Rácz Klementina

Bűnösök és ártatlanok

(A Sátán asztala 1.)

 Prológus

Történetünk lelkületét egy asztal szövi át, hangozzon ez bármennyire is meglepőnek. No, de
ez nem akármilyen bútordarab, tudniillik faburkolatát távolról sem ember munkálta. Az asztal
egyenesen a pokolból jött, s olyan gonosz erő lengte körül, melyet a világ odáig még nem
látott.
Minden az ezerhatszázas évek Angliájában kezdődött, Canewdon falujában. A kicsiny
közösség élete ekkortájt igen veszedelmesnek számított, mivelhogy a település egy borzasztó
eseménynek adott otthont: a boszorkányüldözésnek. Mindenkit, aki csak egy kicsit is
gyanúsan viselkedett boszorkánysággal vádolták, majd ítélethozatal után máglyán égették. A
vadászok közé tartoztak a mese főszereplői is: Persisius, Vendorius, Ardensa, és Mordosa. E
négy ifjú és családja messziről hírhedtek voltak kegyetlenkedéseikről, nevüket mindenki
ismerte. Úgy hírlett, az egyik ottani boszorkány elátkozta őket gonoszságuk miatt, és nem
sokkal később valóban beütött a borzalom. Senki emberfia nem tudja mi történt akkor este,
csak annyi bizonyos, hogy a négy férfi vétkezett. Életük legnagyobb bűnét követhették el,
olyan elítélendő dolgot, ami miatt – legalábbis az egyik szemtanú elmondása szerint –
megnyílt alattuk a föld. A vadászok megtörten álltak a szakadék felett, azt gondolták eljöttek
értük a pokolból, ám valami egészen más történt. Lángok csaptak fel méghozzá olyan
magasan, hogy nem lehetett látni a csillagos eget. Mintha a tűz és a füst mindent beborított
volna, pusztulást szabadítva ezzel a világra. Azonban a lángok pár pillanat múlva csillapodni
látszódtak, a szakadék eltűnt. A helyére egy sötétbarna, motívumokkal teli asztal került,
melynek asztalfőjén egy idegen férfi foglalt helyet. Nem tűnt másabbnak, mint a falubeliek
voltak, mégis érezni lehetett, hogy különleges erő veszi körül. A négy barát mintegy
megbabonázva ült le melléje, az idegen pedig beszélni kezdett:

– A Sátán, asztalához ritkán hív meg embereket, de a ti romlott lelketeket kiérdemelte ezt. Az
ő dolga a büntetés, melyet rémséges tettetek miatt szenvedtek el. Jobb, ha tudomásul veszitek,
bűnötök öröklődik, a gyermeketek sorsa megpecsételődött.

A kezében megjelent egy fényes, ezüstnyelű tőr, mellyel mindenféle hezitálás nélkül mélyen
megvágta az alkarját, majd tovább adta a jobbján ülőnek. Az eleinte vonakodott megtenni, de
gyorsan felfogta, nemigen volt más választása. Így mindannyian megvágták karjukat, a véres
eszközt pedig az asztallap közepére helyezték, majd az idegen megforgatta azt. A tőr mintha
örökkévalóságig pörgött volna, a négy férfi lélegzetvisszafojtva figyelte. Aztán egyszer csak
az megállt, s a hegye egyenesen Ardensa-ra mutatott.

– Ardensa-vérvonal, az első préda – jelentette ki az idegen, majd újra megforgatta a tőrt.

Az szinte azonnal megállt.

– Mordosa-vérvonal, az első vadász.

A tőr valósággal belerepült Mordosa kezébe, akit hirtelen egyfajta furcsa nyugtalanság szállt
meg.
– A játék menete rettentően egyszerű, ahogy szabályai is azok – mondta a férfi rájuk nézve. –
Ahogy elhangzott a kezdő mondat, a játék elindul, a vadászat megkezdődik. A vadásznak hét
napja van megtalálni a prédát, majd leszúrni a tőrrel, és csak azzal. Ha ez nem történik meg
időben, a préda nyer. Ez idő alatt a két játékos különleges erővel bír, megkapja az asztal
képességeit, mint a tűzzel való utazás, vagy a mindent látó szemek. A győztes hatalommal és
vagyonnal gazdagodhat, amit jómagam, a játékmester biztosít a számára. Bármilyen módon, a
többi vérvonalnak tilos beleavatkozni a játékba, tilos saját véreteket gyilkolni. A hét év
elteltével az asztal újra hívni fog, kizárólag férfi utódjaitok harcolhatnak, az asztalhoz pedig a
legidősebbek ülhetnek, ők képviselik majd a vérvonalakat. A préda és a vadász kiválasztása
csupán a véletlenen műve lesz. Onnantól kezdve a két játékos egyes-egyedül küzd, bármilyen
módon segíteni őket szigorúan tiltott.

A négy vadász értetlenül, félelemtől remegve nézett a játékmester után, aki idő közben felállt
az asztal mögül. Mielőtt azonban elsétált volna, még egyszer visszafordult hozzájuk.

– A győztes nemes jutalma a hatalom ellenében, hogy kiszállhat a játékból, a vérvonalával

együtt. Más esetben a megjelenés kötelező, távolmaradás oka egyedül a halál lehet. Ne
feledjétek kérlek, hogy az asztal elől lehetetlen elbújni! Mindent látó szeme megtalálja a
bűnös lelket, erről kezeskedem. Ahogy arról is, hogy gonoszabb és ravaszabb nálatok, így
mondanom sem kell, ujjat húzni vele nem érdemes.

Arca elkomolyodott, tekintetébe rideg csillogás költözött.

– Préda és vadász, mondjátok utánam! Incipiat Venato!

– Incipiat Venato! – ismételték el remegő, kába hangon.

– Kezdődjék a vadászat! – motyogta a játékmester, azzal lángra kapott és eltűnt az asztallal

együtt, legközelebb pedig csak hét év múlva bukkant elő újra.

Így született hát meg az első játék a Sátán asztalánál.  Bár a győztesnek valóban meg lett
volna a lehetősége, hogy kiszálljon a játékból, nem élt vele. Azt mondják az első játékot
Mordosa nyerte, megölte barátját, méghozzá mindenféle könyörület nélkül.
Több száz év telt azóta, de nem akadt olyan játékos, ki lemondott volna a hatalomról, pedig
sokuknak nem volt egyszerű így élni. A vadászat közben a játékosok megváltoztak sokszor
kifordultak önmagukból, s mindezek mögött a pokolból előjött démonok álltak, kiknek
feladatuk a vadászat megnehezítése volt. Ám ez sem számított a hataloméhes embereknek.
Minden vadászat alkalmával megküzdöttek, boszorkák helyett immár egymást gyilkolták.
Erdőket, falvakat, kisebb városokat égettek el, csakhogy ők kerülhessenek ki győztesnek a
végén. Az asztal minden hetedik évben megjelent, méghozzá éppen ugyanott. A vérvonalak
tagjai – hogy elrejtsék azt a kíváncsi szemek elől – egy tornyot építettek a számára, mely köré
négy kúriájuk is került.

Így éldegéltek több száz évig, aztán egyszer csak történt valami: a játék nem indult el, az
asztal nem hívta játékosait. Az egyik vérvonal eltűnt mindent látó szemei elől, miközben
valójában nagyon is ott volt. A Mordosa családot – már amennyien maradtak belőle –
mindenki látta és hallotta, de a sátáni asztal valamiért nem érzékelte.
Senki sem értette mi történt, egy valamiben azonban bizonyosak voltak: az asztal hamarosan
büntetni fog.

Első fejezet

Harmadik parancsolat: Az Úr napját szenteld meg!

Napjainkban...

Susan úgy gondolta, hogy a mai alkalommal a családi gyökerek mélyére ásunk, majd tövestől
kitépjük azokat, hátha ez segít megérteni, miért lettem olyan, amilyen. A pszichológusok
mind egyformák voltak, ugyanazt a sémát követték újra meg újra, nem foglalkozva annak
sikertelenségével. Susan az ötödik agyturkász volt a sorban, hét éves korom óta. Bár őt jobban
kedveltem, mint az előzőket, az asztalt minduntalan ráborítottam volna, akárhányszor csak
elemezni próbált. Ezúttal azonban egy kicsit sem zavart vizslató tekintete, mivel a mai nappal
voltam utoljára nála. Legalábbis reményeim szerint.

– Rene – szólított meg hízelgő hangján. A mosolya olyan széles volt, hogy már annak
látványától megfájdult az arcom, a fogai pedig olyan rikító fehérséggel fénylettek, hogy egy
másodpercre kiégett tőlük a szemem. Mindig is gyanítottam, hogy műfogsora van, jóllehet
erre sosem mertem volna hangosan rákérdezni. – Hogy vagy ma reggel?

A szokásos, érdektelen párbeszéd, amit minden alkalommal megejtettünk, pedig nem volt
több az egész, mint hatalmas időpocsékolás.

– Jól – vontam meg a vállam hanyagul.

– És a bácsikád? Hugo hogy van?

Hugo nem a vérszerinti nagybátyám, ennek ellenére mindannyian bácsinak szólítottuk, már
kölyök korunk óta. Ő volt a férfi, aki annak idején kihozott minket az árvaházból, majd
sajátjaiként nevelt fel, még ha ez sokszor túl nagy falatnak bizonyult is neki. Nem volt könnyű
dolga velünk, Mordosa-gyerekkel, mert úgy vonzottuk a bajt, mint a mágnes, legfőképpen
jómagam. Noha Hugo bácsi ennél sokkal egyszerűbben jellemezte szerény személyemet
éppen ma reggel, mikor tudattam vele, hogy nem kívánok több terápián részt venni, sem itt,
sem máshol.

– Kölyök! – kiáltott rám indulatosan az asztalra csapva. – Az elcseszettek vagy dili dokihoz
járnak, vagy egyedül birkóznak meg a problémáikkal. Ha azt látom ez neked sikerült, és végre
kezdesz hasonlítani egy normális emberhez, akkor visszatérhetünk erre a kérdéskörre.
Nem vitatkoztam vele, mert valahol igaza volt, habár mindig úgy gondoltam, hogy a normális
relatív fogalom.

– Gondolom ő is jól van – sóhajtottam fel, miközben unalmamban a Susan mögött lévő
könyvespolcot nézegettem.

Imádtam olvasni. A könyvek voltak az én mentsváraim.

– Még mindig iszik?

Homlokráncolva meredtem a dokira. Hogy még mindig? Egy hete találkoztunk utoljára, most
mégis úgy tette fel a kérdést, mintha legalább egy év telt volna el. Na, nem mintha a bácsi
valaha is képes lett volna leszokni az italról. Fogalmazzunk úgy, hogy előbb nyúlt az alkohol
után, minthogy egy falat kenyeret a szájába vegyen. Minden nap a pohár aljára nézett, kivételt
ez alól csak a vasárnap képezett, mikor mindannyian szentmisére mentünk. A bácsi bár
iszákos volt, és hóbortos, egyesek szerint bolond is, látszólagos nemtörődömsége ellenére
akadt néhány dolog, amiben szigorú rendet követelt, s nem tűrt ellenkezést: ezek voltak a
vasárnapi közös étkezések, és a kötelező istentisztelet.
Hugo rettentő háklis volt ezekre, ha akár csak az egyikünk is hiányzott, mindannyiunkat
csúnyán ledorgálta.

– Nagyon ritkán iszik – lódítottam, jobb ötlet híján.

– Ezt örömmel hallom – bólogatott nagyokat, amitől a feje tetejére fogott szőke kontyból
kiszabadult néhány kósza tincs. – Elvégre ő az egyedüli felnőtt a közeletekben. Mondhatnánk,
hogy egyfajta apa szerepet tölt be az életetekben.

A mondat végére enyhén felvonta a szemöldökét, és bizalmaskodóan közelebb hajolt az asztal

fölött. Akaratlanul is, de fintorra húzódott a szám. A mai beszélgetés témáját ezennel
megkezdtük.

– Már elég régóta ismerjük egymást, de a gyermekkorodról idáig még nem sikerült
beszélnünk. Mindent, amit tudok, azt az aktádban olvastam.

– És az nem elég?

– Nem, mert én jobb szeretném tőled hallani.

Azzal tisztában voltam, hogy ha itt végeztünk, Hugo bácsi fel fogja hívni Susan-t, hogy
megkérdezze, ezúttal beszéltem-e. Ha újra nemleges választ kap, biztos voltam benne, hogy
elráncigál egy újabb dokihoz. Ugyanakkor a sokévnyi hallgatás és sikertelen vallatás után
Susan is megérdemelt ennyit, így hát megadva magam hátradőltem a piros fotelben. Mielőtt
beszélni kezdtem, a hollófekete, derékig erő hajtincseimet smaragdzöld szemem elé,
söpörtem, majd a barna bakancsom orrát kezdtem tanulmányozni, mintha az lenne a világ
legérdekesebb dolga.

– Canewdon településén születtem – motyogtam a kezemet tördelve. – Gondolom járt már ott,
hisz itt van a szomszédban. Rochford-tól nagyjából négymérföldnyire található.
– Igen, tudom – szólt közbe mosolyogva. – Nagyon bájos kis falu.

Bájos. Nem ez volt az első szó, ami eszembe jutott róla. Inkább a förtelmes.

– Az őseid birtokán éltetek, jól tudom? Mesélnél kicsit magáról a helyről?

Ez még viszonylag könnyedebb téma volt, ezért hezitálás nélkül vágtam bele. Az otthonom
minden egyes részlete úgy rémlett fel előttem, mintha tegnap lettem volna ott utoljára, pedig
tizennégy éve még csak a közelében sem jártam.

– Igazából nem csak az őseim hagyatéka. Négy család örökölte a falu határában elterülő
birtokot, aminek négy sarkában egy-egy kúria áll. Perisisus, Vendorius, Ardensa és Mordosa.

Magam sem tudom miért soroltam fel a vérvonalakat, főleg annak tudatában, hogy nem
árulhattam el kik is voltak ők valójában, és mi kötött össze bennünket a közös birtokon kívül.

– Érdekes lehetett egy ilyen hatalmas helyen élni, ennyi emberrel. – Szemeiben halvány
csodálat villant. – Ez nagyjából hány főt jelentett?

