NEGYEDIK RÉSZ

A szövegtan tágabb összefüggései

18. SZÖVEGTIPOLÓGIA

^ szövegtipológia - mint azt a magyar szakirodalomban KOCSÁNY (1989) kifejtette - a

zöveg mint kommunikációs jelenség megközelítésének az egyik lehetséges általános
nódja. A szövegtipológiát az itteni szövegtanban a szövegnek mint értelmi egységnek
i tipikusan jellemző műveleti és szerkezeti felépítéséből vezetjük le, tehát azokból a
ulajdonságokból, amelyek az értelemszerkezet három szövegszintjén tipikus tulajdon-
.ágokként elkülönülnek.
A szövegtipológiai kutatások ma két fő irányra oszthatók. Az egyik irány nyelvé-
szeti és nyelvészeti pragmatikai elvek alapján szövegtípus-kritériumokat állít föl, s
ízekkel kívánja jellemezni az egyes szövegtípusokat. Ekképp tesz például VATER (1992),
3 a szövegfajtákról szóló fejezetben idézett többi szerző.
Vater a következő módon foglalja össze a szövegfajta-osztályozás kritériumainak
típusait: Vannak kritériumok:

• a tárgy és a cél szerint (pl. OOMEN 1972);

• a szövegben előforduló részszövegek típusa szerint (pl. GÜLICH - RAIBLE
1977);
• kommunikációorientált szempontok szerint (pl. SANDIG 1972, HELBIG 1975,
E R M E R T 1979).

Mindegyik rendszerezési kísérletnek az a közös lényege, hogy kritériumrendsze-

rükkel leírhatónak és elkülöníthetőnek vélik az egyes szövegtípusokat. E szemléletmód
megjelenik a meghatározásokban is. Ermert szerint „Egy szövegfajta [...] formálisan
virtuális szövegek osztályaként vagy halmazaként határozható meg, e virtuális szöve-
geknek egy vagy több közös tulajdonságuk van" (ERMERT 1979: 50). Hasonlóan fo-
galmaz LUX (1981) is: „A szövegfajta formálisan jegyek kombinációjaként írható le
(melyeknek száma szövegfajtánként állapítható meg)" (LUX 1981: 273).
Amint azonban közelebbről megvizsgáljuk a kritériumokat, azok föltehetőleg
aligha találkoznak a magyar szövegtani diszkurzus elvárásaival, azoknál föltehetőleg
összetettebbek és pragmatikaiabbak. Sandig tipológiájának a következő kritériumok
adják az alapját (e tipológia a hétköznapi szövegekre [gebrauchssprachlicher Text] vo-

