Licia Troisi

ÉGVILÁG 2
A KÉT HARCOSNŐ

A mű eredeti címe:
Le guerre del Mondo Emerso – La setta degli assassini
Fordította: Hajdúné Vörös Eszter
A szöveget gondozta: Gazdag Tímea
A művet eredetileg kiadta: Arnoldo Mondadori Editione S. p. A.
Copyright © 2007 Arnoldo Mondadori Editione S. p. A., Milano
Borító: ©Arnoldo Mondadori Editione S. p. A., Milano

ISBN 978 963 245 247 0

Könyvmolyképző Kiadó Szeged, 2011

(Tartalom)

2
 Rebeccának

Moss el engem

Tisztulj meg tőlem

Töröld el az emlékeket

Azok csak fájdalmat hoznak.

Muse: Citizen erased

3
 A VIZEK TANÁCSÁNAK ÉVKÖNYVE
VIII. kötet, a Téli Csatától számított negyvenegyedik év

Tizenharmadik jelentés

Szerző: LONERIN ÉJFÖLDRŐL,

Folwar tanácsos tanítványa.

A Tanács legutóbbi ülésén született döntés értelmében ez év elején küldetésre

indultam Éjföldre, a Gyilkosok Szektája néven ismert szervezet székhelyére, oda,
ahol legszentebb templomuk áll. Aramon, az utolsó kém feljegyzései arra engednek
következtetni, hogy a Gyilkosok Testülete szövetséget kötött Dohorral, aki jelenleg
Napföld királya, ám uralja Éjföldet, Tűzföldet, a Sziklák és a Szelek Földjét is, ez
utóbbiakat háborúval és cselszövéssel hódította meg, élükre pedig a saját embereit
állította. A Dohor és a Szekta között fennálló egyezség pontos tartalma viszont nem
ismert.
Hogy ellenségünk tervei után kutassak, bejutottam a Szekta székhelyére: én is
olyan reményvesztett embernek adtam ki magam, mint akik időről időre betérnek a

4
templomba, és istenükhöz – Thenaarhoz, vagy más nevén a Fekete Istenhez –
könyörögnek, hogy meghallgassa a kívánságaikat. Akiket a Szekta kiválaszt,
Kérelmezőknek nevezik. Anélkül, hogy az általam elviselt szenvedéseket – amiért
mint Kérelmezőt kiválasztottak – részletezném, pusztán annyit mondanék, hogy
bejárásom nyílt a Szekta székhelyére, egy hatalmas, föld alatti építménybe, amelyet
a beavatottak Háznak hívnak.
A Ház szerkezetéről szerzett ismereteim sajnos nem kielégítőek, mert egy
Kérelmező nem mozoghat szabadon, ezért az éjszakai kalandozásaim színtere
igencsak korlátozott volt, semhogy valamiféle értesülést szerezzek. A Gyilkosok
szigorúan felügyelik a Kérelmezőket, és úgy bánnak velük, mint a rabszolgákkal,
akik amúgy is csupán csak arra várnak, hogy elérkezzen az idő, amikor feláldozzák
őket Thenaarnak.
Be kell vallanom, hogy a kutatásaim hosszú ideig semmiféle eredményt nem
hoztak. Leszámítva azt az egyértelmű következtetést, hogy Dohor a maga javára
akarja fordítani a Szekta beavatott orgyilkosainak tehetségét – akik az istenüket
gyilkolással dicsőítik – mást nem sikerült kiderítenem, így volt ez egészen addig,
amíg a sors vagy a véletlen úgy nem hozta, hogy nem remélt segítségbe botlottam.
Éppen a Ház fő termében, egy tágas barlangüregben bolyongtam, amelyet
Thenaar félelmetes szobra és két hátborzongató, vérrel teli medence uralt, amikor
egy beavatott, egy aprócska, tizenhét éves forma lány leleplezett – ő is azokon a
helyeken settenkedett, ahol én nyomozni próbáltam.
Azon nyomban elkapott, és a szállására vitt. Itt aztán kifaggatott barangolásom
indítékáról.
Rögtön megéreztem, hogy van benne valami különös, mert nem volt velem
ellenséges, sőt inkább mintha az aggasztotta volna, hogy ő maga lepleződik le,
mintha tiltott dolgot tett volna. Elismerem, hogy talán meggondolatlanul
cselekedtem, de amikor Dubhe – ez a neve – megkérdezte tőlem, hogy ki vagyok és
mit akarok, őszintén feleltem neki.
Mielőtt folytatnám – és főleg mert ismeretes számomra a Tanács bizalmatlansága
a lánnyal szemben – helyesnek tartom, hogy alaposabban kitérjek rá, ki is ő, és
hogyan kötöttünk egyezséget azon az éjjelen.
Az ember kétféleképpen lehet a Testület tagja: vagy olyan Gyilkosoktól születik,
akik már eleve a tagjai, vagy ha gyerekkorában gyilkosságot követ el. Ez utóbbiakat
a Halál Gyermekeinek hívják. Dubhe közülük való.
Nem tudom pontosan, honnan jött, természeténél fogva – és teljesen érthető
módon – tartózkodó, ha a múltjáról esik szó, de kétségkívül falusi lány.

5
Kisgyermekként egy veszekedés során, akaratán kívül megölte egyik játszótársát. A
falu közössége büntetésül száműzte őt. A bolyongásai során – amelynek részleteit
nem ismerem – találkozott azzal az emberrel, aki gyilkolásra tanította, és akiről
mindig nagy tisztelettel beszél. Egyszerűen csak Mesternek nevezi.
A kiképzése nyolcéves korában kezdődött. Vagyis olyan emberről van szó, akit
gyilkolásra kényszerítettek, olyan valakiről, akit kizárólag gyilkolásra tanítottak,
az eredeti bűnét megsokszorozva. Ezt csak azért meséltem el, hogy lássák, mennyire
megalapozatlan a Tanács tartózkodása. De túlságosan eltértem a tárgytól.
Dubhe a Testület számára a Halál Gyermeke, ezért nagyon hamar szemet vetnek
rá. A Mester, mielőtt fellázadt és otthagyta volna, a Szekta tagja volt, és úgy vélem,
a Testület miatta kap a lány után. Dubhe időközben felhagy a gyilkolással, lopásból
tartja fenn magát. Még egyszer kérem az olvasót, ne ítélje meg túl keményen annak
a személynek a magatartását, akinek a Testület terveinek felfedezését köszönhetjük.
Egy magányos lányról van szó, akinek nincs egyéb eszköze, hogy fenntartsa magát,
csak az, amire a kiképzése során szert tett.
A Testület csalással teszi rá kezét Dubhéra. Az átok, amelyet nem sokkal
korábban egy mérgezett tűvel fecskendeztek bele, egy lopás alkalmával lép
működésbe. Ez az átok nagyon alattomos természetű, és igencsak a Testület perverz
lelkületére vall. Egy gonosz lényt keltett életre – Dubhe Szörnyetegnek hívja –,
amely a lelkében lakik. Ez a lény időnként kitör, és borzasztó kegyetlen tettekre
készteti a lányt. A Szörnyeteg tápláléka ugyanis nem más, mint a vér és a halál.
Sikerült elhitetniük Dubhéval, hogy egyedül a Testület ismeri az ellenszerét, és
csak ők tudják megmenteni, ezért néhány hónappal ezelőtt kényszerítették, hogy a
Gyilkosok seregéhez csatlakozzon. Bizonyos időközönként gyógyitalt adtak be neki,
hogy féken tartsák az átok tüneteit, azt mondták, ez a gyógyulás útja.
Vagyis nem a Testületben született és általa tévútra vezetett személy ő, hanem a
Szekta egyik áldozata, akit akarata ellenére kényszerítettek a szolgálatára.
Elemeztem az átkot, amelynek Dubhe az áldozata lett. Egyértelmű fizikai jele
van: két ötszög, egy vörös és egy fekete, amelyek egy két egymásba fonódó – egy
vörös és egy fekete – kígyó alkotta kört zárnak közre. Mint ahogy ismert, egyetlen
átok sem hagy fizikai jelet, csak a pecsétek.
Amikor Dubhe megmutatta nekem a jelet, hála a mágia terén szerzett
ismereteimnek, rögtön arra a következtetésre jutottam, hogy pecsétről van szó, és
fájó szívvel elmondtam neki az igazságot: elmagyaráztam neki, hogy ezt a fajta
varázslatot csak az a mágus tudja feltörni, aki megidézte, és hogy nem létezik olyan
gyógyital, amely kikúrálhatná belőle, csupán olyan varázsitalok, amelyek a tüneteit
féken tartják. Elmondtam neki, hogy a Testület egyszerűen becsapta őt.

6
 Az egyezségünket Dubhe kétségbeesése szülte. Mindenki tudja, hogy a kevésbé
tehetséges varázslók által megidézett pecsétek gyakran gyengék, és erősebb
varázslattal fel lehet őket törni. Úgy hiszem, Dubhe pecsétje is ilyen, és megígértem
neki, hogy a Tanács elé vezetem, valamelyik varázslóhoz, aki képes ilyesmit
végrehajtani. Ő pedig cserébe nyomozott helyettem.
Most befejezem ezt a hosszú kitérőt, és leírom mindazt, amit Dubhe felfedezett.
A Testület Astert – a Zsarnokot, aki a mi szeretett Égvilágunkat majdnem
elpusztította – messiásként imádja, és a visszatérésére készül. Már megidézték a
szellemét, amely jelenleg a Ház egyik titkos szobájában a mi világunk és a túlvilág
között lebeg. Amire a rítus kivitelezéséhez még szükségük van, az egy test, amely a
lelket befogadja. A Testület választása Nihal és Sennar gyermekére esett – a két
hősére, akiknek negyven évvel ezelőtt sikerült véget vetniük a Zsarnok uralmának. A
választás miértje érthető. Aster félvér volt, egy ember és egy félkobold gyermeke.
Nihal és Sennar gyermeke is az, hiszen Nihal Égvilág utolsó félkoboldja, Sennar
pedig egy egyszerű ember Tengerföldről.
Ennyit tudott meg Dubhe.
A Tanács mai ülése megvitatta a felfedezéseket, és meghozta a döntést. A küldetés
kettős. Egyrészről biztonságba kell helyezni Nihal és Sennar fiát. Ido gnóm, a
Dohorral szembeni ellenállás vezetője a Tanács tudomására hozta, hogy az adott
személy Égvilágon tartózkodik, a szüleivel ellentétben, akik évekkel ezelőtt átkeltek
a Saar folyón, az Ismeretlen Föld irányába. Ido maga vállalta a feladatot, hogy
felkutatja a fiatalembert és biztonságba helyezi.
A küldetés második felét rám és Dubhéra bízták. Sennar hatalmas mágus lévén
biztosan ismeri a varázslat titkát, amely Astert életre hívhatja. Ezért én és Dubhe
átkelünk a Saaron, hogy megkeressük. Dubhe úgy döntött, csatlakozik hozzánk
abban a reményben, hogy Sennar talál majd rá módot, hogy feltörje a pecsétjét.
Biztos vagyok benne, hogy nagy segítségemre lesz. Sajnos a Szektából való
szökésünk nem maradt észrevétlen, és a Gyilkosok már biztosan a nyomunkban
járnak. Ki tudna bennünket a támadásuktól jobban megvédeni?
Ez minden. Az indulás napját holnapra tűzték ki. Ezeket az utolsó sorokat
nyugtalansággal telve vetem papírra. A Saaron túlról még soha senki nem tért
vissza, és az Ismeretlen Földről mindenki félelemmel beszél. Nem tudom, mi vár
ránk, és azt sem tudom, hogy egyáltalán sikerül-e a folyón átkelnünk. A felfedező
izgatottsága keveredik bennem az ismeretlentől való félelemmel. De a haláltól való
félelemnél is erősebb az aggodalmam, hogy a küldetést nem sikerül véghezvinnem.
Mert a küldetés mindennél előbbre való, és a Szekta elpusztítása számomra a
minden.

7
8
9
 PROLÓGUS
AZ UTOLSÓ VENDÉG késő este távozott. Részeg volt, egy szolgának kellett
kikísérnie. Sulana látta, amint a kertben imbolyognak. A férfi gajdolt valamit, valami
pajzán nóta lehetett, de Sulana nem értette.
Kimerült. Kifacsarta az erőfeszítés, hogy komolynak, udvariasnak mutatkozzon, és
hogy mosolyogjon, mert ezt várják tőle. Nem így Dohor, akit immár – reggel óta – a
férjének mondhat. Mintha erre született volna. A pap előtt kecsesen kézen fogta, majd
egész nap vele maradt. Soha egyetlen oda nem illő szó, soha a fáradtságnak akárcsak a
legcsekélyebb jele. Sulana csodálkozott. Honnan tudja mindig, hogy kinek mit
mondjon? Ez olyan művészet, amilyet ő soha nem tanult. Ha nem így lenne, talán nem
is ment volna férjhez.
A tanácsosai voltak a hangadók.
– A megfelelő korba lépett.
– Az emberek elégedetlenkednek.
– Kell egy király.
Hét éven keresztül ellenállt. Háborúban és békében sikeresen vezette országát,
Napföldet, sikerült keresztülvinnie a saját akaratát, az udvaroncokon és a főbb
tisztségek viselőin felülkerekednie. Ám végül rádöbbent, hogy nem bírja tovább. Bár
alig volt több, mint húszéves, öregnek érezte magát, mint akitől elrabolták a
gyerekkorát. Nem mehetett így tovább. A bátorsága és az ereje elfogyott – beleegyezett
hát. Férjhez fog menni.
Nem érdekelte túlzottan, ki lesz a jövendőbelije. Csupán pihenni vágyott, és ha a
pihenésnek egy ismeretlen férfi ölelése volt az ára, ám legyen.
Az a fiú győzte meg, aki kicsit fiatalabb volt nála, már-már fehérbe hajlón szőke,
nagyon világos szemű.
– Igen – dünnyögte Sulana, amikor a férfi megkérte a kezét. És undort is csupán
egyetlen pillanatig érzett a saját gyengesége miatt.
Nem lehet az ember az örökkévalóságig erős – mondogatta magában az ajkát
harapdálva, míg jövendőbelije ajkára kiült a diadalmas mosoly árnya.
Aztán az események rohamosan felgyorsultak. A lakodalom, a szertartás
előkészületei, a számtalan ruhapróba, a végtelen sok választás, amely elé állították.
Sulana próbálta kívülről szemlélni az életét. Mintha a hangja sem lett volna a sajátja,

10
amint fáradtan utasításokat és parancsokat osztogat.
– Igen, az íriszeket a nagy asztal közepére. Persze, minél előbb megköszönöm a
kedves ajándékot.
És Dohor ott, a távolban. Mióta megkérte a kezét, szinte egyetlen szót sem váltottak
egymással.
Hogy bánik majd velem? Kedves lesz? Képes leszek szeretni őt?
Érdekházasság volt, nem más. A férfi király lesz, neki pedig meglesz végre a
nyugalma, amire vágyott. Ám kislányként mindig arról álmodozott, hogy olyan
valakivel fog majd élni, akit szeret. Ezért reménykedve figyelte jövendőbelijét, aki az
előkészületekkel foglalatoskodott. A palota hatalmas kertjében, a kút közelében
elrejtőzve leste. Magabiztosnak és határozottnak találta, sőt szikár termetét még
szépnek is. Mégis volt benne valami nyugtalanító. Talán a mosolya, vagy ahogyan a
dolgait intézte. És ez a valami megijesztette, de egyúttal vonzotta is. Titokzatosság
áradt belőle. A tény, hogy idegenek voltak egymás számára.
Már kezdte azt hinni, hogy szereti. És ha ő szereti a férfit, ki tudja...? Talán egyszer
Dohor is viszonozza majd.

Hosszú szertartás volt. Udvaroncok, királyok, hercegek, harcosok, elöljárók,

egyszerű élősködők. Egymás után mind térdre ereszkedtek a királyi pár előtt. Sulana
mosolygott, kezét könnyedén a férje kezére helyezte. De úgy tűnt, őt senki nem látja
igazán. A tekintetek átnéztek rajta, és ő láthatatlannak érezte magát, még Dohor előtt is,
akit elfoglalt királyi szerepe.
Csupán Ido nézett rá igazán. Soanával a karján lépett a színe elé, a nővel, akit
szeretett, és akivel együtt élt. Soana Sennar távozása után a Szelek Földjének
tanácsosa lett, mert igencsak jártas volt a varázslásban. Ido egy szál virággal és
megértő mosollyal ajándékozta meg a menyasszonyt. Sulana őszintén viszonozta, és ez
volt az első ilyen alkalom, amióta ez a végeérhetetlen nap elkezdődött.
Teljesen más természetű volt az a tekintet, amellyel a gnóm a férjét illette. Nem
nyíltan ellenséges, de egyértelműen jeges. Dohor először mintha észre sem vette volna.
– A mi hőn szeretett Legfőbb Parancsnokunk! – szólalt meg zengő hangon. – Álljon
fel, álljon csak fel!
– Köszönöm, felség – dünnyögte Ido, nem túl nagy rokonszenvvel.
– Igazán különös, hogy most maga az, akinek térdet kell előttem hajtania. Tegnap
még fordítva volt.
Sulana nem találta éppen idevalónak ezeket a szavakat, de a bornak és az alkalom

11
felett érzett izgatottságnak tulajdonította.
– Na igen, így forog a sors kereke, nem igaz?
Soana megmerevedett, Sulana rögtön észrevette.
– Fogadják legjobb kívánságainkat! Legyen az uralkodása hosszú és békés! –
mondta a varázslónő mosolyogva.
– Köszönöm, köszönöm – zárta rövidre kissé ingerülten Dohor. Majd újból Idóhoz
fordult: – Azért nem feledkezem meg róla, hogy én mindenekelőtt Sárkánylovag
vagyok, és soha nem fogom katonai kötelességeimet elhanyagolni. Nagy szerencséje
egy királyságnak, ha a háborúskodásban tapasztalt királya van, nem igaz?
– Ha háborús időket élnénk, kétségtelenül szerencse volna.
– Csakhogy senki nem láthatja előre, mikor jön egy újabb háború...
– Még egyszer köszönöm, hogy a meghívásával megtisztelt bennünket, éljen sokáig
az uralkodó – igyekezett Soana újból közbeszólni, miközben térdet hajtott. Ido
zavarában szintén így tett.
Elmentek, és Sulana érezte, amint a férje keze gyengén megremeg. Felé fordult, de a
férfi nem viszonozta. Hideg volt és összeszedett, ajkán pedig már készen állt a mosoly
a következő vendég számára.

Sulana gyorsan átöltözött, majdnem kihozta a sodrából a szolgálólányt, aki segített

neki.
– Tönkreteszi a ruhát!
Nem érdekelte. Végül is többé úgysem veszi fel. A nászéjszakája várt rá, és nem
tudta, féljen-e vagy boldog legyen.
Sápadtan lépett be a szobába. Egyetlen gyertya és a nyári telihold ragyogó fénye
világította meg. A szoba üres volt.
Sulana megállt az ajtóban. A folyosó felé fordult, de nem volt ott senki. A
szolgálólányt hívta.
– Hol a király?
– Nem tudom, királynőm, nem láttam elmenni.
Hol lehet Dohor? Mi lehet neki fontosabb, mint a felesége? Sulana mereven leült az
ágy szélére. Ostoba kis félelem fogta el: még összegyűri a lepedőt. Várt.

Késő éjszaka volt. Dohornak semmi nyoma. Mi történt? Sulana nem tudott tovább

12
várni. A sötét kertben sétált, mezítláb. Szerette, ha a fű a talpát csiklandozta.
Sóhajtozva gondolt ifjúkori álmaira és arra, hogy semmi nem maradt belőlük.
Suttogást hallott. Megfordult. Követte a hangokat.
Megpróbált halkan lépni. Ebben az órában senkinek nem szabadott volna a kertben
lennie. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy Dohor az. Talán itt várja, talán
valami meglepetésre készülődik. Nagyon ostoba, de édes képzelgés volt.
Amikor a bukszus sövény túloldalán, a fűzfa alatt megpillantott egy árnyat, a szíve
nagyot dobbant. Mormogás. Az ő hangja? Nem, két hang. És két alak.
A fa mögé rejtőzött.
– És miért nem a szertartásra jött?
– A magamfajták csak bizonyos alkalmakkor lépnek be egy palotába, és ezek nem
olyan vidámak, mint egy esküvő. Amerre mi járunk, oda a halált hozzuk magunkkal.
Hideg, kimért hang volt, éppen csak egy árnyalatnyi játszadozás csengett benne. A
másik viszont összetéveszthetetlen volt. Dohor. Sulana felismerte a nevetését.
– Értem. Van még valami mondanivalója?
– Semmi más, egyelőre. Hacsak nem annyi, hogy gratuláljak magamnak: heves és
igencsak éles elméjű ifjúra találtam magában.
– Nem lennék itt, ha nem volnék az.
– Ám ez csupán a kezdet, igaz?
– Természetesen.
Ismét az az éles nevetés, amely egy nappal ezelőtt még a szívéig hatolt, de most
megdermesztette.
– A jövőben biztosan számítani fogok a szolgálatára és a szektájára.
– Állok rendelkezésére. De emlékezzen az árra...
– Nem fog gondot okozni, hogy a Nagy Földön kutakodjak egy kicsit.
A másik férfi elegáns mozdulattal meghajolt.
– Sajnálom, hogy nincs nálam bor, hogy az egyezségünkre koccintsunk.
– Majd megtesszük, ha az együttműködésünk meghozza első gyümölcsét.

Sulana látta, amint Dohor a palota felé veszi az útját. Lába megbénult, pedig sietnie
kell, rohannia a szobájukba. Jobban ismerte a királyságát, mint a férje, sikerült

13
megelőznie őt.
Valamivel a férfi előtt ért oda, beosont, ágyba bújt, keze az ölében. És most?
Dohor óvatosan nyitotta ki az ajtót. Amikor meglátta, hogy ébren van, meglepetten
megállt az ajtóban.
– Nem alszol?
Nem tudta, mit feleljen.
– Vártalak...
A férfi becsukta maga mögött az ajtót.
– Sajnálom. Értesítenem kellett volna téged, hogy dolgom van. Igazán, nem kellett
volna megvárnod.
Udvarias. De hideg. A spanyolfal mögé lépett, hogy átöltözzön. Sulana hallotta,
amint a korsóból vizet önt, hallotta, amint leteszi a kardját. Egyetlen szót sem szólt.
Neki viszont rengeteg kérdés tolult az ajkára.
Dohor köpenyben és nadrágban lépett ki a spanyolfal mögül. A gyertyát az ágya
mellé tette, és már éppen elfújta volna.
– Hol voltál?
A kérdés szinte akaratán kívül tört ki belőle. Dohor megmerevedett. Nem fordult
meg.
– Mondtam már, dolgom volt.
– Nem mondanád meg, micsoda?
– Nem a te dolgod.
Az ujjai a kanóchoz közeledtek. Sulana hirtelen haragra gerjedt.
– Láttalak, amint a kertben egy férfival beszélgetsz.
Dohor azon nyomban felé fordult.
– Kémkedtél utánam?
Világos szemei hirtelen a harag és a félelem keverékével teltek meg.
– Véletlenül tévedtem arra...
A férfi megragadta a csuklóját.
– És elkezdtél hallgatózni? Hogy merészelted?
Sulanát hirtelen rémület fogta el. Egyedül van a szobában egy idegennel, egy

14
idegennel, aki egyszer csak rátámad. Érezte, hogy a könnyei kitörni készülnek.
– Idejöttem, és te nem voltál itt... nem tudtam, hogy aggódjak, vagy mit tegyek... és
vártalak... de későre járt... csalódott voltam... és akkor... ez a nászéjszakánk... –
elhallgatott, és a megértését várva ránézett a férfira. Egy morzsáját sem találta.
– Nem tartozik rád, mit csinálok. Most már én vagyok a király, az államügyek az én
kezembe kerültek.
Sulana legbelül már megértette, de nem tudott ellenállni, hogy még egyszer meg ne
próbálja. – De mi most már férj és feleség vagyunk... és az a férfi... az a férfi
megrémített engem.
Dohor szája féloldalas mosolyra húzódott.
– Férj és feleség? Inkább király és királyné. Te fáradt voltál, én meg a trónt
akartam, ez minden. Az az ember a magasba fog engem emelni, nagyon magasra, és ez
neked is jó lesz.
Eltolta magától a nőt, eloltotta a lámpát, majd hátat fordított neki, és lefeküdt.
Sulana tágra nyílt szemmel ült a sötétben. Hallotta, amint Dohor újra megfordul.
– És ne merészelj keresztbe tenni nekem, világos? Egyezséget kötöttünk, és nem
szegheted meg! – mondta jeges higgadtsággal, majd magára húzta a takarót.
Sulana sokáig nem mozdult, könnyei lassan, csendesen csordogáltak végig az arcán.
Hibázott. De csak idővel értette meg, mekkorát.

15
 ELSŐ RÉSZ

A Saar, avagy a Nagy Folyó egy Égvilágtól nyugatra található, áthághatatlan

határvonal. A hosszát senki nem ismeri pontosan, mindenesetre az a szóbeszéd
járja, hogy a legszélesebb pontjain a két part hét vagy nyolc mérföld távolságra
fekszik egymástól. Azt sem tudja senki, milyen élőlények lakják. Mindaz, amit a
Saarról tudni lehet, homályos, és a legendák ködébe vész, mert azok közül, akik
megpróbáltak átkelni rajta, még senki nem tért vissza.

NÉVTELEN SZERZŐ

ENAWAR VÁROSÁNAK ELVESZETT

KÖNYVTÁRÁBÓL

16
17
 1. ÉGVILÁG PEREMÉN

A KÜLÖNÖS TÁRSASÁG valamivel az est beállta előtt érkezett meg. A nap már
lemenőben volt a néhány nyomorúságos cölöpházból álló falvacska, Marva felett. A
mocsárvidéket, amelynek közepén állt, egykor a Vizek Földjének, ma a Mocsarak
Határvidékének nevezték. A lány és a mágus két napja indultak el. Az idegenek hárman
voltak, arcukat nagy barna köpenyük csuklyája takarta.
Bárhová is mentek, aggodalmas tekintetek kísérték őket. Marva mindenféle
kereskedelmi útvonaltól távol esett, de a mocsarak egészségtelen és mozdulatlan
levegője sem tette vonzóvá azok számára, akik időnként mégis idevetődtek. Egyetlen
fogadója sem volt. Évek óta egy lélek sem járt erre, most meg három nap leforgása
alatt öt idegen is érkezett. Kétség nem fért hozzá, hogy valami nincs rendjén.
Az újonnan érkezettek befordultak a kátrányozó műhely utcájába. Az isten háta
mögötti helyen gyakorlatilag ez volt az egyetlen kereskedelmi tevékenység.
Amikor megérkeztek, Bhyf éppen egy új hajóvázat kent be szurokkal, de rögtön
észrevette őket. Látta, amint belépnek a nyitott ajtón: legelöl az, aki a vezetőjük
lehetett, mögötte pedig a másik kettő, mindkettő magasabb nála. Magabiztos
viselkedésüktől kilelte a hideg. Először a vezetőjük fedte fel az arcát, és Bhyf
megkönnyebbülten felsóhajtott, amint egy szőke, fürtös hajú lányt pillantott meg: arca
szép volt, orra körül néhány szeplő.
– Jó estét! – mosolygott udvariasan.
Bhyf lehúzta a munkakesztyűjét, és jól megnézte a lányt. Úgy döntött, egyelőre nem
árt óvatosnak lenni.
– Mit parancsolnak?
– Csak némi értesülést.
Bhyf megmerevedett. A lány ruháját tökéletesen takarta elnyűtt köpenye, de a nyaka
körül valami feketeség tűnt elő.
– Ha segíthetek...
– Járt erre egy fiatal varázsló és egy fiúnak öltözött, aprócska lány?
Bhyf bólintott, miközben figyelmesen szemügyre vette a nőt kísérő két férfit. Az
egyetlen akadály, amely az idegenektől elválasztotta, a hajó volt, amelyen éppen
dolgozott.
– Még a faluban vannak?

18
 – Nem – felelte, és közben egy kicsit hátrébb húzódott.
– Értem. És mikor indultak útnak?
– Tegnap, egy csónakot vittek magukkal.
– Tudja, hová mentek?
– Miért kérdezősködnek ennyit? Én hajókat kátrányozok, csak a saját dolgommal
törődök...
– Tudja vagy nem? – A lány nem látszott haragosnak, de a hangja határozott volt.
– Én semmit nem tudok. Toriónál szálltak meg, őt kérdezzék.
A lány bólintott, és a fejére húzta a csuklyát.
– Köszönjük szépen. Nagy segítségünkre volt.
Szó nélkül elmentek, és Bhyf nyugtalanul figyelte, amint nesztelenül lépnek, és még
a köpenyük sem suhog.
Torio a háza mellett ücsörgött, lábát lógatva. Életerős öregember volt, bár kicsit
bárgyúnak látszott, mint aki mindig ugyanazon a helyen élt, és soha el sem képzelte,
hogy a világ sokkal nagyobb is lehet. Éppen halászhálókat javítgatott, amikor
cipősarkak kopogását hallotta közeledni. Tekintetét felemelte, és három pár fekete
csizmát látott maga előtt megállni.
– Maga Torio?
Az öreg felemelte a fejét, és egy bájos nőt pillantott meg, aki rámosolygott. Mögötte
két csuklyás férfi állt, és egy pillanatra különös érzése támadt.
– Igen – felelte megfontoltan.
– Tudjuk, hogy itt szállt meg egy mágus és egy fiúnak öltözött lány. Hová mentek?
Torio résen volt. A lány nagyon világosan fogalmazott, mielőtt elindultak. „Ha
valaki felőlünk kérdezne, semmit ne mondj neki. Tagadd le, hogy erre jártunk, vagy
mondd, hogy nem tudod, hová megyünk. Semmilyen körülmények között ne áruld el,
merrefelé indultunk el.”
Összehúzta a szemöldökét.
– Rosszul tudják. Nem néztek szét? Ez nem kirándulóhely – azzal ismét a hálók fölé
hajolt, jelezve, hogy részéről a beszélgetés véget ért.
A nő mellé guggolt, és merőn nézte.
– Ne ravaszkodj velünk...

19
 Torio észrevette, hogy ragyogó kék, világos, delejes szeme van. De volt valami
abban a tekintetben meg a vékony hangban, amitől jéggé fagyott. Keze megremegett.
– Nálam senki nem volt, mondom, és...
Nem volt ideje befejezni. A lány egyszerűen csak felemelte az egyik kezét, mire a
mögötte álló két alak egy szempillantás alatt megragadta Toriót, és a házba lökte. Az
ajtót becsukták, őt pedig a földre lökték.
– Mi a fene...
A lány azon nyomban a szájára nyomta a csizmája talpát. Erős volt, az alkatához
képest meglepően erős.
– Meséld csak el nekünk, hová mentek azok ketten.
Torio makacsul hallgatott. Félt, de nem annyira, hogy elfeledje vendége szomorú
kérését, mielőtt továbbindult volna.
A lány vadul mosolygott.
– Talán nem értetted meg elég világosan a helyzetet!
Széttárta a köpenyét, és Torio rémülten pillantotta meg a vörös gombos, fekete
bőrzubbonyt. A bőrnadrágja is sötét volt, mint minden más rajta, sőt az őt kísérő két
férfi is ugyanúgy volt öltözve. Az öreg érezte, hogy a szíve majd’ kiugrik a helyéből.
Olyan egyenruha volt ez, amelyet jól ismert, és amelytől Égvilágon mindenki félt: a
Testület, a Gyilkosok Szektája.
– Látom, megismersz bennünket – mondta a lány nyugtalanító vigyorral. Arcáról
eltűnt minden jóindulat, most már csupán ördögi gonoszságot sugárzott.
Övéből egy kígyómarkolatú fekete tőrt rántott elő. Az öreghez hajolt, és megvágta az
arcát.
Torio levegő után kapkodott. Semmi sem kötötte ahhoz a két fiatalhoz, csupán
néhány napot töltöttek nála, túl keveset ahhoz, hogy igazán megismerje őket. De tudta,
mi volt a céljuk.
– A Tanács küldött bennünket – mondták neki. Fontos küldetésük volt, ehhez kétség
nem fért. Megértette a beszédükből, a fiatalember gesztusaiból, hideg elszántságából.
A feladat elég fontos volt, hogy erőt és bátorságot adjon nekik ahhoz, hogy átkeljenek
a Saaron. Nem árulhatta el őket, érezte, hogy nem teheti meg.
– Semmit nem tudok róluk.
A lány hirtelen elkomolyodott.
– Okosabbnak látszottál.

20
 A mozdulata olyan gyors volt, hogy Torio szinte nem is érzett fájdalmat. Aztán a
szeme előtt minden vörös lett, ő pedig felordított.
– Tudjuk, hogy te adtál nekik csónakot. Hová mentek?
Torio érezte, amint az igazság a szája felé tart, olyan fürgén, mint ahogyan a vér
buggyant ki a sebéből, de sikerült megállítania. Becsület és tisztelet kérdése volt,
olyan valakivel szemben, aki a segítségét kérte. – Nem mondták meg.
A lány újra ütött. Még egy vágás, a másik orcáján. Torio úgy érezte, elájul.
– Határozottan ostoba vagy.
– Északra... a vízesések felé – lehelte.
A lány megrázta a fejét.
– Nem... nem éppen. Azt hiszed, nem ismerjük fel a hazugságot?

Hajnalban egy test siklott lassan a mocsár vizébe. Rekla a parton térdelt, mellette
egy apró, zöld folyadékkal elkevert vérrel teli ampulla állt. Imádkozott, ahogyan
Thenaar templomában tette éjszakáról éjszakára, és a két kezét úgy összeszorította,
hogy az ujjai elfehéredtek az erőlködéstől.
Bocsáss meg, Uram, bocsáss meg! Fogadd el ezt a vért addig is, amíg az áruló
vérére vársz, amelyet én magam fogok a medencéidbe önteni.
Thenaar nem válaszolt, a hallgatása pedig megsemmisítette Reklát.
– És most mit csinálunk? – kérdezte váratlanul az egyik Gyilkos.
A nő azon nyomban megfordult, tekintetével villámokat szórt.
– Imádkozom!
– Bocsásson meg, asszonyom, bocsásson meg!
Amikor Rekla az imája végére ért, felállt.
– Követjük őket, szerintem egyértelmű.
– De, asszonyom, átkeltek a Saaron, nem lesz éppenséggel könnyű... Hagyjuk a
folyóra. Ismerem a Saart és az örvényeit, a halak gyomrában fogják végezni.
Rekla erősen torkon ragadta.
– Thenaar két ellensége szabadon járkál Égvilágon, és te mit javasolsz? Hogy
hagyjuk őket futni? Tisztában vagy vele, hogy mindent tönkretehetnek, amit az elmúlt
években felépítettünk?

21
 A férfi nyaka körül erősödött a szorítás.
– Ha a hited nem elég erős a küldetéshez, ha gyáva vagy, és nem készültél fel, hogy
az életedet add az istenünkért, akkor eredj csak haza! Engem sem a Saar, sem más meg
nem állít. Soha.
Határozott tekintettel fordult a másik Gyilkos felé.
– Értesítenünk kell Őfelségét. Azt hiszem, ideje, hogy Dohor kimutassa hűségét, és
küldjön nekünk egy sárkányt.

Még néhány kétségbeesett karcsapás. Az előttük elterülő földsáv hol emelkedett, hol
lejtett, ahogy a fejük is hol kibukkant a vízből, hol elmerült. De már csak kevés
hiányzott, nem adhatták fel éppen most.
Egy bizonytalan kiáltás arra késztette Dubhét, hogy megforduljon. Nem messze tőle
egy kar nyúlt felé a vízből, segítséget kérve.
Egyetlen lendülettel visszafordult, alámerült, és a víztükör alatt megpillantotta
Lonerin fejét és vadul rugdalózó lábát. Karjával átfogta a nyakát, és a felszínre húzta.
Mindketten mély levegőt vettek, aztán újra úszni kezdtek. Mögöttük egyre élesebbé
vált a morajlás.
– Újra felemelkedik – ordította Lonerin, és Dubhe hallotta, amint varázsszavakat
kezd mormolni. De nem volt rá szükség.
Lába elérte az iszapos folyómedret, és néhány karcsapás után Lonerin is letehette a
lábát. A víz sekélyebb lett, érezték, ahogy enyhül a sodrás, és már kint is voltak.
Rögtön a fűbe vetették magukat, rá sem hederítettek, milyen is az Ismeretlen Föld,
amelyet végre elértek.
A hátuk mögül érkező robajra hirtelen megfordultak. A parttól jó néhány
karcsapásnyira egy kígyótest és egy aránytalanul nagy, félig hüllő-, félig lófej
emelkedett ki a Saar vizéből, égnek kiáltva haragját, amiért a zsákmányát elveszítette.

Marvában szereztek csónakot egy halásztól, Toriótól, akit a Vizek Tanácsa ajánlott.
Dubhe nem találta túl eszesnek a férfit, és Lonerin meglepett arcából ítélve ő is
hasonlóan vélekedhetett. Torio segített nekik mindent előkészíteni, amire az utazáshoz
szükségük volt. Adott nekik szárított halat és húst, meg valamennyi gyümölcsöt azokra
a napokra, amíg a folyót átszelik, és egy zsákot, amelybe mindezt beletehetik. Lonerin
szép sorban belerakta a fiolákat is, amelyek a Dubhe számára nélkülözhetetlen
varázsitalt rejtették, hogy az átkot féken tarthassák.
– Ez egy új recept, amelyet én találtam ki – mondta, miközben óvatosan rakosgatta

22
őket. – Rekláé függőséget okozott, ez kevésbé fog.
Dubhe végtelen szánalmat olvasott ki a szeméből, és egy pillanatra gyűlölte érte. De
aztán csupán lesütötte a szemét, és a felszerelésre összpontosított, amelyet be kellett
rakodni a csónakba.
Fogta a dobókéseit, az íját, a nyilakat és a tőrét, amelytől soha nem vált meg, amely
a Mesteré volt.
Lonerin eközben befejezte a hajóval kapcsolatos előkészületeket.
Dubhe nem maradt mellette, hogy végignézze, amint mindenféle varázslatot
alkalmaz, hogy a járművet a Saar örvényeivel szemben ellenállóbbá tegye. A sok
magányos év után még mindig nem szokott hozzá, hogy útitársa legyen, ezért amikor
csak lehetett, inkább egyedül maradt.
Eltávolodott a fiútól, és a mocsár mozdulatlan felszínét figyelte. Az életére gondolt,
a Mesterre. A megmenekülése mintha parancs lenne, elkerülhetetlen esemény, nem
pedig mélyről jövő kívánság. Egyszerűen ez volt a számára kijelölt út, és soha nem is
volt másik. Egyetlen, kifürkészhetetlen útvonal vezetett az első gyilkosságától –
amikor Gornart, egyik gyerekkori barátját megölte – ebbe a mocsárvidéki faluba.

– Még soha senki nem kelt át a Saaron csónakkal – mondta Torio remegő hangon az
indulás napján.
– Majd mi megtesszük – zárta rövidre Lonerin. – Sőt, azt mondom, vissza is térünk.
Nem töprengett sokat, és Dubhe irigyelte a magabiztosságát. Ő sokkal sötétebbnek
látta a jövőt.
Végül beszálltak a csónakba, és egy kis patakon hajózva a Saar egyik
mellékfolyójához eveztek, ezen haladtak tovább, amíg egy hatalmas kiterjedésű
vízfelülethez nem értek: magához a folyóhoz.
Ahogy meglátták, félelem fogta el őket. A tengerhez, az óceánhoz hasonlított,
amelynél a Mester háza állt. Persze nem hullámzott, de a végtelenségnek ugyanazt az
érzetét keltette. Meg aztán ez fehér volt. A késő tavaszi nap fénye elég erős volt, hogy
a víztükröt vakító fehérré varázsolja.
Olyan óvatosan haladtak a hatalmas folyón, mintha egy szent területet
szentségtelenítenének meg. Hát nem olyan volt ez a folyó, mint valami isten, amely
Égvilág és az ismeretlen határát jelzi?

Együtt eveztek, Lonerin diktálta a tempót. Azt a fényt követték, amelyet a mágus a
hajó orrában megidézett: egy vékonyka fénycsíkot, amely mindig a nyugati, a másik

23
partra vezető irányt mutatta.
A sodrás erős volt, a karjuk egy idő után mintha kőből lett volna. Lonerin fáradt el
először. Egy mágus nem kap semmiféle testi kiképzést. De keményen tartotta magát, és
Dubhe csodálta érte. Elszántsága dicséretes volt. Lassan haladtak, nagyobb zökkenők
nélkül, és már-már kezdték azt gondolni, hogy a Saar egyetlen akadálya a kiterjedése
lesz. Úgy látszott, a víz nem rejt kelepcét, felettük az égen egyetlen madár sem szállt,
és a nap nagy részét teljes csendben töltötték.
Aztán ráakadtak a szigetre. Tökéletesen kerek volt, a folyó közepén emelkedett ki a
vízből. Amint Lonerin megpillantotta, örömmámor járta át, de még Dubhét is felajzotta
a látvány. Két napja eveztek, és a túlpartnak még csak a nyoma sem látszott.
Nem tanakodtak sokat, kikötöttek, és örültek, hogy végre valami szilárdra tehetik a
lábukat. Ám nagyon furcsa hely volt. A formája túl szabályos volt, és a talaj állaga is
szokatlannak érződött. De azért csak olyan sziget volt ez is, mint a többi. Zöld fű, és
néhány alacsony bokor nőtt rajta, az egyikhez kikötötték a csónakjukat.
Kimerülten elaludtak. Csupán Dubhe éber álmának – a Gyilkosok kiképzésének
maradványa – volt köszönhető, hogy egyáltalán észrevették, mi történik.
Amint felébredt, felült, és tisztán érezte, hogy valami nincs rendben. Amikor
magához tért, észrevette, hogy a tenyerében valami különös rezgést érez.
Rögtön megrázta Lonerin vállát.
– Mi az? – kérdezte a fiú álmosan.
Dubhe még nem tudta, de elég volt a tekintetét felemelnie, hogy észrevegye, amint a
sziget a sodrással ellenkező irányba halad.
– Mozog! – ordított fel, és talpra ugrott.
Lonerin követte, mindketten a csónakra gondoltak. Látták, hogy húzzák magukkal, a
kötél tartotta.
Azonnal elkezdtek felé futni, és csak ekkor vették észre, hogy a sziget igen gyorsan
süllyed is.
Dubhe értetlenül állt meg, amikor Lonerin hangja szíven ütötte:
– Egy átkozott szörny!
Minden hiábavaló volt. A víz már a bokájukat nyaldosta, aztán érezték, hogy a lábuk
alól kicsúszik a talaj, és hirtelen a folyó közepén találták magukat.
Dubhe érte el elsőként a kötelet, amellyel a csónakjukat kikötötték. Az már kezdett
felágaskodni, és az élelem egy része a vízbe is pottyant, örökre elveszett a folyó

24
örvényeiben.
A lány fél kézzel megragadta a kötelet, amely a csónakot tartotta, a másikkal pedig
gyorsan előrántotta a tőrét. Egyetlen vágás elegendő volt, és a kötél engedett, a csónak
pedig a vízbe csobbant. Dubhénak hatalmas erőfeszítéssel sikerült rá felkapaszkodnia,
és amint fent volt, kihajolt, hogy a társát is felhúzza.
Gyorsan besegítette.
– Van valami elképzelésed, hogy mégis mi lehet ez?
Lonerin csupán a fejét rázta.
– Nem, de visszajön.
Dubhe arra nézett, amerre a fiú, és már látta. A szörnyeteg újból kiemelkedett a
vízből: a szigetük nem volt más, mint egy hatalmas testre rajzolt fűkör. Olyan volt az
egész, mint egy óriási kígyó: mindenütt zöld pikkelyek borították, csak a hasán nem, ott
a fehér pikkelyeket szabályos időközönként élénksárga uszonyok tarkították.
Dubhe kábultan remegett.
– Az evezők... – suttogta Lonerin. Épp úgy megrendült, mint a lány. – Az evezők!
Dubhe éppen megragadta volna azokat, ám ekkor hirtelen egy hatalmas fej bukkant
fel előttük: félig hüllő, félig ló, tátott szájában félelmetes fogsorral.
Látták, amint éppen felettük összezárja a pofáját, és Dubhe azt gondolta: itt a vég.
Nem tudta nem lehunyni a szemét, de a fogak húsába tépő fájdalma helyett félelmetes
rázkódást érzett.
Újra kinyitotta a szemét. A csónak körül ezüstös, áttetsző burok feszült, Lonerin
kezéből indult ki, aki térden állt előtte. Valamilyen módon feltartóztatta a szörnyeteg
fogait.
– Készülj! – ordította Lonerin. – Amikor eltüntetem az akadályt, próbáld megszúrni.
– De á lány addigra már készen állt.
Az akadály eltűnt, Dubhe a mellkasához emelte a kezét, oda, ahol a dobókéseit
tartotta, és előrántott egyet. A dobás gyors és pontos volt, a kés a szörnyeteg egyik
szemébe fúródott. Azon nyomban visszahúzódott, a fájdalomtól felüvöltött, és
dühödten megrázta magát. A csónak félelmetesen ringani kezdett, Lonerin előreesett.
De azért gyorsan el tudott még mondani egy varázsigét, mire a csónak felemelkedett,
és gyorsan tovasuhant, mintha varázslatos szél mozgatná.
És amint távolodtak, Dubhe látta, hogy az óriási teremtmény egyre csak vergődik,
pofájával a semmibe harap, ahogyan őket keresi.

25
 Amikor Lonerin már nem bírta tovább, az evezőkhöz nyúltak. Mindazon idő alatt,
amíg a fiú a csónakot röptette, Dubhe áhítatos csöndben figyelte az erőfeszítést,
amellyel kettejüket próbálta megmenteni. A varázslatot úgy fél óráig tudta fenntartani,
és ő csodálta érte.
Most egyedül evezett, olyan gyorsan, ahogy csak bírt, és Lonerint figyelte, aki
kimerülten, csukott szemmel, hanyatt feküdt a csónak alján. Soha nem hitte volna, hogy
ekkora varázsereje van, és hogy ilyen erősek az idegei. Ezelőtt a szörny előtt még ő is
megingott, pedig igazán hozzá volt szokva a borzalomhoz, hiszen korábban a
Gyilkosok kiképzésében részesült.
– Nagyszerű voltál... – szólalt meg végül habozva. Ez volt az első alkalom, hogy
megdicsérte.
Lonerin elmosolyodott, szemét csukva tartotta.
– Sennar érdeme. Olvastad a tengeri kalandjait?
Dubhe élénken bólintott. Sennar ifjúkori szenvedélye volt, amikor meg Selva
falucskában élt, Napföldön, és Gornar még nem halt meg. Újra- és újraolvasta a
kalandjait, sokat álmodozott róla.
– Ő volt az első, aki ezt a varázslatot hajóra alkalmazta, csakhogy ő Aires
kalózhajójával tette, és sokkal tovább, mint fél órán át.
Dubhe tökéletesen emlékezett erre a fejezetre.
– Szerinted a szörny még visszatér? – kérdezte Lonerin.
Dubhe az egyik szemére megvakította, ennyi biztos volt. Soha nem tévesztett célt.
De nem ejtett rajta halálos sebet.
– Nem tudom – ismerte be. – De jobb lesz, ha sietünk.

Egész éjjel és az azt követő egész nap eveztek, míg a horizonton fel nem tűnt egy
vékonyka zöld csík – egyikük sem hitt a szemének.
– Szárazföld... – dünnyögte Lonerin, amikor a csík szélesedni kezdett, és egy erdő
zavaros arcát mutatta.
A karjuk új erőre kapott.
Ám ekkor utolérte őket egy hatalmas, természetellenes hullám, és a levegőbe hasító,
jéggé dermesztő üvöltés.
Bár a szíve őrülten verni kezdett, Dubhe most nem esett kétségbe.
– A csónak a te dolgod – mondta Lonerinnek, és elengedte az evezőket. Megragadta

26
az íját, amely a nyakában lógott, gyorsan kihúzott két nyilat a tegezéből, és lőállásba
helyezkedett.
A szörnyeteg hatalmasan, fenyegetőn felemelkedett, és Dubhe látta a vértől fekete
lyukat, amely egykor a szeme volt, és a tőrt, amely még benne csillogott. A másik
szeme dühtől és fájdalomtól villámlott.
A látványtól kissé megremegett a keze, de uralkodott magán. Habozás nélkül lőtt, és
a nyíl pontosan a szörnyeteg homlokát találta el. A lény éles, irtózatosan erős hangot
hallatott, hatalmas testét égnek emelte, mire a csónakot újabb hullámok kezdték
csapkodni.
– Reptesd! – ordított Dubhe anélkül, hogy szem elől tévesztette volna a célpontját,
és már a második nyilat feszítette ki.
– Túl fáradt vagyok – felelte Lonerin akadozó hangon.
A lány újra lőtt, és a nyíl most a szörny nyakát találta el. Hirtelen vér fröccsent ki
belőle, és a hatalmas lény vergődni kezdett.
– Bevégeztetett – morogta Dubhe magában.
A szörnyeteg még csapott egyet a farkával. Sima, sárga farokuszonya félelmetes
csobbanással csapott le nem messzire tőlük. A csónak megadta magát. Darabokra tört
a lábuk alatt.
Dubhe még éppen időben magához szorította az íját és a tegezét, még mielőtt a víz
elnyelte volna. Aztán érezte, amint a hajánál fogva valaki megragadja, és a víz
felszínére húzza. Lonerin zöld szemét látta maga előtt, meg fekete haját, ahogyan
sápadt arcára tapad.
– Ússz! – parancsolt rá feldúltan, és a lány engedelmeskedett, mindketten úszni
kezdtek.
Kétségbeesetten úsztak, miközben a szörny hánykolódásától keletkezett hullámok
folyton elmosták a szemük elől a partot, a hőn áhított megmenekülést.
De sikerült: kifulladva és zaklatottan végül az ismeretlen partjára értek.

27
28
 2. ÚJBÓL KÜLDETÉSEN

Kedves Ido!
Tudom, hogy sok idő telt el, amióta utoljára írtam neked, és szégyellem magam
miatta. Bocsáss meg! Nem érdemled meg, hogy így viselkedjek veled. Sok minden
történt, sok szomorú dolog, amelyek miatt nem hallattam magamról. Tarik elment.
Jól tudod, hogy már egy ideje nem volt jó a kapcsolat a fiam és közöttem, de
mindig azt hittem, hogy ez csak azért van, mert még kisfiú, és minden kisfiú gyűlöli
az apját... Azt reméltem, hogy egyszer majd szeretni fog, hogy a közös fájdalmunk és
az ereinkben folyó közös vér átsegít bennünket az ostoba nézeteltéréseken.
Tévedtem. Itt nem egyszerűen apa és fia közötti veszekedésről van szó. Gyűlöl
engem, érzem, soha nem tudott nekem megbocsátani azért, ami történt, és
megértem: hogyan is tudna, ha én magam sem lelek nyugalmat? Az az igazság, hogy
Nihal halála után nem tettünk mást, csak szomorúan túléltük őt, megelégedtünk
annyival, hogy eszünk és lélegzünk. Úgy érzem, mintha vele együtt én is meghaltam
volna, és ezért nem tudtam a fiam útját egyengetni, nem tudtam a szívében tátongó
hatalmas sebet begyógyítani. Úgy neveltem, akár egy sötétben tartott növényt, és ő
elhagyott engem. Nem tragikus, hogy csak akkor veszünk tudomást az igazságról,
amikor már túl késő? Kudarcot vallottam, szembe kell néznem vele, ezen töprengek
itt, az asztalnál ülve, előttem a levél, kint pedig az erdő, amelyre leszállt az éjszaka.
Olyan egyedül érzem magam, Ido. Ha Nihal még itt lett volna, mindez nem történt
volna meg. Újra és újra végiggondolom azokat az éveket, amelyeket együtt
töltöttünk itt, mi és Tarik – milyen boldogok is voltunk! De tudnom kellett volna,
hogy az olyan embereknek, mint mi, nincs joga sem a pihenésre, sem pedig a békére.
Nihal mindig is mondogatta, még azokban az években, amelyeket Égvilágon
töltöttünk.
Eltértem a tárgytól. Úgy érzem magam, mint egy csónak, amely ellentétes
áramlatok között sodródik ide-oda, mintha az elmém megbomlana ma este. Legjobb
lesz, ha mindent az elejétől fogva mesélek el neked.
Úgy kezdődött, mint mindig. Nem is emlékszem pontosan, mi miatt tört ki a
veszekedés. Talán a part felé akart menni, én pedig megtiltottam neki. Néha ugyanis
ezt kérte tőlem, valamilyen átkozott oknál fogva, talán csak azért, hogy
bosszantson, csak mert arrafelé laknak a koboldok. Mindenesetre veszekedni
kezdtünk, kígyót-békát kiabáltunk egymásra... Egymás szemére hánytunk mindent,
minden előtört belőlünk, ami az elmúlt tizenöt együtt töltött évben felhalmozódott
bennünk. Aztán bezárkózott a szobájába, én pedig az enyémbe, és egymás után

29
lapozgattam a könyveket.
Egy álló hétig nem beszéltünk egymással. Istenek, milyen méltatlan apa vagyok...
De honnan tudhattam volna...? Végül kilépett a szobájából, és elém állt. Komoly
volt, és én azt hittem, végre felnőtt, férfivá érett a szemem láttára, és hogy most
talán megérthetjük egymást. Ám ehelyett csak annyit mondott, hogy ő már nem bírja
tovább velem, hogy szép lassan belehal, ha továbbra is az Ismeretlen Földön kell
maradnia, és hogy az anyjának az ő korában már világos céljai voltak, mit is
kezdjen az életével. Azt mondta, elmegy, még nem tudja, hova, de az biztos, hogy
tőlem messzire.
Ezen a ponton egyetlen szeretetteljes szót sem voltam képes kibökni. Ostoba
gőgömben csak az apai akaratomat voltam képes ráerőlteti, üvöltöttem,
megfenyegettem. Nélküle semmi vagyok, Ido, ezért válaszoltam így.
Úgy ment el, hogy az arcomba vágta az ajtót. Azóta sem láttam. Mindenütt
kerestem. Ezeket a hónapokat, amelyek alatt nem kaptál tőlem levelet, azzal
töltöttem, hogy ezen az átkozott földön kerestem őt. Eljutottam egészen a Saarig.
Átkelt rajta, Ido, tudom. Visszatért az anyja szülőföldjére, a mi szülőföldünkre. És
ha ez így van, ő már egy másik világban él. Nincs többé szüksége rám.
Visszatértem, és megpróbáltam elfogadni azt, ami történt. Nem volt könnyű.
Tudom, hogy te vagy az egyetlen, aki megértesz engem. Együtt harcoltunk a Zsarnok
ellen, Ido, de mire volt jó? Mire volt jó a szenvedésünk? Én biztos voltam benne,
hogy a szenvedésem mélyén, és főleg Nihal szenvedése mélyén majd kivirágzik
valami: a boldogság vagy legalábbis a béke. És ehelyett nézd, mi lett belőlünk.
Mióta Nihal meghalt, minden sötét lett. A leveleid mindig háborúról és
viszályokról szólnak. Majd jött ez a Dohor, aki annyira hasonlít a Zsarnokra,
Asterre.
Semmi nem vezetett jóra, amit tettem. Egyik lábam megbénult az Aster elleni
háborúban, neked a szemedet vájták ki. És mindez miért? Hiába ontott vér. De te
talán nem így gondolod. Te soha nem adod fel a harcot, és karddal a kezedben fogsz
meghalni. Én viszont olyan fáradt és öreg vagyok...
Már megértem Tarik választását, és nem akarom újra ráerőltetni a jelenlétemet,
ezért te se keresd őt. Egy bizonyos ponton az embernek be kell látnia, ha kudarcot
vallott, és én így jártam. De ha valaha találkozol vele, mondd meg neki, hogy
megértem, és hogy bocsásson meg nekem, amiért boldogtalanná tettem. Ez minden.
Nincs más mondanivalóm. Azt hiszem, egy ideig még gondolkodni fogok, ezért ne
aggódj, ha nem válaszolok a leveleidre. Ez az új magány teher nekem, de talán ez az
egyetlen lehetőségem, hogy megmeneküljek.

30
 Add át üdvözletem Soanának. A levél aljára leírtam egy varázsital receptjét,
amely segíthet neki a gyógyulásban. Mutasd meg neki, tudni fogja, mit tegyen.
Köszönök mindent, egyetlen barátom.

Sennar

Ido Laodamea palotája előtt állt. A reggeli levegő hűvös és tiszta volt. Ragyogó
kora nyár. Ujjai között szorongatta a levelet, ezt az idők során megsárgult lapot,
amelyen már egészen kifakult a tinta.
Az évek múlásával Sennar küldeményei egyre szomorúbbak és elmélázóbbak lettek,
főleg Nihal halála után, aztán ahogyan a gondok elkezdődtek Tarikkal, egyre ritkábban
is érkeztek. Hamarosan csak rövid, gyors üdvözletekké váltak. Amit a kezében tartott,
az az utolsó igazi levél volt, amelyet a varázslótól kapott.
Sennar hallgatásával az utolsó bálványa is eltűnt annak a világnak, amelyet szeretett.
Úgy érezte, ő az utolsó rom, amelyet a háború és az élet hátrahagyott.
Olyan dolgok álltak abban a levélben, amelyeket most már jobban megértett. Ha
körülnézett, csupa új arcot látott, amelyek semmit, vagy csak igen keveset mondtak
neki: a harcostársai, akik egy-két évente kicserélődtek, a Vizek Tanácsának tagjai és a
tanítványaik. Igazán egyikükhöz sem kötődött. Magányos harcossá vált, a halál
egyetlen ütközetben sem méltatta figyelemre, pedig oly sokban részt vett, és végül a
túlélő sorsa jutott neki. Most már ő is fáradtnak és öregnek érezte magát.
Merengéséből a reggeli szellő ébresztette fel. Ajkán keserű mosollyal tette el a
levelet. A múltban nemegyszer érezte már úgy, hogy végállomásra ért. De aztán mindig
valami más történt. A Soanával megélt szerelmi történet, közel negyven éve. Talán
most is történni fog valami, ami mindent megváltoztat.
A levelet zubbonyába rejtette. A harci ruhát már levetette. Nem lenne alkalmas az
utazásra. Körözik, álcáznia kell magát. Ezért kereskedőnek öltözött. A Sziklák Földjén
sok gnóm kereskedett. Mindenesetre volt egy nagy köpenye, amely eltakarta zömök,
robusztus termetét, rajta jó nagy csuklya, amely mögé alkalomadtán elrejthette markáns
arcvonásait.
Zsákját a vállára vetette, lóra szállt, és elindult, hogy megkeresse mindazt, ami
Nihalból Égvilágon maradt: a fiát, Tarikot.

Különös, hogy mindkettőnkből van benne valami... Úgy szeretném neked

megmutatni, tetszene neked. Vörös haja van, mint az apjának, csak egy kicsit

31
sötétebb, de a szeme ibolyakék, az én szemem. A legszebb viszont a füle: nem éppen
emberi, de nem is olyan hegyes, mint a koboldoké. Valahogy a kettő között.
Reggeltől estig csak puszilgatnám. Egy csoda, Ido, egy igazi csoda. Nem is tudod
elképzelni, milyen ragyogó dolog. Neked is ki kellene próbálnod ezt az érzést!

Nihal így hozta tudomására, hogy fia született, és jól van. Aztán a következő öt
évben csak úgy özönlöttek a levelek, hogy milyen élénk, vidám, eszes. Ido hőn
remélte, hogy egyszer majd láthatja, és a lelke mélyén arról is meg volt győződve,
hogy Nihal és Sennar visszatérnek, mert Égvilágot a szívükbe zárták. És talán így is
lett volna. De ő meghalt, Sennar pedig nem tért vissza.
Amikor a fiú megszökött otthonról, Ido gondolkodott rajta, hogy utánaered. Hogy
megkeresi, ad neki két pofont, és elmagyarázza neki, hogy így mégsem lehet
viselkedni, hogy vissza kell térnie, segítenie kell az apjának. Égvilág helyzete azonban
éppen akkoriban drámaira fordult. Ido Aires, Tűzföld királynőjének segítségével
feljelentette Dohort a Tanácsnál. A király a Nappalok Földjéről kiirtotta a
famminokat, akiket a Zsarnok hívott életre, és akik a háború után itt telepedtek le. Az
általa emelt vádat viszont ellene fordították, és ekkor történt, hogy Dohor a
szövetségesei és támogatói segítségével rágalmazással vádolta meg őt és a királynőt.
Ido elvesztette a Sárkánylovagok Akadémiáján a Legfőbb Parancsnoki tisztséget,
ráadásul becstelenül elűzték a rendből. Ekkor döntött úgy, hogy a Dohor uralkodását
ellenzők élére áll, és megszervezte az ellenállást szülőföldjén, Tűzföldön. Nem, abban
az időben tényleg nem volt ideje, hogy megkeresse Tarikot.
Miközben a lova keleti irányban, a Nappalok Földje felé tartott a síkságon át, Ido
azt számolgatta, hogy Tarik mostanra már harmincöt éves lehet. Magában szitkozódott.
Miközben ő Dohor ellen harcolt, Tarik talán családot alapított, talált magának munkát,
és férfi lett belőle. Egy pillanatra elgondolkodott. Azért mégis megérdemelne néhány
pofont a viselkedéséért – ez az egyik előnye (abból a kevésből) annak, hogy az ember
már öreg és bogaras.
Úgy határozott, hogy a nyomozást a Nappalok Földjén kezdi, mert a félkoboldok itt
éltek, mielőtt a Zsarnok kiirtotta volna őket, és Nihal félkobold volt. Tarik helyében ő
biztosan oda ment volna, ha szakít az apjával, és a múltjának nyomait keresgéli. A
Nappalok Földjén volt is Idónak egy régi barátja, aki esetleg segíthetett volna a fiúról
híreket szerezni. A Tűzföldön töltött évek során kialakított kapcsolatrendszere
szétbomlott, amikor az ellenállást szétverték. Ekkor döntött úgy, hogy csatlakozik a
Vizek Tanácsához, amely nem sokkal korábban alakult, és saját hadserege is volt,
amely nyíltan vállalta a harcot Dohorral. Itt szinte teljes mértékben felhagyott a
harcolással. Hadvezér lett belőle. Nem mintha olyan nagyon tetszett volna neki ez a
szerep: mióta megszületett, mást sem tett, csak harcolt. De akkoriban már közel járt a

32
százhoz, ami még egy gnóm számára is tekintélyes életkor, ráadásul az a szeme is
fokozatosan gyengült, amely megmaradt neki, miután az egyik csatában a balt
elveszítette. Majdhogynem kényszerdöntés volt. Másrészről a Tanács éppen olyan
kényes időszakát élte, amikor szüksége volt egy erős emberre, aki a többieket bátorítja
és vezeti.
Azért a harcvonalban eltöltött évekből még maradt egy-két barátja.
Naphegyen, a Sárkánylovagok Akadémiájának egyik régi székhelyén pihenőt tartott.
Mára majdnem minden lovag Dohor ügyének szentelte magát, aki egyébként a Legfőbb
Parancsnoki címet is magához ragadta, miután Idót elűzték. Itt már csak Kék
Sárkánylovagok táboroztak, ez egy alacsonyabb rendfokozat volt, kék sárkányokon
lovagoltak, amelyek bár egy kicsit kisebbek voltak a szokásosnál, de gyorsak és
karcsúak.
Ezt a helyet egyfajta általános szállásnak alakították ki, innen indultak a csapatok.
Ebben az időben nyílt harc folyt Dohor és a Vizek Tanácsa között, és az ütközetek egy
részét Tengerföld és Napföld határán vívták, nem messze innen.
Ido megállt, mert lovat kellett váltania. Idáig erőltetett menetben haladt, csupán
éjszaka állt meg egy-két órára, a szegény állat már a végét járta.
A szokásos tisztelettel fogadták, de ő sietett, nem volt ideje kedélyeskedni.
– Csupán egy új lóra és élelemre van szükségem.
– Természetesen – bólintott a parancsnok, aki fogadta. – Talán többel is
szolgálhatunk.
Kiderült, hogy az egyik lovag másnap felderítésre indul a Nagy Föld irányába, és
hogy a sárkány hátán ő is elférne.
Ido felderült. Két vagy három nap előnyre tesz szert.

