Déri Balázs:

Néhány eligazító szó a görög és latin szavak átírásáról

Mi az átírás?
Két elvről, s a gyakorlatban sokszor e kettő keveredéséről beszélhetünk:
— transzli(t)teráció ’átbetűzés’: olyan átírás, amelynek segítségével az eredeti íráskép is vissza-
állítható
— transzkripció ’átírás’: átírás az átbetűzés feloldásával, értelmezésével, sokszor egyszerűsítéssel
(pl. a görög –gg– átírása latinul és magyarul is a kiejtésnek megfelelően –ng– )

A görög szavak hagyományos, tudományos és népszerűsítő átírásai

A régebbi hagyományos átírások

Régebbi századokban, de a XX. század első felébe is belenyúlva, nem volt a magyarban egységes
átírási rendszere a görög írásnak. Például a görög sigma átírására a magyar sz kettősbetűvel való
átírás is előfordult, de gyakoribb volt a latinos s; általában megtartották az -os végződést (esetleg
-osz átírással), de különösen a latinból is (vagy onnan jobban) ismert szavakat gyakran -us átírás-
ban találjuk. És használnak egészen megmagyarosított neveket is, pl. Apolló (ez tkp. a latin Apollo
szó, kiejtés szerint, a görög Apollón helyett), vagy a latin Mars is már régen Márs-ra magyarosodott
(s-sel!); ezt a modern időkben éppúgy nem használjuk, mint a német mintára levágott végződésű
neveket (pl. Olymp). A külön görög betűvel jelzett hosszú magánhangzók átírása is szeszélyes:
Aranynál találunk pl. Hérakles alakot, holott a második e is é kellene legyen, ha már az első é (és
nem a latin Hercules szót használja).

Mindezzel leginkább a filológus találkozik, de van néhány ma is forgatott szöveg, amelynek he-
lyesírása ezt a fázist mutatja. Arany Aristophanés-fordításait a Magyar Helikon (1968) tiszteletből
az eredeti helyesírással közli, míg újabb antológiák a mai, népszerű formára írják át. Szintén meg
szokták tartani Babits elég következetlen helyesírását az Oedipus király fordításában. Babits, a
görög-latin szakos tanár, pl. a király nevét latinosítva írja: Oedipus. Ennek oka az, hogy a görög oi
kettőshangzónak (és betűcsoportnak) átvételekben és etimologikusan is a klasszikus latinban oe
felel meg: ezt a latinban korábban oi-nak, a klasszikus korban az írásnak megfelelően oe-nak, ké-
sőbb é-nek ejtették, majd német területen jóval később ö-ejtése volt. Pszichológiai fogalomként
használhatjuk az „Ödipusz-komplexust”, de egyébként a név kb. helyes ejtése, Babits fordításának
mai kiejtésekor is, oidipúsz. Teljesen helytelen a -posz ejtés, tudatlanságból fakadó hiperkorrekció:
mert bár a görög -os (ejtsd: -osz) névszóragnak a latin szavakban etimológiailag -us felel meg (álta-
lában így is vették át az ilyen görög szavakat), az Oidipus a görögben is -us-szal írandó (ejtsd: -úsz).
Hasonlóan „latinosítja” Babits a Phoebus-t (ezt ma már Phoibos-nak vagy Phoibosz-nak írnánk), ill. a
Kreon-t (Kreón „helyett”). Máskor használja a hosszú ó, é betűket is, sőt az a-t néha, a hosszú ejtés-
nek megfelelően, hosszú á-val írja. Következetesnek tűnik viszont az y (és nem ü) vagy az s (és
nem sz) használatában.

A régi átírások kuszaságának tanulmányozására kiváló a Homér és Osszián. Versfordítások Faluditól

Arany utánig (1750–1900). I. kötet. Összeállította Vargha Balázs. Magvető Könyvkiadó, Budapest
1957. Vagy Babits Mihály: Az európai irodalom olvasókönyve. Töredék és vázlat. Magvető Könyvkiadó,
Budapest 1978.
A tudományos (ókortudományi) átírás

A görög nevek és kifejezések esetében a transzliteráció és transzkripció elveit vegyítő (tehát a

betűket és az ejtést is figyelembe vevő), ún. tudományos átírás kötelező az ókortudományi szak-
szövegekben és fordításokban is; nekünk ez „Kerényi Károly átírása”. Megjegyzendő, hogy a Ke-
rényi szerkesztette Kétnyelvű Klasszikusok sorozatában elő-előfordulnak kisebb következetlen-
ségek (a kh/ch írásában, illetve hogy a magánhangzó-hosszúságokat a metrikus olvasás kedvéért
néha olyankor is jelölik, amikor a görög nem).

