EGRI HITTUDOMÁNYI FŐISKOLA

Nikomakhoszi etika

- Arisztotelész -

/filozófia szeminárium/

Szaktanár: Készítette:
Kis Gábor Béres István

Eger, 2004
 Bevezetés

A Kr.e. IV. században a görög társadalom polgára történelmi korszakváltás jeleit sejthette.
A régi politikai rendszer széthullásának idején született Arisztotelész etikája. Még a polisz-
demokrácia közösségi erkölcsének normarendszerére épül, de már a hellenisztikus korba
átlépő ember magánerkölcsi értékrendszerét körvonalazza.
Arisztotelész gondolatrendszere a legegységesebb antik etika. A tapasztalati valóság
elméletéből ered és a magánszférába visszahúzódott ember boldogságának lehetőségeit keresi.
Címét édesapjának nevéről, Nikomakhoszról adta, aki nagyon fontosnak tartotta a nevelést,
hisz nem mindegy, milyen lesz a felnövekvő nemzedék. Arisztotelész elődje, Platón, egy
létező demokráciát kritizálva, gyakorlati követelésként fejthette ki elképzeléseit, de
Arisztotelész nem tapasztalta a kiteljesedett demokráciát, s így rendszerébe csak a hiányt, a
követelést állíthatta elérhető célként. Éppen ezért a „Mit tegyünk, hogy boldogok és
erkölcsösek lehessünk?” válaszát és praktikus világszemléletét kereste. Őrizkedett a végletek
hibás választásaitól, azonban ennek ellenére igyekezett tág keretek közé illeszteni felállított
elméletét, a „középérték elmélet”-et. Hitt az emberi cselekvés szabad választásaiban, s
utódaira olyan erkölcsi rendszert kívánt hagyományozni, amelyet társadalmi szabadságuk
birtokában elvként képviselhetnek.
Művét tíz könyvre osztotta, melyekben fokról fokra keresi-kutatja azt az utat, mely az
ember boldogságához vezet. Az egyes könyveknek nincs címe, egy-egy szóban mégis
adhatunk nekik címet:
I. A jóról
II. Az erényről
III. Az akaratról és az egyes lelki alkatokról (bátorság, mértékletesség)
IV. A nemes lelkű adakozásról
V. Az igazságról
VI. Az egyes lelki alkatokról (mesterség, tudomány, okosság, bölcsesség. ész)
VII. A rossz lelki alkatokról (lelki rosszaság, fegyelmezetlenség, állatiasság)
VIII. A barátságról 1.
IX. A barátságról 2.
X. A gyönyörről

2
Egy folyamatot ír le, az elindulástól egészen a célbaérkezésig: honnan induljunk el; hogyan és
hol kell keresnünk a jót – melyet meg kell határozzunk az elindulásnál; mi fejlődik ki belőle
és mi a következő lépés; mi az, amit meg kell tennem, és mi az, amit nem, hogy elérhessem a
boldogságot; és végül mi lesz a cél, hol lesz a boldogság.
A következőkben a tíz könyv közül három könyvről írok részletesen, kiemelve mindig a
lényeget. Ez a három könyv három lépés ahhoz, ami a jó megszerzéséhez, ill. a boldogság
kereséséhez és megtalálásához kell. Az ember keresi, mi a jó, mit érdemes megtenni.
Vigyázni kell azonban, nem mindegy, mit választunk. Az erények világítják meg a helyes
utat, és tartanak lámpást, melyik utat válasszuk. Lényegében három választási lehetőség van,
melyik közül kettő nem a helyes út. Ha megtalálom a helyes utat, és azt választom, elindultam
az igazság útján, mely egy jobb, igazabb, boldogabb társadalmat hozhat létre. Ez a nevelés
lényege.

