ELSŐ FEJEZET

Nem természetes dolog, hogy az embernek kedvence legyen.

Margaret Porter biztos volt abban, hogy egy családot semmi sem
oszthat meg erősebben, mintha egy anya egyik gyermekét jobban
szereti. Amikor a lányai kicsik voltak, mindig gondosan figyelt arra,
hogy bevásárláskor mindketten mellette legyenek, felváltva tolják a
bevásárlókocsit, és egyformán kapjanak apró meglepetéseket.
Margaret az ágyban feküdt, és arra gondolt, hogy végre hazatér
Jane is. Közben második lányát, a harminchárom éves hajadon
Sylvie-t nézte, amint a tiszta ruhát hajtogatta össze. Margaret
szeretett volna inni egy csésze teát, de nem akarta lányát megzavarni.
Csendben figyelte, ahogy Sylvie gondosan négyzet alakúra hajtogat
minden pizsamát és hálóinget. Kicsit ideges volt. Vajon Sylvie időben
befejezi a pakolást, és odaér a nővére elé a vasútállomásra?
– A fene egye meg – szitkozódott Sylvie, és harmadszorra is
összehajtotta a könnyű pamut hálóinget. – Nem boldogulok vele.
– Ahelyett, hogy összehajtod, akaszd inkább vállfára – javasolta
Margaret.
Sylvie borús pillantást vetett rá. Margaret megrémült.
Nem akarta megbántani Sylvie-t.
– Ó, drágám, nem úgy értettem – magyarázkodott.
– Semmi gond, anya.
– Olyan gondosan hajtogatsz.
– Köszönöm – mondta Sylvie elbűvölő mosollyal. Margaret
felemelte a fejét, hogy jobban lásson: sugárzó szépségű, fiatalos lánya
valóban mosolygott. Lányai szépségével csak a tudásuk vetekedett.
Sylvie a Brown Egyetemen tanult, egy szemesztert pedig a párizsi
Sorbonneon töltött. Jane, aki két évvel korábban kezdte a Brown
Egyetemet, mint a húga, nem diplomázott le. Az egyetemi
tanulmányok helyett inkább cukrászdát nyitott New Yorkban.
Sylvie pedig Rhode Islanden, Twin Riversben maradt. Nem is
olyan régen még könyvtárosként dolgozott a Twin Rivers-i
középiskolában, ahol Margaret volt az igazgató. A mai világban
érdemes volt tanulnia egy nőnek. A tanulás karban tartotta az elmét,
szabad nyarakat és kitűnő juttatási csomagot biztosított. Ha egy nő
nem ment férjhez, mindenképpen gondolnia kellett olyan hasznos
dolgokra, mint az egészségbiztosítás. Margaret egyik lánya sem ment
férjhez, és bár Jane nem fejezte be az egyetemet, anyja mégis büszke
volt függetlenségére. Úgy gondolta, lánya az ő példáját követte, mert
bár ő házas volt, gyermekeit mégis egyedül nevelte fel.
A falióra halkan ketyegett, és az idő előrehaladtával Margaret csak
nehezen tudta palástolni izgatottságát. Rendszerint az idő különböző
napi rutinok végrehajtására figyelmeztette: be kell vennie a
gyógyszerét, ruhát kell cserélnie. Most azonban azt jelentette, hogy
Jane hamarosan megérkezik, Sylvie-nek pedig el kell indulnia az
állomásra. Átnézett a másik szobába, és látta, hogy lánya még mindig
a tiszta ruhákkal bajlódik. Margaret megköszörülte a torkát.
– Igen, anyu? – kérdezte Sylvie.
– Itt az ideje, hogy elindulj.
– Ó, nem mondtam neked? – kérdezte Sylvie, és fel sem nézett,
csak folytatta tovább a pizsamák hajtogatását. – Jane majd fog egy
taxit az állomáson.
Margaret szóhoz sem jutott. Előrelendült, mintha ki akarna
pattanni az ágyból, és azonnal az állomásra indulni Jane elé.
– Mit fog gondolni a nővéred? – kérdezte Margaret. – Meg fog
haragudni, azt hiszi majd, hogy nem látjuk szívesen, hogy…
– Csak vicceltem, anya – mosolygott Sylvie. – Már indulok is.
Margaret mosolyogni próbált, de nem volt ereje. Teljesen
legyengült. Nem volt egyszerű dolog két, ennyire érzékeny lány
anyjának lenni. Ha Sylvie ma nem menne ki Jane elé az állomásra,
akkor Jane olyannyira megharagudna, hogy a következő tíz évben
biztosan nem látnák.
– Készen van a dobos torta? – kérdezte Margaret.
– A micsoda?
– Az esküvői torta.
– Anya, mégis miről beszélsz? – kérdezte Sylvie, amikor befejezte
az utolsó ruha hajtogatását, és az ágyhoz sétált.
Margaret mosolygott, de érezte, hogy szörnyű pánik lesz úrrá
rajta. Kereste a szavakat, de nem találta.
– Anya? – sürgette Sylvie.
 Hiába nyerte meg hatvan évvel ezelőtt Margaret a kisvárosban
rendezett szavalóversenyt, mégis sokszor fordult elő, hogy elfelejtett
szavakat.
– Készen van a… – kezdte újra Margaret. Valaminek készen
kellett lennie. Tudta, csak most nem jutott eszébe. Nem akarta, hogy
Sylvie észrevegye zavarodottságát. Nem akarta, hogy lánya aggódjon
miatta. Legbelül pedig nem akarta, hogy Sylvie ugyanabba az
otthonba dugja, ahova annakidején ő tette beteg anyját.
– Hogy Jane hálószobája készen van-e? – kérdezte Sylvie.
Margaret hálából meg akarta simogatni lánya kezét, de mégis úgy
tett, mintha semmi különös nem történt volna. Talán Sylvie nem is
vette észre bizonytalanságát.
– Igen, a szoba. Biztosan rendben van. Te olyan jó vagy, Sylvie.
Mindig mindenre odafigyelsz.
– Igen, rendben van – mondta Sylvie nyugodtan, és megigazított
egy könyvet a polcon.
– Kedvesem – szólt Margaret. Megfogta az apró kezet, és eszébe
jutott, milyen törékeny, porcelán baba volt Sylvie. Még
harminchárom évesen is szépséges.
– Egyéniségek – mormolta Margaret. – Mindketten olyan
különlegesek vagytok.
– Ne kelj fel az ágyból, amíg nem vagyok itthon – kérte Sylvie az
anyját. – Nem akarom, hogy eless.
– Mindketten nagyon kedvesek, csinosak, tehetségesek vagytok.
Alig tudom elhinni, hogy hazajön a nővéred. Mindkét lányom itthon
lesz végre.
– Nem hosszú időre – mondta türelmetlenül Sylvie. – Ne táplálj
üres reményeket. Tudod, Jane mennyire elfoglalt.
Margaret mosolygott. A lányok gyermekkorukban nagyon közel
álltak egymáshoz. Anyjuk boldog volt, mikor életet adott Jane-nek,
aztán még boldogabb, mikor megszületett második lánya. Örült, hogy
nem fia született, és egy lánytestvérrel ajándékozhatta meg Jane-t.
Voltak nehéz időszakok az életükben, de most, hogy a család ismét
együtt lesz, újra egymásra találhatnak.
– Csodálatos – mondta Margaret. – Úgy érzem magam, mint
Marmee a Kisasszonyokban.
– Marmee-nak négy lánya volt, nem kettő – helyesbített Sylvie.
– Kettő is elég. Az én lányaim sokkal többet érnek. Kinek van
szüksége négy lányra, ha itt vagy nekem te és Sylvie.
É
 – Én vagyok Sylvie, anya – mondta haragosan.
– Tudom. Azt mondtam, Jane – javította magát Margaret
összeszorult gyomorral.
– Nem, azt mondtad, Sylvie. De felejtsd el, tudom, mire gondoltál.
– Biztosan? Mert azt akartam mondani, hogy…
– Tudom. Az ő nevét akartad mondani. Szia, anya. Sietek haza, de
addig is maradj ágyban.
– Olyan jó vagy hozzám, kicsikém – sóhajtott Margaret. Szélesen
elmosolyodott, szemében különös fény csillogott. Sylvie-nek tudnia
kell, mennyire szereti őt, és mennyire nagyra tartja, amiért ennyi
áldozatot hoz érte. El kell mondania neki, mielőtt Jane megérkezik.

A vonat természetesen késett. Nem is keveset, negyven percet.

Kingstonban pályafelújítás volt, a szerelvény biztosan ezért érkezik
késve Twin Riversbe. Sylvie nem igazán bánta. Legalább egy kis időre
egyedül maradhatott. Olyan kevés ideje maradt magára, kevés
lehetősége volt arra, hogy a gondolataiba merüljön. De azt is alig
várta már, hogy találkozzon a nővérével.
Többször is ellenőrizte, hogy valóban késik-e a vonat,
megkérdezte az állomásfőnököt, és a táblát is megnézte. Tehát volt
negyven perce. Kiállt a kocsival a parkolóból, és elindult a
városközpont felé. Az utóbbi években valóban megváltozott Twin
Rivers. A két folyó között elterülő apró kis városkában ötven évvel
ezelőtt bezártak a textilgyárak, és a város csak akkor indult ismét
fejlődésnek, amikor a folyó túlpartján, Croftonban autógyár épült,
ezért a szomszédos Twin Riversben is sorra nyíltak az üzletek.
A régi farmok, az istállók, az almafák, a fekete-fehér tehenek
hozzátartoztak a megszokott látképhez. A csatorna felé tekintve
azonban komor gyárépületek álltak, és gombamód szaporodtak az új
lakóházak.
A megmaradt gyümölcsöskertek azonban elbűvölően gyönyörűek
voltak. A gyümölcsfák virágba borultak, a tavasz beköszöntött a
völgybe. Sylvie boldog volt, hogy Jane éppen most jön haza; mindezt
ő is láthatja majd. Talán úgy dönt, hogy itthon marad, és nem megy
vissza New Yorkba.
Sylvie és Jane a Twin Rivers-i középiskolába járt, ahol Sylvie,
mielőtt anyja megbetegedett és ő otthon maradt, hogy ápolja, az
iskola könyvtárában dolgozott. Sylvie tudta, hogy anyja időnként
eljátszott a gondolattal, hogy mi történt volna, ha Janet átíratja a
Szent Szívbe, ahol az apácák jóravaló fiatal hölgyet neveltek volna
belőle. De minden probléma a középiskola elvégzése után kezdődött.
Mindennek megvan a maga oka. Sylvie legalábbis így hitte.
Mindig azt gondolta, hogy a jó cselekedetek boldogságot, a rossz
cselekedetek pedig szenvedést hoznak.
Az egyetlen probléma az volt, hogy néhány ember rossz
cselekedete a jó emberek szenvedését hozta.
Sylvie mindig helyesen cselekedett. Talán éppen ezért volt jó
könyvtáros. Szerette a rendet, a csendet, a jóságot. Ebben az őrült,
rohanó világban Sylvie szívesen segített másoknak: megkereste,
amire szükségük volt, aztán mindent a helyére tett vissza.
Elhaladt a középiskola mellett. Látta a könyvtárat is: a bejárati
ajtó feletti hat hatalmas ablaka most is nyitva volt. Szinte érezte a
papír illatát, a könyvtár megnyugtató hangulatát, látta a diákokat,
akik az asztalok fölé hajolva bújták a könyveket. Sóhajtott, majd
továbbhajtott, de előtte még ellenőrzött valamit.
John Dufour autója az igazgatóhelyettesnek fenntartott
parkolóban állt. Új, négykerék-meghajtásos Subaruja volt. Sylvie
tudta, a férfi mindamellett, hogy szívesen játszik szókirakósdit, szeret
síelni és kajakozni. Biztosan az új autójával utazik a természetbe.
Sylvie remélte, hogy biztonságban van barangolásai során, hiszen az
utóbbi időben többször láttak fekete medvét a Providence-hoz közeli
vadrezervátumokban.
Rápillantott az órájára. Visszafordult az állomás irányába.
Pontosan hét perc alatt ér a vasútállomásra, nyolc, ha piroslámpát
kap a Steamboat úton. Ahogy közeledett, a gyomra összerándult.
Sylvie megértette és elfogadta, hogy Jane felemás érzéseket táplál
szülővárosa iránt. Úgy tűnt, mindenkinek az a legjobb, ha a nővére
elköltözik. Most azonban anyjuknak mindkét lányára szüksége volt.
Sylvie kimerült volt, már nem tudta egyedül megoldani a
problémákat.

A vonat négy és fél perc múlva befut. Sylvie alig hitte, hogy ez
történik. Múlt éjjel le sem hunyta a szemét, arra várt, hogy
megcsörren a telefon, és Jane valami átlátszó indokkal kimenti
magát, és nem jön el. És Sylvie biztosan megértette volna nővérét. De
a telefon nem szólalt meg, Jane nem mondta le a látogatást. A nővére
hazajön végre.
És Sylvie akaratlanul is arra gondolt, ezúttal vajon meddig marad.
 A vonat a tengerpart közelében haladt New Yorkból Providencig.
Városokat és falvakat hagyott el, földek és mezők mellett száguldott
tova. Amikor elrobogott a folyó és az öböl között, hangos fütyülését
Twin Rivers völgyében mindenütt hallani lehetett.
Dylan Chadwick is hallotta, miközben croftoni
gyümölcsöskertjében dolgozott. Ilyenkor mindig arra gondolt, hogy
Amanda és Isabel a vonaton vannak, ismeretlen, gyönyörű tájra
repíti őket a vasszekér, ahol megpihennek, és várják, hogy Dylan
megkeresse őket. Emlékezett arra az utolsó napra, amikor
mindhárman a kocsiban voltak, Manhattanből a Penn pályaudvarra
mentek. Majdnem sikerült nekik. Látni vélte őket, amint felszállnak a
vonatra, és a szerelvény kigördül az állomásról. A Delaware államban
található Willington egyik szállodájából kellett volna telefonálniuk.
De sohasem jutottak ki New Yorkból, nem hagyták el a nyugati
Harmincharmadik utcát.
Dylan keresztülsántikált a kerten, kezében metszőollót és fűrészt
cipelt. Új, második életében nem voltak jelvények, rosszfiúk,
lövöldözések. Csak kiváló termést hozó almafák, fametszés,
gyomirtás, méhészkedés. A nyugdíját és a kártérítésként kapott pénzt
ebbe a kis földbe fektette, melyet apja birtokából vásárolt ki.
Visszatért arra a földre, ahonnan származott, és ismét bátyja és
sógornője közelében élt. Életben tartotta apja álmát; művelte a
gyümölcsöskertet.
Testvére meghívta magukhoz az ünnepekre, lányuk iskolai
szerepléseire, mely egy idő után kellemetlenné vált Dylan számára.
Chloe egyidős volt Isabellel. Minden előadás, minden koncert,
minden játék, melyben Dylan Chloe-t látta szerepelni, Isabelre
emlékeztette.
A vonatfütty élesen hasított bele a csendbe.
Dylan leült az egyik fa tövébe, és szinte maga előtt látta feleségét
és lányát. A vonaton ültek, olvastak vagy éppen kártyáztak. Vajon
Isabel még mindig szeretne kártyázni? Tizenegy évesen, amikor
meghalt, imádott kártyázni.
Dylant az újabb füttyszó rázta fel a gondolataiból. A hang távolról
jött, a vonat megérkezett a Twin Rivers-i vasútállomásra.

Jane Porter kibámult a vonat ablakán. A táj riasztóan ismerős volt

a számára. Ismerte a dombokat, a márciusi tavaszban zöldellő
réteket, az orrát megcsapó illatokat. Túl sok új ház épült, és túl sok
fát vágtak ki az elmúlt években, de Jane csak a vad mezőket, az
almáskerteket, a hatalmas rügyező fákat látta.
Félve jött el New Yorkból. Nem szeretett repülni, ezért metróval a
Penn pályaudvarra ment, majd felszállt a Rhode Island felé tartó
vonatra. Elméjének egyik fele azt gondolta, hogy egyszerűen csak
hazaszalad, segít Sylvie-nek, hogy elhelyezzék anyját az otthonban,
majd amint lehet, visszamegy New Yorkba.
Másik fele azonban kiakasztott egy táblát kis cukrászdája ajtajára
„Horgászni mentem” felirattal, segített az alkalmazottjának új
munkát találni, törzsvásárlóit átirányította egy kedves
konkurenséhez, majd vonatra szállt, és most Twin Rivers felé robog.

Jane-t megrohanták az emlékek. Eszébe jutottak a szürke

kisvárosban töltött napok, mikor gyerekként figyelte a fészket építő
madarakat. Felmászott a fákra, megszámolta a tojásokat, aztán látta,
ahogy a kikelt kismadarakat anyjuk eteti, majd a kicsik kirepülnek a
fészekből.
– Miért nem jönnek vissza? – kérdezte anyját, amikor észrevette,
hogy a májusban kikelt kismadarak júniusban már el is hagyták a
fészket.
– Ez az élet rendje – mondta az anyja, és békítően magához ölelte.
– A kismadarak megtanulnak repülni, elhagyják a fészket, hogy
élelmet keressenek, aztán egyszer ők is fészket építenek, és tojásokat
raknak. Csakúgy, mint a kisgyerekek. Majd meglátod.
– Én nem megyek el soha – ígérte Jane.
– El fogsz menni, kicsim – mondta az anyja. – Az előre megírt
utadat fogod bejárni.
Jane makacsul rázta a fejét, és nem hitt az anyjának.

– Twin Rivers állomás – kiáltott a kalauz. – Leszálláskor

figyeljenek a lépcsőn, és köszönjük, hogy velünk utaztak.
Jane megállt az ülés mellett, és megragadta a táskáját. Aztán
óvatosan felvette a süteményes dobozt is. Hátizsákját az egyik vállára
tette, és kinyomult a kocsiból. Amikor a kalauz felajánlotta a
segítségét, megrázta a fejét. Túlzottan önálló és független volt ahhoz,
hogy bárki segítségét elfogadja.
Lelépett a peronra, és szemét körbejáratta a néhány várakozó
emberen. Meglátta Sylvie-t, és szíve nagyot dobbant. Ott volt a
kishúga.
 Jane már két éve nem látta Sylvie-t, de húga nem változott
semmit: haja szőke, alakja csinos és sugárzóan szép volt.
Természetesen Sylvie mindezt nem vette észre, hosszú, virágos
ruhájában és kék gyapjúkabátjában még mindig úgy nézett ki, mint
egy szürke veréb.
Sylvie a lépcső alján várta Jane-t. Jane ledobta hátizsákját,
finoman letette a süteményes dobozt is, és átölelte testvérét. Sylvie
haja narancsillatú volt. Arcukat könny áztatta, és szipogva
üdvözölték egymást.
– Késett a vonatod – mondta kissé szemrehányóan Sylvie.
– Tudom. Sajnálom.
– Kellemes utad volt?
– Igen, köszönöm.
– Mi ez a maskara? – kérdezte Sylvie, és mosolyogva rángatta meg
nővére fekete bőrkabátjának ujját.
– Ó, a dzsekimre gondolsz?
– Úgy akarsz kinézni, mint valami kölyök? Vagy vagánynak akarsz
látszani? – kérdezte Sylvie csipkelődve.
Jane mosolygott, és szándékosan nem mondott semmit. Nem
akarta megbántani a húgát. Inkább felkapta a táskáját és a dobozt, s
megkérdezte:
– Hogy van anya?
– Nem túl jól. Elesett, és komolyan megvágta a lábát. A cukra
miatt fennáll a fertőzés veszélye. Ráadásul az orvos, aki kezelte a
sebet, kérdőre vont a horzsolások miatt.
– A végén még feljelent téged.
– Egyáltalán nem vicces, Jane.
– Tudom, elnézést. – mondta gyorsan Jane, de Sylvie szeme
megtelt keserűséggel. – Tudom, milyen nagyszerűen gondozod őt.
– Feladtam miatta a karrierem.
Jane bólintott. No comment, gondolta.
– Csak vicceltem. Hülyeség volt. Inkább ne vitatkozzunk.
– Még be sem ültünk az autóba – mondta Sylvie. – Mindig így
van, amikor hazajössz.
– Igen, tudom – mondta Jane, és érezte, hogy összeszorul a torka.
– Igazán sajnálom.
Sylvie csak bólintott. Kinyitotta a csomagtartót, és Jane betette a
táskáját, de a süteményes dobozt továbbra is a kezében tartotta.
Egyszerre nyúltak az ajtóhoz, és Jane megfigyelte a kezüket. Ugyanaz
Ú
a méret, ugyanaz a forma. Újra át akarta ölelni Sylvie-t, és soha többé
nem akarta elengedni. Amikor a nagyvárosban élt, távol a rokonaitól,
nagyon egyedül érezte magát. Hiányzott neki a vér szerinti kapcsolat,
de mindenkinél jobban hiányzott neki a testvére.
– Légy óvatos anyával – figyelmezte Sylvie. – Ne beszélj neki a
múltról, és ne hozz fel semmilyen fájdalmas emléket. Ne okozz neki
csalódást.
– Nem fogok – ígérte Jane.
– Jó. Mert nem tudná elviselni.
– Rendben.
– Gondolom, valamilyen finom sütemény van a dobozban –
mondta Sylvie, és a Jane ölében levő dobozra nézett.
– Igen.
– Elfelejtetted, hogy cukorbeteg?
Jane nem válaszolt. Hogyan is felejthetné el, amikor gyermekként
gyakran látta anyját, amint beadja magának az inzulint. Emlékezett,
hogy csak ritkán evett kekszet, süteményt vagy pitét.
– Csak szerettem volna hozni neki valamit – mentegetőzött Jane.
– En csupán ezt tudom.
– Anya nagyon feledékeny. Soha sem adná be magának az
inzulint, ha nem figyelmeztetném. A lábai nagyon rossz állapotban
vannak. A járása ingatag, gyakran elesik, ezért is vannak rajta a
horzsolások. Egyre rosszabbul van, Jane… – mondta Sylvie elcsukló
hangon.
– Meglátjuk, mit tehetünk, Syl – nyugtatta Jane. Mélyen a húga
szemébe nézett. Nem volt szükség szavakra, anélkül is megértették
egymást. Szótlanul ültek az autóban, Jane kibámult az ablakon, az
ismerős utcák, házak meghatották. Gondolataiban a múlt képei
cikáztak. Ha Sylvie kölcsönadja az autót, akkor még ma este elmegy
Croftonba.
 MÁSODIK FEJEZET

Margaret felült az ágyban, a fehér fonott tálca az ölében volt, rajta

a leggyönyörűbb sütemény, amit valaha látott.
– Túl szép ahhoz, hogy megegyük – mondta Margaret, és ámuló
szemekkel nézett le a tálcára. A torta olyan volt, mint egy
madárfészek. Barna kis csokoládé ágacskák vették körül a zöld
marcipánból készült fészket, melyet cukormázzal ragasztottak össze,
és középen három apró kék tojás díszelgett. – Fészekrakás. És
egyenesen New Yorkból.
Jane bólintott. Alakja karcsú volt, bőre sápadt, szinte áttetsző.
Haja egyenes, fekete, vállig érő. Mellette Sylvie szőke haja éles
kontrasztot adott.
– Nem tudom elhinni, hogy te sütötted. – Ujjával beletúrt a lágy,
finom krémbe, és már éppen le akarta nyalni, mikor Sylvie hirtelen
letörölte egy papír zsebkendővel.
– Sylvie!
– A cukrod már így is túl magas, anya – és tisztára törölte anyja
ujját. – Elégedj meg a puszta látvánnyal.
– Ki a fene akar nézni egy süteményt? – kérdezte dühösen
Margaret, és kérlelő szemeit Jane-re emelte. – Egyáltalán, minek
fáradtál, ha tudtad, hogy nem ehetek édességet?
– Azt hittem, egy szeletet megehetsz. – A lányok összenéztek,
Margaret reménykedően mosolygott, Sylvie pedig megrándította a
vállát.
– Csak egy vékonyka szelet – adta áldását.
Jane megadta a módját. Elővette az ezüst süteményszervírozó
szettet, melyet Margaret kapott nászajándékba, tányérra tett egy
vékony szeletet, majd levágott két vastagabbat magának és a
nővérének.
– A kétnapos süteményt nagyon könnyű vágni – nevetett Jane.
– Mmmm – mondta Margaret, és élvezte, ahogy a finom krém
szétolvad a szájában. – Mennyei.
 – Tényleg finom – ismerte el Sylvie.
Jane meghatottan mosolygott. Csendben ettek tovább. Margaret
élvezte a pillanatot, rég nem töltötte meg szívét ilyen boldogság.
– Miért van rajta három tojás? – kérdezte hirtelen.
– Nem is tudom – mondta Jane. – Talán a vándormadarakra
gondoltam, akik messzire repülnek, és aztán hazatérnek.
– Két tojás elegendő lenne. Egy neked, egy Sylvie-nek. Az én
kismadaraimnak.
– Kismadarak – ismételte meg Sylvie mosolyogva. – Emlékszel,
anya mindig így hívott bennünket.
– De miért van három tojás? – kérdezte Margaret bizonytalanul.
– Nekem csak két lányom van.
– Egy tojás Jane-nek, egy nekem és egy neked – magyarázkodott
Sylvie.
– Talán csak azért, mert így szebb – mondta Jane.
– Tényleg – helyeselt Sylvie. – Nagyon művészi.
– Esetleg egy tojás az elveszett kisbabáé.
Jane nem mondott semmit, nem is nézett fel a tányérból.
Margaret csak turkált a magáéban.
– Látod, mi történt? – kérdezte Sylvie ingerülten. – Túl magas a
cukra – kikapta Margaret kezéből a tányért, a fiókosszekrényhez
lépett, és kivett belőle egy cukorszintmérő tesztet.
– Olyan gyengének érzem magam – sóhajtott Margaret, és ledőlt
egy párnára. Margaret szerette a fehér ágyneműt, olyan volt, mintha
tiszta felhők között szállna, mintha a frissen hullott havat nézné az
áthatolhatatlan téli csendben. Halk sóhaja keserűséggel töltötte meg
a szobát. Tudta, hogy nem a magas cukorszint miatt gyengült le,
hanem a lányok közötti feszültségtől.
– Anya – mondta Jane, majd letette a tányérját, és megfogta
Margaret kezét.
– Elnézést – mondta Sylvie, és arrébb tolta Jane-t, hogy
megszúrja Margaretet.
Margaret becsukta a szemét. Egyáltalán, minek tette fel azt a
kérdést? Két lánya volt. Mindig is ez volt a vágya. Eszébe jutott,
amikor tízéves korában a szülei elvitték piknikezni a hegyekbe.
Magához szorította Lolly babáját, és boldogan játszott a virágos
mezőkön.
Aztán hirtelen sötét felhők gyülekeztek az égen, a szülei
betuszkolták az autóba, és már robogtak is haza. A nagy rohanásban
Margaret azonban ottfelejtette Lolly babát az egyik padon.
– Otthagytam – mondta Margaret remegve.
– Kit, anya? – kérdezte Jane.
– Lollyt. A babámat. Megkeresed nekem?
– Az elveszett kisbabádat? – kérdezte Jane keserűen.
– Hagyd abba – sziszegte Sylvie.
– Persze – nyugtatta Jane az anyját. – Megkeresem neked.
– Neki is adjatok egy szelet süteményt. – kérte Margaret.
– Persze, ne aggódj.
– Nézd – Sylvie ijedten mutatta a digitális tesztet a nővérének. –
Kettő negyvenegy; túl magas. Örülök, hogy mindannyian ettünk a
süteményből, de itt az ideje, hogy ismét diétázzunk, anya.
– Szerintem is – helyeselt Jane, és megsimogatta anyja kezét,
majd felállt, és kinyújtózott. Az inge felcsúszott, és szabadon hagyta
formás hasát, megmutatta selymes bőrét.
Margaret megcsiklandozta a lányt, Jane pedig mosolygott.
– Mindig ezt csináltam, amikor kisbaba voltál.
Jane bólintott. Tekintetük összeforrt, és Margaret gondolatban
ismét messze járt. Azokra a napokra gondolt, amikor Jane
megszületett, és kezében tartotta az apró, törékeny csecsemőt. A
kisbaba mélykék szemébe nézett, és sohasem akarta elengedni.
Egyetlen babának sem volt annyira tiszta és hideg tekintete. És Jane
szemei mit sem változtak az évek során.
Margaret nézte elbűvölő, csinos és sikeres lányait. Tudta, hogy
volt, amikor becsapta a gyerekeit. Először is azzal, hogy hozzáment
az apjukhoz, és gyermekeket szült annak a férfinak. A férje nem a
megfelelő ember volt erre a szerepre. Üzletember volt, sokat utazott,
jött-ment, ahogy kedve tartotta. Legtöbbször inkább csak ment.
Margaret hamar rájött, dolgoznia kell, ha el akarja tartani a családját.
A Szent Regina egyházi iskolában végzett, visszament tehát a
kedvesnővérekhez, hogy tanácsot kérjen tőlük. Ők azt javasolták,
hogy válassza a tanári pályát, szerezzen egyetemi diplomát, és a
tanulmányai mellett vállaljon részmunkaidős állást a helyi iskolában.
Margaret beiratkozott a Rhode Island-i egyetemre, és közben
helyettesítő tanárként dolgozott a helyi középiskolában. Anyja a
közelben lakott, és iskola után vigyázott a lányokra. Mihez is kezdett
volna Margaret az anyja nélkül.
A lányoknak boldog életük volt. Margaret ebben biztos volt. Bár
tudta, hogy mély sebeket hagyott maga után az, hogy az apjuk
elhagyta őket. De az apjuk szerette az alkoholt, nem vetette meg a
nőket. Gyakran tűnt el hosszú időre, sokat veszekedett a feleségével,
és a gyerekek gyakran látták sírni emiatt megbántott anyjukat.
Margaret mindent megadott lányainak, és a lányok tökéletesek
voltak. Jane hirtelen jött vadsága éppen ezért lepett meg mindenkit.
Amikor Margaret Jane kék szemébe nézett, azokra a különös
dolgokra gondolt, melyeket a lánya láthatott. Úgy tűnt, Manhattan
több millió kilométerre van, és mindenképpen furcsa életet kínált egy
olyan törékeny lánynak, aki annyira szerette a természetet, a
madarakat, a fákat.
– Hol voltál eddig, kicsim?
– A saját életemet éltem – felelte gyengéden Jane.
Sylvie nagyot sóhajtott.
– De most hazatértél.
– Igen, itthon vagyok.
Némán ültek az alkonyatban. Margaret lehunyta a szemét, és
maga előtt látta Lolly babát. Rajongásig szerette azt a babát, és
nagyon hiányzott neki. Ó, mennyit sírt azon az első, egyedül töltött
éjszakán…

– Kölcsönkérhetem az autót? – kérdezte Jane.

Sylvie éppen a süteményes tányérokat mosogatta.
– Nem hiszem, hogy rajta vagy a biztosításon.
– A biztosításon?
– Igen, anya nevén van.
– De te vezetheted, nem?
– Igen, én ugyanabban a házban lakom.
– Nos – mondta Jane mosolyogva –, nekem még mindig van itt
szobám. Minden biztosítótársaság tudja, hogy bármikor
hazaköltözhetek. Szerintem, ha probléma lenne, akkor mondhatnánk
azt, hogy újra itt élek. Mi történt a te autóddal?
– Eladtam – mondta Sylvie, és Jane kezébe nyomta a tiszta
tányérokat. – Amikor otthagytam a munkahelyemet, tudtam, hogy
szorosabbra kell húznom a nadrágszíjat.
– Szeretted azt az autót – mondta Jane. Emlékezett arra a
karácsonyi képeslapra, melyet húgától kapott három éve. Sylvie piros
mikulás sapkában egy öreg, nyitott tetejű MGBnek támaszkodott.
– Anya autója éppen jó. Elvisz bennünket bárhova.
Jane nagyon csodálkozott, mikor megtudta, hogy
 Sylvie milyen autót vett: egy angol, extravagáns, de egyáltalán
nem praktikus kabriót. Jane ámult, hogy húga milyen romantikus,
most azonban sajnálta, amiért el kellett adnia.
– Akkor nem gond, ha elviszem a nagy traktort?
– Nem. Csak azt gondoltam, ez az első estéd itthon, biztosan
fáradt lehetsz. De menj nyugodtan.
Jane felmarkolta a kulcsokat, és az ajtó felé indult. Felkapta a
kabátját, és a hátában érezte Sylvie szúrós tekintetét. Tudta, húga azt
várja, hogy magával hívja.
– Egyébként hova mész? – kérdezte Sylvie. – Kezd sötétedni.
– Csak körbejárom a várost. Szétnézek – mondta Jane, és
kinyitotta az ajtót. Tudta, ha megfordul és Sylvie szemébe néz, el kell
hívnia magával. Inkább kisietett az utcára.

A telihold megvilágította a kertet. Dylan sokáig dolgozott, egész

nap az elhalt ágakat és a vadhajtásokat nyeste le a fákról. Késő volt,
ezért felkapta a létrát, és elindult. A göröngyös úton sérült lábába
időnként belehasított a fájdalom. Sokszor még a befúródott lövedéket
is érezte. Megpróbált nem gondolni Isabelre. Ha lenne valaki, akihez
szólhat, a gondolatai biztosan nem a múltban járnának.
Arra gondolt, hogy megáll bátyja házánál. Már biztosan
megvacsoráztak, Eli az edényeket pakolja el, Sharon pedig segít
Chloénak a házi feladatban. Aztán rájött, most nincs abban a
hangulatban, hogy meghallgassa az izgatott Chloe történeteit az
iskoláról, a történelemleckéről, hogy hallja, amint a hegedűjén
gyakorol, és azt kiabálja:
– Hallgasd csak, Dylan bácsi! Mozart! Dylan lelassított, lépteket
hallott. Körbefordult, de nem látott semmit. Nyáron a kisgyerekek
gyakran belógtak a kertbe, és almát szedtek, áprilisban pedig fiatal
szerelmesek ültek a hatalmas gyümölcsfák alatt. De még csak
március volt, túl hűvös a romantikázáshoz.
Hirtelen egy autó motorja hallatszott a közelből. Dylan földje
mellett egy keskeny út vezetett, nem sokan közlekedtek erre. Talán
Chloe kérte meg barátnője, Mona anyját, hogy látogassák meg Dylant
a kertben. Az autó lassan közeledett, Dylan már a lámpákat is látta
A kék kombi ablaka nyitva volt. Az autóból zene szűrődött ki.
Dylan egy sötéthajú nőt látott a kormánynál, az egyik keze lazán
tartotta a kormányt, a másikat pedig kilógatta az ablakon. A nő
fekete bőrkabátot viselt. Ahogy elhaladt Dylan mellett, tekintetét a
férfira emelte. Majd a gázra lépett, és továbbhajtott. Bár Dylan
korábban még nem találkozott a nővel, mégis valahogy ismerősnek
tűnt neki.
Jane megtalálta a házat.
Már tíz éve nem járt erre, ezért az internetről nyomtatta ki a
térképet. Csak bebillentyűzte a család, az utca és az állam nevét,
„Chadwick, Crofton, Rhode Island”, és a számítógép már ki is dobta a
megfelelő térképet és az útirányt.
Mielőtt elköltözött New Yorkba, megnézte a nevet a
telefonkönyvben. Vásárolt egy térképet, bejelölte rajta az utcát, és
megkereste. Azóta azonban eltelt tizennégy év, és szinte teljesen
elfelejtette az utat.
Az interneten a környékről készült fotókat is megnézhette. A
család háza az út végén állt, egy hatalmas gyümölcsöskert
szomszédságában, apró tavak és patakok vették körül. Croftonban
több Chadwick is lakott, köztük a földrajz tanárnő Virginia Chadwick,
Eli és Sharon Chadwick, és egy Dylan nevezetű, aki ugyanabban az
utcában lakott.

Jane Eli és Sharon házát kereste. Kezei remegve tartották a

kormányt. A levegőben virágillat terjengett, a Hold fénye sejtelmesen
tükröződött a párás úttesten. Jane benézett a gyümölcsösbe, és egy
férfit pillantott meg. A szíve hirtelen nagyot dobbant. A szakállas,
karcsú, magas, tekintélyt parancsoló férfi vállán létrát, kezében
fűrészt cipelt. Rezzenéstelen arccal figyelte Jane-t, és úgy állt ott,
mintha ő lenne a kert őrzője. Jane szája kiszáradt, és úgy érezte,
mintha lopáson kapták volna.
Jane a gázra lépett, és sietve továbbhajtott. Amikor megérkezett a
ház elé, melyet keresett, szíve majd kiugrott a helyéről. A ház még
mindig fehér és takaros, a spaletták zöldek voltak, az ajtó felett
rózsakoszorú lógott. A kékre festett postaládán szép, fehér betűkkel
írt felirat állt: „Chadwick család”. A földszintet lámpák világították
meg. Az emeleten egyetlen rózsaszín függönyös ablak mögül
szivárgott ki halvány fénysugár. Jane sokáig nézte a házat: úgy tűnt,
kedves emberek lakják. Minden tökéletes lehet ebben a házban.
Jane jelenléte senkin sem segítene. Bolondnak tartotta magát.
Már hallotta is anyja hangját:
– Megbolondultál? Minek mentél oda? Tönkre akarod tenni
mindannyiunk életét?
 Nem. A válasz nem, senkit sem akart tönkretenni. Sohasem akart.
Ezért lett cukrász, hogy édesebbé és boldogabbá tegye az emberek
életét. Hogy esküvői vagy születésnapi tortákat süssön. Hogy
hálaadásnapi pitét vagy teasüteményt készítsen összejövetelekre.
Csodálatos, ízletes, zamatos süteményeket marcipánból, erdei
gyümölcsből és cukormázból, fészket három tojással a tetején.
Visszament az útra, és megfordult. Egy pillanatra még lelassított,
és felpillantott a rózsaszín függönyökre. Azon gondolkozott, vajon
milyen születésnapi tortát kapott idén Chloe – ez volt a kislány neve.
Nagyot sóhajtott, és arra a férfira gondolt, akit a gyümölcsösben
látott. Azon tűnődött, vajon Elit vagy Dylant látta-e. Jóleső érzéssel
töltötte el a váratlan találkozás valakivel, aki közel állhatott
Chloéhoz.
Lassan indult visszafelé, szeretett volna rámosolyogni a férfira, de
amikor elhaladt a kert előtt, már nem látta sehol. Útban hazafelé még
betért egy üzletbe. Vásárolt egy babát az anyjának, egy újat a helyett,
melyet már réges-régen elveszített.
 HARMADIK FEJEZET

A macskáknak minden tavasszal kiscicáik születtek. Chloe

Chadwick szerint nagyszerű volt, hogy egy gyümölcsöskert mellett
laktak. A macskák esténként táncra perdültek a holdfényben. A szülei
természetesen nem hittek neki. Szerintük a macskák éjszakánként
felfedezni és vadászni indultak. De Chloe tudta, hogy a szülei
tévedtek.
Az évek során a kislány jó barátja lett ezeknek az állatoknak. A
macskák megtanították fára mászni, együtt figyelték a madarakat, és
bármi is történt körülötte, vagy zajlott le benne, kedvencei
megnyugtatták.
Az iskolából hazafelé menet megtöltött egy edényt
macskaeledellel. Az étel szaga számtalan macskát vonzott oda a
környékről.
– Helló mindenkinek – mondta Chloe, és letette az edényt a
földre. A macskák hangosan nyávogtak, és egymást félrelökve
nyomultak az ennivalóhoz. A lány örömmel nézte őket, és lelkét
boldogság töltötte meg.
– Nem várhatod el a macskáktól, hogy ne egyenek húst, csak
azért, mert te sem eszel – dorgálta az anyja.
– Miért nem?
– Chloe, a macskák húsevők. Úgy, mint az oroszlánok és a
tigrisek.
Chloe nemrégen fedezte fel, hogy a fűszeresnél különleges,
vegetáriánus macskaeledelt lehet vásárolni. Drága volt ugyan, de
mégis megérte.
– Ki kell állnom az elhatározásaim mellett – mondta határozottan
az anyjának.
– Azt akarod, hogy éhezzenek a macskák?
– Nem fognak éhezni. Vad macskák, anya. Amikor befejezték a
táncot, elmennek vadászni.
– És azt nem bánod, ha elkapják az egereket? – kérdezte az anyja.
 – A vadászás az ösztöneikhez tartozik. Az egyetlen problémám az,
hogy az emberek olyan ételeket adnak nekik, melyek disznó vagy
marhahúsból készülnek. Tudtad, hogy a disznók éppen olyan
intelligens állatok, mint a delfinek?
– Igen, tudtam. Már mondtad.
Chloe az anyjára nézett. Az asszony zöld kertésznadrágot, kék
szalagos szalmakalapot és könnyű, apró virágmintás kesztyűt viselt.
Anyja szerette a szépet, kertjük mindig nagyon gondozott, takaros
volt.
– A disznók egész életüket ólakban töltik, melyek olyan kicsik,
hogy szinte meg sem tudnak fordulni bennük – mondta Chloe
szemrehányóan.
– Elég, Chloe.
– Mi lesz ma a vacsora?
Az anyja nem válaszolt. Szorgosan ültette a virágokat, mindenütt
nárciszok, tulipánok, százszorszépek illatoztak.
Egy hét múlva az almafák és az orgonák is virágba borulnak.
– Anya?
– Csirkesült.
– Tudtad, hogy a csirkék egész életüket…
– Elég. Ehetsz salátát és sült krumplit.
– Mennem kell dolgozni – mondta Chloe. – Majd útközben
bemegyek a salátabárba.
– Azt hittem, keddenként nem dolgozol.
Egyáltalán ugyanazt a nyelvet beszélik? Ugyanabban a házban
élnek? Minden rendben van az anyjával? Chloe még szombaton
cserélt Marty Forddal, és tisztán emlékezett arra, hogy elmondta az
anyjának. Hallott már olyan idős emberekről, akik hajlamosak
elfelejteni dolgokat. De az ő anyja még csak ötvenkét éves volt, igaz,
idősebb, mint sok barátjának az anyja, de még mindig nagyon
fiatalos.
– Rendszerint nem kell keddenként dolgoznom, de Marty
megkért, hogy cseréljek vele – mondta Chloe lassan, tagoltan.
Figyelte az anyja reakcióit. Gyakran aggódott amiatt, hogy a szülei
megbetegszenek. Amikor kislány volt, sokszor állt alvó szülei ágya
mellett, és figyelte őket. Attól félt, hogy egyszer csak nem vesznek
levegőt, hirtelen meghalnak, és nem lesznek mellette többé. Ha
hallotta őket a csukott ajtók mögött veszekedni, mindig attól
rettegett, hogy annyira felizgatják magukat, hogy egyszer csak holtan
esnek össze.
– Rendben van – nézett fel anyja. – Már mondtad, csak
elfelejtettem. Várj egy kicsit, elviszlek kocsival.
– Nem kell, biciklivel megyek.
– Nem, drágám. Már besötétedik, mire hazaérsz, és nem
szeretem, ha olyankor biciklizel.
– Úgyis hamarosan megszerzem a jogosítványt.
– Szerintem várjunk még azzal.
– De már…
– Meglátjuk. Még csak most lettél tizenöt éves – mosolygott az
anyja.
– Jól néz ki – mondta Chloe, és a lila petúniák felé bökött.
– Köszönöm – válaszolta az anyja, és lesöpörte a kesztyűjéről a
földet.
– Miért ültetsz virágokat, hiszen nyílnak a vadvirágok, és
hamarosan az almafák is virágba borulnak? Szerintem a vadvirágok
sokkal szebbek.
– Nem feltétlenül szép az, ami nem rendezett, nem megművelt. A
gyümölcsöskert sem olyan, mint régen volt – nézett a kertre az anyja.
– És a kert már nem is a miénk. A nagybátyád végeláthatatlan csatát
vív, hogy rendbe hozza az oly régóta elhanyagolt kertet.
Chloe üres tekintettel bámulta a kertet. Hallotta a szüleit beszélni
arról, hogy Dylan bácsi nem hagyta, hogy eladják a gyümölcsöst egy
építési vállalkozónak, aki új házakat épített volna a telken. Szerintük
ezzel sokkal több pénzt kerestek volna.
Chloe szíve összeszorult. Tudta, hogy Dylan bácsinak azért fontos
annyira, hogy felélessze a gyümölcsfákat, mert így szeretett volna
adózni Amanda néni és Isabel emlékének. Minél több fának és vadon
élő állatnak adta vissza a reményt egy új életre, annál inkább
csökkent a már szinte elviselhetetlen fájdalom a szívében.
Isabel annyira közel állt Chloéhoz, mintha a testvére lett volna.
Bár New Yorkban élt, minden ünnepet és nyaranta egy hetet Rhode
Islanden töltött. A nagyapjuk akkor még élt, s a gyümölcsöskertben,
mely az övé volt, sok embert foglalkoztatott. A gyerekek imádtak a
hatalmas fák alatt heverészni, együtt figyelték a madarakat, és
lopkodtak az érett almából.

Ú
 Amikor Isabel meghalt, Chloe egy egész hónapig nem beszélt. Úgy
érezte, mintha kitéptek volna egy darabot a szívéből; képtelenség volt
ekkora fájdalommal élni. Körülötte mindenki csak suttogva beszélt, ő
pedig szinte ki sem mozdult az ágyból. Nem sok mindenre emlékszik
azokból az időkből, talán csak arra, hogy Dylan bácsi az ágyánál ül, és
a kezét fogja.
– A szüleid szeretnek téged. Úgy, ahogy én szeretem Isabelt.
Chloe tizenegy éves volt. Dylan szemébe nézett, és megérintette az
arcát. Nagybátyja lefogyott, arca beesett, szemei fájdalmat tükröztek.
– Elment – Chloe hetek óta először szólalt meg.
– Nem. Ha szeretsz valakit, sohasem megy el. Örökre a szívedbe
zárod.
– Ez nem igaz – sírt Chloe. – Elment – szipogta. – Elment. – A
szavak örökre beivódtak a szívébe. A szavak, melyeket szülőanyjának
mondott volna, egyszeriben megválaszolhatatlan kérdéssé változtak.
– Nem szeretett engem eléggé? Miért hagyott el? – Ebben a
pillanatban Chloéból rövid, addigi életének minden fájdalma
kiszakadt.
Dylan bácsi finoman ringatta unokahúgát. A kislány szülei
mögöttük álltak, és egy perc múlva Chloe apja megfogta öccse vállát,
anyja pedig kezébe vette lányát. Chloe emlékezett, hogy anyja
sértetten és haragosan suttogott neki. Megbántódott, azt hitte, hogy
Chloe egy másik, az életéből eltűnt személyre gondolt: az igazi
szülőanyjára, aki oly régen elhagyta őt.
Dylan bácsi nem borotválkozott meg többé. Chloe tudta, azért,
mert Isabel utoljára ott érintette és csókolta meg apját, és Dylan meg
akarta őrizni ezt az utolsó érintést és csókot. Őszinte szeretet volt ez,
őszinte, odaadó szülői szeretet.

Chloe fájdalommal telt szívvel szaladt be a házba, hogy átöltözzön

a munkahelyi egyenruhájába. Megmosta az arcát, belenézett a
tükörbe, és megfésülködött. Arra gondolt, ha elég hosszan nézi az
arcot, mely a tükörből visszanéz rá, láthatja igazi anyja arcát, és
megkérdezheti tőle: miért, hogyan…
Szomorúan ment ki az autóhoz. Az új kisterepjáró tiszta volt, az
apja minden szombaton lemosta, anyja pedig minden másnap
kiporszívózta. Szülei zárt ajtók mögötti vitatkozásai megőrjítették, de
őszinte tisztelettel gondolt arra, mennyire rendben tartják a házat, az
autót. Mennyire más volt Chloe, mint a szülei! Akaratlanul is arra
gondolt, hogy mit keres ő ebben a családban, melybe természeténél
fogva annyira nem illett bele.

A folyó túlpartján, egy másik városban Jane süteményt sütött. Egy

edénybe összekeverte a hozzávalókat. Bár Sylvie határozottan
megtiltotta, ő mégis lehozta anyját a földszintre.
– Jól vagy, anya? – kérdezte Jane, miközben kimérte a lisztet a
süteményhez.
– Jól vagyok, drágám – mondta Margaret, és körbenézett. Az
asztalnál ült, és az új babáját ölelte. – Olyan jó újra a saját
konyhámban üldögélni.
– Hogy van a lábad?
– Semmi baja. Remélem, vissza tudsz vinni az emeletre, mielőtt a
húgod hazaér. Ő nem hagyná, hogy felkeljek az ágyból.
– Ez úgy hangzik, mintha ő lenne a börtönőröd.
– Az is! Sylvie csodálatos, nagyon szeretem őt, de néha úgy érzem
magam, mint egy hatéves gyerek, nem mint az anyja. Én
iskolaigazgató voltam, hozzászoktam, hogy én adom a parancsokat.
– Emlékszem, azt nagyon jól csináltad.
Margaret nevetett. Jane nem akarta megbántani az anyját, és
örült, hogy Margaret viccnek vette az egészet.
– Valóban azt mondták rólam, hogy keménykezű igazgató vagyok.
Óriási változásokat kellett megélnem az iskolában. Amikor Sylvie és
te kicsik voltatok, a legnagyobb problémánk az volt, hogy a gyerekek
leveleztek az óra közben, beszélgettek a könyvtárban, verekedtek az
ebédlőben. Amikor eljöttem, fémdetektorok álltak a bejárati ajtók
előtt, és minden kisdiákot szigorúan ellenőrizni kellett, nehogy kést
vagy fegyvert vigyenek be az épületbe. Micsoda győzelem!
– Gyarlóság – javította ki Jane.
– Mondd, mit is sütünk? – kérdezte Margaret, és úgy tett, mintha
meg sem hallotta volna Jane-t.
– Kekszet – felelte Jane. – Cukor nélkül, így te is ehetsz belőle.
– Csodálatos. Tudod, Sylvie olyan kegyetlen velem. Időnként úgy
tűnik, mintha vissza akarná adni azt, hogy gyerekkorában nem
engedtem, hogy sok édességet egyen.
– Nem hiszem, anya.
– Tudom, ő olyan kedves hozzám. És tudom, hogy te is ezért jöttél
haza. Mit mondott neked?
– Elestél, és fájdalmaid vannak.
 – Igen, elvágtam a lábam, amikor elestem. De igazából a lábfejem
fáj – mondta Margaret elgyötörten. – Valami mágnest akarnak a
cipőmbe tenni. El tudod ezt képzelni?
– Tényleg?
– Ez egyfajta fájdalom elvezető. Csak beteszed a cipődbe, és a
mágneses erőnek köszönhetően elvezeti a fájdalmat.
– Nagyon tudományosan hangzik – mondta Jane vigyorogva.
– Úgy hangzik, mint egy főzőshow – lépett be Sylvie a konyhába,
megpakolt bevásárlótáskákkal. – Miről beszélgettettek?
– Anya mágneseiről – mondta Jane, és felállt, hogy segítsen
Sylvie-nek. – És egyébként használ?
– Hát… – kezdte Sylvie.
– Igen – vágott közbe Margaret. – Hinnem kell benne. Nem
szedhetem többé azokat a fájdalomcsillapító pirulákat. Rémes, nem
tudom, hol jár az eszem, és elfelejtek dolgokat. Hiába hagytam abba
a gyógyszerek szedését, még mindig olyan… kíváncsiskodó vagyok.
– Milyen, anya?
– Olyan értetlenkedő – mondta határozottan, de szemei elárulták
bizonytalanságát.
– Olyan feledékeny? – segített Jane.
– Pontosan – és magához szorította a babát, melyet Lollynak
nevezett el. – Tudjátok ti, miről beszélek.
Jane a babáját szorongató anyjára nézett, és összeszorult a szíve.
Mit szólnának a diákjai, ha most látnák? Margaret Porter az erőskezű
igazgatónő, a határozott, értelmes, művelt tanárnő egy babával
játszik. Bár a babát előző este Jane vette az anyjának, erre mégsem
számított. Anyja az élettelen kis játékszernek mondott halkan
valamit, mintha egy titkot árulna el neki. Jane megremegett.
Emlékezett arra a napra, amikor ő suttogott egy kisbabának. Szeme
könnybe borult, és fájdalmasan fordította el az arcát.
– Te jó isten – kiáltott Sylvie, miközben a táskákat pakolta ki.
Jobban megnézte a hamburgeres zacskót.
– Mi a baj? – kérdezte Margaret.
– Nézd meg – nyomta az orra alá a csomagolópapír egy darabját.
– Mi van rajta? – kérdezte Jane kíváncsian.
– A tehenek gyönyörű állatok. Valóban meg akarod enni őket?
– Milyen aranyos – mondta Margaret.
– Ez egyáltalán nem vicces – kiáltott fel Sylvie. – Egészen a
croftoni SaveRite üzletig mentem, hogy friss húst vegyek, és most
tessék.
– Mániákusok mindenütt vannak – mondta Margaret.
– Megmérem a cukrod, aztán rögtön felhívom az üzletvezetőt.
Ebből a húsból nem eszünk.
Jane figyelte, ahogy Sylvie előveszi a tesztet a szekrényből. Húga
testtartása egyértelműen kifejezte, hogy óriási terhet cipel a vállán:
gondoskodnia kell beteg anyjáról, és most még egy kellemetlen
ügyben is intézkednie kell.
– Tényleg ágyban lenne a helye – suttogta Jane-nek.
– Sajnálom – súgta vissza Jane.
Sylvie Jane kezébe nyomta a babát, hogy meg tudja mérni anyja
cukorszintjét.
– Őrültség, nem? Valaki az én koromban egy babát szorongat. De
annyira emlékeztet az első Lolly babámra, és az én két kislányomra.
A két legboldogabb nap az életemben az volt, amikor
megszülettettek.
– Maradj nyugodtan, anya – kérte Sylvie.
– És most itt vagytok. Egy álom, hogy mindketten itthon vagytok
– mondta Margaret. Könnyek tódultak a szemébe, Jane pedig
előrenyúlt, hogy letörölje anyja arcáról a meleg, bársonyos cseppeket.
– Hosszú ideig nem is reméltem, hogy hazatérsz egyszer.
– Tudhattad, hogy igen.
Margaret a fejét rázta.
– Egy-egy ünnep, karácsony, a nyugdíjas búcsúztatóm, mindig
jöttél-mentél. Már akkor is szerettem volna, ha itthon maradsz.
Szerettem volna, ha újra beköltözöl az emeleti szobádba.
Jane szótlanul adta vissza anyjának a babát. Nem véletlen, hogy
amint lehetősége volt rá, elköltözött otthonról. Bár szerette az anyját,
és tudta, hogy Sylvie-nek segítségre van szüksége, Jane mégsem
tudta elfelejteni soha, amit anyja tett vele.
– Készítsek egy teát? – törte meg Sylvie a csendet.
– Az csodálatos lenne, drágám – mondta Margaret.
Jane még mindig szótlanul állt. Nem kételkedett abban, hogy az
anyja nagyon szerette őt, de a szeretet nem enyhítette bánatát. Évek,
emlékek, két élet változott meg.
– Jane?
– Ha vártok egy pár percet, akkor készen lesz a keksz.
Sylvie bólintott, és a telefonhoz lépett. Felemelte a kagylót, és
tárcsázott.
 – Kit hívsz? – kérdezte a nővére.
– A SaveRite üzletvezetőjét. El kell mondanom, mit találtam a hús
csomagolásán.
– Csak valaki, aki szereti a teheneket. Nem kell rá odafigyelni.
Attól még megeheted a hamburgert.
– Ezt csak azért mondod, mert te vegetáriánus vagy – mondta
Sylvie, és tárcsázta a számot. – Nem tudhatjuk biztosan, hogy a hús
nem mérgezett-e.
Jane mosolygott, és megnézte a süteményt. Olyan jó, de mégis
ijesztő volt itthon lenni. A torkában gombóc volt, szeme megtelt
könnyel. Jobban ragaszkodott ehhez a két nőhöz, mint bárkihez ezen
a világon. De azt a gyermeket, akit elhagyott, még náluk is jobban
szerette.
 NEGYEDIK FEJEZET

Az üzletvezető, Mr. Achilles Fontaine irodája légkondicionált volt.

