Wardhaugh – 4.

fejezet
Kódválasztás

Egy nyelvet, vagy nyelvváltozatot kódnak is nevezhetünk. Az elnevezés azért helytálló

és hasznos, mert a „kód” terminussal, amely semleges, bármilyen rendszerre utalhatunk,
amelyet két, vagy több ember kommunikáció céljából alkalmaz. Az olyan kifejezések és
szavak, mint a dialektus, a nyelv, a stílus, a standard nyelv, a pidgin és a kreol ezzel szemben
nem lehet semleges, hiszen általában valamilyen érzelmet váltanak ki. Érdekes kérdés, hogy
milyen tényezők irányítják valamely konkrét kód kiválasztását egy meghatározott
alkalommal.

Diglossziáról akkor beszélhetünk, ha egy társadalomban két különböző,

funkcionálisan jól elkülönülő kódot használnak. A kettő abban különbözik, hogy az emberek
a helyzetek másféle osztályaiban használják őket. Vagyis az elsődleges nyelvjárás és annak
egy grammatikailag bonyolultabb változata. Előbbit a hétköznapokban, utóbbit hivatalos
keretek között használják, és az oktatás során sajátítják el. Svájcban például a standard német
számít az emelkedett (E), a svájci német pedig a közönséges (K) változatnak. Haitin a
standard francia az E és a haiti kreol a K. Hasonló kettősség észlelhető az arab és a görög
nyelvben is.
A diglosszia tartós társadalmi és nyelvi jelenség, a két változat pedig funkcionálisan
teljesen elkülönül. Az E verziót használják politikai beszédeknél, tv-hírek sugárzásakor,
vezércikkek írásakor, a K változatokat pedig szappanoperákban, munkások utasításakor, vagy
a népi irodalomban. Olyan is előfordulhat, hogy valaki E nyelven tart előadást, de a
kérdésekre K-ben válaszol, viszont az ember nem cseréli fel a kettőt, nem használja az egyiket
akkor, amikor a másik lenne helyénvaló. Az E változatnak van presztízse, hiszen szebb,
logikusabb és kifejezőbb, ezért tartják megfelelőbbnek vallási, irodalmi, stb. célokra.
Lényeges különbség a kettő között, hogy a K változatot minden gyermek elsajátítja, ezzel
szemben az E-t nem tanulja meg mindenki. A haitiak legnagyobb része például nem ismeri a
standard franciát. A K változatnak nincsenek nyelvtanai, szótárai és standardizált szövegei és
sok művelt kölcsönszó kerül át az E-ből. Kiejtés szempontjából a K tűnik alapvetőbbnek, de a
tényleges helyzetek ennél változatosabbak lehetnek.
A diglosszia igen elterjedt jelenség, térben és időben is. A diglossziahelyzetben élő
emberek általában nem tekintik problémának, csak akkor, ha a műveltség általánosabbá válik

1
és le akarják építeni a regionális, vagy szociális gátakat, esetleg felmerül az egységes nemzeti
nyelv iránti igény. A nyelvi helyzet Görögországban és Haitin is szorosan összefügg a
társadalmi csoportok közötti hatalmi viszonyokkal. Az E az elittel, a K mindenki mással függ
össze, így a diglosszia megerősíti a társadalmi különbségeket. A K változat szélesebb körű
használatára irányuló kísérleteket valószínűleg közvetlen fenyegetésnek érzik azok, akik fent
akarják tartani a hagyományos viszonyokat és a fennálló hatalmi struktúrát. Svájcban a
diglossziának stabilizáló tényezői vannak. Az országban három hivatalos nyelv van, a német,
a francia és az olasz. A svájci németek számára minden elérhető, ami standard német nyelven
íródik, könnyen társalognak a nyelv többi beszélőjével is, ugyanakkor kinyilváníthatják a
többi némettel szembeni függetlenségüket a saját K változatuk használatával. Így a változat
egységessé teszi őket, erre pedig különösen büszkék.