A legfőbb jóról

„Kezdjük tehát elölrõl. Minthogy minden megismerés és elhatározás valami jóra irányul,
lássuk, mi az, amire az államkormányzás – véleményünk szerint – törekszik, s mi a cselekvés
által elérhetõ javak közt a legfõbb jó.”1 Ez érdekli Arisztotelészt, erre keresi a választ. Hogy
mi a jó, szerinte ebben mindenki egyetért, műveltek és műveletlenek, szegények és gazdagok
egyaránt, tehát a jó és kellemes élet azonos a boldogsággal.
Az emberi értelemben vett jó a a léleknek a legjobb és a legtökéletesebb erény szerinti
tevékenysége. „jó az, amire minden irányul, (...) amit önmagáért akarunk”.2 Boldogságunk
pedig a legfőbb jó az elérhető javak közül.
Arról persze, hogy kinek mi a jó, már megoszlanak a vélemények (gazdagság, gyönyör,
kitüntetés, egészség). Mindenkinek mást jelent a boldogság. Ezért a jót és a boldogságot
életformák szerint lehet meghatározni. Valahol minden életforma ezekre irányul, s a
következőképp határozhatjuk meg őket :
a) élvezethajhász: ez jellemző a nagy tömegekre. Rabszolgalelkületet mutatnak, amikor csak
az élvezeteket keresik.

1
Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, Európa Könyvkiadó, Bp. 1997., 8-9.o.
2
U.o. 17.o.

3
b) közügyekkel foglalkozó: ez már emelkedettebb szinten van, mint az előző, cselekvésre
képes. Azokra jellemző, akik közügyekkel foglalkoznak. Még mindig felszínes szinten van,
nem azt nyújtja, amit keresünk.
c) elmélkedő: ez jelenti az erényes életet. Hogy tulajdonképpen mi is az erényes élet,
Arisztotelész a második könyvében írja le. Ez az élet jelenti az igazi boldogságot.
Arisztotelész továbbviszi ezt a gondolatmenetet, és az elmélkedő embertípust újabb,
három részre osztja fel. Ezen belül tehát a megnyilvánulás lehet:
– cselekvő (gyakorlati)
– elméleti (megismerő)
– poétikus (alkotó)
A boldogság tanulás és szokás eredménye, de véletlenen is múlik és isteni adomány. A
boldogságban tud csak igazán élni az emberi lélek, mely az ember belső lényeghordozója.
Egy lelki alkatot, habitust jelent; melyben megkülömböztetendő az értelmes lélekrész
(tanulóképes) és az értelem nélkül való (ösztönös) lélekrész (táplálkozó, vágyakozó, törekvő).
Feltehetjük mármost a kérdést még egyszer: mi a boldogság lényege? „Erre
legkönnyebben úgy felelhetünk, ha meggondoljuk, hogy mi is az ember tulajdonképpeni
munkája”.3 Az embernek is van valami külön „emberi” munkája. Az ember különleges
munkája nem egyéb, mint a lélek értelemszerű – vagy legalábbis nem értelem nélkül való –
tevékenysége. Az emberi értelemben vett jó nem más, mint a léleknek erény szerinti – ha
pedig több ilyen erény van, a legjobb és a legtökéletesebb erény szerinti – tevékenysége.
Hozzátehetjük még: az egész élet tartalma alatt.
Az etika a gyakorlati megnyilvánulás keretébe tartozik. A jóval azonos a boldogság, és így
a létező is, ez pedig önmagában elégséges. Mi az elégséges? Ez a három: a jó, a létező, és a
boldogság. Tehát a legfobb jó olyan tevékenység, amely önmagában elégséges, erény szerinti,
egész életre kihat, emberi sajátosságon alapszik („az ember formája”) és elsősorban az „eszes
lélekrész” tevékenységéből fakad.
A boldogságnak szüksége van külső javakra. Ezek a javak emberi szükségletek emberi
javak, amik a mindennapi létéhez kellenek. Arisztotelész a következőképp osztja fel őket:
a) külső, világi javak
b) testi, fizionómiai javak;
c) lelki, szellemi javak.

3
U.o. 18.o.

4
 A külső javak eszközöket jelentenek, melyek nélkül bizonyos tetteket az ember nem képes
végrehajtani (pl. barátokra lelni). A helyes életmód pedig garantálja a jólétet, és bár a
boldogságnak szüksége van mind a háromra, alapja az erény, amely a lelkiekre támaszkodik.
Így lesz a boldogság maradandó, mely maradandóság az erkölcsi jóban gyökerezik, amely
függvénye az erénynek és beteljesülésnek. – Arisztotelész támadja Platón ideatanát és
dualizmusát.
„A boldog emberben tehát megvan az, amit keresünk, s éppen ezért egész életén át ilyen is