331
natkozik): + / - beszélt, + / - spontán, + / - monologikus. E három fő jellemző összes
lehetséges kombinációjának mátrixa lefedi és jellemzi a hétköznapi szövegek fajtáit.
ERMERT (1979) a kritériumok öt dimenzióját állítja föl: 1. cselekvésdimenzió, 2.
tematikai dimenzió, 3. szituációdimenzió, 4. nyelvi-strukturális dimenzió, 5. formális
dimenzió. E r m e r t ezeket a dimenziókat tovább bontja (például a cselekvésdimenziót
szándékra, cselekvéstartományra, partnerviszonyra és cselekvés-összefüggésre), s eze-
ket konkretizálja azután.
Lux szintén megjelöl kritériumokat (pontosabban Ermerthez hasonlóan dimenzi-
ókat), hiszen föntebb idézett mondatát így folytatja: [a jegyek] a szöveg három szemio-
tikai aspektusa alapján csoportosíthatók (a világ leképezése, a kommunikatív funkció,
az egyedi struktúra) ( L u x 1981: 273).
Az eddig idézett szövegtipológiai kritériumok alapvetően a szövegtípusok szerke-
zeti jellemzőit próbálják megnevezni és bemutatni. Összefoglalóan a következő jellem-
zőket lehet itt felsorolni (néhány példával):
+beszélt +monológ + spontán + hagyományos
-írott -párbeszéd -tervezett - n e m hagyományos
apróhirdetés + - +
hír + - +
társalgás + +
A hagyományos és a nem hagyományos típusnak egyaránt van általános szerkezete.
Az itteni osztályozás alapján egy olyan listát lehet összeállítani, amely minden
pontján tovább bővíthető:
1. beszélt, párbeszéd, spontán, nem hagyományos
társalgás (beszélgetés meghatározatlan témákról),
megbeszélés, vita, szópárbaj (beszélgetés meghatározott témáról, például iskolai órán,
munkahelyen, rádióban, az utcán, otthon a családban, orvos és beteg között, hivatal-
nok és ügyfél között),
2. beszélt, monológ, spontán, nem hagyományos
történetelmondás,
leírás
3. beszélt, monológ, tervezett, hagyományos
szónoki beszéd (ünnepi beszéd),
előadás,
4. írott, monológ, tervezett, hagyományos
levél (hivatali és magánlevél),
hivatalos irat, határozat,
hír, riport, glossza, kommentár, vezércikk
tanulmány, lexikon, szótár, esszé
5. írott, monológ, spontán, nem hagyományos
jegyzetek, feljegyzés, lista
írott üzenet

332
 Meglehetősen egyértelmű, hogy ez a fajta besoroló mód több olyan szövegtípust
azonosként jellemez, amelyek nyilvánvalóan különböznek egymástól. Ujabb szempon-
tokat kell tehát bevonni a leírásba.
A fenti tipologizálási kritériumok GÜLICH - RAIBLE (1972) azon megállapításá-
val harmonizálnak, amely a szövegtípusokra vonatkozó tudást két nagy csoportra
osztja. Az egyikben egy „intuitív, preteoretikus" szövegfajta-fogalommal találkozunk,
amely megjelenik a mindennapi nyelvhasználatban és olyan professzionális tevékeny-
ségekben is, amelyek valamilyen módon közvetlen operációs kapcsolatban állnak a
szöveggel (például irodalomtudomány, teológia, jogtudomány, történettudomány, filo-
zófia). A másikba a nyelvészeti szövegelemzés szövegfajta-fogalma tartozik, amely tu-
dományos definíciót és jellemzést tűz ki célul.
Vajon áthidalható-e a két megközelítés közötti folytonossági hiány? Vajon nem
az-e a szövegtan, a szövegtipológia feladata, hogy az anyanyelvi beszélő szövegtipoló-
giai tudását modellálja, s ennek alapján állítson fel valamilyen szövegtípus-elméletet és
-rendszert?
Hiszen a föntebb idézett szerzők voltaképpen ilyen értelemben nyilatkoznak -
formális rendszerük bemutatása előtt vagy után, néha elméletileg kissé ellentmondás-
ba keveredve. E r m e r t például így folytatja iménti passzusát:

„A szövegfajták képzésével itt a szövegfajtaképzés folyamatát jelöljük meghatározott kri-

tériumok alapján. E h h e z hozzátartozik a szövegfajták számára kötelezően konstitutív tu-
lajdonságok megállapítása, valamint a konkrét szövegpéldányoknak egy szövegfajtához
való hozzárendelése szövegfajta-specifikus tulajdonságaik alapján" (ERMERT 1979: 50).

Lux pedig egyenesen így fogalmaz:

„A beszélő ember abban a helyzetben van, hogy különböző szövegfajtákat tud azonosítani,
szövegtipológiai szabályokat tud felfedni és alkalmazni. A szövegnyelvésznek az a feladata,
hogy ezt a tudomány előtti szövegfajta-megértést explikálja" ( L u x 1981: 14).

