DAVID

BALDACCI
Fordította VRAUKÓ TAMÁS
 DAVID
BALDACCI

A POKOL
TORNÁCA

EURÓPA
KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 2012
DAVID BALDACCI: HELL'S CORNER GRAND CENTRAL
PUBLISHING, NEW YORK, 2010
COPYRIGHT © 2010 BY COLUMBUS ROSE, LTD.
HUNGARIAN TRANSLATION © VRAUKÓ TAMÁS, 2012

A szerzőtől az
EURÓPA KÖNYVKIADÓNÁL
megjelent:
AGYTRÖSZT
ÁLLAMÉRDEK
A BOSSZÚ
CSÚCSVEZÉRLÉS
EGYSZERŰ IGAZSÁG
A GYŰJTŐK
ISTENI IGAZSÁG
NE HIGGY SENKINEK!
A NYERTES
ÓRAJÁTÉK
A TEVE KLUB
TIZEDMÁSODPERC
A TÚLÉLŐ
 Michelle-nek

Húsz évért és húsz regényért, annak a nőnek,

akit szeretek, és akivel az élet útját járom
 1. FEJEZET

OLIVER STONE számolta a másodperceket, mert ez mindig

megnyugtatta. Márpedig nyugodtnak kellett lennie. Találkozója volt
valakivel aznap este. Valaki igen fontossal. Stone nem tudta, hogyan
fog végződni ez a találkozó. Egy dolgot viszont biztosan tudott: nem
fog elfutni. Elege volt a menekülésből.
Épp most tért vissza a virginiai Divine-ból; ott lakott Abby Riker, az
a nő, akivel korábban megismerkedett. Abby volt az egyetlen asszony,
aki iránt Stone-ban érzelmek ébredtek felesége három évtizeddel
korábbi halála óta. Nyilvánvaló kölcsönös vonzalmuk ellenére Abby
nem akart elköltözni Divine-ból, Stone pedig nem tudott volna
odaköltözni. Akár jó volt ez, akár rossz, kötődött ehhez a városhoz,
bármilyen sok fájdalmat élt is át ott.
Ez a fájdalom pedig még fokozódhatott. Az az üzenet, amit egy
órával a hazatérte után kapott, elég világos volt. Éjfélkor érte jönnek.
Nem hagytak lehetőséget vitára, nem kellett alkudoznia, nem volt esély
kompromisszumra. Mindig a másik fél diktálta a feltételeket.
Pár pillanat múlva abbahagyta a számolást. Autókerekek csikorogtak
a Sion-hegy Temetőhöz vezető út murváján. Szerény, bár történelmi
temető volt ez olyan feketék számára, akik élen jártak abban a harcban,
amit azért vívtak, hogy elérjék azt, ami a fehérek számára természetes
volt; például hogy hol aludjanak, hol egyenek, hol ülhessenek a buszon,
vagy hol használhassák a mosdót. Stone mindig tudatában volt annak az
iróniának, hogy a Sion-hegy Temető magasan a divatos Georgetown
felett helyezkedett el. Nem volt még olyan régen, hogy az itteni tehetős
népek csak úgy viselték el fekete testvéreiket, ha az utóbbiak a
szobalány keményített kötényét viselték, ételeket és italokat szolgáltak
fel, egyébként pedig engedelmes pillantásukat a fényezett padlóra
szegezték.
Kocsiajtók nyíltak és csapódtak. Stone három fémes csattanást
számolt, vagyis hárman voltak. Egy trió. Férfiakból. Ilyen alkalomra
nőket nem küldenek, gondolta, de lehet, hogy ez csak nemzedékének
előítélete volt.
 Glockok és Sigek, talán még egyedi darabok is, attól függően, kit
küldtek a meló elvégzésére. Típustól függetlenül, mindegyik fegyver
egyformán halálos töltetet hordozott a tárban. A stukkereket szép,
öltöny alatt viselt tokokban hordozták. Az előkelő, magas
kapcsolatokkal rendelkező Georgetownban mégsem lehet gyors
helikopterek csúszótalpairól lecsüngő, fekete ruhás kommandósokat
bevetni. Innen csöndesen viszik el az embert, egyetlen fontos személy
álmát sem zavarva meg.
Kopogtak.
Udvariasak.
Ajtót nyitott, hogy megmutassa, ő is udvarias.
Ezek az emberek nem éreztek ellene személyes dühöt. Talán még azt
sem tudják, hogy kicsoda ő. Számukra egyszerűen munka volt. Csinálta
ő is, ámbár ő sohasem kopogott előtte. Meglepetés, és aztán a ravasz
meghúzásának milliszekundumos aktusa – ez volt az ő modus operandi-
ja.
Csak egy munka.
Legalábbis én azt hittem, mert talán nem volt bátorságom
szembenézni az igazsággal.
Katonaként Stone-nak sosem volt lelkifurdalása, ha kioltotta
olyasvalakinek az életét, aki őt készült megölni. A háború a
darwinizmus legtisztább válfaja volt, és a szabályok csupaszon
logikusak és egyszerűek: ölj, vagy téged ölnek meg. Ám ami azután
történt vele, hogy otthagyta a sereget, olyan módon különbözött
mindettől, hogy elveszítette a bizalmát a hatalmon levők iránt.
Ott állt az ajtóban, a belülről jövő fény körülrajzolta az alakját. Ő ezt
a pillanatot választotta volna tüzelésre, ha nála van a stukker. Gyors,
tiszta lehetőség, hiba kizárva. Megadta nekik a lehetőséget.
De nem éltek vele. Nem azért jöttek, hogy megöljék.
Valójában négyen voltak, és Stone-t kissé zavarta, hogy elvétette a
számolást.
A csapatvezető elegáns, százhatvan centiméter magas, rövid hajú
férfi volt, akinek a szeme mindent látott, de semmit sem árult el. Intett a
kapu mellett parkoló jármű, egy fekete Escalade felé. Valamikor Stone-
ért egy szakasznyi hétpróbás gyilkost küldtek volna a tenger, a
szárazföld és a levegő felől egyszerre. Azok az idők, úgy látszik,
elmúltak. Most elég volt egy öltönyös kvartett egy felspécizett
Cadillacben.
Fölös szavak nem hangzottak el. Szakszerűen megmotozták, majd a
járműhöz kísérték. Középre ültették, mellette mindkét oldalon egy-egy
férfival. Érezte izmos karjukat. Éberek voltak, készek visszaverni Stone
bármilyen kísérletét, ha esetleg meg akarta volna kaparintani a
fegyverüket. De Stone-nak eszébe sem jutott ilyesmi. A négyszeres
túlerő ellen tízből tízszer alulmaradna, egy fekete lyukkal, mint
harmadik szemmel a homlokán, jutalmul a téves számításáért. Pár
évtizeddel azelőtt valószínűleg négy, ezeknél sokkal jobban képzett
fickó is holtan feküdne, miközben ő elsétál egy újabb mozgalmas nap
felé. Ám azok a napok már történelemmé váltak.
– Hová? – kérdezte. De nem igazán várt választ, és nem is kapott.
Pár perccel később ott állt egyedül egy olyan épület előtt, amelyet
gyakorlatilag minden amerikai felismer. Ám nem sokáig álldogált ott.
Újabb férfiak tűntek fel, magasabb rangúak és jobban képzettek
azoknál, akik az imént kitették. Most már a belső körbe került. A
személyzet egyre képzettebb emberekből állt, ahogy közeledtek a
központhoz. Végigkísérték egy folyosón, amit sok ajtó szegélyezett.
Mindegyik zárva volt, de nem a kései óra miatt. Ez a hely valójában
sohasem aludt.
Ajtó nyílt és csukódott. Stone megint magára maradt, de megint csak
nem sokáig. A helyiség másik végén ajtó nyílt, és egy férfi lépett be
rajta. Rá sem nézett Stone-ra, csak intett, hogy üljön le.
Stone leült.
A férfi letelepedett az íróasztalához.
Stone nem hivatalos látogató volt. Általában naplót vezettek
mindenkiről, aki itt be- és kilépett, de nem aznap éjjel, őróla nem. A
férfi hétköznapi módon öltözött, vastag gyapjúnadrágot, nyitott gallérú
inget és sportcipőt viselt. Szemüveget csúsztatott az orrára, és valami
papírokkal zörgött az íróasztalán. Egyetlen lámpa világított mellette.
Stone tanulmányozta az arcát. Az illető feszültnek és céltudatosnak tűnt.
Annak is kellett lennie, ha életben akart maradni ezen a helyen. Hogy
boldoguljon a világ leglehetetlenebb munkakörében.
Letette a papírokat, a szemüveget felcsúsztatta ráncos homlokára.
– Van egy problémánk – mondta James Brennan, az Egyesült
Államok elnöke –, és szükségünk van a segítségére.
 2. FEJEZET

STONE enyhén meglepődött, de nem mutatta. Sosem hasznos ilyen

helyzetben kimutatni a meglepetést.
– Milyen probléma?
– Az oroszok.
– Értem. – Hiszen nincs itt semmi új – gondolta Stone. – Gyakran
akad problémánk az oroszokkal.
Az elnök folytatta: – Maga járt odaát. – Ez nem kérdés volt.
– Számos alkalommal.
– Beszéli a nyelvet. – Ez megint nem kérdés volt, így hát Stone
csendben maradt. – Ismeri a taktikájukat.
– Valamikor ismertem. De az régen volt.
Brennan komoran elmosolyodott. – Ha az ember eleget vár, a
frizura– vagy ruhaviselet, meg sok más dolog is, újra divatba jön. Akár
még a kémkedési módszerek is, amint látjuk.
Az elnök hátradőlt, és feltette a lábát a Resolute íróasztalra, amit
Viktória királynő ajándékozott Amerikának a XIX. század vége felé.
Rutherford B. Hayes volt a hivatalban levő első elnök, aki használta, és
Brennan a legutóbbi.
– Az oroszoknak több kémhálózata van ebben az országban. Az FBI
többeket letartóztatott, más sejtjeikbe beszivárogtunk, de van még jó
néhány, amelyekről nincs információnk.
– Az országok mindig is kémkedtek egymás ellen – mondta Stone. –
El lennék képedve, ha mi nem folytatnánk hírszerző műveleteket odaát.
– Ez nem tartozik a tárgyhoz.
– Rendben – válaszolta Stone, aki úgy gondolta, hogy nagyon is a
tárgyhoz tartozik.
– Az orosz kartellek ellenőrzik az összes fontosabb kábítószer-
elosztó hálózatot a keleti féltekén. Felmérhetetlen pénzeket mozgatnak.
Stone bólintott. Ezt ő is tudta.
– Hát most már a nyugati féltekét is ők ellenőrzik.
Stone ezt már nem tudta. – Én még ott tartottam, hogy a
kolumbiaiakat kiszorították a mexikóiak.
Brennan elgondolkozva bólintott. Gondterhelt arckifejezéséből Stone
sejtette, hogy nagy halomnyi tájékoztatót és más papírt böngészhetett át
a nap folyamán, mire átlátta ezt és tucatnyi más kritikus ügyet. Az
elnöki munka kiszívja az ember minden intellektuális erejét és
kíváncsiságát, amit csak hajlandó erre a tevékenységre áldozni.
– A célba juttatás fontosabb, mint maga a termék – szólalt meg
Brennan. – Azt a mocskot bárhol elő lehet állítani, de az a lényeg, hogy
eljusson a felhasználóhoz. A világnak ezen a felén pedig az amerikaiak
a felhasználók. Az oroszok meg szépen seggbe rúgták déli
szomszédainkat, Stone. Gyilkosság, kínzás, erőszak, robbantás és
megvesztegetés révén a csúcsra jutottak, ami azt jelenti, hogy most
legalább az üzlet kilencven százalékát ők ellenőrzik. Ez a mi fő
problémánk.
– Úgy tudtam, hogy Carlos Montoya...
Az elnök türelmetlen gesztussal söpörte félre a készülő megjegyzést.
– Mert azt írják az újságok. A Fox és a CNN is azt mondja. A szakértők
is csak ezzel foglalkoznak, de a helyzet az, hogy Carlos Montoyá-nak
annyi. Ő volt Mexikó szennyéből is a legrosszabb. Saját két bátyját
nyírta ki, hogy átvehesse a családi boltot, de még ő se volt ellenfél az
oroszoknak. A hírszerzésünk hajlik arra, hogy már meg is ölték. Az
oroszok már nem is lehetnének kegyetlenebbek a narkóvilágban.
– Világos – mondta Stone semleges hangon.
– Addig, amíg a mexikói kartellekkel álltunk szemben, kezelhető
volt a dolog. Távolról sem volt ideális a helyzet, de nem érte el a
nemzetbiztonsági kockázat küszöbét. A határvidéken és a
nagyvárosokban folyt a harc, ahová a kartellek beszivárogtak, eleinte
utcai bandák formájában. Az oroszokkal más a helyzet.
– Azt jelenti ez, hogy kapcsolat szövődött a kémsejtek és a kartellek
között?
Brennan fürkészőn nézett Stone-ra, talán csodálkozott, hogy ilyen
hamar rájött az összefüggésre. – Úgy véljük, hogy igen. Valójában az a
feltevésünk, hogy az orosz kormányzat és a kábítószerkartelljeik
teljesen egybefonódtak.
– Ez elég nyugtalanító feltevés – válaszolta Stone.
– Ám helytálló, úgy gondoljuk. Az illegális szerek képezik jelenleg
Oroszország vezető exportcikkeit. A régi szovjet laborokban csinálják,
majd különböző csatornákon át szétosztják az egész világban. Lefizetik
azokat, akiket kell, és meggyilkolják azokat, akiket nem tudnak
megvesztegetni. Hihetetlen mennyiségű pénzzel dolgoznak.
Százmilliárd dollárokkal. Túl hatalmas összegekről van szó ahhoz,
hogysem a kormány ne akarná kivenni belőle a részét. Ráadásul van
még valami más is a képletben.
– Arra gondol, hogy minél több narkotikumot adnak el nekünk, annál
gyengébbek leszünk, mint nemzet? Lecsapolja a dollárokat és az
agysejteket egyaránt. Emeli a bűnözés szintjét, megterheli az
erőforrásainkat, átirányítja az eszközrendszert a termelő szférából a nem
termelőkhöz.
Brennan ismét meglepettnek látszott Stone ügyes összefoglalója
hallatán. – Úgy van. Az oroszok pedig igencsak tisztában vannak a
függőség lényegével. Ott a lakosság széles körben használja az alkoholt
és a kábítószereket egyaránt. Ám most nyomára bukkantunk egy
erőteljes és céltudatos kísérletnek az oroszok részéről, hogy elárasszák
Amerikát drogokkal. – Az elnök hátradőlt. – Ott van még azután a
nyilvánvaló bonyodalom.
– Hogy ők is atomhatalom – mondta Stone –, és ugyanannyi
robbanófejük van, mint nekünk.
Az elnök biccentett. – Vissza akarnak jutni a csúcsra. Talán ők
akarnak az egyetlen szuperhatalom lenni, a mi helyünkre lépve.
Mindezen túl, rendkívül befolyásosak a Közel– és a Távol-Keleten is.
Még a kínaiak és az izraeliek is tartanak tőlük, ha másért nem, hát a
kiszámíthatatlanságuk miatt. Az egyensúly kezd inogni.
– Értem. De hol jövök én a képbe?
– Az oroszok visszatértek a régi iskola módszereihez, Stone. Az ön
idejéből való módszerekhez.
– Azért nem vagyok még olyan öreg. Nincsenek más, velem egykorú
kémek az Ügynökségnél?
– Az igazság az, hogy nincsenek. A szeptember 11. előtti időszakban
felvételi moratórium volt, és az idősebb profik közül sokan önként és
nem önként nyugdíjba mentek. Miután azok a gépek becsapódtak a
tornyokba, volt egy nagyszabású bővítés, mindennek az eredménye
pedig az lett, hogy a CIA embereinek háromnegyede a húszas éveiben
jár. Ők csak annyit tudnak Oroszországról, hogy arrafelé jó a vodka, és
hideg van. Maga ismeri Oroszországot. Jobban ismeri a kémkedés
világának lövészárkait, mint a langleyi irodákban üldögélő legtöbb
szakember. – Itt az elnök szünetet tartott. – Azt is mindnyájan jól
tudjuk, hogy önnek vannak bizonyos különleges képességei. Olyanok,
amelyeknek az elsajátíttatása sokba került az országnak.
A bűntudatomra apellál. Érdekes. – De az ottani régi kapcsolataim
már nincsenek meg. Eltűntek, meghaltak.
– Ez még előny is lehet. Tiszta lappal indulhat, ismeretlenül.
– Hogyan kezdünk hozzá?
– Úgy, hogy visszamegy, természetesen nem hivatalosan. Lesz némi
kiképzés is, hogy felfrissítsük a tudását. Úgy hiszem, egy hónapon belül
felkészül rá, hogy elhagyja az országot.
– Oroszországba indulok?
– Nem. Előbb Mexikóba és Latin-Amerikába. Látnia kell azokat a
helyeket is, amelyeken a kábítószer keresztülutazik. Kemény munka
lesz, és veszélyes is. De azt hiszem, ezt magának nem is kell
mondanom. – Elhallgatott, és a pillantása Stone rövidre nyírt, fehér
hajára kalandozott.
Stone könnyedén elértette a tekintetét. – Nem vagyok már olyan
fiatal, mint egykor.
– Egyikünk sem az.
Stone bólintott, de agya már előreszaladt az egészből adódó logikus
következtetés felé. Csak egy kérdése volt. – Miért?
– Már elmondtam, hogy miért. Sok szempontból ön a legjobb, akink
csak van. A probléma pedig nagyon is valós, és egyre rosszabb lesz.
– Hallhatnám a többit is?
– Milyen többit?
– Hogy miért vagyok itt valójában.
– Nem értem – felelte az elnök bosszúsan. – Azt hittem, elég
világosan elmagyaráztam a dolgot.
– Mikor legutóbb itt voltam, akkor elmondtam önnek néhány dolgot,
és utaltam pár másikra is.
Az elnök nem reagált.
– Majd felajánlották nekem a Becsület Érdemérmet.
– Maga pedig visszautasította – szólt élesen Brennan. – És azt
hiszem, maga volt az első, aki ilyet tett.
– Az ember nem fogadhatja el azt, amit nem érdemel meg.
– Ostobaság. A harctéri teljesítménye alapján nagyon is kiérdemelte.
– A harctéren igen. De szélesebb összefüggésben nézve nem
érdemeltem meg. Egy ilyen kitüntetésnél pedig minden tényezőt
tekintetbe kell venni. Ezért gondolom úgy, hogy végül is ezért vagyok
most itt.
A két férfi egymásra meredt a Resolute íróasztal széles lapja fölött.
Az elnök, arckifejezéséből ítélve, pontosan tudta, mit értett a másik
„minden körülményen”. Egy Carter Gray nevű férfit. Valamint egy
Roger Simpson nevűt. Mindketten kiváló amerikaiak voltak.
Mindketten az elnök barátai. Most pedig mindketten halottak.
Közvetlenül Oliver Stone miatt, akinek jó oka volt ugyan rá, de
mégiscsak meggyilkolta őket. Nem létezett rá jogi vagy akár erkölcsi
felmentés. Stone már akkor tisztában volt ezzel, amikor meghúzta a
ravaszt.
Mégsem tartott vissza, mert ha valaki rászolgált a halálra, akkor az
a kettő igen.
– Megmentette az életemet. – Brennan kissé feszengett.
– És elvettem két másikat.
Az elnök hirtelen felállt, és az ablakhoz ment. Stone figyelte.
Kimondta végre. Most már csak hagynia kellett a másikat beszélni, és
engedni, hogy a részletek helyükre kerüljenek.
– Gray meg akart gyilkolni.
– Úgy van.
– Így hát az, hogy maga megölte, nem zavar annyira, ahogyan más
körülmények között zavarna, hogy egyenesen fogalmazzak.
– Na és Simpson?
Az elnök megfordult, és ránézett. – Utánanéztem kissé a dolgoknak.
Meg tudom érteni, miért akarta kiiktatni azt az alakot. De senki sem
magányos sziget, Stone. A hidegvérű gyilkosság pedig elfogadhatatlan
a civilizált világban.
– Hacsak nem engedélyezik a megfelelő szervek – mutatott rá Stone.
– Például olyan személyek, akik korábban abban a székben ültek,
amelyikben most ön.
Brennan rápillantott a székére, majd elfordította a fejét. – Ez
veszélyes bevetés lesz, Stone. Megkap hozzá mindent, amit a sikerhez
szükségesnek ítél, de nincsenek garanciák.
– Garanciák sosincsenek.
Az elnök visszaült, kezeit feltámasztotta és az ujjait összeérintve
piramist formált, mintha csak rögtönzött pajzsot akarna emelni önmaga
és a másik férfi közé. Miután nem mondott semmit, Stone szólalt meg:
 – Ez lesz a vezeklésem, ugye?
Az elnök leengedte a kezét.
– Ez lesz a vezeklésem – ismételte meg Stone – egy olyan tárgyalás
helyett, amit senki sem akar igazán, mert túl sok kellemetlen tény
kerülhet napvilágra a kormányzatról, némely elhunyt köztisztviselő
hírneve pedig beszennyeződhet. Ön viszont nem rendeli el a
likvidálásomat, mert mint mondta is, a civilizált emberek nem ily
módon rendezik a nézeteltéréseiket.
– Maga aztán nem kerülgeti a forró kását – mondta halkan az elnök.
– Igazat mondtam-e vagy sem?
– Azt hiszem, jól érti a dilemmámat.
– Ne kérjen bocsánatot, uram, azért, mert van lelkiismerete.
Szolgáltam olyanokat az ön elődei közül, akiknek egyáltalán nem volt.
– Ha kudarcot vall, hát kudarcot vall. Az oroszok olyan kegyetlenek,
mint a vadállat. Ezt ön a legtöbb embernél jobban tudja.
– És ha sikerrel járok?
– Akkor soha többé nem kell tartania attól, hogy a kormány kopogtat
az ajtaján – előredőlt. – Elfogadja?
Stone bólintott, és felállt. – Elfogadom. – Az ajtónál megtorpant egy
pillanatra. – Ha netán nem jönnék vissza, hálás lennék, ha a
barátaimmal azt közölnék, hogy a hazám szolgálatában haltam meg.
Most az elnök bólintott.
– Köszönöm – mondta Oliver Stone.

3. FEJEZET

MÁSNAP ESTE Stone ott álldogált, ahol már évtizedek óta szokása
volt: a négy hektár területű Lafayette Parkban, ami a Fehér Házzal
átellenben terül el. Eredetileg úgy hívták, hogy Elnöki Park, de az a név
ma már magában foglalta a Fehér Ház területét, a Lafayette Parkot és az
Ellipse nevű helyet, összesen mintegy huszonöt hektárnyi területet a
Fehér Ház déli oldalán. Valamikor maga a Lafayette Park is a Fehér
Ház kertjének része volt, és csak akkor választották el tőle, amikor
Thomas Jefferson elnök megépíttette a Pennsylvania sugárutat. Az
elmúlt két évszázadban sok mindenre használták a parkot, volt itt már
temető, rabszolgapiac, sőt még lóversenypálya is. Még valamiről híres
volt: több volt itt az egy négyzetméterre jutó mókus, mint a világon
bárhol másutt. Mai napig se tudja senki, hogy miért. A hely sokat
változott azóta, hogy Stone először a földbe szúrta tiltakozótáblájának
szárát, amin az állt: „Az igazságot akarom!” Eltűntek már a tüntetők is,
rongyos sátraikkal és rendbontó viselkedésükkel együtt. A felséges
Pennsylvania sugárút le volt zárva a gépjárműforgalom elől az
Oklahoma City-i robbantás óta.
Az emberek, az intézmények és az országok megrettentek, és Stone
ezért nem hibáztatta őket. Ha Franklin Roosevelt életben lett volna, és ő
a Fehér Ház lakója, alighanem eszébe jut leghíresebb mondása: „Az
egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az a félelem maga.” De még ezek a
szavak sem lettek volna elégségesek. Úgy tűnt, hogy a flúgosok
megnyerik az emberi szívek és elmék birtoklásáért vívott háborút a
normálisok ellen.
Stone a park közepe felé nézett, ahol Andrew Jacksonnak, a New
Orleans-i csata hősének és az Államok hetedik legfőbb közjogi
méltóságának lovas szobra állt. A szobor pompás tennesseei márvány
talapzaton állt. Ez volt az első lovas szobor, amit az Egyesült
Államokban öntöttek. Az emlékművet alacsony kerítés vette körbe,
amelyen belül régi ágyúkat helyeztek el. A zöld terület négy sarkában
külföldi forradalmi háborúk hőseinek szobrát állították föl.
Jacksontól északra több sor színpompás virág volt, és egy nagy,
frissen ültetett juharfa. Rugalmas kis cölöpökre feszített sárga szalag
vette körül, mert a gyökereinek hatalmas földlabdájánál többlábnyival
mélyebb és szélesebb gödör még nyitva állt. A gödör mellé kék
ponyvadarabokat terítettek, és arra hányták a kiásott földet.
Stone felemelte tekintetét azokra a magasabb pontokra, ahol a
mesterlövészek álltak őrt. Nem látta őket, de tudta, hogy ott vannak.
Úgy vélte, néhányan gyakorlatként éppen az ő fejét veszik célba.
Csak nehogy megcsússzon az ujjuk, uraim. Hadd maradjon az agyam
ott, ahol van.
A protokollvacsora a Fehér Házban lassan a végéhez közeledett, és
jóllakott méltóságok szivárogtak kifelé „az Emberek Házából”. Az
egyik ilyen vendég a brit miniszterelnök volt. Motoros konvoja várt rá,
hogy elkísérje a rövidke útszakaszon a Blair-házig, a vendégségbe
érkezett külföldi notabilitások szálláshelyéig. A Blair-ház a park
nyugati oldalán helyezkedett el. Gyalog is rövid út volt, de Stone úgy
gondolta, hogy kormányfők manapság már sehová sem mehetnek
gyalog nyugodtan. Túlságosan megváltozott a világ az ilyesmihez.
Stone megfordult, és látott egy nőt a park keleti oldalán levő ovális
szökőkút melletti padon üldögélni, félúton Jackson és a lengyel
tábornok, Tadeusz Kosciuszko szobra között, aki segített a szárnyaikat
bontogató új államoknak lerázni a brit gyarmati igát. Stone ironikusnak
találta, hogy ugyanannak a monarchiának a vezetője most épp a
szoborra néző helyen lakik.
A nő bő fekete nadrágot és vékony fehér kabátot viselt, mellette nagy
táska. Úgy tűnt, szunyókál. Ez furcsa, gondolta Stone. Az emberek nem
szoktak a Lafayette Parkban szunyókálni az éjszakának ebben az
órájában.
De nem ő volt az egyetlen ember a parkban. Ahogy Stone a park
északnyugati részén levő fák felé pillantott, kiszúrt egy öltönyös-akta
táskás férfit. Stone-nak háttal állt, és a német katonatiszt, Friedrich
Wilhelm von Steuben szobrát vizsgálgatta, aki szintén segítette a
gyarmatlakókat, hogy a bolond királyt, Györgyöt alaposan felséges
hátsóján billentsék jó két évszázaddal ezelőtt.
Stone azután észrevett egy alacsony, nagy hasú alakot, aki az északi,
a Szent János-templom felőli oldalon lépett be a parkba.
Kocogószerelést viselt, noha úgy látszott, még a szaporább gyaloglást
sem kockáztathatja meg szívroham nélkül. Egy iPodnak látszó tárgy
volt terebélyes hasára csatolva, a fülébe pedig fülhallgatókat dugott.
Volt azután még egy negyedik parklakó is a közelben, aki leginkább
valami utcai banda tagjára hasonlított, rabruhára emlékeztető
farmerben, pólóingben, fekete fejkendővel a fején, álcazubbonyban és
vastag bakancsban. A bandatag lassan poroszkált keresztül épp a park
közepén. Ez is furcsa volt, hiszen a bandatagok nem szívesen jöttek a
Lafayette Parkba az erőteljes rendőri jelenlét miatt. Ez a jelenlét pedig
ma este, nyilvánvaló okok miatt, még erőteljesebb és éberebb volt a
szokásosnál.
A protokollvacsorák idején mindenki idegesebb a szokásosnál. A
járőr nagyobbakat lép. A törvény embereinek a keze kissé közelebb van
a ravaszhoz. Nagyobb az esélye annak, hogy először lőnek, és csak
aztán szedik össze a darabokat. Ha egy állami vezetőt veszítenek el,
akkor senki sem ússza meg a felelősségre vonást. Fejek hullanak és
nyugdíjak vesznek oda.
De Stone nem azért jött el ide ma este, hogy ilyesféléken rágódjon.
Azért jött, hogy még egyszer megnézze a parkot. Két nap múlva elindul
az egy hónapos kiképzésére. Aztán irány Mexikó. Stone már eldöntötte,
hogy nem mondja el a barátainak, a Teve Klub tagjainak. Ha
elmondaná, megsejdíthetnék az igazságot, és abból nem sülne ki semmi
jó. Ő megérdemelte, hogy feláldozzák, a barátai viszont nem.
Vett még egy mély lélegzetet, és körülnézett. Elmosolyodott, amint
meglátta a ginkgófát a Jackson-szobor mellett. Átellenben állt az ép
elültetendő juharfával. Amikor először jött a parkba, éppen ősz volt, és
a ginkgófa élénksárga színben pompázott. Csodálatos látványt nyújtott.
Városszerte akadtak ginkgófák, de itt a parkban ez az egy állt. A
ginkgók bőven eléltek akár ezer évig is. Stone kíváncsi volt, vajon
hogyan fog ez a hely kinézni tíz évszázad múltán. Itt áll majd még a
ginkgófa? És az a nagy fehér épület az utca másik oldalán?
Éppen megfordult, hogy elinduljon, amikor felfigyelt rá, hogy mi
közeledik az utcán éppen feléje.
És szeretett parkja felé.

4. FEJEZET

AZ ERŐTELJES motorok hangja, a villogó fények és a szirénák

riasztották fel Stone-t. Figyelte, amint a miniszterelnök konvoja elhúz a
Fehér Ház nyugati oldalától, és megindul a Blair-ház felé. Az épület,
amely valójában három, összeépített házból állt, megtévesztően
hatalmas volt. Alapterülete még a Fehér Házét is meghaladta.
Közvetlenül a park nyugati oldalán állt, a Pennsylvania sugárútra nézett,
és szemben helyezkedett el a Régi Kormányzati Épülettel, amelyben az
elnöki és alelnöki stábok tartottak fenn irodákat. Stone csodálkozott,
hogy a Titkosszolgálat nem tisztította meg a terepet, mielőtt a konvoj
elindult.
Ismét körülpillantott. A hölgy már ébren volt, és épp a mobilján
beszélt. A fekete öltönyös férfi még mindig von Steuben szobra körül
téblábolt, háttal Stone-nak. A kocogó Jackson szobrához közeledett. A
bandatag még mindig középtájt tartott, noha a hely nem volt olyan
nagy. Már régen át kellett volna érnie a túlsó végére.
Valami nyilvánvalóan nem volt rendben.
Stone úgy döntött, először nyugat felé indul. Bár már nem tartozott
az itt tüntetők közé, még mindig úgy tekintett a Lafayette Parkra, mint
saját terepére, amelyet meg kell védelmeznie mindenféle veszély ellen.
Ezen még a küszöbönálló mexikói útja sem változtatott. Noha semmi
nem utalt még közvetlen veszélyre, az volt az érzése, hogy ez hamar
megváltozhat.
Rápillantott a kocogóra, aki vele átellenben a park másik oldalán
haladt. A férfi megállt, és iPodjának gombjait piszkálta. Stone ezután a
padon ülő hölgyre nézett, aki befejezte a telefonálást, és éppen elrakta a
mobilját. Stone ekkor a park délnyugati sarkán álló szobor, a francia
tábornok, de Rochambeau gróf emlékműve felé indult. Ezenközben a
Jackson tér és a Pennsylvania sugárút közeli kereszteződésében a
biztonsági erők golyóálló mellényekből és géppisztolyokból álló fallá
rendeződtek, a miniszterelnök érkezésére várva. Ahogy Stone közelebb
ért, szembetalálkozott a bandatag külsejű férfival. A fickó mintha
beleragadt volna valami futóhomokba: lépkedett, de nem haladt sehová.
A dzsekije alatt pedig pisztolyt viselt; Stone még a sötétben is ki tudta
venni az ismerős dudort a ruhaanyagon. No, ez aztán bölcs dolog,
gondolta Stone. Az ember nem jön ide felfegyverezve, hacsak azt nem
akarja, hogy valamelyik mesterlövész a legrosszabbat feltételezze,
minek következtében a legközelebbi rokona esetleg kap majd egy
bocsánatkérő levelet a temetés után. Szóval miért kockáztatja ez az
ember az életét?
Stone felmérte az esetleges lővonalat a bandatag és a Blair-ház
bejárata között, ahol a miniszterelnök belép majd. De nem volt
közvetlen lövési lehetőség, hacsak a bandatag fegyvere nem képes
felülemelkedni a fizika törvényein, és kanyart lőni.
Stone átpillantott az öltönyös férfira, aki még mindig a szobrot
vizsgálgatta, noha ez a tevékenység normál körülmények között
legfeljebb egy vagy két percet vehetett igénybe. De különben is: minek
jön ide ezért ilyen kései órában? Stone a férfi kezében levő puha falú
aktatáskát nézte, és bár messze volt, és így nem látta tökéletesen, elég
nagynak tűnt ahhoz, hogy egy kisebb bombát is elrejtsenek benne.
Viszont a távolság a merénylő és a miniszterelnök között eleve kudarcra
ítélt volna egy ilyen támadást.
A konvoj továbbhaladt a West Executive sugárúton a Pennsylvania
felé. Szirénák és őrök sorfala egy félsaroknyi kényelmes séta miatt,
amit az utas páncélozott autón tesz meg. Mindjárt balra fordulnak és
megállnak a járda mellett, a híres zöld előtető előtt, amely a Blair-ház
bejáratát koronázta.
Stone mozgást észlelt balra a parkban. A kocogó újra mozgásba
lendült. Stone nem látta pontosan, de mintha a férfi az öltönyös illető
felé nézett volna. Stone a nő irányába tekintett, aki már felállt, átvetette
a táskája pántját a vállán, és a park északi oldala felé indult, ahol a
Szent János-templom áll. Magas volt, állapította meg Stone, és jól állt
rajta a ruha. Életkorát illetően úgy becsülte, hogy talán közelebb van a
harminchoz, mint a negyvenhez, de az arcát nem sikerült megpillantania
a távolság, a fák és a gyenge megvilágítás miatt.
Stone pillantása ismét váltott, vissza az öltönyös férfira, aki végre
elindult, északnyugati irányba tartva, a Decatur Museum felé. Stone a
háta mögé pillantott. A kocogó ott állt, őt nézte, és most egyáltalán nem
mozdult. Stone-nak az volt az érzése, hogy a fickó mutatóujja begörbül,
mintha ravaszt húzna meg.
Közben a konvoj befordult a Pennsylvania sugárútra, és megállt a
Blair-ház előtt. Az egyik kocsi ajtaja felpattant. Az ilyesfajta
limuzinokból a kiszállás gyorsan szokott történni, azon nyilvánvaló
okból, hogy aki kiszáll, olyan kevés ideig legyen kitéve egy nagy vagy
kis távolságból leadott lövésnek, amennyire csak lehetséges. De az utas
ma este nem valami fürgén szállt ki.
A köpcös és elegánsan öltözött miniszterelnök lassan kászálódott ki,
és két szárnysegédje segítségével óvatosan lépdelt fel a lépcsőn a tető
alatt, amely már annyi vezető személyiségnek nyújtott oltalmat. A
miniszterelnök bal bokáján vastag kötés látszott. Miközben belépett az
épületbe, a sorfalat álló őrök tekintete ellenkező irányban pásztázott, az
esetleges fenyegetés legparányibb jeleit fürkészve. Vegyültek közéjük
brit biztonsági emberek is. Ám ennek a munkának az oroszlánrészét –
mint minden idelátogató kormányfő esetében – az amerikai
Titkosszolgálat végezte.
Ahol Stone állt, onnan nem láthatta, amint a miniszterelnök kiszáll,
és sérült bokájával felsántikál a Blair-házba. Így hát a parkra
összpontosított. A kocogó a pázsit közepe felé tartott. Stone most a nő
felé pillantott, aki már majdnem kiért a parkból. Az öltönyös pedig a H
utcával szemközti járdára ért.
Öt másodperc telt el. Aztán eldördült az első lövés.
A becsapódó lövedék egy kis föld– és fűtölcsért vert fel Stone-tól jó
egyméternyire balra. Ezután több lövés következett, amelyek
becsapódtak a fűbe, felszaggatták a virágágyásokat és lepattantak a
szobrokról.
Ahogy folytatódott a tüzelés, Stone számára mintha lelassult volna
az idő. Miközben a földre vetette magát, körbenézett, a lövések eredetét
kutatva. A nő és az öltönyös már nem látszott, a bandatag még mindig
mögötte volt, és szintén hason feküdt. A szegény kocogó azonban
futott, mentve az életét. Aztán Stone hirtelen nem látta többé.
Egyszerűen eltűnt.
A lövöldözés abbamaradt. Pár másodpercnyi csend következett.
Stone lassan lábra állt, közben nem feszültebb lett, hanem inkább
ellazult. Hogy vajon ez mentette-e meg az életét, már sohasem fog
kiderülni.
A bomba felrobbant. A Lafayette Park közepe füsttel és szétrepülő
törmelékkel telt meg. A roppant súlyú Jackson-szobor ledőlt, a pompás
tennesseei márványtalapzat kettéhasadt. Véget ért több mint másfél
évszázados uralma a park fölött.
A bomba bénító ereje felkapta Stone-t és nekicsapta valami
keménynek. A fejét ért ütéstől elkábult és megszédült. Egy röpke
pillanatig érezte, ahogy törmelék hullik körülötte. Füst, por és a
robbanóanyag émelyítő szaga tódult a tüdejébe.
Ahogy a robbanás zaja elült, sikolyok, szirénák, aszfalton csikorgó
gumik hangja és még több sikítozás váltotta fel. De Oliver Stone ezt
már nem látta és nem hallotta. Csukott szemmel, arccal lefelé feküdt a
földön.

5. FEJEZET

– OLIVER?
 Stone fertőtlenítőszer és latex szagát érezte, így tudta, hogy
kórházban van. Ami még mindig sokkal jobb volt, mint holtan a
halottasházban.
A szemhéja remegve felpattant, és meglátta a nő arcát. – Annabelle?
Annabelle Conroy, a Teve Klub nem hivatalos tagja és ez idő szerint
egyetlen profi svindlere, megragadta Stone kezét. Karcsú volt, hosszú,
vörös hajú, és alig maradt el a száznyolcvan centis magasságtól.
– Nem kellett volna már megint felrobbantatnod magad – mondta.
A hangja könnyed volt, de a tartása nem. Szabad kezével
félresöpörte a haját a szeméből, és Stone látta, hogy a szeme be van
dagadva. Annabelle nem sírta el magát egykönnyen, Stone miatt mégis
megtette.
A férfi a fejét borító kötéshez nyúlt.
– Nem tört be, ugye?
– Nem. Enyhe agyrázkódás – felelte Annabelle.
Ahogy Stone körülnézett, látta, hogy a helyiség zsúfolásig megtelt. A
kosárlabdázó termetű Reuben Rhodes az ágy másik oldalán állt,
mellette Caleb Shaw, az aprócska könyvtáros. A Titkosszolgálat magas
ügynöke, Alex Ford, Annabelle jobbján, éppolyan aggódónak tűnt, mint
a nő. Mögöttük Stone ott látta Harry Finnt, aki megszólalt:
– Mikor hallottam, hogy elsült az a bomba a parkban, tudtam, hogy
valahogy biztos ott vagy a sűrűjében.
Stone lassan felült. – Szóval mi történt?
– Még most is arra próbálnak rájönni. Lövöldözés, majd
bombarobbanás...
– Megsérült valaki? Mi van a brit miniszterelnökkel?
– Már bent volt a Blair-házban. Nem sérült meg senki.
– Amennyi golyót kilőttek, érdekes, hogy senki sem sebesült meg.
– Inkább csodaszámba megy.
– Van már valamilyen feltevés arról, hogy mi történt? – kérdezte
Stone, és Alexre nézett.
– Még nincs. A parkban teljes a felfordulás. Hermetikusan lezárták.
– Na és a miniszterelnök?
– Hát, az előfeltevés szerint ő volt a célpont – bólintott Alex.
– De akkor elég gyengécske kísérlet volt – mondta Reuben –,
tekintve hogy a lövöldözés és a robbantás olyan parkban történt, ahol ő
nem is volt jelen.
 – Mit jelenthet mindez? – kérdezte Stone lassan, és ismét Alexet
kereste a szemével, miközben érezte, hogy minden kimondott szóval
egyre jobban fáj a feje. Harminc évvel ezelőtt egyszerűen lerázta volna
magáról, és halad tovább. Ma már nem ment.
– Mint mondtam, még korai bármit is kijelenteni, de annyi bizonyos,
hogy elég zavarba ejtő ügy. Nem épp ez volt a miniszterelnök nagy
napja.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Stone.
– Kificamította a bokáját, és csak lassan tud járni.
– Hiteles ez az információ?
– Elbotlott egy belső lépcsőn a Fehér Házban, még mielőtt a vacsora
elkezdődött volna. Kissé kellemetlenül érezhette magát. Szerencsére a
tévékamerákat nem engedik be az épületnek abba a részébe.
– Mit kerestél a parkban tegnap este? Azt hittem, még mindig
Divine-ban vagy Abbyvel – mondta Annabelle.
Stone kinézett az ablakon, és látta, hogy már délelőtt van.
– Visszajöttem – mondta egyszerűen. – Abby meg ott maradt.
– Ó – mondta Annabelle csalódott hangon, bár inkább
megkönnyebbültnek tűnt.
Stone újra Alexhez fordult. – Rajtam kívül négyen voltak a parkban
tegnap este. Mi történt velük?
Alex körülnézett a szobában, majd megköszörül le a torkát. – Az
még tisztázatlan.
– Tisztázatlan, azaz hogy nem tudod, vagy nem akarod megmondani
nekünk? – kérdezte Stone.
Annabelle dühös pillantást vetett a titkos ügynökre.
– Oliver majdnem meghalt, Alex.
Alex sóhajtott. Még mindig nem tanulta meg, hogyan kezelje azt a
helyzetet, hogy hivatalból meg kellett őriznie szakmai titkokat,
miközben a Teve Klub folyton értesüléseket követel tőle javarészt
bizalmas ügyekben.
– Most elemzik a videofelvételeket és kihallgatják azokat a
szemtanúkat, akik a parkban voltak az este. Próbálják összerakni a
képet valahogy.
– Na és az a négy másik ember, aki még a parkban volt? – kérdezte
Stone halkan, de kitartón.
– Négy ember?
 – Igen. Három férfi és egy nő.
– Róluk nem tudok semmit – jelentette ki Alex.
– Hol történt pontosan a robbanás? Nem tudtam megállapítani.
– Nagyjából a park közepén, a Jackson-szobor mellett, már amennyi
maradt belőle. Darabokra tört a kerítéssel együtt, az ágyúk meg
szanaszét szóródtak a parkban.
– Vagyis az anyagi kár jelentős? – kérdezte Stone.
– Az egész park megszenvedte, de a legnagyobb pusztítás egy
tizenöt méter sugarú körben történt. Azon a körül belül olyan, mint
valami csatatér. Bármilyen bomba volt is, szép nagyot szólt.
– Volt ott a közelben egy túlsúlyos fickó melegítőben, mikor a
lövöldözés elkezdődött. – Stone elfintorodott, és megpróbált emlékezni.
– Éppen őt figyeltem. Futott, hogy mentse a bőrét a golyózáporból,
aztán egyszerűen eltűnt. De akkor éppen a robbanás epicentrumában
volt.
Mindannyian Alexre néztek, aki feszengett kissé.
– Alex? – kérdezte újra Annabelle, erősen szemrehányó hangon.
– Oké, úgy látszik, az ürge beleesett abba a gödörbe, amit a fának
ástak. A robbanás pedig éppen ott vagy a közvetlen közelében történt.
De hivatalosan még semmilyen hírt nem erősítettek meg.
– Tudjuk, ki volt az az ember? – kérdezte Caleb.
– Még nem.
– A bomba eredete?
– Egyelőre ismeretlen.
– A lövések eredete?
– Amennyire tudom, még semmi eredmény.
– Én nekivágódtam valaminek esés közben – mondta Stone. – Volt
ott egy tag, aki engem figyelt.
– Lehetséges – mondta Alex kimerülten.
– A nővér azt mondta, kipiszkáltak egy fogat a fejedből – vetette
közbe Annabelle.
– Egy fogat? Akkor nekiestem annak az illetőnek, mikor a robbanás
történt?
Annabelle bólintott.
– Úgy tűnik. Ha ez a helyzet, akkor most hiányzik az egyik
metszőfoga.
 – Láttad már valamelyik térfigyelő kamera felvételét, Alex? –
kérdezte Stone.
– Nem. Hivatalosan nem veszek részt a nyomozásban, azért is nincs
több infóm. Sokan más emberrel együtt én is próbálom menteni a
seggemet a hivatalos inkvizíciótól.
– Bekeményített a Titkosszolgálat? – kérdezte Reuben.
– Ja. Ez az ügy most kicsit több, mint mikor egy bulin petárdákat
eregetnek.
– Csodálkoztam, hogy olyan sokan vannak a parkban az este –
mondta Stone. – Olvastam az újságban a miniszterelnök vacsorájáról is,
de a lapok azt írták, hogy a brit nagykövetségen száll majd meg, mint
máskor is. Mi történt?
– Az utolsó pillanatban változtattak a terven. Az elnökkel másnap
korán reggelre terveztek egy megbeszélést, márpedig sokkal egyszerűbb
a miniszterelnököt a Blair-házból átvinni a Fehér Házba, mint az angol
nagykövetségről – magyarázta Alex. – De ez az egész nem volt
nyilvános. Te mégis tudtad, hogy a Blair-házba megy?
Stone bólintott.
– De honnan?
– Úton a parkba elmentem a konvoj mellett. Csak egy motoros
rendőr állt az élen, ami azt jelentette, hogy nem nagy távolságra
szándékoztak indulni, és a forgalomirányítás nem volt kritikus kérdés.
A rendőrfőnök nem pocsékolja az erőit, ha nem feltétlenül szükséges. A
védőgyűrű pedig a Blair-ház körül húzódott, akkora tűzerővel, ami csak
a legfontosabb személyeknek jár ki. A miniszterelnök volt az egyetlen,
aki illett a képbe.
– És te minek mentél a parkba azon a kései órán? – kérdezte
Annabelle Stone-t.
– Csak emlékezni – mondta röviden Stone, mielőtt visszafordult
Alexhez. – Szóval miért voltak olyan lazák a biztonsági intézkedések?
– Nem voltak lazák. A park pedig nyilvános – vetette ellen Alex.
– De nem akkor, amikor a biztonsági szempontok az elsődlegesek.
Én azt jobban tudom bárki másnál – vágott vissza Stone.
– Én csak azt teszem, amit mondanak, Oliver.
– Rendben van – Stone körülnézett. – Elmehetek végre?
– El – mondta egy hang. – Velünk.
 Mindannyian hátrafordultak a két öltönyös férfi felé, akik az ajtóban
álltak. Az egyik az ötvenes éveiben járt, zömök, erős csontozatú, széles
vállú alak volt, hóna alatt pisztolytáska dudorodott. A másik a
harmincas éveiben járt, száznyolcvan centinél valamivel alacsonyabb
volt, tengerészgyalogos-frizurával, társához hasonlóan felfegyverezve.
– Most rögtön – tette hozzá az idősebb.

6. FEJEZET

– CSAK IDE NE – dünnyögte magában Stone, amint a fekete Town

Car beállt a Nemzeti Hírszerzési Központ, rövidített nevén NHK
kampusszerű telepére Észak-Virginiában. Végighaladtak az adófizetők
pénzéből fenntartott dús parkon, és az alacsony főépület felé tartottak,
amely otthont adott az amerikai hírszerzés jó részének.
Az előcsarnok egyik falán az Egyesült Államok ellen végrehajtott
terrorcselekményekről készült fotók sorakoztak. A pusztulás képeinek
végén, egy táblán a „Soha többé!” felirat állt.
A másik falon azoknak a hivatalos portréi voltak láthatók, akik eddig
betöltötték Amerika hírszerzői cárjának a pozícióját ennek az
ügynökségnek az élén. Kevesen voltak, hiszen az NHK-t csak a
szeptember 11-i események után hozták létre. A legismertebb közülük
Carter Gray volt, olyan közszolga, aki korábban már több magas
kormányzati posztot töltött be. Gray húsos arca lebámult rájuk, amint
Stone és kísérői elvonultak előtte.
Évtizedekkel ezelőtt Stone ennek a férfinak dolgozott, amikor még
Stone-t az igazi nevén, John Carrként ismerték. Mint hazája legjobb
bérgyilkosa, tehetségét és eszét teljes egészében nemzete szolgálatára
fordította. Ennek jutalmaként éppen azok az emberek, akiket ő olyan
hűségesen szolgált, elpusztítottak mindenkit, akit csak Stone szeretett és
akik fontosak voltak számára. Ez volt az egyik ok, ami miatt Stone
kioltotta Gray életét, és ez az egy is elég volt.
Rohadj a pokolban, Carter – gondolta Stone, amint az ajtó
bezáródott mögöttük –, és majd találkozunk, amikor én is odaérek.
Öt perccel később Stone egy kis asztalnál ült egy ablaktalan
szobában. Körülnézett a helyiségben, miközben próbálta csillapítani a
zihálását és szapora szívverését. Annyi világos volt, hogy
kihallgatószobába hozták.
Szóval ez történik velem.
A szoba hirtelen elsötétült, és a szemközti falon megjelent egy kép,
amelyet a diszkréten a plafonba rejtett berendezés vetített oda.
Fényes íróasztal mögött, párnázott széken ülő férfi képe volt. A férfi
válla feletti látványból Stone rájött, hogy az illető repülőgépen ül.
Ötvenéves volt, zöld szemű, energikus és egészen rövidre volt vágva a
haja.
Mielőtt a férfi bármit is mondhatott volna, Stone megszólalt. – Nem
érdemlek meg egy személyes találkozót?
Mosoly suhant át a férfi arcán. – Tartok tőle, hogy nem, de engem
megérdemel.
Az engem az NHK új igazgatóját, Riley Weavert jelentette, aki
átvette az elhalálozott Carter Gray helyét. A feladat nem volt csekély,
de kormányzati körökben az a hír járta, hogy Weaver lassan, de
biztosan belejön. De hogy ez jó vagy rossz volt-e az országnak, még
nem lehetett tudni.
Weaver hangjára nyílt az ajtó, két férfi sorjázott be rajta, és a falnak
támaszkodva megálltak. Stone sose szerette, ha fegyveresek vannak a
háta mögött, de pillanatnyilag semmit sem tehetett. Ő volt a
vendégcsapat, a szabályokat pedig a hazai együttes állította fel.
– Tájékoztasson – parancsolta Weaver, és Stone-ra bámult.
– Miért? – kérdezte Stone.
A mosoly lehervadt Weaver arcáról. – Mert arra kértem. Udvariasan.
– Magának dolgozom talán? Nem emlékszem, hogy kaptam ilyen
irányú utasítást.
– Csak gyakorolja állampolgári kötelességét.
Stone csendben maradt.
Weaver végül megszólalt. – Úgy tudom, jó hátszéllel hajózik,
nyugodt vizeken.
Stone-nak eszébe jutott, hogy Weaver tengerész– gyalogos volt, a
tengerészgyalogosok pedig a Haditengerészet részét képezték. A
hajózásból vett hasonlata azt jelezte Stone-nak, hogy nem szakadt el
teljesen attól a világtól. A hátszél az Egyesült Államok elnöke volt, a
nyugodt vizek pedig a kedvező helyzetre utaltak. De vajon tudott-e
Weaver az elnökkel való találkozójáról? Arról, hogy Mexikóba
szándékoznak küldeni, hogy bánjon el az oroszokkal? Ha esetleg nem
tudott róla, akkor Stone-nak nem állt szándékában felvilágosítani.
– Állampolgári kötelesség... – mondta Stone – Az ilyesmi kétirányú.
Csak hogy értsük egymást.
Weaver hátradőlt. A vonásain látszott, hogy bár kezdetben talán
alábecsülte Stone-t, ezt a hibát már korrigálta. – Rendben – válaszolta.
Stone tömören és világosan összefoglalta a parkbéli támadás
lefolyását.
Mikor a végére ért, Weaver szólalt meg: – Jól van. Most nézzen
balra, és figyeljen erősen.

7. FEJEZET

EGY PILLANATTAL később Stone a Lafayette Parkban előző éjjel

rögzített videofelvételt nézte. Lelassították, így Stone sietség nélkül,
alaposan megnézhetett minden részletet. Figyelte, amint a lövöldözés
kezdetén az emberek elkezdtek szanaszét szaladni. A külső védvonalat
alkotó kommandósok védelmi helyzetet vettek fel, és a lövések forrását
kutatták. A kocogó ügyefogyottan szaporázta, mint aki nincs szokva az
ilyesfajta erőfeszítéshez. Rövid, erőtlen lépésekkel haladt. Útjába esett a
sárga szalag a fa körül, és pár pillanat múlva beleesett, vagy talán
beleugrott a nagy juharnak kiásott gödörbe.
Stone számára értelmet nyert, amit korábban személyesen látott,
vagyis hogy az az ember egyszerűen eltűnt, felszívódott a híg
levegőben. Olyan volt, gondolta, mint aki fedezéket keres a csatatéren;
ki akart kerülni a golyók útjából.
Ezután bekövetkezett a robbanás. Stone látta magát, amint a
robbanás ereje felemeli és nekivágja a bandatagnak. Mindketten a
földre estek. A fog a fejébe vágódott. Stone megdörzsölte a sebhelyet.
Egy másodperccel később a kép megdermedt. A robbanás
megzavarhatta a jelátvitelt. A fal ismét elsötétedett.
Weaver megkérdezte: – Észrevett valamit?
– Játsszuk újra – kérte Stone.
 Még kétszer nézte meg a felvételt, aztán elgondolkodott azon, amit
látott. A kocogó belezuhant a juharfa körüli nyitott gödörbe, és
másodpercekkel később jött a robbanás.
– Szóval ki robbantott? A kocogó?
– Még nem biztos. Lehetett valami abban a gödörben.
Stone szkeptikusnak látszott. – A gödörben? Vannak gázvezetékek a
park alatt?
– Nincsenek.
– Akkor viszont tisztában van azzal, mit beszél? Bombát helyeztek el
a Lafayette Parkban?
Weaver arckifejezése még sötétebbre váltott. – Erre még csak
gondolni is bénító. De nem vethetjük el a lehetőséget.
– Vagyis azt mondhatjuk, hogy a fickó a golyók elől beleugrott a
gödörbe, aminek következtében aztán felrobbantja egy bomba, amit
korábban oda helyeztek?
– Ha így történt, akkor óriási balszerencséje volt. Megmenekül a
golyóktól, mégis meghal.
– Ki van a helyszínen?
– E pillanatban a Terrorelhárítás és az FBI.
Stone számára ez világos volt. A Terrorelhárítás vizsgált minden
olyan ügyet, amelyben robbanóanyagok szerepeltek, amíg be nem
bizonyosodott, hogy nemzetközi terrorista cselekményről van szó.
Ekkor ugyanis az FBI vette át az ügyet. Stone úgy vélte, hogy ha a
Fehér Házzal átellenben robban bomba, akkor azt eleve külföldi
terrorista támadásnak könyvelik el. Akkor pedig a Hivatal veszi át az
ügyet. Valószínűleg már meg is tette.
– Jó, akkor most hagyjuk egy kicsit a robbanást – javasolta. –
Ismerjük a lövések forrását? A felvételen úgy tűnt, hogy a park északi
oldala felől jönnek. A H utca felől, vagy azon is túlról.
– Igen, legalábbis ez az előfeltevés.
– Vagyis északról dél felé lőttek. A videón nem látszottak
torkolattüzek – mutatott rá Stone –, azaz kívül estek a kamera
látószögén.
– Lőhettek például a fák mögött – találgatta Weaver. – Sok fa van a
park északi oldalán. De a térfigyelő kamerákat főleg a talajszinten folyó
tevékenységre állították be. Így hát aligha vehették fel a torkolattüzeket,
ha a lövészek valahol magasan helyezkedtek el.
 – A lövéseknek tehát magasról kellett érkezniük – vélekedett Stone.
– Hogyan képzeli a dolgot? – kérdezte Riley olyan hangon, mint aki
már tudja a választ, csak tesztelni akarta Stone-t, aki egyelőre belement
a játékba.
– Ha a fák mögül, az utca szintjéről lőttek volna, a lövések
valószínűleg keresztülmennek a parkon és a Pennsylvania sugárúton,
egészen a Fehér Házig.
– Na és honnan tudja, hogy nem így történt?
– Mert már mondta volna, vagy mástól hallottam volna, hogy többen
meghaltak. A Fehér Ház felé eső oldalon sokan voltak. Járművek álltak
a sugárúton. Járőrözött az őrség. Elképzelhetetlen, hogy senkit sem
találtak volna el. Így hát felülről lefelé lőttek. Ez egybevág az én
megfigyeléseimmel. Amennyire láttam, a golyók mind a földbe
szántottak. Ha pedig felülről lőttek, akkor először át kellett hatolniuk a
fák lombkoronáin, vagyis legalább arról a szintről vagy még
magasabbról kellett lőniük. Azok a fák elég magasak, a lombjuk sűrű.
Látott valaki valami hasznosat a park északi oldalán? – fűzte hozzá a
kérdést Stone.
– Voltak ott biztonságiak, a park rendőrsége, pár egyenruhás
titkosszolgálati ügynök, néhányan a bombakereső kutyás egységtől.
Még mindig faggatják őket, de eddig nem álltak elő semmi
használhatóval.
Stone bólintott. – De miért nem ürítették ki a parkot tegnap este?
Weaver arcán látszott, hogy nem tetszik neki a beszélgetés új iránya.
– Igazából csak azt szeretném, ha elmondaná a benyomásait a
felvétel alapján.
– Jobban át kéne látnom a dolgokat, mielőtt tovább erőltetem
magam.
Weaver lepillantott egy dossziéra, amely az asztalon hevert.
– John Carr? – kérdezte.
Stone csendben maradt, és a falon látható digitális képre meredt.
– John Carr – mondta Weaver újra. – A maga dossziéja olyan titkos,
hogy még én sem láthattam az egészet.
– Néha a kormányzat is lehet üdítően diszkrét – jegyezte meg Stone.
– De most a parkban eldördült lövésekről, a parkbéli biztonsági
intézkedésekről, vagy éppen azok hiányáról beszélünk.
 – A lövések eredete után még mindig nyomoznak, a parkbeli
biztonsági intézkedések pedig a Titkos– szolgálat hatáskörébe
tartoznak, és ők még nem tájékoztattak engem ez ügyben.
– De mennyire, hogy tájékoztatták – ellenkezett Stone.
Weaver zavartnak tűnt. – Miért mondja ezt? – Az elnök biztonsága
felülír minden más szempontot, ez pedig olyan ügynökségközi
hatáskört biztosít a titkosszolgálatnak, amelyet más körülmények között
nem kapna meg. Automata fegyverekből leadott lövések és robbanás a
Fehér Házzal szemközt alig tizenhárom órával ezelőtt. Minden reggel
hétkor tartják az elnöknek a szokásos nemzetbiztonsági tájékoztatót.
Mármost ha nem beszélt volna a Titkosszolgálattal, akkor nem tudta
volna megadni az elnöknek a szokásos tájékoztatást. Ha pedig nem
tájékoztatta volna az elnököt egy olyan támadásról, ami éppen a
küszöbén történt, akkor nem dolgozhatna az NHK vezetőjeként.
Weaver jobb szeme sarkának rándulása jelezte, hogy a beszélgetés
nem úgy folyik, ahogyan eltervezte. A falnak támaszkodó két férfi
feszengett.
Weaver megszólalt. – A Szolgálat szerint volt olyan elképzelés is,
hogy kiürítik a parkot, de aztán változott a terv. Mivel a miniszterelnök
közvetlenül a Blair-házba ment, a parkot nem minősítették potenciális
veszélyforrássá. Vagyis úgy gondolták, minden rendben –
megválaszolja ez a maga kérdését?
– Igen, de felvet egy másikat.
Weaver várakozóan figyelt.
– Pontosan milyen terv változott?
Válaszul Stone hosszú, fagyos tengerészgyalogos-pillantást kapott. –
Csak közölje velem a többi észrevételét is, ha van még.
Stone rábámult, próbálva megfejteni a szándékot a tompa szavak
mögött. Többféleképpen játszhatta végig a dolgot. Az ember néha
erőszakosabb, néha inkább enged.
– Túl sok ember volt a parkban, és olyasmiket csináltak, amiket nem
kellett volna abban az időpontban – felelte.
Weaver hátradőlt puha székében. – Folytassa.
– Sok időt töltöttem a Lafayette Parkban. Éjjel tizenegykor a
biztonsági személyzeten kívül általában nem tartózkodik ott senki.
Tegnap éjjel viszont négy olyan ember is volt ott, akinek nem kellett
volna. A bandatag, az öltönyös fickó, a hölgy a padon és a kocogó.
 – Lehet, hogy okkal tartózkodtak ott – mutatott rá Weaver. – Meleg
este volt, a park pedig nyilvános hely.
Stone a fejét rázta. – A Lafayette Park nem olyan hely, ahol az
emberek éjjelente szívesen üldögélnek, vagy ott ütik agyon üres óráikat.
A Szolgálat sem szereti, ha idegenek téblábolnak ott éjnek évadján. Ők
is ugyanezt mondanák önnek.
– Mondták is, ami azt illeti – ismerte el Weaver. – Szóval mire
gondol?
– A bandatagnál fegyver volt. Én távcső nélkül is jól láttam, így hát a
mesterlövészeknek is látniuk kellett, és közölni a lenti őrséggel. A
fazont tehát azonnal le kellett volna kapcsolni, amint belépett a vörös
zónába. De nem tették.
Weaver bólintott. – Rendben, folytassa.
– A hölgy elegánsan volt öltözve. Talán valami hivatalban dolgozik.
Retikülje is volt. De annak, hogy egy padon üldögéljen abban a késői
órában, nincs értelme. Telefonál, majd feláll, nagyjából akkor, mikor a
konvoj elindul. Így merő véletlenségből lemarad a lövöldözésről.
– Tovább! – bátorította Weaver.
– Az öltönyös egy szobrot nézeget, igencsak hosszan. Ezután elindul
a Decatur-ház felé, éppen akkor, amikor a nő is elhagyja a parkot.
Mikor a lövöldözés elkezdődött, már egyiket sem láttam. Így hát a
kocogót figyeltem, aki a Jackson-szobor felé futott. Úgy tűnt,
egyszerűen eltűnik, felszívódik, de most már tudom, hogy beleugrott a
gödörbe, hogy elkerülje a golyókat.
– De hiába strapálta magát, mert felrobbant – mondta Weaver.
– De ez nem azt jelenti, hogy a tegnap este a parkban levő emberek
közül egy vagy több nem volt benne a buliban.
Weaver a fejét rázta. – Azt hiszem, ez kissé erőltetett. Pásztázó tűz
zúdul a parkra automata fegyverekből, majd felrobban egy bomba,
amelyet már előzőleg odahelyeztek; valószínűleg a lövések elől
menedéket kereső szerencsétlen flótás hozta működésbe. Azt hiszem,
valójában szívességet tett nekünk, mert rábukkant a bombára, mielőtt az
nagyobb kárt okozhatott volna. Most a „ki, hogyan és miért” kérdésekre
kell választ találnunk a gépfegyvertűz és bomba ügyében. – Weaver egy
darabig Stone arcát tanulmányozta. – Van még valami, amit hozzá tud
tenni az eddigiekhez? Mert, őszintén szólva, kissé csalódott vagyok,
olyan keveset mondott eddig. Azt hittem, többet tud, de nem igazán jött
elő olyasmivel, amit magamtól nem tudtam volna kikövetkeztetni.
– Nem gondoltam, hogy nekem kell elvégeznem a maga dolgát. De
itt van egy újabb észrevétel, teljesen ingyen: a bandatag valójában zsaru
volt, ugye?
Erre a képernyő azonnal elsötétedett.

8. FEJEZET

A KOCSI, útbaigazításra sem várva, a Sion-hegy Temető előtt rakta le

Stone-t. Ezt szándékosan intézték így. Stone tudta jól. Mintha csak azt
mondták volna: – Tudjuk, hol laksz. Eljöhetünk érted bármikor, amikor
csak akarunk.
Stone áthaladt a kovácsoltvas kapun, amely a temetőbe vezetett, és
belépett az otthonául szolgáló kis gondnoki faházikóba. A berendezés
másodkézből származó, spártai egyszerűségű bútorzat volt, amely jól
megfelelt Stone egyéniségének és szűkös anyagi lehetőségeinek. A
nagyobbik helyiség egy főzősarokra és egy nappalira oszlott. Az egyik
falnál polc állt, rajta ezoterikus könyvek különböző nyelveken; ezeket
Stone az elmúlt évtizedekben gyűjtögette össze. Ezzel szemben
helyezkedett el Stone karcos íróasztala, amelyet a házikóval együtt
kapott. Néhány rozoga szék állt a megfeketedett téglakandalló előtt.
Rongyos függöny mögött egy alkóvban katonai dikó rejtőzött, amelyen
Stone aludni szokott, és egy aprócska fürdőszoba tette teljessé az
ingatlant.
Stone bekapott három Advilt, leöblítette egy pohár vízzel, és a fejét
dörzsölgetve leült az íróasztalához. Nem tudta, hogy ezek után elindul-e
Mexikóba vagy sem. Egyelőre azt feltételezte, hogy marad, amíg újra
érte nem jönnek.
Feltartotta a jobb keze négy ujját, és rájuk meredt. – Négy ember –
mondta magában, bár talán csak hárommal kellett számolnia, hiszen a
videó világossá tette, hogy a kocogó már nem lehetett az élők sorában.
De mivel még mindig nem tudták, hogy ki volt és mit keresett ott, Stone
továbbra is feltartotta a negyedik ujját. – Vajon a kocogó a „rossz
helyen rossz időpontban” klasszikus esete, vagy pedig benne volt a
buliban? – kérdezte Stone önmagától. – No és az öltönyös meg a nő?
Benne voltak-e ők is az egészben?
Ott volt aztán még a bandatag, aki valószínűleg zsaru. Stone szerint
ez lehetett az egyetlen oka annak, hogy fegyveresen jött a Lafayette
Parkba. Volt jelvénye és felhatalmazása arra, hogy fegyverrel lépjen a
területre. Az ennek említésére az NHK-ban elsötétülő képernyőn kívül
Stone-nak nem is kellett semmi más megerősítés. Riley Weaver
semmivel sem volt kedvesebb, mint korábban Carter Gray.
Stone-t az zavarta, hogy a nő is és az öltönyös is éppen a lövöldözés
előtt távoztak. Véletlen? Éppen csak szerencséjük volt, ahogy a
kocogónak meg nem?
Lehunyta a szemét, és kényszerítette az agyát, hogy emlékezzen az
előző éjszakára. A halántéka még mindig lüktetett, a feje teteje pedig
sajgott ott, ahol egy hegyes fog belefúródott, de a hangok és képek
lassan felidéződtek.
– MP-5-ösök vagy TEC-9-esek – mondta ki hangosan. Valójában
persze sok lehetőség volt az alkalmazott fegyvereket illetően.
Sorozatlövésre állított fegyverek. Valószínűleg harminctöltényes tárak,
amiket fel lehetett spécizni ötvenesre vagy még többre. Hány lövést
adtak le tehát? Persze nem tudta megszámolni a lövéseket, de az eltelt
időből fel tudott állítani egy becslést. Sorozatlövésre állított és
harmincas tárral töltött fegyverekkel számolva két-három másodperc
alatt ürül ki a tár. A lövöldözés háromszor vagy négyszer ennyi ideig
tartott, azaz tizenkét-tizenöt másodpercig. Körülbelül száz lövés. De
csak akkor, ha egyetlen fegyverből tüzeltek. Ha több fegyver szólt,
akkor több száz lövésről beszélünk. Jókora tűzerő. Minthogy a legtöbb
skúló szemmel láthatólag a földbe fúródott, az FBI-nak lehetősége lesz
meglehetősen pontosan megszámolni őket. De ezzel még nem
válaszoltuk meg a legfontosabb kérdést: hogyan kerülhetett bárki is
annyira közel, hogy ilyen szintű támadást végrehajtson?
Stone felállt, kinézett az ablakon, és fejben felvázolta magának a
park körüli területek helyrajzát. A H utcát északi és nyugati irányban az
Egyesült Államok Kereskedelmi Kamarájának épülete és a patinás
Hay–Adams Szálló foglalta el. Az északkeleti oldalon a Szent János-
templom emelkedett. Mindezek mögött kormányhivatalok és
irodaépületek helyezkedtek el. Eszébe jutott, hogy a Hay-Adams
tetőkerttel rendelkezik, ráadásul a szálló még magasabb is volt, mint a
templom. A helyszín magassága pedig fontos volt a lövedékek
röppályájának megmagyarázásához.
Áttért a következő kérdésre. – Miért vittek el az NHK-ba? Csak a
megfigyeléseimet akarták hallani? Voltak ott mások is, akik
elmondhatták volna nekik ugyanazt, amit én. Más oka is kellett, hogy
legyen, jó szél és nyugodt tenger?
Stone kinézett az ablakon, és látta, ahogy a fekete Town Car beáll a
kapu elé. Amint az utasok kiszálltak, Stone követte őket a tekintetével.
FBI, gondolta. A Hivatal emberei adtak egy keveset az öltözködésre.
Stone úgy vélte, nem azért jöttek, hogy elkísérjék egy Mexikóba induló
járathoz. Az elnök ebbe nem vonná be a Hivatalt. Túl sok jogi aggály
merülne fel; márpedig a Hivatal mindig a törvény betűjét követi. Az
FBI igazgatójának pedig elég hatalma van ahhoz, hogy nemet mondjon
akar az elnöknek is. Úgy látszik, megint változott az egyenlet.
És ezúttal talán az én javamra.
Miközben a négy látogató közeledett, Stone megbizonyosodott róla,
hogy helyes volt előzetes megfigyelése. Kiszúrt egy FBI-akadémiás
gyűrűt az egyiknek az ujján. Volt köztük egy nő is, és Stone úgy
gondolta, hogy ő nem tartozik az FBI-hoz. A fogaitól az arcvonásain
keresztül a járásmódjáig szemügyre vette, és britnek gyanította. Az
MI6-tól, minden valószínűség szerint. Feladatuk a külföldi hírszerzés,
biztonsági ügyek és nyomozás.
Ez persze logikus, ha a brit miniszterelnök volt a célpont. A nő vagy
a miniszterelnökkel együtt utazott, vagy itt állomásozott, vagy egy
olyan járattal vezényelték ide, amely két óra körül indult, és ugyanakkor
is érkezett, helyi idő szerint. Kinézetéből Stone úgy ítélte, hogy a
legutóbbi változat a helyes.
Az is világos volt, hogy miért van itt. A lövöldözés egy dolog, de
volt egy bomba is, amit arra szántak, hogy felrobbantson valakit, és az a
valaki aligha egy túlsúlyos kocogó lehetett. Úgy gondolták, hogy Stone
talán tud nekik segíteni, kideríteni az igazságot.
Ironikus, gondolta. Az igazságot.
Tovább figyelte őket, amint feljöttek a házához.
 9. FEJEZET

A NŐ tényleg az MI6-tól jött, és Mary Chapman-nek hívták. Közelről

nézve úgy tűnt, harmincas éveinek közepén jár. Százhatvanöt
centiméter magas lehetett, vállig érő, sötétszőke haját hátul pánt fogta
össze. Élénk, csillogó, sötétzöld szeme volt, határozott vonalú
állkapcsa, keskeny ajka, vékony, inasnak tűnő alakja, de csupasz
lábszárain látszott, hogy izmos. Az ujjai hosszúak, kézszorítása, mint a
satu. Stone véleménye szerint klasszikusan vonzó nő volt, de nem
feltűnően csinos. Az „aranyos” szó valahogy nem illett rá, gondolta
Stone. Magabiztos, kissé még elbátortalanító is esetleg, de nem
„aranyos”.
– Milyen volt a repülőút a pocsolya fölött? Kissé fárasztó, nemde? –
kérdezte Stone, miután mindenki bemutatkozott és helyet foglalt az üres
kandalló előtt.
Chapman Stone-ra nézett, majd látványosan kisimított egy ráncot a
kosztümkabátján.
– Hát nincsenek ágyak, még a jó öreg British Airways-járatokon se.
Kiejtéséből és beszédmódjából Stone némi szerénységet és jó adag
humorérzéket vélt kihallani.
– Önt bizonyára nagyra tartják odaát, ha átküldték, hiszen az MI6-
nak megvan itt az állandó rezidense a D.C.-ben, nem?
Chapman körbejártatta szemét a házikó kopottas belsején, mielőtt
tekintetét ismét Stone szakadt ruházatára emelte: – Én meg azt hittem, a
jenkik jobban fizetik az embereiket.
Az egyik FBI-ügynök megköszörülte a torkát és megszólalt. –
Chapman ügynök azért van itt, hogy segítse a Hivatalt a nyomozásban.
Stone most a férfit nézte. Erőteljes, húsos testfelépítése volt, Stone
úgy vélte, hogy íróasztal mögött vitézkedik, legalábbis erre
következtetett terjedelmes derékméretéből és izzadó homlokából.
Világos, hogy csak küldöncnek és jegyzetelőnek küldték, a kemény
munkából ebben az ügyben alighanem kimarad.
– Már jártam az NHK-nál. Ők gyorsabbak voltak maguknál ebben az
ügyben. Már a kórházban megkerestek. Maguk lassúbbak, még ha kissé
elegánsabbak is.
 Húsosképű csalódott volt, de azért tovább nyomult: – Na és
eredményes volt a találkozó?
– Azt hittem, manapság az együttműködés és az
információmegosztás a jelszó.
Húsosképű jeges pillantást vetett rá.
– Nem voltak valami nyitottak, úgyhogy remélem, maguk kissé
közlékenyebbek lesznek – mondta Stone.
Chapman keresztbe tette a lábát, és közbeszólt: – Bocsánat, ha kissé
akadékoskodónak tűnök, de nem láttam az igazolásait.
– Nincs olyanom, amit megmutathatnék önnek – mondta Stone
negédes hangon.
Chapman kérdőn nézett Húsosképűre, aki mereven válaszolt: –
Ilyesfajta formaságokkal nem kellene megzavarnunk a nyomozás
menetét.
Chapman erre magasra vonta a szemöldökét, de csendben maradt.
– Na jól van – mondta Stone, és elkomolyodó arccal visszaült az
íróasztalához. – Beszéljünk a parkról. – Percről percre lebontott
beszámolót tartott nekik a történtekről. A végén hozzáfűzte: – Van tehát
valahol három ember, akiről nem tudunk semmit. – Ránézett
Húsosképűre. – Tudjuk-e már legalább a balszerencsés kocogó nevét?
– Emberi maradványokat találtunk. Mindenfelé – mondta
Húsosképű, és szája legörbült viszolygása jeléül.
– Azonosíthatók?
– Hát nem lesz éppen könnyű, de nem is megoldhatatlan. Itt csak a
DNS jöhet szóba. Ha szerepel valamilyen adatbázisban, akkor
szerencsénk lehet. Átadtuk a videofelvételből kivett képét a médiának,
hogy mutogassák. Talán felismeri valaki, vagy végső esetben bejelentik
az eltűnését.
– És a másik három?
– Az öltönyös és a nő képét is kivágtuk a videóból, és arcfelismerő
programokon futtatjuk át, bár a férfi egyszer sem nézett a biztonsági
kamerák irányába. Négy perccel ezelőtt még nem volt eredmény. A
sajtónak is átadtuk a képeket, a nyilvánosság segítségét kérve.
– Mi a véleményük, kapcsolatban állhatnak az esettel?
– Ezt még korai volna kijelenteni. Talán csak szerencséjük volt, hogy
éppen akkor hagyták el a parkot.
– Na és a bandatag? Zsaru volt?
 – Az NHK ezt mondta magának?
– Hát nem éppen ebben a formában, de nem is cáfolták.
– Akkor én sem cáfolom.
– A foga a fejembe vágódott, az orvosoknak kellett kiszedniük –
mondta Stone. – Annak alapján lehet fogsor-összehasonlítást végezni. –
Felmutatta a ruhaujját. – Ez meg itt a vére. Van azonosítókészlet az
autóban? Meg lehetne ejteni az azonosítást akár most is?
– Arra nincs szükség – válaszolta Chapman.
Stone feléje fordult. – Ugyan miért nincs?
– Mert a mi egyik biztonsági emberünk az, aki ott járőrözött a
parkban. Az orvosok nem is adták oda magának a fogát, vagy igen?
Tudja, az emberünk szeretné visszakapni.
– Na és miért járőrözgetett az emberük a parkban késő éjszaka?
– Mert mielőtt a miniszterelnököm kificamította a bokáját valami
lépcsőn a Fehér Házban, úgy volt, hogy gyalog fog áthaladni a
Lafayette Parkon a Blair– házba menet, pontosan két perccel tizenegy
óra után. Nagy szerencse, hogy nem tette, mert különben
lerobbanthatták volna azt az elfuserált fejét.

10. FEJEZET

MIUTÁN AZ FBI-ügynökök és MI6 Chapman távoztak, Stone vagy

fél óráig a temetőben piszmogott, kiegyenesített pár sírkövet, amiket
egy közelmúltbeli erős zivatar megdöntött, és eltakarított mindenféle
törmeléket, amit ugyanaz a vihar szórt szét. Az ilyesfajta fizikai munka
közben jól tudott gondolkodni. Márpedig sok kérdésen kellett rágódnia,
amelyekre egyelőre nem találta a választ. Miközben letört gallyakat és
ágakat rakosgatott egy zsákba, megmerevedett és lassan hátrafordult.
– Le vagyok nyűgözve.
Mikor visszafordult, Mary Chapmant látta kilépni egy bokor mögül.
– Még csak meg se mozdultam. Magának a tarkóján is szeme van, vagy
mi?
– Olykor – Stone bekötötte a zsák száját, és odaállította egy
deszkabódé mellé. – Mikor szükségem van rá.
 Chapman odament hozzá. – Elképesztő fedősztori ez egy ügynöknek.
Temetői munkás...
– Helyesebben gondnok. A temetőt már nem használják. Történelmi
emlékhely.
A nő megállt, felemelte az egyik lábát, és lepiszkált egy kis piszkot
lapos sarkú, sima fekete vászoncipőjéről.
– Értem. Na és élvezi, hogy gondját viseli a halottaknak?
– Igen.
– Miért?
– Mert sosem vitatkoznak velem. – Elindult vissza a gondnoki lakás
felé, a nő pedig követte. Egy pillanatnyi csend következett, miközben
hallgatták a forgalom háttérzajába vegyülő madárcsiripelést. Stone
egyenesen előrebámult, Chapman pillantása pedig rá-rávillant a férfira,
mint valami szeszélyes fénysugár.
– Oliver Stone tehát? – kérdezte, huncut fénnyel a szemében. – Több
filmjét is élvezettel néztem. Most is új filmhez végez itt terepszemlét?
– Miért jött vissza? – kérdezte Stone, és most először a nő felé
fordult.
Chapman ekkor Stone meglepetésére azt kérdezte: – Nem tud egy jó
kávézót? Én fizetek.
A nő kocsival jött, így elautóztak Georgetown távolabbi végébe, és
találtak parkolóhelyet is, ami szinte hihetetlen volt a zsúfolt környéken.
Stone ezt el is mondta neki.
– Ja – mondta a nő közömbösen –, próbáljon egyszer Londonban
parkolni.
Kint ültek le a kávéjukkal. Chapman lerúgta a vászoncipőjét,
combközépig felhúzta a szoknyáját, felrakta a lábát a szemközti székre,
és hagyta, hogy a napfény sápadt arcát és csupasz lábait fürdesse. –
Angliában ritkán süt így a nap – magyarázta –, és amikor mégis, szinte
azonnal beborul, és elered az eső. Sokunkban ez komoly öngyilkossági
hajlamot ébreszt. Kiváltképp, ha a francos augusztusban esik, és az
ember nem tervezett külföldi nyaralást.
– Tudom.
A nő kinyitotta a szemét. – Tudja?
– Két évig éltem Londonban. Rég volt már – mondta Stone.
– Üzleti ügyben?
– Úgy is mondhatjuk.
 – Mint John Carr?
Stone a kávéját itta, és nem szólt semmit.
Chapman is belekortyolt a kávéba, és hagyta, hogy csend telepedjen
rájuk.
– Mint John Carr? – kérdezte végül újra.
– Elsőre is hallottam – mondta udvariasan, és oldalra fordítva a fejét
a nőre nézett, aki elmosolyodott.
– Nem akarja tudni, hogy én hol hallottam ezt a nevet először?
Stone nem válaszolt, de úgy tűnt, a csend elég bátorítás Chapmannek
ahhoz, hogy folytassa.
– James McElroytól. Ő jóval idősebb magánál. – Végigfuttatta
tekintetét a férfi magas, szikár alakján. – És egyáltalán nincs ilyen jó
formában.
Stone újra csak csendben maradt.
– McElroy valóságos legenda brit hírszerzési körökben. Évtizedekig
vezette az MI6-ot. De gondolom, ezt maga tudja jól. Most van valami
különleges titulusa, nem tudom pontosan, mi, de azt teheti, amit akar.
Márpedig ez piszok jó dolog az ország szempontjából, annyit
mondhatok.
– Jól van mostanság?
– Igen. Ebben, úgy tűnik, magának is van valami része. Irán, 1977?
Hat fanatikust küldtek, hogy lándzsára tűzzék McElroy fejét. Aztán hat
halott, mikor maga közbelépett. McElroy azt mondta, még arra sem volt
ideje, hogy kirántsa a fegyverét, és segítsen magának. Aztán maga
elsétált. Csak úgy. McElroy-nak lehetősége sem volt, hogy illendően
megköszönje.
– Nem is volt rá szükség. A szövetségesünk volt, én pedig csak a
dolgomat végeztem.
– Hát akkor is, azt mondja, hogy évtizedek óta szeretne egy korsó
sört fizetni, amiért megmentette az irháját, de maga nem bukkant fel
azóta sem. A tervét viszont nem adta fel.
– Újra csak azt mondom, hogy szükségtelen.
Chapman nyújtózkodott egyet, lerakta a lábát, lesimította a
szoknyáját, és újra felvette a cipőjét. – Puszta véletlenségből McElroy
éppen itt van a városban – mondta.
– Szóval ezért jött vissza.
– Igen is meg nem is.
 Stone várakozón nézett rá.
– Igen azért, mert tudtam, hogy szeretne találkozni magával. Nem,
mert megvannak a saját indokaim is.
– És mik azok?
Chapman előrehajolt, és Stone látta a Walther PPK-t a fekete bőr
hónaljtokban, amint hézag nyílt a nő inge és kabátja között.
Stone a pisztoly felé intett. – Kissé kemény a ravasza, nem?
– Meg lehet szokni – mondta a nő, egy falapocskával kavargatva a
maradék kávéját. – Nézzünk szembe a tényekkel: ez az egész ügy
elejétől a végéig alaposan össze van kavarva. Az amerikaiaknak annyi
ügynökségük van, hogy egyiküktől sem kapok egyenes választ. A
főnökömnek ugyanez a véleménye. Ugyanakkor Amerika a fő
szövetségesünk, és nyilvánvaló, hogy nem akarunk olyasmit tenni, ami
ezt a viszonyt megzavarhatná. Másrészt viszont a mi miniszterelnökünk
ellen intéztek támadást, így kötelességünk a dolog végére járni.
– Maga pedig hozzám fordul? De miért?
– James McElroy megbízik magában. Ergo: én is megbízom
magában. Ráadásul maga ott volt tegnap este. Ez értékessé teszi.
– Talán. De Irán már régen volt, Chapman ügynök.
– Vannak dolgok, amik nem változnak. McElroy szerint maga is
ezek közé tartozik.
– Ez azon a feltevésen alapszik, hogy én még mindig John Carr
vagyok.
– Hát persze hogy az. Nekem semmi kétségem efelől.
– Hogyan lehet benne ennyire biztos?
– Levettem az ujjlenyomatát egy pohárról a fürdőszobájában, amikor
kimentem pisilni. A főnököm befolyása révén kieszközöltem egy
azonnali keresést az NHK adatbázisában. Még így is nyolc biztonsági
szinten kellett áthatolni, néhány kiégett számítógépet kicserélni, és két
legfelső szintű felhatalmazást beszerezni, hogy eredményre jussak. –
Felhúzta a szemöldökét. – John Carr. A CIA egykori és nagyon hiányolt
Tripla Hatos részlegétől.
– Amely hivatalosan soha nem létezett – mondta a férfi csendesen.
– Nekem mindegy. Még hátulgombolós voltam, amikor az utolsó
akciójukat végrehajtották, akár hivatalosan, akár nem. – A nő felállt. –
Nos, hajlandó végre találkozni azzal az emberrel, akinek megmentette
az életét? Ő igazán meg akarja hívni arra a sörre, Mr. Carr.
 11. FEJEZET

JAMES MCELROY a lakosztályában ült a Willard Szállóban, amikor

Stone-t és Chapmant bevezették hozzá. A brit kémfőnök hetvennégy
éves volt, ősz és hajlott hátú. Jókora pocakja kitüremkedett nyitott
zakójából. Miközben felemelkedett a székéből, köszvényes térde
megremegett, kis, de fürge és intelligens szeme világosan jelezte, hogy
bár a kor testileg megviselte, szellemi frissessége teljesen érintetlen
maradt. Noha valamikor százkilencven centiméter magas volt, a súlya
és az ízületi gyulladások elvettek pár centit egykori termetéből. Haja
hátrafelé gyérült, felfedve a rózsaszínű bőrt a koponyáján.
Korpaszemek ültek meg kék zakója vállán.
Amikor Stone-t meglátta, felragyogott a szeme. – Maga nem sokat
változott – mondta McElroy. – Épp csak a haja lett fehér. – Könnyedén
belebokszolt Stone lapos, kemény hasába, mielőtt kezet nyújtott neki,
majd medveölelésébe vonta. – Én még kövér is vagyok, maga meg nem.
Miután szétbontakoztak, McElroy mindkettejüknek intett, hogy
foglaljanak helyet.
– Hát hogy a fenébe' is van mostanában, John?
– Megvoltam – felelte Stone egyszerűen.
A brit megértőn bólintott, és arckifejezése lassan elkomolyodott. –
Igen, nagyjából tudom, mire gondol. Az események igencsak próbára
tették.
– Így is lehet mondani.
McElroy szeme összeszűkült. – Hallottam a... hiszen tudja. És
nagyon sajnálom.
– Ez több, mint amit a mieinktől kaptam. De köszönöm.
Chapman Stone-ra és McElroyra bámult, majd megszólalt. –
Megtenné, hogy velem is megosztja, uram?
– Nem – felelte Stone –, nem fogja.
McElroy nem vette le a szemét Stone-ról, de válaszolt a nőnek: –
John és én ahhoz a nemzedékhez tartozunk, amely szakmai titkait
elviszi magával a sírba. Érthető?
– Igen, uram – felelte Chapman gyorsan.
– John, iszik velem egyet?
– Nekem kissé még korán van.
 – De Londonban már elég későre jár, úgyhogy tegyünk úgy, mintha
ott lennénk, jó? Különleges alkalom meg ilyesmi... két régi barát.
Egy pincér mindhármuknak italt szolgált fel, Stone– nak sört,
Chapmannek Beefeater-Martini koktélt, McElroynak pedig vékonyka
ujjnyi skót whiskyt. A brit ránézett Stone-ra a pohara pereme fölött. –
Epekő. Az őrületbe kerget az átkozott. De azt mondják, hogy egy kis
adag jó scotch elintézi. Legalábbis, úgy hiszem, ezt hallottam valahol.
Ez esetben pedig a pletyka is megteszi. – Felemelte a poharát. –
Egészségünkre!
Mindannyian ittak, majd McElroy letörölte a szája szélét a
zsebkendőjével.
– A miniszterelnök? – kezdte Stone, Chapman pedig kissé kihúzta
magát a székében, miközben ráharapott egy kövér olajbogyóra a
koktéljából.
McElroy fájdalmas arcot vágott, megdörzsölte az oldalát, és
egykedvűen bólintott.
– Hát igen, a miniszterelnök. Kemény fickó. Én magam is rá
szavaztam. Köztünk szólva kissé jellemtelen egyes dolgokban, de
melyik politikus nem az?
– Elég jellemtelen ahhoz, hogy fel akarják robbantani? – kérdezte
Stone.
– Nem, azt azért nem mondanám. Legalábbis odahaza nem.
– Ám sok az ellenség a nagyvilágban. – Stone közben Chapmanre
pillantott. – Amerika a mi legszorosabb szövetségesünk, ez pedig
célkeresztet rajzol a mi kis szigetünkre is.
– Nagyon is igaz. De azért mi tovább küzdünk, nem?
– Hányan tudták, hogy gyalog akar átmenni a parkon?
– Csak korlátozott körben – felelt Chapman, miközben McElroy
továbbra is az oldalát dörzsölte, és lassan kiitta a whiskyjét. – Őket
pedig éppen ezekben a pillanatokban ellenőrzik.
Úgy tűnt, McElroyt nem nagyon érdeklik ezek a részletek, és ez
Stone-nak gyorsan feltűnt: – Van valamilyen újabb elmélet?
McElroy felhorkantott. – Nem vagyok benne biztos, hogy már eléri
az elmélet szintjét, John.
– Olivernek hívnak mostanában.
 McElroy kissé meghökkent. – Hát persze. Olvastam a tájékoztatót.
De persze a memóriám már nem olyan, mint egykor volt. Szóval,
Oliver, csak kósza ötletről van szó.
– Amely szerint?
Mint korábban Stone, most McElroy tartotta fel jobb keze négy ujját:
– Egy egész kvartett a parkban tegnap este. – Egyik ujját behajtotta. – A
mi emberünk volt az, akinek egyik fogát rövid időre kölcsönvette.
– Chapman ügynök már mondta, hogy az önök embere volt, és a
parkban járőrözött. De miért, ha egyszer a miniszterelnök végül
mégsem arra ment?
– Nincs részletes magyarázat. Még akkor kapta feladatul a
járőrözést, amikor az a terv volt érvényben, hogy a miniszterelnök
gyalog sétál majd át a parkon. Mikor a miniszterelnök kificamította a
bokáját, a járőrt egyszerűen otthagyták, hogy szélesebb legyen a
biztosított zóna. De az a rohadt dolog az egészben, John – bocsánat,
Oliver –, az a rohadt dolog az egészben, hogy az itteni kapcsolataim
egyszerűen semmit sem tudnak mondani a másik háromról.
– Láttam a videofelvételt. Az egyikük meghalt.
– Azzal sem megyünk sokra. Ott van még a férfi és a nő. Talán
véletlenül voltak ott, talán nem. De mindenképpen tudnom kell.
– Miért volt egyáltalán bárki a parkban tegnap este? Én mindenféle
időpontokban szoktam ott lenni, és ismer a biztonsági személyzet. De
késő éjszaka általában nincsenek látogatók a parkban.
– Jó kérdés. Ami azt illeti, én is feltettem magamnak. És maga talált
rá választ? Mert én nem.
– Nem, legalábbis nem kielégítőt. Volt valami közvetlen fenyegetés
a miniszterelnöknek címezve?
– Nem, semmi komolyan vehető.
– Milyen eljárást követnek tehát?
– Kimentjük a veszély közeléből. – McElroy az órájára pillantott. –
A miniszterelnök körülbelül húsz perc múlva száll le a Heathrow-n.
– Mi következik azután?
McElroy észrevett egy korpapelyhet a gallérján, és elpöccintette
onnan, mint egy kellemetlen következtetést. – Nem hagyhatjuk
annyiban, Oliver. Amerikai földön történt ugyan, így az eszközeink
meglehetősen korlátozottak, de semmiképpen sem hagyhatjuk
annyiban. Pocsék precedenst teremtenénk vele. Nem engedhetjük, hogy
mindenféle következmény nélkül bárki célba lődözzön a
miniszterelnökünkre.
– Már ha ő volt a célpont.
– Azt kell feltételeznünk, amíg a tények mást nem bizonyítanak.
Stone átpillantott Chapmanre, majd vissza, régi ismerősére. –
Chapman ügynök igen rátermett.
– Csakugyan, hiszen különben nem lenne itt. Ám azt hiszem,
képességei megsokszorozódnának, ha magával dolgozna együtt.
Stone már rázta is a fejét. – Az én tányéromat már jól megrakták.
– No igen, a kis kirándulása az NHK-ba. Azt hiszem, Riley Weaver
figyelemre méltó gyorsasággal jelöli ott körbe a területét. Így persze
hibákat is el fog követni, és csak imádkozhatunk, hogy közben ne túl
sok embernek kelljen meghalnia. Aztán, úgy tudom, az FBI is akar
magából egy darabkát.
– Az úr népszerű – vetette közbe Chapman.
McElroy és Stone értő pillantást váltott. McElroy szólalt meg: –
Nem a „népszerű” jelzővel jellemezném. Rövid pórázon tartják, Oliver?
– Lehetséges.
Stone hosszasan nézett az idősebb férfira.
Vajon tud-e az elnökkel történt találkozómról, arról, hogy újra
bevetnek?
Stone-nak nem volt oka feltételezni, hogy McElroy nem a legjobb
szándékkal közeledik felé, de ebben a szakmában az, hogy megmentik
valakinek az életét, még nem feltétlenül jelentett végleges szövetséget.
Stone azt is meglehetősen biztosra vette, hogy ha az amerikaiak azt
akarnák, akkor a miniszterelnök, és így James McElroy is kész volna
feláldozni őt.
Aztán még valami eszébe jutott. Azért van itt. McElroyt kérték meg,
hogy személyesen közölje az elnök utasítását.
Úgy döntött, hogy megbizonyosodik a feltevéséről. – Már van egy
megbízatásom. Sőt holnap indulnom is kell.
– Hát a tervek már csak képlékenyek, nem igaz? Az embernek
figyelembe kell vennie a legfrissebb eseményeket.
– Csakugyan?
– Lehetséges új megbízatást kiadni, azoknak az eseményeknek a
fényében, amik a parkban játszódtak le – mondta McElroy lágyan.
– Miért? Csak mert ott voltam?
 – Részben. Részben pedig mert az érintett körökben nem nélkülözök
némi befolyást. Én pedig úgy gondolom, hogy itt nagyobb hasznát
vesszük, mint a félteke délibb részein.
Szóval tud az oroszokról és a mexikói kapcsolatról.
– Ön lett a szószólóm? Az veszélyes lehet.
– Irán is az volt 1977-ben, de az nem tartotta vissza magát, ugye?
– Csak a munkámat végeztem. Nem tartozik nekem semmivel.
– Most nem mond igazat.
Stone kissé felszegte a fejét.
McElroy folytatta. – Végeztem az eset után egy kis nyomozást.
Magának már engedélyezték a hazatérést. Technikailag már szolgálaton
kívül volt. Azt az osztagot, amelyet a segítségemre küldtek, tőrbe
csalták útközben. Megölték őket az utolsó emberig. Miért gondolja,
hogy nem mondok el minden olyasmit, amit eddig is tudott?
Chapman mindezek hallatán még nagyobb érdeklődéssel figyelte
Stone-t.
– Bajban volt, én meg éppen kéznél voltam. Ön is megtette volna
értem ugyanazt.
– Nem, attól tartok, nem, legalábbis nem ilyen hatékonysággal. –
Majd gyorsan hozzátette. – Nem a szándék hiányzott volna, de én
sosem tudtam olyan pontosan lőni.
– Akkor hát vázolja fel a helyzetet.
– Ön nyomoz. Sikeresen. Aztán... – McElroy vállat vont. – Amit
korábban ígértek, az változatlanul fennáll.
– És ha nem sikerül?
McElroy néma maradt.
– Rendben – mondta Stone.
– A rendben azt jelenti, hogy vállalja?
– Igen.
– Nagyszerű.
– No és hogyan játsszuk le a dolgot? – kérdezte Stone. – Jó sokáig
voltam kívülálló. Az ember nem ugrik csak úgy vissza ebbe a
szakmába.
– Megmozgattam néhány követ szakmai berkekben, a miniszterelnök
áldásával. Ő és a maguk elnöke kiváló barátok. Együtt golfoznak,
együtt vonulnak hadba... tudja, hogy van ez.
– Ezzel pontosan mit akar mondani?
 – Azt akarom mondani, hogy ők ketten úgy döntöttek, briliáns dolog
lenne, ha maga és Mary együtt vizsgálódnának itt egy kicsit.
– Csak hogy tisztán lássuk a dolgot: már nem vagyok az, aki egykor
voltam.
McElroy kutatón nézte régi barátját. – Vannak, akik csak rendkívüli
fizikai teljesítményeiért emlékeznek magára, a tévedhetetlen céllövőt
látják, vagy a megingathatatlan bátorságot. De én a legtitoktartóbb
műveleti tisztre is emlékszem, aki valaha is magára öltötte a csillagos-
sávos egyenruhát. Sokan próbálkoztak, hogy elkapják, sokan a saját
hazájában is, de senkinek sem sikerült. Vagyis én úgy vélem, éppen
magára van szükségünk. Ráadásul azt hiszem, hogy ez személyesen is
kedvező volna magának. Nem is csak a nyilvánvaló okokból.
– Hogy közel legyek az ellenségeimhez?
– Közelebb az ellenségeihez és a barátaihoz is – javította ki
McElroy.
Stone Chapmanre nézett. – Mi a véleménye erről?
A nő kissé tiszteletlen hangnemet választott: – A főnököm szólott.
Én pedig betartom a szabályokat.
– Nem ezt kérdeztem – mondta Stone éles hangon.
Chapman levetette a vidám álarcot. – Tudnom kell, ki akarta holtan
látni a miniszterelnökömet. Ha maga segít nekem ebben, akkor
elmegyek magával a végsőkig.
– Jó megfogalmazás. – McElroy felállt, közben megmarkolta a fotel
karfáját támaszért. – El sem mondhatom, mekkora öröm, hogy újra
találkozhattunk. Felderítette öreg szívemet.
– Még egy dolog – mondta Stone. – Weaver megmutatta nekem a
videofelvételt a parkról. A felvétel a robbanás után lefagyott. Csak a
statikus háttérzaj maradt.
– Tényleg? – McElroy Chapmanre pillantott. – Mary, talán átadhatná
Olivernek a teljes videót.
– Gondoltam, hogy van még anyag.
– Mindig van még. – McElroy mosolygott.
Stone szája is mosolyra hajlott. – Járt azóta Iránban?
– Álmodni sem mernék róla, hacsak nem jön velem maga is. –
McElroy tovább mosolygott. – Mary odaadja a legfrissebb dossziénkat.
Sok szerencsét.
 Pár másodperccel később eltűnt a belső szobában, magukra hagyva
Chapmant és Stone-t.
– Valakinek vissza kellene vinnie a házamhoz – mondta Stone.
– És aztán? – kérdezte Chapman.
– És aztán végigmegyünk a maga dossziéján.
– Jó, de lehet, hogy kifutunk az időből.
– Ó, hát az biztos. Máris kifutottunk.

12. FEJEZET

MIKOR CHAPMANNEL visszatértek a gondnoki lakba, Stone odatett

egy kanna teavizet főni, míg az MI6 ügynöke előszedegette az ügy
aktáit a táskájából, és Stone íróasztalára pakolta. Betett egy DVD
lemezt a laptopjába.
Kis grimaszt vágott, és megjegyezte: – Tudja, jobban szerettem
volna valami biztonságosabb helyen tartani ezt a megbeszélést. Ezek a
dokumentumok mind bizalmasak.
Stone felpillantott a tűzhelyről, és vidáman válaszolt. – Ne aggódjék,
én nem estem át semmilyen titoktartási procedúrán, így mihelyt
elolvastam őket, máris nem lesznek bizalmasak.
– A francba – dünnyögte Chapman.
Teáscsészével a kezükben leültek az íróasztalhoz, és tanulmányozni
kezdték a dokumentumokat és jelentéseket. Stone tekintete fürgén
söpört végig a papírokon és fotókon, élénk és tapasztalt agya gyorsan
válogatta külön a lényegest a lényegtelentől. Miután végzett, Chapman
megkérdezte: – Akarja látni a teljes videofelvételt?
Stone bólintott. – Kíváncsi vagyok, hogy miért csak a vágott
változatot mutatták meg nekem az NHK– nál.
– Tőlem ne kérdezze. A maguk emberei csinálták, nem az enyémek.
– Arra is kíváncsi vagyok, hogy nekik tényleg csak a vágott változat
van-e meg.
Chapman erre már csak sztoikusan bámult a monitorra.
Mindketten nézték a videót. Csak képfelvétel volt, hang nem. A
robbanáskor a kép eltűnt, de csak egy másodpercre, mintha a robbanás
megzavarta volna az elektronikus adatátvitelt. Mikor a felvétel
helyreállt, Stone látta a rögzített anyag többi részét is. Lángok és fehér
füst nyelték el Jackson szobrát. A kerítést és az ágyúkat szintén
pehelyként szórta szét a robbanás. Csoda volt, hogy senki sem halt meg.
Szerencsére abban a kései órában a park majdnem teljesen néptelen
volt, a biztonsági személyzet pedig szokása szerint a park külső
vonalánál helyezkedett el.
Stone látta magát, amint öntudatlanul fekszik, míg a brit ügynök
lassan felkászálódott, és imbolyogva elment.
– Úgy tűnik, a maguk embere jól van. A fogát leszámítva.
– Kemény fickó, de annyit azért elmondott, hogy magával ütközni
olyan, mintha nekiment volna egy téglafalnak.
Stone tovább figyelte a felvételt. Az öltönyös férfi és a nő már nem
voltak láthatók. Futó alakokat látott, és a Pennsylvania sugárúton levő
biztonsági oszlopokat visszahúzták az úttestbe, a rendőrségi autók és a
Titkosszolgálat furgonjai elszáguldottak. A Blair-házat gyorsan
hermetikusan lezárták.
– Meg tudná mutatni az utolsó harminc másodpercet még egyszer?
A nő leütött pár billentyűt, Stone pedig újra végignézte a robbanást,
és tanácstalanul dőlt hátra.
– Le tudná lassítani még jobban?
– Megpróbálom – mondta Chapman, és csinált valamit a klaviatúrán.
– Attól tartok, ez a leglassúbb, amit ki tudok hozni belőle.
Mindketten nézték a csigalassúságúra állított felvételt.
Stone a kocogó útját követte, amint elhalad két egyenruhás járőr és
egy kutyás biztonsági fazon mellett, mielőtt beér a parkba.
– Kövér az ürge abban a melegítőben – jegyezte meg Chapman. –
Nem úgy néz ki, mint egy igazi futó, nem igaz?
– Aki melegítőt visel, nem mindig atléta. Lehet, hogy csak sétára
indult.
– Ha maga mondja.
– A bomba lehetett azon az iPodon is.
Chapman bólintott. – Épp arra gondoltam én is.
C-4 vagy Semtex. Vagy valami még erősebb. Ha így van, akkor a
törmelék közt lesz rá bizonyíték.
– Igen is meg nem is. Igen, az iPod darabokra hullott, de ez nem
bizonyítja, hogy része volt-e a robbanóeszköznek.
 – De később meg tudják majd állapítani – mondta Chapman. – Az
égésnyomokból, abból, hogy a szakadt alkatrészek befelé vagy kifelé
görbülnek, ilyesmiből.
Stone feléje fordult. – Maga ért a robbanószerekhez?
– Részben ezért küldtek engem. Három éven át hajkurásztam olyan
pajkos íreket, akik nem hitték el, hogy az IRA tényleg aláírta a
békeszerződést. Ők szerettek olyan dolgokat csinálni, amik aztán
nagyot durrantak. Sokat tanultam.
– Biztos vagyok benne – Stone újra a monitort nézte. – A tag
beleugrott az ültetőgödörbe.
– A robbanás pedig pár másodperc múlva következett be. Talán
öngyilkos merénylő.
Stone nem nagyon hitte. – Milyen merénylet az, hogy valaki csak
önmagát öli meg, ráadásul úgy, hogy beleugrik egy gödörbe?
– Akkor mit gondol, mi a leosztás?
A férfi kíváncsian nézett rá. – Leosztás? Kik között?
– A maguk sok istenverte amerikai ügynöksége között. Kevesebb
mint egy napja dolgozom ezen az ügyön, és máris klausztrofóbiás
vagyok.
– Hallott már a pokol tornácáról?
Chapman a fejét rázta.
Stone előrehajolt, és megkocogtatta a kimerevített képet, amelyen a
Lafayette Park látszott. – Ez itt a pokol tornáca – mondta. – A
Pennsylvania sugárút, mármint maga az utca, a fővárosi rendőrségéhez
tartozik. A járdák a park körül a Titkosszolgálat terepét képezik, míg
maga a park a Parkrendőrség felségterülete. A Titkosszolgálat
ügynökeit kioktatták, hogy ha gyanúsítottat látnak, cipeljék ki a park
területéről a járdára, és ott tartóztassák le, hogy elkerüljék a hatásköri
huzakodást.
– Értem – mondta Chapman lassan.
– A pokol tornáca – mondta Stone ismét. – A szövetségiek és a
rendőrök egyaránt utálják, de mindannyiuknak ugyanarra a nótára kell
táncolniuk. A robbanás helyszíne kulcskérdés. A Parkrendőrség
hatáskörébe tartozik, de mivel robbanás történt, az FBI és a
Terrorelhárítás folytatja le a nyomozást. A Belbiztonsági Hivatal, a
Titkosszolgálat, az NHK és a CIA ott köröz majd fölöttük, mint
megannyi keselyű.
 Chapman kortyolt egy kis teát. – Akkor hát hogyan tovább?
– El kell mennünk a parkba, beszélni a nyomozókkal, és kideríteni a
kocogó személyazonosságát, valamint a nőét és az öltönyös férfiét –
ránézett Chapmanre. – A maguk embere? Ő hol van?
– Rendelkezésre áll, ha ki akarják hallgatni. De megvan a teljes
jelentése. Kevesebbet látott, mint maga.
– Rendben.
A nő a kabátjáért nyúlt. – Akkor most irány a park?
– Igen.
– Menjünk az én autómmal?
– Azt hiszem, az jó ötlet, minthogy nekem történetesen nincsen.