A klasszikus ókor tudósai (klasszika-filológusok, klasszika-archeológusok, ókortörténészek) a saját

szerkesztésű vagy irányítású publikációkban, de jobb érzésű kiadók esetén a nagyközönségnek (is)
szánt könyvekben (ilyenek Kerényi Károly Görög mitológiája, vagy a Német György – Ritoók
Zsigmond – Sarkady János – Szilágyi János György által írt, kiváló Görög művelődéstörténet)
ragaszkodnak ehhez a konvencióhoz.

A görög ábécé átírása: a, b, g/n,* d, e, z, é, th, i, k, l, m, n, x, o, p, r, s, t, y, ph, ch,** ps, ó.

* A γ betű transzkripciója a görög -gg-, -gk-, -gch betűkapcsolatok első betűjénél: n; ennek ejtése,
mint a magyarban is, az n-nek k és g előtti fonémvariánsa.
** Egyes ókortudósok a -kch- betűcsoport helyett javallják a -cch- írást, de nem szükséges a meg-
állapodott helyesírást megzavarni.

Példák: angelos, Achilleus, Aischylos, Athénai, Bakchos, Homéros, Platón, psyché.

A görög kettőshangzók közül az i-tartalmúakat az eredeti betűiket leképezve írjuk át (pl. ai, ei, éi),
de transzkripcióval közvetítjük a klasszikus kiejtésben u-eleműeket, tehát pl. ay, ey- helyett au-t, eu-
t írunk. Egyházi közegben még él egy eü ejtés is, pedig az Európé szót is eu-nak írjuk és ejtjük.
Aranynál pl. a „Zeus-özöl” (Lysistrate) mutatja a zeüsz ejtést. Az eredeti ou kettőshangzót a már a
klasszikus korban is kialakult ú ejtéshez közel álló u-val írjuk át. Voltaképpen transzkripció a mel-
lékjelek egyszerűsítő kezelése is: a puszta magánhangzós szókezdetet jelölő ún. gyenge hehezetet
elhagyjuk, a szókezdő h-t („erős hehezet”) h betűvel külön kiírjuk, a r betűn levő erős hehezetet
(illetve a szóbelseji -rr- betűcsoporton levő gyenge és erős hehezetet) nem jelöljük, és nem jelöljük
(bár igen sokszor értelem-megkülönböztető) a hangsúlyok három fajtáját, valamint az ún. álket-
tőshangzók alá- vagy melléírt ióta betűjét sem. (Persze, ezek nagyrész nem is klasszikus kori, ha-
nem alexandriai filológiai konvención alapulnak.)

Ami a kiejtést illeti, Magyarországon egy, az ún. „reneszánsz humanizmus” korában kialakított is-
kolai konvencióval olvassuk ki a görög szavakat („erazmista ejtés”), s ez számos ponton erősen
eltér a föltételezhető klasszikus ókori ejtéstől. A mai görögök („újgörögök”) azonban ún. bizánci
(egyházi) ejtés szerint olvasnak, amely lényegében megfelel az újgörögnek. (Erre többek közt a
kettőshangzók kiiktatása, sok magánhangzónak i-vé való egybeesése jellemző, és több mással-
hangzó jelentős átalakulása az ókorihoz képest.) A nyugati tudományosságban is vannak hívei en-
nek az ejtésmódnak, hiszen legalább egy élő nyelvhasználat áll mögötte.