A férfi öltözködése, viselkedése mindig megmosolyogtatta Chloét.
Leginkább egy francia muskétásra emlékeztette.
– Nézd meg ezeket, Chloe – és a kislány elé tolt néhány füzetlapot.
Chloe bólintott. A saját kézírását még fejjel lefelé is el tudta
olvasni: Ez a kacsa egy kiskacsa anyja volt; Mú-mú, ne egyél meg
engem!; Miért nem próbálod ki az ízletesebbnél ízletesebb
zöldségeket?; Vásárolj inkább egy dúslevelű salátát ehelyett a
döglött disznócomb helyett!
– Nagyon csalódtam benned, Chloe. Kedveltelek téged, azt hittem,
hasznos tagja vagy a csapatunknak.
Chloe bólintott. Sajnálta Mr. Fontaine-t, mert nem értette meg,
hogy miért cselekedett így.
– De te nem akartál a csapat tagja lenni, igaz?
– Ez attól függ, milyen csapatról beszélünk.
– A SaveRite csapatáról, természetesen.
– Nem, valóban nem.
– Amit tettél, megbocsáthatatlan. Igaz, én gyerekkori
csínytevésként értékelem, de akkor is megbocsáthatatlan.
– Ez nem csínytevés volt – vágott vissza Chloe.
A férfi zavarba jött. Chloe csak a bezárt állatokra tudott gondolni.
– Amit tettél, nem maradhat következmények nélkül. Minden
vásárlónknak, aki megkapta az üzeneted, vissza kell fizetnünk a
vételárat. Tudod, mennyibe fog ez nekünk kerülni?
– Nem.
– Száznegyvenöt dollárba, vagy talán még többe. Mennyit kell
ennyi pénzért dolgoznod, Chloe? Számold csak ki!
Chloe nem válaszolt. Kirúgták, semmi értelme nem volt, hogy
mentegesse magát. Ki akart állni az elhatározása mellett, és remélte,
hogy legalább néhány állat életét megmentette.
– Megérted a dolog komolyságát, Chloe?
 – Igen, teljes mértékben.
– Örülök, hogy ezt hallom. Nem hagyhatom, hogy továbbra is itt
dolgozz, de remélem, életre szóló lecke volt ez a számodra. Meg
tudod mondani, miért csináltad?
Chloe megköszörülte a torkát, és az üzletvezető szemébe nézett.
– Igaza volt, Mr. Fontaine. Valóban nagyon komoly dologról van
szó – mondta nyugodtan. – Az anyaállatokat elválasztják a
kölykeiktől. Hallott már valaha sírni egy kisborjút, Mr. Fontaine?
Annyira keserű, olyan szomorú. És mindez miért? Hogy az emberek
hamburgert ehessenek.
– Chloe – mondta a férfi sápadtan az asztalra csapva. –
Kihívhatnám a rendőrséget, és hitelrontással vádolhatnálak. De én
nem teszem. Szedd össze a dolgaidat, és azonnal távozz innen. Ha
még egyszer meglátlak az üzletemben, hívom a rendőrséget.
Chloe bólintott, visszaadta az egyenruháját, megfogta a táskáját,
és távozott. Kifordult az irodából, és a hátán érezte a többi gyerek
tekintetét. „Mú-mú” – mondták, mikor Chloe megállt a telefonnál,
hogy szóljon az anyjának. Nem volt nála apró, ezért inkább gyalog
indult haza. Az anyja biztosan nagyon leszidja majd.

Dylan gondolataiba merülve autózott a téli hidegben kátyússá vált

úton. Óvatosan haladt, nehogy elüssön egy erre kóborló szarvast,
vagy elhagyjon néhányat a platóra pakolt kisfákból. A
gyümölcsöskert minden idejét lekötötte. Örömmel végezte új
feladatait: kevesebbet gondolt Amandára és Isabelre.
Annyira lekötötték a gondolatai, hogy szinte észre sem vette,
amikor elhaladt az unokahúga mellett. A fékre lépett, és
visszatolatott.
– Dylan bácsi – örült Chloe. Hatalmas hátizsákja súlya alatt alig
bírt kiegyenesedni.
– Mit csinálsz itt a sötétben? Azt akarod, hogy valaki elüssön? Na,
ugorj be!
Chloe berakta a zsákját, majd beszállt, és hátranézett.
– Nahát, új facsemeték!
– Igen.
– Nagyszerű. A kert ismét szép lesz.
– Gondolod, Chloe?
– Biztos vagyok benne. És tökéletes otthona lesz a madaraknak, a
szarvasoknak, a prérifarkasoknak és a rókáknak.
 – Igazad van, a vadon élő állatokra gondolni kell. Csak azt
remélem, addig nem bántják a facsemetéket, míg gyökeret nem
eresztenek.
– Bárcsak mindenki úgy gondolkozna, mint te, Dylan bácsi –
sóhajtott Chloe.
Dylan nevetett. Régen nem úgy ismerték, mint aki gondoskodna
az állatokról. Természete, jelleme valóban hatalmasat változott az
elmúlt években.
– Nem hiszem, hogy a szüleid egyetértenek veled.
– Nem. Ők azt remélik, hogy hamarosan feladod a küzdelmet,
túladsz rajta egy gazdag vállalkozónak, és akkor még több pénzhez
juthatnak – mondta Chloe a fejét rázva.
– Mi a baj, Chloe Chadwick? – kérdezte a kislányra mosolyogva
Dylan.
Chloe habozott.
– El fogod mondani a szüleimnek.
– Talán igen, talán nem. Tégy próbára.
– Kirúgtak.
– Iiiigen? És miért?
– Kiálltam az elhatározásom mellett. És tényleg csak erről volt
szó. Néhány csomagolópapíron kis üzeneteket küldtem a
vásárlóknak, és arról próbáltam őket meggyőzni, hogy ne egyenek
több húst. Adjanak esélyt az állatoknak, és vásároljanak inkább
salátát. Mr. Fontaine pedig félreértette.
– Ki az a Mr. Fontaine? Az üzletvezető?
Chloe elgondolkodva bólintott.
– Chloe, te okos lány vagy. A legokosabb, akit én valaha is
ismertem. Nem gondolhattad komolyan, hogy az üzletvezető örülni
fog a kis akciódnak.
– Nem, mert egy ütődött majom. Ráadásul idióta selyemingeket
hord. Úgy néz ki, mintha a hatvanas évekből csöppent volna ide. És
maradi gondolkodású.
– Azért, mert húst eszik és nevetséges ingeket hord?
– Csúnyán viselkedett velem. Csak úgy kirúgott!
– Nem vághatod le azt a kezet, amelyik etet!
– Azért csinálta, mert gyűlöl engem. Látnod kellett volna, hogyan
nézett rám, mert miattam vissza kell adnia néhány embernek a
pénzét. Nekem kellene őt gyűlölnöm!
 Dylan csöndben hallgatta Chloe panaszáradatát. Elgondolkozva
kormányozta az autót, lágy szellő fújt be az utastérbe, és érezte, hogy
Chloe megböki őt. Arra várt, hogy Dylan mondjon valamit. Kettejük
kapcsolatát szoros kötelék fűzte össze, Chloe bölcs tudorként
tekintett Dylanre. Eszébe jutott Isabel: a lánya annyi idős lenne, mint
Chloe. Akár Isabel is ülhetne mellette. Vajon akkor mit tanácsolna
neki?
– Gyűlölet… Egy éjszaka, egy csillagoktól mentes éjszaka –
suttogta.
– Tessék, Dylan bácsi?
Dylan szótlanul vezetett tovább. Az ingzsebében cigaretta után
keresett.
– Dylan bácsi?
Nem mondhatta el imádott unokahúgának, hogy az elmúlt éveket
azzal töltötte, hogy feldolgozza a szívében összegyűlt bánatot, és
szabaduljon a gyűlölettől. Hirtelen egy szarvas szaladt át előttük az
úton. Dylan a fékre taposott. Chloe az útra meredt, remegve figyelte,
ahogy a szarvas áthalad előttük.
– Itt jönnek – suttogta.
– Az egész család – válaszolta Dylan.
– Az egész család – ismételte Chloe, és tekintetével az erdőben
kereste a többi szarvast.
Dylan várt, nem hajtott tovább. Nem volt biztos benne, hogy az
egész család átment előttük. Csak amikor újra csend szállt az erdőre,
akkor lépett ismét a gázra.

Dylan bácsi letette Chloét a házuk előtt. Anyja az ajtóban várta,

csípőre tett kézzel. A bentről kiszűrődő fényben úgy nézett ki, mint
egy égi tünemény. Dylan odaköszönt neki, és biztatóan csak annyit
mondott:
– Nem lesz semmi gond. Anyád megérti majd a helyzetet.
– Persze, biztosan – mondta Chloe. Dylan bácsi nem látott bele az
életükbe. Chloe tudta, hogy az anyjában gyűlik a harag, és egyszer
majd kitör belőle minden, mint egy vulkánból.
Chloét az anyja rögtön kérdőre vonta. Chloe nem tagadott
semmit, inkább elmesélte az egész történetet a csomagolásra írt
megjegyzéseiről, arról, mennyire dühös volt Mr. Fontaine, és végül
miért rúgta ki.
 Az anyja karba font kézzel hallgatta, aztán behívta az apját, és
Chloénak az egész történetet újra el kellett mesélnie.
Miért voltak a szülei mégis megbocsátóak? Dühüknek egyetlen
jele apja vörös arca, anyja elvékonyodó ajka volt, amikor ezt mondta:
– Másik munkát kell keresned. Spórolnod kell a főiskolai
tanulmányaidra, és ha azt hiszed, hogy a vegetáriánus
macskaeledelre adunk pénzt, nagyon tévedsz. Az élet nagyon drága
mulatság, Chloe. Tiltakozásból nem lehet megélni és élelmet
vásárolni.
Chloe nem magyarázkodott. A hátsó udvarra sétált, és megrázta a
macskaeledeles zacskót. A hangra előbújtak a macskák a
rejtekhelyeikről; a bokrok alól, lejöttek a fákról. Szemük világított a
sötétben, és Chloe szíve megtelt szeretettel. Mintha sok gyerek anyja
lett volna. Annyira szerette ezeket a macskákat, s el sem tudta
képzelni, hogy megváljon tőlük.
Chloe azokra a napokra gondolt, amikor még egészen kislány volt,
és meleg nyári estéken az eget fürkészte. A nap már lemenőben volt,
az égen megannyi fénylő csillag bukkant elő. Chloe elnevezte őket:
Anya, Apa, Nagymama, Dylan bácsi, Amanda néni, Isabel.
Minden csillag egy-egy fejezetet jelentett a családja történetében. Egy
aranyosan csillogó családfa állt össze az esti égbolton. Két csillag
azonban mindtől távolabb, mindtől fényesebben ragyogott. Chloe és
az édesanyja csillaga. Chloe hosszan nézte a két csillagot, és
édesanyja arcát kereste bennük.
Tizenöt évesen azonban túl öregnek érezte magát ahhoz, hogy a
csillagokat bámulja.
– Egy éjszaka, egy csillagoktól mentes éjszaka – mondta ki
hangosan Dylan bácsi szavait. Mit akart ezzel mondani? Nem értette.
És ebben a pillanatban nem tudta megállni: kíváncsi tekintetét az
égre vetette.
Ott voltak ők ketten, a két magányos csillag. Chloe és az
édesanyja. Vagy talán Dylan bácsit és Isabelt jelképezte a két csillag?
Szülők és gyerekek, akik soha többé nem lehetnek együtt. Egyébként
sem számított. Ez csak egy gyerekes történet volt, melyet Chloe
magának talált ki. A valóság teljesen mást jelentett, mint a csillagok
az égen. Régebben órákig keresgélt az interneten. Busszal elutazott
Providencebe, hogy feliratkozzon egy listára, mely adoptált
gyerekeknek segít megtalálni az igazi családjukat. Aztán
reményvesztetten utazott haza, mikor megtudta, hogy csak
huszonegy éves korában kaphat választ a nagy kérdésre: ki az
édesanyja, és miért hagyta el őt?
A megválaszolatlan kérdések, a mítoszok kergetése helyett most
csak a macskákra összpontosított. Munkát kell keresnie, hogy etetni
tudja őket.
 ÖTÖDIK FEJEZET

A lányok megfürdették anyjukat az öreg lábas kádban, az

emeleten. Az alkonyat sejtelemes fénye beszűrődött az ablakon.
Margaret zavarban volt, amiért két felnőtt lányának kellett
megfürdetnie és megmosnia haját. Sylvie irányította az egész
műveletet. Gondosan mindent előkészített: a szappant, a sampont, a
törölközőt. Mint egy katonatiszt, utasította Janet:
– Hajbalzsamot kérek. Most öblíts!
– Kedveseim, egy kicsit hideg ez a víz – mondta Margaret, és a
karjait a lába köré fonta. – Adnátok hozzá még egy kis forró vizet?
Sylvie megnyitotta a csapokat. Jane észrevette, hogy húga
mennyire feszült, ideges, amikor még egy kis habfürdőt öntött a
vízhez.
– Jane… – sóhajtotta Sylvie.
– Nagyon jó, drágám – mondta Margaret, és elmerült az illatos
habban.
– Hadd nézzem a lábad, anya – mondta Sylvie szigorúan, és
előrehajolt, hogy megvizsgálja anyja lábát.
Margaret még szeretett volna a kádban maradni, játszani a
buborékokkal, de Sylvie ráparancsolt.
– Szállj ki a kádból, anya – és azonnal szárazra törölte nedves
testét egy hatalmas fehér fürdőlepedővel. Jane karján a finom pamut
hálóinggel várta, hogy belebújtassa Margaretet. Majd együtt ágyba
tették a fürdésben kimerült asszonyt.
– Sylvie, szüksége lenne… – kezdte Jane.
Sylvie azonban gyorsabb volt, és már lent is termett a földszinten,
és készítette a teát a konyhában. Kék pólója nedves volt, vékony,
izmos karja megfeszült, arcát szőke fürtjei eltakarták.
– Tudom, mire van szüksége – mondta fáradtan Sylvie. – Megvan
a mi kis napirendünk.
Jane együtt érzően nézett rá.
– Csodálatosan bánsz vele, Sylvie.
 Sylvie megremegett, miközben várta, hogy a teavíz felforrjon.
– Élvezte a fürdést. Egyáltalán, nagyon élvezi, hogy itthon vagy.
– Tudod, miért jöttem, igaz?
Sylvie mélyen Jane szemébe nézett. Jane lesütötte a szemét, és
nagyot nyelt, mintha rajtakapták volna valamin. Érezte, hogy Sylvie
tekintete a lelkéig hatol.
– Azt kívánom, bárcsak ne tudnám. De tudom. Ezért viszed el az
autót.
Jane elpirult, és elfordította tekintetét a húgáról.
– Nem, kizárólag anya miatt. És miattad. Több ápolásra,
odafigyelésre van szüksége, mint amit te tudsz adni neki.
– Jól megvagyunk.
– Hiszen kimerültél. Nem is értem, hogyan tudod egyedül
felemelni anyát.
– Alábecsülsz engem – mondta Sylvie, és megfeszítette izmait. A
teafőző fütyült, és ő elzárta a gázt.
– Feladtad a karriered miatta.
– Te beszélsz? És ki viszi a cukrászdádat?
– Szükségem van egy kis vakációra – mondta Jane csendesen. –
Már vagy tizenöt éve nem pihentem.
– Nos, akárhogy is, nem adtam fel a karrierem. Az iskolában
mindenki nagyon megértő, nem volt gond, hogy itthon maradjak, és
ápoljam anyát. Szerették őt, ő volt az igazgató.
– Különös kombinációja a szeretetnek és a szigornak – mondta
mosolyogva Jane. – Itthon is mindig ilyen volt.
– Egyszerre volt anyánk és apánk.
Jane gyomra összeszorult, mikor húga az apját említette. Apjuk,
az utazó ügynök egyre többször, egyre hosszabb időre maradt távol.
Jane emlékezett azokra az estékre, amikor az ablakon kémlelte apja
autóját. Már messziről megismerte a kocsi fényszóróit, és könnyedén
meg tudta különböztetni a többitől. Annyira szerette az apját, hogy
szinte kibújt a bőréből, amikor hazajött.
– Gondolsz rá valaha?
– Nem, soha – mondta Sylvie feszülten.
– Tényleg? – kérdezte Jane.
– Miért? Te igen?
– Szinte minden nap – felelte Jane merengve.
– Akkor értem már, miért olyan nagy a kísértés számodra.
– Hogy érted?
 – Tudom, hova mész az autóval, Jane. A gyümölcsöskertek felé.
Jane a gőzölgő teát bámulta. Nem válaszolt.

Jane szerette volna megtartani gyermekét, de anyja lebeszélte

róla. Idővel megértette, hogy az anyja csak jót akart neki és a
babának is. Tudta, hogy kislánya jó helyre került, nevelőszülei
mindent megadnak neki, többet annál, mint amit valaha Jane
adhatott volna.
Amikor teherbe esett, Jane egy egész szemesztert kihagyott a
főiskolán. Másodéves angol szakos hallgató volt a Brownon, a legjobb
a csoportjában. A teniszcsapat kitűnő játékosa, ígéretes tehetség.
Anyja szerint jó esélye volt arra, hogy egyetemi professzor legyen,
Jane azonban szívesebben járt volna anyja nyomdokaiban, és
középiskolában szeretett volna tanítani.
Jane azóta nem fogott teniszütőt a kezébe. Nem tanított
középiskolában vagy egyetemen. Az a sok fiatal arc! Mi lett volna, ha
egyik diákjáról kiderül, hogy a saját lánya, és ő még csak nem is tud
róla?
Egyszerű megoldásnak tűnt, ha nyit egy cukrászdát. Magányos,
precíz munka volt az övé. Elterelte a figyelmét a múltról. Nem
véletlen, hogy üzletét New Yorkban nyitotta meg: nem keresgélt a
tömegben ismerős arc után, nem kellett attól félnie, hogy egyszer
saját, eldobott gyermeke jön vele szemben az utcán.
Jane minden szükséges örökbeadási nyilatkozatot aláírt,
lemondott a szülői jogairól. Nem tarthatta a kapcsolatot a lányával,
mégis meghagyta nevét a Rhode Island-i örökbeadásokat intéző
szervezetnél, és a „Találd meg az igazi családodat” honlapra is
feliratkozott az interneten. Talán egyszer a lánya keresi majd. Mindez
már tizenöt éve történt.
Az igazság az, hogy pontosan tudta, hol él a lánya. Anyja tökéletes
családot és otthont talált a számára. Egy kolléganő fia és felesége
lettek az örökbefogadók. Úgy tűnt, minden probléma megoldódott.
Jó családot és csodálatos otthont biztosítottak a gyermeknek, Jane
számára pedig adott volt a lehetőség, hogy karriert építsen, és önálló
életet éljen.
Jane személyazonosságát teljes titoktartás övezte. Csak Margaret
és a kolléganője tudta, ki a gyermek igazi anyja.
 – Nem fogsz a kislánnyal beszélni, ugye? Még csak tizenöt éves.
Nem lenne igazságos sem vele, sem a családjával. A törvények
egyértelműek kimondják… – Milyen törvények?
– Tudod. A családjogi törvények.
Jane tudta. Kívülről fújta az ilyen esetekre vonatkozó
jogszabályokat és törvényeket.
– Be kell töltenie a huszonegyedik életévét, mielőtt megkereshet.
Hagynod kell, hogy ő tegye meg az első lépést. Nem avatkozhatsz
bele az életébe. Még túl fiatal.
Jane körülnézett a konyhában. Minden négyzetcentimétere
ismerős volt. Amikor megszületett, ide hozták haza, és szülése után
ide tért haza – a gyermeke nélkül.
– Emlékszel, mikor apa után kutattunk? – kérdezte Sylvie-től.
– Jane, hagyd abba!
– Emlékszel? Nyomoztunk utána. Felhívtuk a céget, ahol
dolgozott, és vásárlóknak adtuk ki magunkat. Stoppal elmentünk
Hartfordba, hogy elcsípjük munkába menet.
– Hagyd abba! Miről beszélsz? Nem lehet összehasonlítani a két
esetet. Mi együtt éltünk apával, a kislány pedig nem is ismer téged.
Csodálatos családja van. Az apja sikeres biztosítási ügynök, az anyja
pedig aktív tagja a croftoni nőegyletnek.
– Ismered őket? – kérdezte Jane megdöbbenve.
– Anya nyomon követte az életét. Virginián keresztül.
Virginia Chadwick, anyjuk barátnője, a földrajztanár az iskolában
mindent elmesélt Margaretnek.
– Mit tudott meg róluk?
– Semmit. Virginia tavaly agyvérzést kapott, egyáltalán nincs jól.
A fia időnként elhozza a tanári összejövetelekre, de anyát elkeseríti,
hogy egy ennyire kiváló tanár szinte már beszélni sem tud. Félek,
anyával is valami hasonló dolog fog történni.
– Tudom – Jane úgy érezte, mintha áramütés érte volna. Vajon
Sylvie is észrevette? Az elmúlt percekben, amikor a lányáról
beszéltek, remegett, szaggatottan vette a levegőt, szinte dadogott.
– Nagyon rossz ilyen betegnek látni anyát. Az állapota sokat
romlott karácsony óta. Amióta utoljára elesett, még nagyobb
fájdalmai vannak. De nem akarom egy otthonba dugni, Jane.
Szeretném, ha itthon maradna.
– Még akkor is, ha az ápolása túl sok egy ember számára?
– De hiszen te is itt vagy – mondta mosolyogva Sylvie.
 – Most igen – bólintott Jane.
– És? Hogy érzed magad itthon? – kérdezte Sylvie. Jane nem
válaszolt azonnal. – Vagy nem is tartod ezt a házat többé az
otthonodnak?
– Ahol ti vagytok, ott van az én otthonom.
Az igazat mondta, de legszívesebben még hozzátette volna: és ahol
Chloe van.

Chloe iskolába menet talált egy neki címzett borítékot Dylan bácsi
kézírásával. A táskájába csúsztatta, a buszon akarta elolvasni.
Amikor felszállt a buszra, osztálytársai hangos múval fogadták, az
egyik lány pedig előadta, hogy Mr. Fontaine mindenkinek elmondta,
miért rúgta ki Chloét. Chloe inkább feltette a fejhallgatót, és a zenébe
temetkezett.
Nehéz napja volt az iskolában. A fiú, aki tetszett neki, úgy tűnt,
egy másik lányt jobban kedvel, barátnője, Mona Shippen pedig beteg
volt, otthon maradt. A diákok megbámulták, és kinevették. A
biológiaórán az
Amazonas őserdeiben élő majmokról néztek egy filmet, és Chloe
felháborodott, mikor a szerencsétlen állatokat befogták és ketrecekbe
zárták.
– Majomimádó – sziszegte az egyik fiú, és könnyeket csalt Chloe
szemébe.
– Hülye bunkó – vágott vissza a könnyeit törölgetve.
Rajzórán üdvözlőlapot készített Monának. A képre zöld erdőt
festett, melyből apró sárga szemek néztek ki. A belső oldalra egy
majmot rajzolt, mely egyik ágról a másikra ugrált. Üzenetként ezt
írta:
„Az iskola egy nevetséges dzsungel. Gyógyulj meg, és ugrálj
velem ágról-ágra.”
Hazafelé menet két megállóval előbb szállt le a buszról, és
személyesen kézbesítette a levelet Monának. Barátnője rózsaszín
pizsamában és lila köntösben nyitott ajtót. Vékonykeretes
szemüveget viselt, haja vállig érő volt. Chloe meglepődött, hiszen,
mielőtt megbetegedett, hosszú, derékig érő haja volt.
– Mit csináltál a hajaddal? – kérdezte Chloe.
– Levágattam. Már nagyon untam. Ne gyere be! Fertőző.
– Mi bajod van?
– Légionárius betegség. Nem is tudom, mi az.
 Chloe közelebb hajolt, és mély lélegzetet vett.
– Remélem, elkaptam, és ha állapotom rosszabbra fordul,
karanténba zárnak, és elküldenek egy szanatóriumba Chilébe.
– Én is szeretnék elmenni Chilébe. Azt tervezem, hogy a
lányomnak a Tierra del Fuego nevet adom.
– És ha fiad lesz?
– Akkor Gilbert Albert lesz a neve, a férfi után, akit szeretsz.
Istenem, hogyan szerethettél bele valakibe, akinek ilyen furcsa neve
van.
– Már nem szeretem. Gyűlölöm!
– Azért, mert annyira összemelegedett azzal a másik lánnyal,
Lénával?
– Ki mondta neked?
– Vannak kémeim. Hoztál nekem valamit? – kérdezte Mona, és
már nyitotta is Chloe táskáját. Chloe a kezébe nyomta a képeslapot.
Mona kinyitotta, és hangosan olvasta. „Az iskola egy nevetséges
dzsungel…” – Mit akarsz ezzel mondani?
– Csak azt akarom, hogy minél hamarabb visszagyere.
– Nekem is hiányzol, Chloe, de az nem vezet semmire, ha hazudsz
egy üdvözlőlapon. Emlékszel, amikor tavaly azt a lapot vettem
Rhiannának anyák napjára? Tudod, arról szólt, hogy mennyire
beleillik a családba.
– Emlékszem, mennyire tetszett neki – mondta Chloe.
– Nem viccelek, tényleg bevette.
– Túl sok időt töltesz a mostohaanyád szekálásával.
– Te beszélsz? Ki hagyott kis figyelmeztető üzeneteket a húsok
csomagolásán? És van még jobb is! Nem te hamisítottad meg a
szüleid aláírását?
Chloe elkomorodott. Valóban, amikor megpróbálta kinyomozni,
ki a szülőanyja, elutazott Providence-be.
A kérvényen utánozta a szülei aláírását, majd felvett egy kalapot,
megfordította a keresztelőjére kapott gyűrűt, hogy úgy tűnjön,
mintha férjnél lenne. Huszonegy évesnek és férjezettnek akart
látszani.
– Elég, Mona. Hagyd abba – kérte Chloe a barátnőjét. – Tudom,
őrültséget csináltam.
Chloe gyorsan körülnézett, megpróbált más témát találni.
– Nincs itthon senki – mondta Mona. – Rhianna a
bőrgyógyásznál van. Injekcióval konzerválót fecskendeznek a
Ő
szemöldökei közé, hogy a ráncai ne látszódjanak. Őrület, nem?
– Mérget fecskendeznek az arcába?
– Igen. És ezt a példát nekem követnem kellene. Anyám biztosan
szomorú lenne, ha tudná, hogy az apám ilyen nőt vett el – mondta
Mona. Szeme megtelt könnyel. Chloe tudta, az édesanyjára gondolt,
akit hatéves korában veszített el. Barátságuk már hosszú évek óta
tartott, és ez az apró hasonlóság a sorsukban még szorosabbra fűzte a
kapcsolatukat.
– Különösen azért, mert ő volt az édesanyád ápolónője – mondta
Chloe, és megfogta Mona kezét.
– Ez olyan igazságtalan. Az anyukámat akarom.
– Emlékszel rá? – kérdezte kíváncsian Chloe.
Mona bólintott, és levette a szemüvegét.
– Jobban látom, ha nincs rajtam – magyarázta. – Gyakran
érintette meg a homlokomat, hogy érezze, lázas vagyok-e. Ha beteg
voltam, jeget tört egy edénybe, és hagyta, hogy megegyem. Hosszú,
göndör vörös haja volt, és aranyos kis rés a fogai között.
– Legalább te ismereted őt, és emlékszel az arcára… – Igen, ha
leveszem a szemüvegem.
Chloe bólintott. A kezét Mona homlokára tette. Forró volt.
Bevezette legjobb barátnőjét a nappaliba, lefektette a kanapéra, a
konyhába ment, a fagyasztóból kivett egy kis jeget, összetörte,
pohárba tette, és bevitte Monának.
– Köszönöm – mondta a barátnője, és könnyes szemmel vette el a
poharat. – Igazán jó anya lennél.
Chloe mosolygott. Az asztalon egy toll volt. Felvette, óvatosan egy
csillagot rajzolt Mona kezére, majd a sajátjára is. Felkapta a táskáját,
és mielőtt elment, megölelte a barátnőjét. Észrevette, hogy Mona
nem tette fel a szemüvegét.
Dylan Chadwick hazafelé tartott, és meglátta az unokahúgát.
Amikor utolérte, eldobta a cigarettáját, megállt, és kinyitotta a kocsi
ajtaját.
– Lekésted a buszt? – kérdezte. Az autóból cigarettafüst szállt ki.
– Nem, hamarabb szálltam le. Mona beteg, meglátogattam.
Dylan kifejezéstelen arccal bólintott. Mona Shippen. Ő, Chloe, és
Isabel elválaszthatatlanok voltak a nyári szünetekben. Végignézett
Chloén, észrevette farmerján a foltot, kezén a csillagot. Az apró
részletek kísértetiesen emlékeztették a saját lányára.
– Azt hittem, ma viszed el a nagyit arra az iskolai összejövetelre.
 – Az holnap este lesz.
– Még több fa? – kérdezte Chloe.
– Igen, már napok óta az ültetésükkel bajlódom.
– Hiányoznak a megoldatlan bűnügyek? – kérdezte váratlanul
Chloe.
– Nem, egyáltalán nem. Sokkal több érdekes dolgot kell a kertben
megoldanom.
– Tényleg? Miket?
– Például, a zöldalmafák miért nem akarnak virágozni, és a
jonatán facserjéket miért éppen fél méter mélyre kell leásni.
– És miért?
– Azért, hogy a gyökerek mélyen a földbe ereszkedjenek.
– A gyökerek – mondta Chloe elmélázva. – Még a fáknak is
vannak szüleik.
Dylan rápillantott. Vajon ismét az adoptálásáról fog beszélni?
Testvére, Eli még mindig nem tudta elfelejteni, hogy Chloe az
interneten hamis igazolványt vásárolt, huszonegy évesnek adta ki
magát, és az édesanyja után nyomozott.
– Vannak szüleid – nyugtatta Dylan.
– Tudom.
– Akkor mi a baj?
– A majmokat elűzik a dzsungelből, kirúgtak a munkahelyemről,
és nem adhatok a macskáknak egészséges ételt. A suliban mindenki
rajtam nevet, a legjobb barátnőm pedig otthon fekszik betegen, és
nincs, aki ápolja. Szeretném megtudni, ki az igazi anyám, és
egyáltalán. Gyűlölöm ezt a világot – mondta keserűen a kislány.
– Egyébként elolvastad az üzenetem?
– Jaj, tényleg – a táskájában turkált. – Majdnem elfelejtettem. –
Kivette a papírlapot, és széthajtotta. – Olvassam fel hangosan?
– Csak az idézetet.
– Rendben. „Az erőszak a gyűlöletet táplálja – kezdte Chloe. – A
sötét éjszakában a csillagok fénylenek, de a bús sötétség újabb
sötétséget szül, csak a fény mutathat kiutat, a gyűlölet pedig még
több gyűlöletet szül. Csak a szeretet adhat reményt.” Dr. Martin
Luther King. Akkor ezért mondtad tegnap este, hogy az éjszaka
csillagoktól mentes?
– Igen.
– Miért írtad ezt nekem, Dylan bácsi? – kérdezte Chloe
kíváncsian.
Ú
 – Úgy gondoltam, tudnod kell.
– De miért?
Dylan nem válaszolt azonnal. Nem mondhatja el az igazságot, a
teljes igazságot semmiképpen sem. De tudta, hogy Chloe nagyon
érzékeny, okos, ezért úgy döntött, elárul neki egy keveset.
– Azért, mert saját magamra emlékeztetsz.
– Hogy érted ezt?
– Elég legyen annyi, hogy időnként nagyon igazságtalan vagy.
Chloe elfordult, és homlokát az ablaküveghez nyomta. Lefordultak
a főútról egy kevésbé forgalmas mellékútra, és amikor elhaladtak egy
rozoga bódé mellett, Dylan rábökött.
– Mit szólnál egy iskola utáni munkához?
– Mi lenne az?
– Kemény munkáról van szó.
– Nem probléma. A macskáknak enni kell. Mit kellene csinálnom?
– A bódét kellene rendbe hozni.
– Az almás bódét?
– Igen. Nagyon rossz állapotban van ugyan, de lehet vele valamit
kezdeni. Kitakarítod, lefested, én pedig megjavítom a polcokat.
– És a felirat?
– Azt is átfestem. Talán valahol a csűrben megtalálom.
– Chadwick Almáskert – suttogta Chloe. – Isabellel sokat
dolgoztunk a bódéban, amikor kicsik voltunk. Nagypapa
gumicukorral, törökmézzel és almatortával fizetett.
– Tudom. Emlékszem.
– Nem is volt olyan régen.
Dylan ránézett Chloéra. A kislány sápadt volt, kék szeme alatt a
kialvatlanságtól karikák ültek. Haja egyenes, és olyan sötét, mint
senki másnak a Chadwick családban. Farmer volt rajta, a kezén apró
csillag. Dylan mintha a saját lányát hallgatta volna.
– Éppen ezért van szükségem a segítségedre – mondta, mikor
megállt a házuk előtt.
– Rendben van, segítek – felelte Chloe. – Árulhatunk mást is?
Mondjuk gumicukrot, törökmézet és almatortát?
– Majd meglátjuk.
– Oké, szólj, mikor kezdhetek.
– Akár már ezen a hétvégén. Korán reggel.
Dylan elhajtott, és ismét Isabelre gondolt.
 HATODIK FEJEZET

A tanári összejövetelt minden hónap első péntekén tartották. Ma

este a tanárok a croftoni középiskolában találkoztak. Jane egy
hatalmas tortát sütött erre az alkalomra, mely úgy nézett ki, mint egy
szótár.
Sylvie az új ruháját vette fel, kifestette magát, és belebújt a régi
gyapjúkabátjába.
– Mi a baj? – kérdezte, mikor meghallotta anyja hangját.
– És velem mi lesz? – kérdezte affektálva Margaret.
– Mire gondolsz?
– Péntek van, és sokkal jobban érzem magam. Mehetek én is?
Jane az ágy szélén ült, és egy könyvből olvasott fel.
– Anya meghallotta, hogy készülődsz, és megkérdezte milyen nap
van – magyarázkodott.
– Anya, alig hagytad el a házat ezen a héten…
– Na látod – erősködött Margaret. – Éppen ezért kell ma
elmennem.
Sylvie némán pislogott. John Dufourra gondolt. Vajon ő is ott lesz
ma este? Találkozni szeretett volna vele, nem akart az anyja miatt
otthon maradni. Szerette volna látni John arcát, amikor besétál az
iskola étkezdéjébe, és tekintetük találkozik.
– Rendben van, anya. Ha nem vagy túl fáradt, akkor gyere te is.
– Engem meggyőzött róla – vigyorgott Jane.
– Neked is jönnöd kell – fordult Sylvie Jane-hez. – Nem tudom
egyedül berakni és kivenni anyát a kocsiból.

Jane hátra ült. Sylvie vezetett, Margaret pedig mellette ült, és

álmélkodva figyelte a várost, mintha soha nem járt volna arra azelőtt.
– Drágáim! Nézzétek az orgonákat! És azokat a gyönyörű fákat!
Hát nem csodálatos? – Letekerte az ablakot, hogy érezze a tavasz
illatát.
 Jane mosolygott. Anyja boldog volt, Sylvie pedig aggódott. Jane
ámult a húgán. Nagyon vonzó volt, és állandóan a haját igazgatta.
Kíváncsian várta, ki az a férfi, akinek a kedvéért ennyire
kicsinosította magát. Jane nyugodtan ült a hátsó ülésen, fekete
farmert és a szokásos fekete bőrdzsekit viselte. A tortát szorosan
tartotta.
Amikor megérkeztek az iskola elé, kisegítették Margaretet a
kocsiból. Sylvie leparkolt, Jane pedig bekísérte anyját az épületbe. Az
étkező látványa rég elfeledett középiskolás emlékeket idézett fel. A
téglafalakat halványsárgára festették, a padlóra szürke linóleumot
terítettek. A büfé hűtőiben szendvicsek, dobozos saláták és üdítők
sorakoztak. Az asztalokat három hosszú sorba rakták, mindegyikhez
tíz széket tettek. A legtöbb széken tanárok ültek, beszélgettek és
nevetgéltek.
Amikor beléptek, minden tekintet Jane-re és Margaretre
szegeződött. Egy pillanatra elcsendesedtek, majd Jane örömmel
hallgatta az anyja felé záporozó üdvözléseket és kérdéseket.
– Margaret!
– Mrs. Porter!
– Ó, ez Margaret. Nézd, ő is eljött!
– Margaret, olyan jó látni magát!
Margaret pedig boldog volt. Sötétkék ruhát viselt, az ékszereit is
felrakta, és egyenes tartotta magát. Barátok és kollégák jöttek oda
hozzájuk: egyesek kezet ráztak vele, mások megcsókolták az arcát.
– Az én drága kislányom. Hazajött a nagyvárosból – mutatta be
mindenkinek Jane-t.
– Örülök, hogy találkozunk.
– Sokat hallottunk már önről.
Jane mosolyogva bólintott. Csodálkozott. Vajon mit hallottak
róla? Még egyszer sem kísérte el anyját ilyen összejövetelre, és
húszéves kora óta, amióta New Yorkba költözött, ritkán látogatott
haza.
Körbenézett a termen, és meglátta egykori angoltanárát. A férfi
tekintete még mindig szigorú volt, szemöldöke vastagon szelte ketté
homlokát. Ugyanazzal a szúrós szemmel nézte Jane-t, mint amikor
elmondta, hogy miután segített neki bejutni a főiskolára, otthagyja,
hogy életet adjon gyermekének. Jane időközben harmincöt éves lett,
de az eltelt tizenhat éve dacára ugyanazt az izgalmat érezte.

Ü
 – Üdvözlöm, Mr. Romney – mondta, és otthagyta anyját a
kollégák között.
– Az én kiváló diákom – mondta a tanár. – Jane Porter.
Jane elpirult, kezeit szándékosan nem húzta elő a kabátzsebéből.
– Hogy van?
– Nagyszerűen, köszönöm. És maga?
– Jól. Tudja, hogy nem változott semmit az évek alatt?
– Ami azt jelenti, hogy mindig öregnek néztem ki. Hmm. Nos,
mondja el nekem, milyen csodálatos dolog történt az életében.
Valamelyik irodalmi lapnak írogat verseket? Vagy talán egy
színdarabon dolgozik éppen? – kérdezte a tanár dallamos
hanglejtéssel, mintha a színpadról beszélt volna a közönséghez.
– Nem fejeztem be az iskolát – emlékeztette Jane.
– Időnként nem is kell az iskola – mondta. – A legkitűnőbb
tehetségek sem az egyetemekről kerülnek ki. Nos, valóban Jane,
mivel foglalkozik?
– A saját cégemet irányítom New Yorkban. Cukrász vagyok.
– Cukrász? Ez meglepő. Mindig rajongott a szavakért, azt
gondoltam…
– íróknak, színészeknek és rendezőknek sütök süteményt.
– Tehát irodalmat szerető emberekkel veszi körül magát.
– Igen – felelte Jane.
Sylvie éppen ekkor lépett be a terembe, a tortát cipelte. Egy
pocakos, kopaszodó, gyapjúszövet kabátos férfi azonnal a segítségére
sietett. Együtt vitték a tortát egy asztalhoz.
– Nem tudtam, hogy maga is itt lesz – mondta mosolyogva Mr.
Romneynak, miközben a tanár a szótár alakú tortát nézte.
Annyira igazinak tűnt, szinte meg lehetett keresni benne egyegy
ismeretlen szót.
– Maga még mindig szereti a szavakat, Jane Porter. Mindig arra
gondoltam, hogy egy nap kinyitom a New Yorkert, és egy verset vagy
novellát olvashatok benne magától.
– Nem írok én már semmit – mondta Jane.
Mr. Romney szomorúan nézett rá, mintha a szellemét látná.
Mosolyogva a fejét rázta.
– Nem hiszem én azt – mondta. – Nem veheti el egy öreg tanár
álmait ennyire könnyen. Továbbra is minden héten megveszem a
New Yorkert, és reménykedem, egy nap majd a maga írását látom
benne.
 Jane válaszolni akart, elsütni egy viccet, de meg sem tudott
szólalni. Az ajtót bámulta, és meglátta Virginia Chadwicket.
Tolószékben ült, melyet egy fiatalember tolt be a terembe. Mrs.
Chadwicket az egykori tanárkollégák hasonlóan fogadták, mint Jane
anyját.
– Egy másik hőn szeretett tanár – mondta Mr. Romney. – Mint az
anyja. Törékeny és szeretetre méltó.
Jane alig hallotta a szavait. Csak bámulta az újonnan érkezetteket.
A szakállas, zöld szemű férfi farmert és fekete szövetkabátot viselt.
Talán tíz évvel lehetett idősebb, mint Jane. Nem akart a középpontba
kerülni, úgy tűnt, azt sem akarta, hogy észrevegyék. Hátramaradt, és
hagyta, hogy Mrs. Chadwicket, valószínűleg az anyját, a tanárok, a
barátok közelebb tolják az egyik asztalhoz.
Ezt a férfit látta Jane a gyümölcsösben, Chloe házához közel.
– Jane – lépett hozzá Sylvie –, szeretném bemutatni John
Dufourt.
– Üdvözölöm, John – mondta Jane. – Örülök, hogy
megismerhetem.
Sylvie odaköszönt Mr. Romneynak, Jane pedig magára hagyta
húgát a két férfival. Dobogó szívvel a sarokba húzódott. Mrs.
Chadwick körbejáratta tekintetét a termen, és Jane félt, hogy esetleg
felismeri, igaz, soha sem mutatták be őket egymásnak. Tekintetük
egy pillanatra találkozott, de Mrs. Chadwick nem ismerte fel, és
elfordult. Talán a fiát kereste, aki időközben eltűnt a teremből.
Jane szánalmat érzett Virginia Chadwick állapota miatt.
Szomorúan figyelte, ahogy az ölében tartja megbénult bal kezét, és
arcának bal oldali izmai nem mozdultak. Bőre libabőrös lett: anyja a
terem egyik, Mrs. Chadwick pedig a másik végében volt: a két beteg
asszony, akik hajdan oly kegyetlenül alakították Jane életét.
Jane inkább kisétált a friss levegőre.
A magas, szakállas férfi meghúzódott a félhomályban, és a
cigarettáját szívta. Jane szíve megdobbant. Emlékezett, hogy őt látta
a gyümölcsösben. Tudta, hogy a férfi nem ismeri őt, nem jöhet rá,
hogy ki is ő valójában. Mosolyt erőltetett az arcára, és felé indult.
– Ismerem magát – szólalt meg a férfi. Hangja különösen mély
volt, tekintélyt parancsoló.
– Lehet. Itt mindenki ismeri egymást.
– Emmylou – mondta a férfi.
– Tessék?
 – Szereti Emmylou Harrist. Múlt héten láttam magát, amikor
elhajtott a kertem előtt. Emmylout hallgatta.
– Jó a memóriája – nevetett Jane.
– Az egy csendes utca. Nem sokan járnak arra.
– És? Mit csinál itt? – kérdezte Jane. Szája kiszáradt, szíve a
torkában dobogott. Ez a férfi lehetett Chloe nevelőapja vagy a
nagybátyja.
– Ó, csak a jól nevelt fiút játszom. Az anyámat, Virginia
Chadwicket hoztam el. Hosszú ideje nem vett részt ilyen
összejöveteleken, de ma este mindenképpen itt akart lenni. Egész
héten erre készült.
Jane bólintott, és belenézett a férfi szemébe. Mélyzöld volt, olyan,
mint az almafák levele, és tele fájdalommal. Nem volt szelíd ember,
ez határozottan látszott rajta.
Chloe nagybátyja. Jane nyugodtan állt, de érezte, hogy egész
testében remeg. Belenézett a férfi szemébe, mintha egy tükörbe
bámulna. Óriási veszteség okozta mély fájdalom tükröződött a
tekintetéből. Amikor fél lépéssel közelebb ment a férfihoz, látta, hogy
mindennek semmi köze Chloéhoz.
Megkönnyebbült.
Jane felé nyújtotta a kezét.
– Dylan Chadwick vagyok.
– Jane Porter. – Figyelte a férfi reakcióját. Hallotta már a nevét?
Tudta, hogy az adoptálást teljes titoktartás övezte, csak az anyja és
Mrs. Chadwick tudhatta, ki Chloe szülőanyja. De mégis…
– Örülök, hogy megismerhettem, Jane.
– Én is.
– És egyébként mit csinál itt? – kérdezte, és az iskola felé bökött.
– A húgommal jöttem – mondta. Belenézett a férfi szemébe.
Dylan enyhén összerezzent, mintha az unokahúga tekintetét látta
volna a nő szemében. Jane boldog volt, hogy ha ily közvetett módon
is, de kapcsolatba kerülhetett a lányával.
– Az unokahúga szereti az almatortát.
– Igen. Chloe rajong érte.
– Nagyon aranyos név.
Dylan bólintott. Nem kezdett el magyarázkodni, miért
választottak a szülei ilyen különös nevet a kislánynak. Jane kíváncsi
volt, egyáltalán tudja-e. Zsebre tette a kezét.
– Hűvös van, nem? Pedig már itt a tavasz.
 – Igen, valóban. Szerintem lassan melegszik az idő.
A férfi kifejezéstelen arccal nézett rá, és elnyomta a cigarettát.
– Bejön?
– Még maradok kicsit. Örülök, hogy találkoztunk.
– Én is.
Kezet fogtak, és Jane érezte, hogy a sok kerti munkától a férfi keze
érdes, szálkás tapintású. Amikor Jane a szemébe nézett, újra az
ismeretlen remegés lett úrrá rajta. Nézte, ahogy Dylan visszamegy a
terembe, és nem akart utána menni. Nem akarta, hogy akár Virginia,
akár Dylan lássa Sylvie-vel vagy az anyjával, inkább megvárta őket az
autónál.
Beült a hátsó ülésre, és összegömbölyödött. Valóban hűvös volt a
tavasz, Jane még mindig reszketett. Hosszú évek óta először
fogalmazódott meg benne, hogy milyen üres az élete. Eldobta
magától a gyermekét, ezen már nem tudott változtatni. A seb
sohasem forr be.
Mindez már olyan régen történt, hogy Jane hajlamos volt azt
hinni, csak olvasta valahol a megrázóan szomorú történetet. A múlt
azonban most nagyon közelinek tűnt, az emlékek életre keltek. Jane
tisztán emlékezett arra a napra, amikor az egyik reggeli rosszullét
után megmondta az anyjának, hogy kisbabája lesz.

Anyja sírt és pánikba esett. Üvöltött, amiért Jane-nek egy egész

évet ki kell hagynia a főiskolán. Amíg nem látszott semmi rajta, addig
otthon maradhatott, de amint növekedni kezdett a hasa, egy
anyaotthonba kellett költöznie.
Jane mindent megpróbált, kisebbnek, karcsúbbnak akart látszani,
hogy ne kelljen elköltöznie otthonról. Több mérettel nagyobb farmert
és bő ingeket hordott. Amikor eljött az ősz, éppen a fürdőkádban ült.
Lenézett pocakjára, és látta, hogy a köldöke kifordult. Megrémült, és
sírva merült a víz alá.
Margaret bejött, és zokogva ölelte át a lányát. Azonnal felhívta az
otthont, ahonnan egy autót küldtek, és Jane-nek mennie kellett.
Ekkoriban Sylvie a főiskolán volt, és Jane örült, hogy nem látja
szenvedését.
Az otthonban más lányanyák is voltak. Mindannyian fiatalok, és
az ország számtalan államából érkeztek. Olyan volt, mint egy
kollégium, de miután a lányok megszülték a babájukat, eltűntek.
Jane nem barátkozott senkivel, kerülte a többieket. Legtöbbször a
konyhában volt, és szebbnél szebb süteményeket sütött. Egyetlen
társasága volt csupán, a kisbaba, aki benne fejlődött. Bár az apácák
minden lányt figyelmeztettek, ne gondoljanak arra, hogy becézik a
gyermeküket, ringatják őket vagy játszanak velük. A szülés után úgyis
minden kapcsolat megszűnik közöttük.
Jane egyszer kiszökött börtönéből.
Pénzt lopott az egyik dobozból, kifizette a buszjegyet, és
megváltotta jegyét a Providence felé tartó járatra. Amikor a busz
elhaladt az egyetem előtt, Jane feltartóztathatatlan vágyat érzett,
hogy teázzon az ismerős teázóban, megnézzen egy filmet a kedvenc
mozijában, beüljön a könyvtárba, és a legújabb irodalmi lapokat
böngéssze. Hihetetlenül hiányzott neki az egyetem, szeretett volna
újra a padokban ülni, és az előadásokat hallgatni.
– Itt tanul az apukád – suttogta a kisbabának, és kezét
domborodó hasára tette. – Itt szerettünk egymásba, és itt fogantál
meg.
A busz befordult egy ismerős utcába, és Jane megpillantotta
Jeremyt. A fiú gondolataiba temetkezve sétált egyedül. Jane arra
gondolt, hogy esetleg éppen rá, és születendő gyermekére gondolt.
Nem, biztosan nem – mondta magának.
Jane és a baba egyedül voltak. Jeremy akarta, hogy így legyen.
Amikor visszament az otthonba, szemrehányó tekintetek, és
csalódott apácák fogadták. Megtiltották, hogy a konyhába menjen, és
süteményt süssön. Hibát követett el, és azt akarták, hogy okuljon
belőle.
Jane megtanulta a leckét: életet adott gyermekének, és elhagyta
őt. Azóta minden tizenöt évesben a lányát kereste, és nyomozott
utána. Meg kellett ismernie, találkoznia kellett vele. Mert
máskülönben belehal a bánatba.
 HETEDIK FEJEZET

Jane gyakran gondolta arra, hogy rossz álom volt csupán. Nem
volt terhes, és nem született lánya. Olyan régen volt már, és arra
gondolt, talán az egész meg sem történt. De Jane nem söpörhette a
szőnyeg alá a történteket. Együtt kellett élnie a bánattal és a
fájdalommal.
Azonban szomorú életében mégis sok-sok szerelem és szeretet
volt. Nem tagadhatta: valaha szerette a fiút, aki Chloe apja volt.
Szerette a benne növekvő gyermeket, és gyűlölettel keveredett
szeretetet érzett az anyja iránt, aki a legjobbat akarta neki.
Éjszaka, régi szobájában a múltról, az első szerelméről álmodott.
A fiút Jeffrey Haydennek hívták. Göndör barna haja, és hatalmas
szeme volt. Jane már az első nap beleszeretett. Mindketten
elsőévesek voltak, és könyvekkel megpakolva siettek a folyosón az
angolórára. Összeütköztek, a könyvek pedig szanaszét potyogtak a
padlón. Jeffrey Jane mellé térdelt, és megérintette a szemöldökét.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Igen.
– Nem, mert vérzel…
– Én vérzek, és te vagy rosszul? – nevetett Jane.
A fiú bólintott. Benyúlt a zsebébe, és elővett egy patyolat tiszta,
fehér zsebkendőt, és letörölte a vér-cseppeket Jane arcáról. Jane
megremegett. Apja már kislány korában elhagyta, anyjától pedig
nem kapott tanácsot, hogyan viselkedjen egy fiúval. Igazi, komoly
fiúbarátja addig még nem volt, és el sem tudta képzelni, hogy egy
férfi ilyen kedves és gondoskodó is lehet. Az ajkaiba harapott.
A fiú érintése gyengéd volt.
– Azt hiszem, össze kell varrni – mondta.
– Szerintem nem, jól… – kezdte Jane, de a fiú szelídsége annyira
meghatotta, hogy szóhoz sem jutott.
– Aggódom érted. Biztosan nyoma marad, és nem bírnám, ha
miattam lenne az arcodon egy forradás.