13. FEJEZET

ANNABELLE CONROY liften ment fel a másodikra, kilépett, majd

elindult a Ritka Könyvek Olvasóterme felé a Kongresszusi Könyvtár
Jefferson-épületében. Felmérte a hatalmas termet, és kiszúrta Caleb
Shaw-t a hátul álló íróasztala mögött. Elkapta a férfi pillantását, mire
Caleb gyorsan elébe sietett.
– Annabelle, mit keresel itt?
– Tudnál egy kis szünetet tartani? Reuben és Harry Finn odakinn vár.
Beszélnünk kell.
– Miről?
– Mégis mit gondolsz? Oliverről. Azok a fickók kirángatták a
kórházból, és azóta se nem láttuk, se nem hallottunk felőle.
– Ha valaki tud magára vigyázni, akkor az Oliver.
– De lehet, hogy szüksége van a segítségünkre.
– Oké, csak egy percet kérek.
Ahogy lefelé haladtak a liftben, Caleb megszólalt: – Izgalmas nap
volt nekem ez a mai.
– Miért?
– Épp most tettünk szert egy F. Scottra. És nemcsak valami sima F.
Scottra, hanem az F. Scottra.
– Az F. Scott micsodára? – kérdezte Annabelle.
Caleb elszörnyedve nézett rá. – F. Scott Fitzgerald.
 Minden idők egyik legnagyobb amerikai írója – felhorkant. –
Istenem, Annabelle, hol éltél az elmúlt években?
– Hát könyvtárak környékén nem sokat jártam.
– A könyv A nagy Gatsby, alighanem a legjobb műve, de annyi
bizonyos, hogy a legismertebb. Ez a példány pedig nem csak
valamelyik Gatsby, hiszen azokból több is van nekünk. Ez az első
kiadás. A ma már igen nehezen megszerezhető porvédő borítóval. –
Annabelle tanácstalanul nézett rá. – Tudod, azzal a titokzatos női
szempárral. Ez az egyik legegyedibb, leghíresebb borító a klasszikus
irodalomban. A borító ötlete valójában már azelőtt megfogant, hogy
Fitzgerald befejezte a könyvet. Annyira megtetszett neki, hogy írt egy
jelenetet a könyvbe, amelyben szerepel az a borító.
– Nagyon érdekes – mondta Annabelle udvariasan, de a hangszíne
vajmi kevés érdeklődést árult el. Egyszer majdnem két napot töltött
Calebbel egy furgonban, aki megállás nélkül irodalmi pletykákkal
szórakoztatta. Azóta sem épült fel teljesen abból az élményből.
Kiszálltak a liftből, és a kijárat felé indultak.
Caleb folytatta. – És még csak nem is ez a legjobb az egészben. A
legjobb az, hogy ez Zelda példánya. Ez egészen bizonyos.
– Ki az a Zelda?
– Ki az a Zelda? – horkant fel ismét Caleb. – Hát a felesége. Scott és
Zelda. Tragikusabb párt nehéz volna találni. Zelda elmegyógyintézetben
halt meg, Fitzgerald pedig halálra itta magát. Zeldának dedikálta a
könyvet. Micsoda zsákmány a könyvtárnak! Egyedi – tette hozzá. – Az
ilyet szeretjük.
– Teljesen egyedi?
– Abszolút.
– Mennyit fizettetek érte?
Caleb meghökkent a kérdésen. Tiltakozó hangon mondta: – Hát, az
izé... az nem nyilvános.
– Na, rajta, csak egy viszonyítási számot.
– Hát jócskán hat számjegyű összeg volt. Hagyjuk is ennyiben –
fűzte hozzá kissé nagyképűen.
Annabelle-ben feltámadt az érdeklődés. – A nagymamám rám hagyta
az Üvöltő szelek egy példányát. Kíváncsi vagyok, mennyit érhet. Kiváló
állapotban van.
 Caleb eltöprengett. – Az Üvöltő szelek? Abból ritkák a jó állapotban
levő első kiadások. Hol szerezte a nagymamád?
– Egy könyvesboltban, nyolc évvel ezelőtt. Papírfedelű, az nem baj?
Caleb fagyos pillantást vetett rá. – Nagyon vicces.
Odakint csatlakoztak Reubenhez és Harry Finnhez. Finn olyan volt,
mint Stone évtizedekkel ezelőtti kiadása, karcsú és halálos. Úgy tűnt,
hogy hacsak nem kell éppen gyorsan mozognia, nem mozdul, még csak
meg sem rezdül, mintha valamiféle válságra tartogatná az erejét.
Reuben átöltözött dokkmunkásszereléséből a szokásos farmernadrág,
szvetter és mokaszin öltözékébe. Letelepedtek a könyvtárba vezető
széles lépcsőkre.
– Tehát mihez fogunk kezdeni? – kérdezte Annabelle.
– Mihez kezdhetünk? – Ezt Reuben fűzte hozzá.
– Lehet, hogy Oliver bajban van – ismételte meg Annabelle.
– Oliver gyakran keveredik bajba – válaszolta Caleb.
– Azok a fazonok, akik elvitték a kórházból... – kezdte Annabelle, de
Finn közbevágott: – NHK-sok.
Riley Weaver srácai. Egy haveromtól hallottam. Elkapták, aztán
elengedték. Alig hiszem, hogy megkapták Olivertől, amit akartak.
– Akkor hát bajban van – szögezte le Annabelle –, és nekünk
segítenünk kell neki.
– Miért nem várjuk meg, amíg ő kér segítséget? – kérdezte Caleb.
– Ugyan miért? – kérdezett vissza Annabelle.
– Mert valahányszor segítek neki, bajba kerülök odabent – mondta,
és hátranézett a hatalmas könyvtárépületre. – Tulajdonképpen
próbaidőn vagyok, ami kifejezetten elkeserítő helyzet olyasvalakinek,
aki ilyen idős és ilyen tapasztalatokkal rendelkezik, mint én.
– Senki sem akarja, hogy az állásodat kockáztasd, Caleb. De
rájöttem valamire. Tulajdonképpen ezért akartam ma találkozni
valamennyiőtökkel – mondta Annabelle.
– Na és mire jöttél rá? – kérdezte Reuben.
– Hogy Oliver el akart utazni.
– Miből jöttél rá?
– Volt egy becsomagolt bőrönd a házában. Meg egy csomó könyv,
azt hiszem, orosz nyelvűek.
 – Vagyis betörtél a házába, és úgy találtad meg – mondta ingerülten
Caleb. – Benned tényleg nincs semmi tisztelet a magántulajdon iránt,
Annabelle Conroy. Semmi. Ez pedig felháborító. De tényleg.
A nő kihúzott egy könyvet a zsebéből, és megmutatta a
könyvtárosnak.
– Igen, oroszul van – mondta Caleb, amint a rímre pillantott.
Megnézte közelebbről is. – Az orosz politikáról szól, de évtizedekkel
ezelőtt adták ki. Ugyan mi a csudáért akarná éppen ezt magával vinni?
– Lehet, hogy Oroszországba készült, és kissé fel akarta frissíteni a
nyelvtudását. Annak egyik módja pedig az, ha az ember olvas az adott
nyelven – találgatta Finn.
– De minek menne Oliver Oroszországba? – kérdezte Reuben. –
Várjunk csak, hogy jutna oda egyáltalán? Nincs útlevele. Egyáltalán
semmilyen igazoló okmánya sincs. Nem beszélve a pénzről, ami az
utazáshoz kellene.
– Csak egy módja van annak, hogy odajusson – mondta Annabelle.
– Úgy érted, hogy az amerikai kormány megbízásából? – tudakolta
Finn.
– Igen.
– A kormány megbízásából?! – kiáltott fel Caleb. – De hát nem
dolgozik a kormánynak! Legalábbis ma már nem.
– Lehet, hogy ez a helyzet megváltozott – mondta Annabelle. –
Végül is felajánlották neki a Becsület Érdemérmet.
– Oliver újra szolgálatba áll. Ennyi év után... el se hiszem. – Reuben
eltöprengett.
– És mindazok után, amit tettek vele – fűzte hozzá Finn csendesen.
– Miért tenne ilyesmit? – kérdezte Caleb. – Ha van valami, amit
tudunk Oliverről, az az, hogy nem bízik a kormányzatban.
– Lehet, hogy nem volt más választása – mondta Finn.
– De már nem olyan a helyzet, mint amikor húszéves volt –
vélekedett Annabelle. – Tegnap este majdnem meghalt. Ha elmegy
Oroszországba, talán sohasem tér vissza.
– Lehet, hogy idősebb, de okosabb is. Én nem becsülném le a
képességeit – mondta Reuben.
– Majdnem meghalt Divine-ban abban a börtönben, Reuben –
emlékeztette a nő. – Milton pedig meg is halt – tette hozzá kíméletlen
nyíltsággal.
 Reuben, aki nagyon közel állt Milton Farbhoz, lepillantott a kezére.
– Lehet, hogy mindannyian öregek vagyunk már az ilyen
baromságokhoz.
– Akkor hát hogyan csináljuk végig ezt a dolgot Oliverrel? Mind
tudjuk, hogy nem fog hozzánk fordulni segítségért. A Divine-ban
történtek után semmiképp – mondta Finn.
– Az igaz. Nem tesz semmi olyat, amivel minket veszélybe sodorna
– hagyta helyben Caleb.
– Akkor hát nem kellene arra várnunk, hogy segítséget kérjen –
mondta Annabelle. – Legyünk proaktívak.
– Az pontosan mit jelent? – kérdezte Reuben. – Talán csak nem azt,
hogy kémkedjünk utána?
– Nem, de egységfrontot kell alkotnunk, és elmondani neki, hogy mit
gondolunk.
– Nem hinném, hogy ez túl jó ötlet – mondta Reuben.
Annabelle felállt. – Hát jó. Ha ti itt akartok várni a halotti
bizonyítványára, príma. De én megyek.
Megfordult, és elment.
– Annabelle! – kiáltott utána Reuben.
De a nő hátra se nézett.
– Nagyon makacs – morgolódott Caleb. – Mint minden nő.
Valószínűleg ez az oka, hogy sohasem nősültem meg.
Reuben ellenségesen bámult rá. – Ó, azt hiszem, volt annak még
néhány más oka is, Caleb.

14. FEJEZET

WASHINGTON TERÜLETÉN a forgalom a szokásosnál sokkal rosszabb

volt, és mindez csak azért, mert valaki felrobbantott egy bombát a Fehér
Házzal átellenben. Legalábbis erre gondolhatott néhány kimerült
ingázó. Az úttól minden irányban, többsaroknyi távolságig lezárásokat
léptettek érvénybe, és a korlátoktól úgy nézett ki a nemzet fővárosa,
mint egy zegzugos karám. A fővárosi rendőrség autói és a
Titkosszolgálat fekete terepjárói álltak be orral a korlátok elé és mögé,
hogy még inkább elriasszanak mindenkit a közeledéstől.
 Stone és Chapman, a nő felhatalmazásai ellenére arra kényszerültek,
hogy hátrahagyják az autót és gyalogoljanak. Minden áteresztőpontnál
telefonon ellenőrizték a nő dokumentumait, és minden alkalommal a
helyszíntől távol levő felettesek engedélyezték az áthaladásukat. Stone
meg tudta érteni, hogy egyetlen utcai zsaru, vagy ügynök sem akarta
hurokba dugni a nyakát azzal, hogy tévedésből engedik át őket. Ezért
kaptak kissé nagyobb fizetést és kissé nagyobb irodát a fejesek. Az ő
bőrüket nyúznák le, ha valaki a tápláléklánc magasabb fokozatán úgy
döntene, hogy beleszól kissé a dolgokba.
Végül megtették az utolsó szakaszt is, és megközelítették a
tetthelyet, a Lafayette Parkot. Stone számára, aki talán mindenki másnál
otthonosabb volt azon a helyen, teljesen felismerhetetlenné vált. A park
közepe megfeketedett összevisszaság volt, a fák és bokrok megégtek,
elpusztultak, a fű megperzselődött, a talaj kupacokba ragadt össze. A
jackson-szobor összetört. Az egyik ágyú kereke majdnem a
Pennsylvania sugárút járdájáig repült. A kerítés egy darabja egy
majdnem kétszáz méterre levő fába fúródott.
A Terrorelhárítás a Pennsylvania sugárút közepén állította fel
mozgatható parancsnoki központját. Az FBI a saját hasonló központját
a parktól nyugatra, a Jackson térre vitte. Kutyák és fegyveres férfiak
járkáltak mindenfelé. A Jackson téren minden vállalati irodát és
kormányhivatalt bezártak.
Bár a helyszínen rendőrből is volt annyi, hogy a park úgy nézett ki,
mint valami zsarugyűlés, a civil öltönyösök száma még az
egyenruhásokét is felülmúlta. Stone és Chapman elhaladt az Alkohol,
Dohány és Lőfegyver Hivatal Országos Reagálású Csoportjának, azaz
az ORC-nek egy nagy, zárt teherautója mellett. Stone tudta, hogy
összesen három ilyen jármű létezik. Az ORC emberei voltak az ország
legjobb bombaszakértői, és akármi történt is, néhány napon belül meg
tudták állapítani, mi robbant fel és hogyan.
Stone kiszúrt néhány védőruhás technikust, akik a robbanás
helyszínét elemezték. Látott hermetikusan zárt öltözéket viselő
fazonokat, akik úgy néztek ki, mint a műtőbe készülődő sebészek. Ők is
a tetthelyet fésülték át mindenféle bizonyíték, nyom után kutatva.
Aprócska színes sátrak álltak szanaszét, Stone úgy gondolta, hogy ezek
jelezték a fellelt bizonyítékokat.
 Az öltönyösök nyilvánvalóan az FBI emberei voltak. Ezt találgatni
sem kellett, hiszen az öltöny fölött az FBI-os széldzsekijüket viselték. A
belső körben álló öltönyös-nyakkendős figurák a Titkosszolgálathoz
tartoztak. Ezt a fülhallgatójukról lehetett tudni, és a savanyú
arckifejezésükből, amelyet azért öltöttek magukra, mert mindenféle
„kívülállók” grasszáltak a területükön.
Stone és Chapman az FBI-ügynökök csoportja felé tartott, de még
mielőtt odaértek volna, egy magas férfi állt eléjük.
– Mr. Stone?
Stone szemügyre vette az illetőt. – Igen?
– Velem kell jönnie, uram.
– Hová?
A férfi intett, egyenesen az utca másik oldala felé.
– A Fehér Házba? Miért?
– Úgy hiszem, ismeri Alex Ford ügynököt. Ő vár önre odaát.
Stone Chapmanre nézett. – A hölgy velem van.
A férfi is ránézett Chapmanre. – Chapman ügynök? – A nő bólintott.
– Láthatnám az igazolványát?
A nő megmutatta.
– Menjünk.
Átkísérte őket a főbejáraton, közben pedig Chapmannek le kellett
adnia a fegyverét.
– Vissza akarom kapni. Pontosan olyan állapotban, ahogyan átadtam
– mondta a tisztnek, aki elkobozta tőle. – Nagyon kényes vagyok arra a
pisztolyra.
– Igenis, asszonyom – mondta a fickó udvariasan.
Elhaladtak egy markológép és egy csoport zöldkhaki színű ruhába
öltözött férfi mellett, akik éppen egy fatörzset ástak ki a Fehér Ház
kertjében. Az egyikük rá kacsintott Chapmanre, aki viszonzásul dühös
pillantást vetett rá. Amint beléptek az épületbe, és az előcsarnok felé
vezették őket, Chapman suttogva megkérdezte: – Szóval ez a Fehér
Ház?
– Sosem járt még itt? – kérdezte Stone.
– Nem, és maga?
Stone nem válaszolt.
Ekkor megjelent egy átjáróból Alex Ford, és csatlakozott hozzájuk.
Biccentett a kísérőjüknek: – Chuck, innen átveszem én. Kösz.
 – Oké, Alex. – Chuck elvált tőlük, és visszaindult arra, amerről
jöttek.
Stone bemutatta egymásnak Chapmant és Fordot, majd megkérdezte:
– Miért vagyunk itt?
– Úgy tudom, nemrégiben találkoztatok Sir James McElroyjal –
mondta Ford.
– Sir? Nem is mondta, hogy lovaggá ütötték.
– Nem igazán vágyott rá – jegyezte meg Chapman –, de hát az ember
nem utasítja vissza a királynőt, igaz?
– Igen, találkoztunk vele – mondta Stone.
– Csak hogy tudd: az a döntés, hogy visszajössz, nem töltött el nagy
örömmel némely másik ügynökséget.
– A tiedet se?
– És még néhány más embert se errefelé.
– Kivel találkozunk?
– A vezérkari főnökkel és az alelnökkel.
– Le vagyok nyűgözve.
– Azt hiszem, az alelnök csak azért lesz ott, hogy egy kis nyomatékot
adjon a dolgoknak.
– A vezérkari főnök meg az alelnök kapott már teljes körű
tájékoztatást?
– Nem t'om. Ezt az én szintem felett intézik.
Odaértek egy ajtóhoz. Alex kopogott.
– Lépjenek be – mondta egy hang.
– Készen álltok? – kérdezte Alex, és Stone bólintott. Chapman
megigazította a mandzsettáját és hátrasimított egy kósza tincset a haján.
– Mi a fenébe másztam bele már megint? – motyogta magában.
– Én is épp erre gondoltam – fűzte hozzá Stone.

15. FEJEZET

AZ ELŐTÉRBŐL az elnök irodájába vezették őket. Az alelnök magas,

ősz, jól táplált férfiú volt, megnyugtató mosollyal és erőteljes
kézfogással, amit bizonyára számtalan kampányeseményen edzett. A
vezérkari főnök alacsony, inas alak volt, szeme állandóan a környezetét
pásztázta, mint valami radar.
Stone-nak hirtelen az jutott eszébe, hogy az alelnök személye
jelentőségteljes lehet azon túl is, hogy némi nyomatékot ad az
eseményeknek. Hiszen tagja az elnök Nemzetbiztonsági Tanácsának.
Ám mégis meglepőnek találta, hogy személyesen akart találkozni vele,
és nem holmi beosztott útján. De hát az elnököt nehéz visszautasítani.
A bájcsevejen hamar túlestek. Alex a bejárati ajtó mellett
helyezkedett el, most biztonsági elem volt, nem pedig barát.
Az alelnök kezdte a beszélgetést. – Az elnök kérte, hogy
találkozzunk önökkel – Chapman irányába biccentett. – Mármint
mindkettejükkel. Nyilvánvalóan szeretnénk a végére járni ennek a...
ööö... kényes ügynek, amilyen gyorsan csak lehet.
Stone ezt magában lefordította hétköznapi nyelvre: – Nem az én
ötletem volt, és bár valamennyire lojális vagyok az elnökömhöz, nem
viszem el a balhét, ha ez az egész a pofánkba robban. Ezért van itt a
vezérkari főnök is. Lehet, hogy a főnököm bukik, de én nem fogok.
Stone kíváncsi volt, vajon tudott-e a két férfi közül bármelyik is az
eredeti tervről, amely szerint Stone-t Mexikóba akarták küldeni, hogy
segítsen megoldani az orosz kartellek által előidézett rémálmot. Az
amerikai alelnököt nem mindig avatja be mindenbe a főnöke. A
vezérkari főnök általában tud mindent, amit az elnök.
Az alelnök biccentett a vezérkari főnök felé, aki egy fekete bőrtárcát
nyújtott oda Stone-nak. – A dokumentumai – mondta a vezérkari főnök.
Stone lassan átvette, kinyitotta, és a saját arcába bámult, amely az új
megbízatásához tartozó igazolvány hivatalos fotográfiájáról nézett
vissza rá. Nem tudta, mikor csinálhatták a képet. Talán amikor az NHK-
ban várakozott, ami pedig azt jelentette, hogy Riley Weaver mindenről
tud. Nem állhatta meg mosolygás nélkül, amikor meglátta, hogy milyen
nevet nyomtattak a kép alá:
Oliver Stone.
Aztán elolvasta, mi mindent írtak az igazolványra. Ennek birtokában
hivatalosan is az országos biztonsági, infrastruktúra-védelmi és
terrorelhárítási koordinátor terepügynöke lett. Ez így logikus, gondolta
Stone, hiszen az országos koordinátor a Nemzetbiztonsági Tanács
keretein belül működött, és az elnöknek tartozott felelősséggel a
nemzetbiztonsági tanácsadón keresztül. Kapcsolata volt a Fehér
Házhoz, mindössze egyetlen közvetítő útján. Az elnök pedig szépen
fedezett mindent, csakúgy, mint most gyakorlatias alelnöke. Lapozott a
tárcában, és a következő tokban ott volt a csillogó jelvénye, az
ügynökség címerével.
– Érdekes választás – mondta.
Az alelnök felvillantotta megnyerő és kiismerhetetlen mosolyát. –
Hát nem?
De Stone már megtanult ezerféle kiismerhetetlen mosolyban olvasni,
és az alelnöké sem volt kivétel.
Tudja, hogy ez az egész úgy, ahogy van, őrültség, és valószínűleg
igaza is van.
A vezérkari főnök hozzátette: – Ugyanolyan súlya van, mint a
Belbiztonsági Minisztériumnak vagy az FBI-nak. Sőt talán még egy
kicsit több is. Kevés olyan ajtó van, amelyet ez nem nyit meg, és az a
kevés is főleg ebben az épületben.
Hát akkor reménykedjünk, hogy ebben a házban nem kell ajtókat
nyitogatnunk – gondolta Stone. A vezérkari főnöknek azt mondta: – Jól
szolgálja a gazdáját. – Mielőtt a megdöbbent fickó válaszolhatott volna,
az alelnökhöz fordult: – Ön pedig nyilvánvalóan osztozik a főnöke
értékítéletében, vagy legalábbis azt reméli, hogy nem számítja el magát
túlságosan, amikor rám ruházza ezeket a jogokat.
Úgy tűnt, hogy most már mindketten más fényben látják Stone-t. Az
alelnök bólintott:
– Igen, ő jó ember. Így hát remélem, hogy a bizalma
megalapozottnak bizonyul, amikor ennek az egésznek vége. Úgy vélem,
maga ugyanígy érez.
Stone nem válaszolt, csak zsebre vágta az új igazolványait.
A vezérkari főnök megszólalt: – Ez után a találkozó után felesketi az
országos koordinátori iroda egyik tisztviselője. Így letartóztatási jogot is
kap. Sőt fegyvert is viselhet. Már ha úgy dönt – tette hozzá kétkedő
hangon.
Világos volt, hogy a vezérkari főnök szerint is őrültség ekkora
hatalmat adni egy olyan fickónak, mint Stone. Stone meg egy pillanatig
arra gondolt, hogy vajon meddig vitázott a vezérkari főnök az elnökkel
ebben az ügyben. Rápillantott Chapmanre. – A kolleginának az MI6-tól
van egy igen csinos Walther PPK-ja. Az megteszi pillanatnyilag.
 – Rendben van. – Az alelnök felállt, jelezve a találkozó végét. Stone
tudta, hogy a munkaórái tizenöt perces szakaszokra vannak osztva, és
több oka is van arra, hogy ennek a konkrét találkozónak véget vessen.
Várjon csak még egy kicsit, és ennek az egész ügynek a szaga
lemoshatatlanul ráragad magára, uram.
Kezet fogtak. Az alelnök így búcsúzott: – Sok szerencsét, Stone
ügynök.
Miközben Alexet kivezette őket az épületből, Chapman kissé
gunyorosan megszólalt: – Ha tudtam volna, hogy ebben az országban
ilyen könnyű ügynökké válni, már jóval hamarabb átjövök.
– Túlságosan is simán ment – mondta Stone, és Alexre bámult.
– A dolgok megváltoztak az elmúlt tizenöt évben. Több alvállalkozó
mászkál stukkerrel és jelvénnyel, mint képzelnéd. A fegyveres erők
körül a külföldi katonai műveleteknél is meg idehaza is. Ilyen a dolgok
természete – mondta a Titkosszolgálat ügynöke.
Mikor Chapman hallótávolságon kívül volt, hozzátette. – Figyelj,
tudnod kell, hogy híre ment: John Carr visszajött.
– Tisztában vagyok vele.
– Sok titkot őrzöl, Oliver. Sokak szerint túl sokat.
– Igen, ez már nekem is eszembe jutott.
– Nem kell végigcsinálnod.
– De igen.
– Miért? – faggatta Alex.
– Számos oka van.
Alex meglehetősen bosszúsnak látszott, de nem szólt semmit.
– Miután itt végeztünk, visszamegyünk a parkba. Velünk tartasz? –
kérdezte Stone.
Alex megrázta a fejét – Őrszolgálatban vagyok. Ahogy meg már
mondtam is, nem engednek ennek a vizsgálatnak még a közelébe se.
Valóságos kínai nagy falat építettek az egész köré, nyilvánvaló
okokból.
Stone kutatóan nézett rá: – Mert azt hiszik, tégla van a Szolgálatnál?
A másik férfi feszélyezettnek látszott a feltevés hallatán, de bólintott.
– Szerintem baromság, de minden lehetőségre fel kell készülni.
A Fehér Ház egy másik helyiségében Stone-t feleskették. Ezután
Chapman visszakapta szeretett pisztolyát, majd elhagyták az épületet, és
visszaindultak a park felé.
 – Kellemes, ha az utolsó megmaradt szuperhatalom elnöke az ember
oldalán áll.
– Meglehet.
– Megismerhetem-e valaha ennek a dolognak a teljes történetét?
– Nem.

16. FEJEZET

STONE ÉS CHAPMAN felvillantották a jelvényüket, majd a

biztonságiak sorfalai között beléptek a park területére.
– Hol kezdjük? – kérdezte a nő.
Stone egy fickóra mutatott, aki öltönyös alakok gyűrűjében állt. –
Vágjunk egyenest a közepibe.
Ismét megmutatták a jelvényüket. Amikor a férfi meglátta, melyik
ügynökséget képviseli Stone, egy kis szabad terület felé kormányozta a
párost.
– Tom Gross, FBI – mondta. – Én vagyok az esettel megbízott
ügynök. A Washingtoni Iroda Belföldi Terrorelhárítási Részlegétől.
Gross a negyvenes évei vége felé járt, valamivel alacsonyabb és
zömökebb volt, mint Stone, gyérülő sötét haja, és olyasfajta komoly
arckifejezése volt, ami valószínűleg állandósult rajta, mióta beállt a
Terrorelhárításhoz.
– Azért vagyunk itt... – kezdett rá Stone, de Gross félbeszakította.
– Telefonon már eligazítottak. Számíthat az Iroda teljes körű
együttműködésére – Chapmanre nézett. – Igazán örülök, hogy az önök
miniszterelnöke sértetlenül megúszta.
– Köszönöm – felelte Chapman.
– Vállalta valamilyen csoport a felelősséget? – kérdezte Stone.
– Még nem.
Gross odavezette őket a robbanás helyszínéhez, miközben Stone
elmagyarázta, hogy éppen a parkban volt tegnap este. A fellelt
bizonyítékok helyeit jelölő kis színes sátracskák száma jócskán
megnőtt, míg odaát voltak az utca túloldalán.
Gross magyarázni kezdte a helyzetet: – A média persze már itt
nyüzsög mindenfelé, bár távol tartjuk őket a helyszíntől. Rohadt egy
felfordulás. A parktól minden irányban egy egész saroknyi távolságra le
kellett zárnunk a területet. Sok habókos is felbukkan.
– Az biztos – hagyta rá Stone.
– Az igazgató sajtótájékoztatót tartott, amelyen nagyon keveset
mondott, mivel nem sokat tudunk. A médiával a továbbiakban az
igazgatóhelyettes foglalkozik, az FBI Közönségkapcsolati Irodáján
keresztül. A Terrorelhárítás előtt járunk, de ők foglalkoznak mindennel,
ami közvetlen kapcsolatban van a bombával.
Stone Grosst vizsgálta tekintetével. – Szóval úgy vélik, hogy
nemzetközi terrorista cselekmény, nem pedig belföldi?
– Nem, azt nem állíthatjuk – ismerte el Gross. – De tekintetbe
vesszük a Fehér Házhoz közeli helyszínt és a miniszterelnök jelenlétét.
– Értem – felelte Stone. – Látta már a biztonsági videó tegnap esti
felvételét a parkról?
– Ott van az egész cucc a mobil parancsnoki központban. Sajnos az
átkozott kamerák kifeküdtek a robbanástól. Ez meglepő, mert vagy
tucatnyi felvevő van a park környékén, amelyeket legalább öt
különböző ügynökség üzemeltet. A bombát valamilyen okból
valószínűleg úgy tervezték, hogy blokkolja a felvevőket.
Stone arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Az FBI– nak
nyilvánvalóan nem mutatták meg a vágatlan videót. Stone ezt a tényt
egyelőre elraktározta az agyában.
– Honnan jöttek a lövések? – kérdezte.
Gross a park északi oldalára mutatott. – A Hay– Adams Szálló
tetőkertjéből. Temérdek hüvelyt találtunk. TEC-9-es fegyverhez valók.
– Érdekes választás – mondta Stone.
– Miért? – kérdezte Gross.
– A hasznos lőtávolsága korlátozott, kábé huszonöt méter. Az még
annál a magasságnál is kevesebb, mint ahonnan tüzeltek. A TEC-9-
essel nehéz eltalálni bármit is, ami nem áll közvetlenül előtte.
– Hát nem is találtak el semmit.
– A fegyvereket nem találták meg?
Gross a fejét rázta.
– Mégis, hogyan lehetséges az? – kérdezte Chapman. – Az emberek
csak úgy, géppisztollyal a hónuk alatt mászkálhatnak az Államokban?
Azt hittem, a brit sajtó csak eltúlozza ezeket a dolgokat.
 – Nem, még nem. És nem, az emberek nem mászkálnak
géppisztollyal a hónuk alatt – mondta Gross méltatlankodva. – A
szállodai személyzet teljes mértékben együttműködik. A tetőkert
népszerű hely, de nem különösebben biztonságos. Persze lezártuk a
hotelt a vizsgálat befejeztéig, és ott tartjuk a vendégeket is, akiket éppen
ezekben a pillanatokban hallgatnak ki.
– A géppisztolyokat távirányítással hozták működésbe, vagy voltak
lövészek a helyszínen? – kérdezte Stone.
– Ha távirányítást használtak, minden nyomát eltüntették. Jelenleg
azt hiszem, a közvetlen emberi közreműködést kell feltételeznünk.
– Azt mondja, lezárták a szállót? – érdeklődött tovább Stone.
– Igen, de csak némi késéssel – ismerte el Gross.
– Mennyivel?
– Néhány órán keresztül jó nagy volt itt lenn a káosz. Amikor a
lövések forrását azonosították, akkor zártuk le a szállót.
– Vagyis a lövészeknek bőven volt idejük megpattanni és magukkal
vinni a vasárut is?
– De több géppisztoly azért eléggé feltűnő szállítmány – mutatott rá
Gross.
Stone tagadóan rázta a fejét. – Ha az ember ért hozzá, a TEC-9-est
elég könnyű gyorsan szétkapni, és aztán belefér egy aktatáskába.
– Olyan gyorsan lezártunk mindent, amilyen gyorsan csak tudtuk. De
hát ez van.
– Reméljük, a szállodában valaki emlékszik majd olyanokra, akik
nagyobb táskákkal siettek kifelé – szúrta közbe Chapman.
Gross nem látszott túlságosan bizakodónak. – Éppen akkor oszlott
fel egy rendezvény. Sokan siettek kifelé aktatáskákkal pontosan
akkortájt.
– Az nem véletlen volt – jegyezte meg Stone. – Hanem a jó
szervezőmunka eredménye.
Egy védőruhás fickó lépett hozzájuk, és hátrahúzta a csuklyáját.
Stephen Garchik néven, a Terrorelhárítás ügynökeként mutatkozott be.
– Odamehetünk? – kérdezte Gross.
Garchik bólintott, és elvigyorodott. – Nincs már ott semmi, ami
árthatna.
Stone a jelzősátracskákra pillantott. Narancs– és fehér színűek
voltak. Narancsszínűből sokkal több volt, és nagyjából egyenletesen
oszlottak el a parkban. A fehérek viszont majdnem mind a nyugati
oldalon voltak.
– A narancs a robbanási törmelék, a fehér a megtalált lövedék? –
próbálkozott Stone.
– Ja, bombadarabból nyilván jóval több van, amint a robbanás
helyétől szétszóródtak, mint lövedékből – bólintott Garchik
egyetértőleg.
– Miféle robbanószerkezet volt ezt, Garchik ügynök? – kérdezte
Stone.
– Csak szólítson Steve-nek. Még nem tudjuk, miféle bomba volt. De
figyelembe véve a törmelékmező nagyságát és azt a rombolást, amit a
szoborban végzett, azt kell feltételeznünk, hogy erős szer lehetett.
– C-4 vagy Semtex talán? – kérdezte Chapman. – Mindkettőből
viszonylag kis mennyiség is nagy pusztítást tud okozni.
– Hát itt túl sok a pusztítás egy rúd TNT-hez vagy akár egy fél kiló
Semtexhez képest is. Talán valami elegy volt, több összetevőből.
Esetleg HMX vagy CL-20. Azok már ijesztően erős cuccok. A
legerősebb nem nukleáris robbanóanyagok közé tartoznak. De nagyon
valószínű, hogy nem katonai holmi volt – felelte Garchik.
– Honnan tudják? – kérdezte Stone.
Chapman válaszolt Garchik helyett: – Fehér füst látszott a videón. A
katonai robbanóanyagok olajalapúak, és fekete füst marad utánuk. A
fehér inkább kereskedelmi anyag.
Az antiterrorista ügynök elismerően elmosolyodott. – Érti a dolgát.
Most gyűjtögetjük és címkézzük a bizonyítékokat. A robbanás
epicentrumából veszünk mintákat – rámutatott két jól megtermett
labradorra, amelyeket pórázon vezettek a parkon át. – Roy és Wilbur.
Mármint a két kutya – magyarázta. – A kutya a világon a legjobb és
legolcsóbb bombafelderítő eszköz. Az egyik ilyen kutya pár óra alatt át
tud vizsgálni egy repülőteret. Ezt a parkot tehát semmi perc alatt
átvizsgálják. Olyan maradványokat is képesek megtalálni, amelyeket a
srácok az összes flancos technikájukkal se látnának meg.
– Lenyűgöző – mondta Chapman.
Garchik lelkesen folytatta. – Még olyan műszer sincs, amellyel egy
kutya szaglóképességét pontosan le lehetne mérni. De annyi bizonyos,
hogy az ember orrüregében körülbelül 125 millió szaglósejt van,
ezeknek a labradoroknak pedig kétszer annyi. Minden bizonyítékot
eljuttatunk a marylandi Tűzkutató Központba. Ott felgyújthatunk egy
háromemeletes épületet, és akkora kupolát húzunk fölé, hogy egyetlen
molekulányi égéstermék sem juthat ki alóla. Pontosan meg tudjuk
mondani, milyen anyagot használtak.
– Maradt valami a fickóból, aki beleugrott a gödörbe? – kérdezte
Stone.
Garchik bólintott. – A bombák háromszázhatvan fokos körben
szórják szét a törmeléküket. Találtunk testrészeket a fák koronáján,
háztetőkön. Innen két, sőt három sarokra is. Egy láb egyik darabja a
Fehér Ház pázsitján landolt. Egy mutatóujj egy része a Szent János-
templom tetején. Volt még testszövet, agydarabok, a szokásos. A DNS-
elemzéshez ideális anyag. Ha a tag benne van valamilyen adatbázisban,
akkor hamarosan okosabbak leszünk. – Fejével a furgon felé intett. –
Persze az volt az első dolgunk, hogy lezártuk a parkot, és beküldtük a
kutyákat.
– Második csapás – jegyezte meg Chapman.
– Úgy van. Irakban és Afganisztánban művészetté fejlesztették.
Felrobbantanak egy bombát, mindenki odarohan segíteni, aztán
eldurrantják a második töltetet, és leradírozzák azokat, akik elsőnek
siettek oda. De nem találtunk semmit – mondta Garchik. – Pedig a
labradorjaink kivételesek. A rendőrkutya-iskolából jönnek, és
tizenkilencezer-féle robbanóanyagot kiszagolnak az öt nagy
robbanóanyag-típuson belül. Meg tudják különböztetni a vegyi
összetevőket. A kajával idomítjuk őket. A labradorok a szárazföld
cápái. A kajáért bármire képesek.
– Nem lehet őket becsapni? – kérdezte Chapman.
– Hadd mondjak egy példát. Roy, amott, egyszer kiszagolt egy négy
négyzetcentiméteres C-4-es darabot, amit használt pelenkába és kávéba
csomagoltak, belehajtogattak műanyag fóliába, aztán belerakták egy
cementbéléses ládába, lezárták habbal és becsukták egy raktárba.
Roynak összesen vagy harminc másodpercébe telt megtalálni.
– Hogyan lehetséges ez? – csodálkozott Chapman.
– A szagok molekuláris szinten terjednek. Azokat meg nem lehet
bezárni, akárhogy próbálkoznánk is, mert a műanyagok, fémek,
gyakorlatilag semmiféle csomagolóanyag nem képes a molekulákat
csapdában tartani, mert molekuláris szinten ezek az anyagok is
áthatolhatok. Szilárd anyagokat, folyadékokat, sőt gázokat is
megtartanak, de a szagmolekulák egészen mások. Simán áthatolnak
azokon az anyagokon. Ha a felderítési eszköz elég érzékeny, akkor
szinte mindegy, mit csinálnak a rosszfiúk. A jól idomított bombakereső
kutyáknak olyan szagazonosító képességük van, amit emberi
módszerekkel képtelenség átverni, pedig higgyék el, sokan
megpróbálták.
– Mit gondol, mivel robbantották fel ezt a bombát? – kérdezte Gross.
A TE ügynöke vállat vont: – A hármas alapszabály érvényes. A
bombához kell kapcsoló, áramforrás és robbanóanyag. A bomba
alapvetően csak valami olyan eszköz, ami rendkívül gyorsan tágul,
rendkívül rövid időn belül, korlátozott térben. Egy bombát számtalan
módon fel lehet robbantani, de a két alapvető módszer az időzítés és az,
amit úgy nevezünk, hogy kiváltott robbanás.
– Ez azt jelenti, hogy aki kiváltja a robbanást, jelen van? – kérdezte
Chapman.
– Vagy aki csinálta a bombát, vagy valaki más. Ez a „valaki más”
pedig általában azért van, hogy a robbantó ne ijedjen be. Az iraki
öngyilkos bombamerényleteknek a felét is alighanem harmadik fél
indítja be, ugyanezen okból.
– Gondolom, volt ott – vélte Gross.
– Négyszer – bólintott Garchik. – És hogy őszinte legyek, remélem,
nem kell visszamennem.
– Tehát hol volt a bomba? A felrobbant kocogón? – kérdezte Stone.
– Nem, azt hiszem, az nem lehetséges – felelte Garchik.
– Miért? – kérdezte Stone.
– A kutyák miatt.
– Hogy micsoda? – kérdezte Gross.
– Megmutatom. Jöjjenek.

17. FEJEZET

GARCHIK odakísérte őket a Terrorelhárítás parancsnoki furgonjához.

Odabent felkapcsolt egy sor elektronikus berendezést, és pillanatokkal
később már az előző éjszaka készített felvétel egy részét bámulták.
Amikor az a bizonyos jelenet feltűnt, Garchik kimerevítette a képet, és a
képernyőre mutatott:
– Látják? Odament a kutyákhoz, vagy legalábbis egy kutyához.
A képen a kocogóruhás férfi látszott, amint az északi oldal felől a
parkba érkezik. Amikor a kép kimerevedett, a kocogó két egyenruhás
mellett állt, legfeljebb harminc centire az ebtől.
– Az bombakereső kutya? – kérdezte Chapman.
– Igen. A Titkosszolgálaté. Nem hiszem, hogy az ő kutyáik jobbak,
mint a mieink, de az biztos, hogy ha bárki, akinél robbanóanyag van,
ilyen közel megy egy olyan bombakereső kutyához, amit ebben az
országban idomítottak, akkor azt az illetőt elkapják. Mindegy, milyen
ügyesen próbálta elrejteni a robbanószert, a kutya vagy bevadul, vagy
passzív riasztást ad le, ami azt jelenti, hogy egyenesen leül a hátsójára.
Az a kutya nem csinált semmi ilyesmit.
– Ráadásul az sem épp logikus, hogy ha volt nála bomba, akkor
egyenesen a kutyához sétál. Nem számíthatott rá, hogy az esetleg nem
bombakereső jószág – töprengett Stone.
– Ami azt jelenti, hogy nem öngyilkos robbantóval van dolgunk.
Azért ugrott a gödörbe, hogy a géppisztoly tüzet elkerülje. Úgy tűnik, a
bomba a gödörben volt – fűzte hozzá Gross.
– Hát, már ez is haladás – mondta Stone. – A kocogót kihúzhatjuk.
– Érintőkapcsoló lehetett? – találgatta Chapman. – A kocogó
hozzáért, és bumm.
– Lehetséges – ismerte el Garchik, bár nem tűnt meggyőzöttnek. –
Arra gondol, hogy a robbanás véletlenszerűen történt?
– Talán. Találtak valamilyen másfajta detonátort?
– Millió aprócska darab hever szanaszét, és még mindig keresgélünk.
Hogy a dolgok bonyolultabbak legyenek, a Lafayette Park tele van
mindenféle statikus elektromossággal.
– Márpedig a statikus elektromosság működésbe hozhat egy bombát
– szólt Chapman.
– Pontosan.
– De ha már annyit vesződik valaki azzal, hogy bombát juttasson a
Lafayette Parkba, akkor miért olyat csinál, ami véletlenszerűen is
felrobbanhat? – kérdezte Gross.
– Lehet, hogy akik a bombát ide juttatták, ügyesebbek voltak, mint
az, aki gyártotta – felelte Garchik. – Ez nem olyan képtelenség, mint
amilyennek hangzik. De lehet, hogy rádióadóval lehetett robbantani, és
valami interferált a frekvenciájával.
– A kocogónál iPod volt – emlékeztetett Gross. – Lehet, hogy az
interferált.
– Igen, az lehetséges.
– De teljesen biztosak vagyunk abban, hogy a bomba a gödörben
volt? – kérdezte Chapman. – Úgy tűnik, készpénznek vesszük ezt a
következtetést.
– Az elemzés még nincs teljesen kész, de biztonsággal lefogadható,
hogy a bomba a gödörben csücsült – válaszolta Garchik.
– Akkor tehát biztosak vagyunk abban is, hogy a detonáció véletlen
volt? – kérdezte Stone.
Mindnyájan kíváncsian néztek rá, végül Gross megszólalt:
– Biztosak. Minek robbantottak volna szándékosan, ha tudják, hogy
esélyük sincs a miniszterelnököt megölni?
– Hacsak nem időzítőt használtak – szólt Chapman. – Úgy volt, hogy
a miniszterelnök a parkban lesz tegnap este. Ha egyszer az időzítőt
beállították, akkor nem lehetett visszacsinálni.
– Az pedig lehetséges, hogy a kocogó beugrott a gödörbe, és
véletlenül működésbe hozta a szerkezetet – tette hozzá Garchik. – Így
elképzelhető.
– Nem, nem képzelhető el – mondott ellent Stone. – Megfeledkezünk
a géppisztolyokról. Minek géppisztolytűz és bomba egyszerre? Ha
pedig a géppisztolyok nem távirányítással működtek, akkor a
fegyveresek tudták, hogy a miniszterelnök nincs a parkban.
– Ez nem szükségképpen van így – mondta Chapman. –
Megmutatom.
Kintebb vezette őket, és rámutatott a Hay-Adams Szálló előtt álló
fákra: – Ha a tetőkertben voltak, akkor a fák eltakarták a kilátást a
parkra, viszont hallották a szirénákat és a motorosokat közeledni.
Vártak, amíg a járművek leállnak, a miniszterelnök kiszáll, és elindul a
parkba. Aztán tüzet nyitottak.
Stone továbbra is kétkedett: – Szóval azt állítja, hogy csinálnak egy
ilyen részletesen kidolgozott tervet, majd a fegyveresek vaktában
lövöldöznek? – Megrázta a fejét. – Ha én csinálok ilyet, a legkevesebb,
hogy kiállítok egy megfigyelőt valahová a park mellé, ahonnan tisztán
látja a miniszterelnök mozgását, és biztonságos vonalon kommunikál.
Nem lövöldözök vaktában fakoronákon át. Ha a miniszterelnök nem
jön, lefújom az akciót. Ha viszont beteszi a lábát a parkba, akkor már
nem engedhetem meg magamnak, hogy elhibázzam a célt.
– Márpedig ezek mindenkit elhibáztak – mutatott rá Gross.
– Szép kis rejtvény – bólintott a Terrorelhárítás ügynöke.
– Ha ön akarta volna ezt a bombamerényletet végrehajtani, milyen
detonátort használ, Steve? – kérdezte tőle Stone.
– A nyomáskapcsoló körülményes, különösen ilyen feltételek között.
Úgy értem, ott egy gödör, benne egy fa, és a bomba valahol a közelben.
Lehet, hogy a gyökérlabdában, lehet, hogy valahol alatta. Ez nagy súly.
Aztán emberek dolgoznak ott, mozgatnak dolgokat, ásnak, ilyesmi.
Nagy az esélye, hogy a nyomáskapcsoló véletlenül beakad. Ha viszont
befedem földdel a kapcsolót, akkor hogyan indítom be? Valami kell,
ami beindítja. Nem véletlenül hívják nyomáskapcsolónak. Nem, ha én
csinálnám, akkor biztos, hogy valamiféle távirányítót használnék.
Mármost ha ők is azt használtak, akkor az eszköz lehetett mobiltelefon,
az pedig megkönnyíti a dolgunkat. A mobil– telefonokban ugyanis SIM
kártya van, minden alkatrész sorozatszámot kap, így ha azonosítjuk a
telefont, akkor kinyomozhatjuk, ki és hol vásárolta. Persze ha
mobiltelefont használtak, akkor két készülékről van szó. Az egyiket a
bombához telepítették, mint kioldót, a másik arra szolgált, hogy
felhívják vele a bombát. Találtunk némi drótot, egy tranzisztor sarkát,
műanyag burkolatdarabot, bőrt...
– Bőrt? – kiáltott fel Stone.
– Ja, kis darabkákat, és valami fekete elszíneződés volt rajtuk, így
eléggé valószínű, hogy a robbanószerkezethez tartozott. Még mindig
próbálunk rájönni, mi lehet az, és rá is fogunk. Aztán azt is kétséget
kizáróan kiderítjük, hogy köze volt-e a robbanáshoz. Mert nem minden
kacatnak van köze hozzá, amit találunk.
– Lehet, hogy a kocogó cuccáról szakadt le – töprengett Chapman. –
Bőrcipője volt, ugye?
– Igen, de a szín nem stimmel. Láttam a videót, és a tag cipője
sötétkék volt.
– A fekete elszíneződés származhat a robbanástól – mondta
Chapman.
– Igen, de a bőr többi része barna volt. Valószínűleg semmi köze az
egészhez.
 – Vagyis pillanatnyilag – állapította meg Gross – még mindig nem
tudják megmondani, milyen detonátort használtak.
– Úgy van.
– A rombolás központjától eltekintve, mi utal még arra, hogy a
bomba a gödörben volt? – kérdezte Gross.
– Kövessenek – mondta Garchik. Odavezette őket a robbanás
helyéhez, és lemutatott a lyukba. – Hacsak nem értem félre ezt az
egészet, akkor ez itt az epicentrum. Egyszerűen kivetette innen azt a fát,
pedig az elég súlyos.
Mindnyájan a gödörbe bámultak, amely a robbanástól még mélyebb
és szélesebb lett.
– Rendben, tehát mit keresünk? – kérdezte Gross.
– Volt már itt egy gödör a robbanás előtt is. A fának ásták ki.
– Vagyis? – firtatta tovább Gross.
Garchik ökölbe szorította a kezét, és lefelé sújtott vele – Ha az ember
az öklével a vízre üt, akkor minden irányban felcsapódik némi víz.
Egyszerű példa a tömegkiszorításra. Ugyanez történik egy bomba
esetében is. Ha a bomba a földfelszín felett van, ugyanazt eredményezi,
mint az öklünk a vízen. Lefelé, oldalirányba és felfelé is erőt fejt ki. De
a föld alá temetett bomba másként viselkedik. Az ilyen bomba főleg
felfelé fejt ki erőt, mivel a felette levő talaj lazább. A legkisebb
ellenállás irányába hat. Mégis mélyítette a már meglevő gödröt.
– Vagyis krátert vájt. Nagyobb krátert, mint amilyet akkor vájt
volna, ha a bomba a föld felett van – mondta Stone lassan.
– De hát a bomba a talajba volt temetve, nem? – kérdezte Gross.
Végigjártatta rajtuk a szemét, mintha mindannyiójuk közös igenlő
válaszát várná.
– Bárcsak biztosra mondhatnám – felelte Garchik. – Rendszerint ez a
legegyszerűbben megállapítható körülmény. De itt bonyolítja a
helyzetet, hogy már volt egy gödör, mielőtt a bomba felrobbant.
Gross kissé zavartnak tűnt. – Attól tartok, nem tudom követni.
– Azt akarja mondani, hogy nem tudja, a bomba a földdel volt
takarva, vagy esetleg a fa gyökérlabdájában helyezték el. Így van? –
kérdezte Stone, a Terrorelhárítás ügynökére nézve.
– Így.
– Számít ez? – kérdezte Chapman. – Bármi is a helyzet, a bomba ott
volt a parkban, abban a gödörben.
 – Az igaz. A kérdés az, hogyan csinálták. Ez itt a Lafayette Park, és
nem valami sikátor Bagdadban – mondta Gross.
Stone körülnézett. Lőfegyverek és bombák az elnök otthonával
éppen szemben. Erre csak egyetlen magyarázat létezhet. – Áruló van
valahol közöttünk – mondta.
– Ha pedig a miniszterelnök nem ficamítja ki a bokáját, már nem
élne – fűzte hozzá Chapman.
Stone ránézett. – Ami pedig még lényegesebb, bombát juttattak a
Lafayette Parkba. A Fehér Házzal szemben. A világ legszigorúbban
őrzött helyszínére. De hogyan?

18. FEJEZET

PILLANATNYI csend támadt, amíg mindannyian átgondolták a

kérdést. Aztán Gross szólalt meg: – Egyszerűen nem tudom elképzelni,
hogyan csinálhatta meg bárki is. A hely heti hét nap, napi huszonnégy
órában megfigyelés alatt áll.
– Ez így van – mondta Garchik.
Nagyon is igaz, gondolta Stone. – De minden jel arra mutat, hogy
mégiscsak ez történt. Abban a gödörben bombát helyeztek el.
Gross Chapmanre, majd Stone-ra bámult. – Tudja, hány ember lehet
potenciálisan érintett egy ilyen ügyben?
– Kezdetnek megteszi azoknak a listája, akik a gödör kiásásában és a
fa elültetésében vesznek részt – mondta Stone. – A Nemzeti Parkok
Szolgálata végzi az ilyesmit, de lehet, hogy mások is részt vettek benne.
Gross előhúzta a telefonját, és kissé távolabb ment tőlük, miközben a
gombokat nyomogatta.
Stone ekkor a Terrorelhárítás ügynökéhez fordult. – Mi következik
azután, hogy meghatározták, miféle bomba volt az?
– Nos, akkor a BOGYÓ-ba kerül, azaz a Bomba– és Gyújtogatási
Nyomozórendszerbe. Ezt a Terrorelhárítás tartja fenn. Az egész világra
kiterjedő nyilvántartása van. A bombagyártók nem szeretnek eltérni
bevett módszereiktől, aminek nagyon is gyakorlati okai vannak. Ha
kitalálnak egy módszert, ami működik, nem változtatnak rajta.
 – Mert egy új módszerrel esetleg önmagukat is felrobbanthatják –
mondta szakértő arccal Chapman.
– Pontosan. A bombagyártókra az is jellemző, hogy szeretik
előzetesen kipróbálni a cuccukat, és ez is a nyomukra vezethet.
Robbantanak valahol az erdőben, valaki pedig bejelentést tesz róla.
Nem gondolják végig, hogy ellenőrizhetik az összes drótot és
csatlakozást anélkül, hogy előidéznék a detonációt. Mert maga a
robbanóanyag fel fog robbanni. A gyenge pont csak a vezetékekben és
az áramforrásban lehet.
– Lehet, hogy ezek a fickók csak az élvezet kedvéért is szeretik
végignézni a robbanást. Tetszik nekik a durranás – vélekedett Chapman.
– Szerintem is – válaszolta Garchik. – Akárhogy is, lefuttatjuk az
anyagot a BOGYO-n, hogy lássuk, van-e egyezés. Így talán megtudjuk,
ki készítette a bombát. Sok bombagyártó módszerét ismerem fejből is,
de itt semmi ismerős vonást nem látok.
– Van még valami? – kérdezte Stone.
– Pillanatnyilag nincs.
– Rendben. Ha van valami, kérem, azonnal közölje Gross ügynökkel.
Miután Garchik elment, Gross visszament hozzájuk, és a telefonjál a
zsebébe csúsztatta. – Hát éppen most csaptam bele a lecsóba a
washingtoni irodában.
Stone a robbanás kráterét nézte. – Térjünk vissza a kezdetekhez. Ki
volt a célpont?
Gross Chapmanre nézett, és megszólalt. – Az elég világos. A brit
miniszterelnök.
– De ő nem is volt a parkban – felelt Stone.
– De úgy volt, hogy ott lesz. Épp akkortájt, mikor a bomba
felrobbant. És annak ellenére, amit Garchik mondott, valószínűleg
időzítőt használtak. Majd pedig véletlenül elsült, amikor az az ürge
beugrott a gödörbe.
Stone a fejét rázta. – Az ilyen akció precizitást igényel. Ha véletlenül
robban fel valami, az egész terv lelepleződik. Második dobásuk pedig
nincs. Értelmetlenül riadóztatnak mindenkit. A maguk elmélete pedig
nem magyarázza meg a géppisztolytüzet.
– Hát így elmondva tényleg nem sok értelme van – ismerte el Gross.
Stone most Chapmanre nézett. – Maga folyton azt mondja, hogy a
miniszterelnök gyalog akart átmenni a parkon. Ki állította ezt?
 – A miniszterelnök hivatalában hallottam.
Stone a park északi széle felé nézett, és megpróbálta pontosan
felidézni magában, mit is látott előző éjjel. De a legélénkebb részletek
csak nem akartak előjönni. Valószínűleg a fejét ért ütés miatt. Vagy
talán, ismerte el magának, öregszem.
Csatlakoztak Grosshoz, aki a Hay-Adams Szálló tetőkertjét vizsgálta
át. A fakoronák csakugyan elzárták a kilátást a parkra.
– Tényleg vaktában lődöztek – állapította meg Gross –, mert ha van
lenn egy megfigyelőjük, akkor tudták volna, hogy a miniszterelnök
nincs a parkban.
A padlón jelzések voltak ott, ahol a hüvelyeket megtalálták.
– TEC-9-esek, ahogy mondtam is korábban. Több mint kétszáz
lövedék. Úgyhogy alighanem több fegyverről van szó.
– Egyetértek – mondta Stone, ahogy a padlót vizsgálgatta. – Odalent
a szállóban senki nem hallott, nem látott semmit?
– Azt hiszem, sok ember látott és hallott dolgokat, de hogy pontosan
vissza tudnak-e emlékezni és el tudják-e mondani nekünk, az teljesen
más kérdés.
– Gondolom, a hüvelyeket egybevetik a parkban kiásott
lövedékekkel – mondta Stone.
– Megtörtént – felelte Gross. – Nem mintha sok kétség lett volna.
– Az jó, mert minden mással kapcsolatban rengeteg a kétség –
jegyezte meg Stone.

19. FEJEZET

AZNAP ESTE Stone és Chapman visszaautóztak a férfi faházához.

Amikor Stone kinyitotta az ajtót, belépett, és jobbra pillantott, meglátta
Annabelle-t, aki a kandalló mellett üldögélt. Miközben bekísérte
Chapmant, Annabelle felállt, hogy üdvözölje. Miután bemutatta a két
nőt egymásnak, Stone mondani készült valamit, de Annabelle
felmutatta az orosz nyelvű könyvet. – Azt hiszem, ezt szeretnéd
visszakapni... Még mindig el akarsz menni a... kirándulásodra?
 Stone elhúzta a száját, amint a könyvre pillantott. – Vannak a
magánszférának határai, Annabelle, és én mindig tiszteletben tartottam
a tiedet.
– Ezzel nem fogsz bennem bűntudatot ébreszteni, Oliver, ne is
próbálkozz. Nem ismerlek még olyan régóta, és mégis már legalább öt
alkalommal majdnem elveszítettünk, ha jól számoltam.
Chapman meglepetten nézett Stone-ra.
– Azt hittem, már nem dolgozik.
Annabelle válaszolt a férfi helyett: – Hát nem is. Úgyhogy képzelje
el, milyenek lesznek a halálozási esélyei ezek után.
Stone lerakta a könyvet az íróasztalára.
– Azt hiszem, elég öreg vagyok ahhoz, hogy ezt a döntést magam
hozzam meg. Ami pedig a kérdésedet illeti, az utazást elnapoltuk.
– Miféle utazást? – kérdezte Chapman.
Stone válasz nélkül hagyta.
– De most újra a kormánynak dolgozol? – faggatta Annabelle.
– Mint már mondtam, elég öreg vagyok ahhoz, hogy döntést hozzak.
– De miért, Oliver, miért? Mindazok után, amiket tettek veled.
– Tényleg, miért? Azt hiszem, megérdemeljük a választ – mondta
egy hang.
Mind megfordultak, és ott látták Reuben Rhodest, Harry Finnt és
Caleb Shaw-t a házikó bejáratánál. Caleb Shaw volt az, aki az előbb
szólt.
– Mintha csak a francos Waterloo pályaudvaron lennék – dünnyögte
Chapman, amint a férfiak bejöttek.
– Nem könnyű ezt megmagyarázni – mondta Stone, maga elé
bámulva.
– Legalább annyit mondj, hogy nem ezen az átkozott parkbéli
robbantáson dolgozol – követelte Annabelle.
– Éppen hogy azon dolgozik. – Ezt meg Alex Ford mondta, amint ő
is bejött a házba.
– Hát ez remek – mondta Chapman. – Asszem ki kell cseréltetnie a
zárat a bejárati ajtón.
Alex elhelyezkedett a kandalló mellett. – Mondjam el nekik én, vagy
inkább te fogod?
– Mit kell nekünk elmondani? – kérdezte Annabelle.
 – Hogy Olivernek ma megbízatást és jelvényt ajánlottak fel. Most
már annak rendje és módja szerint felesküdött tagja a szövetségi
kormány azon erőinek, amelyek az MI6 részéről itt jelen levő Chapman
ügynökkel együtt dolgoznak annak kiderítésén, ki próbálta meg
felrobbantani a brit miniszterelnököt.
– Kösz, hogy fenntartod az ügy bizalmas státuszát – mondta Stone,
és hűvös pillantást vetett a barátjára.
– Ugyan mióta vannak köztünk titkok? Hányszor fedeztem a hátadat,
Oliver? Hányszor kockáztattam érted az életemet és a testi épségemet?
Te meg ugyanúgy énértem? – kérdezte Reuben.
– Mindannyian így voltunk vele – tette hozzá Annabelle.
– Ez most más – válaszolta Stone.
– Miért, mert most jelvényed van? – morogta Reuben.
Annabelle tovább ütötte a vasat. – Azokkal álltál össze, akik annyit
ártottak neked. Nem látod, hogy mindannyian meg vagyunk döbbenve?
Különösen azok után, amik Divine-ban történtek. Hagyták volna, hogy
ott rohadj el abban a börtönben.
– Így is lett volna, ha ti nem vagytok, tudom jól – felelte Stone
halkan.
– Akkor hát miért? – kérdezte Annabelle újra.
– Ahogy már mondtam is, nehéz megmagyarázni. Talán egyáltalán
nem is lehet.
– Mindnyájan arra várunk, hogy megpróbáld.
Stone arca merevebbé vált. – Azt hiszitek, hogy magyarázattal
tartozom nektek. De én nem hiszem.
Annabelle olyan arcot vágott, mintha Stone pofon vágta volna. Még
a lojális Reuben is döbbentnek tűnt, Caleb meg levegőért kapkodott.
– Hát azt hiszem, ennél több magyarázatra nincs is szükségünk –
mondta Annabelle. Megfordult, és kiment.
Reuben ránézett régi barátjára. – Nem ezt érdemelte, Oliver.
Egyikünk sem.
– De ennek így kell lennie. Sajnálom, Reuben.
– Pompás. Okvetlenül eljövök majd a temetésedre.
Reuben is távozott. Caleb elindult utána, egy pillanatra megállt, és
visszanézett Oliverre. – Ez az egyetlen alkalom, amikor örülök, hogy
Milton már nem él. Nem érte meg ezt.
 – Remélem, tudod, mit csinálsz – mondta Harry Finn, majd követte
Calebet kifelé.
Már csak Chapman és Alex maradt.
Stone a Titkosszolgálat ügynökére meredt.
– Te is azt akarod mondani, hogy rosszul teszem?
– Nem. Felteszem, tudod, mit csinálsz, még ha nekem nem tetszik is
különösebben. De van egy kis gond a bombabejuttatási teóriáddal.
– Honnan tudod, mi a teóriánk? – kérdezte Stone. – Úgy emlékszem,
nem veszel részt a nyomozásban.
– Technikailag valóban nem. De az ember hall dolgokat.
– Akkor mi a baj a teóriánkkal? – kérdezte Chapman.
– A Titkosszolgálat kutyás egysége előzőleg átfésülte a parkot.
– Pontosan mikor? – kérdezte Stone éles hangon.
– Az időpontban nem vagyok biztos, de gondolom, ti is észrevettétek
a kutyás egységet a park északi oldalán.
– Igen, láttuk a videón – válaszolta Stone.
– Na hát, a kutyát nem egészségügyi sétára hozták ki.
– Az egész parkot átfésülték? – kérdezte Stone.
– Igen. Egy kutyának nem tart sokáig.
– A kutya pedig felfedezte volna a bombát – állapította meg
Chapman.
– Valami ilyesmi a dolog lényege – felelt Alex.
– Valami olyasmi is a dolog lényegéhez tartozik, hogy egy átkozott
bomba felrobbant a parkban – vágott vissza Chapman.
– Én csak azt mondom, amit tudok. Azt hiszem, jobb, ha most én is
elmegyek.
– Alex, én nem akartam, hogy a dolgok így alakuljanak – mondta
Stone.
– Ja, de mégis így alakultak, nem igaz? Remélem, sikerrel jársz,
Oliver, őszintén remélem.
Egy pillanattal később már ott se volt. Hallották, amint beindul az
autója.
– Kellemes barátai vannak. Úgy tűnik, tényleg törődnek magával.
– Én is törődöm velük.
– Kik ők valójában?
– Nem érdekes.
– Ki volt a Milton nevű, akit a kis fazon említett?
 – Egy barát.
– De meghalt. Hogyan? Balesetben?
– Nem, hanem egy nagy kaliberű puskagolyótól.
Chapman mondani akart valamit, de zümmögni kezdett Stone
mobilja. Gross FBI-ügynök hívta. Stone hallgatta egy darabig, majd
letette a telefont.
– Megkerült a nő, aki a parkban járt tegnap este – mondta.
– Úgy érti, elfogták?
– Nem. Magától sétált be az FBI-hoz.

20. FEJEZET

– MARISA FRIEDMAN vagyok – mondta a nő, miközben Stone és

Chapman letelepedett a vele és Tom Gross-szal szemben levő székekre
az FBI washingtoni területi irodájában, amelyet az ügynökök csak WTI-
nak neveznek. Stone pár pillanatig tanulmányozta a nőt. Így, jó
megvilágításban és alig másfél méternyi távolságból úgy tűnt, közelebb
van a harminchoz, mint a negyvenhez. Ugyanolyan magas volt, mint
Chapman, vagy csak picivel magasabb, és szőke haja göndör a nyaka
körül. De nem szőkének született, azt Stone világosan látta. Kék, átható
szeme volt, és érdekes, elegáns szerkezetű arca, amelyet határozott áll
és a kifejező ajak két oldalát tökéletesen kiegészítő vonások kereteztek.
Bár a ruházata szemmel láthatólag drága volt, könnyed
természetességgel viselte. Minimális mennyiségű smink és ékszer
tartozott még a vonzó összbenyomáshoz.
– Ms. Friedman önként érkezett hozzánk, amikor megtudta, hogy
keressük azokat, akik a parkban tartózkodtak tegnap este.
A nő megrázta a fejét, és bizonytalannak tűnt. – Meg kell
mondanom, hogy teljesen sokkoltak a történtek. Alig értem a H utca
sarkára, amikor a lövöldözés elkezdődött. Aztán meg az a robbanás... –
A nő megállíthatatlanul reszketett.
– Honnan tudta meg, hogy keresi az FBI? – kérdezte Stone.
– Egyik barátom látta a tévében a tudósítást és felhívott.
Stone Grossra nézett, aki megmagyarázta. – Ilyen esetekben kérjük a
média segítségét, hogy terjesszék a híreket. Többnyire igen hatásos.
 – Hát az én esetemben az volt – mondta Friedman.
– Arra mindenképpen számítania kellett, hogy a rendőrség beszélni
akar önnel – mondta Stone.
– Igen, azt hiszem, de nincsenek tapasztalataim ilyen dolgokban.
Egyszer betörtek hozzám, már jó pár évvel ezelőtt, és összesen ennyi
kapcsolatom volt a rendőrséggel.
– El tudná mondani nekünk, mit látott? – kérdezte Gross.
– Füstöt és sikoltozó, rohangáló embereket. – Stone– ra nézett, és
megremegett a hangja. – Soha életemben nem voltam annyira
megrémülve.
– De mindezeket megelőzően ott üldögélt a parkban egy padon,
ugye? – kérdezte Stone.
– Igen, úgy van.
– Kissé késő este volt már az ilyesmihez, nem? – kérdezte Stone.
– Az irodám abban a sorházban van, ami a park nyugati oldalán
húzódik végig.
– A Jackson téren?
– Igen. A legtöbb ottani iroda kötődik a Fehér Házhoz valamilyen
módon, de nekem sikerült szereznem egyet a saját üzleti
tevékenységemhez, inkább szerencsével, mint ügyességgel. Későig
dolgoztam. Aztán ki az irodából, és az este olyan szép volt, hogy
leültem egy kicsit, talán még el is szunyókáltam. Nem szoktam ilyesmit
csinálni, de tegnap este mégis így esett. Hosszú és fárasztó napom volt.
Aztán meg tudtam, hogy a park a legjobban védett hely a városban, így
biztonságban éreztem magam. – Üres hangon felnevetett. – Ez aztán
igencsak ironikusnak bizonyult. Az egész egy sor rossz időzítés volt –
tette hozzá újabb rövid borzongással. – Kellemes ejtőzés a parkban, ami
aztán csatatérré változik. Az első pillanatban azt hittem, hogy talán
valami filmforgatásba csöppentem.
– A golyók és a bomba nagyon is igaziak voltak – jegyezte meg
Stone.
– Igen.
– Mi is az ön foglalkozása pontosan? – kérdezte Gross.
A nő felvillantott egy mosolyt. – Ebben a városban és ezen a
környéken az ember vagy lobbista, vagy jogász.
– Lobbista vagy jogász – ismételte Stone.
 – Úgy van. – A nő keresztbe vetette a lábát, egy pillanatra felemelve
a szoknyája szélét, felvillantva sápadt, csupasz combját. Abból a
gyakorlott módból, ahogyan ezt végigcsinálta, Stone arra következtetett,
hogy ez a gyűléseken, legalábbis a férfiakkal tartott gyűléseken
alkalmazott taktikája. Grossra pillantott, és látta, hogy az ő figyelmét
sem kerülte el a dolog. Amikor Chapmanre nézett, a nő éppen befejezte
szemei forgatását, amit ugyanaz a műsor váltott ki.
Mars és Vénusz, gondolta Stone.
– Ön tehát melyik? – kérdezte Friedmant. – Lobbista vagy jogász?
– Valójában mindkettő.
– És kinek az érdekében lobbizik? – kérdezte Grass, miután
megköszörülte a torkát.
A nő most az FBI-ügynökre nézett – A lobbisták a világ legjobban
szabályozott jószágai, így az ügyféllistáink nyilvánosnak minősülnek.
De ennek semmi köze a tegnap estéhez. Ha nem üldögélek a padon,
ahelyett hogy egyenesen hazamentem volna, most nem is lennék itt.
– Akkor is ellenőriznünk kell – mondta Gross.
– Tegyék. Minden adat nyilvános. Nincs bennük semmi különös. A
szokásos üzleti vállalkozások meg kereskedelmi szövetségek. Van
néhány külföldi ügyfelem is, de mind vezető cég.
– Kit hívott tegnap este? – kérdezte Stone.
A nő meglepődött a kérdéstől.
– Én is a parkban voltam tegnap este – magyarázta Stone. – Ráadásul
a hely állandó videomegfigyelés alatt áll. Láttuk, hogy telefonál.
– Hűha, a Nagy Testvér él és éber – mondta nemtörődöm hangon, de
magas homlokán csinos kis ráncok jelentek meg. – Megkérdezhetem,
mi köze ehhez az egészhez annak, hogy kit hívtam?
– Elég könnyen beszerezhetjük ezt az információt, de időt takaríthat
meg nekünk. De ha ön nem... – kezdte Gross.
A nő elcsigázott arckifejezéssel nézett vissza rá. – Tudom, tudom,
akkor azt hiszik, hogy rosszban sántikálok. Nézzék, csak egy barátomat
hívtam.
Gross megpöckölte a tollával a noteszát. – A barátja neve?
– Tényleg utána kell ennek járniuk? Hiszen ez ostobaság. Csak egy
barátomat hívtam.
– Ms. Friedman, bomba robbant a Fehér Házzal szemben. Egy ilyen
nyomozásban egyetlen részlet sem kicsi. A kérdés pedig nem
ostobaság. Tehát a barátja neve és a beszélgetés témája? – kérdezte
Gross.
– Csak egy ismerős férfi.
– A neve? – kérdezte Gross kissé élesebb hangon. Nyilvánvaló volt,
hogy az FBI-ügynök ezúttal utoljára teszi fel a kérdést udvarias
formában.
A nő előredőlt, és a hangja halkra váltott. – Nézzék, ez a barát, akit
hívtam, nős.
– Világos – mondta Stone.
– Na és? – biztatta Chapman gonoszkodó arckifejezéssel.
– Hát nyilvánvalóan nem én vagyok a felesége. És lehet, hogy nem
pusztán csak barátok vagyunk.
Újra előadta a lábkeresztbevetési-szoknyavillantási trükköt, de a
keze összeszorult, és távolról sem látszott olyan magabiztosnak. Stone
látta, hogy Chapman megvető pillantást vet Friedmanre ennek a gyenge
figyelemelterelési kísérletnek a láttán, és ezúttal még Gross sem
pillantott le a nő lábára.
– Minket nem igazán érdekel az ön barátjának a... hmm... családi
állapota – mondta Gross.
– Akkor jó. Köszönöm – mondta megkönnyebbülve Friedman, és
hátradőlt.
– De akkor is szükség van a nevére és arra, hogy miről beszélgetett
vele.
– Nagyszerű. Willis Kraft a neve – mondta a nő lemondóan. –
Potomacban lakik. Csak... személyes dolgokról beszélgettünk.
– És a felesége nem érti meg? – kérdezte Chapman, aki még mindig
utálkozva nézte a nőt.
Friedman tekintete megkeményedett, és a két nő rövid ideig
egymásra bámult. A szempárbajból a brit került ki győztesen.
– Nem azért jöttem ide szabad akaratomból, hogy most elítéljenek a
magánügyeim miatt – mondta Grossnak Friedman, miután elszakította a
pillantását Chapmanről.
– Nem is az érdekel minket – mondta gyorsan Gross.
– Akkor muszáj ennek a dolognak napvilágra kerülnie?
– Mint mondtam, a barátja családi állapota nem érdekel minket, és
tudunk nagyon diszkrétek is lenni. Csak adja meg az elérhetőségét, és a
többit nyugodtan ránk bízhatja – mondta Gross.
 A nő megadta az adatokat, majd Stone fölvett egy kérdést: – Látta a
kocogóruhás fickót a parkban?
– Igen, láttam. Mi van vele? – kérdezte a nő.
– Jól meg tudta figyelni?
– Nem igazán. – Összeráncolta az orrát. – Olyan túlsúlyos volt, hogy
emlékszem, arra gondoltam, ő az utolsó, akiről azt hinné az ember,
hogy sportruhát húz.
– Látta az öltönyös-aktatáskás férfit is? – kérdezte Stone. – Von
Steuben szobránál ácsorgott, az észak– nyugati sarkon.
– Nem, nem emlékszem. Vannak arrafelé fák. És hiába égett a
közvilágítás a parkban, így is sötét volt.
– Igen, ez igaz – mondta Stone. – De körülbelül éppen akkor
távozott, a H utca irányába.
– Nem figyeltem, merre megy. A táskámban kotorásztam a
metróbérletemért.
– MacPherson tér? – kérdezte Stone gyorsan. – Vagy a Farragut
West állomás?
– MacPherson. Az egy kicsit közelebb van a parkhoz. Falls
Churchben lakom. Autóm nincs. Mindig metróval járok.
– Tehát nem is látta magát a robbanást? – kérdezte Gross.
– Nem, hiszen világos, hogy nem a park felé fordultam éppen.
Amikor a lövöldözés elkezdődött, ösztönösen behúztam a nyakam, és
futottam. A fenébe is, mindenki ezt csinálta.
– Érzékelte, hogy merről jönnek a lövések?
Friedman gondolkodott egy pillanatig. – Minden olyan gyorsan
történt. Csak arra figyeltem, hogy összehúzzam magam és eltűnjek
onnan. De valahonnan felülről jöttek, legalábbis úgy gondolom.
– Visszanézett a park felé, mikor a bomba felrobbant? – kérdezte
Stone.
A nő bólintott.
– Pontosan mit látott?
Friedman hátradőlt, ismét összehúzta a szemöldökét, és szorosra
zárta az ajkait a koncentrálástól. – Egy csomó füstöt meg feltörő
lángokat, amik egész magasra csaptak. A Jackson szobor közelében, a
park közepén. Nem lehetett pontosan látni, mert sötét volt, meg fák is
állnak az útban, de úgy tűnt, arrafelé történt.
– Látott valakit elfutni a helyszínről? – kérdezte Chapman.
 – Mint mondtam, mindenki szaladni kezdett, amikor eldördültek a
lövések, és amikor a bomba felrobbant, még gyorsabban rohantunk.
Emlékszem, volt ott egy zsaru meg egy kutya. A kutya ugatott, a zsaruk
meg előhúzták a stukkerüket és a park felé indultak. De megesküdni
nem mernék, mert én meg az ellenkező irányba iszkoltam.
– Na és az öltönyös férfi? – kérdezte Gross. – Ő biztosan ott volt a
maga közelében.
– Lehetséges, de nem láttam.
– Rendben, van-e még valami? – kérdezte Stone.
– Úgy éreztem, a föld megremeg egy kicsit. Biztosan nagyon erős
pokolgép volt. Egyszerűen nevetséges, hogy annyi rendőr volt ott, és
senki se vette észre, hogy robbanóanyag van a parkban. Hogyan
lehetséges ez?
– Mit tett azután? – kérdezte Gross hátradőlve.
– Felszálltam a metróra és hazamentem. Szerencsém volt. Hallottam,
hogy néhány perccel azután, hogy elmentem onnan, lezárták az
állomást.
Gross felállt, és átnyújtott neki egy névjegyet. – Ha még bármi
eszébe jutna, kérem, hívjon fel.
Miután Friedman elment, Gross ránézett a másik háromra. – Nos?
– Nem sokat tett hozzá ahhoz, amit már amúgy is tudtunk –
vélekedett Stone.
– Micsoda képmutató ribanc – csattant fel Chapman. – Már azt
hittem, áthúzza a rohadt szoknyáját azon a festett szőke fején.
Stone figyelmen kívül hagyta a kitörést, és összegzett. – Volt tehát
egy lövöldözés, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, egy
bomba, aminek nem lett volna szabad felrobbannia, és egy célpont, aki
ott sem volt.
Csengett Gross telefonja. Tíz másodperc múlva befejezte a
beszélgetést. – Hogy ez az egész maszlag még komplikáltabb legyen,
egy jemeni csoport magára vállalta a merényletet.
 21. FEJEZET

MÁSNAP STONE ÉS GROSS tv-t néztek Gross irodájában. A média

arról számolt be, hogy egy jemeni illetőségű csoport lövöldözött a
Lafayette Parkban, és bombát is robbantott ugyanott. Azért tették, hogy
bebizonyítsák: képesek egészen az amerikai kormányzati rendszer
szívéig hatolni. Legalábbis ez derült ki a nyugati médiához eljuttatott
üzenetük hevenyészett fordításából. Ezután rövid sajtótájékoztató
következett, amelyen az FBI sajtóreferense válaszolt néhány újságírói
kérdésre, de valójában semmi konkrétumot nem mondott.
– Biztosak lehetünk abban, hogy a jemeni üzenet hiteles? – kérdezte
Stone.
Gross bólintott. – Bárki telefonált is, megvoltak neki a szükséges
azonosító kódok.
– De ez csak azt bizonyítja, hogy az adott csoport telefonált, nem azt,
hogy tényleg ők hajtották végre az akciót – mondta Stone.
– Úgy van. és néha tényleg hazudnak.
– Nem szolgáltak semmi hasznos információval arról, hogyan
juttatták a fegyvereket és a bombát egyenesen az orrunk alá, ugye? –
kérdezte Stone.
– Nem. És az hozza rám igazán a frászt, hogy ha képesek voltak
sikeresen lecsapni a Lafayette Parkban, akkor mi következik ezután? Mi
lehet egyáltalán biztonságban? Úgy van, ahogyan mondták: a helyszín
jelképes. Ezekben a percekben minden amerikai ugyanezt gondolja.
– Képesek a terroristák átugrani az utcán, és a Fehér Házat is célba
venni? – kérdezte Stone.
– Ebben az épületben mindenkinek ez a lehetőség jár most a fejében
– bólintott Gross.
– Sok épületben – egészítette ki Stone.
– Hol a brit pincsikutyája? – kérdezte Gross.
– Magam se tudom – mondta Stone.
– Mi a véleménye róla?
– A legjobbak közül való, különben nem lehetne rajta ezen az ügyön.
– Vagyis jó hasznát veheti? – kérdezte Gross.
– Azt hiszem. Van már valami hír a kocogóról vagy az öltönyösről?
 – Semmi. Marisa Friedmantől eltérően, az öltönyös tagról készült
videofelvétel nem túl éles. Nem lep meg, hogy senki sem ismerte fel.
Egyszer sem nézett a kamerák felé. Úgy látszott, valahogy mindig a
földet nézi.
– Gondolja, hogy tudta, hol vannak elhelyezve a kamerák?
– Még én sem tudom az összes kamera helyét – felelte Gross. – De a
médiában hirdetéseket helyeztünk el, hogy aki a parkban tartózkodott
aznap este, jelentkezzék nálunk. Így jött el hozzánk Friedman is. Ezért
meglep, hogy az öltönyös fickóról nem hallottunk.
– Hát, ha benne volt a buliban valahogy, akkor nem is fogunk hallani
felőle – mutatott rá Stone.
Gross visszaült az íróasztalához, és egy tűzőgéppel kezdett játszani.
– Mennyire tudta megfigyelni azt az embert?
Stone az emlékeiben kutatott. – Százhetven centi magas, kopaszodik,
kissé csapott a válla. Az arcát nem láttam igazán jól. A bőre talán
sötétebb az átlagos fehérnél, de hogy ez etnikai okokból van így, vagy
csak lebarnult, nem tudom. De nyilvánvaló, hogy nem viselt turbánt,
kufi-t vagy palesztin keffi-ját. Ez a felvételen is jól látszott volna.
– A leírása megegyezik azzal, ami a felvételen látható.
– Garchik ügynöktől hallotta? – kérdezte Stone.
– Félóránként nyaggattam az ürgét. Azt mondta, hogy ma
visszamegy a parkba még egy kicsit kutakodni.
– Pontosan mikor akart visszamenni? – érdeklődött Stone.
– Azt mondta, ma délután.
Stone felállt.
Gross rábámult. – Megy valahová?
– Utánanézek pár dolognak.
– Megosztja majd velünk is, ha talál valamit?
– Én tisztességesen játszom.
– Utánanéztem magának az adatbázisokban, de nem találtam semmit.
– Meglepett volna, ha talált volna bármit is.
– Miért?
– Mert hivatalosan én nem létezek.
 22. FEJEZET

FÉL ÓRA elteltével Stone visszaérkezett a Lafayette Parkba. A terület

még mindig le volt zárva, a legerősebb biztonsági intézkedésekkel,
amiket Stone valaha is látott. A zárlat még szorosabb volt, mint a
szeptember 11-i merénylet után. Valaki egészen a nemzet vezetésének
szívéig hatolt, a biztonságiak döbbent arc– kifejezéséből pedig Stone
dühöt, zavarodottságot és félelmet olvasott ki.
Éppen amikor a robbanás helyszínéhez ért, Chapman csatlakozott
hozzá. Laza fekete ruhát viselt, amire szintén fekete dzsekit húzott, amit
kissé bőre szabtak, hogy elférjen alatta a hónaljtok.
– Minden női ügynök, akivel csak találkoztam, az övén viselte a
stukkerét – jegyezte meg Stone.
– Tényleg? Én könnyebbnek találom a hónaljtokból kirántani.
Ráadásul nem kell azt a nyamvadt stukkert a harisnyámba szuszakolni,
valahányszor a klotyón vagyok. Itt fenn azon a helyen még egy plusz
réteg szövet is van varrva a ruhámba.
– Minek?
A nő dühödt pillantást vetett rá. – Azért, mert mellem van, ha nem
vette volna észre, Stone ügynök.
– Próbáltam a nemiséget kihagyni a dologból, Chapman ügynök.
– Politikailag nagyon korrekt magától. Szóval Jemen? – kérdezte
Chapman.
– Maga elhiszi?
– Piszkosul kényelmes egyesek számára.
– És a főnöke?
– Ő igazán nem sok mindent hisz el elsőre.
– Ez a korral jár – vélte Stone. – Garchik ügynök is idejön délután,
hogy utánanézzen a dolgoknak.
– Utánanézzen? Nem szedett össze elég hulladékot a kis
csúcstechnikás törmelékelemzőjéhez az első alkalommal?
– Azt hiszem, azért jön vissza, mert aggódik bizonyos dolgok miatt.
– Oliver!
Stone azonnal megfordult, amikor a hangot meghallotta. Különleges,
felejthetetlen hang volt. Régen nem hallotta már.
– Adelphia?
 A nő a H utcánál felállított kordon mögött állt, négy rendőrrel és két
titkosszolgálati ügynökkel nézett farkasszemet.
Stone odasietett hozzá, a nyomában Chapmannel.
Az egyik ügynök megszólalt. – A hölgy azt állítja, ön kérte, hogy itt
találkozzanak. Különben nem juthatott volna ide.
– Adelphia? – kérdezte Stone újra, és a nőre bámult.
– Tehát tényleg ismeri, uram? – kérdezte az ügynök.
– Igen.
– De akkor sem engedhetjük be a szalagon belülre. Még nem
oldották fel a terület zárlatát.
– Sebaj – felelte Stone –, majd én kimegyek, és kikísérem innen.
Kiment egy átjárón a kordonon kívülre, karon fogta Adelphiát, és a
Szent János-templom irányába vezette. A bejárat közelében volt egy
pad, amit Stone jól ismert, mert korábban gyakran használta zöldfülű
CIA-ügynökök kiképzésekor arra, hogyan adhatnak át titkos jeleket és
utasításokat. Ma már csak egyszerű pihenőhely volt.
Leültek, miközben Chapman a közelben, de hallótávolságon kívül
téblábolt, engedve Adelphia sürgető kívánságának, hogy négyszemközt
beszélhessen Stone-nal.
Adelphiának és Stone-nak megvolt a közös előtörténete. Adelphia
már Stone előtt a Lafayette Parkban tüntetett. Aztán összebarátkoztak.
Adelphia néhány igen nehéz életszakaszában sokat segített Stone-nak.
Végül egy napon nem tért vissza kis sátrába, ami a park széléhez közel
állt. Pár nap múlva Stone elment a kínai negyedbe, ahol a nő egy kis
lakásban lakott egy vegytisztító fölött. A lakás üres volt. Senki sem
tudta megmondani, hová ment Adelphia. Stone nem is látta egészen
eddig a pillanatig.
Idősebbnek tűnt, a haja tele volt ősz szálakkal. Az arca, amely már
akkor is ráncos volt, mikor még gyakran találkoztak, most még
barázdáltabbnak és megviseltebbnek tűnt, a szeme alatti táskák
megnőttek. Stone annak idején veszekedősnek és titkolózónak ismerte
meg, de annyit megtudott a hátteréről, hogy rendkívüli élete volt,
mielőtt a felbukkant a tiltakozók között a Lafayette Parkban.
– Adelphia, hol voltál ennyi ideig? Egyszerűen csak eltűntél.
– Muszáj volt, Oliver. Eljött az ideje.
Már nem olyan erős akcentussal beszélt, mint azelőtt. Akkoriban
küzdött kicsit az angol nyelvvel, de számottevően fejlődött.
 – Mi az, hogy eljött az ideje?
– El kell mondanom neked valamit.
– Micsodát?
– Előbb egy kérdés: újra a kormánynak dolgozol?
– Újra? Honnan tudod, hogy valaha is nekik dolgoztam?
– Sok minden van, amit nem tudok rólad, Oliver. De vannak dolgok,
amiket igenis tudok. – Egy pillanat szünetet tartott, majd hozzátette: –
Például hogy az igazi neved John Carr.
Stone hátradőlt, és új megvilágításban tanulmányozta a nőt. – Mióta
tudod?
– Emlékszel arra, amikor az a fickó megtámadott, miközben pénzt
akartam adni egy szegény hajléktalannak?
– Emlékszem.
– Olyan technikával védted magad, amilyet azelőtt csak egyszer
láttam. Amikor pár szovjet elit kommandós jött Lengyelországba, hogy
másképp gondolkodókra vadásszanak.
– Azt hitted, kém vagyok?
– Megfordult a fejemben az is, de az események mást mutattak.
– Tudomásodra jutottak egyes események?
– Tudtam, hogy a hazád elárult. De most újra nekik dolgozol?
– Igen.
– Akkor segíthetek neked.
– Hogyan?
– Volt itt parkban egy öltönyös férfi azon az estén, ugye?
Stone közelebb hajolt. – Te tudod, hol van?
– Igen.
– Azért jött, hogy találkozzon valakivel?
– Igen. – A nő kis szünetet tartott, majd folytatta: – Azért jött, hogy
velem, találkozzon.

23. FEJEZET

– A NEVE dr. Fuat Turkekul – mondta Adelphia, mielőtt a férfi

feltehette volna a kérdést.
– Milyen doktor?
 – Nem orvos. Politikatudományból és közgazdaságból doktorált. Elit
akadémiai körökben jól ismerik. Több nyelven beszél. Éveket töltött
Cambridgeben, a londoni Közgazdaságtudományi Egyetemen, a
Sorbonne-on. Most vendégoktató a Georgetowni Egyetemen.
– Turkekul? Hová valósi eredetileg?
Adelphia elpöccintett egy hajtincset a szeme elől. – Mit számít az?
– Adelphia, tudod, mi történt itt.
– És mivel Fuat külföldi, máris a gyanúsítottak listájának élére
ugrott?
– Miért akart találkozni veled a parkban aznap este?
Mikor a nő nem válaszolt, Stone folytatta. – Sok mindent nem tudok
rólad. Lehet, hogy azt sem, hogy miért töltöttél annyi évet a parkban?
– Én tudtam, ki vagy, már mikor a parkban voltam – mondta
Adelphia. – Mire következtetsz ebből?
– Hogy nem az amerikaiaknak vagy az amerikaiakkal dolgoztál.
Különben engem eltávolítottak volna onnan.
– Valóban másik országhoz kötődöm. De olyanhoz, amelyik
Amerika szövetségese.
– Melyikhez?
– Számít ez?
– Nekem talán nem, de másoknak biztosan fog.
– Neki? – Adelphia Chapman felé intett.
– Nem, talán neki sem.
– A legjobb szövetségesetek a Közel-Keleten – mondta ki végül a
nő. – Annak az országnak dolgoztam.
Stone lassan bólintott. – Jó, ezt meg tudom érteni. De térjünk vissza
Turkekulhoz.
– Más szakterületei is vannak. De ismétlem, ezek a szakterületek
kapóra jönnek Amerikának.
– Mondod te. De az, ami két nappal ezelőtt történt itt, nem segít
elhinnem.
– Semmi köze ahhoz a robbantáshoz – mondta a nő kemény hangon.
– Ahogy már mondtam, azért jött ide, hogy velem találkozzon. Ha
pedig nem éppen akkor távozik, amikor távozik, már nem is élne.
– Igen, roppant szerencsésen időzített – felelte Stone szkeptikus
hangon.
– Mondom, semmi köze a dologhoz.
 – Akkor miért nem találkoztál vele? Te nem voltál ott, azt biztosan
tudom.
Adelphia idegesnek látszott. – Nem könnyű ezt megmagyarázni.
Nem tudtam elmenni a találkára. Aztán a megadott idő elmúlt, ő meg
elment. Ragaszkodunk a pontos menetrendhez. – Azóta beszéltél vele?
– Ilyet nem állítottam – mondta a nő óvatosan.
– Adelphia, beszélnem kell Turkekullal. Most.
– Biztos vagyok benne, hogy semmit sem tud erről az ügyről.
– Ha így van, akkor nincs mitől tartania.
– A te híres zárszavaid.
– Nem hiszel nekem?
– Ismét a kormánynak dolgozol, te magad mondtad. Lehet, hogy
benned megbízok, de bennük nem. – Újra Chapman felé pillantott,
mintha ő képviselné azokat, akikben nem bízik.
– Ha Turkekulnak nincs köze a támadáshoz, akkor nem kell félnie
semmitől.
A nőn világosan látszott a bizalmatlanság. – Láttalak tegnap egy
FBI-ügynök társaságában. Őket nem eresztem rá Fuatra. Arra semmi
sem vehet rá.
– Amit mondasz, nem épp arról győz meg, hogy Turkekul ártatlan.
– Sokféle forgatókönyv létezik a világban, Oliver. A legtöbbjüknek
pedig semmi köze a tiszta ártatlansághoz vagy tiszta bűnösséghez.
Tudod?
– Jó, akkor vigyél el hozzá engem, engem egyedül.
Adelphia Chapman felé intett az állával. – Na és ő?
– Csak én, Adelphia. Nekem viszont muszáj vele beszélnem.
A nő mély lélegzetet vett. – Nem könnyű ügy, Oliver.
– Régen ismerjük egymást. Megbízhatsz bennem. Ahogy én is
megbíztam benned. Aztán végül is te jöttél el hozzám.
– Hadd bonyolítsak le egy hívást – mondta végül Adelphia, még
mindig erősen habozva.
 24. FEJEZET

ÚTKÖZBEN ADELPHIA elmondta Stone-nak, hogy Fuat Turkekul a

Georgetowni Egyetem kampuszán lakik, a főállású oktatók
rezidenciáján, egy olyan kolléga lakrészében, aki külföldön tölti féléves
alkotói szabadságát.
Stone körülnézett. – Ez az út nem a Georgetowni Egyetemre vezet –
jegyezte meg.
– Nem viszlek a lakására, hátha követnek minket – felelte a nő. – A
George Washington Egyetem közelében találkozunk.
– Rendben.
– A barátod nem tűnt boldognak, hogy hátrahagytuk – mondta
Adelphia, amint tovább-bandukoltak. Induláskor Stone megkérte
Chapmant, hogy maradjon a parkban.
– Én se örültem volna a helyében. Mesélj még Turkekulról.
– Mit akarsz tudni? – kérdezte Adelphia óvatos hangon. Dühös
autódudák harsantak fel az összekuszálódó forgalomból, amint lassan
haladtak a Fehér Ház nyugati oldalától a GW Egyetem felé.
– Mindent.
– Az lehetetlen.
– Azt mondtad, hogy tudós és ennek az országnak a barátja. Azt is
mondtad, hogy sokkal több, mint egyetemi oktató. Meg hogy veled
akart találkozni a támadás estéjén olyan okból, amit nem akarsz
elárulni.
– Már most is túl sokat mondtam.
– Igazából semmit sem mondtál – válaszolta a férfi.
– El sem kellett volna jönnöm hozzád – replikázott a nő.
– De mégis eljöttél. Úgyhogy ne legyen hiábavaló.
– Majd Fuatra bízom, mint akar elmondani, és mit nem. Legyen ez
az ő döntése.
Adelphia nem volt hajlandó ennél többet mondani. Megérkeztek a
GW Egyetem kampuszára, és Stone követte a nőt arra a helyre, ahol
Turkekul várt rájuk.
Beléptek egy épületbe, miután Adelphia megnyomott egy kis
csengőt, és azonosította magát valakinek, aki Stone szerint Turkekul
volt. Felmentek az első emeletre. Turkekul egy lakás nyitott ajtajában
várt rájuk. Vasalatlan szürke nadrágot, öltönyhöz való inget viselt, de
kardigánnal. Magasabb volt, mint Stone becsülte, legalább
száznyolcvan centi, és kopasz, ahogyan Stone emlékezett. Közelről
Stone úgy látta, hogy Turkekul vele egyidős vagy kicsivel öregebb.
Adelphia bemutatta őket egymásnak, Stone pedig elővette a
jelvényét és igazolásait, amiket Turkekul megvizsgált, majd bezárta
mögöttük az ajtót, és intett, hogy foglaljanak helyet a lakás legnagyobb
szobájában levő fehér kanapén. Miközben Stone körülnézett,
meglepődött a mindenfelé heverő számtalan könyv és gépelt papír
láttán.
A címeket látva Stone számára világos volt, hogy Turkekul
intellektuális érdeklődése széles körű, és legalább négy nyelvben
otthonos.
– Adelphia szerint ön nem itt lakik, hanem a Georgetowni
Egyetemen.
– Itt is fenntartok egy lakást. Mindenesetre. Az ember nem lehet
eléggé óvatos – mondta Turkekul.
– Ezzel nem vitatkozom.
Forró teával kínálta őket, amit Adelphia elfogadott, de Stone nem
kért. Turkekul behozta a teát, majd leült velük szemben.
– Adelphia elmondott nekem egyet-mást, és rám bízta, hogy
találkozom-e önnel. Ezért hálás vagyok neki.
Turkekul erőteljes, parancsoló hangon beszélt. Nyilvánvalóan
hozzászokott ahhoz, hogy előadást tartson. Stone megpróbálta
azonosítani a férfi akcentusát, hogy megállapíthassa, honnan származik.
Bár volt ebben gyakorlata, ezúttal nem jutott megnyugtató eredményre.
– Miért mond neki köszönetet? – kérdezte Stone. – Abból, amit
nekem elmondott, ön egyáltalán nem akart velem találkozni.
– Akkor ön félreértette. Jobbnak tartom most tisztázni a dolgokat,
mintsem, ahogy mondani szokás, elvarratlan szálakat hagyni.
– Ön tudta, hogy a park videomegfigyelés alatt áll, sőt azt is, hol
vannak elhelyezve a kamerák? – kérdezte Stone.
Adelphia kissé szorosabbra fogta a csészéjét, miközben Turkekul
kiitta az övéből az utolsó kortyot, majd gondosan megtörölte a száját
egy zsebkendővel, amit a pulóvere zsebéből húzott elő.
– Miért kérdez ilyesmit?
 – Mert mindig háttal állt a kameráknak. Előregörnyedt, mindig a föld
felé tekintve. Erre jól emlékszem. Ezekkel a manőverekkel még azt is
megzavarta, hogy helyesen becsüljem fel a testmagasságát.
Úgy tett, mint aki hosszasan olvassa a szobor talapzatán levő
feliratot, csak hogy ne kelljen a kamerák felé fordulnia. – Adelphia felé
pillantott. – Te mondtad meg neki, merre vannak?
Mielőtt Adelphia válaszolhatott volna, Turkekul megszólalt. –
Önnek nagyrészt igaza van. De nem csak úgy tettem, mint aki olvassa a
feliratot; tényleg elolvastam. A német, von Steuben, mint történelmi
személyiség, régóta érdekel.
– Miért?
– Anyai nagyapám német volt. Ráadásul katona.
– Német és katona?
– Igen, a Harmadik Birodalomban, de volt egy kis csavar a dologban.
– Miféle csavar?
– Hogy zsidó volt.
Stone nem szólt semmit.
– Meg hogy kém volt. Valós személyazonosságát 1944-ben fedezték
fel. Még azzal sem vesződtek, hogy koncentrációs táborba küldjék a
többi zsidóhoz. Simán kivégezték a lebombázott Berlin utcáin. A
feltüzelt és háborútól megviselt német utcai tömeg széttépte a holttestét,
így mesélték nekem. Igazán tragikus volt. Néhány hónap Európában
véget ért a háború.
– Hősként halt meg – fűzte hozzá Adelphia, de Stone-ra nézett
közben.
– Adelphia azt mondja, hogy önnel akart találkozni a parkban a
robbantás estéjén, de ő nem tudott eljönni. Azt is mondta, hogy ön az
oktatáson kívül mással is foglalkozik.
– Úgy van.
– Mi mással?
– Nem látom be, mi köze van ennek ahhoz, amiben ön most nyomoz.
– Szeretném azt magam elbírálni.
– Értem.
– De kezdhetjük azzal, hogy mit is látott a parkban aznap este.
Turkekul nagy részletességgel beszélt tíz percen át, míg türelmesen
leírta, mit látott a parkban. – Már a Decatur-házon is túl jártam, amikor
meghallottam a géppisztolyokat – tette még hozzá.
 – És mit csinált akkor?
– Amit minden épeszű ember: futni kezdtem az ellenkező irányba.
– Vagyis látta, honnan jönnek a lövések?
– Igen is meg nem is. Azt láttam, hogy a lövedékek a fák lombjait
szaggatják, így arra következtettem, hogy valahonnan a H utcáról vagy
annak a közeléből jönnek. De nem álltam meg, hogy pontosan
behatároljam, honnan lőnek. Elég jók az idegeim, de nem annyira, hogy
mozdulatlanul álldogáljak egy lövöldözés közepén.
– És a nő, aki szintén akkor hagyta el a parkot, amikor ön?
– Egyszer láttam. Ő is éppen szaladt keresztül az utcán.
Stone Adelphiára nézett. – Szóval, milyen ügyben akartak önök
találkozni a parkban?
– Gondolom, ha nem áruljuk el, akkor felad minket – vélte Turkekul.
– Nem.
Turkekul meglepettnek látszott. – Miért nem?
– Mert Adelphia régi barátom, aki korábban sokat segített nekem. A
velem kapcsolatos titkokat megtartotta magának. Én pedig nem árulom
el a barátaimat.
– Csodálatra méltó vonás – állapította meg Turkekul. Pár percig
csendben maradt, mutatóujjával szórakozottan dobolt a széke karfáján.
Végül előredőlt. – Megbízatást kaptam, Stone ügynök. Igen nehezet.
Olyat, ami eddig még senkinek sem sikerült.
– Azaz?
– Hogy segítsen nekünk megtalálni Oszama bin Ladent.
De a hang nem Turkekulé volt.
Stone megfordult, és Sir James McElroyt látta belépni a szobába.

25. FEJEZET

MCELROY leült Stone-nal szemközt.

– Megnyugtató látni, hogy most is ugyanolyan jól hazudik, mint
hajdanán – mondta Stone.
– Erre a képességre szükség van a mi szakmánkban, tudja jól.
– Szóval mekkora hazugság volt ez?
 – Egy ideje tudom, hogy Fuat itt van. Valójában az amerikaiakkal
együtt dolgoztunk azon, hogy ezt a kis küldetést tető alá hozzuk.
– Akkor hadd mondjam el, hogy azzal, hogy az orromnál fogva
vezettek, felmérhetetlenül sok időt pocsékoltunk el, de ezt amúgy is
tudja.
– Anélkül hogy kifogásokat keresnék, Oliver, nekem is vannak
feletteseim, akik utasítanak.
– Ők pedig el akarták titkolni előlem az igazat.
– Igen. De én véget akartam vetni ennek a bújócskának, méghozzá
két okból. Az egyik, hogy ez nem tisztességes magával szemben. A
másik, hogy a dolgok így nem működhetnek hatékonyan.
Stone Adelphiára nézett. – Gondolom, ő küldött hozzám.
Adelphia bólintott. – Igen, de különben is régóta fel akartalak
keresni. Hiányoztak a beszélgetések. A barátságunk.
Stone visszafordult McElroyhoz. – Azért jött, hogy azt mondja, bocs,
és megborzolja a buksimat, vagy végre elmondja, mi folyik itt?
Chapman be van avatva?
McElroy kifújta az orrát a zsebkendőjébe, és megrázta a fejét.
Ugyanaz a kék zakó volt rajta, mint a múltkor, de másik ing és nadrág.
Arcán és szemén látszott a fizikai fájdalom, amit átélt. – Nem,
Chapman nincs beavatva.
– Rendben – szólt Stone fáradtan.
– Visszatérve az előző kérdéséhez, azért döntöttünk úgy, hogy
beavatjuk, mert előbb-utóbb maga is kinyomozhatta volna. Tudom,
milyen kitartó tud lenni. A legszerencsétlenebb véletlen egybeesés,
hogy Fuat éppen a parkban volt, mikor a merénylet történt.
– És nem lát semmi összefüggést?
– Bár látnék. Az legalább derítene némi világosságot erre a
megmagyarázhatatlan ügyre.
– Biztos benne?
– Abban, hogy nem Fuat volt a célpont? Az ésszerűség határain belül
biztos. A küldetés éppen csak elkezdődött. Fuat pedig nem az első
vonalban van. Életszerűtlen lenne azt feltételezni, hogy az Oszama bin
Laden elleni hajszát nem az Egyesült Államokból vezetik. De még csak
a tervezés fázisában vagyunk, néhány, hasonlóan gondolkodó országgal
együttműködve. Ám már így is újabb megközelítési lehetőségek, friss
ötletek bukkantak fel, és ezért a titkosság alapvető. Adelphia is az egyik
együttműködő partnert képviseli. Az én helyzetem pedig nyilvánvaló.
– És mi az Ön helyzete, Mr. Turkekul? – Stone most a másik férfira
nézett.
– A II. világháború után német édesanyám Törökországba távozott,
és ott találkozott apámmal, aki nem hiszem, hogy ismerte édesanyám
nemzetiségét.
A háborúban több millió ember hivatalos adatai semmisültek meg.
Én is csak felnőtt fejjel tudtam meg a részleteket. Törökországban
születtem, Isztambul közvetlen közelében. De Pakisztánban nőttem fel,
noha a családom egy ideig Afganisztánban élt. Én is muszlim vagyok,
mint apám, de megvetem azokat, akik szeptember 11-éért felelősek. A
mások iránti gyűlöletük miatt a dzsihád fogalmát valami ocsmány és
védhetetlen dologgá torzították – magyarázta Turkekul.
– Fuat a mi titkos ászunk – mondta McElroy. – Kiterjedt kapcsolatai
vannak nemcsak az muszlim közösségen belül, hanem a világnak
azokon a tájain is, amerre elképzeléseink szerint a célpontunk rejtőzik.
– Pakisztán és Afganisztán közös határvidékén a hegyekben? –
kérdezte Stone.
Turkekul elmosolyodott. – Arrafelé nem lehet megtalálni valakit
pilóta nélküli Predator felderítőgépekkel. Oszama ahhoz túlságosan
ravasz. Arról nem beszélve, hogy vagy ott van azokban a hegyekben,
vagy nincs.
– Ezért döntöttek úgy, hogy most vonják be önt, és nem korábban? –
érdeklődött Stone.
Turkekul válaszolni készült, de McElroy megelőzte. – Ebbe nem kell
belemennünk, Oliver. Hidd el nekem.
– Rendben, de ha olyan jó a kapcsolatrendszere, akkor valaki
megneszelheti, hogy értékes a Nyugat számára, és megszervezhet egy
megelőző csapást.
– Géppisztolyok és bomba, és mindezzel elhibázzák szegény Fuatot,
aki ott áll a nyílt színen? Aligha hihető – vélekedett McElroy.
– Nem vitatkozom. De mi van a jemeni csoporttal, amelyik magára
vállalta az ügyet?
– Az én számomra éppolyan hihetetlen, de annyit meg kell
mondanom, hogy jenki barátaink másképp gondolják.
– Miért éppen a Lafayette Parkba szervezték a találkozót?
 McElroy Adelphiára pillantott, aki megmagyarázta: – Senki sem
számít rá, hogy ha valaki ilyen szembetűnő helyre beszél meg titkos
találkozót.
– Sötét sikátorok és még sötétebb kocsmák – cincogta McElroy
megjátszott reszketéssel. – Mint a moziban. Olyan helyeken keresik a
zsaruk a kémeket két pint sör között. Ostobaság.
– Miért nem jelentél meg a találkozón aznap este, Adelphia? –
kérdezte újra Stone.
– A főnökeim lefújták. Indoklás nélkül. Tudtam, hogy ha nem
bukkanok fel, akkor Fuat is elmegy, az előzetes megegyezés szerint –
mondta Adelphia. – Tudják már, hogy honnan származik a bomba?
– Nem, még nem.
– Öngyilkos merénylő volt? – kérdezte Turkekul. – Az a kedvenc
elkövetési módszerük, jobban szeretik, mint a házilagosan barkácsolt
bombákat. Ismerem azt a jemeni csoportot. Vallásos hűséggel
ragaszkodnak a szabályaikhoz.
Stone McElroyt fixírozta, aki alig láthatóan nemet intett a fejével.
Stone megmozdult a székében. – Folyik a nyomozás.
– Jelentenie kell ezt a találkozót a feletteseinek? – érdeklődött
Turkekul.
McElroy megköszörülte a torkát. – Oliver, hivatalosan nem
utasíthatom arra, mit tegyen. De arra kérném, hogy jól gondolja át ezt a
kérdést. Egy jelentés erről a találkozóról, még egy cenzúrázott is, oda
vezethet, hogy ez az akció véget ér, még mielőtt esélye volna a sikerre.
McElroy lehorgasztotta a fejét, mint aki válaszra vár.
Stone nem sokáig töprengett, hanem odafordult Turkekulhoz. –
Egyelőre nem szólok senkinek. Ám ha a mostani feltevésük ellenére
mégis kiderül, hogy ön volt a célpont, gondolom, arról tudni szeretne,
vagy nem?
– Helyesen gondolja. És köszönöm – felelte Turkekul.
– Beavatom Chapmant is.
– Neki nem kellene erről tudnia – mondta gyorsan McElroy.
Stone a fejét rázta. – Én nem titkolok el semmit a társam elől.
Amiről én tudok, arról ő is tud.
McElroy határozatlannak tűnt. – Akkor ezt magára bízom.
Stone felállt a kanapéról. – Még egy utolsó kérdés, Adelphia.
Hogyan zajlott a kommunikáció kettőtök között a helyszínt illetően?
 – Üzenetet hagytam a Georgetown kampuszának közepén, a
hirdetőtáblán – mondta Adelphia. – Fuattal kidolgoztunk egy kódot.
– Ugyanezt a kódot használtátok akkor is, amikor mindketten a
parkban voltatok?
– Valami ilyesmit, igen – ismerte el a nő.
– Nem bíznak a biztonságos elektronikus kommunikációban? –
kérdezte Stone.
– Olyasmi nem létezik, barátom – mondta Turkekul. – Ezt nem egy
kollégám saját kárán tanulta meg.
McElroy hozzátette: – Az elektronikus eszközök megbízhatatlansága
arra kényszerített minket, hogy visszatérjünk a régimódi kémkedés
néhány módszeréhez. Talán nem olyan hatékonyak, de mindannyian
megtanulunk a saját leleményességünkre támaszkodni a gépek helyett.
Ráadásul nekem ezek a módszerek sokkal jobban tetszenek. Végtére én
magam is valami hidegháborús relikvia volnék.
McElroy kikísérte Stone-t. – Sajnálom, hogy így kellett lezajlania,
Oliver. Jobban szerettem volna másképp. Nem volt tisztességes
magával szemben.
– Az élet ritkán tisztességes.
– Ha jól érzékelem, a nyomozás lassan halad.
– Már ha halad egyáltalán.
– Valahogy össze kell állniuk a dolgoknak. Ha mégsem, akkor annak
a nagy része, amiben ebben az életben hiszek, összeomlik.
– Számíthatok még meglepetésekre ezen a téren?
– Remélem, nem. No és Chapman?
– El fogom mondani neki. Nem tud lebeszélni róla.
– Valószínűleg igaza is van.
– Vigyázzon magára, Sir James.
– Maga is nézzen a háta mögé, Oliver. És maga elé is – tette hozzá
rövid szünet után.
– Tud valamit, amit én nem?
– Nem, de ennek az öreg relikviának az antennái most izgatottan
remegnek.
– Még egyszer – kérdezte Stone. – Visszatart valamit előlem?
– Sok szerencsét, Oliver. És kérem, hallgasson a tanácsomra.
 26. FEJEZET

– NOS, MIT TUDOTT MEG? – kérdezte Chapman, amikor a férfi

visszaért a Lafayette Parkba.
Stone félrevonta a többi nyomozótól. Elmesélt a nőnek mindent,
beleértve Chapman főnökének felbukkanását és Fuat Turkekul
küldetését.
– Te jó ég! – kiáltott fel a nő. – El se hiszem.
– Mit, az alapvető tényeket, vagy azt, hogy kihagyták a buliból?
– Mindkettőt, azt hiszem. – Lefelé nézett olyan arccal, mint aki
minden önbizalmát elvesztette.
Stone látta, mit érez, és megszólalt: – McElroy nem osztja meg azt,
amit nem feltétlenül szükséges. Rangsorolja a dolgokat. Ami szerinte
nem tartozik másra, titokban tartja. Azt hiszem, ezt tudja.
– Tudom, én csak...
Stone megragadta a karját. – Ne hagyja, hogy ez aláássa az
önbecsülését. Az nem segít senkinek, legkevésbé magának. Az, hogy
nem avatták be, nem a képességeinek a semmibevétele. Csak ez a
szokás. Mindannyian megszenvedtük már.
Chapman felnézett, mély lélegzetet vett, és úgy tűnt, lassan
összeszedi magát. – Igaza van. – Stone vállára tette a kezét. – Bár
jólesett, hogy elmondta. – Elvette a kezét. – Ő kérte meg magát, hogy
elmondja?
– Akarja tudni az igazat?
– Igen, kérném – mondta a nő eltökélten. – Üdítő változatosság
lenne.
– Eleinte nem akarta, hogy maga tudjon róla. De miután mondtam
neki, hogy nekem nem szokásom a társam előtt titokban tartani semmit,
hagyta, hogy az én döntésem legyen, beavatom-e.
Chapman közelről tanulmányozta a férfit, próbálva rájönni, hogy ő
most az igazat mondja-e. – Hát jó. Eleget beszéltünk a témáról.
– Na és maga mit csinált délelőtt?
A nő kissé szégyenlős arcot vágott. – Hát az az igazság, hogy
bedobtam a szundit. Cirka kétórányit aludtam az azt megelőző
negyvennyolc órában, és az utazás miatti időeltolódás is kezdte
éreztetni a hatását, és kicsit bágyadt lettem. Nem sok hasznomat lehet
venni, mikor ébren maradni is alig bírok.
Stone Chapman háta mögött Garchik ügynököt látta feléjük baktatni.
– Talán most kapunk néhány választ.
A szalagkorlátnál találkoztak, és követték Garchik ügynököt a
robbanás helyszínéhez. A TE-ügynök arca egyszerre volt kíváncsi és
aggódó.
– Van valami fejlemény? – noszogatta Stone.
Garchik a kráterbe bámult, és bólintott. – Mondhatjuk. Azok a
bőrdarabok egy Wilson kosárlabdából származnak.
– Egy kosárlabdából! – kiáltott fel Chapman.
– Biztosak benne, hogy köze volt a robbanáshoz? – kérdezte Stone.
– Nem tudok más okot elképzelni arra, hogyan kerültek volna egy
kosárlabda cafatai a Lafayette Parkba. A rajtuk levő megperzselődött
nyomok pedig azt jelzik, hogy igencsak közel volt a robbanószerhez.
Mondhatni, hogy éppenséggel rajta volt.
Mindnyájan a lyukba bámultak.
– Mi a következtetésük? – szólalt meg ismét Stone.
– Azt hiszem, a bomba a kosárlabdában volt, azt pedig a juhar
gyökérlabdájában helyezték el. Ez egybevág azzal, amit a
törmelékmezőből és más jelekből ki lehet olvasni.
– Egy bomba egy kosárlabdában? – kérdezte Chapman.
– Működhet – mondta Garchik. – Sőt csináltak már ilyet korábban is,
olyanok, akik azóta mind halottak. Felvágják, beleteszik a bombát,
visszazárják légmentesre, és felfújják úgy, hogy érintésre nem
különbözik más labdáktól. Bár pattogtatni talán nem tanácsos.
– Hogyan robbantották fel? – ezt Stone kérdezte.
– Most arra szavaznék, hogy távirányítással. Inkább, mint időzítővel.
– De hát információnk van arról, hogy a bombakereső kutyák
átkutatták a parkot a robbanás estéjén. Nem kellett volna megérezniük?
Azt mondta, nem lehet őket átverni – mondta Stone.
– Nem is. De megvannak a maguk korlátai.
– Pontosan mik azok a korlátok? – kérdezte Chapman.
– A kutyák általános szagérzékelési hatósugara a talajszinten
körülbelül egy-egy méter minden irányban. A nagyjából ugyanilyen
mélységben elásott robbanóanyagot is fel tudják deríteni. – Garchik
lemutatott a kráterbe. – Ez a gödör viszont, mielőtt a bomba robbant,
legalább másfél méter mély volt és öt méter átmérőjű.
– De nem volt lefedve – mutatott rá Stone.
– Ja, de az a gyökérlabda igencsak nagy volt. Majdnem két méter
széles és egy méter magas.
Stone rájött valamire. – Ráadásul sárga figyelmeztető szalaggal
vették körül a területet. Lehet, hogy a kutyák még három méterre sem
tudták megközelíteni.
– Úgy van – mondta Garchik. – Így hát, ha a bomba a helyén volt is
már, mikor a kutyák járőröztek, valószínűleg nem szagolhatták ki,
hacsak a gazdáik át nem mentek a kordonon, és nem engedték a
kutyákat felmászni a gyökérlabdára, amit viszont kétlek.
Stone pillantása azonnal átkalandozott a Fehér Házra. – Akkor
amilyen gyorsan csak lehet, beszélnünk kell azokkal, akik a fát
idehozták, de előbb meg kell néznünk a videót.
– A videót? – kérdezte Chapman.
– A videón látható, mikor érkezett a fa, és kik hozták. Azt is
láthatjuk majd, hogy később megközelítette-e valaki. Meg hogy mi volt
náluk. Például egy táska, ami elég nagy egy kosárlabdának.
Garchik tovább magyarázott. – Elég nehéz lehetett egy kosárlabdát
belegyömöszölni abba a gyökérlabdába anélkül, hogy valaki meglátta
volna. Egy nagy durva jutazsákot kötöztek rá, hogy a föld ki ne hulljon
a gyökerek közül, de még így is nehéz lehetett bármit beletenni. Be
kellett mászni a gödörbe, felhasítani a burkolatot, betenni a bombát,
majd valahogy megfoltozni a burkolatot.
– Ráadásul nem szambázhatott el a Fehér Ház őrségének az orra
előtt. A munkásoknak is át kellett esni a biztonsági ellenőrzésen, nem?
– kérdezte Chapman.
– Igen, át – válaszolta Stone. – A röntgennek pedig ki kell mutatnia
egy bombát egy labda belsejében, ugye?
– Teljes bizonyossággal – mondta Garchik.
– Ha tehát valamelyik földmunkás benne volt a dologban, akkor nem
hozhatta át a labdát a Fehér Ház biztonsági rendszerén – körbenézett. –
De bejöhetett közvetlenül a parkba, hogy elkezdjen dolgozni a fával.
Valaki akkor odaadhatta neki a labdát. A Fehér Ház teljes egészében
kimaradhatott az egészből.
 – Így viszont rajta lesz a videón – folytatta Garchik. – Meg kell
vizsgálnunk ezt a lehetőséget is, de ezt akkor nagyon könnyű lenne a mi
oldalunkról felderíteni.
– Ami azt jelenti, hogy nem veszünk észre valamit – mondta Stone,
és lebámult a kráterbe. – Nézzük meg a videofelvételt. Most azonnal.