Mi tizenketten éltünk a Mordosa-kúriában, illetve tizenhárman, ha Hugo bácsit is

beleszámítjuk, akit igazából nem kötött vérségi kapcsolat a családhoz, és csak hébe-hóba
bukkant elő, mint apám jó barátja és mindig szívesen látott vendége. Az Ardensa-vérvonal
ezzel szemben sokkal nagyobb volt, olyannyira nagy, hogy pontos számáról a mai napig nem
is tudtunk. A kúriában viszont csak egy nagyobb családnak volt elegendő hely, a többi rokon
az ország különböző pontjain éldegélt, olykor-olykor összegyűlve a birtokon. A másik két
háznál szintén ugyanez volt a helyzet.

– Nagyjából negyven-ötven embert jelentett. Nem emlékszem pontosan – válaszoltam végül

tömören.

– Milyen volt a viszonyotok? Jól kijöttetek velük?

– Fogjuk rá – húztam gúnyos mosolyra a számat. – Már amennyire jól kijöhetünk egy kerítés
nélkül elválasztott szomszéddal.

– Tehát nem túl jól – biccentett röviden.

Nem, egyáltalán nem. Persze, ennek valódi oka messze nem a kerítés hiányában és az
összezártságban rejlett. A mi haragunk oka egy sokkal megfoghatatlanabb, félelmetesebb
dologban leledzett, ami lényegében mindannyiunkat összekötötte: a bűn.

– Milyen volt a ti kúriátok? Emlékszel még rá?

– Amilyennek egy kúriát el lehet képzelni, gondolom – vontam vállat. – Hatalmas helyiségek,
ezer éves bútorok, labirintusra emlékeztető folyosók.

– A rokonokkal éltetek együtt, nem igaz?

– Igen – bólintottam. – Az unokatestvéreimmel és azok családjával.

– Akkor mondhatjuk, hogy nem volt unalmas gyermekkorod. Hiszen mindig akadt társaságod.

– Hát igen, mondhatjuk – feleltem tűnődve. – De ez a társaság túl nagy volt még a kúriához
mérve is, ezért ritkán adódott olyan alkalom, mikor egyedül lehettem. Tudja a magány,
amennyire fojtogató tud lenni, annyira hiányozhat is. Ugyanúgy egy hét éves gyermek, mint
egy felnőtt ember számára.

– Hmm – hümmögött halkan. – Ez valóban így van, Rene. A magányra legalább annyira
szükségünk van, mint amennyire irtózunk tőle.

– Én sokáig vágytam rá. Egy bizonyos napig jobban vágytam rá, mint bármi másra a világon,
de aztán azt kívántam, bár sosem ismertem volna meg.

Susan arca elkomolyodott, az én tekintetem pedig ezzel egy időben elsötétült. Elérkeztünk a
beszélgetés azon szakaszához, aminek már pusztán az elképzelése is fájdalmat okozott. Nem
akartam folytatni, ódzkodtam hangosan kimondani.
A doki észlelte hirtelen történő elnémulásomat, s talán emiatt döntött úgy, hogy közelebb jön
hozzám. Hátratolta piros-bársony háttámlájú székét, majd felállva az asztal mögül a velem
szemben elhelyezkedő fotelhez sétált, és nagyon lassan helyet foglalt benne. A szemei helyett
a fehér kosztümnadrágját figyeltem, amitől a negyvenes éveiben járó nő olyan szépnek,
elegánsnak nézett ki. Keresztbevetette lábait, aminek következtében pillantásom a fekete
tűsarkújára esett.
Ezek a csicsás cipők nem igazán tartoztak a világomba, de mindig irigykedve néztem egyesek
milyen kényelmes, büszke eleganciával hordták őket.

– Mi történt azon a bizonyos napon, Rene?

Megrezzentem a kérdésre, a nevem említésére, és a kezeire, mik a vállamat érintették egy

másodperc erejéig. Az emlékek magukkal rántottak arra a bizonyos éjszakára, és ezek után a
szavak megállíthatatlanul törtek ki belőlem:

– Az anyám, Isabelle, az apám, Cormac és az öcsém, Lucas. Abban az időben nem hittem,
hogy létezett szerethetőbb, összetartóbb család, mint a miénk. A szüleim odavoltak
egymásért, miközben imádtak minket, gyermekeiket.

– Vagyis egy példaértékű család voltatok – mosolyogott szelíden Susan.

– Akkori gyerek fejjel annak tűnt – suttogtam lehajtott fejjel. – De a gyerekek, legyenek
bármennyire is okosak az apró jeleket nem veszik észre, és néha nem látnak tovább a
felszínnél.

– Mire gondolsz pontosan?

Idegességemben piszkálni kezdtem a körmöm melletti bőrdarabot. Hugo bácsi utálta és nem
egyszer kaptam szidást tőle, amiért sebes ujjakkal jelentem meg előtte, de a stresszt valahogy
le kellett vezetni, és annál még nem találtam jobb megoldást, mint önmagam sanyargatása.
– Visszagondolva, a szüleim sokat veszekedtek főleg az utolsó napokban. Apám, ebben az
időben sokat volt távol, de egy éjjel haza jött. Ezen az éjjelen is a vitájukra keltem.

– Emlékszel min vitatkoztak?

Néha azt kívántam bár emlékeznék, máskor hálát adtam az égnek, hogy a fejemből szinte
minden kitörlődött arról az éjszakáról.

– Az orvosok szerint az átélt sokk miatt nem emlékszem, de gondolom ezt olvasta az
aktámban – böktem az asztalon heverő, sárga papírtömbre.

Susan bólintott. Persze, hogy olvasta. Mindent tudott rólam.

– Azért elmondanád, amire emlékszel? Meg úgy egyáltalán, amiről tudomásod van?

– Muszáj ezt?

– Nem muszáj – ejtette ki lassan, elhúzva a szavakat. – De hálás lennék érte, mert én a te
gondolatodra, a te nézőpontodra vagyok kíváncsi. Ami az aktában van leírva, csupán egy eset.
Amit elmondasz egy történtet. A te történeted.

Az én történetem.

A bőröm piszkálása helyett, a bokáig érő, fekete szoknyámat kezdtem gyűrögetni, miközben
próbáltam felidézni a történetet, aminek minden egyes sorát és mozzanatát gyűlöltem.

– Hét éves voltam, mikor az apám egy hasonló novemberi napon, mint a mai, felgyújtotta a
kúriát, ahol éltünk. Azt hiszem nagyjából éjfél körül járhatott az idő, mindenki aludt. Akkor
kezdtek el ébredezni, mikor a füst már olyan erősen beterítette az épületet, hogy lélegezni sem
lehetett tőle.

Úgy kezdtem bele a történetbe, mintha az nem is az enyém, hanem egy idegen emberé lett
volna. A hangom ridegen csengett, a tekintetem újra a bakancsom orrán pihent.

– A nénikéim próbálták menteni a gyerekeket, akik az emeleten ragadtak. Hugo bácsi azon az
éjjelen szintén a kúriában aludt, így ő is a segítségünkre sietett. Kimenekített engem és az
öcsémet, majd kihozta azokat, akiket még a földszintről ki tudott hozni. Azonban mire
visszament volna az asszonyokért és a többi kuzinomért, a kúria fölött már olyan nagy lángok
csaptak, hogy lehetetlen volt bejutni.

– És kijutni is – suttogta remegő hangon Susan.

Nagyot nyelve bólintottam.

– Én – hunytam le szorosan a szemem – én emlékszem a sikolyukra. Az anyám kiáltására, az

unokatestvérem kínzó sírására, és emlékszem Hugo bácsi tekintetére is, mikor azokban
megjelent a lemondás. Könyörögtünk neki, hogy mentse ki őket, ő meg csak állt ott,
tehetetlenül, majd megszakadva a gyásztól. Mire a tűzoltóság kiérkezett, már tudtuk, hogy
késő. Eloltották a lángokat, bementek, majd nem egészen egy perc múlva kijöttek, és részvétet
nyilvánítottak. Bármennyit is imádkoztam, az édesanyámat nem tudták megmenteni, ahogy a
többi szerettemet sem.

– Borzalmas lehetett ezt ilyen fiatalon végignézni – borzadt el teljesen Susan, szemeiben a
már jól ismert sajnálattal, amit annyira gyűlöltem.

Minél előbb túl akartam jutni ezen a beszélgetésen, ezért folytattam, annak ellenére, hogy a
visszafojtott könnyek már a torkomat mardosták.

– Apám sokáig némán meredt a kúriára, mintha teljesen elment volna az esze. Hugo bácsi
felrántotta a földről, ordítozott vele, de minden hiába. Nem reagált.

– Biztosak vagytok benne, hogy ő tette?

– Ahogy a rendőrség kiért a helyszínre beismerő vallomást tett. Mivel a hatóságnak nem akadt
más, kézzel fogható bizonyítéka, így letartóztatták, majd pár napra rá elítélték szándékos
emberölésért. Az apám négy felnőtt nő, egy tizenhat éves kamasz fiú, és egy alig négy
esztendős kislány haláláért volt felelős. Életfogytiglant kapott.

Nem tettem hozzá, hogy nem a beismerő vallomása miatt voltam biztos a dologban. Az
egyetlen tiszta kép, amire emlékeztem azok apám rideg szemei voltak, amikben olyan
érzelmeknek, mint a gyász vagy a szomorúság nyoma sem volt. Semmitmondó üres tekintet
vette át a helyét, egy gonosz ember tekintete.

Felpillantottam a könnyező nőre. Milyen szerencsés, hogy tud sírni.

– Ez nem lehetett könnyű. A szeretett édesanyád meghalt, a hősnek hitt édesapád pedig...

– Egy szörnyeteggé változott – vágtam a szavába. – Mondja csak ki, elvégre ez az igazság.

Susan zavartan megköszörülte a torkát, miközben biccentett.

– Ezek után ti bekerültetek az árvaházba, az édesapád pedig megszökött a Rochfordi-

fegyházból.

A doki próbálta leplezni kíváncsiságát, de hát ő is csak ember volt, és az apám szökése az
évszázad, ha nem az évezred rejtélye volt. Néhány nappal a tárgyalása után bezárták őt egy
cellába, majd mire újra kinyitották azt, már nem volt ott. Eltűnt, köddé vált, mintha a föld
nyelte volna el. Az ügyet sokáig felkapta a sajtó, az emberek különféle elméleteket gyártottak
hogyan is csinálhatta. Azóta a falubeliek még inkább elkezdtek hinni a boszorkányságban, és
váltig állították, hogy a Mordosa-család tagjai egytől-egyig boszorkák leszármazottai voltak,
pedig nem is állhattak volna távolabb a valóságtól. Mi, egyszerűen csak bűnösek voltunk.
Bűnös emberek, akiket a Sátán az asztalához hívott, minden hetedik év novemberében. Akik
tudták, hogy a pokol valóban létezett, s akik közül jó néhányan már találkoztak annak
teremtményeivel is. Démonokkal, kik képesek voltak embereket megszállni.
Voltak azonban olyan lények is, akiknek létezéséről pusztán régi mesekönyvekben írtak, és
jómagam csak hosszas keresgélés után akadtam a nyomukra. Ugyanis azon szerencsétlenek
közé tartoztam – s talán én voltam az egyetlen a világon – ki találkozott az egyikükkel: egy
átokárnnyal. Soha, senkinek sem beszéltem róla, de Hugo bácsitól egyszer megkérdeztem
miféle lények ezek, mivelhogy a bácsi jártas volt a régi boszorkánytörténetekben. Egy időben
történelmet tanított a helyi iskolában, mielőtt iszákos életmódja miatt le nem csúszott teljesen.
Ezért volt az, hogy részeges életvitele ellenére még mindig rettentő intelligens volt, még ha ez
nem is látszott rajta túlságosan.
Hugo állítása szerint az átokárnyat más néven boszorkányátoknak nevezték. Mikor egy
boszorka meg akart büntetni valakit egy ilyen árnyat küldött az illető nyomába, s bárki, aki
közel került a szívéhez minden egyes nappal közelebb került magához halálhoz is. Ezzel tette
tönkre a bűnös lelkét, és kergette az őrületbe, hogy szerettei halálhírét az átokárny vitte el
neki. Nem tudtam igaz volt-e, nem sejtettem ki átkozhatott el, mindenestre azon az éjszakán
jelent meg először, mikor édesanyámat elvesztettem. Mielőtt ájultan estem volna össze,
szemeim előtt megjelent egy fekete, női alak, ami úgy nézett ki, mintha a saját árnyékom lett
volna, azzal a különbséggel, hogy szemei vérben forogtak, s nem volt szája, min hangot tudott
volna kiadni. Mégis, ahogy az egyik tűzoltó részvétet nyilvánított Hugo bácsinak, az árny
szemei kidülledtek, s olyan fülsiketítő sikoly hagyta el a száját, hogy a füleim vérezni
kezdtek, majd rögtön utána el is ájultam. Bár gyerekként nem tudtam milyen lény is volt ez,
valahol mélyen éreztem, hogy a halált jövendölte. Ezek után akkor sem felejtettem volna el a
sikolyt, ha soha többé nem hallom azt, sajnálatos módon azonban pár napra rá az árny újra
felbukkant.

– Apámat a Rochfordi börtönbe zárták, ezért azt hittük mi is a városba kerülünk, de végül
Canewdon-ban maradtunk, az ottani árvaházban.

– Az öcséd... – kezdett bele bizonytalanul, mire akaratlanul is az ajkamba haraptam, a fotel

karfájába görcsösen kapaszkodva.

Lucas három éves volt, mikor bekerültünk az árvaházba, az unokatestvéreimmel együtt. Az

öcsém nem igazán fogta fel a történteket, inkább csak szomorú volt, amit a szüleink hiánya
ébresztett fel benne. Megpróbáltam a lehető legfinomabb módon bánni vele, és igyekeztem
mindenben a kedvében járni, ezért pár nappal a tűzeset után Lucas és én az árvaház előtti
utcán játszottunk. Már nem emlékszem miféle játék lehetett, csupán egyetlen mondatfoszlány
maradt meg a zavaros emlékképből.

– Bátor harcos mutasd erőd, ne fuss el a tűzvész elől!