Mindezzel voltaképpen eljutottunk a kritériumrendszerben gondolkodó szövegti-

pológiák határáig, s a másik szövegtipológiai irány megjelenéséig. Mert bár az első
irány igen szélesen bevonja a pragmatikai szempontokat, mégis a vázolt rendszerek
rögzített, (részben legalábbis) statikus kritériumokat adnak. Az egyik első választ a sta-
tikus kritériumrendszerre BEAUGRANDE - DRESSLER (1981) adta, amikor a szövegtí-
pus fogalmát összekötötte az intertextualitással, a szövegek közötti összefüggésekkel
és kapcsolatokkal, amelynek itteni alapja az összehasonlítás mint alapvető kognitív
művelet. E belátás mögött az a felismerés húzódik, amely szerint a szöveg nem önma-
gában áll, hanem más szövegekkel kapcsolatban, azokkal együtt jelenik meg. Az
intertextualitás BEAUGRANDE - DRESSLER (1981)-féle felfogása - mint az egész kötet
is - a makroszinten és a beszédhelyzetben érvényesülő egyik legfontosabb jellemzőt vi-
szi be a szövegtipológia magyarázatába, az összehasonlítás kognitív műveletét.
Az e modellekből eredő ellentmondásokra adott választ, s az ennek következté-
ben kialakuló rugalmas szövegfajtamodellt elsőként Elisabeth Gülich egy későbbi

333
munkája alapján vázolom. Az elgondolás lényege, hogy a szövegfajta fogalmára, ill. az
egyes szövegfajtákra „objektív", az első látásra akcidentálisnak tűnő pragmatikai, pon-
tosabban a szövegvilágbeli tényezőktől független definíció aligha adható. Gülich elő-
ször azt indokolja meg, miért alkalmazza a szövegfajta terminust a szövegtípus helyett.

„A szövegfajtával való foglalkozás motivációja számomra nem - vagy: többé nem - első-
sorban a nyelvészeti elméletalkotást eredményezi, vagyis nem szükségből akarom tisztázni,
hogy vajon a szövegekből nyerhető szabályok az összes szövegre vagy csak meghatározott
szövegfajtákra érvényesek, vagy hogy az intuitív módon megkülönböztethető, várható szö-
vegfajták vagy műfajok szisztematikus nyelvészeti kritériumok segítségével megkülönböz-
tethetők. Sokkal inkább azért foglalkozom a szövegfajtákkal, mert úgy vélem, hogy a szö-
vegfajták közötti különbségtevés a kommunikációban részt vevők számára fontos, és mert
a különböző szövegtípusok jellemzőiről való tudás e résztvevők mindennapi tudásához
t a r t o z i k " (GÜLICH 1986: 18).

Gülich ezek után több olyan szövegtani kutatásra hivatkozik, amelyek a szövegfaj-
ta-felismerést, az erre vonatkozó tudást annak folyamatjellegében, a cselekvések sorá-
ban kívánja láttatni, például az etnometodológia keretében.

„Ezeknek a meggondolásoknak és etnometodológiai alapfeltevéseknek az értelmében,

amelyeket itt egyenként nem tudok bemutatni, abból indulok ki, hogy a szövegfajták, ill. a
szövegfajta-fogalmak nem »objektíven« adottak, hanem a kommunikatív interakcióban
konstituálódnak. Ennek megfelelően a szövegfajta-nyelvészet feladatát mindenekelőtt ab-
ban látom, hogy leírja, a kommunikációban részt vevők saját kommunikációs praxisukban
miképp orientálódnak a szövegfajták területén. Ezen a módon lehet megkísérelni, hogy
szövegfajta-megkülönböztetéseiket és szövegfajta-fogalmukat, végső soron szövegfajta-
tudásukat rekonstruálhassuk" (GÜLICH 1986: 19).