27. FEJEZET

NÉHÁNY PERC múlva ott álltak az FBI mobil parancsnoki

központjában a Jackson téren. Odahívtak két titkosszolgálati ügynököt
is, akik ott szorongtak velük a nagy tv-képernyő előtt. A felvétel, amit
megnézni készültek, a Titkosszolgálat archívumából érkezett.
– Legalább tizenöt éven át megőrizzük a felvételeket – magyarázta
az egyik titkosszolgálatos.
– De nem az önöké az egyetlen ügynökség, amely kamerás
megfigyelés alatt tartja a parkot – jegyezte meg Stone.
Az ügynök elmosolyodott. – Mindannyian kukucskálunk a „pokol
tornácára” a magunk kis területén. Ideális világban persze
megosztanánk mindazt, amink van, csak éppen ez nem ideális világ.
– Pontosan mit keresünk? – kérdezte a másik ügynök.
Stone elmagyarázta a faültetéssel kapcsolatos elképzeléseiket, meg a
dilemmát, hogy a bombakereső kutyák közel mentek-e a fa
gyökereihez.
Garchik ügynök hátramaradt a parkban, hogy tovább vizsgálja a
bűntény helyszínét, de Tom Gross csatlakozott hozzájuk, miután Stone
szólt neki.
– A teljes anyagot látnunk kell, attól a pillanattól fogva, hogy a fát
idehozták addig, amíg a bomba felrobbant – mondta az FBI-ügynök.
Az ezen időszak alatt történteket három különböző szögből nézték
végig. Hosszú ideig tartott, noha fel lehetett gyorsítani a lejátszást,
amikor semmi érdekes nem szerepelt rajta. A végén mindannyian
ugyanazzal a kimondatlan kérdéssel a fejükben bámultak a képernyőre.
Végül Gross szólalt meg. – A kutyák jártak arra, de kívül maradtak a
szalagkerítésen. Ez jókora lyuk volt a biztonsági rendszerben. A
Titkosszolgálat megkapja majd érte a magáét.
 A két ügynök elhúzta a száját és egymásra pillantott, de nem szólt
semmit.
– És semmi sem utal rá, hogy bárki bármit beletett volna abba a
gödörbe – mondta Chapman.
– Biztos, hogy ez a teljes felvétel? – kérdezte Stone.
– Biztos – felelte az egyik ügynök.
Gross, Stone és Chapman kijöttek a parancsnoki központból. A
parkba visszamenet Gross megjegyezte: – Nem emlékszem olyan
esetre, amikor nemhogy egyetlen lépéssel sem jutottam előre, hanem
egyenesen visszafelé kellett lépkednem.
Stone becsukta a szemét, és felidézte magában, amit a felvételen
látott. Egy daru emelte fel a fát, majd a Nemzeti Parkok Szolgálatának
zöld-khaki színű egyenruhás emberei segítettek a helyére igazítani.
Kinyitotta a szemét. – Valahol elő kellett készíteni azt a fát. Hol
tartották, mielőtt idehozták? Az nincs rajta a filmen.
– Tényleg – mondta reménykedve Gross.
– A felvételen levő időkijelzés szerint a fát a robbanás előtti napon
emelték bele a gödörbe. Miért nem temették be utána azt a gödröt? –
kérdezte Chapman.
– Azt hiszem, választ kell kapnunk ezekre a kérdésekre – vélte
Gross.
Ekkor megszólalt a telefonja. Gross beszélt egy darabig, aztán
letette. – Van egy nyomunk a kocogóval kapcsolatban. Eltűnt személyt
jelentettek pár órával ezelőtt. Egy családtag telefonált. A leírás illik az
illetőre, és a park közelében volt a kérdéses időben.
– Miért nem jelentkeztek korábban? – kérdezte Stone.
– Ezt is meg kell kérdeznünk tőlük, amikor beszélünk velük.
– Azt hiszem, szét kellene válnunk – mondta Stone. – Ön és az
emberei beszéljenek a földmunkásokkal, Chapman és én felkereshetjük
a családtagokat. Megvan a címük?
Gross odaadta neki. Miközben szétváltak, az FBI– ügynök
megszólalt: – Már csak azt az öltönyös fazont kellene megtalálnunk.
– Ja – mondta Stone a válla fölött, még csak meg sem fordulva.
Chapman mellette bandukolt.
Amikor az autóhoz értek, a nő megjegyezte: – Tudja, hogy
megvádolhatnák bizonyíték visszatartásával egy nyomozati ügyben?
Akár még a nyomozás akadályozásával is.
 – Ha úgy véli, hogy ez a helyzet, nyugodtan jelentsen fel.
Egymásra néztek a bérautó teteje fölött.
Chapman végül sóhajtott. – Nem hiszem, hogy előmozdítaná a
karrieremet, ha bemártanám a saját főnököm. Úgyhogy szálljunk be
ebbe a nyüves kocsiba.
Mikor becsapták magukra az ajtókat, és Chapman sebességbe tette az
autót, megkérdezte: – Most merre?
– Anacostia – felelte Stone, miután megnézte a papírt, amit Grosstól
kapott. – A stukkere pedig legyen kéznél.
– Olyan veszélyes hely ez az Anacostia?
Stone gondolkodott egy keveset, mielőtt válaszolt. – Hát annyira
talán nem, mint a Lafayette Park.

28. FEJEZET

CARMEN ESCALANTE egy kétszintes lakásban lakott a folyótól

néhány saroknyira. A környék közel esett ugyan a Washington
Nationals pályájához, de nem sok hasznát látta annak a
polgárosodásnak, amely a stadion környékén lévő más negyedeket
jellemezte.
Odaértek Escalante címére, és Stone bekopogott az ajtón, amelyen
sebtiben legalább három régi, golyó ütötte lyukat számolt össze. Furcsa
hangok közeledtek, lépések, de valami más is. Valami csörgésféle.
Amikor az ajtó kinyílt, a húszas éveiben járó aprócska nőt láttak maguk
előtt, akinek fémmankók voltak mindkét hóna alatt. Azokra
támaszkodott eltorzult lábai helyett, és azok csapták a furcsa,
csörömpölő zajt.
– Carmen Escalante? – kérdezte Stone.
– Én vagyok Carmen – bólintott a nő.
Stone és Chapman megmutatták a jelvényüket.
– Az eltűnt személy miatti bejelentésre jöttünk – mondta Chapman.
– A maga kiejtése nem amerikai – mondta Carmen kíváncsian.
– Nem is vagyok amerikai.
Carmen zavartnak látszott. Stone megszólalt: – Bemehetünk?
 Követték Carment egy rövid előszobán át egy aprócska szobába. A
szoba ócska bútorral volt berendezve, a padlót szemét borította. Stone
romlott étel szagát érezte.
– Nem nagyon volt időm takarítani mostanában – mondta Carmen,
de nem úgy tűnt, hogy nagyon bánja. Lehuppant a díványra, és a két
mankót a karfához támasztotta. Mindkét oldalán valami ruhafélék
voltak kupacba rakva.
Stone és Chapman állva maradtak, mivel nem volt több ülőhely.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyon aggódott... – kezdte Stone.
– A nagybátyám, Alfredo miatt. Mi csak Freddynek hívjuk.
– Mi?
– A család.
– Itt vannak? – nézett körül Stone.
– Nem, odahaza Mexikóban.
– Szóval ön vele lakott itt?
Carmen bólintott.
– Mi a vezetékneve? – kérdezte tovább Stone.
– Padilla.
– Mikor látta utoljára? – kérdezte Chapman.
– Két nappal ezelőtt, este. Elment vacsorát venni.
– Tudja, hová ment?
– A Tizenhatodik utcába, az F utcához nem messze levő helyre. Ő
eredetileg Espanába való, a bácsikám. Az apám családja, az Escalante
család is Espanából jön eredetileg, hosszú idővel ezelőtt. Finom a paella
Espanában. Szerette a paellát a bácsikám. És ezen a helyen, ahová ment,
ott finom paella.
Stone és Chapman egymásra nézett, és ugyanarra gondolt.
Az a Lafayette Park közelében van.
– Megkérdezhetem, miért várt az eltűnése után ilyen sokáig azzal,
hogy felhívja a rendőrséget? – kérdezte Stone.
– Itt nincs telefon. Én meg nem közlekedek jól Freddy bácsi nélkül.
Azt hittem, hazajön bármelyik percben, de nem. Aztán kértem a
szomszéd, hogy telefonáljék helyettem.
– Értem. Emlékszik, mit viselt, mikor elment hazulról?
– A kék melegítőjét. Szereti viselni, de nem szeret tornázni. Vicces.
– Nem volt jó formában? – kérdezte Chapman.
Carmen a két kezével nagy hasat rajzolt maga elé.
 – Szereti a comidá-t1 és a sört – mondta Carmen egyszerűen.
– Hogyan jött haza általában? Volt autója? – kérdezte Stone.
– Nekünk nincs autónk. Busszal vagy vonattal.
– Nem mondta, hogy elmegy sétálni vacsora után? – kérdezte
Chapman.
Carmen arca megremegett, és a forgácslap állványon álló kis tv-re
mutatott. – Láttam, mi történt. A bombát. Freddy bácsi meghalt? – Egy
könnycsepp siklott le az arcán.
Stone és Chapman újabb pillantást váltott. – Akad itthon fényképe a
bácsikájáról?
Carmen egy ferde könyvespolcra mutatott a fal mellett. Fél tucat
bekeretezett fénykép állt rajta. Alfredo „Freddy” Padilla jobbról a
harmadik képen volt. Farmernadrágot viselt, és azt a kék melegítő
felsőt, amiben cafatokra robbantották. Stone felvette, és megmutatta
Chapmannek, aki bólintott, hiszen nyomban felismerte a férfit, akit
annyiszor látott a videofelvételen. Stone visszatette a képet a polcra, és
Carmen félé fordult.
– Van valaki a családjából, aki el tudna jönni önhöz?
– Akkor hát meghalt?
Stone habozott. – Attól tartok, igen.
A nő a szájára szorította a kezét, és halkan sírni kezdett.
Stone letérdelt elé. – Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb
alkalom, de tud valamilyen okot, amiért a bácsikája a Lafayette Parkba
ment aznap este?
A nő összeszedte magát, valami olyan belső erőtartalékokat
mozgósítva, amelyek létezését Stone nem is hitte volna.
– Ő szerette ezt az országot – mondta. – Mi csak nemrég jöttünk ide.
Én azért, hogy a médicos2 segítsenek a lábamon. Freddy bácsi jött
velem. Szerezett munkát. Nem túl jó pénz, de Freddy bácsi megtett
minden.
– Ön igen jól beszél angolul ahhoz képest, hogy csak nemrég jöttek –
jegyezte meg Chapman.

1
Étel. (spanyol)
2
Orvosok, (spanyol)
 Carmen elmosolyodott. – Tanultam iskolában, mikor kicsi voltam.
Aztán elutaztam Texasba. Én beszélek a legjobban angol a mi
familiámban3 – mondta büszkén.
– Szóval a Lafayette Park... – segített Stone.
– Szeretett oda menni és nézni a maguk Fehér Házát. Azt
mondogatta nekem: Carmen, ez a legjobb ország a Földön. Az ember itt
mindent megtehet. Egyszer elhívott engemet is. A vállán vitt. Néztük a
grande casa blancá-t4 Azt mondta, a maguk elnöke ott él. Meg hogy ő,
az elnök, nagy ember.
– Tényleg nagyon sajnálom – mondta Stone, és felállt.
– Van valaki, aki el tud jönni és itt maradni önnel? – kérdezte
Chapman.
– Minden rendben. Voltam már egyedül azelőtt is.
Chapman nem tágított. – De vannak más rokonai is?
Carmen elfintorodott, de bólintott. – Vannak, akik el tudnak jönnni
értem, és visszavisznek Mexikóba.
– Vissza? De akkor mi lesz az orvosokkal? – kérdezte Stone.
– Freddy bácsi nélkül nem – felelte Carmen. -
A szüleim meghaltak buszbalesetben. Én is a buszon voltam. Akkor
lett ilyen a lábom. Freddy bácsi, ő is a buszon volt. Kivették a lépét meg
még mást is, de ő jól lett. És olyan nekem, mint apa. – Szünetet tartott.
– Én... én nem akarok nélküle itt élni. Még akkor se, ha ez a legjobb
ország a világon.
– Ha szüksége van bármire, megtenné, hogy szól nekünk? – Stone
felírta a telefonszámát egy darab papírra, és odaadta a nőnek. Aztán
még hozzátette: – Tudna adni valamit, ami a bácsikájáé volt? Egy fésűt
vagy fogkefét... tudja, hogy... – Elhalt a hangja.
Néhány olyan holmival távoztak, amely lehetővé teszi majd
számukra Alfredo Padilla azonosítását DNS-minták alapján. Bezárták a
holmit egy bizonyítékoszacskóba, amit Chapman hozott magával.
Stone nem kételkedett ugyan, de a DNS-bizonyíték volt a döntő.
Miközben mentek az autóhoz, Chapman megszólalt. – Lehet, hogy
ócska cinikus vagyok, de szeretném kisírni a véreres szemeimet.
– Világos, hogy Alfredo Padilla rossz helyen volt rossz időben –
mondta Stone –, és Carmen fizeti meg az árát.

3
A családomban, (spanyol)
4
A nagy, fehér házat, (spanyol)
 – Alfredo is elég nagy árat fizetett – emlékeztette Chapman.
Visszaérkeztek az autójukhoz. – Hogyan tovább? – kérdezte a nő.
– Reménykedjünk, hogy Gross ügynök nagyobb szerencsével járt, de
valahogy az az érzésem, hogy kár is erre számítani.

29. FEJEZET

ÜZENETET HAGYTAK Grossnak, vettek kínai ételt, és visszaindultak

Stone házához. Az idő szép volt, és Stone kitette kis kerek
konyhaasztalát két székkel az elülső teraszra. Megterített két személyre,
majd előhúzott két sört a konyhában levő kis hűtőből.
Leültek, Chapman feltartotta és odakoccintotta sörét a Stone-éhoz.
– Egészségünkre. Maga tudja, hogyan kell vendégül látni egy
hölgyet.
– A kaját maga vette. Arról meg fogalmam sincs, milyen régi a sör.
A nő evett egy kanállal az extra fűszeres wontoon levesből, amire a
szeme könnybe lábadt, és gyorsan a sörhöz folyamodott.
– Túl csípős magának? – kérdezte Stone, és kissé kárörvendően
szemlélte a nőt.
– Valójában kedvelem a fájdalmat. Asszem ez az egyik oka annak,
hogy ezt a foglalkozást választottam.
– Dolgoztam már az MI6-tal a magam idejében. Akkoriban nem
ismertem női ügynököket.
– Most sincs sok. A tesztoszteron világa sima és egyszerű.
– Előre megfontoltan választotta ezt a karriert, vagy csak úgy
belebotlott?
– Talán egy kicsit mind a kettő. – Chapman evett egy falat csirkét
rizzsel. – Apám zsaru volt, anyám ápolónő.
– Ez még nem magyarázat az MI6-os kapcsolatra.
– Sir James McElroy a keresztapám.
– Értem – mondta lassan Stone, és leeresztette a villáját.
– Együtt voltak katonák az apámmal, mielőtt Sir James a
hírszerzéshez szegődött. Azt hiszem, kedvel engem. Valódi pótpapa lett
számomra, amikor az igazi apám meghalt.
– Hogyan halt meg az apja? Kötelességteljesítés közben?
 Chapman vállat vont. – Nekem azt mondták. A pontos részleteket
sohasem ismertem meg.
– Így lett a törvény embere?
– Azt hiszem, Sir James mindig segített a háttérből. Megfelelő
iskola, megfelelő képzettség, megfelelő kapcsolatok... az egész
elkerülhetetlen volt.
– Saját szándékai ellenére?
A nő kortyolt a sörből, egy pillanatig ízlelgette a szájában, mielőtt
válaszolt. – Ezt kérdezem magamtól én is időről időre.
– És a válasz?
– Változó. És talán jó helyen vagyok ott, ahol vagyok. Talán még azt
is megtudom majd, mi történt szegény apuval. – Eltolta magától a
tányérját, hátradőlt, és feltette a lábát a terasz korlátjára. – Na és maga?
Úgy tűnik, Sir James és maga elég régen ismerik egymást. Olyan
dolgokat is tud magáról, amiket én soha nem fogok.
– Nem is jelentenének semmit magának.
– Milyen érzés volt megtenni mindazt, amit véghezvitt?
Stone felállt, és kibámult a sírkövekre a halványuló esti fényben.
Washington időjárása, amely utálatosan párás és forró nyáridőben és
kellemetlenül csípős télen, néha ilyen is tudott lenni; olyan tökéletes,
hogy az ember azt kívánta, bárcsak sose érne véget a nap.
Chapman odaállt mellé. – Nem akarom erőltetni – mondta halkan –,
végtére is nem tartozik rám.
– Eljutottam arra a pontra, hogy már semmit nem éreztem többé –
mondta Stone.
– De hogyan mászott ki belőle?
– Nem biztos, hogy valaha is sikerült.
– A felesége miatt?
Stone feléje fordult. – Azt hittem, a főnöke diszkrétebb volt.
– Nem ő mondta – felelte a nő sietve. – Csak találgattam a saját
megfigyeléseim alapján.
– Miféle megfigyelései alapján? – kérdezte Stone élesen.
– Magát figyeltem – válaszolta a nő egyszerűen. – Hogy mik azok a
dolgok, amik fontosak magának Például a barátok.
– Ügyes – mondta Stone, és elfordult.
– Akkor miért jött vissza az akolba? Mindazok után?
– Azt hiszem, mondhatnám, hogy nem volt más választásom.
 A férfi hosszú ideig nem szólalt meg, csak bámul ki a sírkövekre.
Szellő kerekedett, és Chapman a válla köré fonta a karját.
– Sok megbánnivalóm van – mondta végül Stone.
– Akkor ez az egész a jóvátételről szól?
– Nem hiszem, hogy bármit is jóvá tudnék tenni, Chapman ügynök.
– Kérem, szólítson Marynek, és tegeződjünk. Nem vagyunk
szolgálatban.
Ránézett a nőre. – Rendben, Mary. Öltél már embert? Szándékosan?
– Egyszer.
Stone bólintott. – Na és milyen érzés volt?
– Először boldog voltam. Hogy nem én maradtam ott, hanem ő.
Aztán rosszul lettem. Kiképeztek persze, meg minden, de mégis...
– Erre semmilyen kiképzés nem készít fel.
– Igen, én is azt hiszem. – Chapman a terasz korlátját markolta
erősen. – Szóval, te hány embert öltél meg?
– Számít az neked?
– Talán nem. Nem is csak valami morbid kíváncsiságból kérdezem.
De igazából nem is tudom... nem tudom, miért.
Mielőtt Stone válaszolhatott volna, megcsörrent a mobilja. Tom
Gross hívta.
– Ismét szolgálatban vagyunk, Chapman ügynök.

30. FEJEZET

NEM AZ FBI-nál levő irodájában találkoztak Gross-szal, hanem egy

kis kávéházban a Verizon Center közelében. A szövetségi ügynök
sportos utcai ruhát viselt, olajzöld nadrágot, pólóinget és Washington
Capitals feliratú, cipzáras dzsekit. Vettek maguknak kávét, és leültek
egy asztalhoz a helyiség hátsó részén. Gross sápadtnak és idegesnek
tűnt, tekintete szüntelenül körbevillant a kis kávézóban, mintha attól
félne, hogy követik.
– Sehogyan sem tetszik nekem, ahogy ez az ügy alakul – mondta
Gross. A zsebébe nyúlt, majd visszahúzta a kezét.
– Régebben dohányzott? – kérdezte Stone.
– E pillanatban sajnálom, hogy abbahagytam – bólintott Gross.
 – Mondja el nekünk, mi a helyzet.
Gross előrehajolt, és lehajtotta a fejét. – Először mondják el, mi volt
Carmen Escalanténél?
Stone és Chapman felváltva meséltek neki az előbb fogyatékossá,
most pedig magányossá vált fiatal nőről.
– Szomorú történet, de számunkra zsákutca?
– Amúgy sem fűztünk nagy reményeket ehhez a szálhoz – mondta
Stone. – A nő is áldozat, akárcsak a nagybátyja.
– Rossz helyen rossz időben. Szegény ördög. Szereti Amerikát, és
lám, mi történik vele.
– No és a maga vonalán mi a helyzet? – kérdezte Chapman.
Gross elhelyezkedett a székén, és belekortyolt a kávéjába, mielőtt
válaszolt. – Belefogtam a vadászatba, és behozattam a Washingtoni
Területi Irodába az egész Nemzeti Parkok Szolgálata-bagázst, akik ezen
a munkán dolgoztak, köztük a vezetőjüket is. A vezetőjük neve George
Sykes. Köztisztviselői karrier; hat unoka. Patyolattiszta előélet. Egész
idő alatt a csapatával volt, és megesküdött egy egész halom bibliára,
hogy egyikük sem lehet érintett. Én hajlamos vagyok hinni neki.
Körülbelül hét ember volt állandóan a fa körül, kezdve attól, hogy
odavitték a helyére. Nem létezik, hogy mindegyiket megvették volna.
– Akkor miért volt még nyitva a gödör? – kérdezte Stone.
Gross elmosolyodott. – Hát ezen a téren kiművelődtem. A Nemzeti
Parkok Szolgálata igen alapos a Lafayette Parkban. Úgy tűnik, csak
olyan növényfajok jöhetnek szóba, amelyek már George Washington
idején is itt éltek. Akik azokat az ültető gödröket ássák, valóságos
történészek. Sokkal többet tudtam meg ezekről a dolgokról, mint
amennyire valaha is szükségem lesz. De azért hagyták nyitva a gödröt,
mert előbb különleges földkeveréket kellett készíteniük, aztán egy
botanikusnak még meg kellett vizsgálnia a fát, hogy nem károsodott-e
az átszállítás folyamán s a többi s a többi. Úgy volt, hogy másnap
temetik be a gödröt.
– Vagyis a bombának már azelőtt a földlabdába kellett kerülnie,
hogy odaszállították – vélte Chapman. – Csak így történhetett. A
Nemzeti Parkok Szolgálata nincs benne a buliban.
Stone a nőről Grossra nézett. – Ismerjük a fának az előtörténetét
lépésről lépésre? Honnan származik? Ki volt érte felelős előzőleg?
 – Épp ezekben a pillanatokban ellenőrizzük. De azt nem értem,
hogyan jut el a fa a kiindulási pontról a Lafayette Parkba anélkül, hogy
tűzszerészeti vizsgálaton esne át. Azt hihetnénk, hogy ha mást nem
csinálnak is, de amikor a helyére juttatják, legalább egy kutyát
odaengednek hozzá, hogy megszaglássza. Az a fa nagy volt. Láttuk a
videón, hogy daru kellett hozzá, hogy a helyére emeljék.
– Na és van róla feljegyzés, hogy kutyával megvizsgálták? –
kérdezte Stone.
– Én nem találtam ilyet. A fával dolgozó csapat sem emlékszik rá,
hogy ilyesmit bárki elvégzett volna.
– Újabb nagy lyuk a biztonsági rendszerben, ha tényleg ez a helyzet
– mondta Chapman.
– Igen, de ki gondolna arra, hogy bomba van egy gyökérlabdában? –
felelte Gross.
– Ja, és ki gondolna arra, hogy óriásgépekkel repülnek neki a
felhőkarcolóknak – mondta Stone. – Vagy az alsóneműben vagy
cipőben csempészett robbanóanyagra. Nekünk kell egy lépéssel előbbre
járnunk, vagy még több ártatlan ember hal meg.
Gross újabb kortyot ivott a kávéjából, a homloka csupa ránc volt.
– Van még valami? – unszolta Stone, és alaposan felmérte az előtte
ülő férfit.
Amikor Gross megszólalt, olyan halk volt a hangja, hogy Stone-nak
és Chapmannek előre kellett hajolnia, hogy hallják. – El sem hiszem,
hogy ezt kell mondanom, de azt hiszem, a mieink figyelnek minket.
Úgy értem, betartanak nekünk. Azért kértem, hogy itt találkozzunk.
– A „mieink”? Miből gondolja ezt? – kérdezte Chapman.
Gross óvatosan Stone-ra nézett. – Tudom, hogy az NHK-nál van, és
komolyan mondom, túl sok évet lehúztam már ahhoz, hogy elszúrjam a
karrieremet. De arra sem vagyok hajlandó, hogy ölbe tett kézzel üljek,
úgy téve, mintha nem történne semmi.
Stone még mélyebben előrehajolt. – Engem a lojalitás azokhoz köt,
akik ennél az asztalnál ülnek. Úgyhogy mondja el, miből gondolja,
hogy a saját oldala fordult szembe magával?
Gross dühösnek és félénknek látszott egyszerre. – Asszem,
lehallgatják a nyavalyás telefonomat. A hivatalit is meg az otthonit is.
Amikor meg kérdéseket teszek fel, valahogy több kört kell futnom, mint
rendesen. – Stone-t és Chapmant nézte. – Áruljanak el nekem valamit.
És az igazat akarom hallani.
– Rendben – válaszolta gyorsan Chapman, de Stone csendben maradt
és várt.
– A parkban készült videofelvételről van szó. Nem veszem be azt a
kincstári dumát, hogy a robbanás véglegesen hazavágta a kamerákat.
Ahogy a Titkos– szolgálat is mondta ma, sokan figyelik azt a parkot. De
nem mindenki osztozik azon, amit lát. – Abbahagyta, és a többieket
figyelte. – Szóval van még?
Chapman gyors pillantást vetett Stone-ra.
Gross elfintorodott. – Ja, hát gondoltam is. Szóval maguk ketten is
kicsesztek velem. Hogy vezessek nyomozást hátrakötött kézzel?
Tudják, mit? Az egyetlen ember, akiben most megbízok, a feleségem.
Isten színe előtt esküszöm.
– Meg tudom érteni.
– És mi a fészkes fenéért avatták be magukat, engem meg nem? –
Chapmanre nézett, és elhúzta a száját. – A francba, maga még csak nem
is amerikai.
– Nincs jó magyarázat arra, hogy magát miért hagyták ki – ismerte el
Stone. Chapmanre nézett. – A laptop az autóban van?
A nő bólintott.
– Hozd ide.
Egy perccel később a nő visszatért, és kinyitotta a számítógépet. Pár
másodperccel később mindannyian a videofelvételt nézték. A teljes
videofelvételt.
A végén Gross hátradőlt, szemmel láthatóan kissé megenyhülve. –
Hát jó, még mindig piszkálja a csőrömet, hogy kihúzták alólam a
szőnyeget, de nem láttam semmit, ami miatt ne lehetett volna
megmutatni az FBI-nak.
Ez igaz, gondolta Stone. De annak fényében, amit eddig megtudott,
vajon nem volt-e ott valami, amit nem vett észre?
Odafordult Chapmanhez. – Játsszuk le újra attól a ponttól, amikor
mindenki elindul ki a parkból, de most lassítva.
Chapman úgy tett, ahogy kérte. Egy perc múlva Stone megszólalt. –
Itt merevítsd ki.
Bámulta a mozdulatlan képet, és dühös volt magára, amiért elsőre
nem vette észre, különösen annak fényében, amit ma megtudott.
 – Ki tudod nagyítani a képet?
A nő leütött néhány billentyűt, és a kép a szemük láttára megnőtt.
– Tudnád kissé balra vinni?
Chapman a beépített egeret babrálta, és a kép balra mozdult.
Stone a képernyő egy pontjára mutatott. – Látják?
Gross és Chapman közelebb hajolt.
– Mit? – kérdezték egyszerre.
– Annak az autónak a lámpafénye a kirakatüvegre vetül. Világosan
látszik egy arc a sötét üvegen.
A másik kettő még előrébb dőlt. – Igen – mondta Chapman. – Most
már látom.
Gross is bólintott. – De ki az?
– Az öltönyös férfi. Ezért nem engedték, hogy megnézze a
felvételnek ezt a részét.
– Na várjunk csak egy percet – mondta Gross. – Honnan tudja, hogy
ez az öltönyös fickó?
– Ma találkoztam vele.
Gross elvörösödött és felállt. – Tudja, hogy hol van? A szentségit.
Maguk minden infót visszatartanak tőlem. Lehet, hogy éppen maguk
buzerálják a telefonjaimat is.
Stone rámeredt. – Gross ügynök, tartsa kordában a hangját meg a
vérmérsékletét, és üljön le. Most.
Volt valami Stone hangjában, amitől a szövetségi ügynök
engedelmeskedett. Leült, bár látszott rajta, hogy még mindig dühös.
Stone folytatta. – Az öltönyös férfi azért volt a parkban, hogy
találkozzon valakivel, az ország számára kiemelt fontosságú akció
során.
– És ezt maga honnan tudja?
– Azt mondom, amit ma hallottam olyasvalakitől, akiben megbízom.
Mint mondtam, találkoztam azzal a férfival, akinek az arca a
kirakatüvegben tükröződik. Az a küldetése, hogy segítsen elfogni az
Egyesült Államok egyik ellenségét. Valószínűleg a legnagyobb
ellenségét – tette hozzá Stone.
A felismerés lassan derengett fel Gross arcán. – A fenébe is, úgy
érti...?
 Stone feltartotta a kezét. – Az akció kiemelten titkos. Elég titkos
ahhoz, hogy még az FBI-nak is csak vágott videót mutassanak egy
rendkívüli bűneset színhelyéről. Hagyjuk ennyiben.
Gross felkiáltott. – De akkor lehet, hogy a fickó volt a célpont!
– Nem. Ha így lett volna, nem hibázzák el.
– Na és hol van most ez a tag?
– A közelben.
– Hát jó – mondta Gross. – Akkor most mire jutottunk?
– Nem sokra – mondta mogorván Chapman. – Rohadtul kevésre.

31. FEJEZET

CHAPMAN KITETTE STONE-T a házánál, aztán a saját szállására ment.

Stone körbejárta a temetőt, elrendezgetett dolgokat, miközben a nap
történésein töprengett. Nagyjából minden irányban zsákutcába jutottak.
Mindenkit, aki a parkban volt aznap este, ellenőriztek, és úgy találták,
hogy semmi közük a bombához vagy a géppisztolyos lövöldözéshez.
Alfredo Padillát véletlenül robbantották fel. Marisa Friedman a
közelben dolgozott, és a szeretőjét hívta. Fuat Turkekul azért jött, hogy
Adelphiával találkozzon egy nagyon fontos művelet ügyében. A brit
zsaru, az MI6 parancsára tartózkodott a parkban. Négy ígéretes nyom
vezetett a semmibe.
Stone bement és leült az íróasztalához. Későre járt és aludnia kellett
volna, de nem volt fáradt; az agya túlságosan gyorsan dolgozott ahhoz,
hogy sem aludni tudjon. Elővett egy könyvet és lazítani próbált, de az
agya minduntalan visszatért a Lafayette Parkban történtekhez.
Valaki véghezvitt egy elképesztő terrorista támadást, a világ egyik
legjobban őrzött helyszínén, de úgy tűnt, hogy minden ok nélkül. Nem
hitt a jemeni szervezet nyilatkozatában. Ehhez a művelethez hatalmas
erőforrásokra és hosszú időre volt szükség. Bár az iszlám terroristáknak
mindkettőből jutott bőven, azért az ő erőforrásaik sem voltak
végtelenek. Nem engedhették meg maguknak, hogy pocsékoljanak.
Ilyesmit nem lehet „jelképes” okokból végrehajtani, ahogyan az
ember nem térít el óriásgépeket azért, hogy aztán „jelképesen” közel
repüljön velük toronyházakhoz, ahelyett hogy egyenesen beléjük
ütközne. Azt sem vette be, amiről a televíziós okostojások
handabandáztak, hogy az emberek most félnek majd eljönni
Washingtonba. Na és? A kormányzat nem rokkan bele, ha néhány
autóbusznyi turista Iowában vagy Maine-ben úgy dönt, hogy máshová
megy vakációzni. Ez nem „másolható cselekmény”, ahogy néhány
terrorelhárító szakember szereti nevezni. Ez nem valami
bevásárlóközpont vagy egy repülőtéri jegyárusító pénztár. Mert ha
valaki ilyen helyeken robbant, akkor az egész országban megrémülnek
az emberek, és távol maradnak szokásos bevásárlóhelyeiktől vagy
repülőtereiktől. Az igazán súlyosan érinti a gazdaságot. De csak egy
Fehér Ház van. Csak egy Lafayette Park.
Ha nincsen értelme így, ahogy végiggondolom, akkor az azt jelenti,
hogy rosszul gondolom végig. De mi lenne a jó megközelítés?
Idáig jutott, amikor lecsúszott a székében, és egy kézmozdulattal
elpöccintette az íróasztali lámpa kapcsolóját.
Valaki volt odakint.
Lehajolt és elmozdított egy padlódeszkát a helyéről az íróasztala
alatt. A rövid deszkadarab pánton fordult el, és alatta egy tokban ott volt
egy pisztoly, amit régen sok éven át viselt a munkája során. Stone
megragadta, és a deszkát pedig visszaillesztette a helyére.
A hátsó ablakhoz kúszott, és kikukucskált rajta. A hold világított, és
bár a fickók lopva mozogtak a bokrok között, Stone meglátta őket, mert
tudta, mit és hol keressen.
Kihúzta a mobilját az ingzsebéből, és már éppen üzenetet akart írni,
mikor megszólalt egy hang.
– Stone? Beszélni szeretnék magával.
Stone ujja megállt a küldő gomb felett. Felismerte a hangot. Agya
gyorsan végigvette a lehetőségeket, amik miatt ez az ember
személyesen jöhetett el hozzá.
– Miről? – kérdezett vissza.
– Azt hiszem, tudja. Biztos vagyok benne, hogy van pisztolya, és
elmondták nekem, milyen jól bánik vele. Abban is biztos vagyok, hogy
kiszúrta az embereimet, bármilyen ügyesen próbáltak is elrejtőzni.
Hogy senki ne sérüljön meg, azt javaslom, hogy bemegyek egyedül.
Csak maga meg én. Elfogadható?
– És ha nem? – vágott vissza Stone.
– Akkor azt mondanám, hogy egyszerűen távozunk.
 – Miért nem hiszem én ezt el?
– Mindketten ugyanazon az oldalon állunk.
– Nekem nem éppen úgy tűnik.
– Szavamat adom. Csak beszélni akarok magával.
– Akkor miért éjnek évadján jön egy egész rohamosztaggal?
– Én mindig így utazom. Ne vegye személyes ügynek. De beszélnem
kell magával.
Stone sebesen gondolkodott. Nem sok lehetősége volt. Aztán meg
minden információ kétirányú lehet.
– Csak maga jöjjön – szólt ki. – És tényleg van stukkerem. Ha látok
egyetlen kis piros pontot is a levegőben táncolni, akkor a dolgok
gyorsan eldurvulnak. Értve?
– Értve. Bejövök.
– Csak lassan.
– Jó. Csak lassan.
Néhány pillanat múlva Riley Weaver, a Nemzeti Hírszerző Központ
főnöke tűnt fel a kis ház ajtajában, amelyet halottak vettek körül, és e
pillanatban legalább fél tucat fegyveres is.

32. FEJEZET

– ZÁRJA BE az ajtót maga után, és jöjjön el bal felé – utasította Stone.

Felállt az íróasztal mögül, elkerülve az ablakok vonalát.
– Nyissa ki a zakóját.
– Nincs fegyverem.
– Nyissa ki a zakóját.
Weaver kinyitotta. Meglepődött, amikor egy gyors kéz
végigmotozta.
– Csendesen jár – mondta Weaver.
Stone hátrább lépett, és a pisztolyát továbbra is Weaverre szegezte.
– Felgyújthatnánk a lámpát? – kérdezte Weaver. – Így nem látok
semmit.
– Ha nem hozott volna ide egy szakasznyi fegyverest, akkor most én
is udvariasabb lennék.
 Miközben beszélt, Stone folyton mozgásban volt, körbejárva
Weavert. Úgy vélte, az egykori tengerész– gyalogos szintén jól lát a
sötétben, és nem is tévedett.
– Oké, most már én is látom magát, és tudom, hogy maga is lát
engem – mondta Weaver. – Most hogyan tovább?
– Látja a székeket a kandalló mellett?
– Igen.
– A magáé a bal oldali.
– És hol lesz maga?
– Valahol másutt.
Weaver odament és leült egy fából készült, rozoga székre. Kissé
jobbra fordította a fejét. – Most nem látom sehol.
– Tudom. Mit akar?
– Legutóbbi találkozónk kissé kurtán-furcsán ért véget.
– Csak maga miatt.
– Tudom, és elismerem. Maga most a Nemzetbiztonsági Tanáccsal
dolgozik együtt. Meg az FBI-jal.
– Tehát?
– Mit szólna, ha az NHK-val is együtt dolgozna?
– Kösz, de már elég betűm van az ábécéből.
– Maguk fiúk egy fikarcnyival sincsenek közelebb a dolog
megoldásához, mióta az a bomba felrobbant.
– Rendben, tehát az ügynökségközi kéme a helyén van. Akinek a
helyére lépett, ugyanezt csinálta. Nem mindig pozitív eredménnyel.
– Én nem vagyok Carter Gray. Tudom, hogy maguk régen ismerték
egymást, és nem voltak a legjobb barátok.
– Kiváló volt abban, amit csinált. Épp csak nem értettem egyet
mindennel, amit csinált.
– Olvasgattam egy keveset John Carr-ról.
– Jó magának. Mit keres itt? Biztos nem csak azért jött, hogy olyan
állást ajánljon, amiről tudja, hogy úgysem fogom elfogadni.
– Az elnök támogatja magát. Azt is tudom, miért.
Stone rábámult a másik férfira a sötétben. Három méterre volt tőle, a
háta mögött és kissé jobbra. Tökéletes szög az öléshez, hisz a legtöbb
ember jobbkezes, és ha lőni akar, akkor nem jobbra fordul, mert az
nehézkes. Inkább balra fordulnak. És akkor persze már késő.
– Na és ezzel hová jutunk? – kérdezte Stone.
 – Régmúlt dolgok nem érdekelnek. A bomba és a géppisztolyok a
Lafayette Parkban, na azok érdekelnek most.
– Van, aki szerint jelképes tett volt.
– Maga elhiszi? – kérdezte Weaver.
– Nem. A terroristákat csak addig érdeklik a szimbólumok, míg sok
a halott.
– Egyetértek. Túl sok energiát és időt fordítottak erre a bulira. Kell,
hogy legyen valami oka.
– Éppen ezen rágódtam, amikor felbukkant.
– Ha együtt dolgozunk, hamarabb juthatunk valamire.
– Már mondtam: megvan a csapatom, erre melóra.
– Mind ugyanabban a csapatban vagyunk.
– Maga elhurcoltatott a kórházi ágyamról, mielőtt az FBI elért volna
hozzám, izmozott, amikor az NHK-ban voltam, kiröhögött, mikor
megpróbáltam elmondani, hogy mit tudok vagy sejtek, végül leoltotta a
lámpát, mikor feltettem egy kérdést. Ha ilyenek az elképzelései az
előjátékról, kevés szerencséje lesz.
– Rendben, ezt megérdemeltem. Keményen játszottam magával, és
ez most visszafelé sült el.
– És azért jött, hogy most kedvesen játsszon?
– Olyan nehéz elhinni?
– Igen, az. Ez itt Washington, ahol megeszik a fiatalokat, a
kölyköket és az öregeket is. Tehát még egyszer: miért jött ide?
Stone számolt magában tíz másodpercig, s a csend hosszúra nyúlt.
Figyelte Weaver körvonalait a pisztolya célgömbje felett. Erőltette a
füleit, hogy nem hallja-e fekete bakancsok közeledését.
De nem lehet olyan ostoba, gondolta Stone. Nem játszhatja a csalit.
Stone-nak nem számított, hogy azok az emberek odakint ugyanannak a
kormánynak dolgoznak, mint ő maga. Eleget tapasztalt már, hogy tudja:
az állampolgárság nem számít, ha az ember valakinek az útjában áll.
Vagy belecsöppen egy összeesküvésbe. Ami Stone számára egy és
ugyanaz volt.
– Félek, Stone.
Ez a váratlan megjegyzés arra késztette Stone-t, hogy felnézzen a
célgömbről.
– Miért?
 – Mert valami történni fog. Valami nagy dolog, és fogalmam sincs,
mi lesz az. Ha pedig a nemzet hírszerző főnökének fogalma sincs, hát
az nem éppen jó. Nem szeretném, ha úgy emlékeznének rám, mint arra
a valakire, aki lemaradt a nagy dobásról.
Stone tovább lazított. – Szóval valami nagy... mire alapozza ezt?
Pletykákra?
– Azokra meg az ösztöneimre. Hogy jutott az a bomba a gödörbe?
Mire a géppisztolytűz, ami nem talál el senkit? És még van egy kérdés,
amire még csak nem is gondoltam korábban.
– És mi az?
– Hogy mi történt az eredeti juharfával, ami korábban ott állt? A
forrásaim azt mondják, hogy egyszerűen elszáradt, egyik napról a
másikra. Ezért kellett pótolni. Ott állt évtizedek óta makkegészségesen,
aztán egyszer csak fogja magát és elpusztul, de senki sem tudja, hogy
miért.
Stone megdermedt a bejelentéstől. Egy ideje nem járt már
rendszeresen a Lafayette Parkba, de jól emlékezett arra a magas
juharfára. Dús koronájú, pompás példány volt. Igazán egészségesnek
látszott.
Aztán egyszer csak fogja magát és elpusztul, de senki sem tudja,
hogy miért.
Odaült Weaver mellé, és az övébe csúsztatta a pisztolyát. Mikor
Weaver a fegyverre sandított, Stone megnyugtatta: – Most már jogom
van fegyvert hordani.
– Nem vitatom. Valószínűleg szüksége is lesz rá, mielőtt ez az egész
véget ér.
– Tehát úgy gondolja, hogy a fát szándékosan tették tönkre?
– Vagy úgy történt, vagy igencsak nagy véletlenről van szó. Ha nem
kell új fa, nem jut be a bomba a Lafayette Parkba. Merthogy a fával
együtt juttatták be. Ezt ma már mindannyian tudjuk.
– Gross ügynök az FBI-tól azt mondta, hogy nyomoznak ebben az
ügyben. De egyelőre nem sok mindent találtak.
– Az érdekes.
– Azt állítja, hogy még nem tudott róla?
– Az FBI mindig a maga útját járja. De azért nyitva tartom a fülem.
Azt hiszem, a nyomozásuk végén csak egy nagy semmit találnak.
– Miért? Túl jól elrejtették a nyomaikat?
 Weaver Stone-ra bámult a sötétben. – Nem röntgenezték meg a
gyökérlabdát. Bejut szépen a parkba, a talajba. Ez nem a Fehér Ház
karácsonyfája.
– Kutyás ellenőrzést végeztek?
– Nem biztos. Szerintem nem.
– Miért nem?
– Erre nincs határozott válasz.
– A Terrorelhárítás úgy hiszi, távirányítású bomba volt.
– Hmmm...
– Nem ért egyet?
– Hadd fogalmazzak másképp. Egyetlen bomba sem teljesen
biztonságos. Egyszer majdnem leszakadt a kezem, amikor valami
„biztonságos” robbanószert babráltam a Tengerészgyalogságnál.
– Vagyis mi a feltevése?
– Nem gyújthatnánk lámpát? Úgy érzem magam, mint gimis
koromban, amikor kiosontunk lenyúlni egy kicsit az öregem piájából.
– Jobban szeretem a sötétséget.
– Hát jó, ahogy akarja. A bomba távdetonátorral, valószínűleg
mobiltelefonnal van felszerelve. A fának ásott gödröt szépen betemetik,
és attól kezdve a bomba akkor robban, amikor akarják. De ehelyett egy
ürge fut a géppisztolytűz elől, és beleugrik a gödörbe, hogy mentse az
irháját, aztán bumm.
– De hogyan robbant fel a bomba?
– Mint mondtam, a bombák kényes jószágok. A kövér ürge
beleugrik, és éppen rajta landol. Vagy az egyik lövés telibe találta.
Robbanás.
– Ezt a lehetőséget már végigvettük.
– Vagyis csak az idejét fecsérlem itt?
– Nem, arra nem gondoltam, hogy a korábbi fát szándékosan
pusztították el. Egy pont magának.
– Nekem is csak ma este jutott eszembe.
– A Terrorelhárítás úgy véli, hogy a bombát egy kosárlabdába tették,
és úgy juttatták a gyökérlabdába.
– Nem számít; akkor is felrobbanhatott véletlenül.
– De ennek így nincs értelme. Csak egyetlen oka volt annak, hogy a
fickó beugrott a gödörbe, és a maguk elgondolása szerint véletlenül
beindította a bombát, mégpedig az, hogy meneküljön a lövések előtt.
Minek ekkora strapa, hogy bejuttassanak egy bombát, aztán elszúrják az
egészet azzal, hogy összevissza lövöldöznek?
– Tökéletesen érthető, ha más szemszögből nézzük a dolgot.
Pár másodpercnyi csend után Stone megszólalt. – Ha nem ugyanazok
a fegyveresek és a robbantók.
– Pontosan. Ha pedig így van, akkor a bombás csapat meglehetősen
berágott azokra, akik lövöldöztek.
– A jemeni csoport? – kérdezte Stone.
– Azok a fickók épp elég olyan mocsokságért vállalják a
felelősséget, amihez semmi közük. Lehet, hogy a lövöldözés az ő
lelkükön szárad. Aztán felrobban a bomba, és azt mondják: „A francba,
miért ne vállalnánk el ezt is.” Növeli az ázsiójukat a többi terrorista
előtt. Több utcai erőszak, magasabb finanszírozás. Így működik. Kissé
mint a költségvetési vita itt, a fővárosban.
– Akkor ez azt jelenti, hogy a bombát arra szánták, hogy egészen
másvalakit öljön meg egészen más időpontban.
– Úgy van. A kérdés már csak az, hogy kit?

33. FEJEZET

KÉT ÓRÁVAL AZUTÁN, hogy Weaver és az emberei elmentek, Stone

még mindig nem tudott elaludni. Weaver megígérte, hogy beszerzi az
elkövetkezendő két hónapban a parkban tartandó rendezvények listáját,
és ezt megosztja vele is. Stone a maga részéről beszámolt neki arról,
amit a kocogó hátteréről kiderítettek, meg amit a Terrorelhárítástól és az
FBI-tól megtudtak. De Fuat Turkekulról nem szólt. Ha az NHK főnöke
tudomást akar szerezni az Oszama bin Laden kézre kerítésére szervezett
akcióról, hát majd valaki más fogja tájékoztatni, nem Stone.
Miközben az éjszaka lassan hajnalba fordult, Stone az ágyán feküdt,
és mindezeken gondolkodott. Végül a Teve Klub jutott eszébe. Caleb és
Reuben sok év óta a barátai voltak. A szó szoros értelmében megjárták
együtt a poklot, és visszatértek. Alex Ford ugyan később csatlakozott a
klub soraihoz, de kétszer is megmentette Stone életét, és legalább ötször
kockára tette a karrierjét azért, hogy segítsen neki és a többieknek.
Annabelle csak rövid idővel azelőtt robbant be az életükbe, de gyorsan
bizonyította Stone iránti lojalitását. Harry Finn pedig váll váll mellett
állt Stone-nal egy olyan tűzharcban, amelyet képzett bérgyilkosokkal
vívtak, pedig Stone három évtizeddel korábban megölte Finn apját.
Én meg gyakorlatilag azt mondtam nekik, hogy nem bízom bennük.
Hogy nincs szükségem a segítségükre. De ez nem az egész történet.
Csak maroknyi ember tudta, hogy Stone fogta régi puskáját, és lelőtt
két prominens amerikait, akik tönkretették az életét és elvették tőle a
feleségét és gyermekét. Stone sok embert megölt a hazája
szolgálatában. Ez volt a kötelessége, teljesítette a parancsot. De ezt a
két embert a saját elhatározásából ölte meg. Ő volt az esküdtszék, a bíró
és a hóhér. Úgy érezte, igazságosan járt el. Nem érzett lelkifurdalást,
amiért elvette az életüket.
De mégis. Volt lelkiismerete. Annyi évnyi gyilkolás sem tudta
teljesen kiirtani belőle. Meg az erős igazságérzete sem. Stone tudta,
hogy egy napon meg kell majd fizetnie. Így volt helyes. De nem
szándékozott a barátait is magával rántani. Ők nem érdemelnék meg. Ő
csak kölcsönbe kapta az életet, de a barátai nem. Tudta, a Teve Klub
pályafutása végéhez közeledik. Legalábbis az ő de facto vezetésével.
Lezuhanyozott, felöltözött és elindult otthonról, amikor a nap még
éppen csak elkezdte égi útját. Alig lépett ki az ajtón, amikor meglátta
Chapmant a bérelt autója motorházán üldögélni a kovácsoltvas kapu
előtt. Farmernadrágot, vastag fekete pulóvert és bakancsot viselt.
Egyáltalán nem úgy festett, mint egy MI6-ügynök. A haját hátrakötötte,
amivel felfedett egy kis anyajegyet a halántékánál. Lecsúszott a
motorházról, benyúlt a vezetőoldali ablakon egy másik csésze kávéért,
ami ott állt a tartóban, és a férfinak nyújtotta.
– Gondoltam, hogy korán kelő vagy – magyarázta, amint lenyelt egy
keveset jávai kávéjából.
– Kösz – felelte Stone kurtán.
– Érdekes éjszakád volt? – érdeklődött Chapman.
– Miért kérded?
– Csak kíváncsiskodom.
– Elég kíváncsi voltál ahhoz, hogy figyeld a házamat az este?
– Lehetséges. Valami izgalmas látogató?
– Kérdezed, vagy megerősíted?
– Csak kérdezem.
 – Riley Weaver, az NHK-tól. Csevegni támadt kedve. Volt néhány
érdekes teóriája is.
– Hallhatom én is?
– Menjünk vissza a parkba.
Chapman sebességbe tette az autót, és elindultak. Mire megérkeztek
az M utcára, Stone elmondott a nőnek mindent, amit Weavertől hallott.
– Nem is rossz – mondta Chapman. – Úgy látszik, Weaver ebben
elég jó.
– Ha sikerül leszűkítenie a lehetséges célpontokat, még jobb lesz.
– Nem lehet nehéz. Hány rendezvényt tarthatnak a Lafayette
Parkban?
– Többet, mint gondolnád. Nem csak kormányzati emberek, mint
például az elnök. Magáncsoportok is lefoglalhatják valami különleges
alkalomra vagy tüntetésre. Elég hosszú lehet a lista.
– De akkor is lehet szűkíteni rajta, és így legalább a fenyegetést
elhárítottuk.
– Ugyan, dehogy.
– Hogy érted ezt?
– Hiszen azt sem tudjuk, miben áll most a fenyegetés. Azt kell
feltételeznünk, hogy újra próbálkoznak.
A bombát a parkba juttatni nagyszabású művelet volt. A célpontnak
ezzel arányosan fontosnak kell lennie. Nem fogják annyiban hagyni.
Már közel jártak, és átmentek különféle ellenőrző pontokon, majd
megérkeztek a Lafayette Park pázsitjára. Még mindig korán volt, és
kevesen járkáltak a helyszínen, mindannyian hivatalos felhatalmazással
persze. A park és környéke még mindig le volt zárva a nagyközönség
előtt.
Stone letelepedett egy padra, hogy befejezze a kávéját. Chapman
előtte álldogált. – Igaz, hogy egy időben szinte a parkban laktál? –
kérdezte.
– Igen.
– Miért?
– Miért ne?
– Na jó, így nem jutunk semmire.
– Tüntettem. Ebben az országban legális.
– Na és mi ellen tüntettél?
– Úgy nagyjából minden ellen.
 – Mármint adók, meg ilyesmik?
– Nem, sosem kerestem annyit, hogy adót fizessek.
– Akkor hát mi ellen?
Stone átnézett a Fehér Házra. – Hát csak olyasmik ellen, amiket nem
tartottam helyesnek.
– Most már helyesek?
– Kétlem.
– De már nem tüntetsz, ugye?
– Csak mert már nem lakom állandó jelleggel a parkban, nem azt
jelenti, hogy már nem is tiltakozom.
– Megbízol Riley Weaverben? Abból, amit elmondott, úgy tűnik,
kiöntötte neked a szívét, és őszintén aggódott.
– Minden oka megvan, hogy aggódjon. Amiatt, hogy valaki az ő
szolgálati ideje alatt végrehajt egy újabb szeptember 11-ét. Biztos
vagyok benne, hogy mindent megtesz a megakadályozására. Abban is
biztos vagyok, hogy ha sikerül, minden babért megtart magának, és
minket kihagy a dicsőségből.
– Nincs betyárbecsület a tolvajok és kémek között?
– Ez már csak szőrszálhasogatás.
Chapman egy szemetesbe dobta az üres poharát, majd leült Stone
mellé. – Vagyis most arra várunk, mire jut az FBI a fával kapcsolatos
nyomozásában? Hogy kinek volt lehetősége belecsempészni a bombát?
Weaver pedig megpróbálja kitalálni, ki lehet a potenciális célpont a
parkban. Nekünk nem sok minden marad.
– De miért kosárlabdába? – kérdezte hirtelen Stone.
– Hogy mi?
– Ha egyszer a bomba a gyökerek közé kerül, akkor minek bajlódni
még azzal is, hogy beleteszik egy kosárlabdába? Így több helyet foglalt,
és a vászonburkolaton minden kidudorodás gyanút kelthet. Vagyis
miért nem ékelték be a bombát egyszerűen a fa gyökerei közé?
– Azt hiszem, erre tudom a választ. A nedvesség miatt.
Stone ránézett. – Folytasd.
– A fát nyilvánvalóan a földbe ültetik. Öntözik is. Valószínűleg
teljesen eláztatják, mivel új ültetésről van szó, és azt akarják, hogy
megerősödjön. Hacsak nem teljesen beburkolt, víz alatti használatra
szánt szerkezetről van szó, például valami katonai felszerelésről, akkor
nem valószínű, hogy használ neki a víz. Igazából egy kevés folyadék is
hamar tönkreteszi a kapcsolót, vagy akár a robbanóanyag is
használhatatlanná válik tőle. Ha beletesszük egy kosárlabdába, akkor
vízhatlan lesz. Legalábbis eléggé vízmentes.
– Rendben, de vajon éppen egy kosárlabda az első, ami az embernek
eszébe jut, amikor vízmentes kapszulát keres?
– Nem szoktam kosarazni, ezért nekem nem az lenne az első. – A nő
kiegyenesedett. – Úgy véled, hogy ez a megoldás segíthet a
bombakészítő azonosításában?
– Hát kétségkívül ez is lehet egy nyom. Mivel pedig a nyomoknak
igen szűkében vagyunk ebben az ügyben, nem engedhetjük meg
magunknak, hogy bármelyiket is figyelmen kívül hagyjuk.
– Akkor elhiszed Weaver teóriáját arról, hogy a fegyveresek és a
robbantok két külön szervezet? A géppisztolyosok a jemeni szervezet, a
bombarobbantók pedig valami egyelőre ismeretlen társaság?
– Nem mennék el addig, hogy azt mondjam, elhiszem, de elég
érdekes ahhoz, hogy utánajárjunk.
– Vajon miért lődöztek ki annyi golyót, anélkül hogy bárkit vagy
bármit eltaláltak volna?
– Bárcsak tudnám a választ. Pedig szerintem ez nagyon fontos.
– Ez a kosárlabdadolog nem olyan népszerű mifelénk.
– Az biztos. De én sem nagyon tudok elképzelni egy csapat
milliomos NBA-játékost, amint összedugják a fejüket, hogy
felrobbantsanak valakit a Lafayette Parkban.
– Lehet, hogy a bombakészítők másképpen kötődnek a játékhoz.
Stone előhúzta a telefonját. – Gross ügynök, itt Stone. Lenn vagyok a
parkban, és van az ön számára pár információm és egy kérdésem. –
Beszámolt az ügynöknek a Weaverrel lefolyt találkozójáról és az NHK
főnökének elméletéről. Aztán a beszélt a kosárlabdával kapcsolatos
elképzeléseikről.
– Rendben, húsz perc múlva felszedem magukat, aztán beszélünk
azokkal a népekkel, akiktől a fát hozták.
Stone letette a telefont, és Chapmanhez fordult. – Értünk jön. Aztán
utánajárunk, honnan jött a fa.
– Jó. Kezdtem unni a semmittevést.
Stone felállt és körülnézett. Különböző irányokba indulva rótta a
parkot, miközben Chapman érdeklődve figyelte. A robbanás nyomainak
egy részét már eltakarították, de a bizonyítékokat jelző sátracskák még a
helyükön voltak, azt a benyomást keltve, mintha fehér és narancsszínű
hó esett volna a parkban. Valószínűleg még hetek múlva is találnak
dolgokat. Talán még évek múlva is. Elképzelte, amint egy turista rálép
egy emberi fülre. Szép kis emlék a fővárosban tett látogatásról.
Végül odaért a kráterhez. Chapman is odaállt mellé a gödör szélén.
– Szóval mi jár a kis buksidban? – kérdezte a férfit.
– Valami hiányzik. Valami nyilvánvaló, de nem tudok rájönni, mi az.

34. FEJEZET

– NEM TUDTAM, hogy maga meg Riley Weaver puszipajtások –

mondta Gross, miközben ügyesen kezelte a Crown Vic kormányát a
Washingtonból kivezető úton.
Stone mellette ült. Chapman pedig hátul.
– Kétszer találkoztam vele életemben. Egyszer sem a magam
jószántából. Erre nem mondanám, hogy „puszipajtások” volnánk.
– Akkor miért magához ment, és nem hozzám? – kérdezte Gross
rápillantva.
– Mert maga a vetélytársa, míg én csak amolyan közvetítő vagyok.
Gross vágott egy grimaszt. – Abba kell hagynunk ezt a
vetélkedésbaromságot, ha tényleg meg akarjuk védeni ezt az országot.
– Ez elég értelmesen hangzik – adott hangot véleményének
Chapman. – Végül is, maguk mind egyazon oldalon állnak.
– Ennél azért egy cseppet bonyolultabb a dolog – mondta Gross, a
nőre sandítva a visszapillantó tükörben.
– Csak mert maga azt mondja, hogy bonyolult, attól még nem lesz
tényleg az – felelte Chapman.
– Ha viszont az NHK valóban együtt akarna működni velünk, akkor
megkönnyíthetné a dolgunkat.
– Na és arra nem gondol, hogy jó páran ugyanezt mondják az FBI-
ról? – kérdezte Stone.
Gross lemondóan nevetett. – Asszem ebben igaza van.
– Weaver még mindig ismerkedik az új helyével – mondta Stone. –
Nagyon nem szeretné, ha épp az ő szolgálati ideje alatt ütne be a
mennykő. Biztos, hogy éjjel-nappal ezen dolgozik minden lehetséges
módszerrel. Én is csak egy lehetőség voltam számára.
– Na és hová tartunk? – kérdezte Chapman pár másodpercnyi szünet
után, miközben elsuhantak mellettük a főváros majdnem üres utcái.
– Pennsylvaniába – felelte Gross. – Onnan származik ugyanis a
juharfa. Egy faiskolából, ami Gettysburg közelében van.
– Tudják, hogy jövünk? – kérdezte Stone.
– Nem.
– Helyes.
– Nem kéne körülvenni a helyszínt? – kérdezte Chapman.
– Bárki volt is benne ebben a buliban, aligha maradt ott. Ha nagy
erőkkel nyomulunk be, akkor az ott levők megnémulnak. Válaszokat
akarok, és egy kis fortély sosem árt.
Sok mérfölddel arrább befordultak a Keystone Faiskola kapuján. A
kikövezett út egy hosszú, fehér, zöld fémtetős, egyszintes épülethez
vezetett. A háttérben különböző méretű gazdasági épületek álltak,
némelyik elég nagy volt ahhoz, hogy elférjen benne egy tizenöt méter
magas fa. A parkolóban poros kisteherautók, egy egyterű és egy fekete
Escalade terepjáró állt. A három jövevény kikászálódott a Vicből, és az
„Iroda” feliratot viselő ajtó felé vette az irányt.
Egy túlságosan szűk farmert viselő, tömzsi nő egy hátsó irodába
kalauzolta őket, ahol egy nagy termetű férfi éppen telefonált fém
íróasztala mögött. Intett nekik, és két székre mutatott. Amikor Gross
felmutatta a jelvényét, a férfi azt mondta a telefonba: – Majd
visszahívlak.
Letette a kagylót, felállt, visszagyűrte az ingét a nadrágjába ott, ahol
kibújt belőle, majd megszólalt: – Láthatnám azt a jelvényt még egyszer?
Gross közelebb hajolt, és hosszú másodpercekre a férfi elő tartotta a
jelvényét és az igazolványát. Mikor a fickó már nem is a jelvényre
nézett, Gross még akkor is maga elé tartotta, mintha a küldetésük
fontosságát hangsúlyozná.
– Mit tehetek önökért? – kérdezte vendéglátójuk feszengve.
– Kezdetnek egy név is elég lesz – válaszolta Gross.
– Lloyd, Lloyd Wilder – mutatkozott be a férfi némi torokköszörülés
után.
– Maga itt a főnök?
– Igen, én vagyok itt a művezető, immár tíz éve. Miről van szó?
 Gross letelepedett a művezető íróasztalának a szélére, Stone a falnak
támaszkodott, Chapman pedig leült egy székre. Mindannyian Wilderre
bámultak, aki idegesen nyelt egyet, és majdhogynem hanyatt esett a
székébe.
– Nézzék – kezdte Wilder. – Azok a fickók azt mondták, hogy
legális bevándorlók. Lehet, hogy nem volt meg minden papírjuk, de van
fogalmuk róla, mennyi itt a bürokrácia? Ha minden dokumentumukat
ellenőrizném, egyebet se csinálnék egész nap. Ráadásul nem is találok
senkit, aki az ilyesfajta munkát elvégezné, és...
Stone, aki hamarabb ráébredt, miről beszél Wilder, mint Gross,
hideg hangon megszólalt: – Nem a Bevándorlási Hivataltól jöttünk.
Azon jelvényen FBI áll, nem BH....
Wilder egyikről a másikra bámult. – FBI?
Gross előrehajolt, míg az arca már kényelmetlenül közel volt
Wilderéhez. – FBI. Az a fazon ott a Terrorelhárítástól van, a hölgy
pedig egyenesen a brit MI6-tól.
Wilder hitetlenkedve nézte Chapmant. – Az MI6tól? Mint James
Bond?
– Igazából jobb, mint James Bond. Inkább, mint a jó öreg James
felturbózva – mondta Chapman.
– És nem érdekelnek a nyavalyás bevándorlói, de ha nem működik
együtt, akkor a Bevándorlási Hivatalt biztos érdekelné a dolog.
Wilder arca megereszkedett. – De ha nem miattuk vannak itt, akkor
mi miatt?
– Szokta nézni a híreket?
– Ja, minden éjjel nézem valamelyik sportcsatornát.
– Úgy értem, igazi híreket.
– Ó, igen, azokat is, néha. Miért?
– Robbanás a Lafayette Parkban? – kérdezte Gross. – Hallott róla?
– A francba is, igen. Mindenfelé arról beszélnek.
Mindannyian jelentőségteljesen ránéztek, ő meg értetlenül vissza
rájuk.
– De mi köze annak hozzám? – fakadt ki végül belőle.
– Úgy hisszük, hogy a bombát annak a fának a gyökerei közé
rejtették, amelyet erről a telephelyről szállítottak oda.
 – Ugyan, maguk csak szórakoznak velem, ugye? – Wilder halványan
elvigyorodott. – Várjunk csak, maguk nem is szövetségiek, igaz? Ez
biztos valami vicc?
Gross közelebb húzódott hozzá. – Ha bomba robban az Egyesült
Államok elnökéhez ilyen közel, abban semmi olyat nem látok, ami akár
csak távolról is vicces lenne, Mr. Wilder. Ön talán igen?
A mosoly lehervadt Wilder arcáról. – Tehát mégiscsak komoly? És
maguk tényleg zsaruk?
– Tényleg azok vagyunk. És mindent tudni akarunk arról, hogyan
került a bomba a maguk egyik fájába.
Ahogy felfogta a dolgok teljes súlyát, Wilder levegőért kezdett
kapkodni. – Ó, Jézus. Ó, édes Jézusom.
Előre-hátra hintázott a székén. Stone gyorsan megkerülte, és a kezét
megnyugtatóan a vállára tette. – Nem vádoljuk semmivel, Mr. Wilder –
mondta. – A reakciójából ítélve pedig bizonyos, hogy semmi köze a
dologhoz. De talán mégis segíthet nekünk. Most vegyen pár mély
lélegzetet, és próbáljon lazítani. – Kicsit megszorította a férfi vállát.
Wilder végül megnyugodott, és bólintott. – Megteszek mindent,
amivel segíthetek. Igazi hazafi vagyok. Világéletemben tagja voltam a
Lőfegyver Szövetségnek. A francba, apám még szakszervezeti tag is
volt.
Gross leült szemben vele, Stone állva maradt. – Mondjon el mindent
az összes itt dolgozó emberről.
A következő húsz perc azzal telt, hogy Wilder alkalmazotti
kartotékokat húzott elő, és minden egyes dolgozóról beszámolt nekik.
– Hát ennyi – mondta, mikor végzett. – Egyetlenegy sincs ezen a
listán, aki elég eszes lenne ahhoz, hogy bármit kezdjen egy bombával.
Azt is nehéz elérni náluk, hogy a megfelelő végén fogják meg a lapátot.
De talán csak azért, mert én nem tudok elég jól español-ul.
Stone rábökött egy névre a listán. – John Kravitz. Ez nem hangzik
spanyolosan.
– Nem, persze hogy nem. De nem ő a maguk embere – mondta
Wilder.
– Miért? – kérdezte Stone.
– Főiskolát végzett.
 – Mintha azt mondta volna az előbb, hogy mindegyik elég ostoba.
Nem a munkájukat akarom leszólni, de egy diplomás ember minek ás
ültetőgödröket?
– Azért csinálunk mi itt egyebet is. John tájtervezésből és
kertészetből vagy ilyesmiből szerezte a diplomáját. Jól ért a fákhoz.
Olyasmit is észrevesz, amit más nem. Ezért alkalmaztuk.
– Mióta dolgozik itt?
– Úgy hét hónapja. Nem gondoltuk, hogy ilyen sokáig marad, de úgy
látszik, elégedett.
– Járt a héten dolgozni?
– Mindennap, hajszálpontosan.
– Hol van most? Itt?
Wilder a faliórára nézett. – Kábé fél óra múlva itt lesz. Nem messze
lakik innen, csak ötmérföldnyire, egy kis lakókocsiparkban a főút
mellett.
– Mit tud még mondani róla? – kérdezte Gross.
– Harminc év körüli, nagyjából olyan magas, mint maga – mutatott
Stone-ra. – A haja barna, és kis kecskeszakálla van.
– Jól kijött mindenkivel?
– Nézze, a többi ürge alig tud két szót összerakni angolul, és abban
sem vagyok biztos, hogy legalább az anyanyelvükön írástudók. Ahogy
mondtam, John főiskolát végzett. Az ebédidő alatt főleg olvasgat.
– Tud valamit a magánéletéről? A politikai elképzeléseiről? –
kérdezte Gross.
– Nem. De John nem gyárt bombákat, annyit mondhatok.
– Nem szokott véletlenségből kosárlabdázni? – érdeklődött tovább
Gross.
– Mi köze vannak bármihez is?
– Csak feleljen a kérdésre.
– Azt mondta nekem, hogy még a gimiben játszott. Van hátul egy
palánkunk. A fiúk ebédidőben szoktak kosarazgatni, ha nincsenek
éppen külső munkán.
– Kinek a labdájával játszanak? – kérdezte Stone.
– Kiével? Hát van itt egypár. Johnnak is van egy, tudom. – Wilder
tanácstalan volt. – Mi köze a kosárlabdáknak ahhoz az átkozott
bombához?
 – Megvárjuk itt Johnt. Ha megérkezik, szóljon neki, hogy jöjjön ide
hátra, az irodájába, jó? – kérdezte Gross.
– Igazán szükség van...
– Jó? – kérdezte Gross tántoríthatatlanul.
Wildernek sikerült suttogva kipréselnie magából.
– Jó.

35. FEJEZET

MIKÖZBEN John Kravitz érkezésére vártak, Stone és Chapman

körülnéztek a telepen. Néhány fáradt hispán munkás nézte őket távolról,
bizonyára attól féltek, hogy a BH-tól jöttek. Stone rájuk sem hederített,
ám valami más felkeltette a figyelmét. Az iroda mögötti épületen
csavarlyukak voltak a deszkán, és annak a lenyomata a faanyagon, ami
valaha oda volt rögzítve. Stone rámutatott, de Chapman csak értetlenül
bámult.
– Kosárlabda-karika – mondta Stone. – Legalábbis a helye.
– Vagyis valaki leszerelte?
– De nem tömte be a lyukakat és nem festette át.
Mikor visszamentek az irodába, és megkérdezték Wildert, azt
mondta, hogy nem tud a hiányzó karikáról.
– Az biztos, hogy tegnap még ott volt. A fiúk játszottak rajta.
Harminc perc telt el, és bár fél tucat ember megérkezett közben,
Kravitz nem volt köztük.
– Szükségünk lesz a címére – mondta végül Gross.
– Biztos vagyok, hogy semmi köze hozzá – mondta Wilder.
Stone félrevonta Grosst. – Chapman és én elmegyünk hozzá, maga
maradjon itt Wilderrel.
– Úgy gondolja, benne van?
– Egyelőre nem tudom, mit gondoljak, úgyhogy azt kell
feltételeznünk, hogy igen.
– Fel tudom hívni odahaza, hogy lássuk, minden rendben.
Megmondom neki, hogy jöjjön be – mondta Wilder.
– Nem – mondta Stone. – Semmi telefonhívás. Üldögéljen itt
nyugodtan Gross ügynökkel.
 Stone biccentett Grossnak, és az FBI-ügynök keze leereszkedett az
övtartójában levő pisztoly agyára, aminek láttán Wilder ismét levegőért
kezdett kapkodni.
– Ne hívjak néhány helyi erőt hátvédnek? – kérdezte Gross.
– Pár helyi zsaru jól jöhet – értett egyet Stone. – Csak mondja meg
nekik, hogy ne szirénázva érkezzenek, és maradjanak a háttérben, amíg
nem hívjuk őket.
– Sok szerencsét – bólintott Gross.
Egy perccel később Stone és Chapman ismét a Crown Vicben ült, és
elindultak a lakókocsipark felé. Stone vezetett. A szedán gyorsan haladt
az úton. Elhúztak egy járőrkocsi mellett, amelyik ugyanabba az irányba
haladt. A száguldó autót látva a a kocsit vezető zsaru már nyúlt a
villogó kapcsolója után, amikor Stone lassított, lejjebb húzódott és
kimutatta a jelvényét az ablakon. Az anyósülésen ülő rendőr leengedte
az ablakát.
– Maguk a helyi zsaruk, akiket a segítségünkre mozgósítottak? –
kérdezte Stone.
A rendőr bólintott. – A Lafayette Park-i bombarobbantás lehetséges
gyanúsítottja?
Stone bólintott. – Jöjjenek utánunk.
– Igen, uram – mondta a szemmel láthatóan izgatott seriffhelyettes.
Stone felhúzta az ablakát, és beletaposott a gázba.
Chapman rápillantott, és a Stone hónaljtokjában levő stukkert
nézegette.
– Milyen fegyvert viselsz?
– Nem hinném, hogy ismered.
– Miért nem?
– Először is, idősebb, mint te.
– Ismerem az összes fontos gyártmányt. Amerikaiakat, európaiakat,
kínaiakat és oroszokat.
– Ez nem tartozik az ismert márkák közé.
– Ismerek párat a kevésbé népszerű márkák közül is.
– Ezt nem gyártották sorozatban.
– Kis szériás?
– Mondhatjuk úgy is.
– Hány készült belőle?
– Egy.
 Amikor odaértek a lakókocsiparkhoz, Stone leállította az autót az út
szélén, és gyalog indultak Kravitz lakókocsija felé. A park körülbelül
huszonöt lakókocsiból állt, amelyeket állandó alapzatra állítottak és
vastag farönkökkel támasztottak ki. A két zsaru körülbelül tíz lépéssel
lemaradva követte őket a keskeny, kavicsos ösvényen, amely az
egyetlen be– és kijárást képezte.
– Ha bombát gyárt a pasas, akkor lehet, hogy bedrótozta a
lakókocsiját is váratlan látogatók ellen – jegyezte meg Chapman.
– Ez nekem is eszembe jutott.
– Akkor nem fogunk csak úgy bekopogni az ajtón, ugye?
– Majd kitalálunk valamit.
Chapman lehervadt kissé. – Mindenesetre örülök, hogy van terved.
– Ilyen helyzetben a terv rendszerint fabatkát sem ér. Az ember profi
mód reagál az adott helyzetre. Ez a legjobb terv.
A lakókocsi oldalt állt egymagában, előtte kis kavicsos tér, ahol egy
ősrégi, kopott Chevy kisteherautó állt, amelynek a lemezei
rozsdásodtak, a festék pedig pergett róla. Ellenőrizték, hogy a jármű
üres, majd fedezékbe húzódtak mögötte.
Stone a két rendőrre nézett, és a kezével jelezte, hogy hol
helyezkedjenek el. Amikor a helyükön voltak, hangosan a lakókocsi
felé kiáltott. – John Kravitz!
Semmi válasz.
– John Kravitz! Szövetségi ügynökök vagyunk. Jöjjön ki úgy, hogy
jól lássuk a kezeit. Most rögtön.
Semmi.
Chapman Stone-ra nézett. A két zsaru és rábámult.
– Most mit csinálunk? – kérdezte a nő.
– Keményebb módszerhez kell folyamodnunk – mondta Stone.
– Azaz?
Stone a lakókocsi végéhez erősített fehér tartályra nézett, és előhúzta
a pisztolyát. – Kravitz, öt másodperce van, hogy kijöjjön, mielőtt golyót
eresztek a gázpalackjába, és a pokolba küldöm.
– Megvesztél? – sziszegte Chapman.
A két zsaru is Stone-t nézte, mintha azon tanakodnának, hogy nem
éppen őt kellene-e letartóztatniuk.
– Két másodperc, Kravitz! – kiáltotta Stone.
Felmérte a lőtávolságot, és célgömbjét a tartályra emelte.
 – Stone! Mindannyiunkat felrobbanthatsz! – mondta Chapman.
– Egy másodperc, Kravitz!
A lakókocsi ajtaja kinyílt, és felemelt kézzel kijött Kravitz. Úgy tűnt,
mint aki éppen most ébredt fel. – Ne lőjenek! – mondta kérlelő hangon.
– Nincs fegyverem! Mi a fenét akarnak tőlem? Csak elaludtam. Ezért
már kiküldik a szövetségieket?
Stone a lakókocsi ablakában látta meg a villanást. Nyomban tudta,
mi az, és felüvöltött. – Mindenki a földre! Most! – A karjánál fogva
lerántotta Chapmant. A szeme sarkából látta a két zsarut a földre
vetődni. Kravitz még mindig egyenesen állt, elképedve. Stone elengedte
Chapmant, megpördült, a fegyverét az erdőre szegezte, és lőtt.
Ugyanabban a pillanatban valahonnan mélyen az erdőből is kilőttek egy
golyót. Az egyszerre eldördülő két lövésnek olyan volt a hangja, mint
egy kisebb robbanásnak. Stone példáját követve Chapman egy
másodperc alatt előkapta fegyverét, és leadott hat lövést az erdő felé.
Az erdőből kilőtt lövedék mellbe találta Kravitzot, a hátán jött ki, és
a férfit a lakókocsi oldalához vágta. Kravitz egy másodpercig tágra nyílt
szemmel, mozdulatlanul állt, mintha fel sem fogná, hogy meglőtték. És
megölték. Aztán leroskadt a földre. Stone tudta, hogy halott, mielőtt
leért a kavicsokra. A nagy hatótávolságú puskalőszer majdnem mindig
halálos, ha a mellkas közepén éri az áldozatot.
Mielőtt bárki más mozdulni tudott volna, Stone felállt, és az erdő
felé szaladt. A fák vonalát fürkészte, közben visszaszólt a válla felett. –
Nézzék meg, hogy lélegzik-e még. Ha igen, tegyenek meg mindent érte
és hívják a mentőt. Aztán biztosítsák a helyszínt, és hívjanak erősítést.
Chapman, gyere velem, mélyen lehajolva.
A nő rohant utána, amint elérte az erdőt.
– Messzehordó puska volt – mondta. – Mozgást keress ötszáz
méterre és távolabb.
– Honnan tudtad egyáltalán, hogy van ott valaki?
– Láttam a céltávcsöve lencséjét tükröződni a lakókocsi ablakában.
Persze nem volt esélyem pisztollyal eltalálni a lövészt, csak azt
reméltem, hogy megzavarom a célzásban.
Miután pár percig eredménytelenül keresgéltek, visszarohantak a
lakókocsihoz. Útközben Chapman megszólalt. – Valószínűleg
megmentetted az életemet.
– Nem te voltál a célpont.
 – Akkor is.
– Szívesen.
Mikor odaértek, Stone megkérdezte a zsarukat. – Van valami?
Az egyik rendőr a fejét rázta. – Halott. Hívtunk erősítést.
– Állítsanak fel útzárakat és kutatócsoportokat egymérföldes körben.
Valószínűleg késő, de meg kell próbálnunk.
A zsaru megragadta a rádióját, hogy végrehajtsa az utasítást.
Stone Chapmanhez fordult. – Maradj mélyen lehajolva, és kövess.
Lopakodva odamentek a holttesthez. Kravitz a hátán feküdt, karja-
lába széttárva. Szeme tágra nyitva, élettelenül bámulta a kék eget.
Karmazsinvörös folt volt az ingén ott, ahol a lövedék behatolt.
– Egyetlen lövés – kommentálta Stone. – BP.
– BP?
– Bal pitvar. Felsőtestre leadott lövésnél magam is az aortát
kedveltem legjobban.
– Most csak viccelsz, ugye?
Stone rá sem pillantott; Kravitz testét vizsgálgatta. – Az emberi test
működésének ismerete alapvető minden jó mesterlövész számára.
– Na most legalább tudjuk, hogy Kravitz benne volt a
bombamerényletben.
– Valaki pedig lepuffantotta, hogy ne énekelhessen. Eddig világos.
Ami már nem annyira világos, az az, hogy honnan tudták, hogy ma
délelőtt idejövünk?
Chapman körülnézett. – Értem, mire gondolsz. Nem szóltunk róla
senkinek. Hirtelen elhatározás volt, és Gross a parkban vett fel minket.
Wilder sem beszélhetett senkinek, hiszen Gross vele van.
Stone megdermedt. – A fenébe!
– Mi van?
Stone nem válaszolt. Beütötte az FBI-ügynök számát a telefonjába,
ami csak csengett egy darabig, majd a hangposta jelentkezett. Utasította
a két rendőrt, hogy maradjanak a bűntény színhelyén és várják meg az
erősítést, majd százhatvanas tempóval száguldott vissza a faiskolába,
miközben Chapman öklei kifehéredtek, úgy markolta a könyöklőt a
kocsi ajtaján. Útközben újabb helyi zsarukat mozgósított, hogy jöjjenek
elébük a faiskolához. Mikor odaértek, Stone tudta, hogy valami nincs
rendben. A behajtó aszfaltján levő guminyomokra mutatott. – Azok
nem voltak itt, mikor az előbb itt jártunk. Valaki igencsak sietve
távozott innen.
Stone nem várta meg, hogy a többi rendőr odaérjen. Előhúzta a
pisztolyát, és berúgta az iroda ajtaját.
A nő, aki bekísérte őket Wilderhez, a padlón feküdt, homlokán golyó
ütötte lyukkal. Stone intett Chapmannek, hogy fedezze, majd lassan
megközelítette a belső iroda ajtaját. Lekuporodott, és a szabad kezével a
fal fedezékéből kinyúlva fordította el az ajtó gombját, és belökte az
ajtót. Majd hátraugrott úgy, hogy szabad lővonala legyen befelé.
De hátsóbb pozíciójából Chapman már mindent látott. Hangosan
felsóhajtott, miközben Stone odaállt mellé.
Wilder közvetlenül az ajtó mögött feküdt. Onnan is, ahol álltak,
Stone és Chapman látta jól, hogy az arcának nagy része hiányzik.
– Sörétes puska – mondta Stone.
Közelebb lépett, stukkerét egyenesen előretartotta, készen arra, hogy
lőjön, ha valaki rátámad. Pár másodperccel később jelzett, hogy minden
tiszta.
Chapman bement, és odaállt Stone mellé, aki Tom Gross különleges
ügynök holttestét nézte. Gross az íróasztal mögött feküdt, pisztolya a
kezében, széles mellkasán két lőtt seb. Stone letérdelt mellé, és
ellenőrizte a pulzusát. Aztán megrázta a fejét. – Bevégezte. A francba!
A rohadt életbe!
– Mi a fene folyik itt? – kérdezte Chapman, és ő is a halott ügynökre
bámult.
Stone körülnézett. – Különválasztottak egymástól, és kijátszottak
minket. Úgy tűnik, tudják, mit csinálunk, még mielőtt mi magunk
tudnánk. – Letérdelt, és megérintette Gross pisztolyának a csövét. –
Meleg. Lőtt vele, mégpedig nem régen.
– Talán eltalálta valamelyiküket.
– Talán – körbenézett a szobán, további vérnyomokat keresve, de
nem talált. A szemközti falra mutatott, amin golyó ütötte lyuk volt. –
Valószínűleg Gross egyetlen lövése, mielőtt meghalt. Legalább
harcolva esett el.
– És most mi a jó fészkes fenét csinálunk? Közeledő szirénák hangja
hallatszott.
– Nem tudom – mondta Stone. – Nem tudom.
 36. FEJEZET

– KINEK az ötlete volt, hogy egyedül hagyják Gross ügynököt?

Stone és Chapman az FBI Washingtoni Területi Irodájában voltak,
egy hosszú asztal egyik oldalán ültek, a másikon négy komor férfi és
egy savanyú arckifejezésű nő.
– Az enyém – felelte Stone. – Chapman ügynökkel elindultunk
megkeresni John Kravitzot, Gross ügynök pedig hátramaradt Lloyd
Wilderrel.
– Tudomást szereztek-e arról, hogy a faiskolában dolgozó bármely
más személy érintett a bombamerényletben? – kérdezte a nő, aki Laura
Ashburn különleges ügynökként azonosította magát. Fekete kosztümöt
viselt, barna haját hátul lófarokba fogta össze. Körülbelül negyvenéves
volt, középtermetű, jó alakú, kellemes arcvonásokkal, de a szeme csak
két fekete pont volt, amelyek áthatoltak mindenen, amire ránézett. E
pillanatban pedig csak Stone-t nézte.
– Azt nem tudtuk. Most sem tudjuk.
– Mégis otthagyták minden erősítés nélkül? – kérdezte az egyik férfi.
Mielőtt Stone válaszolhatott volna, egy másik is megszólalt. – Maga
Chapman ügynökkel együtt távozott, és hívták a helyi rendőröket is.
Tom Grossnak pedig semmilyen segítsége nem volt. Magára maradt.
– Vagyis hátra kellett volna hagynom Chapman ügynököt Gross-
szal, és segítséget hívni számukra, miközben én elmentem a
lakókocsiparkba – vonta le a következtetést Stone.
Chapman közbeszólt. – Semmi sem tartotta vissza Gross ügynököt
attól, hogy segítséget hívjon.
Mind az öt FBI-ügynök ránézett. Az egyik megszólalt. – Amikor az
embernek egy potenciálisan erőszakba torkolló helyzetet kell kezelnie,
és egy potenciális bombamerénylő lehet a közelében, nem jut sok ideje
arra, hogy a telefonján babráljon.
Ugyanez a fickó Stone-hoz fordult. – Úgy tudom, hogy magát
nemrég vonta be segítségül a Nemzet– biztonsági Tanács társszerve,
igaz?
– Igen.
– Nem öreg maga egy kissé ahhoz, hogy most szálljon be a
játszmába?
 Stone nem válaszolt, mert mit is válaszolhatott volna?
Ashburn kinyitott egy dossziét, majd hozzáfűzte:
– Nem sok mindent találni magáról. Oliver Stone. Csak egy tisztes
filmrendezői karrier. – A hangjából kicsengő gúny tükröződött a négy
társa arcán is.
– Elég ostoba hiba egy maga korabeli embertől – tódította az asztal
távolabbi végén ülő ügynök. – Sebezhető helyzetben hagyni egy
ügynököt. – Előrehajolt.
– Mit tanácsol, mit mondjunk a feleségének? A négy gyerekének?
Van valami javaslata? Szeretném hallani, Stone ügynök.
– Azt mondanám nekik, hogy a férje, az apjuk harc közben esett el.
Hősként. Én ezt mondanám nekik.
– Ettől biztos jobban érzik majd magukat – horkantotta Ashburn.
Egy másik megkérdezte: – Hagyták már egyedül bevetésen? Kétlem,
mert egy ilyen fickó, mint maga, mindig alaposan fedezi magát. Jókora
tűzerővel a háta mögött.
Chapman megelégelte. – Maguknak fogalmuk sincs, miről
beszélnek. Ez az ember a mai napon megmentette az életemet és két
rendőr életét. Már akkor tudta, hogy orvlövész van az erdőben, amikor
mi még csak a seggünkbe ragadt kézzel álldogáltunk. Ha meg a
múltjának csak a felét ismernék, nem ülnének itt...
– Nem érdekel a múltja. Csak a jelene – vágott vissza Ashburn.
– Akkor talán beszélniük kellene a feljebbvalóikkal, mert...
– Hagyd csak – mondta Stone csendesen, és a karjára tette a kezét.
Ashburn becsukta a lefűzőjét. – Részletes jelentést készítünk erről az
ügyről, amelynek a fő eleme az lesz, hogy magát mozdítsák el ebből a
nyomozásból, és vizsgálják meg, milyen fegyelmi vagy büntetőjogi
vádat lehet emelni maga ellen.
– Ez tiszta röhej – mondta Chapman.
Ashburn megsemmisítő pillantást vetett rá, fekete szeme mint szúrós
dárda meredt a nőre. – Nem tudom, hogy van ez a pocsolya túlpartján,
de ez itt Amerika. Mi itt elszámoltathatóak vagyunk a tetteinkért. –
Stone-ra nézett. – Vagy a tetteink elmaradásáért, mint ebben az esetben.
Akar egy tanácsot? Ha a helyében lennék, új társat keresnék magamnak.
Az ügynökök egyszerre álltak fel, majd kisorjáztak a helyiségből.
Chapman Stone-ra nézett. – Ti rendszeresen így veritek el itt
egymást?
 – Általában csak ha rászolgáltunk.
– Azt gondolod, hogy most így van?
– Egy derék ember meghalt. Nem volt szükségszerű. Ezért valakinek
el kell vinnie a balhét. Erre meg én is éppen úgy megfelelek, mint bárki
más. – Felkelt a székéből. – És talán igazuk van. Talán öreg vagyok az
ilyesmihez.
– Ezt nem mondod komolyan, ugye?
Stone nem válaszolt, hanem kiment a szobából, ki a WTI-ból az
utcára, és gyalogolni kezdett. Az esti levegő csípős volt a felhőtlen ég
alatt. A forgalom feltorlódott a Verizon Center közelében, ahol valami
rendezvényt tartottak, és dudáltak az autósok.
Gyaloglás közben Stone a Gross-szal töltött utolsó perceire gondolt.
Nem nagyon foglalkozott a férfi biztonságával. Kravitz után akart
menni. Sőt úgy gondolta, hogy Gross nagyobb biztonságban volt, ha
otthagyják, miközben Chapman és ő a saját fészkében készülnek
elkapni az állítólagos bombamerénylőt. Meg sem fordult a fejében,
hogy a faiskolában is lecsapnak, és megölik Grosst. Az biztos, hogy
volt elég emberük, pontos értesüléseik és erős idegeik. Elég félelmetes
kombináció.
Hirtelen eszébe jutott valami, és felhívta azt a számot, amit Riley
Weaver adott neki. Tudni akarta, vajon Weavernek sikerült-e
összeszedni a Lafayette Parkba tervezett rendezvények listáját. Ha van
valami nyom azon a listán, Stone utána akart járni. Valaki felvette a
telefont. Stone azonosította magát, és Weavert kérte. A fickó mondta,
hogy tartsa, de tíz másodpercen belül újra ott volt.
– Kérem, a jövőben ne hívja ezt a számot.
A vonal elnémult, és Stone lassan visszatette a telefont a zsebébe. A
kurta-furcsa bánásmód magyarázata egyszerű volt. Weaver tudta, hogy
Stone elbaltázta az ügyet, és az egy FBI-ügynök életébe került. Ezért
aztán lekerült az NHK együttműködőinek listájáról. Egyszer s
mindenkorra.
Ahogy egyik háztömböt a másik után hagyta maga mögött, egyre
erősebben koncentrált, miközben a főváros éjszakai élete zajlott körötte.
A Mallon kocogó helybeliek, turisták térképpel a kezükben, a
következő buli helyszínére igyekvő csoportok, öltönyös és kosztümös
irodai dolgozók, amint nehéz aktatáskákat cipeltek gondterhelt
arckifejezéssel, valószínűleg azért, hogy otthon tovább dolgozzanak.
 Kravitz kiiktatása tökéletesen logikus abban az esetben, ha ő is részt
vett a merényletben. Így eggyel kevesebb száj tudja őket elárulni.
Biztosan készenlétben álltak a lakókocsiparknál, hogy megöljék a
fickót, amikor Stone felbukkant. De volt egy másik lehetőség is, amely,
ha beigazolódik, sokkal nyugtalanítóbb.
Tudták, hogy jövünk.
Ehhez vagy követniük kellett Stone-ékat, vagy előttük járniuk.
Mindkét feltevésből messze ható következtetések adódtak, és
felvetették annak lehetőségét, hogy áruló van a soraikban. De miért
éppen a faiskolában? Vajon Lloyd Wilder mégis benne volt? Ha igen,
egy színész veszett el benne. A titkárnő? Elég távoli lehetőség.
Vagy maga Tom Gross? Ez esetben őt vajon miért gyilkolták meg?
Ő volt ugyan a nyomozás vezetője, de egyszerűen helyettesíteni lehetett
valaki mással. Egy ügynök megölése pedig csak azt eredményezi, hogy
a félelmetes Hivatal megháromszorozza már amúgy is intenzív
erőfeszítéseit azért, hogy megtalálja a Lafayette Parkban történt
merénylet elkövetőit. Sehogy sem akart összeállni a kép. Sehogy.
Megérkezett úti céljához, felmutatta a jelvényét, és belépett a
Lafayette Parkba. Legalább a jogosítványait nem vonták még vissza.
Még. Leült egy padra, és nézte a helyszínt, ahol tovább folyt a
nyomozómunka. A fejében a közelmúlt eseményei kavarogtak, nem
akartak összeállni semmiféle szilárd egységbe. Csak köd és pára volt.
Ha bármi ígéretesre próbált összpontosítani, nyomban szertefoszlott.
Tekintete az utca túloldalán levő Fehér Házra vándorolt. A bomba
kétségkívül kipukkantotta az elnök biztonsági buborékját, amiben
korábban annyira bíztak. Minden olyan biztonsági szervezet, amelynek
feladata ennek a területnek a védelme volt, súlyos csapást kapott a
szakmai önérzetére.
A pokol tornáca, gondolta Stone, tényleg kezd megfelelni a nevének.
Amikor felnézett, látta, hogy egy férfi közeledik felé. Egy kicsit
meglepődött, de csak egy kicsit. Vett egy mély lélegzetet, és várt.
 37. FEJEZET

A TEVE KLUB, vezetőjét leszámítva, együtt ült Caleb Shaw-nak a

Potomac folyóra néző lakásában, a virginiai Alexandriában. Caleb
éppen teát és kávét szolgált fel Reuben kivételével mindenkinek. A
nagytermetű férfi saját kulacsában hozott valami innivalót, ami
vélhetőleg erősebb volt, mint az Earl Grey vagy a Maxwell House.
Annabelle fekete szoknyát, lapos bőrcipőt és farmerdzsekit viselt. Ő
szólalt meg először, és a hangja tompa volt. – Mennyire rossz a helyzet,
Alex?
Alex Ford, aki még mindig a munkához hordott öltönyt és
nyakkendőt viselte, előredőlt a puffra támaszkodva, és kortyintott a
kávéból, mielőtt válaszolt. – Hát elég rossz. Egy FBI-ügynök meghalt,
három másik emberrel együtt, akik közül legalább az egyik a
bombamerénylet gyanúsítottja.
– És mindezért Olivert vádolják? – kérdezte Caleb némi
felháborodással a hangjában.
– Igen – mondta Alex. – Akár igazuk van, akár nincs. Mondtam
Olivernek, hogy sokan nem túl boldogok attól, hogy részt vesz az
ügyben, és ez most visszaszáll ránk.
Harry Finn, aki a falnak támaszkodva állt, megitta a kávéját, és
letette a csészét. – Más szavakkal bűnbakot csinálnak Oliverből, és ez jó
ürügy arra, hogy lerugdalják az esetről?
– Úgy van. Ámbár ahogy Olivert ismerem, ő is magát okolja a
történtekért.
Reuben felmordult. – Ha az ember terroristákra vadászik, akkor baja
eshet. Ráadásul rohadtul jól tudják, hogy ők hívták vissza maguk közé
Olivert, nem pedig fordítva történt.
– Ez benne a legdühítőbb, Alex – mondta Annabelle. – Olivernek
egyáltalán nem kellene ezt csinálnia. Az életét kockáztatja, és még őt
vádolják valaki másnak a halála miatt.
Alex széttárta a karját. – Annabelle, ne légy naiv. Ez Washington. Itt
senki és semmi nem tisztességes.
– Ettől máris jobban érzem magam – mondta Annabelle, és
ellendítette a haját az arca elől.
– De mi történik most? – kérdezte Caleb.
 – Nyomozást fognak folytatni. Kettőt, egész pontosan. A terroristák
utáni hajsza természetesen folytatódik. De most lesz egy másodlagos
nyomozás is, Gross ügynök és a többiek halálának az ügyében, annak
eldöntésére, hogy van-e bizonyíték vétkes mulasztásra vagy szándékos
bűncselekményre.
– Úgy érted, Oliver részéről – tisztázta Annabelle.
– Igen.
– Mi lehet a legrosszabb, ami történhet vele? – kérdezte Caleb.
– A legrosszabb? Akár börtönbe is mehet, ha úgy alakul. De az
valószínűtlen. Lehet, hogy elveszik tőle az ügyet. Az már valószínűbb.
Még ha vannak is barátai magas helyeken, senki sem bírja sokáig azt a
nyomást. Kiváltképp, ha a média rászáll a dologra, és lerágja az összes
csontot.
– Ez kész rémálom – mondta Caleb. – Ha a média tényleg szimatot
kap, akkor elkezdenek Oliver és a múltja után nyomozni.
– Neki nincs múltja, legalábbis hivatalosan – jelen– tette ki Reuben
mély, morgó hangon.
– Pontosan – mondta Caleb. – Én is erre gondolok. Nyughatatlanul
fognak kutakodni, hogy rájöjjenek, ki is ez az ember.
– A kormányzatnak nem tetszene.
Reuben bennfentes módjára biccentett. – Oliver átkozottul sok titkot
tud. Sok olyasmit, ami elég zavarba ejtő lenne, ha kiszivárogna.
– Tripla Hatos dolgokra, meg ilyesmire gondolsz? – kérdezte
Annabelle.
– Pontosan.
– Csak nem... csak nem gondoljátok, hogy a kormány megpróbálná
elhallgattatni? – kérdezte a nő elhaló hangon.
Caleb hitetlenkedett. – Ez azért mégsem a Szovjetunió, Annabelle.
Mi nem gyilkoltatjuk meg orvul a saját embereinket.
Annabelle Alexre pillantott, aki gyorsan félrenézett. – Rendben –
mondta a nő. – Stone különböző módokon és helyzetekben
mindannyiunkon segített. Ebből az a kérdés következik, hogy miért
vitatkozunk itt egyáltalán arról, hogy segítsünk-e neki?
– Nem az a kérdés – mondta Alex –, hanem az, hogy ha
megpróbálunk segíteni neki, nem nehezítjük-e még jobban a dolgát?
 – Az meg hogyan lenne lehetséges? – kérdezte Annabelle. – Most
nagyjából mindenki ellene van. Szüksége van ránk. Csak mi maradtunk
neki.
– Ebben a dologban elég világossá tette az álláspontját – vélte Alex.
– Nem kér a segítségünkből.
– Csak mert nem akar minket veszélybe sodorni – vágott vissza a nő.
– Ami engem illet, az nem elégséges indok.
Felállt a helyéről. – Úgyhogy megyek és segítek neki, akár akarja azt
a segítséget, akár nem.

38. FEJEZET

JAMES MCELROY leült Stone mellé a padra, miközben a brit

biztonságiak a háttérben lézengtek. Sétapálcáját a pad fémkarjához
támasztotta.
– Chapman tájékoztatott a részletekről – mondta McElroy.
– Gondoltam.
– Azt mondja, hogy maga megmentette az életét.
Stone nem felelt.
– Mégis, valahogy nem a legjobb nap ez egyikünk számára sem.
– Így is fogalmazhatunk.
– Na és önmagát okolja?
– Mi mást tehetnék? – nézett rá Stone.
McElroy elgondolkodott ezen. – Talán csalódtam volna, ha valahogy
másképpen válaszol. Az évek során ahhoz szoktam, hogy rám
mutogatnak, bűnbakot csinálnak belőlem, és elfogadtam, hogy így
működik a világ. De tudom, hogy a maga számára nem így működik,
nem is működött így soha. És az én számomra sem.
– Szóval elveszik tőlem az ügyet?
– Azt akarja?
– Nem szeretem a befejezetlen ügyeket.
– Bárcsak adhatnék határozott választ, de sajnos nem tudok.
– Megrendült bennem az elnök bizalma? Megtörtént már korábban
is.
 – Az elnök politikus. Nekik sosem könnyű. Ezért is nem szálltam
soha ringbe. Egy kém élete valahogy könnyebb ebben a vonatkozásban.
– Vagyis amíg nem kapok ilyen vagy olyan értesítést, folytassam a
nyomozást?
– Erre a válasz igen.
– Pillanatnyilag csak erre van szükségem.
– Úgy hallottam, Riley Weaver felkereste magát.
– Úgy van.
– Meg van rémülve. Valami nagy dologtól tart. Azt hiszi, hogy köze
van hozzá annak, ami itt történt? Hogy ez csak az első lépés volt?
– Igen, azt hiszem, ettől tart.
– Na és maga?
– Mivel a parkban végrehajtott támadásnak semmi értelme, így
valószínű, hogy valami másnak a részét képezi.
– Valami komolyabbnak, mint bombával felrobbantani és
gépfegyvertűzzel megszórni a parkot az elnök szerény kvártélyának a
tőszomszédságában? Te jó ég, akkor pácban vagyunk.
Bár a hanghordozása gunyoros volt, a McElroy szemében ülő
aggodalom jelezte, hogy neki is rossz előérzete van. – Van valami
elképzelésünk, mi lehet ez a komoly veszély?
Stone feléje fordult. – Fuat Turkekul.
– Mi van vele?
– Nem hiszek a véletlenekben.
– Arra gondol, hogy éppen akkor járt a parkban, amikor a támadás
történt?
– Arra gondolok, hogy valaki az ön táplálékláncában tud erről
valamit.
– Akkor miért nem ölik meg őt is?
– Az egyszerűvé tenné a választ. Így nem egyszerű. – A
biztonságiakra nézett. – Nincs kedve egy kis sétához?
– Ha segít egy kicsit, akkor igen. Attól tartok, a térdem már nem a
régi, és amikor a régi volt, akkor se volt valami remek.
A két régi szövetséges végighaladt a téglával kirakott sétányon.
Stone erős kézzel támogatta McElroyt a könyöke alatt, míg a másik a
sétapálcájával segített magán.
– Elképzelések? – kérdezte McElroy.
 – Hamarabb értesülnek mindenről, mint mi. Ami még ennél is
fontosabb, tisztában vannak vele, hogy mit tervezünk, abban a
pillanatban, amikor elhatározzuk.
– Vagyis áruló van köztünk, ugye?
Stone bólintott. – Van valami ötlete, ki lehet az?
– Töviről hegyire átgondoltam a dolgot, és sehogy sem találtam
alkalmas jelöltet. Piszokul dühítő.
– Tehát ön is gondolt valami hasonlóra.
– Én mindig gyanakszom valami hasonlóra, és többnyire igaznak
bizonyul. Abban egyetértek, hogy a másik oldal mindig egy lépéssel
előttünk jár. De fogalmam sincs, hogyan csinálják.
– Állíthatnánk csapdát. Csatornázzunk egy információt csak egy
forráson át, és figyeljük, hogy vajon a rossz kezekben köt-e ki.
– Nem tudom, hogy az illető, bárki légyen is az, lépre megy-e
ilyesminek.
– Nem ér meg egy próbát?
– De így figyelmeztetjük őket, hogy gyanakszunk rájuk.
– Ha olyan jók, mint ahogy én feltételezem róluk, akkor már tudják
is, hogy gyanakszunk.
– Attól tartok, le kell ülnöm, Oliver.
Stone odasegítette a barátját egy másik padhoz, majd leült mellé. –
Ami a parkban történt, rákényszerítette Turkekult, hogy változtasson a
tervein, valami módon? Vagy teljesen átdolgozták a küldetés tervét?
McElroy nem válaszolt azonnal. – Természetesen az egész tervet át
kellett volna dolgozni, ha Turkekul meghal – mutatott rá. – Oly
mértékben átdolgozni, hogy talán ejteni is kellett volna az egészet. Azt
is gondolhatnánk, hogy az volt az egész akció célja.
– De minthogy az illető nem halt meg, valami más indítékot kell
keresnünk.
– Semmi nem jut az eszembe.
– Most még nem, de tovább kell próbálkoznunk.
– Magának nem lesz könnyű. Az FBI keresi a módját, hogyan tegye
tönkre. Az igazgató már az elnökkel is találkozott. Nekem is volt
szerencsém a maga főnökéhez, és a legnagyobb erőfeszítéssel tudtam
csak eltéríteni attól, hogy a nyomásnak engedve elvegye magától az
ügyet.
– Amíg hagyják, folytatom.
 – Ez nagyjából összefoglalja a mi szakmai életünket, Oliver.
– Csakugyan.
– Sok szerencsét.
– Arra szükségem is lesz.
– Erre is szüksége lesz.
McElroy előhúzott a zsebéből egy memóriakulcsot, és átadta Stone-
nak.
– Mi ez?
– Az FBI előzetes jelentése a faiskolában végrehajtott támadásról. –
Miközben Stone bizonytalanul nézegette az USB kulcsot, McElroy
hozzátette: – Jut eszembe, ma korábban küldettem magának egy
számítógépet a lakcímére. – Rövid szünetet tartott. – Ugye tudja,
hogyan kell számítógéppel dolgozni?
– Elboldogulok. És köszönöm.
– Viszlát.
McElroy köszvényes lábaira állt, és lassan elbandukolt.