É
 – Nem lesz sebhelyem – nyugtatgatta Jane. Észrevette a fiú
szemében huncutul táncoló arany lángocskákat. – Rendbe jövök.
– Ha te mondod – mondta a fiú, és rávigyorgott. Összeszedték a
könyveiket, kezet ráztak, és elköszöntek egymástól.
Amikor Jane visszament a szobájába, észrevette, hogy
összecserélték a könyveiket. A könyv belső borítóján hatalmas
betűkkel állt: Jeffrey Hayden tulajdona. Betette a könyvet a
táskájába, és mindenhová magával cipelte, míg egy nap nem
találkoztak a parkban.
Amikor Jane odaadta neki a könyvet, Jeffrey a táskájába nyúlt, és
a kezébe nyomta az övét. Aznap együtt ebédeltek. Majd együtt
tanultak. Mindketten az angolt választották főszaknak. Jane azt
tervezte, hogy középiskolában fog tanítani, Jeffrey pedig főiskolai
tanár akart lenni. Jane kapcsolatuk kezdete óta nagyra tartotta
Jeffrey tudását. Egyszer, amikor beletemetkezett a Beowulf és a Sir
Gawain olvasásába, észrevette, hogy a fiú figyeli őt.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Tanulok.
– Nem, engem bámulsz.
– Az irodalomról azt tartják, hogy a világ története – mondta. –
És te vagy a világ.
Ekkor csókolóztak először.
A csókjaik, az édes csókjaik. Tizenöt évvel később erről álmodott
Jane. Jeffrey csókjairól.
A keskeny ágyban feküdt kollégiumi szobájában, Jeffrey az
asztalnál ült. A lemenő nap sugara bevilágított az ablakon. Jane
lehunyta a szemét, és a folyosóról beszűrődő zenét hallgatta.
Amikor ismét kinyitotta a szemét, Jeffrey az ágy mellett térdelt.
Október volt. Jeffrey aggódó szemekkel figyelte. Ajkai vékonyak, de
mégis kifejezőek voltak. Ujjai megérintették az arcát, és Jane
beleremegett az érintésbe. Emlékezett, mennyire figyelmes volt
Jeffrey, mennyire óvatosan csókolta, gyengéden ízlelgette ajkait.
Álmában a csók megelevenedett. A legfinomabb, a legédesebb
csók volt, mely égette ajkait. Jane magánkívül volt a férfi érintésétől.
Szerette Jeffreyt, őszintén szerette.
Jeffrey Oceanside-ból, Long Islandről származott. Az iskola
kötötte össze őket, az volt az életük. Szerették a Brown Egyetemet.
Jane-t az anyja és a húga várta otthon; apja még kislánykorában
elhagyta. Jeffrey családja pedig nagyon is tökéletes volt: egy bátyja és
két nővére volt, apja orvosként dolgozott, és szülei akkor ünnepelték
huszonötödik házassági évfordulójukat. Hálaadás napja előtt Jane
sírt, mert négy teljes napra el kellett válniuk.
A karácsonyi szünet még nehezebb volt. A lehető legkevesebbet
töltötték imádott családjukkal, és amint a kollégiumok ismét
kinyitották kapuikat, azonnal visszautaztak Providence-be, hogy
együtt lehessenek.
Lefeküdtek egymással, és szeretkezéseik csodálatosak voltak. Bár
Jane katolikus volt, mégsem tudott ellenállni a kísértésnek, és inkább
magával cipelte a bűn terhét. Gyermekkorában anyja mindig arra
figyelmeztette, hogy tartogassa magát a házasságra, és az igazinak
adja oda magát, aki egyszer majd a férje lesz. De Jane szerette
Jeffreyt, és tudta, hogy a fiú viszontszereti őt. Akkor hihetetlennek
tűnt, hogy másnak adják magukat, és az iskola befejezése után ne
házasodjanak össze.
Amikor Jeffrey a karjaiban tartotta, egymásnak simultak, nem
volt szükségük szavakra. A testük beszélt helyettük. Megérintették
egymást, és szinte eggyé forrtak. Érezték a szerelmet az ölelésükben,
a csókjaikban és a tekintetükben.
Jövőjük érdekében védekeztek. Jane fogamzásgátlót szedett, és
szomorúan tapasztalta, hogy a pirulák miatt felszedett egy keveset.
Bár Jeffreynek így is nagyon tetszett, ő azonban kellemetlennek
találta, hogy a régi, szűk farmerjait nagyobbra kellett cserélnie, és
megvastagodott combjai járás közben összeértek. Kidobta a kinőtt
melltartókat, és nagyobbakat vett helyettük. Nem érezte jól magát a
bőrében.
Visszament a nőgyógyászához, és más védekezési módszer iránt
érdeklődött. Ezután számolták a napokat, és akkor voltak együtt,
amikor az a legbiztonságosabb volt. Jeffrey óvszert használt, hogy
elkerüljék a nem kívánt terhességet.
Másodévesként két lánnyal lakott együtt, Jeffrey pedig három
fiúval. Időnként egymás szobájában aludtak, és azt tervezték, hogy
harmadévben kivesznek közösen egy kis lakást. Jane az órák után
munkát vállalt egy cukrászdában, és ha süteményt sütött, mindig
félretett abból a szerelmének. Már azt találgatták, hogy
diplomaszerzés után vagy előtte házasodjanak-e össze. Abban
biztosak voltak, hogy addig nem tudnak várni, míg Jeffrey megszerzi
a doktori minősítését.
 A nyári szünet előtti utolsó bálra készültek. Az egyetem
nagytermében gyülekeztek a vendégek, hogy önfeledten áttáncolják
az éjszakát. Jane és Jeffrey a parketten simult egymáshoz. Az éjszaka
nagyon romantikus volt, Jane pedig hihetetlenül boldognak érezte
magát. Sikerrel vette az akadályokat az egyetemen, és vele volt a férfi,
akibe őrülten szerelmes volt.
– Szeretnélek elvinni valahová – suttogta Jeffrey, és szorosan
magához ölelte a lányt.
– Hová?
– A helyünkre. Meg fogják változtatni a nevét, miután
lediplomáztunk.
Jane nem értette, miről beszélt Jeffrey, de követte a fiút.
Keresztülhaladtak az egyetem parkján, elmentek a könyvtár ódon
épülete előtt, és ott voltak.
– Itt van hát – mondta Jeffrey. – A Jane és Jeffrey Porter-Hayden
Angol Tanszék.
– Ez a Horace Mann tanszék – mosolygott Jane, és a hatalmas
téglaépületet nézte.
– Horace kicsoda? Nem ő mondta a búcsúbeszédet az 1819-ben
végzett osztálynak? Nos, változnak az idők. És minden elismertsége
és a munkássága ellenére, mégis van valami, ami ennél sokkal
fontosabb.
– És mi az? – nevetett Jane. – Miről lehetne nevezetes ez a hely
ezek után?
Hallották a távoli nagyteremből kiszűrődő zenét, mely
visszhangzott az ódon falak között.
– Rólunk – mondta Jeffrey. Jane-hez simult, és a dallamos zenére
lágy táncot lejtettek a sötétben. – Arról, hogy megszerettük egymást.
– Igazad van. Ki is az a Horace?
Nevettek. Jeffrey megcsókolta Jane ajkait, és előreengedte a
lépcsőn. Jane megpróbálta kinyitni az ajtót, és a vén kapu kitárult
előttük. Halkan nevettek, és beléptek az épületbe. Talán egy
professzor dolgozott késő estig, vagy valaki elfelejtette bezárni.
Nevettek magukon, miközben tapogatózva lépdeltek fel a lépcsőn.
– Őrültek – mondta Jeffrey, és megcsókolta szerelme nyakát.
– Kik? Mi?
– A többiek a csillagok alatt táncolnak, mi pedig az angol
tanszéken bujkálunk.
 Jane kigombolta Jeffrey ingét, ő pedig lehúzta a lány cipzárját. A
falnak nyomta a lányt, és úgy csókolta, mint azelőtt sohasem. Jane
teste szenvedélytől izzott, kapkodva vette a levegőt.
Még sohasem szeretkeztek nyilvános helyen. Mulatságos volt arra
gondolni, hogy valaki megláthatja őket, és megbotránkozhat a
viselkedésükön. Jane biztos volt benne, hogy a családjában senki
nem lenne akkora bolond, hogy kockára tegye a jó hírét.
Jeffrey kézen fogta, és egy földszinti irodába vezette. Leterítette a
kabátját az asztal mögé a szőnyegre, és maga mellé húzta Jane-t.
Szenvedélyesen néztek egymásra.
– Van nálad…? – dadogta Jane.
– Nem hoztam magammal – felelte Jeffrey. – Nálad sincs?
– Én sem hordom magammal – vigyorgott Jane.
– Tudod, hogy most lehet-e? – kérdezte Jeffrey, és megcsókolta.
– Nem vagyok matekszakos.
Mindketten nevettek, Jane pedig megpróbált utánaszámolni,
ciklusának melyik időszakában volt. Nem vezetett naptárt, és nem is
emlékezett az előző ciklusának pontos dátumára.
– Csak most az egyszer – suttogta Jeffrey.
– De…
– Szeretlek, Jane.
– Én is szeretlek, Jeffrey.
A szavak visszhangzottak az üres épületben. Hát nem ez
számított? A szerelem volt az egyetlen fontos dolog. A szerelem volt
minden. A szerelem megtöltötte Jane lelkét, boldoggá tette, és
mindenhová elkísérte.
Azon az éjszakán szeretkeztek. Jeffrey beléhatolt, Jane pedig
szorosan ölelte. Azt gondolta, hogy két ember még soha nem forrott
ennyire eggyé. Megértette, hogy Cupido valóban létezik, és abban a
pillanatban kilőtte nyilait. Jane szívébe mélyen behatolt a nyílvessző,
és örökre ottmaradt.
Jane azon az éjszakán esett teherbe.
Tudta, abban a pillanatban megérezte, amikor megfogant.
Megtartotta a titkot, még Jeffreynek sem mondta el, amíg nem volt
benne biztos. Telve szerelemmel és édes várakozással a földkerekség
legboldogabb emberének érezte magát.
Beleszeretett a kisbabába.
Azonnal és menthetetlenül. Annyira, nem, talán jobban szerette a
magzatot, mint Jeffreyt, az apját. A gyermek a része lett. Hihetetlen,
leírhatatlan és megmagyarázhatatlan érzés volt.
A vizsgák után Jeffrey New Yorkba utazott, ahol nyári munkát
vállalt egy kutató mellett az egyetemen, Jane pedig anyja
unokatestvérének segített a Twin Rivers-i cukrászdájában.
Szeptemberben kellett volna visszatérniük az egyetemre, ahol Sylvie
is megkezdi majd a tanulmányait.
Jane könnyezve vett búcsút szerelmétől. Jeffrey igyekezett
mosolyt erőltetni az arcára, de ő is könnyes szemmel csókolta meg
Jane-t. Olyan szorosan ölelték egymást, mintha tudták volna, ez lesz
az utolsó alkalom. Vagy majdnem az utolsó.
 NYOLCADIK FEJEZET

Iskola után délutánonként és a hétvégén Chloe a kis standon

dolgozott. A második szombaton az idő kellemes volt. A friss festék
és az új fű illata összekeveredett a kertben. Az almafák lassan virágba
borultak, a rózsaszín rügyekből előbújtak a hófehér virágok.
Dylan bácsi Chloéra bízta a színválasztást, így a kis bódé kék, a
polcok pedig sárga színűek lettek. A kislány farmer kertésznadrágot,
kék pólót és régi tornacipőt viselt. Ezüstkarika fülbevaló csillogott a
fülében, haja az arcába hullott. Fel kellett volna vennie egy kalapot.
Nem volt tapasztalt festő, körülötte óriási rendetlenség volt. Kezei
kékre színeződtek a festéktől, arcán apró pöttyök voltak.
Szülei nem szóltak semmit. Apja a farmon nőtt fel,
gyermekkorában ő is sokat dolgozott a gyümölcsösben, azonban a
farmon végzett munkát lealacsonyítónak érezte, tanulmányait a
Roger Williams Főiskolán folytatta. Biztosítási statisztikusként, majd
sikeres biztosítási ügynökként dolgozott.
Néhány évvel ezelőtt, amikor Chloe szülei a huszonötödik
házassági évfordulójukat ünnepelték, Chloe és Mona kitalálták, hogy
az istállóban rendeznek egy táncestet a nagy eseményre. Tizenhárom
évesek voltak csupán, a szervezéshez ezért segítségre volt szükségük.
Dylan bácsi akkoriban a gyászába temetkezett, ezért Sharonhoz
fordultak.
Chloe anyja nagyon boldog volt. Arca kipirult az izgalomtól, és
gőzerővel látott hozzá a szervezéshez. Összeállították a vendéglistát,
meghívókat készítettek, melyre ráfestették a lámpácskákkal és
virágokkal feldíszített istállót. Csodálatos éjszaka volt, és szinte
semmibe sem került. A vendégsereg áttáncolta az éjszakát. Amikor a
két kislány elfáradt, felmásztak a pajta padlására, és a zeneszó
álomba ringatta őket.
Chloe azt kívánta, bárcsak a szülei jobban szeretnék a
gyümölcsöst. Annyira máshogy látták a világot, és másképpen
gondolkodtak a telekkel kapcsolatban. Dylan bácsi és Chloe pedig
annyira szerette ezt a darabka kis földet.
Chloe szünetet tartott. Nem tudta, mennyi az idő, az óráját inkább
otthon hagyta, nem akarta, hogy festékes legyen. Chloe beszélgetni
szeretett volna valakivel, de Dylan bácsi a kertben bajlódott a
facsemeték ültetésével, Mona pedig hiába ígérte meg, hogy átjön,
nem volt sehol. És Chloe kívánsága egyszeriben teljesült.
Megpillantott egy rozzant kék autót, mely megállt a bódé előtt. Chloe
lábujjhegyre állt, hogy jobban lásson. A kocsiból egy fiatal nő szállt
ki. Napszemüveget, fekete bőrkabátot viselt. Nagyon vagánynak
nézett ki. Sötét haját hosszú kék sállal fogta hátra az arcából.
Chloénak nagyon tetszett, amit látott. A nő egy pillanatig habozva
figyelte Chloét.
A kislány azon gondolkozott, vajon honnan ismeri ezt a nőt. Talán
a szülei barátja, vagy egy régi tanárismerős. A nő megindult felé.
– Szia – üdvözölte.
– Szia – köszönt vissza Chloe.
– Szép nap egy kis vidéki kocsikázásra – mondta, és közelebb
sétált. A nő középmagas és nagyon karcsú volt. Fekete farmert, és a
bőrkabát alatt kék-fehér csíkos pólót viselt. Nyakában fekete
zsinóron ezüstkorong lógott. Hatalmas kosarat cipelt, a tartalmát
virágos szalvétával takarta le.
– Igen, szerintem is – mosolygott Chloe. – Bár ha vidéken élsz,
akkor inkább azt gondolod, szép nap ez egy nagyvárosi utazásra.
– Szereted a nagyvárost? Én ott élek.
– Providence-ben?
– Nem, New Yorkban – felelte a nő. – Szereted New Yorkot?
– Kisebb koromban többször voltam ott. Még mindig megvan az
állatkert?
– Bronxban vagy a parkban?
– A parkban, azt hiszem. Az, amelyiknek a bejáratánál, a hatalmas
kapun egy óra van, és bronzból készült állatok díszítik az óramutatót.
– Igen, az a Central Park-i állatkert. Voltál ott?
Chloe bólintott.
– Persze, az állatkert még mindig ott van. Szerettél odajárni?
– Igen, de nem tetszett, ahogy a fókákat tartják. Úgy tűnt, jó
helyük van, nagy medencében élhetnek, de szerintem mégis az
óceánban lenne a helyük. Az emberek néha azt gondolják,
irányíthatják a természetet. Szerintem a fókáknak szükségük van a
hideg óceán vizére, az oroszlánoknak a szavannára, és a
macskáimnak erre a kertre.
A nő megköszörülte a torkát. Chloe felnézett, és nem értette, miért
fordítja el a tekintetét.
– Minden rendben van? – kérdezte a kislány.
– Persze – felelte a nő. – Csak én is ugyanígy érzek.
Chloe bólintott. Csak ekkor jutott eszébe, hogy egy vadidegennel
társalog.
– Még nem nyitottunk ki. Még egyszer le kell festenem, és még azt
is ki kell találnom, mit áruljunk majd.
– Nagyszerű munkát végzel – mondta a nő.
– Köszönöm.
– A nagybátyád mondta, hogy segítesz neki. Biztosan te vagy
Chloe.
Chloe mosolyogva bólintott.
– Én Jane vagyok.
Chloe nagyon csodálkozott. Milyen meglepő, hogy egy felnőtt a
keresztnevén mutatkozik be. Ki volt ez a nő? Talán Dylan bácsi
barátnője? A tragédia óta már négy év telt el. És Chloe tudta, hogy
Dylan és Amanda abban az időben már külön éltek. Kíváncsian
fordult a nőhöz:
– New Yorkból ismered Dylan bácsit?
– Nem – felelte zavartan Jane. – Hát nem itt lakik?
– De igen, de még mielőtt Isabel… Vagyis, igen, itt él.
Jane úgy tett, mintha meg sem hallotta volna Chloe
határozatlanságát, Chloe pedig nagyot sóhajtott. Nem szeretett arról
beszélni, hogy mi történt az unokatestvérével.
– Valamelyik este találkoztam vele a tanári összejövetelen.
– Ja, igen. A nagymamámat vitte el. Akkor te is tanár vagy?
– Nem. Cukrász vagyok – felelte Jane, és átnyújtotta a kosarat
Chloénak. Chloe habozott. A keze kék volt a festéktől, ezért Jane
felemelte a szalvétát.
– Almatorta – kiáltotta a kislány. A négy lepény különböző
díszítést kapott: volt egy almaformájú, egy virágzó fa, egy zöld
marcipánból gyúrt levelekkel és almákkal díszített fa és egy
madárfészek formájú. – A kedvencem! Dylan bácsinak hoztad?
– Igen, és neked. Mivel te csinálod a legnehezebb feladatokat,
szerintem megérdemled.
 – A fészek formájút választom – mondta Chloe, és Jane kék
szemébe nézett. – Szeretem a madarakat. És az összes állatot. Erről
ismernek a környéken. Ezért is adta Dylan bácsi nekem ezt a munkát.
Mert zsebpénzre van szükségem, hogy etessem a macskákat a
kertben. – Tekintetével Dylan bácsit kereste. Bár hallotta a traktort,
mégsem látta sehol.
– Olyan gyönyörű itt – mondta Jane. – A fák lassan virágoznak,
talán holnapra az egész gyümölcsös fehérbe öltözik.
Egymásra mosolyogtak. Hirtelen egy autó állt meg a kert előtt.
Mona ugrott ki mosolyogva a kocsiból.
– Úgy tűnik, segítőtársad érkezett – mondta Jane.
– Tényleg – mondta Chloe, és végignézett barátnőjén. Mona
esőruhát viselt, és éppen egy gumikesztyűt rángatott fel a kezére, a
másik párat pedig Chloé-nak nyújtotta. – Elkéstél – mondta Chloe,
és megmutatta kék ujjait.
– Szörnyen néz ki a kezed – ámuldozott Mona, majd mosolyogva
Jane-hez fordult – Csatlakozik a bulihoz?
– Nem, nem. Azt hiszem, magatokra hagylak benneteket, lányok.
– Ne, ne menj el. Szeretném bemutatni a legjobb barátnőmet,
Monát. Mona, ez itt Jane.
– Helló – mondta Mona.
– Talán jobb, ha megyek. Fel kell váltanom a húgomat. Otthon
van, és az anyánkra vigyáz.
– Nagyi-felügyelet – jegyezte meg Mona, és sokat mondó
pillantást küldött Chloe felé. Chloe remélte, hogy Jane nem
haragudott meg a rosszmájúnak tűnő megjegyzésen.
– Mindkettőnk nagymamája agyvérzést kapott tavaly –
magyarázta Chloe. – Sokat látogatjuk őket.
– Nagyon szerencsések a nagymamáitok, hogy ilyen nagyszerű
unokáik vannak – mondta Jane.
Chloe már közelebbről hallotta Dylan bácsi traktorjának a
hangját. Marasztalni akarta Jane-t, de amikor ismét arra fordult,
látta, hogy már az autóban ül. Még intette egyet Chloénak, aztán
elhajtott.
– Mi van a kosárban? – kérdezte Mona, és már fel is emelte a
szalvétát. – Csodás, finom almás piték! – kiáltott fel.
– Almatorta – javította ki Chloe.
– És egy névjegykártya – egészítette ki Mona. Kivette a kosárból,
és felolvasta:
 Kalamajka Cukrászda
Nyugati 22. utca 512
New York, NY 10011
917-555-6402

– Ez az övé? – kérdezte Mona.

– Szerintem igen.
– Kalamajka Jane. Szerinted ezt takarja a név?
– Szerintem…
– Vagányul hangzik – vágott a szavába Mona. – Tetszett a
bőrkabátja is.
– Na, mit csináltok? – Dylan bácsi melléjük kanyarodott a
traktorral, és leállította a motort. – Szünetet tartotok?
– Itt volt a barátod – mondta Chloe. A kosár felé bökött, és
megmutatta a kártyát.
– Nahát – csodálkozott Dylan. – Nem tudtam, hogy a
Kalamajkából van. A legjobb hely New Yorkban. Mondtam neki, hogy
az unokahúgom megőrül az almatortáért. Nem adod ide a kártyát?
– Nem – mondta Chloe. – Meg akarom tartani emlékbe. Az első
ember, aki megállt a standunknál. Tudod, vannak helyek, ahol az első
dollárt keretezik be, én az első névjegykártyát fogom eltenni.
– Hol van a kilenc-egy-hetes körzetszám? Egészen Alaszkából
utazott ide?
– New Yorkból – Chloe büszkén javította ki barátnőjét.
– New York-i mobiltelefon lehet, vagy talán egy hangpostafiók –
mondta Dylan.
Mindannyian kivettek egy-egy süteményt.
– Nagyon finom – mondta Dylan bácsi.
– Tényleg jó – nevetett Chloe. Vajon mit csinál Jane Rhode
Islanden? És mikor utazik vissza New Yorkba? Chloe azt remélte,
minél később, és még találkozik a nővel.

Jane megállt. Tudta, hogy balra kell kanyarodnia, ha haza akar

menni. De képtelen volt rá. A keze remegett. Éppen most találkozott
életében másodszor a lányával.
Chloénak ugyanolyanok voltak a szemei, mint neki. Kék, szinte
már szürke. Az arca hasonló formájú volt, és sápadt, haja sötét,
arccsontja erős. Jane belenézett a visszapillantó tükörbe, nem
kétséges, Chloéban fiatalkori önmagát látta.
Jane megnézte a kezét. A finom ujjait, a vékony csuklóját. Mindig
utálta, hogy ilyen a keze. De ma megszerette, mert Chloénak
ugyanilyen kezei voltak. Lánya örökölte a Porter kezet.
Jane ült az autóban, és nem tudta, mit csináljon. Haza kell
mennie, hogy vigyázzon az anyjára. Sylvie vacsorázni megy John
Dufourral Kérdések, megválaszolhatatlan kérdések rohanták meg
Jane agyát. Mit remélt? Miért ment a gyümölcsösbe? Miért utazott
haza?
Jane nem tudta a választ. Bármit kérdezett is, bármennyire is
kereste a válaszokat, egyetlen dologban biztos volt. Chloe a közelében
volt.
 KILENCEDIK FEJEZET

Szombaton este Margaret az ágyban feküdt, körülötte számtalan

könyv hevert. A könyvek a barátai voltak, mindegyiket kívülről
ismerte. Némelyik borítója már megkopott, mások még fényesek, alig
olvasottak voltak.
Nagyot sóhajtott, és letette a Családi boldogság című Colwin-
regényt.
– Jane – kiáltotta Margaret. – Jane!
Semmi válasz. Margaret hallotta, amint lánya ki tudja milyen
dobozokban kutat a padláson.
– Jane! – kiáltotta újra.
Egy perc múlva idősebbik lánya besétált a szobába. Ruhája, keze,
haja csupa por volt. Margaret elmosolyodott.
– Drágám, mit csinálsz odafent? Sylvie-nek végre randevúja van,
egyedül hagyott bennünket egy estére, és te nem vagy itt.
– Végre randevúja van? – vonta fel Jane a szemöldökét.
– Igen. John Dufourral.
– Tudom, kivel van. Egyszerűen csak nem hiszem, hogy azt
kellene mondanunk, hogy végre. Sylvie nagyon csinos, és csodálatos
személyiség. A férfiak pedig észreveszik őt.
– Jaj, nem úgy gondoltam. Félreértettél! – mentegetődzött
Margaret. Úgy értettem, hogy annyira elfoglalt, sohasem akar engem
egyedül hagyni.
– Úgy érted, nem bízik meg bennem, és nem akarja, hogy egyedül
maradjak veled? – vigyorgott Jane.
– Ó, dehogyis! Kedvesem, ne legyél már ennyire kötekedő!
– Elnézést – mondta Jane, és belehuppant a hintaszékbe.
– Polly tudja, mennyire szereti őt Wendy – mondta Margaret, és
magához ölelte a könyvet.
– Kicsoda?
– A Solo-Miller testvérek – mondta. Jane kivette a könyvet a
kezéből, és átlapozta. – Annyira szeretném, ha mi is ilyenek lennénk.

É
Ha tudnád… És szeretném, ha nem lennél olyan távolságtartó velem.
Polly sem titkolt el dolgokat Wendy elől.
– A szereplőkre gondolsz? – kérdezte Jane, és felnézett. – Ebben a
könyvben?
Margaret bólintott.
– Anya, mi nem szereplők vagyunk egy könyvben.
– Ők sem! – mondta Margaret határozottan. – Valóságosak.
Szeretik egymást. Talán Wendy is elkövetett hibákat, amikor a
gyerekek kicsik voltak, és talán nem értett meg, és nem fogadott el
mindent Polly életből, de Polly mégis megbocsátott neki.
– Anya…
– Mi az a medalion? – kérdezte Margaret, és a Jane nyakában lévő
ezüst, nyitható-csukható kis szelence után nyúlt.
– Semmi – húzta el magát Jane.
– Nem igaz. Sohasem veszed le. Már azóta viseled, hogy… –
hangja elcsuklott. – Hogyan is engedhettem, hogy elkészítsék azt a
képet a kórházban. De annyira erőszakos voltál, és úgy könyörögtél
nekem.
– Hagyd abba, anya!
– Ugye az ő képe van a medalionban?
Jane nem válaszolt. Fejét leszegte, és koszos kezeit babrálta.
– Hova szoktál menni az autóval? – kérdezte Margaret.
– Csak szétnézek, anya.
– Sylvie aggódik. Ezért kérdezem.
– Anya, inkább beszéljünk rólad – próbálta Jane másra terelni a
beszélgetést. – Hogy érzed magad?
– Nagyon jól vagyok, drágám. Tényleg jól.
– Fáradtnak tűnsz, mióta Croftonban voltál az összejövetelen.
– Igen, a tanári összejövetel – sóhajtott Margaret. – Látni azt a
sok embert, azt a sok ismerős arcot. És persze mindenkinek
elmondani, hogy érzem magam. Olyan fárasztó volt. Tudod, amikor
az egészségeddel minden rendben van, akkor egyszerűen csak azt
mondod, csodásan érzed magad.
Visszasírom azokat a napokat.
– Tudom, anya.
Margaret nagyot sóhajtott. A lába és a lábfeje sajgott. Az utóbbi
időben mintha a látása is romlott volna. Nehezen olvasta az apró
betűkkel írott könyveket. Lányainak nem akarta elmondani. Nem
akart újabb okot szolgáltatni arra, hogy otthonba küldjék.
 – Mindent összevetve, vannak panaszaim – mondta, és
mosolyogni próbált.
– Tudjuk anya, hogy nehezedre esik egyedül felkelni az ágyból.
Késő éjszaka pedig nem akarod Sylvie-t vagy engem felébreszteni –
mondta Jane.
– Psszt – susogott Margaret. Valóban: nem akarta zavarni lányait.
Múlt éjjel sem hívott segítséget, nem tudott kimenni a fürdőszobába,
és történt egy kis baleset. Hálóinget és lepedőt kellett cserélnie.
– Mi nem borultunk ki a betegséged miatt, anya. Mi csak
aggódunk érted.
– Arról beszélsz, hogy mit kellene tenni velem? – kérdezte
Margaret.
– Szeretnék, de Sylvie hallani sem akar róla.
– Bosszút akarsz állni, igaz? Azért, amit tettem.
– Természetesen nem – rázta meg Jane a fejét.
– Azért, amiért téged védtelek, és jó otthont találtam a
gyermeknek.
– A gyereknek van neve is – mondta Jane szemrehányóan.
Margaret nem válaszolt. Sohasem emlegette a kislány nevét. Nem
akarta, hogy az elviselhetetlen bánat még inkább fájjon. Szerette
volna letépni Jane nyakából a láncot, és kidobni az ablakon. Szerette
volna kitépni és eltörölni Jane fájó és szomorú emlékeit. Azt kívánta,
bárcsak tizenöt évvel ezelőtt az orvos ne hagyta volna Jane-t egyedül
a gyermekkel, a nővér ne engedte volna, hogy Jane a kislány hajába
tegye a szalagot. Bárcsak ne engedte volna, hogy lefotózzák őket.
– Érted tettem – mondta Margaret elhaló hangon.
– Anya, kérlek, ne. Annyira régen történt. Tovább kell lépnünk, és
meg kell találnunk a módját, hogy gondodat viseljük. Félek, hogy
elesel és megütöd magad. Félek, hogy Sylvie megerőlteti magát,
amikor megpróbál kivenni az ágyból.
– Könnyű vagyok, nem híztam sokat. – Margaret tudta, ha
kevesebbet eszik, még többet fogy. Jobban figyel a lábára, szedi az
antibiotikumot, és rendesen hordja a mágnest. Akkor talán még
kevesebb gondot okoz a lányainak.
– És mit szólnál ahhoz, ha valaki ideköltözne? Mondjuk egy
ápolónő.
Margaret a fejét rázta. A barátaitól éppen elég történetet hallott
már a rossz ápolónőkről, nem akarta ő is kipróbálni.
– Miért piszkálsz ezzel?
 – Mert nem akarok olyan lenni, mint sok barátom – mondta Jane
–, akik eldöntötték, mi legyen a szüleik sorsa, és nem beszélték meg
velük. Igaz, te sohasem beszélted meg velem, csak meghoztad a
döntéseket, és megmondtad nekem, mit csináljak, hova menjek.
Azokban a hónapokban az anyaotthonban…
– A lelkemben tudtam, mi lenne neked a legjobb. Csodálatos fiatal
lány voltál. Sikeres karrier állt előtted. Annyira féltem, hogy mindent
eldobsz magadtól, abbahagyod az egyetemet, és…
– És cukrász leszek? – suttogta Jane.
Ekkor megszólalt egy telefon. Jane benyúlt a zsebébe, és előhúzott
egy kicsi, ezüstszínű mobiltelefont. Megnézte a kijelzőt, és kiment a
szobából.
– Halló? – szólt bele Jane a telefonba. A szíve még mindig a
torkában dobogott, az előző beszélgetés hatása alatt volt.
– Jane? Dylan Chadwick vagyok – mondta egy férfihang.
– Ó, jó estét – üdvözölte Jane.
– A kártyán találtam meg a számát, amit az unokahúgomnak
adott. Csak szerettem volna megköszönni.
– De nem kellett volna!
– Az almatorta isteni volt. Nagyon kedves volt magától, hogy
hozott a süteményből. Csak azért, mert mondtam, mennyire
szeretjük.
– Sajnos, nem sütöttem sokat – magyarázkodott Jane. – Szinte
már el is felejtettem, hogyan kell.
– Még mindig Rhode Islanden van? Vagy már visszautazott New
Yorkba?
– Még mindig itt vagyok – válaszolta Jane.
– Nos, a standunk hamarosan készen lesz. Remélhetőleg nyári
munkát biztosít majd az unokahúgomnak és a barátnőjének. Talán
megnézhetné egyszer.
– Már láttam – mosolygott Jane.
– Szóval úgy tűnik, az almafák csak szeptemberben teremnek.
Ültettem epret, de június előtt nem érik meg. A paradicsomot és
kukoricát pedig csak júliusban tudjuk majd eladni. Most azonban
van egy frissen festett bódénk, de nem tudunk mit árulni.
Jane alig hitte el, amit hallott. Chloe nagybátyja üzletet akart vele
kötni.
– Azt akarja, hogy…
 – Hogy süssön nekünk almás tortát és pitét – mondta Dylan. –
Chloénak nagyon ízlett, amit tegnap hozott nekünk. Természetesen
nem tudja, hogy ki maga.
Jane szíve nagyot dobbant.
– Hogy érti ezt?
– A Kalamajka Cukrászda.
– Ó, ismeri az üzletemet New Yorkból – mondta Jane
megkönnyebbülten.
– Én is New Yorkban éltem. A feleségem tervező volt, sok partit
szerveztünk, és sokra hívtak meg bennünket. Emlékszem, mindig
nagyon örültem, amikor maga sütötte a desszertet.
– Igen? Annyira örülök!
– Tehát akkor süt nekünk? A lányok szombaton és vasárnap
akarnak dolgozni. Montjuk kezdhetnénk két-három tortával és egy
adag pitével.
– Montjuk öt?
– Igen, az jó.
– És mi legyen az almával? – kérdezte Jane.
Dylan elgondolkodott.
– Úgy értem, mindenki tudni akarja majd, hogy a piték a
Chadwick-kert almáiból készültek-e.
– Most nincs almánk. Maga szerint számít?
– Nem, szerintem nem lesz gond. Csak tudja, New Yorkban
mindenki kíváncsi, hogy az áfonya honnan származik, és a szamócát
valóban tényleg kézzel szedték-e.
– Emlékszem, valóban így volt New Yorkban. Leszámítva néhány
jobb éttermet Providence-ben, mi nem vagyunk ennyire kényesek
ezekre a dolgokra.
– Akkor megvehetem a gyümölcsöt a zöldségesnél?
– Szerintem igen.
– Rendben van – egyezett bele Jane. – Próbáljuk meg.

Chloe szülei vitatkoztak. Szombat este volt, a hálószobájukban

voltak, az ajtót becsukták. Nem gondolták, hogy Chloe hallhatja őket.
Tudta, a veszekedések legtöbbször miatta vagy a pénz miatt voltak.
Chloe büntetésben volt: két hét szobafogságot kapott, amiért Ace
Fontaine kirúgta.
A kislány arra gondolt, a szülei hogyan éltek régen, amikor ő még
nem volt velük. Vajon boldogabb életük volt? Chloe zokniban sétált a
tiszta házban. Anyja nem tűrte a rendetlenséget, mindennek a helyén
kellett lennie. Chloe nem hozhatott be állatokat a házba, és nem
ülhetett a nappaliban a kanapéra, hanem a kék huzatos székeket
kellett használnia.
A könyvespolcokon főleg magazinok és kertészeti szaklapok
sorakoztak, anyja tejesüveg gyűjteménye és néhány fénykép
díszítette a rendezett polcokat. Chloe lekapott egy képet; anyja és
apja esküvői képét.
A fotón apja arca derűs volt, látszólag semmi gondja nem volt.
Anyja vidáman mosolygott, szeme boldogan csillogott. Mennyire
összeillettek! Vörösesszőke hajukkal, barna szemükkel inkább
testvéreknek néztek ki. Huszonöt éves korukban házasodtak össze.
Harminchét évesen rájöttek, hogy nem lehet gyerekük, és egy évvel
később örökbe fogadták Chloét.
Chloe csak a nevét hozta a családba. Bizonyára születésekor az
anyja belenézett a kislány kék szemébe, és a Chloe nevet adta neki.
Az igazi anyja ragaszkodott ahhoz, hogy gyermekének ne változtassák
meg a nevét. Ez a megegyezés része volt. Bár adoptáló szülei jobb
szerették volna a kislányt az Emily névre keresztelni, de nem
szeghették meg a szülőanyának tett ígéretüket. Ez is azt mutatja,
mennyire akarták Chloét.
Valóban akarták őt? Akkor is őt választották volna, ha előre látják,
mennyire megváltozik az életük? A fekete hajú, égkék szemű kislány
egyszeriben belecsöppent ebbe a világos hajú, barna szemű családba,
és mindent felkavart.
Chloe az ablakhoz sétált, és kinyitotta. Ma este a macskák
táncoltak a kertben, fényes szőrükön megcsillantak a Hold sugarai.
Szülei veszekedése vissza-hangzott a falak között. Chloe hallotta apja
hangját. Már megint a pénzről vitáztak, szerették volna, ha Dylan
bácsi túlad azon az átkozott gyümölcsösön.
 TIZEDIK FEJEZET

Vasárnap reggel Chloe olyan korán felkelt, hogy az anyja nem

tudott reggelit készíteni neki. A kislány rohant dolgozni a kertbe.
Anyja inkább Eli reggelijét állította össze: tojást és szalonnát sütött,
paradicsomot mosott, és feltette a kávét. Hallotta, amikor Eli lejött a
lépcsőn. Szíve összeszorult. Előző este, a veszekedés után nem
szóltak egymáshoz, és haragosan feküdtek le. Sharon nem szerette
ezeket a napokat.
Eli belépett a konyhába, felesége mögé állt, és megcsókolta a
nyakát.
– Sajnálom – mondta.
Sharon bólintott. Sírni szeretett volna. Annyi mindenük volt,
olyan boldogan élhettek volna. Miért kellett mindig a pénzen
vitázniuk?
– Én is sajnálom – mondta végül.
– Hol van Chloe? – kérdezte a férje.
– Dolgozik.
– Az a rohadt bódé. Sosem komolyodik már meg az én kisöcsém?
– Szerintem azt gondolja, hogy jót tesz velünk, ha Chloénak
munkát ad a kertben. De az isten szerelmére, az a bódé! Szinte bántja
az ember szemét!
– El sem hiszem – mondta Eli –, hogy felejthette el Dylan,
mennyire utálta ő is azt a kertet. Nem örülök, hogy Chloe a standon
dolgozik. Nem akarom, hogy a többi gyerek úgy beszéljen róla, mint
gyerekkorunkban rólunk.
– Tudom – mondta Sharon, és eszébe jutott, hogy a hátuk mögött
almaszedőknek csúfolták a Chadwick fiúkat.
– Chloe annyira érzékeny. Összeomlik, ha egy madár kiesik a
fészkéből, vagy ha valaki bánt egy állatot.
Sharon nem válaszolt. Elgondolkozva készítette tovább a reggelit.
Nem értett egyet a férjével: Chloénak hatalmas szíve volt, az igaz, de
Eli összekeverte az érzékenységet az erőszakossággal.

É
 – Chloe meg tudja védeni magát – mondta Sharon. – És másokat
is.
– Majd meglátjuk. Még nem dolgozott egyetlen nyarat sem a
bódéban. Még nem csúfolták érte a gyerekek.
– Szerintem őt nem érdekli, hogy csúfolják-e.
– Pedig kellene. Nagyon fontos, hogy mit gondolnak rólunk az
emberek. Chloét annyira lefoglalja, hogy megmentse a világot, szinte
elveszti az irányítást a saját élete felett. Abban a korban van, amikor
el kell gondolkoznia azon, mihez kezd az életével. Jön a középiskola,
aztán a főiskola. De érdekli a sport, az évkönyv, az iskolaújság? Az,
hogy jó iskolákba jusson be? Nem. Szerzett már olyan munkát,
amiből esetleg tanulhatna is?
– Tudom, tudom – nézett férjére Sharon. Szeretett volna másról
beszélgetni.
– Ace Fontaine előléptette volna pénztárosnak. Izgalmas munka,
nagy felelősség. Ez a feladat más lehetőségeket is megnyitott volna
előtte. Tapasztalatot szerzett volna, és később elhelyezkedhetett
volna egy bankban, egy ügyvédi irodánál, akár még a biztosítási
ügynökségnél is. Meg kell tanulnia, hogy az élet nem fenékig tejfel.
– A reggeli hamarosan készen van – vágott a szavába Sharon.
– Mi lesz belőle, ha ilyen fiatalon egy gyümölcsös standon
dolgozik? Hátrafelé megy, nem fejlődik.
Sharon férje elé tette a reggelit.
– Nagyon jól néz ki – csókolta meg Eli a feleségét.
– Köszönöm – mondta Sharon, és kiöntötte a kávét.
– Sajnálom, hogy ennyire felhúztam magam.
– Csak a legjobbat akarod neki.
– Chloe olyan… annyira… – Eli a megfelelő szót kereste – annyira
más.
Sharon nevetni próbált.
– Ilyen az élet egy tizenöt évessel. A barátaink is megmondták,
hogy ez szörnyű időszak. És a következő három évben ez mit sem fog
változni. A tinik mintha egy másik bolygóról érkeztek volna. A
természetüknél fogva különböznek tőlünk.
– Talán igazad van – mondta Eli. – De az is lehet, hogy… azért
különbözik annyira tőlünk, mert…
– Ne csináld, Eli. Ő a mi lányunk, mi pedig a szülei vagyunk.
– Időnként ránézek, és arra gondolok – mondta Eli, és becsukta a
szemét.
 – Eli – szólt rá a felesége. A hátsó ajtóra nézett, és azon
rimánkodott, hogy Chloe ne hallja meg a beszélgetésüket. – Csak egy
tinédzser. Ennyi az egész. Hagyd abba, még mielőtt meghallaná.
– Rendben van. Sajnálom – mondta Eli aggódó arckifejezéssel.
Sharon tudta, mindez inkább az öccse, és nem Chloe miatt volt.
Bár Eli négy évvel idősebb volt, mindig az öccse árnyékában élt.
Dylan népszerű volt, atlétatermetű kosárlabdajátékos, könnyedén
szerzett belépőt a Brown Egyetemre. Gazdag barátnői voltak, az
egyikkel Európába utazott, a másikkal a Bermudáknál hajózott. A
kormány komoly feladatot bízott rá, és mindenki csak találgatta: a
CIA-nak vagy az FBI-nak dolgozik-e. Dylan sohasem beszélt a
munkájáról, Eli sem tudott kihúzni belőle semmit. Vajon miért? Mert
Dylan nem jött haza. Washingtonban élte az agglegények gondtalan
életét. Tudta, hogyan költse el a pénzét. Gyönyörű, előkelő lakása
volt, és lázasan kereste a nőt, akivel mindezt megoszthatta.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

A következő héten Dylan fákat ültetett. A tavasz az idén nagyon

száraz volt, csak nehezen tudta kiásni a lyukakat. A szikkadt földön
keréknyomokat látott. A környéken lakó gyerekek a tiltás ellenére
gyakran hajtottak végig kerékpárjaikkal a kerten, időnként
kidöntöttek egy-egy facsemetét vagy megsértették a bokrok
gyökereit. Dylan dühöngött, és elhatározta, hogy új kerítést épít.
A lágy szellők meghozták a frissítő, langyos tavaszi esőt. Az
ágakról és az új hajtásokról a kiszáradt földre hullottak a cseppek.
Dylant szinte észre sem vette, folytatta a munkát.
– Helló!
Dylan a hang irányába nézett. Egy kék kombit látott az úton, és
egy nő gázolt keresztül a kerten. Jane volt az. Koptatott farmert és
fehér inget viselt, a lábán tornacipő volt, sötét haja az arcába hullott.
– Elkészítettem a tortákat – mondta, és az autó felé bökött. – Az
autóban hagytam.
Dylan az ásóra támaszkodott. Már majdnem befejezte a munkát,
nem akarta most abbahagyni. Amikor a kertben volt, sikerült
megszabadulnia a gyötrő fájdalomtól, és egy időre elfelejtette a
bánatot. Nézte Jane csinos alakját, az esőtől nedves nadrágszárát, és
egy földreszállt angyalt látott benne.
– Hova tegyem a süteményt? – kérdezte Jane.
– Nem kellett volna keresztüljönnie a kerten – mondta Dylan.
– Kiabáltam az útról, de nem hallott meg.
– Sajnálom – mentegetőzött Dylan. – Elgondolkoztam. Mi lenne,
ha elhozná a házamhoz? A kerítés végénél jobbra, az a nagy fehér
ház. Én odasétálok, és ott találkozunk.
Jane bólintott, és az autó felé indult.
Dylan egy nagy, sok kéményes fehér házban élt. A zsaluk sötétzöld
színe megkopott, és a házra is ráfért volna egy festés. Az udvarban
egy piros teherautó állt, Dylan a kocsi mellől integetett Jane-nek.
 Egyre jobban esett. Jane felkapta a kosarat, kabátját a feje fölé
húzta, és beszaladt a házba. Az előszobában félhomály volt, és Dylan
a világosabb konyhába vezette Janet. Amikor elhaladtak a nappali
szoba előtt, Jane észrevette, hogy a székeken macskák aludtak.
– A macskák szeretik az esős napokat – mondta.
– Sok macskánk van – mondta Dylan.
– Aranyosak.
– Igen, csak a ház tele van a szőrükkel. De elűzik a kártevőket.
– A kártevőket?
– A macskák megeszik a patkányokat, az egereket, és a kígyók sem
mernek a ház közelébe jönni.
– Okos cicák.
A konyhában voltak. Jane körülnézett. A öreg bútorok, a polcokon
álló régi porcelánok visszarepítették az időben. Olyan volt, mintha
1955 óta semmi sem változott volna. Jane úgy érezte, egy időgépben
van, és visszautazott a fiatalkorába.
– A pajtában almát szoktam tárolni – folytatta Dylan –, a
rágcsálók pedig már októberben megjelennek. A bátyám azt
javasolta, rakjak ki mérget az egerek ellen. Ezen aztán kitört a családi
forradalom.
– Miért? – kérdezte Jane.
– Chloe – mondta Dylan, és Jane összerezzent, amikor
meghallotta a nevet.
– Mi van Chloéval?
– Egereket mérgezni? Inkább saját magát mérgezné meg. Eli
bizonygatta, hogy van egy olyan méreg, amitől az egerek mély
álomba merülnek, mielőtt végleg elszenderülnek. Chloe azonban
megfenyegetett bennünket, hogy elszökik, ha megmérgezzük az
egereket.
– Nagyon szereti az állatokat – mondta Jane, és szíve még több
szeretettel telt meg a lánya iránt.
Dylan bólintott. A régi szekrénynek dőlt, kezét megtámasztotta a
pulton. A férfi magas volt, erős testalkatú, de arca nem hasonlított
egy gazdálkodóéhoz. Tekintete okos, kifejező és fürkésző volt. Jane
akaratlanul is Jeffreyre gondolt. Elfordult, és a padlót bámulta.
Hirtelen megpillantott egy vércseppet Dylan csizmáján.
– Maga vérzik – mondta.
– Igen – Dylan a tenyerét nézte. Letépett egy papírtörlőt.
– Mi történt?
 – Túl sok időt töltöttem íróasztal mögött – mondta, letörölte a
kezét, de szinte azonnal újabb vércsepp buggyant ki a sebből.
– Adja ide a kezét.
– Mi maga? Talán orvos?
– Igen – bólintott Jane mosolyogva. Megfogta a férfi kezét. Dylan
hatalmas tenyere érdes volt, körme alatt összegyűlt a piszok. A
csaphoz lépett, várt egy kicsit, hogy melegebb legyen a víz. – Szép,
régi stílusú konyhája van.
– Igen. Itt nőtten fel.
– Akkor a gyerekkorára emlékezteti?
– Amikor ideköltöztem, akkor igen. De most már csak itt élem a
napjaimat. Maga tényleg orvos?
– Igen – állította Jane.
– Pszichológus?
– Azért, mert a gyerekkoráról kérdeztem? Érdekes gondolat, de
nem. – Jane megnyitotta a csapot, és a vízsugár alá nyomta Dylan
kezét. – Lehet, hogy csípni fogja.
– Nem baj, bírom a fájdalmat. Úgy emlékeztem, hogy azt mondta,
cukrász.
– Nos, igazából nem vagyok orvos, hanem valóban csak egy
egyszerű cukrász vagyok – vallotta be Jane.
– De már annyiszor megvágtam a kezem, hogy tudom, mit kell
ilyenkor tenni. Van valamilyen fertőtlenítője?
Dylan kinyitotta a mosogató alatti szekrényt, és elővett egy kis
dobozt, piros kereszttel az oldalán.
– Valahogy éreztem – mondta Dylan. – Tudja, az előző életemben
azért fizettek, hogy megmondjam, ki hazudik.
– Készen vagyok – mosolygott Jane.
– Nahát – mondta Dylan –, jobb, mint új korában – és hellyel
kínálta Jane-t.
– Sose újítsa fel a konyháját. New Yorkban egyesek iszonyú sokat
fizetnének egy ilyen konyháért.
– Ó, tényleg, New York.
– Hiányzik a nagyváros?
– Nem, egyáltalán nem – rázta a fejét Dylan.
– Lássuk, milyen élményei vannak a várossal kapcsolatban?
– Azért kérdezi ezt, hogy aztán felfedezzük, ugyanannál az
újságosnál vettünk minden reggel újságot?
– Én előfizettem az újságokat.
É
 – Én is – mondta a férfi mosolyogva.
– Akkor felejtsük el, hogy egy lehetett az újságosunk.
Biztosan van valami más, ami közös bennünk.
Dylan bólintott, de nem válaszolt.
– Fura – mondta Jane. – Rhode Islanden nőttem fel, de alig
vártam, hogy elköltözzek. Amikor New Yorkban éltem, igazi
városlakónak éreztem magam. Félelmetes, ugyanakkor csodálatos
volt a városi élet. Emlékszem, amikor sötétedés után sétáltam,
mindig figyeltem, ki jön mögöttem. Ha átmentem az úton, még a zöld
lámpánál is körülnéztem, hátha jön egy taxis, aki figyelmen kívül
hagyta a tilos jelzését. Féltem, egyszer szembe találom magam egy
rablóval, és az őt üldöző rendőrökkel, vagy esetleg egy utcai
lövöldözésbe keveredem. Mégis, amikor eljött a tavasz, a parkban
virágba borultak a barackfák, a kikötő felől lágy szellő fújt, és
különleges, csábító illatok keringtek a levegőben. Amikor
visszajöttem Twin Riversbe, mégis úgy éreztem, sohasem mentem el.
– Úgy tűnik, nagyon szereti New Yorkot.
– Utálat és szeretet kevereg bennem. De inkább szeretet –
mosolygott Jane.
Dylan bólintott.
Jane körbejáratta tekintetét a konyhában. Szíve szinte kiugrott a
helyéről, mikor meglátta Chloe és egy másik kislány fényképét. A
lányok öt-hat évesek lehettek, nevetve ölelték át egymást. Lassan
elindult a kép felé.
– És itt hogy kötött ki végül?
– Szeretem a vidéki életet – mondta Dylan.
– A gyümölcsöst?
– Igen. A kert hosszú ideje a családom tulajdonában van.
Emlékszem, mikor gyerek voltam, az apám az ölébe kapott, és
vezethettem a traktort. Megtanított, hogyan gondozzam a fákat,
mikor metszem meg őket, hogyan érhetem el a legjobb termést.
Apám azt akarta, hogy Eli, a bátyám és én főiskolára menjünk. Meg
akarta adni nekünk a lehetőséget, hogy valami mást kezdjünk az
életünkkel. Én azonban sohasem adtam fel, hogy egyszer visszatérek
ide.
– New Yorkban élt, és az almafák után vágyakozott?
– Valahogy úgy. Nagyszerű életem volt. Elvégeztem az iskolát,
aztán Washingtonba költöztem, bejártam a fél világot, végül pedig
New Yorkban kötöttem ki. Ha úgy éreztem, hogy nem bírom a
Ú
nagyvárost, mindig visszatértem ide. Újra érezni akartam a
nyugalmat, szagolni a friss levegőt, és körbenézni a zöld mezőkön.
– Akkor most újra lélegzethez jutott.
Dylan bólintott.
– Az apám és a nagyapám mindenre megtanított. Amikor gyerek
voltam, saját kis konyhakertem volt. Óriási élmény volt, amikor az
anyám a magam termesztette zöldségekből főzhetett levest.
Jane újra a fényképre nézett. Chloe és a másik kislány számtalan
virág között térdelt. Jane nézte Chloe sötét haját, szikrázóan kék
szemét. Chloénak csodálkozó, hatalmas szemei voltak, és szeretettel
nézett a másik lányra.
– Hány éves Chloe ezen a képen? – remélte, a hangja nem árulja
el remegését.
– Öt. Mindketten ötévesek.
– Ki a másik kislány?
– A lányom – felelte Dylan.
– Egyidősek Chloéval? – Jane rádöbbent: sok mindent nem tud
még a lányáról. Azt sem vette észre, hogy van egy unokatestvére.
– Ugyanabban az évben születtek.
– 1988-ban – mondta Jane alig hallhatóan.
– Igen.
– Mikor is született pontosan Chloe?
– Februárban. A mi csodálatos gyermekünk. A bátyám és a
sógornőm mindennél jobban szeretettek volna gyereket. Sajnos, nem
született sajátjuk, ezért egy nap úgy határoztak, örökbe fogadnak egy
kisbabát.
– Úgy döntöttek, örökbe fogadnak? – kérdezett vissza Jane. A
szavak visszhangzottak a szívében. – Chloét?
Dylan bólintott.
– Nem szoktam rá úgy gondolni, mint az örökbe fogadott
unokahúgom. Olyan csodálatos gyermek. Annyi mindent
megváltoztatott a családunkban, és annyi örömet csempészett az
életünkbe.
– El tudom képzelni. Két egyidős gyönyörű kislány.
– Chloe februárban, Isabel pedig júniusban született.
– Csak négy hónap van közöttük. Biztosan nagyon szeretik
egymást.
– Szerették…
 Jane szinte meg sem hallotta Dylant, annyira elmerült a saját
bánatában. Amikor ismét a férfira nézett, csak akkor vette észre,
hogy elsápadt, tekintete üres, arckifejezése reménytelen volt.
– Szerették? – kérdezte Jane.
– A kislányom… – kezdte Dylan.
Jane látta, hogy a férfi küszködik, nem találja a szavakat, szeme
megtelt könnyel. Szótlanul állt. Bár Jane nem ismerte a történetet,
tudta, mit érez a férfi. A lánya elment.
– Mi történt? – kérdezte a nő végül.
– Az előbb – suttogott Dylan – amikor New Yorkról beszélt…
Dolgokról, melyek megtörténhetnek a nagyvárosban…
Dylan a padlót bámulta. Amikor felnézett, arcán idegesen rángott
egy izom, szemében gyűlölet égett.
– Az utcai lövöldözések – mondta. – Valódi utcai lövöldözés.
Jófiúk a rosszfiúk ellen. Isabel és a feleségem nem menekülhettek.
Akkoriban kormánytiszt voltam, egy ügyön dolgoztam.
Megpróbáltam őket távol tartani, de nem tudtam.
Jane ismét a képre tekintett. Látta saját magát Chloéban, de látta
Dylant a kicsi Isabelben. A fényképről vidám, tüneményes, gondtalan
kislányok néztek vissza.
– Annyira sajnálom – mondta halkan.
Ismerem ezt az érzést, akarta még mondani. Tudom, mit jelent
elveszíteni egy gyermeket.
Nézte a képet, és azokra az évekre gondolt, melyeket a lánya
nélkül töltött. Eszébe jutottak azok a percek, amikor Chloét elvették
tőle. Emlékezett azokra az álmatlan éjszakákra, amikor keservesen
zokogva a csecsemője helyett a kispárnáját ringatta a karjaiban.
Chloe azonban életben volt. Nem esett áldozatául egy kegyetlen
utcai lövöldözésnek, lassan nővé érik, és éli az életet, melyet Jane
adott neki. A lelkét nyugalom töltötte meg. Az ő lánya biztonságban
volt.
Dylanhez lépett, megfogta a kezét. Érezte, amint a férfi fájdalma
átjárja a testét. Az érzés ismerős volt.
Jane azonban veszélyes területre tévedt. Tudta, mennie kellene,
nem szabad közel kerülnie a férfihoz. Ránézett a férfira, a lánya
nagybátyjára, és minden idegszálával azt kívánta, Dylan ismerje fel
benne Chloe szemét és tekintetét.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

A szoba csendes és kellemes volt. A fákon madarak énekeltek,

miközben fészket építettek. Jane az ablaknál állt, és figyelte őket.
Margaret elnyújtózott az ágyban, feje alá gyűrte a kispárnát, és
hallgatta az esti szerenádot. Sylvie a hintaszékben ült, és
kézimunkázott.
– Gyönyörűek ezek a baltimore-i sárgarigók – mondta Jane.
– Keleti rigók – mondta Sylvie. – Most már így hívják őket. A
természettudósok megváltoztatták a nevüket.
– Hidd el, drágám, Virginia Chadwick egyetértene a tudósokkal.
Azt mondaná, hogy a keleti sárgarigó a nyugati rigók fajtájából
származik, így indokolt a névváltoztatás – mondta Margaret. –
Biztosan elmagyarázná, hogy a pontos meghatározás mennyire
fontos, hiszen a faj eredetét mutatja.
– A származás a fontos – mondta Jane. – Még a madaraknál is.
Miért sajgott hirtelen Margaret lába? Mit mondott, amiért Jane
ennyire hűvös lett? Csak ekkor jött rá, hogy Virginia Chadwick nevét
említette előtte.
– Sajnálom, drágám – mondta Margaret. Sylvie abbahagyta a
hímzést.
– Semmi baj, anya.
– Mit akartok vacsorázni? – kérdezte Sylvie gyorsan.
– Nem ismertem igazán Mrs. Chadwicket – mondta Jane, szinte
meg sem hallotta húga kérdését. – Hogyan lettetek ilyen jó barátok?
– Mindketten a Szent Reginában végeztünk, igaz, ő néhány évvel
felettem járt. Tanárok lettünk, ő természettudományokat tanított, én
angolt. Bár a két tárgy messze állt egymástól, én mégis a
mentoromnak tartottam őt, és felnéztem rá. Nagyon jó barát volt –
nem, még mindig az. Figyelmes, segítőkész.
– És gyerekeitek születtek. Neked lányaid, neki fiai.
– Igen.
– Ismered a fiait?
 – Jane, kérlek…
– Ismered Dylant?
Margaret zavarában felsóhajtott. Azt várta, Jane Eliről kérdezi
majd, aki apja lett a kislányának.
– Elhozta az anyját a tanári összejövetelre – szólt közbe Sylvie. –
Találkoztam is vele. Miért?
– Mi történt a családjával? – kérdezte Jane.
Margaret elgondolkozott, aztán eszébe jutott, hogy évekkel ezelőtt
Virginia sok ideig nem dolgozott, talán több hónapot is kihagyott,
mert az unokáját és a menyét gyászolta.
– Ó, istenem, szomorú történet – mondta Sylvie. – Lelőtték őket.
Dylan valamilyen ügynök volt, azt hiszem, az FBI-nak dolgozott.
– Nem, a kormánynak – vágott közbe Margaret. – Emlékszem,
milyen büszke volt Virginia a fiára.
– És mi történt?
Margaret összezavarodott, és megrémült. Magához szorította a
babát, amit Jane-től kapott. Eszébe jutott, amikor a lányok kicsik
voltak, és őket ringatta így a karjában… Elfelejtette a kérdést. Amikor
felnézett, a lányok fürkésző tekintetével találkozott.
– A barátnőm, Virginia földrajztanár- – mondta Margaret. – A
keleti sárgarigó a nyugati rokona. Senki sem hívja többé őket
baltimore-i rigóknak.