A nyugati világ számos részén elfogadott norma az egynyelvűség, vagyis egyetlen

nyelvi kód használata és különlegesnek tűnhetnek a két-, vagy többnyelvű egyének, akik nem
az adott kultúra „bennszülöttei”. Bizonyos nyugati kultúrákban le is nézik őket, hiszen
számukra csak néhány klasszikus nyelvnek (latin, görög), illetve a magas kultúrát hordozó
nyelveknek (angol, francia, német, olasz) van presztízse. Nem jár elismerés annak, aki például
tud szuahéli nyelven. Gyakran problémának tekintik a kétnyelvűséget, mivel a kétnyelvű
személyek egy része alacsonyabb helyet foglal el a társadalmi ranglétrán, így a másik nyelv
tudását az „alacsonyabbrendűséggel” kapcsolják össze. Ennek tragikus vonzata, hogy több
nyugati társadalom magáévá tette azt a politikát, hogy mindent meg kell tenni a behozott
nyelvek eltüntetéséért, miközben számukra idegen nyelveket igyekeznek tanítani az
iskolákban.
A világon azonban sokak mindennapjaihoz hozzátartozik más nyelv(ek) használata,
melyeket természetesen és öntudatlanul sajátítanak el, és ebben az esetben épp az
egynyelvűeket tekintik alkalmazkodásképtelennek. Ugyanakkor nehéz eldönteni, hogy ki
kétnyelvű és ki nem az. Kétnyelvű-e az, aki oroszul és ukránul is tud, miközben a mandarint
és a kantonit is beszélő kínai bizton állítja, hogy ő csak két dialektust beszél? A helyzet
bonyolult és vannak olyan esetek, amelyekben a kétnyelvű-kétdialektusú megkülönböztetések
nem a nyelvi valóságot, hanem politikai, kulturális és társadalmi igényeket, realitásokat
tükröznek. Ezért itt csak olyan példákkal foglalkozunk, amelyekben kizárólagosan két
kölcsönösen érthetetlen nyelv, vagy kód szerepel.
Érdekes helyzet fedezhető fel a Kolumbia és Brazília határán élő tukano törzsben, ahol
a férfiak kizárólag a környező, más nyelvet beszélő törzsekből választhatnak maguknak

2
feleséget. A gyerekek így ebbe a többnyelvű közegbe születnek bele. A törzs nem is tudja
megmondani, hány nyelvet használ pontosan. Ugyancsak elfogadott a többnyelvűség az új-
guineai szianék körében. Ha a törzsükbe bekerül valaki, aki tud egy olyan nyelvet, amit ők
nem ismernek, keresik az alkalmat a nyelv tanulására. Ezekben a helyzetekben a nyelvtanulás
mintegy magától megy, és azért használják őket, mert a mindennapi életük valamilyen módon
szükségessé teszi azt. Paraguayban másféle kétnyelvűséggel találkozunk. Az ország hosszú
ideig el volt szigetelve Spanyolországtól és egy amerikai indián nyelv, a guaraní terjedt el,
amely hallgatólagosan a nemzeti nyelv lett. Viszont az oktatás és a kormányzás hivatalos
nyelve a spanyol. A lakosság 10 százalékának anyanyelve a spanyol, 1951-ben a népesség
több mint fele kétnyelvű volt. Ha paraguayiak magasabb rangú emberrel beszélnek azt
jellemzően spanyolul teszik, a férfiak az üzleti ügyeket spanyolul tárgyalják meg és spanyolul
udvarolnak, de guaraní nyelven viccelődnek és beszélnek egymás között a nőkről. A
választást befolyásolja a földrajzi hely, a nem, a státus, az intimitás, stb.

A legtöbb beszélő az általa beszélt nyelveknek több változatát ismeri és a két-, vagy
többnyelvűség sok ember számára norma. Általában rákényszerülnek egy sajátos kód
kiválasztására, ha beszélni akarnak, azt keverhetik is, sőt át is válthatnak egy másikra. A
kódváltás társadalmi stratégia. Egynyelvű társadalmakban, mint például Szingapúr, teljesen
normális, ha valaki átvált egy másik nyelvre (négy hivatalos nyelvük van: az angol, a kínai
mandarin változata, a tamil és a maláj, ami a nemzeti nyelv). Mindegyik más-más szerepet
tölt be az országban és különböző helyzetekben alkalmazzák.
Egy kétnyelvű helyzetben néha nehéz lehet a kód megválasztása. Ilyenkor egy alku
zajlik le, mely összefügg a másik személy elvárásaival, azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell
vele bánni egy adott helyzetben. A konvencionalizálás, vagyis annak megtudakolása a
másiktól, hogy melyik nyelvet részesíti előnyben, gyakran elég rosszul működik a
gyakorlatban. Egy beszélő szándékosan is dönthet úgy, hogy jogainak kinyilvánítása
érdekében valamelyik nyelvet választja. Például egy katalán-spanyol, kétnyelvű, barcelonai
lakos ragaszkodhat a katalán használatához. Lényeges szempont a választásban a beszélő
motivációja, amely nem feltétlenül tudatos, de befolyásolhatja a szolidaritás, a témaválasztás,
vagy a társadalmi távolság is. A kódot a nyelvvel egyenlőnek számítva két fajta kódváltásról
beszélhetünk. Az egyik a helyzetnek megfelelő kódváltás, amikor a beszélők a szerint
válogatják a használt nyelveket, hogy milyen helyzetbe kerülnek bele. A téma itt nem játszik
szerepet. Amikor pedig a téma megváltozása kívánja meg a nyelv változtatását, metaforikus
kódváltásról beszélünk. Bizonyos esetekben a nyelvek szándékos keverése is előfordulhat,