39. FEJEZET

STONE FELÜLT, megdörzsölte a szemét és ásított. Kitöltötte az utolsó

csésze kávét, majd körbenézett kicsiny birodalmán, mielőtt a szeme
megállapodott a csillogó új laptopon. Épp annyira nem illett a kopottas
környezetbe, mintha egy Picasso függött volna a falon.
De a McElroytól kapott memóriakulcs tartalma sokkal érdekesebb
volt, mint maga a számítógép. Az FBI, egyik emberének halálától
sarkallva, rendkívül alapos nyomozást végzett a faiskolában és a
lakókocsiparkban. Amit találtak, az nem volt teljesen váratlan, és
megerősítette a gyanút.
Stone felidézte magában a főbb pontokat.
Az egyik éles szemű ügynöknek feltűnt, hogy a Kravitz
lakókocsijának alapul szolgáló betontömbök közül az egyik világosabb,
mint a többi. Ezt elmozdítva egy föld alatti helyiségbe jutottak, ahol
bombagyártáshoz szükséges eszközöket találtak, valamint két
kosárlabdát, mindkettőt félbevágva.
 Kravitz előéletét megvizsgálva arra jutottak, hogy a férfi valóban
főiskolát végzett, ahogyan a főnöke, Lloyd Wilder is mondta. De
Wilder azt már nem mondta, valószínűleg mivel nem tudta, hogy a
fickót korábban kétszer is letartóztatták kormányellenes tüntetéseken
olyan ügyekben, amelyek a háborúellenes tiltakozástól az
őssejtkísérletekig terjedtek. A mobilján olyanok számait is megtalálták,
akiket a kormányzat megfigyelt.
A szomszédjai elmondták, hogy az utóbbi hetekben Kravitz
gyanúsan viselkedett, de ezt Stone elvetette, mert a tanúkat gyakran
utólagosan befolyásolták a történtek. Nem is volt semmi konkrétum
ezektől a tanúktól arra vonatkozólag, hogy miért gyanították, hogy
egyszer majd a rendőrség vagy az FBI kopogtat Kravitz ajtaján.
A faiskolában a dolgozók elmondták, hogy Kravitz könnyen
hozzáférhetett a juharfához, mielőtt teherautóra rakták és elvitték
Washingtonba. Sőt akár munkaidő után is hozzáférhetett, mert kulcsa
volt ahhoz a raktárhoz, amelyben a fát előkészítették szállításra. Egy
bombát, még akkorát is, mint a kosárlabda, nem lehetett nehéz elrejteni
a gyökérlabdában egy olyan tapasztalt szakembernek, mint Kravitz,
szólt a jelentés. A megbolygatott részt könnyen vissza lehetett rendezni,
és erre jött még a vászonborítás.
Kravitzot puskalövedék ölte meg, amely áthaladt a szívén, azonnali
halált okozva. Stone csodálta a lövész szakértelmét, hiszen úgy kellett
céloznia, hogy közben Stone és Chapman is lőtt rá. A faiskola
titkárnőjével egy.45-ös pisztoly lövedéke végzett. Lloyd Wilder életét
sörétes puska oltotta ki, Tom Gross pedig két.45-öst kapott a mellébe.
Egyszer sütötte el a saját fegyverét, és a falat találta el.
Két különböző fegyver legalább két különböző támadót feltételezett.
A sörétes kissé problematikus volt. Tévedhetetlenül halálos kis
távolságról, de igencsak zajos. Pisztolyra lehet ugyan hangtompítót
szerelni, de sörétes puskára nem. Mégis, a jelentés szerint senki sem
hallott semmit. Mikor ott járt Grossszal és Chapmannel, Stone látta,
hogy a faiskola messze fekszik az úttól, így elhaladó autókban aligha
hallhatták a lövéseket. A munkások pedig messze voltak, kint a
földeken. Az irodaépület alacsony és hosszú volt, a földeken dolgozók
elől elzárva a bekötőútra nyíló kilátást. Ráadásul a faiskola amúgy is
zajos hely, ahol mindenféle gépekkel dolgoznak az idő nagy részében.
Senki sem hallott tehát semmit, mindenkit kikérdeztek, és mindenki így
vallott. Az irodában három ember volt, és mind a három meghalt.
Stone hátradőlt és megitta a kávéját, miközben odakint lassan
világosodni kezdett az ég.
Kravitz tehát szerepet játszott a bombamerényletben, és megölték,
amint a rendőrök megjelentek. Gyors, szakszerű, logikus. Minden
bizonyíték együtt, szépen becsomagolva, aláírva, szalaggal átkötve,
tessék csak megnézni. De akkor miért támadtak a faiskolában? Lloyd
Wilder is részese volt az összeesküvésnek? Erre vonatkozólag nem
találtak bizonyíték. Stone pedig emlékezett, milyen arcot vágott a férfi,
amikor közölték vele, miért jöttek. Stone látott már épp elég hazugot.
Úgy vélte, Wilder nem hazudott. A titkárnő? Hozzá semmilyen szál
nem vezetett. Semmi sem utalt bűncselekményre.
Stone lépteket hallott odakintről. Gyorsan lecsapta a laptop fedelét,
és sötétség borult a faházikó belsejére. Akárcsak Riley Weaver
látogatásakor, előhúzta a pisztolyt és lekuporodott az íróasztal mögé,
éppen csak kikukucskálva az asztal lapja fölött. Kissé elege volt a
bejelentés nélküli éjszakai látogatókból.
Az ajtónál kirajzolódó sziluett nőé volt. Ez látszott a haj, az arc és a
felsőtest körvonalaiból.
Chapman ügynök? Ahhoz túl magas. A haja is túl hosszú.
– Oliver?
Levette az ujját a ravaszról, és felállt.
Pár pillanattal később Annabelle Conroyt látta, amint besétál a
faházába, lehuppan a kandalló melletti székbe és dühösen néz fel rá.
– Annabelle, mit csinálsz te itt?
– Beszélgetnünk kell.
– Miről?
– Mindenről. De talán kezdjük azzal, hogy bajban vagy, és
szükséged van a segítségünkre.
– Boldogulok egyedül is. És nem akarom, hogy ti... – kezdte
óvatosan.
– Mit? – csattant fel a nő. – Nem akarod, hogy mi legyen velünk?
Hogy törődjünk azzal, mi lesz veled? Csak azt akarod, hogy együtt
eljöjjünk a temetésedre, és azon rágódjunk, hogy mi lett volna, ha
másként alakulnak a dolgok? Tényleg azt gondoltad, hogy így lesz?
 A férfi leült mellé, és az övébe tűzte a stukkerét. – Nem, azt hiszem,
nem gondoltam.
– Jó, mert azért jöttem, hogy elmondjam, segíteni fogunk, akár
akarod, akár nem.
– Hogyan? Hogyan tudtok beavatkozni egy FBI– nyomozásba?
– Nem nevezném beavatkozásnak. De különben is: mióta tartasz te
attól, hogy belekeveredsz egy hivatalos nyomozásba? Abból, amit
tudok rólad, ilyesmivel telt a pályafutásod.
– Ezúttal kissé bonyolultabb a helyzet.
– Miért, mert most a kormánynak dolgozol? Nem hiszem, hogy ez
tényleg számít. Mivel pedig a kormány most éppen nem túl elégedett
veled, azt hiszem, rád férne egy kis nem hivatalos segítség.
– De még mindig nem tudom, mit tehetne bármelyikőtök is.
– Ez korábban soha nem tartott vissza minket. – A férfihoz fordult,
és megenyhült a hangja. – Csak azt mondom, hogy segíteni akarunk.
Ahogy te is segítettél nekem és mindenki másnak a jó öreg Teve
Klubban.
– De hát már viszonoztál nekem mindent. Nélküled meghaltam volna
Divine-ban.
– Ez nem olyasmi, amit fillérre elszámolunk, oda– vissza, Oliver. A
barátod vagyok. Bármikor kiállok melletted.
Stone eleresztett egy sóhajt. – Hol vannak a többiek?
– Kint az autóban.
– Gondoltam. Megtennéd, hogy behívod őket? Addig odateszek még
egy adag kávét.
– Ne fáradj. Hoztunk reggelit is.
Felállt, miközben a férfi enyhe elképedéssel bámult rá.
– Éljen a Teve Klub! – mondta Annabelle.

40. FEJEZET

JÓ HÁROM ÓRA HOSSZÁBA TELT, de végül Stone mindent elmondott

nekik az ügyről. Finn, Reuben és Caleb a Stone íróasztala köré állított
székeken ült, Annabelle pedig az asztallapra telepedett. Alex Ford
hiányzott, mert szolgálatban volt.
 – A bombamerénylők közül tehát legalább egy megvan – mondta
Caleb.
– Úgy tűnik, igen – felelte Stone.
– Csak épp rajtad nem látszik, hogy biztosra vennéd – vélte Finn.
Sötét széldzsekit, farmert, poros bakancsot viselt, na és persze a
Glockját.
– Ott van minden bizonyíték – mondta Stone. – Sőt egy kicsit talán
túl sok is.
– Az FBI is így látja? – kérdezte Reuben.
– Nem tudom, tekintve, hogy pillanatnyilag nem vagyok a
kegyeikben.
– De ha nem ez a kertész ürge, akkor ki? – kérdezte Annabelle. – Ha
csőbe húzták, ahogy gondolod, akkor ez nem semmi kis csőbe húzás.
– Az biztos – értett egyet Stone, és éppen mondani akart valamit,
amikor kopogtak az ajtón.
Chapman volt az. Belépett, és megpillantotta a többieket.
– Végre észhez tértem, és megkértem a barátaimat, hogy segítsenek
– mondta nyíltan Stone.
– Segítsenek? Mégis hogyan? – kérdezte szkeptikusan Chapman,
miután körbenézett a társaságon.
– Hát a nyomozásban.
– Na és kit képviselnek?
– Én a Kongresszusi Könyvtárban dolgozom – jelentkezett Caleb.
Chapman tátott szájjal bámult rá. – Egy nagy büdös francot dolgozik
maga ott.
– Bocsánat... hogy mondta? – kérdezte megütközve Caleb.
A nő Stone-hoz fordult. – Mi a fészkes fene folyik itt?
– Tegnap este beszéltem McElroyjal. Ideadta nekem az FBI
nyomozati anyagát a pennsylvaniai esetről. Átnéztük. A barátaimmal.
– A barátaiddal? Akik segítenek nekünk? – kérdezte Chapman
lassan, mint aki nem hiszi el a saját szavait. – Egy istenverte
könyvtáros!
Caleb méltóságteljesen megszólalt. – Valójában a ritka könyvek
szakértője vagyok. Az én szakterületemen ez olyan, mintha James Bond
volnék.
 Chapman irigylésre méltó gyorsasággal kapta elő a pisztolyát, és
Caleb homlokához szorította. – Hát az én szakterületemen, kisember, az
fabatkát sem ér.
Eltette a stukkert, miközben Caleb olyan képet vágott, mint aki
nyomban infarktust kap.
– Van választásom? – kérdezte Chapman.
– Miben? – kérdezte Stone.
– Hát hogy együtt dolgozom-e velük.
– Ha tovább akarsz dolgozni velem, akkor együtt kell dolgoznod
velük is.
– Ti errefelé sok mindent eléggé furcsán csináltok.
– Úgy van – helyeselt Stone. – Akarod, hogy elmondjam neked, mit
talált az FBI; vagy McElroy már megtisztelt vele személyesen?
Húsz perccel később Chapman mindent tudott az FBI anyagáról,
meg arról, hogy Stone-t nem győzték meg a bizonyítékok.
– De ha nem Kravitz volt, akkor ki? – kérdezte.
– Éppen arra kell rájönnünk. De az is lehet, hogy én tévedek, és az
FBI-nak van igaza.
– Hogyan fogunk hozzá? Az FBI tudtával és együttműködésével?
– Azt mondanám, hogy sem a tudtukkal, sem az
együttműködésükkel – válaszolt Stone.
Chapman kicibálta Calebet a székéből, és lehuppant a helyére. – Hát
jó. Van itt valahol egy kis whiskey?
– Miért?
– Mert ha már megszegem a törvényt és a szolgálati eskümet,
szeretném egy kicsit lazább elmeállapotban tenni, ha lehet.
– Ne érezd kötelességednek, Chapman ügynök – mondta Stone. – Ez
az én tervem és az én felelősségem. A főnököd bizonyára megérti, ha
beszélek vele, és akkor szép nyugodtan kiléphetsz az ügyből.
– Aztán pedig mi lesz? Szépen visszafuvarozzák a hátsómat a jó öreg
Egyesült Királyságba?
– Valami olyasmi.
– Nem hiszem. A befejezetlen ügyek a legrosszabbat hozzák ki
belőlem.
– Azt meg tudom érteni – mosolyodott el Stone.
A nő előredőlt. – Akkor hogyan folytatjuk?
 – Van tervünk, folyamatosan fejlesztjük, de ez olyan terv, hogy
senkinek nem eshet miatta bántódása – mondta eltökélten Stone.
– Nem hiszem, hogy ezt te vagy bárki más garantálhatná – szólalt
meg Annabelle.
– Akkor legalábbis olyan terv, amely mindannyiótok számára a
maximális védelmet biztosítja.
– Nem hangzik valami ígéretesen – mondta Reuben.
Chapman érdeklődve nézett rá. – Szóval maga kész meghalni az
ügyért?
Reuben dacosan nézett vissza rá. – Kész vagyok meghalni a
barátaimért.
– Tetszik a gondolkodásmódja, Reuben – kacsintott rá Chapman.
– Még sok mindent tetszhet bennem, MI6.
Caleb egyre elégedetlenebbül hallgatta a beszélgetést. Stone-hoz
fordult. – Akkor hát van most valami, amit megtehetünk?
– Igen – felelte Stone. – Igazából mindannyiótok számára találtam
valamit, amiben kihasználhatjátok az erősségeiteket.
Caleb Chapmanre nézett. – Általában én kapom a veszélyes részét.
– Tényleg? – kérdezte a nő, és jót mulatott magában.
– Gondolom, ez jut nekem az életből. Egyszer el kellene jönnie
velem valahová autóval. Abból mindent megtudhatna. Igazi fenegyerek
vagyok. Csak kérdezze meg Annabelle-t.
– Nagyon is igaz – mondta Annabelle. – Ha totál be akar csavarodni,
töltsön pár napot a mi fürge barátunkkal alsóbbrendű utakon valami holt
költő nyomában, akiről a világon senki nem hallott, csak ő.
– Vonzó lehetőség – ismerte el Chapman. – Mint amikor valaki
sportból lerágja az egyik karját.
– Caleb – szólalt meg Stone –, azt szeretném, ha kutatnál egy kicsit a
könyvtárban, és kilistáznád nekünk az összes rendezvényt, amit a
Lafayette Parkban tartanak a következő hónapban.
Chapman ajkai begörbültek, mikor meglátta, hogy Caleb
elvörösödik. – Hát erre a bevetésre biztos vinnék magammal vagy két
géppuskát, haver.
Stone a többieknek is kiosztotta a feladatokat. Mielőtt elmentek,
Annabelle megölelte.
– Jó újra ott lenni, ahova tartozunk.
Chapman távozott utoljára.
 – Találkozzunk a parkban három óra múlva – szólt utána Stone.
– Tényleg bízol ezekben az emberekben?
– Az életemet is rájuk bíznám.
– De hát kik ezek? Úgy értem, hogy valójában.
– Ők a Teve Klub.
– A Teve Klub? Mi a fene az?
– A legfontosabb dolog az életemben – felelte Stone. – Épp csak
elfeledkeztem erről egy kis időre.

41. FEJEZET

– ÚGY TŰNIK, zavarja valami, Garchik ügynök.

Chapman és Stone odamentek a Terrorelhárítás ügynökéhez, aki a
földet bámulta a Lafayette Parkban.
A meglepett ügynök feléjük fordult. – Sajnálom, ami Tom Gross-
szal történt – mondta, amint csatlakozott hozzájuk. – Igazán jó srácnak
tűnt.
Stone bólintott, Chapman pedig csak állt mellettük bosszús
arckifejezéssel. A haja fésületlen volt, és úgy látszott, ruhástul aludt.
Így is volt, kétórányi alvás jutott neki, miközben Stone
megborotválkozott, lezuhanyozott, és kivasalta a nadrágját és ingét.
– Igen, és azt feltételezte, hogy a sajátjai kémkednek utána. Magának
nincs ilyen érzése?
Garchik idegesen körülnézett. – Honnan veszi ezt?
– Először a nagyon valószínűtlenre gondolok, azt felturbózom a
gyakorlatilag lehetetlen szintjére, és gyakran ilyenkor érkezem meg az
igazsághoz, különösen ebben a városban. – Nézte a másik férfit.
Garchik szeme véreres volt, a ruhája ugyanolyan gyűrött, mint
Chapmané. – De nem csak ez foglalkoztatja, ugye?
– Nem beszélhetnénk valahol másutt? Ettől a helytől már kiver a
veríték.
Hármasban sétáltak pár saroknyit egy kávézóig. Stone és Chapman
egy-egy nagy csésze kávét rendelt. Garchik a kis, műanyag
keverőpálcákat hajlítgatta, és rá se hederített a narancslére, amit vett.
 Stone lenyelt egy korty kávét, majd megkérdezte: – Biztonságosnak
tartja, hogy itt beszélgessünk?
– Hogy mi? Ja, igen.
– Bennünk megbízhat, Garchik ügynök – mondta Chapman.
Az ügynök keserűen felnevetett. – Az jó. Már kezdtem azt hinni,
hogy végleg kifogytam azokból, akikben bízhatok.
– Mi okozta ezt az érzését? – érdeklődött Stone.
– Apróságok. Jelentések, amik nem érkeznek vissza. Bizonyítékok,
amik nem ott vannak, ahol lenniük kell. Kattanások a telefonomban,
amikor felveszem. Furcsa vackok a számítógépemen, amikor dolgozok.
– Ennyi az egész? – kérdezte Stone.
– Nem elég? – csattant fel Garchik.
– Nekem elég. Csak kíváncsi vagyok, van-e még valami.
Garchik belekortyolt a narancslébe, letette az üveget, és vett egy
mély lélegzetet. – A bomba – mondta.
– Mi van vele?
– Olyan alkotóelemeket találtunk, amelyeket nem szoktunk találni
bombarobbanás után.
– Mire gondol?
– Arra, hogy különös összetevőkre bukkantunk.
– Úgy érti, kimutathatatlanokra? – kérdezte Chapman gyorsan.
– Nem. Az lehetetlen volna. A bombák meghatározott alkatrészekből
állnak. Például gyutacs meg ilyesmi. Ennek a bombának is megvolt
mindene, legalábbis találtunk megfelelő darabokat.
– Akkor hát mi van még?
– Találtunk más anyagokat is.
– Milyen anyagokat? – kérdezte növekvő türelmetlenséggel
Chapman.
– Olyan anyagot, amelyről még senki sem tudta kideríteni, hogy mi a
fészkes fene, ezért használom rá az anyag szót.
– Úgy érti, a robbanási törmelék olyan anyagot tartalmaz, amelyet
nem tudnak azonosítani? – kérdezte Stone.
– Ja, nagyjából erről van szó.
– Mi a Terrorelhárítás hivatalos álláspontja az ügyben?
– Hivatalos álláspont? – Garchik csuklott. – A hivatalos álláspontjuk
az, hogy hivatalosan totál le vannak döbbenve és halálra vannak
rémülve. Még a NASA-t is bevontuk, hátha ők ki tudják deríteni, mi ez
a vegyület.
– A NASA-t! De hát mit jelent ez az egész? – kérdezte Chapman.
– Nem tudom. Egyikünk se tudja. Ezért csak nagyon kevesen
tudhatnak erről. Valószínűleg nem is beszélhetnék maguknak róla.
Helyesbítek: biztosan tudom, hogy nem beszélhetnék maguknak róla.
Stone gondolkozott, és a kávésbögréjét forgatta az ujj ai között. –
Gross ügynök tudott erről?
Garchik gyanakodva nézett rá. – Igen, ő tudott róla. Én magam
mondtam el neki. Hiszen ő volt a vezető nyomozó, joga volt tudni róla.
– Hogyan reagált a dologra?
– Azt mondta, hogy folyamatosan tájékoztassam. Azt hiszem, éppen
valami más foglalkoztatta.
– Elmondta valakinek, hogy tájékoztatta Grosst?
Garchik értette, hová akar Stone kilyukadni. – Gondolja, hogy azért
gyilkolták meg, mert én elmondtam neki?
– Lehetséges.
– De ki tudhatta?
– Nehéz erre válaszolni, mert nem tudjuk, kinek beszélt róla. Maga
mondta valakinek, hogy tájékoztatta Grosst?
– Talán pár embernek a TE-nél. Nekem is vannak főnökeim, akiknek
jelentenem kell – tette hozzá védekezően.
– Persze. Volt kinn John Kravitz lakókocsijánál?
– Igen. Megnéztük a bombaalkatrészeket, amiket ott találtak.
– Egyezett a parkban talált törmelékkel?
– Igen. Bár elég furcsa hely volt robbanószer tárolására.
– A lakókocsi alatt, úgy érti?
– Úgy.
– A nedvesség miatt – mondta Chapman. – Nem használ a
robbanóanyagoknak.
– Pontosan – mondta Garchik. – Arról nem is beszélve, hogy nehéz
volt hozzáférni. – Megmozdult a székén. – Nézzék, nem vagyok éppen
lekvárból. Beszivárogtam milíciákba és bandákba, és élve visszajöttem.
De ahhoz nem vagyok hozzászokva, hogy a saját táboromat is
figyelnem kelljen. Ettől kikészülök.
– Én is kikészülnék – mondta Stone.
– Maga mit gondol, mi folyik itt?
 – Áruló van köztünk – felelte Stone. – Tudnak róla, és most
megpróbálják valahogy kifüstölni.
– Vagyis gyakorlatilag mindannyiunkat figyelnek.
– Úgy van. Probléma csak akkor van, ha azok között van az áruló,
akik megfigyelnek.
– Isten legyen irgalmas hozzánk, ha ez a helyzet – mondta Garchik. –
Én most mit csináljak?
– Húzza be a fejét, korlátozza a beszélgetéseit telefonon és a
kollégáival, és játssza a hülyét, ha valamelyik másik ügynökség besétál
a képbe.
– Sokan vagyunk a TE-nél, és nem én vagyok az egyetlen, aki tud az
újfajta anyagról.
Stone felállt. – Az adott helyzetben ez nem feltétlenül előnyös.
Magára hagyták a kávézóban a gondterhelt Garchikot, és elindultak
vissza.
– Szóval mi ez a maga híres Teve Klubja? Munkához láttak már? –
kérdezte Chapman.
Stone az órájára pillantott. – Épp most kezdik.

HARRY FINN úgy bandukolt, mint akinek semmi gondja széles e

világon. Csuklyás dzsekiben, farmerben, pulóverben, edzőcipőben úgy
nézett ki, mint egy diák. Pontosan úgy is akart kinézni, tekintve, hogy a
Georgetowni Egyetem területén tartózkodott. Az egyetem olyan
kőépületekből állt, mintha egyenesen Oxfordból vagy Cambridge-ből
telepítettek volna őket ide, körülöttük szép zöld parkok, az egész tele
dolguk után siető vagy épp óráik között a szállásukon meghúzódó
diákokkal. Finn magabiztosan mozgott közöttük. Kortyintott a
Starbucksból hozott kávéspoharából, és átigazította hátizsákja
súlypontját a bal vállára.
Öt perccel azelőtt bukkant Fuat Turkekul nyomára. Ez jó előkészítő
munka eredményeként sikerült neki.
A munka során kicsit behatolt az egyetem számító– gépes
adatbázisába, diszkréten feltett pár kérdést, és alaposan felderítette a
kampusz területét.
A török születésű tudós előtte haladt, könyvekkel a hóna alatt, élénk
beszélgetésbe merülve egy másik tanárral, és diákok laza csoportja
alkotta a hátvédet. Bementek egy épületbe a kampusz nyugati szélén.
Finn követte őket.
Stone utasításai egyértelműek voltak. Figyelje ezt az embert. De nem
kizárólag Turkekul biztonsága miatt. Világos volt, hogy Stone még
nincs száz százalékig meggyőződve az illető becsületességéről.
– Ezen a ponton még bármi megtörténhet, Harry – mondta Stone. –
Ha valaki le akar csapni rá, állítsd meg. Ha meg ő csinál olyasvalamit,
amiből arra lehet következtetni, hogy a másik oldalnak dolgozik,
dokumentáld, és szólj nekem azonnal.
Turkekul az épület második emeletén tartott órát harminckét
diáknak. Finn besurrant harmincharmadiknak, felállította a diktafonját,
mint sok más hallgató, elővette a füzetét, a laptopját, és hátradőlt. Ha
Turkekul észrevette is, nem adta jelét. Nem úgy, mint jó pár diák a
teremben. Finn figyelte Turkekul minden szavát, és azt is, ahogyan
beszélt, mert az gyakran többet árult el, mint maguk a szavak.
Szintén eltérően a többi diáktól, Finn biztonsági szempontból is
felmérte a tantermet, és nem volt teljesen elégedett azzal, amit látott.
Egyetlen ki- és bejárat. Kevés fedezék. Turkekul könnyű célpont volt
itt.
Finn a mellkasához érintette a kezét, és érezte, hogy a Glock ott lapul
a tokjában. Ha lett volna itt orgyilkos, Turkekul már nem élne. Finn
azon gondolkodott, hogy ha valakinek Oszama bin Laden elfogása a
feladata, hogyan hagyhatják, hogy ilyen lazán éljen. Ennek semmi
értelme. Márpedig aminek semmi értelme, az zavarta Harry Finnt.
Nagymértékben zavarta.

CALEB a Ritka Könyvek Olvasótermében üldögélt az íróasztalánál,

és figyelte a kollégáit, akik különböző feladataikat végezték. Sokuknak
odabiccentett, és mosolygott.
– Jó reggelt, Avery – mondta egy testes fickónak.
– Caleb, gratulálok, hogy megszerezted azt a Fitzgeraldot.
– Kösz – mondta Caleb ragyogva. Arra igazán büszke volt.
Amikor elcsendesedett a helyiség, feltette a szemüvegét, és elkezdte
a számítógépén a kormányzati adatbázisok kutatását, minden
gombnyomásnál reménykedve, hogy nem fut bele leküzdhetetlen
interferenciába. Barátja, Milton Farb másodpercek alatt elérte volna a
kívánt adatbázisokat, de Miltonból csak egy volt. Az évek során Caleb
is egyre jobban bánt az ilyen gépekkel, és a Stone által kiadott feladatot
nyugodtan és eltökélten kívánta végrehajtani. Mint kormányzati
tisztviselőnek, megvoltak a szükséges felhatalmazásai és jelszavai, bár a
Lafayette Parkba tervezett rendezvények nem képeztek titkos adatokat.
Legalábbis remélte.
Fél óra elteltével megkönnyebbülten felsóhajtott. Megnyomta a
nyomtatás parancsot, és a sűrűn gépelt, kétoldalas dokumentum a
nyomtató fogadótálcájára siklott. Felvette, hogy megnézze. Sok
rendezvény szerepelt a listán. Némelyiken Washington nagykutyái
közül is sokan megjelennek. Ha a barátja azt remélte, hogy ennek
alapján szűkítheti a keresést, nem lesz könnyű dolga, ezt Caleb
nyomban látta.
Becsúsztatta a lapokat az aktatáskájába, és folytatta a munkáját.

42. FEJEZET

ANNABELLE ÉS REUBEN délután három órakor érkezett

Pennsylvaniába. Először a Keystone Faiskolába hajtottak. Az FBI még
mindig zárlat alatt tartotta a helyszínt. Mindenfelé korlátok és fekete
terepjárók álltak. Pennsylvaniai országúti járőrök is segítették az FBI
munkáját.
Annabelle, aki a kocsit vezette, tárgyilagosan megjegyezte: – Nincs
itt semmi meglepő. Ezt a helyet jó időre kivonják a forgalomból.
Álljunk tovább.
– El akarsz menni a lakókocsiparkba is? – kérdezte Reuben.
– Lehet, de azt hiszem, ugyanúgy lezárták a bűntény színhelyét, mint
itt.
Úgy is volt. Szövetségiek és zsaruk mindenfelé. A lakókocsiparkba
vezető bekötőutat szintén teljesen lezárták.
– Beszélhámoskodjuk magunkat valahogy? – kérdezte Reuben. –
Mondhatjuk, hogy ott lakunk.
– Valami azt súgja, hogy ez túl kockázatos azért, amit cserében
nyerhetünk. De van egy másik ötletem.
– Az jó, mert Oliver információt akar, és nem tudom, hogyan
szerezhetnénk meg.
 – Mindig megvan a módja, Reuben. Csak meg kell találnunk.
Délután fél ötre Annabelle megtalálta. A faiskola közelében parkolva
látták, hogy kihajt a telepről egy kisteherautó négy hispán munkással.
– Vége a munkaidőnek – mondta Reuben.
– Nem. Nem hiszem, hogy sokat dolgoztak ma odabent. A
szövetségiek kihallgatták, most pedig elengedték őket. Ha elmennének
a környékről, azt alighanem megbánnák. Menjünk, nézzük meg, hogy
megfigyelés alatt tartják-e őket.
A kisteherautó kiért az országúira, és gyorsított. Vártak fél percet, de
nem jött utána másik jármű.
Annabelle sebességbe tette a kocsit. – Rendben, úgy látszik, a
szövetségiek megbíznak bennük. De mi nem.
– Mit gondolsz, merre tartanak? – kérdezte Reuben.
– Van arra egy kocsma. Reméljük, betérnek oda a kihallgatás vége
feletti örömükben.
Csakugyan a kocsmába mentek. Annabelle és Reuben pedig
megvárták, amíg mindenki kiszállt és bement, csak akkor követték őket.
– Tudsz spanyolul? – kérdezte Reuben.
– Hosszú ideig laktam Los Angelesben, úgyhogy elég folyékonyan
megtanultam. És te?
– Többet tudok vietnamiul, mint spanyolul.
– Akkor rendeld meg a sörödet angolul, és hagyd rám a beszédet.
– De mi lesz az én szerepem?
– Ha valami olyan ürge, aki minket nem érdekel, túlságosan rám
szállna, távolítsd el.
– Nagyszerű, köszi. Így jól kihasználhatom majd nagyra tartott
képességeimet.
Odabent a négy hispán már egy asztal körül ült, sörrel a kézben.
Halk hangon beszélgettek, és gyanakvó pillantásokat vetettek az ivó
gyér számú vendégére.
Annabelle és Reuben egy közeli asztalhoz ültek le, majd Annabelle
érmét dobott a zenegépbe. Az asztalához visszamenet elejtette a
slusszkulcsát. Az egyik munkás lehajolt érte, és felvette. Amikor
odanyújtotta neki, a nő spanyolul köszönte meg. Aztán előhúzott egy
térképet a zsebéből, és útbaigazítást kért egy közeli faiskola felé. A férfi
azt mondta neki, hogy ő és kollégái éppen azon a farmon dolgoznak.
 Annabelle elmosolyodott, és odahúzott egy széket. Intett Reubennek,
hogy maradjon, ahol van. Leült, és beszélni kezdett. – Egy tucat
ciprusra van szükségünk, és úgy hallottuk, hogy a maguk faiskolájában
akad pár remek példány. Egy tájkertészeti cégnél dolgozom Delaware-
ban – magyarázta. Mindezt szapora spanyol nyelven, amitől a
munkások feloldódtak.
Egyikük azt mondta Annabelle-nek, hogy csakugyan vannak ilyen
fáik, de most nem juthat hozzájuk.
– Miért nem? – kérdezte a nő.
A férfi elmagyarázta, mi történt.
– Ó, te jó ég! – kiáltott fel Annabelle. – Hiszen ez szörnyű. Olvastam
persze az újságban, de nem nevezték meg a faiskolát, így sose
gondoltam, hogy éppen a maguké. Remélem, elkapták a tettest.
A munkások a fejüket rázták.
– Na és Kravitz jó barátjuk volt? Éppen az ő nevét adták meg nekem,
mikor ide indultunk.
Nem, Kravitz nem volt a barátjuk, és mindannyian megdöbbentek,
mikor kiderült, hogy köze van a washingtoni bombamerénylethez.
– Hát ez szörnyű – mondta Annabelle.
Az egyik férfi kijelentette, hogy szerinte Kravitz ártatlan volt.
– De azt hallottam a hírekben, hogy bombaalkatrészeket találtak az
otthonában. Az azért elég komoly dolog.
Hogy a férfi is hallotta-e, nem derült ki, de állította, hogy Kravitz
ártatlan volt.
– Maguk ott voltak, amikor azokat az embereket meggyilkolták?
Bólintottak.
– Az rettenetes lehetett. Szerencsések, hogy megúszták.
Az mondták, kint voltak a mezőn. Nem láttak és nem hallottak
semmit.
– De a rendőrség biztos kihallgatta magukat? – kérdezte Annabelle.
A mogorva kifejezés a férfiak arcán megerősítette a feltevést.
– Hát, úgy látszik, bárki tette is, megússza. Elég szomorú – mondta
Annabelle, és hagyta a megjegyzést a levegőben lebegni, hogy lássa,
milyen reakciót vált ki vele. Az egyik munkás súgott valamit a társa
fülébe, aki Annabelle-re nézett, és megszólalt.
– A rendőrség nem kérdezett a kosárlabdagyűrűről – mondta.
 – Kosárlabdagyűrűről? – Annabelle közönyt színlelt, noha Stone
beszélt neki a leszerelt gyűrűről.
– Volt egy kosárlabdagyűrűnk az egyik melléképületen. Ott szoktunk
játszani ebédidőben. Néha John is játszott velünk. Ügyes volt.
– Na és mi történt a gyűrűvel?
Az első munkás a társára pillantott, aki az előbb a fülébe sugdosott.
– Mi a helyzet? – kérdezte Annabelle ártatlanul.
– Miguel látott valamit aznap este.
– Melyik este?
– Egy nappal azelőtt, hogy azokat az embereket megölték. Visszajött
a pulóveréért, amit itt felejtett.
– Mit látott?
– Látta, hogy valaki leszereli a gyűrűt.
– Leszereli a gyűrűt? Látta, hogy ki volt az?
– Azt nem. De nem John volt az. Kisebb termetű. Meg öregebb.
Aztán jött még egy ember. Egy másik idegen. Beszélgettek.
– Miguel hallotta, mit beszélnek?
Miguel a fejét rázta. – Valami furcsa nyelven beszéltek. Nem
értettem.
– Nem próbált meg beszélni velük?
– Nem. Féltem. Elbújtam egy másik épület mögött.
– Beszélt erről a rendőrségnek?
– Nem kérdezték.
– Értem – mondta Annabelle. – Hát, úgy látszik, valahol másutt kell
majd beszereznünk azokat a fákat. Köszönöm.
Visszatért a saját asztalukhoz, és elmondta a hallottakat Reubennek.
– Leszerelték a kosárlabdagyűrűt. Meg furcsa nyelven beszéltek.
– Hát nem spanyolul, annyi bizonyos.
Amikor kiléptek a kocsmából, egy férfi, aki addig a zenegép mellett
iszogatta a sörét, követte őket. Amikor kihajtottak a parkolóból, a férfi
is kihajtott. Vezetés közben egy számot ütött be a mobiljába, és
mondott valamit. Fél mérfölddel arrább egy másik kocsi is elindult, és
nagy sebességgel abba az irányba tartott, amerre Annabelle és Reuben.
 43. FEJEZET

STONE a brit nagykövetségen ült Chapman szobájában egy

íróasztalnál, és hallgatta a zuhany csobogását. Pár perccel később
Chapman kijött a fürdőszobából, fehér, műszálas köpenybe csavarva,
mezítláb. Egy törülközővel szárítgatta a haját.
– Mellettetek normálisan aludni és rendszeresen tisztálkodni
meglehetősen nehéz feladat – mondta.
– Biztos csak az időeltolódás – felelte Stone, aki papírokat
tanulmányozott az íróasztalon, néha rápillantva a laptopjára. Egy
pillanatnyi szünetet tartott, és körülpillantott a szobában.
– Az MI6 jól gondoskodik az ügynökeiről.
– A brit nagykövetségek híresek az első osztályú ellátásról – jegyezte
meg Chapman, amint letelepedett a dívány szélére. – Ráadásul egy
szállodában nem lehet nyugodtan bizalmas dokumentumokat vagy egy
számítógépen titkos adatokat nézegetni – felállt. – Adj egy
másodpercet, hogy felöltözzek, aztán utánanézek a teának.
Kiment, Stone pedig fiókok és szekrényajtók csapódását hallotta
valahonnan. Néhány perc múlva visszatért, harisnya és cipő nélkül,
szoknyába és blúzba öltözve. A blúz utolsó gombjait gombolta be
éppen. Stone félrenézett, a nő pedig egyenesen rá.
– Most jobban érzed magad? – kérdezte közömbös hangon a férfi.
– Sokkal, köszi. Csak ki vagyok éhezve. – Felvette a telefont, teát és
valami ételt rendelt, majd csatlakozott Stone-hoz az íróasztalnál.
– Van már valami fejlemény a Teve Klub-os barátaidtól?
– Caleb telefonált ebédszünetében, és átfaxolta a parkban sorra
kerülő rendezvények listáját. – Stone felemelt két papírlapot. – Itt van.
Sajnos akad bőven potenciális célpont.
Chapman végigfutott a listán. – Igen, értem, mire gondolsz. Van
olyan, amelyik kiemelkedik a többi közül?
– Néhány. Az a kettő, amelyen az elnök is megjelenik. Más
államfők, kongresszusi képviselők, hírességek. De szűkíteni a listát igen
nehéz lesz.
– De az én miniszterelnököm nincs is a listán. – Lerakta a papírokat,
és elgondolkodott. – Tudod, az az érzésem, hogy hamarosan
visszahívnak erről a kis kéjutazásról.
 – Mert nincs bizonyítható fenyegetés a miniszter– elnök ellen?
– Igen. Nem végtelenek az MI6 erőforrásai.
– De annak, ami itt folyik, globális következményei lehetnek,
amelyek végül elérhetik Angliát is.
– Erre fogok hivatkozni a következő jelentésemben, mert szeretnék a
dolog végére járni. De az sem fog meglepni, ha nélkülem kell
folytatnod.
Stone egy darabig csendben volt. – Remélem, nem így alakul majd –
mondta végül.
Chapman közelről nézett a férfira. – Ezt bóknak veszem.
– Annak szántam.
Megérkezett a tea és az étel, és evés közben újra átvették a
bizonyítékokat.
– Semmi hír Garchikról és a titokzatos anyagáról? – kérdezte
Chapman, miközben egy falat forró vajassüteményt majszolt.
– Semmi. Weaver az NHK-tól lemondott rólam, és nyilván az FBI is.
A TE lesz a következő. – A nőre nézett. – Az ilyesmi ragadós, attól
tartok. Úgyhogy te se leszel valami népszerű.
– Nehezebbel is megbirkóztam már. Egyszer nem a királynő
megfelelő oldalán álltam.
Stone meglepődött. – Hogyan?
– Félreértés volt, inkább az ő hibájából, mint az enyémből, de hát ő a
királynő. – Újabb sütit kapott be. – Rólad viszont leginkább azt tudtam
meg, hogy régebben szeretted feszíteni a húrt.
– Sohasem az volt a szándékom – mondta Stone csendesen.
A nő hátradőlt a székén. – Azt várod, hogy ezt elhiggyem?
– Tettem a dolgomat, még ha nem is mindig értettem egyet vele.
Ebből a szempontból gyenge voltam.
– Arra képeztek ki, hogy teljesítsd a parancsokat. Ahogy
mindannyiunkat.
– Ez soha nem ilyen egyszerű.
– Ha nem ilyen egyszerű, akkor a mi szép kis világunk hamarosan a
pokolra jut.
– Néha oda is való.
– Azt hiszem, a tiéd már oda jutott.
– Voltál valaha házas?
– Nem.
 – Nem is vágysz rá?
Chapman maga elé nézett. – Azt hiszem, minden nő vágyik rá, nem?
– Azt hiszem, minden férfi is. Én legalábbis így voltam vele. Nős
voltam. Volt feleségem, akit szerettem, és egy kislányom, aki a világot
jelentette nekem. – Elhallgatott.
Chapman törte meg a csendet. – Elveszítetted őket?
– Igen. Teljesen az én hibámból.
– Nem te húztad meg azt a rohadt ravaszt, Oliver.
– Akár én is meghúzhattam volna. Az ember önként nem hagy ott
egy olyan állást, mint az enyém volt. Nem kellett volna megnősülnöm.
Nem lett volna szabad gyereket vállalnom.
– Néha nem lehet az ilyen dolgokat irányítani. Az ember nem
irányíthatja a szerelmet.
Stone ránézett, Chapman pedig visszabámult rá.
– Nem bizony – ismételte lágyan. – Még a magunkfajta emberek
sem.
– Hát, tekintve, hogyan alakultak a dolgok, nekem meg kellett volna
próbálnom.
– Vagyis egész életedben magadat fogod okolni?
Stone meglepődött a kérdésen. – Hát persze. Miért?
– Csak kérdeztem. – Chapman letette a maradék süteményét, és újra
az előtte heverő jelentésekre összpontosított.
Stone megnyomta a tv távirányítóját, és a képernyőn megjelentek a
hírek. Éppen elkapták, amikor egy riporternő a Lafayette Parkból
jelentkezett.
–...a legújabb jelentések szerint a mexikói illetőségű Alfredo Padilla
veszítette életét a robbanásban. Valószínűleg bombát helyeztek el a
gödörben, és Mr. Padilla, aki menekülni próbált a parkban eldördülő
lövések elől, a gödörbe ugrott, és véletlenül működésbe hozta a bombát.
Emlékünnepséget terveznek Mr. Padilla búcsúztatására, akit hősnek
tekintenek, noha szándéktalanul lett azzá. Az FBI különleges ügynöke,
Tom Gross, a Hivatal veteránja elhunyt egy lövöldözésben, abban a
faiskolában, ahonnan a parkban elültetésre szánt, és a bomba
odacsempészésére használt juharfa származott. Ő is ugyanazon
búcsúünnepség keretében kapja meg a végtisztességet. Vannak, akik
szerint a búcsúünnepség politikai esemény lesz, amelynek célja a két
ország közötti hűvös viszony enyhítése. Egy harmadik férfit, John
Kravitzot, aki a feltevések szerint szerepet játszott a
bombamerényletben, ismeretlen elkövető gyilkolt meg pennsylvaniai
otthonában. Hamarosan újabb részletekkel jelentkezünk.
Stone kikapcsolta a tv-t.
– Valaki jártatja a pofáját – mondta. – A régi szép időkben mi soha
nem fedtünk fel ennyi mindent egy folyamatban levő nyomozásról.
– Az még az internet és a mostani habzó média előtt volt, amelynek
másodpercenként kell híreket szállítania – mutatott rá Chapman.
– Vajon hagyják, hogy elmenjek Gross búcsúztatására?
– A helyedben nem nagyon számítanék rá.
Öt perccel később Chapman megszólalt. – Várjunk csak.
– Mi az? – kérdezte Stone felnézve.
A nő egy papírt tartott a kezében. – A bizonyítékok listája a parkbeli
bűntény színhelyéről.
Stone nézte. – Rendben. Mit látsz rajta?
– Olvasd ezt az oszlopot itt – mutatta a tételeket a nő.
Stone elolvasta. – Rendben. Na és?
A nő felemelt egy másik papírt. – Most ezt olvasd el.
Stone elolvasta. Összerezzent, és újra elővette az első papírt. – Miért
nem rakta ezt eddig össze senki?
– Biztosan, mert két különböző jelentésről van szó.
Stone újra a két papírt hasonlítgatta össze.
– Kettőszáznegyvenhat TEC-9-es skulót találtak a parkban és
környékén.
– Úgy van.
Ránézett a másik lapra. – De a Hay-Adams Szállóban talált hüvelyek
száma csak kétszáznegyven.
– Megint csak úgy van.
– Az ember azt várná, hogy több a hüvely, mint a lövedék, hiszen
minden kilőtt lövedéket sohasem lehet megtalálni – kezdte Stone.
– Vagyis soha nem találunk kevesebb hüvelyt, mint lövedéket –
fejezte be Chapman a gondolatsort. – Hacsak a rosszfiúk nem vittek
magukkal párat, otthagyva a többit. Ilyet pedig nem szoktak csinálni.
Vagy mindet elviszik, vagy egyet se.
Stone felnézett. – Tudod, mit jelent ez?
 Chapman bólintott. – A hüvelyeket odavitték a szállóba, csak kissé
elszámolták magukat. A lövéseket pedig valahonnan máshonnan adták
le.

44. FEJEZET

– TÁRSASÁGUNK VAN, Annabelle – közölte Reuben.

A nő a visszapillantó tükörbe nézett. – A fekete terepjáró a színezett
üveggel?
– Stimmt.
– Ott állt a kocsma előtt, mikor odaértünk.
– Tudom. Úgy látszik, valakit nagyon érdekel a mi kis
beszélgetésünk a hispán fiúkkal.
– Akkor most mit csinálunk? – kérdezte a nő. – A semmi közepén
vagyunk, a 911-et meg nem akarom hívni, mert akkor olyan dolgokat is
meg kell magyaráznunk, amiket nem szeretnék.
– Csak hajts tovább. Egy kanyarhoz közeledünk. Ha lépni akarnak,
ott kell megtenniük.
– Na és a mi lépésünk mi lesz? – kérdezte Annabelle.
– Még dolgozom rajta. Csak vezess. A kanyarban gyorsan hajts, azt
akarom, hogy a sofőrjük az úttal foglalkozzon, és ne velem.
Annabelle gyorsított, és nagy sebességgel ért be a kanyarba.
– Adj még rá kakaót – utasította Reuben.
Annabelle engedelmeskedett, és küzdött, hogy az úton tartsa az
autót.
Reuben megfordult az ülésen, és hátranézett. A zsebéből előhúzott
egy jókora stukkert, és kidugta az ablakon.
– Nem is tudtam, hogy van fegyvered – mondta Annabelle.
– Hát most már tudod.
– Na és van erre az izére engedélyed?
– Van, csak lejárt vagy tizenöt éve.
– Várj, mi van, ha azok ott zsaruk?
– Mindjárt kiderül.
A terepjáró felbukkant mögöttük. Egy fickó lógott ki az
oldalablakon, kezében géppisztollyal.
 – Nem hinném, hogy zsaruk – állapította meg Reuben. – Tartsd
egyenesen.
A géppisztoly nagyjából ugyanakkor szólalt meg, amikor Reuben is
lőtt. A géppisztoly az autóra célzott, Reuben az első gumira. A
géppisztoly célba talált, mert kilőtte a hátsó ablakukat. Annabelle
előrekushadt, a fejét egészen közel tartotta a kormánykerékhez.
Reuben lőtt egyszer, kétszer, majd harmadszor is, miközben a
géppisztolyos újratöltött. A terepjáró két első gumija cafatokra szakadt.
Az autó keresztbe fordult az úton, kicsúszott a padkára, és az oldalára
dőlt.
Annabelle újra hátradőlt. – Jézusom.
– Vigyázz! – üvöltött Reuben, mikor körülnézett.
Egy másik terepjáró közeledett az ellenkező irányból, és egyenesen
feléjük tartott. Annabelle élesen elrántotta a kormányt, mire az autó
lefutott az úttestről, túlszaladt a padkán, és megállt. A nő újra
beindította a motort, és egy facsoport felé kormányozta az autót.
Szerencsésen odaértek. Megállították az autót, kiugrottak, és a facsoport
felé futottak, hogy fedezéket keressenek, miközben a másik kocsi
gyorsan közeledett feléjük.
Reuben megfordult, és leadott néhány lövést, hogy lassítsa
üldözőiket. Alighogy a fák közé értek, géppisztolysorozat dördült.
Reuben megragadta Annabelle-t a karjánál, és belökte a fák
menedékébe. Ő maga nem volt ilyen szerencsés, mert egy golyó a
karjába fúródott.
– A francba!
– Reuben!
A férfi arrább hemperedett, és rálőtt a terepjáróra, amely ekkor már
állt. A szélvédő szilánkokra tört, a benn levők fedezékbe bújtak.
Reuben megfordult, és Annabelle-lel együtt bebotladozott az erdőbe.
A nő a másik vállánál fogva támogatta Reubent. Reuben összeszorított
fogakkal szólalt meg. – Na most már szólhatunk a zsaruknak. Inkább
magyarázkodom nekik, mint hogy ládába fektessenek, mikor azok a
fickók végeznek velünk.
Annabelle kivette a telefont a retiküljéből, és beütötte a 911-et.
Semmi sem történt.
– A fenébe. Nincs térerő.
– Remek.
 – De itt korábban már tudtam beszélni.
– Talán zavarják a jelet.
– De kik a fenék ezek?
– Olyanok, akikkel nem akarunk közelebbi ismeretségbe kerülni.
Futó lépteket hallottak maguk mögött.
Egy fa mögé bújtak, és Reuben kilőtte lőszere maradékát. Automata
fegyverek sortüze válaszolt.
– Töltsd meg a stukkeremet, légy szíves – mondta Reuben, ismét
csak a fogai között szűrve. – Póttár a jobb zsebemben. – Annabelle
megtöltötte, és odaadta neki. Reuben a környező terepet tanulmányozta.
– Géppisztolyok egyetlen stukker ellen; ennek csak egy
végkimenetele lehet.
– Vagyis halottak vagyunk?
– Azt nem mondtam.
– Kíváncsi vagyok, mit csinálna most Oliver.
– Oliver azt tenné, amire senki sem számít.
– Az adott helyzetben ez mit jelent?
Reuben újabb három lövést adott le, majd egy nagy tölgy mögé
bújtak, mikor a géppisztolyok újra rákezdték.
– Ha abbamarad a lövöldözés, fuss arra – magyarázta Reuben, és
maguk mögé mutatott. – Vágj át balra, és menj vissza az útra. Onnan
már tudsz telefonálni, vagy leinteni egy kocsit.
– És veled mi lesz? – kérdezte élesen a nő.
A lövöldözés megszakadt, az ellenség újratöltött.
Reuben megragadta Annabelle karját, és meglökte. – Menj!
– Biztos van más mód is.
– Nincs más mód. Innen nem jutunk ki valami trükkel.
– Reuben, nem hagyhatlak itt...
A férfi olyan erővel szorította meg a karját, hogy Annabelle arca
eltorzult. – Tedd, amit mondok. Egyikünknek ki kell jutnia.
– De...
A következő pillanatban Reuben élesen jobbra futott, egyenesen a
támadók felé. A megdöbbent Annabelle megfordult, és az ellenkező
irányba rohant. Könnyek peregtek le az arcán, amikor újra felhangzott a
lövöldözés.
Annabelle futott, de a könnyeit nem tudta lehagyni.
 45. FEJEZET

SÖTÉT VOLT a városban. Stone erősen figyelt a maga választotta

leshelyről a Lafayette Parkban. Megnézte az óráját. Még tíz másodperc.
Fejben számolt vissza. A távolban a fény villogni kezdett. Ezt a kis
bemutatót Chapmannel együtt találták ki. A nő egy nagy teljesítményű
lézert kapcsolgatott ki-be, a torkolattüzek felvillanását utánozva.
A Hay-Adams Szálló tetőkertjében állt a lézerrel, és a fény alig
látszott onnan, ahonnan Stone figyelt. A fák lombjai pedig még tovább
zavarták a szabad rálátást. Stone hívta Chapmant, és beszámolt neki a
megfigyeléseiről. A nő továbbment a kísérlet másik helyszínére, egy
másik épületbe, amely a szálloda mögött, balra helyezkedett el. Stone
azért választotta azt az épületet, mert a szállodát használta kiindulási
pontként, és figyelembe vette a lövedékek szóródását a parkban.
Emlékezett rá, hogy a fellelt lövedékeket jelző kis sátrak mind a park
bal, azaz a nyugati oldalán voltak. Ez ugyan eleinte nem tűnt
szokatlannak, azzal a felismeréssel párosítva viszont, hogy a lövészek
nem a Hay-Adamsben voltak, egyenesen a megvilágosodást jelentette.
Miközben arra várt, hogy Chapman a másik helyszínre érjen, érezte,
hogy valaki áll mögötte. Megfordult, és Laura Ashburnt látta maga
előtt, azt az FBI-ügynököt, aki Tom Gross halálának ügyében
kihallgatta. Aranybetűkkel díszített, kék FBI-os széldzsekijét leszámítva
tiszta feketébe öltözött. FBI-os sapka is volt rajta, és Stone-ra bámult.
– Ashburn ügynök... mit tehetek önért?
– Beszélni akartam önnel.
– Rendben.
– Leadtuk a jelentésünket.
– Jó.
– Nem volt valami hízelgő magára nézve.
– A találkozónk után nem is számítottam másra. Ezt akarta
elmondani?
– Nem vagyok benne biztos – mondta a nő habozva.
Stone elmosolyodott.
– Valamit viccesnek talál?
– Hadd mondjam el, mit találok viccesnek – mondta Stone. –
Jóllehet temérdek erőforrást áldoztak erre az ügyre, mégsem tudja
senki, igazából mi a fene történt itt és miért. Maguk összevissza
szaladgálnak, megvádolnak mindenkit, és kémkednek a saját embereik
után.
– Mégis mi a fenéről...
Stone egyszerűen közbevágott. – Kémkednek a saját embereik után,
és mindent megtesznek, hogy megelőzzék a többi ügynökséget. Az
egyetlen apróság, ami ezenközben elvész, az épp az ügy megoldása, és
az, hogy esetleg még néhány életet megmentsünk közben.
– Ez nem segít Tom Grosson.
– Igaza van, tényleg nem. Ami segíthetett volna Tom Grosson, az
egy kis bizalom és együttműködés lett volna a saját ügynöksége
részéről.
– Mit mondott magának? – kérdezte Ashburn, teljesen
összezavarodva.
– Nagyjából azt, hogy ha a sajátjaiban sem bízhat, hogy a fenébe
remélheti, hogy megoldja az ügyet?
Ashburn lehajtotta a fejét, aztán gyanakvó pillantásokat vetett maga
köré a parkra, ahol a nyomozómunka tovább folyt, ám már valamivel
visszafogottabb módon. – Végre sikerült megtudnom magáról valamit –
mondta, de továbbra is kerülte Stone tekintetét.
– Azt akkor biztosan beleszövik a módosított jelentésükbe.
– Igaz, hogy visszautasította a Becsület Érdemérmet?
Stone rápillantott. – Miért érdekli?
– A fiam Afganisztánban szolgál. A Tengerészgyalogságnál.
– Biztosan jól szolgálja a hazáját, akár az édesanyja.
– Nézze, ha rám van kiakadva, rendben, de a fiamat...
– Komolyan gondoltam, pontosan úgy, ahogy mondtam. Maga a
munkáját végzi. Nem hibáztatom. A maga helyében én is kiakadnék. Én
is vissza akarnék vágni. Ha pedig engem akar célpontnak, hát jó. Sok
mindenért lehet engem hibáztatni. Nem fogom tagadni.
Erre az önostorozásra a nő arcvonásai megenyhültek.
– Újra átvettem a Pennsylvaniában történteket. Igazából ezért
kerestem meg magát.
– Minek veszi át újra a dolgokat? Már leadták a jelentésüket, azt
mondta.
– Nézze, én is ki vagyok akadva. Tom a barátom volt. Célpontot
kerestem, és maga kapóra jött.
 – Rendben – mondta közönyös hangon Stone.
– Csak az a baj, hogy nem vagyok biztos benne, hogy maga tényleg
rosszul csinált valamit. Kikérdeztem az állami zsarukat. Azt mondták,
hogy valószínűleg megmentette az életüket. Már akkor cselekedett,
amikor ők még azt sem tudták, mi történik egyáltalán. Hogy maga tüzet
nyitott az orvlövészre, és már akkor utána vetette magát, amikor ők még
csak találgatták, hogy mi folyik valójában.
– Valószínűleg több gyakorlatom van az ilyesfajta helyzetekben,
mint nekik.
– Magam is úgy hiszem – mondta nyíltan a nő. – Tom pedig
hívhatott volna erősítést, mikor telefonált a helyi zsaruknak. Igazából
ezt kellett volna tennie.
– Én tényleg azt hittem, hogy a nagyobb veszély Kravitz házánál
lesz, és nem a faiskolában.
Ashburn lemondóan felsóhajtott. – Hiszek magának.
– Remélem, akkor is hisz nekem, amikor azt mondom, hogy nem
nyugszom addig, amíg rá nem jövök, ki tette mindezt.
A nő hosszan bámult rá. – Elhiszem.
A két ügynök erőteljesen kezet rázott, majd Ashburn beleveszett a
sötétbe. Röviddel azután Stone meglátta a felvillanásokat, majd azokra
a képzeletbeli pontokra meredt a fűben, ahol a lövedékeknek be kellett
csapódniuk a nagyjából megbecsült röppálya végén. Beütötte Chapman
számát. – Menj feljebb egy emelettel – mondta.
Pillanatok múlva folytatódott a villogás.
Felhívta a nőt. – Azt hiszem, ez lesz az. Van valami nyoma annak,
hogy fegyvereket sütöttek el ott?
– Hüvelyek nincsenek, de van itt valami olaj– vagy zsír folt. Veszek
belőle mintát elemzéshez. Amikor pedig kinyitottam az ablakot, meg se
nyikordult.
– Mintha nemrég kinyitották volna.
– Pontosan. De Oliver, nem mondtad nekem, hogy ez amerikai
kormányzati épület, amely éppen felújítás alatt áll.
– Reméltem, hogy tévedek.
 46. FEJEZET

STONE ÉS CHAPMAN visszatért a férfi faházához. Éppen leültek, hogy

megbeszéljék legújabb felfedezésüket, amikor Chapman lecsapott az
íróasztali lámpa kapcsolójára, sötétbe borítva a helyiséget.
– Mi az? – sziszegte Stone.
A nőnek nem volt ideje válaszolni.
Az ajtó kivágódott, és Stone legalább három embert számolt meg,
miközben berontottak rajta.
Maszkot és fekete ruhát viseltek, MP-5-ösökkel voltak
felfegyverkezve. Egységesen mozogtak, mint valami feltartóztathatatlan
erő.
De most találkoztak a közmondásos leküzdhetetlen akadállyal.
Chapman az elsőt telibe találta egy brutális térd– rúgással, amely
olyan irányba vitte el a fickó térdét, amilyenbe a térdek nem szoktak
mozdulni. Üvöltve esett össze, roncsolt végtagjához kapva. Stone
előkapta a pisztolyát az íróasztalfiókból, de nem volt ideje lőni.
Chapman cigánykerékkel pördült át a helyiségen, elkerülve a
géppisztolysorozatokat, amelyeket a talpon maradt két behatoló
eresztett meg. Hamarosan már csak egy volt talpon közülük.
Chapman ökle felfelé és előre vágódott a következő támadó torkára,
ugyanabban a pillanatban, amikor a nő egyensúlyba hozta a testét
valami lehetetlennek tűnő szögben, megpördülve a fickó körül, mintha
az rúd volna, ő meg a táncosnő. Kirúgta alóla a lábát, majd
megsemmisítő erejű ütést mért a tarkójára. A férfi egyet köhintett, majd
mozdulatlanul elnyúlt.
Chapman egy ütemet sem hagyott ki, máris a harmadik után indult,
aki félig kinn volt az ajtón; menekült, ahogy csak bírt. Mikor Stone
meglátta, mit dob le a fickó, felkiáltott. – Vigyázz!! – Tüzelt, a
lövedékei deszkát, vakolatot szakítottak, de húst sajnos nem.
Kis robbanás dörrent a faházikóban. A sokkoló– gránát először
elvégezte a fele munkáját, a vakító felvillanást, de Stone még épp
idejében eltakarta a szemét. Chapman pontosan az arcába kapta az
egészet, és felkiáltott fájdalmában. Stone az inggallérját a fülére húzta,
majd rászorította a karjait is. Egy pillanattal később jött a durranás.
Most rendezik a soraikat, és jönnek befejezni a melót, gondolta Stone.
 De arra nem számítottak, hogy Stone nem bénult le a gránáttól.
Jobbra gurult, elvette Chapmantől a Waltherét, és a bal kezébe vette. A
karjánál fogva behúzta Chapmant az íróasztal mögé. Aztán elővette
egyedi gyártású pisztolyát, a jobb kezébe vette, és várt.
Az első fazon bejött a faházba, géppisztolya sorozatlövésre állítva.
Stone lebukott, oldalra csúszott, és lőtt az íróasztal középső nyílásán át.
Célba talált: ellőtte a fickó térdét. A térdén ugyanis nem visel az ember
golyóálló mellényt. Ez a támadó is ordítva esett a földre. A második
elkezdett benyomulni, de Stone három golyót lőtt ki feléje a nyíláson
keresztül. Csend lett. Aztán közeledő szirénákat lehetett hallani.
Stone kikiabált. – Kössünk üzletet, mielőtt a rendőrség ideér.
Kivihetitek a sebesült haverjaitokat. Kaptok rá öt másodpercet. Aztán
kezdhetjük újra. Abból, amit láttam, nem vagytok rosszak, de én jobb
vagyok.
A sziréna most közelebbről hallatszott.
– Rendben van – mondta egy hang.
A sebesülteket kivonszolták. Pár pillanattal később Stone egy autó
hangját hallotta. Aztán újra csend lett. A sziréna is elhalt. Úgy látszik,
valahova máshova ment.
Megfordította Chapmant, és ellenőrizte a pulzusát. Életben volt. A
karjaiba vette.
A nő egy perc múlva kinyitotta a szemét, és felnézett a férfira. – A
büdös francba – kiáltott fel, és körülnézett. – Tudom, hogy kettőt
elintéztem. Asszem, az egyiket meg is öltem. Hol a fenében vannak?
– Egyezségre jutottunk.
Mindketten felugrottak, amikor a bejárati ajtó maradványainak
nekicsapódott valami. Stone az ajtóra célzott, Chapman talpra ugrott, és
elkapta a Walthert, amit Stone dobott feléje.
– Oliver?
– Annabelle? – mondta Stone, amikor a nő feltűnt az ajtóban.
Egy másodperccel később Reuben esett be a szobába, és a padlón
landolt.
– Reuben! – kiáltott fel Stone.
Annabelle segített Stone-nak termetes barátjukat felállítani és egy
székhez támogatni. Vér csöpögött az alkarjáról, az arca sápadt volt.
– Mi történt? – kérdezte Stone.
 – Követtek minket Pennsylvaniában. Tűzharcba keveredtünk.
Reubent meglőtték, kórházba kell vinnünk.
Reuben megfogta Stone karját, és lehúzta magához.
– Minden rendben – mondta gyenge hangon. – Ami a karomat találta
el, simán átszaladt rajta, csak piszokul fáj. A másik meg csak súrolta a
lábamat.
Stone lenézett a Reuben nadrágján levő lyukra.
– Kórházba kell menned, méghozzá azonnal – dühösen nézett
Annabelle-re. – Miért nem vitted egyből oda?
– Ő akart mindenáron idejönni. Azt akarta, hogy menjek el
segítségért, de amikor hallottam a lövöldözést, vissza kellett jönnöm,
hogy lássam, minden rendben van-e.
Stone Chapmanre nézett, mielőtt visszafordult Reubenhez. – Láttál
valamit, amiből azonosítani lehet őket?
– Jók voltak, Oliver – mondta Reuben. – Nagyon jól képzettek. Ezért
akartam idejönni és elmondani. Nem tudom, hogy sikerült elriasztanom
őket. Inkább szerencsés voltam, mint profi. Elszedtem az egyiknek a
fegyverét, tüzet nyitottam rájuk, ők meg elpucoltak.
– Jól képzettek? Mire gondolsz? – kérdezte Stone.
Reuben Annabelle-hez fordult. – Hozd ide a kocsiból.
– De Reuben, téged most kórházba kell...
– Hozd ide, aztán szépen veled megyek.
A nő kiszaladt, és villámgyorsan vissza is tért. Volt nála valami, amit
odaadott Stone-nak.
Stone lenézett Reubenre. – Tudod, mi ez?
Reuben bólintott. – Gondoltam, te is megismered.
Chapman Stone válla felett kukucskált. – Ez egy 9 mm-es Kashtan
géppisztoly.
– Igen – mondta Stone. – Orosz gyártmány.
Reuben grimaszolt és megmarkolta a karját. – Úgy van. Orosz
gyártmány – Annabelle-re pillantott. – Az a furcsa nyelv, amin azok
beszéltek, akik leszerelték a kosárlabdagyűrűt...
– Gondolod, hogy oroszul beszéltek?
– Lefogadom egyévi bérembe. Nem mintha az olyan sok lenne, de
mégis. – Újra eltorzult az arca.
– Furcsa nyelv? – kérdezte Stone.
 Annabelle magyarázni kezdte, mi történt, de Stone félbeszakította. –
Majd később elmondod. Most kórházba kell vinnünk Reubent. – A férfi
hóna alá nyúlt, és talpra segítette. Ezután Annabelle-hez fordult. –
Maradj itt, hívd fel Harryt és Calebet, hogy minden rendben van-e
náluk. Aztán csatlakozz hozzánk a Georgetowni Kórházban.
– Rendben.
Chapman a másik oldalról támogatta Reubent, és lassan kimentek a
brit ügynök kocsijához. A kórházba vezető utat gyorsan megtették, és
míg Reubent vizsgálták, Stone a váróban ült Chapmannel és Annabelle-
lel, aki időközben szintén odaért.
– Sikerült elérned őket? – kérdezte Stone.
A nő bólintott. – Mindketten jól vannak. Finn még bevetésen, Caleb
a lakásán. Mondtam Harrynak, hogy legyen fokozottan óvatos, és
Calebnek, hogy maradjon otthon.
– Jó. Most mondd el, mi történt Pennsylvaniában.
Annabelle elmondta, mi történt az ivóban és utána.
Mikor megadta a rajtaütés pontos helyszínét. Stone elsietett
telefonálni. Mikor visszajött, a nő ismét felvette a fonalat. – Szóval
miután megtaláltam Reubent, visszaosontunk a főútra. Egy teherautós
ürge megállt, nem is kérdezett semmit, hanem hagyta, hogy felugorjunk
hátúira. Sikerült elállítanom a vérzést, de féltem, hogy Reuben elájul. A
teherautós egy autókölcsönzőnél rakott le bennünket. Újabb fuvart
szereztem, és visszajöttünk a fővárosba, amilyen gyorsan csak tudtunk.
Meg akartam állni, hogy orvost szerezzek, de nem hagyta. Azt mondta,
hogy ide kell jönnünk, és megmutatnunk neked a géppisztolyt.
– Meg tudtad figyelni valamelyik támadót?
Annabelle mélyet sóhajtott. – Nem igazán. De az egyik terepjárójuk
fejre állt. Valamelyikük biztosan súlyosan megsérült, talán meg is halt.
Küldj ki oda valakit. Megadtam a helyszínt.
– Már telefonáltam. E pillanatban éppen úton vannak oda – mondta
Stone.
Húsz perccel később Stone-t visszahívták. Hallgatta a hívót, feltett
pár kérdést, majd elrakta a telefont.
– A jármű eltűnt.
– De hát az lehetetlen! Felborult. Láttam. Akik benne ültek, biztos,
hogy megsérültek, vagy meg is haltak.
 – De azt akár fél óra alatt is el lehet takarítani. Találtak néhány
töltényhüvelyt, egy lenyomatot a földön, ahol a jármű feküdt, néhány
kisebb karosszériadarabot, de ez minden.
– Ezek a fickók jók – mondta Annabelle.
Stone Chapmanre nézett. – Az biztos. Szépen feltakarítanak maguk
után.
– Géppisztolyok – mondta Chapman. – Komoly tűzerő. Reubennek
meg mije volt? Egy árva stukkere?
– Úgy van. De azt mondta, hogy azt fogja csinálni, amit te csinálnál.
Vagyis a váratlant. Várta, hogy elkezdjenek újratölteni, és akkor
megrohanta őket.
Gondolom, erre nem számítottak. – Megborzongott, és kiengedett
egy sóhajt. – Biztosra vettem, hogy meghalt.
Stone megszorította a nő kezét. – De nem halt meg. Az orvosok azt
mondták, hogy szépen rendbe fog jönni. Csak egy kis időre kivonták a
forgalomból.
– De ha lőtt sebről van szó, akkor a kórháznak nem kell ezt
hivatalból jelentenie a hatóságoknak? – kérdezte Annabelle.
Stone elővette a jelvényét. – Nem, mivel ezt megmutattam nekik, és
közöltem velük, hogy Reuben nekem dolgozik.
– Ó.
– De ha ezek a fazonok oroszok, akkor hogy kapcsolódik ez ahhoz,
amit ma találtunk? – kérdezte Chapman.
Annabelle tágra nyílt szemmel nézett Chapmanre. – Mit találtak ma?
Stone beszámolt neki arról, hogy a lövések egyik lehetséges forrása
egy amerikai kormányzati épület. – Éppen felújítás alatt áll, így üres, de
akkor is őrizni kellene. Beszéltünk az őrökkel, és egyik sem emlékszik
arra, hogy bárki az épületbe jött volna aznap este, különösen automata
fegyverekkel.
– Csak egy bejárat van az épületbe? – kérdezte Annabelle.
– Pontosan ezt a kérdést tettem fel nekik én is. Azt mondták, vannak
más bejáratok is, de azokat csak megfelelő jogosítványok alapján
kibocsátott belépőkártya nyitja. Ilyen kártya birtokában viszont
bármelyik bejárat nyitható.
– Van tudomásunk arról, hogy kinyitották-e bármelyiket?
– Most ellenőrzik – mondta Stone. – De nem fűzök hozzá túlzott
reményeket.
 – Miért?
– Mert a kártya vagy lopott, vagy másolt, vagy valami ilyesmi. Aztán
adódik az a kérdés, hogy minek vittek hamis bizonyítékot a Hay-
Adamsbe, és ha már ott voltak, miért nem onnan lőttek? Mi van ebben
az irodaépületben, ami a szállóban nincs?
– Hát üres volt, a szálloda meg nem.
– A tetőkertbe akkor is fel kellett menniük. Éppen üres volt aznap
este. Nem, ez a társaság azt akarta, hogy mi azt higgyük, a szállóban
voltak, de a másik épületre volt szükségük. Vajon miért?
– Csak add ezeket is a többi olyan kérdéshez, amire ebben az ügyben
nem tudunk válaszolni – mondta Chapman.
– De ez fontos – vitatkozott vele Stone.
– Miért? – kérdezte Annabelle.
– Mert közvetlenül az ideérkezésetek előtt valaki ideküldött egy kis
csapatot, hogy tegyenek el minket láb alól. Majdnem sikerült nekik, és
hogy mégsem, az a barátnőnknek köszönhető – mutatott Chapmanre. –
Hol tanultál meg így mozogni?
– Leányzó koromban baletteztem. Akkoriban utáltam, de el kell
ismerni, hogy kapóra jöhet, amikor valaki le akarja gyilkolni az embert.
– Gondolod, hogy a támadás összefügghet azzal, amit kiderítettetek?
– kérdezte Annabelle.
– Azt hiszem, nagyon is köze van ahhoz a felfedezésünkhöz, hogy a
géppisztolytűz egy állítólag biztonságos szövetségi épületből jött.

47. FEJEZET

MÁSNAP REGGEL hétkor Chapman már Stone faházikójában volt, és

nem érkezett egyedül. James McElroy komótosan beballagott a házba,
és helyet foglalt a kandalló mellett. Most másik zakót vett föl, és nem
kötött nyakkendőt. Nyitott gallérú, kockás inget viselt, haja gondosan
fésülve, nadrágja frissen vasalva. Csak kivörösödött szeme és
megereszkedett arca árulkodott a stresszről, amit átélt.
– Chapman beszélt nekem a kis éjszakai kalandjukról. – Nézte a
megrongált ajtót és a golyónyomokat. – Nem oly civilizált szokás, mint
mikor valaki bedob egy pohárkával lefekvés előtt – mutatott rá.
 – Hát nem – hagyta rá Stone.
– Szóval amerikai kormányépület, mi?
– Igen.
– Tovább bonyolít egy már eddig is bonyolult ügyet.
– De most először jutottunk kicsit közel hozzájuk.
– Hát ez is valami, gondolom. – Megváltozott az arckifejezése. – Ma
reggel beszéltem a miniszterelnökkel, Oliver – kezdte.
– És?
– Nem volt elragadtatva.
– Ami azt illeti, én se vagyok. Alig pár napja vagyunk az ügyön, de
máris meghalt négy ember, és kevés híja volt, hogy a barátaimmal
együtt nem lett hat.
– Igen, Chapman ügynök tájékoztatott arról a döntéséről, hogy beveti
a, na, hogy is híjják őket?
– A Teve Klubot – mondta Chapman.
– Igen, a Teve Klub nevű csoportot, hogy segítségünkre legyenek. El
kell ismernem, az elnevezés képzelőerőről árulkodik.
– Nem ért egyet azzal, hogy bevonom őket?
– Személy szerint mindig zseniálisnak tartottam irreguláris erők
bevetését, kiváltképp, amikor a fizetett reguláris erők hiányoznak. Hogy
itt is ez volt-e a helyzet, nem tudnám megítélni. De nem is ez a kérdés.
– Mi tehát a probléma?
– Úgy tudom, ráállított egy embert Fuat Turkekulra.
– Igen. Harry Finnt. Tengerészgyalogos elit kommandós volt. Most
olyan testületnél dolgozik, amely a Belbiztonsági Minisztérium
keretében az ebben az országban található érzékeny szervezetek és
létesítmények biztonságának fokozásával foglalkozik. Kivett egy kis
szabadságot, és úgy döntött, arra szánja, hogy nekünk segítsen.
– Természetesen mindent tudok az anyjáról, Leszjáról, és az apja,
Rayfield Solomon sorsáról is.
Stone meghökkent. – Nem tudtam, hogy ez nyilvános információ.
– Természetesen nem az – felelte McElroy. – Nem is tudnék róla
semmit, ha Solomon nem lett volna a barátom sok évvel ezelőtt. Együtt
hajtottunk végre néhány bevetést Ázsiában és Dél-Amerikában. Leszját
pedig még a volt Szovjetunióban ismertem meg. Én voltam az első az
összes nyugati hírszerző ügynökségnél, aki tudta, hogy kettős ügynök.
 – Akkor ismeri az egész történetet? Úgy értem, az engem érintő
részét? Hogy mit tettem Rayfield Solomonnal?
– A parancs az parancs, Oliver. Az ember csak végrehajtja. Ha nem
tette volna meg, akkor parancsmegtagadásért felelősségre vonják. Főbe
is lőtték volna árulásért. Tudom jól, hogyan intézik a jenkik az ilyen
ügyeket, mert mi is hasonlóan tesszük.
– Vissza is utasíthattam volna.
– De már nem lehet megváltoztatni, bárhogy szeretné.
– Akkor Harryról is tud?
– Nem, nem mindent.
Stone és McElroy egymásra pillantott.
– De megbízik benne, ugye? – kérdezte McElroy.
– Minden kétséget kizáróan bebizonyította az irántam való hűségét.
– Megkérdezhetem, hogyan állította maga mellé? Talán azzal, ami
maga és az ő apja között történt?
– Megtaláltuk a módját. Nem mondhatok többet.
– Értem. – McElroyt szemlátomást nem elégítette ki a válasz. – De
mégis, felfedni neki Fuat tartózkodási helyét és szerepét? Ezzel kissé
messzire ment, nem? Azt kell mondanom, hogy meglepett.
– Nem kérhetek meg valakit, hogy kockáztassa az életét anélkül,
hogy megmondanám neki, miért. Harry tudja, mit jelent Fuat Turkekul
ennek az országnak, és mindent meg fog tenni, hogy védelmezze.
– Ami felvet egy kérdést. Miért gondolja, hogy Fuatnak erősebb
védelemre van szüksége?
– Gross ügynök úgy vélte, hogy a sajátjai kémkednek utána. Garchik
ügynök is ugyanezt hiszi. Tegnap este pedig arra jöttünk rá, hogy a
parkbeli lövöldözők nem a szállodából nyitottak tüzet, hanem olyan
kormányzati tulajdonban levő épületből, amelybe csak különleges
biztonsági kártyával lehet bejutni.
– Értem – biccentett McElroy.
– Tud arról, hogy a bomba maradványai közt olyan anyagot talált a
Terrorelhárítás, amelyet nem tudnak azonosítani? Ami miatt a NASA-t
is bevonták?
– Igen, Chapman jelentette. Bombákat az űrbe? Abból a számtalan
ügynökségből, amijük van, miért éppen a NASA-t?
– Talán arra következtettek, hogy valamelyik űrprogramhoz
használhatják azt az anyagot. Más ötletem nincs.
 – Az oroszokon kívül maguk az egyetlen ország, amelynek említésre
méltó űrprogramja van, leszámítva néhány gazdag ember
magánkezdeményezését.
Chapman és Stone egymásra néztek. Ha McElroy észre vette is, nem
adta jelét.
– Szerintem a NASA sem lesz képes azonosítani az anyagot – szólt
Stone.
– Vagy ha igen, nem fogják elárulni. Vagy nem engedik nekik –
fűzte hozzá Chapman.
McElroy egyikükről a másikukra nézett. – Hát, úgy fest, kivételesen
rohadt egy kalamajkába kerültünk. Volt már olyan korábban is, hogy a
hátam mögé kellett nézegetnem, de most nincs a szélrózsán olyan irány,
amerre ne ellenséget találnék.
– Mit akar a miniszterelnök?
– Biztosítékot, hogy egy rossz helyzetet nem rontunk el még jobban.
– Lehet ezt még sokkal tovább rontani? – kérdezte Chapman.
– Bármit lehet tovább rontani – mondta McElroy. – Oklahoma
Citytől szeptember 11-ig sokat romlott a helyzet. Vagy a londoni
metrótámadástól a mumbai merényletekig. Lehet, hogy ez még csak a
jéghegy csúcsa, amint Weaver igazgató is felvetette magának a múltkor.
– Nem is hallottam róla azóta. Gondolom, a Gross ügynökkel
történtek miatt.
– Ha találgatnom kellene, azt mondanám, hogy Weaver igazgató úr
pánikba esett. Fél bárkivel kapcsolatba kerülni. Úgyhogy ne vegye a
szívére.
– Ez elég ocsmány helyzet, hiszen a hírszerzési szervezetünk fejéről
van szó.
– Márpedig a helyzet éppen ilyen. Olyan ez, mint amilyen a teljes
pénzügyi összeomlás volt. A hitelpiacok befagytak, senki sem bízott
senkiben. Így állunk most a hírszerzés berkeiben.
– Közben meg a rosszfiúk szépen lelécelnek – mondta bosszúsan
Chapman.
– Pontosan.
– Még csak befolyásolni sem tudjuk, hogy mit csinálnak a rosszfiúk
– mondta Stone.
– Az attól függ, hogy kicsodák – mondta erre McElroy.
 Stone ezen eltöprengett egy pillanatig. – Arra gondol, amire
gondolok, hogy gondol?
– Mit gondol, hogy mit gondolok, Oliver?
– Hogy vonuljunk vissza, mert némelyeknek nem tetszene, amit
találunk?
– Igen, ez nagyjából leírja a helyzetet.
– És azt akarja, hogy ezt tegyük?
McElroy nehézkesen reszkető lábaira állt, és nem fogadta el
Chapman segítségét. – Boldogulok. – Megigazította a zakóját, majd
Stone-hoz fordult. – Ilyesmit én nem mondok. Sőt, ami engem illet,
teljes gőzzel előre, és pokolba a torpedókkal, ahogy, azt hiszem, a
maguk Farragut admirálisa mondta.
– Na és a miniszterelnök?
– Igazán kellemes fickó, de a hírszerzés nem az ő területe. Amíg
pedig rám bízza a brit lakosság biztonságát, úgy járok el, ahogy jónak
látom. Nem tűröm, hogy megbénítsanak. Én megbízom magában, és
maga is megbízik bennem. Ez elég.
– A parancs megtagadásáért drágán kell fizetni.
– Túl öreg vagyok ahhoz, hogy érdekeljen. De ne feledje a korábbi
figyelmeztetésemet. Az, amit eddig láttunk, alighanem csak az, aminek
látszik, és nem több.
– Ami azt jelenti, hogy az összes eddigi következtetésünk hibás.
– Talán nem mind. De a fontosabbak igen.
Chapmanre nézett. – Maguk ketten jó párost alkotnak, hacsak az
ösztöneim teljesen cserben nem hagytak. Vigyázzanak egymásra. –
Megfordult, hogy távozzon. – Ó, és Oliver...
– Igen?
– Tényleg örülök, hogy ez a Teve Klub a maga oldalán áll.
– Én is.
– Ne feledje, ha ezt elszúrjuk, a magasságos ég sem segít rajtunk.
– Nem feledem.
– Még egy dolog. Egy autó áll odakint, hogy a Washingtoni Területi
Irodához vigye mindkettejüket. Az FBI beszélni akar magukkal. –
McElroy meglengette a sétapálcáját. – Sok szerencsét.
 48. FEJEZET

A WTI-be VEZETŐ ÚT csendben telt; az elöl ülő két ügynök nem

nézett rájuk és nem is szólalt meg. Alighogy megérkeztek, beterelték
őket a liftbe, és valamelyik felsőbb emeletre mentek. Kiszálltak,
követték a két ügynököt egy nagy tárgyalóterembe. Középen nagy
asztal állt, elfértek volna körülötte akár tucatnyian is. De csak hárman
ültek mellette: az FBI igazgatója, a helyettese és Laura Ashburn
ügynök, aki felkereste Stone-t a parkban egy nappal azután, hogy
leszedték a férfiról a keresztvizet Tom Gross halála miatt.
Az igazgató alacsony termetű, éber arckifejezésű és türelmetlen
természetű férfiú volt. Az összes washingtoni bürokrata közül az FBI
igazgatója élvezett valódi függetlenséget. Megbízatása nem ért véget a
kormányváltással. Tíz éven át marad hivatalban, bárki költözik az
Ovális Irodába.
Intett az érkezőknek, hogy foglaljanak helyet, összerakott pár papírt
maga előtt az asztalon, megigazította a szemüvegét, majd rájuk nézett.
– Stone ügynök, Chapman ügynök. Igyekszem tájékozódni ebben az
ügyben, de minél többet tudok meg, annál zavarba ejtőbb az egész.
Szeretném, ha az elején kezdenék, és elmondanának nekem mindent,
amit felderítettek, minden következtetésüket, és mindent, amiről most
még csak spekulálnak.
– Azt jelenti ez, hogy nem veszik el tőlem az ügyet, uram? –
kérdezte Stone.
Az igazgató Ashburnre pillantott, majd vissza Stone-ra. – Elolvastam
a jelentést. A kibővített jelentést, amelyet Ashburn ügynök nyújtott be.
Érjük be most annyival, hogy nem vesszük el magától az ügyet. Most
pedig szeretném hallani mindkettejük jelentését.
– Az beletelhet egy kis időbe – figyelmeztette Stone.
– Ez most a legfontosabb dolgom. – Az igazgató hátradőlt a
székében.
Három óra elteltével befejezték. Ashburn és az igazgatóhelyettes
bőségesen jegyzeteltek a laptopjaikon, és még az igazgató is
lefirkantotta a fontosabb pontokat.
– Te jóisten – szólalt meg Ashburn. – Megtámadták a saját
otthonában? Miért nem jelentette?
 – Mivel nem tudom, ki rendelte meg a támadást, nem igazán tudtam,
kinek jelenthettem volna.
Az igazgató grimaszolt. – Az FBI-ban megbízhat, Stone.
Stone óvatos pillantást vetett Chapmanre. A nő alig láthatóan
bólintott.
Stone az igazgatóhoz fordult. – Van itt még valami, uram.
Az összes ügynök rámeredt.
– Mi az? – kérdezte az igazgató.
– A barátomnak, akit Pennsylvaniában megtámadtak, sikerült
megmentenie egy bizonyítékot a bűntény színhelyéről.
– Többet, mint amennyit a mi embereink találtak?
– Igen. Egy orosz gyártmányú géppisztolyt.
Az ügynöktrió úgy hőkölt hátra, mint akiket ugyanazon a zsinóron
rángatnak.
– A hispán munkások, akikkel a kocsmában beszéltek a támadás
előtt, említést tettek arról, hogy két férfi leszerelte a kosárlabdagyűrűt a
faiskolában. Szerintük az ismeretlenek valami furcsa nyelven beszéltek.
Lehet, hogy oroszul.
Az igazgató a két kollégájára nézett, lerakta a tollát, és az arcát
dörzsölgette.
Mikor nem szólt semmit, Stone folytatta. – A korábbiakban volt egy
beszélgetésem valakivel, akit ön jól ismer.
– Ki volt az?
– A casa blancá-ban lakik.
– Értem. Folytassa.
– Azt mondta nekem, hogy az oroszok átvették a kábítószer-
kereskedelmet a nyugati félgömbön, kicsavarták a mexikóiak kezéből.
– Ez így van, így történt. Carlos Montoyát és a többieket egyszerűen
kiszorították az üzletből a saját országukban.
Most Ashburn szólalt meg. – De mi lenne az indítéka az orosz
kartelleknek arra, hogy bombát robbantsanak a Lafayatte parkban?
– Az elnök azt mondta nekem, hogy a mi országunk szempontjából
az orosz kormány és az orosz kartellek egy és ugyanaz. Egyetértenek
ezzel az értékeléssel? – Stone várakozóan nézett az igazgatóra.
Amaz kissé bizonytalannak tűnt. – Nem vitatkoznék vele, úgy
mondanám. – Megkopogtatta az asztalt a tollával. – Tehát mi volna a
lehetséges motiváció a bombarobbantásra meg az összes többire?
 – Talán az, hogy megmutassák, képesek rá – vélekedett Stone.
– Ezt nem veszem be. Mi van a jemeni csoporttal, amely magára
vállalta az akciót?
– Azt könnyű megszervezni. De én se veszem be, hogy az oroszok
csinálták csak azért, hogy megmutassák, meg tudják csinálni.
– Akkor hát mi a válasz?
– Évtizedekkel ezelőtt sok időt töltöttem Oroszországban. Azt az
egyet megtanultam, hogy az oroszok a legagyafúrtabb emberek a
világon. Semmit sem tesznek alapos ok nélkül. Az, hogy Oroszország
most éppen nem szuperhatalom, nem azt jelenti, hogy nem is akarnak
újra az lenni. Az elnök is ezen a véleményen van.
– Vagyis ez valami globális összeesküvés része, amelynek során
vissza akarják nyerni világuralmi befolyásukat?
– Ezt a lehetőséget nem zárhatjuk ki. – Stone összefonta a karját a
mellkasán. – De vajon miért nem lepi meg önt mindez?
Az igazgató meg se rezzent erre a közvetlen megjegyzésre. Felemelt
még egy darab papírt. – Van itt egy laborjelentés arról az anyagról, amit
Chapman ügynök beküldött elemzésre az üresen álló irodaépületből.
Történetesen egy bizonyos típusú fegyverre utal.
– A TEC-9-es géppisztoly kenőolaja, ugye? – kérdezte Chapman.
– Igen.
– Vagyis tényleg onnan tüzeltek.
– Úgy látszik, ez a helyzet.
Eltelt néhány másodperc. – Van még valami? – kérdezte Stone.
Az igazgató magába mélyedt, és megfeledkezett arról, hogy mások is
vannak a helyiségben.
– John Kravitz.
– Mi van vele?
– Ő is időzött Oroszországban.
– Diákkorában. Szerepelt is némelyik megfigyelőlistánkon. Azt
hiszem, azért volt ott, hogy kapcsolatot keressen egy olyan csoporttal,
amely tömeges megtévesztési akciókra használja az internetet.
– De semmi erőszak? – kérdezte Chapman.
– Nem, de az erőszakmentes hamar átcsaphat erőszakosba.
Mindannyian láttunk már ilyet.
– Valaki szabadon bejutott egy amerikai kormányzati épületbe, és az
nem John Kravitz volt.
 Az igazgató elgondolkodva bólintott. – Gross ügynök pedig azt
mondta magának, úgy véli, hogy az övéi kémkednek utána?
– Igen, uram.
– A Terrorelhárítás egyik ügynöke ugyanezt állította – tette még
hozzá Stone.
– Garchik – mondta az igazgató.
– Igen. Sikerült már kideríteni, mi volt az a titokzatos összetevő a
bombában?
– Tudomásom szerint még nem.
Stone szája résnyire nyílt, és előrehajolt. – Az ön tudomása szerint,
uram?
Az igazgató először tűnt idegesnek azóta, hogy a szobába léptek.
Ránézett a helyettesére, és az ajtó felé bökött az állával. A férfi nem
volt boldog ettől a kimondatlan utasítástól, akkor pedig, amikor az
igazgató nem engedte, hogy Ashburn is csatlakozzon hozzá, egészen
felháborodott. Miután az igazgatóhelyettes mögött bezáródott az ajtó, az
igazgató előrehajolt. – Valami olyasmi folyik itt, ami az egész
pályafutásomban példa nélkül áll.
– Áruló van a sorainkban.
– Többről van szó. Rosszabbról.
Stone éppen meg akarta kérdezni, mi lehetne még annál is rosszabb,
hogy áruló van a legbelsőbb körökben, de eszébe jutott, amit McElroy
mondott neki.
A dolgok mindig lehetnek rosszabbak.
Az igazgató megköszörülte a torkát. – Valami olyasmi folyik a
kormányzatban, ami... ami nem nagyon illik össze azokkal a
módszerekkel, ahogyan mi az ügyeinket intézzük.
– Pontosan mit jelent ez, uram? – kérdezte Stone.
Az igazgató összedörzsölte a kezeit. – Úgy látszik, egynémelyek
ellentétes célokért dolgoznak.
– Egynémelyek? – kérdezte Chapman tanácstalanul.
– Garchik ügynök eltűnt.
– Micsoda? – kiáltott fel Stone.
– És a titokzatos anyagmaradványnak, amit a parkban talált, szintén
nyoma veszett.
– Hogyan lehetséges az? – kérdezte Chapman.
– Nem tudom. A mi parancsnoki láncolatunkon kívül esik az ügy.
 – De az FBI a nyomozást vezető ügynökség – mutatott rá Stone.
– A Terrorelhárítás vitte a bombaszakértői munkát.
– De merőben szokatlan, hogy egy ügynök és bizonyíték is eltűnik –
mondta Stone.
– De még mennyire – felelte az igazgató élesen.
– Van valami nyom? – kérdezte Chapman.
– Nincs, csak közvetetten szereztünk tudomást a hiányáról.
Kiküldtünk egy nyomozócsoportot.
– Pontosan honnan tűnt el?
– Az sem teljesen bizonyos. Elvált, egyedül él. A kocsija sincs meg.
– Van nyoma küzdelemnek?
– Semmi konkrét.
– Nem jelentkezett senki?
– Senki. Sem Garchik, sem az elrablói, bárkik legyenek.
– Tehát elrabolták? – kérdezte Chapman.
– Azt sem zárhatjuk ki, hogy önként távozott.
– Ki jelentette az eltűnését?
– A részlegvezetője.
– És ki jelentette a bizonyíték eltűnését? – kérdezte Stone.
– Azt is a részlegvezetője. Amikor Garchik nem jelentkezett
rutinszerűen a megadott időpontban, aggódni kezdett. Első dolga volt
ellenőrizni a bizonyítékos szekrényt.
– Garchik azt mondta nekünk, hogy a NASA-t is bevonták, hátha ők
azonosítani tudják a titokzatos anyagot.
– Erről én nem tudtam.
Stone hátradőlt, miközben Ashburn megjegyezte. – Ez egészen
döbbenetes.
– A sajtó nem neszelheti meg – jelentette ki az igazgató eltökélten. –
Minden közleménynek az én irodámon keresztül kell mennie. Értve?
– Én nem beszélek újságírókkal – mondta Stone, Chapman pedig
egyetértőleg bólintott.
Az igazgató Ashburn ügynök felé intett. – Ashburn ügynök veszi át a
nyomozás irányítását. Maguk közvetlenül vele dolgoznak.
Stone és Ashburn egymásra nézett, és Stone-nak az volt az érzése,
hogy a nő megkísérelt egy mosolyt.
– Rendben – mondta Stone. – Örömmel.
 – Ashburn ügynök azt mondja, hogy önt Vietnamban felterjesztették
a Becsület Érdeméremre.
– Igen, felajánlották.
– De ön visszautasította. Miért?
– Úgy gondoltam, nem érdemlem meg.
– De a hazája úgy gondolta, hogy megérdemelte. Az nem elég?
– Nem, uram, az nem.

49. FEJEZET

– REUBEN?
A nagytermetű fickó kinyitotta a szemét, és felnézett.
Stone bámult le rá. – A dokik azt mondják, hogy hamarosan
elmehetsz.
– Pompás. Nincs betegbiztosításom. Úgyhogy hadd jelentsek máris
csődöt. Illetve dehogyis. Csődöt azok jelentenek, akiknek van
valamijük.
– Látom, már jobban vagy.
Ezt Annabelle mondta, aki nem mozdult a székéből, mióta Reubent
felvették a kórházba. Most felállt, és odament az ágyhoz.
– A számlád rendezve van.
– Ki rendezte.
– Állam bácsi.
– Miért? Kivásárolta a dokkot, ahol rakodni szoktam?
– Csak pihenj még egy kicsit.
– Megtaláltátok azokat a fickókat?
Stone a fejét rázta. – Elég jól kitakarítottak maguk után.
– Vagyis még mindig az ügyön dolgozol?
– Egyelőre.
– Mit tehetünk még?
– Azt hiszem, mindketten eleget tettetek már eddig is.
– Nem sok újat derítettünk ki – mondta a nő.
– Ellenkezőleg. Teljesen új fényt vetettetek az egész ügyre.
– Oroszok? – kérdezte Reuben. – Tényleg azok a kurafiak állnak az
egész mögött?
 – Úgy látszik.
– De miért? – kérdezte Annabelle. – Azt hittem, hogy most már a
szövetségeseink.
– A szövetségesek jönnek és mennek. Ráadásul lehet, hogy nem is
maga az orosz kormány áll a háttérben.
– Felhívtam Harryt és Calebet. Azt mondták, később eljönnek
meglátogatni Reubent. Mármint Harry azt mondta, hogy akkor, ha nem
bánod, ha otthagyja a megbízatását.
– Azt hiszem, semmi akadálya. Kérlek, hívd fel.
Amint Stone megfordult, Annabelle átölelte a vállát, és halk hangon
megszólalt. – Kérlek, vigyázz magadra. Reubent majdnem elveszítettük.
– Nedves volt a szeme, és Stone megérintette az arcát.
– Vigyázni fogok, Annabelle.
Chapman a kórház előcsarnokában várt Stone-ra. Kimentek az
autóhoz és elhajtottak.
– Az FBI-nál folytatott megbeszéléstől teljesen lebénultam – mondta
Chapman.
– Mert nem vették el tőlünk az ügyet, vagy valami mástól?
– Mert úgy tűnt, az igazgató eléggé a körön kívül van.
– Kíváncsi vagyok, miért.
– Szerinted mi történhetett Garchikkal és a bizonyítékkal?
– Nem tudom, de ahol az egyiket megtaláljuk, ott megtaláljuk a
másikat is.
– Gondolod, hogy korrupt zsaru?
Stone nem válaszolt azonnal. – Nem hiszem. Inkább rosszkor volt
rossz helyen.
– Sok az ilyesmi manapság. Vegyük csak Alfredo Padillát. Meg
Gross ügynököt.
– Igen.
– A kérdés tehát az, hogy ki lehet elég nagy potentát ahhoz, hogy
még az FBI igazgatója elől is visszatartson tényeket?
Stone ránézett. – Megpróbálok ma találkozni valakivel.
– Kivel?
– Hát csak úgy valakivel.
– Fontos az ügy?
– Igen.
– Hol található ez a személy?
 – Hát éppen a Lafayette Parkkal átellenben lakik.

50. FEJEZET

NEM KÖNNYŰ az Egyesült Államok elnökéhez bejutni előzetes

időpont-egyeztetés nélkül. Valójában majdhogynem lehetetlen. Az
illető munkabeosztása mellett bárki másé jelentéktelennek tűnik. Az
elnöki különgép, az Air Force One fedélzetén egyszerre több országgal
is tud foglalkozni, majd idejében hazaér valami állami fogadásra, aztán
még marad idő késő éjszakai telefonos megbeszélésre a Capitol Hillen
levő lobbicsoportokkal.
Így hát Stone igen meglepődött, amikor egy helikopterben ült a
marylandi táj felett, majd leszálltak a Catoctin-hegység végénél. A
Camp Davidbe, a világ valószínűleg legjobban őrzött helyszínére vezető
út további részét egy három járműből álló autókonvojjal tették meg.
Ez így logikus, gondolta Stone. Itt sokkal nyugodtabb körülmények
között lehetett tárgyalni, mint a Fehér Házban. Amint a konvoj behajtott
az elnöki nyaraló területére, és makulátlan kék egyenruhában egy karót
nyelt tengerészgyalogos fogadta őket, Stone azon gondolkodott, hogyan
is fogja előterjeszteni a dolgot az elnöknek, és mi a reakciója.
Hát hamarosan megtudom a válaszokat ezekre a kérdésekre.
Egyedül volt egy kis szobában, amelynek falait faburkolat fedte.
Nem sokáig hagyták magára. Nyílt az ajtó, és maga az elnök érkezett
lazán öltözve, kordbársony nadrágban, kockás ingben és papucsban.
Egyik kezében szemüveg volt, a másikkal egy Black-Berry telefont
tartott a füléhez.
Rápillantott az ott álldogáló Stone-ra, és intett neki, hogy foglaljon
helyet. Az elnök dünnyögve befejezte a beszélgetést, zsebre csúsztatta a
telefont, és kávét öntött a fal melletti tálalón álló kancsóból. Töltött
Stone-nak is egy csészével, átnyújtotta neki, majd leült, és feltette a
szemüvegét.
– Elhagytam a kontaktlencsémet – magyarázta Brennan. – Ez a
tartalék szemüveg ilyen esetekre. De a nagyközönséggel nem
találkozhatom szemüvegben. Nem szeretik az ilyesmit.
 Stone ezt átgondolta, és csakugyan nem tudott visszaemlékezni
olyan elnökre, aki nyilvános rendezvényen szemüvegben jelent meg.
– Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen rövid határidővel fogadni tudott,
uram.
Az elnök hátradőlt, és kutatón nézett rá. – Biztos vagyok benne,
hogy tudja, miért. A helyzet enyhén szólva sürgető. Kezd ez az ügy
teljesen kicsúszni a kezünk közül. Minden napra újabb válság jut.
Sikerült már kihámoznia valamit ebből az egészből?
– Egy keveset. De még mindig túl sok a kérdés.
– Adjon egy gyors összefoglalót.
Stone elmondta, amit tudott, nem hagyva ki semmit, sem Turkekult,
sem a faháza elleni támadást.
– Tudom, hogy nem mondtam önnek semmi újat – tette még hozzá.
Az elnök bólintott. – A miniszterelnök és én közeli barátok vagyunk.
– James McElroy pedig mindig szabályosan játszik.
– Lenyűgöző ember. Úgy tűnik, mindig többet tud, mint bárki más, a
miniszterelnököt és jómagamat is ideértve.
– Ez a jó hírszerzőtiszt ismertetőjegye – jegyezte meg Stone. – De
azzal, hogy nem tájékoztatott engem teljes körűen, időt veszítettünk.
– Tudatában vagyok, de nem volt más megoldás – mondta kurtán az
elnök.
– Értem.
– De valami jó is kisült a dologból – mondta Brennan.
– Uram? – kérdezte Stone érdeklődő arccal.
Válaszul az elnök megnyomta egy távirányító gombját, és a fal egy
szakasza félrehúzódott, feltárva egy lapos képernyőjű tévét. Az elnök
megnyomott egy másik gombot, és a képernyő életre kelt. – Ezt
korábban vették fel – magyarázta.
Stone figyelt, amint megjelent Carmen Escalante. A képen a lány
még kisebbnek, hónaljmankói pedig még nagyobbnak tűntek, mint a
valóságban. Interjút készítettek vele a nagybátyja haláláról és az orvosi
ügyekkel kapcsolatos nehézségeiről.
– Elterjedt a híre az esetnek, és ennek két eredménye volt. Közös
búcsúszertartás lesz Mr. Padilla és Gross ügynök számára. Mexikó
elnöke is iderepül az ünnepségre. Másodszor, magánadakozók léptek
színre, és fizetik Ms. Escalante lábműtétjét.
– Ez igazán szép.
 – Mint bizonyára tudja, a viszonyunk Mexikóval mostanában feszült
volt, többek között a bevándorlási ügyek miatt. De a helyzet most
enyhült egy kicsit azután, ami Padillával történt. Tudom, hogy a
körülmények szülte hős, de akkor is az életét veszítette.
Hősökre pedig nagy szükségünk van, bárhol találjuk is őket. A
történetnek pozitív hozadéka lett Mexikóban és itt is. A két nemzet
valamicskével közelebb került egymáshoz. Ez pedig csakugyan pozitív
dolog, legalábbis a tanácsadóim ezt mondják. Erre lehet alapozni a
jövőben. Ez az egyik oka, hogy közös szertartást tartunk.
Megnyomott még pár gombot, mire a képernyő elsötétedett és a
panel a helyére csúszott. Letette a távirányítót, hátradőlt a székében, és
belekortyolt a kávéjába.
– Ezzel eljutottunk a mához.
– Igen, uram.
– Rendben. Azt hiszem, ideje megkérdeznem, miért akart velem
találkozni.
– Tudom, milyen elfoglalt, úgyhogy máris a tárgyra térek. – Stone
szünetet tartott, de csak egy másodpercnyit. – Meg tudná mondani
nekem, hol van Garchik ügynök és az elveszett bizonyíték? Mert
tudom, hogy mindkét kérdésre tudja a választ.