Mióta az ő Vesája az egyik csatában meghalt, Ido nem ült sárkányon. Sőt,
megesküdött rá, hogy többé egyetlen sárkányra sem száll fel. Vesát senki sem
helyettesíthette, és ezzel a fogadalommal adózott az emlékének. Az elvesztése olyan
ürességet hagyott maga után, amelyet lehetetlen volt újra betölteni.
Vesa közönséges vörös sárkány volt, fenséges példány. Ez, amellyel a Nagy Földre
készült, kék sárkány volt, Ido mégis nagyon meghatódott, amikor az arénában az
indulásra kész állatot megpillantotta.
Látta magát a szemében, és Vesa szemére gondolt, amely már jó ideje kihunyt. Most
kényszerűségből szegi meg a fogadalmát.

33
 Bocsáss meg nekem, Vesa, biztos vagyok benne, hogy megértesz.
Sóhajtott egyet, aztán egyetlen ugrással a nyeregben volt. A sárkány nem mutatkozott
ellenségesnek.
Ido szinte vallásos áhítattal vette kézbe a gyeplőt. Nem tagadhatta, boldog volt,
hogy újra megülhet egy sárkányt. Olyan sok idő telt el, és most végre újra érezheti,
amint a kemény pikkelyek a nadrágja bőrét súrolják, ahogyan a sárkány lélegzik alatta,
ahogyan szárnyával lassan, hatalmasakat csap. Minden tökéletes lett volna, ha ez a
fiatal, kék test hirtelen Vesa öreg, vörös testévé változhatott volna. A torka elszorult.
A lovag még fiú volt, és ha Ido még mindig Legfőbb Parancsnok lett volna, nem
biztos, hogy engedte volna sárkányon lovagolni.
– Nem a képességeidben nem bízom, de én gyorsan megyek – mondta neki, kezében
a gyeplővel.
– De Parancsnok, a sárkányom csak nekem engedelmeskedik...
Ido mosolygott.
– Mielőtt a Legfőbb Parancsnoki pályafutásom olyan viharos véget ért volna –
amiről biztosan te is tudsz –, több, mint ötven évig lovagoltam sárkányon. Higgy
nekem, gond nélkül engedi majd magát vezetni.
Egy nap alatt megérkeztek. A Nagy Földdel határos előőrs volt ez. Igencsak nyugodt
hely, és Ido úgy vélte, kiváló arra, hogy a határon átkeljen. Remélte, hogy senki sem
fog rá ügyet vetni, főleg mert a Nagy Földnek ez a része sivatagos, és erre könnyű
akadály nélkül a Nappalok Földjére érni.
Csak annyi időt töltött a táborban, amennyit a formaságok miatt feltétlenül szükséges
volt, majd fogta a csődört, amelyet kapott, és útra kelt. A sárkány a háború közepette
nem kísérhette tovább.
A Nagy Földön tett utazás nem okozott gondot, és a Nappalok Földje határán sem
kérdezősködtek sokat. Kereskedőnek mondta magát, és a szórakozott, hanyag őrök
semmi ellenvetést nem találtak. Még azt sem kérték tőle, hogy az arcát elrejtő csuklyát
levegye.
Magában köszönetet mondott nekik.

A Nappalok Földje Nihal ideje óta nagyon megváltozott. Főleg mert ismét
végigsöpört rajta a háború, és a famminok falusi viskóit a földdel tette egyenlővé.
Miután őket elűzték, csendes hely lett belőle. A forrásaikat Dohor egész egyszerűen
az utolsó cseppig kifacsarta – a háborúit pénzelte és az udvarát gazdagította belőle,

34
amelyről csodákat meséltek. A földeket felosztotta a helytartói között, akik
szolgálataikat korábban a királynak ajánlották, így most az országot hercegségek
alkották, amelyeken egykori parancsnokok, vagy egyszerű katonák uralkodtak
önkényúrként. A köznép számára maga volt a pokol.
A legkegyetlenebb sors Seferdi városát sújtotta.
A várost a Zsarnok egyetlen éjszaka alatt rombolta le, és ez volt a félkoboldok
módszeres kiirtásának első felvonása, amely elől egyedül Nihal menekült meg.
A Nagy Téli Csata után, amelyben a Zsarnok vereséget szenvedett, arra gondoltak,
hogy érintetlenül hagyják a romokat, mintegy intésként a jövő nemzedékének. Dohor
nem értett vele egyet. Virka, ennek a földnek a helytartója lecsapoltatta az egykori
fővárost körülölelő mocsarakat, és nagybirtokot alakított ki rajta. Seferdit a földdel
tette egyenlővé, majd újra felépíttette, a Zsarnok által elrendelt népirtás minden
nyomát eltörölték.
Manapság a fiatalok csak körvonalakban ismerték tragikus sorsát, de a legtöbben
egyszerűen csak olyannak emlékeztek a városra, amilyen most is: szürke téglák
mindenütt, és a várost egykor körülölelő mocsarak még mindig hányingert keltő bűze.
A gnóm este érkezett meg. Már két hete utazott, és kezdett nyugtalankodni, az
eredménytelenség mindig is dühítette.
Biztosra ment. A fogadó Seferdi közepén állt, annak legkietlenebb terén: csupán egy
fehér, kikövezett négyzet, közepén egy Dohort ábrázoló szoborral: „A Nappalok
Földjének Felszabadítója”. A szobrot többször is lefejezték azokban az években,
amikor a tűzföldi lázadást a határain kívül is lelkesen ünnepelték. Ekkor szögesdróttal
vették körbe. A szoborhoz többé senki nem nyúlt. Ido persze tudta, hogy a lázadókat
nem ez az intézkedés állította meg, hanem sokkal inkább az elnyomás, amelyet Virka
gyakorolt.
Ez volt Seferdi legismertebb fogadója: minden idegen itt szállt meg. Ha Tarik járt a
városban, mint ahogy Ido okkal gondolta, nem szállhatott meg máshol. A fogadós,
Nehva szerencsére régi barátja volt.
A tűzföldi felkelés idején ismerkedtek meg. Sok mindent éltek meg együtt, amíg
Nehvát egy gerillaakció során el nem fogták. Mivel a lázadók soraiban parancsnoki
rangot töltött be, nem ölték meg azonnal. Forra, Dohor sógora, a tűzföldi hadműveletek
vezetője hosszasan és személyesen fáradozott a kínzásával, hogy az őt érdeklő
információkat kiszedje belőle.
Nehva hősiesen viselkedett, fogát összeszorította, az üvöltést elfojtotta, és soha
semmit nem árult el. Amikor Ido és a társai kiszabadították, felismerhetetlen volt. A
fogságban többek között a jobb karját is elveszítette.

35
 Nehva akkoriban hagyta abba a harcot. Az ő állapotában nem harcolhatott tovább,
és főleg valami össze is tört benne. Onnantól kezdve minden iránt elveszítette az
érdeklődését, kivéve az új fogadót, amelynek szívét-lelkét szentelte.
Aznap este a nagyterem tele volt emberekkel. A csapból folyt a sör, a levegő ételek
illatával telt meg. Ido szájában összefutott a nyál.
Leült, rendelt, jó étvággyal evett, és annyi sört ivott, amennyit csak bírt. Csak ült a
helyén, emlékek szállták meg, mígnem az összes törzsvendég távozott. Ő egy másik
fogadóban járt, majdnem negyven évvel ezelőtt.

A fogadó zsúfolt. Isznak. Körülöttük beszélgetés, a béke hangjai: nevetés, élet.

A nő hallgat, egyik ujja a pohár peremén táncol. Tekintete a nő alakjáról az
előtte álló söröspohár szájára csúszik. Sűrű a csend közöttük.
A nő jó idő elteltével emeli csak fel alkoholtól csillogó szemét.
– Két túlélő vagyunk, nem?
Mosolyog.
Ő mindig is túlélő volt. Túlélte a családját, túlélte a Zsarnok hadseregét, most
meg túlélte a Nagy Téli Csatát. Túlélt mindent, nincs olyan, amit ne látott volna, és
most rákényszerül a békére, arra a békére, amelyet soha nem ismert.
– Nem hittem volna, hogy így lesz. Az elmúlt évek során mindig a békét vártam, és
most, hogy elérkezett, mintha nem is tudnám élvezni – folytatja Soana.
– Ez történik, amikor a háború véget ér. Ez a túlélők átka. A háború függőséget
okoz, és aztán lehetetlennek tűnik a csatatér szaga, a harc feszültsége nélkül élni.
Soana még egy nagyot kortyol, hogy bátorságot merítsen belőle.
– Egyedül érzem magam. Még soha nem éreztem ilyen erősen. Persze máskor is
voltam már így, Fen halála után, de soha ennyire, mint most, hogy Nihal és Sennar
elmentek. Nihal oly sok éven át töltötte ki az életem, és most már nem maradt nekem
más, mint az a szomorú érzés, hogy nem tudtam az anyja lenni. Pedig mindig is az
anyjának éreztem magam, érted?
Ido bólintott.
– Ő elment, én pedig azon tűnődöm, most mi lesz?
Ido fáradtan a falnak támaszkodik. Különös, mennyire egybeesnek a gondolatai a
nőével. Ugyanazok a benyomások, a tehetetlen öregségnek ugyanaz az érzése. – És
most, ki tudja? Most meg kell tanulnunk élvezni a békét, meg kell tanulnunk Nihal

36
nélkül élni. És számot kell vetnünk a múló idővel, az öregség egyre szaporodó
gondjaival, a változó testünkkel, mint ahogy már annyiszor életünkben.
– Igen, az öregség... Úgy érzem magam, mintha több száz éves lennék, mintha
már túl sokat éltem volna. A félkoboldok elpusztítása, Reis őrjöngése, a szeretett
férfi elvesztése, a Vár összeomlása. Fáradt vagyok... És most már csúnya is.
Soana egy pillanatra elpirult. Nem is tudta, miért csúszott ki a száján ez az utolsó
mondat.
Ido nézi a halvány ráncokat a szeme körül, meg amelyek a különböző
arckifejezéseknél a szája köré kiülnek, és összeszorul a szíve. Őrültség, de egy
másfajta fiatalságra gondol, egy új kezdetre.
– Olyan szép vagy, mint mindig, sőt még inkább. Minden fájdalom szebbé tesz, új
kifejezést ad az arcodnak.
Rögtön megbánja, amit mondott, úgy érzi, nem ide való, nem erre a helyre és
ebbe az időbe. Egy öreg, aki a fiatalság szerepében tetszeleg.
A nő viszont üdén mosolyog, egyik kezét az övére teszi, amely élettelenül hever az
asztalon, és már minden el is dőlt. A felindultságtól, amelyet érez, mintha
újjászületett volna.
– Felmehetek hozzád ma este? Mint a régi szép időkben – kérdezi tőle Soana.
Ez nem kérdés.
– Az én házam a te házad, tudod jól.
Így kezdődött.

Emlékei fonalát a fogadós szakította meg váratlanul.

Soványabb volt, mint ahogyan emlékezett, és jóval idősebb. Olyan kopasz volt, mint
egy tök, amit leomló szakállával próbált ellensúlyozni. Zubbonyának jobb ujját
megcsomózta. Az arca viszont nem sokat változott. A sörtől folyton rubinvörös színben
virított.
– Későre jár, zárunk, hacsak nem akar a felső emeleten aludni. Jó szobáink vannak.
– Inkább információra lenne szükségem.
Nehva rögtön védekező álláspontra helyezkedett.
– Ha nem akar itt aludni, nem tudok mást felajánlani, és fel kell szólítanom, hogy
fizessen és távozzon.

37
 Ido mosolygott a csuklyája alatt.
– Régi barát vagyok.
A fogadós arckifejezése meglepettséget tükrözött.
– Amikor közölted velem, hogy otthagyod az egészet, azt ígérted, hogy mindig
mellettem leszel, ha szükségem lesz rád.
Nehva elsápadt.
– I...
Ido egyik ujját a szája elé emelte.
– Utazó kereskedő, világos? Csak ennyi vagyok.
– Ó, istenek, mennyi ideje... de hát hogyan...
Ido felállt, egyik kezét a férfi szájára tette.
– Nem kell tudnod, és jobb is így. Menjünk hátra.
Nehva bólintott, és a pult mögé vezette, a lakásába. Itt leültek.
Ido csak ekkor vette le a csuklyáját, felfedte a bal arcán végighúzódó sebhelyet,
ahol egykoron a szeme volt.
Nehva mosolygott.
– A fenébe is, te semmit nem változtál!
– És ez az ősz haj? – vágta rá Ido, és megragadott egy tincset abból a sokból. A
gnómok hosszú hajat viselnek.
A barátja szívből felnevetett. – Már akkor is szürke volt, amikor Tűzföldön
harcoltunk.
– De nem ennyire – fújt egyet Ido.
– Ido... ki gondolta volna... – folytatta a fogadós. – Nem sokat hallani rólad
errefelé, ha eltekintünk a plakátoktól, amelyek vérdíjjal kecsegtetnek a fejedért
cserébe. Én már azt hittem, halott vagy... De mi újság?
Ido megrázta a fejét.
– Azt gondoltam, hogy bölcsességre tanított, ami a karoddal történt. Jobb, ha nem
mondok neked semmit, higgy nekem. Gondold azt, hogy egyszer csak a semmiből
teremtem itt, és feledkezz el rólam, amint kilépek az ajtón, világos?
Nehva szomorúan bólintott.

38
 – Sajnálom, szeretnék veled a régi időkről beszélgetni, olyan nagy szükségem lenne
rá... Itt minden tönkremegy...
– Nehva, szívesen meghallgatnálak, ha nem sietnék ennyire, és nem köröznének
errefelé. Minél tovább maradok itt beszélgetni, annál többet kockáztatsz.
A fogadós megrázta a vállát.
– Ahogy itt a dolgok mennek, talán megváltás lenne.
– Ne beszélj butaságokat, ennek a helynek szüksége van az olyan emberekre, mint
te.
Nehva arca keserű grimaszba rándult.
– Mondd, miben segíthetek!
– Nem lesz egyszerű, de bízom az emlékezőtehetségedben. Tudok róla, hogy
évekkel ezelőtt errefelé járt egy félkobold.
Nehva mosolygott.
– Gondolod, hogy nem értesítettelek volna, ha erre jár? Nem, régóta nem láttunk
már egyet sem.
– Húsz évvel ezelőttről beszélek, és talán nem is félkoboldként kellene őt leírnom
neked. Kisfiú volt még akkoriban, vörös hajú, ibolya szemű, a füle kicsit hegyes.
– Ja, vagy úgy... igen – állította biztosan Nehva. – Emlékszem egy ilyen alakra.
– Nagyszerű vagy. Nem is mertem remélni.
– Ne hazudj, hiszen ezért jöttél.
– Emlékszel még másra is vele kapcsolatban?
– Hát persze, különben az arcára sem emlékeznék, nem gondolod? Sokan járnak-
kelnek errefelé, barátom, talán észrevetted...
– Nos?
– Jó néhány napig volt itt. Kivett egy szobát. Azért emlékszem rá, mert errefelé
általában nem időznek sokat, ő viszont maradt. Az első este megkérdezte, merre találja
a romokat, én meg az arcába nevettem, és elmeséltem neki a történetet. Nagyon
felhevült, majdnem ki is tettem a szűrét. Azt mondta, a Nagy Téli Hadjárat nyomait
keresi, én pedig azt tanácsoltam neki, hogy menjen a Nagy Földre, ott bőven talál majd
belőlük. Azt is kérdezte tőlem, hogy van-e errefelé Nihal-szobor, én meg azon
tűnődtem, honnan jöhet, hogy egyet sem látott még. Egyik reggel elment, csak annyit
kérdezett még, merrefelé visz az út a Szelek Földjére.

39
 Az anyja szülőföldje... Milyen bolond volt! Nem kis hibát vétett.
– Láttad még utána?
Nehva megrázta a fejét.
– Elég különös alak volt, ha a véleményemre vagy kíváncsi. Olyan volt, mintha
semmit sem tudott volna Égvilágról. Elment, és nem tudom, mi lett vele.
Ido kezével a combjára csapott, mosolygott.
– Rendkívüli vagy, mint mindig.
– Felesleges megkérdeznem, mit keresel, és hogy ki volt ez a fiú, igaz?
– Pontosan.
– Csak annyit mondj, bajt hoz-e a fejemre?
– Nem hinném. – De nem volt benne biztos.
Nehva fújt egyet.
– Úgy teszek, mintha hinnék neked.
Ido felállt.
– Sajnálom, hogy máris menned kell, Ido. Hiányoztál nekem, te és a többiek.
Hiányoznak azok az évek, amikor tényleg úgy tűnt, hogy meg lehet változtatni a
dolgokat, amikor nem tudhattad, megéred-e a holnapot, de legalább volt valami, amiért
érdemes lett volna meghalni.
Ido szomorúan mosolygott. Azokra az embereire gondolt, akik meghaltak, és arra,
hogy nekik nem volt elég a tudat, hogy miért teszik.
– Te is hiányoztál nekem.
Melegen átölelte.
– Esküszöm, hogy visszatérek, és beszélgetünk egy kicsit, rendben? – szólt,
miközben eltolta magától, és kezébe nyomta a vacsora árát.
– Legalább ez legyen az én ajándékom – tiltakozott az öreg fogadós.
Ido hanyag mozdulatot tett.
– Minden pénzt megért.
Kisietett, lóra ugrott, és folytatta az útját.
Ideje volt oda menni végre, ahol a keresést kezdenie kellett volna: a Szelek
Földjére, Nihal és Sennar földjére.

40
41
42
 3. A SZEKTA TERVEI

THENAAR TEMPLOMA SÖTÉT VOLT , mint mindig. Kint fújt a szél, és itt bent az
éneke gyászos panasszá vált.
A két férfi egymás mellett helyezkedett el, az első padnál, amely a legközelebb állt
az isten hatalmas szobrához: fekete kristályszobor, amely komor árnyékot vetett. Az
arca vigyorba rándult, haját láthatatlan szél tépázta, egyik kezében dárdát, a másikban
kardot szorongatott. – Thenaar fenyegetőn vigyázta a beszélgetésüket.
– Nos? – kérdezte kurtán az első férfi.
A másik térdelt és imádkozott. Még elmormolt egy utolsó litániát, aztán felállt. Idős
volt, de a teste még fürge és tettre kész. Nem is lehetett másként. Yeshol, a Gyilkosok
Testületének Legfőbb Gárdistája soha nem hanyagolta el a teste edzését. Inkább
orgyilkos volt, mint pap.
Az őt megszólító férfi felé fordult.
Yeshollal ellentétben Dohornak tekintélyes, hadvezéri alkata, markáns arcvonásai
és már-már fehérbe hajlón szőke haja volt. Szinte teljes egészében uralta Égvilágot.
Olyan vállalkozás volt ez, amely előtte csak a Zsarnoknak sikerült.
– Továbbra is olyan arcátlanságokat engedsz meg magadnak, amit másnak nem
bocsátanék meg – mondta megvetőn.
Yeshol mosolygott.
– Az istenem mindennél előbbre való. – Majd témát váltott. – Megtettük, amit kért.
Zsebéből véres gyűrűt húzott elő, és Dohornak adta.
A király figyelmesen megvizsgálta a csekélyke fénynél, amelyet a fáklyák gyújtottak
a templomban.
– Ez ő – zárta rövidre, elégedetten.
– Tegnap öltük meg, kelepcébe csaltuk. Kahlu ezredes nem okoz többé gondot.
Dohor csupán bólintott egyetértése jeléül, és Yeshol türelmesen várt.
Csak egy kis idő elteltével tette hozzá:
– Szeretném most azonnal kérni a fizetséget.
A király hirtelen felé fordult.
– Milyen kicsinyes lettél...

43
 – Aggodalmas – javította ki Yeshol. – Már említettem, hogy egy Kérelmezőnk és
egy Gyilkosunk megszökött.
Dohor komoran bólintott. Ez olyan ügy volt, amely közelről érintette. Senki nem
tudta pontosan, hogy Dubhe és a fiú mennyit tud, és hogy mire használta fel az
információt.
– Az embereim a nyomukban vannak, és biztosak vagyunk benne, hogy hamarosan
elfogjuk őket. Ám szükségünk lenne valamire...
Yeshol egy pillanatig habozott. De pontosan tudta, mit akar kérni.
– Egy sárkányra... – fűzte hozzá egy szuszra.
– Ez jócskán meghaladja azt, amennyivel tartozom neked.
– Tudom, de a szolgálatainkat illetően soha nem lehetett oka panaszra, a
szövetségünk mind ez idáig kiváló gyümölcsöket termett, különösen, amikor Airest
megöltük...
Dohor az egyik kezét szigorúan felemelte.
– Ezért már megfizettem neked, úgy vélem, meg aztán mindig megfeledkezel Idóról,
aki még mindig él és virul valamerre a nagyvilágban.
– Biztos vagyok benne, hogy egy sárkány segítségével nem tart sokáig, hogy a
szökevényeket megtaláljuk, nem fogjuk Felségedet a lovagjától sok időre megfosztani.
– Háború van, érted? Háború. Szükségem van az embereimre.
– Sok más szolgája lesz még, ha segít nekünk, biztosíthatom.
Yeshol gyűlölt ennyire megalázkodni, de mindezt Thenaar dicsőségéért tette, ezért
lenyelte a szégyent, és a lába előtt hevert annak az embernek, aki a segítségére lehetett.
– Tudod, mit akarok... – mondta Dohor behízelgőn.
– A kellő időben meglesz. Thenaar eljövetele nagyon közel van, és akkor Felséged
lesz a kedvenc gyermeke.
Yeshol hosszú évek óta ezt a hazugságot mesélte neki, amióta a szövetségüket
megpecsételték.
Dohor hozta neki a könyveket, amelyekből Yeshol az Astert életre keltő
varázslatokat merítette, türelmesen keresgélt Nagy Földön, az Erődítmény romjai alatt.
Itt építette új királyi lakhelyét.
Cserébe a Legfőbb Gárdista megígérte neki, hogy a Zsarnok visszatértekor ő lesz
Égvilág ura. A szövetség ez idáig jelesen működött.

44
 – Ne ravaszkodj velem, nem ismerem teljes egészében a terveidet.
Szerette volna, ha részese lehet a titkos rítusoknak, amelyek során Astert életre
keltik, Yeshol jól tudta ezt. Ám ha ezt felfedi előtte, azt is meg kellett volna neki
mondania, hogy ha Aster újra élni fog, számára itt nem lesz többé hely.
Most viszont a helyzet kicsit összetettebb volt. A sárkány átengedéséért magas árat
kell fizetnie.
– Részletesen elmagyarázom Felségednek, hogyan vándorolhat a lélek a különböző
testekbe.
Ez olyan információ volt, amelyet olcsón el lehetett adni.
– Remélem, ez csupán a kezdet – vágta rá élesen Dohor.
– Az lesz.
A király vérfagyasztón mosolygott a félhomályban. Aztán egy szó nélkül távozott.
Yeshol megvárta, amíg a háta mögött becsukódik az ajtó, aztán Thenaar szobra
mögé sietett, itt volt a titkos lépcső, amely a föld alá, a Házba vezetett. Sürgősen el
kell intéznie egy másik, halasztást nem tűrő ügyet.

A Tornaterem Gárdistája, Sherva, a fegyverek mestere olyan csendesen lépett be

Yeshol dolgozószobájába, ahogyan szokott. A Házban nála jobban senki nem volt
birtokában a lopás és a közelharc technikájának.
Természetellenesen sovány férfi volt, hosszú, hajlékony végtagokkal – a kemény
kiképzés gyümölcse. Teljesen szőrtelen feje és elnyújtott mozdulatai álnok kígyóhoz
tették hasonlatossá. Az arcán mostanában mélyebb árkok húzódtak, mint valaha.
Távoli lelkiismeret-furdalás nyoma, valami halvány félelem, amely újra meg újra egy
kényelmetlen, árulásszámba menő, Dubhéval folytatott beszélgetést idézett az
emlékezetébe. Az az igazság, hogy közvetett módon Sherva segített neki a Házból
megszökni.
A kétségbeesett lány megkérdezte tőle, merre vannak a Gárdisták szobái, ez a
Testület legmagasabb rangja volt, akik nem aludtak együtt a többi Győzedelmessel. Ő
pedig, aki csupán érdekből lett a Testület tagja, és aki Thenaarban sem hitt, ő maga
sem tudja, miért, de elárulta neki.
Néhány nappal később Dubhe megszökött.
Akkor kezdődött a pokol. Ahányszor a Legfelsőbb Gárdista magához hívatta, a torka
elszorult, a szíve vadul dobogni kezdett.
Sherva sápadtan és komolyan térdet hajtott Yeshol előtt, aki ülve maradt.

45
 – Mennyire haladtál a nyomozásban?
Sherva megkönnyebbülten sóhajtott fel. Yeshol nem tud róla.
– Megtaláltuk Tarik házát.
– Remek.
– A feleségével, Talyával, és a fiával, Sannal él.
– Hány éves? – kérdezte Yeshol, és megmerevedett a székén.
Sherva hirtelen felemelte a fejét, gyanakvón.
– Hogyan...
Nem értette.
– Hány éves Tarik fia?
– Tizenkettő, az információnk szerint.
Yeshol talpra szökkent, arca felragyogott.
– Ez a sors jele, igazi csoda! – Ragyogó szemmel nézett Shervára. – Tizenkét éves...
A Gyilkos továbbra sem értette. Nem sikerült rájönnie, hogy ebben a hírben mi az,
amitől a Legfőbb Gárdista ilyen boldog lett.
– Tökéletesen illik a terveinkbe.
Yeshol megsimogatta Thenaar szobrát, amely az íróasztala mögött állt, és
megérintette Aster kicsi szobrát is, aki az isten lábai között feküdt. Sherva jól ismerte
ezt a kis szobrot, a Házban mindenütt a másolatai álltak, és amikor rápillantott, kezdte
kapiskálni. Egy kisfiú arca, Aster arca halálának napján. Yeshol megfordult, és ismét
leült.
– Te nem ismered a lélek teóriáját, hogyan kötődik a testhez... – Sherva felé hajolt.
– A lélek és a test nem különállók, hanem szorosan kötődnek egymáshoz. Egy férfi
lelke soha nem tudna egy nő testébe belépni, nem élné túl. Ugyanígy egy gnóm lelke
sem élhetne tovább egy nimfa testében. Ezért gondoltam, hogy Tarik testét használom
majd, hogy Aster lelkét befogadja, mert ő is egy félkobold és egy ember gyermeke.
Ám azt szeretném, hogy Aster hatalma teljében térjen vissza a földre.
Yeshol levegőt vett, szemét lehunyta. Mindig így tett, valahányszor Asterre, egykori
mesterére gondolt.
– Aster lelke viszont negyven éven át egy kisfiú testében élt, mintegy kelepcében, és
ez a hosszú tartózkodás nyomot hagyott rajta. Hogy a lelke, miután reinkarnálódott,
sokáig élhessen, olyan testre van szüksége, amely a lehető leginkább hasonlít arra,

46
amelyben élt. Egy tizenkét éves félkobold teste tökéletes lenne. San tökéletes lenne.
Sherva egyetértése jeléül továbbra is lehajtotta a fejét. Mindez a színjáték hidegen
hagyta. Nem érdekelte, hogy Aster visszatér-e, nem érdekelte, hogy ismét eljön-e
Thenaar uralma a földön.
– El kell hoznod a fiút, megértettél? Élve hozd ide, az apját meg az anyját öld csak
meg!
– Igenis, Felséges Uram.
– Válassz magadnak kísérőt a küldetéshez, bízom az ítéletedben.
Ettől a szótól, bizalom, Sherva valamiért megremegett.
– És azonnal indulj!
A Gárdista bólintott, az elköszönés jeléül két keresztbe tett öklét a melléhez emelte,
és már indult is.
– Vagyis várj egy kicsit!
Sherva észrevétlenül megremegett, amikor az ajtó előtt megállt. Aztán megfordult,
igyekezett az arckifejezésén uralkodni.
– Hallgatom.
– Mindannyian felelősnek érezzük magunkat Dubhe szökése miatt, és ez így van jól.
De úgy látom, te túlzásba viszed. Figyeltem a tekintetedet az elmúlt napokban. Ne
feledd, hogy én akartam, hogy az áruló közöttünk legyen, nem te. Te csupán a
parancsomat hajtottad végre. Mindenesetre tudom, hogy Thenaar már megbocsátott
neked.
Sherva ismét meghajolt, majd kilépett a szobából.

Megundorodott saját magától. A Ház falai lucskos csapdává váltak, készen álltak rá,
hogy kelepcébe zárják. És szégyellte a saját félelmét, a saját gyengeségét. Dubhe volt
az első, aki szembesítette az alkalmatlanságával.
– Talán azt reméled, soha nem jön el az a nap, amikor Yeshollal megmérkőzhetsz? –
kérdezte tőle.
És ekkor fény derült az igazságra. Azért lépett be a Testületbe, hogy kiváló,
mindenkinél nagyobb Gyilkos váljon belőle, erre tette fel az életét. Egy napon majd
megverekszik Yeshollal, megöli, és akkor tudni fogja, hogy ő a legnagyobb.
Ám az évek csak teltek, és bár a teste napról napra tökéletesebb gyilkológéppé
változott, a lelke mintha elgyengült volna. Nem lett Yesholnál erősebb, már-már

47
elfogadta, hogy alávesse neki magát, hogy ő is csupán egy legyen a sok Gárdista
között, nyilván több, mint egy egyszerű Győzedelmes, de korántsem kiemelkedő
valaki. Egészen addig a napig, amíg Dubhéval nem beszélt.
Most elhozza a fiút Yesholnak, de azután? Mit fog tenni azután?

– Végre, átkozottak!
Rekla a sárkány felé rohant, amely néhány karnyújtásnyira tőle éppen most szállt le.
Ugyanolyan állat volt, mint amilyet már sokat látott a csatatereken, ahová egy-egy
munka miatt vetődött. Csakhogy ez igen elhanyagoltnak látszott, erről tanúskodott kissé
homályos, sárga szeme és fakózöld pikkelye. A háta viszont fekete volt, akárcsak
hártyás, hatalmas szárnya. Fekete sárkánnyal keresztezték, amelyeket évekkel ezelőtt a
Zsarnok keltett életre a háborúihoz. Az már Dohor ötlete volt, hogy a rendes
sárkányokkal keresztezzék őket.
A nyergében egy közönséges külsejű gnóm ült.
– Ti aztán nem fogtátok sietősre! – támadt rá Rekla.
A gnóm lassan leszállt a sárkány hátáról.
– Siettem, amennyire csak lehetett – felelte pimaszul, és Reklát megcsapta a sörtől
bűzlő lehelete.
Tajtékzott. Gyűlölte, ha ilyen emberektől függött, a Vesztesek legalantasabb
fajtájától, az ilyen semmirekellőktől. Ám Thenaar útja rajtuk keresztül is vezetett, és
istene a legjelentéktelenebb lényeket is kihasználta. Ezért visszafogta magát, és nem
nyúlt a tőre után.
– Akkor legalább most iparkodj! – szólt rá türelmetlenül.
A folyó árterén rátalált a nyomaikra. Dubhe és Lonerin legalább két napja jártak
erre – maga az örökkévalóság. Mintha érezte volna Dubhe szagát. Meg kell találnia, a
rögeszme egyre csak emésztette.
– Négyen leszünk, az én kis Vhylem el fog fáradni – felelte szenvtelenül a gnóm. –
Nem repülhetünk sem túl magasan, sem pedig túl gyorsan.
Rekla elfojtotta a haragját.
– Azért így is gyorsabbak leszünk náluk – szólalt meg Kerav, az egyik társa.
– Persze – hagyta rá a nő, nem túl nagy meggyőződéssel. Még mindig túl nagynak
találta a távolságot, amely elválasztotta az árulótól.

48
 A sárkánynak kellett egy kis idő, mire szárnyának hatalmas erőfeszítésével a
levegőbe tudott emelkedni. Többször is csapnia kellett velük, porfelhőt kavart a folyó
árterén.
Rekla Dohorra gondolt, aki előtt Yesholnak térdre kellett ereszkednie a
templomban, Thenaar szobra előtt. A Testület rengeteg szívességet tett neki, sok
megbízást ő maga vitt véghez. És lám, mivel fizet érte? Egy félholt sárkánnyal és egy
kétségtelenül részeg lovaggal.
Ahogyan a gnóm előre megmondta, néhány karnyújtásnyira a víztükör felett
repültek. A sárkány erőlködött, és időről időre elveszítette az egyensúlyát. Alattuk a
folyó fehéren hömpölygött, felettük az ég szürke és fülledt volt.
Végül azért elég gyorsan sikerült megtenniük a távot, amely az Ismeretlen Földtől
elválasztotta őket. Csupán néhány óra telt el, és megpillantották a túlpartot, ahol végre
elkezdődhet a hajtóvadászat.
– Le kell szállnunk – szólt Rekla.
A sárkány a levegőből is könnyen meglát két embert, de előbb meg kell találniuk a
nyomaikat, hogy tudják, merre keressék őket, és ezt Rekla meg az emberei csak a
földön tudják megtenni.
– Nem lesz egyszerű... – jegyezte meg a gnóm.
Még egy kicsit feljebb vezette a sárkányt, hogy többet lássanak, ám a szemük elé
táruló látvány nem volt túlságosan biztató. A part ártere földes és saras volt, éppen
olyan, mint Égvilágon, de aztán a földet mintha hirtelen fölfalták volna a fák sűrű
sorai, amelyek néhány lépésre a víztől úgy sorakoztak, akár a katonák.
– Nincs elég hely, Vhyl nem fog elférni – mondta a gnóm.
– Akkor menj tovább! – utasította Rekla, de ilyen magasságból csak a panoráma
tárult a szemük elé.
– Minden egyforma.
– Próbáld megtalálni a módját, hogy leszállhassak, te átkozott – szitkozódott a foga
között.
– Nincs rá mód.
Ennek a mocskos lovagnak a közelségétől, hangszínétől, és attól a teljes
nemtörődömségtől, amellyel minden kérdésére felelt, Rekla fejébe szállt a vér.
Hirtelen dühében előrántotta a tőrét, és csak Fillának, a másik emberének volt
köszönhető, hogy a penge nem ért célba a gnóm torkán, mert még éppen időben
megragadta a nő kezét.

49
 – Eressz el! – ordított rá dühöngve.
– Ne itt, és ne most – suttogta a fülébe Filla. – Türelem, úrnőm...
Rekla lerázta magáról a férfit, és a tokjába dugta a tőrét.
– Itt én parancsolok – sziszegte.
Undorodott a testek közelségétől, és még inkább undorította, ha az alárendeltje volt
az, aki érinteni merészelte.
– Menj közel a parthoz, aztán majd megtaláljuk a módját, hogy leszálljunk –
utasította a gnómot.
– De a sárkány kimerült, pihennie kell.
– Majd később. Először tedd, amit mondtam! – ismételte meg Rekla ridegen.
A gnóm hangosan morgott, de igyekezett engedelmeskedni. Úgy látszott, a tőrrel
való fenyegetés működött.
A sárkány a levegőben kóválygott, alig valamivel a víztükör felett kitárta a szárnyát.
Egy pillanatra meg is érintette, ekkor a lovag megrántotta a gyeplőt.
A sárkány megpróbálta maradék erejét is összeszedni, és egy kicsit feljebb
emelkedett. De a szárnya hegye megint csak vizet ért.
Hirtelen valami lerántotta az egész szárnyát, és az állat kétségbeesetten felüvöltött.
Csak a gnómnak sikerült a nyeregben maradnia, a gyeplőt szorosan a kezében tartotta.
Rekla a vízben találta magát. Maga körül csupán habot meg valami zöldességet látott
vergődni. Aztán minden vörös lett, és jól ismert ízt érzett a szájában, amitől felfordult
a gyomra. Vért.
Amennyire csak tudott, kiemelkedett. Vörös víz vette körül. Egy kicsit arrébb két
fekete szárny verdesett össze-vissza, vérsugarak szöktek fel belőlük, hatalmas fehér
agyarak tartották. Rekla látta, amint a gnóm időről időre a víz felszínére kerül.
Markában a kardját lóbálta, és kétségbeesetten próbálta megvédeni magát és a
sárkányát.
– Hagyd, te ostoba! – kiáltotta neki ösztönösen, de ebben a pillanatban egy hatalmas
fej emelkedett ki a vízből. Óriási volt, félig ló, félig kígyó. A rengeteg éles foggal teli
állkapcsa között a sárkány testét szorongatta. Rekla szíve egy pillanatra kihagyott.
Minden erejével a part felé kezdett úszni
Ne most, ne addig, amíg Thenaar újra kegyelmébe nem fogad, ne addig, amíg
Dubhét meg nem kaparintom!
Az utolsó néhány karcsapásnyi távolság végtelennek tűnt. A háta mögött hallotta a

50
gnóm üvöltését.
Megkapaszkodott egy kiugró gyökérben, a partra húzta magát, megmenekült. Két
társa kévéssel utána ért partot. Közben egyre csak nézte a hatalmas szörny levegőben
rázkódó, a sárkányt marcangoló fejét. A gnóm, ez a bűzös és udvariatlan Sárkánylovag
többé nem mutatkozott, és Rekla már-már örült is neki. De aztán rögtön újra a szörnyet
kezdte figyelni. Az egyik szemében valami megcsillant. Messze volt, és egy ilyen kis
tárgy körvonalait nehéz volt kivenni, de a csillogás összetéveszthetetlen volt. Nem
lehetett más, mint egy tőr, egy tőr, amely az állatot megvakította. És most, hogy jobban
megnézte, Rekla észrevett két nyílcsonkot is, amelyek a szörnyeteg nyakából és a
homlokából meredeztek. Csupán egyetlen ember tehette ezt.
– Erre jártak.
Filla és Kerav megfordultak, arcukat még feldúlta az átélt borzalom, az úszástól
zihálva kapkodták a levegőt. Rekla viszont már megfeledkezett a félelméről. A
gyűlölettől új erőre kapott.
– Dubhe itt járt.

51
 4. AZ ISMERETLEN FÖLD

DUBHE ÉS LONERIN egy darabig hitetlenkedve feküdt a Saar partján.

A megsebzett szörny még hánykolódott, a folyó vize pedig szép lassan vörössé vált.
Egyikük sem vette a bátorságot, hogy a vérfagyasztó látvány előtt megszólaljon.
Hajszál híján menekültek meg a haláltól.
– Megmenekültünk – lihegte a lány.
– Na igen. Szép kis csapatmunka volt, nem gondolod?
Dubhe megfordult, és megpillantotta Lonerin mosolygó arcát. Végtelen
megkönnyebbülést érzett, olyannyira, hogy még ő is megengedett magának egy kimerült
mosolyt, majd a földre vetette magát, és kezét a parti homokba vájta. Végre
szárazföldre értek. Megérkeztek az Ismeretlen Földre.

Néhány ölnyi széles földsávon találták magukat, egy ember éppen ki tudott rajta
nyújtózkodni. Részben iszapos, részben füves térség volt. Ahol a part tényleg véget
ért, rögtön az erdő, a fák kibogozhatatlan rengetege kezdődött: ágaik összefonódtak,
törzsük hatalmasra nőtt. A színek teljesek voltak: élénk gesztenyeszín váltakozott a
széles, húsos levelek vakító zöldjével. Az ágak között hosszú, rostos liánok tekeredtek
a hatalmas páfrányok és más ismeretlen növények köré. Egyetlen fát sem láttak,
amelyet felismertek volna, és Égvilágon sem élt egyetlen olyan növény sem azok
közül, amelyek ezt az erdőt benépesítették.
Tettek néhány lépést, ám az őket körülölelő, nyomasztó csend kedvüket szegte.
Egyetlen madár sem énekelt, a sűrűben egyetlen elsuhanó állat hangja sem hallatszott,
de még a lombok sem susogtak. Mintha az egész erdő egyetlen, lesben álló szörnyeteg
lett volna, amely csak arra vár, hogy a zsákmányára vethesse magát.
Meg aztán sötét is volt. A fák lombja olyan sűrűn összenőtt, hogy a talajon csupán
néhány fényfolt rajzolódott ki a félhomályban. Az erdőben mindössze néhány
karnyújtásnyi távolságra láttak el, azon túl a fákat mintha az éjszaka nyelte volna el.
Ez volt hát az ismeretlen legtisztább megnyilvánulása, amelytől Égvilág minden
lakosa félt, és amely évszázadokon át távol tartotta őket. A látvány előtt nyugtalanság
kerítette őket hatalmába, és úgy döntöttek, hogy csak másnap indulnak tovább. Lonerint
kimerítette a varázslás, és Dubhe is alig élt. Jobbnak látszott, ha megvárják a
másnapot, és közben alaposan tanulmányozzák a helyzetet.

52
 Lonerin törökülésbe helyezkedett a parton, zsákjából előhúzta a maradék élelmet.
Nem sokkal azután halászták ki, hogy ők maguk partot értek. Csodával határos módon
néhány üvegcse és egy-két csomag élelem fennakadt a gyökereken, amelyek az erdőből
egészen a folyópartig nyúltak, ahol aztán néhány tenyérnyire a vízbe merültek.
Miközben a csónak süllyedt, Dubhénak sikerült néhány fegyverét is megmentenie: az
íját, a nyilakat, a tőrét és a dobókéseit.
Lonerin nekifogott, hogy leltárt készítsen, és a lány szíve a torkában dobogott,
miközben figyelte.
– A folyóba veszett az élelmünk egyharmada, amit Toriótól kaptunk – jelentette ki a
fiú. – De nem gond. Vadászhatunk, és gyűjtögethetünk is.
Tekintetét felemelte, társa egyetértését kereste, de ott csak aggodalmat talált. Rögtön
megértette, mire gondol.
– A varázsital elegendő – folytatta.
Dubhe tekintete nem tisztult ki.
– Épphogy a felét megmentettük – jegyezte meg hidegen.
– De erdőben vagyunk, tudok másikat készíteni.
– Honnan tudod, hogy találsz hozzávalókat?
– Nos, én...
Dubhe az erdőre mutatott.
– Látsz itt akárcsak egyetlen ismerős növényt is? Olyat, amit láttál már valaha
Égvilágon?
– Még csak a szélén járunk, be kell hatolni a sűrűjébe, ezek olyan növények,
amelyek az aljnövényzetben élnek...
A lány gúnyosan figyelte.
– Csak be kell osztani – tette hozzá Lonerin. – Ez más, mint amit Rekla adott neked,
már mondtam, kevesebb is elegendő belőle, hogy a pecsétet féken tartsa. Ha például
négynaponta egy kortyot iszol belőle, akkor sikerülni fog. Persze a te részedről is
szükség lesz egy kis akaraterőre.
Dubhe már nem figyelt a szavaira, saját köpenyébe kezdte pakolni a földre szóródott
élelem egy részét.
– Bíznod kell bennem – szólt rá Lonerin hangosabban.
Bízni. Nem volt egyszerű, és Dubhe nem is volt benne biztos, hogy akarja-e.

53
Utoljára a Mesterben bízott meg, és az elvesztése elviselhetetlen kín volt. Még most,
három évvel a halála után sem sikerül megbirkóznia a hiányával. Más választása
persze ezúttal sincs.
– Nézd, nem miattad van. Csakhogy én kezdetektől fogva csak akadályokba botlom
– felelt meg sem fordulva.
– Megértelek. – Lonerin hangja elszomorodott. – De az akadályok azért vannak,
hogy legyőzzük őket, meg aztán nem is vagy egyedül, én megteszem a lehetetlent is,
hogy megmentselek. Hiszen ezért is vagyunk itt.
Dubhe mosolygott magában.
Soha senkinek nem sikerült őt megmentenie, talán számára nincs is menekvés, még
ha az átok meg is törik. De azért bólintott, hogy a fiú elégedett legyen. Amúgy meg
kételkedett benne, hogy képes lenne megérteni, hogyan is érzi magát.
A nap már hanyatlani kezdett, és Lonerin úgy döntött, még evés előtt gondolják át,
merre is induljanak másnap. Már éppen fáklyát gyújtott volna a táborozáshoz, amikor
Dubhe megállította.
– Inkább ne. A Testület a sarkunkban van.
– Azt hiszed, tudják, merre vagyunk? Szerintem lehetetlen, hogy bátorságuk legyen
idáig követni bennünket.
– Rekla jönni fog – állította a lány határozottan. – Gyűlöl engem. Semmi nem
állíthatja meg.
Lonerin megütközött, aztán előhúzta a pergament, amelyet a köpenyében tartott.
Száraz volt, egy varázslattal védte meg, és elégedetten a földre terítette, majd
szétnyitotta.
Valamiféle térkép volt, vörös krétával megjelölve. Egyértelmű volt, hogy nem
térképész készítette, inkább csak vázlatnak látszott. A hegyeket kerekded formák, a
folyókat hol szélesebb, hol keskenyebb egyenes vonalak jelölték, elszórtan itt-ott
pedig néhány feljegyzés állt.

54
 – Ido készítette, amit csak tudott, összegyűjtött Sennar leveleiből – magyarázta
Lonerin. – Soana megtanította, hogyan lehet távol lévő emberektől varázslattal
üzenetet fogadni. Alapvető varázslat, bárki elvégezheti: lehetővé teszi, hogy papírra
kerüljön, amit egy távol lévő személy varázslattal ír. Nem kell hozzá mágusnak lenni,
az elmúlt években Ido így maradt kapcsolatban Sennarral. És ez még nem minden. Le
is jegyezte nekem.
Kitekerte a pergament. A hátoldalát sűrűn teleírták megjegyzésekkel, ugyanazzal a
ceruzával, amellyel a térképet jelölték be. Nagyon apró betűs, egyáltalán nem
rendezett írás volt. Mindenhol feljegyzések, látszólag mindenféle kapcsolat nélkül, a
legkülönbözőbb irányokban írva.
Dubhét különös szédülés fogta el a gondolattól, hogy ezeket a megjegyzéseket Ido
írta. Látta őt a Vizek Tanácsában, amikor a küldetésükről határoztak, és néhány perc
erejéig beszélt is vele Laodamea bástyáján. Mégis valamiféle mitikus alak maradt a
számára, Nihal mestere, a hős, aki a Zsarnok ellen harcolt.
– Nihal és Sennar az első hat évben felfedezte a világnak ezt a részét. Sokat utaztak,
de Sennar soha nem jelölte meg pontosan a helyeket. Mindenesetre jártak ebben az
erdőben. Meséltek különös állatokról, valamennyit a növényekről, de minden
elnagyolt. Nem követtek pontos útvonalat, ám egyszer csak eljutottak a partra – ujjával
a tengerre mutatott. – Itt koboldok élnek.

55
 – Azok a koboldok? – kérdezte Dubhe egy kissé meglepetten.
Nem is emlékezett rá, mikor hallott róluk utoljára. A tűz körül ülve suttogtak róluk a
gyerekeknek, apja elalvás előtt mesélt róluk hosszú történeteket.
Lonerin bólintott.
– Pontosan ők. Nihal és Sennar itt álltak meg, aztán valami gondjuk támadt, Sennar
soha nem beszélt róla világosan. Más részről ebből az időből néhány levél el is
veszett, Ido azt mondta, nem túl ügyes a varázslás terén.
– És Sennar háza?
– Miután a zarándoklást abbahagyták, a koboldok területének a határán telepedtek
le, errefelé.
Dubhe figyelmesen hallgatta. Majdnem a parton. Ám nem lehetett tudni, milyen
messzire van.
– Aztán amikor Nihal meghalt, Sennar úgy döntött, minden hidat elvág a
koboldoktól. Az egyik utolsó levelében egy hegyek közötti helyről beszél.
Megfordította a térképet, és olvasni kezdett.
„A hegyek lábához mentem. A tenger nincs túl messze, néha érzem az illatát, mint
a Szülőföldemen, Tengerföldön. Körülöttem semmi más, csak erdők. Lejjebb az
öböl, ahol a Marhatmat (ahogyan a koboldok hívják) a tengerbe ömlik.”
Dubhe és Lonerin közé csend ereszkedett.
– Ez minden – szólalt meg a fiú egy kis idő elteltével.
Dubhe megkereste a térképen a szóban forgó folyót.
– Vagyis itt.
– Igen.
– Délnyugatra tőlünk. És közöttünk a hegyek.
Lonerin nem szólt, Dubhe elfintorodott. Mintha sötétben tapogatóznának.
A fiú gúnyosan mosolygott, miközben a lányt figyelte.
– Csak ne olyan nagy lelkesedéssel!
– Ez a térkép egy kissé elnagyoltnak tűnik nekem.
– Tudom. De ez minden, amire hagyatkozhatunk, nem?
Dubhe bólintott. Hirtelen zavarban érezte magát, amiért olyan kevéssé bízik az útjuk
sikerében.

56
 Lonerin összehajtogatta a térképet, és a zubbonyába dugta.
– Mi tagadás, a küldetés bonyolult. Ám éppen ezért tényleg hinnünk kell benne, és
főleg megbíznunk egymásban. A folyón csak azért sikerült megmenekülnünk, mert
együttműködtünk.
Dubhét valamiért kellemetlenül érintették ezek a szavak. Ő eddig nem így élt, őt
nem erre tanították.
– Hiszel benne, Dubhe? Tényleg el akarsz jutni Sennarhoz? Úgy akarod, ahogyan
én?
A lány furcsának találta, hogy ezt a kérdést, amelyet az indulás előtt ő is feltett
magának, most a fiútól hallja.
– Igen – bólintott nem túl nagy meggyőződéssel.
– És most pihenjünk. Holnap majd meglátjuk, mi a helyzet az erdővel.
Lonerin mosolygott, majd kinyújtózott a parton. Dubhe is lefeküdt, behunyta a
szemét.
Az erdő a hátuk mögött tovább hallgatott.

Másnap reggel egy kicsit haboztak, mielőtt a fedetlen, keskeny földsávot elhagyták
volna. Az erdő fenyegetőn emelkedett előttük, a sötétségnek teste volt, akár egy
élőlénynek.
A késlekedésnek Lonerin vetett véget. Megigazította a vállán a zsákot, és előrement.
A hatalmas levelek, amelyeket széthúzott, hogy elférjen, hirtelen összezárultak
mögötte, elnyelték. Dubhe egyik kezét ösztönösen a tőre markolatára helyezte, és
erősen megszorította. Egyetlen pillanat alatt felfogta, mit is jelentene egy ilyen helyen
egyedül maradni, és Lonerin előző esti szavai most más jelentést nyertek. Mély
levegőt vett, és elhatározta magát. Megtették az első lépést.

A szemük gyorsan hozzászokott a csekély fényhez. Bizonyos szemszögből olyan

volt, mintha visszatértek volna a Ház nedves méhébe, és ez egyiküknek sem tetszett. A
Ház sziklába vájt folyosók labirintusa volt, a falon egyenlő távolságban elhelyezett
fáklyák épphogy adtak némi fényt. Az erdő sem volt kevésbé nedves, a fenyegetőn
szorongató falakat pedig az összecsavarodott, duzzadó fatörzsek helyettesítették,
amelyek az előrehaladást akadályozták. Ez is épp olyan sötét útvesztő volt.
Időről időre szájakként feléjük nyíló virágokba botlottak, és ez megtörte a zöld és a
barna váltakozásának egyhangúságát. Kicsit hasonlítottak az Éjföldön honos
foszforeszkáló virágokra. Dubhe emlékezett rá, hogyan kúsztak fel a templom

57
homlokzatára: ez volt az első dolog, ami feltűnt neki, amikor megérkezett.
Amíg viszont azok foszforeszkálók és halványak voltak, ezek itt túlságosan is élénk
színűek. A piros már-már bántotta a szemüket, míg a sárga és a kék hihetetlenül mély
volt.
Lonerin előhúzott valamit a nadrágzsebéből, és a markába szorította. Egy vékony tű
volt az.
– Nézd! – szólt erőltetett mosollyal. Aggódott, bár igyekezett nem kimutatni.
Félhangos szavakat mormolt, amelyek gyászos visszhangot vertek a fák között. Majd
kinyitotta a tenyerét.
Világoskék, élénk fény lövellt ki belőle, amely az erdő sűrűjében egy határozott
irányba mutató késpengét rajzolt ki. Amikor Dubhe jobban megnézte, látta, hogy maga
a tű az.
– Arra van nyugat – mosolygott Lonerin. Elmagyarázta a lánynak, hogy ez egy elég
egyszerű varázslat, ugyanaz, amelyet a bárkán alkalmazott, csak kisebb, meg hogy ez
lesz itt a vezetőjük.
A szavai erőt öntöttek Dubhéba. Ez a fény kíséri majd őket, és mutatja az utat. Egy
pillanatig mindketten azt gondolták, nincsenek egyedül.

Útjuk első napjaiban az őket körülölelő csendben az egyetlen zaj, az egyetlen hang,
amely a csendből kivált, a bogarak zümmögése volt.
Szokatlanok voltak. Távolról hasonlítottak az égvilágiakhoz, ugyanakkor volt
bennük valami különös, ami zavarba ejtette Dubhét és Lonerint is. Egyik reggel egy
színes páncélú bogár állta el az útjukat, kerek teste alatt mozgatta rengeteg lábát, majd
egy hatalmas, hatszárnyú sárga pillangó bűvölte el őket lüktető, zavartalan röptével.
Másik nap egy ökölnyi, hátát groteszk módon görbítő féreg mászott eléjük. Egy idő
után felemelte a fejét, és nyolc fekete szemével rájuk bámult.
Ezen kívül viszont a szellő sem rezdült.
Egyetlenegyszer hallottak csak valamit. Valami távoli kiáltást, inkább üvöltést.
Panaszosan, tompán ért el hozzájuk, ám a csend olyan teljes volt, hogy mindketten
megugrottak.
Lonerin viharos gyorsasággal nézett körül, Dubhe felemelte az íját. Néhány percig
nem mozdultak, de a hangot nem követte másik.
– Egy sárkány – suttogta Lonerin. Azon tűnődött, honnan jöhetett. Élnek errefelé
sárkányok? Sennar nem mesélt róluk...

58
 Dubhét kirázta a hideg. Volt ebben a kiáltásban valami fenyegető, és minden ok
nélkül a Házra és Reklára gondolt.

Dubhe úgy érezte, figyelik. Mióta megátkozták, sosem volt igazán egyedül. Zsigerei
mélyéről a Szörnyeteg folyamatosan leste, készen állt, hogy gyengesége minden egyes
pillanatára lecsapjon, és kihasználja. De most nem a Szörnyeteg figyeli. Ez most
sokkal árnyaltabb, szertefoszlóbb érzés. Mintha a leveleknek, ágaknak, virágoknak
szeme lenne. Mintha szemek milliói szegeződnének rájuk.
Lonerin időről időre előhúzta a térképet, tanulmányozta, majd folytatta az utat.
Teljesen hasztalan volt, de Dubhe tudta jól, azért teszi, hogy a magabiztosságát
visszanyerje. Csodálatra méltó volt. Már-már hősies erőfeszítéssel próbálta az idegeit
épen tartani. Ezen a helyen még neki is nehezére esett nyugodtnak maradnia, pedig őt
arra nevelték, hogy minden körülmény között megőrizze a hidegvérét.
Mintha nem lett volna elég a nyugtalanító légkör, hamarosan a meleg is
elviselhetetlenné vált. Akárcsak nyár derekán. Lonerin levette a zubbonyát, és
félmeztelenül ment tovább, Dubhe is csak a mellényét hagyta magán.

A nap felkelt és lement a fejük fölött, szinte mindig eltakarta a lombozat, kivéve, ha
egy-egy tisztásra értek. Ilyenkor a hirtelen fény elvakította őket, és félelemmel teli
pillanatokat éltek át, mert nem tudták, hol vannak, elbódította őket a fényviszonyok
gyors változása.
Mintha időn és téren kívüli helyen lettek volna, olyan helyen, amely örökké azonos
önmagával, amely fenyegeti ugyan őket, mégsem jelent nyílt veszélyt. Ez felőrölte az
idegeiket.
Dubhe jobban ellen tudott állni. Persze terhes volt neki állandóan résen lenni, és félt
– az ősfélelem az ismeretlentől –, de sikerült erőt vennie magán.
Lonerin viszont egyre idegesebb lett. Egyre gyakrabban húzta elő a térképet,
görcsösen figyelte a tűt, és körbe-körbekémlelt. Dubhe mondani szeretett volna neki
valamit, de ez a helyzet teljesen felkészületlenül érte. Mindig csak magára kellett
figyelnie, a múltban pedig ő volt az, aki a Mestertől vigaszt és védelmet kapott.
Hogyan biztasson valaki mást? Hogyan öntsön erőt valaki másba? Lonerin, úgy
látszott, képes rá, de ő nem ismerte ezt a művészetet.
Egyik délután, vagy egy héttel azután, hogy az Ismeretlen Földön partot értek,
hallani kezdtek valamit. A lány figyelt fel rá. A Szörnyeteg kiélesítette az érzékeit: ez
volt az egyetlen áldás a sok rémség között, amelyet az átoknak köszönhetett. Először
azt hitte, csak a képzelete játszik vele.

59
 De Lonerin egyszer csak megállt. Dubhe látta maga előtt, ahogyan egyenesen tartott
fejjel fülel. Volt valami... hangok, mormogás, még ha kivehetetlen is.
– Hallod?
Dubhe bólintott.
Amint a szavuk megtörte a csendet, a hangok eltűntek.
Lonerin tovább fülelt.
– Van valami ötleted, hogy mi lehet ez? – kérdezte a lány felé fordulva.
Homlokán izzadság gyöngyözött, de nem csak a melegtől. Sápadt volt.
Dubhe megrázta a fejét.
– Ez mégiscsak egy erdő... valami zajnak csak kell lenni. Inkább az
természetellenes, hogy eddig semmit nem hallottunk.
A fiú néhány pillanatig figyelte a lányt, majd úgy döntött, továbbmegy.
Hirtelen feltámadt a szél. A levelek susogását Dubhe fülsiketítő zajnak érezte.
Lonerin is lassított, olyan volt, mintha a fák lombja szavakat suttogna.
Aztán megint ugyanaz. Csakhogy a hangok most nem hallgattak el, hanem körülzárták
őket. Nevetés. Talán ének. De távoli.
Dubhe letörölte homlokáról a verítéket. A Szörnyeteg nem mocorgott a zsigereiben,
meglapult, mint általában. Ha veszélyben lennének, megtámadná, érezné, ahogyan
feszíti, hogy kiszabadulhasson.
– Van itt valaki...
– Lonerin, higgy nekem, minden rendben. Különben megérezném.
De a fiú nem volt róla meggyőződve.
– Szeretnéd, hogy én menjek elöl? – ajánlotta fel Dubhe.
Lonerin dühösen megrázta a fejét.
– Nálam van a térkép és az iránytű is.
A hangok nem hallgattak el, ők mégis folytatták útjukat. Olyan volt, mintha az erdő
hirtelen benépesült volna, mintha valaki minden bokor mögül kigúnyolná, kinevetné
őket. De sehol senki. Dubhe mindenütt szétnézett, ám semmit nem látott. Lonerin egyre
gyorsabban lépkedett.
– Adj egy tőrt.
– Nem tudod használni.

60
 – Nem kell ahhoz harcosnak lenni, hogy az ember használni tudjon egy átkozott tőrt.
– Rosszul végeznéd. Te vezetsz, én védekezem, azt hittem, ez a szereposztás.
– Van itt valami.
– Ha van is, majd nekem gondom lesz rá.
Ismét suttogás. Dubhét kirázta a hideg. A levelek árnyéka lassan megnyúlt a földön,
alkonyodni kezdett, nem lett volna bölcs dolog továbbmenni.
– Talán jobb lenne, ha megállnánk – szólt, de a fiú határozottan ment tovább. Rá
sem hederített.
– Lonerin! – kiáltotta Dubhe, de eredménytelenül.
Erre megragadta az egyik csuklóját. A szorításban érezte, amint a fiú inai
megfeszülnek, és az izmai kicsit remegnek.
– Igen, igen – szólalt meg, és zavartan lesütötte a szemét. – Igazad van.
Miközben ettek, a suttogás folytatódott. Mindenhonnan hallották, és közelebbről,
mint eddig. A szél szavakat hozott feléjük, cinkosa, a nap pedig a horizont mögé bújt,
hogy átengedje helyét az éjszakának.
– Nem, nem maradhatunk itt, tovább kell mennünk – zárta rövidre a vitát Lonerin a
gyors étkezés végeztével. Az élelmet dühösen köpenyébe rejtette, és Dubhe nem tudott
tiltakozni. Tévedett, hiba volt megállni, most már ő is félt. Ezek a különös hangok a
sötétben egyenesen vérfagyasztóvá váltak: némelyik olyan volt, mint valami panaszos
ének vagy sírás, némelyik éles volt, hol hízelgő, hol félelmetes.
Soha nem haladtak még éjszaka, egymáshoz közel lépdeltek.
A fényről Lonerin gondoskodott. Félretette a tűt, és egy világító gömböt idézett meg,
amely nem sokkal a tenyere felett lebegett. A fény gyászos árnyat vetett az erdőre.
– Ott!
Dubhe a távolba mutatott, és Lonerin hirtelen arra fordult. Éppen időben ahhoz,
hogy valami kivehetetlen dolgot lásson az egyik fa mögött elsuhanni.
– Egy állat – mondta a lány zihálva. – Egy átkozott állat, semmi más.
Előhúzta a tőrét. Ám a Szörnyeteg még mindig hallgatott.
– A lehető leggyorsabban el kell innen mennünk – ismételte Lonerin.
A gömb fényénél az arca még sápadtabbnak látszott. Dubhe bólintott.
Gyorsan haladtak, a lábuk zajosan súrolta a száraz falevél szőnyeget, léptük nyomán

61
páfrányok zizegtek.
És egyre csak azok a hangok, sírás és nevetés, egyre hangosabban.
Lonerin egyszer csak a növények között megpillantott egy elenyésző árnyat, olyan
volt, mintha füstkarikák csavarodtak volna a fatörzsek köré. – Nem állat volt – szólalt
meg szakadozott hangon.
Meggyorsította lépteit, Dubhe pedig csak fürgén ment utána, nem töprengett semmin.
A szíve majd szétfeszítette mellkasát.
Aztán feltűnt még egy, és megint egy szertefoszló árny, majd újra egy másik, míg
mindketten világosan nem látták, mi az: női arcok, rajtuk örök arckifejezés, mint a
tragédiák álarcain. Megelőzték, körülvették, a halottak üveges tekintetével figyelték
őket. Levegőből voltak, akár a szellemek.
Az egyik Dubhe felé tartott, majd átsuhant rajta, ő pedig úgy érezte, egész lénye
jéggé fagy. Felordított, vaktában csapkodott a tőrével.
Félő volt, hogy megsebzi Lonerint, ezért a fiú a csuklójánál fogva megragadta, hogy
elvonszolja onnan. Lélekszakadva rohanni kezdtek, az erdő egyetlen sávja felé,
amelyet a gömb megvilágított. A női arcok követték, utolérték őket, és körbefogták a
lábukat.
Lonerin megbotlott, a földre bukott, és mindketten elestek. A gömb kialudt, és
mindenre áthatolhatatlan sötétség borult.
A suttogások éles sikolyokká, a panaszos hangok fülsiketítőn metszővé váltak. A
Szörnyeteg felordított Dubhéban, és a lány egy szempillantás alatt maga előtt látta a
mészárlást, amelyet az első alkalommal véghez kellett vinnie, amikor az átok
működésbe lépett: szétmarcangolt testek az erdőben – borzadt tőle, ám mégis izgatta.
Agya eszeveszetten hezitált, a teste vérért kiáltott. Itt, ebben a helyzetben is volt
valami, ami a halállal kapcsolatban állt, és ez olyan íz volt, amelyet a Szörnyeteg
rögtön felismert.
Hallotta, amint Lonerin felkiált, aztán valami vörös, vakító fényt látott. A suttogás
abbamaradt, a szellemek eltűntek. Az erdőre csend ereszkedett.
Tapogatózva kereste társa kezét, egyik vállát sikerült megérintenie.
– Szellemek, de Égvilágon nincsenek hozzájuk hasonlók. – Lonerin zihált. –
Tűzvarázslattal űztem el őket. De nem tart sokáig.
Dubhe érezte, hogy a Szörnyeteg megnyugszik benne. Csupán az egyik mancsa volt,
ám mégis borzalmas. – Mit tegyünk?
– Félnek a tűztől. Fáklyát kell gyújtanunk.

