerünk – suttogom ökölbe szorított kézzel. – Örömömre
szolgálna, ha előttük verhetnélek laposra.
–  Ezt még megbánod – mondja, és az arcának az az oldala,
amit az asztalhoz nyomtam, foltos és vörös. – Életed legnagyobb
lehetőségét dobod el magadtól, és ez örökké kísérteni fog. Ér
ennyit az a dundika?
 Mosolyt kényszerítek magamra a vicsorgás helyett.
–  Minden, ami az enyém, azért megdolgoztam, pedig senki
sem számított rá. – Flegmán megvonom a vállam. – A  legjobb,
amit tehetsz, ha távol tartod magad tőlem. Egy szopós csecsemő
vagy, aki még mindig anyuci cicijét szopja. Ha valamit
megtanulhattál volna rólam az elmúlt pár hónap alatt, az az,
hogy igazán találékony faszfej vagyok, és bármit megteszek
azért, hogy elérjem a céljaimat. Ha meghallom, hogy
háborgatod Banner Moralest, kicsinállak.
Még egy másodpercig állom a tekintetét, hogy érezze súlyát, a
mondandóm valóságtartalmát.
– Nem viccelek, Prescott.
Nem várom meg a válaszát, csak fogom a szennyesruhás
táskámat meg a hátizsákomat, és nem törődve az eltátott
szájakkal az asztal körül – beleértve a legjobb barátomét is –,
elindulok felfelé az alagsorból, kettesével véve a lépcsőfokokat.
Csak amikor már kint állok a Prescott Hall előtt, és magamba
szívom a tél fagyos leheletét, akkor kezdem feldolgozni a
történteket. Pont most húztam le életem három hónapját a
vécén. Mennyi piát meg drogot szereztem, elvégeztem egy rakás
veszélyes, lehetetlen feladatot, törvényt szegtem, és
általánosságban véve alávetettem magam ennek a seggfejnek…
A semmiért.
Basszus, még Cindyvel, a barátnőmmel is szakítottam múlt
héten, aki úgy néz ki és úgy dug, mint egy pornósztár.
Mindennek annyi. Puff. A semmiért.
Nem a semmiért. Bannerért.
 Egy lányért, aki azt sem tudja, hogy tetszik nekem. Akit még
meg sem csókoltam.
– Mi a szar volt ez, Foster?
Bent dühös kérdése hátba vág, miközben lefelé lépdelek a
bejárat lépcsőjén.
Szembefordulok vele, pár lépcsővel alatta állok.
–  Szét kéne rúgnom a segged. – Bár halkan szólalok meg,
pontosan tudja, hogy mikor vagyok mérges.
–  Elcseszted, haver! – Bent szívja a fogát, és csalódottan
csóválja a fejét. – Amúgy is meg akarod dugni. Mi baj lehetett
volna?
Félredöntöm a fejem, és a hidegben látszó leheletünk felhőin
keresztül figyelem.
– Honnan tudod, hogy meg akarom?
–  Amellett, hogy évek óta ismerlek, és sosem láttalak még
ilyennek egy lány közelében sem? – Ajka keskeny vonala körül
halvány mosoly játszik.
–  Nem vagyok „ilyen”. – Még én is sértettnek hallom a
szavaimat.
–  Többet beszélsz róla, mint Cindyről. Emlékszel még
Cindyre? Ő  az, aki valóban le is szop téged? Mégis csak azt
hallom, hogy Banner mekkora zseni. Banner szarrá alázott egy
vitában az órán. Bannernek két főszakja van. Banner egy csomó
nyelven beszél. Banner, Banner, Banner.
–  Ex – javítom ki halkan, és megeresztek egy mosolyt.
Bizonyára többet beszéltem róla, mint észrevettem.
– Mit mondtál? – kérdezi Bent, és belefúj a kezébe.
 – Azt mondtam, exbarátnő. Cindyvel szakítottunk.
–  Azt is tudom. – A  mosolyából semmi sem marad. –
A  Falkánál az a dolgunk, hogy mindent tudjunk az aktuális
jelöltekről.
Ami fesztelenség megmaradt köztünk, semmivé válik.
Feszültség telepedik a vállaimra.
– Nos, akkor jobb, ha az én dolgommal nem foglalkozol, mert
én már nem vagyok jelölt. – Megfordulok, hogy nekivágjak a
tízperces sétának a mosoda felé, Banner már ott tanul.
–  Valószínűleg el tudom simítani a dolgot a csoport többi
részével, és nyomást gyakorolhatok Prescottra, hogy vegyen be
– kiáltja utánam. – Ez Prescott ötlete volt. A  többiek nem
akarták.
Megrázom a fejem, és tovább sétálok, hagyom, hogy a
levegőbe emelt középső ujjam beszéljen helyettem. Néhány
pillanattal később az ajtó csapódásának hangja jelzi, hogy Bent
feladta, és visszament.
Jó. Mind a tíz percre szükségem lesz, hogy kitaláljam, mit
tegyek.
Úgy volt, hogy ez lesz az az este. Az  este, amikor felfedem a
kártyáimat, és elárulom Bannernek, hogy mit érzek.
Érzek?
Ez a megfelelő szó?
Én nem szoktam semmit „érezni” a lányok iránt. Én
megdugom őket. És ha azt akarom, hogy egy ideig csak én
legyek nekik az egyetlen, akkor randizok velük. És amikor már
nem érdekel, hogy van-e nekik más is, akkor befejezem. De
kétségtelenül létezik egy minta.
Mármint a dugást illetően.
Bannerrel viszont ennél többről van szó. Prescott szerint
kövér. Őszintén, lehet, hogy egy kicsit ducibb. Ki tudja, mi van a
túlméretezett pulcsi alatt, ami mindig rajta van? Nekem tetszik
a külseje, de nem erről van szó. Nem az esetem. Cindy esetében
két percen belül tudtam, hogy szerezzem meg. Egy számító pöcs
vagyok, aki azonnal és folyamatosan a gyengeségeket és a
tendenciákat latolgatja, hogy megszerezzem, amit akarok.
A  legtöbb ember egyszerű, könnyű kiismerni őket. Banner
algoritmusát azonban még nem fejtettem meg.
Talán ma este sikerülni fog.
 
 KETTŐ
JARED
 
 
A főiskola előtt sosem jártam mosodába.
Gyerekkoromban Susan, a nevelőanyám mosott
hétvégenként. Valószínűleg eléggé elkényeztetett minket –
engem, apukámat és a féltestvéremet, Augustot. A  ruháink
varázslatos módon jelentek meg a fiókokban és szekrényekben,
kimosva, felakasztva, összehajtogatva és frissen illatozva. Csak
a főiskola alatt jöttem rá, micsoda macera saját magadra mosni.
Bannernek van egy kis vállalkozása, átveszi a mosatlant az
olyan diákoktól, mint én, akik túl elfoglaltak vagy lusták, hogy
maguknak megcsinálják. Általában a Sudzban, a campuson
kívül eső mosodában szokott tanulni, miközben mossa és
szárítja az ügyfelei ruháit. A  legtöbb kollégiumnak van saját
mosodája, úgyhogy a Sudzban nincs akkora forgalom, mint az
ember gondolná. Néhány este olyan sokáig tanul, hogy
megbeszélte a tulajjal, hogy alhat a hátsó szoba kanapéján.
Gyakran csak a kettőnké az egész hely.
Ma este is csak a kettőnké a hely.
A  Sudz bejáratánál téblábolok, a táskát az egyik vállamra
húzom, a másikra meg a hátizsákomat, és kedvtelve figyelem
Bannert. Fürge, forgószélszerű mozdulatokkal katonás rendbe
állítja a fehér ruhakupacot, miközben magában suttog,
szemöldökének sűrű íve megtörik az összpontosítástól.
Fülhallgató van a fülében, és ha jól tudom, kínai mandarin
nyelven ismételget valamit.
Banner valamiért odavan a nyelvekért. Az  első napunkon, a
vita- és nyilvánosbeszéd-kurzusunk első napján Albright
professzor azt mondta, hogy a nyelv ereje abban rejlik, ahogy
összeköt minket. Kérdezett valamit angolul, és persze mi
mindannyian válaszoltunk neki. Ezután feltett egy kérdést
spanyolul, és még mindig feleltek neki néhányan. A  franciára
már kevesebben, de azért akadt pár ember, aki válaszolt.
Az olaszra szinte senki, talán csak hárman. Amikor oroszul tett
fel egy kérdést, csupán egy hang visszhangzott az óriási előadó
leghátuljából.
Banner Moralesé.
Még a nyers, orosz mássalhangzók kiejtése közben is olyan
volt a hangja, mintha az izzó széndarabot rátennék egy
jégdarabra, hogy kihűljön. Gazdag, ízes, de hűvös. Rekedt.
Magabiztos. Nem tudtam ellenállni neki. Meg kellett fordulnom,
hogy lássam, kihez tartozik ez a hang. Hozzászoktam, hogy a
lányok észrevesznek, Banner szeme azonban nem vándorolt el
Albright professzorról, pedig jó egy percen át néztem őt. Azt
akartam, hogy észrevegye, hogy nézem, de ő nem vett tudomást
rólam. Azóta is próbálom elérni, hogy felfigyeljen rám.
– Hěn hào chī – suttogja, és nekilát egy halom sötét ruhának.
Megérintem a vállát, mire felugrik, egy kicsit felsikolt, amitől
muszáj nevetnem. Olyan ritka, hogy sikoltani hallom.
 – Bocsi! – mondom nem épp bűnbánó vigyorral.
–  Halálra ijesztettél, Foster. – Kezét a mellkasára szorítva a
plafonra emeli a tekintetét, de szívélyes mosoly terül el azon a
telt ajkán. Az  ajkai folyton úgy néznek ki, mintha épp
csókolózott volna. Olyan Julia Roberts-féle szája van. Az  ajkai,
az alsó és a felső is ugyanolyan széles és telt. Nincs benne ív
vagy mélyedés, mintha az, aki megteremtette Banner vonásait,
meghúzta volna a szája sarkát mindkét oldalon, és azt mondta
volna, jó, még egy kicsit szélesebbre!
Bizonyára azt gondolták, Jól van. Tökéletes. Ez kellően kínozni
fogja Jared Fostert, ahányszor ránéz.
– Mit motyogtál magadban, amikor bejöttem? – kérdezem.
–  Egy éttermi beszélgetést tanulok ma este. – Kikapcsolja a
telefonja hangszóróját.
– Ó, azzal annyira sokra fogsz menni!
–  Többre, mint te a latinnal, amit középiskolában tanultál –
jegyzi meg nevetgélve. – Nem véletlenül nevezik holt nyelvnek.
Olyasmit kéne tanulnod, ami később hasznodra válhat.
–  Aha, jó, majd fogok. Most pedig áruld el, mit mondtál,
amikor beléptem.
–  Hěn hào chī. – Gondosan ejti ki az összes szótagot, mintha
attól tartana, hogy ha elrontja, összetörik.
Felvont szemöldökkel várom a fordítást.
–  Nagyon finom. – A  vigyora rám is átterjed. – Az  első kínai
üzleti utamon meg tudom majd mondani a pincérnek, hogy az
étel hěn hào chī.
– Kína, mi? – Leteszem a tiszta ruhákkal teli szennyeszsákot a
földre. Egy csomó ruhámat újramosom, csak azért, hogy
Bannerrel tanulhassak a mosodában.
– A kosárlabda robbanásszerűen terjed Kínában – közli. – Yao
Ming mondhatni lerombolta a nagy falat. Kínának óriási anyagi
érdekeltsége van az NBA-ben.
– Én is ezt hallottam közgázórán.
Miután jó darabig nem volt közös óránk Bannerrel a
Kerringtonon, annak ellenére, hogy mindkettőnknek
sportmenedzsment a főszakja, tavaly két órára is együtt jártunk.
– Erről jut eszembe, tanulnunk kell a vizsgára – jegyzi meg, és
az arcomba dob egy szárítógépmeleg pólót. – És elkéstél.
Megint.
–  Bocsi! – Rádobom a pólót a sötétkék-fekete kupacra. –
Megint. 
– Remélem, megérte.
Hagyom, hogy leülepedjenek a szavai, mielőtt reagálnék.
–  Reméled, hogy megérte? – kérdezem egy gyors
homlokráncolással.
– Nem vagyok hülye – mondja kényszeredetten.
– Ez nyilvánvaló.
– Tudom, miben mesterkedsz – közli, és összeesküvőn lejjebb
veszi a hangerőt.
Ó, baszki.
– Öhm… Tudod?
–  Persze. – Apró öklével a vállamba bokszol. – Be akarsz
kerülni egy titkos társaságba.
Megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat.
 – Miből gondolod?
– Letoltad a hajad. – A megkopasztott fejemre mutat. – A késői
időpontok és a fura „feladatok”. Csakis egy titkos társaságról
lehet szó. Azért bízom benne, hogy semmi vérlázító kéréssel
nem álltak elő. Vagy veszélyessel.
Az  ajka rideg vonala és a szemében villanó harcias csillogás
láttán legszívesebben az összes vérlázító és veszélyes
baromságról beszámolnék neki, amit az elmúlt három hónap
során véghez vittem, hogy bekerülhessek a Falkába. Persze,
minden jelölt aláír egy titoktartási megállapodást, és még ha
nem is kerülünk be, nem beszélhetünk a Falkáról. De bárcsak
elmondhatnám neki… Úgy néz ki, mint aki képes lenne
szétrúgni pár segget a védelmemben.
– És bekerültél? – kérdezi, majd visszatér a sötét kupachoz, és
ismét nekiáll a hajtogatásnak.
Rohadtul nem. Prescott szavai, hogy „dugj meg egy kövér
csajt”, ott visszhangzanak a fejemben, és a harag a torkomnál
fogva szorongat. Lenyelek pár cifra káromkodást, és egyszerűen
megrázom a fejem. 
–  Visszaléptem. – A  szennyeszsákom zsinórját csavargatom,
hogy ne kelljen a szemébe néznem. – Túllőttek a célon.
– Sajnálom, Jared.
Egy másodpercre ráteszi a kezét a kezemre. Gyűlölöm
Prescottot, amiért kövérnek nevezte, de azért nem valami kicsi.
A  kezei viszont azok. Hosszú, vékony ujjak. Rövid, festetlen
körmök. Talán százhatvanhét-százhetven centi magas lehet.
Olíva bőrét nem fedi smink. Hosszú, hullámos haját feltűzte, és
két ceruzával erősítette meg. Banner nem törődik azokkal a
dolgokkal, amikkel más lányok bajlódnak, hogy felhívják
magukra a srácok figyelmét. Talán túlságosan is hajtja valami
más, túlságosan csőlátással fókuszál a céljaira, de az én
figyelmemet felhívta magára. Már hónapokkal ezelőtt, és vagy
nem tud róla, vagy nem érdekli. Ma este mindenáron ki akarom
deríteni, hogy melyik az igazság.
Amikor megmozdítja a kezét, hogy elhúzza, a hüvelykujjamat
a mutatóujja köré hurkolom, összekapcsolva a kezünket.
Mindketten visszatartjuk a lélegzetünket, és csupán a víz
lötyögését és a pörgő ruhák neszét halljuk a gépek felől. Akkora
a csend a mosodában, hogy hallom, amint elakad a lélegzete,
amikor a hüvelykujjammal a tenyere alá nyúlok, hogy
végigsimítsam. Nem engedem el, nem hagyom, hogy ne vegyen
tudomást az érdeklődésem egyértelmű megnyilvánulásáról.
Értetlenkedővé válik az arckifejezése, és őszinte zavarodottság
teszi fátyolossá a tekintetét. A  továbbra is összefonódó
kezünkről az arcomra néz, majd csóválni kezdi a fejét, mintha
csak képzelődne. A  pillanat hosszúra nyúlik, pár másodperc
erejéig elnehezül a kimondatlan vágytól – az enyémtől, és szinte
biztos vagyok benne, hogy az övétől is –, majd a következő
pillanatban minden visszaáll az ártatlan, szexmentes
megszokásba. Nevetve kifújja a levegőt, és elhúzza a kezét.
Fel kéne adnom egy hirdetést? Vagy rajzoljak buja képeket a
füzetébe? Hogy lehet az, hogy nem tudja, hogy tetszik nekem?
Basszus, Bent még csak nem is találkozott Bannerrel, mégis
tudja. Többnyire nem finomkodom, ha kell nekem valaki, de
még sosem vágytam senkire úgy, mint Bannerre.
– Jobb, ha belevágunk – jegyzi meg, és elindul a hátsó helyiség
felé, ahol általában tanulni szoktunk.
A könyvei már kiterítve hevernek a rozoga dohányzóasztalon.
Felveszem és végigpörgetem a közgázkönyvét, majd kicsit
közelebb húzom a szememhez, és elolvasom a lapszélre írt
megjegyzést.
–  Ugye tudod, hogy kéne neked egy szemüveg? – Arrébb
pakolja a könyveit, hogy az enyémek elférjenek.
– Dehogy kell. – Elfintorodom. – Ez hülyeség!
– Aggódsz amiatt, hogy hogy néznél ki?
– Nem – felelem őszintén.
– Nyilván – motyogja, és apró mosoly bujkál a szája sarkában.
–  Nem – ismétlem határozottan, talán némileg sértődötten,
ugyanis a szavak tényleg elmosódnak egy kissé. – De nem kell
szemüveg.
Vállat von, és magában nevetgél, majd lehuppan a kanapéra,
és kotorászni kezd a hátizsákjában, hogy előszedjen pár
szükséges holmit. Vastag kabátja a kiült kanapé kartámláján
hever. Vastag kabát. Túlméretezett pulcsi. Buggyos farmer.
Honnan tudhatná egy pasi, hogy mi rejlik ezek alatt? Talán
életemben először szerintem nem is nagyon érdekel.
–  Albright elvárja, hogy megvédd az álláspontodat – mondja,
én pedig ráébredek, hogy nem figyeltem oda, miközben leült, és
összepakolt az asztalon, hogy helyet szorítson a könyveimnek. –
Tudod, mit szokott mondogatni.
– Győzzön meg! – hangzik a válasz mindkettőnktől egyszerre,
miközben nevetünk, és a professzor mély hangját utánozzuk.
Állandóan arra biztat minket, hogy támasszuk alá az
álláspontunkat, és hogy meggondoltan érveljünk amellett, hogy
miért gondoljuk úgy, ahogy állítjuk.
– A félév elején annyira féltem tőle – vallja be, és a szeme meg
a szája szélén mosoly bujkál.
–  Nem úgy tűnt. Oroszul válaszoltál neki az előadóterem
leghátsó sorából – emlékeztetem. – Szerintem elég
magabiztosnak tűntél.
–  Ez ugyanolyan, mintha angolul válaszoltam volna egy
angolul feltett kérdésre. – A  füle mögé tűr egy selymes
hajtincset, ami kiszabadult a kontyából. Mindig ezt csinálja, ha
zavarban van. Bár akadnak árulkodó mozdulatai, nekem
keveset árulnak el, és fogalmam sincs, hányadán állunk, hacsak
nem a friendzone kellős közepén.
–  Aha, ugyanolyan, mivel beszélsz oroszul. – Leengedem a
fejem, és megpróbálom elkapni a pillantását, meg
rámosolyogni, miközben ő a füzetébe firkál, és nem hajlandó
felnézni. – Meg spanyolul. Meg olaszul. És hamarosan kínaiul is.
–  Hát, a spanyolt otthon hallottam, mindenki úgy beszélt. –
Megvonja az egyik vállát. – Anyu szerint kész agyrém, hogy
egyes spanyol származású emberek már nem is beszélik.
Kétnyelvűként nőttem fel, és kiderült, hogy van érzékem ahhoz,
hogy könnyedén rám ragadjanak a nyelvek.
– Úgy tűnik, elég sok mindenhez van „érzéked”. Van bármi a
világon, amiben nem vagy jó?
Fanyar mosoly jelenik meg az ajkán.
 – A viccekben.
– A viccekben?
– Aha, abban nagyon rossz vagyok.
–  Győzzön meg! – ismétlem Albright professzor jellegzetes
mondatát.
– Mi? – Elkerekedett szemmel néz fel végre a firkálásból.
– Mondj egy rossz viccet!
– Jesszusom! – Banner elsápad a bőre alatt. – Jó.
Beszívja az alsó ajkát, és egyik szemét becsukva összpontosít,
majd rendezi az arckifejezését, rám néz, és megszólal.
– Mi palacsintaország fővárosa?
– Most komolyan?
– Mi palacsintaország – ismétli határozottan – fővárosa?
Felsóhajtok, és elharapom a mosolyomat.
– Na, mi?
– Lekváros.
Üres tekintettel meredek rá a „viccét” követő csendben.
– Ennyi? – kérdezem hitetlenkedve. – Ez volt az?
Ekkor mindketten röhögésben törünk ki.
– Hát, ez tényleg rossz volt – értek egyet.
– Hát, én megpróbáltam.
–  De az elképesztő viccmesélési képességed nem igazán
ellensúlyozza, hogy milyen fantasztikus vagy minden másban.
–  Ugyan! – A  plafonra emeli a tekintetét, és folytatja a
rajzolgatást. – Bárcsak a tanácsadóm is egyetértene veled!
– Ezt meg hogy érted?
– Elég régimódi. Szerinte a nőkből nem lesz jó sportügynök.
 –  Egy csomó ember nem alkalmas rá. Tény, hogy kevés
közöttük a nő. Te is tudod, hogy egy férfiak uralta területre
készülsz belépni, de ha valaki képes kezelni az ilyet, az te vagy.
– Köszi, Jared. Az ő nézetei meglehetősen begyöpösödöttek.
Basszus. Ahogy kiejti az ajkán a „begyöpösödött” szót, azt
kívánom, az ajka bárcsak a farkam köré zárulna inkább.
Az  agyam eddig is párzószervként működött, vagy ő teszi ezt
velem?
– Figyelsz te egyáltalán? – kérdezi a homlokát ráncolva.
–  Bocsi. – Csak kicsit megigazítottam ezt-azt az asztal alatt. –
Mit mondtál?
– Folyton a természetes szelekció elméletéről beszél. Szerinte
a nőkből hiányzik a gyilkos ösztön, ami ahhoz kell, hogy az
emberből sikeres sportügynök váljon.
– Nem téved.
A felém lövellt pillantása lenyisszantja a maradék hajamat.
– Húha! – Felemelem a kezem, hogy hárítsam a felindultságát.
– Nem azt mondtam, hogy a nők képtelenek teljesíteni ezen a
területen.
Arckifejezése enyhül egy hajszálnyit.
–  A  természetes szelekciót illetően azonban nem tévedett –
tisztázom. – Ez valóban így van. A  legtöbb sportügynök igazi
seggfej. Haszonlesők. Gyilkosok. Könyörtelenek. Én tökéletesen
alkalmas vagyok rá, és úgy tervezem, hogy én leszek a
legnagyobb seggfej a műfajban.
Elmosolyodik, az épp csak egy kicsit felfelé ívelő ajka
bizonytalanságról árulkodik, akárcsak a tekintete.
 – Ezt nem gondolod komolyan.
–  De, igen. – Néhány másodpercen át egymást nézzük, és
hagyom, hogy megértse a mondandóm mögött rejlő igazságot.
Az  apukám, annak ellenére, hogy katonai múltja során
kiképezték rá, hogy hogyan öljön embert száz különböző
módon, egy kedves ember. A  nevelőanyám és a
mostohatestvérem jószívű emberek.
És ott vagyok én.
Sosem éreztem magam olyan kedvesnek, mint amilyenek a
családtagjaim. Csak itt, a Kerringtonon jöttem rá arra, hogy nem
arról van szó, hogy nem vagyok kedves, csak tisztábban látom
az embereket. Kiszagolom a hátsó szándékaikat és a
motivációikat. Az  itteni díszpöcsök csak megerősítettek a
meggyőződésemben, hogy nagy általánosságban az embereket
kizárólag önmaguk érdeklik. Ha elhasalnak, akkor pedig a saját
malmomra hajtom a vizet. Így hát… ezt a hivatást választottam.
– Én erre a munkára lettem teremtve – jelentem ki.
– Akárcsak én – vág vissza sértett hangszínen. – A tanácsadóm
a természetes szelekció oldalán áll, de én nem Darwin törvényei
alapján gondolkodom a világról.
–  Mármint a tudományra gondolsz? A  tényekre?
Az igazságra?
–  Nem, arra, hogy csak egy férfi… Ember… Maradhat… Hogy
mindenkit félre kell löknöd az utadból, hogy feljebb juss.
A tápláléklánc-kultúrára, amelynek lételeme az atavizmus.
Nekem ez úgy hangzik, mint az élet, de hagyom, hadd beszéljen.
–  Kevesebb Darwin, több… – tekintete úgy pásztázza a
helyiséget, mintha a válasz a mosoda neonrózsaszín falára
lenne ráfestve – Maslow.
– Maslow? – kérdezem. – Ez két teljesen különböző iskola.
–  Igen, de mindkettő az emberi viselkedést jósolja meg. –
Felém hajol, ahogy belemelegedik a témába. – Darwin az
evolúciót használta, a biológia alapvetését, Maslow pedig a
pszichológiát, azonban mindketten arra törekedtek, hogy
megértsék, mit miért tesznek az emberek, és hogyan lehetünk a
legjobbak között is a legjobbak.
– És szerinted Maslow-nak igaza volt? – kérdezem kétkedve. –
Győzzön meg!
Elhúzza a száját, majd bólintok, ahogy Albright professzor is
szokott.
– Szerintem Maslow-elmélete is egy lehetséges megközelítése
a dolgoknak. Darwin megközelítése szerint mind csak állatok
vagyunk.
– Állatok vagyunk.
–  Nem, mi emberek vagyunk – jelenti ki nyomatékosan. – Mi
magasabb szinten működünk, érzelmi szinten is. Darwin azt
feltételezi, hogy az evolúciós versengés vezet a túléléshez.
Maslow úgy véli, a túlélés egy szükséglet, és ha ezt a
szükségletet kielégítik, akkor megkapjuk a szükséges érzelmi
töltetet ahhoz, hogy mások szükségleteinek kielégítésében is
szerepet játszhassunk. Darwin szerint csak egy maradhat.
Maslow szerint mindannyian fennmaradhatunk.
Megint a füle mögé tűri a haját, és elkapja a tekintetét.
–  Gondolom, ezért mondja a tanácsadóm, hogy hiányzik
belőlem a gyilkos ösztön.
– Lehet, hogy gyilkos vagy, csak érző szívvel. – Egyik ujjammal
feljebb emelem az állát. – Lehet, hogy pont ezzel a gondoskodó
hülyeséggel fogod meggyőzni az ügyfeleidet. A  szívtelen meg
könyörtelen dolgokat hagyd meg az olyan embereknek, mint
én.
Amikor felpillant, sűrű szempillákkal szegélyezett sötét
szemében őszinteség és komolyság ül, ahogy a szemembe néz.
Még mindig az álla alatt tartom a kezem, és végigsimítom a
pihe-puha bőrét. Arckifejezése egy pillanatra zavarttá válik,
majd elhúzódik az érintésem elől.
–  Öhm… Lehet. – Végigfuttatja kezét az arcán, válla
előregörnyed. Kihúzza a hajából a ceruzákat, és az asztalra
dobja őket. Sötét hullámok omlanak a vállára és a mellkasa elé.
Nem tudok másfelé nézni. Nem is akarok. Általában nagyon
összeszedett! Kész privilégiumnak érzem, hogy láthatom a haját
leengedve, eddig csupán néhány alkalommal volt szerencsém
ehhez ebben a félévben.
–  Hát, legalább ma megmutattam neki, hogy valamiben jó
vagyok – jegyzi meg cinikusan, és nem túl derülten felnevet. –
Annak ellenére, hogy petefészkem van.
– Mi történt ma?
–  Jaj, el is felejtettem elmesélni. – Egy mosolytól felderül az
arca. – Enyém lett a gyakornoki hely a Bagley-nél!
–  Na ne! – Őszintén lenyűgözve megrázom a fejem. – Nem
tudtam, hogy még versenyben vagy. Én a második körben
kiestem.
 – Nem nagy ügy. – Arca enyhén kipirosodik, és legyint egyet. –
Csak nem akartam elkiabálni. Komolyan úgy éreztem, hogy
semmi esélyem. Azt hittem, már le van zsírozva, hogy Prescott
kapja.
Megdermedek, ahogy meghallom, amint Banner kimondja
annak a seggfejnek a nevét. Vajon megkörnyékezte valaha őt is
azzal az idióta baromsággal, amire engem megkért ma este?
Mert akkor kinyírom.
– Prescott? – Odanyúlok egy üveg vízért a szépen sorba rakott
üvegekhez, amit mindig kéznél tart tanulás közben. – Nem is
tudtam, hogy ismered.
–  Nem is. – Megvonja a vállát. – De rájöttem, hogy az apja
kábé a legjobb barátja vagy egy titkos társaságba tartozik Cal
Bagley-vel. Feltételeztem, hogy Prescott lépéselőnyben van. És
tudom, hogy ő is ezt gondolta.
Basszus. Minden apró részlet a helyére kerül, és végre
megértem, miért akarta megalázni. A  bosszú egy nyávogós,
önző picsa, akit William Prescottnak hívnak.
– Hűha – mondom, miközben még forognak a fogaskerekek a
fejemben. – Gratulálok! Ez csodálatos!
– Az – mondja széles mosollyal, büszkén. – Viszont elég későn
döntöttek, úgyhogy most igyekszem gyorsan találni egy helyet
New Yorkban, és kitalálni, hogyan szervezzem a következő
félévemet.
Feláll, és elindul a fő helyiség felé, ahol az egyik gép épp
végzett a szárítással.
New York.
 Ökölbe szorul a kezem a térdemen, próbálom feldolgozni az
információt. A  ruhákat átteszi a szárítóból egy műanyag
kosárba, én pedig tovább firtatom a témát.
– Szóval New York? – kérdezem, és beletúrok egy halom fehér
póló közé, majd nekiállok hajtogatni.
– Nem muszáj ezt csinálnod. – Vet egy pillantást a fogyatkozó
ruhakupacra, amit igyekszünk egyre kisebbre apasztani.
Felvonom a szemöldököm, mire ő a plafonra emeli a tekintetét.
–  Köszi. – Folytatja a hajtogatást. – Hát, ez kötelező szakmai
gyakorlat, úgyhogy a tanácsadóm át akarta beszélni, miként
hangoljuk össze az utolsó félévemmel, hogy New Yorkban
dolgozom.
A francba!
Örülök a sikerének. Ez a szakterületünk legrangosabb
gyakornoki lehetősége. A  Bagley & Associates egy virágzó
sportügynökség, és mindenki karrierjének jót tesz, ha van egy
jó állása, amikor kilép az egyetemről. De New York? Néhány
nap múlva levizsgázunk mindenből, aztán hazamegyünk az
ünnepekre. Azt hittem, az egész következő félévem ott lesz,
hogy meghódítsam Bannert.
Lehet, hogy csak ez az éjszaka maradt.
És akkor döntésre jutok. Darwin. Maslow. Nekem nyolc.
A  kényelmes utat választottam a rövidebb helyett, hogy
megszerezzem, amit akarok. De nem szarozok tovább.
–  Még egyszer gratulálok – mondom, miközben beleteszem a
kosárba az utolsó pólót. – Mint mondtam, te mindenben jó vagy.
–  Köszönöm, de szerintem már megállapodtunk abban, hogy
nem mindenben vagyok olyan ügyes.
– Jó, hát bénák a vicceid. Nagy ügy! – Elhallgatok, és gondosan
a kezembe veszem a beszélgetés irányítását. – És mi a helyzet a
csókolózással? Jól csókolsz?
A  kezei megállnak, ledermednek a levegőben a meleg ruhák
felett. Elkerekedett szemmel néz rám, és eltátja a száját.
Ó, igen. Tartsd így nyitva a szád, Banner! Van valami, amit az
ajkaid közé tennék.
– Mit mondtál? – kérdezi visszafojtott lélegzettel.
– Azt kérdeztem, jól csókolsz-e. – Keresztbe fonom a karom a
mellkasom előtt, és megvárom, míg vesz egy mély levegőt, hogy
feleljen a kérdésemre.
– Öhm, gondolom. – Lehajtja a fejét, és nekiáll felkötni a haját
valami kontyba, ahogy azelőtt is viselte. Megállítom, megfogom
a csuklóját. Megvárom, míg rám néz, hogy talán most először
ebben a félévben valóban lásson engem.
– Ha tényleg jól csókolsz – szólalok meg halkan, nem eresztve
a tekintetét, és még egyszer utoljára a professzorunk
kifejezésével élek –, győzz meg!
 
 HÁROM
BANNER
 
 
– Győzz meg!
A  lábam elé pottyan a kihívás. Jared és én pislogás nélkül
meredünk egymásra. Magabiztosság és kérdések sötétítik a
szemét a kék legsötétebb árnyalatára. Egyáltalán mi folyik itt?
Most komolyan… Azt kéri, hogy… Most azt akarja, hogy…
Neeeeeeem.
A Jared Foster-féle srácok nem egy mosodában kezdenének ki
egy hozzám hasonló lánnyal. Senki ne értsen félre, szerintem
bír engem. Nagyon. Állandóan nevetünk, amikor együtt
vagyunk. A  beszélgetéseink érdekfeszítőek. Senki nem inspirál
annyira, mint ő, amikor vitázunk. Ő  a legokosabb srác, akit
ismerek, de közben úgy néz ki, mint egy jóképű síoktató, aki a
lankás lejtőket egy borostyánligás campusra cserélte.
És hogy én mit érzek… Inkább hogy mit éreztem eddig az
elmúlt három évben, azóta, hogy a gólyahéten Jared
kölcsönkért tőlem egy ceruzát. Akkoriban a haja, ami most
napszítta és rövidre nyírt, az álla szögletes vonaláig ért,
sötétebb és világosabb szőke tincsek fonódtak egymásba
samponreklámhoz méltó tökéletességgel. Gyönyörű volt akkor
is, de épp csak kikerült a középiskolából. Az  elmúlt négy év
során szépen megért. A vonásai megkeményedtek, az arccsontja
éles vonala kiemelkedett a feszes, napbarnított bőre alatt. Alig
tudtam az eligazításra koncentrálni a gólyahéten, mert olyan
közel volt, a mosodában pedig sok-sok éjszakán át ugyanazt az
oldalt ötször is el kellett olvasnom, és igyekeztem nem őt
bámulni.
Az már csak hab volt a tortán, amikor kiderült, hogy az agya
is ugyanolyan vonzó, mint az arca. És még sosem nevettem
annyit, mint amikor vele tanultam ebben a félévben. Mivel
tudom, hogy nem egy kategória vagyunk, én nagy nehezen
megelégedtem azzal, hogy csak barátok vagyunk, és teljesen
letaglóz és összezavar, hogy esetleg többet akar ennél.
–  Ne haragudj! – szólalok meg végül, és alig hallom a saját
hangomat a fülemben dübörgő szívverésem mellett. – Nem
értem, mire gondolsz.
Félrehajtja a fejét, sűrű, szőke haja visszaveri a felettünk
világító neonlámpa élénk fényét. Elvigyorodik. Jared képes
többet mondani csupán a szája sarkával, mint a legtöbb ember
száz szóval. Lefelé konyulva, felfelé görbülve, elbiggyesztve.
Jókedv, megvetés, kétkedés. Azok az ajkak mindent elárulnak
egy hang nélkül, de fogalmam sincs, hogy most mit akarnak
mondani.
–  Azt mondtam, hogy győzz meg róla, hogy jól csókolsz! –
ismétli lassan, mintha tanulási nehézségeim lennének, ami
egyébként lehet, hogy igaz, mivel… Tessék?
Sötétszőke szemöldöke feljebb szalad a perzselő tekintete
fölött, miközben várakozik.
 –  És hogyan győzzelek meg? – kérdezem, szavaim elhaló
hangon jönnek ki a számon. Minél tovább néz rám így, mintha
én lennék az étel, ő pedig nem evett volna évek óta, annál
vékonyabbnak tűnik a hangom.
Lép egyet előre, ezzel áthágja a maradék távolságot kettőnk
között. Olyan közel ér hozzám, hogy hátra kell döntenem kicsit
a fejemet, hogy tartsam a tekintetét.
– Megcsókolhatnál – ajánlja fel, és már olyan közel van, hogy
a lélegzete simogatja a bőrömet. Forró, mégis mentolos. Olyan
közel van, hogy mély hangjának ereje a saját mellkasomban is
visszhangzik.
– Úgy érted, adjak egy puszit a szádra? – kérdezem. – Vagy úgy
rendesen csókoljalak meg?
Felnevet, és felemeli a hajamat a vállamról, egy vastag tincset
a fülem mögé tűr.
– Inkább a második – feleli, és tüzes pillantással néz közben. –
Az a nyelves, ugye?
Az  agyam, ami ideiglenesen elsorvadt, pedig általában jól
működik, a legkézenfekvőbb kifogást keresi.
–  Nem csókolózom olyan fiúkkal, akiknek barátnőjük van. –
Udvarias, bocsánatkérő arckifejezést öltök magamra, és bízom
benne, hogy véget vethetek ennek a zavarba ejtő
beszélgetésnek.
–  Áh! – Bólint, arckifejezése hasonló az enyémhez. –
Gondoltam, hogy ezt fogod mondani.
– Igen, úgyhogy valószínűleg…
– Ezért nincs már barátnőm.
 A levegő a torkomon akad. A szívem ki akar ugrani a helyéről,
a bordáimnak ütközve zakatol.
– Mármint Cindy? – kérdezem.
– Aha, Cindy már nincs meg.
– Te… Mit… Mi van?
– Te… Mit… – gúnyolódik, és telt ajkain vakító mosoly terül el.
– Jól hallottad. Már nincs barátnőm. Cindyvel szakítottunk.
– De én nem vagyok az eseted – hebegem.
–  Mégis szakítottam vele, hogy te – mondja, és közben egyik
hosszú ujjával megérinti a szegycsontomat – megcsókolhass
engem.
A melleim között pihenő ujjáról Jared arcvonásaira pillantok.
Vajon érzi a pulcsimon keresztül, hogy dörömböl a szívem, hogy
remény és kétség viaskodik a mellkasomban? Már elképzeltem,
milyen lenne megcsókolni, nemcsak azt, hogy milyen íze lenne,
vagy milyen érzés lenne az ajkaihoz érni, hanem azt is, hogy ő
is ugyanúgy akarja, ahogy én. Elképzeltem, milyen lenne, ha ő is
vágyna rám. Most pedig, hogy azt mondja, tényleg ezt akarja, túl
szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen.
– Úgy érzem, hogy, öhm – mondom, és megnyalom az ajkam –,
vegyes jelzéseket kapok.
A  szeme végigkíséri a nyelvem mozgását, amitől zavarba
jövök. Beszívom az ajkaimat, elrejtem őket az égető pillantása
elől.
–  Igazán? – kérdezi rekedt nevetéssel. – Te túl okos vagy
ahhoz, hogy egy ilyen egyszerű dolog összezavarjon.
A másik kezét a tarkómra teszi, és finoman közelebb húz.
 –  Nincs itt semmi vegyes jelzés, Banner. – Lejjebb ereszti a
fejét, hogy a következő szavakat az ajkaimra suttogja. – Csak ez
az egy.
A  sok mosás miatt az elmúlt évek során megértettem az
elektrosztatikus töltés lényegét – hogy töltés jön létre, amikor
két tárgyat egymáshoz dörzsölünk. Észre sem vettem, hogy mi
ketten egész félév alatt valamiféleképpen egymáshoz
dörzsölődtünk; először az akaratunk ütközése, aztán az elméink
találkozása, most pedig az ajkaink érnek egymáshoz.
A nyelvünk egy ritmusra mozog. Egymáson csüngünk.
Teljesen birtokba veszi a számat. Nem tudom máshogy leírni.
Legalább annyira parancs ez az egész, mint amennyire csók.
Még sosem csókoltak meg így. A  hüvelykujjával megnyomja az
állam, így a szám nagyobbra nyílik, ő pedig beviharzik rajta.
Nem egy első csóknak tűnik. Semmi bizonytalankodás vagy
puhatolózás nincs abban, ahogy az enyémre illeszti az ajkát.
Úgy csókol meg, mintha már vagy ezerszer elpróbálta volna.
És istenem, segíts, de egy meghökkent sóhajt követően én is
visszacsókolom. A  szánk között kialakult forróság felperzseli a
döbbenetemet, akár a láng, ami felemészti a viaszt, és gyorsan
elér a kanócig – a tétovázásom utolsó pillérjéig. A  kezét a
melleim közé simítja, miközben csókolózunk, és bár a
közelében sem jár a mellbimbóimnak, mégis hegyessé válnak.
Feszesek, kemények és érzékenyek, izgatottan várják, hogy
talán meg fogják érinteni őket. A másik kezével hátrébb dönti a
fejemet, és elindul a szám mélységei felé, nyaldossa és
simogatja a nyelvemet az övével. A  hajamba markol, és
meghúzza, miközben belenyög a csókba.
Most komolyan, mi a franc?
Annyira beható az élmény! Sokkal mélyebb, forróbb és
őrjítőbb, mint amit el tudok viselni. A vágya megragad, és olyan
erősen szorít, hogy egy pillanatig nem kapok levegőt.
–  Jared – motyogom a szájába, miközben elhúzódóm, és
megérintem a lüktető ajkamat. – Lassíts! Ez… Ez sok így
egyszerre.
Homloka az enyémnek ütődik, a keze pedig még mindig a
tarkómon van, ujjai belesimulnak a hajamba.
–  Basszus – sóhajtja. – Ne haragudj! Csak olyan régóta
vágytam már erre. Nehéz lassítani.
Nem könnyű lépést tartanom vele. Ez a szépreményű fiú
Kerrington társasági sztratoszférájának felsőbb köreiből, aki
titokban régóta tetszik – nem egy, nem két, hanem három éve,
még akkor is, amikor azzal a legutóbbi gyökérrel jártam –,
tényleg régóta azon gondolkodik, hogy meg akar csókolni?
Olyan régóta, hogy nem tud lassítani?
–  Ne haragudj! – mondom szédülten. – Egy kicsit olyan ez,
mint az Alkonyzóna.
– Az Alkonyzóna?
– Igen, tudod, az a film, amiben…
–  Banner, tudom, mi az az Alkonyzóna, de miért érzed úgy,
mintha abban lennénk? Azért, mert egész félévben ismertük
egymást, de még csak most léptem? Amikor először
találkoztunk Albright óráján…
–  Nem Albright óráján találkoztunk először – vágok közbe. –
Hanem négy éve.
–  Tessék? – Összevonja a szemöldökét. – Nem, arra
emlékeznék.
Nem, nem emlékezne.
–  Nyilvánvalóan nem emlékszel. – Nevetésem halk,
visszafogott. – A  gólyahéten találkoztunk. Minden csaj rólad
meg Benton Carterről áradozott. Nekem a szőke kell! Nekem jó
lesz a sötét hajú!
A földre szegezem a tekintetem.
–  Ott ültem melletted – árulom el. – És kértél tőlem egy
ceruzát.
–  Ebből semmire nem emlékszem, arra viszont igen, amikor
először észrevettelek Albright óráján.
Rám néz, szeme sötétkék sértés.
– És azóta is mindig észrevettelek – teszi hozzá. – Azt hittem,
több időnk lesz, de amikor azt mondtad, hogy a következő
félévben New Yorkban leszel, rájöttem, hogy lehet, hogy ez az
utolsó közös esténk, és nem akartam tovább várni.
–  Rám? Nem akartál tovább várni rám? – A  száját elhagyó
varázslatos szavak ellenére muszáj megkérdeznem. Hogy biztos
legyen. – Ne haragudj, de úgy össze vagyok zavarodva!
–  Még mindig? – Enyhe ingerültséghez hasonló érzés
keveredik a szemében a vidámsággal.
Széles tenyerével végigsimítja a karomat, és finoman
megszorítja az izmaimat a pulcsim vastag pamutrétegén
keresztül.
– Akkor hadd világosítsalak fel – mondja rekedt és magabiztos
hangon. – Tetszel nekem, Banner.
A  hozzá hasonló srácok – nemcsak a jóképűek, hanem az
ennyire éles eszűek – esetében mindig van egy lány a főiskolán,
aki az agya miatt tetszik nekik. Ez megnyugtatja őket, hogy
mégsem olyan felszínesek. Amikor abból a lányból
vezérigazgató lesz, megtalálja a rák ellenszerét, ő lesz az első nő
a Marson, mondhatják, hogy ismerték őt, amikor. Jártam vele…
Nem, megdugtam… amikor.
A  legutolsó pasimnak, Byronnak ez a lány voltam. Addig
jártunk, amíg segítségre volt szüksége, hogy teljesítse a
közgázóráját, de aztán vége lett. Már azelőtt megcsalt, hogy a
tinta megszáradt volna az utolsó vizsgáján. Olyan apa mellett
nőttem fel, aki sosem nézett másik nőre az anyámon kívül, és a
hűséget jó színben tüntette fel. Egy lehetséges, normális
dologként. Úgyhogy a megcsalást illetően nincs bocsánat.
Amikor rájöttem Byron hűtlenségére, és dobtam, megsértődött,
amiért én, akinek hálásnak kellett volna lennem, amiért
méltóztatott járni velem, véget vetettem a dolognak.
Alig kaptam levegőt, amikor ő volt felül.
Mindene rázkódott, amikor megdugtam.
Azt hallottam, később ilyesmiket mondott rólam. Ennél
rosszabb dolgok is elhangoztak állítólag, és visszajutottak
hozzám, és még mindig kísértenek. Még mindig bántják az
önérzetemet.
– Tetszem neked, mi? – bököm ki végül, és az állára szegezem
a pillantásomat, kerülöm a tekintetét. – Úgy érted, amolyan
„szerintem okos vagy, és csodás a személyiséged” módon?
 Megrándul egy izom az állkapcsában, és elvékonyodik az
ajka. Közelebb húz magához, és a farmerén keresztül érzem,
hogy nagy és kemény.
– Nem, amolyan „meg akarlak dugni” módon – feleli élesen. –
Egyéb kérdés?
A szívem egy ezredmásodpercre abbahagyja a dobogást, majd
hirtelen olyan gyorsan kezd verni, hogy az agyam nem tudja
követni.
– Ma este? – A mellkasomhoz nyomom a kezem, bízom benne,
hogy csillapítani tudom a gyors dübörgést.
– Igen, ma este, ha akarod. – Összekulcsolja az ujjainkat, és a
kezét a mellkasomra teszi. – Zakatol a szíved.
Annyira zavarban vagyok, hogy égeti a bőrömet, és piros
foltokként ül ki az arcomra, árulkodva a zavarodottságomról.
Ismét elárult a testem. A  hírhedt hétkilós hízás első év alatt.
Még három másodéven. A  harmadéves hurkák. Meg a
negyedéves narancsbőr. A  Kerringtonon évről évre sikerült
teljesítenem a céljaimat, és egyre nőtt az önbizalmam, akárcsak
a derékbőségem. Az  önbizalmamat sosem a farmeromon lévő
szám határozta meg. Tudom, milyen vagyok, és azt is, hogy
milyen nem, és megbékéltem ezzel. De ezek a dolgok, amiket
Jared mond… Összezavarnak. Megint felkavarják a dolgokat, és
felszítják a hiábavaló reményeket abban a duci lányban, aki a
gólyahéten a világ legszebb pasija mellett ült. A mellett a pasi
mellett, aki valószínűleg jobban emlékszik a ceruzára, amit
kölcsönadtam neki, mint rám.
Úgyhogy ja. Fura ez az egész, és nem bízom a dologban.
Amikor Jareddel elkezdtünk együtt tanulni ebben a félévben,
félretettem a vonzalmamat iránta. Megfegyelmeztem. Bezártam
egy szobába, vacsora nélkül.
Éheztettem.
Most pedig hihetetlen szavakkal, túlfűtött pillantásokkal és
sürgető érintésekkel táplálja. A  mellkasához emeli a kezemet.
A szíve gyorsan és erőteljesen ver a tenyerem alatt.
–  Érzed? – kérdezi, és összekulcsolja az ujjainkat a feszes
izmok és az erős csontjai fölött. – Az én szívem is zakatol.
Zakatol a szíve.
Lélegzetvételei rövidek, szinte zihál.
Szemhéját félárbócra engedi a szemében füstölgő
szenvedélye fölött.
A  teste csupa árulkodó jel, de még mindig nem sikerül
összeraknom az egészet.
– Lehet, hogy ez az utolsó esténk, Banner – mondja halkan.
Általános iskola óta összeszedett vagyok. A  figyelmem az
óvodától az érettségiig lankadatlan volt. Jótékonysági munka,
kiugró osztályzatok, iskolán kívüli tevékenységek és mindig a
legjobb jegyek. Nagyon keveset randiztam, és minden
kapcsolatnak azonnal véget vetettem, amikor elkezdte elterelni
a figyelmemet.
A  srác, akibe elsőéves korom óta bele vagyok zúgva, engem
akar. Fogalmam sincs, miért vagy hogyan, de engem akar.
A  tenyerem alatt zakatoló szíve tanúskodik erről. Mi lenne, ha
ma este, csak ezen az egyetlen átkozott estén azt tenném, amire
vágyom, az előírt helyett? Nem tudom, hogy fognak összeállni a
darabkák, de azt tudom hogy mennyi mindent megtagadtam
magamtól az elmúlt évek során, miközben a céljaimat
hajszoltam. Kell ez nekem. Ő  kell nekem, és most az egyszer
belemerülök az élvezetbe.
–  Oké – mondom, és a válaszom tisztábban cseng, mint a
gondolatok a fejemben.
Meglepettség és megkönnyebbülés ül ki az arcára, és most
nem az a srác, akinek mindig magabiztos a megjelenése, és
folyton rangomon felüli elit diákok veszik körül a campuson.
Most csak mi vagyunk ketten, Jared és Banner. Amikor igent
mondok, úgy néz rám, mintha túl szép lenne az egész, mintha
én lennék túl szép ahhoz, hogy igaz legyek. Gyorsan összeszedi
magát, visszanyeri az önuralmát, és végigsimítja a hátamat.
–  Akkor tartozol nekem egy csókkal. – Jared szavai
végigkúsznak rajtam, és mintha a testem összes sejtje
megindulna felé, hogy csak még egy szótagot kipréseljenek
azokon az ajkakon.
–  Igazán? – Kényszerítem magam, hogy belenézzek a
szemébe. – De hát megcsókoltalak!
– Nem, én csókoltalak meg téged. Te jössz.
Nem vagyok alacsony, de Jared a százkilencven centijével
magasabb nálam. Ha nem hajol le, lábujjhegyre kell állnom,
hogy elérjem.
Nem hajol le.
Beszívom a levegőt, ami nem segít, mert ugyanolyan ingatag
maradok. Lábujjhegyre gördülök, és az ajkaim közé veszem az
alsó ajkát. Nem vagyok olyan magabiztos, mint ő volt az előbb.
Finoman, puhatolózva megszívom, mire a mellkasa
megemelkedik, és élesen beszívja az orrán a levegőt. Erősebben
szorít, de nem adja egyéb jelét, hogy hatással vagyok rá.
Pedig így van.
A  teste váratlanul elárulja őt, elmondja nekem, hogy
mennyire vágyik erre. Hogy mennyire vágyik rám, és minden
porcikája – a farka kőkeményen nyomódik hozzám, a keze
egyre jobban szorít, a lélegzete kimértebbé válik – minden
porcikája arról árulkodik, hogy rettentően vágyik erre.
A  nyaka köré fonom a karom, és hozzápréselem a mellemet,
ujjaimat pedig a finom, rövid hajába fúrom. Pontosan úgy
tartom a fejét, ahogy nekem megfelelő, és mélyre hatolok a
szájába, úgy szívom meg a nyelvét, ahogy ő tette az enyémmel,
közben belül végignyalom. Azt állítottam, hogy nem vagyunk
állatok, de most olyan vagyok, mint egy barbár, aki először érzi
meg a vér ízét. Lábujjhegyre állok, harapdálni kezdem, és
felnyögök a jellegzetes ízétől. A  szája tökéletes feszességétől és
puhaságától. A csók nedvessé, forróvá és állatiassá válik.
–  Basszus – motyogja, és végighúzza a nyitott száját az
államon. – Ez az. Ne hagyd abba!
Lassú léptekkel elindul velem hátrafelé, miközben kézbe
veszi a melleimet.
– Jók a cicijeid, Ban – sóhajtja a számba. Még a pulóveremen
keresztül is megkeményednek a mellbimbóim, ahogy ujjaival
dörzsölgeti, csavargatja és csipkedi őket.
Már a hátsó helyiségnél járunk, amikor megáll az ajtóban, és
nekidönt az ajtófélfának. A  fa belevág a hátamba, és a
kellemetlenség ellensúlyozza az élvezeteket. Jared nekem dől,
kemény merevedése a lábam között bökdös. Kigombolja és
kicipzárazza a farmeromat, és becsúsztatja a kezét a bugyimba,
hogy széttárja az ajkakat, és dörzsölni kezdje a csiklómat.
Az egész olyan váratlan, túlfűtött és intenzív – ez a legsokkolóbb
élvezet, amiben valaha részem volt. Egész testemben
megremegek, és a fejem nekicsapódik a mögöttem lévő
faajtónak, miközben tehetetlenül a kezéhez dörzsölöm magam.
–  Itt akarom csinálni – mondja ziháló légzéssel. – De azt
akarom, hogy előbb te menj el. Elmentél már valaha állva?
Végigpásztázom az érzéki emlékeim ködét azokról az
alkalmakról, amikor elmentem. Az a néhány srác, akivel jártam,
nem volt valami képzett szerető, vagy csak nem akarták rám
vesztegetni a képességeiket. Behunyt szemmel megrázom a
fejem.
–  Hát, akkor most el fogsz. – Belém hatol az egyik vastag
ujjával.
– Ahhh. – Megremegnek a térdeim.
A  hüvelykujja a csiklómat simogatja, és bedugja még egy
ujját, majd még egyet. Nyöszörgök, és az ajkamba harapok,
hogy elhallgattassam a nyögéseket. A  csendben meghallom a
nedvességem hangjait, miközben simogat, dörzsöl, és az ujjaival
birtokba vesz. Lehajol, hogy a mellembe harapjon, az élvezettel
teli fájdalom még a ruháimon keresztül is olyan éles, hogy
majd’ szétrobbanok. Felsikoltok, és visszhangzik a mosodában a
hangom, egybeolvad a gépekben forgó ruhák zajával.
A  gerincem mintha elolvadna. Csupán a lábam között tartott
keze tart egy helyben.
– Istenem, Banner, ez az – mondja. – Érints meg!
–  Hol érintselek meg? – A  szavaim úgy mosódnak össze,
mintha berúgtam volna, megrészegítenek az ujjai, a szája és az
értem dobogó szíve.
– Mit gondolsz, hol? – Felnevet, a szeme felderül, és megtelik
szenvedéllyel. Kezemet a farkához húzza. Gondolkodás nélkül
megszorítom, mire ő előreejti a fejét, és összeér a homlokunk.
Hosszú, vastag és kemény a kezemben, még a farmeren
keresztül is érzem. Ujjaival a hajamba túr.
– Húzogasd – lihegi. – Simogasd! Játssz a golyóimmal!
– Öhm… Mindig ennyit parancsolgatsz?
Félredönti a fejét, és egymás szemébe nézünk.
– Dugj velem, és majd meglátod.
Akkor sem tudnék nemet mondani, ha pisztolyt szegeznének
a fejemhez, annyira vágyom rá, de egy pillanatra lefagyok.
Nyugtalanító, amikor az öledbe hullik valami, amire régóta és
titokban ilyen iszonyúan vágytál.
–  Banner, ne… – Összeszorítja a szemét, és húzni kezdi a
hajamat. – Ne gondolkozz, csak mondd, hogy jó.
Igaza van. Átadom magam.
– Jó.
Elsuttogott beleegyezésem madártollként lebeg közöttünk, de
Jared nem várja meg, míg leér a földre, hanem lecsap rám,
birtokba veszi a számat, és mindenhol hozzám ér.
Berúgja a csukott ajtót, kizárja az utolsó mosásom zaját a
helyiségből. Minden ködös, és kábult vagyok, a testem alig bír
engedelmeskedni, amikor elindul velem hátrafelé, egyik kezét a
csípőmön, másikat a nyakamon tartva vezet és megtart,
miközben a számat ostromolja. A térdhajlatom a kanapéhoz ér,
és ráesek a kiült párnákra. Hány éjszakát tanultunk itt végig?
Beszélgettünk végig? Nevettünk végig? És nem tudtam, hogy ez
készülődik a háttérben. Sosem gyanítottam, hogy ugyanannyira
kíván engem, mint amennyire én őt.
Rám néz, majd felemeli a karját, és lehúzza magáról a
pulóverét. Az  alatta levő póló ráfeszül a mellkasára. Azt is
áthúzza a fején, és már nincs is rajta a póló.
Üdvözlégy Mária és Miatyánk, ki vagy a mennyekben!
Még sosem láttam élőben, közelről ilyen hús-vér mellkast,
hasat és karokat, legfeljebb a képernyőn. Kidolgozott, szálkás,
formás, illetve hasonló szavak törnek elő a fejemben.
Magabiztosan és kényelmesen érzi magát a makulátlan
bőrében, majd lehúzza a farmerét a karcsú csípőjén meg az
izmos lábán. A  szemem minden négyzetcentiméterét
végigpásztázza. Mohó vagyok, és megilletődött.
– Hűha! – Nem akarom hangosan kimondani.
Megáll, miközben a keze az alsónadrágjánál matat, és
felvonja a szemöldökét.
– Azt mondtad, hogy „hűha”?
Erről megfeledkeztem. Az  agyzsibbasztó élvezet
elhomályosította a racionális gondolkodásomat. És nem vettem
számításba, hogy a szex jellemzően meztelenül szokott
megtörténni. És hogy bár Jared Foster egy valódi műalkotás, én
nem vagyok az.
 Mindene rázkódott, amikor megdugtam.
Byron szavai rövid tőrökként térnek vissza hozzám a múltból,
akár egy bumeráng, és milliónyi darabra szakítják az
önbecsülésemet, ahogy tovább haladnak. Az a szenvedély, az a
mély vágy Jared tekintetében vajon el fog múlni? Eltűnik majd,
amikor meglát? Amikor meglátja a rázkódó részeimet?
A kidolgozatlan testemet? Még egy órája sem fedeztem fel ezt a
tekintetet a szemében, a várakozás izgalmát, ahogy engem akar.
Kizárt, hogy ez megmaradjon, ha meglát. Csak szeretném egy
kicsit tovább húzni.
– Kapcsoljuk le a villanyt!
 
 NÉGY
JARED
 
 
– Kapcsoljuk le a villanyt!
Elsuttogott kérése lehervasztja a pillanatot. Olyan közel
vagyok hozzá, hogy Banner Morales most először az enyém
legyen, és ő azt hiszi, hogy le fogjuk kapcsolni a villanyt? Kizárt,
hogy sötétben dugjam meg.
– Biztos, hogy nem.
Csalódottság suhan át a szép kis arcán, ahogy meghallja az
ellenvetésemet.
Istenem, mennyire szép arca van!
Utálom, hogy valaki elérte, hogy kételkedjen magában,
miközben ő volt az egyetlen ember, aki képes volt oroszul
felelni annak a gyökér professzornak a kérdésére az
előadóterem leghátsó sorából. Ráadásul a legnagyobb elméket
is megszégyeníti a Kerringtonon a kíváncsiságával és a
csillapíthatatlan érdeklődésével. A  ma estét leszámítva mindig
nagyon vagánynak láttam. Régóta vágyom Bannerre, és ahogy a
New York-i gyakorlati féléve egyre közeledik, az enyém is lesz.
El fogom érni, hogy annyira akarjon engem, hogy nem fog
számítani, hány állam választ el minket a következő
szemeszterben.
 –  Akkor ez egy nem. – Az  ajkába harap, és még egyszer
odapillant a számra, mintha később majd hiányozna neki.
Mintha megbánást érezne, majd megköszörüli a torkát, és
elhessegeti, miközben feláll a kanapéról. – Különben is inkább a
könyvekkel kéne foglalkoznunk.
Elindul, hogy kikerüljön, de elkapom a csuklóját, és
odahúzom a fedetlen mellkasomhoz. Rám néz, az akaratunk
összecsap, mindketten elszántan próbáljuk érvényesíteni a
sajátunkat. A tekintetünk összeütközik, egyikünk sem adja meg
magát, de az eltökéltsége mélyén valami másnak az árnyéka
ólálkodik.
Félelemé? Bizonytalanságé? Bármennyi időt töltöttünk együtt
ebben a félévben, nem tudom pontosan megmondani, hogy
melyik. És én meg akarom ismerni Bannert. Nagyon.
Dugj meg egy kövér csajt!
Prescott korábbi durva szavai gúnyolódnak velem. Egy
pillanatra belém hasít a bűntudat. Megparancsolta, hogy
szexeljek Bannerrel, hogy bekerüljek a Falkába, és még
ugyanazon az estén megteszem. De nem miatta, nem ezért.
A Falkát már otthagytam.
Vajon hallott korábban ilyesmiket? Lehet, hogy nem a
szemébe mondták. Talán valaki azt éreztette vele, hogy nem
olyan szexi, mint állat. Nekem viszont az. Őszintén nem tudom,
mi lehet a sok réteg ruha alatt, amit Banner hordani szokott, de
engem nem ezek a rétegek érdekelnek. Le akarom hántani róla
a felszínt, és meg akarom ismerni a lelkét.
Meg akarom ismerni a lelkét? Mi a franc? Magamra sem
ismerek. Ki ez a srác? És miért lett ekkora puhapöcs Banner
Morales jelenlétében?
Be kell ismernem, hogy tényleg más vagyok Banner mellett,
hiszen ő maga is más. Nem vagyok jó párkapcsolati alapanyag.
Meg lehet kérdezni Cindyt. Nem vagyok túl figyelmes, viszont
amikor Bannerrel vagyok, nehéz másra fókuszálni. Hamar
elvesztem az érdeklődésemet, de gyakran azon kapom magam,
hogy még napokkal később is azon gondolkozom, amit Banner
mondott, a véleményén. Minden erőfeszítés nélkül lenyűgöz.
A lehető legbehatóbban szeretném megismerni.
Gyönyörű, egyforma méretű ajkai mozdulatlan vonallá
merevednek. Úgy állunk ott, mintha ő az én döntésemre várna,
de az övé lenne a hatalom. A  labda még nála pattog, mert ő
képes lenne lemondani erről az egészről, visszatérni a
könyveinkhez, és úgy tenni, mintha ez az egész meg sem történt
volna, én viszont nem. Sok lánnyal szexeltem már. A  campus
legdögösebb csajaival, de Banner még nem lett az enyém, és
jelen pillanatban mindennél jobban vágyom rá. Jobban, mint az
összes Cindyre együtt. A  tárgyalástechnika egyik fontos
alapszabálya: tudd, miről vagy hajlandó lemondani, mielőtt
nekilátsz. Egyvalamit biztosan tudok: erről nem vagyok
hajlandó lemondani.
A kezem a fal felé nyújtom, és lekapcsolom a villanyt.
Ahogy kialszik a fény, felébred a többi érzékem, és vadászni
kezdek rá a sötétben. Megérzem a haja illatát és gyors, felületes
légzését. A  látásom hozzászokik a homályhoz, és a nehéz,
Bannert sötétségbe burkoló fekete függönyök kezdenek
világosabbnak tűnni. A másik szobából átszivárog némi fény az
ajtó alatt, ami csak az alakját és a körvonalait fedi fel előttem,
de a részletek továbbra is beleolvadnak a környezetbe.
Kezembe veszem az arcát, egy pillanat erejéig hagyom, hogy
elbűvöljön a bőre puhasága és a kézfejemre hulló selymes haja.
Nem vagyok hülye. Azért akarja lekapcsolni a villanyt, mert
zavarban van, de az én nézőpontomból semmit nem kéne
szégyellnie.
– Szerintem gyönyörű vagy, Ban.
– Igen? – kérdezi suttogva.
A  szavaim engem is ugyanannyira meglepnek, mint
amennyire őt, ugyanis nem szoktam ilyen szarságokat mondani
a lányoknak. A  legcsinosabbak általában már amúgy is tudják,
és emiatt szükségtelen kifejezni az ámulatomat. De Banner…
Annyira gyönyörű, és nem vagyok benne biztos, hogy tisztában
van vele.
– Igen. – Eltűröm a haját az arcából.
–  Uhh… Köszi. – Nevetése csupán egy sóhaj. – A  villany nem
ég, úgyhogy nem tudom, hogy ér-e ez a bók.
–  Fejből tudom, milyen az arcod. Itt hét szeplőd van. – Egyik
ujjammal végigsimítok az egyenes orrnyergén, majd elindulok
lefelé, hogy megérintsem a telt ajkait és az arcán lévő apró
gödröcskét, ami akkor jelenik meg, ha mosolyog. – Itt meg egy
gödröcske.
Felfedezem a tarkója finom bőrét a nehéz hajzuhataga alatt.
–  Most pedig szeretném megismerni a testedet is – mondom
halkan. – Kérlek, vedd le a ruháidat, Banner!
 Élesen beszívja a levegőt, és felemeli a karjait. A  ruhái
zizegése – a pulóveré, a farmeré, a zoknié, a cipőé – mind elhaló
suttogások a sötétben. Érintés útján próbálom feltérképezni,
odanyúlok a karjához, és a puha, bársonyos bőre köré fonom az
ujjaimat. Leeresztem a fejem, és az orromat végighúzom a
nyakán, hogy feltérképezzem.
–  Mindig olyan jó illatod van! – Ezt már az első este óta el
akarom mondani neki, amikor először itt tanultunk.
– Pompás Pasztell – feleli halk, ideges nevetéssel.
– Tessék?
– Az illat. Az öblítőm illata. Pompás Pasztell a fantázianeve.
– Tetszik. – Folytatom a felfedezést, tenyeremet végigfuttatom
a vállán és a kulcscsontján, amíg meg nem találom a puha
mellének a súlyát, a kezembe veszem és megemelem őket, majd
a hüvelykujjammal addig izgatom a mellbimbókat, amíg meg
nem keményednek, és Banner kapkodva nem kezdi venni a
levegőt.
– Ez tetszik? – kérdezem.
Látom a félhomályban, hogy bólint egyet.
– Aha. Jó érzés.
Érintése a szó legjobb értelmében lep meg, a keze megtalálja
az arcom, végigpásztázza az ajkaimat, a szememet és a hajamat.
Érzékelem a közelségét, érzem az ajkaimon a finom lihegését, és
a vágyakozás engem is lihegésre késztet, rövidülnek a
lélegzetvételeim, és kiélesedik az érzékelésem. Szája az enyémet
keresi, mohó és édes, amikor megcsókol. A  gyönyöre és
izgatottsága feleletként szolgál az enyémre.
 Odavezetem a kanapéhoz, és a vállára tett kezemmel
biztatom, hogy feküdjön le. A  jegyeim átlagából is lefaragnék
azért, ha egy pillanatra megnézhetném világosban, de ő nem
akarja. Megértem, úgyhogy beletörődöm az ízekbe.
Először az ajkaim súrolják a mellbimbóit, oda-vissza, amíg
azok meg nem feszülnek a szám alatt, majd az ajkammal
bekapom a hegyét, és kinyitom a szám, hogy az egész
domborulatot lefedhessem. Szívom, nyaldosom, dörzsölöm.
Szívom, nyaldosom, dörzsölöm. Szívom, nyaldosom, dörzsölöm.
Mozdulataim érzéki ritmusa mindkettőnket felizgat.
– Ahh! – Minden hang, amit kiad, párzásra hív.
Kezemmel elindulok lefelé az oldalán, végig a derekán, majd
végiggörgetem az ujjbegyeimet a punciját védelmező rövid
szőrszálakon. Megtalálom a nyílása fölött díszelgő kis dudort, és
simogatni kezdem, időnként gyors, fürge mozdulatokkal, majd
gyötrelmesen lassan. Tapintható az önuralma és a cérnaszálon
függő önkontrollja, és szeretném darabokra törni. A  kanapé
másik végébe mászok, és óvatosan lecsúsztatom az egyik lábát
az ülésről, és széttárom a lábait. Vállamat a combjai közé
illesztem, és lejjebb engedem a fejemet. Egy pillanatig csak
ráfújok a nedves bőrére, és miközben kifújom a levegőt,
belélegzem őt is.
Néha egy ételnek olyan gazdag illata van, hogy az ember már
azelőtt érzi az ízét, hogy a nyelve hozzáérne. A  szaglóérzék
megelőlegezi az ízlelőbimbók érzékelését. Banner puncija is
ilyen, olyan édes és pézsmás, hogy inkább íz, mint illat, és már
azelőtt megízlelem, mielőtt beleharapnék, belekortyolnék.
Mielőtt a nyelvem végigsuhanna a nedves, selymes bőrén.
Széttárom, és néhány másodpercig azzal szórakoztatom
magam, hogy csak úgy hozzádörgölöm az ajkaimat az övéhez,
összegyűjtöm a nedvességét, és lenyalom.
–  Hěn hào chī – mondom halkan, és pajkos mosoly jelenik
meg az arcomon, amit ő nem láthat.
Nagyon finom.
–  Ó, te jó ég! – Egy nevetés elnyeli a sóhaját. A  térde a
fejemnek ütődik, de én széthúzom a lábát, és miután a látványt
megtagadta tőlem, mindenáron tovább akarom kóstolgatni;
annyit fogok enni, amennyit csak akarok. A  lábai közt
lakomázom, mohón, durván, kiéhezetten. Az arcom nedves, és a
nyelvem elgémberedik, mire végzek. Halk, ziháló hangokat
hallok, és közel állok hozzá, hogy a hasára élvezzek. Ujjai a
hajamba túrnak, és a fejbőrömet karmolásszák, miközben a
punciját az arcomhoz dörgöli.
– Chinga – suttogja.
– Mit mondtál? – kérdezem felemelve a fejemet.
Némi csend következik, mielőtt válaszolna.
– Semmit – vágja rá gyorsan. – Semmit.
– Spanyolul van? – faggatom tovább. – Mit jelent?
– Jared – nyögdécsel. – Hagyjuk.
– Áruld el, vagy így hagylak.
Ez csupán üres fenyegetés, mert ha „így hagyom”, akkor én is
„így maradok”, és kizárt, hogy ez így végződjön, nem pedig úgy,
hogy benne vagyok.
– Mit jelent a chinga, Ban?
 – Azt, hogy… – Sóhaja beletörődő és vonakodó. – Basszál. Azt
jelenti, hogy basszál meg, jó?
–  Áh, tehát azt, hogy basszalak meg – mondom, és a csiklója
fölé engedem a fejem, majd rátapasztom a szám. – Ez jó érzés?
– Jaj, istenem – nyöszörgi. – Igen!
–  Mármint, hogy basszalak meg… – a nyelvemet végighúzom
a feneke lyukától a nyílása tetejéig – …és ne hagyjam abba?
–  Kérlek – könyörög, és ujjaival a hajamat csavargatja. –
Kérlek, ne hagyd abba!
Addig matatok a földön, amíg megtalálom a farmeromat, és
belenyúlok a zsebébe, amiben a pénztárcám lapul. Csináltam
már ilyet sötétben. Akár kómában is képes vagyok felhúzni egy
gumit.
A kanapé keskeny mivolta miatt bénázok egy kicsit, úgyhogy
ráülök, megkeresem Bannert a sötétben, és térdre állítom. És
ugyanúgy, ahogy eddig azt éreztem, hogy mennyire élvezi, most
azt is érzem, hogy ledermed, és elhúzódik.
– Ööö… ne. – Megköszörüli a torkát. – Te legyél felül.
Nekem mindegy. Felül. Alul. Oldalt. Egyedül az érdekel most,
hogy bent legyek. Feltérdelek a kanapé végében, a vállamra
húzom a lábait, és újra megérintem, még mindig iszonyú
nedves, síkos, forró. Megcélzom a nyílását, és bár nem látjuk
egymást, arrafelé nézek, ahol elvileg a szemei vannak, és érzem,
hogy ő is odanéz, ahol az enyémek vannak. És még ebben a
sötétségben is olyan, mintha látnánk egymást. Van valami
meghitt a sötétségben. Kevesebbet látok belőle, de valahogy
mégis mélyebb az egész érzés. Minden illat, minden hang,
minden textúra közelebb visz a gyönyöréhez. Behatolok, és
mindketten felsóhajtunk. Szorosan körém záródik. Lehet, hogy
szűz? Eszembe sem jutott megkérdezni. Meg kellett volna.
– Jól vagy, Ban? Ugye… már máskor is csináltál ilyet?
– Igen, csak… egy ideje nem. Minden rendben van?
Rendben? A  nirvána rendben van? Az  utópia rendben van?
Csak mert pont ilyen érzés, ahogy Banner szűk puncija a
kiéhezett farkam köré zárul. Mintha valaki beledobta volna egy
turmixgépbe a paradicsomot és a mennyországot, hogy
létrehozza ezt a pillanatot.
– Igen, nagyon jó – felelem.
Az  nem kifejezés. Mondanom sem kell, hogy a puncija
egzisztenciális krízisbe sodort.
Csak egy pillanatra húzom kijjebb, és csak a hegyéig, de
kifejezett kínzásnak élem meg, amíg vissza nem tolom.
Körbevesz engem. Az illata leigázza a szaglásomat, az ízét még
mindig érzem a nyelvemen, és nemcsak a farkam körül, de az
egész testemben érzem őt.
Banner Morales megbabonázott.
– Chinga – suttogom a fülébe a következő lökésnél.
– Úristen, Jared! – Még jobban körém feszül.
–  Chinga – ismétlem, és olyan mélyre hatolok, amennyire a
teste csak engedi. El akarom érni a legmélyebb pontját, hogy
megjelölhessem, és kívül-belül jogot formálhassak mindenére.
– Sí, sí – lihegi, ahogy kihagy az angoltudása. – Por favor.
Ahogy az anyanyelvén könyörög, és tudom, hogy nemcsak a
vastag pulóver és a bő nadrág rétegét hántottuk le, hanem az az
alatt rejlő rétegek is elpárologtak, amelyek minket védenek,
végem van. A  teste megfeszül körülöttem, és beleélvezek egy
ordítással, ami eszembe juttatja, amit korábban mondtam neki
az este folyamán. Darwin. Maslow. Kit érdekel? Elvégre mind
állatok vagyunk. Primitív lények, akiket a szükségleteik
hajtanak, amit mi magunk alig értünk, de a megfelelő ember
képes rabul ejteni bennünket.
Banner a megfelelő ember.
Az  sem érdekel, ha a holdon fog gyakornokoskodni, kizárt,
hogy ez legyen az utolsó alkalom. Újra meg fogjuk tenni, minél
előbb, annál jobb. És azt garantálom, hogy amikor legközelebb
megtesszük, az világosban lesz.
 
 ÖT
BANNER
 
 
UTÓREZGÉS.
Amikor a föld újra megremeg egy szeizmikus mozgást
követően. Miután megrázkódik a föld középpontja.
Ez tökéletesen leírja azt, amit én érzek. A  kitörést. Nem
vagyok benne biztos, hogy az én középpontomban kezdődött-e,
vagy csak belekerültem.
De azt tudom, hogy Jared Foster az epicentrum.
Egymással szemben fekszünk a keskeny kanapén, meztelen
lábam az övé közé gabalyodik, a fejem pedig az álla alatt pihen.
Simogatja a hátamat, és pár pillanatig nem érdekelnek a
hurkáim. Csak jó érzés, hogy így érnek hozzám – szenvedéllyel
és gondoskodással. Utoljára Byronnal volt hasonló intim
élményem, és minden érintése hazugság volt. Jareddel mindig
őszinték és egyenesek vagyunk egymással. Ez a fizikai
kapcsolatunkra is érvényes, és szeretnék a lehető legtovább
ebbe kapaszkodni, amíg csak a logikusan gondolkodó agyam
engedi. Nem akarok kérdezősködni, hogy miért pont én, csak
élvezni akarom őt, magunkat, így együtt.
Tegnapi tusfürdő- és tiszta izzadságillata van. És… olyan
illatú, mint… ő. Bármilyen is „ő” természetesen, én azt
észreveszem. Valamilyen oknál fogva ideiglenesen kihagy az
agyam, és kidugom a nyelvem, hogy megízleljem a nyaka alatt a
sekély kis gödröt. Sós és puha. Talán észre sem veszi ezt a kis
közeledést.
– Te most megnyaltál engem?
Uhh.
– Nem. – Tagadj, tagadj, tagadj!
–  De, igen. – Lehajtja a fejét, a kuncogása simogatja az
ajkaimat. – Megnyaltál.
– Én csak…
– Nem kell mentegetőznöd. Bárhol megnyalhatsz. – Megérinti
az államat. – Amíg én is megnyalhatlak téged.
A  nyelve elindul a nyakamon, én pedig megborzongok. Egy
újabb utórezgés. Libabőrös leszek. Megmozdítom a lábamat az
övé között, és a combom súrolja a farkát.
– Ó, bocsi, én…
–  Folyton olyan dolgokért kérsz bocsánatot, ami mind jó
érzés.
Látom a feje körvonalát, ahogy felém mozdul. Meg fog
csókolni. Bár van időm felkészülni rá, még mindig nem állok
készen a szája birtokló érintésére az enyémen, a nyelve lassú,
lusta mozdulataira, a csípője lökéseire, amelyek a szánk
mozgását imitálják. A  keze becsúszik a lábam közé, széttárja a
puncim ajkait, és fel-alá csúsztatja az ujját a nedves nyíláson,
csillapítva a szövetek sajgását. Nem fogta vissza magát, és jó
keményen csinálta. Durva és beható volt, illetve a legjobb dolog,
ami valaha történt a vaginámmal. Mármint tényleg valaha.
 A  súlypontját áthelyezve fölém gördül, a fejem két oldalán a
párnára könyököl. Amikor elhelyezkedik a combom között,
önkéntelenül a dereka köré fonom a lábamat.
–  Nahát, Ms. Morales – nevet a hajamba. – Úgy hiszem, hogy
örülne, ha ismét megdugnák!
– Ó, én… Én csak…
–  Menjünk el hozzád! – Lehelete meleg az arcomon.
Megcsókolja a fülem mögötti érzékeny pontot. – Kizárt, hogy
még egyszer ezen a kanapén csináljuk. Legközelebb ágyban fog
történni.
A  keze végigsimítja a köré font lábaimat, és megszorítja a
fenekemet, hogy közelebb húzzon bennünket egymáshoz.
A  széles, húsos fenekemet. Istenem, valami érzéki bűbájjal
elvarázsolt engem. Minden csókkal és érintéssel egyre inkább
eléri, hogy úgy érezzem, én vagyok a leggyönyörűbb nő a
világon, és megfeledkezem a hurkákról, amelyekről Byron
behatóan beszámolt a barátainak. Talán én varázsoltam el
Jaredet, és amikor a villany felkapcsolódik, meg fog törni ez a
bűbáj.
–  Lehet, hogy mennem kéne – jegyzem meg, miközben
leveszem róla a lábam, és finoman megnyomom a mellkasát.
–  Oké, tőlem csinálhatjuk a kanapén is, ha ezt akarod – veti
közbe gyorsan. – Csak maradj!
– Jared! – Kuncogok, és a fejemet csóválom.
– Legalább ígérd meg, hogy holnap láthatlak. Nincs sok időnk,
mielőtt elmész New Yorkba.
– Miért olyan fontos ez neked? – kérdezem, és a homlokomat
ráncolom, bár nem látja az arcom. – Mármint, elismerem, hogy
ez… Hogy a szex csodás volt, de ez így elég hirtelen jött.
–  Nekem nem. – Megköszörüli a torkát, és hátrasimítja a
hajam, majd a kezébe veszi a fejem a tarkómnál fogva. – Egész
félévben erre vágytam, Ban.
Felhorkanok, és képtelen vagyok uralkodni a korábbi
hitetlenkedésemen.
–  Most őszintén azt várod tőlem, hogy elhiggyem, hogy
miközben egész évben Cindyvel jártál, aki szinte biztos, hogy
Miss Iowa, titokban utánam epekedtél?
– Miss Idaho – helyesbít. – De igen, nagyjából így.
Végighúzza a kezét a lábamon, és ismét maga köré fonja. Most
csak arra tudok gondolni, hogy milyen vastag a combom. Hogy
a hasam bizonyára tök puha és ruganyos a kidolgozott
hasizmok alatt. Hirtelen újra zavarba jövök, és egy kicsit
erősebben lököm meg, hogy le tudjak szállni a kanapéról.
– Mint mondtam, mennem kell. – Körbetapogatom a padlót, és
a pulóveremet keresem. Mindenáron fel akarom venni legalább
azt, mielőtt felkapcsolom a villanyt. A  szex mindent felülmúlt.
A sötétség leple alatt azzal hülyítettem magam, hogy egy érzéki
teremtmény vagyok, aki pont illik Jaredhez. Egy halk hang
tiltakozik bennem, hogy nem a sötétség miatt éreztem magam
gyönyörűnek. Hanem Jared miatt.
Mégis mit tudhat ez a hang?
Megtalálom a pulcsimat, és már épp készülök felvenni,
amikor kivágódik az ajtó, és felgyúlnak a fények.
Annyira megijedek, hogy egy pillanatig meg sem mozdulok,
és nem csupán Jared előtt állok meztelenül, aki egyébként
hátulról premier plánban rálát a fenekemre, hanem William
Prescott, Benton Carter, valamint számos más srác előtt, akiket
nem ismerek, csak halványan rémlenek a campusról.
Tekintetük végigkúszik a törzsemen lévő hurkákon, a combom
mélyedésein, a kis pamacson a hónom alatt, mert télen nem
szoktam borotválkozni, és a lábam között lévő kis sötét
háromszögön, amit mindig szépen lenyírok.
–  Jaj, istenem! – Hunyorgok a hirtelen világosság miatt,
miután olyan sokáig voltam sötétben, és ösztönösen a mellem
elé fonom a karom.
– Mi a szar! – kiáltja mögülem Jared.
A  hangja felbátorít, úgyhogy fogom a bugyimat meg a vele
összegabalyodott teniszcipőmet, és gyorsan megpróbálom
magamra kapni a pulóverem. Nem találom az ujjait, és ki van
fordítva.
Én vagyok kifordítva. Gondolataim annyira összezavarodnak,
hogy az se jut eszembe, hogy fedezéket keressek. Úgy remeg a
kezem, hogy még a legegyszerűbb motoros funkciókat sem
tudom ellátni vele.
Jared kiveszi a remegő ujjaim közül a pulóvert, és áthúzza a
fejemen, meg áttuszkolja rajta a karomat. Úgy fordít el, hogy a
széles válla eltakarjon a szoba többi részétől, akár egy téglafal
köztem és azok között a mohó, kíváncsi szemek között.
Homlokát az enyémhez nyomja, ujjaival finoman megszorítja a
tarkómat a hajamon át. Most először nézek rá azóta, hogy
lekapcsolta a villanyt. Még sosem láttam ilyennek az ábrázatát.
Kétségbeesett, szinte fél.
–  Ban – mondja sürgetően, még mindig a nyakamat
szorongatva. – Kérlek, hadd magyarázzam meg!
–  Mit akarsz megmagyarázni? – kérdezem meghökkenve
miatta, a többiek miatt és az egész este miatt. Egy másik
bolygón vagyok, és lebegek, ugyanis a gravitáció törvénye itt
nem érvényes.
– Hát tényleg megtetted – állapítja meg Prescott.
Kilesek Jared mögül, és meglátom William Prescott gúnyos
vigyorát. Miért van itt? Mit keresnek itt?
–  Nem gondoltam, hogy elég tökös vagy ehhez, Foster –
mondja, és becsmérlően végigméri a fedetlen lábamat. – Vagy
hogy lesz hozzá gyomrod. De megtetted. Kiérdemelted.
Bejutottál!
Jared megpördül, felemeli az öklét, és Prescott felé veti magát,
de Bent közéjük lép.
–  Erre semmi szükség, Foster – veti közbe Bent halkan, de
azért én is meghallom. – Tudom, hogy elcseszett ez az egész. Én
csak azért vagyok itt, hogy nehogy börtönbe kerüljetek.
– Te rohadék! – morogja Jared Bent válla fölött, és megfeszül a
szorításában. – Ezért megöllek!
– Jaj, hát így beszél két testvér egymással? – kérdezi Prescott,
és széles mosoly terül el az arcán. – Mondtam, hogy dugd meg a
kövér csajt, te megtetted, szóval bent vagy. A drámától hajlandó
vagyok eltekinteni. Megértem, hogy próbálod óvni az érzéseit.
Nem akartam kínossá tenni ezt az egészet, de nyilván megérted,
hogy igazolnunk kell, hogy teljesítetted az utolsó próbatételt.
 Dugd meg a kövér csajt.
Próbatétel.
A  szavak kalapácsként csapkodják a fejem, összezavarják a
gondolataimat. De egyvalami világos. Jared bekerült? Meg
kellett dugnia a kövér lányt, engem, hogy bekerüljön egy hülye
titkos társaságba, amit egész félév alatt hajkurászott? Egyik
kezemet a szédülő fejemre, a másikat a háborgó gyomromra
szorítom.
– Én mindjárt… – Igyekszem legyűrni a hányingerem, hogy ne
alázzam meg magam még jobban.
– Mindjárt hányni fogsz? – kérdezi Prescott, és végigpillant a
testemen. – Talán valami rosszat ettél.
A  kegyetlen szálka kipukkasztja a megalázottság és szégyen
lufiját, ami azóta duzzad bennem, hogy berontottak. És egy
pukkanással kirobban belőlem a haragom.
A  nyomás és a forró levegő egy szuszra kisüvít a számon.
Elegem van ezekből az állatokból, akik azt hiszik, jobbak nálam,
csak azért, mert nekik van farkuk, nekem meg nincs. Lehet,
hogy anyám nem tudta, mit kezdjen egy kislánnyal, aki a
relativitáselméletről kérdezi, vagy arról, hogy megtanítaná-e őt
oroszul, de ha valamit belém sulykolt, az az, hogy küzdjek
bármi áron, és ez az ösztön erősebb a szégyenemnél.
A tanácsadóm gyilkos ösztönt akar? Hát, nesze, itt van!
Ott állok egy teli szobányi diákszövetséges sráccal egy szál
pulcsiban, ami alig takarja a combomat. Lehet, hogy látják a
bugyimat, és a térdem is remeg. A  tenyerem konkrétan tocsog
az izzadságtól. A  testemmel kapcsolatos összes kétségem és
bizonytalanságom rám nehezedik, de ezeket mind félrelököm.
Félrelököm Jaredet, illetve a szégyenérzetemet meg a
félelmemet, és odaállok közvetlenül Prescott elé. Jó néhány
centivel magasabb, és fel kell néznem rá. A  szemem egy
szintben van a hatalmas ádámcsutkájával, ami azzal fenyeget,
hogy mindjárt kiböki a vézna nyakát, amikor nyel egy nagyot.
– Ez az egész a gyakornoki hely miatt van, igaz? – kérdezem,
és olyan közel lépek hozzá, hogy érzem az after shave-je
visszataszító bűzét. – Kiakadtál, hogy lenyomtalak a Bagley-
ösztöndíjban? Hát, az élet kemény, te szerencsétlen, Ichabod
Crane-kinézetű faszfej! Amivel legyőztelek téged, arról azt sem
tudod, micsoda. A  kemény munkára gondolok! Ha nem
lennének apád nagylelkű adományai, itt se lehetnél a
campuson.
Megbököm a mellkasát, mire egy lépéssel hátratántorodik,
kizökkent attól, hogy a sebzett állat visszatámadt.
– Úgyhogy megmondtad a campus legszexibb pasijának, hogy
dugjon meg, hogy bekerülhessen a te kis titkos társaságodba,
vagy mi a neve annak, amit annak ellensúlyozásaképp hoztatok
létre, hogy tudjátok, a való életben nem állnátok meg a
helyeteket. – Kipréselek magamból egy nevetést, ami szöges
ellentétben áll azzal, ahogy a szívem zakatol és megszakad. – Ez
a bosszúd? Egy orgazmussal leckéztetsz meg? Nyugodtan
vezesd le rajtam máskor is a haragodat, Prescott!
Még egy centivel közelebb lépek hozzá, és lábujjhegyre állok,
mire gyakorlatilag egy vonalba kerül az orrunk, és a szavaimat
rázúdíthatom az ajkára.
 –  Mint tudod, a következő félévben New Yorkban leszek a
területünk legígéretesebb gyakornoki programja miatt, de a
maradék itt töltött napjaim során kerülj el messziről –
sziszegem, hátradobva a hajamat, és tágra nyitva a szememet,
ahogy az az őrült latina tenné, akinek nyilvánvalóan gondol. –
Ahonnan én jövök, az olyan kisfiúkat, mint te, megesszük
reggelire, és kétségem sincs afelől, hogy ha muszáj lenne, szét
tudnám rúgni azt a csontos seggedet.
Lebiggyesztett ajkakkal rámeredek.
–  Apuci pénze, a kapcsolataid meg a kis posztpubertás
slepped ellenére végtére is csak egy szánalmas fiúcska vagy, aki
semmit nem tud felmutatni.
Leveszem a farmeromat a kupacról, a cipőmmel és a
zoknimmal együtt. Kínos csendben húzom fel a farmert, és
mindegyik baromnak a szemébe nézek, miközben megteszem.
Még akkor is, amikor próbálom magamra rángatni és
begombolni a farmeromat. Nem tudom, mennyi ideig tart ki a
színlelt bátorságom. Szétfeszít, és mindjárt szétszakadok tőle.
Elrohanok mellettük, hogy kimenjek a hátsó helyiségből,
mindenáron ki akarok jutni innen, mielőtt átszakad a gát, és a
könnyek elárulják, hogy mennyire össze vagyok törve.
Magamra kapom a hátizsákomat, és az ajtó felé tartok, amikor
egy gyengéd kéz megállít. Hátrapillantok a vállam fölött, és nem
tudom elhinni Jared Foster arcátlanságát.
–  Banner, várj! – A  kétségbeeséstől azúrkékké világosodik a
szeme. Tényleg kétségbeesettnek tűnik. De elég jó abban, hogy
megjátssza magát. Elhitette velem, hogy tetszem neki, hogy
vágyik rám. Mama nem egy bolondot nevelt, de ma este
pontosan azt csináltak belőlem. És mindez miért? Egy
kidolgozott test, szőke haj és kék szempár miatt. Megint
megtörtént, bedőltem egy férfi hazugságainak és hízelgő
érintéseinek. Ennyire szánalmas vagyok? Ennyire elkeseredett?
–  Jobban teszed, ha most rögtön elengedsz – vicsorgom, és a
szemem végigkúszik a karomat szorító kezétől a nyamvadt
jóképű arcáig.
– Nem, meg fogsz hallgatni. – Gondterheltsége ráncokat fest a
szája köré meg a szemöldöke közé.
A kezem megindul, és rácsap az arcára. Még sosem pofoztam
meg senkit. A Prescott arroganciája iránt érzett dühöm ellenére
irtózom az erőszak bármely fajtájától, de nem bánom, hogy
vörös kéznyomot hagytam az arccsontján. Harag villan a
tekintetünkben, és ő elkapja az övét.
– Hú, basszus! – mondja valaki a másik szobából.
A  válla fölött odapillantva látom, hogy az összes srác
odasereglett az ajtóhoz, és minket néznek. Prescott vigyora és a
röhögése az utolsó szalmaszál. Forró könnyek perzselik a
szemem, és amilyen gyorsan csak tudok, az ajtó felé igyekszem.
A  járdán már nem tudom visszatartani az érzelemáradatot.
Zokogás tör fel arról a helyről, amit azóta zárva tartottam, hogy
a fények felkapcsolódtak. A  méltatlanság, a megalázottság, a
helyzet kegyetlensége minden oldalról rám nehezedik, körém
záródik, és megpróbál összenyomni. Azt sem tudom, hogy jutok
haza, mert alig látok a könnyektől, de amint a lakásom
ajtajának a másik oldalára kerülök, a hátamat a falnak
támasztva addig csúszom lefelé, amíg a fenekem el nem éri a
padlót.
És a könnyek nem apadnak el. Reszketek, remegek azoknak a
srácoknak a döbbenetes kegyetlenségétől.
Utórezgés.
Ahogy a föld megremeg egy szeizmikus mozgást követően.
A mag rengésének eredményeképp. És az egésznek Jared Foster
a középpontja.
Gyűlölöm.
Mindegyiküket gyűlölöm.
Gyűlölöm a saját könnyeim elcseszett, szánalmas hangját.
Gyűlölöm, hogy a szégyen tövisként fúrja át a szívem. Gyűlölöm
az ostobaságomat, a naivitásom, hogy azt hittem, Jared Foster
tényleg egy hozzám hasonló lányra vágyik, nem olyanra, mint
Cindy. Gyűlölöm, ahogy szétterül a combom, ahogy kinyúlik
rajta a farmerem anyaga. Hogy a lábaim összedörzsölődnek
járás közben. Gyűlölöm ezeket a hurkákat a derekamon.
Ez a test egy pontatlan burok, amely nem tükrözi azt az erős,
magabiztos személyt, aki benne él. Pedig egy részem tudja, hogy
nem ennek kéne számítania. Tudja, hogy nem számít, hogy 2-es
vagy 22-es a méretem, attól még okos vagyok, ambiciózus,
kedves és nagylelkű. És igen, beszélek olaszul, oroszul és egy
kicsit kínaiul is.
Nem kellene számítania, de őszintének kell lennem
magammal, miközben megállíthatatlanul sírok, és beismerni
magamnak, hogy de igen, számít. Jelen pillanatban számít.
– Banner, nyisd ki az ajtót!
 Jared hangja mennydörög a folyosó felől.
Lehet ez még ennél is rosszabb?
–  Nem megyek innen. – Néhányszor bedörömböl az ajtón. –
Otthagytad a kabátodat meg az ügyfeleid ruháit. Ezeket át kell
venned, úgyhogy ki kell nyitnod az ajtót.
A számra tapasztom a kezem, hogy elfojtsam a zokogást, ami
csak nem marad abba. Az  biztos, hogy nem fog engem sírni
hallani. El tudom képzelni, milyen ragyogóan festek az „épp
most dugtam” hajammal, a felpüffedt szememmel és a
kivörösödött arcommal. Amikor ennyire hevesen zokogok,
mindig megrepednek a hajszálerek a szemem körül.
Szakkifejezés: arcbőr alatt futó erek gyulladása. Gyengébbek
kedvéért: romhalmaz.
–  Oké, te akartad. – Az  ajtó túlsó feléről sikló hangot hallok,
feltételezem, hogy leül a földre, tükrözve az én testhelyzetemet.
– Csinálhatjuk így is. Én addig itt maradok, amíg ki nem nyitod
az ajtót. Esküszöm, semmi közöm az egészhez. Prescott hazudik.
Szipogok, és a remény apró hajtásként furakodik át a földön,
ami valahogy épségben maradt a szél és eső viharától, de
kemény és magabiztos hangot ütök meg. Láttam, mit tud tenni a
sebezhetőségemmel. A  dühömre fókuszálok, hogy
megszáradjanak a könnyeim.
–  Tehát semmi közöd nem volt az egészhez? Hazudik?
Prescott megkért téged arra, hogy… – Megköszörülöm a torkom,
és becsukom a szemem, de kipréselem magamból a szavakat. –
…Hogy dugd meg a kövér csajt, mármint engem, ha ez esetleg
kérdéses lenne. Igen vagy nem?
 Néhány másodpercnyi néma csend következik az ajtón túlról,
majd megszólal.
– Ez nem…
– Igen. Vagy. Nem.
–  Igen, valóban azt mondta, hogy ha be akarok kerülni a
Falkába, meg kell dugnom… téged, de én…
–  A  Falkába? – Fejben végigveszem a campus különböző
szövetségeit, de ezt nem tudom hova tenni. – Mi a franc az a
Falka? Mint egy oroszlánfalka?
–  Egy titkos társaság, amiről nem beszélhetek. Aláírtam pár
papírt arról, hogy nem fogok, bár ma este közöltem velük, hogy
nem lépek be. Még azután sem, hogy megkértek… Még azután
sem, hogy Prescott megkért.
– Hadd értsem meg: egész félévben majd’ megszakadtál azért,
hogy bekerülj ezeknek az elkényeztetett semmirekellőknek a
titkos társaságába, és mindent megtettél, amire kértek. Ma
pedig túllőttek a célon, amikor azt mondták, dugd meg a kövér
csajt.
– Banner, ne mondogasd már ezt! – vág közbe hirtelen.
–  Sajnálom, hogy ennyire rossz neked hallani, hogy kövér
vagyok – mondom cinikus hangsúllyal.
– Nem így értettem.
– És te pedig – folytatom, figyelmen kívül hagyva a tagadását
– annyira vérlázítónak találtad Prescott förtelmes felvetését,
hogy megmondtad nekik, hogy többé nem vagy hajlandó részt
venni a kisded játékaikban.
– Ez nem… Igen. Megmondtam nekik, hogy kapják be.
 –  Ó, fogadni merek, hogy megmondtad. Aztán idejöttél, és
hirtelen, miközben eddig semmi jelét nem mutattad, hogy
vonzódnál hozzám, egyszer csak úgy döntöttél, hogy dugnunk
kéne. – Térdre állok, és úgy meredek az ajtóra mintha
röntgenszemei lennének, és átlátna az olcsó fautánzatú ajtón. –
Jól értem, Jared?
– Nem, nem jól – kiáltja vissza, és a hangjában rejlő idegesség
a vékony ajtón keresztül is hallatszik. – Mondtam, hogy egész
félévben tetszettél.
– És Cindy? Miért voltál vele, ha közben utánam epekedtél?
–  Nem… Baszki, nem tudom! Megszokásból? Kényelmes volt
vele dugni? Mit akarsz, mit mondjak? Sosem akartam másnak
látszani, mint aki vagyok, Ban. Nem most fogok hazudni neked.
–  Talán csak kíváncsi voltál – vetem fel, és újra ellepik a
szememet a könnycseppek. – Hogy milyen lenne egy…
Kövér csajjal.
– Velem – fejezem be hangosan, és a szám belsejét rágcsálom,
hogy úrrá legyek a könnyeimen. – Talán nem akartad, hogy
bárki megtudja. Szégyellted, és inkább egy Cindy-félével
mutatkoznál.
–  Ez baromság. – Valami belecsap az ajtóba, mire
összerezzenek, hiszen ott vagyok közvetlenül mellette. – Egyik
sem igaz, Banner. Esküszöm, nem igaz. Istenem, csak nyisd ki az
ajtót, és adj egy esélyt!
–  Miért? – kérdezem, és kipréselek magamból egy üres
nevetést a könnyeim között. – Fogjuk rá, hogy egyéjszakás
kaland volt, és lépjünk tovább! Biztos nem ez volt az első eset az
életedben.
– Ez ennél jóval több volt, és te is tudod. – Kis szünetet tart. –
Nekem több volt, Banner.
Gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy a hazugságai igaznak tűnnek, és
hogy belül elolvadok, miközben fel kéne vérteznem magam vele
szemben.
–  Figyelj, egy éjszaka négy év alatt nem valami nagy szám –
jegyzem meg.
– De honnan tudhatnánk, hogy mi lehetne ebből, ha nem adsz
egy esélyt?
– Megvolt az esélyed, Foster, már ha tényleg akartad.
–  Akartam – mordul fel az ajtó másik oldalán. – Ne mondd
meg nekem, hogy mit akartam és mit nem. Te is akartad.
– Amikor azt hittem, az egész valódi, igen.
–  Kurvára valódi volt. Csak… – A  hangja elhalkul. – Higgy
nekem! Csak higgy nekem, kérlek, Banner!
Minden, ami csodálatosnak tűnt benne a sötétben, most
ocsmánynak látszik a vakító fényben és a kegyetlen tekintetük
mellett. Még sosem éreztem korábban olyat, mint amit ma
Jareddel, de honnan tudhatnám, hogy mi is történt valójában?
Megéri kockáztatni ezt a fájdalmat, ha hazudik nekem?
Nem. Vannak álmaim, ambícióim és céljaim, amelyek teljes
figyelmet igényelnek a részemről. Felfelé kell most haladnom,
és összetörve nem fogom tudni megmászni ezt a hegyet.
– Nem hiszek neked – mondom végül. – És azt akarom, hogy
hagyj békén. Mondom, mi lesz. Levizsgázunk. Mindketten más
úton indulunk tovább. Én New Yorkba költözöm, te meg oda
mész, ahova akarsz.
– Banner, ne csináld ezt!
– Menj el!
– Nem megyek.
– De, igen, haver – mondja valaki a folyosón. Olyan a hangja,
mint a szomszédomé, Mr. Hardené. – Zaklat téged, Banner?
–  Nem, én a… – Jared nehéz sóhaját még én is meghallom. –
Kérem, uram, maradjon ki ebből.
– Banner, azt akarod, hogy elmenjen?
Igen.
Nem.
Nem tudom.
– Igen – felelem, abban reménykedve, hogy magabiztosabb a
hangom, mint én magam. – Azt akarom, hogy hagyjon békén.
– Ennyi – szólal meg Mr. Harden. – Hívom a zsarukat.
–  Jaj már, ember – mondja Jared. – Mi csak beszélgettünk.
Banner, mondd meg neki!
–  Hívja a zsarukat, Mr. Harden! – Egyenletes a hangom, de
forró könnyek patakzanak végig az arcomon.
– Banner – szólít meg Jared.
–  Menj, mielőtt a zsaruk ideérnek! – Az  ajtóhoz nyomom a
homlokomat. – És mindketten elfelejthetjük, hogy ez az egész
megtörtént.
– El akarod felejteni ezt az estét? – kérdezi halkan Jared.
Elfelejteni életem legjobb szexelését? Elfelejteni azt a
meghittséget és közelséget, amiről azt hittem, nem létezik?
Félretenni azt, hogy úgy gondoltam, Jareddel valódi barátság
alakult ki köztünk? Elengedni a lehetőséget, hogy ebből akár
valami valódi is válhatott volna?
– Igen. – Hangszínem elutasító, mintha végleg lezárnám vele a
kapcsolatomat. – Hagyd itt a kabátomat és az ügyfeleim ruháit!
Mr. Harden, azok az én holmijaim. Ne hagyja, hogy elvigye
őket!
–  Komolyan, Banner? – kérdezi Jared Oscar-díjat érdemlő
dühvel és sértettséggel.
– Komolyan, Jared.
–  Nem tehetsz semmissé egy egész félévet. A  barátságunkat
semmiképp. Nem köpheted így szembe az egészet!
–  Miért nem? Te is megtetted. – A  szavak kibuknak belőlem,
és keserű ízzel vonják be a számat.
–  Akkor ennyi? – kérdezi rövid szünet után. – Hagyod, hogy
Prescott nyerjen?
–  Prescott nem fog nyerni. – Összekaparom a büszkeségem
megmaradt darabkáit. – Én fogok.
 