Sylvie aznap estére áthívta Johnt, de megbánta. Anyja rossz

állapotban volt. Sylvie ellenőrizte a cukorszintjét, túl alacsonynak
találta, ezért két kanál cukrot kevert narancslébe, és bevitte az
anyjának.
Aztán rendet rakott a földszinten, ropogtatnivalót öntött egy
tálcára, szódát és sört tett a hűtőbe. Egy virágos kendővel letakarta a
lámpát. Nem szerette, ha túl világos volt a szobában. Jane kinevette.
– Nem kell aggódnod – mondta a húgának. – Gyönyörű a bőröd.
Kapcsold fel nyugodtan az összes lámpát!
– Kis ráncok jelentek meg a szemem alatt – nézett aggódva
nővérére, aki még mindig huszonöt évesnek tűnt. – Nem szabad
napoznom.
– Ó, hát azért mész ki a strandra, hogy tökéletes legyen a bőröd?
Szerintem neki így is tetszel. Mikor jön?
– Nyolckor. Csatlakozol hozzánk?
– Nem, felmegyek, hátha anyának szüksége lesz valamire.
 – Most mértem meg a cukorszintjét. Kicsit fogyott az utóbbi
időben, és szerintem túl sok neki az inzulin. Holnap majd felhívom
az orvost.
– Ez már nem csak a cukorról szól – mondta Jane.
– Leginkább…
– Azzal a babával játszik.
– Nem, csak magához szorítja.
Jane nagyot sóhajtott. Az emeleten anyjuk beszélt magában, vagy
talán a babához. Sylvie nem akarta elfogadni azt, ami nyilvánvaló
volt. Nem akart változtatni a dolgokon, és nem akarta, hogy az
anyjukat otthonba vigyék. Jane azonban nem tágított, továbbra is a
kényes kérdést feszegette.
– Gyerünk, ki vele. Tudom, mire gondolsz.
– Mire? – kérdezte Jane.
– Arra, hogy megváltozott, mintha nem lenne normális. Alig
várod, hogy egy otthonba dugd – mondta dühösen Sylvie, elfordult,
és mogyorót rakott egy tálkára, aztán gyümölcsöt mosott.
– Sylvie, te is tudod, milyen volt régen. Divatosan öltözködött,
humoros, határozott, erőskezű pedagógus. Most pedig egy babával
játszik, és úgy viselkedik, mint egy kislány.
– Szerintem csak összezavarodott – sziszegte Sylvie összeszorított
ajkakkal.
– Miattam?
– Miért? Mit vársz? Felkavarta a sok buta kérdés.
– Még nem kaptam meg a választ a kérdéseimre. Mit tudsz róluk?
– Róluk?
– Dylan Chadwickről és a családjáról.
Sylvie az órára nézett. Tizenöt percen belül John megérkezik.
– Miért érdekel Dylan Chadwick és a családja?
– Csak mondd el, amit tudsz.
– Valamilyen drogügyben nyomozott. Azt hiszem, a szemtanút
védte. Megérezte, hogy a családja veszélyben van, és szerette volna
elküldeni őket New Yorkból.
– Dylan ott volt? – kérdezte Jane. – Látta, mi történt?
– Nem tudom. Nem ismerem az egész történetet. Miért érdekel
ennyire?
– Csak tudni szeretném.
– Semmi közünk nincs hozzájuk – mondta Sylvie. – Ne is gondolj
rájuk.
 Jane hangosan felnevetett.
– Mi olyan mulatságos?
– Te vagy a mulatságos – felelte Jane. – Azt mondod, semmi
közünk nincs hozzájuk. Pedig náluk van az életem.
– Ez már nagyon régen történt – mondta Sylvie. – Hagynod kell,
hogy a saját életüket éljék, és túl kell lépned a történteken.
– Túl kell lépnem – ismételte elcsigázottan Jane a húga szavait.
– Arra gondolsz, hogy felveszed a kislánnyal a kapcsolatot, igaz?
– A kislánynak van neve is. Ott voltál, amikor a nevét adtam.
– Kérlek, Jane!
– A neve Chloe.
Sylvie összerezzent, és arra a napra gondolt, amikor Jane-t a
kórházban látta. Aztán hallotta, amint egy autó a felhajtóra
kanyarodott, megállt a ház előtt, és látta, hogy John kiszállt, és
megindult az ajtó felé.
– Mondd, hogy nem miatta jöttél haza – kérlelte Sylvie a nővérét.
Jane nem válaszolt, és hozzátette. – Chloe miatt.
– De igen, miatta – mondta Jane csendesen.
Ebben a pillanatban csengettek, és Jane felment az emeletre.

Chloe a hátsó udvarban etette a macskákat. Az éjszaka sötét volt.

A félhold megvilágította a kertet, és a fény átszűrődött a sűrű faágak
között. A csendet hirtelen motorbúgás törte meg, és egy fénycsóva
világított be a kertbe. Chloe elbújt a magas fű mögé, összehúzódva,
lélegzetvisszafojtva leste a betolakodót. A motorkerékpár kifarolt,
nekicsapódott egy fának, a motoros pedig szitkozódva huppant a
földre.
Chloe rémülten bújt elő rejtekéből. A lámpa fényénél tisztán látta,
hogy a motoros egy fiatal, magas fiú volt, hosszú szőke haját
lófarokba fogta össze. Farmerja elszakadt, bőrkabátja koszos lett.
– Ez magánterület – kiáltott rá Chloe a betolakodóra.
– Micsoda? Ki van ott? – kérdezte a fiú, és a hang irányába
fordult.
– Javaslom, szedd össze a motorodat, menj vissza az útra, és tűnj
el innen.
– Menj a fenébe – mondta Chloénak, és megtapogatta a csuklóját.
– Eltört a kezed? – kérdezte Chloe.
A fiú teste összerándult, úgy tűnt, komoly fájdalmai vannak.
Chloét arra tanították a szülei, hogy ne álljon szóba idegenekkel. Más
fájdalmát azonban nem tudta elviselni; segítenie kellett a fiúnak.
– Hadd nézem – mondta, és közelebb lépett hozzá.
– Semmi bajom – tiltakozott a fiú. A motor a lába előtt hevert, a
levegőben erős benzinszag érződött. Chloe szomorúan rázta meg a
fejét.
– Na, szép – mondta.
– Mi?
– Szennyezed a környezetet. Tudod, hogy az olaj és a benzin
beszivárog a földbe, a talajvízbe, aztán a forrásokba. El tudod
képzelni, mi történik a vadon élő állatokkal, ha isznak a vízből? Aztán
a patak belefolyik a Twin Rivers folyóba, az a tengerbe, és sok élőlény
fog szenvedni a mérgezéstől.
– És mindez miattam – mondta a fiú viccelődve.
– Legalábbis téged terhel a felelősség. Na, mutasd a csuklódat.
– Tessék – mondta a fiú bosszúsan.
Chloe felnézett rá. A fiú sokkal magasabb volt nála, legalább
száznyolcvan centi. Zöld, macskaszerű szemei világítottak a
holdfényben. Chloét furcsa érzés kerítette hatalmába: futkosott a
hideg a hátán, ugyanakkor melege volt.
– Mit bámulsz? – kérdezte a srác.
– Olyan ismerősnek tűnsz.
– A Twin Rivers-i középiskolába járok – mondta. – Megmutassam
a diákigazolványomat?
– Nem szükséges.
– Tényleg? Pedig úgy viselkedsz, mint egy rendőr.
– Ne haragudj, de ez magánterület. Nem láttad a „Belépni tilos”
feliratot?
– Mindenki erre motorozik.
– Ha mindenki leugrik a hídról, akkor te utánuk ugrasz?
A fiú szórakozottan nézett Chloéra.
– Hány éves is vagy? Tizenöt?
– Igen.
– Akkor miért beszélsz úgy, mint egy hatvanöt éves?
Chloe vissza akart vágni, de hirtelen haragos kiáltást hallott a
nagybátyja háza felől. Chloe a szájára tette az ujját, és csendre intette
a hívatlan vendéget.
– Ki az? – kérdezte a fiú.
– Az őr. Maradj nyugton, fegyver van nála.
– A francba – suttogta a fiú.
 Chloe hallotta Dylan lépteit, és remélte, hogy nem érzi meg a
kiömlött benzin szagát. A kislány szólhatott volna neki, és akkor a
betolakodó lebukott volna. De valamiért meg akarta védeni ezt a fiút.
– Jobban teszed, ha elbújsz – mondta a nagybátyja. – Ha egyszer
a kezeim közé kerülsz, azt is megbánod, hogy valaha motorra ültél.
– Komolyan gondolja – sutyorgott Chloe.
– Mit fog csinálni? Lelő?
– Talán. Kormánytiszt volt.
Néhány perc múlva Dylan visszament a házba, és hangos
puffanással becsapta maga mögött az ajtót. Lekapcsolta a villanyt a
verandán, és a két rejtőzködő ismét felegyenesedett.
– Köszönöm – suttogott még mindig a fiú. – Honnan tudod, hogy
kormánytiszt volt?
– Ő a nagybátyám.
– Akkor ez a ti gyümölcsösötök?
Chloe bólintott.
– Király hely.
– Tényleg nem kellene erre motoroznod. Károsítod az ökológiát.
– Már megint úgy beszélsz, mint a nagymamám. Ilyen idős
korban ki használ olyan szavakat, mint ökológia?
– Nem tehetek róla. Nagyon szeretem a természetet, és utálom
azokat, akik szennyezik a környezetüket.
Chloe ránézett a fiúra. Vajon mit gondol róla? Belenézett a
csodálatosan szép zöld szemeibe, és ismét átfutott rajta az addig
ismeretlen érzés. Remegett, pedig az este nem volt hűvös.
– Chloe Chadwick vagyok.
– Mint a Chadwick Gyümölcsös?
– Igen, én dolgozom a kis standon.
– Zack Vaill vagyok – mutatkozott be a fiú is.
Kezet fogtak, és Chloe szinte el is felejtette a fiú sérült csuklóját.
Zack felszisszent, de nevetve rázta meg a kezét.
– Látod, kezd rendbe jönni. A motorom már más tészta – nézett
szomorúan a járgányra.
– Messze laksz? – kérdezte Chloe.
– Twin Riversben – felelte.
– Sajnos még nincs jogosítványom, egyébként hazavinnélek.
A fiú vigyorogva a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy mobiltelefont.
Bepötyögött egy számot, várt, majd beleszólt a telefonba.
 – Helló. Elestem a motorral. Eljönnél értem? – kérdezte nevetve.
– Igen, csúnyán összetört. A kerteknél. Tíz perc? A kerítésnél foglak
várni.
Chloe szája kiszáradt. Ezernyi kérdést akart feltenni a fiúnak.
Vajon kit hívott? A fiú mintha olvasott volna a gondolataiban.
– A bátyám – mondta. – Eljön az apám furgonjával, és feltesszük
a mocit.
Chloe a fiú mögött ment, és segített kitolni a motort az útra.
– Hova jársz suliba? – kérdezte Zack. – Croftonba?
Chloe bólintott, egy hang sem jött ki a torkán.
– Van testvéred?
– Nincs.
– Tehát egyke vagy.
Chloe szívébe fájdalom hasított. Nem, ő nem egyke. Volt egy
unokatestvére, akit úgy szeretett, mintha az édestestvére lenne. Talán
az igazi szüleinek is van már családja, vannak gyerekeik, és akkor van
testvére is. Szíve összeszorult, teste remegett.
– Te remegsz – mondta a fiú.
– Nem, én… – dadogta Chloe, de Zack már levette a kabátját, és
Chloe vállára terítette. A kislány még sohasem viselt állatbőrből
készült ruhát. A kabát azonban meleg volt, és Chloe megborzongott,
mikor megérezte a fiú illatát. Zack a kabát alatt csak egy pólót viselt,
karjai szabadon maradtak.
Chloe észrevett egy tetoválást a fiú bal karján.
– Egy delfin – mondta, és megérintette.
– Távol tartják a cápákat – magyarázta a fiú.
– A cápákat?
– Szörfözöm – mondta Zack.
– Tényleg?
– Igen, az öbölben. Voltál már arra?
Chloe a fejét rázta.
– Persze, az ökológia. A deszkával megölhetek néhány halat –
nevetett a fiú.
– Valahogy úgy – mosolygott Chloe.
– Próbáld ki te is. Nagyszerű.
– Talán, majd egyszer.
– Ha majd kipróbálod – mondta a fiú –, ne felejtsd el, hogy a
delfinek megvédenek a cápáktól.
 Chloe bólintott, nem tudott mit mondani. Zack előrehajolt,
mintha meg akarná csókolni, és Chloe ismét elmerült a gyönyörű
zöld szemében. Hallotta a nevét, és megrázta magát, mint aki egy
álomból ébred.
– Chloe! – hallotta ismét.
– Az anyám – mondta.
– Jobb, ha mész, még mielőtt szól a kormánytisztnek, hogy
keressen meg téged – nevetett Zack, és kihúzta magát.
– Igen – felelte a kislány. Szerette volna, ha a fiú megcsókolja a
holdfényben, de a pillanat elmúlt. Az anyja ismét hívta.
– Jobb, ha tényleg megyek.
– Köszönöm a segítséget – mondta Zack.
– Szívesen.
A hang most egészen közelről hallatszott. Chloe nem akarta, hogy
az anyja meglássa Zacket. Nem akarta, hogy kiabáljon a fiúval, és
megfenyegesse, hogy hívja a szüleit vagy a rendőrséget. Visszaadta a
dzsekit, és már szaladt is, át a holdfényes kerten.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

A stand megnyitójának napján csodálatos reggelre ébredt a

gyümölcsös kert. A kékre festett bódé olyan volt, mintha az égboltból
tettek volna egy darabot a földre. A polcokon dobozba pakolt friss
almás piték voltak, illatuk csábítóan szállt a levegőben. Mona és
Chloe egy padon ültek, és a vásárlókat lesték. Dylan visszaemlékezett
gyerekkorára, mikor Eli és ő ugyanazon a padon kuporogtak.
Mosolyogva nézett keresztül a kerten, és megelevenedtek a rég
elfeledett emlékek.
Dylan dühöngött, amikor reggel felfedezett egy olajfoltot a földön.
Mérgesen próbálta eltakarítani, és nem értette, a kölykök miért
száguldoznak keresztül motorral a kerten.
Chloéra pillantott. A kislány várakozva figyelte az utat, várta a
vásárlókat. Dylan egy pillanatra saját magát vélte látni a padon. A
kerti úton nem jártak sokan, bár a stand megnyitójának híre már
elterjedt, a vásárlók mégsem jöttek.
Néhány perccel később egy autó fékezett a kis bódé előtt. Chloe a
nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson, Mona pedig felállt, és a
vásárló felé indult. Dylannek összeszorult a szíve.
Isabelnek kellene a standon dolgoznia Chloéval – gondolta
szomorúan. Az út felé pillantott, és látta, hogy Jane száll ki az
ismerős kék kombiból. Chloe felpattant, és Jane elé szaladt.
– Te vagy az első vásárlónk – kiáltotta Mona.
– Valóban? – kérdezte mosolyogva Jane. – Akkor
bekeretezhetitek a pénzemet.
– Nem vehetsz semmit – nevetett Chloe. – Minden süteményt te
sütöttél.
– Nem gond – mondta Jane. Kivette a pénztárcáját, és a kislány
kezébe nyomott egy papírpénzt. – Akkor is szeretnék venni valamit,
mert szerintem ez a legjobb almáskert az egész környéken.
– A legjobb a környéken – ismételte Mona, és megbökte Chloét. –
Bárcsak az anyukád is így gondolná.
 Jane nem mondott semmit, de Dylan látta, hogy a szemei
összeszűkülnek.
– Chloe szülei mérgesek – magyarázta Mona –, mert jobb jövőt
szeretnének a lányuknak. Nem akarják, hogy egy bódéban áruljon.
Azt szeretnék, ha Chloe…
– Pénztáros lennék a húsboltban – fejezte be Chloe. A lányok
nevetésben törtek ki.
Jane mosolygott, mintha értette volna a viccet, de nem akarná
kinevetni a kislány szüleit. Megvárta, míg a lányok abbahagyják a
nevetést, és megkérdezte:
– Miért van ott delfin? – a bódé ajtaján lógó táblára bökött.
Chloe arcán széles mosoly jelent meg. Dylan közelebb húzódott, ő
is szerette volna hallani a delfin történetét.
– Mondd el neki, Chloe – biztatta Mona.
– Megvédenek a cápáktól.
– A cápáktól? Egy gyümölcsösben?
– A szörfös fiú mondta, hogy használ.
A lányok újra nevettek. Mona sikoltott, Chloe pedig rázkódott a
nevetéstől.

Jane boldog volt, hogy a kertben lehetett Chloéval és a

barátnőjével, hogy részese lehet lánya életének. Lágy szellő fújdogált,
a delfines tábla játékosan himbálózott, a napsugarak ontották a
meleget.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte Dylan.
– Delfinek a gyümölcsösben – visította Mona. – Röhejes.
– Ó, értem – mondta Dylan, és Jane felé fordult. – Maga is?
– Teljesen – mosolygott rá Jane.
– Helló, Jane.
– Helló.
– Akkor ismeritek egymást – mondta Chloe még mindig nevetve.
– Dylan bácsi, Jane az első vásárlónk.
Jane próbálta tartani magát, de szinte összecsuklott. A lánya a
nevén szólította, és ő nem mondhatta meg neki, nem kiabálhatott rá,
hogy ő az anyja.
– Szerintem nincs rendjén, hogy az, aki a süteményt süti, még
vásároljon is.
– Én is ezt mondtam, de Jane ragaszkodott hozzá. Bekeretezem a
pénzt, amit Jane adott, és kiteszem a falra – magyarázta Chloe.
 – Nagyon szépen lefestetted és kitakarítottad a bódét – dicsérte a
kislányt Jane.
– Tényleg? – Chloe elpirult. – A táblákkal nehéz dolgom volt.
Nem tudtam eldönteni, mit fessek rájuk. Valami figyelemfelhívó
kellett, ami idevonzza a vásárlókat. Igaz, a régi tábla is szép volt –
magyarázta Chloe.
Dylan mosolygott. Azt a táblát gyerekkorukban készítették Chloe
apjával.
– Lássuk csak – kezdte Dylan. – A delfin nagyszerű ötlet volt,
jobb, mint a régi. Az emberek kíváncsiak lesznek, mit keres a kertben
egy delfin, és megállnak majd. Almák és szivárvány, az is nagyon jó.
Mindannyian nevettek Dylan tudományos arckifejezésén. Az úton
egy autó közeledett. Mona integetett, Dylan pedig fennhangon
kiabált:
– Kalamajka Jane pitéit tessék! New Yorkon kívül csak nálunk
kapható!
Az autó megállt, az idős pár a bódéhoz sétált. Jane mosolygott, és
magán érezte Dylan pillantását.
– Mi az? – kérdezte.
– Nem mondhatok semmit – rázta a férfi a fejét mosolyogva.
Jane bólintott, rájött, hogy Dylan a lányokra gondolt. Ő is sok
mindent szeretett volna mondani a férfinak.
– Elmehetnénk egyszer vacsorázni.
– Rendben – felelte Jane.
– Pénteken este?
Jane bólintott, és mosolyogva figyelte a két kislányt, amint
kiszolgálják a vevőket.
– Szeretnének a finom pitéből vagy az almatortából? – kérdezte
Chloe.
– Persze, szeretnénk – felelte az idős hölgy –, de előtte engedjék
meg, hogy megkérdezzem, miért vannak azon a táblán delfinek, egy
gyümölcsös kert közepén?
Jane nevetett, mielőtt a lányok felfogták volna a kérdést.

Amikor az idős pár elment, és már Jane is útban volt hazafelé,

Dylan visszament dolgozni. Mona táncolt örömében, és a pitéért
kapott pénzt lobogtatta. Chloe szótlan volt, a gondolataiba merült.
Arra az estére gondolt, mikor Zackkel találkozott, és maga előtt látta
a fiú mélyzöld szemeit.
 – Mi a baj? – kérdezte Mona. – Olyan szótlan vagy.
– Csak Jane-re gondoltam. Jó volt, hogy eljött, nem?
– Valóban nagyon kedves.
– Szerinted miért jött el? Hihetetlen, hogy pitét akart venni,
amikor ő süti őket.
Mona idétlenül nevetett.
– Két szó: Dylan bácsi.
– Szerinted tetszik neki? – kérdezte Chloe.
Mona bólintott. Neki is tetszett Dylan, de belátta, Jane jobban illik
hozzá.
– Egy nő észreveszi, ha egy riválist lát. Megrémiszt, ha arra
gondolok, hogyan néz rá Dylan bácsi.
Chloe megborzongott. Furcsa érzés volt arra gondolni, hogy Dylan
bácsi így nézzen egy másik nőre. Nem azért, mert Chloe annyira
szerette volna Amanda nénit. A nagynénjét túl hűvösnek,
távolságtartónak, és egy óriási sznobnak tartotta. Mindamellett
mindenki tudta a családban, hogy megcsalta Dylan bácsit egy
sportolóval. Nem, nem ezért. Chloe egyszerűen csak nem szerette, ha
megváltozik körülötte valami, és nem akarta, hogy a nagybátyja közel
kerüljön valakihez.
Ugyanakkor a Jane iránt táplált érzései is meglepték Chloét. Chloe
érezte, hogy Jane azért jött el, hogy őt lássa. Chloe nagyon szerette,
ahogy Jane mosolygott rá, amikor megdicsérte, és a legjobbat látta
benne. Jane egyszerűen szerette Chloét, és semmit sem kért cserébe.
Nem kérdezte, hogy Chloe megcsinálta-e a házi feladatát, nem
akarta, hogy kitakarítsa a szobáját. Olyan volt, mint egy barát, aki
adni akar, minél többet.
Még Mona, a legjobb barátnője is kért cserébe valamit a
barátságáért. Elvárta, hogy mindent elmondjon neki, a legbensőbb
titkait is, és minden péntek és szombat estét együtt töltöttek.
Chloét motorzúgás riasztotta fel a gondolataiból. Szíve nagyot
dobbant, érezte, hogy megremeg a gyomra.
– Jön egy motoros – kiáltotta Mona.
Chloe nem reagált. Szótlanul állt, és szélesen elmosolyodott,
amikor meglátta az ismerős szőke hajat. A fiú leállította a motort.
– Viszlát, Gilbert Albert – mondta Mona.
Chloe szinte meg sem hallotta annak a fiúnak a nevét, akiről eddig
azt hitte, szereti.
– Szia – köszönt Zack.
 – Szia – mondta Chloe. Látta, hogy a fiú végignézi, és örült, hogy
csinosan felöltözött a megnyitóra.
– Jól néz ki – bökött Zack a delfines táblára.
– Igen, el kell riasztanunk a cápákat – magyarázta Chloe.
– A delfinek valóban távol tartják a cápákat? – kérdezte Mona.
– Igen.
– Ez olyan izgalmas – mondta Mona. – Főleg, ha arra gondolok,
hogy a cápáknak hatalmas fogaik vannak, a delfinek pedig csak
boldogan úszkálnak.
– Ó – szólalt meg végre Chloe –, Zack, ez itt a barátnőm, Mona.
Mona, ő Zack.
– A nagy fehér cápákat is elijesztik? – kérdezte Mona.
– Nem, Rhode Island környékén ritka a fehér cápa. Errefelé csak
kék cápák vannak. Azok nem eszik meg az embert, de komoly kárt
okozhatnak egy szörfdeszkában – magyarázta Zack.
A fiú olyan közel állt Chloéhoz, hogy a kislány szinte megszédült.
Érezte a kókuszillatú naptejet a bőrén, és látta a hajában csillogó
homokot. Zack hirtelen lenyúlt, és megfogta Chloe kezét. Ujjaik
összekulcsolódtak, és Chloe tudta, hogy elveszett. Az ismeretlen érzés
visszatért, és hihetetlen boldogság lett úrrá rajta.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

– Mit is mondtál, hová mész? – kérdezte Margaret Jane-től.

– Nem árulta el – mondta Sylvie. – Titkolózik.
– Valóban titok – mosolygott Jane.
Margaret boldogan figyelte lányát. Jane nagyon csinos volt.
Hosszú, fekete szoknyát és kék blúzt viselt, mely kiemelte zafírosan
csillogó szemét. Sötét haját a füle mögé tűzte, és láthatóvá vált
arcának szép formája, előtűntek finom vonásai. Sylvie a hintaszékben
ült, fekete tréningnadrág és sárga póló volt rajta. Erősen koncentrált
a kézimunkázásra.
– Elromlik a szemed. Miért nem kapcsolsz villanyt? – aggódott
Margaret.
– Még látok.
– Ti lányok sohasem figyeltetek a szemetekre. Mindig azt
gondoltátok, hogy nem tudom, mi folyik a hálószobátokban. Miután
ágyba dugtalak benneteket, még ki sem léptem az ajtón, ti máris
felkapcsoltátok a kislámpátokat, és valamelyik könyvet bújtátok.
Jane kérdőn nézett az anyjára, Sylvie azonban nem is pillantott
fel.
– Dühös vagy, igaz? – kérdezte Margaret.
– Nem. Miért lennék az? – kérdezett vissza Sylvie.
– Péntek este van. Jane szórakozni megy, neked pedig itthon kell
maradnod, miattam. Miért nem raksz be egy otthonba, és akkor nem
kellene több péntek estét itthon töltened.
Sylvie most ránézett. Szemében nyugtalanság és félelem
tükröződött.
– Miért nem mész el valahová Johnnal? – kérdezte Margaret. –
Olyan kedves ember, és olyan jó tanár. Nem kellene itthon
bábáskodnod felettem.
– Nem, anya, nem megyek el itthonról – mondta Sylvie. – John
hamarosan átjön. Még van annyi időm, hogy megfürödjek és
felöltözzek. És ne mondd, hogy bábáskodom feletted!
 – Pedig igen. Az életed legszebb éveit rám pazaroltad, és még
mindig rólam gondoskodsz.
– Anya, ne mondd ezt! Te is gondoskodtál rólunk.
– Tudom – suttogta Margaret, és nem tudta visszatartani
könnyeit.
– Mi a baj, anya? – kérdezte Sylvie, és adott neki egy zsebkendőt.
– Én csak… – súgta Margaret, de nem jött ki hang a torkán.
Érezte, hogy a lányok aggódva figyelik. Margaret szerette volna
elmondani nekik, mennyire szereti őket, ezt a házat, ahol otthont
teremtett hármójuknak.
Ebben a házban ringatta a lányokat, amikor rossz álomból
ébredtek; innen küldte el az apjukat, amikor már nem bírta tovább a
kicsapongásait; ebben a házban tanult a vizsgáira, és ide tért haza a
munkából; és itt tanulta meg, hogyan adja be magának az inzulint.
Margaret azonban nem tudta mindezt szavakba önteni. Magához
szorította a babát, ringatózott az ágyban, és könnyei között csak ezt
ismételgette:
– Én – mondta –, én, én, én csak…

Sylvie megrémült attól, hogy az anyját annyira zavartnak látta.

Egy ilyen éles eszű, briliáns asszony, mint az ő anyja, nem tudott
befejezni egy mondatot. Sylvie torkában gombóc volt, sírás
környékezte. Jane a lépcső alján állt, és felnézett húgára.
– Minden rendben van anyával?
– Szerintem igen – felelte Sylvie. – Csak valamiért
összezavarodott.
– Azt gondolja, hogy otthonba akarjuk küldeni – mondta Jane.
– Éppen ezt próbálom elmagyarázni neked – mondta Sylvie
élesen.
– Nem arról van szó, hogy én egy otthonba akarom őt dugni,
Sylvie, de szem előtt kell tartanunk ezt a lehetőséget is.
– Hiszen ő is gondozott bennünket.
– De mi nem voltunk cukorbetegek, nem volt probléma a
keringésünkkel. És nem szenvedtünk…
– Kérlek, ne beszélj erről – vágott nővére szavába Sylvie.
– Miről?
– Az Alzheimer-kórról.
– Miért ne? Félsz az igazságtól?
 Sylvie a fejét rázta. Eszébe jutott, amikor gyerekeket vitt az idősek
otthonába. A gyerekek szórakoztatták az idős, beteg embereket,
beszélgettek velük, verseket szavaltak nekik, színielőadást tartottak.
Sylvie emlékezett arra, mennyire meghatódott a sok ünneplő ruhába
öltözött embertől, mennyire kedvesen fogadták őket, és örültek a
látogatásnak. A sok beteg látványa azonban megrázta: voltak, akik az
ágyban feküdtek, mások tolószékkel közlekedtek.
– Syl – ölelte át Jane Sylvie-t. – Akármi történik, mi szeretjük
anyát.
Sylvie nagyot sóhajtott. Eltolta magától Jane-t, leült a lépcsőre, és
nővére kék szemébe nézett.
– Jane, te New Yorkban élsz – kezdte –, és azért jöttél haza, hogy
megbeszéljük és elrendezzük a dolgokat, aztán elmész.
– Nem egészen – felelte Jane.
– Hiszen van egy üzleted, amit nem adhatsz fel.
– Tizenöt év után most vettem ki először szabadságot. Nem
hiszem, hogy a törzsvásárlóim elfelejtenének, és én sem felejtem el,
hogyan kell sütit sütni.
– Természetesen nem fogsz elfelejteni sütni. Az utóbbi néhány
napban sok pitét sütöttél. Gondolom, valahol eladod Rhode Islanden.
– Sylvie…
– Ne hidd, hogy nem tudom! Minden nap almás pitét sütsz. Az
egész ház bűzlik az almaszagtól.
– Ugyan már!
– Almahéj van a szemetesben! – süvöltött Sylvie.
– Turkáltál a szemétben? – kérdezte csodálkozva Jane.
– Szerintem nem helyes, amit csinálsz – motyogta Sylvie. – Bármi
legyen is az, a Chadwick Gyümölcsöshöz van közé, igaz? A kislány
egy almáskert közepén lakik, imádja az almás pitét, és te a szívedet is
beleadod a süteményekbe, hogy magadhoz édesítsd őt.
– Áttúrtad a szemetest? – kérdezte újra Jane hitetlenkedve. – Ez
undorító!
– Nem – felelte Sylvie. – Tudod, mi az undorító? Az, hogy nem
hagyod békén a Chadwick családot. Az az undorító. Remélem, nem
tudják, ki vagy.
– Tudják, ki vagyok, Sylvie. Megmondtam a nevem.
– Bízzunk abban, hogy nem tesznek rólad említést Virginia
Chadwicknek. Emlékszel az örökbefogadás feltételeire. Senki sem

É
tudja, ki a szülőanya, kivéve Mrs. Chadwicket. De ő tudja, Jane. És te
feladtad a szülői jogaidat!
– Tudom, anya akarta így.
– Ne hibáztasd anyát. Túl fiatal voltál, főiskolára jártál, és a fiúd
nem akart elvenni feleségül.
Sylvie nagyot nyelt. Észrevette nővére pírtól izzó arcát, és tudta,
ezúttal messzire ment.
– Nem úgy gondoltam – magyarázkodott Sylvie, és már meg is
bánta, amit a nővére fejéhez vágott. Eszébe jutott, hogy Jane
mennyire szerette azt a fiút.
– A házasság a legkevésbé sem volt fontos a mi kapcsolatunkban
– suttogta Jane. – Az a nyár, az egész év, melyet tőle távol kellett
töltenem, majdnem megölt. Nem kaptam levegőt, azt hittem,
meghalok. De túléltem.
– Tudom, emlékszem.
– Szerettem őt, jobban, mint bármit vagy bárkit ezen a világon. És
a szerelem megfertőz, megszállja a gondolataidat, a szívedet,
mindent, és nem tudod élni nélküle az életed.
Sylvie lehunyta a szemét, és Johnra gondolt. Vajon ő is így érez
iránta?
– Mindent megfertőz – ismételte Jane. – És a szerelem befészkeli
magát az életedbe, és nem hagy. Tudod, hogyan jöttem rá, hogy nem
szerettem igazán Jeffreyt?
Sylvie a fejét rázta.
– Mert elengedett – mondta Jane. – A szerelem elengedett. De azt
nem hagytam, hogy Chloét is elvegye tőlem. A gyermekem örökre
magához láncolt. Sosem felejtem el, amikor a karjaiban ringattam, és
belenéztem a gyönyörű kék szemébe. Ha az elmúlt évekre gondolok,
azokra a pillanatokra, melyeknek nem lehettem részese, az első
lépésére, az első szavakra, az első napra az iskolában, a zenére, amit
szeret, ha erre gondolok, akkor… – Jane becsukta a szemét.
Sylvie szerette volna megölelni a nővérét, majd elszaladni.
Fájdalmas emlékként elevenedtek meg a Jane szülése utáni napok
eseményei. Jane nem mozdult ki a szobájából, egész nap csak aludt.
Ha Sylvie délután háromkor benyitott, egy apró kupacot látott a
takaró alatt. Majd a szülés után két héttel Sylvie visszautazott a
főiskolára, de honvágya volt, ezért minden hétvégén hazament. Még
mindig emlékszik a nővére szobájából kiszűrődő hangokra, melyek
egyszeriben kitörtek belőle. Az anya vágyódott a gyermeke után, és
csak sírt, vigasztalhatatlant zokogott. Sylvie nem bírta hallgatni a
nővére fájdalmát, gyötrődött, behúzódott a saját szobájába, és
éjszakánként ő is telesírta a párnáját.
– Jane, nem tudod elfogadni, hogy jó döntést hoztál? Jót tettél a
lányoddal és mindenki mással.
– Néha azt érzem, hogy életem legrosszabb cselekedete volt –
felelte Jane.
Sylvie meghatódott. Könnyek szöktek a szemébe, elfordult, hogy a
nővére ne lássa. Másra terelte a beszélgetés fonalát.
– És ki az a szerencsés fickó?
Jane nem válaszolt. Arcán sejtelmes, titokzatos mosoly jelent
meg. Hirtelen egy autó fékezett a ház előtt. Sylvie összerezzent. Talán
John egy kicsit korábban érkezett? Akkor kapkodnia kell, hiszen még
nem készült el. Jane kikukkantott az ablakon, mosolyogva puszit
nyomot húga arcára, és már szaladt az autóhoz. Sylvie a vastag
szövésű függönyhöz lépett, és a nővére után lesett. Tudni szerette
volna, kivel volt találkozója Jane-nek.
A furgon platóján egy kis facsemete volt. A magas, széles vállú,
barna hajú, fekete farmert és kék inget viselő férfi mosolyogva
nyitotta ki az ajtót Jane-nek. Aztán megfordult, és átsétált a másik
oldalra, beült a kormány mögé. Sylvie egy pillanatra tisztán látta az
arcát: az a férfi volt, aki elhozta az anyját a tanári összejövetelre.
Sylvie döbbenten nézte, ahogy nővére elhajt Dylan Chadwickkel.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Jane a hátában érezte a függöny mögül leselkedő Sylvie

pillantását. Nem nézett vissza, beült az autóba, és a legszebb
mosolyával üdvözölte Dylant. Rossz érzés kerítette hatalmába: tudta,
kapcsolatuk Dylannel hazugságokra épült, nem volt őszinte a
férfihoz. Jane azonban bármit megtett volna, hogy közelebb kerüljön
Chloéhoz, egyébként pedig őszintén kedvelte Dylant.
– Hogy vagy? – kérdezte a férfitól.
– Nagyszerűen. És te?
– Kitűnően. Annyira izgatott vagyok.
– Én pedig egy kicsit zavarba jöttem – mondta nevetve a férfi. –
Már félúton jártam a házatok felé, amikor kireppentél az ajtón, és a
kocsihoz futottál.
– Annyira sajnálom – mosolygott vissza Jane. – Csak már
megőrültem a bezártságtól, és minél hamarabb indulni szerettem
volna. Talán túl idős vagyok ahhoz, hogy a régi szobámban aludjak,
egy fedél alatt az anyámmal és a húgommal.
– Megértem – bólogatott Dylan –, nekem is van egy anyám, és egy
bátyám. Olyan, mintha még mindig tizenöt éves lennék, az anyám
számára sohasem leszek felnőtt férfi.
Jane szótlan volt. Kibámult az ablakon, és figyelte a mellettük
elrohanó tájat, és élvezte a nyitott ablakon beáramló virágillatot. A
kora májusi este meleg és meglepően sötét volt. Észak felé,
Providence irányába fordultak.
– Olyan érzésem van, mintha haza mennék – szólalt meg Jane.
– Providence-be?
– A másik otthonom…
– Nekem is – mondta Dylan. – Persze New Yorkkal nem
vetekedhet.
– Nem is kell – mondta Jane meghatottan. – New Yorkból
hiányzik az a családias hangulat, ami Providence-ben megmaradt.
 Elhaladtak az állatkert mellett, majd látni lehetett a kikötő
dokkjait. Olajszállító hajók várakoztak a kipakolásra, és autókat
szállító teherhajók érkeztek Japánból. Jane figyelte a hatalmas
hajótesteket, és anyai dédnagyanyjára gondolt, aki 1898 karácsony
éjjelén ebbe a kikötőbe érkezett meg Írországból. Kisöccse az Új
hazába vezető hosszú hajóút alatt született, és szülei megengedték,
hogy ő nevezze el a gyermeket. Jane Dylannek nem mesélte el a
történetet, úgy érezte, nincs bátorsága ahhoz, hogy kisgyermekről
beszéljen előtte. Inkább a csendes tengert bámulta, a holdfényben
ezüstösen csillogó hullámokat.
– Mit nézel?
– Kíváncsi vagyok, hova megyünk.
– Nem bízol bennem, hogy jó helyet találtam?
Jane nem válaszolt. A szokatlanul erős forgalomban csak lassan
jutottak előre, így Jane ráismerhetett a régi utcákra, épületekre.
Elhaladtak az egyetem épületegyüttese előtt, és Jane bepillantott a
hatalmas udvarra. Pillantása az angol tanszék épületére esett, ahol
Chloe annak idején megfogant. Az emlékezés, az épület látványa még
mindig fájdalmas volt.
Dylan hirtelen lefordult a főútról, és megállt egy kis utcában. A
férfi szerette eldugott helyeken letenni az autóját. Félt, hogy a platón
levő ritka facsemetével történik valami. Néhány utcányit kellett még
sétálniuk, és egy hangulatos étteremben találták magukat.
– Kedves hely. Csendes és nyugodt – magyarázta Dylan. –
Korábban sokszor voltam itt, mostanában viszont nem jártam erre.
Amikor a vacsora megérkezett, már önfeledten beszélgettek, mint
két régi ismerős. Hirtelen kinyílt az ajtó, és négy ember sétált be
rajta. Egy-egy pár, két generáció. Jane arra gondolt, amit Dylan
kimondott.
– A fiú a Brownra jár, és a barátnője most mutatja be a szüleinek.
– És mi van, ha ők a fiú szülei?
– A lány pontosan úgy néz ki, mint az anyja – mondta Dylan. – És
a fiú pokolian ideges. Én is átéltem hasonló helyzetet.
– Én is – mosolygott Jane.
– Valóban? És te mikor végeztél?
– Nem végeztem… Másodéves koromban kimaradtam.
– Ó – Dylan arra várt, hogy Jane folytassa, de a nő nem tette. –
Végül is nincs szükséged diplomára, hiszen nagyszerű cukrász vagy.
– Köszönöm, aranyos vagy.
 – Egyébként miért kezdtél el sütni? – kérdezte Dylan.
Úgy tűnt, semleges témát hozott fel, de mégsem. Jane a tányérját
bámulta.
– A rokonaimnak volt cukrászdája Twin Riversben. Nyaranta
náluk dolgoztam, és megszerettem az illatokat, a krémeket, és
magam is cukrász lettem. Az unokatestvérem minden apró fortélyra,
díszítésre megtanított. A célja az volt, hogy örömet szerezzen a
vásárlóinak.
– Te ugyanezt teszed Chloéval – mondta Dylan. – Örömet okozol
neki a különlegesen dekorált sütikkel.
– Valóban?
– Ó, Chloe… Őt legalább annyira megviselte Isabel halála, mint
engem.
– Annyira közel voltak egymáshoz…
– Igen, igen.
Dylan megpróbált egy vidámabb témát találni az estére. Kortyolt a
poharából, és Jane-re kacsintott.
– Talán nem sikerült megszerezned a diplomádat a Brownon, de
azt tudom, hogy mit kellene ma csinálnunk…
– Ma? Úgy érted ma este? – kérdezte Jane. Eszébe jutott, hogy
péntek este van, a záróbál az egyetemen.
– Az egyetemi bál – mondta mosolyogva Dylan. – Voltál már ott?
Nagyon jók ezek a bálok. Elviszlek vacsora után, rendben?
 TIZENHATODIK FEJEZET

Cloe kimászott a szobája ablakán, lecsúszott az ereszcsatornán, és

nesztelenül a fák közé sétált, ahol találkája volt Zachkel. Farmert, és
vékony, átlátszó fehér inget viselt. Anyja parfümjei közül elcsent egy
üveget, és amikor kiért a szabadba, befújta magát. Nem akarta, hogy
a szülei megérezzék az erős illatot a házban, és felébredjenek.
Az égről ismerős csillagok néztek le a kislányra. Az éjszaka
csendjét hamarosan a közeledő motoros hangja törte meg. Chloe
elkötelezett környezetvédő volt, és sohasem gondolta, hogy valaha
örömmel néz egy, a kerten átgázoló motoros fény csóvájába. A fiú
lefékezett előtte, a lábával megtámasztotta a motort, és a fejével
intett Chloénak. A kislány felszállt mögé, és mintha egész addigi
életében csak motorozott volna, tudta, mit kell tennie: karjaival
átölelte a fiú derekát.
– Kapaszkodj erősebben – mondta Zach –, és figyelj a bal lábadra,
meg ne égesd. Ne tedd közel a kipufogóhoz, mert forró. Készen vagy?
– Igen – súgta Chloe a fiú fülébe.
Keresztülvágtáztak a kerten. A magasabb fák alatt átbújtak, az
alacsonyabban lévő ágak az arcukba csapódtak. Chloe becsukta a
szemét, és élvezte a száguldást. Titokban egy puszit nyomott Zach
nyakára, óvatosan, úgy, hogy a fiú ne vegye észre. Körbemotorozták a
kertet, és amikor találtak egy nyílást a kerítésen, Zach lassított, és
átirányította rajta a járgányt. Megálltak a kicsiny pataknál, mely a
Chadwick Gyümölcsöst választotta el a szomszéd kerttől. Chloe
imádta ezt a helyet. Itt fogta az első békát, amikor rájött, hogy a
varangyok a nyári melegben szívesen hűsölnek a lassú folyású ér
vízében, s innen figyelte az erdő szélére kimerészkedő szarvasokat.
– Hova megyünk? – kérdezte a lány nevetve.
– A pataknál van vége a kertnek, igaz?
– Igen. Miért?
– Szeretném, ha nem maradnánk a ti kertetekben.
 Zach átölelte Chloét, majd óvatosan a vékony blúz alá csúsztatta
kezét. Chloe bőre szinte égett a fiú érintése nyomán. A kislány
megingott, annyira elérzékenyült, Zach pedig erősen tartotta. Ujjai
végigpásztázták a fiatal, selymes bőrt, és a lány mellét keresték.
– Zoe… – suttogta a fiú.
– Chloe – javította ki a lány.
– Tudom – vigyorgott Zach –, csak arra gondoltam, mennyire
klassz lenne, ha ugyanazzal a betűvel kezdődne a nevünk.
– Akkor a te neved lehetne „Cach”.
A selyemvékony ing megtette a hatását. Zach meg sem hallotta
Chloe viccét, és megcsókolta. Chloe beleremegett az érzésbe, ismét
megingott, szinte kicsúszott a lába alól a talaj. Szerencsére a fiú
magas és erős volt, szorosan tartotta Chloét, száját a lányéra
tapasztotta, nyelvével vadul szétfeszítette ajkait, hogy aztán minden
földi gyönyörnél többet adjon annak. Chloe életének első csókja
mennyei volt és csodálatos.
– Ah – mondta Chloe. Csak ennyit tudott kinyögni, de ebben a
sóhajban minden benne volt. Zach megfogta a kezét, és átsegítette a
patakon. Chloénak feltűnt, hogy a fiú elvesztette a csuklójáról a
kötést. Tenyere nagy volt, Chloe apró keze elveszett benne. A fiú
motoros csizmát viselt, Chloe azonban fehér tornacipőt húzott fel,
amely sáros és piszkos lett.
Chloét nem zavarta a dolog. Az éjszaka csodálatos volt, az égen
csillagok fénylettek, a hold kikandikált a fák mögül. Minden annyira
romantikus, annyira tökéletes volt, hogy a kislány álomnak hitte az
egészet. Hirtelen egy szarvaspárra lett figyelmes, és lelkesen
megrángatta Zach pólóját.
– Hát nem gyönyörűek? – kérdezte.
A fiú nem is törődött vele, újra átölelte Chloét; a kislány úgy
érezte, ezúttal sokkal szenvedélyesebben és szerelmesebben. Olyan
gyengéden tartotta Chloét, mintha attól félne, hogy hatalmas kezeivel
összeroppanja a kislány törékeny testét. Forró és finom ajkaival úgy
csókolta, mintha azt szerette volna, hogy a csók egész éjszaka tartson.
– Chloe – nyögte, és egyszeriben elfelejtette a Z betűs neveket.
Szája Chloe szájára tapadt, testét a kislányéhoz feszítette. Chloe
hasához nyomódott valami nagy és kemény. A kislány tudta, mi volt
az. Érdekelte, mit rejt a fiú nadrágja, ugyanakkor félt is tőle. Még
nem készült fel teljesen a látványra.
 Zach maga mellé húzta a földre, letörte a magas füvet, és fészket
készített maguknak. Chloe imádta a szerelmi fészküket, mely egy
darabka volt a természetből. A fiú nyakához nyomta az orrát, és
halkan, mint egy kis állat, tüsszentett.
Zach Chloe nadrágjának cipzárjával babrált, másik kezével pedig
megragadta Chloe kezét, és a nadrágjához húzta, ahol a kemény
valami kidomborodott. A fiú nadrágján gombok voltak. Chloe
ügyetlen volt, nem tudta kigombolni az öt gombot, úgy tűnt, kezei
megfagytak, ujjai megmerevedtek.
– Csak húzd meg – irányította suttogva Zach.
Mit jelent ez? Chloe nem értette, mit kellene tennie. Idiótának,
túlzottan tapasztalatlannak érezte magát. A lányok tudják, mit kell
ilyenkor tenniük? Tudják, hogyan és mit kell meghúzni? Mi baj volt
vele? Miért nem tudta, mit kell tennie? Szégyenlősen figyelte, mit
csinál Zach. A fiú csak megrántotta a farmernadrágja elejét, és
hirtelen az összes gomb kipattant.
Chloe elmosolyodott saját ügyetlenségén, és akkor megpillantotta,
mi volt a nadrágban: az, amitől egy kicsit tartott, de kíváncsi is volt
rá. Életében először látott péniszt. A nagy és kemény férfiszerv
közéjük ékelődött, a kislány meglepettségében halkan felsikoltott.
Érezte, amint Zach a nadrágjába mélyeszti kezét, ujjai a bugyija körül
matatnak. Chloét meglepte a sok ismeretlen érzés, látvány.
Legszívesebben lelökte volna magáról Zachet, átszaladt volna a
kerten, és visszabújt volna a meleg, puha ágyába.
Chloe testén remegés futott át. Eszébe jutott az igazi anyja, aki
tizenhat évvel ezelőtt talán éppen egy ilyen kertben esett teherbe.
– Minden rendben van? – suttogta Zach.
Chloe szemei megteltek könnyel. Nem akart sírni, de nem tudta
visszatartani a könnyeket. Boldog akart lenni, és mindent meg akart
adni Zachnek. Élvezni akarta, ami vele történik, de a torka
összeszorult.
– Nem tudom – felelte.
– Először vagy fiúval?
Chloe bólintott. Zach mosolygott, és kisimított egy hajtincset
Chloe arcából. A lány pislantott, és egy könnycsepp gurult végig az
arcán.
– Nem kell, ha nem akarod – mondta Zach. – Megállhatunk.
Chloe nagyot nyelt.

É
 – Én azt gondoltam – dadogott, – most randizunk először, és azt
hittem, hogy…
– Valahová máshova megyünk? Csak úgy, együtt lógunk?
Chloe egyszerre nevetett és sírt.
– Azt hittem… – mondta újra.
Zach megcsókolta. A csók más volt, lágy és gyengéd. Finoman a
karjaiba vette Chloét, óvatosan magához ölelte, mintha a lány egy
törékeny baba lenne. Csókja meleg és puha volt, Chloéban ismeretlen
tüzet gyújtott. A vágy tüze volt az, mely felmelegítette testét, mint a
felkelő nap első sugarai az éjszaka hűvös levegőjét. Chloe
megcsókolta a fiút, olyan szenvedéllyel, melyen maga is meglepődött.
Karjait összefonta a nyaka körül, szívük együtt dobogott. Testük
összesimult, bőrük az érintés hevében vibrált. Chloe a fiúhoz simult,
ha testük érintkezett, kellemes érzés futott végig a gerincén. Zach a
nadrágjával bajlódott, végül letolta, majd Chloe bugyiját is lehúzta.
Chloe szinte észre sem vette, csak elmerült a fiú ölelésében. Zach
hirtelen szétfeszítette a lány lábait, és Chloe testéhez nyomta a
péniszét. Chloe feneke piszkos lett, hátát nyomta a durva, göröngyös
föld. Kiabálni akart, szólni szeretett volna Zachnek, hogy fájdalmat
okoz neki, de az ajkaiba harapott, és visszatartotta a kiáltást.
– Nyugi – suttogta izgatottan Zach. – Hagyd, hogy megtörténjen.
– Nem, de – sírt Chloe.
– Csak nyugalom – mondta Zach újra. – Hagynod kell, hogy
megtörténjen. Olyan, mintha a hullámokon lovagolnál, mintha
szörföznél a hullámokon.
Zach beléhatolt. Chloe hallotta, amikor a gyönyörtől felnyögött.
Teste forró volt és nehéz, Chloe úgy érezte, agyonnyomja. Érezte,
mennyire nedves ott belül, és az érzés kellemetlen és fájdalmas volt.
Zach úgy mozgott, mintha a szörf deszkáján állna, és a tajtékzó
hullámokon lovagolna. Chloe arcán a fájdalom és a bánat könnyei
pörögtek le, és ismét kiáltani szeretett volna. Szólni akart az
anyjának, bárkinek, aki segíthet.
Körülnézett, és barátságos delfineket keresett, de mindenütt csak
kíméletlen cápákat látott.
Amikor Zach elélvezett, sietve megcsókolta Chloét, majd legurult
a lányról, és felrángatta a nadrágját. Chloe kitépett egy fűcsomót, és
megtörölte magát. Többször áttörölte magát ott lent. Piszkosnak
érezte a testét.
 Zach felállt, és begombolta a nadrágját. Elfordult, amikor Chloe is
felállt, és felhúzta a bugyiját és a farmerjét. Nem néztek egymásra,
némán öltözködtek.
– Már elég késő lehet – szólalt meg végül Zach. – Azt hiszem, az
lesz a legjobb, ha hazaviszlek.
Chloe nem tudott megszólalni. Zach talán azt gondolta, hogy ez
egy igazi randevú volt?
– Kész vagy? – Zach Chloe felé nyújtotta a kezét, de a lány nem
nyúlt utána. Hallotta, amikor átment a kis patakon, utat tört
magának a nagy fűben, és ágakat hajlított el.
– Chloe? – kérdezte.
A lány nem válaszolt. Képtelen volt rá. A fiú megrántotta a vállát.
– Akkor szia – mondta. Felbőgött a motor, és már messze járt,
mikor Chloe erőtlenül elköszönt tőle.
Chloe fáradt volt. A csillagok fényében visszabotorkált ahhoz a
fészekhez, melyet Zach készített a számukra. Utálta azt a helyet, nem
volt igazi, meleg, kényelmes fészek. Őzött vadként menekült onnan.
Chloe egy igazi fészket akart. Az igazi anyját akarta. Leheveredett a
magas fűbe, és keservesen zokogott.
Felnézett az égre, de a csillagok egyszeriben eltűntek.