marad; mindig vagy legalábbis mindennél gyakrabban azt cselekszi és azt szemléli
szellemével, ami az erénynek megfelel; és a sorscsapásokat is legméltóbban, mindenütt s
mindenképp helytállóan éppen az igazán erkölcsös, a négyszögletű és feddhetetlen férfiú fogja
elviselni.”4
Az erény lelki tulajdonság, amelyről Arisztotelész beszél, s ez kétféle lehet:
– észbeli (tanulással jár, melyhez idő és tapasztalat kell)
– erkölcsi (megszokáson, neveltetésen alapszik).
A természettől fogva úgy vagyunk alkotva, hogy befogadjuk az erényt, viszont csak a
szokás által lehetünk benne tökéletessé. „Ha valami természettől fogva fejlődik ki bennünk,
akkor először mindig a képességnek jutunk birtokába, s csak aztán fejtünk ki benne
tevékenységet, (…) viszont az erényre úgy teszünk szert, hogy előbb megfelelő tevékenységet
fejtünk ki, mint ahogy ezt az alkotó művészetek terén is tapasztaljuk.5” Ha a boldogságot
tekintjük kiindulópontnak, szükséges a lelki élet tanulmányozása, mely felosztható:
a) értelmes részre (észbeli) – bölcsesség, éleslátás, okosság – ezek tanult erények; ill.
b) ösztönös részre, – erkölcsi erényekre, mint adakozás, mértékletesség – megszokásból
fakadó erények.

4
U.o. 29.o.
5
U.o. 39-40.o.

5
 Az erényről

„Vizsgáljuk mármost meg, mi az erény. A lelki jelenségeknek három faja van: érzelem,
képesség, lelki alkat; nyilván ezek egyikébe tartozik az erény is.”6 Az érzelmek magukban
hordozzák a kellemes ill. kellemetlen érzéseket. A képességek révén lesz az ember
„alkalmas”, pl. általuk haragudni, bánkódni tudunk. A lelki alkat viszont az, amikor az
érzelmekkel szemben helyesen vagy helytelenül viselkedünk. Az erényt nem tudjuk sem
érzelemnek, sem képességnek elmondani, legjobban a „lelki alkat” kifejezés illik rá.
Az erény – mint lelki alkat – lelki kiválóságot jelent. Ez nem természetünknél fogva van
bennünk, hanem be tudjuk fogadni, és meg tudjuk tanulni, ill. megszokás útján is elsajátítható.
Az ember jó lesz, és a maga munkáját is jól végzi. A lelki kiválóság lehet – amint azt az előbb
említettük – észbeli, tehát tanult, vagy megszokáson alapuló, erkölcsi (tudatos, előre
megfontolt, állhatatos lelkületből fakad). Az erény nem csak egyszeri megnyilvánulás, hanem
életforma. Az erény természete a magunk szempontjából vett helyes arány, a „közép”.
„Mindenben, ami összefüggő és osztható, megkülönböztethetjük a több, a kevesebb és az
egyenlő fogalmát; (…) az egyenlő pedig valamiféle közép a túl sok és a túl kevés közt.”7 Ezt
jelenti a helyes arány, melyet Arisztotelész kiemel. Mindenki kerüli a hiányosságot és a
túlzást, és mindenki számára az „aranyközépút” a csábítóbb. Ez a közép a legjobb (amelyben
sem hiány, sem túlzás nincs, önmagunkhoz viszonyítva), amely az erény sajátossága.
A helyes arány megtartását jelenti, ami gondolkodás által történik, és a szokás által
megszilárdult lelki alkattá lesz. A közép elérése mindig viszonylagos, nem teljes mértékű és
nem állandó, ezért a felmérhetőség kedvéért ismeretünk kell, hogy legyen a túlzásról. A túlzás
szélsőséges állapot, melynek egyik véglete a sok, másik véglete a kevés. Erkölcsi jóra
egyaránt vonatkozik a hasznos és kellemes. Ha valamit jóleső érzéssel teszünk a kedvünk
szerint, az természetes mértékünknek felel meg, de amit erőltetett, rossz érzés követ, az
mértéktelenségre vall, vagyis ellentmond a személyes szükségletünknek. A jó és a rossz
érzések alakíthatóak, megszokhatóak, ezért nevelés kérdése. Ez általában jó és érvényes,
viszont az egyes konkrét esetekre is alkalmaznunk kell ezt. Hiszen a részletek, a konkrét
esetek sokkal több igazságot tartalmaznak. Az általánost mindig a konkrét esettel kell nézni,
„megállapításaink így lesznek összhangban egymással”.8