 HAT
BANNER
 
 
Nem egy kisvárosban nőttem fel, akárhogy vesszük is. San
Diegóban nőttem fel, ide költözött anyám Mexikóból, még
kiskorában. A város óriási területen húzódik, de nem mondható
annyira nyüzsgőnek. A  marylandi kis egyetemi város, ahol a
Kerrington is található, szintén nem nyüzsög túlságosan. New
York nyüzsgő város. Sőt, inkább lökdösődő. Tényleg soha nem
alszik, és folyamatosan pörög. Beletelt egy kis időbe, mire
hozzászoktam a zajhoz, a tempóhoz és a levegő sürgető
illatához.
Oké, még mindig nem szoktam hozzá, de imádom. Van valami
makacsság ebben a városban. Keménység és elszántság, ami
sűrű ködként lebeg a város felett. Bár én sosem éltem még
ekkora városban, mindig is makacs voltam, mindig hajtott
valami. Egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy a megfelelő
helyen vagyok.
– Álmodozol?
Felpillantok a laptopomból, és meglátom Mitch Sandersont,
egy másik gyakornokot, aki az asztalomnál ácsorog.
– Ööö, nem. – Szokásomhoz híven lecsukom a laptopomat, és
hátrapillantok a vállam fölött. – Csak összedobok egy elemzést
Calnek.
Cal Bagley a Bagley & Associates egyik alapító tagja. És egyben
Prescott apjának legjobb barátja. Vagy az is lehet, hogy benne
van abban a Falkában, akikhez Jared is csatlakozni akart.
Uhh. Megfogadtam, hogy nem fogok Jared Fosterre gondolni,
de ez nem mindig így működik. Amikor ébren vagyok, meg
tudom fékezni a gondolataimat. De amikor alszom? Az teljesen
más téma. Az  agyam és a szívem úgy gondolja, hogy undorító,
kegyetlen és kétszínű. Azonban a testem? Az  nem veszi be ezt.
Többször ébredtem arra, hogy arról az estéről álmodtam, hogy
milyen érzés volt vele lenni. Nemcsak az elképesztően jó
szexről, hanem a közelségünkről. Valódi barátok voltunk,
legalábbis így gondoltam.
–  Na ne mondd, hogy nem álmodozol – szólal meg Mitch –,
amikor teljesen elbambultál a beszélgetésünk közepén.
– Bocsi! – Felnevetek, és kinyitom a laptopomat. – Folytatnom
kéne a munkát.
– Min dolgozol?
–  Nem igazán nevezném munkának, csak próbálok képbe
kerülni ezzel a Quinn Barrow-esettel.
–  Az  a futó, aki elvesztette a lábát? – Mitch megdörzsöli az
állát, ez arra utal, hogy koncentrál, már megtanultam. – Elég
para, nem?
–  Aha – felelem, és visszafojtom a torkomban feltoluló
érzelmeket, ami mindig eluralkodik rajtam, ahányszor
elolvasom a történetet. – Kiment a térde, és elvágott egy ütőeret.
A lába órákig nem kapott vért, és le kellett vágni.
 Odapillantok a cikk mellett szereplő képsorozatra. Az  első
fotón Quinn fut, a mellkasa előredől, vakítóan fehér a mosolya,
aranybarna haja pedig tüzes zászlóként lobog mögötte,
miközben beér a célba. A  második fotón egy kísértet szerepel
mosoly nélkül, a kezdődő keserűség barázdáival a szája körül.
Egy komor alak bámul kiüresedett tekintettel a kamerába a
kórházi ágyról.
–  Ugye tudod, hogy az a dolgunk, hogy jelenleg is aktív
sportolókat szerződtessünk? – kérdezi Mitch. – Nem egykori
sportolókat.
Meg kéne lepődnöm a nyerseségén, de nem teszem. Már nem.
A  legtöbb ügynök árucikként tekint ezekre a sportolókra.
Akárcsak a csapatok, amelyekben játszanak. És megértem.
A  sport üzlet, és ha ezt a pályát választottam, a szabályok
szerint kell játszanom.
A  két hónap alatt, amit eddig itt töltöttem, megtanultam pár
dolgot. Darwin nem tévedett akkorát, sem a tanácsadóm. Ez az
iparág tényleg a természetes szelekcióról szól. Egy gyorsan
működő gépezet folyamatosan mozgásban lévő
fogaskerekekkel, ami porrá őrli az ember lelkét. Nem
lágyszívűeknek való. A  könyörtelenség netovábbja. Kiélezett a
tehetségek harca, és a becserkészés, a hajsza meg a szerződtetés
állandó éberséget igényel. Az elit sportolókban olyan jövedelmi
lehetőség rejlik, amit a legtöbb ember fel sem tud fogni. Amikor
találunk egy különleges tehetséget, az a legfontosabb, hogy
meggyőzzük, az lesz neki a legjobb, ha mi képviseljük. Az összes
többi ügynök így gondolkodik, így a lényeg az, hogy minél
hamarabb és minél gyakrabban felhívd magadra a figyelmét.
Én azonban nem csak arra vágyom, hogy a tápláléklánc
csúcsára kerüljek. Mindig hajtott, hogy elérjek valamit, de az is
fontos számomra, hogy a részese legyek valami nálam jóval
nagyobb dolognak.
Érző szívű gyilkos.
Gyűlölöm, hogy Jared szavai és a biztatása jut eszembe, ahogy
próbálom megtalálni a helyem ebben a vadonban. Ez is része
volt a dugd meg a kövér csajt-hadműveletnek? Mindaz, amit
aznap éjjel tett és mondott? Nem tudom, mi volt valódi, miben
bízhatok, de a szavai folyton eszembe jutnak.
–  Nem egykori sportoló – felelem végül, és szándékosan a
képernyőre szegezem a tekintetemet, remélve, hogy Mitchnek
leesik, hogy örülnék, ha elmenne. – Talán csak segítségre van
szüksége, hogy talpra álljon.
– Úgy érted, a saját lábára?
Felháborodott pillantást vetek rá. A  férfiak alapjában véve
fiúk. Csak fiúk, akiknek tovább nőtt a péniszük… Valakinek
tovább, mint másoknak. Erre jöttem rá, mivel általában én
vagyok az egyetlen lány a teremben. Az  éretlen humoruk és a
kegyetlen vicceik rasszistává és szexistává válnak, amint
megfeledkeznek róla, hogy van köztük egy spanyol származású
nő. Ehhez hozzájön az is, hogy túlsúlyos vagyok, és
gyakorlatilag öt percen belül egy bútordarabnak néznek.
Pedig ennek a kanapénak van füle és szíve, ami a Mitchhez
hasonló srácokról nem mondható el.
–  Bocs! – motyogja, amikor néma megrovással meredek rá. –
Ez ízléstelen volt.
–  Már megszokhattam volna – jegyzem meg, és remélem,
hogy nem volt túl visszafogott a sértésem, mert a végén még
nem ér célba az üzenetem. – De állandóan megleptek az
érzéketlenségetekkel.
–  Az  érzékenység nem túl kifizetődő – vág vissza Mitch üres
hangon. – Csak nyugodtan sírdogálj egy amputált lábú nő miatt,
aki egy fityinget sem fog hozzáadni a jutalékodhoz. Én meg
megyek, és fogok egy halat, amit meg is lehet sütni.
–  Milyen halat? – Legyűröm a felháborodottságomat, és
igyekszem kevésbé flegma képet vágni.
–  Alonzo Vidalét – húzza ki magát Mitch. – Cal ma találkozik
vele.
Alonzo Vidale az egyik legígéretesebb nemzetközi játékos, aki
idén nyáron indulni fog az NBA  draftban. Biztosan első körös
lesz.
–  És szerinted Cal magával visz téged a megbeszélésre? –
kérdezem. – Egy egyszerű gyakornokot?
–  Ezt így konkrétan nem mondta – feleli Mitch önelégült
arckifejezéssel –, de egyre nélkülözhetetlenebb vagyok.
– Mármint azzal, hogy két hónapja hordod nekik a kávét, meg
fénymásolsz? Ó, tényleg, mihez is kezdenének nélküled?
Mosolya ráfagy az arcára.
– Legalább Bagley tudja, hogy létezem.
–  Az, hogy az én szám nincs hozzátapadva a seggéhez, nem
jelenti azt, hogy ne vennék észre a jól elvégzett munkát.
Remélem.
 Nem titok, hogy Cal Bagley a szárnyai alá vett egy csapat
srácot. A  szárnyai alá vétel alatt munkaidő utáni ivást,
sztriptíztáncosokkal megspékelt „különleges bulikat” értek, meg
hasonló pasis baromságokat, ami engem nem igazán érdekel.
Mitch kétségtelenül a csapat része. Ha már itt tartunk, szinte
biztos vagyok benne, hogy Mitch apja is Cal egyik jó barátja.
Talán egy újabb ismeretség a Falkából.
–  Egy csipetnyi bunkóság sosem árt. – Félredönti a fejét, és a
szeme végigsiklik az arcomon, majd a testemen a formátlan
ruha alatt, amit reggel magamra vettem. – Tudod, Morales, egy
kis erőfeszítéssel nem is lennél olyan rossz.
–  Te pedig egy kis erőfeszítéssel akár Homo sapiens is
lehetnél.
–  Vicces. – Kényszeredett mosoly bujkál a szája sarkában. –
Viccelődj csak, miközben én lecsapok Vidaléra vagy valaki
másra a legújabb termésből!
– Ugye tudod, hogy igazából nem szerződtethetsz le senkit? –
emlékeztetem. – Még nem szereztük meg a diplománkat, és az
ügynöki vizsgát sem tettük le.
– Csak néhány hónap maradt a diplomaszerzésig, az a vizsga
meg sima ügy lesz. – Mitch lesöpri a zakója vállát. – Beviheted a
jegyzeteidet is. Mégis mennyire lehet nehéz?
– Lehet, hogy így van, de én attól még látástól vakulásig fogok
tanulni rá. Nekem fontos, hogy képben legyek a kollektív
szerződések területén.
– Hát jól van, tedd azt. – Mitch a plafonra emeli a tekintetét, és
felemeli a családomról készült fotót a dolgozófülkém asztaláról,
majd gyorsan vissza is teszi. – Addig én találkozom Vidaléval.
– Kicsit azért meglep, hogy máris készen áll.
– Ezt miért mondod?
–  Öhm, csak mert múlt hónapban az egész családja meghalt
autóbalesetben.
Esküszöm, ezeknek a srácoknak sebészeti úton távolították el
az érzelmeiket, mielőtt a pályára léptek.
– Áh, igen. – Mitch bólint, és igyekszik részvétteljes ábrázatot
magára ölteni. – Egy igazi férfi továbblép. Tisztában van vele,
hogy addig kell ütnie a vasat, amíg meleg. Közeleg a draft, és
tudja, hogy rendbe kell szednie magát addigra. Le kell
szerződnie egy olyan ügynökkel, aki nekiáll márka-
együttműködéseket vadászni, csapatok elnökeivel egyeztetni, és
összehozni pár csapattal.
– Nem ártana keresnünk egy gyásztanácsadót – motyogom, és
az asztalom alatt keresgélem a Tupperware edényemet, amiben
az ebédemet hoztam. Olyan éhes vagyok, hogy alig tudok
odafigyelni arra, amit Mitch mond.
Mintha nem lenne még elég nehéz a helyzet.
Sokkal jobban érzem magam a rengeteg főiskolai óra
követelményei nélkül. Rendszeresebben eszem, és jobban
figyelek arra, hogy mivel táplálkozom, így már több mint két
kilót fogytam. Továbbra is kizárom a fejemből Mitch hangjának
zümmögését, és az asztal alá rejtett óriási táskámban
sajtfalatkák után kotorászom, amikor Cal mennydörgő
hangjától összerezzenek.
Felkapom a fejem, és bevágom az íróasztalba. Kimászok, és a
sajgó pontot masszírozva igyekszem visszapislogni a
könnyeimet.
–  Minden oké? – kérdezi Cal, tekintete belém fojtja a
könnyeket.
– Aha. Csak, öhm, bevágtam a fejem.
Megszokásból a fülem mögé akarom tűrni a hajam,
elfelejtettem, hogy ma fel van kötve. Fogalmam sincs, hogy mit
csináljak a kezemmel, úgyhogy csak lógnak pár másodpercig a
levegőben, majd leejtem őket.
Annyira suta vagyok, és Cal tekintetéből ítélve ezt ő is tudja.
– Aha, jó, de most szükségem van rád – mondja gorombán, és
elindul kifelé. – Tárgyalóterem. Most, Morales.
Mitch és én elkerekedett szemmel bámulunk egymásra.
– Mivel húztad fel? – kérdezi Mitch, és alig próbálja leplezni a
szeméből sugárzó örömöt.
–  Fogalmam sincs. – Cal után sietek, és fejben végigveszem a
legutóbbi megbízásaimat. Azt hittem, mindent alaposan
elvégeztem.
Cal türelmetlen arckifejezéssel megáll a tárgyalóterem
csukott ajtaja előtt.
– Sok nyelven beszélsz, ugye? – kérdezi váratlanul.
–  Hú, hát nem olyan sok azért. Csak spanyolul, oroszul, egy
kicsit olaszul meg mandarinul. – Feszült nevetés buggyan ki
belőlem. – Ja, és angolul. Angolul is beszélek.
–  Nekem a spanyolod kell. – Hátrapillant a válla felett a zárt
ajtóra. – Itt van Alonzo Vidale.
–  Ó. – A  gyomrom görcsbe rándul a lehetőségtől, hogy egy
ilyen fontos ügyfélnél segíthetek.
– Úgy fest, nem nagyon tud angolul.
–  Tényleg? – Összevonom a szemöldököm. – Ha jól
emlékszem, egy argentin középosztálybeli családból származik.
Egy kicsit szokatlan, hogy egyáltalán nem beszél angolul.
–  Én nem tudom – rántja meg a vállát Cal. – De kérte, hogy
valaki fordítson neki.
–  Persze. – Belemarkolok a ruhám nyakvonalába. Bárcsak
valami szebbet vettem volna fel ma reggel!
Az  első dolog, ami eszembe jut, amikor meglátom Alonzo
Vidalét, az az, hogy a róla készült képek nem igazán adják
vissza a valódi kinézetét. Sötét haja szoros lófarokba van kötve
a nyakánál, ami szabadon hagyja az arcát, de néhány selymes
tincs kiszabadul, és belelóg sötét, kifejező szemébe.
A második dolog, amit észreveszek, az a végtelen szomorúság,
ami mintha hamuként lepné be az arcát. Széles válla legörnyed,
telt ajkai pedig mintha nem is tudnák, mi az a mosoly.
A  családomra gondolok – mamára, papára, Camilla nővéremre
és a lányára, Annára. Elképzelhetetlenül letaglózna, ha egyik
napról a másikra mindegyiküket elveszíteném, pedig ő pont ezt
élte át csupán egy hónappal ezelőtt.
Zenészekéhez hasonló, hosszú, finom ujjai vannak. A  keze
alapján inkább zongoristának, mint kosarasnak mondanám, és
kutatni kezdek az emlékeimben, hogy mit tudok róla. Amerikai
mércével számolva nem régóta kosárlabdázik. A  legtöbb
kosarasunk játszótereken kezdte a sportot, aztán amatőr
klubokban folytatták, játszottak a főiskolán, legalább egy
kötelező évet, majd miután az életükből több évet szántak a
sportra, csupán töredékük kerül be az NBA-be. Ha jól
emlékszem, Alonzo jóval később ismerte fel a tehetségét. Akkor
került rá az amerikai bajnokság radarjára, amikor a legutóbbi
olimpián játszott az argentin válogatottban. Mivel ő Argentína
következő lehetséges sztárja, mindenki a következő Manu
Ginobilinek nevezi.
Felpillant a tárgyalóterem asztaláról, és résnyire húzott
szemmel előbb Calre, majd rám néz. Meglep, hogy egyedül van,
nem kísérte el se egy edzőtársa, se senki, de ezen a szinten,
mielőtt egy sportoló ügynököt választ, általában csak a család
áll mellette. Veszteségének súlya ismét rám nehezedik, és bár
tudom, hogy ha feláll, százkilencvennyolc centi magas,
végtelenül sebezhetőnek tűnik, ahogy egyedül ül az óriási
tárgyalóasztalnál.
–  Öhm, ő itt Banner Morales – szólal meg Cal, és kihúz egy
széket nekem, hogy üljek le. – Ő lesz a…
Akadozik a nyelve, ami nem jellemző Calre, és segítségkérőn
néz rám.
–  Fogalmam sincs, mennyit ért az egészből – fejezi be egy
vállrándítással.
– Gondolom, ahhoz eleget, hogy rájöjjön, hogy róla beszélünk,
miközben ő is itt van – jegyzem meg, és bocsánatkérő mosollyal
nézek Alonzóra. – Hola. Buenos días. ¿Cómo estás?
A  szeme sarka halványan ráncba gyűrődik, amikor
köszöntöm.
– Hola, Señorita Morales – mondja rám emelve a tekintetét.
 Odanézek Calre, hátha kiderül, mit kéne mondanom.
– Öhm, mondd meg neki, hogy először is igazán lenyűgözőek
a róla készült felvételek – utasít Cal. – Beleértve az olimpiai
teljesítményét és az edzéseket.
Tétovázok, nem tudom eldönteni, hogy szó szerint fordítsak,
vagy egy kicsit felturbózzam a szöveget.
–  Először is – szólalok meg spanyolul, de megállok, amikor
meglátom az árnyat a sötét szemében.
Kíváncsian és várakozón vonja fel a szemöldökét.
–  Először is – kezdem újra – azt szeretnénk mondani, hogy
nagyon sajnáljuk a téged ért veszteséget.
Tűnődő tekintettel néz rám, majd Calre, aztán megint rám.
– El sem tudom képzelni, min mentél keresztül az elmúlt egy
hónap során – folytatom hadarva. – Őszinte részvétünk.
Egy lélegzetvételnyi szünet követi a kijelentésemet, mielőtt
válaszolna.
– Gracias.
Folytatom, mielőtt Cal megkérdezné, miért beszélek még
mindig, és lefordítom a mondatait.
Nem tökéletes, és lehet, hogy egy-két szó itt-ott kimaradt, de
Cal az összes létező okot felsorolta, amiért szerinte a Bagley a
megfelelő cég Vidale képviseletére, én pedig fordítok. Alonzo
intelligens, tűpontos kérdéseket tesz fel. Lehet, hogy egyedül
van, de nem naiv. Félórányi adok-kapok után, miközben Alonzo
kérdezget, Cal pedig megadja a megfelelő válaszokat rajtam
keresztül, nem vagyok benne biztos, hogy bármivel is közelebb
jutottunk a szerződéshez.
 –  Kérdeznem kell valamit – mondja Alonzo még mindig
spanyolul, és sötét tekintetét az enyémbe fúrja.
Odafordulok Calhez, hogy tolmácsoljak.
– Azt akarja kérdezni, hogy…
–  Nem, Banner – vág közbe Alonzo. – Tőled. Tőled akarok
kérdezni valamit.
Óvatosan Cal felé pillantok, aki az ajkaimat bámulja, és várja
az angol megfelelőjét annak, amit Alonzo mond.
– Oké – felelem spanyolul. – Persze. Mi a kérdésed?
– Mit mondott? – kérdezi Cal.
–  Ez az ember nagyon jól beszél – mondja Alonzo. – De jó
ember is? Mondd meg az igazat!
Fogalmam sincs, miért gondolja, hogy esetleg olyan választ
adnék, amivel nem ragyogó színben tüntetem fel Calt.
Felkészülök a válaszadásra, de elolvad a nyelvem hegyén,
amikor belenézek Alonzo komoly tekintetébe. Ez az ember már
így is annyi mindenen ment keresztül. Olvastam, hogy el sem
hagyta a kórházat, hanem ott maradt, hátha valamelyik
családtagja túléli. Majd egyik a másik után, mindegyikük
meghalt. Nem hiszem, hogy az Amerikába költözése, az
NBA  bonyolult ökoszisztémájába való beilleszkedése könnyű
folyamat lesz.
Természetes szelekció.
Tedd, amit tenned kell, hogy te maradj a végén!
Ha Mitch ülne ezen a széken, ő már válaszolt volna. Már
világosan elmagyarázta volna Alonzónak, hogy Cal jó ember. Én
alig ismerem, de szinte biztos vagyok benne, hogy a Falka tagja,
és tapasztalataim alapján senkiben nem bíznék abból a titkos
társaságból. Talán a tanácsadómnak mégis igaza van. Talán
nincs meg bennem az a könyörtelen vonás, amivel túlélhetem
ezt a játszmát, mert amikor szembenézek az igazság
pillanatával, képtelen vagyok hazudni.
– Őszintén nem tudom, Alonzo – felelem. – Kevés ember van,
akire rábíznám az életem és a pénzem, amire te készülsz. Hogy
jó ember-e? Nem tudom biztosan, de hogy jó üzleteket fog-e
kötni? Egyértelmű.
Csend telepszik a szobára, miközben Cal meg én Alonzo
válaszát várjuk.
–  Baromi sokat beszélsz – jegyzi meg Cal gyanakvóan. – Mit
mondtál neki?
Mielőtt felelhetnék, Alonzo megszólal.
– Leszerződöm a Bagley-vel – mondja spanyolul.
–  Úristen! – Széles mosollyal fordulok oda Calhez. – Azt
mondta, leszerződik a Bagley-vel!
– Ez az! – Cal összedörzsöli a két kezét. – Már csak annyi kell,
hogy…
– Con una condición – vág közbe Alonzo.
– Öhm, egy feltétellel – mondom.
– Leszerződöm a Bagley-vel – ismétli.
– Leszerződik a Bagley-vel – fordítom.
– Ha Banner Morales lesz az ügynököm.
–  Ha Banner Morales… – A  szemem elkerekedik, és leesik az
állam. – Ó, basszus!
Alonzo vigyorog, és most először oszladoznak a felhők komor
szemében.
–  Ó, basszus! – ismétli erős akcentussal angolul nevetve, és
hátradől a széken.
– Mi az? – kérdezi Cal éles hangon. – A maga nevét hallottam?
–  Öhm, igen. – Idegesen megnyalom az ajkam, és
kényszerítem magam, hogy szembenézzek Cal kíváncsi
faggatózásával. – Azt mondja, leszerződik a Bagley-vel, azzal a
feltétellel, ha én leszek az ügynöke.
– Mi a franc? – Cal felém dől, vonásai dühösek, és megfeszíti a
testét. – Mit mondott neki, Morales?
–  Csak amit maga is mondott – füllentem. Egy kicsit
elengedtem magam az elején, és őszinte voltam, amikor
hazudnom kellett volna, de ennyi.
– Mondja meg neki, hogy maga egy kibaszott gyakornok. – Cal
úgy préseli ki a szót magából mintha valami gusztustalan
bogarat nyomna össze épp. – Aki még nem tette le az ügynöki
vizsgát, és nincs kiképezve arra, hogy egy profi sportolót
képviseljen. Mondja meg, hogy semmit nem tud erről az
iparágról, és hogy nagyon megbánná, ha egy zöldfülű újoncra
bízná magát ilyen ígéretes jövővel, mint az övé.
Az  ajkamba harapok, és felkészülök rá, hogy szóról szóra
lefordítsam Alonzónak, amit Cal mondott, nem számít, milyen
nevetségesnek fogok tűnni.
–  Ez a feltételem. Ha nincs Banner, nincs szerződés – szól
közbe Alonzo, mielőtt még… Angolul!
Cal és én ledöbbenünk a tökéletes, bár erős akcentusú angol
szavak hallatán. Amikor egyikünk sem képes kinyögni semmit,
Alonzo feláll, és elindul az ajtó felé.
– Jó, jó – mondja Cal Alonzo hátának. – Ő lesz az ügynököd.
Alonzo lassan megfordul, és nekidől az ajtónak, szeme tisztán
ragyog, ahogy rám néz.
–  De pár hónapig még nem lesz diplomás – veti közbe Cal
vonakodva. – És még át kell mennie az ügynöki teszten. És
szükséged lesz egy ügynökségre, ami segít kihasználni ezt a kis
időt a júniusi draft előtt. Nike, Reebok, Gatorade – mindegyik ott
fog szimatolni már a draft előtt, és addig is kell valaki, aki
képvisel.
–  Mindent értettem, amit mond – szakítja félbe Alonzo. Hát
persze, nyilván nem az utóbbi öt percben tanult meg angolul. –
De persze aláírhatok egy ideiglenes szerződést, ami garantálja,
hogy amint Banner megszerzi a megfelelő képesítést, és
felszabadul, ő fog képviselni engem. Maga fog segíteni neki,
igaz?
Cal vet felém egy oldalpillantást, és elgyötörten sóhajt.
– Igen.
És ezzel kezdő gyakornokból az egyik legnagyobb hal
ügynöke lettem, aki valaha besétált a Bagley & Associates
ajtaján az elmúlt évek során. És gondolom, mindez azért történt,
mert képes voltam emberi módon viselkedni, és igazat
mondani.
Nekik meghagyom a Falka oroszlánjait meg az alfa-hím
klikkjét, a bulikat és kapcsolatokat, amelyekbe nem akarnak
beengedni. Ezt a saját módszeremmel fogom csinálni. A  saját
módszeremmel fogom képviselni a klienseket. Úgy teszek,
ahogy nekem tetszik. Úgy küzdök, ahogy nekem tetszik.
Természetes szelekció, még mit nem! Kinek kell ide a Falka?
 
 MÁSODIK
RÉSZ
 
 
 
Lesz fér , aki a bőrödbe szeret bele
Mások pedig belefojtják magukat
Mindabba, ami azalatt rejlik.

CINDY CHERIE, KÖLTŐNŐ

 
 HÉT
JARED
 
 
– Nézz ide, Jared bácsi!
A  magas hang forrása felé hunyorgok a napfényben. Egy
csobbanás követi az apró emberi lövedéket, amint a medencébe
pottyan.
– Szép bomba, Sarai! – kiabálok vissza az unokahúgomnak. –
Jól húzd be a térded!
Kilépek a rövid szárú cipőmből és a zoknimból, feltűröm a
nadrágom szárát, és leülök a medence szélére, majd a lábamat a
hűs vízbe lógatom.
–  Ez ám az élet! – A  testvéremre pillantok. August
melegítőben ül mellettem. – Szép szintlépés a lakásodhoz
képest.
–  Hát igen, nagyobb hely kellett. – Az  udvaron álló medence
felett elnéz a Csendes-óceán élénkkék sávja felé. – A  kilátás is
sokkal jobb, és közel van Sarai iskolájához. Meg Irisnek sem kell
sokat ingáznia az Elevation irodájához.
–  Hogy tetszik neki az új felállás? – Belemártom a kezem a
vízbe, és lefröcskölöm vele Sarait, aki épp felénk úszik.
August eleinte vonakodott, amikor felmerült, hogy helyezzük
át a sportügynökségünk székhelyét Los Angelesbe San Diegóból,
ahol a csapata, a Waves játszik, ennek pedig elsősorban a
felesége volt az oka. Iris marketingesként dolgozik nálunk, de
szeretett volna Augusttal San Diegóban maradni.
–  Te vagy a főnöke – mondja August. – Nem neked kéne
tudnod?
– Te meg a férje vagy. Inkább neked kéne tudni, nem?
Egymásra vigyorgunk, mert mindketten tudjuk, hogy Iris
sehol máshol nem akar lenni, csak ott, ahol az öcsém van.
–  Haver – mondom a nyakkendőmet meglazítva, és
hátradobva a vállam felett. – Házas ember vagy, gyerekekkel. Mi
a szar?
August mosolya széles és elégedett.
–  Egyelőre csak egy gyerek van – jegyzi meg. – De
remélhetőleg lesz még több hamarosan. Hát nem csodás az
élet?
–  Bármennyire szeretem Irist meg Sarait, megtarthatod őket.
– Hátradőlök, kinyújtom a karom, és a tenyeremmel a betonra
támaszkodom. – Én nem állok készen arra, hogy megállapodjak
egyetlen nőnél.
–  Harmincas pasi vagy, haver. Legalább gondolkoznod kéne
rajta.
–  Gondolkozom én rajta – bólogatok. – És a gondolattól is
kiver a víz.
Mindketten felnevetünk, de én komolyan gondolom.
–  Két oka van annak, hogy a házasság nincs a radaromon –
folytatom. – Egyrészt, nehezen tolerálom az embereket.
– Ez röhejes.
 August nem tudja átérezni a helyzetemet, mert ő amolyan
„emberközpontú ember”. Nem is lehetnénk különbözőbbek.
Nemcsak azért, mert én szőke és kék szemű vagyok, és mert az
ő sötétebb bőre és sűrű, göndör fürtjei félvér származásáról
árulkodnak, de belsőleg is mások vagyunk.
–  Nem, tényleg – mondom. – Az  embereknek vannak rejtett
tulajdonságaik. Hazudoznak, és untatnak engem.
– Mindenki?
– Nem, de a legtöbben igen, viszont nincs kedvem megkeresni
a kivételeket. Az biztos, hogy most nem fogok időt szánni arra,
hogy megtaláljam az igazit, akit örökké el tudok viselni.
–  Azt mondtad, két oka van – emlékeztet August. – Mi a
másik?
–  Jaj, az egyszerű. – Sokatmondóan húzkodom a
szemöldökömet. – Szeretem válogatott ízben fogyasztani a
puncikat.
August nevetése megrázza a békés udvart. Kicsi korunk óta
imádom megnevettetni, amikor mostohatestvérként még alig
ismertük a másikat, de szinte biztos, hogy az első naptól fogva
legjobb barátok lettünk.
És bár néhány évvel idősebb vagyok, azóta is a legjobb
barátok vagyunk.
– Tehát, Irisnek hogy tetszik az új felállás? – kérdezem, ismét
az előző témánk felé terelve a beszélgetésünket.
–  Neki jó így. – August megvonja széles, meztelen vállát. –
Valószínűleg azon mereng, hogy a lényeg Los Angelesben
történik, miközben ő a San Diegó-i irodában dolgozik.
 August elhallgat, és fürkésző pillantással néz rám, mielőtt
folytatja.
–  Ha egyszer vége lesz ennek a szezonnak, lehet, hogy
kibérlek egy helyet L. A.-ben, hogy nyáron onnan dolgozhasson.
Biztosan találunk jó óvodát Sarainak. Örülnék, ha Irisnek
megadatna ez a lehetőség. Nem bánod?
–  Dehogy. A  társam vagy, még ha csendes is. Az  Elevation
ugyanannyira a tiéd, mint az enyém, Gus.
–  Csak tisztázni akartam. – August feláll, és kiveszi Sarait a
vízből. – Gyere, hercegnő!
Sarai kuncog, mert csikis neki, ahogy August megtörölgeti.
Nagyon édes. Nem bánnám, ha lenne egy gyönyörű kislányom,
ha nem járna hozzá egy nő is.
–  Majd lesz idő, amikor többet tudok foglalkozni azzal is –
mondja August, és felveszi a törülközőbe csavart Sarait. – Most
azonban a kosárlabda a mindenem.
–  És ennek így is kell lennie – emlékeztetem. – A  stratégiánk
működik. A sportolók látják, hogy az NBA legragyogóbb csillaga
leszerződött az Elevationnel, és biztosak lehetnek abban, hogy
jó kezekben lesznek nálunk.
–  Igazad volt, hogy áthelyezted a székhelyünket Los
Angelesbe.
–  Okos döntés volt, tekintve, hogy milyen sok ügyfelünk
szeretne átnyergelni a színészkedés és a szórakoztatás
területére úgy általánosságban. Sosem árt, ha megismerjük a
varázslót a függöny mögött.
– Aha, főleg, hogy Cal Bagley is irodát nyitott Los Angelesben –
mondja August, és megpuszilja Sarai haját. – És igazi
nagyágyúkat hozott ebbe az irodába, ugye? Banner Morales
tényleg eljött New Yorkból?
–  Aha – szűröm a fogaim között a választ. – Banner vezeti a
Los Angeles-i irodát.
Sosem beszéltem Augustnak Bannerről vagy arról, ami a
főiskola utolsó évében történt. Még tíz év után is belesajdul egy
picit a mellkasom, amikor meghallom a nevét. Nem a szívem.
Azt már réges-rég eladtam, hogy oda jussak, ahol most vagyok.
De valahol ott, ahol egykor a szívem volt. És ez felidegesít.
Ő idegesít fel.
Legalább kölcsönös az érzés. A  sportmenedzsment területe
elég kicsi. Persze, rengeteg a profi sportoló, de a népesség
elenyésző százalékát teszik ki. Az ügynökök száma, akik elérnek
arra a szintre, ahol én vagyok, akik saját ügynökséget vezetnek,
illetve olyan kaliberű tehetségeket képviselnek, amilyeneket mi,
minimális. De annak ellenére, hogy a sportmenedzsment világa,
különösen az NBA-é ilyen szűk, nem látom valami gyakran
Bannert.
Eleinte olykor-olykor keresztezték egymást az útjaink. Ő  a
Bagley & Associatesnél dolgozott New Yorkban, én pedig a
Richter Sportsnál Chicagóban. Először egy kongresszuson
láttam Philadelphiában. Amikor észrevettük egymást, ő
megfordult, és elindult a másik irányba. Én követtem.
Elképzelhető, hogy sarokba szorítottam, és megpróbáltam újra
beszélni vele arról az éjszakáról.
Oké. Tényleg sarokba szorítottam, és megpróbáltam újra
beszélni vele arról az éjszakáról.
Megfenyegetett, hogy zaklatással fog vádolni, ha nem hagyom
békén. Tekintve, hogy egyszer már rám hívta a zsarukat, nem
akartam megkockáztatni. Néhány további kudarcba fulladt
kísérletet követően feladtam. Teljesen világossá tette számomra,
hogy maga mögött akarja hagyni azt az éjszakát és engem is.
Amennyire vágytam egy újabb éjszakára, meg még egyre és
még egyre, ennek nem így kellett volna történnie.
Különben is, mit számít? Banner a gyenge pontom, és ahogy
egyre feljebb másztam a ranglétrán, annál kevésbé
engedhettem meg magamnak ilyesmit. Főleg azért, mert
ugyanazokat az ügyfeleket hajkurásztuk. Itt farkastörvények
uralkodnak, ami a gyengéket megrágja és kiköpi.
Természetes szelekció.
Lehet, hogy Banner egy érző szívű gyilkos.
Én viszont csak gyilkos vagyok. Ez szolgálja az érdekeimet.
–  Szerinted át tudjuk csábítani egyszer az Elevationhöz? –
kérdezi August, miközben elindulunk a ház felé.
– Kit? – Hátrakapom a fejem, és ránézek.
– Bannert. – Saraijal a karjában elindul felfelé a lépcsőn, a feje
a vállán pihen.
–  Banner Moralest? – kérdezi Iris a lépcső tetejéről, és
kinyújtja a karját, hogy elvegye Sarait Augusttól. – Imádom őt!
Hát persze hogy imádja.
–  Nálunk fog dolgozni? – Iris tekintete felvillanyozódik, mint
egy karácsonyfa.
– Nem – felelem határozottan.
 – Lehet – válaszolja August velem egyszerre. – Szerinted nem
is érdekelné a dolog? Cal Bagley egy gyökér!
– Jared is – jegyzi meg Iris rezzenéstelen arccal, ugyanis ez így
van. – Én leszögezném, hogy támogatom, hogy Banner az
Elevationnél dolgozzon.
– Én pedig szeretném leszögezni, hogy a véleményed teljesen
irreleváns – közlöm félig viccelődve. Iris még mindig kezdő a
pályán, és alulról dolgozza fel magát. Nem részesül különleges
bánásmódban azért, mert az öcsém felesége. Nem is várja el.
–  Nem bírod? – Iris a plafonra emeli a tekintetét. – A  férfiak
mind megijednek tőle.
–  Hát én aztán nem! – Becsmérlő sóhajt hallatok. – Simán
lesöpröm egy tárgyalás során Banner Moralest. Hagyjál már!
–  Az  ügyfelei imádják – mondja August, és sanda pillantása
arról árulkodik, hogy próbál a bőröm alá férkőzni. Pedig ő
aztán tudhatná, hogy mostanra már nincs bőr a képemen, ami
alá be lehetne jutni. Csak egy váz, amiről lepereg a provokáció
meg a mellébeszélés.
–  Gondolom – vonom meg a vállam. – Nagyon anyáskodik
felettük.
– Nem anyáskodik – vág vissza Iris. – Törődik velük.
–  Az  én ügyfeleim tisztában vannak vele, hogy a képviselet
nem seggtörléssel, kézfogással meg ölelgetéssel jár, nem mintha
ezeknek a srácoknak erre lenne szükségük – jegyzem meg. – Ha
Banner gyereket akar, akkor szülnie kéne inkább.
– Húha. – Iris átveszi Sarait a másik karjába, és az égig szalad
a szemöldöke. – Tudom, hogy a Bagley a riválisunk, de hú,
Jared! Ez durva volt!
– Ja, Kenant is ő képviseli – veti közbe August. – És te is tudod,
hogy Glad legfeljebb a gyerekét ölelgeti.
Kenan „Gladiátor” Ross, August csapattársa a San Diego
Wavesből a lehető legkevésbé ölelkezős típus. Le akartam
szerződtetni, de Banner lecsapta a kezemről. Fájt a veszteség, és
az utolsó teljesítményértékelésemben is megjelent a Richternél,
mielőtt elindítottam az Elevationt. Addigra Banner és én
néhányszor már egymásnak feszültünk szakmai értelemben, és
kerültük annyira egymást személyes okokból, hogy elfojtsunk
minden „gyengéd érzelmet”.
Mégis.
Időnként mégis érzem azt a megmagyarázhatatlan sajdulást,
amikor meghallom a nevét.
–  Lehet, hogy ott lesz ma este a meccsen – szólal meg Iris. –
Mivel mindkét kliense játszik.
–  Aha, én védem Vidalét. – August csóválja a fejét. –
A bajnokságban ő az egyik, akit a legnehezebb védeni.
–  Akkor Sarai és én jöhetünk veled, Jared? – kérdezi Iris, és
lassan hátrálni kezd Sarai szobája felé.
– Aha. Addig dolgozom kint a medence mellett.
Iris becsukja Sarai szobájának az ajtaját, és kettesben hagy
minket Augusttal a folyosón.
–  Haver, az öltözőben mindenki Bannerről meg a kedvenc
klienséről pletykál – szólal meg August, és jelentőségteljes
pillantást vet rám. – Ha érted, mire gondolok.
– Nem, nem értem, mire gondolsz.
 – Úgy fest, tart már egy ideje – mondja, miközben elindulunk
a lépcsőn a medence felé. – De csak most derült ki. Vagy lehet,
hogy most hagyták, hogy kiderüljön.
–  Mi a fenéről beszélsz? – Összeszedem a cipőmet és a
zoknimat, majd elindulok a napernyővel védett asztal felé, ahol
a laptopomat hagytam.
– Bannerről és Zo Vidaléról – feleli August. – Nem hallottad?
– Basszus, Gus, mit kellett volna hallanom?
– Hogy járnak.
Sajdulás.
 
 NYOLC
BANNER
 
 
– Quinn, kérhetek egy aláírást?
Az  ügyfelem mosolya széles és vakítóan fehér a kérés
hallatán. Ez a mosoly úgy adja el a müzlit, a rúzst meg a
sportmelltartót, mint senki a világon.
Gondoskodom róla.
Kiderült, hogy Quinn Barrow-ban, az „egykori” sportolóban,
akit Mitch pillanatok alatt ejtett évekkel ezelőtt, jóval több
potenciál rejlik, mint gondolta. Az  első öt alkalommal, amikor
meglátogattam a kórházban, nem fogadott engem. A  második
öngyilkossági kísérletét követően azonban sikerült bejutnom, és
minden megváltozott. Nem egyik napról a másikra. Akadtak
időszakok a rehabilitációja alatt, illetve amíg megtanult együtt
élni egy művégtaggal, amikor Quinn fel akarta adni, akárcsak
én. Azonban az egész ország szorított érte, amit én szégyenteljes
módon kiaknáztam, amikor eljött az idő, hogy tárgyaljunk az
első márka-együttműködéséről.
–  Nem hiszem, hogy valaha hozzá fogok szokni – motyogja
Quinn, miközben a gyerek elmegy az aláírt nachosos tálcával. –
Hogy mindig megismernek, és folyton odajönnek hozzám.
Szürreális, hogy tudják az emberek, ki vagyok, ráadásul még azt
is akarják, hogy aláírjak nekik dolgokat.
–  Te vagy Amerika Kedvenc Titánja. – Felnevetek Quinn
grimaszán. – Figyelj, szerintem működik! Beragadt az
embereknek. Úgyhogy használjuk.
Eljön a pont, amikor egy sportolónak vagy bármilyen más
közszereplőnek el kell választania egymástól a nyilvánosság
előtti énjét a magánszemélytől. A terméket az embertől. Quinn-
nek még mindig nem megy olyan könnyen. Többször
megtorpant a szerződési kiegészítéseket látva, amelyekben azt
kérik, hogy minél gyakrabban viselje nyilvánosan a titán
művégtagját.
–  Néha olyan visszatetszőnek tűnik az egész. – Quinn
belekortyol a sörébe. – Mármint, hogy ez az egész, amiről azt
hittem, tönkretette az életemet, ami majdnem véget vetett az
életemnek, most a bevételi forrásommá vált.
–  Nem, a bevételi forrásod a kemény munka és a
leleményesség. – Határozott tekintettel nézek rá. – Ugyanaz,
mint amikor a modellek a szépségükből élnek, vagy a sportolók,
akiket azért fizetnek, hogy labdázzanak. Újra kellett tanulnod
járni, Quinn! Vezetni, élni. Te már kiképezted a tested ahhoz,
hogy futó legyél. Most pedig másoknak segítesz, hogy képezzék
ki a sajátjukat. Az, hogy monetizáltad a tapasztalataidat, nem
jelenti, hogy elértéktelenedsz.
–  Te aztán mindig tudod, hogy mit mondj az ügyfeleidnek,
igaz? – Quinn belefúrja az ujjait a vajas popcornos dobozba.
–  Ez a munkám. Ha már itt tartunk, találkoznunk kell a
netflixesekkel, hogy megbeszéljük azt az együttműködést Chef
Paddyvel.
Több csatorna is megkeresett már minket pár tévéműsorral
kapcsolatban, valóságshow-k meg ilyenek. Ez A  nagy fogyásra
hajazó koncepció, beleértve a táplálkozást, fitneszt és
meditációt, pontosan Quinn területe.
–  Ja, tényleg. – Mosoly ragyogja be Quinn finom vonásait.
Nemrég levágatta az aranybarna haját, és most laza, rövid
hullámokban hordja. Zöld szeme izgatottságtól csillog,
miközben azt várjuk, hogy elkezdődjön a Waves–Titans
mérkőzés.
–  Kérsz popcornt? – Quinn felém dönti a dobozt. Ő  a
legfegyelmezettebb nő, akit ismerek, és a teste minden vonala
meg íve tökéletes, azonban sosem tagad meg magától egy kis
élvezetet.
–  Nem. – Kiveszek egy sajtos snackes csomagot a táskámból,
és beleiszom az üveges vizembe. – Nem maradt elég pontom,
hogy vajas popcornt egyek. És inkább ne is kísérts!
– Hogy tetszik a Súlyfigyelő? – kérdezi Quinn, és lenyalogatja
a vajtól fénylő ujjait.
–  Eddig szerintem ez a kedvenc módszerem. Mérhetőnek
tűnik.
– Jól nézel ki, Banner! – Quinn mosolya gyengédebbé válik. –
Büszke vagyok rád.
Az  utóbbi pár évben komolyan vettem, hogy a külsőm is
tükrözze azt a magabiztos, erős nőt, akinek belül érzem magam.
Quinn végigkísérte a fogyásomat, és segített, hogy leássak az
érzelmi és hormonális blokkjaim mélyére, amelyek
megakadályozzák, hogy fitt legyek. Az  érzelmi evés jellemezte
az életemet, és észre sem vettem, hogy időnként, amikor sok
stressz ért, túl sokat ettem, és bármit, amit megkívántam.
A  főiskola négy évében óriási volt a nyomás, akárcsak a
Bagley-nél töltött első pár évem alatt. Most már jobban kezelem.
–  És szeded a gyógyszereidet? – érdeklődik Quinn, és olyan
könnyedén veszi magára az edző és a motivátor szerepét, mint
ahogy azt a szűk farmert, ami után többen is megfordultak ma
este.
– Mindennap, anyu – felelem a szememet forgatva.
Az  is kiderült, hogy policisztás ovárium szindrómám, azaz
PCOS-em van, ami egy olyan hormonális zavar, ami hatással
lehet az anyagcserére, a termékenységre, illetve egyéb
reproduktív folyamatokra. Mióta szedem a gyógyszereket,
gondosan odafigyelek arra, hogy mit eszem, és rendszeresen
edzek, hatalmas változást értem el.
–  Egyébként imádom rajtad ezt a szettet – jegyzi meg Quinn,
és végigméri a boyfriend fazonú farmeremet, szűk pólómat,
blézeremet és magas sarkúmat.
– Köszi.
– Tuti, hogy Zo is imádni fogja – mondja Quinn ártatlanul, de
pimasz tekintettel.
A  kezem elindul, hogy a fülem mögé tűrje a hajam, de
rájövök, hogy kontyba tűztem. Hülye szokások. Ebből sosem
fogok kinőni.
–  Meglátjuk – felelem merev mosollyal. – Még hozzá kell
szoknom a… nyilvánossághoz.
 – Hát, hat hónapig titokban tartottátok – emlékeztet Quinn. –
Kész csoda, hogy ilyen sokáig tudtátok leplezni.
– Nem akkora csoda. – Beleharapok a sajtba. – Nagyon óvatos
voltam. Még most sem tudom, mit érzek az egésszel
kapcsolatban.
– Azzal, hogy az emberek tudják, vagy hogy Zo a pasid?
– Mindennel. – A hatalmas arany karika fülbevalót babrálom,
amit Zótól kaptam a harmincadik születésnapomra. – Mi lesz,
ha rosszul sül el? Egy csapásra elveszíthetem a legkomolyabb
ügyfelemet és a legjobb barátomat. Ezért tartott ilyen sokáig,
hogy napvilágra hozzam, hogy járunk. Most, hogy kiszivárgott,
csak remélem, hogy minden ugyanilyen jó marad.
– Olyan jók vagytok együtt – nyugtat meg Quinn.
– Majd nyáron kiderül, nem igaz? – Veszek egy mély levegőt. –
Ha véget ér a szezon, itt marad velem. Így, hogy a Titans
Vancouverben van, keveset tudunk érdemben együtt lenni.
Zónak akad pár érdekeltsége Los Angelesben, de tudom, hogy
ezzel azt is teszteljük, hogy milyen, amikor pár hetente egy-két
éjszakánál többet is együtt tudunk tölteni. Próbálok nem
foglalkozni a nyugtalansággal, ami végigkúszik rajtam,
ahányszor elképzelem, hogy együtt élünk. A  barátságunk
mindig helyesnek tűnt. Kicsit megijeszt a gondolat, hogy valami
félremehet köztünk, így, hogy együtt vagyunk.
– Minden oké lesz. Csak arra figyelj, ami valódi! Ez az egész –
mondja Quinn, és a kamerákkal meg szurkolókkal teli zsúfolt
aréna felé mutat – elmúlik, amint a játéknak vége. Egy valódi
kapcsolatban élsz egy valódi férfival. Nem a külsőségekkel,
aminek a létrehozásában segédkezel.
Külsőségek.
Valójában utálom, hogy milyen sokszor kell erre gondolnom,
főleg most, hogy Los Angelesben élek. Egy dolog volt New
Yorkban élni, azonban errefelé sokkal magasabb szinten
foglalkoznak az emberek a testképtudatukkal.
Két számjegyű a méretem egy egy számjegyű városban. Ezt
elfogadtam. Előfordult, hogy amikor Quinn-nel exkluzív
ruhaüzletekben vásárolgattunk, az eladó azonnal felajánlotta,
hogy megmutatja a cipőket vagy az ékszereket, feltételezve,
hogy másba úgysem férek bele. Túl vagyok ezen. Már nem
próbálok lépést tartani, csak elhatároztam, hogy a lehető
legjobb Banner leszek. Ez nem jelenti azt, hogy immunis vagyok
arra, hogy az emberek mit mondanak a külsőmről.
A  Hahó, Hollywood, egy meglehetősen sikeres blog különös
érdeklődést mutat a kapcsolatunk iránt. A  kommentek pedig
iszonyú gonoszak voltak.
–  Képzeld, Hanna, a Hahó, Hollywood szerzője
SpongyaBanner Kockanadrágnak nevezett a múlt héten.
Quinn kiköpi a sörét.
–  Úristen, mi van? – Először derűsen, majd döbbenten
kerekedik el a szeme, végül dühösen résnyire húzza őket.
–  Aha, idézem: „Csak én látom így? Vagy Zo Vidale
ügynökének/barátnőjének tényleg az átlagosnál kockább a
segge? Nevezzük SpongyaBanner Kockanadrágnak!” Idézet
vége.
– Az a hülye picsa! – mondja Quinn tüzesen. – Folyton mások
külsejének apró részleteit kritizálja. Miközben azt sem tudjuk,
hogy néz ki az a kis csitri. És fogadni merek, hogy egyáltalán
nem úgy, ahogy az avatárja, ami mögé elbújik.
–  Mindegy. – Vállat vonok, és úgy teszek, mintha nem fájna,
ahol belém döfték a szálkát.
–  Nem mindegy. – Quinn megfogja a kezem, és eléri, hogy a
szemébe nézzek, ahogy én is el szoktam érni nála az évek során.
– Gyönyörű vagy, Banner. És a tested is gyönyörű. Keményen
dolgozol. Elszánt vagy, egészséges, és az adottságaidnak meg a
guggolásoknak köszönhetően baromi jó segged lett, ami
egyáltalán nem abnormálisan kocka.
–  Végül is, egy lány pont „normál szintű” kockasegget akar,
nem? – viccelődöm cinikusan.
– Lehet, hogy Hanna azért olyan ideges, mert neki nincs ilyen
szexi és gazdag pasija. – Quinn szeme sarka ráncba gyűrődik, és
pajkos mosoly terül el a száján. – Uh, viszont ha van is pasija az
embernek, értékelni kell a prémium férfitestet. Ott is jön egy. Ha
már szexi és gazdag pasikról beszéltünk, nézd azt a Tom Ford
öltönyös példányt két óránál!
– Hol? – Egy kicsit jobbra fordítom a fejem.
–  Ne nézz oda! – figyelmeztet azonnal. – Tudni fogja, hogy
érdekel minket.
–  Minket nem érdekel. Téged érdekel, én meg megnézem.
Egyébként nem két óránál van. Hanem tíznél. Hogy szereztél
így jogsit?
– Jogsit? – Quinn megrökönyödötten néz rám.
–  Tíz és két óra – felelem, és mutatom a kezeim helyét a
képzeletbeli kormányon.
– Édes Jézus! – Quinn nevetni kezd, és bosszankodva csóválja
a fejét. – Csak nézd meg! De tartsd féken a petefészked! Gyereke
van. Amúgy is jó pasi, de van egy imádni való kislánya, így meg
egyetlen petefészek sincs biztonságban.
Odapillantok, és belül összerándulok. Egy időben
szándékosan kerültem a Jared Fosterrel kapcsolatos híreket.
Aztán az elmúlt évek során már nem kellett kerülnöm. Nem is
nagyon volt semmi. Személyes legalábbis nem. Tudom, hogy
pár éve alapított egy saját ügynökséget, az Elevationt, korábban
San Diegó-i székhellyel, most pedig néhány háztömbre van az
irodájuk Los Angelesben a Bagley & Associates irodájától, amit
én vezetek.
Ugyanúgy, ahogy a Kerrington Főiskolán ő volt a nagymenő, a
sportmenedzsment területén is az lett belőle. Még harmincöt
éves sincs, és az övé az egyik leggyorsabb ütemben fejlődő
ügynökség a területen. Cal gyűlöli. Gyanítom, Cal azért akart
mindenáron nyitni egy irodát a nyugati parton, mert Jared is itt
van. És gyanítom, Jared azért nyitott irodát Los Angelesben,
mert Cal is így tett. Nem szeretnék belekeveredni a kis hatalmi
harcukba, de ha mégis így lesz, nem áll szándékomban
visszafogni magam. Ugyanannyi időt fektettem a bennem élő
gyilkos fejlesztésére, mint az érző lényére, és bármilyen
helyzetben tudom, melyiket hívjam segítségül. Egyértelmű,
hogy Jared Foster most egy ilyen „helyzet”.
Nem szoktam rá meg arra az éjszakára gondolni… Ha sikerül.
Megalázottság. Fájdalom. Összezavarodottság. Harag. Csupán
ennyire emlékszem.
Ó, és életem legjobb szexelése. Továbbra is Jared Foster a
legjobb dolog, ami a vaginámmal valaha történt, bármilyen
borzalmasan is folytatódott az az este. Úgyhogy igen, semmit
nem akarok tudni a magánéletéről. Arról nem maradtam volna
le, ha megnősült volna, viszont úgy fest, arról lemaradtam, hogy
van egy lánya.
Lenyelem a fura, forró gombócot a torkomban, miközben
nézem, ahogy a kislány sötét feje hozzáér a selymes, szőke
tincsekhez, amibe egyetlen éjszaka én is belefúrtam az ujjaimat.
Úgy cipeli, mintha az a kislány lenne a legértékesebb dolog a
földön. Nevetnek, és a kis vékony karjai Jared nyaka köré
fonódnak. Egy alacsony, sötét hajú nő jön mögöttük, hot doggal
és sörrel a kezében. Az  arca tökéletes mása annak a kis
angyalkáénak Jared karjában.
Nyilván kis termetű. Nyilván tökéletes. Legalább nem egy
Cindy.
Elfordulok, remélhetőleg még azelőtt, hogy észrevenné, hogy
tátott szájjal bámulom őt és a családját.
–  Szexi, mi? – kérdezi Quinn suttogva. – És a gyerek csak
emeli a szintet!
– Hmm – dünnyögöm semmitmondóan egy falat sajtsnackkel
a számban, és kortyolok a vízből.
– Te jó ég! – kiáltja Quinn mérsékelt hangerőn. – Idejön.
Félrenyelem a sajtot, és az egész testemet kiveri a víz. Nem
fogom hagyni, hogy megint erre a szintre süllyesszen. Hogy
megint az a naiv, ideges… lány legyek, aki alig kap levegőt,
amikor Jared a kétméteres hatósugarában van. Ha egy
tárgyalóasztal mellett találkoznánk, akkor egyenlő feltételeink
lennének. A  legtöbbjükkel szemben megállom a helyem. De ez
nem egy tárgyalóterem. Ez egy kosármeccs. A  jelenlegi pasim
épp most szaladt be a pályára. Az  egyéjszakás kapcsolatom
pedig felém tart. És bár tudom, hogy már rég túl vagyok
Jareden, az a buta szívem pontosan azt teszi, amit mindig tenni
szokott, ahányszor eszembe jut.
Összerándul.
 
 KILENC
JARED
 
 
– Hol fogunk ülni? – kérdezi Iris mögülem.
–  Nachost akarok! – hisztizik Sarai, és a szemöldökét
összevonva nézi az anyja kezében levő hot dogot.
– Sarai, hot dogot mondtál – mondja neki Iris határozottan. –
Úgyhogy hot dogot vettem. Nem fogok visszamenni, hogy most
meg nachost hozzak neked.
– De anyuci…
–  Majd én hozok nachost – vágok közbe. – Ha megtaláltuk a
helyünket, és leültünk, visszamegyek.
–  Köszönöm, Jared bácsi – mondja Sarai édesen, és hosszú
pilláival nagyokat pislog.
Olyan korán kezdik.
Hogy bírja ezt August? Nem fogok hazudni. Jelen pillanatban
kicsit sok az ösztrogén. Egy nehéz nap után szívesebben lennék
a Los Angeles-i lakásomban, az erkély alatt az elterülő várossal
és egy pohárral abból a túlárazott whiskey-ből, amit Bent
küldött nekem karácsonyra. Ehelyett egy kosármeccsen vagyok,
és August életének két gyönyörű nőjét pesztrálom. Senki ne
értsen félre, azon kevés emberek listáján, akiket több mint egy
napig képes vagyok elviselni, Iris és Sarai az élmezőnyben
szerepel.
De a rohadt életbe!
A  helyünk felé közelítünk, ahol felismerem több Waves-
játékos családját meg a barátaikat, amikor meglátom őt.
A három üres székünk mellett ott ül Banner Morales, valamint
Quinn Barrow, az egyik kliense. Banner gyönyörű, mint mindig.
Komolyan idegesít, hogy mindig annyira jól néz ki! Sokkal
kényelmesebb lenne, ha nem ragyogna ennyire. Ha azok a
selymes hajszálak nem szabadulnának ki a feje tetején lévő
kontyból, belehullva az arcába és a tarkójára. A  vonásai nem
különösebben lágyak. Erőteljesek, és próbára teszik az embert,
hogy képes-e levenni az arcáról a tekintetét.
Bassza meg!
És az sem segít, hogy már tudom, hogy Zo Vidaléval jár. Nem
mintha még éreznék iránta valamit. Nem, nem a csöpögős
érzésekre gondolok, amit a főiskola alatt tápláltam iránta.
Viszont a keményebbek, amelyek a cipzáramat böködik? Nem
kizárt, hogy azok megmaradtak, főleg, amikor Banner ilyen
kinézettel jelenik meg nyilvánosan.
–  Hűha! – mondja Iris izgatott hangon. – Ott ülünk Banner
Morales mellett?
– Aha. Úgy fest.
–  Ó, hát ez tökéletes! – Iris ragyogó tekintettel néz rám. –
Tudod, mennyire…
– Szereted – szakítom félbe fintorogva. – Ja. Említetted. Nézd,
ha esetleg képes lennél visszafogni a benned rejlő rajongót, az
remek lenne! Lehet, hogy Banner a te Batman-ruhába bújt
Wonder Womaned ebben az üzletágban, de egyben az egyik
menedzsere a konkurens cégnek, amelyik épp most nyitott
irodát néhány háztömbnyire az Elevationtől.
–  Oké. – Iris bólint, és megereszt egy bánatos mosolyt. – De
tényleg nagyon csípem!
– Ahogy sokan mások is. – A plafonra emelem a tekintetem. –
Csak ne feledd, hogy te nálam dolgozol, és ő meg én
ugyanazokat a klienseket hajkurásszuk.
–  Lecsaptál valaha valakit a kezéről? – kérdezi Iris halkan,
talán azért, mert egyre közelebb érünk a helyünkhöz. És
Bannerhöz.
Öntelt vigyor terül el az ajkamon. Erről vagyok híres. Ahogy a
kosárlabdában, amikor az ellenfél egyik játékosa hárítja a
kosárra dobási kísérletet, miközben a labda úton van a háló
felé, én sem szeretek semmit annál jobban, mint amikor egy
másik ügynök azt hiszi, megszerzett egy ügyfelet. Közben én
hátsó bejáratokon kopogtatok, meg félreeső termekben ülök le
beszélgetni az ügyféllel, hogy meggyőzzem, én vagyok a jobb.
Aztán lecsapom a kezükről, amikor már azt hinnék, mindjárt
pontot szereznek.
– Nem, sosem csaptam le Banner kezéről senkit – felelem, de
őszinte figyelmeztető pillantást vetek Irisre. – De nem
tétováznék, ha arra kerülne sor.
–  Jézusom, örülök, hogy nem vagyok ügynök! – jegyzi meg
Iris. – Maradok a marketingnél. Ott kevesebb a vér.
Ő így gondolja. Ha marketinges lennék, ott bizony folyna vér.
Banner épp a telefonját nézegeti, amikor odaérünk, de az
ügyfele, Quinn nem. Ő  úgy mosolyog rám, mintha jégkrém
lennék a Mojave-sivatagban.
Ez gyakran előfordul, és probléma nélkül kihasználom.
–  Helló! – mondom, és mosolyogva nézek Quinn szemébe. –
Szerintem ez lesz a mi helyünk.
Banner felkapja a fejét, és résnyire húzza a szemét, majd
ismét magára ölti a professzionális arckifejezését.
–  Banner Morales, nahát – mondom, miközben leültetem
Sarait közém és Iris közé. – Rég láttalak!
Az  ábrázata mintha azt mondaná, nem elég rég, és udvarias
mosolya alig leplezi ezt.
–  Örülök, hogy látlak, Jared. – Odanéz Irisre és Saraira. –
Mutass be a családodnak!
Álljunk csak meg!
Azt hiszi, hogy… szaporodtam?
– Ő itt Iris West – mondom jelentőségteljesen. – A sógornőm, ő
pedig az unokahúgom, Sarai. Iris, ő itt Banner Morales.
– Örülök, hogy megismerhetlek. – Banner megrázza Iris kezét,
és széles, természetes mosollyal néz Saraira. – Szia, Sarai! Hát te
milyen gyönyörű vagy!
Sarai az öltönyöm nadrágjába temeti a fejét, és kikukucskálva
rámosolyog Bannerre, aki belecsíp az orrába, és nevet.
– Fogadok, hogy nem vagy ennyire félénk – folytatja Banner,
és kizárólag az unokahúgomra figyel. Sarai felkacag, és
megrázza a fejét. – Nagyon szép kislány, Iris!
–  Köszönöm – feleli a sógornőm, és óvatosan rám pillant,
mielőtt folytatja. – Már nagyon várom, hogy meghallgassalak a
jövő heti kongresszuson!
–  Denverben? – kérdezi Banner meglepve. – Te is ügynök
vagy?
– Nem, sportmarketinges – válaszol Iris.
–  Hát, akkor majd ott találkozunk. – Banner rám pillant. –
Most rakom össze az egészet. Sógornő, tehát akkor August West
felesége vagy?
– Igen. – Iris ragyog, és csak a legedzettebb cinikus mondaná,
hogy nem szerelemből van együtt a híres öcsémmel.
– Most már megismerlek – mondja Banner. – Nemrég mentél
férjhez, igaz? Gratulálok!
– Köszi!
– Jaj! – Banner bocsánatkérőn néz a barátnőjére. – Bocsi! Ő itt
a barátnőm, Quinn Barrow.
–  Imádom az appodat! Volt szerencsém bekerülni a
bétatesztelők közé – meséli Iris, miközben elfogadja Quinn felé
nyújtott kezét. – Ma reggel azt mondta, hogy ideje nagyobb
sebességbe kapcsolnom.
Ez most jó hír? Bizonyára látszik rajtam az értetlenség,
ugyanis Banner felnevet, és magyarázni kezd.
–  Quinn fejlesztett egy Gyerünk, csajszi! nevű appot. Még
tesztelési fázisban van – mondja, és minden pórusából
büszkeség árad. – Folyton üzeneteket küld az embernek, ahogy
egy Garmin, csak idegesítőbb.
– Az app beceneve az, hogy gettó Garmin – teszi hozzá Quinn
nevetve.
Ő, Iris és Banner tovább csacsognak az alkalmazásról meg
Quinn edzőfelszereléséről, én pedig elindulok nachosért.
Quinn igazán szép nő. Vörös haja és elefántcsont bőre mögött
valódi erő lakozik. Kívülről is látszik. Többször beszélt már
arról, hogy Banner miként biztatta, amikor depressziós volt, és
öngyilkos akart lenni a kórházban, miután elvesztette az egyik
lábát. Nem állna egy több millió dolláros birodalom élén, ha
Banner nem látta volna meg benne a lehetőséget.
Nagyszerű, Banner.
Ő  nem olyan, mint mi. Persze tudtam, hogy így van, de én
nem engedem meg magamnak, hogy legyenek érzéseim.
Az  Elevation kritikus pontra jutott a fejlődésben. Ha nem
velünk vagy, ellenünk vagy. És egyértelmű, hogy Banner nem
velünk van.
Amikor visszaérek Sarai nachosával, Iris megint a bírókat
szidja, mint mindig. Úgy fest, August talált egy lányt, aki
ugyanannyira szereti a kosárlabdát, mint ő maga. Végre leülök.
Basszus, ki vagyok purcanva, és még vissza kell vezetnem Los
Angelesbe. Ha nem ígértem volna meg Augustnak, hogy itt
maradok a lányokkal a meccs végéig, korábban hazamennék.
Különben sem vagyok hozzászokva, hogy ilyen sok időt töltök
Banner közelében.
Teljesen leköti a játék, amikor visszaérek a helyünkre Sarai
nachosával – vagy remekül színészkedik, és csupán látványosan
nem törődik velem.
Valószínűleg inkább az utóbbi.
– Hogy tetszik L. A., Jared? – kérdezi Quinn előredőlve. – Iris
épp azt mesélte, hogy csak néhány hónapja vagy itt.
 –  Aha. Még próbálok berendezkedni. – Maradok a személyes
infóknál, mert jobb nem keverni Bannert az üzlettel. – A Whole
Foods és a Starbucks a jelei a legkiválóbb civilizációknak. Amíg
ezek megvannak, a többi már rendben. Épp edzőtermet
keresek, ha esetleg tudsz valami jót.
– Gyere el az enyémbe! – Quinn a kezébe támasztja az állát. –
Az a neve, hogy Titanium.
Banner szinte észrevehetetlenül csóválja a fejét, és
elkerekedett szemmel néz Quinnre, amivel azt akarja sugallni,
hogy fogja már be.
–  Jaj, arról már hallottam – jegyzem meg, és extra
lelkesedéssel nyomatékosítom a szavaimat, csak hogy
idegesítsem Bannert. – Nagyon szívesen elmennék!
– Vannak vendégbelépőim – mondja Quinn szórakozottan, és
úgy hunyorog Bannerre, mintha próbálná megfejteni az
üzenetet, amit a barátnője küld neki. – Majd hagyok egyet a
neveddel a recepción.
–  Csodás. – Elkapom Banner tekintetét, és kacsintok. – Akkor
ezt megbeszéltük.
Elgyötörtnek tűnik az ábrázata, majd kisimul az arca.
– Imádni fogod – közli semleges hangon. – Mintha mindenhol
ott lennél, ahol én is megfordulok. A  városomban.
Az edzőtermemben.
–  Mint a régi szép időkben – motyogom, és épp annyi utaló
hangsúlyt csempészek a hangomba, hogy elpiruljon. A mosodás
Banner arca mostanra élénk rózsaszín lenne. Ez az új Banner
még csak nem is pislog, csak bámul rám, mintha arra várna,
hogy minél előbb elmenjek.
Elmenjek? Oda kell figyelnem, hogy mi jár a fejemben, mert
annak, hogy elmegyek, nem kéne egy mondatban szerepelnie az
ő nevével.
Mindketten visszavonulunk a kis sarkunkba a következő
három negyed idejére, ő Quinn-nel beszélget meg nevetgél; én
pedig megválaszolom Sarai milliónyi kérdését, és próbálok
segíteni Irisnek azzal, hogy szórakoztatom. Hogy lehet ilyen
nehéz egy ilyen kicsi emberrel? A negyedik negyedre már meg
vagyok győződve arról, hogy August aranyérmet érdemel.
Annak ellenére, hogy egy szót sem váltunk egymással, teljesen
érzem magam mellett Banner jelenlétét. Lopva megfigyelem a
változásokat, amiken keresztülment. Azelőtt sosem érdekelt
különösebben Banner súlya, ami ironikus, hiszen végtére is ez
szabotálta azt, ami köztünk lehetett volna, de még így is látom,
hogy rendesen lefogyott. Oda-odapillantok a kidolgozott
combjára a divatosan lyukas farmerében. Ki van sminkelve, és
ez elrejti a hét szeplőt, ami az orrát pettyezi.
Amikor épp nem beszélget Quinn-nel, és én sem Irisszel, felé
hajolok.
– Na és, melyik csapat? – kérdezem.
Kétszer is végigmér, mintha megfeledkezett volna arról, hogy
itt vagyok.
Hízelgő.
–  Jaj, bocs. – Még megtisztel egy pillantással, mielőtt ismét a
pályára figyel. – Mit kérdeztél?
– Hogy kinek drukkolsz.
 –  Az  ügyfelemnek – feleli gyanakodva, és lebiggyeszti a telt
ajkát.
Persze mindkét csapatban játszik egy-egy ügyfele. Kenan a
Wavesben, Zo pedig a Vancouver Titansben.
– Szóval te meg Vidale?
Nem akartam feltenni ezt a kérdést. Általában jobban tudom
irányítani azt, hogy mit gondolok, és mit mondok ki.
–  Tessék? – A  hangja zsarnokian hűvös, amikor ismét felém
fordul, és a szemembe néz.
–  Hallottam, hogy az ügyfeleddel jársz – mondom, remélve,
hogy ezzel kényelmetlen helyzetbe hozom, mert hát most
komolyan? Azt hittem, ennél azért okosabb. – Azt hittem, ennél
azért okosabb vagy.
Ennyit arról, hogy mennyire tudom irányítani, hogy mi jön ki a
számon.
– Én meg azt hittem, hogy a magad dolgával törődsz – csattan
fel, és ráncba gyűrődik a szeme sarka. – Semmi etikátlan nincs a
kapcsolatomban Zóval, sem üzleti, sem személyes értelemben.
– Miért védekezel ennyire?
– Miért csesztetsz?
– Nem csesztetlek – mondom, és az én hangszínem is megfagy.
– A kérdés nem az, hogy etikus-e. A jó kérdés az: mennyire bölcs
dolog?
– A még jobb kérdés pedig az, hogy miért érdekel téged?
–  Hé. – Elhúzom a számat, és megvonom a vállam. – Csak
próbálok baráti segítséget nyújtani.
–  Tudom, mit jelent neked a „barátság”, Jared – mondja
mereven. – Én vállalom a kockázatot.
Mielőtt visszavághatnék, Mitch Sanderson jelenik meg egy
magas, fiatal pasival a nyomában. Sanderson annyira felesleges
ember! Rémes tárgyalópartner és szar ügynök. Akkor se
ismerne fel egy jó üzletet, ha az leszopná a farkát az asztal alatt.
Fogalmam sincs, hogy lehet még mindig a Bagley-nél. Vagyis
tudom. A Falka miatt. Ami miatt sikerült bejutnia oda.
–  Banner, szeretnélek bemutatni valakinek – szólal meg,
miközben megáll Banner és Quinn előtt. – Ő  itt Lamont
Christopher.
–  Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Lamont – mondja
Banner, és meleg mosollyal rázza meg a srác kezét. – Remélem,
Mitch jól bánik veled.
– Igen, hölgyem – feleli némi délies akcentussal.
– Tetszik a meccs? – kérdezi Banner.
–  Tetszett, igen – feleli Sanderson, mielőtt Lamont
megszólalhatna. – De már indulunk is, hogy elkerüljük a
forgalmat.
Most biztos hülyéskednek. Banner hagyja, hogy Sanderson
foglalkozzon azzal a játékossal, akit feltehetőleg először fognak
draftolni az idényben? Feltételeztem, hogy Banner tárgyal
Christopherrel, tekintve, hogy mindenki csak Újoncsuttogóként
emlegeti a bajnokságon belül. Segít az újoncoknak egyengetni a
pénzügyeiket, a teljesítményüket és az általános jóllétüket.
Az  újoncai híresek arról, hogy nem ragad semmi az orrukhoz,
és tele van a bankszámlájuk a kosaras karrierjük után is.
Gyakorlatilag addig babusgatja őket, amíg el nem érik a
pályájuk csúcsát.
Viszont ha képes Sanderson alkalmatlanságára bízni egy
ekkora halat, olyan lesz lecsapni a kezéről, mintha egy
kisbabától elvennék egy cukorkát.
–  Jó újra látni, Lamont – szólok közbe, mivel úgy tűnik, sem
Banner, sem Sanderson nem hajlandó bemutatni őt az
„ellenségnek”. Okos. Vagyis Banner okos. Sandersont illetően
inkább nem bocsátkoznék feltételezésekbe.
–  Mr. Foster. – Lamont szemében kigyúl a felismerés. – Én is
örülök, hogy találkozunk.
Néhány főiskolai meccsére elmentem, de elsőéves korában az
év végén kisebb bajba került. A  pályán nyújtott
teljesítményének köszönhetően kelendő árucikk vált belőle,
azonban a pályán kívüli tevékenysége lehetséges kockázattá
teszi őt. Akkor úgy döntöttem, hogy nem éri meg a kínlódást, de
most, hogy látom, hogy a Bagley le akar csapni rá, lehet, hogy
meggondolom magam. Ha jól emlékszem, szereti a
sztriptízbárokat. Hát persze. A  disznók szeretik a moslékot.
Magától értetődő. Igazán bővérű hím. A  cicik, popsik és a
rengeteg pénz bűvkörében él – ennek a szentségtelen
háromságnak kevés férfi képes ellenállni.
Sanderson és Lamont távozik az arénából, és Banner tovább
beszélget Quinn-nel, módszeresen levegőnek nézve engem a
meccs hátralevő része alatt, és nem térünk vissza a korábbi
kezdődő vitánkhoz, ami csalódottá tesz. Kevés dolog élénkít fel
jobban, mint a harcra kész Banner.
Feláll, amikor a végső dudaszó elhangzik, és valószínűleg egy
szó nélkül lelépne, ha Quinn nem ismerné az illemet.
–  Örülök, hogy megismertelek, Jared – mondja Quinn,
barátságos mosolya elszántan a helyén, pedig a barátnője
tekintete bizonyára lyukat éget az arcára. – Ne felejtsd, hagyok
neked egy vendégbelépőt a Titanium recepcióján!
–  Köszi! Ez nagyon kedves tőled – mondom, és komolyan is
gondolom. Quinn őszintén kedves embernek tűnik, ami
veszélyeztetett faj Los Angelesben.
–  Örülök, hogy megismertelek, Iris – szól oda Banner, és
engem kikerülve megérinti a sógornőm vállát, majd végighúzza
a kezét az alvó Sarai fürtjein.
– Úgyszintén – feleli Iris szinte áradozó hangon. – Jövő héten
találkozunk Denverben!
– Az biztos. – Végül Banner tekintete vonakodva megállapodik
rajtam, és kelletlenül megszólal. – Örülök, hogy láttalak, Foster.
–  Biztosan többet fogunk találkozni most, hogy mindketten
Los Angelesben vagyunk – emlékeztetem. – Talán holnap az
edzőteremben.
Elfintorodik, de az utolsó pillanatban magára erőltet egy
mosolyt.
–  A  remény hal meg utoljára. – Odafordul Quinnhez. – Kész
vagy? Meg kell keresnem Zót.
–  Végre együtt tölthettek egy éjszakát – jegyzi meg Quinn
ugrató és buja hangon.
Banner feszélyezetten pillant felém, de nem felel. Csak
megfogja Quinn kezét, és az ellenfél csapat alagútja felé húzza a
barátnőjét.
 Tehát Bannerrel marad, és nem repül vissza a csapattal.
Érthető. Ha Banner az én barátnőm lenne, én is itt maradnék,
hogy megdugjam.
Ha Banner az én barátnőm lenne.
A  mondat pár percig bumerángként pattog a fejemben,
miközben elkísérem Irist és Sarait a másik csapat alagútja felé,
ahol August van. Amint biztonságban tudom őket, megyek is a
kocsihoz, hogy elinduljak San Diegóból L. A.-be. Már azelőtt
rácsatlakozom a Bluetoothra a telefonommal, hogy kijutnék a
parkolóból. Késő ilyenkor felhívni az asszisztensemet, de tudja,
hogy működöm.
Állandóan.
–  Most komolyan? – Chyna a hangja alapján már aludt.
Annyira azért nincs késő. – Bőven munkaidő után járunk, Jared.
Mi kéne?
–  Nehogy most kezdj nekem itt személyes határvonalakat
húzni! – mondom, és hagyom, hogy a hangomban rejlő
kedvesség eljusson a tudatáig, amit egyébként neki és még
néhány embernek tartogatok. – Ahhoz már túl késő. Az  évek
során elkényeztettél.
Nehéz sóhaját elgyötört nevetés követi.
–  Egy nap majd találkozol egy nővel, akit nem tudsz
elkápráztatni.
Az már megtörtént, barátom. Csak elveszítettem.
–  Szóval, mi a helyzet? – kérdezi. – Ha már egyszer úgyis
ébren vagyok.
–  Emlékszel arra a srácra, akivel találkoztunk, akié az a
sztriptízbár a belvárosban?
–  Aha. Azt mondtad, hogy egy kígyóbőrbe bújt gyíkra
emlékeztet.
–  Igen, ő az. – Nevetek, és megnyomom a gombot, amivel le
tudom ereszteni a kabrióm tetejét. Csodálatos este ez a
vezetéshez. – Hívd fel! Kellene egy szívesség.
 
 TÍZ
BANNER
 
 
– Gyerünk, csajszi, nem ártana kivenni a részed a jóból!
A  fürdőszobám kora reggeli csendjében úgy csitítgatom
Quinn appját, mintha értené, hogy mit akarok. Öt óra van, és fel
akarom vinni a tegnapi ételeimet meg az edzésemet, mert
tegnap este elfelejtettem. Amellett, hogy lehet követni a bevitt
tápanyagokat, a vizet meg a mozgást, a szexuális tevékenységet
és a menstruációs ciklust is lehet vezetni benne. A  PCOS miatt
erre gondosan figyelnem kell. Zo velem töltötte az éjszakát, nem
a csapattal a hotelben. Ő  még a hálószobában alszik, és nem
akarom felkelteni.
Szexeltünk. Ez nem szokatlan egy egészséges kapcsolatban
két felnőtt között, de már azóta jó barátok vagyunk, hogy Zo
rákényszerítette Cal Bagley-t, hogy az ügynöke legyek tíz évvel
ezelőtt. Az  életének abban a szakaszában inkább egy barátra
volt szüksége, mint komoly tárgyalási képességekre és
tapasztalatra. Én voltam ez a barát. Végigkísértem a családja
halálát követő első néhány évet. Az  interjúkban mindig azt
mondja, hogy valószínűleg nem bírta volna ki az
újoncszezonjában rá nehezedő nyomást, illetve a gyászt, ha én
nem vagyok. Ez kölcsönös volt. Nekem is ugyanennyire
szükségem volt egy barátra. Bedobtak egy cápákkal teli
medencébe, ahol vagy elsüllyedek, vagy úszok. Mindkettőnknek
ez volt az újoncéve, és rá is ugyanannyira lehetett számítani.
Csak tavaly árulta el, hogy többet szeretne barátságnál.
Kezdetben határozott nem volt a válaszom. Miért rontanánk el
egy jól működő dolgot? És őszintén, bármilyen jó pasi is Zo, én
sosem gondoltam rá úgy. Meg is mondtam neki, de tovább
próbálkozott. Végül beadtam a derekam, és elmentem vele
randizni. Aztán másodszor is. Majd harmadszor is. Nem
mondom, hogy villámcsapásszerű érzés volt. Nem, de jólesett,
hogy egy olyan vonzó pasi, mint Zo engem akar. Jólesett
valakihez hozzábújni, miközben filmet néztem. Jólesett fogni a
kezét valakinek, amikor a tengerparton sétáltam.
Miután először szeretkeztünk, belesírtam a párnámba. Nem
azért, mert olyan rossz volt. Jól sikerült. Édes volt, gyengéd és…
jó. De nem tudtam lesöpörni magamról az érzést, hogy épp
most tettem tönkre valami értékeset. Hogy leugrottam az épület
tetejéről, és várom a becsapódást. Azonban nem volt
becsapódás. Csak esés. Gondolom, ilyen, amikor az ember
beleesik valakibe. Szégyen, hogy harminckét éves korom
ellenére még sosem voltam szerelmes, de kinek van ideje
ilyesmire? Eseti románcok. Egy kis iszogatás itt és ott. Vacsora.
A  főiskola alatt két férfi előtt is sebezhetővé váltam, és
mindegyik katasztrofális véget ért. Talán Zóval még mindig a
beleesési fázisban vagyok, de tudom, hogy benne megbízhatok,
és ő is tudja, hogy megbízhat bennem. Ez nagyon fontos a
szerelemben.
 Gyerünk, csajszi, nem ártana formába hozni a hátsódat!
Az  edzés időpontjai is szerepelnek az alkalmazásban, így
tudja, hogy nem léptem még ki a házból, pedig már el kellett
volna indulnom a Titaniumba.
– Indulok – morgom.
Mielőtt elmennék, elvégzem a mindennapi rutinomat, és
megnézem magam meztelenül a tükörben. Volt idő, amikor
képtelen voltam rá. Nem bírtam odaállni a tükör elé
meztelenül, és csak nézni magamat, megfigyelni a
tökéletlenségeimet, anélkül, hogy fintorognék. Anélkül, hogy
hallottam volna a kultúra, a férfiak, az utca vagy az exeim
kritikáit.
Vagy a sajátomat, mert én voltam saját magam legdurvább
kritikusa.
És így, hogy minden reggel megnézem magam a tükörben
meztelenül, lehet, hogy észreveszek egy kis plusz husit a
derekam körül. Vagy egy szép napon – egyelőre még nem, hál’
istennek – azt, hogy megereszkedett a mellem. Vagy ne adj'
isten, szögletesebb lett a seggem, de minden reggel úgy döntök,
hogy elfogadom a lányt, aki visszanéz rám. Hogy ugyanazzal a
feltétel nélküli szeretettel közelítek felé, ahogy mindenki más
felé, aki fontos számára, a barátai és a családja felé. Sosem
ítélkeznék a hozzám legközelebb állókkal szemben, sosem
mondanék nekik olyat, amit korábban magamnak mondtam.
Ha van valami, amit tényleg szeretnék megváltoztatni, kitalálok
egy tervet, amivel dolgozhatok az ügyön. Ha olyat találok, amin
nem tudok változtatni, akkor azon dolgozom, hogy elfogadjam
azt.
Sosem leszek kis termetű. Egyszerűen nem ilyen vagyok. Egy
része genetika. A  csípőm, a fenekem és a csontjaim túl nagyok
hozzá. Nem is vágyom rá, hogy kicsi legyek. Erős, egészséges
akarok lenni, aki jól érzi magát a ruháiban, és most ez a helyzet.
Amikor az emberek számára világossá vált, hogy Zo és én
járunk, Hollywood Hannah „a legnagyobb Kardashianként”
hivatkozott rám. Ezt nagyon kegyetlennek tartottam. Nemcsak
velem, hanem Khloéval szemben is. Értem én a célzást. Khloe
sokat dolgozott azért, hogy erős, egészséges teste legyen, de
amikor a testvérei mellett látja az ember, mindig ő, és ő is
marad a legnagyobb Kardashian. Akárcsak én, ő sem lesz kicsi
soha.
Az  ételhez fűződő kapcsolatom jóval bonyolultabb, mint
bármelyik férfihoz fűződő kapcsolatom. Az  érzelmeim
falásrohamokhoz és éheztetéshez vezetnek. A  terápia során
kiderült, milyen szerepet kéne játszania az ételnek az
életemben. Táplálékul kellene szolgálnia. Nem azért enni, hogy
jobban érezzem magam. Nem vigaszként. Az étel nem egy társ,
aki mellett kevésbé érzem magam magányosnak. Nem egy
barát, akivel megünnepelhetem a különleges alkalmakat.
Üzemanyag. Megolajozza a motoromat, hogy a legjobb életet
élhessem. Hogy követhessem az álmaimat. Hogy jobb hellyé
tegyem ezt a világot.
Miután ellenőriztem a külsőmet a tükörben, két hosszú
copfba fonom a hajam, megmosom a fogam, és vizet fröcskölök
az arcomra. Majd az edzőteremben fogok zuhanyozni, de nincs
rajtam smink. Nagyjából tizenhatnak nézek ki. Nem
mondanám, hogy kemény csajszinak tűnök. Kiveszek pár
ruhadarabot a szennyesből Quinn Titanium kollekciójából. Egy
évvel ezelőtt sem vettem volna fel ilyen sokat mutató edzős
ruhákat, bár ezek még aránylag visszafogottnak mondhatóak.
A rövid pólón a „The Future is Latina” mondat szerepel, a capri
fazonú edzőnadrág pedig megmutatja a derekamat,
egyértelműen közszemlére bocsátja a csípőmet, a fenekemet és
a combomat.
Nem tudok ellenállni. Hátat fordítok a tükörnek, és
szemügyre veszem a fenekemet. Az, hogy elfogadom magam,
ahogy vagyok, nem jelenti azt, hogy nem fogok dolgozni azért,
hogy saját magam lehető legjobb verziója legyek, kívül és belül
egyaránt.
– SpongyaBanner Kockanadrág, mi? – mondom ki hangosan. –
Ma kell pár extra guggolás.
Lábujjhegyen beosonok a hálóba, és megnézem, hogy jól be
van-e húzva a sötétítőfüggöny, hogy ne engedje be a fényt,
mielőtt Zo felébred. Ránézek, végigpásztázom jellegzetes
arcvonásait a félhomályban. Nagyon szép férfi, kívül és belül
egyaránt. Díszpolgárrá avatták a jótékonysági tevékenységei
miatt, és általában véve is a legkedvesebb fickónak tartják az
NBA-ben. Nehéz olyan embert találni, aki nem szereti őt.
Könnyed puszit dobok a rendezetlen, sötét fürtökből álló hajára.
Nagyon szerencsés lány vagyok.
Beszállok az elefántcsontszínű Range Roverembe, beülök a
karamellszínű, kézzel varrt bőrülésre – egy kis kényeztetés
magamtól magamnak –, és az edzőterem felé végigveszem,
miért lehetek hálás. Próbálom minden napomat hálával
indítani. Zo a lista tetején áll, akárcsak a családom vagy a
Quinnhez hasonló barátaim.
Ahányszor belépek a Titanium ajtaján, büszkeség tölt el.
Quinn, az a megtört lány, akinek a csuklóján húzódó friss
sebeket kötés borította, aki egész nap csak meredt maga elé, és
nézte a helyet, ahol korábban a lába volt… Ezt mind ő hozta
létre. A vállamon sírt minden rehabilitáció után, nemcsak azért,
mert annyira fájt megtanulnia egy lábon járni, hanem mert
annyira vissza akarta kapni a másik lábát. Ez a lány hozta ezt
létre. Annyira hittem benne, hogy némi pénzt én is befektettem
az edzőterembe. Életem legjobb befektetése volt.
Elcsattogok a recepció előtt, és elindulok a terem felé, ahol
Quinn heti háromszor tart nekem személyi edzést. Volt idő,
amikor „Cindynek” neveztem volna a lányt, akivel a korlát előtt
beszélget. Ő  a felnőtt verziója az ízléses szőke melírjével,
csodálatos implantátumaival és tökéletesen kidolgozott testével.
És Tanya az egyik legkedvesebb ember, akit ismerek.
Sosem tudtam teljesen elfelejteni azt a lánytípust, akikkel
Jared járt a főiskolán. Ez csak növeli a zavaromat, és rájöttem,
mennyire naiv voltam, hogy azt hittem, tényleg engem akart
azon az estén. Remélem, megérte bekerülni a Falkába. Azt
mondta, nem csatlakozik hozzájuk, de láttam képeket róla meg
Bentről, amelyek jachtokon, gálákon és síutakon készültek.
Közeli barátok maradtak, és Bent továbbra is kapcsolatban
maradt azokkal a barmokkal, akik kigúnyoltak engem. Tudom,
hogy August Westnek is szerepe van az Elevationben,
valószínűleg sok pénzt invesztált bele, de az embernek nem
szokott ilyen cége lenni Jared korában, hacsak nem tesznek
neki egy csomó szívességet. És senki nem tesz úgy
szívességeket, ahogy a Falka.
–  Jó reggelt, hölgyeim! – üdvözlöm Quinnt és Tanyát, aki
rúdtáncórákat tart a Titaniumban.
–  Szia, szívem! – Tanya magához húz, a Chanel-illatú
ölelésébe. Már reggel hatkor is a jellegzetes parfümjétől
illatozik. – Fantasztikusan nézel ki, Banner! Már rég mondani
akartam.
–  Köszönöm! – felelem, és viszonzom Tanya ölelését. – Te
pedig gyönyörű vagy, mint mindig. A legjobb vádlik a műfajban!
–  Sztriptíztáncos magas sarkú meg rúd, szivi! – Hátradobja a
szőke hajzuhatagát, és rám néz. – Örülnék, ha egyszer eljönnél
az egyik órámra. Sőt, annak is örülnék, ha az egyik klubomban
is fellépnél, Banner! A férfiak imádják a ciciket meg a popsit, és
neked van mindkettő.
Felforrósodik az arcom. Ahhoz már hozzászoktam, hogy az
intelligenciám, illetve olyan tulajdonságaim miatt kapjak
bókokat, amiknek nem sok közük van a külsőmhöz. Mindig azt
mondogattam, hogy nem számít, de az is csak egy hazugság
volt, amivel magamat kábítottam. Az  igazság és a hazugságok
közti szakadék gyötrelemmel van tele. Nem baj, ha örülünk
annak, ha megdicsérik a külsőnket. Ettől még nem leszek
sekélyes. Lehetek ugyanolyan büszke amiatt, hogy több mint
húsz kilót fogytam, mint amiatt, hogy egy nyolc számjegyű
szerződésről tárgyalok az egyik ügyfelem nevében. Én nem az
okos lány vagyok. Vagy nem a csinos lány. Vagy a bármilyen
címkéjű lány, amit az emberek hozzám akarnak társítani.
Lehetek mindegyik egyszerre.
– Az órád szóba jöhet – mondom. – A klub soha.
–  A  legutóbbi randipartnerem értékelte, hogy sok időt
töltöttem a rúdon – veti közbe Quinn pimasz vigyorral. – Ha
érted, mire gondolok.
– Jaj, az ártatlan füleim! – Letakarom a fülem, és nevetek.
–  Kétlem, hogy bármilyen szempontból ártatlan lennél –
jegyzi meg Quinn. – A  tegnap éjszaka után. Hetek óta nem
találkoztatok, igaz? Ma reggel megkegyelmezek neked, mert
biztos vagyok benne, hogy ő nem kímélt téged az éjszaka.
Együtt nevetek a barátaimmal, és sem megerősíteni, sem
tagadni nem vagyok hajlandó az állítást, inkább gyorsan témát
váltok.
–  Ha már szóba került a rúd – fordulok Tanyához. – Még
mindig tartasz olyan bulikat a városban?
–  Amíg van elég kanos férfi, akinek minden vágya, hogy
lealjasodjon – feleli Tanya fanyarul –, addig tartok bulikat. De
azokat nem a klubokban csinálom. Jóval puccosabb bulik azok.
– Igen, tudom. – Őszinte tekintettel nézek rá. – Volna egy kínos
kérésem.
– Neked bármit, Banner. Te is tudod.
–  Van pár srác, aki ha túl nagyot tüsszent, könnyen
kipenderíthetik őket. A  bajnokság sasszemmel figyeli őket. Mit
gondolsz, te meg a lányok szemmel tudjátok tartani őket?
 – Pontosan mire kéne figyelnünk? – kérdezi Tanya, és felvonja
tökéletesre szedett szemöldökét.
– Nem az a baj, ha buliznak. Tőlem aztán nyugodtan érezzék
jól magukat. Arra gondolok, hogy a drog vagy valami hasonló
nagy bajba keverheti őket. Nem akarom, hogy fent legyen az
Instagramon vagy a TMZ-n, ha nem muszáj.
–  Ez nem teljesen professzionális – jegyzi meg Tanya, és
megcsillan valami a szemében. – És nem tudok semmit ígérni,
de mondd meg, hogy kire figyeljek.
– Ó, van egy listám.
Mindhárman felnevetünk. Mind tudjuk, hogy a munkaköri
kötelességeimet, melyek közül az egyik, hogy az NBA-ben
elsősorban fiatal játékosokat képviselek, ami afféle
specialitásommá vált, láthatatlan tintával írták a
szerződésembe.
– Ennyi popsi, fű meg verekedés mellett, ami a klubokban van
– teszem hozzá, ahogy elhalkul a nevetésünk –, minden
segítségre szükségem van, ami segít kicsit fegyelmezni ezeket a
srácokat, hogy megmaradjanak a szerződéseik.
–  Lesben fogunk állni. – Tanya felveszi a földről a
vászontáskáját, és elindul a kijárat felé. – Addig is, gyere el az
egyik rúdtáncórámra!
Bólintok és nevetek, majd nekiállok nyújtani, mielőtt Quinn
megkérne rá.
– Ez az az új modell, amit az AesThetic küldött? – kérdezem a
művégtagja felé biccentve, amit még nem láttam rajta
korábban.
 –  Aha. – Quinn odanyújtja felém, hogy megnézhessem. –
Igazából egész szuper.
–  Elég szuper ahhoz, hogy a neved add hozzá? – Nekiállok
lenyújtani a közelítő izmomat. – Az AesThetic már vagy egy éve
próbál megszerezni téged, hogy reklámozd a protézisüket.
–  Meglátjuk. – Magára ölti a kiképzőtiszt arckifejezését. –
Jelenleg viszont jobban foglalkoztat a te lábad, mint az övék.
Gyerünk, guggolj párat! Popsit a föld felé, kisasszony!
Mindketten hihetetlenül összpontosító típusú emberek
vagyunk, úgyhogy az edzés lépésein szinte beszélgetés nélkül
megyünk végig az első húsz percben, Quinn legfeljebb csak rám
kiált párszor, hogy kiadja az utasításokat. Épp a kötelet kezdjük
pörgetni, mielőtt belemélyedne a szaftos pletykák
kibeszélésébe.
–  Szóval a tegnap este – szólal meg, és kaján mosoly ül az
ajkán.
Szó nélkül méregetem, kezemben a kötelekkel.
– Mi van a tegnap estével?
– Csak mintha valamit észrevettem volna. – Úgy tesz, mintha
keresné a megfelelő szót, de tudom, milyen számító az én
barátnőm, amikor „kiszagol” valami nyalánkságot. Valószínűleg
reggel gyakorolta a tükörben ezt a beszélgetést. – Valami
érdekeset.
–  Igen? – Elkezdem az edzést, csapkodom a köteleket,
felváltva a bal és a jobb kezemmel. – Mi volt olyan érdekes?
– Te meg Jared Foster.
Az  egyik kötél kicsúszik a kezemből, ahogy kiesek a
ritmusból. Nem foglalkozom Quinn felvont szemöldökével, és
felveszem a kötelet. A  nevünk egy lapon említése, még ilyen
könnyed hangnemben is, felállítja a szőrszálakat a nyakamon.
Már nem érzek iránta semmit, de szerintem sosem leszek
igazán biztonságban Jared közelében. Az  a pasi egy kész
veszélyzóna.
–  Nem létezik olyan, hogy én és Jared Foster. – Minden
erőmmel a kezemben tartott kötelek erőteljes hullámzására
koncentrálok.
– Igazán? – Quinn belekortyol a bogyós gyümölcsös vizébe. –
Akkor mit érzékeltek a Pókember-ösztöneim közöttetek?
–  Megvetést? Ellenérzést? Hányingert? – kérdezem hamis
kedvességgel. – Szerintem összegubancolódott a hálód,
Pókember!
–  Elfelejted, hogy úgy szagolom ki a szexuális feszültséget,
mint egy vadászkutya.
– Nem felejtettem el. Nem is tudtam. – Eldobom a köteleket, és
odébb megyek egy törülközőért, hogy megtöröljem az arcom.
–  Hát, pedig kiszagolom – bizonygatja, és karcsú csípőjére
teszi a kezét. – És ott volt valami. Na, bökd ki!
– Nincs mit kibökni.
–  Tudod, hogy én nem ítélkezem – jegyzi meg halkan. –
Mármint, ha aggódnál Zo miatt, vagy ilyesmi.
Megdermed az üveg a kezemben félúton a szám felé, és
Quinn felé pillantok. Arckifejezése egy szent türelmét és az
ördög makacsságát tükrözi.
–  Oké, van egy kis múltunk – vallom be. – Együtt jártunk
főiskolára.
– Te jó ég! – Drámaian megszorítja a képzeletbeli gyöngysorát.
– Láttad a pasit virágkorában?
–  Szinte biztos vagyok benne, hogy most van a virágkora –
helyesbítek, ahogy felidézem, hogy nézett ki Jared előző este. –
Az a virágkor előtti korszaka volt, és már akkor is elég prémium
pasi volt.
–  Szóval ti ketten… – Két ujjával lyukat formál, egy
harmadikat pedig ki-be döfköd rajta. – Rosszalkodtatok
egymással?
Sóhajtok egy nagyot, és behunyom a szemem, mert nem
akarom, hogy a kíváncsiság- és kérdésáradatot vonjon maga
után az esetleges válaszom.
–  Egyszer. Az  utolsó évem alatt volt egy egyéjszakás
kalandunk, de rosszul végződött.
Dugd meg a kövér lányt!
–  Nagyon rosszul – ismétlem, és az edzőterem padlójának
fényes ragyogására fókuszálok. – És az elmúlt évtizedben nem is
nagyon találkoztunk. Amikor mégis, az interakcióink jellege az
udvariastól a kínosig terjedt, de az biztos, hogy mindig
kifejezetten ellenséges volt köztünk a légkör.
–  Tehát a főiskolán gyűlöletből dugtatok? – suttogja Quinn
reményteljesen. – Csak mert ez a cucc nagyon durva köztetek!
Ha lenne itt egy szék, odahúzna egyet magának.
–  Nem, a főiskolán mi… – Az  együtt töltött esték emléke,
amikor együtt nevetgéltünk, tanultunk és motiváltuk egymást
abban a mosodában, elárasztja a fejemet: Jared segít
összehajtogatni az ügyfeleim ruháit, és azzal cukkol, hogy
bénák a vicceim. – Mi barátok voltunk.
–  Lehet, hogy most is azok lehetnétek – jegyzi meg Quinn. –
Elég jó fejnek tűnt tegnap este.
–  Szerintem a legjobb, ha hagyjuk az egészet. – Keresek egy
jógamatracot az edzés utolsó gyakorlataihoz. – Két rivális cégnél
dolgozunk, és ha valamit megtanultam Jaredről, ami nem is
változott, az az, hogy még mindig könyörtelen. Most még
inkább, mint régen.
–  Én meg felajánlottam neki a vendégbelépőt. – Quinn
galambpózba hajtja a testem.
–  Ja, azt köszi. – Kinevetem az elgyötört ábrázatát. – Semmi
baj. Remélhetőleg elkerüljük majd egymást.
– És milyen volt az este, miután olyan sokáig nem találkoztál
Zóval? – Mindentudó pillantása mintha még annál is többet
tudna. – Úgy dugtatok, mint a nyulak?
Soha.
Már a gondolat miatt is dorgálom magam. Hat hónapja
vagyunk együtt, és folyton reménykedem a vad,
lepedőszaggatós szexben, de még nem került sor ilyesmire.
Őrültségnek hangzik, de a szex sosem volt olyan fontos
számomra, mint a többi dolog, ami egy kapcsolatot
működőképessé tesz, ami gazdaggá teszi azt.
–  Az  biztos, hogy jólesett újra vele lenni – mondom, ügyesen
kikerülve a kérdését.
Az  időzítő megszólal az óráján, jelezve, hogy vége az
edzésnek.
 – Mikor költözik oda? – kérdezi.
–  A  Titans be fog jutni a rájátszásba. – Összeszedem a
sarokból a vizesüvegemet és a táskámat. – Viszont szerintem
nem fognak sokáig jutni. Idén nem. Az utolsó rájátszásos meccs
után idejön, és az a terv, hogy a szezon előtti edzésekig itt
marad.
– Hűha! Ez komolynak hangzik. – Quinn arcán meleg mosoly
jelenik meg. – Zo jó ember.
–  A  legjobb. – Ügyesen témát váltok. – Egyébként imádom a
Gyerünk, csajszi! appot!
Az  appról és a fejlesztési lehetőségeiről csevegünk, amíg
odaérünk a recepcióhoz. Amint kiszúrja a többi alkalmazott,
Quinn ezerfelé szakad.
–  Mennem kell. – Megpuszilja az arcomat. – Ne felejtsd
vezetni a pontokat!
– Oké, őrmester – viccelődök. – Úgy lesz.
Elindulok, és miközben arra összpontosítok, hogy felvigyem a
telefonomba az edzést, nekiütközök valakinek, aki épp akkor
lép be az épületbe, amikor én kimennék. Valahogy sikerül
mindkettőnknek beszorulni a forgóajtó ugyanazon fülkéjébe.
– Jaj, bocsánat, én…
Ő.
– Nahát, itt találkozunk! – szólal meg Jared, és mozdulatlanul
áll, így én sem tudok továbbhaladni. Rövidre nyírt haja
aranyszínűen csillog a ragyogó reggeli napfényben.
– Ez az én termem – közlöm vele epésen.
–  A  te termed – mondja Jared keresztbe tett karral. – A  te
városod. Nem emlékeztem, hogy ilyen birtokló típus vagy.
– Meglep, hogy egyáltalán emlékszel rám.
Egyik sötétszőke szemöldöke felszalad, és a szája egyik sarka
felfelé görbül.
–  Pompás Pasztell – motyogja, mély hangja és az a csábító
illata betölti a kicsi, üveggel körülzárt teret, és szaunává
változtatja.
– Tessék? – Az agyam leblokkol, mert az nem lehet, hogy…
–  Még mindig ugyanazt az öblítőt használod. – Előrehajol, és
megszagolja a vállamat.
– Hagyd abba! – Elhessegetem, mert zavarban vagyok amiatt,
hogy nem zuhanyoztam le, mint ahogy terveztem.
– Pompás Pasztellnek hívják, vagy nem? – kérdezi.
Önelégült pillantása sötétebbé és mélyrehatóbbá válik, ahogy
egyre tovább állunk egymásba fúródó tekintettel ebben a
forrongó levegőjű üvegfülkében.
–  Nem akarod tudni, hogy mi mindenre emlékszem, Ban –
közli, és rekedten nevet. – Vagy talán mégis.
–  Nem, nem akarom. – A  szavaink, a lélegzetünk és minden,
ami összesűrűsödik ebben a kis térben, szó szerint bepárásítja
az üveget. – Engedj ki!
Egy nő belép a másik oldalon, és kiakad attól, hogy nem
működik a forgóajtó, és hogy nem mozdulunk. Jared rávillantja
a szokásos mosolyát, mire a nő elpirul, és rebegtetni kezdi a
nyamvadt szempilláit. Csak akkor jutunk ki innen, ha lép egyet
előre, én meg hátra. Még az alatt a néhány másodperc alatt is,
amíg kiszabadulunk, olyan érzés, mintha a nyomomban járna.
 –  Még találkozunk, Banner – kiáltja bentről, miközben a
parkoló felé lépdelek.
– Majd meglátjuk – motyogom.
Kinyitom a kocsit, beszállok, és szükségtelen durvasággal
vágom be az ajtót. Még fel sem jutok az autópályára, amikor
megcsörren a telefonom a kocsiban, és a kijelzőn anyukám
neve jelenik meg.
– Hola, mama!
– Hola, Bannini!
Amikor mama családja ideköltözött Mexikóból, ő egyáltalán
nem beszélt angolul. A San Diegó-i túlzsúfolt állami iskola egyik
tanára vette a fáradságot, hogy megtanítsa mamát angolul, és
segített neki beilleszkedni az új környezetébe, ebbe az új
országba. A  tanárt Ms. Banner Johnsonnak hívták. Ugyanaz a
nevünk, a családom pedig engem csak Bannininek nevez. Hogy
hogyan kezdődött az egész, arra senki sem emlékszik, de
beakadt.
– Mi újság? – folytatom spanyolul. – Hogy van papa?
– Ehh. Jól vagyunk. Mindig jól vagyunk.
– Papa szedi a gyógyszereit?
Tekintve, hogy mama miket szokott főzni, a cukorbetegség
gyakorlatilag elkerülhetetlen volt a számára. Folyton azzal
nyaggatom mamát, hogy változtassanak az étrendjükön.
Tekintve, hogy papa miket eszik, és milyen keményen
dolgozik az építkezési cégnél, amit egymaga épített fel a
semmiből, van okom aggodalomra.
–  Igen, igen – feleli mama kissé türelmetlenül. – És te hogy
vagy? Eszel rendesen? Nagyon poszra voltál, amikor utoljára
láttalak!
Csak az anyám képes arra, hogy azzal vádoljon, hogy tízes
ruhaméretem ellenére poszra vagyok.
– Eszem. Esküszöm, mama.
– És hogy van az a drága fiú? – Mama hangja ellágyul, ahogy
felteszi a kérdést, és teljesen egyértelmű, hogy kire gondol.
–  Zo jól van. – Nevetek, és lehajtok a pályáról az otthonom
felé. – Épp nálam van. Még aludt, amikor eljöttem.
–  Mondd meg neki, hogy haragszom rá, hogy itt volt San
Diegóban, de nem találkoztunk – kér meg mama. Konkrétan
engem hord le azért, mert nem vittem haza Zót.
– Elég durva az időbeosztása – jegyzem meg bocsánatkérőn. –
Ígérem, hamarosan találkozhattok.
– Eljön Anna quinceañerájára, ugye?
Az unokahúgom, Anna idén tölti be a tizenötöt. A quinceañera
hasonló, mint nálunk a tizenhatodik szülinapi buli… Csak
tizenöt évesen. Ez a mi bár micvánk. Egy ürügy arra, hogy
hatalmas bulit csapjunk.
– Az még hónapok múlva lesz, mama, de igen, Zo úgy tervezi,
hogy eljön.
– Jó. Ő is családtag.
Zo már azelőtt családtagnak számított, hogy járni kezdtünk.
A  családja halálát követő első karácsonyon meghívtam, hogy
töltse velünk az ünnepeket. A  családunk befogadta, és minden
ünnepet velünk tölt. Már azelőtt célozgatni kezdtek egy
romantikus kapcsolatra köztünk, mielőtt Zo jelezte volna, hogy
érdeklődik irántam. Miután megtudták, hogy Zo többet
szeretne, a nyaggatás és a nyomás csak erősödött. Csupán idő
kérdése volt. Még csak hat hónapja járunk, de máris
elkezdődött a spekuláció az esküvőről meg a kis bebékről, akiket
mama majd jól elkényeztethet.
–  Ugye Camilla tudja, hogy én fizetem a helyszínt? –
kérdezem. A  nővérem egyedülálló anyuka, és annyi mindent
egyedül csinál, de folyton visszautasítja a segítségemet.
– Nem örült neki – ismeri be mama –, de beleegyezett.
–  Miért olyan nehéz elfogadnia a segítségemet, mama?
Testvérek vagyunk.
–  Azért, mert ő a nővéred, Bannini – feleli mama halkan. –
Minden, amiről mindketten álmodoztatok, már a tiéd.
A  nővéred más döntéseket hozott. A  világon semmire sem
cserélné el Annát, de neki más utat szántak. Lelassították. Talán
néha egy kicsit nehéz azt látnia, hogy ennyivel megelőzted.
Erre nem találok szavakat. Sosem gondoltam arra, hogy
Camilla, a gyönyörű, tökéletes alakú Camilla valaha irigykedne
rám. A  nővéremnek nincsenek súlyproblémái. Sosem voltak.
Olyan szép, és ezzel a szépséggel együtt jártak a kísértések is.
Amíg én tanultam, és azon merengtem, hogy mások miért nem
akarják olasztanulással tölteni a hétvégéjüket, ő minden
kísértésnek megadta magát, amelyek közül a legnagyobb Anna
apja volt, aki aztán szőrén-szálán eltűnt. A  fogamat szívom, és
elgyötörten csóválom a fejem.
–  Hát, ez Anna nagy napja, és igyekszem a lehető
legkülönlegesebbé tenni – mondom. – Amilyen Camillának és
nekem is volt.
Az  én quinceañerámat nem egy gyönyörű villában tartottuk,
mint amilyet Anna ünnepségére foglaltam. Egy kicsi salonban
volt a templom közelében, ahol a misét tartották. A  nénikéim
készítették az ételt, és az egész családot bevontuk. A damáim és
én hónapokig gyakoroltuk a gondosan megkoreografált táncot.
Mind a tizennégy lánnyal szövetséget kötöttem, és én is
megtettem velük ugyanezt, amikor ők következtek.
– Még mindig megvan az első magas sarkúm, amit aznap este
kaptam – mesélem mamának mosolyogva, ahogy eszembe jut.
–  Azt Javier bácsikád választotta, ha hiszed, ha nem –
magyarázza mama, és mély nevetését hallva hiányozni kezd a
mosolya.
– Igen, de alig állt a lábán, amikor eljött az idő, hogy segítsen
felvenni – idézem fel az esetet, és szeretet itatja át a szavaimat
az egyik kedvenc keresztszülőmre gondolva.
–  Igen, nos, Javier legalább annyira szereti a tequilát, mint
téged.
Együtt nevetünk, miközben beállok a rövid, kavicsos
felhajtóra a század közepi modern, favázas házam elé, amit
akkor vásároltam, amikor ideköltöztem. Bár csak három
hálószobája és két fürdőszobája van, a lambériás mennyezet, a
magas ablakok, az üvegfalak és a hűvös betonpadló légies
atmoszférát kölcsönöz a helynek, amit igazán tudok értékelni,
miután New Yorkban évekig egy lakásban éltem. És a kilátás az
üvegen keresztül a hollywoodi hegyekre nyílik.
A  garázson keresztül megyek be a házba, miközben még
mindig mamát hallgatom, és rámosolygok Zóra, illetve a
meztelen mellkasára, ahogy ott ül egy tál müzli fölött.
–  Mama, később folytatjuk – mondom. – Van itt valaki, aki
beszélni akar veled.
Zo kezébe nyomom a telefont.
–  Hola, mama! – szól bele, és próbál az ölébe húzni.
Kikerülöm a kezét, és ránevetek, majd otthagyom, hogy hadd
beszélgessen mamával spanyol hadarással és nevetgélve, mint
az ezeréves barátok. Valószínűleg az eljegyzésünket
szervezgetik. Rájuk hagyom, és addig lezuhanyozhatok, meg
elindulhatok a munkába.
Épp törülközöm, amikor kinyílik a fürdőszoba ajtaja,
kiengedve a gőzt, és beengedve a barátomat. Irracionális
mértékben zavarba jövök, és jobban meghúzom a mellem körül
a törülközőt. Butaság. Egy csomószor látott meztelenül a
kapcsolatunk során, de nem vagyok hozzászokva, hogy
megosszam mással a saját teremet és a privát szférámat. Nagy
kezével megragad a csípőmnél fogva, majd közelebb húz
magához, és mélyen megcsókol. Eláll a lélegzetem, és mire
abbahagyja, megnyugszom. Működhet a dolog. Működnie
kellene és fog is. Semmi oka nincs annak, hogy ne így legyen.
–  Milyen volt a teremben? – kérdezi, és arrébb lépve
lehámozza magáról a bokszeralsóját, felfedve gyönyörű, jó
kondiban lévő sportolótestét.
–  Szuper. – Bemegyek a gardróbomba, és kiveszek egy nyári
nadrágkosztümöt, amit fel fogok venni, miután megcsináltam a
hajam és a sminkem. – Quinn kegyetlen volt, mint mindig.
 –  Bárcsak több időt tölthettem volna vele! – kiabálja ki a
zuhanyzóból. – Bárcsak több időt tölthettem volna veled is, ha
már itt tartunk.
–  Tudom. Ez az út most túl gyorsan eltelt – kiáltom vissza. –
Jövő héten meg Denverben leszek a miatt a kongresszus miatt.
Elindulok vissza a fürdőszobába, hogy kihozzam a
hajszárítómat. Ott áll mellette egy kis hógömb. Nehéz, ahogy
felemelem. Az  alja márványból van, és a Vancouver, Brit
Columbia feliratot vésték a kőbe. A téli naplemente elárasztja az
üveg ívét, az arany-vörös ég élénken fest a havas föld és a
szállingózó porhó mellett, amikor megrázom.
A  gömbbel a kezemben és örömteli arckifejezéssel térek
vissza a zuhanyzóhoz.
Elégedett mosoly jelenik meg Zo helyes arcán.
– Csak egy kis semmiség, amit neked hoztam.
–  Ez gyönyörű! – Felé hajolok, hogy finoman megcsókoljam,
de a beszappanozott keze lecsúszik a karomon, és be akar húzni
a zuhanypermet alá.
–  Zo! – Felnevetek, és megfogom a törülközőt, ami leesni
készül a mellemről, meg a gömböt, ami mindjárt kicsúszik a
kezemből.
–  Köszönd meg rendesen! – mondja mély hangon, tekintete
perzseli a nedves, meztelen bőrömet.
Lábujjhegyre állok, hogy megcsókoljam, nyelvét a számba
veszem, és hagyom, hogy leessen a törülköző. A  testemet az
övéhez nyomom, és ujjaimat a nyakába hulló sűrű, nedves
fürtjeibe túrom. Felmordul, megmarkolja a fenekemet, és testét
a meztelen combjaim közé nyomja.
–  Nem lehet. Már így is késésben vagyok. – Belenevetek a
vizes csókba, felveszem az átázott törülközőt, és kilépek a
zuhany alól. – De vedd úgy, hogy rendesen megköszöntem!
Nevetése a szekrényemig követ, ahol találok egy új törülközőt,
amivel megszáríthatom magam, és magam köré tekerem.
–  Zsúfolt napod lesz? – kérdezi Zo kissé hangosabban a
zuhany csobogása mellett.
–  Nagyon. – Beletúrok a vállam alá lógó hajamba, és
felveszem a hajszárítót. – Minden nap ilyen, nem?
– Mikor találkozol Lowell-lel?
Bár háttal állok neki, annyira ismerem Zót, hogy halljam a
hangjában rejlő aggodalmat.
Lowell, a Titans elnöke kemény ügyfél. Nem lesz könnyű
menet, ugyanis Zo számai nem állnak valami jól, és rossz az
időzítés is. A  szezon végén kezdett romlani a teljesítménye,
pedig Zo majdnem egy évtizede kiemelkedő teljesítményt nyújt
a bajnokságban. Elvileg jogosult a legmagasabb szintű
szerződésre meg a veterán játékosoknak járó kiegészítésre, ami
akár a csapat bérköltségének a 35 százalékát is elérheti, de csak
az a csapat adhatja meg neki, aki draftolta a játékost. Zo
kiérdemelte, és az a tervem, hogy megszerzem neki.
– Figyelj! – Leteszem a hajszárítót a pultra, és szembefordulok
a zuhanyzóval, miközben a fenekemet megtámasztom a pulton,
és belenézek az aggodalommal teli szemébe. – Tudod, hogy rajta
vagyok.
–  En las buenas – mondja a mi kis bennfentes szólásunkat,
ami az évek során a lojalitást jelenti köztünk.
Jóban.
– En las malas – felelem.
Rosszban.
Megnyugszom az elégedettségéből eredő meleg érzéstől, amit
a mosolya sugároz. A  bennem lévő feszültség, amit még nem
tudtam lesöpörni magamról, mert attól tartok, hogy a
kapcsolatunk valamiféleképp tönkreteszi a barátságunkat,
alaptalan. Olyan régóta olyan közel állunk egymáshoz!
En las buenas y en las malas.
Mégis mi állhatna közénk?
 
 TIZENEGY
JARED
 
 
Ne másvalaki életét éld, illetve ne másvalaki nőiségről alkotott
elképzelése szerint élj! A nőiség te magad vagy.
Viola Davis, Oscar-díjas színésznő
 
 
Nem hiszek a sorsban.
„Az  univerzum” nem valami mindenható erő, amely
sakkfiguraként mozgat minket, amely manipulál, védelmez
vagy összeboronál minket. Dolgozz keményen, és akkor jó
dolgok történnek.
Vagy nem.
Ilyen az élet. Egy kozmikus szerencsejáték, amelyben szart
sem érnek az esélylatolgatások. Inkább a végzetben hiszek, nem
a sorsban. Ezzel azt akarom mondani, hogy hiszek abban, hogy
a körülmények megfelelő sorrendben, megfelelő időben
alakulnak. És egy bizonyos ok miatt. Ez gyanúsan úgy hangzik,
mint a sors, de én kevesebbet rágódom azon, hogy miért
történnek a dolgok, inkább azon, hogy hogyan reagáljak rájuk.
Érzem, hogy közeleg a vihar, valami megváltozott a
levegőben. Ez segít előre tervezni. Mindig, az életem minden
területén segített, főként a piacon. Van saját vagyonom, ami
nem hasonlítható Bent örökölt kincsesládájához. Az  anyja
családfája egészen a Mayflowerig visszavezethető. Bent jó
tippeket adott, és segített megalapozni az életemet, de én
zsigerből érzem, hogy mikor kell beszállni. Ez egy megérzés.
Egyszerűen csak tudom.
Többször láttam Banner Moralest az elmúlt két hét alatt, mint
az elmúlt tíz évben, és „egyszerűen csak tudom”, hogy valami
változóban van. Amikor szó szerint egymásba botlottunk a
konditeremben, az öblítő illata visszavitt engem a Sudzban
töltött hosszú estékhez. Mielőtt még konkurens cégekhez
kerültünk. Mielőtt Prescott hülye szívatása elszakította a
köztünk lévő törékeny köteléket. A  felismerés pillanatához.
Amikor rájöttem, mit érzek iránta. Amikor próbáltam
megfejteni, hogy ő mit érez irántam, miközben a változó szelek
ide-oda sodortak.
Valami változóban van.
A díszterem előtt állok, ahol Banner beszédet tart arról, hogy
milyen nőként a sportmenedzsment területén dolgozni. Egy
kicsit korábban befejeztem a prezentációmat, amit erre a
denveri kongresszusra raktam össze, és egyszer csak ide hoztak
a lábaim. Nem vagyok nő a sportmenedzsment területén.
Hazudhatnék magamnak, és mondhatnám, hogy Iris miatt
jöttem ide. Megbeszéltük, hogy találkozunk az előadásai után.
Itt van bent. Tekintve, hogy odaadó rajongója Bannernek,
nyilván az első sorban ül, és issza minden szavát.
Lehet, hogy egy kegyetlen rohadék vagyok, de nem hazudok.
Főleg nem magamnak.
Nem Iris miatt jöttem. Hanem Banner miatt.
Kinyitom az ajtót, és reménykedem, hogy egyetlen férfiként a
teremben – meg a százkilencven centimmel –, észrevétlen tudok
maradni. Leghátul állok meg, egy sarokba szorulva. Az  elején
bizonyára mindenki állt, de most mindenki székeken és a
földön ücsörög. Egyre több a nő a sportmenedzsmentben, és
mintha most az összes itt nyomorogna Banner előadásán.
–  Nem azért jöttem, hogy a sportról beszéljek – mondja
Banner a kicsi színpadon. – Mindannyian különböző sportokra
és területekre szakosodtunk. Vannak itt ügynökök. Mások a
sportközvetítések mögött dolgoznak. Valaki a marketingben.
Egész nap beszélgethetnénk arról, hogy a saját szemszögünkből
mi mindenben különbözünk.
Beleiszik a mellette lerakott vizesüvegbe, és körbemosolyog a
termen.
–  Azért jöttem, hogy arról beszéljek, mennyire hasonlítunk.
A  közös kihívásokról és lehetőségekről – folytatja. – Például
arról, hogy egy nő nyolcvan centet keres, amíg egy férfi egy
dollárt. És ezek a fehér nők. Fekete nők, csak lassan a testtel! Ti
csak hatvanhárom centet egy dollárhoz képest. És kedves latin
nővéreim, lo siento! Mi átlagosan ötvennégy százalékát kapjuk
annak az egy dollárnak, amit egy férfi kap.
Banner elhallgat, megvárja, amíg a közönségben leülepednek
a lehangoló számok. Sosem láttam még leengedett hajjal, de ma
a vállára omlik, sűrű, sötét és fényes. Szűk, fekete bőrszoknyát
és vörös selyemblúzt visel. Az  első sorban ülők kitekeredett
nyakkal bámulják. Elfordul, és ekkor meglátom a háta és a
feneke között húzódó ördögi mélyedést. Kiegészítőként csupán
egyszerű arany fülbevalót, valamint a magabiztosságát viseli,
ami tetőtől talpig átitatja őt.
Basszus, de jól néz ki! Akárcsak az a lány, akit régen
ismertem, az, akinek már régen is láttam. A  lány, akinek belső
énje mostanra már a külsején is tükröződik. Banner lassan
végigpásztázza a közönséget, balról jobbra. Mintha
mindenkinek belenézne a szemébe, még akkor is, ha ez
lehetetlen. Dr. Albright tanította nekünk ezt a trükköt a vita- és
nyilvánosbeszéd-óránkon.
Győzzön meg!
Egykori professzorunk régi mantrája jelenik meg az
agyamban kikerülhetetlenül, és felidézem az estét, amikor
megkértem Bannert, hogy győzzön meg arról, hogy jól csókol.
Először túlságosan sok volt az a csók. Én voltam túlságosan sok.
Túlságosan kiéhezett voltam, miután egész félévben vágytam
valamire, amiről tudtam, hogy borzasztó édes lesz.
És az is volt. Édesebb és jobb, mint amire számítottam.
Banner jobb volt. Édesebb volt. Szó szerint elakadt a lélegzete
attól a csóktól.
De az enyém is.
–  Az  igazság ott van a számokban – folytatja Banner. –
Kevesebbet keresünk, mint a férfiak, de a jövő nincs benne a
számokban. Ami a mai napon igaz, az száz év múlva másképp
lesz. Tíz év múlva is. Tényként kezelték, hogy a Föld lapos, míg
be nem bizonyították az ellenkezőjét. Száz évvel ezelőtt a nők
még nem szavazhattak. Azonban a Föld kerek, mi pedig
szavazhatunk. Megszólalhatunk, és meghallgatnak minket.
Újraírtuk az igazságot. Átformáltuk a tényeket.
Banner ragyog a benne égő szenvedélytől, és a
meggyőződései magabiztossá és büszkévé teszik.
–  Ezt a területet a férfiak uralják – magyarázza. – Mi
kisebbségben vagyunk, némelyikünk többszörösen is, de van
hangunk! Tehetségesek vagytok. Elszántak vagytok. Ahány
tárgyalóterembe beléptem, mindig kételkedtek bennem, de én
sosem kételkedtem magamban, mert tudtam, mire vagyok
képes. Ti tudjátok, mire vagytok képesek? Mert ha nem, ők sem
fogják soha megtudni. Ti vagytok a legnagyszerűbb természetes
erőforrások, és senkinek ne hagyjátok, hogy megfosszon titeket
ettől a gondolattól, vagy hogy azt mondja nektek, nem vagytok
elegek! Már azáltal, hogy itt vagyunk ebben a teremben, építjük
a jövőt, és dacolunk az esélyegyenlőtlenséggel.
Banner végignéz a tömegen.
–  Engem baromira nem érdekelnek az esélyek – folytatja. –
Nem az esélyek fogják megmondani nekem, mit tegyek. Csak
annyit mondanak, milyen keményen kell dolgoznom ahhoz,
hogy megkapjam, amit akarok. Senkinek ne hagyjátok, hogy
kevesebbnek érezzétek magatokat!
Fanyar mosoly jelenik meg a száján, ami tíz évvel ezelőtt
engem is rabul ejtett.
– Hadd hozzak egy személyes példát! – Nyel egyet, lepillant a
földre, majd ismét szembenéz a figyelmesen hallgató
közönséggel. – Mindig is voltak súlyproblémáim. Életem nagy
részében a nővéremhez hasonlítottam magam, aki vékony
testalkatú. A  magazinokban szereplő nőkhöz hasonlítottam
magam, akik egyáltalán nem úgy néztek ki, mint én. Hagytam,
hogy a férfiak határozzák meg, hogyan érezzem magam a
testemben, az alapján, ahogy ők láttak engem. Hagytam, hogy
mindezek miatt kevesebbnek érezzem magam, mint amilyen
voltam. Nem kívülről, belülről. Belül egy nagyon intelligens nő
voltam, aki több nyelven beszélt, a családban elsőként ment
főiskolára, és ösztöndíjat nyert abba az iskolába, ahova járni
akart, de én bő ruhák mögé rejtettem ezt a lányt.
Banner kijózanít a feltételezésemből, miszerint nem fog
észrevenni, ugyanis ekkor közvetlenül rám néz, észrevesz a
leghátsó sorban.
–  Sötétségbe rejtettem ezt a lányt – folytatja valamivel
halkabban, és pár másodpercig állja a tekintetem, majd
továbbsiklik a pillantása, de még ezután is úgy érzem magam,
mint akit megperzseltek. Mintha egyetlen pillantással és csupán
néhány szóval felégette volna az elmúlt éveket mögöttünk.
Visszavisz minket abba a sötét mosodába. A  fehér ruhák
élénken forognak a mosógépben. A  sötétek ide-oda vetődnek a
szárítóban. A  szívem nagyokat dobban, miközben azt várom,
hogy újra megcsókolhassam.
–  Többé nem rejtőzködöm – folytatja. – Sem a sötétben, sem
bő ruhák alatt. Sem az intelligenciám mögött, amit időnként
pajzsként használtam, hogy távol tartsam az embereket. Ha két
kilóval több vagyok, vagy ha öt kilóval kevesebb, akkor sem
bujkálok. Többé nem hagyom, hogy a derékbőségem meg más
emberek határozzanak meg engem.
Mély nevetését az egész közönség hallja.
– A kultúra kiforgatja a feminizmust, megpróbál kategóriákba
sorolni, és arra kényszeríteni bennünket, hogy válasszunk: jó
anyák vagy sikeres üzletasszonyok akarunk-e lenni. Én pofátlan
módon szeretném uralni az összes tárgyalótermet, ahova
belépek, és pofátlan módon legalább négy gyereket akarok.
Elmosolyodik, és megvonja a vállát.
– Mit mondhatnék? Katolikus vagyok.
Elhallgat, amíg a közönség nevet, és apró mosoly ül ki az
arcára.
–  Csak azt akarom mondani, hogy ne féljetek attól, hogy
minden kell nektek, és legyetek elég elszántak, hogy kitartó
munkával meg is szerezzétek! – Elhalványul a mosolya, a
helyére acélos elszántság kerül, ami belülről sugárzik, és
Banner ragyog tőle. – Lehetünk kemények és nőiesek egyszerre.
Lágyszívűek és kőkemények. Az  élet ritkán kétpólusú. És bár
sokat beszéltem a patriarchátusról és arról, hogy milyen egy
férfiak uralta kultúrában élni és dolgozni, a férfiak nem az
ellenségeink. Az  életemben vannak jó példák. Az  apám, aki
negyven éve hűséges az anyámhoz. A  barátom egy jó ember.
Néha úgy tűnik, ők a kivételek, akik a szabályt erősítik, de
léteznek.
Ellágyul az arckifejezése, és szélesen elmosolyodik.
– Ha egy dolgot visztek el magatokkal innen, az ez legyen: egy
dzsungelben dolgozunk, ahol alfa-hímekkel és
csúcsragadozókkal vagyunk körülvéve. Mindenki a
fennmaradásért küzd, és azért, hogy ő kerüljön a tápláléklánc
csúcsára, és néha nem törődnek azzal, hogy eközben kit
bántanak. Ne hagyjátok el a szíveteket! Ne hagyjátok el a
lelketeket! Ne hagyjátok el az iránytűtöket, és ez nem azt jelenti,
hogy nem fogtok nyerni. Nyerjetek! Harcoljatok! Hódítsatok!
Ugyanannyi jogotok van sikeressé válni, mint bárki másnak, aki
megdolgozik érte. Lehet, hogy ez egy dzsungel, és hogy ők az
oroszlánok…
Elhallgat, a szeme újra megtalálja az enyémet, és állja a
tekintetemet.
–  De egy oroszlán lánya is oroszlán, és ez a ti
vadászterületetek.
 