Talán én énekeltem, talán az öcsém, viszont ezután már csak a sárga gumicsizmájának képe
lebegett előttem, ahogy kacagva, nagyot loccsant vele a pocsolyában. Különös módon
ahányszor csak erre a napra gondoltam minduntalan füstszag lengte be az orromat, de ennek
okát a mai napig nem fejtettem meg. Mindenestre ez volt az utolsó tiszta emlékem. A
következő kép az volt, hogy szétterülve fekszek az aszfalton, fölöttem a kétségbeesett
nővérekkel. Ahogy a szemükbe néztem, tudtam, hogy valami baj történt. Az édesanyám
halála után túl sokszor kaptam meg azt a szánakozó pillantást, minthogy ne ismerjem fel
rögtön. Szorosan lehunytam a szemem, és vártam. A levegő, mintha nehezebb lett volna,
mintha valaki ráült volna a mellkasomra. Az orromat elviselhetetlen bűz facsarta, a halál
szaga. Reszketve nyitottam ki újra a szemem, és egyenesen az átokárny vérben úszó tekintetét
láttam meg magam előtt, ahogy felettem lebegett. A fejemet csóváltam, nem tudtam
megszólalni. Magamban imádkoztam, könyörögtem, ám hiába, az árny nem kegyelmezett. Pár
másodperc múlva kegyetlen sikoly hagyta el a száját, s azt hiszem akkor törtem össze végleg.
Eget rengető ordításba kezdtem, próbáltam elnyomni a sikoly hangját, próbáltam kiadni a
fájdalmam, miközben a nővérek értetlenül álltak körülöttem. Ők nem látták az árnyat, még
csak nem is sejtették, hogy Lucas meghalt. Senkinek sem beszéltem az átokárnyról, mélyen
magamba temettem, rettegve attól, hogy egyszer újra felbukkan.
Az öcsémet egyébként sokáig eltűnt gyerekként tartották nyilván, még Hugo bácsi is éveket
töltött a keresésével. Egyedül én voltam, aki tudta az igazságot.
Legalábbis annak egy részét, merthogy az öcsém épp olyan rejtélyes módon tűnt el, mint az
apám, ráadásul éppen ugyanazon a napon.
Egy baljós érzés azt súgta, hogy köze volt a halálához, de azóta sem bukkantam a nyomára,
hogy ezt kiderítsem. Úgy gondoltam, apám azért jött vissza, hogy befejezze a munkáját, és
megöljön minket. Már csak az nem fért a fejembe, miért akarta mindezt megtenni, és engem
miért hagyott életben.

– Hallottam az öcséd eltűnéséről – suttogta bizonytalanul Susan, felébresztve ezzel a

gondolataimból.

– Az öcsém nem eltűnt. Megölték.

Hirtelen olyan dühös lettem, hogy minden fájdalmam a háttérbe szorult.

– De végül is teljesen mindegy mi történt vele, nem igaz? – nevettem fel erőltetve. – Nem
csak az édesanyámat, de az öcsémet sem tudtam megvédeni.

A doki vesébe látó pillantással nézett a szemembe, miközben szólásra nyitotta a száját.
Tudtam mi következik. A szánalmas mentegetőzés.

– Hét éves voltál, Rene – rebegte halk, esdeklő hangon. – Egy gyerek.

– És ez számít valamit? – Akaratlanul is rámordultam, de Susan bezzeg meg sem rezzent. –

Lucas bízott bennem, én pedig cserbenhagytam.

– De hát arra sem emlékszel, mi történt pontosan. Talán elrabolták, téged pedig elkábítottak –
sorolta a lehetőségeket, amiket már vagy ezerszer lepörgettem a fejemben. – Egy felnőtt
embernek sem lett volna esélye, főleg nem egy olyan kicsi gyereknek, mint te voltál.

Elfordítottam a fejem, ezzel jelezve, hogy nem kívánok erről többet beszélni. A mi családunk
egyik nagy átka volt, hogy akármennyire is próbálkoztunk, a bűn öröklődött. És nekem ez volt
az első nagy vétkem, ami elindított a lejtőn.

Susan hosszasan felsóhajtott, mikor felfogta, hogy lezártam a témát.

– Hugo bácsikád ezután akart elhozni titeket az árvaházból.

– Igen – fordultam ismét felé. – Ami azt illeti, már másnap eljött értünk, de az akkori
törvénymódosítások miatt a keze meg volt kötve. Nem volt vérszerinti hozzátartozónk, ezért
beletelt néhány évbe, még magához vehetett minket.
– Mennyi időt töltöttetek az árvaházban?

– Nagyjából hét évet.

– Milyenek voltak az árvaházban töltött éveitek, Rene?

Keserű mosolyra húzódott a szám, ahogy visszaemlékeztem azokra a keserves időkre. A

sorozatos sorscsapások miatt a falu lakói elátkozottnak gondoltak, még a gyerekek is, emiatt
pedig elég sokan közülük elkezdtek kerülni minket, amin sajnos az én természetem sem
segített.
Sosem voltam éppen egy hétköznapi kölyök, s nem volt túlzás azt állítani, hogy sokan a mai
napig tartottak tőlem. Gyermekkoromban sok hátborzongató dolgot műveltem, példának
okáért, mikor az egyik árvaházbeli lánytestvérem különcnek és bolondnak nevezett. Nem
sokkal később Elisabet-re ájultan találtak rá a gyóntatófülkében, a nyaka körül fojtogatásra
utaló nyomokkal. A lány azt állította én tettem, de a baj az volt, hogy én magam ezt nem
tudtam felidézni. Az amnézia sajnos gyakori jelenség volt nálam akkoriban. Aztán ott volt az
a bizonyos bújócska, amit négy másik társammal játszottam. Én voltam a hunyó. A gyerekek
eltervezték, hogy Andrée nővér szobájába bújnak el, ahová nekem tilos volt a belépés
számtalan csíntettem miatt. Mikor meghallottam mit terveznek, és milyen csúnyán beszélnek
rólam éktelen haragra gerjedtem.
Sajnálatos, de azon a napon a bújócska majdnem tragédiába torkollott. Az eltűnt gyerekeket
az árvaház dolgozói, továbbá számtalan hívő kereste, és legalább egy napba telt, míg rájuk
nem bukkantak a templom tornyában, ahol eszméletlenül feküdtek. Egy fiú állította, hogy a
bűnös ezúttal is én voltam, én vittem fel őket a magasba.
A probléma ezzel csak az volt, hogy a felfelé vezető hatalmas létra ketté volt törve. Le-és
feljutni lehetetlen volt nélküle, a környéken pedig nem is akadt másik, amit használni lehetett.
A tűzoltókat kellett megvárnunk, hogy a gyerekeket épségben lehozhassák.
Mikor magukhoz tértek nem állították, hogy én tettem, de az ellenkezőjét sem. Talán féltek,
így bölcsebbnek gondolták, ha hallgatnak róla.
Nem mutattam, de nagyon felzaklattak az események. Az egészből semmire sem emlékeztem,
ami lassan majdnem az őrületbe kergetett. Nem akartam olyan rossz lenni, mint az apám,
mégis minden jel arra utalt, hogy belőlem is szörnyeteg válik. Egy gonosz szörnyeteg, aki
megmagyarázhatatlan dolgokat művelt.
Ezek után a gyerekek tartották tőlem a két lépés távolságot, bár néha napján meghívtak maguk
közé játszani, Pierre atya unszolására.
Az árvaház még sokáig helyszíne volt a bújócskának, de volt egy kimondatlan szabálya: Rene
nem lehetett hunyó.

– Rene – legyezte meg a kezét az arcom előtt.

– Minden árvaház egyforma, nem hiszem, hogy akad olyan gyerek, aki élvezte az ottlétet –
vontam meg a vállam, elkerülve a pontos választ. – Az unokatestvéreim ekkor még nagyon
kicsik voltak, egyedül Mason volt az, aki, amikor csak tudott mellettem állt, de nagyrészt
inkább egyedül voltam.
A doki tudta miket műveltem a társaimmal. Minden bizonnyal szerinte fontos lett volna erről
beszélni, de érezte, hogy az őszinte kitárulkozásom eddig tartott, így megadóan
elmosolyodott.

– Hugo bácsikád felhívott. Azt mondta ma jöttél ide utoljára. Megkért, hogy beszéljelek le a
terveidről, de elmagyaráztam neki, hogy ez nem így működik. A terápiának csak akkor van
értelme, ha te is akarod.

Horkantva megforgattam a szemem a bácsi szánalmas próbálkozására.

– Sajnálom Dr. Susan, de úgy döntöttem itt az ideje visszamennem Canewdon-ba. Bár rossz
emlékek kötnek oda, az a hatalmas kúria az enyém is, jogom van ott élni.

Na, nem mintha ez lett volna a valódi oka a visszatérésemnek. Az egész ötlet nem egészen
egy héttel ezelőtt született meg a fejemben, mikor Richmond Ardensa mind a négy vérvonal
tagjainak meghívót küldött a birtokra, köztük nekünk is. Azt állította megtalálta az évek óta
rejtőzködő apámat és megölte. Tudnom kellett igazak-e a hírek.

– Mint terapeutád azt mondom, túl korai lenne oda visszatérned, persze ez a te döntésed.

Az óra mellettünk csipogni kezdett. Az idő lejárt, a terápiának vége.

A doki felállt és halvány mosollyal az arcán kezet nyújtott felém. Magabiztosan elfogadtam.

– Köszönök mindent, Dr. Susan! Remélem, legközelebb már csak akkor találkozunk, amikor
sikerült végre normális emberré válnom, ahogy azt Hugo bácsi mondaná.

Susan komoly tekintetében, mintha aggodalom csillant volna meg.

– Én is remélem, Rene. Én is remélem.

Mire kiértem a rendelőintézetből az egész családom odakint várt rám, a piros, Wolkswagen
kisbusz oldalának támasztva a hátukat. Hugo bácsi – vasárnap lévén – színjózanon állt
előttem, őszös haját gondosan megfésülve, tarkójánál összefogva. Fekete, és egyben egyetlen
öltönye úgy lógott rajta, mintha rádobták volna – valamikor még jó volt rá a ruharab, de a
bácsi az évek alatt rengetett fogyott, miközben majd két méter magas volt. Úgy nézett ki, mint
egy élő csontváz, de ez egy másodpercig sem zavarta. Szigorú pillantása még sokakban
félelmet keltett, soványság ide-vagy oda. Bozontos szemöldöke a homlokába szaladt, ahogy
meglátta mekkora mosollyal igyekszek felé. Karvaly orrát felhúzta, egy utolsót szívott
cigarettájából, majd ellökve magát az autótól kérdő pillantással meredt rám. Csakúgy, mint a
mellette álló, velem egyidős Mason. Ujjával megsimította borostás állát, és egy nagyot ásítva
túrt bele a rendezetlen, sötétbarna, göndör fürtök közé. Fehér ingje bele volt tűrve nadrágja
derekába, aminek térdeinél két kisebb szakadás húzódott. Hugo bácsi is észrevette eme
hanyagságát, ezért nyomban rámordult fogadott fiára.

– Te mihaszna. Hogy nézel ki?

Mason elvigyorodott, éppen akkor, amikor megálltam előttük. Észrevétlenül rám kacsintott,
miközben tettetet komolyságot erőltetett magára.

– Nem a ruha teszi az embert, Hugo bácsi. Nem mintha te sokkal jobban néznél ki.

– Te istenátka – csapott felé, ám Mason időben elhajolt előle. – Az én lábam már félig a
sírban van, te meg nemrég bújtál ki anyád hasából.

– Na és? – kérdezte a fiú, visszafojtva feltörni készülő nevetését.

– Na és? – ismételte meg nagy szemeket meresztve.– Tőled még elvárnak dolgokat, te még
viheted valamire.

– Ja, persze – vágta rá Mason.

Hugo fogcsikorgatva meredt felé, nem sok hiányzott, hogy robbanjon. Ezt Mason is
érzékelhette, mert rögvest összeszedte magát.

– Nyugi, Hugo bácsi! Úgy tudom, először a kúriába megyünk, és csak utána a templomba.

– Hát rosszul tudod – vágta rá a bácsi élből. – A mise ötkor kezd, vagyis nincs időnk előtte
lerakodni.

Csak kapkodtam közöttük a tekintetem, majd a kisbusz belsejébe néztem, ahol éppen
Samantha és Ethan, a két kamasz vitázott valamin, előttük Tiffy játszott a babájával, a
megrakott bőröndhalmok között.

– Azt hittem nem egyezel bele – tátogtam Hugo bácsi felé.

– Mert, talán hagytatok nekem más választást? – morogta. – Téged nem lehet megállítani,
ahogy ezt a fajankót sem – mutatott a még mindig vigyorgó Mason-re. – Márpedig egyedül
holtbiztos, hogy nem mehettek az ellenség közé, szóval mindannyian veletek tartunk.

– Milyen szuper, nem? – kiáltott ki mérgesen a kisbuszból Samantah. – Egy lepraterepről egy
még kisebb lepraterepre megyünk, ahol aztán nem lehet mást csinálni, mint kergetőzni a folyó
mellett.

Ethan és Samantha dühösek voltak ránk, ami teljességgel érthető volt, elvégre nekem sem
akaródzott túlságosan visszamenni abba a kúriába, ahol az édesanyámat megölték. Samantha
ráadásul nem csupán az anyját, hanem az akkor négy éves húgát is elveszítette.
A lány sokban hasonlított rám, igazi lázadó kamasz volt, ugyanakkor személyisége nem is
állhatott volna távolabb tőlem. Samantha imádott rivaldafényben lenni, mindig mások
társaságát kereste. Bár idén töltötte csak a tizenhatot, konkrét elképzelései voltak a jövőjét
illetően, ami kapcsán biztos voltam benne, hogy valóra is váltja azokat.
Sötétbarna szemeit egy pillanatra rám szegezte, s halvány fájdalom szúródott a szívembe,
ahogy abban a szempárban felizzott a szokásos harag. Ezután dacosan hátradobta hosszú,
szőke lobboncát és minden figyelmét a mellette ülő fiúnak szentelte. Ethan motyogott felé
valamit, miközben feljebb tolta fekete keretes szemüvegét az orrán, és elmerült a laptopja
világában. A tizenhét éves kamasz egy zseni volt, a szó minden értelmében.
– Ne is törődj vele – bökött oldalba Mason. – Majd megbékél.