Az említett konvenció magyar változatában az önálló u-t mindig hosszan, az a-t és az i-t (ez utób-
bit, ha nem kettőshangzóban van) vagy röviden, vagy hosszan olvassuk ki (ezt szótárak rögzítik),
az e, é, o, ó betűket pedig (eredeti színezetükkel nem törődve) a magyar hangoknak megfelelően.
Az a elvileg mindig ajakréses, de a nevek efféle ejtése affektált lenne, tehát pl. az Aristotelés vagy a
Platón neveket ajakkerekítéses (legföljebb egészen enyhén ajakréses) a-val mondjuk. A kettőshang-
zókat az írásképnek megfelelően mondjuk ki (tehát az ei betűcsoport különböző valóságos ejtései-
vel nem törődünk).
Eltérés mutatkozik az y-nal átírt hang ejtésében. Ma általánosabb az ü (illetve ű) ejtés, nyelvészeti
indokok alapján is, de van, aki a régebben szokott (latinos) -i ejtést őrzi. Devecseri mai helyesírású
fordításaiban ezért van pl. a hangrendileg nem pontosan illeszkedő Erínüszek (és nem Erínüszök).
A hibrid alak valójában az Erinysek régebbi kiolvasásával (eríniszek) magyarázható. Számos, a lati-
non vagy más nyelveken át a magyarba került (műveltség)szó, köztük újkori-legújabbkori latin–
görög képzések is életben tartják, sőt erősítik ezt az ejtést (pl. olimpia, poligámia, polimer, kiber-
netika, pszichológia).

Az aspirált („hehezetes”) th és kh esetében aspirált t-t és k-t (tkp. két mássalhangzót) ejtünk. A ph
elvileg ugyanilyen lenne, de a bizánci ejtésnek és az erazmista konvenciónak megfelelően általában
f-nek mondjuk (Sophoklés: ejtve szofoklész). A z-t a konvenció szerint dz-nek olvassuk, ám nevek-
ben magyar kontextusban z-re egyszerűsítjük (Zeus: zeusz).

A további mássalhangzókat a magyar betűk által jelölt hangokkal szoktuk kiejteni (beleértve pl. a
fonémvariánsokat is, mint az m-nek az f előtti ejtését).

Lényegében magyar szavaknak, a magyar fonetikához illeszkedőknek tekintjük a hangsúly tekinte-

tében is a görögöket, különösen a tulajdonneveket: nem érzékeltetjük az eredeti, zenei hangsúlyt,
amely a szavak valamely utolsó három szótagjára esik, hanem mindig az első szótagot hangsúlyoz-
zuk. (Ez igaz a többi átírásra is.)

Két érv szól az — önmagában természetesen nem teljesen következetes — ókortudományi átírás
fönntartása mellett. Egyrészt egy tudományszak immár több évtizedes, gyakorlatilag teljesen kö-
vetkezetes gyakorlata. A másik az, hogy igen gyakran egymás mellett, akár egy mondaton belül ke-
veredhetnek görög és latin szavak, nevek. Egy ismeretterjesztő írásban vagy akár egy ókori törté-
nelmi regényben bizonytalanságban maradhat az olvasó, akinek latintudására egyre kevésbé szá-
míthatunk, hogy hogyan ejtse ki a latin szavakat. S-sel — jóllehet ugyanolyannak látszó szavak sz-
szel íródnak? (Pl. Oidipusz, ha Sophoklés, és Oedipus, ha Seneca darabjáról van szó…)

Az „akadémiai” helyesírási szabályzat szerinti, népszerűsítő átírás

A modern helyesírási szabályzatokkal szentesített („akadémiai”) magyaros átírás alapvetően há-

rom ponton tér el a tudományos átírástól: a görög sigma betűt sz-nek (önállóan és a psz betűcso-
portban; rejtve van az x-ben), az y-t ü-nek, a ch-t kh-nak írják át. Ennek az időmértékes verses ki-
adványokban (pl. Devecseri Gábor Homéros-fordításaiban) alkalmazott változata segítségképpen
megkülönbözteti az a, i, ü görögben jelöletlen hosszúságát, illetve ugyanezen okból a mindig
hosszan ejtendő u-t (ou) ú-val írja át.

A hosszúságjelölésnek van némi haszna azzal, hogy megkönnyíti az amúgy általában könnyű met-
rikus olvasást. De máris nagyobb káoszt okozott, hiszen pl. a szabályzat szerint helyes Iliasz he-
lyett az Iliász és az Íliász alak is forgalomban van.