6
U.o. 48.o.
7
U.o. 50.o.
8
U.o. 54.o.

6
 Az erény lelki kiválóság, amely három dologra irányul: az erkölcsi jóra, a hasznosra és a
kellemesre. Ezek összefüggésükben eredményezik a jót. A gyönyör, a haszontalan, az
erkölcstelen a lelki rútság megfelelői. De ha valaki erényes cselekedetet követ el, ám nem
megszilárdult lelki alkatból kifolyólag, eme tette nem erényes, mert az erény lelki
tulajdonságok függvénye.
Az erkölcsi törvény tehát középhatár, mondja Arisztotelész, két lelki rosszaság, vagyis a
túlzás és a hiány között. Különleges ez a jelleg, hisz valóban nehéz megtartani a középutat. A
középútnak pedig ez a lényege: törekszik az érzelmekben és a cselekedetekben „középre”
irányulni, és talán ebben van a nehézsége. Ezt a kör példájával támasztja alá: egy körnek nem
egyszerű eltalálni a középpontját, ha az nincs bejelölve, csak akkor, ha az illető ért hozzá.
Nem csoda hát, ha ritka az olyan aki megtalálta a középutat, és járni is tud rajta.
Tartózkodnunk kell mindentől, ami a végletekbe sodor, főleg a nagyobb rossztól. „Mindig
igyekezzünk, hogy magunkat az ellenkező irány felé térítsük el, (…) de mindenekelőtt
őrizkedjünk a kellemes érzéstől és a gyönyörtől, mert rendszerint ebben nem tudunk
megvesztegethetetlen bírák lenni.”9

Az igazságról, mely maga a közép és az erény

A jó és az erény vizsgálata után meg kell vizsgálnunk az igazságot, mely ezen kettőnek a
csúcsa. Ebben a könyvben tulajdonképpen társadalom-elméletről beszél a mű szerzője, hogy
milyen kapcsolatban van a jó és az erény az állammal, a társadalommal, ill. hogyan válhat az
egy „egészséges”, tehát egy jó igazságos és boldog társadalommá. Látnunk kell ezért, mi az
igazság.
Arisztotelész igazságosnak és jónak mondja azt, ami a boldogságot és ennek elemeit, az
állami közösséget biztosítja és létrehozza. A boldogságot mindenek fölé emeli, melybe az
állam is beletartozik. Az igazság a tökéletes erénnyel azonosítható (lelki alkatból fakad), ami
gyakorlati megvalósításban jelenik meg, önmagunkkal és másokkal szemben. Hasonlóan,
mint az erény, az igazság is egyenlőségkedvelő, mely a közép gondolatát idézi. Szinte teljesen
egy számára e kettő, hisz az erényre való törekvés ugyanúgy vonatkozik ránk, mint az
igazságra való törekvés. „Az így értelmezett igazságosság nem csupán része az erénynek,