Dylan tartotta a szavát. Elvitte Jane-t az egyetemi bálra. Az

étteremből gyalog sétáltak fel a dombon álló épülethez. Jane már
tizenhat éve nem járt az egyetem környékén, az az emlékezetes tavasz
volt az utolsó alkalom. Amikor négy évvel később Sylvie befejezte a
főiskolát, és a nővérét is meghívta a diplomaosztóra, Jane a sok
munkájára hivatkozva távolmaradt.
A meredek utca csúszós volt, Jane lelassított, hogy Dylan is fel
tudjon kapaszkodni.
– Mi történt? – kérdezte Jane.
– A lábammal?
– Igen.
– Semmi különös.
De Jane tudta, hogy Dylan titkol valamit, megállt, levegőért
kapkodott, és kérlelő pillantást vetett Dylan felé.
– Meglőttek – bökte ki a férfi –, és időnként még most is fáj.
– Rettenetes – szörnyülködött Jane.
Dylan az egyik épület felé mutatott, ahonnan zene szűrődött ki.
Janet megrohanták az emlékek, szíve szinte kiugrott a helyéről.
Mintha semmi sem változott volna az elmúlt években. Megálltak az
ötven méter magas Carrietorony előtt, és felnéztek rá. Jane tudta,
hogy a toronyhoz szomorú, mégis gyönyörű legenda kapcsolódik, de
ő az egyetemen töltött két év alatt nem hallotta a történetet.
– Ismered a torony legendáját?
Dylan bólintott.
– Mondd el!
Dylan megállt, felnézett a toronyórára, és belekezdett a
hihetetlenül megkapó történetbe.
– A tornyot Paul Bajnotti építtette a felesége, Carrie emlékére. A
nő Nicholas Brown unokája volt.
– Annak a Brownnak, akiről az egyetemet elnevezték?
Dylan bólintott, és egy táblára mutatott a torony talapzatánál.
– A szerelem oly erős, mint a halál – olvasta Jane a feliratot.
Jane egész testében remegett, bódultnak érezte magát. A szavak a
tizenhat évvel ezelőtt történteket juttatták eszébe. A szomszédos
épületben szerelmeskedett azzal a fiúval, akit még az életénél is
jobban szeretett, és szerelmük gyümölcse megfogant. Az a csodálatos
gyermek, aki annyira hasonlított rá a fekete hajával, a mélykék
szemével, az állatszeretetével, és az életimádatával.
A zeneszó és a lampionok fénye visszarepítette az időben, és Jane
arra az utolsó éjszakra gondolt, melyet Jeffreyvel töltött. Elmerült az
emlékezésben, és szinte meg is feledkezett a mellette álló Dylanről.
– Mennyire igaz – rázta fel Jane-t Dylan hangja. – A szerelem oly
erős, mint a halál. Sőt. Még erősebb.
Jane megértette, mire gondol Dylan. A tornyot egy szerelmes férfi
emeltette imádott asszonyának. Amanda és Isabel. Dylan a saját
szeretteire gondolt. A szívében már ő is megépítette a saját tornyát,
emléket állított nekik.
– Mire gondolsz? – kérdezte Jane.
– Ezekre a szavakra. És hogy mennyire igazak.
– A feleséged…
Dylan habozott.
– Amikor Amanda meghalt, már egy ideje külön éltünk. A
lányomra gondoltam.
– Isabelre – Jane-nek eszébe jutott a fénykép, melyet Dylan
konyhájában látott.
– Azt kérdezted, mi történt a lábammal – mondta Dylan Jane-re
tekintve.
 A lány várakozóan bólintott.
– Akkor majdnem elveszítettem a lábam. A golyó a combcsontba
fúródott, és elfertőződött. Huszonkét műtétem volt azóta, és mára
több acél van a combomban, mint csont. De ez egyáltalán nem
számít…
– Igenis, számít – mondta Jane.
Dylan a fejét rázta. Tekintete felfutott a toronyra, majd ismét
lenézett Jane-re.
– Nem, nem számít. Mert aznap, amikor engem meglőttek, ők
meghaltak. Amanda és Isabel. Nem tudtam megvédeni őket. A
lövöldözés után arra is képtelen voltam, hogy felemeljem a lányomat,
és elvigyem a kórházba Meg sem tudtam mozdulni.
– Nem a te hibád volt – nyugtatta Jane elcsukló hangon a férfit. –
Tudom, hogy nem a te hibád volt.
Dylan nem válaszolt, behunyta a szemét, és a lampionok fényében
egy aranyosan csillogó könnycsepp gördült végig az arcán. Jane
elfordult, és az angol tanszék épületét nézte. Érezte Chloe közelségét,
mintha a lánya mellette állt volna, és tudta, hogy Dylan Isabel
szellemét látja lecsukott szemhéja mögött. Jane tudta, hogy lányaik
velük vannak.
Megragadta Dylan kezét, és a lágy, dallamos zenére egymást
karolva álltak. Jane szíve megtelt boldogsággal, melyet már hosszú
évek óta nem érzett. A lampionok vígan táncoltak az enyhe tavaszi
szellőben, a gyenge fuvallatok különös melódiát játszottak a fák
levelei között.
Dylan akkor mosolygott először a vacsora óta. Csak álltak ott a
torony árnyékában, fogták egymás kezét, és Jane arra gondolt,
hogyan jutottak el idáig. Jane és ez a sebzett férfi, aki Chloe
nagybátyja volt.
– Nos – köszörülte meg a torkát Dylan.
Jane mosolygott, és egy lépést tett Dylan felé. A férfi átölelte, Jane
erős, lüktető mellkasához simult. A szíve gyorsabban vert.
Hátraszegte a fejét, lehunyta a szemét, és Dylan megcsókolta.
A lágy dallamok átjárták a testüket. A lampionok hirtelen
csillagokká váltak, minden megszűnt körülöttük, csak a zene szólt.
Jane szinte elalélt. Úgy érezte, ő Carrie, akinek emlékét a torony zárja
magába. Érezte, amint Dylan végigsimítja a hátát, és ajkai édesen
követelőzve ízlelgették Jane-t.
 A férfi szájával Jane fülét csiklandozta, és rekedtes hangon
suttogta a nő fülébe:
– Táncolj velem.
Szorosan átölelte Jane-t, és lassan mozogtak a zenére. Dylan nem
érzett fájdalmat, lába meggyógyult, mintha semmi sem történt volna.
Mindketten ugyanarra gondoltak: a szerelem erősebb a halálnál.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Chloe fáradt volt. Esténként alig tudta kivonszolni magát, hogy

megetesse a macskákat. Kirázta a hideg, ha arra gondolt, hogy ki kell
mennie a friss levegőre, a szél belekap a hajába, a bőre libabőrös lesz,
és eszébe jutnak a fiú érintései. Amit Chloe korábban imádott, most
utálta. Gyorsan megetette a macskákat, szaladt vissza a házba, és
bezárkózott a szobájába. Minden Zachre, és arra az egy héttel azelőtti
éjszakára emlékeztette.
A ház kellemesen hűvös volt. A szülei szerették a légkondicionálót,
Chloe inkább az ablakokat nyitotta ki. Korábban, ha egyedül volt
otthon, minden ablakot szélesre tárt, és kikapcsolta a
légkondicionálót. Most viszont nagyon örült a mesterséges
levegőnek, hiszen a gép halk morgása lecsillapította, elűzte a fejében
kavargó gondolatokat.
Megszólalt a telefon. Chloe napok óta kerülte a készüléket, nem
válaszolt a hívásokra. Most azonban Mona kereste, meg akarta tudni,
mikor dolgoznak a bódéban. Pénteken, szombaton és vasárnap,
mondta neki Chloe. Monát természetesen érdekelte a találkozója
Zachkel, és minden apró részletre kíváncsi volt. Chloe kerülte a
témát, ezért csak annyit mondott, hogy minden rendben volt, de
Zach egy hülye majom, nem akar vele többé találkozni.
Mona meglepődött. Vagy talán az lepte meg, hogy Chloe nem
hívta fel azonnal, és nem mesélte el mi történt a randevún. Vagy az,
hogy Chloe olyan hűvös és kimért volt? Mintha nem igazán érdekelte
volna életének első igazi randevúja.
Pedig Chloe nagyon odafigyelt a részletekre. Olyan lány volt, aki
ha szerelmes volt egy fiúba, mint az elmúlt tíz évben Gilbert Albertbe,
kívülről megtanulta az órarendjét, eltette a szívószálat, amivel a fiú a
kóláját kortyolta, és Red Sox feliratú sapkát hordott, mert ez volt a
fiú kedvenc csapata.
Mona tehát okkal aggódott a barátnőjéért. Talán azt gondolta,
Chloe felnőtt. És igen, Chloe számára nagy vízválasztó volt az elmúlt
év. Kirúgták a munkahelyéről, mert húsevés-ellenes röpcédulákat
csempészett a csomagolásokba, egyedül hozta rendbe a családi
kertben a kis standot, elvesztette a szüzességét, ugyanakkor azt is
határozottan tudta, hogy gyűlöli azt a fiút, akivel első szexuális
kalandja volt.
Csakhogy önmagának is hazudott.
Egyáltalán nem volt határozott és nyugodt.
Higgadtnak és megfontoltnak mutatkozott, belülről azonban
marcangolta magát. Összetört volt, és a szíve darabokban hevert. Úgy
érezte magát, mint egy állat, melyet befogtak, leöltek és
feldaraboltak.
Éppen ezért érezte magát állandóan fáradtnak. Minden energiáját
felélte. Két napig beteg volt, meg sem tudott mozdulni, az iskolában
csak nehezen tudott ébren maradni, és amikor hazaért, befeküdt az
ágyba és aludt. Monával is alig beszélt. Ásítozott, amikor az anyja a
házi feladatáról, az apja pedig a jegyeiről kérdezte.
– Ó, untatunk téged? – kérdezte az apja.
Nem, nem unatkozott, akarta kiáltani Chloe. Valami történt
velem. Nem tudom, mi volt az. A szíve azonban nem felelt.
Gondolatai kergetőztek az agyában. A légkondicionáló csendesen
pörgött, a ház hermetikusan elzárta a külvilágtól.
Ledőlt az ágyra, és elaludt.
Álmai ijesztőek voltak.
Az egyikben Chloe egy csillag volt, és fényesen világított az
égbolton. Az emberek felnéztek az égre, és a legfényesebben ragyogó
csillagot látva, kívántak valamit. Hirtelen azonban a csillag leesett,
alázuhant a sötét űrben, és a földre huppant. Chloe élettelenül feküdt
a tengerpart homokjában, a vízben pedig fiúk szörföztek. Egy nő
talált rá, felvette és hazavitte. A kis csillagot egy zsebkendőbe
csomagolta, beletette egy dobozba, és felvitte a padlásra. – Te vagy az
én kislányom – mondta a nő. Chloe keservesen felsírt, mert rájött, az
igazi anyjával találkozott az álmában.
Egy másikban Chloe valamilyen förtelemben úszott. Bármerre
nézett, csak ragadós masszát látott. Körülötte halak úszkáltak, feléjük
nyúlt, megérintett egyet, de ijedten húzta el a kezét. Egy cápa volt az.
Majd elúszott mellette egy delfin, és ő boldogan akart
belecsimpaszkodni. A delfin azonban felé fordult, nagyra tátotta a
száját, és meg akarta enni a kislányt. Chloe megrémült, kiabált, és
menekülni próbált a biztos haláltól.
 Amikor ismét a folyadék felszínére evickélt, megpillantott egy
csónakot, melyben egy nő evezett. Amikor közelebb ért, Chloe
észrevette, hogy nem csónak volt, hanem egy pite. A nő érte nyúlt, és
kihúzta a masszából, és megmentette az életét. Chloe arcán
örömkönnyek gördültek végig, életben volt.
Chloe fáradtan ébredt a rossz álom után. Megnyugtatta magát,
hogy csak álom volt az egész. Hallotta, hogy az anyja a konyhában
pakolászik, kimászott az ágyból, és lement hozzá.
– Szia, drágám – üdvözölte az anyja.
– Anya – kezdte Chloe, de szava elakadt, pánikba esett.
Az anyja ránézett. A fejét csóválta, amikor észrevette Chloe
gyűrött ruháját, és kócos haját.
– Anya – mondta ismét a kislány.
– Chloe, tudod, mennyire nem szeretem, hogy a bódéban
dolgozol, de még az is jobb annál, mintha az egész napot átaludnád.
Ma nincs szüksége Dylan bácsinak rád? Mert amikor eljöttem a háza
előtt, láttam, hogy a cukrász barátjának az autója előtte parkol.
– Jane – mondta halkan Chloe, és rájött, hogy őt látta álmában. Ő
volt a nő, aki a pitében evezett, és megmentette az életét.
Az anyja mosolyogva bólintott.
– Szeretném megismerni. Szerinted van közöttük valami? Úgy
tűnik, sok időt töltenek együtt.
– Nem tudom – mondta Chloe, ásított, és megdörzsölte a szemét.
Mondani szeretett volna valamit az anyjának, de hirtelen nem találta
a szavakat.
– Szerintem csodálatos lenne, ha összejönnének. Dylan már olyan
régóta van egyedül, azóta, hogy…
Chloe megremegett. Nem akarta, hogy az anyja Isabelről vagy
Amanda néniről beszéljen.
– Remélem, kedves nő – folytatta az anyja –, mert a nagybátyád
megérdemelne végre egy kedves nőt.
– Szerintem az – mondta Chloe csendesen.
– Azt biztosan tudja, hogyan kell almás pitét sütni.
Chloe bólintott. Kinézett az ablakon. Odakint minden
csodálatosan zöld volt. Arra gondolt, hogy átsétál Dylan bácsihoz,
meglátogatja őt és Jane-t. De aztán elvetette az ötletet. Ideges volt, és
le kellett nyugtatnia magát.
– Akkor megyek – mondta Chloe, és hagyta, hogy anyja azt
gondolja, Dylan bácsihoz megy át. – Benézek Monához is.
 – Rendben. Vidd magaddal a tankönyveidet, hogy meg tudjátok
csinálni együtt a leckét.
– Nagyszerű ötlet – Chloe felkapta a hátizsákját, és belegyűrt
néhány könyvet.
– Gondolom, már visszaszámolsz a vakációig – mondta
mosolyogva az anyja.
– És aztán jön a hosszú forró nyár – mosolygott vissza Chloe.

Dylan a mosogató mellett állt, és vizet öntött a kávéfőzőbe. Jane a

pultra támaszkodott. Dylan egész testében érezte a nő közelségét.
Jane süteményt hozott, és Dylan behívta egy kávéra. Péntek óta most
találkoztak először.
– Feketén iszod, igaz? – kérdezte Dylan.
– Igen, köszönöm.
Dylan próbált hétköznapiasan viselkedni, de minden porcikájában
emlékezett a csókjaikra. Azóta egyszer beszéltek telefonon. Jane
felhívta, hogy megköszönje a vacsorát, Dylan pedig leadta a
süteményrendelést. És amikor aznap Dylan kinyitotta Jane-nek az
ajtót, belenézett a csodálatos kék szemekbe, és arra gondolt, vajon
Jane is ugyanazt érzi-e. Vajon ő sem tudott aludni, és csak az együtt
töltött percekre gondolt? Szeretné, ha Dylan ismét a karjaiban
tartaná, és megcsókolná? Dylan szíve megtelt boldogsággal, ami
meglepte.
– Hozhattam volna még egy kis pitét – mondta Jane. – Jólesett
volna a kávéhoz.
– Vehetünk ebből is – bökött Dylan a hatalmas doboz sütemény
felé. – Bár az is igaz, hogy Chloe adta le a rendelést, és szerintem
nagyon számon tartja.
– Akkor ne okozzunk neki csalódást. Jól dolgozik a bódéban?
– Nagyon. Jövő héten vége az iskolának, egész nap dolgozni fog –
Dylan örült, hogy Jane ennyire odafigyel kis unokahúgára.
– Nagyszerű.
Dylan bólintott. A mellkasa lüktetett, a szíve a torkában dobogott.
A konyha nagy volt, jó hat méter távolságra voltak egymástól, de
Dylan így is érezte a Jane-ből áradó energiát. Szerette volna átölelni a
nőt, megcsókolni, úgy, mint akkor este.
Dylan már régen, talán évek óta nem érzett így. Nem csak azóta,
amióta Amanda meghalt, már sokkal korábban magányos volt.
Dylant annyira letaglózta az, mikor a kapcsolatuk megromlott, hogy
a legegyszerűbb megoldást választotta: a munkába temetkezett.
Számtalan veszélyes ügyet derített fel, és ártatlan szemtanúkat védett
meg New Yorkban.
Amikor a lövöldözés történt, és ő kórházba került, sokkos
állapotban volt. Kizárta az életéből a családját, nem figyelt az
érzéseire, az emlékeire. Mindent megtagadott magától.
Gondolataiba merülve gyújtott rá egy cigarettára. Látta, hogy Jane
figyeli.
– Zavar? – kérdezte, és a cigarettára mutatott.
Jane a fejét rázta, nem túl meggyőzően.
– Tehát igen – mondta Dylan.
– Csak azért, mert nem tesz jót neked.
– Tudom – mondta Dylan, és hosszan fújta ki a füstöt. Isabel
képére nézett. – A lányom is mindig ezt mondta.
– Mit mondott?
– Tanult valamit az iskolában. Akkoriban rengeteget dolgoztam,
és nem voltam otthon túl sokat. Amikor pedig otthon voltam,
mindig… – Dylan szava elakadt. Beszélni akart arról a feszültségről,
amit akkor érzett, amikor otthon volt. Jó férj volt, szerette a
feleségét, de az asszony nem viszonozta a szerelmét. Dylan azonban
nem akart szánalmasnak tűnni, nem akarta kiadni Amandát, most
hogy már nem élt. Inkább nem beszélt erről Jane-nek. – Szóval sokat
dohányoztam. Nyáron ideutaztunk, Chloe és Isabel pedig állandóan
rajtam lógott, és próbáltak rávenni, hogy hagyjam abba.
– Nagyon jól tették – jegyezte meg Jane.
Dylan bólintott. Mosolyogni próbált. Akkoriban nem izgatta az
egészsége, nem törődött az életével. Kit érdekelt volna, ha meghal?
Isabel volt az egyetlen, aki rajongott az apjáért, és óvta őt.
– És ebben a házban laktatok nyaranta?
– Ó, nem. Newportban laktunk, Amanda családjának a házában.
– Amanda onnan származott?
– Nem, az Ötödik Sugárúton nőtt fel, csak a nyarakat töltötte ott.
– És milyen volt? – kérdezte Jane.
– A ház? Márvány volt a…
– Nem, nem. Úgy értem, milyen volt ott élni?
Dylan azokra a végeláthatatlan estélyekre gondolt, mikor
öltönyben, csokornyakkendőben bájolgott a vendégekkel.
– Nagyon fárasztó volt. Egyik partiról a másikra mentünk. Mi
Isabellel azonban nem vágytunk másra, mint hogy kifeküdjünk a
partra, és ússzunk a tengerben. Utáltam azt az életet.
A kávé elkészült, Dylan csészékbe öntötte, Jane megfogta azokat,
az asztalhoz vitte, és leültek.
– Mesélj nekem Isabelről – kérte Dylant.
– Ó, a kislányom csodálatos gyerek volt – felelte Dylan.
Csodálatos: Jane-t kirázta a hideg a szó hallatán. Lecsukta a
szemét, megjelent előtte Chloe arca, és úgy suttogta a szavakat,
mintha a saját lányának mondaná.
– Isabel mindig mosolygott, szeretett nevetni. Állandóan
viccelődtünk egymással. Tudta, hogy rendőr vagyok, illetve valami
olyasmi, és titokzatos ügyeket talált ki, amiket meg kellett oldanom.
Persze, mindig segített megtalálni a megoldást.
– Nagyon ügyes lehetett – mondta Jane.
– Igen, nagyon. És annyira okos volt.
Jane a hűtő oldalára mágnessel felerősített képet nézte Isabelről
és Chloéról. Dylan levette a képet, Jane kezébe adta, hogy
közelebbről is megnézze. Dylan lánya kerek arcú, világos, göndör
hajú, mosolygós, nyugodt kislány volt. Ezzel szemben Chloe sötét
hajú, hosszúkás arcú, pajkos, tekintetében aggodalom ült.
– Gyönyörű lányok – suttogta Jane.
– Annyira különbözőek – mondta Dylan –, mégis olyan közel
álltak egymáshoz.
– Mesélted, hogy segítettél Chloénak.
– Igen. Amikor a lövöldözés után először jöttem haza Rhode
Islandre. Chloe már jó ideje egy szót sem szólt.
Jane letette a képet, és Dylanre nézett. A férfi a fotóra pillantott.
– Chloe annyira érzékeny kislány. Isabel halála nagyon
megviselte. Tudta, milyen állapotban vagyok, és velem együtt
gyászolta az unokatestvérét.
– Csak tizenegy éves volt – suttogta Jane.
– Igen, de tudja, mit jelent elveszíteni valakit. A bátyámnak és a
sógornőmnek nem mondanám el, de Chloe fiatal kora ellenére
hihetetlen sok bánatot és szomorúságot cipel magával.
– Szerintem a szüleinek tudniuk kell – mondta Jane. – Biztos
vagyok benne, hogy ők is meggyászolták a lányodat.
Dylan a fejét csóválta. A képre nézett, ezúttal az unokahúgára, és
nem a lányára pillantott.
– Chloe a legnagyobb szomorúságot azért érzi, mert az anyja, az
igazi anyja, ahogy ő hívja, nem akarta őt.
 Jane szótlanul hallgatta Dylant. Nem tudott mit mondani.
– Nem hiszem, hogy Chloe valamikor is képes lesz ezt feldolgozni.
Hogy őt nem akarták.
Jane bólintott. Megcsörrent egy telefon. Valószínűleg Jane
telefonja volt, de nem is figyelt rá, hagyta, hogy a táskájában
csörögjön. Dylan ránézett, közelebb lépett Jane-hez, és látta, hogy a
nő szeme megtelt könnyel.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Csak örülök, hogy te vagy Chloénak.
– Én? Hiszen csak a nagybátyja vagyok. Mindig úgy érzem, nem
teszek meg mindent érte.
– Én akkor is örülök, hogy Chloe beszélgethet veled, és
gondoskodsz róla.
Dylan szerette volna letörölni a nő könnyeit, szorosan át akarta
ölelni, és nem akarta elengedni. Megköszörülte a torkát, de mégsem
tudta megformálni a szavakat.
– Jól vagy? – kérdezte Jane.
– Tudod, emlékeztetsz valakire – szólalt meg végül Dylan. – Nem
azért, mert annyira hasonlítasz rá, hanem azért, mert annyira más
vagy.
– Kire emlékeztetlek?
– A feleségemre – Dylan tudta, nem kellene elmesélnie ezt a
történetet. Hosszú ideje volt egyedül, és Jane olyan hatással volt rá,
hogy meg akart szabadulni a terhektől. – Egyszer Amanda szüleinél
voltunk vacsorázni. Az apósom megkért, hogy mondjak tósztot a
vacsora előtt. Még mindig magam előtt látom a jól fésült, öltönyös,
estélyi ruhás vendégsereget, akik várakozó pillantásokat vetettek
rám. Felálltam, és felemeltem a poharamat. Akkoriban nagyon
boldogtalanok voltunk. Később, de még abban a hónapban Amanda
bejelentette, hogy el akar válni tőlem. Azon az éjszakán
szánalmasnak éreztem magam, és valami olyasmire vágytam, ami
nekünk nem volt.
– És sikerült beszédet mondanod ilyen állapotban?
– Nem, csak felemeltem a poharamat, és semmi.
– Semmi?
– Semmi. Nyögdécseltem valami hihetetlen nagy baromságot,
aztán csak álltam szótlanul. A feleségem családtagjai felnyársaltak a
pillantásukkal, a napbarnított bőrű barátaik pedig szerettek volna
eltűnni. Amanda pedig…
 Jane hihetetlenül együtt érző tekintettel bámulta Dylant. Dylan
már távolinak érezte azt az emléket, mintha meg sem történt volna.
Jane-nel sokkal jobban érezte magát, olyan volt, mintha már
régebbről ismerték volna egymást. Dylan semmi mást nem akart,
csak ezzel a nővel maradni, kézen fogva sétálni vele, örökké. Mi volt
ez? Dylan nem tudta megmagyarázni az érzéseit.
Korábban az életet hihetetlen gyorsan élte, és napjaiból kizárta a
szerelmet. Előbb az egyetem, majd a kormányszolgálat, Washington,
és Amanda. Amanda Rhode Islandről származott, gyönyörű nő volt,
és az apjának fontos politikai kapcsolatai voltak. Ő volt Dylan első
komoly barátnője, és a felesége lett. De amikor Jane szomorú
szemébe nézett, és megjelent az a kedves, meleg mosoly a nő arcán,
akkor rájött, hogy mindeddig hiányzott valami az életéből.
Hiányzott neki az érzés, ami most a hatalmába kerítette. A szája
kiszáradt, meg akarta ölelni Jane-t, ugyanakkor túl bátortalan volt
ahhoz, hogy megtegye. Tetszett neki, ahogy Jane aggódott Chloéért,
és sajnálta Isabelt.
Dylan boldogan mosolygott.
– Mi az, ami annyira vicces? – kérdezte Jane.
Lábujjhegyre állt, és megcsókolta Dylant. A férfi átölelte, és
szorosan tartotta. Úgy érezte, nem élné túl, ha el kellene engednie a
nőt.
– Jane – suttogta.
– Sajnálom, de nem tudtam megállni – magyarázkodott Jane.
– Örülök neki – mosolygott Dylan. – Nagyon örülök neki.
Jane mintha egy lépést tett volna hátrafelé, de Dylan még mindig
szorosan tartotta, nem engedte.
– Nem engedhetlek el, Jane.
A nő nevetett, és a férfihoz bújt.
– Boldog vagyok, mert nem tudom, mit tennék, ha elengednél.
Dylan újra megcsókolta. A nő édes, puha, forró ajkai szinte
elfeledtették vele bánatát, és a négy évvel ezelőtti eseményeket,
melyeknek terhét örökre magával cipeli.

Hirtelen ismét megszólalt Jane mobiltelefonja. A telefon egyszer

elhallgatott, majd újra csörögni kezdett. Jane nevetve kotorta elő a
készüléket a táskájából.
– Halló?
 Dylan nem akarta elengedni a nőt. Mosolygott, és arra gondolt,
bárki hívta is, meggyőzi, maradjon még, sétáljanak a gyümölcsösben,
és vacsorázzanak együtt. De amikor Jane szemébe nézett, arcáról
lefagyott a mosoly.
– Mi a gond? – kérdezte.
– A húgom volt az. Sylvie már jó ideje próbált elérni. Az anyámat
kórházba kellett vinni.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

– Anya elesett – mondta Sylvie, amikor megpillantotta Jane-t, aki

éppen akkor szállt ki a kórházi liftből.
– De azért jól van? – kérdezte Jane, és átölelte a húgát.
– Eltörte a csípőjét, és most a műtőben van.
Jane fürkészve pillantott Sylvie szemébe.
– Mi történt pontosan?
– Nem maradt az ágyban – kezdte Sylvie. – Megpróbált lemenni a
lépcsőn, de kicsúszott a talaj a lába alól. Amikor rátaláltam, azt
mondta, hogy van valami, amit mindenképpen el kell mondania. Azt
hitte, én vagyok te, Jane.
Sylvie nem tudott Jane szemébe nézni.
– Nem voltam ott – nyöszörgött. Jane csak ekkor vette észre, hogy
húga kék ruhát, hozzá illő kék magas sarkú cipőt viselt, és haját
begöndörítette az estére. – John megkért, hogy menjek be az
iskolába, és tartsak előadást az osztályának arról, hogyan
használhatják a könyvtárat, és az új katalógusrendszert. Meg
akartalak kérni arra, hogy maradj anyával, de eltűntél, mielőtt
szólhattam volna.
– Csak kivittem a süteményt – Jane még most is beleremegett, ha
arra gondolt, hogyan ölelte Dylan. A bőrét még mindig perzselte a
férfi érintése. Rég elfeledett érzés kerítette hatalmába. Eddig azt
hitte, csak felhasználja Dylant, hogy közel kerüljön Chloéhoz, de
most mást érzett. Lassan szerelembe esett a férfival, és voltak olyan
pillanatok, amikor kölcsönösnek érezte ezt a vonzalmat.
– Akárhogy is – vetett gyilkos pillantást Sylvie a nővére felé –,
elmondtam anyának, hogy Johnnal van találkozóm. Nem akarta,
hogy otthon maradjak, és megígérte, komolyan megígérte, hogy az
ágyban marad. Odakészítettem neki a teát, és elkísértem a WC-re.
Úgy tűnt, nem lesz szüksége semmire. Amikor eljöttem, belemerült
Chaucer Canterbury-i meséibe.

Ú
 Jane mosolyogni próbált. Igen, ez volt az ő anyja. Úgy olvasta
Chaucert, mint más egy izgalmas krimit. Ette a szavakat, és szinte
falta a könyvet, több százszor is elolvasta, csupán csak a nyelv
élményéért.
– Valamiért mégis a fejébe vette, hogy beszélnie kell veled.
Felkelt, és megpróbált lemenni a lépcsőn, de legurult. Amikor
hazaértem, magatehetetlenül feküdt a padlón. Egy kicsit tovább
maradtam, mint ígértem, mert az óra után még megittunk egy kávét
Johnnal… Sok régi barátom volt ott, és elszaladt az idő. Anya meg ki
tudja mióta feküdt a padlón, törött csontokkal.
– Sylvie, nem a te hibád volt – nyugtatta húgát Jane.
– Szerintem mindketten hibásak voltunk.
– Várj egy percet! Nem vállalom magamra a felelősséget –
tiltakozott Jane.
– Meg tudnék esküdni rá, hogy azt mondtad, nem mész ma
sehová.
– Azt mondtam, hogy nem terveztem semmit – magyarázkodott
Jane. – De ez nem azt jelenti, hogy nem jöhet közbe valami!
– Nem is szóltál, amikor elmentél.
Jane szándékosan nem szólt a húgának. Megvárta, míg Sylvie
bezárkózik a fürdőszobába, megnyitja a csapokat, majd bepakolta a
süteményt a kocsiba, és elment. Nem akarta végighallgatni Sylvie
prédikációját.
– Az autót is elvitted. Meg kellett kérnem Johnt, hogy ő vigyen el
– mondta Sylvie az ijedségtől és a dühtől elcsukló hangon. – Ez már
önmagában is elég szörnyű, de ami ezek után történt… Az anyánk
egyedül volt otthon, és elesett. Látnod kellett volna, amint téged hív…
Újra és újra csak azt hajtogatta, hogy valamit mondania kell neked.
– Sajnálom.
– És mindez azért, mert mindenkinek csak hazudsz.
– Nem, ez nem igaz.
– Amikor megkérdeztem, meddig akarsz itthon maradni, és hogy
valójában miért jöttél haza, csak kitérő válaszokat adtál. Közben
pedig bolondját járatod a Chadwick családdal. Akármit is mondasz
nekik, az nem az igazság, Jane.
Jane védekezni akart, de aztán rájött, hogy Sylvie-nek igaza van.
– Hogyan hoztad be anyát?
– Hívtam a mentőket. Nem tudtam egyedül felemelni.
 Mindketten hallgattak, és csak a történtekre tudtak gondolni.
Jane érezte, hogy az önmarcangolásnál minden jobb, és felhozott egy
régi emléket az anyjával kapcsolatban.
– Emlékszel, mit gondolt anya a testnevelésórákról?
– Tényleg! Írt a tanárnak, és valami átlátszó indokkal a
felmentésünket kérte, hogy a könyvtárba mehessünk, és
olvashassunk.
– Vagy sütit sütni – tette hozzá Jane.
– Ó, Jane – vetett szomorú pillantást Sylvie Jane-re.
– Tudom, hogy csalódást okoztam anyának.
– A legjobbat akarta neked – mondta Sylvie. – Azt gondolta, ha
lemondasz a babáról, akkor visszamész az egyetemre.
– Tudom, de nem voltam már ugyanaz az ember. Anya elfelejtette,
hogy mennyire megváltoztat egy nőt, ha gyermeke születik. Akár
felneveled, akár nem.
– Annyira fiatal voltál.
– Elég idős voltam ahhoz, hogy anya legyek.
– Ne vitatkozzunk, kérlek – mondta Sylvie. – Legalább addig ne,
amíg anya a kórházban fekszik.
– Szerintem nem vitatkozunk – védekezett Jane. Kirázta a hideg,
ha arra gondolt, a családja mennyire nem érti meg őt. Sylvie el sem
tudta képzelni, milyen érzés volt, amikor húszévesen arra ébredt,
hogy a mellei megfeszülnek, megdagadnak, megtelnek anyatejjel, de
nincs gyermeke, akit megetessen. Testvére el sem hinné, hogy Jane
még mindig álmodik a szüléséről, pedig már tizenhat év is eltelt
azóta.
A műtő ajtaján kilépett egy orvos, megnézte a kórlapot, és Sylvie
Portert kereste.
– Itt vagyok – és Jane-nel a nyomában odaszaladt a fiatal
orvoshoz.
– Jane Porter vagyok. Margaret lányai vagyunk.
– Dr. Becker vagyok, én végeztem az édesanyjuk műtétjét.
– Hogy van az anyánk? – kérdezte Jane.
– Nagy fájdalmai voltak, amikor behoztuk – magyarázta Sylvie.
– A műtét jól sikerült, azonban komplikációk léptek fel – kezdte
az orvos.
– Komplikációk?
– Találtunk néhány megduzzadt nyirokcsomót a medencetájékon.
– Ó – döbbent meg Jane.
 – Anya cukorbeteg – magyarázta Sylvie. – Minden betegséget
könnyebben elkap. Nem lehet, hogy valamilyen okból csak
megdagadtak a nyirokcsomói? Emlékszel, Jane, ha
torokgyulladásunk volt, mindig megduzzadtak a nyirokcsomóink.
Szinte még most is érzem, amint anya végigtapogatja a nyakamat.
– Ezek a duzzanatok mások – mondta az orvos.
– Lehet fertőzés? – kérdezte Sylvie.
– Eltávolítottunk néhányat, és szövettani vizsgálatot kértem.
– Szövettan? – Sylvie szinte jajveszékelt.
Jane nem szólt semmit. Érezte, hogy elsápad, és nem tudott
megmozdulni. Sylvie leült egy székre, és némán hallgatta az orvost.
Dr. Becker még egyéb vizsgálatokról beszélt, melyet egy patológus
kolléga fog elvégezni, és napokon belül már biztosan többet tud
mondani.
Megemlítette a limfóma szót, és a lányok megdermedtek.
– Azt mondja, hogy anyának limfómája van? – nyögött fel
fájdalmasan Sylvie.
– Nem – felelte az orvos –, nem azt mondom, csak a
lehetőségekről beszéltem.
Jane lenézett a húgára. Sylvie összeomolva ült a műanyag
várótermi széken, Jane megfogta a kezét. Az orvos elmondta, hogy
Margaretet az intenzív osztályon ápolják, de rövid időn belül már
találkozhatnak vele. Megígérte, hogy a szövettan eredményéről
tájékoztatni fogja a lányokat.
– Ez nem lehet igaz, nem lehet – dadogta Sylvie.
– Még semmi biztosat nem tudunk.
– Talán mégis igazam volt, és anya csak egy fertőzést kapott el,
ugye? – kérdezte Sylvie.
– Talán.
A liftajtó kinyílt, és John Dufour sietett végig a folyosón. Amikor
Sylvie meglátta, felállt, kitárta karjait, John pedig átölelte.
– Lehet, hogy limfómája van – sírta Sylvie. – Még vizsgálják…
– Nyugodj meg, itt maradok veled – mondta John. – Mindvégig
melletted leszek.
Jane végigmérte Johnt. A férfi kék-fehér kockás inget és
világosbarna kötött mellényt viselt. Szorosan ölelte Sylvie-t, és
megpróbálta megvigasztalni. Jane figyelte őket, és egyszeriben
nagyon magányosnak érezte magát. Néhány órája még boldogan
csókolózott Dylannel. Tudta, hogy egy olyan férfival esik szerelembe,
akinek fogalma sincs arról, kicsoda ő valójában.
– Helló, Jane – köszönt neki John.
– Helló, John. Rendes magától, hogy eljött.
– Szeretnék itt lenni Sylvie-vel. És magával – mosolygott a férfi.
Jane visszamosolygott. John úgy viselkedett, mint egy családtag.
Eszébe jutott, hogy megígérte Dylannek, felhívja, ha valamit megtud
az anyja állapotáról. Elindult, hogy vezetékes telefont keressen, mert
a kórházban nem lehetett mobil telefont használni.

Chloe vállát húzta a könyvekkel megpakolt hátizsák. Miért nem

tettem be csak egy könyvet? – gondolta. Anyának mondhattam
volna, hogy csak a földrajzleckét kell megcsinálnunk, és csak a
Vadvilág történetét hozom el magammal.
De nem. Az anyjának azt kellett hinnie, hogy sokáig fog Monánál
maradni, ezért jó néhány könyvet bedobott a táskába, felpattant a
biciklire, de az úton nem balra, Mona háza felé vette az irányt, hanem
jobbra kanyarodott. Croftonon keresztül Twin Riversbe szeretett
volna menni.
Chloe nem igazán tudta, mit csinál. Ideges volt, a szíve szinte
kiugrott a helyéből. Attól félt, hogy terhes. Senkinek nem beszélt
félelméről, még Monának, de önmagának sem vallotta be. Alig egy
hete volt együtt Zachkel a gyümölcsösben. A menstruációja nem
késett, semmi baja nem volt, de mégis tudni akarta.
A terhességi teszteknek igazán talányos neveket adtak: Korai
felfedezés, Első gondolat, Most rögtön. Biztosan azért, mert az
esetleges korai terhességet is bizonyítani tudják. Chloe akár meg is
várhatta volna, hogy megjöjjön neki, de biztos akart lenni. Most
rögtön szerette volna megtudni, hogy nem terhes.
Tudta, hogy a városközpontban van egy nagy gyógyszertár, de
attól félt, hogy összetalálkozhat valamelyik croftoni barátjával.
Inkább továbbkerekezett, és úgy döntött, hogy Twin Riversben keres
majd egy eldugott patikát.
Elhajtott egy étterem előtt. Korgott a gyomra, amikor megérezte
az ételszagot. Éhes volt. Talán ez már a terhesség jele? Chloe
megrémült, és még gyorsabban tekert.
Amikor a Twin Rivers-i kórházhoz ért, megállt. Tudta, hogy a
kórházakban gyógyszertárak is vannak, ezért úgy döntött, itt veszi
meg a tesztet. Attól nem tartott, hogy ismerőssel fut össze; nem
ismert erre senkit.
Megkereste a kórházi patikát, és a felismerés szinte letaglózta. Mi
van, ha személyi kell ahhoz, hogy tesztet vegyen? Mi van, ha
tizennyolc évesnek kell lennie?
– Segíthetek? – kérdezte a gyógyszerész.
– Igen – Chloe nyugodt hangon próbált beszélni. – Kérhetnék egy
Első gondolat terhes-tesztet? – közben a táskájában turkált.
Megtalálta a hamis személyi igazolványát, melyen a születési évét
1980-ra hamisította. – A nővéremnek lesz. Kint vár a kocsiban.
A hamis személyire azonban nem volt szükség. A gyógyszerész
megkereste a tesztet a polcon, és kirakta a pultra.
– Tizenöt dollár harminchét cent lesz – mondta.
Chloe előkotorta a pénzt. Ez volt a fizetése, amit Dylan bácsitól
kapott a gyümölcsösben végzett munkájáért. A kislány tenyere izzadt,
keze remegett, de azért mosolyt erőltetett az arcára. Felkapta a
tesztet, és már rohant is kifelé, el sem köszönt a gyógyszertárostól.
A folyosón a női WC-t kereste, és amikor megtalálta, egy férfit
látott ott, aki éppen egy táblát akasztott ki az ajtóra: Takarítás miatt
zárva.
– Kérem, nekem mindenképpen be kell mennem – mondta Chloe.
– A többi toalett fent van – mondta a férfi.
– De én nem tudok tovább várni – kérte Chloe, és már nyúlt is a
kilincs felé.
– Nem mehet be – mondta a takarító. – Férfiak vannak bent.
– Ne – jajveszékelt Chloe.
A folyosón már mindenki őt nézte. Chloénak olyan érzése támadt,
mintha a homlokára lenne írva: Azt hiszem terhes vagyok, és ha nem
mehetek be rögtön, szívrohamot kapok. Hál' istennek, nem ismerte a
várakozó embereket.
Vagyis valakit mégis. Jane éppen telefonálni készült, de amikor
meglátta a kislányt, odament hozzá. Chloe örült, amikor meglátta
Jane kedves, mosolygós arcát, és eszébe jutott az álom, melyben Jane
megmentette az életét.
– Mi a baj, Chloe? – kérdezte a nő. A telefonáláshoz előkészített
negyeddollárost szorongatta.
– Csak telefonálj nyugodtan – mondta Chloe.
– Nem, nem annyira fontos. Mit csinálsz itt, Chloe? – kérdezte,
hangja tele volt aggodalommal.
 – Valami történt velem – bökte ki Chloe. – Valami történt velem
és Zachkel a gyümölcsösben.
– Megbántott téged?
Chloe arcán forró könnyek gördültek le, és beléhasított a
fájdalom. Igen, Zach megbántotta, nagyon megbántotta.
Felismerhetetlen hangon, dadogva suttogta:
– Azt hiszem, terhes vagyok.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Jane autójában ültek, a kórház parkolójában. Jane tudta, hogy

Sylvie az emeleten vár rá, de ebben a helyzetben semmi pénzért sem
hagyta volna magára a lányát. A vezetőülésben ült, és a szíve
összeszorult, amikor a zokogó Chloéra nézett.
– Jól vagy? – kérdezte Jane.
Chloe bólintott, és kifújta az orrát.
– Azt hiszem. De azért még meg kell csinálnom a tesztet. Talán
már kitakarították a WC-t.
– Csak egy pillanat – kérte Jane. Meg akart bizonyosodni arról,
hogy Chloe valóban jól van. – Chloe, mit értettél az alatt, hogy valami
történt veled?
– Semmi, komolyan semmi.
– Nem úgy hangzik. Azt mondtad, valami történt a kertben
Zachkel. Ki az a Zach?
– Csak egy hülye cápa.
– A barátod?
Chloe a fejét rázta, és újra könnyekben tört ki. Jane szíve
megszakadt, ha arra gondolt, mennyire megbántotta a lányát az a fiú.
Megfogta a kislány könnytől nedves kezét, és eszébe jutott az a nap,
amikor ő is ennyire zokogott Jeffrey miatt.
– Azt hittem, hogy ő… – szipogta Chloe.
– Mit tett veled?
– Zoénak szólított.
– Chloe helyett?
Chloe bólintott.
– Úgy tett, mintha direkt csinálná. Mert az ő neve Z-vel kezdődik,
és jó ötletnek tartotta, hogy az én nevem is…
– De nem szándékosan mondta?
– Nem, nem. Szerintem nem is emlékezett pontosan a nevemre,
és csak megpróbálta helyrehozni a tévedését.
 – Hihetetlen – mondta Jane. Várt. Ennyi volt az egész? Vagy van
ennél még rosszabb is? De Chloe még mindig keservesen sírt. Jane
szíve nagyot dobbant, amikor Chloe megszorította a kezét.
– Szeretted őt? – kérdezte a kislányt.
– Azt hiszem. Vagyis azt gondoltam…
– Nekiadtad a szívedet, Chloe. Megpróbáltad kimutatni az
érzéseidet.
– De én nem vagyok olyan lány – sírta tovább Chloe. – Sohasem
csinálok semmit a fiúkkal. Mindig azt gondoltam, hogy a többiek
furcsának tartanak. Senki sem hinné el, hogy itt ülök egy autóban, és
egy terhességi teszt van a táskámban.
– Ez nem jelenti azt, hogy valami gond lenne veled, Chloe –
vigasztalta Jane. – Te vagy a legcsodálatosabb kislány, akit valaha
ismertem.
– Hiszen alig ismersz engem.
– Kitűnő az emberismeretem.
– Ha tudnád mi történt, biztosan nem mondanád ezt.
– Elmondhatod, ha akarod.
Chloe hangosan pityergett. Jane zavartan nyúlt a medáljához.
Chloe újabb adag zsebkendőt vett elő, és kifújta az orrát.
– Lefeküdtem Zachkel.
– Jaj – mondta Jane, és remélte, hogy hangja nem árulja el
megdöbbenését.
– Mindig jó kislány voltam, és igazából… Nem is vagyok benne
biztos, hogy akartam.
Jane nézte ezt az ártatlan kislányt, szíve vadul kalapált.
– Nem vagy biztos benne, hogy te is akartad? – kérdezte nyugodt
hangon.
Chloe bólintott.
– És ő… ő erőszakoskodott veled?
– Nem is tudom igazán.
– De te nem akartad?
– A gyümölcsösben voltunk – kezdte Chloe. – Vagyis inkább ott
találkoztunk. Az éjszaka gyönyörű volt. Aznap történt, amikor a
nagybátyámmal találkoztatok. Ő mondta nekem.
Jane az ajkába harapott. Eszébe jutott Dylan és az egyetemi bálon
töltött éjszaka.
– Mindenhol csillagok voltak – mesélte Chloe. – Még a fákon is.
Jane bólintott. Emlékezett arra a kellemes estére.
 – Megfogta a kezem, és átsétáltunk a kerten. Minden olyan
romantikus volt. Éreztem a falevelek illatát, az éjszaka csendje
elbűvölő volt. A fákon pedig éjjeli madarak csiripeltek.
Jane arra az éjszakára gondolt, amikor az egyetemi bálon ez a
kicsi lány megfogant. Egyszeriben megelevenedtek előtte a rég
elfeledett képek, amikor ő is érezte a tavasz illatát.
– Elvitt a kis patakhoz, és átmentünk a másik oldalra. Szerintem
azt gondolta, szívességet tesz azzal, ha a szomszéd kertjében
csináljuk azt.
– Mit csinált veled? – kérdezte Jane kedvesen.
– Kis fészket készített a fűből, maga mellé húzott, és akkor
minden elkezdődött.
Jane nem szólt semmit. Várta, mit mond még Chloe. Figyelte a
kórházba siető embereket, a parkolón átszaladó zöld és fehér
köpenyes kórházi dolgozókat.
– Mondtad, hogy te nem szeretnéd? – kérdezte Jane hosszú
hallgatás után.
Chloe megremegett, és könnyek pörögtek végig az arcán.
– Nem emlékszem – hüppögte.
– De te nem akartad?
Chloe bólintott.
– Ó, drágám… – vigasztalta Jane.
– El kell végeznem a tesztet – hadarta Chloe. – Tudnom kell.
Bejössz velem a WC-re? – kinyitotta a szemét, és megpillantott egy
szőke nőt, aki az autó felé sietett. Chloe tehetetlenül pislogott.
Szeretett volna elsüllyedni, láthatatlanná válni.
– Gyorsan, induljunk – kérte Chloe.
Jane egy pillanatra hezitált, aztán mégis elfordította a kulcsot, és
beindította az autót.
A szőke nő bebámult az ablakon, de csak az ülés mögé rejtőző
Chloe feje búbját látta.
– Chloe, te vagy az? – kiáltotta. – Én vagyok az, Rhianna, Mona
anyukája.
A nő intett Jane-nek, de ő nem figyelt rá. A gázra lépett, és
elhajtott.
– Szerinted meglátott? – kérdezte Chloe. Idegesen hátrafordult, és
visszanézett a parkolóba.
– A nevedet mondta…
 – Remélem, azt gondolja, hogy tévedett, és azt hiszi, olyan valakit
látott, aki hasonlít rám. Akár a te lányod is lehetnék.
Jane szótlanul vezetett tovább, tekintete a sávelválasztó fehér
vonalra meredt.
– Mindkettőnknek fekete a haja – magyarázta Chloe. –
Mindketten nagyon romantikusnak tartjuk a fák tetején csücsülő
csillagokat. Nem mindenki gondolkozik így. Az anyám jobb szeretné
kiirtani a gyümölcsöst, eladni valamilyen vállalkozónak, aki
luxusházakat húzna fel a kertben.
Jane nem válaszolt, szótlanul vezetett tovább.
– Rhianna nem Mona igazi anyja. Hallottad, amikor mondta,
hogy ő Mona anyukája? Pedig nem. És az én anyám sem az igazi
anyám.
– Ó – mondta Jane.
– A szüleim adoptáltak.
– Valóban?
Chloe bólintott.
– De legalább az örökbefogadó anyám szeret engem, gondoskodik
rólam. Nem úgy, mint Monáról az ő anyja. Szerintem ebből a
szempontból szerencsés vagyok.
– Ebből a szempontból?
– Igen, hogy szeretnek a szüleim. De egy dolgot biztosan tudok –
mondta Chloe, és a szívéhez szorította a tesztet. – Ha valóban terhes
vagyok, megtartom a babát.
Jane ránézett a kislányra.
– Sohasem lennék képes arra, amit az igazi anyám tett – mondta
Chloe.
– Miért? Mit tett az igazi anyád? – Jane érezte, hogy kiszárad a
szája.
– Elhagyott engem. Semmi mást nem adott nekem, csak a
nevemet. Egyetemista volt, és be kellett fejeznie az iskolát. A
tanulmányai sokkal fontosabbak voltak számára, mint én.
Jane semmi mást nem szeretett volna, csak elmondani a teljes
igazságot. Minden porcikája remegett, fázott. Azonban nem mondott
semmit, csak szótlanul vezette tovább az autót.
– Biztos vagyok benne, hogy nem volt könnyű neki sem.
Chloe nem válaszolt. Kibontotta a tesztet, és a használati utasítást
olvasta, majd felnézett, és körbepillantott. Egy csendes útszakaszon,
fás részen haladtak el.
 – Meg tudnál itt állni?
– Pont itt? Hiszen nincs itt semmi. Lambton már csak néhány
kilométer, biztosan találunk ott egy benzinkutat.
– Nem, itt jó lesz – erősködött Chloe. – Szeretném az erdőben
elvégezni a tesztet. Jó ómen lenne.
– A nagybátyád mondta már, hogy nagyon szereted a természetet
– Jane mosolyogott, és megpróbált uralkodni az érzelmein.
– Igen, tényleg szeretem.
Jane bekanyarodott az árnyékos erdőbe, és szinte meg sem állt,
amikor Chloe, kezében a teszttel, már ki is pattant a kocsiból. Jane
beteg anyjára gondolt, aki biztosan felébredt már az altatásból, és
Sylvie-re, aki bizonyára magánkívül volt, amiért a nővére nem volt
mellette. Aztán eszébe jutott Chloe anyja is, aki adoptálta és nagyon
szeretheti a kislányt, és arra gondolt, mennyire ideges lehet, amiért a
lánya ilyen sokáig távol marad.
Számára a legfontosabb most mégis az volt, hogy segítsen a
lányának. Belegondolt, mennyire fájdalmas lehetett, amikor a fiú,
akit szeretett, nem a saját nevén szólította, és rútul becsapta. Jane
biztos volt benne, hogy Chloe nem akarta azt.
Gondolataiból Chloe léptei riasztották. Mosolyogni próbált.
– Elfelejtettem szalvétát vinni – mondta Chloe. Kezében a fehér
műanyag spatulát szorongatta.
Bár Jane ismerte a használati utasítást, mégis megkérdezte.
– Mikor kell megnézni?
– Három perc múlva. És akkor tudni fogom… Nem számít, mi
történik, nem hagyom, hogy te is csak egy csillag legyél a padláson –
mondta.
– Micsoda? – kérdezte Jane.
– Egy csillag a padláson. Egy halott csillag. Tegnap éjjel rosszat
álmodtam. Álmomban egy hulló csillag voltam, az igazi anyám talált
rám, és egy dobozban a padlásra tett.
– Miért tette volna ezt? – suttogta Jane. Szinte sokkolta, amit
hallott.
Chloe ránézett, elgondolkozva pislogott.
– Azért, mert nem voltam elég jó neki.
– Ez nem igaz – mondta Jane. – Nem lehet.
– Most már nem is számít. Már nagyon régen történt.
Jane nagyot sóhajtott. Nem tudott Chloe szemébe nézni. El akarta
mondani az igazságot, de tudta, hogy ez nem a megfelelő pillanat.
Chloe-nak meg kell bizonyosodnia arról, hogy nem terhes. Aztán
majd elmondja neki, hogy ő nem csak egy hulló csillag volt. Számára,
az igazi anyja számára ő volt az univerzum, az egész galaxis.
A lánya valósággá vált. Már nem csak egy ismeretlen arc volt, itt
ült mellette az autóban, és Jane imádta az őszinteségét, élesen villogó
kék szemét, bölcsességét és humorát. Szerette, hogy Chloe annyira
lojális volt Monával, imádta a természetet, a kertet és a csillagokat.
– Ó – mondta váratlanul Chloe. Izgatottan emelte szeméhez a
spatulát.
– Mit mutat? – kérdezte Jane.
Áthajolt az ülésen, és megnézte a tesztet. Negatív volt.
 HUSZADIK FEJEZET

Eljött a nyári szünet, és a stand egész nap nyitva tartott. Chloe és

Mona a padon ültek, hatalmas szalmakalapot, napszemüveget
viseltek, és élvezték a napsütést. Mona elcsent Rhiannától néhány
üveg körömlakkot, és a lányok különböző színűre pingálták a
lábujjaikat.
– Rhianna meg fog ölni ezért – mondta Chloe, miközben frissen
festett lábujjait nézegette.
– Nem, ezek nagyon régi lakkok, már nem is használja őket.
Tudod, mindenből a legújabbat veszi. De most ez nem is fontos.
Meguntam a várakozást. Hetek teltek el, most már meg kell
mondanod: téged látott a kórháznál?
Chloe nem válaszolt, inkább festett ujjait illegette.
– Megőrülök a kíváncsiságtól. Talán beteg vagy? Valami komoly
bajod van? Az édesanyám sohasem mondta nekem, hogy beteg, és
mégis meghalt. Ha most te is valami hasonlót csinálsz, nem bocsátok
meg neked.
– Ó, Mona. Annyira sajnálom – Chloe megölelte a barátnőjét.
Meghatódott, hogy Mona ennyire aggódik érte. – Nem vagyok beteg.
Jól érzem magam.
– De ugye te voltál az? – kérdezte Mona. – Mit csináltál ott?
– El is akarom mondani, meg nem is – dadogott Chloe.
Még mindig szégyellte, ami vele történt.
– Bármi legyen is az, nem mondom el senkinek.
– Tudom, Mona. Megbízom benned. Csak azt nem szeretném, ha
bármi rosszat gondolnál rólam. Zachről van szó.
– Nem szeretjük többé, igaz?
– Nem. Ő és én… mi… Szóval, azt hittem terhes vagyok.
– Úristen, Chloe.
Chloe látta Mona szemében a rémületet.
– Ne ijedj meg, nem vagyok az. És igazad van, el kellett volna
mondanom, de nem akartam róla beszélni – magyarázta Chloe. –
Twin Riversbe mentem tesztet venni, nehogy ismerősbe fussak.
– És ki volt az, akivel Rhianna látott?
– Jane.
– A süteményes hölgy? És mit kerestetek ott?
– Valakit meglátogatott a kórházban, és meglátott. Csak segíteni
akart. Elvitt egy erdőhöz, és ott megcsináltam a tesztet.
– Nem féltél, hogy elmondja a nagybátyádnak?
Chloe a fejét rázta. Maga sem tudta miért, de ösztönösen bízott
Jane-ben. Bármi legyen is közte és
Dylan bácsi között, tudta, hogy Jane örökre megőrzi a titkát.
– Rhianna fel akarta hívni az anyukádat – folytatta Mona. –
Tudod, megszállta az anyai ösztön. De ne félj, falaztam neked.
– Mit mondtál?
– Azt, hogy a dialízisre mentél a kórházba.
– Mona!
– Mi mást mondhattam volna? Komolyan fel akarta hívni az
anyádat. Teljesen ki volt akadva. Nem tudom elhinni, hogy lefeküdtél
Zachkel, és nem mondtad el nekem. Hol csináltátok? És milyen volt?
Chloe összerezzent, ha arra az estére gondolt.
– Akkor ez az jelenti, hogy már csak én vagyok szűz? És fájt? –
kérdezősködött tovább Mona.
– Nagyon – vallotta be Chloe.
– És ezért szakítottál vele?
– Ez volt az egyik ok. – Chloe elmesélte Monának a Zoe-Chloe
névcserét, a szomszéd kertjében történteket, és azt, hogy ő igazán
nem is akarta.
– Szerintem fel kellene jelentened, hiszen megerőszakolt.
– Nem, nem akarom feljelenteni. Én is akartam, csupán az
időzítés nem volt a legjobb. Készen álltam, csak nem annyira. De ott
voltam, és megtettem.
– Akkor is fel kellene jelentened.
– Hmm – Chloe hezitált. Akkor biztosan mindenki megtudná. A
szülei, Dylan bácsi, és még egy csomó ember.
Egyébként pedig csak Mona és Jane tud róla.
– Jane miért volt ott? Kit látogatott meg a kórházban? – váltott
hirtelen témát Mona.
Chloe elgondolkodott. Hogy lehetett ennyire önző? Csak a saját
problémájával foglalkozott. Meg sem kérdezte Jane-t, mit csinált a
kórházban. Talán egy családtagja beteg volt, Chloe pedig olyan
hosszú időre elrabolta tőle.
– Nem is tudom – nézett zavartan Mona szemébe. – Elfelejtettem
megkérdezni tőle.

