A magányos ember magatartása az epikában

A romantika irodalmának jellegzetes stílusjegyei olyan elemi, emberi indíttatások

eredménye, amelyek alapvető, egyetemes gondolatok, kérdések megválaszolására irányulnak,
mint: az érzelem reakciója az oppozíciópárosok (mélabú-fékezhetetlen öröm, kalandvágy-
elzárkózás, reményvesztettség-életöröm, stb.) összességét jelenti, amelyek meghatározzák az
egyén attitűdjét mind a világhoz, mind pedig önmagához. Ezt a fékezhetetlen indulat-
történik akkor, ha az ember vágyai összeütköznek lehetőségei csekélységével? Hogyan
működik az “önmagaság” egy olyan vonatkozásban, melynek egyszerre tárgya és alanya,
létrehozója és kiszolgáltatottja?
Az értekezés alapgondolata az individuum vitalitása egy olyan társadalmi/szociális
közegben, ahol a zsenialitás és az emberi leleményesség értéke redukálódik, haszontalan
erénnyé válik, amelyet a környezete, esetenként irigységből, vagy akár pusztán primitív
érdektelenségből figyelmen kívül hagy. Ennek következtében az egyén saját lelkének
mélységébe vonul, keresve az egyensúlyt önnön természete és a környezete között (a freud-i
tanoknak megfelelően). Ez egyfajta belső sziszüphosz-i munkaként értelmezhető, melynek
következtében az egyén - lévén, hogy érzelmi vívódásai eredménytelenek – befele fordul,
elzárkózik, egyetlen megoldásnak az önmegvalósítással járó, járomként ránehezedő magányt
tartja. Életcélja vágyai beteljesítése lesz. A vágy alapvetően tárgyának megszerzésére irányul,
tehát tárgyra-irányultsága határozza meg, platóni logika szerint: a beteljesülés a minél
nagyobb és kielégítőbb hiány megszerzéseként fogható fel.
Ez a megállapítás szignifikánsan tetten érhető Móricz Zsigmond Sárarany című
realista-naturalista vonatkozású regényében, ahol a főszereplő, Turi Dani jelleme testesíti
meg a magányos, a hierarchikus társadalom következtében, tehetsége ellenére alulmaradt,
érvényesülni képtelen fiatal parasztot. A mű cselekményszövésében érzékelhető a
determinizmus erőteljes hatása, amely tökéletesen kikörvonalazódik egy tiszaháti faluban,
Kiskarán élő, feltörekvő paraszt képében. A helyszín fiktív, az író elsősorban mint Dani
feltörekvésének kiindulópontjaként szánja. A falu részletes leírása, a nyomor, a vidéki élet
nehézségei, a lakosok egyhangú, reményvesztett, szűrke hétköznapjai egységesen képezik
egy korabeli vidéki mikrotársadalom kötött életformájának, egyhangú atmoszférájának
immanens vonásait.