 
– Megvan mindened? – kérdezem Irist, és kihúzom a bőröndjét
a hotel elé, majd körbenézek az utcán, hogy megjött-e már az
autó, ami kiviszi a repülőtérre.
–  Aha – feleli szórakozottan, a telefonjára pillantva. – Sarai
biztosan jól van. Ez csak tetű, de el tudod képzelni, hogy August
boldogulni fog a tetvekkel?
– Hát igen – bólogatok fanyar mosollyal. – Menj haza, amilyen
gyorsan csak tudsz!
Erre mindketten felnevetünk.
– Csak biztos akarok lenni benne, hogy megfelelően kezelik. –
Előrebiggyeszti az alsó ajkát. – Utálok korábban eljönni, de
mindegyik előadást megnéztem, amelyik érdekelt.
 – Akkor jó. Jövő héten majd átbeszélem a csapattal, hogy mit
vittek magukkal az előadásokról. Meg ilyesmi.
– Én… Öhm, láttalak. – Iris felpillant a telefonjáról, szemügyre
vesz, és rágni kezdi az alsó ajka sarkát. – Banner előadásán.
Hátul.
– Tényleg?
És, Iris? És?
– Iris, szerintem ez lesz a te embered, a fekete Tahoe-ban. Ja,
nem.
–  Csak arról szólt, hogy csekkold az ellenséget, vagy… –
Arckifejezése arra vár, hogy kitöltsem az üres részt, nekem
pedig eszem ágában sincs így tenni.
–  A  Bagley egy konkurens cég. – A  hangom egyenletes,
semleges. – De Banner nem az ellenségem. Csak kíváncsi
voltam. Ne gondolj bele túl sokat!
– Mit gondolnék bele? – Ártatlan szeme elkerekedik, de ennél
jobban ismerem. Iris sok mindent túlélt, ami kiélesítette az
érzékelését és az intuícióit.
–  Csak megnéztem egy régi… – keresem a megfelelő szó. – …
barátot. Bannerrel egy főiskolára jártunk.
– Nem is tudtam! – Elterül egy vigyor az arcán. – És jártatok is,
vagy valami?
A válla mögött odapillantok a fekete SUV-ra, ami épp leparkol.
– Nem egészen. Hagyjuk a témát, jó? Itt a kocsid.
Fürkésző tekintettel néz rám, majd vállat von.
– Akkor hagyjuk!
Köszönünk a sofőrnek, és beteszem hátra a táskáját.
 –  Mit csinálsz ma este? – kérdezi, egyik lába a kocsiban, a
másik a járdán.
–  Lesz valami összeröffenés a bárban. Odamegyek,
megmutatom magam. Vagy kihagyom, és inkább kidőlök.
Kimerültem.
Beszáll, és kihajol az ablakon.
– Köszönöm a lehetőséget, hogy eljöhettem, és átélhettem ezt
az egészet.
–  Gondolom, meg sem kell kérdeznem, hogy melyik volt a
kedvenc előadásod. Banneré, igaz?
–  Úgy tűnt, hogy neked is tetszik a… – A  szeme pajkosan
csillog. – Mármint a beszéde.
–  Mi lett azzal, hogy ejtettük a témát? – Finoman
megpaskolom a motorháztetőt, jelezve, hogy ideje indulni. –
Menj, és tetűtlenítsd az unokahúgom haját!
Amint belépek a hotel lobbijába, Mitch és pár másik ügynök
leszólít.
–  Foster – mondja Mitch, és összefolyik a szó a szájában. –
Gyere velünk a bárba!
Miért is ne? Ha a szobámban ülök egyedül, csak az fog a
fejemben járni, amit ma hallottam, amit Banner mondott, és
ami még mindig ott köröz a fejemben. Legkevésbé sem kéne
Bannerre gondolnom. Egy konkurens cégnél dolgozik. Egy
olyan pasival jár, akit széles körben az NBA  védőszentjének
tartanak. És hogy leginkább miért nem kéne Bannerre
gondolnom? Mert utál engem.
Egész nap ezzel az… érzéssel járkáltam, amit nem tudok
pontosan megnevezni, de ott mászkált a bőröm alatt. Mindazok
közül, amit Banner mondott a mai előadásán, a legkevésbé
lényeges mondata hatott rám a leginkább. Amit képtelen
vagyok elfelejteni.
A barátom egy jó ember.
Zo Vidale kutakat ás Afrikában, éhes gyerekeknek ad enni
Indiában, és valószínűleg minden idős hölgyet átsegít az úton.
Az  összes létező jó szamaritánus és díszpolgári címet elnyerte
már. Tényleg jó ember, és akárcsak a világ egésze, én is
csodálom őt. Tisztelem.
Akkor mégis mi az ördögért idegesít, hogy Banner jó
embernek nevezte?
–  Hé, Foster – szólal meg az egyik ügynök, talán Jimmynek
hívják. – Úgy hallottam, együtt jártál főiskolára Banner
Moralesszel. Tényleg?
Az egész világ összeesküdött a lelki békém ellen?
– Aha – válaszolom egy szóval, majd felkönyöklök a bárpultra,
és intek a pultosnak. – Egy Jamesont kérek.
– Azt hallottam, csurig volt a terem az előadása alatt.
– Aha – felelem automatikusan.
–  Te is ott voltál? – érdeklődik Mitch. – Azt hittem, az
csajoknak szól.
– A sógornőmet kerestem – hazudom. – Úgyhogy bedugtam a
fejem, hogy megtaláljam.
–  Én csak arra vagyok kíváncsi – kérdezi Talán Jimmy, és
összeesküvő módon előrehajol –, hogy a főiskola alatt is ilyen jól
nézett-e ki.
 Ronda pulcsi. Lógó melegítőnadrág. Hátrakötött haj. Semmi
smink. Hét szeplő.
– Aha – felelem az italomra bámulva. – Igen.
–  Nem is – vág közbe Mitch. – A  Bagley-nél együtt voltunk
gyakornokok. Egyáltalán nem így nézett ki, de gondolom,
Vidalénak mindegy volt.
–  Ez meg mit jelent? – kérdezi Talán Jimmy, és szó szerint
megnyalja a száját, várva a szaftos pletykát.
–  Úgy volt, hogy én fogok találkozni Vidaléval. – Mitch
előredől, és körbenéz, meggyőződve róla, hogy senki nem
hallhatja… Vagy inkább arról, hogy meghallják. – Cal az utolsó
pillanatban Moralest hívta be a megbeszélésre, aki be is ment a
tárgyalóterembe. Aztán pikk-pakk ő lett Zo ügynöke! Még csak
le sem diplomázott akkor, és a vizsgát sem tette még le. Hogy
történhetett?
Mitch elmélete arról, hogy történhetett mindez, rá van írva az
arcára.
–  Azta – döbben le Talán Jimmy résnyire húzott szemmel. –
Szerinted dugott Vidaléval azért, hogy megkapja a munkát?
Megmerevednek az izmaim, és megfeszülnek az erőlködéstől,
hogy ne vágjam bele Mitch fejét a pultba. Mindenki tudja,
milyen jó Banner. Ezek a seggfejek harmadannyi jutalékot se
szednek össze, mint ő. A  féltékenység ronda dolog, és aljas
dolgokra készteti az embert. Égeti a nyelvem, hogy megvédjem,
de nem mondok semmit. Lenyelem a Jamesonomat, az
idegességemet és azt a névtelen érzést, ami belülről
karmolássza a testem.
 –  Legalább már nem titkolják – jegyzi meg Mitch. – Meglep,
hogy Cal nem állította le őket. Ha a kapcsolatuk zátonyra fut, a
Bagley elveszítheti a legjobb kosarasát.
–  Mi van, ha tudja, hogy nem fog zátonyra futni? – kérdezi
Talán Jimmy. – Ha ez már évek óta tart, lehet, hogy össze fognak
házasodni, vagy ilyesmi.
A barátom egy jó ember.
– A házasság sem garancia – hallom meg a saját hangomat. –
És ha Banner van olyan hülye, hogy dugjon a kliensével, tudnia
kell, hogy az emberek azt gondolják, hogy így sikerült annak
idején pozícióba kerülnie.
Amint kimondom ezeket a durva szavakat, vissza akarom
szívni őket, de már túl késő. Mitch elnéz a vállam fölött, és
elkerekedik a szeme. Eltátja a száját.
–  B… Banner – dadogja. – Öhm… Mi csak… Hozz egy széket!
Igyál velünk egyet!
Behunyom a szemem, és a whiskey isteneihez imádkozom,
hogy Banner, ugye, nem hallotta az utolsó megjegyzésemet. 
–  Hadd próbáljam megérteni! – mondja elvékonyodott
ajkakkal, nem törődve Mitch szánalmas mentési kísérletével. –
Azért kerültem oda, ahol vagyok, mert Zóval dugok. Jól értem?
– Banner! – szólalok meg.
–  Baszd meg, Jared! – Rám sem néz, amikor kimondja a
szavakat. Rámered Talán Jimmyre. – Két éve nem szerződtettél
le új ügyfelet, és az a néhány, aki megmaradt, úgy menekül,
mintha te lennél a Titanic, mert hála neked, lehúzhatják a
karrierjüket a vécén.
 Ezután Mitchre mutat.
–  Cal Bagley évekkel ezelőtt kirúgott volna, ha nem az apád
lenne a legjobb barátja. Az  időm felében utánad takarítok, a
másik felében meg helyetted dolgozom.
Banner szeme, amikor rám néz, obszidiánszínű. Szigorú.
Sötét. Jeges. Bár a múltban előfordult, hogy mérges volt rám,
haragudott rám, még sosem nézett rám így.
–  Te meg hogy merészelsz arra célozgatni, hogy bárki azt
feltételezi, hogy azért vagyok sikeres, mert dugok az
ügyfeleimmel? – szegezi nekem a kérdést.
– Nem mondtam, hogy…
– Amikor nem is lenne saját ügynökséged – szól közbe –, ha az
öcséd nem vette volna meg neked. Ezek szerint te meg a rokoni
szálaknak köszönheted a sikeredet?
Mi a franc ez?
Felállok, és olyan közel lépek hozzá, hogy megérzem a
samponja illatát. Évekkel később is ugyanaz az illat. Friss, tiszta
és jellegzetesen az övé. Olyan közel lépek, hogy hátra kell
döntenie a fejét, hogy tartsa a szemkontaktust, de nem hátrál
meg. Olyan közel vagyok, hogy mindent kizár a perifériámból a
látványa ebben a fekete ruhában, ami kiemeli a domborulatait
a koronaként a fejére tornyozott hajával. Csak őt látom.
– Nem ártana ellenőrizned a forrásaidat, mielőtt megszólalsz
– mondom olyan halkan, hogy csak ő hallja, bár biztos vagyok
benne, hogy Mitch és Talán Jimmy majd’ megfeszülnek, hogy
hallják.
–  Neked pedig óvatosnak kéne lenned, mielőtt sértegetni
kezdesz – vág vissza kihívóan, mintha előrántott volna egy
pisztolyt. – Vagy a barátomat.
Nem szoktam megengedni magamnak túl sok megbánást.
Egyszerűen azért nem szoktam gyakran bocsánatot kérni, mert
általában nem bánom meg a tetteimet. Azt mondom, amit
gondolok. Azt gondolom, amit mondok, és kiállok mellette. Ha
valakit megbántok ezzel, amíg igaz a dolog, nem sajnálom. De
most bánom azt, amit Bannerről mondtam ennek a két
baromnak. Valóban nem gondolom, hogy jó ötlet, ha az ügynök
a kliensével jár, és ezt a meccsen is kifejtettem Bannernek, de
rossz ötlet volt kimondani Mitch és Talán Jimmy előtt. Rossz
érzés, hogy megaláztam Bannert.
Lehajolok, míg egy szintbe kerül a szemünk, és
rezzenéstelenül meredünk egymásra.
–  Sajnálom, Ban – suttogom. – Nem kellett volna ezt
mondanom.
Úgy pislog, mintha meghökkentette volna a bocsánatkérésem,
majd hátralép, növelve a köztünk lévő távolságot. Gyors
pillantást vet Mitchre és Talán Jimmyre, majd ismét rám néz.
–  Nem sajnálod, Jared – mondja halkan, és dühösen mered
rám. – De majd fogod.
Ez a rajtlövése. Megfordul a magas sarkújában, és távozik a
bárból, a vállában látszik a büszkeség, a háta merev vonalában
meg a megbotránkozás.
Csak akkor kezdem feldolgozni a történteket, amikor Mitch és
Talán Jimmy már rég leléptek, én pedig a negyedik Jamesonom
felett ücsörgök. Egyszer hagyom, hogy az érzelmeim
uralkodjanak el rajtam, és olyat mondok, amit nem kellett
volna, olyan emberek előtt, akiknek sosem kellett volna
hallania.
Ironikus, hogy csak amikor már ahhoz is részeg vagyok, hogy
álljak, akkor világosodom meg teljesen. Csak amikor a terem
forogni kezd velem, akkor vagyok képes megérteni.
A barátom egy jó ember.
Óvatosnak kéne lenned, mielőtt sértegetni kezdesz engem vagy
a barátomat.
Banner magasztalja Zót. Banner megvédi Zót. Banner Zó
mellett van.
Az  érzés, ami azóta fojtogat, hogy meghallgattam Banner
beszédét – sőt, talán azóta, hogy August elárulta, hogy Zo
Banner pasija –, az pont az az érzelem, ami aljas dolgokra
készteti az embert. Annak az érzelemnek neve is van.
Féltékenységnek hívják.
 
 TIZENKETTŐ
JARED
 
 
– Szóval akkor túlélted életed első tetűtámadását? – kérdezem
Augusttól. Ki van hangosítva a telefonom, miközben a laptopon
nézelődök, a piacot vizslatom, és félig az öcsémre figyelek, félig
meg a számokra.
– Alig, és azt is csak azért, mert Iris korábban hazajött – feleli
a vonal másik végén. – Egyébként nagyon élvezte a
konferenciát.
–  Aha, nekem is mondta. – Ráhunyorítok a felfelé mutató
nyílra a befektetés mellett, amiről Bent a legutóbb mesélt. Talán
ideje még több részvényt venni.
–  Különösen Banner Morales tetszett neki – jegyzi meg
August.
Az  ujjam megáll a billentyűzet fölött Banner neve hallatán.
Három napja jöttem haza, és a gyomromat égető érzés azóta
sem tűnt el. Olyan, mint egy félig meggyújtott dinamitrúd, egy
gyújtózsinór, ami mindjárt felrobban. Nem tudom, hogy arra
várok-e, hogy ő tegyen egy lépést, vagy arra, hogy én. Bárhogy
legyen is, valami történni fog.
– Aha, nekem is említette, hogy szuper volt Banner előadása –
mondom pár pillanattal később.
 –  Állítólag te is bementél rá – folytatja August, kérdőjellel a
hangjában.
– Úgy tűnik, Iris jó sokat mesélt! Örülök, hogy élvezte.
–  Tényleg komolyan fontolgatod, hogy felveszed Bannert az
Elevationhöz? Csak mert szerintem remek ötlet! Úgy örülnék,
ha mi képviselhetnénk Kenant a Bagley helyett!
– Ezzel nem azt akarom mondani, hogy meg akarom szerezni
Bannert – felelem semleges hangon –, de szerinted Kenan
otthagyná a Bagley-t, és követné őt?
– Pff! Egy másodperc alatt. Kenan sosem hagyná ott Bannert.
Megbízik benne, pedig tudod, milyen nehezen bízik meg
bárkiben.
– Hát, nem csoda, azok után, amit az exe művelt vele.
–  Még nem az exe. Továbbra is megkeseríti az életét a
válással.
–  Ne idegesíts! Megcsalja az egyik csapattársával, aztán még
van képe tartani a markát?
– Az a baja, hogy Banner gondoskodott róla, hogy a házassági
szerződésben minden le legyen fektetve. Kenan ügyvédjével
együttműködve kialakítottak különleges védelmi rendszereket.
Úgy fest, Banner már a kezdetektől fogva bizalmatlan volt vele
szemben.
– Aha. Bannernek jól működnek az ösztönei.
–  Ami fel is veti bennem a következő kérdést – mondja
August, az az állhatatos rohadék. – Szerinted átjönne az
Elevationhöz?
Addig biztos nem, amíg én itt vagyok.
 –  Ki tudja? – mondom ki hangosan, és veszek még néhány
részvényt. – Később visszatérhetünk a Banner-témához, bár
nem sok reményt fűzök hozzá, hogy eljönne a Bagley-től,
miután épp most kapta meg a Los Angeles-i irodát.
– Csak tűnődtem. Kedvelem őt. Okos és őszinte.
– Ez így igaz – értek egyet. – De amikor legközelebb beszélünk,
jó híreket fogok hozni Lamont Christopherrel kapcsolatban.
–  Azzal a Lamont Christopherrel, akit elsőként fognak
draftolni? – Meglepettség színezi August hangját. – Azta, tesó!
Az  elég kemény lenne! Azt hittem, lejátszott meccs, hogy őt
Mitch Sanderson szerződteti.
–  Sosem lejátszott meccs, ha Sandersonről van szó, ugyanis
Sanderson akkor is képtelen lenne szerződést kötni, ha az anyja
élete múlna rajta. Még folyamatban van az ügy. Majd
beszámolok, hogy mi a helyzet.
– Oké.
–  Neked meg jó pihenést a Bahamákon! – mondom, amikor
eszembe jut az út, amit terveztek. – Megérdemeltek egy kis
szezon utáni vakációt.
–  Szívesebben lennék a rájátszásban – jegyzi meg August
komolyan.
–  A  Waves egy expanziós csapat – emlékeztetem
szükségtelenül. – Te pedig úgy döntöttél, velük maradsz,
miközben megvolt a lehetőséged, hogy egy bajnokcsapatban
játssz.
Bár jól sült el a dolog, még mindig bosszant, hogy életem
legjobb szerződése, amit sikerült kialkudnom, ott maradt az
asztalon, amikor August elsétált a lehetőségtől.
–  Tényleg ez a legjobb pillanat arra, hogy lefolytassuk ezt az
„én megmondtam” beszélgetést? – kérdezi August ingerülten.
–  Igen, mivel én megmondtam. – Nevetek a mély sóhajon,
amit a telefon kihangosítójából hallok. – Nemsokára, tesó. Idő
kell hozzá. És amíg te meg Kenan egy csapatban vagytok,
csupán idő kérdése.
–  Tényleg jól működünk együtt – ismeri be. – Amiről az jut
eszembe, hogy van egy jótékonysági projekt, amiben részt kéne
vennünk. Át akarom beszélni veled. A  szponzorokat, a
részleteket meg a többit.
– Persze. – Felpillantok, amikor Chyna belép, és amolyan „van
egy titkom” vigyor ül az arcán. – Figyi, Gus, beszéljünk később!
Van némi előrelépés azzal a Christopher gyerekkel, amit most
intéznem kell.
– Ügyes! Oké, tesó! Majd beszélünk.
Bontom a hívást, majd a hasamon összekulcsolt kézzel
hátradőlök a széken, miközben Chyna lehuppan az íróasztalom
másik felén álló székbe.
– Mizujs? – kérdezem, viszonozva a buzgó mosolyát.
–  Lamont és az unokatestvére, Eric nagy bulit csaptak a
városban – feleli, miközben hátradob egy tincset a raszta
hajából a válla fölött, és mélyebbre csúszik a bőrszéken.
– Jó! – Elfintorodok, amikor felidézem az estét. – Elég durván
nyomták. Alig bírtam tartani velük a lépést!
– Nos, tény, hogy valóban végtelenül sok lány van Los Angeles
legmenőbb sztriptízbárjában – jegyzi meg Chyna fanyarul. –
Úgyhogy pont ez volt a lényeg.
–  Lett bármi gyümölcse a munkánknak? – Könnyed a
hangom, de belül minden vagyok, csak nem nyugodt. Sosem
kedveltem vagy tiszteltem Mitch Sandersont, de azok után,
amiket Bannerről mondott, személyes üggyé vált, hogy
lecsapjam a kezéről. A  bennem lakozó tigris le akarja tépni a
láncait.
Egy oroszlán lánya is oroszlán.
Banner azt hiszi, a Falka tagja vagyok, ami azt jelenti, hogy
továbbra is úgy gondolja, hogy az az éjszaka egy hülye
beavatási rítus része volt csupán. Az  évek során, ahogy egyre
nőtt köztünk a távolság, egyre kevésbé tűnt fontosnak, hogy mit
gondol rólam. Az  ő élete és munkája New Yorkban volt, az
enyém pedig Chicagóban. Most, hogy egy városban élünk, és
ugyanazokban a körökben mozgunk, be kell ismernem, hogy
szeretném, ha lenne valami köztünk Bannerrel. Ő Vidaléval jár,
úgyhogy folyton azt mondogatom magamnak, hogy barátsággal
is beérném. Ez a leghelyesebb, amit tehetek, de nem mindig jön
természetesen, hogy a leghelyesebb dolgot tegyem.
– Hallasz engem egyáltalán? – érdeklődik Chyna, kiszakítva a
gondolataimból.
–  Aha, bocs. – Ismét az arcára összpontosítok. – Mit is
mondtál?
– Hú, remélem, a helyén lesz a fejed ezen a megbeszélésen –
jegyzi meg Chyna éles hangon. – Sokat fektettünk ebbe a
szerződésbe. Eric szerint Lamont készen áll aláírni.
– Baszki. – Tényleg elkalandoztam. – Hol? Mikor?
 –  A  szállodájában egy órán belül. – Chyna megkocogtatja a
telefonját. – Most küldtem el neked a címet. Menj oda, és zárd le
az ügyet!
–  Átküldted már a szerződést? – kérdezem, és megigazgatom
az ingem mandzsettáját, majd magamra kapom a zakómat.
–  Aha. – Chyna bólint, azzal feláll, és elindul vissza a saját
íróasztalához a külső irodába. – Átküldtem neked e-mailben az
alapszerződést, a módosításokkal együtt.
Már a lift felé tartok, de visszafordulok az asztalához. Adok
egy puszit az arcára, majd elindulok vissza a lifthez, és
rámutatok.
– Aztán nehogy belém szeress ám!
Chyna felnevet az asztalnál ülve, és csóválja a fejét, de
elégedettnek tűnik.
–  Láttam már olyan lányokat, akiket elfogyasztottál. Köszi,
nem kérek belőle. Szeretném, ha egy darabban maradna a
szívem.
Azt én is. Bannerhöz köthető életem eddigi legnagyobb
szívfájdalma, és még csak nem is tudott róla. Még most sem
tudja, hogy mennyire valódi volt az, amit iránta éreztem. Nem
engedtem meg magamnak, hogy belegondoljak, mi történhetett
volna, hogyan alakulhattak volna a dolgok, ha Prescott nem
teszi tönkre azt az estét. Most, hogy Banner ismét a keringési
pályámra került, az agyam újra és újra visszatéved azokhoz a
lehetőségekhez. Ahogy levezetem a Lamont szállodájához tartó
tizenöt perces utat, ezen gondolkozom, ahelyett, hogy arra
gondolnék, mit kell tennem azért, hogy aláírjuk a szerződést az
idei év első számú draftjelöltjével.
–  Szedd össze magad, Foster! – dorgálom magam, amikor
megállok a hotel előtt. A kulcsot odaadom az inasnak, belépek a
hotelbe, és felmegyek abba a lakosztályba, amit Chyna elküldött
nekem üzenetben. Épp befordulok a sarkon, amikor Banner
kilép az egyik szobából. Talpig feketébe öltözött. Bő szárú,
felhajtott nadrágot és testhezálló garbót visel, a derekán pedig
piros öv díszeleg. Vörös ajkak, fényes magas sarkú, és sötét,
egyenes hajzuhatag omlik a vállára.
– Banner, micsoda öröm, hogy itt találkozunk. – Odapillantok
a szobaszámra a feje fölött. Lamont szobája.
–  Micsoda öröm – feleli, és kikerül. Tesz néhány lépést, majd
csettint egyet, és megfordulva látja, hogy még mindig nézem. –
Jaj! Majdnem elfelejtettem! Kopp-kopp.
Kezdem összerakni a dolgot, és még nem tudom pontosan,
hogy jön ide a hírhedten béna kopogós vicce, de becsapódik
közénk a múlt, amit fejben újra és újra átéltem ezen a napon.
– Mi? – kérdezem.
–  Kopp-kopp. – Elhúzza a száját, amitől megjelenik az arcán
az a nyamvadt gödröcske. – Na, játssz velem!
– Oké. Ki az?
Minden játékosság eltűnik az arcáról.
–  Lamont Christopher új ügynöke. – Néhány gyors lépéssel
azonnal ott terem előttem, és az éles kis körmét a
mellkasomnak szegezi. – Ezt blokkold, faszfej!
Blokkolta a dobásomat.
Tudtam, mit jelent az, hogy épp Lamont szobájából távozott,
de csak akkor értékelem igazán a mesteri lépést, amikor ki is
mondja, hogy mit tett.
–  A  karma egy hülye picsa, igaz? – kérdezi, és elégedett
mosolyra húzza a száját.
– Úgy fest, nem ő az egyetlen – felelem elragadtatva.
A  mosolya megmarad, azonban résnyire húzza a szemét, és
az arcára fagy a mosolya.
–  Jusson eszedbe ez a picsa, amikor legközelebb te meg az
oroszláncsordád inzultálni akartok – veti oda villámló
tekintettel és mennydörgő hangon. – Vagy amikor azt
találgatjátok, hogy hogyan jutottam el idáig a kemény munka
helyett. Jusson eszedbe ez a pillanat, amikor kicsesztem veled,
Foster!
A  haragja és a felháborodása robbanásként sújt le rám, és
feléget minden logikát, értelmet és kifogást, amivel
védekezhetnék, amit valahol mélyen már végzős főiskolás
korom óta tudok.
Ez a nő a másik felem.
Ő  a fény és a jóság. Én pedig, ha muszáj, lehetek a sötétség.
Néha akkor is, amikor nem muszáj, csak ahhoz van kedvem. Ő a
nap, én az éjszaka. Amikor a nap és az éj ugyanannyi ideig tart,
az a nap-éj egyenlőség. Banner az én nap-éj egyenlőségem.
A  másik felem. A  felismerés ott zizeg bennem, de az arcom, a
felszín higgadt marad.
A  játék, amit eddig játszottunk, most megváltozott, és ő még
csak nem is tudja. Banner okosabb nálam, de az én
megérzéseim jobbak. Az  ösztöneim élesebbek. Egy szélkakas
vagyok. Megérzem a levegő változását, érzékelem a közelgő
vihart, mielőtt ő érzékelné. Ez a bölcsesség a legfontosabb
előnyöm vele szemben.
–  Na és hogyan csináltad? – kérdezem hezitálás nélkül, és
anélkül, hogy bármit elárulnék.
–  Könnyedén. – Ahogy rám néz, az egyszerre szánakozó és
lesújtó. – Miközben te Hogyishívják Kuzint sztriptízbárokban
szórakoztattad, én beszéltem Lamont anyukájával.
Nekidőlök a csukott ajtónak, és figyelek. Őszintén, nem is
érdekel, hogy csinálta. Csak azt akarom, hogy pár percig itt
maradjon még, hogy magamba szívjam minden fenséges
négyzetcentiméterét.
– Áh! – Bólintok, és lefelé görbítem a szám. – Az anyukájával,
Atlantában.
–  Denverből egyenesen odarepültem. A  vasárnapi misén is
részt vettem, és pénzt adományoztam a templomtető javítására.
–  Hűha! – Nem érdekel a templomtető. – Te aztán mindent
bevetettél!
– Tényleg kellett nekik az az új tető.
Gúnyosan mosolyog, majd megfordul, hogy elinduljon, de én
a csuklójára kulcsolom a kezem, hogy megállítsam. Meglepett
pillantása összefonódik az enyémmel a válla fölött. Finoman
megszorítom a csuklója finom csontjait, ellököm magam az
ajtótól, és belépek a komfortzónájába, kellően közel ahhoz,
hogy az illatunk és a lélegzetünk összekeveredjen abban a kis
térben, amit kettőnk közt hagytam. Sarokba szorítom, de nem
érdekel. Ahogy telnek a percek, egyre kevésbé érdekel Lamont
Christopher, az unokatestvére és az anyukája, a templomuk
meg annak a teteje.
És Alonzo Vidale. Ő  érdekel a legkevésbé, valamint az
elkötelezett kapcsolata az én nap-éj egyenlőségemmel.
–  Most tényleg megmutattad – szólalok meg halkan, és addig
eresztem lefelé a fejem, amíg szinte már összeér a homlokunk,
és meghittség fon körbe bennünket a folyosón. A  pulzusa
zakatol a meleg bőre alatt, az ujjaim kitapintják. Elakad a
lélegzete, és sebesen pislog a szempilláival. Nyel egyet, a
nyakában levő izmok munkába lendülnek a selymes bőre alatt.
Szeretném belemélyeszteni a fogaimat az inaiba; megjelölni a
nyaka karcsú oszlopát. Azt akarom, hogy az én illatomat viselje,
akárhova megy. Ő  az egyetlen, aki valaha felkavarta bennem
ezt az ősi ösztönt.
A szeme a csuklójára szegezett kezemről az arcomra siklik, az
álarcra, amiről minden vágyat, érzést és dolgot letöröltem, ami
a felszín alatt kavarog. Megrántja a csuklóját, de nem eresztem
el.
– Engedj el! – A hangja mélyről jövő, de higgadt.
– Persze – mondom udvariasan, és eleresztem.
Egy utolsó fürkésző pillantással, amivel próbál rájönni arra,
hogy mi változott, hogy mi folyik itt, megfordul, és elmegy.
Elengedlek, Banner.
Egyelőre.
 
 TIZENHÁROM
BANNER
 
 
„If you try to shut us down, we’ll show you just how we can get
down.”
A  Girl Gang kezdő sorai üvöltenek az ágyam mellett álló
Echóból, kiszakítva a rémálmomból. Egy érzéki rémálomból,
amelynek nem más, mint Jared Foster volt a főszereplője.
Az  álom azzal kezdődött, hogy a csuklómat szorongatja,
akárcsak ott a folyosón. Meglehetősen ártatlan kezdet, de aztán
szívni kezdte a nyakamat, kikapcsolta a derekamon lévő piros
övet, a fejét a garbóm alá dugta, és beleharapott a mellembe.
Hál’ istennek Alexa véget vetett ennek a horrorshow-nak,
mielőtt tovább folytatódhatott volna.
Még mindig üvölt a dal az Echóból, én pedig a párna alá
temetem a fejem. Felnyögök, és összedörzsölöm a lábaimat,
mint egy felajzott tücsök.
– Alexa, fogd már be! – mondom türelmetlenül.
A  zene hirtelen elhallgat, de a Quinn alkalmazásából érkező
hang, ami a hajnali ötórás edzésem miatt indult el, ott folytatja,
ahol Alexa abbahagyta.
Gyerünk, csajszi, emeld fel a segged, és indulás kifelé!
–  Mi a franc ez? – kérdezi Zo mögülem álmos és zavarodott
hangon. – Ez a sok ébresztő meg csengő meg a többi szar? Hogy
tudsz így aludni?
– Sehogy. – Ledobom magamról a takarót, lelógatom a lábam
az ágyról, győzködöm magam, hogy álljak fel, amikor egy izmos
kar átöleli a derekam, és visszahúz. – Zo, muszáj felkelnem.
– Dehogy muszáj. – Visszanyom a párnára, és elhelyezkedik a
lábam között. – Aludj velem vissza!
Végigcsókolja a nyakam, és megmarkolja a mellem.
A  mellbimbóm önkéntelenül megkeményedik a hüvelykujja
kitartó simogatására. Egyik kezét becsúsztatja a pizsamaalsóm
alá, és tudom, mit fog találni.
A rémülettől összeugrik a gyomrom.
– Dios! – mondja Zo, majd végighúzza a száját a mellkasomon,
és a selyempizsamám felsőjén keresztül a szájába veszi a
mellbimbómat. – Tan mojado.
Olyan nedves!
A  bűntudattól elszorul a torkom. Képtelen vagyok rá. Nem
tehetem ezt vele azután, hogy azzal az átkozott Jared Fosterrel
álmodtam. Utálom ezt az egészet. Az  életem minden egyes
területén olyan fegyelmezett vagyok, de nem tudom irányítani a
hűtlen tudatalattim makacs sóvárgását.
– Tényleg fel kell kelnem, Zo – suttogom az ajkamba harapva,
és a mennyezetet vizslatom, ahelyett, hogy ránéznék.
Nagy tenyerével a fenekembe markol, ráhúz az erekciójára,
és mohón belém hatol.
A  testemet nem érdekli, hogy Jareddel álmodtam. Nem
érdekli, mekkora tiszteletlenség lenne most rögtön lefeküdni
Zóval, hogy az felérne egy árulással. Csak az érdekli, hogy
megkapja, amit akar. Csak dugni akar.
Akárcsak én.
 

 
Végigpörgetem az előzetes szerződést, és közben összeráncolom
a szemöldökömet. Sutton Lowell, a Vancouver Titans elnöke
várakozón ül a tárgyalóasztal másik végében. Amikor az utolsó
oldalhoz érek, körülnézek a teremben, mintha keresnék
valamit, majd belesek az asztal alá. Félig felállok a helyemről, és
kipillantok az üvegfal mögé, ami a nyitott irodában dolgozó
személyzettől elválaszt bennünket.
– Mit keresel? – kérdezi.
– Még egy nullát. – Odalököm neki a szerződést az asztalon. –
Szerintem egyet lehagytatok.
–  Banner, ugyan már! – Előrehajol, és belenéz a szemembe.
Ha gyengédséget keres, most azonnal megmondom neki, hogy
nem fogja megtalálni. Ebben a szemben nem.
– Zo a maximumot érdemli, és ezt te is tudod.
–  Tényleg azt hiszed, hogy vagy olyan helyzetben, hogy a
legnagyobb számokról tárgyalj? Tudod, hogy egyre rosszabb
számokat produkál.
–  A  szezon végén valóban – ismerem el. – De nem az egész
szezon alatt, és nem a teljes pályája során.
–  A  bérköltségbe bele kell férnie annak is, hogy új, fiatalabb
játékosokat hozzunk a csapatba.
 –  Ezt pontosan tudom. – Belecsúsztatom az iPademet a
bőrtokjába. – De nem igazán értem, hogy ennek mi köze az
ügyfelemhez. Ha most nem kap elsőrangú szerződést, akkor
mikor?
–  Muszáj lesz engedned ebből – mondja halkan, de olyan
szigorúan, mintha egy akaratos gyereket oktatna ki. –
A tulajdonosok…
–  A  tulajdonosok kinyalhatják, Lowell. – Felállok, és
rámeredek. – Ha ti nem értékelitek az olyan ritka tehetséget,
amilyen Zo, aki már egy évtizede bizonyít, más csapatok, úgy
hallottam, igen.
–  Nem tárgyalhatsz más csapatokkal! – mondja, és dühösen
elkerekedik a szeme.
–  Vicces. – Megérintem az államat, úgy teszek, mintha
elmélkednék. – Én magam tárgyaltam Zo szerződéséről, és nem
rémlik, hogy bárhol is láttam volna ezt a kikötést.
–  Azt hittem, ez egyértelmű. Szóbeli megállapodást tettünk,
ahogy úriemberek szokták.
–  Óóó! Ahogy úriemberek szokták! Tehát ez amolyan
férfidolog. Akkor épp ideje az előnyömre fordítani, hogy nő
vagyok.
–  Banner, tudod, hogy értem. Ha azon gondolkozol, hogy
beszélsz más csapatokkal…
–  Nem gondolkozom rajta – vágok közbe olyan élesen, mint
egy kés. – Már egyeztetek velük, ugyanis tudtam, hogy ezzel a
szarral fogsz jönni, amikor csökkenni kezdtek a számai a szezon
vége felé. Hogy bármilyen kifogást képes leszel kitalálni, hogy
miért ne fizess neki annyit, amennyit érdemel.
A  tenyeremmel támaszkodom a tárgyalóasztalon, és
előrehajolok.
–  Nekem nem kellenek a golyóid, Lowell, de el fogom venni
őket.
Idegesen rándul meg a szemöldöke és a szája, de semmit sem
szól. Elindulok az ajtó felé, és még odavetek egy figyelmeztetést
a vállam fölött.
–  Nem érdekel, honnan szerzed meg, de jobb, ha megtalálod
nekem azt a nullát.
 

 
Micsoda nap! A  Lowell irodájában tanúsított bátorságom
ellenére nem érzem olyan biztosnak Zo szerződését, mint az
eddigi holtidényekben. A számai tényleg elindultak lefelé. Nem
tudom, miért. Tíz év alatt most fordul elő ilyen először. Épp
azon gondolkozom, hogy elkezdek foglalkozni az egyik
ügyféllel, amikor egy másik telefonál. Bluetoothon keresztül
felveszem, és elindulok a belvárosból a házam felé vezető
kisebb utcákon.
–  Szia, Kenan! – szólok bele mosolyogva. Kenan mindig
mosolyra fakaszt. Olyan nagy és komoly és ijesztő, de közben
annyira jószívű a felszín alatt. Zo rá emlékeztet, és Kenant is
legalább olyan régóta ismerem.
– Szia, Banner! – Mély hangja halk és elgyötört.
– Minden oké? – kérdezem óvatosan.
 – Aha. Csak némi dráma Bridgettel. – Megköszörüli a torkát. –
Semmi olyasmi, amit ne tudnék kezelni.
– Próbálja megnehezíteni a láthatást Erinnel?
– Megoldom – feleli élesebb hangon, mint amire számítottam.
Talán ő sem akarta ennyire nyersen odavágni. – Ne haragudj!
Nem akartam bunkó lenni. Csak… Nem akarok Bridge-ről
beszélni. Nem azért hívtalak, hogy róla beszéljünk.
– Oké. – Félreteszem a seggbe rúgó ösztönömet. Bármelyik nő,
aki képes megcsalni Kenant, ráadásul egy csapattársával,
seggbe rúgást érdemel, de Kenan nem enged a közelébe. –
Akkor mit szeretnél?
–  Augusttal szeretnénk rendezni egy jótékonysági
golfbajnokságot – feleli. – San Diegóban komoly problémát
jelent a hajléktalanság, és szeretnénk pénzzel támogatni az
ügyet.
– Jól teszitek. – Megállok a ház előtt, és kinyitom a garázst, de
még nem szállok ki a kocsiból. – A családom még mindig ott él,
és minden alkalommal egyre rosszabb, amikor arra járok.
Miben kell a segítségem?
– Keress szponzorokat!
– Rendben.
–  Gondolom, azokkal a márkákkal kezdenéd, akikkel már
eleve van együttműködésem.
– Aha. Szerintem rájuk számíthatunk, de az összegtől függően
lehet, hogy szükség lesz pár újra is.
–  Jelentős eredményt szeretnénk elérni. – Szívja a fogát. –
Amilyen jelentős eredményt csak el lehet érni egy ilyen óriási és
helyrehozhatatlan dolog esetében.
–  Jó. Igaz. – Lecsatlakozom az autó bluetootháról, és a
fülemhez tartom a telefonom. – Holnap körbekérdezősködöm.
Fejben átrendezek pár dolgot, hogy egy órát rá tudjak szánni
a lehetséges szponzorok felkutatására.
– Szuper, és lesz segítséged is – mondja Kenan. – Úgyhogy ne
gondold, hogy egyedül neked kell megcsinálnod! Tudom,
mennyi a dolgod.
– Segítségem? – Kiszállok a kocsiból, bezárom, és leengedem a
garázst. – Hogyhogy?
–  Jared Fosterrel fogsz együtt dolgozni – feleli Kenan. –
Az Elevationtől. Ismered, ugye? August ügynöke az. A bátyja.
Elölről megkerülöm az autót, de Jared nevének hallatára
nekidőlök az utasoldali ajtónak, és hosszan kifújom a levegőt.
Komolyan?
Tíz éven át alig láttam az embert, most meg ott van minden
bokorban és minden sarkon. Semmi szükségem erre. Már az is
elég rossz, hogy vele álmodtam, és utána bűntudattal kellett
dugnom a pasimmal. Az  is elég rossz, hogy találkozom vele az
edzőteremben meg konferenciákon, és mintha mostanában
mindenhol ott lenne. Most meg azt várják tőlem, hogy vele
dolgozzak, és civilizált maradjak?
Hűséges maradjak?
Ez csupán suttogás, a tudatalattim figyelmeztető hangja.
Ugyanonnan hallom, ahol a forró, mocskos álmok rejtőznek
arról a férfiról, akit utálnom kellene. Ugyanonnan, ahol
beleremegek, amikor túl közel jön hozzám.
 – Kell egy kis távolság – mormogom.
–  He? – Kenan zavart kérdése eljut a fülemig a telefonon
keresztül. – Mit mondtál? Ott vagy még, Banner?
–  Öhm, igen. – Ellököm magam az ajtótól, és a garázson át
bemegyek a házba. – Csak most értem haza. Megbeszélem
Fosterrel.
– Jó. És szólj, ha kell valami!
–  És Kenan! – Leteszem a táskámat a márványpultra, és az
utolsó néhány másodpercben teljesen rá figyelek. – Ne aggódj
Bridget miatt, jó?
A  vonal másik végén beállt csend megtelik a rosszallásával.
A magánéletét szigorúan védi. Egy büszke férfi, akinek a nevét
a sárba tiporta egy kurva.
Igen, kurva.
Megcsalta ezt a csodálatos, kedves, elragadó férfit a
csapattársával, és az egész világ 3D-s szemüveggel meg
popcornnal a kézben nézte végig az egészet.
Kurva.
Abban a percben, hogy megismertem Bridgetet, vártam, hogy
kimutassa a foga fehérjét. Tudtam, hogy haszonleső. Azonnal
megkérdőjeleztem a jellemét. Olyan családból származom, ahol
a hűség és a lojalitás ugyanolyan fontos, mint a szerelem. Talán
még fontosabb. Nem tudom, hogy apám mindig is szerette-e az
anyámat, de azt igen, hogy sosem csalta meg.
–  Nem fogja elvenni az összes pénzedet – jelentem ki
határozottan. – És nem lesz kizárólagos gyermekfelügyelete.
Van pár ötletem. Hadd üljek össze az ügyvédeiddel!
 Engedj a közelébe!
–  Oké. – Megereszt egy lemondó sóhajt. – Megmondom az
ügyvédeimnek, hogy jelentkezni fogsz.
Bár az ügyfeleim tudják, hogy a feddhetetlenségem páratlan,
jó és rossz tettekre egyaránt hajlamos vagyok. Bármit
megteszek értük.
Egy érző szívű gyilkos.
Már megint Jared. Mintha az univerzum folyton úgy intézné,
hogy egymásba botoljunk, még a saját fejemben is.
– Hola! – Zo hátulról átölel, épp, amikor Kenannel letesszük.
– Hát szia!
Nekidőlök a meleg, megnyugtató testének. Jóval régebb óta
vagyunk barátok, mint szeretők. Bármi folyik is itt Jareddel,
nem hagyom, hogy közénk álljon. Zo mindig itt volt nekem. Szó
szerint együtt kezdtük ezen a területen. Ő indított el bennünket,
amikor egy zöldfülű, tapasztalatlan gyakornokot választott az
ügynökének.
– Hosszú volt a nap? – Eltűri a hajam, és megpuszilja a fülem
mögött a nyakam.
–  Aha. – Drukkolok, nehogy rákérdezzen a megbeszélésre
Lowell-lel. Tudom, hogy képes leszek kialkudni a legnagyobb
számokat, amit meg is érdemel, de időbe fog telni, és nem lesz
szép művelet. Szeretném, ha békén hagyna, és engedné, hogy
nyomás nélkül végezhessem a munkám.
A  csend közben, ami az egyszavas válaszomat kíséri, szinte
hallom, hogy fejben felteszi a kérdést, majd jobb belátásra tér.
Egy pillanat múlva röviden megszorítja kezével a derekamat,
majd elenged. A táskámba nyúl, és kiveszi a telefonomat.
–  Látod ezt? – A  levegőbe emeli. – Az  este hátralévő részére
ezt kikapcsoljuk.
Légyszi, ne akarj szexelni!
Lehúzza a blúzomat, kikapcsolja a melltartómat, és lehajol,
hogy megcsókolja mindkét mellbimbómat. Felnéz, én pedig
mosolygok, de épp csak egy kicsit vágok érdeklődő arcot.
–  Fáradt vagy. – Megpuszilja az arcom. – Zuhanyozz le! Már
felraktam a steaket a grillre.
Elernyedek a megkönnyebbüléstől. Nevetséges az egész. Zo az
ország egyik legjobb partija. Jótékonykodik. Jóképű. Gazdag.
A  legkedvesebb férfi, akit ismerek. És megkönnyebbülök, ha
nem kell szexelnem vele?
Lezuhanyzom, és laza kontyba kötöm a nedves hajamat a
fejem tetején, majd belebújok a kedvenc „otthoni” ruhámba.
Olyan, mint egy csuklyás pulcsi, csak le van vágva az ujja, és
majdnem a térdemig ér. Mezítláb kiballagok a belső udvarra,
odacsábít a sülő hús illata.
Zo már kikészítette az asztalra a salátát, úgyhogy csak a
steaket várjuk, amikor megszólal a csengő.
– Majd én megyek. – A vállamnál fogva finoman lenyom, amíg
a fenekem hozzá nem ér a székhez. – Csüccs!
Amint kimegy, megkívánom a bort. Minden mást Zo készített.
Ennyit igazán megtehetek. Visszamegyek a konyhába, de a
figyelmemet elvonja két nagyon különböző mély hang
dörmögése. Azt hittem, valaki csomagot hozott, vagy ilyesmi, de
a kíváncsiságom győzedelmeskedik. A  hangok irányába
lépdelek, de egyszer csak megállok.
A nemezisem ott van a házamban.
Jared Foster mindenütt ott van. Az  álmaimban.
A  beszélgetéseimben. A  gondolataimban. És most már a
nyamvadt házamban is.
– Mit keresel itt?
A  szavak csak úgy kibuknak belőlem, udvariatlanul és
hadarva, mielőtt észbe kaphatnék.
Mindkét férfi felém fordul, és arcon csap a különbözőségük,
illetve a hasonlóságuk. Mindkettő gyönyörű férfi.
Mindkettőjüket átitatja a magabiztosság. Zo pár centivel
magasabb. Külsőleg ő sötét, Jared pedig a kora esti napfényben,
ami körülveszi a bejárat boltívében, aranyszínűen ragyog.
Lélegzetelállítóan bronzos és gyönyörű. A bőre alatt azonban ő
a sötétebb kettejük közül. A Tom Ford öltöny alatt egy épphogy
csak dobogó, fekete szív lapul. Zo meg ő látásból meg hírből
ismerik egymást, semmi több. Zo egyszer hallotta, amikor
valaki megkérdezte tőlem, hogy Jared Fosterrel jártam-e a
Kerringtonra. Mindössze ennyit tud a kapcsolatunkról. Néhány
másodpercig csapdába esve állunk hárman ebben a kínos
csendben. Számomra legalábbis kínos, Jared ajkán azonban
elégedett mosoly ül.
– Bocs, hogy bejelentés nélkül megjelenek – szólal meg Jared
bocsánatkérő pillantást lövellve (amit én nem veszek be) Zo
irányába. – Próbáltam telefonálni.
–  Kikapcsoltam a telefonját – jelenti ki Zo, és higgadtan nézi
Jaredet. – Lejárt a munkaideje, és pihennie kell.
 – Értem. – Már megint az a hamis bocsánatkérő mosoly. – Én
is kimerült vagyok.
Hazugság. Gyakorlatilag vibrál az energiától még a nap végén
is. Ez az ember egy tetves robot, kikapcsológomb nélkül.
– Csak holnap lesz egy megbeszélésünk – folytatja Jared felém
fordulva. – És amikor nem tudtalak elérni, arra gondoltam,
hogy idejövök, hogy biztosan felkészülten érkezz holnap.
– Milyen megbeszélés? – Visszalépek a szobába, mert zavarba
jövök attól, hogy fedetlen a lábam, és nincs smink az arcomon.
A  hajamat hanyagul felkötöttem. Mindig teljes fegyverzetben
szoktam találkozni Jareddel. Muszáj, ezért furcsán
sebezhetőnek érzem magam attól, hogy itt van a házamban.
Még úgy is, hogy Zo közöttünk áll, túl bizalmas az egész.
– Beszélt veled Kenan? – kérdezi Jared. – A golfbajnokságról?
A steak illata hirtelen felerősödik. Bizonyára Zo is észrevette.
– Bocsánat! – szólal meg, és azt nézi, ahogy Jared engem néz. –
Ránézek a grillre. Örülök, hogy láttalak, Foster.
Udvariasan egymásra mosolyognak. Zo gyors csókot dob az
ajkamra, miközben egyik kezét a nyakamra teszi, a másikat meg
a derekamra, rá nem jellemző birtokvággyal. Nem kell tudnia,
hogy lefeküdtem Jareddel ahhoz, hogy felismerjen egy
fenyegető férfit. Én is fenyegetve érzem magam – azonban
inkább az álom miatt, ami reggel rabul ejtett.
– Rápido, mi amor – suttogja Zo a fülembe, és elindul az udvar
felé.
Jared fanyar mosollyal követi a távozását. Most vagyunk
először kettesben a hotelben történt összetűzésünk óta. Amióta
lecsaptam az ügyfelét a kezéről. Furcsa érzés így hirtelen
belevetni magunkat a golfbajnokság átbeszélésébe anélkül,
hogy legalább utalást tennénk a történtekre.
– Figyelj, ha ez tényleg Lamontról szól – mondom, és a ruhám
első zsebébe süllyesztem a kezem. – Megérdemelted. Nem
sajnálom, és amúgy is tudod, hogy velem jobban jár.
– Áh, igen. – Kaján vigyor jelenik meg a bűnösen telt ajkán. –
Az Újoncsuttogó.
– Mindegy. – Színlelt érdektelenséggel vállat vonok. – Lamont
intenzív nyomás alatt lesz, és mindketten tudjuk, hogy akadnak
problémái, amelyek eltéríthetik a megfelelő pályáról. Majd én
figyelek rá.
–  Igazad van. Én nem szoktam bébiszitterest játszani felnőtt
férfiakkal, akik több millió dollárt keresnek – jegyzi meg. –
Egyetértek, jobban passzol hozzád. Azt hittem, Mitchcsel fog
leszerződni, ebben az esetben viszont szívességet tettem volna
neki.
– Igazából úgy volt. Azután léptem közbe, hogy meghallottam
Mitch mondókáját rólam a bárban azon az estén.
Jared bűnbánó arcot vág, már amennyire képes ilyesmire.
–  Tényleg sajnálom, amit mondtam, Banner. Én… –
Az arcomat fürkészi, de mintha keresné a szavakat. – Tévedtem.
Tévedtem.
Ezek csak szavak, valószínűleg üres szavak, de a vallomása
csillapítani kezd egy szúró érzést, amiről észre sem vettem,
hogy még mindig magammal cipelem.
–  Bocsánatkérés elfogadva. – Megköszörülöm a torkom. –
Mivel együtt kell dolgoznunk az ügyfeleink miatt, borítsunk
fátylat a dologra!
–  Rendben – mondja élénken, és fontoskodó arckifejezést ölt
magára, mintha felvett volna egy selyem nyakkendőt. – Holnap
van egy megbeszélésünk.
–  Hogy lehet megbeszélésünk már holnap? Azt sem tudod,
hogy néz ki a napom. Nem tudom, kivel találkozunk, és azt sem,
hogy miről fogunk beszélni.
– Leülünk? – mutat a kanapé felé.
Kizárt, hogy leüljek egy kanapéra Jared Fosterrel, miközben
Zo kint van. Nyilván nem fogom letámadni, de a
tudatalattimban nem bízom. Láttuk, mi lett abból a
veszekedésből ott a folyosón. Nem lehet tudni, hogy akár
néhány együtt töltött perc mit fog okozni.
–  Nem kell leülnünk – felelem. – Csak áruld el, hogyan
osztottad be az időmet, és végre visszatérhetek a vacsorához
meg a barátomhoz!
Tudom, hogy helyteleníti a kapcsolatomat az ügyfelemmel,
úgyhogy ki nem hagynám a megjegyzést.
–  Oké. – Felbosszant, hogy makacsul higgadt marad, és elfojt
egy mosolyt. – Egy igazán potenciális szponzorral fogunk
ebédelni. Szinte már nyert ügy.
–  Tudom, hogy nem szoktál hozzá a csapatmunkához, de ez
még tőled is elég fölényeskedő.
–  Felhívtam az irodádat, és az asszisztensed azt mondta,
ebédidőben szabad vagy.
– Miért árulta volna el neked Maali ezt az információt? – El se
hiszem, hogy az én „mindig lakat a számon” asszisztensem
ennyire készséges volt.
– Ne hibáztasd! Elég meggyőző tudok lenni. – Kuncogni kezd,
amikor a plafonra emelem a tekintetem. – Szóval akkor holnap
ebéd Kip Carterrel.
–  Várj! – Összevonom a szemöldököm, és töröm a fejem. –
Ismerős ez a név.
Jared megdörzsöli a tarkóját, és vonakodása intő jelként
szolgál.
– Bent apja.
Pillanatnyilag túlságosan mérges vagyok ahhoz, hogy
megszólaljak, de ez nem sokáig tart.
– Szórakozol velem? – A szavaim medicinlabdaként pattognak
közöttünk. – Azé a Benté, aki látott engem meztelenül, és
kinevetett?
–  Nem nevetett ki. – Egy izom megrándul az állkapcsában. –
Baromi szarul érezte magát a miatt az este miatt, és évekig nem
is beszéltünk. Tudom, hogy nem hiszel nekem, de nem léptem
be a Falkába.
–  Nem akarok megint erről beszélni – csattanok fel. –
Maradjunk az üzletnél.
–  Te vagy az, aki hajlandó lenne kockára tenni az üzletet
azért, mert nem vagy képes elengedni valamit, ami szerinted
történt egy évtizeddel ezelőtt.
– Szerintem… – Lenyelem a haragomat és a szavakat, amelyek
csak megnyújtanák a jelenlétében töltött időt. – Mindegy. Mikor
és hol?
 – Tizenegy körül felveszlek.
– Oda tudok menni. Erre semmi szükség.
–  Így könnyebb lenne – mondja, mielőtt tovább
tiltakozhatnék. – Küld értünk egy helikoptert. A  Catalina
szigeten fogunk ebédelni vele.
– Nem túlzás ez egy kicsit? – Összevonom a szemöldököm, és
megerősítem a szétesni készülő hajamat. A  mozdulattól
felhúzódik a ruhám, megmutatva még néhány centit a
combomból. Jared lazán végigpillant a lábamon, és a tekintete
megállapodik a lábujjaimon. Igyekszem kifejezéstelen arcot
vágni, pedig égeti az arcomat, ahogy elpirulok.
– Azoknak nem, akikkel mi tárgyalunk – feleli. – Kobe Bryant
minden hazai meccsére helikopterrel járt az utolsó néhány
lakersös szezonjában, hogy elkerülje a forgalmat. Csak egy
tizenöt perces út, és vagy víz, vagy levegő, mivel Catalinában
nagyon szigorúan szabályozzák az autós közlekedést.
–  Hát jó. – Lemondóan sóhajtok egyet. – Attól még
találkozhatunk valahol. Nem akarom, hogy bárki meglássa az
irodából, hogy eljössz értem.
Elhallgatok a hatás kedvéért.
– Rühellnek téged – folytatom szándékos vidámsággal.
Legnagyobb sajnálatomra felröhög, és mintha nagyon
elégedett lenne magával.
– Jó! Ez azt jelenti, hogy jól végzem a munkámat. – Megfordul,
hogy elinduljon. – Végül is, riválisok vagyunk, igaz?
–  Nagyon is. – Kikísérem az ajtóig, és alig várom, hogy
becsukjam mögötte.
 Az utolsó pillanatban, mielőtt odaérne az ajtóhoz, megfordul,
és alig pár centi választ el bennünket.
–  Tudod – sóhajtja –, ma egész könnyű volt elfelejteni, hogy
elméletileg ellenségek vagyunk, mivel úgy nézel ki, mint az a
barátom a főiskoláról. Akivel együtt tanultam a mosodában.
Egy dolog, hogy felhozza Bentet, hogy arról vitatkozzunk, mit
akart, vagy mit nem akart tenni aznap este. Szerintem sosem
fogom megtudni, hogy mi történt pontosan. Az viszont egészen
más, hogy felhozza a barátságunkat. Amiről azt hittem, hogy
barátság. Ez nem fair.
–  Szia, Jared! – mondom éles hangon, a lábamra szegezett
tekintettel.
–  Nagyon hasonlítotok – folytatja. Érzem a tekintetét az
arcomon, de nem vagyok hajlandó felnézni.
– Remélem, nem. – Egyik lábamat a másik elé teszem. – Az a
duci lány azt sem tudta, mi történik.
Felnevetek, egy kevés visszatér abból a régi félénkségből, és
ránézek. Nem vagyok felkészülve az arca élénkségére. Óvatos.
Csalódott. Amit az arcán látok, nem tudom megnevezni egyik
nyelven sem, amit beszélek.
– Kedveltem őt – jegyzi meg, hangja túlfűtött és rekedt. – Okos
volt, vicces, őszinte, és szigorú elvek mentén élt. Ő  volt… Te
voltál… az egyik abból a néhány emberből a campuson, akit
képes voltam több mint egy órán át elviselni, anélkül, hogy le
akartam volna fűrészelni a karom.
Akkor miért?
A  kérdés átfurakodik a védelmi vonalamon. Igen, fáj
belegondolni, hogy a Falka kedvéért felültetett, hogy képes volt
lefeküdni velem valami beavatási baromság miatt, amit amúgy
sosem értettem. Leginkább annak a bizonytalansága fájt, hogy
mi volt az igaz, és mi nem. Hogy mi van, ha a barátságunk
minden pillanatát rosszul ítéltem meg? És ha mégsem, akkor
hogy tehette ezt velem?
– Holnap találkozunk – mondom kimérten.
– Ban, ha esetleg…
–  Tizenegyet mondtál? – vágok közbe, és kényszerítem
magam, hogy ránézzek.
Beletúr a hajába, selymes szénakazallá borzolja, amire
túlságosan jól emlékszem. Ahogy a tincsei a kezemhez tapadtak.
–  Egy nap rendbe rakjuk ezt, Banner – közli kemény és
türelmetlen hangon.
– Nem, nem fogjuk – vágok vissza. – Nem akarok sétát tenni a
múltban, Jared. Dolgunk van, és meg fogjuk csinálni. Nem kell a
múltról beszélni. Annak vége, elmúlt.
–  Nem múlt el teljesen – jegyzi meg, és hirtelen ellágyul a
hangja. Felkészületlenül ér, amikor eltörli a közöttünk lévő
védelmező távolságot, amikor megérinti az arcomat.
Végighúzza az ujját az orromon. Meghökkenve összerezzenek. –
Még mindig megvannak a szeplőid.
–  Mi? – Megdörzsölöm az orromat, hogy letöröljem az
érintését.
–  Akkor is hét szeplő volt az orrodon – mondja, és a szája
egyik sarka felfelé kunkorodik. – És még mindig annyi van.
Ez az utolsó rejtélyes mondat, ami elhagyja a száját, mielőtt
megfordul, és végigsétál a rövid beállón a járdaszegélyen
parkoló kabrió sportkocsijához. Egy percre nekidőlök a csukott
ajtónak, talán tovább is, hogy visszanyerjem a szilánkokra tört
lélekjelenlétemet. Nem tudom, mi történik köztünk. A  legjobb
védekező eszközöm Jared ellen a haragom és a keserűségem,
amit a miatt az éjszaka miatt éreztem. Viszont ha tagadja, ha
elhiteti velem, hogy mégis igaz volt… Hogy az a heves kötődés
közöttünk, a testünk tökéletes adok-kapokja, a közelség, még a
szex előtt és azután még inkább lehet, hogy igaz volt,
meggyengül a védelmi rendszerem. Nem hagyhatom, hogy ez
megtörténjen. Ha lecsúszik a páncélom, védtelen leszek. És nem
akarok belegondolni, hogy hányféleképpen teheti tönkre az
életemet Jared.
 
 TIZENNÉGY
BANNER
 
 
Az  a helyzet a helikopterezéssel, hogy még sosem próbáltam.
Annyira lefoglalt Jared váratlan látogatása meg az, ahogy
mindenáron próbáltam távolságot tartani, hogy
megfeledkeztem róla, hogy valószínűleg halálra leszek rémülve.
Csak akkor szembesülök a valósággal, amikor a helikopter felé
tartunk, egy óriási, bogárszemű rovarhoz, aminek sebesen
forognak a szárnyai. A  felszállópálya egy harmincemeletes,
belvárosi épület tetején helyezkedik el, ahonnan jó kilátás
nyílik L. A.  lapos tetejű, Legóhoz hasonló látképére. A  Staples
Center az egyik irányban, a Sheraton a másikban. Csak ezt a két
épületet ismerem fel. A  többi csupán összemosódott üveg meg
kő, miközben a kör középpontja felé vonszolom a lábam, ahol a
helikopter várakozik.
–  Abban a cipőben nem tudsz gyorsan menni? – kiabálja túl
Jared a pörgő propellerek zaját.
–  Nem – kiáltok vissza, és felgyorsítom a lépteimet a fekete
Balenciaga körömcipőmben, amire tavaly ruháztam be. – De
velem minden oké.
–  Egyetértek – jegyzi meg Jared, és elismerően néz végig a
külsőmön.
 Egy papírvékony bőrdzsekit és testhezálló fekete ceruzaruhát
választottam, mivel tudom, hogy Kip Carter, Bent apja komoly
ügyfél. Lehet, hogy vastagabb vagyok a legtöbb lánynál, akikkel
egy körben mozgok, de tudom, hogy ez a ruha kiemeli a
kidolgozott idomaimat, amelyekért szó szerint kidolgoztam a
belem. A  hajam egy részét fél kontyba tűztem, a többi lágy
hullámokban omlik a hátamra. Ha tetszik, ha nem, a külső sokat
számít ebben a városban, és a legjobb formámban akarok
találkozni egy ilyen befolyásos férfival.
Akkor is, ha a fia egy seggfej, akivel remélem, sosem
találkozom többet. Drukkolok, hogy Bent ne legyen ott a
találkozón. Legutóbb azt hallottam, hogy Bostonban él,
szerencsétlen nők során tapos keresztül, akik vannak olyan
balgák, hogy megtéveszti őket a gyönyörű arca.
A  szívem hevesebben kezd verni, ahogy közeledünk a
helikopter felé, amelynek a Carter feliratot írták az oldalára.
Nem azért kapkodom a levegőt, mert próbálom tartani a lépést
Jared hosszú lábú lépteivel. Azért kapkodom a levegőt, mert
lehet, hogy hiperventilálni kezdek, mielőtt ez az egész véget ér.
– Utaztál már ilyenen, ugye? – kérdezi Jared mellékesen.
– Öhm, nem. Valójában még nem.
– Mit mondtál? – kiáltja Jared, és megáll a helikopterre vezető
két lépcső előtt.
– Nem! – kiabálom, kisebb részt a hangerő, nagyobb részt az
egyre növekvő idegességem miatt.
– Ó. – Fürkészi az arcomat, és biztos vagyok benne, hogy nem
kerülik el a figyelmét az idegességre utaló jelek. – Bocs. Gyere
csak!
Kezét a derekamra téve besegít a helikopterbe. A  piros
bőrülés körülöleli a testemet, és megnyugtatóan magába zár.
Jared ismerősként üdvözli a pilótát, és átvesz tőle két
fejhallgatót, majd az egyiket nekem adja. Felteszem az enyémet,
aztán bekötöm magam, utánozva Jared mozdulatait. Felugrok,
amikor meghallom a hangját a fülemben.
–  Ezen keresztül tudunk beszélgetni. – A  szájánál lévő
mikrofonra mutat. – Csak tizenöt perc a házig.
A gyomrom felfordul, amikor felszállunk, és erősen a karfába
kapaszkodom. Helikopterrel utazni egyáltalán nem olyan, mint
repülővel. Gondolom, ez magától értetődő.
A  felszállás nem egy sima, fokozatos felfelé haladás, inkább
egy gyorsabb felemelkedés. Sokkal izgalmasabb és durvább
élmény a vastag acélszigetelés nélkül, ami elválasztja az embert
a levegőtől, és a föld egyre kisebb lesz alattunk. Nagy a zaj, és a
motornak olyan hangja van, mintha gőzerővel próbálná
legyőzni a fizika törvényeit, amelyek a földhöz szegeznek
minket. Minden megtett mérfölddel és minden felfelé haladó
méterrel egyre jobban tudatosul bennem, hogy mekkora csoda
a repülés, és hogy valójában a gravitációval hadakozunk.
–  Jól vagy? – kérdezi Jared kiszakítva a gondolataimból és
érzékelésemből, miközben próbálom magamba szívni az
élményt.
– Olyasmi – felelem fanyarul.
–  Hát, van egy kis időnk átnézni a változtatásaidat az
ajánlattal kapcsolatban, amit elküldtem. Megvan, ugye?
 – Aha.
Mindketten elővesszük az iPadünket, hogy megbeszéljük az
ajánlat részleteit.
Tudom, hogy Jared biztosan nagyon alapos ember, tekintve,
hogy mennyi mindent elért, de eddig nem láttam ezt az oldalát.
Az ajánlat éjfél előtt érkezett. Zo már elment aludni, kimerült a
szezonon kívüli kötelezettségeitől, amit a szponzorok és
jótékonysági tevékenységek megkívántak, de az is lehet, hogy
csak kifacsarta ez a szezon. Én fennmaradtam, és
megjegyzéseket meg javaslatokat fűztem az ajánlathoz, amit
átküldtem Jarednek, mielőtt ágyba bújtam.
Megérintem a kijelzőt, és megkeresem azokat a részeket,
amelyekkel kapcsolatban kérdések merültek fel bennem.
Amikor felnézek, Jared fekete keretes szemüveget visel, és a
homlokát ráncolva nézi a kijelzőt.
–  Ezek szerint végre megcsináltattad – szólok bele a
fejhallgató mikrofonjába.
–  Mit? – Felvont szemöldökkel néz fel. Mint egy szexi
professzor.
–  A  szemüveget. – Könnyed nevetéssel leplezem, hogy egy
újabb emlék hatolt át arról az éjszakáról a védelmező burkon,
amibe beburkolóztam. – Én megmondtam.
Mélyről jövő nevetése átszűrődik a fülhallgatón, és simogatja
a bőrömet. Szerencsére a bőrdzseki elrejti a karomat pettyező
libabőrt.
– Csak olvasáshoz van. – Leveszi, majd odaadja nekem.
Felemelem, belenézek a lencsébe, és igaza van. Valóban
minimális lehet benne a dioptria. Lecsúsztatom az
orrnyergemre, és a keret fölött nézek rá Jaredre.
–  Hiszed vagy sem, régen annyira akartam szemüveget
hordani, hogy megkértem mamát, hogy szerezzen nekem egyet.
– Miért? – kérdezi halvány mosollyal.
– Okosnak akartam látszani.
Felhorkan, és csóválni kezdi a fejét.
–  Nos, hogy festek? – Felszegem az állam, és megérintem a
keret sarkát. – Okosnak tűnök?
Úgy süpped bele a ruganyos bőrbe, mint egy király, aki
szemügyre veszi a hitvesét, végigmér engem a cipőm hegyes
sarkától kezdve a lábamon át, ahol a testhezálló ruha
megszakítja a fedetlen lábam látványát a térdemnél. Tekintete
végigpásztázza a csípőm és a derekam ívét, cirógatja a
mellemet, olyan hosszan időzve rajta, hogy megkeményedik a
mellbimbóm az elasztikus anyag alatt. Szorosabban magamra
húzom a bőrdzsekimet, hogy elrejtsem az érzéki vizslatása
hatását.
–  Hogy festesz? – ismétli meg végül a kérdésem. – Kurvára
szexin.
Mi a franc?
Nem fűzök hozzá semmit a megjegyzéséhez, illetve a
kiéhezett tekintetéhez, csak gyorsan visszaadom neki a
szemüveget, ügyelve arra, nehogy egymáshoz érjenek az
ujjaink.
–  Öhm… Volt egy kérdésem itt, a harmadik oldalon. –
Végighúzom az ujjam a kijelzőn, amíg meg nem találom azt a
részt. – Átbeszéljük a platinaszintű szponzorok ösztönzési
módszereit?
Amikor felnézek, egy másodperccel tovább néz a szemembe,
fenntartva a köztünk lévő feszültséget. Végül elneveti magát, én
pedig visszaterelem a témát az ajánlathoz.
– Mindjárt ott vagyunk – jelenti ki néhány perccel később az
ablak felé fordulva, ami a Csendes-óceán sziklás partszakaszára
néz, a nem kevésbé becses homoksáv mellett húzódó ragyogó
smaragd- és zafírmezőre.
Innen, fentről végtelennek látszik, minden irányban olyan
hosszan terül el, míg a szem ellát. A  partvidékből kiemelkedő
hegyeken terrakotta színű háztetők tűzdelik a szinte
fájdalmasan élénken ragyogó víz fölötti meredek lejtőt.
Lélegzetelállító. Túléltem életem első helikopteres utazását.
Az  első rettegéshullámot követően Jareddel annyira
belefeledkeztünk a megbeszélés előkészítésébe, hogy minden
félelmemet félretettem.
–  Köszi, hogy elvontad a figyelmemet – szólalok meg, és
rájövök, hogy pontosan ezt tette, és hogy miért tette.
–  Amikor először iderepültünk Kiphez, én hánytam – ismeri
be fanyar mosollyal. – Úgyhogy ne érezd rosszul magad egy kis
parázás miatt.
–  Óvatosan, vagy a végén nem fogom azt hinni, hogy akkora
seggfej vagy, mint amilyennek mindenki tart téged – cukkolom.
– Ó, én seggfej vagyok. – Hátradönti a fejét, és megpihenteti az
ülésen, miközben lecsukódó szemhéjai alatt figyel engem. –
Csak nem veled.
 Fura érzés, hogy Jared elismeri a gyengeségét, enyhíti a
félelmemet, kivételez velem a kedvességével. Az  események
teljes egymásutánja is fura érzés, mintha a felszín alatt és a
levegőben változna valami. Láthatatlanul, de mégis áthatja
minden interakciónkat. Muszáj folyton emlékeztetnem magam
arra, hogy nem kedvelem, mert a kapcsolatunk szövete olyan
gyorsan változik, hogy már abban sem vagyok biztos, hogy
miből van.
Kip Carter helikoptere leszáll a mediterrán stílusú villa előtt
elterülő buja gyepszőnyegre. Ő maga személyesen fogad minket
a bejáratnál. Meglep a közte és Jared közt lévő melegség. Nem
két üzleti partner hűvös kézfogásával üdvözlik egymást, hanem
hosszú öleléssel, belső poénokkal és azzal a fajta ismerős
érzéssel, amit általában a családtagoknak tartogat az ember.
A  milliomosok menedzselésének köszönhetően sikerült
nekem is megkeresnem a magam millióit, és már hozzászoktam
a dekadenciához és luxushoz, amit San Diego szerény
környékén felnőve el sem tudtam képzelni. Ez a tengerparti
ingatlan azonban jóval túlmutat azon, amit valaha láttam.
Magas mennyezeteivel, hűvös márványpadlójával és a
felbecsülhetetlen értékű műtárgyaival, amelyekkel az összes
létező sarok és falmélyedés csurig van, a ház igazán fényűző
hatást kelt, akárcsak a tulajdonosai.
Kip és Karen Carter pontosan olyanok, amire az ember számít
egy Los Angeles-i pár esetében, akinek több a pénze, mint amit
el tud költeni. Kip ruhái személyre szabottak. Selyem
nyakkendőt visel, és egy rettentő drága hajó horgonyoz az
udvarán. Karen arca kapott egy kevés botoxot, és az évek
múlása jól látszik az ujjain és a nyakán.
Könnyen megtévesztheti az embert ez a kirakatélet, de az
igazság az apró részletekben rejlik. Ahogy egymás kezét fogják,
és minden adandó alkalommal egymáshoz érnek. Őszinte
kedvességet látok köztük, illetve a személyzet között, akik
gördülékenyen tartják rendben a hatalmas méretű otthonukat.
A  hangjukban megbúvó vágyakozás, amikor a kihűlt vacsora
fölött beszélgetnek a felnőtt gyerekeikről. Igen, ez egy
hollywoodi élet, de attól még valódi. Számukra valahogy még
mindig valódi.
– Gracias, Luciana – mormogja Karen, amikor egy sötét hajú,
fiatal nő elviszi az isteni salátákat és gyümölcsöket az asztalról,
amit ebédre ettünk. Észreveszem, hogy folyékonyan beszél
spanyolul a személyzettel, ezért kap tőlem egy piros pontot.
–  Nagyon kellemes az otthonotok, Karen – jegyzem meg,
magamba szíva a Csendes-óceán elképesztő látványát a
teraszról, ahol étkezünk. Belekortyolok a forrásvízbe, amit
kértem. Ha nem muszáj, nem ital formájában akarom bevinni a
kalóriákat.
–  Köszönöm. – Megérinti a gyönyörűen egyszerű köveket a
nyakában. – Hagyjuk itt a férfiakat, hogy megbeszéljék az üzleti
dolgokat, amíg én megmutatom a többi részt? A  nyugati
teraszról nyílik a legszebb kilátás az óceánra.
– Attól tartok, itt kell maradnia az üzleti résznél – szólal meg
Jared, mielőtt magyarázkodnom kéne. – Ő  is ugyanolyan
ügynök, mint én, Karen. Sajnálom, azt hittem, említettem ezt is.
 – Ó. – Meglepettség ül ki Karen még mindig szép arcára. – Azt
hittem, ti ketten… Tudjátok. Együtt vagytok.
– Jaj, nem! – Könnyedén felnevetek. – Csak üzlet. Nem vagyok
az esete.
–  Hát, ha Jarednek nem tetszenek az okos, gyönyörű nők –
mondja Karen rám kacsintva –, akkor nem tudja, mit veszít.
– Ó, én pontosan tudom, hogy mit veszítek – jegyzi meg Jared
belekortyolva a Perrier-jébe, és a pohár pereme felett méreget.
– Mindennap egyre jobban érzem.
Kip és Karen belekacag a körülöttünk fodrozódó kínos
csendbe, de sem én, sem Jared nem nevetünk. El sem
mosolyodunk. Egymást méregetve bámuljuk egymást, és a
következő lépést tervezgetjük. Én úgy döntök, visszavonulok.
Attól tartok, hogy Jared ajkának elszánt vonala és a szeme élénk
csillogása arra utal, hogy a következő lépése a támadás lesz.
Csak még nem tudom, mikor.
–  Ez nagyon jól fest – szólal meg Kip az ajánlatot vizslatva,
miután Karen kimenti magát. Lehet, hogy Kip fiaként üdvözölte
Jaredet, de úgy izzasztotta meg, mint egy idegent. Ravasz
üzletember, és Jared állítása, miszerint az ügy „el van intézve”,
némileg túlzó volt. Lehet, hogy Kipnek a kezdetektől fogva
szándékában állt támogatni a bajnokságot, de azt a benyomást
keltette bennem, hogy meg kell győznünk. És ha egyvalamit
megtanultam Albright professzor vitakurzusán, az az, hogy
hogyan győzzek meg valakit, úgyhogy minden adandó
alkalommal megragadom a lehetőséget, hogy beszálljak.
–  Ez remekül hangzik – mondja Kip, és az ajánlat utolsó
oldalára lapoz. – A  San Diegó-i és a Los Angeles-i
hajléktalanhelyzet tűrhetetlen.
–  Az  ügyfelem, Kenan, illetve Jared ügyfele, August…
Mindannyian ugyanazokat a dolgokat tartjuk fontosnak –
jelentem ki. – Nem maradhatunk a partvonalon, hogy úgy
fogalmazzak.
–  Abban reménykedem, hogy akad még néhány barátotok,
akit ugyanannyira aggaszt a helyzet, mint benneteket, Kip. –
Jared arckifejezése várakozó és magabiztos.
–  Igen, persze – feleli Kip mosolyogva. – Mit gondoltok, el
tudtok jönni hozzánk a Santa Barbara-i házunkba jövő
hétvégén? Lesz egy kis sütögetés, és minden barátunk ott lesz,
nyitott pénztárcával.
– A világért sem hagynánk ki – felelem, viszonozva Kip meleg
mosolyát.
–  Elég penge a lány – szól oda Kip Jarednek, és ahogy
megállapodik a tekintete az arcomon, mintha tisztelet bujkálna
benne. – Ha már te nem vagy elég ügyes ahhoz, hogy lecsapj rá,
talán Bentnek sikerülni fog.
– Már megint össze akarsz hozni valakivel, apa?
A mély hang a hátam mögül érkezik, de azonnal felismerem,
hiába nem hallottam vagy egy évtizede. Körülnézek, és
meglátom Bent Cartert a terasz ajtajánál. Mindig ő volt Jared
érméjének másik oldala. Könnyelmű, míg Jared elmélyült. Sötét,
ahol Jared világos. Megillették jogok, míg Jarednek meg kellett
küzdenie mindenért. Azonban azon a rémes estén semmi
különbséget nem láttam köztük. Ugyanolyanok voltak, mint
Prescott és az ő hiénaszerű nevetése, amivel kiröhögte a duci,
meztelen és fedetlen testemet. A  megszégyenülés érzése
fojtogat, ahogy meglátom ott állni Bentet, valamint az arcára
kiült túlságosan is ismerős mosolyt. A mosoly azonban lelohad,
amikor találkozik a tekintetünk.
– Banner. – Magához tér, és kezd enyhülni a meglepettsége. –
Anya mondta, hogy jött egy nő is Jareddel, és a saját szememmel
akartam látni.
– Most ez úgy hangzik, mintha nem bírnám a csajokat – jegyzi
meg Jared könnyedén, és óvatosan rám, majd a barátjára
pillant. – Pedig ez nem igaz, ugyanis állítólag még esetem is van.
A szavai felkeltik a figyelmemet, és ingerültté válok, amivel ő
is pontosan tisztában van.
Ha próbálja elterelni a figyelmemet annak az emlékéről, amit
ő meg azok a seggfejek tettek velem – Bentet is beleértve –, nem
fog összejönni. Próbálom elviselni Bent jelenlétét, mialatt
üdvözli az apját, majd az anyját, amikor ismét kijön a teraszra.
A  testem egész idő alatt megfeszül, mintha támadásra készen
állna. Csikorgatom a fogam. Épp elég, hogy Jared még mindig
jóban van ezzel a kreténnel, és ez is csak arról győz meg, hogy
hazudott, amikor azt állította, hogy végül nem lépett be a
Falkába. Az idegeim megfeszülnek, akár egy hegedű húrjai, csak
itt nincs zene. Csak a nevetésük hangja azon az estén.
A könnyeim hangja. Jared hazugságainak hangja.
–  Úgy sajnálom, de tényleg vissza kellene érnem – szólok
közbe, amikor erre alkalmat találok. Őszintén hálás mosollyal
fordulok Karen felé. Nem hibáztathatom a fia alávaló
viselkedése miatt. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk, és
köszönjük az ebédet.
Felállok, és a damasztszalvétát az ölemből a saláta
maradékára dobom.
– Kérlek, gyere el máskor is, Banner! – Karen belém karol.
– Ezer örömmel.
Jared a válla fölött felénk pillantva szemügyre vesz minket,
majd folytatja a beszélgetést Kippel és Benttel. Karen ad két
puszit az arcomra, miközben megígérjük egymásnak, hogy a
következő hétvégén tartandó sütögetésen több időt fogunk
egymással tölteni. Gyors, hosszú léptekkel Jared átszeli a jókora
udvart, és a várakozó helikopterhez indul. Én követem, amikor
félúton valaki finoman visszahúz, és megállít. A  könyökömre
kulcsolódó hosszú ujjakról felnézek, és meglátom Bent jóképű
arcát. Lehajol, hogy a fülembe beszéljen a helikopter zaja
mellett.
–  Korábban nem volt rá alkalmam – mondja hangosan. – De
bocsánatot akartam kérni a…
A  lábunk alatt elterülő gondosan nyírt füvet kémleli néhány
másodpercen keresztül, mielőtt újra megszólal.
–  Amiatt, ami a végzős évünk során történt, Banner. –
Türelmetlenül beletúr a sötét fürtjeibe, amitől teljesen eldobták
magukat a lányok a Kerringtonon. – Szégyellem magam, amiért
részt vettem benne.
–  Az  már sok éve történt – jegyzem meg, és megrántom a
könyököm, de nem enged el.
– Sok éve, igen, úgyhogy még rosszabb, hogy csak most kérek
bocsánatot – mondja. – Én engedtem a nyomásnak, mert be
akartam kerülni. Muszáj volt. A családunk mindig is része volt a
szervezetnek.
–  Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Lopva a helikopterre
pillantok. Jared komoran ráncolja a homlokát, és az ajtóban áll
zsebre dugott kézzel. – Mennem kéne.
– Neki semmi köze nem volt hozzá. – Bent lejjebb dönti a fejét,
hogy a szemembe nézzen. – Nagyon kiakadt aznap, amikor
Prescott azt mondta neki, hogy…
–  Dugja meg a kövér csajt – fejezem be helyette, a szavaim
kimértek.
– Aha – ismeri el Bent egy nehéz sóhajjal.
– És mégis learatta a babérokat – jegyzem meg megvetően.
–  Milyen babérokat? – kérdezi Bent, zavartan összeugrik a
szemöldöke.
–  A  Falkáét. Láttam őt veled meg a barátaiddal különböző
rendezvényeken meg nyaralásokon, és… Nem vagyok hülye.
Nyilvánvalóan ő is tag.
–  Azért láttad velem, a barátaimmal meg a családommal,
mert barátok vagyunk. A  szüleim második fiukként tekintenek
Jaredre. Két évig szóba se állt velem, és akkor is csak azért, mert
anyám könyörgött neki.
Próbálom feldolgozni az új információt, de nem sikerül
értelmet találnom benne.
–  Akkor tényleg nem a Falka tagja? – kérdezem, és álnokság
jeleit kutatom arca markáns vonásain.
– Nézd, erről nem beszélhetek veled! – mondja Bent. – Ez egy
titkos társaság, ami azt jelenti, hogy tényleg titkos. Már amiatt is
kirakhatnának, amiket eddig mondtam neked, és Jareddel
ellentétben nekem szükségem van a kapcsolatokra. Annyit
elmondhatok, hogy nem csupán nem tag, de örök életére ki is
tiltották.
– Örök életére? Miért?
Bent szája sarka finoman felfelé görbül.
– Mert megtámadott egy örökös tagot – feleli Bent kuncogva. –
Aznap éjjel visszajött, és kiverte Prescott két fogát.
Meghökkent nevetés bukik ki a számon.
– Miért tett volna ilyet?
A  derű leolvad Bent arcáról, és két kezébe veszi a kezem,
majd megszorítja.
– Totál odavolt érted, Banner.
Döbbenet és hitetlenkedés birkózik bennem egymással.
A  szívem hangosabban ver a fülemben, mint a várakozó
helikopter propellere, ami a levegőben pörög.
– Nem, ő…
–  De igen – vág közbe Bent rezzenéstelen arccal. – Hidd el
nekem!
Megkockáztatok egy pillantást vetni Jaredre, aki még mindig
vár engem, a haja rendezetlen kupac a feje tetején a
propellertől. Kérdő tekintettel néz rám, majd Bentre, aztán a
helikopter felé biccent a fejével, jelezve, hogy indulnunk kell.
–  Öhm, köszi, hogy elmondtad, Bent – mondom, és már
fordulok is, hogy elinduljak. Ismét elkapja a könyökömet.
– Bocsánatkérés elfogadva? – kérdezi egy félmosollyal.
 – Persze. – Sikerül rámosolyognom, de még mindig le vagyok
taglózva attól, amit mesélt. Vajon tényleg valódi volt az egész?
Igazi? Lehet, hogy az az éjszaka Jared számára is valódi volt?
Veszélyes a gondolat, hogy igen.
A  helikopter felé vezető út maradék részét kocogva teszem
meg, és Jared felsegít a lépcsőn, majd be a helikopterbe. Épp
csak elhelyezkedem, és bekötöm a biztonsági övet, amikor Jared
odaadja a fejhallgatót.
– Tedd fel! – kér meg. Alig hallom, de leolvasom az ajkáról, és
felteszem a fejhallgatót. – Mit mondott neked Bent?
–  Magánbeszélgetés volt – felelem. Az  ablak felé fordulok, és
szinte nem is látom az ékszerként ragyogó vizet vagy a fenséges
sziklákat.
– Akkor majd megkérdezem tőle – hallom a fülesemben.
Nem érkezik tőlem válasz.
–  El fogja ám árulni – folytatja. Felém nyúl, és finoman
megfogja az állam, hogy maga felé fordítsa az arcom. – De
szívesebben hallanám tőled.
A  hüvelykujja kemény a bőrömön, de a simogatása, az
érintése, ami ide-oda siklik a bőrömön, puha.
–  Azt mondta, nem tehetsz arról, ami aznap este történt –
mondom vontatottan, és elrántom az állam. – Azt mondta, hogy
nem vagy a Falka tagja.
– Én mondtam.
– Nem hittem neked.
Féloldalas mosolyt villant rám.
– Nem hibáztatlak ezért.
 – Rendben.
– De most már hiszel nekem? Hiszel Bentnek?
– Azt mondta, nem vagy benne a Falkában – felelem, anélkül,
hogy konkrét választ adnék. – És hogy sosem voltál.
–  Sosem voltam – erősíti meg, és nem néz másfelé. Nekem
sem hagyja. – Azonnal visszaléptem, amikor Prescott elárulta,
mit kell megtennem.
Erőltetetten bólintok, és összekulcsolom az ujjaimat az
ölemben.
–  Ő  is ezt mondta. – Felnézek, és összepréselem az ajkamat,
hogy elfojtsam a visszatarthatatlan mosolyomat. – Azt mondta,
egész életedre kitiltottak, mert kiverted Prescott két fogát.
Rekedt nevetése a fülemben dübörög. 
– Ki tudta fizetni a fogorvost.
Megengedek magamnak egy mosolyt, de aztán lenézek a
kezemre.
–  Ez minden, amit mondott? – kérdezi Jared, és derűs
kíváncsiságról árulkodik az arckifejezése.
Totál odavolt érted, Banner.
Nem vehetem számításba a lehetőséget, hogy Jared akár a
töredékét érezte irántam annak, amit én éreztem iránta. Nem
engedhetem meg magamnak, hogy belegondoljak abba, hogy mi
lett volna, ha. Már csak a töprengés is kockára tudná tenni azt,
ami Zo és köztem van.
– Aha. – Ismét a gyönyörű kilátás felé fordulok, de nem igazán
látom, amit nézek. – Csak ennyit mondott.
 
 TIZENÖT
JARED
 
 
Leparkolok Banner háza előtt a járdaszegélyen, és végigsétálok
az ajtóhoz vezető macskaköves járdán. Tétovázok, és nem
nyomom meg azonnal a csengőt. Tudja, hogy jövök.
Megbeszéltük, hogy mikor fogom felvenni Kip bulija előtt, de
feltételezem, hogy Zo is itt van, mivel itt lakik Bannerrel egész
nyáron. Nem valami kellemes gondolat. Csak hírből ismerem.
Imádják a bajnokságban is, meg azon kívül is. Ráadásul okos is.
Én azonnal észrevenném, ha valaki a barátnőmre pályázna, és
lehet, hogy tévedek, de szerintem van annyi esze, hogy legalább
gyanítsa, hogy nekem kell az ő barátnője. Csak én nem tudok az
övéként gondolni Bannerre. Bannert elvették tőlem. Ha nem lett
volna Prescott hülye szívatása, ki tudja, mi történt volna velünk.
Állandóan ezen töprengek.
Hamarosan megtudom.
Egész héten került engem. A  helikopterezés és a Benttel
folytatott beszélgetése óta mindig azt mondta, hogy nem ér rá,
amikor felhívtam. Tény, hogy mondvacsinált okokkal
hívogattam, de én addig akartam ütni a vasat, amíg meleg.
Ehelyett azonban az utóbbi pár nap alatt Bannernek volt ideje
visszavonulni, és összeszednie magát. Nem kellett
szembenéznie velem meg a köztünk lévő kötelékkel, amit
tudom, hogy ő is érez. Volt lehetősége Zóra fókuszálni, aki vele
él.
Basszus!
Nem fogok úgy tenni, mintha bűntudatom lenne amiatt, amit
tenni fogok. Nem fogok úgy tenni, mintha bánnám. El fogom
venni tőle, szép apránként, napról napra, amíg már Bannernek
eszébe sem fog jutni. Az  üzleti életben és a magánéletben is
mindig a legrövidebb utat választom a vágyaim tárgyai felé.
Ebben az esetben a legrövidebb út Bannerhöz Alonzo Vidalén
keresztül vezet. Nagy kár, tényleg, de annyi lány vár még rá!
Tucatnyi lány, akivel együtt élhet, akiket szerethet, akármi.
Viszont Banner az egyetlen, akit én el tudok viselni.
Oké. Ennél azért többről van szó. Vágyakozom utána.
Vágyakozom a társasága után.
A  közelsége eszembe juttatta, mennyire kedvelem. Ahogy
motivál, és ahogy megnevettet. Ő az egyetlen, akivel élvezem az
együttlétet, és az egyetlen, aki mellett úgy érzem, önmagam
lehetek. Hogy ő elfogadta a jó, a rossz és a csúf oldalamat is.
A  jót, azt a keveset. A  rosszat, azt a temérdek rosszat. És a
csúfot. Én nem vagyok egy csúnya srác. Ezt önteltség nélkül
állíthatom. Az  önteltség csupán idő- és energiapazarlás. Ezt
mindig tudtam, és bár Banner mindig vonzódott hozzám, nem a
külsőm miatt érzett így. Nem igazán. Ahogy az én esetemben
sem erről volt szó. Bekötött szemmel is belezúgtam volna. El
lehet fedni a külső hibákat, és lehet hülyíteni a férfiakat
implantátumokkal meg előnyös ruhákkal, de nem lehet egy
olyan éles elmét hamisítani, amilyen Banneré. Vagy színlelni a
makacs hitét az emberekben, valamint a vágyat, hogy
mindenáron segítsen nekik. Vagy a többi tulajdonságát, ami
megkülönbözteti minden nőtől, akivel valaha találkoztam.
Nyílik az ajtó, és ott áll, kíváncsi tekintettel.
–  Már öt perce itt ácsorogsz – szólal meg, a kezét az ívelt
csípőjére téve. – Akkor megyünk, vagy mi lesz?
–  Ó, igen. Elgondolkodtam. – Hátranézek az autómra, majd
Bannerre, remélve, hogy beveszi a béna kifogásomat. – Kész
vagy?
–  Igen. – Kilép, majd fanyar arckifejezését rám villantva
becsukja maga mögött az ajtót. – Már öt perce.
Végignéz magán.
–  Meg kellett volna kérdeznem, hogy mit vegyek fel – jegyzi
meg a homlokát ráncolva. – Jó lesz így?
Nem tudom, hogyan beszélhetnék Banner testéről anélkül,
hogy megsérteném. Sosem tartottam kövérnek, de nem hitt
nekem. Most még kevésbé az, az izmai kidolgozottak és
formásak, de a végtelenül szexi feneke a legszembeötlőbb.
A  teste feszes, de van egy kis vadító domborulat a csípője, a
feneke és a combja körül. Imádom, hogy sokkal inkább hasonlít
egy nagy potrohú méhre, mint egy botsáskára, de valószínű
bármelyik megjegyzésemmel mellélőnék, úgyhogy inkább
hallgatok.
– Jól nézel ki – felelem semleges hangon.
–  Biztos, hogy nem túl hétköznapi? – kérdezi, miközben
belecsíp a ruha szoknyarészébe.
 Nyakpánt fogja össze a ruhát a nyaka mögött, fedetlenül
hagyva a vállait. A ruha vörös, fekete kiemelésekkel a zsebeknél
és a szegélynél, ami épp a térde alatt végződik. Laza esésű, csak
sejteti a csípője és a feneke domborulatait. A  mellei magasan,
büszkén és telten ülnek. Emlékszem, amikor azok a mellek a
kezemben és az ajkaim között voltak. Azok az édes
mellbimbók…
–  Jared! – Banner csettint egyet az arcom előtt. – Hallottad,
amit mondtam?
–  Aha. – Fogalmam sincs, miről beszél. Leragadtam az édes
mellbimbóknál. – Egyetértek.
– Egyetértesz? – Úgy néz rám, mintha nem lennék ott egészen,
ami igaz is. – Egyetértesz azzal, hogy túl hétköznapi, vagy…
– Ja, hogy az. Nem. Jól néz ki. Remekül nézel ki.
Megérintem a derekát, épp a feneke domborulata felett –
olyan közel, és mégis olyan messze –, és végigkísérem az autóm
felé vezető lépcsőkön. Egy kicsivel előttem megy, elhúzódik az
érintésem elől.
Ó, hát így állunk!
Az  ajtó felé nyúl, de én megnyomom a gombot, hogy
bezárjam a kocsit, így feleslegesen rángatja a kilincset. Felém
fordul, és nekidől az autónak.
–  Nyisd ki az ajtót! – mondja, miközben halvány mosoly
bujkál azokon a Micsoda nő!-ajkakon.
–  Úriember vagyok – emlékeztetem. – Nekem kell kinyitnom
neked az ajtót.
– Ki tudok nyitni egy ajtót. Már régóta sikerül.
 –  Túlságosan emancipált vagy az egyszerű udvariassághoz?
Hogy elfogadd a kedvességet?
– Mikor voltál te utoljára kedves? – kérdezi nevetve.
– Most megfogtál – ismerem be kuncogva.
– Azt gondoltam.
– Gyönyörű vagy – mondom neki, mellőzve az évődés minden
látszatát, és őszintén a szemébe nézek. Közelebb lépek,
beszorítom a testem és az autó közé, majd mögé nyúlok a
kilincshez, így a karom hozzáér a meztelen bőréhez. Beszívom a
haja illatát, a parfüméét és az övét. A  pillantásom végigkúszik
rajta, minden egyes négyzetcentiméterét megízleli, kezdve a
feltűzött hajával, amelyből kiszabadult pár puha hajtincs, hogy
a haja vonalánál meg a nyakánál kunkorodjanak, majd a nyitott
orrú magas sarkúba bújtatott lába felé haladva magamba
szívok minden mélyedést és domborulatot.
Az arany karika fülbevalójához nyúlok.
– Tetszik.
–  Köszönöm. A  barátomtól kaptam – mondja
jelentőségteljesen.
Visszafojtom a vigyoromat. Ez annyira édes! Azt hiszi, hogy
érdekel a pasija. Azt hiszi, lerázhat azzal, hogy elhúzódik az
érintésemtől, hogy emlékeztet a másik pasira. Nem veszi észre,
hogy nem érdekel. Hamarosan meglátja. Talán már ma este.
Kinyitom az ajtó zárját, és hátralépek, hogy be tudjon szállni.
A kormánynál ülve ellenőrzöm a tükröket, és az ujjam tétovázik
a gomb felett, amellyel le lehet ereszteni a tetőt.
– Tető fent vagy lent?
 –  A  hajam. – Megtapogatja a sötét tincseket, amelyek
tökéletesen a helyükön vannak. – Odafelé fent. Hazafelé lent.
– Akkor fent. – Elindítom a kocsit, és babrálok a rendszerrel. –
A sofőr a DJ.
– Nem. – Mordul egyet, és hátrahajtja a fejét. – Milyen hosszú
is az út?
–  Kiváló a zenei ízlésem. – Sértetten rápillantok az útról. –
Majd váltogatjuk, de én kezdem!
–  Hát persze hogy te kezded – motyogja magában. – Mint
mindig.
– Ez meg mi volt? – kérdezem, és nagyon jól szórakozom.
– Semmi. – Gyorsan hamis vigyort erőltet az arcára. – Te vagy
a sofőr.
–  Akkor jól hallottam. – Elindítom az első számomat. – A Get
Lucky a Daft Punktól és Pharrelltől.
Bólogat a fejével, és dobol a combján.
–  Na, ezt szereted? – kérdezem. – A  „Jared, a zenei ízlésed
kiváló” tökéletes lesz bocsánatkérés helyett.
–  Egy szám miatt még nem lesz jó az ízlésed. – Nevet, és a
telefonomon a Spotifyt böngészve keresi a következő dalt. –
Óóó, találtam egy jót!
– Majd azt én eldöntöm.
–  Szerintem mindkettőnknek lehetne egy olyan dala, ami
fölött nem ítélkezünk.
– Tessék? Te választhatsz szar számot, és nem nevethetlek ki?
– Csóválom a fejem. – Sosem hagynék ki egy alkalmat sem,
amikor a választásodat alázom.
 –  Ezzel tisztában vagyok – jegyzi meg fanyarul. – De ez azt
jelenti, hogy te is berakhatsz egy égő számot.
–  Én nem szeretem a szar zenét, úgyhogy én nem élek a
lehetőséggel.
–  Néha mindenkinek szüksége van passzolási lehetőségre.
Mindenkinek van egy béna választása.
– Sosem gondoltam volna, hogy neked szar lehet az ízlésed.
– Nem vagyok tökéletes, Jared.
Azért majdnem.
Nem mondom ki, mert ha megtudná, mennyire odavagyok
érte, az ellenem játszana a végjátékomban. Ha hallana egy
efféle figyelmeztető megjegyzést, elrohanna a másik irányba.
Készületlenül kell érnem, meg kell lepnem. Mire észreveszi,
hogy üldözöm, azt akarom, hogy könyörögjön azért, hogy
elkapjam.
Ő  következik, és kiválasztja az egyik kedvenc számomat.
Semmi jelét nem adom annak, hogy imádom Gnarls Barkley-től
a Crazyt.
–  Jaj, ugyan már, Foster! – Rám mutat, és nevetve rázza a
fejét. – Tudom, hogy imádod ezt a számot.
– Nem rossz – jelentem ki pléhpofával. Vállat vonok.
– Hmm. – Keresztbe teszi mellkasán a karját, és úgy felnyomja
a mellét, hogy majdnem elvonja a figyelmemet az útról, de…
Elvek! – Ez volt végzős korodban a kedvenc számod a tanulós
lejátszási listádon.
Na, most már tartunk valamerre! Ő is emlékszik a részletekre
velem kapcsolatban.
 –  Igazán? – Érdektelenséget tettetek, ha valamihez, ehhez
értek. – Nem is emlékszem rá. Hogyhogy te emlékszel rá?
– Nem tudom. – Megvonja a sima, meztelen vállát, és tovább
görget a telefonban a következő szám után vadászva. – Csak
beugrott valamiért.
– Áh! Ahogy nekem is az öblítő? – kérdezem ártatlanul. – Az is
csak úgy beugrott.
Csend. Hátradől, és élvezi az óceánra nyíló kilátást. Úgy
döntöttem, hogy a csendes-óceáni autópályán megyünk, ami
valamivel hosszabb ideig tart, de így, hogy Banner ül mellettem
a kocsiban, nem probléma. Legalább nézhet valamit, miközben
összeszedi magát. Tovább szórakozunk a számokkal pár órán
keresztül a kocsiban. Szándékosan kerülöm az üzletet, nem
akarom emlékeztetni rá, hogy elvileg ellenfelek vagyunk.
–  Jól van, ez az én ítélkezésmentes választásom – szólal meg
egy idő után, és tágra nyílt szemmel meg lebiggyesztett ajkakkal
néz rám. – És légyszi, ne utáld, elég cink!
–  Már attól kiakad a cikiségmérőm, hogy a „cink” szót
használod.
– Nekem meg attól, hogy a cikiségmérő szót használod.
Mindketten felnevetünk, és várom, hogy kiderüljön,
mennyire béna a száma.
Eléggé az.
–  Most komolyan? – Torlódás van előttünk, úgyhogy teljesen
rá tudok nézni, mialatt araszolunk. – One Direction?
Feltekeri a hangerőt, így a What Makes You Beautiful kitölti az
autó belső terét. Később majd letagadom, de a látvány miatt,
ahogy mellettem táncikál, olyan önfeledten, ahogy a mosodás
napjaink óta egyszer sem láttam, megéri végigszenvedni egy
brit fiúcsapatot, ami nem a Beatles.
–  Oké. – Odaadja a telefont. – Most válaszd ki a te ultragáz
számodat, hogy ne érezzem magam olyan rosszul.
–  Mondtam már, hogy nem hallgatok szar zenét –
emlékeztetem.
– Ugyan már! Biztos találsz egyet. Mindenkinek van ilyen.
Fejben végigpörgetem a számokat, amiket hallgatni szoktam,
és nem igazán találok olyat, ami nem szuper.
És akkor eszembe jut.
Egyik szememet az úton, a másikat a telefonon tartva addig
keresem, amíg meg nem találom. Sohasem vártam még ennyire
az alázást, mint amikor felcsendül az It Wasn’t Me első néhány,
dallamos hangja Shaggytől.
–  Ó, te jó ég! – Banner kétrét görnyed az ülésen, a fejét a
térdéhez szorítja, és rázkódnak a vállai. – Nem mondod, hogy
még te ítélkeztél felettem! Ez… valami rémes!
Nem bánom, ha sosem tudom kiverni a fejemből ezt az
élményt. Már azért megéri, hogy hallhatom, amint Banner teli
torokból hahotázik. A főiskola óta nem hallottam ezt a nevetést.
Teljesen gátlástalan, őszinte és felszabadult. És miattam nevet.
–  Gondolom, nem ártana átbeszélnünk a stratégiát, hogy
hogyan szerezzünk szponzorokat ezen a partin – jegyzi meg,
amikor nagyjából harminc percre járunk Kip és Karen Santa
Barbara-i otthonától.
– Igen. – Baromira nem érdekel. – Nagyon fontos lenne.
 A  potenciális szponzorok fele már rábólintott az e-mail
szerint, amit Kip még aznap küldött ki, amikor együtt
ebédeltünk, de erről a részletről Bannernek nem muszáj tudnia.
Lehet, hogy el se jött volna.
–  Azt mondom, oszd meg, és uralkodj! – Banner lehajtja a
tükröt, hogy ellenőrizze a sminkjét, és tegyen még egy kis vörös
színt az ajkára.
Az  „oszd meg” úgy hangzik, mint ami megtorpedózza a
terveimet, ami arról szólt volna, hogy lehetőleg minél több időt
töltsek Bannerrel.
– Lehet, hogy inkább együtt kéne maradnunk – javaslom.
–  Bemagoltam a potenciális szponzorok listáját, amit
átküldtél.
Hát persze hogy.
– És kerestem róluk fényképeket – folytatja vidáman.
Stréber… De ezt eddig is tudtuk.
–  Szóval szerintem sikerült összekötnöm fejben a neveket és
az arcokat, úgyhogy megleszek – mondja. – Ha netán emiatt
aggódnál.
Nem.
– Oké – szólok lemondóan. Ráfordulunk a hosszú magánútra,
amely a Carter-házhoz vezet. – Akkor oszd meg, és uralkodj!
–  Milyen szép – állapítja meg Banner sóhajtva, amikor
feltűnik előttünk a ház.
Próbálom úgy nézni Carterék Cape Dutch stílusú házát,
mintha most látnám először. Gólya korom óta járok ide. Eleinte
persze Benttel együtt jöttem, de főleg most, hogy én a nyugati
parton élek, Bent pedig Bostonban, többnyire nélküle szoktam
érkezni. Amikor először megérkeztem, engem is letaglózott a
látvány. Az  egyik oldalon mohaszínű hegyek meredeznek a
hatalmas telek fölött. Akvamarinszínű víz szegélyezi a másik
oldalról. Mindkét világ a legjobb oldalát mutatja itt.
Látszik, hogy Banner a belső tereket is legalább ennyire
lenyűgözőnek tartja, ahogy felnéz a fölénk magasodó
mennyezetre, és áhítatosan közelebb lép a falakat díszítő
felbecsülhetetlen értékű festményekhez.
– Ez a ház is ugyanolyan kellemes, mint a másik otthonotok –
mondja Karennek egy gyors ölelést követően. – Melegség árad
belőle, és gyönyörű!
–  Ezt rólad is el lehet mondani – jegyzi meg Kip régi vágású
udvarlási stílusra váltva, mintha eredetileg Olaszországból
származna, pedig Detroitban nőtt fel. Megfogja Banner mindkét
kezét, és puszit ad az arcára.
–  Köszönöm. – Banner kedvesen mosolyog, és elfogadja Kip
felé tartott karját.
–  Jó sok emberrel fogtok ma találkozni. – Kivezeti Bannert a
ház mögött elterülő óceánparti udvarra, ahol már most
legalább száz vendég hemzseg.
– Kip kedveli a barátodat – jelenti ki Karen, majd belém karol,
és diszkrét távolságból követ. – Nagy hatást tett rá.
–  Mármint az ebédnél? – kérdezem fanyarul. – Vagy azután,
amikor nekiállt kutakodni utána?
Karen felnevet, és mindentudó pillantást vet rám.
–  Főleg utána, amikor kutakodott. Szereti az ambíciót, az
elszántságot és az intelligenciát. Benne pedig mindhárom
megvan.
– Ez így van – értek egyet, remélve, hogy sikerül lepleznem a
büszkeségemet aziránt, hogy milyen nő vált Bannerből. Bőven
felülmúlta az elképzeléseimet, amit a főiskolán gondoltam róla.
–  És ami azt illeti, én is kedvelem – folytatja Karen ravasz
mosollyal, és elkapja a tekintetemet. – Nagyon.
–  Ennyire nyilvánvaló, igaz? – Túlzóan összevonom a
szemöldökömet. – Ezen még dolgoznom kell.
– Jól ismerlek. Még sosem hoztál ide egy nőt sem.
–  Kolléga, Karen – terelek. – Azért hoztam el, mert az üzleti
ügyeink egybevágnak Kip érdekeivel.
– Jaj, ugyan már! – csattan fel Karen, miközben tökéletesített
mosollyal néz a vendégeire: örülök, hogy eljöttetek. Köszönöm,
hogy eljöttetek. Majd később foglalkozom veletek, nem látjátok,
hogy most épp benne vagyok valamiben? – Látom, hogy nézel
arra a lányra.
– Hogy? – kérdezem, meggyőződve arról, hogy eddig sikerült
lepleznem a vágyaimat Banner iránt.
– Udvariatlan így nézni egy nő fenekét.
A  kitörő nevetésem mindkettőnket meghökkent. Úgy fest,
egyáltalán nem végeztem jó munkát.
– És többnyire nem szoktál így nevetni – teszi hozzá. – Tetszik,
amilyen mellette vagy. Hol találtad? És nincs egy lánytestvére,
akit valahogy hozzáadhatnánk Benthez?
–  Senki nem beszél itt házasságról. – A  szemöldökömet
összevonva próbálom csitítani. – De tényleg nagyon bírom, és
szeretném… Hát, tudod.
Megdugni… Újra… És újra… És újra… Majd megint.
Az alapján, ahogy Karen rám néz, túlságosan jól tudja.
–  Vágyhatok rá házasság nélkül is – jegyzem meg. – Nem
igazán tudom, mit gondolok erről az intézményről. Nem
mindenki olyan szerencsés, mint te és Kip, vagy az apám és a
mostohaanyám.
– Nehéz hűségesnek lenni egyetlen nőhöz? – kérdezi.
Az elmúlt tíz év során senki nem ért fel Bannerrel a sötétben.
Bannerrel azon a szűk kanapén, kapkodva, sietve. Frenetikus és
tökéletes volt. Bármelyik nőt lecserélném az elmúlt tíz évből
egyetlen éjszakáért cserébe Bannerrel.
–  Szerintem képes lennék hűséges lenni. – Elveszek az egyik
tálcáról egy pezsgőkoktélt, amiről Karen partijai híresek. – Bár
még sosem találkoztam olyan nővel, akivel tesztelhettem volna
ezt a feltevést.
– Mármint Banner előtt? – Karen arcán ugyanaz az elégedett
vigyor ül, amit a mostohaanyám szokott alkalmazni, ahányszor
csak tévesen azt képzeli, hogy most végre „meg fogok állapodni”
az egyik kedves lánnyal, akinek bemutat. Kinek kellenek kedves
lányok, ha Banner minden éjjel követelné tőlem a jussát?
Banner élénk ruháját keresem a tömött udvaron. A vörös szín
elárulja a medence mellett állva. Egy férfival beszélget, akit Kip
egyszerűen csak Bárónak nevez, egy német üzletember, akit
még sosem láttam mosolyogni. Most élénk beszélgetést folytat
Bannerrel, feltehetőleg németül, és részeges vigyor ül az arcán
a két hatalmas füle között. Mindenki odavan Bannerért. Vagy
azért, mert úgy érzik, mintha ő lenne a nem létező lányuk,
ahogy Karennel is történt, vagy azért, mert mintha ő lenne a
legjobb dolog, ami valaha történt a vállalkozásával, mint Cal
Bagley esetében. Szegény Zo, sajnálom őt, mert Banner
számomra az egyetlen nő. Majd talál valakit. Hiszek benne.
Végigveszem az „oszd meg, és uralkodj” stratégiánk lépéseit,
gyakorlatilag csak meg kell beszélnem a szponzorokkal, akik
már aláírtak velünk, hogy a héten visszajelzek, valamint
kellően közel kell maradnom Bannerhöz, hogy amikor a tánc
elkezdődik, ami mindig elő szokott fordulni Karen és Kip
partijain, feltűnő közelségben legyek hozzá.
Amikor az együttes elfoglalja a helyét a kis színpadon,
háttérben az óceánnal, megteszem a lépést. Banner egy San
José-i fickóval beszélget, aki fejlesztett egy alkalmazást, ami
kevesebb mint egy év alatt többszörös milliomossá tette. Úton
van az egymilliárd felé, és már aláírta, hogy szponzorálja a
golfbajnokságot.
–  Szóval az alkalmazásban tudom követni az étrendemet, a
tápanyagokat meg a mozgást – magyarázza a San José-inak,
amikor odaérek.
–  Ez lenyűgöző – jegyzi meg, és minden második szónál a
melleire siklik a pillantása.
–  Igen, az – ért egyet Banner lelkesen, és még fogalma sincs
róla, hogy a fickó következő lépése az lesz, hogy finoman
megérinti, és félrevonja valahova, ahol kettesben lehetnek.
–  És az ügyfeled, Quinn fejlesztette? – kérdezi, miközben
megfogja a karját, és kissé félrevonja a tömörülő emberektől,
akik körbeveszik őket. – Mi lenne, ha kimennénk a teraszra?
Mintha itt folyton kiabálni kéne, és ez az app annyira…
– Lenyűgöző – vágok közbe. – Igaz?
Mindketten meglepett tekintettel fordulnak felém. Banner
mosolyog, Mr. San José viszont jogos fenyegetést érez, ezért
összevonja a szemöldökét.
–  Jared, szia! – köszön oda Banner, és nehéz szemhéja arról
árulkodik, hogy már eleget ivott a pezsgőkoktélból ahhoz, hogy
felszabaduljon, de annyira nem, hogy nemtörődöm módon
viselkedjen. – Épp beszélgetek… Jaj, istenem! Nem értettem a
neved.
–  Miller – préseli ki magából a fickó, láthatóan csalódottan,
hogy Banner nem tudja, ki ő, vagy mert nem bűvölte el a
vagyona. – Kyle Miller.
–  Tényleg! – Banner megpaskolja a vállát. – Úgy volt, hogy
mesélsz nekem a te alkalmazásodról. Esetleg
együttműködhetnétek Quinn-nel, hogy kitaláljatok pár csavart a
Gyerünk, csajszi! appba.
Hosszú szempilláit rebegtetve néz a fickóra a pezsgőkoktél
fölött, telt ajkait a pohár peremére helyezve belekortyol az
italba. Egy csepp lecsurog a nyakán, be, a dekoltázsába.
– Upsz. Ez kicsöppent! – kuncog.
Banner sosem kuncog. És hol tanulta ezt? Mikor kezdte ezt
csinálni?
Elkapja a lefelé tartó cseppet, és éles tekintettel figyeli, ahogy
Kyle az ujja útját figyeli, ahogy kiemeli a melle közül a
pezsgőkoktélcseppet, és lenyalja az ujjáról. Mire a fickó ismét
felnéz, Banner megint a pilláit rebegteti és mosolyog.
– Öhm, igen – mondja mohón. – Lehet róla szó.
–  Jaj, szuper! – Banner előveszi a telefonját a zsebéből. – Át
tudod küldeni a számod? – Újabb pislogászápor. – Kérlek?
Elérhetőséget cserélnek, és ekkor megszólal a zene.
– Már előkészítik a táncteret – mondja Kyle. – Esetleg…
– Nem hiszem – vágok közbe a pasas legnagyobb sajnálatára.
– De úgy volt, hogy mi…
–  Tudooom – mondom, és igyekszem sajnálkozó pillantást
vetni rá, valószínűleg sikertelenül.
– Talán legközelebb.
– De mi…
–  Elmennél, kérlek? – Kezd elegem lenni, és lekéssük a tánc
kezdetét, amit egész este vártam.
Banner teli torokból nevet, ami mindkettőnk figyelmét
odavonzza.
– Hétfőn hívlak, Kyle! – mondja Banner, és visszacsúsztatja a
telefont a zsebébe. – Jó volt veled beszélgetni.
Kyle jobban ért az udvarias elutasításból, mint az enyémből,
bólogat, és elindul.
–  Ez udvariatlan volt. – Banner a pezsgőkoktélba kortyol, és
rám is ugyanolyan hevesen és gyorsan pislog, mint Kyle-ra. – És
épp kezdtem belemelegedni.
–  Szerintem – szólalok meg, miközben kiveszem a kezéből a
pezsgőspoharat, és leteszem egy közeli párkányra – mára elég
lesz ebből a szempilla-rebegtetésből. A  pilláid elvégezték a
dolgukat.
 –  Igen – ért egyet. – Quinn hetek óta hívogatja Kyle irodáját,
hogy segítséget kérjen az alkalmazásával kapcsolatban. Amikor
megláttam a nevét a vendéglistán, észrevettem a kopogtató
lehetőséget. És ajtót nyitottam neki.
Az én nap-éj egyenlőségem, pontosan.
– Nos, szól a zene – mutatok rá. – És táncolnak.
– Igen, úgy fest, mindenki táncol – mondja dallamosan, ahogy
körbepillant a párba állt résztvevőkön a sebtében felállított
tánctéren.
– Nagy kár lenne, ha nem csatlakoznánk.
–  Én szeretek táncolni. – Pajkos pillantást vet rám. – Habár
többnyire nem szokásom lebratyizni az ellenséggel.
Lecsúsztatom a hátán a kezem, majd megállítom a dereka
ívénél, és a tánctér felé vezetem.
–  Ó, és ezek szerint én lennék az ellenség? – A  karomba
vonom, mire kezét a vállamra teszi.
–  Mindig így gondoltam – feleli a lábunkra pillantva, és
ringatózni kezd a zenére.
– Nem igaz – emlékeztetem halkan. – Nem mindig.
A  nap lemenni készül. Már nem magasan jár, de nem is a
horizont fölött lebeg. A  napnyugta előtti utolsó lélegzetvétellel
az egész ég felrobban, és egy utolsó színkavalkáddal tűzijátékot
fest az óceán fölé. A  horizontot színező pír Banner arcán is
megjelenik.
–  Nem, nem mindig – ért egyet, szemét továbbra is a földre
szegezve, nem pislog kihívóan, ahogy Kyle-lal tette.
Hál’ istennek.
 –  Ban, ugye tudod, hogy nem vagyok az ellenséged? –
Közelebb húzom magamhoz, és már nincs köztünk távolság, a
szám pedig a fülénél van. – Más csapatban játszunk, de nem
igazán vagyunk ellenfelek. Ez megfelelő tálalása a dolgoknak?
Enyhe borzongás fut végig a testén, ahogy a hajába és a
fülébe fújom a levegőt. Lassan bólint.
– Igen, értem. Bent megerősítette, hogy nem voltál benne a… –
Felnéz rám, tekintete óvatos, de többet elárul, mint amennyit
feltehetőleg szeretne. – …Hogy nem voltál benne abban, amit
Prescott tett, és azóta másképp látom a dolgokat. Nyilvánvalóan.
–  Jó. – A  kezem néhány centivel lejjebb kalandozik a
derekától, egészen a csípője kerek ívéig. – Évek óta tisztázni
akartam, de mindkettőnknek zajlott az élete.
– Igen, más városban éltünk.
– Más cégnél dolgoztunk – teszem hozzá.
–  Különböző ösvényeken jártunk – suttogja mélyen a
szemembe nézve.
Megpörgetem, a combja közé csúsztatom a lábam, és az
egyetlen dolog, ami elválaszt minket, az a nadrágom lenanyaga
és az ő pamutruhája. Banner melegsége átszivárog a vékony
rétegeken, és semmi másra nem vágyom, mint a ruhája alá
nyúlni, és belemarkolni abba a fincsi fenekébe.
Tanga? Bikini? Basszus! Mi van, ha Bannerön egyáltalán nincs
bugyi?
Kicsivel távolabb húzódóm, hogy ne érezze, milyen kemény
vagyok, miközben elképzelem a meztelen punciját a vörös
ruhája alatt.
 – Most viszont keresztezték egymást az útjaink – jelentem ki. –
Úgyhogy úgy érzem, ideje helyrehozni a dolgokat. Hogy ott
folytassuk, ahol abbahagytuk.
– Igazad van. – Elmosolyodik, és megjelenik a kis gödröcske a
finom, sima arcán. A  sminkje elfedi a hét kis szeplőmet, de
pontosan meg tudom mondani, hogy melyik hol található az
orrán. – Azt hiszem, jó ötlet lenne feléleszteni a barátságunkat.
A barátságunkat? Kezdetnek megfelel.
–  Imádom ezt a számot! – mondja, és a fejét félredöntve
próbálja hallgatni a dalt a tömeg morajlása mellett.
A Kiss Me a Sixpence None The Richertől.
– Én is! – Ismét megpörgetem, és az összekulcsolt kezünket a
mellkasomhoz emelem.
– Jaj, végre egyetértünk valamiben – jegyzi meg nevetve.
– Ne szokj hozzá nagyon! – ugratom.
Amikor a dal véget ér, Banner előveszi a telefonját, és
elfintorodik.
– Mennem kéne – mondja.
– Zo vár téged otthon? – préselem ki magamból a kérdést.
Olyan családiasnak, állandónak és véglegesnek hangzik ez
így. Mosolyt erőltetek magamra, bár a gondolattól, hogy
lefekszik Zo Vidaléval, legszívesebben lehánynám a srác fejét a
pezsgőkoktéllal.
–  Öhm, nem. – Megnyalja az ajkát, és oldalra pillant. –
Elutazott. Most pár hétig Argentínában van, egy helyi
árvaháznál dolgozik.
Mert ő egy szent.
 – De korán reggel edzésem lesz – mondja. – Fáradt vagyok, és
végeztünk azzal, amiért jöttünk.
A  saját nevedben beszélj, Banner. Én azért jöttem, hogy
lebontsam a körülötted álló falat, és nem tudom, mennyit
sikerült haladnom. Elbúcsúzunk Kiptől és Karentől,
megköszönjük nekik a nagyszerű estét, és útra kelünk.
–  Tetőt leengedve? – kérdezem egy pillantást vetve a
gondosan feltűzött hajára, amire idefelé vigyázni akart.
– Tetőt leengedve – feleli, és kihúzkodja a hullámcsatokat, így
a haja a vállára omlik, és a háta mögött lobog a szélben. Rám
néz, és széles mosolya ragyog a holdfényben. – Ez fantasztikus
érzés!
Én és Banner végre kettesben vagyunk.
– Aha – helyeslek. – Fantasztikus.
 