Sóhajtva bólintottam.

– A kúria készen áll arra, hogy beköltözzünk? – kérdeztem a bácsitól.

– Készen. Az évek alatt volt időm felújíttatni, olyan, mint újkorában. Mondjuk jó sok
pénzembe került, a fene vigye el.

Hugo bácsi gazdagnak számított, a hatalmas vagyonával, amit még a nagyszüleitől örökölt.
Ennek ellenére úgy nézett ki és úgy is viselkedett, mintha nem lett volna egy árva petákja
sem. Ellenben nekünk próbált mindent megadni, nem szenvedtünk hiányt semmiben.

– Figyeljetek csak! – motyogta Hugo bácsi karon ragadva engem és Mason-t, arrébb cipelve
az autótól. – Bár reménykedünk benne, hogy Richmond Ardensa nem olyan ostoba, hogy
álhírekkel tömi tele a bűnös családok fejét, azért ne éljétek bele túlságosan magatokat.

– Ugyan már, bácsi – ráncoltam a homlokom. – Ardensa mind a négy vérvonal férfi tagját a
birtokra hívta. Ha igaz a hír a játék pár nap múlva elkezdődik, ha nem, ott vér fog folyni.

– Pontosan – biccentett idegesen Hugo bácsi. – Vér fog folyni, méghozzá a miénk. Ti nem
tudjátok, de hét éve, mikor a játék először nem indult el, majdnem kitört a háború. Attól
rettegtem Cormac helyett titeket gyilkolnak majd, de valamilyen csoda folytán egyikőjük sem
eredt a nyomunkba. Viszont ezúttal mi magunk sétálunk az oroszlán barlangjába.

– Nem lesz baj – csitítgatta Mason. – A nagybáty... – Elharapta a mondat végét, mielőtt úgy
nevezte volna az édesanyja és a bátyja gyilkosát, amit az nem érdemelt volna meg. – Cormac
meghalt, a játék pedig újraindul a Mordosa-vérvonal nélkül, mivel annak immár nincs
egyetlen életben maradt potenciális játékosa sem.

Mason és Ethan nem számítottak igazi Mordosa-nak, legalábbis az asztal szemében. Nekik
csupán az édesanyjuk volt a Mordosa-vérvonal tagja, a bűn pedig csak apai ágról öröklődött.
Ethan édesapja hétköznapi ember volt, egy becsületes halász, aki idejekorán meghalt egy
szerencsétlen autóbalesetben. Mason apjáról viszont nem tudtunk semmit. Chloe nénikém
sosem árulta el, még a fiának sem ki volt ez az ember, és élt-e még egyáltalán. Annyiban
azonban bizonyosak voltunk, hogy nem a Mordosa-család tagja, így amit Mason mondott az
valóban igaz volt, apám halálával a Mordosa-vérvonal kihalt.

– Nézd, kölyök – ragadta meg a vállam erősen a bácsi. – Apád egy szörnyeteg volt, az igaz.
Egy alattomos, rejtőzködő szörnyeteg, de el kell ismernünk, hogy rettentően okos is volt.
Vajmi keveset tudok az asztal és a játék működéséről, apád még az anyádat sem avatta be a
részletekbe, nemhogy engem – tárta szét tanácstalanul a karjait. – Mindesetre annyit én is
tudok, hogy az asztal mindent látó szeme elől soha, senkinek sem sikerült elbújnia, kivéve az
apádat. Nem olyan könnyű őt megölni, mint Ardensa állítja.

Megborzongtam a szavait hallva, és összébb húztam magamon az anyámtól örökölt, fekete,

kötött kardigánomat. A kúria egy bizonyos részét nem érték el a lángok, a tűzoltók gyors
munkájának hála, ezért néhány holmit anyám dolgai közül sikerült megmenteni. Nem éppen
mai darabok voltak, ráadásul úgy néztem ki bennük, mint Hugo bácsi az öltönyben. Vékony,
alacsony termet voltam, anyámmal ellentétben, így a ruháiban szinte elvesztem. Ennek
ellenére nem voltam hajlandó mást hordani. Anyám illata rajtuk maradt, ami egyet jelentett az
elveszett otthonnal.

– Bízzunk benne, hogy mégis sikerült neki – szólalt meg halkan Mason. – A játék hamarosan
elindul, és akkor végre megnyugodhatunk, hogy az a szörnyeteg Cormac meghalt. Aztán
otthagyunk mindent a francba, és elutazunk egy sokkal jobb helyre, ahol nem ismer minket
senki.

– Így van – bólintottam reményteljes mosollyal. – Te is tudod, hogy erre szükségünk van.
Haza akarok menni, Hugo bácsi. Meg akarom látogatni anyám sírját, amire tizennégy éven
keresztül egyszer sem adódott lehetőségem.

A bácsi bűnbánóan lesütötte tekintetét. Nem mintha hibáztattam volna, amiért ennyire óvott
minket.

– Le akarom róni a tiszteletemet a nagynénéim előtt – suttogtam lejjebb véve a hangomat. –

Meg akarom köszönni Michael-nek, amiért az életét feláldozva mentette meg az öccsét.

Ezúttal Mason volt az, aki lehajtotta a fejét. Nehéz volt erről beszélni, de épp itt volt az ideje.

– És amit a leginkább látni akarok, az az apám sírja, már ha egyáltalán van neki. Máskülönben
soha az életben nem lelhetek nyugalomra. Sem én, sem a halott szeretteim.

Hugo bácsi néhány pillanatig némán meredt a szembe. Tudtam, mennyire nehéz beleegyeznie
ebbe, elvégre betegesen féltett minket, azonban ezen a ponton már tényleg nem volt más
választásunk. Richmond Ardensa meghívása visszautasíthatatlan volt, ezt mindannyian
tudtuk.

– Akár megölték Cormac-ot, akár nem, mi pár nap múlva eljövünk onnan, világos? – A bácsi
szavai kizárólag nekem szóltak, de azért kórusban feleltünk:

– Világos.

– Helyes – csapta össze a tenyerét. – Na, nyomás az autóba! Indulnunk kell!

– Hé – kiáltottam fel, mikor hirtelen eszembe jutott valami nagyon fontos. – Hol van
Kleopátra?

Hugo bácsi káromkodva rántotta fel a kisbusz ajtaját. Tiffy, a hat éves kislány vigyorogva
nézett vissza ránk, ölében a fekete, keresztes-viperával. A kígyót még annakidején a birtokon
találtam, és azóta is az életem részét képezte.

– Hát szia, szépségem – gügyögtem Kleopátrának, megcirógatva pikkelyes bőrét. Az állat

rögvest érzékelte a jelenlétem és Tiffy öléből azonnal a karjaimba kúszott. – Jól voltál, amíg a
mama távol volt?
Mason és Hugo bácsi ferde szemmel, fintorral nézték végig a jelenetet. Nem kifejezetten
díjazták, hogy a család háziállata egy kígyó volt.

– Kutya legyek, ha azt a dögöt nem jobban szereti, mint minket – dörmögte halkan a bácsi.

Elmosolyodtam, de nem reagáltam a szavaira. Kleopátrát senki sem szerette rajtam és a kis
Tiffy-n kívül.

Miután mindenki beszállt az autóba – Mason a kormány mögé ült, Hugo bácsi mellé, az
anyósülésre – lassan elindultunk, hogy elhagyjuk Rochford-ot.

– Ne duzzogj már, Samantah – szólt a lányra a bácsi, aki láthatóan még mindig haragudott
ránk. – Néhány napot, maximum egy-két hetet fogunk csak ott eltölteni, aztán odamegyünk,
ahová csak szeretnéd.

Samatah arca felragyogott, tengerkék szemeibe újra vidámság költözött.

– Komolyan? Ahová csak szeretném? Egy másik országba is akár?

– Persze, kölyök, amit csak akarsz – legyintett a bácsi. – De most már ne halljak több
ellenkezést, értve vagyok?

Samantah nagyokat bólintott, és hatalmas mosollyal fordult Ethan felé.

– Már tudom is, hová megyünk. Mondjuk Európába – mondta csillogó szemekkel.

Ethan megakadt a billentyűzet nyomkodásában és felvont szemöldökkel meredt unokahúgára.

– Idióta vagy, Samantah. Mert szerinted, most milyen kontinensen vagyunk?

– Hugo bácsi – sikoltott a lány. – Idiótának nevezett, ez a kis görcs.

– Az vagy, nem? – kérdezett vissza a bácsi, mire mindenkiből kitört a nevetés.

Samatah sértődött arckifejezéssel dőlt hátra, és gyilkos tekintettel meredt maga elé, miközben
a kisbusszal kiértünk a főútra.

Alig két perce utaztunk, mikor Mason panaszosan felnyögött.

– Rene! Ez a dög már megint a lábam köré tekeredett.

Lehajoltam, és valóban, az ülés alatt Kleopátra szundított.

– Hagyd békén, csak alszik!

– Igen? – nézett rám dühödten a visszapillantón keresztül. – És szerinted így tudok normálisan
vezetni?

Időközben Samantah és Ethan újabb vitába kezdett, Tiffy pedig üvöltve énekelt az alvó
kígyónak, hogy az szépeket álmodjon. Egyszóval az autóban teljes káosz uralkodott.

– Nem értem mi bajod van vele. Szeret téged, máskülönben nem aludna folyton a lábadnál.
– A frász kerülget tőle – nyafogott Mason. – Komolyan miért nem születhettem egy normális
családba?

– Nincs olyan, hogy normális, kölyök – szólalt meg Hugo bácsi, miközben letekerte az
ablakot és rágyújtott egy újabb cigarettára. – A világon kizárólag elcseszettek vannak, csak
éppen valaki kevésbé, míg mások annyira, mint mi.

– Köszi bácsi, ezzel most megnyugtattál.

Tiffy még hangosabbra vette a hangerejét, s mellé dobolni is kezdett a lábával. Néha csinált
ilyeneket, pont olyan fura volt, mint én, annak idején. A lányt nem kötötte hozzánk vérségi
kapcsolat. Hugo bácsi egyik hazalátogatása alkalmával betért az árvaházba, és néhány nappal
később az akkor még újszülött Tiffy-vel a karjaiban tért vissza. Akárhányszor rákérdeztünk
miért csinálta ezt, mindig ugyanazt a választ kaptuk:

– Büdös kölykök. Nem mindegy az nektek? Ez a vezeklésem, legyen elég ennyi.

Hogy a bácsi miért vezekelt már évek óta senki sem tudta, mindenestre akármi is történt a
múltjában a tűzeset után egy-két évvel, olyan mély nyomot hagyott benne, hogy az
intelligens, mindig pedáns férfiból egy lecsúszott alkoholista vált.

– Tiffy – fordult hátra Hugo bácsi, nyakán kidudorodó érrel. – Kölyök, ha nem maradsz
nyugton, kilógatlak az ablakon!

A kislány egy ideig némán emésztette a fenyegetést, mialatt két, copfba fogott szőke haját
húzogatta, majd szélesen elvigyorodott.

– Pisilnem kell – jelentette ki nemes egyszerűséggel.

Hosszasan felsóhajtottam, mikor Hugo bácsi sokadjára kezdett néma átkozódásba.

– Nem vittétek el a mosdóba, mielőtt elindultatok?

Kérdésemre Mason és Hugo összenéztek.

– Nem mondta, hogy vécére kell mennie, így elfelejtettük. Nagyobb gondom is volt ennél,
kölyök. Ne sanyargass! – suhintott felém, szenvedő arckifejezéssel.

Fejcsóválva fordultam a kislány felé.

– Nem sokára odaérünk, gyönyörűm. Mit gondolsz, kibírod addig?

Tiffy bólintott, mire megkönnyebbülten dőltem hátra az ülésen.

Olyan hihetetlennek tűnt, hogy alig négy kilométer választott el a szülőfalumtól, miközben
mindig is úgy éreztem, mintha egy világ lett volna köztünk. Nem biztos, hogy készen álltam a
visszatérésre, de nem is hiszem, hogy valaha is készen fogok. Túl kellett esnem rajta, itt volt
az ideje szembenéznem a múltammal.
Libasorba rendeződve léptünk be az Úr házába, miközben az ájulás kerülgetett. Érkezésünkre
többen összesúgtak, rosszalló pillantást vetetettek ránk, de ez nem tartott tovább pár
másodpercnél.

– Vajon elegendő-e az, ha csupán megbánjuk a bűneinket?

Pierre atya, a francia származású lelkész az emelvényen állt, harsogó hangja visszhangzott a
templom magas falai között. A torkomat fojtogató érzés kapta el, ahogy helyet foglaltunk a
leghátsó sorok egyikében. Bár előrébb is akadt szabad hely, nem akartunk a tömeghez
kacsolódni, jóllehet, a tömeg sem akart minket.

– Nem elég, testvéreim – kiáltotta Pierre atya a választ. A mondatban volt egyfajta kemény él,
amire többen megrezzentek a jelenlévők közül. Az első széksorokban helyet foglalók még
hátra is hőköltek, mintha pofonként csattant volna rajtuk az atya felelete. – Lelkünk
legmélyebb bűnbánatával kell fordulnunk az Úrhoz. Őszinte bűnbánatot kell gyakorolnunk,
akkor Isten megbocsát nekünk. Ahogy nekünk is meg kell bocsátani azoknak, akik vétkeztek
ellenünk.