Gülich Thomas Luckmann-nak és kutatócsoportjának munkájára hivatkozik,

amelynek középpontjában a társadalmi interakciókban megjelenő kommunikatív mű-
fajok állnak, melyeket a leírás rekonstruktív műfajoként mutathat be. E rekonstruk-
tivitás adja itt a beszélői/hallgatói tudás leírásának az elméleti keretét. S nem vitás,
hogy ez az elméleti-módszertani keret nem felelhet meg teljes mértékben a föntebb
másik típusként bemutatott szövegtípus-felfogás minden tudományos, formális elvárá-
sának.
Ezen a ponton talán irányt szükséges váltani a gondolatmenetben: a kérdést kö-
zelítsük meg egy másik, bár analóg nézőpontból. Enkvist az elsők között volt, akik a
szövegtípus kérdését egy nyitott normafogalomal hozták összefüggésbe. Enkvist ter-
mészetesen a stílus fogalomértelmezéséhez kíván hozzájárulni, ám ez hasznosnak lát-
szik a szövegtipológiára nézve is. Eszerint „Egy szöveget más szövegek hálózatával
vagy szövegtípusokkal összehasonlítva szemlélünk, amelyek jelentős mértékben roko-
nok az eredeti szöveggel, és így érdemesek az öszehasonlításra" (ENKVIST 1978: 175).
A kontrasztot (és így a leírási lehetőséget) a műfajok, korok, beszédhelyzetek közötti
összehasonlítás adja, vagyis az összehasonlítások hálózata. Ebben a modellben a szö-

334
ígtípus normafogalomként jelenik meg, méghozzá leíró (nem értékelő) fogalomként,
:hát a szövegtulajdonságoknak olyan rendszereként, amely más szövegtípusok tulaj-
onságaival, ill. az aktuális szöveg jellemzőivel kontrasztban mutatkozik meg. Ezáltal
ílik a stílus és a vele szoros kapcsolatban levő norma viszonyfogalommá Enkvistnél.
Hasonló gondolatot fedezhetünk föl az irodalmi hermenutikában is, JauBnál.

„Ha W. D. Stempel szavaival paradigmatikus izotópiának nevezzük a bármely szöveget

megelőző elvárási horizontot, amely a kijelentések mennyiségi növekedésével egy imma-
nens, szintagmatikus elvárási horizonttá alakul át, akkor a recepciós folyamatot leírhatjuk
egy szemiológiai rendszerrel, amely a rendszeralkotás és a rendszerjavítás között feszül. A
folyamatos horizontalkotás és horizontváltoztatás megfelelő folyamata határozza meg az
egyes szöveg és a műfajt képező szövegsor viszonyát" (JAUB 1980: 19).

