9 – ARISZTOTELÉSZ ETIKÁJA

Arisztotelész etikáját nem érthetjük meg a mögöttes lélektani, és ismeretelméleti pontok nélkül.
Az értelmet két részre osztja Praktikus és theoretikus értelemre. Ezen két főágnak öt megnyilvánulása
jelezhet igenlést, vagy tagadást. Mesterség, tudomány, okosság, bölcsesség, ész. Ezek hatókörébe a
következők tartóznak;
Bölcsesszés: „A bölcsesség a tudomány legtökéletesebb formája”. A bölcs nem csak a kiinduló
elvekből fakadó tényeket kell ismernie, hanem a legfőbb okok tekintetében is ismernie kell az
Igazságot. A Bölcsesség tehát ésszel párosult tudományos megismerés. Ez a legbecsesebb.
Ész: Ez ismeri föl a tudományok első, bizonyítatlan és bizonyíthatatlan principiumait.
Tudomány: tárgyába tartózik mindaz ami örökké létezik és szükségszerű, vagyis állandó, és tanítható.
Tudományos csak az lehet ami biztos, bizonyítottan bizonyos alapokon nyugodva van levezetve.
A Bölcsesség 8mely átfogja az észt és a tudományt) az örök és változatlan dolgokra terjed ki.

Ezek után következnek a változásnak alávetett dolgok; melyekkel a poétikus és a praktikus

tudományok foglalkoznak.
Mesterség: létrehozó praktikus tudás. („Minden mesterség gondolkodással párosult alkotó lelki alkat”)
Az okosság az emberi dolgokra vonatkozik, a gondolkodás lényegében helyes megfontolás.
Okosnak azon személyt mondjuk aki helyes mérlegelés után az ember számára elérhető legnagyobb
jót eltudja érni. Abban is eltér a bölcsességtől, hogy az okosság nem csak általános dolgokra, hanem
konkrét esetekre is vonatkozik.
A fentiekben leírtak alapján látható, hogy Arisztotelész szerint a hétköznapok tanulatlan emberét
talpra esetség, míg a tudósokat a mindennapok ügyetlensége nyugodtan jellemezhet.

Egyetért abban Platónnal, hogy az erkölcs szellemi képesség függvénye, eltér azonban tőle abban,
hogy ezt a szellemi képességet egy alacsonyabb rendű képességnek praktikus tudásnak tartja.

De mi is az a jó amiből a lehető legnagyobbra kell törekedni? Ez mindig a cél (hadvezetésnél a

győzelem, orvosnál az egészség) összefoglalva a Boldogság! Arisztotelész bemutatja, hogy sok
mindent elakarhatunk érni, de csak mert ezen eredmények segítséget nyújtanak további célok
elérésben. A séta lehet jó, mert megőrzi az egészséget. Az egészség lehet jó, mert boldoggá tesz.
Egyedül a Boldogságról gondolja azt, hogy nem eszköze semminek, hanem önmagáért van s ezáltal
tökéletes.

Igen ám, de mi is ez a Boldogság?

Szerinte a boldogságot akkor találjuk meg ha meghatározzuk, hogy mi is az ember lényege, célja.
Táplálkozás, növekedés, szaporodás már a növényekben is meg van, az érzékelés, mozgás, észlelés az
állatok tulajdonságai is, így mindezek kiesnek ha az ember kizárólagos lényegét kutatjuk. Egyetlen
dolog már csak fent. Az ember boldogsága tehát az értelmes lélekrész tevékenységében keresendő.
Ez a boldogság csak az erényekkel, méghozzá az egész életünk erényesen való leélésével érhető el
igazán. Ez azt vonja maga után, hogy a boldogság nem lehet egy tétlen állapot, hanem ezért állandóan
és keményen tennünk kell.
Az erénye ember szerinte nem fog foglalkozni a külső gyönyörökkel, minek után az erényes élete
önmagában gyönyörűséggel árasztja el. => Boldogság: „a lélek erény szerint végbemenő valamelyes
irányú tevékenysége.”

Az tehát már világos, hogy akkor leszünk boldogok ha erényesen tevékenységben éljük életünket. A
tevékenység érthető, már csak az erényeket kell közelebbről megvizsgálni. Arisztotelész bácsi szerint
ennek két fő fajtája van: az észbeli és az erkölcsi erényekről(azaz kiválóságokról). Szerinte egyik
erény fajta sem velünk született, az észbelieket tanítással az erkölcsieket szoktatással lehet elérni,
belenevelni valakibe.

Az erény nem más mint Középhatár.

Filozófusunk az erényeket közelebbről megvizsgálva azt állapítja meg hogy a jellemünkből fakadnak,
valamint, hogy a lelki jelenségeket három csoportra oszthatjuk: érzelem (pl.: félelem, szerelem),
képesség (aminek a révén ezen érzelmekre alkalmasak vagyunk), lelki alkat (az aminek okán
érzelmeinkkel szemben helyesen vagy helytelenül tudunk viselkedni. Pl.: Harag érzése esetén nem
lehűteni magunkat, hanem tovább hergelni, míg nem már elveszítjük önkontrolunkat).
Összegezzük csak hol is tartunk? Azt mondtuk az erények valamilyen módon a lelki jelenségeinkből
fakadnak s ebből három van. Az könnyen belátható, hogy az erények nem fakadhatnak az érzelmekből
és a képességekből, tehát úgy tűnik marad a lelki alkat. Ehhez még egy apró kritériumot ki kell
kössünk (hogy a véletlenül való jó cselekvéseket ne kelljen erénynek gondolnunk)
Erényes az aki helyes lelki alkatból fakadóan cselekszik de úgy, hogy tudja, előre elhatározza, hogy
mit fog tenni, s ezen elhatározásában megingathatatlan.