62
 – Ha követnek bennünket, a Testület könnyebben ránk talál – ellenkezett a lány.
Érezte Lonerin meleg leheletét az arcán.
– Azt akarod, hogy visszatérjenek?
Megállapodtak, hogy felváltva őrködnek. A kis fáklya körül virrasztanak, legalábbis
most éjszaka. Dubhe ajánlkozott elsőnek.
– Felajánlom a társaságom – szólt Lonerin erőltetett mosollyal. – Kétlem, hogy el
tudnék aludni.
Elhelyezkedtek a tűz körül, még mindig megrendülten a félelemtől.
– Legalább lesz mit mesélnünk, ha hazatérünk – viccelődött a fiú, de Dubhe nem
mosolygott. – Minden rendben lesz – tette hozzá, hogy megnyugtassa.
– Hogyan csinálod? – emelte fel a fejét a lány.
– Mit?
– Hogyan csinálod így tovább? Úgy értem, ilyen magabiztosan. Ismeretlen helyen
vagyunk, ki tudja, milyen szellemek lakják, egyedül vagyunk, és...
– Mert tudom, hova akarok menni.
Lonerin hangja szilárd volt, zöld szeme tiszta. Dubhét szíven ütötte.
– Olyan küldetésem van, amelytől sok ember sorsa függ, az egész életemet ennek
szenteltem. Hogy balul üthet ki, hogy elbukom, az olyan dolog, amire nem is gondolok,
már csak azért sem, mert felesleges.
Dubhe néhány pillanatig figyelte. Ő volt az első ember, akit ilyen elszántnak,
céltudatosnak ismert. Az ő világában ez idáig csak olyanokkal találkozott, akiket
sodort az ár. Éppúgy, mint őt.
– És neked is az életedre kell gondolnod: mi lesz, ha megtalálod Sennart, ha az átok
nem lesz többé, és te szabad leszel. Mert így lesz. Ha akarod, így lesz.
De soha semmi nem történt meg, amit akartam! Gornar meghalt, a szüleim
elhagytak, és a Mester is egyedül hagyott!
Kiáltani szeretett volna. De nem tette. Legalább egy kis időre igazán elhitetheti
magával, hogy Lonerin szavai igazak. És ez jó volt, elringatta, nem akarta megtörni a
varázst.
Bizonytalanul elmosolyodott, és Lonerin különös hálával nézett rá. – Aludj, majd én
vigyázok – mondta hanyag mozdulattal.
– Az első őrség a legrosszabb, és én hozzá vagyok szokva a virrasztáshoz –

63
tiltakozott Dubhe.
– Félek, érted? Nem tudnék aludni. Te viszont határozottan kimerültnek látszol, meg
aztán az a valami átment a testeden. Aludj, jobb lesz így.
Dubhe hagyta magát meggyőzni. Igaz, a Szörnyeteg ordítása kimerítette, de nem
akarta Lonerinnek elárulni. A tekintetében ismét megjelenne az a fájdalmas szánalom,
pedig most olyan szépen csillog a szemében a magabiztosság.
Az övéből előhúzta a tőrét, és a fiúnak nyújtotta.
– Nincs rá szükségem. A szellemekhez elég a varázslat.
– Minden eshetőségre – mosolygott a lány.

A sűrűben meneteltek, tőrükkel vágtak utat maguknak. Lenyesett leveleket és letört

ágakat hagytak maguk után. Egy fáklya nyújtott nekik világosságot, Filla tartotta, Rekla
oldalán haladt. A nő úgy határozott, hogy éjszaka is folytatják útjukat, és csak néhány
órát alszanak. – Sárkány nélkül maradtunk, és legalább három nap előnyük van. Be
kell hoznunk.
– Ez a föld csak úgy lüktet a veszélyektől, biztos vagyok benne, hogy nélkülünk is
meghalnak – jegyezte meg Kerav.
– Nem! – üvöltött fel Rekla dühösen. – Nekem kell őt megölnöm és a fattyú vérét
Thenaar medencéibe öntenem! És így is lesz!
Olyan fáradhatatlan volt, akár egy zsákmánya nyomában járó farkas.
Aznap este felmásztak egy dombra, hogy a magasból is szemügyre vegyék a terepet.
Amikor a tetejére értek, a hold már fent volt az égen. Most látták először, amióta
útra keltek, és Filla szinte meglepetten állt meg, hogy megcsodálja.
– Segíts felmásznom! – szólt rá élesen Rekla.
Gyorsan felkúszott az egyik fára, mintha valami előérzete támadt volna. Amikor a
legmagasabb ágakra ért, elmosolyodott. Nem tehetett mást, hálát adott Thenaarnak.
– Hibáztál, kislány, és ez végzetes lesz – suttogta a sötétben.
A horizonton, messzire és halványan, a holdfénytől alig láthatóan füstcsík szállt az
ég felé.

64
65
 5. SALAZAR

AMIKOR A SZELEK FÖLDJÉRE ÉRT, Idónak különös érzése támadt. Hosszú időn
keresztül csak azért látogatott ide, hogy Nihallal és Sennarral találkozzék. Amikor ők
elmentek, ez a hely számára mintha eltűnt volna a földrajzi térképekről, és csak akkor
bukkant fel újra – ezúttal tragikus fényben –, amikor a Sziklák Földjének királya,
Gahar gnóm megtámadta, hogy meghódítsa. Akkoriban Ido még Legfelsőbb Parancsnok
volt, és ideküldték, hogy csapatai élén harcoljon. Hasztalan: ötévnyi öldöklés után a
Tanács szentesítette Gahar védnökségét. Semmi megütköznivaló nem volt rajta,
kiderült, hogy a gnóm titkos szövetséget kötött Dohorral.
Idónak akkoriban majdnem elment a kedve a harctól. Embereinek a halála
értelmetlennek tűnt, az ő csatározása is hiábavalónak bizonyult, és megértette: Égvilág,
ahogyan ő ismerte, a végét járja.
De nem csak vérre emlékezett. Végül is megbarátkozott a Szelek Földjével határos
pusztasággal, az erdeivel.
Az országra jellemző toronyvárosok lenyűgözték. Hatalmas tornyok voltak ezek,
amelyek egész városokat rejtettek, kereskedelmi tevékenységekkel, lakhelyekkel,
templomokkal, sőt, még központi parkjuk is volt. Esténként olyan szép volt, ahogy az
ember a függöny mögül a teljesen sík látóhatárt nézte, amelyből csak az építmények
karcsú formái emelkedtek ki.
Mielőtt ideért volna, abba az illúzióba ringatta magát, hogy mindent ugyanúgy talál
majd. A pusztaság valóban változatlannak látszott. Nem állt itt egyetlen fa sem,
amelyet el lehetett volna tüzelni, egyetlen hegy sem, amelyből a kardokhoz és
lándzsákhoz fekete kristályt vagy fémet lehetett volna kitermelni. Dohor keze ezért nem
is okozott sok kárt.
Idónak viszont elegendő volt Salazart távolról megpillantania, hogy felmérje,
mennyire más a valóság, mint az emlékei.
A torony most feleakkora, köré vöröskő házakat és viskókat építettek. Az
önmagukban zárt toronyvárosoknak tehát meg kellett magukat adniuk.
Nem voltak megerősített városfalak, zavartalanul beléphetett.
Átvágott a külső városrészen, amely olyan volt, mint Égvilág bármely városa, és a
torony maradványa felé indult. Felfedezte, hogy szinte már csak boltok állnak benne.
Az emberek a lába körül zsúfolódó házakban éltek, kivéve néhány nosztalgikus alkatot
és a város idősödő vezetőjét, aki a torony legmagasabb részén lakott. A torony
legfelső részét lezárták, így nem létezett már központi tere, amely egykor kertként és

66
parkként is működött. Az utolsó szinteket a palota foglalta el, az idős ember valójában
katona volt, mint ahogy errefelé majd minden idős ember, olyanok, akik harccal és
öldökölve gyakran ragadták magukhoz a hatalmat a környező városok és földek fölött.
Az a hír járta, hogy Perka legalább a tisztesség látszatát kelti.
A torony, hogy mást ne mondjunk, lesújtó látványt nyújtott. Úgy tűnt, a háború után
senki nem akarta igazán újjáépíteni. A túlélők megelégedtek azzal, hogy a romjait
magukévá tették, és épp csak annyit hoztak belőle helyre, hogy ott élhessenek.
A falakon mindenfelé vérdíjjal kecsegtető plakátok lógtak. ÁRULÓ. VESZÉLYES
BŰNÖZŐ. Ido látott egyet a saját arcképével is, alatta elképesztően nagy vérdíj
ígérete, és a szöveg: A HAZA ELLENSÉGE, A KIRÁLY ÁRULÓJA.

Nem tudta, hogy Tarik összezavarodottan, múltja nyomában járva tényleg itt
telepedett-e le. Ő a fiú helyében biztosan így tett volna. Tarik valószínűleg
bálványozta az anyját, elég nyilvánvaló hát, hogy ott akar élni, ahol anyja élete első
éveit töltötte.
Ido a torony lábánál szállt meg egy fogadóban. A legnyomorúságosabbat és
legkihaltabbat kereste. Nem akart feltűnést kelteni. A fogadós tapintatos volt, mint
ahogy azt várta, ezért rögtön föl is ment a szobájába, ahol elszállásolták: az ágyban
csak úgy hemzsegtek a poloskák, a szoba penészszagot árasztott. De azért rosszabb
helyeken is aludt már. Meg aztán nem is akart itt sok időt eltölteni. Amint a nap felkelt,
nekifogott a nyomozásnak.
Először a fogadók és piacok körül sétált, csupán elnagyolt kérdéseket tett fel.
Alapvetően az alvilági helyeket járta: tapasztalatból tudta, hogy itt szerezhet
értesülést, ráadásul ő is könnyebben maradhat észrevétlen.
Két napon át semmire sem jutott, senki nem tudott érdekes hírekkel szolgálni.
Salazarban mindig is nagy volt a jövés-menés, most még inkább, mint valaha. Az
emberek jöttek-mentek, kevesen maradtak, és akik mégis, azok a saját dolgukkal
törődtek.
A harmadik nap estéjén, a teljes elbizonytalanodás prédájaként Ido a „Salazar
legősibb fogadója” nevet viselő hely mellett döntött.
Csak inni tért be, ám a sör, amit árultak, olyan silány volt, hogy a harmadik korsó
után úgy döntött, tesz egy próbát. Megállította az egyik felszolgálót, egy tetszetősen
dús idomú, kerek arcú, élénk szemű leányzót.
– Láttál valaha errefelé egy vörös hajú, ibolyakék szemű, kicsit különös fülű alakot?
– kérdezte tőle mosolyogva.
A felszolgáló ránézett, emlékezni próbált. Az elgondolkodó arckifejezéstől még

67
csinosabb lett.
Ha kevesebbet foglalkoztam volna a háborúval, és többet más dolgokkal, nekem is
lehetne egy ilyen lányom – gondolta Ido, és sóhajtott egyet.
– Van egy alak... nem tudom, hogy vörös-e, mert bár még fiatal, szürke a haja. De
gyönyörű ibolyakék szeme van.
Ido felfigyelt. Ibolyakék szemük csak a félkoboldoknak van.
– Hol lakik?
– A toronyban, ahol csak kevesen. Ő és a családja.
– Házas?
A lány bólintott.
– Van egy fia is.
– És meg tudod mondani, hol találom?
A lány barátságosan mosolygott.
– Persze! A negyedik emeleten, a régi kapu felett, a lépcsőtől a harmadik folyosón
az egyetlen ép ház. A többi romokban hever. Én félnék ott lakni, szellemek is járnak...
Ő azon kevesek egyike, akik a toronyban laknak. Amikor megérkezett, nagyon
ragaszkodott ahhoz a házhoz, legalábbis így mesélte az apám.
Ez a megjegyzés meggyőzte Idót.
„Az apám és én kevéssel a kapu fölött laktunk. Ezért találtak ránk olyan gyorsan a
famminok” – mesélte neki egyszer Nihal, amikor arról beszélt, hogyan foglalta el a
Zsarnok Salazart.
Félretolta a söröskorsót, és néhány pénzérmét dobott az asztalra.
– A borravaló a tied. Nem is tudod, mennyit segítettél – mosolygott a lányra,
miközben kisietett.
Ő az. Valami azt súgta, ő az.

Nem bírta kivárni a következő napot, és nem is lett volna bölcs dolog. A Testület
keresi Tarikot, vagyis még mindig jobb, ha egy ismeretlen elküldi a pokolba, amiért az
éjszaka kellős közepén álmából felveri, mint hogy aztán másnap reggel csúnya
meglepetés érje. Gyorsan szedte hát a lábát Salazar folyosóin, kezét kabátja alá
rejtette, kardja markolatával játszadozott.
Soha nem látta Tarikot. De sokszor elképzelte. Tényleg őhozzá siet?

68
 Amint az ebben az órában zárva tartó üzletek szintjét elhagyta, a folyosók egyből
sötétek lettek, bár olykor-olykor egy-egy fáklya tompa fényt vetett a téglafalakra. Ido
próbálta a sötétséghez szoktatni a szemét.
Járt már errefelé, emlékezett rá – az elmúlt évek ellenére. Mindig is kiváló
emlékezete volt, és a múló idő sem rontott rajta. Ez nem is volt olyan ritka adomány a
gnómoknál, nagyon ellenálló faj volt mind az ellenség által ejtett sebekkel, mind az
öregség viszontagságaival szemben.
Fürgén mozgott a folyosókon, az emlékei vezették.
Aztán meghallott valamit.
Megállt. A fülét hegyezte.
Egy kiáltás a távolban, nőé.
Kirántotta a kardját, és rohanni kezdett. A sötétség szinte teljes volt, csupán a hold
sarlója világított be a folyosók végébe vájt ablakokon. Igen csekély fény, főleg, hogy a
szeme egyre csak romlott.
Talán éppen a szeme miatt nem volt már a régi. Csak az utolsó pillanatban vette
őket észre. Két sötét folt, az egyik mintha valami világosabb színű dolgot tartott volna
a karjában.
– Állj!
Az első árny habozás nélkül elhaladt mellette, a másik egy pillanatig hezitált. Aztán
egy hirtelen villanást látott.
Ido meglendítette a kardját, és csak egy hajszál híján múlt, hogy sikerült felfognia a
tőrt, amely a földre esett, élesen csörömpölt a téglán.
Még be sem fejezte a mozdulatot, amikor hirtelen éles fájdalmat érzett a vállában.
De nem hagyta magát.
Előreugrott, a fekete alak felé. Az gyorsan félreszökkent, ám mégsem volt elég
fürge, mert Ido fejére indított vágása az oldalán célba ért.
Az árny könnyedén mozgott. Megpördült, a gnóm háta mögé került, egyik karjával
megragadta a nyakát, miközben a másik, a fegyvert tartó már a torkánál is volt. Ido
kihasználta a termetét. Lehajolt, a hátát hídba hajlította, és sikerült kifordulnia a
szorításból. Visszafordult, a kardjával oldalra vágott, de az árny már elsiklott. Ekkor
egy másik tőr süvített a levegőben, de Idónak sikerült kitérnie előle. Amikor ismét
felegyenesedett, a fekete alakot már elnyelte a sötétség. Eltűnt. Még a lépte zaját sem
hallotta.
Levegő után kapkodva a falnak támaszkodott.

69
 A francba! Nem nekem való ez már.
Megérintette a vállát, és az éles fájdalomtól a lélegzete is elakadt. Egy kis
hajítókés. Csak horzsolta, de ott maradt a húsa és a ruhájának anyaga között. Fogát
összeszorította, kihúzta.
Gyilkosok! A Testület átkozott Gyilkosai!
Nem volt kétsége. Ők voltak azok.
A fájdalomról, a zihálásáról tudomást sem véve újra rohanni kezdett, próbált
eligazodni a sötétségben, próbálta emlékezetébe idézni, mit mondott neki a leányzó a
fogadóban.
Könnyebb volt, mint gondolta. Az egyik folyosóról lágy, meleg fény szűrődött ki –
tűzhely vagy gyertya fénye valamelyik házban –, és valami nedvességet világított meg
a padlón.
Ido lassított, gyomorszájában szörnyűséges érzése támadt. Orrlyukában
összetéveszthetetlen szagot érzett. Vér. Vérfolyó a földön.
Lassan haladt a fény felé. A ház ajtaja nyitva, egy nyomorúságos ház a romok
közepette, a kijáratban egy férfi, aki kétségbeesetten vonszolta magát kifelé. Ibolyakék
szeme a gnómra meredt.
– Segítség! – próbált kiáltani, de csak halk sóhaj jött ki a torkán. Aztán a padlóra
rogyott.
Ido túl későn érkezett.

Segítségért rohant. Nem volt egyszerű pap nyomára bukkanni, az egyetlen, akit fel
tudott kutatni, igencsak rossz színben volt.
Láthatóan megrendülten lépett a házba. Ido megértette. Mindenütt vér, az a néhány
bútor összezúzva, és a két test: Tariké a bejáratban, és egy másik, egy nőé, bent a
szobában. A nőn rögtön látszott, hogy már nincs mit tenni.
Tariknak talán még volt némi esélye, ám a pap gyászos arckifejezést öltött.
– Tedd meg, ami tőled telik! – mondta neki Ido a foga között szűrve a szót.
Segédkezett a papnak, ahogy tudott, de amint Tarikot levetkőztették, tudomásul
vette, hogy itt már csak a csoda segíthet. Vak és hatalmas düh kerítette hatalmába.
Miközben a pap füvekkel és varázsigékkel dolgozott, Ido a Testület tőrét forgatta a
kezében. Időben ütöttek rajta.

70
 Néhány órányi hiábavaló erőfeszítés után a pap felállt.
– Megtettem, ami tőlem telt, ahogy kérted, de attól tartok, nem éri meg a holnap
hajnalt. Már az is csoda, hogy egyáltalán még él. Sajnálom.
Ido vállára tette a kezét.
– Ne legyen miatta lelkiismeret-furdalásod!
A férfi elment, megígérte, hogy másnap reggel visszajön, és ápolja Tarikot, ha még
életben lesz, vagy pedig eltemeti a holttestét, ha addigra meghal. A ház kietlenül üres
lett.
Ido megállt a szoba közepén. Nem szabad elveszítenie a fejét. Miért akarta a
Testület megölni Tarikot? Nem kellett volna inkább magukkal vinniük, és arra
használni, hogy Astert életre keltsék? Talán van még valaki, aki meg akarja
akadályozni a szekta ténykedését, és nem talált más módot, mint hogy Tarikot megölje?
Nem, akikkel a folyosón találkozott, azok a Testület Gyilkosai voltak, kétség nem fér
hozzá.
Tarik önkívületében megmozdult, és motyogott valamit. Ido közelebb húzódott
hozzá, de nem értette. A férfi kinyitotta a szemét, tekintete homályos volt, távoli, de
egy pillanatig őt nézte. Ugyanolyan ibolyakék szeme volt, mint Nihalnak. Mintha őt
látta volna viszont.
– San... – mormolta, és ezúttal közvetlenül Ido felé fordult. – A fiam, San... –
Próbált még valamit mondani, de túl nagy volt az erőfeszítés, a tekintete ismét
elborult, majd lehunyta szemét.
Ido hátán végigfutott a hideg. A pillanat hevében erre nem is gondolt. Sőt,
egyenesen megfeledkezett róla!
Őrjöngve kutatta át a kis ház szobáit, de már tudta, hogy a kérdésre csak egyetlen
válasz van. És ekkor eszébe jutott a világos folt, amelyet az egyik Gyilkos karjában
látott.
A fogadóban a lány mesélt a fiúról, márpedig itt semmiféle fiú nincs. A Testület
elvitte. Elvitték Sant. Valamiért ő kellett nekik, nem az apja.

Idónak rögtön indulnia kellett volna, hogy a fiú nyomába eredjen, de úgy érezte, nem
hagyhatja magára Tarikot. A felesége holtteste a másik szobában van, ő az ágyában
hörög. Nem hagyhatja egyedül meghalni. Hajnalig itt marad.
Az ágy szélére ült, és figyelte Tarik lassú haldoklását. Mindig volt valami
elviselhetetlen egy fiatalember halálában. Tűzföldön sokakat látott meghalni, de soha
nem tudott hozzászokni. Ismételgethette, hogy igazából egyikük sem hal meg, mert a

71
társaik folytatják a harcot, meg hogy igaz ügyért adják az életüket. Nem leltek tőle
békét. Végül csak figyelte hiábavaló harcukat, legfeljebb szorította a kezüket, és azt
suttogta, hogy minden jó lesz, hogy nem kell félni.
Tarik olyan volt, mint ők. Nehezen lélegzett, és most önkívületében a fián kívül a
feleségét is szólongatta. Talya. Talya és San...
Nagyon hasonlított Sennarra, talán még jobban, mint az anyjára. A haja szürke volt,
de az arca még fiús, ahogy a fogadós lány mondta. Apja arcvonásait örökölte, de a
füle épp olyan volt, amilyennek Nihal leírta. Érdekes. Nem emberi, de nem is egy
félkoboldé.
Sok mindent szeretett volna neki elmesélni. Bevallani neki, hogy az apja
megbocsátott neki, mint ahogy úgy húsz évvel ezelőtt az utolsó levelében írta, vagy
megmondani neki, hogy akár az élete árán is visszahozza a fiát, és nem csak azért, hogy
Égvilágot megmentse.
Talán elég lett volna arról beszélni neki, hogy mit jelentett neki Nihal. A legjobb
tanítványa volt, az egyik örök barátja (a kevesek közül), és főleg mintha a lánya lett
volna.
Ido már éppen beszélni kezdett volna, amikor Tarik hirtelen kinyitotta a szemét. Úgy
látszott, jobban magához tért, mint az előbb, ugyanakkor mintha már nem is volna
többé, mintha csak egy visszatérő szellem volna.
Ido megragadta az egyik kezét, lehajolt hozzá.
– Hogy érzed magad? – suttogta.
Ha nem sírta volna el már évekkel ezelőtt az utolsó könnyeit, most bizony sírva
fakadt volna.
Tarik lassan felé fordult, sápadt volt, és csak egyetlen szót ismételgetett:
– San?
– Jól van. Egyetlen haja szála sem fog görbülni, ebben biztos vagyok.
– Hadd lássam! – Hangja fátyolos és távoli volt.
– Náluk van, de én indulok és elhozom, ne félj.
Tarik arcán lassan csordogálni kezdtek a könnyek.
– Hozd vissza őt... kérlek... hozd vissza őt nekem!
– Esküszöm.
Egyre nehezebben lélegzett.

72
 – És bosszuld meg Talyát! Bosszuld meg helyettem!
Ido bólintott, továbbra is fogta a kezét. Vagyis a férfi tudta. Mindent látott.
A ház csendjében néhány pillanatig csak a hörgése hallatszott.
– Ido vagyok, Tarik – szólalt meg a gnóm.
A férfi ránézett. Ibolyakék szemén csodálkozás futott végig.
– Anyám mestere...
– Pontosan.
Akármilyen gyenge is volt, Tarik elmosolyodott.
– Olyan akartam lenni, mint ő... Legalábbis egy kicsit megpróbáltam.
– Ne beszélj, ha fáraszt.
Talán meg sem hallotta, mert folytatta:
– Nem tudtam elviselni, hogy apám a Saaron túl marad. Anyám értünk halt meg, és
Égvilágnak adott mindent.
Megint elhallgatott, görcsösen köhögött, mélyebben próbált lélegezni.
– De itt minden más volt, mint ahogy ő mesélt róla, és én... én egyáltalán nem olyan
vagyok, mint az anyám.
Megint szünetet tartott.
– Veled akartam harcolni.
Ido keserűen mosolygott.
– Láttad, milyen véget értünk, nem tudtam győzni. De még van idő, nem? A harcnak
még nincs vége.
– Kerestelek is, de aztán megismertem Talyát...
– Helyesen választottál – csitította Ido. – Mindenkinek megvan a maga útja, a tied
ez volt.
Tarik néhány pillanatig megint hallgatott.
– Apám küldött? – kérdezte végül. Hangja már csupán vontatott suttogás volt.
– Nem. Azért jöttem, hogy megvédjelek téged és Sant.
Ido haragra lobbant. Szép kis védelem, mondhatom!
– Kár. Viszont kellett volna látnom őt.

73
 Ido felbátorodott. – Írt nekem az elmúlt években. Akkor hagyott fel vele, amikor
eljöttél. Az utolsó levelében arra kért, ne keresselek, de ha egy nap mégis
találkoznánk, mondjam meg neked, hogy megértett.
Tarik csendben maradt. Ido közel hajtotta arcát az övéhez.
– Hallasz engem, Tarik? Megértett téged, mint ahogy biztos vagyok benne, hogy te is
megértetted őt. És azt kéri, bocsáss meg neki!
Tarik mosolygott, és erősebben szorította a kezét. Hajnalig nem szólt többet.
Légzése mind gyengébb lett, arca mind fehérebb. De ajkán ott maradt a mosoly.
Még nem kelt fel a nap, amikor meghalt.
Egy újabb isten veled, egy újabb halott. Még csak nem is ismerték egymást. Ido úgy
érezte, összetörik mindannak a súlya alatt, amit idáig megélt. De volt mit tennie, maga
miatt, Tarik miatt, Nihal miatt, és mindenki más miatt. Sok idővel ezelőtt a pillanatnyi
megtántorodás ellenére úgy döntött, folytatja a harcot, és most, mindezen vér és
fájdalom után sem szándékozott meghátrálni.

74
75
 6. ESŐ

A SZELLEM-HISTÓRIA UTÁN nyugodtabban folyt az útjuk. Másnap alkonyat körül

ismét feltűntek ezek a különös jelenések, ezért Dubhe és Lonerin éjszaka ismét
felváltva őrködött. A rákövetkező napon viszont a szellemek végleg eltűntek. Cserébe
visszatértek a hangok. A lombok között szél susogott, láthatatlan állatok lába nyomán
páfrányok zizegtek. Majd egy-két madár halk éneke, végül ismeretlen, hívogató
hangok, távoli szavak. A csend már nem volt teljes. Az erdő már nem állt lesben. De
azért nem volt kevésbé nyugtalanító. Állandó volt a félhomály, és mind Dubhe, mind
Lonerin úgy érezte, kémkednek utánuk.
– Olyan, mintha az erdő figyelne bennünket... Kilökött magából, amint beléptünk,
sarkunkba küldte a szellemeit, de kiálltuk a próbát. Most pedig tanulmányoz
bennünket, a sűrű tele van lényekkel, akik beszélnek egymással – jegyezte meg
Lonerin.
– Nagyon költői vagy – mosolygott Dubhe.
A fiú elpirult.
– A varázslás a természet lakóinak és törvényeinek a tanulmányozása. Talán ezért
látom olyan „költőinek”, ahogy te mondod.
Dubhe arra gondolt, hogy szerette volna osztani vele ezt a nézőpontot. Az ő világa
túlságosan is anyagi volt, ott csak a túlélés számított, és az élet nem volt számára más,
mint pusztán enni, inni, lélegezni.
Lonerin viszont megmutatta neki, hogy más is létezik ezen kívül, mégpedig nagyon is
sok minden. Csakhogy ő mindebből kizárva érezte magát.

Egyik nap hajnalban Lonerin felébredt, és észrevette, hogy Dubhe nincs ott.
Nyomban aggodalom fogta el. Nem jó, ha az ő helyzetükben messzire kerülnek
egymástól, meg aztán aznap a lánynak be kellett vennie egy korty varázsitalt.
Szólította, de mert nem kapott választ, keresni kezdte.
Bevette magát az erdőbe, de csak nagy sokára sikerült rátalálnia, a lány teljesen
átlényegült. A fák között pillantotta meg, feketén, éppen úgy, ahogyan legelőször.
Elegánsan és gyorsan mozgott, az egyik kezében valami fényes dolgot tartott, amellyel
íveket rajzolt a reggel tiszta levegőjébe.
Lonerin soha nem látott még Gyilkost akcióban. Tudta, hogy Dubhe ölt a Testület
megbízásából, és hogy korábban is megtette, de erejének, orgyilkos voltának tudata

76
valami egészen más volt.
Volt valami vonzó abban a macskaszerű mozgásban, abban, ahogy behunyt szemmel
táncoltatta a tőrét. Maga volt a halál, ám olyan köntösben, ahogyan Lonerin nem
ismerte. Nem a nyomorúságos emberek halála volt ez, amelyet kiskorában a közös
sírgödörben látott, ahová a Testület az anyját is behajította, miután Thenaarnak
feláldozta. Ez vonzó, meggyőző halál volt.
Csak figyelte, anélkül, hogy megzavarta volna.
Hát így mozog egy Győzedelmes – kapta rajta magát a gondolaton. – Hát így
mozgott az, aki az anyámat megölte.
A lelkébe a gyűlölet villáma csapott, magával hozta titkos múltja fájó emlékeit. Az
anyját megölő Testület iránt érzett gyűlölete állandó, leküzdhetetlen dolog volt az
életében, amely ellen pedig megállás nélkül harcolt. Ezért szentelte magát a
varázslásnak. Személyes küldetést kellett végrehajtania.
Arra gondolt, hogy bár Dubhe kényszerből lépett be a Testületbe, mégis csak egy
volt közülük. Ez a gondolat feldühítette. Felkavarta, összezavarta, ezért inkább
gyorsan újra szólongatni kezdte, mintha abban a pillanatban ért volna oda.
– Nem tudtam, hová lettél.
Dubhe meglepődött.
– Muszáj edzésben maradnom, jót tesz, ha a testemet átmozgatom. Régi szokás –
felelte, majd a tőrét alig néhány karnyújtásnyira a fiútól egy fa felé hajította. – Nem
gondoltam, hogy ilyen hajnali pacsirta vagy.
Aztán a fához ment, hogy a tőrét kihúzza. A keze kicsit megremegett.
Az átok – gondolta rögtön Lonerin.
– Ez nem tolvajkiképzés. Még mindig a Gyilkosok fogásait gyakorlod?
A lány megdöbbent.
– Igen, mondtam már, megnyugtat. A Mesterem így tanította nekem.
– Na persze, ő is a Testület tagja volt, igaz?
Dubhe bólintott. Lonerin szeretett volna még valamit hozzáfűzni, de nem tette. Egy
rövid, különös pillanatig egymást fürkészték.
Aztán visszamentek oda, ahol aludtak, hogy egyenek valamit, és összeszedjék, ami
ott maradt.
– Gyűlölöd a Testületet, mégis úgy edzed magad, mint ők...

77
 Lonerin azon nyomban megbánta, ami kicsúszott a száján, de csak bosszantotta a
tény, bár maga sem tudta pontosan, miért.
Dubhe lenyelte a sértést, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Leült a földre, és
ivott a kulacsból. Majd a fiúra nézett.
– A Mesterem kiképzése.
– Egy Győzedelmesé.
– Kilépett a Testületből.
– Azért mindig is Győzedelmes maradt. Egy kicsit, mint te is.
Ez alkalommal Dubhe a helyén maradt, és kivett egy darab kenyeret a készletből.
Amikor Lonerin észrevette, hogy a keze enyhén remeg, szinte elégtételt érzett.
Megsebeztem, végre az elevenébe találtam.
De rögtön félni kezdett saját magától.
– Ne haragudj! – mondta hirtelen. – Én csak... összezavarodtam. Bosszantott, hogy
nem találtalak, amikor felébredtem, és ettől a helytől kilel a hideg, ha a múltkori
éjszaka szellemeire gondolok.
– Én nem vagyok Győzedelmes.
– Persze, hogy nem – sütötte le szemét a fiú.
A lány a fiúhoz hajolt, arca leheletnyire volt az övétől.
– Soha nem voltam Győzedelmes, és nem is leszek az. Amikor megszöktünk a
Házból, és a hátam mögött becsuktam azt az ajtót, örökre tettem.
Tekintetének mélysége előtt Lonerin érezte, amint a haragja elpárolog.
Hirtelen nem tudta, hogy bánjon vele. Ez idáig minden olyan egyszerűen ment: az
útitársa volt, bátorították egymást, de most... Most rádöbbent, hogy a lány lényének
gyilkos része nyugtalanítja, mert egyszerre áldozattá és hóhérrá teszi, és ezért
egyszerre vonzza és taszítja őt.
– Bocsáss meg nekem! – szólt őszintén. – Megértem a helyzetedet. Csak ahogy
hirtelen megpillantottalak, más fényben láttalak, olyan valakinek látszottál, aki nem
vagy, a Gyilkosokra emlékeztettél, akikkel akadt bőven dolgom a Testületben,
márpedig én gyűlölöm a Testületet, érted? Ez az egyik olyan dolog ezen a világon,
amit a saját kezemmel szeretnék lerombolni.
Dubhe lesütötte a szemét.
– Talán nem is tévedtél olyan nagyot. Végül is én a Halál Gyermeke vagyok.

78
 A hangja keserű volt és hideg, kétségbeesett tekintete átjárta Lonerint. Most a fiú
érezte magát zavarban.
– Ostoba babonák! – tört ki belőle.
– Persze – hagyta rá Dubhe tettetett mosollyal. – Te viszont az előbb egy Gyilkost
láttál, igaz?
– De az nem számít!
– Nekem igen! – felelte a lány hevesen.
– Az olyanok, mint te, mint én, a normális emberek a Testületnek csak áldozatai
lehetnek, a cinkosai soha. És én ezt nagyon jól tudom – tette hozzá Lonerin. Néhány
pillanatig élénken fürkészte a lányt, majd másfelé fordult, mielőtt a másik kiolvashatta
volna szeméből tragikus múltját.
Léteztek más igazságok is, olyan igazságok, amelyeket nem tudott a lánynak
bevallani.
A beszélgetés félbeszakadt, folytatták útjukat. Páfrányok ropogtak a lábuk nyomán.
Az erdő továbbra is figyelte őket.
Aztán valami zizegést hallottak. Hirtelen mindenkit felébresztett, aki csak élt.
Megálltak, Dubhe kezébe vette az íját.
De aztán újból az a súlyos, nyomasztó csend. A napsugarak fényfoltokat vetettek az
aljnövényzetre.
Egy madár kiáltása hangzott fel a fejük fölött, aztán egy határozatlan színű árnyék,
majd egy gyors és pontos ütés.
Egy állat!
Dubhe a földre esett, a hasában éles szúrást érzett. Az íja néhány lépésre repült tőle.
Valami abszurd hangot hallott, akár egy gyerek sírása, majd Lonerin zavaros
kiabálása ütötte meg a fülét.
Gyorsan összeszedte magát, a tőrét erősen a markában szorította. Soha nem
veszítette el, ez volt az első dolog, amit a Mester megtanított neki.
A fájdalommal nem törődve gurult előre a földön, majd feltérdelt. Jól számított,
mert az állat oldalánál kötött ki. Egy pillanatra elbizonytalanodott, mit tegyen. Nagyon
különös teremtmény állt előtte. A teste távolról egy hatalmas kecskére emlékeztette, a
mancsa viszont – éles karmokkal felfegyverkezve – egyértelműen macskaszerű volt. A
szeme is olyan volt, akár egy kecskéé: nedves, ferde vágású pupilla, ám hatalmas,
széles fogai aránytalanul nagyok voltak szűk pofájához képest. Szarvai közelről

79
fenyegették Lonerint.
Dubhe arra gondolt, hogy a szarva szúrhatta meg a hasát.
Mielőtt még bármit is tenni tudott volna, az állat támadásba lendült, a szarva saját
tengelye körül körbecsavarodott.
Amit Dubhe látott, túlságosan abszurd, túlságosan valószerűtlen volt ahhoz, hogy
igaz legyen.
Lonerin felordított. Az állat megszúrta.
– Dubhe, a francba is!
A lány összeszedte magát. Megszorította tőre markolatát, felpattant. Nem kellett
hozzá sok, hogy újra önmaga legyen, a gyilkos, a vadász. A Szörnyeteg, most ugyan
csak távolról, de minden mozdulatába erőt öntött.
Hátulról próbálta meglepni az állatot, ám az hirtelen megfordult, olyan fürgén, amit
Dubhe nem gyaníthatott.
Védekezni kezdett, majd ellentámadásba ment át, ám az állat egyik szarva felsértette
a bokáját, vörös vágás nyomát rajzolta rá.
Néhányszor megpróbált kitörni, de egyik kísérlete sem hozta meg a várt eredményt.
Az állat ekkor újra támadásba lendült, ezúttal mellső lábaival kapott a lány felé,
karmai csillogtak a félhomályban. Dubhe nem tudta, mitévő legyen. A szarva és a
mancsa teljesen összevissza mozgott, a támadásai teljesen kiszámíthatatlanok voltak.
Néhányszor sikerült kitérnie, de végül megbotlott egy gyökérben. Tenyérrel fogta fel
a zuhanását, és látta, amint az állat karmát élesítve felé tart. Ebben a pillanatban
meglátta kecskefejét, és a halálos karmai és szelíd pofája közötti őrületes ellentét
féktelen félelemmel töltötte el. Ösztönösen lehunyta a szemét.
Lonerin egyetlen szót ejtett ki a száján, és erre újra felnézett.
A lény előtte állt, mozdulatlanul, jobb mancsa félig a levegőben, szarvának
lendülete félúton megakadt. Dubhe csak egyetlen pillanatig tűnődött ennek a csodának
az okán, aztán az ösztöne felülkerekedett. Teste reagált, tőrének éle az állat szívébe
mélyedt. Az egyetlen hang nélkül, holtan rogyott a földre.
Mögötte Dubhe megpillantotta Lonerint, amint egyik kezét maga elé tartja,
kifulladva.
– Ezt a trükköt már gyerekként megtanulja az ember: lithosznak hívják, megbénítja
az ellenséget.
Dubhe megpróbált felkelni, levegő után kapkodott. Tehát a fiú volt.

80
 Felszedte az íját, és az állat felé fordult. Szeme nyitva volt, még mindig gyűlölködve
nézte a lányt.
– Mi az ördögért támadott meg bennünket? – dünnyögte.
Lonerin megrázta a vállát. – Ez is egy bizonyítéka annak, hogy ezen a helyen semmi
értelme sincs a dolgoknak, nincsenek szabályok. Hallod?
Egyik ujját felemelte, hogy a lány figyeljen. Az erdő hallgatott.
– Egész idő alatt figyeltek bennünket. Figyelnek, Dubhe, ahogy már mondtam neked.
– Egyik kezét a lánynak nyújtotta, a lábára mutatott. – Jól vagy?
Dubhe gyorsan a bokájára nézett. Csak egy karcolás volt, és a hasát ért ütés sem
volt erős. Bólintott, és megragadta a fiú kezét, hogy felálljon.
– És te?
– A végére elég vehemens lettél, ezért nem esett bajom.
Tréfásan mosolygott. Dubhe is megeresztett egy mosolyt, hogy oldja a feszültséget.
– Legalább nem fogunk éhezni. Egy kicsit már úgyis fel kellett volna hizlalni a
készletünket, nem igaz? – fűzte hozzá Lonerin.
Mindketten nekiláttak, hogy az állat húsát levágják. Aztán egy idő után Lonerin
ismét elmosolyodott.
– Szarvaskecske, mit szólsz hozzá?
Dubhe megdöbbent.
– Hogyan?
– Ennek az új fajnak a neve.
– Egyszarvúkecske? – ajánlotta a lány félénken.
– Igen, mégiscsak a szarva a legfontosabb, nem? De elfeledkeztünk a karmairól.
– Egyszarvú macskakecske.
Lonerin nevetésben tört ki, Dubhe viszont csak újra elmosolyodott, nem adta jelét,
hogy komolyan benne lenne ebben a játékban. Lefoglalta az állat levágása.
– Értesz hozzá – jegyezte meg a fiú.
Dubhe nem vette le a szemét arról, amit csinált.
– A Mesterem egyik leckéje a végtelenül sok közül.
Lonerin nem szólt. Aztán hirtelen hozzátette:

81
 – Nagyon fontos volt neked, igaz?
Dubhe egy pillanatra megdermedt.
– Megmentette az életem. Céltalanul lődörögtem, miután a falumbéliek a
játszótársam halála miatt elűztek. Kóborlásom során olyan vidékre értem, amelyet
katonák dúltak fel. Az egyikük bántani akart. A Mesterem megölte, és megmentett
engem.
A szemébe visszatért a szokásos árnyék, amely csak ritkán oszlott fel.
Egy napon végleg lerántom róla ezt a fátylat. Lonerin maga is meglepődött ezen a
gondolatán.
– Hét évig éltem vele, ezalatt ő volt nekem a minden. Eleinte nem akarta, hogy vele
maradjak, attól félt, teher leszek neki. Ezért kértem, hadd legyek a tanítványa. Ha
tanítania kell, nem küldhet el. Kicsit vonakodva kezdett kiképezni. Nem csupán ölni
tanított meg: elmagyarázta nekem, milyen az élet, mindent neki köszönhetek. Ő maga
mondta nekem egy bizonyos idő elteltével, hogy soha többé nem szabad ölnöm.
Lonerin érdeklődve hallgatta, de észrevette, hogy a lány messze járt, elszakadt attól,
amit éppen mesélt.
– Nekem azt mondtad, te ölted meg.
Dubhe nem reagált. Olyan pillanatok voltak ezek, amikor mindent felfedett magáról.
– A Testület kezdettől fogva keres engem. Három éve megtaláltak, és a Mester
megölte azt, aki a nyomomra bukkant. Értem tette. – Nyelt egyet, majd folytatta: –
Megsebesült. Menekültünk.
Hirtelen a szavak úgy nehezedtek rá, mint a szikladarabok.
– Én ápoltam. Jól ismerem a füveket. Egyik nap mérget tett a gyógyborogatásába.
Lonerin érezte, amint elönti a szomorúság. – Dubhe, én nem...
– Azt írta nekem, hogy fáradt volt az élethez, és hogy azért tette, hogy engem
megmentsen – folytatta a lány, rá sem hederítve. – Belém akarta oltani a gyilkolástól
való iszonyodást, és meg akart menteni a Testülettől. Az az igazság, hogy az én
hibámból halt meg. Én tettem a sebére a borogatást. Én öltem meg.
Lonerin ösztönösen a karjába szorította, a fejét a mellkasára vonta. A lány nem
mozdult, hagyta magát, mintha tudomást sem vett volna a fiú mozdulatáról.
– Ne beszélj! – súgta neki a fiú.
Úgy érezte, megérti őt. A sajnálat, amelyet iránta érzett a sivatagban, és a süket
harag a Testület iránt úgy tűnt, egyesíti őket. Ugyanakkor úgy érezte, elveszik ebben a

82
pillanatban, amely ilyen hirtelen eggyé tette őket.
Dubhe szakította ki magát az ölelésből.
Nem emelte fel a tekintetét, tovább folytatta a munkáját.
Lonerin magához tért.
– Én... én... sajnálom.
Dubhe megint messze járt. Gyors, pontos mozdulatokkal vágta tovább az állat húsát.
– Ez az élet. Az életem története.
A gyónás pillanataiból mennydörgés rázta fel őket. Ahogy felnéztek, észrevették,
hogy a fény gyorsan fogyatkozik. A fák lombja felett szürke, esőtől terhes felhőket
pillantottak meg.
– Az idő változik – jegyezte meg Lonerin. – Menedéket kell találnunk, vagy
tönkremegy a hús.
Mindent felpakoltak, és amilyen gyorsan csak tudtak, búvóhelyet kerestek.
Még egy pár dörgés, és esni is kezdett, mindketten futásnak eredtek.
Végül egy barlangszerűségre bukkantak, talán egy másik bizarr állat odúja volt.
Lonerin ment előre mint felderítő, tetőtől talpig teljesen átázott.
Varázslatának fénye megvilágította a sziklafalakat, amelyekről nagy gyökerek lógtak
alá, és a földbe mélyedtek. A barlang felett nyilvánvalóan egy fa nőtt.
– Szabad az út – szólt ki. Dubhe is belépett.

Varázstüzet gyújtottak, és ettek egy kis húst. Nem is volt olyan rossz, meg aztán
mindketten éhesek voltak.
Kint mintha eltűnt volna a fény. A szakadó eső párafüggönnyel vont be mindent, és
csak a legközelebbi leveleket lehetett látni. Azon túl áthatolhatatlan mélyszürke
fátyolba burkolózott az erdő.
De a hangulat nyugodtabb volt. Talán azért, mert itt, ezen a csendes helyen egyedül
voltak, ettek és pihentek, talán azért, mert úgy tűnt, az erdő és a furcsaságai a
barlangon kívül rekedtek. Mindenesetre Dubhe úgy érezte, a feszültsége kienged, és
még némi nevetést is engedélyezett magának, amint elnézte Lonerint, ahogy tele szájjal
beszél, és az ennivalót kiköpködi, és elfeledkezett az előbbi jelenetről, arról a heves
ölelésről, amely megijesztette, ugyanakkor fel is hevítette.

Az eső délután sem hagyott alább. Dubhe és Lonerin a tűz mellett maradtak,

83
próbáltak megszárítkozni. Lonerin kihasználta az alkalmat, hogy Ido térképén a megtett
utat bejelölje. Több mint tíz napja gyalogoltak, és mindent összegezve arrafelé
haladtak, amerre feltehetően Sennar háza áll.
Dubhe figyelte őt, amint a ceruzájával jeleket rajzol, és a pergamen hátoldalán a
gnóm feljegyzéseit olvassa. A Mesterre emlékeztette, arra a gondosságra, ahogyan a
fegyvereit ápolta, az összpontosításra, amellyel a munkájának szentelte magát. A
mellénye alatt érezte a papír karcolását, ott, ahol a bőréhez simítva a Mester levelét
őrizte, amelyet neki írt, mielőtt megölette volna magát. Azon tűnődött, hogy a víz vajon
tönkretette-e, és kísértést érzett, hogy előhúzza.
De visszatartotta magát. Szégyellte volna Lonerin előtt megtenni: meg kellett volna
neki magyaráznia, és már így is túl sok mindent mesélt.
Végül leszállt az éjszaka. Az eső zaja hangosabb lett.
– Holnap mindenképpen útnak kell indulnunk – jegyezte meg Dubhe, miközben a
szemét a barlangon túli sötétségre meresztette.
– Ebben az esőben csak nehézkesen tudnánk haladni.
– Nem jó, ha tovább maradunk, mint ameddig feltétlenül muszáj. Biztos vagyok
benne, hogy a Gyilkosok követnek bennünket.
– Hallottad őket?
A lány megrázta a fejét.
– Nem kell, hogy halljam őket. Megmondtam neked, bízz bennem. A nyomunkban
vannak.
Lonerin nem ellenkezett.
– Ugyanazokkal az akadályokkal szembesülnek, mint mi, meglátod, egy kis
szerencsével sikerül őket elkerülnünk.
Dubhe szeretett volna olyan derűlátó lenni, mint a fiú. De rápillantott a karján lévő
pecsétre, a Testülethez való tartozásának a jelére, amely enyhén lüktetett.
– Hogy vagy? Jobb a varázsitalom, mint Rekláé?
A lány kezével ösztönösen eltakarta a szimbólumot. Nem szerette, ha a fiú ezzel
kapcsolatban bármit is kérdez.
– Igen, kiváló, mondhatom.
– Talán jobb, ha vetek rá egy pillantást.
Lonerin már éppen felkelt volna, de Dubhe megállította.

84
 – Jól vagyok. Csak megszokásból néztem rá.
– Ezt hadd döntsem el én.
Erőszakkal tolta el a lány kezét, orvosi szemmel vizsgálta a szimbólumot. Dubhe
gyűlölte, ha vájkálnak benne. Amióta a Szörnyeteg benne lakott, mindig így volt.
Egyszer csak jött egy varázsló vagy egy pap, és a teste már nem is az övé volt,
valamiféle könyv lett, amelyből mindenki más és más szavakat olvasott ki.
– Úgy látszik, rendben van, de talán bevehetnél még egy cseppet, ha nem érzed
magad egészen jól.
Dubhe kirántotta a karját a fiú kezéből.
– Kevés a varázsital, és mondtam már, hogy jól vagyok.
– Csak segíteni akartam.
Habár úgy tűnt, a fiú megbántódott, Dubhe nem tudta elfogadni az együttérzését.
– Nézd, azt kérted tőlem, hogy próbáljak meg hinni ebben a küldetésben, és én
megpróbálom. De most én szeretnék egy szívességet kérni tőled: hagyj fel végre ezzel
a sajnálkozó tekintettel, amellyel engem illetsz valahányszor az állapotomról beszélsz.
Nincs rá szükségem.
Kemény volt, talán túlságosan is.
– Én nem sajnálkozom, csak megpróbálok melletted állni.
– Tedd meg, amit kérek, és kész – zárta rövidre a lány. Nem tudta elviselni, hogy
időről időre arcába vágják a gyengeségét, neki, aki hatalmas szenvedések árán végül
megtanult erősnek, érzéketlennek lenni.
– Semmi rossz nincs abban, ha az ember időnként gyenge, és főleg nem abban, hogy
megbízik másokban.
Dubhét elevenén találta. Tényleg ez dühíti? Hogy annyi idő után ismét meg kell
bíznia valakiben?
Nem felelt, arcát keresztbe tett karjára támasztotta, és a tüzet figyelte. Részéről a
beszélgetés véget ért.
– A büszkeséged nem fog benne megakadályozni, hogy segítsek neked – jelentette ki
Lonerin.

A faluja, Selva. Anyja és apja. Mathon, a fiú, aki annyira tetszett neki. De messze
vannak. A hangjuk olyan távoli, hogy nem hallja rendesen. Gornar, a játszótársa is ott
van.

85
 Dubhe figyeli, amint nélküle élnek, mintha soha meg sem született volna. A Mester
is velük van, elemében érzi magát. Nem kellene ott lennie. Ő soha nem járt Selvában,
ő egy másik élethez tartozik.
Az anyjával beszél, együtt nevet vele.
Hányszor láttam a Mestert nevetni? Szinte soha.
Most mégis nevet, boldognak látszik. Egyértelműen az anyjának udvarol. Ez
feldühíti, közbe szeretne lépni, félbeszakítani őket, a féltékenység teljesen elveszi az
eszét. De nem sikerül. A végtagjai olyan nehezek, mintha márványból lennének, és a
legnagyobb erőfeszítés ellenére sem sikerül egyetlen izmát sem megmozdítania. Ezért
csak áll, és nézi, mi történik. A Mester a karjában ringatja anyjának gyermekét, aki
akkor született, amikor az apja meghalt – miután őt elűzték a faluból, és anyja
Makratban új életet kezdett egy másik férfival. A Mester csókot nyom az arcára,
kajánul nevet, és Dubhe úgy érzi magát, mint akit összetiportak.
Ordítani próbál, de egyetlen hang sem jön ki a torkán.
Lonerin a Mesterhez lép, beszél hozzá. Keze fényes, mintha éppen varázsolna.
Valami nincs rendjén ebben a jelenetben, ebben a rosszul összeállított
gyülekezetben: halott és élő emberek, akiknek semmi közük egymáshoz, és Dubhe a
puszta jelenlétével szeretné a dolgok valószerűtlenségét összezúzni.
Hirtelen egy hatalmas, fekete árny telepszik rájuk. A Szörnyeteg. Dubhe tudja, hogy
ő az, és hogy mindenkit meg fog ölni, hogy mindet örökre elnyeli majd a sötétség. Még
emlék sem marad belőlük. A félelemtől megremeg. Senki nem vette észre a veszélyt,
minden tőle függ. Csak ő vethet véget ennek a rémálomnak, és mentheti meg őket a
haláltól.
Próbálja mozdítani a lábát, de le van láncolva. Ordítani próbál, ám a torka üres és
néma. Érzi, amint a könnye a szemébe bugyogna, de még az sem adatik meg neki, hogy
legalább sírni tudjon.
Nincs teste sem, csupán lelke, elmosódó és alig érzékelhető, amely valamerre
utazik. Félelem keríti hatalmába. Csupán egy távoli hang kiált valamit.
– Dubhe! Dubhe!

Lonerin erősen megrázta Dubhét, próbálta felébreszteni, de hiába.

Minden olyan hirtelen történt.
A lány lefeküdt aludni, a fiú pedig ébren maradt, gondolkodott. A lány szavai
megbántották, ugyanakkor el is gondolkodott rajtuk. Valóban részvét az, amit néhány

86
napja a szíve mélyén érez? Részvét az az égető vágy, hogy megmentse?
Miközben a tüzet nézte, a kis bársony zsákocskával játszadozott, amely Theana
hajtincsét rejtette. Varázslótanonc volt ő is, Folwar tanácsos tanítványa. Mielőtt
küldetésre indult volna a Testület székhelyére, megcsókolta, és azt hitte, van közöttük
valami. Akkor adta neki a lány ezt a hajtincset.
Aztán jött Dubhe, és minden megváltozott. Theana most már csak egy távoli emlék.
Fejét Dubhe felé fordította, és nézte, ahogyan alszik. Nem kellett hozzá sok, hogy
észrevegye, valami nincs rendjén. Dubhe nem lélegzett rendesen, légzésének ritmusa
töredezett, szakadozott, szabálytalan volt.
Azonnal felállt, és odament hozzá. Ekkor valami különös, bódító illat csapta meg,
amely hirtelen elbágyasztotta. Szeme elhomályosodott, szemhéja lecsukódott.
Távolabb lépett Dubhétól, egyik kezét a szájához emelte. A lány körül halványlila
füst keringett: mintha a gyökerek bocsátották volna ki, amelyekhez dőlve elaludt.
Nem volt jártas a növénytanban, de rögtön megérezte, hogy a különös szag a
gyökerekből árad.
Ekkor a zubbonyából leszakított egy csíkot, a szája elé kötötte, de érezte, hogy az
izmai egyre jobban elgémberednek.
A fa nyilván valamiféle mérgező anyagot bocsátott ki, és fogságba ejtette Dubhét.
A lábánál fogva elhúzta onnan a lányt, és közben ügyelt rá, nehogy megérintse a
gyökereket. A haját különös gyanta vonta be, és Lonerin vigyázott, nehogy akárcsak a
ruhája szegélyével is hozzáérjen.
Kivonszolta a még mindig heves esőre, és minden lehetséges módon ébresztgetni
kezdte.
– Dubhe! Dubhe!
Nem kapott választ. Még egyszer megpróbálta, pofon ütötte, de semmi eredménye.
A szíve őrülten verni kezdett. És most?
Ismét elkeseredetten megrázta, de csak annyit ért el, hogy a légzése rendszeressé
vált. A mellkasa egy kicsit emelkedett, egy kicsit süllyedt, de végre ritmusosan.
Lonerin nem elégedett meg ennyivel, hiszen a lány nem tért eszméletére.
Minden varázslatot végiggondolt, ami csak az eszébe ötlött, de a növényekről csak
keveset, szinte semmit nem tudott. Ezerszer és ezerszer átkozta magát, de megpróbált
nyugalmat erőltetni magára.
Ekkor meghallott egy hangot, és rögtön az erdő sűrűje felé fordult.

87
 Lonerin néhány pillanatig csendben maradt: talán csak a pánik játszott vele csúnya
játékot.
Az erdő olyan volt, akár egy nagy dob, amelyen az eső nagy hévvel dobol. Hogyan
vegyen ki bármit ebben a lármában?
De aztán bizonyosságot nyert. Az erdőből léptek és félrehajtott levelek zaját hallotta
közeledni.
A fenébe!
Lehajolt, megragadta Dubhe karját, és nagy nehezen a hátára vette. A föld csúszós
volt a sártól, az eső elvakította. Csupán a sötétség volt, más semmi.
Arrafelé indult, ahol a sötétségben egy világosabb foltot vélt látni: egy nádast.
Átgázolt rajta, és Dubhéval együtt elrejtőzött mögé.
Letérdelt és várt. Egész lényével remélte, hogy tévedett, hogy csupán képzelődött.
Valószínűleg nincs ott senki, de jobb óvatosnak lenni.
Érezte, hogy a szíve a torkában dobog, és hogy az egész testét eláztatja a víz.
Sokáig csupán az eső zúgását hallotta, meg egy-két távoli mennydörgést. Aztán
megérkeztek.
Lonerin a nádon át három pár fekete, csillogó csizmát pillantott meg, amelyek a
sárba süppedtek. És velük együtt tőrök villanását, amelyek az erdőbe beszűrődő
csekély fényt visszaverték. Hosszú, csuromvizes kabátot viseltek, és a fiú rögtön tudta,
kik azok.
Íme, a Győzedelmesek, a Gyilkosok. A Testület végül csak rájuk talált!
– Erre jártak – szólt Rekla.
Lonerin összeszorította a fogát.
– És betértek ide.
Rekla lehajolt, hogy a barlangba lépjen, mire a másik kettő is így tett, szép csendben
egymás után.
Mennyi ideig lesznek bent? És ha egyszer kijönnek? Dubhe nem mozdult, ő pedig
nem volt képes elbánni velük.
Gondolkodás nélkül cselekedett. Talpra szökkent, kiugrott a nádasból, és egy
varázsigét kiáltott. Olyan volt, mintha valami a barlang bejáratába szippantotta volna a
földet. Néhány pillanat alatt teljesen megtöltötte, míg végül egészen el nem tüntette
szem elől.

88
 Lonerin még látta Rekla arcát: dühösen felé fordult, és gyűlölettel teli pillantást
vetett rá. De aztán a szavait és a tekintetét elnyelte a föld.
Az erdőt ismét az eső zaja töltötte be. Lonerin nem kapott levegőt. Bent még
biztosan maradt némi mérgező gáz, és ha a gyökereknek támaszkodnak, újabb adag
szabadul fel. De nem fog sokáig tartani, míg rájönnek, és valamiféle megoldást nem
találnak.
A földön heverő Dubhe felé fordult.
Menekülniük kellett, méghozzá azonnal.

89
90
 7. EZÜSTLEVELEK ÁRNYÉKÁBAN

LONERIN A VÁLLÁRA KAPTA DUBHÉT, és futott, ahogy csak a lába bírta.

Nem volt rá ideje, hogy bármiféle tervet kieszeljen. Most csak az volt a fontos, hogy
minél távolabb jusson a barlangtól: azok hárman a Testülettől nemsokára
kiszabadulnak.
Az eső megállás nélkül esett, párafüggönyt húzott a fiú és az erdő többi része közé.
Egy gyökérben megbotlott, elesett, néhány karnyújtásnyit előrecsúszott a sárban.
Dubhe súlyával az iszapba préselte az arcát. Vacogó fogakkal feltérdelt.
Kifulladva nézett körül, de minden ugyanolyannak látszott: a levelek, a fák, és a
kegyetlen ég felette. Hiábavaló lett volna úgy folytatni, hogy azt sem tudja, valóban
helyes irányba tart-e.
Nyugalom, nyugalom...
Szabad kezével előhúzta a tűt, és elmondta a varázsigét. A halvány, világoskék fény
a háta mögé mutatott. Tévedett.
A francba is!
Felemelte a még mindig ájult Dubhét, és ismét futásnak eredt.
– Dubhe! Dubhe, ébren vagy?
Egy dörgés minden más hangot elnyomott.
– Száraz helyre viszlek! Ne aggódj!
Nyilván fogalma sem volt, hová mennek. Az egyetlen útjelzőjük az a fényes nyíl
volt, amely húsos virágokat és hatalmas leveleket világított meg. Vakon haladt előre,
nem tudott mit tenni.
Egy idő után az erdő még sűrűbb lett, és Lonerin úgy érezte, a lába megadja magát a
fáradtságnak. Nehezen haladt, a lány súlya nyomta a vállát, de a tű fénye továbbra is
előre mutatott. Nem állhatott meg: biztonságba kellett helyeznie Dubhét.
Az ágak az arcába csapódtak, le kellett hajolnia, hogy az útját folytatni tudja.
Valamiféle lugasba jutott, ahol a növények sötét és szűk alagutat formáltak. Egy
pillanatra megállt. Nem tudta, hol van, és azt sem, hogyan került ide. A fénynyíl végül
jobbra kanyarodott. Ilyen még soha nem fordult elő, és Lonerin egy pillanatig habozott.
Itt bent viszont nem esett az eső, és ez jó volt, a tenyerében pedig valami különös
bizsergés azt az érzést keltette benne, hogy a fénynyilat varázslat vonzza magához.

91
Érezte, hogy itt nincs veszélyben, ezért úgy döntött, folytatja az utat. Hagyta, hogy
Dubhe lecsússzon a válláról, a földre fektette. Egyik karjánál fogva kezdte húzni.
Egy darabig négykézláb haladt. A lugas még szűkebb lett, most már lehetetlen lett
volna megfordulni. Nem volt más út. Rémület fogta el: ketrecben érezte magát, a
remény már-már kezdte elhagyni, az eső fülsiketítőn tombolt felette. Kétségbeesésében
ordított, amíg bele nem fájdult a torka. Aztán hirtelen vakító fényt látott. Az alagút
végéből jött, és Lonerin az egyik karjával eltakarta a szemét. Amikor a szeme
hozzászokott a fényhez, a látvány csodálattal töltötte el.
Egy tisztás terült el előtte, fák és bokrok sűrű szövedéke övezte. A közepén
hatalmas, ezüstlevelű fa állt, amely erős, narancsos színű fényt bocsátott ki. Soha nem
látott még ilyen hatalmas növényt. Felülről úgy nézhetett ki, mint egy vakító fehér folt
az erdő ragyogó zöldjében. Világos és sűrűn erezett törzséből több száz ág indult ki,
amelyek a gyökerüket a fekete, sűrű földbe mélyesztették. A levelek színjátszó
visszfénye vidám csillogással töltötte meg a levegőt, bár a szellő sem rezdült. Mintha
a fa élne, és feltartóztathatatlan energiafolyam lüktetne benne, le egészen a föld
belsejéig.
Az Erdő Ura volt. Égvilágon is voltak ilyenek, minden erdőnek megvolt a sajátja.
Különleges fák voltak ezek, ősi szellemek lakhelyei, amelyek táplálták az erdőket,
életet adtak nekik, és őrizték őket.
Lonerin végre megértette. A fa varázserejével az alagútba vonzotta az ő mágiája
fényét. Csodálkozva elmosolyodott. Tudta, hogy itt senki nem találhat rájuk, és senki
nem merne nekik ártani.
Aztán megrázkódott: valami megérintette a lábát.
Dubhét látta, homályos, ám nyitott szemmel, amint szenvedő arckifejezéssel őt
figyeli. Odavonszolta magát hozzá.
– Sikerült – mondta neki a fiú.

Dubhe még nem volt képes egyedül mozogni, de az elméje egy pillanatra kitisztult.
Amikor elaludt, szinte rögtön rájött, hogy nem átlagos álmot lát. Sikerült ébren
maradnia, amíg a méreg által okozott öntudatlansággal küzdött, de a menekülést
tehetetlenül figyelte, és most össze volt zavarodva. Hányingere volt, a gyomrát valami
keménység feszítette, teste görcsösen össze-összerándult, de semmi másra nem
emlékezett. Miért menekültek el? Hogyan kerültek ide?
Lonerin egy hatalmas fa törzséhez támasztotta a lányt. Dubhe nagy nehezen felfogta,
hogy egy tisztáson vannak, hogy a fény különleges, de a szeme még nem szokott hozzá.
A társa kimerültnek látszott: nyúzott volt, a keze remegett. Nem értette. A méreg még

92
nyilvánvalóan a szervezetében volt, és ez megakadályozta, hogy tisztán tudjon
gondolkodni. Ezért inkább behunyta a szemét, és összpontosítani próbált, vallatóra
fogta a testét, hogy a megfelelő ellenszert megtalálja.
Nehezen uralkodom a végtagjaimon és a szavaimon. A látásom fátyolos.
Zavarodott vagyok.
A tünetek egyesével vonultak fel a szeme előtt, ám Égvilág számos mérgének
ugyanezek voltak a tünetei. Ez bonyolította a helyzetet. Jobban meg kell magát
erőltetnie, meg kell próbálnia emlékezni.
– Ne félj, tudom, mire van szükséged.
Kinyitotta a szemét, és homályosan látta, amint Lonerin előhúzza a tőrét, majd a háta
mögött a fa törzsébe szúrja.
Érezte, amint a törzsön remegés fut végig, akár egy fájdalmas görcs, majd nem
sokkal később Lonerin lehajolt, két kezéből kelyhet formált.
– Idd meg!
Nem ellenkezett. Elfogadta a fiú kezéből a tejszerű folyadékot, mohón megitta.
Frissítőn és gyógyulást ígérőn csúszott le a torkán. Ambrózia. Minden baj csodaszere.
Soha nem ivott még, mert ritkán lehetett találni. Az Erdő Urai szentek, nem szabad őket
zavarni, csak nagyon súlyos esetekben, meg aztán az ambrózia a manók kizárólagos
öröksége, egyedül ők dönthetnek felőle, kinek adnak belőle. Itt nyilvánvalóan nem így
volt.
Fejét a fatörzsnek döntötte, és máris jobban érezte magát. Lonerin betakarta őt a
kabátjának száraz felével, majd letelepedett mellé. Ez volt az utolsó dolog, amit
Dubhe látott, aztán az öntudatlanság sötétsége vette körül.