Hugo bácsi halkan felhorkantott. Bár ragaszkodott hozzá, hogy minden vasárnap templomba
járjunk, ő maga már régen nem hitt Istenben, noha ezt hangosan sosem vallotta volna be.
Ahogy korábban mondta, az ő lába már félig a sírban volt, de minket, fogadott gyermekeit
szerette volna a lehető legtisztességesebben felnevelni, még ha ez azzal is járt, hogy végig
kellett ülnie a szentmiséket. A bácsi ritkán értett egyet Pierre atya szavaival. Először is,
szerinte a világon nem léteztek ártatlanok, vagy ha mégis, hát ő még nem találkozott egyel
sem. Másodszor pedig véleménye szerint, nem lehetett minden bűnt megbocsátani, és inkább
érzett igaz haragot a szívében, mint hamis feloldozást. Mélyen egyetértettem a szavaival.
Míg mások menedéket találtak Isten házában és nyugalmat éreztek a szívünkben, addig én
pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Ridegnek, frusztrálónak tartottam a templomot, s bár
jómagam is megnyugvásért jöttem, azt sosem kaptam meg. Nagyon szépen hangzott Pierre
atya prédikálása, de a saját bőrömön tapasztaltam, hogy miképp az emberek mindig ítélkezni
fognak és sosem bocsátanak, addig Isten sem könyörül meg mindenkin, bármekkora
bűnbánatot is gyakoroljon a vétkes. Megértettem ezt, de valahol mélyen azt reméltem Isten
képes arra, amire én nem. Megbocsát annak is, aki saját magának sem képes megbocsátani.
Ám akármennyit is könyörögtem felé, sosem hallgatott meg. Az Úr és én már régóta hátat
fordítottunk egymásnak, és nem egyszer kaptam azon magam, hogy haragszom Istenre. Ennek
ellenére részt vettem a miséken, de mindegy egyes alkalommal hátul ültem, a kezeimet pedig
sosem emeltem imára. Némán hallgattam az atyát, anélkül, hogy egyszer is kimondtam volna
az Úr nevét.

– Mindannyian Isten gyermekei vagyunk, az ítélkezés pedig nem a mi feladatunk.

Ezúttal Mason horkantott fel az atya szavaira, mire Hugo bácsi reflexből tarkón vágta. A
gyerekek szájuk elé tett kezekkel kuncogtak, majd összébb húzták magukat Pierre atya
figyelmeztető pillantására. A bácsi mellett ő volt az egyetlen felnőtt, kire a faluban
számíthattunk. Mivel a templom az árvaházzal volt szomszédságban, a lelkész rengetegszer
volt jelen az ott töltött éveink alatt.
A mise végeztével megvártuk, hogy a hívők kivonuljanak a templomból. Igyekeztünk
figyelmen kívül hagyni sugdolózásukat. Elég nehezen ment.

– Volt bőr a képükön visszajönni ide – dörmögte egy öregasszony a másiknak. – Én mondom,
rossz szerencsét hoznak a falura. Amilyen az apja olyan a lánya is.

Ökölbe szorított kézzel meredtem magam elé, a körmöm melletti bőrt kapargálva.

– Pont olyan pszichopata valóban – bólogatott a mellette haladó. – Emlékszel a kicsi

Elisabett-re? Szegény gyermek miken ment keresztül miatta.

– Terrorban tartotta a társait – sopánkodott az asszony. – Felnőttként még rosszabb lehet.

Felugrottam és dühtől remegő testtel meredtem feléjük. Nagy szemeket meresztve bámultak
vissza rám, tekintetükben a félelem halvány jeleivel. Ám mielőtt megszólalhattam volna
Mason megragadta a csuklómat, Hugo bácsi pedig undorodó arckifejezéssel illette őket.

– Álszent vén banyák. Percekkel korábban még a megbocsátásért imádkoztatok, most meg
egy áratlan lány felett törtök pálcát.

– Na, de kérem – hőkölt hátra az egyikük. – Hogy merészel ilyen hangnemben beszélni
velünk?

– És maga hogy merészelte ilyen csúnyán lehordani a gyermekemet?

Melegség költözött a szívembe, és a harag tova is szállt. Mason mosolyogva karolta át a

vállamat, miközben észrevettük, hogy Pierre atya lépkedett felénk. Vissza kellett volna
fognunk Hugo bácsit, de ez már nem az a pont volt, ahol ezt megtehettük. Hullámzó
mellkassal pattant fel a helyéről farkasszemet nézve a támadóinkkal.

– Ártatlan, mi? – gúnyolódott a fekete kendős asszony. – Az áldozatai nem ezt mondanák.

– Bolond vénasszony – köpte a szavakat a bácsi. – A felét sem bírta volna ki annak, amit ez a
lány abban az időben átélt. Azok a gyerekek gonoszkodtak vele, ő pedig az elszenvedett
trauma miatt így reagált, de azóta felnőtt, és sikerült leküzdenie ezt. Egyébként meg miféle
áldozatokról beszél? Ugyan mi történt velük néhány karcoláson kívül? Egyszerű gyerekcsíny
volt az egész, nem több.

Sokkal több volt annál. A két asszonynak valamilyen szinten igaza volt, és ennek Hugo bácsi
is tudatában volt.

– Persze arról nem tesznek említést, hogy azok a bizonyos áldozatok miket tettek – szólt
közbe fintorogva Samantah, miközben frissen festett körmeit nézegette. – Szadista
kisgyerekek voltak, jobb, ha tőlem tudják.

– Még a legtaknyosabb is ilyen hangnemet enged meg magának egy idősebbel szemben –
fújtatott az asszony. – Szép kis nevelés, mondhatom.
A bácsinak azt hiszem ez volt az utolsó csepp a pohárban. Legalábbis ökölbe szorított keze
nem sok jót ígért.

– Hugo. Remélem, nem az Úr házában akarsz vitatkozni!

Pierre atya állt meg mellettünk, fekete reverendájában, kezeit maga előtt összekulcsolva
tartva.
Erősen kopaszodott, és talán felszedett néhány kilót, de ezen kívül semmi sem változott.
Mintha el sem mentem volna innen.

– Ezt a híveinek mondja, atyám – morogta a bácsi.

Pierre tiszteletes komoly tekintettel bólintott, majd az említettek felé fordult.

– Beszéltünk korábban arról, hogy egyedül Isten ítélkezhet. Ezeknek a gyerekeknek

Canewdon az otthonuk, maguk pedig kötelesek ebbe beletörődni.

– Bocsánat, atyám – húzták fel sértődötten az orrukat, majd egy utolsó, undorodó pillantást
vetve rám elhagyták a templomot.

– Öt percet kapsz, kölyök. Odakint várunk!

Hugo bácsi anélkül intézte hozzám a szavait, hogy rám vagy az atyára nézett volna, majd
sorba rendezve a többieket a két asszony után indult, magamra hagyva az atyával. Remélem,
odakint nem folytatják a vitát!

– Látom, Hugo még mindig nem kedvel engem. Úgy rohant el, mintha kergették volna –
mondta az atya tréfásan, a bácsi után nézve.

Bocsánatkérő mosolyra húzódott a szám.

– Nem arról van szó, hogy magát nem kedveli. Éppen csak...

– Tudom, lányom – vágott a szavamba. – Tudom én, nem kell magyarázkodnod. Inkább azt
mond meg, te hogy vagy. Hogy-hogy visszatértek, Rene?

– Azt mondják az apám meghalt – vallottam be az igazság egy részét.

A tiszteletes szemei elkerekedtek.

– Fogadd őszinte részvétemet, gyermekem!

– Nem szükséges, atyám – vontam vállat. – Ő egy szörnyeteg volt, nem férj, de főleg nem egy
apa. Tudja, mióta meghallottam a hírt attól rettegek, hogy nem igaz. Attól félek, hogy
mégsem ölték meg, és az apám életben van.

– Na de lányom – kezdett volna bele a prédikálásba, csakhogy nem hagytam.

– Maga is tudja miféle bűnt követett el. Tőlem aztán Isten megbocsáthat neki, én biztosan
nem fogok. Remélem a pokolra került!
Igazából biztos voltam benne. A mi családunk tagjai, a legkisebbtől a legnagyobbig mind
odakerültek, legalábbis, ha az édesapjukat vérségi kapcsolat fűzte a Mordosa-vérvonalhoz. A
bűn öröklődött, ezért bármilyen szentként éltük is az életünket, a pokolnál feljebb nem
juthattunk. Igazságtalan volt, de bele kellett törődni. Azt hiszem Hugo bácsi és jómagam
többek között ezért is fordítottunk hátat az Úrnak.

– Néha úgy érzem fojtogatnak, tudja? – motyogtam, remegő kezeimet a torkomra téve. –
Utána kell járnom, valóban meghalt-e. Ha a saját szemmel látom majd a sírját, akkor
elhiszem, és akkor ez a szorító érzés is megszűnik talán.

Az atya csóválni kezdte a fejét.

– Addig nem fog megszűnni, amíg ilyen nagy harag van benned saját magaddal szemben –
mondta halkan a fejemre, majd a mellkasomra bökve. – Itt kell rendbe tenned a dolgokat,
különben az a fojtogató érzés egyszer majd tényleg végez veled.

Tudatában voltam ennek, ugyanakkor Pierre atyának még csak sejtelmese sem volt semmiről.
Nem tudta mi állt a háttérben, épp ezért nem volt könnyű azt tenni, amit tanácsolt.

– Három nap múlva lesz az öcséd megemlékezése – suttogta bizonytalanul az atya, mire a
szívem egy pillanatra megszűnt dobogni. Ujjaimmal görcsösen kapaszkodni kezdtem a székbe
nehogy összeessek. – Eddig egyszer sem jöttél el, szeretném, ha ezúttal te is itt lennél.

Szorosan lehunytam a szemeimet. November tizenhatodika. Sosem fogom elfelejteni a napot,

amikor minden összeomlott. Való igaz, az atya minden évben megemlékezést tartott, de erre,
az ott dolgozott nővéreken kívül senki sem jött el. Kivéve Hugo bácsit, aki ezen alkalomból
hajlandó lett volna magával hozni Canewdon-ba, de minden alkalommal visszautasítottam.
Nem azért, mert nem szerettem volna, egyszerűen csak nem volt bátorságom hozzá. Az egész
olyan valóságossá vált volna, mint egy búcsú, amire még nem álltam készen.

– Mennem kell, atyám – szólaltam fel hirtelen, mire Pierre atya felsóhajtott. – Hugo bácsi már
vár engem, még rengeteg a dolgunk.

– Sokáig maradtok?

– Fogalmam sincs – vallottam be őszintén. – De mindenképpen látni fogjuk még egymást,

atyám.

– Helyes – biccentett. – Anyád sírjánál éppen ma reggel voltam, virágot vittem neki. Örülni
fog, hogy a gyermeke végre meglátogatja.

Nagyot dobbant a szívem, miközben keserű mosolyra húzódott a szám.

– Nem hiszem, atyám. Anyám csak akkor lenne boldog, ha Lucas-sal az oldalamon jelennék
meg előtte. A lelki nyugalmat én már nem tudom elvinni neki.

A tiszteletes tekintetében szomorú fény villant.

– Édesanyád azért nem nyugodhat békében, mert az életben maradt gyermeke lemondott a
saját békéjéről.

Hogy lemondtam?
Talán tényleg ez volt a helyzet. De hát hogyan is érdemelhettem volna békét, a történtek után?

– Hűha, Hugo bácsi – füttyentett Samantah. – Szépen felújítottad ezt az ősrégi monstrumot.
Egyáltalán nem úgy néz ki, mint az emlékeimben.

– Pelenkás voltál, milyen emlékekről beszélsz, te hibbant – forgatta a szemeit Ethan, majd
nem törődve a lány haragjával kipattant az autóból.

Mikor már mindannyian kiszálltak csak én maradtam az autóban, Kleopátrával az ölemben.

Nem szóltam senkinek, de a mellkasomban olyan erős szúrást éreztem, hogy azt hittem
menten elájulok. Olyan furcsa volt az egész, de mintha minden porcikám azt üzente volna,
hogy menjek el a birtokról, vissza a faluba, esetleg a templomba. Minden bizonnyal csak a
stressz miatt éreztem így, mert valahol mélyen nagyon nem akartam itt lenni. Megpróbáltam
hát mélyeket lélegezve leküzdeni a szorító érzést, és érkezésünk óta először körbenéztem. A
birtok olyan hatalmas volt, hogy nem lehetett belátni a végét. A nagy, füves területen csupán a
középen elhelyezkedő Boszorkány-torony, és velünk szemben, a távolban álló Ardensa-kúria
körvonalai látszódtak. Embereknek nyoma sem volt a közelben, ami nagy szerencse volt, mert
így nyugodtan kipakolhattunk. A többi vérvonal valószínűleg még nem szerzett tudomást
érkezésünkről.

– Szóval ez az a híres Boszorkány-torony? – ámuldozott Ethan az említett építmény felé

nézve. Különös energiát sugárzott magából. Mintha mindent, ami körülötte volt magához
akarta volna vonzani.  Persze könnyen megeshetett, hogy ezt a vonzást egyedül én éreztem.

– Egy romos épület, a tetején egy apró ablakkal. Mi ebben olyan érdekes?

Samantah fintorgására, Ethan csak lesajnáló pillantással jutalmazta.

– A toronyban jelenik meg a Sátán asztala, minden hetedik év novemberében.

Amit Ethan mondott, igaz volt. Még az őseink építették fel a kúriákat a torony köré, s azóta is
ez volt az otthona a négy vérvonalnak.

– És az asztal most is ott van? – villant fel kíváncsian a lány tekintete.

– Természetesen nem – sóhajtott Ethan. – Az asztal mindaddig láthatatlan, amíg dolga nem
akad.

Samantah unottan hátra dobta a haját, és a Mordosa-kúria felé sétált. Egy ideje már én is azt
néztem, egy kicsit sem érdekelt a torony, vagy a többi őrültség.
Élt bennem a halvány emlék, hogy a régebbi időkben az épület fehér vakolata már itt-ott
lepotyogott, és az ablakokat jó pár helyen deszkákkal foltozták be. Akkoriban borostyán
kúszott fel a kúria falára, mostanra ezek azonban mind eltűntek. Az ütött-kopott bejárati ajtó
helyére egy vadonatúj matt-fekete darab költözött, melyhez apró csigalépcső vezetett.
Lehunytam a szemem, ahogy felderengett előttem a kép, mikor sikoltozva rohantunk le
onnan.

– Rosszabbra számítottam.

Mason karbatett kezekkel dőlt a kisbusz oldalának, szemeit a kúriára szegezve.

– Azt hittem hányni fogok, ha meglátom ezt a helyet, de az apró dühön kívül nem érzek
semmit.

Értettem, amit mond, mert én is hasonlóképpen éreztem. Végül is nem a kúria volt a bűnös,
hanem az, aki felgyújtotta. Hogy aludni képes leszek-e majd a falai között azt még egyelőre
nem tudtam.