9
U.o. 62.o.

7
hanem maga a teljes egészében jelentkező erény.”10 Láthatjuk, mennyire összeforr ez a kettő,
szinte elválaszthatatlanul. Az igazságtalanság épp ennek az ellentéte: lelki fogyatkozásra
vezethető vissza. Az igazság nem megy magától, feltétele van: az egészséges lelki alkat.
Vizsgálódása itt nem szűnik meg, mert ezeket, hogy az erény igazság, és fordítva, belátjuk.
Viszont mi van akkor, ha az olyan igazságot keressük, amely csupán része az erénynek? Vagy
az olyan igazságtalanságot, mely az egésznek csak egy része. Gyakran látunk ilyet az
igazságtalanság terén. Az igazságos dolog lehet: közép, egyenlő és valamihez mért, azaz
valakire vonatkozik. Közép, vagyis két dolog között kell lennie; egyenlő, vagyis két dolog
egyenlőségét érti rajta.
– viszonylagos közép; matematikai felvázolása négy tagra épül: "az egész úgy
viszonylik az egészhez, mint az egyes tag az egyeshez
– arányos közép; kulcsa kétféle lehet:
a.) a kiigazító eljárás: a kisebb rossz választása a nagyobb ellenében; A több és
kevesebb között található az egyenlő, ami a kiigazító eljárásban az okozott kár a haszon
ellenében történő levonással jár. Ez aritmetikai szempontokat követ – amennyivel a közép
meghaladja az egyik részt annyit kell hozzáadni azéhoz, akinek kevesebbje van; a kiigazító
igazságszolgáltatás eszköze a pénz, ami a kezes szerepét játssza és ez magával vonja a
törvényt.
b.) az érdembeli eljárás: az egyesek között felmerülő jogügyletekben érvényesül.
Az állami szolgáltatásnak a természetszerű törvényekre kell épülnie. A törvények
általánosításokból születnek, az emberi törvények így féligazságok – teljes érvényűvé a
belátás teszi őket. Megkülömböztetendőnek tartja az igazságos dolgot és az igazságos tettet.
Természetszerű az ami általános érvényű, nem csak emberi megegyezésen alapul. Az
igazságos tett pedig a tett szabad akaratból történik, tehát az erénynek megfelelően. Az
igazságos dolog viszont nem tudatos, hanem csak pusztán mint tényező fundál. Ez pedig
károsodás eredményezhet:
1. tévedés: céltévesztés, hiba;
2. szerencsétlenség: embertől független;
3. igazságtalan tett: az előzőekkel ellentétben ez tudatos. Amennyiben a törvények
általánosítások és emberi belátáson alapulnak, szükségszerű a méltányosság (az érdembeli
eljárás).

10
U.o. 149.o.

8
 Befejezés

Arisztotelész ebben a művében arról ír, hogy az emberi élet célja a boldogság. Ki az
igazán boldog ember? – teszi fel a kérdést. Az, aki erényesen él - hangzik a válasz.
Összegezve el tudjuk mondani, hogy a cél erényes polgárok nevelése. Az erényeket
természetes hajlamainkból fejleszthetjük ki tevékenység útján. Ezek kétfélék lehetnek:
erkölcsiek és szellemiek. (Erkölcsi erény például a bőkezűség, önuralom, igazságosság,
bátorság; szellemi erény pedig az okosság, belátás, éles elméjűség.) Az erkölcsi erényeket
szoktatás útján alakíthatjuk ki, a szellemieket pedig oktatás-tanítás segítségével. Az erkölcsi
erény fontos jellemzője a középhatár a végletek túlzásai között. (Így lesz középhatár a
kedvesség a hízelgés és az összeférhetetlenség között, a nemes lelkű adakozás a tékozlás és a
fösvénység között, a szelídség a dühösség és a halvérűség között, vagy a helyes testmozgás a
túlzásba vitt atlétika és a tunyaság között.) Ez a középhatár pedig az igazságban és az
igazságosságban csúcsosodik ki. Az igazság ugyanis magábafoglalja az előbb említett erényt
és a középutat.
A lelki alkatok – erények (bátorság, mértékletesség, a mesterség, tudomány, bölcsesség,
okosság, ész és nemes lelkület) – ugyanis igazságot szülnek, melyből boldogság fakad; a rossz
lelki alkatok (lelki rosszaság, fegyelmezetlenség, állatiasság) viszont igazságtalanságot
szülnek. Az utóbbi eredménye boldogtalanság és szeretethiány lesz, mely nemcsak arra,
hanem minden korra jellemző. Az ember legfőképp állatiasságával ássa maga alatt a sírt, hisz
épp az különböztet meg bennünket az állatoktól, hogy tudunk választani, vagyis dönteni. Az
viszont nem mindegy, hogyan döntünk, nem mindegy, milyen közösségben, társadalomban
élünk.
Az erények választása pedig igazságot, életet, boldogságot terem. Ekkor tudunk egy olyan
társadalomban élni, ahol az ember nyithat a másik felé, s eljuthat a barátság szintjére, melynek
magasabb foka a gyönyör. A gyönyör pedig nem más, mint a boldogság megtapasztalása
földi, társadalmi, emberi keretek között. S ez a nevelés végső célja.

9
 Tartalom

Bevezetés 2

A legfőbb jóról 3

Az erényről 5

Az igazságról, mely maga a közép és az erény 7

Befejezés 8

10