 TIZENHAT
BANNER
 
 
Óvatosnak kell lennem. 
Eddig sikerült ügyesen lepleznem, hogy Jared milyen hatással
van rám. Ő  egy cápa, és egész este körülöttem körözött. Egy
csepp gyengeség ugyanaz, mintha vér lenne a vízben. Egyben
felfalna.
De amióta Bent elárulta az igazságot, megerősítette azt, amit
Jared évekkel korábban mondott, néhány szó folyamatosan ott
tekereg az agyamban.
Mi lett volna, ha…
Mi lett volna, ha Prescott nem szedett volna rá minket? Mi lett
volna, ha ő meg az oroszlánfalkája nem zavartak volna meg
minket? Mi lett volna, ha nem hívtam volna a zsarukat? Mi lett
volna, ha hittem volna Jarednek? Fiatalok voltunk, és lelkesek,
és véghez akartunk vinni dolgokat. Ki tudja, hogy a
kapcsolatunk túlélte volna-e a távolságot, az éretlenségünket.
A bizonytalanságaimat. A könyörtelen céltudatosságát. A dolgok
nem ok nélkül történnek. Valószínűleg minden pontosan úgy
történt, ahogy kellett, de most, ahogy itt ülök a férfi mellett,
akinek sosem tudtam igazán ellenállni, ez a négy szó kísért
engem.
 A  Mi lett volna, ha… a legveszélyesebb kifejezés a
nyelvünkben. Igazából bármelyik nyelvben, amit beszélek.
Hazaúton csendben vagyok, ellenállok a beszélgetési
kísérleteinek. A  hegyek árnyékait figyelem, meg a sötétben
csillogó vizet. A  hűvös levegő fellibbenti a hajamat a
nyakamból. Küszködök a véremben áramló pezsgőkoktél
mámorító hatásával. Résen kell lennem. Úgy belefeledkeztem
abba, hogy figyelmen kívül hagyjam a mellettem ülő Jared
vonzerejét, hogy először észre sem veszem, hogy letértünk az
útról.
– Hova megyünk? – kérdezem, és most nézek rá először azóta,
hogy elhagytuk a Carter-rezidenciát.
– Ezek szerint még rémlik neked, hogy itt vagyok – jegyzi meg
könnyedén, a hangjában szarkazmussal.
– Persze. Én… – Végigmérem a környezetünket, az utat, amin
haladunk. – Hová megyünk?
Megáll egy jókora udvaron, ahol itt-ott parkol néhány autó.
Egy hatalmas vászon dereng a gyep fölött.
–  Autósmozi? – kérdezem, és a rémülettől minden
higgadtságom tovaszáll.
Az  autósmoziról olyan szavak jutnak eszembe, mint a
„smárolás” meg a „keverés”. Leállítja a motort, és ahogy felém
fordul, megvilágítja a hold és a vászon.
– Nincs még olyan késő. Egy csomó időd lesz aludni.
– Nem, nem lesz, és azt sem tudjuk, mit vetítenek – mondom.
– Lehet, hogy nem is akarjuk megnézni ezt a filmet.
–  Az  élmény a lényeg – jegyzi meg, és az arckifejezése, a
hangja meg mindene győzködő, biztató jellegű. – Mi baj lehet?
Próbálom megfogalmazni az érveimet, amivel
meggyőzhetem, mivel úgy fest, csak abból képes érteni, amikor
egyszer csak egy lány – úgy tizenhét éves – megjelenik a
kocsinál.
– Jó estét! Sally vagyok – szólal meg, és előhalászik a zsebéből
egy jegyzettömböt, a füle mögül meg egy ceruzát. – Mit
hozhatok?
– Nem maradunk – felelem, miközben Jared is megszólal.
– Popcornt.
Zavartan pislog ránk.
– Kértek vajat a popcornra?
–  Aha – feleli Jared, és készpénzben fizet. – Meg két vaníliás
kólát.
A  lány otthagy minket, én pedig felvértezem magam,
felkészülve az előttem álló vitára.
– Ez az egész annyira öntelt húzás – mondom, és a szavaimat
áthatja az ingerültség. – Az  engedélyem nélkül idehozol.
Vaníliás kólát rendelsz, amit én sosem…
– Imádni fogod.
– Meg vajas popcornt, ami már nem fér bele a mai keretembe.
– A keretedbe? – Összevonja a sötétszőke szemöldökét. – Hogy
érted, hogy a keretedbe?
Túlsúlyosként nőttem fel, sok-sok éven át küzdöttem a
problémával, és sokáig észre sem vettem, hogy mennyire
démonizálom az ételt. Mindig azt képzeltem, hogy mások
ítélkezve beszélnek rólam a hátam mögött arról, hogy mit
eszem. Elképzeltem a titkolt ellenérzésüket, amiért hamburgert
választottam, miközben ott az étlapon a tökéletesen megfelelő
kerti saláta. Szégyelltem az adagjaimat, mindig attól tartottam,
hogy az emberek majd megjegyzik magukban, hogy „Áh, hát
ezért!”. Nem akartam, hogy az emberek ugyanabban a
kontextusban gondoljanak rám és az ételre, mert akkor később
„emlékezni” fognak arra, hogy túlsúlyos vagyok. Vagy amikor a
fogyókúrázásról beszélgetnek, biztos az „én problémám” fog az
eszükbe jutni. Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy
Jareddel erről beszélgessek, tekintve a különleges,
megszégyenítő múltunkat.
Ez azonban akkor volt. Most pedig most van. Most ilyen
vagyok.
–  Kalóriaszámláló – felelem. – Az  ételek pontokat érnek, és
csak bizonyos mennyiségű pontot szabad elérni egy nap.
Szerintem nekem nem maradt elég egy vajas popcornra.
–  Ó, értem. – Nem változik az arckifejezése, de a karját a
háttámlámra fekteti. – Nagyon jól nézel ki, Banner.
Mielőtt még kínosan megköszönhetném, folytatja.
– De én mindig is így gondoltam – mondja, és teljesen elbűvöl
a szeméből áradó őszinte csodálattal. – Látszik, hogy most
boldogabb vagy a külsőd miatt, és ez fontos, de számomra te
mindig is gyönyörű voltál. Remélem, ezt tudod. 
Gombóc keletkezik a torkomban, forró és hatalmas. Istenem,
miért kell ilyennek lennie? Hogy ugyanazzal az… elszántsággal
néz rám most is, mint azon az estén? Mintha ugyanaz az ember
lennék? Amikor a legtöbb srác rám sem hederített, ő akkor is
így nézett rám. Mintha, amikor ma este rám néz, észre sem
venné, hogy azóta vékonyabb lett a derekam. A küszöbén állok
annak, hogy teljesen megalázzam magam, amikor Sally odajön.
Jared elveszi a popcornt.
– Köszi. Egyébként mi a film?
–  A  Félévente randevú – feleli Sally. – Régi Klasszikusok estét
tartunk. Nem sokan vannak ma. Bocsi. Fogalmam sincs, miről
szól.
Legalább én ismerem a sztoriját. Cary Grant. Deborah Kerr.
Mindketten másvalakivel vannak együtt, de belezúgnak
egymásba. Az univerzum gyűlöl engem.
– Még sosem láttam – jelenti ki. – Te igen?
–  Nem. – Keskeny vonallá húzom az ajkaimat. – De nem
fogom megnézni ezt a filmet, és nem eszem popcornt meg
iszom vaníliás kólát. Vigyél haza, Jared!
Egy pillanat erejéig csendben figyel, majd leteszi közénk a
popcornt, és belekortyol az üdítőjébe.
– Nem.
Miért kell folyton kínoznia meg idegesítenie?
–  Bármelyik lánnyal eszegethetsz popcornt meg iszogathatsz
cukros üdítőt, miközben nézed ezt a filmet – mondom
fortyogva. – Vigyél haza, és találj magadnak egy ilyen lányt!
–  Nem. – Arcvonásai kérlelhetetlenné keményednek. – Edd a
kukoricát meg idd a kólát, vagy ne! Nem érdekel. Csak fordulj
oda, és nézd azt a nyamvadt filmet!
– Miért? – kérdezem, és egyre emelkedik a hangerőm. – Nem
akarom megnézni ezt a filmet, és egy óra múlva akár otthon is
lehetnék.
–  Pontosan. Én nem akarlak hazavinni – jelenti ki az
enyémhez hasonló hangerőn és az enyémhez hasonló ádáz
tekintettel. – Annak ellenére, hogy mekkora zseni vagy, annyira
makacs tudsz lenni! Nem érdekel, hogy a Godzilla megy-e, a
Frankenstein vagy a kibaszott Tini Nindzsa harci teknősök. Nem
számít, mi megy a vásznon, Banner. Én csak nem akarom, hogy
elmenj.
Rémület és öröm viaskodik bennem. Egy hajszál választja el
attól, hogy olyasmiket mondjon, ami rossz útra téríthet engem,
olyan útra, amit sosem terveztem követni. Ami minden elvemet
felrúgja, és minden szabályomat áthágja. Ami összetörheti a
legjobb barátom szívét.
– De Jared…
– Edd a kukoricádat! – veti oda ingerülten. – Kezdődik a film.
Hátradőlök, keresztbe teszem a karom, hogy fizikailag
eltorlaszoljam a szívemet a mellettem ülő popcornevő férfitól.
Igen, voltak fenntartásaim a kapcsolatommal szemben Zóval,
de még mindig vele vagyok. Nem engedhetem, hogy ez a dolog
Jared és köztem elfajuljon, hogy fellángoljon ez a dolog, amit
egyszer már hagytam kihűlni egy decemberi éjszakán egy
évtizeddel ezelőtt, hogy veszélybe sodorjam vele a jövőm.
A  testem egész nap reagál Jaredre, mintha attól fogva, hogy
megtudtam, hogy az az este számára is ugyanannyira valódi
volt, mint számomra, minden védőrétegem lehullott, és ott
maradtam ezzel a veszélyes sebezhetőséggel, ami tönkreteheti a
kapcsolatomat és a barátságomat. A  pokolba, még a
karrieremnek is árthat. Ha Zo, az egyik legfontosabb ügyfelünk
szerződést bontana a Bagley-vel, mert megcsaltam, Calnek
nyomós oka lenne rá, hogy elbocsásson, vagy legjobb esetben is
másnak adná a Los Angeles-i irodát.
Ide popcorn kell. A  múltban gyakran evésbe fojtottam az
érzéseimet, de tudok uralkodni magamon. Kimérek
valamennyit, és aztán leállok. Csak egy marékkal fogok enni
ebből a gőzölgően forró, vajas finomságból. Csak belekóstolok.
Ha már a maréknál és a kezeknél tartunk, az enyém hozzáér
Jaredéhez a popcornos vödörben, és borzongás fut végig a
gerincemen. Elhúzom a kezem, de elkapja az ujjam, és nem
engedi el. Hiábavalóan rángatom. Nem csupán az ujjaimat
ejtette túszul. Az egész életem a kezében van, és még csak nem
is tudja. Vagy az is lehet, hogy igen, csak nem érdekli.
– Jared… – Alig kapok levegőt, tehetetlen vagyok.
–  Nézd a filmet, Banner! – mondja, és tekintetét Caryre és
Deborah-ra szegezi. Jobb keze az én bal kezemmel foglalkozik,
miközben a ballal nyúl bele a vödörbe, és folytatja az evést.
A  képernyőt bámulom, de a szemem semmit nem lát, a fülem
semmit nem hall. Minden figyelmemet az ujjaink perzselő
érintkezésére összpontosítom. Bolond módon igyekszem arra
kényszeríteni magam, hogy nyugodjak meg. A  következő
néhány percben sikerül is követnem a cselekményt, és egészen
belefeledkezem, kíváncsian várom, hogy mire jut Cary meg
Deborah, amikor Jared hüvelykujja a csuklóm vékony bőre fölé
vándorol. Olyan érzés, mintha a bőröm alatt húzódó idegeket
cirógatná. Elakad a lélegzetem, ahogy végigsimít a tenyeremen.
A  számban összefut a nyál. Ez meg miért történik? Mintha az
ízlelőbimbóimat arra figyelmeztetnék, hogy hamarosan ismét
meg fogom kóstolni Jaredet. Fél gőzzel ismét megpróbálom
elrántani a kezem, de nem ereszti.
Nem is akarom.
– Bassza meg! – motyogja, és elfordul a filmtől. A kezébe veszi
az állam, és a homlokát az enyémhez nyomja, miközben a friss
popcorn illata ott lebeg közöttünk. – Megcsókollak.
– Ne! – tiltakozom, de nem húzódom el. Megbénultam. Fizikai
értelemben képes lennék megmozdulni, de vonz az illata, a
melegsége és az ígérete. Hogy olyan közel járok ahhoz, hogy
megízleljem.
– De, igen, Banner, ugyanis mindketten ezt akarjuk – mondja
kimérten. – És semmi okunk arra, hogy ne tegyük meg.
– De igen, van okunk. Nekem… – Elhallgatok, és megpróbálom
összeszedni magam. – Jared, tudod, hogy van barátom.
–  És, ha netán eddig még nem jöttél volna rá, kurvára nem
izgat. – Ujjaival a hajamba túr, a száját az enyém fölé emeli, és
megnyalja egyszer az alsó ajkamat, elektromos hullámokat
küldve a bőrömre. Összeszorítom a szemem, mintha az
valahogy képes lenne hatástalanítani az érzéseket, amelyek a
testem minden sejtjében reszketnek.
A  nyelve a szám sarkánál kalandozik. Felnyög, és az ajkai
közé veszi az alsó ajkam, megszívja, néha erősebben, néha
finomabban, én pedig azt sem tudom, melyikre vágyom jobban.
Ökölbe szorítom a jobb kezem a combomon, mindössze ennyi
ellenállást vagyok képes mutatni, de ez nem elég. Nem elég,
amikor félretolja a popcornt, megragadja a csípőm, és
fokozatosan közelebb húz magához, hogy a testünk egymáshoz
préselődjön, és a szívünk ott dübörög egymás mellkasa mellett,
mintha mindkettő a bejáratot keresné a másik felé.
–  Zakatol a szíved – jegyzi meg, mint egy tíz évvel ezelőtti
visszhang. A  mellkasához húzza az összekulcsolt kezünket. –
Akárcsak az enyém.
– Jared, nem szabad.
– Nekem igen.
Azzal félredönti a fejem, kinyitja a számat, és megcsókol.
Domináns jelleme miatt igazi invázióra számítok. Annak talán
képes lettem volna ellenállni, arra fel tudtam volna készülni,
azonban a szája gyengéden könyörög, és a nyelvünk
reménytelenül összegabalyodik. Ettől a hajtóerőtől én vagyok
az, aki felé hajol, az én kezem túr bele a hajába. Én hatolok
mélyre a szájában. És nem bírom abbahagyni. Már
elfelejtettem, milyen íze van, azonban ebben a pillanatban, a
csillagokkal tarkított égbolt alatt a hold visszarepít a múltba.
Visszavisz évekkel korábbra az első csókunkhoz, amikor
felrobbantotta az érzékeimet, és egyetlen nyelvcsapással
felrobbantotta a létező összes értelmes gondolatomat.
A  levegő hűsíti a lábam, amikor felemeli a szoknyámat, és
keze feltérképezi a combom belső felén lévő érzékeny bőrt,
miközben elkerülhetetlenül halad a puncim felé. Alig ér hozzám
a bugyimon keresztül, de az izmaim összerándulnak, ahogy
vágyakozom az érintése után. Még csak zavarban sem érzem
magam attól, hogy a bugyim már csurom nedves.
 – Meg akarlak ujjazni – suttogja rekedt hangon az ajkaimnak.
– Megengeded, Ban?
Dios mío, ayúdame.
Istenem, segíts!
De nincs segítség. Nincs megváltás. Csak a pillanat és az
álmaim bűne van. Fel akarok ébredni. Amikor ugyanez
álmomban történt, felébredtem, és Zo mellett ébredtem.
Békésen aludt, boldog tudatlanságban, nem tudott róla, hogy
nedves álmom volt egy férfival a múltamból. Egy férfival a
jelenemből. Most viszont nincs itt Zo, és már nem is emlékszem,
miért kéne megtagadnom magamtól azt, amiről tudom, hogy
Jared megadná nekem. Amire azóta vágyom, hogy újra belépett
az életembe. Gyorsan bólintok, mielőtt még meggondolom
magam, és szétterpesztem a combom, hogy megkönnyítsem a
dolgát. A  hüvelykujját becsúsztatja a nedves selyem alá, és
végighúzza a csiklómon.
–  Jézusom! – Összerándulok, és száját a vállamon tartva a
nyelve hűsíti az égő, meztelen bőrt. Szabad kezével lehúzza a
ruhám egyik pántját, amíg le nem csúszik a melleimről.
A  szeme egyszer sem ereszti el a tekintetemet, közben újra
végigsimít a csiklómon, és lassan belém csúsztatja a középső
ujját. A  szemünk közt lévő erotikus kapcsolat ugyanolyan
intenzív, mint az az ujj, ami utat talál magának bennem újra és
újra. Minden pislantás nélküli simítással egyre közelebb vagyok
ahhoz, hogy megadjam Jarednek, amit kizárólag Zónak ígértem.
– Jared, muszáj…
Leállnunk.
 A szó nem hagyja el a számat. Csapdába esik a fogam mögött.
Minden, ami megállíthatná ezt az egészet, ami véget vetne neki,
akár a félelmem, hogy rajtakaphatnak, megláthatnak, megfagy,
és minden más felforrósodik. A  félelmem könyörög Jarednek,
hogy gyűrje le. Kiköti a ruhám pántját, az ajkaival lehúzza
rólam a ruhát, és hűvös levegő csókolja meg a mellbimbóimat.
Jared mereven bámulja őket, és akkorát nyel, hogy a hold
tompa fényénél is látom, ahogy megmozdul a torka.
–  Úristen, Banner – szólal meg rekedtesen, és a szemembe
fúrja a tekintetét. – Hogy nem látod, mennyire gyönyörű vagy?
A  szavai az ellenállásom utolsó láncait is letépik, és a
mellemre húzom, mert annyira vágyom arra, hogy megadjam
magamnak ezt a férfit, aki mindig is látott engem. A  száját
teljesen a mellbimbómra zárja, és egyenletes ritmusban
szívogatja. Harapdálja a mellemet, dörzsöli a csiklómat, és a
középső ujját a lábam közötti kiéhezett lyukba döfködi.
A  csípőmet hozzádörzsölöm, biztatva Jaredet, hogy mindent
vessen be. A másik mellemmel folytatja, és még egy ujját belém
dugja.
–  Élvezz rá a kezemre! – mondja magabiztos és könyörgő
hangon. – Mutasd meg, hogy nézel ki, amikor elmész! Még
sosem láttam.
A  sötétben. Korábban is sötétben szeretkeztünk, és most is
sötétben vagyunk, de van annyi fény, hogy lássam a gyönyörű
arcát, és hogy ő is lássa az enyémet.
Úgyhogy megmutatom neki.
–  Ahh! – kiáltok fel, megfeledkezve a körülöttünk parkoló
autókról, miközben a testem olvadozik tőle. Az  ajkamba
harapok, és eszeveszetten ugrálok a kezén, miközben a
testemből szivárgó gyönyör végigfolyik a kezén.
– Mondd ki a nevem! – követeli. – Ki tette ezt veled, Banner?
– Te voltál. – A könnycseppek tehetetlenül szántanak végig az
arcomon, a szenvedés, a megbánás, a szégyen és az öröm
könnyei. – Istenem, Jared, tudom, hogy te voltál!
 
 TIZENHÉT
JARED
 
 
Banner ismét kerül engem. Az összes hívásom hangpostára fut,
nem válaszol az e-mailjeimre, nem törődik az üzeneteimmel.
A  szombat estének előrelépésnek kellett volna lennie, de
visszacsúsztunk, akár egy vakbuzgó hívő, és nem tudom,
hogyan téríthetném vissza magunkat a helyes irányba.
Lehet, hogy a helyes irány nem a legjobb kifejezés. Semmi
helyes nincs abban, hogy szisztematikusan kitervelem, hogy
elveszem egy másik férfi nőjét. Úgyhogy nem a helyes iránynak
fogom nevezni. Hanem az én irányomnak, és tudom, hogy
Banner ide tartozik. És azután, ami az autósmoziban történt,
kétségem sincs afelől, hogy ő is így akarja.
Mondom, mi a baj azzal, ha egy jó kislányba zúg bele az
ember: egy csomó szabályuk van. Meg lelkiismeret-furdalásuk.
És a legrosszabb: bűntudat. Az  állhatatossága áll az útjában
annak, amire ő is vágyik, ami én volnék. De nem fogom hagyni,
hogy ez az útjába álljon annak, amit én akarok, ami pedig ő.
Úgyhogy holtpontra jutottunk, miszerint ő kerül engem, és
bezárkózik a kis komfortzónájába Alonzóval.
Bassza meg! Ha azt hiszi, hogy annyiban hagyom, hogy
megint el fogom engedni, csak áltatja magát. Tudom. Tudom,
hogy úgy hangzik, mintha őrült lennék, de nem vagyok az.
Az  az őrültség, ha az ember megtagad magától valamit, ami
ennyire különleges. Én vagyok az élő példája annak, hogy a
könyörtelen, leszarom típusú emberek is vágynak különleges
dolgokra. Én pedig el fogom venni, ami az enyém.
Amint sikerül elérnem, hogy beszéljen velem.
Már egy órája itt ülök a Seven Grandben, ugyanazzal a
Jameson-kólával. Nem szoktam ilyet csinálni. Nem szokásom
egy helyben ücsörögni, és nőkön gondolkozni. Nem hagyom,
hogy megtörjék a ritmusomat. Általában megoldást szoktak
nyújtani egy problémára, ami abból fakad, hogy szeretek dugni.
És amikor nem dughatok, akkor zaklatott leszek, és elveszítem a
fókuszt, ami a végén a pénzembe kerül. Ami baj, ugyanis az
egyetlen lány, akivel le akarok feküdni, nem válaszol a
hívásaimra. Nem hagyja el a nyamvadt pasiját. Nem adja meg
magát. És meg vagyok győződve róla, hogy nem elég, ha Banner
lefekszik velem. Az sem, ha elhagyja Zót. Azt akarom, hogy adja
meg magát. Azt akarom, hogy ugyanannyira érdekeljem,
amennyire ő érdekel engem. Ugyanannyira legyen a
megszállottam, mint én az övé. Egyszerűen nem tűnik
igazságosnak, ha kevésbé van megveszve értem, mint én érte.
Még egyszer ránézek a telefonomra, hátha végre méltóztatott
válaszolni. Tőle semmi, csak egy üzenet Tanyától, hogy hívjam
fel. Egy sztriptízbárt vezet, ahova el szoktam vinni a potenciális
ügyfeleket. A Titaniumban futottunk össze. Fogalmam sem volt
róla, hogy rúdtáncórákat tart Quinn edzőtermében. Szemmel
tartja a kosarasokat, és szokott tippeket adni, hogy hol vannak,
mit szeretnek, miket csinálnak, hátha még jól jön. Ha
eredményes a felderítése, bőségesen megjutalmazom.
–  Mi újság, Tan? – kérdezem a kihangosítót használva, és
lehajtom a maradék italomat, majd erősen lecsapom a
poharamat.
–  Nem tudtam, megkaptad-e az üzenetemet – feleli Tanya. –
Sok időbe telt, mire visszahívtál.
– Mi újság? – ismétlem. Nincs időm mellébeszélésre. Térjünk a
lényegre! A türelmem pengeélen táncol ma este.
– Van valamim.
Napok óta most gyorsul fel először a szívverésem.
– Mit találtál? – Intek a pultosnak, hogy hozza a számlát.
–  A  srác, aki lelép a Dallastól. Hogy is hívják, Lim vagy Lyn
vagy…
–  Link – vágok közbe, és miközben felállok, pénzt dobok az
asztalra. – Link Pullen. Nemrég lett szabadon igazolható játékos.
A legnagyobb név az átigazolási szezonban.
Ráadásul összerúgta a port a jelenlegi ügynökével. Lehetőség,
ő itt a szükséglet. Kínálat, kérlek, üdvözöld a keresletet.
–  Itt van – suttogja. – Mindenki itt van ma este. Ez a nyár
legnagyobb bulija.
– Hol van az az itt?
– Majd átküldöm a címet.
–  Be fogok tudni jutni? – Annyi játékost ismerek, hogy ez
ritkán jelent problémát, de bizonyos partik exkluzívabbak a
többinél.
– Minden oké lesz – feleli Tanya. – A te srácaid közül is itt van
néhány.
Nem meglepő.
– Indulok is. 
Már majdnem a bejárathoz érek, amikor valaki utánam kiált.
Megfordulok, és legnagyobb bosszúságomra Cal Bagley-vel
találom szemben magam, aki az állandó önelégült vigyorát és
egy szánalmas öltönyt visel. Lehetne okosabb ennél. Mármint,
ez a fickó milliókat keres. Nem képes venni legalább egy
normális öltönyt? És különben is, mit csinál az én partomon?
New Yorkban kéne lennie.
–  Cal, örülök, hogy látlak! – Hazugság. – Hogy vagy? – Nem
izgat.
– Jól – feleli, és gyanakvó pillantást lövell felém. – Még jobban
leszek, ha vigyázol a kezedre!
– Tessék? Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Banner Moralesről – mondja elkeskenyedő ajkakkal.
Belém hasít Banner meztelen melle a holdfényben, és az,
ahogy az ujjammal megdugom az első ülésen.
– Öhm, esetleg tudnál kicsit konkrétabb lenni, Cal?
–  Tudom, hogy együtt dolgoztok egy jótékonysági
golfbajnokság miatt. Néhány barátom részt vett Kip szombati
partiján. Azt mondta, úgy néztetek ki, mintha ti ketten egy
csapat lennétek. Nem lehet a tiéd. Ő  a legjobb, akivel valaha
dolgom volt.
Vicces. Nekem is ő a legjobb, akivel valaha dolgom volt.
Ó! Hogy ő az üzletre gondol.
Cal is a Falka tagja, akárcsak Kip meg Bent. Valamelyik jó
szándékú „testvér” valószínűleg mindenről beszámolt, amikor
együtt látott minket Bannerrel.
–  Az  aranytojást tojó tyúkod egyelőre biztonságban van –
mondom, magamra erőltetve egy vigyort. – De az biztos, hogy
az Elevationnél jobban gondoskodnánk róla.
–  Eszedbe se jusson! – mondja Cal mogorván, és a tettetett
mosoly teljes mértékben eltűnik az arcáról. – Egyvalami biztos:
Banner lojális. Alig jött ki a főiskoláról, és már munkát kapott
nálunk.
–  Először is, Banner nem írható le egyetlen szóval, és ne
tegyél úgy, mintha szívességet tettél volna neki. Hallottam, hogy
Alonzo csak Banner miatt szerződött le veletek, és pontosan
tudod, hogy az ügyfeleitek fele lelépne, ha ő is így tenne.
– Tehát elismered? Valóban arra biztatod, hogy lelépjen?
Én meg akarom dugni őt. Azt akarom, hogy legyen az enyém.
Aztán megtartani, de Cal nem ezek miatt aggódik. Mintha
dámát játszana egy sakktáblán. Fogalma sincs, miről szól a
játék.
–  Menj, igyál egyet, Cal! – Megpaskolom a vállát. – Csodákat
tesz!
Amíg a buli felé tartok, az arcára kiülő leplezetlen
elégedetlenségen örömködöm.
Mi lenne, ha nemcsak Zótól, hanem Caltől is lenyúlnám
Bannert? Mekkora húzás lenne már! August és Iris nem kapna
szikrát. Nem kérdés, hogy az összes ügyfele elhagyná Cal
hajóját, és követné Bannert az Elevationhöz. Én Bannerre
vágyom, az ágyamban, meg bárhol, ahova tévedünk, de
csodálatos bónusz lenne, ha ellopnám ettől a seggfejtől is.
Amikor megállok az ultramodern Hollywood Hills-i ház előtt,
további autók érkeznek, és ellepik a járdaszegélyt. Hangos zene
üvölt a falak mögül. Amint belépek, topless lányokat látok
teljesen fesztelenül sétálgatni. Édes hármas folyik az egyik
hálószobában, nyitott ajtónál. Az  előző szezon legjobb
védőjátékosának a farka egy lány szájában van. Akinek valami
pasinak a farka van a seggében. Nem tudnám megállapítani,
hogy mi a helyzet a harmadik bejáratával, de az efféle szexuális
orgia akkora közhely az ehhez hasonló partikon, hogy senki
nem képed el rajta, ők meg azzal sem vesződnek, hogy
becsukják az ajtót. Ha Link is ilyesmi helyzetben van épp,
bunkóság lenne félbeszakítani, és csatlakozni sem szeretnék.
Inkább távoznék, és máskor környékezném meg. Az  is arról
tanúskodik, hogy kizárólag Banner érdekel, hogy cseppet sem
kísért meg a sok meztelen test látványa ebben a hatalmas
házban.
Amikor felérek az első emeletre, egy férfi, magassága alapján
kosarasnak tippelném, részegen ordít egy nővel, akit nem látok,
mert az óriási teste eltakarja, és csapdába szorítja a falnál.
– Ruha – sziszegi. – Mit ér egy sztriptíztáncos ruhában? Ciciket
akarok látni. Meg azt a szép nagy segged. Vedd le a ruhád!
–  Mondtam már, hogy nem vagyok sztriptíztáncos – vág
vissza egy metsző női hang. – Most pedig vedd le rólam a kezed,
vagy szétrúgom és beperelem azt a részeg seggedet!
Az a hang… Nem, az nem lehet. Jobb lenne, ha nem ő lenne.
Ne ebben a bűnbarlangban!
 A  nő ellép a fal mellől, begombolja a blúzát, és valamit
motyog magában, talán nem is angolul.
Azt a rohadt.
– Banner?
 
 TIZENNYOLC
BANNER
 
 
– Jared? – Kimondom a nevét, és sokkol az élmény, hogy ott
állok szemtől szemben a jóképű ördöggel, akit egész héten
kerültem.
–  Mit keresel itt? – kérdezem akadozó hangon, és
reménykedem, hogy elterelem a figyelmét a tényről, hogy én is
itt vagyok.
Mondanom sem kell, nem működik.
–  Te kérdezed, hogy én mit keresek itt? – kérdezi, a hangja
értetlenül és helytelenítően cseng. – Én ide tartozom. Folyton
ilyen helyekre és bulikba járok üzletelni.
–  Hát, én is – mondom, és próbálom megállítani a kezem
remegését a részeg óriással történt konfrontáció után. – Nekem
is van itt dolgom.
Kikerülöm, és remélem, hogy sikerül lelépnem, de nincs
annyi szerencsém. Megragadja a karomat, és behúz a
legközelebbi hálószobába, majd becsapja mögöttünk az ajtót. El
sem hiszem, hogy a szoba üres. Mintha a ház minden sarkát
elfoglalnák a kamatyoló sportolók és a készséges
sztriptíztáncosok, azonban ő másodpercek alatt megtalálja az
első üres szobát.
 – Kivel jöttél? – kérdezi.
– Senkivel. Miért kellett volna együtt jönnöm valakivel?
–  Miért vagy itt, Banner? – Hátranéz az ajtóra, majd rám,
viharfelhők sötétítik el az élénkkék szemét. – Zaklatott téged?
Hozzád ért az a pasas?
Inkább úgy mondanám, hogy fogdosott, de nem fogom
elárulni Jarednek, amikor így néz rám. Nem tartom kizártnak,
hogy utánaeredne, és tudom, hogy Jared régen kosarazott, és
tud magára vigyázni, de inkább nem kockáztatnék egy
majdnem kétszáztíz centi magas fickóval.
– Jól vagyok. – Elindulok mellette. – Mennem kell.
– Aha, haza. – Ismét elkapja a könyökömet.
Lepillantok a karomat szorító kezére.
– Ezt tényleg abba kell hagynod.
–  Mit? – kérdezi, és a szemében kavargó viharfelhők
gomolyfelhőkké válnak. – Hogy hozzád érek?
Enyhül a szorítása, és a könyökömnél fogva közelebb húz a
szabott öltönye mögül áradó hőség felé.
–  Az  tetszett, amikor a moziban hozzád értem, igaz? – Halk
hangja gőzölög a köztünk lévő térben.
Hányszor újraéltem azokat a Jareddel töltött perzselő
pillanatokat az elmúlt hét során! Álmomban, ébren, edzés
közben, szerződésolvasgatás közben. A  túlfűtött, erotikus
pillanatok emléke figyelmeztetés nélkül tör rám állandóan, és
nem hagy nyugton. Ma reggel is nedvesen ébredtem.
Álmomban elélveztem. Hál’ istennek Zo elutazott. Nem tudom,
szerintem biztosan kínos és sértő lett volna, én pedig nem
szeretném ennél jobban bántani Zót, ha nem muszáj.
Bőven elég az is, amit eddig tettem. A  szívem mindig
belesajdul, ahányszor elképzelem a beszélgetést, amit le kell
folytatnunk. El kell mondanom neki, hogy mi történt Jareddel,
de el sem tudom képzelni, milyen érzés lesz bevallani, hogy egy
másik férfi így ért hozzám, miközben hűségesnek kellett volna
lennem hozzá. Hogy egy másik férfi uralja a gondolataimat, az
álmaimat. Nem vagyok csalfa. Folyton bizonygatom magamnak,
hogy egyszeri meggondolatlanság volt, de semmi olyan, amin
ne tudnánk túllendülni.
De szeretném egyáltalán túltenni magam rajta? Túltenni
magam Jareden? Együtt maradni Zóval? Tudom, hogy majd
napirendre kell térnem efölött, de most még nem megy. Zajlik
az átigazolási szezon. Több ügyfelem, többek között Zo is benne
van a sűrűjében. Ez állandó kapcsolattartást jelent a
csapatokkal, megbeszéléseket az ügyvezetőkkel, tárgyalásokat a
jogászokkal, telefonokat a különböző időzónákban vakációzó
ügyfelekkel. Nincs időm a magánéletem miatt aggódni, amiatt
meg végképp nincs, hogy Jared Foster mennyire nehezíti meg az
életemet.
– Banner, tetszett, igaz? – Jared még mindig hozzám ér, a keze
magabiztos, a szavai is azok, de bizonytalanság rejlik a
szemében. – Miért kerülsz engem?
– Jared, tudod, hogy miért. Ez bonyolult. – Mélyet sóhajtok, és
elhúzom a kezem, majd elindulok, hogy kinyissam az ajtót. –
Dolgozom, és most nem tudok ezzel foglalkozni.
–  Hogy dolgozol? – érkezik mögülem a kérdése, és a keze
ismét becsapja az ajtót. Ott van a hátam mögött. Túljártak az
eszemen. Távolságot akartam tartani, de nem létezik távolság a
hátam meg az ő teste között. A  testem és a hosszú, kemény
merevedése között.
–  Zaklatott téged? – lihegi Jared a kérdést a fülembe. Őszinte
aggodalom rejlik a hangjában, és gyűlölöm, hogy ez a férfi,
akiről mindenki azt feltételezi, hogy a saját nagymamáját is
eladná, törődik velem. Mindig is törődött. Ez még inkább
megbonyolítja a dolgokat.
– Jól vagyok, Jared. – Homlokomat az ajtónak támasztom, nem
vagyok hajlandó ellazulni mellette, bár a testem minden
porcikája azt kívánja, hogy tegyek úgy.
–  Épp a blúzodat gomboltad be – jegyzi meg feszülten. – Ha
zaklatott, akkor…
– Akkor? – Szembefordulok vele, és az ajtónak dőlök.
Nagy hiba. Szembetalálom magam egy éjféli égbolt színében
pompázó sötétkék szempárral és álmaim főszereplőjének
arcával, amelyet a bujaság vonásai tagolnak. Háromrészes
öltönyt visel. Feszül a széles és erőteljes mellkasa a
tengerészkék zakója, a mellénye és egy rozépezsgőszínű ing
alatt, nyakkendőt nem visel. A keze továbbra is a csukott ajtón
pihen, a karja pedig mellettem.
– Utálom, amikor kerülsz – szólal meg váratlanul.
Felé kapom a tekintetem, és ez is nagy hiba. Belenézni abba a
szempárba. Az intenzitása megbabonázó.
–  Nemcsak ezen a héten – folytatja. – Hanem amikor
lediplomáztunk, közvetlenül az után a falkás baromság után.
Néhány konferencián mindketten ott voltunk. Ahányszor
próbáltam veled beszélni, elzárkóztál előle. Egyszer még azzal
is megfenyegettél, hogy riadót fújsz, hogy…
– Zaklatsz – fejezem be helyette, kuncogva. Annyira elszántan
próbáltam kizárni az életemből! Tisztában voltam annak a
veszélyével, ha odaadnám magam neki, és még amikor nem is
tudtam, hogy mi volt a szerepe abban, ami történt, amikor nem
hittem neki, vagy nem bíztam benne, tudtam, hogy saját
magamban nem bízhatok. Akkor is tudtam, és most is tudom.
– Mennem kell – szólalok meg hirtelen, majd megfordulok, és
lenyomom a kilincset. A keze súlya alatt zárva marad az ajtó. –
Jared, az ügyfelemnek szüksége van rám.
Ez így igaz. Ezért jöttem ide, amikor Tanya írt, hogy az egyik
újoncom lehet, hogy bajba került, de ez egyben a kilépőm is
ebből a szobából. Megkönnyebbülök, amikor leveszi a kezét az
ajtóról, de az érzés rövid életű, ugyanis hátulról elkap a
csípőmnél fogva, és hozzám préseli magát.
– Banner, tudom, hogy sok a dolgod. – Rövid nevetés borzolja
meg a hajamat a nyakamnál. – Basszus, ha a te átigazolási
szezonod is olyan, mint az enyém, a nap minden
másodpercében be vagy táblázva.
Bólintok, a testem megfeszül, hogy legalább egy centi helyet
szorítsak a testünk között.
– De nem tudom kiverni a fejemből a szombat estét – suttogja
bele a nyakamba, és a szavait követően az ajkai finom csókokat
lehelnek a bőrömre. Megborzongok, ő pedig hozzám nyomja
magát, vastag merevedése beékelődik a fenekem közé. – Ahogy
a puncid ráfeszült az ujjaimra.
–  Jaj, istenem! – Ismét az ajtónak döntöm a homlokomat, és
egyre jobban kapkodom a levegőt. – Hagyd abba!
–  A  mellbimbóid – folytatja elakadó hangon, miközben az
ujjait addig teríti szét a derekamon, amíg az ujjbegyei
hozzáérnek a mellem aljához. – Szeretném, ha megint a
számban lehetnének. Kérlek, Ban!
– Ne kérd tőlem, hogy… – Lenyelem a szavaimat, de a félelem
nem tűnik el velük. – Nem okozhatok neki ekkora fájdalmat,
Jared.
–  Nem akarom, hogy fájdalmat okozz neki. Én csak azt
akarom, hogy engem válassz. – Megszorítja a csuklómat,
figyelmeztetően. – De ha nem engem választasz, akkor is
fájdalmat fogsz neki okozni, mert ez… Mert ez igenis meg fog
történni velünk.
–  Mennem kell. – Csak azért lépek közelebb hozzá, hogy
kinyissam az ajtót. – Meg kell találnom azt a srácot, mielőtt
tönkreteszi a karrierjét.
Jared túl sokáig vonta el a figyelmemet. Azzal kell
foglalkoznom, ami miatt idejöttem, és jobb, ha azelőtt távozom,
hogy Jared további pusztítást végez az életemben.
–  Melyik srácot? – kérdezi közvetlenül mögöttem. – Nem
kószálhatsz ebben a házban az ügyfeledet keresgélve, Banner!
Elkapja a karom… Megint… És megállít a folyosón.
– Tudod, miféle buli ez? – Az arcvonásai megkeményednek. –
Bármi megtörténhet, és ezeknek a srácoknak a fele annyira
készen van, hogy észre se vennék, ha nemet mondanál.
Úgyhogy tudod, mikor fogom engedni, hogy végigjárd ezt a
házat a kliensed után.
–  Engedni? – A  feminista öntudattól mindkét szemöldököm
felszalad. – Mióta gondolod úgy, hogy te fogsz nekem
megengedni dolgokat? Nem vagy az apám, sem a pasim, és
egyébként ők sem szoktak megengedni nekem dolgokat. Felnőtt
nő vagyok, nem valami kislány, akinek kísérőre van szüksége
egy szexpartin.
–  Ó, az a felnőtt nő, akit épp zaklattak, amikor rátaláltam?–
kérdezi dühösen villogó szemmel. – Az tényleg remek volt.
– Dolgom van.
–  Hát, pedig nem fogod nélkülem csinálni ebben a házban
ezen a bulin, és nem érdekel, hogy tetszik-e, vagy sem. Próbálj
meg lerázni!
Az  akaratunk háborúzik egymással, ahogy egymásra
meredünk, egyikünk sem hátrál meg.
– Áruld el, hogy kit akarsz megtalálni – mondja, és a szorítása,
illetve a tekintete is lágyul. – És segítek megtalálni, de nem
fogom hagyni, hogy elveszítselek ebben a házban.
Elgyötört sóhaj hagyja el a számat. Már egy órája itt vagyok,
és még mindig nem találtam meg a kosarasomat. Fogalmam
sincs, mekkora bajba került, amióta Tanya üzent nekem.
– Hakeem Okafort. – Ránézek, és felismerést látok az arcán. –
Aha, azt, akit már kétszer felfüggesztettek a fű miatt ebben a
szezonban. Itt van valahol, és ez sokkal rosszabb, mint a fű.
Tanya egy csík kokó fölött látta. Akkor még nem csinált semmit,
de közbe kell avatkoznom, mielőtt még kiderül. Elég egy
Instagram- vagy egy Twitter-poszt, vagy hogy valaki elszólja
magát, és egy életre kitilthatják a bajnokságból.
–  Egy csík kokó. – Megfeszül egy izom Jared állkapcsában. –
Várj, tisztázzuk! Eljöttél egy partira, ami gyakorlatilag egy orgia,
hogy „megments” saját magától egy kétszáztíz centis férfit, aki
valószínűleg már bekészült a kokaintól? Lemaradtam
valamiről? Valami olyan részletről, ami arra utal, hogy ez jó
ötlet?
Az aggodalmam helyét átveszi a harag.
– Elmondtam, miért jöttem.
– Én pedig elmondom, hogy nem valami bölcs dolog. – Kezét a
derekamra teszi, és a lépcső felé próbál terelni. – Hol parkoltál?
– Előbb meg kell találnom Hakeemot, Jared.
–  Az  ügynöke vagy, nem az anyja, Banner – vág vissza
hevesen.
–  Valóban. Nem vagyok az anyja – csattanok fel, és a
kezemmel legyintek egyet a hangsúly kedvéért. – Az  anyja egy
háború sújtotta városból menekült el négy gyerekkel, és csupán
annyi ruhával, ami rajtuk volt. Az  anyja három munkát vállalt
egyszerre, hogy eltartsa őket egyedül egy olyan helyen, ahol
senkit nem ismert, és ahol a semmiből kellett újraépítenie az
életüket.
– Ban…
– A szemébe néztem az anyjának és megígértem neki, hogy ha
a fiát az NBA-be küldi, minden tőlem telhetőt meg fogok tenni,
hogy segítsek neki. Hogy megvédjem. – Idegesen lenyelem a
gombócot a torkomban, és felidézem azt a beszélgetést az apró
étkezőasztalnál Chicago déli részén. – Ő az, aki életében először
végre nem aggódik amiatt, hogy mit fognak enni a gyerekei,
vagy hogyan fognak főiskolára menni. Hogy miként fogja túlélni
a családja, és mindezt azért, mert a fia nyolc számjegyű
összeget keres a kosárlabdával.
Kikerülöm, és elindulok a lépcső felé, ami a következő
emeletre vezet.
– Meg kell találnom, hogy tovább kosarazhasson, és hogy meg
tudjam tartani az anyjának tett ígéretemet.
– Az érző szívű gyilkos – szólal meg halkan mögöttem.
Megdermedek, egyik lábam az első lépcsőfokon, amikor a
vállam fölött hátranézek. Az  évek semmissé lesznek, és most
nem az a befolyásos ügynök vagyok, aki hatszáz dolláros cipőt
visel, valamint ő sem az a könyörtelen férfi egy regiment
szabott öltönnyel meg a leggyorsabban fejlődő ügynökséggel.
Csak két épphogy-felnőtt ember vagyunk, akik a jövőjükről
álmodoznak, és azon tűnődnek, vajon mi lesz belőlük. Én
örülök, hogy ezt az utat választottam, és tudom, hogy ő is örül,
hogy ő meg azt a másikat. Az  útjaink elágaztak, de valamilyen
oknál fogva mostanában mindig ide jutunk vissza.
– Akkor segítesz, vagy nem? – kérdezem egy fanyar mosollyal.
A  plafonra emeli a tekintetét, és kikerülve engem felvezet a
lépcsőn.
– Tíz perc – mondja szigorúan. – Tíz percig keressük, és utána
elmész, vagy vele, vagy nélküle.
Hadd higgye csak ezt. Ha nem találnánk meg Hakeemot tíz
perc alatt, majd újratárgyaljuk a kérdést.
 Azonban megtaláljuk. A  következő emeleten egy szobában
pár sráccal, és szerencsére nem látok telefont, amivel képeket
vagy videót készíthettek volna. És igen, mindenütt kokain van.
–  Légyszi, hadd intézzem ezt én! – mondom Jarednek a
folyosón, a szoba előtt. – Segítettél nekem, amit értékelek, de ő
az én srácom. Itt maradhatsz, ha netán segítségre lenne
szükségem.
Egy pillanatig úgy tűnik, mintha tiltakozni akarna, de végül
bólint, és nekidől a falnak.
– Ha nem jössz ki öt percen belül…
A  kimondatlan következmények ott lebegnek a félbehagyott
mondat nyomában. Egyetértően bólintok, majd bemegyek, és
becsukom magam mögött az ajtót.
–  Mi a francot művelsz, Hakeem? – kérdezem minden
felvezetés nélkül.
A srác felpillant, tekintete ködös és kába a drogoktól.
–  He? – Pislog néhányat, mintha csak hallucinálna engem. –
Banner?
–  Igen, Banner. – Fölé tornyosulok, és az asztalon heverő
kábítószerre meg töményesüvegekre mutatok. – Már így is
kétszer felfüggesztettek a fű miatt. Szerinted mit fogsz kapni
ezért a szarságért?
– Senki sem fogja eláru…
–  Valaki megtette – szakítom félbe résnyire húzott szemmel,
tajtékozva. – És szóltak nekem.
–  Ez egy privát parti. – Rémület és rettegés kezd úrrá lenni
kába tekintetén.
 – Semmi nem privát. Ezt az első napon elmagyaráztam neked.
Talán, ha egyszer felkerül az Instagramra a kis kokainpartid,
majd hinni fogsz nekem.
Körbepillant a szobában, valószínűleg friss szemmel nézi a
körülötte ülő arcokat. Valamelyiküket ismeri, valamelyiküket
nem. Imádkozom azért, hogy jöjjön rá, egyébként is mekkora
meggondolatlanság drogozni, főleg olyan srácokkal, akiket nem
is ismer, és akikben nem biztos, hogy megbízhat.
Közelebb lépek, és lehajolok, hogy olyan halkan mondjak neki
valamit, hogy csak ő hallja.
–  Gondolj Adeagóra – suttogom a húga nevét a fülébe. –
A  Northwesternre akar menni, igaz? Nincs ösztöndíja. Tőled
függ, Hakeem. Akárcsak Kambili és Ekeema.
Elhúzódom, és megérintem a vállát.
– És az anyukád is. Tudod jól.
Odapillant az asztalra, tele kokainnal, fűvel és rombolással,
majd rám néz, és komolyan bólint. Jó gyerek, már majdnem
férfi, akinek egyik napról a másikra annyi vagyona és
lehetősége lett, amire a legvadabb álmaiban sem gondolt volna.
Túl sok ez neki.
Csapda is lehet belőle, ha az embert nem a megfelelő
személyek veszik körül. Az itt lévő férfiak felét fel sem ismerem.
Ők nem a megfelelő személyek. Nem kosarasok, csak valahogy
idekeveredtek. Haszonlesők. Némelyikük ragadozó. Mostanra
bőven elég ragadozóval találkoztam, akik azt hitték, én vagyok
a préda, hogy tudom, hogy szúrjam ki őket.
– Menjünk innen! – A karjához nyúlok, de valaki megfogja az
enyémet.
– Vállalsz öltáncot? – kérdezi a karhoz tartozó óriási termetű
férfi, miközben a fenekemet bámulja.
Épp Quinn-nel vacsoráztam, amikor Tanya üzent nekem,
úgyhogy ki vagyok csípve. Fekete, bokánál szűkülő buggyos
nadrág és selyemblúz van rajtam, ami elöl hosszabb, hátul
pedig rövidebb, és szabadon hagyja a derekamat meg a
fenekemet.
–  Vedd le rólam a kezed! Nem vagyok sztriptíztáncos –
mondom ma este vagy harmadszor.
Mármint, komolyan? Így öltözködnek a sztriptíztáncosok?
–  Tetszik az a szép nagy segged – jegyzi meg, és rácsap a
szóban forgó hátsó felemre.
Jaj, ne már!
–  Azt mondtam, vedd le a kezed rólam, hijo de puta! –
csattanok fel arra a nyelvre váltva, ami a leginkább ki tudja
fejezni a legerőteljesebb érzéseimet.
–  Öhm, nem tudom, minek neveztél – mondja, és derülten
csillog a kábítószertől kába tekintete. – De a farkam már
kemény.
–  Ha azt akarod, hogy lenyomják a torkodon azt a faszt –
szólal meg Jared a nyitott ajtónál higgadtan, amit én nem érzek
valódinak –, fogd meg még egyszer a seggét.
A  szeme égeti azt a pontot, ahol a férfi a karomat tartja.
Kirántom magam a kezéből, és megérintem Hakeem vállát.
– Menjünk!
Hakeem feláll, és elbotlik. Elkapom a karját, de teljes súlyával
a térdemnek ütközik, és majdnem felborulunk mindketten.
Jared odasiet, és Hakeem hónalja alá csúsztatja a kezét, hogy
megtámassza.
– Bocsi! – dünnyögi Hakeem. – Attól a Grey Goose-tól…
–  Meg a mollytól – veti közbe a seggrepacsizós pasi. – Azt
érezni fogod, haver.
– Mollyt is bevettél, Hakeem? – kérdezem.
–  Asszem. – Hakeem rám nehezedik mind a kétszáztíz
centijével, én pedig felmordulok a súlya alatt.
– Tartom – mondja Jared szúrós hangon. – Haver, próbálj már
járni!
Hakeem gyakorlatilag holtsúllyal nehezedik ránk, de sikerül
kijuttatnunk a folyosóra. Elkezdem a lépcső felé vonszolni, ahol
feljöttünk, de Jared hirtelen megáll.
– Van egy hátsó lépcső – mondja. – Vigyük arra!
– Jó ötlet. – Megmozdítom Hakeemot a vállamon, és követem
Jaredet.
Nehéz levonszolni azt a nagy testét a lépcsőn, és többször is
majdnem elesek. Hakeem felváltva röhögcsél, és könnyek közt
esedezik a bocsánatomért. Nem tudja eldönteni, hogy melyik
fajta részeg akar lenni, de kezd rohadtul az idegeimre menni.
Többször is rálép Jared lábára, és a másik oldalról érkező
elmotyogott szitkozódás alapján Hakeem Jaredet is kikészíti.
– Szerintem eltörte a lábujjamat – panaszkodik Jared, amikor
kiérünk.
Hosszú este volt, és egy hajszállal tudtuk csak elkerülni, hogy
katasztrófába fulladjon. Idővel kiderül, hogy egy nyilvánosságra
kerülő terhelő kép tönkreteszi-e Hakeem pályáját. Egyelőre
azonban megúsztuk, és annyira meg vagyok könnyebbülve,
ahogy amikor meglátom Jared szinte morcos képét, az adott
körülmények között csak arra vagyok képes, hogy halványan
elmosolyodjak.
Arrébb lépek, és Jaredre bízom Hakeemot, miközben a
kocsimat keresem. Annyira siettem, hogy nem emlékszem rá,
hol parkoltam. Odafordulok Jaredhez, hogy ezt közöljem vele,
és azon kapom, hogy a fenekemet bámulja.
–  Te a seggemet nézed? – kérdezem, és egyszerre érzem
hízelgőnek meg sértőnek.
–  Persze – feleli Jared, mintha óriási hülyeséget kérdeztem
volna. – Igazából azt kívánom, hogy bárcsak abbahagynád a
dumálást, mert szó szerint azzal voltam elfoglalva, hogy az
emlékezetembe véssem a fenekedet ebben a nadrágban, de így
nem tudok koncentrálni.
Igyekszem a lehető legfagyosabb tekintetemmel ránézni, ami
elég nehéz, amikor az ajkam folyton rángatózik.
–  Mi az? – Megvonja a vállát, amennyire ezt lehetővé teszi a
ránehezedő Hakeem. – Mármint, itt van előttem. Mégis mit
vártál? Legalább őszinte vagyok.
–  Az  a fickó is őszinte volt, aki rácsapott a fenekemre –
emlékeztetem. – Úgyhogy esetleg megpróbálhatnád megtalálni
a középutat az őszinte és a kéjsóvár között.
– Ha megtalálom, te leszel az első, aki megtudja.
Csóválom a fejem, és továbbra is küzdök a rángatózó
ajkammal. Erre nem vagyok hajlandó. Nem vagyok hajlandó
élvezni a társaságát.
– Esetleg ha segítenél berakni a kocsiba – szólok oda a vállam
fölött –, akkor haladhatnánk.
– Milyen kocsiba?
Megállok, megfordulok, és úgy nézek rá, mintha most ő lenne
az idióta.
– Az én kocsimba.
– És hova akarod vinni? – kérdezősködik Jared. – Tudod, hogy
hol lakik?
–  Nem. – Hakeem nem Los Angelesben él. Gondolom,
szigorúan csak a parti miatt jött ide. Fogalmam sincs, hol szállt
meg, és nincs olyan állapotban, hogy elárulja. – Hozzám fogom
vinni.
–  Még mit nem! – Jared összeráncolja a szemöldökét. – Zo
elutazott, nem?
– Aha.
–  Nem fogod magadhoz vinni Hakeemot, így nem. Részeg,
bekokózott, és kétszer akkora, mint te. Kizárt.
Hakeem visszafogottan tiltakozik, de úgy fest, mint aki
bármelyik pillanatban kidőlhet.
–  Nos, akkor mit javasolsz? – kérdezem, és idegesít az
érvelése, valamint frusztrál, hogy nem gondolkoztam
kellőképpen előre.
– Ó, most, hogy már kettétört a hátam és a lábujjam, mert egy
százharminc kilós, kétszáztíz centis embert vonszoltam, nyitott
vagy a javaslataimra? – Jared próbálja kényelmesebb helyzetbe
tenni Hakeemot. – Hát persze.
 Az  ajkaim rángása csak a kezdet. Látszik, hogy annyira
kiakadt, mint egy kisfiú, aki nem kapja meg, amit akar, hogy
kibukik belőlem a nevetés, mielőtt észbe kapnék. És miután
elkezdődik, nem bírom abbahagyni.
–  A  lábujjad – lihegem a lábára mutatva, amire Hakeem
folyton rátiport, ahogy haladtunk lefelé a lépcsőn. – Úgy
sajnálom!
–  A bocsánatkérések általában őszintébbnek tűnnek, ha nem
nevetsz, miközben bocsánatot kérsz – jegyzi meg szárazon. –
Bizonyára nem figyeltél rendesen a Hogyan nyerjük el az
emberek barátságát és befolyásoljuk őket órán.
–  Jaj, fogd be! – Miután sikerül uralkodnom a hisztérikus
nevetésemen, rám mered, és halvány mosoly bujkál az ajkán.
– Mi van? – kérdezem, és önkéntelenül visszamosolygok.
–  A  nevetésed – feleli. – Ugyanígy meg akarlak nevettetni
mindennap.
A  megjegyzés az elevenembe vág. Olyan jól sikerült
együttműködnünk, hogy könnyedén elfelejtettem, milyen
veszélyes a közelében lenni.
Nem felelek, csak megteszem az autóm felé vezető néhány
lépést, és kinyitom.
– El kell vinnünk innen.
–  Szóval akkor ezt fogod csinálni. Úgy teszel, mintha nem
történne semmi?
Nem felelek, de ezt teszem. Úgy csinálok, mintha nem történt
volna semmi.
– Mit tegyünk Hakeemmal? – kérdezem, és megkockáztatom,
hogy egy pillantást vessek rá a vállam fölött.
Jared hosszú másodpercekig bámul rám, majd felsóhajt, és a
kocsim felé biccent.
– Megyek utánad, és a kanapédon fogok aludni. Ott parkolok.
– Semmi szükség arra, hogy ott maradj – biztosítom azonnal. –
Mármint, hogy a kanapémon aludj.
– Banner, későre jár – mondja elgyötörten. – Hajnali négy óta
ébren vagyok. Hozzám nem jöhet. Hozzád sem, ha egyedül
vagy. Muszáj lesz ennyi kompromisszumot kötnöd.
Vonakodva bólintok, és segítek betessékelni Hakeemot a
kocsiba, aki régóta csendben van – alszik, de egyenletesen
lélegzik. Becsatoljuk a hátsó ülésen, és hazáig ott ül. Egész idő
alatt próbálom felsorolni magamban az összes okot, amiért
rossz ötlet, ha Jared nálam alszik, amikor Zo nincs otthon.
Győzködöm magam, hogy elhiggyem, minden rendben lesz.
Hogy épen és hűségesen fogok felkelni holnap reggel.
De miután lefektetjük Hakeemot a vendégszobában, és
békésen elalszik a csukott ajtó mögött, és Jared meg én
kettesben maradunk, meginog a magabiztosságom.
A konyhapult mellett álló egyik szék támlájára teríti a kabátját.
Az  izmok megfeszülnek a drága anyagból készült inge alatt.
Feltűri az ujját, és közben rám szegezi a tekintetét.
–  Kérsz egy kis vizet, mielőtt lefekszünk? – Hallom, hogy
milyen hülyén hangzik. – Mármint, alvás előtt. Mielőtt aludni
mennénk. Én az én szobámban, te pedig a kanapén.
Felvonja az egyik szemöldökét, és keresztbe teszi a karját a
széles mellkasa előtt, miközben a dadogásomat hallgatja.
 –  Vaaaagy… kaját? – Odabaktatok a faborítású hűtőhöz, és
kinyitom, majd szemügyre veszem a tartalmát. – Lássuk csak!
Van egy kis grillcsirkénk. Vagy van még…
Elhallgatok, amikor megérzem a jelenlétét mögöttem, ahogy a
testéből áradó hő ellensúlyozza a hűtő hűvösségét.
– Egy kis sajt vagy… – Nem bírok gondolkodni, amikor a kezét
a derekamra teszi, és a hüvelykujja végigsimít a hátam
megfeszült izmain. – Maradék indiai.
Megnyalom a kiszáradt ajkamat, és próbálom megnyugtatni a
légzésemet, ami egyre egyenetlenebb, minél tovább simogat az
ujjaival.
–  Thai – nyüszítem magas hangon, amikor félretűri a hajam,
és megcsókolja a nyakam ívét. – Öhm… Vagy viet… vietnámi.
A  keze hátulról az ingem alá csúszik, és megmarkolja a
melleimet, miközben alig érezhetően, de kitartóan izgatja a
mellbimbómat.
–  Úristen! – lihegem, és nekidöntöm a fejemet. – Jared, ezt
nem tehetem. Nem vagyok csaló.
–  Akkor engedd el őt! – suttogja a fülembe, és ujjait a
melltartóm csipkés kosara alá csúsztatja, majd megmarkolja a
mellemet. – Nem kell belebonyolódnia ebbe az egészbe. Nem
kell, hogy fájjon neki.
– De fájni fog. – A gondolat, hogy Zónak fájdalmat okozok az
árulásommal, azzal, hogy valaki mást választok, kellően
felvértez, hogy elhúzódjak Jared érintése elől. Szembefordulok
vele, zihálnak a melleim. Sajog és lüktet a lábam köze, valamint
az egész testem egy feszültség alatt álló vezeték, ami még
mindig zsong a felvillanyozó érintésétől. – Tiszteletben kell
tartanod a kapcsolatomat.
– Nem, nem kell. – Jared felkavartan beletúr a hajába. – Ez a
te kapcsolatod, úgyhogy te nyugodtan tiszteletben tarthatod, de
nekem nem kell. Nem vagytok házasok.
– Akkor más lenne a helyzet?
Megszorítja a tarkóját, leereszti a fejét, és résnyire húzott
szemmel úgy tesz, mintha fontolóra venné a kérdést.
–  Őszintén nem tudom. – Vállat von, az arca olyan nyílt és
őszinte, amilyennek még sosem láttam. – Sosem vágytam még
így senkire, mint rád, úgyhogy nem állíthatom biztosan, hogy
egy gyűrű megállítana.
Ez rosszabb, mint gondoltam, pedig eddig is úgy gondoltam,
hogy rémes.
–  De nem érzed magad rosszul miatta? – kérdezem, a
kézhátamat a homlokomra téve, mintha lázasnak érezném
magam.
–  Ha komolyan gondolod, hogy nem csalod meg, az
egyikünknek figyelnie kell, és az nem én leszek – jelenti ki
kimérten. – Én nem vagyok ilyen.
– Nem vagy figyelmes típus?
– Nem vagyok olyan, aki megtagadja magától, amire vágyik. –
A tekintete a feszes mellbimbóimra siklik, amik még mindig ki
akarják bökni a selyemblúzomat. – Főleg, ha tudom, hogy az a
másik dolog is akar engem.
– Ne! – Keresztbe teszem a karom a mellem előtt.
–  Mit ne? Ne mondjak neked igazat? Azt akarod, hogy
hazudjak magamnak? Ilyen sem vagyok.
–  El fogod cseszni az életemet, Jared – jelentem ki, és
szavaimat áthatja a félelem és a vágyakozás, az érzések,
amelyek bennem is viaskodnak.
– Csak ha te is akarod – mondja halkan. – Akarod?
– Nem tudom, hogy érted.
–  Erről van szó? – Kemény vonallá préseli össze telt ajkait. –
Azt akarod, hogy tovább nyomuljak, tovább kerülgesselek, amíg
meg nem adod magad, és akkor én leszek a rosszfiú? Aki miatt
elbuktál?
–  Nem – felelem fuldokolva, mert gyűlölöm azt a képet, amit
elém fest.
–  Azt akarod, hogy felszabadítsalak a felelősség terhe alól?
Csak mert megtenném. Nem bánom, ha én leszek a gonosz, de
mi ketten mindig tudni fogjuk, hogy te is ugyanannyira akarod,
mint én. Csak én elég tökös vagyok ahhoz, hogy megtegyem.
– Nem erről van szó. – Könny égeti a torkomat. – Össze vagyok
zavarodva.
–  Nem, nem vagy. – Elszántan csóválja a fejét. – Nem vagy
összezavarodva, mert tudod, hogy úgy vágysz rám, ahogy rá
soha. Ismerlek, Banner. Ha szeretnéd Zót, ha igazán szeretnéd,
kizárt, hogy el tudnálak csábítani.
Istenem, milyen igaza van. Gyűlölöm, hogy igaza van.
Csendben nézem őt, mert biztos vagyok benne, hogy még nem
fejezte be.
–  Nem vagy összezavarodva – folytatja. – Az  a problémád,
hogy nem akarod megbántani, de az igazat sem akarod elárulni
neki. Én azonban nem vagyok összezavarodva, és nincsenek
hasonló problémáim.
Hirtelen megmozdul, és áttöri a képzeletbeli erőd falát, amit
magam köré építettem. Nagy kezébe veszi az arcom, és
hüvelykujjával végigsimít rajta.
–  Én pontosan tudom, hogy mit akarok. – Lehajol, és
pillekönnyű csókokkal borítja be az ajkaimat. – Még egy esélyt
akarok veled, Banner. Azt az esélyt, amit elvettek tőlünk. Azt
akarom, hogy felkapcsolt villanynál szeretkezzünk.
Megcsókolja az állam, cirógatja a nyakam. Behunyom a
szemem, hogy ne lássam azt, ami a szemében van. Annyival
több a dugás iránti vágynál és egy alfa-hím alapvető
késztetésénél, hogy elvegyen egy nőt a fajtársától. A  tekintete
gyengéd, őszinte, meg minden egyéb, amiről elhitettem
magammal, hogy képtelen rá.
–  Én láttalak meg előbb – suttogja, és megcsókolja az
orrnyergemet, ahol a szeplőim vannak.
–  Az  enyém voltál előbb. – Megcsókolja az arcomat, ahol
megjelenik a kis gödröcske, amikor mosolygok.
–  Vissza akarlak kapni – jelenti ki a szemembe nézve,
miközben mélyen megcsókol, továbbra is rám szegezett
tekintettel. Tágra nyílt szemmel szívja a szájába a nyelvemet, és
ez a közelség rám nehezedik. Nem tudom becsukni a szemem,
nem tudok másfelé nézni, még akkor sem, amikor a csók egyre
agresszívabbá és birtoklóbbá válik. Amikor szélesebbre tárja az
ajkaimat, és mélyebbre hatol köztük, minden nyelvsimítással
elvesz és ad valamit. Lejjebb csúsztatja a kezét a derekamon,
majd megfogja a fenekem, és addig gyömöszöli az izmokat,
amíg végül behunyom a szemem, nekidőlök, és a gyönyör az
ellenállásom utolsó morzsáit is felemészti. Felnyögök, miközben
a kezem elindul felfelé a vállán, a nyaka köré fonódik, és
ujjaimmal a hűvösen selymes hajába túrok. Nekidönt a hűtő
ajtajának, a csípője köré kulcsolja a lábam, és széttárja őket, a
merevedését pedig a puncimhoz dörzsöli.
–  Jared, te úristen! – A  fejem hátranyeklik, miközben ruhán
keresztül nekinyomódik a csiklómnak. Az  élvezet minden
erőteljes lökéssel duzzad, a lábam közül indulva belenyilall a
mellkasomba, ingerli a torkomat, majd egy néma sikoly
formájában távozik.
–  Vele is szoktad ezt érezni? – kérdezi, és a hangjában rejlő
feszültség hallatán még az elképzelhetetlen élvezet közepette is
ránézek. – Látott már téged, miközben elmentél? Látta már,
milyen gyönyörű vagy, ahogy darabokra esel? Vagy vele is csak
sötétben vagy hajlandó dugni?
Kiszabadítom magam, leengedem a lábam, és eltolom magam
tőle, majd odabotorkálok a pulthoz, és előrehajtom a fejem, a
hajam eltakarja felhevült arcomat.
–  Ne beszélj róla! – Komoly tekintettel meredek rá, nem
törődve a testem kielégítetlen vágyaival. – Lehet, hogy te láttál
meg előbb, lehet, hogy a tiéd voltam előbb, de Zo régóta a
legjobb barátom. Ez pedig sokat jelent nekem. Olyan, mintha
családtag lenne, és bármennyire vágyom is rád, és igen,
beismerem, hogy így van, nem akarok fájdalmat okozni neki.
Odajön hozzám, és összerándul az arcom, amikor megérinti,
mert tudom, milyen törékeny a páncélom. Képes lennék lángra
kapni, ha azt akarná. Egyetlen érintéstől.
–  Akkor meg kell hoznod pár nehéz döntést, méghozzá
hamarosan. – Lehajol, és finom csókot lehel az orromra. – Mert
én nem adom fel, amíg nem leszel teljesen az enyém, Banner, és
nem fogok sokáig várni.
 
 TIZENKILENC
BANNER
 
 
Gyerünk, csajszi, egyél valamit! Nem tesz jót a testnek, ha nem
eszel, csak dolgozol.
Quinn úgy tervezte meg az alkalmazást, hogy jelezzen, ha
nem rögzítettek benne ételt egy bizonyos ideje. Most, hogy
jobban értem a testem működését, mint korábban, általában
többször kisebb adagot eszem három nagyobb étkezés helyett.
Vagy még rosszabb, volt, hogy kihagytam a reggelit, és csak
kétszer ettem egy nap. Keményen edzem, és szükségem van
üzemanyagra, amit egész nap égethetek. Néha egyszerűen
megfeledkezem arról, hogy rögzítsem a bevitt ételeket, de ma az
alkalmazásnak igaza van. Órák óta nem álltam fel a laptop
mellől. Átnyúlok az íróasztal felett, hogy rácsipogjak az
asszisztensemre.
–  Maali, hoznál nekem egy salátát arról a helyről az utca
végén?
Válasz helyett megjelenik az ajtóban. Tintafekete
bubifrizurája az állát verdesi, és sötét szeme aggodalmat
tükröz.
–  Persze. – Közelebb jön az asztalhoz. – Mindjárt vége a
napnak. Mielőtt elmegyek, hozok neked enni. A szokásosat?
 – Aha – felelem szórakozottan, miközben Zo új szerződésének
első vázlatát pásztázom. – Basszus! Lowell nem könnyíti meg a
dolgunkat.
– Még mindig kitámaszt? – Csípőjével nekidől az asztalomnak.
–  Szerintem ő azt hiszi, hogy ez egy kompromisszum, de
akkor nagyot fog koppanni. – Lecsapom a laptopom fedelét. –
Vagy a maximum, vagy nincs szerződés.
–  És Zónak vannak egyéb lehetőségei? – Tétovázás vet
árnyékot finom vonásaira. – Mintha a végén valóban kicsit
leeresztett volna, nem?
Éles pillantást lövellek felé, mire gyorsan megpróbál
szépíteni.
–  Csak azt akarom mondani, hogy olyan jól ment neki az
egész szezon alatt, aztán mintha a végére kifogyott volna az
üzemanyag.
–  Ez sokakkal megesik – emlékeztetem, és igyekszem nem
sértett hangon beszélni. – Zo a tizedik szezonján van túl, nem a
másodikon, úgyhogy talán ez csak a tipikus kifáradás esete.
Teljesen biztos vagyok benne, hogy a szokott formában fog
visszatérni, amikor megkezdődik az új szezon. Elit sportoló, az
egyik legjobb, akit valaha láttunk, és megérdemli a legtöbbet.
Kinyitom a laptopomat, és elkezdek írni egy udvarias, de
határozott e-mailt, amelyben kifejtem, hogy a Titans
menedzsmentje hova dugja fel a degradáló ajánlatát.
– Persze – mondja Maali, de nem tűnik olyan magabiztosnak,
mint én. – Mindjárt hozom a salátádat.
Kilép, de néhány másodperccel később visszadugja a fejét.
 – Ó, és Cal itt van az irodában. – A pillantásában együttérzés
bujkál. – Ne a hírhozót hibáztasd!
– Nem bántalak – felelem egy félmosollyal, majd figyelmemet
ismét az e-mail felé irányítom. – Köszi, hogy szóltál.
Az  évek során Cal és én kötöttünk egy alkut. Ő  nem áll az
utamba, és nem várja el, hogy ugyanúgy viselkedjek, mint a
többi seggfej, aki neki dolgozik, én pedig szállítom az
ügyfeleket. Egy rakás ügyfelet. Egy rakás üzletet. Egy rakás
pénzt. Nekem adta a Los Angeles-i irodát, mert attól tart, hogy a
végén még kiválok, és saját ügynökséget fogok alapítani. Egy
napon meg is fogom tenni, de az hatalmas felelősség lenne,
amire jelen pillanatban nem vágyom. Kezdek berendezkedni
egy új városban. Több ügyfelem van, mint bármelyik
ügynöknek a Bagley-nél, és ők is ugyanolyan hűek hozzám,
mint én hozzájuk. Amikor elmegyek, tudom, hogy követni
fognak. Cal is tudja, és általában kezét-lábát töri igyekezetében,
hogy boldoggá tegyen, mégis szükségét érzi, hogy időnként
éreztesse velem, hogy ő a főnök, és hogy az ő neve áll a
cégtáblán. Egy hete érkezett L. A.-be, hogy megbizonyosodjon
arról, minden rendben halad az új irodánál, ami egyébként így
is van. Ha itt van az épületben, az azt jelenti, hogy hamarosan
hozzám is betéved.
Egész jól haladok Lamont Christopher marketingtervével, az
újoncéval, akit lecsaptam Jared kezéről, amikor egyszer csak
megcsörren a telefonom. Kísért a gondolat, hogy ne vegyem fel,
de egy pillantást vetve a kijelzőre látom, hogy Zo az. Egy másik
időzónában van, és a sűrű időbeosztásunk mellett nagyon
nehéz összeegyeztetni, hogy mikor beszéljünk. Bűntudat üli
meg a gyomromat, és a tenyerem konkrétan izzadni kezd.
Amikor visszajön, el kell mondanom neki, hogy mi történt
Jareddel. Nem szexeltünk, de amit tettünk, az elfogadhatatlan.
Imádkozom, hogy bocsásson meg nekem, de még mindig nem
vagyok benne biztos, hogy folytathatjuk-e így tovább, Jaredtől
függetlenül.
–  Hola – szólok bele, és igyekszem mosolyt kényszeríteni a
hangomra.
– Hola, Bannini – üdvözöl a család által használt becenévvel. –
Te echo de menos.
–  Te is hiányzol – felelem spanyolul, ugyanis ezen a nyelven
szoktuk intézni a magánbeszélgetéseinket. – Mi újság az
árvaházban?
Elmeséli a sok csodálatos dolgot, amit tett azóta, hogy én is
ellátogattam vele tavaly nyáron a San Nicolas-i árvaházba. Zo
nem csupán csekkeket tölt ki. Segít, amennyit csak tud, főleg
nyaranta, a hazájában.
–  Fáradtnak tűnik a hangod – jegyzem meg, miközben egy
régi szerződésre firkálok.
– Az vagyok. – Elgyötört sóhajától ráncba szalad a homlokom.
Végtelen energiájáról híres, és ritkán ismeri be, hogy kimerült.
–  Gyere haza! – biztatom, majd ledobom a tollamat az
asztalra, és hátradőlök a széken. – Pihenj!
–  Holnap. – Jól ismerem ahhoz, hogy magam elé képzeljem,
hogyan fest az arcán a hangjában megbúvó mosoly.
A  szívem hevesen ver. Szeretném, hogy hazajöjjön pihenni,
de az azt jelenti, hogy szembe kell néznem a helyzettel…
Ráadásul ő még azt sem tudja, hogy egyáltalán van helyzet.
– Holnap? – kérdezem erőtlenül.
–  Aha. Gyors látogatás lesz. Csak egy napom van L. A.-ben,
aztán repülök is Vancouverbe egy szokványos csapat izére –
feleli. – De már annyira hiányzol! Muszáj látnom téged, még ha
csak egy napra is.
– Ó. – Elmosolyodom, és igyekszem lelkesedéssel megtölteni a
hangomat. Én is látni akarom. Hiányzik nekem, de a
beszélgetés, amit nem akarok lefolytatni, közelebb van, mint
gondoltam. – Alig várom!
–  El sem tudod képzelni, bébi. – A  hangja tompa, mohó. –
Legyél meztelen, amikor hazaérek!
Fáj a nyelés. Alig kapok levegőt. Még az is helytelennek tűnik,
hogy intim hangulatban csevegek vele, miután ráélveztem
Jared ujjára. Miután ma éjjel azt álmodtam, hogy lámpafénynél
szeretkezünk Jareddel.
Tegnap reggel óta nem beszéltünk, amikor elvitte a másnapos
és bánatos Hakeemot a hoteljébe. Mivel Hakeem jelen volt,
igyekeztünk profiként viselkedni, de Jared tekintete a
távozásakor lyukat égetett a ruhámba.
–  Örülök, hogy itthon leszel, még ha csak egy napig is –
terelem el a témát, és nem teszek ígéretet semmiféle
meztelenségre, közben reménykedem, hogy Zo nem veszi észre.
Nincs ekkora szerencsém. A  vonal másik végén egyre
nagyobbra duzzad a csend.
–  Jól vagy? – Gyűlölöm a bizonytalanságot a hangjában. –
Olyan… Nem is tudom. Fura a hangod.
Ez a hátulütője annak, ha a legjobb barátoddal jársz.
–  Nem, csak sok a meló – hazudom. – Na jó, ez nem teljesen
igaz. Beszélnünk kell, ha itthon leszel.
– Nekem bármit elmondhatsz, Bannini. Tudod, ugye?
Égetik a könnycseppek a szememet, és a mellkasom sajog
attól a fájdalomtól, amit okozni fogok neki, mert tisztában
vagyok vele, hogy a beszélgetésünk után semmi nem lesz már
ugyanolyan. Nem tudom, hogy ez pontosan mit jelent, vagy
hogy mi lesz velünk, de mindenképpen más lesz. A  megszokás
és az állandóság is megváltozik, amit mindig megkaptunk
egymástól. De talán pont ez a baj. Túl sok volt az állandóságból.
– Banner – szólongat Zo, amikor nem felelek. – Azt kérdeztem,
hogy ugye tudod?
– Aha. – Megköszörülöm a torkom. – Igen, tudom. Csak annyi
minden van az átigazolási szezonnal, a munkával, és… Csak
beszélnünk kell.
Kis szünet következik, néma csend, ami alatt a férfi, aki olyan
jól ismer, próbálja kitalálni, hogy mi a fene folyik itt.
– Bármi legyen is az – szólal meg végül –, én szeretlek.
Egy elszabadult könnycsepp végiggördül az arcomon, és
türelmetlenül letörlöm. Nincs idő könnyekre meg gyengeségre.
– Tudom, Zo. Én…
Az irodám ajtajánál mozgásra leszek figyelmes. Kényszeredett
mosollyal üdvözlöm Cal Bagley-t.
–  Zo, itt van Cal – mondom angolul a főnököm kedvéért. –
Mennem kell.
 – Persze. Holnap, ha hazaértem, beszélünk.
Leteszem az asztalra a telefonomat, és intek Calnek, hogy
foglaljon helyet velem szemben. A  gerincem megmerevedik a
szemében csillogó ravaszságtól és az arcán lévő mesterkélt
mosolytól.
– A jó öreg Zo – kezdi Cal a beszélgetést.
– Nem olyan öreg – felelem egy halvány mosollyal.
–  A  Titans is így gondolja? Lowell szerint még mindig nincs
megállapodás.
Hátradőlök, és az ergonomikus székem is hátradől.
–  Ellenőrzöl engem, Cal? – kérdezem könnyedén. Túl
könnyedén. Pontosan tudja, hogy én vagyok az utolsó, akinek az
orrára kell koppintani.
– Nem, csak véletlenül összefutottam Lowell-lel. – Cal felteszi
a bokáját a térdére. – De hallottam ezt-azt, amit meg akartam
beszélni, mielőtt még bármi…
Hunyorít, és a levegőben gesztikulál a kezével.
– Bármi probléma lenne – fejezi be a mondatot.
–  Probléma? – Én is keresztbe teszem a lábam. – Húha.
Folytasd!
– Tudom, hogy együtt dolgozol Jared Fosterrel egy projekten.
–  Igen, Kenan és August, aki ugye Jared ügyfele, közösen
indított egy adománygyűjtő kampányt.
– A golfbajnokság, igen.
A  szavai gondolkodóba ejtenek. Még nem beszéltem Callel a
projekt részleteiről. Miért tettem volna? Évek óta nem
avatkozik bele a dolgaimba. Viszont ha ő meg én nem
beszéltünk a témáról, akkor valakivel nyilvánvalóan beszélt
róla. Én pedig azon töprengek, hogy miért.
– Mi folyik itt, Cal? – Előredőlök, az asztalra könyökölök, és az
államat megpihentetem az összekulcsolt kezeimen.
– Banner, ugye tudod, hogy bízom benned?
–  Eddig úgy gondoltam – felelem szándékosan könnyed
hangnemben.
–  Megbízom benned – biztosít Cal gyorsan. – Abban a
nyamvadt Fosterben viszont nem.
– Jaredben? – A szívem kihagy egy ütemet. – Miért? Mármint,
azt tudom, hogy egy másik cégnél dolgozik, de csak az
ügyfeleink adománygyűjtő projektjéhez keresünk
szponzorokat, nem üzleti titkokat cserélünk.
–  Semmi ilyesmi. Szerintem át akar csábítani téged az
Elevationhöz.
Felnevetek, mert ez kész képtelenség.
– Tévedsz. – Megrázom a fejem, megkönnyebbülök, hogy csak
ennyiről van szó. – Nem akar.
– Egyértelmű, hogy érdeklődik irántad.
Nem adom fel, amíg nem leszel teljesen az enyém.
Érdeklődik. Így is lehet fogalmazni. Próbálom elfojtani az
önkéntelen mosolyomat és a borzongásomat. Bármilyen
bonyolulttá tette is Jared a helyzetemet Zóval, ezer éve nem
éreztem ennyire, hogy élek. Izgatottan várom, hogy mikor
láthatom újra. A  csókjai meghittsége, az érintésében rejlő tűz,
ahogy a testemre és az elmémre hat. Mocorgok a helyemen, és
leveszem a lábam a másikról.
 –  Ne aggódj, Cal! – nyugtatom meg egy fanyar mosollyal. –
Jared nem jelent fenyegetést.
–  Valóban? – Cal minden, csak nem magabiztos. – Ő  maga
mondta nekem, hogy az én aranytojást tojó tyúkom, ahogy ő
fogalmazott, biztonságban van, de ő jobban tudna törődni veled
az Elevationnél.
Az  összes megmaradt édeskés érzés összeáll és gombóccá
formálódik a gyomrom mélyén.
– Aranytojást tojó tyúk? – kérdezem kábán. – Ezt mondta?
–  Szó szerint – feleli Cal, és alaposan szemügyre veszi az
arcomat. – Finoman figyelmeztetett. Elárulnád nekem, ha
ajánlatot tenne, ugye? Legalább adj lehetőséget arra, hogy
felvegyem a versenyt azzal, amivel előáll, Banner!
–  Öhm… Nem tett semmiféle ajánlatot – mondom
elgondolkodva.
Legalábbis üzleti értelemben, de lehet, hogy ez az ő végjátéka.
Annak ellenére, hogy Bent elmesélte, Jared nem volt benne
Prescott kegyetlen tréfájában, ismét elönt a kétely. Ez egyfajta
szokás, hogy kételkedem magamban. Kívülről senki sem
gondolná, de minden falon fut egy repedés. Én sem vagyok
kivétel. Sokat fogytam. Most vagyok a legjobb formámban egész
életemben, sosem leszek egy Quinn. Egy Tanya. Egy Cindy.
Én Banner vagyok, és Jared elhitette velem – ismét –, hogy ő
erre vágyik. Jogosan és kétségbeesetten vágyik rám a
tekintetéből és a szavaiból ítélve.
Rosszul ítéltem meg a helyzetet?
Mindig is gyönyörű voltál számomra. Remélem, ezt tudod.
 Jared kiváló stratéga. Bármit megtenne azért, hogy megkapja,
amit akar, de én azt hittem, engem akar. Azt az énemet, akiről
azt hittem, valóban látja. De úgy igazán. Nem az ügynököt, aki
zsíros jutalékokat hozhat neki.
–  Csak ne feledd, hogy engem is vegyél számításba, bármit
ajánljon is neked – mondja Cal, miközben feláll, és a kezével
megpaskolja az asztalt. – Túl sokat fektettünk be az elmúlt
évtizedben, hogy aztán elveszítsünk valami jöttment miatt.
–  Persze. – Megköszörülöm a torkomat, és igyekszem
kitisztítani a fejem. Felállok, hogy odakísérjem a lifthez. –
Mennyi ideig leszel itt, L. A.-ben? Mikor repülsz vissza New
Yorkba?
–  Reggel. – Megszorítja a karomat. – Jó munkát végzel itt,
Banner, ha még nem mondtam volna.
– Köszi. – Műmosolyt erőltetek az ajkamra, ami nem tükrözi a
bennem dúló zűrzavart és bizonytalanságot, amit ez a
beszélgetés okozott.
Kinyílik a lift ajtaja, és Maali kilép, Cal pedig belép a liftbe.
Megköszönöm Maalinak, elveszem a salátát, és elindulok az
irodám felé.
–  Jól vagy? – kérdezi, és összeráncolja a homlokát. – Olyan…
Nem is tudom. Cal felidegesített?
– Nem. – Beletúrok a salátámba, és előveszem a Titansnek írt
e-mailemet, kerülve Maali fürkésző tekintetét. – Valószínűleg
csak az éhség, amit látsz rajtam.
Tovább figyel, mintha azt várná, hogy tovább győzködjem,
úgyhogy felnézek, és magabiztos mosolyt villantok rá.
Győzködésben jó vagyok.
–  Szét kell rúgnom pár Titan seggét Zo miatt – mondom
könnyedén. – Becsuknád magad mögött az ajtót?
Megnyugodva elmosolyodik, és távozik.
Aha. Győzködésben jó vagyok, de Jared még jobb.
 
 HÚSZ
JARED
 
 
Értelmes ember vagyok. A  legtöbb ember, aki ismer,
egyetértene ezzel. Miután két napja nem hallottam Banner felől,
nem érzem magam valami értelmesnek. Adtam neki teret.
Tudom, hogy bonyolult számára ez a helyzet, és hogy valóban
fontos neki Zo. Nem akartam üzenetekkel zaklatni, de bíztam
benne, hogy fel fog hívni.
Így érzik magukat a nők, amikor a férfiak nem hívják fel
őket? Amikor felszívódunk, és sokáig nem hallanak felőlünk?
Ők is azon agyalnak, hogy vajon valaki mással vagyunk éppen?
Kivéve, hogy nekem nem kell agyalnom ezen. Tudom, hogy
amikor Zo hazajön, Bannerhöz tér haza. Az  ő házába és az ő
ágyába.
És kurvára nem bírom elviselni. Viszketek a gondolattól, hogy
Zo akár még egyszer benne lesz, és a kép kirajzolódik a
képzeletemben. A  vérem szó szerint felforr, amikor arra
gondolok, hogy együtt vannak. Nem vagyok féltékeny
természetű. Ahhoz nem árt, ha az ember valóban törődik
bizonyos dolgokkal, és én csak a családommal meg azzal a
néhány emberrel törődöm, akiket igaz barátaimnak
mondhatok. Még hogy egy olyan lányra pazaroljam ezt az
energiát és érzelmet, akire lehet, hogy egy hónappal később
már nem is fogok emlékezni? Nem. De Banner… Olyan, mint
egy belém égett kép, mint egy kép lenyomata, ami még jóval
azután is látszik a képernyőn, hogy eltűnt onnan. A körvonalai
bevésődtek az emlékezetembe.
Elhatároztam, hogy nem fogom felhívni, és eddig nem is
hívtam, de most itt ülök az irodája előtt hét órakor, és nem
látom a kocsiját a parkolóban. Még sosem jártam a Bagley
irodájában, de nyilván tudom, hogy hol van. Ismerd meg az
ellenségedet! Az lenne a legészszerűbb, ha továbbhajtanék.
Tárcsázok.
– Igen? – Szól bele egy csörgés után.
Jó jel.
–  Szia! – Próbálok valami semleges témát találni, mielőtt
elmélyednénk a döntés kérdésében, amit meg kell hoznia. – Mi
újság?
–  Úgy érted, mi újság a melóban? – kérdezi Banner, és a
hangja hűvösebb, mint bármikor az utóbbi hetekben. – Miért?
Még mindig azon gondolkodsz, hogy ez az aranytojást tojó tyúk
megéri-e a befektetést?
Aranytojást tojó tyúk?
– Miről besz…
Cal Bagley. Az a rohadék!
–  Na és hogy van a jó öreg Cal? – Nem teszek úgy, mintha
fogalmam sem lenne róla, miről beszél.
– Attól tart, hogy el fogsz csábítani tőle. – A nevetése akár egy
jégcsap. – Megnyugtattam, hogy semmi nem tudna arra
késztetni, hogy veled dolgozzam.
A hangja ostorcsapásként vág a fülembe.
– Valami baj van, Banner?
– Nem, minden nagyszerű. – Már azelőtt hallom a hangjában,
hogy le fogja tenni, mielőtt hangot adna neki. – Kösz, hogy
hívtál! Szólj, ha kell valamit csinálnunk a szponzorokkal, de
különben…
Különben kapjam be.
Leállítom a motort, és elindulok az épület felé.
–  Akkor ennyi? – kérdezem, miközben az irodák listáját
böngészem a lobbiban, hogy megtaláljam a Bagley-t. – Te nem
árulod el, hogy mi rosszat tettem, és ismét ott vagyunk, ahol
elkezdtük?
– Sosem hagytuk el igazán azt a helyet. Csak arra volt szükség,
hogy valaki emlékeztessen. – Türelmetlenül sóhajt. – Nézd, el
vagyok havazva. Mennem kell. Ég veled!
A liftben a harag átszűrődik a bőrömön, és a halántékomban
lüktet. Tényleg azt hiszi, hogy ilyen könnyen lekoptathat?
Mintha valami kiskutya lennék, akitől egy rúgással
megszabadulhat? Próbálok lehiggadni a lifttől az irodájáig
vezető úton. Meglepő módon az ajtó nincs bezárva, és simán
belépek rajta. Ne felejtsem el: meg kell javíttatnia. A  Los
Angeles-i iroda kicsi, mivel a Bagley ügynökeinek nagy része
továbbra is New Yorkból dolgozik. És üres is, mivel mindenki
másnak van élete, és már hazamentek. Könnyedén megtalálom
Banner irodáját, a kilincs pedig elfordul, és ki tudom nyitni az
ajtót.
 Bezárom magam mögött.
Banner az ablaknál áll, és az égboltot figyeli, ami kezd
felragyogni. Amikor kinyílik az ajtó, megpördül, és
felkészületlenül érem. Az  arcára kiült sebezhetőség és
csalódottság láttán, mielőtt helyére kerülne a közönyös álarc,
meg akarom fojtani Cal Bagley-t.
– Mit akarsz? – A jeges tekintete megfagyaszt, de tudom, hogy
melegítsem fel, hogy melegítsem fel mindkettőnket.
–  Azt hittem, világosan megmondtam, hogy mit akarok –
felelem, és odamegyek mellé, az ablakhoz. – Téged.
Felhorkan, és az ajka édes szimmetriáját felborítja a
megvetés. Odalép az asztalához, és elkezdi rendezgetni a
papírjait, meg nekiáll összepakolni a táskáját.
–  Engem akarsz? – kérdezi, fel sem nézve. – Már van
munkám, úgyhogy abbahagyhatod a toborzást.
Odalépek az asztalhoz, és a laptopján tartott kezére teszem a
kezem, amit épp el akart tenni.
–  Banner, te is tudod, hogy ez rohadtul nem érdekel. –
Leengedem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
–  Nem, nem tudom – feleli halkan. – Évekig azt hittem, hogy
hátsó szándékaid voltak azon az estén, amikor…
–  Szeretkeztünk? – szakítom félbe. – De azt mondtad, hittél
Bentnek, amikor elmesélte, hogy semmi közöm nem volt
Prescott tervéhez.
–  Igen. Én… Nos, igen. Mégis olyan hirtelennek és furcsának
tűnik az egész. – Kihúzza a kezét az enyém alól, és szűk, fekete
szoknyájának a zsebébe teszi, ami úgy öleli körbe a fenekét,
mint egy szerető. – Ismerd csak el, nem vagyok az eseted.
Felnevet, és szomorkás mosoly bujkál a szája sarkában.
– Nem vagyok Cindy.
– Ki a franc az a Cindy? – kérdezem meghökkenve.
– Most komolyan? – Hitetlenkedés ül ki az egész arcára. – Miss
Iowa negyedévben?
– Jaj, ne már, Banner! Már a diplomaosztóra elfelejtettem őt.
Na jó, nem teljesen, de majdnem. Nem erről van szó, ugye?
Felemeli a szempilláit, de a kapu csukva marad a sötét szeme
előtt.
– Nem tudom, mire gondolsz.
Elkapom a csuklóját, leülök az asztal szélére, és a lábam közé
húzom.
– Ha az a seggfej vagyok, aki csak azért tesz úgy, mintha veled
akarna lenni, hogy átcsábítson a munkahelyére – mondom, és
összekulcsolom az ujjainkat, miközben a másik kezemet a
derekára csúsztatom –, akkor nem lehetek ugyanaz a srác, aki
mindig is igazán látott téged, mindig is vágyott rád, és hajlandó
felkavarni az életedet, ahogy te fogalmaztál, azért, hogy az övé
legyél. Ha hazudok, akkor ez az egész közöttünk nem lehet
valódi, és nem kell foglalkoznod vele.
Az  ajkamhoz emelem az összekulcsolt kezünket, a
tekintetemet az övébe fúrom, és nem mondok le róla.
– Akkor nem kéne foglalkoznod velem.
– Nem, nem erről…
– Fogd be, Ban! – szakítom félbe halkan. – Még nem fejeztem
be. Ma este szembenézel az igazsággal.
 – Ami micsoda? – kérdezi.
–  Van fogalmad róla, hány nővel voltam? – kérdezem,
ahelyett, hogy kereken válaszolnék a kérdésére.
– Nincs, én…
–  Nekem sincs. Néhányukra szó szerint nem is emlékszem.
Csak elmosódó hajakra meg arcokra. Valakinek még a nevét
sem tudtam jól, amikor az ágyamban feküdtek.
Megfogom azt a makacs állát, és felemelem.
–  De te… Pontosan emlékszem rá, hogy milyen szűk voltál.
Milyen nedves. Még most is hallom a hangokat, amiket a
sötétben kiadtál, és tudom, milyen a kettőnk illata együtt.
Tökéletesen fel tudok idézni minden másodpercet, amikor
benned voltam. Ez az igazság.
Kitágul a pupillája, és szaggatottan szívja be a levegőt.
– Banner, te vagy a másik felem.
Végre hangosan kimondom a szavakat, és ahogy ezt
kijelentem, ez tűnik helyesnek.
–  Nem vagyok a másik feled – közli, miközben az egyik
dölyfös szemöldöke felhúzódik. – Túl jó vagyok hozzád.
–  Igaz – mondom vigyorogva, és erősebben szorítom a
derekát. – De attól még meg foglak szerezni.
– Az egy egyéjszakás kaland volt, Jared – jelenti ki akadozva.
– Most meg ki hazudik? Nem egy egyéjszakás kaland volt. Egy
éjszaka volt, és én sosem akartam, hogy ott vége is legyen.
Hagytad, hogy az a pöcsfej elvegye tőlünk az összes éjszakát,
amit együtt kellett volna töltenünk.
Lehajolok, az orromat a nyakához dörgölöm, és félretűröm a
blúza gallérját, hogy megcsókoljam alatta a puha bőrét.
– Vissza akarom kapni őket, Ban! Vissza akarlak kapni téged.
–  Ez nem így működik – mondja lélegzet-visszafojtva, mert
még mindig küzd ellene. – Nem kaphatsz vissza csak úgy,
mintha az elmúlt tíz év meg sem történt volna. Komoly
kapcsolatban élek, és ezt nem hagyhatod figyelmen kívül.
Rámeredek, és megvárom, míg eszébe jut, hogy az én erkölcsi
iránytűm elforog. Nincs rajta észak. Csak az van, amit akarok,
és ami az utamban áll. Megfogom a nyakát, és egyik kezem
ujjaival a hajába túrok, a másikkal pedig a fenekébe markolok.
–  Amit nem tudok megtenni – folytatom. – Ami tovább már
nem megy, az a várakozás. Próbáltam teret adni neked, de ezt te
csak arra használtad, hogy még több kifogást találj. Úgyhogy
ennek ma vége.
És ekkor minden figyelmeztetés nélkül megcsókolom, ahogy
azóta akarom, hogy beléptem ide.
 