Turi Dani lélekfejlődését két fő elem befolyásolja. Az egyik a magánéleti
vonatkozásban értelmezett családi viszonya. A zsellérsorsból fölemelkedett törtető főhős
láthatóan nem ápol szoros kapcsolatot családjával, feleségét, Takács Erzsit elhanyagolja,
látszólag pusztán csak saját álmai beteljesítésének eszközének tekinti. A történet
bevezetőjéből kiderül, hogy Dani ambíciói egészen gyermekkora sanyarú, nélkülöző
minőségében gyökereznek. Lévén, hogy felesége egy módosabb családi közegben nőtt fel,
Dani nyomorból való kiszabadulásának egyetlen módja Takács Erzsi szerelmének
megragadása. Felesége a folyamatos megaláztatások, csalódások ellenére is szorosan kötődik
férjéhez, amit az élvhajhász természetének kicsinyes vágyaival viszonoz (Dani, házassága
ellenére, számos más nőt ágyba visz, mindezt felesége tudtával). A főszereplőnek ez a
jelleme, a szexuális élvezetek megragadása, az ösztönök előtérbe helyeződése mind-mind a
naturalista ábrázolásmód emblematikus megnyilvánulásai. Dani én-megnyilvánulásának
másik síkja a környezetében élőkkel fenntartott alá- és fölérendeltségi viszonya, azaz a külső,
közéleti kapcsolatai. Meggazdagodásának egyik következménye - ahogy a regényből is
kiderül -, hogy fokozatosan minden falubeli az ő foglalkoztatottjává válik, ezáltal Dani tölti
be a fölérendelt szerepét. Amikor szembesül az önmaga és a nemesség közti társadalmi
különbséggel, az addig jelenlévő “hegemóniája” megszűnik. Az arisztokráciával való
találkozás pillanata rádöbbenti a főhőst, hogy kimagasló teljesítményei, erőfeszítései ellenére
is a társadalmi megkülönböztetés áldozatául esik, vagyis alárendeltté válik. Dani célkitűzései
egyre inkább ellentmondanak “rendeltetésének”. Minél több csalódással szembesül, annál
inkább . Ambíciói kezdettől fogva az elnyomottság elleni lázadásról szóltak. Tehetségét
kihasználva próbálta palástolni gyengeségeit, magánéleti, exisztenciális problémáit. Amikor
az elvakultság hatalmába kerítette, és indulatainak béklyója megsemmisült dühe és
tehetetlensége a gróf és Takács Gyuri meggyilkolásában öltött testet, amely egyfajta
pillanatnyi önreflexió ominózus megnyilvánulásának is tekinthető. Az ösztönök
fölülkerekednek a ráción, így Dani börtönbe kerül, emellett halálbüntetés vár rá. Végső
gondolata: “az örökítélet kezében van immár a fáklya, amely arra való volt, hogy világítson, s
lőn gyújtogatóvá.” azt tükrözi, hogy a főhős ráeszmélt tettei súlyosságára, illetve, hogy a meg
nem értésből fakadó magány, valamint az ösztönök eluralkodása a tettein romlottsághoz
vezettek.
A magyar irodalomban, Ady Endre A magyar Ugaron című költeménye
megfeleltethető Móricz Zsigmond Sárarany című regénye lírai változatának, amelyben
szintén a mostoha körülmények között tépelődő, magányos ember képe elevenedik meg. A
világirodalom számos nagy klasszikusa megörökítette már a Turi Danihoz hasonló emberalak
sorsát, pszihológiai fejlődését. A francia realista irodalom egyik kiemelkedő képviselőjének,
Marie-Henrie Beyle (1783-1842), írói állnevén Stendhal, Vörös és fekete című
karrierregényének főhőse, Julien Sorel-nek életútja számos ponton megegyezik Turi Dani
életútjával. Julien egy egyszerű kisvárosi (Verriéres) ács ambíciózus fia, akinek célja, hogy
kitörjön a szegénységből és apja zsarnoki bánásmódjából. Vágyainak beteljesítése során,
erkölcsileg romlottá, a folyamatos, családtagjai általi megaláztatás miatt gőgössé válik.
Danihoz hasonlóan a becsvágy és az önmegvalósítás reménye vezérli, emellett ő is, szintén
eszközként használja fel a szerelmet céljai elérésének érdekében. Történetük végén mindkét
szereplő rájön, hogy tévedett, viszont a halál elől egyikőjük sem menekülhet. Sérelmeik és
bántódásaik miatt úgy hitték, hogy senki nem értheti meg őket, ezért a külvilág felé mutatott
önigazolási vágy irányította cselekedeteiket. A hozzájuk hasonló ember nem tud megvállni
saját fájdalmától, keserűségétől, ezért annyira hajtja a siker vágya, hogy elfelejti azokat az
értékeket, amelyek igazán boldoggá tehetnék, amelyek pótolhatnák a korábbi megaláztatások,
gyötrelmek okozta ürességet a szívükben. Az ilyen egyénnek általában hatalmas az
igazságérzete elnyomottságából eredően, ezért úgy érzi, hogy egyedül van. Mivel nem képes
megértetni magát másokkal, ezért egyetlen kiútnak a magányt látja. Az emberi természet, az
emberi lélekfolyamatok ilyenszerű kibontakozása kiváló ihletet adhat a kor művészének.