Sylvie és Jane az anyjuk kórházi szobájában ült. A szobában

frissen szedett tavaszi virágok illatoztak. Az asztalon egy üveg habzó
almabor és három pezsgőspohár állt. Az italt Jane hozta, hogy
megünnepeljék a vizsgálatok biztató eredményeit. Kiderült, hogy
anyjuknak azért duzzadtak meg a nyirokcsomói, mert a
cukorbetegség szövődményeként valóban elkapott egy fertőzést.
Felemelték a poharakat, és mosolyogva koccintottak.
– Igyunk anya egészségére – mondta Jane.
– Mindannyiunk egészségére – tette hozzá Margaret, és
belekóstolt az italba. – Nagyon finom. Bárcsak igazi lenne.
– Igazi pezsgő? – kérdezte Sylvie.
– Igen. Amikor születettek, apátok egy üveg Dom Perignont
csempészett be a kórházba.
Sylvie Jane-re pillantott. Testvére elsápadt.
– Mit csinált? – álmélkodott Jane.
Margaret nevetett. Hetek óta először érezte jól magát: az orvosok
beállították a gyógyszereit, és fizikoterápiát írtak elő a számára.
Briliáns tudásával elszórakoztatta a nővéreket, mindig a figyelem
középpontjában állt.
– Úgy érted, hogy megszegte a kórházi szabályzatot?
– Nem. Úgy értem, hogy drága pezsgővel megünnepli a
születésnapunkat, aztán egy nap elhagy bennünket. Ó, drágám, hidd
el, milliószor elgondolkoztam már azon, mi történt velünk akkoriban.
– Biztosan boldog volt velünk. Legalább egy kicsit, ha pezsgőt
hozott, amikor megszülettünk. Akkor mi történt, anya?
– Drágám – kezdte az anyja, és újra belekóstolt az italba –, te is
nagyon jól tudod, hogy az emberek néha alkalmatlanok a
gyereknevelésre. Nem tudnak megbirkózni a felelősséggel, a
kötöttséggel. Az apátok…
Sylvie megsemmisítő pillantást vetett Jane felé. Ebben a
pillanatban egy orvoscsoport lépett be a kórterembe. Mosolyogva
figyelték a kis családi ünneplést. Jane és Sylvie kisiettek a szobából,
hogy az orvosok, Dr. Becker vezetésével nyugodtan megbeszélhessék
a vizsgálatok eredményét az anyjával.
 – Szerinted mit kellene csinálnunk? – kérdezte húgát Jane.
– Örülnünk kellene, hogy anyával minden rendben van – felelte
Sylvie.
Jane nem válaszolt. Körbenézett a rideg kórházi folyosón, és
meglátta Abby Goodheartot, a kórház szociális munkását. A testes,
kerek arcú, őszes hajú nő mosolyogva üdvözölte a lányokat.
– Hogy vannak? – kérdezte Abby.
– Köszönjük, jól.
– Az édesanyjuk jó vizsgálati eredményeit ünneplik?
– Igen – felelte Jane. – Annyira megkönnyebbültünk. Köszönjük.
– Nagyon szívesen segítettem. – Megszólalt a nő csipogója,
ellenőrizte a számot. – Hamarosan le kellene ülnünk, hogy
megbeszéljük, mikor bocsáthatjuk haza az édesanyjukat.
– Haza? Hiszen eltört a medencéje. Alig tud mozogni – tiltakozott
Jane.
– És az orvosok még csak most állítják be nála a cukorszintet –
mondta Sylvie. Hangja kétségbeesett volt. Nem akarta beismerni, de
élvezte, hogy nem kell állandóan az anyjáért aggódnia. Ismét
átaludta az éjszakákat, és nem riadt fel minden neszre.
– Már nem tarthatjuk a kórházban túl sokáig – mondta Abby. –
Szeretnénk, de nem tehetjük. Tudom, az orvosai még vizsgálják, hogy
egy pontos diagnózist állítsanak fel, de amikor a vizsgálatok
lezárultak, el kell őt bocsátanunk. Beismerem, nagyon nehéz
meghozni a döntést, de talán el kellene gondolkozniuk azon, hogy az
édesanyjukat egy speciális intézetbe adják, ahol a betegségének
megfelelően gondozzák majd.
– Nem hiszem, hogy anya beleegyezne ebbe – mondta Sylvie. –
Attól fél, ha egyszer bekerül egy ilyen intézetbe, már nem jön ki
többé.
– Meglátják majd, hogy ezek az intézetek nagyszerű kezelést
biztosítanak a beteg embereknek. Többel is kapcsolatban állok, és
nagyon jók a tapasztalataim.
Abby csipogója újra megszólalt, elköszönt, és sietett az irodájába.
Jane zavartan nézett a húgára.
– El kell döntenünk, mi lesz anyával, Sylvie – mondta. –
Egyáltalán nem könnyű. Gyűlölöm a gondolatot, hogy esetleg egy
intézetbe kerüljön, de ha nincs más…
– Nem tudom, mi lenne a legjobb megoldás – mondta Sylvie, de
gondolatban már messze járt. Johnra gondolt, és arra, milyen
nagyszem lenne egy éjszakára felszabadulni a gondozói szerep alól,
elmenni a férfivel sátorozni, és a holdfényben, a csillagok alatt tölteni
az éjszakát. Egy sátorban aludnának, és egész éjszaka csókolóznának.
Önző volt, amiért kicsivel többet akart magának?
– És mi van az üzleteddel? – szólt újra a nővéréhez. – Már
sohasem mész vissza New Yorkba?
– Nem hiszem, Sylvie. Már sokat gondolkoztam ezen. Szeretek itt
lenni, és amikor a nagyvárosban éltem, hiányzott Rhode Island. Arra
gondoltam, talán cukrászdát nyitok itt, de nem Twin Riversben,
hanem Providence-ben.
– Tényleg megtennéd?
Jane bólintott. Megfogta a húga kezét, és mélyen a szemébe
nézett. Jane már döntött. És Sylvie tudta ezt. Emlékezett arra, milyen
volt a nővére, amikor elment.
Azóta valóban megváltozott. Úgy tűnt, Jane lehorgonyzott,
visszatért az otthonába, a családjához, és ismét ragaszkodott
mindenhez.
– Igen, szeretnék itt nyitni egy üzletet. Olyan sokáig menekültem,
magam sem tudom, mi elől, és most szeretnék megnyugodni.
– És tényleg azt gondolod, hogy otthon kellene maradnunk, és
gondoznunk kellene anyát?
Jane megrázta a fejét. Megölelte Sylvie-t, és könnyes szemmel
mondta:
– Nem, nem hiszem, hogy ezt kellene tennünk. Talán a közelében
lehetnénk, sűrűn meglátogathatnánk, elvihetnénk a könyvtárba vagy
a tanári összejövetelekre, és minden látogatás alkalmával
megbizonyosodhatnánk arról, hogy minden rendben van.
Sylvie szorosan átölelte a nővérét. Annyira boldog volt, hogy Jane
Rhode Islanden marad, hogy szinte mindenről megfeledkezett.
Szemeibe könnyek szöktek. A boldogság és az öröm könnyei.
– Anya utálni fogja – mondta végül.
– Nem tudhatjuk előre – válaszolt Jane. – Ahogy Abby is mondta,
ezek az intézetek sokat változtak az utóbbi időkben.
– Talán megnézhetnénk egyet… Megnézhetnénk, hogy milyen egy
ilyen otthon.
– Szerintem is ezt kellene tennünk. Csak úgy, megnézni egyet.
Sylvie bólintott, letörölte a könnyeit, és ismét mosolygott. Minden
oka megvolt arra, hogy boldog legyen. Az anyja állapota kielégítő, a
vizsgálati eredmények örömre adnak okot; a nővére hazatért; és
Sylvie Maine-be utazik John Dufourral.
De mégis, ha valami csoda folytán a dolgok megváltoznának, és az
anyja állapota annyit javulna, hogy egyedül is el tudná látni magát,
akkor a saját házában maradhatna. Akkor pedig minden tökéletes
lenne.

– Hova megyünk? – kérdezte Sylvie. Azt gondolta, hogy az egyik

otthon felé veszik az irányt.
Jane nem válaszolt. Az utat nyárfák szegélyezték, hatalmas
lombjaik sötét árnyékot vetettek a földre. A közeledő autó elől
szarvasok menekültek a biztonságos sűrűbe. Jane szíve nagyot
dobbant, amikor megpillantotta az ismerős gyümölcsöskertet.
Rögtön észrevette a változást. Chloe készített néhány új táblát. A
nagy, alma formájú hirdetőtáblákat vörösre festette, és nagy betűkkel
hirdette a felirat:

Egy alma
Egy napra
Távol tartja
A doktort
Mint a
Piték
Kalamajka Jane-től!

Jane a szeme sarkából látta, amint Sylvie előrehajol, hogy jobban

lássa a feliratot.
– Úristen – mondta.
– Hát nem csodálatos? – kérdezte Jane.
– Életünk egyik legfontosabb döntése előtt állunk, és te még
mindig a múlttal vagy elfoglalva? – kérdezte Sylvie hitetlenkedve.
– Chloe nem a múlt.
– Ne csináld ezt – kérte Sylvie. Jane azonban megnyomta a dudát,
amikor egészen közel értek a kerthez. Mona és Chloe felugrottak, és
eléjük szaladtak. Jane szíve megtelt büszkeséggel, Sylvie pedig az
ülésbe süppedt.
– Már túl késő – mondta Jane. – Megláttak minket.
Sylvie döbbenten nézte a kislányt, amint feléjük szaladt.
 – Pontosan úgy néz ki, mint te. Hihetetlenül hasonlít rád –
suttogta.
A két lány mosolyogva üdvözölte őket.
– Láttad az új táblákat, Jane? – kérdezte Chloe.
– Nagyon jól néznek ki – mondta Jane. – És szeretem a cápákat is
– mutatott az egyik új táblára.
– Te vagy az egyetlen, aki ismeri az egész történetet, meg persze
Mona.
– Igen, Zach egy delfin bőrébe bújt cápa – sziszegte Mona.
– Mit nem adnék érte, hogy egyszer a kezeim közé kerüljön –
mondta mérgesen Jane.
Jane boldogan és büszkén fordult a nővéréhez, és közelebb
rángatta. Sylvie még mindig döbbenten állt, és Chloét bámulta.
– A nővéred süti a legfinomabb pitét a környéken – lelkendezett
Chloe.
Sylvie meredten bámult, szóhoz sem jutott. Idegesen pillantott
Jane-re.
– Igen, tényleg nagyon jól tud sütni – motyogta zavartan Sylvie.
– Jane, a nyár végére el fogunk hízni – mondta Mona, és az üres
polcok felé bökött.
– Tényleg, Jane, nem tudjuk megállni. Megesszük az összes
profitot.
– Csak nyugodtan. A következő szállítmánnyal majd hozok két
különleges pitét, és ráírom a neveteket.
– És tényleg szokott ilyen sütit sütni – mondta Sylvie. –
Marcipánnal ráírja az emberek nevét a pitére.
– Vagy olyan különös szimbólumokat, mely csak annak szól, aki
megeszi – tette hozzá Chloe. – Néhány héttel ezelőtt virágokat és
csillagokat.
– Nekem az tetszett a legjobban, amelyiken egy házikó volt, és az
emeleti ablakban egy csillag világított fényesen.
– Egy csillag a padláson? – kérdezte váratlanul Sylvie.
Chloe elámult.
– Honnan ismered az álmomat?
– Én meséltem el neki – mondta Jane.
Egymás szemébe néztek. Jane látta, ahogy pörögnek Chloe
gondolatai. Chloe rájött, hogy fontos Jane-nek, hogy meséljen róla a
nővérének. Jane pedig, ha tehette volna, most itt rögtön elárulja a
súlyos titkot, és a nővérét nagynénjeként mutatja be a húgának.
Ö
 – Nagyon érdekes álom volt – mondta Sylvie. – Ötletes, és nagyon
kreatív. Gondolom, a tanáraid is értékelik a szárnyaló fantáziádat.
– Nem, nem igazán. A biológiatanárom gyűlöl, mert nem voltam
hajlandó felboncolni egy békát, az angoltanárom pedig őrültnek tart,
mert más megközelítésben írtam Charles Dickensről. A
dolgozatomban a viktoriánus korabeli Anglia árvaságra jutott
gyermekeinek sorsa, és a mostani intézkedéseknek köszönhetően a
mai modern Amerikában árvaságra jutott állatok sorsa között
végeztem összehasonlítást. Szerintem mindkettő éppen eléggé barbár
cselekedet.
– Chloe nagyon szereti az állatokat, harcol a jogaikért, és
mindketten különösen érdeklődünk az árvákról szóló könyvek iránt
– magyarázta lelkesen Mona.
– Hogyhogy? – kérdezte Sylvie.
– Az én édesanyám meghalt, Chloét pedig születésekor elhagyta
az anyja.
Sylvie nem válaszolt. Karjait összefonta, és a megfelelő szavakat
kereste.
– Egyszer ismertem valakit – kezdte Sylvie –, aki elhagyta a
gyermekét, és örökbe adta egy gyermektelen házaspárnak. Tudom,
hogy életének legnehezebb időszaka volt az, és egyben a legnehezebb
döntés is. És bár nem ismerem minden gondolatát, de azt tudom,
hogy sohasem hagyta el igazán a gyermekét. Az egyetlen dolog, amit
megtanultam a sok év alatt, hogy a látszat néha csal.
– A látszat néha csal – ismételte a szavait Chloe. – Úgy érted…
– Úgy értem, nem biztos, hogy szándékosan hagyott el téged az
édesanyád.
– Talán kényszeríttették – mondta Chloe.
Sylvie bólintott.
– Valószínűleg – mondta.
Jane mellette állt, és érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.
– Az adoptálás olyan titokzatos dolog – mondta Mona. – Kik az
igazi szülők; miért tették, amit tettek; hol vannak most? Az én
történetem ennél sokkal egyszerűbb: az édesanyám megbetegedett,
meghalt, az apám később elvett egy boszorkányt.
– Nagyszerű arra gondolni, hogy az anyám nem hagyott el –
mondta Chloe. Egyenesen Sylvie-hez szólt, meg sem hallotta Monát.
– Tegyük fel, hogy így van – mondta Sylvie. – Akkor szerintem
inkább meghalna, de nem tenne egy dobozba, és nem zárna a
padlásra. Bár az igaz, hogy nagyon szép metaforát találtál, Chloe.
Gratulálnom kell. Az emberek a megunt, kinőtt, elnyűtt dolgaikat
teszik a poros padlásra, de én egyszerűen nem tudom elhinni, hogy
az igazi anyukád valaha is megtenné ezt veled.
– Jane, hihetetlen testvéred van – mondta Chloe. Jane elfordult,
és megpróbálta eltakarni könnyeit. Szíve megszakadt húga őszinte
szavai, testvéri támogatása hallatán.
– Igen, igazad van – mondta Jane, amikor ismét meg tudott
szólalni. – Valóban nagyszerű húgom van.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

– Mikor vacsorázzunk? Mielőtt meglátogatjuk az édesanyádat,

vagy utána? – kérdezte John Sylvie-től a kórházba menet. Sylvie
gondolataiba merült, és kibámult az ablakon. Szíve még mindig
gyorsan vert. Éppen most találkozott az unokahúgával, a nővére
lányával. Vajon John mit szólna, ha elmesélné neki az egész
történetet?
– Hahó! Min jár az eszed? – kérdezte a férfi.
– A nővéremre gondoltam – felelte Sylvie.
– Ó, Jane. A család fekete báránya.
Sylvie a férfira nézett.
– Én sohasem neveztem a család fekete bárányának a nővéremet.
– Nem is kellett – mondta John. – Ezt csak úgy mondom. Amikor
az édesanyád megbetegedett, te otthagytad az állásodat, és
gondoskodtál róla. A nővéred időnként hazatelefonált, de csak ennyi.
Te pedig mindig úgy beszéltél róla, mintha valami rettenetesen nehéz
és veszélyes élete lenne New Yorkban.
– Tényleg?
– Igen. Tényleg. Amikor találkoztam Jane-nel, akkor rájöttem,
mire gondoltál.
– Mire jöttél rá? – Sylvie kíváncsi volt John benyomásaira.
– Megláttam Jane-t a fekete bőrkabátjában, ahogy félénken
hallgatott. Aztán észrevettem az örökös bizalmatlanságot a
szemében. Éreztem, hogy vizsgál, és egyszer s mindenkorra meg
akarja fejteni, mit akarok én tőled.
– Jane szíve valamikor régen megszakadt, és szerintem a sebek
sohasem forrnak be. Sajnálom, hogy úgy érezted, bizalmatlan veled
vagy másokkal.
John megfogta Sylvie kezét.
– Kedvelem a nővéredet. Kedvelem, mert védelmezni akar téged.
– Hiszen én erős vagyok – mondta Sylvie, miközben John
bekanyarodott a kórház parkolójába.
 A nő szeme megtelt könnyel, ha arra gondolt, mennyi
megpróbáltatást kellett túlélnie eddig. Visszaidézte azokat a napokat,
amikor az apjuk összecsomagolt és elköltözött, ismét érezte a
csalódottságot, amikor megkezdte az egyetemet, de nővére már nem
volt a harmadévesek között. És hallotta újra a nővérével kapcsolatos
pletykákat az iskola folyosóján, és maga előtt látta Jeffrey Haydent az
új barátnőjével. Eszébe jutottak azok a hétvégék, amikor hazautazott,
és éjszakánként Jane nyöszörgését hallotta, amint a lánya után kiált.
Túlélte azt is, amikor egyetlen testvére elmenekült a fájdalmas
emlékektől, a Rhode Island-i otthontól, és New Yorkba költözött.
– Én csak azt szeretném, ha a nővérem boldog lenne – suttogta
Sylvie, és felnézett anyja kórházi ablakára.
– Tudom, kedves, tudom – mondta John, és megsimogatta a
kezét.
– Honnan tudod?
– Beléd szerettem, Sylvie. És egyszerűen tudom, megérzem, mi
tesz boldoggá. Most az a legfontosabb, hogy az anyád állapota
javuljon. És én melletted állok, Sylvie.
Segítek mindenben.
– Ó, John.
– Aztán elviszlek Maine-be a leggyönyörűbb tóhoz, amit valaha
láttam.
– Jól hangzik – mondta Sylvie.
A férfi átölelte. John valóban megadta azt a támogatást, amire
szüksége volt. Sylvie számára hihetetlen volt, hogy az élete ilyen
gyorsan megváltozott. Néha megrémült, és visszasírta a régi időket,
csak azért, mert azok a napok annyira megszokottak voltak. De
amikor John átölelte, és kart karba öltve sétáltak be a kórházba, az új
érzések kellemesen elbódították, és azt kívánta, Jane is találja meg
ugyanezt az élményt.

– Chloe mesélte, hogy találkozott a nővéreddel – mondta Dylan.

– Igen, elvittem Sylvie-t, és megmutattam neki a standot – felelte
Jane.
– És tetszett neki?
Dylan konyhájában voltak. Jane beugrott, hogy beadja az újabb
szállítmány süteményt, és Dylan meghívta egy üdítőre. A nő Dylan
kérdésén gondolkodott. Tudta, hogy a húga összezavarodott,
ugyanakkor az első pillanatban megszerette Chloét. Ránézett Dylan-
re. A férfi válaszra várva hatalmasra kerekítette szemeit. Jane még
életében nem látott ilyen gyönyörű zöld szempárt. Nem tudta, és
nem is akarta tovább cipelni a terhet: meg kellett mondania
Dylannek az igazságot. Rég elfeledett érzés kerítette hatalmába:
beleszeretett a férfiba. Mély levegőt vett, de azt sem tudta, hol kezdje
a történetet.
– Valamit el kell neked mondanom – mondta.
– Nekem is – vágta rá Dylan.
Jane közelebb sétált a férfihoz, Dylan a dereka köré fonta a
karjait, szorosan ölelte. Egymás szemébe néztek, és a férfi
megcsókolta. Jane beleborzongott a csók erejébe, szívverése
felgyorsult, és azt kívánta, bárcsak örökké tartana a pillanat.
Egymásba feledkezve csókolóztak az esti szürkületben. A rádióból
halk zene szólt, és lassan, szinte mozdulatlanul táncoltak a lágy
dallamokra.
– Nagyon jól táncolsz – mondta Dylan két csók között.
– Dehogyis – tiltakozott Jane. – Sohasem táncolok.
– Most is táncolsz – mosolygott a férfi huncutul.
– Hát, úgy tűnik.
Jane tudta, hogy itt az idő. Ezen az éjszakán szeretkezni fognak.
Érezte a bőrén, és a szíve mélyén. Már biztos volt benne, hogy az
egész történetet elmondja Dylannek, és bízott benne, hogy minden
rendben lesz. Most azonban még élvezni akarta a pillanatot. Hirtelen
valaki kopogott az ajtón.
– Hahó! – kiabálta Chloe.
– Bent vagytok? – szólt Mona is. Dylan mosolyogva nézett Jane-
re.
– Tökéletes időzítés – mondta Jane. Hallotta, amint a lányok
végigrohantak a házon, és viháncolva benyomultak a konyhába.
– Ti nem hisztek abban, hogy a lámpák sokat segíthetnek? –
kérdezte Mona.
– Így sokkal romantikusabb – bökte meg barátnőjét Chloe.
– Sziasztok, lányok – köszöntötte őket Jane. – Minek
köszönhetjük a látogatást? – kérdezte Dylan.
– Fagylaltot szeretnénk enni – magyarázta Mona. – Vagy sült
kagylót.
– A szüleim nem visznek el bennünket. Kikölcsönöztek egy
videofilmet, pattogatott kukoricát csináltak. Azt mondták, a
pattogatott kukorica éppen annyira jó, mint a fagyi vagy a kagyló. A
fagylalt nekem kell, a sült kagyló pedig Monának – hadarta Chloe.
A két felnőtt mosolyogva hallgatta a lányokat.
– Csak egy olyan hely van, ahol fagyit és sült kagylót vehetünk –
folytatta Chloe. – És csak egy olyan pár, akivel szeretnénk elmenni.
– Vigyetek el minket Newportba!
– Ellenkező esetben elrabolunk benneteket. Valóban nincs más
választásotok – nevette Chloe.
Jane Dylanre nézett. A férfi határozatlan volt, Jane-re hárította a
döntést. Jane tudta, hogy Sylvie várja a kórházban, de talán még
utoléri, vagy hagyhat neki egy üzenetet. Semmi pénzért sem mondott
volna nemet Chloénak. Az egész olyan volt, mint egy csodálatos
családi kirándulás.
– Nos? – kérdezte Dylan.
– Azt mondom, menjünk Newportba, jégkrémet és kagylót enni –
mondta Jane. Gyorsan hazatelefonált, és üzenetet hagyott a rögzítőn.
Sylvie biztosan meg fogja érteni.

Az út Newportba hosszú volt. Nem akarták bekapcsolni a

légkondicionálót, ezért Dylan leengedte az ablakokat. A lányok a
furgon hátsó ülésén ültek, együtt énekeltek a rádióval. Amikor
észrevették, hogy Dylan megfogta Jane kezét, mosolyogva fordultak
el.
Dylan kedvenc büféjéhez, Paul Falatozójához közel találtak
parkolóhelyet. A kis büfé előtt hosszú sor kígyózott. Dylan átkarolta
Jane derekát, és szótlanul kivárták a sorukat.
Chloe izgatott volt.
– Most mi jövünk. Gondoljátok ki, mit kértek!
– Már amikor elindultunk, akkor tudtam, mit fogok kérni –
nevetett Jane.
– Négy sült kagylót, négy adag sültkrumplit és négy kólát kérek –
adta le Dylan a rendelést.
– Honnan tudtad, hogy mindannyian ezt kérjük? – kérdezte
Mona.
– Paulnál ez a legjobb. Mi mást ennénk? – mosolygott Dylan.
Megfogták a kis tálcákat, és leültek a büfé előtt. Dylan örült, hogy
Jane melléült, a nő meztelen karja az övéhez ért.
Chloe Jane-nek adta a kagylóját, csak a sültkrumplit ette meg.
 – Rendszerint nem eszem húst – magyarázta Jane –, de nem
tudok ellenállni Paul kagylóinak.
– Nem is tudtam – álmélkodott Chloe. – Akkor mindketten
szeretjük az állatokat. Szerencsére a kagyló nem gerinces, így a
fájdalmat sem érzi.
– Én is erre gondoltam – mosolygott Jane.
– Mondhattad volna nekem is – nézett zavartan Dylan Jane-re. –
Mehettünk volna olyan helyre, ahol salátát is árulnak.
– Nem, nem. Nagyon szeretem Paul Falatozóját. Már évek óta
nem voltam itt.
Dylan beleharapott a kagylóba. Tapasztalatból tudta, hogy nagyon
ízletes falatokat vettek. A barnára sütött kagyló omlós volt, és még
érződött rajta a tenger íze. Ezen az estén azonban nem törődött
semmivel. Ma este minden Jane-ről szólt.
Amikor továbbindultak, Newport központja felé vették az irányt.
Az üzletek nyitva voltak, és várták a vásárlókat. A lányok viháncolva
szaladtak előre, hogy megcsodálják a szebbnél szebb ékszereket, a
tetszetős bizsukat, és a legutolsó divat szerinti napszemüvegeket.

– Nyár Newportban – mondta Jane, és mély lélegzetet vett.

Tüdejét megtöltötte a friss sós levegő.
– Az első nyári esténk együtt – fordult Dylan Jane felé. Átölelte, és
szorosan tartotta. Körülöttük turisták tömege hömpölygött. Dylan
azonban csak Jane-re figyelt. Akarta a nőt, a teste vágyakozott Jane
után, és nem tudta elengedni.

– Dylan bácsi – kiabálta Chloe, és keresztülverekedte magát a

tömegen.
– Igen, Dylan bácsi – visszahangozta Mona. – Előlegre van
szükségünk.
– Fizetéselőlegre – magyarázta Chloe, és vigyorgott, mikor
észrevette, hogy Dylan bácsi éppen meg akarta csókolni Jane-t.
– Fizetéselőleget akartok? Hiszen múlt pénteken fizettem ki a
béreteket.
– Tudom – mondta Chloe, és még szélesebben mosolygott. – Nem
is örökbe kérjük a pénzt, csak egy kis előleget a jövő heti bérünkből.
Szeretnénk megvenni a legédesebb, a legdrágább dolgot, amit az
előbb láttunk.
– És ami Jane-re emlékeztet bennünket – mondta Mona.
 Jane elpirult.
– Rám? – kérdezte.
– Igen, rád – helyeselt Chloe, és megérintette a Jane nyakában
lógó medaliont. – Ugyanilyen aranyos ezüstmedálokat találtunk, és
meg kell vennünk.
– Mert a rajongóid vagyunk – tette hozzá Mona. – Ha nem sütnél
süteményt, akkor munkánk sem lenne.
– És mi van a juharsziruppal, a törökmézzel, amit nektek adtam,
hogy eladjátok a standon? És mi van a sok almával, ami hamarosan
megérik?
Chloe és Mona hangosan kacagott.
– Nem akartunk megbántani, Dylan bácsi, de igazán Jane
süteményei vonzzák a vásárlókat. Ki kell nyilvánítanunk a hálánkat,
és olyan medált kell vennünk, mint amilyen neki van.
– És képet teszünk majd bele… – kezdte Mona, és nevetésben tört
ki.
– Jane-ről – fejezte be Chloe.
– Nem! A pitékről!
– A tiedben mi van, Jane? Meg akarom nézni – mondta Chloe.
Jane csak mosolygott. Megfogta a medált, mintha szeretné
megvédeni. Alig észrevehetően elsápadt, és a szája széle
megremegett. Dylan figyelte a nőt, és hirtelen ismeretlen érzés tört
rá. Féltékeny lett. Biztosan egy férfi fényképe van benne. Valakié, akit
Jane New Yorkban szeretett meg.
– Egy kislány képe van benne, akit régről ismerek – mondta Jane.
– Mutasd meg nekünk – kérte Mona.
– Ó, nem szeretném kivenni a képet.
– Hmmm. – egyezett bele Chloe. – Majd később megnézzük, jó?
– Rendben. – Jane egyenesen Chloe szemébe nézett.
Dylan ámult azon, hogyan bánt Jane Chloéval. Láthatóan nagyon
kedvelte az unokahúgát. A kislány szülei pedig boldogok voltak, hogy
lányuk az utóbbi időben annyit változott. Örültek, hogy nem
ismétlődtek meg a SaveRite üzletben történtek, hiszen Chloe
örömmel dolgozott a kis standon. Chloe nem utazott titokban
Providence-be, és úgy tűnt, felhagyott azzal, hogy megtalálja
szülőanyját. Sharon a napokban beszélt Dylannel, és megemlítette,
mennyire szeretné megismerni Jane-t. Jane volt az első nő, akivel
Dylan a családja halála óta kapcsolatot létesített, és Sharon, mint
amolyan jó rokon, kíváncsi volt sógora új választottjára.
 – A fenébe – mondta Chloe. Tekintete egy fiúra szegeződött a
tömegben, majd idegesen Jane-re pillantott.
– Ő az? – kérdezte Jane. Kék szemei megkeményedtek, és
kegyetlenül villogtak.
– Igen – suttogta Chloe elcsukló hangon. Dylan észrevette az
arcán végiggördülő könnycseppet.
– Ki az? – kérdezte Dylan. Követte Chloe és Jane tekintetét, és egy
hosszú szőke hajú, barna bőrű fiatal fiút látott. A fiú azt a látszatot
akarta kelteni, hogy barnaságát a napnak köszönheti, de Dylan
azonnal észrevette, hogy egy újfajta napbarnító krém miatt barnult le
ennyire. Karján egy tetovált delfint látott. Dylan megtalálta a
kapcsolatot a fiú, és Chloe táblája között.
– Mit mondjak neki? – kérdezte Chloe Jane-t.
– Nem kell neki semmit mondanod – felelte Jane.
– De pont mellette kell elsétálnom…
– Mit csinált az a fiú? – érdeklődött Dylan.
– Nem akarod tudni – motyogta Chloe.
– Mondd el a nagybátyádnak – biztatta Mona. – Biztosan bosszút
állna érted.
Dylan nem ismerte a fiút, és nem tudta, mit tett unokahúgával, de
az ösztönei azt súgták, hogy nem rendes fiú. Dylan ránézésre
megállapította, a fiú a rossz oldalhoz tartozik. Ismerte a fajtáját:
füves cigi, bulik, majd később szex, drogok és nők.
Ránézett törékeny unokahúgára, aki Jane oltalmazó ölelésébe
bújt. Észrevette az aggodalmat a szemükben.
– Az a fiú Newportban szörfözik – magyarázta Chloe. – Biztosan
azért van itt. Nézd, milyen szőke, és mennyire lesült a naptól.
– Ő motorozott át a kerten, és kitört néhány facsemetét – tette
hozzá Mona.
– Ő volt az? – kérdezett vissza Dylan.
A fiú megérezte, hogy figyelik, és kis csoportjuk irányába fordult.
Amikor meglátta Dylan szúrós tekintetét, rémülten fordult el.
– Ne mondj neki semmit – kérte Dylant Chloe.
– Szerintem le kellene tartóztatnod – erősködött Mona. – Tényleg
valami szörnyű dolgot csinált.
– Mona – figyelmeztette Jane –, hagyd, hogy Chloe döntse el, el
akarja-e mondani.
– Én csak annyira gyűlölöm őt. Megbántotta a barátnőmet –
mondta Mona dühösen.
 – Chloe – fordult Dylan a kislányhoz –, akarod, hogy beszéljek
vele?
Chloe a fejét rázta. Amikor ismét odanéztek, látták, hogy a fiú
megragadja a szörfdeszkáját, és eltűnik a tömegben.
Dylan undorodva elfordult.
– Mi a fiú neve, Chloe? – kérdezte Dylan.
– Zach – felelte Mona. Jane és Chloe szótlanul néztek a fiú után.
Dylan nagyon szerette Chloét, és meg akarta védelmezni a
kislányt. A fiú után akart menni, és bosszút akart állni rajta, amiért
megbántotta az unokahúgát. De amikor a megtört gyerekre nézett,
meggondolta magát. Látta, Jane mennyire oltalmazza a kislányt, óvja
az esetleges újabb fájdalomtól.
Megragadta Jane kezét, és az ékszerüzlet felé sétáltak. Jane
nyakára mutatott, és két ugyanolyan medált kért a lányoknak. Dylan
szíve megtelt boldogsággal, amikor Mona és Chloe örömét látta.
Azonban nem hagyta nyugodni a Jane nyakában lógó medalion.
Kíváncsi volt, vajon valóban egy kislány képe van-e a medálba zárva.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Newportból hazafelé csend szállt az autóra. Mona Chloénál

töltötte az éjszakát, ezért Dylan megállt az unokahúga háza előtt, és
kitette a két kislányt. A lányok fáradtan kászálódtak ki az autóból,
búcsút intettek, és a ház felé szaladtak. Az ajtóban egy nő üdvözölte
őket, majd Dylannek is intett.
– Sharon – mondta Dylan, és megnyomta a dudát. – A bátyám
felesége.
– Chloe – Jane megpróbálta kimondani az anyja szót, de nem
tudta.
Dylan a gázra lépett, és amikor távolabb ért, Jane-hez fordult.
– Mesélj nekem arról a Zachről – kérte a nőt.
Jane megremegett. Az imént látta Chloe nevelőanyját. Megpróbált
Dylan kérdésére koncentrálni, de túlzottan zavart volt ahhoz, hogy
válaszoljon.
– Titoktartást fogadtál? – kérdezte Dylan. – Rendben van.
Belátom, talán jobb, ha Chloe akkor mondja el, amikor készen áll rá.
– Emlékszel, mi történt ma este a konyhádban, mielőtt a lányok
berontottak? – kérdezte Jane. Dylan bekanyarodott a háza elé, és
leállította a nagy furgont. – Még mindig szeretnék elmondani neked
valamit.
– Igen – mondta a férfi. – Nekem is el kell valamit mondanom.
Kiszállt az autóból, kinyitotta a Jane felől az ajtót. Le sem vette a
szemét a nőről, átölelte, magához húzta, a homlokuk összeért. A
gyümölcsös egyszeriben életre kelt, madarak csiviteltek, mókusok
szaladtak fel a fákra.
– Elhiszed nekem, hogy kíváncsi vagyok arra, amit mondani
akarsz? De most másra sem vágyok, csak arra, hogy megcsókoljalak.
Jane hozzá bújt, mosolygott, a szíve hangosan dobogott. Dylan
megcsókolta, és Jane tudta, hogy elveszett. Szinte meg is feledkezett
arról, amit mondani akart.
 Felmentek az emeletre. Az érzéseik nem lepték meg őket, talán
már az első találkozás óta készültek erre. Jane fejében kergetőztek a
gondolatok, nem tudott csak a testére figyelni.
– Dylan? – suttogta.
– Igen?
– Valamit el kell mondanom. Nagyon fontos…
Dylan megcsókolta, és lehúzta maga mellé a hatalmas ágyra. A
cseresznyefából készült ágykeret nyikorgott, amikor Jane lehuppant.
Dylan átkarolta, és ringatta a karjaiban.
– Dylan?
– Felejtsd el – mormogta Dylan. – Akármi is az, felejtsd el.
Jane kitapintotta a férfi izmait, és erős, széles hátán
végigcsúsztatta a kezét. A férfinak dohányszaga volt. Dylan
kikapcsolta Jane blúzának két apró kis gombját, és lecsúsztatta a
vállain. A mozdulattól izgalomba jött, és a lábai elgyengültek. Az
ablak mellett álltak, és levetkőztették egymást.
Jane kívánta a férfi érintését, minden porcikájában azért
remegett. Belesimult izmos, a kerti munkában megerősödött
karjaiba, és hirtelen biztonságban érezte magát. A férfi előrehajolt, és
megcsókolta Jane medalionját. A nő összerezzent. Dylan nem is
tudta, mit rejt a kis függő. Jane a férfi mellkasát csókolgatta.
Kigombolta a nadrágja gombjait, és mosolyogva vette észre, hogy a
férfi nem vett fel alsónadrágot.
– Már nagyon rég csináltam ilyet – mondta Jane zavartan.
– Én is.
Egymás mellett feküdtek, fejük ugyanazon a párnán nyugodott.
Dylan Jane-re fordult, megcsókolta. A férfi mellkasán az apró
szőrszálak csiklandozták a nő mellét.
– Ó – nyögött fel Jane.
Jane beleremegett az érzésbe. Ujjaival kitapintotta a férfi
sérülését, és megcsókolta a heget.
– Itt lőttek meg, igaz? – kérdezte.
– Igen.
– Köszönöm, istenem, hogy életben maradtál.
– Bizonyos értelemben már akkor halott voltam – mondta Dylan.
– Hosszú ideje nem hittem már a szerelemben.
– És most már újra hiszel a szerelemben? – kérdezte Jane, és
megcsókolta a nyakát.
– Igen.
 Dylan végigsimogatta a nő testét, és minden apró szegletet
csókokkal árasztott el. Amikor Jane lábai közé nyúlt, a nő elveszett a
gyönyörtől. Tekintetük találkozott, és a férfi beléhatolt.
Jane az ajkaiba harapott. Könnyek gördültek végig az arcán.
Egymáshoz tartoztak, és elválaszthatatlannak tűntek. A szívük
egyszerre dobogott.
– Jane, te nem is tudod – kezdte a férfi –, de én még sohasem
éreztem ezt.
– Tudom – mondta a nő, miközben a férfi mélyen beléhatolt. – Én
sem.
A gyönyörtől azonban már nem tudtak megszólalni. Mindketten a
csúcsra értek, és fáradtan zuhantak vissza az ágyra.
– Mondtam, hogy valamit el kell neked mondanom – suttogta
fáradtan Dylan. – Beléd szerettem, Jane. Csak el akartam mondani…
Jane megcsókolta Dylan ujjait. El kell mondania az igazságot
Chloéval kapcsolatban. Most azonban túl fáradt volt, nem tudott
beszélni. Aludnia kellett.

– Chloe – hallotta Jane Dylan kiáltását.

A nő felébredt. A nyaklánc a nyakában volt, de a kis medaliont
Dylan tartotta a kezében, és döbbenten nézte a régi fényképet.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

– Dylan – mondta Jane. Kinyújtotta kezét, hogy megsimogassa

Dylant az ágyban. A férfit nem érte el, de a nyitott medálja mellette
volt.
– Miért van nálad Chloe babakori fényképe? – kérdezte
döbbenten a férfi.
Jane nem válaszolt azonnal. A szeretkezéstől kábultan félig még
aludt. Ó, istenem, gondolta Jane, miért nem mondtam el neki
korábban? A férfi felült az ágyban, és kérdőn nézett rá. Hatalmas
zöld szemei dühösen villantak a sötétben.
Jane maga köré tekerte a lepedőt, felállt, és a férfi kezéért nyúlt.
Dylan elhúzta a kezét.
– Nekem ugyanez a képem van Chloéról – mondta. – Vagy szinte
ugyanilyen. – Felkelt, és ingerülten turkált az egyik fiókban. Rövid
idő múlva, kezében a bekeretezett fényképpel visszasétált az ágyhoz.
Chloe csupán néhány napos volt a fotón, rövid, kócos kis hajában ott
volt a sárga masni, melyet Jane tűzött bele.
Jane nagyot sóhajtott. A kép nagyobb volt, mint az övé, melyet a
medálban őrzött. A kislány a kezeit ökölbe szorította, haja sötét volt,
apró, álmos szemei világítottak.
Kétségtelen. Ugyanaz a kép volt.
– Chloe – mondta Jane.
– A képe ott van a medálodban – mondta Dylan. – A haja, a
masni… Mással nem lehet összetéveszteni. Biztosan ő az. Miért van
nálad a képe?
– Mert ő az én lányom – felelte Jane.
Kimondta. Az ablak nyitva volt. A szavak visszhangzottak, a nyár
esti szellő felkapta őket, és körberepítette a szobában. Dylan
megtántorodott, hátralépett, és döbbenten nézett Jane-re.
– A te lányod?
– Húszéves voltam, amikor megszületett – magyarázta Jane. –
Amikor a Brownra jártam… Miatta hagytam abba az iskolát.
 Dylan semmit sem mondott. A szoba közepén állt mozdulatlanul,
és szótlanul bámulta Jane-t. Fürkésző tekintettel nézett végig a nőn.
Vajon Chloe kék szemét, sötét haját látja benne? A gödröcskéket a
szája körül, amikor mosolyog? A szépen ívelt arccsontját? Vagy azt a
nőt látta, aki becsapta?
– Szerettem őt – mondta Jane. – Megfogtam, és ringattam –
felkapta a medált. – Ezen a képen is én fogom. A nővér adta a
masnit, és megkértem, csináljon egy képet róla. Megígértem,
sohasem veszem le a medált a nyakamból. És nem is vettem le.
– De hát miért? – kérdezte dadogva Dylan.
– Az anyám meggyőzött arról, hogy ez a legjobb döntés –
magyarázta Jane. – Túl fiatal voltam. Be kellett volna fejeznem a
tanulmányaimat. És anya szerint jobb, hogy egy igazi családdal nő
fel, anyával és apával.
– A bátyám és Sharon…
Jane bólintott, térdeit felhúzta és összekuporodott.
– Az anyám ismeri a te anyádat. Tudta, hogy a bátyádék már
régen szerettek volna gyereket, de nem sikerült nekik. Tökéletes
megoldásnak tűnt.
– És az is volt – mondta Dylan.
– Meg akartam őt tartani – suttogta Jane. A szíve ismét
darabokban hevert. Belenézett Dylan szemébe, és nem látott mást,
csak gyűlöletet. A férfi megvetette azért, amit tett. Talán nem azért,
mert évekkel ezelőtt eldobta magától a lányát, inkább azért, mert
most visszajött érte.
– Helyesen cselekedtél – mondta Dylan. – Jobb életet
biztosítottál a számára.
Jane nem válaszolt. Csak arra tudott gondolni, hogy az életéből
tizenöt évet a lánya nélkül kellett töltenie.
– Jobb, ha megyek – mondta végül.
Dylan nem próbálta meg visszatartani. Jane érezte, a múltat már
nem tudja jóvátenni, és most meg kell fizetnie azért, amit akkor tett.
– Egy dolgot még mondj meg – mondta Dylan.
– Persze, természetesen – felelte Jane.
– A neve. Ez volt az egyetlen kikötésed az örökbeadási
szerződésben. Miért volt annyira fontos, hogy a neve Chloe
maradjon?
Jane lecsukta szemét, és eszébe jutottak a csecsemővel töltött
utolsó pillanatok. A melléhez emelte a kislányt, és ígéretet tett neki.
Megfogadta, hogy örökre megtartja a titkot, mely csak az anyára és a
gyermekére tartozott.
– Ezt nem mondhatom el neked – suttogta Jane.
Dylan bólintott. Tekintete megkeményedett, és magában elítélte a
nőt.
– Tudom, hogy azt gondolod, nem kellett volna betoppanom az
életébe – kezdte Jane. – De nem tehettem mást.
Dylan nagyot sóhajtott.
– Komolyan ezt gondolod?
– Igen – felelte Jane.
– Akkor nagyot tévedsz, Jane – mondta Dylan. – Megértem, hogy
nem tehettél mást. Akár még találkozna is veled. Chloe annyira
kíváncsi az igazi anyjára. Csak az bosszant, hogy átkozottul becsaptál
engem. Hazudtál nekem, és hagytad, hogy beléd szeressek…
– Dylan – Jane egy lépést tett a férfi felé, de ő egy gyilkos
pillantással megállította.
– Bíztam benned, és te mindvégig titkolóztál előttem. Nem is
olyan kis titkot hordoztál. Olyasmit, mely akár darabokra is tépheti a
családomat.
– Tudom, és sajnálom. Őszintén sajnálom.
A férfi tovább beszélt az érzéseiről, arról, mennyire bízott Jane-
ben. De a nő rútul becsapta. Jane egy pillanatig úgy érezte, még
mindent rendbe hozhatnak. Átbeszélik a dolgokat, Jane
megmagyarázza, mit miért tett, Dylan pedig megbocsáthat neki. Jane
elmondhatná a férfinak, milyen kegyetlen terhet cipelt: a szeretete
szörnyű, nehéz, szomorú terhét.
– Nem – mondta határozottan a férfi.
– Ó, Dylan – sóhajtott Jane.
– Szerintem is menned kellene – mondta a férfi hűvösen.
– Sohasem tudtam igazán, mi hiányzik az életemből – mondta
Jane. – Egészen mostanáig.
– Legalább megkaptad – mondta kegyetlenül a férfi. – Együtt
tölthettél egy kis időt a lányoddal.
– Én rólad is beszéltem – mondta Jane. Sírás környékezte, de
nem akart a férfi előtt könnyezni.
– Vicces – mondta Dylan. – Én is ugyanezt gondoltam.
Jane felöltözött. Dylan nem szólt hozzá. A nő kisétált annak a
férfinak a házából, akit annyira szeretett. Jane eddig tartotta magát,
most azonban könnyekben tört ki. Amikor beszállt az autóba, még
egy utolsó pillantást vetett a férfi házára. Dylan az ablak mögött állt,
és figyelte Jane-t. Magas, határozott sziluettje kirajzolódott a függöny
mögött.
Jane próbálta győzködni magát: talán nem Dylan volt az igazi.

Chloe és Mona másnap dolgozni mentek. A nap már melegen

sütött, a kert mégis párás volt. Chloe mindent letörölgetett. Mona
segített neki. Chloe rosszul érezte magát, és egy hideg üdítőt szeretett
volna inni. Dylan bácsi kihozta a süteményeket, de alig szólt a
lányokhoz.
– Mi van ma veletek? – kérdezte Mona. – Te mindentől
undorodsz, a nagybátyád meg egy szót sem szólt.
– Nem undorodom semmitől, csak a kagyló nem esett jól.
– A kagyló? Hiszen nem is ettél. Nem voltál rosszul reggel?
– Mona – kiáltott Chloe.
– Csak gondold végig…
– Nem, nem akarom.
Chloe lehunyta a szemét, és a napokat számolta. Mi van, ha a
tesztet túl korán végezte el? Mikor is kellett megjönnie?
Aztán rájött: hat nappal ezelőtt.
– Nem – mondta hangosan.
Mona aggódva figyelte.
– Ne mondd, hogy késik.
– Pedig igen. Hat napot – mondta Chloe.
– Csak vicceltem az előbb, komolyan.
– De tényleg mi van, ha ez valóban reggeli rosszullét volt? –
kérdezte elgyötörten Chloe.
– Nem lehet. Csak egyszer csináltad azt. Gyakorlatilag még szűz
vagy.
– Nincs olyan, hogy gyakorlatilag.
– És mit fogsz most csinálni?
– Vennem kell egy újabb tesztet – mondta Chloe. – De nem
akarom, hogy valaki meglásson, amikor megveszem. Szerinted mit
csináljak?
– Felhívhatnád Jane-t – javasolta Mona. – Megkérhetnéd, hogy
vegye meg neked. Vagy akár el is vihetne… Chloe bólintott. Ezt fogja
tenni.
– Rendben. Felhívom Jane-t, és újra megcsinálom a tesztet.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Jane Dylan házából hazafelé indult, de maga sem tudta miért,

végül a kórházban kötött ki. Szüksége volt az anyjára. Megállt, és
besétált az épületbe.
Amikor benyitott a szobába, az anyja az ágyban ült, és a tévét
nézte. Jane megállt az ajtóban. Az agyában kavarogtak a gondolatok.
Csodálkozott, hogy az ő briliáns elméjű anyja valamilyen buta játékot
nézett a tévében, ahol a nyertes egy mikrohullámú sütő boldog
tulajdonosa lehetett.
– Szia, anya – köszönt Jane.
– Ó, drágám – mondta az anyja. – A távkapcsolóért nyúlt, és
levette a hangot. – Most lebuktam.
– Lebuktál?
Az anyja elpirult.
– Annyira unatkoztam, hogy bekapcsoltam a tévét. Tudod, nem
szoktam napközben nézni, de a gyógyszerektől annyira elálmosodok,
hogy nem tudok az olvasásra koncentrálni. Elkezdtem egy könyvet,
de már az első oldalnál elaludtam.
– Az nagyon rossz lehet – mondta Jane, és közelebb húzott egy
széket. – Tudom, mennyire szeretsz olvasni.
– A könyvek mentették meg az életemet. Mindig segítettek
azokban a nehéz időkben.
– Tudom, mire gondolsz – mondta Jane. Eszébe jutott, anyja
mennyire megbarátkozott a könyvekkel, szinte falta az oldalakat, a
szereplők és a szerzők a barátai lettek.
– Igen, a könyvek – motyogta az anyja. – Nem számít,
szórakoztatóak-e, vagy éppen romantikusak, mindig felvidítják az
embert. Olyanok, mint az étel a testnek, a szeretet a léleknek… –
Margaret hangja elcsuklott, a kezébe temette arcát.
– Mi a baj anya? – Jane előrehajolt, és megsimogatta az asszonyt.
– Hiányoznak a könyveim – sírta Margaret.