51. FEJEZET

BRENNAN ELNÖK és Oliver Stone kényelmetlenül hosszú pillanatig

bámult egymásra. Stone korábban is részt vett már az akaratoknak ilyen
hosszúra nyúlt csatájában olyanokkal, akiket az alkalmazóinak tekintett.
A siker kulcsa az, hogy nem szabad megszakítani a szemkontaktust. Azt
a gyengeség jelének tekintik, és támadnak. Ez a képessége
mindegyiküknek megvolt, hiszen ezért is jutottak vezetői pozícióba.
– Elnézést, mit mondott? – kérdezte az elnök, de a hangja egy picit
megbicsaklott, elárulva, mit is gondol.
Stone nem válaszolt. Továbbra is rezzenéstelenül meredt a másik
férfira, mintha látná a fejében lezajló összes szinaptikus folyamatot. Azt
sugallta a hallgatásával, hogy mindent tud, noha nem tudott mindent, és
egyes dolgokban csak találgatott.
 Várt.
Brennan nem szólt semmit, tekintete rövid időre valamivel élénkebb
lett, aztán elmúlt az arcáról a pír. Felállt.
– Tegyünk egy sétát, Stone. Egyetértésre kell jutnunk, és rám fér,
hogy kissé kinyújtóztassam a lábam.
Stone követte ki a helyiségből, miközben az elnök magára
kanyarított egy felöltőt. A Titkosszolgálat embereiből álló biztonsági
különítmény követte őket, gyémánt alakzatba fogva a két férfit. A
különítményt alkotó férfiak és nők szintén hétköznapi ruhát viseltek,
alkalmazkodva a főnökük öltözékéhez és a rusztikus környezethez.
Az elnök fojtott hangon beszélni kezdett, miközben nekivágtak egy
erdei ösvénynek, amelyet már annyi elnök tapodott korábban.
– Szeretek idefenn lenni. Feltöltődöm. Elfeledkezem a gondokról-
bajokról, hogy úgy mondjam, legalábbis egy időre.
Stone tekintete jobbra-balra pásztázott az előttük levő területen,
miközben a biztonságiak pontosan tartották a pozíciójukat. Camp
Davidet még jobban védték, mint a Fehér Házat. Egyenetlen
domborzatú vidék közepén feküdt, és a külső védvonalon elhelyezkedő,
nagy létszámú, remekül képzett tengerész– gyalogos már messziről
megpillanthat minden közeledőt.
Az elnök olyan közel húzódott Stone-hoz, hogy összeért a könyökük.
Stone automatikusan körülnézett, hogy lássa, nem tartják-e ezt
kockázatosnak a biztonságiak. De minthogy ezt a közeledést a főnökük
kezdeményezte, a titkosszolgálatosok csak baktattak tovább.
– Stone, van egy kis problémánk.
– A bombatörmelék. Tudjuk már, miből áll?
– Hallott már valaha a nanobotokról?
– Nanotechnológia? Olvastam róla az újságban, és nagyjából eddig
terjednek az ismereteim.
– Átkozott jószágok. Már benne vannak a ruhánkban, az ételünkben,
kozmetikumokban, kisgépekben, sokféle dologban. A legtöbb
embernek pedig még arról sincs fogalma, hogy egyáltalán ott vannak. A
tudósok egyik fele azt mondja, hogy tökéletesen biztonságosak. A
másik felük azt, hogy még nem tudunk róluk eleget, és lehetnek előre
nem látható, hosszú távon akár katasztrofális kihatásaik is.
– Szóval ilyen nanobotokat találtak a bomba maradványai között?
De azt hittem, hogy ezek mikroszkopikus méretűek.
 – Azok is. Csak akkor látták meg őket, amikor mikroszkóp alá tették
az anyagot.
– De mi keresnivalójuk van egy bombában? Mire lehet őket
használni?
Az elnök lemondóan mosolygott. – Hát itt van a bibi, Stone. Nem
tudjuk. Arra gyanakszunk, hogy valaki olyasmire használja a
nanotechnológiát, amilyenre eredetileg nem szánták.
– Úgy érti, hogy bűnös vagy terrorista célokra?
– Igen.
– Mire gondolnak a tudósok? Úgy értem, miért voltak ott azok a
nanobotok? Biztosan van valamilyen feltevésük.
– Van. A legnépszerűbb egyben a leghátborzongatóbb is. Az
elképzelés szerint valamilyen szennyező anyaggal vonták be a bombát.
Amikor felrobbant, ez a szennyező anyag szétszóródott, és most benne
van mindenkinek a szervezetében, aki akkor a parkban volt. Ők pedig
gyanútlanul továbbadják másoknak.
Stone összerezzent, és távolabb húzódott. – Én is ott voltam a
parkban. Sőt fel is döntött a robbanás. Lehet, hogy beszennyeződtem.
Nem kellene a közelemben lennie.
– Már én is ki voltam téve a szennyeződésnek, Stone. Gross
ügynökön, Garchik ügynökön és másokon keresztül. A fenébe, még az
FBI igazgatója is ott volt. De annyit mondhatok, hogy minden létező
orvosi tesztet végrehajtottak rajtam, és semmit nem találtak.
– Létezik-e valamilyen bizonyíték ennek a szennyező anyagnak a
létére?
– Tudomásunk szerint nincs. De tudja, mit mondanak mostanában
nekem? Hogy ezek az átkozott nanobotok képesek behatolni más
anyagok molekuláris szerkezetébe, és megváltoztatni. Ez az „átalakítás”
meghagyja ugyan az adott anyag eredeti tulajdonságait, de olyan finom
változtatásokat azért végrehajt rajta, hogy a manipulált anyag
azonosítása sokkal nehezebb lesz. Most tehát úgy áll a helyzet, hogy
nem igazán hiszünk a szennyező anyag létében, de nem lehetünk benne
biztosak. Még azt sem igazán tudjuk, mit keressünk a tesztekkel. Lehet,
hogy mindaz, amit az orvosok végigpróbáltak rajtam, nem ér semmit.
Mi több, arra is felhasználhatták a nanobotokat, hogy teljesen új
szennyező anyagot állítsanak elő. Olyan ez, mint amikor az unokáim
vakondvadászatos videojátékot játszanak. Lecsapnak egy lyukra, és a
nyavalyás dög felbukkan egy másikban.
– Na és Garchik ügynök? – kérdezte Stone.
– Úgy gondoltuk, jobb, ha egy kis időre kivonjuk a forgalomból.
Jelenleg a Terrorelhárítás védett házában van, a...
Stone tiltakozóan felemelte a kezét. – Jobb, ha nem tudom a pontos
helyet.
– Miért?
– Ha valaki ki akarja szedni belőlem.
– Nehéz időket élünk, Stone. Veszélyes időket.
– Az ellenség közelebb van.
– Úgy van. Ráadásul azt sem tudjuk, hogy kicsodák. Így egyre
nehezebb harcolni.
– Tulajdonképpen ironikus – mondta Brennan.
– Hogy érti ezt?
– Eredetileg arra szemeltem ki magát, hogy az oroszok ellen
harcoljon Mexikóban. Most meg itt találom őket sokkal közelebb. Talán
már a Fehér Ház melletti utcában.
– Tehát tudja, hogy Kravitz és a megtalált fegyver egyaránt az
oroszokhoz kötődik?
– Igen, azt mind tudom, de van itt még egyéb is.
Stone várakozón hallgatott.
– Amikor a Szovjetunió még nagyhatalom volt, hatalmas
tudományos kutatóhálózatot működtettek. Laboratóriumok mindenfelé,
és tízmillió dollárok a finanszírozásukra.
– Vagyis nanobotok?
– Nanobotok. Kevés olyan ország vagy szervezet van, amely képes
ilyen húzásra. Az oroszok a lista tetején állnak.
– Most mit szándékozunk tenni, uram?
– Ez a maga dolga, Stone. De biztos lehet abban, hogy én maga
mögött állok.
Stone keményen nézett az elnökre, aki érzékelt valamit a kételyeiből.
– Komolyan gondoltam, Stone. Ha ezt túléli, tisztára töröljük a
palatáblát. Szavamat adom. Senki se tehet keresztbe magának. –
Kinyújtotta a kezét, Stone pedig megszorította.
– Miért végeznek ilyen férfiak, mint maga, ilyen munkát? Biztos
nem a kitüntetésért, de nem is a pénzért – tette hozzá az elnök.
 Stone nem felelt.
– Akkor miért? Istenért és a Hazáért?
– Ennél egyszerűbb is és bonyolultabb is, elnök úr.
– Tehát miért?
– Hogy nyugodtan tükörbe nézhessek.

52. FEJEZET

STONE-T HELIKOPTERREL visszavitték Washingtonba, ahol

Chapmannel találkozott az előzetesen megbeszéltek szerint, a Lafayette
Parkban.
– Na, hogy ment? – kérdezte a nő izgatottan.
– Informatív volt.
– És ez most segít nekünk?
– Azt majd meglátjuk.
– Ugyan már! Mondj valamit, az ég szerelmére! Hiszen az elnökkel
találkoztál!
Stone beszámolt neki arról, hogy a törmelékben talált részecskék
talán a nanotechnológiához kapcsolódnak, meg arról, hogy hol lehet
Garchik ügynök.
– Te ezt mind tudtad, mikor elmentél az elnökhöz?
– Mondjuk úgy, hogy gyanítottam.
– Beszámoltál neki arról, hogy mit gyanítasz?
– Úgy gondoltam, az egyenes út a legjobb.
– Nagyon tökös. Szóval nanobotok? A rohadt életbe. Mivé lesz ez a
világ? Már olyan dolgokkal akarnak kinyírni bennünket, amiket nem is
látunk.
– Vannak, akik ezt fejlődésnek neveznék – mondta szárazon Stone.
– Az oroszok tehát ismét játszadoznak a laborjaikban. Baljós
fejlemény.
– A kábítószer-kereskedelem százmilliárd dollárokat jövedelmez. Ez
elég jó indíték. Párosítsuk ezt olyan technológiával, amely Oroszország
ellenségeit pusztasággá változtatja. Ez pénzben felbecsülhetetlen.
– Oroszország ellenségeit? Vagyis a te hazádat és az enyémet.
 – Hát igen, az enyhülés, Gorbacsov, Jelcin meg minden ilyesmi
ellenére a viszony sosem volt túl rózsás a három ország között.
– De miért robbantanának fel a Lafayette Parkban egy olyan bombát,
ami nem öl meg senkit?
– Nem tudom.
Közelebb ment a robbanás epicentrumához, és lenézett a kráterbe.
– Riley Weaver kérdéseire még mindig nincs válasz.
– Hogyan pusztult el hirtelen az előző fa? És miért maradt a gödör
nyitva, miután a fát a helyére igazították?
– A botanikusok meg ilyesmi. Gross ügynök beszélt erről.
– Legjobb lesz, ha magunk járunk utána.
– De mi lesz Ashburnnel? Nem ő vezeti a nyomozást?
– Jobb szeretném magam kézbe venni a dolgot.
– Nehogy elveszítsünk még egy ügynököt? – kérdezte halkan a nő.
Stone nem felelt.

EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB ott álltak George Sykes előtt, aki a Nemzeti
Parkok Szolgálatának egyenruháját viselte. Ő volt az a művezető, akiről
Gross korábban beszélt, és aki a fa elültetését felügyelte. Sykes jó
formában levő férfi volt, satuszerű kézfogással. Chapman diszkréten
megdörzsölte szétmorzsolt ujjait, miután parolázott vele.
– A fa, betegségnek semmi jelét nem mutatta – mondta. – Egy nap,
mikor átnéztük a parkot, úgy találtuk, hogy már majdnem elpusztult.
Nem lehetett megmenteni. A szívem szakadt belé. Régóta állt ott.
– Így hát kiemelték, és rendeltek egy másikat? – kérdezte Chapman.
– Igen – válaszolta Sykes. – Nagyon körültekintőnek kell lennünk
azokkal a növényekkel, amik a parkba kerülnek. Csak történetileg
pontos fajták jöhetnek szóba.
– Mi is így hallottuk. A pennsylvaniai faiskola pedig az egyik
kipróbált beszállítójuk?
– Igen. Elmondtam mindezt Gross ügynöknek is.
– Igen, tudjuk. De annak fényében, ami vele történt, újra végig kell
mennünk ezeken a dolgokon.
– Persze, persze – mondta gyorsan Sykes. – Micsoda rémálom. Arra
gondolnak, hogy a faiskolából valaki érintett az ügyben?
– Elképzelhető – mondta Chapman határozatlanul. – Mit tud nekünk
mondani arról, ahogyan a fát átszállították?
 – Biztonságos előkészítő helyre vittük, néhány sarokra a Fehér
Háztól.
– Aztán pedig daruval beemelték? – folytatta Stone.
– Úgy van – felelte Sykes.
– De miért nem fedték be a gödröt azonnal? Hiszen ez kockázati
tényező volt. Szalagot kellett kifeszíteni köréje, hogy távol tartsák azt
embereket.
Meg a bombakereső kutyákat, gondolta Stone.
– Ilyen méretű fa átültetése erősen megviseli a növényt. Ezt
lépésenként kell elvégezni, és folyamatosan ellenőrizni a fa egészségi
állapotát. Daruval beemelni a gödörbe csak egy volt azon lépések
sorában, amik akkor kezdődtek, amikor kiásták a pennsylvaniai
faiskolában. A lényeg, hogy lassan és óvatosan szállítsuk. Betettük a
gödörbe, és úgy hagytuk, hogy figyelemmel kísérhessük az állapotát. A
botanikusunknak másnap reggel kellett volna megvizsgálnia. Aztán
ennek függvényében közölte volna velünk, milyen föld és tápanyag
keverékre van szükség az átmeneti időszakban.
– Elég bonyolultnak hangzik – jegyezte meg Chapman.
– Az is. Hiszen élőlényről van szó, ami ráadásul tonnákat nyom.
Aztán ott van még a megfelelő öntözés, ami segíti a meggyökeresedést.
– Rendben – mondta Stone lassan. – De még mindig nem tudjuk, mi
pusztította el az előző fát.
Sykes vállat vont. – Számos oka lehet. Bár furcsa, hogy ilyen
gyorsan elpusztult, de nem példátlan.
– Lehetett szabotázs? – kérdezte Chapman.
Sykes elképedve nézett rá. – Miért akarna valaki elpusztítani egy fát?
– Hát, ha a fa nem pusztul el, nincs szükség másikra, és ha nincs
újabb fa, akkor nincs miben becsempészni a bombát – magyarázta
Stone.
– Ó – mondta Sykes, és teljesen megdöbbent. – Úgy érti, hogy valaki
elpusztította az első fát, és felrobbantotta a másikat? A rohadék.
Stone látta rajta, hogy a fák végzete sokkal jobban felzaklatta, mint
azoké az emberi lényeké, akiket felrobbantottak.
– Köszönjük a segítséget – mondta Stone.
Chapmannel együtt visszamentek az autójukhoz.
– Világos, hogy a bomba a gyökerek között volt már, mire a fa
ideérkezett – mondta a nő. – Az pedig, hogy a gödröt nem temették be,
nem jelent sokat. Még ha betemetik is, a távirányító valószínűleg
működött volna a földrétegen keresztül is. A rádióhullámok biztosan
áthatolnak egy méternyi talajon.
– Úgy látszik, hogy a tévelygéseim dacára mégis a faiskola a kulcs,
és Kravitz halálával elveszítettük a szálat.
– Az bizonyos, hogy ügyesen eltüntették a nyomaikat – jegyezte meg
Chapman. – Várj csak egy kicsit; találtak olyan nanoizéket Kravitznál?
– Amennyire tudom, nem.
– Pedig kellett volna, nem?
– Nem tudom, de ki kell derítenünk.
Chapman az órájára nézett. – Be kell jelentkeznem és tájékoztatnom
kell Sir Jamest is.
– Én meg elmegyek a Kongresszusi Könyvtárba, és beszélek
Calebbel.
– A rettenthetetlen kutatóval?
– Nagyon is ügyes, ha ismerjük az erősségeit – mosolygott Stone.
– Mi lenne, ha együtt vacsoráznánk? – kérdezte Chapman hirtelen.
Stone megfordult, és ránézett. – Rendben van – mondta lassan. –
Hol?
– Van egy vendéglő a Tizennegyedik utcán, úgy hívják, Ceiba.
Régóta szeretnék elmenni oda. Összevethetnénk a jegyzeteinket.
Mondjuk, úgy hét körül?
Stone bólintott, és elment, miközben Chapman visszasietett az
autójához, de nem a brit követségre hajtott, hanem egy szállodához a
virginiai Tyson's Cornerben. A lifttel felment a hatodikra. Kinyitotta az
egyik szoba ajtaját, és bement. Nagy nappaliból, hálószobából és
étkezősarokból álló, tágas lakosztály volt. Nézte a kilátást az ablakon át,
majd leült a díványra, levette a dzsekijét, cipőjét, és a lábát dörzsölgette.
Előhúzta a pisztolyát, és nézegetni kezdte. Mikor aztán kopogtak az
ajtón, eltette a Walthert.
Átbandukolt a szobán, és ajtót nyitott.
Mikor a férfi bejött, Chapman visszament a díványhoz, leült az előző
helyére, és felnézett a vendégre.
– Egy cseppet sem tetszik ez a rohadt eljárás – csattant fel. – Cseppet
sem.
 Az NHK igazgatója, Riley Weaver lebámult rá. – Nem igazán
számít, mi tetszik magának és mi nem. A felhatalmazás pedig a
legmagasabb helyről jön mindkét oldalon.
– Honnan tudjam, hogy ez igaz? – vakkantott Chapman.
– Mert tényleg így van, Mary – mondta James McElroy, és
bebicegett a hálószobából.

53. FEJEZET

STONE ELŐSZÖR a kórházba ment, hogy meglátogassa Reubent. Már

jóval azelőtt hallotta a barátja hangját, hogy a kórteremhez ért. Úgy
tűnt, Reuben el akar menni, de az orvosok még szívesen benn tartanák
pár napig.
Annabelle a kórterem bejáratánál találkozott Stone-nal. – Talán te
tudsz egy kis józan észt csöpögtetni a fejébe – vetette oda.
– Kétlem, de azért megpróbálom – válaszolta Stone.
– Jól vagyok – dohogott Reuben. – Nem olyan ez, mint amikor
először meglőttek. De annyi szent, hogy Ratchet nővérbe is golyót
eresztek, ha tűkkel akar piszkálni olyan helyeken, ahol én nem akarom.
A nővér, aki Reuben életfunkcióit ellenőrizte éppen, csak a szemét
forgatta a megjegyzés hallatán. – Sok szerencsét – súgta oda Stone-nak,
miközben kiment mellette a helyiségből.
Stone lepillantott Reubenre. – Jól értem, hogy el akarsz menni
innen?
– El akarom kapni azoknak a seggét, akik ezt tették velem.
Stone odahúzott egy széket, és leült. Ekkor megérkezett Caleb egy
váza virággal.
– Mi a fene az?! – csattant fel Reuben.
Caleb elhúzta a száját ekkora hálátlanság hallatán. – Peónia. Nehéz
hozzájutni ebben az évszakban.
Reuben teljesen megdöbbent. – Azt akarod mondani, hogy virágot
hoztál nekem?
– Igen. Hogy kissé felvidítsam ezt a nyomasztó szobát. Az egész
csupa szürke, meg ilyesmi. Sose gyógyulsz meg, mert tisztára
depressziós leszel.
 – Szerintem gyönyörű – mondta Annabelle. Elvette a virágot
Calebtől, és megszagolta őket.
– Neked így is kell látnod, hiszen lány vagy – mondta Reuben. – De
a hapsik nem visznek egymásnak virágot. – Hirtelen vad pillantást
vetett Calebre. – Látta valaki, hogy ide hoztad?
– Mi? Én... hát, gondolom. Egypáran. A nővérállásnál a lányok
megcsodálták.
Reuben, aki eddig ült az ágyban, most hanyatt vetette magát. – Hát
ez remek. Most majd azt hiszik, hogy randizunk.
– Nem vagyok meleg! – kiáltott fel Caleb.
– Lehet, de úgy nézel ki – vágott vissza Reuben.
– Még hogy úgy nézek ki? – fintorgott Caleb. – Mégis, hogy néznek
ki a melegek, kedves sztereotipizáló Neander-völgyi?
Reuben felnyögött, és egy párnát szorított az arcára. Hallották, hogy
a párna alól nyöszörög. – Ha legközelebb hozni akartok nekem valamit,
akkor legyen inkább egy sör, vagy ami még jobb, egy Playboy.

MIKÖZBEN ANNABELLE elment vázát keríteni a virágoknak, Stone

Calebhez fordult. – Megkaptam a listádat a Lafayette Parkban sorra
kerülő rendezvényekről, Erről akartam beszélni veled.
Reuben levette a párnát az arcáról. – Azzal mit akartok kezdeni?
Stone gyorsan elmagyarázta neki. – De rengeteg esemény lesz – tette
hozzá.
– Így van – értett egyet Caleb. – De egy kicsit utánaástam a
dolgoknak, és sikerült szűkítenem a listát. – Előhúzott pár papírt a
zsebéből, és kiteregette őket az ágy végén. Stone föléjük hajolt, és
tanulmányozni kezdte az anyagot.
Abból indultunk ki, hogy valami igazán nagy eseményről van szó.
Különben minek vállaltak volna annyi vesződséget a Lafayette
Parkban? – magyarázta Caleb.
– Úgy van.
Annabelle visszatért, hozta a csokrot a vázában, letette a tálalóra, és
csatlakozott hozzájuk.
– Azt hiszem, öt olyan esemény van, ami érdekelhet minket –
folytatta Caleb. – Mindegyik a következő hónap folyamán zajlik le.
Először lesz egy klímaváltozási összeröffenés, ezt követi egy adóellenes
tüntetés. Sok ember, sok lehetséges áldozat mindkét esetben. Azután az
elnök mond beszédet a közel-keleti háborúkban elesettekre emlékezve.
Jön a francia elnök is.
Reuben feltápászkodott. – Én erre szavazok. Két vezető egy
csapásra. A mostani robbanás is akkor történt, amikor ott volt a brit
miniszterelnök. Lehet, hogy az EU-ra utaznak.
– Rajta, Caleb, fejezzük be a listát – mondta Stone.
– Negyedszerre, lesz egy tüntetés a globális éhezés ellen – mondta
Caleb. – Végezetül pedig egy demonstráció az atomfegyverek
betiltásáért.
– Én aszondom, a terroristák a minőségre mennek, nem a
mennyiségre – mondta Reuben. – Leszednek két államfőt és ezzel
nagyobb feltűnést keltenek, mintha sok egyszerű polgárt ölnének meg.
Annabelle a fejét rázta. – Nem szükségképpen. Ha valami
háborúellenes csoport, vagy ha olyanok, akik azt hiszik, az
éghajlatváltozás baromság, akkor lehet, hogy ezek az események is
célponttá válhatnak.
– Nem hinném, hogy az oroszokat annyira érdekelné az
adópolitikánk – mondta Stone.
– Az oroszok? – kiáltott fel Caleb. – Ők állnak emögött?
Stone figyelmen kívül hagyta barátja kérdését, és tovább töprengett.
– Kíváncsi vagyok, milyen messze kell lennie valakinek ahhoz, hogy
távirányítással felrobbantson egy földbe temetett bombát. Másodszor,
honnan tudják a robbantók, hogy hol áll majd a pódium az államfők
számára? Tudom, hogy sokféle helyre szokták tenni, néha még a járdára
is. Ez esetben ez a bomba nem ártott volna semmit.
– Megkérdezném Alexet. Ha kiderül, hogy valahol a Jackson-szobor
közelében tervezték felállítani a pódiumot, akkor ez megerősíti azt,
hogy kém van közöttük – javasolta Reuben.
– Azt hiszem, igazad van – vélte Stone.
– Majd én felhívom – ajánlkozott Annabelle. – Később úgyis
találkozunk.
– Nekem vissza kell mennem dolgozni – szólt Caleb.
– Nekem is – mondta Stone.
– Na és velem mi lesz? – zsörtölődött Reuben. – Ti elmentek
szórakozni, én meg itt poshadok.
Ekkor bejött egy ápolónő Reuben ebédjével. Letett egy tálcát, amin
valami szivacsos massza volt, ez talán hús lehetett, némi zöldséggel,
egy lisztes kiflivel és egy kis csészével, amiben pisinek látszó folyadék
volt.
– Könyörgöm, mentsetek ki innen a francba – vinnyogta Reuben.
– Amint csak lehet, Reuben, megígérem – mondta Stone, és sietve
távozott.
– Gyönyörködj a virágaidban! – förmedt rá Caleb. – Legközelebb
meg elhozom a Village People-válogatásomat, hogy csináljunk egy kis
jó hangulatot, és lehet, hogy egy nagyon dögös sálat fogok felvenni,
meg a szűkített szárú farmeremet. – Ezzel kiosont a betegszobából.
Annabelle fölé hajolt, megpuszilta és hátrasimította a férfi csapzott
haját. – Csak maradj itt egy kicsit, nagyfiú. Ne feledd, majdnem
elveszítettünk. Mihez kezdenék nélküled?
Reuben erre elmosolyodott. Várt pár percet, hogy biztos legyen
benne, mindannyian elmentek, majd felemelte a vázát. Mélyet
szippantott a peóniák illatából, és elégedett arccal visszafeküdt.

54. FEJEZET

MARY CHAPMAN hagyta, hogy a víz végigmossa a testét, miközben a

gőz úgy emelkedett a zuhanyzóban, mint reggeli pára egy tó fölött.
Csalódottan megütötte a falat, hagyta, hogy az örvénylő víz körülölelje,
és vett egy mély, nyugtató lélegzetet. Elzárta a vizet, törülközőt csavart
magára, majd kilépett a zuhanyzóból, és leült az ágyra.
A Weaver igazgatóval és Sir Jamesszel lezajlott találkozás hatékony
volt, érintett minden fontos kérdést. Ez része volt a munkájának, nem
kellene kivetnivalót találnia benne. Hiszen ezért utazott ide. De mégis
kivetnivalót talált benne. És nem tudta, mit kezdjen az egésszel.
Megszárította a haját, ráérősen kiválasztotta a ruhát, amit fel akart
venni, belelépett a cipőjébe, feltette az ékszereit, megragadta a táskáját
és a pisztolyát. Telefonált az autójáért, és gyalog lement a szálloda
főbejáratához. Bement Washington központjába, végigszenvedve a
csúcsforgalmat. Stone már várt rá.
Rámosolygott a férfira, aki időközben átöltözött; bő szárú nadrágot
húzott, hozzá fehér, hosszú ujjú inget, amely illett rövidre vágott
hajának színéhez, és vonzó kontrasztot alkotott szögletes arcának
napbarnított bőrével. Feltűrte az ingujját, így kilátszott izmos alkarja.
Száznyolcvanhét centis magasságát még jobban kiemelte soványsága.
Chapman mégis emlékezett szorításának roppant erejére, amikor
Kravitz lakókocsijánál megragadta. Ez az ember még ebben az
életkorban is vasból volt. A nő úgy gondolta, így marad ez haláláig.
Ami pedig hamarabb bekövetkezhet, mint bárki számítana rá.
Amikor erre gondolt, Chapman abbahagyta a mosolygást.
– Még meg sem köszöntem, hogy megmentetted az életemet nálad –
mondta. – A kábító gránát engem kiütött, de téged nem.
– Nélküled mindketten halottak lennénk. Még sosem láttam senkit
ilyen gyorsan mozogni.
– A tőled jövő dicséret értékes.
Stone egy pillanatra a nő derekára tette a kezét, mialatt a
Tizennegyedik utcára néző asztalukhoz kísérték őket. Több mint húsz
évvel idősebb volt, mint Chapman, aki mégis érzett iránta valami
olyasmit, amit nem érzett azon férfiak iránt, akikkel korábban
találkozott. Milyen sokáig képes volt életben maradni ezen a pályán!
Ráadásul neki volt a legáthatóbb szeme, amit valaha látott.
A könnyű érintést Chapman oltalmazónak, megnyugtatónak érezte,
de amikor a férfi elvette a kezét, a depressziója visszatért. A nő mojitót,
Stone sört rendelt. Azután átfutották az étlapot.
– Eredményes volt a délutánod? – kérdezte Stone, a nőt nézve az
étlap fölött.
– Kissé unalmas, ami azt illeti – mondta Chapman, és elvörösödött. –
A jelentések írása és összefoglalók készítése nem a kedvenc
időtöltésem. Na és te mit csináltál?
Stone telefonja megcsördült. Ránézett a számra, és felvette.
A szájával hangtalanul az Ashburn ügynök szavakat formálta.
Hallgatta egy darabig, közben a szeme megrebbent. Rápillantott
Chapmanre.
– Rendben, és köszönöm, hogy tájékoztatott.
– Mi történt? – kérdezte Chapman, miközben Stone elrakta a
telefonját.
– Most találták meg a négy hispánt a pennsylvaniai faiskolából.
– Hogy érted azt, hogy megtalálták?
– Meghaltak. Kivégezték őket, a holttesteket meg kidobták egy mély
szurdokban.
 Chapman sápadtan hátradőlt. – De miért gyilkolták meg őket?
– Az ürge látta, hogy valaki leszereli a kosárlabdagyűrűt. A
zsaruknak nem mondta el. Annabelle-nek igen. Most pedig
mindannyian halottak.
– Elvarrják a szálakat – bólintott Chapman.
– Úgy látszik. Valószínűleg csak azért nem öltek meg mindenkit a
faiskolában, mert tudták, hogy jövünk.
– Honnan?
– A lövész, aki megölte Kravitzot, telefonált, hogy sietve távozunk.
Hova máshova mehettünk volna?
– Csakugyan. – Chapman csalódottnak tűnt, hogy elnézett egy ilyen
nyilvánvaló összefüggést. – De akkor is; azt látta, hogy valaki leszerel
egy kosárlabdagyűrűt. Na és? Ez még nem azt jelenti, hogy azonosítani
tudná egy szembesítéskor.
– Talán mégis.
– Hogy érted ezt? Annabelle-nek nem mondott ilyesmit.
– Nem tudta, hogy kicsoda Annabelle. Most pedig már azt is tudjuk,
hogy volt valaki az ivóban, aki hallgatózott.
– Úgy van, Annabelle-ék a fickók után érkeztek – mondta Chapman,
belekortyolva az italába.
– Lehet, hogy a fazon titokban tartotta, amit látott. Talán zsarolni
próbált valakit?
– Pénz helyett egy csomó golyót kapott. Szóval mit gondolsz, kit
láthatott?
– Talán Lloyd Wildert.
Chapmannek leesett az álla. – Lloyd Wildert?
– Lehetséges. Megölték őt is meg a többieket is, két legyet egy
csapásra.
– Tehát ő is benne volt a bombamerényletben?
– Nem tudom, milyen szerepet játszhatott, ha játszott egyáltalán. De
az, hogy azonmód kiiktatták, amikor mi felbukkantunk, azt jelzi, hogy
feláldozható volt az első pillanattól kezdve.
– Akkor most utána kell néznünk Wilder hátterének? – Csalódottan
rázta meg a fejét. – Ez az egész egyre csak növekszik.
– Hadd ásson Ashburn és az FBI Wilder múltjába. Biztos találnak
majd valamennyi pénzt egy offshore számlán.
 – Én meg azt hittem, hogy ilyesfajta összeesküvések csak a
hollywoodi filmekben léteznek.
– Majd rájössz, hogy egész Washington egyetlen hatalmas
összeesküvés.
– Megnyugtató.
– Beszéltem Harryval is Turkekulról.
Stone várt, mert jött a pincér felvenni a rendelésüket. Miután elment,
folytatta. – Semmi rendkívüli.
– Gondolom, az jó.
– Talán igen, talán nem.
– Nem tudlak követni.
– Azt az embert azzal bízták meg, hogy kapja el a világ első számú
terroristáját, ő meg közben órát tart Georgetownban.
– Ez a fedősztorija.
Stone-t ezzel nem győzte meg.
– De Sir James tisztában van ezzel. Benne megbízol, nem? –
kérdezte, miközben érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul és a bőre
nyirkos lesz.
– Benned bízom.
– Miért?
– Csak. Maradjunk ennyiben.

55. FEJEZET

MIKÖZBEN ETTEK, Chapman Stone-ra pillantgatott. Ha a férfi

észrevette is, nem adta jelét. Vacsora után Chapman felhajtott még
néhány pohár mojitót és egy portóit.
Fizettek, aztán Stone megkérdezte: – Van autód?
– Van, de miért nem sétálunk inkább egyet? Szép este van.
– Jó ötlet.
– Tényleg? – kérdezte Chapman mosolyogva.
– Igen. Eleget ittál, egy kis séta segít kitisztítani a fejedet – tette még
hozzá furcsa hangon.
Bandukoltak egy darabig, elhaladva éhes, zajos vendégekkel teli
éttermek mellett. Autók dudáltak, járókelők siettek mindenfelé.
 – Bánt valami? – kerdezte Stone.
A nő éles pillantást vetett rá. – Csak eltöprengtem kicsit. Miért?
– Semmi különös. Az biztos, hogy van min töprengeni.
– Weaver igazgató tényleg nem ment vissza hozzád?
– Azt hiszem, soha nem is fog. Ezért kértem meg Calebet, hogy
végezzen egy kis kutatómunkát.
– Most, hogy átnézted, amit talált, mire következtetsz?
– Semmire – ismerte el Stone. – Egyre több a kérdés. – Szünetet
tartott. – De Weaver mondott valami fontosat, mielőtt lerázott magáról.
– Mit? – kérdezte Chapman talán egy kicsit túl gyorsan.
– Azt mondta, hogy a dolgok talán nem azok, amiknek látszanak.
Azt hiszem, arra gondolt, hogy mindannyian rossz nézőpontból
közelítjük meg az ügyet. Ha megtalálnánk a helyes szempontot, akkor
talán minden részlet értelmet nyerne.
– Te elhiszed? – kérdezte a nő.
– Nincs okom nem elhinni. Legalábbis egyelőre.
Chapman megállt egy utcai árusnál, és vett egy FBI feliratú sapkát.
Mikor Stone zavartan bámult rá, megmagyarázta. – Van egy
unokaöcsém odahaza Londonban, aki imádja az ilyesmit.
– Tudja, hogy az MI6-nak dolgozol?
– Nem, ő úgy tudja, hogy számítógépekkel foglalkozom. Ha tudná az
igazat, biztos sokkal menőbbnek tartana.
Miközben folytatták sétájukat, újra megszólalt. – Rendben, menjünk
újra végig azon, amit tudunk. Fegyvertűz és bomba. A kettőnek talán
semmi köze egymáshoz. A Hay-Adams Szálló elterelés volt, a
gépfegyvertűz valójában egy felújítás alatt álló kormányzati épületből
érkezett. Padilla az életét menti, és közben véletlenül felrobbantja a
bombát, amely valószínűleg kosárlabdába csomagolva a fa gyökerei
között volt. Ez a fához, onnan a faiskolához vezet minket.
Stone innen folytatta. – A faiskolától John Kravitz– hoz jutunk, aki
bombaalkatrészeket rejteget a lakókocsija alatt. Megölik, hogy ne
beszélhessen velünk.
Gross ügynököt és a másik két áldozatot egyelőre ismeretlen
indítékból gyilkolták meg, bár lehet, hogy Wilder benne volt. A
bombának voltak szokatlan alkatrészei is, amelyeket nanobotokként
azonosítottak. Több olyan bizonyítékunk van, amelyek szerint vagy az
orosz kormány, vagy az orosz kábítószerkartellek vagy mind a kettő áll
a dolgok mögött.
– A hispán munkásokat pedig azért tették el láb alól, mert láttak
valamit, vagy részei voltak az összeesküvésnek.
– A bomba valódi célpontja pedig még mindig ismeretlen. Számos
lehetőség van, de semmi bizonyos.
Chapman megállt, és ránézett. – Rendben, van egy listánk. Kétszer is
átnéztük.
– Egyvalamit kihagytunk: Fuat Turkekult.
– De a jelenlétét megmagyarázták.
– Tényleg?
– Sir James magyarázta meg, és tudom, hogy bízol benne,
mindannak ellenére, amit korábban mondtál.
– Nem, én azt mondtam, benned bízom.
Chapman halványan elpirult. Stone rábámult egy pillanatig, aztán
elfordította a fejét, és az órájára nézett.
– Másik randid van? – kérdezte a nő erőltetett mosollyal.
– Nem, csak kíváncsi voltam, meddig tart, míg végre elmondod.
– Micsodát?
– Amit eltitkolsz előlem.

56. FEJEZET

CHAPMAN néhány tétova lépéssel eltávolodott a férfitól. Mikor

visszafordult felé, Stone nem mozdult, csak tovább bámult rá.
A nő visszajött hozzá. – Mit akarsz tőlem?
– Az igazat.
– Azt hittem, bízol bennem.
– Minden bizalomnak vannak határai. És mindig újra ki kell
érdemelni.
– Ez utóbbit nem mondtad.
– Nem gondoltam, hogy szükség van rá.
– Nagyon kényelmetlen helyzetbe hozol.
– Tudom.
– Innom kell valamit.
 Stone felvonta a szemöldökét. – Jó, de nem ártana, ha józan
maradnál.
– Látnod kellett volna főiskolás koromban, milyen bulikat csaptunk a
kocsmákban. Piszokul bírom a piát.
Megfordult, hogy elinduljon.
– Chapman ügynök?
Chapman visszafordult. – Mi van? – csattant fel.
A férfi maga mögé mutatott. – Épp itt egy bár.
Chapman odanézett. – Tényleg. Jó. – Elment Stone mellett, be az
ajtón.
Öt perccel később túl volt két vodka-tonikon, miközben Stone egy
gyömbért kortyolgatott lassan, és mereven fixírozta a társát. – Tényleg
azt hiszed, hogy biztonsággal haza tudsz vezetni?
– Itt gyerekjáték vezetni a rohadt londoni forgalomhoz képest.
– Akkor nem, ha részeg vagy. Brit ügynök letartóztatva ittas
vezetésért; nem hangzik túl jól.
– Nem vagyok részeg.
– Rendben. Akkor lépjünk tovább. – Stone várakozóan nézett a nőre.
– Nem mondhatok el neked mindent. Remélem, megérted.
– Nem.
– Hát az baj. De ennek így kell lennie.
Stone felállt. – Vigyázz magadra.
Chapman döbbenten bámult rá. – Csak így, egyszerűen?
– Csak így egyszerűen.
– Stone!
De a férfi megfordult, és elment.
Egyik sarkot a másik után hagyta maga mögött, hosszú lábai falták a
távolságot, miközben adrenalin tombolt a testében. Azt hitte, ez a nő
más lesz. Hát tévedett.
Ugyanaz a rohadt helyzet, gondolta, már megint ugyanaz a rohadt
helyzet.
Elhaladt a Capitolium mellett, és ment tovább, amikor megismerte a
környéket. Nem volt biztos benne, hogy ide akart jönni, De olyan ember
volt, aki majdnem mindig követte az ösztöneit. Fiatalok sűrű csoportjai
mellett haladt az utcán. Mikor némelyikük túlzott érdeklődést mutatott
iránta, kitűzte szövetségi jelvényét az övére, és elhúzta a kabátját a
stukkeréről. Nyomban hátrább húzódtak.
 – Nagyon menő – mondta az egyikük.
– Hé, ember, nyírt már ki valakit azzal a stukkerrel? – kérdezte az
egyik vigyorogva.
– Nem – hazudta Stone. – De ezzel már igen. – És feltartotta az
egyik ujját.
Az ifjoncok szkeptikusnak tűntek. Az egyik megszólalt. – Szóval
hazavágott valakit a kisujjával? Remek.
Stone újra megmutatta az ujját. – Nem a kisujjammal. Ez a
mutatóujj. Nagyobb erőt lehet vele kifejteni az ütőérre, és így könnyebb
beszakítani.
A fickók eloldalogtak.
Stone folytatta útját.
Odaért az ajtóhoz, és kopogott.
Az ajtó kinyílt, és Carmen Escalante nézett ki rá tágra nyílt, szomorú
szemmel.
– Igen? – kérdezte.
– Már jártam itt korábban – mondta Stone, és megmutatta a
jelvényét.
– Igen, emlékszem. Mit kíván?
– Csak megnézni, hogy van.
– Igen – mondta egy hang.
Stone megfordult, és Chapman állt mögötte.
Előrébb jött. Úgy tűnt, kissé ki van fulladva, a magas sarkú cipőjét
pedig a kezében tartotta.
– Csak biztosak szerettünk volna lenni abban, hogy jól van –
mondta, miközben visszanyerte normális légzését és felhúzta a cipőjét.
– Bejöhetünk? – kérdezte Stone, de közben még mindig Chapmanre
bámult.
– Persze, hogyne.

57. FEJEZET

KÖVETTÉK CARMENT az előszobán át. Nyomban látszott, hogy a

lakást időközben kitakarították, a romló étel szaga is eltűnt. Amikor
beléptek a kis nappaliba, egy nagy, lapos képernyős tv-t és olyan
bútorokat láttak, amik korábban nem voltak ott.
– Mi történt? – kérdezte Stone körülnézve.
Carmen szomorkásan elmosolyodott. – Amikor az emberek látták a
tévében, mi történt Freddy bácsival, eljöttek segíteni. Kitakarítottak,
vettek nekem különféle dolgokat. Nagyon kedvesek voltak.
– Milyen emberek? – kérdezte Stone.
– A tv-től.
– A tv-től? – visszhangozta Stone.
– Hát azt mondták, hogy az emberek adakoznak.
Adakoznak az utcán is. És adtak nekem mindenféle holmik. – A tv-
re mutatott. – Mint asztat. Freddy bácsinak tetszett volna az a tv.
Szerette nézni a focit. Mármint nem azt a fajtát, ami maguknál van.
– Hanem azt a fajtát, ami nálunk is van – mondta Chapman.
– Igen, arra gondolok. Még takarítottak is, és mindennap jön valaki,
hogy nézzen engem. – Megpaskolta a mankóit. – Azt mondták, az
orvosi számlákban is segítnek. Meg vesznek nekem új ilyet.
– Hát ez remek, Carmen – mondta Chapman.
– Kérnek valamit inni? – kérdezte Carmen. – Mostan van nekem
sokféle innivaló – tette hozzá büszkén.
Nem kértek. – Akkor hát itt marad? – kérdezte tőle Stone.
Carmen leült, mire a vendégei is követték a példáját.
– Nem tudom. Át kell gondolni. Lesz búcsúztatás Freddy bácsinak.
Oda el kell menni. Az önök elnökje, ő is ott lesz. Az én elnököm is.
Mexikóból. Bár én nem szeretem annyira. De akkor is elmegyek. Aztán
eldöntöm, mi lesz. – Körbenézett új vagyontárgyain. Nagyon szeretem
ezt a helyet. Meg ezeket a dolgokat. Nagyon.
– Tehát lehet, hogy itt marad? – kérdezte Stone.
– Lehetséges, igen. – Egy pillanatra elhallgatott. – Visszamehetnék
tanulni. Mexikóban egy orvos mellett voltam írnok. Ismerem a
számítógépet. Jól tudok angolul. Tudok gépelni, kartotékolni.
Szerezhetnék állás. Lehetnének barátaim.
– Ezt mind megteheti – mondta bátorítóan Stone.
– A családom azt mondja, haza kellene mennem. Nem jó környéken
lakok.
– Magának kell döntenie, hiszen a maga életéről van szó – mondta
Chapman. – Innen pedig bármikor elköltözhet más környékre.
 Carmen bizonytalan volt. – Elvihetem az új holmimat is?
– Hát persze – mondta Stone. – Még el is jövök segíteni.
– Megtenné nekem? – kérdezte, kíváncsian nézve a férfira.
– Igen.
– Maguk furcsa kormányemberek.
Chapman Stone-ra pillantott. – Hát igen, úgy tűnik – ismerte el.
Megígérték, hogy még meglátogatják, majd távoztak.
– Te meg honnan kerültél elő? – kérdezte Stone, miközben az utcán
haladtak.
– Követtelek. Rohadtul nehéz magas sarkúban, hadd mondjam meg.
Te meg gyorsan gyalogolsz.
– Minek jössz utánam?
– Mert igazad van. És el akartam mondani.
– Szóval ezúttal az igazat?
A nő zsebre vágta a kezét. – Riley Weaver és Sir James együtt
dolgoznak. – Mély lélegzetet vett. – Te jóisten, el se hiszem, hogy
elmondom neked. Megszegem az MI6 összes szabályát.
– Semmi baj. A legtöbb ilyen szervezetnek amúgy is túl sok szabálya
van.
– Na persze, neked könnyű mondani – mondta Chapman bosszúsan.
– Miért dolgoznak együtt? Mi a céljuk?
– Annyit tudok, hogy nem Sir James ötlete volt.
– Utasították?
– Ahogy Sir James is mondta, a te elnököd és az én
miniszterelnököm közel áll egymáshoz. Amerika pedig szuperhatalom.
Mindenki más csak követi.
– De miért kellett ezt titokban tartani előttem?
– Weaver fél tőled. Ez elég világos mindabból, amit hallottam és
láttam.
Ha tudja, mit tettem az elődjével, akkor én is félnék a helyében,
gondolta Stone.
– Pontosan mi a te szereped ebben az ügyben?
– Azzal bíztak meg, hogy nyomozzam ki és oldjam meg ezt az ügyet.
– Még akkor is, ha világos, hogy nem a miniszter– elnök volt a
célpont? Annyi szabad kapacitása van az MI6-nak, hogy az egyik
legjobb ügynöke itt segédkezhet nekünk?
A nő nem válaszolt, csak a járdát bámulta.
 – Ezúttal ne vesződj azzal, hogy követsz – mondta Stone, és
elfordult.
Chapman megragadta a karját. – Jól van, jól van.
A férfi várakozón megfordult.
– Azzal bíztak meg, hogy figyeljelek.
– Az MI6-ot bízza meg az amerikai kormány, hogy engem
megfigyeljen? – kérdezte szkeptikusan.
– A világ mára elég bonyolult lett, Oliver. Az erőforrások nem
végtelenek, még az amerikaiaknak sem. A globális együttműködés az új
jelszó. Szívességeket teszünk a jenkiknek, ők pedig viszonozzák. Persze
nem verjük nagydobra, csak szépen, suba alatt zajlik az ilyesmi, de
zajlik.
Stone félrehajtotta a fejét. – De miért kell engem megfigyelni? Azt
hiszik, benne vagyok a buliban valahogy?
– Nem. De Weavernek valami más is jár a fejében.
– Megosztotta McElroyjal?
– Nem hiszem, legalábbis nem teljesen. De Sir James keze meg van
kötve. – Elgondolkodva bámult a férfira. – Mi van a te múltadban, ami
ilyen fokú figyelmet indokol?
– Három évtizedre nyúlnak vissza a válaszok, és közel sem lenne
elég időnk ahhoz, hogy elmeséljem, még ha szándékomban állna is, de
nem áll.
– Ha elmondanád nekem, mi folyik itt, akkor talán segíthetnék.
– Te? Akit rám állítottak, hogy kémkedjen utánam?
– Azt hittem, ebben az ügyben társak vagyunk.
– Igen, de csak ebben az ügyben. Semmi másban nem.
– Akkor most ki az, aki információt tart vissza? – kérdezte Chapman
éles hangon.
– Te olyan infót tartottál vissza, ami az ittre és mostra vonatkozik.
Én sosem kérdeztelek a régi bevetéseidről. Tőled pedig ugyanezt az
udvariasságot várom el.
– Akkor most hol tartunk?
– A legelején – mondta Stone keményen. – És maradjunk is
ennyiben.
 58. FEJEZET

TAXIVAL MENTEK VISSZA a parkolóházba Chapman autójáért.

– Hazavihetlek – ajánlotta a nő.
– Inkább sétálok még egy kicsit.
– Figyelj, sajnálom, hogy nem korábban mondtam el mindent
Weaverről. De nekem is parancsolnak.
Stone közelebb húzódott hozzá. – Hát, ha te így dolgozol, legyen.
– Miért, te hogyan dolgozol?
– Én semmit sem hallgatok el azok elől, akikkel együtt vagyok a
frontvonalban. Engem a lojalitásom őhozzájuk köt. Ezért is beszéltem
neked Fuat Turkekulról, noha a te főnököd nem akarta.
Chapman elvörösödött. – Jól van, jól van, értem. És sajnálom.
– Viszlát, holnap. – Stone szünetet tartott. – Biztos, hogy tudsz
vezetni?
– Minden rendben. Éber vagyok. Egy kis szóbeli elnáspángolás
mindig rendbe hoz.
Jókora gyaloglás után Stone megérkezett az egyetemre, amely ebben
a kései órában már csendes volt. Megkereste a hirdetőtáblát, elővett egy
darab papírt meg a tollát, és írt egy üzenetet. Kihúzott pár szabad
rajzszeget a parafa lapból, és rögzítette. Hazafelé, a faházába menet a
mobiljáról felhívta Harry Finnt.
– Örülök, hogy Reuben jól van. – Ezek voltak Harry első szavai.
– Én is – mondta Stone. – Ki akar jönni a kórházból, de azt hiszem,
nagyobb biztonságban van odabent.
– Gondolod, hogy újra próbálkoznak?
– Már elmondott mindent, amit tudott, ahogy Annabelle is, de nem
árt az óvatosság. Most számolj be Fuatról.
Stone megállt és egy fatörzsnek támaszkodott, ahogy a barátját
hallgatta.
– Ha tényleg Bin Laden után nyomoz, akkor igencsak ráérősen teszi
– kezdte Harry. – Felkel, eszik, órákat tart. Ebédel. Megint tanít egy
kicsit. Az irodájában van. Elmegy sétálni. Vacsorázik, a lakására megy,
olvasgat és alszik.
– Semmi titkos kommunikáció? Titkos találkák?
– Nem láttam semmi ilyesmit. Pedig én észrevettem volna.
 – Tudom, Harry.
– Talán azt mondták neki, húzza meg magát, mert tudják, hogy
figyeljük.
– Igen, nekem is eszembe jutott. Most nehéz okosnak lenni, és
eldönteni, mit kezdjünk vele. Figyelj, menj haza, és pihenj.
– Na és Turkekul?
– Megpróbálkozom valami mással. Majd szólok.
Stone bandukolt tovább a faháza felé. A következő háztömbnél
megszólalt a belső riasztócsengője. Hat óránál és kilenc óránál.
Hamarabb megérezte, mint ahogy meglátta őket. Hátul egy férfi. Bal
oldalon egy nő. Ártalmatlannak, közönyösnek látszottak. Legalábbis a
gyakorlatlan szemnek. Csakhogy Stone-nak a szeme már vagy negyven
éve nem volt gyakorlatlan. A keze a pisztolytáskája felé mozdult, lépteit
pedig megszaporázta egy kicsit, mert hamarabb akart a
kereszteződéshez érni. Közben tervet kovácsolt, kihasználva, hogy
olyan jól ismeri a környéket.
Amint a kereszteződéshez ért, hirtelen jobbra vetette magát. Egy
billenős teherautó állt a járdánál, mert az épületet éppen felújították.
Védekező állást vett föl a jármű mögött, előhúzta a fegyverét, és a nő
fejére célzott.
– Stone ügynök? – szólt a nő.
Stone nem felelt, a pisztolyát sem mozdította.
– Weaver igazgató úr beszélni kíván önnel.
– Igen, azt elhiszem.
– Minket bízott meg, hogy elvigyük hozzá.
– Jobb szeretném, ha ő jönne ide.
Most feltűnt a nő mellett a társa.
– Uram, az igazgató úr nagyon elfoglalt.
– Én is.
Egy autó haladt el mellettük, az idős nő, aki vezette, kíváncsian
nézett rájuk. Néhány járókelő is közeledett, még nem értek
hallótávolságba, de már nem voltak messze.
– Csak beszélni akar önnel – mondta a nő, és kétségbeesés lopózott a
hangjába.
– Örömmel állok rendelkezésére.
– Rendben, hol? – kérdezte a férfi.
– A folyó melletti nyitott parkolóban. Egy óra múlva.
 – Uram, az igazgató úr... – kezdte a nő, és idegesen pillantott hátra a
válla fölött.
Stone közbevágott. – Az igazgató úr nagyon szívesen találkozik
velem azon a helyen abban az időpontban. Most pedig induljanak, hadd
tegyem el a stukkeremet.
– Ez teljesen szabálytalan! – csattant fel a nő.
– Csakugyan.
– Mi is szövetségi ügynökök vagyunk – tette hozzá a férfi –, és
ugyanazon az oldalon állunk.
– Az első felét még beveszem, a másodikat már nem. Induljanak!
A két ügynök távozott. Stone a helyére csúsztatta a pisztolyát, és
elindult a folyó felé. Ő akart odaérni elsőnek. Elő kellett készíteni a
dolgokat. Gyorsabban ment egy kicsit, közben csomó képződött a
gyomrában. Egy dolog életet és testi épséget kockáztatni egy bonyolult
ügy megoldásában, és megint más mindezt úgy végezni, hogy az
embernek állandóan a háta mögé kell pillantgatnia. De hát úgy látszik,
most éppen ez a helyzet.
Miért is vagyok egyáltalán meglepve?

59. FEJEZET

A HÁROM JÁRMŰ begurult az üres parkolóba, és megállt. Éjjel egy

óra volt, és hétköznap lévén, a washingtoni dolgozók rég befejezték
kollektív esti szórakozásukat, és hazamentek aludni. Először a
biztonságiak szálltak ki, ellenőrizték azokat a nyilvánvaló helyeket,
amelyek kockázatforrások lehettek, a rejtett zugokba bementek és
körülnéztek, mielőtt jeleztek, hogy minden rendben, és Riley Weaver
elhagyhatja a járművét. Öltönyében és csíkos nyakkendőjében úgy
nézett ki, mint aki inkább készül pódiumra lépve eljátszani a
felelősségteljes államférfit, megnyitni egy nemzetközi konferenciát a
terrorizmusról, mint tárgyalni egy volt bérgyilkossal egy elhagyatott
parkolóban, a Potomac partján. Kidudorodó felöltője jelezte, hogy
golyóálló mellényt visel. Kissé bizonytalanul körülnézett, mielőtt tett
pár lépést a folyópart felé.
– Stone? – kiáltotta.
 Csörgött egy telefon. Mindenki a mobiljához kapott.
– Uram – mondta az egyik ügynök, és felvette a csörgő telefont az
egyik oszlopról, ahová Stone tette korábban. Az ügynök odaadta
Weavernek.
– Halló?
– Halló, igazgató – mondta Stone. – Mit tehetek önért?
A telefon kihangosított üzemmódban volt, és amikor Weaver el
akarta némítani, nem tudta.
– Mi a fene van? – kiáltott fel. – Nem tudom kikapcsolni a
kihangosítást.
– Szeretném, ha mindenki hallaná. Szóval mit tehetek önért?
– Kezdhetné azzal, hogy megmutatja magát. – Weaver idegesen
nézett körül a sötétben.
– Ugyan mi szükség volna rá? Azt hittem, csak beszélgetni akar.
Ahhoz meg elég a hangunk.
– Azt akartam, hogy az NHK-ban találkozzunk – vakkantotta
Weaver.
– Én inkább ezt a helyet választottam.
– Miért?
– Őszintén szólva, attól a helytől kiver a frász. Sosem vagyok benne
biztos, hogy kijövök-e vagy sem.
– Mi ütött magába? Hiszen maga szövetségi alkalmazott.
– Egy olyan ügynökségnél, ami nem kötődik a magáéhoz.
– Mitől fél?
– Maga elhozta a rohamosztagosait. Már megint! Golyóálló mellényt
visel. Maga mitől fél?
Weaver 360 fokban körbefordult, próbálva kifürkészni, hol rejtőzik
Stone.
– Messzire látok, igazgató, úgyhogy ne strapálja magát.
– Nem nagyon tetszik ez nekem, hogy maga lát engem, én meg nem
látom magát.
– Nekem viszont nagyon is tetszik. És ahogy a küldöncei mondták,
mindannyian ugyanazon az oldalon állunk.
– Akkor viszont miért kell ilyen átkozottul fura módon
találkoznunk? – morogta Weaver a telefonba.
– Attól függ, mit akar.
– Beszélt ma este Chapman ügynökkel?
 – Tudja, hogy igen. Különben nem volna itt.
– Mit mondott magának?
– Sok mindent. Legyen kicsit konkrétabb.
– Ami egyezségünkről.
– Mármint maga és ő közte?
– Ugyan, Stone, ne játssza a hülyét!
– Maga tengerészgyalogos volt, Weaver.
– Most is az vagyok. Az ember nem hagyja ott a testületet, mindegy,
milyen egyenruhát húz utána.
– Reméltem, hogy ezt mondja. És harc közben kiben bízik?
– A mellettem álló tengerészgyalogosban.
– Pontosan. És valaha is titokban tart valamit a folyamatban levő
harcról a maga mellett álló tengerész– gyalogos előtt?
Weaver nem felelt azonnal. Végignézett a biztonságiakon. Többen is
figyelmesen hallgatták a beszélgetést.
– Ez nem frontharc, Stone. Ugyanolyan jól tudja, mint bárki más.
Maga is fegyvert fogott a hazájáért.
– Nekem nagyon is csatatérnek tűnik ez az egész.
– Szóval Chapman elmondta magának?
– Én azt mondom, a társak nem tartanak titokban semmit egymás
előtt. Ha ezzel van valami baja, akkor velem van baja, nem
Chapmannel.
– Ezért ő is jó kis bajba kerülhet.
– De nem fog.
– Honnan a fenéből tudja maga azt?
– Nyomja meg a ki hangosító gombot kétszer, Weaver.
– Mi?
– Csak csinálja.
Weaver kétszer megnyomta a gombot, és a kihangosítás megszűnt.
Weaver a füléhez tartotta a telefont. – Miféle játékot játszik itt?
– Nanobotok.
Weaver érezhetően megmerevedett.
– Mivel pedig maga nem tárgyalt velem a Lafayette Parkban sorra
kerülő eseményekről, valaki mást kellett megkérnem, hogy járjon utána.
Sok lehetséges célpont lesz ott, de valami azt súgja nekem, hogy a
válasz nincs azon a listán.
– Hanem hol van?
 – Tud a barátaim pennsylvaniai kalandjáról és a kivégzett hispán
munkásokról?
– Hát persze. Én vagyok az NHK igazgatója.
– Elég bonyolult és vesződséges módja a nyomok eltüntetésének.
Ehhez adjuk hozzá, hogy a lövéseket a parkra egy kormányépületből
adták le a Hay– Adams Szálló mögül, olyan épületből, amelybe a
bejutás csak igen magas szinten engedélyezett biztonsági kódokkal
lehetséges. Ez valósággal kiáltja azt a szót, hogy ÁRULÓ.
– Ebben nincs új. Ezt a lehetőséget is vizsgáljuk.
– Ha megvizsgálják a kártyát, azt találják majd, hogy a bejutáshoz
használt kártyát lopták vagy klónozták, az igazi kártya tulajdonosa meg
a világ másik végén volt.
Weaver nyelt egyet. – Klónozták. A tulajdonosa pedig Tokióban
volt.
– Ez a személy a Külügyminisztérium állományába tartozik?
– Jézusom, Stone, mi maga, valami istenverte gondolatolvasó?
– Nem. A Külügyminisztérium mindig lazán fogta fel a biztonsági
előírásokat. Harminc évvel ezelőtt a bevetéseim fele abból állt, hogy
rendbe hozzam azt, amit ők valahogy elkúrtak. Úgy látszik, ez nem
változott.
– Van valami ötlete, hogy ki lehet a belső ember?
– Még nincs. Tovább kell ásnom. De, Weaver, ha arra kell
fecsérelnem az időmet, hogy a maga embereit figyeljem a hátam
mögött, hát az meglehetősen elveszi az energiáimat.
– Most már látom, miért volt olyan nehéz dolguk a feletteseinek
magával a seregben. Nem túl jó csapatjátékos.
– Dehogyisnem. A probléma akkor kezdődik, amikor a feletteseim
mondanak valamit, de mást csinálnak. Látom, ez se változott.
– És ha ez megtörténik, akkor mit csinál? Elintézi az illetőt?
Stone, aki a parkolóval szembeni épület ablakában ült, ahová a
mindig nyitott hátsó ajtón jutott be, lebámult az NHK igazgatójára.
Rendben, a következő kérdés megválaszolva. Tudja, hogy én öltem
meg Grayt és Simpsont.
– Ami elmúlt, elmúlt.
– Nem hiszem.
– Akkor maga bolond, és ami még rosszabb, nem jól szolgálja a
hazáját, amelynek a védelmére pedig felesküdött.
 – Mi a fenéről beszél?! – ordította a felbőszült Weaver. – Én
harcoltam, véreztem és öltem a hazámért!
– Én is – vágott vissza Stone.
– Akkor mit akar?
– Azt szeretném, ha nem cseszegetne engem tovább. Ha segíteni
akar, azt örömmel fogadom. Ha nem, akkor ne álljon az utamba.
– Én vagyok a nemzet hírszerzési szervezeteinek a főnöke.
– Akkor viselkedjen is úgy, tengerész.
Weaver összerezzent. De mielőtt megszólalhatott volna, Stone
folytatta. – Lehet, hogy legközelebb egy sör fölött beszélgetünk a régi
szép időkről, mert az áruló, aki valami igen katasztrofális dologban
sántikált, már vagy halott, vagy a tárgyalására vár. Nem hiszem, hogy
magának problémája volna ezzel.
Weaver lassan bólintott, miközben szemmel láthatóan
megnyugodott. – Hát rendben van, Stone. Játsszunk a maga szabályai
szerint. Legalábbis egyelőre. Azt hiszem, értem, hogyan élte túl azt a
sok évet.
– Jó.
– Stone?
– Igen?
– Mit gondol, mi folyik itt?
Stone állt egy darabig a sötétben, és azon gondolkodott, miképpen
válaszoljon.
– Tévedett. A géppisztolytűz és a bomba ugyanazok műve.
– Ezt honnan a fenéből tudja?
– Nem hiszek ekkora véletlenekben.
– Rendben, és miért?
– Mert valami nagy dolog készül, Weaver, a maga szolgálati ideje
alatt. Igaza van, hogy aggódik.
– Mennyire nagy? – kérdezte Weaver idegesen.
– Elég nagy ahhoz, hogy elfelejtsük a lövöldözést és a bombát.
– Meg kell állítanunk, Stone.
– Meg.
Egy perccel később Weaver és a biztonsági kísérete eltűnt, Stone
lejött a rejtekhelyéről. Zajt hallott, és megperdült. Chapmant látta
előbújni a másik épület mögül. A nő eltette a pisztolyát, és melléje
lépett.
 – Mit csinálsz itt?
– Láttam, mi történt ott a mellékutcában a két ügynökkel, és
követtelek.
– Miért?
– A társam vagy. Biztosnak kellett lennem abban, hogy minden
rendben veled.
Hosszan néztek egymásra, majd Stone megszólalt. – Ezt értékelem.
– Hallottam is a lényeget. Én értékelem, hogy fedeztél Weaverrel
szemben.
– Erre való a társ.
– Gyere, hazaviszlek.
Stone ezúttal elfogadta az ajánlatot.
– Te alszol az ágyamban, én meg a fotelban – mondta Stone, mikor
hazaértek.
– Neked az ágy, nekem a fotel.
– Már elsőre is jól hallottam. De szívesen vezetek.
– Nem, dehogyis. Idefelé jövet majdnem elütöttél két gyalogost és
három parkoló autót.
– Minden rendben lesz – válaszolta a nő, de már kevesebb
meggyőződéssel.
– Arra van most a legkisebb szükségem, hogy a társamat elvigyék
mellőlem ittas vezetésért.
– Akkor hadd aludjak én a fotelban.
Stone az ágyra mutatott. – Indulj. – Meg is taszította hátulról.
Chapman zavarban volt, aztán levette a cipőjét, rátelepedett az ágyra,
és elhúzta az elválasztó függönyt.

60. FEJEZET

MÁSNAP REGGEL Chapman lassan ébredt, oldalra fordult, és leesett

az ágyról. Jól megütötte magát a kemény padlón.
– A rohadt életbe!
Megdörzsölte a fejét.
Mikor felnézett, Stone állt fölötte két csésze kávéval.
– Jó reggelt – mondta kedvesen.
 Leült az ágy szélére, és elvette a felkínált kávét. Megrándult az arca,
újra megdörzsölte a fejét, és ivott egy keveset.
– Majdnem szétrobban a fejem.
– Négy mojito, két vodka-tonik és egy pohár portói – kommentálta
Stone. – És ez csak annyi, amennyit én láttam. Csoda, hogy van fejed
egyáltalán.
– Mondtam, hogy bírom az italt.
– Zuhanyozz le, aztán kerítünk valami reggelit.
– Csodásan hangzik. Kopog a szemem az éhségtől. Tudok egy
kedves kis vendéglőt.
– Én jobbat tudok.
– Tíz perc, és kész vagyok.
Negyven perccel később a belvárosban voltak, és sorban álltak egy
csomó építőmunkással, akik egy büféautóról reggelit rendeltek
maguknak néhány háztömbnyire a Capitoliumtól. Elvitték a tojásos
szendvicseiket és húspástétomukat Chapman kocsijához, leültek a
motorházra, és mohón nekiestek az ételüknek.
– Istenem, de finom – mondta Chapman tojással teli szájjal.
– A zsír teszi, gondolom – mondta Stone, egy kis húst majszolva. –
Na meg az, hogy sose mosogatják el a tepsijeiket.
Miután végeztek, beszálltak Chapman járgányába és elhajtottak.
– Hová?
– A parkba.
– A pokol tornáca... Lassan rászolgál a nevére.
– Vajon hogy van az NHK ma reggel?
– A tegnap este alapján valószínűleg nem túl jól. – Ujjaival a
kormánykereket cirógatta. – Nézd, tudom, mit tettél tegnap este.
Valójában megakadályoztad Weavert abban, hogy hatékonyan fellépjen
ellenem, amiért beszéltem neked a másik megbízatásomról. Ügyesen
csináltad.
– Elég régen vagyok ebben a szakmában ahhoz, hogy tudjam,
hogyan működik valójában. Visszavonulásra kellett kényszerítenem
ebben a dologban, de nagy a hatalma. Szükségünk van a segítségére is.
– Mennyit akarsz neki elmondani? Mármint abból, amit
kikövetkeztettél?
 – Elég sokat. Mint mondtam, sok az erőforrása, ami nekünk nincs. A
végcél pedig mindannyiunknak ugyanaz. Megakadályozni, bármi van is
készülőben.
– Tényleg úgy gondolod, hogy még a tervezési fázisban tart?
– A tervezési fázisnak vége. Már a végrehajtási szakaszba léptek.
– Na és az oroszok? Elég félelmetes ellenfelek.
– Igen.
– Volt már dolgom velük. Nagyon be tudnak keményíteni.
Stone nem válaszolt.
– Te éltél Oroszországban. Legalábbis ez áll a dossziédban.
– Igen.
– A hidegháború idején?
– Igen.
– Milyen volt?
– Olyan, amilyen.
– Sikeres volt a küldetésed?
– Élve visszajöttem, úgyhogy azt mondanám, igen, sikeres.
A nő tovább vezetett.
Húsz perccel később bementek abba az irodaépületbe, ahonnan
következtéseik szerint a lövéseket leadták. Stone kinyitotta az egyik
ablakot.
– Mit keresünk? – kérdezte Chapman. – Ez az épület elég magas
ahhoz, hogy közvetlenül rá lehessen látni belőle a parkra. De ezt már
megállapítottuk.
– Tudom. De azt hiszem, van itt még valami.
– De micsoda?
– Ha tudnám, nem álldogálnánk itt.
Stone tovább bámulta a parkot, aztán dél felé, a Fehér Házra nézett.
Valami motoszkált a tudatalattijában, amiről tudta, hogy fontos, de nem
volt képes előhívni. Pedig látta már, abban biztos volt. Sőt a parkban
látta. De csak nem jött rá. Egész délelőtt gyötörte az agyát, de pusztán
annyit ért el vele, hogy a lehetséges válasz még mélyebbre süllyedt.
Chapman az ablaknak támaszkodott, és a férfira bámult.
– Az én agyam fáj annak láttán, hogyan égeted ki a sajátodat.
– Menjünk. Meg kell néznem a hirdetőtáblát a Georgetowni
Egyetemen.
– Hálózatépítésbe kezdtél a diákokkal?
 – Nem. Az én célpontom valamivel idősebb.

61. FEJEZET

– VAN VALAMI érdekes? – kérdezte Chapman, amikor látta, hogy

Stone a hirdetőtáblát böngészi. A férfi végül talált egy cédulát egy
tenyérnyire attól a cetlitől, amit ő ragasztott fel előző este. Elolvasta,
gyorsan megfejtve a kódolt választ.
– Igen. Menjünk.
Az út rövid volt, és hamarosan megérkeztek a vegytisztító feletti
lakásba. Kopogásukra Adelphia ajtót nyitott, és beljebb tessékelte őket.
Leültek. Stone lassan körülnézett. – Nem is tudtam, hogy
visszaköltöztél ide.
– Nem is költöztem – mondta Adelphia. Hosszú szoknyát viselt fehér
felsővel, és egy zöld gyöngysort. Ezüsttel vegyes fekete haját a tarkóján
összefogta. – Csak átmenetileg vagyok itt – mondta, és szünetet tartott.
– Meglepett, hogy üzenetet találtam tőled.
– Örülök, hogy a kis rejtjel, amit kidolgoztunk, még mindig
működik.
– Miben segíthetek? – tért a tárgyra Adelphia.
– Hogy van Fuat Turkekul?
– Ezért jöttél? Hogy róla kérdezősködj?
– Baj?
– Azt tudom, hogy ráállítottál valakit. Ez Fuat számára nagyon
veszélyes lehet.
– A parkra leadott lövések egy kormányépületből jöttek. Szerinted az
mennyire veszélyes?
Adelphia hátradőlt, az arckifejezése kiismerhetetlen volt egy
kívülálló számára, de Stone tudta, hogy kíváncsi és aggódik.
– Erről meggyőződtetek?
– Igen, kielégítő mértékben.
– De miért mondod el nekem? Én nem veszek részt a nyomozásban.
Az én küldetésem Fuattal kapcsolatos, semmi több.
– Mi van, ha a két dolog összefügg?
– Nem tartom valószínűnek.
 Chapman, aki eddig csendben üldögélt, most kitört. – De hogyan
vetheti el a lehetőséget ilyen könnyedén? Számba kell venni ezt a
szempontot is. Különben nem végzi jól az istenverte munkáját.
Adelphia pillantásra sem méltatta. – Nem vártam, hogy ilyen ideges
személyt választasz partneredül, Oliver.
– Elveted a lehetőséget, Adelphia? – kérdezte Stone. – Annyira,
hogy még csak fel sem készülsz a veszélyre?
Adelphia előregörnyedt. – Fuat minden eshetőségre fel van készülve.
– Eszik, tanít, olvas. Gondolom, mindeközben felkészül, hogy
megtalálja Oszamát, még ha hétezer mérföldre van is.
– Ahogy mondták is neked, az akció előkészületi szakaszban van.
– Nagyon is előkészületi szakaszban. Mióta csak a kollégám követi,
vajmi kevés előkészületet tett.
– Az nem mindig szembetűnő.
– Valamennyire szembetűnő, Adelphia, a gyakorlott szemnek.
– Mit akarsz mondani tulajdonképpen?
– Azt, hogy amit nekem Fuatról mondtak, talán nem igaz.
– Milyen értelemben?
– Hogy igazából nem is Oszama bin Ladenre vadászik.
Adelphia hátradőlt. Stone észrevette, hogy a bal keze ujjai egy kicsit
megremegnek.
A férfi folytatta. – Logikus, nem? Azzal lehetett engem a
legkönnyebben mellékvágányra terelni, hogy Fuat a Hitler óta
legkeresettebb terroristát akarja felkutatni. Talán arra gondoltál, hogy a
név önmagában elejét veszi minden további kérdezősködésnek.
– Úgy érted, hogy nem Bin Ladent üldözi? – kérdezte Chapman.
Stone Adelphiára bámult. – Nos?
A nő felállt, az ablakhoz ment, és kinézett.
– Nincs ott senki – mondta Stone. – Legalábbis senki olyan, akinek
köze van hozzám. De lehet, hogy te nem is amiatt aggódsz.
Adelphia visszafordult feléje. – Ne akarj ebbe belekeveredni, Oliver.
Tényleg ne. Ezt mint régi barátod mondom.
– Már benne vagyok – mondta Stone, és ő is felállt. – És van még
egy kérdésem.
– Nem ígérhetek választ.
– Turkekul nem azért volt a parkban a támadás estéjén, hogy veled
találkozzon. De ha nem azért, akkor miért?
 62. FEJEZET

ANÉLKÜL TÁVOZTAK Adelphia lakásáról, hogy választ kaptak volna a

kérdésükre.
– Hogy jöttél rá arra, hogy nem Bin Ladent üldözik? – kérdezte
Chapman. – Meg hogy Fuat Turkekul valaki mással akart találkozni
aznap este?
– Csak gyanítottam. Adelphia erősítette meg mindkét feltevést.
– De hisz nem mondott semmit.
– Éppen azzal.
– De miért gyanakodtál egyáltalán? – faggatózott tovább Chapman.
– Az ember nem bízza rá valakire Oszama bin Laden üldözését, hogy
aztán elküldje tanítani egy egyetemre, hacsak nem arra gyanakszik,
hogy Bin Laden valahol a Keleti parton rejtőzik. Nincs értelme. Ezért
kértem meg Harryt, hogy tapadjon rá. Nem azért, hogy vigyázzon rá,
hanem hogy lássa, mit csinál. Helyesebben hogy mit nem csinál.
– Annak mi a jelentősége, hogy Adelphia nem volt ott a parkban,
hogy találkozzon vele?
– Ha az ember megszervez egy ilyen találkozót, el is megy rá. Késő
esti időpontot választottak. A park taxival tízpercnyire van az
egyetemtől. Turkekul megnézhette volna a hirdetőtáblát közvetlenül
indulás előtt. Ha pedig Adelphia törölni akarja a találkát, kitehette volna
az üzenetét. Az én üzenetemre nyomban válaszolt, ami azt jelenti, hogy
gyakran megnézi a hirdetőtáblát. Turkekulnak semmi oka nem volt rá,
hogy a parkban lézengjen és várjon. Ez nem hatékony, és ostobaság. Az
életébe kerülhetett volna.
– De ha nem Adelphiára várt, akkor kire? Találkozott-e bárkivel is?
– Én úgy láttam, hogy nem.
– Ebből mire következtetsz?
– Hogy a találkozó nem szerepelt a hivatalos menetrendben. A
főnökei bizonyára nem tudtak róla – tette hozzá.
– Ha így áll a dolog, akkor miért fedezik?
– Ha Turkekul értékes, ennek ellenére fedezni kell. Még ha a
találkozó nem volt is betervezve, nem biztos, hogy semmi köze nem
volt a küldetéshez, így fontos is lehetett a főnökei számára.
– Lehet, hogy csőbe húzták?
 – Nem ölték meg. Könnyen megtehették volna, csak kicsit hamarabb
kellett volna elkezdeni a lövöldözést. Nem, nem ő volt a célpont.
Chapman a halántékához nyúlt. – Szegény fejemben csak úgy
zsongnak a lehetőségek, és sajnos egyiknek sincs értelme.
Visszatértek a parkba. Stone bejárta az északi oldaltól a délig és a
keletitől a nyugatiig, miközben Chapman kötelességtudóan követte, hol
unottan, hol kíváncsian.
Végül megszólalt. – Gondolkozol, miközben így járkálsz? Megjön
majd az ihlet?
– Nem ihletet keresek, csak válaszokat. – Visszanézett arra az
épületre, amelyikből a feltevésük szerint lőttek. – Lövések dördülnek.
Mindenki szalad. Padilla beugrik a gödörbe. Robban a bomba.
– A bomba túl korán robban. Rá kell jönnünk, ki a célpont. Egyre
csak ide jutunk vissza. A bombának akkor kellett volna robbannia,
amikor a park teli van fontos emberekkel. Ha rájönnénk, ki lenne a
célpont, akkor visszafelé haladva eljuthatnánk az összeesküvőkhöz.
Stone a fejét rázta. – Valami még mindig hiányzik. Még mindig nem
teljes a kép. Nagyon nem teljes. – Egy pillanatra elhallgatott. – Na jó,
váltsunk irányt, és hajtsunk végre egy egyszerű kizárásos eljárást.
– Hogyan? – kérdezte Chapman.
– Ha Turkekul nem Adelphiával akart találkozni, akkor kivel? –
Stone körülnézett a parkban. – Nem a ti biztonsági emberetekkel.
Nyilván nem Alfredo Padillával. Nem is velem.
Chapman eltátotta a száját. – Várj egy cseppet. Csak nem a nővel?
Stone bólintott. – Marisa Friedmannel.

63. FEJEZET

– DE MIÉRT éppen Friedmannel? – kérdezte Chapman, amint a H

utcán gyalogoltak.
– A parkban volt. Mint mondtam, egyszerű kizárásos eljárás.
– De hiszen megmagyarázta, mit keresett ott. Önként jelentkezett.
– Én is azt csinálnám, ha vaj volna a fejemen. Szerepelt a videón. Ha
nem jelentkezik, az igencsak gyanús lett volna. Így elejét vette a
gyanúnak, és úgy tűnt fel, mint törvénytisztelő, becsületes állampolgár.
 – Házasságtörő állampolgár. De éppen ott van az irodája – mutatott
Chapman egy sorházra a Jackson téren. – Teljesen logikus, hogy a
parkban volt.
– Kérlek, ne mutogass, hátha éppen figyel. Már visszaengedték az itt
dolgozókat az irodáikba.
Chapman leejtette a kezét, és megbánta indiszkrét mozdulatát. –
Bocsánat.
– Azt állította, hogy lobbista, és lehet, hogy tényleg az. De az is
lehet, hogy több annál.
– Vagyis ő lehetett Turkekul nem tervezett találkozója?
– Ha Turkekul ilyen találkozóra készült, akkor Friedman volt az
egyetlen a parkban, akivel találkozhatott – vélte Stone.
– Ebben az esetben viszont beszélhetett volna róla Sir Jamesnek és a
többieknek.
– Lehet, hogy a nőnek is falaznak.
– Mert része a küldetésének?
Stone bólintott.
– Szerinted tehát a nő azért volt a parkban, mert Turkekul is ott volt?
– Igen, így képzelem – felelte Stone.
– De találkoztak is?
– Egyszerre távoztak. Nem láttam, hogy bármi módon érintkeztek
volna egymással. A nő telefonált, Turkekul nem.
– Lehet, hogy találkozni akartak, csak...
– Csak elkezdődött a lövöldözés és felrobbant a bomba.
– Mit gondolsz, milyen ügyben akartak találkozni?
– Fogalmam sincs. De kétlem, hogy Oszama bin Ladenről
szándékoztak beszélni.
– Mit fogunk csinálni most, hogy van egy új szempontunk?
– Ha a nő után vetjük magunkat, őt meg felsőbb hatalmak fedezik,
könnyen kaphatunk egy rúgást a hátsónkba.
– Vagyis nem érhetünk hozzá?
– Hivatalosan nem. De vannak más módszerek is.
– Hogyan?
Stone elővette a telefonját, és beütött egy számot. – Annabelle?
Volna számodra egy megbízatásom. Már ha van hozzá kedved.
 MÁSNAP Annabelle és Caleb besétált Marisa Friedman irodájába.
Előzetesen kértek időpontot, és Friedman várta őket. Annabelle jócskán
megváltoztatta a megjelenését. Rövid szőke hajat, sminket és európai
ruhát viselt, kiejtésében pedig meggyőzően keveredett a holland és
német akcentus. Caleb tiszta feketébe öltözött, gyérülő haját
hátrafésülte, szögletes szemüveget tett fel, és hagyott némi borostát az
arcán. Egy meggyújtatlan cigarettát tartott a kezében, mert, ahogy
Friedmannek is magyarázta, ez volt az egyetlen módszer, amely
valóban segített neki a leszokásban.
Friedman feltűrte a ruhája ujját, és megmutatta a Nicorette tapaszt a
bőrén. – Ugyanabban a cipőben járunk – mondta.
Majd felkísérte őket a legfelső emeleten levő tágas irodájába,
amelynek ablakai a Lafayette Parkra néztek. A hely dekorációja azt
sugallta, hogy Friedman sokat utazik, jó ízlése van és pénze is hozzá.
– Épp most kerültünk vissza a helyünkre – mondta.
– Hogyhogy? – kérdezte Annabelle.
– Bombamerénylet volt a parkban. Meg lövöldözés.
– Te jó ég! – kiáltott fel Caleb.
– Önök nem is hallottak róla? – kérdezte csodálkozva Friedman.
– Amint talán érzi is a kiejtésemen, én nem idevalósi vagyok –
magyarázta Annabelle. – De az amerikaiak szeretik a bombákat meg
fegyvereket – tette hozzá. – Legalábbis így hallottuk. – Vállat vont. –
Ez akkor normális, vagy nem?
– Nem, hál' isten, ez azért nem normális. – Friedman előrehajolt. –
Azt kell mondanom, az önök hívása kíváncsivá tett. Európából akarnak
idehozni zöld munkahelyeket? Megkérdezhetem, miért, hiszen a zöld
technológia már odaát is elterjedt.
Annabelle vágott egy grimaszt. – A bürokrácia miatt. Valósággal
megfojt minket. A mi üzletünk átnyúlik országhatárokon, az EU pedig
olyan követelményeket állít, amelyeket gyakran képtelenség teljesíteni,
ráadásul nevetségesek is. A szervezeti modellünk jó. A technológiánk
elsőrangú. De ha egyszer nem tudjuk használni...?
– Nekem van némi itteni tapasztalatom, bár már régen elköltöztem –
folytatta Caleb. – A barátaim szerint Amerika jó hely lesz nekünk. Itt
van igény a zöld technológiára. A bürokrácia elviselhető. A dolgokat
gyorsan lehet intézni, sőt kormányzati ösztönzők is elérhetőek.
– Így igaz. Melyik országba települt ki? – kérdezte hirtelen.
 – Franciaországba.
Friedman feltett egy hosszú kérdést franciául. Caleb nyomban
válaszolt, a végén még egy viccet is bedobott, amivel megnevettette a
nőt.
Annabelle mondott valamit németül, amire Caleb ugyanazon a
nyelven felelt.
– Attól tartok, németül nem tudok olyan jól – mondta Friedman.
– Bocsánat, nem voltunk valami udvariasak – kért elnézést
Annabelle.
– Önök, európaiak olyan sok nyelven beszélnek. Mi, amerikaiak
önökhöz képest műveletlennek látszunk.
– Az önök országa nagy, a mieink kicsik – mondta Annabelle. – A
nyelvtudás elengedhetetlen. De ön, hm, igen jól beszél franciául.
– Miben segíthetek tehát?
– Szükségünk volna itt valamiféle képviseletre, hogy valahogyan
jelen legyünk Washingtonban. Szeretnénk egy termelőüzemet építeni az
Egyesült Államokban. Szükségünk van itteni internet-azonosítókra és
licencekre is, amikhez elkél a politikai segítség. Így mondják, hogy
politikai segítség?
– Inkább lobbizás, úgy gondolom – mondta Caleb. – És barátok is
kellenek magas helyeken.
– Ebben csakugyan tudok segíteni – mondta Friedman. – Vannak
barátaim kormánykörökben, az energetika pedig a specialitásom.
Megkérdezhetem, miért éppen engem választottak?
Úgy tűnt, Caleb zavarban van. – Attól tartok, ennek semmi köze az
ön hírnevéhez, bármilyen ragyogó is az nyilvánvalóan.
– A közelség miatt választottuk – fűzte hozzá Annabelle, és
kimutatott az ablakon.
Friedman követte a mozdulatot. – A Fehér Ház? – Elmosolyodott. –
Érdekes gondolatmenet, de hát magam is ezért választottam ezt a
helyet.
– De megnéztük az ügyféllistáját is. Nagy nevek szerepelnek rajta,
ráadásul nem kisrészt a mi szakterületünkről – jegyezte meg Annabelle.
Caleb előrehajolt, és cigarettájával megpaskolta Friedman
íróasztalának faragott szélét. – De azért hasznos lenne, ha ön is
mondana valamit a hátteréről. Szeretnénk jól csinálni a dolgokat. Az
üzleti modellünk több millió eurós, helyesebben dolláros bevételre van
tervezve. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy szilárd alapokra
építkezzünk.
– Ez természetes – mondta Friedman, és beszámolt iskolai
végzettségéről, szakmai tapasztalatairól, és elmondta azokat az
információkat is, amelyekkel segítségükre lehet.
– Az ilyesfajta munkához, amelyre önöknek szükségük van,
körülbelül havi tízezer dolláros díjazásra gondoltam – mondta a
megbeszélés végén. – Ez a normális üzletmenetre vonatkozó
díjszabásként értendő. Az ezen túlmenő tevékenységre többet
számolunk fel. Mindez részletesen benne van a díjszabási
tájékoztatónkban.
– Természetesen. Logikusan hangzik – válaszolta Annabelle.
– Németországon belül hová valósi?
– Berlinbe. De máshol nőttem fel.
– Tényleg? Merrefelé?
– Sok helyen – mondta röviden Annabelle.
– Eléggé világpolgár, és még titkolózó is – magyarázta Caleb.
– Érthető a mai világban, amikor mindenki megfigyel mindenkit –
mondta könnyed hangon Friedman.
– Majd jelentkezünk – mondta Annabelle. – Auf Wiedersehen.
– Ciao – búcsúzott Caleb is.

64. FEJEZET

ARRA AZ ESETRE, ha követnék őket, Annabelle és Caleb először egy

vendéglőbe mentek, majd egy szállodához. Felmentek a lifttel, és
Annabelle kinyitotta a szobájuk ajtaját. Stone és Chapman odabent ült,
rájuk várva.
Részletesen beszámoltak nekik a Friedmannel lezajlott
találkozójukról.
– Gondolod, hogy gyanakszik? – kérdezte Chapman.
– Ha tényleg olyan jó, akkor már mindent gyanít – mondta
Annabelle, Stone pedig egyetértően bólintott.
– Annyi bizonyos, hogy a lobbivállalkozás működik – folytatta
Annabelle.
 – Azt már tudtuk az ügyféllistájából és az előtörténetéből – mondta
Stone. – De ez nem akadályozza meg abban, hogy esetleg
melléktevékenységet folytasson.
– Vagy talán a kémkedés a fő tevékenysége, és a lobbizás csak
fedőtevékenység – vélekedett Chapman.
Annabelle végigsimított a haján, és lehúzta a parókáját.
– Van valami elképzelésetek arról, hogy mi lehet Friedman szerepe?
– Ahogy mondtam, szerintem benne lehet valami olyasmiben, amit
az amerikai hírszerzés tervelt ki.
– És ezért járhatott a parkban aznap este? – kérdezte Caleb.
Stone bólintott. – Pontosan. Az a férfi lehetett a kapcsolata, akire
Harryt ráállítottam. De ez csak a feltevés, még semmi sincs bizonyítva.
– Na és a férfi, akit Harry követ? Vele mi a helyzet?
– Ezt még ki kell derítenünk.
– Friedmanen keresztül?
– Igen, de a tudta nélkül. Egyáltalán nem bízom benne.
– De hogyan kapcsolódik ez a bombamerénylethez? – kérdezte
Stone.
– Nem tudom, hogy kapcsolódik-e egyáltalán – ismerte el Stone. –
Lehet, hogy véletlen egybeesés, hogy mindketten ott voltak aznap este.
Hogyan váltatok el tőle?
– Hogy majd jelentkezünk – mondta Annabelle.
– Akkor hát mit értünk el ma? – kérdezte Chapman. – Úgy értem,
tudom, hogy ti jók vagytok ezekben a dolgokban, de szerintem nem
jutottunk semmire azzal a nővel.
– De igen – mondta Annabelle, és elővette a táskáját, majd kihúzott
belőle egy műanyag tokot. Egy kulcs viaszlenyomata lapult benne. –
Megszereztem a bejárati kulcsát, miközben Caleb megkérte, hogy
mutasson meg neki egy festményt az előcsarnokban, én meg
kimentettem magam, hogy kimenjek a mosdóba. Semmi perc alatt meg
tudom csináltatni a kulcsot.
– De riasztórendszere is van – vetette fel Caleb.
– A számlap a bejárati ajtó mellett van. Figyeltük az irodát tegnap
este – mondta Annabelle. – Friedman volt az utolsó, aki elment, úgy hét
óra körül, és beütötte a számot. Felvettem a kamerámmal, miközben
úgy tettem, mintha a szobrokat fényképezném.
Chapman ránézett Stone-ra. – Akkor betörünk az irodájába?
 – Nem törünk. Csak török.
– Én miért nem?
– Te túlságosan hivatalos vagy.
– Neked is van jelvényed.
– Én azt mindig időlegesnek tekintettem, de nálad életre szól.
– Mikor akarod csinálni? – kérdezte Chapman.
– Miért?
– Hogy szólhassak a zsaruknak, hadd várjanak rád.
Annabelle ráfintorgott. – Kinek az oldalán áll ön, hölgyem?
– De ha veled mehetek, akkor nem szólok nekik – ajánlotta
Chapman.
– Nem tetszik ez nekem – mondta Stone.
– Pedig te papolsz mindig lojalitásról meg partnerségről.
– Hát jó – adta be végül a derekát Stone –, te meg én.
Annabelle tiltakozni kezdett. – De...
Stone a vállára tette a kezét. – Kérlek, Annabelle, maradjunk
ennyiben.
– De mi végeztük a kulimunkát, és tiétek az élvezet, hogy
betörhettek oda – mondta Caleb.
Annabelle erre elmosolyodott. – Hosszú utat tett meg, Könyvtáros
úr. Még csak annyit, hogy nagyon bírtam a metroszexuális szerelésedet,
mikor Fried – mannél voltunk.
Caleb felragyogott. – Köszönöm. Mindig is úgy gondoltam, hogy... –
megtorpant, és a nőre bámult. – Hogy metró mi?
– Sok szerencsét – mondta Annabelle Stone-nak, aztán Chapmanhez
fordult. – Vigyázz rá, és ezt most komolyan mondom.
– Vigyázni fogok – ígérte Chapman.

STONE ÉS CHAPMAN szapora léptekkel haladtak az utcán. Stone

öltönyben volt, és aktatáskát vitt a kezében. Chapman szoknyát és
magas sarkú cipőt viselt, a vállára kendőt kanyarított, és volt nála egy
nagy táska is. Áthaladtak a parkon a Jackson térre, Stone pedig bedugta
a kulcsot Marisa Friedman irodájának zárjába. Bementek, Chapman
bepötyögte a kódot a számlapon, mire abbamaradt a halk, szaggatott
sípolás. Stone bezárta maguk mögött az ajtót, és az iroda felé indult.
Elég fény szűrődött be kívülről ahhoz, hogy tájékozódjanak, bár
Chapman beverte a lábát egy íróasztalba.
 – Annabelle szerint Friedman irodája az emeleten van, hátul –
mondta, a combját dörzsölgetve.
Egy órával később egymással szemben álltak, arcukon a kudarc
egyértelmű kifejezésével.
Stone letelepedett Friedman íróasztalának a szélére, és körülnézett.
Minden dokumentumot átvizsgáltak, de úgy gondolta, hogy a nő elég
sok mindent tárolhat a számítógépén. A rendszert azonban jelszó védte,
és bár néhányat kipróbáltak, egyik sem működött.
– Valami mentőötlet? – kérdezte Chapman.
– Semmi. El kellett volna hoznunk Harryt. Ő talán be tudott volna
lépni a számítógépbe.
– Akkor talán ideje elhúznunk a csíkot.
Lementek a lépcsőn. Stone vette észre először, az ablakon keresztül.
Gyorsan a billentyűzethez sietett, és élesítette a riasztót, aztán behúzta
Chapmant az első emeleti irodába.
Pillanatokkal később kinyílt az ajtó, és pittyegni kezdett a
riasztórendszer, míg Marisa Friedman a megfelelő számok
lenyomásával el nem hallgattatta. A nő bezárta az ajtót maga mögött, és
elindult fel a lépcsőn.
Stone résnyire nyitotta az ajtót, és kikémlelt, Chapmannel a válla
fölött.
– Lelépünk most, amíg elfoglalt? – javasolta Chapman.
– Nem, hanem várunk.
Húsz perc telt el, aztán Stone és Chapman újra lépteket hallottak a
lépcső felől. Stone csöndesen bezárta az ajtót, majd hallgatták, amint
élesítik a riasztórendszert, rövidre rá pedig bezárul az ajtó.
Stone ötig számolt, aztán kikukucskált.
– Minden tiszta. Gyerünk.
Sikerült kiosonniuk még a riasztó késleltetési ideje alatt.
– Ott van! – mutatott Chapman az északi oldal felé, ahol Friedman
éppen befordult a Decatur-ház sarkánál.
– Oliver? Chapman ügynök?
Megfordultak, és Alex Ford állt ott, őket figyelve.
– Mit csináltok ti itt?
– Mit csinál itt maga? – tört ki Chapmanből.
– Külső biztonsági szolgálatban vagyok, ha már magára tartozik –
vágott vissza Ford. – Oliver?
 – Bocs, Alex, de most nincs időm. Később megmagyarázom.
Megragadta Chapman karját és elsiettek, otthagyva Alexet, aki tátott
szájjal bámult utánuk.
– Taxiba ül – mondta a nő úgy egy perc múlva.
– Sebaj. – Stone leintett egy másik taxit, megmutatta a jelvényét a
sofőrnek, és utasította, hogy kövesse Friedman járművét. A taxi
befordult egy utcába, majd egy másikba, folyamatosan nyugatnak
tartva.
– Kezd ismerős lenni – mondta Stone.
– Micsoda?
– A George Washington Egyetem. Friedman akár gyalogolhatna is.
Szép este van.
– Tudod, hová tart?
– Azt hiszem, igen.
– Akkor bökd már ki – mondta a felcsigázott Chap– man.
A taxi a járda mellé állt. Nézték, ahogy Friedman kiszáll.
– Fuat Turkekulhoz megy – mondta Chapman.
– Honnan tudod? – faggatta Chapman.
– Mert én is ebben az épületben találkoztam Fuattal.
– Akkor menjünk, nézzük meg, miben sántikál.
Ám ebben a pillanatban egy terepjáró vágódott csikorogva a taxijuk
elé, két másik mögéje, és mire felocsúdtak, fegyveresek fogták körül
őket. Kirángatták őket az autóból és betuszkolták őket az egyik
terepjáróba, ami azonnal mozgásba lendült. Amint Stone hátranézett,
Marisa Friedmant látta, amint utánuk bámul. Tökéletesen játszotta a
szerepét, amellyel lépre csalta őket. De az arcán mégsem látszott diadal.
Stone szerint inkább kicsit szomorkásnak tűnt.
Húsz perccel később egy elhagyatottnak látszó épületbe vitték őket.
Gyengén megvilágított lépcsőkön siettek fel. Keresztül folyosóajtókon,
egyiken a másik után. Lelökték őket két székbe, aztán a fegyveresek
távoztak, bezárva az ajtót maguk után. A világítás felgyulladt, és valaki
megmozdult az ajtó mellett.
Adelphia ült ott, ölbe tett kézzel.
Riley Weaver rendkívül dühösnek látszott.
Sir James McElroy inkább csak kíváncsinak.
 65. FEJEZET

WEAVER SZÓLALT MEG elsőnek. – Mi a fenét kezdjünk magukkal,

emberek? Folyton felbukkannak, mint a közmondásos rossz pénz.
McElroy az asztalra könyökölt, és piramist formált összetámasztott
ujjaiból. – Hogy jutottak el Marisa Friedmanhez?
– Már csak ő maradt hátra – felelt Stone.
– És kikövetkeztették, hová indult?
– Turkekulhoz.
McElroy Weaverre és Adelphiára pillantott.
– Szóval ezért nem felelt a korábbi kérdésemre, amikor rájöttem,
hogy kapcsolatban állnak? – folytatta Stone.
– Azt kérdezi, hogy információt tartottam-e vissza? Mentségemre
szolgáljon, hogy kicsit későn kapcsolódtam be ebbe a ügybe, és minél
jobban belemerülünk, annál jobban bele is gabalyodunk. Komolyan
mondom, ez a legbonyolultabb sakkjátszma, amiben életemben részt
vettem, Oliver. Tényleg. És csak remélni tudom, hogy nem fog ki
rajtam.
– Na és magán kifog? – fordult Stone Weaverhez.
Weaver elvörösödött. – Megteszünk minden tőlünk telhetőt a nehéz
körülmények ellenére. Egyetlen kis hiba, és az egész fuccsba megy. Ma
este majdnem ez történt maguk miatt.
– Hogy akadtak ránk? – kérdezte Chapman.
– Egyszerűen. Követtük Friedmant, és láttuk, hogy maguk is követik.
– Minek követik a saját ügynöküket?
– Mert rendkívül értékes, mi pedig vigyázunk az embereinkre.
– Láttam az arcát, amikor elkaptak minket. Nem látszott nagyon
meglepettnek.
– Amikor kiszúrtuk magukat, felhívtuk, és elmondtuk neki, mi a
szitu.
– Ő észre se vett minket? – kérdezte Stone.
– Mit számít az? – vakkantotta Weaver.
– Szóval mi a helyzet Turkekullal? – kérdezte Chapman. – Nem Bin
Ladent üldözi, igaz?
– Mióta gyanakszanak, hogy ő az áruló? – kérdezte Stone.
 Weaver meglepődött, Chapman megdöbbent, de McElroy csak
elgondolkodva bólogatott. – Gondoltam, hogy maga esetleg rájön.
– Eltartott egy ideig – jegyezte meg Stone. – Túlságosan is hosszú
ideig.
– Nagy ígéretekkel érkezett – mondta McElroy. – Olyan nagy
ígéretekkel, hogy Adelphiát adtunk mellé társnak, aztán átirányítottuk
Friedmanhez.
Adelphia bólintott. – Ez volt az egyik oka annak, hogy el kellett
mennem, Oliver – mondta. – Hogy Fuattal dolgozzak.
– Pontosan micsodán? – kérdezte Stone.
Weaver gyászos hangon felnevetett. – Fuat beállított hozzánk, és sok
mindent felkínált. Tényleg sok mindent. Elsőnek mindjárt azt, hogy Bin
Laden nyomára vezet minket. Aztán hogy idegen ügynök van
közöttünk, és ő segíthet elkapni.
– Aztán kiderült, hogy ő maga volt az idegen ügynök? – kérdezte
Stone.
– Valóságos Trójai faló – jegyezte meg McElroy. – Álcázva jött
közénk. Azután elszabadított egy vírust.
– Vírust? Hogyan? – kérdezte Chapman.
– Beengedtük az ajtón – bánkódott Weaver. – Ő meg magával hozott
más elemeket is. Ismeretlen elemeket.
McElroy átvette a szót. – Most mást nem tehetünk, elhitetjük vele,
hogy megbízunk benne, együtt dolgozunk vele, és így követjük a
kapcsolataiig. Nem éppen ideális helyzet, de nincs sok választásunk.
– Ezért volt Fuat olyan tétlen mostanában? – kérdezte Stone.
– Úgy van – bólintott Weaver. – Fuat mindent nagyon ráérősen
csinál. Amikor Washingtonba akart költözni, akkor is rengeteg időt
töltött az előkészületekkel, építgette a hálózatát, aztán csak azt vettük
észre, hogy megeszi a fene az egészet.
– A parkbeli támadás tehát az ő műve? – kérdezte Chapman.
– Kétségtelenül – mondta Weaver. – Úgy véljük, hogy csak előjáték
valami sokkal komolyabbhoz.
– Na es Friedman? Ő hogy jön a képbe?
– Ő az egyik legjobban fedett ügynökünk. Napközben lobbista és
jogász, temérdek nemzetközi ügyféllel, sok közülük nem barátságos a
mi vagy a szövetségeseink kormányzatával. Ez a szerep lehetővé teszi,
hogy sokat utazzon. Nyitva tartja a szemét, és jelentést tesz. Kiválóan
beszél közel-keleti nyelveken. Sok éven át élt ott a CIA kötelékében,
később pedig az NHK-hoz csatlakozott. Kiterjedt kapcsolatrendszere
van arrafelé. Logikus választás volt arra, hogy Fuattal dolgozzon,
kiegészítve azt, amit Adelphia végzett.
– Hogyan lehet ezt a kapcsolatot megmagyarázni? Lobbista és
egyetemi tanár?
– Nem nehéz. Friedman több olyan szervezetet is képvisel a Közel-
Keleten, amelyeknek van valamilyen kapcsolatuk Turkekullal.
Hivatalosan egy sor olyan kezdeményezésen dolgoznak, amelyek célja
a kereskedelmi kapcsolatokat erősíteni az Egyesült Államok és
Pakisztán között.
– Na és a telefonhívás a parkban?
– Egy másik ügynököt hívott, aki biztosította, amikor az FBI
érdeklődni kezdett – mondta Weaver.
– Mikor kezdtek gyanakodni Turkekulra? – kérdezte Chapman.
– Csak túlságosan későn, természetesen – mondta McElroy, a
nyakkendőjét piszkálva. – Nagyon jó volt a fickó. Először Friedman
kezdett gyanakodni, mi megvizsgáltuk a gyanúját, és beigazolódott.
Hozzá kell tennem, hogy Friedman nagyfokú személyes kockázatot
vállalt.
– Azt mondják, ő még nem tudja, hogy gyanússá vált? – kérdezte
Stone.
– Túlságosan agyafúrt ügynök ahhoz, hogy ne gyanakodjék. De mi
nem adtunk neki okot arra, hogy igazán felébredjen a gyanúja, ha érti,
mire gondolok. Hosszú pórázra engedtük, fedeztük számos alkalommal,
amint maga is tudja.
– Mit gondolnak, mit tervez?
– Nanobotok a bombamaradékban? – kérdezte Weaver. – A frászt
hozza rám, és jó lenne, ha maga is komolyan venné. Tudom, hogy
beszélt az elnökkel Camp Davidben. Erről volt szó, ugye?
– Egyebek között. Az elnök elmagyarázta a lehetséges biológiai és
vegyi következményeket. De részletekbe nem ment. A nanobotok
képesek például arra, hogy egy bombát erősebbé tegyenek?
– Nem, itt még hagyományos robbanóanyagot használtak –
magyarázta McElroy. – Úgy hisszük, ez inkább arra használható, hogy
biológiai és kémiai anyagokat juttassanak célba az eddigieknél
elképzelhetetlenül hatékonyabb módszerekkel.
 – De hogyan képesek ilyesmire ezek a nanoizék? – kérdezte
Chapman. – Sajnos fizikából majdnem megbuktam az egyetemen.
– A részleteket a kollégámra hagyom – biccentett McElroy Weaver
felé, aki megköszörülte a torkát, mielőtt belefogott.
– A nanobotok a nanorobotika új generációs termékei. Molekuláris
méretűek, és számos felhasználási lehetőségük van jó célokra. Ilyen
például a gyógyszereknek a szervezetbe való bejuttatása. Úgy vélik,
hogy nemsokára lehetséges lesz a nanorobotokat a szervezetbe küldeni,
és arra programozni, hogy elpusztítsák a rákos sejteket, az
egészségeseket pedig békén hagyják. A lehetőségek tényleg végtelenek.
– Na és a biológiai fegyverek célba juttatása? – kérdezte Stone. –
Egy terrorista ma is nyugodtan beleteheti a lépfenét a bombába. Mitől
lesz veszélyesebb a nanotechnológiával?
– Molekuláris szinten bármi lehetséges, Stone – mondta Weaver
némi bosszúsággal. – Akár atomonként is fel lehet építeni valamit,
mindenfajta normális rendszeren kívül.
– A „normális rendszeren kívül” azt jelenti, hogy a felderítésre
használt normális rendszereinken kívül? – kérdezte Stone.
– Látom, megértette, Stone – mondta McElroy. – Ez a lényege az
egésznek. A felderítés. Ha nem találjuk meg a cuccot, akkor a másik fél
felmérhetetlen előnyhöz jut. Valójában behozhatatlan előnyre.
– A másik fél? Az oroszok? – tette fel Stone.
– Na és a kínaiak? Több a pénzük, mint bárki másnak. A
tudományuk is elég fejlett – vetette föl Chapman.
– De ott van a Kashtan géppisztoly. A furcsa nyelv. Ezek Moszkva,
és nem Peking irányába mutatnak – emlékeztette Stone.
– Ráadásul jó okunk van azt feltételezni, hogy a kínaiak nincsenek
benne az ügyben – mondta McElroy. – Elsősorban azért, mert nem
szorulnak ilyen eszközökre ahhoz, hogy szuperhatalommá váljanak.
Gazdaságilag máris azok. Manapság nem az számít, mekkora valakinek
a hadereje, hanem hogy mekkora a bankszámlája, márpedig a kínaiaké
nagyobb, mint bárki másé. Az oroszok nincsenek ebben a helyzetben.
– A parkbeli támadás pedig alkalom volt arra, hogy kipróbálják a
célba juttatási eszközöket? – kérdezte Chapman.
– Igen, úgy véljük – mondta Weaver. – Nanobotok szóródtak szét
mindenfelé. Nem voltak rájuk tapadva vagy hozzájuk építve sem
biológiai, sem más fegyverek. Erről meggyőződtünk. Legalábbis nem
olyanok, amelyeket ismerünk. De ha lettek volna? Az katasztrófa lett
volna.
– A nanobotok tehát alkalmasak arra, hogy biovagy vegyi fegyvert
állítsanak elő mikroszkopikus méretekben, és felderíthetetlen
formában? – kérdezte Chapman. – Beletegyék egy bombába, és
felrobbantsák?
– Úgy van – felelte McElroy. – Ha megfelelően csinálják, a
hagyományos biztonsági erők tehetetlenek lesznek velük szemben.
Ezért nagyon reméljük, hogy Fuat elkövet egy hibát, és elvezet
azokhoz, akiknek dolgozik. Méghozzá hamarosan. Nem elég őt
letartóztatni. Szükség van a többiekre is. Ez itt az egyetlen
lehetőségünk.
– Friedman révén megkísérlünk némi nyomást gyakorolni rá. Erre
való a ma esti találkozó, amit maguk majdnem elszúrtak – fakadt ki
Weaver.
Stone figyelmen kívül hagyta Weaver megjegyzését, és folytatta. –
Hogy került kapcsolatba Turkekul az oroszokkal?
– Amikor találkozott vele, említette, hogy egy darabig
Afganisztánban élt? – kérdezte McElroy.
– Igen.
– Nos, az ott-tartózkodásának az időzítése meglehetősen érdekes.
– Hadd találgassak. Hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje,
mikor az oroszok megpróbálták visszaverni az afgán
szabadságharcosokat?
– Pontosan. Nem vitás, hogy a felszínen Fuat az afgán
szabadságharcosokkal tartott.
– De valójában már az oroszok farzsebében volt – mondta Stone.
– Persze ezt csak most gondoljuk – mondta Weaver. – Amikor
először eljött hozzánk, azt hittük, tisztességesen játszik. Ha már akkor
tudjuk, hogy Moszkva bérence, ma börtönben ül. De nem tudtuk.
– Tehát nem volt valami nagy meglepetés, hogy egy orosz stukkert
találtunk Pennsylvaniában, ugye? – kérdezte Stone.
– Nem, ez csak megerősítette azt, amit már addig is tudtunk –
válaszolta Weaver.
– De annyi helyen robbanthattak volna, akkor miért a parkban? –
kérdezte Chapman. – Így elemezhettük a törmeléket, és megtalálhattuk
ezeket a nanodolgokat.
 – Azt hiszem, azért csinálták, mert nagyon bíznak a technikájukban –
vélte Weaver. – Arrogáns csirkefogók. A hidegháború valójában soha
nem ért véget.
– Az is lehet, hogy hibát követtek el. Legalábbis reméljük, hogy ez a
helyzet – mondta McElroy. – Ezt talán a javunkra fordíthatjuk.
– Úgy gondolják, hogy Turkekul azért volt a parkban, hogy
távirányítással működésbe hozza a bombát? – kérdezte Stone. – Miután
elhagyta a parkot?
– Azért ment oda, hogy találkozzon Friedmannel, és azért is távoztak
együtt – mondta McElroy.
– Ezt igazán jó lett volna hamarább tudni – jegyezte meg Stone.
– Csak azt kell tudnia, ami feltétlenül fontos. Stone – morogta
Weaver.
– Ja – vágott vissza Stone. – Kezd nagyon elegem lenni, amiért
mindig ezt a magyarázatot kapom arra, hogy az orromnál fogva
vezetnek.
– Hogy a kérdésére válaszoljak, Oliver, igen, azt hisszük, hogy
távirányítással robbantott – mondta McElroy. – Az, hogy Friedmannel
volt találkozója, remek alkalmat kínált rá. Friedman igen csodálkozott,
hogy Fuat nem kezdeményezett vele kapcsolatot, miközben ott ült a
padon.
– Arra pedig végképp nincs most szükségünk, hogy maguk elszúrják
az akciót – mondta Weaver, Stone-ra és Chapmanre nézve.
– Ha szóltak volna a dologról, akkor az egésznek a közelébe se
megyünk – adta meg a logikus választ Stone.
– Mostanáig nem volt szükség rá, hogy tudjanak róla, és nem furdal
miatta a lelkiismeret. Úgyhogy mostantól maradjanak ki belőle.
Világos?
McElroy az asztal szélére támaszkodva lassan felállt. – Azt hiszem,
igazán világos a számukra, igazgató úr.
– Még egy kérdésem van – mondta Stone. A másik két férfi
várakozón nézett rá. – Az elnök tud a nanobotokról. De tud-e arról is,
hogy Turkekult árulónak tartják?
McElroy és Weaver gyors pillantást váltott.
– Titokban tartják az elnök előtt, hogy ne derüljön ki, milyen mélyen
behatolhatott valaki a rendszerükbe? – Stone egyenesen Weaverre
meredt. – Mert ha igen, akkor ez még jócskán visszaüthet magára.
 Az NHK igazgatója elvörösödött. – Ha magának lennék, az ilyen
abszurd véleményeket megtartanám magamnak. Sose értettem, minek
vonták be magát egyáltalán a nyomozásba. Harminc éve nem volt
bevetésen, ami őszintén szólva, meg is látszik. De hogy megismételjem
a parancsot: tartsák távol magukat Fuat Turkekultól. Megértette?
McElroy válaszolt helyette. – Mint az imént is mondtam, igazgató
úr, Stone ügynök tökéletesen érti a helyzetet.
Stone-ra nézett, és rákacsintott.
Chapman autójánál tették ki őket. Miközben hazafelé fuvarozta a
férfit, megszólalt. – Hát, legalább megmagyarázták a dolgokat. Az
oroszok újra itt leselkednek a sarkon. Te jó ég.
– De minek a géppisztolytűz? – kérdezte hirtelen Stone.
– Tessék?
Stone lehunyta a szemét.
– Sátrak – mondta.
– Sátrak? Mi a fészkes fenéről beszélsz? Kempingezni akarsz, vagy
mi?
– Fehér sátrak. Mindegyik egy oldalon.
Ez a felismerés vezette rá korábban arra, hogy a lövészek nem a
Hay-Adams Szállóból támadtak, hanem a kormányépületből. De lehet
valami más jelentősége is?
– Stone? – unszolta újra Chapman. – Miről beszélsz?
De a férfi nem felelt.

