Wardhaug 2.

Nyelv, dialektusok és változatok

Minden nyelv nagyfokú belső változatosságot mutat.

A „változat” fogalmát nehéz definiálni, a szociolingvisztikában mégis fontos.
A nyelvészek az olyan fogalmakat is nehezen tudják meghatározni, mint „beszédhang”,
„szótag”, „szó” és „mondat”. Ez a meghatározási nehézség eltér a hétköznapi használattól,
ahol kézenfekvőnek és vitathatatlannak tűnnek ezek a kifejezések.
Egy bizonyos értelemben a nyelvészet fő feladata a hang, szótag, szó, mondat és nyelv szavak
helyes meghatározása.

Nyelv és dialektusok

A legtöbb ember meg tudja mondani, mi az a változat, amit beszél. Ugyanakkor sok beszélő
nehezen tudja eldönteni, hogy nyelvnek, vagy egy nyelv dialektusának kell-e nevezni azt,
amit beszél.
Haugen (1966) kimutatta, hogy a nyelv és a dialektus bizonytalan fogalmak.
A köznapi emberek gond nélkül használják őket, amikor különböző nyelvi helyzetekről
beszélnek, de a kutatók gyakran meglehetősen nehezen tudják eldönteni, hogy egy bizonyos
helyzetben az egyik, vagy inkább a másik kifejezést kell-e használni.
A nyelv szóval egyetlen nyelvi normára, vagy egy, egymással kapcsolatban álló
normacsoportra, a dialektussal pedig e normák egyikére utalhatunk.
Bonyolítja a helyzetet az a megkülönböztetés, amelyet a francia tesz a dialecte és a patois
között. Az előbbi olyan regionális változata egy nyelvnek, amelynek van irodalmi
hagyománya, az utóbbi pedig olyan regionális változat, amelynek nincs irodalmi
hagyománya.
Haugen kimutatja, hogy míg az angol sohasem vette át igazán a patois-t a nyelv leírásában
használható terminusként, a nyelvet és a dialektust számos egymásnak ellentmondó
értelemben próbálta alkalmazni. A dialektust az angol helyi változataira - például yorkshire-i
dialektus - is, és az informális, alsóbb osztálybeli vagy falusi beszéd különböző típusaira is
használják.
Az angolban a nyelv és a dialektus gyakorlatilag kölcsönösen felcserélhető egymással.
Az, hogy melyik kifejezést használják, gyakran teljességgel nyelvészeten kívüli
megfontolásoktól, különösen bizonyos politikai, vagy társadalmi tényezők számításba
vételétől függ.
Egy cockney beszélő, aki az angolnak egy nagyon korlátozott londoni változatát beszéli,
lehet, hogy nehezen kommunikál az egyesült államokbeli Ozark-hegység lakosaival. Akkor
hát különböző nyelveket beszélnek?
Egy híres amerikai író és újságíró, H. L. Mencken (1919) nagyon határozott nézetekkel
rendelkezett arról, hogy az Atlanti-óceán két partján beszélt változatok eléggé eltérnek
egymástól ahhoz, hogy eltérő elnevezésekre tarthassanak igényt.
Nem szokatlan dolog az sem, hogy egy amerikai könyv francia fordításának belső címlapján
azt találjuk, hogy a fordítás „amerikaiból” készült, nem azt, hogy „angolból”.
A nyelvet és a dialektust történelmi értelemben is használják. Az angolról, a németről, a
franciáról, az oroszról és a hindiről indoeurópai dialektusokként is lehet beszélni. Ez esetben
azzal a feltételezéssel élünk, hogy valamikor volt egy nyelv, az indoeurópai, és hogy e nyelv
beszélői (akik lehet, hogy eltérő dialektusokban beszéltek) a világ különböző részeire
szóródtak szét, és hogy az eredeti nyelv végül azokká a különböző nyelvekké fejlődött,
amelyeket ma az indoeurópai nyelvcsaládba sorolunk. De ez az elválási folyamat nem volt
olyan világos. Konvergenciáknak is kellett lenniük, még teljesen távoli nyelvek között is.
Az indoeurópai és a dravida nyelvek például hatottak egymásra. Ilyen körülmények között
még homályosabbá válnak a nyelvi és a dialektus különbségek.
A nyelvek különböző fajtáinak tárgyalásakor Bell (1976. 147-157 p.) hét különböző
kritériumot sorol fel.
A standardizálás arra a folyamatra utal, amely során egy nyelvet valamilyen módon
kodifikálnak. A folyamat általában grammatikák, helyesírási szabályok, szótárak és esetleg
irodalom létrehozásával jár.
Az elevenség az „élő” és a „holt” nyelvek megkülönböztetésére szolgál.
A történetiség arra a tényre utal, hogy egy meghatározott embercsoport egy meghatározott
nyelv használatán keresztül találja meg identitását.
Az autonómia egy szubjektív kritérium, mint például a fekete angol beszélőinek egy része azt
állítja, hogy nyelvük nem az angol egy változata, hanem önálló nyelv.
A redukció egy adott nyelv alváltozatát jelenti, például: cockney angol.
A kevertség bizonyos kevert nyelvi változatok, melyet beszélőjük alacsonyabb rendű,
hiányos, vagy egy másik standard változatának tekintenek.
De facto normák: a „legjobb nyelvhasználat” .