Ó
 – Ó, anya… Hamarosan újra a saját kis könyvtáradban lehetsz. A
szociális munkás mondta, hogy ha vége a kezeléseknek, akkor
elbocsátanak a kórházból.
– Egy… – Margaret hangja ismét elcsuklott. – Egy otthonba
küldenek.
Jane magához ölelte az anyját. Nagyon nehéz helyzetben volt.
Eddig azt gondolta, neki vannak a legnagyobb problémái, most
azonban az anyja itt feküdt összetörten, és az otthonról beszélt.
Egyáltalán, honnan tudott róla? Jane és Sylvie nem említették ezt a
lehetőséget.
– Ki beszélt neked erről? – kérdezte.
– Sylvie – szipogta az anyja. – Tegnap este.
Jane bűnösnek érezte magát. Azt tervezte, csak elszalad Dylanhez
a süteménnyel, de aztán minden terve felborult. Ha bejött volna
tegnap a kórházba, akkor támaszt nyújthatott volna a húgának, és
Dylan nem találja meg a fényképet a medalionban.
– Szerinted is egy intézetben lenne a helyem? – kérdezte az anyja.
– Többször elestél az utóbbi időben – mondta Jane, ezredszer is
ismételve önmagát.
– És elfelejtek dolgokat – mondta az anyja, és eltakarta a szemeit.
– Csak úgy elfelejtek ezt-azt, amit olvastam, vagy mondani akartam.
Szerintem a gyógyszerek miatt van. Pedig régen olyan… eleven
voltam.
– Anya, hiszen még mindig az vagy.
Margaret a fejét rázta.
– Alig tudom követni a tévéműsort. Egyszerűen elfelejtem, mi
történt egy perccel azelőtt. A könyveim, a könyveim…
Jane lehunyta a szemét. Anyja vékony keze szinte elveszett az
övében.
– Ó, Sylvie, ó, Jane – a szájához emelte, és megcsókolta Jane
kezét. Majd összezárta lánya ujjait, és Jane kézfejével törölte le a
könnyeit. – Olyan szomorúnak tűnsz… Annyira sajnálom, hogy a
problémáimmal untattalak.
Jane mosolyogni próbált, de nem tudott. Szánalmat érzett az
anyja iránt, a feledékenysége és az aluszékonysága miatt.
– Mi az, drágám? – kérdezte az anyja, és mélyen a szemébe nézett.
– Mi a baj?
– A gyerekemet akarom – suttogta Jane.
 Margaret nem válaszolt, csak figyelte a lányát. Nem voltak szavak
erre az érzésre. Jane nem tudta megmagyarázni, mi játszódik le
benne. Szüksége volt az anyjára, és ezért rohant Dylan házából
egyenesen a kórházba.
Az anyja csendes volt, de Jane kiolvasta a szeméből, hogy
megértette a lányát. Margaret Porter, az iskolaigazgató végül
megértette.
– Én csak a legjobbat akartam neked – mondta az anyja. – Az
apád elhagyott bennünket, és én olyan keserű voltam. Egyedül kellett
vállalnom a felelősséget két csodálatos, érzékeny kislányért. És
amikor az a fiú azt tette…
– Teherbe ejtett – mondta Jane.
– Gyűlöltem őt ezért. Gyűlöltem, amiért megfosztott a
lehetőségtől, hogy magad alakítsd az életedet. Úgy láttam a
terhességedet, mint valamit, amit elkövettek ellened. Közben
megfeledkeztem arról, hogy ebben a helyzetben másvalakiről is szó
volt.
Jane ámult anyja hirtelen jött őszinteségén.
– Chloe – mondta ki az anyja a kislány nevét.
Margaret korábban még sohasem mondta ki Jane lányának a
nevét. Jane alig hitte el, amit hallott. Az anyja eddig szinte nem is
vett tudomást a kislány létezéséről. Önmaga előtt is letagadta.
– Csak a tanulmányidra összpontosítottam. Reméltem, egyszer
majd belőled is tanár válik. Tudtam, mennyire nehéz volt egyedül
felnevelni benneteket, és meg akartalak óvni ettől a kíntól. De most
már tudom…
Jane őszinte megbánást hallott az anyja hangjában. Közelebb
hajolt, és megfogta a kezét.
– Én keményen megdolgoztam a diplomámért. Irigykedve
figyeltem a fiatalabb diákokat, akik szabadon élték a diákéveiket,
nem volt családjuk, gyerekük, akikről gondoskodniuk kellett volna.
Nem akartam, hogy te is hasonló sorsra juss, és azt gondoltam, a
leghelyesebb az, ha közbeavatkozom. De nagyon rossz döntést
hoztam.
– Anya, nem a te hibád volt. Az igaz, hogy téged okoltalak, de
később beláttam, túl fiatal voltam ahhoz, hogy jó anyja legyek a
gyermekemnek. Egészen addig nem éreztem a döntésem súlyát, míg
nem dobtam el magamtól a kislányomat.
 – Tudom, hogy találkoztál vele – mondta Margaret. – Magamtól
is rájöttem, hogy hozzá mész. Nem mondtad el, de tudtam.
– Anya, annyira csodálatos kislány – mondta Jane.
– Persze. Hiszen a te lányod.
– Annyira szeretném, ha…
Margaret felemelte a fejét. Várt.
Jane kinézett az ablakon, és úgy folytatta.
– A nagybátyja tudja. Múlt éjjel jött rá. De már vége van.
– Minek van vége?
– Elszalasztottam a lehetőséget, hogy részem legyen Chloe
életében.
– Miért mondod ezt?
– Mert hazudtam a nagybátyjának. Betoppantam az életébe, de
nem voltam hozzá őszinte. Rossz embernek tart, és szerintem
Chloénak is el fogja mondani.
Margaret mosolygott. Arca ismét megelevenedett, szinte kacagott.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte Jane.
– Drágám, a családtagok, nem számít mennyire akarják, mégsem
tudják igazán, miről beszélnek. Tanulhatnál tőlem, az én óriási
tévedésemből.
– De ő a nagybátyja. És a legjobbat akarja a kislánynak.
– Ahogy én is a legjobbat akartam neked.
Jane szíve a torkában dobogott. Visszaemlékezett arra a hajnali
képre, amikor Dylan megtalálta Chloe fényképét a medalionban. Az
emberek harcolnak a szerelem, a szeretet ellen. Jane is ezt érezte.
– Szeretem a lányomat – mondta végül.
– Akkor a szeretet kell hogy vezéreljen.
– De a nagybátyja is szereti őt.
– Csak hagyd, hogy a szeretet irányítson.
Jane felállt. A kabátja zsebében vibrált a telefonja. Megnézte a
számot. Egy ismeretlen Rhode Island-i szám volt az. Megcsókolta az
anyját. Boldogan ment ki a szobából. Jó tanácsot kapott tőle, és már
tudta, merre kell indulnia. A folyosón Sylvie-vel futott össze.
– Tegnap este itt kellett volna lenned – mondta szemrehányóan a
húga.
– Tudom. Sajnálom, de elfelejtettem, hogy a szociális munkással
találkozunk.
– Nem beszéltük meg előre. Volt egy kis ideje, és beugrott. –
Sylvie az anyjára pillantott. Margaret elnyújtózott az ágyban, és
álomba merült. – Hogy van ma anya? – kérdezte.
– Szomorú a könyvei miatt – felelte Jane.
Sylvie ismét Margaretre nézett. Az asszony sápadt volt, de arcán
két aranyos piros folt jelent meg.
– Nem úgy néz ki, mint aki nagyon szomorú.
– Chloéról beszélgettünk – mondta Jane.
Sylvie összeráncolta a szemöldökét.
– Kimondta a nevét. Most először – mondta Jane.
Sylvie megrázta a fejét.
– Anya előttem nagyon sokszor kimondta a nevét – mondta
Sylvie. – Nem tagadja Chloe létezését, csak nem akarja látni a
szenvedésedet. Azt hitte, ha nem beszélünk róla, akkor nem fog
neked annyira hiányozni.
– Nem hiányzik? Őrülten hiányzott az évek során.
Sylvie tudta, ismerte nővére érzéseit. Sylvie ma valahogy
boldogabbnak tűnt. Jane tudta, hogy a húga beleszeretett Johnba, és
a szerelem megváltoztatta. Ő is hasonlót érzett Dylan iránt, most
azonban mindennél fontosabb volt Chloe.
– Talán újra kellene vele találkoznod – mondta a húgának.
– Ó, Jane – mondta, és szorosan átkarolta nővérét. – Azt
gondolod, hogy nem láttuk őt korábban? Anya minden évben
meglátogatta az iskolában. Később pedig engem is magával vitt.
– És mit mondott anya a látogatások után? – suttogta Jane, és az
anyjára pillantott.
– Ugyanazt, amit én. Hogy a kislány gyönyörű, és a te lelkedet
örökölte.
– Köszönöm, hogy elmondtad – mondta Jane.
– Tegnap este velük voltál? – kérdezte Sylvie.
– Elmesélhetem később? – kérdezte Jane. – Szeretnék veled
beszélgetni erről, de nem most.
– Persze – egyezett bele Sylvie. Tekintetében azonban aggodalom
ült. – Akkor később beszélünk.
Jane bólintott. Megpuszilta a nővérét, és kisietett a kórházból.
Nyugodtan akarta végiggondolni, mit fog mondani a lányának.
Mint később kiderült, nem is kellett sokáig várnia. Amikor
meghallgatta a telefonüzeneteit, Chloe hangját hallotta. A kislány
megkérte, hogy hívja vissza Mona mobiltelefonján.
Jane azonnal tárcsázott.
– Halló?
 – Szia, Mona. Itt Jane.
– Szia, Jane. Rögtön hívom Chloét.
Jane hallotta, hogy Chloe kiszolgál egy vásárlót, aztán fél perc
múlva felkapja a telefont.
– Jane? – kérdezte.
– Igen, Chloe, én vagyok az – Jane remélte, hogy Dylan még nem
árulta el a nagy titkot a lányának.
– Jane, el tudnál jönni értem a bódéhoz? Szükségem van egy
újabb terhességi tesztre – suttogta Chloe.
Jane hallotta Monát a háttérben.
– Menj már, Chloe. Csak mi vagyunk itt, és én már tudok róla.
Jane a kórház bejáratánál állt. Természetesen nem gondolkozott
sokat, megindult az autója felé.
– Azonnal ott leszek – mondta a kislánynak.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Chloe az út szélén várta Jane-t. Mona egyedül is boldogulni fog a

standon, amíg vissza nem jön. Dél körül volt, a nap forrón sütött. A
felmelegedett beton ontotta magából a hőséget. Chloe végigjártatta
tekintetét a kerten. Azt kívánta, bárcsak újra kisgyermek lenne, és
szabadon élvezhetné a nyarat.
– Mikor jön Jane? – kérdezte Mona.
– Bármelyik percben itt lehet.
– Gondolj valami szépre – javasolta Mona. – Beszéld be
magadnak, hogy nem lehetsz terhes. Hidd el, a tested hallgatni fog
rád.
– Ó, mennyire rossz dolog a szex – sóhajtott fel Chloe.
– Tényleg?
Chloe bólintott. Sápadt és gyenge volt. Szinte tengeribetegnek
érezte magát.
– Minden rendben lesz, ne aggódj – mondta Mona.
– Remélem.
Chloe elgondolkozott. Eszébe jutottak azok a napok, amikor az
anyja fiatal volt. És minden percben egy saját, gyermek után
vágyakozott. Chloe számára érthetetlen volt, hogy míg a terhesség a
világ egyik legegyszerűbb és legtermészetesebb dolgának tűnt, az
anyját mégis elkerülte.
Dylan bácsi megállt a lányok mellett a traktorjával.
– Miért álldogáltok itt az út szélén? – kérdezte.
– Várunk valakit – kiabálta Chloe. Megpróbálta túlharsogni a
zakatoló motort.
– Szeretnék beszélni veled – mondta Chloénak Dylan, és
leállította a motort.
Chloe ideges lett. Nem akarta, hogy a nagybátyja megtudja,
valamilyen gondja van. El kellett mennie Jane-nel.
Nem volt ideje arra, hogy meghallgassa Dylan bácsit.
– Velem is beszélhetsz – ajánlkozott Mona.
 Dylan bácsi még csak nem is mosolygott. Tekintete borús és
haragos volt. Újra hasonlított régi önmagához, amikor még nem
ismerte Jane-t.
– Mi a baj, Dylan bácsi? – kérdezte Mona. – Olyan mérgesnek
tűnsz.
– Nincs semmi baj – mondta. – Chloe, gyere sétáljunk egyet.
Mona addig egyedül is boldogul.
Jane éppen ekkor gurult be a kert elé. Chloe a nagybátyjára
pillantott. A férfi azonban nem olvadt el a nő láttán, inkább még
szigorúbb lett. Ráncai elmélyültek, szemei szikrákat szórtak.
– Mit csinálsz? – kérdezte Jane-t, amikor látta, hogy Chloe beszáll
az autóba.
– Nem leszünk sokáig távol – mondta Jane. Chloe hálásan
pillantott Jane-re. Örült, hogy a nő megőrizte a titkát.
– Ne, ne csináld – kérte Dylan, és megragadta az autó ajtaját.
Jane egy szót sem szólt, csak többször hosszan, lágyan pislantott a
férfira. Chloénak tetszett. Macskanyelven ez a szerelem üzenete volt,
mely békességet és barátságot ígért a másik félnek. Dylan bácsi
azonban nem vette az üzenetet: tekintete villámokat szórt.
– Jane, állj meg – kiáltotta.
Jane azonban elhajtott.
Chloe meg akarta kérdezni, mi volt ez az egész, de amikor a nőre
pillantott, ugyanazt látta, mint Dylan bácsin: tekintete
elhomályosult, könnyes lett, mégis mosolyogva fordult Chloéhoz.
– Jól vagy? – kérdezte.
Chloe a fejét rázta.
– Nem. Rosszul érzem magam.
– Attól félsz, hogy esetleg terhes vagy?
– Igen, talán rosszul gondolom…
– Mi van a ciklusoddal?
– Késik – mondta Chloe. Egyszeriben elfelejtette Dylan bácsit, és
csak arra az őrületre gondolt, amibe saját magát sodorta. – Már egy
hete. Mi van, ha túl korán csináltam meg a tesztet?
– Lehetséges – mondta Jane kedvesen. Melegen, támogatóan
mosolygott a kislányra.
– Akkor menjünk Croftonba, és ott vegyük meg a tesztet –
mondta Chloe. – Ha te veszed meg, akkor senki sem fog gyanakodni.
– Rendben. – Jane megérezte Chloe kétségbeesését, és szerette
volna megnyugtatni. Megkereste a legnagyobb gyógyszertárat
Croftonban, és megállt az autóval. Chloe az utcán várta, míg Jane
besétált, és megvette a tesztet.
Egyszeriben a nevét hallotta.
– Chloe?
A hang irányába fordult, és döbbenten látta meg az anyját, aki egy
hatalmas bevásárlótáskával a kezében felé sietett.
– Anya – kiáltotta Chloe izgatottan.
– Kicsim, mit csinálsz itt?
– Ó – kezdte Chloe. Elöntötte a forróság, és érezte, hogy elpirul.
Valamit hazudnia kellett, nem volt mit tenni. – Segítek valakinek.
Egy barátommal vagyok.
Az anyja észrevette, hol állnak. A gyógyszertár előtt, de a
kisállatkereskedés mellett. Arca elsápadt, mintha a lányát éppen
most kapták volna lopáson.
– Chloe – mondta – ugye nem tervezel semmi akciót?
– Micsodát?
– A kisállatkereskedés. Nem most jöttem le a falvédőről, Chloe
Chadwick. Mit csinálsz itt?
– Anya, semmit, esküszöm – Chloe az üzlet felé pillantott, ahol
kismajmok ugráltak a kirakatban, kiskutyák forogtak nyöszörögve
apró ketreceikben. Chloe szeme megtelt könnyel. Hát milyen lány
volt ő? Csak a saját problémáival foglalkozott, és nem is vette észre a
szenvedő állatokat.
– Ezúttal min jár az eszed? – kérdezte az anyja. – Papagájokat
akarsz szabadon engedni?
– Nem, nem – tiltakozott Chloe.
– Drágám, az apádnak meg kellett győznie Ace Fontaine-t, hogy
ne indítson ellened eljárást. Ha most valami rosszat csinálsz, akár le
is tartóztathatnak. Tudom, hogy szereted az állatokat, és neked van a
legnagyobb szíved a világon. De kérlek, Chloe, ne csinálj semmi
ostobaságot.
Chloe az anyjához bújt, és szorosan átölelte.
– Megígérem anya, megígérem – fogadkozott. Chloét melegség
árasztotta el, amikor megérezte anyja illatát. Az asszony hajának
levendulaszaga volt. A kislányt az illat a gyermekkorára emlékeztette.
– Nos, ha ennyire ígérgeted, hiszek neked – mondta Sharon, és
kiszabadította magát az ölelésből. – Hol van Mona? – nézett körül az
anyja.
– A standon maradt.
 Jane ekkor jött ki a gyógyszertárból. Mosolyogva tartotta fel a
fehér tasakot, de amikor meglátta Chloe anyját, azonnal leengedte a
kezét. Chloe szinte elájult.
– Helló – mondta Jane.
– Helló – mosolygott Chloe anyja zavartan.
– Ő Jane, aki a pitéket süti. Jane, ő az anyukám.
– Sharon Chadwick – mutatkozott be Chloe anyja, és kezet ráztak.
– Már sokat hallottam magáról. És nagyon finomak a sütik.
– Köszönöm – mondta Jane mosolyogva. – Chloe elkísért. Csak el
kellett intéznem valamit – magyarázta Jane.
– Hát, igen. Ilyen az én kislányom. Mindig segítőkész.
Chloe mosolyogni próbált, de nem tudott. Szörnyen érezte magát,
amiért hazudott az anyjának. Nem mondta el neki, hogy a kertben, a
fák alatt szeretkezett egy fiúval, és esetleg teherbe esett. A hazugság
hazugságot szült. És Jane-t is belekeverte. Chloe nagyot nyelt.
Megnézte a két asszonyt, és hirtelen nem szerette már annyira Jane-
t. A nő is hazudott az anyjának. Bár Chloe tudta, hogy érte tette, de
mégis rossz érzés kerítette hatalmába.
– Vissza kell mennem a kertbe – mondta Chloe.
– Visszavigyelek? – kérdezte az anyja. – Csak éppen beugrottam
valamiért, de már indulok is haza.
Chloe a fejét rázta. Jane-re nézett, és mielőtt a nő megszólalhatott
volna, már válaszolt is.
– Jane majd visszavisz – mondta. – A pitéket is vinnünk kell.
– Rendben – mondta mosolyogva az anyja. – Örülök, hogy
találkoztunk – fordult Jane-hez. – Szívesen látjuk bármikor nálunk.
Jöjjenek el egyszer vacsorára Dylannel.
– Köszönöm – mondta Jane. Mosolyogni próbált, de nem örült
igazán a meghívásnak. Amikor Chloe anyja elsietett, aggódó
szemekkel fordult a kislányhoz. – Keressünk egy WC-t?

Az autóhoz mentek. Chloe sírt. Jane tudta, hogy a kislány nem

akart hazudni a nevelőanyjának, de nem tehetett mást. Szörnyű, és
nehéz terhet kellett cipelnie, és most csak ő segíthetett neki. Jane-t
zavarta a találkozás Chloe anyjával. A nő mélyen a szemébe nézett, és
Jane biztos volt benne, hogy látta a hasonlóságot, és hamarosan
rájön a teljes igazságra.
Lassan kihajtott a parkolóból. Chloe nem akarta, hogy egy
étteremnél vagy egy benzinkútnál álljanak meg. Ugyanarra az
árnyékos erdőszéli helyre akart visszamenni, ahol először jártak.
Jane tehát kelet felé indult. A kocsiban csend volt, mindketten a
gondolataikba temetkeztek.
– Ó, Chloe – mondta ki hangosan a kislány nevét.
Chloe ránézett, Jane érezte a kék szemek hidegségét. Jane az út
szélére húzódott, szíve a torkában dobogott. Dylan már tudta az
igazságot. Csak idő kérdése volt, hogy a férfi mikor mondja el
Chloénak. Jane belenézett a visszapillantó tükörbe, és látta saját kék
szemeit. Pislantott, aztán Chloéra nézett, azokba a hasonló kék
szemekbe.
– Miért álltunk meg? – kérdezte Chloe.
Jane a kislány szemébe nézett.
– Nézz rám, Chloe.
– Miért? – kérdezte zavartan Chloe.
– Nem látod?
– Mit kell látnom?
– Azt, hogy ki vagyok én.
– Jane vagy. Te sütöd a sütiket – Chloe nevetni próbált, de
megérezte a pillanat komolyságát. – Te vagy a süteményes hölgy.
Jane becsukta szemeit, körmeit a tenyerébe mélyesztette. Nem
akarta kimondani, de tudta, hogy már nem tarthatja magában.
– Valaki más is vagyok – mondta Jane lágyan.
Chloe összehúzta a szemöldökét, és fürkésző pillantást vetett
Jane-re. Még mindig a fehér tasakot szorongatta.
– Te vagy a… – mondta lassan Chloe, és a szája elé emelte kezét,
mintha vissza akarta volna tartani a szavakat.
– Én vagyok az édesanyád – fejezte be Jane a mondatot.
– Az én…
– A te édesanyád – ismételte meg Jane.
Chloe értetlenkedve bámult rá, mintha nem ugyanazt a nyelvet
beszélték volna. Tekintetével a hasonlóságokat kutatta: Jane szemét
nézte, a színét, a formáját, az arcvonalát. – Veled álmodtam –
suttogta Chloe.
– Ó, Chloe… Én is számtalanszor álmodtam veled – Jane hangja
elcsuklott a meghatottságtól.
– Miért? – kérdezte a kislány. – Miért hagytál el engem?
– Túl fiatal voltam – próbálta megmagyarázni Jane. – Nem sokkal
voltam idősebb nálad.
 – A kor egyáltalán nem számít – mondta Chloe, és megérintette a
hasát. – Én soha, de soha nem hagynám el a gyerekemet. De te miért
hagytál el engem?
Jane nagy levegőt vett.
– Érted tettem. Azt gondoltam, helyesen cselekszem. De tudtam,
hogy életem legnagyobb hibáját követtem el akkor.
– A szüleim szeretnek engem – Chloe dadogott a döbbenettől.
– Tudom.
– Feltettél engem a padlásra – mondta a kislány. – Egy dobozba
zártál, és feltettél a padlásra. Nem akartál engem, ezért eltaszítottál
magadtól.
Chloe felhúzta a térdét, és arcát a lábai közé temette. Potyogtak a
könnyei. Az elmúlt tizenöt évben Jane annyiszor elképzelte ezt a
pillanatot, de igazán sohasem tudott felkészülni rá.
– Chloe? – kérdezte könnyezve.
Chloe nem válaszolt. Jane egyetlen dolgot biztosan tudott: a
Chadwick család szerette a kislányt, és Chloe viszontszerette őket.
Beindította az autót, és a gyümölcsösök felé vette az irányt. Megállt a
Chadwick család háza előtt. Sharon és Dylan a kocsifeljárón várta
őket. A két felnőtt a kocsi elé sietett. Jane látta a csalódottságot és a
féltést az arcukon.
Chloe szinte észre sem vette, hol van. A nagybátyja a nevén
szólította, nem is felelt neki. Nagyon lassan, mintha mély álomból
ébredt volna Jane felé fordult. Jane látta lánya arcán a szomorúságot,
és hirtelen rájött: a kislány egész addigi életének fájdalma, melyet az
elhagyatottság miatt érzett, kiült az arcára.
– Nem akartalak megbántani, Chloe – suttogta Jane kínok közt
gyötrődve.
– A nevem – dadogta Chloe rekedt hangon.
– Igen?
Kívülről dühös arcok figyelték őket. Dylan megpróbálta feltépni az
ajtót, de Jane lezárta azokat.
– Ők… a szüleim azt akarták, hogy Emily legyen a nevem. De nem
tehették… azért, amit te mondtál.
Jane valóban kikötötte az örökbeadási szerződésben, hogy a
kisbabának Chloe legyen a neve.
– Sajnálom – mondta Chloénak. – Szeretted volna, ha Emily
lennél?
 Chloe nemet intett a fejével. Forró könnyek gördültek végig
elgyötört arcán.
– Chloe vagyok – mondta. – Ez a nevem…
Jane nem tudott mit mondani. Chloe kinyitotta az ajtót, és Dylan
kihúzta a zokogó kislányt az autóból. A férfi úgy viselkedett, mintha
az elrablójától mentette volna meg a kislányt. Sharon a karjaiba vette
Chloét. Jane hallotta, hogy mindketten sírnak.
Dylan és Jane tekintete egy pillanatra találkozott. A férfi
gyűlölettel és megvetéssel nézett a nőre. Jane nem tudott védekezni,
most nem. Megfordult az autóval, és hazaindult.
Alig hagyta el a kerteket, amikor észrevette, hogy Chloe két dolgot
hagyott az autójában. Az egyik a fehér tasak volt, benne a terhességi
teszttel, a másik pedig egy apró vérfolt az ülésen. Chloénak megjött a
menstruációja.
Egy halvány mosoly jelent meg Jane arcán. Boldog volt. Talán
mégsem volt annyira szörnyű ez a nap. A mosoly azonban gyorsan
lefagyott az ajkáról.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Az idő nagyon lassan telt az otthonban. Margaret nem értette,

miért voltak egyáltalán órák az épületben. Más szempontból azonban
rohantak a napok.
Az ápolók egy hatalmas négyzet alakú naptárt raktak ki a falra, és
a betegek azon követhették a napokat. A naptár mellett egy
hirdetőtábla adta hírül a legfontosabb eseményeket.
Margaret a tolószékében ült, és arra várt, hogy valaki betolja az
ebédlőbe. Szemei megteltek könnyel. A lába fájt, a cipőjében mágnes
volt. A törött csípője még mindig sajgott. A teremben vizelet- és erős
klórszag terjengett. A nővérek körbejártak, és hangosan, mintha
mindenki süket lenne, a nevükön szólították a betegeket.
Margarethez senki sem szólt. A hétköznap dolgozó nővérek tudták a
nevét, de most vasárnap volt, és a hétvégés nővérek nem ismerték
még annyira. Még csak harminc napja volt az otthonban.
Margaret szipogott. Elővett egy zsebkendőt, és kifújta az orrát.
Megpróbált jó képet vágni a dolgokhoz. Mindig azt mondta a
lányainak, s a diákjait is arra tanította, hogy ne engedjék a bánatot, a
szomorúságot elhatalmasodni önmagukon. Mosolyt erőltetett az
arcára.
– Azt hiszik, tizenkét évesek vagyunk – fordult hozzá egy férfi.
– Tessék? – kérdezett vissza Margaret.
– Az ápolók. Azért teszik ki azokat a buta felhívásokat a táblára.
Margaret jobban megnézte a hirdetőtáblát. Sárga papíron a
következőt olvasta:

Szép napot mindenkinek!

Ma július 30. vasárnap van.
Az idő napos, a hőmérséklet 31 Celsius fok.

Margaret kuncogott.
 – Tudom, mire gondol. Negyvenöt évig egy iskolában tanítottam,
és emlékszem, hogy az első osztályosok tantermeiben találtam
hasonló kiírásokat. Szerintem a tizenkettővel még sokat is mondott.
– Igaza van – mondta a férfi. – Azt hiszik, hatévesek vagyunk.
Tehát maga tanár?
– Középiskolai igazgató voltam.
– Örülök, hogy megismertem – mondta a férfi. – Én hagyatéki
ügyekkel foglalkoztam korábban. Bíró vagyok. Errefelé már csak így
mutatkozunk be. Mindenki azt mondja, mit csinált korábban. Ralph
Bingham a nevem.
– Margaret Porter – mutatkozott be Margaret is.
– Nagyon örülök. Többször láttam már, hogy elment az ajtóm
előtt, de nem kelhettem fel az ágyból. Tudja, zöldhályogom van. A
közelmúltban jött ide?
Margaret mosolygott. Azt gondolta, a férfi viccelt. Könnyek
szöktek a szemébe, amikor kimondta:
– Sajnos.
– Ó, nem olyan rossz hely ez, majd meglátja.
Margaret mosolyogni próbált, de a könnyektől még mindig
szipogott.
– A lányaim találták nekem ezt a helyet – mondta. – Két
csodálatos lányom van.
– Nekem pedig három – mondta Ralph. – És van egy fiam is.
– Hát nem csodálatos?
– Nem is tudom – sóhajtott Ralph. – Vasárnap van. Azt mondták,
eljönnek, és kivisznek egy kicsit a városba. Ha jönnek, akkor valóban
minden csodálatos. Ha nem, akkor még mindig meg tudom
változtatni a végrendeletemet. És a maga lányai meglátogatják ma?
– Sylvie jön be – mondta csendesen Margaret. – A másik lányom,
Jane, visszament New Yorkba.
– New Yorkba? – kérdezte Ralph.
– Igen. Szinte az egész tavaszt itt töltötte, hogy ápoljon, és
megoldást találjunk az állapotomra. De van egy kis üzlete a
nagyvárosban, és vissza kellett mennie.
– Ó, értem – mondta a férfi.
– Ő – Margaret hangja elcsuklott. Látta Jane-t sírni. Elutazása
előtt meglátogatta az anyját az otthonban. Margaret mindent
megköszönt Jane-nek, és biztatta, hogy látogassa meg a lányát. De
Jane csak annyit mondott, hogy rossz az időzítés, és visszamegy New
Yorkba.
Margaret nem tudta megállítani a lányát.
– New York nincs annyira messze – vigasztalta Ralph. – Bármikor
eljöhet, hogy meglátogassa.
– Remélem – mondta Margaret szomorúan, de tudta, valójában
miért marad távol Jane.
A férfi biztatóan mosolygott Margaretre, mintha csak érezte volna,
hogy az asszony Jane miatt szomorú.
– Engedje meg, hogy bemutassam az egyik barátomat – mondta,
áthajolt Margaret széke felett, és megbökte a mellettük horkoló férfit.
– Bill! Billy! Felébresztené a barátomat, Maggie?
Margaret zavartan nézett a mellette szuszogó férfire.
Megbökte a vállát, és fintorogva mondta ki a becenevét.
– Elnézést – kezdte udvariasan. – Bill, ugye? Bill, Ralph kért meg,
hogy ébresszem fel.
Bill mormogott valamit, aztán felébredt.
– Mi van? Megszólalt a zárócsengő?
– Nem, Bill, ez itt nem a tőzsde – mondta Ralph. – Az otthonban
vagy, a Cseresznye-völgyben. Ébredj fel, és ismerkedj meg Maggie-
vel.
– Margaret – javította ki az asszony, annak ellenére, hogy a
becenév hallatán melegség töltötte el.
– Az annyira komoly – intette le Ralph.
– Nos, én magam is egy komoly személyiség vagyok – magyarázta
Margaret.
– Középiskolai igazgató – bólintott Ralph. Közelebb hajolt Billhez,
hogy ő is hallja.
– Mi van? – kérdezte Bill.
– Margaret középiskolában volt igazgató – kiabálta Ralph.
– Nem azt mondtad, hogy Maggie a neve? – kiabált vissza Bill is.
– Mindkettő nagyon jó – mondta Margaret. Kellemetlenül érezte
magát, amikor a két férfi összehajolt, és a melle előtt diskuráltak.
– Mi lenne ha Megnek szólítanánk?
– Vagy lehetne Peggy?
– A nevem – az asszony különösen hangsúlyozta a szavakat –
Margaret.
– Ralph egy nagy hóhányó – magyarázta Bill, és megérintette
Margaret kezét. – Nem bírja ki, hogy ne adjon valakinek becenevet.
Mióta itt vagyok, Billynek hív. Utálom.
Senki sem hívott így, mióta az anyám meghalt.
– És neki van beceneve? – kérdezte Margaret.
– Nincs – mondta Ralph. – És ez óriási probléma. Nem sok
mindent lehet kezdeni a Ralphfal. Mindig szerettem volna egy
becézhető nevet. Ha mondjuk olyan nevem lenne, mint Margaret
vagy Bill, boldog lennék.
Margaret nem tudta megállni. Ránézett Ralphra, és hirtelen egy
ötödikes kisfiút látott benne. Rámosolygott. Ugyanebben a
pillanatban Bill sírni kezdett. Könnyei végigszántották az arcát, és
Margaret megfogta a pizsamája ujját, és megtörölte a férfi szemeit.
– Köszönöm – motyogta a férfi.
– Szívesen – mosolygott rá Margaret.
– Olyan jó kislány maga, Maggie – mondta Ralph.
– Köszönöm – suttogta Margaret.
– Maga olyan, mint egy nyíló rózsaszál. Tüneményes, és fényt hoz
a napjainkba – mondta Bill.
Ekkor az ajtók kinyíltak, és az ápolók betolták őket az ebédlőbe.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

A kempingben élvezték a hegyi levegőt. Míg Rhode Islanden

forróság volt, Maine-ben kellemes, kora őszi idő uralkodott. A
nappalok melegek voltak, az éjszakák pedig hűvösek.
John felállította csillogó, narancssárga sátrát. Sylvie és John a
tábortűz mellett ültek, és a csillagos eget bámulták. Közös hálózsákba
bújtak, szorosan átölelték egymást, és hallgatták a pattogó tüzet, és
lesték a hulló csillagokat.
Korábban szerettek volna elutazni, de Sylvie anyját el kellett
helyezni az otthonban. John javaslatára elhalasztották az utat, hogy
mindent el tudjanak intézni. Miután jobban megismerte Sylvie-t, a
férfi rájött, hogy a nő nem lenne nyugodt, ha nem tudná, a
családjában minden rendben van. Anyja jó kezekben volt a
cseresznye-völgyi otthonban, Jane pedig…
Ha Jane-re gondolt, Sylvie mindig összerezzent: szerette volna
megvédeni a nővérét. Nem ismerte az egész történetet, de azt tudta,
hogy Dylan Chadwick a nővére ellen fordult. És Jane egy üzenetet is
kapott Chloétól, melyben a kislány elutasította őt, és azt kérte, hagyja
békén. Jane visszament New Yorkba. Ismét menekült. Sylvie vitte ki
a nővérét a vonathoz. Megszakadt a szíve, amikor a nővére felszállt,
és üres tekintettel meredt a húgára.
– Örülök, hogy most jöttünk – suttogta John Sylvie fülébe.
– Valóban?
– Igen. Ha arra a sok csodálatos dologra gondolok, amit ezen a
héten láttunk, akkor nem bánom, hogy nem júliusban jöttünk.
Sylvie átkarolta a férfit. Boldog volt, hogy John így látja a
dolgokat: törődött Sylvie beteg anyjával, és nem viselték meg az élet
nehézségei.
– Minden olyan gyönyörű – mondta Sylvie, és újra a csillagokat
fürkészte. – Álmodni sem mertem hasonló boldogságról.
Sylvie megremegett, testét átjárta a hideg. John megérezte,
közelebb húzódott, és saját testével melegítette a nőt. Sylvie még nem
érzett hasonló boldogságot. Csak egyetlen dolog választotta el attól,
hogy tökéletesen boldog legyen.
Jane.
Hogyan lehetett volna Sylvie igazán boldog? Tudta, hogy a nővére
szenvedett. Felnézett az égre, és zavartan fészkelődött John
ölelésében. Életében először volt szerelmes. Fiatalkorában kényesen
kerülte a szerelmet. A középiskolában állandóan tanult, hogy
bejusson a Brownra. Az egyetemen pedig mindig ott lebegett előtte
nővére rossz példája: a szerelem gyakran egy életet is tönkretehet.
Sylvie tehát mélyen elrejtette a szívét. Otthon lakott, a
munkahelyére is az anyjával járt. És hagyta, hogy elkerülje a
szerelem.
John azonban betoppant az életébe, és Sylvie megtanulta, hogy
vannak még nyíltszívű, őszinte emberek.
– Elmondhatok neked valamit? – kérdezte Johntól.
– Bármit.
– A nővéremről van szó. Nem voltam vele tisztességes.
– Miért nem?
– Azokban az években, amikor New Yorkban élt, és sohasem jött
haza… Annyira haragudtam rá. Azt gondoltam, hogy túlzottan
gyenge volt, és tönkretette az életét. Ő, és a barátja a Brownról.
John csendben hallgatta Sylvie-t.
– Éveken keresztül jobbnak tartottam magam nála.
– Most már nem?
Sylvie megrázta a fejét.
– Nem, már nem.
– Miért? Mi változott?
– Te változtattál meg – suttogta Sylvie. – Amíg veled nem
találkoztam, nem tudtam, milyen a szerelem. Nem tudtam, mire
képes az őszinte szerelem. És most annyira szeretnék neki segíteni.
– Csak legyél mellette – mondta John. – Ez a legtöbb, amit érte
tehetsz.
Sylvie ismét az égboltra nézett. A szíve sajgott, amikor a nővérére
gondolt. Jane úgy élte életét, hogy mindig szenvedett. Nem
ismerhette meg a lányát, és csupán egy rövid idő jutott neki az
életéből. Pedig senki sem szerette jobban Chloét, mint Jane.
– A nővéredre gondolsz, ugye? – kérdezte John. Sylvie már régen
elmesélte neki az egész történetet, így ő is tudta, mi történt tizenhat
évvel ezelőtt.
 Sylvie nem tudott megszólalni, csak bólintott.
– Akkor kívánjunk neki valamit – javasolta John.
– Ha látunk egy hullócsillagot?
– Igen, és meglátod, minden rendbe jön. Közte és Chloe között.
– Jane és Chloe – suttogta Sylvie.
Hosszú ideig bámulták az eget, de a csillagok lenyugodtak. Tisztán
kirajzolódott a Tejút, és nem volt több hullócsillag.
Sylvie Jane-re gondolt. Maga előtt látta kislányként a nővérét, és
emlékezett az örökös nyughatatlanságra a tekintetében. Eszébe jutott
a tinédzserkoruk, amikor Hartfordba stoppoltak, hogy megkeressék
az apjukat. Ismét hallotta sírni, amikor a szülése után a gyermeke
után vágyakozott. És visszaemlékezett az idei tavaszra, amikor Jane
kinyílt, szinte virágzott, hiszen Chloe közelébe kerülhetett, és
szerelembe esett Dylannel.
– Jane – suttogta Sylvie.
Ekkor egy fénylő csillag hullott alá a sötét égbolton.
Sylvie felugrott, és ámulva figyelte a jelenséget.
– A dolgok csak úgy megtörténnek – gondolta Sylvie. – De a
csodák a semmiből tűnnek fel. Sohase add fel a reményt – suttogta. A
nővéréhez szólt, de ugyanakkor önmagához is. A szerelem és a
hullócsillagok hirtelen ott vannak és behálóznak, és az egész világot
megváltoztatják.
A csillag lassan eltűnt, ezüstösen fénylő utat hagyott maga után az
égbolton. A pillanat elmúlt, a csillag kiégett. John hozzálépett, a
karjaiba vette Sylvie-t, és megcsókolta. És ez a csók életre keltette a
csillagot.

– Láttad? – kérdezte három állammal távolabb Eli Chadwick a

háza hátsó kertjében.
– Láttam – felelte Sharon.
– Chloe – kiabált Eli a lányának. – Gyere ki, és nézd meg a
hullócsillagokat.
Hívására nem jött válasz.
Sharon felnézett Chloe szobájára. A lámpák égtek, az ablak nyitva
volt. Néhány macska felmászott az ereszcsatornán, és az
ablakpárkányra telepedett.
– Mit csinál Chloe odabent? – kérdezte Eli.
– Nem tudom – válaszolta Sharon.
 – Régi újságokat kért tőlem, és amikor bekukkantottam hozzá,
éppen feldarabolta őket.
– Biztosan összegyűjti az érdekes képeket – magyarázta Sharon. –
Monával már régebben is csináltak ilyesmit, szerintem most fejezik
be az albumot.
A csendes éjszakában tisztán kivehető volt az olló csattogása.
– Bonyolult kislány – mondta Eli. – Könyörgött, hogy Dylannél
dolgozhasson a standon, most pedig már mintha nem szeretne ott
lenni. Most, hogy kiderült, honnan származtak a piték, és az öcsém
egy nagykereskedővel sütteti a süteményeket, Chloe mintha
elvesztette volna az érdeklődését.
– Mindketten tudjuk, miért nem akar többé a standon dolgozni.
És ennek semmi köze nincs a nagykereskedő pitéihez.
– Az a nő – mondta Eli. – Szerettem volna, ha letartóztatják.
Sharon a fejét csóválta, és felnézett Chloe ablakára.
– Annak semmi értelme nem lett volna.
– Nem volt joga ahhoz, hogy idejöjjön. Hamis indokkal
megpróbált Chloe bizalmába férkőzni. És még Dylant is
megkörnyékezte.
– Dylan tud magára vigyázni – mondta Sharon. – Nagyon
boldognak tűnt ezen a nyáron, először azóta, hogy Isabel meghalt.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy te nem hibáztatod azt a
nőt?
Sharon nem válaszolt. A gondolataiba merült. Sokkal mélyebben
gyökerező problémákat idézett fel.
Visszaemlékezett azokra a napokra, amikor Isabel meghalt, és
Chloe hosszú időre hallgatásba burkolózott. Dylan volt az egyetlen
ember, aki megtörte a jeget, és szóra bírta Chloét. Sharon akkor
értette meg, hogy köztük különleges kapcsolat alakult ki. Mindketten
elveszítettek valakit: Dylan a lányát, Chloe pedig az igazi anyját.
Az örökbefogadás egy különlegesen szép, csodálatos és örömteli
momentuma volt az életüknek. Chloe egyszer csak velük volt, és
virágzó kertté változtatta Sharon és Eli addig egyhangú életét. A
kislány ajándék volt számukra. Oly hosszú ideje imádkoztak már egy
gyermekért, és a sors válaszolt a kérésükre. Az elmúlt években
megjárták a hegycsúcsokat és a völgyeket is együtt. Amikor minden
jól ment, jó szülőknek tartották magukat, és gratuláltak a
szerencséjükhöz. Amikor pedig szembe találták magukat a
nehézségekkel, arra gondoltak, vajon milyen gondjaik lennének a
saját, igazi gyermekükkel. Sharon szégyellte magát a ki nem mondott
gondolataiért.
Át kívánták formálni a kislányt, és egy igazi Chadwicket akartak
belőle faragni. Közben azonban arról megfeledkeztek, hogy Chloe
akaratlanul is magában hordozza szülőanyja és apja génjeit,
tulajdonságait.
– Azt hiszem, rosszul reagáltam a dolgokra – mondta Sharon, és
ismét a kislány ablakára pillantott.
– Hogy érted?
– Amikor Dylan elmondta, kicsoda valójában Jane Porter… És
amikor Jane visszahozta Chloét.
– Mi mást tehettél volna? – kérdezte Eli. – Az a nő
tulajdonképpen elrabolta a lányunkat.
– Nem, nem rabolta el őt – Sharon hangja nyugodt volt. Bár
sohasem adott életet egy gyermeknek, tudta, milyen őszintén szeretni
egy gyermeket. Chloe itt volt neki, Jane pedig szenvedett a hiányától.
És bár Sharon utálta a gondolatot, de tudta, hogy Chloénak is
hiányzott Jane.
– Hagyd abba – szólt rá Eli.
– Emlékszel, amikor Chloe felvette a magas sarkú cipőmet,
megfordította a gyűrűjét, hogy úgy nézzen ki, mint egy karikagyűrű,
és a hivatalokban a születési anyakönyvi kivonata után
kérdezősködött?
– Ne is emlékeztess erre!
– Szerintem nagyon bátor cselekedet volt – mondta Sharon.
– Sharon – Eli megfogta felesége kezét – Chloe őrültséget csinált.
Csak egy tinédzser volt, aki kereste a bajt. Gondolj arra, mi történt
idén nyáron. Boldog volt Chloe, hogy találkozott az igazi anyjával?
Nem, nem volt az. Teljesen összezavarodott. Csak zokogott, és nem
beszélt három napig. Most már kezdi elfelejteni, ami akkor történt.
– Csak sokkolták a történtek. Ennyi az egész – mondta Sharon.
– Sokkolta a sok hazugság.
– Mi mást tehetett volna Jane? Bekopogtat, és megmondja ki is ő
valójában? Szerinted kedvesen fogadtuk volna?
– Távol kellett volna tartania magát a házunktól, az életünktől –
dühöngött Eli. – Egyébként pedig mire számított? Tizenhat évvel
ezelőtt ő dobta el magától a lányát. Aláírta a papírokat. Milyen anya
az ilyen?
 Sharon figyelte a férjét. A férfi arca a dühtől egyre vörösebb lett.
Sharon szerette őt ezért. A családját próbálta védelmezni. Kíváncsi
volt, vajon a férfi emlékszik-e, mennyire ellenezte az örökbefogadást.
Eli azt gondolta, ha Isten nem adott nekik saját gyermeket, akkor
bele kell nyugodniuk, és el kell fogadniuk.
Bizonyára már rég elfelejtette. Hogyan is képzelhetnék el az életet
Chloe nélkül? Bármit tettek, a kislány mindenben benne volt. Chloe
részese volt az életüknek, ott volt velük reggel, délben és este. Benne
volt minden tervükben, az álmaikban. Bár Jane Porter szülte meg,
mégis az ő lányuk volt. Sharon ezért mérhetetlenül hálás volt Jane-
nek.
És a szíve majd megszakadt, ha arra gondolt, mi történt nem
olyan régen. Sharon nagyon mérges volt. Dühösebb volt, mint
valaha. Nagyon felkavarta, amit Dylan mondott. Sohasem fogja
elfelejteni Dylan csalódott tekintetét, elcsukló hangját, amint
elmondta Sharonnak, ki is Jane valójában.
Sharon felidézte az akkor történteket, és már tudta, Dylan miért
volt annyira csalódott. Nem azért, mert egy asszony találkozni
szeretett volna azzal a gyermekkel, akinek éltet adott, hanem azért,
mert Dylan becsapva érezte magát.
Hosszú éveken keresztül a sógora egy olyan asszonyt szeretett, aki
nem szerette őt viszont. Aztán a kegyetlen, erőszakos munkája miatt
elveszítette Amandát és Isabelt. Végül pedig mégis igazán, őszintén
megszeretett valakit. És ez Jane volt.
Őszinte szerelem…
Sharon az érzésre gondolt. Őszintén szerette Eli Chadwicket.
Sohasem kételkedett benne. A férfi volt a másik fele, a legjobb
barátja, mindenben a társa.
És Sharon őszinte szeretet érzett Chloe iránt is. A biológia és a
genetika csöppet sem számított. Sharon tudta, hogy az idők
végezetéig Chloe mellett fog maradni, és boldogan hal meg azzal a
tudattal, hogy az élet megajándékozta a kislánnyal.
Sharon boldog volt, hogy még nincs vége a nyárnak. Még van
ideje, hogy a szeretet nevében cselekedjen. Az asszony szerette a
sógorát. A családjához tartozott. Felállt, és megigazította a ruháját.
– Sétálunk egyet? – kérdezte Elit.
– Hova mész?
– Azt gondoltam, sétálok egyet a kertben – mondta Sharon.
Eli megrázta a fejét.
É
 – Nem, drágám – mondta. – Én még mindig azt szeretném, ha
Dylan rájönne végre, hogy nem éri meg bajlódnia ezekkel a fákkal.
Egy aranybánya van alattunk, csak mi nem használjuk ki. Többet
érne az egész, ha kivágnák a fákat, és új házakat építenének fiatal
családoknak.
– Rendben van, drágám – Sharon megcsókolta a férjét. –
Megvársz? Sietek.
– Ha látod az öcsémet, próbálj meg beszélni a fejével.
– Megpróbálok – mondta mosolyogva Sharon.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Dylan a konyhában ült, a lámpa fénye kiszűrődött az ablakon. Az

egyik kezében egy kést, a másikban egy almát tartott. Az idei év első
termése volt a gyümölcs. Levágott egy darabot az almából, megette,
majd az öt apró magot kikaparta.
A cigaretta szürke füstjén keresztül Isabel fényképét nézte. A
kislány olyan életszerű volt, annyira valóságosnak tűnt, hogy Dylan
hirtelen azt érezte, mellette van, átöleli és megpuszilja. Dylan
minden nap minden órájában maga mellett hitte a lányát.
Lépteket hallott a kertben. Dylan szeme összeszűkült, és
hallgatózott. Ki lehet az ilyen későn?
– Dylan? – szólt valaki kintről.
Sharon volt az. Kezét a homlokához emelte, és belesett az ablakon.
Dylan nem felelt azonnal. Szerette volna azt mondani a nőnek, hogy
menjen el, de képtelen volt rá.
– Gyere be – szólt végül.
Sharon bement a konyhába. Hosszú, fekete ruhájában Jane-re
emlékeztette a férfit. Jane mindig feketét hordott.
– Mi hozott erre ilyen későn? – Dylan sógornőjére emelte a
tekintetét.
– Te – válaszolta a nő szigorúan.
Dylan szíve nagyot dobbant, de az arca még mindig szigorú és
kemény volt. Bármit is készült mondani a nő, Dylan nem akarta
hallani. Dylan tehát a sógornője felé fordult, és határozottan a
szemébe nézett.
– Ne csináld – mondta.
– Ne mondd nekem azt, Dylan Chadwick, hogy ne – mondta
Sharon. – Te kevertél minket ebbe a bajba, most húzz is ki belőle.
– Milyen bajba? – kérdezte Dylan fintorogva.
– A nyáron. Azzal, hogy Chloénak munkát adtál a standon.
– Chloénak még mindig megvan a munkája. Augusztus van,
lassan vége a nyárnak, és természetes, hogy elveszíti az érdeklődését.
Csak egy gyerek, Sharon.
– Utálja a süteményeket, amit árultok.
Dylan tekintete még inkább összeszűkült.
– Semmi gond nincs a sütikkel.
– Hiszen olyanok, mint a kréta. Semmi ízük.
Dylan nagyot szippantott a cigarettából. Sharon kinyújtotta a
kezét.
– Mi az? – kérdezte Dylan.
– Add ide a cigit.
Dylan előrehajolt, és a nő két ujja közé nyomta a cigit. Eszébe
jutott, amikor fiatalok voltak, hogyan dohányoztak együtt Sharonnal
a ház mögött. Elit sohasem avatták be. Most nagyot szippantott a
cigarettából, és elnyomta a hamutálban.
– Hé – kiáltott Dylan.
– Elég ebből – mondta a nő.
– Miből elég?
– Az önsajnálatból, az elszigetelődésből. Milyen példát mutatsz az
unokahúgodnak? Bezárkózol ide, és fújod a füstöt.
– Az unokahúgom nincs itt, és nem látja, mit csinálok.
– Akkor gondolj Isabelre.
– Menj a pokolba – förmedt Dylan a sógornőjére. A mellkasát
feszítette a fájdalom és a bánat. Szerette a sógornőjét, sohasem
akarta szándékosan megbántani, ezért a kezéért nyúlt. – Sajnálom –
mondta.
Sharonnak a szeme sem rebbent. Dylan egyáltalán nem bántotta
meg.
– Valami történt ezen a nyáron – folytatta Sharon.
Dylan az almamagokat bámulta az asztalon.
– Nem mindig tetszett, ami történt, néha pokolian fájt. De most
már örülök neki.
– Örülsz?
Sharon bólintott.
– Igen, örülök – mondta.
– Hogyan mondhatod ezt? Chloe összezavarodott. Nem láttam
ilyen szomorúnak Isabel halála óta.
– És ez annyira rossz? – kérdezte Sharon.
– Szerintem igen. Talán szerinted nem?
– Nem – mondta keményen Sharon. – Azt bizonyítja, hogy
Chloénak vannak érzései. Azt mutatja, hogy a lányom nagyon is él.
Minden itt kezdődött. Emlékszel? Keresgélt az adoptálási hivatalnál,
és a származása után kutatott. Mi sohasem adtuk volna a
beleegyezésünket, azt gondoltuk, túl fiatal hozzá. De ő mégis
megtalálta a módját.
– Valóban. És milyen ügyesen kezelte, amikor találkozott vele.
– Az igazi anyjával. Gyerünk, Dylan. Mondd ki. Aznap semmi sem
tartott vissza, és mindent elmondtál nekem. És én annyira tisztellek
ezért, drága sógorom. Amiért védelmezni akartál bennünket.
Sharon elhallgatott. Dylan ránézett, és meglátta a könnyeket a
szemében.
– Most azonban rajtam a sor, hogy megvédjelek saját magadtól –
folytatta Sharon könnyek között. Megfogta a cigarettás dobozt, és a
szemétbe hajította.
– Ne, éppen akkor bontottam ki, amikor jöttél.
– Nem érdekel.
– Úgyis veszek másikat.
– Gratulálok – mondta Sharon. – Látom, van pénzed. De szíved is
van, Dylan?
– Sharon, hagyd abba.
– Válaszolj. Ennyivel tartozol nekem.
– Tartozom?
– Az elmúlt években vigyáztál ránk, és óvtál bennünket. Most ülj
le, és hagyd, hogy én óvjalak meg téged. Tehát van neked szíved?
Dylan nem válaszolt. Pulzusa felerősödött, és úgy érezte, valamit
kitéptek belőle.
– Majd én válaszolok helyetted – mondta Sharon. – Igenis, van
szíved. A legnagyobb szíved neked van a környéken. A szíved vezérelt
a munkád során, amikor számtalan embert védelmeztél, és utat
mutatott neked ahhoz, hogy jó férj legyél.
Dylan a fejét rázta, és Sharon megragadta a kezét.
– Igen, Dylan. Nagyszerű férj voltál. A feleséged nem tudta
értékelni, de ez nem jelenti azt, hogy te nem tettél meg mindent. És
nagyszerű, odaadó, csodálatos apa voltál.
– Sharon, kérlek.
De Sharon, mintha meg sem hallotta volna, folytatta.
– A legjobb testvér vagy a világon. A legjobb Eli számára, és az én
számomra is. Szeretjük, ahogy Chloéval bánsz. Nem is lehetne ennél
jobb nagybátyja.
Dylan köszönetet akart mondani, de nem tudott megszólalni.
 – Tehát mindent tudok a szívedről – mondta Sharon. – Meg sem
kell szólalnod. De meg kell hallgatnod, Dylan. Adnom kell valamit
neked. Vissza kell adnom valamit mindabból, amit nekünk adtál. Az
alatt a sok év alatt, amikor jó testvér és nagyszerű nagybácsi voltál.
Arra kell kérnem téged, hogy menj el New Yorkba.
– Micsoda? – kérdezte döbbenten Dylan.
– Menj el New Yorkba, Dylan.
– Miről beszélsz, Sharon?
– Rövid időre annyira boldog voltál – Sharon hangja elcsuklott.
Dylan lehunyta a szemét. Egy éjjeli madár dala szólt az almafákról.
Friss szellő jelezte, hogy megérkezett az ősz. – Nyáron… amikor ő itt
volt.
– Ő?
– Tudod, kire gondolok – mondta Sharon. És Dylan bólintott.
Sohasem tudta megjátszani magát Sharon előtt, a nő átlátott rajta.
– Jane – nyögte ki a férfi.
– Azt akarom, hogy elmenj hozzá – mondta Sharon.
– Hogy mondhatod ezt? Amikor annyi bajt okozott nekünk?
Felforgatta az életünket, Sharon. Jane nem volt más, csak egyetlen
nagy hazugság, és mi bedőltünk neki.
– Mindannyian hazudunk, Dylan – mondta Sharon. – Vannak
hazugságok, melyek nagyobbak. Én is hazudtam Elinek, amikor a ház
mögött dohányoztam veled. Mindig azt mondtam neki, hogy csak
levegőzni akarok.
– Az más, Sharon. Ezt te is tudod.
– Igen, valóban. A hazugságok mindig különbözőek. Amanda
hazugsága az önzőségéből származott. A hátad mögött csinált
mindent, és rútul becsapott, Dylan.
– Elég ebből! – kiáltott Dylan.
– Pontosan – mondta Dylan. – Elég. Amanda meghalt. Nem
hibáztathatod magad azért, ami történt. Jane más. Ő szeretetből
hazudott.
– Ezt épp te mondod? – kérdezte Dylan. – Azért jött vissza Rhode
Islandre, hogy elvegye a lányodat, és te még véded őt?
Sharon megrázta a fejét.
– Nem próbálta meg elvenni tőlünk Chloét. Csak szerette volna
egy kicsit megismerni. Mert annyira szereti. Dylan, szerintem neked
szükséged van Jane-re.
– És mi van, ha igen? – kérdezte Dylan. – Már vége van.
 – Vége? Nevetséges.
– Hogy érted ezt? Azt gondoltam, a családban mindenki gyűlöli őt
azért, amit tett.
– Dylan, én megértem őt. Én is anya vagyok.
Dylan szíve a torkában dobogott. Az utolsó éjszakára gondolt,
amikor a karjaiban tartotta Jane-t. Aztán maga előtt látta, amikor
Chloéval megállt a ház előtt. Sharon és ő a kocsifelhajtón vártak rá. A
szíve szinte megszakadt, ha az árulásra gondolt: nem arra, melyet
Jane tett vele, hanem arra, amit ő tett a nővel. Jane valóban
visszament New Yorkba. Dylan tudta, mert kapott tőle egy
képeslapot, melyre csak ennyit írt: Sajnálom.
Kintről motorok zaja hallatszott. Dylan nem hagyta égve a kinti
villanyt, biztosan azt gondolták, már lefeküdt. Elöntötte a méreg.
Dühös volt a kert miatt. És mérhetetlen mérget érzett minden miatt,
melyet elveszített. Sharon nem tudta, de már semmit sem lehetett
helyre hozni. Voltak sebek, melyek sohasem forrnak össze. Dylan a
szekrényhez sétált, és kivette a puskáját.
– Mit csinálsz? – kérdezte Sharon aggódva, és megragadta a férfi
kezét.
– Behatoltak a földemre – mondta hűvösen. Százszor könnyebb
volt elüldözni a betolakodókat, mint Sharonnal beszélgetni a szívéről.
Talán éppen jókor jöttek a motorosok.
– Ne csinálj semmi őrültséget – figyelmeztette Sharon.
– Nem fogok – ígérte Dylan.

