A magyar nyelv

szépprózai gyakorisági szótára

1965—1977

„Mi az, amit olvas, fönséges úr?" — kérdezi Hamlettől a második fel-
vonásban Polonius. A királyfi válasza: „Szó, szó, szó." Valóban: hiába tud-
juk, hogy az emberi beszéd a nyelvi elemeknek különféle szabályok alkotó
alkalmazása folytán jön létre, mégis a szó az az egység, amelynek szerepére
lépten-nyomon tekintettel vagyunk. S nem véletlenül, hiszen a nyelvtudomány
legnehezebb gondja ezeknek a szabályoknak a föltárása. Vagyis az, hogy mi-
ként vagyunk képesek és minő eljárásokkal a véges számú nyelvi elemből
végtelen számú megnyilatkozást előállítani. Maguk a szavak a tevékenység so-
rán a legkülönfélébb szempontokból használtatnak föl, például grammatikai,
pragmatikai és stilisztikai szempontból, hogy a műfaji és tematikai meghaiá-
rozókat ne is említsük. — Hamlet válasza arra is ráviheti figyelmünket, hogy
minden szöveg „Szó, szó, szó" — és ez a háromszoros ismétlés egy másik
kérdéskörhöz vezet: mely szavakat milyen gyakorisággal használunk meg-
nyilatkozásainkban. Az ókori, homéroszi hagyományokhoz fűződő glosszák és
szójegyzékek, illetőleg konkordanciák a ritkább, így nehezebben is érthető,
vagy éppen a különböző helyeken gyakoribb, ezáltal pontosabban értelmezhető
szavaknak az ősszótárai voltak.
A szavak gyakoriságára, gyakori használatukra már az elemi iskolai fo-
galmazástanítás is ügyel, igyekszik rászorítani a nebulókat a változatos szó-
használatra, a szinonimák adta lehetőségek kihasználására. Bizonyos alapvető
stíluseszmény követelménye ez, ámbár a szavak előfordulásának száma és
hírértékük, így stilisztikai szerepük mindig viszonylagosan értendő. A viszony-
lag gyakori vagy a viszonylag ritka szavaknak is lehet a maguk szövegkörnye-
zetében magas vagy éppenséggel alacsony a hírértékük. Természetesen nem
csupán a stilisztika, illetőleg a nyelvészet használhatja a gyakorisági szótára-
kat, hanem a filozófia, .az irodalomelmélet, az irodalomkritika, a pszichiátria
stb. A tudományos kutatás mellett a szótárkészítés, a helyesírási tanácsadó
kiadványok, a vonzatszótárak készítése, a legkülönbözőbb számítógépes adat-
bankok létrehozása, a gépi kivonatolás és fordítás jelen és jövőbeli problé-
máinak megoldásában szintén segíthetnek a gyakorisági szótárak. Az első ma-
gyar, nyomtatásban közzétett szóstatisztika például a magyar Országgyűlés
gyorsírásos jegyzőkönyvezését igyekezett segíteni (Nemes Zoltán: A magyar
parlamenti nyelv leggyakoribb szavai. Szeged, 1933.).
A mai magyar nyelv szépprózai gyakorisági szótára az MTA Nyelvtudo-
mányi Intézetének strukturális és alkalmazott nyelvészeti osztályán készült
hosszú évek munkájával. (Szerkesztette: Füredi Mihály és Kelemen József.)
Az előkészítésben ugyancsak számos munkatárs vett részt. Vizsgálati anyag-
ként mintegy kétszáz író műveiből választottak részleteket, amelyek kétezer
szót tartalmaztak. E részletekből adódott az az 508 008 szövegszó, amely 33 169
különböző lexémára, szótári egységre volt visszavezethető. Az összes, egymás-
tól különböző szóalak száma 91 471, ebből a szótár sajnálatosan csupán 3410
szótári címszót tesz közzé, azokat, amelyek a leggyakoribbak. Különféle (nyel-
vészeti, statisztikai) megfontolások és számítások alapján az ún. módosított