66. FEJEZET

MÁSNAP REGGEL egy telefonhívást követően Stone és Chapman

találkozott Ashburn ügynökkel az FBI mobil parancsnoki központjában.
A nő izgatottan tessékelte be őket.
– Már tudjuk, hogyan mérgezték meg a fát – jelentette be, és intett
nekik, hogy szolgálják ki magukat az ajtó melletti asztalon álló kávéból.
Helyet foglaltak kávéspoharukkal a kézben, és a képernyőre
meredtek.
– Mit látunk? – kérdezte Stone.
 Ashburn megállította a felvételt. – Ezt a Belbiztonsági Minisztérium
egyik kamerája rögzítette a Lafayette Parkban, az időkijelzés szerint
három héttel a robbanás előtt.
– Miért akarták megnézni a BM felvételeit? – kérdezte Chapman.
– Mi az FBI-nál mindent megnézünk – felelte Ashburn önelégülten.
De aztán kissé szerényebben folytatta. – Máshol meg elzárkóztak
előlünk. Így hát megnéztük ezt, és találtunk is valami nagyon érdekeset.
– Újra megnyomta a gombot, és a képernyő életre kelt.
Ahogy nézték a felvételt, Stone-nak az volt az érzése, hogy szinte a
parkban van; a kép olyan éles és tiszta, minden képpont olyan vibrálóan
élénk volt. Előrehajolt, amint a nő bevánszorgott a színre. Mocskos,
szakadt ruhákba volt öltözve, keze és arca sötét az utcai élet szennyétől.
A haja piszkos, összeragadt csomókban hullott a hátára.
– Csavargó – állapította meg Chapman.
– Igen, hajléktalan – mondta Ashburn. – Legalábbis a megjelenése
alapján. De csak figyeljük, mit csinál.
Az asszony lassan haladt a parkban, a biztonságiak elindultak felé. A
park nyilvános hely volt, elvileg mindenki számára nyitva, de a Fehér
Házzal átellenben terült el, és számos turista látogatta, így fokozottabb
biztonsági rendszabályok vonatkoztak rá. Stone volt már tanúja annak,
hogy a biztonságiak eltávolítottak onnan olyan hajléktalanokat, akiknek
a jelenlétét túl zavarónak ítélték, vagy akik túl agresszívan viselkedtek.
Az ügynökök ugyanakkor rendíthetetlenül tisztelettudón és diszkréten
jártak el, és Stone annak is tanúja volt már korábban, hogy némelyik
biztonsági őr ételt és kávét vesz némelyik szerencsétlennek, miután
kikísérték a parkból.
A felvételen szereplő nő azonban, úgy tűnt, nem tart igényt ilyesfajta
figyelmességre. Tartotta a haladása ritmusát, bal lábát maga után húzva
bicegett. Stone csak ekkor vette észre a műanyag flakont, amit a
kezében szorongatott. Odaért a juharfához, ahol nyögve és rángatózva a
földre rogyott.
Ashburn kimerevítette a képet. – Látják? – A lézer– mutatóval
mutatta a műanyag flakont, amit a nő kupak nélkül felfordított. Az
állóképen világosan látszott a folyadék árama a flakontól a talajig.
Ashburn folytatta a lejátszást, Stone és Chapman pedig látták, amint a
folyadék lefolyik és gyorsan elnyelődik a darabolt fakéregben, ami a fa
tövét borította.
 A következő pillanatban az őrök felsegítették az asszonyt, és
elkísérték onnan.
– Nem éreztek a zsaruk semmi furcsa szagot, amikor odamentek? –
kérdezte Stone.
Ashburn a fejét rázta. – Megkérdeztük. Tegnap kerestük meg azokat
az egyenruhásokat, emlékeztek is az asszonyra, de legyen elég annyi,
hogy a testszaga elnyomott mindent egyéb szagot. Azt gondolták,
véletlenül ömlött ki az ivóvize a földre. Nem volt jelentős esemény.
Amikor pedig a fa valamivel később elpusztult, senki sem keresett
összefüggést. De vettünk mintát a talajból, és találtunk pár darabot a fa
kérgéből is, amit a Nemzeti Parkok Szolgálata megtartott. Az elemzés
olyan mérget mutatott ki, amely megakadályozta a fát a
tápanyagfelvetelben. Így elkerülhetetlenül elpusztult.
Stone ránézett a nőre. – Jó munka, Ashburn ügynök. Azt hiszem,
kinyomozta, hogyan pusztították el azt a fát.
– De még messze vagyunk attól, hogy a többit is megfejtsük –
mondta rezignáltan a nő.
Miután kiléptek a parkba, Chapman előremutatott. – Készülődnek az
új fa elültetésére – mondta. A Nemzeti Parkok Szolgálata nagy erőkkel
vonult ki, és a kráter körül tevékenykedtek.
– Reméljük, ezúttal más beszállítót használnak, és átkutatják bomba
után – mondta Stone.
De a csapat nagyjából ugyanaz volt, amelyet Stone-ék kihallgattak.
George Sykes irányította egyenruhás csapatait, akik eltakarították a
törmeléket, megfelelőre alakították a krátert, friss földet töltve bele.
– Úgy tűnik, a Terrorelhárítás befejezte az itteni nyomozást – vélte
Chapman.
– Alighanem.
– Na és mi volt az a megvilágosodási pillanatod tegnap este? –
kérdezte a nő. – Valami fehér sátrakról beszéltél, aztán abbahagytad.
– Lejöttem volna ma ide akkor is, ha Ashburn nem hív. – Észak felé
mutatott, az irodaépület felé, ahonnan a lövéseket leadták. – Nézd meg
a lővonalat.
– Már megtettem, kösz.
– Emlékszel, milyen színű jelzéseket használtak itt a
bizonyítékokhoz?
– Narancsot a törmelékhez, és fehéret a lövedékekhez.
 – Arra is emlékszel, hogyan oszlottak el?
Chapman körülnézett a pázsiton. – A narancsszínűekből volt
mindenfelé, ahogy egy bombától várható. A robbanóanyagot nem
érdekli, merre szórja szét a szilánkjait.
– Na és a fehérek?
Chapman habozott. – Amennyire emlékszem, a fehérek egyöntetűen
a park nyugati oldalán voltak.
– Egyöntetűen – ez itt a kulcsszó.
Chapman hátranézett az irodaépületre, aztán vissza a parkra. – De azt
mondtad, éppen a lövedékek eloszlása miatt küldtél oda, hogy nézzem
meg azt az épületet.
– A tyúk vagy a tojás dilemmája. Nem a megfelelő oldalról néztem
az egyenleget.
– Micsoda?
– Azt gondoltam, azért használták azt az épületet, mert magasabb,
mint a szálloda tetőkertje, és átláttak a fák fölött. Így nem vaktában
kellett lőniük. A lövész fejével gondolkodtam, de nem az volt a helyes
megközelítés.
Chapman tanácstalan volt, de csak egy pillanatig. – Úgy érted, hogy
mivel nem tartózkodott valódi célpont a parkban, a miniszterelnök
például, miért bánták volna, hogy vaktában lövöldöznek?
– Pontosan. Átlőhettek volna a fakoronákon; mit számít? De az
irodaépületből átláthattak a fák fölött. Márpedig a sötétben erre nagy
szükség van, hiszen a dolgok másnak látszanak, és az ember
térérzékelése torzul. Használhattak volna éjjellátó készüléket, de azt
észrevehetik mások, akik szintén éjjellátó készüléket viselnek,
ilyenekből pedig akad néhány a biztonságiaknál ezen a környéken.
– Rendben – mondta lassan Chapman. – Mit jelent mindez?
– A lövészek a nyugati oldalra összpontosították a tüzet.
– Te is a nyugati oldalon voltál. A mi emberünkkel együtt.
– Közel is csapkodtak a golyók, kényelmetlenül közel. De azt
hiszem, ez inkább véletlen volt, mint szándékos. Persze ha eltalálnak,
azt se nagyon bánták volna.
– Tehát miért lőttek csak a nyugati oldalra? – kérdezte Chapman.
Stone válaszolni akart, de Chapman megállította. – Ne nézz oda, de
az egyik munkás elég furcsa arccal bámul minket.
– Melyik?
 – A fiatal nő. Várj egy kicsit, kipróbálok valamit.
– Mit?
– Csak várj egy kicsit.
Stone úgy tett, mintha nagy érdeklődéssel vizsgálna valamit a
földön, míg Chapman visszatért.
– Rendben. Várunk öt percet, aztán átmegyünk az északi oldalra, és
bemegyünk a templomba.
– Minek?
– Találkozunk a hölggyel.
– Hogyan érted ezt el?
– Mondjuk úgy, hogy ez amolyan női praktika, amely a férfiak
számára lefordíthatatlan és megfejthetetlen.

67. FEJEZET

ÖT PERC ELTELTÉVEL a Szent János-templomban voltak, és az elnöki

padsor hímzett imazsámolyát csodálták.
– James Madison, John Quincy Adams – olvasta Chapman, amint
lenézett a térdeplőre. – Lenyűgöző névsor.
– Hát a te hazád nem így gondolta akkoriban. Forradalmároknak, sőt
terroristáknak nevezték őket – mondta Stone.
– Pár száz év a legszögesebb ellentéteket is fel tudja oldani.
A zöld-khaki színű egyenruhát viselő nő belépett a templomba, és
levette a sapkáját. Meglátta őket, és odasietett.
Chapman megszólította. – Láttam abból, ahogy ránk nézett, hogy
szeretne velünk beszélni. Köszönjük, hogy találkozik velünk.
– Igazán nem tudom, hogy fontos-e. És még ha most szünetünk van
is, nem maradhatok el sokáig.
– Hogy hívják? – kérdezte Chapman.
– Judy Donohue.
– Nos, Ms. Donohue, mi foglalkoztatja? – kérdezte Stone.
– Valami, amit akkor hallottam, amikor eljöttek Mr. Sykesszal
beszélni.
– Honnan tudta, hogy ott voltunk? – kérdezte Chapman. – Mr. Sykes
egyedül volt.
 Erre Donohue zavarba jött.
Ezt érzékelve Stone megkérdezte: – Mióta van a Nemzeti Parkok
Szolgálatánál?
– Tíz éve. Igazán jól érzem magam ott.
– Idevalósi? – kérdezte Stone.
– Nem – mondta a nő, fanyarul elmosolyodva. – Olyan messzire,
amilyenre csak lehet ettől a helytől.
– Na és hol van a hely? – kérdezte Chapman.
– A semmi közepén nőttem fel, Montanában. Isten országában. A
szabadban dolgoztam világéletemben. – Feltartotta egy egyik kezét. A
kézfején egy madár tetovált képe volt. – Ez a Sturnella neglecta, vagyis
a nyugati mezei pacsirta, Montana állami madara. Akkor csináltattam,
amikor tizenhat éves voltam. A barátnőim szíveket meg pasik neveit
tetováltatták magukra. Én a vadvilágot választottam.
– Na és mit mondott Mr. Sykes? Gondolom, maga a közelben volt.
Donohue arckifejezése megváltozott. – Nem akartam hallgatózni –
mondta gyorsan. – Én csak dolgoztam, és...
– És meghallott dolgokat – mondta Chapman barátságosan. –
Tökéletesen érthető.
– Na és mit hallott, ami felkeltette a gyanúját? – kérdezte Stone.
– Azt mondta, várjuk a botanikust, hogy megvizsgálja a fát. Meg
hogy össze kell állítanunk a tápanyagokat, a különleges talajt meg
ilyesmit.
– Úgy van – mondta Stone. – Nem így kellett volna lennie?
– De igen.
– Rendben – mondta Stone lassan. – Akkor mi a probléma?
– Tudom, hogy nem fejezem ki magam valami világosan. Ezért is
dolgozom a kezemmel és nem a fejemmel.
– Csak nyugodtan, Judy – mondta Chapman segítőkészen.
– Hát tudják, a botanikus már megvizsgálta a fát, és kiállította a
bizonyítványt, hogy teljesen egészséges. Megnézte még egyszer,
amikor a gödörhöz vitték, de csak azért, hogy nem sértették-e meg a
daruzáskor. A tápanyag és a talaj is készen volt már.
– Azt mondja tehát, hogy nem volt szükséges azt a gödröt nyitva
hagyni?
 – Valóban nem. Még emlékszem is, amikor felállítottuk a
szalagkordont, arra gondoltam, hogy micsoda hülyeség nyitva hagyni a
gödröt, hiszen mi van, ha valaki beleesik vagy ilyesmi.
– Valaki bele is esett.
– Hát, szóval én furcsának tartottam.
– Sykes mivel magyarázta, hogy nyitva maradt a gödör? – kérdezte
Stone.
– Nem magyarázta semmivel. Ő a művezető. Mi azt tesszük, amit ő
mond.
– Amikor Gross ügynök jött, akkor mindannyian jelen voltak amikor
feltette a kérdéseit?
– Egy ideig igen, de aztán elment Mr. Sykesszal.
– Gondolom, a betemetetlen gödör témája nem merült fel, amikor
még mindannyian együtt voltak?
– Emlékszem, az FBI-ügynök rá akart térni a kérdésre, de Mr. Sykes
azt mondta, hogy ideje visszamennünk dolgozni, és ő majd válaszol a
többi kérdésre.
– A többi dolgozónak nem voltak hasonló kétségei a gödörrel
kapcsolatban? – kérdezte Chapman.
– Jó csapat, elkötelezettek, de követik az utasításokat, és nem sokat
töprengenek rajtuk. Azt hiszem, én egy kicsit önállóbb vagyok. És
miután hallottam, amit Mr. Sykes mondott, úgy gondoltam, tudniuk kell
róla.
– Helyesen cselekedett, Judy – mondta Chapman.
– Vissza kell mennem.
– Jól van – mondta Stone. – Sokat segített. De ne említse senkinek.
Donohue ideges mosollyal bólintott. – Gondolják, hogy Mr. Sykes
valami rosszat tett?
– Annyi bizonyos, hogy ki fogjuk deríteni – felelte Stone.

68. FEJEZET

KIJÖTTEK A TEMPLOMBÓL, és lassan elindultak vissza a parkba.

– Szóval most már George Sykes is gyanúsított – mondta Chapman.
– Van egyáltalán valaki, aki nincs benne ebben az ügyben?
 – Egy összeesküvéshez nem elég egy ember – osztotta meg vele
megfigyelését Stone.
– Oliver?
Megfordultak, és Alex Fordot látták, amint feléjük baktat.
– Bízd most rám a beszédet – mondta gyorsan Stone Chapmannek,
és a barátja felé fordult. – Helló, Alex.
– Most végre hajlandó leszel nekem elmondani valamit, ami legalább
távolról hasonlít az igazságra? – kérdezte Alex feszült hangon.
– Tudom, hogy titokzatoskodónak és rejtélyesnek tűnök, de nem
hiszem, hogy jó ötlet volna, ha bármit is tudnál erről az egészről.
– Tehát így állunk? Csak tiszteletbeli tagja lettem a Teve Klubnak?
– Nem, nem úgy értettem. De most hivatalos megbízatásom és
jelvényem van, és...
– De ez nem tartott vissza attól, hogy beavasd Annabelle-t, Harryt és
Reubent, ugye? Nekik nincs se jelvényük, se megbízatásuk, de nekem
van.
– Tudom, hogy mennyire nem egyszerű ez.
– Ó, nagyon is egyszerű. Teljesen kizártatok a körből. Pedig azt
hittem, barátok vagyunk. Meg hogy a barátságunk felülemelkedik
minden máson.
Stone mondani akart valamit, de meggondolta magát. Ránézett
Chapmanre, aztán vissza Alexre.
– Igazad van.
Erre az egyszerű beismerésre minden düh elpárolgott a
titkosszolgálati ügynökből. – Jól van.
– Haladtunk egy keveset – mondta Stone. – De nem eleget, és az az
érzésem, hogy kezdünk kifutni az időből. Ha pedig nem voltam teljesen
őszinte hozzád, az részben azért van, mert rendkívül kényes helyzetben
vagy.
– Részben?
– Igen, részben pedig azért, mert ilyen ügyetlenül kezeltem a
barátságunkat.
– Tudsz nekem mondani erről valamit? Aggódnom kell? Úgy értem,
az elnök miatt?
– Nem tudok az elnök ellen irányuló konkrét fenyegetésről, ha erre
gondolsz. Ha tudnék, te és az elnök is értesülnétek róla. Erre esküszöm.
– Hallottam, hogy találkoztál vele Camp Davidben.
 – Igen. Muszáj volt nyíltan beszélnem vele.
– Neki is ilyen volt a hozzáállása?
– Igen. Egészen meglepő mértékben.
– Úgy tudom, Reuben még mindig kórházban van.
– Igen. Az meleg helyzet volt, Alex, nagyon meleg.
– Könyörögtünk, hogy segíthessünk, Oliver. Mi itt mind nagyfiúk és
nagylányok vagyunk.
– Igen, ezért én vagyok felelős. Többször nem követem el ezt a
hibát.
– Nem óvhatod meg mindentől a barátaidat.
– De legalább annyit megtehetek, hogy nem sodrom őket veszélyes
helyzetekbe.
– Azt mondtad, haladást értetek el. Közel vagytok ahhoz, hogy
kiderüljön, mi történt itt?
– Nos, igen.
– Rossz?
Stone Chapmanre nézett, mielőtt felelt. – Igen, azt hiszem, hogy
nagyon rossz.
– Akkor legyetek nagyon óvatosak. És ha van valami, amiben
segíthetek, hát itt leszek. – Alex megfordult, és elment.
– Remek fickó – mondta Chapman.
– Az. Valahányszor beszélek Alexszel, az jut eszembe, hogy milyen
szerencsés vagyok, amiért ilyen barátaim vannak, és milyen érdemtelen
vagyok rá, hogy ilyen barátaim legyenek.
– Biztosan ők is így éreznek veled kapcsolatban.
– Gondolod? Én nem hiszem.
– Most mihez kezdünk Mr. Sykesszal? Frontális támadás, vagy
valami finomabb megközelítés?
– Utóbbi. De frontális is.
– Azt hogy lehet csinálni?
– Épp azon gondolkodom. Közben pedig eszembe jutott valami más
is. Emlékszel a meggyilkolt hispán munkásokra?
– Igen?
– Lloyd Wilder nem volt benne. De a hispánok mindannyian.
– Micsoda?
– Aki elmesélte Annabelle-nek, hogy látta a fickót, aki leszerelte a
kosárlabdagyűrűt, hazudott.
 – De úgy gondoltad, hogy Wilder is benne volt. Mitől változott meg
a véleményed?
– Gyanakodtam, hogy benne lehetett, de nem voltam meggyőződve
róla. Ám miután végiggondoltam, rájöttem, hogy a gyanúm téves volt.
– Miért?
– Annabelle és Reuben idegenek voltak a bárban, és a faiskolát
keresték. Ezek az emberek meg önként elmesélték, hogy láttak valakit,
de nem John Kravitzot, amint leszereli a gyűrűt.
– Na és?
– Megrendezték az egészet. Az ürge azt mondta, hogy egy épület
mögött rejtőzött. Amikor ott voltunk, láttuk, hogy az az épület,
amelyiken a kosárlabdagyűrű volt, legalább tizenöt méterre fekszik a
legközelebbi épülettől. Ha sötét van, és valaki létrán áll, gyakorlatilag
lehetetlen nemhogy azonosítani, hanem még a testalkatát vagy a korát
megmondani is. Akkor honnan tudta, hogy nem John Kravitz volt az?
– Tényleg. A tag még azt is mondta, hogy elment, mielőtt az illető
lejött a létráról.
– Aztán nyomban azután, hogy Annabelle és Reuben megszerezte
ezt a „kritikus” információt, megtámadják őket.
– Azt hiszed, ezt is megrendezték?
– Azt hiszem, hogy tudták, ki Annabelle és Reuben, még mielőtt
beléptek volna abba a kocsmába.
– És megpróbálták megölni őket...
– Megpróbálták, ez a helyes kifejezés. Tudom, hogy Reubent kétszer
is meglőtték, de egyik sem végzetes sérülés. Szándékosan nem
végzetes. Reuben nagyon bátor, az igaz, de olyan nincs, hogy valaki egy
szál pisztollyal lerohan egy géppisztolyokkal védett pozíciót. Amazok
aligha vonultak volna vissza. Reubennek a tűzharc minden logikája
szerint halottnak kellene lennie.
– Vagyis úgy érted, szándékosan hagyták életben? De miért?
– Azért, hogy Annabelle és Reuben visszatérhessenek hozzánk a
sztorival, amit hallottak. Újabb elterelés, újabb zsákutca, amit végig kell
vizsgálnunk, fecsérelve az időnket. A négy hispánt pedig közben
lepuffantották. Újabb zűrzavar, ami még messzebb visz minket az
igazságtól.
– Valaki pedig szépen takarítgat utánuk – mondta Chapman. –
Kiiktatja a tanúkat.
 – Igen.
– Ha ez így van, akkor az illetékesek tényleg hosszú pórázra
engedték Turkekult. Még megöl mindenkit, mielőtt felakasztja magát.
– Lehet.
– Most pedig Sykes? – kérdezte Chapman.
– Igen. Most Sykes.

69. FEJEZET

CSAKHOGY nem találták Sykest. Nem tért vissza a szünetről, és a

csapatából senki sem tudta, hol lehet. Átkutatták a parkot és a környező
területeket.
Stone elővette a mobilját, és jelentette Ashburnnek, hogy mit tudtak
meg Judy Donohue-tól.
– Mindenkit riasztok, amilyen gyorsan csak lehetséges – mondta
Ashburn. – Nem juthatott messzire.
Stone elrakta a telefonját. – Nem tetszik nekem, ahogy a dolgok
alakulnak.
– Úgy érted, hogy megint egy lépéssel előttünk járnak?
– Úgy értem, hogy megint az az érzésem, hogy manipulálnak.
– Talán látta, amint Donohue beoson a templomba és velünk
találkozik, és ettől pánikba esett. Miért nem ülünk be az autóba és
kezdünk cirkálni, hátha megtaláljuk? Lehet, hogy gyalog lohol
valamerre.
A Fehér Ház keleti oldalán hajtottak ki a Pennsylvania sugárútra.
Kétsaroknyit haladtak, amikor bekövetkezett. A lövés hangját nem
tompították. Tisztán hallatszott a város szokásos zajai fölött. Az
emberek az utcán sikítoztak és fedezéket keresve futottak szét.
A forgalom leállt, dudák hangja harsant.
Stone és Chapman kiugrott az autóból és előrerohant.
Egy sziréna közeledett.
Autótól autóig szaladtak, mindegyikbe benézve.
A sziréna hangosabb lett. Aztán egy másik is csatlakozott hozzá.
Chapman hátranézett. Két rendőrautó vágott át feléjük a forgalmon.
Stone is látta őket, és fokozta az iramot. Benyúlt a zakójába a
stukkeréért. A bedugult sáv másik oldalán Chapman gyorsított, és
utánozta a mozdulatait. Végül odaértek az útakadályhoz. Két autó
koccant össze, de Stone úgy érezte, ennél nagyobb a baj. Egy idős férfi
dőlt az elülső autónak, szemmel láthatóan nagyon zaklatott és ijedt
állapotban. Stone látta, hogy oda is hányt az úttestre.
Amint odaért, Stone feltartotta a jelvényét. – Uram, mi a baj?
Az idős férfi a saját kocsija mögé mutatott, hátra, ahol a két jármű
lökhárítói összeakadtak. Stone a rendszámtáblára pillantott.
Kormányzati gépkocsi. Rosszat sejtett. Benézett a kocsiba. – A rohadt
életbe.
Chapman az utas oldali ablakon nézett be. – Te jóisten.
A két járőrkocsi csikorogva fékezett mellettük. A zsaruk látták
Stone-nál és Chapmannél a fegyvert, és előhúzták a sajátjukat. –
Rendőrség! – És ráfogták a pisztolyukat a párosra.
Stone és Chapman jó magasra tartotta a jelvényét, hogy a rendőrök
lássák.
– Szövetségi ügynökök vagyunk! – kiáltotta oda nekik Stone. –
Emberölés történt. Az FBI épp most tette keresőlistára ezt az embert.
De úgy látszik, valaki hamarabb elkapta.
A zsaruk előbbre araszoltak, megvizsgálták Stone igazolványát,
majd benéztek az autóba. A szélvédő megrepedezett, Sykes pedig a
támlának dőlve hevert, homlokába lyukat ütött a lövedék. A kimeneti
nyílásból agyvelő és vér fröcskölte be az autó belsejét.
Nem meglepő, hogy a másik autó vezetője rókázott a látványtól,
gondolta Stone.
Chapman észrevett egy mobilt az ülésen. A zsebkendőjével óvatosan
felvette, és megnézte a híváslistát. – Tíz perce kapott egy hívást egy
védett vonalról. Talán a technikusok elő tudnak varázsolni belőle
valamit.
Stone bólintott, és körülnézett. – Rendben. Tehát kap egy hívást, és
elindul.
– Tőrbe csalták. Talán tudták, hogy erre fog jönni, és megtervezték a
lövést – fűzte hozzá Chapman.
Stone egyenesen előrenézett, próbált rájönni, honnan jöhetett a lövés.
– Mit akarnak, mit csináljunk? – kérdezte az egyik zsaru.
Stone válasz közben is előrekémlelt. – Hívjanak erősítést, és
biztosítsák a helyszínt.
 Előhúzta a mobilját, és tájékoztatta Ashburnt. Egy sor dühös szitok
robbant a telefonban. Miután kifújta a dühét, Ashburn így szólt: –
Azonnal küldöm az erősítést. Egyeztetek a közlekedési vállalattal is.
Stone bontotta a hívást. – Jön a felmentő sereg.
– Hogyan akarod megosztani a keresést?
Egy nő rohant feléjük a járdán. Körülbelül húszéves lehetett, térd
nélküli farmert viselt, iPhone-t szorongatott a jobb kezében és
bevásárlószatyrot a balban.
Uram! Asszonyom!
Feléje fordultak. Egy épületre mutatott kissé arrább az utcában. –
Ahogy mentem az utcán, felnéztem arra az épületre, és láttam egy
felvillanást. Aztán hallottam a karambolt. Azt hiszem... azt hiszem,
onnan lőttek.
– Tudja, melyik emeletről? – kérdezte Stone gyorsan.
A nő az épületre meredt, és magában számolt. – A hatodikról.
Legalábbis azt hiszem.
Újabb szirénákat hallottak közeledni, amint az erősítés beérkezett.
Stone odakiáltott a két zsarunak, akik elsőként értek a helyszínre, hogy
kövessék őt és Chapmant. Amint az épület felé rohantak, előhúzta a
mobilját, és tájékoztatta Ashburnt a fejleményekről, és megadta a címet.
Stone eltette a pisztolyát, és rohant, ahogy csak bírt. A szemét a
hatodik emeleten tartotta, és szinte várta, hogy újra felvillan egy lövés.

70. FEJEZET

– UGYE NEM GONDOLOD, hogy a lövész még az épületben van? –

kérdezte Chapman, amint az épülethez értek, és feltépték az ajtót. Stone
kiadta az egyik zsarunak, hogy őrizze az épület elülső frontját, a
másiknak pedig hogy a hátsót, de Chapman kérdésére nem válaszolt.
Feltartotta a jelvényét a biztonsági őrnek, aki feléjük közeledett. –
Lehetséges, hogy orvlövész van az épületben. Látott ma valakit, aki
gyanúsan viselkedett vagy különös formájú táskát vitt?
Az őr a fejét rázta. – Senkit. De épp most fejeztem be a körutamat, és
lehet, hogy azalatt valaki beosont.
 – Az FBI úton van ide – mondta Stone. – Milyen más bejárat van az
előcsarnokon kívül?
– Erre tessék. – Odavezette őket egy ajtóhoz, amely az előcsarnokból
hátra vezetett. – Errefelé a rakodótérre lehet eljutni.
Amint kifelé indultak, az őr utánuk szólt. – Akarják, hogy magukkal
menjek?
– Nem, maradjon csak. Egy rendőr posztol a bejáratnál, ha bármi
történik, forduljon hozzá.
– Rendben. Sok szerencsét.
Stone és Chapman kiviharzott az ajtón, végig a folyosón. Alig tettek
meg hatvan métert, mikor Chapman megragadta a férfi karját.
– Mi van?
– A biztonsági őr.
– Mi van vele?
– Szoktak kesztyűt viselni?
Stone összerándult, aztán megfordult és vissza– sprintelt a folyosón.
Az ajtó zárva volt. Chapman szétlőtte a zárat, és berúgta az ajtót.
Visszarohantak az előcsarnokba. Az őrnek színét sem látták.
Odakint a rendőr elmondta nekik, hogy az őr kijött az épületből, be a
sikátorba. – Azt mondta, hogy maguk azt az utasítást adták neki, hogy
őrizze az épület hátsó frontját, és...
Be sem tudta fejezni, Stone és Chapman máris elrohant.
Az őr egyenruháját egy teherautó mellett találták. Stone és Chapman
körbenéztek.
– Legfeljebb pár másodperc előnye lehet – suttogta Chapman.
– Hála neked – mondta Stone. – Ha te nem szúrod ki...
Chapman vadul ellökte, egy szempillantással azelőtt, hogy a golyó a
teherautó oldalába vágódott ott, ahol az előbb Stone állt. Chapman
arrább gurult, célzott és lőtt. A lövései szilánkokat vertek ki a betonból,
de a támadó már nem volt ott.
Stone fekve átfordult, és ugyanarra a helyre célzott.
– Látsz valamit? – sziszegte.
Chapman a fejét rázta. – Elment.
Az elöl őrködő zsaru, aki nyilván hallotta a lövéseket, futva érkezett.
– Fedezékbe! – kiáltott rá Chapman, mire a zsaru térdre vetette
magát, és ő is bebújt a teherautó mögé.
– Megjött az erősítés – mondta. – Maguk jól vannak?
 Stone felült, és Chapmanre mutatott. – Igen. Hála neki.
Chapman vállat vont. – Inkább csak szerencse volt, nem annyira
ügyesség.
– Lehet. De az a golyó éppen a fejemen ment volna keresztül.
Óvatosan végigmentek a sikátoron. Gyorsítottak, amikor egy autó
hangját hallották, de mire a következő kereszteződéshez értek, a
kocsinak már nyoma sem volt. Stone és Chapman még elfutott a sikátor
végéig, aztán lassan visszaballagtak.
Megtorpantak, amikor meglátták a zsarut.
A társa felett guggolt, aki néhány kuka mögött feküdt elvágott
torokkal, a szeme pedig élettelenül meredt felfelé.
Amint ők is leguggoltak a holttest mellé, Chapman megszólalt. –
Biztos volt még egy. Egyedül nem lett volna ideje ránk lőni és ezt is
elvégezni.
– Neki is megvolt a maga hátvédje – mondta Stone csendesen,
miközben a zsaru mellette ült és a társa elvesztése miatt kibuggyanó
könnyeit törölgette.
– Ezek a fickók hihetetlenül szervezettek – mondta Chapman. –
Vajon ki a jó fészkes fenék lehetnek?
Stone rátette a kezét a zsaru vállára. – Fogadja részvétem.
A rendőr felnézett és bólintott, aztán újra a halott társát nézte.
Stone felegyenesedett, megfordult és elindult vissza a sikátorban,
miközben a szirénák hangja már bántó erősséget ért el.

GEORGE SYKES, egy washingtoni rendőr és egy biztonsági őr halt

meg. A valódi biztonsági őrt az előcsarnok mellett egy
raktárhelyiségben találták meg, a homlokán golyó ütötte lyukkal.
Az orvlövésznek nyoma veszett.
Stone megadta a személyleírását Ashburnnek, és kiment a körözés,
de egyikük sem fűzött hozzá túl sok reményt. Mindenki azon a
véleményen volt, hogy a lövész vagy meghúzza magát, vagy már
magánszárnyakon úton van ki az országból.
Stone és Chapman Sykes szerény otthona előtt ült egy autóban a
Maryland állambeli Silver Springsben. Hétköznapi környék volt, srácok
bringákon, az előkertben beszélgető háziasszonyokkal, a hátsó kertben
füvet nyíró apákkal. Legalábbis így lett volna, ha az FBI ki nem üríti az
utcát.
 Ashburn ügynök az anyósülésen ült, egy másik ügynök pedig a
kormánynál.
– Mi tudunk róla? – kérdezte Stone.
– A felesége meghalt három évvel ezelőtt. A gyerekei mind felnőttek
és kirepültek a fészekből. Egész aktív pályafutása alatt a Nemzeti
Parkok Szolgálatánál dolgozott. Semmi probléma.
– Hat unokája van – jegyezte meg Stone. Lepillantott a férfi aktájára.
– Nem sokkal idősebb nálam. Biztosan korán kezdte.
– Anyagi problémák? – kérdezte Chapman.
Ashburn bólintott. – Ez volt az egyik első dolog, aminek
utánanéztünk. Nem találtunk semmi különöset. De aztán egy kicsit
mélyebbre ástunk, és találtunk egy számlát, ami Sykeshoz köthető.
Nemrég helyeztek el rajta száz lepedőt.
– Valaki tehát lefizette, hogy eljátssza kis szerepét.
– De pontosan miért fizették meg? – kérdezte Stone.
– Hát a gyökerek közé rejtett bombáért – felelte Ashburn. – Mi van,
ha valaki ott kezd szimatolni?
Ő szépen elterelte volna őket. Gondoskodott róla, hogy a bomba a
földlabdában biztonságban legyen.
– Elárulta volna a hazáját százezer dollárért? – kételkedett Stone. –
Egy nagyapa, akinek hat unokája van?
Ashburn vállat vont. – Láttam olyan embereket, akik sokkal
kevesebbért is megtették. Hat unoka pedig sokat eszik.
– Az is lehet, hogy ez a fizetség csak az első részlet volt – vélte
Chapman.
– Lehet. És gondoskodtak róla, hogy ez legyen az egyetlen kifizetés.
A módszer következetes. Elintézik a csapatuk tagjait. Elvarrják a
szálakat. Hogy ne maradjon nyom.
– Az orvlövész nagy kockázatot vállalt azzal, hogy biztonsági őrnek
öltözött. Láttuk az arcát – mondta Stone.
– De ahogy mondtuk, már bottal üthetjük a nyomát. Fél év múlva
pedig új arca lesz.
– Rohadt sok pénz van ebben a buliban – jegyezte meg Chapman. –
Az az egy világos.
Ashburn felvonta a szemöldökét. – Egy egész államkincstár?
– Oroszország – mondta Chapman.
 – Mostanában egyre többet hallom ezt a szóbeszédet – felelte
Ashburn. – A kartellek és a kormány kéz a kézben. Így pedig kemény
ellenfelek.
Stone Sykes háza felé bökött. – Akkor most mire várunk? Nincs
szükségünk házkutatási parancsra.
Az ürgét lelőtték. Beléphetünk a házba és átkutathatjuk. Szövetségi
alkalmazott volt.
– Ez igaz, de mivel ezek az emberek kedvelik a bombákat, először
beküldöm a bombakereső kutyákat. Ezért ürítettük ki a szomszédságot
is.
A kutyás osztag megjött, és Stone figyelte, amint a kutya
módszeresen átkutatja az udvart, majd bemegy a házba a hátsó ajtón
keresztül, amit egy FBI-ügynök kinyitott. Tíz perccel később a kutatás
véget ért, és megkapták a jelet, hogy minden tiszta.
Nem tartott sokáig, amíg végigvizsgálták a házat, de vajmi kevés
használhatót találtak. Ahogy az autó felé bandukoltak, Ashburn
megszólalt. – Ki fogom küldeni a nyombiztosítókat, hogy menjenek
végig a házon, de kétlem, hogy bármi fontosra bukkannak.
– Akkor is végig kell csinálni – mondta Stone.
– Végig – értett egyet Ashburn.
– A családot értesítették már? – kérdezte Chapman.
– Folyamatban van. Abból is kijöhet valami.
– Talán elejtett egy megjegyzést valamelyik családtag előtt, erre
gondol? – kérdezte Chapman.
– Ha szerencsénk van – válaszolta Ashburn.
– Mostanság valahogy nem akar szerencsénk lenni – kommentálta
Stone.
Ashburn kitette őket az autójuknál, és elhajtottak. Chapman vezetett,
Stone a gondolataiba merült.
– Min töröd a fejed?
– Azon, hogy mennyi vérontás lesz még, mielőtt elkapják és szóra
bírják Fuat Turkekult.
– Úgy gondolod, hogy ő a hunyó?
– Nincs elég információm ahhoz, hogy határozottan kijelentsem. De
a jelenlegi helyzet nem nekünk kedvez.
– Mi a másik lehetőség?
– Még nem gondoltam végig.
 – Szerinted ki lehet a következő célpont a láncolatban?
– Ha Turkekul az emberünk? – Stone rápillantott a nőre.
– Igen, ezen gondolkodom – mondta Chapman. – Tudom, hogy
Adelphia a barátod, de mi van, ha...
– Adelphiának semmi köze ehhez az ügyhöz.
– Biztos vagy benne? Te magad is elismerted, hogy jó időre eltűnt a
szemed elől.
Stone rátette a kezét a nő vállára. – Mit szólnál, ha megszegnénk pár
szabályt?
– Amíg veled nem találkoztam, nem csináltam ilyesmit. De
mostanában kezdek belejönni. Megyünk Turkekul után?
– Nem – mondta Stone.
– Akkor mit csinálunk?
– Úgy érzem, a másik oldal megint vezetni próbál minket. Arra
számítanak, hogy balra indulunk. Ehelyett, úgy gondolom, itt az ideje,
hogy jobbra mozduljunk.

71. FEJEZET

STONE MEGÁLLT egy helyen, hogy beszerezzen némi információt.

Közben Chapman az autóban várt. Mikor a férfi visszaült az autóba,
megadta az új útirányt.
Útközben elmondta Chapmannek, amit megtudott. – Beszéltek Sykes
egyik munkatársával. Azt mondta, hogy amikor a telefonhívás befutott,
elsápadt és az autójához rohant.
– Mit gondolsz, mi történhetett?
– Pontosan nem tudom, de jól el tudom képzelni.
Odaértek a címre, egy lakónegyedhez a virginiai Chantillyben.
Chapman leparkolt ott, ahol Stone mondta neki, de nem szálltak ki az
autóból.
– Várunk – mondta a férfi.
Fél óra elteltével egy teherautó állt meg egy kis városi házzal
szemközt, alig tíz méterre attól a helytől, ahol parkoltak. Egy nő szállt
ki belőle.
Chapman nyomban felismerte. – De hiszen ez...
 – Igen, ő – mondta Stone, és kinyitotta a kocsi ajtaját.
Egy másodperccel azelőtt értek a bejárati ajtóhoz, hogy a nő
bezárhatta volna. Stone az ajtórésbe tette a lábát. A nő döbbenten
fordult meg. Stone elővette a jelvényét.
– Emlékszik ránk?
Judy Donohue, aki még a Nemzeti Parkok Szolgálatának
egyenruháját viselte, ránézett Stone-ra, azután Chapmanre. – I... igen,
emlékszem. Szegény Mr. Sykes miatt jöttek? Hallottam róla. Szörnyű.
– Bejöhetünk?
– Öö... miért?
– Csak feltennénk pár kérdést.
– De már mindent elmondtam, amit tudok.
– A legutóbbi fejlemények fényében újabb kérdések merültek fel. –
Stone benyomta az ajtót, és Donohue hátrább kényszerült, ahogy a férfi
átlépett a küszöbön.
– Hé – mondta dühösen. – Ezt nem teheti.
– Éppen most tettem meg – mondta Stone, Chapman pedig bezárta
az ajtót mögöttük, miközben Stone beljebb ment a házba.
– Ez törvénytelen, nem? – tiltakozott Donohue.
Stone Chapmanre nézett, aztán vissza Donohue-ra. – Nem hiszem,
de végtére is nem vagyok jogász.
– Azt akarom, hogy távozzanak. Azonnal.
– Miért? Van valami rejtegetnivalója?
Donohue idegesnek látszott. – Természetesen nincs.
– Úgy hallottam, otthagyja a Parkok Szolgálatát. Miért? Pedig azt
gondoltam, hogy a szabad puszták leánya számára ez a tökéletes állás.
– Nem mintha magukra tartozna, de már pár hónapja gondolkodom
rajta. Mindazok után pedig, amik történtek, hogy Mr. Sykest lelőtték,
meg minden, éppen ideje volt.
Stone közelebb ment hozzá. – Na és hová szól a repülőjegye?
Valami olyan országba, aminek nincs kiadatási egyezménye velünk?
– Micsoda?
– Na, hagyjuk a mellébeszélést. Hová menekül?
És mennyit fizettek magának? Sykesnak száz rongyot perkáltak a
számlájára. Magának is ennyit adtak?
– Nem értem, mi a fenéről beszél! – kiáltott fel Donohue.
– Akkor nem bánja, ha körülnézünk egy kicsit?
 – De, nagyon is bánom. Tűnjenek el.
Stone rá se hederített, hanem közelebb ment hozzá. – Az a hívás,
amit Sykes kapott... mit mondtak neki, hogy hanyatt-homlok elrohant?
Hogy a hat unokája közül az egyiket elrabolták? Hogy ne lépjen
kapcsolatba senkivel, mert a gyereket megölik? Hogy hajtson egy
bizonyos helyre egy bizonyos útvonalon? Azon az útvonalon, ami
egyenesen az orvlövész puskája elé vitte? Aztán egy durranás, és nincs
többé George Sykes?
– Kifelé, vagy hívom a rendőrséget.
– Sykesnak az egészhez semmi köze nem volt – jelentette ki Stone. –
A pénz a titkos számlán? Könnyen megszervezhető. A beszélgetés, amit
maga állítólag kihallgatott? Sohasem történt meg. De így, hogy Gross
és Sykes meghalt, már senkit sem lehet kikérdezni. De egy dologról
elfeledkezett. Egy nagyon nyilvánvaló dologról. Akarja tudni, mi az?
Donohue ajkai remegni kezdtek, de nem szólt semmit.
– Én azért folytatom, és elmondom magának. Tudja, a dolgoknak
utána lehet járni. A botanikusra és a betemetetlen gödörre gondolok.
Miért gondolom, hogy minden igaz, amit Sykes az FBI-nak mondott?
Hogy a gödröt még nem lehetett betemetni azon okok miatt, amiket ő
elmondott? És miért hiszem azt, hogy bármekkora lyukat ástak is annak
a fának, a maga sztorijában még nagyobb lyukra bukkanunk?
Donohue-nak ekkor már a lába is reszketett.
Stone még közelebb ment hozzá. – Lyukat lőttek Sykes homlokába
egy messzehordó puskával. – Megbökte a homlokát az ujjával. –
Pontosan itt.
– Mivel pedig Sykes halott, a nyomozásnak vissza kell fordulnia a
maga irányába. A botanikust is megkeressük, és kiderül, hogy maga
hazudott. De addigra maga már messze jár, nem igaz? Vagy nem ezért
jött haza korábban? Összepakolja az eddigi életét, és hamis papírokat
használ, amiket adtak magának. Lelép, mire észbe kapunk.
– Hát jó, ez az utolsó lehetőségük. – Donohue úgy tartotta fel a
telefonját, mintha fegyver lenne. – Vagy hívom a zsarukat.
Chapman is előrébb lépett. – Jusson eszébe, Judy, hogy azok az
emberek, akiknek dolgozik, eddig megöltek mindenkit, aki segített
nekik. Miért gondolja, hogy épp maga lesz a kivétel? – Az ajtó felé
pillantott. – Igazából meg sem lepne, ha már kint várnák, hogy
elmenjünk, és aztán bejönnének elvarrni egy újabb szálat.
 Donohue a sírás határán volt. – Utoljára mondom, tűnjenek el.
Stone és Chapman elmentek.
– Most mit csinálunk? – kérdezte Chapman.
– Egyfelől azt hiszem, sikerült ráhoznunk a frászt, úgyhogy nézzük
meg, elvezet-e minket valahová.
– Na és másfelől?
– Fél, hogy meghal, mielőtt rávehetnénk, hogy mondja el az igazat.
Menjünk kicsit arrább. Tudom, hogy az ablakból figyel minket.
Chapman beindította az autót, és arrább mentek. Stone olyan helyen
állt meg, ami már nem volt közel, de ahonnan még látták Donohue
házát. Elővette a telefonját, és felhívta Ashburnt. Beletelt pár percbe,
míg elmagyarázta neki a helyzetet, de végül Stone bólintott. – Csinálja
olyan gyorsan, ahogyan csak lehet. – Kikapcsolta és eltette a telefont.
– Nos? – kérdezte Chapman.
– Intézi a papírmunkát, hogy bevihessék a nőt, amilyen hamar csak
tudják. Ha másért nem, hát a saját védelme érdekében.
– Mi van, ha elhagyja a házat?
– Megállítjuk, és itt tartjuk, amíg az FBI ide nem ér.
Chapman kényelmesen hátradőlt az ülésen, de majdnem azonnal fel
is egyenesedett.
Stone is látta.
Donohue kijött a házból. Egy táska volt nála, és sietett.
– Gyorsan kapjuk el, mielőtt valaki más teszi – mondta Stone.
Mire Chapman sebességbe tette az autót, Donohue beszállt a
teherautóba.
– Álld el az útját – utasította Stone.
– Vettem – mondta Chapman, és a gázra lépett.
Hat méterre voltak a teherautótól, amikor Donohue elfordította a
slusszkulcsot.
A robbanás felemelte a járművet az aszfaltról, és a lökéshullám az
oldalára fordította Chapman kocsiját. Mindkettejük feje vérezni kezdett,
mert borulás közben beverték a fémbe és üvegbe. Eszméletlenül
hevertek, a biztonsági övek tartották őket az ülésben.
 72. FEJEZET

STONE MAGÁHOZ TÉRT. Zúgott a feje, de az agya lassan működni

kezdett. Megpróbált felülni, de egy kéz visszanyomta. Ashburn ügynök
nézett le rá.
– Mi történt? – kérdezte tőle Stone.
– Minden rendben. Csak nyugalom – mondta a nő megnyugtató
hangon.
Stone körülnézett. Már megint egy kórteremben volt. Lassan
lecsukódott a szeme, de aztán hirtelen újra felpattant, amint kezdett
emlékezni.
– Chapman?
– Jól van. Pár zúzódás és horzsolás, akár csak magánál.
– Donohue meghalt – mondta Stone halkan.
– Igen. Látta felrobbanni a bombát?
Stone bólintott. – Donohue a teherautóban ült.
– Van valami elképzelése, ki tehette oda azt a bombát?
Stone a fejéhez nyúlt és vágott egy grimaszt. – Vagy már rajta volt
az autón, vagy addig szerelték rá, amíg mi bent voltunk a házban
Donohue-val.
– Nem láttak senkit?
A férfi csak lassan megcsóválta a fejét.
– Mi vezette magukat Donohue nyomára?
– Csak egy gyanú.
– Vele kapcsolatban?
– Nem szükségképpen. Inkább csak nem akartam, hogy megint az
orromnál fogva vezessenek.
– Maga szerint ezt csinálják?
Stone felült az ágyban. – Igen, szerintem manipulálnak bennünket.
– Van valami ötlete, hogy ki?
– Talán valaki sokkal közelebb hozzánk, mint szeretnénk. Jusson
eszébe, mit mondott Gross ügynök: valaki figyelte.
– Na és mi volt Donohue szerepe? Ő csempészte a bombát a fa
gyökerei közé, nem pedig Sykes?
– Úgy hiszem, igen. Sykesra akarta terelni a gyanút. Találtak valamit
a lakásán?
 – Nem. De ha hamis papírokat kapott, akkor azok a teherautó
maradványai között lesznek, a roncsot pedig még most kutatjuk át. De
nem valószínű, hogy a papírok túlélték a robbanást.
– De táska volt nála. Mi alaposan ráijesztettünk. Biztos, hogy épp
menekülni készült.
– Ezzel nem vitatkozom. – Ashburn felállt. – Magának ma
mozgalmas napja volt. Majdnem lepuffantotta a kamu biztonsági
őr/orvlövész, aztán meg kis híján a levegőbe repítették.
– Tudja valaki, hogy itt vagyok?
– Úgy érti, a barátai? Nem, úgy gondoltuk, hogy jobb, ha bizalmasan
kezeljük a hollétét.
– Chapman jól van? Nincs komolyabb sérülése?
– Nincs komolyabb sérülése.
– Láthatom?
– Megnézem. Mindjárt visszajövök.
Keveseb, mint egy perc múlva nyílt az ajtó, de nem Ashburn jött
vissza, hanem Chapman gurította be magát egy kerekes székben.
Stone megdöbbent, és újra fel akart tápászkodni. A tekintete először
a kerekes székre tapadt, aztán Chapmanre.
– Ne aggódj. – Chapman vigyorgott. – Tudok járni, csak a kórházi
szabályzat előírja a kerekes széket olyan páciensek számára, akik
felrobbantatták magukat. Nektek, amerikaiaknak annyi hülye
szabályotok van.
Stone megkönnyebbült arccal hátradőlt.
A nő az ágy mellett állt meg. – Na és te? Mindened jól működik?
Stone kinyújtóztatta a nyakát és a karjait. – Eddig úgy tűnik, igen.
– Majdnem elkaptuk őket.
– A „majdnem” a mi szakmánkban nem számít.
– Ashburn mit mondott?
– Semmi különöset. Nincs nyom. – Elmosolyodott. – A legfontosabb
információ, amit hozott nekem, az volt, hogy jól vagy.
Chapman visszamosolygott. – Örülök, hogy helyes a fontossági
sorrended.
– Megmentetted az életemet.
– Ez csak azt jelenti, hogy egyenlítettem.
– Azt hiszem, ez igaz.
 – De Donohue volt az utolsó szalmaszálunk. Nem maradt senki, aki
beszélhetne.
– Tévedsz. Ott van Fuat Turkekul.
– De neki a közelébe se mehetünk.
– Miután kétszer is felrobbantottak, nekem nincs olyan, hogy nem
mehetek a közelébe.
KÉSŐBB, MIKOR A NŐ BESÉTÁLT. STONE MEGPRÓBÁLTA ELrejteni a
meglepődését, de nem sikerült neki igazán.
Marisa Friedman fehér szoknyát, kék selyemblúzt és lapos sarkú
cipőt viselt. Sminkje makulátlan volt, haja fényesen és lazán omlott a
vállára. Retikült tartott az egyik kezében, napszemüveget a másikban.
Átható pillantást vetett Stone-ra, és leült a helyiség egyetlen székére.
– Látom, igencsak meglepődött, hogy itt vagyok – mondta.
– Amikor legutóbb láttam, világosan értésemre adták, hogy húzzak
el a maga közeléből.
– Mennyit tud? Úgy értem, rólam.
– Weaver bunkó volt, de azért tájékoztatott.
– Ami pályánkon ez néha hasznos, néha nem annyira.
Stone felült az ágyban. – Nos, miért jött ide?
– Hallottam, mi történt. Csak meg akartam látogatni, hogy jól van-e.
– Ezért igazán nem kellett volna idejönnie. A telefon is megtette
volna.
Friedman ránézett, aztán gyorsan elkapta a pillantását. Felállt és az
ablakhoz ment. – Milyen szép napunk van ma.
– Ja. Biztos. Nem nagyon volt időm megfigyelni.
A nő továbbra is kifelé bámult. – Amikor kicsi voltam, elbűvölt az
időjárás. Akkor arra gondoltam, hogy amikor felnövök, meteorológus
leszek.
– Na és mi történt?
Friedman feléje fordult. – Nem is tudom. Mindent jól csináltam. Jó
iskolákba jártam. Aztán jött egy kis kitérő a Harvard jogi karán. Végzés
után arra gondoltam, hogy egy évig utazgatok Európában, aztán
letelepszem egy íróasztal mögé valami New York-i cégnél. De
pillanatnyi szeszély folytán beültem egy szemináriumra, ami a CIA-ról
szólt, aztán már csak azt vettem észre, hogy elszálltak az évek. – Újra
az ablak felé fordult. – Sok vihart láttam. – Visszapillantott a férfira. –
Bár közel sem annyit, mint maga.
 – Beszélt rólam Weaverrel?
A nő az ágyhoz ment. – John Carr. Igazán lenyűgöző az életrajza.
Stone rezignáltan vállat vont. – Jó harminc évig nem hallottam azt a
nevet, mostanában viszont egyebet sem hallok.
Friedman közelebb húzta a széket az ágyhoz, és leült. – Meglepett,
hogy rám bukkant. Aznap este, amikor Fuathoz készültem, fogalmam
sem volt, hogy követ, amíg fel nem hívtak Weaver emberei. Hogyan
csinálta?
– Szóval igazából ezért jött? Hogy nincsenek-e esetleg lyukak az
álcáján?
– Maga nem ugyanezt csinálná?
– De igen, valószínűleg – ismerte el Stone.
– Nos?
– Egyszerű kizárásos módszerrel. Ott volt a parkban aznap este.
Adelphia sztorija nem állta ki az alapos vizsgálatot. Turkekul is ott volt,
hogy valakivel találkozzon. – A nőre mutatott az ujjával. – Maga volt a
logikus választás. Tovább tartott rájönnöm, mint kellett volna. De,
mentségemre mondva, rengetegen próbáltak összezavarni.
Friedman idegesnek tűnt, és Stone könnyen kitalálta, miért. – Attól
fél, hogy ha én rájöttem, rájöhet más is?
– Ez az életem története. Stone ügynök. Rájönni valamire, mielőtt
mások jönnek rá.
– Hogyan jött rá, hogy Turkekul nem tiszta?
– Tucatnyi apró jelből, amelyek külön-külön nem jelentettek semmit,
de összerakva nyomban kialakult a kép. Eleinte nem is akartam elhinni.
Az NHK sem. De amikor egy kicsit utánaástak, tisztult az ábra. Fuat
afgán kapcsolata volt a végső bizonyíték. Végig követtük a szálat
egészen a volt Szovjetunióba vezető kapcsolatokig. Az akkori
kapcsolattartója most csak három székkel ül lejjebb az ottani
államhatalmi hierarchia legfelső szintjétől.
– Na és mi a kapcsolata az orosz kábítószerkartellekkel?
– Kartellel. Csak egy kartell van, bár ez az egy sok formában jelenik
meg. Az orosz kormány pedig szilárd üzleti partnere a kartellnek.
Nemcsak a készpénzforgalom hatalmas, hanem az a rombolás is, amit a
kábítószer-kereskedelem képes okozni egy egész országban. Még
pusztítóbb lehet, mint egy közvetlen katonai csapás. Egy háborúban
katonák halnak meg és néhány civil. De a legtöbb embert sokszor nem
is érinti. A kábítószer pusztítását viszont így vagy úgy, de mindenki
megérzi.
– Igen, ezt értem.
– Akkor tehát az a kérdés, hogy mit tegyünk Turkekullal.
– A megoldás pedig az, hogy adjunk neki kötelet, amire
felakaszthatja magát?
– Nem, nem csak az. Kellenek a többiek is. Felfelé, végig a
parancsnoki láncolaton. Az, hogy Fuat Trójai faló, nagy sokkot jelentett
nekünk. De ha sikerül előnyt kovácsolnunk belőle, nagy kárt
okozhatunk az ellenfélnek.
– Sok szerencsét.
Friedman felállt, és Stone vállára tette a kezét. – Tudom, hogy nagy
erőfeszítéseket tesz ennek az ügynek a megoldására. Azt is tudom, hogy
Fuat benne van a képben.
– De azt nem akarja, hogy túl erősen nyomuljak, esetleg annyira
erőteljesen, hogy romba döntsem, amit maguk építenek, ugye?
– Igen.
– Észben tartom. Visszamehet Weaverhez és jelentheti neki, hogy a
mai küldetését végrehajtotta.
– Nem tudja, hogy itt vagyok.
– Jó. – Stone ezt olyan éles hangon mondta, amivel önmagát is
meglepte.
– Tényleg nem tudja – mondta nyomatékkal Friedman.
– Akkor valójában miért jött? Mert nem csak azért, hogy az álcáját
ellenőrizze. Vagy, hogy én jól vagyok-e.
A nő kíváncsian nézett rá. – Mire alapozza ezt?
– Arra, hogy én szúrtam ki, hogy maga többes játékot játszik.
Friedman sóhajtott. – Csak újra látni akartam magát. Hogy tényleg
jól van-e, annak ellenére, amit hallottam. Kis híján felrobbantották.
– Na és ez miért olyan fontos magának?
– Hát csak úgy.
– Nem nagyon értem.
A nő közelebb húzódott. – Hát akkor hadd fogalmazzak szokatlanul
őszintén. Bennünk sok a közös.
John Carr. Nem sok ember csinálja azt, amit mi. – Arca ellágyult, és
úgy tűnt, valahova a messzeségbe bámul. – Annyi éven át éltem
olyasvalakiként, aki igazából nem én vagyok. – Újra Stone-ra nézett. –
Tudom, hogy maga még több éve csinálja. Sosem találkoztam még
senkivel, aki rám hasonlít. Legalábbis amíg magát meg nem ismertem.
– Megérintette a férfi karját. – Szóval ezek miatt vagyok most itt. Talán
csak azért, hogy meggyőzzem magam: nem vagyok egyedül. Hogy
vannak még a világban olyanok, mint én. Tudom, hogy a maga számára
ez ellentmond a logikának.
– Nem, egyáltalán nem. Sőt nagyon is logikus.
Friedman még közelebb húzódott. – Magányos élet a mienk.
– Igen, nagyon magányos tud lenni.
– Azt is tudom, hogy maga is jó ideje magányos.
– Honnan?
A nő lassan felemelte a kezét, és megérintette Stone arcát. – Rá van
írva az arcára. Az arc nem hazudik, ha tudjuk, hogyan olvassunk benne.
– Szünetet tartott. – És mi tudjuk, hogyan kell olvasni, nem igaz?
Elvette a kezét, Stone pedig elfordult.
– Bocsánat, ha zavarba hoztam – mondta Friedman. – Én csak azt
kívántam...
– Mit?
– Hogy bárcsak régebben találkoztunk volna.
– De régebben nem működött volna a dolog.
– Azt jelenti ez, hogy most működhet?
Stone megint elfordította a fejét. – Velem semmi sem működik.
– Olyan válogatós?
– Nem arról van szó. Még ha válogatós lennék is, maga... szóval már
nem számít.
– Mindig számít. Még két ilyen öreg harcosnál is, mint mi.
– Csak én vagyok öreg. Maga nem.
– Ebben a szakmában mindannyian öregek vagyunk. Ha egyáltalán
életben maradunk – tette még hozzá kis szünet után.
Felállt, megint végigsimította Stone arcát, aztán az ajkát is rányomta.
– Vigyázzon magára – mondta. Egy pillanattal később már nem volt
ott.
 73. FEJEZET

STONE ÉS CHAPMAN másnap hagyta el a kórházat, miután bent

tartották őket megfigyelésre. Stone-nak el kellett ismernie, hogy
szüksége volt arra a kis pluszpihenésre. Rövid időn belől két akkora
ütés, ami eszméletvesztést okoz, egy sokkal fiatalabb embernek is
bőven elég, hát még egy olyan korúnak, mint ő. De erős volt az
eltökéltsége, hogy kimászik az ágyból, és folytatja az üldözést. A
dolgok a végkifejlet felé közeledtek. A nagy balhé hamarosan
bekövetkezik. Ezt minden idegszálával érezte.
Amint Chapmannel elhajtottak az FBI által biztosított új járgányban.
Stone ránézett. – Hány öltést kaptál?
A nő megérintette a kötést a homlokán. – Itt hatot, az arcomba pedig
kettőt. Az orvos azt mondta, hogy mire a nyaralási fényképezésre kerül
sor, bőven begyógyul. – Stone-ra nézett. – Te hogy úsztad meg úgy,
hogy még varrni sem kellett? Határozottan emlékszem, hogy csurom
véresnek láttalak, mielőtt elájultam.
– Biztos úgy gondolták, hogy fölösleges. A legnagyobb vágás amúgy
is a fejem búbján van, és tettek rá ragtapaszt, csak nem látszik.
– Azt hiszem, elég szerencsések vagyunk.
– Hát szerencsésebbek, mint Judy Donohue.
– Vajon hogy vették rá, hogy nekik dolgozzon? Pénzzel?
– Úgy hiszem, igen. Olyan pénzzel, amit igazán sohasem akartak
kifizetni.
– Szerinted eleve azt tervezték, hogy megölik?
– Ez világos. A fedősztori, amit kiagyaltak számára, elég gyengécske
volt. Arra tervezték, hogy egy vagy két napig tartson ki. Abban a
pillanatban, hogy beszélt velünk a templomban és elmondta azokat a
hazugságokat, halott volt.
– Az FBI meg biztos talál valahol egy letétet egy offshore számlán,
Donohue nevére, amit közben visszavontak. Furcsa, de nekem nem tűnt
olyan típusnak, aki összeesküvésben vesz részt.
– Milyen típusnak? Akinek nem kell a pénz? Igen kevés olyannal
találkoztam eddig.
– Na de részt venni egy támadásban, amely a saját hazád ellen
irányul?
 – Ne légy naiv. Meg hát nem is sérült meg senki a támadásban, a
balszerencsés Alfredo Padillát leszámítva.
– De aztán sorra haltak meg az emberek. Az csak feltűnt neki, nem?
– Hát persze. De akkor már késő volt. Ha eljön vallomást tenni, már
gyilkosságban, sőt többszörös gyilkosságban kellett volna magát
bűnrészesnek vallania. Biztonságosabbnak vélte, ha kitart a terv mellett,
és elmenekül a pénzzel, amit ígértek neki.
– George Sykes pedig golyót kapott a fejébe, pedig nem tett semmi
rosszat.
– Igen. Ezért is nem hullatok könnyeket Judy Donohue-ért.
– Az elméleted, hogy hogyan ejtették pánikba Sykest és vették rá
arra, hogy éppen azon az útvonalon hajtson végig, alighanem közel áll
az igazsághoz.
– Megfenyegették a családját. Talán azt mondták neki, hogy
találkozzanak valahol. Olyan útvonalon, ami egyenesen a gyilkos
puskája elé vezette. Alaposan megtervezték. Ez egyrészt sokat elárul
róluk, másrészt elég rémítő.
– Alighanem minket is megölhetnének, amikor csak kedvük tartja.
– Engem megpróbáltak megölni, de te megállítottad őket.
– Egy pont a jófiúknak.
– Ez pedig azt bizonyítja, hogy nem legyőzhetetlenek.
– Vajon azt jelenti-e mindez, hogy ez az egész dolog a faiskolával, a
gyökérlabdával, a Nemzeti Parkok Szolgálatával csak egyetlen hatalmas
elterelés?
– Azt hiszem, Kravitzot kihasználták. Lloyd Wilder pedig szintén
tökéletesen ártatlan lehetett.
– Na és a hispánok, akiket agyonlőttek?
– Olyanok voltak, mint Judy Donohue. Kisrészt benne voltak az
ügyben, de csak kisrészt. Eljátszották a szerepüket, megkapták a
fizetségüket, majd elintézték őket.
– Rendben, tehát ismét Fuat Turkekulnál kötünk ki? Hogyan akarsz
hozzáfogni? Weaver a poklot szabadítja ránk, ha rajtakapnak, hogy a
kis török közelében szaglászunk.
– Mint mondtam, Sir James rám kacsintott.
– Na és? Az nem véd meg minket Riley Weavertől, te is nagyon jól
tudod.
 – Akkor megkerüljük Turkekult, és kevésbé kitaposott ösvényre
térünk rá.
– Amely mi lesz? Adelphia?
– Nem.
– Akkor ki?
Stone nem szólt semmit.
– Már csak Marisa Friedman maradt.
– Úgy van.
– De legutóbb, mikor megpróbáltunk a nyomába eredni, lekapcsoltak
minket.
– Az a múltkor volt. Most már tudjuk, mire számítsunk. Ráadásul
eljött hozzám.
– Micsoda? Mikor?
– Tegnap, a kórházban.
– Mit akart?
– Hogy őszinte legyek, nem tudom. Magányos asszony.
– Tényleg? – Chapman kutatón nézett rá.
– Mindannyian magányosak vagyunk a magunk módján.
– Hát jó – mondta a nő bizonytalan hangon. – Szóval hogyan akarsz
hozzákezdeni?
Válaszul Stone elővette a telefonját, és bepötyögött egy számot. –
Annabelle? Azt hiszem, ideje, hogy Calebbel ismét fölkeressétek Ms.
Friedmant.

74. FEJEZET

– NAHÁT, annyira örülök, hogy újra találkozunk – mondta Friedman,

amint letelepedett a vendéglői asztalhoz, amelynek másik oldalán Caleb
és Annabelle várt rá.
– Mondtam, hogy majd jelentkezünk – emlékeztette Annabelle.
– Nagyon örülök, hogy az ön segítsésével eljutottunk idáig – tette
hozzá Caleb.
Friedman az ölébe terített egy szalvétát. – Alig várom, hogy
munkához lássak önökkel. Végeztem némi előzetes tapogatózást, és úgy
tűnik, hogy határozottan megérett az idő az üzleti modelljükhöz.
 Enni kezdtek, és megvitatták az üzlet további kérdéseit. Amikor
kijöttek az étteremből, Mercedes limuzin siklott elő a sarok mögül.
– Szívesen elvisszük hazáig – ajánlotta fel Caleb.
– Köszönöm, de inkább nem. Elég messze lakom, kint Virginiában.
Caleb megfogta a kezét, és csókot lehelt rá. – Igazán nem probléma.
Sőt örömünkre szolgálna.
Annabelle nyitva tartotta az ajtót, Friedman pedig bemászott a
kocsiba. Annabelle bezárta mögötte az ajtót, a limuzin pedig nekilódult.
Friedman megfordult, és megpróbálta kinyitni az ajtót, de az zárva
volt. Érezte, hogy valaki ül a bal oldalán, és arrafelé pördült.
Egy férfi bámult rá.
– Mi a fene történik itt? – kérdezte haragosan Friedman. Aztán
megállt, vett egy mély lélegzetet, és jobban szemügyre vette a férfit. –
Stone?!
– Az ott elöl a partnerem, Mary Chapman – mondta Stone. Biztos
vagyok benne, hogy róla is tájékoztatták. – Chapman röviden intett,
mielőtt bekormányozta az autót a következő utcába.
– Maguk... maguk elraboltak?
– Dehogy, csak találkozni akartunk magával.
A nő elfintorodott. – Akik találkozni akarnak velem, általában
időpontot kérnek.
– A segítségére van szükségünk, és csöndben akartuk lebonyolítani a
dolgot.
– Azt hittem, Weaver igazgató úr megtiltotta maguknak, hogy a
közelembe jöjjenek.
– Épp ezért akarjuk csendben bonyolítani a találkozót.
Friedman hátradőlt, hogy megeméssze az esetet. Nem látszott rajta,
hogy félne. – Weaver ezek szerint nem tud róla?
– Csak azt kell tudnia, amit szükséges. Pillanatnyilag pedig erről a
találkozóról nem kell tudnia.
– Érdekes gondolatmenet, tekintve, hogy az ország hírszerzési
főnökéről beszélünk.
– Mint tudja, nagyon érdekel minket Fuat Turkekul személye.
– Ezzel nincsenek egyedül.
– Maga szerint áruló, de pontosan mikor jött rá, hogy kettős ügynök?
– Tudják, mondhatják nekem, hogy Riley Weaver beavatta magukat,
de ettől még nem kell elhinnem.
 – Riasztó gyorsasággal halnak meg egymás után az emberek –
mutatott rá Stone.
Friedman vállat vont. – Ez veszélyes üzem.
– Mi pedig úgy gondoljuk, hogy Turkekul áll ennek az üzemnek a
középpontjában.
Friedman habozott. – Nem vitatkoznék ugyan ezzel az állítással, de...
– Mégis szabadon jár-kel, senki sem zaklatja – szólt közbe Chapman.
Friedman rápillantott, aztán vissza Stone-ra. – Én is csak parancsot
teljesítek. Nem biztos, hogy mindegyikkel egyetértek, de végrehajtom
őket.
– Mindig? – kérdezte Stone.
– Nem maradnék sokáig ebben az állásban, ha nem így tennék.
– Nem tanult némi önállóságot, hogy elvégezhesse a munkát?
Friedman összefonta a karját a mellén. – Valami konkrét helyre
megyünk?
– Csak megnézzük a várost. Közben kellemesen elcsevegünk.
– Mi jár a fejében?
– Csak nem aggódik?
– Ki a frász nem aggódna? – csattant fel a nő. – Egy tucat ember halt
meg, csak amennyit én összeszámoltam. Orvlövészek, bombák,
kivégzések. Itt, amerikai földön.
– Akkor segít nekünk?
– Ilyen kötelezettséget nem vállalhatok – felelte őszintén. – Amíg
nem ismerem a tervüket. Tudják jól.
– Fuat Turkekulnak beszélnie kell velünk.
– Beszélni fog, abban hiba nem lesz. Mindenféléről, amiről nem
akarnak hallani. A legtitoktartóbb, legóvatosabb ember, akivel valaha
találkoztam, pedig találkoztam már néhánnyal.
– Csak próbál életben maradni. Azt pedig úgy lehet elérni, hogy nem
bízik meg senkiben.
– Akkor, esedezem, mondják meg, hogyan lehetne rábírni, hogy
beszéljen?
– Szerintem a maga segítségével sikerülhet.
– Nem adtam a beleegyezésemet semmihez. Minden elképzelhető
szabály szerint azonnal jelentenem kell ezt a találkozást. Ha Weaver
rájön...
– De nem fogja jelenteni.
 Friedman fensőbbséges arccal nézett rá. – Ezt ugyan honnan tudja?
– Mert tudom, hogy maga is el akarja kapni a fickót.
– Mindig is el akartam kapni. De a főnökeim a mögötte állókat
akarják. Ezt már elmagyaráztuk magának. A mögötte állók nélkül
Turkekul nem sokat ér. Hiszen ha csak róla volna szó, nem lenne semmi
probléma. Már halott lenne.
– Azt hiszik, nem segítene, ha kivonnák a forgalomból? – kérdezte
Chapman.
– Egyáltalán nem. Az oroszoknak tucatnyi Fuat Turkekuljuk van a
világ minden részén. Ha nyíltan lépünk fel, elpuskázunk egy olyan
lehetőséget, amilyen talán sohasem adódik újra. Ez a kényes pont az
egész küldetésben. Ha viszont végig tudjuk követni a szálat egészen
Moszkváig, és világosan megmutatjuk az orosz kormány és a
drogkartell közötti összefonódást, akkor, azt hiszem, az orosz
állampolgárok is felkapják a fejüket. Az ENSZ és az egész szabad világ
felfigyel majd. Az oroszoknak nem lesz más választásuk, mint hogy
feladják azt a nagyszabású tervüket, hogy ismét ők uralják a bolygót.
– Most már világosabban látom a helyzetet. Maga nagyon jól
elmagyarázta.
A nő felnézett, és a tekintete összekapcsolódott a Chapmanével.
– Maga szerint hány éves vagyok? – kérdezte Friedman.
Stone végigmérte. – Harmincöt?
– Csapjon hozzá még tíz évet.
Stone meglepettnek látszott. – Ahhoz képest, hogy ilyen kockázatos
szakmát űz, nagyon szépen tartja magát.
– Kívülről nézve talán – felelte Friedman. – A belső persze más lapra
tartozik. – Rábámult Stone-ra. – Miért gondolom, hogy ugyanabban a
cipőben járunk?
– Én annyi idősnek nézek ki, amennyi vagyok.
– A legtöbb férfi a maga korában kövér és görnyedt. Maga úgy néz
ki, mint aki végig tudja csinálni a tengerészgyalogos-akadálypályát
Quanticóban anélkül, hogy leizzadna.
– Anélkül hogy leizzadna – ismételte Friedman, és továbbra is
Stone-t bámulta.
A visszapillantó tükörben Chapman kíváncsian nézte őket. – Talán
visszatérhetnénk a szóban forgó ügyre – mondta gyorsan, miközben a
másik kettő továbbra is egymást bámulta.
 Friedman rá sem hederített, hanem folytatta. – Mondtam már, hogy
utánanéztem John Carr katonai és CIA-karrierjének? Furcsa módon a
leghihetetlenebbnek tűnő részeket tartottam a leghihetőbbnek.
– Végeztem a munkámat. Akár csak maga.
– Kevesen végezték úgy a munkájukat, mint maga.
Maga több, mint legenda, John Carr. Inkább már valóságos mítosz.
– Csak hús-vér ember vagyok Ez kezdettől fogva nagyon is
nyilvánvaló a számomra. – Megérintette a ragtapaszt fején. – És
sohasem volt még nyilvánvalóbb, mint most.
– A bevetéseit és a módszereit tanították a CIA tanfolyamain, tudta?
– Nem, nem tudtam.
– Persze nem névvel, mert akkor már sokkal korábban hallottam
volna a John Carr nevet. De utánajártam egy kicsit. Tripla Hatos, így
hívták az alakulatot. Maga pedig sohasem hibázott.
– Dehogyisnem.
– Csak szerénykedik.
– Ez az igazság.
– Nem hiszem.
Chapman nem bírta tovább. – A francba is, nem volna itt az ideje a
tárgyra térni végre? Már ha nem bánják.
– Hajlandó velünk dolgozni? – kérdezte Stone. – Tudnom kell, hogy
vállalja-e, mielőtt elmondom a tervemet.
– Gyakorlatilag arra kér, hogy tegyem kockára a karrieremet ezért az
ügyért. Ha nem sikerül, nekem annyi. Nem marad semmim.
– De ha nem állítjuk meg ezt az akciót, akkor sokkal több vész oda,
nem? Nemcsak emberek, hanem egy-két város is. – Stone elhallgatott
egy pillanatra. – Nanobotok... és az oroszok újra a globális
hadiösvényen. De ha a tervem sikerül, akkor maga is megkapja, amit
akar. Az egész szemétdombot Moszkva küszöbére boríthatjuk.
– Tisztában vagyok a helyzettel – felelte a nő hűvösen.
– Akkor tudja, mi forog kockán. Nekünk meg szükségünk van a
segítségére.
– Turkekul töltött valamennyi időt Afganisztánban. Arrafelé szeretik
apránként cafatokra vágni az ellenségeiket. Aztán átadnak az
oroszoknak, és azt hiszem, ők sem sokkal jobbak.
– A saját életemmel védelmezem a magáét.
 Friedman ismét kinézett az ablakon. Stone figyelte, ahogy pillanatról
pillanatra változik az arckifejezése, mígnem végül döntésre jutott.
Visszafordult a férfihoz.
– Segítek.
– Köszönöm.
– De csak a pontosság kedvéért: odasétálhattak volna hozzám
szépszerével is; nem kellett volna ezt az emberrablási hercehurcát
végigcsinálni. Ennél talán jobbat érdemiek.
– Igen – mondta Stone. – Valóban.

75. FEJEZET

EGY NAPPAL KÉSŐBB Stone egy vendéglőben ült, ami a

Tizennegyedik utcára nézett. Farmert viselt fehér inggel és fekete
dzsekivel. A pisztolya nála volt, de a jelvénye nem. A jelen helyzetben
az előbbi fontos volt számára, az utóbbi pedig értéktelen. Az étterem
távoli sarkában, de a bejáratra jó rálátással, Harry Finn ült, egy pohár
gyömbért kortyolgatva és ráérősen tanulmányozva az étlapot. 9 mm-ese
egy tokban függött a mellkasa előtt.
Mary Chapman a vendéglő másik sarkában ült egy bárszéken, és
kólát iszogatott. Waltherjét a retiküljébe tette.
Három pisztoly várta a prédáját.
Stone felállt, amikor beléptek. Fuat Turkekul kissé elütött a bűbájos
Friedmantől. A nő sötét nadrágkosztümöt viselt, haja makulátlanul
keretezte a fejét és vállát. Gyönyörű hölgy, gondolta Stone. Ez pedig az
ő szakmájában hasznos dolog. Vonzott bizonyos típusú férfiakat, és
egyben elérte azt, hogy bizonyos típusú férfiak a fizikai vonzerejére
összpontosítsanak ahelyett, ami árthatott nekik, vagyis a nő agya
helyett.
Stone kezet fogott Turkekullal, és mindannyian leültek. A török
pillantása végigpásztázta a helyiséget, majd visszatért Stone-ra. Egy
szalvétát terített az ölébe, mielőtt megszólalt.
– Nagyon meglepődtem, amikor Ms. Friedman arra kért, hogy
találkozzak önnel. Azt feltételeztem, hogy ön is benne van a... hogy is
mondják?
 – A körben? – segített Stone.
– Igen.
– Nos, csinálok ezt-azt – mondta Stone semleges hangon. A
pillantása felmérte a vendéglő minden sarkát, és meg volt elégedve az
eredménnyel. Két öltönyös őr jött Turkekullal és Friedmannel. A
ruhatár mellett várakoztak. Mint Stone Friedmantől megtudta, az őrök
szigorú parancsot kaptak, hogy amikor Friedman Turkekullal van,
tartsanak diszkrét távolságot. Riley Weaver emberei ébernek, de
lazának tűntek. Stone kissé hátrább húzódott, hogy ne legyen a szemük
előtt, ha netán felismernék.
– No és milyen okból kívánt találkozni velem? – kezdte Turkekul a
beszélgetést.
– Hogy állnak a dolgok Adelphiával?
– Nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Kezdek belejönni. Ms.
Friedman is kiváló munkatárs.
– Fuat arra számít, hogy az elkövetkező hónapokban komoly
haladást érünk el – szúrta közbe Friedman. A szükségesnél talán egy
szívdobbanásnyival tovább nézett Stone-ra, mielőtt elkapta a pillantását,
és felvette az étlapot, amit a pincér épp akkor tett eléje.
Turkekul feltartotta a kezét. – Az ilyesmi időbe telik. Az amerikaiak
mindent azonnal akarnak. – Felnevetett.
– Igen, ilyen a hírünk – értett egyet Stone. – De a legutóbbi
fejlemények nyugtalanítóak.
Turkekul tört egy darab kenyeret az asztal közepén levő kosárból, és
beleharapott. Lesöpörte a morzsákat az öltönyéről a földre. – A
bombáról meg ilyesmiről beszél?
– Meg az FBI-ügynök haláláról. A második bombáról. A Nemzeti
Parkok Szolgálata egyik munkatársának a haláláról. Ezt meg kell
állítani.
– Igen, igen, de mi közöm nekem ehhez?
– Egy jemeni csoport, közismert al-Kaida-kapcsolatokkal,
felelősséget vállalt az eseményekért, így azt hiszem, sok köze van
magához. Önre bízták, hogy fogja el a csoport vezetőjét.
Turkekul ekkor már a fejét rázta. – Már mondtam önnek korábban is,
hogy a jemeni csoport megbízhatatlan. Nem hiszem, hogy ők állnának a
merénylet és a többi bűncselekmény mögött.
– Miért? – kérdezte Stone egyenletes hangon.
 Turkekul feltartotta az egyik ujját. – Először is, ehhez nem elég
fejlettek. Az efféle hosszú távú tervezés és precíz végrehajtás nem
éppen az erősségük. Bele tudnak tenni egy bombát egy autóba, és
felrobbantják, de az minden. – Feltartotta még egy ujját. – Másodszor,
egyszerűen nincsenek meg az erőforrásaik egy ilyen akció
végrehajtásához itt. Több halálesetről beszél, de mind külön incidens
során történt. Nem, nem ők voltak azok.
– Rendben, de akkor mit gondol, kik lehettek? – Stone Friedmanre
pillantott. – A régi barátja, Oszama? Neki kétségkívül megvannak a
képességei a hosszú távú tervezéshez. Meg az erőforrásai is.
Turkekul elmosolyodott, és megint csak a fejét csóválta. – Nem
hiszem.
– Mire alapozza ezt?
– Ő másik, hogy is mondják csak, másik vasat tart a tűzben.
– És mi van azon a vason?
– Ezt e pillanatban nem mondhatom el.
Stone előredőlt. – Azért kértem, hogy találkozzunk, mert egyezséget
akarok kötni önnel.
Turkekul meglepődött, és Friedmanre nézett, aztán vissza Stone-ra. –
Már van egy egyezségem az önök kormányával.
– Nem mondtam, hogy a kormányom nevében.
Turkekul megdöbbent. – Nem értem. – És megint Friedmanre nézett.
– Egy kicsit fel kell gyorsítanunk az eseményeket. Most megvan
hozzá a szükséges információnk. – Friedman Stone felé biccentett.
Stone az előre megbeszélt végszó hallatán átvette a szót. –
Felfedeztük, hogy tégla van köztünk.
Turkekul elképedve nézett rá. – Tégla? – Majd Friedmanhez fordult.
– Pontosan hol?
– Nagyon közel – felelte Stone. – Még nem ismerjük az illető
személyazonosságát, de annyit tudunk, hogy valami nagyszabású
dologra készül.
– De hogyan tudnak bármit is tenni ellene, ha nem tudják pontosan,
ki az illető? – kérdezte Turkekul, nyugalmat erőltetve magára.
– Ez a helyzet hamarosan megváltozik – mondta Stone. – Azt elmúlt
egy hónap során volt egy olyan forrásunk, amelyet jól kiaknáztunk.
Ezért is vontak be engem az ügybe, és ezért is ragaszkodtam a
jelenlétéhez, Fuat. Hívhatom Fuatnak, ugye?
 – Persze. De továbbra sem értem, miért érdeklem én önt ezzel az
üggyel kapcsolatban?
Stone előrehajolt, és lehalkította a hangját. – Nem bánná, ha valahol
másutt folytatnánk ezt a beszélgetést, ahol nem vagyunk ennyire szem
előtt?
Turkekul Friedmanre nézett, aki biccentett. – Ezt igazán hallania
kell, Fuat. Közvetlenül érinti önt.
A török maga mögé pillantott, az őrök felé. – Marisa tudja, hogy
nem szoktam egyedül közlekedni.
– Meg lehet szervezni – mondta Stone.
– Hogyan? – kérdezte Turkekul idegesen.
– Meg lehet szervezni – mondta Stone újra. A szemével Chapman és
Finn elé intett. Mindketten biccentettek, amikor Turkekul rájuk nézett.
– Nem mondhatja el itt? – kérdezte Turkekul.
Stone hátradőlt. – Ön megbízik Marisában. Ő pedig megbízik
bennem, különben nem hozta volna önt ide.
– Megbízom benne.
– Akkor mi probléma?
– Ön nyilván soha nem élt a Közel-Keleten.
– Ellenkezőleg, éltem ott.
Stone a következő szavakat pastu nyelven mondta. Aztán fárszira
váltott. A hatás nem maradt el.
– Honnan ismeri ezeket a nyelveket? – kérdezte Turkekul.
– Ősz a hajam. Régen vagyok ebben a szakmában. De ön arról
beszél, hogy nem bízik senkiben, mert a barát csak addig barát, amíg
nem válik ellenséggé.
– Pontosan.
– Akkor kockáztatom, hogy kihallgatnak, és itt mondom el önnek,
miért kell önt bevonnunk.
– Tehát?
– Fatvát bocsátottak ki. Magánfatvát.
– Fatvát? Ki ellen?
– Ön ellen.
Turkekul megdöbbent. – Ellenem? Nem értem.
– Valaki rájött, hogy ön segít az amerikaiaknak, Fuat. Ki akarják
iktatni.
 Turkekul pillantása Stone és Friedman között ingázott. – Fatvát? De
hát én tudós vagyok, nem fenyegetek senkit.
– Valaki rájött, mit is csinál igazából. Ez világos. Úgy tűnik, hogy a
tégla, akiről beszélek, önt vette célba. Tudnak az árulásáról.
– Ez... ez elképesztő.
– Nem, az információnk sziklaszilárd. Amint tudja, hatalmas
mértékben fejlesztettük a hírszerzési hálózatunkat a világnak azon a
részén.
– Ki bocsátotta ki a fatvát?
Stone mondott egy nevet, és Turkekul arca elszürkült.
– Ők a...
– Igen. Az a csoport pedig, amelyet a fatva végrehajtására
kiszemeltek, arról híres, hogy sohasem hibázik. Nem mondom ki a
nevüket, de higgye, el, ismeri őket.
Turkekul teljesen összezsugorodott, a kezét tördelte.
Stone nézte a férfit. – Tudom, hogy a vallása nem engedi meg az
alkohol élvezetét, de talán most kivételesen egy kortyot? Aztán
megbeszéljük, mit tehetünk önért.
– Igen, azt hiszem. Talán egy kis bort – mondta gyorsan.
Friedman intett a pincérnek.
Tíz perccel később Turkekul távozott Friedman társaságában. Miután
elmentek, Stone és Chapman a hátsó kijáraton át távoztak, és beszálltak
egy fekete, páncélozott, golyóálló üvegű Yukonba.
– Szép munka volt, Oliver – mondta egy barátságos hang hátsó
ülésről.
James McElroy ült ott. – A kapcsolat zavartalan és tiszta volt.
Mindent jól hallottam.
Stone hátradőlt a bőrülésre. – Hát akkor lássuk, hogy emberünk
bekapta-e a csalit.

76. FEJEZET

– MOZGÁSBAN VAN – mondta Ashburn ügynök, aki mikrofonos

fülhallgatóval a fején ült a terepjáró első ülésén. Odafordult Stone-hoz
és Chapmanhez. – Remélem, beválik.
 – Ha nem, azt hamarosan megtudjuk – felelte Stone.
– Mi a helyzet a biztonsági kíséretével? – kérdezte Chapman.
– Azt az utasítást kapták, hogy adjanak neki egy kis szabadságot.
– Nem foghat gyanút?
– Az a feladatuk, hogy másoktól védjék meg, nem pedig önmagától.
Azt mondta az őröknek, hogy lefekszik. Nekik meg nem volt okuk azt
feltételezni, hogy kioson, márpedig az előbb éppen ezt tette.
Egy hang beszélt Ashburn fülesében. – Épp most szállt be egy
taxiba. Biztosan még a lakásáról hívta. Nyugat felé tart.
– Nyugatnak? – kérdezte Stone. – Kifelé a városból?
Ashburn bólintott. – Most ment át a Key hídon.
Ráfordul a George Washington Parkwayre, és Virginia felé megy. –
Megpaskolta a sofőr vállát. – Induljunk.
A terepjáró mozgásba lendült, átkeltek a folyón, aztán nyomban
rátértek a George Washington Parkwayre.
– Tartsunk egy kis távolságot – utasította Ashburn a sofőrt. –
Mindenütt ott vannak az embereink, nem fogjuk elveszíteni.
Stone nem volt róla meggyőződve. Aggódó pillantást vetett
Chapmanre.
Ashburn hátranézett rájuk. – Ugye, tudják, hogy ha Riley Weaver
megneszeli, mit csinálunk, kiveri a balhét.
– Nem ez lesz az első eset – felelte Stone.
Kibámult az ablakon a sötétségbe. A GW Parkway az egyik
legfestőibb útszakasz a főváros környékén. Sűrű erdők, sziklafalak
szegélyezik az aszfaltcsíkot, meredek lejtők ereszkednek a Potomac
folyó felé, a víztől északra pedig a kivilágított Georgetown fekszik. De
Stone most nem az út szépségeit nézte. A taxi távoli hátsó lámpáit
figyelte, amelyek éppen most tűntek fel a láthatáron.
– Félreáll – mondta Ashburn egy perccel később. – A kilátó
parkolójába.
Stone is látta. A taxi fényei eltűntek, ahogyan megfordult.
– Menjen el mellette, aztán lassítson – adta ki a parancsot Ashburn a
sofőrnek, majd megismételte az utasítást a mikrofonjába is. Stone nem
tudta, mennyi járműve van az FBI-nak a közelben, de jellemző volt az
Irodára, hogy minden ilyen akcióhoz tetemes túlerővel vonul fel. De itt
nem az volt a feladat, hogy letartóztassák Turkekult vagy bárkit, akivel
találkozni akart, hanem hogy kövessék az illetőt, akivel Turkekul
beszél, és reméljék, hogy elvezeti őket a következő láncszemhez. Talán
egészen Oroszország elnökéhez.
– Éjjellátó készülékeink vannak a helyszínen – mondta Ashburn. –
Kiszáll a taxiból, és odamegy a parkoló falához.
– Van ott másik autó is? – kérdezte Stone. – Nem láttam egyet sem,
amikor elhaladtunk.
Ashburn zavarban volt, és mondott valamit a mikrofonjába. – Nos,
találkozott valakivel? Feljebb jönnek ide?
Feszülten figyelt. – Egy lámpa gyulladt fel a fák között a fal
közelében.
– Felmászhattak a folyó felől – jegyezte meg Stone.
– Az nem kis túra lenne – jegyezte meg Ashburn, majd a
mikrofonjába beszélt. – Mindenki készenlétbe! De ne avatkozzanak be.
Ismétlem, ne avatkozzanak be. Ez...
A lövés hangjára mindannyian felugrottak. Stone megragadta a sofőr
vállát. – Induljon! Gyorsan!
A terepjáró megfordult, beleszántott a padkába, és gyorsulva a
parkoló felé indult.
– A helyszínre! – szólt Ashburn a mikrofonjába. – Minden
egységnek, a helyszínre!
Terepjárók robogtak be a parkolóba. Stone és Chapman kiugrott,
mielőtt a jármű megállt. Stone a néma figura felé szaladt, aki elterülve
feküdt az aszfalton. Letérdelt Turkekul mellé. Chapman mellette állt.
– Halott – mondta Stone. – A kimeneti nyílás van elöl. Ez azt jelenti,
hogy az út másik oldaláról lőtték le.
Ashburn máris utasításokat kiabált az embereinek. Egy falka ügynök
iramodott az erdőbe az út túloldalán, ahonnan a lövést leadták. Két
másik ügynök kicibálta a halálra rémült taxisofőrt a járművéből.
Chapman átmászott a falon és lenézett.
– A fény egy időzítővel felszerelt elemes lámpásból jött – mondta.
Aztán csatlakozott Stone-hoz, és lenézett Turkekul holttestére.
– Lehet, hogy tényleg fatvát mondtak ki rá? – kérdezte a nő.
Stone csak a fejét rázta. – Hülyére vettek. Már megint – tette hozzá
keserűen.
– Most mi lesz?
– Kicsinálnak bennünket – dünnyögte –, az lesz most. Teljesen és
totálisan kicsinálnak.
 77. FEJEZET

SENKI SEM maradt állva, miután az NHK igazgatója tudomást

szerzett az engedély nélküli akcióról, amelynek során elveszítette
egyetlen reményét, hogy megoldja a nemzet kémfőnökeként eltöltött
rövid karrierje során előállt legnagyobb hírszerzési ügyet. Ha Weaver
büntetlenül megölethette volna Stone-t, Ashburnt és Chapmant,
megtette volna. Nem kímélte még Sir James McElroyt sem, aki azonnal
vállalta a felelősség ráeső részét az ügyben.
Mikor Stone és Chapman később találkozott vele a brit
nagykövetségen, McElroy öregebbnek és törékenyebbnek látszott, mint
korábban bármikor. A tűz, ami mindig ott égett a szemében,
elhalványult. Chapman le volt törve, amiért cserbenhagyta főnökét.
Stone arca kifürkészhetetlen volt. Kevesen érzékelhették azt az izzó
dühöt, amely a bensőjében tombolt.
– Nincs nyoma a lövésznek? – kérdezte McElroy halkan, és az
oldalára szorította a kezét.
– Semmi – válaszolta Chapman. – Mire az FBI a helyszínre ért, hűlt
helye volt. Van ott egy út a közelben, autóval egy percen belül tucatnyi
irányban el lehet tűnni.
– Hát az MI6-tól hivatalosan is elvették az ügyet. A következő
járattal hazarepülök. Van kedve velem utazni, Mary?
Chapman Stone-ra nézett, aki gondolataiba merülve a falat bámulta.
– Hálás lennék, ha később követhetném önt, uram. Van itt még
néhány apró elintézendő ügy, aminek a végére kell járnom.
– Magunkra hagyna minket egy pillanatra, Mary? – kérdezte
McElroy.
Chapman újabb pillantást vetett Stone-ra, és gyorsan elhagyta a
szobát.
Ahogy az ajtó bezáródott, Stone a britre összpontosította a figyelmét.
– Jó kis zűrzavar – mondta McElroy.
– Az biztos.
– De én mégis azt hiszem, hogy érdemes volt megpróbálni. Az
egyetlen alternatíva az volt, hogy hagyjuk az embereket jobbra-balra
meghalni.
– Hát adtunk még egy nevet a listához.
 – Most, hogy Turkekul is meghalt, az ügyet talán lezárják.
Stone leült vele szemben. – Az hogy lehet?
– Turkekul volt a fő gyanúsítottjuk.
– Ha igen, miért ölték meg?
– Maga kihozta a napvilágra. Ismertté vált a személye.
– Na és ki tudott róla?
McElroy széttárta a karját. – Honnan tudnak ezek a fazonok mindig
mindent? Csak úgy tudnak róla.
– A megbízatásomat visszavonták – mondta Stone. – Az elnök
lojalitásának is van határa. Nem mintha hibáztatnám.
– Mi van az FBI-ügynökünkkel?
– Ashburnnel? Kapott pár fekete pontot, és íróasztal mögé rendelték
egy időre. Elég esze volt hozzá, hogy jó előre pár magasabb beosztású
patrónust szerezzen az akcióhoz. De ő sem erre számított.
– Hát persze hogy nem – mondta McElroy, és megveregette Stone
vállát. – Nincs értelme azon keseregni, amit úgysem változtathatunk
meg. Vannak ügyek, amelyek rendben zajlanak a forgatókönyv szerint,
és vannak olyanok, amelyek sajnos nem.
– Én nem vagyok meggyőződve arról, hogy ennek a megbízatásnak
vége.
– Számunkra igen, Oliver. Engem úgy ismernek, mint aki néha
feszegette a határokat. De azt is tudom, mikor kell bedobni a törülközőt.
Különben nem tartottam volna ki ilyen sokáig ebben a pozícióban.
Felállt, megtámaszkodva az asztalban. Stone felnézett rá.
– Talán így van. Hiába én magam mondtam, nem hittem igazán.
– Micsodát?
– Hogy már nem vagyok az, aki voltam.
– Egyikünk sem az, Oliver. Egyikünk sem.
Miután McElroy elment, visszajött Chapman, és leült Stone mellé.
– Azt hiszem, jó terv volt, és hasonló helyzetben újra megtenném –
mondta Chapman. – Jobb, mint ölbe tett kézzel üldögélni és várni, hogy
valaki más csináljon valamit.
– Köszönöm – mondta röviden Stone. – Milyen apró ügyeid vannak,
amiknek a végére kell járnod, és amik miatt nem repülhetsz haza a
főnököddel?
– Nem vagyok benne biztos. Azt gondoltam, te majd megmondod.
Stone félrehajtotta a fejét. – Nem tudlak követni.
 – Nem akarod ennyiben hagyni, ugye?
– Mi mást kellene tennem? Hivatalosan kizártak a nyomozásból.
– A hivatalosan csak azt jelenti, hogy formailag. Az pedig, amit
eddig láttam a munkamódszeredből, nem azt sugallja, hogy sokat adnál
a formára.
– Nagyon elszúrtam. Weaver azon rágódik, hogyan szeghetné a
nyakam.
– Felejtsd el. Még mindig van egy ügy, amit meg kell oldanunk.
Mert azt nem hiszem, hogy Turkekul halála bárminek is véget vetett
volna.
Stone most már érdeklődve nézett fel. – Hogy érted ezt?
– Ugyan már, hallgatóztam az ajtónál. Hallottam, amikor azt
mondtad Sir Jamesnek, hogy szerinted nincs lezárva az ügy.
– Nincs is. Csak épp nem tudom, mit tehetnék még.
– Mert már nem vagy az, aki voltál?
– Te tényleg hallgatóztál a kulcslyukon.
– Úgy bizony.
Stone habozott egy percig. – Nekem végem, Mary. Repülj vissza
Londonba. Menj minél távolabb tőlem. Pillanatnyilag bajt hozok
azokra, akik érintkeznek velem. Előtted még hosszú karrier áll.
Felállt, hogy elmenjen, de a nő belekapaszkodott a karjába.
– John Carr sosem sétálna így ki.
– Ő tényleg nem. De én nem vagyok John Carr. Többé nem.
Bezárult mögötte az ajtó.

78. FEJEZET

– CSAK AZÉRT JÖTTEM, hogy megmondjam, mennyire sajnálom.

Stone Friedman irodájának ajtajában állt a Jackson téren. A nő
ránézett. Farmert, pólót és szandált viselt. A haja kócos volt, és valami
elmázolódott a bal arcán. A válla fölött Stone költöztetődobozokat
látott.
– Értem – mondta. – De nem volt szükséges. Az akció félrecsúszott.
Fejek hullanak. Így megy ez. Megtettem a tétet, de más nyert.
 – Engedély nélküli akció – helyesbített Stone. – Ami miattam zajlott
le.
A nő vállat vont. – Nem számít már, vagy igen?
– Elköltözik?
– Lehúzom a rolót.
– Magasabb utasításra?
– Sosem állt közel hozzám a dolog. Állam bácsi fizette a számlákat.
És megtartotta az összes profitot. Ha a saját üzletem lett volna, már rég
visszavonulok szép jövedelemmel.
Elhallgatott, és csak nézték egymást. – Van egy kis friss kávém,
éppen most fő. Kér belőle?
– Rendben, de meg vagyok lepve, hogy nem rántott rám pisztolyt.
– Higgye el, megfordult a fejemben.
Leültek az íróasztalhoz. Stone beleivott a kávéba. – Most mihez fog?
– Mihez fogok? Jó kérdés. A megbízatásomat visszavonták.
Stone elámult. – De nem véglegesen?
– De – válaszolt Friedman csendesen. – Fuat Turkekul volt az
egyetlen kapcsolatunk ahhoz az ügyhöz, amiről a főnökeim azt hiszik,
olyan szörnyű lesz, mintha maga Sztálin térne vissza. Én pedig
elveszítettem.
– Nem, én veszítettem el. Meg is mondtam Weaver– nek a szemébe.
– Nem számít. Én hagytam, és ez ugyanaz. Nem volt megfelelő
felhatalmazásom, elsősorban azért, mert nem adták meg.
Stone körülnézett az irodában. – Mit fog most csinálni?
– Hát a következő évet azzal fogom tölteni, hogy beadványokat és
fellebbezéseket írok, próbálom megmagyarázni a
megmagyarázhatatlant valami titkos kormányzati bizottságnak, amely
mindent megtesz azért, hogy rosszabb történjen velem, mint egy
egyszerű kirúgás.
– Micsoda, talán börtön?
– Miért ne?
Stone letette a csészéjét. – Van valami lehetősége a
magánszektorban?
Friedman a fejét rázta. – Romlott áru vagyok. Akik felvennének
hozzám hasonló munkaerőt, mind az állami szektorban kezdték, és ha
nem akarnak kiesni a kormányzat kegyeiből, akkor én persona non
grata vagyok számukra.
 – Van még más is, ami miatt aggódhat – mondta Stone.
– Kikerültem a napvilágra – bólintott a nő. – Tudják, mit próbáltunk
elérni Fuattal. Ha pedig ezt tudják, akkor rólam is tudnak. Az oroszok
megpróbálnak majd megölni, ha másért nem, szakmai elégtételért.
– Nem kap védelmet?
– Nem. Az ügynökség minden kapcsolatot megszakított velem.
Annyi évi kiváló szolgálat nem ér meg egy icipici segítséget sem,
amikor szükségem lenne rá. – Rezignáltan elmosolyodott. – De miért is
vártam volna mást?
Stone nem szólt semmit. Kortyolt a kávéból és a nőt nézte.
Friedman körülnézett a helyiségben. – Tudja, bármilyen
ostobaságnak hangzik is, hiányozni fog ez a hely.
– Nem hangzik ostobaságnak.
– Kém voltam, de üzletasszony is. És nem is voltam olyan rossz
lobbista.
– Biztos vagyok benne.
Friedman ránézett a férfira. – Na és maga?
– Mi van velem?
– Ugyan már, hisz Virginiáig hallatszott, ahogy Riley Weaver
üvöltözik.
Stone vállat vont. – Jó darabig nem voltam a szakmában, hát most
megint nem leszek.
– Weaver a skalpjára pályázik.
– Tudom.
– Pokollá fogja tenni az életét.
– Azt is tudom.
– Arra gondoltam, elmegyek egy lakatlan szigetre, ahol Weaver és az
oroszok nem találnak rám.
– Van ilyen hely?
– Érdemes utánajárni.
– Az pénzbe kerül.
– Takarékoskodtam.
– Én nem.
A nő kutatóan nézett rá. – Magányosan akar kóborolni?
– Én egész biztosan olyan poggyász vagyok, amire nincs szüksége.
– Sose lehet tudni. Mi ketten a világ ellen.
– Én csak lelassítanám.
 – Valami azt súgja, hogy nem. Két öreg kém az úton.
– Maga nem öreg, Marisa.
– Maga sem, John.
– Oliver.
Friedman felállt, és melléje ült. – Csak itt és most hadd legyen John.
– Miért?
A nő megcsókolta.
Stone meglepetten húzódott hátra. – Épp most tettem tönkre a
karrierjét.
– Nem. Lehet, hogy csak rányitotta a szemem a jövőre.
A testét hozzányomta a férfiéhoz, majdnem letolta a székről. Az
illata behatolt Stone orrlyukaiba, akinek mintha egy hegesztő szikrája
robbant volna az agyának abban részében, amely az érzékeiért felelős.
Elhúzódott a nőtől, és megrázta a fejét. – Bejártam az egész világot,
de még nem éreztem ilyen illatot. Valósággal fejbe kólintott.
Friedman elmosolyodott. – Thaiföldön találtam ezt a parfümöt. Az
Államokban nem kapható. A neve nagyjából úgy fordítható le, hogy
„Két szív mint egy”. A férfiak legelemibb ösztöneire hat. De nemcsak
azokra, hanem az érzelmeikre is.
– Hát ezt tanúsíthatom.
A nő közelebb húzódott. – Ne utasítsa el az ajánlatomat olyan
könnyedén.
– Nem utasítom. De akkor is, nagy őrültség lenne.
– Semmi sem őrültség, ha igazán akarja. – Friedman visszaült a
helyére. – Nem gondolja, hogy megérdemel egy kis boldogságot? Egy
kis békességet mindazok után, amin átment?
Stone habozott. – Át kell gondolnom.
Friedman megérintette az arcát. – Nem is kérek többet, John. Régóta
várok valaki olyanra, mint maga. A karrieremnek vége. De talán
találtam helyette valami mást.
– Megkaphat bárkit, akit csak akar. Miért éppen engem választ?
– Mert éppen olyan, mint én.
 79. FEJEZET

STONE FELÉBREDT, és körülnézett. A faházában volt és régi katonai

dikóján feküdt. Megnézte az óráját: hajnali kettő. Felkelt,
lezuhanyozott, és maga sem tudta, hogy miért, de nagyon erősen
átdörzsölte a haját és a bőrét. Megtörülközött, és fölvette a nadrágját,
ingét és cipőjét. Miután eljött Marisa Friedman irodájából, órákig
járkált a városban, míg a lábai már sajogtak a betonjárdáktól. Csak
akkor jött haza, és zuhant álomba a kimerültségtől.
Bevett pár Advilt, ült az ágya szélén és várta, hogy tompa fejfájása
alábbhagyjon. Két agyrázkódás rövid időn belül. Húszéves korában egy
vállrándítással elintézte volna. Ma már nem. Nagyon is érezte a
hatásukat. A következő talán végleg elintézi.
Lehet, hogy az összes baklövést arra foghatnám, hogy kétszer is
felrobbantottak.
A gondolatai visszatértek Marisa Friedmanre. Lakatlan sziget. Két
öreg kém. Megérintette az ajkát, ahol a nő megcsókolta. Nem állíthatta,
hogy nem érzett... nem érzett semmit. Hiszen a nő még azt is elég
világossá tette, hogy kész sokkal tovább menni, mint egy egyszerű
csók.
Na és az az ajánlat, hogy lépjenek le együtt? Gyönyörű nő.
Intelligens hölgy. Olyan nő, aki ugyanabban a világban dolgozott, mint
ő. Stone először nevetségesnek tartotta az ötletet. Csak azért mondta,
hogy átgondolja, mert nem akart neki csalódást okozni.
Most pedig? Most pedig talán tényleg átgondolja. Mi maradt itt
neki? A barátai. De most mindenki, aki közel áll hozzá, megszenvedi
majd Riley Weaver haragját. A dolgok meglepő gyorsasággal estek
darabokra.
Mivel a fejfájása végre alábbhagyott, felvette a zakóját, kiment a
házból és körbement a Sion-hegy Temető ismerős terepén. Még a
sötétben is tudta minden egyes sírkő, ösvény és fa helyét. Megállt a rég
elhunytak sírkövei előtt. Néha beszélt is hozzájuk, nevükön szólítva
őket. Választ ugyan nem kapott, de akkor is jó érzés volt. Így tudott
gondolkozni különösen nehéz problémákon.
Abból pedig most van néhány.
Egy gally reccsenésére megfordult, és az ösvényre bámult.
 – Te sohasem alszol?
Chapman közeledett. Sötét, bő nadrág, fehér ing, bőrdzseki. Alatta
természetesen a Walther.
– Ezt rólad is el lehet mondani.
– Kerestelek.
– Miért?
– Nem vagy éhes?
Stone addig észre sem vette, mennyire éhes. Nem is emlékezett rá,
mikor evett utoljára.– De, éhes vagyok.
– Én is.
Stone az órájára nézett. – Washingtonban éjszaka minden zárva van.
– Én tudok egy helyet. Éjjel-nappali vendéglő, Virginiában.
– Honnan tudsz ilyeneket?
– Álmatlanságban szenvedek. Ezért bárhol vagyok, mindig
felderítem a környéken az éjjel is nyitva tartó helyeket.
– Akkor gyerünk.
A nő vezetett. Áthajtottak a folyó felett a GW Parkwayre, aztán
lefordultak róla a 123-as útra, Tyson's Corner felé. Nem volt forgalom,
és az összes lámpa zölden világított, így igen hamar beállhattak Vienna
külvárosában az Amphora vendéglő parkolójába. Volt ott tucatnyi
másik autó is. Stone meglepetten nézett körül. – Nem is tudtam erről a
helyről. Pedig népszerűnek látszik.
Chapman kinyitotta az ajtót és kiszállt. – Gyakrabban kellene
kimozdulnod. – A csípőjével belökte az ajtót.
Bementek, és reggelit rendeltek. A kávét és az ételt gyorsan kihozta
a fehér zakós, fekete csokornyakkendős pincér, aki elképesztő
lelkesedéssel dolgozott hajnali háromhoz képest.
– Már korábban is jártam nálad – mondta Chapman –, de nem voltál
otthon.
Stone evett egy kicsit a rántottából. – Máshol voltam.
– Hol?
– Számít ez?
– Mondd meg te.
– Ha akarsz valamit mondani, akkor mondd.
Chapman lenyelt egy darab szalonnát. – Szóval tényleg feladod? –
kérdezte. – Nem illik ahhoz a John Carrhoz, akiről hallottam.
 – Lassan elegem van abból, hogy mindenki úgy dobálózik ezzel a
„John Carr” névvel, mintha nekem most fel kellene vennem a
varázsköpönyeget és megmentenem a világot. Ha nem vetted volna
észre, régen voltam már John Carr, és bőven van elég bajom nekem
magamnak is.
Chapman erre felállt. – Hát bocsánat. Csak azt hittem, még mindig
érdekel.
Stone rákulcsolta a kezét a csuklójára, és visszahúzta az asztalhoz.
– Megverekszem veled, ha azt akarod! – csattant fel a nő.
– Csak egy kis józan észt és belátást szeretnék.
– Hé, pajtás!
Stone megfordult. Nagydarab, széles vállú fickó állt az asztal mellett.
– A helyedben békén hagynám a hölgyet. – És rátette a kezét Stone
vállára.
Chapman gyorsan Stone-ra pillantott, látta a fellobbanó tüzet a
szemében, és látta azt is, hogy a keze ökölbe szorul.
– Minden rendben – mondta, és kinyitotta a dzsekijét, hogy a fickó
lássa a pisztolyát, aztán felmutatta a jelvényét is. – Csak azon kaptunk
össze, hogy ki fizesse a cehhet. De köszönöm, hogy segítségére sietett
egy hölgynek, aranyom.
– Biztos? – kérdezte a fazon.
Stone lerázta a tag kezét a válláról. – Ja, minden rendben van,
aranyom.
Befejezték a reggelit, és visszamentek Stone faházához. Stone nem
szállt ki az autóból. Chapman ránézett, de nem szólt semmit.
– Köszönöm a reggelit – mondta végül a férfi.
– Nagyon szívesen.
Egy kis idő csendben telt el. Közben az éjszaka legsötétebb szakasza
lassan elmúlt, és az ég szegélye világosodni kezdett.
– Nem szeretem, ha legyőznek – szólalt meg Stone.
– Meg tudom érteni. Én sem. Ezért van az, hogy ha valamit
elkezdek, be is akarom fejezni. Biztos te is így vagy vele.
– Nekem nem volt sok választásom azon a téren, hogy belefogok-e
ebbe az ügybe vagy sem.
– Hogy érted ezt?
– Sehogy.
– Mondd el, Oliver.
 – Elég bonyolult.
– Mindig minden olyan rohadtul bonyolult.
Stone kibámult az ablakon, mintha azt hinné, hogy valaki figyeli
őket. – Azt hiszem, ez a vezeklésem.
– Vezeklés? Vagyis mások szenvedtek valami miatt, amit te tettél?
– Őszintén remélem – válaszolta Stone.
– És most, hogy ezt az ügyet megette a fene? – Nem tudom, Mary.
Tényleg nem tudom, hogy mit jelent ez most nekem.
– Hát akkor viselkedj a saját szabályaid szerint. Stone ránézett. – De
hogyan?
– Hát úgy, hogy befejezzük ezt a rohadt ügyet.
– Abban sem vagyok biztos, hol kezdhetnénk.
– Ahol elkezdődött, az általában jó kiindulópont.
– Már megpróbáltuk egyszer.
– Ha arra számítanak, hogy balra megyünk, akkor induljunk jobbra.
– Azt csináltuk legutóbb is, és nézd meg, mi lett belőle.
– Akkor egy kicsit keményebben csináljuk, és messzebb megyünk el
jobbra – mondta a nő. – Nincs valami ötleted?
Stone egy-két percig gondolkodott, miközben Chapman továbbra is
őt nézte. – Hát, igazándiból nincs.
– Nos, nekem van egy – felelte Chapman. – Tom Gross.
– A halottak nem beszélnek.
– Nem is arra gondoltam.
– Akkor mire?
– Emlékszel, amikor abban a kávézóban arról beszélt nekünk, hogy
figyelik?
– Igen, na és?
– Akkor elmondott nekünk valamit. Azt mondta, hogy csak egyetlen
ember van, akiben megbízik.
Stone-nak csak másodpercek kellettek, hogy felidézze a beszélgetést.
– A felesége! – mondta.
– Úgyhogy az jutott eszembe, vajon megbízott-e benne annyira,
hogy elmondjon neki valami olyat, ami segíthet nekünk.
– Erről csak egy módon győződhetünk meg.
– Akkor hát újra folyik a vadászat?
Stone néhány pillanatig fontolgatta a választ. – Nem hivatalosan. De
hát éppen az az én világom.
 80. FEJEZET

CHAPMAN AZNAP reggel kilenckor hívta fel a megözvegyült Alice

Grosst, és kérte, hogy találkozzon velük. Stone és Chapman kora
délután érkezett a szerény, kétszintes házhoz a virginiai Centreville-ben.
Alice Gross csakugyan úgy nézett ki, mint aki nemrég vesztette el a
férjét. A bőre sápadt volt, egészségtelenül szürke. A szeme vörös, a haja
rendezetlen. Gyűrött papír zsebkendőt tartott az egyik kezében, és egy
üveg vizet a másikban, miközben betessékelte őket a kis nappaliba.
Stone kifestőkönyvet látott az asztalon, baseballütőt meg
baselballcipőt az egyik sarokban. Mikor a tekintete rátévedt a Gross
család fényképére, amin a szülők és négy gyerekük látszott, gyorsan
másfelé nézett. Mikor Chapmanre pillantott, látta, hogy belőle is
ugyanazt a reakciót váltotta ki.
Leültek a díványra, Alice Gross pedig egy széken foglalt helyet
velük szemben.
Stone kezdte a beszélgetést. – Az ön férje nagyszerű ügynök volt,
Mrs. Gross. Mindannyian érezzük a hiányát.
– Tudja, hogy ünnepélyes búcsúztatást rendeznek neki?
– Igen, hallottuk. Nem is kétséges, hogy megérdemli.
– Ő maga persze zavarban lenne. Sosem szeretett a figyelem
középpontjában lenni. Ilyen volt. Csak tette a dolgát, és nem érdekelte,
ki aratja le a babérokat.
Stone eleinte aggódott, hogy az FBI tájékoztatta Alice Grosst a férje
halálának pontos körülményeiről és arról, hogy milyen szerepet játszott
benne Stone. De úgy tűnt, ez nem történt meg.
– Mindent elkövetünk, hogy elfogjuk a tetteseket – mondta
Chapman.
– Nagyon hálás vagyok érte – szipogta Gross. – Tom nagyon
komolyan vette a munkáját. Mindig olyan sokat dolgozott.
– Azt mondta nekem, hogy aggódik, mert valakik megfigyelik –
puhatolózott Stone.
Gross bólintott. – Igen, az övéi közül. Kérdeztek engem erről, már
úgy értem, az FBI.
– És mit mondott nekik? – kérdezte Stone.
Gross zavarba jött. – Önök nem az FBI-tól érkeztek?
 – Együtt dolgozunk velük – felelte Stone rövid habozás után.
– Én az MI6-tól jöttem – szúrta közbe Chapman gyorsan. – A férje
talán említette.
– Ó, igen, csakugyan. Ön az angol hölgy. Tom beszélt önről. Azt
mondta, ön nagyon ügyes.
– Köszönöm.
Gross sóhajtott egy rövidet. – Hát az FBI meglehetősen felbőszült,
mármint azon, hogy Tom szerint a sajátjai kémkedtek utána. Azt
hiszem, nem is hitték el.
– Ön elhitte?
– Tom elhitte, és nekem az elég volt – mondta büszkén.
– Nagyszerű – mondta Chapman. – Ezzel rátapintott a lényegre.
– Tom mondott ugyanis nekünk valamit – szólt Stone előrehajolva. –
Önről.
– Rólam? – kérdezte a nő meglepetten.
– Igen. Azt mondta, hogy ön az egyetlen ember a világon, akiben
megbízik.
Könnyek szöktek Alice Gross szemébe. Felemelte a zsebkendőt és
letörölte. – Mindig nagyon közel álltunk egymáshoz. Szeretett FBI-
ügynök lenni, de engem még jobban szeretett. Természetesen nem
beszélhetett az ügyeiről, de azért nekem néha mesélt, én meg
elmondtam a véleményemet. Az is előfordult, hogy igazam volt.
– Biztos vagyok benne, hogy nagy segítségére volt – mondta
Chapman.
Stone vette át a szót. – Minthogy megbízott önben, nem mondott-e
véletlenül valamit ezzel az üggyel kapcsolatban? Ami aggasztotta? Nem
emlékszik ilyesmire?
Gross az ölébe ejtette a kezeit, és összevonta a szemöldökét. – Nem
igazán jut eszembe semmi konkrét azon kívül, hogy szerinte valaki
megfigyelte.
– Semmi? – próbált segíteni Chapman. – Lehet, hogy akkor
jelentéktelennek tűnt, de talán fel tudna idézni valamit? Mindegy,
milyen triviálisnak tűnik.
Gross a fejét rázta, de egyszer csak abbahagyta. – Tényleg mondott
valamit egyik este.
Stone és Chapman előrehajolt.
– Igen?
 – Azzal a terrorelhárítós ügynökkel kapcsolatban, akivel együtt
dolgozott...
– Stephen Garchikkal? – kérdezte Stone.
– Úgy van.
– Mit mondott róla?
– Hát már későre járt, és készültünk lefeküdni. Megmosta a fogát,
kijött a fürdőszobából és azt mondta, hogy utána kell néznie valaminek,
amit ez a Garchik mondott neki.
– Nem említette, mi volt az?
Gross félig lehunyta a szemét, erősen próbált visszaemlékezni. – A
bombával kapcsolatban. Arról, hogy miből készült.
Chapman és Stone egymásra néztek.
Gross folytatta. – Meg még valaminek utána akart nézni a
nanoiparral kapcsolatban.
Stone meglepődött. – Beszélt önnek a nanobotokról?
– Hát próbált, de nem igazán értettem.
– Arra gyanakodott, hogy kapcsolat van a között, amiről Garchikkal
beszélt és a nanobotok között? – kérdezte Chapman.
– Ezt így nem mondta. Csak annyit, hogy utána kell járnia ennek a
két dolognak, mert fontosak lehetnek. Valami eszébe jutott. De sajnos
nem mondta, mi volt az.
– Valami eszébe jutott? – töprengett Stone. – Na és gondolja, hogy
sikerült utánajárnia?
– Kétlem.
– Miért?
A szeme megtelt könnyel. – Mert másnap megölték.