Dubhe nem tudta, mennyi ideig aludt, de amikor felébredt, mindene zsibbadt, a szája
kiszáradt.
Lonerin rámosolygott.
– Jó reggelt! – szólt, aztán rögtön utána tüsszentett egyet.
Dubhe elkomorult:
– Beteg vagy? – kérdezte olyan reszelős hangon, amely mintha nem is az övé lett
volna.
A fiú megrázta a fejét és szipogott. Nem szólt semmit, csak egy újabb csupor
ambróziát nyújtott neki.

93
 Dubhe a fiúra nézett. Nem volt még jól, a gyomrát hányinger szorongatta, a
szédüléstől nem tudott járni. Nem volt hozzászokva, hogy így gondoskodjanak róla.
Nem volt hozzászokva, hogy valakinek fontosabb ő, mint a saját egészsége. Mennyi
idő telt el? Eszébe jutott az anyja, amikor ágyba vitte neki a meleg levest, és
megérintette a homlokát, vagy a Mester, aki borogatást tett a sebére, amely aztán
évekkel később megölte. Jennára gondolt, egy kedves makrati barátjára, tiszta
ágyneműjére, és arra, ahogyan a hátához ért, hogy ápolja őt.
– Idd meg te, egyértelmű, hogy megfáztál – mondta neki.
Lonerin hanyag mozdulatot tett, aztán szigorúan a lányra nézett.
– Ha nem iszod meg, kiöntöm a földre.
Dubhe egy kicsit még nyafogott, de aztán megadta magát, ivott egy kortyot.
– Most te jössz, de aztán mesélj el nekem mindent.
Most Lonerinen volt a sor, megitta az ambróziát, és mindent elmesélt Rekláról, a
méregről, a barlangról, majd a menekülésükről, egészen eddig a tisztásig.
Dubhe figyelmesen hallgatta, egy szót sem hagyott ki.
– Rekla és az emberei visszatérnek – jelentette ki a végén.
– Én nem lennék benne ilyen biztos. Látod, veled is hogy elbánt a méreg.
– Rekla a Mérgek Gárdistája a Testületben, nincs olyan növény, amelyet ne
ismerne.
– De ez nem Égvilág és nem az ő növényei.
Dubhe gúnyosan elmosolyodott. – Ez a méreg hallucinációt és idegrendszeri
zavarokat okoz, néha légzési nehézséget is. Nem igazán számít a növény maga, mert a
növények egy csoportja az, amely ilyen tüneteket okoz. És most már én is meg tudom
neked mondani, hogy kéklevél főzettel és viaszos levél borogatással lehet kúrálni.
Lonerin meglepettnek látszott.
– Te aztán értesz a növénytanhoz!
A lány elpirult.
– Igen. Amikor a Mesternek segítettem, néha adott nekem pénzt, és abból, ha másra
nem volt szükségem, növénytani könyveket vettem.
Rögtön megbánta a vallomását. Elképzelte, milyen nehezen birkózik meg a fiú az ő
gyilkosénjével. Hiszen neki magának sem sikerült az elmúlt majdnem tíz év alatt.
– Te nem vagy sem tolvajnak, sem pedig gyilkosnak való, komolyan mondom.

94
 Lonerin szemében olyan meggyőződés ült, hogy Dubhe lesütötte a szemét. Sok évvel
ezelőtt a Mester is ugyanezeket a szavakat használta, és a gondolattól elkomorodott.
Szeretett volna visszavágni, de amikor megfordult, Lonerin már nem volt ott.
Kevéssel arrébb a páfrányok még mozogtak: nyilván az erdő sűrűjébe hatolt, hogy
az ellenszerhez szükséges növényeket megkeresse.
Szerette volna követni, de még ahhoz is gyenge volt, hogy felálljon, ezért továbbra
is a fa mellett gubbasztott.
A fiú nemsokára visszatért. Talált viaszos levelet, és borogatást készített belőle.
– Nem kellett volna.
– Nem gyógyulsz meg, ha nem teszem, és ha nem gyógyulsz meg, a küldetésem sem
halad. Magamért teszem, ahogy te szoktad mondani.
– Itt hagyhatnál.
– Te megtennéd?
Dubhe nem felelt. Tényleg furcsa volt neki, hogy függ valakitől, de mi rossz van
abban, ha egy pillanatra elhiteti magával, hogy nincs egyedül? A Szörnyeteg, a
Testület, Rekla – ezek mind olyan gondolatok voltak, amelyeket a tisztás szélén
szeretett volna hagyni. Legalább egy kis időre.
Na igen, Rekla... Most, hogy Lonerin sarokba szorította, nem fog nyugodni. De ő,
Dubhe képes lesz szembeszállni vele? Hárman vannak, legalábbis Lonerin azt mondta.
Talán a két másik Gyilkossal elbírna, de Reklával? Vele nem, ez határozottan
meghaladja a képességeit.
Megszorította a tőre tokját. Szíve hevesen vert a mellkasában.
Gyorsan fel kell épülnie, még itt sincsenek biztonságban.

A temetés gyors volt. Rekla és Filla éppen akkora gödröt ásott, amekkorát muszáj
volt, és beledobták Kerav élettelen testét.
Tényleg csúnyán nézett ki a helyzet ott bent, majdnem mind megfulladtak. Az az
átkozott varázsló ravasz és gyors volt. A barlang még tele volt gázzal, és az az ostoba
Kerav nekitámaszkodott a gyökereknek, miközben egyre köhögött.
Rekla rögtön tudta, mit kell tenni, ám szédülni kezdett, a gondolatai
elhomályosodtak. Ő is érezte a méreg hatását. Csupán kétségbeesésének ereje és
küldetésének tudata vitte rá, hogy kiutat keresve puszta kézzel kaparni kezdje a földet.
Kint az esőben görcsöktől kétrét görnyedve keresgélni kezdte az ellenszer hozzávalóit,
majd hozzákeverte őket ahhoz, amit a batyujában magával hozott. Az erőfeszítése

95
végül sikerrel járt. Megmentette saját magát és Fillát. Keravnak már túl késő volt.
De legalább rövid és fájdalommentes véget ért. Ő maga gondoskodott róla, tudta,
hogyan kell fájdalommentesen ölni. Még egy kis vért is öntött egy kis ampullába, hogy
a Házba visszavigye.
Reklának igazán semmit nem jelentett ez az ember. Minden, amit iránta érzett,
csupán abból fakadt, hogy ő is Győzedelmes volt. Mint társát tisztelte, de a
Győzedelmes halálát siratta meg. Ezt tanították neki.
A fegyvertársak tisztelik egymást, de csupán Thenaart imádják.
Egyébként a szerelem sem létezik, a nemi aktus csak arra való, hogy újabb
Győzedelmesek jöjjenek világra. A barátság csak illúzió, a bajtársiasság az egyetlen
érték.
Ki volt Kerav? Visszavárta valaki – hiába – a Házba?
Semmi jelentősége nem volt. Rekla csupán egyetlen dolgot irigyelt tőle. Ő most már
a föld alatt van, Thenaar véres birodalmában, és szemlélheti őt.
Uram, szólj hozzám...
Csupán gondolatai visszhangja felelt neki.
A közéjük beszivárgó varázsló emléke haragra lobbantotta. Dubhét higgadtan
megöli, vérét a medencékbe önti, de a fiú, az igazi szórakozás lesz, itt az Ismeretlen
Földön. Ökölbe szorította a kezét, a körmei a húsába vájtak.

Lonerin és Dubhe egy kis tó mellett állt meg éjszakára. Ragyogó tó volt, a vize
kristálytiszta, egyik oldalán vízesés. Napok óta gyakorlatilag megállás nélkül
meneteltek, hogy a Testülettől a lehető legmesszebbre kerüljenek, de úgy döntöttek,
éjszakára letáboroznak: kimerültek voltak és szomjasak.
Elsőnek Lonerin vetette magát a vízbe, és meglepetésszerűen Dubhét is magával
rántotta.
Azok után, ami történt, ez a játszadozás olyan váratlan és természetes dolog volt,
hogy ezúttal még a lány is őszintén mosolygott.
Lonerin látta, amint kiemelkedik a vízből, és lebegni kezd rajta. Gyakrabban
szerette volna ezt a mosolyt látni, és mindennél erősebb vágyat érzett, hogy
megmenthesse őt.
Amikor a vízből kijöttek, Dubhe szinte azonnal elaludt. Talán a fürdőzés vagy a
fáradtság tette, de ezúttal nyugodt volt az álma.

96
 Lonerin viszont a tűz mellett virrasztott a földre terített térkép fölött. Ido apró betűs
írása mellett most már ott álltak az ő nagyobb betűi is. A felfedező szenvedélye még
mindig nem hagyott alább. Valahol a lelke mélyén arra vágyott, hogy mint igazi
felfedező térjen vissza, és hogy a térképészeknek egy szép térképet nyújthasson át.
Csak akkor feküdt le, amikor már teljesen kimerültnek érezte magát. Kinyújtózott, és
a tavacska felé fordult. Mesebeli hely volt. A hold tökéletesen kerek korongja a
mozdulatlan vízen tükröződött, néhány méterre a vízeséstől. Lonerin szomjas lett, és
szívesen ivott volna a forrásból. A kulacsuk tele volt, de mióta nem hajolt már egy
patak vagy hasonló fölé?
Kívánkozva figyelte a víz sima tükrét. Szinte bűn lett volna felborzolni azzal, hogy
iszik belőle.
Különös módon elbizonytalanodott, mit is tegyen, de ekkor valami elkezdett
kiemelkedni a vízből.
Talán elaludtam, és észre sem vettem – gondolta. Valóban erősen valószerűtlen
volt minden. De ébren volt, érezte.
Egy élőlény emelkedett ki lassan, sötét profilját vékony, fényes csík övezte. Lapos
fej, majd vékonyka nyak bukkant fel, amely gyermekien törékeny vállakon nyugodott.
Teljes csend volt, még a vízesés is hallgatott.
Lonerint megbabonázta a látvány. Csupán ennek a titokzatos élőlénynek a légzését
hallotta, amely a tó közepéről nézte őt. Szerette volna megérinteni, közel menni hozzá.
Tudta, hogy meg kell tennie.
Felállt, és miközben óvatosan lépdelt a fűben, a különös lény csendben, egyetlen
hullámot sem csapva a part felé közeledett. A víz teljesen mozdulatlan maradt, még a
holdkorong tükörképe is érintetlenül fénylett tovább.
Ahogy szép lassan közeledett, Lonerin újabb részleteket figyelt meg a lényen. A
szája valójában nem volt más, mint egy eléggé tömzsi és görbe csőr, a szeme pedig
kicsi és fénylő, hüllőhöz hasonló volt. Ártalmatlannak látszott a mókás, lapos fejével,
amelyet tüskés, egyenes szőrkorona övezett.
Már elég közel volt, hogy megérinthesse, de mégsem tette meg. A szemébe bámult.
Aztán hirtelen minden eltűnt: az éjszaka, az erdő, a tó. Csupán a semmi volt, ő és ez a
különös lény.
Lonerin semmit nem vett észre. Amikor a maró hideg és a négy végtag szorítása a
testén visszarántotta a valóságba, már késő volt. Kiáltani próbált, de a szája vízzel telt
meg. Maga előtt, arcától egy tenyérnyire a lény vigyorgó pofáját látta. Ártatlan arca
helyén most két gonosz szem és sűrűn nőtt, éles fogak villogtak.

97
 Micsoda idióta volt. A lény a mélybe rántotta, becsapta, pedig hány olyan könyvet
olvasott, amelyek óva intettek a vízi lények csapdáitól.
A fulladás érzete, és a bizonyosság, hogy nincs menekvés, rémületbe ejtették.
Kapálózni próbált, de minden hiábavaló volt. A szörny feje harapásra készülve
előrelendült.
Lonerin gyomra összerándult a félelemtől.
Aztán bugyborgást hallott, egy panaszos kiáltást, majd egy kéz ragadta meg, és húzta
a felszínre.
Arccal a földre esett, vizet köpött, és levegővel telt meg a tüdeje.
– Minden rendben?
Dubhe hangjában aggodalom csengett, és Lonerin úgy érezte, ez a legszebb hang a
világon.
Levegő után kapkodva a hátára fordult.
Bólintott. Dubhe egyik kezében az íját szorította. Hagyta magát becsapni, mint egy
zöldfülű, és most nem bírja elviselni, hogy a lány ilyennek lássa.
– Nem tudom, mi lehetett az, de tényleg jól célzol – szólalt meg.
Dubhe megkönnyebbülten felnevetett.
– Úgy látszik, felváltva mentjük meg egymás életét – élcelődött.
Szabad kezével segített neki felállni.
Lonerin mélyrehatón nézte, és egy pillanatra érezte amint átforrósodik a szíve.

98
99
 8. ÜTKÖZET A HOLDFÉNYBEN

MÁR ESTE VOLT, amikor Sherva úgy határozott, megállnak. Leszállt a lováról, és
tüdejét teleszívta a friss levegővel, amely a holdtalan éjszaka jöttét jelezte. Ereiben a
nimfák vére csordogált, és a természet utáni vágya a Házban igencsak hiányt
szenvedett. Sokáig nézte a kopár, sivatagos tájat. Kivágott fák, tűztől csupasz dombok
és halott növények. Ez minden, ami a Nagy Háború és Dohor őrülete után az erdőből
megmaradt. Tényleg nem kellett hozzá sok, hogy több száz év munkája elpusztuljon...
A fegyvertársa, Leuca felé fordult, aki még a nyeregben ült a betömött szájú
gyerekkel. Intett neki, hogy szálljon le, de az ellenkezni kezdett:
– Itt fedezék nélkül vagyunk, bárki ránk találhat.
– Ez védett hely, a szavam pedig parancs.
A másik nem akadékoskodott tovább, a gyerekkel együtt leszállt a lóról. Sherva
Gárdista volt, ami a Testület egyik legmagasabb rangja, ő pedig csupán egyszerű
Győzedelmes. Engedelmességgel tartozott neki.
Sherva a fekete, fenséges fatörzs felé fordult, amely mellette emelkedett. Kérge
göcsörtös volt, száraz ágai pedig egy utolsó görcsben a semmibe tekeredtek. A lába
alatt rossz szagú levélszőnyeg zizegett. Íme, Nihal Erdejének az Ura, a hatalmas fa,
amelyet Égvilág Krónikájában megénekeltek. A törzs közepén odú mélyedt, ugyanaz,
amelybe Nihal belenyúlt, hogy a Szívet elrabolja, amely aztán a földeket megmentette
a Zsarnoktól.
Sherva megérintette, és térdre ereszkedett. Óvd léptemet, virrassz az éjszakám
felett, borítsd sötétségbe fekhelyemet!
Anyja és a nimfák kultúrája a nagy bölcsek tiszteletére tanította, ezért imádkozott.
Az ő gyilkolásnak szentelt életében nem volt helye sem Thenaarnak, sem pedig más
ostoba istenségnek. Csupán a nagy, tiszta szellemek léteztek, amelyeket a népe imádott.
Miközben Leuca a fogoly kötelét egy közeli fához erősítette, Sherva érdeklődéssel
figyelte a gyermeket. Szája be volt kötve, szeme vörös és dagadt volt, könnyek
barázdálta arca izzadságtól piszkos. Most éppen őt nézte, a tekintetében a Gárdista
mély gyűlöletet fedezett fel, és ez tetszett neki. Észrevette, mennyi koboldvér folyik az
ereiben: haja árnyalata átmenet volt a fekete és a kék között, füle hegye pedig
különlegesen kicsúcsosodott. Semmi nem emlékeztetett belőle az apjára, a gyenge
félemberre, akit saját kezűleg ölt meg. Talán ez a gyerek megfelel Yeshol terveinek, de
neki ez mit sem számít, egyszerűen nem érdekli.

100
 – Oldozd el! – szólalt meg végül.
Leuca kétkedve nézett rá. A fiú sok kellemetlenséget okozott neki, és most szeretett
volna óvatosabban viselkedni. Végső soron ő is Gyilkos, és neki is fontos, hogy a
küldetést váratlan akadályok nélkül véghezvigyék. Már önmagában az is éppen eléggé
kockázatos, hogy az éjszakát ezen a tisztáson töltik, de hogy még ezt a kis taknyost is
szabadjára engedjék...
– De uram...
– Élve kell nekünk, igaz? És hogy életben maradjon, ennie és innia kell. Vedd le
róla a kendőt, mondtam már.
Leuca nem feszíthette tovább a húrt.
Levette a fiú szájáról a kötést, aki – amint szabaddá vált – minden erejével a kezébe
harapott. Felordított, Sherva pedig mosolygott magában.
– Átkozott fattyú! – Leuca hatalmas pofont kevert le neki, az egyik ajka felszakadt.
Sherva villámgyorsan ott termett, és megragadta a kezét, mielőtt újból megüthette
volna.
– Yeshol épségben akarja őt, világos? – szólt rá, miközben megcsavarta a csuklóját.
Leucát elöntötte a hideg veríték, és bólintott.
Na persze, könnyen fontoskodsz a gyengébbek előtt, de mi a helyzet Yeshollal?
Sherva egy pillanatra elgondolkodott, aztán dühösen elengedte társát, és a fiúhoz
hajolt. Vérzett a szája, az orrát felhúzta. Sírt, de nem panaszkodott. Továbbra is
dühödten nézte, és a Gyilkos ismét gúnyosan elmosolyodott.
– A tekinteteddel nem tudsz megölni.
Előhúzott egy darab sajtot, és az egyik kezébe nyomta.
– Mára. Ha jól viselkedsz, holnap kétszer ennyit kapsz.
A fiú eldobta, és visítani kezdett.
– Semmi nem kell tőled, te gyilkos! – És felé köpött.
Sherva elfintorított szájjal az arcához hajolt.
– Bármelyik pillanatban kitekerhetném a nyakadat, te taknyos, és semmit nem
tehetnél, hogy megakadályozd, mint ahogyan a szüleid sem tudtak mit tenni. Emlékezz!
A fiú az ajkába harapott, míg el nem fehéredett. Sherva ekkor megragadta a haját, és
szótagolva folytatta:

101
 – Nem hat meg sem az, hogy megvetsz, sem pedig az, amit mondasz. – Kis szünet
után még hozzátette: – És most eszel, mert nekem élve kellesz.
Megfogta a darab sajtot, amely a földre esett, és erővel a szájába nyomta. A másik
kezével befogta a száját, amíg a falatot le nem nyelte. A végén elégedetten ránézett,
aztán Leucának adta a sajtot, hogy folytassa ő.

Sherva egész idő alatt figyelte őket. Tetszett neki a fiú ellenkezése, és hogy csak
ilyen erőszak árán tudták megtörni. Tudta, hogy hitványság, amiért tetszik neki, de nem
tagadta meg magától. Amióta Dubhe megszökött, az egész élete mintha nyomorúságba
süppedt volna. Miért nem használta ki ezt a törést, és ölte meg Yesholt?
Talán azt hiszed, hogy soha nem jön el az a nap, amikor megmérkőzhetsz
Yeshollal?
Ezek a szavak üldözték, és már-már attól félt, hogy gyilkolással eltöltött élete soha
nem teljesedik be. Az az igazság, hogy nem érzi magát elég erősnek, ezért ajánlkozott
önként erre a küldetésre. Hogy ezt a fiút megtörje, az is csak arra volt jó, mint bármi
más: csak hogy ne kelljen saját gyengeségére gondolnia.
– Elég lesz, tömd be a száját! – mondta Leucának.
A másik gyorsan megtette.
Sherva hallgatta a fiú szűkölését, miközben a társával megvacsorázott.
Jelentőségteljes csend ereszkedett közéjük.
– És a gnóm? – kérdezte Leuca, amikor az étkezést befejezték.
Sherva egy szempillantás alatt eszébe idézte. Fogalma sem volt, ki lehetett, de
rendkívüli volt. Mély benyomást tett rá, milyen könnyen kiszabadult a szorításából.
Ám a folyosó sötét volt, az ismertetőjeleit nem tudta kivenni.
– Talán csak egy salazari lakos volt, aki véletlenül tévedt arra.
– De látott bennünket.
– Én nem láttam őt, nem hiszem, hogy neki sikerült volna bennünket meglátnia.
– Uram, a toronynak az a része eléggé elhanyagolt, és én attól tartok...
A Gárdista felemelte a kezét.
– Majd akkor foglalkozunk vele, ha gondot okoz.
Leuca elhallgatott, de Sherva tudta, mi jár a társa eszében: ugyanaz a gondolat,
amely benne is felmerült. Egy gnóm, aki rendkívüli harcos. Egyetlen személy felel meg
ennek a feltételnek: Ido.

102
 Inkább nem is gondolt bele. Folytatniuk kellett az útjukat. Be kellett fejezni a
küldetést, el kellett vinni a fiút a Házba, és továbbra is fejet kellett hajtania, amíg el
nem érkezik az a pillanat, amikor a tőre nyomán végre Yeshol vére folyik majd.
Ez a gondolat, amelyről oly sokat álmodozott a föld alatt töltött éjszakákon, most
nem árasztotta el a szokott örömmel, és nem engedett teret az álomnak sem. Sőt, itt, az
Erdő Ura alatt a nimfák világára gondolt, akiket oly sokáig figyelt a távolból, és akik
közül mindig is ki volt zárva. Ő félvér volt, tisztátalan és tiltott szerelem gyümölcse.
Mint ez a fiú is. Hallotta, amint kicsit arrébb, a fához kötve a könnyeit és a zokogását
nyeli.
Nem aludt, ahogyan ő sem.

Ido megvárta, hogy megérkezzen a pap, és Tarik teste felett virrasszon, aztán
elkezdett nyomok után kutatni. Nem maradhatott tovább, addig kellett őket követnie,
amíg a nyomaik még frissek. A folyosókon a két orgyilkos nyoma összekeveredett a
kereskedők és az emberek nyomaival, ám Idónak volt egy nagy előnye: tudta, hogy
Éjföldre igyekeznek, és a legrövidebb utat választják.
Lóra szállt, és ügetni kezdett a pusztában.
Vak düh emésztette. Harminc, csatában eltöltött év, harminc háborús év, amely alatt
látta a legkedvesebb emberei vérét elfolyni – és most, ha elbukik, mindez
hiábavalónak bizonyul. Összeszorította a fogát. Ezt a fiút mindenáron megmenti. Tudta,
hogy az ellenfelei ügyesek és agyafúrtak, a Testület jó kiképzést nyújt az embereinek,
nem lesz egyszerű rájuk találni. Ennek ellenére módszeresen vizsgálta a földet:
vadászösztöneit kifinomították a Tűzföldön törvényen kívüliként eltöltött évek.
Végül két ügető ló nyomára bukkant, az Erdő felé haladtak. Egyértelmű volt, hogy
nem számítottak üldözőre. Ido vadul nevetett magában.
Ilyen kevésre tartanak?
Nyilvánvaló, hogy nem ismerték fel, mindenesetre alábecsülték.
A múltban mindig ő volt az üldözött. Éveken át mást sem tett, csak Tűzföld
gyomrában rejtőzködött, és épp csak annyi időre jött elő a föld alól, amíg a
gerillaakciók folytak, senkiben nem bízott meg. Most a szerepek hirtelen
felcserélődtek: ő lett az üldöző. Szokatlan helyzet volt, feltüzelte.
Este ért az Erdőbe, miközben a kristálytiszta égbolton az alkony véget vetett az
egyik első ragyogó nyári napnak. Az erdő határában egy pillanatra megállt, ott, ahol a
pusztaság, amelyen évekkel ezelőtt harcolt, az első fák között elenyészik.
Leszállt a lóról, gyalog ment tovább. A feladat itt nehezebbé vált. Az erdő

103
mindenkinek, még neki is nyomok labirintusa: észnél kellett lennie. Most nem
gondolhatott sem Tarikra, sem pedig a feleségére, sem a patakokban ömlő vérükre.
Most egyetlen gondolat sem terelhette el a figyelmét, sem a háborúk, sem pedig a
békeidő, amelyet ez a hely felidézett.
Csak késő éjszaka találta meg, amit keresett. Egy kis tisztáson éjszakai táborhely
nyomaira bukkant. A hamut a föld alá rejtették, és egy nem túl távoli fán kötél nyomait
pillantotta meg. Biztosan itt táboroztak, némi gonddal tüntetve el a nyomokat, de nem
elég alaposan, vagyis még mindig nem sejtették, hogy valaki követte őket.
Felállt és körülnézett. Rögtön felismerte ezt a helyet, Sennar mesél róla abban a
könyvben, amelyben a Nihallal tett utazásokról ír. Megtalálta az Erdő Urát,
megsimogatta fekete, ráncos kérgét. Soha nem volt természetimádó. Számára az erdő
olyan rejtély volt, amelyet nem tudott megfejteni. Értékelni tudott bizonyos tájakat, de
a természet mintha számára ismeretlen nyelvet beszélt volna. Most viszont tisztán
érezte az Erdő Urának ősi erejét. Elképzelte Nihalt, amint a fa odvából előhúzza a
nyolcadik, az utolsó követ, amely életre keltette a hatalom talizmánját, és amelynek
segítségével sikerült elpusztítani a Zsarnokot. Ki tudja, vajon ő is olyan elveszettnek
érezte akkor magát, mint ő most? Volt valami különös irónia ebben a történetben.
Nihal unokáját ugyanoda kötötték, ahol a nagyanyja negyven évvel korábban Égvilágot
megmentette. Ido visszahúzta kezét a törzsről, és továbbindult.
Amíg az erdőben volt, nem tudott olyan gyorsan haladni, mint ahogy remélte. A ló
nehezen haladt előre, a nyomok zavarosak voltak, ő maga is kezdett elfáradni. Öreg
gnóm teste egy kis pihenőért kiáltott, és egy pillanatra elgondolta, milyen jó volna
visszamenni az időben, és ereiben ismét a fiatalság erejét érezni. Nagyon rossz
hangulatban volt, gyűlölte, amikor rátört a nosztalgia, és az a tény, hogy ilyen,
emlékekkel teli helyen kell átvágnia, nyilván nem sokat javított a helyzeten.
A második napon a Sziklák Földjének határára ért, az ő földjére. Erőszakosan
megrohanták fiatalságának emlékei, és kísértést érzett, hogy egy kis kitérőt tegyen. De
aztán egyetlen gondolatba kapaszkodott, Sanba, és a harag észhez térítette. A
Gyilkosoknak egy nap előnyük van, mintha az a nap, amelyet Tariknak szentelt,
behozhatatlan lenne. De nem adta fel. Megsarkantyúzta a lovat, és egyenesen folytatta
útját. Lesz még rá ideje, hogy visszatérjen, és az emlékeinek szentelje magát. De
máskor, most nem.
Elszántságát hamarosan siker koronázta. A Nagy Föld sivatagának kapujában friss
nyomokra bukkant. A távolság tehát csökkent. Örömujjongása friss erőt öntött tagjaiba,
és egy pillanatig sem várt tovább, ügetni kezdett. Közel vannak.

Sherva nyugtalan volt. Nem szerette a Nagy Földet, a holt fák panasza a vérében

104
lüktetett. És most aztán tényleg semmi fedezékük nem volt. Nem mintha lett volna más
út, vagy bármi félnivalójuk, ám a csontjaiban érezte: valaki követi őket. A gnóm.
– Ha utolér bennünket, ki száll szembe vele? – kérdezte tőle váratlanul aznap este
Leuca.
Nem gyújtottak tüzet. Sherva nem volt nyugodt, és így akarta. A hold is magasan állt
az égen, jól kivehető árnyakat rajzolt a feldúlt földre. A fiú kimerült volt. Megint
beletömték az ételt, sírt, ellenkezett, veszített. Most aludt, és Leuca a markában
szorongatta a kötele egyik végét.
– Te – felelte, mert rögtön megértette, kire utal a társa. – Én vigyázok a fiúra.
Leuca egy kicsit megugrott, és Sherva nem korholhatta érte. Már abból a rövidke
ütközetből is ott a toronyban arra a következtetésre jutott, hogy nem egy átlagos
harcosról van szó. Talán helyesebb lenne, ha ő állna ki vele, végül is ő a Testület
Gárdistája, és próbára tehetné saját erejét. De aztán meggondolta magát. Még ha ez a
gnóm valóban Ido is lenne, semmi késztetést nem érzett, hogy megküzdjön valakivel,
aki valaha ugyan rendkívüli harcos volt, mára viszont csupán egy öregember, egy
másik korszakhoz tartozik. Nem, az ő feladata az, hogy a fiút szemmel tartsa, és meg is
teszi – bármi áron.

A Nagy Földre leszállt az éjszaka. Ido a nyomokat figyelte, és tudta, hogy a

Gyilkosok valóban kis távolságra vannak tőle. Leszállt a lováról. Kikötötte volna
valahová, de sivatagban voltak.
– Ha olyan lennél, mint Vesa, nem lenne gond, csak annyit kellene neked
mondanom, hogy várj meg itt – szólalt meg, és a ló szemébe nézett. – Sajnos nem
sárkány vagy. De ha visszajövök, és nem talállak itt, esküszöm, hogy megkereslek, és
kolbászt csinálok belőled, világos?
A ló kifejezéstelenül bámulta. Ido Vesa sárga, mély szemére gondolt, arra, amikor
utoljára látta. Elengedte a gyeplőt, és kezét a kardjára tette.
Nem kellett sok idő, hogy meglássa őket. Két ló, három alak a földön. A szíve
hevesebben vert. Ez a szinte lehetetlen üldözés végül sikerrel járt. Az egyikük San, a
kicsi San, mindaz, ami Nihalból Égvilágon maradt.
A földön kúszott. Az alacsonyan járó holdat figyelte a láthatáron. Az éjszaka közepe
volt. Mélyen alszanak, legalábbis remélte.
Néhány lépésre tőlük felismerte a férfit, aki megtámadta. Ő az. Ugyanaz a fürge,
nyúlánk testalkat, hosszú, vékony kar.
Ido nem láthatta, mert háttal feküdt neki, de előtte egy másik férfi aludt. A másik

105
orgyilkos, de ő átlagosnak látszott. Semmiféle különleges ismertetőjel, semmi, de
semmi. Kezében a kötelet tartotta, amellyel a fiút megkötözték.
Arra gondolt, hogy megkönnyítené a helyzetét, ha lenne egy tőre, ők ketten vannak,
neki meg csak egy kardja van. Azért a markolatra tette a kezét, és óvatosan San felé
csúszott. A szíve majd kiugrott mellkasából, ám az elméje tiszta és nyugodt maradt, a
keze nem remegett.
Már éppen megragadta volna a kötelet, amikor egy kar hirtelen megszorította, és
felemelte a földről. A két férfi mozgása hihetetlenül gyors volt. Miközben az egyik
mozdulatlanná tette, a másik felpattant, megragadta a fiút, és eltűnt a sötétben. Ido egy
ló nyerítését, majd egy ügető ló patkójának a kopogását hallotta.
A francba!
De nem volt ideje gondolkodni. Egy penge villanása az arca előtt. A gnóm
könyökével megütötte a támadóját, lábát megvetette a fekete földben, és felborította.
Amint szabad lett, megpróbálta a fiú után vetni magát, de a férfi ismét előtte termett,
kezében tőrrel.
Ido a fogát csikorgatta, és kardot rántott.
– Takarodj innen, te nem kellesz nekem!
Az elmosolyodott, és a nyakához kapott. Ido oldalra ugrott, és támadott, de az
ellenfele könnyedén kitért, és a háta mögé került.
A gnóm megfordult, próbálta eltalálni, de az elugrott. Fényes villanás a sötétben.
Ido lehajolt, és a tőr pengéje ismét az arcától egy hajszálnyira csapott le.
Ügyes volt. De főleg gyors. Ido ahhoz volt szokva, hogy csuklóból harcoljon, és
keveset mozogjon. A férfi hajlékony, kiszámíthatatlan mozdulatai megzavarták.
A helyzet nem változott a kezdet óta. Még mindig egymással szemben álltak: a férfi
meghajolt, kezében a tőre, ő pedig a kardját szorongatta. Ido gyors pillantást vetett az
ellenfele mellkasát keresztben átszelő övre. Dobókések lapultak benne. Meg kellett
akadályoznia, hogy használhassa a maradék négy kést. Most ő támadott elsőnek, fentről
lefelé csapva. A férfi oldalra ugrott, kezét a mellkasához emelte, de Ido gyorsan irányt
változtatott. A késekkel teli öv a földre esett, és a Gyilkos halkan szitkozódott.
Aztán szabad kezével egy másik tőrt rántott elő, és nagyon gyorsan támadott, hol
egyik, hol másik kezével ütött. Ám a gnóm nem hagyta magát meglepni. Magával
ragadta a harc öröme, minden porcikáját izgalom járta át.
Az érzékelése kitágult, az idő végtelenné vált. Ido azt tehetett, amit csak akart,
érezte, markában tartja ellenfelét.

106
 Végül a férfi egyértelmű mozdulatot tett. Oldalcsapás, a vak szeme felől. Ido
lecsapott a kardjával, és megsebesítette a kezét.
A férfi felordított a fájdalomtól, a gnóm pedig kihasználta a figyelmetlenségét,
leterítette, kardját a torkának szegezte. Észrevette, hogy fiatal, fiatalabb, mint Tarik.
Talán ő ölte meg... Érezte, hogy elönti a gyűlölet.
Észnél légy, vén bolond! – parancsolt magára.
– Merre akartatok menni? – kiáltott rá.
A férfi makacs hallgatásba burkolózott. Nyilvánvaló. Fanatikussal volt dolga, és jól
tudta, hogy az eszmék a leghitványabb alakból is hőst tudnak formálni.
– Mindent tudok rólatok – mondta neki fenyegetőn.
– Ido... – mormolta a férfi mosolyogva, amely gonosz vigyorrá torzult a lemenő hold
baljós fényében.
– Pontosan.
– A társam nem olyan, mint én – suttogta a Gyilkos. – Ha utol is éred, soha nem
győzöd le.
– Meglátjuk.
Ido minden erejével a férfi mellkasába döfte a kardját.
Senki iránt nem lesz irgalommal.

107
108
 MÁSODIK RÉSZ

December 3.
Megtaláltam a kislányt, akit kerestem. Egyedül bolyongott az erdőben, közel állt a
végkimerüléshez. Igencsak bájos és törékeny, ám már most is rendkívüli tehetsége
van a vadászathoz. És főleg issza a szavaimat. Amikor Thenaarról és a sorsáról
meséltem neki, a szeme csillogott. Érzek benne valamit, erőt, rendkívüli
elszántságot. Biztos vagyok benne, hogy buzgó Győzedelmes válik majd belőle.
Reklának hívják.

MIRO, A GYŐZEDELMES NAPLÓJÁBÓL

109
110
 9. A KÜLDETÉS VÉGE

– SOHA NE BÍZZ a nyilvánvaló dolgokban! Soha ne lankadjon a figyelmed! Úgyis

mindig eljön az a nap, amikor valami ostobaságot csinálsz, ez elkerülhetetlen.
Dubhe a Mester tanításait sorolta Lonerinnek, ám a fiú továbbra is dühösen
emésztette magát, amiért ilyen ostoba fajankó módjára kelepcébe tudták csalni.
A tó partján ült, arca kivörösödött a szégyentől, és úgy tett, mintha maga előtt
bámulna valamit.
Dubhe viszont nyugtalan volt. Körülöttük a levegő különösen vibrált. Érezte, hogy a
Szörnyeteg mocorog a zsigereiben, rossz előérzete támadt.
Nem engedhették meg maguknak, hogy sokáig időzzenek itt. Útra kellett kelniük.

A talaj nemsokára meredekebbé vált, jelezvén, hogy a hegyekhez közelednek. Jó

irányba mentek, és Dubhe némi izgatottságot érzett. Oly régen felhagyott a
reménykedéssel, hogy szinte már nem is tudta, mit jelent.
Lonerin a földre kuporodott, és újból kiterítette a térképet. A lány mellé állt, és az
arcára rajzolódó kíváncsi és fáradhatatlan kifejezést figyelte, ami akkor jelenik meg az
emberen, ha határozott célja van. Látta, amint az eddig megtett utat ceruzával bejelölte.
Lonerin nézte a vékony vonalat, amelyet húzott.
– Nem kis út, nem gondolod?
Dubhe bólintott. Valóban nem volt csekélység, bár úgy érezte, egy helyben
toporognak, mintha az utazás még csak most kezdődne. Meg kellett találniuk a völgyet
és a barlangok bejáratát, és neki semmi indíttatása nem volt ismét a föld alá bújni. A
Testület éppen elég volt neki. A nem sokkal korábbi elégedettség lassacskán
alábbhagyott, és komoly arckifejezést öltött.
Tűző napon haladtak tovább, és estefelé nyílt térre értek: nem álltak rajta fák, és
hűvös szél fújdogált. Az utazás kezdete, majdnem egy hónap óta ez volt az első
alkalom, hogy a tekintetük szabadon szárnyalhatott, és nem csupán a szokásos két-
három karnyújtásnyira láttak el. És fű is volt. Egy réten jártak, tele gyönyörű virággal.
Dubhe lassú léptekkel haladt előre, elvarázsolta a sok szépség. Lehajolt, miközben
Lonerin a körülöttük elterülő tájat tanulmányozta.
– Mintha a semmibe vinne az út – szólt, és jobbra, egy meghatározatlan pont felé
bökött. – Arra egy szakadék tátong, attól tartok, más utat kell találnunk...

111
 Dubhe rá sem hederített. A virágok illata Selvát, a szülőföldjét juttatta eszébe.
Gyermekkorának emléke más emlékek előtt is utat nyitott. Minden más lehetett volna,
de leginkább az ő élete. Most először vonta kétségbe a sorsát. Mindig azt hitte, hogy
ilyennek kell lennie, megmásíthatatlannak és kegyetlennek. Talán Lonerin hatása volt
ez, talán az ő lendülete, nyitott és élő lelkülete tette, hogy most másként gondolkodott.
Ezektől a gondolatoktól ellankadt kissé a figyelme.
Amikor a száján acélkemény szorítást érzett, már késő volt. Kiáltani próbált, de ami
az arcát szorító ujjak közül kiszűrődött, csupán egy fojtott kiáltás volt, nem tudta
Lonerint utolérni.
Amennyire csak tudta, elfordította fejét, ahogyan Sherva tanította neki, és így egy
pillanatra sikerült a száját kiszabadítania.
– Lonerin!
Látta, amint megfordul, aztán egy dobókés villant a perzselő napfényben, és a fiú a
földre terült.
– Ne!
A Szörnyeteg felordított benne, és amikor a helyzet tudatára ébredt, ereiben
megfagyott a vér: a Testület emberei – Reklával az élükön – megérkeztek. Le kellett
győznie a szörnyet, különben nem menekülhetnek. Sikerült a szorításból kiszabadulnia,
és Lonerin felé kezdett rohanni, de az arcát ért rúgás földre terítette, elvakította a
fájdalom. A hányinger néhány pillanatra mindent sötétségbe borított.
Amikor ismét magához tért, Rekla fölötte állt. Minden ugyanolyan volt, mint amikor
visszautasította a varázsitalt, és a Mérgek Gárdistája földre teperte a Házban, hagyta,
hogy a Szörnyeteg görcsei hatalmukba kerítsék. Még jobban gyűlölte, mint valaha.
Göndör hajfürtjei, halvány szeplőinek zápora, kislányos mosolya: minden
elviselhetetlen volt rajta. Megpróbált a tőréhez kapni, de Rekla azon nyomban a
mellkasába nyomta a csizmáját, ő pedig levegő után kapkodott.
– Csak semmi trükk!
Dubhe nem ordított. Nem akarta, hogy erőt vegyen rajta a rémület, nem akarta
megadni neki ezt az elégtételt.
Megpróbált felemelkedni, hogy a földre rántsa, mire az a tőrét az egyik vállába
döfte. A szúrás fájdalma elvakította.
– Játszadozni akarsz, Dubhe? Rendben, akkor majd én gondoskodom a
szórakoztatásodról.
A testét átkarolva erővel felrántotta, majd csuklóit és bokáit néhány gyors,

112
hajlékony mozdulattal összekötözte.
– Élvezd az előadást! Te élve kellesz nekünk, de ő nem.
Dubhe megremegett. Lonerin is térdelt, mint ő, jobb oldalán megsebesült, Rekla
társa mellette állt, hogy mindenféle szökési kísérletet megakadályozzon. Nem tűnt úgy,
mintha rosszul lenne, de csak nagy nehezen sikerült ráismernie. Teljesen átlényegült,
szeme gyűlölettől égett, még soha nem látta ilyennek.
Dubhe szabadulni próbált, de nem sikerült, a földre zuhant.
Rekla bármire képes volt, hogy mások szenvedését láthassa. Az előbb a lány, most
pedig Lonerin került sorra. De Dubhe nem akarta, ne őt, ne az útitársát, ne az egyetlen
embert, aki ez idáig védelmezte és ápolta, sőt, még az életét is kockára tette, hogy
megmentse.
A földön csúszott, habár látását elhomályosította a fájdalom. Közelebb akart menni,
tenni akart valamit. Rekla egy lépésre volt Lonerintől, és bár háttal állt, el tudta
képzelni az arcára kiülő gonosz mosolyt. Tudta, mennyire élvezi ezt a pillanatot, és
most semmi sem állíthatja meg.
Hirtelen egy kiáltás hasított a tisztás perzselő levegőjébe. Lithos. Dubhe azonnal
fölismerte a Lonerin által kiejtett varázsszót, és látta a másik Gyilkost, amint abban a
pillanatban mozdulatlanná válik. A varázsló kihasználta a pillanatot, és talpra ugrott,
kiszabadította magát a szorításából. Talán mégis van némi remény: fegyvertelen volt,
de tudott boldogulni. Éppen egy másik varázslatba fogott, amikor Rekla odaért hozzá,
és öklével hatalmas ütést mért az állára. Lonerin a földre zuhant, halkan felnyögött.
Dubhe megugrott.
– Ostoba! Azt hiszed, hogy velem is eljátszhatod ezt az ostoba játékot? – szólt Rekla
jókedvűen, miközben fentről nézte a fiút. – Én ismertem a nagy Astert, és Yeshol volt a
tanítómesterem, te senki vagy hozzájuk képest!
Lonerin egy szempillantás alatt megfordult, és egy gáncsvetéssel földre rántotta.
Felállt, megpróbált az erdő sűrűje felé rohanni, a szakadéktól balra, de minden
lépésnél megbotlott. Aztán egy penge süvített a levegőben, ő pedig a szakadéktól
néhány centiméterre a földre zuhant.
Rekla Dubhe felé fordult, elégedett vigyorra húzta a száját. A lány próbált
kiszabadulni, ám a kötél ettől csak jobban a húsába vágott, úgy szorította a csuklóját.
A Szörnyeteget hívta. Most szüksége lett volna a pusztító erejére és vérszomjára, azt
akarta, hogy kiszabaduljon, de a varázsital visszatartotta. Minden hiábavaló volt,
ismét elbukott.
– Hosszú az út a sírig annak, aki engem meg akar ölni – szólt Rekla Lonerinhez.

113
 A fiú a sebei miatt levegő után kapkodott, de a szemében még égett egy szikra. –
Nem kapsz meg engem is – sziszegte a foga között, a hangja haragtól remegett.
Egyik bokájánál fogva megragadta a nőt, és magával rántotta a semmibe.
– Neee! – Dubhe teljes tüdejéből felordított.
Nem tudta elhinni, hogy így érjen véget. Lonerin, a szakadék...
Egy hónapja utaztak együtt. Egy hónapja osztották meg egymással a kenyeret és a
fekhelyet, egy hónapja szálltak szembe a veszélyekkel, és haladtak előre ezen az
ismeretlen helyen. Hányszor sírta vissza ezalatt egykori magányát? Ez a gondolat
feldühítette, és amikor meglátta, hogy a szakadék szélén egy kéz kapaszkodik fel,
érezte, hogy a szívét reménység tölti el.
Ó, Lonerin...
Aztán meglátta a szikla mögött felbukkanó szőke hajzuhatagot, és már minden
mindegy volt. Filla rögtön Rekla segítségére sietett, a varázslat megszűnt. Egyik
karjánál fogva felhúzta. Lonerinnek nyoma sem volt.
Egyedül.
Dubhe ismét magára maradt. Feneketlen mélység nyílt meg benne. Lehunyta szemét.

Ökölcsapások, rúgások, ütések.

Újra, újra és újra.
Megütni a lányt, megsemmisíteni, meg nem történtté tenni az őt ért megaláztatást.
– Elég!
Filla hangja és keze a nő vállán, hogy megfékezze. Yesholon kívül soha senki nem
kiabált még rá, nemhogy Filla, egy egyszerű alárendeltje. Rekla hirtelen megfordult,
szemében harag csillogott.
– Őfelsége azt mondta, élve vigyük el neki – szólt újra férfi, és hirtelen lesütötte a
szemét.
Dubhe eszméletlenül feküdt a földön, arca feldagadt, kezét a hasán tartotta. Rekla
vér- és bosszúszomjból már éppen megszegte volna Yeshol, és ami még rosszabb,
istene parancsát. Térdre rogyott.
Bocsáss meg, istenem, bocsáss meg!
De most sem töltötte el jó érzéssel az imádság, nem hallotta istene jóságos hangját,
nem bátorította őt.

114
 – Minden rendben, biztos vagyok benne, hogy Thenaar megérti.
Filla melléhajolt, és jóságosan, szinte irgalommal nézte a nőt. A pillantásától a nő
undorodni kezdett saját magától. Rekla talpra ugrott, eltaszította a férfit. – Ezt nem te
döntöd el!
Próbált nyugalmat erőltetni magára. Tisztán kell tartania az elméjét. Soha, soha nem
szolgáltathatja ki magát egy alárendeltjének.
– Amint lehet, útnak kell indulnunk.
– Ápolni kell a lányt, különben lehet, hogy soha nem ér el a Házba – ellenkezett
Filla.
– Majd este! – fakadt ki Rekla. – Sietnünk kell, egyszer már megszökött, nem
kockáztathatjuk meg, hogy még egyszer megtegye.
Rögtön útra keltek. Csak alkonyatkor szakították félbe az erőltetett menetet.
Filla ragaszkodott hozzá:
– A seb elfertőződhet, és akkor aztán megnézhetjük magunkat.
Rekla haragosan beleegyezett. Szíve mélyén tudta, hogy a lány halálát akarja.
Szégyenkezve ismerte be ezt a vágyát. Istene próbára teszi, hogy ismét jó híve legyen,
és a bűneit jóvátegye, de ő képtelen helytállni.
A hold sápadt fényében ültek. Az erdő csendes volt.
Rekla elővette az ételt. Filla kétkedve nézte.
– Először mi, aztán ő. Van róla fogalmad, mit ártott nekünk? Kerav miatta halt meg,
azért szökött meg a Házból, hogy a pusztulásunkat előkészítse, emlékezz! Helyénvaló,
hogy még egy kicsit szenvedjen.
Csak amikor már mindketten befejezték az étkezést, Rekla akkor kezdett Dubhe
gyógyszereivel foglalkozni.
Táskájából elővette, amire szüksége volt. Semmit nem hozott magával készen,
csupán egy sor fiolát, amelyek a legszükségesebb szereket tartalmazták, és az alapvető
eszközöket a párlataihoz.
Elég volt egy-két mozdulat. Most először készített gyógyszert az ellenségének, és ez
különös hatást gyakorolt rá. Elég lett volna egyetlen cseppel több mandragóra, és
Dubhe heves fájdalmak közepette meghal. Keze megremegett az adagolás közben, de
nem hibázott.
Filla aggódva figyelte. Talán félt tőle, vagy talán csak egyszerűen nem értette. Senki
nem értette, kivéve talán Yesholt és Thenaart. Ő egészen különleges lény volt, és ez

115
magányra kárhoztatta.
Gorombán Filla kezébe nyomta a gyógyszert.
– Add be neki te!
A férfi habozott.
Rekla nem nézte tovább. Az erdő sűrűjébe hatolt, valami eldugott helyet keresett,
ahová semmiféle hang nem ért el, és letérdelt.
– Hibáztam, uram, tudom. De éveken át a te utadat jártam, és mindig hű voltam
hozzád. Ne hallgass tovább. A hallgatásod megöl. Megfizetek azért, amit tettem, már
bűnhődöm is érte. De szólj hozzám, oszlasd el az árnyakat, amelyek megfojtanak!
Elhallgatott, behunyta a szemét, öklét a mellkasához szorította. Az erdő csendes
volt. Talán meghalt, talán a bűne jóvátehetetlen.
Hamarosan.
Csupán egy röpke benyomás, egy távoli előérzet. Egy suttogás.
Rekla az erdő sötétjében kinyitotta szemét, és várt.
– Még, kérlek! Szólj még hozzám! – De senki nem felelt.
Csupán egy pillanat volt, ám neki elegendő. Ez is hidat vert a múlt és a jelen közé:
minden olyan lesz, mint volt. Amikor Dubhe vére a medencébe ömlik, Thenaar újra
magához öleli, és megvigasztalja őt.
Rekla a könnyei között hangosan felnevetett.

Hosszú időn át csak sötétség és fájdalom volt. Meg zavarodottság.

Kezek kapkodó érintése a testén, két, érthetetlen szavakat mormoló hang, hűvös
borogatás a vállán, hányinger. Meg aztán álmok. A Mester szól hozzá.
– Soha ne lankadjon a figyelmed, légy mindig éber!
Ugyanaz a mondat, ezerszer.
– Igen, Mester!
– Akkor miért nem figyeltél?
Aztán virágok, virágok milliói, ameddig a szem ellát, és Lonerin, aki felettük repül,
furcsán mosolyogva, a szemében gyűlölet csillog.
Amikor felébredt, éppen pirkadni kezdett.
– Hogy érzed magad?

116
 Lonerin hangja! Ki tudja, mi történt, és hogyan sikerült megmenekülnie. Már éppen
elmosolyodott volna, de amint megfordult, egy ismeretlen arcot látott.
Nem tudta kivenni, mennyi idős lehet, de teljesen feketébe volt öltözve, és fiatal,
atletikus testalkata volt.
– Ki vagy?
Hangja rekedt volt, a torka őrülten fájt.
– A megmentőd – válaszolt egy női hang. Dubhe azonnal felismerte, és a valóság, a
történtek emléke ökölcsapásként érte. Lonerin... Lonerin halott.
A hányingere elviselhetetlen lett. Azt a keveset is kiadta magából, ami még a
gyomrában volt. Karja, lába meg volt kötözve, ezért nem tudott felülni. A férfi segített
neki, nehogy megfulladjon.
Rekla a látóterébe lépett.
– Úgy látszik, jó munkát végeztem – szólt mosolyogva.
Egy szegfűszeges folyadékkal teli tálat nyomott az orra alá. Dubhe összeszorította a
fogát.
– Idd meg, vagy én magam gurítom le a torkodon!
Dubhe szeme könnytől fátyolos volt, és tudta, hogy arckifejezése minden, csak
éppen nem fenyegető, de állta a tekintetét. A szemébe akart nézni annak az embernek,
aki Lonerint megölte.
– Ahogy akarod.
A férfi a háta mögé állt, leültette, és Rekla lenyelette vele a varázsitalt, amelyet
neki készített.
Dubhénak nem volt ereje ellenkezni. A teste nem engedelmeskedett.
A folyadék egy része kifolyt, de sok lement a torkán, és égette.
A férfi hirtelen elengedte, és Rekla is így tett. Ismét a földön találta magát, az ég
rózsaszínű volt felette. Egyedülálló látvány. Ha Lonerin itt lenne, idefeküdne mellé, és
biztosan mondana valami vicceset – gondolta. Lehunyta a szemét, és két kövér
könnycsepp gördült végig az arcán.
– Csak nem a kis barátodat siratod? – szólt Rekla.
Dubhe kinyitotta a szemét, és vadul nézett rá.
– Ne merészeld a szádra venni a nevét... – morogta rekedten.

117
 Rekla felemelte az egyik kezét, mintha pofon akarná ütni. De nem ütötte meg.
Csupán gúnyosan mosolygott.
– Na igen, soha nem voltál közénk való, különben tudnád, hogy egy Vesztes csupán
egy darabka hús. Az egyetlen dolog, ami számít, az Thenaar.

Aznapra legalább békén hagyták. A kotyvalék, amit adtak neki, összezavarta a

gondolatait, és különös bágyadtsággal töltötte el. Nyilvánvalóan elbódították. Tudták,
hogy küzdelem nélkül egy tapodtat sem lenne hajlandó megtenni.
A Szörnyeteg elcsendesedett benne: Rekla nyilvánvalóan tett egy-két csepp
varázsszert is az italába, hogy lecsillapítsa. Tudatában volt, hogy ha felébred, az
gondot jelenthet nekik. Dubhe csapdában érezte magát.
Különös, mennyire nyomasztotta egykor Lonerin jelenléte. Minden reggel a magányt
kereste, és estére sem szokta meg, hogy a fiú mellette van. Most mégis nagyon
hiányzott neki, majd belehalt. Lonerin nem volt többé, és nélküle az ő küldetése is
véget ért. Ő vezette a menekvés felé, ez volt az igazság. Miután megfogadta, hogy
többé senkihez nem fog kötődni, ugyanúgy járt, mint korábban Jennával. Ő is közel állt
hozzá, közvetlenül a Mester halála után védelmezte őt, de végül el kellett tőle válnia,
hogy az életét megmentse, amikor a Testület a fejét kívánta. Ám amíg régi barátja
életét meg tudta menteni, Lonerinét nem sikerült.
Az egyetlen, amit tehetett, hogy megöli Reklát, aztán itt, az erdő sűrűjében bevégzi
életét, kivárja, amíg a Szörnyeteg felfalja. Akkor végre véget érne hiábavaló és
kártékony élete.
Igazából soha nem vágyott a megváltásra. Lonerin akarta, mindkettejük miatt, és ez a
szándék vele együtt elenyészett a semmiben.
Dubhe elrejtette az arcát Rekla és a társa elől. Anélkül, hogy észrevették volna,
csendesen sírni kezdett.

118
119
 10. REKLA AJÁNDÉKA

REKLA VIRRASZTOTT A SÖTÉTBEN . Arra gondolt, amikor néhány órája

elveszítette a fejét, és tébolyodottan rugdalni kezdte Dubhét. Már-már kockára tette a
küldetésük sikerét, mégis volt valami édes ebben az emlékben, ugyanaz az érzés,
amely most ébren tartotta. Figyelte a lány légzését, tanulmányozta a szenvedését. Mert
szenved, ezt tudta. Élvezettel várta a nyögéseit.
Nem is emlékezett már rá, mikor élvezte először mások szenvedését. Oly mélyen a
lényében lakozott, hogy már majdnem el is felejtette, hogyan is kezdődött.
Talán játékból. Tengerföld egyik falujában, ahonnan származott, többször
előfordult, hogy követte a nagyobb fiúkat. Nem volt valami népszerű közöttük, ezért a
távolból leste őket, soha nem csatlakozott a csapatukhoz. Időnként, amikor úgy tűnt,
hogy unatkoznak, látta, amint egy-egy állattal kikezdenek. Figyelte, ahogyan levágják a
tücskök lábát, kitépik a pillangók szárnyát, és hallotta, hogyan nevetnek rajta.
Volt valami ezekben a jelenetekben, ami vonzotta. Az áldozat kétségbeesett
menekülése, tehetetlensége, és az az életerő, amely mindig felszínre bukkant: ahogyan
kitartóan ellenkezett, semmiképp nem akart engedni a kínzásnak, fáradhatatlanul
kapaszkodott az életbe.
Ekkor ő is elkezdte, magányosan. Tudta, hogy a többieknek ez valahogy más. Buly,
Granda meg a barátaik csak akkor mentek bele ebbe a játékba, ha társaságban voltak,
egyfajta csoportos szertartás volt. Együtt nevettek rajta, erősnek érezték magukat tőle.
De ő nem lehetett velük. Valami különös oknál fogva nem volt képes senkihez sem
kötődni. Túlságosan félénk volt, semhogy ráakaszkodjon valakire, és a félelem, hogy
kevesebb másoknál, a szorongás, hogy valami rosszat tesz vagy mond, mindig
megbénította. De főleg a világ másik fele nem akarta őt. Mert soha nem beszélt, és
mert mindenki tudta, mi történik náluk otthon. A családjára nem néztek jó szemmel,
történetük köztudott volt. Csak ő, Rekla nem volt még hajlandó az igazságot elfogadni.
A foglyul ejtett állatok haláltusáját figyelni magányos élvezet volt számára.
Szórakozás. Anyjának azt mondta, a barátaival megy játszani. De nem voltak barátai.
Ugyanakkor ment el otthonról, mint a többi gyerek, de nem tartott velük. Egy-egy
omladozó fal mögé vagy egy elszigetelt bozótosba húzódott. És itt a játékainak
szentelte magát.
– Azt mondták nekem, hogy nem játszol a többiekkel – mondta neki az anyja egy
nap.
Rekla elpirult.

120
 – Buly anyja mondta. Ha apád megtudja, hogy hazudsz neki, mérges lesz rám.
Megver, érted? Viselkedj úgy, mint a többi korodbeli gyerek, és soha többé ne hazudj
nekem!
Rekla nem felelt. Soha nem beszélt sokat az anyjával. Nem tudta, mit mondjon neki.
Távolabb volt számára, mint egy idegen. Amennyire vissza tudott emlékezni, soha nem
ölelte meg, és ahogyan gondozta őt, az is hideg és távolságtartó volt. Úgy látta el,
mintha kellemetlen kötelessége lenne, és soha nem szólt hozzá, csak ha utasította,
nehogy magára haragítsa az apját. Akivel még rosszabb volt a helyzet. Sokkal idősebb
volt, mint az anyja, szája mindig sörtől bűzlött. Nemritkán fordult elő, hogy kezet emelt
rá, ha valami galibát okozott, és általában, ha fáradt volt a lányán kitölteni a dühét, az
anyjával veszett össze.
Rekla ilyenkor a szobájába zárkózott, és befogta a fülét, hogy ne hallja a fal
túloldaláról átszűrődő kiáltásokat. Aztán hirtelen minden véget ért. Anyja az egyik
sarokban kuporgott, miközben az apja elment, hogy folytassa véget nem érő ivászatát.
A következő alkalomig.
A szülei viselkedése megmagyarázhatatlan volt számára. Aztán egyszer véletlenül
meghallott egy kisfiút, amint egy másik gyerekkel róla beszélgetett.
– Mindenki tudja, hogy a szülei nem akarták őt. Sok évvel ezelőtt az apja erőszakkal
magáévá tette az anyját. Az anyja megvetette az apját, mert egy vén, erőszakos iszákos
volt, de amikor terhes lett, a szülei rákényszerítették a házasságra, hogy ne legyen
belőle botrány.
Amikor hallotta, hogy mindketten nevetnek, Rekla nem bírt tovább az árnyékban
maradni, és semmit sem szólni. Előlépett, ökölbe szorította a kezét, mellét harag
szorongatta.
– Nem igaz! – szólt határozottan.
– Akkor miért bánnak így veled? – kérdezett vissza a fiú, aki róla mesélt. –
Tévedésből születtél, a szüleid nem akartak téged, és most sem akarnak. Az egész falu
tudja.
Ez túl sok volt. Összeverekedtek, és amikor Rekla végre megszabadult a fiútól, az
apja büntetését is el kellett szenvednie. Tekintetét elhomályosították a könnyek, de
azért látta: az egyik sarokban az anyja görnyedt háttal, a szemében az irgalom egyetlen
szikrája nélkül figyelte.
Rekla nem tudta elhinni. Számára mindez csak hazugság volt.

Nem tartott sokáig, és már nem érte be bogarakkal. Belefáradt, hogy haláltusájukat
tanulmányozza, amit már úgyis fejből tudott. Másra volt szüksége.

121
 Egyedül tanult meg vadászni. A faluban kevés vadász volt, a lakói főleg
földművesek és halászok voltak, de néhányan időnként úgy mulattak ünnepnapokon,
hogy a közeli bozótosba mentek, ahol madarakat vagy kisebb állatokat ejtettek el.
Rekla messziről figyelte őket. Nem mert közelebb menni, de nem is akart. Semmi
érdekeset nem talált az emberekben, úgy szeretett tanulni, hogy közben távol tartotta
magát a tapintatlan tekintetektől.
Felfedezte, hogy van hozzá tehetsége. Csendesen tudott osonni a fűben, és
tehetségesnek bizonyult a fegyverek és csapdák készítésében. Eleinte megelégedett a
vadászat puszta örömével. Szórakoztatta az állatok elejtése, de amint elpusztultak,
elvesztette irántuk az érdeklődését. Nem vihette haza a zsákmányt, hogy megegye: az
apjának biztosan nem tetszene, hogy ilyen, nem lányoknak való elfoglaltságot talált
magának. Tisztelettel eltemette őket.
Aztán rátért a csapdákra. Élve fogta el őket, figyelte, ahogyan nagyszerű csapdáiból
menekülni próbálnak. Aztán játszadozni kezdett.
Különös, borzalmas élvezet volt. Egyrészről tisztán érezte, hogy nem helyes, amit
tesz, és szinte lelkiismeret-furdalása támadt. A vér látványa undorral töltötte el, és
valahogyan megérintette mindez a szenvedés. De éppen ez volt a jó. A gyomra mélyén
érzett fájdalom, az undor, amit maga iránt érzett, miközben az áldozatai kínzásában
gyönyörködött. Hasztalanul erősnek érezte magát, és borzalmasan gonosznak. Ez
tetszett neki az állatok vonításában: végre megtalálta annak a megerősítését, amit az
emberek titokban suttogtak róla. Rossz volt, átkozott.

Már régóta űzte a játékát, amikor felfedezték.