 HUSZONEGY
BANNER
 
 
Olyan, mint amikor legelőször megcsókolt, és sosem volt részem
még ilyen csókban.
Amikor Jared először megcsókolt a Sudzban negyedévben,
elakadt a lélegzetem a mohóságától és a szenvedélyétől. Igen,
mély volt, heves és követelőző, de ami igazán meglepett, hogy
teljes mértékben én voltam a célpontja. Éveken át figyeltem
Jaredet, bele voltam zúgva, majd megcsókoltam, és olyan érzés
volt, mintha a földről szemlélnék egy ciklont – ámulnék az
erején és a sötét, örvénylő szépségén, majd hirtelen, valamilyen
furcsa oknál fogva a közepén találnám magam. Az  irodámban
állva én vagyok ennek a csóknak a középpontja, ami porrá fogja
zúzni az életemet. Tudom, de nem bírom abbahagyni.
Túlságosan akarom.
Vágyakozom a nyelve módszeres, elsöprő simításaira, a
megfontolt csábítására. A  számat az övéhez illeszti, uralja a
tempót és a csók mélységét, és közben helyet cserél velem.
A  derekamnál fogva feltesz a telepakolt asztalra, és centiről
centire egyre feljebb és feljebb húzza a szoknyámat, mire a
szegélye a derekamhoz nem ér. Vet egy pillantást a combom
között húzódó fekete selyem háromszögre, és felmordul, térdre
esik, és csókokkal halmozza el a hasamat a blúzomon keresztül.
A szája forró, nedves szívogatása a mellemnél áthatol a selyem
vékony rétegein.
Képtelen vagyok kimondani a szavakat, amelyekkel
megállíthatnám. Talán sikerült volna azelőtt, hogy elindult
volna lefelé a hasamon, és az orrát a bugyimba fúrta.
Szeretném azt hinni, hogy sikerült volna, mielőtt lerángatta a
combomról a fekete selymet, és széttárta a lábamat, majd az
ajkakat szétválasztva szívni kezdte a csiklómat.
– Ahhh! – A morajlás a testem középpontjában kezdődik, akár
Pompeji figyelmeztető rengései. A  rombolás előrejelzései. –
Jared… Ó, te jó ég!
A  száját egy pillanatra sem emeli fel, de egyik nagy kezét a
mellem közé teszi, és hátradönt, mire a hátam eléri az asztalt, és
a lábam lelóg oldalra. Ekkor felnyit, mint egy virágot,
félrehúzza a szirmokat, és rám simítja a nyelvét; a szája
kiéhezett, szomjas, mohó, a testem pedig minden választ megad
neki, amit Jared követel tőle. Elszánt lelkesedéssel imád engem,
és én vagyok az ő oltára. Kinyújtom a karom, a hajába túrok az
ujjaimmal, és végigcirógatom arca kemény vonásait.
Az  állkapcsa megfeszül az ujjaim alatt a lábam közötti buzgó
munkától.
– Ne hagyd abba! Ne hagyd abba! Ne hagyd abba!
Ez egy parancs. Egy könyörgés. Hangtalan varázsige bukik ki
az ajkaimon, miközben csípőmet az arcához dörzsölöm.
A szakadék szélén állok, és egy sötét kút mélyére bámulok – egy
rejtélybe, amit a testem mindenáron meg akar fejteni. Jared az
ujját is beveti, belém dugja a hüvelykujját, miközben a szája
elidőzik azon az idegcsomón, ami jelenleg a létezésem
középpontja.
És akkor leugrom.
Fejjel előre belezuhanok egy mértéktelen élvezethullámba,
amely megrázza az egész testem. Egy sejt, egy atom, egy
molekula sem marad érintetlen, amikor az orgazmus
tornádóként végigsöpör a testemen. Csontok, hús, izmok, inak,
vér. Bizonytalanságok, félelmek, fenntartások – minden, ami
engem alkot, most feloldódik. A  térdem közé szorítom a fejét.
Belemarkolok a hajába. A  testem teljesen önző, és felemészti a
gyönyör, amit Jared ígért nekem.
–  Úristen, Banner! – Jared lenyalja a nedvességet a bal
combom belső feléről, és megszorítja a lábamat. – Jobb, mint
emlékeztem.
Feláll a térdelő helyzetből. Fölém hajol, és egy kézzel és egy
pillantással az asztalhoz szegez. Az alávetett lesz az irányító, de
már megjelöltem őt, ugyanolyan pusztítást szabadítva rá, mint
amilyet ő szabadított rám. A  haja aranyszínű káosz, ahogy
összetúrtam. Az  ajkára folyattam a nedveim, amitől nedves és
fénylő lett a szája. Még sosem éreztem ilyen birtokvágyat
életemben, mint most, ahogy látom magamat Jared Fosteren
mindenhol, de a szája elszánt vonala és a szemében dúló vihar
arról árulkodik, hogy most ő következik.
A tekintetünk egymásba kapcsolódik, miközben kigombolja a
nadrágját, és az övcsat csörgése meg a cipzár sziszegő hangja
betölti az elhagyatott irodát. Nincs visszaút, és bár tudom, hogy
bűntudat, kárhoztatás és szégyen vár rám a másik oldalon, nem
fordulhatok vissza. Rohanni akarok vele előre. A  combomnál
fogva odaránt az asztal széléhez.
– Ki kell mondanod. – A hangja durva csengésétől felállnak a
szőrszálak a karomon. – Mondd, hogy igen!
Szaggatott légzés. Állatias tekintet. A  farka, akár egy tégla a
combomnál. Egy ősember férfit testesít meg, aki követeli, hogy
behatolhasson, de ad még egy utolsó esélyt, hogy elmeneküljek.
Tudom, hogy ezt kéne tennem. Meg fogom bánni. Becsukom a
szemem, és meglátom Zo kedves arcát, a hangját, ahogy azt
mondja, szeret, de ez nem elég. Sosem volt elég, és az egyetlen
bűnöm, hogy ezt nem mondtam el neki, és hogy nem néztem
szembe az igazsággal, hogy én nem úgy szeretem őt. Ez volt az
egyetlen bűnöm.
Mostanáig. Most még egyet hozzáadok.
– Igen.
A  suttogás alig hagyja el az ajkaimat, amikor Jared már
bennem van. Egyik állapotból – üres, sóvárgó – egy másikba
kerülök. Teljes mértékben ki vagyok töltve. A  falaim
megfeszülnek, hogy helyet adjanak a szenvedélye
kiteljesedésének. Nagy és agresszív. Úgy bánik velem, mint
minden mással, könyörtelenül és kegyetlenül. A  blúzom alá
csúsztatja a kezét, végigsiklik a hasamon, majd a kezébe veszi a
mellemet, és erősen megszorítja, a hüvelykujja pedig újra és
újra végigszánt a mellbimbómon, a lökéseivel egy ritmusban.
–  Basszus! – Meghökkent káromkodás kíséri a testem, ami
megfeszül körülötte.
 Papírlapok zizegnek alattam az íróasztalon, ahányszor belém
döf. Megragadja a térdem, hogy odaszegezzen, hogy
megtartson, miközben vég nélkül marcangol. A hosszú, epekedő
lökések egyre rövidebbé és viharosabbá válnak. Jared
hátradönti a fejét, a nyaka erős oszlopa dolgozik, ahogy elvész
ezeknek az áruló pillanatoknak a gyönyörében.
Meg akarom érinteni. Muszáj megcsókolnom. Felülök, a
testünk még mindig összekapcsolódik, megszakítatlan érzéki
vonal, és ujjaimat a tarkója hűvös, lenyírt hajába csúsztatom.
Azon nyomban rabul ejti a számat. A  csóknak elszánt íze van.
Sürgető kérlelés árnyalja az érintését a combomon, majd keze
végigcsúszik a törzsemen, és megszorítja az arcomat.
–  Ne bánd meg, Banner! – mondja szigorúan. – Nem muszáj
megbánnod.
Nekidöntöm a homlokomat, és már sírok, amikor egy újabb
orgazmus készülődik a testem középpontjában, majd szétárad
minden végtagomban.
–  Nem tudom megígérni, hogy nem fogom megbánni. –
Könnycseppek gördülnek végig az arcomon és az ajkaink közt,
megpecsételve a csókjainkat. – De most ez kell nekem. Te kellesz
nekem.
Egybeforr a tekintetünk. Az  enyémben szenvedély és
bocsánatkérés rejlik. Az övében csalódottság és elszántság. Egy
szempillantás alatt mindketten tudjuk, ki hol jár éppen. Ekkor a
feje hátraesik, és felnyög.
– Basszus, el fogok menni!
Folyékony melegség száguld végig bennem, és a hátán
összekulcsolom a bokám, és úgy illesztem össze a testünket,
mint két elveszett kirakósdarabkát. A  kirakós összeáll, és a
csúcspont utolsó lökése erejével megmozdítja az asztalt.
Röpködnek a papírok, leesnek a bekeretezett képek, a laptopom
lecsúszik az asztal szélén, és a földre zuhan. Minden felborul
körülöttem. Bennem minden darabokra törik. Az  ígéreteim, a
tisztességem, a kapcsolatom – a világom darabokra hullik.
Mindent tönkretettem, és még csak nem is érdekel. Ahogy Jared
teste uralja az enyémet, és a szívünknél fogva
összekapcsolódunk, nem tud érdekelni. Semmi mást nem érzek,
csak azt, hogy ennek a férfinak a neve égeti az ajkamat. 
 
 HUSZONKETTŐ
JARED
 
 
Soha ne tégy olyat, amivel nem tudsz együtt élni,
és ne hagyd ott azt az embert, aki nélkül nem tudsz élni.
Pee Wee Kirkland, kosárlabda-legenda
 
 
– Nem használtunk gumit. – Kimondom, és hozzáírom a
szabályszegéseim egyre növekvő listájához. Azonban ez az
egyetlen dolog, ami érdekel. Nem érdekel, hogy szeretkeztem
Bannerrel, mert ő az enyém. Itt a dzsungel törvényei
uralkodnak, és az én felfogásom szerint Banner az én párom.
Rám szabták, rám varrták. Ez nem civilizált, és nem is logikus.
Nem veszi számításba sem Zót, sem azt, hogy mások
hűtlenségnek tartanák. Mások számára, amit tettünk, az
helytelen. Számomra viszont ez az igazság legtermészetesebb
kifejezése, még akkor is, ha az igazság kegyetlen. Érzem a
véremben és az ereimben.
Nem akaródzik kimondanom a szív szót. Nem ismerem
Banner szívét. Könnyedén olvasok a testéből, látom a jeleket,
amelyek arra utalnak, hogy engem akar. Hogy kedvel engem,
annak ellenére, hogy nem mindig akar. Még sosem adtam senki
kezébe a szívem, és nem vagyok benne biztos, hogy egy olyan
nővel kezdeném a sort, aki megbánthat. Aki életem
legegetrengetőbb szexelését hibának tartja.
–  Aha, tudom. – Banner lehajol, hogy felvegye a laptopját a
földről. – Én… Én szedek gyógyszert, és, öhm, velem minden
rendben.
Felpillant rám, néma kérdéssel a szemében.
–  Velem is – felelem. – Velem is minden rendben. Én még
sosem… Én mindig védekezem. Ezúttal…
Elfelejtettem. Hibáztam. Elvesztettem a kontrollt.
Nem kell kimondanom ezeket a dolgokat. Ő  is érezte. Együtt
éreztük. Egyikünket sem érdekelte, eszünkbe sem jutott.
Egyedül akkor álltam meg, amikor a beleegyezésére vártam. Le
kellett zárnom ezt a menekülőutat. Nem azért, mert esetleg
később azt mondaná, hogy erőszakkal vettem rá, hanem inkább
azért, ha talán nem akarta volna olyan rettentően, mint én.
Az  igen szó kibiztosította a gránátot. Onnantól fogva minden
olyan ösztönösen történt, mint a légzés. Az  agyam beült a
testem hátsó ülésére.
– Értem – mondja mély, tompa hangon.
Feláll, ugyanolyan szétesettnek tűnik, mint én. A  szoknyája
úgy fest, mint egy kinyújtott harmonika, ahogy fel lett húzva a
derekáig. A blúza félig van betűrve, és hiányzik róla pár gomb.
Vörös rúzstól maszatos az álla. Sötét, selymes hajtincsek hullnak
a vállára. Az  iroda sem néz ki jobban. Papírhalmok a földön.
Egy vázányi virág hever az oldalán egy pocsolyányi vízben.
A  képkeretek fejjel lefelé fekszenek az asztalon. Legalább
segíthetnék.
Nekiállok rendbe rakni az asztalt, és felfordítok egy fotót, ami
megragadja a figyelmemet. Egy ünnepi kép, Banner családja
egy karácsonyfa előtt pózol, mindenki mosolyog. És beékelődve
Banner meg egy másik nő, gondolom, az anyukája közé, ott áll
Zo, aki zökkenőmentesen beilleszkedett a családba, akár egy
olajozott fogaskerék.
– Karácsony, két éve – szólal meg Banner, miközben elveszi a
fotót, és lerakja az íróasztal sarkába. – Az  utóbbi tíz évben
minden karácsonyt velünk töltött. – Görcsösen nyel egyet, és
letörli a könnyeket az arcáról. – Amióta a családja meghalt.
Egy pillanatra rám nehezedik annak a súlya, amit teszek. Én
régebb óta ismerem Bannert, de ő vele töltötte az elmúlt tíz
évet. Nekem mennyi jutott? Egy szemeszter? Egy éjszaka? Jóleső
érzéssel tölt el, hogy voltam elég vakmerő, hogy betolakodjak az
életébe, és tönkretegyek egy kapcsolatot meg egy évtizedes
barátságot. Nehéz út áll előttünk, de én hajlandó vagyok
végigjárni, ha ő is.
Remélem, hajlandó. Nem érzek bűntudatot, de Bannernek
kettőnk helyett is elég lelkiismeret-furdalása van. A  teste
minden vonalára rá van írva. Az  arcára is kiül. Több mint
lelkifurdalás. Bánat – gyász és szégyenérzet keveréke.
Miattam.
Belém szúr az érzés. Gyűlölöm, hogy látnom kell, hogy
Bannernek fáj a szíve. Mindig is gyűlöltem. Bár tudom, hogy én
vagyok az oka, késztetést érzek rá, hogy megvigasztaljam.
Az  asztalán szanaszét szórt papírokat rendezgeti halomba.
A  kezemet az övére teszem, megállítom, és magamhoz húzom.
Felnéz, és könnycseppek ülnek a szemében.
– Nem szabadott volna, Jared – suttogja. – Nem…
– Nem csinálhatod vissza, amit elcsesztél, Ban. Én itt és most
újra megtenném, ha hagynád. – A  hangom rekedt, de
magabiztos. – Én nem bánom. Az, hogy te megbántad, az…
Nem tudom, hogy fejezzem ki, mit tesz velem a reakciója.
Hogy mennyire fáj, felzaklat, és szeretnék elrohanni, de nem
hagyhatom itt. Senki nem tudna kivonszolni ebből a
helyiségből, messze tőle.
– Nem… nem rólad van szó. – Felemeli a kezét, és megfogja az
arcomat, majd egyenesen és őszintén a szemembe néz. –
Csodálatos volt. Te is tudod, de ettől még nem helyes.
Belefúrom az arcom a kezébe, és elfordítom a fejem, hogy
belecsókoljak a tenyerébe.
– A helyes relatív.
–  Neked igen. Nekem nem. – Összeszorítja a szemét, és
könnycseppek tapadnak a hosszú szempilláira. – Nem tudom
elhinni, hogy ezt tettem Zóval! Nem fog megbocsátani.
Elveszítettem a legjobb barátomat, és…
Zokogás rázza meg a testét, és olyan a karomban, mint egy
földrengés, ami a törésvonal mentén elindul. A feje a vállamra
esik, és az ingemet egy pillanat alatt átáztatják a könnyei.
Valami érzés kezdi kaparászni a gyomromat. Ennyi bűntudatot
tudok kipréselni magamból. Nem amiatt, amit tettünk, hanem
amiatt, hogy fáj neki.
– Sajnálom – suttogom a hajába. Belélegzem az illatát, a friss
és tiszta illatát, és tudom, hogy nem érdemlem meg ezt a nőt.
Igaza van. Túl jó hozzám, de az tény, hogy én nem vagyok elég
jó, hogy biztosan az enyém legyen. Egy másik férfi hagyná, hogy
a kétségei, az értékrendje és a kibaszott lelkiismerete kerekedjen
felül. Átadná a terepet egy jobb embernek, pedig a legvégén
Banner úgysem azé az emberé lenne.
Mert ő az enyém lesz.
 
 HUSZONHÁROM
BANNER
 
 
Egész nap rettegve vártam ezt a hangot.
A  bejárati ajtó nyílásának a hangját. A  közeledő léptekét.
A küszöbönálló pusztulás hangját, Zo és az én pusztulásomét.
Nem mentem ma be dolgozni. Évek óta először beteget
jelentettem. Nem akkora hazugság, amióta reggel felkeltem,
hányingerem van. Hányingerem van, és fáj a szívem.
A  bűntudat akkumulátorsavként gyűlik össze bennem, és
rozsdásodni kezd a gyomromban, a félelem pedig
szögesdrótként tekereg a torkomban. Fáj, ha nyelek, és alig
kapok levegőt.
A  legrosszabb, hogy az álmaimból továbbra sem tudtam
kiűzni Jaredet. Gyűlölni akarom. El akarom felejteni. Nem
törődni vele. Csakhogy semmi sem működik. Beágyazódott a
szívembe, befurakodott a bőröm alá. Beleolvadt a csontjaimba.
Még mindig érzem őt, fantomként mozog bennem. El akarok
vonatkoztatni ettől az egésztől. El akarom zárni Jaredet egy
sarokba, amíg elrendezem ezt a katasztrófát Zóval, de ez nem
így működik. Az  emlékei, a közös pillanataink emléke minden
pillanatot áthatnak. Még azokat is, amikor arra várok, hogy Zo
hazajöjjön.
 –  Hola! – Zo ledobja a táskáját, és odajön a kanapéhoz, ahol
magam alá húzott lábbal ücsörgök.
–  Hola! – Az  őszinte örömtől elmosolyodok. Annak ellenére,
hogy mi fog történni, örülök, hogy látom.
– Hiányoztál. – Felhúz a kanapéról, izmos karjai körülölelik a
derekamat. Az ajkai elindulnak felém, de az utolsó pillanatban
elfordítom a fejem, így a csókja az arcomon landol. Nem megy.
Ezzel a titokkal és a kimondatlan árulással közöttünk nem.
– Banner. – Elhúzódik, az arckifejezése zavart, aggodalmas. –
¿Qué pasa?
– Semmi – felelem megszokásból, mert úgy megszoktam, hogy
minden rendben van. Úgy megszoktam, hogy jól vagyok, és
bármilyen problémát képes vagyok kezelni, amivel szembe kell
néznem. Ezt a problémát azonban én kreáltam, és nincs rá
megoldás. – Ez nem igaz.
Elmélyül a ránc a homlokán, érzem az aggódást az
érintésében. Kiélvezem, mert tudom, hogy nem tart sokáig.
–  Ülj le! – A  kanapéra mutatok. Minimális habozás után így
tesz, én pedig odaülök mellé. – El kell mondanom valamit.
– Oké. – Megérinti a térdemet. – Mondd csak, Bannini!
A  szavak ott várakoznak a torkomban, akár egy meggyújtott
gyufa, amit benzin fölé tartanak. Úgy érzem, csak így tudom
kijuttatni őket onnan, ha végigégetik a bőrömet, és
megperzselik a levegőt.
–  Én… – Megnyalom az ajkam, felületesen lélegzem ebben a
feszültséggel és szégyennel teli pillanatban. – Zo, én…
Zokogás rázza a mellkasomat, a szoba megtelik feszültséggel.
 – Mi az, bébi? – Zo a kezébe fogja az arcomat, és egyik kezével
eltűri a hajamat. – Mi történt? Bántott valaki? Vagy…
– Lefeküdtem valakivel.
Egyszerre elhallgat. A szobában az egyetlen hang a légzésem
elgyötört csuklása, ahogy próbálom visszafogni a zokogást.
Szeretnék elbújni, és a saját magam okozta sebeimet nyalogatni,
de a gyávaság most nem opció. Nem, amikor Zo döbbenten rám
mered. A  keze megfeszül az arcom körül, és egy pillanatig azt
hiszem, hogy az összes erejét arra fogja használni, hogy
összezúzza a csontjaimat. Talán ő is érzi ezt az erőszakos
vágyat, ugyanis úgy veszi le rólam a kezét, mintha megégettem
volna, mintha tartana attól, hogy mit tenne, ha továbbra is
hozzám érne. Odamegy a kandallópárkányhoz, és elfordul.
A  csöndben, miután levette rólam a kezét, egyetlen szó kúszik
be a fülembe és a bőröm alá.
Kurva.
Így neveztem Kenan hűtlen feleségét. Olyan könnyű mondani
meg ítélkezni, amikor az ember azt hiszi, nem érinti egy
helyzet. Mindig ellenálltam bármilyen kísértésnek, de Jaredre
nem voltam felkészülve.
Megkockáztatok egy pillantást arrafelé, ahol Zo ácsorog, és
rákönyököl a kandallópárkányra a családi képek között. A fejét
megpihenteti a kezében. A  hógömb, amit Vancouverből hozott
nekem, a téli naplementével a tündérmeseszerű napon,
gúnyosan figyel előkelő helyéről.
–  Kérlek, mondj valamit! – könyörgök halkan, megtörve a
feszült csendet.
 A válla megmerevedik, és egy pillanatig azt hiszem, hogy csak
a háta büszke vonalát fogom látni, de ekkor rám néz, az arca,
akár egy jégszobor, éles, hideg vonásokkal. Mindig
meglágyították a könnyeim, de a szememből patakzó
könnycseppek nem fogják megolvasztani az arca fagyos
felületét. Egy tundra. Elhagyatott.
–  ¿Cómo pudiste hacerme esto? – kérdezi, és a hangja csurig
van érzelemmel. – A nosotros?
Hogy tehetted ezt velem? Velünk?
– Zo, lo siento mucho!
Annyira sajnálom!
– Sajnálod? – Nyers nevetése belehasít a levegőbe. – Sajnálod?
Az arca feldühödött álarccá torzul. Egy ordítással megragadja
a hógömböt, és keresztülhajítja a szobán. A  nehéz
márványtalapzat behorpasztja a falat, a búra pedig összetörik, a
szanaszét repülő üvegszilánkok, a hó és a folyadék beteríti a
felületet. Összerándul az arcom, és élesen, meghökkenve
szívom be a levegőt. Tudom, hogy Zo nem bántana, de mégis
erőszakos a tett, semmissé teszi azt a gyengédséget, ami egy
évtizede létezik kettőnk között.
Nem, nem Zo teszi semmissé. Én tettem. Az  önzőségemmel.
A gyengeségemmel.
–  Mással dugsz – sziszegi, és hevesen lélegzik, mintha
kifullasztaná a haragja –, és még képes vagy bocsánatot kérni?
Megosztottad valakivel a tested, a…
Elakad a szava, és kérdés bujkál a hangjában. Az  arca
elkínzott vonásaiban.
 – A szívedet? Te… szereted azt az embert, Banner?
– Nem – felelem olyan egyenletesen, hogy a szívem felteszi a
kérdést, vajon komolyan gondolom-e. A  szerelem vajon
erősebb, mint a köztünk lévő vonzalom Jareddel? Annál, ami
kiállta az évek próbáját? Valódibb annál, mint amit akkor érzek,
amikor mellettem van? Amikor bennem van? Éreztem vajon
ennél hatalmasabb érzelmet? – Csak egyszer történt meg. Hiba
volt… Tudtam, hogy helytelen, amit teszek. Csak megtörtént.
Jézusom, minden, ami kijön a számon, csak közhely és üres
frázisok, amelyekért az emberek akkor nyúlnak, amikor
megpróbálják megmagyarázni a megbocsáthatatlant.
– Csak megtörtént? – kérdezi, és a szót áthatja a düh. – Tudod
te, hogy mennyi coñót ráztam le? Hogy mennyit cukkolnak a
srácok, amiért hűséges vagyok egy nőhöz, miközben minden
éjjel négy másikkal lehetnék? Minden városban? De én nem.
Sosem tennék veled ilyet. A legjobb barátommal. A nővel, akit…
Elhallgat, elharapja a szót, amit már annyiszor mondott
nekem.
–  Úgyhogy ne mondd nekem, hogy ez csak úgy megtörténik,
Banner! Velem sosem történt meg.
– Tu-tudom – motyogom, és a szememet úgy elhomályosítják
a könnyek, hogy alig látom őt. – Esküszöm, sosem tettem ilyet
ezelőtt. Nem tettem volna. Te is tudod. Ismersz engem! Én
sosem…
Csakhogy de, megtettem. A  hangom elcsendesedik a
felismerést követően. Nincs az a szó, ami javíthatna a helyzeten,
ami helyrehozhatná. Az  alkalmatlanságom és a szégyenem
találkozik az ő haragjával és csalódottságával a szobában.
Egyedül az tehetné jóvá az egészet, vagy javíthatna a helyzeten,
ha sosem történt volna meg.
De megtörtént.
–  ¿Con quién? – kérdezi Zo felmordulva, résnyire húzott
szeme megtorlást ígér.
Bolond voltam, hogy erre nem számítottam, hogy tudni
akarja majd, kivel történt. Hát persze hogy tudni akarja! Mindig
tudni akarják. Én is tudni akarnám, de nem árulhatom el neki.
Ő  meg Jared egy körben mozognak. Csak még kínosabb lenne
minden. Sokkal rosszabb lenne.
– Az… Az nem számít – felelem akadozó hangon, és felpüffedt
szememet az ölemben keresztezett kezemre meresztem. –
Valaki… a múltamból.
–  A  múltadból? – Mély ráncok húzódnak a vastag, sötét
szemöldökei között. – Honnan? A  főiskoláról? A  munkából?
Minden barátodat ismerem. Mindent tudok rólad.
Mogorva tekintete és az ajka cinikus vonala gúnyolódik
velem.
– Legalábbis azt hittem – folytatja. – Nem tudtam, hogy hűtlen
vagy, és hogy nem lehet bízni benned.
Nem felelek, de minden szava korbácsütésként csapódik a
hátamba, a szóbeli ütései szétszaggatják a büszkeségem és a
méltóságom.
–  Baszd meg, Banner! – robban ki belőle a káromkodás.
Az  idegesség megfeszíti hatalmas testének erős vonalait. –
Mindent tönkretettél! Az egész életem egybeszövődik a tiéddel!
 – Tudom. – Szipogok, és letörlöm a könnycseppeket, amelyek
a szemem sarkából szivárognak.
–  A  te családod az én családom. A  te karriered az én
karrierem.
Az érzelmek úgy keményednek meg az arcán, mint a cement.
–  Ha nem bízhatok benned, hogy képes vagy összezárva
tartani a lábaidat – folytatja, szándékosan olyan nyersen, ahogy
még sosem beszélt velem –, egyértelmű, hogy a karrieremet
sem bízhatom rád.
Nyilván számítottam erre, de most, hogy hallom, amint ki is
mondja… Az  éveken át tartó partnerkapcsolatunk felbomlása
összetöri a szívemet. Nem azért, mert elveszítem az ügyfelemet,
hanem azért, mert senki nem tudná jobban egyengetni a
pályáját, mint én. Másnál nem lesz jobb kézben. Nem lehet. Más
nem fog úgy törődni vele, nemcsak az alapvonalnál álló
játékossal, hanem a férfival, ahogy én törődtem.
Nagy léptekkel elindul az ajtó felé, fogja a táskáját, amit
korábban lerakott, amióta mintha órák teltek volna el, pedig
csak pár perce történt, és megfordul, hogy még egy utolsó
megvető pillantást vessen rám.
–  Majd ideküldök valakit a cuccaimért – veti oda. – És új
ügynököt fogok keresni.
– De a szerződésed – tiltakozom. – Már olyan közel járok, hogy
megszerezzem neked a legmagasabb értékű szerződést, amit
megérdemelsz. Ha megengednéd, hogy…
– Szerinted érdekel mindez, amikor te… – Megrázza a fejét, és
megigazítja a táskát a vállán. – Egyszer régen egy tapasztalatlan
lány kezébe adtam a karrierem, aki nagyjából semmihez sem
értett, és milliókat kerestem. Azt hittem, azért, mert különleges
vagy, pedig nem. Úgyhogy biztos vagyok benne, hogy más is
ugyanilyen jól végzi majd a dolgát.
Bólintok, és az ajkamba harapva próbálom visszafojtani a
zokogást. A  legjobb barátom elvesztése, a férfié, aki tíz éve
jóban-rosszban, sikerben és kudarcban velem volt – és én is
vele –, olyan, mintha elveszítenék egy darabot saját magamból.
–  Zo, tudnod kell, hogy annyira szégyellem magam! –
mondom neki, nem fáradva azzal, hogy letöröljem az arcomon
végiggördülő könnycseppeket.
Nem néz vissza, amikor feltépi az ajtót, csak a válla fölött veti
oda az utolsó szavakat.
– Nem eléggé.
 
 HUSZONNÉGY
BANNER
 
 
Egy ideje itt ülök a sötétben, a saját könnyeimben pácolódva, és
Gino kiszállítós menüjét bámulom. Mindössze tizenöt percnyire
van tőlem a legjobb pepperonis pizza, amit valaha kóstoltam.
Általában le szoktam piszkálni róla a pepperonit, és leitatom a
zsír nagy részét egy papírtörlővel, letépem a kelt tésztás szélét,
és csak egy szeletet engedélyezek magamnak. Ha dőzsölni
akarok, akkor kettőt.
Azonban ma, amikor nyomja a vállamat Zo csalódottságának
terhe, és a rám kiabált vádjai a falak között csapdába szorultak,
és azután is visszhangoznak a fejemben, hogy elment, az egész
pizzát meg akarom enni. Elképzelem, milyen jó érzés lenne
beleharapni a fogammal valami puha és szénhidrátdús ételbe,
nem egy ropogós salátába vagy sovány húsokba. Valami
felfújtba, mint egy pillecukor. Valami cukrosba, ami olyan
érzés, mintha egy párna lenne a számban.
Ami megnyugtató.
Emlékeztetem magam mindarra, amit a tanácsadás során
tanultam, de nem fogok belehalni egy pizzába. A  testem nem
fog másnapra felfúvódni. Egyszer-egyszer megengedhetek
magamnak ennyit. A lényeg, hogy miért eszem: egy mély kráter
húzódik a mellkasomban, mert csalódást okoztam saját
magamnak és Zónak, illetve megbántottam a legkedvesebb
férfit, akit ismerek. Szeretném étellel betömni azt a lyukat, és
azt hinni, még ha csak arra a kis időre is, amíg végzek az
evéssel, hogy a pepperonitól jobb lesz. Ha engedek ennek, az
olyan, mintha beledobnék egy józansági érmét egy kútba,
kívánnék valamit, és reménykednék a legjobbakban. Ebben a
pillanatban azonban nem érdekel, mitől fogom jobban érezni
magam. Csak azt tudom, hogy erre van szükségem.
A büdös francba!
Fogom a telefonom, hogy megkeressem Gino számát, amikor
a telefon csörögni kezd a kezemben. Nyilván Quinn az. Két
csörgésig úgy gondolom, jobb, ha nem veszem fel, de tudom,
hogy tovább fog hívogatni. Lemondtam a reggeli edzést. Nem
vettem fel a telefont. Ha az irodában is próbált elérni, Maali
nyilván elárulta neki, hogy beteget jelentettem. Ha nem veszem
fel, meg fog jelenni a házamnál.
Én ezt tenném a helyében.
–  Szia! – Szeretettel simogatom az ételkiszállítós menüt, és
próbálok normális hangot megütni. – Mizujs, chica?
– Mizujs? – kérdezi Quinn feszült hangon. – Az, hogy lefújtad
a reggeli edzést, beteget jelentettél, és nem jöttél el az esti
találkozónkra.
–  Találkozó? – Felülök a kanapén, ahogy hirtelen
megrémülök. – Milyen találkozó?
–  Nem emlékszel, hogy ma volt a megbeszélésünk az
AesThetickel?
 Majd elsüllyedek a nappaliban szégyenemben.
–  Basszus – motyogom, és az egyik kezemmel eltakarom az
arcom. – Nem hiszem el, hogy… Maali biztosan…
– Hívott volna? – vág közbe Quinn. – Igen, hívott. Néhányszor,
csak te nem vetted fel.
Becsukom a szemem, és az arcomból eltűröm a hajam, ami
összegubancolódott az ujjam egész napos kínzásától.
–  Annyira sajnálom! – Lenyelem az újdonsült könnyeimet.
Nem elég, hogy mindent tönkretettem Zóval, még az is lehet,
hogy kockára tettem egy lehetőséget, amit hónapok óta
igyekeztem előkészíteni Quinn számára. – Felhívom őket, és
kérek új időpontot.
– Ó, én azért találkoztam velük. – Mosoly bujkál a hangjában.
– Már úgyis átküldted az ötleteket, amiket át akartál beszélni, és
egyszer már átvettük őket. Könnyen megértettem, hogy mit
akarnak, és aztán elmondtam nekik, hogy mi mire gondolunk.
– És? – kérdezem reményteljesen.
–  Hát, én nem csináltam semmit. – Quinn ugrató nevetést
hallat. – Neked is ki kell venned a részed a dologból. Mondtam
nekik, hogy holnap jelentkezel, mivel ma beteg vagy.
Kis szünet következik, ami tele van kérdésekkel.
– Tényleg beteg vagy? – érdeklődik Quinn. – Ez nem rád vall.
Mi, földi halandók időnként kiveszünk egy-két napot, hogy
lazsáljunk, de neked nem szokásod. Szóval mi folyik itt?
És meg sem tudok szólalni. A  szégyen, a fájdalom és az
idegesség belém fojtja a szót. Elállják a szavak útját, hogy
milyen királyi módon csesztem el mindent. A legjobb barátomat
megbántottam, aki elment. A cégem egyik legfontosabb kliense
távozni fog. Nem beszélve arról, amit a családomtól fogok kapni
ezért. Mamának nem lesz könnyű választania a vér szerinti
lánya és Alonzo Vidale között. Hány rózsafüzért morzsolt el a
legfontosabb meccsei alatt, vagy amikor lesérült! Már látom is
magam előtt, ahogy az üres széket bámulja idén karácsonykor,
ahol neki kéne ülnie.
– Banner – szólongat Quinn.
És akkor újrakezdődik a sírás. Nem az elmúlt órák gyötrő
zokogása, hanem a fájdalom és a csalódottság patakja, és túl
fáradt vagyok ahhoz, hogy letöröljem. Csak szipogok és tétlenül
hallgatok.
– Ó, te jó ég! – szólal meg Quinn, és a hangja rémült suttogássá
halkul. – Zo? Megcsalt? Valami ribivel útközben? Csak mert van
valamim arra az esetre, ha egy pasi megcsal.
–  És arra mid van, amikor a lány lép félre? – kérdezem
suttogva.
A vonal másik végén beállt döbbent csend arcon vág.
– Indulok.
Harminc perccel később még mindig nem mozdultam el a
helyemről, és még mindig azon merengek, hogyan cseszhettem
el ennyire a dolgokat. Egy pillantást vetve a telefonomra
meggyőződöm róla, hogy Maali számos hangüzenetet hagyott,
akárcsak Quinn. Az én életem nem olyan, amibe belefér egy-egy
kihagyott nap. Az  én életem egy maximális sebességgel
száguldó vonat. Próbáljon meg az ember csak úgy „leugrani”
róla egy percre tervezett megálló nélkül, és elszabadulnak a
dolgok.
Van valaki, akitől nincs nem fogadott hívásom, és az Jared.
Valami égeti a mellkasomat. Fájdalom vagy csalódottság. Úgy
érzem magam, mint Buffy, miután Angel végre beférkőzött a
bugyijába, aztán hűvös, zárkózott démonná változott, aki nem
hívta fel, majd megpróbálta megölni. Jó, ez nyilván túlzás.
Egyrészt, Jared egész végig maga volt az ördög. Ezt tudtam.
Másrészt, nem hinném, hogy eljönne a szívemért egy karóval.
Annál ő körmönfontabb. Talán túl sokat gondolok az egészbe.
Mielőtt bombasztikusan tönkrevágtuk az asztalomat… és az
életemet… adott nekem teret. Talán most még több teret kapok,
hogy legyen lehetőségem elrendezni a dolgokat Zóval. Vagy
lehet, hogy részéről ennyi volt? Hálásnak kéne lennem, viszont
inkább reményvesztett vagyok.
Pontosan tudom, mit érzek azzal kapcsolatban, amit Zóval
tettem. Tudom, mit érzek azzal kapcsolatban, hogy ilyen durván
megszegtem a saját szabályaimat és elveimet. De nem tudom,
mit érzek, ha arra gondolok, Jared feladta. Pedig jó lenne.
Tudnom kéne. Az erkölcsi tisztaság, és hogy mit tartok igaznak
az életemben, mindig is jó iránymutatónak bizonyult. Jelenleg
azonban nagyobb a homály, mint valaha, és benne ragadtam
ebben a posványban. Bizonytalanságban.
Az  ajtó nyílása kiszakít a filozofikus elmélkedésemből a
kanapén. Quinn-nek van kulcsa. Megjelenik, gondolom, még
mindig az aestheticses megbeszélésre felvett ruháit viseli,
ugyanis nagyon csinosan fest. Ezzel szemben én úgy festek,
mint…
 –  Szarul festesz – erősíti meg, amit ez idáig csupán
gyanítottam.
–  Mindjárt gondoltam. – Megérintem a feldagadt
szemhéjamat meg a sírástól még mindig felforrósodott arcomat.
– Hoztam erősítést. – Felemel egy műanyag szatyrot. – Vodkás
jégkrém. Csak száz kalória, és hát alkohol meg fagyi!
Most először mosolyodom el, mintha évek óta nem tettem
volna ilyet.
–  Az  jobb, mint a pepperonis pizza, amin gondolkoztam. –
Feltartom Gino menüjét.
A püffedt, foltos arcomról a menüre pillant.
–  Vannak napok, amelyek pizzáért kiáltanak, szívem. –
Kikapja a kezemből a menüt. – Ne gondold túl, és ne csinálj
belőle nagy ügyet! Holnap új nap lesz.
Tárcsázza a lapon szereplő számot.
–  Igen, van esetleg egyszemélyes pizzájuk? Hány szeletes? –
Izgatott tekintettel néz rám. – Abból kérnénk egyet.
Egy órával és négy miniatűr szeletnyi pizzával később, kettő-
kettő mindkettőnknek, Quinn már kiszedte belőlem az egész
történetet minden piszkos részletével együtt, és újabb
könnyekkel telve csurig vagyok önváddal. Remélem, én is leszek
majd olyan könyörületes, ahogy ő hallgat engem. Nem látok
ítélkezést a kedves tekintetében.
–  Nem hiszem el, hogy ezt tettem – zihálok, miközben
igyekszem legyűrni a könnyeimet. – És ez a hülye sírás! Nem
szoktam így sírni. Ne haragudj!
Visszapislogom a könnyeket, és az ölemben reszkető kezemet
bámulom.
– Borzasztóan megbántottam, Quinn! Ha láttad vagy hallottad
volna, mennyire összetört! Zo a legédesebb ember ezen a
bolygón, én meg ezt tettem vele. Akkora egy…
–  Nem-nem – vág közbe Quinn az ujját figyelmeztetőn
felemelve. – Vigyázz, mit mondasz arról a nőről, aki konkrétan
megmentette az életemet!
–  Ne légy nevetséges! – Csóválom a fejem, és lesöpröm a
dicséretet.
–  Nem vagyok az. – Quinn ráteszi a kezét az enyémre. – Egy
lábam volt, és csak arra vágytam, hogy meghaljak, amikor
eljöttél értem, kisasszony! Addigra már kétszer megpróbáltam
megölni magam, ha nem rémlik.
Quinn általában derűs tekintete most megtelik a fájdalmas
emlékekkel.
–  Te megláttál bennem valamit, amit más nem – jelenti ki
halkan. – És addig nem álltál le, te makacs kis picsa, amíg én is
észrevettem. És ettől újra élni akartam.
Ő is visszapislogja a saját könnyeit.
–  Tudod, hány emberrel tetted meg ugyanezt? – kérdezi. –
Hány srác van az NBA-ben, akik csak azért tartanak ott, ahol,
mert te küzdöttél értük? Fejbe kólintottad őket, amikor arra volt
szükségük. Nem mindenki olyan, mint te. Ahogy te törődsz az
emberekkel, és ahogy küzdesz értük, az rendkívüli. A lojalitásod
rendkívüli.
Derűtlen nevetés hagyja el a számat.
–  Szerintem Zo jelenleg erősen megkérdőjelezné a
lojalitásomat – jegyzem meg ismét az ölemre pillantva.
–  Jó ember vagy, aki egy rá nem jellemző dolgot tett. Nem
ostorozhatod magad ezért örökké! Ha a falba vered a fejed,
azzal százötven kalóriát égethetsz el, de vajon jó lesz az neked?
–  Micsoda? – Nevetek, még úgy is, hogy fogalmam sincs,
mikor fogok megszabadulni ettől a bűntudattól. – Te jó ég!
– Csak azt mondom, tudom, hogy időbe fog telni, de meg fogsz
bocsátani magadnak – mondja, és rám mosolyog. – És ami a
Jared és közted lévő köteléket illeti, amit már az elejétől fogva
látok én is kettőtök között, az ilyet nehéz figyelmen kívül
hagyni, nem lehet elmenni mellette, főleg, ha a kapcsolatod…
Quinn hunyorít, keresi a megfelelő szót.
– Kevésbé kielégítő – fejezi be a mondatot. – Valószínűleg már
azelőtt is tudtad, hogy Jared visszatért volna az életedbe, hogy a
dolgok nem egészen olyanok Zóval, mint amilyennek lenniük
kéne. Most még fáj, de hosszú távon lehet, hogy…
Próbálom feldolgozni a hallottakat, de nem vagyok benne
biztos, hogy hagyom magam ilyen könnyen megpuhítani.
–  És Jared Foster? – kérdezi Quinn puhatolózva. – Feltehetek
egy különösen nem helyénvaló és érzéketlen kérdést?
Az ajkaim ismét mosolyra húzódnak.
– Az a specialitásod, nem igaz?
A tekintete mohó, és szó szerint megnyalja az ajkát.
– Jó volt?
Hogy jó, az nem kifejezés. Épp azt próbálom megfogalmazni,
hogy milyen volt a szex Jareddel, amikor csengetnek. Vetek egy
pillantást a slampos megjelenésemre, és elfintorodok.
 –  Oké, majd én megyek – mondja Quinn, miközben feláll, és
biztatóan megpaskolja a vállam az ajtó felé indulva. – És
elküldöm, bárki legyen is az. Addig egyél egy jégkrémet!
Épp hosszan végignyalom a fagyasztott alkoholos édességet,
amikor Quinn ragyogó tekintettel és rózsás pírral az arcán
visszatér. Ahogy én hívom, a Jared Foster-hatás. Közvetlenül
mögötte érkezik ő is.
Istenem, miért kell mindig így kinéznie?
Jared vonzereje sosem kizárólag a külsejében rejlett.
A  munkám során sok-sok szép férfival találkoztam. A  férfiak
valódi mintapéldányaival. Sokkal több minden vonz Jaredben
annál, hogy mennyire jól néz ki.
De azért nyilván nem zavar ez sem.
–  Szia! – szólal meg a nappali boltíves ajtajában állva. Kezét
sötétkék farmerének zsebébe mélyeszti, széles mellkasán pedig
egy fehér Kerrington főiskolás póló feszül. A  haja keszekuszán
áll a fején, mintha beletúrt volna az ujjaival.
Vagy mintha én túrtam volna bele.
– Szia! – Ránézek Quinnre, majd a kezemben lévő jégkrémre.
Bárhova, csak rá nem. Most először vagyunk egy helyiségben az
általam csak Íróasztalgeddonnak nevezett esemény óta, amikor
az általam ismert világ véget ért.
Kínos csend tekergőzik hármunk közt, és nem egészen tudom,
hogyan törjem meg. Quinn tudja, mit tettünk. Jared feltehetőleg
gyanítja, hogy elmeséltem neki. Mindeközben én igyekszem
napirendre térni az érzelmek kakofóniája felett, kezdve a
bűntudattól a felajzottságig. Sosem voltam egy szexuálisan
túlfűtött ember. Élvezem a szexet, de mindig képes voltam
parkolópályára tenni a dolgot. Ez az egyik oka annak, hogy
olyan jól működött a távkapcsolatunk Zóval. Jared azonban
felszabadított bennem valami vadságot. Valamit, amit nem
igazán tudom, hogy tartsak féken.
–  Öhm, nekem mennem kéne – szólal meg Quinn néhány
másodperc múlva. Fogja a táskáját, és megköszörüli a torkát. –
Örülök, hogy újra láttalak, Jared!
A  perifériámban látom, hogy Jared bólint, de érzem, hogy
rezzenéstelenül engem néz.
–  Akkor holnap beszélünk, Banner. – Quinn hangja
természetellenesen vidáman cseng. Odanézek, mire ő
jelentőségteljesen tágra nyitja a szemét, ami annyit jelent, hogy
Úúúristen.
–  Oké – felelem, újra felfedezve a hangszálaimat. – Reggel az
első dolgom lesz, hogy felhívjam az AesTheticset. Köszi, hogy
átjöttél!
A távozását kísérő halk ajtócsukódás hallatára sem moccanok
meg. Az  alkoholos jégkrémet bámulom a kezemben, nem
törődve azzal, hogy olvadni kezdett, és végigfolyik az ujjaimon.
Nem tudom, mi fog most történni. Az  elveim és a
meggyőződéseim mindig egy helyben tartottak, minden
lépésemben biztos voltam. Előírták minden lépésemet. Most,
hogy ilyen súlyosan megszegtem őket, egy aknamezőn állok, és
bármelyik lépésem a levegőbe repíthet.
– Összemaszatolod magad – szólal meg Jared, és odajön, hogy
elvegye tőlem a jégkrém maradékát, majd kidobja a szemétbe.
 Megfogja a kezem, és lassan lenyalogatja az ujjaimról a jeges,
ízesített vodkát. A  nyelve meleg bársonyként szeretkezik az
ujjperceim közti finom bőrrel. Az  övem alatt minden izmom
összerándul. Sosem fogok tudni úgy nézni erre a nyelvre, hogy
ne jutna eszembe, hogyan nyalogatta fel, amit a testem
odacsepegtetett neki. Abban a pillanatban tökéletesnek tűnt. De
amikor bevallottam Zónak, bűnnek éreztem. Elkapom a kezem,
és végre ránézek. Aggodalom ül ki az arca finom vonalaira.
–  Mit tettél magaddal? – Végigsimítja felpüffedt szemeimet. –
Megpattantak a hajszálerek a szemedben.
Tudhattam volna előre. Ez történik, amikor túl hevesen sírok,
de nagyon régóta nem sírtam már így. Talán azóta nem, hogy
Jared miatt sírtam. Elhúzódom az érintése elől, ő pedig leengedi
a kezét maga mellé. Aggodalmas arckifejezése megdermed, akár
a cement.
– Szóval elmondtad neki? – kérdezi. – Mi történt?
Odébb állok, térre van szükségem, és leülök a kandallóhoz
legközelebb lévő egyszerű bőrfotelbe. Kerülöm a kanapét, ahol
egész nap kotlottam, mert amikor Jared leül, nem akarom, hogy
mellettem legyen. Erre a pasira rá kéne írni, hogy veszélyesen
gyúlékony, lehetőleg a farka közelében.
–  Aha, elmondtam. – A  szabadidőnadrágom madzagjával
babrálok.
Nem felel, és amikor felnézek, látom, hogy a falat bámulja,
ami behorpadt, és műhópelyhek díszítik, a földön pedig egy
halom üvegszilánk hever.
– Kiakadt – mondom magyarázatképp.
 Jared összevonja a szemöldökét.
– De ugye… Ugye nem bántott téged?
–  Dehogy bántott – felelem azonnal. – A  falon vezette le a
dühét, nem rajtam.
–  Gondolom, rajtam is szívesen levezetné – jegyzi meg Jared
gyászos arckifejezéssel.
– Én, öhm… Nem árultam el, hogy ki volt az.
Egy szívdobbanásnyi csend erejéig továbbra is rám néz, én
pedig nagy igyekezettel kerülöm a tekintetét.
– Miért nem? – kérdezi.
–  Ugyanazokban a körökben mozogtok. – Megvonom a
vállam. – Úgy gondoltam, semmi szükség rá, bár ő tudni akarta.
– El kellett volna mondanod neki. Előbb-utóbb úgyis rájön.
– Miért mondod ezt? – Zavart tekintettel nézek rá, miközben ő
még mindig engem bámul.
–  Mert újra meg fog történni – feleli rekedten és könnyedén,
mintha magától értetődő lenne. – És azt akarom, hogy mindenki
tudja.
A  levegő lassan préselődik ki a mellkasomból. Nem tudom,
hogy harag vagy idegesség-e az.
Vagy rosszabb, megkönnyebbülés.
–  Nem voltam benne biztos, hogy… – Az  ujjaim újra
megtalálják az utat a nadrágom madzagjához. – Nem hívtál,
szóval gondoltam, hátha…
–  Jézusom, Ban! – mondja halkan, de hevesen. – Mindennap
hívogatlak meg írok neked, te rám se rántasz, úgyhogy adok egy
kis teret. Félreálltam, amennyire tudtam, hogy rendezd a
dolgaidat Zóval, és most azt feltételezed, hogy nem akarlak
téged? Ne már!
Üdvözöllek egy nő agyában. Remélem, jól fogod érezni magad.
Odajön a fotelhez, amiben ülök, és megfogja a kezem.
–  Tudod, miért jöttem ide ma este? – kérdezi, miközben
hüvelykujjával a tenyeremen futó életvonalat cirógatja.
–  Nem – suttogom, és amikor ránézek, az érzelmek olyan
tisztán kirajzolódnak Jared arcán, hogy alig ismerem meg. –
Miért jöttél?
– Hogy biztosan ne bocsásson meg neked.
 
 HUSZONÖT
JARED
 
 
Nem szép dolog ilyet mondani. Tudom, de legalább őszinte
vagyok. Egész nap küzdöttem a gondolattal, lehet, hogy Zo a
maga híresen nemes lelkével úgy dönt, mégis megbocsát
Bannernek, ő pedig erre úgy dönt, kénytelen vele maradni. És
akkor nekem meg muszáj lesz újra tönkretenni.
–  Micsoda? – Banner úgy kap a mellkasához, mintha a
szavaim sebet ütöttek volna rajta. Lehet, hogy ez történt. – Hogy
mondhatsz ilyet, Jared? Ha tudtad, hogy mit tesz velem ez az
egész, az, hogy megbántottam, és tönkretettem a barátságunkat,
nem mondanál ilyet.
Több empátiával ruház fel engem, mint kellene.
–  Ha te lennél a helyében – folytatja, miközben feldagadt
szemével pislog –, hogy éreznéd magad? Hogy reagálnál?
Szerencséje, hogy ez puszta feltételezés. Én nem vagyok olyan
civilizált és kedves, mint Zo, de szerintem ezt már mind tudjuk.
– Előbb vele rendezném a dolgot. – Addig húzkodom a kezét,
míg ott áll velem szemben, kellően közel ahhoz, hogy érezzük
az egymás testéből áradó melegséget. – Úgy elverném, hogy
majdnem belehaljon, de csak azért, mert mindketten tudjuk,
hogy túl jól nézek ki a börtönhöz.
 Aprócska mosoly jelenik meg az ajkán, ahogy reméltem.
–  Aztán – folytatom, és a hangom nyersen vibrál a
mellkasomban. – Utána veled.
Végigsimítok hüvelykujjammal az ajkán, és összeszorítom az
arcát annyira, hogy a szája résnyire nyíljon, és lássam rózsaszín
nyelvét. A hüvelykujjam szépen belepasszol, aztán összecsukom
az állkapcsát, és figyelemmel várom, ahogy megszívja. Amikor
így tesz, mintha áramütés érné a farkam. Hirtelen beszívom a
levegőt az orromon, majd végigszántok belül az állkapcsán, és a
fogai hegyén.
–  Téged szanaszét dugnálak. – Lehajolok, míg a homlokunk
össze nem ér. – Addig dugnálak, amíg úgy nem érzed, mintha
szűz lettél volna. Mintha én lettem volna az első. Addig
maradnék benned, amíg a tested már nem emlékszik rá, milyen
volt a másikkal. Milyen volt bárki mással.
Sebesen pislog, és liheg a szájában lévő hüvelykujjam körül.
Kihúzom, és nedves nyomot hagyva végigszántok vele a
nyakán, le a kulcscsontjára.
– De amúgy is ezt terveztem.
Lecsukódnak a szempillái, és végighúzom az ujjam a szeme
alatt és az arcán futó, sírástól elpattant vérereken.
Miatta.
Tudtam, hogy ez fog történni. Hogy végig kell néznem, ahogy
szomorkodik miatta, de ettől még kiakaszt. Felbőszít és
felidegesít. Azt akarom, hogy képes legyen félredobni és
továbblépni, és csak rám fókuszálni, kettőnkre, és ő már eszébe
se jusson. Ironikus, hogy nem ő lenne a nő, akire vágyom, ha ezt
tenné. Én annyiféleképpen tudok szívtelen lenni, és imádom,
hogy ő meg ilyen jó. Egyáltalán nem olyan, mint én. Néha egy
kicsit kellemetlen tud lenni, és több gondot okoz, mint amennyit
valószínűleg megér, de ez teszi őt olyan ragyogóvá. Minden
fényét saját magamnak akarom, és képes leszek elviselni, hogy
egy másik férfi miatt sír, hogy az enyém legyen.
Ellép az érintésem elől, és úgy rázza meg a fejét, mintha ki
akarná pucolni belőle a gondolatokat és érzéseket, amelyeket a
szavaim kavartak fel benne.
–  Egy kicsit szétestem ma – szólal meg hirtelen. – Kihagytam
az edzést, nem mentem be az irodába, lemaradtam egy
megbeszélésről. Holnap korán kell kezdenem a napot.
–  Oké – mondom, és arra várok, hogy megpróbáljon kitenni
engem.
–  Úgyhogy… – oldalra pillant, és az ajkába harap – …Én
lefekszem.
– Remek ötlet. – Lerúgom a cipőmet, és ásítást mímelek. – Én
is hulla vagyok.
Döbbenten eltátja a száját.
– Nem fogod itt tölteni az éjszakát. – Keresztbe teszi a karját a
hasa előtt, mintha védelmezné magát. – Nem lehet… Jared,
nekem ez nem…
–  Nem fogunk. – Felemelem az állát, és meggyőződöm róla,
hogy biztosan érti-e, hogy komolyan gondolom. – De itt
maradok. Nem tetszik, hogy milyen állapotban vagy most.
–  Bizonyára te sem gondolod komolyan, hogy ártanék
magamnak.
 –  Szerintem tovább vádolnád magad – helyesbítek. – Ahogy
egész nap vádoltad magad ebben a szobában, teljesen egyedül.
A hét szem szeplője mind elvész a bőrét pettyező hajszálerek
kuszaságában a szeme körül. Teljesen fel vagyok készülve a
további vitára, amennyiben tiltakozna, de beesnek a vállai, a
fejét a mellkasomnak dönti, és hosszan sóhajt egyet.
Kimerülten.
Finoman a folyosó felé fordítom, karomat összekulcsolom a
dereka körül, és a hátával felém fordulva elindulunk a ház
hátsó felébe. Fogalmam sincs, melyik az ő szobája. Befordul
velem jobbra, egy tágas, lesötétített szobába. Mintha ki tudnék
venni egy jókora ágytámlát meg egy ágyat, egy éjjeliszekrényt és
valamiféle padot az ágy lábánál, de csak formákat látok. Fel
akarom kapcsolni a villanyt, mert már elegem van abból, hogy
csak sötétben érjek hozzá, de nem teszem. Hüvelykujjaimat a
nadrágja dereka alá csúsztatom, és lehúzom róla. Teljesen
ledermed, ahogy a nadrág végigcsúszik a combján.
– Jared, mondtam, hogy…
– Tudom. Nem fogunk.
Lehúzom a fején keresztül a pólóját, kicsatolom a hátán a
melltartóját, és megfeszülök, ahogy a melle ráomlik a
mellkasomra.
–  Tudod, miben szeretnél aludni? – kérdezem, miközben
körbepillantok, hogy látok-e ruhás- vagy fiókosszekrényt.
És Bannernek, ahogy mindig, most is sikerül meglepetést
okoznia; lehúzza rólam a pólómat, pár másodperc alatt némán
kioldja az övem és a cipzáram, majd lehajtott fejjel letolja a
farmeromat, aztán ismét rám néz.
– Igen – suttogja, és abba az egy szóba szomorúság és remény
vegyül. – A karodban akarok aludni.
 
 HUSZONHAT
BANNER
 
 
Ahogy annyi korábbi reggelen, ma is bűntudattal ébredek.
Bűntudattal, mert Jareddel álmodtam, miközben Zo ott fekszik
melegen és szilárdan a hátam mögött. Ekkor azonban a szürke
hajnal előtti fényekben, mielőtt az összes ébresztő lármája
kirugdosna az ágyból, az érzékeim észlelik a hajszálnyi
különbségeket. A körém fonódó kar erősebben szorít, és feljebb,
egy jókora tenyér a mellemet markolja. A  hátamhoz simuló
törzs finomabb érintésű; a középen lefelé tartó puha szőrcsík Zo
sűrűbb szőre helyett. És az illat. Ahogy magamba szívom az
illatát, egy elhagyatott mosodát látok magam előtt, és hallom a
mosógépek dübörgő zaját.
Az  öröm háttérbe szorítja a bűntudatot, amíg belélegzem
Jaredet, majd a szégyen utat tör magának, ahogy a tegnapi
katasztrófa emléke Zóval emlékeztet arra, hogy nincs minden
rendben. Hogy bár lehet, hogy jó érzés Jared karjában feküdni,
a világomban azonban semmi sincs rendben.
–  Ébren vagy – motyogja álomittasan a hajamba, majd
finoman megszorítja a mellem, és a derekamra csúsztatja a
kezét.
Ennyi év után, és annak ellenére, hogy hány kilót fogytam,
még mindig ledermedek, amikor megérinti a hasamat a
kerringtonos pólója alatt, amit valamikor éjszaka vettem fel.
A  zsírpárnák, amelyektől kemény munka árán sikerült
megszabadulnom, visszatértek. Legalábbis a fejemben, egy
másodperc erejéig.
Mindene rázkódott, amikor megdugtam.
A  szavak ereje csodálatos, legyenek kegyetlenek vagy kedves
szavak, és még akkor is, ha olyasvalakitől származnak, akit nem
tart sokra az ember. Milyen sokáig ott maradnak, gyógyító vagy
kísértő jelleggel.
Jó katolikusként felnőve hallottam történeteket, miszerint
Isten nem mással, mint a szavaival és szándékaival teremtette a
világot.
Legyen világosság!
És lőn világosság.
Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van.
És az Ő  képére teremtett minket, ugyanazzal az életadó és
életet kioltó erővel a két fogsorunk között. Annyiszor használták
ellenem ezt az erőt! A  tökéletlen testem munícióként szolgált
azok számára, akik helyre akartak rakni, amikor túl okos
voltam, túl sokat beszéltem, vagy túl magasan szárnyaltam. Ó,
tudták ám, hogyan törjék le a szárnyaimat! A  sarkamra
céloztak, az egyetlen gyenge pontra, amit találtak, és sikeresen
célba értek.
– Ban – szólongat Jared, és a keze megszorítja a derekamat. –
Ébren vagy?
Lesöpröm magamról a régi sérelmeimet,
bizonytalanságaimat, és szembefordulok vele.
Egy fehér sáv villan meg a szürke fényben, a mosolya az
utolsó kételyeimet is elűzi. Nézem a keze körvonalát, ahogy
közelít felém, és érzem, ahogy melegen megérinti az arcomat.
Érzékelem, hogy közelebb húzódik hozzám, majd mosolyra
húzódó ajkakkal beletemeti a fejét a nyakam ívébe.
– Együtt aludtunk – motyogja, és olyan elégedettnek hangzik,
hogy legszívesebben felkapcsolnám a lámpát, hogy lássam az
arcát.
Ez a férfi, ez a pasi, aki konkrétan itt ölelget és hozzám bújik,
nem az a Jared Foster, akire számítottam az elmúlt évek
alapján. Az  elmúlt hetek során világossá tette az étvágyát, a
vágyait, azonban… Van itt valami más is. Valami, ami
visszarepít bennünket a mosodában töltött időszakra, amikor
eleinte csak barátok voltunk. Amikor vártam, hogy belépjen a
Sudz ajtaján a hátizsákjával meg egy zsák mosatlannal. Az a két
ember, az a két gyerek száz évvel ezelőtt élt. Olyan bonyolultnak
tűnt minden, amikor Prescott felültetett minket, azonban most,
Jareddel egy ágyban, amit korábban a volt barátommal
osztottam meg, a könnyelműségünk miatt füstbe ment
karrieremmel a hátam mögött úgy látom azt az éjszakát,
amilyen valójában volt.
Gyermeki játéknak.
–  Az  az első alkalom – folytatja, miközben a halántékomnál
lévő göndör fürtökkel játszik. – Olyan gyorsan történt a
sötétben. A  második pedig szintén nagyon sietős volt az
asztalodon.
 Ujjaival végigsimít az arccsontjaimon, elidőzve az ajkamon.
– Mikor szeretkezhetek veled lassan, Banner?
A  testem azt kiáltja, hogy MOST, miközben megcsókolja az
orromat.
– Egy ágyban – teszi hozzá.
Csókokkal borítja be az államat.
– Lámpafénynél – suttogja.
A  hajamba fúrja az ujjait, és belenyal a számba, én pedig
megfeledkezem róla, hogy lehet, hogy nem a legfrissebb a
leheletem, és valószínűleg ijesztően festenék, ha felkapcsolná a
villanyt. Fölém kerekedik, erős alkarjai keretbe foglalják az
arcomat a párnán, karcsú csípőjét megveti a két combom
között. A  merevedése jól kivehető, máris követelőző.
Megmozdul, és a mellbimbóm hegye át akar furakodni a pólón,
ahogy a mellkasához préselődik. Leheletünk egy sóhajban
összekeveredik, ahogy érezzük egymás testét az ágynemű alatt.
– Szeretkezhetek veled? – Teleszórja csókokkal a nyakamat. –
Felkapcsolhatjuk a lámpát?
Amikor elfordítom a fejem, hogy megkeressem a szememmel
a lámpát, az arcom belepréselődik a párnahuzatba.
Az  ágynemű tiszta, azonban Zo kölnijének halvány illata
megdermeszt.
– Nem megy, Jared. – Könnyek gyülekeznek a torkomban. – Itt
nem. Most nem. Az ágy. Olyan illata van, mint neki.
Megmerevedik fölöttem. A  jókedvű, szinte kisfiús vidámság,
amit azóta érzek, hogy felébredtem, szertefoszlik. Érzem, ahogy
meghal a levegőben.
 – Mi a francról beszélsz? – Most már úgy hangzik, mint a férfi,
akihez hozzászoktam. Pimasz és nyers. – Az ágyneműnek?
Belemarkol az egyiptomi pamutba.
– Ennek az ágyneműnek?
–  Ki vannak mosva – mondom sietve. – Csak megéreztem a
kölnijét, és így nem megy.
Kigördül az ágyból, maga mögé nyújtja a kezét, és engem is
kirángat. Minden teketória nélkül a hátsómon landolok,
eközben ő lehúzkodja az ágyról az ágyneműt, és a majdnem
teljes sötétben magabiztos léptekkel kimasírozik a
hálószobából, az ágyneművel a karjában.
– Jared! – Felkecmergek. – Mit művelsz?
Benézek a mosókonyhába, de nincs ott. Neszezést hallok a
mosogató alól, és mire a konyhába érek, az ezerdolláros
ágyneműt beletuszkolja egy szemeteszsákba. Egyik vállamat
nekitámasztom az ajtófélfának. 
– Épp most dobtál ki a szemétbe egy vagyont érő ágyneműt –
jegyzem meg higgadtan.
– Majd veszek neked újat.
Nagy léptekkel odajön, megfogja az államat, hevesen
megcsókol, és az ajkához nyomom a fogaimat. Önkéntelenül
ellágyulok mellette, kinyitom a számat, remélve, hogy
lecsillapíthatom a szolgálatkészségemmel. Eleinte nem vagyok
benne biztos, hogy sikerül, hogy menni fog. Brutális étvággyal
esik neki a számnak, kergeti és rabul ejti a nyelvemet.
Nyöszörögni kezdek, felemelem a kezem, és ujjaimmal a füle és
a nyaka körül kunkorodó fürtökbe túrok, mire megváltozik.
Megmoccan, és a keze finomabban ér az arcomhoz. A homlokát
az enyémhez szorítja, és egy pillanatra sem hagyja el az ajka az
enyémet.
–  Sajnálom – mormogja az enyhülő csókba. – Tudom, hogy
nevetséges vagyok.
– Ühüm – értek egyet, és megpuszilom az álla alatt. – Ebben a
helyzetben kizárólag Zo lehet magánkívül.
Elhúzódom, és szemügyre veszem a felkelő nap fényében,
ami beszűrődik a konyhaablakon.
– Mi vagyunk a rosszak.
–  Azt akarod mondani – kezdi, és a kezét lecsúsztatja a
derekamra –, hogy rossz érzés volt, amikor benned voltam?
– Nem, én…
– Éreztél már ilyet korábban? – Felvonja a szemöldökét, és vár
egy kicsit, miközben én meglepetten hallgatok. – Csak mert én
még nem. Senkivel sem.
Váratlan vallomása azonnal elnémít, és bambán pislogok rá.
Lejjebb hajol, hogy eltűrje az arcomból a kócos hajamat.
–  Neked milyen érzés volt? – A  tekintete egy pillanatra sem
hagyja el az arcomat.
Tökéletes. Helyes. Végre.
Ezek az első szavak, amelyek felbukkannak a fejemben,
amikor felidézem, hogy Jared bennem volt, és az ezredik
alkalom magabiztosságával mozgott bennem, miközben csak az
első alkalmunk volt, majd a második. Mintha valami
időhurokban, a kozmosz egy titkos ajtaja mögött az idők
kezdete óta szeretkeztünk volna.
 – Jó volt – felelem, kerülve fürkésző tekintetét.
– Banner, ne csináld ezt velem! – Már szinte könyörög, sosem
hallottam még ilyennek. – Mondd el az igazat!
Soha senki nem nyomult ennyire, ahogy Jared, aki újra és
újra követeli, hogy adjam meg magam. Én magam vagyok az
ellenállás, mégsem tudok ellenállni ennek a férfinak.
A homlokomat az állának támasztom.
–  Istenem, annyira jó volt, Jared! Sosem éreztem ilyet
korábban. Te is tudod.
–  Nem tudom. Csak reméltem. – A  szavai beleolvadnak a
nyakam és a vállam közti ívbe. – Annyira kívánlak!
Válaszképp önkéntelenül hozzányomom a mellemet a
kemény mellkasához, mire a reménytelen vágytól durvábbá
válik a hangja. Úgy fordítom a fejem, hogy meg tudjam csókolni
a nyakát, megszívom a meleg bőrét. Félredönti a fejét, hogy
megkapjam belőle, amit akarok.
Elveszek az ízében, érzem a sósságát a nyelvemmel, amikor
egyszer csak dübörögni kezd a Girl Gang a pultról. Mindketten
felpattanunk, majd nevetni kezdünk, ahogy megriadunk a kora
reggeli nyugalomba beleüvöltő zenétől.
– Ez meg mi a franc? – Jared odamegy, megfogja az eszközt, és
a kezében forgatva keresi a kikapcsológombot.
– Alexa, állj! – mondom derűsen parancsoló hangon.
Alexa erre hirtelen engedelmeskedő hallgatásba merül,
azonban ekkor Quinn alkalmazása zendít rá a megerősítéseivel.
– Gyerünk, csajszi, szedd össze magad! – zengi a nappaliból.
–  Minden reggel ez megy? – kérdezi Jared, és izmos karját
összefonja a meztelen mellkasa előtt.
–  Nagyjából. – Elindulok a nappali felé, hogy leállítsam az
alkalmazást, mielőtt nekiáll noszogatni, hogy keljek ki az
ágyból.
Épp a tegnap esti pizzát rögzítem, és igyekszem nem
belegondolni, hogy hány ponttal léptem túl a határt, amikor
Jared mögém áll, a vállamra fekteti az állát, és hátulról átölel.
Először dermedten állok a melegséget árasztó izmok ölelésében,
de aztán végighúzza az orrát a nyakam vonalán, és a hajamba
szagolva magába szívja az illatomat. Elmélyedek az ölelésében,
és nekidöntöm a fejem.
– Ez az – suttogja a fülembe. – Csak ennyit akarok.
A  merevedése bökdösi a fenekemet, én pedig felvont
szemöldökkel szembefordulok vele.
– Oké, nem csak ennyit – ismeri be nevetve, és ide-oda ringat
a karjában. – Ez az az alkalmazás, ami miatt folyton rebegtetted
a szempilláid, hogy Kyle segítsen neked?
–  Igazából tényleg sokat segített Quinn-nek. – Kuncogok, és
mélyebbre fúrom a fejem Jaredben. – És igen, ez a Gyerünk,
csajszi! app.
–  Hadd nézzem! – Kikapja a telefont a kezemből, és odébb
sétál, hogy felfedezze az alkalmazás funkcióit. Pár
másodperccel később rájövök, hogy az egész életem rögzítve
van benne. Mit eszem, mennyit edzek, mikor…
–  Te felviszed a szexet? – kérdezi megtévesztően szelíd
hangon.
–  Ööö, aha. – A  telefon felé nyúlok, de a feje fölé tartja, ahol
nem érem el. – Jared, add ide!
–  Várj! – Pár lépéssel odébb sétál, és még mindig a kijelzőt
görgeti az ujjával. Nekidől a kandallópárkánynak. – Én nem
vagyok itt.
– Tessék?
–  Két napja szexeltünk. Látom a tegnapi aktivitásodat, de én
nem vagyok itt.
Döbbent csend telepszik a feszélyezett pillanatra, ahogy
egymásra meredve állunk a nappali két oldalán.
–  Nekem… Hát, nem volt rá időm. – Az  ajkamba harapok, és
tudom, hogy ez nem teljesen igaz.
–  Áh! – Jared bólint, és felemeli a telefont, hogy elolvassa. –
Reggel hét óra. Jóga. Napüdvözlet.
Behunyom a szemem, és visszafojtom a tiltakozásomat.
Tudom, mire akar kilyukadni, és át fog látni a tagadásomon.
–  Kilenc óra. Három főtt tojásfehérje. Nulla pont. – Rám
pillant. – Na, ez jó, nem? Ki gondolta volna, hogy a
tojásfehérjében nincs kalória? Három szelet pulykaszalonna,
három pont.
– Oké, Jared. Én…
– Ebéd – folytatja. – Három pont. Nem is rossz!
– Most már abbahagyhatod. Tudom…
–  Nahát, most, ahogy visszanézem, még azt is látom, hogy
ettél egy négypontos salátát, miután velem dugtál – jegyzi meg,
és zavartnak tűnik. – De valahogy még sincs rögzítve, hogy
valóban dugtunk.
– Nevetséges vagy. – Megdörzsölöm a szemem.
 –  Nézzük csak a jó öreg Zót! – Felvont szemöldökkel görget
tovább. – Odanézzenek! Micsoda bejegyzések! Dugás. Dugás.
Dugás. Dugás.
Fanyar hamis mosolyt villant rám.
– Szép nyara volt!
Kisétálok. Ez egy teljesen értelmetlen harc, amelyben nem
vagyok hajlandó részt venni. Kirántom a tágas gardróbom egyik
fiókját, és vakon végigbogarászom a Quinn márkájából
származó ruhadarabokat. Kezdenem kell valamit a kezeimmel,
aminek nincs köze ahhoz, hogy megfojtom a közel meztelen
férfit a nappalimban. Fogok egy sportmelltartót, egy térd alá
érő sportnadrágot és egy trikót. Megfordulok, de ekkor
beleütközöm Jared mellkasába.
–  Ezt is felvigyem neked? – kérdezi. – Mit fogunk csinálni?
Jóga? Pilátesz? Igazán pedánsan vezeted a tevékenységeidet,
leszámítva persze engem.
– Erre nem vagyok hajlandó – motyogom.
Megpróbálom kikerülni, de megfog, és addig birkózunk, amíg
mindkét csuklómat csapdába nem ejti az egyik keze a hátam
mögött. Nem kényelmetlen, de nem tudok megmozdulni. Jóképű
arcán mogorva vonások jelennek meg.
– Én vagyok az, akit letagadnál? – kérdezősködik.
–  Akit letagadnék? – Értetlenül megrázom a fejem. – Ez meg
mit jelent?
–  Amikor Carterék partijára tartottunk, azt mondtad,
mindkettőnknek lehet egy olyan dala, amit amúgy letagadna.
Amiről a másikunk nem ítélkezhet – feleli, és megfeszül egy
izom az állkapcsában. – Mindenkinek lehet egy rossz választása.
Én vagyok a te rossz választásod, Banner? A  hiba, amivel nem
akarod összerondítani a tökéletes feljegyzéseidet?
– Nem vagyok tökéletes.
– Tudom – mondja éles hangon. – És engem nem zavar, hogy
nem vagy tökéletes, de úgy fest, téged igen hogy én nem vagyok
tökéletes.
– Jared, ez nem rólam szól. – Csóválom a fejem, tehetetlennek
érzem magam. – Tőlem kidobhatod az ágyneműt a szemétbe,
kigondolhatod, hogyan töröld ki az összes feljegyzést, ami arról
szól, hogy Zóval szexeltem, de nem hajíthatod ki az életemből.
Nem törölheted ki úgy, mintha meg sem történt volna.
–  Nem próbálom kitörölni – csattan fel Jared, és sötéten
összevonja a szemöldökét. – Én csak próbálom hozzáadni
magamat is. Mármint, megtörténtem egyáltalán? Megtörtének?
Lehajol, hogy egy szintben legyen a tekintetünk. Amikor
egymásba kapcsolódik a szemünk, az egész univerzum
összeszűkül ebben a maroknyi másodpercben.
– Ez tényleg megtörténik velünk Banner? – kérdezi halkan.
Tanácstalan vagyok. A  haragja és frusztrált viselkedésének
puszta ereje alatt sebezhetőség rejlik, amihez nem vagyok
hozzászokva.
–  Ha azt akarod, hogy azt mondjam, helyes döntés volt
szexelni veled, miközben Zo volt a pasim – felelem, miközben
mélyen a szemébe nézek –, azt sosem fogom kimondani. Nem
volt helyes, és mindig rémesen fogom érezni magam amiatt,
hogy így megbántottam vele.
 –  Aha – mondja, és a torkát köszörülve enyhíti a szorítást a
csuklómon. – Ezt értem.
– De – folytatom, mielőtt teljesen elenged – ez nem jelenti azt,
hogy…
Hogy mondjam ezt úgy, hogy ne tűnjek álságosnak? Egy
ringyónak? Hogyan magyarázzam el neki azt, ami nekem sem
teljesen világos? Hogy a Zo megsértése miatt érzett fájdalmam
mellett a Jared mellett tapasztalt öröm irracionálisan helyesnek
tűnik?
–  Nem jelenti azt, hogy…? – kérdezi óvatos tekintettel. Védi
saját magát tőlem, mintha fájdalmat okozhatnék neki. Sosem
gondoltam, hogy rendelkezem ilyen erővel, de erről árulkodik
az óvatos tekintete, ahogy engem néz, és a keze, ami még
mindig nem engedett el.
Feltámaszkodom, nekidőlök megfeszült testének, és megadom
neki a szavakat, amelyek megnyugvást jelenthetnek a számára,
pedig sosem gondoltam volna, hogy szüksége lehet erre.
– Egyértelműen megtörténik – suttogom.
És ekkor megcsókolom. Nem vadul, vagy azzal a mohósággal,
ahogy két éjszakával korábban. Ez a csók felidézi bennem az
ajkaink első, puhatolózó érintkezését a mosodában, évekkel
ezelőtt. Akárcsak aznap este, most sem tudom pontosan, hova
fog vezetni ez a csók, vagy mit fog bizonyítani. Még abban sem
vagyok biztos, hogy mit akar tőlem a nyilvánvaló mellett, mivel
Jared esetében sosem lehet tudni.
Az  ajka eleinte hajthatatlan vonalként feszül meg, és egy
téglafalat csókolok. Néhány tartózkodó másodpercet követően
elhúzódom, készen állok rá, hogy feladjam, és magam mögött
tudjam az egészet, de ekkor megszorítja a kezét a csuklómon, és
viszonozza a csókot, majd beljebb nyom a szekrényben, amíg a
hátam a falhoz ér. Parancsolóan bánik a számmal, átveszi az
irányítást, és belenyög a csókba. Addig rángatom a kezem, mire
elengedi, én pedig elkezdem felfedezni a mellkasát meg a háta
sima izmait, majd megtalálom a kezét, és a testünk között
összekulcsolom az ujjainkat.
– Nem akarom, hogy én legyek a béna választásod – jelenti ki
nyersen, összevont szemöldökkel.
–  Nem vagy az. – Az  ajkamba harapok. – Mármint, nyilván
örültem volna, ha Zo kimarad ebből az egészből. Rémes érzés
volt fájdalmat okozni neki, és idő kell ahhoz, hogy túltegyem
magam ezen.
–  Ezen? – kérdezi, és egy pillanatra sem néz másfelé. – Vagy
rajta?
– Nem úgy. – Beletúrok a hajamba, továbbra is tanácstalannak
érzem magam. – Tudtam, hogy hiba volt járni Zóval, nem azért,
mert az ügynöke voltam, hanem mert a barátja.
Visszafojtom a zokogást, és pislogok az elkerülhetetlen
könnycseppek mellett.
– Magányos voltam, és társaságra volt szükségem – folytatom.
– És kellett valaki, aki… Istenem, mi van, ha kihasználtam őt,
Jared? Ezzel nem tudok együtt élni.
Lejjebb hajtja a fejét, majd csókokat lehel az orromra, az
arcomra, végül pedig az ajkamra.
–  Elfelejtettem, hogy katolikus vagy – mormogja, és újra
derűsebb a hangja.
Belebokszolok a mellkasába, és azon kapom magam, hogy
vele együtt nevetek.
– Ezt meg hogy érted?
– Szabadalmaztatnotok kéne a bűntudat fogalmát. – A kezét a
csípőmre teszi, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is száll
a jókedve. – Tudom, hogy másképp értelmezzük a jót és a
rosszat, de nem vagyok hajlandó azt gondolni, hogy ami
köztünk történt, az helytelen, és nem hiszem, hogy ha benne
maradsz egy kapcsolatban, ami sosem lett volna olyan,
amilyenre Zo vágyott, helyes lett volna. Szerintem mind teszünk
dolgokat, és együtt élünk a következményekkel. A lehető legjobb
döntéseket hozzuk; annak alapján, amit érzünk, és amit tudunk,
és ha úgy alakul, bármit túlélünk.
–  Szóval te így teszed túl magad a… – a hiba szót forgatom a
számban – …döntéseiden, amelyekkel megbántasz másokat?
– Én úgy teszem magam túl rajtuk, hogy nem érdekel annyira
– feleli. – És tudom, hogy ez számodra nem opció.
Örömtelen nevetés fojtogatja a torkomat.
– Öhm… Nem. Ez nem jellemző rám.
– De ez az egyik dolog, amit a legjobban szeretek benned.
A  meglepettségtől hátrahőkölök, és úgy bámulok rá, mintha
két feje lenne.
–  Gyakran az ellentétünket vonzzuk, igaz? – Lejjebb hajtja a
fejét, és beleharap a fülcimpámba, amitől borzongás fut végig a
gerincemen. – Persze az enyhe kifejezés, hogy vonzódom
hozzád.
 Örülök neki, hogy milyen könnyedén kimondja, hogy engem
akar. Jólesik az őszinte elismerés, miután annyi éven át gyötört
az önbizalomhiány. Nem mintha Zo nem nyilvánította volna ki,
hogy mennyire vonzódik hozzám, vagy mintha nem lettek
volna olyan férfiak az életemben, akik megmondták, hogy
tetszik nekik a fenekem, a mellem, az agyam, az elszántságom
vagy… Bármim. Érzem, hogy ebben a pillanatban, ahogy Jared
rám néz, egyetlen pillantással teljes valómban lát engem.
Magába szívja az összes porcikámat, egységbe foglalja őket, és
elégedett az egésszel. Mindig is úgy éreztem, hogy ő lát engem,
megért és úgy fogad el, hogy az szinte megijeszt.
–  Van egy ötletem – szólal meg, miután néhány másodpercig
egymás karjában állunk, némán és elégedetten.
–  Ez veszélyesen hangzik. – Felemelem a fejem a válláról, és
ránézek.
–  El kell mennem a Virgin-szigetekre egy toborzó körútra –
mondja. – Velem kéne jönnöd.
–  Ó, szóval segítenem kéne leszerződtetni neked egy új
ügyfelet? – viccelődöm. – Cal nem fog örülni, hogy az
ellenségnek dolgozom.
Lejjebb csúsztatja a kezem, és rászorítja az igazán lenyűgöző
erekciójára.
– Csak ebben van szükségem a segítségedre – jelenti ki. – Majd
szólj, ha készen állsz arra, hogy tegyél nekem egy szívességet.
Lángol az arcom, de nevetek, és lassan – talán a szükségesnél
is lassabban – elhúzom a kezem.
–  Ugye véletlenül nem Richard Tillmant látogatod meg? –
kérdezem, hogy kevésbé gyúlékony terepre tereljem a témát.
Tillman garantáltan első körös lesz jövőre.
–  De lehet – feleli sunyi tekintettel. – Nem kizárt, hogy Tim
Duncan óta ő a legjobb dolog, ami arról a szigetről származik.
Talán munka után játszadozhatnánk egy kicsit.
Kezd lehervadni a pimasz mosolyom. Ez túl gyors. Tegnap
még szó szerint katatón állapotban hevertem a kanapén, és Zo
miatt bánkódtam, most meg Jared már itt is töltötte az éjszakát,
és azt akarja, hogy részt vegyünk egy romantikus utazáson.
–  Nem tudom. – Odébb lépek, és hátat fordítva nekiállok
rendezgetni az edzős ruháimat, amit összetúrtam. – Sok a
munkám.
–  Mindig van munkád. – Ráteszi a kezemre a kezét, hogy
megállítsa a felesleges ténykedésem. – Mindkettőnknek van.
Már nem is emlékszem, mikor voltam utoljára nyaralni. Te
igen?
Nem felelek. Biztosan rég volt, és a testem kívánja a pihenést.
A  holtidény legnagyobb ügyfele több szempontból is eltűnt az
életemből. Minden más kezelhetőnek tűnik. Pár nap igazán
beleférhet.
– Milyen hosszú útra gondoltál?
És mintha olvasna a gondolataimban, így felel:
–  Néhány nap, talán egy hét, és lenne saját szobád, ha
szeretnéd.
Egymásra meredünk, és a forróság meg a mindent felemésztő
vágy, ami elragadott bennünket az irodámban, elég hosszan
telepszik ránk, hogy emlékeztessen, a legjobb szándékaim is
hanyatt-homlok menekülnek, ha ez a pasi a közelemben van. De
már megbántottam Zót, és elűztem az ügynökségtől. Lehet, hogy
fájdalmas, ami történt, de minden egyszerűbb lett. Akarom
Jaredet, és ő is akar engem. Megéri a felfedezést, és most már
meg is tehetem.
– A külön szoba jól hangzik – egyezem bele végül.
–  A  külön szoba feleslegesnek tűnik. – Felnevet, és
mindentudó pillantást villant rám. – De majd átkelünk az égő
hídon, ha odaérünk a folyóhoz.
 
 HUSZONHÉT
JARED
 
 
 
Épp most szerződtettem le a következő szezon egyik
legkiemelkedőbb tehetségét. Határtalan lehetőséget látok benne
az NBA-ben. Lebronhoz hasonló hatása lesz. A  srác
leszerződtetése talán a legmerészebb tett ifjú cégünk
történetében. Normál esetben már Augustnak magyaráznék a
telefonban, a nikes és gatorade-es márka-együttműködésről. Ez
azonban várhat.
Milyen gyakran kap az ember egy második esélyt valami
igazán csodálatos dologra? Valami olyanra, amit annak idején
nem tudott kellőképpen értékelni, mert nem volt tapasztalata,
hogy mit tud kínálni a világ, illetve mi hiányzik belőle? Mert
nem volt még számtalan nővel ahhoz, hogy rájöjjön, az agya
folyton azon az egy lányon jár, aki kicsúszott a kezéből?
Most, hogy a lány, aki kicsúszott a kezemből, a St. John-beli
bérelt villa medencéjének partján napozik, mihez kezdjek vele?
Ezt nem fogom elcseszni. Türelmesnek kell lennem, és időt kell
adnom neki, hogy elrendezze magában ezt a Zo ügyet. Időt
ahhoz, hogy túltegye magát azon, ahogy véget ért köztük a
dolog, és megbocsásson magának. Esetleg nekem is. Nem
titkoltam a tényt, hogy nem érdekel a kapcsolatuk, nem vettem
róla tudomást, és nem is tartottam tiszteletben. Ettől rossz
ember volnék? Lehet, de vissza akartam szerezni Bannert, hogy
az enyém legyen. Senki nem tud meggyőzni arról, hogy nem
kellett volna hajszolnom. Túlságosan kell nekem. Mindig is
kellett. Most pedig jobban, mint eddig bármikor.
Ha végre együtt tölthetek egy hetet Banner Moralesszel, nem
egy hotelben fogok megszállni, ahol viselkednem kell a többi
vendég miatt. A  Virgin-szigeteki villa az egyik egykori Falka-
jelölt ismerősömé, akinek sikerült is bejutnia. Magánvilla.
Félreeső. Lehet, hogy nem léptem be a Falkába, de sikerült
életre szóló barátságokat kötnöm, amelyek időnként jól jönnek.
Ő és Bent volt a két ép alma a rohadtakkal teli hordóban.
Banner feltűzte az összes haját, és a medence partján fekszik.
Felső nélkül.
Igen, felső nélkül. 
Nem látok túl sokat, mert a hasán fekszik. A  fehér bikini
megkötője mellette hever a földön, miközben olvasgat.
Olívaszínű bőre ragyog az egészségtől és a naptejtől.
Megigazgatja a fején a hatalmas napszemüveget, és lapoz egyet
a könyvben.
–  Mit olvasol? – kérdezem, amikor kellő közelségbe kerülök
hozzá.
Felriad, és majdnem lecsúszik róla a felső. Sajnos sikerül
elkapnia, és gondosan megköti, mielőtt még leesne róla.
–  Miattam igazán nem szükséges. – A  zsinórokra mutatok,
amelyek egy helyben tartják a felsőrészt. – Biztosan nem akarsz
csíkosra barnulni.
–  Nagyon figyelmes vagy, de jó lesz így – mondja fanyar
mosollyal. – Úgyis mindjárt bemegyek, nem akarok leégni.
Áthúz a fején egy lenge strandruhát. Be kéne tiltani, hogy a
ruha szó egy mondatban szerepeljen Banner nevével. Ki kéne
irtani a nyelvünkből. Kész bűntett elrejteni azt a gyönyörű
testet, amiért olyan sokat dolgozik. Még utoljára rápillantok a
melle, a csípője és a telt feneke domborulatára, mielőtt az a
nyamvadt ruhadarab eltakarja.
Két könyv hever a földön. Az  Éhség Roxane Gaytől, meg egy
másik kinyitva és lefelé fordítva, amelyikben akkor mélyült el
éppen, amikor megérkeztem. Félredöntöm a fejem, hogy
elolvassam a borítót.
–  Szingli hölgyeim: Hajadon nők és egy független nemzet
felemelkedése. Szarkasztikus mosoly ül ki az arcomra. – Egy kis
könnyű, tengerparti olvasmány, mi? Semmi félmeztelen pasis
borítójú romantikus regény?
–  Jaj, olyat is hoztam. – A  válla fölött rám nevet, és elsétál
előttem. Van valami új keletű könnyedség a csípője ringásában
és a válla fesztelenségében, amit nem tudok hova tenni.
–  El vagy lazulva – jegyzem meg, amikor odaérünk a
verandához.
–  Miért ne lennék? – Rámutat a plafonig érő ablakra. –
Amikor ilyen kilátásom van?
Kristályosan csillogó víz nyaldossa a fehér homokos partot.
Pálmafák ingadoznak. Zöldellő, füves hegyek húzódnak végig a
part mentén.
 –  Gyönyörű – értek egyet. – Csak nem voltam benne biztos,
hogy képes leszel mindent hátrahagyni, és sikerül leeresztened
egy kicsit.
Meghúzza a nyakkendőmet, és rám vigyorog, mezítláb
alacsonyabb, mint máskor.
–  Nem én öltöztem úgy, mint aki most indul egy üzleti
tárgyalásra.
–  Nos, valóban egy üzleti tárgyalásra készültem, de már
végeztem. – Megpuszilom az arcát, és óvatosan a derekára
teszem a kezem. – A hét további részére.
Finoman megcsókolom az ajkát.
– Teljes mértékben a tiéd vagyok, ha szeretnéd.
Összefonódó pillantásunk sisteregni kezd a délutáni
hőségben, és egymásba fúródik a sziget balzsamos levegőjében.
– Igazán szerencsés vagyok! – Idegesen cseng a nevetése.
Vagy nem is idegesen. Inkább puhatolózóan? Bizonytalanul?
Én is érzem. A  múlt héten gyakorlatilag összetörtük Banner
íróasztalát szex közben, most viszont olyan érzés, mintha az
első csókunk küszöbén ácsorognánk. Mintha lenne ott egy
láthatatlan vonal, amit nem merünk átlépni. Bármi legyen is az,
tétovává tesz, ami ritkán jellemző rám. Határozott vagyok, és
azonnal hajszolni kezdem azt, amit akarok. Talán azért tűnik
olyan törékenynek az egész, mert egyszer már összetört. És csak
most illesztettük újra össze a darabokat. A ragasztó még szárad,
és nem akarom, hogy leessen, és újra összetörjön.
–  Nem is akarod tudni, hogy hogy ment a megbeszélés? –
kérdezem, mivel tudom, hogy az üzlet biztonságosabb terep,
még akkor is, ha különböző oldalon állunk.
–  Ellenkező oldalon álló csapatnál dolgozunk – jegyzi meg. –
Nem akarom, hogy kínosan érezd magad amiatt, hogy elárulsz
nekem valamit.
–  Leszerződtettem – jelentem ki fenntartások nélkül.
Megbízom benne.
– Úristen! – Tágra nyílik a szeme, és mosoly terül el az arcán. –
Komolyan? Ez egy iszonyatosan nagy üzlet, Foster!
– Igen, az – értek egyet szerénytelenül.
–  Ez ünneplést kíván! – Tapsol a kezével az álla alatt. –
Elmenjünk valahova?
Valamennyire lebarnult a napon, és az én hét szeplőm
fahéjszóratként terül el az orrán. Nincs rajta smink, mezítláb
van, meg egy falat bikiniben, most senki sem gondolná, hogy ő
az NBA  egyik legbefolyásosabb ügynöke. Semmi mesterkéltség
nincs benne, csupán ő maga a teljes valójában. Térdre esek ez
előtt a külső előtt.
–  Mi lenne, ha itt maradnánk? – Meghúzom a laza kontyot a
feje tetején, mire a haja selyemzuhatagként omlik a vállára.
Játszadozom a végével, és direkt hagyom, hogy közben a
kézfejem hozzáérjen a melle ívéhez. – Szerinted?
Mély levegőt vesz, amitől megemelkedik a mellkasa a ruhája
alatt, majd nyel egyet, és megremegnek a szempillái a kezem
puszta érintésére. Az  irodai eset óta nem szeretkeztünk, és
remélem, hogy ő is ugyanannyira vágyik rá, mint én. Azonban
tényleg kért magának saját szobát. Úgyhogy talán mégsem.
– Elfelejtettem megkérdezni, hogy milyen a szobád – szólalok
meg, és elengedem a haját, majd megfogom a kezét, és
összekulcsolom az ujjainkat.
– A szoba, öhm, rendben van. – Összekapcsolódó kezünkről az
arcomra néz. – Igazából gyönyörű. Köszönöm ezt az egészet.
Szükségem volt már rá.
–  Nekem is. – Egyik karommal átkulcsolom a derekát, és
közelebb húzom magamhoz a napon felmelegedett idomait.
Először ledermed, de aztán mintha látnám, ahogy meghozza a
döntést. Hogy ellazul. Hogy élvezni fogja. Hogy megengedi
magának, hogy vágyjon rám. Nem tudom pontosan, miről is kell
döntenie, de inkább nekem dől, nem el tőlem. A  nap örömteli
mosolyt olvaszt az arckifejezésére. A  mellkasomra támasztja a
könyökét, és a fülem mellett a hajamba túr. Olyan jó érzés, hogy
becsukom a szemem, és várom a további érintését. Nem okoz
csalódást, az ujjaival elindul a halántékom felé, majd enyhén
megnyomja, amitől muszáj felnyögnöm.
–  Ez hihetetlenül jólesik. – Lejjebb csúsztatom a kezem a
csípője domborulatáról, és megmarkolom a fenekét. – Annyira
jó a segged, Banner! Mondtam már?
A  járólapra szegezi a tekintetét a lábunk alatt, és megnyalja
azokat a tökéletesen szimmetrikus ajkait, miközben ráharap az
alsóra.
– Nem, még nem. – Vékony hangon ejti ki a szavakat, mintha
kifogyott volna belőle a szusz. – Nem gondolod, hogy túl
szögletes?
–  Szögletes? – Felnevetek a váratlan kérdéstől, és
megszorítom a kezem közt kibuggyanó feszes kerekséget. –
Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent, de legszívesebben mindig
beleharapnék a fenekedbe, ahányszor csak látom, ha ez válasz a
kérdésedre.
Banner szeme elkerekedik, és mélyről jövő nevetés tör fel a
torkából, ami eszembe juttatja, hogy mennyire imádom, amikor
ezt váltom ki belőle.
–  Hűha, hát köszi! – Alig észrevehetően megrázza a fejét. –
Neked elhiszem, Jared.
– Miért kérdezed? – Ismét a fenekébe markolok, csak úgy.
– Hülyének fogsz nézni. – Leereszti a szempilláit, és beleharap
a szája sarkába. – Van ez a blogger, aki azt mondta… Mondott
rólam ezt-azt, amikor Zo meg én járni kezdtünk. Ennyi.
A  mosoly, ami azóta ott ül az arcomon, hogy a karomba
vontam Bannert, lassan lehervad.
– Mit mondott?
Rózsaarany pír ül ki az arcára, miközben a nyakkendőmmel
játszadozik, és a mintáját vizslatja, ahelyett, hogy rám nézne.
–  Azt mondta, hogy olyan, mintha én lennék a… Öhm…
A  legnagyobb Kardashian – feleli halkan, és már nem olyan
természetes a mosolya, mint korábban. – SpongyaBanner
Kockanadrágnak nevezett, mert hát szerinte, nos, kocka
formájú a seggem.
És August nem érti, hogy miért utálom az embereket.
–  Általában lesöpröm magamról az ilyesmit – folytatja,
miközben ugyanazzal a merev mosollyal néz rám, amit nem
bírok elviselni. – Tudom. Erős nő vagyok, meg minden, igaz?
Kínos nevetés.
 –  Immunisnak kellene lennem az ilyen baromságokra. –
Elhúzza a száját. – De időről időre egyik-másik megmarad
bennem, és egy kicsit…
Nem mondja ki a „fáj” szót, de ez a helyzet. Ha jól látom,
valami idegen, egy olyan személy, aki nem is ismeri Bannert –
nincs vele tisztában, hogy ki tudja, hány nyelven beszél, sem
azzal, hogy a családjából ő ment először főiskolára, és azzal
sem, hogy példátlan módon veti bele magát veszélyes
helyzetekbe, csak hogy megmentsen felnőtt férfiakat, akiknek
több eszük kéne, hogy legyen. Vagy azzal sem, hogy meglátja a
lehetőséget a Quinnhez hasonló emberekben, és nem hajlandó
lemondani róluk, még akkor sem, amikor ők már lemondtak
saját magukról – szóval hogy egy ilyen ember képes azzal
sértegetni ezt az elképesztő nőt, hogy kocka formájú a segge?
Bassza meg!
Hüvelyk- és mutatóujjam közé veszem az állát, és addig
emelem felfelé, amíg a szemembe nem néz.
–  Figyelj, Banner! – mondom határozottan. – A  segged nem
kocka formájú, de ha az is lenne, akkor is mi van?
– Tudom – vágja rá gyorsan.
–  Igen, erős nő vagy. Egy nőstény oroszlán. Hallom az
üvöltésedet. Viszont hidd el, senki nem örül, ha ilyesmiket
mondanak róla akár egy beszélgetés alatt, nemhogy több ezer
ember előtt…
–  Milliók – veti közbe Banner halkan. – Több millió ember
látta a tweetet, amit fényképes bizonyítékkal is alátámasztott.
–  Több millió ember látta a tweetet, amit fényképes
bizonyítékkal is alátámasztott – ismétlem, és a dühöm próbára
teszi a higgadtságomat. – Borzalmasak vagyunk, mi, emberek.
Tudom, hogy akad azért pár kiemelkedőbb pillanatunk, de a
legtöbb ember az idő nagy részében kész csőd, és képesek
vagyunk gonosz dolgokat mondani azért, hogy több követőnk
legyen. A  legrosszabbak közülünk kihasználják a másik
fájdalmát, hogy megkapjanak valamit, és mellettük ott vagy te.
– Jared, nem kell, hogy…
–  Meg az olyan emberek, akik tudják, mit jelent embernek
lenni. Akik tényleg kedvesek. Akiknek valóban van
lelkiismeretük. És valóban éreznek bűntudatot, amikor
megbántanak másokat.
Veszélyes terepen járok, ugyanis épp a bűntudata miatt alszik
a folyosó másik végében, ahelyett, hogy az én ágyamban aludna
ma éjjel, de ez fontosabb számomra, mint az, hogy
megfektessem. Ami elég beszédes, tekintve, hogy az idő nagy
részében kevés dolog előzi meg a prioritási listámon a szexet.
– Voltam szépségkirálynőkkel, pornósztárokkal, pincérnőkkel,
sztriptíztáncosokkal, jogászokkal – sorolom.
–  Oké, Jared, értem – motyogja, és összepréselt ajkakkal
igyekszik visszafojtani a nevetését.
–  Szenátorokkal, nagykövetekkel, stewardessekkel –
folytatom. – Bocsánat, légikísérőkkel. Sőt, még egy hercegnővel
is, bár erről nem szabad beszélnem.
– Ó, te jó ég! – A plafonra emeli a tekintetét, de az a gyönyörű
szája már nem olyan merev, hanem ruganyos, és mosoly terül
el rajta.
 –  És némelyik igazán csinos volt, némelyik okos, némelyik
vicces. Biztos volt, akinek kocka formájú feneke van. Már nem
is emlékszem. – A kezembe fogom az arcát, és olyan komolyan
nézek a szemébe, hogy biztosan tudja, hogy komolyan
gondolom. – De egyikük sem te voltál. Csak egyetlen Banner
létezik, és őt… Őt sosem tudtam elfelejteni.
Leolvad a mosolya, és nyel egy nagyot.
– Ennek a blogger picsának fogalma sincs róla, hogy ki vagy. –
Megcirógatom az egyik arccsontját fedő finom bőrét. – Fogalma
sincs róla, hogy mindig is te voltál az a lány, akit a legjobban
kedveltem, pedig én nem is szoktam kedvelni az embereket.
Egymásra meredünk. Nem merek pislogni, hátha darabokra
töri ezt a megingathatatlan pillanatot. Minden, amit
elmondtam, olyan sokat elárul arról, hogy mit érzek iránta. Én
nem szoktam érezni semmit a nők iránt. Megdugom őket.
Randizgatok velük. De érezni nem szoktam, olyat nem, amit
Banner iránt, és most már ő is tudja.
–  Ööö… Köszönöm. – Megköszörüli a torkát, és a válla mögé
dobja a haját. – Gondolom, át akarsz öltözni, nem? Meg
lezuhanyozni.
A csalódottság elszívja a lelkesedésem egy részét.
–  Öhm, aha. Persze. – Leveszem az arcáról a kezem, és a
nadrágom zsebébe süllyesztem. – Gondolom, te is le akarsz
zuhanyozni.
–  Aha. – Végigfuttatja a kezét a karján. – A  naptej egy kicsit
ragadós.
–  Remek. – Elindulok a lépcső felé, ő pedig követ engem. –
Szóval akkor mindketten lezuhanyozunk, aztán szerezhetnénk
valami vacsorát.
–  A  konyha fullon van. – Szinte félénk pillantással néz rám,
amikor felérünk a lépcsőn. – A  hűtő meg a kamra fel van
tankolva.
–  Remek. – Egypár másodpercig hintázok a lábamon a kínos
csendben. – Hát, jó, akkor ma összeütünk valamit vacsorára,
holnap meg elmehetünk valahova.
– Remekül hangzik.
– Remek – mondom ismét, és elindulok a hálószobám felé. Ő a
sajátja felé fordul. – Jó zuhanyzást!
Jó zuhanyzást?
Ez a búcsúmondatod, Foster? – kérdezem magamtól, amikor
már a fürdőszoba szurkáló sugara alatt ázom. Fogalmam sincs,
hogy mitől lett ennyire kínos ez az egész, de esek-kelek, mint
valami főiskolás gyerek. Nem, a főiskolán nem voltam ennyire
kispályás. Ez felső tagozatos szintű kínossági fokozat.
Soha ne fedd fel a lapjaidat teljesen!
Ez a tárgyalástechnika egyik alapszabálya, erre én mit
csináltam? Az  összeset kiterítettem az asztalra, ráadásul túl
korán. Banner kapcsolata épp most ért borzalmas módon véget,
ugyanis képtelen voltam a gatyámban tartani a farkamat, mint
mindig. Még hetekig, hónapokig is eltarthat, mire feldolgozza a
szakítást, személyes és szakmai értelemben. Időre van
szüksége, én meg mit csinálok? Nyomulok. Mindig büszke
voltam arra, hogy tudtam, mikor kell nyomulni, és mikor kell
visszafogni magam, hogy a dolgok megtörténjenek, de Banner
mellett ez nem megy. Ha ő nem kezdeményez, a nyomába
eredek. Amikor térre van szüksége, lerohanom. Mindig tudtam,
hogy szerezzem meg a nőktől, ami kell nekem, és most jövök rá,
hogy csak azért, mert olyan keveset akartam tőlük. Kölcsönös
fizikai kielégülést. Ez most más, sokkal összetettebb annál, mint
hogy be akarok jutni Banner bugyijába.
Nekidöntöm a fejem a falnak, és rámarkolok a fájdalmasan
merev farkamra.
Viszont ami a Banner bugyijába való bejutást illeti…
Az  biztos, hogy nem utasítanám vissza. De ennél többre van
szükségem. Ami azért nyugtalanító, mert eddig nem volt példa
erre.
Kilépek a zuhanyból, megszárítkozom. Épp belebújok az
alsónadrágba, amikor valami megváltozik a helyiség
levegőjében. A  maradék gőz megmozdul, ahogy kinyílik a
fürdőszoba ajtaja. Felpillantok, és nem is döbbenhetnék meg
jobban, amikor azt látom, hogy Banner ott áll, és egy puha
köntöst visel, ugyanolyat, ami az én ajtómon is lóg. Nedves haja
a válla alá hullik. Meg sem szólalok. Meg sem moccanok. Nem
teszek semmit, csak nézem, mert már kellően elszúrtam a
dolgokat azzal, hogy cselekedtem. Azt akarom, hogy Banner
kezdeményezzen.
Az övé a következő lépés.
 