A hallgatóknak közrebocsátott szövegeket igyekszem vissza- vagy átalakítani a tudományos

helyesírás szerint, még ha a mai nem ókortudományi kiadványokban szinte mindenütt csak az ún.
akadémiai helyesírás jelenik is meg. Ami a hosszúságjelölést illeti: a hexameteres, a iambikus-tro-
chaikus és az aiol versmértékekben a metrumból ezek a legtöbb esetben kiderülnek, legföljebb a
kardalköltészet néhány bonyolult metrikájú szövegében lennének segítség – de bárcsak problémát
okoznának: ugyan, ki szokta metrikusan olvasni őket!?
A latinos átírás

Latin szövegösszefüggésben, különösen ha egy adott latin szövegben latinosított görög szó (név)
fordul elő, akkor ezt a latinosított alakot használjuk. Görög és latin neveket vegyesen tartalmazó
ókortudományi bibliográfiákban is így járunk el: pl. Aeschylus, Homerus, Plato. Továbbá: pl. az ovi-
diusi Metamorphoses Orpheus-történetéről írván általában Eurydice alakot írunk, de Eurydiké is
szerepelhet, ha inkább a görög mitológia alakjára vagy görög irodalmi alkotás tulajdonnevére uta-
lunk. Kétségkívül előfordulhatnak nehezen kezelhető esetek, amikor több-kevesebb meggondo-
lással vegyesen írunk latinos és tudományos átírású görög szavakat.

Más nyelvű művekben előforduló görög szavak átírása

Fogas kérdés. Hogyan írjuk pl. a Goethe Faustja, Hölderlin, Rilke, stb. stb. fordításában, vagy ré-
gebbi korok szerzőinél előforduló görög neveket? Francia vagy angol irodalmi vagy tudományos
mű fordításaiban az eredeti névalakot meghagyni különösen a fölismerhetetlenség veszélyével jár-
hat (pl. Aischylos franciául Echyle). A XX. század elejének fordítói, pl. Kosztolányi latinos vagy más
elvű helyesírását megtartjuk újraközléskor. A XX. század második felének kiadói gyakorlata már
inkább a népszerű átírást pártolta. Sokszor ez igen furcsa, idegen.

Ha a szerző és a kor műveltsége latinos (különösen a premodern korban), akkor sokkal természe-
tesebb egy latinosított görög szó, az újkortól kezdve pedig természetesebb — már csak azért is,
mert közelebb áll a deákos költők vagy a XIX. századiak és a kora XX. századiak általános gya-
korlatához — emennek megtisztított változata, az ókortudományi átírás.

Az olaszos változatokat meghagyjuk, nem okoskodunk: pl. Monteverdi Orfeo vagy Gluck Orfeo ed
Euridice című operájának női főszereplője Euridice (ejtsd: euridícse). Lehet latinosan mondani, de
nem helyeselhető a gyakori euridike hibrid ejtés. Latinosan, kiejtve: euridíké kell legyen. Ha antik
vonatkozású tanulmányt írunk az operáról, pl. összevetve Ovidiusszal, akkor valószínűleg Eurydice
(ejtsd: euridíké) lesz a helyes, hacsaknem az eredeti olasz librettó alakját hangsúlyozzuk; ám ha be-
vonjuk a görög mitológiát is, akkor Eurydiké is elő fog fordulni. De kerüljük a hivatalos szabályzat
által egyelőre előírt Eurüdiké alakot! Ez abszurd.

Összefoglalva

— A XX. század első felében kialakult ókortudományos átírásig sokféle átírással találkozunk. Tu-
dományos közleményekben és egyes nagy költők (Arany, Babits) kiemelkedő fordításai esetében
illik megtartani – részben következetlen – névalakjaikat is.
— Az ókortudomány transzliterációs és transzkripciós elvek vegyítésével kialakított átírási rend-
szere saját kiadványokban továbbra is teljes joggal használható. A hagyomány erején kívül legfőbb
értéke, hogy egységesnek mutatja a görög-latin világot.
— Addig, míg remélhetőleg megváltozik a nem latinbetűs írások átírási szabályzata, amellyel ma
már szinte senki nem ért egyet, használatban marad a népszerű átírás is.
— A görögben nem jelölt magánhangzó-hosszúságok mindegyik átírásban jelöletlenek maradnak
a prózai szövegekben; jelölésük általában versben is szükségtelen, ha némi könnyítést okozhat is,
de az emiatt bekövetkező káosz sokkal károsabb.