– Bocs, hogy miattam mindannyian ide kényszerültetek – suttogtam. – Ha én nem lennék...

– Hé – kiáltott rám Mason, beugorva mellém az ülésre. – Nem csak te vártad, hogy valaki
végre megtalálja azt a szörnyeteget és végezzen vele. Nem tudnék addig tovább lépni, amíg
meg nem bizonyosodtam a haláláról. A kölykök még nem is látták hol születtek. Épp itt volt
az ideje, akkor is, ha nehéz.

Bizonytalanul bólintottam, majd elfogadva a segítségét kikászálódtam a kisbuszból.

– Na, ti átokfajzatok – tette csípőre a kezét Hugo bácsi. – Menjünk, rakodjunk le odabent!

Szinte egy emberként ragadtuk meg a bőröndjeinket és nagy levegőt véve közelítettük meg a
bejárati ajtót. Megvártuk, amíg Hugo bácsi komótos léptekkel felcammogott utánunk a
lépcsőn, majd a zárba téve a kulcsot elforgatta benne.

– Csak utánad, kölyök – biccentett a fejével, és szélesre tárta az ajtót.

Tizennégy év után először léptem át a kúria küszöbét. Remegő lábaim, mintha önálló életre
keltek volna, maguktól vittek előre. Ahogy a többiek befurakodtak, és az ajtó nagy erővel
becsapódott mögöttünk hirtelen szédülés fogott el. Az előtér furcsán üresnek tűnt: magas,
világos falak váltották át a korábbi, sötétvörös tapétát. Az étkező, amely rögtön az előtérből
nyílt pont olyan hatalmas volt, mint amekkorára emlékeztem. Bár minden bútordarab új volt,
és modern, én csak a régi képet láttam magam előtt. Ahogy a hosszú, barna faasztal mellett
jókedvű kacagások között étkezünk. A nénikéim és az anyám játékos dorgálással próbált
rendet tartani közöttünk, miközben az apám és Hugo bácsi elmélyülten beszélgettek.

A falnak támaszkodva próbáltam mélyeket lélegezni, amíg a két kamasz és Tiffy felrohantak
az emeletre elfoglalni a szobájukat. Kicsik voltak még, mikor a tragédia megtörtént, nekik ez
a kúria csak egy a sok közül. Ha volt is bennük rossz érzés, elfojtották magukban, s nem
törődtek vele. Mason és én azonban nem voltunk képesek mozdulni, az emlékek szinte gúzsba
kötötték a testünket, legalábbis az enyémet biztosan.
Hugo bácsi aggódó pillantást vetett ránk, noha rajta is látszott, hogy nem volt éppen a legjobb
állapotban. Hajlamos voltam elfelejteni, hogy akkor éjjel a legjobb barátját veszítette el, már-
már testvérét. Neki legalább annyira fájt apám árulása, mint nekünk.

– Meg kellene beszélnünk, mi legyen a kúriával – köszörülte meg a torkát, miután hangja
elrekedt. – Ez a ti örökségetek, ezért ti döntötök felette. Nekem úgy is jó, ha eladjátok, és a
pénzt elosztjátok magatok között. Vagy akár maradhat a tulajdonotokban is...

– Eladjuk – vágtam a szavába elkomorodva. Szemeimbe rideg fény költözött, úgy meredtem a
bácsira. – Eladjuk, és a pénz a tiéd lesz. Sokat tettél értünk, itt az ideje, hogy visszafizessük
valamivel, még ha ez nevetségesen kevés is érte.

Mason határozottan bólintott, miközben sűrűn pislogva nézett Hugo bácsira. A könnyek
gyanúsan fénylettek a szemeiben.

– Kölykök – sóhajtott fel. – Akkor sem fogadnám el, ha elveszteném az összes vagyonomat.
Ahogy mondtam, ez a ti örökségetek, azt tesztek vele, amit csak akartok. Azonban ezt jobb
lenne minél hamarabb eldönteni, hogy a napokban tudjak intézkedni. Valószínű, hogy a másik
vérvonal nem engedne ide egy idegen családot sem, ezért gyanítom, közülük akarja majd
megvenni valaki.

– Azt hittem már lezártam magamban a múltat – nevetett fel hirtelen Mason, kezét
végighúzva az ajtófélfán. – De amint beléptem ide, rájöttem, hogy rohadtul nem zártam le
semmit.

– Negyvenhat éves vagyok, kölyök, de még mindig a múlttal álmodok. Attól, mert nem
veszünk róla tudomást, az még ott liheg a sarkunkban.

– Tehát azt mondod, sosem leszek képes hátrahagyni?

– Ha összeszeded magad és tanulsz a hibámból, akkor képes leszel. Vagy csinálhatod azt,
amit én. A válladra teszed a terheket és egy életen át cipelheted azokat, arra várva, hogy
egyszer összenyomjon.

Hugo bácsi beljebb sétált az étkezőbe, és a bőröndjét az asztalra csapva előhúzott belőle egy
üveg sört.

Egy rövid pillanatra elfeledkeztem a problémáimról, és homlokráncolva meredtem az

irányába.

– Tudod bácsi, az a teher néha könnyebbé válik, ha megosztjuk azt valakivel. Ezt te magad
mondtad, mikor a sokadik pszichiáterhez küldtél. Tehát, mikor fogod végre elárulni nekünk,
mi történt a múltban?

– A szemem előtt égtek porrá, akiket családomnak hívtam – felelte sötéten, miközben nagyot
húzott a sörből. – Ez talán nem elég?

– Nem – csóválta a fejét Mason. – Akkor még nem voltál ilyen állapotban.  Amikor évekkel
később eljöttél értünk, már teljesen más emberként jelentél meg előttünk. Történt valami, és te
nem árulod el mi.
– Láttál már olyan bűnöst fiam, aki dicsekedett volna a vétkeivel?

– Légy szíves, ne gyere ezzel a ködös dumával – sóhajtottam fel fáradtan. – Emlékeztetnélek,
hogy bár én és Mason már felnőttünk, még van három másik, akiért felelősséget vállaltál. Ha
így folytatod, nem fogod tudni megadni nekik azt, amire szükségük lesz. Tiffy még csak hat
éves.

– Mondjátok csak, mire ez a hirtelen jött aggodalom?

– Alig öt perce érkeztünk meg, de te már iszol. Pedig a vasárnapokat általában tiszteletben
tartod.

– Rendben – emelte fel a kezeit védekezően, majd lecsapta az üveget az asztalra. – Akkor
nem iszok. Így rendben van?

Pont, mint egy gyerek. Szemrehányó pillantást küldtem felé, nem mintha különösebben
meghatotta volna.

– Üljetek le kicsit – bökött az asztalra. – Beszélnünk kell!

Mason és én sokatmondó pillantást váltottunk, majd helyet foglaltunk az asztalfő két oldalán
és vártuk, hogy a bácsi beszélni kezdjen.

– Cormac sosem avatott be a vadászat részleteibe, de néhány dologról azért tudomásom van.
Úgy érzem meg kell vitatnunk, ha már egyszer visszatértünk ide. Elvégre néhány nap, és lehet
újra felbukkan az asztal, éppen a szemközti toronyban.

Nocsak.
Karba tett kezekkel dőltem hátra és kíváncsian vártam a folytatásra. A bácsi eddig soha nem
beszélt ezekről, akármennyit is kérdeztük.

Mélyet sóhajtott, két kezét a tarkójára téve.

– Az, hogy az asztal november melyik napján bukkan elő, sosem lehet tudni. Talán legelső
éjjelén, talán egy héttel később. Annyi bizonyos, hogy a Boszorkány-toronyban jelenik meg,
ahová a négy legidősebb képviselőt hívja.

– Kik ezek az emberek most? – szólt közbe Mason a székkel hintázva.

– Az Ardensa-vérvonalnál Richmond. A Vendorius-családnál Vincent, de a Persisius-oknál

fogalmam sincs. De végül is nem ez a lényeg. Nem biztos, hogy ők lesznek a kiválasztottak, a
játékosokat az asztal véletlenszerűen válogatja. A lényeg, hogy az illető férfi nagykorú
legyen.

– Az utolsó vadászat a tűzeset előtt vagy után lehetett?

– Fogalmam sincs, kölyök – morogta a bácsi. – Cormac akkor már régóta eltünedezett, tehát
könnyen lehet, hogy előtte, de az is megeshet, hogy utána. Ez megmagyarázná, hogy tudott
csak úgy eltűnni a börtönből. Elvégre a préda és a vadász különleges képessége, hogy egyik
helyről a másikra ég.

– Mi az, hogy ég?

Mason értetlenkedve csóválta a fejét.

– Megkapják az asztal különleges képességeit. Ahogy az a tűzön keresztül utazik, úgy hét
napig a játékosai is. Bárhová, ahová csak akar, és akkor, amikor csak akarja. Ne kérdezzétek,
hogy is kell ezt elképzelni! Cormac sosem fejtette ki részletesebben.

– Na jó, de így hogy találják meg a másikat hét nap alatt? Elvégre a világ bármely pontjára
utazhatnak másodpercek alatt. Lehetetlen bújócskának hangzik – horkantottam fel kétkedve.

– Mondtam már, az asztal összes képességét megkapják. A vadász érzékeli a másik jelenlétét,
főleg, ha az a közelben járt. A vadásznak elég csak egy rövid másodpercre megpillantania a
prédát, és az onnantól kezdve az nem mehet sehová. Megszűnik a képessége, a vadász
elkapta. Ha sikerül leszúrnia a véres tőrrel, a vadász nyert.

– És ha nem sikerül? Vagy, ha mondjuk kifut az időből?

– Akkor a préda kerül ki győztesen.

– Tegyük fel, hogy apám volt az egyik játékos...

– Biztos, hogy ő volt – szólt közbe a bácsi. – Vagy tán tudsz másik férfi Mordosa létezéséről
is?

– Oké, szóval biztos, hogy játszott. A játék vagy akkor kezdődött, mikor a börtönben volt
vagy előtte, de bárhogy is legyen, egészen idáig életben maradt. Tehát annak idején neki
kellett nyernie.

– Hát igen – simított végig az állán Hugo bácsi. – Azonban nem hallottunk temetésről
akkoriban, egyik család sem gyászolt. Úgyhogy teljes rejtély, mi lett annak a játéknak a vége.
Bármi is volt, Cormac el tudta intézni, hogy a következő játékra az asztal ne vegye észre. És
ez meg is történt, az asztal teljesen megzavarodott. Cormac életben volt, de nem látta. A
Mordosa-k játékban voltak, de nem volt kit az asztalhoz hívnia. Őrült egy helyzet.

– De hogy a francba csinálhatta?

– Kérdezz könnyebbet kölyök! Ahogy nem tudjuk miért gyújtotta fel a kúriát, úgy azt sem mit
művelt az asztal háta mögött.

– Az öcsém megölésében is szerepet játszott. Ebben biztos vagyok.

– Eltűnésében, Rene – hangsúlyozta ki az eltűnés szót Mason. – Eltűnésében.

Újra témánál voltunk. Beszélhettem volna nekik az átokárnyról, de Hugo bácsi már évekkel
ezelőtt kifejtette erről a véleményét: azt mondta humbug az egész, ahogy maguk a
boszorkányok is. Egyedüli erőként a Sátán hatalmát ismerte el, és a pokol létezését. Ezen
kívül semmilyen természetfeletti erő letézésében nem hitt, így nem is erőltettem a témát. Nem
hiányzott, hogy esetleg a pszichiátriára zárasson.

– Nem értem, miért csinálod ezt – csóválta dühösen a fejét Mason. – Egyedül neked lehet meg
a reményed, hogy a testvéred talán életben van, erre halottként kezeled.

Veszekedhettem volna vele. A fejéhez vághattam volna, hogy a remény csak egy valamire jó,
önmagunk lassú és fájdalmas megölésére, de ahogy oly sokszor már az évek alatt, inkább
visszavonulót fújtam. Mason-nek túl nagy volt a fájdalma ahhoz, hogy megértsen engem, és
nekem is az enyém, hogy ezt viszonozni tudjam.
Hugo bácsi felváltva kapkodta köztünk a pillantását, de bölcsen a hallgatás mellett döntött. A
beszélgetésnek ezzel vége szakadt.
Szó nélkül keltem fel az asztal mellől és a kijárat felé vettem az irányt.

– Hová-hová?

– Szétnézek kicsit – szóltam vissza a vállam fölött a bácsinak. – Ha megkérhetnélek, azt az

üveg sört tényleg ne idd meg! Később szeretnék elmenni a temetőbe.

– Igenis asszonyom – kiáltott utánam gúnyosan, mire halványan elmosolyodtam.

Majd mikor kiértem a mosolyom lelohadt, és eszeveszett tempóban kezdtem futni, minél
távolabb a kúriától. Unokafivéremhez hasonlóan én sem álltam készen a múltam lezárásához,
bármennyire is reménykedtem benne. Elég volt csak belépnem a régi otthonom kapuin, és
minden rossz emlék a felszínre tört.

Olyan sokáig rohantam, hogy észre sem vettem milyen messzire kerültem a Mordosa-kúriától.
Egészen a szemközti Ardensa-család területére tévedtem, pontosabban annak határához.
Tátott szájjal bámultam a távolban lévő tavat, ami gyerekkorom egyik legmeghatározóbb
helyszíne volt, és amit mostanáig el is felejtettem.

A Boszorkányok temetője.

A tó olyan sötét volt, mint az éjszaka, és mélységéről egyenesen azt állították, hogy a
pokolban ért véget. Egy időben több falubeli látogatta a helyet, mostanra azonban mindenki
messziről kerülte. Úgy hírlett ugyanis, hogy a meghalt Canewdon-i boszorkák szellemei
lakoztak a tó fenekén, áldozataikra várva. Aki bemerészkedett a vízbe soha többé nem jöhetett
a felszínre, a boszorkányok megragadták, s örökre lehúzták a mélybe. A meséhez hozzá
tartozik, hogy egyedül a bűnös lelkek maradhattak fent a felszínen, azokra ugyanis a
boszorkáknak nem volt szükségük.
Mondanom sem kell, a fekete tó engem olyan lágyan ringatott a felszínen, mint egy
védelmező anya a gyerekét, a sötét lelkem szinte eggyé vált a vízzel.