Mindig gondja volt rá, hogy semmi ne tudódjon ki. Amikor megmosta piszkos kezét
a patak vizében, megkönnyebbülten mosolygott. A vörös szín elúszott, ő pedig tisztán
tért vissza.
Nem csinálom többé, ez volt az utolsó alkalom – mondogatta magában.
De néhány nap elteltével megint visszaesett. Úgy tett, mintha játszótársaihoz
csatlakozna, majd lehajtott fejjel az erdő sűrűje felé vette az irányt. Olyan csendes
volt, hogy a többiek félni kezdtek tőle.
Nem így az anyja, aki egyszer követte, és a lombok mögé rejtőzött, hogy kilesse,
milyen időtöltésben leli örömét a lánya. Amikor meglátta, rémülettel teli tekintettel állt
elé:
– Mi az ördögöt művelsz?
Életében először verte el az anyja. És miközben ütötte, azt ismételgette, hogy

122
szörnyeteg, és hogy amit művel, az nem emberhez méltó.
Nem mondta el a férjének. De csak azért, hogy a megtorlást elkerülje. Reklát
bezárta a szobájába, és néhány napig nem adott neki enni.
A kislány úgy érezte, megérdemli. Igazat adott neki. De már túl késő volt. Ami
ostoba gyerekek buta játékának indult, addigra mániává hatalmasodott. De azért is
boldogulni fog – határozta el. Ágyán fekve, a sötétben megfogadta, hogy megváltozik,
nem tudta, hogyan, de soha többé nem akart ilyet csinálni.
És megpróbált normális lenni. Úgy élni, mint bárki más: buta kis problémákkal,
oktalan nevetéssel. De nem tudott. Számára lehetetlen volt közéjük vegyülni. Mert ő
rossz volt, szörnyű dolgokat művelt – így mondta az anyja –, és ezért a faluban nincs
számára hely. De ha valóban így van, akkor miért ne folytassa? Miért ne kezdje újra
ezt az idióta játékot, amely amúgy is az egyetlen dolog, ami örömmel tölti el?
Ismét visszaesett. És ekkor is rajtakapták. Ismét az anyja csípte nyakon, talán
elégedett is volt, amiért végre nyomós okot talált, hogy megverje, és úgy bánjon vele,
ahogyan megérdemli.
Ekkor kezdte magát büntetni. Kezét a jéghideg vízbe mártotta, amíg már semmit nem
érzett, és egészen ki nem vörösödött. Szobája sötétjében térdre kényszerítette magát,
amíg már sírt a fájdalomtól. Mindig ugyanazt ismételgette: Soha többé nem teszem,
soha többé.
Nem működött. És minél tisztábban látta, hogy a szülei gyűlölik egymást és őt, annál
kevésbé talált kiutat ebből az örvényből, amely hatalmába kerítette.
Egyik este belépett a nagyszobába, miután a szülei veszekedtek. Soha nem tette.
Inkább csak hallgatta, amint anyja zokogva összeszedi a cserépdarabokat, kidobja
őket, és várt, amíg minden a szokott rendbe nem kerül, és amíg az őrjöngés minden
nyomát el nem tünteti. Arról álmodott, hogy csúnya emlékeivel is így tud majd tenni.
Hogy egyenként összegyűjti, és örökre eldobja, kitörli őket, mintha soha nem is
léteztek volna. Akkor este viszont nem jött álom a szemére, és belépett anélkül, hogy
tudta volna, mi hajtja.
A földön leírhatatlan összevisszaság fogadta. Egy felfordított szék, felborult edény a
padlón. Vércseppek és egy darabokra törött üveg szilánkjai. Rekla lehajolt, és felvett
egyet. Az ablakon beszűrődő holdfény ezer világoskék szikrát tükrözött róla vissza.
Arra gondolt, milyen gyönyörű. A markába szorította, és éles fájdalmat érzett. Nézte a
tenyerét, amint harsogó vörös lett, és elbűvölte a látvány. Még jobban megszorította az
üvegszilánkot, és várta, hogy a meleg vér áztassa az öklét, majd végigcsorogjon a
karján. Úgy érezte, megérdemli a fájdalmat. És tetszett neki.

123
 Valószínűleg szándékosan intézte úgy, hogy az apja találjon rá. Véget akart vetni
ennek az egésznek, végre egy kis békét lelni. Egyik nap elkövette azt az ostobaságot,
hogy a házukhoz közel játszott, és az apja véres kézzel talált rá.
Hajánál fogva vonszolta haza, az anyja színe elé, a haragtól kivörösödött, arca
felpuffadt a sörtől.
– Nézd, mit művel a lányod, akit elfogadtam, hogy felnevelek! Leöli a nyulakat az
erdőben, és élvezi! Mi mást várhattam volna egy olyan tehetetlen nőtől, mint te, ha nem
egy ilyen lányt?
Talán nem volt rosszabb, mint máskor. Az anyja menekült és ordított, az apja
követte, a székek fája csikorgott a padlón.
Ő pedig az egyik sarokban állt, kezét a fülére tapasztotta. Mégis minden szót hallott,
minden egyes szót: átlyukasztották a tenyerét, és az agyába hatoltak.
– Megmentettelek a szégyentől, amikor belementem, hogy elveszlek! Senki nem vett
volna el, én megtettem, de egyáltalán nem érdekeltél sem te, sem pedig az ostoba
lányod!
Nem igaz! Nem igaz!
Rekla még erősebben szorította a kezét a fülére, de a szülei szavai egybeolvadtak a
fiúéval.
– Én soha nem akartam őt! – ordította az anyja. – Sem pedig téged! Te vetetted rám
magad. – Zokogása ellenére a hangja kegyetlen volt. – Azt hiszed, nem akartam
elvetélni, mielőtt túl késő lett volna? Meg akartam kímélni magam mindettől, de nem
sikerült! Legyen átkozott az a nap! Legyetek átkozottak mindketten!
Nem igaz! Nem igaz!
Rekla kinyitotta könnyektől homályos szemét, és az egyetlen dolog, amit látott, az
egy villanás volt az asztalon. Ahogyan akkor este az üvegszilánk, most ez a villanás
bűvölte el. A kés volt, amellyel az anyja a zöldséget vágta.
Felállt, ők észre sem vették. Felvette a kést, mert ez volt a helyes lépés. Tudta, hogy
ha megteszi, minden eltűnik. Apja, anyja, de még ennek a lehetetlen és tragikus
történetnek az igazsága is.
Ekkor lecsapott. Kétszer, mire az apja arccal a földre esett. Anyja olyan mély
gyűlölettel nézett rá, hogy Rekla soha nem tudta elfelejteni. Neki egyetlen csapás is
elég volt, aztán a kiáltások elhaltak, és csend ereszkedett a házra. Ez a különös
nyugalom békét árasztott, és Rekla némán sírni kezdett.

124
 Elmenekült. Minden határt átlépett. Ahová jutott, onnan már nem volt visszaút.
Felhasználta vadászismereteit, és bozótosból bozótosba vándorolva élt. A házfalakon
feltűnt az arcképe, a plakátok vérdíjjal kecsegtettek. Az emberek csak nézték, és a
fejüket csóválták. Most már mindenki tudta, ki ő, és mire képes.
Rossz vagyok.
Ha a férfi csak egyetlen nappal később érkezik, a lány már halott lett volna. Feladta
a harcot, a vadászatot, és a halált várta. Tizenkét éves volt, és az életvágy egy szikrája
sem maradt már benne. Tettének súlya összeroppantotta.
A férfi hang nélkül siklott a háta mögé, és amikor Rekla rémülten megfordult, a férfi
mosolygott.
– Nyugalom, nem azért jöttem, hogy eláruljalak.
Mióta megszületett, most először fordult elő, hogy valaki nem bántani akarta. Ez az
érzés túl sok volt, és az elmúlt évek minden fájdalma kétségbeesett sírásban tört utat
magának, miközben a férfi magához szorította.
Talpig feketébe öltözött, a mozgása fürge és elegáns volt. Azt mondta, hogy ő
Győzedelmes, fekete tőrt hordott magánál, amelynek markolata és a tokja kígyót
formált, de rengeteg más fegyvere is volt.
– Én ismerlek téged, Rekla, mindent tudok rólad. Tudom, hogy megölted a szüleidet,
és tudom, hogy szereted a vér szagát.
A lány elpirult, és bűntudatosan lesütötte a szemét. A férfi a kezébe vette az állát, és
felemelte a fejét.
– Semmi okod szégyenkezni. Nézz a szemembe!
Tétovázva tette meg.
– Ez ajándék, Rekla, és amit tettél, az rendkívüli.
A lány nyelt egyet.
– Én rossz vagyok... A faluban mindenki tudja.
A férfi hevesen megrázta a fejét.
– Te különleges vagy. Az ostobák gonoszságnak hívják, de a bölcsek
igazságosságnak. Anélkül, hogy tudnád, az én istenem, Thenaar általad cselekedett,
hogy a dicsőségét megmutassa.
Ez elég volt. Egy isten, aki a kezét vezette. Átka pedig adomány. A szeme csillogott.

125
 Így ismerte meg Thenaart, és tudta meg, hogy ő a Halál Gyermeke. Megértette, hogy
hibázott, amikor az elmúlt években átkozottnak hitte magát. Micsoda borzalmas
félreértés, és mennyi hiábavaló szenvedés! Őt egész egyszerűen kiválasztotta Thenaar,
aki a Győzedelmeseket teremtette. A Győzedelmesek sorsa az, hogy mindenki mást
megöljenek: azokat, akik nem hisznek Thenaarban, és akiket nem választott ki. Ők az
istenük eljöveteléig neki ajánlják a vérüket. És ő egy a kevesek közül. Mert még a
Győzedelmesek és a Gyilkosok között sem volt általános, hogy valakiben ekkora
öldöklési kedv mutatkozzék meg. Olyan volt, mintha egy új világot fedezett volna fel.
Nem kellett többé bűnösnek éreznie magát, és arra sem volt többé oka, hogy hasztalan
büntetésekkel sújtsa magát. Elégedettnek kellett lennie, és örülnie, hogy kiválasztatott.
Az elmúlt évek minden aggodalma egyetlen csapásra eltűnt, és Rekla olyan nyugalmat
érzett, mint még soha. A szüleit már annak látta, amik voltak: gonosz, jelentéktelen
lényeknek. Helyes tett volt megölni őket.
Thenaar lett számára a minden. Az isten kiválasztotta őt, ő pedig neki ajánlotta
magát. Az élete értelme lett, megfogadta, hogy minden lélegzetvételét neki fogja
áldozni, és nem fog addig meghalni, amíg Thenaar dicsőségben el nem jön Égvilágra.
Az istene nagyon hamar kárpótolta. Akkor történt, amikor Rekla az egyik első
alkalommal a szobra előtt térdelt, és imádkozott. Csupán egy halk és rövid suttogás
volt, ám lelkének békéjében ezt a néhány szót is meghallotta. Az isten szólt hozzá. A
felindultságtól sírva fakadt, és egyetlen szempillantás alatt megértette, mi a küldetése,
és arra kérte istenét, soha ne hagyja el őt, ő pedig cserébe önmagát adja neki.
Teltek az évek, és Rekla egyre jelentősebb szerepet töltött be a Testület életében,
mígnem ő lett az egyik rangidős.
A mérgekkel foglalkozott, a növénytant tanulmányozta, még az Aster által
személyesen írt könyveket is. Fő diadalának az a varázsital számított, amely örökre
fiatallá tette. Ő maga szintetizálta, és roppant mód büszke volt rá. Igen nehezen
elkészíthető varázsital volt, amelyet csak ő használt, és amelyet féltve őrzött. Nem
hiúságból tette, nem érdekelte, hogy szép-e. A teste csupán egy gépezet volt, egy tőr
Thenaar markában. Az istenéért tette. Az utolsó pillanatig, utolsó leheletéig ereje
teljében akarta őt szolgálni. A halál így is eljön érte, de legalább fiatalon és kicsattanó
formában érje, akkor, amikor még hatékony és halált oszthat.
Igen, boldog élete volt. Mert a létét egyetlen cél vezérelte. Gyermekkorában
mindentől megfosztották, a sötétben tapogatózott, hogy valamiféle lehetetlen
megkönnyebbülésre leljen. Amióta viszont Thenaart megismerte, létezésének értelme
kivilágosodott, léptei egyenesek, biztosak lettek. Tudta, hogy minden szenvedés
mélyén ő, az istene áll, és mindig is ott fog állni.
Aztán jött Dubhe. Nem a puszta jelenléte okozott gondot. Rekla minden gond nélkül

126
vállalta, hogy a vezetője legyen. Tetszett neki, hogy valaki teljes mértékben a
rendelkezésére áll, és hogy az alávetettje. A lány szökése viszont mindent romba
döntött.
Úgy tekintett rá, mint személyes kudarcára. Dubhét rábízták, ám az orra előtt szökött
meg. Ha csupán bűntudatot érez, azt tudta volna kezelni. Itt egészen másról volt szó.
Aznap, amikor Dubhe szökését felfedezték, Rekla kétségbeesetten szaladt a
templomba. A földre vetette magát, kezét a magasba emelte:
– Bocsáss meg nekem, Thenaar, kérlek, bocsáss meg nekem, tehetetlen
szolgálódnak! Szólj hozzám, mondd meg nekem, mit kell tennem, és én leszek a te
kezed!
A magasból egyetlen szó, egyetlen vigasztaló szó sem érkezett. Csak a csend.
Hosszú órákat töltött bűnbánattal, majd imádkozással, de minden hiába. Thenaar
megvetőn hallgatott, és Rekla kétségbeesett. Személyesen ajánlkozott, hogy megkeresi
Dubhét, mert úgy hitte, ez az egyetlen módja, hogy az istene haragját lecsillapítsa.
Amikor az áruló vérét a medencébe önti, Thenaar újra szólni fog hozzá. Rekla már alig
várta, hogy megtehesse, kétségbeesetten érezte, szüksége van rá, hogy még egyszer
hallja a hangját. Még arra is gondolt, hogy megöli a fiút, aki Dubhéval volt, és hogy a
lány halálára várva feláldozza őt. De ő is kicsúszott a karmai közül, ő is
keresztülhúzta a számításait.
Rekla mértéktelen haragot érzett, aminek csak egy részét sikerült kitöltenie Dubhén,
miközben ütlegelte. Ám ez nem volt elég.
Aznap este két cseppel többet öntött a varázsitalba. És most várta a nyögését, a
méreg hatását. Nem fog meghalni, de szenvedni fog, méghozzá nagyon.
Amikor az első panaszszó megütötte a fülét, Rekla elmosolyodott.

127
128
 11. FOGSÁGBAN

AZ ÉJSZAKA KÖZEPÉN Dubhe érezte, hogy Rekla mellette van. Nagy nehezen felé
fordította a pillantását, és egy másik tekintet villanását látta. Arra gondolt, hogy
utazásuk során hányszor történt meg vele és Lonerinnel, hogy szemek villanását látták
a sűrűben. Most is ugyanez az érzése támadt. Rekla szeme egy vadállaté volt.
– Hallottam, hogy nyöszörögsz – szólt hozzá.
Hangjából jeges nyugodtság áradt.
Dubhe émelygett a nőtől, főleg azért, mert érezte, hogyan száll fel a szíve mélyéről
egy kérés. Fogát összeszorította, nehogy a szavak elhagyják az ajkát, ám Rekla e nélkül
is megértette.
– Tudom, mit akarsz.
Mosolygott. Dubhe legelőször is így látta, mosolyogva.
Rekla egy kis ampullát húzott elő a táskájából, és meglóbálta az arca előtt. Dubhe
tudta, mi az, a Szörnyeteg jelenléte megülte a gyomrát, de visszafogta magát.
– Akarod? – kérdezte Rekla mézesmázosan. – Egy olyan áruló, mint te, nem érdemli
meg. Te csak szenvedést érdemelsz – és az ampullát a markába zárta.
Elégedett volt, a párlata megtette hatását.
– Volt valami a varázsitalban, aminek nem kellett volna belekerülnie, ezért vagy
rosszul. Élve kell téged a templomba vinnem, de senki nem mondta, milyen állapotban.
Dubhe a fogát csikorgatta. Íme a különös, fájdalmas bódultság oka. Ájulás
környékezte.
– Nem akarom – felelte. Hangja remegett. Kegyes hazugság volt.
– Ha tudnál mozogni, kitépnéd a kezemből.
Dubhe felnyögött. Nem tudta tovább türtőztetni magát. Nem tudott már mélyebbre
süllyedni a puszta túlélésért. Főleg nem azok után, hogy fogsága falain túl mást is
megpillantott, és mit sem számított, hogy ez az új világ előtte bezárult. Létezett.
– Ám én hagylak kínlódni – folytatta Rekla. – Holnap reggelig, vagy talán tovább is.
– Nem indulhatunk tovább, ha rosszul vagyok.
Rekla hanyagul megvonta a vállát.
– Az istenem azt kéri tőlem, hogy ne most öljelek meg, és én engedelmeskedem

129
neki. És nem hiszem, hogy panaszt tenne, amiért ezt a kis elégtételt megengedem
magamnak. Tudod, hogy nekem milyen örömet okoz, ha szenvedni látlak.
Dubhe megmozdította háta mögött összekötött kezét, ám a szabadulási kísérlet
teljesen hasztalan volt.
– Miért csinálod ezt velem?
Rekla őszintén meglepettnek látszott.
– Az istenemért.
– Én ebben nem vagyok benne! – ordította Dubhe. – Én csupán meg akarok
menekülni!
– Még ha igaz is, volt merszed becsapni Thenaart, és ezért nincs bocsánat.
Rekla közel hajolt hozzá. Éppen hogy csak megérintette Dubhe vállán a sebet, mire
a lány felnyögött. Egyik kezével betapasztotta a száját.
– Csitt, ha így folytatod, felébreszted Fillát, pedig ez a mi kis pillanatunk.
Dubhe lehunyta a szemét, nem akarta megadni neki azt az elégtételt, hogy a cinkosa
legyen.
– Nincs megváltás, Dubhe. Soha nem is volt. Yeshol azt hitte, hogy a Halál
Gyermeke vagy, és az is voltál, ám megtagadtad a természeted. Ám Thenaar elől nem
lehet megszökni, márpedig ő halálgéppé változtatott téged, hogy a hasznunkra válj.
Dubhe hevesen megrázta a fejét.
– Én soha nem voltam a tietek, és nem is leszek az soha!
– A Szörnyeteg a mienk, a Szörnyeteg Thenaar! Én készítettem a tűt, Dubhe, azt,
amelyik az átkot beléd fecskendezte. A kezemben tartottam, és a fiúnak adtam. Tudta,
hogy meg kell halnia, de ment, mert ez volt a sorsa.
Dubhe őrjöngő dühvel teli pillantást lövellt felé.
– A te sorsod pedig az áldozati bárányé. Thenaar használt téged, ameddig tudott,
mert érte ontottál vért, mégpedig sokat.
Ezen szavak igazsága arculcsapásként érte.
Rekla még közelebb hajolt hozzá, és Dubhe undorodva érezte a nő leheletét a
nyakán.
– A saját kezemmel öllek meg. A medence a véreddel fog megtelni, miközben a
Szörnyeteg belülről fog felfalni. Semmiféle varázsital nem menthet meg, Dubhe. –
Gonoszul mosolygott. – Te és Thenaar egyek vagytok. És mindvégig őt fogod

130
szolgálni, ha akarod, ha nem.
Szavainak borzalma minden egyéb fájdalmat legyőzött. Dubhe érezte, hogy
halántékát félelem mardossa. De volt valami, amit korábban nem ismert. – Nem! –
ordította. – Én nem vagyok Thenaaré! És nem fogok meghalni abban az átkozott
medencében a te kezed által! Én nem tartozom közétek!
Torka lüktetett, rekedt, szenvedő hangja belehasított az éjszaka sötétjébe. Egy
madár felreppent.
Néhány másodperc múlva tőrével a kezében megjelent Filla. Felébresztette a lárma.
– Rémálma van – szólt Rekla.
– Mi baja?
– A sebek, semmi más. Holnap egy kicsit több varázsitalt kap, az majd mindent
megold. Menj aludni!
A férfi bizonytalanul nézett rá.
– Mondtam már, aludj! – sziszegte újra Rekla.
Filla lassan eloldalgott.
Ő ott maradt mozdulatlanul, Dubhét figyelte.
– Majd meglátjuk, hogy Thenaaré vagy-e, vagy sem.
Ökölbe szorította a kezét, és a fekhelye felé indult. Dubhe nem aludt el. Mindene
fájt, mégis úgy érezte, hogy a szívét nyomó súly egy aprócska része elpárolgott. Végre
meghozta a döntését. Hirtelen hozott elhatározás, fájdalma és kudarca gyümölcse volt.
Tíz éven át úgy ment előre, hogy semmit nem várt, meg sem próbált megálljt
parancsolni az események feltartóztathatatlan folyásának. Mert nem volt értelme
ellenállni, és talán mert egyszerűen így volt helyes.
De vajon az is helyes, ha itt marad, és kivárja, amíg a Szörnyeteg elemészti?
Helyes, hogy az életét egy értelmetlen tett felőrölje? És Égvilág? Ezt érdemli ezernyi
lakója?
Nem! A Házat örökre elhagyta, és soha nem fog visszatérni.
Meg fog szökni, nem számít, milyen nehéz lesz, és egyedül folytatja a küldetést.
Miért kell azt hinnie, hogy mindennek vége? Csak mert elveszítette a reményt?
Amikor utoljára látta Lonerint, abban a pillanatban nem csupán a gyűlöletét hagyta
nála zálogban. Mosolygott. Biztos volt benne, hogy Dubhe folytatni fogja, hogy
megteszi – érte is. És ő meg fogja tenni. Muszáj! Végre van valami célja, ami csak az

131
övé.

Az új nap élénk rózsaszínben pirkadt, Dubhét egy rúgás rángatta vissza a jelenbe.
Rekla állt fölötte, dühödten nézte. Goromba mozdulatokkal cserélte ki a kötését, hogy
szándékosan fájdalmat okozzon, majd a tálkában összekevert néhány hozzávalót, és
megitatta vele a fűpárlatot. Más íze volt, jelezvén, hogy most nem tett hozzá semmi
különöset. A csuklóján még jobban megszorította a kötelet, majd Filla vállára tette.
– Aztán semmi trükk! – szólt, és a hajánál fogva felhúzta a fejét. – Tudod, hogy
különben mi vár rád.
Dubhe túlságosan rosszul érezte magát, legalább néhány napot várnia kellett, mielőtt
a szökésnek szentelhette volna magát. A párlatban nyilvánvalóan volt valami kábító
hatású szer, amelyet Rekla azért tett bele, hogy féken tartsa. Arra gondolt, hogy meg
kell találnia a módját, hogy a feje tiszta maradjon, és a következő alkalommal úrrá kell
lennie magán. Meg aztán mielőtt elszökik, a Szörnyeteg számára is el kell csennie
néhány üvegcsét. Rekla magával hozta Lonerin táskáját, és a tartalmát a saját zsákjába
tette. Mindig a nyakába akasztva hordta, este pedig a karjába szorította.
Egész nap utaztak, és Dubhe kábultabbnak tette magát, mint amilyen valójában volt.
Tanulmányozni akarta a hóhérait, megtalálni a gyenge pontjaikat. Amikor megálltak,
hogy ellássák, feltűnt neki, hogy Filla kedvesen bánik vele. Nem olyan volt, mint
Rekla, talán szánta őt. Gyengéden érintette meg a sebét. Dubhénak ki kell használnia a
támogatását. Igen furcsa pár voltak, különös, hogy Yeshol egymás mellé osztotta be
őket. Talán a különbözőségüket kell kihasználnia, hogy menekülési módot találjon.
Ismét ébren töltötte az éjszakát. Kimerültnek érezte magát, de muszáj volt a
helyzetet tanulmányoznia. Amikor az álom kezdte magával ragadni, egy kicsit a fájós
válla felé fordult. Nem volt a legjobb megoldás, hogy meggyógyuljon, de a fájdalom
segített elkerülni a bódultságot.
Ellenségei álmát őrizte. Megfigyelte, hogy Filla légzése néhány óra elteltével
méllyé válik, míg Rekla szabályos időközönként felébred, hogy körülnézzen. Nem tűnt
teljesen ébernek, de Dubhe nem mert volna megesküdni rá. A legkisebb zajt is
érzékelte, és amint a szokásosnál egy árnyalatnyival természetellenesebb rezdülést
érzett, rögtön a tőréhez kapott, a szeme pedig kinyílt.
A zsákját soha nem eresztette el. A karjában tartotta, a szíját pedig az egyik kezében
szorongatta.
Hirtelen teljesen felébredt, majd felkelt. Remegett. Dubhe lehunyta a szemét, nehogy
lebukjon. Rekla hevesen kutatni kezdett a táskájában, a vállát zokogás rázta.
Szikkadtnak, öregnek látszott. Az arca is más volt. A holdfényben Dubhe észrevette,

132
hogy a bőre gyűrött, ráncos. Villámcsapásként hasított belé a felismerés. Toph, a társa,
akit Yeshol a Testületnek végzett első munkájakor mellé adott, azt mondta egyszer:
„Messziről láttam... de hajlott volt, és a bőre... mintha hirtelen meglátszottak volna
rajta az elmúlt évek.”
Rekla varázsitalt használt, hogy fiatal maradjon. Ha szabályos időközönként nem
vette be, hirtelen megöregedett. Most nyilván ez történt.
Dubhe kinyitotta a szemét, figyelmesen nézte. Nem félt, hogy lebukik, Rekla
túlságosan elfoglaltnak látszott, semhogy a foglyát felügyelje. Táskájából egy kis
ampullát húzott elő.
Dubhe próbálta eszébe vésni a kis tégely külsejét, de a színét nem tudta kivenni.
Rekla a szájához emelte a kis ampullát, és a fejét hátravetve megitta. Teste még
egyszer megremegett, aztán a válla kiegyenesedett, a homloka kisimult. Nyugodtan
visszafeküdt a fekhelyére, és elaludt.
Dubhe mosolygott a sötétben. Ez az éjszaka tanácsot adott neki.

Hajnalban Rekla szokás szerint oldalba rúgta. A lány úgy tett, mintha ekkor ébredne
fel, és tekintetében nyoma sem volt a panasznak. Olyannyira egyértelműen kihívó
tekintet volt, hogy Rekla ismét belerúgott, hogy megbüntesse.
Filla állította le, megragadta a vállát.
– Hagyja, majd én foglalkozom vele.
Rekla hevesen megrázta magát.
– Ne érj hozzám!
– Bocsásson meg... bocsásson meg, de nyugodjon meg!
Filla taglejtése különös figyelmességről árulkodott, amelyre Rekla undorral, ám
ugyanakkor természetes módon felelt. Nyilván dolgoztak már együtt máskor is.
– Kihívóan viselkedik – szólt Rekla gyűlölettel. – Amikor majd a tőrömet a szívébe
döföm, nem néz így rám többet! – Kiköpött, majd eltávolodott.
Filla néhány pillanatig várt, aztán felemelte Dubhét.
– Hogyan merészeled így feldühíteni? – szűrte a szavakat a fogai között.
Dubhe nem tudott mit felelni. A férfi tekintete szomorú volt. Úgy látszott, őszintén
aggódik a társa miatt.
Segített neki rendbe tenni magát, majd az arcába nézett.

133
 – Van itt a közelben egy folyó. Meg akarsz fürdeni?
Dubhe meglepetten nézett rá, miközben Rekla, aki hallotta, rátámadt:
– Megőrültél, vagy mi?
– Fennáll a veszély, hogy elfertőződik. – Filla hangja gyengén remegett. Félt.
– Figyelj, nehogy megtévesszen! – sziszegte a társa. – Úgy kell megérkeznie a
Házba, hogy lélegzik, a többi nem számít!
– De így meglehet, hogy nem ér oda.
Rekla fel-alá kezdett járkálni, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Fillának igaza van, ő
az, aki semmilyen módon nem akar Dubhe szenvedésén enyhíteni. De nincs más
választása, végül rábólintott.
Filla segített a lánynak felállni, a karjánál fogva felrángatta, csak hogy kimutassa,
nem irgalomból cselekszik. Dubhe tudta, hogy Rekla meg fogja bosszulni, amiért most
engedett. Ma este résen kell lennie, nehogy megigya a varázsitalt.
Amikor már képes volt egyedül megállni a lábán, heves szédülés fogta el.
– Támaszkodj rám! – szólt Filla.
Furcsa volt hallani, hogy a Házból valaki így beszél. Ritkaságszámba ment, hogy a
Testületben valaki odafigyelt a másikra.
– Az úrnőm ideges – súgta a fülébe szokatlanul szomorú hangon. – Ne tégy semmi
olyat, amivel felbosszantod, akkor jobb lesz – fejezte be.
Csupán néhány lépést tettek, és Dubhe egy tiszta vizű forrást pillantott meg.
– Gyerünk, siess! – szólt Filla. – Csak azért hoztalak el, hogy megnyugodjon. Ha
bármit tenne veled, mielőtt a Házba érünk, keservesen megbánná.
Dubhe számára hirtelen minden világos lett. Sokat töprengett rajta, hogy Yeshol
vajon miért éppen ezt a furcsa párt küldte érte. Filla imádta Reklát, ezért őrködött
felette, csitítani próbálta hevességét és erőszakosságát.
Lehajolt, és majdnem összeesett. Hihetetlenül gyenge volt, és ez nyilván nem segíti
majd a szökésben. Fejét felemelte, és megpillantotta saját arcát, amint a vízben
tükröződött. Nem ismert magára. Tele volt véraláfutással, arcának egy része feldagadt.
Igaza van Reklának, valóban szép munkát végzett.
Fejét a vízbe mártotta, és megkönnyebbült, amikor a hideg az arcába csípett.
Szeretett volna teljesen elmerülni, rendkívüli szüksége lett volna rá, de érezte, hogy
valaki a hajánál fogva megragadja, és kihúzza.

134
 – Megőrültél? Meg akarsz halni?
Dubhe elfordította a tekintetét.
Filla segítségével kimosta a sebét vízzel, majd bekente a Rekla által készített
keverékkel, végül a férfi kicserélte a kötést.
– Ne csapd be magad! – szólt, miközben szigorúan nézett rá. – Nekem csak az
számít, hogy az úrnőm a Házban bosszulhassa meg magát, ezért élve kellesz nekem.
Dubhe felfigyelt rá, hogy a keveréket tartalmazó edény üvegből van. Ezt az alkalmat
nem szalaszthatta el. Amikor Filla befejezte a seb kezelését, a lány váratlan
mozdulatot tett, mire a férfi kezéből kiesett az üveg, és a földre pottyant. A lány
gyorsan rátenyerelt. Érezte, hogy összetörik, de úgy tett, mintha fel sem tűnt volna neki.
Filla dühösen sóhajtott: – Mindegy, már úgyis befejeztem.
Talpra állította. Dubhe a zsebéhez emelte kezét. Egy üvegdarab lapult benne.
Amikor visszamentek, be kellett vennie a varázsitalt. Keserű íz töltötte meg a száját:
Rekla megint hozzákevert valamit. Egy kicsit sikerült kiborítania, ahogy itta, ám a
torkán lecsúszó kis mennyiség is elegendőnek bizonyult, hogy elbódítsa, és újabb
pokoli éjszakát okozzon neki, görcsök zsákmányaként fetrengve. Rekla jó darabig
mellette maradt, mielőtt lefeküdt volna. Virrasztott felette, és élvezettel hallgatta a
nyöszörgését. Dubhe fogadkozott, hogy már csak egyetlen napot engedélyez magának,
többet nem bírna elviselni.
Másnap reggel ismét Filla adta be neki a varázsitalt. A keze nem volt annyira
biztos, mint Rekláé, és nem volt túl elszánt, hogy szenvedni lássa őt. Elég volt, hogy
Dubhe gyengébbnek és bódultabbnak tettethesse magát, mint amilyen valójában volt. A
folyadék egy része kifolyt, miközben ivott, a másik felét pedig kiköpte, kihasználva az
alkalmat, amikor Filla távolabb ment, hogy Reklának a kis ampullát visszaadja. Ilyen
kevés varázsitallal a szervezetében eljött a megfelelő pillanat a szökéshez.
Elhatározta, hogy még aznap este megteszi.
Még egy nap – ismételgette. – Csak egyetlenegy.
A szerencse mellészegődött.
Menetelésük ki tudja, hányadik napján a szokottnál később táboroztak le, és a
sötétség nagyon hamar leszállt. A felhők időről időre eltakarták a holdat. Amikor
Dubhe hallotta, hogy Rekla és Filla már mélyebben alszik, előhúzta a kis
üvegszilánkot, és fűrészelni kezdte vele a kötelet, amellyel a csuklóját és a bokáját
megkötözték. Sherva kiváló tanító volt: beletelt egy kis időbe, de végül kiszabadult.
Felállt, igyekezett, nehogy zajt csapjon.
Szédült. Egy fának támaszkodott, és kényszerítette magát, hogy talpon maradjon.

135
Hozzá kellett szoknia. Nem volt ereje teljében, de érezte, hogy meg tudja tenni.
Felszedett néhány követ, majd megpróbált Rekla és Filla közelébe lopakodni.
Csupán egyetlen lépést tett, és a nő gyengén megrázkódott. Dubhe mozdulatlanná
vált. Az álom Rekla számára nem volt más, csupán egy vékonyka fátyol, a legkisebb
dolog is felébresztette. Dubhe minden tehetségét latba vetette. Megpróbálta jobban
csinálni, mint valaha, jobban, mint amikor ékszeres zsákokat rabolt el alvók kezéből,
jobban, mint amikor Shervával edzett, hogy olyan csendesen tudjon mozogni, mint egy
szellem.
Halkan, lassan!
Jó néhány percbe telt, de végül ott állt Rekla arca előtt. Egyesével megszámlálhatta
volna szeplőit, és látta kissé elnyílt ajkait, kislányosan piros arcát. Undort érzett, és
olyan gyilkolási vágyat, mint még soha azelőtt. Kést vágni a szívébe, legyilkolni... De
nem tehette. Csak az egyiket ölhette volna meg, mindkettőt nem. Az ő állapotában nem
tudott volna Fillával végezni. Nem, egyszerűen meg kellett szöknie.
Leguggolt, a fű zizegett a térde alatt. Rekla szemhéja megrebbent.
A zsákját a karjában tartotta, Dubhe nem tudta tőle elvenni. Nekiállt, és egyesével
húzta ki belőle az ampullákat, majd egy-egy követ tett a helyükre.
Végtelen soká tartott, a lány homloka gyöngyözött az izzadságtól. Nagyon kellett
ügyelnie, hogy a mozdulatai hajlékonyak, pontosak, finomak legyenek. Remegni
kezdett a keze. Rekla nyugtalan volt, nyilvánvalóan ébredezett. Ha felébresztette
volna, mindennek vége, és Dubhe ezt nem engedhette meg magának. Rendíthetetlenül
folytatta, a karja már fájt, mire mindent kiszedett a táskából, amire szüksége volt.
Végül távolabb lépett.
Mély levegőt vett, és ellenőrizte a zsákmányát: két üvegcse varázsital a Szörnyeteg
ellen, igen nyomorúságos mennyiség, és három ampulla, hasonló, mint amit Rekla
előző éjjel ivott. Először ezekre volt gondja. Kihúzta belőlük a dugót, a tartalmukat
pedig a földre öntötte.
Nem ölhette meg, de rákényszeríthette, hogy az évei súlya alatt összeroppanjon.
Aztán ott volt a tőr, az ő tőre, a Mesteré. Visszaszerezte! Derekára kötötte, és
amikor a bőrövet megszorította, úgy érezte, új erő tölti el.
Végül ellenőrizte a füveket. Mindet ismerte. Volt egy, amely különösen jól jött neki.
Méreg sajnos nem volt közöttük, Rekla nyilván nem tartotta szükségesnek.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy elkészüljön, az egyik üres ampullát használta.
Hallotta, amint Rekla felnyög, és megfordul. Sietett, de azért ügyelt rá, nehogy zajt

136
csapjon. Mielőtt az utolsó hozzávalót is hozzáöntötte volna, az egyik kezével eltakarta
az arcát.
Az ampullából könnyű pára szállt fel, és már ez is elegendő volt, hogy egy kissé
megszédüljön.
Filla szája és orra mellett óvatosan a fűre öntött valamennyit, aztán a félig teli
üvegcsét Rekla arca mellett hagyta. Lassan felállt. Kellett hozzá egy kis idő, amíg a
keverék megteszi hatását, de annyi időre elkábulnak tőle, hogy néhány mérföld egérutat
nyerjen.
Elővigyázatosságból hátrafelé lépkedve indult el. Aztán amikor Rekla és Filla
eltűntek a szeme elől, megfordult és futásnak eredt.
Szabad volt.

137
138
 12. A GNÓM ÉS A GYERMEK

IDO NEM KÉSLEKEDETT. Fogta a halott férfi lovát, és a nyomukba eredt, felfrissült
az esti pihenőtől, amit a Gyilkosok engedélyeztek neki. Érezte, amint az ereiben forr a
vér.
Hálát mondott, amiért a Nagy Földön van. A másik ló nyoma tisztán kivehető,
egyértelmű volt. A távolság nagyon lecsökkent közöttük, és ő volt a könnyebb. Rövid
időn belül utoléri őket. Úgy látszott, a Gyilkos egyre inkább a Vár romjai felé veszi az
irányt. Valaha Aster nagyszabású lakhelye állt ott: egy hatalmas, teljes egészében
fekete kristályból épült torony, amely a Nyolc Föld mindegyikének legalább egy-egy
helyéről látható volt. A Földek felé hosszú építmények nyúltak alattomos, tapogató
csápokként.
A Nagy Téli Csatában dőlt romba, és hosszú időn át fekete kristálytörmelék és
szilánkok elhagyatott síksága maradt csak utána.
Aztán amikor Dohor elég hatalmas lett, úgy határozott, életre kelti ez a vidéket.
Nyilvánvaló volt, hogy hatalmas palotát akar ide építtetni, ahol akkor kíván majd élni,
ha egész Égvilág ura lesz. Vagyis ez a terület tele volt rabszolgákkal (famminokkal,
gnómokkal és emberekkel), akik megszabadították a földet a Vár maradványaitól. Ha a
Gyilkos valóban erre tart, a dolog érdekessé válik: azt jelenti, hogy a gyereket nem a
Gyilkosok Testületéhez, hanem személyesen Dohorhoz viszi. Ido újra megsarkantyúzta
a lovát, de akárhogy is vágtázott, nem tudta őket utolérni. Úgy számolt, hogy a köztük
lévő súly- és térbeli különbséggel még hajnal előtt meg kell őket pillantania. A
nyomok pályája viszont szakadatlanul folytatódott egészen a látóhatárig.
Végül megpillantott egy fekete pontot. Meresztette a szemét. Zavarodott volt, fáradt.
Sok napja nem aludt, és a virrasztás kezdte éreztetni hatását. Azt gondolta, csupán
képzelődik. De nem. A fekete pont előtte maradt.
– Gyerünk, szépségem, még egy utolsó erőfeszítés! – megsarkantyúzta paripáját, és
az gyorsabban kezdett vágtatni.
Ahogy lassacskán közeledett, a fekete pont egyre inkább hasonlított egy lóra. Idót
szíven szúrta a felismerés. Ők azok. Az egész éjszakányi őrült hajsza végül sikerrel
járt. Kezét a kardjára tette, sóvárogva ízlelgette a visszavágást.
Aztán észrevette, hogy a ló furcsán halad előre. Nem ügetett, egyszerűen csak
lépdelt, fejét lehajtotta.
Persze, két emberrel a nyergében, és az egész éjszakai vágta után nyilván
kimerült.

139
 A köztük lévő távolság gyorsan csökkent, és Ido ekkor megértette.
– Átkozott fattyú! – sziszegte foga között.
Megállt, és az égre kiáltott.
Orra előtt menekültek el, úgy játszottak vele, mint a legostobább újonccal. A ló
egyedül volt. Egész éjszaka nem tett mást, mint egy átkozott lovat hajszolt, amely
egyedül bolyongott a pusztában.
Még egyszer felordított, mire a lova felágaskodott. Meghúzta a gyeplőt. Nyugodtnak
kell maradnia. Mindig azt gondolta, hogy az öregség bölccsé teszi, ám az évek
múlásával csak egyre féktelenebb és lobbanékonyabb lett. Bizonyos helyzetekben
egyre nehezebben őrizte meg tisztánlátását, bár tudta jól, hogy ebben a pillanatban ez
volt az egyetlen, ami megmaradt neki. Lassacskán úrrá lett magán, a szíve lassabban
vert, az izmai pedig ellazultak.
Gondolkodj... Most nincs lovuk. És te tudod, hová mennek. Ketten vannak, a
pusztaságban, gyalog, nem juthattak messzire onnan, ahol tegnap este rájuk leltél.
Visszafordult, és ismét ügetni kezdett.

Sherva csak napfelkelte után engedte meg magának, hogy hátranézzen. Nem volt
benne teljesen biztos, hogy a trükkje működni fog. Ha nem éjszaka van, és ha a gnóm
nem lett volna olyan izgatott, nyilván nem sikerült volna. De úgy látszott, minden jól
alakult.
A fiú eszméletlenül feküdt a vállán. A legnagyobb gondot ő okozta. Rögtön az első
pillanattól fogva szabadulni próbált, és ekkor Sherva erőszakos módszerekhez
folyamodott: ökölcsapást mért rá, mire az egy pillanat alatt elájult. A Gyilkos tudta,
hogy ez nem lesz elegendő. Ha el akarja vinni Yesholhoz, és be akarja fejezni a
küldetést, egész napra ártalmatlanná kell tennie. Csakhogy a fiú élve kellett. Egy
pillanat erejéig az is megfordult a fejében, hogy itt hagyja a sivatagban, végül is csak
bosszúságot okozott neki. Ő pedig végre szabad lett volna. Nincs többé Testület, nincs
többé fogság. Vagy Yeshol színe elé járul, és elviszi neki a fiú fejét. Végre nem kellett
volna egy olyan isten előtt térdet hajtania, akit megvet. Ám ez is csak egy hiú ábránd
volt. Egész életében helyesen tudta megítélni a helyzetét és a saját erejét, és mindig ki
tudta várni a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjon. És ez nem az volt.
Ezért előhúzta zsákjából az ampullát, amelyet Rekla adott neki indulás előtt.
„Mindenki tudja, miféle ördögfajzat volt az a Nihal – mondta neki. – Ha az
unokájába akárcsak egy csepp is szorult az őrültségéből, nem lesz egyszerű magaddal
hoznod. Készítettem egy párlatot, amit szükség esetén alkalmazhatsz. Egy egész napra
elkábítja.”

140
 Sherva megrázta a fejét, de nem volt más választása. Megfordította a fiút, és
kinyitotta a száját. Vérpatak folyt ki belőle, valószínűleg kitört egy foga, de ez
jelentéktelen részletkérdés volt. A lényeg az, hogy a párlat lemenjen a torkán.
Viszont kimerült, meg kellett állnia, hogy az erejét visszanyerje. A fiút a földre
tette, és megfogta a kulacsát, hogy igyon. San félig nyitott szemmel figyelte, és bár
kábult volt, a tekintete gyűlöletet sugárzott.
Sherva a magasból figyelte.
– A megmentőd mostanra halott. Felesleges így nézned!
A fiú nem felelt, igyekezett harcolni a varázsital hatása ellen, hogy el ne veszítse az
öntudatát. Nagy akaratereje volt, szó se róla.
Sherva nem foglalkozott vele, legurított a torkán egy kis vizet, aztán egy pillanatig
tétovázott, majd újra a vállára vette. Tovább kellett mennie, a gnóm már biztosan a
nyomukra bukkant.

Idónak csak a következő nap hajnalán sikerült meglelnie a helyet, ahol a Gyilkos
elhagyta a lovát. Nagyon ügyes volt. Gyakorlatilag leugrott a vágtázó lóról, így a
nyomok folytonosak maradtak. Az átlagosnál ügyesebb volt, de ezt Ido már korábban
is gyanította. Két, lóról lepottyanó testnek sokkal mélyebb nyomot kellett volna
hagynia ezen a talajon. A férfi minden valószínűség szerint talpra érkezett, és rögtön
futni kezdett. Ido néhány pillanatig lóhátról figyelte a nyomokat. Ostoba, ám hatékony
trükk volt, és a Gyilkos a legapróbb részletig kiszámított mindent: az időt, amíg ő
megtalálja a helyes utat, és a tényt, hogy a szél addigra már a nyomaik egy részét
eltünteti.
Hát így mozog egy Győzedelmes – gondolta.
Hirtelen csodálatot érzett a Gyilkos iránt. Igazi ellenség, hozzá méltó harcos.
Téged arra neveltek, hogy ne hagyj nyomokat, én viszont a legapróbbakat is
megtanultam megtalálni. És szemével követte a nyomok vonalát.
Ellenfele nyilván előnyre tett szert, ám neki is volt egy ütőkártyája: pontosan tudta,
hová igyekeznek.

Ellenállhatatlanul tört rá az álmosság, és a ló is fáradt volt már. Ido csak vágtázott

még egy éjszakán át, az utolsó erejéig, és egyre kimerültebb lett.
Ám a nyomok frissek voltak, és azt is megállapította, hogy rövid, csoszogó léptek
nyomai. A Gyilkos ugyanolyan fáradt volt, mint ő. Ráadásul a fiút is cipelte a vállán,

141
ez biztosan kimerítette.
Mennyit nyomhat egy tizenkét éves fiú?
Elképzelése sem volt. Nem volt gyermeke, és ez a hiány néha nyomasztotta. Valaki
egyszer azt mondta neki, hogy az életnek gyermek nélkül nincs értelme, és csak az
istenek a megmondhatói, mennyire szeretett volna egyet Soanától. A sors viszont csak
akkor sodorta őket egymás mellé, amikor már mindketten öregek voltak a
gyermekvállaláshoz.
– Ha többet foglalkoztál volna velem, és nem csak a háborúra gondoltál volna
folyton... – Soana arca borús volt, és annyira tetszett így neki. Nem volt igazán mérges,
csak tettette. Csupán egy játék volt, amit gyakran játszottak.
– Igazad van – morgott ő.
A nő édesen mosolygott.
– Én is túl öreg voltam már.
– Akkor korábban kellett volna belém szeretned. Mert én már régóta szerettelek,
már azelőtt is, hogy te akartál volna engem.
– Tudom.
Ido kinyújtotta a kezét, hogy az arcát megsimogassa. Megbillent, és érezte, amint a
föld egyre közelebb kerül hozzá. Még éppen időben meg tudott kapaszkodni a
gyeplőben.
Álmodott. Észre sem vette, és az ébrenlétből álomba szenderült.
Vén hülye... – dünnyögött magában, és megpróbálta pofon ütni magát.
Túlságosan fáradt volt. Ebben az állapotban nem tudott volna harcolni.
Megsarkantyúzta lovát, fel kell ébrednie. A vágta nem tartott sokáig, mert nem sokkal
később egészen friss nyomokra bukkant: azok ketten nagyon közel járnak.
Amint leszállt a lóról, olyan érzése támadt, mintha egy korábbi eseménysor
ismétlődne meg. Minden ugyanolyan volt, mint előző este, csak ő volt sokkal
gyengébb.
Otthagyta a lovát, a földön kúszott tovább, amíg az éjszaka sötétjében meg nem
pillantotta őket. A férfi ébren volt. Háttal ült neki, kopasz feje fénylett a panaszos
éjszakai fényben.
Ido egy pillanatra felnézett. Csodálatos, tiszta, derűs éjszaka volt. A csillagok
árnyékokat vetítettek a földre.
A fiú a férfi mellett feküdt a földön. Kimerültnek látszott, és őt nézte. Ido rámeredt,

142
és egyik ujját a szája elé emelte, hogy csendre intse. Ne mozduljon, majd ő mindent
elintéz. Négykézláb mászott tovább a homokban, San pedig tágra nyitott szemmel
figyelte.
Most már csak egy lépésre volt, érezte a Gyilkos verejtékszagát, de úgy látszott,
amaz semmit nem vett észre. Ido a kardja markolatára tette a kezét. Abban a
pillanatban a férfi hirtelen megfordult. Tőrét a kezében tartotta, készen állt, hogy
támadója torkába mártsa. Idónak éppen annyi ideje maradt, hogy talpra ugorjon, és
kirántsa a kardját.
Egy pillanatig mozdulatlanul álltak, fegyvereik egymást keresztezték, egymást
figyelték.
– Gyors vagy – jegyezte meg a Gyilkos.
Tényleg olyan, mint egy kígyó – gondolta Ido –, azzal a horgas orrával meg a
keskeny szájával.
– Te is, azt meg kell hagyni.
Egyetlen pillanat volt. A férfi az ellenfele mellkasához emelte a tőrét, akinek
ellankadt a figyelme. Ido félreugrott, és érezte, hogy az ütés az oldalát éri. A
fájdalomtól az összes izma görcsbe rándult.
A fenébe is, öreg, tarts ki!
Kardjával végigpásztázta maga előtt a levegőt, de a férfi elugrott, a háta mögé
került, és két kézzel megfogta a fejét.
Ido nem boldogult. A sebe mély volt, a keze zsibbadt, és nehezére esett a kardját a
markában tartani.
Ő miért nem olyan fáradt, mint én?
A Gyilkos szabad kezével egy kötelet tekert a nyaka köré. Meg akarta fojtani. Ido a
lábait célozta volna meg, hogy kiszabaduljon, ám ismét csak fojtottan felsóhajtott.
Minden erejét összeszedve kardjának markolatával megütötte, és a férfi egy pillanatra
engedett a szorításból. Ido kihasználta az alkalmat, és újra ütött, de csak súrolta, és
amaz újra támadott a tőrrel.
Bár a reflexei már kihunytak, Idónak azért sikerült valamennyire sikeresen kitérni,
de kezdte elveszíteni az eszméletét. Ebben a sötétben csupán a tőr élének a csillogását
figyelte, mintha más nem is létezne.
Ekkor két kézzel markolta meg a kardját, és végtelen erőfeszítéssel próbált tudomást
sem venni a fájó sérüléséről. Lesújtott, telibe talált, érezte, amint a kardja ellenfele
húsába vág. A Gyilkos halkan felnyögött, egy pillanatra meghajolt, a tőre kiesett a

143
kezéből.
Talán sikerül – gondolta Ido.
Felkelt, de a másik mosolyogva nézte. Megfordult maga körül, és ismét a háta mögé
került. Erővel a földre rántotta, és a gnóm érezte, amint a térde a lapockájába mélyed.
A mellkasába fájdalom nyilallt.
A fáradtság és az öregség emészt fel, micsoda ostoba halál!
A férfi puszta kézzel szorongatta a torkát. A karja kicsit remegett, jelezve, hogy az
Ido által ejtett seb mély. A gnóm nem bírta tovább, nem sikerült a szorításból
kibontakoznia.
Ám hirtelen azt érezte, hogy a szorítás lazábbá válik, majd egy tompa puffanást
hallott. Lehetetlennek tűnt. A torka kiszabadult, zihált, próbálta az erejét összegyűjteni.
– Jól vagy?
Egy gyerek hangja. Piszkos arc és két csillogó szem került a látómezejébe. San. San
leütötte a Gyilkost. Most előtte állt, és feldúltan, sápadt képpel reszketett.
– Nyugalom, nyugalom! – suttogta Ido, sokkal inkább saját magának.
– A vállán találtam el, nem tudom, meghalt-e...
Ido nem tudott róla meggyőződni, de úgy vélte, csupán megsebesült. Ebben az
esetben igyekezniük kellett, nem kell hozzá sok idő, hogy a Gyilkos összeszedje magát.
– Segíts! – És a fiú a karjánál fogva felsegítette Idót. A gnóm érezte, hogy a sebe
megfeszül, de a mellkasában erősebb volt a fájdalom. Lehet, hogy megrepedt egy
bordája, és úgy számolta, nem sokáig marad tudatánál.
– Vedd le a mellényedet, tépj le belőle egy hosszú csíkot. El kell állítanod a
vérzést.
San zokogott, kezdett rajta úrrá lenni a rémület. Mégis mindent tökéletesen
megcsinált, és Ido észrevette, hogy amikor a sebéhez ér, nem érez fájdalmat, sőt.
Nem kezdett az ok után kutatni, sem pedig azon tűnődni, hogyan szabadította ki
magát a fiú a kötelekből. Lóra kell szállniuk, nincs vesztegetnivaló idejük.
San ügyes volt, a kötés szorosra sikerült, de lóra szállni borzalmas volt. Ido lépten-
nyomon elvesztette az eszméletét.
– Ülj elém, te fogsz vezetni.
A fiú nem értette, de felszállt.
– Kövesd azt a vörös csillagot, amelyik a horizonton fénylik, arra van nyugat. Ott

144
van Tűzföld. Amikor a nap felkel, meglátod a Thalt, egy nagy vulkánt... Mindig abba
az irányba kell menned.
San sírt. Feldúlt volt, a félelem az utolsó csepp erejét is felemésztette.
– Ne hagyj el...
– San, most nincs több időnk. Induljunk! – mondta Ido elhaló hangon.
A ló nem mozdult. San megdermedt.
– Menni fog. Nem nagy dolog egy egyszerű vörös csillagot követni. Holnap
felébresztesz, és akkor majd én vezetem a lovat. Aludnom kell, San, erőre kell
kapnom, különben nem bírom tovább.
A fiú figyelte, egy pillanatig csendben maradt, majd bólintott. Megsarkantyúzta a
lovat, és elindultak.
San továbbra is sírt, de hallgatott rá. Tényleg bátor fiú volt, és Ido, mielőtt
öntudatlanságba süppedt volna, magában elmosolyodott.

Amikor a nap égetni kezdte az arcát, hirtelen felébredt. Minden csupa fény volt,
erőszakos, elviselhetetlen.
Hát ez a papok híres túlvilága, mindjárt eljön értem Soana...
A mellkasába hasító erős szúrás ráébresztette, hogy nem halt meg, és lassacskán a
látása is kitisztult.
Félig nyitott szeme elé jól ismert látvány tárult: a pöfögő, hatalmas Thal emelkedett
előtte, földjének izzó sivataga. Lesütötte a szemét. San a hasának dőlt, mellénye
mocskos volt és szakadt, arca duzzadt és lilás. Oldalában különös melegséget érzett. A
fiú az egyik kezét a sebén tartotta, és mintha halvány fényudvar vette volna körül.
– Jó reggelt! – dünnyögte.
Sant mintha kígyó marta volna meg. Előrevetette magát, hirtelen távolabb hajolt
tőle.
– Nem csináltam semmit, esküszöm!
Ido nem értette.
– Minden rendben, csak annyit mondtam, hogy jó reggelt.
San meglepettnek látszott.
– Általában jó modorra vall válaszolni.
– Jó... jó reggelt! – dadogta a fiú bizonytalanul.

145
 Ido feje ködös volt, nem tudott mindarra a titokzatosságra összpontosítani, ami ezt a
fiút övezte.
– Gratulálok – szólt. – Sikerült!
San halványan elpirult.
A gnóm egyik kezét a kötésre tette. Tiszta volt, a vérzés elállt, de a mellkasában
érzett nyilallás emlékezetébe idézte törött bordáját. Egy pillanatra elhomályosodott a
látása, de össze kell magát szednie, most rajta a sor, hogy a lovat vezesse.
San leszállt, majd ismét fel, hogy hátraüljön.
Korához képest igen magas volt, hajában csak nagyon halvány kékes árnyalat
játszadozott. A szeme viszont, habár az álmosságtól és a sírástól feldagadt, az apjáé
volt. És Nihalé. Ido csüggedten gondolt arra, hogy a fiú ezt nem tudhatja. San soha
nem találkozott a nagyanyjával.
Egy darabig csendben haladtak Tűzföld kegyetlen napja alatt. Ido már három éve
nem járt erre, de úgy érezte, mintha évszázadok teltek volna el. Íme az ő hazája, ahol
oly keveset élt, az ígéret földje, amelyért a vérét áldozta, az otthona, amelyet nem
tudott megvédeni. Túl sok emlék fűződött hozzá, és hálás volt Sannak, amikor
kérdezett tőle valamit, és megtörte ezt a borzalmas csendet.
– Hová megyünk?
– Tudod, hol vagyunk?
Ido érezte, amint a fiú megrázza a fejét.
– Soha nem léptem ki a Szelek Földjéről. Az apám nem akarja. – Egy pillanatra
lesújtottan elhallgatott, aztán kijavította magát: – Nem akarta.
– Tűzföldön vagyunk.
Vajon meglepődött? Ido nem látta az arcát.
– Biztos helyre megyünk, amit csak én ismerek. Ott összeszedem magam, de te is,
neked is égető szükséged van rá. – Egy pillanatig habozott. – Ököllel ütött meg?
– Amikor egyedül maradtam ezzel a férfival, szabadulni próbáltam. A földre tepert,
és durván megütött. Kitörte egy fogamat.
Ido nem tudta, mit feleljen. Eszébe jutott az a számtalan alkalom, amikor valakit
vigasztalnia kellett volna. Fiatal feleségek, anyák, gyermekek, egyszerű barátok,
fegyvertársak. De soha nem volt rá képes. A fájdalom nagysága előtt tehetetlennek
érezte magát.
– Majd gondoskodunk az ápolásodról.

146
 Ez volt a legostobább mondat, amit kiejthetett a száján. De fáradt volt, és mindene
fájt.
– A vízvezeték felé megyünk.
– A vízvezeték? Ahol Nihal is járt? – San hangjában kíváncsiság gyúlt.
Nihal neve ugyanúgy hangzott a szájából, mint amikor mások mondták ki: egy hősnő
neve, nem más, csupán egy legenda.
– Igen, pontosan oda.
San a vállára hajtotta a fejét. Arcát könny áztatta.
– Soha nem hittem, hogy eljutok ide. Apa sokat mesélt róla.
Újból elhallgatott. A szavak anélkül tolultak Ido ajkára, hogy igazán akarta volna:
– Mindent megtettem érte, San, próbáltam megmenteni, de nem volt mit tenni. Későn
érkeztem.
A fiú felegyenesedett.
– Láttad?
– Vele voltam, amíg meg nem halt.
– És anya?
– Már halott volt, amikor megérkeztem.
San megint a vállára hajtotta a fejét, arcát zubbonyába rejtette, és hevesen zokogni
kezdett. Ido meg akart állni, átölelni a fiút, és elmondani neki, hogy megérti, de nem
tehette, most nem, még nagyon nyílt terepen voltak, először biztonságos helyre kellett
húzódniuk.
Ezért aztán – tudomást sem véve a fájdalomról, amelybe ez a mozdulata került –
csupán a vállára tette a kezét, és erősen megszorította. Ő is szeretett volna sírni.

147
 13. MAGÁNYOS UTAZÁS

DUBHE LÉLEKSZAKADVA ROHANT a sűrű erdőben. A sebtében elkészített altató

hatása úgy hajnalig tartott, addig a lehető legtávolabb kellett kerülnie a hóhéraitól.
Még nem egészen volt formában, a lába gyenge volt, a légzése szaggatott. Mégis
örömmámorban úszott. Nem is emlékezett már rá, mikor érezte magát így utoljára. A
haragból és kudarcélményből született döntése mintha mindent megváltoztatott volna.
Szabadnak érezte magát, talán először életében. A Szörnyeteg, a fenyegető sors és a
halál távoli gondolattá váltak. Mielőtt minden véget érne, meg akart próbálni valami
nagyot tenni, ami ezeknek a dolgoknak és a szökésének értelmet adhatott.
Már késő reggel volt, amikor megállt, és mohón inni kezdett a kulacsából. Aztán a
térdére támaszkodott, hogy levegőhöz jusson. Észrevette, hogy körülötte az erdő már
nem hallgat csökönyösen: talán a szellemek segíteni fogják, hogy rátaláljon a helyes
útra.
Hirtelen nyomást érzett a gyomrában. A Szörnyeteg elégedetlenkedett. Szüksége volt
a varázsitalra, már sok idő eltelt, mióta legutóbb ivott belőle. Fogta Lonerin
üvegcséjét, és kinyitotta. Különös érzés volt a kezében tartani. Ez minden, ami belőle
maradt. Roppant értékes, ugyanakkor nagyon szegényes örökség.
Majd belehalt, úgy hiányzott neki a fiú, ám rémülten fedezte fel, hogy csak úgy tud
rá visszaemlékezni, hogy lezuhan a szakadékba, mintha ez az utolsó kép minden mást
kitörölt volna az emlékezetéből. Mély és kifürkészhetetlen gyűlöletet látott a
szemében, és bár egy hónapig utaztak együtt, Dubhe úgy érezte, egyáltalán nem is
ismeri. A fiú rejtély maradt a számára. Szerette volna jobban megérteni, megbízni
benne, megosztani vele a fájdalmait, ám a halál túl korán érkezett. Mint mindig.
Akárcsak a Mesterrel – maga is meglepődött a gondolaton.
Megrázta magát. Fogalma sem volt róla, hogy ez a nyomorúságos mennyiségű
varázsital elegendő lesz-e Sennar házáig, de meg kell tennie az utat, nem számít,
hogyan.
Lonerin szavai, amelyeket az útjuk elején mondott neki, most parancsként
visszhangzottak az agyában:
– Küldetésem van, amelytől sok ember sorsa függ, az egész életemet ennek
szenteltem. Arra nem is gondolok, hogy rosszul sülhet el, hogy kudarcot vallok, már
csak azért sem, mert felesleges.
Dubhe felegyenesedett, és elindult.

148
 Amikor a szakadékhoz ért, amelybe Lonerin lezuhant, összeszorult a szíve. Követte
a nyomaikat visszafelé, lázasan keresett valami jelet: egy ruhafoszlányt, bármit, ami
újraéleszthette volna benne a reményt. De nem talált semmit, mintha a föld már el is
felejtette volna.
Tétovázva hajolt a szakadék fölé, és Lonerin határozott mosolya lebegett a szeme
előtt. Volt valami hősies abban, ahogyan szembenézett a halállal.
Lent a mélyben hevesen hömpölygött a folyam, ám társának semmi nyomát nem látta.
Csupán egy vérfolt az egyik kövön, a vízben volt annyi irgalom, hogy ne mossa el.
Most egyedül van. Nem tudja, merre menjen, Ido térképe sem volt nála. Az Lonerin
zubbonyában maradt, a fiú magával vitte. Dubhe nagyjából emlékezett rá, de a
részletek homályba vesztek. Merre mentek? Melyik a helyes út? Kifulladva
körülnézett. A tudattól, hogy Rekla már biztosan a nyomában jár, kelepcében érezte
magát. Ez a nő máris itt lesz, csak hogy a karma közé kaparintsa, és megbosszulja
magát.
Úgy érezte, ereiben megfagy a vér. Túl hamar adta át magát az örömnek, most
hirtelen minden olyan bizonytalanná vált.
Ott maradt a szakadék szélén, képtelen volt elmozdulni. Pontosan úgy érezte magát,
mint amikor a Mester meghalt. Egyedül semmi nem volt. Egyedül csak csúszni-mászni
és tengődni tud, csak azt az utat tudja követni, amelyet a sorsa kijelölt neki.
A Lonerinnel töltött utolsó pillanatokra gondolt, a térkép fölé hajló arcára, a lépte
nyomán keletkező zizegésre, amikor ment, hogy szemügyre vegye a szakadékot,
amelybe aztán beleesett.
– Van itt egy szakadék, attól tartok, más utat kell keresnünk...
Ezek a szavak most úgy visszhangoztak az agyában, mintha Lonerin ott állt volna
mögötte, és megismételte volna.
Más utat... melyiket? Merre?
A hegyek. Oda igyekeztek. A talaj egyre meredekebb lett. Aztán jött a szakadék.
Tisztán emlékezett rá, hogy Lonerin jóval ezelőtt föld alatti járatokról,
völgytorkokról beszélt, amelyek keresztülvezetnek a hegyeken anélkül, hogy meg
kellene őket kerülni vagy mászni. Ha sikerül megtalálnia a bejáratot, jó, de ha nem, hát
megmássza a hegyet. Nem áll meg. Nem teheti.
Dühösen letörölte könnyeit, és felállt. Reménytelen utazás volt, de olykor így is
folytatni kell.

149
 Amikor Rekla észrevette a köveket a zsákjában, még szédült. Nem sokkal távolabb
megpillantotta a szétszabdalt kötéldarabokat és a fűben csillogó üvegszilánkot. A
felismerés váratlanul érte. A lány megint megszökött, és Thenaar soha többé nem szól
hozzá. Megint egyedül lesz, mint kislány korában.
Egy rúgással felborította az altatóval teli ampullát, amelyet Dubhe mellette hagyott,
és talpra szökkent. Jól ismerte ezt a párlatot, még a leggyengébb képességű Gyilkos is
tudott ilyet készíteni. A tartalma a földre folyt, a pára pedig szétoszlott a levegőben.
Filla egy fának támaszkodott, nehezen lélegzett. Bár az ampulla távol volt tőle, a
hatása súlyosabb volt, és nehezére esett tudatánál maradni. Amikor viszont Reklára
nézett, a nő bűntudatot olvasott ki a szeméből, amitől nyomban haragra lobbant.
– Te tehetsz mindenről! – sziszegte a foga között.
A férfi nem sütötte le a szemét. Védekezés nélkül nézett rá továbbra is, mint aki nem
is kíván mást, mint a büntetését.
– Nem vetted észre az üvegszilánkot, és amikor beadtad neki a varázsitalt, nem
ügyeltél rá, hogy tényleg meg is igya.
– Igen – felelte egyszerűen Filla. Megkönnyebbült.
Rekla vadul rávetette magát, megállás nélkül ütötte. Szüksége volt rá, éreznie kellett
a vér megrészegítő szagát.
Filla ellenkezés nélkül tűrte az ökölcsapásokat és a rúgásokat. Reklának igaza volt,
az ő hibája, megérdemelte a büntetést. De nem csak a bűnhődés vágya munkált benne.
A nőnek szüksége volt valakire, akin a kudarcát kitöltheti, és Filla elégedett volt, hogy
ő lehet az eszköz, amelyen keresztül az úrnője békét lel.
Amikor végül Rekla leült a földre, Filla feldagadt arca heves örömmel töltötte el.
– Kelj fel! – szólt rá.
A férfi engedelmeskedett. Dülöngélt, de azért sikerült talpon maradnia, szeretettel
és sajnálkozással nézett a nőre.
– Most pedig üldözőbe vesszük, és meg sem állunk, amíg rá nem találunk. Nem
eszünk, nem iszunk, csak futunk és kész.
Filla bólintott.
– Ha akadályozol, hátrahagylak.
– Tudom, a küldetés fontosabb – felelte a férfi remegő hangon. Biztos volt benne,
hogy Rekla nem tréfál, és tartott tőle.
A nő még egy pillanatig figyelte, aztán a zsákjára nézett.