 HUSZONNYOLC
BANNER
 
 
Nem muszáj olyan önteltnek lennem, hogy úgy érezzem, hibátlan
vagyok.
Érezhetem magam egyszerre gyönyörűnek és tökéletlennek. 
Egészséges a kapcsolatom a külsőmmel kapcsolatos
bizonytalanságaimmal.
Lupita Nyong’o, Oscar-díjas színésznő
 
 
Mit keresel itt?
Visszhangzik a fejemben a tökéletesen érthető kérdés,
magányos visszhangként pattog ide-oda.
Én csak egy lány vagyok, aki ott áll egy fiú előtt, és arra kéri,
hogy… mit is akarok Jaredtől? Már rég nem csak kedveljük
egymást, de nem állunk készen az sz betűs szóra. Már túl
vagyunk a kufircoláson – kétszer is. Én magam ragaszkodtam a
saját szobához. Akkor mégis mit keresek itt, és mire akarom
kérni?
Láss engem!
Suttogva hangzik a válasz a fal mögül, amit magam köré
építettem, és készen állok leengedni a felvonóhidat. Miért ő?
Miért Jared, miért az a srác, akit úgy utáltam az elmúlt évek
során? Szerintem azért sikerült annyira utálnom, mert annyira
tetszett nekem, és ha tényleg azt tette, amit Prescott állított,
akkor nyilván nem érezhette ugyanazt irántam, amit én iránta.
A  kétkedésem azon az estén a mosodában, amikor megcsókolt,
amikor azt mondta, olyan régóta gondolkodik már ezen, nagyon
hasonló ahhoz a döbbenethez, amit akkor éreztem, amikor az
imént arról a bloggerről meséltem neki. Sokat tűnődtem rajta,
hogy egy Jared kaliberű pasi, a szépségkirálynőkkel meg
Cindykkel, miért választana egy drasztikusan „rangon aluli”
nőt, és állapodna meg egy hozzám hasonló lány mellett. Ma
viszont hallottam a választ.
Ő lát engem. Valóban lát engem. Plusz-mínusz húsz kiló, de a
tekintete – az a felkavaró, vágyakozó, epekedő tekintete – azóta
sem változott.
Ha én azt kérdezem magamtól, miért állok most itt, Jarednek
szó szerint habzik a szája a kíváncsiságtól.
– Az az este sokkal jobban traumatizált engem, mint sejtenéd
– szólalok meg egyből a közepébe vágva, ahelyett, hogy az
elején kezdeném, csak folytatom a gondolatot, ami a fejemben
volt, és remélem, hogy tud követni. – Valószínűleg sokkal
nagyobb trauma volt, mint kellett volna. Nem én vagyok az első
lány a földön, akit meztelenül rajtakaptak egy sráccal.
Nevetek, bár nincs benne semmi vicces. Jared elszánt
tekintettel néz rám a gőzfelhők közepette.
– De akkor már eleve zavarban voltam – emlékeztetem.
– Le akartad kapcsolni a lámpát.
 –  Igen. – Megnyalom az ajkam, és babrálni kezdek a puha
fehér köntös övével. – Volt korábban egy pasim, aki nem igazán
volt lenyűgözve, amikor fel volt kapcsolva a villany, és a
véleményét másokkal is megosztotta.
Jared lép egyet felém, elhaló hangon káromkodik, de én
felemelem a kezem, hogy megállítsam. Mivel csak pár
ruhadarab választ el bennünket, és itt ez a gőz, meg a felszín
alatt egyből ott a meztelen bőrünk, ha túl közel jön, ez az egész
beszélgetés lángra kap, pedig ezt most végig kell mondanom.
– Csak… hadd beszéljek!
Megáll, és a csípőjével nekidől a márványpultnak, miközben
rám szegezi a tekintetét.
–  Mindig elég problémás volt a kapcsolatom az étellel. –
Lenyelem a zavaromat, ami csaknem torkomon akasztja a
vallomásomat. – Mindig is küzdöttem a súlyommal, és a főiskola
alatt ez még rosszabb lett. Sokat felszedtem azokban az
időkben, de közben egy olyan pasival jártam, aki kihasznált
engem. Úgy tett, mintha vonzódna hozzám, hogy segítsek neki a
tanulásban. Meg is csalt engem.
Üres nevetésem olyan hideg, mint egy jégcsap.
– Ez volt az egyik oka annak, hogy megesküdtem rá, én sosem
csalok meg senkit – folytatom. – Tudom, mennyire rossz érzés.
Van pár dolog, amit mondott, ami még a mai napon is arra
késztet, hogy kételkedjek magamban. Gyűlölöm, hogy neki meg
másoknak is, akik alig ismernek engem, ennyi hatalmuk van az
életem fölött, de ez a helyzet.
– Banner, nekem nem kell elmondanod mindezt – szólal meg
Jared, és dühösen összevonja a szemöldökét, a szája pedig
keskeny vonallá vékonyodik. – Legszívesebben mindet
megkeresném, és behúznék nekik egyet. Vakok és ostobák.
Apró mosoly bujkál a szám sarkában, és felderül a szívem.
–  Pont ezért akarom elmondani. – Megszegem a saját
szabályomat, és odalépek hozzá. Néhány centire megállok tőle,
mintha zavarban lennék attól, hogy érzem a teste melegét, de a
tekintetünk felizzik, lángra lobbantja a teret közöttünk. –
Semmi különbség nincs abban, ahogy tíz évvel ezelőtt és plusz
húsz kilóval ezelőtt néztél rám, meg ahogy ma, a medence
mellett.
–  Nincs – ért egyet, és elmélyül a hangja, ahogy közelebb
lépek hozzá. – Akkor is csodálatos voltál, és most is elképesztő
vagy. Sosem találkoztam hozzád hasonló nővel, és azóta
kedvellek, hogy először megláttalak az óránkon.
–  Tudom. – Bólogatok, majd csóválni kezdem a fejem. –
Először hihetetlennek tűnt, de már tudom. Ezért vettem be
Prescott átverését olyan könnyedén. Több értelme volt, mint az
igazságnak. Hogy te…
– Vágyom rád – vág közbe halkan.
– Igen. – Tétovázom, és a téglavörös lakkot tanulmányozom a
lábujjaimon egy másodpercig. – Azok után, amiket az exem
mondott meg tett, amiket egész életemben mondtak nekem,
nehéz volt elhinni, hogy egy olyan pasi, mint te, egy olyan nőre
vágyik, mint én.
–  Pedig így volt. – Áthidalja a köztünk lévő távolságot, és
felém nyúl, hogy a vállam mögé tűrje a nedves hajamat, majd
megfogja a nyakam. – És most is így van. Nagyon is.
A nyakamnál fogva gyengéden, de határozottan közelebb húz
magához, amíg a mellem hozzá nem ér a köntösön keresztül a
meztelen mellkasához. Nem tudok ellenállni annak, hogy
hozzáérjek, végigsimítom a kemény izmait, és ujjbegyeimmel
súrolom a merev mellbimbóit. Élesen beszívott sóhaja sem állít
meg most, hogy már elkezdtem. Végigfuttatom a kezem a
vállain, a tenyeremmel cirógatva feszes bőrét.
– Annyira gyönyörű vagy – suttogom, a kezem számára pedig
addiktív az érintése.
–  Ez csak a héj – jegyzi meg Jared csábító hangon,
lélegzetvételei egyre szabálytalanabbak. – Feltörhetem neked,
ha akarod, és mindent rád zúdíthatok.
A  nyakamról a vállamra csúsztatja a kezét, simogatja a
meztelen bőrömet a köntös alatt.
–  Látod, pont ettől féltem – mondom rekedtes nevetéssel.
Ellépek a keze elől, és a tökéletesen kidolgozott mellkasa meg
hasizma elől. – Annyi mindent akartam mondani neked!
–  És utána dughatunk végre? – kérdezi Jared, a hangjában
türelmetlen szenvedély rejlik.
Nyers szavai, akár egy verssor vagy egy szonett, tekintve hogy
milyen érzést váltanak ki belőlem. Csak még jobban kell nekem
attól, hogy mennyire állhatatosan vágyik rám, hogy sosem inog
meg. Többre vágyom, mint a törzse barázdált felszínére.
Többre, mint a víztől nedves aranyszínű hajára, ami ott
göndörödik a nyakánál, vagy a viharkék szemére meg az arca
nyers, férfias szépségére.
 – Hamarosan – nevetek, és idegesen végighúzom az ujjaimat a
nedves hajamon. – Azért osztottam meg veled ezeket, hogy
elmondjam, mindig is gátlásos voltam a testem miatt. Azóta már
jobb a helyzet. A terápia és gondolom, az élet, az, hogy érettebb
lettem, és magabiztosabb. Ez mind sokat segített.
Rávigyorgok.
– És nem, többé nem kell lekapcsolnunk a villanyt.
Lassú mosoly terül el az ajkán, és a szeme még mindig forrón
csillog, de komoly a tekintete.
–  Vannak elveim – folytatom. – Vannak bizonyos szokásaim,
és következetesen tartom magam hozzájuk az egészséggel
kapcsolatos céljaim elérése érdekében. Számolom a pontokat.
Edzek. Alkalmazásokat használok.
Ránézek, miközben meghúzom a köntösöm övét.
–  Naponta legalább egyszer megnézem magam teljesen
meztelenül.
Jared sötét pillantása súrolja a bőrömet, amit majdnem
tetőtől talpig fehér frottír borít.
–  Nem hiszem, hogy nehézséget okozna, ha mindennap
látnom kéne téged meztelenül – jegyzi meg vággyal teliszőtt
hangon. – Igazából pontosan erre vágyom.
Nem szólok, csak az ujjaim simogatják a puha anyagot, a
tekintetem pedig az arcát.
–  Amikor először szeretkeztünk – szólalok meg, és tovább
munkálkodom az ujjaimmal a derekamnál –, megkértelek, hogy
kapcsoljuk le a villanyt.
Jared pillantása a derekamra siklik, és követi az ujjaim
egyszerű mozgását.
–  Ezúttal azt akarom, hogy láss engem. – A  torkomon akadt
gombóc ellenére kipréselem magamból a szavakat. – Nem azért,
mert tökéletes vagyok; továbbra sem vagyok az, hanem azért,
mert bízom benned, hogy úgy kellek neked, ahogy vagyok.
Jared ráteszi a kezét az enyémre a köntös övénél. A  másik
kezét az arcomra helyezi, és egybeforr a tekintetünk.
– Látlak, Ban – mondja gyengéden. – Eddig is láttalak. Tudom,
hogy fogytál, de engem jobban lenyűgöz az, hogy mivé fejlődtél,
mint az, hogy mit dobtál le magadról. Magabiztosabb,
jószívűbb, okosabb, elszántabb vagy. Mindenből több van
benned, amivel annak idején vonzani kezdtél magadhoz.
Pislogok a könnyek miatt, annyira igaza van. Nem mintha Zo
nem látott volna engem tisztán. Tudom, hogy látott, és hogy
azért szeretett, aki a felszín alatt voltam. De próbáltam én is ezt
érezni iránta, próbáltam ugyanannyira vágyni rá, amennyire én
vágytam Jaredre, csak sosem sikerült. Nem tudom, mikor jön el
az idő, amikor nem fogom hűtlenségnek tartani, ha Zóval
vagyok, és közben Jaredre gondolok, vagy Jareddel vagyok,
miközben Zóra gondolok. Jelenleg annak tűnik, és mindent
száműzök a fejemből, kivéve az előttem álló férfit.
Tíz évvel ezelőtt megkértem, hogy kapcsolja le a villanyt,
mielőtt továbbmennénk. Több réteg ruhába csomagoltam
magam, hogy elfedjem a hibáimat. Hogy elrejtsem magam. Most
itt állok a fürdőszoba ragyogó, könyörtelen fényében, és csupán
egy vékony köntös választja el Jaredet és a tökéletlenségeimet.
És nem aggódom a kilók miatt, amit még le kellene adnom.
 Nem agyalok azon, hogy rezegni fog-e valami rajtam, amikor
szeretkezni fogunk.
Nem érdekel egyetlen gödröcske sem a combomon, vagy az,
hogy túl széles-e a csípőm.
Rabul ejt a szemében látott elfogadás.
Elvarázsolnak a törődő érintései, egyre jobban, ugyanis
tudom, hogy többnyire nem törődik az emberekkel, és nem sok
embert képes elviselni. De azt mondta, hogy jobban kedvel
engem, mint bármelyik másik lányt. Sosem gondoltam, hogy
egy Jared-szerű emberbe fogok belezúgni, aki annyira az
ellentétem. Mindketten bizonyos szabályok szerint játszunk, és
mindketten a másik kivétele vagyunk.
Bármi is az, ami összeköt bennünket, és ami idáig kitartott,
még a viszályaink és a csalódásom idején is, arra késztet, hogy
olyat tegyek, amit senki mással nem tettem korábban.
Miközben a tekintetem nem hagyja el az övét, teljesen
kikötöm a köntös övét. Leeresztem a bal vállam, amíg az egyik
ujja le nem esik, felfedve a meztelen mellem és egy keveset a
derekamból meg a combomból. Jared élesen beszívja az orrán a
levegőt, és ökölbe szorul maga mellett a keze. A másik vállamat
is megrázom, mire a köntös teljesen megadja magát, és fehér
felhőkupacként hullik a földre a lábam mellé.
A  derekamon és a combomon húzódó aprócska,
narancsbőrből álló háló, ami a bőrömbe vésődött a felszedett és
leadott kilóktól… Azokat is látja.
A  melleim közötti különbséget is – az egyik valamivel
nagyobb, mint a másik – biztosan látja.
 A  hasamat, ami sosem tűnik elég laposnak, és már akkor
kidudorodik, ha ránézek egy kenyérre… Azt is látnia kell. Én
árgus szemmel szemlélem minden reggel.
Biztos vagyok benne, hogy látja az összes tökéletlenségemet.
Azt akarom, hogy lássa mindet, és hogy ennek ellenére is
akarjon engem.
És akar is.
–  Most már hozzád érhetek? – A  hangja nyerssé válik a
kiéhezettségtől. A  ceruzás lány a gólyahétről. Akit észre sem
vett, és akire még csak nem is emlékszik. Az  a lány itt áll, és
mindent megmutat neki, mindenét rábízza.
És érzi, hogy teljes valójában látják őt.
Szaggatottan bólintok, miközben a melleim emelkednek és
süllyednek a bizonytalan légzésemtől.
A  kezei… istenem, a kezei micsoda áhítattal simítanak végig
az állam ívén, majd feltérképezik az arcomat. Elindul lefelé a
nyakamon, és lassan cirógatja a bőrömet, mintha minden
centiméterét meg akarná ízlelni. Figyeli a keze által megtett
utat, és összeszűkül a szeme, amikor nagy kezébe fogja a
mellemet. Lehajol, és a meleg szájába veszi az egyik
mellbimbómat, a másikat pedig a hüvelykujjával simogatja.
Belekapaszkodok a mellettünk lévő fürdőszobaszekrénybe,
erősen szorítom, és próbálok megállni a lábamon, miközben
egyre nagyobbra nyílik a szája a mellem fölött, és erőteljesen
szívogatja, a másik keze pedig elkezd lefelé siklani, és a tenyerét
a fenekemre csúsztatja.
– Ez a segg – lihegi a nedves mellbimbóm fölött, majd kezét a
lábam közé csúsztatja, aztán minden teketória nélkül három
mohó ujját belém dugja. Az  ujját a fenekem felé húzza, és
simogatni kezdi a nyílás érzékeny bőrét, ami teljesen meglep, és
eláraszt egy váratlan érzés, ahogy szabadon felfedezi a testem.
–  Dugtak már valaha seggbe? – kérdezi, miközben
hüvelykujját az aprócska lyuk fölött húzkodja, a tekintete pedig
ég a vágytól és a kíváncsiságtól.
–  Igen – lihegem, és észreveszem, hogy minden gátlásomat
levedlettem a köntösömmel együtt. – Szeretem az anált.
A hüvelykujja mozdulatlanná válik, és elidőzik a redőzött rés
fölött, majd puhatolózik egy icipicit, de nem mélyeszti bele.
Az  egymásba fonódó tekintetünk szőni kezdi egy hamarosan
beteljesülő fantázia hálóját.
–  Akkor elég jól ki fogunk jönni egymással. – Folytatja a
kutakodást, a simogatást, a kínzó érintéseket derék fölött és
alatt, amíg lihegni nem kezdek, elszántan és remegve.
Egybeolvad a lélegzetünk. Egymáshoz döntjük a homlokunkat,
ő pedig a hátamat és a gerincemet dörzsölgeti, az ujja
elektromos vezetékként viszi a töltést az ujjbegyeiből az
érzékeny idegvégződéseim és izmaim felé.
–  Nagy kár lenne, ha most, hogy végre van ágyunk – szólal
meg –, nem használnánk ki.
Megcsókol, a nyelvünk hadakozik egymással, és hangos
sóhajunk középen találkozik. Alig veszem észre, hogy lassan a
hálószobába vezet. Mire a térdem hátsó fele hozzáér a kemény
matrachoz, és majd’ megőrülök, az ujjaimmal csavargatom a
haját, és végigkarmolom a hátát a körmeimmel. A hosszú ideig
megtagadott vágyunkból született csókjaink kíméletlenek.
Semmi kedvesség vagy finomkodás nincs benne. Kiéhezett
nyelvcsapások, a fogak éles csattogása. Vicsorgó. Harapdáló. Vér
íze vegyül a csókba, fémes, nyers ízt kölcsönöz neki. Több mint
egy csók. A titánok összecsapása.
–  Várj! – A  hajamba markol, és hátrahúzza a fejem, amikor
hozzápréselődöm, és még többet követelek. – Lassabban
akarlak.
–  Jared. – Kettőnk közé nyúlok, és rámarkolok a farkára. –
Majd később lassítunk.
–  Nem. – Felnevet, és finoman meglöki a vállamat, hogy
leüljek az ágyra. – Most csináljuk lassabban.
Ledöbbenek, amikor térdre ereszkedik előttem. Mindkét
alkalommal, amikor szeretkeztünk, Jared dolgozott többet, úgy
falt engem, mint egy éhező ember. Teljesen fel vagyok készülve,
és tocsogóan nedves vagyok a következő szinthez, de ő ismét
meglep engem. Kezébe veszi a lábfejemet, és megcsókolja az
ívét. Borzongás söpör végig a lábamon abból a pontból
kiindulva, ahol megcsókolta, és összerándulok. Felfedezőútra
indul, végigjárja a lábamat, megszívja a vádliizmomat meg a
térdem mögötti pontot, a nyelve meleg, bársonyos kínzás.
A  szája egész idő alatt engem dicsőít, megszorítja a csípőmet,
megmarkolja a derekamat, a kezébe veszi a melleimet. Amikor
a combom belső felét árasztja el a csókjaival, kapálózni kezdek,
hátracsuklik a fejem, és nem törődöm az ágyon szétterülő vizes
hajammal. A finom simítások, a pillekönnyű csókok és az óvatos
masszírozások mind szándékosak. Szenvedélyes módon
provokálja, hogy könyörögjek. Az  akaratok összecsapásának a
legjobb formája ez, amikor már le van játszva a végeredmény.
Ugyanis csinálhatja ezt lassan vagy gyorsan, finoman vagy
hevesen, de meg fog dugni, mielőtt ez az egész véget ér.
Én nyerek.
Azonban elszántan ellenállok, amíg csak tudok, ökölbe
szorított kezemmel gyürködöm a lepedőjét, a lábujjaim végét
hozzányomom a hűvös kőpadlóhoz, és a fogammal igyekszem
bent tartani a nyögéseimet és sóhajaimat. Nem adom meg neki
ezt az élvezetet, amíg ő sem adja meg nekem.
És akkor megváltozik az áramlat. Azok a gyengéd kezek –
amelyektől azt várom, hogy szétmarcangoljanak, hogy a
fenekembe vájjanak, miközben a testembe hatol – széttárják a
lábamat. Megfeszülök, mert teljesen tisztában vagyok vele, hogy
nem tudok védekezni a nyelvével, a tehetségével és a türelmes
vággyal szemben, ami a testem vágyakozó, könyörgő
középpontján fejti ki hatását. Közelebb húzom a fejét, hogy
bukjon mélyebbre a V alakban álló lábaim között, semmi
szégyen nincs bennem amiatt, hogy megmutatom, mit akarok.
Felkészültem arra, hogy követeljek, ha netán megpróbálna
lassítani vagy finomkodni.
– Banner – szólal meg még mindig térdelve, a haja nedvesen
és hűvösen ér a combomhoz. – Nézd, ahogy kinyalom ezt a
puncit!
Alig hallom a szívverésem mellett, de felkönyöklök, hogy
kövessem az utasítását. A szeme kéklő tűz, és ég, ahogy a lábam
alá nyúl a kezével, és felemelve mozdulatlanul tart, hogy
megnyíljak neki. Végig a szemembe néz, és a lábam közé hajol,
én pedig nézem, ahogy hozzám ér a szája. Nézem a higgadt
arckifejezését, amely megtörik az éhségtől és darabokra hullik a
vágytól. Rájövök, hogy az akaratok összecsapásában az ő
lélekjelenléte is ugyanolyan gyenge lábakon áll, mint az enyém.
Az  első nyelvcsapása után a nedves halmon közös
megegyezéssel egyikőnk sem tetteti tovább, hogy ura
önmagának. Ha ez az ágy a csataterünk, akkor mi két fehér
zászló vagyunk, ami megadja magát a másik követeléseinek.
–  Basszus, Ban – mormogja a síkos, nedves halmomnak.
Közelebb ránt a szájához, és nézem, ahogy a nyelve ádázul
csapkodja a csiklómat. Végighúzza alulról felfelé a nyelvét,
alaposan kiélvez minden centimétert, minden cseppet.
Felmordulok, meghúzom a haját, és közelebb nyomom a fejét,
miközben behajlítom a lábam, és sarkamat a vállába
süllyesztem. Egy őrült nő vagyok, aki nem tudja, mit illik és mit
nem, gátlások és büszkeség nélkül. A  késztetés, hogy eggyé
váljak vele, hogy párosodjunk, mindenek felett áll. Jobban
akarom érezni azt, hogy agresszívan döfködi a testemet, mint
amennyire el akarok élvezni, de nem kell meghoznom ezt a
döntést. Az  ujjai és a szája egyszerre végzik állhatatos
munkájukat, míg végül feloldódom. Minden láncomat letépem.
Minden sértés, minden kritika, minden kimondott szó ellenem
elveszíti az erejét most, hogy ez a tökéletes férfi egyedül csak
rám vágyik. Az, hogy ennyire kívánnak, elhomályosít minden
alkalmat, amikor nem vágytak rám – minden alkalmat, amikor
kevésnek éreztem magam. Elsodródnak tőlem a hullámokon, és
tökéletesen szabadnak érzem magam.
Még mindig lebegek és sodródom, amikor ő is odajön az
ágyra, és csókokkal halmozza el a vállamat, a nyakamat és az
orromon ülő szeplőket. Érzem a saját illatomat az arcán, és újra
felszítja bennem az eszelős vágyat. Megragadom a vállát, és
arra késztetem, hogy helyezkedjen el a lábam között.
– Használjak óvszert? – kérdezi mohón, reménykedve.
– Ne! – Meghúzom a haját, és megszorítom a kerek fenekét. –
Dugj meg, légyszi!
–  Egy ágyban, lámpafénynél – jegyzi meg. – Hogyan
szeretnéd?
Azonnal tudom a választ.
– Én akarok felül lenni.
Nem mintha még sosem lettem volna felül, de a gátlásaimat
sosem tudtam ilyenkor teljesen levetkőzni. Nem vagyok túl
nehéz? Kap levegőt a másik?
– Az szuper lenne – feleli.
– Akkor azt akarod, hogy meglovagoljalak, Jared? – kérdezem
játékosan, miközben ő elnyúlik alattam, én pedig átvetem a
lábam a hosszú combjain.
–  Hogy akarom-e, hogy lovagolj rajtam? – kérdezi felvont
szemöldökkel. – Biztos, hogy nem. Ha te vagy felül, jobb, ha
inkább vezetsz!
Felnevetünk, akár azok a fiatalok a mosodában, akiknek
szabad volt a szívük, és tiszta volt a fejük. És egy maroknyi
másodperc erejéig olyan egyszerű ez az egész közöttünk, de
ahogy elhelyezkedem fölötte, a jókedv elpárolog. Valami
olyasminek a küszöbén állok, amire nem biztos, hogy készen
állok. Nem arra, hogy belém hatoljon. Azért majd’ megveszek,
de most a köztünk lévő meghittségre gondolok. Nincsenek
titkok, hazugságok, félreértések, és senki más nincs ott. A hozzá
vezető ösvény tiszta, és attól félek, hogy ha egyszer elindulok
rajta, nem fogok tudni visszafordulni. Jaredhez egyirányú út
vezet.
A  kezembe veszem, és a testembe vezetem, és a forró, szűk
szorítást érezve mindketten felsóhajtunk, összeütközik a
homlokunk. Az  első lökés már szinte túl sok nekem, enyhe
tágulás, amiről az ember először tévesen azt hiszi, fájdalom,
pedig valójában a teste sajgása, ami még többért könyörög.
Nedves vagyok, tehát készen állok, de arra nem készültem fel,
hogy még többet érezzek annál, mint eddig. Nem készültem fel
a lelkem kis kattanására, a kulcs elfordulására a szívemben. Egy
nyitva hagyott ajtó vagyok, amikor emelkedem és süllyedek
rajta. A  hátamra teszi a kezét, és arcát a nyakamba temeti, az
orrát belém fúrva, nyalogatva, morogva és követelőzve, akár
egy állat. Minden be- és kimenetkor valami olyat érint meg
bennem, ami nem tudtam, hogy ott van. Valami olyat, amiről
nem tudtam, hogy szeretném, ha megtalálná.
Egyik kezével félresimítja a nedves hajat az arcomból, a
másikkal pedig megszorítja a csípőmet.
–  Olyan gyönyörű vagy – sóhajtja. Az  arca eltorzul a
gyönyörtől, és olyan tempóval hatol belém, hogy felhorzsolja a
testem. Felemelem a lábaim, és a háta mögött összekulcsolom a
bokámat, arra vágyom, hogy még mélyebbre hatoljon, még
keményebben. Ahogy egyenletesen támad és vonul vissza,
megtalálja az ujjaimat, összekulcsolja a sajátjaival, és nekem
dől, annyira, hogy az ajkai a fülemhez érnek.
–  Chinga – suttogja érzékien a fülembe; egy emlék az első
alkalmunkról.
Kifulladt nevetés hagyja el az ajkaimat, és megszorítom a
sajátjaimmal összefűzött ujjait.
– Chinga – suttogom én is.
Basszál!
Úgy mondjuk ki egymásnak ezt a vulgáris szót, mint valami
becézést, és mindkettőnket felizgat, ahogy egymás ajkáról
hallhatjuk. És aztán már nincsenek szavak. Csak az
összekapcsolódó tekintetünk, ahogy a testünk újra és újra
egybeforr – édes, verejtékes összeolvadás. Az egyik szív a másik
mellett ver. A  lélegzetünk egymásba vegyül a szánk előtt.
Az  akaratunk, amit mindketten olyan nagy büszkeséggel
irányítunk, összeomlik, behódol és megadja magát. Feloldódik a
testünk, és fegyverszünetet köt a szívünk. És egy utolsó döféssel,
egy utolsó csókkal végre eljön a béke.
 
 HUSZONKILENC
JARED
 
 
A  tárgyalás egyik klasszikus szabálya: amikor a feltételek
jobbak, mint amiket kialkudnál, vedd fontolóra, hogy ejted az
üzletet.
Banner Morales több, mint amit kialkudtam. Kétszer
szexeltünk tíz év alatt, és mindkét alkalom valamennyi
részletére tisztán emlékeztem. A  tegnap este ennél… több volt.
Ahogy egy szál semmire vetkőzött, levette magáról a köntösét és
a gátlásait, és nem csupán a bőrét meg a teste érett
domborulatait mutatta meg, hanem saját magát, teljesen
felfedte előttem belső önmagát. Ez a bizalom olyan módon
emelte magasabb szintre a köztünk lévő intimitást, amit még
sosem tapasztaltam korábban.
–  Szerintem steaket eszem. – Rám mosolyog az égő gyertya
fényén keresztül. Az  étteremnek, ami az egyik legkitűnőbb a
szigeten, saját terasza van, ami belóg a kék számtalan
árnyalatában pompázó Karib-tenger fölé, a döbbenetes
akvamarin-, égszínkék és türkiz felszín fölé. A  tenger fölött
fújdogáló balzsamos szellő Banner hajának elszabadult
tincseivel játszadozik, és tiszta illatát odafújja hozzám az asztal
másik felére. Ha a túlbuzgó felszolgáló nem nézne ránk néhány
percenként, elhinném, hogy csak mi ketten vagyunk itt.
– Ennyit a pontokról – jegyzi meg egy nevetéssel. – Nyaralok!
Te mit eszel?
Belenézek abba a hosszú szempillájú, eszpresszószínű
szemébe, és csak arra tudok gondolni, hogy hogyan nézett rám,
amikor a térdei között voltam, a fejemet a puncijába temetve, és
úgy lefetyeltem, mint valamelyik méregtelenítő italt itt a
szigeten, ami megtéveszti az embert a gyümölcsös édességével.
Banner ilyen. Annyira édes, hogy először nem is érzi az ember,
mennyire veszélyes – az ember fejébe száll, csak akkor, amikor
már támolyog a hatásától. Észre sem veszi, hogy egy szépséges
kígyó, és amikor már beleesett a csapdájába, nemhogy nem tud
kiszabadulni, de nem is akar.
– Jared. – Érdeklődő pillantást vet rám az étlapja fölött. – Mit
eszel?
– Ó! – Az étlapra pillantok, amit tíz perce tartok a kezemben,
de még nem olvastam végig. – A paella jónak tűnik.
– Óóó! – Résnyire húzott szemmel ránéz az étlapra, és bólint. –
Meggondoltam magam. Tényleg csodásan néz ki! Szerintem én
is azt fogok enni. Nagyon szeretem elkészíteni is.
– Sokat főzöl?
Amikor felteszem ezt a kérdést, rá kell jönnöm, hogy Banner
és én alig ismerjük egymást. Annak ellenére, hogy úgy érzem,
mintha pótolhatatlan darabjaimat hagytam volna benne tegnap
este, és hogy a sírba is magammal viszem a teste titkait, sok
mindenről lemaradtunk az elmúlt tíz év alatt, amit külön
töltöttünk.
 – Igazából igen. – Vállat von, és a válla olíva bőre napcsókolta
színben ragyog, és sima a pánt nélküli ruhájában. – Amikor van
rá időm.
– Esetleg főzhetnél valamit nekem is.
Egymás szemébe nézünk az asztal két végéből, és egy valódi
párkapcsolat lehetősége – amit sosem tudtunk fontolóra venni –
némán kezd kibontakozni köztünk.
– Aha – feleli. – Elkészíthetném a kedvenc ételemet.
– Ami?
–  Csirkeenchilada csokoládés csiliszósszal. Anyukámnál is
jobban csinálom!
– Közel álltok egymáshoz anyukáddal?
–  Igen, már amennyire egy egymásra túlságosan hasonlító
anya és lánya közel állhat egymáshoz. Többnyire tíz perc együtt
töltött idő után veszekedni kezdünk. – Belekortyol a gyümölcsös
italba, amit rendelt, és elfintorodik. – Nem is tudtam, hogy
ebben ananász van. Fúj!
Felnevetek az arckifejezése láttán.
– Ezek szerint nem rajongsz érte.
– Utálom az ananászt. Mindig is utáltam.
Leteszi a poharat az asztalra, és pillanatnyi szünet áll be a
beszélgetésünkben. Nem az a „most meg mi a fenéről
beszélgessünk” jellegű kínos csönd, mivel annyi mindenről
tudnánk beszélni, inkább nem tudjuk, hol kezdjük. Tétovázok,
nem tudom, hogy kimondjam-e, amit érzek, de aztán eszembe
jut, hogy milyen bátran fedte fel magát, a félelmeit és a
bizonytalanságait előttem tegnap, és tudom, hogy innen már
csak előrefelé mehetünk. Nem tudom pontosan, hová tartunk,
de az biztos, hogy előre. Átnyúlok az asztal fölött, megfogom a
kezét, és mosolyogva nézem körültekintő arckifejezését. Ő  is
bizonytalan.
–  Úgy érzem, sokat kell még tanulnunk egymásról – jegyzem
meg. – Bizonyos értelemben mintha ezer éve ismernélek, és
már azelőtt meg tudnám jósolni a következő lépésedet, hogy te
tudnád, mit fogsz tenni, másrészt viszont olyan, mintha semmit
sem tudnék rólad.
Megszorítja a kezem, és mosoly terül el a száján és az arcán.
–  Igazad van. Azt sem tudom, hogy nézel-e tévét, azt meg
végképp nem, hogy melyik a kedvenc műsorod.
– A Milliárdok nyomában.
–  Őszintén nem vagyok meglepve. – Rám mosolyog az asztal
másik feléről. – Hadd találjam ki! Bobby Axelrod a kedvenc
szereplőd, ugye?
– Téves – mondom elégedetten, hogy rosszul tippelt.
– Akkor ki? – kérdezi, és hunyorogva töpreng.
– Wendy Rhoades. 
Eltátja a száját, majd előredől, és az asztalra könyököl.
– Elképesztő, hogy nem Bobby az, vagy legalább Chuck. Miért
Wendy?
Azért, mert rád emlékeztet.
Nem mondom ki. Nem tehetem félre a tárgyalástechnika
összes szabályát. Nem fedhetem fel az összes kártyámat. 
–  Bobby a milliárdos, Chuck meg úgy vezeti a várost, ahogy
egy kerületi ügyésznek kell – felelem. – Wendy viszont
mindkettőjüket irányítja. Bármit megtennének neki.
Ellentmondanak a saját erkölcsi előírásaiknak, megszegik a
szabályaikat. Még arra is képesek, hogy a saját érdekeikkel
szemben cselekedjenek a nő kedvéért, ami egyikük részéről
sem etikus.
– Biztos?
–  Ebben egészen biztos vagyok – nevetek nyersen. – Önző
rohadékok mind a ketten, és ez a két önző rohadék bármit
megtenne Wendyért. Végül Bobby feleségét is ez űzte el. Tudta,
hogy bár ő a feleség, Wendy a királynő.
– Aha, nem számítottam a válásukra.
– Én igen – kötekszem. – Annyira egyértelmű volt, hogy Bobby
megdugná Wendyt, ha a nő bármi jelét adná, hogy van esélye.
Elhallgatok, és elkapom a tekintetét a holdfényben.
–  Ezt teszik az önző rohadékok – folytatom. – Megdugjuk a
lányt, aki kell nekünk, az első adandó alkalommal.
Elektrosztatikus töltés sistereg a levegőben, és közelebb hoz
minket annak ellenére, hogy egy centit sem mozdulunk egymás
felé. Láthatatlan és hajthatatlan ez a vonzás, és remélem, hogy
már felhagyott azzal, hogy ellenálljon neki.
–  És hogyan kezeled a bűntudatot? – kérdezi mély hangon,
ami alig több egy suttogásnál. – Ha bűntudatod van amiatt,
hogy elvetted, amit akartál?
– Miféle bűntudatról beszélsz?
Az igazság az asztalon landol az előételünk és az evőeszközök
között. Az  ő súlyos lelkiismerete és az enyém hiánya. Mielőtt
tovább kérdezősködhetne, odajön a pincér, és felveszi a
rendelésünket. Miután távozik, témát váltok, ahelyett, hogy
tovább beszélgetnénk az erkölcseim hiányáról.
–  Mi a kedvenc filmed? – Ott folytatom, ahol abbahagytuk,
mielőtt félbeszakítottak volna minket. 
– A remény rabjai. Neked?
– A Keresztapa.
– Na, persze.
– Tényleg az. – Mindketten nevetünk.
– Kedvenc kaja?
– Lasagne. – Az italomba kortyolok, jalapeñós margarita, vagy
valami ilyesmi. Hiányzik a Jamesonom. – A  legjobb lasagnét,
amit valaha ettem, anyukám készítette.
– Sosem hallottalak anyukádról beszélni – jegyzi meg Banner.
– Csak a nevelőanyádról. 
Fájdalom hasít a mellkasomba, ahányszor eszembe jut az
anyám. Némelyik érzés annyira erős, bizonyos
veszteségeinknek akkora jelentőségük van, hogy a szívünk –
nem az, amelyik dobog, hanem amelyikkel érzünk – nem tudja
tárolni, így a test szívja fel a csapást. Én így gyászolom az
anyámat.
–  Meghalt. – Megköszörülöm a torkom, és még egy kortyot
iszom a csípős margaritából. – Mellrák.
Banner képes arra, hogy úgy érezd magad, mintha te lennél
az egyetlen ember a helyiségben, vagy akár a világban. Nem
pislog, mintha akkor lemaradhatna a mondandóm egy alapvető
részletéről. 
–  Hány éves voltál? – kérdezi rezzenéstelen, könyörületes
tekintettel.
–  Tíz. – Köhögök, nem is annyira az italomba tett fűszerek,
inkább az ismeretlen érzés miatt, hogy erről, hogy róla
beszélek. – Nagyon gyorsan történt. Már négyes stádiumban
volt, és…
Általában eddig szoktam eljutni, és feltételezem, hogy ő is azt
fogja tenni, mint mindenki más. Részvétet nyilvánít, és
továbblép. Régi seb ez, semmi keresnivalója itt, Banner
azonban azt teszi, amit Banner szokott.
– Mesélj róla! – kéri halkan. – Hogy hívták?
– Angela. – Kurtán felnevetek. – Apu Angie-nek hívta. Istenem,
állandóan a nevét kiabálta. „Hé, Angie, hol a zoknim? Angie,
idehoznád a száraz ruháimat? Angie, nincs sör a hűtőben!”
Elhallgatok, és mindentudó pillantást vetek rá.
–  Innen hallom a gondolataidat – mondom egy gúnyos
mosollyal. – És igen, apámban volt némi soviniszta vonás, amit
a nevelőanyám elég gyorsan kiirtott belőle.
Jóízű nevetése és a szemében rejlő melegség valamelyest
csillapítják a mellkasomban érzett fájdalmat. Ritkán beszélek
erről, mert utálom ezt az érzést. Gyengének és tehetetlennek
érzem magam, mert nem tudom enyhíteni a fájdalmat, és nem
tudom visszahozni őt, ma este azonban nem tapasztalok
ilyesmit. Jólesik mesélni az életem egyik csodálatos nőjéről a
másiknak.
–  De azért anyut se ejtették a fejére. – A  textilszalvétával
játszadozom, amibe az evőeszközöket tekerték bele. – Csak
annyira szerette apámat! Állandóan boldoggá akarta tenni.
Ő ilyen volt. Mindig azt akarta, hogy mindenki boldog legyen.
– Akkor még a seregben szolgált az apád?
Nem emlékszem, hogy meséltem volna Bannernek arról, hogy
az apám katona volt, de bólintok.
– Aha. A seregben, úgyhogy így éltünk, amikor kicsi voltam. –
Vállat vonok, hogy lerázzam a vállamban végigkúszó
feszültséget. – Apu nem sokkal azután kilépett, hogy ő meghalt.
Leszerelt.
– Melletted akart lenni? Gondolom, elég durva időszak volt ez
számodra, tekintve, hogy olyan fiatal voltál!
Eddig nem gondoltam erre ebben a formában. Sosem jutott
eszembe, hogy apám értem tette, de talán igen. Amikor a
seregben szolgált, keveset volt otthon, és ha elvezényelték volna
valahova, a rokonoknál kellett volna laknom.
–  Lehet. – Lenézek az asztalra, de egy pillanatig nem a fehér
damasztszalvétát látom. Hanem azt, ahogy az apám anyám sírja
fölött zokog. Érzem, ahogy úgy szorítja a kezem, mint egy
mentőkötelet. – Szerintem ekkor kezdtünk közelebb kerülni
egymáshoz.
– Van fotód?
A  kérdés készületlenül ér, és úgy meredek rá, mintha azt
kérdezte volna, tudom-e, hová temették Jimmy Hoffát.
– Öhm, igen. Igazából van. – Ez az egyetlen papírképem, amit
magamnál hordok. A  többi mind digitális, de ezt szeretem
időnként megnézni. Előkotrom a pénztárcámat, és kiveszem a
viseltes fényképet a rejtett zsebből.
–  Nahát! – Banner szemügyre veszi a képet, amit odaadtam
neki. – Milyen gyönyörű! Olyan szép bőre van!
– Olasz volt. Gondolom, én is ezért vagyok egy kicsit sötétebb.
A génjeimben van egy kis egész évre szóló napbarnítottság.
–  Ez az egyetlen különbség közted és az apukád között. –
Banner rám emeli tágra nyílt szemét. – Egyébként akár ikrek is
lehetnétek.
Apám valamivel fiatalabb volt a kép készültekor, mint én
most, és Bannernek igaza van. A hasonlóság hátborzongató.
–  Nehéz volt neked? – Visszaadja a képet. – Amikor apukád
ismerkedni kezdett a nevelőanyukáddal?
–  Tudod, nem igazán. Apuval volt pár évünk kettesben,
mielőtt ő meg August bejöttek a képbe. Egy kicsit idősebb
voltam már, és őszintén készen álltam arra, hogy ismét legyen
egy nő a háznál. Apu elég szarul főz.
Egymásra nevetünk, és elréved a tekintetünk, mert ahogy
erről beszélgetünk, az egész olyan… közelinek tűnik. Mintha
valami újabb és mélyebb felé eveznénk. A  víz a bokámat
nyaldossa, de Bannerért, ahogy így beszél, ahogy így néz rám,
ahogy így létezik, térdig belegázolnék. Sőt, még mélyebbre is.
–  Szóval a sors egy fedél alá hozta a jövendőbeli kosarast a
jövendőbeli sportügynökkel, a többi pedig már történelem,
igaz?
–  Valami ilyesmi. – Körülnézek, hogy hol a pincér, hogy
újratöltse az italomat. – Bocsi, hogy ilyen nehéz témákról
beszélgetünk.
– Én nem bánom – mondja halkan. – Az élet néha nehéz.
És tessék. Azon kevés ember közé tartozik, aki nem érzi
kényelmetlenül magát mások fájdalmának társaságában. Nem
kínos a számára. Nem mond olyan fura dolgokat, közhelyeket,
amelyek igazából semmit sem jelentenek, semmit sem érnek,
akárcsak az üres kalóriák.
A  pincér hozza az ételünket, mi pedig nekilátunk, és
mindketten elismerő hangokat adunk ki a beszélgetés helyett,
amint az ételt leteszik elénk az asztalra. Aztán kérdezgetjük
egymást a gőzölgő tányérjaink fölött, és még többet iszunk.
Banner talál egy gyümölcsöset, amiben nincs ananász, azonban
rengeteg az alkohol. A  pincértől kikönyörögtem egy Jamesont,
és már a harmadiknál tartok, mire sikerül feltárni az utóbbi tíz
évünket, legalábbis valamennyit azokból a dolgokból, amiket
nem tudtunk egymásról.
A  levegő az elfogyasztott italok és a megosztott titkok
hatására egyre sűrűbbé válik körülöttünk. Bizonyára vággyal
turbózták fel az italainkat, valami afrodiziákummal, amitől
mindkettőnknek elnehezül a szemhéja, az ajkunkat
nyalogatjuk, és összekulcsoljuk a bokáinkat az asztal alatt, meg
amikor csak tudunk, egymáshoz érünk. Viaskodom magammal,
hogy folytassuk-e életem legizgalmasabb beszélgetését, vagy
hazavigyem Bannert, hogy életem legjobb szexelésében legyen
részem.
–  Most, hogy már mindent tudok rólad, kezdve a kedvenc
színedtől a kedvenc filmedig – szólalok meg –, szerintem ideje
mélyebbre ásni.
–  Mélyebbre? – Ellazul a székén, és a megtévesztően
gyöngyöző italt kortyolgatja, amit sorra hord neki a pincér
egész este. – Hajrá! Kérdezz bármit!
– A legfurább hely, ahol valaha szexeltél.
Ahogy kimondom a „szex” szót, rögtön megkeményedek.
Banner szemében is látom a fellobbanó vágyat. Hátradönti a
fejét, magába szívja a Karib-tenger friss levegőjét, és annyira
hasonlít arra, ahogy tegnap kinézett: ahogy hátravetett fejjel
lovagolt rajtam, és diktálta a tempót, ahogy a testünk
egybeforrt. És a nyakán lévő folt, amit nem igyekezett elrejteni,
és pont olyan alakja van, mint a számnak meg a belevésődő
fogaimnak, újabb bizonyítéka annak, hogy mindketten a
magunkénak akarjuk a másikat.
–  Hmm. – Úgy néz fel a mennyezetre, mintha gondolkoznia
kéne rajta. – Hát, múlt héten szexeltem az irodámban az
íróasztalon.
– Biztos nem az a legfurább hely, ahol valaha szexeltél.
A vigyora a szemérmesség határát súrolná, ha nem úgy nézne
rám, mintha mindjárt átmászna az asztalon, és lovagló ülésben
rám ülne.
–  Szerintem lehet, hogy ez volt az – mondja, és a nevetése
alapján mintha zavarban lenne. – Gondolom, nem vagyok elég
merész.
–  Vagy a partnereid nem voltak megfelelőek – vetem fel
zsivány mosollyal. – Szívesen.
–  Seggfej. – Várható módon forgatni kezdi a szemét, de azért
mosolyog. – És mi a helyzet önnel, Mr. Bárhol Szexelek?
– A legfurább? Lássuk csak! Egy U2-koncert backstage-ében.
– Azta, neked aztán jó a zenei ízlésed!
 –  Mondtam én. – Nevetek, és folytatom. – Egyszer a
kamarában. Egy bírónővel. Illetve az élelmiszerbolt negyedik
sorában. Épp zárt a csaj.
–  Okéééé. – Arckifejezése egyre kíváncsibbá és
hitetlenkedőbbé válik minden újabb vallomásommal. Mivel
Banner katolikus, szerintem az a legjobb, ha kihagyom a
gyóntatószékben megesett szexuális együttlétemet.
–  Egy PTA-gyűlésen. – Felnevetek, ahogy meglátom az arcára
kiült elképedést. – Az egyik ügyfelem elutazott, és megkért, hogy
beszéljek a tanárral.
– Akkor gondolom, tetszik a gondolat, hogy rajtakaphatnak.
–  Nem, csak szeretek szexelni, és bármikor megteszem,
amikor olyan kedvem van. – Vállat vonok, és féloldalas
mosollyal pillantok rá. – Látnod kéne az arcodat! Úgy nézel ki,
mint a Zöld sonkás tojás szexkiadása.
– Tessék? – Felhúzza az orrát, és érthető módon értetlenkedik.
– Ez meg mit jelent?
– Nem kell ott és nem kell itt, rajtam ez mind nem segít! – Idióta
kiejtéssel beszélek, Dr. Seusst idézve.
– Uramisten! – mondja röhögve. – Te nem vagy normális.
–  Vonaton! Egy vonaton! – folytatom. – Ne vonatra! Ne tedd
fára! Hagyj már végre valahára! Nem tudom, nem akarom, se
autón, se vonaton.1
–  Fejezd be! – mondja nagy nehezen nevetés közben. – Nem
vagyok prűd, vagy ilyesmi. Csak nem adódtak ilyen lehetőségek.
–  Ó, tehát nem adódtak ilyen lehetőségek – ismétlem, és
igyekszem kiprovokálni egy választ. – Én meg azt hittem, te az a
fajta nő vagy, aki megteremti őket magának.
A  szeme résnyire húzódik a cukkolásom hallatán, és némi
izgatottság és elszántság vegyül a tekintetébe. Körbepillant az
üres teraszon, én pedig nem tudom eldönteni, hogy megijeszt
vagy felizgat-e a pajzán vigyora. A felizgat mellett döntök, mivel
általában ezt váltja ki belőlem Banner.
–  Tudod, mit? – kérdezi, és az asztalra dobja a szalvétáját. –
Igazad van. Az a fajta nő vagyok.
Lecsúszik a széken, és eltűnik az asztal alatt.
– Banner, mit…
A  lehúzott cipzáram zizegése azonnal elhallgattat.
Az  övemmel babráló kezétől mozdulatlanná válok. Tetszik,
ahova tart ez az egész.
–  Ez most tényleg megtörténik? – kérdezem, de nem merek
reménykedni.
– Aha – feleli, a hangját elnyomja a faasztal lapja.
Lejjebb csúszok a széken, és terpeszbe rakom a lábamat. Meg
akarom könnyíteni a dolgát, amennyire lehetséges.
Előveszi, a keze határozott és hűvös, a szája forró és nedves.
Azt a rohadt!
Az alkohol, amit elfogyasztottam, forrni kezd a véremben, és
az övem alatt a fejembe szökik. Minden egyes percét ki fogom
élvezni ennek, és ha a pincér visszajönne, leszúrom a steakes
késemmel.
–  Ezt nagyon különleges módon szeretem – szólalok meg, és
igyekszem nem kifulladva beszélni. – Szükséged van
iránymutatásra?
 – Mondd meg te! – feleli Banner, mielőtt a torkáig bevenné a
farkamat.
Csikorgatom a fogam, és ökölbe szorítom a kezem a terítő
alatt, miközben elszántan próbálok nem nyögni.
– Jól csinálod – bököm ki.
–  Mmm – zümmögi, és a rezgés a farkamtól egészen a
lábujjamig terjed. Végighúzza az ajkain, majd beveszi a hegyét,
és úgy nyal végig, mint azt a vodkás jégkrémet. Alaposan,
mohón, mintha egymilliárd pontot érnék a kalóriaszámláló
alkalmazásában, és nem tudna elég gyorsan behabzsolni.
Az  asztalra csapok a kezemmel, amivel felborítom a
poharakat és a porcelánt. Banner nevetése gőzölög körülöttem,
és teljesen elveszek benne.
– Tessék, uram.
Most csak hülyéskedsz velem.
–  Öhm, igen. – Sikerül összeszednem magam annyira, hogy
aránylag értelmesen válaszoljak a pincérnek, miközben Banner
a golyóimat forgatja a kezében.
– Desszertet? – kérdezi.
Baszki, el fogok menni. Szinte biztos, hogy kifordult a
szemgolyóm.
– Tessék? – bököm ki? – Hm?
– Kér desszertet? – ismétli a pincér, és kíváncsi pillantást vet
Banner üres széke felé. – Vagy esetleg a hölgy kér valamit?
–  Nem tudom, hogy… – még nagyobb terpeszbe rakom a
lábam, és lejjebb csúszva két centivel mélyebbre hatolok a
szájába – …maradt-e még hely bárminek.
 – És a hölgy? – kérdezi ismét.
– Ő… Ő… – Istenem, igazán kiválóan csinálja. – Öhm, kiment a
mosdóba.
Ebben a pillanatban Banner lelkes fel-le mozgásában beveri a
fejét az asztalba. Repülnek és csörömpölnek a poharak meg a
tányérok. A pincér szeme elkerekedik, és megköszörüli a torkát.
–  Haver, kétszer annyi borravalót kapsz, ha most lelépsz –
mondom érdes hangon, miközben a küszöbén állok annak,
hogy leküldjem az életemet Banner torkán.
Egy szó, illetve diszkrécióra tett ígéret nélkül gyorsan távozik
a pincér a teraszról.
Miután elment, hátratolom annyira az asztalt, hogy lássam,
ahogy Banner telt ajka a farkam köré szorul. Ezt a képet
elraktározom a későbbi fantáziálgatásokra. Ujjaimat a hajába
mélyesztem, arra biztatva, hogy még mélyebben és még
gyorsabban csinálja. A  másik kezem a pánt nélküli ruha alá
csúszik, és megcsavarja a mellbimbóját. Elakad a lélegzete,
megtörve a szája mozgásának egyenletes ütemét, én pedig úgy
döntök, nem a száját akarom a farkamon érezni. Addig húzom a
haját, amíg kénytelen elengedni. A  felém lövellt pillantása
vággyal van tele, minden kifogás nélkül készen áll bármit
megadni nekem, amit akarok.
–  Gyere ide! – utasítom, és még keményebbé válok, amikor
azonnal feláll a térdelésből. A  kezem a ruhája alá téved,
megtalálom a bugyiját, és lehúzom a lábán. A tekintetünk nem
ereszti el egymást, miközben a selyem lefelé halad, és abban a
pillanatban, hogy a bokája köré esik, kilép belőle, és
elhelyezkedik rajtam. A combja az enyémen pihen, és az élénk
narancssárga ruha felcsúszik a derekára. Odahajol, hogy
megcsókoljon, a szája nyitva van és hívogató, de aztán egyből el
is húzódik, hogy hajszolni kezdjem. A  szám mindent belead,
hogy újra elkapja az övét. Rekedt nevetés lebeg az ajkaim fölött
a Karib-tenger szellőjével, miközben közénk nyúl, és magába
húz.
Ilyen érzés lehet belépni egy szentélybe. Mohó odaadással.
Hódolattal. Az  első lökéssel lőttek a gyenge lábakon álló
önuralmamnak. Megszorítom a csípőjét, és a ruhája
selyemanyaga ráhullik a kezem hátsó felére minden egyes
rengésünkkel. Az egyik karjával átkulcsolja a nyakam, a másik
pedig ernyedten lóg a teste mellett, miközben hanyagul,
hátravetett fejjel, összeszorított szemmel lovagol rajtam, és a
terasz balzsamos levegőjén kizárólag a szaggatott légzésünk és
nyögéseink hatolnak át.
Nem tudom levenni róla a szemem. Valami bennem
érthetetlen módon azt sugallja, hogy ha másfelé nézek, eltűnik.
Olyan, mint egy vihar, aminek nem találom a középpontját.
Szorosan kell kapaszkodnom belé, hogy biztosan ne tűnjön el –
hogy biztosan ne akarjon eltűnni. Még a dereka köré kulcsolt
karom ellenére is úgy érzem, hogy nem tudom teljesen birtokba
venni. Próbálok minden testrészébe belemarkolni, de a melle
kifolyik a kezem közül. A  feneke kiömlik az ujjaim közt.
Mindene olyan érett. Mindene olyan telt, kivéve a punciját.
A testébe vezető út keskeny és szűk, és csak én férek el benne,
de újra és újra bejárom ezt az utat, mint egy faltörő kos a vár
bejáratánál, ami mindent belead, hogy elérje a királynőt, aki
bent van.
Még mindig nem elég. Még így is, hogy a testünk
összekapcsolódik és fogaskerekekként fordulnak egymásba, és
teljesen kikészítjük egymást, akad egy rés vagy egy kis hely,
ahová bekúszik a kétely. Éhség emészti a gyomromat valami
mélyebb iránt, mint ami a fizikai birtoklást jelenti. Azt hittem,
ez ki fog elégíteni. Eddig mindig elég volt, most azonban
ösztönösen tudom, hogy miután ezzel végeztünk, megint csak
kelleni fog nekem, tovább fogok vadászni egy újabb bejáratra,
újabb mélységekre.
–  Várj! – lihegem, és bármennyire fájdalmas is ez a
farkamnak, megszorítom a csípőjét, és megállítom a testünk
ritmusos mozgását.
–  Mi a baj? – Banner hevesen lélegzik, a mellkasa fel-le
emelkedik, a ruhája mellrésze pedig félig lecsúszott, az egyik
mellét eltakarja, a másikat látni hagyja.
Feljebb húzom a ruháját, ami a derekánál fodrozódik, és
hagyom, hogy a hűvös levegő megáldja azt a pontot, ahol a
testünk összekapcsolódik.
– Nézz ránk!
Értetlenkedve vonja össze a szemöldökét, majd lenéz, és azt
látja, amit én, ahogy eltűnök benne. A teste magába szippantja
az enyémet. Finom hullámokban simogatom a csípőjét, és
együtt nézzük a síkos ki-be járkálást, a nedvességét, és ahogy a
nedvei minden egyes kihúzáskor bevonják a farkamat. Ezeket
az ajkakat akartam ma este a farkam körül. Egyik kezemet a
melle közé téve, ami a szoknyáját húzza feljebb, a másik
kezemet pedig a nyakán tartva a homlokomat az övének
döntöm.
–  Látod magad rajtam? – kérdezem. – Látod, hogy hogyan
szippantasz magadba? Ahogy a mohó kis puncid megeszi a
farkamat?
A homlokomhoz érve bólint, akadozó a lélegzete.
– Felelj, Banner! – mondom éles hangon.
– Látom – válaszolja, és a szemembe néz.
–  Azt akarom, hogy mindig benned legyek – mondom, és a
sürgető vágytól nyers a hangom. – A fejedben akarok lenni.
Megcsókolom a homlokát.
– Tudni akarom, mire gondolsz. – Eltolom magamtól, annyira,
hogy a melle közé csókoljak, épp a szíve fölé. – Tudni akarom,
hogy mit érzel. Tudni akarom, hogy mire vágysz.
A  testünk átveszi az irányítást, és ismét döfködni kezdem, a
legjobb szándékaim ellenére is. A  lába izmai minden
emelkedéssel és süllyedéssel megfeszülnek az enyémen.
Megcsókol, a nyelve kötekedik az enyémmel. A  hárítás és
cselezgetés viaskodó játéka.
– Oké – leheli bele a csókunkba.
Megfogom az arcát, és egybeforrasztom a tekintetünket egy
túlfűtött pillantással.
– Számomra ez több mint szex – jelentem ki. – Érted?
Elkerekedik a szeme, és elsötétedik a felismeréstől.
– Értem. – Nem kapja el a tekintetét, még akkor sem, amikor a
testünk tempója gyorsulni kezd. – Számomra is.
 Elsuttogott ígérete kezdi megtölteni azt az űrt, azt az üres
teret, amit a teste érintésével önmagában nem tudok betölteni.
Végigcsókolgatom az állát, elindulok lefelé a nyakán, és apró
harapásokat mérek a kulcscsontjára.
–  Mondd őszintén, Ban! – suttogom határozottan a füle
mögötti illatos üregbe. – Azt akarom, hogy mondd őszintén.
–  Úgy mondom. – A  lélegzete elakad a nyakamnál. Az  ujjai
belegabalyodnak a hajamba. A  térde összeszorítja a csípőmet,
ahogy egyre keményebben, mélyebben és gyorsabban dugunk.
– Esküszöm, hogy több.
– Nem fogok osztozni rajtad. – Elhúzódom, és megragadom az
állát, arra kényszerítve, hogy rám nézzen. – Tudom, hogy
álszent vagyok. Tudom, hogy elvettelek valakitől. Nem érdekel.
Nem fogok osztozni rajtad.
–  Nem is kell. – Elhagyja az elsuttogott ígérete az ajkát,
beleáramlik abba a lyukba, még jobban kitöltve azt. Csillapítja
üres sajgását. Felkészületlenül érve megragadja az állam, és
birtoklóan összeszorítja az izmait a farkam körül, mire
felmordulok. – És én sem fogok osztozni rajtad.
Nevetségesnek tűnik a gondolat, hogy valaha kockára tenném
a kapcsolatomat Bannerrel azok miatt a nők miatt, akikkel
dugtam, de töredékét sem éreztem ennek az intenzitásnak.
Mégsem nevetek, mert ugyanezeket a kérdéseket, ugyanazt a
megerősítés iránti igényt látom a szemében, ami tudom, hogy
az enyémben is ott van.
–  Csak te létezel, Ban. – Odanyúlok kettőnk közé, majd
simogatni és csipkedni kezdem a csiklóját, miközben egy
villámcsapásszerű érzés indul el a gerincem tövéből, ami
végigszánt a lábaimon, és elfojtja a következő szavamat. –
Esküszöm.
Az  esküjét hallva elveszítem minden önuralmamat, és
minden kétségem és tétovázásom eltűnik, miközben beleömlök
a teste hívogató melegségébe. Az  élvezésem belőle is ugyanezt
váltja ki, és mindketten felkiáltunk, a hangunk erőteljesen
visszhangzik az üres teraszon. Megfeledkeztünk róla, hogy a
pincér bármelyik percben visszajöhet. Nem gondolunk arra,
hogy egy eltévedt vacsorázni vágyó felbukkanhat a kis privát
terünkben. Csak a Karib-tenger, ami kék árnyalatú vászonként
terül el alattunk. Csak az izzadságtól nedves testrészeink
léteznek, amelyek magukba szívják a szellőt. És csak az az
ígéret, amit azelőtt suttogtunk el, hogy mindketten elmentünk,
ami erősebb az acélnál, és törékeny, akár a holdfény ragyogása,
amely megvilágít minket.
 

1 Idézet Dr. Seuss: Zöld sonkás tojás c. gyermekkönyvéből, ford.: Szabó T. Anna.
 HARMINC
BANNER
 
 
– Beléd fér még egy kis desszert?
A  kérdésem eszembe juttatja a pincérünket, aki bizonyára
szörnyen elképedt, amikor rájött, hogy mit művelünk a
teraszon. Mivel én az asztal alatt voltam Jared farkával a
számban, nem láttam az arcát. Az emléktől égni kezd az arcom,
de visszafojthatatlan vigyor terül el az ajkamon.
– Mi olyan vicces? – kérdezi Jared az asztal másik feléről. – Ja,
és most nem kérek desszertet. Nagyon elteltem.
– Oké. – Felállok egy kicsit, fogom a tányéromat, és odanyúlok
Jaredéért is.
– Majd én – mondja, és fogja a tányérját, a borospoharát és a
villáját, majd elindul a konyha felé. – Most meg mit vigyorogsz
úgy, mint a tejbetök?
Rám nem jellemző kuncogás bukik ki belőlem.
–  Ironikus, de épp arra a szegény pincérre gondoltam az
étteremből.
–  Egyáltalán nem szegény, tekintve a borravalót, amit adtam
neki. – Jared felnevet, és beteszi a tányérját a mosogatógépbe. –
Jobban elkerekedett a szeme, amikor meglátta a pénzjutalmát,
mint amikor rájött, hogy mit művelsz az asztal alatt, hidd el
nekem.
Lefedem az enchilada maradékát, amit nem ettünk meg, és
leteszem az asztalra a buñuelost, amit desszertnek készítettem.
–  Ez jól néz ki – állapítja meg Jared, és kiszed egy fánkszerű
édes golyót a kosárkából, amibe beletettem őket.
– Annyira finomak! – Beszívom az aromájukat, és felsóhajtok.
– Mama régen állandóan ilyet sütött. Évek óta nem ettem.
Jared beleharap az egyikbe, és elismerően mormog.
–  Isteni! – Elvesz még egyet, leharapja a felét, majd felém
nyújtja a másik felét. – Kóstold meg!
Habozok, mivel képtelen vagyok kikapcsolni a belső
számológépemet, ami számolja a pontokat.
– Csak egy falatot – nyaggat Jared, és végighúzza az édes sült
tésztát az alsó ajkamon. – Nyaralunk!
Bólintok, és elfogadom, majd összeszorítom a szemem,
amikor az ízek felrobbannak a nyelvemen, és több ezer emléket
hoznak vissza a gyerekkoromból.
–  Annyira jó – mondom, miközben lenyelem a desszertet. –
Ezer éve nem ettem ilyet. Utoljára néhány karácsonnyal ezelőtt,
amikor Mama csinált ilyet. 
Felnézek, és elkapom Jared töprengő arckifejezését, amiről
már tudom, hogy többnyire egy puhatolózó kérdést előz meg.
–  Szerinted hogy fog reagálni a családod, ha megtudja, hogy
Zo meg te szakítottatok? – kérdezi.
Ezt a kérdést a pontjaimmal együtt a villa ajtajában hagytam,
amikor megérkeztünk, most azonban visszafurakodik. Minél
inkább közeleg a hazautazásunk időpontja, amikor
visszatérünk Los Angelesbe, és kezdenem kell valamit a
konfliktusunkkal, annál nehezebb megfeledkezni róla. Több
nehéz beszélgetés vár rám, beleértve egyet a családommal.
– Meg fognak lepődni. – Lekapcsolom a konyhában a lámpát,
és visszatérünk a jól felszerelt szalonba. Odafelé Jared megfogja
a kezem, összekulcsolja az ujjainkat, és magához húz.
Állandóan birtokló az érintése. Minden simítás, csók és érintés
azt fejezi ki, hogy az övé vagyok. Nem bánom. Én is ugyanígy
érek hozzá. Ugyanígy érzek, mintha meg kéne jelölnöm a
területemet, annak ellenére, hogy senki nincs itt, aki
fenyegetést jelentene rám nézve.
– Meglepődnek és kiakadnak?
Jared lezuttyan a bőrkanapéra, ami a helyiség kellős közepén
díszeleg, és az ölébe húz. Volt idő, amikor feszülten és idegesen
ültem volna ott, és egész idő alatt azon agyaltam volna, hogy
nem vagyok-e túl nehéz, hogy elbírja-e a súlyomat, most
azonban ellazulok, oldalvást ülök, a vállamat a mellkasának
döntöm, a fejem pedig a válla alá bújik.
– Ki fognak akadni. Most, hogy belegondolok, a családom volt
az egyik oka annak, hogy nem törődtem azzal a kis hanggal,
ami azt suttogta, ne kezdjek Zóval járni. Évek óta azt akarták,
hogy összejöjjünk. – A  pólója gallérjával játszadozom, és
megszorítom az enyémbe kulcsolódó kezét a térdemen. – Nem
köntörfalazhatok. Milliónyi kérdésük lesz, és végig kell
gondolnom, hogy mit válaszoljak nekik.
– Őszintén – szólal meg. – Mondd el nekik a kételyeidet, és az
okokat, amelyek meggyőztek róla, hogy figyelmen kívül hagyd
őket! Mesélj nekik rólunk! Mármint, nyilván nem kell
részletezni, hogy hogyan dúltuk fel az asztalodat.
Visszafojtom a mosolyomat, mert nem igazán vagyok
felkészülve a viccelődésre, de tudom, hogy egy nap majd menni
fog.
– És rólam? – teszi fel erőltetett könnyedséggel a kérdést. – Mit
fognak gondolni rólam? Arról, hogy együtt vagyunk? Tudom,
hogy Zóhoz képest nem pont az a fiú vagyok, akit szívesen
hazavinnél a mamádhoz.
Felnézek rá a vállához dőlve, és az arcát fürkészem, hogy
vajon mi az, amit nem mond ki. A szája megfeszült körvonalát.
A szemében rejlő aggodalmat.
–  Nem hittem volna, hogy érdekel, mit gondolnak – jegyzem
meg, és ráteszem a tenyerem kemény hasizmára a pólója alatt.
– Nem is. Magam miatt nem. Akkor is együtt leszünk, ha maga
a pápa ellenzi.
–  Nem hiszem, hogy a kapcsolatunkhoz szükség van a pápa
jóváhagyására. – Nevetek, és a hátát simogatom. A  kezem
megdermed a pólója alatt, ahogy a „kapcsolat” szó ott lebeg a
levegőben. Még azok után is, amiket a teraszon mondott, hogy
nem csak a szex miatt van velem, és hogy nem akar osztozni
rajtam, és hogy nekem sem kell osztoznom rajta… Ennek
ellenére még mindig mintha túloznék azzal, hogy kapcsolatnak
nevezem a kettőnk közt alakuló viszonyt.
–  A  pápáéra nem is – mondja könnyed mosollyal, őt nyilván
nem hatotta meg az a szó.
– És a mamádéra? Szerintem anyukáddal lesz a legnehezebb
dűlőre jutni.
–  Igaz. – Szinte beleborzongok a gondolatba, hogy micsoda
dorgálásnak nézek elébe Zo miatt.
– Tudom, hogy nagyon szereted a családodat – jelenti ki Jared
józanul, és finoman megszorítja az állam. – Én is szeretem az
enyémet, de az ilyesmibe nincs beleszólásuk. Rajtunk kívül
senkinek sincs.
Az  arcát vizslatom, hogy látok-e rajta álnokságot vagy
kétszínűséget, de csupán ugyanazt a bizonyosságot látom rajta,
amit tegnap este is. Bizonyosságot miattam és a kapcsolatunk
miatt. Egyszerűen bólintok, és a vállának döntöm a fejem,
elégedetten hallgatva a szívverését, valamint a villa ajtajától
néhány méterre morajló hullámok zaját.
A távolban telefoncsörgés szakítja félbe a kényelmes csöndet,
amiben együtt lazítottunk.
– Uh – nyögök fel, miközben felülök az öléből. – A telefonom.
– Hagyd csak – biztat, miközben megcsókolja a nyakam ívét. –
Maradj itt, és dugjunk! Ma még csak egyszer szexeltünk. Máris
kezd elmúlni a varázs?
Felnevetek, és határozottan megcsókolom az arcát.
– Bármilyen csábító a gondolat, ez Cal csengőhangja.
Felkecmergek, és a lépcső felé sietek, majd felrohanok rajta.
Csak annyit mondtam a főnökömnek, hogy szükségem van
néhány nap szabadságra, és hogy a csapatom gond nélkül
tartani fogja azt a bizonyos frontot, amíg távol leszek. Azonban
jó pár holtidényes tárgyalás van még folyamatban. Nem
hanyagolhatom el az ügyfeleimet teljesen. Valami olyasmiről
lehet szó, amit nekem kell elintéznem.
Vagy lehet, hogy Zo elmondta neki, hogy kilép a Bagley-től,
mert, az ő szavaival élve, nem tudtam zárva tartani a lábaimat.
Ez jóval zavarbaejtőbb forgatókönyv, de mindkettőre
felkészültem.
–  Szia, Cal! – szólok bele fújtatva a rohanást követően. – Mi
újság?
–  Hol a francban vagy? – faggat azonnal, nem törődve a
társalgás alapvető szabályaival.
– Mondtam, hogy kiveszek pár napot. – Felveszek egy párnát
az ágyról, ahol annyiszor szeretkeztünk már a héten, hogy
számolni sem tudom. A  párna Jared tiszta, függőséget okozó
szagától illatozik.
–  Aha, nos, elég rossz az időzítés, tekintve, hogy a
legkomolyabb ügyfeled kórházban van, miközben te a rózsákat
szagolgatod, vagy mi a jó francot csinálsz.
Azonnal mozdulatlanná válok az arcomhoz nyomódó párnán,
Jared illatával az orromban.
–  Mit mondtál? – bukik ki a kérdés a számon. – Melyik
ügyfelem? Ki az?
– Zo. Ki más lenne a legkomolyabb ügyfeled?
– Zo? – Alig kapok levegőt, így alig tudom kimondani a nevét.
Jared bukkan fel az ajtóban, egyik vállával nekitámaszkodik
az ajtófélfának, és keresztbe tett karral, összeráncolt homlokkal
néz rám.
– Igen, Zo. Hol a francban jár az eszed?
– Mi… Mi a baj? Hol van?
 –  Mint említettem, a kórházban – feleli Cal, és a
türelmetlensége egyértelműen hallható a válaszában. – Három
napja ott van.
– Három napja? Kórházban? – kiáltom, és viaskodik bennem
az értetlenség, a frusztráltság és a harag, illetve szeretnék
válaszokat kapni. – Zo utálja a kórházakat.
Amióta ott kellett ülnie a váróban, miközben a családtagjai
sorban meghaltak, mindenáron elkerüli a kórházakat.
A gondolat, hogy ott fekszik az egyikben három napja…
– Mi történt? – kérdezősködöm tovább.
–  Állítólag épp Vancouverben volt valami szokásos
holtidényes cucc miatt. Stresszvizsgálatot végeztek rajta, amikor
elájult.
Zo sosem ájult el a tíz év alatt, amióta ismerem, még a
keresztszalag-szakadása mindent felemésztő fájdalma miatt
sem.
–  A  csapat úgy gondolta, jobb, ha tudjuk, ezért felhívták az
irodát – folytatja Cal.
–  Miért nem rögtön engem hívtak? – Az  idegesség miatt
élesebb a hangom.
–  Zo megkérte őket, hogy ne tegyék. – Cal kíváncsisága
átszűrődik a vonal másik végéről. – Mi a franc folyik itt,
Banner? Ha volt valami kis veszekedésetek, arról nem akarok
tudni, de ha ez az egész az üzletre is hatással lesz, helyre kell
hoznod.
– Mindent kézben tartok.
A  válaszom magabiztosan hangzik a káosz ellenére, amerre
az életem tart. Jared kővé dermedt arccal figyeli a
beszélgetésemet. Cal kérdései, faggatózásai és alig elkendőzött
fenyegetései belém vágnak a telefonon keresztül. És valahol egy
vancouveri kórházban a legjobb barátom egyedül szenved a
személyes poklában. Semmit nem tudok kézben tartani, főként
nem a kusza szívverésemet, a reszketésemet vagy a bennem
gomolygó szorongást.
–  Szerencséd – figyelmeztet Cal. – Menj oda, derítsd ki, mi a
szar folyik ott, és tudósíts!
Leteszi, én pedig néhány másodpercig a telefonra meredek,
mozdulatlanul a döbbenettől.
– Zo kórházban van? – kérdezi Jared az ajtóból.
–  Igen. – Lenyelem a könnyeimet, és visszatartom a kitörni
készülő kérdéseket meg félelmeimet. Nem Jareddel kellene
Zóról beszélgetnem. Odamegyek a szekrényhez, kiráncigálom
belőle a bőröndömet, és nekiállok beledobálni a ruháimat, oda
sem figyelve arra, hogy mit pakolok be.
–  Na. – Jared a kezébe veszi a kezem, és arra késztet, hogy
legalább addig álljak le, amíg a szemébe nézek. – Mondd el, mi
folyik itt, Ban!
–  Elájult. – Behunyom a szemem, és próbálom kizárni az
összes legrosszabb forgatókönyvet. – Biztosan van rá észszerű
magyarázat, de három napja vizsgálgatják.
A  könnyek tehetetlenül elárasztják a szemem, és szeretnék
egy pillanatra gyenge lenni, de nincs idő gyengeségre. Lehet,
hogy Zónak sincs ideje a gyengeségemre. Erősen van rám
szüksége. A  legrosszabb, hogy még arról is meg kell győznöm,
hogy egyáltalán segíthessek neki.
–  Akkor elmész? – kérdezi Jared, és egy izom rángatózik az
állkapcsa éles vonalában.
–  Muszáj. – Megrázom a kezem, megfogom az arcát, és
belenézek a szemében ülő aggodalomba és kétségbe. – Zo még
nem szólt nekik, hogy kilép tőlünk. Cal semmit nem tud a
dologról.
–  Talán nem is akar kirúgni téged – motyogja Jared, és telt
ajka komoran elhúzódik. – Én nem rúgnálak ki, ha vissza
akarnálak szerezni.
–  Ez nem arról szól, hogy vissza akar szerezni. – Ismét a
szekrény felé fordulok, és leveszem a ruhákat az akasztókról,
majd gondatlanul, kapkodva a bőröndömbe hajigálom őket. –
Még nem derült ki, mi a baja, és gyűlöli a kórházakat.
–  Te pedig nyilván azonnal odasietsz – jegyzi meg Jared. –
Biztos vagyok benne, hogy van egy hely számodra az ágya
szélén, ami csak rád vár.
Megállok, és rámeredek.
–  Ez nem fair – csattanok fel. – Képes lennél esetleg egy
rohadt másodpercig emberi módon viselkedni, hogy magadon
kívül másokkal is törődj egy kicsit?
Nyers szavaim hallatán leesik Jared álla, mint egy sisak
rostélya a csatában, és hátralép egyet, eltávolodik tőlem.
– Jared, nem úgy értettem…
–  Akkor hát igaz, ugye? – A  nevetése buzogányként leng a
levegőben, és még csak be sem húzom a fejem. – Én magam
mondtam. Egy önző rohadék vagyok, de nem fogok úgy tenni,
mintha nem zavarna ez az egész.
–  Ezt értem, de kérlek, hidd el, amit tegnap este mondtam
neked. – Felé nyújtom a kezem, a kezembe veszem azt a szép
arcát, és hagyom, hogy a szemembe nézzen, hogy lássa,
komolyan gondolom, amit mondani készülök. – Csak te létezel.
Érzem, hogy a megfeszített arcizmai kezdenek ellazulni az
érintésem alatt. Egyik karjával közelebb húz, a másikkal pedig a
hajamba túr a tarkómnál. Nem mondanám, hogy valaha láttam
volna gyengédséget Jared Foster arcán, de ahogy ebben a
pillanatban rám néz, talán most jár hozzá a legközelebb.
– Nem akartam seggfej lenni. – Elfintorodik. – Mármint, ilyen
a természetes viselkedésem, de tudom, hogy kórházban van.
Ő  az ügyfeled. A  barátod. Nyilván meg kell nézned, hogy
rendben van-e.
– Muszáj.
–  Muszáj – ismétli bólogatva, és megszorítja a kezem. – Csak
emlékezz ránk, jó? Hogy van köztünk valami…
Egy másodpercre elakad a szava, keresi a megfelelő szót, ami
már ott van az én nyelvem hegyén is.
– Különleges? – kérdezem halkan.
Bólint, és lehajol, hogy megpuszilja az orromon pettyező
szeplőket.
– Igen. Valami különleges van köztünk.
 
 HARMINCEGY
BANNER
 
 
– Téged meg ki az ördög hívott? – Zo dühös kérdése az első, amit
meghallok, amikor belépek a kórterembe. Félreteszem minden
nyugtalanságomat, amit amiatt érzek, hogy ilyen nagynak és
sebezhetőnek látom. Túl nagy a kórházi ágyhoz képest, túl
sebezhető ahhoz az erős férfihoz képest, aki az elmúlt
évtizedben a legjobb barátom volt.
–  Szerintem az a jó kérdés – mondom, és a kérlelhetetlen
ügynök ábrázatát öltöm magamra, amire neki jelenleg szüksége
van –, hogy miért nem hívtál fel?
–  Tényleg azt akarod, hogy elmondjam ezek előtt a kedves
emberek előtt, hogy miért téged hívtalak volna ide utoljára? –
kérdezi, még mindig angolul.
Belenézek a Zo ágya körül tömörülő orvosok kíváncsi
tekintetébe. Amióta csak együtt dolgozunk, Zo és én mindig
spanyolra váltunk, amikor olyasmiről szeretnénk beszélni, amit
nem akarunk, hogy más is értsen. Lehet, hogy bunkóság, de
nem érdekelt minket. Egy csapat voltunk. A  dolgok
nyilvánvalóan megváltoztak.
–  Nem érdekel, hogy mit mondasz nekik – felelem őszintén,
mivel hajlandó vagyok kiteregetni a szennyest akár idegenek
előtt is, ha ez az ára. – De a szerződésed szerint értesítened kell
az ügynöködet bármilyen jelentős orvosi beavatkozás esetén,
lehetőség szerint még azelőtt, hogy megtörténne, de
huszonnégy órán belül mindenképpen.
– Baromság. – Zo úgy köpi ki a szót, és keserűen hunyorog.
–  Igen, gondoltam, nem árt, ha emlékeztetlek. – Lerakom a
Botega Veneta Cabat táskámat az ágy végében, előveszek egy
példányt a szerződéséből, és elé teszem a papírokat. –
Negyvennegyedik oldal.
Elveszi a szerződést, és megkeresi az oldalt, amit megjelöltem
egy apró, piros post-ittel.
–  Nem érdekel, mi áll a szerződésben. – Visszadobja a
szerződést, ami a táskámban landol. – Nem akarom, hogy itt
legyél.
–  Szar ügy. – Magamra öltöm a tárgyalásokhoz használt
arckifejezésemet, hogy elfedjem a fájdalmat, amit a szavai
okoznak. – A  pályám kibogozhatatlanul kapcsolódik a tiédhez,
amíg én vagyok az ügynököd, úgyhogy ha bármi történik ezzel
a testtel, az rám is kihat.
– Nem vagy az ügynököm.
– A szerződés szerint – mondom, és feltartom a papírokat – az
vagyok, és hacsak nem tudsz felmutatni olyan jogi
dokumentumot, ami bizonyítja, hogy hivatalosan felbontottad
az ügynök-kliens kapcsolatunkat, nem csupán jogomban áll itt
lenni, de felelősségem is.
– Kifelé! – utasít nyersen.
– Nem.
 A  felszínen higgadtnak tűnök, és remegő kezemet a profin
szabott, bő szárú nadrágom zsebébe rejtem. A  selyemblúz, a
magas sarkú, a gyémánt fülbevaló, a drága kölni, a feltűzött
haj… Mind az a professzionális fegyverzet, amibe
belecsomagoltam magam erre az összetűzésre. Nincs szüksége
egy támogató barátnőre. Neki egy harcos kell, és a hibátlan
smink, amit alaposan magamra kentem, az az én harci díszem.
– Ki itt a főnök? – kérdezem, és körbepillantok a szobában.
– Úgy fest, hogy ön az – feleli az egyik fehér köpenyes, ritkuló
hajú, szemüveges férfi.
–  Azonnal tájékoztatniuk kell a történtekről – mondom,
figyelmen kívül hagyva a tréfálkozási kísérletét, amire most
nincs időm. – Doktor úr… Hogy hívják?
– Dr. Clintmore. – Előrelép, és megrázza a kezem.
–  Mi a helyzet az ügyfelemmel? – kérdezem. – Mi történt
eddig, és mi a terv? Mit tudunk eddig?
Dr. Clintmore rápillant Zóra, némán engedélyt kérve arra,
hogy megossza az információkat, mielőtt bármibe belevágna.
Zo az ágy végében heverő szerződés felé biccent, és összevonja
a szemöldökét, de aztán bólint, hogy folytassa csak.
– Mr. Vidale vérnyomása veszélyesen alacsony volt – feleli dr.
Clintmore. – Elájult a stresszvizsgálat közben, de nem ez volt az
első alkalom. Arról informált bennünket, hogy az utóbbi
néhány hét során többször is elájult már.
–  Tessék? – Nem bírok csendben maradni. Az  aggodalom
áthatol az álarcomon, és Zo kitérő tekintetét fürkészem. –
Mikor? Miért nem mesélted?
 – Mit számít ez most? – Zo hosszan kifújja a levegőt.
– Igenis számít – felelem makacsul. – Mondd el, mi történt!
–  Egyszer az öltözőben, a szezon vége felé – mondja, mintha
harapófogóval kellene kihúzni belőle a szavakat. – Aztán pár
hete, amikor Argentínában voltam az árvaházban.
–  És nem gondoltál arra, hogy megoszd velem ezt az
információt? – Nem tudom, hogy legszívesebben megráznám,
vagy megölelném-e, de tombol bennem a düh, és pokolian
megijedtem.
–  Azt hittem, semmiség. – Mély levegőt vesz, amitől
megnyúlnak az izmok a széles mellkasán. – Az  öltözőben egy
meccs után történt, amikor szinte egész végig játszottam.
Gondoltam, csak kimerültem, és nem hidratáltam eleget. Idén
nyáron, egész nap kint dolgoztam a napon az árvaház új
menzáján.
Valami megvillan a szemében, amikor találkozik az
enyémmel. Valószínűleg emlékszik rá, hogy a menza felépítése
az én ötletem volt, amikor legutóbb elkísértem az árvaházba.
– Tehát Mr. Vidale feltételezte, hogy ezek az esetek, valamint
a fogyás normál tünetek – veti közbe dr. Clintmore.
Rákérdeztem nála a fogyásra, de a meccsek sűrű
egymásutánjára fogta a dolgot. Miért nem erősködtem jobban?
Hogy kerülhette el a figyelmemet? Belém hasít a bűntudat, de
próbálok arra fókuszálni, amit az orvos mond.
–  Biopsziát említett? – kérdezem élesen, amikor ismét rá
figyelek. – Biopsziája volt?
–  Igen, és az eredmény kielégítő – folytatja dr. Clintmore. –
Elvégeztünk pár vizsgálatot a szívén és a tüdején. Minden
eredmény a megfelelő tartományban van, kivéve…
– Kivéve mit? – vágok közbe, és az ágyrácsba kapaszkodom.
–  A  vérében az albuminszint különösen magas. – Az  orvos
óvatos pillantással néz végig a többieken a szobában, mielőtt
folytatná. – Ezt több dolog is okozhatja, úgyhogy egyelőre nem
találgatunk, hanem megvárjuk a többi eredményt.
– Mi az az albumin? – kérdezem.
Dr. Clintmore odabiccent az egyik fiatalabb orvosnak, hogy
feleljen, és ekkor jövök rá, hogy a többi jelen lévő doktor
orvostanhallgató.
–  Egy fehérje, amit a máj állít elő – válaszolja a fiatalabb
orvos. – Segít a véráramban tartani a folyadékot, és
megakadályozza, hogy beszivárogjon a többi szövetbe.
– És az mit jelent, ha túl magas a szintje a vérben? – kérdezem
feszülten, és várom a válaszát. Bizonytalan pillantást vet dr.
Clintmore-ra, aki bólint, hogy folytathatja.
– Önmagában ez nem elég egy hivatalos diagnózishoz – feleli.
– Ha biopsziát veszünk a veséjéből…
– Biopsziát a veséjéből? – A meglepettségtől eltátom a számat.
– Ez egész pontosan hogy zajlik?
– Fúrunk egy apró lyukat a hátán – feleli dr. Clintmore, és ide-
oda pillant Zo és köztem. – És mintát veszünk a veséjéből, majd
megvizsgáljuk.
Nyelek egyet, de egyben tartom az arcom, és magamba szívok
mindent, amit megtudtam azóta, hogy beléptem az ajtón.
– Mennyi idő, mire meglesznek az eredmények? – kérdezi Zo,
és csupán az állkapcsa apró rángásai árulkodnak az
aggodalmáról. Ezt leszámítva úgy fest, mintha azt vitatnánk
meg, hogy mit fog vacsorázni.
– Mindössze néhány nap.
– És addig hazamehetek? – Megfeszül a válla, miközben várja
az orvos válaszát. Én mindenkinél jobban tudom, hogy
mennyire utálja a kórházakat. Valószínűleg lekaparta a bőrét az
elmúlt három napban.
–  Persze – feleli dr. Clintmore. – Várja meg a zárójelentést!
Nem kell sietnie. Majd felhívjuk, hogy megvitassuk az
eredményeket, amint meglesznek.
–  Jól hangzik. – Zo lelógatja hosszú lábait az ágyról, és
kikászálódik, teljes hosszában megnyújtózik. Sötét haja jól
megnőtt a nyáron, és már kunkorodik a fülénél. Odalép a
szekrényhez, úgy tűnik, nem zavarja, hogy mindenki a feszesen
izmos fenekét nézi a kórházi köntös alatt. Az  élete felét
meztelenül tölti öltözőkben, más férfiakkal, és isten tudja, hogy
én is elégszer láttam meztelenül, hogy ne legyen zavarban
előttem. Az orvosok megköszörülik a torkukat, és elindulnak az
ajtó felé. Halkan megkérem dr. Clintmore-t, hogy vegye fel
velem a kapcsolatot, amikor megjönnek az eredmények, hogy
lépést tarthassak.
Odamegyek az ablakhoz, és kinézek rajta, az alattunk elterülő
parkolóra szegezem a tekintetem, de közben fejben próbálom
feldolgozni az információkat, amiket az orvosok elárultak.
Rossz előérzet kezd terjedni a testemben, akár egy támadó
hadsereg. A színlelt bátorságom és a hamis nyugalmam, amivel
felfegyverkeztem, a kemény külső… Egyik sem lesz elegendő, ha
valami nagy baj van Zóval, és néhány szívverésnyi időre
engedélyezem magamnak, hogy tehetetlennek érezzem magam,
és rettegjek, mielőtt ismét magamra ölteném azt a hamis
bátorságot, mint egy páncélt, és ismét szembenézzek Zóval.
Teljesen felöltözött, magas, jóképű, és mintha semmi gondja
nem lenne az életben. Elég jól ismerem, hogy kiszúrjam a
hazugságot kifejezéstelen arcán.
– Miért nem volt itt senki a csapatból? – kérdezem, leginkább
azért, hogy tovább késleltessem a dolgokat, amiket mondani
fog, most, hogy egyedül vagyunk, nem is annyira
kíváncsiságból.
–  Korábban itt voltak – feleli. – Elmentek, mire az orvos
visszajött a hírekkel. Figyelj, te és én is tudjuk, hogy ez
nevetséges! Nem volt alkalmam szólni Calnek, hogy eljövök
tőletek. A  jelenléted csak ront a helyzeten. Nem akarom, hogy
az életem része legyél. Azt hittem, ez teljesen világos.
A  megjegyzése, akár a bordám alá szúrt kés, de tovább
nyomulok.
– Legyen ez a hattyúdalom. – Fogom a táskám, és úgy nézek a
szemébe, ahogy bármelyik másik ügyfelem szemébe néznék,
nem a jó emberébe, akit elárultam. Eltemetem a szégyenem,
hogy végezhessem a munkám az ügynökeként és a barátjaként.
–  Nos, én hazamegyek – jelenti ki. – Remélem, van hol
megszállnod, és nem úgy tervezted, hogy nálam fogsz lakni.
Elhallgat, és rá nem jellemző rosszindulat torzítja el a száját.
– Hacsak a szerződésben nem áll az is, hogy meg kell dugnom
téged, amíg köt minket a szerződés.
Az ajkamba harapok, és pislogni kezdek a könnyeimtől. Nem
is a szavai fájnak. Hanem hogy komolyan gondolja. Hogy ezt
tettem. Hogy ebből a jószívű férfiból, aki azért él, hogy segítsen,
olyan embert faragtam, aki szándékosan bántani akar.
–  Van hotelfoglalásom – mondom halkan, és fogom a
táskámat.
–  Jó – feleli, majd hátat fordít, amíg a papírokat várja. –
Használd!
 

 
–  Hogy mije van? – kérdezi Lowell összevont szemöldökkel és
összepréselt ajakkal.
A Titans elnöke a dr. Clintmore-ral szemben lévő három szék
egyikén ül. Zo és én a másik kettőt foglaljuk el. A tény, hogy én
még nem értem, mi van Zóval, nem segít, ugyanis valami van
vele. Valami, ami dr. Clintmore komor arckifejezését elnézve
nagyon rossz.
– Úgy gondoljuk, hogy amiloidózisa van – ismétli az orvos.
– Ez egyfajta rák? – kérdezi Zo. Ránézek, és tudom, hogy érzi a
tekintetemet, de ő nem néz vissza.
– Alapvetően nem – feleli dr. Clintmore a férfi higgadtságával,
aki hozzászokott a végzetes hírek közléséhez. – A  mielóma
multiplex unokatestvérének nevezzük, ami a vérrák.
A  plazmasejtek rákja. Gyakori, hogy a két állapot egyszerre áll
fenn, néha az egyik kevésbé súlyos, mint a másik, de az
amiloidózist ritka betegségként tartjuk számon, nem rákként.
–  Azt mondta, úgy gondolja, hogy ez a baja – szólalok meg,
belekapaszkodva az utolsó reménysugárba, hogy esetleg valami
hiba történt, és ez az egész nem komoly. – Tehát van rá esély,
hogy nem ez a baj?
–  Biopsziát akarunk venni a csontvelőből, hogy
megerősíthessük a diagnózist – feleli az orvos, és a
professzionális álarcon átszűrődik az együttérzés. – De aránylag
biztosak vagyunk a diagnózisban a meglévő eredmények
alapján.
–  Csontvelő-biopszia? – Zo összevonja a szemöldökét, és
önkéntelenül nyel egyet. – Miről beszélünk? Mármint, mik az
esélyeim? Mi a prognózis? Mikor játszhatok újra?
Dr. Clintmore márványos arckifejezése minden kérdést
követően egyre jobban berepedezik. Az  utolsó kérdés hallatán
felsóhajt.
–  Azt hiszem, a játék… – Dr. Clintmore elhallgat, nyilván a
szavai súlyát latolgatja. – Az  most kisebb probléma, tekintve
hogy hat hónaptól két évig terjedő időre számítunk.
Számítunk?
–  Mármint a várható élettartamra gondol? – A  kérdés
ágyúgolyóként lövell ki a számból.
–  Azt állítja, hogy hat hónaptól két évig terjed az idő, ami
hátravan az életéből?
–  Nem ez a szakterületem – feleli dr. Clintmore sietősen. –
Vannak általánosságok, és számos tényező hatással lehet az
egyén prognózisára. Nem szeretnék elhamarkodottan
nyilatkozni. Szükségünk van a biopszia eredményére, és amint
lehet, el kell kezdenünk a terápiát azokkal az orvosokkal együtt,
akik jobban ismerik ezt a betegséget, mint én. Az  azonnali és
agresszív terápia javítani fog a prognózisán, bármi legyen is az.
–  Milyen kezelés? – kérdezi Lowell az állát dörzsölgetve,
töprengő tekintettel. Pontosan tudom, hogy mi fut végig az
agyán. A  csapatára gondol, ami elsősorban Zo köré épül.
A  következő szezonon gondolkozik, amelyben Zo kiemelt
szerepet kapott volna.
–  Bár ez nem a rák egyik típusa – feleli dr. Clintmore –,
hasonló kezelést alkalmazunk. Agresszív kemoterápiát.
– Kemó? – Zo beletúr a ragyogóan fényes hajába. – Mármint ki
fog hullani a hajam, rosszul leszek, és nem kosarazhatok?
Elég. Elegem van ebből az egészből. Lowell csendben azt
tervezgeti, hogy ússza meg a csapat minél kisebb veszteséggel.
Zo meg próbálja kitalálni, hogy miként menthetné meg a
szezont, és mikor térhet vissza a pályára.
–  Csessze meg a kosár! – csattanok fel. – Hallottad, mit
mondott az orvos? Hat hónaptól két évig! Az  érdekel most
legkevésbé, hogy mikor térhetsz vissza arra a nyamvadt
pályára! Szó szerint az életedért harcolsz! Megértetted?
– Azt hiszed, nem tudom? – kérdezi nyersen, sötét szemében
félelem és ingerültség villan. – Hogy én nem tudom, milyen
kemény út áll előttem? De kell egy cél, Banner. Valami, ami
végigsegít ezen az úton. Szükségem van…
Rád.
Nem mondja ki. Nem tenné, de tudom, hogy így gondolja, még
ha egyelőre nem is tudja. Még ha nem is fogja kimondani. És
tégláról téglára áll össze bennem az elszánt elhatározás.
Üdvözlégy Máriák, imádságok, rózsafüzérek, csodák… Ezt mind
be fogjuk vetni, de ehhez az egészhez szüksége lesz valakire, aki
elszántan küzd azért, hogy Zo ne haljon meg, és elég bolond
ahhoz, hogy ezt bármi áron elhiggye.
És az a valaki én vagyok.
Jared villámcsapásként hasít az agyamba. Élesen és
csapásszerűen. Világosan és dinamikusan. A  naptól
felmelegedett teste, ahogy belegabalyodik a karib-szigeteki villa
ágyneműjébe. Az  aranyszínű borosta, amely a reggeli csókjait
szúróssá tette, a nevetése mély morajlása, amikor ágyban
maradtunk és beszélgettünk, némelyik reggelen akár órákig, és
egymás fejében kutatva örültünk a megtalált kincseknek. Már
tudom, hogy mit kell tennem Zóért, még akkor is, ha rohadt
nehéz lesz meggyőzni Zót, hogy hagyja, és akkor is, ha nem
tudom, Jared mit fog érezni.
De tudom, hogy nincs más választásom.
A  következő egy órában felvázolunk egy tervet. A  dr.
Clintmore által kapott információk alapján felhívom a
legközelebbi kórházat, ahol kezeltek már amiloidózisos beteget,
a Cedars-Sinait, de ők hat hétig még nem tudják fogadni.
Szerencsére a Stanfordon van egy amiloidközpont, ahol olyan
klinikai kísérletet folytatnak, amelynek Zo megfelelő alanya
lehet. Minden ajtó, amin bekopogok, új lehetőségeket kínálva
nyílik meg előttem. Látom, ahogy létrejön az út, amelynek a
végén élve fog kikerülni ebből az egészből, de ami nem lesz se
rövid, se könnyű.
És végig kell kísérnem minden lépését ezen az úton.
Lowell távozni készül, én pedig újabb telefonhívásokba
kezdek, és megállapodásokat kötök.
–  Banner, majd jelentkezem, hogy hogyan folytassuk – szól
nekem, és kimért együttérzéssel pillant Zo felé.
–  Persze – motyogom, és bontom a hívást, mielőtt még
kicsöngene. – Kikísérlek.
Amikor kiérünk az irodából, és megteszünk pár lépést a
folyosón, felfedem a kártyáimat.
– Egy pillanatra se jusson eszedbe, hogy kirakod a csapatból –
mondom minden felvezetés nélkül.
– Banner – kezdi a fejét csóválva, és úgy néz rám, mintha én
lennék élete legnagyobb csapása, ami engem nem zavar, ha
erre van szükség. – A csapat érdekében kell cselekednem. Ezt te
is tudod. A  bajnokságon keresztül kiváló orvosi ellátást fog
kapni, úgyhogy gondoskodni fognak róla, de nem
garantálhatom, hogy meglesz a helye nálunk a végén. Ki tudja,
milyen formában lesz, vagy hogy egyáltalán túléli-e?
– Hadd mondjak valamit, Lowell! – szűröm a fogaim között. –
Kell neki egy cél. Valami az út végén, amiért harcolhat, amiért
küzdhet, ez pedig a kosárlabda.
– Ezt nem garantálhatom.
– Akkor hazudni fogsz.
– Tessék? – Döbbent pillantása megvetéssé transzformálódik.
– Nem tudsz rákényszeríteni, hogy ígéreteket tegyek, főleg nem
olyanokat, amiket nem biztos, hogy be tudok tartani.
 – Engem jelenleg nem különösebben érdekel a csapatod vagy
a szezon. – Csípőre teszem az ökölbe szorított kezem, és
felszegem az állam. – Próbáld csak meg kirakni, és hatalmas PR-
szarlavinában fogod találni magad, amiben a saját lábadat sem
fogod látni magad előtt! Ti lesztek a csapat, amelyik kirúgta a
bajnokság védőszent nagykövetét, amikor az bajban volt,
miután annyi mindent tett. Miután annyi mindent tett értetek.
Mire végzek, egyetlen szponzor sem fog a csapatod vagy az
arénád közelébe menni.
Szigorú pillantást villantok rá.
– Tegyél csak próbára!
Leereszti a szemöldökét. Az  enyém felemelkedik. Némán
hadakozunk a folyosón, de ez olyan kötélhúzás, amit nem áll
szándékomban elveszíteni. Tudja, hogy komolyan veszem az
üzletet, és a fejét csóválva elindul a lift felé. Én egy
másodpercre megállok dr. Clintmore irodája előtt, és hagyom,
hogy a helyzet teljes és rettenetes súlya a vállamra nehezedjen.
Súlyosabb, mint bármi, amit eddig cipeltem, de veszek egy nagy
levegőt a térdremegtető nyomás mellett, és megigazgatom a
szokatlan súlyt. Nem törődve a könnycseppekkel, amelyek csak
arra vágynak, hogy kizúduljanak belőlem, és megígérem nekik,
hogy később útjára engedem őket, visszamegyek az irodába. Zo
egymagában ül az ablak melletti kanapén, enyhén beesett vállal
és a kezébe temetett fejével. Elindulok felé, nem tudom, mire
készüljek. Még többre a maró haragjából, nehezteléséből és
keserűségéből? Félelméből?
Felnéz, ahogy közelítek hozzá, és a szemében ülő
könnycseppek majdnem a vesztemet okozzák. Megtorpanok,
amikor szembesülök Zo halandóságával és a saját hitével,
miszerint meg fog halni. Megacélozom magam ezzel szemben.
Nem engedhetem meg magamnak a kételyt, és másnak sem,
akiben hinnem kell.
– Oké, szóval a Stanford csapata utánanéz, hogy van-e nyitott
kísérletük – szólalok meg üzleties, tevékeny, szinte már
közömbös hangon, de ha bárki megnézné a pulzusomat, tudná,
hogy mindez hazugság. – Ha nemet mondanak, találok más
módot. Addig elkezdheted ott a kemót.
– Banner.
– Egy ingatlanos barátom talált nekünk lakást egy Palo Altó-i
sorházban, nem messze a kórháztól – folytatom, mert félek
attól, hogy beszélni kezd. Félek, hogy mit fog mondani, és hogy
miként próbál meg leállítani. – Három hónapig ott lehetünk,
amíg kapod a kemót. Tovább is, ha szükséges.
–  Nekünk? Mi? – Felkapja a fejét, és fürkészve nézi a
szememet. – Velem jössz? A Stanfordra?
–  Hát persze! – Kotorászni kezdek a táskámban, mintha
keresnék valamit. – Ez embert próbáló lesz. Nem csinálhatod
egyedül.
–  Nem, ez igaz – ért egyet halkan. Megfogja a kezem, és
finoman elhúz a táskám mellől, míg ott nem állok előtte. –
Bannini, tengo miedo.
Félek.
Halkan kimondott beismerése úgy repeszti meg a külső
homlokzatomat, ahogy a haragos szavai sem tudták, és amióta
először hallottuk az amiloidózis szót, most először patakzanak
végig az arcomon a forró könnycseppek. Az érzelmeim, amiket
eddig képes voltam kordában tartani, fellázadnak és a felszínre
törnek, átveszik fölöttem a hatalmat. Úgy gyűrnek le, mint a
dagály, váratlanul, kiszámíthatatlanul, kormányozhatatlanul.
Egy áramlat, amire nincs ráhatásom, erőszakkal elragad,
akárcsak Zót. Odahúz maga mellé a kanapéra, és körém fonja a
karját.
És zokogunk. Eláztatjuk egymás ruháját a könnyeinkkel, és
addig kapaszkodunk egymásba, hogy összekarmoljuk egymást.
Megadom magamat a pillanatnyi gyengeségnek, de majd
elmúlik, és fel fogok állni, és küzdeni fogunk. Letörlöm az utolsó
könnycseppjeimet, és már fel akarok állni, Zo azonban elkapja a
csuklómat, hogy megállítson. A keze belegabalyodik a hajamba,
és mielőtt még rájönnék, hogy mi a szándéka, már meg is
csókol. Olyan kétségbeesetten, mintha az orvosság, ami
gyógyítja a kórt, ami meg akarja ölni, az ajkaimon túl lenne.
Finoman, de kellően határozottan eltolom a mellkasát.
– Zo, ne! – húzódom el tőle. – Nem lehet.
– Miért nem? – kérdezi, és újra keserűség kúszik a hangjába. –
Miatta?
Ledermedek, a szégyen a kanapéhoz bilincsel.
–  Nem vagyok most erre képes, Zo – mondom, és a könnyek,
amelyekről azt hittem, elálltak, ismét égetik a torkomat. –
A  következő három hónapra kell fókuszálnom, hogy jobban
legyél.
Ránézek, és erőtlenül mosolygok.
 –  Hogy élhess – folytatom. – Úgyhogy kérlek, hagyd, hogy
segítsek!
Félredönti a fejét, és halvány mosoly bujkál az ajkain.
– Egy feltétellel hagyom – böki ki végül.
Bármi is az, megkapja tőlem, és ezt ő is tudja.
– Mi az? – kérdezem tétován, óvatosan.
– Rakd félre azt, amit vele csinálsz! Ne folytasd tovább!
Döbbenten meredek rá, ezért folytatja, anélkül, hogy esélyt
adna válaszolni.
–  Ismerlek, Banner – jelenti ki, és megszorítja a kezemet. –
A  tíz év alatt egyszer sem hagytál cserben. Te vagy a
leghűségesebb ember, akit ismerek. És ma, ahogy közbeléptél,
átvetted az irányítást, és annyi mindent feláldoztál értem…
Tudom, hogy ezt akarom. Téged akarlak. Erre van szükségem.
Örökké. Harcolni akarok érted, de úgy tűnik, a közeljövőben
eléggé lefoglal majd, hogy az életemért küzdök. Nem fog
mindkettő menni.
– Zo, én nem… Én nem ígérhetek semmit – mondom annyira
őszintén, hogy azért ne legyek kegyetlen. – Azt sem tudom, hogy
egyáltalán jó ötlet volt-e… Figyelj, te nem szoktál néha arra
gondolni, hogy jobb lett volna, ha csak barátok maradunk?
– Ez a feltételem – ismétli erőteljesebb hangon, nem törődve a
kérdésemmel. – Nem várom el tőled, hogy folytassuk a
kapcsolatunkat, vagy azt, hogy lefeküdj velem, de vele sem
fekhetsz le. Ő  is, meg én is megvárjuk, míg jobban leszek, és
egyenlők lesznek a feltételek a pályán.
Az  összes levegő kiszökik a tüdőmből. Azt hittem, bármit
kérhet tőlem, és az nem lesz nehéz, de ez nagyon is az. Azt
tudom, hogy ezt nem akarom folytatni Zóval. Amit érzek Jared
iránt, és ami kettőnk között van, az már most annyira mély és
gazdag, és még csak a felszínt kapargatjuk, de amit Lowellnek
mondtam, az is igaz. Zónak szüksége van valamire, amiért
harcolhat. Az, hogy az életéért küzd, nem elég. Kell valami neki,
amiért élhet.
Valami különleges van köztünk.
Jared utolsó szavai visszhangoznak a fejemben, simogatják a
gondolataimat, és elcsábítják a képzeletemet. A  szívembe
marnak.
Igen, Zónak kell valami, amiért élhet. Ott a kosárlabda.
És most már itt vagyok neki én is.
 
 HARMINCKETTŐ
JARED
 
 
– Iris, be tudsz ugrani a nikes hívásra? – Felpillantok az
iPademen megnyitott marketingtervről, ami a következő
kampányról szól, és látom, hogy a sógornőm elkerekedett
szemmel mered rám.
– Én? – Rámutat magára, és egy kicsit eltátja a száját.
–  Hacsak nincs egy másik Iris a csapatban – mondom némi
szarkazmussal, és leveszem róla a pillantásomat, majd rátérek a
következő napirendi pontra.
Óvatosan kell kezelnem Irist, nem törődhetek vele különleges
bánásmóddal, és nem kivételezhetek vele. Valóban tehetséges,
és rengeteg kiaknázatlan lehetőség rejlik benne, de eközben
feleségül ment az öcsémhez, aki csendestárs az Elevationben,
valamint NBA-sztár. Nem akarom kiemelni sem a cégben, sem a
szakmai berkekben, nehogy úgy tűnjön, kivételezek vele a
családi kötődés miatt. Különben is csak kárt okoznék vele annak
a vagány csajnak, amilyen ő valójában. Sok szempontból
Bannerre emlékeztet, és már látom, hogy Iris miért csodálja őt
annyira. Jó barátok lennének, ha lehetőség adódna rá.
És az a tervem, hogy megadom nekik a lehetőséget. Ahogy
Bannert ismerem, bizonyára körültekintően szeretné kezelni
majd a kapcsolatunkat, tekintve, hogy az emberek csak nemrég
tudták meg, hogy Zo meg ő együtt vannak. Fogalmam sincs, mi
lesz azután, ha kiszivárog, hogy Zo otthagyja a Bagley
ügynökséget, és hogy már nincsenek együtt. Amíg leülepednek
a dolgok, Banner diszkréten akarja intézni az ügyet. Én képes
vagyok diszkrét lenni, amíg ez nem akadályozza az
előrehaladásunkat. Viszont azt akarom, hogy a családom tudjon
róla. A  szüleim évfordulós bulija remek alkalom arra, hogy
bemutassam nekik. Miután magukhoz térnek a döbbenetből,
hogy valóban hazavittem valakit, szeretni fogják.
Mindenki szereti Bannert.
Minden szót kimondtam már azon kívül, hogy szeretni. Neki
és magamnak.
Hogy dugnám. Vágyom rá. Kell nekem. Ő az enyém.
Mind nagyszerű kifejezés arra, hogy leírja, ami köztünk van,
de nem egészen ragadják meg az érzések mélységét.
Az  intenzitásukat, ami kibírta az elmúlt éveket, más
kapcsolatainkat, a konfliktusainkat. Félretettem ezt az érzést,
amíg nem lehetett az enyém, próbáltam nem törődni vele,
miközben építettük a saját kis életünket, és haladtunk a saját
utunkon, de amint ismét a keringési pályámra tévedt, mintha
egy zsinórt kötöttek volna szorosan az ujjam köré, ami arra
emlékeztet, hogy létezik valaki, aki passzol hozzám az összes
létező módon. És azóta keresek egy másik szót, egy különböző
szót, egy kevésbé elkötelező és jelentőségteljes szót, ami leírja,
amit iránta érzek, de nem találom.
Láttam szerelmet, igaz szerelmet. Láttam apám és anyám
között. Tanúja voltam annak a csodának, amikor apukám újból
rátalált a nevelőanyám mellett. Láttam virágozni rettenetes
körülmények mellett August és Iris között. Túlságosan tisztelem
a szót, hogy csak úgy, könnyelműen használjam, és másokkal
még csak a közelében sem jártam annak, hogy kimondjam.
De Banner… Ő nem valaki más. Csak egyetlen Banner létezik,
és ő az enyém. Ezt bevallhatom. Mondhatom, hogy ő az én
másik felem. Hogy összetartozunk. Ő  az én nap-éj
egyenlőségem.
De ha egy magamfajta pasi kimondja azt a szót, az
visszavonhatatlan – és bármilyen érzelgősen hangzik is, szent.
Még kedvelni is alig kedvelek valakit, nyilvánvaló okokból. Mert
az emberek gyökerek. Idegesítőek, és túl gyakran okoznak
csalódást. Viszont Banner, akit nem csupán jobban kedvelek
mindenki másnál, de sokkal jobban szeretek vele lenni, mint
bárki mással, és jobban akarok vele dugni, mint bárki mással,
meg akivel kizárólagosságra vágyom, ő egy apró, világító tű egy
univerzumméretű szénakazalban. El sem hiszem, hogy
rátaláltam, és tudom, milyen érzés elveszíteni. Amíg nem
tudom biztosan, hogy ez nem fog újra megtörténni, az a szó
megvárja a tökéletes pillanatot, amikor már teljesen biztos
leszek a dologban.
Az  összes kétely és vágy ott futkos az agyam hátsó felében a
csapatmegbeszélés közben. Azóta képtelen vagyok
összpontosítani, hogy Cal Vancouverbe csalta Bannert. Nem
sokat beszéltünk az elmúlt pár nap alatt. Különböző repülőre
szálltunk fel, az enyém visszahozott engem Los Angelesbe, az
övé meg… Hozzá. Zóhoz.
Semmi okom erre a paranoiára. Zo nem olyan, mint én. Ő  a
jószívű srác, aki valószínűleg egy részt sem látott a Milliárdok
nyomábanból. Bizonyára nem játékelméletet és domináns
stratégiát eszik reggelire, ebédre és vacsorára, ahogy én.
Ismerem Bannert. Küzdenie kell azokért, akik fontosak neki.
Muszáj megmentenie másokat. Láttam, hogy a klienseivel is ezt
csinálja, meg a barátaival. És tekintve, hogy Zo a legjobb
barátja, amire körülbelül egymilliószor emlékeztetett már, ha
valóban nagyon beteg, nem is akarok belegondolni, hogy mit
tenne meg érte.
A  srác kórházban van. A  legutóbbi, habár elég rövid
telefonbeszélgetésünk során Banner azt mondta, tegnapra
várják az eredményeket. Kellően fejlett vagyok ahhoz
érzelmileg, hogy tudjam, mit érezne egy normális emberi lény
hasonló körülmények között. Együttérzőnek kéne lennem.
Aggódnom kéne. Ehelyett viszont, amekkora gyökér vagyok,
azon agyalok, hogy Zo miként fogja a saját malmára hajtani a
vizet, hogy visszakaphassa Bannert, csak mert én is ezt tenném.
Az egyetlen reményem, hogy Zo jobb ember nálam.
–  És Bill – szólalok meg, a tárgyalóasztal körül ülők arcát
fürkészve, míg meg nem találom a junior ügynökünket. – Az  a
3x3-as bajnokság Ausztráliában tökéletes alkalom arra, hogy…
A  telefonom kijelzője kivilágosodik az asztalon, és Banner
neve villan fel a képernyőn.
– Srácok, bocsi, ezt fel kell vennem. – Anélkül, hogy felnéznék
vagy tétováznék, az ajtó felé indulok, ami a folyosóra vezet. –
Chyna, vedd át kérlek!
– Persze, főnök! – egyezik bele.
Megteszek pár lépést a folyosón, és nekidőlök a falnak,
mielőtt felvenném.
– Szia!
– Szia! – feleli visszafogott hangon. – Hogy vagy?
–  Hiányzol. – Mintha valami nyafogós csajszi lennék. – Mikor
láthatlak?
Basszus, ez egyre rosszabb.
– Te is hiányzol. Öhm, beszélhetnénk?
–  Persze. – Az  órámra pillantok. – Mindjárt vége egy
megbeszélésemnek, de…
– Itt vagyok az épületben – vág közbe. – Csak pár percem van.
Feljöhetek?
A  szívem zakatolni kezd, majd lelassul. Az  a beépített
barométer, amely több nehéz helyzetben is eligazított már, azt
sugallja, hogy vihar közeleg. A széljárás megváltozott. Hallom a
hangjában a vihar előtti csöndet.
– Aha – felelem egy kis szünet után. – Gyere fel!
A lift mellett várakozom, amikor megérkezik. Fiatal, csinos, és
a szívem elfacsarodik, amikor meglátom. Még a laza fonatba
kötött hajával, az egyszerű, mintás felsőjével, és a térdnél
kilyuggatott, sötét, feszülős farmerével meg a bőrpapucsával is
erőt sugároz. Olyan nő, aki belülről építette fel magát. A ruhák
kicserélhetőek, és lehet, hogy néha változik a súlya, de az ereje
állandó. Akár meztelenül is állhatna itt, és ugyanolyan
ellenállhatatlan lenne.
 Valójában annak örülnék a legjobban.
Titkos pillantást vetve a tárgyalóterem felé, ahol a csapatom
épp úgy tesz, mintha nem azt figyelné, ahogy a rivális cég egyik
vezetőjével bratyizok, az irodám felé húzom Bannert. Amint
belépünk, az ajtóhoz szegezem. Ha az agyam küldözgeti is a
lassíts! jeleket, a kezem nem kapja meg az üzenetet. Mohóság
hatja át minden érintésemet, a nyakára szoruló kezemet, majd
ahogy kibontom a haját, megszorítom a derekát, belemarkolok
a fenekébe, és lehúzom a blúzát, hogy masszírozzam a melleit.
Selymes bőre, tiszta illata, a szája édes íze és a legmélyebb
pontja, a torkában… Az egész olyan elszánttá tesz, amilyen még
sosem voltam korábban. Utálom, hogy ilyen vagyok. Mintha
tudnám, hogy ez nem fog sokáig tartani, és nem fogom tudni
megtartani őt.
Viszonozza az érintéseimet, lábujjhegyre áll, és a nyakam
köré kulcsolt karjával magához láncol. Megszorítja az állam,
hogy birtokba vegye a számat. Szabad utat enged a csókjainak,
a simogatásának, a szabadfogású ölelésének, és nincsenek tiltott
területek.
–  Ban – suttogom a nyakába, miközben a kezem ritmusosan
dörzsöli a punciját a vastag farmeren keresztül. – Kérlek,
mondd, hogy van időnk, mert legszívesebben most rögtön
megdugnálak itt az ajtónál.
Felsóhajt, és az ujjai erősebben markolják a hajamat,
lassabban, alaposabban csókol, majd elhúzódik, és az arcomhoz
nyomja az arcát. Annak ellenére, hogy a csípője ringatózik az
érintésemen, a fejét csóválja.
 – Nem.
– Nem, nincs időnk? Vagy csak nem?
Leereszti a fejét, és csak a sötét haját meg a beesett vállát
látom.
– Csak nem.
A visszautasítás lehűti a lefelé áramló véremet, ami a farkam
felé tart, és kimért dobogássá lassítja a szívem zakatolását a
mellkasomban.
–  Hogy van Zo? – Egyenletes hangon beszélek, bár a felszín
alatt minden megbomlott. Össze vagyok zavarodva. Tudom,
hogy ez az egész róla szól, hogy valamiféleképpen azt akarja a
tudtomra adni, hogy miatta utasított vissza.
–  Üljünk le! – Nem vár meg engem, csak leül az irodám
bőrkanapéjára.
Mellé ülök, de az ölembe húzom, nem törődve a
tiltakozásával.
– Jared, túl nehéz vagyok – mondja kifulladva, fészkelődve.
–  Nem vagy az. – Az  ujjaimat összekulcsolom a hasán, és a
mellkasomra húzom. – A szigeten is így ölelgettelek. Emlékszel?
Nem csak arra emlékeztetem, ahogy az ölemben ült, hanem
hogy kvantumugrást hajtottunk végre a Karib-szigeteken.
Azokra a dolgokra, amiket bevallottunk egymásnak. Azokra a
dolgokra, amiket én adtam neki, és amiket ő adott nekem, amit
még sosem osztottunk meg mással. Hogy ez fontos. Bármi
történjen is Zóval, bárhogy próbálja is visszacsábítani Bannert,
azok a napok és éjszakák, amiket együtt töltöttünk, fontosak.
Számítanak, és muszáj emlékeztetnem erre. Abbahagyja a
mozgolódást, nekem dől, hozzám bújik, és bólint, puha haja
csiklandozza az állam.
– Mintha egy másik világ lett volna – szólal meg, és a derekán
lévő ujjaimat simogatja. – Mintha olyan régen történt volna!
Egyedül a barna bőrünk maradt meg abból a nyugalmas
időszakból. Vége a bágyadt ritmusnak és a folyékony
szenvedélynek, ami bármilyen irányba képes volt áramolni,
mert valamit el akar mondani nekem.
– Csak néhány napja történt. – Egy picit megrázom. – Mondd
el, mi folyik itt!
Felnéz, és az arcára kirajzolódó kín láttán összeszorul a
szívem.
–  Elég rossz a helyzet – feleli, és a szavak zokogásba
fulladnak. Könnycseppek folynak végig az arcán. – Azt
mondják, hat hónapja vagy két éve van hátra.
Egy másodpercre minden idegsejtemet megdermeszti a
döbbenet, és rövidzárlatot okoz az agyamban.
– Az életéből? – Hátrahúzom a fejem, hogy lássam az arcát. –
Azt mondod, Zónak hat hónapja maradt az életéből? Vagy két
éve?
Az  álla finom vonala megfeszül, és az édes ajkai gyászos
vonallá állnak össze.
–  Nem, ezt ők mondják. – Résnyire húzza a szemét. – De
tévednek. Jóval tovább fog élni ennél, mert én nem hagyom,
hogy meghaljon.
Tudnom kell, hogy tévképzetei vannak, vagy elszánt, esetleg a
kettő ötvözete.
 – Mesélj!
A  következő néhány percben mindent kitálal, amit az orvos
mondott neki, és azt is, amit egymaga derített ki.
– Akkor nem rák? – kérdezem.
–  Van ott valami mielóma – feleli. – De az elenyésző, ha az
összképet nézzük, a nagyobb problémához képest.
Az  amiloidózis gyakran egyszerre jelentkezik a mielómával,
csak ettől nem lehet megszabadulni.
–  Szóval akkor gyógyíthatatlan? – kérdezem, és a füle mögé
tűrök egy hajtincset.
–  Igen, gyógyíthatatlan – válaszolja. – De sokan elélnek vele
hosszú ideig. A  Stanford felrakott egy videót az oldalukra egy
emberről, egy orvosról, akinek elég előrehaladott volt az
állapota, de öt évvel a diagnózis után még mindig él.
Ejtőernyőzik, továbbra is operál, teljes életet él.
– A Stanford? Ott fogják kezelni Zót?
Leereszti a szempilláit, és kimászik az ölemből, majd feláll, és
szembefordul velem, farzsebre tett kézzel.
–  Aha, a Stanford Amiloidközpontjához közel kell laknia. –
Rám néz, a vállai merevek, a teste pedig feszült. – Már találtam
is egy közeli kiadó házat. A  kemó három hónapig fog tartani,
úgyhogy ott fogunk lakni, amíg tartanak a kezelések.
Egymásra meredünk, hagyjuk, hogy a szavak leülepedjenek.
A szavak, amelyekről tudta, hogy ki fognak akasztani.
–  Mi? – kérdezem, szükségtelenül. – Vele fogsz lakni Palo
Altóban a következő három hónapban? Jól értettem?
– Jól. – Dacosan villan a tekintete. – Senkije nincs, Jared. Nincs
családja. Nem fog tudni vezetni. Főzni magára. Lehet, hogy egy
idő után fürdeni sem fog tudni egyedül.
–  Rossz válasz. – Felállok, és fel-alá járkálok a kanapé előtt,
miközben türelmetlenül beletúrok a hajamba. – Nem Zo
fürdetésének gondolatával fogsz meggyőzni arról, hogy ez jó
ötlet.
–  Nem is kell, hogy meggyőzzelek – mondja gyengéden, de
határozottan. – Így kell lennie. Te is tudod.
Megérinti a karom, és megvárja, míg belenézek a
könyörülettel teli szemébe.
–  Ismersz engem, Jared. Tudod, hogy sosem hagynám, hogy
ezt egyedül csinálja végig.
Ráteszem a karomon fekvő kezére a kezemet, és megértően
bólintok.
Mármint, most komolyan. A  srác haldoklik. Nem
irigykedhetek rá emiatt.
– Oké. Tehát három hónapig a Stanfordon leszel. – Megfogom
a kezét, és magamhoz húzom. – Értem. Nem örülök neki, de
természetesen megértem. Mikor fogunk tudni találkozni?
Mély levegőt vesz, elenged az ujjaival, és hátralép egyet.
– Zo először haragudott rám. – Csóválja a fejét, és az alsó ajkát
rágcsálja. – Érthető, azok után, amit tettem.
–  Banner, mikor fogunk tudni találkozni? – ismétlem,
figyelmen kívül hagyva az elkerülő válaszát.
–  És nem akarta, hogy ott legyek – folytatja. – Szó szerint fel
kellett használnom a szerződését, és kényszeríteni rá, hogy
engedje, hogy ott maradjak.
 Nem felelek, csak keresztbe teszem a karom, és várok
valamire, ami tudom, hogy nem fog tetszeni.
– Miután megkaptuk a diagnózist, és nyilvánvalóvá vált, hogy
mennyire komoly ez az egész – mondja –, megváltoztak a
dolgok. Tudta, hogy szüksége van a segítségemre, és tudja, hogy
bármit megtennék, hogy megszerezzem neki, amire szüksége
van. Azt mondta, egy feltétellel engedi, hogy segítsek neki.
– Egy feltétellel? – Megszorítom az orrnyergem. – És mi lenne
az?
– Mindent félre kell tennem – feleli halk, de acélos hangon. –
Félre kell tennem veled a dolgokat. Mármint, nem tudja, hogy te
vagy az, de…
–  Mi a fasz? – A  káromkodás csak úgy kirobban belőlem,
mielőtt úrrá lehetnék rajta. – Nem teheti ezt veled.
– Nem teszi – mondja visszafogott, de remegő hangon. – Jared,
kérlek, ne nehezítsd meg még jobban ezt az egészet!
– Miért? – kérdezem nyersen. – Szerinted miért szabta neked
ezt az egy feltételt, Banner? Nem látod, hogy vissza akar
szerezni?
– De. – Pislogás nélkül néz rám. – Mondta.
– Ó, valóban? Pontosan mit mondott?
–  Hogy harcolni akar értem, de hogy jelenleg az életéért kell
harcolnia, és a kettő nem megy egyszerre.
Az a rohadék! Most mit kezdjek ezzel az egésszel?
– Azt mondta, igazságos küzdelmet szeretne. – Hosszan kifújja
a levegőt. – És egyenlő feltételeket, ami nem teljesül, amíg beteg.
Banner is tudja, hogy ez az egész bűzlik.
 – És nekem türelmesen kellene ülnöm, és várnom, miközben
te vele élsz a következő három hónapban? – kérdezem, és
lenyelem a dühömet meg az ingerültségemet. Igyekszem
értelmesen viselkedni. – Te ezt várod tőlem?
Remegő kezével végigszánt a haján, amit akkor bontottam ki,
amikor csókolóztunk.
–  Nem kérhetlek arra, hogy várj rám, Jared – mondja
elgyötörten. – Tudom. Megértem, hogy hosszú idő, és hogy
vannak… szükségleteid. Megértem, és nem hibáztatnálak, ha
azt mondanád, ennyi volt. Ha találnál valaki mást.
Ha találnék valaki mást? Mi a franc?
Úgy fest, nem bírja megérteni, hogy nincs más. Már
próbáltam az összes „mást”, és egyikük sem vadított meg és
nyugtatott meg belül egyszerre úgy, ahogy Banner.
–  Nem arra céloztam, hogy addig találnék valaki mást. – Két
ujjammal tartom az állát, és tenyeremet a dereka ívére teszem.
– Arra céloztam, meglátjuk, meddig bírod nélkülem.
Lassú mosoly terül el az arcán, ahogy derengeni kezd neki,
amit mondtam, de ez egy rövid napnyugta, mielőtt végleg felkel
a nap. A homlokát ráncolva néz rám, és a fejét csóválja.
– Nem fogok hazudni neki – jelenti ki. – És nem fogok csalni.
Konkrétan azt mondta, hogy nem fekhetünk le egymással.
Nincs elég szitokszó ahhoz, amivel ezt a rohadékot
jellemezhetném, rák ide vagy oda, mi az, hogy megmondja,
hogy megdughatom-e a csajomat, vagy sem?
Nem érdekel, hogy elvettem tőle. Már az enyém. És tudom,
hogy tartsam meg.
 Remélem.
– Szóval konkretizálta is? – kérdezem. – Tudod, azt hittem, mi
vagyunk a tárgyalástechnikai zsenik meg a mesteri stratégák.
Úgy fest, Zo pontosan tudja, hogy szerezze meg, amit akar.
Tenyeremet a feneke domborulatára nyomom, és addig
szorítom, amíg a melle hozzápréselődik a mellkasomhoz, és
Banner felnyög, a fejét pedig a vállamra ejti. Ha ez szenvedés
lesz a számomra, az rohadt élet, hogy neki is szenvedés lesz.
– A probléma az – suttogom a fülébe, mintha nem mi lennénk
itt az egyetlenek. Mintha egy titkot őrizgetnénk a testünk és a
lelkünk között. – Hogy olyasmit akar, ami nem lehet az övé. És
késleltetheti ezt még három hónapig, de nem lesz semmi
különbség.
–  Nem? – Sóhajtva ejti ki a szót, miközben a hasához
dörgölöm a merevedésemet. Azt akarom, hogy nedvesen és
felizgulva repüljön vissza abba a kurva Palo Altó-i sorházukba.
– Nem. – Mindkét fenekét megmarkolom, imádom, hogy nem
fér bele a kezembe az egész. – Mert ez a segg az enyém.
Az én gyönyörű, briliáns csajom a Julia Roberts-szájával és a
vadító fenekével. Azt hiszi, elveheti tőlem?
–  Szeretném, ha megtennél nekem valamit, Ban. – Finoman
puszilgatom a nyakát, ő pedig félrehajtja a fejét, felfedve
előttem a nyakát.
– Mit? – Elnehezül a szemhéja, és ha a bugyijába csúsztatnám
a kezem, tiszta nedves lenne. Folyni kezd a nyálam, ahogy
eszembe jut a számba csöpögő édes nedve, amikor elmegy.
– Ma este az új ágyadban, a szobádban, bárhol legyen is az –
felelem mohó, rekedt hangon. – Azt akarom, hogy nyúlj
magadhoz.
Elakad a lélegzete, és nekem dől, hűvös kezével a nyakamba
kapaszkodik.
–  Nyúlj magadhoz, és gondolj rám – folytatom, miközben a
fogam közé veszem a fülcimpáját. – Azt akarom, hogy csúsztasd
magadba az ujjaidat, és gondolj arra, hogy nem elég. Hogy az
nem én vagyok.
– Jared – lihegi elakadó lélegzettel.
–  Gondolj arra, hogy hogy nézett ki a szám a puncidon!
A  fejem a lábad között. Jusson eszedbe, amikor az asztal alatt
térdeltél, és tele volt a farkammal a szád.
–  Úristen, Jared. – Megrázza a fejét, és remegnek az ujjai,
amikor a mellkasomhoz nyomja őket. – Már most iszonyú
keménynek tűnik.
–  Keményet mondtál? – Megfogom a kezét, és az
öltönynadrágom ágyékához szorítom. – A  következő három
hónapban ilyen leszek.
Elhúzódom tőle, hogy a szemébe nézzek, és végighúzom a
hüvelykujjamat telt ajkain.
– Amíg várok rád.
A karomba fúrja magát, fejét a mellkasomnak dönti, én pedig
simogatom a haját. Így maradunk az utolsó pár percünkben,
mielőtt találkoznia kell vele, segítenie kell neki, vele kell lennie.
Egyikünk sem mondja ki azt a szót, de ha lenne egy másik szó
arra, amit akkor érzek, amikor a közelemben van, és arra,
amennyire hiányzik, amikor elmegy, meg a bennem tomboló
félelemre, hogy mi lesz, ha valaki elveszi tőlem, akkor nem
tudom, mi az.
Csak miután elment, és visszamentem a tárgyalóterembe,
mintha az életem legfontosabb szereplője nem épp most lépett
volna le, hogy egy másik férfi mellett legyen, csak akkor jövök
rá, hogy mi történt. Ironikus mosolyra húzódik a szám a
kelletlen elismeréstől.
Újra fel kell mérnem az ellenfelemet. Bár Zo haldoklik, és ki
tudja, lehet, hogy csak egy-két éve maradt, még nem végzett. És
lehet, hogy jó ember, de mégis hajlandó visszaélni a
legborzalmasabb élethelyzetével azért, hogy megkapja, amit
akar.
Ez aztán elismerésre méltó! Valami olyat tett, amire eddig alig
néhány ember volt képes velem szemben.
A rohadék lecsapta őt a kezemről.
 HARMADIK
RÉSZ
 