Egy pillanatra eszembe jutott, hogy újra megmártózom benne, de ahogy megéreztem a
novemberi idő hideg leheletét azonnal meggondoltam magam. Megrázkódva húztam össze
magamon a kardigánomat és az Ardensa-kúria felé meredtem. Nem volt tanácsos ilyen közel
jönnöm hozzájuk egyes-egyedül. Az épület semmit sem változott a miénkkel ellentétben,
talán csak fényűzőbbnek nézett ki a körülötte lévő kert és a megannyi luxusautó. Richmond
Ardensa családja már több játékot is megnyert. A nagyapja, az apja, és maga Richmond is.
Nem csoda hát, hogy ennyi vagyonra tett szert az évek során. Noha nekem nem lett volna
gusztusom abból az ételből enni, amit abból a pénzből fizettem, amit mások megölésével
szereztem, de hát kinek a pap, kinek a papné. A mi családunk egy időben nagyon erős és
esélyes játékosokból állt, majd a nagybátyáim megszakították eme hagyományt, és inkább a
halált választották. Az egyikük Samantah édesapja volt, a másiknak még nem volt gyermeke.
Nem akart kockáztatni azzal, hogy felesége esetleg fiúgyermeket hoz majd a világra. Az
Arndensa-vérvonal bezzeg szépen növekedett. Fogalmam sem volt, hogy a fenébe csinálták,
de nem győztek fiúkat hozni a világra. Fintorra húzódott a szám, mikor a távolból megláttam
az egyiküket, legalábbis minden bizonnyal az egyikük fia lehetett. Egy nagyjából Tiffy-vel
egyidős, sötétszőke, bongyor hajú fiúcska közeledett a tó felé, kék kezeslábasban.

– Ezt nézd, Kleopátra – szóltam, az időközben mellém sikló kígyóhoz. – Kabát nélkül ilyen
hidegben.

Az állat sziszegve bólogatni kezdett, mintha értette volna, amit mondtam neki.

A fiú kezében valamiféle játék lehetett, de ekkora távolságból nehéz volt megállapítani, hogy
mi.

Talán egy kis hajó – tippeltem meg, miután a gyermek beletette azt a vízbe. Egy hirtelen jött
sugallatra eszembe jutott az öcsém. Lucas is nagyjából ennyi idős volt, mikor eltűnt. Egy
ideig érdeklődve figyeltem a jelenetet, de aztán a fiú vészesen közel merészkedett a tóhoz,
miközben hajóját tologatta a vízben. Nem minden aggodalom nélkül pillantottam körbe, de
legnagyobb csalódásomra senki sem tartózkodott a közelben, a baj pedig egy pillanat alatt
megtörtént. Ahogy a gyermek előrébb lökte a hajót a lába megcsúszott és beleesett a fekete
tóba.

Nem tétováztam, majdhogynem önkívületi állapotba kerültem. Olyan tempóban szaladtam

felé, hogy majdnem orra buktam, miközben lelki szemeim előtt az öcsém arca lebegett. Egy
szökkenéssel ugrottam utána a jéghideg vízbe, ami egy pillanatra ledermesztette a szívemet, a
végtagjaim pedig görcsbe rándultak. Kellett egy kis idő, hogy magamhoz térjek, és a víz alatt
ki tudjam nyitni a szemem. Ekkor megláttam a kalimpáló fiút, ahogy az életéért küzd, s
rögvest felé úsztam. A gyermek egyre több vizet nyelt, féltem, hogy nem érek oda időben, de
szerencsére nem volt nagy távolság köztünk, így azonnal megtudtam ragadni és egy
mozdulattal a hátamra emeltem. Már majdnem felkiáltottam, hogy ne aggódjon,
megmenekült, mikor a lábam ismételten görcsbe rándult. Immár nem csak a fiú, de az én
életem is veszélyben volt. Összeszorult a szívem, bepánikoltam.

Tarts ki, Lucas!

Akaratlanul is az öcsémre gondoltam, nem akartam elhinni, hogy őt sem tudom megmenteni.
A sírógörcs kerülgetett, mikor kiáltásokat hallottam, majd egy nagy loccsanást.
Valaki beugrott utánunk a vízbe. Láttam, ahogy ez az illető gyors tempóban közeledett felénk,
majd megragadta a gyermeket és a hátára tette, s belém karolva elkezdett úszni a felszín felé.
Köhögőroham közepette kapaszkodtam a megmentőnkbe, miközben elértük a tó peremét.
Nagy nehézségek árán kiemeltem magam a vízből, ahogy a másik kettő is, majd lihegve
terültem el a fűben, a mellkasomat fogva, és a torkomat megállíthatatlan kacagás fogta el.

Sikerült.

Na, nem nekem hála, de a lényeg, hogy a fiú megmenekült. És csak ez számított.

Lassan felültem és pillantásom először a vacogó gyermekre esett. Szegény nagyon rémültnek
nézett ki, miközben mindenéből csöpögött a víz. Ösztönösen nyúltam volna felé, mikor
észrevettem a mellette guggoló, remegő testet. Elsőként a sötétkék pizsamanadrágjára esett a
pillantásom, na meg a mezítelen talpaira, mivel nem viselt cipőt. A fekete póló vizesen simult
rá vékony felsőtestére, ami most fel-le hullámzott. Majd mikor feljebb emeltem a
pillantásomat majdnem hátrahőköltem.

Ez a fiú...

Ő volt az, akiről Hugo bácsi még évekkel ezelőtt beszélt nekünk. Azt mondta, nem csak a mi
családunkba ütött be a tragédia annak idején. Richmond Ardensa egyik gyermeke egy
szerencsétlen tűzeset áldozatává vált, és csak a komornyikuknak volt hála, hogy életben
maradt. Már ha ezt életnek lehetett nevezni...

Arcán szinte nem maradt egy leheletnyi épp bőrfelület sem, az egészet égési sebek borították,
ami miatt inkább tűnt egy szörnyetegnek, mint egy embernek. Pólója alatt jól kivehető volt,
hogy a teste is jócskán megégett, de nem ezek miatt hőköltem hátra, sokkal inkább a halálra
rémült barna szemektől, melyek tágra nyílva meredtek rám. Fekete, rövid haja vizesen lapult a
homlokába, amit remegő ujjaival a szeme elé söpört, mint aki el akart bújni az intenzív
tekintetem elől. Mellkasa egyre gyorsabb ütemben emelkedett és süllyedt, félő volt, hogy
menten elájul.

– Jól vagy? – kérdeztem rekedt hangon, a kezemet bizonytalanul felé nyújtva, de rögvest
elhúzódott. A szívem furcsa ütemben vert, bár gyanítottam, hogy ennek a korábbi
halálfélelem is az okozója volt, nem csupán a fiú különös viselkedése.

– Aron!

Egy kétségbeesett kiáltást halottam meg a távolból. Egy nő sietett felénk a kúriához vezető
ösvényen, mezítláb, tűsarkúját a kezében fogva. Mikor mellénk ért, durva mozdulattal arrébb
lökte a megmentőnket, mire az elterült a földön. Felháborodott pillantással meredtem az
asszonyra.

Őrült liba.

Elegáns, halvány rózsaszín blézere és ceruzaszoknyája csupa víz lett, ahogy a gyermek előtt
térdelt.

– Igyekezz! – szólt ingerülten a mögötte szaladó férfira.

Ami elsőnek szemet szúrt az a fekete, ruhaköpenyre emlékeztető öltözete, és a fehér
kesztyűbe bújtatott keze. Minden bizonnyal ő volt a komornyik, Marcus. Emlékeztem rá,
ősidők óta az Ardensa-családnál szolgált, és különös módon úgy nézett ki, mint aki egy napot
sem öregedett.

Marcus megszaporította a lépteit, majd a nő kezébe nyomott egy nagyobb törülközőt.

Miközben az asszony, remegő kezeivel a fiú karját kezdte törölgetni gyilkos pillantást vetett a
komornyikra, mintha őt hibázatta volna a történtekért, ám ezután minden figyelmét a
gyermeknek szentelte. Elég furcsa volt a viselkedése: folyamatosan motyogott valamit az orra
alatt, és erőteljes mozdulatokkal dörzsölte a fiút, már-már durván.

– Megfázik az én kicsikém – suttogta maga elé.

A gyerek felszisszent, ahogy az arcát is hasonló erővel ostromolták. Tágra nyílt szemekkel
figyeltem a jelenetet. A komornyik nem az asszonyt, helyette a még mindig földön fekvő
megmentőnket bámulta hasonló döbbent tekintettel, mint én korábban.

A fiú, ahogy meglátta Marcus-t felpattant a földről és lélekszakadva rohant vissza a kastély
irányába.

Itt meg mi a fene történik?

– Asszonyom – szólította meg a komornyik, a vállára téve kezeit. – Talán bölcsebb lenne, ha
most bevinnénk Aron-t és ott szárítkozna meg.

Ám hiába, az nem reagált, kényszeres mozdulatokkal folytatta a törölgetést. A gyerek arca

már teljesen kipirosodott.

– Cassandra asszony! – Ezúttal zord, erőteljes hangon süvített fel. – Elég volt, Aron jól van!

A nő megdermedt. Sűrűn pislogva meredt a gyermeke felé, aki behúzott nyakkal próbált
távolodni tőle. Egészen megsajnáltam.

– Gyere, kicsikém – húzta fel a kezénél fogva és magával ráncigálva elkezdte vonszolni a
kúria irányába. Néhány lépés után azonban megállt, és felvont szemöldökkel fordult hátra,
szigorú pillantását rám szegezve. – Kicsivel korábban jött, csak holnapra vártuk.

Hogy micsoda?

Pislogva meredtem felé, próbáltam nem túl értetlen arcot vágni, de hát fogalmam sem volt
miről hadovált.

– Maga az új vigyázó, vagy tévedek?

Marcus most először pillantott rám. Ahogy végignézett rajtam a szemei közömbösen
fénylettek, majd ahogy az arcomra pillantott a szemöldöke a homlokába szaladt.

Talán felismert? Az lehetetlen, kölyökkoromban látott utoljára.

– Köszönöm, hogy megmentette a fiamat!

Nem én mentettem meg, hanem akit olyan csúnyán a földre taszítottál.

– Csak néhány napig lesz szükség a szolgálataira, de ha már itt van a ma esti vacsorán is
szeretném, ha jelen lenne. A személyzet többi része fontos dologgal van elfoglalva, Marcus
pedig egyedül nem győzné felszolgálni az ételt. Úgy tudom, ebben is van tapasztalata.

Na, most az én szemöldököm ugrott fel, úgy tűnt itt mindenki megőrült. Már majdnem
elárultam, hogy valószínűleg összetéveszt valakivel, mikor a fejembe egy újabb, valószínűleg
rossz ötlet kezdett körvonalazódni.

Vacsora az Ardensa-családdal? Azzal a férfival, aki talán megölte az apámat? Hát hogy a
viharba ne?

– Igenis, asszonyom – mosolyogtam szélesen.

A nő elégedetten biccentett, majd a gyerekkel együtt tovább haladt, én pedig ott maradtam
kettesben a komornyikkal. Ha tippelnem kellett volna, talán az ötvenes évei végén járhatott,
arcán halvány barázdák húzódtak, szemei alatt táskákkal, na de tizennégy évvel ezelőtt is így
nézett ki, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni. Homlokába egy kósza ősztincs hullott,
amit fehér kesztyűbe bújtatott ujjaival azonnal visszaigazított a helyére, s hátrasimította azt.
Majd kezeit háta mögé kulcsolta, kihúzta magát, és felvont szemöldökkel várta, hogy
befejezzem a bámulását. Majd kitört a nyakam, olyan magas volt. Mikor észrevettem szigorú
arckifejezését azonnal magamhoz tértem. Ám ahogy a szemembe nézett a komornyik arca
még jobban elkomorult. Mintha kellemetlen felismerés villant volna a szemeiben.

– Jó napot! – biccentettem. – Én...

– Az atya azt mondta a templomi karbantartó hölgyet küldi – vágott a szavamba durván. –
Idősebbnek képzeltem.

Ha az atya ezt mondta, akkor az úgy is volt.

– Igen – feleltem lassan. – Én lennék, az a karbantartó hölgy.

A férfi összehúzott szemekkel bámult, úgy tűnt még néhány másodperc és elküld, ám nem így
történt.

– Én Marcus vagyok, az Arndensa-család komornyikja és egyben a te főnököd.

Milyen szuper. Csak a szomszéd telekre ugrottam át, és már szereztem magamnak egy állást.

– Jöjjön utánam, meg kell szárítkoznia! A vacsora egy óra múlva kezdődik.

Marcus sietős léptekkel indult meg, de mielőtt követtem volna az otthonom felé fordultam.

Tudtam, hogy Hugo bácsi nem kicsit lesz kiadva, ha erről az egészről tudomást szerez, de
bolond lettem volna kihagyni ezt az alkalmat. Elvégre kevés ember volt olyan, akit Richmond
Ardensa az asztalához hívott.
Fehér a-vonalú ruhát attak rám, a hajamat feltűzték, és tűsarkúba állítottak. Morogva
igazgattam a gallért, ami szinte már fojtogatott, miközben a kicsi Aron mögött álltam,
szorosan a fal mellett. A gyerekre fekete hózentróger került, fehér inggel és
csokornyakkendővel. Mintha nem is egy családi vacsorán, hanem magán a királynő fogadásán
vettek volna részt. Bár maga a kúria, tényleg egy palotához hasonlított. Az étkezőjük kétszer
akkora volt, mint a miénk, pedig az sem volt éppen egy kisméretű helyiség. Vérvörös tapéta
díszelgett a falakon, a hátsókertre néző felület színtiszta üvegből készült. Díszes szőnyeg volt
leterítve a mahagóni asztal alá, amin fekete-arany tányérok voltak lerakodva, bár étel még
nem volt rajtuk.
Az asztalnál egyelőre csak Richmond Ardensa és felesége Cassandra foglalt helyet, na meg a
gyermekük, Aron. Lopott pillantásokat vetettem a férfira, aki állítólag megölte az apámat. Bár
ezzel nekem is szívességet tett, a gyomrom akaratlanul is görcsbe rándult, ahogy ránéztem.
Richmond kopasz volt, legalábbis abból a távolságból ahol én álltam nem lehetett látni
hajszálakat. Ellenben vöröses szakállát hosszúra hagyta, ami a negyvenes éveiben járhatott
férfit még inkább öregítette. Valamiért kirázott a hideg, ahogy az arcára néztem. Kemény,
férfias arcvonásai már-már túl zordak voltak, szemeiben érzelmeknek nyoma sem volt. Fekete
öltönyben és nyakkendőben ült asztalhoz, feszesen tartott hátának már csak a látványától is
megfájdult a derekam. A férfi feszült volt, amit a mellette ülő asszony is átvett. Cassandra
szőke haja lágy hullámokban omlott le a vállára, krémszínű ruhájához megfelelő gyöngy
nyakéket választott. Valamiért, egy kirakatbaba jutott róla az eszembe. Láttam, ahogy a térdei
remegtek az asztal alatt, főleg miután Richmond már harmadik alkalommal nézett a faliórára.
Negyed nyolcat mutatott, a vacsorának pedig már hétkor el kellett volna kezdődnie. Úgy tűnt,
nem csak Hugo bácsi volt háklis a közös étkezésekre, noha egy belső hang azt súgta, a kettőt
össze sem lehetett hasonlítani.