150
 Az örök fiatalság varázsszere odalett. Csupán néhány nap, és ráncok csúfítják el az
arcát, a húsa pedig a csontjaira szikkad. Ökölbe szorította a kezét, ahogyan a lány
ezredik gáncsvetésére gondolt. De végül is mit sem számít. A hit a végsőkig erőt adott
neki, és győzni fog.

Dubhe három napig bolyongott céltalanul. Szinte soha nem állt meg, csupán éjszaka
néhány órára, akkor is ébren maradt, a tőrét pedig mindig a kezében tartotta.
A nap járását próbálta követni. Az égitest magasan a feje fölött állt, ám csak a fák
sűrű lombján átszűrődő fényfoltokból tudta megállapítani.
Nyugat felé kellett haladnia, nyugatra voltak a hegyek. Amikor először
megpillantotta a hegyeket, elkanyarodott a folyótól.
A remény viszont napról napra halványodott, már elképzelése sem volt róla, hol
lehet. Ez volt a sorsa, hogy a tervei és vágyai soha ne teljesedjenek be.
Az erdő hallgatott. Úgy látszott, nem érdekli a fájdalma, és nyugodtan várja, hogy az
útja véget érjen. Léptei nyomán húsos virágok nyíltak, hasonlóak, mint a kiabáló
maszkok. Az útját összecsavarodott fák akadályozták, de Dubhe nem érzett veszélyt.
Azon tűnődött, hogy ezek a növények vajon halottak lelkei-e, ő, aki semmiféle
istenben, sem pedig a túlvilágban nem hitt. Számára a vallás egy volt Thenaar
kegyetlen arcával, és ezelőtt a véreskezű isten előtt nem akart meghajolni. Lonerinre
gondolt, hogy milyen szép lenne, ha párává vált volna, és egy pillanatra itt lehetne
mellette. A torkában könnyek ízét érezte.
Hol vannak mindazok, akiket szerettem? Hol van a Mester és Lonerin?
Még két végeérhetetlen napon át kereste a völgytorkok bejáratát. Le és föl mászkált,
minden nyílást és szurdokot átvizsgált. Kétségbeesett. Életében először próbált meg
valami fontos és nagy dolgot véghezvinni, de minél többet gondolt rá, annál inkább
erejét meghaladó feladatnak érezte.
Amikor végül megpillantott egy sziklafalat, amelyen nagy hasadás húzódott végig a
magasból egészen a földig, megörült. Nem tudta, hogy ez valóban az a bejárat-e, amit
keresett, vagy csak zsákutca, de muszáj volt hinnie benne. Nem tétovázott sokat,
belépett, ajkán mosoly játszadozott.
Egy völgytorok volt. Dubhe soha nem látott hasonlót, még a Sziklák Földjén sem.
Elbűvölte. A falai legalább százötven méter magasba nyúltak, és a köztük lévő
távolság oly csekély, hogy éppen csak el lehetett férni közöttük. Néha oldalazva kellett
haladnia, máskor szűk és sötét járatokba kellett bebújnia, és nem tudta, vajon
viszontlátja-e még a napfényt. Csupán a legszélesebb helyeken és csak délben
pillantotta meg a napot. A nap további részében a völgytorok valószerűtlen alkonyatba

151
süppedt, és Dubhénak meg kellett erőltetnie a szemét, hogy lássa, hová teszi a lábát.
Két nap sem kellett hozzá, és teljesen elveszítette a tájékozódási képességét. A
völgytorok szétágazott, a barlangok, amelyeket bejárt, soha nem egyenesen vezettek,
hanem tele voltak hasadékokkal és elágazásokkal. Az első útelágazásnál egy kis ideig
megállt gondolkodni, megpróbált valahogyan tájékozódni. De semmi sem volt, ami
segítette volna. A földön csupán nedves kövek, körülötte sziklák. És csend.
Azért ment tovább, tudomást sem véve a fáradtságról és a lábáról, amely már-már
megadta magát. Minden sarokban, ahol elágazásra bukkant, találomra, ösztönösen
választott, attól a pillanattól kezdve, hogy Ido útmutatásából már semmire nem
emlékezett.
A körülötte álló sziklák egyre hidegebbek és sötétebbek lettek. Moha nőtt rajtuk,
annak jeléül, hogy télen itt folyó folyt. A csend természetellenes volt, az egyetlen hang
– a lélegzetvételétől eltekintve – az időnként a magasból lepotyogó kőtörmelék zaja
volt, amely a szurdokba görgött.
Rekla füveinek egy részével és valami tűzszerszámmal kezdetleges fáklyákat
készített, hogy a legnehezebb részeken keresztül tudjon jutni. Kabátját is elszaggatta,
egy nyílra tekerte, és meggyújtotta. Ahányszor bebújt egy barlangba, az az érzése
támadt, mintha a Házba tért volna vissza. A Szörnyeteg mozgolódni kezdett a
gyomrában, és szinte érezte Thenaar kezét a fején.

Egy nap az egyik barlang hosszabb volt, mint gondolta, és Dubhe tizenkét órán át
gyalogolt a föld alatt. Amikor az elágazások, amelyeket választott, zsákutcába
torkolltak, zihálva visszafordult, azt remélte, hogy megtalálja a fő járatot, amelyről
letért. Minden olyan különös és egyforma volt ezen a helyen... A fő teremben
cseppkőképződmények álltak mindenütt. A mennyezeten számos cseppkő függött,
némelyik akkora volt, akár egy oszlop, némelyik meg olyan vékony, mint egy nyíl.
Egyik-másik elérte a talajon álló cseppköveket, és a fáklya fényében minden
csillogott. A hely varázslatot sugallt. A víz, amely a formáit alkotta tisztán csilingelt.
Dubhe körülnézett, nem tudott mit tenni. Úgy érezte, itt a vég. Nem volt napfény,
sem fű, sem állatok, amelyek élelemül szolgálhattak volna. A végtelenségig
bolyonghatott volna, és nem talált volna kijáratot.
Ez az én életem története: a kiutat keresni, és sosem lelni rá – tűnődött, és ki
tudja, miért, nevethetnékje támadt, ideges és kétségbeesett nevetés tört fel belőle,
amely egyik faltól a másikig verődött, és sírássá változtatta a visszhangot.
Lonerin, hol vagy...?
Tompa rezgés terelte el a figyelmét. A fülét hegyezte. Nem tudta kivenni, milyen

152
hang, kitartó, föld alatti morajlásnak hallatszott. Fejét jobbra-balra fordította, a
sötétséget fürkészte az ideiglenes fáklya gyenge fénykörén túl. Semmi. Lehetséges,
hogy Rekla máris utolérte? Nem léptek zajának tűnt, de Dubhét hatalmába kerítette a
rémület, talpra ugrott, és vaktában elindult. Követte a fáklya fényét, tapogatózva haladt
a barlang sűrű sötétjében. Aztán egy távoli kis fényt fedezett fel. A kijárat!
Futásnak eredt, a talpa alatt érezte a föld rezgését. Ha visszatalálna a völgytorokba,
a napfény segítségével még lenne rá remény, hogy megtalálja Sennar házát. A fény
élénk lett, és Dubhe lehunyta a szemét, várta, hogy a bőrén érezze a nap melegét.
Ehelyett kirázta a hideg.
Kinyitotta a szemét, és a látvány csodálattal töltötte el. Egy vízesést látott, amely a
fal mentén zuhant alá csillogón a kicsi, ám mély barlangi tóba. Mindenütt hatalmas,
átlátszó kristályok verték vissza a fáklya fényét sárgán és világoskéken, és a tükrök
játékaként végtelenné tágították a teret. Gyönyörű volt, ám ismét zsákutca. Dubhe
semerre sem látott kiutat.
Ez már tényleg a vég, vállalkozásának utolsó állomása. Egyedül fog meghalni,
elfeledve, ezen a szívfájdítóan gyönyörű helyen – gondolta. Elejtette a fáklyát, ökölbe
szorította a kezét, és kétségbeesett sírásra fakadt.
– De soha nem leszek a tiéd, világos? – kiáltott fel egyszer csak, hangját ezerszer
verték vissza a falak. – Soha nem leszek a tied, Thenaar, és ha meghalok, nem szállok
alá a te átkozott birodalmadba!
Hirtelen vágyat érzett, hogy megfürödjön. A barlang egyik sarkában kuporgott,
képtelen volt rá, hogy bármit is tegyen. A. tompa zaj időnként felerősödött, és Dubhe
minden alkalommal arra gondolt, hogy Rekla jött érte. Ha bekövetkezik, szabadon
engedi a Szörnyeteget, és szembeszáll vele.
Ám most csak arra volt szüksége, hogy megtisztuljon, hogy a vízbe vesse magát,
mint egykor Napföldön, a Sötét Forrásnál. Mindig elment oda, ha egy lopása sikerrel
járt. A jeges víztől megújult, és tisztának érezte magát.
Most, hogy csak a halált látta maga előtt, megállíthatatlan vágyat érzett, hogy
utoljára megtegye.
Lassan felállt, a lába gyengéden érintette a követ. A vízesés mintha hívta volna.
A tó partjára ért, és figyelmesen szemlélte. A vize fekete volt, épp olyan, mint a
Sötét Forrásé. Néhány karnyújtásnyi mélységig látta a tisztaságát, aztán a sötétségbe
veszett. Ez az áthatolhatatlan sötétség elbűvölte.
Lehajolt, éppúgy, ahogyan néhány nappal ezelőtt, amikor Filla a folyóhoz vezette,
hogy a sebét kimossa. Belemártotta a fejét, és amikor a szemét kinyitotta, csak a

153
homloka körül úszó haját látta. Hívta a sötétség.
Egyszerűen hagyta magát. A teste lágyan a vízbe csúszott, csupán egy-két kisebb
hullámot csapott. Dubhe a sötétség felé siklott. A lábával csapott egyet-kettőt, hogy
még néhány karnyújtásnyival lejjebb ereszkedjen, aztán megállt. A víz jeges hidegsége
borzalmas volt, csipkedte a testét. Nem foglalkozott vele, békét érzett. A sötétség
egyre hívogatóbbá vált: tudta, hogy már maga a gondolat is elegendő, hogy a
Szörnyeteget kiszabadítsa. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a kezét, lábát
mozgatni kezdje, hogy megmeneküljön, a Szörnyeteg nem engedte, hogy a teste lassan a
halál felé ereszkedjen. Akaratának végső megfeszítésével ellenállt. A mélység egyre
nőtt, fegyvereinek súlya a ruhájával együtt a mélybe húzta. Aztán érezte, hogy
megfogják, erősen, melegen, biztosan. Nem volt bátorsága visszautasítani, harcolni.
Átengedte magát az ölelésnek, amelyet valamiért hihetetlenül ismerősnek érzett.
A Mester jön értem – gondolta.
De a merülése abbamaradt. Emelkedni kezdett, fülében csökkenő nyomást érzett, és
a víz egyre melegebb lett. Egyre csak szállt felfelé, és már kint is volt. Mély lélegzetet
vett, és a levegő fájdalmasan telítette meg tüdejét, de jó volt, hogy újra érezheti.
Érezte, hogy a partra húzzák, majd váratlan hangot hallott:
– Jól vagy?
Ismerős hang volt. Szomorú hang, amelyet jól ismert, és amelytől megremegett a
szíve. Amikor a szemét kinyitotta, látta, hogy nem tévedett.

154
155
 14. TALÁLKOZÁSOK

– MEG KELL ÁLLNUNK, ÚRNŐM!

Rekla ügyet sem vetett Filla kérésére, és rendíthetetlenül menetelt tovább a férfi
előtt, válla meggörnyedt, léptei néha bizonytalanná váltak, de egyenesen haladt előre a
völgytorokban. Amióta beléptek, már kétszer megbotlott, és a második alkalommal
felszakadt az alsó ajka.
– Úrnőm!
Filla a csuklójánál fogva ragadta meg. A kezében érezte törékeny csontját, ráncos
bőrét. Szomorúság vett rajta erőt.
– Ne érj hozzám! – ordította a nő, és kiszabadította kezét a szorításból.
Úgy látszott, az öregség alulról fölfelé támadja meg. A törzse olyan volt, mint egy
több mint hetvenéves nőé – amennyi valójában volt –, és ezen a romlásnak indult
testen a feje groteszkül, tragikusan festett. Az arca csak távolról látszott fiatalabbnak, a
ráncok már a nyakát is elérték, úgy összegyűrték, mint egy fonnyadt gyümölcsöt, és a
bőre is minden fényességét elveszítette. Orcája beesett volt, szemét halvány fátyol
fedte. A haja vége már ősz volt, csupán a hajtövénél maradt még szőke.
Filla magához szorította, mindkét kezével átfogta a derekát.
– Pihennie kell, vagy nem lesz elég friss a harchoz.
Az idő kegyetlenül elbánt Reklával, ám a férfi vonzónak találta, szenvedése még
kívánatosabbá tette. A mestere volt, mellette nőtt fel, és nem látta megöregedni, a
csodálat pedig, amelyet gyerekként érzett iránta, imádatba csapott át. Inkább érte, mint
Thenaarért adta volna az életét.
– Soha nem hagy el az erőm, ha az istenemet kell szolgálnom, soha! – szólt rá
haragosan Rekla.
Szabadulni próbált, de Filla nem engedte. Megöregedett, de meglepően erős volt, ez
nyilván a kiképzés érdeme volt.
– Ha így folytatja, előbb megöli magát, mint hogy megtalálja a lányt, és akkor mire
volt jó ez az egész?
– Te ezt nem értheted, senki sem értheti – sziszegte Rekla lázban égő szemmel. – Én
mindenkitől különbözöm, egyedül Thenaar ismer engem. Miatta kell továbbmennem,
és ha azért halok meg, mert neki akarok megfelelni, az jó halál lesz.

156
 – Én értem a vágyát, és tudom, hogy Thenaar fülsiketítő csöndje az, ami megőrjíti –
felelte Filla egyenesen a szemébe nézve.
Rekla egy pillanatra megütközött. Soha nem fordult még elő, hogy valaki ráérezzen
a fájdalma okára.
– Ne merészeld velem egy szintre helyezni magad! – kiáltott felháborodva. – Soha!
– És pofon ütötte.
A férfi továbbra is csak nézte, egyetlen lépést sem hátrált.
– Thenaar a szolgálatait akarja Úrnőmtől, nem pedig a halálát. Ha a lány nyomában
járva meghal, azzal nem nyeri el a jóindulatát. Élnie kell, hogy szolgálhassa.
Rekla ökölbe szorította a kezét, lesütötte a szemét. Nehezen lélegzett, és Filla
megértette, hogy sírni szeretne, ám előtte nem teheti.
– Engedje meg, hogy vigyem! – szólt váratlan fellángolással a hangjában.
A nő értetlenül nézte.
– Én leszek a lába, és esküszöm, futni fogok, gyorsabb leszek, mint Úrnőm ez idáig
volt. De kérem, most már pihenjen!
A nő kék szemében hála villant. Aztán a tekintete ismét megkeményedett és gúnyos
mosolyt öltött.
– Ilyen gyengének látsz? Egy átkozott öregasszonynak, akit elhagyott az ereje, egy
tehetetlen lárvának, aki már nem képes az istene hasznára lenni? – Rekla indulatai
elszabadultak, és kiabálni kezdett, szavainak visszhangja a völgytorok sziklafalai
között dübörgött. A fal tetejéről levált egy sziklatömb, és a lábuk elé zuhant. Egyikük
sem mozdult.
– Csak segíteni akarok, semmi mást. Elárulták, csalás által lett azzá, ami. A
testemmel kárpótolni tudom azért, amit asszonyomtól elvettek, és én örömmel
megteszem.
Filla érezte, hogy a szíve majd szétveti a mellkasát. Rekla egy ideig csendben
maradt, a hallgatását a férfi végtelen hosszúnak érezte, mintha a szavai el sem jutottak
volna hozzá. Végül gyorsan, szinte megértőn elmosolyodott.
– Ám legyen. De ne kérd tőlem, hogy álljak meg, ne kérd tőlem, hogy hagyjam abba.
Nem tehetem.
Filla megtartotta magának az örömét. Bólintott, és mélyen meghajolt a nő előtt.
– Tudom, Úrnőm, tudom.

157
 Dubhe néhányszor kinyitotta a szemét. Sötét volt, rettenetesen sötét, ő pedig feldúlt.
– Szabad tudnom, mi az ördögöt csináltál?
Felrezzent. Valóban ezer közül is felismerte volna ezt a hangot. Ő az. Zubbonya
elszakadt ott, ahol Rekla kése megsebesítette, az arca talán sápadtabb és soványabb
volt, de a szeme zöld, élénk, élettel teli.
– Most jól érzed magad? – Lonerin közel hajolt az arcához, hogy jobban megnézze,
és ekkor Dubhe a nyakába ugrott, megfeledkezett a hidegtől megdermedt tagjairól és a
félelemről, amely nem sokkal korábban arra késztette, hogy a vízbe vesse magát. Nem
akart hinni a saját szemének. Lonerin túlélte, itt van mellette, és a magány, amely az
utóbbi napokban gyötörte, egy szempillantás alatt eltűnt. Soha nem volt még ilyen
boldog.
– Lassan – morogta a fiú, ám ő meg sem hallotta, még erősebben szorította. Bőrének
különös illata volt, és Dubhe csak ebben a pillanatban ébredt rá, milyen jó. Mély
levegőt vett, és örömmel szívta be ezt az ismerős illatot.
Lonerin erősen, szinte kétségbeesetten szorította magához. Olyannyira akarta, mert
neki is hiányzott a lány, mert most végre minden darab a helyére került.
Mindketten a tavat körülvevő kemény sziklapadlóra estek. Elsodorta őket az öröm
és az elégedettség.
Dubhe felemelte a fejét, és csillogó szemmel nézte a fiú arcát, még mindig nehezére
esett elhinni, hogy a sors végre megajándékozta. Csoda volt, ragyogó csoda: Lonerin
él, és most itt van a karjában, mintha mi sem történt volna. A fiú mélyen a szemébe
nézett, majd hirtelen a lány ajkára préselte a száját, és hevesen megcsókolta.
Dubhe lélegzete elakadt, képtelen volt mozdulni.
Meglepetésként érte, és elsodorták a kusza érzelmek, akárcsak egy rohanó folyó. A
Mester képe olyan elevenen tért vissza az emlékezetébe, mintha a majdnem öt évvel
ezelőtti éjszaka óta egyetlen nap sem telt volna el. Zavarodottnak érezte magát, nem
tudta, hol van, kinek a keze simogatja oly édesen az arcát. De hagyta: tudta, hogy
helyes, és nem is kívánt mást. Viszonozta a váratlan csókot. Nem gondolta, hogy képes
lesz rá, és maga is meglepődött, milyen biztosak a mozdulatai. Szomorú és boldog is
volt egyszerre, a múlt és a jelen között lebegett, jobban, mint eddig bármikor. Lonerin
szavakat suttogott a fülébe, amelyeket nem értett, de amelyek édesen simogatták a
nyakát. Megadta magát, és hagyta, hogy ez a hév vezesse. Olyan volt, mint amiről
mindig is álmodozott, amikor a Mester még élt, és ahogyan, remélte, lesz majd akkor
is, ha meghal, amikor hagyta, hogy a kamasz vágyai – aki soha nem volt gyermek –
felülkerekedjenek.

158
 – Szeretlek – szólt a fiú.
Dubhe kinyitotta a szemét, nem tudta, tényleg ezt a szót hallotta-e. A barlang
félhomályában Lonerin arca valóban a Mesterének tűnt. Leheletének tengeríze volt, és
Dubhénak eszébe jutott a ház az óceán partján, amelyben csak úgy csikorogtak a
tetőgerendák, ha erős szél fújt. A hangja olyan volt, mint a hullámverés, és emlékek
vonultak el a szeme előtt.
Mester...
Csak akkor tűnődött el rajta, hogy hibáznak-e, de már nem visszakozhatott. Nem
csinálhatta vissza most, hogy az átalakulás teljessé lett és minden olyanná vált,
amilyennek már rég lennie kellett volna. Egy könnycsepp gördült le az arcán, és
Lonerin gyengéden letörölte.
– Ne sírj...
A lány megrázta a fejét, fülében a tenger zúgott, szeme előtt a Mester arca lebegett.

Később a világ csendes és minden hangtól elzárt hellyé változott. Ez volt hát a
szerelem, amit soha nem ismert? Hát ez történik, amikor egy nő és egy férfi találkozik?
Minden olyan volt, mint egy álom, amelyből soha nem akarna felébredni. Tudta, hogy
kemény lesz a valósággal szembenézni, és hogy az ébredéskor olyan válaszokat talál
majd, amelyek nem fognak neki tetszeni. De már nem volt egyedül, tartozott valakihez,
és Lonerin csókjai – ennek a birtoklásnak a jelei – olyan édesek és biztatók voltak.
Hát nem ezt kívánta, amikor a Mester meghalt?
Dubhe leült a földre, és megsimogatta a kötést, amelyet Lonerin a sebeire tett. Egyet
a vállára, ez kicsit átvérzett, a másikat a hasára.
– Még nem hegedtek be, össze kell őket varrni... – mormolta.
Megfordult, a fiú arcára békés, elégedett arckifejezés ült, ez új és ismeretlen volt.
– Nem olyan súlyosak, mint amilyennek látszanak – szólt Lonerin.
A lány nem foglalkozott vele, felállt. A Reklától elcsent holmik közül elővette a
zsákból, amire szüksége volt, majd visszament a fiúhoz. Az mosolygott. A lány
megállt.
– Mi az? – kérdezte zavarodottan.
– Nagyon... szép vagy.
Dubhe elpirult. Volt valami félelmetesen zavarba ejtő és hamis ebben a jelenetben,
valami, ami arra ösztökélte, hogy igyekezzen, és tegye, amit kell.

159
 Tűt és cérnát, majd füvekkel teli edénykéket húzott elő.
– Engem akarsz meggyógyítani?! – kiáltott fel Lonerin, és nagyra nyitotta a szemét.
– Muszáj.
– Nem hinném. – Nadrágjából előhúzott egy kis ampullát, és meglengette a szeme
előtt. – Megismered? – kérdezte mosolyogva.
– Ambrózia...
– Ennek köszönhető, hogy megúsztam. E nélkül halott lennék.
Dubhe nem hagyta magát meggyőzni. A fiú tiltakozása közepette gyengéden lefejtette
a kötést, és felfedte a sebeket. Lonerin szépen ellátta a sérüléseit, figyelembe véve
mindazt, amit átélt. Néhány helyen viszont még nyersek voltak, és csillogtak a barlang
félhomályában.
– Látod? Jó pap voltam.
– Itt nem – felelte a lány, és megérintette a sebet, amely még nem forrt be teljesen.
Érezte, ahogy a fiú hirtelen összerándul.
– Az volt a szerencsém, hogy ott volt alattam a folyó. Hidd el, amikor Rekla elindult
felém, olyan rosszul voltam, nem gondoltam, hogy sikerülni fog. Tényleg azt hittem,
meghalok. Én még soha nem sérültem meg, érted?
Lonerin ránézett, a megértését kereste, de Dubhe továbbra is csak varrt, és
elmélyülten hallgatott.
– Nem tudom, Reklának hogyan sikerült kiszabadulnia a szorításomból. Csak arra
emlékszem, hogy amikor megkapaszkodott a szakadék peremében, a bokája kicsúszott
a kezemből, én pedig lezuhantam. Nem kis időbe telt, mire a folyóba estem, félelmetes
volt a becsapódás. Néhány pillanatra elvesztettem az eszméletemet, aztán amikor
magamhoz tértem, nem tudtam hol vagyok, csak a mélykék vizet láttam, amely teljesen
körülvett. Nem tudtam, merre van a felfelé, és őrülten fájtak a sebeim. Valahogyan
sikerült a felszínre jönnöm, kétségbeesetten megkapaszkodtam egy sziklában, majd a
partra vonszoltam magam. Volt ott egy kis köves partszakasz. Nem tudom, mennyi
ideig feküdtem ott, mert újra elájultam, teljesen elhagyott az erőm.
Dubhe elharapta a cérnát, aztán végighúzta az ujját a varraton, csupán néhány öltés
volt. Lonerint kirázta a hideg.
– Ne örülj olyan nagyon a munkádnak, én már szinte mindent megtettem.
Dubhe gyengéden mosolygott. A haja már eléggé megnőtt, a homlokába hulló fürtök
mögött szinte el tudott volna rejtőzni. A gyógyfüvekkel kezdett foglalkozni. Lonerin
sápadt, figyelmes arcát kémlelte, amelyen még meglátszottak a fogsága során kapott

160
verések nyomai. Egy-egy kék folt látszott rajta, és egy vágás vörös nyoma.
Feldühödött, ha arra gondolt, mit művelhetett vele Rekla, nézte Lonerin finom vonású
arcát, amelyet ki tudja, milyen gyötrelmek értek. Mégis gyönyörűnek látta, ilyen
gyűrötten és szenvedőn is.
– Folytasd! – szólt a lány fejét felemelve.
– Azt hiszem, az istenek valamilyen számomra ismeretlen okból meg akartak
menteni. Egy nap és egy éjszaka hevertem ott a szabadban, a hidegben. Nem tudtam
mágiát használni a gyógyításomhoz, mert túlságosan gyenge voltam. Az ambrózia volt
az egyetlen esélyem. A sebeket gyógyítottam vele, aztán próbáltam pihenni, néhány
napig nem is tettem mást. Egyfolytában rád gondoltam, és hogy mit művelhet veled
Rekla, ha ugyan még élsz... Rettenetes volt.
Dubhe élénken figyelte, olyannyira, hogy Lonerin lesütötte a szemét. A lány elkezdte
bekenni a sebeit a gyógynövényes kenőccsel. Felfrissült a lány gyengéd, szeretetteljes
érintésétől. Lonerin hálát adott ezért az érzésért, és azon tűnődött, hogy mindez talán
nem is igaz.
– Aztán felkerekedtem, és keresni kezdtelek.
– Honnan tudtad, hol vagyok, és hogy élek-e még egyáltalán?
Lonerin tekintete egyből a lány karjára esett, oda, ahol színek kavalkádja árulkodott
az átokról. Szíve összeszorult, és nagyon szerette volna magához ölelni.
– A pecsét.
Dubhe kérdőn tekintett rá.
– Megérzem a mágiát, erre minden varázsló képes. A pecsét sokkal hatalmasabb
varázslat, mint bármi más. Vannak olyan varázsigék, amelyek segítségével meg lehet
érezni a mágia nyomát, amit maga után hagy, és én ezt használtam, hogy rád találjak.
Nem kell hozzá sok energia.
Dubhe felhagyott a sebápolással, és elindult a közeli forráshoz kezet mosni.
– Mi járt az eszedben, mielőtt ideértem?
A lány megbénult, nem felelt.
– Egyre mélyebbre süllyedtél, nem úgy néztél ki, mint aki vissza akar fordulni.
A lány felállt, a fiú felé indult.
– Mi volt az a gyűlölet a szemedben, amikor Rekla és Filla ránk támadt?
Lonerin megdermedt.

161
 – Mit számít ez most?
– Számít.
– Csak nem akarsz válaszolni.
– Te sem.
Lonerin néhány pillanatig figyelte, aztán felsóhajtott.
– Mi történt, miután lezuhantam?
Dubhe törökülésbe helyezkedett, és mesélni kezdett. Az elbeszélése tömör volt, mint
általában, ám Lonerin a kimondatlan szavaiból is ki tudta olvasni mindazt a
szenvedést, amin keresztülment. Rekla kínzásait, a fogságot, majd végül a magányt, a
cél nélküli bolyongást.
– Nagyon ügyes voltál – mondta végül. – Biztos voltam benne, hogy folytatni fogod.
A lány tartózkodón mosolygott.
– Nem mentem semmire sem, te is láttad, hogy éppen fel akartam adni.
Lonerin megrázta a fejét.
– Nem jártál messze a helyes úttól, ellenőriztem az irányt. Közel vagyunk, érzem.
Dubhe nem túl nagy meggyőződéssel elmosolyodott, ekkor a fiú magához húzta és
megcsókolta. A lány nem ellenkezett, viszonozta a csókot, de az egészben volt valami
hideg és fájdalmas.
Hamarosan minden szenvedését eltörlöm, kitépem a szívéből a Szörnyeteget, és
elveszem a Testülettől. Megmentem, és csak az enyém lesz.

162
163
 15. TŰZFÖLD MÉLYÉN

IDO MEGÁLLÍTOTTA A LOVÁT, San pedig felébredt a felületes álomból. Amióta a

gnóm ismét ura lett a helyzetnek, egyetlen pillanatra sem álltak meg, és mostanra
mindketten kimerültek.
Érezte, hogy a fiú a szemét dörzsölgeti, miközben körülnéz. Ido nagyon jól el tudta
képzelni megdöbbent arcát. Előttük nem volt más, csak sivatag, néhány kiszáradt
bokor, na meg a hatalmas és fenyegető Thal.
– Szállj le! – szólt. – A segítséged nélkül nem tudok lekászálódni erről az állatról.
San kérdés nélkül engedelmeskedett, vakon megbízott benne.
Ido válogatott káromkodások közepette földet ért, aztán néhány pillanatig
előregörnyedt, próbált levegőhöz jutni. Amikor már jobban érezte magát, a talajt
kezdte vizsgálgatni.
– Mit keresel? – kérdezte San.
– Egy jelet. Három éve hagytam itt, még itt kellene lennie.
Ujjával a földet kapirgálta, amíg meg nem találta, amit keresett. Elmosolyodott.
– Segíts!
Egy különös szövetdarab szélét mutatta Sannak, amely éppenhogy csak látszott a
földön. Főleg az ellenállás idején használta, tökéletesen álcázta a tűzföldi vízvezeték
titkos bejáratait. Különös rostból volt, amelyet Soana egykor varázspárlattal kezelt,
hogy még láthatatlanabbá tegye.
– Fogd meg a másik végét, és háromra húzzuk meg! – szólt.
A takaró könnyen engedett, és a porban Ido Soana illatát érezte. Egy pillanatra
elkalandoztak a gondolatai, mert az emlékek itt még nagyon elevenen éltek.
– Mi ez?
Ido megrázkódott.
A vászon alól egy lépcső bukkant elő, amely a föld alá vezetett. A fiú tátott szájjal
nézte, a gnóm örömmel figyelte az elképedését. Mindenki ilyen arcot vágott, akit a
Dohor elleni háború idején először idehozott. Az ellenállással való első találkozáskor
soha senki nem talált szavakat.
– Majd meglátod – mondta, és elindult lefelé.

164
 A víz néhány karnyújtásnyi széles, és ugyanilyen mély mederben folyt, a vízvezeték
dongaboltozata az oldaljáratok falaira támaszkodott, ahol már két ember is nehezen
fért el egymás mellett.
Ido és San gyorsan haladt a csatorna mentén, amelyre a fáklyájuk halvány fényt
vetett. Időről időre elágazások nyíltak, amelyek másfelé vitték a vizet, a hegyek
mélyére, a nagyvárosok felé, vagy a Passel, a Sziklák Földjének folyója felé, amelyből
Tűzföld a vizét nyerte. A meleg és a pára elviselhetetlen volt. Ido mégis otthon érezte
magát.
Mindenre tökéletesen emlékezett. Minden járat régi barátjának tűnt, és határozottan
ment végig rajtuk, ujjbegyével simogatta a falakat. Minden ugyanolyan volt, mint
három éve, amikor szétverték az ellenállást, és a főhadiszállásukat, Tűzföld
vízvezetékét kiürítették. A háború végén Dohor a biztonság kedvéért néhány vezetéket
elárasztott, de a csatornahálózat túl nagy volt ahhoz, hogy teljes egészében lerombolja.
Valójában szinte senki nem tudta, mekkora is pontosan ez a föld alatti labirintus. Ido
tudta, hiszen ez volt az otthona, ismerte a még mindig ép és biztonságos járatokat.
Ido hamarosan megállt. Megérkeztek. Előttük hatalmas terem nyílt, néhány részét
megvilágította a fény, amely a mennyezet tágas díszítményén szűrődött át. Volt belőlük
jó néhány a vízvezetékben, kívülről mindet kövekkel és bokrokkal álcázták. Régi
ciszterna volt, falaiba kis hasadékokat és ugyanennyi utat vájtak: a lázadók lakhelyeit.
Most, hogy minden kihalt volt, a hely inkább látszott kriptának, mint egy csata
történelmi helyszínének. Ido emlékei viszont gyorsan megtöltötték harcostársakkal,
barátokkal, nőkkel és gyerekekkel.
Gyenge fénnyel teltek meg a kis lyukak, és szellemekként idézték emlékezetébe az
egykor élénk és kaotikus közösséget, ahol Soana is élt. Jól emlékezett asszonyára,
homlokán izzadságcseppek csillantak, ajkán mindig édes mosoly játszott, miközben
iskolába vitte a lázadók gyerekeit, vagy varázserejével itatta át a harcosok fegyvereit.
Amióta meghalt, Ido a világon semmit nem talált, amely felvehette volna a versenyt a
nő szépségével.
– Csodálatos...
Ido hirtelen megfordult. San körbefordulva figyelte a termet, fölfelé nézett.
– Ez a vízvezeték, igaz? – kérdezte csillogó szemmel.
Ido bólintott.
– Apa sokat mesélt róla. A könyvekben az áll, hogy erre járt a nagyanyám, amikor a
talizmán hetedik kövét kereste, ez legendás hely! Azt mesélte, hogy amikor fiatal volt,
ő is el akart ide jönni... A mindenit! Különös, hogy itt lehetek!

165
 Ido szomorúan mosolygott.
– Tudnod kell, hogy három évvel ezelőtt ez a hely még tele volt emberekkel,
nimfákkal és gnómokkal, akik egymással szövetkeztek, hogy Dohort leverjék. Aztán
minden véget ért, és a hőstettekből csupán annyi maradt, amit most látsz.
Felsóhajtott.
– Gyere! – szólt aztán, és a szállások felé vezette Sant.
Eléggé igénytelenek voltak: nagyon kevés bútor, semmiféle nyílás a külvilág felé,
csupán falfülkék a fáklyáknak, alacsony mennyezet, éppen akkora, hogy egy átlagos
méretű ember ki tudjon egyenesedni, miközben a feje már a plafont súrolja. Az ágyakat
a falakba vésték, szalmazsákokkal borították. A személyes holmiknak néhány láda állt
a sarkokban.
Minden érintetlen volt, és éppen úgy állt, ahogy akkor este, amikor az ellenállás
elbukott. Az egyik sarokban egy felborult szék hevert, egy közeli asztalon néhány
könyv feküdt kinyitva. Az éléskamra tele volt romlott étellel, de az aszalt gyümölcs és
a szárított hús kitartott.
Ido elmosolyodott. Idelent biztonságban voltak.
– Rendben, most rajunk a sor.
San ránézett, nem értette.
A gnóm egy jobb állapotban lévő szobába vezette, majd az ágynak támaszkodott.
Úgy érezte, a paradicsomban van. Az egész átkozott hajsza ideje alatt nem
lélegezhetett fel. Most felnyögött az örömtől. Lefeküdt.
– Újra kell kötöznöd a sebemet. Ez a tábori pap szállása volt. Ott hátul a ládában
lennie kell kötszernek.
San kinyitotta, és porfelhő szállt fel a szobában. Egy kicsit köhögött, aztán könyökig
elmerült a ládában. Nem sokkal később elégedett arccal bújt elő.
– Tökéletes. Csak a víz hiányzik, igaz?
A fiú nagyon lelkesen segített, rohant a ciszternához, hogy megmerítse benne a
vödröt, amit talált.
Rendkívül ügyesnek mutatkozott a sebkötözésben. Látszott hogy soha nem volt dolga
ilyesmivel, de figyelmesen hallgatta Ido utasításait.
A gnóm orvosi szemmel vizsgálta a sebét. Igen mély vágás volt. Szitkozódott.
– Sajnos össze kell varrnod, feltéve, ha találunk tűt és cérnát...

166
 San elsápadt, lehajtotta a fejét, és lopva ránézett.
– Muszáj?
– Nincs más mód, San, és nem olyan szörnyű, mint hiszed. Igenis képes vagy rá.
– Talán van más mód...
– Mégpedig? – kérdezte a gnóm megütközve.
San csendben maradt, szemét lesütötte, arca kivörösödött.
– Apámnak nem tetszene...
Ido megvakarta a fejét.
– Ebből semmit nem értek. Légy egy kicsit világosabb, és kezdjük előröl. Van más
megoldás?
San bólintott, de a bólintást semmiféle magyarázat nem követte.
– Akkor tedd, amit kell!
A fiú nagyot sóhajtott, kezet mosott, és gyengéden a gnóm sebére simította a
tenyerét. Ido oldala ösztönösen összerándult, ám nem sokkal később kellemes érzés
kerítette hatalmába. Meg sem tudott szólalni. San lehunyta a szemét, a keze kissé
fénylett.
– Mágus vagy...
San erre a szóra kinyitotta a szemét, és azonnal távolabb lépett.
– Na, mit mondtam?
– Én nem vagyok mágus! – tiltakozott rémülten.
– San, te képes vagy kézrátétellel gyógyítani! Ilyet csak mágusok csinálnak.
– Apa éppen ezért nem akarta, mert az emberek rossz szemmel nézik.
Ido megpróbálta összerakni a darabokat. Tarik összeveszett Sennarral, talán innen
ered ez az irtózás a fia képességeitől.
– Jól van, ahogy akarod. De most szükségem van rá, hogy meggyógyíts, San, légy
szíves...
Rámosolygott. Kellett egy kis idő, mire a fiú újra hozzá lépett, de végül meggyőzte
magát.
Idót gyakran kúrálták már mágusok, és megtanult különbséget tenni a gyógyítók
különböző varázsereje között, attól függően, hogy a sebei mennyire gyógyultak meg.
Igencsak nyers módja volt ez a varázserő felmérésének, ám mindig hasznosnak

167
bizonyult. Ido megállapítása szerint San igencsak erős mágiával bírt. Nyilvánvalóan
semmiféle képzést nem kapott, természetes tehetség volt. Ido figyelte, miközben
gyógyította őt, összpontosított, és ettől gyermekarcára kiültek majdani felnőttkori
vonásai. Gyengédséget ébresztett benne.
– Te Ido vagy, igaz? – dünnyögte váratlanul a fiú.
A gnómot váratlanul érte a kérdés, de végül bólintott.
A fiú tekintete kigyúlt.
– Biztos voltam benne.
– Honnan tudtad?
– Minden erre vallott. Ahogyan azzal a fekete ruhás alakkal harcoltál, és hogy
idehoztál... – San szünetet tartott, majd folytatta: – Én Nihal unokája vagyok – szólt, és
a melle büszkeségtől dagadt.
– Tudom. Mit gondolsz, honnan tudom a neved?
San lelkesedése lelohadt. Ezt nem várta.
– Hát... erre nem is gondoltam – felelte, és újra a sebbel kezdett foglalkozni.
Homlokán apró izzadságcseppek gyöngyöztek. Mostanra már elfáradt, hatalmas
lehetett az erőfeszítés, de azért folytatta tovább. Egy pillanatig hallgattak, és Ido
észrevette, hogy a fiú homloka elborul.
– Az apám – folytatta kissé remegő hangon – nem akarta, hogy ezt a különös
hatalmat használjam. – Válla meggörnyedt, kiüresedett a tekintete.
Ido megértette, hogy hatalmas teher lehet neki erről beszélnie, most, hogy Tarik már
nincs többé.
– Pihenned kell, kimerültél – szólt.
San engedelmeskedett, távolabb ment, és könnyektől fátyolos szemmel nézte a kezét.
Láthatóan bűntudata volt a történtek miatt. Ido nem habozott, magához ölelte a fiút.
Nem számított, hogy lüktet a sebe, és hogy a törött bordája mennyire gyötri. Ennek a
gyereknek szüksége van rá, hogy kiadja magából a fájdalmát, nem tarthatott mindent
odabent.
A fiú nem viszonozta rögtön az ölelést, de nem kellett neki sok, hogy feloldódjon.
Végül a vállára hajtotta a fejét, és egy könnycsepp gördült le a szeméből.
Kicsit később San feltartóztathatatlanul zokogni kezdett. Ido némán simogatta kékes
haját.

168
 – Az apám mindig a nagyanyámról mesélt. Minden kalandját ismerte, a
könyvbelieket is, meg azokat is, amiket csak úgy meséltek. Azt mondta, hogy a Saaron
túli vidéket is bejárta, arról is beszélt, amikor még kislány volt. Esténként mesélte
ezeket a történeteket, télen a tűz mellett, nyáron pedig kint a szabadban, a csillagos ég
alatt. Nagyon szerettem. – San törökülésben ült, és kissé ringatta a felsőtestét
izgatottságában. A földet nézte, de időnként szipogott. Tényleg nagyon sokat sírt, de jót
tett neki. Most már beszélni akart.
Ido az ágyon ülve hallgatta figyelmesen. Sebén friss volt a kötés, és ez – az elmúlt
napok erőfeszítésétől sajgó ízületei ellenére – különösen jó érzéssel töltötte el.
– Azt hiszem, tudom, az apám miért nem akarta, hogy a nagyanyámról és a fénylő
kezemről beszéljek – folytatta San. – Nem akart bajt, érted? Salazarban mindig ment a
maga dolga után, én és anya pedig ővele. Átlagosak voltunk. Nekem néha eszembe
jutott a nagyanyám, és az, amit véghezvitt, és azon tűnődtem, hogy ha az emberek
tudnák, talán rögtön beléphettem volna az Akadémiára, vagy valami más
megtiszteltetés ért volna.
– És a nagyapád? Róla is mesélt?
San megrázta a fejét.
– Soha. Róla csak annyit tudok, amennyi meg van írva. De érdekel Sennar. Egy
halom híres könyvet írt, mindet olvastam. Onnan tanultam néhány trükköt.
Ido a fülét hegyezte.
– Például?
– Például hogy az állatok azt tegyék, amit csak akarsz. Két szó, és ámulva néznek
rád. Jó, mi? Csakhogy apa egyszer lefülelt. Néhány barátom előtt egy kakassal
játszottam. Nem volt az a verekedős fajta, de akkor nagyon feldühítettem. Úgy
helybenhagyott, hogy a végén még az anyám is megharagudott rá. És ha ez nem lett
volna elég, azt mondta, soha többé ne tegyek ilyet, hogy a varázslás veszélyes dolog,
és hasonlókat.
Ennyire gyűlölted az apádat, Tarik? Ennyire, hogy kitörölted a magad és a fiad
életéből?
Idót kirázta a hideg.
– Az viszont tetszett neki, ahogyan a karddal bánok. Szerette. Egy napon beléptem
volna az Akadémiára, tudod? És ő elégedett volt, már egy ideje keresett valakit, aki
segíthetne nekem. Még ha anya nem is értett vele egyet.
A vágyaid szerint alakítottad a fiút, elfojtottad benne a varázserőt, és növelted
benne a harc szeretetét. Csak Nihalt szeretted, igaz, Tarik?

169
 San apjának alig érzékelhető árnya Ido és a fiú közé állt.
– Te viszont ismerted a nagyanyámat! Mennyi történetet mesélhetnél róla...
Ido azon tűnődött, hányan élhetnek még a világon, akik ismerték Nihalt. De egyikük
sem ismerhette úgy, mint ő.
– Milyen volt? Egész életemben róla álmodoztam. Hasonlít a szobrokhoz, amelyeket
mindenfelé látni?
– Kisebb volt, és az arca sem volt olyan marcona, mint amilyenre mindig
formázzák.
– Gondoltam – szólt San nevetgélve. – Ez a vad arc... Olvastam Égvilág Krónikáját,
fejből tudom szinte az egészet, és másmilyennek képzeltem. Az a szép az egészben,
hogy ő is éppúgy félt, mint mi, igaz?
– Igaz. Ezt a leckét az elsők között tanítottam meg neki.
San kérdőn nézett rá, és Ido észrevette, mennyire hasonlít a nagyanyjára. Mintha ő
ült volna a fekhelye előtt. A fiúban is ugyanaz a nyugtalanság munkált, mint Nihalban,
az az alapvető elégedetlenség, és ugyanaz a lendület.
– Olyan volt, mintha a lányom lett volna – szólt végül. – Mindent megtanítottam
neki, azt is, hogyan állja meg a helyét a csatatéren, és hogy tisztelje a félelmet, amit a
háborúban érzünk.
San szó szerint csüngött a szavain, Ido szemét elhomályosították az emlékek.
– Mesélj nekem valamit magadról, te legenda vagy! Rengeteget olvastam rólad. Apa
soha nem hitte, hogy elárultad a Király Tanácsát, akkor mondta nekem, amikor egyedül
voltunk, és én sem hittem, de nyilván megtartottam magamnak a véleményem. Mifelénk
mindenki Dohor mellett áll, és nem akartam bajt hozni a fejünkre.
Bár fáradt volt, és a gyomra korgott, Idónak kedve támadt a múltról mesélni. Végül
is csupán ennyi maradt neki.
– Vegyél ki a zsákomból egy kis sajtot és néhány almát. Miközben eszünk, mesélek
neked ezt-azt.
San mosolyogva talpra ugrott.

Éjszaka lett, miközben egyik történetet mesélte a másik után. Kalandjainak tárháza
amúgy is kimeríthetetlen volt. Háborús, félelemről szóló, szerelmi történetek... Az
életében valóban akadtak anekdoták bőven, és még most is tények és emlékek
gazdagították, miközben a teste minden kalanddal új sebet kapott. San elragadtatva

170
hallgatta, még enni is elfelejtett közben, nevetett, amikor nevetni kellett, és sírt, amikor
a dolgok szomorúra fordultak. Csak amikor már nagyon későre járt, akkor kezdett a
fáradtság első jeleivel küszködni. A szemhéja ólomsúlyúvá vált, és Ido halkabban
kezdett mesélni, hogy álomba ringassa. Ágyba parancsolta, és mellette maradt, amíg el
nem aludt. A fiú szeme még mindig duzzadt volt a sok sírástól, de az arckifejezéséből
ítélve végre megnyugodott.
Ido csendesen nézte, és megesküdött, hogy most, hogy megtalálta, soha többé nem
hagyja el. Egyetlen haja szála sem fog meggörbülni, legalábbis ameddig ő él.

A következő napokban San gondos ápolónak bizonyult. Naponta kétszer kicserélte

Ido kötését, ennivalót készített, és megállás nélkül gyógyította a varázserejével, bár
egyértelmű volt, hogy továbbra is némi tartózkodással űzi ezt a mesterséget. Ido mintha
visszatért volna a múltba, Sannal visszatért az akadémiai időkbe, amikor a tanítványait
oktatta, amikor Nihal már elindult a küldetésére.
San egyik este a legjobb tudása szerint levest főzött abból a néhány gyökérből,
amelyet Ido táskájában talált. Több mint egy órán át a tűzhely fölé görnyedt, zubbonya
teljesen átnedvesedett az izzadságtól, mert ráadásul itt a föld alatt, a Thalhoz közel
igencsak meleg volt. Amikor minden elkészült, ágyba vitte neki a levest, és várt, hogy
ő kóstolja meg először.
Ido a szájához emelte a kanalat, és megengedett magának egy kis színjátékot.
Megszagolta, megfújta, az arca meglepettséget tükrözött. San remegve várt. Ido
szerette volna még egy kicsit feszíteni az idegeit, élvezte a helyzetet, de végül csak
lenyelte az első falatot. Nem volt rossz. Talán egy kicsit híg, ám ízletes. San ügyes
volt.
– Kiváló – szólalt meg.
A fiú megkönnyebbülten felsóhajtott, és ő is enni kezdett. Egész vacsora alatt
csendben, lopva figyelték egymást, és a végén Ido úgy döntött, ideje komolyan
beszélniük.
– Elgondolkodtál már rajta, hogy kik rabolhattak el? – kérdezte váratlanul.
San összerezzent. Az ágynak támaszkodott, valószínűleg arra várt, hogy újabb
kalandokat hallgasson, mert ez a kérdés teljesen váratlanul érte. Csak megrázta a fejét.
– A Gyilkosok Testületének tagjai. Tudod, kik ők, igaz?
Ido kiolvasta a szeméből, még mielőtt válaszolhatott volna. E név említése
mindenkiben félelmet ébresztett.
– Mit akarnak tőlem? – kérdezte San ijedten.

171
 – A testedet.
A fiú nem értette.
– A Testület úgy hiszi, hogy a Zsarnok próféta volt, aki elhozza majd a Világvégét.
Hogy életre keltsék, egy testre van szükségük. A lelkét már életre hívták, csupán egy
feláldozandó kiválasztottra várnak.
San néhány pillanatig csendben maradt.
– De miért éppen én?
– Mert félkobold vagy – felelte Ido szárazon.
San keze ösztönösen a haja alá nyúlt, a füle hegyéhez.
– Igazság szerint nem vagy igazi félkobold, csak az apád volt az, de ez nekik elég.
És pontosan tizenkét éves vagy...
– ...amennyi a Zsarnok volt, amikor meghalt – fejezte be San a mondatot, mert élénk
észjárású kölyök volt.
Ido bólintott.
– Engem pontosan azért küldtek, hogy megkeresselek. Igazából nem tudtam a
létezésedről. Csak Tarikról tudtam, mert nagyapád írt nekem róla, és meg voltam róla
győződve, hogy a Testület őt akarja.
– De honnan tudod olyan biztosan, hogy tényleg ezt akarják?
– A Vizek Tanácsa egy mágust küldött a Testületbe, sikerült közéjük szivárognia.
Maga mellé állított egy szektához tartozó lányt, aki mindent felfedett előtte.
Ido megértette, hogy San összezavarodott. Egy héttel ezelőtt még a toronyban élt,
örömtelin unalmas élete sodrásában, és most olyan cselszövésbe keveredett, amely
Égvilág pusztulását okozhatja.
– Ismered a Vizek Tanácsát?
San a fejével nemet intett.
– A Mocsarak és az Erdők Határvidékének, illetve Tengerföld varázslóinak,
tábornokainak és uralkodóinak a képviselőiből áll, akik szövetségre léptek, hogy
ellenálljanak Dohor hódításának.
Látszott, hogy San megpróbálja követni, de nem sikerül.
– Olyan, mint a Varázslók Tanácsa, amelynek a nagyapád is tagja volt – folytatta
Ido a lehető legnyugodtabb hangon. – Csakhogy nem csupán varázslók alkotják. Én is a
tagja vagyok, például.

172
 San bólintott. Az Égvilág Krónikáját nagyon jól ismerte.
– A varázslót, akiről meséltem, Lonerint, a Tanács küldte a Gyilkosok Testületébe.
Meg akartuk ismerni a terveiket, mert gyanítottuk, hogy a Szekta és Dohor szövetségre
léptek egymással.
San felháborodottnak látszott.
– Nehéz elhinni, legalábbis annak, aki nem ismeri olyan jól Dohort, mint én, de ez
az igazság.
Ido mély levegőt vett.
– Gondolom, ismered a félkoboldok történetét.
– Apám mesélt róla. Hogyan üldözte őket a Zsarnok, nagyanyám volt az utolsó, aki
megmaradt... erre gondolsz?
Ido bólintott.
– Keringett egy prófécia, amely szerint a Zsarnokot egy félkobold fogja elpusztítani.
Ezért irtotta ki mindet. Nihal és Aster voltak az utolsó túlélők. Nihal halott, így apád
és te vagytok az utolsók, akiknek az ereiben félkobold vér folyik. A dolog bonyolult,
de a lényeg annyi, hogy egy ember lelke csak abban a testben tud tovább élni, amely a
lehető legjobban hasonlít arra, amelyben korábban élt. Úgy magyarázom neked,
ahogyan nekem magyarázták a varázslók, érted?
San összpontosított, bólintott.
– Te, akinek félkobold vére folyik az ereidben, és éppen tizenkét éves vagy, mint a
Zsarnok, amikor meghalt, tökéletes volnál rá, hogy a lelkét befogadd.
Ido San különös képességeire gondolt, és azon tűnődött, hogy Yeshol vajon tud-e
róluk, vagy csupán nyugtalanító egybeesésről van szó.
Úgy látszott, a fiúnak kell egy kis idő, amíg teljes egészében felfogja a dolgokat.
Elsápadt. – Vagyis továbbra is keresni fognak – szólt végül.
Ido bólintott.
– De ne aggódj! Egyrészről én pontosan ezért vagyok itt, és talán nem úgy nézek ki,
mint aki a legjobb formában van, de biztosíthatlak, hogy amint összeszedtem magam,
úgy fogok harcolni, mint egy oroszlán.
Mosolyogni próbált, de San nem felelt.
– Meg aztán más terveink is vannak. A varázsló meg a lány a Szektából a
nagyapádhoz igyekszik.

173
 San tágra nyitotta a szemét.
– De hát a nagyapám halott! – kiáltott föl.
Ido érezte, hogy az ereiben megfagy a vér. Ezt nem várta.
A fiú a gnóm riadt tekintetét kémlelte, majd hadarni kezdett:
– Apám azt mesélte, hogy a nagyanyám fiatalon meghalt, és a nagyapám sem sokkal
később... Soha nem mondta, hogyan, csatában, fájdalmában, nem tudom... Amikor
apám eljött otthonról, a nagyapám már nem élt! Ha ezek ketten, akikről beszélsz,
odaérnek, senkit nem fognak találni.
Ido gyorsan átgondolta, mit tegyen, de nem volt választása. El kellett mondania az
igazságot.
– Néhány hónappal azután, hogy az apád elszökött otthonról, kaptam egy levelet a
nagyapádtól, meg néhányat még utána is – dünnyögte.
San még inkább elsápadt.
– Él, San, legalábbis néhány éve még élt. Apád azért jött el, mert így döntött.
– Lehetetlen. Valaki más írt neked, talán az apám, hogy ne okozzon neked fájdalmat.
– Olyan dolgokról írt, amiket csak ő tudhatott.
Ido látta, amint a fiú ökölbe szorított keze elfehéredik az erőfeszítéstől.
– Nem lehet, mondom. Apám igazat mondott nekem, nem volt oka hazudni.
Ido felsóhajtott.
– San... az apád és a nagyapád... nem jött ki túl jól egymással. Talán ezért...
San a haragtól és a fájdalomtól vörös arccal felugrott.
– Az apám soha nem hazudott volna nekem!
– Jó oka volt rá – felelte Ido, nem hagyta magát megzavarni. Most, hogy a fiú majd
szétrobbant, érezte, jobban szót fog vele érteni, mintha ülve maradt volna az ágyán
azzal az elveszett arckifejezéssel.
– Ne bánj velem úgy, mint egy gyerekkel! – sziszegte San.
– Akkor ne viselkedj úgy!
San összeszorította a fogát. Ido a büszkeségében sértette meg. A fiú kegyetlen
tekintettel nézett a szemébe.
– Mégis mit tudsz te az apámról meg az anyámról? Arra sem voltál képes, hogy
időben érkezz, és megmentsd őket! Engem is magukkal vittek, és te csak nézted,

174
egyedül rajtam múlt, hogy az az ember nem ölt meg téged is!
A hangjában gonoszság csengett, eltökélt szándéka volt, hogy fájdalmat okozzon. Ido
látta rajta, hogy rögtön meg is bánta, de San nem moccant, felszegett állal, határozott
tekintettel állt.
A gnóm nem mutatott gyengeséget, nem sütötte le a szemét. Jól ismert tények voltak,
amelyeket a fiú kimondott, amelyeket a salazari este óta ő is számtalanszor
végiggondolt. San szájából még kegyetlenebb volt hallani, de nem akarta hagyni, hogy
felülkerekedjen.
– Átkozott öregember vagyok, és talán igazad van – szólt néhány pillanat múlva
nyugodt hangon. – Hibáztam, és két ember meghalt. El sem tudod képzelni, San,
mennyire sajnálom. De mit tehettem volna? Hagyjak abba mindent? Én megyek tovább,
folytatom a küldetésem, a kötelességem, hogy megvédjelek téged. Esküszöm neked,
hogy most nem fogok hibázni. Öreg vagyok, igaz, de ismerem a háborút.
San zokogni kezdett, az arca kivörösödött, a kezét ökölbe szorította. A fejét
lehajtotta, nehogy a tekintete keresztezze a gnómét, és morgott valamit, amit a másik
nem értett. Ido már belefáradt, hogy mindenütt csak végtelen szenvedést kell látnia.
A takaróra dőlt. Eszébe jutott, amikor Dolát az apja trónján ülve látta, a hangjára
gondolt, amint közölte vele, hogy meghalt, a mosolyára, amellyel a tudomására hozta,
hogy a gyilkos ő volt. Aztán a kivégzése napjára, majd Soana és Vesa halálára.
– A saját kezemmel törlöm el a Testületet a föld színéről, és minden olyan lesz,
mint azelőtt! – tört ki San fenyegető hangon.
– Na igen, és akkor majd egyedül maradsz egy romhalmaz fölött, és azon tűnődsz,
mindez mire volt jó.
– De tennem kell valamit! – szólt a fiú, és tehetetlen dühében felzokogott.
Hihetetlen volt, ahogyan minden megismétlődik, ahogyan a szenvedése a nagyanyja
szenvedésében visszhangra lel. Ido már-már félni kezdett.
Felrántotta, és erővel megszorította a vállát.
– San, nem ez a módja! Elmúlik, higgy nekem, de bíznod kell benne!
A fiú elfordította a fejét, jelezve, hogy ezt nem akarja elfogadni.
– Én sokakat láttam meghalni – folytatta Ido. – Barátokat, ellenséget,
szövetségeseket, a nőt, akit szerettem, az egész családomat, még a sárkányomat is.
Egyedül vagyok, San, nincs senki, akinek el tudnám mesélni, mi történt, amikor Nihal a
Sárkánylovaggá avatásának ünnepélyén lerészegedett, senki nem mosolyog velem ezen
az emléken. Senkinek nem folyik ugyanaz a vér az ereiben, mint nekem, nincs senki,

175
akivel a harcaimat megoszthatnám. Egyedül maradtam a múltammal, érted? Mégis itt
vagyok, San, mert az idő telik, és minden elmúlik. Te még fiatal vagy, de majd rájössz,
a szüleid hogyan képzelték el a jövődet, és bizonyára nem úgy, hogy áldozati bárány
légy, vagy ami még rosszabb, hogy a puszta két kezeddel ess neki a Testületnek.
Elmúlik, San, ha hagyod, hogy a dolgok kiforrják magukat, és segítsenek neked felnőni.
Végül majd meghozod a döntésedet, és minden sokkal világosabb lesz. De mindennek
megvan a maga ideje. Ha most feladod, nem lesz másik lehetőséged.
San csillogó szemmel és olyan naiv frissességgel figyelte, amelyet csak az ilyen
korú gyerekek őriznek. Nem ellenkezett, egyszerűen csak hagyta, hogy a karjába zárja,
és megnyugodott.
– Nem akartam olyanokat mondani neked...
– Tudom – mosolygott Ido. Hihetetlen érzés volt magához ölelni a jövőt, még soha
nem volt része ebben az örömben.
– De mintha valami folyamatosan és örökké összelapítana, valami, amitől
összeszorul a gyomrom. Elviselhetetlen, és néha úgy érzem, nem megy tovább.
– Ezt is tudom. De keménynek kell lenned.
A fiú bólintott, majd Ido vállára hajtotta a fejét. A gnóm még erősebben szorította
magához.
Akkor este San vele aludt.

176
177
 16. AZ ISMERETLEN FÖLD URAI

DUBHE A KIS FIOLÁT NÉZEGETTE a gyertya fényénél. Lonerin kissé távolabb az

igazak álmát aludta, és úgy látszott, semmiről nem vesz tudomást. A lány nagyon korán
ébredt, éppúgy, mint előző reggel.
A Szörnyeteg már néhány napja nem hagyott neki nyugtot, ám most még
hatalmasabbat üvöltött, az egész teste belerázkódott. Azonnal be kell vennie a
varázsitalt.
A kevéske fehéres folyadékot nézte, amely még megmaradt, és felsóhajtott. Biztos,
hogy nem tart ki az út végéig – gondolta. A másik fiola, amelyet Reklától csent el, a
tóba veszett, amikor belevetette magát.
Röviddel azután vette észre, hogy Lonerinnel találkozott, de még nem ejtett róla
szót, mert attól tartott, hogy a fiú ismét körülvenné azzal a bosszantó gondoskodásával.
Nem akarta, hogy vigasztalják, egyedül akart maradni a haragjával, hogy nyugodtan
vádolhassa magát, mert ez a gyerekes gesztus számára hatalmas veszteséggel járt.
Ostobaság volt azt gondolni, hogy mindennek véget vethet. Meg aztán Lonerin meg
közte megváltoztak a dolgok, ő pedig először furcsának, sőt másnak érezte magát.
Minden olyan valószerűtlen volt. Amikor újra találkoztak, fél lábbal a
mennyországban érezte magát, és nem csupán az útitársát találta meg benne, hanem a
szeretőt is. Most mégis gyengének és magányosnak érezte magát. Egyáltalán nem tért
vissza az ereje, bár nagyon remélte. Csupán ő maradt, a Szörnyeteg meg a varázsital.
Kihúzta a dugót a fiolából, és ivott egy kortyot. A folyadék étvágygerjesztőn
csúszott le a torkán, érezte, inna még belőle. Még egy csepptől talán jobban érezné
magát, a Szörnyeteg biztosan visszahúzódna teste rejtekébe, és ő teljes egészében
tudná érzékelni a világot és Lonerint. Kár, hogy nem engedheti meg magának. Dubhe
hirtelen összeszorította a száját, és elvette a szájáról a fiolát. Kicsit több mint a fele
maradt benne. Két, legfeljebb három hét, aztán a Szörnyeteg kiszabadul.
Érezte, hogy növekszik benne az aggodalom. Mit fog tenni? Lehunyta a szemét, hogy
felejtsen, majd némi vigasztalást keresve Lonerin felé fordult. A barlang
félhomályában éppen csak a profilját látta, ám ez is elegendő volt, hogy emlékezetébe
idézze Mathont. Amikor még kislányként szerelmes volt belé, pusztán a tekintetétől
összeszorult a gyomra. Dubhe a fiú kezére nézett. Semmi. Egyáltalán semmit nem
érzett. Figyelte, ahogyan a mellkasa a légzése ritmusára le és föl mozog, de mintha a
fiú ott sem lett volna. Az érzés, hogy ismét eltávolodott tőle, fájdalommal töltötte el.