97
gyakorisági értéket is megadja a szótár. Egy-egy lexéma előfordulása a vizs-
gálati anyag részhalmazaiban ugyanis nyelvi és egyéb okok miatt természete-
sen egyenetlen lehet, vagy kevésbé az. Az eloszlás egyenetlenségét jelző mu-
tató értéke a diszperzió, ennek arányában lehet csökkenteni az abszolút gya-
koriság számát. Lényegében ez az eljárás a sok szerzőnél, a sok szövegrészlet-
ben azonos arányban előforduló szavak megállapításához, tehát a „fontos"
szavakhoz vezet. A módosított gyakoriság tulajdonképpen az úzus. (Persze
éppen a nyelvészetnek gyakran az abszolút gyakoriságra van szüksége.)
A könyv közli a módosított gyakoriság listáját, a leggyakoribb szuper-
lexémákat ábécérendben és a leggyakoribb szövegszavak lajstromát. Függe-
lékben találjuk a homonimák jegyzékét, a grafémák szöveggyakoriságát, a szó-
fajok szövegbeli eloszlását és egyéb adatokat. (A szuperlexémák bizonyos ösz-
szevonások eredményei, talán szerencsésebb műszót kellett volna találni e le-
xéma-összevonásokra.) A szótár azon kevés gyakorisági szótár közé tartozik a
világban, amelyek a szövegszóalakokat és a lexémákat együtt mutatják be,
így megkönnyíti a felhasználók dolgát, akár az ábécérendben, akár valamelyik
gyakorisági regiszterben kívánnak valamely adatot megkeresni. Itt említjük
meg, hogy a szótár bevezető részei némiképpen szétszórtak, ezt az egymást
részletekben követő magyar és angol nyelvű tájékoztató is növeli.
A leggyakoribb magyar szó az a és az az névelő a mai magyar szépprózá-
ban, persze a költői nyelvben is, mint a múltból a Petőfi-szótár bizonyítja. —
A szív főnév 195 abszolút előfordulást mutat (175,63 úzussal). A költői nyelv-
ből származó adatokkal ezt összevetve máris találunk némi különbséget, ami
bizonyára tematikus és stiláris okokra vezethető vissza. Fi^st Milán költő nyel-
vében 115 szív főnév fordul elő számos jelentésben. Karinthy Frigyes lírájá-
ban 63 a szív, s ugyancsak több jelentésben. Nagy nemzeti költőnk, Petőfi
Sándor 1224-szer írta le ezt a főnevet verseiben és egyéb munkáiban. Jóllehet,
ezek az adatok közvetlenül nem mérhetők össze, mégis jelzik: a mai magyar
széppróza kevesebbszer él a szív főnév használatával, mint a XX. századból
említett két költő, Petőfiről nem szólva. Sajnos, gyakorisági szótárunk nem
tartalmaz jelentéseket, így csupán gyanítható, hogy az érzelmi élet különböző
jegyeit oly sokszor jelentő szív főnév a lírai nyelvben a gyakoribb, ami a líra
leglényegével s a stílusalakítás lírai módjával könnyen összeegyeztethető.
Az elmúlt évtizedek magyar nyelvtudománya több jelentős munkát tett
a nemzeti művelődés asztalára: A magyar nyelv értelmező szótára, A mai ma-
gyar nyelv rendszere, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, Régi ma-
gyar glosszárium stb. Bizton sorolhatjuk ezekhez a szépprózai gyakorisági
szótár hiányt pótló kötetét. Az effajta alapmunka hatása a nyelvtudományban
és a gyakorlatban évtizedekig tart, illetőleg mutatkozik meg. A magyar nem-
zeti élőnyelv és az erre is támaszkodó széppróza nyelvének nemcsak válto-
zása lesz majd lemérhető az 1965—1977 közötti gyakorisági adatokkal, hanem
magát e változást is némiképpen befolyásolja a kötetben lévő sok „szó, szó,
szó". (Akadémiai Kiadó, 1989.)
BÜKY LÁSZLÓ

98