Chloét lefoglalta a montázs készítése. Az apja egy köteg régi

újságot adott neki, ő pedig képeket, feliratokat keresgélt a lapokban.
Az ablakokat nyitva hagyta, üdítő nyárvégi szellő frissítette a szobát.
A macskák bemásztak az ablakon, játszottak a ragasztószalaggal, a
szétvágott papírcsíkokkal. Chloe négykézlábra ereszkedett, és maga is
egy macska lett, de ezúttal be kellett fejeznie az albumot.
Hirtelen megszólalt a telefon. És csak csengett és csengett.
– Hahó – kiabálta Chloe a szüleinek. – Felvenné már végre
valaki?
Chloe szülei azonban még mindig a kertben voltak, ezért a kislány
odaszaladt a készülékhez, felkapta a kagylót, és beleszólt.
Természetesen Mona volt az.
– Az ég szerelmére – mondta Chloe. – Valamiben nagyon benne
vagyok.
É
 – Hát nem nagyszerű? Én meg megőrülök az unalomtól. Apa és
Rhianna vacsorázni mentek, hogy megtervezzék, hova mennek jövő
héten – a fekete szombaton.
Chloe vigyorgott.
– Az évfordulójukon? – kérdezte.
– Ja. Nagy bulit rendeznek vasárnap, de előtte elmennek valami
romantikus helyre, hogy Rhianna megkapja az ékszert, amit a papa
vásárolt neki.
– És majd a bulin fogja viselni?
– Természetesen – mondta Mona szomorúan. – Te mit csinálsz?
Chloe elgondolkozott. Ezúttal még Monának sem tudta
elmondani, mibe kezdett. Az albumra nézett. Ott volt minden, ami
kifejezte az érzéseit. Egy almafa, egy pite, egy csecsemőjét tartó anya,
egy terhességi teszt hirdetése, egy delfin és egy cápa, a szó
„Kalamajka”.
– Semmi érdekeset – válaszolt Monának. – Képzeld, megjött –
váltott témát.
– De jó, akkor tényleg nem vagy terhes. Talán elmondhatnád
Jane-nek, szerintem megérdemli.
– Nem – vágta rá Chloe.
Gondolataiba merülve nézett a képekre. Az újságkivágások
segítettek abban, hogy kifejezze érzéseit, melyeket mostanában oly
nehezen tudott szavakba önteni. Chloe hallotta a betolakodó
motorosokat, kikukkantott az ablakon. A szülei már nem voltak kint.
Amikor megpillantotta Zachet, megremegett. Tudta, ezúttal nem
kerülheti el a találkozást a fiúval.
– Hallod ezt? – kérdezte Chloe Monától, és az ablakhoz tartotta a
telefonkagylót.
– Hívd fel Dylan bácsit!
– Miért rángassam ki az ágyából? – kérdezte Chloe. Becsúsztatta
az ollót a nadrágja zsebébe. – Ez az én küldetésem – mondta a
kislány.
– Vigyázz magadra – figyelmeztette Mona.
– Oké.
Kimászott a tetőre, lecsúszott az ereszcsatornán, és már kint is
volt a kertben. A macskákat a szobájában hagyta, már csak a
nyávogásukat hallotta. Chloe átbújt a kerítésen, és mezítláb
lopakodott a fák között.
 A motorok hangja egyre közelebbről szólt. Ismerte Zachet, tudta,
merre szeret motorozni, hol lehet a legjobban átbújni a fák alatt,
ezért arrafelé vette az irányt. Elrejtőzött egy közeli bokorban, a szíve
vadul kalapált. A motorosok bokrokat döntöttek ki, ágakat törtek le.
Közeledtek. Arra az estére gondolt, amikor annyira izgatottan várt
Zachre. Ha eszébe jutott az ártatlan kislány, aki akkor volt, könnyek
szöktek a szemébe.
Meglátta a motorosok lámpáját, kikapta az ollót a zsebéből, és
kiugrott a rejtekhelyéről. Az út közepére állt, a lámpák a szemébe
világítottak.
– Helló – mondta Zach. Tekintete üres volt, de mosolygott.
– Helló – mondta a kislány is. – Zoe vagyok.
– Zach, haver – mondta a barátja. – Menjünk.
De Chloe elállta az utat. A fiúk nem tudták megkerülni.
– Nem mentek ti sehova – mondta a kislány határozottan. A
holdfényben ezüstösen csillogott az olló, melyet a kezében
szorongatott.
– Utálom, hogy ezt kell mondanom, Chloe – mondta Zach. – De
nem tudsz megállítani bennünket, ugye tudod?
– Tudom, hogy azt hiszed – suttogta a kislány.
A másik fiú vigyorogva Zachre nézett.
– Ez az a lány?
– Igen, ez Chloe – mondta Zach. A barátjának ez éppen elég volt,
közelebb gurult a kislányhoz.
– Nagyon csinos – mondta. – Én is bevállalnám.
Az éjszaka sötét volt, de Chloe nem félt. Tekintetét Zachre
szegezte, szinte észre sem vette a másik fiút.
– Hihetetlenül megvetlek téged – mondta a kislány.
– Júniusban nem így viselkedtél, Chloe.
– Te csak azt hiszed. Egyébként is láttunk New Portban.
Elrohantál.
– Ki akart találkozni a szüleiddel? – kérdezte Zach. – A lányok,
akikkel randizok, nem sűrűn töltik az estéiket a szüleikkel.
Chloét ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Valaki a szülőjének
nevezte Jane-t. Szinte magának sem akarta beismerni, de kellemes
érzés volt.
– Gyáva vagy – mondta Chloe. – És azt szeretném, hogy tudd.
– Hé, Zach – szólalt meg a másik fiú. – A csaj teste azt mondja,
gyerünk, most rögtön.
 Chloe közelebb sétált hozzá, felemelte az ollót. Jane-re és magára
gondolt, a sok fájdalomra, melyet a lányoknak kellett átélniük az
ilyen lelketlen fiúk miatt, és beleszúrt a motor kerekébe.
– Rohadt ribanc – kiáltotta a fiú, és tehetetlenül nézte, ahogy a
levegő elszelel a gumiból.
– Ki fogod fizetni azt a gumit – mondta Zach vészjóslóan. Chloe
egyenesen a szemébe nézett, és ismét felemelte az ollót.
– Kettő – kiáltotta. – És még mindig gyáva vagy.
– A fenébe – kiáltotta Zach. A nyakán kidagadtak az erek. Chloe
remegett, a kezében még mindig az ollót szorongatta, de nem tudta
volna használni. A gumikat kilyukasztotta, de sohasem sebesítene
meg egyetlen élőlényt sem.
Gyorsabb volt a fiúknál, és jobban ismerte a gyümölcsöst, mint ők.
Eldobta az ollót, és futásnak eredt. A két fiú a sarkában lihegett.
A kislány az istálló felé szaladt. A kertben nem tudott hol elbújni,
a pajtában azonban számtalan búvóhelyet ismert. Ha bejut, akkor
bezárja maga mögött az ajtót. A fiúk sohasem jutnak be. Felmászik a
padlásra, és kiabálni fog Dylan bácsinak. A férfi háza csak néhány
száz méterre van, ha hangosan kiabál, biztosan meg fogja hallani.
Chloe még nagyobb iramot vett, hogy maga mögött hagyja
üldözőit. Érezte, hogy valaki védelmezi, vigyáz rá. A nyáron
megtanulta, hogy a dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.
– Segítség – kiáltotta Chloe futás közben.
A fiúk lassan utolérték, érezte, amint valaki a pólója után nyúl.
– Segítsen valaki – kiáltotta újra, Levegő után kapkodott. Hiába
próbálta meg kinyitni a régi pajta ajtaját, zárva volt.
Csapdába került.
– Nem tudsz elfutni előlünk – kiáltotta Zach.
Chloe hátranézett. Látta Zach csatakos haját, kegyetlen arcát, és
nem értette, mi tetszett neki a fiúban. A barátja a fejét kopaszra
borotváltatta, a nyaka köré egy láncot tetováltatott. Chloe
megborzongott, de csak a menekülésre figyelt. Tudta, hogy nem
szabad kimutatnia a félelmét.
– Nem tudsz elmenekülni – lihegte Zach. Odarohant a lányhoz, és
koszos ujjaival a kislány hajába markolt. A barátja mellette állt.
Ekkor a sötétben puskaretesz kattanása hallatszott.
– Nem kell elmenekülnie – mondta Dylan bácsi. Egy hatalmas
puskát tartott, egyenesen Zach fejéhez. – Itthon van.
– A francba – káromkodott a fiú.
 – Szeretnélek lelőni – mondta Dylan bácsi, és megbökte a puska
csövével a fiút. – Engedjétek el Chloét.
Zach elengedte a lány haját. Chloe hátralépett, és Dylan mögé
bújt.
– Na, milyen érzés megalázottnak lenni? – kérdezte Dylan. –
Élvezed?
– Nem – vinnyogta Zach.
– Na, látod – mondta Dylan. Minden idegszála megfeszült, még
erősebben fogta a Winchestert.
– Elmehetünk? – könyörögtek a fiúk. – Engedjen el!
Chloe nagybátyja nem válaszolt. Meredten bámulta a fiúkat, ujját
a ravaszon tartotta. Chloe megijedt. Mi van, ha Dylan bácsi
meghúzza a ravaszt? Nem akarta a fiúk halálát, csak rájuk akart
ijeszteni.
– Dylan bácsi – suttogta a kislány.
– Vegyétek elő a papírjaitokat – utasította a megrémült
betolakodókat Dylan. – Lassan!
– Le fog minket lőni? – kérdezte remegve Zach.
– Van nálatok jogosítvány vagy személyi?
– Igen – rebegték a fiúk.
– Dobjátok le a földre. Az biztos, hogy soha többé nem fogtok a
földemre lépni – mondta Dylan hűvösen. – És soha többé nem
fogjátok bántani az unokahúgomat.
– Chloe mondta, hogy maga egy kormánytiszt – dadogta Zach. –
Miért is nem hittem neki? Hallgatnom kellett volna rá! Sajnálom.
– Kérlek, Dylan bácsi – könyörgött Chloe. A kislány tudta, hogy
nagybátyja elméje egy pillanatra elborult, és attól félt, valóban lelövi
a fiúkat. – Isabel, Isabel… – suttogta.
Dylan szemében különös fény gyúlt. Csak egy fény, mely észhez
térítette.
– Kérjetek elnézést Chloétól – utasította a fiúkat Dylan.
– Sajnálom – mondták szinte egyszerre a fiúk.
– Most pedig fussatok – mondta Dylan, és a levegőbe lőtt.
A fiúk futásnak eredtek. Kétszer olyan gyorsan menekültek, mint
ahogy Chloét üldözték. Chloe figyelte őket, és mosolyogni próbált.
Dylan arca azonban megkeményedett, tekintete fagyos volt. Felvette
a fiúk papírjait.
– Ezekre szükségem van – mondta. – Ez a két kis betolakodó nem
teszi be a lábát többé a földemre. Ha bementünk, ki is hívom a
rendőrséget. Jól vagy? – kérdezte az unokahúgát.
– Azt hiszem, igen – motyogta Chloe, és átölelte a nagybátyját. –
Köszönöm.
– Bántani akartak téged, Chloe. El sem tudod képzelni, mit tettem
volna, ha valami történik veled. Nem tudnám elviselni, hogy téged is
elveszítselek…
– Tudom – szipogta a kislány.
– Nem is tudom, mit gondoltál. Az éjszaka kellős közepén egyedül
a kertben…
– Csak meg akartam védeni azt, ami fontos nekem.
– Ez nem mindig ilyen egyszerű, Chloe – mondta Dylan. – Én is
megpróbáltam megvédeni Isabelt és Amandát, és látod, mi lett
belőle.
– Velük voltál – suttogta Chloe. – Mindent megtettél. Fognod
kellett Isabel kezét, amikor meghalt. Gondolj bele, milyen nehéz lett
volna neki, ha nem lettél volna mellette. De te vele voltál, Dylan
bácsi.
– És mit értem el vele? – Dylan tekintete megkeményedett, szeme
könnybe lábadt. – A szörnyűség így is megtörtént.
Chloe behunyta a szemét. Maga előtt látta Jane-t, a nő fekete
haját, égszínkék szemét, csodálatos mosolyát. Visszaemlékezett arra
a napra, amikor Jane pitéktől illatozva betoppant az életükbe.
Csodálta a nőt, amiért mindenre odafigyelt: ápolta Dylan megtört
lelkét, és boldoggá tette. Chloe mellett volt, amikor szüksége volt rá,
vele volt, amikor a terhes teszt eredményére vártak, nem ítélkezett,
nem vonta felelősségre, csak vele volt.
A kislány rájött, hogy Jane mennyire szerette őt. Egész addigi
életében távol maradt, de már nem bírta tovább. És bár most is távol
volt, mégis ott volt vele. Mint egy őrangyal, követte Chloe minden
lépését. A szülei és Dylan bácsi hihetetlen szeretetet adtak neki,
minden nap bizonyították az őszinte, odaadó szeretetüket, de Jane is
szerette őt…
– Szeretnék találkozni Jane-nel – bökte ki Chloe.
– Elég ebből, Chloe – mondta Dylan. Ellenőrizte a fegyvert, és a
vállára vette. – Gyerünk haza.
– Nem, komolyan mondom, Dylan bácsi – tiltakozott Chloe. –
Találkozni akarok vele – Chloe remélte, hogy nem bántja meg ezzel a
szüleit. Valójában biztos volt benne. Valamelyik nap, amikor Chloe
lement a konyhába reggelizni, a New York Times egyik példányát
találta az asztalon. Az újságot az anyja hagyta ott neki. A lapban egy
apró kis cikket talált. „Kalamajka Jane visszatért a városba” – olvasta
a címet.
A cikkhez egy fotót is csatoltak. A képen egy nő fehér
cukrászsapkában állt egy kis cukrászda előtt. Jane volt az.
Mosolyogni próbált, de mosolya nem volt őszinte. Nem a megszokott
Jane-mosoly volt, csak valami, amit magára erőltetett.
– Nem fogsz vele találkozni – mondta Dylan.
– De igen.
– Rossz ötlet, Chloe.
– Jane nem a te anyád.
– Tisztában vagyok vele. De nem ő nevelt fel, hanem a bátyám és
Sharon. És ők szeretnek téged.
Chloe mosolyogva nézett körbe. A kert feléledt, a fák alatt
csodálatos fű nőtt, békák hangja hallatszott a kis patakról, egerek
menekültek az őket üldöző macskák elől. Az almafák roskadoztak a
sok gyümölcs alatt, a hold sejtelmes fénnyel világította be a kertet.
– Min mosolyogsz? – kérdezte Dylan.
– Emlékszel az istállóban rendezett mulatságra?
– Persze. Miért?
– Rendeznünk kell egy újabbat, Dylan bácsi. Amilyen gyorsan
csak lehet. Mielőtt elmenekülsz innen.
– Én nem menekülök sehova. Hazaviszlek, aztán kihívom a
rendőrséget, és feljelentem azt a két garázdát.
– Azt mondtad, apa és anya szeretnek engem – mondta Chloe, és
megragadta nagybátyja hatalmas kezét.
– Igen, szeretnek téged.
– Tudom – mondta a kislány. – Annyi szeretetet adtak nekem,
hogy el sem tudom hinni. Vissza kell adnom abból valamennyit…
– Chloe – simogatta meg a kislány fejét Dylan.
– Neked, Isabelnek, Monának, a macskáknak… és az igazi
anyukámnak.
Dylan zavartan állt, fogta a puskáját. Nem mozdult, megdermedt,
mint egy szobor.
– Jane – suttogta pillanatok múlva.
– Valld be, Dylan bácsi. Te is szereted őt.
Dylan tekintetét a távolba emelte. Chloe tudta, hogy Janere
gondol.
– Hiányoznak a pitéi – mondta halkan.
 – A mostani sütik nagyon rosszak.
– Tudom.
– Jane visszament New Yorkba – mondta Chloe. – Olvastam róla
egy cikket az újságban. Anya találta, és megmutatta. Meg fogom őt
keresni. Elmegyek New Yorkba, és megkeresem Jane-t.
Dylan bácsi szigorúan nézett Chloéra. Összevonta a szemöldökét,
ajkai mosolyra húzódtak. Szerette Chloe határozottságát.
– Nem engedhetem, hogy egyedül menj. Ha a szüleid
beleegyeznek, elviszlek New Yorkba.
– A szüleim biztosan el fognak engedni.
– Hát, magát ismerve, Chadwick kisasszony, ebben én is biztos
vagyok – nevetett Dylan.
– Visszahozzuk a pitéket – ölelte meg ujjongva a nagybátyját
Chloe. – És viszünk egy meghívót Jane-nek.
– Meghívót? Mire?
– Az istálló-mulatságra. Ne aggódj, Monával majd mindent
megszervezünk.
– Ettől félek én is – mondta vigyorogva Dylan.
Chloe a Holdra pillantott. Az ezüstösen csillogó égitest
bevilágította a kertet. Kinyújtotta a karját, szerette volna
megérinteni. És abban a pillanatban valóban azt hitte, el is éri. Akkor
a zsebébe tenné, és odaadná Jane-nek.
Dylan figyelte unokahúgát, és jót nevetett rajta. Elindultak Chloe
háza felé. A szülei az ajtó előtt várták.
Amikor az anyja meglátta, örömmel kiáltott fel. A távolban
szirénák hangja szólt. Eli hívta ki a rendőröket, amikor a lövést
hallotta. Sharon elébük szaladt, és mindkettőjüket megölelte. A
Chadwick család az ezüst holdfényben ismét megtalálta a
boldogságot.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Jane-től egy esküvői tortát rendeltek. Kimérte és összeöntötte a

hozzávalókat. A torta biztosan csodálatos és finom lesz. Megragadta a
hatalmas fakanalat és a keverőedényt. Jane üresnek érezte magát.
Már nem okozott akkora örömet egy torta megsütése, már nem
akarta minden alkalommal belesütni a lelkét. Valami ismét
megszakadt benne.
Összegyúrta a tésztát, és bedugta a sütőbe. Most volt ideje egy kis
pihenőre. Gondolataiba merülve roskadt le egy székre. A sütő
felmelegítette a konyhát. Jane megremegett, örült a kis melegnek.
A csodálatos tavaszra, és arra a rövidke nyárra gondolt, melyet
Rhode Islanden töltött.
A falon egy naptár lógott. Levette, és kiterítette az asztalra. És
valami őrült dolgot csinált: megszámolta a napokat. Tizenhat nap
márciusban, harminc áprilisban, harmincegy májusban és tizennégy
júniusban. Összeadta a napokat. Összesen kilencvenegy nap. Ennyit
töltött Chloéval.
Jane megérintette a naptárt, és ismét átélte azokat a napokat.
Szerette volna visszaforgatni az idő kerekét, de ez nem volt ennyire
egyszerű. Már augusztus volt, és az a nap egyre távolibbnak tűnt.
Jane nagyot sóhajtott. Minden lélegzetvétel fájt, minden
lélegzetvétel távolabb repítette Chloétól. Minden nap éppen akkora
fájdalmat érzett, mint amikor a szülése után elszakították tőle Chloét.
Emlékezetéből nem tudta kitörölni azt az utolsó estét. Nem
feledhette Chloe fájdalmas arckifejezését, amikor szembesült az
igazsággal.
Jane mindent elrontott. Nem tudott másra gondolni, csak arra,
hogy ismét rossz döntést hozott. Mi lett volna, ha kezdettől fogva
őszinte a kislánnyal? Ha elmegy a kis standhoz, elé áll, és azt mondja
neki:
– Helló. Tudom, őrültségnek fog tűnni, de én vagyok az
édesanyád. – És mi történt volna, ha az első este, mikor a tanári
összejövetelen találkozott Dylannel, kezet fog vele, és ezt mondja
neki: – Nem ismer engem, de én vagyok az unokahúga igazi anyja, és
szükségem lenne a segítségére.
Ó, Dylan…
Jane még az emlékeiben sem akarta felidézni azt az utolsó estét. A
férfi megvető tekintetétől még most is kirázta a hideg. Jane minden
éjszaka álmodott a férfival. Arról a tökéletes éjszakáról álmodott,
melyen egyesültek, és az egymás iránt érzett szeretetük kiteljesedett.
Szerelem. Jeffrey Hayden. Tizenhat évvel ezelőtt Jane életében ő
volt a legfontosabb.
Miután visszatért New Yorkba, megkereste a Brown Egyetem
honlapját az interneten. Jeffrey után kutatott. A férfi, miután
elvégezte az egyetemet, tanársegédként kezdte karrierjét, majd
előadó lett az angol tanszéken. Jeffrey később átment a Harvardra,
publikációi jelentek meg, és sikeres professzor lett.
Egy késő júliusi napon Jane felhívta Jeffrey harvardi irodájának
számát. Az irodában már nem érte el, ezért úgy döntött, otthon keresi
meg a férfit. A szíve szinte kiugrott a helyéről, amikor tárcsázta a
számot.
Egy kisgyerek vette fel a kagylót.
– Apukád otthon van? – kérdezte Jane.
– Apa! – kiabált a kicsi.
Jane hallotta, hogy Jeffrey átveszi a kagylót.
– Halló?
Jane ajkai kiszáradtak. Alig tudott megszólalni.
– Helló, Jeffrey. Jane vagyok – szándékosan nem mondta a
családnevét, nem volt fontos. Jeffrey úgyis tudja.
– Jane – mondta a férfi, majd nagy csend hallatszott a vonal
másik végéről. – Hogy vagy?
– Láttam őt – mondta Jane. – Találkoztam vele.
Még nagyobb csend. Sokkal hosszabban, mint korábban.
– Hol? – kérdezte Jeffrey végül.
– Rhode Islanden. Ott lakik. És gyönyörű, Jeffrey. Csodálatos,
okos, kivételes…
– Jane – szólt közbe a férfi. – Nős vagyok. Három gyerekem van.
– Tudom – mondta Jane. – Olvastam rólad egy cikket.
– Jane, vannak dolgok, amikről jobb, ha megfeledkezünk.
– Nem is gondolsz rá? – suttogta Jane.
– Próbálok nem gondolni rá – mondta a férfi.
 – Akkor nem is álmodsz vele?
A férfi nagyot sóhajtott.
– De igen – suttogta. – És rólad is. – Jane hallotta, hogy valaki
kérdez valamit Jeffreytől.
Szerette volna, ha a férfi még mesél az álmairól, de Jeffery
köszönés nélkül letette a kagylót.
Jane felidézte magában Jeffrey képét, és Chloe ismerős vonásait
kereste a férfi arcában. Rájött, hogy a kislány mindig is a férfi
gyermeke lesz, egy darab belőle. Attól a perctől kezdve, hogy kiderült,
terhes, Jane úgy gondolt hármójukra, mint egy családra. Azt
gondolta, a születendő gyermek szorosabbra fűzi a kapcsolatukat, és
még több boldogságot hoz a közös életükbe. Hogyan válhattak el
mégis?

Eszébe jutott az a nap, amikor közölte Jeffreyvel, hogy gyermeket

vár.
A Penn pályaudvaron találkoztak, és amikor meglátta, boldogan
szaladt szerelme elé.
– Ó, Jeffrey – kezdte. – Valamit el kell mondanom. Én… – Jane
nem tudta, hogyan kezdjen bele. – Nekünk…
– Nekünk? – kérdezte a férfi.
– Gyerekünk lesz – mondta ki Jane.
Jane sok mindenre számított, de arra nem, amit Jeffrey mondott.
– Jó vicc, Jay.
– Ez nem vicc. Tényleg gyerekünk lesz – mondta Jane komolyan.
Jeffrey meglepetten mosolygott. Amikor rájött, hogy Jane
komolyan beszél, tekintete megkeményedett, és szigorúan nézett a
nőre.
– Jane, biztos vagy benne?
– Igen. Biztos vagyok benne – suttogta Jane.
A férfi a karjaiba zárta Jane-t, és megcsókolta. Olyan szorosan
ölelte Jane-t, hogy a nő csak arra tudott gondolni, minden rendben
lesz.
– Úgy érzem… mintha érezném, hogy kislány lesz – dadogta Jane.
– Tudom, hogy őrültség, de érzem.
– Ne csináld ezt magaddal – mondta a férfi, és a karjaiban
ringatta Jane-t.
– Mit ne csináljak?
– Fiú, lány… Ne gondolj rá így, Jane. Ne kerülj közel hozzá.
 Jane nevetve nézett Jeffrey szemébe.
– Ne kerüljek hozzá közel? Ennél közelebb már nem is lehetnék.
Én vagyok az otthona! Itt van a pocakomban…
– Hagyd abba – figyelmeztette keményen Jeffrey. – Végig kell
gondolnunk, mit tegyünk.
– Mit tegyünk?
– Jane! Nem hagyom, hogy egyedül menj oda.
– Egyedül? Hova?
– Az abortuszra, természetesen.
Jane alig hitte el, amit hallott. Megérintette a pocakját, és érezte a
babát. Megrázta a fejét.
– Nem, nem lesz abortusz.
– Jane – Jeffrey szinte könyörgött. – Még két évünk van az
egyetemen. Vizsgák és szakdolgozat várnak még ránk.
– Tudom – vágott a szavába Jane.
– Úgy nem gondolod, hogy megtartjuk a babát?
– De igen.
– Szeretlek, Jane. Tudod, mennyire szeretlek. Egy nap biztosan
össze fogunk házasodni, de ezt most nem vállalhatjuk.
– Nem vállalhatjuk? Vagy talán te nem tudod vállalni?
– Hagy abba, Jane – a férfi szinte kiabált.
– Nem egyezem bele az abortuszba. Azt hiszem, meg akarom
tartani a babát. Vagy talán örökbe adom valakinek. Ha találunk neki
egy jó családot. Én is tudom, hogy fiatalok vagyunk, de… Elfelejtetted
az egyetemi bált? Azt az éjszakát, amikor megfogant? Szeretjük
egymást, és ő belőlünk van.
– Jane…
– Tudom, sajnálom. Kihagyom a következő szemesztert, és
hazaköltözöm. Vagy kibérelhetnénk egy lakást, messze az
egyetemtől…
Jeffrey megrázta a fejét, ajkai elvékonyodtak. És Jane tudta, hogy
vége van. Jeffrey nem akarta a babát, nem akarta azt, amit Jane. A nő
szíve ekkor darabokra tört.
– Jane, ez nem történhet meg velünk. Tudod, hogy tönkre teheti
az életünket.
– Te nem az vagy, akinek eddig tartottalak – dadogta Jane. – Azt
gondoltam, mi örökre összetartozunk. A jövőnkben szerepel egy
kisbaba is, akár most, akár később. Mi alkottuk őt, akár velünk él,
akár nem.
 – Jane, nem tehetjük meg, nem érted? Nem tudom elhinni, hogy
ezt mondod nekem. Én ebbe nem egyezem bele, Jane. Nem akarom,
hogy ez a kisbaba megszülessen.
– Akkor én nem akarlak téged, Jeffrey.
Tekintetük szikrákat szórt. Jane egész testében remegett. Az addig
olyan boldog kapcsolatban hirtelen valami megfagyott, körülöttük
egyszeriben minden jeges lett. Jane gyűlölte Jeffreyt, amiért
eltaszította magától a gyermeket. A gyermeket, mely a szerelmükből
fogant.
Jane gyűlölettel nézett Jeffreyre. Távolabb lépett, Elméje
kitisztult, és tudta, mit kell tennie. A férfi nem csókolta meg, még
csak el sem köszönt tőle. Akkor találkoztak utoljára. Jeffrey
meghozta a saját döntését, Jane azonban máshogy döntött. Felült az
első Rhode Island felé tartó vonatra.
Sírni szeretett volna, de nem jöttek könnyek a szemébe. Jeffrey a
kislány apja, benne volt a gyermek minden lélegzetvételében, minden
mozzanatában. Jane szerette a férfit, de ő cserbenhagyta. A hazafelé
vezető úton ez nem is számított. Jane csak a babára gondolt, az első
pillanattól fogva csak a babára tudott gondolni. És tudta, hogy
kislányt hord a szíve alatt.

Jane visszatette a megrendeléseket tartalmazó könyvet a polcra.

Dylanre gondolt. Eszébe jutottak azok a cikkek, melyeket a
kormánytisztviselőkről olvasott az interneten. A tisztviselők feladatai
legtöbbször titkosak voltak, Amanda és Isabel történetét mégis
megtalálta. Az akkori New York Times szalagcíme a következőt
hirdette: Anya és lánya meghalt a lövöldözésben. Egy autó állt meg
a Hetedik Sugárúton, a Penn pályaudvar előtt. Dylan Chadwick a
feleségét és a kislányát kísérte az állomásra. Lövöldözés tört ki,
melyben a harminchárom éves Amanda Chadwick és a tizenegy
éves Isabel Chadwick életét vesztette. Dylan Chadwick állapota
kritikus.
Jane lehunyta a szemét, Dylanre gondolt. Az emlékek fájdalmas
sebeket szakítottak fel. Jane azonban csak a szépre szeretett volna
emlékezni.
Hirtelen megszólalt a csengő.
Végre – gondolta Jane –, megjöttek a tortáért.
Kikukucskált az ablakon, de nem erre a látványra számított. A fák
alatt egy ismerős piros furgon állt.
 Egy piros furgon.
A szíve megremegett. Egy hatalmas csomagterű, piros furgon. Az
autó pontosan olyan volt, mint Dylan kisteherautója, mellyel a
facsemetéket szállította. Közelebb hajolt az üveghez, hogy a
rendszámtáblát is lássa.
Rhode Island-i rendszámtábla volt. Fehér, rajta kék számok, és ott
állt a Maine állam felirat is.
Jane látta az ajtó előtt várakozókat is. Látta a fehér tornacipőket, a
farmernadrágot, melyet viseltek.
És az arcukat. Mintha mosolyogtak volna. Izgatottak voltak és
reménykedőek. Pontosan úgy néztek ki, mint két olyan ember, akik
átutaztak két államot, hogy egy régi baráttal találkozzanak, de nem
voltak biztosak abban, hogy otthon találják.
Jane kinyitotta az ajtót. Szíve vadul kalapált, s úgy nézett a két
emberre, mintha szellemeket látott volna. Nem tudott megszólalni.
Chloe tett egy bizonytalan lépést Jane felé.
– Hiányoztál – mondta neki. Jane belenézett az ismerős
szemekbe, és itta belőlük a ki nem mondott szavakat. Dylan a kislány
mögött állt, bólintott, mintha engedélyt adott volna Jane-nek. Jane
nem tudta, mit mondjon. Előrelendült, szélesre tárta karjait, és a
szívéhez szorította a lányát.
 EPILÓGUS

– Ez a betakarítás hónapja.
– Nem, az októberben van. Ez valami más.
– A vissza-az-iskolába hónap?
– Vigyázz a nyelvedre – figyelmeztette Chloe. – Talán lehetne a
szerencse-süti hónapja. – A két kislány az istálló padlásán ült, a
hatalmas, csodálatosan szép felkelő teliholdat nézték.
– Akkor mondd meg nekem, drága, bölcs barátnőm, mit hoz
nekünk a jövő?
Chloe mosolygott. A legjobb barátnője mellett ült a padláson,
odalent gyülekeztek a vendégek, Jane és Dylan bácsi Chloe szüleivel
beszélgettek. Jane húga és jövendőbeli sógora is lent voltak valahol.
Még Jane édesanyját is meghívták. Az egész család együtt lesz. És
hihetetlen, de Chloe szülei jó ötletnek tartották.
– Hadd találgassak – mondta Mona. – Talán azt mondja, vigyázz
a delfinnek öltözött cápákra.
Chloe bólintott. Beleremegett, ha arra gondolt, mennyire közel
került a bajhoz. Odalent játszani kezdett a zenekar.
Minden olyan tökéletes, annyira csodálatos volt, hogy Chloe nem
akart a rossz dolgokra emlékezni.
– Kicsi koromban mindig azt gondoltam, hogy angyalok laknak itt
fent.
– És ez a te jövőd? – vigyorgott Mona.
Chloe szemei mosolyogtak. Igen, mindig tudta, hogy angyalok
vigyáznak rá. Isabel, a macskák, a szarvasok, és az igazi anyja, Jane.
– Talán valóban vannak angyalok a padláson – mondta.
– És melyik az én angyalom? – kérdezte Mona.
– A legjobb barátod – mondta mosolyogva a kislány.
A két kislány nevetve ölelte meg egymást. Valóban barátok voltak,
a legjobbak a világon, és a barátságuk örökre szólt.
 A mulatság elkezdődött. Az első keringőt Sylvie és John lejtették.
Sylvie bizonyára megremegett, mert John erősebben tartotta.
– Jól vagy? – John megpróbálta túlkiabálni a zenét.
– Kicsit ideges vagyok – mondta Sylvie. – Attól félek, valamit
szörnyűség fog történni.
– Milyen szörnyűség?
– Nem is tudom. Talán az, hogy Chloe anyja, vagyis az
örökbefogadó anyja odamegy Jane-hez, és elküldi innen.
– Nem azt mondtad, hogy ő hívta meg Jane-t? – kérdezte John, és
körbeforgatta Sylvie-t a táncparketten.
– De igen. Mégis olyan furcsa ez az egész, nem?
– Csodálatos cselekedet volt tőle. Chloe érdekeit tartja igazán
szem előtt.
Sylvie elhallgatott. Könyvtárosként, és egy iskolaigazgató
lányaként megtanulta, mennyire fontosak a gyermekek érdekei.
– Annyira hihetetlen. Csodálatos, de hihetetlen – mondta Sylvie.
John megcsókolta a szemét, és Sylvie csodálkozva kérdezte: – Mi volt
ez?
– A vőlegényed vagyok. A célom az, hogy megtanítsalak arra,
bíznod kell a világban.
Sylvie csodálkozva nézett a férfira.
– Hát nem bízom a világban?
John csuklott a nevetéstől.
– Engedd meg, hogy elmondjam neked, mennyire bízol a
világban. Most éppen arra gondolsz, hogy el kellene mennünk az
anyádért az otthonba. Igaz?
Sylvie mosolygott.
– Sylvie? – még közelebb húzta magához a nőt. – Igazam van?
– Hát, igen.
A férfi nevetve pörgette tovább szerelmét. Sylvie elkapta Jane
pillantását. A nővére Dylan mellett állt, és a férfi bátyjával és
sógornőjével beszélgetett. Jane angyalian nézett ki. És ami a
legfontosabb volt, Jane újra itthon volt.
– Szeretném, ha biztonságban éreznéd magad mellettem. Ígérem
neked, mire összeházasodunk, tökéletes biztonságban fogod érezni
magad.
– Ó, John – súgta Sylvie. – Az lehetetlen.
– Nem, nem az – mondta kedvesen a férfi, és megcsókolta. –
Majd meglátod. Én sohasem szegem meg az ígéreteimet. – ismét
megcsókolta Sylvie-t.
A nő visszacsókolt. Egyik szemét a kapun tartotta, és
türelmetlenül várta, hogy befusson anyjával a kocsi a Cseresznye-
völgyből.

Sharon és Eli fogták egymás kezét. Eli sokat aggódott, hogy

minden rendben legyen, de Sharon biztos volt abban, hogy nem lesz
probléma az este folyamán.
– Nagyszerű parti – mondta Ace Fontaine, aki a feleségével
érkezett.
– Köszönjük, Ace – felelte Eli.
– Nem is tudtam, hogy van egy gyümölcsöskertje.
– Nem az enyém – mondta Eli. – A bátyám lecsapta a kezemről,
amikor az apánk meghalt.
– Az övé is – szólt közbe Dylan. – Nem számít, mit mond Eli, a
kert az egész Chadwick családé.
– A Chadwick család – vigyorgott Eli a bátyjára, és Jane-re nézett.
– Nagyon jó a termés, és ízletesek az almák – mondta Ace, és
szakértő tekintetét körbejáratta a kerten. Az üzletében nemrégiben
nyitott egy helyi termékeket felvonultató részleget. Chloe és Mona
készítették a hirdetéseket, elrendezték a gyümölcsöket, kihelyezték a
polcokra a sajtokat, és egy piros terítőre rakták Jane süteményeit. –
Talán rendelek valamennyit a helyi termékek közé.
– Rendben van – felelte Dylan. – A részleteket beszélje meg
Elivel.
– Nagyszerű lenne – mondta Eli, és kezet rázott Ace-szel.
– Majd valamikor megkeresem.
Sharon, Eli, Jane és Dylan ismét egyedül maradtak.
– Annyira örülök, hogy el tudtál jönni – fordult mosolyogva
Sharon Jane-hez.
– Köszönöm, hogy meghívtatok minket – mosolygott Jane is.
Nagyon csinos volt, de látszott rajta, hogy ideges. Sharon felfigyelt rá,
hogy Dylan és ő még nem táncoltak. Egyébként úgy tűnt, mintha
mindketten tartózkodóan viselkedtek volna.
– Remélem, az édesanyád is el tud jönn…
– Ó, köszönöm. Az otthonban azt mondták, hogy egy autó elhozza.
Szerintem hamarosan itt lesz.
– A Cseresznye-völgyben van? – kérdezte Eli. Sharon meg tudta
volna csókolni a férjét, amiért beszélgetést kezdeményezett.
 – Igen, és úgy tűnik, jól érzi magát. A húgommal nagyon
megkönnyebbültünk.
– Sohasem könnyű – mondta Sharon. – Mi a Marsh Glen
otthonba helyeztük el az édesanyámat, mielőtt meghalt.
– És javult az állapota? – kérdezte Jane.
– Nem is tudom. Alzheimer-kórban szenvedett…
– Anyám a korai stádiumban van. Tudja, hol van, és mi történik
körülötte. Talán ettől még nehezebb neki.
Sharon kedvesen mosolygott. Mindkettejük számára egyszerű volt
a korábbi generációról beszélgetni, mint a most felnövekvőről.
– Chloe nagyszerű munkát végzett a parti megszervezésével –
váltott témát Dylan. – Igaz, Eli?
– Igen, ő olyan jó kölyök.
– Valóban – mondta Sharon, és egyenesen Jane szemébe nézett. –
Chloe annyira kedves, olyan odaadó…
– Hát igen – mondta Jane. – Valóban nagyszerűen nevelitek. Kö…
– Jane megállt. Nem mondott köszönetet a Chadwick szülőknek, és
Sharon nagyon hálás volt ezért. Hogyan is mondhatott volna Jane
köszönetet azért, amire születtek? Azért, hogy szeressék és
felneveljék a lányukat?
– Annyi mindent örökölt tőled – mondta Sharon.
– Nagyon köszönöm, hogy ezt mondod. Hogy megadtátok nekem
a lehetőséget…
– Igen, örökölte a szemeidet – mondta Eli mogorván. – Az egyszer
biztos, hogy nem tőlem, vagy Sharontól örökölte azokat a kék
szemeket. Gyönyörű szemei vannak. Olyanok, amelyekkel szíveket
tör darabokra.
– Nos, más valakinek is van ilyen szeme a családban – mondta
Sharon, és Dylanre mosolygott.
– Ne is emlékeztesd rá – kérte Eli. – Szinte felnyársal a
tekintetével.
Mindenki nevetett. Sharon boldog volt, amiért férje feloldódott, és
szélesen elmosolyodott, mikor Jane-re nézett.
– Chloe mindig nyomozott utánad – mondta Jane-nek.
– Egy kisgyerek már csak ilyen kíváncsi – mondta Eli.
– Sajnálom, hogy tavasszal csak úgy betolakodtam az életetekbe –
mondta Jane.
– Nehéz helyzet volt, az egyszer biztos – mondta Sharon. –
Egyikünk sem tudta, mit tegyen.
É
 – És hogyan kezeljük a dolgokat – tette hozzá Eli.
– Végül is jól döntöttetek – szólt közbe Dylan. – Csak nézz ránk,
mindannyian itt vagyunk, Chloe miatt.
– Hogyan tovább? Az a kérdés – mondta Eli.
Sharon mosolyogva figyelte a szeretteit. Évekig azért imádkozott,
hogy gyermeke legyen. Végtelennek tűnő várakozás volt, és hónapról
hónapra óriási csalódás. Kérdések mindig voltak, de válaszokat csak
ritkán kapott. Sharon tudta, hogy az élet kifürkészhetetlen. Amikor
tekintete találkozott Jane-nel, összemosolyogtak. Talán mindketten
ugyanarra gondoltak.
– Majd meglátjuk – mondta Sharon.
– Igen, majd meglátjuk – mosolygott Jane.
A zenekar egy lassú számba kezdett, Sharon megragadta a férje
kezét. Olyan régóta nem táncoltak. Mosolyogva bólintott Dylan és
Jane felé, és a táncparkett irányába húzta a férjét.

Jane és Dylan magukra maradtak. A nő hosszú fehér ruhát és

ezüstláncot viselt. Dylan fekete inget és nyakkendőt. Jane zavarban
volt a férfi mellett. Napról napra többet beszélgettek a közelmúlt
eseményeiről, arról, mi történt velük. A férfi meg akart bocsátani
neki, de nagyon becsapva érezte magát. Annyira közel voltak
egymáshoz, és most egy áthidalhatatlan szakadék tátongott kettejük
között. És Jane tudta ezt. Megpróbálta elmagyarázni Dylannek,
mennyire nehéz volt neki, hiszen szüksége volt Chloéra. Úgy tűnt, ők
ketten ismét megértik egymást, de arra még várniuk kellett, hogy
ismét közel kerüljenek egymáshoz.
Amikor Dylan a kezéért nyúlt, Jane elérzékenyült, szinte
elvesztette a talajt a lába alól.
– Gyere – mondta Dylan, és maga után húzta Jane-t.
– Hova?
– Csak gyere.
A zenekar dallamos számot játszott, sokan táncoltak. Dylan
átvezette a tömegen, és egy falhoz támasztott létrára mutatott.
Felmásztak, és Dylan a szénára mutatott. Jane nem akart leülni,
ezért a férfi maga mellé húzta.
– Beszélnünk kell – mondta a férfi, és lefeküdt mellé a szénára.
– Szerintem is.
– Már megkérdeztem tőled, hogy miért, és te válaszoltál is.
 – Amennyire tőle tellett – mondta Jane, és a férfi szemébe nézett.
Ó, mennyire hiányoztak neki azok a szemek.
– Belefáradtam a válaszokba.
– Tudom. Én pedig belefáradtam a kérdésekbe.
– Jane – mondta a férfi.
– Dylan – súgta a nő. Finoman, lágyan simították végig egymás
arcát. – Annyira szeretném… – Mit szeretnél?
– Ha újrakezdhetnénk. Bárcsak máshogy kezeltem volna a
dolgokat.
– Jane, én voltam a hibás. Te csak szeretted volna megismerni
Chloét. És ő annyira nagyszerű kislány. Valóban érdemes
megismerni. Most is itt van, a kertben, és összetart bennünket. És
tudod…
– Mit kell tudnom?
– Azt hiszem, féltékeny voltam. Talán egy kicsit még most is az
vagyok.
– Mire vagy féltékeny?
– Te ismerheted a lányodat, vele lehetsz – suttogta Dylan. – Én
pedig már nem.
Jane szíve szinte megszakadt, amikor a férfi bánatára gondolt.
Dylan arcán könnyek gurultak végig. Jane a csókjaival állította meg
őket.
– Hiszen ismerheted őt – suttogta Jane. – Már ismered is.
Dylan nem tudott megszólalni.
– Én is ismertem Chloét – mondta Jane. – Még azelőtt, hogy
találkoztunk volna. A lányom belőlem egy darab, Dylan. És Isabel egy
darabka belőled, és itt van veled. Mindig itt van veled. Örökre itt
marad.
Dylan Jane köré fonta karjait, és szorosan tartotta a nőt. Ajkaik
találkoztak, és lassan, lágyan, mintha a csók örökké tartana,
megcsókolták egymást.
– Szeretem ezt a szót – suttogta Dylan.
– Melyiket?
– Örökké. Nagyon szeretem.
– Nagyszerű szó – mosolyogott Jane.
Odalent a zenekar egy ütemesebb zenét játszott. Dylan mondani
akart valamit, de aztán csak mosolygott, és újra megcsókolta Jane-t.
Önfeledten csókolóztak a szénában, szívük egymásért dobogott. A
hold feljebb kúszott az égen, és bevilágított a padlásra. Hirtelen egy
puffanást hallottak maguk mellett. Majd egy Újabbat.
– Valaki almával dobál bennünket – vigyorgott Dylan.
– Hadd találgassak – Jane mosolygott, és tekintetével Chloét és
Monát kereste.

Margaret türelmetlen volt. A legjobb ruháját vette fel, és

kicsinosította magát az estére. A kisbusz már közel járt a kertekhez.
Margaret megkérte a vezetőt, hogy engedje le az ablakot, és élvezettel
szippantotta be az őszi levegőt.
– Táncolni is fogok – mondta hangosan Margaret.
– Nagyszerű, Margaret – mondta a sofőr.
– A lányaim is ott lesznek.
– Tudom. Csodálatos.
– Találkozni fogok az unokámmal is.
– Akkor nagyon izgatott lehet.
– Az is vagyok. Az unokámat Clovénak hívják.
– Clove? Nagyon szokatlan név.
– Nem Clove. Rosie.
– Aranyos név.
– Nem, várjon csak. Nem Rosie. Valami más…
Margaret behunyta a szemét. A kocsiban csend volt, a többiek
aludtak. Állandóan aludtak. Az otthonban mindig mindenki csak
aludt.
– Ralph – finom megbökte a férfit, majd a másik oldalra fordult.
– Billy! Ébredjen fel! Hamarosan odaérünk.
– Mi? Már ott vagyunk? – ébredezett Ralph.
– Még nem, de hamarosan.
– Billyt is felébresztette? – kérdezte Ralph.
– Megpróbáltam, de nagyon mélyen alszik.
– Igazán szomorú, hogy két felnőtt férfi nem tud ébren maradni,
és nem tudja kivárni, hogy táncba vigyék szeretett hölgyüket.
– Én a maguk szeretett hölgye vagyok? – kérdezte mosolyogva
Margaret.
– Igen – simogatta meg Margaret kezét Ralph. – De Billynek ne
mondja el. Ébressze fel, mert még rendbe kell hoznia magát.
Hölgyem…
Margaret mosolygott. Billyhez hajolt, és hangosan a fülébe
kiáltott. – Billy, már majdnem ott vagyunk.
Ö
 – Öreg barátom – szólt Ralph –, el kell döntenünk, melyikünk
táncol először Margarettel. Egyenlő esélyekkel indulunk. Készülj a
harcra.
– Rendben, rendben – motyogta Billy. – Mikor leszünk ott?
– Már meg is érkeztünk – mosolygott Margaret, amikor a kisbusz
lefékezett egy hatalmas almáskert előtt.
– Enyém az első tánc – mondta Ralph, és megcsókolta Margaret
bal orcáját.
– Nem, az enyém – kiáltotta Billy, és csókot lehelt a jobb oldalra.
Margaret behunyta a szemét. Emlékeiben felidézte, mennyire
szeretett táncolni a lányai apjával. Thomas csodálatos táncos volt,
sok örömet okozott neki a táncparketten. És két gyönyörű
gyermekkel ajándékozta meg.
A lányaim – gondolta Margaret. – Ma este találkozom Jane
kislányával.
A sofőr leparkolta az autót, és kisegítette a három idős embert a
kocsiból. Margaret kedves fiatalembernek tartotta a férfit, és
rámosolygott.
– Készen áll, Margaret? – kérdezte.
Margaret bólintott. És hirtelen eszébe jutott.
– Chloe – mondta –, az unokámat Chloénak hívják.
Chloe, Mona, Dylan és Jane a padlásról figyelték, ahogy a kisbusz
beparkol a kert elé. Jane érezte Chloe izgatottsággal vegyült
idegességét.
– Mi lesz, ha nem tetszem neki? – kérdezte Chloe.
– Nagyon szeretni fog téged – mondta Jane.
– Biztosan haragszik rám.
– Már miért haragudna?
– Hiszen majdnem tönkretettem az életedet – mondta Chloe.
Jane nagyot nyelt. A többiek mellettük álltak, de ő csak Chloéra
figyelt. A kislány ránézett, kék szemei olyan tiszták és hidegek voltak,
mint a gyorsfolyású hegyi patakok.
– Nem tetted tönkre az életemet. Nem is volt három hónap, csak
egy nagyon rövid időszakra gondoltam júniusban…
Dylan mély lélegzetet vett. Jane nem tudta, hogy a férfi hallott-e
már erről, de nagyon bátor cselekedetnek tartotta, hogy Chloe
hirtelen ilyen őszinte volt.
– Azt gondoltam, terhes vagyok – mondta halkan Chloe.
– De nem vagy az – emlékeztette Jane.
 – De azokban a napokban, amikor azt hittem… ugyanúgy éreztem,
mint te. Nagyon féltem. Arra gondoltam, hogy a szüleim rájönnek, és
az életem örökre megváltozik. Kimaradok az iskolából, mindenki
látja majd, ahogy egyre nagyobb leszek…
– Ó, Chloe – mondta Jane. Lehunyta a szemét, és akaratlanul is
megérintette saját hasát. Visszaemlékezett arra, amikor fiatal volt, és
terhes lett. Amikor a pocakja kerekedett, láthatóvá vált a terhessége,
az anyja a Szent Józsefbe küldte.
– És én csak arra tudtam gondolni, hogy tönkretettem az
életemet.
– De én nem tettem tönkre az életemet. Egyáltalán nem. Hiszen
itt vagy nekem te.
– De el kellett engedned.
– Chloe, a kezemben tartottalak, igaz, nagyon rövid ideig, de a
kezemben tartottalak. Nem volt elég, de mindig velem voltál.
Chloe átölelte Jane-t. Most már itt vannak egymásnak.
– Kérdezhetek még valamit? Még mielőtt lemegyünk – kérte
Chloe.
– Persze, bármit, kicsim – felelte Jane.
– Miért lett a nevem Chloe? – Chloe elsápadt, amikor feltette a
kérdést.
Jane elpirult, de mosolyogva nézett a lányára. Arra a napra
gondolt. Még senkinek sem mondta el a történetet. Chloe nevének
története személyes titok maradt, mely csak rá és Chloéra tartozott,
eddig.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte Chloe.
– Te mondtad meg nekem a nevedet.
– Én mondtam meg a nevem?
Jane bólintott. Lágy szellő csapta meg az arcát, és boldogan
gondolt vissza terhességére. Amikor felszállt a vonatra a Penn
pályaudvaron, annyira fáradt volt. Elaludt, és álmodott… Chloéról
álmodott.
– Egy vonaton utaztam – mesélte. – Nagyon fáradt voltam, az
egész utat végigaludtam. Egyedül voltam, nagyon egyedül, de te már
ott voltál a pocakomban. Nagyon nehéz ennyi év után elmondani, mit
éreztem. Hiszen még azt sem tudtam, fiú vagy kislány leszel. De
valójában biztosan tudtam…
– Hogy kislány leszek?
Jane bólintott.
É
 – És rólad álmodtam. Gyönyörű, apró gyermek voltál. Nem
annyira csecsemő, inkább olyan háromnégy éves. A hajad sötét volt,
a szemed kék. És már tökéletesen beszéltél, mint egy felnőtt.
– Tényleg – szólt közbe Dylan. – Már háromévesen hosszú
mondatokban beszélt.
Jane egyáltalán nem lepődött meg.
– Álmomban azt mondtam neked: – Mit fogunk csinálni? És te azt
mondtad: – Szeretnék lemenni a partra. Én pedig: – De mi történik
akkor, ha én elfordítom a fejem, és mire visszanézek, már nem látlak
sehol? Te pedig ezt felelted: – Akkor szólíts a nevemen, és én azonnal
jövök. Én persze értetlenkedtem: – Mit mondjak? Nem is tudom, mi
a neved!
– És én azt mondtam: – Chloe. Chloénak hívnak – suttogta a
kislány.
Jane bólintott, és mosolyogva figyelte a lányát. Hirtelen
megelevenedett előtte az álom, és tudta, hogy ezt a kislányt látta
benne. Odalent a zene egyre hangosabban szólt. Jane nem tudta
levenni a tekintetét Chloéról.
– A neved története – törte meg a csendet Mona.
– Még annál is jobb, mint amire számítottam – mondta Chloe.
Odalentről taps hallatszódott. Jane értetlenül nézett körbe.
– A taps az idős embereknek szól – magyarázta Chloe.
– Tényleg?
– Amolyan hagyomány ez az istálló-mulatságokon – mondta
Dylan. – Megtapsoljuk az időseket.
– Mert annyira bölcsek – mondta Chloe.
Jane és Dylan kétkedve figyelték egymást. A lányok visszatették a
szétdobált almát a kosarakba. Jane anyai büszkeséggel figyelte a
lányát.
Dylan megérintette Jane kezét.
– Nézd – és kimutatott az ablakon.
A kertben egy szarvaspár futott el, szemük csillogott a hold
fényében. A kóborló őzek pedig összeszedték a lehullott almát.
– Ez a leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam – mondta Jane.
– Szerintem is – mondta Dylan.
A zenekar keringőt játszott. Jane az anyjára gondolt, aki már
biztosan várt rájuk. A szénából előmászó Chloéra gondolt. Sylvie
vagy John, esetleg Eli vagy Sharon majd biztosan bemutatják Chloét
Margaretnek. Chloénak hirtelen annyi rokona lett. Jane ott akart
lenni, szerette volna látni a pillanatot.
De a keringő annyira csábító volt. Jane pedig megtanulta, hogy az
élet csupán egy pillanat, és a szerelem sem tart tovább. Kacéran
nyújtotta a kezét, és Dylanre mosolygott.
Táncolsz velem? – kérdezték a szemei.
Dylan tudta, mire gondol. Az istálló padlásán egymáshoz
simultak, és hagyták, hogy a zene vezesse őket.

Vége