3
például spanyol-angol kétnyelvűeknél, Puerto Ricoban, ha ismerősükkel társalognak (ezzel
szolidaritást kimutatva). Az egynyelvű emberek nagy valószínűséggel kritikusak a
kódkeverést illetően és lekicsinylő megnevezéseket használnak az észlelt jelenségre (pl.
franglais, spanglish, tex-mex). Azonban ez a magatartás félreértésen alapul, hiszen a keverés
nem a lustaság, vagy tudatlanság következménye. Ellenkezőleg, a társalgópartnerektől éppen
a két nyelv és a közösségi normák alapos ismeretét kívánja meg.
A kódváltás két típusát érdemes megemlíteni, példaként Hemnesberget lakóit vesszük,
akik a ranamalt (a norvég egyik északi dialektusa) és a bokmålt  (standard változatok egyike)
is beszélik. Az egyik a szituációs váltás, amikor például egy tanár bokmål nyelven tanít, de a
téma megbeszélését elősegítendő, a ranamalt alkalmazza. A metaforikus váltás bonyolultabb
jelenség, ez előfordulhat ügyintézések során, melyben az általánosan használt a nyelv a
bokmål, de itt lehetnek keveredések.
A kódváltás és a kódkeverés nem egységes jelenségek, a normák ugyanis csoportról
csoportra változnak. Ugyanakkor mindegyik kommunikáló alcsoport megpróbálja szilárdítani
mind a kölcsönzéssel, mind a kódváltással kapcsolatos normáit. Ebben szerepet játszik a
születési hely, a helyben lakás, a társadalmi osztály és a foglalkozási csoport. Az olyan
nagyobb spanyol-angol beszédközösségek tagjai, amilyeneket San Franciscoban, vagy New
Yorkban találhatunk, azt állítják, hogy a kódváltások és kölcsönzések sokat elárulnak egy
személy családi hátteréről, vagy politikai nézeteiről. A kódváltás bizonyos ellenállásba is
ütközhet. Számos példát jegyeztek fel, amelyekben különböző nyelvek beszélői nem hagyták,
hogy mások kódot váltsanak. A gyarmati időkben az európaiak a szolgákkal inkább a helyi
nyelvet használták, mintsem hogy megengedjék nekik hogy azok angolul, franciául
beszéljenek. Más körülmények közt el kell titkolni a második nyelv ismeretét (tiltott
kódváltás). Bizonyos társadalmi helyzetek megkövetelik, hogy egy bizonyos kódot
használjanak, még akkor is, ha a második kódot az összes résztvevő ismeri, az elsőt pedig
csak kevesen. Egy államfő például köteles lehet állama hivatalos nyelvét használni, ha egy
másik államfőt szólít meg. A kódváltást bizonyos körülmények között ellenszenvvel is
fogadhatják (bizonyos angol közösségek – más nyelvet beszélő bevándorlók). Továbbá az,
hogy az ember milyen kódot választ, azt is tükrözi, hogy milyennek akar látszani másik
szemében, illetve hogy mások hogyan ítélik meg. A megítélések azt tükrözik, hogy milyen
érzéseik vannak az ítéletalkotóknak bizonyos nyelvek beszélőivel, azok kompetenciájával,
tisztességével és vonzerejével kapcsolatban. Bizonyos akcentusokat kellemetlennek, másokat
gyönyörűnek tartanak, bizonyos nyelvek elfogadhatatlanok és beszélőik kevésbé kívánatosak.
Ezen reakciókat viszont nem keverhetjük egyértelműen rossz hírbe, a nyelvi előítélet ugyanis

4
akár fel-, akár leértékel, a szociolingvisztikai élet ténye. Ha sok kódot tudunk kényelmesen
kezelni, előnyben vagyunk azokkal szemben, akikből hiányzik ez a tudás, a kódváltás tehát
nagyon hasznos szociális jelenség lehet.
A kódváltás jelenségében alapvető probléma, hogy nehéz megmondani, mi az oka egy
bizonyos váltásnak, vagy választásnak, ezért a megfelelő magyarázathoz meg kell
vizsgálnunk az egész nyelvi helyzetet.