Amennyiben a fentieket két további irányban elmozdítjuk, talán árnyaltabb képet

apunk a szövegfajta, a szövegtípus fogalmáról, az anyanyelvi beszélőnek róla való tu-
ásáról. Először összpontosítsunk a norma kérdésére. B A R T S C H (1985) - mint fentebb
;leztük - orientáló mintának tekinti a normát, amely nem tévesztendő össze a gram-
íatikai szabályrendszerrel, sokkal inkább egy szociokulturálisan meghatározott minta-
;ndszernek tekinthető, amely eligazít a nyelvi megnyilatkozások közösségi értékrend-
jerében, számon tartja az elvárások rendszerét, orientál a szituációhoz kötött sikeres
erbális viselkedésmódokról. A norma ilyen módon tehát cselekvésekhez van kötve a
raxisban, másrészt mintákhoz a tudásban. A norma ennek megfelelően dinamikus fo-
alom, amely a prágai strukturalisták által már hangsúlyozott rugalmas stabilitás elvén
íűködik, alkalmazója változtat, javít vagy ismétel, mert m i n d i g feldolgozza a nyelvi
lellett a szituációs és szociális kogníciókat is.
A szövegfajtára, szövegtípusra vonatkozó tudást mind a közösség, mind az egyén
bben a létmódban látja reprezentálva. A közösség a maga hagyománymondásában s
z ehhez illő intézményesített megnyilatkozáslehetőségekben, az egyén pedig a gya-
orlati tudásban. Különösen ez utóbbit tekintve hivatkozhatunk a szövegfajtatudással
apcsolatban a kognitív tudományra és a kognitív nyelvészetre. A prototípuselmélet
dja itt talán a legreálisabb fogódzót, amely mellett a másik lényeges elv az, hogy gya-
orlatilag minden nyelvi entitás kisebb elemekből épül föl, ám a beszélő/hallgató az
dott entitást funkcionálisan egységként kezeli, vagyis az egység holisztikus egészként
íűködik, a beszélőnek/hallgatónak nem kell annak részeire, strukturáltságára össz-
iontosítania, azt Gestaltként tudja kezelni (LANGACKER 1987: 57-9).
A két kognitív tétel Gülich fentebb idézett gondolatát erősíti: a beszélő, a hallga-
ó a kommunikációban való részvétele során gyakorlati tudása (például analógiás ké-
iessége és memóriája) révén képes arra, hogy az általa megismert szövegeket nyitott
ípusokba sorolja, e besorolást aktuálisan az adott beszédhelyzetben mindig elvégezze
. prototípushoz való hasonlítással vagy a hálózatban való elhelyezéssel, s ezáltal má-
ok, ill. saját verbális cselekvését folyamatosan értékelje, ill. alakítsa. A szövegtípusra
vagy szövegfajtára - itt Gülich értelmezésében a kettő azonos) vonatkozó tudás
gyszere holisztikus és moduláris, amelyből az azonosításban és az értékelésben mégis a
lolisztikus játssza a főbb szerepet. A Langacker-féle értelmezésben vett egység szöveg-

335
szinten (szövegtípusszinten), leginkább a diagrammatikus ikonicitás szisztémájában jele-
nik meg az anyanyelvi beszélőnek. Ez a holisztikus tudás kötődik össze a fentebb más
forrásokból említett pragmatikai szempontokkal, például a cselekvésével, a szituációé-
val s másokkal, ill. a szövegstruktúrákra, a szöveghierarchiára vonatkozó ismeretekkel,
a moduláris tudással. Ilyen értelemben keresi bizonnyal jó helyen a szövegfajta lénye-
gét Gülich akkor, amikor azt a „kommunikatív interakcióban konstituálódó" jellemző
rendszerként mutatja be. A kognitív nyelvészet tehát alátámasztja Gülichnek és má-
soknak azt az álláspontját, hogy a szövegfajták esetében voltaképpen kommunikációti-
pológiáról van szó, mert a szövegfajtát csak a kommunikációs helyzetben lehet megha-
tározni, mindig aktuálisan, ahogy Langacker mondja: a beszélő/hallgató mentális
helyzetének, korábbi ismereteinek és heurisztikus felismeréseinek megfelelően az
adott szöveget besorolja valamely szövegtípusba (követve saját, pragmatikailag és
hermeneutikailag meghatározott normatudatát). Ez utóbbi modell nyitottabb, látszó-
lag túlságosan is az lehet, valójában azonban szintén szabályszerűségek leírására törek-
szik, csak összetettebb és dinamikusabb szempontrendszer alapján.
Ez a szövegfajta-, szövegtípus-felfogás több következménnyel jár. Egyrészt két-
ségkívül visszavonja a másik felfogás módszertani magabiztosságát. Másrészt kétségkí-
vül növeli a leírás szociológiai és pszichológiai realitását.
Az itt másodikként jelzett szövegtipológiai megközelítésbe a következő szempon-
tokat érdemes bevonni:
a) a kifejtettség/bennfoglalás mértéke
A monologikus szövegek általában erősebben kifejtőek, mint a dialogikusak, mert
ez utóbbiak esetében a beszédhelyzetnek nagyobb a szerepe, a beszélőnek számos in-
formációt nem kell nyelvileg kifejtenie, hiszen az érthető a szituációból, ill. a résztve-
vők tudják, hogy ezeket az információkat mindannyian ismerik. Ezért A szöveg és a
mindennapi tevékenység című alfejezetben bemutatott rövid példa, amelynek egyetlen
szövege a Fogod? kérdés, alapvetően bennfoglaló, hiszen nem jelöli sem az alanyt, sem
a tárgyat, se egyéb körülményt, a résztvevők számára mégis érthető.
A példaszövegek közül mérsékelten bennfoglaló a rádiós beszélgetés, amely tele-
fonon keresztül zajlott le, majdnem teljesen kifejtő szöveg a hír, kifejtő a lexikonszó-
cikk, és nagyrészt kifejtő a riportszöveg is. Ellenben a két irodalmi részletben található
bennfoglalás is, megfelelve a későmodern és posztmodern szemléletnek.
b) a nézőpont jelöltsége
Bizonyos szövegtípusokra az a jellemző, hogy az aktuális beszélő (R a jele a fön-
tebb bemutatott rendszerben) nyelvileg is jelöli magát, elsősorban az E / l . személyra-
gos igei alakokkal, de gyakran E/3, személyű körülíró formákkal is („az elbeszélő", „a
krónikás" stb.). Más szövegtípusokban az R teljes mértékben implicit marad, és a szö-
vegben kifejtett események, tényállások sorának semleges kiindulópontja uralkodik.
Az első, jelölt csoportba tartozik a mindennapi párbeszédek jó része, a rádiós, televízi-
ós, újságbeli interjúk sora, de számos monológ formájú szövegtípus a szónoki beszéd-
től az esszéig és a glosszáig, magánlevélig, villanypostáig. E csoportban fontos az, hogy
ki beszél, milyen véleményt nyilvánít, milyen cselekvéseket hajt végre a szöveggel.
A második csoportba olyan szövegek tartoznak, amelyeknek elsősorban a nyelvi-
leg kifejtett értelme, témája a fontos és nem az, hogy ki mondja, sőt adott esetben ép-