Regionális dialektusok
A nyelvi sokféleség akkor ötlik leginkább a szemünkbe, ha megfigyeljük, hogyan beszélnek
egy nyelvet a különböző területeken. Kiejtésbeli, lexikai és mondattani különbségeket
veszünk észre.
A dialektus kifejezést, különösen akkor, amikor regionális változatokra utalnak vele, nem
szabad összekeverni a kiejtés kifejezéssel. A standard angolt például igen sokféle kiejtéssel
beszélik, s ezekhez gyakran világos regionális és szociális asszociációk tapadnak.
Van egy angol kiejtés, amely bizonyos presztízsre tett szert, ezt elfogadott kiejtésnek
(Received Pronounciation, röviden RP) nevezik.
Az Egyesült Királyságban ezt az akcentust „általában a magasabb iskolai végzettséggel, a
felsőbb osztályhoz tartozással, a BBC-vel és a színházzal kapcsolják össze,
és leginkább ezt oktatják az angolt idegen nyelvként tanuló diákoknak” (Wakelin, 1977,5. p.).
Nevezik ezt az akcentust a királynő angoljának és oxfordi angolnak is.
Angliában minél magasabb társadalmi osztályhoz tartozik egy beszélő, annál kevésbé használ
regionális akcentust

Társadalmi dialektusok

A dialektus kifejezést olyan beszédbeli különbségek leírására is használják, amelyek

különböző társadalmi csoportokhoz vagy osztályokhoz kapcsolódnak.
Míg a regionális dialektusok földrajzi alapúak, a társadalmi dialektusok a társadalmi
csoportok létéből fakadnak, és számos tényezőtől függnek, amelyek közül a legfontosabbak a
társadalmi osztály, a vallás és az etnikum.
Az etnikai változatra az Egyesült Államok kínál példát, ahol az angol egyik változatát annyira
azonosították egy etnikai csoporttal, hogy gyakran „fekete angolként” utalnak rá.
A társadalmi dialektológia területén végzett kutatásoknak számos, nehéz problémával kell
megküzdeniük. A városokat nyelvészetileg sokkal nehezebb jellemezni, mint a kis falusi
településeket. A nyelvi eltérések és a változás tendenciái jóval világosabbak a városokban,
például a családstruktúrákban, a foglalkoztatottságban és a társadalmi felemelkedés, vagy
hanyatlás kilátásait illetően.
A migráció, a városokból való elvándorlás, illetve az odavaló bevándorlás általában szintén
használható nyelvészeti tényező. Néhány szociolingvista úgy véli, hogy a szociolingvisztikai
kutatás legfontosabb tárgya ez a fajta sokféleség.

Stílusok és regiszterek

A dialektusok kutatását tovább bonyolítja, hogy a beszélők különböző beszédstílusokat

alkalmaznak. Beszélhet az ember nagyon formálisan, vagy nagyon informálisan, s hogy mit
választ, azt a körülmények határozzák meg.
A nyelvi sokféleség vizsgálatában egy másik, bonyodalmakat okozó tényező a regiszter.
A regiszterek olyan szótári egységekből álló kollekciók, amelyeket különböző foglalkozási,
vagy társadalmi csoportokkal kapcsolunk össze.
Az emberek hajlamosak kissé elfogultan megítélni a dialektusokat. Nem mindig, de gyakran
többre tartják a városi dialektusoknál a vidékieket.
Angliában például értékesebbnek tekintik a northumbriai beszédet, mint a tyneside-it,
a liverpooli beszédet viszont kevesebbre értékelik, mint egészében a közép- nyugat-angliait.

Konklúzió

Amint látjuk, a nyelvnek sokféle változata van és minden egyes nyelv számos formában
létezik. Ugyanakkor a nyelvek nem térnek el egymástól minden lehetséges módon.
Egy nyelvnek csak egy, vagy egész kevés változatát tudjuk aktívan használni, mégis jóval
több változatot értünk meg. Nyelvi képességünk passzív, befogadó összetevője jóval
nagyobb, mint aktív, produktív összetevője a nyelvi változatok vonatkozásában.

Hudson (1980,49.p.) szerint ,,a dialektus azt mutatja meg, hogy ki vagy, mi vagy, míg a
regiszter azt, hogy mit csinálsz”.