 
 
nem tudlak gyengéden szeretni
nincs meg bennem,
hogy csak részben szeresselek,
úgyhogy szeretlek
teljesen,
és egy kicsit őrülten…

– MATT SPENCER, KÖLTŐ 

 HARMINCHÁROM
BANNER
 
 
Amikor belépsz valakivel a pokolba, te is megégsz. A  lángok
nem tartják tiszteletben a személyes teredet, a határaidat.
Felemésztik az idődet, megégetik a büszkeségedet, és a lelki
békédet hamuvá porlasztják. A  Palo Altóban töltött elmúlt hat
hét életem legnehezebb időszaka volt. Még attól is rosszul
érzem magam, hogy kimondom, mivel összevetve azzal, amin
Zo megy keresztül, semmi okom panaszkodni.
El sem tudom képzelni, hogy ezt egyedül csinálja végig. Nem
azért, mert nincsenek barátai. Vannak, sokan, de nagyon
zárkózott életet él. Olyan büszke, és ez a kór már most olyan sok
mindent elvett tőle! Gyűlöli, hogy ilyen gyengének látom,
nemhogy valaki más lássa így.
– Banner! – kiált oda nekem a hálószobájából.
Régen azt hittem, az anyukák túloznak, amikor azt mondják,
meg tudják állapítani a különböző sírások alapján, hogy mit
akar a kisbabájuk, de már értem. Nem mintha Zo egy kisbaba
lenne, de van egy bizonyos hangszíne, amikor szomjas, és egy
másik, amikor ki kell kísérnem a mosdóba. A  kemó miatt
borzasztó hasmenése van. Sosem fogom elfelejteni a napot,
amikor egy különösen durva kezelés után beléptem, és a
fürdőszoba kövén találtam rá. A  pizsamája teljesen össze volt
piszkítva. Feszélyezett, fájdalmas csendben segítettem neki
megmosakodni és átöltözni. Elfordította a fejét, de láttam, hogy
könnyek áztatják az arcát. Örülök, hogy nem nézett rám, mert
akkor ő is látta volna az enyémeket.
Most azt hallom a hangjában, hogy vigyem oda a
masszázsolajos üveget, amit az ágyam mellett tartok. Egyből
bemegyek a szobájába, hogy lássam, igazam van-e.
Elmosolyodik, és szemügyre veszi a kezemben tartott üveget,
amikor odaérek az ágyához.
–  Crees qué me conoces tan bien – mondja, a sötét szeme
nagynak és fájdalomtól tompultnak tűnik a beesett arcán.
Azt hiszed, olyan jól ismersz.
Letekerem a kupakot, és nekilátok bemasszírozni az olajat a
hatalmas méretű lábába.
– Sí lo se – felelem halvány mosollyal.
Így van.
Néha napok is eltelnek úgy, hogy nem beszélünk angolul,
vagy nem hallunk angol szót. Hacsak nem kell kemóra mennie
Stanfordba, nem szívesen megy el otthonról, számos okból.
Nem akar az arca lenni valaminek. Elárasztanak bennünket az
interjú-, tévéműsor- és adománygyűjtés-felkérések.
Beleegyezünk abba a néhányba, amihez elég erősnek érzi
magát. Egyébként pedig csendesen élünk itt a campus és a
kórház perifériáján.
A  médiát teljesen lefoglalja a betegsége. Ügynökként
megértem a hírverést. Tudom, hogy az ember ilyenkor üzletet
köt – a magánéletedet a közismertségedért és a sikerért –, de
vannak határok, amelyeket senki nem léphet át, és olyan időket,
illetve olyan kultúrában élünk, ami eltörölte ezeket a határokat.
Úgy hozzászoktunk ahhoz, hogy követjük a híres emberek
életét, és minden lépésükről tudunk, hogy egy ember, aki
nézőközönség, tévéműsorok, podcastok vagy YouTube-
dokumentumfilmek nélkül akar végigmenni ezen az úton, csak
még inkább felkorbácsolja az emberek kíváncsiságát.
Miért nem tudhatunk mindenről?
–  Éhes vagy? – kérdezem a kellemes csendben, miközben
megmasszírozom a kezét és a karját. A  kezelés egyik
mellékhatása a zsibbadás és a fájdalom. Nem tudom, mennyire
segít a masszírozásom, de szereti, ha megérintik. Számomra
fájdalmas, ugyanis hozzá kell érnem, és nem tagadhatom le,
hogy milyen törékennyé vált. Százkilencvennyolc centijével Zo
mindig egy erőtől duzzadó torony volt. A fogyás már korábban
elkezdődött, de nem vettük észre, mert nem volt olyan drámai,
mint most, a kemó mellett. Az elmúlt hat hét alatt elpárolgott a
jó kondiban lévő óriás a kidolgozott izmaival. A végtagjai ilyen
rövid idő alatt is egészen cingárak lettek. Túl erőtlennek tűnnek
ahhoz, hogy elbírják magas testét. Olyan, mint egy fatörzs,
amely az ágain lépked.
Befejezem a masszázst, és visszacsavarom a kupakot.
Egyetlen pillantása elárulja, hogy kezd visszaaludni.
A  fáradékonyság esőfelhőként telepszik rá, és álomba taszítja
egész nap. Én dolgozom, miközben alszik, bár legalább annyi a
tennivaló körülötte is, mint a munkával. Miközben a biztosítást
intézem, meg rendben tartom az orvosai feljegyzéseit, egyre
kevésbé és kevésbe tudok lépést tartani a Los Angeles-i iroda
napi működésével.
Istenem, úgy fájt megmondani Calnek, hogy találnia kéne
valakit, aki irányítja az irodát. Keményen megdolgoztam ezért a
lehetőségért, de nem tudom azt is jól csinálni, illetve Zo mellett
is a legjobbat nyújtani. Szerencsére az ügyfeleimmel
elboldogulok. Hetente párszor eljön egy nővér, amivel sikerül a
felszín felett tartani az életemet, de a nagyja rám marad. És
nem csinálnám másképp. Zo is megtenné értem. Megtenném
mamáért, Camilláért, Annáért vagy bárkiért, akit szeretek.
Jaredért is megtenném, de igyekszem elterelni róla a
gondolataimat, amennyire lehetséges. Mindig azt mondják,
hogy tartsd észben, mi az ára annak a kihívásnak, amibe
belevágsz. Nem engedhetem meg magamnak, hogy azt
számolgassam, mit veszíthetek Jareddel azáltal, hogy itt vagyok
Zo mellett. Teljes figyelmet igényel a helyzet kezelése. Nincs
időm önsajnálatra, sem találgatásra. Nincs, amikor az idő Zo
ellen dolgozik.
Ahogy várható volt, Zo elég gyorsan elalszik. Tegnap kapott
kemót, és kidőlt tőle. Kihasználom ezt az időt, hogy átnézzem
Hakeem néhány szerződését. Először azonban ránézek az
alkalmazásra a telefonomon, amelyben Zo kismillió gyógyszerét
vezetem. Az amiloidózis, vagyis az abnormális fehérjék, amit Zo
csontvelője termelt, több szervébe is eljutott. Hál’ istennek a
szívét még nem érte el, de a veséje, a mája, az
emésztőrendszere és még a központi idegrendszere is érintett.
A  későbbiekben lehet, hogy szervátültetésre lesz szüksége, de
dialízisre szinte biztosan. Egyelőre a különböző specialisták
multidiszciplináris csapatára támaszkodunk, akik a különböző
szerveket és érintett területeket kezelik. Mivel a fehérje a
vérben áramlik, hogy hozzákapcsolódjon a szerveihez, a
hematológusának egyeztetnie kell a gasztroenterológusával, a
nefrológusával és a neurológusával, akik velünk is
kapcsolatban vannak. Minden szerv külön gyógyszereket
igényel, mindet más orvos írja fel. Túl sok ez nekem. Még jó,
hogy ott az app.
Újra ellenőrzöm Zo klinikai kísérletének új gyógyszeradagját,
amikor üzenetet kapok.
Quinn: Helló, idegen!
Én: Helló, chica! Hogy megy a sorod?
Pár hete hivatalossá tettük a dolgot az AesTheticsszel, és
azonnal megtették szóvivőjüknek a Titán Kedvencet.
Konferenciákra meg kiállításokra és előadásokra jár szerte az
országban. Jövő héten Európába utazik.
Quinn: Nem rosszul. Ki vagyok merülve, de nem panaszkodom.
Épp egy megbeszélésre tartok, de este felhívlak, és akkor
kipanaszkodhatod magad. Jó?
Elmosolyodom, mert tudja, hogy úgysem fogok panaszkodni.
Párszor meglátogatott, de ő is olyan elfoglalt, hogy ritkán tud
idejönni.
Én: Persze. Ahogy neked jó. Mizujs a könyvvel?
Quinn: Hú, te aztán SOHA nem bírsz leállni, mi?
Én: LOL! Ez még nem fejlemény. Válaszolj a kérdésre!
 Quinn: Milyen könyv? Nem vagyok író.
Én: Nem, de TÚLÉLŐ igen. Egy igazi kézikönyv, hogy hogyan
éljük túl a poklot. Az embereket inspirálni fogja a történeted. Írd
meg, én pedig eladom. Van pár könyvkiadós kontaktom, akikkel
találkozhatnánk.
Quinn: Hát persze hogy van. Majd meggondolom. Mennem kell!
Add át Zónak a jókívánságaimat, aztán majd folytatjuk.
Szeretlek!
Pislogok a könnyektől, amelyek kicsordulnának, ha hagynám.
Hiányoznak a beszélgetéseink. Hiányzik, hogy együtt
vacsorázzak a barátnőmmel, és semmiségeken röhögjünk, meg
minden hiányzik, amit természetesnek vettem, amikor azt
hittem, enyém a világ.
Én: Én is szeretlek.
Épp leteszem a telefont, hogy dolgozgassak egy kicsit, amikor
megcsörren.
Madre.
– Mama, hola! – Bedugom a fülesemet, és Bluetoothra váltok,
hogy egyszerre több mindent csinálhassak.
– Hola – üdvözöl mama. – Hogy van?
Az  ajkamba harapok, mielőtt felelnék. Nem szeretem, ha
aggódik. Fiaként tekint Zóra, és iderepült San Diegóból, amikor
beköltöztünk, hogy segítsen berendezkedni. Néhány
alkalommal járt már itt – de azóta nem, hogy Zo ennyire
lefogyott.
–  Jól van, mama. – Előveszem Hakeem cipőszerződését, és
odagörgetek ahhoz a részhez, amit módosítanom kell.
 – A haja? Kihullott már az a szép haja?
– Ööö, nem. – Kivágok egy részt egy hasonló szerződésből, és
beillesztem Hakeeméba. – Igazából úgy tűnik, hogy ezek a
hűtősapkák, amiket hord, segítenek csökkenteni a hajhullást.
Elég jól működik. Nem vészes egyébként, de amúgy is elejét
vette a dolognak, és lenyírta magának.
–  Megkapta a rózsafüzért, amit küldtem? – kérdezi mama. –
Tudod, hogy azt a rózsafüzért használtam akkor is, amikor
Valentina nénikédnek mellrákja volt.
– Tudom, mama. Már mondtad.
–  Mindennap imádkoztam. Tavaly lefutotta a maratont –
folytatja mama földöntúli lelkesedéssel. – Az  huszonhat
mérföld, Bannini!
– Én… Ja, tudom, milyen hosszú egy maraton, mama.
–  Visszahúzódik. – Az  összes szótagot megnyomja, szinte
imádságként cseng.
–  Az  amiloidózis nem húzódik vissza – emlékeztetem. –
Gyógyíthatatlan. Ha Zo megszabadul a fehérjéktől, úgynevezett
reagálási szakaszba kerül, amíg vissza nem térnek. És mindig
vissza fognak térni.
– Nem mindig.
– De, mindig, mama. Ilyen ez a betegség.
– Hát, majd meglátjuk – mondja mama magabiztosan. – És mi
a helyzet a spermájával?
Abbahagyom a gépelést.
Mi a…?
–  Mi lenne a spermájával? – nevetek, mivel kissé
felkészületlenül ért a kérdés.
–  Később biztos akarsz majd gyerekeket, Banner – jelenti ki
mama, mintha a falu bolondjával beszélgetne. – Nem
fagyasztotta le a spermáját?
Ez még nem jutott eszembe. Pedig kellett volna. Nem
gondolhatok mindenre, de bármit elfelejtek, az bűntudattal tölt
el. Még ha Zóval nem is lesz közös gyerekünk, gondolhattam
volna rá, hogy megkérdezem. Lehet, hogy az orvosával
négyszemközt megbeszélték, bár Zo nem sok mindent tud
titkolni előlem manapság.
– Majd rákérdezek. – Ismét nekiveselkedem a szerződésnek.
–  Azok az én kis unokáim, Bannini! – jegyzi meg mama
szomorkás hangon. – Ne hagyd, hogy megsüljenek!
–  Zo nem kap sugárkezelést – mondom szórakozottan. Azt
nem teszem hozzá, hogy a spermája nem az unokája. Azt
ugyanolyan nehéz lenne megemésztenie, mint Zo betegségét.
Hallgatólagos megállapodásunk szerint Zo meg én nem
beszélgetünk a kapcsolatunkról sem egymással, sem más
emberekkel. A média gyakorlatilag szent mártírt csinált belőle,
és én vagyok a nő a háttérben, aki ott áll a férfi mellett. Zo
tisztában van vele, hogy tiszteletben tartom a kérését, és nem
lépünk előre Jareddel, bár azt sem tudja, hogy Jared az.
Mi lehet Jareddel?
Hat hete nem láttam. Nem vagyok benne biztos, hogy múlt
vagy jelen időben beszéljek róla, de hiányzik. Gyakran
álmodom vele. A beszélgetéseinkről, a viccelődéseinkről még a
mosodában, és igen, arról is, hogy szeretkezünk. Állandóan.
Olyan valóságos, hogy szinte arra számítok, hogy a lepedőmnek
olyan illata lesz, mint neki, és hogy aranyszínű hajszálakat
fogok találni a párnámon. De az ágyam hideg és magányos.
Csak remélni tudom, hogy az övé is az. Első kézből ismerem
Jared szexuális étvágyát. Megbízom benne, amikor azt mondja,
várni fog rám, de nem hibáztatnám, ha nem tenné.
Felemésztene, de nem okolnám, főleg annak fényében, hogy a
nőt, akire a „sajátjaként” tekint, mindenki más valaki más
nőjeként tartja számon.
– Na és hazajössz a quinceañerára? – kérdezi mama.
–  Ööö, aha. – Átküldöm e-mailben a módosított szerződést
Hakeemnak, hogy nézze át. – Addigra elvileg végzünk ezzel a
kör kemóval, és Los Angelesben leszünk, de kétlem, hogy Zo
képes lenne eljönni, mama. Ezután őssejtbeültetése lesz.
Az  teljesen tönkreteszi az immunrendszerét, és valószínűleg
hosszú ideig nem mehet majd emberek közé.
A vonal másik végén csend van, ami egyáltalán nem jellemző
anyámra.
–  Mama? – kérdezem, miközben becsukom a laptopomat, és
teljesen rá koncentrálok. – Hallasz?
Tompa sírása szíven döf.
– Mikor lesz ennek vége? – kérdezi mama sírdogálva. – Olyan
jó ember! Hogy ennyi mindent el kell viselnie… Dios ten piedad!
Isten irgalmazzon neki!
Ezt nem bírom. Nem tudom vigasztalni, nem tudom a
fájdalmát hallgatni. Nekem is megvan a saját fájdalmam. És
nem jött még el a könnyek ideje. Túl hosszú út áll még előttem
ahhoz, hogy utat engedjek nekik. Bedugózva várnak, mint egy
üveg pezsgő, és amikor pukkan a dugó, ki fognak folyni.
– Mama, mennem kell.
Megint az a csönd. Egy szipogás. Fájdalom.
–  Banner, tudom, hogy ez nagyon sok neked, de muszáj
beszélned valakivel. Nem lehetsz mindig erős. Össze fogsz
roskadni.
Még nem, még nem fogok. Ő nem látta a fájdalomtól eltorzult
arcát a csontvelő-biopszia után. Nem kapta rajta, amikor
mereven bámulta a tükörben a beesett alakú idegent, vagy volt
tanúja a tehetetlen haragjának, amikor annyira borzalmas
hasmenése volt, hogy felnőtt pelenkát kellett hordania, ha
elhagyta a házat. Egy ilyen büszke, ilyen fejedelmi férfi ilyen
mélyre került. Láttam Zo repedéseit, és hogy milyen közel áll az
összeomláshoz.
Nem, még nem jött el az ideje a sírásnak. Még nem törhetek
meg.
– Mama, jól vagyok.
–  Nem inogtál meg, ugye? Mármint a szerelmed iránta.
Tudom, nehéz ilyen gyengének látni az embert, akit szeretsz, de
te nem vagy egy törékeny nő.
–  Nem, nem vagyok törékeny. – A  szerelmet hagyjuk.
Szeretem Zót, valószínűleg jobban, mint valaha, de tudom,
miféle szeretet ez, amilyennek mindig is lennie kellett volna.
– Nemsokára odamegyek – jelenti ki mama. – Megcsinálom az
összes kedvenc ételét!
–  Nem marad meg benne semmi. Vaníliás turmixot szoktam
csinálni neki egy kis ananásszal. Csak ezt bírja megenni. A többi
rögtön visszajön.
–  Ő  szereti az ananászt, te meg utálod – jegyzi meg rövid
nevetéssel. – Biztos van valami, amit elkészíthetnék neki, vagy
esetleg…
Innen hallom az elszántságot a hangjában. Tőle örököltem.
– Mama, csak gyere! – mondom lágyan. – Nem kell csinálnod
semmit, hogy javíts a helyzeten. Zo téged szeret. Ennyi. Nem sok
emberrel tud találkozni, mert az immunrendszere teljesen
kikészült, és elsősorban téged akar látni.
–  Csak annyi mindent szeretnék tenni! – Könnyek áztatják a
hangját. – Nem halhat meg. Imádkozom. Járok misére. Isten
kezében van. Mondd, hogy te elhiszed, hogy jobban lesz!
A hitem egy feldobott érme. Fej-írás. Ötven-ötven.
Úgyhogy megteszem neki, amit magamnak is megteszek
minden egyes nap. Feldobom az érmét a levegőbe, remélem a
legjobbakat, és próbálok magabiztosnak tűnni egy olyan
kérdésben, amire nincs ráhatásom.
– Mama, én elhiszem.
 
 HARMINCNÉGY
JARED
 
 
Szóval ilyen lehet húsz év ugyanazzal a nővel. A  megfelelő
nővel. Az  apám és a nevelőanyám szó szerint ragyognak,
amikor együtt vannak. Már akkor is láttam, amikor először
hazahozta, és húsz évvel később ugyanúgy tündökölnek.
Sosem bántott, hogy Susan West hozzáment apámhoz. Az,
hogy anyám meghalt, kivett belőle valamit, olyan szomorú lett,
hogy azt hittem, sosem múlik el. Susannel viszont újra boldog
lett, és nekem csak ez számított.
Ráadásul állati jó párolt marhasültet készít.
–  Jaj, Jared! – olvadozik, egyik kezét a szája elé téve, a
másikban pedig a Hawaiira szóló repülőjegyeket tartja, amit az
évfordulójukra vettem nekik. – Ez túl sok!
Apu elkapja a tekintetem, és némán tátog:
– Nem túl sok.
Egymásra mosolygunk, és akaratlanul is eszembe jut az a
beszélgetés Bannerrel azon az estén apámról. Sosem jutott
eszembe, hogy miattam szerelt volna le, de most rájövök, hogy
valószínűleg igen. Megérintem a karját, hogy magamra vonjam
a figyelmét, mielőtt nekiáll tovább bontogatni a halomban álló
ajándékokat.
 –  Figyelj! – szólalok meg, és megvárom, míg rám néz. – Én
csak azt akartam…
Néma érdeklődéssel vonja fel sűrű, szőke szemöldökét, és
várja, hogy olyasmit tegyek, amit sosem szoktam.
–  Csak köszönök minden áldozatot, amit értem hoztál –
motyogom, majd elhúzom a kezem, és tiszta idiótának érzem
magam. Susanre pillantok, aki mosolyog, és épp egy élénk
csomagolópapírba burkolt dobozt bontogat. – Örülök, hogy
rátaláltál. Megérdemled, hogy boldog legyél.
Már hagyni is akarom az egészet, kínosan érzem magam.
Miért esik ennyire nehezemre kedvesnek lenni? Apukám
bezzeg kiemelkedően kedves, képes úgy kapcsolatot teremteni
az emberekkel, ahogy én, ügynöki sármom ellenére, sosem
tudok. Megfogja a vállam, és a szemében nem könnycseppek
csillognak, hanem érzelmek.
–  Semmi nem tűnt áldozatnak, Jared – mondja. –
Megtiszteltetés volt felnevelni téged, és ezt nagyon komolyan
vettem.
Általában utálom ezt az égető érzést a torkomban meg a
szememben, ma este azonban nem. Ez a szeretet bizonyítéka,
amit az apukám iránt érzek, a szereteté, amit megérdemel.
Megértés rejlik a mosolyunkban, talán még sosem néztünk így
egymásra. Valószínűleg azért, mert sosem vettem a fáradságot,
de amióta Banner az életem része, a felszínre hozott valamit,
ami korábban nem volt itt. Nem vagyok kevésbé önmagam, ő
csak hozzám tett valamit. Az  egyik, amit úgy szeretek
Bannerben, az az, hogy képes olyan nézőpontból megvilágítani
a dolgokat, hogy teljesen másképp látom őket.
Az  egyik, amit úgy szeretek Bannerben más, mintha azt
mondanám, szeretem Bannert. Bolond lennék kimondani a
dolgok jelen állása mellett. Hat hete nem láttam. Alig
beszéltünk. Az  egész világ azt tervezgeti, hogy Zo halálos ágya
mellett hozzámegy feleségül. Olyan morbid! Nem bírom!
Utálom, hogy nem tudják, hogy ő az enyém. Hogy mindenki azt
hiszi, hogy Banner valami tragikus hősnő, aki annyira szereti
Zót, hogy sosem hagyná ott egyedül – és nem tudják, hogy
amikor éjszaka magához nyúl, akkor rám gondol.
Istenem, remélem, így van!
Vagy egyedül vagyok ezzel a szánalmas komédiában,
amelyben még csak azt sem tudom, melyik az én szerepem?
Lehet, hogy egész végig úgy mondom a szövegemet, hogy azt
hiszem, én vagyok a főszereplő, miközben igazából a balféket
játszom, aki odavan a lányért, de nem az, aki a végén megkapja.
Kibontogatják a többi ajándékot, majd felvágunk egy
hatalmas tortát, aztán tánc következik, és az egész olyan őrülten
romantikus, és ez a legutolsó dolog, amire most vágyom. Csak a
korlátozott lehetőségeimre emlékeztet. A nő, akit akarok, nincs
itt, hogy találkozzon a szüleimmel, ahogy elterveztem, hanem
Palo Altóban van a… Pasijával? Nem tudom, minek nevezzem.
Nem tudom, mik ők egymásnak.
Mi van, ha visszaszerzi? Mármint hat hét együtt egy házban,
valaminek muszáj történnie, nem? Én egy napot sem bírnék ki
egy házban Bannerrel anélkül, hogy ne akarjam rádönteni
valamire, hogy hátulról megdugjam.
 De ez csak én vagyok. 
Mindennap eszembe jut, hogy Zo meg én különbözőek
vagyunk. Ő  a filantróp. A  védőszent. A  jószolgálati nagykövet.
Én egyik sem vagyok.
És baromira nem érdekel. Banner attól még az enyém. Sem
Zo, sem a Sport Center, a Jó reggelt, Amerika
sportkommentátorai nem fognak meggyőzni az ellenkezőjéről.
De mi a helyzet Bannerrel? Emlékszik arra, hogy ki ő? És arra,
hogy az ország másik felében, Marylandben van egy sötét szívű,
kanos faszfej, aki valamilyen csoda folytán meggyőzte magát
arról, hogy ő már a lányé?
Szükségem van egy kis levegőre, vagy legalább némi térre.
Egy kicsit otthagyom a vidám bulizó emberek csordáját, és
bemegyek a dolgozószobába, ami igazából apám férfibunkere.
Nincs olyan pillanat, amikor ne menne a tévé, és nem láttam
még olyat, hogy ne az ESPN csatornára lett volna kapcsolva.
Belezuttyanok a bőrfotelbe, amely általában Őfelsége számára
van fenntartva, és elhelyezkedem, hogy megnézzek pár
bevágást a meccsekről.
Csakhogy most nem a bevágásokat mutatják.
–  Új hírt kaptunk Alonzo Vidale állapotáról – mondja a
kommentátor megfelelően komoly arckifejezéssel. – Aki, amint
azt már a legtöbben tudhatják, egy amiloidózisnak nevezett
ritka betegségben szenved.
–  Napvilágra került néhány Instagram-fotó egy betegtársától
az intézményből, ahol kezelik – folytatja a másik műsorvezető,
és sűrűn pislog a műszempillájával, próbálja nem elsírni magát.
– Azt hiszem, mindannyian a legjobbakat kívánjuk Zónak.
Miközben beszélgetnek, a kiposztolt képek megjelennek a
képernyőn. Ismét csak azt tudom mondani, hogy az emberek
gyökerek. Mi ez a szar? Meglátsz valakit, aki épp gyógykezelés
alatt áll, majd kiraksz róla pár képet, miközben a gödör legalján
hever, hogy az egész világ láthassa? Az  arca beesett, azonnal
látszik, hogy a betegség miatt ilyen. A  magassága
értelemszerűen nem változott, de amikor Bannerrel együtt
kilépnek a kórházból, mintha ő támogatná Zót, pedig csak a
kezét fogja.
Miért fogja a kezét? Ez most komolyan szükséges?
Utálom ezt az érzést. Rémesek ezek a gondolatok – még
nekem is. A srác könyörtelen küzdelmet folytat az életéért, és én
csak azzal tudok foglalkozni, hogy nem kéne Banner kezét
fognia, miközben én még csak nem is láthatom őt.
– Minden rendben?
Felpillantok, kiszakítom magam az önző merengésből, és
odabiccentek Augustnak.
–  Aha, csak fáradt vagyok. – Nekidöntöm a fejem a fotel
támlájának, és behunyom a szemem. – Hosszú volt a repülőút.
–  Ja, jó – mondja. – Azt hittem, Banner Moraleshez meg Zo
Vidaléhoz van köze.
Kinyitom a szemem, és lassan felé fordítom a fejem.
–  Hogy mondod? – kérdezem, és résnyire húzott szemmel
nézem Augustot.
– Csak tipp volt. – Vállat von, és felém nyúlt egy Stellát. – Kérsz
egyet?
 Egy szó nélkül elfogadom a sört, és kellemetlen csend
telepszik ránk. Azért kellemetlen, mert tudom, hogy nem fog
sokáig tartani.
– Csak azért kérdeztem – folytatja pár korty után –, mert Iris
említette, hogy látta Bannert az irodában nem sokkal azután,
hogy napvilágra kerültek a hírek Zóval kapcsolatban. Azt
mondta, elég durván érezhető volt, hogy van köztetek valami.
– Igazán? – Az interjúra figyelek, amelyben Stephen A. Smith
a következő szezonon elmélkedik.
–  Aha, aztán eszembe jutott, mesélte, hogy egyszer elmentél
Banner előadására azon a konferencián, és úgy tűnt, hogy
eléggé leköt, amit mond. Meg hogy a főiskoláról ismeritek
egymást.
–  Nahát, Iris micsoda megfigyelő! – Kortyolok egyet, és még
mindig nem nézek rá.
– Nézd, ha beszélgetni akarsz valakivel – mondja August –, és
gyanítom, igen, akkor ugye tudod, hogy velem bármikor
beszélhetsz? Nem foglak elítélni.
–  Ó, akkor ha azt mondom, hogy dugom Banner Moralest,
nem fogod azt gondolni, hogy rossz ötlet?
Leesik az álla, aztán becsukja a száját, és az ajka vékony
vonallá keskenyül.
– Tesó, nem gondoltam volna, hogy eddig elmentél – mondja
egy nagy sóhajjal. – Jared, ezt nem teheted. A  társadalom
számkivetettje leszel!
Odahajol, és az arcomba néz.
–  És ő is – folytatja halkan. – Tudod, ugye? Ha ez kiderül,
tönkreteszi a hírnevét. Az emberek a szájukra fogják venni.
–  Igaz. Tudom – csattanok fel. – És megnyugodhatsz. Nem
dugom.
– És korábban? – kérdezősködik tovább.
Megint ránézek, majd lassan így felelek:
– Jó sokszor.
– Haver. – Belecsíp az orrnyergébe. – Kezdd az elejéről!
Elmesélem neki a korai barátságunkat Bannerrel meg a falkás
katasztrófát, és rátérek az elmúlt néhány hónapra meg az azt
követő örömökre és gyötrődésre.
–  Tehát rányomultál, miközben tudtad, hogy Zo a pasija? –
kérdezi August fájdalmas arckifejezéssel, ami felidegesít.
– Aha. Mert te aztán nem tudod, milyen, amikor egy olyan nő
után koslatsz, akinek van valakije, igaz? – kérdezem, és
pontosan tudom, mekkora seggfej vagyok.
– Jared, hagyd abba! – August csóválja a fejét, és csalódottság
ül a tekintetében. – Tudod, hogy Irisszel más volt a helyzet.
Caleb egy szociopata volt.
Valóban. Megdörzsölöm a fáradt szemem, és hosszan kifújom
a levegőt.
– Aha, az elég elcseszett dolog volt, Gus. Csak… – Felnyögök, és
a hajamba túrok az ujjaimmal. – Azt akarod, hogy rosszul
érezzem magam amiatt, hogy elvettem tőle, pedig nem így van.
Azt akarod, hogy jobb legyek, de nem leszek. Én mindig
önmagam leszek. Nem vagyok olyan nemes lelkű, mint te meg
apu, vagy egy szent, mint Zo, és őszintén, nem is vágyom erre.
Sokszor úgy tűnt, August a kakukktojás a mi kis
családunkban. Apu meg én szőkék vagyunk, Susan pedig vörös
hajú, kék szemű, August vegyes génállománya miatt pedig
kívülről úgy tűnt, mintha ő lenne az, aki nem illik a képbe,
miközben én voltam a kívülálló. Az, aki kormozott szemüvegen
keresztül nézi a dolgokat, és nem akarja megmenteni a világot.
Én vezetni akartam.
–  Haver, senki nem várja tőled, hogy olyan legyél, mint az
apád vagy bárki más – jegyzi meg August. – És nem vagy olyan
rossz, mint amilyennek hiszed magad.
– Hát, bármilyen rossz vagyok is, ő látja, és mégis engem akar.
Vádlón rámutatok a kandalló fölé rögzített széles
tévéképernyőre.
–  És ahányszor valahol meglátom, hogy ő Zo sziklája, vagy
hogy egymásnak vannak teremtve, vagy hogy milyen szép, hogy
mellette áll élete legnehezebb időszakában…
– Ami mind igaz – veti közbe August.
Egy másodpercig felbőszülve meredek rá. Ő  az öcsém. Az  én
oldalamon kellene állnia, de túlságosan leköti, hogy amiatt
aggódjon, amit ő helyesnek vél. Ő  mindig olyan rohadtul jó.
Nem bírom elviselni. Példaképekkel vagyok körülvéve.
–  Nem mind igaz – mondom, miután veszek egy nagyjából
megnyugtató lélegzetet. – Nem tartozik hozzá. Hozzám tartozik.
– Az az ember az életéért harcol, Jared.
– Banner már azelőtt hozzám tartozott, hogy ő beteg lett. Te is
megtaláltad a másik feledet. – Az  öklömmel megcsapkodom a
mellkasom. – Én is az enyémet, és ő az.
–  Úgy érted, hogy jogot formálsz rá, vagy úgy, hogy ő a
megfelelő személy a számodra?
– Mindkettő – vágom rá. – És nem érdekel, ha elítélsz emiatt.
– Folyton azt mondogatod, hogy nem érdekel, pedig szerintem
igen.
–  Miért gondolod ezt? Csak azért, mert téged érdekelne?
Testvérek vagyunk, Gus, de semmi közös nincs bennünk, és
nem azért, mert nem vagyunk vérrokonok. Alapjaiban
különbözünk. Sosem voltam olyan, mint te meg apu. Vagy mint
az anyukád. Te pedig azt akarod, hogy változzak meg,
változtassak azon, hogy mit akarok, mit tennék meg azért, hogy
megszerezzem, hogy megfeleljek annak, ami általad helyesnek
vélt, én pedig nem fogom megtenni.
– Csakhogy pontosan ezt teszed – vág vissza August halkan. –
Érte. Pontosan ezt teszed érte.
Csikorgatom a fogam, ugyanis ez igaz. Ha rajtam múlna,
Bannerrel lennék, és leszarnék minden mást. Nem fair, hogy Zo
rá, illetve ránk rója ezt a terhet, cserébe azért, hogy Banner
segíthessen neki élni.
–  Ez a legmanipulatívabb, legigazságtalanabb dolog, amit
művel – felelem. – Mégis ő a szent.
–  Manipulatívabb és igazságtalanabb, mint az, hogy hasznot
húzol a jótékonysági golfbajnokságból azért, hogy Banner
közelébe férkőzz, miközben tudod, hogy elkötelezett
kapcsolatban él?
– Igen, mert én tudtam, hogy ő mit akar, és az nem Zo volt.
– Ezt ő mondta?
–  Nem kellett mondania. Ha Banner szerelmes lenne belé,
nem tudtam volna megingatni. Velem akart lenni. Mindig is
velem akart lenni, és én is mindig rá vágytam. Nem
hagyhattam, hogy a nem megfelelő férfi elszakítson tőle.
– Szóval csak úgy elveszed, ami kell neked?
– Te nem így tettél?
–  Nem, én nem, és ezt te is tudod – feleli összevont
szemöldökkel. – Megvártam, míg Iris készen áll, és adtam neki
időt. Az  időzítés sokat számít, Jared. Ha belekényszeríted ebbe
Bannert, és nem csinálhatja úgy, ahogy neki jónak tűnik, örökre
elveszítheted.
– Az nem fog megtörténni. – Tudatosan próbálom ellazítani az
ökölbe szorult kezemet.
– Vagy az is lehet, hogy téged választ, de akkor mindent, amit
szeretsz benne… A jóságot, az együttérzés képességét, azt, hogy
tudja, mi a jó és mi a rossz… Ezt mind leépítené, és félretenné a
kedvedért. És akkor ugyanaz a nő lesz még, akit szeretsz?
– Nem mondtam, hogy szeretem.
Elhallgatok, látva a mindentudó pillantását.
–  Nem kellett mondanod – mondja. – És szerinted Zónak
problémát okoz, hogy elmondja Bannernek, hogy szereti? Azok
után, amit érte tesz?
Felállok a fotelből, és zsebre vágom a kezem, hogy véletlenül
se húzzak be az öcsémnek. Körbe-körbejárkálok, miközben
legszívesebben bezúznék valamit vagy valakit, de semmin nem
tudom levezetni a dühömet. Senkit nem hibáztathatok,
leszámítva Zót, őt viszont képtelen vagyok utálni. Sajnálom ezt
az egész helyzetet, ami alapvetően annyit jelent, hogy sajnálom
az életet – hogy olyan nemtörődöm, mint a levegőben repülő
madár, aki le sem néz, hogy lássa, hol ért földet a szar.
Mindannyiunkkal történnek szar dolgok, válogatás nélkül.
Én nem bánom, ha nehéz. Az élet néha nehéz.
Ezt mondta a karibi nyaralásunkon, amikor az anyámról
beszélgettünk. Ez nem csak duma volt. Komolyan is gondolja.
Az  a fajta nő, akire az élet legdurvább viharai közben is lehet
számítani. Nem nyúlszívű.
Oroszlánszívű.
–  Nézd, tudom, hogy úgy hangzik, mintha ellened lennék –
jegyzi meg August.
– Ööö, ja. Úgy hangzik.
–  Azt akarom, hogy boldog légy. Azt akarom, hogy megkapd,
amit akarsz, akit akarsz.
– Ez Banner.
–  De szeretni valakit a legönzetlenebb dolog a világon –
folytatja August halkan. – Nem mindig arról szól, hogy mit
akarsz attól a másiktól, hanem hogy mit akarsz érte tenni. Hogy
mi a legjobb neki. Hogy mi hozza ki a legjobb énjét. Nem azt
mondom, hogy nem te vagy ez Banner számára. Nagyon
remélem, hogy te vagy. Csak kezdek aggódni miattad.
– Fogd be! – mondom, és ellazulok annyira, hogy nevessek.
–  Csak azt mondom, hogy más lencsén keresztül is lehet
szemlélni a dolgokat, és ez megváltoztatja a perspektívát.
– Ugye tudod, hogy én vagyok a bátyád, és ennél fogva nekem
kellene bölcs tanácsokat osztogatnom?
– A kor csupán egy szám.
 – Hagyd békében nyugodni Aaliyah-t2!
– Én hagyom, ha te is hagyod.
– Ennek semmi értelme.
– Kell, hogy legyen?
–  Mi van, August? – Nevetek, mert az egész életünket
végigkísérték ezek az értelmetlen beszélgetések, és mindig
olyankor, amikor szükségem volt rájuk.
–  De most tényleg, kell, hogy legyen értelme? – Úgy néz,
mintha az élet leglényegesebb kérdését tette volna fel, és nem
csupán mézesmadzagként használja, hogy elterelje a
figyelmemet erről a hülye helyzetről, amibe belekeveredtem
Bannerrel meg Zóval.
Szerencsére, mielőtt válaszolhatnék, ugyanis ki tudja, az hova
vezetne, Susan, Iris és az apám csatlakoznak hozzánk a
dolgozószobában. Iris odajön, és August karjába bújik, a saját
karját pedig a dereka köré fonja. Apu elfoglalja a megszokott
helyét a fotelben, Susan pedig a térdére ül. Fogják egymás kezét,
és ugyanaz az apró gyémánt, amit apu húsz éve adott Susannek,
még mindig rabul ejti a fényt, és képes elvakítani az embert, ha
a szemébe verődik róla a fény.
– Hol van Sarai? – kérdezi August, és csókot lehel Iris hajára.
– Egy idegent kínoz a milliónyi kérdésével. – Iris megvonja a
vállát. – Én meg örültem, hogy öt percig legalább nem engem
kérdezget. Amúgy azt hiszem, az egyik unokatesód az.
– Azt hiszed? Szóval azt akarod mondani, hogy lehet, hogy a
lányunknak mostanra betömték a száját, és elrabolták?
–  Az  biztos, hogy betömték – vetem közbe, és mindenki
felnevet. – Ha el is viszik, higgyétek el nekem, hogy vissza fogják
hozni.
Iris belebokszol a karomba.
– Tudod, hogy így van – mondom röhögés közben.
–  Így csak én beszélhetek róla! – Iris színlelt haraggal néz
rám. – Még akkor is, ha ma arra kért, hogy énekeljem el neki az
amerikai himnuszt visszafelé. Ez normális, ugye?
– Láttam őt – szól közbe Susan. – Az egyik unokatesóddal meg
a kislányával. Sarainak kellene egy kistestvér!
–  Én készen állok – mondja Iris, és elkerekedett szemmel,
jelentőségteljesen Augustra néz. – A fiad az akadályozó tényező.
– Azt mondod, készen állsz – vág vissza August, és kisimítja a
lány sötét haját az arcából. – Aztán meg panaszkodsz, hogy nem
mehetsz el a konferenciákra, amikre szeretnél. Vagy nem tudsz
elmenni a Los Angeles-i irodába, hogy ezt-azt elintézz. Van
időnk. Fiatalok vagyunk. Nem kell sietni. Tedd azt, amit
szeretnél!
–  Szeretnék kisbabát – mondja Iris, és lábujjhegyre áll, hogy
elérje August arcát, ami vagy harminc centivel magasabban van
nála. – És szeretném csinálni ugyanezeket a dolgokat is.
Iris rám néz, és a mosolya lehervad egy kissé.
–  Egy nagyon okos nő egyszer azt mondta, nem kéne attól
félnem, hogy mindent akarok – folytatja mosolyogva, és
tűnődve figyeli az arcom, hátha rájön, hogy mi a helyzet velem
és Bannerrel. Biztos vagyok benne, hogy August beszámolt neki
a történtekről, tekintve, hogy mindent elmesélnek egymásnak.
Mekkora papucs! 
 Emlékszem, hogy Banner erről beszélt azon a denveri
konferencián. Hogy ő akar a legjobb lenni a szakterületén,
közben férjre és négy gyerekre is vágyik. Mindet szeretné, és
isten kegyelmezzen annak, aki megpróbálja megmagyarázni,
hogy ez nem lehetséges.
Baszki. Négy gyerek? Még Sarai is teljesen ki tud akasztani.
Miért ennyire katolikus?
Mi van, ha Bannernek valaki mástól lesz négy gyereke? Mi
van, ha végül Zo mellett fog kikötni? Vagy egy másik pasi
mellett? Egy jobb pasi mellett?
Váratlanul távozom a szobából, hirtelen émelyegni kezdek
attól, hogy olyan párok vesznek körül, akiknek sínen van a
következő ötven éve. Én hat hete nem láttam a nőt, aki kell
nekem, és egy házban alszik a sráccal, aki őrülten szerelmes
belé. Annyira szereti, hogy megbocsátotta neki, hogy dugott
velem. És átkozott legyek, ha én nem tenném meg ugyanezt,
ugyanis a Bannerök nem teremnek minden bokorban. Ő  nem
egy sorozatgyártott lány. Tudom. Tíz év alatt még csak hozzá
hasonlót sem találtam, és most, hogy kaptam egy újabb esélyt,
olyan, mintha ismét elveszíteném. Ez a Stella nem lesz elég.
Valami rendes pia kell, mert ha arra gondolok, hogy August egy
papucs, akkor én mi vagyok?
 

2 Age Ain’t Nothing but a Number (A kor csupán egy szám) Aaliyah, fiatalon elhunyt
énekesnő dala.
 HARMINCÖT
BANNER
 
 
Jared csókokkal szórja tele a hátamat, és a gerincem törékeny
csontjai közé nyal. Alig ér hozzám, ami ingerli a bőrömet, és
suttog az idegvégződéseim fölött. Amikor odaér a bugyim
szaténszegélyéhez, a száját kinyitva a fenekem domborulatára
nyomja, és jókora húst szív a szájába, majd felnyög, miközben
megjelöl engem. Ennek hatására én is felnyögök, ahogy
széttárja a lábamat a térdemnél fogva, és a hűvös levegő ott
érint meg, ahol forró és nedves vagyok a lábam között.
Négykézláb állok, arcomat egy párnába temetem, ami elnyeli
a belőlem feltörő, mélyről jövő hangokat. Egy súlyos kéz
cirógatja a hátamat, hosszú ujjak gabalyodnak a hajamba a
tarkómnál. Széthúzza a farpofáimat, felfedi mindenemet. Nem
vagyok felkészülve a szája nedves forróságára a redőzött
nyílásomnál. Túlságosan jó érzés ahhoz, hogy zavaromban
közbelépjek. Jaj, ne! Nekinyomom magam a puha ajkának és a
mohó nyelvének, ami engem nyalogat. Egy helyben tart,
miközben fészkelődöm, és munkához lát.
Élvezet cikázik a gerincemben, amely megfeszül és
megnyúlik, mint egy spirál, míg az érzékek túlcsordulásától
össze nem ugrom. Mintha szörföznék a reggeli hullámokon,
olyan magasra emel, hogy felszállok, lebegek, és elérem a napot.
Aztán földet érek, kapkodva veszem a levegőt, ahogy a víz
átmossa a testem, biztos vagyok benne, hogy fuldoklom.
– Úristen, Banner!
Jared hangja. Forró olajként ömlik rám, felégetve és
benedvesítve a bőröm.
– Banner!
– Oh Dios mío, sí – motyogom.
Úristen, ez az!
– Banner!
Van valami furcsa a hangjában. Rosszfajta kétségbeesettséget
hallok benne. A  legrosszabb fajta sürgetést. Átverekedem
magam az önkívület rétegein, majd szédelegve és zavaros
tudattal feltörök az álmom felszínére egy párnával a lábam
között. Nagyon remélem, hogy nem kufircoltam egy párnával.
Az újabb mélypontot jelentene.
– Banner!
Haloványan, nagyon haloványan, de Zo hangja elér hozzám a
folyosó túlsó végéről. A hangja távoli, és nem tudom hova tenni,
most az egyszer nem jövök rá, hogy mire van szüksége, és még
sosem hallottam ilyennek a hangját. Ledobom magamról a
takarót meg az álmom utolsó morzsáit, és mezítláb meg
pizsamában végigrohanok a folyosón.
Amikor odaérek Zo szobájába, a szívemet az ajtóban hagyom,
de a testem odasiet, és egy pillanatig azt hiszem, elment az
eszem. A padlón hever mozdulatlanul.
Még mindig alszom. Még mindig alszom. Még mindig alszom.
 Ezt ismételgetem a fejemben, mintha ettől csak egy rossz
álom lenne az egész, de túlságosan valóságos. A  halálsápadt
arca. A  pulzusa a nyakában olyan gyenge, mintha
pillangószárnyak működtetnék. A  lélegzése olyan felületes,
hogy alig észrevehető.
– Zo! – kiáltom, és megrázom. – Ébredj!
Semmi válasz.
Máskor is ájult már el, az extrém alacsony vérnyomás a
betegsége egyik szövődménye, de ilyen még sosem történt.
–  Zo, kérlek, ébredj fel! – Ahogy meghallom a saját
hangomban a rémületet, minden higgadtságom odalesz. Sikítok,
remegek, és tetőtől talpig reszketek. Forró könnyek, folyékony
szomorúság melegíti az arcomat, és gyűlik össze a nyakamnál.
– Levántate – könyörgök. – Por favor. Despierta.
Kelj fel! Kérlek, ébredj fel!
Körbenézek a szobában, hátha valaki hirtelen felbukkan,
hogy segítsen, de a szoba üres. Az éjjeliszekrényen észreveszem
a rózsafüzért, amit anyám küldött. Amelyik meggyógyította
Valentina nénikémet. És a rózsafüzér mellett ott van Zo
telefonja.
Az  ágyhoz rohanok, fogom a telefont, és robotpilóta
üzemmódban tárcsázok.
– Kilenctizenegy – szól bele a diszpécser.
– Ayuda! – Segítségért könyörgök, az agyam összezavarodik a
rémülettől és a megkönnyebbüléstől. – Por favor, ayúdame.
–  Hölgyem, no habla español – feleli a diszpécser kimért és
nyugodt hangon. – Van ott valaki, aki beszél angolul?
 – Én… Én igen. Bocsánat. Igen. A barátom. Eszméletlen.
Próbálok higgadtan és a lehető legpontosabban válaszolni az
összes kérdésére. Néhány percen belül közeledik felénk a
szirénák vijjogása. Zo egy icipicit megmoccan, hosszú szempillái
megremegnek a csont és bőr arca fölött.
–  Banner? – A  hangja inkább lélegzetvétel, mint suttogás.
Vakon kinyújtja a kezét, pedig nem lát, és nem tudhatja, hogy
ott vagyok.
De mindig tudja, hogy ott vagyok, és mindig ott is leszek.
 

 
– Banner, jól vagyok. – Zo arcán világosan látszik a kimerültség.
– Nem kell itt sertepertélned.
–  Nem sertepertélek – mondom az ágy mellett állva…
sertepertélve. – Csak…
Körbenézek, hogy mit csinálhatnék, és úgy döntök, hogy
megigazgatom a párnát a háta meg a feje mögött. Amúgy mi
értelme van megigazgatni őket? Fogalmam sincs, de legalább
van ürügyem, hogy itt maradjak vele a szobában.
Három nap telt el azóta, hogy eszméletlenül találtam rá itt, a
hálószobájában. A  veseelégtelenség és a folyamatos hasmenés
miatt könnyen dehidratálódik. Mármint a normál
dehidratációnál sokkal gyorsabban. Azért ájul el, mert olyan
alacsony a vérnyomása. Ha nem veszik észre időben,
belehalhat. Azt hiszem, a szívem még mindig itt van a
hálószoba küszöbén, ahol hagytam, amikor odarohantam
hozzá. Hullámokban tör rám a bénító félelem és a zsibbadtság.
Kínoz a sok mi lett volna, ha kérdés. Mi lett volna, ha nem
hallom meg? Mi lett volna, ha nem értünk volna be időben a
kórházba? Mi lesz, ha újra megtörténik? A  nővér el tudta
intézni, hogy kétszer annyit legyen itt az utóbbi pár napban, de
én is itt aludtam mellette az ágyon, attól rettegve, hogy nem
hallom meg, ha szólna.
–  Legalább igyál egy kicsit több smoothie-t! – Odafordulok
hozzá az éjjeliszekrénytől, és azon kapom magam, hogy a
fenekemet bámulja. – Most komolyan, Zo?
A szigorú hangvétel, amit próbálok a hangomba csempészni,
alig leplezi a nevetésemet. Annyira tipikus pasi módon
viselkedik, pedig az életünk minden volt, csak nem tipikus az
elmúlt két hónapban.
–  Gyönyörű vagy, Banner – jegyzi meg Zo, és végigmér a
jóganadrágomban meg trikómban. – Nézni szabad, nem?
– Persze. Mindegy. – A plafonra emelem a tekintetem, és felé
nyújtom a smoothie-t. – Igyál egy kicsit! Hidratálnod kell, és
nem ettél még eleget.
– Ennék, ha tudnék. Hidd el, és az ízlelőbimbóimnak is annyi.
Még a kedvenc ételeimnek is szar az íze.
Belekortyol a smoothie-ba, amit odatartok neki. Ahogy
visszahúzom, meglepetést okoz a mozdulatával és a benne rejlő
erővel. A nadrágomba dugott ujjával maga felé húz, és kibillent
az egyensúlyomból. Az  ágyra esek, ő pedig odahajol, hogy
megcsókoljon. Nem gyengéden. Hanem amolyan „kinek van
szüksége levegőre” jellegű csókkal. Vanília- és ananászíze van.
De leginkább Zo-íze. Egy pillanatra legszívesebben csak
hátradőlnék, és hagynám, hogy megtörténjen, de csak azért,
mert olyan ismerős érzés. Mintha a régi életünket élnénk,
mielőtt a betegség porrá zúzta a világunkat, és mindent
lerombolt. És mielőtt összetörtem a szívét, és elárultam a
bizalmát. De azok az idők elmúltak, és a jelen nem egyszerű.
Nehéz, és annak ellenére, hogy most olyan könnyű lenne
megtenni, nem fogok többé hazudni neki.
– Zo – mormogom bele a csókba, és finoman eltolom törékeny
mellkasát. – Ne. Nem lehet.
Visszazuttyan a párnára, és összevont szemöldökkel meg
nehezteléstől megfeszült állkapoccsal néz rám.
– Betartottad az egyezségünk rád vonatkozó részét? – kérdezi.
–  Tessék? – Az  ágy mellé állok, letaglózva, hogy egyáltalán
felteszi nekem ezt a kérdést. – Ezt meg hogy érted?
– Úgy értem, hogy dugtál-e a másik pasiddal.
Időről időre előfordul, a gyógyszerek mellékhatása. Durva
hangulatingadozások. Nem tudom, hogy a gyógyszerek
okozzák-e, vagy egész eddig tartogatta a kérdést, megvárva a
tökéletes lehetőséget arra, hogy az arcomba vágja a
hűtlenségemet.
–  Nincs mit mondanod, Bannini? – kérdezi, és a hangja
erőteljesebb, mint amilyen az elmúlt hetekben volt, felerősítve
némi szarkazmussal.
–  De, van mit mondanom. Nincs pasim. Nem szexelek. Nincs
irodám. Jelenleg életem sincs, Zo.
Dühös tekintettel körbemutatok a szobájában.
 – Ez van. Te vagy nekem, a legjobb barátom, aki gyűlöl.
Megfogja a kezem, és nem hajlandó elengedni, amikor
megrántom.
–  Sosem tudnálak utálni – mondja hirtelen csendesen és
máris megbánó tekintettel. – Nem kellett volna megcsókolnom
téged. Nem kellett volna ezt mondanom. Mindent feladtál
értem, tudom.
Frusztráltan kifújom a levegőt. Talán mindketten
megbolondultunk egy kicsit. Az időpontjain és kezelésein kívül
nem nagyon járunk sehova. Mivel Zo immunrendszere annyira
instabil, nem is nagyon szabad. A  hasmenése teljesen
megbénítja, csak pelenkában tudja elhagyni a házat, amit a
büszkesége is megsínylett. Kurvára beteg. Én kimerült vagyok,
és mindketten a pokol lángjai közt kóválygunk, és nem látjuk a
végét.
–  Sehol sem lennék most szívesebben, Zo. – Összepréselem a
fogaimat, és elkergetem a könnyeimet, amiket most nem
engedhetek meg magamnak, mert ha egyszer elkezdődik, sosem
tudom leállítani. – Te vagy a legjobb barátom. Ezen semmi sem
fog változtatni.
Elmosolyodik, bár a szemhéja kezd lecsukódni a
gyógyszerektől, amelyek elviselhetőbbé teszik a hányingerét és
a fájdalmait.
–  Valószínűleg jobb is, hogy leállítottál – jegyzi meg. –
A második fázisnál elaludtam volna.
Ahogy jött, úgy el is múlik a veszekedésünk. Sosem tudtunk
sokáig haragudni egymásra. Ez legalább nem változott.
 Lábujjhegyen kiosonok a hálóból, és becsukom magam
mögött az ajtót. Most végre dolgozhatok egy kicsit. Elvileg Maali
telefonálni fog a következő egy órában, hogy megvitassunk pár
feladatot, amit a gondjaira bíztam. Amikor megcsörren a
telefonom, feltételezem, hogy ő az, és rá se nézek a kijelzőre.
–  Helló! – A  vonal másik végén egy-két másodpercig csönd
van. Már épp levenném a telefonomat a fülemről, hogy
megnézzem, ki hívott, amikor megszólal.
– Szia, Ban!
Szegény, mit sem sejtő szívem nincs felkészülve a hangjára.
Arra, hogy a pillangók röpködni kezdenek tőle a hasamban, és
elakasztja a lélegzetem.
– Jared? – Magasan és vékonyan cseng a hangom.
–  Aha. – Habozik, mielőtt folytatná. – Nem baj, hogy
felhívtalak?
Istenem, dehogy!
–  Nem. – Az  ajkamba harapok, és próbálok higgadt meg
összeszedett lenni, de nem sikerül. – Jó hallani a hangod.
– Itt vagyok a városban.
– Itt? – mutatok a padlóra. – Palo Altóban?
– Aha. Szeretnélek látni. Esetleg találkozhatnánk?
A  reményeimnek és az izgatottságomnak lőttek. A  rohadt
életbe!
– Most nem jöhetek el itthonról – felelem halkan. – Zo durva
napokon van túl, és a nővér csak holnap jön.
–  Persze – vágja rá túl gyorsan, mintha számított volna arra,
hogy lerázom. – Értem. Akkor talán legközelebb.
 –  Ó! – Az  agyam ezerrel pörög, hogy mivel tarthatnám a
vonalban még néhány percig. – Akkor… Munka miatt jöttél ide?
Megbeszélés vagy ilyesmi?
Túl hosszú a csend, és egy másodpercig azt hiszem,
elvesztettem.
– Jared? – kérdezem ismét. – Munka miatt jöttél?
– Csak miattad. Hogy lássalak.
Van valami nyerseség a hangjában, mintha kitépett volna egy
lapot a szívemből, és azt olvasná. Mintha az a magány, ami
engem emészt, őt is tönkretenné. Hogy talán ő is velem álmodik,
és ébredés után a szigeten lévő villáról ábrándozik. A  tengeri
szellőről. A  bőröm minden éjjel újraéli az érintését, az ajkaim
pedig felidézik a csókjait.
–  Zo alszik – jegyzem meg reménykedve. – Pár percre
idejöhetsz, ha gondolod.
–  Van pár szponzori szerződésem a golfbajnokságra, amivel
beugorhatnék hozzád, ha már úgyis erre jártam – mondja. – De
biztos vagy benne?
Nincs pasim. Nem szexelek. Nincs irodám. Még életem sincs
jelenleg.
A  saját szavaim üresen csengenek a fülemben. Közelebb
vagyok az összeroppanáshoz, mint valaha. Belül kezdek
repedezni, és úgy félek, hogy mi fog kisülni ebből. Hogy nem
bírom el az egészet. Szükségem van valamire.
Szükségem van rá.
– Aha – felelem. – Igen, biztos vagyok benne.
 
 HARMINCHAT
JARED
 
 
Bizonyára várt engem, mert a sorház ajtaja kinyílik, mielőtt
megnyomhatnám a csengőt.
– Nem akartam felébreszteni Zót – mondja magyarázatképp.
Nézzük egymást, magunkba szívjuk az összes változást, amit
az utóbbi két hónap hozott. Nem olyan összeszedett. Nem az a
főnök, akihez hozzászoktam a kosztümjeivel meg tűsarkúival,
de attól még ő Banner. Számos megtestesülésben láttam már ezt
a nőt, de mindig látom benne azt a rendületlen erőt, azt a
csökönyös fényt, ami sosem halványul el. Még mindig látni lehet
a kócos kontya, a kissé foltos trikója és a jóganadrágja alatt. Még
mindig ő az én vagány csajom.
Az észak-kaliforniai szellő egy lökete meglebegteti sötét haját
az arca előtt, mire megborzong, és a karját keresztbe téve védi
magát a hűvös szél ellen.
–  Gyere be! – Hátralép, én pedig követem a nappaliba, ahol
egy jókora sarokkanapé, alacsony asztalok, kis szőnyegek és egy
hatalmas tévé áll.
–  Hónapról hónapra vesszük ki – jelenti ki, miközben
megnyalja a gyönyörű ajkát, és körbepillant a szobában. –
Bútorozva kaptuk.
 – Igazán? – Leszarom.
–  Aha. – Bólint, megdörzsöli a tarkóját, és a hüvelykujjával a
válla fölé mutat. – Ideális, mert arra van egy dolgozószoba meg
egy háló. Vannak napok, amikor Zo nem nagyon tud lépcsőzni.
Én itt lent, az irodában alszom, úgyhogy közel vagyok, ha
bármire szüksége lenne.
Árnyék suhan át az arcán, én pedig eltöprengek, hogy Zo
melyik éjszakai szükséglete váltotta ki ezt a tekintetet.
A  különlét iszonyú nehéz a számomra, de eltűnődöm, nem
először, vajon neki mennyire nehéz lehet. És gyanítom,
rosszabb, mint képzelem.
–  Úgyhogy én az egyik emeleti szobában rendezkedtem be –
folytatja, a hangja elvékonyodik az idegességtől. – Megfelel. És…
–  Nem ezért jöttem – szakítom félbe. – Ezért a banális
csevegésért. Ezért a beszélgetésért. Nem ezért jöttem.
Rám pislog, az arcán nincs smink, a szeplőim pettyezik az
orrát.
–  Nem? – Odacsúsztatja a kezét, ahol a farzsebe lenne, majd
elhúzza a száját, amikor rájön, hogy jóganadrág van rajta. –
Öhm, oké. Akkor mi újság?
Felmérem a szoba elrendezését, észreveszek egy ajtót, ami
feltehetőleg a konyhába vezet. Megfogom a kezét, és abba az
irányba húzom magammal. Az  ajtó kinyílik, majd becsukódik
mögöttünk. A  kamra ajtaja résnyire van nyitva, látni lehet a
polcokat az ételekkel. Elindulok arrafelé, még mindig erősen
szorongatva a kezét.
Ahogy becsukódik a kamra ajtaja, nekidöntöm az egyik
polcnak, egyik kezemmel a fenekét, másikkal a nyakát fogom, és
egy helyben tartom, hogy magamévá tegyem. Szó szerint úgy
remegek, mint egy tapasztalatlan fiú, vagy mint egy függő, aki
mindjárt belekóstol a kábítószerbe. Bárhogy a magamévá
tenném Bannert. Felszívnám, elszívnám, a vénámba lövetném.
Zsigeri szinten vágyom rá, amikor az embernek a csontjai
mélyére kell nyúlnia, hogy kielégítse ezt a vágyat. Túl erősen
szívom a nyelvét. Túl erősen szorítom a derekát. Minden
porcikám attól retteg, hogy nem fog sokáig tartani. Tudja, hogy
nem lehet. És ez a csók nem elég. A  ruhák az utamba állnak.
Felmordulok, idegesít, hogy végre ott van előttem, ami kell
nekem, és mégsem tudom elég gyorsan megszerezni. Felhúzom
a trikóját, és a melltartója alá dugom a kezem, belemarkolok a
mellébe, csipkedem a mellbimbóját, felidézem benne, miként
működik ez a test. Hogy milyen érzés együtt lennünk.
Lerángatom a jóganadrágját és a bugyiját a feneke isteni
domborulatán.
Bőr. Ez kell nekem.
Térdre ereszkedem, megfordítom, és beleharapok az egyik
feszes gömbbe, széthúzom a farpofáit, és végighúzom a
nyelvem a redőzött vonalon.
– Jared – sóhajtja, és a polcnak dönti a homlokát. – Jézusom!
Követem az ujjaimmal a feneke vonalát, amíg oda nem érek a
nedves és üres puncijához. Csak rám vár. Csöpögni kezd a
nyálam attól, ahogy a csiklóját simogatom, ahogy megdagad és
síkos lesz a becézésemtől. Tompa nyögései felajzanak. Széttárja
a lábát, némán arra kérve, hogy hatoljak belé. Egy ujj. Két ujj.
Három ujj van benne, és simogatja a puncija falát, miközben a
kezemet hágja.
– Úristen! – kiált fel. – Abba kell hagynunk.
–  Nem. – Itt akarom csinálni, csupán néhány méterre a
pasitól.
–  Jared, kérlek! – Könnycseppek töltik meg a hangját. – Nem
akarom újra ezt csinálni. Nem hazudhatok neki megint. Nem
bánthatom. Most nem.
Szavai elhalkulnak, elakadnak.
– Kérlek!
Az  ujjaim megállnak benne, és a szokásos remek időzítéssel
August szavai csengenek a fejemben.
Mindent, amit szeretsz benne… A  jóságot, az együttérzés
képességét, azt, hogy tudja, mi a jó és mi a rossz… Ezt mind
lebontaná, és félretenné a kedvedért.
És nem tudom megtenni. A  bennem lakozó állat
akármennyire is meg akarja dugni itt, az orra előtt,
akármennyire is meg akarja büntetni Zót, amiért távol tartja
tőlem, nem tudom megtenni. Mert ha vele megteszem, akkor
azt Bannerrel is teszem, és az nem megy.
Nekidöntöm a homlokomat a meztelen fenekének, és hosszan
kifújom a levegőt. Neheztelés. Nélkülözés. Egy utolsó csókot
adok a fenekére, és kihúzom belőle az ujjaimat. Nekidől a
polcnak, és könnyes szemmel meg tüskés szempillákkal néz le
rám.
– Köszönöm! – suttogja, miközben a könnyeit törölgeti.
Bólintok, de képtelen vagyok ellenállni egy utolsó, dacos
érzéki cselekedetnek, és a három, fénylő, nedves és punciillatú
ujjamat a számba dugom, és minden cseppjét lenyalom róluk,
miközben végig a szemébe nézek, amíg ő be nem csukja az övét
megborzongva és az ajkába harapva.
– Hiányzik a puncid – bukik ki belőlem.
Kipattan a szeme, és meghökkent nevetés buggyan ki a
csóktól megduzzadt ajkai közül.
–  Nem szabadna ilyeneket mondanod – korhol, miközben a
ruháit igazgatja, és tartózkodó szeretet ül a szemében.
A  kezénél fogva odahúzom magamhoz a kamra padlójára.
A  falhoz mászok, és nekidöntöm a hátam, ő pedig a keresztbe
tett lábam közé ül, fejét a vállamnak támasztva.
–  Romantikus dolgokat kéne mondanod – folytatja rám
pillantva meg mosolyogva. – Nem azt, hogy hiányzik a puncim.
– Miféle romantikus dolgokat kéne mondanom? – Felemelem
a halántékában göndörödő fürtjeit. – Azt, hogy állandóan rád
gondolok?
Mozdulatlanná válik mellettem, hosszú szempilláit leereszti,
és azok árnyékot vetnek a szeme alá.
– Kezdetnek jó lenne – feleli.
–  Vagy azt, hogy megnéztem a Félévente randevút, mert az
autósmozis esténk jutott róla eszembe? – vallom be. – Hogy
arról álmodom, hogy egymás mellett ébredünk fel? Vagy hogy
ahányszor látom a naplementét, arra a narancssárga ruhádra
gondolok, ami a szigeten volt rajtad a vacsoránál?
Tágra nyílt, eszpresszószínű szemével az enyémbe néz a válla
fölött, és mosoly terül el az arcán.
 Addig nézünk egymás szemébe, amíg a pillanat hamuvá nem
porlad, és a levegő füstössé válik a vágytól, és az egész túl
gyengéd ahhoz, hogy továbbra se vegyek róla tudomást, vagy ne
nevezzem a nevén.
Hátradől, és csókot nyom az ajkamra, ami olyan édes és olyan
tiszta. Amikor elhúzódik, a tenyerembe fogom a fejét, és pár
percig még ott tartom. Nem azért, hogy tovább csókolózzunk,
csak azért, hogy emlékezzek rá. Hogy megőrizzem az ajka
érintését az enyémen.
–  Ananászízed van – mondom a szájának. – Te utálod az
ananászt.
Butaság ezt megjegyezni, nem is tudom, minek mondtam ki,
vagy, hogy miért tűnik úgy, mintha bűntudata lenne, ahogy
kipirult arccal leereszti a szempilláit.
– Én… Aha. Én tényleg utálom az ananászt.
–  És most kivételt tettél? – Egyik ujjamat végighúzom sűrű
szemöldökén.
– Öhm… Nem egészen. – Sóhajt egy rövidet, majd a szemembe
néz. – Zo szereti az ananászt a smoothie-ban, amit neki szoktam
csinálni.
Felvonom a szemöldököm, némán biztatom, hogy folytassa,
magyarázza meg, hogy áll össze ez az egész.
– Ööö… Nos, az előbb megcsókolt.
Összekoccannak a fogaim, és ökölbe szorul a kezem a kamra
padlóján.
– Jared, ez nem az, aminek gondolod. Hosszú történet.
– Aminek az a vége, hogy a szádba került a nyelve?
 –  Semmi nincs köztünk – biztosít, és eltűri a hajamat az
arcomból, az ujjait pedig belemélyeszti a tövébe, ahogy
szeretem. – A gyengeség pillanata volt.
– Az övé vagy a tiéd?
–  Talán mindkettőnké. – Megvonja a vállát, elgyötört a
tekintete. – Nem vágyom rá, vagy ilyesmi, csak… Nem tudom,
rosszul érzem magam, hogy nem?
– Nem segít, ha ilyen szarságokat mondasz. – Megdörzsölöm a
fáradt szememet.
–  Ez egy lehetetlen helyzet – mondja halkan. – De Jared, mit
akarsz, mit tegyek?
–  Nem akarod tudni, hogy mit akarok, én pedig nem fogom
elárulni, mert azt fogod gondolni, hogy gonosz és önző vagyok.
Finoman megérinti az ujjával az arcomat, az államat és a
számat, mintha meg akarna nyugtatni. Utálom az érzést, hogy
ha elég sokáig ücsörgünk még itt, sikerülni is fog neki. Elkapom
az ujjait a számon.
–  Talán nem – feleli végül szomorkás mosollyal. – Néha,
amikor az egész nap olyan dolgokról szól, amiket nem akarok
megtenni, de muszáj, csak belenézek a tükörbe, és kimondom
hangosan az összes dolgot, amit megtennék, ha rajtam múlna.
– És ez segít? – Csak mert én kétlem. 
–  Igen. Csak kimondom, még akkor is, ha rémes, és nem
ítélkezem. Aztán megyek, és megteszem azt, ami a helyes.
Tudom, hogy bután hangzik.
– Tényleg bután hangzik.
Előrehajol, a pillantása már-már kínzó – de nem egészen
azért, mert ez az egész olyan nehéz, és valószínűleg sejti, milyen
közel állok ahhoz, hogy valami hülyeséget csináljak.
– De még nem próbáltad – jegyzi meg. – Mi baj lehet? Próbáld
ki! Csak mondd el, mit akarsz. Nem számít, mennyire rosszul
hangzik. Megígérem, hogy nem fogok ítélkezni.
– Nem ítélkezel?
–  Nem, nem ítélkezem, de amikor kész vagy, amikor
kimondtad, a muszáj-dolgot fogjuk megtenni. A helyes dolgot.
–  Oké. Hallani akarod, hogy mire vágyom? Tessék: azt
akarom, hogy hagyd el, és gyere velem. Nem fogom minősíteni,
hogy ez helyes-e vagy sem. Csak elmondom neked, hogy minden
éjjel, amikor egyedül fekszem az ágyban, abban reménykedem,
hogy megjelensz az ajtóban. És hogy azt mondod, mostantól itt
vagy velem. Hogy semmi más nem olyan fontos a számodra,
mint én. Mert én most ezt mondom neked. Elmondom, hogy
nekem semmi sem olyan fontos, mint te.
Egyre közelebb járok ahhoz, hogy bevalljam, amit napról
napra egyre nehezebb tagadni, hogy nevén nevezzem a dolgot,
de még nem állok készen, hogy kimondjam, amíg Zo kezében
vannak a kártyák. Az összes jó lap.
– Jaj, Jared…
– Nem, figyelj! Azt akarom, hogy hagyd el, és gyere velem, de
az az ironikus, hogy azért kellesz nekem ennyire, mert sosem
tennéd meg. A  szíved, a feddhetetlenséged, az erős jellemed…
Ezek vonzanak benned.
Elhallgatok, és kezembe veszem az arcát.
–  És… – Köhintek, megköszörülöm a torkom, és keresem a
megfelelő szót, amivel folytathatnám. – És annál sokkal
fontosabb vagy nekem, hogy ezt kockára tegyem.
Közelebb mászik hozzám, körém fonja a karját, és az állam
alá fúrja a fejét. Olyan meleg, puha, jó és édes, és Pompás
Pasztell öblítőillata van.
–  Te is fontos vagy nekem, Jared – mondja halkan. – Ha
megtehetném azt, amit helyesnek gondolok, és közben veled is
lehetnék, megtenném. Remélem, elhiszed.
A  távoli csörgés elveszi tőlem a válaszadás lehetőségét.
Felkecmereg, megigazítja a jóganadrágját, és elindul.
–  Ez Maali lesz – mondja sajnálkozó hangon. – Ezt fel kell
vennem. Akad a csőben pár szerződés néhány ügyfelemnél.
Kinyitja a kamra ajtaját, és beengedi a világot.
–  Oké. – Én is felállok, és követem kifelé a kamrából meg a
konyhából.
–  Adj pár percet! – Rám néz a lépcső aljából, bizonytalan
arckifejezéssel. – Megvársz?
Beleegyezően bólintok, és leülök, hadd főjek a
nyugtalanságomban. Hátradöntöm a fejem a kanapén, és
próbálom elhessegetni a képeket az agyamból, ahogy
csókolóznak. Viszont elég fáradt vagyok, hogy ilyen mentális
energiát fejtsek ki, és egy teljes jelenet áll össze a fejemben
arról, ahogy hozzáér, és megcsókolja. Csupán egy elgyötört
sóhajra vagyok képes. Egy csomó ügyet félbehagytam csak
azért, hogy ma itt lehessek. Csak úgy felszálltam egy gépre. Fel
sem hívtam, meg sem kérdeztem, nehogy azt mondja, ne jöjjek.
Teljesen elment az eszem a hiányától meg a kanosságtól.
 Jó. És a féltékenységtől. Egy haldokló férfi miatt. Tudom, hogy
őrültség, de aggodalmat kelt bennem egy életre a tény, hogy
konkrétan megcsókolta Bannert.
– Jared.
Kinyitom a szemem, amikor meghallom a nevemet. Zo ott áll
a folyosóra vezető ajtóban. Kisimítom az arcom, próbálom
leplezni a döbbenetem, hogy mennyire rosszul néz ki. Láttam a
tévében meg néhány képen a diagnózisa óta, de az már
régebben volt. Nyilván még mindig magas, pár centivel
magasabb nálam, de fájdalmasan sovány. Maszkot visel a
beesett arcán, és összevont szemöldökkel néz rám.
– Szia, Zo! – Felülök, de a maszkot elnézve feltételezem, hogy
nem kéne közelebb mennem.
–  Mit csinálsz itt? – kérdezi némi ellenséges hangsúllyal, ha
nem tévedek. És általában nem szoktam tévedni, ha látom
valakin, hogy szétrúgná a seggem. Van szemem az ilyesmihez.
– Ööö… Csak beugrottam pár doksival.
– L. A.-ből? – Kétkedés, és az arca látható felén egyértelműen
látszik az ingerültség.
–  Erre jártam. – Vállat vonok, és előredőlök, a könyökömet a
térdemre támasztva. – Remélem, nem probléma.
Ellazul az arca. Lehet, hogy rájött, eddig hogy nézett rám.
–  Nem, persze, dehogy. – Távolabb megy a szobában, és pár
méterre leül, majd lehúzza a maszkot. – Amúgy meg, ha jól
tudom, régóta ismeritek egymást Bannerrel.
Nem tudom, mit mondhatott neki, úgyhogy csak bólintok, és
semleges arcot vágok.
 – Na és, hogy érzed magad? – kérdezem.
– Mintha az összes szervemet szisztematikusan megtámadták
volna.
–  Bocsi. – Elhúzom a szám, helytelenítve a viselkedésemet. –
Gondolom, hülye kérdés volt. El sem tudom képzelni, min
mehetsz keresztül.
–  Banner nélkül ezerszer rosszabb lenne. – Apró mosoly
jelenik meg a száján. – Nagyon jól gondoskodik rólam.
Sűrű szempillái mögül figyel, ami elrejti a gondolatait.
–  Valószínűleg már halott lennék, ha ő nem lenne. Olyan
hűséges hozzám… – Csóválja a fejét, és a kezét nézegeti. – …Egy
olyan nővel, mint Banner, csak egyszer találkozik az ember egy
életben.
Csupán kimért pillantással nyugtázom a kijelentését, nem
árulok el semmit a gondolataimról. Összeakad a tekintetünk, és
én nézek félre előbb. Mintha nem igazán szeretnék
farkasszemet nézni egy haldoklóval.
– Szóval te ugye együtt jártál Bannerrel a Kerringtonra?
– Aha. Együtt voltunk ott.
–  Bárcsak láthattam volna a főiskolán! – Könnyed és
szeretettel teli a mosolya. – Akkor ismertem meg, amikor
diplomázni készült, amikor gyakornokoskodott.
– A Bagley-nél, ugye? Amikor leszerződtetett.
–  Inkább én szerződtettem le őt – jegyzi meg fanyarul. –
Azonnal felismertem a benne rejlő lehetőséget. Akkor is ő volt a
legokosabb? A főiskolán?
Leengedem a vállam, ellazulnak az izmaim a könnyed téma
hallatán. Hogy Banner milyen csodálatos nő.
–  Persze. – Önkéntelenül elmosolyodom, ahogy eszembe jut
Banner a főiskoláról. Olyan elszánt és lelkiismeretes volt! –
Elképesztő volt.
– Ő azt állítja, hogy… Hogy is mondják? – Mintha kutakodna a
fejében. – A  kemó miatt az agyam kihagy, és nem mindig
találom a megfelelő kifejezést. Slampos? Ez az?
–  Slampos? – kacagok fel. – Hát, így is lehet mondani.
Az biztos, hogy nagyon másként öltözködött.
– De neked ez nem számított, igaz? – Hátradől, és cingár ujjait
összekulcsolja a törékeny törzse előtt. – Szerinted nem volt
slampos, igaz, Foster?
Derült mosolyom hirtelen lekonyul, és mindketten keskenyre
húzott ajkakkal fürkésszük a másikat.
–  Nem, szerintem nem volt slampos – bököm ki végül. –
Szerintem… – Habozok, nem tudom, mit fogok felfedni előtte
azzal, amit kimondok.
– Gyönyörű volt? – fejezi be halkan.
Felpillantok, és látom, hogy erősen vizslat.
–  Aha. – Érzelemmentes hangon szólalok meg. – Gyönyörű
volt.
– Szóval akkor is tetszett neked?
Egy pillanatig nem engedem meg magamnak, hogy
válaszoljak, de akkor felpillantok a lépcsőn, azon tűnődve,
vajon milyen közel lehet Banner, és hogy hallani fogja-e, ami
következik.
– Tessék? – kérdezem.
 –  Azt kérdeztem, hogy akkor mindig is vágytál Bannerre? –
Az arca semleges, a szeme viszont szikrákat szór.
Úgyis inkább nyílt kártyákkal szeretek játszani, úgyhogy meg
sem próbálok hazudni neki. Ő  akarja ezt a beszélgetést,
úgyhogy megkapja. Már úgyis esedékes volt.
– Amióta először megláttam, igen.
– És te olyan férfi vagy, aki elveszi, amit akar, mi? Még akkor
is, ha az valaki másé.
–  Banner sosem tartozott máshoz. – Próbálom
bocsánatkéréssé tompítani a kinyilatkoztatásomat, de tisztázni
akarom, hogy hol állok, és mit gondolok. – Nem igazán.
Arra az esetre, ha nem tudná.
–  Könyörögnék, hogy ezúttal tegyél kivételt – mondja
mereven. – Mivel ő a barátnőm.
VOLT!
Legszívesebben odaállnék elé, és az arcába ordítanám a múlt
időt.
El akarom mondani neki, hogy előbb az enyém volt, és hogy
azóta is az enyém, ő meg csak egy zárójel a történetben. Egy
kitérő, aminek sosem kellett volna megtörténnie.
Miközben egymásra meredünk, nem gondolok a betegségére
vagy a halandóságára vagy arra, hogy Banner mennyire mérges
lesz, ha felbosszantom. Csak a fenyegetést és az akadályt látom
benne köztem és aközött, ami a legjobban kell nekem.
– Tudom, hogy te voltál az, akivel elárult engem. – Még elhaló
hangjában is van valami parancsoló, meg abban, ahogy rám
néz. – Nem lehet a tiéd.
 – Már az enyém. – Egyszerűen hangzik a válaszom, meg sem
próbálom tagadni, hogy szerepet játszottam a szakításukban.
Düh villan fáradt szemében.
– Attól, hogy egyszer megdugtad, nem lesz a tiéd!
Egyszer?
Mi lenne, ha inkább azt mondanám, egy tucatszor? Tucatféle
módon?
Minden felületen? Minden sarokban?
Hogy addig nyaltam a punciját, amíg már zokogott?
Mi kell ahhoz, Zo, hogy elfogadd, hogy ő az enyém? Csak áruld
el! Valószínűleg már megtettem.
Szeretnéd megkóstolni az ujjaimról?
Legszívesebben kimondanám, de csendben maradok. Rossz
érzés itt ülni, és vele beszélgetni Bannerről. Nem akarok a
házában lenni, és azt sem akarom, hogy Banner itt legyen.
Legalább az egyikünk elmehet.
– Mondd meg Bannernek, hogy el kellett mennem. – Felállok,
és az ajtó felé indulok. – Szerintem ezt nem most kellene
megbeszélnünk.
–  Hanem mikor? – kérdezi. – Miután meghaltam? Ebben
reménykedsz? Várod, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat, igaz?
Szemügyre veszem beesett szemét és arcát. Felidéz bennem
egy emléket, egy nem kívánt emléket, amelyhez ritkán térek
vissza. Az  anyám az ágyban, amikor úgy döntött, a „fiúk
mellett” akar meghalni. Apával és velem. Látom magam előtt,
ahogy alig bír felülni a párna előtt, és ahogy ellenőrzi a
leckémet a madárszerű ujjaival, a feje körbe van tekerve egy
sállal, az ajka pedig vértelen. Az  a rohadt tehetetlenség egy
másodperc alatt úrrá lesz rajtam. Tehetetlen voltam akkor
azért, mert nem tudtam megállítani, ami történik, most pedig
azért, mert bármit teszek, az nem fogja visszahozni őt. És azon
tűnődöm, hogy vajon Zo is ilyen tehetetlennek érzi-e magát. Azt
mondta, az életéért küzd, és látszik is rajta. Az  az elgyötört
tekintet, ahogy szó szerint a halált próbálja legyőzni, pont így
nézett ki az anyám is.
–  Nem. Remélem, hogy legyőzöd ezt az egészet – felelem
végül, majd égő torokkal vállat vonok. Nem értékelné, ha
sajnálnám, úgyhogy azt mondom, amit én is hallani akarnék. –
Legyen akkor… Minek is nevezted? Igazságos küzdelemnek?
Felnevet, a hangja mély és élénk, ami túl nagynak tűnik
lesoványodott testéhez képest.
–  Kikészülsz tőle, hogy meggyőztem, ne legyen veled, igaz?
Hogy engem választott helyetted. Most meg aggódsz, hogy
engem fog választani, amikor sor kerül rá, és jogosan aggódsz,
mert így is lesz.
A  neheztelésem és a haragom azonnal visszatér belém.
Kétségbeesetten belekapaszkodok, mert szükségem van rá, hogy
ne a szívemet szorongató régi gyászt érezzem.
–  Sosem gondoltam volna, hogy olyan ember vagy, aki így él
vissza a betegségével.
Lehiggad, a tekintete ismét tompává válik.
–  Szerinted te vagy az egyetlen, aki bármit megtenne azért,
hogy megtartsa?
Lassan feláll, mintha a kanapé minden centimétere fájdalmat
okozna neki. Leállítom magam, mielőtt segítenék neki. Csontos
vállának büszke tartása arról árulkodik, hogy nem értékelné a
riválisa segítségét. Nem hibáztatom. Kikísér az ajtóig, és
valószínűleg ugyanolyan örömmel fogja becsukni mögöttem,
mint amilyen örömmel én távozom. Azonnal teleszívom a
tüdőmet friss levegővel, amint kijutok a verandára.
–  Mondanám, hogy győzzön a jobbik – szólalok meg,
miközben ő az ajtóban áll, és várja, hogy kicsukhasson. – De
mindketten tudjuk, hogy te jobb ember vagy nálam, és nekem
nem áll szándékomban elveszíteni őt.
– Nekem sem. A dolgok gyorsan változnak. Ezt ne felejtsd el! –
Hátranéz a házra, majd rám pillant. – Bannert felzaklatná, ha
kiderülne, hogy rájöttem, te voltál az. Mit gondolsz, maradjon a
mi titkunk?
– Honnan tudtad? – Nem teszek semmiféle ígéretet arra, hogy
közös titkot őrizgessek vele.
Fanyar vigyor terül el az ajkán.
–  Eljöttél hozzá egyik este valami béna indokkal egy
megbeszélés miatt.
Ráncolom a homlokom, végiggondolom az akkori tetteimet.
Minden szóra emlékszem arról a látogatásról, és semmi nem jut
eszembe, ami elárulta volna az érzéseimet. Vagy a
szándékaimat.
–  Ahogy néztél rá – válaszolja meg a ki nem mondott
kérdésemet.
– Hogy néztem rá?
Visszateszi a maszkot az arcára, hogy a baktériumok nehogy
bejussanak, és a válasza tompán, de számomra kristálytisztán
hangzik.
– Ugyanúgy, ahogy én.
 
 HARMINCHÉT
BANNER
 
 
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet, Zo. – Végignézek a
zsúfolt nézőtéren, amely faltól falig megtelt a sportvilág
kiválóságaival.
– Bannini, jól vagyok. – Kezemet a könyökhajlatára helyezi. –
Ami azt illeti, hónapok óta nem voltam ilyen jól.
Ez valószínűleg igaz, de nem bízom benne. Zo végzett a
három hónapos kemoterápiával. A  holmijaink már elindultak
Los Angelesbe Palo Altóból, de mi korábban eljöttünk, hogy
részt vegyünk a Copeez elnevezésű díjátadón, amelyet a
SportsCo szponzorál, a legnagyobb sportcsatorna az ESPN után.
Az  ünnepséggel ma Zo előtt tisztelegnek, és felkérték, hogy
tartson beszédet. A  Jimmy V életmű-díjat fogja megkapni az
ESPY-díjátadón. Mióta visszajöttünk, már két jótékonysági
vacsorán részt vett. Ez elég sok, és remélem, nem túl korai még
ez a tempó.
– Túl sokat aggódsz. – Zo odahajol, és megpuszilja a hajam. –
Így legalább megmutathatjuk ezeknek az embereknek, hogy
még mindig élek.
– Senkinek nem kell bizonyítanod semmit.
Elgondolkodva vállat von.
 – Talán csak magamnak bizonyítok. – Elvigyorodik, és tetőtől
talpig elismerően végigmér, kezdve a laza kontyomat, majd
végigpásztázza a szűk ruhámat, és a drága cipőnél áll meg a
tekintete, ami szerintem még azelőtt ki fog nyírni engem, hogy
az este véget érne. – Ha más nem, jó kifogás arra, hogy felvágjak
veled. Szép pár vagyunk, nem gondolod?
Nem javítom ki a „pár” szót. Itt és a világon mindenki azt
hiszi, hogy egy pár vagyunk, és még nem helyesbítettük a
félreértést. Túl bonyolult, és senki másra nem tartozik.
Csak Jaredre.
Körbepillantok a jókora teremben, kiguvadt szemmel nézem,
hátha meglátom valahol. Nem beszéltünk olyan sokat, mint
reméltem a Stanfordon töltött utolsó hónapunk alatt. Amikor
visszatértem azt követően, hogy telefonáltam Maalival, már
elment, Zo pedig ott volt. Azt mondta, Jarednek sürgős hívása
volt, és el kellett mennie. Én nem kérdőjeleztem meg, és amikor
egyszer utána beszéltem Jareddel, megerősítette, hogy sürgős
ügye akadt egy klienssel, és emiatt kellett elmennie. Minden
aggodalmam előtört attól, hogy ők ketten egy helyiségben
tartózkodtak. Valami mintha megváltozott volna Jared és
köztem. Legszívesebben megkérdezném Zótól, hogy
beszélgettek-e egyáltalán Jareddel, és hogy esetleg mondott-e
neki valamit, de legkevésbé Jaredről akarok diskurálni vele. Így
is elég bonyolult minden.
–  Látod a családodat? – kérdezi Zo, és a nyakát nyújtogatva
pásztázza a tömeget.
–  Nem, de mama felhívott útközben, hogy dugóba kerültek.
Egy súlyos baleset miatt lezártak pár sávot, de úton vannak.
Az órámra pillantok, és ráncolom a homlokomat.
– Így lehet, hogy lemaradnak a beszédedről.
Elindulunk a helyünk felé, és ezer évbe telik, mert mindenki
meg akar állni, és beszélgetni akar velünk, megkérdezik Zótól,
hogy van, mondogatják, milyen jól néz ki, és érdeklődnek, hogy
mikor tér vissza a pályára. Én legszívesebben mindenkit
elhessegetnék. Az immunrendszere még nem épült fel teljesen,
és imádkozom, hogy ne betegedjen meg ennyi ember közelében.
Miközben arra várok, hogy tapintatosan lezárjon egy
beszélgetést egy újságíróval, aki egy ideje nyaggat minket egy
interjú miatt, észreveszem, hogy Kenan felénk tart az öltözők
irányából. Valószínűleg a vörös szőnyegen is végigment, amit Zo
meg én inkább kihagytunk. Mivel nem áll szándékomban itt
hagyni Zót ezzel a nyomulós firkásszal, odaintem magunkhoz
Kenant.
Szigorú arcvonásai és lenyűgöző fizikai felépítése miatt sokan
azt hihetik, hogy igazi keményfiú. Sok szempontból nem is
tévednek, azonban a szíve nagyon gyengéd.
–  Hogy vagy? – Felé nyújtom a karom, hogy megöleljem. –
Olyan érzés, mintha egész nyáron nem beszéltünk volna.
–  Átadtál annak a junior ügynöknek – vádol minden
felindultság nélkül. Ő  volt az egyik olyan ügyfelem, akit
probléma nélkül le tudtam adni ideiglenesen. Még két évig él a
szerződése, és szándékosan visszavonult mindentől, leszámítva
a golfbajnokságot, hogy a lányával és a volt feleségével
kapcsolatos helyzetre összpontosíthasson.
 – Hogy áll az elhelyezési ügy? – kérdezem.
– Egész jól. Bridget…
Kenan a mondat közepén elhallgat, meredten néz valamit a
vállam fölött. Odanézek én is, hogy lássam, mi kötötte le
ennyire a figyelmét. Ami nem egy mi, hanem egy ki. Egy
gyönyörű nő néz vissza rá pislogás nélkül. Karcsú, a bőre, mint
a habos kakaó. Platinaszőke, rövidre nyílt haja és elegáns
ruhájának bohókás fodrai miatt könnyen kiemelkedik a
tömegből. Nem híres, amennyire én tudom, de van valami
hipnotikus a megjelenésében. Elkapom a tekintetem, és újra
Kenanre nézek, aki továbbra is őt bámulja. Amikor ismét
hátrapillantok a vállam fölött, a lány épp elfordul, és egy
kislánnyal beszélget, aki valamelyest ismerősnek tűnik.
– Ki az, Kenan? – Belebokszolok a vállába, amikor még mindig
nem felel. – Föld hívja Kenant! Ki az a nő, akit ennyire bámulsz?
Résnyire húzott szemmel néz rám. Kenant nem könnyű
ugratni, de egyszer-egyszer azért megengedi nekem.
– Milyen nő?
–  Most komolyan? – kérdezem hitetlenkedő pillantással. –
Az a kis tündér ott, akiről nem tudod levenni a szemed. Ki az?
Néhány másodpercig csak néz rám, mintha azt latolgatná,
hogy meg fogja-e bánni, amit megoszt velem.
– Lotusnak hívják – feleli vonakodva.
–  Hát, szerintem vagy el kéne mennie randizni veled, vagy
távoltartási végzést kérnie rád.
Mélyről jövő nevetésétől nekem is mosolyognom kell. Aztán a
mosoly lassan leolvad a jóképű arcáról.
 – Nem engem keres. Rám se hederít.
–  És ez tényleg megállíthat téged? – bátorítom. – Kenan
„A Gladiátor” Rosst biztos nem.
Forgatja a szemét, de a pillantása visszatéved a lány felé.
Megkockáztatok még egy pillantást arrafelé, és eláll a
lélegzetem. A kislány, aki valamennyire ismerősnek tűnt, Sarai,
August és Iris lánya, akivel a kosármeccsen találkoztam. Most
már August és Iris is ott vannak vele, Jareddel egyetemben.
Meg a randipartnerével.
No, feltételezem, hogy a randipartnere. Sokkal Cindybb, mint
az eredeti Cindy volt. Szőkébb. Vékonyabb. Csinosabb. Abszolút
tökéletes. Féltékenység marcangolja a civilizáltságom
burkolatát, és szeretném kitépni a haját a természetesen szőke
töveiből. Skandináv szépsége elkápráztat, eszembe juttatja,
hogy mennyire ő Jared esete, amilyen én sosem leszek.
Elfordítom a fejem, mielőtt észreveszi, hogy őt meg a plázacica
istennőt bámulom, akit kiválasztott és idehozott. Nem sokat
beszéltünk mostanában, de amikor igen, világosan a tudtomra
adta, hogy megvár. Hogy ott lesz, amikor Zo kemója véget ér, és
meglátjuk, hányadán állunk egymással. Zo kezdeti haragja és
keserűsége elmúlt. Bízom benne, hogy akkor is engedni fogja,
hogy segítsek, amiben kell, ha valaki mással járok, de lehet,
hogy Jared továbblépett, és nem tudja, hogy mondja el nekem.
– Kész vagy? – kérdezi Zo, majd odafordul Kenanhez, amikor
rájön, hogy épp vele beszélgettem. – Kenan, örülök, hogy látlak!
Letudják a kötelező köröket, majd Zo egészségi állapotáról
kezdenek beszélgetni, miközben legszívesebben sikítva
rohannék ki innen. Ha nem lenne Zo beszéde, meg is tenném.
Nem nézek Jared felé, de még a perifériámból is látom, hogy
mindketten ragyognak és csillognak, mint a díjak, amiket ma
este át fognak adni, tökéletesek a ragyogó fények alatt. Mindig
tudatában vagyok Jared jelenlétének, amikor egy teremben
vagyunk, mintha lenne egy telepatikus titkunk, még akkor is,
amikor nem akartam, hogy így legyen. Most nem érzem ezt,
nem érzem a figyelmét. Talán mind a lányra irányul.
–  Bemehetünk, Zo? – kérdezem, és próbálom kontrollálni a
hangom, hogy ne remegjen meg. – Légyszi.
–  Persze. – Megfogja a kezem, és nem is ellenkezem.
Gondosan meghúzom a határaimat, amikor kettesben vagyunk.
A világ azt gondol kettőnkről, amit akar. Zo meg én tudjuk, hogy
most csak barátok vagyunk, annak ellenére, hogy minden
lehetőséget megragad arra, hogy megmutassa, ő többet akar.
Ő meg én tudjuk az igazat.
És azt hittem, Jared is tudja az igazat. Azt hittem, hogy ő az én
igazságom, de lehet, hogy az egész egy hazugság volt, amit
bemagyaráztam magamnak, ő meg hagyta, hogy elhiggyem.
Zsibbadtan és mereven ülöm végig az első díjkiosztót, annak
tudatában, hogy Jared ott ül pár sorral előttünk Cindy 2.0-val.
Egyszer sem fordul meg, hogy hátranézzen. Vagy miattam.
Lehet, hogy azt se tudja, hogy itt vagyok.
Amikor Zo díja következik, minden figyelmemet rá irányítom,
keresem a gyengeség jeleit, meg figyelem, hogy mennyire fáradt
el. Nyilvánvalóan törékenyen, de büszkén megy fel a színpadra,
a bajnok meghatározó alakjaként, aki mindig is volt, sőt, még
annál is több. A  közönség állva éljenez, ami mintha ezer évig
tartana, mielőtt megszólalhatna. Az  egész terem megtelik
érzelmekkel és támogatással ezért az emberért, aki annyi
mindent tett másokért.
Odainteget nekik egy mosollyal. Elfoglalja a helyét a színpad
közepén, és az idáig vezető útról beszél, hogy milyen fontos
volt, hogy pozitív maradjon, mindenkinek megköszöni a
támogatást, még akkor is, ha tudja, hogy nincs vége, és hosszú
út áll előtte. Olyan büszke vagyok, mintha én magam állnék a
színpadon.
És akkor folytatja.
–  És szó szerint nem lehetnék itt – mondja Zo pár perccel
később –, ha nincs Banner Morales.
Meghökkenek a nevem hallatán, és lángolni kezd az arcom,
amikor észreveszem, hogy a kamera és sok-sok szempár mind
felém fordul. Próbálok természetesen viselkedni, ami sosem
működik. Próbálok természetesen viselkedni.
–  Gyere, Banner! – Zo felém int a kezével, a szeme ég az
érzelmektől és a hálától.
Legszívesebben eltökélten megráznám a fejem, mint egy
gyerek, aki nem hajlandó megenni a zöldséget, de nem tehetem
meg, miközben Zo bátran kiállt mindenki elé, szó szerint
árnyéka önmagának, a teste csupán burok a belül továbbra is
harcot vívó határtalan, szárnyaló lélek körül. Úgyhogy felállok,
és elindulok, óvatosan megyek végig a sorok között, mert
tudatában vagyok annak, hogy mostanában nem tudtam olyan
rendszeresen edzeni, és felszedtem pár kilót. Azon merengek,
hogy rosszabb szögből nézve mennyire tűnik szögletesnek és
szélesnek a fenekem. Már bánom, hogy nem vettem fel
alakformáló bugyit. Azt kívánom, bárcsak valami kevésbé
kihívó ruhát választottam volna, és azt kívánom, hogy a
„lányok” maradjanak szépen a testhezálló ruhám mellrészében.
És persze imádkozom, hogy a magas sarkúm ne hagyjon
cserben, és ne vetődjek le a lépcsőn, miközben a színpadra
tartok.
Olyan erősek a fények, és eszembe jut, miért nem akartam
sosem a hírnév ezen oldalán állni, miközben boldogan
lökdöstem másokat a rivaldafénybe meg a pálya közepére.
– E nélkül a nő nélkül most nem lennék életben – jelenti ki Zo
könnyek között, pedig ritkán mutat érzelmeket a nyilvánosság
előtt. – Ez a díj a miénk, Bannini.
Sosem nevez így nyilvánosan, és a szó csordultig telik
meghittséggel, mert ebben az épületben senki nem értheti a
jelentőségét. Szemügyre veszem az arcát, és az érzelmek mögött
kiszámítottság rejtőzik. Egyik kezében a trófeát tartja, a másik
pedig birtoklóan a derekamra csúszik.
–  Alázattal elfogadom ezt a díjat a saját nevemben, illetve
ennek a nőnek a nevében, aki életem legnagyobb áldása. Aki az
én őrangyalom. – Lenéz rám. A  kemoterápia, a fájdalom, a
pokol, amit átélt, nyomot hagyott az arcán, ami mindig
feltűnően szép volt. Erősebben kirajzolódnak karakteres
vonásai, és a magas áron megszerzett bölcsesség még vonzóbbá
teszi, még ebben a sokat szenvedett testben is. Látszik
szemében a lelkierő és az élet iránti szenvedélye.
 Irántam.
–  Te amo – mondja, és úgy mered rám, mintha én lennék a
fény egy hosszú és sötét alagút végén.
A  teremben mindenki „óóó”-zik a romantikus
kinyilatkoztatása után. A  nyilvános kijelentésétől, amit nem
kellene kimondania, tekintve, hogy mindketten tudjuk, milyen
kapcsolatban vagyunk egymással. Mintha ráfagyna a mosoly az
arcomra, de aztán a szemébe nézek, csakhogy látom, hogy ő a
közönséget figyeli, ugyanazzal a számító tekintettel, ami
színültig van ellenszenvvel. Követem a tekintetét, hogy rájöjjek,
ki bosszantotta fel, kinek kell állnia ezt a támadó pillantást.
Jared az.
A  szeme jégkék, fagyos tekintetében annyi rosszindulat
gyülemlik fel, hogy ösztönösen meg akarom védeni tőle Zót. De
nem tudom, kit védjek, őt vagy Zót. Úgy merednek egymásra,
mintha háborús küzdelmet vívnának egymással, és nem egy
díjátadó ünnepségen vennének részt. Aztán egyszerre
mindketten rám néznek, mintha én lennék a díj.
Értetlenség, harag és sértettség csatázik higgadt
arckifejezésem alatt. Kábán lehajtom a fejem, és ahogy kell,
végigmosolygom a következő állva tapsolós ovációt. Zo végül a
backstage-be vezet, még mindig erősen szorítja mindkét díját,
azt, amelyiket a ceremónián kapott, meg engem. Amint
kiléptünk a színpad bűvköréből meg a több ezer ember vizslató
látóköréből, elkapom a kezem.
–  ¿Qué fue eso? – kérdezem olyan halkan, hogy a
közelünkben lévő színpadi munkás ne hallja.
 –  Mi mi volt? – kérdezi hasonlóképpen, de nagyon jól
ismerem. Pontosan tudja, hogy mire utal a kérdésem.
–  Mióta tudod? – kérdezem, és könnyek égetik a torkomat.
Fojtogat a szégyen. A harag arra kényszerít, hogy beszéljek.
– Azt, hogy Jared az? – kérdezi halkan.
Ahogy meghallom, hogy megerősíti a feltételezésemet,
zokogás tör fel a torkomból. Eltakarom a számat, hogy
elhallgattassam, de hangosan zeng a backstage-ben. Több
ember odafordul, és rám néz, kettőnkre. Zo egy árnyékos sarok
felé vezet.
–  Mindig tudtam, hogy ő az – jelenti ki Zo acélos hangon. –
Már azelőtt tudtam, hogy megtörtént.
– Azelőtt, hogy megtörtént? Ez meg mit jelentsen? Mire akarsz
kilyukadni? Mondtál neki valamit?
–  Számít ez? – csattan fel Zo. – Ha nem vetted volna észre,
nem egyedül jött ma este. Tudtam, hogy a várakozás ki fogja
nyírni az úgynevezett érzéseit. Nem lesz hozzád hűséges,
Bannini. Észre kell venned, hogy nem hozzád való. Te meg én,
mi jók vagyunk együtt. Te és ő… Ez nem helyes. Sosem volt az.
A szavai csak megerősítik bennem, amit az a halk, bölcs hang
mondogatott nekem a gólyahét óta, amikor adtam egy ceruzát
Jarednek, ő pedig elfordult, anélkül, hogy odanézett volna. Pár
másodpercig ostobán bámulok Zóra, túl sok mindent kell
egyszerre feldolgoznom. Amit a színpadon művelt. Hogy tudott
Jaredről. Hogy Jared a szöges ellentétemmel jelent meg. Túl sok
az egész. Megfogom a földet söprő ruhám szegélyét, és sietősen
otthagyom Zót.
 – Banner! – kiáltja utánam.
–  Ne! – Figyelmeztetően felemelem a kezem, anélkül, hogy
hátranéznék. – Csak adj egy percet!
De nincs egy percem arra, hogy összeszedjem magam. Amint
befordulok a sarkon, Jared ott áll szmokingban, amit mintha
ráöntöttek volna, a haja hátrafésülve és tompa aranyszínűvé
szelídítve.
– Ban, beszélnünk kell.
A  hangja, a puszta látványa egy pillanat alatt fellobbantja a
reményt a mellkasomban – amíg eszembe nem jut Cindy meg
Zo szavai, egy újabb emlékeztető, hogy nem tartozunk össze.
Ismét ott tartok, hogy nem tudom, kiben bízzak. Tudatában
vagyok a körülöttem lévő embereknek, ezért összeszorítom az
ajkaimat, hogy visszatartsam az érzelmeket, amelyek
túlcsordulással fenyegetnek, és szó nélkül elmasírozok mellette.
A mosdót jelző tábla fénye a fejem fölött úgy ragyog, mint az
Esthajnalcsillag, és követem a fényt a női mosdó felé. Üres, de
meg sem állok az utolsó, mozgássérült fülkéig. Nekidőlök a
falnak, és utat engedek a könnyeimnek. Már nem is tudom, mi a
forrásuk. Zo attrakciója váltotta ki, ennek a szentnek a
nyilvános bejelentése, ami csak még nehezebbé fogja tenni,
hogy elhagyjam, és ami maga után fogja vonni a nyilvánosság
megvetését? Vagy Cindy Jared jobbján, aki mintha tökéletesen
passzolna hozzá? A  szégyen, hogy Zo tudja, dugtam Jareddel?
Hogy már archoz, névhez, emberhez tudja kötni az árulásomat?
A félelem, hogy bármilyen erősnek tűnik is ma este, még mindig
elveszíthetem a legjobb barátomat egy gyógyíthatatlan betegség
miatt? Mindegyik egyszerre, és a súly alatt összeroskadva a
mosdó padlójára csúszom, és zokogok. Néma, forró könnyek
fakadnak minden problémából, minden sérelemből, minden
meredek helyzetből, minden lopott csókból, az életem minden
egyes balul elsült eseményéből – egyszerre. Kipukkan a dugó, és
ahogy előre tudtam, a könnyek túlcsordulnak, és nem állnak el.
– Banner.
Jaj, istenem, kérlek, ne most!
–  Ban, tudom, hogy itt vagy. – Jared hangja egyre közelebb
jön. Hallom, hogy kinyitogatja az ajtókat, engem keresve. Csak
idő kérdése. Mindjárt meglátom a lábát az ajtó alatt. Amennyire
tudom, visszatömködöm a könnyeimet abba a fekete lyukba, és
felállok, készen állva a csatára, amit mintha folyamatosan
vívnom kellene. A  csatát, hogy ellenálljak Jared Fosternek.
Amikor kinyitja az ajtót, készen állok.
–  Ez a női mosdó – jegyzem meg sötét tekintettel, Cindy 2.0
képébe kapaszkodva. – Nem hiszem el, hogy ide is bejöttél
utánam.
–  Nem hiszem el, hogy azt hitted, nem fogok. – Becsukja az
ajtót, és elindul felém a térben, ami egyre zsugorodik, ahogy
egyre kevesebb köztünk a hely.
– Nem lehetsz itt. – A mellem alatt keresztbe teszem a karom,
tudom, hogy mennyire sok látszik így a dekoltázsomból.
A  tekintete a mellkasomra siklik, jégkék szeme túlfűtött,
vágyakozó.
Ne is álmodj róla!
–  Itt vagyok – feleli higgadtan, ami tudom, hogy csak álca.
Megrándul egy izom az állkapcsában. A  keze ökölbe szorítva
pihen a remekül szabott öltönynadrágja zsebében. – És beszélni
fogsz velem.
–  Menj, beszélgess a randipartneredel! – csattanok fel, majd
elfordulok tőle, szembe a pelenkázóasztallal.
Megragadja a karom, és megfordít.
–  Nem, ezt nem csinálhatod – mondja, és úgy ég a harag a
szemében, mint egy gázlámpa. – Főleg, miután végig kellett
ülnöm azt, hogy a bajnokság védőszentje az egész világ előtt
kijelenti, hogy szeret téged. Végig kellett néznem, hogy
mindenki előtt jogot formált rád, és semmit nem tudtam tenni
ellene.
– Jared…
– Hónapok óta nem tudok tenni semmit ellene.
– Mármint úgy érted, hogy hónapok óta nem dugtál? – vágok
vissza, és kirántom a karom a szorításából. – Nem emiatt van
itt? Az  új Cindyd? Mondtam, hogy nem várom el tőled, hogy
várj rám, de legalább elmondhattad volna, hogy ne így tudjam
meg.
–  Pontosan mit is? – A  hangja fagypont alá süllyed, az
arckifejezése pedig egy kősziklára hasonlít. – Hogy
leszerződtetek egy svéd focistát, aki el akart jönni a ma esti
rendezvényre? Erről kellett volna beszámolnom neked?
Jogos felháborodásom szikrákat szór és összezsugorodik.
–  Tessék? – kérdezem kábultan, azon töprengve, vajon
ennyire benéztem ezt az egészet, vagy Jared ennyire meggyőző?
–  Ami a dugást illeti – mondja csikorgó fogakkal. – Nem
feküdtem le senki mással. Senki nem kellett nekem, amióta
visszatértél az életembe. Nem csókoltam meg senki mást. Te is
el tudod mondani ugyanezt? Csak mert olyan ízed volt, mint
neki, amikor legutóbb láttalak.
– Mondtam, hogy…
–  Szart se mondtál, Banner. – Türelmetlenül összeborzolja a
haját, és fel-alá járkál a parányi helyiségben. – Csak annyit,
hogy ezt muszáj megtenned, és hogy nem láthatlak, és hogy ő
fontosabb.
– Az életéért küzdött, Jared.
– Azt értem, de ezt arra használta, hogy a közelében tartson,
tőlem meg minél távolabb, és emiatt neheztelek rá. A  saját
játékát játszotta. Egész végig tudta, hogy én vagyok az.
Elmondta, amikor ott jártam.
– Ma este rájöttem. Miért nem árultad el?
Megvonja a vállát, bosszúság torzítja el az arckifejezését.
– Azt mondta, csak kiborítana téged, csak nehezebbé tenné az
egészet, és én elhittem neki. Tudtam, hogy nem hagynád el,
amikor még mindig szüksége van rád, és egyetértettem azzal,
hogy csak még több feszültséget keltene.
A  kezébe veszi az arcom, némi jég felolvad a szemében,
megtelik szeretettel, szenvedéllyel.
–  El kellett volna mondanom – jelenti ki. – Amúgy is azt
akartam az elejétől fogva, hogy tudja.
Bólintok, és beledőlök az erős keze melegébe.
–  Mindig tudtam, hogyan játsszak, Ban. Mindig kiszámoltam,
hogy melyik lépés hova vezethet, és hogyan jöhetnék ki
győztesként. – Csóválja a fejét, ismeretlen tehetetlenség ül ki az
arcára. – De nem tudtam, miként kezeljem ezt az egészet, hogy
ilyen sokáig vágyakozom utánad, aztán elveszítelek valaki
miatt, akiről mindketten tudjuk, hogy jobban megérdemel
téged, mint én.
És a szavai, amelyek nem az igazat mondják, kikristályosítják
bennem az igazságot.
Mi egymásnak vagyunk teremtve, egy tökéletlenül tökéletes
pár vagyunk.
Egyikünk sincs tisztában teljesen az értékeivel. Nem tudjuk
teljesen megérteni, hogy a szívünket már az elejétől fogva egy
mások számára láthatatlan fonál kötötte össze. Egy olyan
kötelék, aminek mások szerint semmi értelme – és néha még
szerintünk sincs. Én azt gondoltam, egy csinosabb nőt érdemel,
ő pedig azt, hogy én meg egy nála jobb embert. Miközben egész
végig egymást érdemeltük. És egy pillanat alatt szavakba önti a
szívem ezt az érzést, ami azóta növekedett, fejlődött és nem
tágított, amióta megpillantottam a legszebb fiút a campuson a
gólyahéten. A szívem világosan kimondja, amitől én egész eddig
féltem, mert azt hittem, ő sosem tudná teljes mértékben
viszonozni.
Szeretem.
Nem a hibái ellenére. Nem azért, mert jóképű. Nem annak
ellenére hogy egy könyörtelen rohadék. Egyszerűen szeretem,
úgy, ahogy van. Akkor is, ha sosem változik meg. Akkor is, ha
sosem fogja úgy látni a dolgokat, mint én. Akkor is, ha sosem
lesz jobb ember. Pontosan ő az, aki kell nekem, és pontosan úgy,
ahogy van. És a felismerés szabadságától, hogy nem kell, hogy a
szeretett személy más legyen, mint amilyen, és végre elhiszem,
hogy én is pont úgy kellek neki, ahogy vagyok… Hogy a vágya
állhatatossága az évek során, a változó ruhaméretek meg az a
sok-sok akadály, amit leküzdött, hogy közel férkőzzön hozzám,
az mind valódi. Hogy megbízhatok a szenvedélyében. Hogy a
vágya valódi, és bár időnként egy fekete szívű ember, amit
irántam érez, az tiszta. Mégis ki hajszolna valamit ilyen
elszántan, ahogy Jared hajszol engem, ha nem vágyik rá
eszeveszetten?
– Csókolj meg! – suttogom, és mélyen a szemébe nézek. – Azt
akarom, hogy olyan ízem legyen, mint neked.
A szeme figyelmeztetően megvillan.
–  Banner, nem mondhatsz nekem ilyeneket, miközben ez a
ruha van rajtad, és ilyen jól nézel ki!
Istenem, én meg a széles, szögletes seggem miatt paráztam.
Az alakformáló nélküli hurkáim miatt aggódtam, ő meg úgy néz
rám, mintha én lennék az utolsó vacsorája. Elfordítom a fejem,
hogy megcsókoljam az arcomat keretező tenyerét, előbb az
egyiket, majd a másikat. Beszívom a csuklója meleg bőrét,
lüktető pulzusát a fogam közé veszem, és érzem, hogy az életet
adó vére a nyelvemen dübörög.
–  Jézusom, Ban! – mondja érdes hangon, miközben a másik
kezét lecsúsztatja a derekamra, végigsimítva a kerek
domborulataimon, és megszorítja a fenekemet. – Rohadtul
kanos vagyok. Talán most nem kéne. Nem tudnék leállni.
Lenyúlok, és megszorítom a farka merev vonalát a nadrágján
keresztül.
– Ki mondta, hogy le kell állnod?
– De Zo…
–  Tudja, hogy te voltál az – mondom, és felágaskodom, hogy
megcsókoljam a nyakát. – Múlt héten lett vége a kemónak, és
történjen bármi, nem fog tiltakozni, hogy segítsek neki.
Önkéntelenül nyel egyet, és összeszorítja a szemét.
–  Nem akarom, hogy a hírneved csorbát szenvedjen – jelenti
ki, és aggodalom vetül a sötétszőke szemöldökei közé. – Tudom,
hogy azt mondtam, nem érdekel, ha megcsalod, de nem
akarom, hogy az emberek azt gondolják, hogy nem az a
hihetetlenül csodálatos nő vagy, aki. Amit Zóért tettél… Meg sem
érdemellek.
–  De azért a tiéd leszek, ugye? – emlékeztetem a saját
szavaira.
– Nincs más választásom – mondja rekedten. – Szeretlek.
Az  a szó. Amit épp az imént társítottam az elszánt,
ragaszkodó, makacs vágyhoz, amely beágyazta magát a
szívembe. Ahogy meghallom az ajkairól a szót, minden
határozottságom elszáll.
–  Én is szeretlek, Jared Foster. – A  szájára suttogom a
szavakat, belesóhajtom, hogy elhiggye nekem. – Pontosan úgy,
ahogy vagy.
Ugyanazt az elfogadást hallom a saját hangomban, amit
benne is látok, és ez kinyitja a vágy ketrecének ajtaját, amit az
elmúlt három hónapban kordában tartott a kérésemre.
–  Pontosan úgy, ahogy vagyok, mi? – Lehajol, megfogja a
ruhám szegélyét, és felhúzza a lábamon, a hűvös levegő
elektromos feszültséggel telik meg, ahogy centiről centire felfelé
halad. Magabiztos ujjai utat törnek maguknak a tangám alá.
Nem babrál, nem kutakodik. Jared egy barlangban is
megtalálná a csiklómat. Már nedves vagyok, és duzzadt.
A homlokomnak dönti a fejét, lélegzetvételei hevesek és forrók
az ajkam fölött.
– Halleluja – suttogja. – Ez a punci kihozta belőlem a hívőt!
Kurta nevetésem visszapattan a mosdó faláról.
– Nem mondhatsz ilyet! Ez már-már istenkáromlás.
–  Amíg nem lépjük át a határt, és azt hiszem, eleget
hallgattam tőled, hogy mit mondhatok és mit nem egy punciról,
ami az enyém. – Rám mosolyog, és ugyanaz a pimasz férfi, aki a
Kerringtonon volt, de most van valami újfajta megelégedettség
a szemében.
– A tiéd – helyeslek elhaló mosollyal. – És én is az vagyok.
–  Basszus! – motyogja a hajamba, aztán a száját az államra,
majd a nyakamra csúsztatja. – Nem akarom, hogy rajtakapjanak
minket, hogy aztán csúnyákat beszéljenek rólad.
–  Majd én aggódom a hírnevem miatt. – Addig kergetem a
száját, amíg el nem kapom, és megcsókolom. Úgy veszem
birtokba, ahogy ő az enyémet. Együtt nyögünk és lihegünk a
csókkal, a kezem közben az ingét rángatja ki a nadrágja
derekából. Ujjait a feltűzött hajamba fúrja, és hűvös tincsek
hullnak a fedetlen bőrömre. Feljebb húzza a szoknyámat, és
hallom, hogy reped a varrás.
– Fordulj szembe a fallal! – A hangja nyers. Sürgető.
 –  Jaj, istenem, siess! – Megfordulok, és a falnak lihegek.
Nedves vagyok a lábam között, a mellbimbóm meg olyan, mint
egy negyeddolláros, kemény és kerek a szűk ruha alatt.
A  cipzárja hangja pavlovi reflexet indít el bennem, és a
puncim úgy csöpög, mintha meghúzott volna egy kart, feltételes
reflex érzéki biztatására. A kezem rásimul a falra, a fenekem a
megfelelő szögben készen áll rám, amikor az álmodozásom
helyét apránként életem legrosszabb rémálma veszi át.
– Banner! – Harsányan cseng a hang. – ¿Dónde estás?
Ez nem lehet igaz.
– Mama? – A mosdó falába verem a fejem.
– Az anyád? – szisszen fel Jared. Elengedi a ruhám, és gyorsan
becipzárazza a nadrágját.
–  Sí, Madre. – Vadul pislogok, elszántan igazgatom a ruhám,
és végighúzom az ujjaimat a félig feltűzött, félig leomló
hajamon.
– Hogy festek? – suttogom.
Jared elfintorodik, és hüvelykujjával megdörzsöli az arcom,
mintha le akarna szedni egy foltot. – Mintha már megdugtalak
volna.
–  Banner! – kiáltja mama. – Tudom, hogy itt vagy bent!
Hallom a hangod!
Dios.
– Mindjárt kész vagyok, mama!
– Azt hallottam – jegyzi meg vádló hangon.
Kinyitom az ajtót, és ott állok szemben a harminc évvel
idősebb, jó pár centivel alacsonyabb és húsz kilóval nehezebb
tükörképemmel.
– Maga kicsoda? – faggatózik.
Jared gyors pillantást vet rám.
– Én…
–  Nem Alonzo – csattan fel. – Ez a helyes válasz. Banner, a
vőlegényednek szüksége van rád.
–  Mama, tudod, hogy nem vagyunk eljegyezve – mondom
elgyötörten. – Jól van?
–  Nahát, most már aggódsz? – A  hangja ostorként vág a
húsomba. – Dios mío! Mit tettem? Hol rontottam el, hogy egy
putát neveltem, amikor Alonzo egy királynőt érdemel?
Fáj a sértés, de nem hagyom, hogy a szívem mélyéig hatoljon.
Tudom, hogy később meg fogja bánni. Tőle örököltem a hirtelen
természetemet. Intim kapcsolatban állok a bűntudattal, ami
együtt jár a hidegvérrel.
– Minek nevezett téged? – kérdezi Jared, és a harag eltorzítja
az arcát. – Minek nevezte?
– Ő a lányom. Úgy nevezem, ahogy akarom.
–  Nem, ha én itt állok, akkor nem – vág vissza Jared
rendíthetetlenül, ugyanis még nem tudja, hogy az anyám
bozóttűzként viselkedik egy veszekedésben, és hajlamos porig
égetni a másikat.
–  Hagyjátok abba mindketten! – A  homlokomra nyomom a
kezem. – Zo, mama! Jól van?
– Szédült és fáradtnak érezte magát.
Szédült. Belém hasít az emlék, ahogy ott fekszik a hálószoba
padlóján eszméletlenül, és minden félelmem, minden mi van,
ha kérdésem, amiről azt reméltem, már magunk mögött
tudhatjuk őket az utolsó kemoterápiás kezeléssel, elárasztja az
agyam.
– Jaj, istenem! – Észbe kapok, és felkapom a ruhám szegélyét,
hogy kirohanhassak a mosdóból. 
Kiszúrom Zót, pár lépésre áll tőlem, és olyan emberek veszik
körül, akiknek fogalmuk sincs, hogy mi történik, én azonban
azonnal tudom. A  bőre sápadtsága. A  szemöldökére kiülő
izzadságcseppek.
– Bannini – motyogja, és hátrafordulnak a szemei. Megbillen,
mint egy hatalmas vörösfenyő, és vakon felém nyúl, mielőtt
elesik, és a földre zuhan.
– Ne! – Hallom az üvöltést valahonnan mellőlem. Nem tudom
belőni a kiáltás eredetét, annak ellenére, hogy a torkom fáj az
erőlködéstől. – Hívják a 911-et! Most!
Odatelepszem mellé, az ölembe veszem a fejét, és számolom a
felületes lélegzetvételeit. Az  ilyen eseményeken általában
szokott lenni kihelyezett orvosi csapat. Imádkozom, hogy
igazam legyen.
–  Zo, ébredj! – Megpaskolom az arcát. – Gyerünk! Kérlek,
ébredj fel!
– Hölgyem, innen átvesszük. – Egy mentős utat tör magának a
tömegben. – Mit tud elmondani róla?
– A vérnyomása – felelem gyorsan, és letörlöm a könnyeket az
arcomról. – Vészesen alacsony. Nemrég fejezte be a
kemoterápiát. Amiloidózisa van, és dehidratálódott. Azonnal
folyadékra van szüksége, különben a szervei fel fogják mondani
a szolgálatot. A  Stanford Amiloidközpontjának a szigorú
protokollját követi. Szóljanak oda nekik, hogy küldjék át a
kartonjait!
Megadom Zo hematológusának, a főorvosnak a nevét, a
mentős pedig bólint, miközben Zót a hordágyra emelik.
– A felesége?
Felnézek, és észreveszem, hogy Jared ott áll a körben,
leplezetlen aggodalommal néz bennünket.
– Nem, a legjobb barátja. – Felállok velük együtt. – Magukkal
jövök.
–  Rendben – mondja, és komoran összeszorítja a száját,
miközben ellenőrzi Zo életfunkcióit.
– Én is jövök – szól közbe mama könnyek között.
–  Csak egy embernek van hely – jelenti ki a mentős
határozottan. – A  Cedars-Sinai kórházba megyünk. Ott
találkozunk.
Hátrapillantok a vállam fölött Jaredre még egyszer utoljára.
A nyaka hátsó felét szorongatja, és megértően bólint.
– Menj – tátogja. – Szeretlek.
Hagyom, hogy leülepedjen bennem, hogy csillapítsa a szívem
sajgását, miközben felkészítem magam a következő néhány
órára. De vajon az ember fel tud készülni arra, hogy végigjárja a
poklot?
 