336
 >en a személytelenség a lényeges. Idetartozik például a hivatalos szövegek sora (levél,
latározat, felszólítás, bírósági, egészségügyi, közigazgatási iratok), a hírszöveg, a tu-
lományos szöveg (tanulmány, monográfia, lexikon- és szótárcikk).
c) a kommunikációs színterek jellemzői
A kommunikációs színterek (a tipikus beszédhelyzetek) tipikus szövegekkel fordul-
rak elő. A leggyakoribb együtt előfordulásokat a következőkben lehet összefoglalni.
A mindennapi szövegek legtöbbjét valamilyen más cselekvés (például munka,
cözlekedés, vásárlás, evés, televíziónézés, rádióhallgatás, testedzés) közben mondjuk
íl vagy írjuk le, és egy részükkel közben valamilyen beszédtettet is végrehajtunk. A
mindennapi szövegek leggyakrabban párbeszédek, amelyeknek nincsen hagyományos
szerkezetük, és sokszor a témájuk sincsen előre meghatározva, ezért szövegtípusként
kevésbé határozhatók meg, mint a tudomány, a sajtó vagy az irodalom szövegtípusai.
Idetartozó szövegtípus például a társalgás, a vita, a csak egy szomszédsági párból álló
rövid szöveg (köszönés, kérdés-felelet, kezdeményezés-válasz).
A sajtó területén igen sokféle szövegtípusban készülnek szövegek. írott szövegtí-
pusok: hír, tudósítás (riport), interjú, vezércikk, kommentár, glossza, kritika, közle-
mény, hirdetés. Valamennyi tervezett szövegtípus, az interjú és a tudósítás részben
párbeszédes, a többi monologikus. Beszélt szövegtípusok: műsorszámok közötti össze-
kötő szöveg, hír, tudósítás (riport), interjú, kommentár, glossza, kritika, közlemény,
hirdetés (a nagyobb műsorok, mint a beszélgetőműsorok [talkshow-k] ezekből a szö-
vegtípusokból állnak össze). Többségük valamilyen mértékig tervezett: a hír, a kom-
mentár, a glossza kritika, a közlemény, a hirdetés mindig az, az összekötő szöveg, a tu-
dósítás, az interjú részben vagy teljesen spontán.
A tudományos szövegek közül a legfontosabbak: a tudományos értekezés (könyv
formájú monográfia), a tanulmány, a tanulmány szóbeli megfelelője: a tudományos
előadás, az esszé, az ismeretterjesztő könyv, a lexikon, a szótár, a cikk vagy előadás, a
szakmai vita, a hozzászólás, a megbeszélés, a tudományos munkavégzés (kísérlet,
anyaggyűjtés, anyagfeldolgozás) közbeni tudományos vita, a társalgás. Idesorolható az
iskolai tanári magyarázat, a felelés, a dolgozat, az órai előadás. A tudományos szöve-
gek többsége monologikus és tervezett jellegű.
A legfontosabb hivatalos szövegtípusok a következők: hivatalos levél, határozat,
ítélet, közlemény, törvény, szabvány. A hivatalos szöveghez tartozó beszédhelyzet min-
dig formális, szövegtípusai (például levél, határozat) tervezettek, hagyományos for-
májúak.
A szónoki beszéd monológ, amely közönségnek, tehát több emberből álló hallga-
tóságnak szól. A szónok azért szól közönségéhez, mert valamilyen ügyben meg akarja
győzni azt. Beszédhelyzete ezért többnyire formális vagy közömbös.
Az irodalmi szöveg egyediségében különbözik a többi színtér szerinti szövegtípus-
csoporttól: minden irodalmi szöveg egyedi, ismételhetetlen példány, míg a mindennapi
életben gyakran ismételünk meg szövegeket hasonló beszédhelyzetekben, nyelvhasz-
nálati színtereken. Az irodalmi szövegek tipológiáját az irodalmi műfajelmélet tartja
számon.
d) a szöveg értelemszerkezetének tipikus jellemzői
A szöveg mező- ill. makroszerkezetét bemutató fejezetekben az eddigi kutatások
eredményei alapján leírható általános értelemszerkezet, ill. annak még elvont, de ka-