Mindezek elveit ismerni kell, vegyítésük nem kívánatos.

A latin kiejtése

Mivel a magyar is latin betűkkel íródik, nincs szükség átírásra. Az ókori vagy középkori latin
szavak egységesített, normalizált formára való átírása komoly filológiai kérdés.

Szükséges azonban néhány alapvető kiejtési tudnivalóval tisztában lennünk.

Az ókori latin szövegeket ma alapvetően két formában olvassuk ki.

1) A tudományos világ és a felsőoktatás szinte mindenütt (bő tíz éve karunkon is) a klasszikus la-
tin (a késő köztársaságkor és a korai császárság kora) ejtését kísérli meg nagy vonalakban rekonst-
ruálni, és így olvassa legkorábbi latin szövegektől kezdve a késő latinig a különféle szövegeket
vagy egyedi szavakat. Ez az ún. restituált ejtés. Vannak, akik igen pontosan kívánják visszaadni a tu-
dományos eszközökkel leírni vélt korai hangállapotot (akár azok különböző korszakait is), de
mind ők, mind a kevéssé skrupulózusak ejtésén természetesen átüt saját anyanyelvük fonetikai
rendszere.

A restituált ejtést kötelező, illik vagy erősen tanácsos használni az antik szövegekre (nem számítva
ide, valós ókori ejtésük ellenére, de az egyházi használat jellemzőbb volta miatt, a latin Bibliát és
az ókori kereszténység szövegeit).

2) Ma már csak Közép-Európában, és leginkább a magyar általános és középiskolai rendszerben

kötelező az ún. erazmista ejtés. A valaha latinul tanulók legnagyobb része ezt (pontosabban ennek
több ponton valamilyen henye változatát) ismeri, a német oktatásban pl. ez az ejtés ma már leg-
inkább csak a magánhangzókban érvényesül. Legfőbb jellemzője, hogy az ae és oe kettőshangzókat
é (illetve az utóbbit esetleg ő) hosszú magánhangzóként ejti, továbbá hogy e, i (y), ae és oe előtt a c
betűt c-nek, egyébként k-nak mondja:

cacumen ejtve kakumen, viszont Cicero ejtve ciceró,

és a t-t is c-nek mondja, ha rövid i és valamilyen magánhangzó előtt áll:

natio e. náció, gratia e. grácia, Horatius e. horáciusz

és nem előzi meg x. (Sextius e. szextiusz).

Az erazmista ejtés hagyományát egyedül a reneszánsz ún. humanizmus (pl. Janus Pannonius),
vagy az új- és legújabbkor szövegeinek olvasására (pl. mai latin diplomák, intézmények, pl. alapít-
ványok neve) tanácsos fenntartani. És különösen szükséges azért ismerni, mert egyelőre ez a ma-
gyar iskolai oktatás előírt ejtése, továbbá az újkortól kezdve a magyar irodalmi szövegek latin idé-
zeteinek, latin szavainak kiejtésében általában ez hiteles (pl. Jókai regényeiben vagy Babits versei-
ben, stb.), valamint fontos ismerni az innen vett latin kölcsönszavak miatt is. Ide tartoznak az
ókori latin történelmi nevek, szerzők, címek is. Helytelen és magamutogató tehát a nagy szónok
nevét kikeró-nak mondani, Vergilius eposzának (Aeneis) címét sem aeneisz-nek vagy aineisz-nek,
hanem a magyar iskolai és tudományos hagyományban legalábbis a XIX. századtól általánosan
elterjedt módon éneisz-nek mondjuk. (Megjegyzendő, hogy sokáig élt az s-ező ejtés is, mint azt a
középkortól kezdve még a XVIII. században is számtalan latin kölcsönszó s-ező alakja mutatja).
A legnagyobb római lírikus neve ejtése sem orátiusz, hanem horáciusz. (Legföljebb viccesen mond-
ható a deákos horác.)
3) Olaszországban tartja magát az (ókori) latin kiejtésében is az ún. egyházi (avagy pontatlanul:
középkori) latin ejtés itáliai („római”, vagyis a Vatikánban is hivatalosnak tekintett) változata.
Ennek magyar változata (volt) érvényes Magyarországon a római katolikus egyházban (mind a litur-
giában, mind a teológiákon), de egyes szavak kiejtésében protestánsoknál is, továbbá a hagyomá-
nyos természettudományi nomenklatúra (orvosi latin) lényegében ezt használta, bár beszűrődött
egyes vonásaiban az erazmista ejtésbe is.