81. FEJEZET

– MOST AZTÁN hogyan cserkésszük be Garchikot? – kérdezte

Chapman, amint elhajtottak Gross házától. – Már nem vagyunk
hivatalos személyek, sőt nekem úton kellene lennem London felé, te
pedig...
– Hát igen... – mondta Stone. – Én. – Elővette a telefonját. –
Bármikor megpróbálhatom felhívni. – Beütötte a számokat.
 – Ha valahol bujtatják, akkor lehet, hogy nem fogja fölvenni. – Vélte
Chapman. – Kiváltképp ha elmondták neki, mi történt. Lehet, hogy a
közelébe se jutunk.
Megszólalt egy hang Stone telefonjában.
– Üdv, Steve, itt Stone ügynök. Igen. Tudom, hogy eltűnt a képből.
Aggódtunk is, amíg meg nem nyugtattak minket. – Stone elhallgatott,
amíg Garchik mondott valamit.
– Nos, szeretnénk találkozni magával, ha lehet.
Garchik megint mondott valamit.
– Megértem, de csak arról szeretnénk valamit megtudni, hogy Gross
ügynök...
Chapman vadul jobbra rántotta az autót, majdnem nekiment a padka
szegélynek. Stone oldalra vágódott az ülésén, és beleverte volna a fejét
az ablaküvegbe, ha az nincs leeresztve.
Stone előre–, majd hátranézett azokra a járművekre, amelyek
körbezárták őket. A férfiak már ki is szálltak a terepjárókból, és feléjük
siettek.
Na ne, már megint.
Az egyikük egy papírlapot nyújtott be az ablakon és Stone kezébe
adta.
– Mi ez? – kérdezte Stone meglepetten.
– Kongresszusi idézés. Weaver igazgató jóvoltából. És ha igazán
okosak, akkor többet sohasem mennek Tom Gross családjának a
közelébe.
Néhány másodperccel később az ügynökök el is tűntek.
Stone lenézett az idézésre, de közben beszédet hallott. Eszébe jutott,
hogy a kocsi padlójára ejtette a telefonját. Felvette.
– Steve? Volt itt egy kis gubanc. Figyeljen, nem tudna... halló?
Halló?
Stone elrakta a telefont. – Letette.
Chapman újra sebességbe tette a kocsit. – Weaver emberei nyilván
elérték őt is.
– Nyilván.
– Most már nem tudhatjuk meg, mit mondott Garchik Grossnak.
– Mi van, ha azt a fontos dolgot, amit Grossnak mondott, elmondta
nekünk is? Amennyire emlékszem, mindig együtt voltunk,
valahányszor Garchik és Gross beszélgettek.
 – Nem jut eszembe semmi fontos így hirtelen – Chapman a papírra
sandított. – Mikor kell megjelenned?
Stone beleolvasott a dokumentumba. – Holnap. A képviselőház
hírszerzési albizottsága előtt.
– Nem sok felkészülési időt hagytak. Megtehetik ezt?
Stone megint a papírra nézett. – Úgy látszik, a nemzetbiztonság még
a szabályos eljárást is felülírja.
– Szerencsés vagy.
– Ja – mondta szárazon Stone. – Én, a szerencsés.
– Szükséged van ügyvédre?
– Valószínűleg, de nem engedhetem meg magamnak.
– Akarod, hogy megkérdezzem Sir Jamest, nem tud-e tenni valamit?
– Azt hiszem, Sir Jamesnek elege van belőlem.
– Azt hiszem, belőlem is elege van. Van még valami reménysugár
egyáltalán?
– Megint a kályhától kell elindulnunk.
– A laptopomon bőven van jegyzet meg a parkban készült videó.
Aztán mielőtt még kiestünk volna a kegyeikből, Ashburn ügynök adott
nekem egy csomó elektronikus adatot meg más videókat is.
– Akkor menjünk.
Elmentek Chapman szállodájába, és felállították saját kis
parancsnoki központjukat. A következő órákat azzal töltötték, hogy
átrágták magukat az eset dokumentumain és a Chapman laptopján tárolt
videókon.
– Hát egy dolgot látunk – mondta Stone, miközben a képernyőre
meredt.
– Mit? – Chapman melléült.
– A hajléktalan nő, aki ráöntötte az üveg vizet a fára és
elpusztította... – A képernyőre mutatott.
– Mi van vele? Ez azon kevés dolgok egyike, amikben aránylag
biztosak lehetünk.
Stone megnyomott pár gombot, és kinagyította a képet. – Nem
értettem, minek vonnak be valakit ilyen apró feladatra.
– Nem volt az apró – mondta Chapman. – Ez volt az a katalizátor,
amely az egész eseménysort mozgásba hozta.
– Nem a fa megmérgezésére gondoltam, hanem Judy Donohue-ra.
Miért kellett bevonni pusztán csak arra, hogy hazudjon nekünk
Sykesról, és fokozza a vele kapcsolatos gyanúnkat? Máshogy is
elérhették volna. De most már értem.
– Nem tudlak követni.
– Nézd meg a nő kézfejét.
Chapman megnyomott néhány gombot, és még jobban kinagyította a
képet.
– Elég piszkos a keze, de nézd a jobb alsó sarkot.
Chapman elképedt. – Az egy madár lába! A tetoválás Donohue
kezén! Milyen madár is volt? A nyugati mezei pacsirta. Ő volt a
hajléktalan nő, álruhában!
– Erre használták, aztán meg hogy megpróbálják befeketíteni
Sykesot. Nem hiszem, hogy a főnökeit érdekelte, sikerül-e neki vagy
sem. Sykes halott ember volt, és a nőt is az elejétől fogva el akarták
intézni.
Chapman hátradőlt és belenézett a jegyzetekbe. – Tudod, Garchik
beszélt arról, hogy a bombagyártók szeretik kipróbálni a termékeiket,
hogy lássák, biztosan működnek-e.
– De általában valami félreeső helyen teszik, ahol nem feltűnő. Már
amennyire nem feltűnő az, ha valaki felrobbant egy bombát.
– A Lafayette Park pedig éppen elég feltűnő. Ez pedig azt jelenti,
hogy a Lafayette Park már nem próba volt, hanem maga az akció, bár
csak egy része valami nagyobbnak.
Stone elgondolkodott. – Úgy lehet. A Lafayette Parkban lezajlott
támadás csak azért történt, hogy kiváltsa valami másnak a
bekövetkeztét.
– Van az a listánk a parkban sorra kerülő rendezvényekről.
– Nem hiszem, hogy ott kell keresnünk a választ.
– Egyetértek – mondta Chapman. – A rosszfiúk nem tudhatják, a
park melyik részén lesz a rendezvény, vagy hogy megtartják-e
egyáltalán.
– Pontosan.
Chapman folytatta. – Ez a nanodolog az, amitől mindenkinek tele a
gatyája. Molekuláris szinten dolgoznak, így bárhová be tudnak
férkőzni.
– Ráadásul bele lehet tenni őket bármiféle bio– vagy vegyi fertőző
anyagba. Szintetikus pestis, lépfene vagy ricin. Nagy mennyiségben.
 – De megint csak ott vagyunk, hogy ha ilyet akarnának csinálni,
akkor miért tesznek egy bombát a fa alá a Fehér Házzal szemközt, de
nem tesznek bele pestist vagy más veszélyes mikrobát? Ennek nincs
értelme.
– Kezdettől nincs értelme az egésznek – értett egyet Stone. –
Legalábbis abból a szemszögből, amelyből nézzük.
Chapman feltápászkodott. – Talán menjünk vissza oda, ahol az egész
elkezdődött.
– Úgy érted, a Lafayette Parkba?
– Nevezzük annak, ami: a pokol tornácának. Nem is lehetne jobb
neve. Tudhattam volna.
– Mire gondolsz?
– Hát egy nyamvadt békaevő franciáról nevezték el – vakkantotta
Chapman.

82. FEJEZET

TÖBB ÓRA leforgása alatt bejárták a park minden

négyzeteentiméterét. Megpróbálták új szemszögből vizsgálni a
dolgokat, de mindig a régi következtetésekre jutottak. A régi és téves
következtetésekre. Stone csodálkozott egy kicsit, hogy senki sem jön
oda hozzájuk megkérdezni, mit csinálnak, vagy csak simán kikísérni
őket a parkból. De úgy látszik, Riley Weavert nem terhelték ilyen
jelentéktelen részletekkel. Stone úgy gondolta, hogy az igazgató most
bent van az NHK-ban, és a jogászokkal rágja át, hogyan lehetne őt a
lehető legjobban keresztre feszíteni a kongresszusi bizottság előtt.
Stone rótta a parkot, újra és újra, minden általa elképzelhető
aspektusból vizsgálva a dolgokat. Chapman ugyanezt tette a park másik
oldalán. Közben néha elmentek egymás mellett. Eleinte reménykedő
arcot vágtak, de aztán – aztán már nem tükröződött remény egyikük
arcán sem.
Stone felnézett arra a kormányépületre, amelyből a lövéseket
leadták. Aztán a Hay-Adams Szállóra, amelyről el akarták hitetni, hogy
a lövéseket onnan adták le. Aztán sorra vette azokat a helyeket, ahol a
parkban aznap este tartózkodó emberek álltak. Gondolatban
végigkövette a mozgásukat, ahogyan mentek vagy szaladtak. Friedman
ült, Turkekul állt, aztán elmentek. Padilla futott, hogy mentse az életét.
A brit biztonsági ügynök Stone-t követte diszkréten, majd elveszítette
egy fogát. Aztán a robbanás, ami ledöntötte Stonet-t a lábáról. Most
pedig Turkekul és Padilla halott, Friedman elveszítette a becsületét és
munka nélkül maradt. A brit ügynök már régen hazatért. Stone még
csak a nevét sem tudta. Talán ki kellett volna kérdeznie az ürgét, de
ugyan mi újat mondhatott volna?
Megállt nem messze Marisa Friedman irodájától, pontosabban a volt
irodájától a Jackson téren. A régi épület bejáratát bámulva Stone
felidézte a legutolsó találkozását a nővel. Ha ő, Stone akarta volna,
akkor egészen más végkifejlete is lehetett volna az ismeretségüknek.
Most pedig azon töprengett, vajon miért nem... akarta.
– Találtál valamit?
Megfordult. Chapman állt és őt nézte. Aztán ránézett az épületre,
majd megint Stone-ra.
– Friedman hírszerzési karrierjének vége. Hála nekem – mondta a
férfi.
– Nagy kislány. Senki sem kényszerítette, hogy belemenjen a
dologba.
– Valójában nem volt sok választása.
– Mindenkinek van választása. Az ember választ, aztán együtt él a
következményekkel. – Szünetet tartott. – Akarsz még találkozni vele?
Stone a nőre pillantott. – Hogy érted ezt?
– Amikor legutóbb együtt voltunk vele... nem kellett sasszem ahhoz,
hogy az ember lássa.
– Lássa? Mit?
Chapman elfordult, a lyukra nézett, ahol a bomba felrobbant, és ahol
kollektív rémálmuk elkezdődött.
– Nem, nem tervezem, hogy találkozom vele – mondta Stone, és
maga is meglepődött hirtelen döntésén.
Vajon mi diktálta ezt neki? Ösztön?
Chapman visszafordult feléje. – Azt hiszem, ez bölcs elhatározás.
Amikor sötétedni kezdett, visszamentek Stone faházához. Néhány
percen át csak üldögéltek az autóban a kovácsoltvas kapu előtt.
– Elmegyek veled holnap – mondta Chapman –, csak amolyan
erkölcsi támasznak.
 – Nem – felelte Stone ellentmondást nem tűrő hangon. – Az nem
tenne jót a karrierednek.
– Milyen karriernek?
A férfi ránézett. – Mire gondolsz?
– Nem Friedman volt az egyetlen, akinek a karrierje ráment erre az
ügyre. Tegnap kaptam egy levelet a Belügyminisztériumból.
Gyakorlatilag megparancsolták, hogy mondjak le az MI6-nál betöltött
állásomról.
Stone bűntudatosnak látszott. – Sajnálom, Mary.
Chapman csak vállat vont. – Valószínűleg ideje megpróbálkozni
valami mással. Ez után az egész mocsokság után már csak felfelé
vezethet az út.
– McElroy nem tudna segíteni?
– Nem. Ő is megkapta a magáét. Most nem tehet semmit. –
Körülnézett. – Nem használhatom többet a brit nagykövetséget. A
hitelkártyámat érvénytelenítették. Holnap este egy katonai géppel kell
hazamennem Londonba.
– Azt tanácsolom, menj is el azzal a géppel. Chapman felnézett a
faházikóra. – Nem bánod, ha ma éjjel nálad húzom meg magam?
– Nem hát – mondta Stone.
– Nem kellene készülnöd a meghallgatásra? – kérdezte a nő. –
Szívesen segítek.
– Csak elmondom nekik az igazat. Ha megpróbálok felkészülni, csak
összezavarom a dolgokat.
– Mindent bevetnek ellened, amit csak tudnak.
– Tudom.
– Gondolod, hogy sikerülhet jól kijönni belőle?
– Kétlem.

MÁSNAP korán keltek, és egymás után lezuhanyoztak. Stone felvette

egyetlen öltönyét. Ugyanazon a helyen reggeliztek, ahol korábban is, az
építőmunkásokat kiszolgáló bodegánál. Stone megitta a kávéját, eldobta
a csomagolópapírt, és az órájára nézett.
– Itt az idő – mondta.
– Jövök én is – felelte Chapman.
– Te nem vagy rajta az idézésen. Be sem fognak engedni.
– Akkor majd kint várok.
 – Nem kell ezt tenned.
– De igen, Oliver. Pontosan ezt kell tennem.
A meghallgatásra a Ház Hírszerzési Állandó Vizsgálóbizottságának
biztonságos helyiségét jelölték ki. Ez a Capitolium kupolája alatt, egy
alagsori részen volt, és egy titkos lifttel lehetett megközelíteni. Fogtak
egy taxit, majd kiszálltak, és a főbejárat felé indultak.
– Aludtál egyáltalán valamennyit? – kérdezte a nő.
– Egészen jól aludtam. Kezdek hozzászokni az íróasztali székhez.
– Én nem aludtam valami jól.
– Attól tartok, a dikóm különleges ízlést igényel.
– Ja, ha legközelebb ki akarom próbálni, megint berúgok. Akkor úgy
aludtam, mint egy csecsemő. Tudod már, mit szándékozol elmondani?
– Mondtam már, az igazat.
– De csak kellene valami terv. Valami stratégia. Nem csak az a
nyavalyás igazság. A jogászok azt jól ki tudják facsarni.
– Akkor mit javasolsz?
– Hogy a lehető legjobbat akartad. Kalkulált kockázatot vállaltál, az
ismert tényekre alapozva. Tucatnyi ember meghalt már. A nyomozás
nem jutott előbbre. Valamivel meg kellett próbálkozni. Az FBI és az
MI6 befuccsolt. Az egyetlen ember, akinek az érzései sérültek, Riley
Weaver. Ő pedig semmilyen eredményt nem tudott felmutatni. Meg
hogy ők akarták, hogy gyere vissza, és dolgozz nekik. Te csak azt
tetted, amit az adott és igen nehéz körülmények között a legjobbnak
láttál. Sőt én már a meghallgatás előtt félrevonnám a kormány jogászát,
és elmondanám neki, hogy sok mindent meg tudnál említeni a bizottság
előtt, amit Weaver nem szívesen hallana.
– Például?
– Például hogy az NHK döntő bizonyítékokat tartott vissza az FBI
elől nemzetközi terrorizmussal összefüggő ügyben. Emlékszel a
parkban felvett videóra? Arra sem ártana emlékeztetni őket, hogy az
elnök a te oldaladon állt, vagy talán még mindig ott áll.
– Szóval ezért nem aludtál az éjjel, mert ezeken gondolkodtál?
– Nem akartam, hogy besétálj ide, ők meg lerohanjanak. Nem azt
érdemelnéd.
– Köszönöm. Azt hiszem, megfogadom a tanácsodat.
Chapman az egyenruhás őrökre nézett. – Elég jól vigyáznak itt ránk.
– Ez a hely minden terrorista vágyálma.
 Felmentek a főépületbe vezető lépcsőn, miközben egy egyenruhás őr
haladt el mellettük bombakereső fekete labrador vizslájával. Az eb
körbeszagolta Stone és Chapman lábát, majd továbbment.
– Legalább van megbízható dolog ebben a bizonytalan világban –
jegyezte meg Stone.
– Igen. Emlékszel, mit mondott Garchik? A kutyák tizenkilencezer-
féle robbanóanyagot tudnak kiszagolni.
– Emlékszem. Azt is mondta, hogy nincs olyan gép, amely
felvehetné a versenyt a kutyák orrával. Ha én...
Stone megdermedt.
Chapman rápillantott. Az előbb kinyitotta Stone előtt az ajtót, és
most ott tartotta.
– Jól vagy?
Stone nem felelt. Megfordult, és futni kezdett az ellenkező irányba.
– Mi a fenét csinálsz? – kiáltott utána Chapman.
Elengedte az ajtót, és a férfi után rohant. Az őrség ezen a helyen
felfigyelt a hirtelen mozdulatokra, ahol nem szoktak hirtelen
mozdulatokat tenni. A futásra pedig még inkább felfigyeltek. De mire
bármelyik egyenruhás cselekedhetett volna, Stone már az utca
túloldalán járt, Chapman pedig szorosan a nyomában loholt. Miután
utolérte, elkapta a karját. – Nem gondoltam, hogy ki akarsz bújni a
meghallgatás alól. Talán mégis jobb lenne túlesni rajta.
– Nem a meghallgatás miatt futottam el, Mary.
– Akkor mi miatt?
– A kutyák miatt.
– Mi van a kutyákkal?
Stone még gyorsabban futott.
– Hová megyünk?
– Oda, ahol az egész elkezdődött.
– De ott már jártunk.
– Most másképp lesz. Bízz bennem.
 83. FEJEZET

STONE becsukta a szemét, és újra felidézte azt az éjszakát.

Huszonnégy órán belül már másodszor rakta össze fejben az emlékeit,
de ezúttal a részletek még élénkebbek voltak. Világosan látta, hogy ez
az utolsó esélye.
Először látta Friedmant a padon ülni. Bóbiskol, aztán a kamu
szeretőjével beszél telefonon. Majd Alfredo Padilla érkezik
kocogóruhájában és iPodjával a parkba az északnyugati oldal felől. Ott
ólálkodik Fuat Turkekul a park északnyugati oldalán, úgy tesz, mintha a
szobrokat bámulná, de valójában arra vár, hogy Friedmannel
találkozzon. Végül Stone a saját lépteit idézte fel teljes pontossággal.
Hallja az autókonvojt érkezni, és odanéz.
A brit biztonsági ügynök a dzsekijében, amint úgy lép, mintha
futóhomokba ragadt volna a lába. Éppen Stone mögött állt, amikor a
lövöldözés elkezdődött. Stone most kinyitotta a szemét, és észak felé
bámult, a Hay-Adams Szálló irányába és mögéje. Felemelte tekintetét
egészen a felső emeletre, ahonnan a lövéseket leadták. Amerikai
kormányzati épület. Nem tudni, hogy jutottak be, de bejutottak. Közben
azt akarták, hogy rábukkanjon olyasmikre, amik bizonyítéknak tűntek,
de nem azok. Nem akarták, hogy fény derüljön a kormányzati épület
szerepére. Öntudatlanul jobbra indult, holott azt várták, hogy balra
megy.
Ezért is próbálták megölni őt és Chapmant nem sokkal utána.
Ami azt jelenti, hogy állandóan figyeltek minket.
Stone ekkor újra lehunyta a szemét, és felidézte, amint az első
lövedék becsapódik egy-két méterre tőle balra. Aztán újabb golyók
csapódtak be. Zizzenések és durranások mindenfelé. Hasra vetette
magát. Mögötte az angol ügynök úgyszintén. Friedman és Turkekul
addigra már elhagyta a parkot. Padilla cikcakkban kezdett futni, hogy
mentse a bőrét, aztán a gödörben kötött ki.
Bumm.
Stone újra kinyitotta a szemét, és ránézett Chapmanre, aki egész idő
alatt mellette állt és figyelte, karját a mellén összefonva.
– Letartóztathatnak, amiért nem jelentél meg a meghallgatáson? –
kérdezte.
 – Valószínűleg – mondta Stone teljesen közönyös hangon. – Minden
lövés a nyugati oldalon csapódott be.
– Igen, már említetted, hogy az összes fehér sátor a bal oldalon volt,
de nem magyaráztad meg, mit jelent ez.
– Mert nem tudtam, mit jelent. Miért? Miért volt az összes
lövésnyom azon az oldalon?
Válaszul Chapman felmutatott a kormányzati irodaházra. – Hát a
lövészek elhelyezkedése miatt. Onnan csak arra az oldalra volt szabad
kilövésük.
– Átláttak a fák fölött a másik oldalra is. Vagy ha már itt tartunk,
lőhettek volna a fakoronákon át is. Hisz nyilvánvalóan nem céloztak
konkrétan senkire. Akkor meg minek a szabad kilátás?
Chapman mondani akart valamit, de meggondolta magát.
– Meg hát nem is ez a legfontosabb kérdés – folytatta Stone.
– Akkor mi a legfontosabb kérdés?
– Mi volt a teszt?
Chapman zavartan nézett rá. – Miféle teszt?
– Azt hiszem, tudom, mit akart Tom Gross kérdezni Steve
Garchiktól. Garchik azt mondta, hogy a bombakészítők szeretik
kipróbálni a gyártmányukat, hogy biztosan működik-e. Azt hiszem, a
Lafayette Park ilyen próba volt. Mi azt gondoltuk, hogy a bombát
eredetileg máskor akarták felrobbantani, és véletlenül lépett éppen
akkor működésbe. Aztán arra gondoltunk, hogy talán valamiféle teszt
volt. A két feltevés azonban kizárja egymást. Vagy egyik igaz, vagy
másik. De a kettő egyszerre nem.
Chapman újra mondani akart valamit, de megint meggondolta magát.
– Szóval teszt? Garchik azt mondta, a bomba maga mindig működik,
probléma a kapcsolásokkal és érintkezőkkel szokott lenni. De vajon ki
robbantana a Lafayette Parkban csak azért, hogy a bombája áramköreit
ellenőrizze?
– Senki – felelte automatikusan Chapman. – Túl nagy vesződséggel
járna.
– Úgy bizony, túl nagy vesződséggel.
– Akkor most mi a helyzet? Valamit említettél a kutyákról.
Gondolom, a bombakereső kutyákra utaltál.
– Igen. Nálad a laptopod?
 Chapman kinyitotta a táskáját, és elővette a számítógépet.
Odamentek egy padhoz, és leültek.
– Mutasd azt a felvételt, amelyik a robbanás éjszakáján készült –
kérte Stone.
Chapman elindította.
– Itt állítsd meg.
Stone a park északkeleti oldalára mutatott. – Padilla ezen a helyen
lépett be a parkba.
Chapman a képernyőnek arra a részére nézett, ahová Stone mutatott.
– Úgy van.
– De miért éppen ott?
– Ugyan miért ne?
– Sokfelől be lehet lépni a parkba. Emlékszem, Carmen Escalante azt
mondta, hogy a nagybátyja el szokott menni a kedvenc vendéglőjébe a
Tizenhatodik utcán. Az a Fehér Ház nyugati oldalán van, nem a keletin.
Ha gyalog jön a Tizenhatodik utca felől, akkor a park keleti oldalán
bukkan fel, és nem a nyugatin. Akkor hát miért jött mégis a nyugati
oldal felől?
– Talán elment valahová máshová is. Sosem nyomoztuk le a
vendéglőt, hogy tényleg ott evett-e. Vagy lehet, hogy ott evett, de még
betért máshová inni valamit, olyan helyre, ami a park másik oldalán
van.
– Vagy lehet – mondta Stone a képernyőre mutatva –, vagy lehet,
hogy amiatt jött be a parkba a nyugati oldalon.
Chapman a férfi mutatóujját követte. – Mert ott vannak a rendőrök?
– Nem, hanem mert ott vannak a bombakereső kutyák. Engedd
tovább a videót.
Chapman megnyomta a lejátszás gombot. Padilla alig fél méterre
haladt el a kutya mellett. Sőt úgy látszott, mintha kissé ki is tért volna,
csak hogy közelebb kerüljön a kutyához.
– De mit számít ez? A kutya nem reagált.
– Te angol vagy. Szoktad Sherlock Holmes történeteit olvasni?
– Sajnos soha nem jutottam hozzá.
– Az egyik történetben Sherlock Holmes éppen abból von le
messzemenő következtetéseket, amit egy kutya csinált egyik éjszaka.
– Miért, mit csinált a kutya?
 – Egyáltalán semmit. Amint pedig Holmes rámutatott, éppen ez volt
rendkívül furcsa.
– Csak még jobban összezavarsz.
– A teszt, Mary, az volt, hogy elmenjünk a kutya mellett, és ne
váltsunk ki belőle semmiféle reakciót.
Eltelt egy hosszú pillanat, aztán Chapman arckifejezése lassan
döbbentre váltott. – Azt akarod mondani, hogy a bomba Padilla testén
volt, és nem a gyökérlabdában?
– Igen. Pár kilónyi Semtex elég volt akkora robbanáshoz. Annyit
könnyen el tudott rejteni a testén.
– Na és a bőr a kosárlabdából?
– Nem volt ott semmiféle kosárlabda. Azok a bőrdarabok a zsebében
voltak. A faiskola, George Sykes, a kosárlabdagyűrű, John Kravitz; ez
mind elterelés volt. Nagyon alaposan megszervezett elterelés – tette
hozzá. – Amikor rájöttek, hogy a fát Pennsylvaniából fogják szállítani,
megismerték Kravitz zavaros múltját is. – Az irodaház felé pillantott,
ahonnan aznap este lőttek. – Ez megmagyarázza azt is, miért csak a
nyugati oldalt érték a lövések. Nem kockáztathatták, hogy eltalálják
Padillát. Ha a kutya a jobb oldalon van, akkor Padilla átmegy a parkon,
hogy elhaladjon előtte, majd továbbhalad a keleti oldal felé. Mert ott
volt a gödör. Ami a kirakós másik kritikus darabja.
– Azt akarod mondani, hogy beleugrott a gödörbe, és felrobbantotta
magát?
– Az az egyetlen logikus magyarázat arra, hogy fut, aztán egyszer
csak beugrik a gödörbe, hogy az életét menti. A gödör ez esetben
fedezékként szolgált. A géppisztolytűz volt a katalizátor. Anélkül
semmi oka nem volt, hogy beleugorjon. Ezért kellett lőniük. Hogy okot
szolgáltassanak neki a futásra és arra, hogy fedezéket keressen. Mert ha
csak úgy simán felrobban a föld fölött, nyomban tudtuk volna, hol volt
a robbanóanyag. Miután beugrott a fának ásott gödörbe, mindannyian a
fát tartottuk a robbanás forrásának. Donohue elmondta nekik, mikor
fogják befedni a gödröt. Az az egy éjszakájuk maradt a végrehajtásra.
Mi pedig aztán szépen megtaláltuk az összes manipulált bizonyítékot.
– Várjunk csak egy kicsit. Garchik azt mondta, a kutyákat nem lehet
becsapni. Hogyan tudott Padilla elmenni a kutya orra előtt,
robbanóanyaggal a testén?
 – Garchik azt is elmondta nekünk. Ez volt alighanem a másik dolog,
amit Tom Gross meg akart kérdezni tőle. Mit mondott nekünk Garchik
a szagokról?
– Hogy nem lehet őket elrejteni egy kutya elől.
– Azt is mondta, hogy a szagok molekuláris szinten terjednek. Ezért
nem tudja őket elrejteni semmi. Ezért tudnak a kutyák kiszagolni olyan
dolgokat is, amelyek acéltárlókban vannak, rohadt halak alá vannak
rejtve, vagy többmérföldnyi műanyagba betekerve.
– Így van.
– Na és mit mondott a nanobotokról?
– Hogy rohadt kis jószágok. – Megakadt, és lassan kinyílt a szája. –
És hogy molekuláris méretűek.
– Pontosan. Molekuláris szinten léteznek.
– Azt akarod mondani, hogy csináltak egy újfajta robbanóanyagot?
A tizenkilencezer-egyedik fajtát?
– Nem. A Terrorelhárítás a szokványos robbanóanyag-
maradványokat találta a helyszínen. Semmi forradalmian újat. Arra
használták a nanobotokat, hogy molekuláris szinten megváltoztassák a
hagyományos robbanószer szagát. Felrobban, de nem bocsát ki olyan
szagot, amelynek érzékelésére a bombakereső kutyákat beidomították.
Ezért haladhatott el Padilla nyugodtan a kutya előtt. Ez volt a teszt.
Menj el egy kutya előtt a testedre erősített robbanóanyaggal. És sikerült
nekik.
– De miért vele csinálták? Hiszen nem orosz volt, hanem mexikói.
– Mary, milyen bizonyítékot találtunk az oroszok részvételére ebben
az ügyben?
– A géppisztolyt és a fura nyelvet. És... – abbahagyta. – Az egészet
megrendezték. Hogy úgy tűnjön, az oroszok a hunyok.
– Úgy van.
– De hát Padilla felrobbantotta magát. Miért? Mi lehetett az
indítéka? Te magad mondtad: behatolnak a világ legszigorúbban őrzött
helyére, minden ok nélkül?
– Egyáltalán nem; volt rá okuk, méghozzá nagyon is jó okuk. Most
pedig gyerünk.
– Hová?
– Carmen Escalantéhoz. Igyekezzünk, mielőtt őt is megölik.
 84. FEJEZET

CARMEN ESCALANTE lakásánál a kopogásra senki sem nyitott ajtót.

Chapman hátrább ment az ajtótól, és az ablakot fürkészte.
– Gondolod, hogy végleg elment? Vagy elkapták?
Stone bekukucskált az ajtó bal oldalán levő ablakon. – A hely még
lakottnak látszik. Lehet, hogy csak kiment valahová.
– Szóval Padilla felrobbantotta magát. Kíváncsi vagyok, miért?
– Azért jöttünk ide, hogy megkérdezzük Carment. Hátha ő tudja.
– Gondolod, hogy ő is benne van?
Stone nem felelt, elsősorban azért, mert ő maga sem tudta. – Nem
hiszem, de persze nincs rá garancia.
– De ha nincs benne, akkor nem segíthet nekünk.
– Talán mégis.
Stone hátrament az épület mögé, Chapman utána.
– Hogy érted, hogy talán mégis? – kérdezte.
– Most már tudjuk, vagy legalábbis erősen gyanítjuk, hogy Padillán
volt a bomba. Így olyan kérdéseket is feltehetünk, amelyekre korábban
nem gondoltunk. Ha benne van, az igen gyorsan kiderül. Akkor őrizetbe
lehet venni, és hivatalosan kihallgatni. Ha nincs benne, akkor is
mondhat valami hasznosat. Talán a nagybátyja említett előtte valamit.
Valamit meghallott véletlenül. Találkozhatott látogatókkal, akik a
nagybátyjához jöttek.
Stone megpróbálta a hátsó ajtót, de zárva volt.
Chapman az ablakhoz nyomta az arcát, hogy belásson. – Semmi. De
az is lehet, hogy holtan fekszik valahol, ahol nem látszik. Betörünk?
Stone már elő is húzott két keskeny eszközt a zsebéből.
– Biztonsági zár. Eltarthat egy darabig.
Chapman a könyökével beverte az ablakot, benyúlt és elfordította a
zárat. – Az én módszerem gyorsabb.
Stone lassan elrakta a zárpiszkáló szerszámait. – Sokszor törsz be a
munkád során?
– Csak amikor unatkozom.
Bementek az ajtón a kicsiny konyhába.
– Étel a hűtőben, és piszkos tányérok a mosogatóban – mondta
Chapman, miközben körül néztek.
 Stone a megszáradt ételt nézte. – Reggeli. Valószínűleg mai.
Pisztollyal a kézben átmentek az előszobába, és gyorsan átkutatták a
lakószintet.
– Hát, nincsenek padlón heverő holttestek – mondta Chapman. –
Menjünk fel az emeletre.
Újabb kétpercnyi kutatás sem hozott eredményt.
Chapman átnézte a fiatal nő ruhatárát. – Van itt néhány szép holmi.
Lehet, hogy kifizették, és a mese az adakozó kedvű emberekről csak
süket duma.
Stone a sarokban álló mankókra mutatott. – Hogy tud közlekedni
nélkülük?
Chapman megnézte őket közelebbről. – Ezek a régiek. Emlékszem,
azt mondta, kapott újakat.
Stone ismét körbepillantott a szobában. – Rendben, Padilla benne
volt. A pennsylvaniai hispánok is benne voltak.
– Most pedig halottak. Bárki is az alkalmazójuk, nem túl lojális
típus.
– Vagy csak megköveteli embereitől a legnagyobb áldozatot is –
mondta Stone.
Lementek a földszintre.
– Megvárjuk, míg hazajön?
Stone a fejét rázta. – Az az érzésem, hogy figyelik ezt a helyet. Így
tudhatják, hogy ismét érdekel minket a nő.
– Bárcsak tudnánk, hová ment.
Kimentek a hátsó bejáraton, vissza a ház elé. Stone végignézett az
utcán.
– Olyan környéknek tűnik, ahol akadhat valami kedves öreg hölgy,
aki gyakran időzik az ablakban, hogy lássa, mi folyik az utcán –
vélekedett Chapman.
– Jó ötlet. Tied az utcának ez az oldala, az enyém a másik.
A negyedik háznál Chapman talált egy apró, fehér hajú, hetven év
körüli fekete asszonyt, aki ajtót nyitott neki.
– Láttam, hogy itt szaglásznak, és már éppen hívni akartam a
rendőrséget, amikor eszembe jutott, hogy talán éppen maguk a
rendőrség – mondta tárgyilagos hangon. – Nem sokan lézengenek
errefelé.
Chapman megmutatta a jelvényét, és hívta Stone-t.
 – Az úr a társam – mondta az idős hölgynek. – Carmen Escalantét
keressük. A mankós hölgyet, akinek a nagybátyját...
– Nézem a híreket – vágott közbe az asszony. – Láttam Carment
nemrég, de most nincs idehaza.
– Nem tudja véletlenül, hogy merre lehet? – kérdezte Stone.
– Kilenc körül ment el – felelte az asszony. – Érte jöttek egy nagy
fekete terepjáróval.
Stone és Chapman gyors pillantást váltott. – Ki jött érte?
– Kormányzati népek lehettek. Tudják, öltönyben, napszemüvegben.
Gyász-szertartás lesz ma. – Elhallgatott, és gyanakodva szemlélte őket.
– Maguk nem nézik a híreket?
– Nem tudja, hol lesz a szertartás? – kérdezte Stone.
– Ha maguk nem tudják, akkor maguk nem is rendőrök.
– De rendőrök vagyunk – erősködött Stone. – Tudja, hol lesz a
szertartás? – kérdezte újra, sürgető hangon.
– Miért nem hívják fel a kapitányságot vagy valami ilyesmit, és
kérdezik meg? – Ezzel becsapta előttük az ajtót.
Stone elővette a telefonját, miközben a kocsijukhoz siettek vissza.
– Oliver, mi folyik itt?
– Beszéltünk arról, hogy a parkbeli bomba milyen módon váltott ki
más eseményeket, máshol.
– Igen, de nem mentünk vele semmire.
– Mert nem előre tervezett rendezvényre akarnak lecsapni.
– Chapman mélyen beszívta a levegőt. – Csináltak egy eseményt,
amelyre lecsaphatnak. A bombamerénylet miatt lesz búcsúztatás.
– Amelyen részt vesz az amerikai elnök és Mexikó elnöke is.
Miközben Chapman vezetett, Stone megpróbált felhívni mindenkit,
aki csak eszébe jutott.
– Senki sem veszi fel.
– Hát persze, a hívásazonosító. Tudják, hogy te vagy, és nem veszik
fel. Ne hívjuk a rendőrséget?
– És mit mondjunk nekik? Én vagyok Oliver Stone, a kormánynak
dolgoztam, mielőtt kirúgtak, mert elszúrtam? Vagy hogy bomba van a
gyászszertartáson, menjenek, szedjék fel? Lecsapják, mielőtt befejezem.
Megálltak egy piros lámpánál, és Chapman oldalra fordult. – Nézd! –
kiáltotta.
 Egy bár mellett álltak, és odabent egy tv függött a plafonról. Egy
hírcsatornára volt állítva. A képernyőn a búcsúztatást közvetítették
élőben. Stone olvasta a képernyő alján futó hírcsíkot.
– Az Arlingtoni Nemzeti Temető!
– Mondd az utat!
– Várj egy percet! – kiáltotta Stone, és a képernyőre meredt.
– Az ott Alex!
Chapman is odanézett, és tényleg, Alex Ford állt szolgálatban,
nyilván az elnök védelmére rendelték ki.
– Várj csak – mondta Chapman. – Még ha őt eléred is, nem tudhatod,
hová rejtették a bombát.
– Azt hiszem, tudom.
Chapman a gázra lépett, miközben Stone beütötte a számot,
imádkozva, hogy a barátja felvegye.

85. FEJEZET

ALEX FORD sztoikusan szemlélte a környezetét, bár közben érezte,

hogy a telefonja zümmög a zsebében. Figyelmen kívül hagyta. Védelmi
szolgálatban nincs se telefonálás, se SMS-ezés. A csengőt kikapcsolta, a
telefont rezgésre állította az elnök környezetében. Teljesen ki kellett
volna kapcsolnia. Nézte a vendégeket, ahogyan áthaladnak a
magnetométeren. De mielőtt odaértek, egy sor ellenőrző ponton és
bombakereső helyen kellett áthaladniuk. A tekintete átvándorolt a
bombakereső kutyákra, amelyek minden egyes érkezőt átvizsgáltak. A
Lafayette Parkban történt robbanás után a kutyák mindenütt ott voltak,
és mozgékonyságuk révén a lehető legjobb védvonalat alkották.
A telefonja megint rezgett, de újra figyelmen kívül hagyta. Ha a
főnöke látná telefonálni, amikor az elnököt kell szemmel tartania, az
enyhén szólva kellemetlen lenne. Valószínűleg az lenne az utolsó napja
a védelmi szolgálatban.
Figyelte, amint az elnök leül az első sorban. A mexikói elnök leült
mellé a bal oldalon. Két szék volt a két vezető között. Alex figyelte,
amint Carmen Escalantét végigkísérik a széksorok között. Új mankói
alig csaptak zajt a puha talajon. Alice Gross, tiszta feketében és az arcát
eltakaró fátyolban, Escalante mögött lépdelt. Gross négy gyereke
közvetlenül az elnök mögötti sorban ült.
A két elnök felállt, amikor Esalante és Gross odaért hozzájuk.
Mindkét férfi mondott néhány résztvevő szót a nőkhöz, aztán mindenki
helyet foglalt.
Alex halkan szitkozódott, mikor a telefonja megint rezegni kezdett.
A rezgés módjából tudta, hogy ezúttal elektronikus levelet kapott.
Körülnézett, a védelmi osztag minden egyes tagját szemügyre véve.
Olyanok voltak, mint ő: kifejezéstelen arc, napellenző, fülbedrót,
mereven állnak, kezük elöl, figyelnek, pásztázzák a tömeget,
megpróbálják kiszúrni a legkisebb fenyegetést is, mielőtt tetté változik,
legyen az golyó vagy bomba.
A telefonja ismét zümmögött. Most kissé hangosabban átkozódott.
Körülnézett. Ha elég óvatos, sikerülhet. A kezét lassan a zsebébe
csúsztatta, felfelé mozdította a telefont, éppen csak a kijelzőt húzva ki a
zsebe fölé. Megnyomta az elektronikus posta ikonját.
– Nagyszerű – dünnyögte, amikor két új üzenetet látott, amelyek
kevesebb mint egy perc időkülönbséggel érkeztek. Aztán látta, kitől
jöttek.
Oliver Stone.
Felnézett, hogy lássa, senki sem néz éppen őrá. Újra lenézett,
megnyomott néhány gombot, és óvatosan kissé feljebb húzta a telefont.
Most már látta az üzenetet. Mindkettő azonos volt. Mire befejezte az
olvasást, kifutott a vér az arcából, és majdnem rosszul lett. Az ujjaival
megnyomta az O és a K gombot, majd elküldte a választ.
Mély lélegzetet vett, és a pillantása visszatért az elnökre, akinek a
védelmére felesküdött. Esküt tett, mint a Titkosszolgálat minden
ügynöke, hogy akár az életét is feláldozza azért az emberért. Egy csepp
verejték jelent meg a homlokán, és lefolyt az arcára.
Mi van, ha a barátja téved? Ha cselekszik, de a figyelmeztetés
vaklármának bizonyul? A karrierjének alighanem vége. Nem azért, mert
megkísérelte megmenteni az elnököt, hanem mert egy becstelenné vált
ügynöktől származó értesülésre alapozva járt el.
Mégis, jutott döntésre Alex, vannak pillanatok, amikor az embernek
meg kell bíznia a barátaiban.
Beleszólt a rádióba, szóról szóra ismételve az üzenetet, amit Stone-
tól kapott. Azt a figyelmeztetést is hozzátette, amit Stone írt az üzenet
végére. – Valószínűleg távirányítással akarnak robbantani. Minden
hirtelen mozdulat a mi részünkről kiválthatja a robbantást. Kell
valamilyen elterelő manőver. Különben nincs esélyünk megúszni az
akciót.
A főnöke hangja hangzott fel a fülesben. – Ford, maga teljesen biztos
ebben?
Alex gyomra összeszorult, mielőtt válaszolt. – Még ha csak félig
biztos is, nem vállalhatjuk a kockázatot, uram, vagy igen?
Hallotta, amint a főnöke hosszú, elkínzott sóhajt ereszt meg. Nyilván
ugyanazt tette, amit Ford is; végigvette a lehetőségeket a karrierje
szempontjából, ha netán valami balul üt ki.
– Isten legyen irgalmas hozzánk, Ford.
– Igen, uram.
Egy perc múlva a terv minden ügynökhöz végigfutott a biztonsági
vonalon. Alex megnézte az óráját. Hatvan másodperc. Mindent megtett,
hogy nyugodtnak és profinak látsszon. Bárki áll is a háttérben, jól
láthatta az összes ügynököt. Egyetlen gyanús jel, és a bomba
felrobbanhat.
Mivel az akció Alex kezdeményezésére történt, neki jutott a
megtiszteltetés, hogy elvégezze a legfontosabb mozdulatot.
Megacélozta magát. Egy rutinszerű védelmi feladat váratlanul valami
mássá változott – olyasvalamivé, amelyre minden ügynök egész élete
során készül, de reméli, hogy soha nem fog bekövetkezni.
Alex számolta a másodperceket, tekintete a vendégek sorait
pásztázta, de mindig visszaröppent az elnökre. A hatvan másodperces
visszaszámlálás harminchatodik másodpercénél Alex megmozdult.
Kifurakodott a széksorok mellé, mintha csak külső járőrszolgálatra
menne. Tőle balra két másik ügynök ballagott végig a sorok között. A
tervet persze csak hevenyészve dobták össze, de mindannyian remélték,
hogy működni fog. Alex a nagy kriptát nézte, amelyet az ideiglenes
emelvény mögött állították fel az ünnepség idejére. Újabb gyors
lélegzetet vett, próbálva megakadályozni, hogy az adrenalin tönkretegye
a motorikus képességeit.
Huszonhat másodperc.
Gyorsított. Közeledett ahhoz a sorhoz, ahol az elnök ült, de Alex
most nem őrá figyelt. Valaki mást nézett.
Még tíz másodperc volt hátra, amikor megtörtént.
 Egy nő, aki a sorok között éppen a székéhez tartott, egy sikollyal a
mellkasához kapott és összerogyott. Egy csomó ember nyomban
körülvette. Az összeesés színhelyét gondosan választották ki. A nő
valójában a Titkosszolgálat ügynöke volt, akit gyorsan irányítottak oda,
hogy a megfelelő jelre összeeshessen az elnöki széksor mellett.
A köréje gyűlő tömeg lehetővé tette, hogy a belső őrség gyorsan falat
vonjon az elnök köré, ami szokványos eljárásnak számított ilyen
esetekben, és nem kelthetett gyanút. Az ellen nem tehettek semmit, ha a
merénylő ezt a pillanatot választja a robbantásra, de nem volt sok
választásuk. A védőfalon az előzetes megbeszélés szerint rés volt, és
Alex ezen át bújt be. Több ügynök nézett Alexre erősen összpontosítva
és aggodalmasan, de Alex most csak a célpontjára figyelt.
Carmen Escalante rémültnek látszott. Ez Alex számára némi
bátorítást jelentett. Ha nem a lánynál van a bomba, talán mindketten
életben maradhatnak, Ha ő a merénylő, akkor két másodpercen belül
biztosan robbant.
Carmen felsikoltott, amikor Alex kitépte a mankókat a karjai alól, de
a sikolyát elnyomta az ügynökök kiáltozása, akik utasításokat
osztogattak egymásnak, miközben biztonságba helyezték az elnököt, és
a tömeg hangja, amely reagált az új fejleményre.
Alex, mint egy rohamozó rögbijátékos, kiemelkedett az ügynökök
sorfalából, majd olyan erővel hajította el a mankókat, amekkorával csak
bírta. A nagy kripta mögé próbálta dobni őket, mert az volt a legjobb
pajzs a robbanás ellen, ami csak akadt a közelben.
Hátranézés nélkül is tudta, hogy a kollégái a lelhető leggyorsabban
elszállítják az elnököt az ellenkező irányba, átgázolva az embereken is,
ha kell.
Sajnos a mankók nem értek földet a kripta mögött. A levegőben
robbanó bomba ereje elég volt ahhoz, hogy romba döntse az emelvényt.
Füst, törmelékek és lángok csaptak fel, és betakarták az első
üléssorokat, amelyek viszont ekkorra már kiürültek. Emberek
sikoltoztak és futottak, miközben törmelék hullott rájuk.
Az elnök már a limuzinban ült, és a konvoj csikorgó gumikkal
elindult a temetőből kivezető aszfalt úton.
Küldetés teljesítve. Az az élet nem ért véget. Ma nem. Nem az ő
őrszolgálata alatt.
 Alex hősies akciója eredményeként a tömegből senki sem halt meg,
bár sokan szenvedtek súlyos sérüléseket.
Az ügynökök az összedőlt emelvény mellett a földön fekvő férfi köré
gyűltek. Látták a véres fejet, és a fejbe fúródott gránitdarabot.
– Mentőt ide azonnal! – üvöltötte az egyikük.
Alex Ford teljesítette a kötelességét.
Megmentette az Egyesült Államok elnökének az életét.
De talán a saját élete árán.

86. FEJEZET

OLIVER STONE a kórház várójában ült, a Teve Klub többi tagja és

Mary Chapman társaságában. Mindannyian csendben voltak.
Mindannyian maguk elé bámultak, szembenézve annak lehetőségével,
hogy újabb társukat veszíthetik el.
Annabelle szeme vörös volt, arca puffadt, és zsebkendőt szorongatott
a kezében. Caleb és Reuben, akinek keze és lába még be volt kötve,
egymásnak dőlve ültek lehajtott fejjel. Harry Finn a falnak dőlve állt az
ajtó mellett. Nem ismerte Alex Fordot olyan jól, mint a többiek, de
ahhoz elég jól, hogy nagyon felkavarja, ami történt vele.
Alex az életmentő műtét után az intenzív osztályra került. Az
orvosok szerint súlyos trauma érte, a koponyája berepedt a robbanás
által leszakított kődarabtól. A vérömleny majdnem végzett vele.
Kómában volt, és nem lehetett tudni, hogy visszatér-e belőle valaha is.
Stone sorra odament a barátaihoz, halk, megnyugtató szavakat
mondott nekik. Mikor Annabelle-hez ért, a nő felállt, és kiment. Stone
utána indult.
Chapman belekapaszkodott a karjába. – Talán most egy kis
magányra van szüksége.
– Pillanatnyilag a magányra van legkevésbé szüksége.
Odament Annabelle-hez, aki egy ablakban állt, és a lenyugvó napba
bámult.
– El sem hiszem, Oliver – mondta remegő hangon. – Ébressz fel, és
mondd, hogy ez az egész nem igaz.
 – De még él. Kemény fickó. Csak hinnünk kell abban, hogy
felgyógyul.
Annabelle leült egy székre, Stone pedig mellette állt. Mikor a nő
sírva fakadt, adott neki egy csomó papír zsebkendőt, amit magához vett,
mielőtt elindult utána.
Mikor a zokogása egy kicsi alábbhagyott, felnézett Stone-ra. – Az
orvosok nem voltak valami optimisták.
– Sohasem azok. Az a dolguk, hogy tompítsák, nem pedig élesszék a
reményeket. Így aztán, ha a páciens megússza, akkor az orvosok
ügyesebbnek tűnnek, mint amilyenek valójában. De ők nem ismerik
úgy Alexet, ahogyan mi.
– Igazi hős. A legbátrabb ember, akit ismerek.
– Úgy van – értett egyet Stone.
– Te küldtél neki elektronikus levelet? A bombáról?
Stone bólintott, és a feje minden mozdulatára nőtt a bűntudata. Igen,
én küldtem neki az elektronikus levelet. Én miattam nézett szembe a
veszéllyel. Miattam fekszik most kómában.
Leült a nő mellé. – Én... én nem voltam eléggé nyílt Alexszel ebben
az ügyben. – Visszagondolt arra, amikor Chapman és ő kijött Friedman
irodájából azon az estén. Alex odalépett hozzá, nyilván beszélgetni
akart.
Én meg egyszerűen leráztam. Most pedig kómában van.
Stone, bár a barátai előtt erősnek mutatkozott, váltott pár szót az
orvosokkal a többiek érkezése előtt. Nem voltak derűlátóak a felépülést
illetően.
– Megsérült az agya? – kérdezte tőlük Stone.
– Ezt még nem tudjuk megállapítani – válaszolta az egyikük. – Most
csak próbáljuk életben tartani.
– Oliver?
Megfordult, és látta, hogy Annabelle nézi. – Min gondolkoztál el?
– Azon, hogy cserbenhagytam a barátomat. Hogy nálam jobb barátot
érdemelt volna.
– Ha nem küldesz neki üzenetet, a bomba a tömegben robban, és
sokan meghalnak.
– A racionális énem érti. – Megérintette a mellét. – Csak itt benn, ez
a rész nem. Először Milton. Most meg Alex. Véget kell vetnünk neki,
Annabelle. Muszáj.
 – Mindnyájan tudtuk, mibe vágtunk bele.
– Nem, azt hiszem, igazán senki sem tudta. De nem számít.
– Tudni akarom, kik tették. Azt akarom, hogy megfizessenek érte.
– Meg fognak, Annabelle. Esküszöm neked.
A nő éles pillantást vetett rá. – Utánuk mész?
– A végén vagy ők maradnak, vagy én. Ennyivel tartozom Alexnek.
Legalább ennyivel tartozom neki.
Stone végignézett a folyosón. Úgy tűnt, érzékel valamit, mielőtt
bármi történt volna.
Annabelle felfigyelt. – Mi az?
– Jönnek.
– Kik jönnek?
Segített Annabelle-nek felállni, és átölelte. – Megígérem, hogy
megtalálom azokat, akik ezt tették. Megígérem.
– Nem kezdhetsz hozzá egyedül, Oliver.
– Ezúttal egyedül kell csinálnom.
Mikor hátrább lépett Annabelle-től, könnyes volt a szeme. Lefolytak
keskeny arcán. Annabelle döbbenten meredt rá. Sohasem látta sírni
Oliver Stone-t.
– Oliver?
Homlokon csókolta a férfit, aki elfordult, és elindult a folyosón,
éppen akkor, amikor az öltönyös férfiak befordultak a sarkon és feléje
siettek.

87. FEJEZET

KÉT PERCCEL később Stone és Chapman egy kormányzati szedánban

söpörtek a belváros felé. Az autóból egy kis tanácsterembe vezették
őket a Washingtoni Területi Irodában. Stone nem csodálkozott azon,
hogy ott látja az FBI igazgatóját, Ashburn és Garchik ügynököket,
továbbá a Terrorelhárítás vezetőjét. De azon igen elcsodálkozott,
amikor Riley Weaver is besétált, és leült az FBI igazgatója mellé.
– Már leadtam a jelentésemet Ashburn ügynöknek – mondta Stone.
– Tudom, hogy Ford ügynök a barátja – kezdte az igazgató,
megértve Stone ellenséges hangját.
 – Az egyik legjobb barátom – válaszolta Stone.
Ashburn közbeszólt. – Kissé jobban meg kell értenünk mindezt,
Stone ügynök.
– Már nem vagyok ügynök. – Riley Weaverre pillantott. – A
megbízatásomat visszavonták.
Az FBI igazgatója megköszörülte a torkát. – Nos, igen, azzal az
üggyel is foglalkozhatunk később. Most a jelen helyzetre kell
összpontosítanunk.
Stone nem vette át a szót. Csak bámult Riley Weaverre, amíg az
feszengve el nem fordította a pillantását az ajtó felé, mint aki menekülni
készül.
Végül Chapman szólalt meg. – Akkor elkezdem én. Ha kihagyok
valamit, Stone ügynök bizonyára pótolja.
A következő húsz percben elmondott nekik mindent, attól kezdve,
hogy Stone rájött, hol volt valójában a bomba, az Escalante lakásában
tett látogatásukon át az Alex Fordnak címzett kétségbeesett üzenetekig.
– Ügyes következtetés, Stone – mondta az FBI igazgatója, Ashburn
pedig egyetértőn bólintott. – Ha nem úgy jár el, ahogy tette, akkor a
nemzet most gyászolná az elnökét. Maga megmentette az életét – tette
még hozzá a direktor.
– Alex Fordnak kell köszönetet mondaniuk, nem nekem.
– Ezt mindnyájan tudjuk – mondta kurtán Weaver.
Stone ránézett. – Örülök, hogy legalább ebben egy oldalon állunk.
Amikor a magyarázat oda jutott, hogy nanobotokat használtak a
bomba molekuláris szagjellemzőinek megváltoztatására, a
Terrorelhárítás igazgatója és Garchik ügynök is úgy néztek ki, mint
akik szabályszerűen rosszul vannak. – Ha ez igaz, az megváltoztat
mindent – mondta Garchik. – Mindent.
Az igazgatóra nézett, aki komoran bólintott egyetértése jeléül.
– De egészen biztos, hogy ez a helyzet? – kérdezte Weaver.
– Carmen Escalante a mai ünnepségen elhaladt két bombakereső
kutya előtt, és átlépett a bombakereső ellenőrző kapun – mondta
Ashburn. – Se az állatok, se a kapu nem jelzett.
– Megnéztük a parkban felvett videót arról, ahogyan Padilla belép a
parkba. Ugyanaz történt. Alig fél méter távolságra haladt el a kutya orra
előtt, és semmi – mondta a Terrorelhárítás igazgatója. – Bármit
csináltak ezzel a nanoizével, működik. Megváltoztatta a szagot és a
kémiai ujjlenyomatot.
Az FBI igazgatója ismét megköszörülte a torkát. – Természetesen
azzal is foglalkozunk a későbbiekben. Most azt kellene tudnunk, ki áll a
merénylet mögött.
– Beszéltek Carmen Escalantéval? – kérdezte Chapman.
– Kihallgattuk, inkább úgy fogalmaznék – mondta Ashburn. –
Hacsak nem nagyszerű színésznő, akkor bepalizták. Fogalma sem volt
róla, hogy bomba van a mankójában.
– Tökéletes hely volt a bomba számára – mondta az igazgató. –
Amikor a magnetométerhez ért, azt természetesen kiakasztotta, hiszen
fémből van. Röntgennek pedig nem vetettük alá, mert hát az, hogy úgy
mondjam, kissé érzéketlennek tűnt volna.
– De Padilla benne volt a bombamerényletben – mondta Chapman. –
Még ha Carmen ártatlan is. Nem hiszem, hogy az ürge megjelenik a
parkban egy bombával, kipróbálja, hogy a kutya kiszagolja-e a bombát,
aztán beleugrik a gödörbe, amikor a lövöldözés elkezdődik. Tudnia
kellett, hogy meg fog halni.
– Alaposan utánanéztünk a múltjának – mondta Ashburn. – Azt a
buszbalesetet, amelyben Carmen lába nyomorékká vált és a szülei
meghaltak, megrendezték. Most azt gyanítjuk, hogy Carmen apja
valamelyik mexikói drogkartellnek dolgozott. Lehet, hogy ki akart
lépni. Az ilyesmit nem szeretik. Így hát megpiszkálták egy kicsit a busz
fékjeit. Készek voltak megölni száz másik embert is, hogy ezt az egyet
elintézzék.
– Ez megmagyarázza a Pennsylvaniában meggyilkolt hispán
munkások ügyét is – mondta az FBI igazgatója. – Nem az oroszok
tették, ahogyan megpróbálták elhitetni velünk. Hanem a mexikói
narkókartellek. Vagy még valószínűbb, hogy Carlos Montoya szeretne
visszatérni a csúcsra.
– Montoya egy csapásra elintézhette volna a mexikói és amerikai
elnököt – mondta Ashburn, és az FBI-igazgatóra nézett. – És önt is,
uram.
Az igazgató bólintott. – Logikus. Azt hittük, Montoya már nincs
benne az üzletben, sőt akár meg is halt. De lehet, hogy csak a bolondját
járatta velünk, és az alkalmat leste, hogy visszaszerezze a birodalmát, az
egészet az oroszokra kenve. Az így elkerülhetetlenül előálló hatalmi
vákuumban a mexikói kartellek ismét a csúcson lennének. Ha pedig
tényleg Montoya áll a merénylet mögött, akkor ezzel ő is újra a csúcson
lenne.
– Vagyis az egész Fuat Turkekul-vonal kamu volt? – kérdezte
Ashburn. – Nem volt áruló?
– Valószínűleg nem – válaszolta Chapman. – Inkább csak
feláldozták.
– Na és a faiskola, John Kravitz és George Sykes? – kérdezte az FBI
igazgatója.
– Mindannyian ártatlan áldozatok – felelte Chapman. – Hogy ezzel is
erősítsék az oroszokra terelt gyanút. De Judy Donohue benne volt.
Kifizették, aztán meggyilkolták.
– De honnan van ilyen technológiájuk? – töprengett Garchik. – Ezek
a nanobotok. Azt akarják mondani, hogy a kartelleknek megvan az
ezekhez szükséges erőforrásuk?
Ashburn vette át a szót. – Beszéltem egy kollégával a Kábítószer-
ellenes Hivatalnál. Adott nekem egy gyorstalpaló leckét a
kábítószerüzlet jelen állásáról. Még ha a mexikóiakat jelenleg
kiszorították is az oroszok, még mindig több milliárd dollár készpénz
felett rendelkeznek. A legjobb tudósokat toborozzák a
laboratóriumaikba. Amilyen téren nem volt szakemberük, oda
toborozhattak vagy kényszeríthettek embereket, hogy nekik
dolgozzanak. Itt nem csak a bombákról van szó. Ahogyan a kollégám a
Hivatalnál elmondta, ha a bombák szagát meg tudják változtatni,
ugyanezt megtehetik a kábítószerrel is. Egyszerűen átsétálhatnak az
összes védelmi vonalunkon azzal a mocsokkal. Ettől kezdve teljes
paradigmaváltásról beszélünk. A játszma megfordul. A határőrség, a
Kábítószer-ellenes Hivatal, mind védtelenné válik.
– De miért nem tudtunk erről semmit korábban? – kérdezte Riley
Weaver, aki először szólalt meg. – Úgy értem, arról, hogy Escalante
apja a kartellnek dolgozott?
– Padilla nem volt érdekes személy – legalábbis nem sokáig.
Mindannyian úgy véltük, hogy áldozat volt, nem elkövető, így nem volt
okunk rá, hogy alaposabban utánanézzünk. Továbbá még a legutóbbi
mexikói jelentésünk is erősen spekulatív. Semmi konkrét bizonyíték. A
törvény előtt nem tudjuk bizonyítani, hogy Montoya a felbujtó.
Legalábbis még nem.
 – Tehát megölték Carmen szüleit – mondta Chapman. – De hol jön a
képbe Padilla? Ő is a kartellnek dolgozott?
– Kétséges, legalábbis abból a kevésből, amit e pillanatban tudunk –
felelte Ashburn. – Ez volt az egyik oka annak, hogy nem néztünk utána
alaposabban. Az előzetes vizsgálódásaink nem hoztak eredményt.
– Talán azért menekültek ide, hogy Carment biztonságban tudja a
kartelltől. De lehet, hogy itt is a nyomukra bukkantak.
– Talán megzsarolták Padillát – vélte Ashburn –, hogy dolgozzon
nekik. Megfenyegették, hogy megölik Carment, ha nem
engedelmeskedik. Esetleg nem is tudta, hogy bomba van rajta Talán
csak annyit mondtak neki, hogy amikor a géppisztolyok megszólalnak,
fusson, és ugorjon a gödörbe. Szerintem a legravaszabb húzásuk az
volt, ahogy Padilla és Tom Gross halálát a maguk hasznára fordították,
tudva, hogy búcsúszertartást tartanak majd értük.
– Úgy van – mondta Chapman. – Megteremtették az alkalmat, amire
szükségük volt a merénylethez. – Stone-ra pillantott. – Ő már erre is
rájött.
Riley Weaver az asztalra csapott. – Rendben, mindez nagyon
érdekes. De még mindig nem tudjuk, milyen módon robbantották fel a
bombát, és ebben az országban ki a forrás. Lehet, hogy nem az oroszok
voltak. Lehet, hogy Montoya és a mexikóiak. De kellett, hogy legyen
helyi kapcsolatuk. Kizárt, hogy a mi sorainkban levő áruló segítsége
nélkül hajtották volna végre mindezt. De ha nem Turkekul volt, akkor
ki?
Erre már Stone is megmozdult. Ránézett Weaverre. – Az áruló
személye ennél a pontnál már meglehetősen nyilvánvaló. Nem
gondolja, igazgató úr?
– Jobb, ha nem kezd el engem azzal vádolni, hogy...
Stone közbevágott. – Csak elfogadom a nyilvánvaló választ, ha
kínálkozik ilyen.
– Ez mit jelent? – kérdezte halkan az FBI igazgatója.
– Az egyetlen embert, aki állva maradt.
A helyiségben a többiek kíváncsian néztek rá.
– Jól van, emberek. Marisa Friedmanre gondol – mondta Chapman.
A szobára néma csend telepedett, miközben a jelenlevők először
Chapmanre, aztán Stone-ra néztek. Az FBI igazgatója és Ashburn
ügynök megdöbbent.
 Riley Weaver szemmel láthatóan elsápadt. Mikor Stone rápillantott,
élesen elfordította a fejét. – Ez egyszerűen badarság – motyogta.
Chapman folytatta. – Emlékszik arra, hogy kormányzati épületbe
fészkelték be magukat a lövészek? Amikor erre rájöttünk, Stone-t és
engem majdnem meggyilkoltak. Rengeteg elterelő manővert vetettek
be, mindenáron azt akarták, hogy az oroszokat gyanúsítsuk. De a
kormányzati irodaház használata nem erre mutatott. Mindenáron el
akarták kerülni, hogy azt az épületet kapcsolatba hozzuk az üggyel.
Miért? Mert olyasvalakiről volt szó, akinek tudnia kellett arról az
épületről. Olyasvalakiről, aki be tudott jutni abba az épületbe. Vagyis
csak belső ember lehetett.
Chapman Weaverre mutatott. – A maga oldaláról. Olyasvalaki, mint
Friedman.
Weaver kezdett volna mondani valamit, de aztán abbahagyta, és csak
bámult Stone-ra.
– Friedman a parkban volt aznap este. Felrobbanthatta a bombát a
mobiljával. A park keleti oldalán volt, biztonságban a lövészek
golyóitól. Ő lehetett az a telefonáló is, aki kicsalta Turkekult, hogy
aztán agyonlőjék a GW Parkway mellett, miközben ő maga látszólag
velünk együtt azon dolgozott, hogy elkapja őt is és a megbízóit is. Ha
visszaemlékeznek, Friedman tette az első felfedezéseket Turkekullal
kapcsolatban, minek következtében aztán mindenki azzal gyanúsította a
törököt, hogy ő a tégla, ő az áruló.
– Végül – vette át a szót Stone, ismét Weaverre nézve –
elbocsátották a hírszerzéstől, mert belekeveredett Turkekul halálába. Ez
pompás alkalmat biztosított számára, hogy visszavonuljon anélkül,
hogy bárki kérdéseket tett volna fel neki. Mindannyiunkat tökéletesen
hülyére vett.
– Erre nincs semmi bizonyítéka – morogta Weaver.
– Weaver igazgató úr, megpróbált kapcsolatba lépni Marisa
Friedmannel mostanában? – kérdezte Ashburn.
Minden tekintet az NHK vezetőjére irányult.
– Nem volt rá semmi okom – mondta védekezőn Weaver.
– Azt mondanám, hogy most igenis van rá oka – mondta erőteljes
hangon az FBI igazgatója.
 Weaver lassan elővette a mobilját, és vaskos ujjával bebökdöste a
számokat. Eltelt tíz, húsz másodperc, de semmi. Üzenetet hagyott a
nőnek, hogy hívja vissza.
Elrakta a telefonját. – Na jó, nem veszi fel a telefont, de ez nem
bizonyít semmit.
– De ha nekem van igazam, akkor maga szerint mit csinál most
Friedman?
– Fut, ahogy csak a lába bírja – mondta Chapman.
– Ha magának van igaza. De ez nagyon nagy HA – felelt Weaver.
Az FBI igazgatója Ashburnhöz fordult. – Meg kell találnunk Marisa
Friedmant. Most azonnal.
– Igen, uram – mondta Ashburn, elővette a telefonját, és kiment a
tárgyalóból.
Weaver megrázta a fejét, és az FBI igazgatójára nézett. – Nem
fogadhatjuk el csak így ennek az embernek a szavait. Friedman volt az
egyik legjobb operatív ügynököm, akivel valaha dolgoztam.
– Azt hiszem, hogy nem az egyik, hanem a legjobb – mondta Stone.
– Csak az a baj, hogy már nem nekünk dolgozik.
– Hát, ha magának igaza van, akkor már messze jár – vélekedett
Weaver. – Biztosan a legapróbb részletekig kidolgozta a menekülési
stratégiáját.
– Biztosan, egy apróság kivételével – fordult feléje Stone.
Az NHK igazgatója megvetően nézett rá. – Tényleg? És mi volna
az?
– A két elnök életben van, ami azt jelenti, hogy Friedman kudarcot
vallott. Alig hiszem, hogy a megbízója nagyon örül ennek. De ez
nekünk esélyt ad rá, hogy elkapjuk.

88. FEJEZET

NÉHÁNY ÓRÁVAL KÉSŐBB nyomára leltek Friedman-nek. Még mindig

az FBI washingtoni irodájában ültek, amikor Ashburn egy darab papírt
lobogtatva visszatért a tárgyalóba.
 – Vizuális azonosítás szerint Friedman a Union állomáson felszállt a
Miamiba tartó vonatra. Megnéztük az utaslistát, de nyilván álnéven
utazik, mert Friedman nincs a listán.
Mindannyian Weaverre néztek, aki gyászos arccal ült a sarokban.
– Gondolom, nem hívta vissza önt, uram? – kérdezte tőle Ashburn.
Weaver nem strapálta magát azzal, hogy válaszoljon.
Ashburn folytatta. – Miami logikus választás. Minthogy vélhetőleg
egy mexikói kartellnek dolgozik, ott csak felpattan egy magángépre, és
irány Mexikó. Az is ügyes húzás volt tőle, hogy vonatra szállt. Biztosan
számított rá, hogy a repülőtereket szemmel tartjuk, mert azt hisszük,
hogy gyorsan akar lelépni.
Stone Ashburnre nézett. – Vizuális azonosítás? Személyesen nem
látta senki?
– Biztonsági kamerák vannak minden repülőtéren és vasútállomáson.
Beprogramoztuk az arcvonásait, és találatunk volt a Union állomáson.
– Megnézték a videót? – kérdezte a férfi. – Megbizonyosodtak róla,
hogy tényleg ő az?
– Én megnéztem. Nem volt teljesen éles a felvétel, és nyilván álcázta
is magát, de a kamera olyan részleteket is lát, amilyeneket az emberi
szem nem. Az egyezést jelezte a gép. A legközelebbi állomáson
feltartóztatjuk a vonatot, és utasról utasra végigvizsgáljuk.
Mindannyian kisiettek a szobából. Weaver utolsóként távozott.
Odafordult Stone-hoz. – Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel.
– Nem tartozik nekem semmivel. Rohadt egy ügy. Én is majdnem
ugyanolyan sokáig tévelyegtem a sötétben, mint bárki más.
– Megmentette az elnök életét – folytatta Weaver. – Jó szél és
nyugodt tenger. Azt hiszem, ez most már elkíséri egész hátralevő
életében.
Stone nem felelt, csak nézte, amint a férfi megfordul és távozik.
– Mi volt ez? – tudakolta Chapman.
– Régi történet.
– Mindig ezt mondod.
– Azért mondom, mert ez az igazság.
– A vonatsztorit viszont nem veszed be, ugye?
Stone felidézte, mit mondott neki Friedman. Az egész hazugság volt
persze, de hát így maradnak életben a kémek.
 – Azt mondta, el akar menni egy lakatlan szigetre – mondta Stone
halkan.
Chapman felélénkült. – Tényleg? Mikor mondta ezt?
– Amikor elmentem az irodájába, hogy bocsánatot kérjek tőle, amiért
tönkretettem a karrierjét. Azt mondta, hogy szeretné, ha vele mennék –
tette hozzá. – Mert sok bennünk a hasonlóság.
Chapman a férfi vállára tette a kezét. – Ha ez jelent valamit,
szerintem nem is lehetnétek különbözőbbek. Az a nő egy hidegvérű,
számító, kegyetlen szuka, akit csak a pénz érdekel. Te meg... hát te meg
nyilvánvalóan nem olyan vagy. – Elfordította a fejét. Bizonyára zavarba
jött a tulajdon szavaitól.
– Lakatlan sziget – ismételte Stone.
– Jó, tehát hová menne valójában?
– Az a nő kém. Életeleme a hazugság.
Chapman megújult érdeklődéssel nézett rá. – Akkor nem lakatlan
szigetre akar menni?
– Arcfelismerő program – mondta hirtelen Stone.
– Azt hallottam, igazán pontosak.
– Igen, de mégiscsak egy gép csinálja, tehát azt látja, amit
beleprogramoznak. Amiről eszembe jutott valami.
– Micsoda?
– Azon gondolkodom, milyen adatbázist használnak a képek
összehasonlítására.
– Azt gondolod, hogy valaki, aki olyan dörzsölt, mint Friedman,
gondolt erre? Számíthatott rá, hogy a rendszert őellene használják fel?
– Ha bejutott a megfelelő adatbázisba, akkor betáplálhatott
kismértékben eltérő adatokat. A rendszer így valaki mást jelzett,
olyasvalakit, aki biztos, hogy rajta van Miamiba tartó vonaton, erről
Friedman gondoskodott.
– A rendőrség pedig megállítja a vonatot, átkutatja, de persze nem
találja Friedmant, azt a másik személyt pedig nem kérdezik ki. Vidáman
elsétál.
– El bizony – mondta Stone.
– Akkor hol van Friedman?
– Mi az ellentéte a lakatlan szigetnek?
– Az ellentéte? – Chapman gondolkodott egy darabig. – Valami
olyan hely, ahol sok az ember. Egy nagy város talán?
 – Igen. Nem ment dél felé. Nem menne Mexikóba.
– Miért?
– Kudarcot vallott. Miért menekülne az olyanokhoz, mint Carlos
Montoya, ha nem végezte el a munkát? Csak golyót kapna a fejébe.
Chapman hátradőlt. – Ez igaz.
– A dublőre tehát azért indult dél felé, hogy minket hamis nyomra
vezessen.– A dél ellentéte észak. De miért menne egy nagyvárosba?
– Mert az a legjobb hely az elrejtőzésre. Igaz, sok a zsaru és sok a
kamera, de túl okos ahhoz, hogy ilyen módon lebukjon. Bele fog veszni
a sok millió ember áradatába. Kivárja, hogyan alakulnak a dolgok. Az
idő múlásával nőnek az esélyei.
– Hogyan tudunk a nyomára akadni? Nem rohangálhatunk
összevissza minden amerikai nagyvárosban, ami innen északra fekszik,
hogy valahogy rábukkanjunk. Az is lehet, hogy már nincs az országban.
Talán Kanadában van.
– Nem hiszem. Ha túl gyorsan halad, hibát követhet el még a
leggondosabb menekülési terv mellett is. Azt se feledjük, hogy a
lelépési tervet sikeres végrehajtás esetére dolgozta ki. Nem, óvatosan
viselkedik.
– Mi lesz, ha rajta van a Miamiba menő vonaton és a szövetségiek
lekapcsolják?
– Akkor egy jó pont nekik. De tényleg nem hiszem, hogy így lesz.
– Jó, de akkor mi hol kezdjük?
– Információra van szükségünk.
– Miféle információra?
Stone végiggondolta, mit mondott Friedman. Arról, hogy a CIA
szedi be az összes hasznot az ő jövedelmező lobbicégétől. Meg hogy
már jólétben visszavonulhatott volna, ha a cég tényleg az övé. – Nem
ingyen csinálta a bulit. Vagyis a pénzt kell követnünk. Meg az izmot –
tette hozzá titokzatosan.
– Izmot?
– Ha valakinek Carlos Montoyához hasonló alak ered a nyomába,
akkor jobb, ha egy sereg profival védeti magát. Ahhoz, hogy a közelébe
kerüljünk, rajtuk kell átverekednünk magunkat.
– Na ez már kedvemre való – mondta Chapman, és elmosolyodott.
 89. FEJEZET

ANNABELLE Stone-nal szemben ült a férfi faházában.

– Beengedtek hozzá – mondta, suttogásnál alig erősebb hangon.
– Alexhez?
Annabelle bólintott, és egyik ujjával a homlokára mutatott. – A
gránitdarab nagyjából itt találta el. Ha pár centivel balra megy, elsüvít a
feje mellett, és Alex nem feküdne most a kórházi ágyán kómában.
– Ugyanolyan az állapota?
– Még egy kicsit rosszabb is. – Elnyomta a feltörő zokogást. – A
létfontosságú szervei rosszabbul működnek, mint tegnap.
Stone átnyúlt az íróasztalon, és megszorította kezét. – Nem tehetünk
mást, mint hogy reménykedünk és imádkozunk, Annabelle. Csak
ennyit.
– Olyan jó ember, Oliver. Szilárd, mint a szikla. Még akkor is
mellettem állt, amikor szemét voltam vele.
– Alexszel kapcsolatban mindannyiunknak van mit megbánni,
nekem valószínűleg több, mint bárki másnak. – Elvette a kezét, és
hátradőlt a székén.
– El kell kapnunk azt a nőt, Oliver – mondta Annabelle, és a szeme
már nem volt könnyes. Eltökélten nézett a barátjára.
– Tudom. El is fogjuk kapni.
Annabelle előhúzott néhány papírt a táskájából. – Miután felhívtál a
pénzzel kapcsolatos kérdésekkel, beszéltem a bermudai
kapcsolatommal.
– Na és hasznos volt?
– Van fogalmad, mennyi illegális pénz fordul meg naponta a karibi
bankokban? Szó szerint százmilliárdok.
– Vagyis tűt keresünk a szénakazalban – mondta Stone csalódottan.
– Lényegében igen, de szerencsére van itt valami – mondta
Annabelle, és az egyik papírt nézegette. – Öt– százmillió dollárt utaltak
át táviratilag az egyik kajmán-szigeteki bankba egy hónappal ezelőtt.
Lekötötték, és csak pihent ott a pénz alig több mint egy héttel ezelőttig,
amikor felvették. Egy órával utána újabb öt– százmillió dollárt küldtek
ugyanarra a számlára. Egy teljes hétig ült a pénz a számlán, amikor is
megszűnt a lekötés. De nem utalták tovább másik számlára, hanem
visszaküldték.
– Vissza a feladónak?
– Pontosan. Visszavonták.
– Melyik napon?
– Amelyiken Alex majdnem meghalt.
– Amikor megtudták, hogy Friedman akciója befuccsolt?
– Úgy van.
– Vagyis megkapta a fele pénzt, mert bizonyos feladatokat elvégzett.
Ez valószínűleg a Lafayette Parkban végrehajtott robbantás lehetett,
valamint Tom Gross megölése, és az olyan laza szálak elvarrása, mint
Sykes, Donohue és a hispánok.
– Mi van Turkekullal?
– Ő különleges eset volt. Először azt hittem, hogy Friedman csak
megragadott egy kínálkozó kedvező alkalmat, de most már nem vagyok
biztos benne.
– Nem értem pontosan, mire gondolsz.
– Én magam sem. Csak ki kell várnunk, mi lesz a dologból. Kiderült,
hogy hová ment a pénz?
Annabelle a fejét rázta. – A rendőrség nyomást gyakorolt a svájci
bankokra, hogy nyissák meg a nyilvántartásukat, és meg is tették. Ez az
illegális pénzforgalom nagy részét a karibi térségbe kényszerítette. A
szigetlakók pedig nem olyan együttműködők, mint a svájciak. Több
szakértelemre lesz szükség, ha ezt az infót meg akarjuk szerezni.
– Azt hiszem, talán megszerezhetjük – mondta Stone.
– De Friedmannek félmilliárd dollár áll a rendelkezésére. Azzal
pedig remek szökési tervet lehet finanszírozni.
– Az biztos. De van egy kis problémája.
– A megbízója?
– Ha most nekiindul, akkor olyan jeleket hagyhat maga után,
amelyek alapján elkaphatják. Ha meglapul, akkor esetleg elveszítik az
érdeklődésüket, és más dolgokkal kezdenek törődni.
– De most akár fel is adhatja egyik vagy másik kartellt a
merényletkísérletek miatt – vélte Annabelle. – Ezt nem hagyhatják,
hiszen potenciális tanú ellenük.
 – Nagyon dörzsölt ez a nő, és biztosan gondolt erre is. Egy okkal
több, hogy lassan cselekedjen. Ez pedig még mindig csak az egyenlet
egyik oldala.
– A másik oldalon pedig a zsaruk üldözik.
– Igen. Biztos vagyok benne, hogy Friedman már tudja, hogy rajta
vagyunk.
Annabelle a távozásra készülve elkezdte összeszedni a papírjait. –
Ha Alex nem épül fel, hogyan boldogulunk nélküle, Oliver?
Úgy látszott, nyomban sírva fakad megint. Stone átkarolta, és erősen
magához szorította. Hagyta, hogy Annabelle Conroy, nemzedékének
alighanem legtehetségesebb szélhámosa, aki egyben végtelenül jószívű
és megingathatatlanul hűséges nő volt, halkan zokogjon a vállán.
Amikor abbahagyta, Stone megszólalt. – Sehogyan sem boldogulunk
nélküle, Annabelle. Csak annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk túlélni a
napokat, egyiket a másik után. Azt hiszem, te meg én jobban értjük ezt,
mint a legtöbb ember.
Annabelle csak bólintott némán, és elment. Stone figyelte, amint
elhajt, aztán visszament a házba.
Odabent felhívott valakit, akivel csak nem régen találkozott, de
akivel mégis tartós szövetséget kötött.
Joe Knox köszöntötte a vonal másik végén.
– Joe, itt Oliver Stone.
A férfi válasza klasszikus Knox-féle válasz volt. – Kíváncsi voltam,
mennyi időbe telik, míg felhívsz ebben az ügyben. Egy óra múlva nálad
leszek.

90. FEJEZET

JOE KNOX zömök férfi volt, aki ötvenéves korában is megőrizte

hajdani egyetemihátvéd-alkatát. Ő és Stone eltöltött némi időt egy
szigorúan őrzött börtönben, tárgyalás vagy ítélet nélkül. Knoxra azt a
feladatot osztotta korrupt főnöke a CIA-nál, hogy vadássza le Stone-t.
Ám túlélték a börtön megpróbáltatásait, nagyrészt annak köszönhetően,
hogy megbíztak egymásban, és azóta erős barátság kötötte össze őket.
 – Végig követtem az eseményeket – mondta Knox Stone-nak, amint
egymással szemben ültek Stone gondnoki faházában. – Részben az
újságokból, részben az Ügynökségen belül mindenféle hivatalos és nem
hivatalos pletykákból. – Alex Ford segített Knox lányának, hogy
megtalálja az apját, amikor Knoxot elrabolták és bevágták abba a
börtönbe, és Knox ezt nem felejtette el. Az arckifejezésén látszott,
mennyire szeretné elkapni azokat, akik Alexet a halál közelébe juttatták.
– Ne fecséreljük az időt – mondta Stone. – Melyik mexikói kartell
utalt át mostanában nagy összegű készpénzt karib-tengeri bankokba, és
aztán visszavonta az átutalást?
– Rossz hír ez, Oliver.
– Carlos Montoya?
Knox bólintott. – Amikor az oroszok színre léptek, felszeletelték az
anyját, feleségét, három gyerekét, őt meg kilökték egy árokba. Így hát
nem mondhatni,
hogy nagyon szeretik egymást. Montoya most Mexikóváros peremén
tanyázik, és bár az üzlete mintegy kilencven százalékát elveszítette,
még mindig van hatalma, a befolyása pedig elér a világ minden részére.
– Ez tulajdonképpen kedvező számunkra. Friedmannek a lehető
legnagyobb óvatossággal kell mozognia. Ez pedig lelassítja a
menekülésben.
Knox elgondolkodott. – Van még egy problémája.
– Védelemre van szüksége.
– Nyilvánvalóan, de azt nem fogja a hispánoktól megkapni. Közülük
senki sem áll mellé Montoya ellenében. Az is valószínű, hogy
amerikaiakat sem talál. Nem szeretnek belekeveredni elnökök elleni
merényletekbe. Túl nagy a várható büntetés, és túl sokan vannak a
szövetségiek, akik a nyomukba szegődnek. Így hát fordulhat kelet-
európaiakhoz; az oroszokat fikarcnyit sem érdekli, kivel kell
szembeszállniuk, vagy talán távol-keletiekhez.
– Akkor meg kell tudnunk, nem surrantak-e be féltucatnyian vagy
talán többen is az országba az elmúlt pár napban. Mit gondolsz, ki
tudod deríteni?
– Még a legrosszabb napjaimon is – mondta Knox. Elhallgatott, és a
kezeit bámulta. – Mik Alex kilátásai?
– Nem a legjobbak – ismerte el Stone.
– Elsőrangú ügynök és nagyszerű ember.
 – Az – mondta Stone.
– Megmentette az irhánkat.
– Vagyis a végére kell járnunk ennek a dolognak Az ő kedvéért.
Knox felállt. – Hat órán belül lesz számodra valamim.
Miután a barátja elment, Stone kilépett a házból, és a sírok közötti
ösvényeken bolyongott. Odaért egy padhoz egy görnyedt tölgy alatt, és
leült. Egy közeli barátját már elveszítette, és bármelyik pillanatban
elveszíthetett egy másikat.
Ránézett egy sírkőre. Egy másik temetőben, nem messze innen,
Milton Farb aludta örök álmát. Hamarosan talán Alex Ford is elfoglal
egy hasonló sírt.
Vagy Friedman, vagy ő. Mindketten nem élhetik túl ezt az ügyet.
Azok után, amit Friedman tett, semmiképpen.
Vagy ő sétál el a helyszínről élve, vagy a nő.
Más lehetőség nem volt.

91. FEJEZET

ÁTKUTATTÁK a nő irodáját, de nem találtak semmit. Ez nem volt

meglepő, hiszen hivatalosan kirúgták, és kiköltözött a helyiségből. De
amikor az otthonát is átkutatták Falls Churchben, ott sem találtak
semmit, pedig onnan szemmel láthatóan nem költözött ki. De annyi
bizonyos volt, hogy sietve távozott, a tervét nyilvánvalóan felborította a
Titkosszolgálat gyors reakciója, miután Stone-tól tippet kaptak.
Stone és Chapman még egyszer körülnéztek a háromszintes,
házsorvégi lakásban, amelyet a nyolcvanas években építettek, és 2000
óta szolgált Marisa Friedman otthonául.
– Ashburn ideadta a listáját azoknak a dolgoknak, amiket
elszállítottak innen, és elég gyér a leltár – mondta Stone Chapmannek,
miközben az utóbbi leült egy székre, és körbenézett a szobában. – Nem
akad egy személyes fotó, jegyzettömb, régi évkönyvek, semmi, ami azt
jelezné, hogy van családja. Teljesen tisztára sikálta magát.
– Kém, és az ilyesmi a szakmájával jár.
 – Még a kémeknek is megvan a maguk élete – mondta határozottan
Stone. – Még ha a hátterük nagy része kitalált is, azért szokott lenni
néhány személyes tárgyuk.
– A múltjáról mit tudunk? – kérdezte Chapman.
– San Franciscóban született, egyedüli gyermek. Mindkét szülője
meghalt.
– Hogyan?
– Lakástűzben.
– Csak nem gondolod...
– Négyéves volt akkor, úgyhogy nem hiszem, hogy ő ölte meg őket.
A szülei tehetősek voltak, de az örökösödési adó jócskán lecsípett a
vagyonból, a rokonok pedig, akik befogadták, úgy tűnik, nem voltak
olyan nagylelkűek. De azt nem tagadhatták, hogy van esze. A
Stanfordon végezte az alapképzést. Aztán a Harvard jogi karán
folytatta. Ezután beszervezte a CIA. Hosszú ideig a legjobb operatív
ügynökük volt. A lobbicég briliáns fedést biztosított számára. Így
utazhatott az egész világban, gyűjtve az információt, és senkinek sem
tűnt fel.
– Úgy tűnik, a ti embereiteknek sem tűnt fel, hogy átállt. Weaver
majdnem a gatyájába pisilt.
Stone körülnézett a szerény lakásban. – Nem éppen udvarház.
– Tehát az egész a pénz miatt volt, ugye? – kérdezte Chapman
gúnyosan. – Az első pillanatban, ahogy megláttam a ribancot, tudtam,
hogy nem fogom kedvelni.
– Ez az egész sok pénz miatt van – helyesbítette Stone. – Egymilliárd
dollárért bárki megtesz bármit, és később kezdi megindokolni.
– El sem hiszem, hogy véded azt a nőt.
– Csak abban nem vagyok biztos, hogy amikor megtalálom, vissza
tudom-e tartani magam attól, hogy megöljem.
– Ezt komolyan mondod? – kérdezte Chapman.
Stone elfordult. – Nincs itt semmi, ami segíthetne.
– Szerinted hol lehet?
– Minden repülőtéri biztonsági kamera képét ellenőrizték. Még a
Közlekedésbiztonsági Hivatal ügynökeit is kikérdezték. Ellenőriztek
minden darab papírt, ami ahhoz szükséges, hogy valaki ebben az
országban repülőn utazzék. Így marad az autó, a távolsági busz és a
vonat. Autót bérelni nem egyszerű, számos ok miatt. Ugyanez a helyzet
a távolsági busszal. Meg nem is tudom elképzelni, hogy egy milliárdos
a buszon zötyögjön.
– Magángéppel nem mehetett?
– Ellenőriztük. Semmi. Vannak azon a területen lyukak, ez tény, így
nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy nem így lépett le, de többet
nem tehettünk.
– Vagyis a vonat valahová észak felé? Erre gondolsz? De ha
odaküldött egy hasonmást a Miamiba induló vonathoz, nem azt jelenti-e
ez, hogy távol akarja magát tartani a vasútállomásoktól?
– Friedman nyolc lépéssel előre gondolkodik. Végigment ezen az
elemzésen, amit az előbb levezettél, kitalálta, mit gondolunk, és az
ellenkezőjét teszi.
– Jobb felé ment bal helyett – felelte Chapman.
– Ez pedig azt jelenti, hogy nem lesz könnyű a közelébe kerülni.
Behozni pedig még nehezebb.
Csöngött a telefonja. Felvette, és Joe Knox szólt bele.
Stone perceken át hallgatta. – Kösz, Joe. Tudnátok követni a
hitelkártyamozgásokat, mobilt, ilyesmit? Remek. Tudhattam volna,
hogy már gondoltál rá. De ez maradjon köztünk, rendben? Nagyszerű,
köszönöm.
Ránézett Chapmanre. – Ez a nő okosabb, mint gondoltam.
– Hogyhogy? – kérdezte Chapman idegesen.
– Azt feltételeztem, hogy vagy kelet-európaiakat, vagy kelet-
ázsiaiakat bérel fel védelemre.
– Na és mit csinált?
– Mindkét társaságból felbérelt egy csapatot. Hatot– hatot.
– Miért bérelt fel két csapatot?
– Kettős falat emel közé és közénk. Meg ha netán az egyik csapat
ellene fordul, például mert Montoya lefizeti őket.
– Akkor még mindig támaszkodhat a másikra.
– Ha pedig jól olvasom az észjárását, akkor a két csapatot elkülöníti
egymástól, talán az egyik nem is tud a másikról.
– Belső és külső fal. Klasszikus védelmi pozíció – kommentálta
Chapman.
– Ha ez elsőt áttörjük, veszteségeket szenvedünk. A másodikon talán
már át sem jutunk.
– No és hol vannak most ezek a kedves fiúk?
 – A nagyvárosban, északra.
– New Yorkban?
– Igen. Tehát oda indulok.
– Oda indulunk – helyesbített Chapman.
– Nézd, énnekem...
– Nézd, teneked esélyed sincs, hogy lerázz.
– Ez nem a te ügyed.
– Idehallgass, engem is meg akart öletni, tehát nem te vagy az
egyetlen, aki nehezen fogja magát visszatartani attól, hogy meghúzza a
ravaszt.

92. FEJEZET

HAT ÓRÁVAL később látótérbe került egy Ming nevű fazon.

Friedman ázsiai osztagának a tagja volt, akit jól fizetett zsoldosként és
alkalmi bérgyilkosként ismertek. Sohasem sikerült ellene vádat emelni,
főként mert a szemtanúk mindegyre eltűntek. Ming, valószínűleg
parancsellenesen, a hitelkártyáját használta, hogy egy bronxi
delikateszüzletben ételt vásároljon.
Ez még mindig jókora terület volt, de egy kicsit mégis szűkíteni
lehetett a keresést. Nem tudtak bérelt autót kapcsolni senkihez, akik
rajta voltak a Friedman által felbéreltek listáján. Bronxban nem volt
annyi taxi, mint Manhattanben, és a feljegyzések szerint Ming korábban
még nem járt New Yorkban, így valószínűleg nem most próbálkozott a
metró használatával. Mindezekre alapozva Joe Knox úgy gondolta,
hogy Ming gyalog közlekedett, amikor elment a kajáért.
– Azt javaslom – mondta a telefonban Stone-nak –, hogy hatsaroknyi
sugarú kört vegyünk megfigyelés alá úgy, hogy a delikatesz legyen a
középpont. Ez elég nagy terület, de messze nem akkora, mint
amekkorára korábban kellett figyelnünk.
– Szép munka, Joe.
– Ki van benne a vadászcsapatban?
– Harry Finn, Mary Chapman az MI6-tól és én.
– Meg én.
– Nem, Joe, te nem.
 – Alex Ford megmentette az életemet. Tartozom neki ennyivel.
– Azt hittem, nyugdíjba készülsz.
– Nyugdíjba is megyek, nyomban ezután. Hogyan jutunk el oda?
– Csak magánverda jöhet szóba. Amennyire tudom, Friedman
hozzáférhet a kölcsönzői adatbázisokhoz is.
– Vihetjük az én Roveremet. Mikor akartok indulni?
– Biztos, hogy jönni akarsz?
– Ne kérdezd többször. De mi van a Teve Klub többi tagjával?
– Reubent meglőtték. Azt nem akarom, hogy Annabelle akár csak a
közelébe is jöjjön a dolognak. Caleb meg, hát...
– Jó, értem.

HAJNALI NÉGYKOR indultak. Knox vezetett. Stone ült az anyósülésen,

Finn és Chapman hátul. Stone az előző este elmagyarázta nekik a tervet.
Knoxot leszámítva mindannyian álcázták magukat arra az eshetőségre,
ha Friedman megfigyelőket küldene ki. Lehet, hogy látta Finnt, amikor
Turkekult követte, így nem akartak kockázatot vállalni. Mingről
mindannyiuknál volt fotó, sőt Knoxnál volt egy Friedmanről is, bár
kétséges volt, hogy a nő most akár csak távolról is hasonlít korábbi
énjére.
– Hat sarok sugarú kör – ismételte nekik Stone, amikor beértek a
Nagy Almába, ahogy New Yorkot becézik. A város már teljesen ébren
volt, milliók indultak munkába. Knox autóval ment tovább, miután
kirakta a többieket Dél-Bronx különböző pontjain.
A környék nem volt éppen a Park Avenue, de mindannyian fegyvert
viseltek, és tudtak vigyázni magukra.
Stone befelé indult, a csemegebolt felé. Nem kellett ránéznie Ming
fényképére. Emlékezetébe véste a férfi jellegzetes vonásait, amelyek
közül a legjellegzetesebb a kifejezéstelen szeme volt. Stone tudta, hogy
ha Ming nem lenne bérgyilkos, akkor szociopatává vált volna, és
ugyanazt csinálná, amit most is, csak ingyen. Ming azt a hibát követte
el, hogy kártyával fizetett egy pastramis szendvicsért, egy doboz
Sapporo sörért és egy adag sült krumpliért.
Bár akadtak szép, polgárosodó szomszédságok is errefelé, meg
bevásárlóutcák, Dél-Bronxban működött a városnegyed szociális
lakásprogramjainak a fele, és hiába építették ide az új, milliárd dolláros
Yankee Stadiont, a lakosság fele a szegénységi küszöb alatt élt. Komoly
problémát jelentett a bűnözés, és egyes környéket jobb volt elkerülni.
Stone és társai éppen egy ilyen környékre tartottak.
Stone természetesen jobban aggódott az importált gyilkosok, mint a
helybéli bűnözők miatt. A szeme folyton körbejárt, de amint a nap
delelőre hágott, és csorogni kezdett az izzadság a nyakán, rájött, hogy
kisebbfajta csodára lesz szükség ahhoz, hogy megtalálják a
célpontjaikat.
Pedig csak órák választották el attól, hogy megtalálják őket.
Chapman jelentette, hogy megpillantotta az egyiket. Megadta a címet
is, ahol éppen tartózkodott. – A fickó nyugat felé tart, épp most ment át
az úttesten.
A többiek egyre közelebb értek, miközben Chapman kör-SMS-ekben
folyamatosan közölte a friss adatokat. Küldött még egy SMS-t, aztán
felhívta Stone-t. – Most ment be valahová... úgy néz ki, mint egy
gépműhely, a... várj csak... a Keleti 149. utcában, az utcanévtábla
szerint.
– Melyik a legközelebbi keresztutca? – kérdezte Stone, és Chapman
megmondta neki.
– Most vonuljunk fedezékbe – javasolta Stone. – Lehet, hogy
figyelik az utcát.
Chapman átment az utcán, be egy sikátorba. Visszanézett a
négyemeletes épületre. – Elhagyatottnak látszik – mondta a mobiljába.
– Maradj készenlétben, és figyelj – mondta Stone. – Tíz percen belül
ott vagyok.
Kilenc perc múlva csatlakozott a nőhöz a sikátorban. – Szóltam
Knoxnak és Finn-nek, hogy a másik oldalról közelítsenek – mondta, és
kipillantott az épületre. – Láttál valamit azóta?
– Egy alakot egy harmadik emeleti ablakban. Nem úgy nézett ki,
mint Ming, de nem vagyok biztos benne.
Stone felmérte a környéket, és azon gondolkozott, vajon miért ezt a
helyet választotta Friedman az elrejtőzésre. Dél-Bronxban kétségkívül
épp elég olyan hely volt, amit senki más nem használt. Mégis furcsa
választás, gondolta Stone. De aztán kezdett rájönni, hogy Marisa
Friedman sokkal bonyolultabb személyiség, mint először gondolta.
Ráadásul rendkívül tehetséges is.
Délkelet felé nézett, az East River irányába, amelybe nem egy
holttestet bedobtak az idők folyamán. Nyugat felé esett a Harlem River,
a folyón túl pedig Manhattan északi része, azon is túl pedig a Hudson,
ahol a 95-ös államközi autópálya összekötötte a várost déli irányban
New Jerseyvel, észak felé pedig New Englanddel.
– Mi a terv? – kérdezte Chapman.
– Ülünk és megfigyeljük a házat.
– Mennyi ideig?
– Amennyi alatt kiderül, hogy mijük van, ki van benn, és hogyan
kaphatjuk el őket minimális kockázattal.
– Mi lenne, ha bevonnánk a New York-i rendőrséget vagy az FBI-t?
Stone ránézett. – Amikor mindenáron velem akartál jönni,
természetesnek vettem, hogy elfogadsz vezetőnek.
– Úgy is van, bizonyos határig. Minden lehetségest meg kell tennünk
azért, hogy Friedmant élve elkapjuk és bíróság elé lehessen állítani.
– Te mondtad, hogy nehezedre esik majd megállni, hogy meg ne öld.
– Csak azért mondtam, hogy jobban érezd magad. De nem lesz
semmi baj. Nem ér annyit, hogy elszúrjam miatta az életemet. De a
kérdés az, hogy te tudsz-e majd uralkodni magadon?
– Ha kell, akkor igen.
– Ez mit jelentsen?
– Azt, hogy erősen kétlem, hogy az a nő feltartott kézzel kisétál
majd, és szépen bíróság elé lehet majd állítani, elítélni és hazaárulásért
kivégezni. Ha a csapatom bármely tagjának ártani akar, mindent
megteszek, hogy megöljem.
– Mennyi fegyveres kiképzést kapott?
– Épp eleget. Megnéztem az aktáját. Mindenfajta kiképzésben
kiválóan teljesített, közelharcban és messze hordó fegyverekkel is.
– Én meg azt hittem, csak egy csinos nő, semmi más.
Stone megragadta a vállát. – Ez most nem babra megy, Chapman.
Nincs idő vacakolni, a legjobbat kell nyújtanunk. Úgyhogy hagyjuk a
bölcs dumákat.
A nő kiszabadította magát Stone szorításából. – Akkor majd a
teljesítményem beszél helyettem. Így jó lesz?
A férfi elfordította a fejét, és újra az épületet figyelte.
Néhány perccel később hívást kapott Finntől. – Elfoglaltam a
helyemet. Itt nem történik semmi. Két bejárat van. Az egyik középen, a
másik a középponttól keletre. Úgy tűnik, be van zárva, és fel kell
tételeznünk, hogy figyelik. Lehet, hogy van valami hordozható
megfigyelőrendszerük is. Nekem biztos volna, ha én lennék a
helyükben és egy ilyen helyen dekkolnék.
– Egyetértek, Harry – mondta Stone. – Knox ott van?
– Itt van. Mit akarsz, mit csináljunk?
– Üljünk még egy kicsit, és nézzük meg, mi történik. Amikor
lecsapunk, azt akarom, hogy a lehető legsimábban menjen minden. Van
esélyünk rá, hogy megszerezzük az épület alaprajzát?
– Már le is töltöttem a mobilomra.
– Hogy sikerült ilyen gyorsan? – kérdezte Stone meglepetten.
– Van egy haverom a városháza műszaki osztályán. Együtt
szolgáltunk a flottánál.
– Írd le nekem az alaprajzot.
Finn leírta.
– Sok a problematikus terület – jegyezte meg Stone.
– Sok bizony. Már ha egyszer bejutottunk. Mert az lesz a nehéz ügy.
Mármint észrevétlenül bejutni.
– Figyeljetek tovább. Félóránként jelentést.
Stone befejezte a hívást, és a tekintetét újra a régi téglaépületre
fordította.
Chapman megmozdult mögötte. – Mi van, ha valaki kiszúr minket
ebben a sikátorban?
– Akkor arrább költözünk.
– Sose voltam még New Yorkban. Nem olyan bűbájos, mint ahogy
hallottam.
– Az Manhattan, innen nyugatra. Az a gazdagok és híresek vidéke.
Bronx más tészta. Vannak itt jobb helyek is, meg nem olyan jó helyek.
– Vagyis te jártál már itt korábban?
Stone bólintott.
– Hivatalosan, vagy pihenni?
– Sosem utazgattam csak a pihenés kedvéért.
– Akkor mit csináltál, amikor itt jártál?
Stone meg se próbált válaszolni az érdeklődésre. Chapman, az
arckifejezéséből ítélve, nem is igazán várt választ.
Stone gondolatban évtizedekkel korábbi időkben járt, amikor
meghúzta a ravaszt, és kioltotta az Egyesült Államok egy újabb
ellenségének életét. Az illető éppen átment az úttesten a barátnőjével a
luxusszálloda felé, ahol szexelni akartak. A pasas halála fizetség volt
két CIA-ügynök lengyelországi meggyilkolásáért. Stone nyolcszáz
méter távolságból, magas terepről, enyhe északi szélben küldött golyót
a férfi bal szemébe. Közben a szellő zavarta egy kicsit a célzásban. A
szerető csak fel sem fogta, mi történt, amíg az embere holtan el nem
terült az aszfalton. A rendőrség és a helyi FBI, miután tippet kaptak az
előzményekről, nem tettek különösebb erőfeszítést az eset megoldására.
Hát így intézték a dolgokat akkoriban. A fenébe is, gondolta Stone,
lehetséges, hogy ma is így intézik.
Újra a téglaépületet kezdte figyelni, de közben a mutatóujja rágörbült
egy képzeletbeli ravaszra.