337
rakteres fő típusai [a tematikus progresszió és a mellérendelés, ill. a séma által uralt
formák, továbbá a leíró, történetelbeszélő és érvelő típusú szöveg(rész)ek] tipikus ösz-
szefüggéseket mutatnak, vagyis hozzájárulnak a szövegtípusok jellemzőihez.
e) a szöveg általános szerkezetének szövegtípusra jellemző résztulajdonságai
f ) a stílus
A stílus részlegesen járul hozzá a szövegtipológiához: az alapvető stílustípusok
(bizalmas, közömbös, választékos) bizonyos szövegtípusok általános szerkezetét és ki-
fejtési módját meghatározzák. Például közömbös vagy választékos stílusú lehet a hír, a
tudományos szöveg, közömbös a hivatalos szöveg, választékos a templomi szentbeszéd,
a gyászbeszéd. E stílusjellemző nélkül az említett szövegtípusok elveszítik tipikus jelle-
güket. Ezzel szemben egy köszöntő a beszédhelyzettől függően lehet bizalmas vagy el-
lenkezőleg, választékos is.

A szövegtípus a szövegről való ismeretek igen összetett rendszere. A szövegtípus jel-

lemzői közé tartoznak szerkezeti tulajdonságok és a beszédhelyzetből, valamint a be-
szélő céljából, ill. a hallgató elvárásából eredő jegyek. A beszélő és a hallgató az általa
létrehozott vagy megértett szöveget többnyire besorolja valamilyen típusba összeha-
sonlítás révén.

338