Erre, az erazmistához képest, amely a középkori egyházi latin német változata némi reformjának
tekinthető, az jellemző, hogy a magánhangzók csak a hangsúlyos és nyílt szótagokban hosszúak,
egyébként rövidek. Nincs tehát értelemmegkülönböztető fonématikus szerepe a hosszúságnak —
vagyis míg a klasszikus és az erazmista latinban különbözik a veni ’jöttem’ ejtése (tudományos jelö-
léssel vēnī e. véní) a veni ’jöjj’ (venī e. vení) ejtésétől, a középkori, illetve annak sajátos változata, az
egyházi latin nem különbözteti meg a kettőt, s mindkettőt véni-nek mondja. (Megjegyzendő, hogy
a klasszikus nyelvben a v bilabiális ejtésű, mint az angol w, de ezt a restituált ejtésben általában
henye módon nem követik.)

Középkori és egyházi szövegek (ide tartozik az európai zeneirodalom szinte teljessége, Sztravin-
szkij Oedipus Rex kivételével, de csak a c ejtésében) kiejtésére a restituált ejtés nevetséges, de az
erazmista is félrevezető (ráadásul rosszízűen kiigazító és lekezelő szokott lenni), jóllehet mind a
magyar irodalomtörténet, mind a közép- és újkori történész szakma valami ilyesmit használ. Csak
a középkori ejtés rendszeréhez legközelebb álló egyházi ejtés hiteles, és ezt nem kell cizellálni:
bármely terület latinságára ezt használhatjuk, nem kell mórikálni magunkat pl. a vatikáni ejtéssel.
A középkori (egyházi) latin ejtés ismerete magyar nyelvtörténeti szempontból is elementárisan
fontos. Az erazmista ejtés néhány nem egyházi szövegű zeneműben indokolt.

Összefoglalás

1) A tudományos világ ma már általában az ún. restituált ejtéssel olvassa az ókori latint.
2) A magyar alsó- és középiskolai oktatásban és a nem ókortudományi tudományosságban a késő
reneszánsz óra elterjedt, erazmista ejtés egy változata érvényes ma is. Helyes, ha hagyományunk ré-
szeként így ejtjük ki az ókori szerzők neveit és műveik címeit (és a klasszikus magyar irodalom
latin idézeteit is). Így célszerű továbbá olvasni az ún. reneszánsz humanizmustól kezdve a nem
egyházi jellegű, ún. neolatin szövegeket is.
3) A középkori latin kiejtésének elveit lényegileg őrző egyházi (ma részben ez is feltámasztott, nor-
malizált egyházi) ejtés használata hiteles az ókeresztény kortól kezdve született keresztény tárgyú
szövegekre, nevekre, címekre, valamint az újkorban, vagy akár ma írt, de irányultságukban a kö-
zépkori latint folytató szövegekre is.

Más ókori írások átírása

A más, nem latin betűs ókori nyelvekre az „akadémiai” átírási szabályok követése, vagyis a nép-
szerűsítő irodalomban használt legegyszerűbb fonetikus átírási rendszerek használata ajánlott, ha-
csaknem indokolt egy ismert tudományos átírási rendszer, amelyet biztosan használunk. Szakértő
segítségül hívása (mint ahogy komolyabb kérdésekben a görög-latin ókor esetében is) az alapvető
tudományos tisztességhez vagy legalábbis a higiéniához tartozik.

Kérdés az írásbeli vizsgához:

Milyen átírási rendszerei vannak a görög írásnak a magyar helyesírás(ok) szerint?