 HARMINCNYOLC
BANNER
 
 
Visít a sziréna, ahogy próbálunk utat törni L. A.  forgalmán
keresztül, de így is olyan érzés, mintha egy csiga lassúságával
haladnánk a kórház felé. A szorongás a torkom köré fonja erős
ujjait. A  légzésem ugyanolyan felületes, mint Zóé. A  mentősök
egymás között váltott sürgető szavai összegabalyodnak
körülöttem.
Hipovolémiás sokk. Intravénás újraélesztés Fiziológiás oldat.
Egyik sem jelent semmit, pedig mindet hallottam már
korábban.
–  Banner – lihegi Zo. Röviden kinyitja a szemét, de kifordul,
mint egy megvadult lóé. Ernyedt kézzel int a levegőben, mintha
keresne valamit. Engem. – Bannini.
Megfogom a kezét. Minden mozdulatom késleltetett, a sokk és
a rettegés forróvá és sűrűvé teszi a levegőt, akár egy levest.
–  Ne haragudj! – lihegi elkékült ajakkal és a nyakánál
kidudorodó erekkel.
–  Csináljanak valamit! – sikítom, miközben a fájdalom forró
patakként áramlik végig az arcomon, a nyakamon és a
mellkasomon. – Csinálniuk kell valamit! Mindjárt… Jaj, istenem,
csak… Csináljanak…
 A szavaim zokogásba fulladnak.
–  Hölgyem, folyadékot kap – mondja az egyik mentős. –
Korlátozottak a lehetőségeink, hogy mit tehetünk, amíg nem
kapunk pontosabb képet arról, hogy valójában mi történik.
Főleg, ha figyelembe vesszük az állapota összetettségét, lehet,
hogy többet ártunk, mint használunk.
– Banner, figyelj! – mondja Zo leheletvékony hangon.
–  Ne akarj beszélni! – Az  ajkára nyomom az ujjaimat, és a
homlokomat az övének döntöm. – Csak… Csak lélegezz, Zo!
Mindjárt odaérünk.
–  Annyira sajnálom – ismétli alig hallhatóan. Könnyek
csordogálnak a szeméből a fülébe. – A dolgot Fosterrel.
Meghökkenve szívom be a levegőt, ahogy meghallom Jared
nevét az ajkáról. Nem tudom, hogy azért potyognak-e a
könnyei, mert a betegségét arra használta, hogy szétválasszon
minket Jareddel, vagy mert az fáj neki, hogy nekem Jared kell.
Mindkét lehetőség karót döf a szívembe.
–  Nem, nem, nem! – A  mellkasához szorítom az arcom, ami
még mindig törékeny a külső váz mögött. – Ne sajnáld! En las
buenas.
Jóban.
Kipattan a szeme, és elkapja a tekintetemet, miközben apró
mosoly jelenik meg a száján.
– En las malas – suttogja.
Rosszban. 
Lecsukódik a szemhéja, mintha túl kimerült lenne ahhoz,
hogy még egy másodpercig nyitva maradjon, és ismét
elveszítem.
–  Zo! – Megszorítom a kezét, és finoman megpaskolom az
arcát. – Ne merészelj meghalni, te önző rohadék! Ne merészelj…
A  zokogás elnyeli a szavaimat, és a szemem annyira ég és
elhomályosodik a könnyektől, hogy nem is látom őt magam
előtt. Úgy zokogok, mint a sziréna a fejünk fölött, és rázkódom a
félelemtől és az idegességtől.
– Itt vagyunk – szólal meg az egyikük.
Eddig minden olyan lassúnak tűnt, mintha az idő és a mozgás
vontatott és lomha lett volna. Most minden olajozottan és
fürgén zajlik. Gyors szavakkal tűzdelt kavargó ténykedések.
Minden mozdulat elmosódik. Érkezésünk után azonnal eltolják
Zót, én pedig ott maradok egyedül a váró közepén ácsorogva, és
egyáltalán nem illek a közegbe a csinos ruhámban meg a magas
sarkúmban.
–  Banner! – Mama lép be a váróba, nyomában az apámmal,
Annával, az unokahúgommal, és Camilla nővéremmel. – Hol
van?
– Most vitték el. – Elszorul a torkom, és képtelen vagyok ennél
többet mondani. A  félelmeim hatalmas kövekként nehezednek
a vállamra, és apró kavicsokként húzzák le a hasamat.
Mama nem mond semmit, de ahogy rám néz, mintha
megismételné a korábbi sértő megjegyzését.
Puta.
Egymásra meredünk, és mindketten tudjuk, hogy a férfi, aki
az életéért küzd, nem az a férfi, akit szeretek. Legalábbis nem
úgy, ahogy mama akarja, de egy porcikámmal sem arra
törekszem, hogy másoknak eleget tegyek, és már rohadtul
belefáradtam, hogy mások diktálják, hogyan éljem a szerelmi
életemet.
– Mi niña – mondja papa, és magához húz.
A  karjába zuhanok, az ismerős illatába. Ha a fűrészpornak
van szaga, az apám magán viseli, mivel állandóan
építkezéseken dolgozik. Arra emlékeztet, hogy milyen
keményen dolgozott azért, hogy a lehető legjobb életet
biztosítsa a számunkra. A  karja pedig eszembe juttatja, hogy
állandóan támogatta az álmaimat, még akkor is, ha ő nem látott
olyan messzire, nem tudta maga elé képzelni a borostyánligás
főiskolákat vagy ezt a felgyorsult ritmusú életet, ami telis-tele
van pofátlanul gazdag emberekkel, akik jóval tehetségesebbek
annál, mint amit egy átlagember el tud képzelni. Mégis, végig,
mindenben támogatott. Most is ő a támaszom.
Még mindig papa mellkasához bújok, amikor anyám hangja
belehasít abba a vékony szeletnyi békességbe, amit sikerült
megtalálnom az utóbbi egy óra káosza mellett.
– És még van képe idejönni – csattan fel.
Felemelem és elfordítom a fejem, döbbenten látom, hogy
Jared ott áll a váróban, átöltözött farmerbe meg egy Wharton
üzleti iskolás pulcsiba.
Kimért türelemmel állja anyám tekintetét, és egy szó nélkül
visszaszívja nyers szavait – ami kész hőstett a részéről.
–  Én, öhm… – Megköszörüli a torkát, és átnyújt egy kisebb
csomagot. – …Gondoltam, átöltöznél, arra az esetre, ha
hosszabb ideig itt kell maradnod. Iris küldött pár cuccot, amiről
úgy gondolta, jó lehet.
Apám pillantása Jared meg köztem cikázik, majd anyám
haragos tekintetére vetül.
–  Szia, Jared! Köszönöm. – Odamegyek hozzá, és hálás
mosollyal elveszem a táskát. A  testem felpezsdül attól, hogy
ilyen közel lehetek hozzá. Nem a szex miatt. Csupán attól, hogy
mellettem van, és gondoskodik rólam. A többivel még várnunk
kell.
– Papa, ő a barátom, Jared. – Nem törődöm azzal, hogy mama
méltatlankodik a barát szó hallatán. – Jared, ő az apám, Marco,
a nővérem, Camilla és az unokahúgom, Anna.
–  Üdv! – Jared halvány mosolyt villant, és mindegyik
családtagomnak biccent egyet.
A  levegő pattanásig feszül, nyugtalansággal és kérdésekkel
telik meg. A  nővérem részéről pedig kíváncsisággal és
elismeréssel. Tekintete érdeklődést tükröz, végigméri Jared
magas, kisportolt alakját, arca cizellált vonásait, haja borzos
szőkeségét. Volt idő, amikor inkább elodáztam volna ezt a
lépést, mert azt feltételeztem, hogy bármelyik férfi, aki iránt a
nővérem is érdeklődik, inkább őt választaná, most azonban
nem így van. És annak ellenére, hogy sok mindent meg kell
magyaráznom, azt akarom, hogy már az elejétől tisztában
legyen vele, hogy ő tabu a számára. Mindennél jobban
szükségem van rá, hogy Jared megöleljen, de most még nem
tehetjük meg, mindenki előtt.
–  Jared. – Karjára teszem a kezem, hogy magamra vonjam a
figyelmét. – Beszélhetnék veled egy másodpercre?
 Bólint, és mintha egy kicsit megkönnyebbülne.
–  Mindjárt jövök – szólok oda a családomnak. Feltartom a
telefonom. – Ha az orvos megérkezne a következő percekben,
hívjatok!
A gyanakvásuk végigkísér bennünket a folyosón, de legalább
a következő pár percben nem kell foglalkoznom velük. Belesek
egy üres kórterembe, behúzom magam után Jaredet a kezénél
fogva, és becsukom az ajtót. Amint bent vagyunk, már körbe is
vesznek a karjai. A  fejemet a nyaka ívébe fúrom, és küzdök a
kitörni készülő könnyek ellen. Annyira sok volt ez az egész, és
olyan régóta tart, ma este pedig a szakadék szélére kerültem.
Néhány könnycsepp kicsordul, rá a meleg bőrére, ő pedig az
egyik nagy kezével megfogja az arcom, és eltűri a hajam.
–  Hé, minden oké – mondja az arcomat fürkészve. – Engedd
ki, Ban!
A  szavai annyira figyelmesek, és attól, hogy itt van velem,
pont úgy, ahogy szükségem van rá, úgy érzem, hogy egy
pillanatra tényleg elengedek mindent. Azt a terhet, amit az
utóbbi hónapokban cipeltem, ami alatt meg-megreccsentem, és
néha túlságosan nehéz volt, most félretehetem.
– Istenem, Jared! – A könnyek hosszú pillanatokra elfojtják a
szavaimat, miközben próbálom összeszedni magam, de nem
bírok megálljt parancsolni a könnyfolyamnak. – Annyira féltem
a mentőben! Azt hittem, hogy meg fog…
Nem bírom kimondani a szót, amire az elmúlt három
hónapban még csak gondolni sem mertem.
– Rendbe jön – nyugtatgat Jared. – Tudom. Az a srác nem fog
csak úgy itt hagyni. Már csak azért is életben fog maradni, hogy
megnyomorítsa az életemet.
Ettől halványan elmosolyodom, pont, ahogy várta.
Összekulcsolom az ujjainkat, és ránézek, magamba szívom az
arca szép látványát és a ritka gyengédséget, amit nagyjából csak
nekem tartogat.
–  Szerintem egy napon még jó barátok lehettek – jegyzem
meg, és komolyan is gondolom. A  megfelelő körülmények
mellett, illetve némi idő után el tudom képzelni, hogy előbb-
utóbb mindketten értékelni fogják a másikat.
Jared felvont szemöldökével fejezi ki a kétkedését.
–  Remélem, lesz rá lehetőségünk. – Az  üres, kétágyas
kórterem apró fürdőszobája felé fordít. – Menj, öltözz át, hogy
visszamehessünk a családodhoz! Elég kemény menetre
számítok velük.
Ez lehet, hogy igaz, főleg ami anyámat illeti, de azt akarom,
hogy tudja, az érzéseimen ez mit sem változtat.
Háttal állok a fürdőszoba ajtajának, és azon vagyok, hogy
átöltözzek.
–  Szeretlek – mondom ki ismét, majd meg sem várva a
válaszát már bent is vagyok a fürdőszobában, Jared azonban
nem ereszt el ilyen könnyen. Épp a ruhámat cipzárazom ki,
amikor nyílik az ajtó.
–  Ez nem fair, hogy ilyeneket mondasz, aztán otthagysz –
jegyzi meg egyenetlen hangon, a szemében pedig valami
teljesen új fény ragyog. Valami, amit az én szavaim keltettek
életre. – Még nem vagyok hozzászokva.
 Leveszem a ruhát, hálás vagyok azért, hogy legalább egy pánt
nélküli melltartó van rajtam, majd belebújok a pólóba és a
jóganadrágba, amit Iris küldött. Ő jóval kisebb nálam, úgyhogy
örülök, hogy elasztikus ruhákat választott.
– Mondd ki újra! – Beljebb lép a helyiségbe, amíg ott nem áll
előttem. – Muszáj újra hallanom.
–  Szeretlek – ismétlem józan és őszinte hangon. – Szerintem
már régóta.
Kezébe fogja az arcom, és megcsókolja a hajam.
–  Én is téged – mondja, és tekintete elárulja a hangja
hétköznapi csengését. – Már negyedév óta, ha pontos akarok
lenni.
Megcsörren a telefonom, amitől leolvad a mosoly az
arcunkról. Anyám az.
– Szia, mama! Bármi hír?
– Most jött ki az orvos – feleli merev és rosszalló hangon. – Ha
esetleg volna egy kis időd, meghallgathatnád, mit mond.
Inkább nem is válaszolok. Nem vesződöm azzal, hogy
emlékeztessem arra, hogy az elmúlt hónapokban mást sem
tettem, csak minden szabadidőmet erre áldoztam. Nem kell
megvédenem magam sem az anyám, sem más előtt. Egyedül
arra van szükségem, hogy Zo teljesen megértse, és szerintem
már megtette. Remélem, lesz lehetőségem kideríteni.
Amint visszaérünk a családomhoz a váróban, az orvos
belekezd a hírekbe.
–  Ki jött be vele? – kérdezi az orvos, és minden arcon
végignéz.
 – Öhm, én – vágom rá gyorsan. – Amit tudtam, megtettem. Azt
hittem, már jól lesz, mert végzett a kemóval, de gondolom,
néhány szerve még mindig nem működik teljesen jól. Túl sok
volt ez neki, és úgy sajnálom! Ha…
–  Valószínűleg megmentette az életét – szakít félbe az orvos,
és a tekintete egyfajta balzsamként enyhíti a bűntudatomat, ami
mintha sosem távolodna el tőlem igazán. – Ha magunktól kellett
volna rájönnünk arra, amit elmondott, és nem vettük volna fel
a kapcsolatot a Stanforddal azon nyomban, valószínűleg
elvesztettük volna. Szó szerint a halálán volt. A szervei kezdték
felmondani a szolgálatot.
Az orvos szavai hallatán önkéntelenül megfogom Jared kezét,
hihetetlen, hogy milyen közel álltam ahhoz, hogy elveszítsem a
legjobb barátomat. Hosszú be- és kilégzéseket erőltetek
magamra.
– Jelenleg épp egy sós vegyülettel mossuk át a testét – folytatja
az orvos. – Most pihen, és pár napig itt marad, de azután elvileg
szép lassan javulni fog az állapota.
–  Mikor láthatom? – kérdezem, mert a saját szememmel kell
látnom, hogy Zo jól van.
–  Akár most is. – Pillantása végigpásztáz a lelkes arcokon. –
Egyszerre csak ketten, ha kérhetném.
Megszorítom Jared kezét, majd elengedem, és elindulok
arrafelé, ahol az orvos elmondása szerint Zo pihenget. Meg sem
nézem, hogy ki a másik ember, aki követ, egyből odamegyek Zo
mellé. Alszik, de attól még muszáj beszélnem hozzá.
–  Halálra ijesztettél – suttogom, és megfogom a kezét, ami
óriási, de így is csontvázszerű a korábbi méretéhez képest.
– Annyira megijedtél, hogy elmenekültél az új pasiddal az első
adandó alkalommal? – kérdezi anyám az anyanyelvén a hátam
mögül.
Bosszús pillantást lövök rá a vállam fölött.
–  Mama, fogalmad sincs, miről beszélsz, és nem ez a
megfelelő pillanat.
–  És melyik lesz a megfelelő pillanat? – kérdezi szomorú és
haragos tekintettel. – Ez az ember szeret téged.
– És én is szeretem őt – csattanok fel, miközben felé fordulok,
hogy teljesen lássa az arckifejezésemet. – Szerinted
végigcsináltam volna az elmúlt három hónapot, ha nem
szeretném? Hogy felkészültem volna rá, hogy újra megtegyem,
amikor őssejtbeültetése lesz, ha nem szeretném?
–  Ó, hát számodra ez a szeretet? – Mama nyersen felnevet. –
Hogy megcsalod, mint egy közönséges kurva?
Csendben maradok, mert nem tudom teljesen tagadni a
vádjait. Tényleg megcsaltam Zót, és bármennyire szeretem is
Jaredet, és tisztában vagyok vele, hogy összetartozunk, sosem
fogom megbocsátani magamnak, amit Zóval tettem.
–  Látom, nem nagyon védekezel – folytatja mama. –
Lefeküdtél vele? Azzal a gringóval?
–  Igen, mama – felelem halkan, miközben könnyek csípik a
szemem. – Igen.
–  Beismered. – A  fejét csóválja, csalódottság húzódik meg a
helytelenítése alatt. – Ennél jobban neveltelek. Hogy ekkora
szégyent hozz a családunkra meg saját magadra, ez
elfogadhatatlan.
– Tudom, mama. Már bocsánatot kértem Zótól.
–  Tudja? – kérdezi mama. – Szóval már nemcsak a
betegségétől, hanem az összetört szívétől is szenvednie kell?
Istenem, nem tudom, mennyit bírok még elviselni ebből.
Minden szó egy újabb lapát föld a síromon, ahova élve
temetnek el.
–  Fejezd be! – A  két szó mögülem, Zótól érkezik. Vékony és
gyenge a hangja, akárcsak ő, de nem lehet nem észrevenni a
benne rejlő acélosságot. – Ne beszélj így vele!
– De Zo – mondja mama, és odamegy az ágyához. – Megcsalt
téged! Hűtlen volt hozzád!
–  Az, hogy majdnem meghaltam, új fénybe helyezte a
dolgokat – mondja. – Nem szerelmes belém.
Sajnálkozó mosoly jelenik meg szépséges ajkán.
–  Most már bevallom magamnak – folytatja, miközben a
szemembe néz. – Lehet, hogy nem szerelmes belém, de attól
még szeret. Engem választott, amikor szükségem volt rá. Nem a
mai az első alkalom, amikor megmentette az életemet, és nem
hagyom, hogy bárki, akár te is, mama, így beszéljen vele.
Fáradt, átható tekintetét az anyámról rám emeli.
–  Jó emberek is tesznek rossz és helytelen dolgokat – jelenti
ki. – De attól még jó emberek, még mindig képesek csodálatos
dolgokat tenni, és Banner ezt bőven bizonyította.
– Zo – bököm ki. – Nem kell…
–  Én sem cselekedtem mindig helyesen, Bannini – vág közbe
halkan. – Megbocsátok neked. Bocsáss meg magadnak, majd
bocsáss meg nekem, amiért elválasztottalak attól az embertől,
akit szeretsz. Aki szeret téged. Egyből tudtam, amikor belépett a
házadba aznap este.
Nyers nevetése félbeszakítja a felületes légzését.
– Basszus, szerintem ő akkor még nem is tudta, hogy mit érez
– mondja. – És bizonyos értelemben én azóta küzdök ezzel.
Visszafojtom a zokogásom. Sejtelmem sem volt róla, hogy
ekkora szükségem van erre. A hűtlenségem terhe nehéz kőként
húzta le a nyakamat, és hónapok óta cipeltem a súlyát. A  súly
megmoccant, és szabadabbnak érzem magam, mint hosszú
ideje bármikor. A  szívem pedig csordultig telik ugyanazzal a
szeretettel, amit a kezdetek óta érzek iránta, az első nap óta
Bagley irodájában, amikor kiemelt engem az ismeretlenségből,
és olyan pályára tett, ami meghatározta a jövőmet, amely
minden álmomat felülmúlta.
–  Köszönöm, Zo. – Lehajolok, és puszit adok az arcára. –
Mindent köszönök.
Már kezd visszaaludni, megadja magát a gyógyszerek
hatásának, amit azért kapott, hogy a teste pihenjen.
Megfordulok, és azt látom, hogy mama elkerekedett, könnyes
szemmel figyel engem. Nincs benne megbocsátás, egyelőre, de
legalább több a megértés.
– Mennünk kéne – jegyzem meg mereven. – Hagyjuk pihenni!
Mama elővesz egy rózsafüzért a táskájából, amin egy
ezüstkereszt lóg, és Zo keze köré tekeri, ami a kórházi ágyon
pihen. Együtt lépünk ki a teremből, és mindketten megállunk,
amikor meglátjuk, hogy Jared ott ül a földön az ajtóval
szemben. Felkecmereg, teljes magasságával áll előttünk. Nem
gondolok mamára, sem Zóra az ajtó másik felén. Egyszerűen
tudom, hova tartozom. Karomat a nyaka köré fonom, és a teste
ismerős szilárdságába bújok, és majdnem könnyekben török ki,
amikor közelebb húz magához, és a nyakamba omló hajamba
temeti a fejét. Hosszú percekig így maradunk. Hallom anyám
gyors lépteit, ahogy magunkra hagy, de nem húzódom el. Még
nem.
–  Nincs oda értem túlságosan, igaz? – Jared belenevet a
nyakamba, és megnyugtatóan simogatja a hátamat.
– Jelenleg értem sincs oda különösebben, de majd észhez tér.
–  Remélem, mert ha nem, akkor is együtt leszünk. –
Az  arckifejezése kitisztul. – Túl sok ember állt közénk túl sok
alkalommal. Ilyen nem fog még egyszer előfordulni.
Ez a férfi, ez a gyönyörű, megközelíthetetlen férfi az enyém.
És úgy szeret, akár egy kamion – az a hatalmas fajta, ami csak
megy, megy, és semmi nem állíthatja meg, ami az útjába kerül.
Kicsit nyomasztó érzés egy ilyen egyirányú figyelem tárgyának
lenni, de közben ez a világ legjobb érzése is.
–  Azt akarod mondani, hogy örökké ezt akarod? – kérdezem
magabiztosabban, mint valaha.
– Örökké? – Összevonja a szemöldökét, és gyorsan megrázza a
fejét. – Az  örökké túl romantikusan hangzik. Nekem a
fájdalmad, a mocskod és a sötétséged is kell. A gyengeséged és a
hibáid.
Csókokkal halmozza el az arcomat és az orromat, lelkes
rajongást hagy a bőrömön, ahol hozzám ér.
 –  Nem örökké akarlak, Banner – mondja. – Hanem
végérvényesen.
Elakad a lélegzetem, ahogy meghallom a jövőt a szavaiban,
ahogy magam elé képzelem a képet, amelyet lefest.
–  Szeretlek – mondja ismét. – Nem is gondoltam, hogy képes
vagyok kimondani ilyesmit, azt meg végképp nem, hogy érezni
is, de irántad ezt érzem.
Megmozdul, és a szemembe néz.
– Még magam előtt sem mertem kimondani ezt a szót sokáig,
mert azt hittem, teljesen biztosnak kell lennem benned.
– És az vagy? – A dereka köré fonom a karjaimat. – Mármint
biztos vagy bennem?
– Igen, de magamban még biztosabb. Szeretlek, és még ha te
nem is szeretnél viszont, akkor is azt akarnám, ami neked a
legjobb. – A  vállam fölött odapillant a csukott kórházi ajtóra. –
Szerintem ő is így szeret téged. Eléggé szeret ahhoz, hogy
elengedjen.
– És te el tudnál engedni? – kérdezem pajkos és reményteljes
felhanggal. – Ha megpróbálnék elszökni?
Rám néz, jégkék szemében megvillan az a birtokvágy, amiről
sosem gondoltam, hogy örülnék neki, tőle beindít.
– Miért nem próbálsz most elszökni, hogy kiderüljön?
Mindketten felnevetünk, és gyengéden megcsókoljuk
egymást, mert tudjuk, mennyire élvezi a hajszát.
És azt, hogy én meg hagynám, hogy elkapjon.
 
 HARMINCKILENC
BANNER
 
 
Gyerünk, csajszi, ébresztő! A világ téged figyel, és rád vár!
Mielőtt odanyúlhatnék a telefonomért, hogy elhallgattassam
az appot, egy izmos alkar nyúl át fölöttem, leveszi a telefont az
éjjeliszekrényről, és a falhoz vágja.
–  Uh… Talán nem ez a legjobb módja a telefonom
elhallgattatásának – motyogom a párnámba.
–  Gondoltam, ez elég hatékony. – Jared alvástól elmélyült
hangja megremegteti a hátamat. – Minden reggel ezzel a
nyamvadt alkalmazással indul.
Éljen a törésálló tok!
– Aludj tovább! – mondja. A takaró alatt a mellkasához húzza
a hátamat, és magához ölel.
–  Fel kell kelnem. – Tiltakozásom aránylag gyenge, mivel
kimerült vagyok, és mindennap korán reggel már edzettem, és
sokáig dolgoztam ezen a héten. Van valami vonzó abban, hogy a
szombat reggelt Jareddel töltsem az ágyban.
–  Szerintem ágyban kéne maradnod – jelenti ki, suttogása
megtalálja az útját a hajamon keresztül a fülemig.
Huncut mosoly terül el az arcomon, és kimondom a szavakat,
amivel az egész elkezdődött több mint tíz évvel ezelőtt az
elhagyatott mosoda forgó dobjai között.
– Győzzön meg!
A  nyakamat csiklandozó mély nevetése édes emlékeket és
mocskos ígéreteket rejt. Végigcsókolgatja a vállamat és a
karomat. A  hátamnál nyitott szájával csókokkal halmoz el, és
finoman végignyalja a gerincemen végigfutó sekély vájatot.
Ledobja a takarót az ágyról, és a hűs levegőtől libabőrössé válik
a bőröm. A  hátamra fordít, ő pedig térdelő helyzetből néz le
rám.
Még csak hajnalodik, és a kora reggeli napfény beszűrődik az
ablakon. Nincs még teljesen világos, de elegendő a fény ahhoz,
hogy megvilágítsa a fölöttem lévő férfit. Elegendő, hogy lássam
az érzelmet, amit féltem a nevén nevezni, akárcsak ő.
A szerelme annyira nyilvánvaló! Nem önti szavakba, de érzem
a nyakam köré szoruló áhítatos érintéséből. Ujjai
szenvedélyesen csúsznak végig a bordáimon, áthaladnak a
csípőmön, a combomon, majd elindulnak kínzó útjukon a
puncim felé.
–  Ahh! – Ez az egy szó előzi meg az elakadó lélegzetemet,
ahogy Jared a benne lévő idegcsomót simogatja.
Miközben végig engem néz, a keze megtalálja a mellemet,
nyomkodja, markolássza, együttműködve a lábam közt zajló
egyenletes, érzéki, ritmikus kínzással. Az ujjai nem egyszerűen
belém hatolnak. Keresik, kutatják a gyönyörömet és a titkaimat.
A vágy úgy bontakozik ki, mint a hajnalka a hálószoba ablakán
besütő nap fényében. Pillanatok kérdése, és elélvezek,
szégyentelenül széttárt lábbal, felhúzott térdekkel, féktelenül
tekergőzve, hogy az orgazmus minden egyes cseppjét
kiélvezzem, teljes mértékben kiszolgáltatva magam az
érintésének és a tekintetének.
–  Kellesz nekem – lihegem, rabul ejtve a szemét, ahogy
visszavonul a hullám. – Bennem.
Jared egyre kevésbé higgadt. A  lélegzése szaggatott, a
mellkasa nagyokat emelkedik és süllyed csak attól, hogy addig
ér hozzám, amíg el nem megyek. Csupán attól, hogy néz engem.
Vágy és sóvárgás torzítja el tekintete állatias ragyogását. Egy
vadállat étvágyával néz rám, és én vagyok az egyetlen, akire
összpontosít. Érzem, milyen kimerítő, hogy folyton vadásznak
rám. Annak az ígérete, hogy el fognak kapni. Egy hajszálon függ
az önuralma, és amikor kinyújtom a kezem, hogy megfogjam a
farkát, elengedi a gyeplőt.
Kihúzza a hüvelykujját a csurom nedves nyílásból, és az
alatta lévő szűk, redőzött lyukba csúsztatja, hogy benedvesítsen,
felkészítsen.
–  Ezt akarom. – Nyöszörögve mondja ki a szavakat. A  foga
közt szűri őket.
Bólintok. Nem ez az első alkalom, hogy így tesz a magáévá.
Mindig elég durva, és a fájdalom meg a gyönyör vékony határán
egyensúlyoz.
És mindig még többért könyörgök.
Továbbra is térden állva az éjjeliszekrény felé nyúl a
síkosítóért, én pedig kihasználom a lehetőséget, és
feltámaszkodom, majd a számba veszem a farkát.
– Baszki, Ban! – Egyik kezével megnyomja a flakont, a másik
pedig az előrehulló hajamba gabalyodik, ami elfüggönyözi a
szájmunkámat. A flakon elhajítva és elfeledetten esik az ágyra.
Mindkét kezével megfogja a fejem, miközben egyre mélyebbre
hatol a számban, le a torkomig. Egy kicsit fulladozni kezdek az
erőteljes lökéstől.
–  Lélegezz! – utasít, de nem ereszt el, és nem húzza kijjebb.
Sosem teszi. Tudja, hogy nem akarom. Még jobban kitátom a
szám, hogy helyet csináljak a vastagságának, a farka nyers
döfködésének a számban, ahogy kitágítja a torkomat. Felnyög,
és hátraejti a fejét. Ahogy megpillantom a gyönyört az arcán, az
arra késztet, hogy a saját élvezetem nyomába eredjek. A lábam
közé csúsztatom a kezem, és erőteljes lökései ritmusára
elkezdem simogatni magam.
–  Nem így akarok elmenni – közli, miközben kirántja, és
lehajol, majd egyik nagy kezét az állam alá teszi. Hüvelykujjával
beledörzsöli a felduzzadt ajkamba az előváladékot, majd
megcsókol, lenyalva a saját sós ízét a számról.
– Feküdj le!
Így teszek. Ismét fogja a síkosítót, és az ágyneműnk szétzilált
anyagán az ágy szélére húz. Ő az ágy lábánál áll, és a szemembe
néz, miközben bekeni a szűk lyukat a hűvös folyadékkal.
A  mellkasához húzza a lábaimat, és a combom belsejének
érzékeny bőrét simogatja.
– Szólj, ha túl sok!
Megfeszül az állkapcsa, az izom hozzányomódik a lebarnult,
arany borostás bőréhez. Centiméterről centiméterre halad előre
a fenekemben. A  széles hegye utat tör magának, és elakad a
lélegzetem. Mindig ez a legnehezebb rész, az első áttörés.
A  vastag, kezdeti behatolás. A  csipetnyi nyomás csupán az
előfutára az elviselhetetlen gyönyörnek, ahogy a farka az
idegvégződések hálóját izgatja a fenekemben.
–  Úristen! – Nyelek egyet, és hátradöntöm a fejem, levegőért
könyörögve. Lassan kezdi, figyeli az arcom, hogy látja-e rajta
bármi jelét fájdalomnak vagy kellemetlenségérzetnek. Óvatosan
indít, de minden ki-be húzással egyre mérséklődik a törődése és
a gyengédsége.
Amíg végül a vadállat csak dugni akar.
A combomat a mellkasához szorítja, és egy dugattyú erejével
döfköd. A  testem minden ezredmásodpercben kesereg, amikor
kihúzza, és minden pillanatot ünnepel, amikor visszalöki
belém.
– Nyisd ki nekem! – mondja elszánt és parancsoló hangon.
Tudom, mire vágyik, és két kezét ráteszi a fenekemre, és
széthúzza, elválasztja egymástól a farpofákat, hogy könnyebben
bejuthasson.
–  Basszus – lihegem. Elég durva érzés. Olyan mélyre hatol
belém, hogy minden egyes lökéstől összerázkódom.
Csak annyi időre áll meg, hogy levegye a lábamat a
mellkasáról, hagyja, hogy leessen, és a mellkasomhoz tolja a
térdemet. Nézi, ahogy ki-be jár bennem, az ajkába harap, és a
térdem fölött belemarkol a combom belső felébe. Tudom, mi
következik, és nem hiszem, hogy ki fogom bírni.
A hüvelykujja visszatér a puncimhoz, először finoman, szinte
bocsánatkérőn, amiért eddig nem törődött vele, majd Jared
állkapcsa megfeszül, és a tenyerét a nyitott ajkakra fekteti, majd
újra és újra végighúzza a kezét a csiklómon. Önkéntelenül
összezárom a lábam az elsöprő élvezet hatására.
– Ne csináld! Tárd szét! – utasít váratlanul, és ismét szétnyitja
a lábaimat, a térdemet pedig felhúzza. Simogatja a csiklómat, a
hüvelykujját pedig a puncimba mélyeszti, közben pedig végig
döngeti a seggemet. Az  orgazmus a gerincem aljában szorosan
összetekeredett izmokból ered, és végigrobban a hátamban,
meteorként hasít végig a lábamon, majd beszűrődik a
lábfejembe és a lábujjaimba. Elhatalmasodik rajtam ez az érzés,
és végül felsikítok, a fejemet hátravetem, és a lepedőbe
markolok.
–  Dios. Dios – nyögdécselem kábán, miközben ő továbbra is
élénk ütemben folytatja. Izzadság csordogál végig a kidolgozott
mellkasán és hasizmain. Nedves haja begöndörödik.
Mióta dug már engem? Remélem, sosem lesz vége.
– Úristen, nagyon közel vagyok – nyöszörög. – Baszki! Baszki!
Baszki!
Kihúzza, és forró patakot lövell a fenekemre meg a combom
hátsó felére és a hasamra. Büszkén hátraesik a feje, aztán rám
néz, és a pillantásában rejlő birtokvággyal nézi a testemet
díszítő krémszínű cseppeket.
Aztán beledörzsöli.
Becsukom a szemem, kizárok minden külső ingert és
érzékelést az érintésén kívül. A világ az ujjai barázdáira szűkül,
ahogy az ujjbegyei a bőrömbe masszírozzák a saját esszenciáját.
Beledörzsöli a lábam között lévő duzzadt ajkakba, majd durván
a mellbimbóimba, hogy a legprimitívebb módon forrasszon
össze minket. Amikor már túl sok a gyönyör ahhoz, hogy
elviseljem, megint elmegyek. Másképp. Hangtalanul. Némán.
Az  egész lényem felsóhajt. A  testem a szenvedély áramlásától
elakasztja a szavam. A  szívem egy borzasztóan csodálatos
pillanatra megáll, elhallgat a gyönyörűségtől. A  lelkem pedig
elnyugszik, elcsendesedik a társa jelenlététől és birtoklásától.
 

 
– Kezdünk ráncosodni.
Kiemelem a vizes karomat a kihűlőfélben lévő fürdővízből,
hogy megmutassam Jarednek redős ujjaimat. Mögöttem ül a
lábas kádban, a karja védelmezőn fonja körbe a vállam, a fejem
pedig a nyaka ívében pihen.
–  Látom. – Elkapja az ujjaimat, és rövid csókot dob a
hegyükre. A kád szélén összekulcsolja a kezünket. – Mit szólnál,
ha kirándulnánk ma egyet?
– Óóó! – Elfordítom a fejem, hogy a vállam fölött ránézzek. –
Az tök jó lenne!
– Mondjuk a Temescal-kanyonba?
– Ott még nem jártam. Tetszik a neve.
Néha egész furcsa érzés, hogy… járunk. Hogy olyan
szokványos dolgokat csinálunk együtt, mint például a moziba
vagy színházba járás, hogy együtt vacsorázunk vagy
sétálgatunk a parton. Olyan közel nőttem fel az óceánhoz, és
hiányzott, amikor New Yorkban éltem. A  napirendünk elég
hektikus, de amikor sikerül időt szakítanunk egymásra, ilyen
egyszerű dolgokat csinálunk. Csak belélegezzük az óceán
levegőjét, és élvezzük a csodás naplementét, miközben
folyamatosan új dolgokat tanulunk egymásról.
Csak pár hete vagyunk együtt, és nem verjük nagydobra. Nem
sokan tudnak rólunk, csak a szűk családi és baráti kör.
Zo és én kiadtunk egy közös nyilatkozatot, hogy a
kapcsolatunk hónapok óta plátói volt, de akkor úgy döntöttünk,
hogy addig nem zárjuk le, amíg a betegségével vagyunk
elfoglalva. Ez új megvilágításba helyezte azt a „te amo”
kijelentését a színpadon, mintha a legjobb barátjának köszönte
volna meg, hogy kitartott mellette a pokolban is. Mert így is
történt, annak ellenére, hogy időbe telt, mire Zo elfogadta.
– Öhm… Mikor szeretnél indulni? – kérdezem, és megérintem
a mellettem lévő erős lábait.
A bőre elcsúszik az enyémen, ahogy vállat von.
–  Kettőkor? – Nedves hajamat elhúzza a nyakamból, és
megcsókolja az ívét. – Van valami dolgod?
Pár másodpercig hallgatok. Még mindig lefoglal Zo
gondozása, így is, hogy már Los Angelesben vagyunk. A  kemót
követően az orvosi gárda most a teste reakcióit figyeli.
Felkészítik őt a következő szintre, az őssejtbeültetésre, ami egy
elég összetett folyamat, beleértve egy halom vizsgálatot, amely
során az orvosok meggyőződnek róla, hogy a szervei kellően
egészségesek a procedúrához. Ezt pedig hosszas lábadozás
követi, ami jelentősen elszigeteli majd Zót, szinte karanténban
kell lennie, mivel a folyamat gyakorlatilag lenullázza az
immunrendszerét. Csak néhányan látogathatják.
De én ott leszek neki.
–  Aha, pár dolgot el kell intéznem. – Megköszörülöm a
torkom, mielőtt folytatom. – Rá kell néznem Zóra.
Mögöttem csend van, csak a víz nyaldosásának hangját
hallom a kád szélén, ahogy a testünk enyhén megmoccan.
– Zavar téged? – kérdezem végül halkan. – Hogy még mindig
közünk van egymáshoz? Hogy foglalkozom vele?
– Igen.
Igyekszem nem ítélkezni, ha Jaredről van szó. A  szerelmünk
egymás iránt mély, de mások vagyunk. Mindketten különösen
védelmező típusok vagyunk a szeretteinket illetően, Jared
szűrője azonban elég szigorú, hogy ki kerülhet be, hogy ki
érdemes a szeretetére. Örülök, hogy én megléptem a szintet.
–  Köszönöm, hogy őszinte vagy velem. – Megfordulok a
kádban, így szemben ülök vele. – Nem hagyhatom magára.
– Tudom. – Leereszti a szempilláit, eltakarja előlem a szemét.
Az  arca kifürkészhetetlen, feszes vonások és éles szögek
szabdalják. – Nem akarom, hogy magára hagyd. Az  nem te
lennél, ettől függetlenül viszont idegesít, mert tudom, hogy
szerelmes beléd.
Ezt nem tagadom. Elég fura ez a helyzet, de nem egészen
tudom, hogyan jussak ki belőle úgy, hogy magamban sem
csalódom. Tudom, hogy eljön majd az idő, amikor kevesebb
közünk lesz egymáshoz, azonban Zo még közel sincs túl a
nehezén. A küszöbönálló őssejtbeültetéssel lép csak be igazán a
sűrűjébe, bizonyos értelemben. Most lenne a legrosszabb
magára hagyni.
– Legalább nem élünk együtt – jegyzem meg, hogy próbáljam
enyhíteni a jóképű arcára kiült borús arckifejezést. – Mármint
Zo meg én.
A  cuccaink szanaszét hevernek Jared lakásában meg az
enyémben, de a legtöbb este itt szoktunk kikötni.
Valóban elvigyorodik a gyors helyesbítésem hallatán, és
végigsimít az ajkaimon meg az arccsontomon, és nedves ösvény
marad az ujjai nyomában.
– Tudom, hogy értetted. – Megpuszilja az orromat. – A bérleti
szerződésem pár hónap múlva lejár. Megbeszélhetjük, ha
gondolod.
Összeugrik a gyomrom, és a torkomon akad a levegő.
Háromszoros sebességgel ver a szívem.
– Persze, megbeszélhetjük.
Lesütöm a szemem, és a testünk eltérő textúráját figyelem a
vízben. Az  én bőröm valamivel sötétebb. Az  övé durvább,
aranyszínű szőrszál lepte. Már nem vagyok zavarban a
meztelenségem, a testem miatt. Igen, most vagyok életem eddigi
legjobb formájában, de nem erről van szó. Még mindig két
számjegyű a méretem egy egy számjegyű világban. Edzem, és
helyesen táplálkozom, de az anyatermészet mindent beleadott,
hogy szép nagy csípőt és feneket varázsoljon nekem.
Az  idomaim kidolgozottak és feszesek, de egy ideig nem
mennek sehová, és semmi problémám ezzel. Megszerettem
őket. Jared is szereti. Régen azt hittem, hogy egy hozzá hasonló
férfi mellett csak még inkább zavarban lennék. A  kitartó
szerelme mellett, ha lehet, még magabiztosabb lettem, mint
valaha.
– Na! – Felemeli az állam, hogy a szemébe nézzek, ami vidám,
elégedett és kék. – Nagyon rövid beszélgetés lesz. Veled akarok
élni. Melletted akarok felébredni mindennap. Mit szólsz?
A  mosolya pimasz és ragályos. Amilyen komplikált a
munkánk és az életünk, olyan egyszerű az, amikor csak ketten
vagyunk. És szeretem, amikor csak ketten vagyunk.
– Klassz lenne – felelem, és odahajolok, hogy megcsókoljam jó
hosszan, lassan és mélyen. Amikor elhúzódom, és
visszafordulok, az egyre hűvösebb víz ellenére ismét
elhelyezkedem a mellkasánál.
– Van valami ööö… más is, amit meg akarok beszélni – szólal
meg.
Most az ő hangjában hallok valamiféle fenntartást.
Tétovázást, ami miatt megragadom a kezét, és a derekamon
összekulcsolom az ujjainkat.
– Mondd! – biztatom. – Mi újság?
Szabad kezét végighúzza a hajamon, és csókot lehel a nedves
tincsekre.
– Van egy ajánlatom – feleli, miközben az arcomat fürkészi. –
Van számodra egy pozíció az Elevationnél.
Egy légy zümmögését is meg lehetne hallani a fürdőszobában.
Nem mintha azt gyanítanám, hogy a klienseim miatt szeretné,
ha csatlakoznék az ügynökséghez. Jared őszinte szerelme
irántam teljesen nyilvánvaló a számomra. Az  agyam az, ami
gondolkozni kezd az ajánlaton.
 Próbálom elválasztani magam attól a nőtől, aki elnyújtózik a
férfi mellett, aki elrabolta a szívét. Annak a nőnek még mindig
sajog a feneke attól, hogy milyen keményen dugta meg. Annak a
nőnek még mindig vörös a bőre a mellén meg a combja belső
felén a borostától és a csókjaitól. Annak a nőnek az egész világa
belefér ebbe a fürdőkádba a mögötte lévő aranyhajú férfival.
Apokalipszis esetén csupán ennyire lenne szüksége.
Azonban a világ még nem ér véget, és gondolatban
eltávolodom néhány lépéssel ettől a kádtól, attól a lánytól és a
férfitól, és objektív távolságból vizsgálja meg az ajánlatot.
– Azt mondod, van nekem egy pozíció az Elevationnél?
Megfordulok, és addig csúszom hátra, amíg a hátam hozzá
nem ér a másik oldalhoz, és szemben ülünk egymással.
Kilógatom a karom a kád peremén, a könyökömre
támaszkodva.
– Igen. – A szája elfintorodik, a mosolya lehervad, mert érzi a
változást. Már nem csak a víz hűvös. – Szerintem elég nagylelkű
ajánlat.
–  Van számomra egy pozíciód az ügynökségednél. És mitől
lenne az jobb nekem, mint a mostani helyzet?
– Többet ajánlok, bármennyit fizessen is neked Cal.
–  Cal nem fizet nekem. – Kiélvezem a szemében ülő
meglepetés látványát. – Kialkudtam magamnak egy olyan
szerződést, miszerint lemondok az alapfizetésemről, hogy még
több jutalékot tarthassak meg.
Ártatlanul elmosolyodom, és a pilláimat rebegtetem.
– Ami igazából elég sok.
 Szórakoztat, ahogy elakad a lélegzete, és hogy amikor én
hátradőlök, ő előrehajol, és megtámasztja a könyökét a kád
peremén.
– Akkor mivel tudlak rávenni, hogy dolgozz nekem?
– Nem fogok neked dolgozni.
– Nem? – kérdezi, és hirtelen összeszalad a szemöldöke.
–  Pontosan tudom, hogy hány ügyfelet képvisel az Elevation,
és garantálom, hogy az enyémek követnének engem, ha
kilépnék a Bagley-től. Ez pedig megduplázná az
ügyfélkörötöket. – Most én hajolok előre, meztelen melleim
előrenyomakodnak a vízben, és megvárom, míg felemeli a
tekintetét a mellbimbóimról. – Egy nap alatt.
– Megduplázná?
–  Megduplázná – erősítem meg. – Autonómiát élvezek a
Bagley-nél, és több pénzt tarthatok meg, mint amennyit bárhol
máshol lehetőségem lenne. Az a tervem, hogy később saját céget
alapítok, de eddig nem akartam meglépni a dolgot. Amit te
ajánlasz, az a legjobb esetben is csak egy oldalirányú lépés, és
nem igazán érdekel.
Felemelem az egyik térdem, és figyelem, ahogy a pillantása a
lábam közé téved.
– Nem fogok neked dolgozni – ismétlem. – De hajlandó vagyok
veled dolgozni, ha megfelelő az ajánlat. Egyenlő partnerként.
– Egyenlő partnerként? – Eltátja a száját, az az erős állkapcsa
megzavarodva megfeszül. – A  cégben, amit a semmiből
építettem? Azt akarod, hogy csak besétálj, és máris egyenlő
partnerséget kapj?
 – Kapjak? – Félredöntöm a fejem, és összepréselem az ajkam.
– Nem tudom, mikor kaptam utoljára bármit. Kidolgoztam a
belem az elmúlt egy évtizedben, akárcsak te. A hírnevem és az
eredményeim ugyanolyan jók.
Jelentőségteljes pillantással nézek rá, és nem mondom ki a
szavakat, de ő is hallja őket.
Ha nem jobbak. 
Megnyalja az ajkát, majd beszívja, elrejtve előlem a mosolyát.
– Beszélnem kell Augusttal. Ő a csendestársam.
–  Tedd azt! – Felállok, meztelenül és pontosan olyan
magabiztosan, mintha egy tárgyalóasztal mellett történt
megbeszélést zárnánk le. Kilépek a kádból, törülközőt kötök a
mellem köré, és lezáró mosollyal nézek rá. – Majd értesíts!
 
 EPILÓGUS
 
 
Igaz, amit mondanak. Amikor tudod, akkor tudod.
Cindy Cherie, költőnő
 
JARED
 
 
– Nem kell idegeskedni – mondja Banner, miközben a
hüvelykujja körmét rágcsálja, és a homlokát ráncolja.
Idegesnek tűnik.
–  Öhm… Oké. – Megállok a villa parkolójában, ahol Banner
unokahúgának, Annának a quinceañeráját tartják. – Nem
vagyok ideges.
Valószínűleg nem hisz nekem, pedig tényleg nem vagyok az.
Hat hónapja együtt vagyunk, és pár alkalommal együtt
vacsoráztunk a szűk rokonságával, de most először veszek részt
egy teljes családi összejövetelen. Úgy fest, ez elég nagy dolog,
mivel folyton azt mondogatja, hogy ne legyek ideges. Épp a
miséről jövünk, amit a hagyomány szerint a parti előtt
tartottak. Volt ott minden: Biblia, rózsafüzér, pap, fény és
pompa – az egész felhajtás. Mikor is voltam utoljára
templomban…? Szó szerint nem emlékszem. Meglep, hogy nem
csapott be a ménkű.
– Ha Javier bácsikám berúg – mondja Banner –, ne beszélgess
vele! Ne foglalkozz vele! Hülyeségeket beszél, amikor részeg.
– Mindannyian, nem?
Kiszállok, és ő is.
–  Azt pedig már tudod, hogy mamával inkább ne bonyolódj
vitába. – Ellenőrzi a haját, amit laza kontyba tűzött a tarkóján. –
Tényleg azt hittem, hogy mostanra jobb belátásra tér.
Kiderült, hogy Morales mamát nehezebb megnyerni, mint a
nyilvánosságot, ugyanis nehéz lerombolni az elképzelését,
miszerint Banner Zo hű Pénelopéja, de végül nem volt annyira
kínos, mint vártuk. Banner nyilvánvalóan szerzett piros pontot
azzal, hogy gondját viselte Zónak, még akkor is, ha nem álltak
romantikus kapcsolatban. Bár én legszívesebben az arcomra
tetováltatnám a nevét, hogy mindenki tudja, megértem, hogy
jobb, ha mértékkel adagoljuk a tényeket. Amikor Banner
otthagyta a Bagley-t, és átjött az Elevationhöz, a legtöbben azt
feltételezték, hogy ott alakult ki köztünk ez a kapcsolat.
–  Most arra gondolsz, amit mama a legutóbb mondott? –
kérdezi Banner. – Ezért vagy ennyire csendben?
– Mit mondott a legutóbb? – kérdezem homlokráncolva.
– Ó! – Az ajkába harap. – Semmit. Hagyjuk!
Forgatom a szemem, és az autót megkerülve odamegyek az
utasoldalhoz.
–  Nem kell úgy tenned, mintha az anyád kedvelne engem. –
A karommal átölelem a derekát. – Ő sem tesz úgy.
Banner kinyújtja a kezét, hogy megigazgassa a
nyakkendőmet, ami teljesen felesleges, mivel a nyakkendőm
mindig kifogástalan. Csak kezdenie kell valamit a kezével. Ha
nem kellett volna eljönnünk erre az ünnepségre, szívesen a
kezébe adnék valamit. A szájába is.
–  De azt akarom, hogy kedveljen – mondja épphogy csak
csücsörítve.
Lehajolok, és csókot lehelek az ajkára meg a szeplőire.
– Te kedvelsz? – kérdezem a füle mellett.
–  Nem csak kedvellek. – Elfordítja a fejét, és gyorsan
megcsókol. Gyorsabban, mint ahogy szeretem. – Szeretlek.
– Akkor ugye elhiszed, hogy senki más véleménye nem számít
különösebben, még az anyádé sem?
Bólint, de megjelenik egy ránc a szemöldöke között.
A hüvelykujjammal elsimítom.
–  Komolyan mondom, Ban. Szuper lenne, ha anyukád
ugyanúgy bírna, ahogy Zót, de mindketten tudjuk, hogy ez
egyhamar nem fog bekövetkezni.
–  Jaj, egyébként… – Ismét megjelenik a ránc. – Ha már Zóról
beszélünk…
– Muszáj?
–  Jared, hagyd abba! Lehet, hogy elég jól lesz ahhoz, hogy
eljöjjön ma ő is. – Hosszú szempilláin keresztül rám néz.
– Ne erőlködj! – mondom. – Rajtam nem működik a szempilla-
rebegtető trükköd.
–  Pontosan tudom, hogy immunis vagy a bájaimra – jegyzi
meg nevetve, és kibújik az ölelésemből, majd elindul előttem.
Viszont a feneke! A kerek csípőjének a finom ringása minden
alkalommal elcsábít. Ahogy az a ruha ráolvad a…
–  Baszki! Már megint ezt csinálod! – mondom, amikor
rájövök, hogy bár a szempillás trükk sosem működik, a feneke
viszont bármikor elvarázsol.
Hátranéz a válla fölött, és figyeli, ahogy a fenekét bámulom, a
vigyorában pajkosság bujkál. Imádom, hogy a nő, aki egyszer
megkérdezte, hogy nem szögletes-e a feneke, kellően biztos
abban, hogy pontosan úgy szeretem a testét, ahogy van, és ezt
felhasználja ellenem.
–  Olyan könnyű eset vagy, Foster, te meg azt hiszed, hogy
nem. – Felnevet, és körém fonja a karját. – Szóval azt akartam
mondani Zóval kapcsolatban, hogy örülnék, ha kedves lennél.
Utálom, ha az emberek örülnének neki, ha kedves lennék,
mert ez azt jelenti, hogy komoly esély van rá, hogy valaki
kiakaszthat. Miután Zo hónapokra szétválasztott minket, aztán
az egész világ előtt felvitte magával Bannert a színpadra, és
előadta azt a te amós hülyeséget, miközben tudott rólunk…
– Talán jobb, ha csak kerüljük egymást – vetem fel. – Elég sok
itt az ember.
–  Nem, szeretném, ha megpróbálnád. – Megáll a villához
vezető járdán, és komoly arckifejezéssel néz rám. – Tudod, hogy
ő mit jelent nekem, és ő is tudja, hogy te mit jelentesz. Azt
akarom, hogy egyszer mindketten elfogadjátok… egymást.
– Megpróbálom. – Mogorva a hangom. Nem direkt, csak ettől
a „tudod, hogy ő mit jelent nekem” szövegétől falnak megyek.
– Köszönöm. – Odabújik hozzám. – Tök jó lesz! Ez nagy dolog
ám! Emlékszem a saját quinceañerámra. Nagy nap ez egy lány
életében!
– A templomi szertartás egész jó volt.
– Aha, és csak most kezdődik az igazi móka – jegyzi meg. – Egy
csomó piálás. Finom kaja. Isteni torta. Anna először az én
papámmal fog táncolni.
– Ez inkább úgy hangzik, mint egy esküvő, nem egy boldog…
tizenötödik szülinapi buli.
–  Igen, eléggé olyan, mint egy esküvő. – Jelentőségteljes
pillantást villant rám. – De nem az, szóval ne aggódj! Tudom,
milyen idegesek tudnak lenni a szingli pasik az esküvőktől.
– Én nem leszek ideges az esküvőktől. – Elkapom a kezét, és az
ajkamhoz emelem, amikor odaérünk a bejárathoz. – És nem is
vagyok szingli.
Hosszan egymásra nézünk, részben kérdésekkel, részben
kimondatlan válaszokkal a szemünkben, majd Camilla, a
nővére odajön, hogy üdvözöljön minket.
–  Minden olyan gyönyörű, Bannini! – lelkendezik Camilla, és
bekísér minket az előcsarnokba. Lesüti a szemét, majd
közvetlenül Bannerre néz. – Köszönöm ezt a helyet. Anna igazi
hercegnőnek érzi itt magát.
– Mert ő egy hercegnő – feleli Banner, és megöleli a nővérét. –
A  lényeg, hogy neki meglegyen mindene, amit mi nem
kaphattunk meg, és hogy megtanuljon mindent, amit mi is.
–  Igen. De akkor is. – Körbemutat a régies villán, ahol Anna
ünnepségét tartják. – Nem kellett volna.
– Somos familia – mondja Banner, és puszit ad az arcára.
–  És köszönöm, hogy őt is elhoztad – folytatja Camilla,
miközben őszintén elismerő tekintettel néz rám. – Már el
akartam mondani, hogy nem semmi a pasi.
–  Idefigyelj, Milla! – szólal meg Banner merev mosollyal. –
Eszedbe ne jusson még egyszer így nézni a pasimra. ¿Entiendes?
Camillával néhány másodpercig egymásra nézünk, mielőtt
kirobban belőle a nevetés. Elővesz egy húszdolláros bankjegyet,
és átnyújtja nekem.
–  Te nyertél. – Csóválja a fejét, és vigyorog. – Jared
megmondta!
– Várjatok! – Banner hitetlenkedő szemmel néz a nővérére és
rám. – Felültettetek?
Résnyire húzott szemmel rám mered.
– Felültettél?
–  Csak egy baráti fogadás volt, hogy lássam, mennyire tudsz
féltékeny lenni – ismerem be, miközben zsebre teszem a
húszast. – Elég durván.
– És gondolom, az a húszas is mehet Anna ajándékába, igaz? –
kérdezi Banner csípőre tett kézzel.
– Persze – motyogom. – A nagyja.
Mindhárman nevetünk a viccemen, és visszaadom a húszast.
Elindulunk az asztal felé, amin több étel van, mint amit valaha
láttam. Szépen sorakozik a taco, az enchilada, a barbacoa, a
salsa, a guacamole meg egy csomó étel, amit még sosem láttam,
de alig várom, hogy megkóstoljam őket. Fogok pár biscohost,
ami egyfajta lakodalmas sütemény, és kiszúrom a buñuelost,
amit Banner készített nekem St. Johnban.
Miközben eszünk, magamba szívom ezt az újfajta élményt, és
kiélvezem, hogy Bannert a családja körében láthatom.
Hangosabb, a keze pedig állandó mozgásban van, energikusan
gesztikulál, miközben az unokatestvéreivel, nagynénjeivel és
gyerekkori barátaival beszélget, sokkal kifejezőbb, mint
azokban a helyzetekben, amelyekben eddig láttam. Örülök,
hogy láthatom ezt az oldalát is, ami csak itt, velük tud
kibontakozni. Pár szót azért itt-ott megértek, amikor átváltanak
folyékony spanyolra, de leginkább csak élvezem a hangjukat és
a nevetésük melegségét, megspékelve egy mariachiegyüttes
élénk zenéjével. Mi is jól érezzük magunkat, amikor összegyűlik
a család, de ez itt maga a káosz, és örülök, hogy a részese
lehetek.
Egy szőke nő mappával meg az orrára tolt szemüveggel
odajön hozzánk, amikor épp befejezzük az evést.
–  Ms. Morales, lenne egy kérdésem a szerződéssel
kapcsolatban – szólal meg. – És meg akartam kérdezni, hogy
hogyan legyen az első tánc.
– Ó, igen, persze. – Banner végigméri a ruhák és ételek élénk
színű palettáját, a sarokban nevetgélő és iszogató lármás
nagybácsikat, egy másik sarokban zsivajgó és csacsogó
nagynéniket, aztán felém fordul. – Nem baj, ha pár percre itt
hagylak?
– Nem, megleszek. – Megrázom a poharam. – Van puncsom, és
szinte biztos vagyok benne, hogy fel van turbózva valamivel.
Bólint, és nevetve kifújja a levegőt, majd követi a
koordinátort.
Nem sok embert ismerek, és akik tudják, hogy kije vagyok
Bannernek, most épp nincsenek itt. Újratöltöm a puncsot, és
tökéletes megelégedéssel támasztom a falat, és nézem az
embereket, magamba szívom ezt a sok új ételt meg hagyományt
magam körül. Annát körülveszi az a tizennégy lány, aki eljött az
ünnepségre, más szóval a damák, ahogy Banner hívja őket.
Nevetgélnek, meg a tiarájukat és az ünneplőruhájukat
igazgatják. A ruhájuk a szivárvány minden színében pompázik,
az egész egy szatén- és sifonforgószél. Banner legalább négy
gyereket szeretne? Mi van, ha mind lány lesz? Saraira és az
egymillió kérdésére meg a szeszélyes követeléseire gondolok.
Úristen, mi van, ha ugyanannyi meló lesz velük, mint az
unokahúgommal?
Még mindig reszketek a gondolattól, amikor Morales mama
letámadja a kis sarkomat. Pár néma másodpercen át csak
méregetjük egymást. A  kezdet nem volt éppen kedvező,
tekintve, hogy kis híján épp megdugtam a lányát a mozgássérült
vécében.
– Hola, Senora Morales! – szólalok meg, amikor kezd kínossá
válni a csend.
–  Nem beszélsz spanyolul – feleli, és nem erőlködik, hogy az
anyanyelvén szólaljon meg, hogy kiderüljön, igaza van-e.
–  Annyira azért igen, hogy tudjam, kurvának nevezte
Bannert. – Ez még mindig fáj, és még ő nem kedvel engem?
Márpedig én fenntartom az ítéletemet, amíg ezt helyre nem
hozza. Lehet, hogy Bannerről lepergett, de én tudom, hogy
zavarja az anyja szűnni nem akaró helytelenítése.
–  Nahát! Micsoda nagy cojonjai lettek valakinek! –
A szemöldöke sötét íve, amit Banner is örökölt, felemelkedik, és
ugyanúgy rándul meg az ajka, ahogy az övé szokott. – Beszélsz
annyira spanyolul, hogy megértsd, ez mit jelent, te gringo?
A  szám merev vonala ellazul, mert annyira hasonlít
Bannerre, hogy egy kicsit muszáj kedvelnem őt is.
–  Megbántotta Bannert, amikor ezt mondta – jelentem ki,
próbára téve az ideiglenes tűzszünetet kettőnk között.
– És nem tetszik, ha a lányomat megbántja valaki?
–  Nem, nem tetszik – felelem komolyan, mosoly se közel, se
távol. – Még akkor sem, ha olyan teszi, akiről tudom, hogy
szereti.
Egy pillanatra végigméri az arcom, mielőtt megszólal.
– Van fogalma róla, hogy Banner milyen kivételes?
Folytatja, mielőtt válaszolhatnék.
–  Azt mondták nekem, hogy „Mrs. Morales, Banner Mensa-
kategóriás lehet”. – Sötét szemébe némi derű vegyül. – Azt
hittem, hogy sértegetik a lányomat. A  mensa spanyolul hülyét
jelent.
Egy halovány mosoly jelenik meg a szája egyik sarkában,
ahogy látja, hogy értem az iróniát.
–  Ő  más volt, úgyhogy… – Tétován megvonja a vállát. – Nem
voltam rá felkészülve.
– Én sem – értek egyet fanyarul.
–  A  könyvek, amiket olvasott, a nyelvek, amiket tanult, az
álmai, én nem tudtam mindezt megtanítani neki. – Az  ajka
finom vonala most ismét megdermed. – De őszinteséget,
hűséget és szilárd jellemet tudtam neki tanítani. Megtanítottam
arra, hogy ne csaljon.
A rövid, derűs légkör feloszlik, nyomában feszült, meleg kora
esti levegő marad. Nem akarok bocsánatot kérni vagy
magyarázkodni, mert senkinek nem tartozom ilyesmivel.
Vállalom a felelősséget a tetteimért, és mondhat bármit, nem
fogom sajnálni, hogy a lánya az enyém.
– Ő egy jó kislány – jegyzi meg Mrs. Morales lágyan.
–  Tudom. Ha azt akarja mondani, hogy nem érdemlem meg,
ne vesztegesse az idejét. Ezt már én is tudom.
–  Zo jó ember. – Sötét szemét egy pillanatra sem veszi le az
arcomról, és vizslatva méreget. – Maga is jó ember?
Várok, fontolgatom a kérdését és a válaszomat, mielőtt
felelnék.
– A lányához jó vagyok. Sosem bántanám, és bárkit megölnék,
aki ilyet tesz vele.
Pár másodpercig ránk telepszik az igazság, majd bólint.
– Nos, Banner mindig is a saját feje után ment – mondja. – És
most maga körül forognak a gondolatai.
Újabb mosoly rántja meg a szája sarkát.
– És szerintem a szíve is.
– Ez kölcsönös – biztosítom.
A  tekintetét nem veszi le az arcomról, résnyire húzza a
szemét, majd bólint, mintha elégedett lenne azzal, amit lát.
–  Igen, nos, az unokáim beszélni fognak spanyolul – jegyzi
meg nyersen. – És ha nem akarja, hogy a szeme láttára
kibeszéljék, gyorsan meg kell tanulnia.
–  Sí – felelem egy mosollyal, amit meg sem próbálok
visszatartani.
–  Tehát azt állítja, hogy el akarja venni Bannert? – kérdezi,
eloszlatva minden könnyedséget, és keresztbe teszi a karját a
mellkasa előtt, pontosan úgy, ahogy Banner szokta, amikor
kioktat engem.
– Öhm… – Ez kezd érdekes fordulatot venni.
– Micsoda? A tehén meg a tej az kell, de a farmernek már nem
akar fizetni? Azt akarja, hogy az unokáim vadházasságba
szülessenek?
– Nem, csak tudja, én…
– Odaköltözött hozzá, nem? – kérdezi, és csípőre teszi a kezét.
– A lányom házába. Vele él? Vele alszik minden éjjel?
– Igen, de mi…
– Akkor előbb-utóbb jönnek a gyerekek.
Tekintve, hogy ilyen elvakult katolikus, nem tudom, melyik
lenne a nagyobb sértés. A  tény, hogy házasságon kívül
szexelünk, vagy hogy fogamzásgátlót használunk. Bárcsak
Banner itt lenne, hogy megválaszolja ezeket a kérdéseket, mert
én csak még jobban elcseszem az egészet. Szerencsére valaki,
talán egy unokatestvér, ha jól emlékszem, odaszól Mrs.
Moralesnek. Egyetlen perzselő pillantással végigmér a fejem
búbjától a lábujjamig, és olyan váratlanul eltűnik, ahogy
érkezett.
Hát, ez egész jól ment. Gondolom. Talán.
Jól jönne egy kis friss levegő mindezek után. Kilépek a
teraszra, és megörülök neki, hogy üresen találom. Az  örömöm
rövid életű, ugyanis közeledő lépteket hallok. Az utolsó ember,
akit látni akarok az egyetlen ember itt kint.
– Zo – üdvözlöm színtelen hangon. – Örülök, hogy látlak!
A teljes testét megrázó nevetés jobban illik hozzá most, hogy
kezd magára szedni egy kis súlyt. A  teste jól reagált az
őssejtbeültetésre, bár még közel sem áll készen arra, hogy
visszatérjen a pályára. Banner azonban gondosan figyel rá,
hogy milyen hírek szivárognak ki róla. Rákényszerítette Sutton
Lowellt, hogy ha jót akar, tartsa bent Zót a bajnokságban. Ha
csak megpendítenék, hogy kiteszik Zót a Titansből, annak durva
visszhangja lenne. Ha sikerül annyira felépülnie, hogy játszani
tudjon, és ha bizonyítja, hogy képes teljesíteni, várni fog rá a
helye.
–  Azt hittem, ennél őszintébb vagy, Foster – jegyzi meg egy
mikroszkopikus méretű mosollyal.
– Tényleg örülök, hogy látlak. Nyilván örülök neki, hogy ilyen
jól vagy.
–  Elég durva volt, és Banner segítsége felbecsülhetetlen. –
Elhallgat. – Köszönöm, hogy nem kérted arra, hogy válasszon
kettőnk közül, hogy elszakítsd mellőlem.
–  Mármint, ahogy te szakítottad el tőlem? – Képtelen vagyok
ellenállni, hogy feltegyem a kérdést.
Ismét lebiggyeszti az ajkát.
– Ezt megérdemeltem. 
Meg, bizony.
–  Mindenáron meg akartam tartani – jelenti ki egyszerűen,
miközben a szemembe néz. – Biztosan tudod, mire gondolok, és
megérted. Igazán értékelem, hogy megengedted neki, hogy
segítsen nekem az elmúlt pár hónapban.
– Megengedtem? – csattanok fel. – Tudod, hogy ha akarnám,
sem tarthatnám vissza Bannert, ha egyszer a fejébe vesz
valamit. Hidd el, megpróbáltam! Nem akarom megállítani.
Banner egyszerre teljes mértékben az enyém és a sajátja. Pont
ezt szeretem benne.
Bólint, és megértő mosoly bujkál a szája sarkában. Pár percig
nem beszélünk egymással, elmerülünk a saját gondolatainkban.
Mostanában sokat agyalok valamin, és lehet, hogy ő az egyetlen,
aki megérti.
–  Hallottál valaha a szimultán felfedezésről? – kérdezem a
terasz falának nekidőlve.
– Nem mondanám – feleli Zo összevont szemöldökkel.
– Általában a tudósok és feltalálók esetében szokták használni
arra a jelenségre, amikor két ember két különböző helyen,
pontosan egy időben ugyanazt a felfedezést teszi –
magyarázom. – Meglepődnél, hogy milyen gyakori.
A  számológép, az oxigén, a nagyolvasztó… Mind-mind
szimultán felfedezés. Még Darwin evolúciós elméletét is
felvetette egy másik ember ugyanabban az időpontban.
Zo felvonja a szemöldökét, amivel némán azt kérdezi, hogy
mi köze az okoskodásomnak a mexikói taco árához.
–  Szerintem velünk is ez történt – folytatom. – Mindketten
ugyanakkor találkoztunk Bannerrel, és megláttunk benne
valamit, amit akkor mások még nem. Különleges felfedezést
tettünk, és a világ többi része még nem vette észre. Nem látta,
amit mi igen. Mintha lenne egy közös titkunk.
 –  Értem – mondja halkan, és merengő tekintettel néz a
szemembe. – És mi a megoldás? Amikor két ember egyszerre
fedez fel valamit?
Vállat vonok, és a nadrágom zsebébe dugom a kezem.
– Azon múlik, hogy ki fedi fel előbb a titkot – magyarázom. –
Hogy ki vallja előbb a magáénak.
–  Tehát azt akarod mondani, hogy ha én előbb találkoztam
volna Bannerrel, engem választott volna? – Sötét derűvel telik
meg a szeme.
– Nem, nem hinném – felelem. – Banner az ellentétem, de ő a
másik felem.
A nap-éj egyenlőségem.
–  Banner csak egyféleképpen választott volna téged –
mondom őszintén, nyíltan. – Ha sosem találkozott volna velem.
Két mágnes vagyunk, akiket egy évtizedig távol tartott
egymástól a karrier, a család és más emberek, de végül nem
tudtunk ellenállni egymás vonzásának.
–  És te? Te is valaki mást választottál volna? – kérdezi, de
szerintem már tudja is a választ.
– Valószínűleg nem – felelem csendesen. – Majd találsz valaki
mást, Zo. Tudom, hogy találni fogsz, de Banner az egyetlen
esélyem.
Bólint, és talán kezdi megérteni, hogy miért harcoltam érte
olyan keményen. Hogy miért dózeroltam le őt meg mindent,
ami az utamba állt. Én nem esem könnyen szerelembe, és ha
találok valakit, akit életem egész hátralevő részében
szerethetek, az majdhogynem lehetetlen. Banner az én csodám.
Talán most már Zo is megérti, és egy szép napon majd
megbocsátja, amit tettem azért, hogy Banner az enyém legyen.
A  szóban forgó nő nagy léptekkel megjelenik a teraszon,
magabiztos járása egy pillanatra megtörik, amikor meglát
minket együtt. Nem ad hangot az arcára írt kérdésének, de
valószínűleg titokban a vért keresi körülöttünk.
–  Zo, ezt fel kéne venned. – Felemel egy arcmaszkot. – Nem
árt, ha rajtad van, amikor kint vagy. Abban sem vagyok biztos,
hogy ki kéne jönnöd. Mindjárt lemegy a nap, és kezd lehűlni a
levegő. Talán inkább…
– Oké – szakítja félbe, és elkeseredetten lebiggyeszti a száját. –
Bannini, minden oké.
Egy másodpercre egymás szemébe néznek. Banneré
aggodalmas, Zóé egy kissé feszült, de többnyire gyengéd.
–  Rendben, de ezt meg kell innod. – Odanyújt neki egy nagy
poharat meg egy szívószálat, észre sem vettem, hogy ott van a
kezében. – Itt egyik étel sem biztonságos. Ezek nem
maradnának meg benned. Ebben itt édesburgonya, lime,
ananász…
– Mondanom kell valamit – vág közbe, és miután rám villantja
a tekintetét, Bannerre néz, és folytatja. – Felvettem egy
ápolónőt, aki a gondomat viseli, hogy ne kelljen olyan gyakran
átjönnöd.
Jézus legyen áldott! Mostantól minden héten elmegyek a
templomba.
– Egy ápolónőt? – Banner megrökönyödött arckifejezéssel néz
rá. – Miért? Én is…
 – Nem, Banner, nem – mondja gyengéden, de határozottan. –
Szeretném, ha egy ideig nem jönnél.
Banner továbbra sem érti a helyzetet, én viszont igen. Zo ki
akar szeretni Bannerből, és úgy nem fog menni, ha állandóan
ott van, és pont olyan, mint a nő, akire vágyik.
–  Személy szerint ezt remek ötletnek tartom – szólok közbe,
ha netán érdekli őket.
Mindketten fanyar, „na, azt mindjárt gondoltam” jellegű
pillantást lövellnek felém, majd ismét egymásra figyelnek.
–  Bőven eleget tettél értem – közli Zo, és megfogja Banner
kezét. – Nem kívánhattam volna jobb barátot.
–  Akkor te nem… – Banner nyel egyet, és kristálytiszta
könnycseppek gyűlnek össze a sűrű szempillája tövében. – Nem
akarod, hogy ott legyek? Ezt akarod mondani?
Zo megköszörüli a torkát, és a fejlemények okozta örömöm
elsorvad, amikor meglátom, hogy az ő szemében is
könnycseppek ülnek. A  hangja érzelmekkel teli, amikor
megszólal.
– Egy ideig szerintem így lenne a legjobb.
Van köztünk Bannerrel valami, ami köztük nincs meg, de
köztük is van valami, ami kizárólag az övék. Hiába keresem a
szívemben a féltékenységet, nem találom. Hogy is találnám?
Banner szívének szándékai annyira tiszták Zo iránt! Zo meg én
is rájöttünk, hogy Banner bármit megtenne érte, mint a
barátjáért. Nem irigylem az előtte álló feladat miatt… Hogy
túltegye magát rajta.
Nekem sosem sikerülne.
 Felteszi a maszkot az arcára, amit Banner hozott neki, és a
fejére húzza a zsinórt.
– Tessék! – A maszk tompítja a szót. – Most már örülsz?
Banner rámosolyog, ami eltüntet néhány könnycseppet a
szeméből.
–  Jobban örülnék – feleli –, ha innál ebből egy keveset.
Szükséged van a…
Elhal a hangja, aztán a fejét csóválva aggodalom töri meg
arca finom vonásait.
–  Legalább hagyd, hogy mindent átbeszéljek az ápolónővel –
kéri. – Van egy alkalmazás, amiben nyomon lehet követni a
gyógyszereidet. És időnként beszélek telefonon a
hematológussal, aki a multidiszciplináris csapatot vezeti. Sok a
tennivaló, és csak szeretnék meggyőződni róla, hogy… öhm…
az átadás gördülékeny lesz.
Zo csupán bólint, és csak annyi ideig emeli fel a maszkot,
hogy belekortyoljon az italba, amit Banner hozott neki.
–  Megígérem, beszélni fog veled – jelenti ki. – Most pedig
megyek, és csorgatom a nyálam a kajákra, amiket nem ehetek
meg.
Zo vet egy pillantást Banner arcára, és úgy időzik el minden
egyes vonásán, mintha próbálná az emlékezetébe vésni őket, a
szeme sötét és komoly a fehér maszk fölött.
– Isten veled, Banner! – mondja.
Ő  csak bólint, és nézi, ahogy elindul befelé a teraszról. Egy
percig csend van, leszámítva a bentről érkező nevetés és zene
zaját. Megvárom, míg Banner egy ujjával megtörli a szemét.
 – Akarsz táncolni? – kérdezem végül lágyan.
A  szeme még mindig csillog a könnycseppektől, de
elmosolyodik, és odalép hozzám. Elringatózunk a
mariachiegyüttes szerencsére valamelyest lágyabb dallamaira.
Legutóbb akkor táncoltunk, amikor a Kiss Me ment a Sixpence
None The Richertől. Aznap este megcsókoltam, és minden
megváltozott.
–  Ne haragudj, hogy úgy kiakadtam az ápolónő miatt! –
mondja pár percnyi néma ringatózás után. – Nem arról… Csak…
– Nem haragszom. – Megérintem az állát, és felemelem, hogy
a szemembe nézzen. – Értem.
A megkönnyebbülés elűzi az arcáról az aggodalmat.
–  Viszont szerintem jó ötlet – jegyzem meg, mintha nem
tudná. – Muszáj a lehető legtöbb időt szánnod a munkára, mivel
úgy hallottam, az új főnököd elég keménykezű.
Mély nevetése egy pillanatra minden mást kizár körülöttünk.
– Főnököm? – A nyakam köré fonja a karját, az ujjait pedig a
hajamba mélyeszti. – Ha jól tudom, a szerződésem szerint
egyenlő partner vagyok az Elevationnél. Ígéretemhez híven
valóban megkétszereztem az ügyfélkörötöket, amikor eljöttem a
Bagley-től.
– Ez így igaz. – Mosoly terül el az arcomon, az a fajta, amivel
még Csodaország macskáját is lekörözöm.
–  Biztos, hogy nem csak az ügyfeleim miatt kellek neked? –
Rám mosolyog, a kérdésben semmi él nincs. Az  arca meg
mindene annyira biztos magában és a szerelmemben iránta.
Hosszú utat tettünk meg. Kik voltunk egyáltalán ennek az
útnak az elején? Két elszánt, elveszett kölyök, akik rátaláltak
egymásra. Istenem, milyen gondtalanok voltunk, amilyen az
ember fiatalon szokott lenni. Olyankor nem értékeljük még a
legértékesebb dolgokat, azt hisszük, hogy a kivételes gyakori.
Pedig nem. Mi páratlanok voltunk. A következő években Banner
volt a mérce, és senki nem tudta megugrani. Nem is fogja.
Rengeteg csodálatos nő létezik. Tudom. Találkoztam már velük,
de egyikük sem Banner, és egyikükkel sem olyan, mint vele.
Csak mellette vagyok teljes ember. Sosem passzoltam úgy
senkihez, ahogy Bannerhöz, pedig kívülről úgy tűnhet, hogy
nem illünk össze.
–  Hogy az ügyfeleid miatt kellesz-e? – A  fülébe suttogva
megismétlem a kérdést. – Táncoljunk inkább az árnyékban, és
megmutassam, hogy mit akarok tőled igazán?
Elhúzódik, hogy rám nézzen, sötét szeme figyelmeztető és
kihívó.
–  Nem szabad – mondja határozott hangon, de buja
tekintettel. – Már sokféle helyen szeretkeztünk, és megúsztuk,
de szerintem az unokahúgom quinceañerája még nekünk is
durva lenne.
Odatáncolok vele az említett árnyékba, egy pálmafa alá, a
maradék napfénytől elzárva, és a falhoz nyomom.
– Azt mondtad, durva lenne? – Nekinyomom a merevedésem.
– Ez egyre inkább felhívásnak tűnik!
Fújtat egyet, az ajkába harap, és behunyja a szemét,
miközben finoman hozzádörgöli magát a farkamhoz.
– Azt mondtam, nem – feleli elakadó lélegzettel.
 – Félsz, hogy anyukád megint rajtakap minket? – A nevetésem
elmélyül, ahogy kerek csípője hozzám simul. – Nem kell ott és
nem kell itt, rajtam ez mind nem segít!
Kacagása arról árulkodik, hogy értékeli a mocskos utalásomat
Dr. Seussra.
–  Olyan jó volt veled St. Johnban! – Sóhajt egyet, és
szomorúan elkomorul az arca. – Nem tudom, mikor fogunk újra
elszabadulni. A szezon teljes gőzzel hasít, és pár héten belül itt a
rájátszás is.
Bárcsak ellentmondhatnék, de a nyaralásnak egyelőre várnia
kell. Sejtéseim szerint a San Diego Waves idén végre bejut a
rájátszásba, úgyhogy August az NBA-s pályája során először
játszhat mérkőzésen az utószezonban. Ezt biztos nem fogom
kihagyni. Banner pedig rajta fogja tartani a szemét Kenanen
meg a többi játékoson, akiket terelgetünk.
– Lehet, hogy egy darabig nem fogunk tudni visszamenni arra
a szigetre – jegyzem meg, és lejjebb csúsztatom a kezem, hogy
meg tudjam fogni a fenekét. – De amikor hazaérünk, megduglak
abban a narancssárga ruhában.
Kissé erőltetetten bólint, és felágaskodik, hogy megnyalja a
nyakam. Azt akarom, hogy belém harapjon, nyomot hagyjon
rajtam a fogával, hogy mindenki tudja ezen a partin, hogy az
övé vagyok, de nem teszi. Annak ellenére, hogy az ágyban
mennyire vad, Banner túl óvatos, és nem akarja sokkolni a
családját. Mindkettőnket kordában tart, mert tudja, hogy engem
baromira nem érdekel.
–  Biztos vagy benne, hogy nem lehetne… – Megmarkolom a
ruha szegélyét, és elkezdem feljebb húzni a combja finom
vonalán. – Csak berakom és kiveszem. Gyors leszek, ígérem.
–  Bármilyen kecsegtető a gondolat, hogy te gyorsan
megkapod, amire vágysz, miközben nekem nem lesz időm
elmenni… – forgatja a szemét, és felnevet –, ez egy határozott
nem.
–  Mikor hagytalak kielégítetlenül? – Megcsókolom a
bársonyos illatú nyaka ívét.
–  Soha. – A  mellkasomra fekteti a fejét, és egyik kezét a
szívemre helyezi. – Tökéletesen kielégítesz, Jared.
A kezem szorosabban markolja a fenekét, és elindul felfelé a
dereka felé, és belegabalyodik a hajába. Ki akarom engedni a
haját. Szeretem, amikor felszabadult és laza. Talán ez az érzés
még azokból az időkből maradt meg, amikor egy teljes féléven
keresztül azon tűnődtem, milyen érzés lesz, ha végre a
kezemben tarthatom.
– A ruha a hibás – mondom neki. – Megmutatja a legszexibb
részeidet.
–  Hadd találjam ki! – Nevetésébe beleremegek. –
A fenekemet?
Végigsimítok a háta és a feneke közt húzódó drámai íven, és
cirógatom gerince vonalát.
–  Nem, ez a legszexibb részed. – Eltűnik a nevetés a
hangomból. – Ez az ultraszexi gerinced.
Elhúzódik tőlem, hogy szemügyre vegye az arcomat az
árnyékban. Mindjárt lemegy a nap, és hamarosan ugyanúgy
kell keresnünk egymás arcát a sötétben, mint amikor először
szeretkeztünk.
–  Az  erőd – folytatom, és végignyomkodom a háta törékeny
csontjait. – És ez.
Megérintem a melle domborulatát, de nem állok meg, addig
nem, amíg oda nem érek a ruhája által szabadon hagyott
dekoltázsához. Amíg a kezem meg nem pihen a szívén.
–  A  szíved. – A  nevetésem tele van szerénységgel. – Amit
valamilyen csoda folytán nekem adtál, ez is az egyik legszexibb
részed.
Ujját végighúzza a szemöldököm vonalán, az arccsontomon,
az ajkaimon. Tudom, hogy mit lát. Egy jóképű pasit, akinek nem
mindig olyan jó a szíve. Nem olyan a szíve, mint az övé.
–  Ez a legtökéletesebb dolog, amit valaha mondtak nekem –
jelenti ki.
Egész életemben hajszolt valami, folyamatosan mozgásban
voltam, hogy elérjek valami újat. Ebben a ritka pillanatban
azonban teljes elégedettséget érzek, ahogy átölelem, és a
lélegzetelállító horizontot kémlelem a naplemente előtt.
A  napnak ez a szakasza mindig eszembe juttatja, amikor
hónapokkal ezelőtt Bannerrel táncoltunk, az egyik oldalon zöld
csúcsú hegyekkel, a másikon meg az akvamarin óceánnal. Nem
csupán táncoltunk a testünkkel, hanem a múltunk, a jelenünk
és a jövőnk lépéseit is megtárgyaltuk. Próbáltuk kitalálni, hogy
hogyan áll össze ez az egész. Csatáztunk egymással, az
akarataink összecsaptak, ahogy ő próbált úgy tenni, amit
helyesnek vélt, én meg saját magam felé rángattam, amiről úgy
gondoltam, nem lehet helytelen. Néha egyszerűen „csak
tudom”, és ez a fajta megérzés még sosem hagyott cserben.
Most pedig itt állok Bannerrel a naplementében, a kora esti
levegő teljesen nyugodt. Nem fúj a szellő, de én egy szélkakas
vagyok, és érzem, hogy változik a szélirány. Egyszerűen „csak
tudom”.
–  Van egy másik ajánlatom is a számodra. – Próbálom
magabiztossá varázsolni a hangom, pedig most az egyszer nem
vagyok az.
–  Olyan, amit nem fogok tudni visszautasítani? – kérdezi a
nyakkendőmmel játszadozva, és pajkos mosoly ül azon a
gyönyörűen szimmetrikus ajkán.
– Hát, gondolom, nemet is mondhatsz.
–  Jared! – Felnevet, és csóválja a fejét. – A  keresztapa?
A  kedvenc filmed! „Az  én ajánlatomat nem fogja
visszautasítani.”
Legyint egyet, inkább elengedi, hogy nem értem a viccet.
– Hagyjuk! Tudom, hogy béna vagyok a viccekben.
–  Az  vagy. – Idegesen fújtatok egyet. – De általában
gyorsabban pörög az agyam. Bocsi. Na, komolyan. Van egy
ajánlatom.
– Rendben, csupa fül vagyok.
Számos csapatot meggyőztem már, hogy vállalják a
kockázatot bizonyos játékosokkal, akik esetében kétszer,
háromszor vagy négyszer is meggondolták volna, hogy
leszerződtessék őket. Rábeszéltem egy csomó márkát, hogy
fizessenek kétszer annyit, mint amennyit a megbeszélés elején
szándékoztak, de képtelen vagyok megtalálni a megfelelő
szavakat, hogy meggyőzzem Banner Moralest, hogy jöjjön
hozzám? Ez életem legfontosabb beszéde.
– Szóval, elég sok mindent elértünk, igaz? – kérdezem.
–  Szerintem megvan mindenünk, amire szükségünk van. –
Belemélyeszti az ujjait a nyakamon a rövid hajamba.
–  Nem mindenünk – jegyzem meg, kihasználva a végszót. –
Egy bölcs nő egyszer azt mondta, ne féljek mindent egyszerre
akarni.
– Valójában azt egy teremnyi nőnek szántam, akik nagyjából a
harmadát keresik, mint a férfi kollégáik, te pedig egy gazdag,
fehér, amerikai férfi vagy – cukkol. – Úgyhogy neked nagyjából
mindened megvan, de mit is akartál mondani?
Kurtán felnevetek.
– Te most komolyan le-gazdag fehér férfiztél engem?
– Igen, komolyan le-gazdag fehér férfiztelek – kacag bűnbánat
nélkül.
–  Na, jó, most az egyszer megúszod. – Csóválom a fejem, és
próbálok visszaemlékezni, hogy hol is tartottam. – Tehát, mint
mondtam, mindent egyszerre akarok.
Odanyúlok a hajához, és megkeresem az egyik hullámcsatot,
ami rögzíti, majd kiveszem. Egy sötét lokni ráhull a vállára.
– Jared! – Megérinti a haját, ami még mindig fel van tűzve.
–  Minden reggel melletted akarok ébredni. – Kiveszek még
egy hullámcsatot, ezzel újabb tincset szabadítok ki.
–  Ez most is így van. – Inkább feladja, és egyszerre néz rám
mély szerelemmel és a jól megszokott bosszankodással a
tekintetében.
 – Mindennap meg akarlak csókolni. – Újabb hullámcsat tűnik
el. Még több haj omlik le. – Mindennap szeretkezni akarok
veled.
–  Ezeket is mindennap csináljuk. Néha egy nap többször is.
Nem mintha panaszkodnék, nekem így tökéletes.
Megtalálom az utolsó hullámcsatot, kihúzom, és végignézem,
ahogy az utolsó vastag tincs is a vállára hullik. Elég sok lekopott
a sminkjéből ahhoz, hogy lássam a szeplőit. Nagyon hasonlít
arra a lányra a mosodából.
– Azt akarom, hogy viseld a gyűrűmet.
Még a mariachiegyüttes is elhallgat odabent, és hallom, hogy
Banner felsóhajt. Érzem, hogy megdöbbentettem. Nem szól egy
szót sem, csak elkerekedett szemmel mered rám.
–  Azt akarom, hogy legyen négy gyerekünk – folytatom, de
gyorsan módosítok. – Bár a számról még beszélhetünk, én
hajlandó vagyok lejjebb menni. Sokkal lejjebb.
– Jaj, Jared, ne, én…
–  Jó, akkor négyet. Mindegy – egyezem bele a homlokomat
ráncolva, nehogy nekem nemet mondjon, vagy azt, hogy most
még nem, vagy hogy átgondolja. Vagy valami baromságot, amit
nem akarok hallani. – Nézd, tudom, hogy kockázatot vállalnál
velem. Én nem vagyok…
Ő.
–  Nem vagyok Zo – folytatom halkan, és felnézek a terasz
padlójáról a döbbent arcára. – Vagy August, vagy az apám. Nem
vagyok kedves, önzetlen és megfontolt. Tudom, hogyan
bűvöljem el az embereket, de nem tudom, hogyan kedveljem
őket. Tudom.
Bánom az összes alkalmat, amikor azt mondtam neki, hogy
nincs erkölcsi iránytűm, nem tudom mihez hozzáláncolni a
lelkiismeretem, mert mégis ki akarna hozzámenni egy olyan
pasihoz, aki bevallja mindezt?
–  Tudom, hogy azt mondtam, hogy elforog az iránytűm. –
Az  érzelmek miatt még nehezebb kimondani a szavakat. – De
veled nem.
Eltűröm az arcából a kiszabadított hajtincseket.
–  Banner, nekem csak te kellesz – folytatom. – És ha velem
leszel, ígérem, nem fogod megbánni. Életem minden hátralevő
napján szeretni foglak.
Ez mindenem. Többet adtam neki magamból az imént, mint
bárkinek ezen a bolygón. Visszatartom a lélegzetem, és
megvárom, mit kezd mindezzel.
Megnyalja az ajkát, és egy tincset a füle mögé tűr, mielőtt
ismét rám nézne. Az  előbb még Zo miatt sírt, de
összehasonlítani sem lehet azzal, amit jelenleg látok a
szemében. A  szerelem, az odaadás és a feltétel nélküli
elfogadás, amit iránta érzek, a szemébe nézve visszatükröződik
a tekintetéből a fénylő könnyek mögül.
–  Ez nem semmi ajánlat – jegyzi meg az érzelmektől
elmélyülő tekintetével. – És megvan a válaszom neked.
Felém nyúl a kezével, és remegő kezébe veszi az arcomat, én
pedig sosem láttam még ennyire gyönyörűnek, mint most, a
naplemente halványuló fényében.
–  Nem érdemellek meg, Jared Foster – mondja halkan és
magabiztosan. – De ettől még az enyém leszel.
 
 Köszönetnyilvánítás
 
 
Sosem tudom, hol kezdjem a köszönetnyilvánítást. Jó, ha az
embernek ilyen problémái vannak. Ez azt jelenti, hogy annyi
ember támogatott, hogy majdnem ugyanolyan nehéznek
bizonyul megírni ezt a részt, mint az egész könyvet. (Na, jó,
nem. LOL!) De azért nem egyszerű! Nem egyszerű, ugyanis
elkerülhetetlen, hogy véletlenül kifelejtsek valakit. Tudom, hogy
az itt felsoroltaknak sem fejezhetem ki kellőképpen a hálámat,
de lássuk!
 
Köszönöm Jane-nek, aki a legtöbbet tanította nekem az
amiloidózisról. Életednek egy fájdalmas szakaszát élted újra
velem, hogy autentikusan írhassak Zo útjáról. Küzdő szellemed
és végtelen hited semmihez sem fogható. Nagyon szeretlek, és
imádkozom érted a harcod további szakaszában, te
AmazonAngyal.
 
Köszönöm a #BeeHive-nak a Social Butterflynál, akik mindig a
megfelelő útra terelnek, főleg Sarah Fergusonnak (ne emlegesd
fel a furgonos incidenst, ha lehet! LOL) és az én #NutbushBooty
Jenn Watsonomnak. Ti mindig készen álltok megtenni, amit
kell, bármibe kerüljön is, képesek vagytok kreatívan
gondolkozni, és emberi pajzsként szolgáltok nekem, ha
szükséges.
 
Muszáj megköszönnöm a ReaderScreamers #SavageSquadnak.
#PinkBallerz, #KennedysKrew, #Shotcallers és #Blockstars, hála
nektek, nagyon élveztem ezt a folyamatot, és alázattal tölt el,
hogy vírusként akarjátok terjeszteni a szavaimat! Különleges
köszönettel tartozom a kapitányaimnak, Brittanynek,
Vanessának, Joannának és Shannonnak. Olyanok vagytok
nekem, mint a mindennapi friss levegő! Szeretlek benneteket
meg a csodás olvasókat is, akiket olyan remekül
mozgósítottatok és vezettetek a kedvemért. És szeretném
kiemelni Imanit az Enamored Readstől, aki az egész idényben
megafonként szolgál mellettem. A  könyveim iránti
szenvedélyed, és hogy elszántan el akarod olvastatni őket
mindenkivel, páratlan kincs.
Köszönöm a bétaolvasóimnak, akik konstruktív őszinteséggel,
bibliofil lelkesedéssel és hegyezett füllel járultak hozzá a
munkámhoz. Tijuana, Shelley, Terilyn, Sarah, Serena, Yamara,
Margie, Azailia – köszönöm!!! Örömmel osztottam meg veletek
Banner és Jared történetét, amikor még „ráfért a munka”, és
akkor is, amikor már „lényegesen jobb” könyv vált belőle.
Köszönöm Joannának, hogy kibírta az összes újraolvasást, a
hangüzeneteimet, a folyamatos kérdéseket, és hogy ugyanazt a
kérdést öt különböző módon tettem fel. Sűrű fogú fésűjével
kibogozta a könyvem minden egyes tincsét. Te vagy az én
#VédőHálóm! Szeretlek (és ezt most brit akcentussal mondom!
LOL).
 
Rengeteg író barátom van, és hálás vagyok a támogatásukért.
Néhányukat ki kell emelnem. Leigh Shen, az én #ButtinskyBae-
m, aki szigorúan meghatározta, mi fér bele a borítóba, és
engem meg saját magát is Letitia könyörületességére bízta,
amikor újabb kéréssel álltunk elő, vagy hogy „mi lenne, ha
megpróbálnánk…” Köszönöm Emma Scottnak… Istenem, nem is
tudom, hol kezdjem. Egyrészt azért, mert ő az egyik
leginspirálóbb, legtehetségesebb nő, akit ismerek, és aki
valamilyen rejtélyes oknál fogva a barátom. Köszönöm, hogy
ilyen fényesen RAGYOGSZ az életemben! Neked akkor is sikerül
ragyognod, amikor beköszönt a sötétség. Nem tudom, tisztában
vagy-e vele, milyen ritka az ilyen. Az  embereket kikészíti a
fájdalom, ez egy olyan nyelv, amit bárhol megért az ember, ha
egyszer beszéli. Nem igazán tudom, hogy mindez mit jelent
(hahaha!), de azt hiszem, azt próbálom elmondani, hogy
köszönöm, hogy mindig teret adtál nekem a fájdalomra, és
remélem, én is mindig kellő teret adok ugyanerre. Még egy
vegasi járdára is rá van írva a nevünk! Szeretlek! És köszönöm
Dylan Allennek… Sóhaj. Bele se kéne vágnom ebbe. Meg sem
kéne próbálnom kifejezni, mit jelentesz nekem. Hogy hogyan
biztatsz engem tiszta szívből. Sokaknak nehézséget okoz, hogy
örüljenek mások sikerének, de neked nem. Te ugyanannyira
kívánod a sikert a másiknak, mint saját magadnak, és ez
elképesztő. Ez a kedves szív és a hihetetlen lelked odavonzza az
embereket hozzád, és ott is maradnak, mert olyan vagy,
amilyennek gondoltak. Köszönöm valamennyi bloggernek,
szerzőnek, barátnak és mindenkinek, aki valaha megszólalt az
érdekemben. Hálás vagyok értetek, még ha nem is sorolok fel
mindenkit.
 
Köszönöm Melissának, a személyi asszisztensemnek. Csajszi, te
tudod, hogy nehéz eset vagyok, és mindig van egy újabb
ötletem, meg mindig előállok egy új igénnyel. Te sosem
panaszkodsz, és ugyanolyan nagyra tartom a szívedet, mint a
kezedet. Remek tagja vagy a csapatomnak. Köszönet mindenért.
<3
 
És köszönöm minden lánynak, aki olyan, mint Banner és ÉN,
egy két számjegyű méretű lány egy egy számjegyű világban.
HAJRÁ! Csináljátok! Ragyogjatok! Húzzátok ki magatokat
büszkén, és tegyétek, amit Banner! Építsétek fel magatokat
belülről. Ne hagyjátok, hogy bárki meggyőzzön titeket arról,
hogy nem vagytok szépek! Nem a méretetek ellenére vagytok
azok. Nem akkor lennétek azok, ha pár kilóval könnyebbek
lennétek.
Gyönyörűek vagytok.
Ennyi.
 
És bár nehéz kitalálni, hogy hol kezdjem, mindig tudom, kivel
fejezzem be. A  srácaimmal! A  legjobb férjjel, akit egy lány
kívánhat. #ÉletemSzerelmével, aki a Blokkolt dobás „Az  ötös
posztra tennélek” mondatát inspirálta, illetve az „Ugyanígy meg
akarlak nevettetni mindennap” mondatot a Blokkolt dobásból.
Mert így van. Még amikor sötétnek és nehéznek tűnik is
minden, valahogy elővarázsolod a nevetést a kalapodból. Azért
tudtam megírni Jaredet, aki minden méretével együtt szerette
Bannert, mert te is pontosan így szeretsz ENGEM! Mindig is
láttad a valódi énem, mindegy, hány kiló voltam. Megmutattad,
milyen a feltétel nélküli szerelem. És köszönöm a mi
fantasztikus, különleges fiunknak, te vagy az én legnagyobb
felelősségem, a legmagasabb kiváltságom és a legjobb
inspirációm. Elengedtek engem egy világba, amit nem láthattok,
és a szavakat sem halljátok a fejemben, amikor könyvet írok.
Köszönöm, hogy akkor is hisztek bennem, amikor azt mondom,
„majd kiengesztellek titeket”, és hogy akkor is szerettek, amikor
ez mégsem történik meg.
 
 A szerzőről
 
 
Top 30 Amazon bestsellerszerzőként Kennedy az életük
különböző szakaszában tartó nőknek ír, hogy bátorítsa őket.
Minden történetének olyan nők a központi szereplői, akik
sorsukat a kezükbe veszik. Főhősei tisztelik és szeretik a nőt, aki
elrabolja szívüket, és aki miatt elveszítik az eszüket.
Élete szerelmének felesége, és egy különleges fiú anyukája.
Újságírói hátterét felhasználva gyakran ír jótékonysági és non-
profit szervezeteknek, de leginkább az autizmusra szereti
felhívni a figyelmet. A  Modern Mom magazin szerzője, illetve
számos írása jelent meg a Chicken Soup for the Soulban, a
USA Todayben és egyéb lapokban. Alapítója és vezérigazgatója
egy alapítványnak, amely autizmussal élő georgiai családoknak
segít, emellett Kennedy a Headline Newsban, a Montel
Williamsben, az NPR-ban és egyéb médiumokban is publikál,
hogy felszólaljon az autizmussal élő családok mellett.
 
 Méltatások
 
 
„Kennedy Ryan szavai közvetlenül szívbe találnak, és ott is
maradnak. Merész és őszintén kezel olyan témákat, amiktől
általában zavarba jönnek az emberek, sőt, inspirálják a
gondolkodást és motivációt.”
NikkiTikkiTavi
 
„Kennedy Ryan lenyűgöz az írásaival. Egy nap alatt kivégeztem
ezt a könyvet. A szavai és a történetei egyszerűen varázslatosak,
és a Block Shot az új kedvencem tőle.”
Christine, Shh Moms Reading
 
„Elolvadtam, ahogy kibontakozott Jared és Banner történetének
valódi varázslata…”
Kristen, Hypable
 
„A történet bebugyolálta a lelkemet, rabul ejtette a szívemet,
felemésztett, és annyira ráfüggtem a szavaira, hogy felgyorsult
a szívverésem, és elakadt a lélegzetem.”
Vanessa, When Vane Reads
 
„A szereplők között lévő kémiától felforr a véred, zihálni
kezdesz, és egyre csak többre és többre vágysz majd… Sajogni
fog a szíved a kettejük útjától, és sírni fogsz… De végül rájössz,
hogy megérte.”
Elsa, Bookish Aurora

#placeholder002