Platónnál az erény tudáson alapszik, ezzel szemben Arisztotelésznél Lelki alkatra épül az erény, abban
az esetben ha tudással, választással, s előzetes szándékkal párosul. Arisztotelész szerint egyáltalán
nem erényes az aki csak filozófál az erényről, ahhoz erényesen kell cselekedni, mindig!

Mint ahogy azt fentebb olvashattad az a jó lelki alkat aki az érzelmeket helyesen képes megélni. Szó
nincs arról, hogy az érzelmektől való mentes tiszta ráció lenne a helyes út, éppen ellenkezőleg.
Arányosan, mindig középen maradva kell megélni őket. Nem szabad, hogy elragadjanak, de az sem
szabad, hogy teljesen lelanyhuljanak. Egy ember aki örömmel mond le bizonyos javakról, élvezetekről
mértéktartó, ellenben egy másik aki szintén lemond róluk, ám közben szenved mértéktelen.
Szerinte ha minden gyönyört határtalan engedünk magunknak mértéktelenek leszünk, míg ha
egyáltalán nem érzéketlenek leszünk s egyik sem üdvös.

Most kapaszkodj meg! Mit is tudunk eddig az erényről?

Az erény középhatár, lelki alkat, amely cselekvések alatt az erény kifejlődött, olyan cselekedeteket
igyekszik eztán is tenni, tőlünk függ, és saját akaratunkból folyik, s úgy cselekszik ahogy a helyes
szabály követeli.
Közép út a túlzás és a hiány között, s ezért nehéz erényesnek lenni, mert állandóan mindenben el kell
találni a középutat.

Konkrétumokat nem tud mondani arról, hogy miként lehetne meglelni ezt a közepet, mert arra
hivatkozik, hogy minden ember más és más s így nem lehet egyetlen univerzális módszert alkotni a
közép megtalálására, ezt mindenkinek magának kell megoldania.

(Pár apróság:
Pl.: a bátorság középút a vakmerőség és a gyávaság között, de több fajtája is lehet; tudatlanságból
fakadó bátorság, polgári bátorság, tapasztalatból fakadó bátorság.)

A Bátorság, igazságosság, mértékletesség ez a három az erkölcsi s egyben sarkalatos erény. Most

következhetnek az észbeli erények.
Az értelemnek 8mint már tudjuk) két része van praktikus és theoretikus. A theoretikusnak erénye a
közép határ eltalálása (Bölcsesség). A praktikusé a változó dolgokra vagyis cselekedeteinkre
irányulnak. (Okosság)

További erények még pl.: bőkezűség (tékozlás és fösvénység között), áldozatkészség, nemes
becsvágy, szelídség, kedvesség.

A Boldogság

Ariszto papa szerint a boldogság nem lehet lelki alkat, mert ha az lenne akkor az életet átaludva is
boldogok ehetnénk. A boldogság tehát valamilyen cselekedet, de jelen esetben valamilyen olyas
ráadásul, melyet csak a cselekedetért magáért végzünk, s magán a tevékenységen kívül semmit sem
várunk. Önmagáért tesszük. (Igen ám pici gyerkőc de egy a baj! A szórakozásokra, és az élvezetekre is
áll ez a definíció, olyan cselekedetek, melyeket csak magáért a cselekvésért teszünk.) => „A
Boldogság tehát az erénynek megfelelő tevékenység!”
Ez nem lehet más mint a legjobb rész erénye, ember esetében a theoretikus értelem = a boldogság
elsősorban elmélkedő tevékenység. (ezen elmélkedés hasonlatos a leginkább az isteni létre. Külső
javakra nem szorul, szabad időben tesszük, gondolkodni csak az ember képes, s ennek kihasználása az
Ember élvezete, semmi másra nem jó, csak magáért a cselekvésért űzzük, tehát ez a legtökéletesebb.)
Ezt kővetően a másik három sarkalatos erény már igényli a külső javakat. A boldog embernek tehát
szüksége van lelki, testi, és testen kívüli, azaz szerencse javakra. Véleménye szerint ezen körülmények
azért szükségesek, hogy maga a gondolkodás ne legyen akadályozva s annak kellemes feltételeit
megteremthessük. (Persze minden külső javak nélkül is vissza lehet vonulni elmélkedni s boldoggá
lenni ezt Aritszo papa is elismeri de kajánul hozzá teszi, hogy azért kényelmesebb ha mindezt egy
villában sok rabszolgától övözve tesszük).

Tudni kell s ez fontos, hogy Arisztotelész minden eddigiek mellett is az erényt önmagában
veszélyesnek tartotta. Véleménye szerint ez csak akkor üdvös ha értelemmel párosul, ésszel! Ha nagy
is egy test de vak csak nagyobbat ütközik. Az erény esetében az ész a szem, ő adja a látást. => Az
okosság nem erény, s az erénnyel sem leszünk okosak. D! Az okosság szükséges előfeltétele az
erényeknek.