178
 – Nincs itt az ideje, hogy bevedd a varázsitalt?
Lonerin megállt, és a lány felé fordult, arcának egy részét megvilágította a fényes
gömb, amely a tenyere felett lebegett. Éppen egy alacsony és szűk járaton haladtak
végig, a fiú elöl, a lány mögötte.
A lány kerülte a tekintetét.
– Már bevettem.
Lonerin meglepettnek látszott.
– Nem is vettem észre.
– Ma reggel, még aludtál.
– Mennyi maradt?
Dubhe pontosan ettől a kérdéstől tartott.
– Elegendő.
– Ez nem válasz – ellenkezett a fiú makacsul. – És a másik ampulla? Elhoztad?
Hihetetlen, mennyire odafigyel mindenre, ami az átokkal kapcsolatos. A
hazugságokat is beleértve. Mindig tudta, hogy van, mikor érzi a Szörnyeteget, és hogy
mikor kell bevennie a varázsitalt. Úgy látszott, egyedül ez érdekli.
– Mondtam már, hogy elég.
Lonerin keményen ránézett. – Ha megengeded, ezt én döntöm el. Végül is mágus
vagyok.
Dubhe nem tudott mit felelni. Szívből kívánta, hogy minden jól alakuljon, szüksége
volt rá, hogy Lonerin megértse, segítse. Mégis úgy tűnt, nem képes rá.
– Azt hiszem, egy ampullát elvesztettem a tóban – szólalt meg végül bűntudatos
hangon. – Ma reggel ittam egy kortyot, még néhány hétre elegendő maradt.
Lonerin arckifejezése megenyhült. Egy pillanatnyi csend ereszkedett közéjük. Dubhe
lesütötte a szemét, hogy elkerülje a fiú tekintetét, de az a karjába szorította.
– Megtaláljuk a megoldást, nyugodj meg. Megígérem...
Dubhe érezte, amint a fiú meleg lehelete a nyakát csiklandozza, és bár a hév őszinte
volt, ő mégis hideg és közömbös maradt, amiért mélyen megvetette magát. Nem
sikerült újra felfedeznie azokat az érzéseket, amelyeket akkor este, szeretkezés közben
érzett.
– Igen – dünnyögte, és arcát a fiú vállgödrébe temette.

179
 – Mindez véget ér, és akkor neked és nekem végre olyan életünk lesz, amilyet
megérdemlünk, igaz?
Lonerin gyengéden a szemébe nézett, aztán szájon csókolta. Dubhe nem ellenkezett,
bár hidegen hagyta a csók. Amikor kibontakozott az ölelésből, kezébe vette a fiú kezét
– olyan volt a mozdulata, akár egy kétségbeesett segítségkérés. Lonerin rámosolygott.
Megfordult, ujjai között ismét kigyúlt a fénylő tű, amely nyugatra mutatott, és elindult.

Már egy ideje járták a barlangokat, amikor különös rezgés rázta meg a talajt.
Tompa, mély hangot hallottak, mintha a föld mélyéről jött volna.
Egy pillanatra mindketten megbénultak, próbálták kitalálni, mi lehet az. Eltelt
néhány perc, amelyet Dubhe végtelen hosszúnak érzett. A barlang sötétsége még
sűrűbb lett a fáklyáik gyenge fénye mellett. Semmi kétség: a Szörnyeteg érzékei résen
voltak: látása, hallása, izmai ereje. Dubhe ugrásra készen állt, valami mégis azt súgta,
még nincs itt az ideje: igen, volt ott valami, érezte, ám vadállati ösztöne nem reagált.
Ebben a pillanatban ismét megremegett a föld. Ez alkalommal a zaj mintha pontosan a
fejük fölül jött volna.
– Reméljük, hogy nem ennek az átkozott földnek valami újabb ördöngössége –
szólalt meg Lonerin.
– Nem hiszem, nem érzek semmiféle veszélyt – felelte Dubhe, és vállat vont.
– Hadd jegyezzem meg, hogy azt sem érezted, amikor a szellemek ránk támadtak. –
Az ajkán gúnyos mosoly játszadozott, amelytől a lány elpirult.
– Azért később észrevettem, úgy rémlik – vágott vissza haragot színlelve.
– Ezt tudomásul kell vennem – ismerte el Lonerin, felöltve az öreg bölcs álarcát.
Különös volt így játszadozni vele, a közöttük kialakult, új gyengédséggel
kísérletezni. Volt ebben valami természetellenes, amitől Dubhe kényelmetlenül érezte
magát.
Abba kellene hagynom, és élnem azt, amit a sors nekem adott. Nem számít, hogy
én távol érzem magam tőle, nekem Lonerin minden, amim van.
Este összeölelkezve aludtak el, és a fiú lélegzését hallgatva a lány megnyugodott.
Reggel csókkal köszöntötte, és ő hagyta. Azt gondolta, hogy elég lesz várni, és egy
napon majd minden olyan lesz, mint akkor először. Lonerin az lesz a számára, ami
egykor a Mester volt: a vezetője, a társa, aki az élete folyamán mellette áll.
A sziklafalak továbbra is beleremegtek a hangokba időről időre, de ahogy teltek a
percek, a remegés egyre gyengébb lett, mintha lassacskán távolodna az, ami kiváltotta.
Úgy határoztak, folytatják útjukat, óvatosan haladnak tovább. A barlangjárat még

180
hosszú volt, és nem állhattak meg éppen most.

Négy nap múlva egy fényes pontot pillantottak meg az alagút végén. Megérkeztek, az
volt a barlang kijárata. Dubhe szíve megdobbant.
Nem bírta már a sötétséget, fényre vágyott, ugyanakkor tartott is tőle. Az utolsó
szakaszon a rezgések egyre gyakoribbá és erősebbé váltak. A Szörnyeteg továbbra is
nyugtalanul karmolászta odabent, és Dubhe aggódott. Ha ez a fény tényleg kívülről jön,
akkor hamarosan felfedezik ezeknek a különös hangoknak az okát. Kockázatos, tudta.
Lonerin előhúzta a gyűrött, a víztől meglehetősen elmosódott térképet, és ellenőrizte
a megtett szakaszt.
Amit láttak, nem lehetett más, mint a cél, a hegylánc másik oldala.
– Tudod, mit jelent ez?
Dubhe nem felelt, arra várt, hogy a fiú mondja ki.
– Már nem vagyunk messze Sennar házától.
Ebben a reményben indultak tovább, tudomást sem véve a hangokról és a
félelmükről. Minél közelebb értek a kijárathoz, a levegő annál frissebb, léptük pedig
egyre fürgébb lett. Már gyakorlatilag futottak, amikor Dubhe hirtelen megállt.
– Mi lelt?
– Valami...
Érezte a talpa alatt, a levegőben, mindenütt maguk körül.
Felemelte egyik ujját.
– Hallgasd!
Lonerin lehajtotta a fejét, nagyon próbált figyelni, de semmit nem érzékelt.
Dubhe lehunyta a szemét.
– Távol van, mint valami mély morajlás... vagy üvöltés. Egy, kettő, sok... Van
valami ott kint, Lonerin – szólt, és újra kinyitotta a szemét.
– Lehetséges, de attól még arra kell továbbmennünk.
– Nem is kértem, hogy álljunk meg. Csak résen kell lennünk.
– Rendben – szólt a fiú biztatón, aztán megfordult, hogy továbbmenjen.
Dubhe elkapta a karját.
– Én megyek elöl.

181
 A fiú meglepetten nézett rá.
– Szó sem lehet róla, én vagyok a vezető.
– Már nincs szükség a varázslatodra, hogy megtaláljuk a kijáratot.
– Igaz, csakhogy...
– A feltételek nem változtak – jelentette ki komolyan Dubhe. – Te vezetsz
bennünket, én pedig megvédelek.
A fiú szemében elégedetlenség villant. Aztán egyszerűen csak intett.
A lány levette a hátáról az íjat, előhúzott egy nyilat, és előrement.
– Mindenesetre fedezlek – suttogta a fiú a lány fülébe, amikor az elhaladt mellette.
Dubhe mosolygott, erősebben megszorította az íját, és elindult.
Ahogy lassacskán a kijárat felé haladtak, látták, hogy a sziklán moha nő. Eleinte
betegesen fehér, majd a kijárathoz közeledve egyre zöldebb és bujább lett. Végül a
falak csillogni kezdtek a napsütésben. Elvakította őket a kintről áradó fehérség. Már
több mint egy hete a föld alatt voltak.
Bár a hirtelen fény megvakította őket egy időre, Dubhe nagyon is világosan
érzékelte a külső tájat. Erősebb lett az érzése, hogy valami várja őket odakint, a lába
alatt még mindig érezte azt a ritmusos rezgést, sőt egyre erősebben. Lépések voltak.
Hatalmas állatok léptei.
Dubhe felajzotta nyilát. Már nagyon közel jártak a kijárathoz, olyannyira, hogy
Lonerin már ki is oltotta a fényes gömböt. Dubhe zubbonyának meghatározhatatlan
színét figyelte a kintről beszűrődő sápadt napfényben: meglepődött, milyen piszkos és
viseltes. A lány a szeme sarkából megpillantotta Lonerin arcát, nagyon sápadtnak és
kimerültnek találta. Mindaz, amit idáig átéltek, nyilvánvaló jeleket hagyott a testükön.
Félelmetes üvöltés hasított a levegőbe. Dubhe és Lonerin lába a földbe gyökerezett.
A lány ösztönösen felemelte az íját, és kifeszítve maga elé tartotta.
– Fogd a tőrömet, úgy nagyobb biztonságban érzem magam – szólt, és Lonerinnek
nem kellett kétszer mondani.
A kirántott penge metsző hangja megtörte a néma csöndet, amely a fülsiketítő zajt
követte.
Dubhe óvatosan haladt tovább. A barlang szájában megállt, vállát a hideg sziklának
vetette. A követ hirtelen újra léptek zaja rázta meg.
A lány mély levegőt vett, és hirtelen megfordult.

182
 A fény bekebelezte, a nap melege elbódította. Megrészegítette a végtelen sok illat.
Behunyt szemmel a földre vetette magát. Nehezen szokott hozzá a fényhez.
Semmi.
Íját felajzva tartotta, izmai megfeszültek. Minden olyan ismerős volt, mint amikor
vadászni ment a Mesterrel, vagy a munkájában segített. Az emlék olyan szívet tépő
volt, hogy a lélegzete is elakadt. Érezte, amint egy kéz a karjához ér, és megremegett.
Egy pillanatig biztos volt benne, hogy a Mestere az.
Kinyitotta a szemét, és Lonerin megnyugtató alakját látta maga mellett. A fiú is a
földre hasalt, kezében a tőrt szorongatta. Nyugodt tekintetének le kellett volna
csitítania a lányt is, ám csupán csak valami különös csalódottságot érzett. Ezért inkább
arra összpontosított, ami körülöttük volt, de csak egy kis idő elteltével jött rá, hol is
vannak.
Egy sziklaperemen találták magukat. Mögöttük a sziklafal, alattuk pedig mély
szakadék tátongott, melynek alját teljes egészében fák borítottak. A növényzet
ugyanolyannak látszott, mint amivel eddig is találkoztak, még ha most először látták is
felülről. Mintha egy zöld bársonnyal borított hasadékba tekintettek volna, ameddig
csak a szemük ellátott. A barlang szája egy nagyon is szabályos peremre nyílt, amely
nem lehetett természetes képződmény. Néhány helyen leomlott, de többé-kevésbé
mindenütt járható volt, és végigvezetett a völgyön. Dubhe a szakadék széléhez kúszott,
hogy jobban rálásson az alattuk húzódó völgyre. Óvatosan mozgatta könyökét, az íját
mindig maga előtt tartotta. Lonerin mellette haladt.
Nem láttak mást, csak zöldet: összegabalyodott, zöld fakoronákat, és széles, húsos
leveleket. Aztán minden nagyon hirtelen történt. A szikla megremegett, mintha
földrengés rázta volna meg, és meleg levegő zúdult az arcába.
Egy hajszálnyira állt meg az orrától, hatalmas volt és lihegett. A lány szíve egy
pillanatra kihagyott.
Érezte, hogy Lonerin mellette van, és látta, amint az állat megfordul.
A feje legalább fél méter hosszú volt. Sárkányfej. Pofája hosszúkás volt, feje
búbján hatalmas, csontos taraj meredezett. Pikkelyei fényesek és hegyesek voltak,
sötétbarnák, a tövüknél feketébe hajlók. A taraja viszont fehér volt, vörös erezettel.
Ahogy Lonerin felé fordult, az orrát szusszanó hang hagyta el, mintha egy hatalmas
fújtatót nyomtak volna össze. De Dubhét a lábát megbénító félelmen kívül valami más
is megbabonázta. A sárkány rászegezett vörös, élénk, csillogó szeme. Olyan volt, akár
egy végtelen örvény, amelyben könnyű elveszni, évezredek szakadéka, amelyből az
állat fensőbbséges távolságtartással szemlélte a világot.
A Szörnyeteg szinte rémülten hallgatott. Dubhe pontosan tudta, hogy csupán néhány

183
hajszál választja el őt a haláltól. A lény pofáján meredező, hatalmas agyar készen állt,
hogy bármit keresztüldöfjön. Egy pillanatra eszébe jutottak azok a különös lények,
amelyekkel az útjuk során találkoztak, és arra gondolt, hogy az erdő most
megbosszulja magát, és megöli őket.
Figyelte a sárkány csodálatos szemét, amelyben aranyló, sárga szemcsék fénylettek.
Nem létezik a világon ennél ősibb és csodálatosabb lény – gondolta a lány. Dubhét
teljesen lenyűgözte, hogy halálos veszedelmet hordozó állattal áll szemben.
A sárkány figyelmesen nézte, mintha tanulmányozná. Most észrevehetetlenül
lélegzett, a levegő meg sem rezdült körülötte.
Dubhe érezte, amint Lonerin megérinti őt. Hirtelen megfordult, és látta, amint a fiú
térden állva a sárkányhoz közelít. Az arcára az az elszánt és higgadt kifejezés ült,
amelyet annyira csodált.
Ebben a pillanatban megértette, hogy emiatt az arckifejezés miatt engedett neki
akkor először a barlangban. Mert Lonerin határozott volt, és soha nem fél a döntéstől.
Mintha álmodna, látta, amint a fiú egyik kezét a sárkány felé nyújtja, mire az kissé
elhúzódott.
Lonerin kezét az állat felé nyújtva megállt. Különös nyugalom áradt belőle. Egyáltalán
nem félt, és ezt ki is mutatta. A sárkánynak mintha tetszett volna a merészsége, különös
fény villant a szemében, a megértés szikrája. A pofájával eltolta a varázsló kezét, de
egyáltalán nem ellenségesen, hanem már-már tréfásan méltatlankodva. Lonerin ekkor
visszahúzta, és egyszerűen meghajolt, feje a sziklát érintette.
Dubhe érezte, hogy neki is ezt kell tennie. Nem értette, miért, de érezte, hogy meg
kell tennie, minden logikus magyarázatot félretéve.
Megtette, és sebezhetőnek, védtelennek érezte magát. Ha a sárkány a támadás
mellett dönt, még csak észre sem venné.
Ismét érezte az állat erőteljes lélegzését, és a szeme sarkából látta, amint lassan
Lonerin felé hajol, majd az orra hegyével megérinti a fejét. Vele is így tett, ugyanolyan
nyugodtan és gyengéden. Dubhét meghatotta az érintés. Felnézett, és még látta a
sárkány hatalmas fejét és vörös szemét, amint tartózkodóan figyeli őt. Aztán a lény
eltűnt a szakadékban.
Lonerin felsóhajtott a lány mellett, majd a sziklafal tövébe rogyott.
Dubhe úgy figyelte, mint bármely idegent. Meglepte a hidegvére.
– Minden jól ment, ne nézz így rám! Azt hiszem, az Ismeretlen Föld végre úgy
döntött, békén hagy bennünket.

184
 – Hát ezt tettük? Az engedélyét kértük, hogy maradhassunk? – kérdezte Dubhe
elhaló hangon.
Lonerin bólintott.
– A sárkányok Égvilág legősibb lakói, ők az urai. Ez a sárkány birtokolja ezt a
földet, jog szerint őt illeti, és mi erőszakkal behatoltunk. Fogalmazzunk úgy, hogy a
lába előtt meghajolva jogot nyertünk rá, hogy egy kicsit ebben a völgyben
maradhassunk.

A találkozás után Dubhe és Lonerin a sziklaösvényen haladt tovább. Hihetetlenül

szép volt a völgy, mint egy vad és elveszett paradicsomban, annyi sárkány járt-kelt
mindenfelé. Rövid időn belül ötöt is láttak. Furcsák voltak, kisebbek, mint Égvilág
Földjein, termetüket tekintve többé-kevésbé a világoskék sárkányokra emlékeztettek.
A különbség a színükben és főleg a szárnyukban volt. E föld sárkányainak aprócska
szárnya volt, amely úgy tapadt a lapockájukra, mint valami csonka kar. Ezek a
szárnyak nyilvánvalóan nem lettek volna képesek a hatalmas testek súlyát a levegőben
tartani. Volt viszont bennük némi báj: vörösek voltak, fehér erezettel, finomak, szinte
átlátszók, és valami nagyon törékeny dolog érzetét keltették.
A furcsa az volt, hogy ezek a sárkányok úgy sétáltak a sziklafalon, mint a gyíkok.
Dubhe és Lonerin látta, amint a szakadék falán le-föl mászkálnak, a völgyet borító fák
lombkoronájából indulva, és oda visszatérve. Két mellső lábuk három ujján hatalmas
karmok nőttek, ezek segítségével tudtak megkapaszkodni a falon. Ökölnyi hosszú
karmuk volt, éles és erős, szigonyként ékelődött a kőbe. Amikor megkapaszkodtak,
beleremegett a sziklafal. Ezek voltak hát a titokzatos léptek, amelyeket a föld alatti
útjuk utolsó szakaszán hallottak.
Dubhe megfigyelte, hogy a fal tele van mély és fekete lyukakkal: a sárkánykarmok
nyomával.
Meg kellett szokniuk az állatok közelségét. A rezgéstől, amit okoztak, nehezen tudták
a keskeny peremen megőrizni az egyensúlyukat, és a jelenlétükben is volt valami
nyugtalanító. Az első találkozás után semmiféle érdeklődést nem mutattak a két kis
emberke iránt, akik a felségterületükön járnak, ennek ellenére Dubhe kezdte magát
betolakodónak érezni, aki után kémkednek.
Az ösvény alatt és felett két másik kis perem tűnt fel. Hol szem elöl vesztették őket,
hol újra előbukkantak, néha egyesültek, máskor eltűntek a szakadék szélén a magasban
vagy odalent az erdő zöldjében.
– Ezeket valaki építette – jegyezte meg Dubhe, miközben a fejével intett feléjük.
– Valóban úgy néznek ki – erősítette meg Lonerin, és bólintott.

185
 – Sennar beszélt erről a helyről valaha Idónak?
– Az igazat megvallva erről a völgytorokról sem beszélt. Innentől kezdve nagyon
zavarosak a megjegyzések. De arról azért meg vagyok győződve, hogy az irány jó.
Dubhe nem kételkedett benne. Amióta látta, hogy állt a sárkány előtt, ismét vakon
hitt benne.
Ebben a pillanatban hirtelen üvöltés szelte ketté a levegőt. A föld megremegett a
lábuk alatt, és Lonerin kezével a sziklafalnak támaszkodott. De azért ment tovább,
hogy lássa, mi történt odalent.
A levegőt újabb üvöltések töltötték meg, a sárkányok izgatottak lettek. Aztán az
egyik, aki erősebb volt a többinél, valódi földrengést okozott. Dubhe érezte a lépteit
alattuk néhány méternyire. Sietett, és ez olyan erővel rázta meg a sziklafalat, hogy a
hegyoldal egy jó darabon leomlott.
Mint egy rémálomban, Dubhe látta, amint a társa eltűnik a törmelék- és sziklaeső
mögött.
– Lonerin! – kiáltotta.
A fiú éppen megfordult, egyik kezét a lány felé nyújtotta, a szája nyitva, őt
szólította. Aztán semmi. Dubhe előtt csak kövek és sziklák.
Már éppen a törmelékre vetette volna magát, amikor egy hang megállította.
– Én nem aggódnék érte.
A hangtól földbe gyökerezett a lába.
Az átkozott!
Egy pillanat alatt lejátszódott a szeme előtt a jelenet, amikor Lonerinnel kijött a
barlangból.
Nincs nálam a tőröm.

186
 17. A GYŰLÖLET DÉMONA

– OTT VANNAK. – Rekla intett Fillának, aki megállt. Gyengéden letette a földre. A
nő csupán árnyéka volt önmagának, ám a teste makacsul ellenállt az évek múlásának.
Mindketten lenéztek a hegygerincről, és megpillantották őket.
Dubhe és Lonerin egy szűk sziklajáraton haladtak alattuk. Egy kicsit le voltak
maradva tőlük, és ez az előnyükre vált.
– Most az egyszer ügyes voltál – szólt Rekla a társához fordulva.
Gyümölcsöző ötlet volt, hogy Filla a vállára vette a nőt. Filla minden erejével azon
volt, hogy olyan gyorsan haladjon, ahogy csak lehet.
Mostanra kimerült, de legalább behozták a távolságot, amely Dubhétól elválasztotta
őket.
Rekla szinte rögtön felhagyott az ellenkezéssel, és hagyta, hogy segítsenek rajta,
mert belátta, túl gyenge hozzá, hogy egyedül folytassa.
– Ketten vannak, a varázsló újra a lánnyal van – jegyezte meg Filla. – Nem lehet
igaz...
Rekla már sejtette, amikor a nyomukra bukkantak, ám egészen más dolog volt látni
is, hogy tényleg túlélte.
– Végül is nem találtuk meg a holttestét – sziszegett gúnyosan.
Filla felsóhajtott. Kimerült, a nőt pedig elgyengítette a varázsital hiánya. Nyilván
nem akármilyen öregasszony volt, de ilyen körülmények között nem lett volna képes
két ellenséggel elbánni.
– Nekem majd gondom lesz a fiúra, maga meg törődjön csak Dubhéval.
– Szó sem lehet róla, te nem vagy rá képes. Túlságosan elfáradtál a cipelésemben.
– Ez csak egy mágus, nem harcos. Éppen nekem való. Dubhe a magáé. A jutalom,
amelyet kiérdemelt a szenvedésével. Hogy kellőképpen ki tudja élvezni, kettesben kell
vele maradnia.
Ezekre a szavakra Rekla szeme csillogni kezdett. Hosszasan nézett rá, és Fillának
ezalatt bőven volt ideje, hogy az öregség által romba döntött arcot megfigyelje: a
ráncok pókhálóját, szemének fénytelenségét. Ugyanúgy szerette, sőt még jobban, mint

187
azelőtt.
– Köszönöm. – Rekla a tekintetét elfordítva, már-már gyengéden szólt hozzá, és a
férfi érezte, hogy megnyílik a szíve. – Soha egyetlen tanítványom sem volt, aki ilyen
alázattal szolgált volna – fűzte hozzá.
Filla lehajtotta a fejét. Érezte, amint erős vágytól, féktelen örömtől dagad a melle.
Nem sokat gondolkodott rajta, mit is tesz, megragadta a vállánál fogva, és mielőtt
bármit is mondhatott volna, mielőtt tiltakozhatott volna, ajkát a nő száraz, szikkadt
szájára nyomta. Csupán egy pillanatig tartott, aztán a nő kibontakozott az ölelésből.
Filla még látta csodálkozással teli szemét, majd mielőtt haraggal telhetett volna meg
azért, amit tett, így szólt:
– Győzz helyettem is! – súgta, majd eliszkolt.

Amint a sziklafal leszakadt, Lonerin nekivetette magát. Hallotta, hogy Dubhe a nevét
kiabálja. Néhány pillanatra elvakította a por, és hogy le ne zuhanjon, neki kellett
támaszkodnia a mögötte álló falnak. Aztán a sziklaomlás abbamaradt, még a sárkányok
kiáltásai is elhallgattak, és minden túl csendes lett. Zúgott a füle a hegyomlás
dörejétől, mintha megsüketült volna.
– Dubhe! – kiáltott köhögve.
Még ki sem ejtette a nevét, amikor acélmarok szorítását érezte a torkán, és egy
villanást látott, amint feléje tart. Csupán az ösztöne mentette meg.
A varázsige rekedten, fojtottan csúszott ki a száján, de azért célba ért. A pengét
megállította a teste körül megjelenő vékony ezüstburok. Lonerin látta a feltartott kezet,
amely a markolatot szorongatta, és világosan látta a fekete penge összetéveszthetetlen
profilját, kígyó formájú markolatát.
Csak egyetlen pillanatra engedett a nyakán a szorítás, de ő nem szalasztotta el az
alkalmat. Kibontakozott, és a támadója felé fordult. Már tudta, mit fog látni.
Egy Gyilkos elmosódó arcát. Amióta a Házban járt, a Győzedelmesek iránti
gyűlölete határtalan lett, és miután Reklával megverekedett, már semmi sem állhatott ő
és a gyűlölet közé.
Nem félt, nem érezte magát bűnösnek. Dubhéra gondolt, aki a sziklafalon túl várta a
segítséget. Az együtt töltött éjszakára gondolt, meg arra, hogyan bántak vele a fogsága
alatt. Aztán az anyja jutott az eszébe, a holtteste a többi között, elhagyatva a közös
sírgödörben. És tudta, hogy másra sem vágyik most, csak hogy megverekedjen.
Végre rendezem a számlát. Szabad leszek, és velem együtt Dubhe is.
Előrántotta a tőrt, amelyet a lány adott neki kevéssel azelőtt, hogy a barlangból

188
kijöttek volna, és felkészült. Valaha vett néhány vívóleckét, de az már rég volt, nem
volt edzésben. Meg aztán a markában sem kard volt, hanem tőr. Győzködte magát,
hogy nincs nagy különbség, csupán szabad teret kell engednie az ösztöneinek.
Elkalandozott, miközben mindezt végiggondolta, és a bal fülébe borzalmas, égető
érzés hasított. A Gyilkos a figyelmetlenségét kihasználva eltalálta. Lonerin
automatikusan a tőr markolatára szorította az ujjait, és támadott. Készen állt a
védekezésre, most nem lankadt el a figyelme.
A másik gúnyosan mosolygott.
– Na, mi az, úgy döntöttél, mégis orgyilkost játszol?
Felemelte a fegyvert tartó kezét, mintha ütni készülne, de csak színlelte. Egy kés
repült gyorsan Lonerin torka felé. A varázsló egyik kezét a szeme elé emelte, egyetlen
határozott szót kiáltott, és az ezüstös pajzs a pillanat töredékéig ismét testet öltött
előtte. A kés visszapattant a felületéről. Most a Gyilkoson volt a sor, hogy kitérjen
előle, de nem esett nehezére. Olyan ügyes volt, mint egy macska, épp mint Dubhe, mint
egy Győzedelmes.
Lonerin támadáshoz készült, teljes tüdejéből ordítva felé vetette magát, ám a
mozdulatai túlságosan otrombák voltak, semhogy célba érjen.
A Gyilkos gyorsan félreugrott. Egy újabb kés. Egy újabb dobás. Lonerinnek sikerült
elhárítania, kitért oldalra.
– Igencsak gyorsak vagyunk, látom... – szólt Filla gunyorosan.
Néhány pillanatig mozdulatlanul figyelték egymást. Lonerin zihált, és görcsösen
szorongatta a tőrét. Az ellenfele sem volt nála jobb formában. Ő is nehezen lélegzett,
homlokán izzadság gyöngyözött.
Kimerült. Meg tudom csinálni – engedte meg magának a gondolatot Lonerin.
A szemében új elhatározás fénye csillanhatott meg, mert a másik arcán vad vigyor
jelent meg.
– Azt hiszed, meg tudsz ölni?
Lonerin hallgatott, de valami azt felelte benne: igen.
– Felesleges megpróbálnod, soha nem fogom engedni, hogy a fal túloldalára érj! –
kiáltotta Filla. – Az asszonyomnak egyedül kell maradnia, találkája van a barátnőddel.
Lonerint hirtelen szédülés fogta el. Hogyhogy eddig nem kötötte össze a két dolgot?
Ha ez az ember itt áll előtte, akkor a sziklaomlás másik oldalán minden bizonnyal
Rekla tartózkodik. Dubhe veszélyben van... Sietnie kell. Ebben a pillanatban az
ellenfele támadott, és megcélozta a késsel, amelyet éppen előrántott. Lonerinnek

189
sikerült a támadást kivédenie, de minden mozdulattal hátrált egy lépést.
A támadás hirtelen jött, ám a szeme sarkából még épp időben észrevette az oldala
felé száguldó fekete villanást.
A szó azon nyomban az ajkára tolult, és Filla felordított a fájdalomtól. Lonerin
ismét biztonságos távolságba helyezkedett.
Megcsinálta. Nem tudta elhinni. Megtette, mint a világ legtermészetesebb dolgát,
anélkül, hogy kicsit is habozott volna.
Tiltott varázsigét használtam.
Rémülten nézte az előtte térdelő férfit. A Gyilkos szeme tágra nyílt, arcát szenvedés
rántotta görcsbe. Magához szorította jobb karját, azt, amelyikben az előbb a tőrét
tartotta. Szénné égett, ő pedig a fogát csikorgatta, hogy fel ne ordítson.
Lonerin nem borzadt el a tettétől, inkább csak csodálkozott, hogy milyen könnyedén
szegte meg mestere, Folwar egyik legfontosabb intését:
„A tiltott varázsigék olykor kiskapuk lehetnek, sőt, olykor az egyetlen járható útnak
bizonyulnak, ám mindez csak illúzió. Olyan varázslat ez, amely cserébe egy kis
darabot követel a lelkedből.”
Lonerin mégis elégedett volt. Végre megsebesített egy Győzedelmest, olyan erős,
mint ők. Úgy érezte, hogy annak a sok tanulással és önsanyargatással töltött évnek,
hogy jobb emberré váljon, ide kellett vezetnie, a felszabadulásnak ehhez a
legteljesebb pillanatához.
A Gyilkos vadul mosolygott, de arcát eltorzította a szenvedés.
Lonerin ösztönösen reagált, felordított, és támadásba lendült. Az ellenfele még
most, sebesülten is félelmetesen gyors volt, és néhány vágással ismét sarokba
szorította. A mágus ekkor másodszorra is kimondta a szavakat. Filla elgurult a földön,
majdnem a szakadék széléhez ért, de egy utolsó erőfeszítéssel sikerült megállnia, még
mielőtt túl késő lett volna. Nehezen kászálódott fel, egyik lábára helyezte az egész
testsúlyát. Lonerin kihasználta az alkalmat, és egy másik varázsigét kiáltott. A Gyilkos
karja gyorsan keménnyé és ólomszürkévé vált, és néhány perc leforgása alatt könyékig
kővé változott. Lonerin szájára már éppen diadalmas mosoly ült volna ki, amikor
rájött, hogy rossz lépést tett. Az ellenfele sebesült karja használhatatlan lett, ám most,
hogy kővé vált, egyúttal érzéketlen is lett a fájdalomra.
A Gyilkos vadul felnevetett:
– Köszönöm az ajándékot!
Hallatlan lendülettel támadott. Lonerin megbotlott a saját lábában, és az ütéstől a

190
földre esett, háta a sziklafalnak csapódott. Az ellenfele már készen állt az újabb
ütésre, ám a varázsló idejében elfordította a fejét, és a penge így vagy egy ökölnyire
tőle csapódott a kőbe. Ekkor egy távoli üvöltés visszhangzott a völgyben. A férfi a
kezével szorította a torkát, és vasmarkával felemelte a földről.
– Ideje befejezni – sziszegte az arcához hajolva.
Lonerin érezte, hogy ájulás környékezi. Nem volt harchoz szokva, a tőrrel való
küzdelem meg a két tiltott varázsige is kimerítette. De meg kellett menekülnie. A lelkét
is eladta, nem állhatott meg éppen most.
Lassan mozdította a kezét, és megérintette a vállán a sebét. Alig volt több, mint egy
vágás, ám ahhoz elég, hogy az ujjbegye vörös legyen tőle. Aztán felemelte a kezét, és a
vérét a Győzedelmes arcába fröcskölte, miközben elhaló hangon varázsigét szavalt. A
cseppek hosszú, szoros kötelekké váltak, amelyek fojtogatva körülvették a Gyilkost,
akinek erre engednie kellett a szorításból. Lonerin kiszabadult, és a fal mentén gyorsan
eliszkolt, a szikla karcolta a bőrét. Majdnem belehalt a fojtogatásba. Folyamatosan
köhögött, lélegezni próbált. Néhány pillanatot engedélyezett magának, hogy erőt
gyűjtsön, aztán a fékeveszett harag prédájaként felállt.
A Gyilkos a földre terült, karja összekötözve, és ordítva vergődött:
– Átkozott!
Milyen gyönyörű látvány – gondolta Lonerin. Legyőzte anyja egyik Gyilkosát, és ez
itt most úgy hánykolódik, mint egy pókhálóba ragadt bogár.
Az enyém, azt tehetek vele, amit csak akarok. Meg akart ölni, de legyőztem. Most
legyilkolhatom, minden okom megvan rá, senki nem kárhoztathat érte.
Felindultságában remegő kézzel markolta a tőrét. A vértől nyálkás lett a tenyere, de
nem számított. A Gyilkos kiköpött felé, valamit mondani próbált, ám Lonerin a
mellkasára tette a lábát, és erővel rátaposott.
– Hallgass! – förmedt rá.
Soha senkit nem ölt még meg, de most égető szükségét érezte, hogy megtegye, itt és
most, gondolkodás nélkül. Egész életében azon igyekezett, hogy elfojtsa a Testület
elleni haragját. Hogy legyőzze, úgy döntött, a fegyverek helyett a varázsláshoz
folyamodik, ezért követte Folwar tanítását, amelynek segítségével visszanyerte
önuralmát. Most viszont mintha elpárologtak volna a bosszúvágy eltörlésének szentelt
évek. Igazából egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne vágyott volna kiirtani az anyja
vesztét okozó Szektát.
Jogom van igazságot tenni. Jogom van megbosszulni a szenvedést. Az anyámat
nem sikerült megmentenem, de Dubhét még sikerülhet. Sikerülnie kell!

191
 Magasba emelte a tőrét. A férfi nem mutatott félelmet, sőt a tekintete inkább egy
olyan emberé volt, aki végre a szabadságban reménykedett. Lonerin nem tudta rászánni
magát. Valami nem engedte.
– Na, mi az? Nem bírod megtenni? – mosolygott Filla.
Tedd meg most, azonnal!
A penge a levegőben csillogott, a varázsló teste egy adta remegés volt.
Tedd meg!
Felordított. A földbe vágta a kést, egy hajszálnyira a férfi fejétől.
– Nem veszel rá erre! Nem veszel rá, hogy olyan legyek, ami ellen egész életemben
küzdöttem!
Olyan hangosan ordított, hogy belefájdult a torka. A földre rogyott, kezével eltakarta
az arcát. Kétségbeesett. De nem fogja megölni. Nagyon szerette volna, de nem fogja
megtenni. Nem teheti, mert akkor semmire sem volt jó ez a sok év.
Hallotta, amint a férfi felnevet mellette. Keserű, kétségbeesett nevetés volt.
– Gyáva! – morogta.
Lonerin továbbra is a földre meredt. – Te ezt nem értheted. Ez az alapvető
különbség köztem és közted. Te ezt soha nem fogod megérteni – nyögte.
– Te nem érted – vágott vissza a másik, miközben az eget szemlélte.
Lonerin megfordult, és hitetlenkedve nézte a férfit. Aztán mindkettőjüket egy
embertelen üvöltés rázta meg.

192
193
 18. ELFELEDETT EMLÉKEK

IDO KORÁN FELÉBREDT. San mellette feküdt az ágyban, és nyugodtan, kisimult

arccal aludt.
Elég jó formában érezte magát. A fiú ápolásának kivételes hatása volt, és a gnómok
fizikuma megtette a magáét. Még néhány nap, és indulhatnak. Most viszont kedve
támadt egy kis sétához az ellenállás rejtekhelyén, egyedül.
Mióta betette a lábát a rejtekhelyre, szeretett volna körbejárni. Gyötörték az
emlékek, és úgy vélte helyénvalónak, hogy zarándoklatra induljon az emlékekkel teli
helyen. Nehezen viselte az eltelt száz évet és a tényt, hogy mindent és mindenkit túlélt.
Ido fáradt volt, mintha a történtek súlya összeroppantaná. A halál mintha már a barátja
lett volna, nem is az ellensége. Ám még sok mindent kellett véghezvinnie, és nem állt
szándékában úgy elmenni, hogy befejezetlen dolgot hagy maga után.
Úgy gondolta, hogyha újra végigjárja azokat a helyeket, ahol harcolt és szenvedett,
örült és ujjongott, biztosan jobban fogja érezni magát.
Régi szobájába, egy falba vájt helyiségbe ért. Az egyik oldalon az ágy állt, amelyet
sok éven át osztott meg Soanával. Kicsit előrébb pedig a szoba várta, ahol az embereit
buzdította, ahol parancsokat osztott, és ahol kitervelték a gerillaakciókat. Aztán a
fegyvertár a félig elrozsdásodott kardokkal, a kopjákkal, a szétszórt fegyverekkel.
Minden üres volt és csendes. Ido jól emlékezett társai arcára és a halálukra is.
Temetések, kard szabdalta holttestek, haldoklók végeérhetetlen sora, akiket végül
elkísért utolsó útjukon.
Léptei a nagy csarnokba vezettek. Egy üres ciszterna volt. Úgy alakították ki, hogy a
tetejét ki lehessen nyitni. Az erre szolgáló szerkezetet három ember tudta mozgásba
hozni. Kint hegyek vették körül, és eléggé elszigetelt hely volt, semhogy a nyílást
felfedezhessék.
Belépett, és mélyet lélegzett. Élvezte, hogy itt lehet. Még érezte Vesa hatalmas
testének illatát, amelyet a barlang megőrzött abból az időből, amikor a sárkány a
csaták közötti holtidőben itt várakozott. Emlékezett, hogy meg-megremegett, amikor a
nyergébe szállt, és közölte vele, hogy csatába indulnak. Innen szálltak fel utolsó
útjukra is, azon a napon, amikor az ellenállást szétverték, és a vízvezeték elveszett.

Lépteik zaja a fülében visszhangzik. Ido már megparancsolta az embereinek,

hogy meneküljenek, ám Dohor katonái mindenütt keresik őket a vízvezetékben.
Sikerül az arénába jutnia, zihál, kimerült, karján lüktetni kezd a seb. Megáll. Előtte

194
elszenesedett holttestek temetője, közöttük Vesa, a sárkánya, aki büszke tekintettel
várja.
Vesa felüvölt, amikor meglátja, és Ido megrendülten mosolyog. Harcostársa
sikerrel járt, ismét együtt fognak küzdeni.
Ido a sárkánya felé rohan, menekülniük kell, kevés idejük maradt. Amikor közel
ér hozzá, észreveszi, hogy megsérült. Néhány lándzsa megkarcolta pikkelyes bőrét
és jobb szárnyát, de ami igazán aggasztja, az a mancsán ejtett különösen mély seb.
– Mit tettek veled, Vesa...
A sárkány lehajtja a pofáját, kissé fújtat.
Ido gyengéden megsimogatja. – Most már együtt maradunk. Meglátod, a világ
legjobb varázslója fog meggyógyítani. Elrejtőzünk az Erdők Határvidékén, és
onnan állunk bosszút.
Arrafelé szalad, ahol a mennyezet nyitására szolgáló indítószerkezetek vannak:
három fülke, amelyeket mozgatható sziklafal mögé rejtettek. Három ember kellene
hozzá, hogy a szerkezetet mozgásba lendítsék, de az ő ereje talán elég ahhoz, hogy
félig kinyissa. Elég lesz. A többiről pedig Vesa hatalmas tömege gondoskodik majd.
Ido kicsit nehezen kapaszkodik fel. Látása kezd elhomályosulni a vérveszteség
miatt. Mégis sikerül eljutnia az egyik fülkéhez. A közepén egy nagy, fa emelőrúd
magasodik, amely egy igen nagy fogaskerékkel áll összeköttetésben. A gnóm, aki
őrizte, lándzsával átszúrva fekszik a földön. Ido egyszerűen arrébb löki. Most nincs
idő szánakozni.
Két kézzel megragadja az emelőt, és minden erejével húzni kezdi. Karjába kínzó
fájdalom nyilall, de végül megmozdul az emelő, és a szikla pokoli zajjal lassan
oldalra kezd csúszni.
Ido leugrik, és ügyetlenül landol Vesa hátán. Az állat már a sziklát feszegeti.
Hatalmas izmai megfeszülnek az erőlködéstől, mancsa ívbe hajlik, miközben karma
a kőbe mélyed. A szárnyán ejtett sebből patakzik a vér, szaga megtölti a termet.
– Még egy kis erőfeszítés, és megvagyunk. Gyerünk, Vesa, csak keményen!
A szikla csikorogva néhány tenyérnyit oldalra mozdul, aztán az állat kimerülten a
mellső lábára ereszkedik.
A csatazaj és a kardok csörgése egyre hangosabb.
– Megcsináltad, gyerünk, megcsináltad!
Ido látja, hogy a sárkány halálosan fáradt. Ugyanazt érzi ő is. Nem fog sikerülni,
mindketten a végét járják.

195
 – Indulj! – megsarkantyúzza. És a sárkány kitárja szárnyát, nehezen egyensúlyoz
a levegőben.
A napfény szinte megvakítja őket, előttük a Thal tüzet és hamut okád. Ám az ég
szabadnak látszik.
Vesa csap néhányat hatalmas szárnyaival, és egy pillanat alatt a magasba
emelkednek. A levegőben kén szaga és a vulkán melege érződik, megtölti a
tüdejüket.
A gnóm életében először érzi úgy, hogy ez a föld hozzá tartozik. Harcolt érte, a
szívében húzta meg magát, a népe mellett állt, és mostanra ez a sziklás és tüzes föld
tényleg az otthona lett.
Elveszem tőled, Dohor, elveszem tőled, és újra a régi fényében fog tündökölni –
gondolja.
Már éppen elernyedne, szeme megpihen a távoli célponton, amikor érzi, hogy
Vesa izmai megfeszülnek, majd a sárkány éles, fájdalmas üvöltést hallat.
Rohamosan zuhanni kezdenek. A sárkány csak az egyik szárnyát tudja mozgatni.
Ido a hátán csillogó pikkelyekbe kapaszkodik, és egyetlen pillanat alatt megérti.
Egy harapás. Vesa sérült szárnya kettétörött.
Idót majd szétveti a harag.
A szeme sarkából megpillant egy átkozott, kicsi és ficánkoló sárkányt, hátán egy
lovaggal, aki szinte még kisfiú.
– Előre, előre! – sarkantyúzza Vesát, de hiába.
A sárkány kimerült, ép szárnyával próbálja kihasználni a légáramlatokat, de nem
sikerül. Ekkor kitárja a sérült szárnyát is, hogy legalább a zuhanást lassítsa.
Üvöltése tompa, fájdalmas szűkölésre vált. Ido érzi, hogy a zsigereiben valami
kavarog és elvakítja.
Megfordul, és látja, hogy a lovag közeledik. Igen fiatal sárkánya van, legalább
olyan tapasztalatlan, mint a gazdája. Lándzsáját egyenesen maga elé tartja, és Ido
pontosan tudja, mire készül. Arcára már kiült a diadalmas mosoly, biztosan arról
álmodik, hogy az ő fejével tér vissza a táborba, Ido szörnyűséges fejével.
A gnóm talpra szökken, és Vesa nyergében állva egyensúlyoz. A fiú támadásra
készen felemeli a kezét, akár a nagykönyvben.
Idónak elegendő lehajolnia, egyszerűen megkapaszkodik a mellette elhaladó
ellenséges sárkány hámjában. A fiú elképed, nézi, ahogyan a gnóm

196
macskaügyességgel mögé lendül a nyeregbe.
– Ne! – csupán ennyi ideje van szólni.
Ido a torkának szegezi a kését, aztán érzi, amint haláltusáját vívja, majd holtan
elernyed a karjai között. Egy rúgással kipenderíti a nyeregből, és egyedül marad a
sárkány hátán, amely közben megragadta Vesa farkát, és erővel rángatja. Ido
kiüvölti magából a haragját, majd a kardját minden erejével, markolatig az állat
oldalába döfi. A kis sárkány felüvölt, enged a szorításból, ám még egyszer tüzet
okád Vesára.
– Átkozott!
Ido őrjöng. A kínjában hánykolódó sárkány nyakába kapaszkodik, hányingerrel
küzd. A mélybe siklik, oda, ahol, tudja, a kard majd megtalálja a legkönnyebb utat.
Üvölt és szúr, egyszer, kétszer, újra. Sérült karjával tartja magát, a vágás erősen
sajog. Nem számít. Ez az állat megsebesítette Vesát, meg kell érte fizetnie.
Szinte nincs is tudatában, hogy zuhan. A sárkány bizonyára kimúlt. Hagyja. Nem
tehet mást. Talán ő is meghal, de harc közben vész el, és ez elég. Ráadásul úgy hal
meg, hogy bosszút áll Vesáért. Mosolyog, miközben a mélybe zuhan.
Aztán egy heves rázkódás, és minden elcsendesül. Zubbonya a nyakát szorítja,
fojtogatja. Meleg leheletet érez maga körül. Ido rögtön megérti.
– Vesa... – dünnyögi.
Röptében kapta el a fogával, megmentette, hogy ne zúzza össze magát.
Gyengéden a földre ereszti őt, aztán Ido egy puffanást hall. Amikor megfordul,
látja, hogy a sárkánya a sziklákon hever, feje a talajon nyugszik. Nehezen lélegzik,
mellkasa szabálytalanul emelkedik és süllyed, vére elkeveredik pikkelyes bőrének
színével.
Ido nem akarja elhinni. Nem tudja elhinni. Hirtelen feláll, nem törődve a sebei
okozta fájdalommal, és körüljárja a sárkányt, megvizsgálja sérüléseit.
A jobb szárnya csonka, a csontok közötti hártya teljesen szétmarcangolva. Farkát
megtépázta a harapás, megégett hasa bűzlik.
Ido felfogja végül. Megértette, de nem tudja elfogadni. Simogatja Vesa fejét,
letérdel elé.
– Minden rendben, Vesa, minden rendben. Jól elbánt veled, de megússzuk, igaz?
Mint mindig. Láttad, hogyan álltam bosszút érted?
Hevesen simogatja pofáján a taraját, és véres lesz a keze.

197
 – Minden rendben. Pihenünk egy kicsit, aztán megyünk tovább, jól van?
Már érzi, hogy a szeméből könny csorog.
Vesa fénytelen tekintettel néz rá. Ido most először lát félelmet és belenyugvást a
sárkány szemében. Vesa megadta magát.
– Ne, Vesa, a fenébe is, ne! Szükségem van rád, érted? Nem adhatod fel!
Ám a szeme most nem villan a neve hallatán, mint eddig. Máskor is sérült már
meg, és mindig, minden átkozott alkalommal, amikor azt mondta neki, hogy minden
rendben lesz, Vesa pillantása mintha válaszolt volna, hogy megnyugtassa őt. Igen,
minden simán fog menni, mert már végtelen sok ideje összetartoznak, mert már
mindent megéltek együtt.
Ido Vesa fejéhez hajol, szédül, a szíve vadul ver. Hajszálnyira a szeme előtt
megáll, nagyszerű vörös bőrének minden egyes pikkelyét láthatja.
– Vesa, könyörgök, tarts ki... Én nem adom meg magam, elbántak velem, de én is
éppúgy harcoltam ma éjjel, mint te. Te vagy minden, amim maradt, ne hagyj el...
A sárkány mereven néz a szemébe. Mintha Idóval szemben egy ember állna, aki
beszél hozzá, nem pedig egy állat.
– Mennem kell.
– Nem hagyhatsz el! – Ido akkorát ordít, hogy belefájdul a torka. – Ne tedd ezt
velem!
– Mindennek megvan a maga ideje. És az enyém ma lejár.
– Nem igaz! Nem fogadom el! Emlékszel, hogy minden csata végén odamentem
hozzád, és azt mondtam, most már végleg a hüvelyében hagyom a kardomat,
emlékszel? De nem tettem! Nem hagyhatsz el te is, nem teheted!
Vesa szeme nyugodttá válik, légzése, amely egykor oly erőteljes volt, most olyan
halk lesz, mint egy kisgyermeké. Mellkasa épphogy csak időnként megemelkedik.
– Hagyj elmennem!
Ido sírni kezd, akár egy kisgyermek.
Vesa fenséges légzése diktálta a csata ütemét. Ido hallgatta a harc előtt, hogy
megnyugvást leljen, és ezt hallgatta zihálva, amikor a csata véget ért, mert a
győzelem hangja is ez volt. Amikor táborból táborba utaztak, erre a hangra aludt el.
Most már csak gyenge sustorgás, amely nemsokára egészen elhal.
Ezt már nem bírta elviselni. Egy lovag sárkány nélkül nem létezik, egy sárkány
nélküli lovag halálra van ítélve.

198
 Felemeli a fejét, Vesa szemébe néz. Látja, amint az lassacskán kihuny, amint
szemhéjának függönye végleg leereszkedik, és hallgatja, amint a légzése végleg
megáll. Még szólongatja, megrázza, megüti, de pontosan tudja, hogy örökre vége.
Kezét görcsösen ökölbe szorítja, és féktelen zokogásban tör ki. Elsírja utolsó,
megmaradt könnyeit is.

Ido felsóhajtott. Emlékek. Túlságosan élénken élnek az emlékezetében. Még sokáig

látta maga előtt Vesa képét, amint elterül a földön, és valahányszor megpillantott egy
sárkányt, újra gyötörni kezdte. Azon a napon meghalt a benne élő Sárkánylovag.
Elfordult a teremtől. Most már készen állt. Még egy utolsó sétát meg kellett tennie,
még egy utolsó látogatás hátravolt, hogy leszámoljon a dicsőséges és tragikus múlttal,
és ez volt a legfontosabb.
Magabiztosan mozgott a vízvezetékben. Három év telt el, de a járatok minden egyes
kövére emlékezett. Számtalanszor végigment rajtuk, a fájdalom minden utat az eszébe
vésett.
Amikor bevették a búvóhelyüket, elárasztották, így a víz csakhamar a derekáig ért.
Olthatatlan vágy hajtotta tovább.
Végül meglátta. Egy részét elöntötte a víz, de ott fönt még megmaradtak a virágok,
amelyeket legutóbb hozott. Elszáradtak, de nem kerültek víz alá. Kerek, fél méter
átmérőjű kő támaszkodott a sziklafalnak. Stilizált virágok és levelek díszítették. Ősi
díszítési forma, gyakoriak voltak a vízvezetékben, ősei művészete.
A gnóm lassan, megbabonázva közeledett. Három éve nem engedett teret a
fájdalmának. Mióta nem sírt már? Mióta nem engedte meg magának, hogy gyenge
legyen, mert túl édes fényűzésnek tartotta?
Egyik kezét Soana sírkövére tette, ujjaival a víz alá is követte a faragványokat,
megsimogatta, és érezte, hogy a fájdalom elönti, akár az árvíz. Átadta magát a
gyásznak. Régi barátja volt, akinek már oly régóta nem nyitott ajtót, hogy most szinte
örömmel fogadta a könnyeket.

Ido csendesen indul a nő szobájába. Tudja, hogy eljött a vég.

A bejárat előtt Khalba botlik, aki a betegsége utolsó hónapjaiban ápolta Soanát.
A férfi arca mindent elárul.
Ido megáll, leengedi a kezét, tudja, hogy nem áll rá készen. Figyelmetlenül
hallgatja a pap szavait, mintha mérhetetlen távolságból érkeznének hozzá.
– Azt hiszem, nincs mit tenni, Ido. Sajnálom. A betegség teljesen elhatalmasodott

199
a tüdején, és ezen a ponton a mágia már tehetetlen.
– Mennyi ideje van még hátra? – kérdezi sóhajtva.
Khal lesüti a szemét.
– Mondd meg, és kész! – tör ki a harag Idóból.
– Talán holnap reggelig, nem tovább.
Vége. Nincs többé helye a kétségbeesett reménykedésnek, az alaptalan álmoknak.
Holnap reggelre elenyésznek azok az évek, amelyeket a sors nekik rendelt.
Ido lesütött szemmel lép a szobába, lábujjhegyen oson.
– Nem kell ilyen halkan lépkedned. Nem alszom.
Soana hangja panaszos és kifulladt. Ido összeszedi a bátorságát, és ráemeli a
tekintetét. Még a betegség által kölcsönzött arcát is szereti: a halálos sápadtságát,
a láztól áttetsző, halvány bőrét, vékony, repedezett ajkát.
– Gyere, vessünk ennek véget!
A hangja nyugodt. Nyugodtan távozik el, mintha ez is csak egy lenne élete
számtalan útja közül, és egyedül hagyja őt, aki képtelen magyarázatot lelni.
Ido közelebb lép, mellé ül, és végre összeszedi a bátorságát, hogy ránézzen.
Arcának minden részletét megfigyeli, beesett, karikás szemét, nagyon vékony
nyakát, ráncos bőrét.
Egész életemben így fogok rá emlékezni? Az ágyába süppedő, beteg testére? –
tűnődik.
Nem tudta visszatartani a könnyeit.
Soana lehunyta a szemét, nehezen lélegzett.
– Kérlek, ne viselkedj így!
– Hát mit tegyek?
A nő hallgat.
Ido megfogja az egyik kezét, megszorítja. Hányszor játszódott már le az életében
ilyen jelenet? Amíg végül hányingere nem lett tőle, ám a sok háborús év során soha
nem gondolt rá, hogy Soanával is át kell majd élnie. Szerette volna hinni, hogy egy
nyíl, egy tőr, egy kard vagy méreg előbb fog érkezni, és hogy Soanának kell majd az
ő teste felett virrasztania. A sors nem volt vele ilyen kegyes.
– Ne légy szomorú! – folytatta Soana nehézkesen. – Megvolt a magunk ideje, és

200
nagyszerű ajándék volt, nem gondolod? Én pedig mindent megtettem, amit kellett,
nincs mit bánnom.
– Ha nem hoztalak volna magammal ide a föld alá, a vízvezetékbe, ha nem lettem
volna olyan ostoba, hogy kizárólag és mindig csak a háborúnak éljek...
A nő hanyag mozdulatot tesz a kezével.
– Én döntöttem úgy, hogy idejövök, Ido.
A férfi megrázza a fejét. Nem tudja magát megadni.
– Ha előbb megmondtam volna neked, hogy szeretlek, sokkal több év jutott volna
nekünk.
Soana mosolyog. – De ennyit is megkaptunk, és ez sem volt kevés.
A férfi úgy érezte, mindez csupán egy lehelet volt. Megcsókolja a kezét,
megszorítja.
– Ido... – De egyértelmű, hogy Soana sem tud mit mondani.
Ido arra gondol, hogy egy szeretett ember halála sohasem természetes dolog,
mindig gyilkosság, valóságos rablás. Mintha egy végtagunkat veszítenénk el: nem
lehet belenyugodni. Lehet, hogy egyszerűen csak ennyi az élet, de ha így van mégis,
akkor ez az élet igazságtalan, és talán nem is éri meg leélni.
– Ne hagyj úgy elmennem, hogy fájjon, milyen kétségbeesetten hagylak itt.
Ido érzi, már nem tud mit mondani.
– Ha akarod, ez is elmúlik majd. De akarnod kell, érted?
A gnóm szeméből továbbra is csendesen patakzik a könny, és Soana kezét áztatja.
Úgy érzi, ennek a szakadéknak az aljáról lehetetlen, hogy egyszer újra meglássa a
napvilágot, és nem is akarja. Ha ő meghal, úgy helyes, hogy az élete hátralévő
részében az árnyékok közt marad.
– Beszéljünk másról, kérlek!
Soana nevetni próbál, és igyekszik normális hangon beszélni, de nehezére esik
lélegezni is.
– Emlékszel arra az estére, amikor azt kérdeztem, hogy nálad maradhatok-e?
Ido lehunyja szemét. Úgy látja, mint akkor, pontosan úgy, mintha itt állna előtte,
mintha egyetlen év sem telt volna el azóta. Most már nincs kétsége, most már tudja,
hogy így fog rá emlékezni, akárhányszor rá gondol majd.
– Nem tudom elfelejteni.

201
 – Vagy Dohor és Sulana menyegzőjére, amikor szégyellted magad, hogy
mellettem állsz?
– Én nem szégyelltem magam! – ellenkezik Ido.
– Dehogynem szégyellted magad. Saját magad miatt szégyenkeztél.
Ido elpirul, ám közben felnevet.
Hosszan elbeszélgetnek így, végigveszik a múltat, azt a végtelen sok emléket,
amelyet az elmúlt húsz év adott nekik ajándékba. És amikor a nő már túl fáradt
ahhoz, hogy beszéljen, és a légzése hörgéssé válik, a férfi folytatja kettejük helyett.
Aztán a gyertya lassan leég, és a szobára csend és sötétség borul.

– Soana... – dünnyögi Ido a félhomályban, és ragyogón, mosolyogva látja maga előtt

a nőt. A keserűség elmúlt, ragyogó szépségű emlék maradt belőle.
– Visszatértél...
– De már megyek is.
– Tudom.
– Nem tudtam volna úgy továbbmenni, hogy előbb el ne jöjjek ide.
Az emlékeiben Soana mosolyog.
– Büszke vagyok rád, Ido.
A könnyek lassan végigcsordogálnak a gnóm öreg, szakállas arcán.
– Védd meg, és mentsd meg! Örökre.
Ido kinyitotta a szemét. Előtte csupán a kő ridegsége. Ám ő itt van vele, érzi,
örökre.

202
203
 19. A SZÖRNYETEG

DUBHE EGY PILLANATIG mozdulatlanul állt, hátán jeges veríték csorgott végig.
Mély levegőt vett, majd hirtelen megfordult, és a kezét a mellkasához emelve
felkészült, hogy elhajítsa a kését.
Kirántott kettőt, ám ahogy előre sejtette, hiába. Rekla gyorsan kitért, mindkettőt
kivédte, aztán megállt, fekete tőrét a markába szorította, arcára már győzedelmes
vigyor ül
Dubhénak nehezére esett felismernie. Ő volt az, és valahogy mégsem. Több mint tíz
napja nem vette be a varázsitalát, az öregség alapos rombolást végzett. Arcbőre
petyhüdt lett és ráncos, mint egy vizes rongy, túl bőnek látszott keskeny koponyájára.
A feje búbján száraz bokornak, kócnak tűnt az élettelen haj. Nyoma sem volt fénylő
fürtjeinek. A szemében – bár elhomályosították az évek – gyűlölet és bosszúszomj
csillogott. Csontjai itt-ott kirajzolódtak átlátszó bőrén, ám az izmai a szokott módon
reagáltak. Az istenébe vetett vak hitéből merített erőt, hogy folytassa.
– Talán riaszt a külsőm? – tréfálkozott.
Rekla néhány lépést tett előre. Dubhe ösztönösen hátrált. Nem volt menekvés.
Mögötte csupán az imént leomlott sziklafal állt, balra egy kifelé dőlő szikla, arra is
lehetetlen volt menekülni. Csapdába esett. Nem használhatta az íját, mert nem volt
elegendő hely, hogy kifeszítse. Három kése maradt: nem lesz elég.
– Jól nézd meg ezt az arcot, figyelmesen nézz meg! – folytatta Rekla, miközben
egyre csak haladt felé.
Dubhe háta a sziklához ért.
Mit tegyek? Mit tegyek?
– Lám, ilyen vagyok valójában. Ha nem lenne a varázsitalom, az értékes
varázsitalom, amelyet a földre öntöttél, ilyen is maradnék. Mit gondoltál, mit érsz el
vele? Azt hitted, legyőzhetsz? Azt hitted, megadom magam? Az akaratom szilárdabb és
erősebb, mint valaha, mert az istenem nem hagyott el, jó, ha tudod!
Dubhe a hegyomlás túloldaláról ordítást hallott. Lonerin veszélyben volt, és ő nem
segíthetett. Úrrá lett rajta a rémület, és ez a pillanatnyi figyelmetlenség sokba került
neki. Rekla ráugrott, és a torkát kezdte szorongatni. Vasmarokkal szorította. Dubhe
nem kapott levegőt, ellenfele felemelte a földről, arcát eltorzította az erőlködés.
– Filla nem kegyelmez a barátodnak, kár ezen rágódnod!

204
 A szavak hallatára Dubhe szíve nagyot dobbant, és levegő után kapkodott. Egyik
kezével görcsösen kutatott a kései után, ám Rekla rögtön lefogta.
– Csak semmi trükk! – sziszegte az egyik fülébe. Dubhe ismét érezte a nő
leheletének elviselhetetlen melegségét, és a zsigereiből gyűlölet szállt fel. Valami
megmozdult benne.
Rekla hirtelen elengedte, és Dubhe lába megrogyott. Miközben térdre esett, a másik
erős csapást mért a mellkasára. Testén hosszú, vörös vágás nyílt, és a hajító késekkel
teli heveder a földre pottyant. A kések csilingelve estek ki rejtekhelyükről.
Dubhe megpróbálta elviselni a fájdalmat, és a tőrök felé indult, próbált legalább
egyet megragadni. Túl későn vette észre a penge csillanását, és a kezébe éles fájdalom
hasított. Ordítása felülkerekedett egy másikon, egy férfién, a sziklafalon túl.
Lonerin...
Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Rekla tőre áll ki a kézfejéből. Teljesen
keresztülszúrta, és a penge a földhöz szegezte a kezét. Nem tudott mozdulni: a földön
terjengő vörös folt minden próbálkozással egyre nagyobb lett. Rekla mellé térdelt,
ujjongó arckifejezéssel nézte.
Halott vagyok. Még így is erősebb nálam. Végem van.
Remegett a félelemtől és a fájdalomtól. Rekla megmártotta ujjait a földön folyó
vérben, aztán a napfényben drámai mozdulattal megcsodálta a színét.
– Biztos vagyok benne, hogy Thenaar értékelni fogja az ajándékomat – szólt
mosolyogva.
Erővel kirántotta a tőrét, és Dubhe egy pillanatra elveszítette az eszméletét. De
aztán rögtön reagált. Ép kezével felkapta az egyik földre esett kést, és testének minden
erejével Rekla felé hajította. Látása elhomályosult, de azért sikerült a vállán
megsebesítenie Reklát. Olyan gyors volt, hogy a hóhéra nem tudta időben kikerülni.
Amikor Dubhe ismét felemelte a fejét, látta, hogy a kezét a vállára szorítja, miközben a
vére – fekete és nyálkás, mint a tinta – végigcsorog a ruháján.
– Hogy merészelted... – vicsorgott Rekla.
Villámgyors volt. Rávetette magát, a földre terítette. Amikor fölébe kerekedett, a
vállába szúrta a tőrét. Dubhe ismét kétségbeesetten felordított. Most viszont volt
valami más is ebben az ordításban, valami szörnyűséges hang, amelyet jól ismert.
Rekla most fölötte volt, a hasán érezte ennek a romlásnak indult testnek az egész
súlyát.
– Elviszlek Thenaar medencéibe, még ha ez az utolsó is, amit teszek. De ez

205
alkalommal biztosíthatlak, hogy semmi gondot nem fogsz okozni az út során. Nem
érdekel, milyen állapotban érkezel meg, már így is épp elég kíméletes voltam. És nem
áll szándékomban még egyszer hibázni.
Hangja torz és elmosódott volt Dubhe számára. Egy másik hang viszont
megsüketítette. Jól ismerte ezt a sikolyt, amely egyre erősödött a zsigereiben. Mindig
is félt tőle, ám most ez volt az egyetlen menekvése.
Rekla felállt, és ököllel hasba vágta Dubhét. A lány izmai egy pillanatra görcsbe
rándultak, aztán már semmit nem érzett. Mintha a teste lassan érzéketlenné vált volna.
Ekkor megértette. Ujjai bizseregni kezdtek, és ez a különös zsibbadás fokozatosan
átjárta az egész karját, majd a mellkasát is. Szegycsontja alatt a Szörnyeteg kitörni
készült.
– Te vagy az oka, hogy Thenaar nem beszélt hozzám! Gyűlöl, mert kudarcot
vallottam veled, mert nem tartottalak kezdettől fogva láncra kötve, mint egy állatot!
Ostoba voltam, hogy hagytalak urunk, Yeshol dolgai között kutakodni, rögtön el kellett
volna fognom téged, amint azzal a Kérelmezővel megszöktél! Most megfizetsz azért,
amit tettél!
Haragját az égre kiáltotta, és üvöltése elnyomta egy sárkányét. Az állatok körülöttük
mind izgatottak voltak. A Szörnyeteget is beleértve. Dubhe érezte, hogyan lüktet benne,
kitörési pontot keresve, ám Lonerin varázsitala egyelőre megakadályozta, hogy a
felszínre törjön. Azonnal megoldást kellett találnia. Le kellett döntenie ezt a gátat,
különben meghal.
Rekla belerúgott, aztán a nyakára fonta az ujjait. Nem állt szándékában megölni,
csak kínozni. Olyan öröm volt ez számára, amit a végsőkig ki akart élvezni.
– Tessék, ezt érdemli az olyan áruló, mint te! – szólt önkívületben. – Csapdában
vagy, reménytelenül, és ez a fájdalom életed végéig el fog kísérni!
Dubhe összpontosítani próbált. Első mészárlására gondolt az erdőben, áldozatai
rémülettel teli szemére, pengéjének zajára, amint a húsukba vájt. Egy része olthatatlan
lelkiismeret-furdalást érzett emiatt, és rémülten figyelte a szakadékot, amelyben
végezné, ha a Szörnyeteg kiszabadul, és hatalmába keríti a testét. Másik fele viszont
ujjongott, és ízlelgette a saját vérének szagát, őrülten vágyott rá, hogy ellenfelét, aki
kihívni merészelte, felfalja.
Rekla előhúzta a tőrét, és ismét megsebesítette a mellkasát. Dubhe szinte nem is
érzett fájdalmat. Kezét heves görcsök rángatták, agya pedig kezdte elveszíteni a
kapcsolatot a külvilággal.
– Ha majd egyszer Thenaarnak áldozom az életed, minden újra olyan lesz, mint

206
azelőtt, érted? Az éveim és a szépségem olyan ár, amellyel szívesen megfizetek ezért!
Dubhe tisztán érezte, hogy az utolsó akadályt is le akarja győzni. Az elméje
szándékosan visszavonulót fújt, ugyanolyan kétségbeesetten, ahogyan az öngyilkos
véghezviszi utolsó tettét, ahonnan már nincs visszaút.
A külvilág hangjai eltűntek, csend vette körül. Egyre csak zuhant a szakadékba, a
fekete lyukba, amely a lelkében lakozott. Lent a mélyben két parázsló, vörös szem
világította meg a sivárságot. Még fel tudott volna emelkedni, még ellen tudott volna
állni, mert a varázsital képessé tette rá. De már meghozta a döntését. Mélyen beszívta
Rekla testének fanyar szagát, és félrehúzódott. Gyilkos düh lett úrrá rajta, a két vörös
szem betöltötte vesztének feketeségét, és érezte, hogy a Szörnyeteg átveszi a helyét.
Hirtelen úgy találta, hogy Rekla olyan lassan mozog, mintha víz alatt lenne. Előtte
csupán a gyűlölet emésztette fanatikus öregasszony képe jelent meg. Dubhe előreugrott,
és a Szörnyeteg felordított.
Látta, amint a teste emberfeletti gyorsasággal mozog. Egy pillanat alatt talpon volt,
mintha nem is lenne fáradt, és nem járna közel a teljes végkimerüléshez. Rekla
kibillent az egyensúlyából, és a földön végezte. Mindez egy pillanat töredéke alatt
történt.
– Még a Szörnyeteg sem ölhet meg engem, ne áltasd magad! – morogta a Gyilkos
magabiztos vigyorral az arcán.