– Nyavalyás semmirekellők – morogta Richmond, majd nagy erővel rácsapott az asztalra,

amitől nem csak a mellette ülő Cassandra, de még én is megugrottam ijedtségemben, s tátott
szájjal meredtem a komornyikra. Marcus kicsit sem lepődött meg főnöke kitörésén.
Rezzenéstelen arccal állt tovább mögötte. A tekintetem az előttem helyet foglaló Aron-ra
esett, aki behúzott nyakkal csúszott le a székében. Az anyja halvány mosolyt eresztett meg
felé, minden bizonnyal azon okból, hogy megnyugtassa őt. A gyermek úgy tűnt már kiheverte
a korábbi incidenst, helyette a mostanitól tartott, bármi is volt készülőben.

Éppen ebben a pillanatban, mintha sietős léptek közeledése ütötte volna meg a fülemet, majd
néhány másodpercen belül három fiú – helyesebben férfi – lépett be a terembe. Kettő közülük
teljesen egyformának nézett ki, még az öltözetük, a fehér ing is teljesen egyforma volt rajtuk.
Az ikrek, szőke hajukat rövidre nyíratták, arcukon nyoma sem volt borostának. Jóképűek
voltak, azok a tipikus szépfiúk, véleményem szerint, már túlságosan is szépek. Az egyiknek
kék, míg a másiknak zölden csillogott a tekintete. Közelebbről szemügyre véve őket, azonban
a zöld szeművel valami nem stimmelt. Arca sovány, beesett volt, s szemei alatt sötét karikák
húzódtak. Nem kellett agytudósnak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk a fiatalember nem vetette
meg a drog használatát. Sok fajta gyerekkel találkoztam az árvaházban, és akik rendszeresen
fogyasztottak kábítószert, pont úgy néztek ki, mint ez a fiú. Hogy a családja tudott-e erről
sejtelmem sem volt, mindenestre időm sem volt rajta gondolkodni, ugyanis a szemeim
leragadtak a következő Ardensa fiún.
Talán sportolhatott valamit, mert azt az izomzatot, ami neki volt, nem a szél hordta össze.
Pont ilyennek képzeltem el egy harcost. Széles vállát és kidolgozott mellkasát remekül kiadta
az ing, amit viselt. Sötét haját oldalt kicsit rövidebbre hagyta, elől gondosan megigazította.
Egyenes orr, férfias vonások, akárcsak az apjának. Le sem tagadhatták volna a vérségi
kapcsolatot. Szeme koromfekete volt, amiből nem éppen a melegség sugárzott, mégis úgy
vonzott, mint a mágnes. Én ismertem ezt a tekintete.

Gyerekkoromban egyszer már a szemébe néztem, azonban bárhogy is kutattam az emlékeim

után, egyszerűen nem jutott az eszembe hol és miképp. Az a fránya amnéziám.

Mindközül ő nézett ki a legjobban, de ő volt a legfélelmetesebb is, ez kétségtelen. Olyan

nyúlánk, határozott léptekkel haladt az asztal felé, mint egy ragadozó, s amíg a másik két
testvére lehajtott fejjel ültek apjuk gyilkos tekintete alatt, addig ő bátran a szemébe nézett, és
helyet foglalt a balján, közvetlenül Aron mellett. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt,
mikor anélkül ment el előttem, hogy észrevett volna. Úgy tűnt az Ardensa-család számára a
személyzet láthatatlan volt, amit ez alkalommal nem is annyira bántam.

Richmond felhorkantott.

– Köszönjük a három uraságnak, hogy végre méltóztattak lejönni! Már azt hittük nem
tisztelnek meg minket a jelenlétükkel.

A gúnyos érdes hang sértette a fülemet, de úgy tűnt nem csak az enyémet. A fiai sötét
tekintettel meredtek maguk elé, összepréselt ajkakkal.

– Maximillian – emelte fel a hangját Richmond. – Hol a frászban voltatok?

Maximillian. Hát így hívták a fekte szeműt.

Éreztem, hogyha a fiú olyan választ ad, ami az apjának nem fog tetszeni, könnyen bajba
kerülhettek mindannyian.

Maximillia megropogtatta a nyakát, miközben válaszolt. Az erek láthatóan megduzzadtak

rajta.

– Te kérted, hogy intézzem el – morogta halkan. A hangja hallatán az egész testem

megrázkódott. Hatással volt rám, de azon a félelmetes módon, sem mint kellemesen. –
Szükségem volt hozzá a fiúkra is.

Az apja tekintetéből eltűnt a gyilkos fény, helyébe kíváncsiság költözött.

– Na és? – hajolt közelebb izgatott sustorgással. – Sikerült?

Maximillian előbb a testvéreire pillantott, akik rezzenéstelen arccal figyelték őket, majd a fiú
bólintott.

– Sikerült.
A válasz rövid volt és tömör, ám ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy Richmond Ardensa
rosszkedve egy csapásra elpárologjon, és nevetve veregette meg fia vállát.

– Szép – dörmögte mély hangján, miközben szakállát simogatta. – Akkor hát minden készen
áll.

Tátott szájjal figyeltem a jelenetet, és Richmond érzelmi kiugrásait, miközben rettentően

érdekelt mire is álltak készen, noha nem tartottam valószínűleg, hogy ezt a vacsora felett
beszélnék át. Marcus időközben intett felém és az asztalon heverő vizes kancsó felé. Megértve
az utasítást megragadtam az üveget, majd elsőnek a kicsi Aron poharába töltöttem vizet. Ami
azt illeti, ő volt az első, aki felfigyelt rám, bizonyára felismert. Azonban mikor kedvesen
rámosolyogtam az rögtön elfordult tőlem. Kezébe vette a kést és a villát, majd a tányérjára
helyezett pirított zöldségeket falatozni kezdte.

Milyen furcsa egy gyermek. Tiffy-nek be sem állt a szája vacsora közben és a zöldséghez
holtbiztos, hogy hozzá sem ért volna, legalábbis szabad akaratából biztosan nem. Magamban
vállat vonva haladtam tovább az ikrekhez, akik a könyökükre támaszkodva, villájukkal
turkáltak az ételben. Nekik is kitöltöttem a vizet, majd Cassandra következett, aki gépiesen
emelte a szájához az újabb falatot. A pillantásom közben találkozott Marcus sürgető
tekintetével, ezért gyorsítottam mozdulataimon. Richmond Ardensa elé is letettem egy pohár
vizet, majd Maximillian következett, aki gondolataiba mélyedve meredt maga elé. Ahogy
lehajoltam az orromat megcsapta a férfias illata. Mintha levendula és valamiféle egzotikus
fűszer keveréke lett volna, de nem voltam benne teljesen biztos. A kancsó száját már éppen a
pohár pereme felé tartottam, mikor egyszeriben vidám fütyörészés zengte be a kúriát. A
három testvér összenézett, Richmond a kését szorongatta. S ekkor valaki belépett a
helyiségbe.
A férfi, szinte ugyanúgy nézett ki, mint Maximillian, csak idősebb kiadásban. Nem kellett sok
idő, hogy rájöjjek ki is volt ez a jó kedélyű fiatalember. Hugo már rengetegszer tett említést
az egyetlen Ardensa-ról, aki nem vállalt gyereket. William Ardensa, Richmond öccse.

Fekete pulóvert és kalapot viselt, amit, ahogy meglátta az asztaltársaságot megemelt előttük.

– Jó étvágyat család – hajolt meg mélyen. – Remélem nem maradtam le semmiről!

William ide-oda dülöngélt, egyértelmű volt, hogy részeg. Helyet foglalt az asztal másik
végében, pont a bátyjával szemben. Richmond gyilkos pillantással követte mozdulatait.

– Képzeljétek – szólt William, Aron tányérjáról egy szelet csirkefalatot elvéve –, éppen a
kocsmából jövök.

Mintha egy az egyben Hugo bácsit láttam volna benne. Mondjuk William igazán ügyes
részegnek tűnt, beszédjén nemigen lehetett észrevenni a magas alkoholszintjét.

– Nem mondod? – horkantott fel Richmond.

– De igen – nevetett fel az öccse. – És képzeld, rettentő érdekes pletykát hallottam. Cormac
Mordosa-ról.
A szemeim elkerekedtek, ujjaimmal görcsösen szorítani kezdtem a kancsó fülét. Mindenem
megdermedt, egyszerűen képtelen voltam mozdulni.

Maximillian megropogtatta nyakát, és immár ő is csatlakozott apja haragjához.

– Ez normális, kedves öcsém – fintorgott Richmond, miután összeszedte magát. – Némely

halottról tovább emlékeznek meg, mint megérdemelné.

William vigyorogva bólogatott, miközben még mindig a csirkét rágcsálta.

– Sokan – motyogta teli szájjal –nem hisznek a halálában. Azt beszélik hazudtál, mikor azt
állítottad megölted őt.

Lélegzetvisszafojtva figyeltem a jelenetet, egyik kezemmel az asztal sarkába kapaszkodva,

nehogy összeessek. Normális esetben biztosan szokatlannak tartották volna viselkedésemet,
most azonban senki sem figyelt rám. Kivéve Marcus, kinek pillantása lyukat égetett a
hátamba.

Mielőtt Richmond ráförmedt volna testvérére, Maximillian közbeszólt.

– Az a rohadék meghalt. Erről biztosíthatlak, bácsikám.

Túlságosan nyugodt, higgadt volt a hangja, s bár nem ismertem, gyanítottam, hogy ez pont az
ellenkezőjét jelentette annak, mint ahogy valójában érzett.

William vállat vont.

– Tudjátok, miképp emlegetik? Az ember, aki még a Sátán eszén is túljárt.

Tekintete elsötétedett, és előrébb hajolva gyűlölt pillantást küldött fivére felé.

– Mit gondolsz, Richmond? Majd pont a tiéd okozott neki problémát?

Richmond megelégelte az ittas öccse szavait, és odasietve hozzá, gallérjánál fogva felrángatta
az asztaltól.

Mindennapos jelenet lehetett, ugyanis a többi jelenlévő meg sem rezdült, még a kicsi Aron
sem, ellentétben velem.

– Az okos embereknek is lehetnek szerencsétlen napjai öcsém. Hidd el, ha mondom, Cormac
Mordosa halott, ezt pedig legidősebb fiam, Maximillian is tanúsíthatja.

Az említett bólintott, mire émelyítő hányinger fogott el. Nem erre az érzésre számítottam,
mikor meghallom a szörnyeteg apám halálhírét.

William még gúnyosabb mosolyra húzta a száját, miközben farkasszemet nézett a bátyjával.

– Akkor hadd mondjak még valamit – suttogta Richmond arcába. – Valaki látta Cormac-ot
Canewdon utcáin sétálni, nem egészen néhány órával ezelőtt.
Olyan bombát robbantott, amire egyikünk sem volt felkészülve, és elégedett arcát látva, ezzel
ő maga is tisztában volt.

Richmond elkerekedett szemekkel engedte el az öccsét, Maximillian és a testvérei döbbent

pillantást váltottak.
S ekkor jött el az a pillanat, hogy elejtettem a kezemben tartott kancsót, ami a földre hullva
apró darabokra tört, a benne lévő folyadék pedig mind Maximillian cipőjére folyt. Levegőt
kapkodva guggoltam le, hogy felszedjem a szilánkokat, de igazából azt sem tudtam mit
csinálok.

Az apám élt, és itt járt a közelben. Talán engem keresett, és ha egy kicsivel később érünk ide,
talán meg is talált volna.
Remegő kezekkel a szilánkokért nyúltam, mikor ujjak fonódtak a csuklómra, erősen lefogva
azt. Lassan emeltem fel döbbent pillantásomat, és néhány centiméterre tőlem, a lehajoló
Maximillian Arndesa-val néztem farkasszemet, kinek a tekintete villámokat szórva
kapcsolódott az enyémhez. Megremegtem, minden porcikámban. Érzékeltem, hogy minden
szempár engem nézett. Hosszú másodpercek teltek el így, majd ezt a némaságot Richmond
Ardensa törte meg.

– Láttál már halottakat sétálni, William? – köpte a szavakat haragosan. – Mert máskülönben
nem látom esélyét, hogy ez megtörténjen.

– Kitudja – vont vállat az öccse. – Mindenestre, ha tényleg ő volt, tanulhatnál tőle kedves
bátyám, ugyanis ezen a szent napon, velünk ellentétben ő megtette kötelezettségeit.

– Miről beszélsz? – lökött egyet rajta fújtatva, mire William hátra tántorodott.

A férfi vigyorogva kacsintott egyet.

– Azt beszélik a templom körül látták. És hát hogy is szól a harmadik parancsolat, Marcus?

A komornyik, aki addig csendben volt, most előbújt a sötét sarokból. Közben próbáltam
felegyenesedni, de az Ardensa fiú nem engedett. Vesébe látó pillantással nézett, amíg Marcus
megadta a választ:

– Az Úr napját szenteld meg!