93. FEJEZET

HAT ÓRA elteltével Stone és Chapman beköltözött egy üres házba az

utca másik oldalán. Mocskos matracok és piszkos injekciós fecskendők
jelezték, hogy drogosok használják a helyet, bár úgy látszott, jó ideje
nem járt már ott senki. A hátsó bejáraton mentek be, és felkészültek rá,
hogy ott tanyáznak, ameddig csak szükséges. Stone kinyitotta a
hátizsákját, és átnyújtott Chapmannek egy palack vizet, egy almát és
egy karéj száraz kenyeret.
– Te aztán tudod, hogyan kell egy úrileányt kényeztetni, annyi
bizonyos. – A nő csak ennyit mondott, mielőtt nekilátott az ételnek.
Kicsit később Stone felfigyelt, amikor a szemközti ház ajtaja kinyílt,
és felbukkant Ming egy másik férfi társaságában. Elindultak az utcán és
befordultak balra. Stone nyomban szólt Finn-nek.
– Akarod, hogy kövessem őket? – kérdezte Finn.
– Nem. Ebben az időpontban csakis élelemért mehetnek ki. Egész
nap bent kuksoltak. Gondolod, hogy esetleg be tudsz lesni azon az
ablakon? Ha az infónk helyes, akkor van még benn tíz másik tag, plusz
Friedman. De szeretném pontosan tudni a létszámot.
– A hely elég sötét, de van egy negyedik generációs éjszakai távcső
nálam.
– Légy óvatos, Harry. Ezek a fickók értik a dolgukat.
– Vettem.
 Húsz perccel később Finn jelentkezett. – Két őr van az első
emeleten, a délnyugati saroknál. Ébernek tűnnek, de fegyvereket nem
láttam. A többiek biztosan a felsőbb szinteken vannak. Ez minden, amit
az éjszakai távcsővel ki tudtam venni.
Ezután Knox hívta. – Hé, Stone, mit szólnál, ha tudnánk szerezni egy
hőképalkotót?
– Hogyan?
– Ismerem az itteni fiúkat. A francba is, eleve magammal kellett
volna hoznom.
– Mennyi idő alatt tudod megszerezni?
– Egy óra.
– Rajta.
Egy órán belül két dolog is történt. Knox visszatért a hőképalkotóval,
valamint Ming és társa is megérkezett, és bement az épületbe.
Gyorsétteremből származó, nagy zacskókat hoztak magukkal.
Két perccel később Knox megcsörgette Stone mobilját. – Nos,
letapogattam az épületet, amennyire csak tudtam. Ez az eszköz áthatol a
legtöbb építőanyagon, tégla, vakolat és vasbeton panel nem akadály.
– Hány személyt láttál?
– Hat alakot különítettem el, mindegyiken lágy testpáncél van, ami
erősen tompítja a hőjelet, így erősen kiugrik a képen.
Stone nem értette. – Csak hatot láttál? Biztos vagy benne?
– Várj egy picit. Jó, most látok a harmadikon valakit, akin nincs
testpáncél.
– Neme?
– A körvonalai alapján nőnek tűnik.
– Friedman.
– Valószínűleg. De én sohasem találkoztam a hölgygyei
személyesen. A hőképből amúgy sem lehet azonosítani.
– Kösz, Joe. Harry és te is figyeljetek erősen. – Chapmanre nézett.
– Rendben, a játékosok a helyükön, a helyszín lezárva – mondta a
nő. – Akkor most behatolunk erővel, vagy hívunk hivatalos segítséget?
– Van valami oka, hogy ezen a témán lovagolsz?
– Mondhatnám azt is, hogy az aggaszt, hogy esetleg mindannyiunkat
lepuffantanak. Igen, amiatt is aggódom. De még jobban aggódom azért,
hogy valamelyikünk esetleg elcsábul és olyasvalamit követ el, amit
hivatalosan később megbánhat. Egészen pontosan azért, hogy egyikünk
elcsábul. – És várakozóan nézett a férfira.
– Akár most is elmehetsz. Senki sem tart vissza.
– Nem ultimátumot mondtam, csak egy állítást.
– Néha nem értelek.
– Csak néha? Csalódott vagyok.
– Mennyi fegyvered van?
– A Walther és a Glock. Négy tartalék tár. Neked?
– Elég.
– Egy sörétes puska, MP-5-ös vagy TEC-9-es jól jönne
közelharcban.
– Reménykedjünk, hogy amazok nem így gondolják.
– De biztos lesz náluk egy s más.
– Lehet, de nem biztos. Az ember nem sétálhat keresztül a városon
egy egész arzenált cipelve anélkül, hogy a zsaruknak feltűnne.
– Lehet, hogy már korábban eldugták itt.
– Az lehet.
– Még mindig hívhatunk erősítést.
– Még azt sem tudjuk biztosan, hogy Friedman van odabent.
– De van hat rosszfiú. Egy olyan épületben, ahol semmi
keresnivalójuk.
– Az is lehet, hogy bérbe vették a házat, és minden joguk megvan ott
tartózkodni. Ha pedig már elfelejtetted volna, nekünk sem kellene itt
lennünk. Joe és Harry csak szívessegből vannak itt. Én nem hivatalosan.
Egyedül neked van plecsnid, és azon is a királynő képe van. Fél évbe is
beletelne, mire kimagyaráznánk magunkat a kékruhás fiúk előtt, és
mindazon idő alatt valószínűleg rács mögött lennénk.
– Nos, a királynő visszavonta a megbízatásomat, de értem a
dilemmádat. Akkor mihez kezdünk?
– Szerintem arra számítanak, hogy most egy cikk következik.
– Vagyis mi cakkolunk?
– Cakkolunk bizony.
Stone elővette a telefonját. – Készüljetek fel – mondta Knoxnak. –
Egy órán belül behatolunk.

A CAKK nem egészen a terveknek megfelelően zajlott. Sőt egyáltalán

nem a terveknek megfelelően zajlott. Ennek első jele az volt, hogy sem
az első, sem a hátsó ajtó nem volt bezárva. Pontosan hajnali kettőkor
Finn és Knox berúgták a hátsó ajtót, Stone és Chapman az elsőt. Az ott
állomásozó őrök aludtak. A fejüknek szegezett stukkerekre felébredtek
ugyan, de csak lassan. Mire Stone és csapata felért a felső emeletekre, a
másik négy férfi már ébren volt, és nyújtózkodott.
A terv sikertelenségének következő jele az volt, hogy egyik férfi sem
tartotta a keze ügyében a fegyverét. A legutolsó jele pedig az, hogy a nő
nem Friedman volt. Ez az asszony idősebb volt vagy húsz évvel, és
tökrészeg. Legalábbis nem tudták felébreszteni, horkolt tovább.
A teljesen csalódott Stone-t elfogta a düh. Elkapta Minget a
nyakánál, és a falhoz csapta. – Elárulnád, hol van Friedman?!
Ming vigyora kiszámított és fensőbbséges volt. Nyugodtan válaszolt.
– Számított magára.
Stone lassan elengedte. Ming körülnézett, a rá és az embereire
szegeződő három pisztolyra bámult. Az asszony hangosan horkolt a
sarokban egy ócska matracon.
– Számított rám? Személy szerint rám?
Ming bólintott. – John Carr-ra – mondta, és rámutatott. – Az pedig
maga. Leírta nekem magát, és megismerem, még így álcázva is.
Elárulja a szeme.
Stone sorra végignézett a barátain, Finnen, Knoxon, és végül
Chapmanen, mielőtt visszafordult Minghez.
– Busásan megfizetett minket, hogy jöjjünk ide, dekkoljunk itt ebben
a régi épületben, néha járjunk körbe, hogy szem elé kerüljünk. Semmi
harc. A legkönnyebb meló, amit életemben elvállaltam.
Stone magában káromkodott. Megint rászedték.
Ming megérezte, mi játszódik le benne, és még szélesebben
vigyorgott. – Azt mondta nekem, hogy maga okos. Nem veszi be, hogy
elment vonattal Miamiba. – Szünetet tartott. – Lakatlan sziget? – tette
még hozzá.
– Meg annak az ellenkezője – mondta Stone.
– Úgy van – felelte Ming. – Amikor elvállalunk egy melót, általában
jobban fedezzük magunkat. Ennél a melónál a saját hitelzsugámmal
vettem a kaját, mert ő mondta, hogy így tegyek.
Újabb elterelés, amit nem vettem észre, mert annyira el akartam
kapni. Minden ösztönömet ellenem fordította.
– Miért? – kérdezte.
 – Elterelés.
Két csoport – gondolta Stone. – Ázsiai és kelet-európai. Azt hittem,
belső és külső védőfal. Hogy legyen tartalék. De erről szó sem volt.
Ming csak elterelésnek kellett. De az elterelés alatt mit csinált a másik
csapat?
Stone érezte, hogy elhűl.
Olyan nyilvánvaló. Most már olyan nyilvánvaló.
Megacélozta magát, és megkérdezte: – Hová vitték őket?
– Kiket?! – tört ki Chapman.
Stone nem vette le a szemét Mingről. – Hová vitte a barátaimat?
Ming összecsapta a kezét. – Maga tényleg jó. Friedman sejtette,
hogy rá fog jönni.
– Hová? – Stone közelebb ment hozzá, és Ming homlokára célzott. –
Mondd meg. Most.
Ming továbbra is mosolygott, de egy kis aggodalom is feltűnt az
arcán.
– Van elég bátorsága meghúzni a ravaszt ennyi ember előtt?
Stone lassan leengedte a kakast a pisztolyán. – Három másodpercen
belül megtudod. – Mikor két másodperc letelt, az ujja a ravaszra simult.
– Mikor meghúzom, már nincs visszaút. Halott leszel.
Ming sietősen beszélni kezdett. – Azt mondta, oda, ahol elkezdődött
az egész magának és a Tripla Hatosnak. Meg hogy ott is fog véget érni.
Csak ennyit mondott. Azt mondta, maga tudni fogja, mit jelent ez.
Chapman felkiáltott. – Oliver, te érted, miről beszél?
Stone lassan elvette a pisztolyt Ming homlokáról. – Igen, sajnos
értem.
A Gyilok-hegy. Ahol minden elkezdődött. Számomra.
És ahol minden véget is fog érni.

94. FEJEZET

STONE, ASHBURN ÜGYNÖKKEL a nyomában, úgy száguldott végig a

Washingtoni Területi Iroda folyosóin, mint egy felszálláshoz sebességet
gyűjtő repülőgép. Még csak nem is kopogott az ajtón, hanem kivágta, és
bement.
 Az FBI igazgatója döbbenten nézett föl. A tárgyalóasztal másik
oldalán Riley Weaver ült.
– Mi a fészkes fene folyik itt? – kérdezte az igazgató.
Stone rá se nézett. Nyomban Weaverre szegezte tekintetét. – Mit
mondott neki?
– Mi? – vakkantotta Weaver. – Egy tárgyalás közepén vagyunk, ha
nem venné észre, Stone.
Stone olyan fenyegető arccal kerülte meg az asztalt, hogy Weaver
védekezőn félig felemelkedett a székéből, és a kezét ökölbe szorította,
ha esetleg Stone megtámadná.
Az igazgató a nőre förmedt. – Ashburn, mi folyik itt? Miért hagyta,
hogy...
Stone felüvöltött. – Mit mondott Friedmannek rólam, Weaver?
– Nem beszéltem azzal a nővel. Már figyelmeztettem egyszer. Ha
meg akar vádolni ilyen baromságokkal...
– Úgy értem, még azelőtt, hogy elmondtam volna magának, hogy ő
áll az egész mögött – dörögte Stone. – Akkor beszélt vele, nem?
Weaver lassan visszaült a székére. Az FBI igazgatója rámeredt.
Ashburn az ajtóból figyelte.
– Az operatív ügynököm volt. Minden jogom megvolt rá, hogy
beszéljek vele.
– Mit mondott neki rólam? Hogy rájöttem? Hogy én figyelmeztettem
a Titkosszolgálatot? Hogy énmiattam fuccsolt be a terve?
– Na és ha igen? – füstölgött Weaver. – Akkor még nem tudtam,
hogy áruló. Őszintén szólva még most sem vagyok benne biztos. Mert
amennyit tudok, attól el is rabolhatták, vagy akár meg is ölhették.
Chapman sétált be a helyiségbe. – Nem ez történt. Hanem ő az áruló,
aki átvert mindannyiunkat. Elterelt minket a helyes nyomról, és
elraboltatta Stone két barátját.
– Micsoda? – kiáltott fel az igazgató és Ashburn egyszerre.
– Honnan tudja? – kérdezte Weaver kíváncsian. – Átkutattuk a
Miamiba tartó vonatot, és nem volt rajta. De valami azt súgja nekem,
hogy ez magának nem újdonság. – Az FBI igazgatójára pillantott. –
Maga eltitkol tőlünk dolgokat, Stone?
– Már nem dolgozom a kormányzatnak, ha esetleg nem kapta volna
meg az értesítést.
– Baromság.
 – Az a baromság, hogy maga beszélt Friedmannel, és kiadott neki
mindannyiunkat. Azt hiszem, hogy maga folyamatosan tájékoztatta
mindenről. Mindig érdekelt, hogyan tudhatnak minden egyes
lépésünkről velünk egy időben. De most már tudom. Maga volt az,
igaz?
– Nem tartozom magyarázattal se magának, se másnak.
– Ezt majd elmondom a barátaimnak, amikor megtalálom a
holttestüket – vágott vissza Stone.
Ashburn szólalt meg. – Van valami ötlete, hol tartják őket fogva?
Stone lecsillapodott, és végre elszakította a pillantását Weaverről. –
Nem, fogalmam sincs – hazudta.
– Akkor minek jött ide? – kérdezte Weaver. – Segítségre van
szüksége?
– Nem. Csak tudni akartam, kinek mondjak köszönetet, amiért
feltálalt Friedmannek.
– A fenébe is, nem szándékosan csináltam! – ordította Weaver.
De Stone már elhagyta a helyiséget, és hallották, amint szapora
léptekkel távolodik a folyosón.
Ashburn Chapmanre nézett. – Mi folyik itt?
– Hallotta. A barátai eltűntek, és Friedman tartja fogva őket.
– Biztos ebben? – kérdezte az igazgató.
– Teljesen.
Ashburn végignézett a folyosón. – Mit akar most csinálni?
– Na mit gondol, mit akar? – kérdezte Chapman.
– Nem viheti végbe egyedül.
– Olyan eszközeink vannak, amelyek neki nincsenek – tette hozzá az
igazgató.
– Az mind nagyon szép, de ő John Carr. Őszintén szólva, neki is
vannak olyan eszközei, amelyek meg maguknak nincsenek. Ráadásul a
világon senkinek nincsen olyan motivációja arra, hogy elkapja ezt a nőt,
mint neki.
– Azt állítja, hogy nem tudja, hol tartják fogva a barátait? – kérdezte
Ashburn.
– Ha tudja is, nem kötötte az orrunkra.
– Honnan szedték ezeket az információkat?
– Dél-Bronxban.
 – Dél-Bronxban! – kiáltott fel Ashburn. – Milyen szálon jutottak el
Dél-Bronxba?
– Ezt a kérdést Sherlock Holmesnak kell feltenniük. Én csak a jó
öreg Watson doktor vagyok.
– Chapman ügynök – kezdte az igazgató.
– Uram? – szakította félbe Chapman. – Ha tudnék bármit, ami a
segítségünkre van, elmondanám.
– Miért is nem hiszem én ezt el? – A férfi elhallgatott, és kutatón
nézte a nőt. – Azt hiszem, elég világos, hogy hová köti a lojalitása.
– Az én lojalitásom, uram, háromezer mérföldnyire köt engem, egy
kedves idős hölgyhöz, egy ambiciózus miniszterelnökhöz, és egy idős
úrhoz, akinek korpa van a fején és briliáns agy a fejében.
– Biztos benne? – kérdezte az igazgató.
– Mindig biztos voltam – válaszolta Chapman, és megfordult, hogy
távozzon.
– Hová megy? – szólt utána Weaver.
– Holmesnak szüksége van Watsonra.
– Chapman ügynök, ez nem a maga ügye – figyelmeztette az
igazgató.
– Talán nem. De nagyon rosszul jönne ki, ha most abbahagynám.
– Le is tartóztattathatom – mondta az igazgató.
– Le. De nem hiszem, hogy megteszi,
Ezzel Chapman megfordult, és Stone után sietett.

95. FEJEZET

– DE MIÉRT Annabelle-t és Calebet? – kérdezte Harry Finn,

miközben Knox Range Roverjében utaztak Washingtontól nyugatnak a
29-es úton. Az éjszaka sötét volt, és bár már közeledett a hajnal, a
környék még feketeségbe burkolózott. Az autóban uralkodó hangulat is
ehhez a feketeséghez illett.
Stone, aki megint az anyósülésen ült, komor hangon válaszolt. –
Mert segítettek nekem becserkészni, és az bizonyára nem tetszett neki.
 Engem meg átvert olyan ócska trükkökkel, amin egy utcai vagány is
nyomban átlátott volna, de én bedőltem, mint valami bolond, ami
valójában vagyok is.
De még valami rágta Stone-t. A bosszú önmagában nem lehetett elég
motiváció egy olyan intelligens és ambiciózus személynek, mint Marisa
Friedman. Kellett még lennie valaminek. De nem tudta, mi lehetett az.
Ha pedig Stone egyáltalán félt valamitől, akkor az az ismeretlen volt.
Hamar meggyőződtek róla, hogy Annabelle és Caleb eltűnt, és senki
sem hallott felőlük legalább huszonnégy órája. Stone rászánt néhány
percet, hogy meglátogassa Alex Fordot a kórházban. Az állapota
változatlan volt, de legalább nem romlott tovább, ami Stone számára
egy kevéske jó hírt jelentett. Ahogy a kórházban lenézett barátja
vastagon bekötözött fejére, megragadta a kezét. – Alex, ha hallasz
engem, minden rendben lesz. Ígérem neked, hogy minden jóra fordul. –
Elhallgatott, és olyan hosszan szívta be a levegőt, mintha sose akarna a
végére érni. – Hős vagy, Alex. Az elnök jól van. Senki sem sebesült
meg. – Stone lenézett a kezére. Mintha érezte volna, hogy Alex
megszorítja a kezét, de ahogy nézte az öntudatlan testet, rájött, hogy
csak a vágyai éreztették vele. Stone aztán elindult a kijárat felé, de
valami arra késztette, hogy visszaforduljon. Amint az ágyon fekvő
barátjára nézett, olyan lelkifurdalás lett úrrá rajta, hogy megcsuklott a
térde.
Miattam fekszik ott. Caleb és Annabelle pedig már valószínűleg
halott. Megint csak miattam.
Stone még egy helyen megállt, egy ritka könyveket árusító
antikváriumnál, Alexandria óvárosában. Stone és Caleb segített a
tulajnak korábban egyben s másban, így ő cserében megengedte, hogy
bizonyos dolgokat ott tároljanak egy titkos pincében a régi épület alatt.
A bizonyos dolgok most átkerültek a Rover csomagtartójába.
– Gyilok-hegy? – kérdezte Chapman. – Említetted a nevét, de nem
magyaráztad meg, mi az.
Knox válaszolt, mert úgy tűnt, Stone-nak nincs kedve. – Régi CIA-s
kiképzőközpont. Még az én időm előtt bezárták. Rohadt egy hely
lehetett, abból ítélve, amit hallottam felőle. Ott folyt a kiképzés a
hidegháború alatt. Azt hittem, a kormányzat leromboltatta.
– Nem bontották le – mondta Stone.
Knox kíváncsian nézte. – Voltál ott mostanában?
 – Igen. Nem is régen.
– Miért?
– Hivatalos ügyben – mondta Stone kurtán.
– Milyen az a hely? – kérdezte Finn, előregörnyedve a hátsó ülésről.
Válaszul Stone elővett egy laminált papírlapot, és hátranyújtotta
neki. Finn felkattintotta a belső világítást, és Chapmannel együtt
tanulmányozni kezdték. A lapon magyarázatok is szerepeltek Stone
kézírásával.
– Elég szörnyű helynek látszik – kiáltott fel Chapman. –
Laboratórium kínzóketreccel? Párbajtartály, ahol a sötétben egymást
kellett megölni?
Stone hátranézett. – Hát nem a félénk lelkeknek való. – Pillantása
kutató volt, és Chapman nyomban megértette.
– Nem vagyok félénk lélek.
– Jó tudni – felelte a férfi.
A nő megnézte, mi van a Rover hátuljában. – Szép kis retró készlet,
amit itt felhalmoztál.
– Igen.
– Hogyan fogjuk csinálni? – kérdezte Knox, miközben áttért a 29-es
útról a 211-esre. Beérkeztek a virginiai Washington apró városába,
Rappahannock megye székhelyére, a Blue Ridge-hegység lábánál. Itt
volt a híres Inn at Little Washington vendéglő, amely első osztályú ételt
kínált immár negyedszázada.
Mikor kiértek a városból, és felfelé kapaszkodtak a hegyekbe, Stone
megtörte a csendet. – Van több lehetséges behatolási pont. Van,
amelyik nyilvánvaló, és van, amelyik nem.
– Mit gondolsz, mennyire jól ismerheti Friedman ezt a helyet?
– Úgy van vele, mint Knox: ez még az ő ideje előtt volt. Itt nem
vehetett részt kiképzésen. Mégsem tudom megválaszolni a kérdésedet.
Mivel tudott a létezéséről, átvizsgálhatta alaposan. Sőt, amennyire
kiismertem, azt mondanám, átvizsgálta minden négyzetcentiméterét.
– Vagyis tud a második bejáratról?
– Azt kell feltételeznünk, hogy igen.
De a harmadikról nem tudhat, mert azt egyedül én ismerem.
Stone akkor fedezte fel, amikor negyedik hónapja volt a Gyilok-
hegyen, amikor úgy érezte, néhány pillanatra ki kell jutnia a
létesítményből egyedül. Csak hogy normálisan lélegezzen és
összeszedje magát egy kicsit. Hogy kijusson egy kicsit a pokolnak
ebből a bugyrából. Mert rosszabb volt, mint bármilyen börtön bármikor
lehetett volna. Ez volt a fő oka annak, hogy Stone kibírta a szigorúan
őrzött börtönt, ahová Knoxszal került egy napon.
Mert már kibírtam valami sokkal rosszabbat is. Egy évet a Gyilok-
hegyen.
– Azt nem értem – kezdte Chapman –, hogy minek hozta Calebet és
Annabelle-t erre a helyre, idecsábítva téged is, hiszen azt már nem
remélheti, hogy innen megszökhet.
Stone komoran nézett. – Nem hiszem, hogy el akarna szökni.
Szerintem elvégezte magában, hogy ezzel neki is vége. De ő választja
meg, milyen feltételekkel távozik.
– Azt hiszed, meg akar halni?
– És magával vinni bennünket is – válaszolta Stone.
– Veszélyes ellenfél – mondta Finn. – Az olyan, aki nem bánja, ha
meghal, veszélyes. Olyan, mint az öngyilkos merénylő.
– Jobb, ha rólam ugyanezt feltételezi – dünnyögte Stone.
A másik három egymásra nézett, de nem szólt semmit.
Végül Chapman kezdett beszélni. – Az első vagy a rejtett bejáraton
át megyünk be? Mert valahogy be kell mennünk.
– Hat fickó lesz vele. Mind oroszok, kemények, mint az acél. Bárkit
megölnek, akire Friedman rámutat.
– Jó, de ez nem válasz a kérdésemre.
– Nagy hely, és legalább egy embernek Calebet és Annabelle-t kell
őriznie. Friedman hátul lesz, a legvédettebb helyen. Így a körkörös
védelemre maradt öt emberük. Mindet nem rendelheti a bejáratokhoz.
Legalább hármat bent kell tartania közvetlen védelemre. Így egy marad
mindegyik bejárathoz, az meg nem sok.
– Mit gondolsz, mire számít, mit fogunk tenni?
– Azt, hogy megtámadjuk mindkét bejáratot, és amelyik csapat bejut,
az bejut. De ha azt tennénk, akkor megosztanánk az erőinket. Ha egy
helyen támadunk, akkor négy lesz egy ellen.
– Ezek az arányok már jobban tetszenek – mondta Knox.
– Nekem is – mondta Stone. – De mégsem úgy fogjuk csinálni.
– Miért? – kérdezte Chapman.
– Majd meglátod.
 96. FEJEZET

STONE EGYEDÜL VOLT. Méretes sziklák, keskeny hasadékok között

kúszott a Gyilok-hegy második bejárata felé. Mint a CIA híres Tripla
Hatos osztagának frissen toborzott újonca, Stone egy egész évet töltött
itt, új vadászati és ölési módszerekkel ismerkedett, megtanulta, hogy
legyen egyszerre egy kicsit több és kicsit kevesebb, mint emberi lény.
Nagyszerűen képzett ragadozó lett, amelyből kiégettek olyan,
szokványos emberi érzéseket, mint az együttérzés és részvét. A Gyilok-
hegyen képezték ki a legjobb gyilkosokat, akik valaha taposták ennek a
bolygónak a felszínét. John Carrt pedig a legjobbak között is a
legjobbnak ismerték.
A kiképzés olyan kemény volt, hogy Stone és néhány társa keresett
és talált is egy kijáratot a létesítményből. De nem arra használták, hogy
elmenjenek a legközelebbi kisvárosba berúgni, vagy lepedőre vágni a
környékbeli farmerek lányait, hanem arra, hogy csak üldögéljenek a
csillagok alatt, nézzék a lombozat zöldjét, bámulják a holdat, érezzék a
szellőt, érezzék a port a talpuk alatt.
Stone csak meg akart győződni róla, hogy létezik még a Gyilok-
hegyen kívüli világ. A Tripla Hatosba való jelentkezés elvileg önkéntes
volt, de valójában a folyamat egyetlen fontos pontján sem lehetett
annak nevezni. Stone ma is világosan emlékezett arra a napra, amikor a
CIA toborzója felkereste a laktanyában. Stone és százada éppen akkor
tért vissza Vietnamból. Stone egy tűzharcban olyan hősiesen
viselkedett, hogy a szóbeszéd szerint felterjesztették a Becsület
Érdeméremre. De végül nem kapta meg, főleg a féltékeny felettesek
miatt, akik elmaszatolták a papírmunkát. Ha akkor Stone megkapja a
kitüntetést, talán másképp alakul az élete. A Becsület Érdemérem
tulajdonosai nem voltak sokan. A hadsereg elküldte volna
közönségkapcsolati körútra, még ha akkoriban a háború olyan gyorsan
közeledett is a vége felé, amilyen gyorsan a nemzet érdeklődése
fogyatkozott a folytatása iránt.
Szóval eljött az öltönyös férfi. Tett egy ajánlatot. Jöjjön, álljon be az
Ügynökséghez. Ez is olyan alakulat, amely a hazáért harcol. Így
fogalmazott: „Az országa ellenségei ellen.” Ezen túl nem sokat
mondott. Stone a parancsnokához fordult tanácsért, de világos volt,
hogy a döntés már megszületett. A húszéves, vietnami helytállásáért
kitüntetésekkel és ajánlásokkal elhalmozott Stone-t rendkívüli
gyorsasággal kiszuperálták a seregből, és hamarosan itt, a Gyilok-
hegyen találta magát.
Gyenge volt a fény az ösvényen, de Stone gond nélkül kiismerte
magát. Most az ösztönös emlékezeté volt a fő szerep. Így volt ez akkor
is, amikor nemrégiben itt járt. Úgy emlékezett mindenre, mintha
sohasem ment volna el erről a helyről. Mintha csak az itteni emlékek
mindvégig az agysejtjeiben lappangtak volna, elkülönítve minden
mástól, nem kopva és halványulva, mint egy rákos daganat, amely
láthatatlanul pihen, míg el nem kezdi végzetes növekedését.
Attól kezdve semmi sincs biztonságban. A teste minden része
sebezhetővé válik. Ezzel elég jól össze is lehetett foglalni életét a Tripla
Hatosnál.
Szemére csúsztatta az éjjellátó szemüveget, amikor a fény már olyan
gyenge volt, hogy semmit sem lehetett kivenni. A sziklahasadékok
keskenyebbek lettek. Most kapóra jött, hogy az évek során megőrizte
karcsúságát, különben nem tudott volna keresztülvergődni közöttük.
Bár ahogy visszaemlékezett, a termetes Reuben Rhodes is átfurakodott
itt, a sziklák között, amikor Stone-nal itt jártak legutóbb, hogy
megmentsék egy ember életét. Brennan elnök életét.
A Tripla Hatos minden embere karcsú volt, csupa ín és izom.
Képesek voltak rá, hogy egész nap fussanak, egész éjjel lőjenek anélkül,
hogy célt tévesztenének. Menet közben is tudtak változtatni a terven,
kifüstölni a célpontot, mindegy, milyen mélyen ásta be magát. Stone
nem tagadhatta, hogy mindez felajzotta az embert, kihívást jelentett, és
még emlékezetes is volt.
– De soha nem akartam visszajönni ide – mondta magának.
Szünetet tartott. A bejárat, amit keresett, itt volt előtte. Egy zsanéron
elforduló ajtó, amely egy konyhaszekrény hátuljában rejtőzött. Stone
mindig is úgy képzelte, hogy egy korábbi kiképzésen ott tanyázó
újonccsoport csinálta. Stone és csapattársai már csak rábukkantak egy
éjszaka, és használták. Úgy tűnt, nem ők voltak a Tripla Hatos egyedüli
tagjai, akiknek szükségük volt egy kis szabadságra. De az is lehet, hogy
a Gyilok-hegy üzemeltetői készítették, gondolván, hogy az újoncoknak
szükségük van arra az érzésre, hogy irányíthatják egy kicsit a tulajdon
életüket. Hogy rövid időre el tudjanak szabadulni ebből a pokolból.
 Talán attól féltek, hogy mindannyian becsavarodunk, és legyilkoljuk
őket.
Előhúzta a pisztolyát és még egy tárgyat a derékszíjából. Pontosan a
bejárat előtt állt. Úgy gondolta, hogy Friedman szigorú parancsokat
osztott ki. Ne öljék meg, legalábbis őt ne. Vigyék eléje. Aztán ő majd
megöli, valószínűleg úgy, hogy előbb végignézeti vele Annabelle és
Caleb halálát.
Odaért a bejárathoz. Készenlétben tartotta a fegyverét, és feltartotta a
másik tárgyat, egy teleszkópos botot. Kicsapta teljes hatlábnyi
hosszúságára. Megtapogatta a falat maga előtt, ami valójában a
konyhaszekrény elfordítható háta volt. Olyan feketére festették, mint a
környező sziklák színe, de fából volt. Ma már korhadt fa. Erősebben
megnyomta a bottal. Az ajtó engedelmeskedett, és befelé fordult.
Valami kilőtt belülről, és eltalálta a sziklát Stone mögött. Számított
rá. Nyíl. Nem ölésre, csak bénításra szánva. Mellénye egyik zsebéből
elővett egy fémtárgyat, kihúzta belőle a tűt, a fémtárgyat behajította a
nyíláson, majd nyomban egy szikla mögé kuporodott.
Villanás következett, majd sűrű füst gomolygott elő. Stone felvette a
gázálarcát, és számolni kezdett. Abbahagyta, amikor hallotta, hogy
odabent valaki a földre rogy. Bement az ajtón, és lenézett. Az orosz
hatalmas termetű volt, borotvált fejű, kis kecskeszakállal, és
nyílpisztolyt tartott a kezében. Valószínűleg nem az volt az
alaptermészete, hogy öles helyett csak kábítson. Nem bánt valami
ügyesen a nyílvetővel.
Stone egy-egy pár műanyag bilinccsel összekötötte a kezét és a lábát.
Ahogy a gáz eloszlott, levette a gázálarcát, és elindult a Gyilok-hegy
belseje felé.

A LÉTESÍTMÉNY főbejáratánál Finn, Chapman és Knox a sziklás

hegyoldalba vágott fémajtó előtt álltak, amely akkor vált láthatóvá,
amikor egy csomó repkényt félrehúztak az útból. Stone elmagyarázta
nekik, hol találják meg, és adott egy kulcsot is, amely szerinte nyitotta.
De még kulcslyukat sem láttak, amibe belepróbálhatták volna. Stone azt
állította, hogy a titkos járaton csak egyedül tud végigmenni, mert senki
sem tudja elég közelről követni ahhoz, hogy ne tévedjen el. Majd a
főbejáratnál találkoznak.
 – Hintába tett minket – morogta Knox, kezében a használhatatlan
kulccsal. – El se hiszem, hogy bevettem. Mintha lehetne kulcsa ehhez
az átkozott helyhez annyi év után.
– Egyedül akart bemenni – mondta Finn.
– Egy frászt! – csattant fel Chapman. Benyúlt a dzsekijébe, és
kihúzott egy keskeny fémtárgyat, aminek mágneses volt a széle.
– Mi az? – kérdezte Knox.
– Kedvesem, az MI6-nál ezt ajtócsengőnek hívjuk. – Odaerősítette a
fémajtóra a zár mellett. Intett a többieknek, hogy húzódjanak hátrább.
Elővett egy távirányítót, felpattintotta a műanyag védőfedelet, és
megnyomta a gombot. – Nem nézünk a lézerbe – figyelmeztette őket.
Mindannyian félrefordították a fejüket, amikor éles vörös fénysugár
csapott ki az eszközből, és szépen átvágta a zár nyelvét. Az ajtó
szabadon elfordult a sarkain.
– Príma kis technológia – jegyezte meg Knox.
– Egyszer használható elem van benne, a legtöbb ajtóhoz jó, még a
fémekhez is – magyarázta a brit ügynök.
– Látom, megvan még Mr. Q5 a brit hírszerzésben.
– Ezt a játékszert éppen egy nő találta fel, de nevezheti Ms. Q-nak.
Kivont fegyverrel közelítették meg az ajtót. Chapman és Knox
fedezte Finnt, aki befelé célzott a pisztolyával, és lassan teljesen
kinyitotta az ajtót. Bólintott a többieknek, akik felvették a
védőszemüvegüket. Finn ekkor bedobott egy sokkológránátot, amely
vakító fehér fényt villantott fel. Fájdalomkiáltás hallatszott, aztán
kialudt a fény.
Mielőtt a két férfi mozdulhatott volna, Chapman már bent is volt.
Mikor benyomultak utána, azt látták, hogy ügyesen lefegyverez egy
embert, majd arcba rúgva a szemközti falnak vágja. A fickó, akit
részlegesen elvakított a gránát, visszapattant a falról, Chapmanre
támadt, hatalmas kezeit dugattyúkként forgatva. Finn a brit ügynök és
támadója közé akart lépni, de Chapman már elrugaszkodott a földről, és
bal lábával elrúgta a férfi lábát. Mindannyian hallották a csont
reccsenését. Még a földre sem esett, Chapman máris arcon rúgta. Végül
egy könyökcsapással végleg elintézte. Aztán felállt, és a Walther csövét
a fickó halántékára tette.
– Várjon! – kiáltott rá Knox.
5
A James Bond-történetek leleményes öreg feltalálója.
 – Mi van?
– Csak nem akarja így, hidegvérűen lelőni? – kérdezte Knox.
– Talán tanúkat akarunk hagyni? – kérdezte Chapman nyugodtan.
– Tanúkat, mire?
– Arra, hogy mi fog itt történni ma éjjel. Például hogy megölöm
Stone-t, amiért átvert.
– Senkit sem ölünk meg, a közvetlen önvédelmet leszámítva –
mondta keményen Knox.
– Hát jó – mondta Chapman, és ügyesen megbilincselte a férfit.
– Hol tanultál meg így mozogni? – kérdezte Finn.
– Lehet, hogy ti, fiúk azt hiszitek, de az MI6 nem valami nyamvadt
leánynevelő intézet. Most pedig gyerünk.
Bekapcsolta az elemlámpáját, és elindult.
Finn és Knox összenéztek, aztán gyorsan utánamentek.

97. FEJEZET

BÁR AZ EGÉSZ létesítmény nagyon nagy volt, lakó– körletekkel,

konyhákkal, gyengélkedővel, könyvtárral, irodákkal, osztálytermekkel
és más szakhelyiségekkel, a legkeményebb kiképzőrész a Gyilok-
hegyen belül két hatalmas acélhengerben foglalt helyet. Ezeket
párhuzamos részekre, szekciókra osztották, és a két hengert egy nagy
központi csarnok választotta el egymástól. Ha az ember egyszer
belépett a hengerbe, folytatnia kellett az útját egészen a henger másik
végén levő utolsó szekcióig. A masszív ajtók becsukódtak az illető
mögött, és nem engedték vissza. Az ajtót kitámasztani sem lehetett,
mert akkor a következő ajtó nem nyílt ki. Ez arra szolgált, hogy a tétova
újoncok kénytelenek legyenek a feladatra koncentrálni és előrehaladni.
Stone terve egyszerű volt. Belép a jobb oldali hengerbe, és végigmegy
rajta. Ha nem találja ott a prédáját, akkor a középső csarnokon keresztül
visszamegy, és átvizsgálja a másik hengert.
Stone lassan haladt a csarnokon át az első ajtóig. Egyet elintézett
közülük, vagyis maradt még öt, plusz Friedman, aki alighanem a
legjobban képzett az egész bandában.
 Nem érzett lelkifurdalást, amiért rászedte a barátait. Ha valaki
esetleg odavész Annabelle és Caleb kiszabadítása közben, az csak ő
lehet. Ez az ő csatája volt, nem a többieké. Elég barátját elveszítette
már. Eltökélte, hogy aznap este egyet sem fog elveszíteni.
Végigpörgette emlékezetében a kiképzési szekciókat. Lőtér az első,
ahol több százezer lövést adott le az alatt az év alatt, amit itt töltött.
Miközben az ember célzott, minden elképzelhető figyelemelterelést
bedobtak. Jó kiképzés volt ez, hiszen kinn a való életben sem léteztek
tökéletes és idilli körülmények a lövéshez.
A lőtér után egy olyan helyiség következett, amely az FBI
Akadémián található híres Hogan-sikátorhoz hasonlóan volt
berendezve. Stone és társai itt gyakorolták azt, amit a tanteremben
tanultak. Ez után következett a laboratórium, ahol a pszichológiai
tesztelés történt. Elképesztő kínzások folytak itt, amelyek célja az egyes
emberek tűréshatárának meghatározása volt. Stone látott itt acélkemény
férfiakat sírni, mikor a technikusok zsibbasztó játékokat űztek az
agyukkal, amely, bármennyit edzik is, soha nem olyan erős, mint az
ember teste. Vannak kipróbált módszerek az izmok növelésére és
erősítésére. Az elme azonban más, azt nem lehet olyan könnyen
felfújni. Itt pedig minden újoncnak voltak különböző rejtett mentális
defektusai, amelyek a legváratlanabb pillanatokban ugrottak elő. Ettől
aztán az illető elájult, kudarcot vallott vagy ordított dühében. Stone
mindezt átélte.
A labor után egy sor fogda következett. Stone nem tudta, kiket
tartottak ott fogva, és nem is akarta tudni. Ha Caleb és Annabelle nincs
ott, akkor folytatja a másik henger átvizsgálásával. Ott csak két szekció
volt. Az első egy tartály, tele szennyvízzel. Ha az ember nem tudta,
hová kell lépnie a tartály felső részén elhelyezett pallón, akkor beleesett
ebbe a trutymóba, onnan kijutni pedig csak komoly élethalálharc árán
tudott. A tartály után labirintus következett, amelyet azonban Stone
ismert, vagy legalábbis reménykedett benne. Az jutott eszébe, hogy
vajon Friedman nem készített-e számára egy kis meglepetést.
Hát persze hogy készített. Élvezi az ilyesmit. Tönkretettem a terveit.
Van félmilliárd dollárja, amit nem tud elkölteni. Ezért aztán mindent
megtesz, hogy kiélvezze a bosszúját. Legalábbis megpróbálja.
De valami megint befészkelte magát az agyába, és azt súgta neki,
hogy ennél többről van szó. Szárnysuhogást hallott, amely azt jelezte,
hogy madarak fészkelték be magukat a Gyilok-hegybe. Ez már akkor is
megtörtént, amikor a létesítményt még használták. Stone meg is
szelídített egy madarat, ami közel fészkelt a hálóhelyéhez. Ez volt akkor
az egyetlen kapcsolata a külvilággal.
A helyet az 1960-as években építették, és a tervezés azt a kort
tükrözte. Még hamutartókat is beépítettek az acélkonzolokba. Bármerre
nézett, mindenütt valami reménytelenül idejétmúltat látott. Ám új
korában a Gyilok-hegy ultramodern létesítménynek számított. Stone
egyszer azt hallotta, hogy az építéséhez szükséges kormányzati
forrásokat elrejtették többek között a sertéstenyésztőknek és a
textiliparnak nyújtandó támogatások terjedelmes listájában.
Ugyan mi volt az a kis kormányzati trükközés a sonkával és
poliészterrel?
Elővigyázatosan beóvakodott a lőtérre. Ez volt az a hely, ahol
harminc év elteltével újra embert ölt. Azért tette, hogy a saját és Reuben
Rhodes életét megmentse. Pillantása arra a helyre kalandozott, ahol az
az ember összeesett és meghalt. A plafonon levő neoncsövek fénye nem
volt elég erős ahhoz, hogy Stone lássa, még mindig megvan-e a vérfolt.
De legalább a teste nem volt már ott. Kitakarítottak Stone utolsó
látogatása óta. Azon gondolkodott, hogy vajon miért nem robbantották
fel egyszerűen Gyilok-hegyet, eltemetve soktonnányi acél és beton alá.
Talán abban a reményben tartották meg, hogy egyszer még hasznát
veszik. Hátborzongató ötlet.
A lámpák működtek, még ha gyengén is. Ez azt jelenti, hogy
Friedman rájött, hogyan kell beindítani a régi generátorokat, és egy kis
áramot termelni. Előrekúszott, el a cafatokra lőtt céltáblák mellett, és
átbújt a csigákon lógó és a táblák mozgatására szolgáló, megereszkedett
drótok alatt. Már semmi másra nem gondolt, csak arra, hogy mi vár rá.
A poros padlón megcsikorduló egyetlen lépés hangjára lekuporodott
egy pult mögött, amelynél annak idején nap mint nap ott állt, hogy
célba lőjön. A hang balról jött, nem több, mint tíz méter távolságról.
Stone azon töprengett, hogy vajon mindnyájan nyilakat használnak-e a
végső pillanatig. De nem is számított igazán. Ha hagyja, hogy
kábítólövedékkel találják el, az is annyi, mintha azonnal meghalna.
Lekushadva hátrafelé került, a pisztolyát felváltva előre és hátra
lendítette. Ez a taktika alighanem megzavarta ellenfelét, aki azt hitte,
hogy Stone minden egyes padlónyikordulással előremozog és nem
hátrafelé. Amikor az illető felemelkedett, hogy lőjön, a célpontja nem
ott volt, ahol elképzelte. Stone beleeresztett egy lövedéket a fickó
karjába, hogy harcképtelenné tegye. Mikor a sérült karjához kapott,
Stone egy tarkólövéssel végzett vele, ügyesen kikerülve az illető
golyóálló mellényét.
A fickó szétroncsolt ütőérrel a helyszínen összerogyott.
Stone az ajtót nézte, és fejben számolt. Valószínű, hogy akit az imént
lelőtt, csak csali volt, akit azért küldtek be, hogy kicsalogassák. Áldozat
az akció sikere érdekében. A normandiai partraszállás is ezzel a
módszerrel történt 1944-ben, csak ott ezrekben mérték a feláldozott
életek számát. Az ajtó másik oldalán valószínűleg legalább két lövész
várta, hogy elkapja.
Így hát Stone várt. Fejben számolta a másodperceket. Türelem.
Évekig tanulta elsajátítani ezt az erényt. Kevés ember volt, aki
türelmesebben tudott várakozni. Tíz perc telt el úgy, hogy Stone-nak
csak a mellkasa mozdult, minden egyes sekély lélegzetvételnél.
Csak az volt a probléma, hogy Friedman és az emberei tudták, hogy
ezekben a szakaszokban nem lehetett visszafelé haladni. Az embernek
előre kellett mennie. Vajon meddig hajlandók várni? Stone menynyi
ideig hajlandó várni?
Hamarosan mindannyian megtudjuk.

98. FEJEZET

– VÁRJUNK CSAK, honnan tudta, hogy azt a lézeres izét el kell hozni?
– kérdezte Knox Chapmantől, amint a sötétségben lekuporodtak.
– Mint a cserkészek, az MI6 is mindig résen van, és felkészül az
akciókra.
– Úgy érti, hogy nem hitt Stone-nak?
– Mármint a kulccsal kapcsolatban? – Chapman gúnyosan
elvigyorodott. – Persze hogy nem. Elég könnyű kiismerni a
pszichológiai profilját. Nem akart minket is veszélybe sodorni.
– De azt hagyta, hogy Bronxba elmenjünk vele – mutatott rá Finn.
– Biztosan úgy gondolta, hogy Dél-Bronxban nagyobb biztonságban
vagyunk, mint itt – vélte Knox.
 – Gyilok-hegy – mondta Chapman. – Érdekes olvasmány.
Mindkét férfi kérdőn nézett rá.
– Kutattam egy kicsit – mondta a nő. – Maguk nem?
Knox megköszörülte a torkát. – De honnan tudta, hogy mit kell
kutatni? Stone nem említette a nevét, amíg el nem indultunk.
– A hely, ahol minden elkezdődött. Emlékeztem, mit mondott Ming
New Yorkban, így hát utánanéztem egy kicsit, és erre kértem a
kollégáimat is Angliában. Annyit tudtam, hogy Stone a Tripla Hatosnál
kezdte a karrierjét. Csak azt nem tudtam, hogy egy évet töltött itt
kiképzéssel. Elektronikus postán kaptam meg az adatokat, két órával
azelőtt, hogy elindultunk. Mint mondtam, érdekes olvasmány volt.
Finn lenézett a laminált tervrajzra, amit Stone adott neki. – Van itt
elég hely, ahol csapdát állíthatnak.
– Az ilyesmi kétirányú – mondta Knox, Chapman pedig egyetértőn
bólintott.
A nő az alaprajzra mutatott. – Mindkét oldalon együtt megyünk
végig, vagy kettéoszlunk.
– Én az utóbbi mellett vagyok – mondta Finn. – Ha ezeken a
szekcióizéken kell átmennünk, akkor váljunk szét. Én megyek a
baloldalon, te pedig a jobb oldalon.
Chapman a fejét rázta. – Nem, ti mentek a jobb oldalon, én a balon.
A két férfi ránézett. – Mi van? – kérdezte Chapman. – Egy nő talán
nem mehet egyedül? Kell egy erős férfi, aki fogja a törékeny kacsóját?
– Nem erről van szó – mondta Knox feszengve.
– Örömmel hallom. Akkor én megyek a bal oldali hengeren át. Van
néhány apróság, amit tudniuk kell a jobb oldali hengerről ahhoz, hogy
biztonsággal átmenjenek rajta. – Chapman elmondta nekik a szükséges
információkat a hengerről és amit a háttérkutatásaiból megtudott.
– Minden világos? – nézett a két férfira.
– Maga jó sokat gondolkodott ezen – mondta Knox.
– Már miért ne gondolkodtam volna? – vágott vissza Chapman. –
Hiszen ez a munkám.
– Sok szerencsét – mondta Finn.
– Csirió.
Otthagyta a két férfit, aki csak állt és bámult utána, amíg el nem tűnt
a sötétben.
 STONE még mindig a lőtérül szolgáló helyiségben várakozott.
Fontolóra vette a lehetőségeit. Nem tartott sokáig, minthogy nem volt
sok belőlük. Itt maradhat, amíg éhen nem hal. Vagy belép az ajtón.
Vagy...
Felállt, megragadta az egyik drótot, amely a céltáblákat utaztatta
előre-hátra, és letépte. Az egyik végét a kilincsre kötötte, és áthúzta az
egyik csigán. Ezután a huzal végét a kezére hurkolta, és lekuporodott a
pult mögé. A pisztolyával az ajtóra célzott. Lassan meghúzta a drótot. A
kilincs elmozdult. Még erősebben húzta, és az ajtó nyílni kezdett. Félig
volt nyitva, amikor golyózápor zúdult ki rajta, és a lövedékek
mindenféle fémfelületekről pattogtak összevissza a lőtéren.
Na jó, az oroszok, talán a parancs ellenére, abbahagyták a
kábítónyilacskákkal való játszadozást.
Húzta tovább a drótot, amíg az ajtó teljesen ki nem nyílt, majd a
drótot egy kampóra hurkolta, hogy az ajtó be ne csukódjon.
Végigoldalazott a pult mentén, és lecsúsztatta az éjjellátó szemüvegét,
amit magával hozott. Elég régi volt, és ha az ellenfélnek is volt éjjellátó
felszerelése, akkor hátrányba kerül.
Óvatosan közelebb ment az ajtóhoz, mindig úgy, hogy legyen valami
szilárd tárgy közte és a nyílás között. Aztán valami furcsa dolgot
művelt, legalábbis az avatatlan szem számára. Levette az éjjellátó
készülékét, de bekapcsolva hagyta, és az ajtó felé fordítva a pultra tette.
Aztán távolabb lopózott, és várta, hogy megtörténjen, aminek a
bekövetkeztére bizton számított.
El is dördültek a lövések. Stone négyet számolt. A lövedékeket nem
látta ugyan, de biztos volt benne, hogy alig pár centivel süvítettek el az
éjjellátó szemüvege fölött, helyesebben azon piros pont fölött, amit az
ellenség látott a saját éjjellátó készülékén át. Ez volt a régi fajta
felszerelés hátránya, hogy infravörös üzemmódban piros foltot festett az
ember homlokára, kényelmes célpontot kínálva az ellenséges lövésznek.
De a nyitott ajtón át a torkolattüzekkel az oroszok elárulták a
helyzetüket Stone-nak, aki gyorsan tüzelt, egyszer, kétszer, majd
harmadszor és negyedszer is, öt centivel a torkolattüzek fölé célozva.
Stone az oroszok lövéseiből megállapította, hogy pisztolyokból lőttek.
Ha klasszikus lőállásban voltak, akkor Stone lövései a fejükre
irányultak, elkerülve a golyóálló mellényüket.
Két külön puffanást hallott, amint a testek a padlóra zuhantak.
 Felállt, felkapta az éjjellátó szemüvegét, és továbbhaladt.
Három orosznak annyi, hátravan még három. Plusz Friedman.

99. FEJEZET

FINN ÉS Knox óvatosan haladt a pallón, ami a fertelmes szagú

folyadékkal teli tartály fölött volt felfüggesztve. Ezt két dologból
tudták. Egyrészt érezték a szagát, ha nem látták is. Másodszor, szerepelt
a Stone-tól kapott tervrajzon. De a biztonságos áthaladás titkát
Chapman árulta el nekik. Stone nem mondta el, mert eleve nem állt
szándékában beengedni őket ide. Már majdnem elérték a palló végét,
amikor meghallották.
Egy nyögést.
Mindkét férfi megfordult, pisztolyukat a fenyegetés felé fordítva.
Újabb nyögés.
– Úgy hangzik, mintha alattunk lenne – súgta Finn Knoxnak.
– Én is úgy hallottam – felelte Knox.
– Megismertem.
– A nyögést?
Finn bólintott. – Őrködj. – Térdre ereszkedett, és az arcát a
deszkákhoz nyomta, amelyek alig centiméterekre voltak a tartály
felszínétől. – Caleb? – kérdezte halk hangon.
Újabb nyögés.
– Caleb? – kérdezte, ezúttal hangosabban, Knox pedig izgatottan
nézett körül.
Újabb nyögés hangzott, majd valaki azt kérdezte: – Harry? – A hang
gyenge volt és kábult.
Benarkózták, gondolta Finn nyomban.
Felnézett Knoxra. – Emlékszel, mit mondott Chapman?
Knox bólintott, és körülnézett. – Van egy ötletem.
A palló közepén elindult visszafelé. Az ajtón nem tudott kimenni,
mert bezárult mögöttük, és vastag rozsdamentes acélból készült. De ott
hevert mellette egy régi láda a falnak támasztva. Becsúsztatta a
pisztolyát a tokjába, felnyalábolta a ládát, amely jó tíz kilót nyomhatott,
és továbbra is a palló közepén haladva Finnhez vitte. Mindketten
felmásztak a palló vaskorlátjára, ami Knox számára nem volt könnyű a
láda nagy súlya miatt. Ránézett Finnre, és elmondta a tervét.
– Készen állsz?
Finn bólintott.
Knox háromig számolt, majd ledobta a ládát a palló szélére. A palló
azon az oldalon azonnal lebillent, a másik oldalon meg fel, és mindkét
oldalon feltárult egy fekete csík. A láda beesett a jobb oldali hézagon,
aztán csobbanást hallottak. Még erősebb lett a bűz.
Finn, még mindig a korlátba kapaszkodva, leereszkedett a hézagba.
Ahogyan a palló visszalendült volna a helyére, a lábával kitámasztotta.
Knox belenyúlt a hátizsákjába, és előhúzott egy kötelet. Az egyik végét
a korláthoz kötötte, a másikat leeresztette a nyílásba.
Ekkor helyet cserélt Finn-nel, és a lábával nyitva tartotta a pallót.
Finn megragadta a kötelet, és leereszkedett. Térdig merült a szennylébe.
– Caleb?
– Harry? – kérdezte a reszketeg hang.
– Egyedül vagy?
– Igen. Legalábbis azt hiszem.
Finn felkattintotta a zseblámpáját, és nyomban megtalálta Calebet,
aki gúzsba kötve ült, mellkasáig a mocsokban. Finn elvágta a köteleit,
és felsegítette a nyíláson át a pallóra.
– Jól vagy? – kérdezte tőle Finn, ahogy a három ember a következő
szoba felé haladt.
Caleb lassan bólintott. – Jól, csak egy kicsit kótyagos vagyok.
Belőttek valamivel. Attól elnehezült a fejem. Aztán az a bűz odalent...
Nem hiszem, hogy a szaglóérzékem valaha is a régi lesz. – Elsápadt,
ahogy tudata lassan kitisztult. – Mi van Annabelle– lel? Jól van?
– Még keressük. Nem sejted, hol lehet?
Caleb a fejét rázta. – Csak azt akarom, hogy kijussunk innen.
Mindannyian.
– Éppen ez a tervünk – mondta Knox.
– Hol van Oliver? – kérdezte Caleb.
– Valahol itt benn – mondta Finn.

STONE átment a következő szekcióba. Ez egy díszletekből épített

utca volt, épülethomlokzatokkal, egy rozsdás szedánnal, ami a hatvanas
évekből maradt itt. Kirakati bábuk személyesítették meg a járókelőket.
Mindegyiknek szét volt lőve a feje. Stone gyorsan ellenőrizte, hogy
nincs-e itt valaki, és továbbment.
A következő helyiség volt az utolsó ebben a hengerben.
A laboratórium.
Óvatosan kinyitotta az ajtót, és belépett. Itt nem volt világítás.
Éjjellátó szemüvegével módszeresen átkutatta labort. Egyik kezét a
szemüvegén tartotta, készen arra, hogy letépje magáról, ha esetleg azt
látja, hogy más is hasonló felszerelést visel, mert a vörös izzás elárulta
volna a helyét, az pedig valószínűleg az életébe került volna.
Amint körülnézett, valami furcsát vett észre. Az egyik fal mellett
hosszú asztalok álltak. Ezek az asztalok újak voltak. Mindenféle
bonyolultnak látszó berendezés hevert rajtuk, csillogó fémszerkezetek,
amelyekből tápkábelek kígyóztak a padlóra. Állványokon kémcsövek
sorakoztak a fal mentén. A padlón, az egyik sarokban volt egy majdnem
két méter hosszú henger. A közepén szögletes üvegablak és digitális
kijelző látszott.
Ezen dolgok közül egy sem volt itt, amikor Stone utoljára látogatott
a Gyilok-hegyre. Nem tudta, mire jó a felszerelés, és ki helyezte el itt.
Pillanatnyilag ideje sem volt rá, hogy kiderítse.
Pillantása a ketrecre esett, amely rendszerint a plafonról függött, de
most a földön állt. Kizárólag Stone céllövő tudománya miatt esett le a
padlóra. Legutóbbi látogatása során valaki meg akarta gyilkolni, de
meghalt, amikor a kéttonnás ketrec ráesett.
De Stone-nak más emlékei is voltak erről a ketrecről. Mikor
kiképzésen tartózkodott itt annyi évvel korábban, három másik férfival
együtt bezárták ebbe a ketrecbe, és lángot gyújtottak a ketrec alatt. A
lángot tíz másodpercenként növelték, így egyre közelebb került a
fémhez. A cél az volt, hogy a foglyok kijussanak a ketrecből, mielőtt a
hőség elviselhetetlenné válna. A problémát fokozta, hogy Stone és
társai látták az előző csoportot, akik elbuktak a teszten, és súlyos égési
sérüléseket szenvedtek.
Miközben a többieken lassan elhatalmasodott a pánik a fokozódó
hőségtől, Stone összpontosította az energiáit, és azon gondolkodott,
hogy miért éppen négy embert zárnak egyszerre a ketrecbe? Miért nem
hármat vagy ötöt? Négy ember. A ketrec négy oldala.
Gyors parancsokat vakkantott a többieknek. Mindegyiküknek le
kellett vennie az ingét, a keze köré csavarni, és erősen nyomni a ketrec
feléje eső oldalát. Így tettek. A ketrec ajtaja felpattant. Vezetői
magatartásával kiérdemelte felettesei dicséretét, Stone azonban a
legszívesebben megölte volna őket.
De az a visszaemlékezés csak egy pillanatra kísértette meg Stone-t.
Alig hitte el, amit látott.
– Annabelle?
Ott volt megkötözve, felpeckelt szájjal a ketrecben.
Stone odament, közben ellenőrizve, nincs-e veszély a helyiségben. A
ketrec ajtaja nem volt zárva, Stone gyorsan kinyitotta. Annabelle szeme
csukva volt, és Stone egy szörnyű pillanatig azt hitte, nem él. De az
ember nem kötöz meg egy halottat és nem tömi be a száját. Annabelle-
nek lüktetett a pulzusa, és mikor Stone megérintette a nyakát, lassan
magához tért.
Levágta a kötelékeit, és kisegítette a ketrecből.
– Istenem, de örülök, hogy látlak – mondta részeg hangon.
– Elkábítottak?
– Azt hiszem. De már múlik.
– Tudsz járni?
– Mászni is fogok, ha az az ára, hogy kijussak innen.
Elmosolyodott, amint lassan visszatért az ereje.
– Egyedül vagy?
– Igen.
– Calebről nem tudsz valamit?
– Még nem. Láttad Marisa Friedmant?
– Siessünk – mondta Stone.
– Oliver! – kiáltotta Annabelle, amint a fénycsövek felzümmögtek.
Stone letépte a szemüvegét és megfordult, de elkésett.
Az orosz a laborból kifelé vezető ajtónál állt. Stone valahogy nem
vette észre, hol rejtőzött. Pisztolyával egyenesen Stone fejére célzott.
Stone a földre lökte Annabelle-t, és előhúzta a fegyverét. A lövés
eldördült, és a homlokán találta el a meglepett oroszt, kis fekete lyukat
tetoválva a bőrébe.
Összeesett, a világítás pedig kialudt.
Stone a pisztolyára nézett. Amiből nem is lőtt. De akkor honnan a
fenéből jött az a lövés? Megragadta Annabelle karját, és maga után
húzta. Átlépték a holttestet, kimentek az ajtón.
Négy halott orosz. Még kettő van hátra. Plusz Friedman.
 100. FEJEZET

STONE ÉS ANNABELLE elérte a henger végét.

A fogdákat.
Ha Caleb nincs itt, akkor Stone-nak elölről kell kezdenie a kutatást a
másik hengerben, és Annabelle-t is magával kell vinnie.
Az első dolog, amit megpillantott, megdöbbenést és
megkönnyebbülést váltott ki belőle. Knox, Finn és Caleb várta őket. A
gyenge világítás lehetővé tette, hogy mindannyian lássák egymást.
Hogy kerültetek ide? – kérdezte Stone, mikor az egyik sarokba
gyűltek, és Annabelle megölelte Calebet a mocskos és büdös ruhája
ellenére.
– Chapman segítségével – felelte Knox, és sebtében elmondta Stone-
nak, mi minden történt elválásuk óta. – Azt is elmondta, hogyan lehetett
a függőhídon biztonságban átkelni a trutymóstartály fölött. Azt mondta,
kutakodott egy kicsit.
Stone hátranézett. – Szóval a bal oldali hengerbe ment?
– Úgy van. Nem tudod, most hol lehet?
– Valahol a hátam mögött. Épp most mentette meg az életemet.
– Egy oroszt elkaptunk a bejáratnál. Mármint hogy Chapman kapta
el.
– Akkor már csak egy maradt.
– Illetve egy sem – szólt egy hang.
Chapman lépett be a fénykörbe.
– Rám vetette magát, amikor beléptem az első szekcióba –
magyarázta. – Vagy nem volt valami jó, vagy én vagyok jobb, mint
gondoltam.
Mikor befejezte, Stone furcsa arckifejezéssel nézett körül.
– Friedmant nem láttad? – kérdezte Finn Chap– mant.
– Nem.
– Én aszondom, húzzunk el innen a francba amilyen gyorsan csak
bírunk – mondta Knox. – Megkaptuk, amiért jöttünk, Friedman meg
ráér.
Stone-ra nézett, aki dermedten állt.
– Oliver, jól vagy?
– Az oroszok.
 – Mi az? – kérdezte Finn.
– Az oroszok – mondta Stone újra.
– Igen. Elintéztük őket, mind egy szálig.
– Nem valami jó oroszok – mondta Stone. – Azt gondoltuk, hogy
jobbak lesznek.
Mindannyian ránéztek. Ő pedig visszabámult rájuk.
– Könnyen átjutottunk rajtuk. Túlságosan is könnyen. Mert nem
bizonyultak valami jónak. Szerintem ez nem véletlen.
– De miért ne bérelne Friedman jó testőrséget?
– Mert nem kellett neki. Egy B kategóriás csapat is megtette.
– De mi célból? – kérdezte Chapman.
– Hogy idecsaljon minket. Pontosan erre a helyre. Feláldozhatók
voltak. Friedmant egyáltalán nem érdekelte, meghalnak-e vagy sem.
Nem, ez így nem is pontos. Azt akarta, hogy meghaljanak.
– De ha mi öltük meg őket, az azt jelenti, hogy ők nem öltek meg
minket – értetlenkedett Knox. – Mire jut ezzel?
– Megpróbálja kimenteni magát Carlos Montoya előtt. Elsőre nem
sikerült a terve. De most elővette a tartalék tervét.
– Tartalék tervet? – kiáltott fel Knox.
Stone bólintott. – Mindig van tartalék terv. Én pedig szépen lépre
mentem.
– És mi a terv? – kérdezte idegesen Chapman.
– Itt találnak majd minket meg egy csomó oroszt. – Stone szünetet
tartott. – Van ott hátul egy labor, tele új felszereléssel. Azt hiszem,
tudom, mire való.
Chapman volt az első, aki rájött, mire gondol Stone.
– Csak nem nanobotokhoz?
– De igen, nanobotokhoz – bólintott a férfi.
– De nem az oroszok állnak a háttérben. Azt hittem, ezt már elég
világosan tisztáztuk.
– De amikor megtalálnak itt minket ezekkel a halott oroszokkal meg
a nanobotlaborral, amit minden bizonnyal Montoyától szállítottak ide,
mit gondolsz, mit gondol majd a világ?
– Hogy érted azt, hogy „amikor majd megtalálnak itt minket”? –
kérdezte Caleb idegesen.
Finn válaszolt neki. – Csőbe húztak. Azt akarták, hogy vágjunk át az
oroszokon, és jussunk el ide.
 Robbanás dördült a fejük felett.
Olyan erős volt, hogy betondarabok és egy acéllemez hullott le a
plafonról, amitől mindannyian arrább ugrottak.
– Mi a fene volt ez? – kiáltott Chapman.
– Hát ez a bejárati ajtó volt, amit berobbantottak – felelte Stone.
Megragadta Annabelle kezét. – Gyerünk!
Mindannyian követték abba az irányba, ahonnan Stone érkezett.
– Nem kellene legalább megnézni, hogy kijutha– tunk-e a
főbejáraton? – kiáltott utánuk Knox.
A válasz újabb robbanás formájában érkezett, amely úgy hat méterrel
mögöttük lerobbantotta a mennyezetet, végleg elzárva mindenféle utat a
főbejárathoz.
Mindannyian megszaporázták a lépteiket.
Ekkor már az egész hegy remegett, ahogy egyik precíziós töltet a
másik után robbant fel.
– Ránk rogy az egész hegy! – sikította Annabelle.
– Dehogy az egész – mondta futás közben Stone. – Épp csak annyi,
hogy megöljön minket. De a telepből annyinak meg kell maradnia,
hogy bejöhessenek, és megtalálják azokat a bizonyítékokat, amiket a
terv szerint meg kell találniuk.
– Az a ribanc! – kiáltott fel Chapman, miközben újabb robbanás
dördült előttük, amitől Stone élesen jobbra kanyarodott, a többiekkel
szorosan a nyomában.
– Oliver, mi van azzal a bejárattal, ahol te jöttél be? – kiáltott Finn. –
Hátha nem tud róla.
– Biztos, hogy tud róla, de nincs más választásunk – felelte Stone.
A fal egy része leomlott, és majdnem eltalálta Calebet, de Finn és
Knox még idejében elrántotta onnan. Caleb így is felnyögött, és a vállát
tapogatta, ahol eltalálta egy szikladarab.
Finn kinyitotta az ingét, és odavilágított. – Eltört a kulcscsontod. De
egyébként minden rendben. A kulcscsont amolyan biztonsági szelep.
Azért törik el, hogy más, fontosabb dolgok épségben maradjanak.
– Máris jobban érzem magam – nyögte Caleb.
Mikor a konyhába értek, Stone megtorpant, és tehetetlenül bámulta
az eléje táruló látványt. Friedman itt is megelőzte őket. Berobbantotta a
szekrény mögötti bejáratot, ahonnan egy rakás törmelék omlott a
helyiségbe és alkotott vastag falat. A töltetet nyilván tökéletesen
helyezték el. Stone tudta, hogy még ha keresztülásnák is magukat, csak
egy másik, még vastagabb törmelékfallal találnák szembe magukat.
Friedman gondoskodott róla.
Jól elvégezte a házi feladatát.
Egy pillanatig azon gondolkodott, hogy vajon mennyi ideje
készítette elő Friedman ezt a csapdát itt, a Gyilok-hegyen. Vajon a
közelben van, és ő maga robbantja a tölteteket? Figyelte őket valahogy,
és tudta, mikor kell elkezdeni? De nem volt sok ideje ezeken
gondolkodni, mert a többiek mind őt nézték.
– Na és most? – kérdezte Chapman kifulladva, az arca, akár a
többieké, maszatos volt a verejtékbe ragadt füsttől és portól.
Stone felnézett, mikor újabb robbanás történt, bár legalább nem volt
közel. De a létesítmény újabb része omlott össze, és a hegy újra
megremegett.
Aztán kialudt a világítás, és teljes sötétség vette körbe őket.
Stone, Finn és Knox nyomban bekapcsolták éjellátó szemüvegeiket.
Stone megfogta Annabelle csuklóját,
Knox Calebét, Finn pedig Chapman csuklójára kulcsolta a kezét.
– Gyertek utánam – mondta Stone.
Létezett még egy kijárat, és Stone úgy vélte, ő az egyetlen ember a
Földön, aki valaha is rábukkant. Ez maradt az utolsó esélyük.
Fogalma sem volt, hol fog robbanni Friedman következő bombája.
Semmi oka sem volt élve elengedni őket, hogy aztán elmondhassák az
igazat az embereknek. Bármelyik lépésük tényleg lehetett az utolsó...

101. FEJEZET

JOE KNOX eltűnt egy kupac törmelék alatt, amely tizenöt méterre
tőlük leomlasztotta a mellette levő falat. A többiek azonnal elkezdték
kikaparni. Stone térden állva rángatta le a törmelékdarabokat a
barátjáról. A keze és már a karja is véres volt, a verejték csípte a
szemét, de vadul dolgozott, hogy kiszabadítsa Knoxot. Végül elérte a
testét. Még két perc kellett hozzá, hogy teljesen kiszabadítsák. Knox
lélegzett, de nem volt öntudatán.
Stone elkezdte feltámogatni, de Finn közbeszólt. – Majd én.
 A vállára dobta a kilencvenkilós Knoxot.
– Az egyetlen kiút felfelé van, Harry – mondta Stone.
Finn komor arccal bólintott. – Csak vezess.
Stone kivette azt a kötelet Knox hátizsákjából, amellyel Calebet
kimentették a szennyvizes-tartályból. Sorra körültekerték a derekukon,
aztán továbbadták.
– Indulás – vezényelte Stone.
Imádkozott, remélve, hogy Friedman nem bukkant rá erre a kijáratra,
ahogyan ő sok évvel azelőtt. Végigvezette a többieket a központi
csarnokon, a túlsó végébe. Megállt egy sima fémlap előtt, és le-fel
simogatta a kezével. Érintése hideg volt és masszív, áthatolhatatlannak
tűnt. Szegecsek sorakoztak a két oldalán. Most újabb robbanás rázta
meg az épületet. Por és törmelékdarabok omlottak le az egyre gyengülő
plafonról.
Stone egy helyütt megnyomta a fémlapot, az pedig engedett.
Félretolta, és egy sor durván faragott, felfelé vezető kőlépcső bukkant
fel mögötte.
Stone arra gondolt, mikor jönnek rá a hatóságok arra, hogy mi
történik. Egy környékbeli lakos talán már jelentette is a robbanásokat.
Továbbítják a seriff hivatalába, vagy amilyen hatóság éppen errefelé
volt. Kiküldenek valakit, a legvalószínűbb, hogy egy magányos rendőrt,
akinek fogalma sem lesz, mibe botlott. Telefonhívások zajlanak majd.
Egy idő után, de vélhetőleg csak hosszú idő után, a CIA is értesül a
fejleményekről. Nagy sebbel-lobbal ideküldenek majd egy csapatot.
De mit fognak találni?
Pontosan azt, amit Friedman eltervezett. Halott orosz
verőlegényeket, akik valószínűleg az orosz kartellhez köthetők. Egy
nanobotkutató laboratóriumot ott, ahol korábban a CIA képezte ki a
bérgyilkosait. Ez úgy fog bevágódni az országos és nemzetközi
médiavilágba, mint egy nukleáris robbanófej.
És megtalálnak minket is, gondolta Stone. Megtalálnak minket is,
holtan.
De ezt hogyan akarja elérni? Lehet, hogy itt rekednek a robbanások
miatt, de attól még életben maradhatnak a mentőcsapatok érkezéséig.
Lehet itt egy kis víz, lehet náluk némi élelem. Maradhattak itt olyan
készletek, amiknek a hasznát veszik.
Biztosan gondolt erre is. Biztos, hogy van még valami más.
 Továbbmentek. Amikor Finn elfáradt. Stone cipelte Knoxot, amíg
bírta, s akkor Finn visszavette. Ahogy a kaptató emelkedett, egyre
kevésbé bírták, de csak mentek tovább. Felülről újabb szikladarabok
zuhantak le minden robbanásnál, mert már olyan részen jártak, ami nem
volt a létesítmény kiépített tartozéka, és ahol a hegy érintetlen maradt.
– Hová megyünk? – kérdezte Annabelle, levegőért kapkodva.
– Már nem messzire – felelte Stone, és előremutatott.
– A hegy tetejére?
– Közel hozzá.
– Na és lefelé van út?
Stone nem felelt azonnal. Valójában nem is tudta a választ.
Használta már ezt a kijáratot, amire nagyrészt véletlenül bukkant rá egy
olyan éjszakán, amikor nem tudott aludni. De soha nem ment le a
hegyről. Csak bámulta a csillagokat, élvezte, hogy van pár percnyi
nyugalma és békessége, mielőtt visszamegy és folytatja a kiképzést. Így
hát nem tudta, hogy vezet-e út lefelé. De kellett vezetnie. Ő majd
megtalálja.
Visszapillantott Finnre, aki Knoxot cipelte. Aztán Calebre, aki a
sérült vállát fogta. Ránézett a kimerült Annabelle-re. Érezte, hogy a
saját lábai is remegnek az erőfeszítéstől.
– Megtaláljuk a levezető utat, Annabelle – mondta végül. – Meg
aztán most jobb a hegyen kívül lenni, mint a hegyen belül. – Még vagy
harminc métert mentek felfelé. Valahányszor keresztező alagúthoz
értek, Stone tájékozódott, keresve a helyes utat. Kétszer eltévesztette.
Harmadszor egyedül ment előre, amíg megbizonyosodott róla, hogy az
a megfelelő járat, majd visszajött a többiekért.
– Knox nincs valami jól – súgta neki oda Finn.
Stone letérdelt a sebesült mellé, és rávilágított az arcára. Szürke volt,
verejtékes, de érintésre hűvös. Stone gyengéden felhúzta a szemhéját, és
belevilágított a szemébe. Visszaengedte a szemhéjat a helyére, és felállt.
Knox már nem bírhatta sokáig.
– Menjünk.
– Csak képzelődöm, vagy tényleg nehezebb levegőt venni? –
kérdezte Chapman. – Nem hittem, hogy itt, Virginiában ilyen magasak
a hegyek.
– Nem is – mondta Stone. Vett egy mély lélegzetet, és érezte, hogy
milyen kevés az oxigén a levegőben.
 Rájött a válaszra. Friedman meg akarta fojtani őket. A mélyből
gépek zúgását hallotta.
– Ventilátorok – mondta. – Kiszívják a levegőt.
Újabbat szippantott, és az arca önkéntelenül görcsbe rándult.
– Valamit még bele is kevert a levegőbe, ami még mindig itt van –
állapította meg Finn. – Valamit, ami nem jó a tüdőnknek. Az összes füst
meg miegymás mellé, ami a robbanásokkor felszabadult.
– Siessünk – mondta Stone. – Erre.
Újabb tizenöt métert tettek meg olyan sziklaformációkon, amelyek
nagy kőlépcsőkre emlékeztettek. Egyenetlenek voltak, helyenként
nagyon szélesek, másutt meg kényelmetlenül keskenyek.
Stone Finnre nézett. Tudta, hogy a barátja rendkívül erős, és azzal a
majdnem végtelen kitartással bír, mint egykor haditengerész-
kommandós korában, de most a normális oxigénszintnek alig a fele volt
körülöttük, a helyzet pedig tovább romlott.
Annabelle átölelte Calebet, és támogatta a meredek ösvényen. De
Caleb ereje rohamosan fogyott. Közel sem volt benne annyi erő és
keménység, mint a többiekben.
Végül megállt és leült, miközben a légzése kétség– beesett zihálássá
gyengült.
– Csak... menjetek... Hagyjatok... itt... nem bírok...
Stone megfordult, átfogta Caleb ép vállát, és talpra állította. Caleb
felvinnyogott a fájdalomtól.
– Senkit sem hagyunk hátra – mondta Stone. – Vagy mind kijutunk,
vagy együtt maradunk itt.
Küszködtek tovább.
Annabelle látta meg elsőnek.
– Fény! – kiáltott fel.
Előrerohantak, erőt adott nekik, hogy célhoz értek.
Természetes sziklahasadék volt, amit évtizedekkel korábban Stone
befedett mindenfélével, amit lentről csempészett fel. A beszűrődő
fénypászmák nem hazudtak. Odakint hajnalodott. Stone alig akarta
elhinni, hogy órák múltak el azóta, hogy behatoltak a hegy belsejébe.
Elérték a keskeny fénycsíkot. Stone félrelökte a furnérlemezeket
meg fémlapokat, amiket évekkel azelőtt rakott oda. A fénycsíkból
harminc centi széles nyiladék lett. Finn letette Knoxot, és segített neki.
A harminc centiből egy méter lett. Mélyen lentről újabb robbanás
hallatszott, de már biztonságban tudhatták magukat.
De Stone óvatos volt. – Várjatok. Én megyek ki elsőnek.
Mindnyájan feszülten vártak. Finn a vállára vette Knoxot, és
előhúzta a fegyverét. Chapman egyik kezében a Waltherét tartotta, a
másikban egy dobókésre emlékeztető tárgyat. Annabelle továbbra is
támogatta Calebet, aki majdnem belepusztult a hosszas mászás okozta
erőfeszítésbe.
Stone tett egy lépést előre, aztán megbotlott, és majdnem térdre esett.
Maga elé nézett.
– A francba.
Nem gödörbe lépett. A nyílás két sziklafala között drót feszült.
Jobbra nézett. Beékelve egy repedésbe ott volt az utolsó robbanótöltet.
Rajta egy számláló, amelyen öt másodperc volt hátra.
– Vissza! – kiáltott Stone, amint előrevetődött a bomba felé.
Ugyanabban a pillanatban Chapman is előreugrott.
Annabelle sikított, Caleb felnyögött, Finn hátrafelé botladozott Joe
Knox súlya alatt.
Stone az MI6 ügynökére nézett, de az nem viszonozta a pillantását.
A bombára meredt, állkapcsa megfeszült, a keze magasan feltartva. A
sziklát ugródeszkának használva elrugaszkodott Stone mellett.
– Mary, ne! – üvöltötte Stone.
A számláló az egyesre ért.

102. FEJEZET

ÚJABB GYÁSZSZERTARTÁS.
Arlingtoni Nemzeti Temető.
Három koporsó egymás mellett, az amerikai fegyveres erők három
veteránjának.
Harry Finn.
Joseph Knox.
És John Carr.
A biztonsági intézkedések különösen szigorúak voltak, tekintettel
arra, mi történt a korábbi eseményen. A járőrök négy gyűrűben vették
körül a temetőt. Bombakereső kutyák voltak mindenütt. De amit a
nanobotokról megtudtak, arra késztette a biztonságiakat, hogy minden
csomagot kézzel is átkutassanak, minden érkezőt megmotozzanak,
minden mobilt, iPhone-t és más elektronikus eszközt elkobozzanak.
A szabályok kétségkívül megváltoztak. Soha semmi nem lesz már
olyan, mint korábban.
Eljött maga az elnök, hogy szóljon néhány szót. A Kongresszus és a
katonai vezetés fontos tagjai is megjelentek. Az FBI igazgatója, Riley
Weaver, Ashburn és Garchik ügynökök szintén eljöttek. Ott volt Sir
James McElroy, mert eljött a miniszterelnöke, ő pedig elkísérte. Mary
Chapman koporsója nem volt itt, hiszen ő nem volt az amerikai
fegyveres erők tagja, és semmilyen különleges körülmény nem állt
fenn, ami indokolta volna, hogy itt temessék el. De a program szerint a
brit miniszterelnök szándékozott néhány szívhez szóló mondatot szólni
arról az áldozatról, amit Nagy-Britannia legnagyobb szövetségeséért
hozott.
Annabelle Conroy és Caleb Shaw is ugyanazon oknál fogva nem volt
itt, mint Chapman. Nem tartoztak a fegyveres erők tagjai sorába, és más
sem indokolta, hogy ebben a különleges temetőben nyugodhassanak.
De az elnök meg szándékozott említeni a nevüket és azt, mit tettek.
Elsőnek a miniszterelnök tartotta meg beszédét. Őt követte az
emelvényen egy sor magas méltóság, köztük Riley Weaver. Nem
magyarázta el, mi volt a Gyilok-hegy, mert nem volt rá szükség. A
sajtót ettől a résztől sikerült teljesen távol tartani. Hivatalosan Knox,
Finn és Carr orosz kábítószer-kereskedőkkel vívott harcban haltak meg,
akik titkos laboratóriumot hoztak létre egy elhagyatott kormányzati
létesítményben, egy árulóvá vált amerikai hírszerzőtiszt segítségével. A
Lafayette Parkban végrehajtott robbantást, lövöldözést, az ezeket
követő gyilkosságokat Pennsylvaniában, Virginiában és Washingtonban
ugyanez a csoport hajtotta végre. Az elnök, aki utolsóként szólalt fel,
megesküdött, hogy mindent megtesz, ami a hatalmában áll, hogy
igazságot szolgáltassanak és ezen szörnyű tettek elkövetőit felelősségre
vonják. Az amerikaiak és az oroszok közötti feszültség, érthető módon,
rég nem látott szintre erősödött.

MAJDNEM félmérföldnyire az Arlingtoni Temetőn belül, egy kis

domb tetejéről egy nő nézte ezeket az eseményeket, miközben úgy tett,
mintha egy rég elhunyt tábornok sírkövét tanulmányozná. Az egész
temetőben hallható erősítőrendszernek hála, a beszédek minden szavát
értette. A nagy része nem érdekelte, de az elnök egy mondata
megragadta a figyelmét. Amikor az elnök arról beszélt, hogy egy
amerikai hírszerzőtiszt áruló lett, nem állta meg mosolygás nélkül.
Tudta, hogy a szertartást a legtöbb nagy tv-hálózat és
kábelszolgáltató élőben közvetíti. Azt is tudta, hogy Carlos Montoya
nézi, mert korábban már beszéltek, és a férfi megemlítette.
A terv működött, még ha az amerikai elnök és mexikói kollégája
életben maradtak is. Az oroszokat okolta mindenki. Küldetése, minden
nehézség ellenére, sikeres volt.
Megcsörrent a mobilja. Ránézett a kijelzőn megjelenő üzenetre.
Buen trabajo.
Szép munka? Tényleg az volt.
Aztán átjött az üzenet folytatása is, amely még jobb kedvre derítette.
A fennmaradó összeget a számlájára utalták. Carlos Montoya minden
jót kívánt. Bepötyögte válaszát: Has ta luego.6
De nem gondolta komolyan. Ő már végzett. Ennyi volt. Hogyan is
lehetne ezt a teljesítményt valaha is felülmúlni?
Marisa Friedman végigsimított új frizuráján, amelyet igen rövidre
vágott és sötétbarnára festett. Alaposan kipróbált módszerekkel
olyannyira elváltoztatta az arcvonásait, hogy a legközelebbi barátai sem
ismertek volna rá. Nyugodtan járkálhatott itt, nem kellett aggódnia,
hogy bárki felfedi a kilétét.
Megfordult, hogy elmenjen. Ha bánt is valamit, csak azt, hogy John
Carr nem fogadta el az ajánlatát. De nem számíthatott rá komolyan,
hogy elfogadja. Amint rájött volna, hogy ő áll az egész mögött,
márpedig a férfi azon kevesek közé tartozott, akik képesek voltak erre,
meg kellett volna ölnie. De talán tölthettek volna együtt egy kis időt.
Olyasvalakinek, mint Friedman, aki egész életét egyedül élte, az is elég
lett volna.
Egymilliárd dollár volt a bankszámláján, és úgy élte a további életét,
ahogyan kedve tartotta. Elégedetten sóhajtott. Nem mindennapos dolog
az, hogy az ember végrehajtja minden idők egyik legbonyolultabb és
legnagyobb hatású műveletét. A papírjai rendben voltak. A Dulles
repülőtéren magángép várta. Már korábban vett egy szigetet egy
6
Viszontlátásra, (spanyol)
strómanon keresztül. A következő évben egyáltalán semmit sem akart
csinálni, csak heverészni a parton, olvasgatni, hűs italokat szürcsölgetni,
és azon gondolkodni, mit is tegyen legközelebb. Elhaladt egy csomó
bombakereső kutya mellett. Egyik sem figyelt fel rá. Elfojtotta
mosolyát, miközben a temetőből kifelé tartva elsétált a biztonságiak
sorfala előtt.
Nanobotok.
Montoya éveket és kétmilliárd dollárt szánt a gépekkel érzékelhető
szagok és illatlenyomatok átalakítására molekuláris szinten
programozható katonák mikroszkopikus hadseregével. Most a
kábítószerek és minden más, amit normális körülmények között fel
lehetett volna deríteni, akadálytalanul áramolhatott körbe a földgolyón.
De leginkább Amerikába. Narkotikumok, fegyverek, bombák, nukleáris
anyagok. Ez tényleg mindent megváltoztatott. A bűnözők számára a
lehetőségek végtelenek voltak. Ezért is vett Friedman olyan távoli
szigetet. Nem akarta hallani a sikolyokat a szülőföldjéről.
Csesződjenek meg.
Odaért a kocsijához. Bérelt autó volt. Újra végigpillantott a
környéken.
Aztán lenézett, mert egy kutya szaladt oda hozzá. Nem tartották
pórázon, még nyakörve sem volt. Kóbor állat. Lehajolt, hogy
megsimogassa, de a kutya elhátrált előle.
– Nyugi, kutyuska. Nem akarlak bántani.
A kutya közelebb jött, mintha a szándékait akarná kifürkészni. De
amikor Friedman újra kinyújtotta a kezét, az állat ismét elhátrált, leült,
és üvölteni kezdett.
Friedman egy kicsit idegesen dugta be a slusszkulcsot a zárba.
Felkapta a fejét, amikor többen közelítettek feléje. Tízen voltak, öten
öltönyben, öten katonai egyenruhában. Mindegyiküknél fegyver.
Mindegyik őrá célzott.
– Mi folyik itt? – kérdezte erélyesen, és feltolta a napszemüvegét a
hajára.
Az egyik öltönyös megszólalt. – Lépjen távolabb a járműtől, a kezét
tegye a fejére, az ujjait fonja össze. Gyerünk! – parancsolta.
Friedman engedelmeskedett. – Ez a maguk kutyája? Ha igen, nagyot
tévedett. Átkutathatnak. Nincs nálam sem bomba, se más, ami...
 Marisa Friedman elhallgatott, amikor meglátta a férfit előlépni a
saját kocsija mögött parkoló fekete terepjáró mögül.
Oliver Stone zsebre csúsztatta a napszemüvegét. Mögötte Mary
Chapman a szemén hagyta a magáét.
Friedman most bal felé fordult. Ott állt Finn. Mellette, tolószékben
ülve, a fején és jobb karján kötéssel, Joe Knox.
Mikor visszafordult Stone felé, újra megremegett.
Caleb Shaw, a vállán kötéssel, és Annabelle Conroy, hibátlan
eleganciával, ott álltak a barátjuk mögött.
Friedman végül elszakította a pillantását Stone-ról, és a kutyára
pillantott.
– Milyen aranyos kutya – mondta, és mosolygott.
– Ez a kutya a végzete – mondta Stone.
– Hogyan? – kérdezte a nő.
Stone úgy tett, mint aki megszagolja a csuklóját. – Mindig hiba
bármi igazat felfedni magunkról, mert ezt később felhasználhatják
ellenünk.
– Nem értem.
– A thai parfüm, ami pszichés hatást gyakorol a férfiakra. Két szív
egyszerre dobban... Nagyon ritka. De nem beszerezhetetlen, ha az
embert az Egyesült Államok kormánya támogatja. – Stone is lenézett a
kutyára. – Nagyon jellegzetes illata van. Ennek a kis jószágnak egyetlen
szippantásra volt szüksége, hogy még egy ilyen hatalmas területen is,
mint ez a temető, kiszúrja magát.
– Honnan tudta, hogy itt leszek?
– Hogyan tehette volna meg, hogy nem jön el?
– Maga eljött volna fordított helyzetben?
– Nem.
– Miért?
– Mert én sohasem örültem a más halálának.
A nő nem mosolygott tovább. – Én sem ünnepelni jöttem. Inkább
tisztelegni akartam egy méltó ellenfél előtt.
– Kifogtuk Montoya elektronikus levelét is, meg a maga válaszát.
Has ta luego? Igazán kedves. Egymilliárd dollár nem rossz fizetség. De
az a legjobb, hogy közvetlen kapcsolatot találtunk maga és őközötte.
Most már az ő napjai is tényleg meg vannak számlálva.
 Friedman körülnézett a sok fegyveresen. – Hát, úgy látszik, nem
fogom tudni elkölteni azt az egymilliárdot. – Szünetet tartott. –
Gratulálnom kell magának, hogy rájött a nanobotok és a szagnyom
közötti összefüggésre. Azt hittem, sikerült elég jól álcáznom.
– Sikerült is. Inkább szerencse volt, mint logika.
– Kétlem. Ennyire senki sem szerencsés. Amikor Montoya látta,
hogy az elnök sértetlenül elsétál, nem volt éppen boldog.
– Ezért volt hát a B terv?
A nő bólintott. – Mindig kell B terv, mert az A terv nem mindig
válik be.
– A legtöbb ember ilyenkor kasszát csinál, és egyszerűen lelép.
– Még csak a félmilliárd volt meg. Az egészet akartam. Meg látni
akartam, működik-e a tervem. A legjobbak így csinálják. Szakmai
büszkeség.
– Majdnem sikerült is.
– Most már nem számít. Megkérdezhetem, hogy jutottak ki? Tényleg
azt hittem, hogy minden kijáratot biztosítottam a Gyilok-hegyen.
– Így is volt – felelte Stone. – Különösen a harmadik kijáratot.
Megkérdezhetem, hogyan csinálta?
– Mint mondtam, maga tananyag volt a kiképzésen.
– Na jó, elég a bájolgásból – szólt közbe valaki hangosan, és Riley
Weaver bukkant fel az FBI igazgatójának és Ashburn ügynöknek a
kíséretében.
– Hogy sikerült így elcsesznie az egészet, Friedman? – vakkantotta
Weaver, tömzsi ujjával a nőre mutatva.
Friedman nem méltatta feleletre. Továbbra is Stone-ra mosolygott. –
Egy ilyen ember, mint maga, a saját útjait járja. Találtam még pár Tripla
Hatost, akik tudtak a konyhából nyíló kijáratról. Így tudtam, hogy kell
lennie még egy harmadik kijáratnak is, amit kizárólag maga ismer.
– Miért?
– Mert nem bízott meg senkiben, csak önmagában. Még a többi
bérgyilkosban sem. De nem ám.
– Miből gondolta ezt?
– Mert én magam sem bíztam meg soha senkiben, csak magamban.
– Hogy jött rá?
 A nő körbenézett a fegyvereseken. – Nem bánják, ha leeresztem a
karomat? Kezd elgémberedni. Láthatják, hogy nincs fegyverem. De
még ha volna is, kicsit egyenlőtlenek az erőviszonyok.
– Tartsa úgy a kezét, hogy lássuk – mondta az egyik öltönyös.
A kezét maga elé tartva visszafordult Stone felé, és folytatta. –
Mikor eldöntöttem, hogy használni fogom a Gyilok-hegyet, minden
centiméterét átvizsgáltam. A főbejárat nyugatra nézett. A hátsó keletre.
Lefelé nem lehetett menni. Így hát felfelé mentem. A kijárat ott volt,
nagyjából úgy, ahogy maga annak idején hagyta. Megválaszolja ez a
kérdését? Mi lesz az én kérdésemmel?
Stone Chapmanre nézett.
Friedman is az angol ügynök felé fordult.
Az MI6 ügynöke vállat vont. – Kétszer láttam ilyen bombát Észak-
Írországban. Egyszer a kék drótot kellett kihúzni, egyszer a pirosat. A
kék a kedvenc színem, így hát azt téptem ki. De rohadtul meleg helyzet
volt, annyi bizonyos. Egy másodperc volt hátra.
– Mikor biztonságos távolságba értünk, felrobbantottuk a bombát –
folytatta Stone. – Csak ha netán valaki figyelné a területet. Aztán egy
telefonhívás, és a többi sima ügy. Mindannyiunkat hullazsákban vittek
el onnan. A terv végét már maga is látta ma. Úgy gondoltuk, csak így
kaphatjuk el. Ha elhitetjük, hogy sikerült a terve. Brennan elnök az
orosz kormánnyal együtt dolgozta ki a részleteket.
– Ügyes.
Stone közelebb lépett hozzá. – Tényleg csak a pénz miatt csinálta?
– Részben. De az izgalom miatt is. Hogy meg tudom csinálni. Nem
kis kihívás volt. Amikor Montoya először eljött hozzám, hogy
beszervezzen, elsőre elutasítottam. De aztán arra gondoltam, ugyan mi a
fenéért ne? Azt hiszem, még maga is elcsábult volna. – Kinyúlt, hogy
megérintse Stone karját, de a férfi elhúzódott.
Friedman csalódottnak tűnt, de azért folytatta. – Tudom, hogy magát
ez motiválja. Az izgalom. Azok az évek a Tripla Hatosnál. Magát
biztosan nem érdekli a pénz.
– Tényleg nem.
Riley Weaver megint felcsattant. – Mondtam, hogy elég ebből! –
Előbbre jött. – Maga börtönbe megy. De csak rövid időre. Aztán
kivégzik. Árulásért.
 – Riley, maga tényleg fárasztó – mondta Friedman, és megcsóválta a
fejét. – Elrontja az ember minden örömét:
Az egykori tengerészgyalogos felbőszült. – Örömét?! Maga örömnek
nevezi azt, amit csinált? Maga nem normális.
A nő újra Stone felé fordult. – Miért? Miért csinálta?
– Volt feleségem, akit szerettem. Volt egy lányom, akit imádtam.
Értük csináltam.
Friedman hallgatott egy ideig. – Ezt nem nagyon értem – mondta
végül.
– Na jó – mondta Weaver. – Bilincseljék meg a hölgyet, és olvassák
fel neki a jogait. Csináljunk mindent szabályszerűen. Ne hibázzunk. Ne
késse le a randevúját a méreginjekcióval. Azt hiszem, én magam fogom
megnyomni a gombot.
A nő megvetően nézett rá. – Nem megyek börtönbe, és nem fognak
kivégezni, különösen nem maga.
Weaver gúnyosan elmosolyodott. – Nos, hölgyem, én viszont
pokolian biztos vagyok abban, hogy nem fogja megúszni.
– Már meg is úsztam.
Megtántorodott, miközben beszélt, és karjával az autójának
támaszkodott.
Stone vette észre elsőnek, hogy mi történt.
Odaszaladt, és megfogta a nő bal karját. Látta a tűszúrás nyomán
kibuggyant vércseppet a bal csuklóján, éppen az ér közepén. Megfogta
a nő másik kezét is. Hiányzott a gyűrűjének a köve. A helyén rövid,
vastag tű meredt ki.
– Vigyáznék vele a maga helyében – mondta Friedman. – Erős,
nagyon gyorsan ható szer. A hatékonysági listán messze maga mögött
hagyja a jó öreg ciánt. – A hangja elgyengült, a szavai dadogásba fúltak.
Újra megroggyant. Stone tartotta egy darabig, aztán hagyta lecsúszni az
autó mellett a földre.
Mindannyian álltak és nézték. Weaver arca maga volt a megtestesült
düh. – Hogyan csinálta?
Friedman elmosolyodott, és Stone-ra mutatott. – Amikor megláttam,
tudtam, hogy végem. Így hát lezártam az ügyet, Riley. Jó kém voltam a
végsőkig. Márpedig minden jó kém maga választja meg a távozása
módját. Nem valaki más.
 Stone-ra nézett, és hosszút, fájdalmasat sóhajtott. – Megvettem a
szigetet.
A férfi nem válaszolt.
A nő melle zihálni kezdett. – Azt hiszem, boldogok lehettünk volna
ott.
Mindenki Stone-ra nézett, aztán vissza Friedmanre.
– Azt hiszem, tényleg boldogok lehettünk volna – mondta a nő újra.
– Mondja, hogy boldogok lehettünk volna.
Stone nem válaszolt, csak nézte.
A teste összerándult, aztán elernyedt. Stone azt hitte, ebben a
pillanatban szenvedett ki, de még sikerült beszélnie. – Jobban
hasonlítunk egymásra, mint valaha is hajlandó lesz elismerni, John
Carr.
Ezután a szeme lassan üveges lett, és Marisa Friedman oldalra
csúszott, bájos arca a puszta földön nyugodott.
De Stone ezt már nem látta. Addigra elfordult, és elment.

103. FEJEZET

A TEVE KLUB Alex Ford ágya körül csoportosult, és nézték a

barátjukat, aki visszanézett rájuk. Annabelle a kezét szorongatta, és
könnyek futottak le az arcán.
Reuben és Caleb egymásra vigyorgott. Reuben Caleb fülébe
suttogott. – Ne feledd el, nem kell neki virágot hozni!
Stone közelebb jött az ágyhoz, és a barátjára nézett. Alex még nem
tudott beszélni, és az orvosok figyelmeztettek, hogy nem ismerik a
sérülés mértékét, mert az agya is érintett volt.
– Lehet, hogy teljesen felépül. De az is lehet, hogy csak részlegesen
– mondta a sebész.
– De életben marad – mondta Annabelle.
– Igen – mondta az orvos. – Életben marad.
Stone gyengéden Alex vállára tette a kezét. – Örülök... hogy újra
köztünk vagy – mondta elfúló hangon.
Alex visszapislogott rá, de a szája mozdulatlan, néma vonal maradt.
 Annabelle közel hajolt hozzá. – Veled leszünk az úton, minden
lépésnél, Alex, minden lépésnél.
A férfi megszorította a kezét.

AZNAP ESTE Stone az íróasztalánál ült a faházában. Sok mindenen

kellett gondolkodnia, de nem volt hozzá kedve. Érvényes ajánlata volt
arra, hogy visszatérjen kormányzati szolgálatba, általa választott
minőségben. Megígérte az FBI igazgatójának, hogy átgondolja, de nem
mondta, mikorra.
Carmen Escalantét tanúvédelmi programba vonták, mert Carlos
Montoya úgy döntött, rajta tölti ki a dühét. Stone úgy gondolta, a
lánynak nem nagyon kell aggódnia. A világ már tudta, hogy Montoya
áll a Lafayette Parkban és az azóta történtek mögött. Stone úgy vélte, a
fickó nem lesz hosszú életű ezen a földön. Valaki az emberei közül
átveszi a kartelljét, vagy az oroszok végeznek vele, amiért rájuk akarta
kenni a bűneit, vagy az amerikaiak intézik el.
Stone-t nem érdekelte, hogy ki fogja végül megölni.
Ott voltak aztán a nanobotok, amelyek megváltoztatják a bombák és
kábítószerek szaglenyomatát. Hát az biztos, hogy a Terrorelhárításnak
lesz jó néhány álmatlan éjszakája miattuk.
Végül, bár nem akarta, Marisa Friedmanhez kalandoztak a
gondolatai.
Vett kettejüknek egy lakatlan szigetet.
Jobban hasonlítunk egymásra, mint valaha is hajlandó lesz
elismerni, John Carr.
Ebben tévedett. Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra.
Vagy mégis?
Amint az íróasztalára meredt, ezeken a kétségeken rágódva,
meglátott egy kis piros pontot, amint végigsiklik a régi, összekaristolt
fafelületen, mint valami lángoló darázs, amíg el nem éri a testét.
Lenézett, és figyelte, amint felkúszik a mellkasán, fel az arcán, és
megállapodik, valószínűleg, a homloka közepén.
Nyugodt hangon kiszólt a sötétbe. – Korábbra vártalak.
Chapman tűnt fel előtte, rászegezve az ezúttal lézeres irányzókkal is
felszerelt Waltherjét.
– Elnézést, általában pontosabb vagyok. Mikor jöttél rá?
 – Tudom jól, hogy az MI6 nem engedheti meg magának azt a
fényűzést, hogy a legjobb ügynökei csak úgy dolog nélkül külföldön
flangáljanak. Már régen le kellett volna venniük erről az ügyről, és
hazairányítani. Nem csak azért voltál itt, hogy szemmel tarts. Vannak itt
arra éppen elegen.
– Jó következtetés. De azért is maradtam, hogy segítsek neked
megoldani az ügyet, és vigyázzak rád. Nem ez volt Watson dolga
Holmes mellett? Hordozni a fegyverét, s időnként lepuffantani egy-egy
sötétben ólálkodó alakot? A végén pedig elismerő felkiáltásokkal
adózni a mesternek?
– Azt mondtad, nem olvastad ezeket a történeteket.
– Hazudtam. Valójában imádom őket. Azt is elárulom, teljes
őszinteséggel, hogy élveztem Watsont játszani melletted.
– Ki osztotta rád, hogy eltégy láb alól? McElroy?
– Sir James őszintén kedvel téged. Ő azt hitte, hogy egyszerűen a
megfigyelés a dolgom. Van, amit az ember még a keresztapja előtt is
titokban tart. Én közelebb keresném az illetőt, valahol idehaza nálatok.
Mi és a jenkik gyakran dolgozunk együtt. Te is tudod.
– Akkor hát Weaver?
– Ahogy ti amerikaiak mondjátok, sem cáfolni, sem megerősíteni
nem akarom. Különösen cáfolni nem akarnám nagyon erőteljesen.
– Szóval az NHK főnöke összeállt az angol hírszerzéssel, hogy
megölessen egy amerikai állampolgárt?
– Hát nem aranyosan működik ez a világ?
– Az elnök tud erről?
Képes volt a szemembe hazudni Camp Davidben? Azok után, hogy
megmentettem az életét?
– Azt tényleg nem tudom. De ha Weaver az elnök háta mögött
cselekszik, a beleegyezése nélkül, akkor nagyon bátor. Te meg nagyon
rossz kisfiú voltál a szemében.
– Megteszek minden tőlem telhetőt.
– A legkevésbé sem hibáztatlak.
– Akkor tehát te hivatalos bérgyilkos vagy az óceán túlpartjáról?
– Amilyen te is voltál. Néha nyomozok, vagy megmentem a világot
a királynő nevében, de főleg a sok fejfájást okozó ellenségekre
pufogtatok.
– Biztos jó vagy benne.
 – Ahogy te is az voltál. Talán a legjobb mind közül. –
Félrebiccentette a fejét, és Stone-ra mosolygott.
– Árulj el nekem valamit. Tagadtál meg valaha is közvetlen
parancsot?
Stone habozás nélkül felelt. – Egész pályafutásom során egyszer.
Amikor még a hadseregben szolgáltam.
– Örültél, hogy megtetted?
– Igen.
– Na és amikor a Tripla Hatosnál szolgáltál?
– Akkor nem tagadtam meg egyetlen parancsot se.
– Örültél, hogy így volt?
– Nem. Ezt bántam meg a legjobban, egész életemben.
A nő leeresztette a pisztolyát, és a tokjába dugta. – Hát, számomra ez
lesz az egyetlen alkalom, amikor megtagadom a parancsot.
Stone meglepődött. – Miért?
– Sok okom van rá, de nem szándékozom őket itt és most
megbeszélni.
– De nem fognak felelősségre vonni, amiért nem teljesítetted a
küldetést?
– Olyan hölgy vagyok, aki szeret kockázatot vállalni.
– Mostantól folyton a hátad mögé kell nézned.
– Eddig is azt csináltam, mióta csak beálltam az MI6-hoz.
– Látlak még valaha?
– A jövő egyikünk számára sem nyitott könyv.
Megfordult, és elindult kifelé, de még visszafordult. – Vigyázz
magadra, Oliver Stone. Ó, és még valami. Elrakhatod a stukkered. Nem
lesz rá szükséged, miattam legalábbis. De Riley Weavernek ne fordíts
hátat. Az hiba lenne. Viszlát.
Egy pillanattal később Mary Chapman eltűnt.
Stone lassan visszatette a pisztolyát az íróasztal fiókjába. Abban a
pillanatban, hogy meglátta a lézeres célzó piros pontját, az íróasztal
középső, nyitott részén keresztül kifelé célzott. Örült, hogy nem kellett
tüzelnie. Megvolt az esélye annak, hogy kölcsönösen megölik egymást.
Nem volt nagyon fáradt, noha későre járt. Már nem volt szüksége
annyi alvásra, mint régen. Úgy vélte, ez a korral jár. Várt még egy
keveset, aztán elindult. Elgyalogolt arra a helyre, ahol az egész
elkezdődött.
 Nem a Gyilok-hegyre. Ott az egész John Carr számára kezdődött el.
Ő most a Lafayette Parkban nézett körül, ahol az egész Oliver Stone
számára kezdődött el. Ráadásul idetartozott, számos ok miatt. Átnézett
a Fehér Házra, ahol az elnök bizonyára az igazak álmát aludta, bár
éppen csak megúszott egy merényletkísérletet.
Stone a park ösvényeit rótta, időnként biccentve a biztonsági
őröknek, akik jól ismerték. Azon gondolkodott, hogy vajon Alex Fordot
kirendelik-e még valaha is külső őrségre. Ő most már élő legenda volt a
Titkosszolgálaton belül, hős az elnök és az egész nemzet számára.
Stone jobban szerette volna egyszerűen csak újra egészségesen látni
a barátját.
Aztán Chapmanre gondolt, aki végre hazatér a kis szigetére. Talán
egyszer majd rászánja magát az utazásra, és felkeresi. De csak talán.
Leült ugyanarra a padra, amelyre Marisa Friedman telepedett le azon az
éjszakán, amikor a robbanás megrázta a Lafayette Parkot, és mozgásba
hozta az eseményeket.
Stone ránézett a frissen ültetett juharfára, amely úgy állt ott új
otthonában, mintha mindig is oda tartozott volna.
Ahogy némely ember is.
Ahogy én is.
Oliver Stone hátranézett, mély lélegzetet vett, és tovább csodálta a
kilátást.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mitch Hoffmannek, aki tudja, milyen szórakoztató tud lenni a

„pokol”;
David Youngnak, Jamie Raabnak, Emi Battagliá-nak, Jennifer
Romanellónak, Tom Maciagnak, Martha Otisnak, Anthony Goffnak,
Kim Hoffmannek, Bob Castillónak, Roland Ottewellnek és
mindenkinek a Grand Central Kiadónál, akik mindennap segítenek;
Aaron és Arleen Priestnek, Lucy Childs Bakernek, Lisa Erbach
Vance-nek, Nicole Jamesnek, Frances Jalet-Millernek és John
Richmondnak, amiért a helyes csapáson tartanak;
Külön üdvrivalgás Maja Thomasnak, amiért digitális képességeimet
új szintre emelte; Marija Rejtnek, Trisha Jacksonnak és Katie Jamesnek
a Pan MacMillannél, amiért segítettek átkelni a túlpartra;
Grace McQuade-nek és Lynn Goldbergnek a nagyszerű hírverésért;
Donnának, akinek a címet köszönhetem;
Scotnak a segítségért;
Neal Schiffnek, amiért segített megismerni az FBI eljárásmódjait;
Bob Scule-nak sasszeméért, és mert sok mindenre megtanított a
lobbi tevékenységről; Frank Verrastrónak és John Hamre-nek, amiért
sok mindent elmondtak Washingtonról;
Marisa Friedmannek, Stephen Garchiknak, dr. Fuat Turkekul
családjának, Tom Grossnak; remélem, élvezték a szerepüket, és a pénz,
amit jótékony célokra adományoztak, a legjobb helyre került;
Lynette-nek, Deborah-nak és Natashának, akik tudják, hogy miért.
 Európa Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó Barna Imre igazgató
A tördelés az SZBÉ Stúdióban készült

Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető Bördős János igazgató

Készült Debrecenben, 2012-ben

Felelős szerkesztő Szabó Olimpia
Művészeti vezető Gerhes Gábor
Borítóterv Nagy Péter
Műszaki szerkesztő Sz. Bodnár Éva

Készült 31,75 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 978 963 07 9406 0

www.europakiado.hu