Gadhamer: 1900-2002, 102 évet élt, az egész 20.szot teljes tudatossággal élte végig.

Heidegger
hermeneutikai fordulatához csatlakozott.

A szöveg visszautalással kezd, ha ez így van  kritikai mozzanatok. Belevetettség és kivetés egységét
próbálja bemutatni a megértés kifejezéssel összekapcsolva. Megértés-értelmezés-interpretáció.

Ha ez így van utal:

 Közvetlen előzménye  arisztotelész aktualizált hermeneutikája. A hermeneutika dolga

logikai feladat, a kijelentések hitelességével, igazságügyi jelentésével kell foglalkoznia, mint
az Arisztotelészi Organon szerinti logika, analitika alapján.--. Arisztotelészi Etika aktualitásáról
van szó.
 Az elme egyik tevékenységére utal, mellyel az igazsághoz lehet eljutni, ami nem a teoretikus
tudás igazsága.
 Különbség van a teoretikus tudás és etikai tudás, valamint a technikai tudás és az etikai tudás
között is. A teoretika: szemlélődés, nem azonos azzal, ami a technikai tudás. Teoretikus
vizsgál: ami másképp nem lehet, a technikai tudás létre akar hozni valamit, de nem kell
rendkíüli szitura alkalmazott tudáshoz jutni,

Se az életünk céljáról nem lehet előre adott tudás alapján dönteni, sem arról, hogy ha meghat a célt,
akkor milyen eszközökkel juthatok el oda. Nem szentesíti a cél az eszközt. Egy történeti szöveget
alkalmaz a saját helyzetése, saját pillanatnyi szituációjával akarja közvetítésre hozni.

Az erkölcsi tudásnak a pillantnyi szituáció követelményeire kell reagálnia, hogy az adott szituban mire
vezet az, ha alkalmazom a tudást. Ha egy vállalhatatlan cselekedetet kényszerítene ki belőlem az
adott erkölcsi tudás, az felülbírálandó, meg kell változtatni azokat a dolgokat, amik a cselekedeteim
irányításában működtek.

Az interpretáló megérteni akarja a szöveget, vagyis azt amit a hagyomány mond, ami a szöveg
értelme és jelentése. Nem tekinthet el önmagától és a konkrét hermeneutikai szituációból amiben
benne van, ha meg akarja érteni a szöveget.  csak a saját szitura vonatkoztatva lehet megérteni a
szöveget. Azt sugallja, h nem szabad önmagunktól eltekinteni és objektivista álláspontot elfoglalni.

 a szöveg vége felé önfeledt…

Ítélkezés- bíró+törvény. Nem csak az esethez kell igazítania a törvényt, hanem azt is néznie kell, hogy
a korábbi bírói döntések mik voltak.

A hermeneutikai feladat általánossága azon alapul, hogy minden szöveget a célnak a

figyelembevételével kell megérteni, mely illik hozzá. A szöveget magában véve akarja
megérteni, nem akarja a mondandóját állítani, függőben hagyja, hogy igaz-e vagy sem.
Hermeneutikai distancia társul a megértés konkretizálásához.  a tudománynak ez a
követelménye

A szellemtudományi módszertan ilyesféle önértelmezése következtében általában

elmondhatjuk, hogy az interpretáló minden szöveghez hozzágondol egy címzettet,
függetlenül attól, hogy a szöveg kifejezetten egy ilyen címzetthez szól vagy sem.
 ironikus, önfeledtségre bíztat, hermeneutikai distancia.
 Korábban beleilleszkedésről beszél ami kell a megértéshez, itt meg elhatárolódásról beszél.
Spinoza: először próbáljuk meg megérteni a szöveget, utána döntsük el, hogy igaz-e vagy sem. Akkor
tudjuk meg, hogy az igazságot állítja-e egy szöveg, mikor már megértettük a próféta beszédét és
eldöntöttük, hogy igaz-e vagy sem.

 G. válasza: nem érdekli őket a szöveg akkor sem ha a szöveg magát az igazságot akarja
tanítani A szöveg az igazságot tanítja, ha tudjuk az igazságot, megérthető a szöveg.
 A szellemtudományi módszertan ellen szól valahogy, hogy alkalmazzuk a történeti
hermeneutikában.

376. oldaltól valódi?

A történészt nem elszakítani kell a filológustól, hanem megmutatni, hogy valójában egyek.

G. Esszencialista filozófusként jelenik meg, leírja hogy mit gondolnak magukról, majd lefokozza a
látszat szintjére. Valójában, voltaképpen, a lényeg, tulajdonképpen…stb a valódi szándékát utána
fejezi ki.

 nem a tényt vagy fizikai létezőt kell megtalálni a történeti kutatásban, hanem a jelentést. A
jelentés megtalálása.

A filológus az adott szöveget, vagyis a szövegben a fent említett értelemben saját magát érti meg, a
történész pedig magának a világtörténelemnek a nagy, általa megfejtett szövegét érti meg.

Ezzel mind a filológus, mind a történész visszatér abból az önfeledtségből, melyben egy olyan
gondolkodás tartotta őket fogva, amely a modern tudományos módszertant tartotta az egyedüli
mércének. A hatástörténeti tudat az, amelyben mint igazi alapjukon összetalálkoznak.

A történész vagy filozófus mindig benne áll a folyamban, közvetett úton-módon mindig hatással van
arra amit gondol a történet hatása.

 Egység a jogász, történész és filozófus egyféle munkát végeznek. Igazsága: elsőbbrendű a

dolog a tudományokkal szemben?