Dubhe villámgyorsan támadt, és saját kezét karomszerűnek érezte. Hangja a

felismerhetetlenségig rekedt és embertelen lett. Egyik karjának képétől végigfutott a
hideg a hátán. A kar nem is az övé volt. Az átok tökéletes gyilkológéppé alakította. Az
izmai eszeveszetten feszültek, vérszomja hatalmassá duzzadt, semmi nem olthatta.
Tudatát elnyomta a vadállati ösztön, most már nem fordulhatott vissza.
Többször is eltalálta Reklát, aztán a nyakánál fogva megragadta, és a sziklafalhoz
vágta. Csontjainak reccsenő hangja elégedettséggel töltötte el.
Rögtön abba akarta hagyni, de már túl késő volt.
Az ellensége a félelmetes csapás ellenére reagált. Egyik kezében a tőrét szorította, a
másikkal pedig egy dobókést markolt meg.
– A hitem erősebb, mint az átkod. Thenaar majd erőt ad nekem!
Vakon kezdett vagdalkozni, hihetetlen gyorsasággal mozgott. Többször is
megkarcolta Dubhét, és miközben a csata átható szaga megtöltötte a tisztást, halvány
vörös körök rajzolódtak ki a levegőben. A sárkányok őrült rikoltozásba kezdtek:
Dubhe távolról hallotta őket, mintha csak álmodná. Semmit nem érzett, csak az őrült

207
izgalmat.
Magasba emelte Reklát, mintha csak egy piszkafa lenne. Szabad kezével ütni kezdte.
Ütései olyan élesek voltak, mint a penge.
Az elméje mintha kettéhasadt volna. Elszörnyedt. Ő nem akarta ezt a mészárlást.
Tisztán érezte, hogy átlépte azt a pontot, ahonnan már nincs visszatérés: minden
határon túlment, és a Szörnyeteg soha többé nem áll meg. Kiáltani próbált, de nem
sikerült. A torka már nem az övé volt.
Nem tehetett mást, hallgatta Rekla kiáltozását, amely egyre kétségbeesettebb lett,
teste elernyedt az ütések alatt.
Dubhe úgy érezte, megbolondul, megértette, hogy ebben a helyzetben nem tud
ellenállni, ez egyszerűen túl sok. A testét már nem ő uralta, ezért nem tudta lehunyni a
szemét az előtt, amit tesz, nem tudta abbahagyni, nem tudta nem élvezni Rekla minden
egyes fájdalomkiáltását.
Végül földhöz vágta a nőt. Az már a végét járta, ám a Szörnyetegnek még ez sem
volt elég. Dubhe a torka köré fonta két kezét, és szorítani kezdte, miközben érezte,
hogy áldozatának lába összevissza kapálózik.
Elég!
A nő nyakcsigolyája összeroppant a szorításában, és Dubhe remélte, hogy ő
meghalhat, hogy elveszhet, hogy ne kelljen ezt a borzalmat tovább szemlélnie.
Végül elengedte. Egy kiáltásra lett figyelmes. Megfordult. A sziklaomlásban
lehullott kövek egy része elmozdult, és a megnyíló résen át a sápadt Lonerint, és a
fájdalomtól üvöltő Fillát pillantotta meg.
A Szörnyeteg gonoszul vigyorgott.

A mágus puszta kézzel kezdte odébb rakodni a köveket. Kimerült volt, de többször
is hallotta, hogy Dubhe felordít.
– Nem érsz oda időben. Asszonyom halálos tud lenni, amikor az istene kezét érzi a
fején – szólt Filla.
– Hallgass!
Úgy határozott, varázsláshoz folyamodik. Még elegendő ereje maradt, hogy
levitációs varázslatba fogjon. De igyekeznie kell, Dubhénak biztosan szüksége van rá.
Két karját összefonta, és parancsoló hangon belekezdett a varázsigébe. A kövek
egyesével elmozdultak, elhagyták az utat eltorlaszoló rakást. Elgördültek, és a
sárkányok rikoltozásától kísérve hosszan hullottak lefelé.

208
 Aztán egy ordítás hasított a levegőbe. Embertelen hang volt, rekedt, vad. Lonerin
hirtelen megbénult. Túlságosan jól emlékezett erre a hangra.
Ne, Dubhe, ne!
Összpontosított, hogy gyorsabban haladjon, a kövek fürgébben kezdtek legurulni az
átjáróból, miközben az energia egyre csak sugárzott a kezéből, mint egy áradó folyó.
Az első kis rés elegendő volt, hogy megértse. A sziklaomlás túloldalán két ember volt:
Dubhe és egy fekete alak, összetéveszthetetlenül a Győzedelmesek ruhájában. De
Dubhe nem volt önmaga, arca eltorzult, izmai a bőre alatt ütemesen és
természetellenesen lüktettek.
Eddig, amikor a Szörnyeteg előtört, Dubhe külseje minden alkalommal érintetlen
maradt. Egyedül az arcára ült ki őrülten vad kifejezés. Most viszont minden tagja ettől
a sötét erőtől duzzadt, amelyet az átok kölcsönzött neki. Külseje vad volt, állati, annak
jeleként, hogy a Szörnyeteg a varázsital ellenére előtört.
Mint első alkalommal, amikor támadni látta, Lonerin kővé dermedt. Még a
szikladarabok rakodását is abbahagyta, lecövekelt, és csak figyelt, képtelen volt
megmozdulni.
Dubhe arca borzalmas fintorba rándult, Rekla teste fölé hajolt, keze görcsösen a
torkát szorongatta. Lonerin látta a nő lábát kapálózni, de a mozdulatai minden egyes
pillanattal gyengébbek és lassúbbak lettek. Száját kitátotta, hogy levegőt vegyen, és
valamit szóljon, ám a néma szavakat már senki nem értette.
– Megállj!
A mögüle érkező hangtól megugrott. Filla kétségbeesetten próbált megszabadulni a
varázslattól, amely gúzsba kötötte. Hitetlenkedve nézte a jelenetet, a tekintete
aggodalommal telt meg.
Rekla lába nem mozdult többé, és a természetellenes csendet, amely Filla kiáltását
követte, egy borzalmas hang – törött csont roppanása – töltötte be. Dubhe nem engedett
a szorításból, csupán feléjük fordult, szeme szörnyű fényben csillogott. Lonerin jéggé
dermedt. Ez nem ő. Nem lehet ő: ez a tekintet, ez a vigyor, vértől mocskos arca.
– Asszonyom! – kiáltott Filla teljesen magánkívül. Bár kimerült volt, egyik kezét
már kiszabadította, és kétségbeesetten vonszolta magát az omlás rése felé.
– Tartson ki, asszonyom, tartson ki!
Mintha megőrült volna.
Az átok felemésztette – gondolta Lonerin növekvő borzlommal.
Még a gondolat végére sem ért, amikor Dubhe egy embertelen ugrással a Lonerin

209
vájta rés túloldalán termett, és teljes erejéből Fillára vetette magát.
Látta, amint puszta kézzel marcangolja, és a keze, ugyanaz a kéz, amely néhány
napja még őt simogatta, valóságos fegyver volt. Lonerint még soha életében nem
szögezte így földhöz a rettenet. De nem tehetett mást, csak állt és nézte. Filla tekintete
megtalálta az övét egy pillanatra. Nem rettegett, nem dúlta fel a fájdalom. Egyszerűen
csak végtelen szomorúsággal nézte a sziklaomlás túloldalán a földön heverő fekete
rongycsomót.
– Engedd el! – A szavak önkéntelenül tolultak Lonerin ajkára, bár érezte, hogy
haszontalanok.
Meg kell mentenem, muszáj!
Rávetette magát a lány hirtelen oly izmossá vált vállára. Lenyűgöző volt az ereje, és
egyetlen mozdulattal a sziklafalnak hajította. Lonerin megszenvedte a becsapódást,
alig kapott levegőt. Amikor kinyitotta a szemét, a vérszomjas Dubhe ott állt előtte.
– Légy újra önmagad, kérlek!
A lány nem mozdult, vad kihívással nézte, de nem támadta meg, mintha össze lett
volna zavarodva.
Lonerinnek eszébe jutott az egyetlen lehetséges megoldás. Teljes tüdejéből lithoszt
kiáltott. Dubhe azon nyomban megmerevedett. A fiú éppen csak annyit engedélyezett
magának, hogy levegőhöz jusson, aztán lázasan kutatni kezdett a harc hevében a földre
hajított zsákjában. Amikor ujjai kitapintották az üvegcse hidegét, tudta, hogy nincs
minden elveszve, hogy még megmenekülhetnek.
Dubhe még itt van, és egyetlen korty varázsital elegendő, hogy minden olyan
legyen, mint azelőtt. Egy borzalmas baleset volt, semmi több. Dubhe nincs elveszve,
nincs elveszve!
Közelebb lépett a lányhoz. Filla a földön fekve alig észrevehetően, halkan sírt.
– Asszonyom... asszonyom... Rekla... – sóhajtotta, miközben tekintetét le nem vette
az omlás túloldalán elterülő élettelen testről. Aztán csend lett.
Lonerin erővel kinyitotta Dubhe száját, és az egész ampullányi varázsitalt
beleöntötte. Látta, amint a tagjai lassan feloldódnak a varázslat alól, és a lány gyengén,
kimerülten a karjaiba roskadt. Aggodalmasan figyelte az arcát, de nem látta rajta
kivirágozni azt a Dubhét, akit ismert. Szeme még véreres volt, tekintete még vad.
Dubhe itt van, nem emésztette fel az átok! – ismételgette magában kétségbeesetten,
de nem tudta elhinni. A fájdalom ökölcsapásként érte.
– Dubhe... Dubhe...

210
 A földre fektette a lányt, és az ölébe húzta a fejét. Dubhe lehunyta a szemét, arca
leírhatatlanul sápadt volt. Néhány pillanat múltán a szemhéja megrebbent. Amikor
magához tért, a szembogara ismét az a fekete kút lett, amelyet Lonerin olyan nagyon
szeretett. Arcvonásait már csak az egyszerű fájdalom rántotta fintorba. Az átok ismét
az ellenőrzésük alá került.
– Köszönöm, köszönöm... – mormolta Lonerin, hitetlenkedve fogadta ezt az
ajándékot. Magához szorította a lányt, és ringatta.
– Minden rendben van, Dubhe, minden rendben van. Beadtam a varázsitalt, most
már jobban leszel.
A lány ránézett, és a nevét suttogta. Aztán elveszítette az eszméletét.

211
212
 HARMADIK RÉSZ

Láttam, amint mindketten felszállnak Oarfra, előbb Nihal, utána Sennar. Csak én és
Soana voltunk ott, így akarták. Megértem a döntésüket, és azt hiszem, mindenkinek
el kell fogadnia. Röviden köszöntünk el egymástól, éppen csak egy öleléssel és
néhány szóval. Ami mondanivalónk volt, azt az előző éjszakákon már mind
megbeszéltük. Aztán Oarf széttárta hatalmas szárnyát, és a tiszta reggeli levegőben
csapott vele néhányat. Majd egyszerűen felemelkedett, én és Soana már csak azt
láttuk, hogy egyre kisebb lesz, miközben a Saar felé indult.
Elmentek, ez tény. És nem térnek vissza. Az Ismeretlen Földre mentek.

IDO VALLOMÁSÁBÓL A TANÁCS PLENÁRIS ÜLÉSÉN,

AMELYNEK TÉMÁJA NIHAL SÁRKÁNYLOVAG

ÉS SENNAR TANÁCSOS ELTŰNÉSE

213
214
 20. A MEGMENTÉS

LONERIN MAGÁRA MARADT, egyik kezében az üres fiola, a másikkal Dubhe fejét
tartotta. A hatalmas zaj után fülsiketítő volt a néma csend.
Rémülten nézett körül. A falomlás túloldalán Rekla teste: nem több, mint egy fekete
rongycsomó a vér piros tükrében. A másik oldalon, szinte a Mérgek Gárdistájának
tükörképeként Filla feküdt. Ő is ziláltan hevert a földön.
Lonerin egy pillanatig nézte az arcát, a fájdalommal teli, nyitott szemét, amint a
szeretett nő felé fordul. Az utolsó dolog, amit látott, az utolsó gondolata. A gyűlölet,
amelyet a férfi iránt érzett, hirtelen elpárolgott, irgalom szállta meg. Miért mindez a
fájdalom? Kiért? Thenaarért?
A karjában fekvő Dubhéra pillantott. Nagyon sápadt volt. Most sem sikerült
megmentenie. Szerelme és odaadása ellenére az átok egyre jobban felemésztette.
Lonerin fáradt volt, nem maradt ereje, hogy folytassa. Ez már túl sok volt. Magához
szorította Dubhét, érezte gyengén verő szívét. Sírni szeretett volna.
Szüksége van a segítségedre, te idióta, gyerünk!
Magához tért. Próbálta elemezni a helyzetet, felmérni Dubhe fizikai állapotát. De
nehéz volt: elhatalmasodott rajta a félelem és az aggodalom, és csak nagy erőfeszítés
árán sikerült tisztán gondolkodnia.
Dubhe mellkasán hosszú vágás éktelenkedett, az egyik kezét pedig teljesen
keresztüldöfte egy penge. Testét mindenütt karmolások és véraláfutások borították,
légzése felszínes volt, arca kétségbeejtően sápadt. Ha nem dönt gyorsan, azzal most
tényleg azt kockáztatja, hogy elveszíti.
Tisztán, Lonerin, tisztán kell gondolkodnod!
Hányinger. A torkában hányingert érzett, elkeveredett a könnyek sós ízével. Addig
szeretett volna ordítani, amíg csak bír, az égtől várt segítséget. Ám borzasztóan
egyedül volt.
Remegő kézzel érintette meg Dubhe sérüléseit: valójában nem voltak olyan
súlyosak, de már túl sok vért vesztett. El kellett állítania a vérzést, csakhogy még soha
nem látott senkit, aki ilyen állapotba került volna, és teljesen készületlenül érte a
helyzet.
Érezte, hogy a szíve őrülten ver, a füle zúg. Egy hang a belsejében mást sem tett,
csak egyfolytában ordított félelmében.

215
 Lassan a földre eresztette Dubhe fejét, és a tenyerébe temette az arcát. Reszketett.
Gondolatai vadul keringtek a halál és a pusztulás körül, és az egyik különösen
kiemelkedett a többi közül. Egy sápadt, hosszú, fehér lepelbe burkolt test. Mellkasán
hatalmas vörös folt, fekete haja a homlokára és vállára hullik. Anyja a közös
sírgödörben.
Dubhe olyan volt, mint ő. Az egyik nőt nem sikerült megmentenie, a másikat pedig
minden áron meg akarta menteni. Mintha ugyanaz lett volna a sorsuk, ugyanaz a helyük
a szívében. Kétségbeesetten felordított.
Nyugalom, nyugalom! – parancsolt magára, és megpróbált józan ésszel
gondolkodni.
Letépett egy darabot az ingéből, benedvesítette a kulacsából, és elkezdte egyenként
kimosni a sebeket. Túl sok volt, vér folyt mindenütt. Nem tudott rájönni, mit kellene
tennie. És a vízkészlete is kimerült, még mielőtt az összes sebet kimosta volna.
Elvesztünk... nem fog sikerülni.
Próbálta ezt a gondolatot a tudata peremére szorítani, de nem sikerült.
Az inge maradékát is csíkokra tépdeste. Nem volt elég, meg aztán rövidek is voltak.
Ekkor fogta a kabátját, azt is feldarabolta, ami – fizikai állapotát tekintve – igen
összetett feladatnak bizonyult. Haragjában és az erőlködéstől felordított.
A felületes sebeket hagyta, csak a mélyebbekkel foglalkozott. A lány sérült kezével
kezdte. Minden megmaradt erejével megszorította, az ujjai véresek lettek. Ismét
hányinger környékezte, de ellenállt. A gyógyulás varázsigéjét kiáltotta, de rájött, hogy
nem tudja megtenni. Kezeiből csak nyomorúságosan, szakaszosan csordogált az
energia. Túl kevés.
Egyszer már sikerült. Most sem más, mint a sivatagban, gyerünk, összpontosíts!
De most nem olyan volt, mint akkor. Ő kimerült, és Dubhe is sokkal rosszabbul van.
Senki sem segíthetett rajtuk. Elveszetten, egyedül maradtak az ismeretlen helyen.
Amennyire csak tudta, megszorította a kötéseket, aztán áttért a többi vágásra.
Néhány pillanatig mindegyik felett megpróbálta használni a varázsigét, ám túl fáradt
volt, semhogy sikerüljön őket begyógyítania. A látása lassacskán elhomályosult, a
keze remegni kezdett. Agyát továbbra is a tömegsír kitörölhetetlen képe gyötörte.
Most másként lesz! Nem veszi el tőlem a Testület őt is!
Kimerült, mire befejezte. Most a karjába kellett vennie Dubhét, és elindulnia, hogy
segítséget találjon. Megpróbálta, de a lába csődöt mondott a súly alatt. Harmadik
próbálkozásra sikerült felhúznia a hátára, még ha az egyensúlya nem is volt biztos.

216
 Fogalma sem volt, merre induljon, de a legésszerűbbnek az látszott, ha megy tovább
egyenesen. Sennarra gondolt, remélte, hogy közel van, ám ebben a helyzetben minden
olyan lehetetlennek látszott. Csak ekkor jött rá, hogy nincs is valódi célja.
Legyőzték. A Testület felülkerekedett. Hasztalan fojtotta el a gyűlöletét és vált
erősebbé, hasztalanul csatlakozott az ellenálláshoz és kereste a harcot. A Fekete Isten
hatalmasabb volt, és minden érzését felemésztette.
Fél térdre esett, már fel akarta adni. Eleredtek a könnyei, körülötte minden
egyforma és homályos lett.
Ám ebben a pillanatban úgy érezte, nincs egyedül. Szemét meresztette: a járat
széléről, a szikla mögül gömbölyű alakok bújtak elő, és felé igyekeztek. Figyelték az
ütközetet, a Sárkányisten üvöltése szólította ide őket, de nem mertek közbelépni. A
síró férfi jelenlétében már nem féltek, és előmerészkedtek.
Lonerin végleg kimerült, csupán néhány lépést tett, de már nem volt ereje felállni. A
földre zuhant, és Dubhe lecsúszott a hátáról. Lonerin szitkozódott, aztán felnézett, és
megpillantotta az egyik élőlényt. A legfurcsább teremtés volt, akit valaha útjába sodort
az élet, de ebben a pillanatban nem tűnődött el rajta, ki ő, és mit akar. Csak arra
gondolt, hogy nincs egyedül, és hogy valaki talán segít nekik.
Akkora volt, mint egy gnóm, de karcsúbb, nyúlánkabb. Hosszú, díszes hajat és
szakállt viselt, olyan csecsebecsékkel teletűzdelve, amilyeneket Égvilágon soha nem
látott. Sűrű, bozontos, félig fekete, félig kék színű haja alól két hegyes fül bukkant elő.
– Rosszul van! – ordította Lonerin. – Segítsetek!
A manó az egyik kezében lándzsát tartott, az övében pedig hosszú kard csüngött.
Nem viselt zubbonyt, csak bőrnadrágot. Mozdulatlanul figyelte.
Lonerin Dubhéra mutatott. – Rosszul van! Segítsetek!
Mások is előbukkantak, rájuk szegezték a lándzsájukat. A tekintetük viszont nem
volt ellenséges. Négyen vagy öten voltak, egyformán öltöztek.
Lonerin megpróbált fölállni, de csak a térdén sikerült kínok között feléjük kúsznia.
– Kérlek benneteket, segítsetek! – kiáltotta, mire amazok hátráltak néhány lépést.
A manók összenéztek, karattyoltak, és hol Lonerinre, hol a karjában tartott Dubhéra
mutogattak. Az egyikük közelebb lépett.
– Araktar mel shirova?
Lonerin összezavarodott. Ez a különös mormogás emlékeztette valamire, de nem
tudott visszaemlékezni. Túlságosan feldúlt és fáradt volt, semhogy gondolkodni tudjon.
Hangja suttogássá halkult:

217
 – Segítsetek...
A manó szomorúan nézte, aztán intett a társainak. Ketten elfutottak, miközben ketten
segítettek neki Dubhét gyengéden a földre fektetni. Lonerin össze volt zavarodva.
– Segítség – dünnyögte az, aki odament hozzá.
Lonerin megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Igen, igen, segítség... – ismételte, és hisztérikusan felnevetett. Megmenekült!
Dubhe mellé vetette magát, a haját kezdte simogatni.
– Megmenekültünk... Ápolni fognak téged, biztos vagyok benne... Megmenekültünk.
Nem tudta róla levenni a szemét, a kezét szorongatta. Olyan végtelenül könnyűnek
érezte magát, olyan átkozottul boldognak és megkönnyebbültnek, és... közel állt hozzá,
hogy összeessen. Az ereje elfogyott, a szeme lecsukódott.
A manó nézte, amint Dubhe fölé hajol. Arckifejezése megfejthetetlen volt. Amikor
már nyugodtabbnak látta, megkérdezte:
– Ott? – és ujjával a hasadék felé mutatott, ahonnan jöttek.
– Nem értem... – felelte Lonerin.
A másik hosszasan elgondolkodott, mintha valami fontosat próbálna az
emlékezetébe idézni. – Erakhtar Yuro... földek... ott... a folyón túl...
Lonerinnek egy kicsit összpontosítania kellett, de aztán megértette. Hevesen
bólintott.
– Igen, Égvilágról jöttünk, én és a lány is.
A manó mosolygott, bólintott a feleletre.
– Ghar, ghar... Égvilág... Erakhtar Yuro.
Lonerin emlékezett, hogy tanulta ezt a nyelvet, hogyhogy nem ismert rá rögtön?
Kobold nyelv volt, vagy valami nagyon hasonló.
A különös lény nevetve nézett rá.
– Egy kicsit beszélek barbárul, egy kicsit.
Lonerin nem tűnődött rajta, hogyan lehetséges ez a csoda. Nem érdekelte, kik ezek a
lények, és honnan jöttek. Az ő megmentőik, és ez most elég.
Ebben a pillanatban a két küldönc nagy kísérettel visszatért. Mindannyian többé-
kevésbé ugyanúgy voltak öltözve, és egy láncra vert állatot hoztak magukkal. Az
arányait tekintve sárkányfiókának látszott, de nem volt szárnya. A szájába tett zabla

218
szíja végighúzódott a hátán, és egy hordágyat vontatott maga után. Ráfektették Dubhét,
bár a lába egy kicsit lelógott róla. A szállítóeszközt láthatóan manókra, nem pedig
emberekre méretezték.
A manó intett Lonerinnek, hogy álljon fel.
Nagy nehezen sikerült talpra állnia. Lába nehezen bírta el, de azért Dubhe mellé
lépett, és továbbra is fogta a kezét. Nem akarta elhagyni a lányt. Nagy erőfeszítésbe
került, hogy a megmentői után gyalogoljon.

A Mester állt mellette. Az egyik kezét fogta, és a homlokát simogatta. Biztató

szavakat suttogott.
– Örülök, hogy visszatértél... – szólt a lány a férfi arcát nézve.
Csak most, az arcvonásai láttán gondolt bele, hogy mennyire hiányzott neki.
– Nem azért jöttem, hogy maradjak is, tudod.
– Akkor én maradok.
A Mester felsóhajtott, szeretettel nézett rá. – Nem gondolod, hogy ideje felejteni, és
mindent előröl kezdeni?
A lány erősen megszorította a kezét. – Nem vágyom másra, csak rád.
– De én elmentem, és nincs értelme, hogy továbbra is engem keress. – Eleven
tekintettel nézte, amit a lány úgy szeretett, majd hozzáfűzte: – Ő nem én vagyok.
Dubhe sírni szeretett volna. – Tudom – felelte elhaló hangon.
Aztán a sötétség, amelyben elmerültek, hirtelen vakítóan fényes felhővé vált, amely
magával vitte a Mestert.
– Ne hagyj el! – kiáltotta volna Dubhe, ám a torka olyan rettenetesen égett, hogy
nem sikerült.
Hirtelen kinyitotta a szemét, és elvakította a káprázó fehérség. Érezte, amint testének
súlya puha ágyba süpped, és kínzó, egyre terjedő fájdalom itt-ott éles szúrássá válik.
Észrevette, hogy lelóg a lába a száraz levelekkel tömött fekhelyről.
Pislogott néhányat, mire a fény kezdett eloszlani, és határozottabb formát öltött.
Egy ablak, zöld mennyezet, egy ruhásláda. Végül egy ismerős arc.
– Minden rendben? – kérdezte Lonerin a lány felé fordulva.
Dubhe néhány pillanatig csendben figyelte. Lesoványodott, sápadt és fáradt volt.
Mély szeretetet érzett iránta, de semmi többet. Fájdalmasan lehunyta a szemét.

219
 – Számtalan sérülésed van, azért érzed magad ilyen rosszul.
Dubhe ismét kinyitotta a szemét, és mosolyogni próbált. Az emlékek azonban
egyesével, fájdalmasan és elviselhetetlenül elevenedtek meg. Képek villantak fel,
amelyeket szeretett volna elűzni, ám azok ismét kitörölhetetlenül vésődtek az
emlékezetébe. Utolsóként Filla, amint kétségbeesetten vergődik a keze között, és a név,
amelyet a férfi szerelemmel és kétségbeeséssel telve, lidércnyomásként ismételt:
Rekla.
– Megmenekültünk, amint látod – szólt Lonerin, megszakítva gondolatai folyamát.
Dubhe megrázkódott, és ránézett. A fiú mögött a szoba egy darabkája rajzolódott ki.
Egy kunyhóban voltak, amelynek falai és teteje száraz levelekből és fából épültek.
Különös környezet volt, szokatlanul alacsony mennyezettel, hatalmas ablakkal,
amelyen fák kuszasága sejlett át, amint beborítja a felhőtlen ég vörös alkonya. Az ágy
igencsak rövid volt, mivel manókra méretezték, mellette pedig egy szék és egy finom
faragással díszített ruhásláda állt, amelyről eszébe jutott valami.
– Biztosan azon tűnődsz, hol lehetünk – mosolygott Lonerin.
Dubhe bólintott.
– A megmentőink manók. Különleges manók, hegyes a fülük, a hajuk meg kék.
Arca örömet és lelkesedést sugárzott. A lánnyal ellentétben ő nyugodt volt. Mert ő
tényleg megmenekült. Dubhe viszont a saját lidércnyomásának a prédája maradt, a
Szörnyeteg kelepcéjében vergődött. Ez az alapvető különbség kettejük között, és csak
az egyik a sok közül.
– Átmenetet alkotnak a gnómok és a koboldok között, akik, úgy tűnik, jó néhány
mérföldre laknak innen, a parton.
Ez alkalommal Dubhe szíve érzéketlen maradt a koboldok, az elveszett és mitikus
nép említésének hallatán, amely kislányként színes képekkel árasztotta el a képzeletét.
– Koboldnyelven beszélnek, huyének hívják őket, lekezelő elnevezés, amelyet – azt
hiszem – a koboldok adhattak nekik. Azt jelenti, hogy „kicsik”, „törpécskék”.
– Ők mentettek meg bennünket? – kérdezte Dubhe fáradtan.
Nem igazán érdekelte a történet, de a beszélgetés segített, hogy eltűnjenek a fejét
megtöltő képek.
– Pontosan akkor bukkantak elő, amikor már azt hittem, elvesztünk. Te csupa vér
voltál, engem pedig teljesen kimentett a varázslás... Azt hittem, meg fogunk halni, hogy
te meghalsz, és ez mindennél rosszabb volt.
Dubhe nem érezte, hogy ez a fajta szerelmi vallomás felhevítette volna. Már nem

220
hitt benne, hogy Lonerinnek és neki közös jövője lehetne. Eszébe jutott az álom,
amellyel ébredt, és a Mester, aki beszélt hozzá. Igaz volt. Lonerin nem Sarnek, és soha
nem is lesz az. Nem keresett benne soha mást, mint őt, a régi Mesterét.
Lonerin hosszasan ecsetelte a rövid beszélgetést, amelyet a manók nyelvén folytatott
a huyékkal, aztán elmesélte, hogyan érkeztek meg a faluba, és hogy a lány mennyi ideig
feküdt eszméletlenül. Elégedett volt, lelkesítette, hogy ismeretlen népre bukkant, most
aztán kiélhette felfedező hajlamát. Dubhe viszont oly távol érezte magát mindettől,
mintha egy másik világhoz tartozna, amelyből ő ki van zárva. Lassacskán ki is vonta
magát belőle. Lonerin hangja egyre kevésbé ért el hozzá. Kezdett visszasüppedni a
saját poklába.
– Figyelsz rám?
Dubhe ránézett. – Igen...
– A sérüléseidről beszéltem. Egyik sem komoly, és ez a nép nagyon ért az
orvosláshoz. Gyorsan össze fogod szedni magad.
Dubhe bizonytalanul elmosolyodott.
Lonerin csendben maradt, hosszasan figyelte.
– Ne gyötörd magad, az nem te voltál – szólalt meg váratlanul.
Könnyű mondani, gondolta Dubhe. De hogyan magyarázza meg neki, hogy ez nem is
nagyon számít? Hogyan mondja el neki, hogy valahányszor a Szörnyeteg előtör, valami
eltörik benne? Hogyan értesse meg vele, hogy az átok a részévé vált?
– Szabadon engedtem – dünnyögte, miközben a tekintetét elfordította.
– Ez volt az egyetlen lehetőséged – szólt a fiú meggyőződéssel.
– De gyilkoltam megint.
Dubhe mélyen a fiú szemébe nézett, és látta, hogy nem értheti meg. Aki még soha
nem ölt, az nem értheti. Mindig marad egy válaszfal közte és a normális emberek
között, akik még soha nem ízlelték a vért.
Lonerin felsóhajtott. – Nem te vagy az egyetlen, aki szörnyű dolgokat tett.
Dubhe megüközött. Emlékezett rá, hogy a saját kezével ölte meg Fillát.
– Meg akartam ölni azt a Gyilkost.
A lány továbbra is döbbenten nézte.
– Meg akart ölni téged, semmi rosszat nem követtél volna el...
– Tiltott varázslatot alkalmaztam – Lonerin elhallgatott, mintha szégyellné magát.

221
Ám amikor látta, hogy Dubhe nem érti, folytatta. – A varázslás a természeti erők
egyensúlyán és annak kihasználásán alapul. A mágus soha semmit nem tesz a természet
ellenében: az akarata szerint hajlítja a törvényeit úgy, hogy azok engedelmeskedjenek
neki. Ezért vannak olyan dolgok, amiket nem szabad megtenni. Varázslattal
megsebesíteni vagy megölni valakit. Ezek olyan cselekvések, amelyek felforgatják,
megzavarják a természet rendjét. Ez a tiltott mágia, amelyben a Zsarnok olyannyira
jeleskedett. Aki tiltott varázsigét használ, az a lelkét teszi kockára, eladja a gonosznak,
hogy cserébe megkapja a szükséges erőt, amellyel aztán a kívánt varázslatot végre
tudja hajtani. Ezt a mágiát nem lehet büntetlenül űzni: ez belülről ront meg,
gonoszságra ösztönöz és tönkretesz.
Dubhe rögtön felismerte a saját átka vonásait. Az ő pecsétje is nyilvánvalóan
hasonló varázslat.
– Egy ilyet használtam a férfi ellen, aki Reklával volt. És nem azért, mert
megtámadott, vagy mert éppen megölni készült volna. Tudom, hogy kell valakit
ártalmatlanná tenni úgy, hogy ne okozzon többé gondot. – Nyelt egyet. – Azért tettem,
mert Gyilkos volt. Nem volt más oka.
Dubhe arra gondolt, amikor Lonerin napokkal ezelőtt a szakadékba zuhant, arra a
gyűlöletre, amelyet a szeméből kiolvasott, amely olyan szokatlan és olyan perzselő
volt tőle.
– Miért gyűlölöd őket? – kérdezte.
– Nyolcéves voltam, amikor megbetegedtem a vörös lázban.
Dubhe ismerte a betegséget. Már évszázadok óta dúlt Égvilágon. Főleg a
kisgyerekeket támadta meg, elállíthatatlan vérzéssel és nagyon magas lázzal járt. Az
áldozat szinte mindig elvérzett. Égvilágon mindenki rettegett tőle.
– Anyám egyedül volt, apám elhagyta, mielőtt én megszülettem volna, csak én
voltam neki. Ekkor elment a Fekete Istenhez, és Kérelmezőnek ajánlkozott.
Lonerin egyik kezével végigsimította az arcát.
Folytatta: – Én meggyógyultam, de az anyám nem tért vissza többé. Még a
templomban is kerestük a szomszédasszonnyal, akire rábízott, de nyoma sem volt.
Csak néhány hónappal később tudtam meg, mi történt. Volt egy tér, nem messzire
onnan, ahol játszani szoktunk... tele csonttal... a barátaimmal felfedeztük...
odamentünk... és ő... ott volt.
Dubhe elképzelte a jelenetet. Megborzongott. Hallgatott. Érezte, hogy nem tudna mit
mondani.
– Elvittük onnan, és eltemettük. Engem az egyik nagybátyámra bíztak. Néhány évig

222
azt gondoltam, bármi áron, de megbosszulom. Megsemmisítem a Testületet, az életem
árán is lemészárolom azt az összes disznót. Aztán megismertem Folwar mestert, aki
azt mondta, van más út is. A harag sehová nem vezet. Ki kell virágoztatnom, és erővé
alakítanom. Ezért kezdtem mágiát tanulni, hogy célt adjak a fájdalmamnak és a
gyűlöletemnek. Ezért vállaltam el, hogy beférkőzöm a Házba, ezért folytattam a
küldetést.
Dubhe lesütötte a szemét. Új fényben látta a fiút, erről az oldaláról eddig nem
ismerte.
– Szénné égettem az egyik kezét. És örültem, amikor megtettem. Bár aztán rájöttem,
hogy azért harcol, mert szereti Reklát, kívántam, hogy meghaljon. De visszafogtam
magam.
Na igen. Ez a különbség kettejük között. A fiúnak még van választása, még
megállhat a szakadék előtt. Dubhe nem. Ő minden alkalommal túlmegy rajta.
– Én is hibáztam. Én is engedtem. Nem kell bűnösnek érezned magad.
Dubhe keserűn mosolygott. – Tényleg össze akarod hasonlítani a te pillanatnyi
gyengeségedet azzal a vérengzéssel, amit én a szirten véghezvittem?
– Az nem te voltál, és nem volt más választásod. Tényleg azt hiszed, jobb lett volna,
ha hagyod, hogy Rekla megöljön? Mire mentél volna vele?
Dubhe lesütötte a szemét. Nem tudta, de minden jobb lett volna, mint a fájdalom,
amit most érzett, és a saját maga iránt érzett gyűlölet.
– Ez az átok, az az átkozott pecsét. Az marcangol téged, és attól érzed így magad. Ez
nem te vagy, érted? – Lonerin erősen megragadta az egyik kezét, megszorította, és
hosszan, élénken a szemébe nézett.
– Te soha nem öltél, nem értheted... Nem számít, miért teszed. Nem számít, van-e rá
okod, hogy azt az életet kioltsd, nem számít, hogy baleset volt vagy más. Az számít,
amit tettél. És semmi sem olyan többe, mint azelőtt. A halál az ereidben van,
megmérgez. A Mesterem... ezért halt meg. A Szörnyeteg pedig... nem kívül van, hanem
bennem.
Lonerin hevesen megrázta a fejét. – Nem, nagyot tévedsz. Te nem vagy Gyilkos, és
soha nem is voltál az. A helyzet hozta úgy, most pedig az átok az oka, hogy idejutottál.
De neked, neked semmi közöd a halálhoz.
Tekintete nyílt és őszinte volt. A fiú hitt benne, legalábbis hinni akart. Dubhe szúró
fájdalmat érzett.
Ha igazán szeretne engem, megértené. És ha én igazán szeretném, ez a tekintet
elég lenne.

223
 De nem volt elég. Egyedül volt. Egyedül a borzalommal. És bár a fiú látta, nem
értette meg. Nem szerette őt teljes egészében, nem szerette a vértől mocskos kezét. A
róla alkotott képet szerette, a törékenységét, a gyengeségét. És ő? Azt szerette benne,
amiben a Mesterére emlékeztette, szerette azt a világot, amelyben lehetséges volt
döntést hozni, szerette a magabiztosságát.
– Megesküdtem neked, hogy megmentelek, és megteszem. Megszabadítalak az
átoktól, semmi sem állíthat meg, és soha többé nem kell majd ilyen rémes dolgot
tenned. Az anyámmal kudarcot vallottam, de veled másként lesz. Amikor az átkot
megtöröm, meglátod, végre szabad leszel.
Milyen hamisan hangzott ez! Ha sikerült volna megszabadítania a rontástól,
megmenteni nem tudta volna. Mert az ő ketrece nem csupán a pecsét. Az ő börtöne
tágasabb, és a fiú ezt soha nem látta.
Dubhe mégis mosolygott. Megszorította a fiú kezét. Meghatotta, ahogyan minden
áron szeretni próbálta őt. – Köszönöm – suttogta sírástól elcsukló hangon.
A fiú az ajkát kereste, hosszú csókot nyomott rá, de a lány tudta, hogy ez lesz az
utolsó.

224
225
 21. RÉGI ADÓSSÁG

DOHOR HARCIAS LÉPTEKKEL haladt végig a templomon. Yesholt a Thenaar

szobra előtti padban térdelve várta. Imádkozott, és Dohor már az ajtóból hallotta
kántáló hangját. Elfintorodott. Soha nem volt vallásos. Felesége sokszor kapaszkodott
a hitbe, főleg kevéssel a halála előtt, amikor a betegség már majdnem teljesen
felemésztette. Ő nem. Úgy tekintett a vallásra, mint a hatalom puszta eszközére, és
ezért szánta a hívőket.
– Az istenek léteznek, Dohor, és végül számot kell majd vetned velük – mondta neki
egyszer a felesége. Ő válaszként az arcába nevetett: számára mindez csupán babona
volt.
– Nos? – szólt öblös hangon, amikor Yeshol háta mögé ért.
Látta, amint az öreg egy pillanatra megmerevedik, de aztán újra felhangzottak az
imádság szavai. Soha nem tudott napirendre térni ennek az embernek a vele szemben
tanúsított arcátlansága felett. Másrészről viszont éppen ezért a függetlenségéért
becsülte nagyra.
Amikor befejezte, Yeshol felállt. Meghajolt előtte, a fejét lehajtotta.
– Éppen imádkoztam.
A kifogás hallatlan egyszerűsége és szemtelensége meglepte Dohort. Aztán úgy
döntött, ez most nem a megfelelő alkalom, hogy a hatalmát fitogtassa.
– Na igen, egy nálam nagyobb úrnak engedelmeskedsz, igaz? – csúfolódott.
Yeshol csupán titokzatosan elmosolyodott, de aztán hirtelen komollyá vált.
– Azért hívattam, mert fontos hírt kell közölnöm.
Dohor nem sokat adott a körítésre. Yeshol számára minden őt érintő hír kivételes
jelentőséggel bírt.
– Nos? – nógatta türelmetlenül.
– Egy ellenségünk az egyik legkiválóbb Győzedelmesünk kezéből megkaparintotta a
fiút, akire szükségünk volt.
Ahogy sejtettem, lényegtelen hír – gondolta a király.
– Ez a te bajod – felelte. – Az ilyen dolgokat egyedül kell megoldanod, tudod jól.
Már így is túl sokat segítettem, és emlékeztetlek, hogy a te hibádból egy sárkányomat
és egy lovagomat elveszítettem.

226
 – Az ellenség Ido.
A szavak hallatán az egész templomra súlyos csend borult. Dohor érezte, hogy egy
pillanatra kihagy a szíve. Már három éve nem hallotta ezt a nevet, és őszintén remélte,
hogy soha többé nem is fogja.
– Lehetetlen – próbált a legnagyobb természetességgel felelni. – Három évvel
ezelőtt Napföldön elszenesedett maradványokra bukkantak, nyilvánvalóan a
sárkányáéra. Ido halott.
– Egy félszemű gnóm, a bal orcáján hosszú, fehér sebhely húzódik. Az egyik
Győzedelmesemet megölte, a másikat félholtan hagyta magára Nagy Föld és Tűzföld
határán. Az életben maradt emberem írta le nekem az ellenséget, hozzátéve, hogy idős,
ám a fegyverforgatásban kivételesen tapasztalt emberről van szó.
Dohor keze remegni kezdett, nem is sikerült lepleznie. – Hol van? – A hangja
remegett az elfojtott haragtól.
Yeshol megrázta a fejét.
– Nem tudjuk pontosan. Valószínűleg még Tűzföldön nyalogatja a sebeit. Az
emberem azt mondta, nem volt valami jó bőrben.
Ezek a szavak Dohorban régi, gyűlöletes emlékeket ébresztettek. Az ellenállást
Tűzföld vízvezetékében, Ido folytonos portyázását az emberei között, a hosszú háborút
és az utolsó csatát, amelyet a föld alatti csatornákban vívtak meg. Ezer embert veszített
odalent, és mindez azért, hogy vagy száz lázadót kiverjenek onnan.
– A vízvezeték – sóhajtott fel.
– Mi is így gondoljuk. Úgy látszik, nem árasztották el az egészet.
Dohor ezt nem tudta pontosan. Amikor megparancsolta, hogy nyissák ki a zsilipeket,
egyszerűen a víz erejére hagyatkozott. De úgy látszik, nem volt elég.
– Gondom lesz rá – szólt sürgetően, miközben felállt.
– Nem voltak kétségeim – mosolygott Yeshol. – Amint Sherva kiejtette a száján az
ellenség nevét, biztos voltam benne, hogy a saját embereivel akarja majd megoldani a
dolgot.
Dohor szárazon bólintott.
– Vedd úgy, hogy halott. Rövidesen elhozom neked a fiút.
Yeshol meghajolt.
– Bízom önben. A jövőm a kezében van.

227
 Amikor Learco a terembe lépett, Dohort, az apját a trónon ülve találta, rá várt.
Amint az apja visszatért, érte küldött. Learco látta, hogy a fekete kabátját viseli,
amelyet csak akkor öltött magára, ha fontos ügyben utazott. Nem tudta, mi a szándéka,
de biztosan komoly ügyről volt szó. Amikor megtudta, hogy hívatja, néhány percig
késlekedett, szobájának tükrében nézegette az arcát.
Tagadhatatlanul hasonlított az apjára. Ugyanaz a szőke, már-már fehérbe hajló haj,
ugyanaz a tekintet. Csupán zöld szemét örökölte az anyjától, Sulanától. Túl kevés, hogy
különbséget jelentsen az apja és közötte. Néhány év múlva megörökli a királyságot, és
egy olyan álomért kell majd harcolnia, amely nem az övé. Ha rajta állt volna, örömmel
lemondott volna a számtalan mészárlásról, de nem tehette, ez volt az elkerülhetetlen
sorsa.
Harcias léptekkel közeledett a trónhoz. Bár végső soron ő is csak egy alattvaló volt,
semmi több, mint apja halálhírnöke. Amikor elé ért, térdet hajtott. Mindig így ment ez
közöttük, a kapcsolatuk csupán rideg formalitás volt. Soha egy szeretetteljes szó vagy
ölelés nem esett meg. Most, hogy belegondolt, az utolsó alkalom, amikor egymásoz
értek, gyermekkorára nyúlik vissza, amikor Makratban, az ünneplő tömegben a király a
karjába kapta, és ujjongva mutatta fel a népnek. Aztán soha semmi.
– Állj fel!
Learco engedelmeskedett, de a szemét lesütötte. Nem szeretett ránézni.
– Van egy küldetésem a számodra. És nézz rám, ha hozzád beszélek, trónörökös
vagy, nem pedig egy akármilyen jöttment!
Learco akarata ellenére felnézett. Apja arca már jó ideje elviselhetetlen látvány
volt számára. Olyan volt, mintha tükörbe nézne, és nem szenvedhette a gondolatot,
hogy ugyanolyan, mint ő. A hódító arca, amely mögött végtelen gyász és háború bűne
rejlik – ez dühítette.
A király hidegen állta a tekintetét.
– Még mindig olyan a szemed, mint a megvert kutyáé, és ez nem áll jól neked.
– Fáradt vagyok, apám, semmi több – hazudott a fiú.
Dohor nem hitt neki. De Learcót ez nem érdekelte. Bármit is tett, az apja soha nem
volt vele elégedett. Soha nem tudott megfelelni az elvárásainak, folyton csak csalódást
okozott neki.
– Ido életben van, és éppen keresztülhúzza a számításainkat.
Learco megmerevedett.
– Van vele egy fiú, aki annyi aranyat ér, amennyit nyom. A Vizek Földjére viszi, és

228
ott valószínűleg megtalálja majd a módját, hogy eltüntesse. Roppant egyszerű küldetést
bízok rád: találd meg és öld meg a gnómot, aztán hozd el nekem a fiút.
Learco keze ökölbe szorult. Nem állt szándékában végrehajtani ezt a küldetést, mint
ahogyan egyiket sem, amelyet az apja valaha is rábízott. Néhány éven át elégedett volt,
hogy szolgálhatja, és remélte, hogy az általa vállalt feladatokkal és a harci
tudományával előbb vagy utóbb sikerül majd lenyűgöznie. Aztán megértette, mire is
épül a hatalma, és ezzel egyidejűleg észrevette, hogy teljesen alkalmatlan rá, hogy
kielégítse a követeléseit. Azóta egyetlen küldetés sem volt más, mint a sokezredik
alkalom, hogy megalázza és fájdalmat okozzon neki. De volt még valami. Dohor
észrevette.
– Van számomra valami mondanivalód, fiam?
– Nincs. Örömmel végrehajtom a parancsait.
Learco ismét a padlót nézte.
– Érted, hogy miért téged küldelek?
A fiú ráemelte a tekintetét. A trónról felemelkedve Dohor mintha pusztán hatalmas
termetével uralná őt.
– Azt hiszem, igen.
– Méltatlan volt hozzád, hogy engedted Idót Tűzföldre szökni, olyan szégyenfolt ez,
amelyet egy leendő királytól nem lehet eltűrni. Elvárom tőled, hogy add meg
legádázabb ellenségemnek azt, amit érdemel, világos? Ezüsttálcán akarom látni a fejét.
Nem várok tőled ennél kevesebbet.
Learco megértése jeléül fejet hajtott. Nem kérdőjelezhette meg apja parancsait, még
ha az esetek többségében nem is értett velük egyet.
– A kémeink tudják, merre van?
– Nagy Földön, nem messze Tűzföld határától majdnem megölt egy embert. Minden
bizonnyal megsérült. Valószínűsíthető, hogy a legrövidebb utat választja a Vizek
Földjére. A legjobb alkalom, hogy elfogd, akkor kínálkozik, amikor a sivatagot szeli
át. Itt teljes mértékben fedezék nélkül lesz, nem találhat védelmet vagy rejtekhelyet.
– Igen – felelte Learco közömbös hangon.
– Xaronnal mégy.
Learco bólintott. Legalább repülhet.
– Ha ez minden...
– Ne okozz nekem csalódást! – A király tekintete átható és gonosz lett. – Már eddig

229
is végtelen sok okot adtál rá, hogy megtagadjalak, de sajnos te vagy az egyetlen
örökösöm. Ne kényszeríts hát rá, hogy olyat tegyek, amit nem akarok.
Learco mélyen meghajolt, a szíve vadul kalapált. Aztán felállt, és elhagyta a termet.
Összezavarodott. Apja szava figyelmeztetés volt, és amikor a palotából kilépett,
ahelyett, hogy a sárkány istállója felé tartott volna, a lugas felé vette az útját, egyre
gyorsabban szedte a lábát. Amikor végre kint volt, a szeme elé Makrat kusza utcáinak
örömmámora tárult. Alkonyodott, a levegő friss volt. Learco teleszívta a tüdejét.
Szüksége volt rá. Egy pillanat alatt eszébe jutott a kén csípős szaga, a Thal bűzös
kigőzölgései. Itt találkozott először Idóval.

Learco a sárkánya nyergében ül. A csatatér felett repked, túlélőket keres, teljesen
kimerült, és tökéletesen tudatában van annak, hogy nagybátyja, Forra parancsa
ellen cselekszik. A harc heve még az ereiben lüktet, sárkánya elégette az ellenségeit,
úgy rontott a lázadókra, ahogyan megparancsolták neki, teljesen egyedül, ami nem
kis dolog egy tizennégy éves fiútól, még ha Sárkánylovag is.
Egy kicsit olyannak érezte magát, mint Nihal: harcosnak, a halál katonájának,
amiért az apja csak büszke lehet rá. Egyetlen gnóm – akár felnőtt, akár gyerek –
sem menekülhetett előle.
Learco viszont a szíve mélyén tudja, hogy ennek a hirtelen hévnek más oka van,
hogy semmi köze nincs sem a harchoz, sem pedig az értékekhez. Most, hogy sem a
nagybátyja, sem más nem tudja érte kárhoztatni, szabad folyást engedhet a
szánakozásnak. Senki nem neveti ki. Senki sem tagadhatja meg tőle a haragot,
amelyet a háború és az apja iránt érez. Learco fogolynak érzi magát, és nincs más
választása. Apja ide küldte, mert a fiának készülnie kellett rá, hogy nagy harcos és
trónjának méltó örököse legyen. Keresve sem lehetett jobb helyet találni a
próbatételre, mint a legkegyetlenebb csatatér, a tűzföldi harcok, ahol az ellenállás
szíve lüktetett, és nem adta meg magát. Learco szeretett volna elmenni innen, de
nem tudott. Kötelességének érezte, hogy maradjon, és semmi nem másíthatta meg az
elhatározását.
Sárkányának szárnya csendesen verdes a levegőben. Alatta csupán romhalmaz és
holttestek. Szemét mereszti, és csak véletlenül, a szeme sarkából veszi észre a felé
cikázó villanást. Még éppen időben kirántja a kardját és megfordul, hogy kivédje az
ütést. Egy páncél nélküli gnóm, hatalmas vörös sárkánya hátán ülve, éppen őt
célozza meg famarkolatú fegyverének pengéjével. Arcát hosszú, fehér forradás szeli
át. Learco egy pillanatig figyeli, aztán megremeg.
Ido.

230
 – Nézzenek oda... – morogja dühösen a gnóm.
Learco az ösztönére hallgat, és menekülni próbál. Mi mást tehetne? Ido legenda,
legyőzhetetlen harcos.
A gnóm elképzelhetetlen gyorsasággal előreugrik, miközben a vörös sárkány
megragadja a herceg sárkányának farkát. Az állat felordít fájdalmában, és
Learcónak csak nehezen sikerül a nyeregben maradnia.
Meghalok – mormolja. – Meghalok.
A vörös sárkány erőt gyűjt, és sikerül neki messzire hajítania a másik sárkányt.
Learco azt sem tudja, hol van, kábultan a földre gurul. Ido nem támadta meg.
Kegyetlenül szemléli, ahogy nagy nehezen talpra kászálódik.
A fiú védekezni készül, biztos benne, hogy nem menekülhet. Mindkét kezével
szorítja a kardját, és maga előtt tartja.
Ido a fegyverére mutat. – Látom, ez még mindig apáról fiúra száll – szól
csúfondárosan.
Learco megérti a célzást. Ez az apja kardja.
– Tudod, ki vagyok?
– Ido.
A gnóm mosolyog.
– Az apád többé-kevésbé ekkora volt, amikor az Akadémián megaláztam, és
ugyanezt a kardot tartotta a kezében, amit most te. Biztosan mesélte neked.
Nem, soha nem mesélte. De Learco azért ismeri a történetet. A palota folyosóin
gyakran sustorognak róla, hogyan alázta meg Ido a királyt, amikor szemtelenkedett
vele az Akadémián, háromból három csörtében verte meg az összes diák előtt.
Learco még erősebben szorítja a kardját. Jól tudja, mi fog történni. Ido apja
esküdt ellensége, nem fogja elszalasztani ezt az alkalmat. Rajta keresztül fog
Dohoron bosszút állni. Megöli a király egyetlen örökösét, ám előtte megkínozza,
megalázza. Ez itt a vég.
Érzi, hogy a tenyere izzadságtól ragacsos, homloka pedig nedves lesz. Fázik.
Harcolni fogok – gondolja. – Azt fogom tenni, amit tanítottak nekem, úgy fogok
viselkedni, ahogyan apám akarná, becsülettel.
Ido váratlanul támad, és neki csak nagy nehezen sikerül kivédenie. Rögtön
meghátrál, az ellentámadás kivételesen erős. Learco látja a gnóm szemében, hogy

231
úgy érzi, uralja a helyzetet. És így is van. Szünet nélkül támad, játszik, szórakozik,
és ő teljesen ki van neki szolgáltatva.
Ido gyorsítja a ritmust, és Learco egyik vállába égető érzést hasít. Eltalálta. Az
ellenfele kardhegye vörös. Az ő vére. Ez az első alkalom, hogy egy kard megsebesíti.
Ezelőtt csak Forra ostora tette ezt.
Halk jajkiáltás szalad ki a száján, lehajtja a fejét, de aztán összeszedi magát.
Becsületet kell szereznie. Talán meghal, de az apja végre büszke lesz rá. Soha nem
volt az, tudja. Ezért olyan fontos, hogy bátran viselkedjen, ez az utolsó alkalma.
Úgy dönt, csak az egyik kezével tartja a kardot.
Ido újra támad, és az ütései ezúttal pontosabbak. Apró vágások, és Learco száját
minden alkalommal kis kiáltás hagyja el. Próbálja visszanyelni őket, ám nem
sikerül. Gyengének és ostobának érzi magát, sírni volna kedve.
Apámnak azt mondják majd, hogy gyáva voltam.
– Ügyes vagy – mondja neki Ido. – De tapasztalatlan – folytatja, gúnyosan
nevetve.
Oldalról találja el a pengéjét, és olyan erővel fordítja el, hogy kicsavarja a
csuklóját. Ennyi elég is, és Learco kardja messzire repül. Még nézi, ahogyan fényes
ívet rajzol az égre, amikor Ido mellkason rúgja.
Úgy érzi, megfullad, aztán a földre zuhan.
Hirtelen csend áll be. Learco csak a saját zihálását hallja. Ido kardja
hajszálnyira van a torkától. A gnóm is nehezen lélegzik, kezében reszket a kard. A
fiú érzi, hogy a torkának szegezi, oda, ahol az ádámcsutkája kiemelkedik. Nyel
egyet, és lehunyja a szemét.
Tudja, hogy eljött a pillanat, mégsem fél annyira, mint ahogy gondolta volna. A
szíve hirtelen lassabban kezd verni. Ekkor felemeli a fejét, és szabadon hagyja a
torkát.
– Ha szúrni akarsz, tedd meg, és kész!
Egy ostoba hős szavai, gondolja, tele vannak velük azok a történetek, amelyeket
az apja olvastat vele. Mégis érzi, hogy ebben a pillanatban rendben van, hogy
kifejezi azt, amit valójában kíván.
Ido komoran figyeli, a kardját még mindig a torkának szegezi.
– Mit csinálsz itt egyedül? Hol vannak a többiek?
Ezt a kérdést Learco nem várta, egy kicsit gondolkodnia kell, mielőtt felelne.

232
 – Elmentek a foglyokkal. Már mindent leromboltak, és elvittek, amit csak
akartak.
A gnóm kemény tekintettel vizslatja.
– Ők? És te, fiú, hol voltál, amíg a rosszak harcoltak?
Learco úgy érzi, ez a kérdés minden kardnál nagyobb szúrást vájt belé. A
szemével kiutat keres, a tekintetét a széltől és a vulkán füstjétől kivájt sziklákra
emeli, amelyek tőle nem messze emelkednek.
– Velük voltam – suttogja.
Ez a vallomás többe került neki, mint mindaz a szégyen, amit az apja által
véghezvitt mészárlásokban való részvétele miatt érzett.
– Azért hagytak itt, hogy bevárj bennünket?Mit kerestél?
– Semmit.
Ido közelebb hajol, de a kardját nem mozdítja. Learco érzi, amint a lehelete a
nyakát melengeti.
– Ne ravaszkodj velem. Nem öllek meg, míg meg nem tudom, amit akarok, és
biztosíthatlak, hogy megvannak a magam módszerei, hogy szóra bírjalak. Ha tovább
makacskodsz, magammal viszlek, és visszasírod még ezt a kegyes pillanatomat,
világos?
Learco közömbös marad. Már túl van a félelmen, azzal, amit az előbb elismert,
túllépte a rettegés határát.
– Azt néztem, mit tettem. Túlélőket kerestem.
– Ne beszélj marhaságokat! – szólt rá Ido szárazon.
– Biztos voltam benne, hogy nem fogsz nekem hinni, de nem is érdekel, hogy
hiszel-e. Ez az igazság.
Learco érzi, hogy ez a makacs magabiztosság hamarosan elhagyja. Azt akarja,
hogy minden véget érjen, örökre és azonnal.
– Szúrj! – szól meggyőződéssel.
Tényleg ezt akarja, a végső kardcsapást várja.
Ido nem mozdul. Meglepődött, de azért a figyelme nem lankad. A pillantása
viszont lassan megváltozik. Ez a fiú többé már nem az ellensége. Végül felsóhajt,
majd maga mellé ereszti a kardot.
– Menj! – szól rá parancsoló hangon.

233
 Learco meglepetten néz rá.
– Még meggondolhatom magam, úgyhogy a helyedben én azonnal elmenekülnék.
A fiatal herceg nem mozdul, a talajon támaszkodik. Hirtelen már nem akar
elmenni. Nem akar elmenekülni, nem érdemli meg. Ekkor lehajtja a fejét, és sírni
kezd. Eddig a pillanatig ellenállt, de már nem bírja tovább. Elveszettnek, ostobának
érzi magát.
Ido nem mozdul, nem tudja, mit tegyen.
– Azt mondtam, szabad vagy, ne kelljen még egyszer mondanom!
Learco felkel, letörli könnyeit. A szívét érthetetlen aggodalom tölti el.
– Sajnálom. Mindent – csak ennyit sikerül kiböknie.
Aztán elrohan a síkságon át. Elhalad megölt sárkánya mellett, aki a másik állat
mancsa alatt fekszik. Fut, fut, szeretne eltűnni. Csak a nyakának szegezett kardra
gondol, és azokra a szavakra, amelyek mindennek a fájdalomnak utat nyitottak.
– Velük voltam.

Learco felsóhajtott. Kellemetlen emlék volt, amelyet sokszor újrajátszott az

emlékezetében, ám soha nem gondolta volna, hogy valaha is viszontlátja Idót. Amikor
a halálhírét hallotta, valami különös oknál fogva sajnálta.
Végül az istállók felé indult. Azon tűnődött, mit akarhat az apja egy kisfiútól, milyen
más borzalmakat rejt ez a feladat, ám hasztalan kérdések voltak ezek, csak újabb terhet
róttak a lelkére. Végül is mindazok ellenére, amit Dohorról tudott, ő csupán egy ostoba
gyermek volt, aki az apja kedvét kereste.
Idóra gondolt, az adósságára. Talán jobb lett volna, ha a gnóm azon a napon, ott, a
Thal alatt megöli őt, ám így az életét köszönhette neki. És most azt a parancsot kapta,
hogy gyilkolja meg.
Lesütött szemmel lépett az istállóba, egy pillanatra lehunyta a szemét, és felkészült
arra, ami rá vár.
– Készítsétek elő Xaront, küldetésre megyek – szólt oda az istállófiúknak.

234
235
 22. A FALU

A HUYÉKNÉL VALÓ TARTÓZKODÁS úgy telt, mint egy álom. Dubhe az idő nagy
részében ágyban feküdt, mert legyűrte valami félelmetes fáradtság. Nem tudott
felkelni, a sérülései őrülten fájtak, de mindenekelőtt a szellemi kimerültség volt az,
amely bármiféle cselekvéstől visszatartotta.
Úgy érezte, hogy a gondjai, amelyek eddig a pillanatig üldözték, a falun és az erdőn
túl, amelyet a szobája ablakából lát, csupán arra várnak, hogy ő rendbe jöjjön, és
akkor újra elborítják. Ha egyszer erről a védett területről kilép, semmi nem tudja majd
megmenteni.
Mindenekelőtt itt volt a varázsital kérdése: Lonerin a fiola egész tartalmát
felhasználta, hogy kiragadja őt a halál karmai közül, nem maradt több. Dubhe érezte,
hogy a Szörnyeteg könnyű álmot alszik, igen kockázatos tett volt felébreszteni, mert
ezért előbb-utóbb drágán megfizet. Egyetlen halvány reménye volt: időben megtalálni
Sennart. Na igen, Sennar... Ki biztosítja őket, hogy egyáltalán még él, és hogy sikerül
megtalálniuk? És mindezek közepette hogyan viselkedjen majd Lonerinnel? Dubhe
agyában millió gondolat cikázott, és ezer szerencse, hogy ezekben a napokban a fiúnak
annyi dolga akadt.
– Meg kell tanulnom ennek a népnek az orvoslási művészetét, talán van néhány a
növényeik között, amelyek enyhíthetik az átkod hatását – mondta.
Ettől kezdve mindig kint járt valahol. Csak este jött be hozzá, karikás szemmel és
összekarcolt kézzel. Könnyű csókot nyomott az arcára, a hogyléte felől érdeklődött,
aztán aggodalmasan végignézte a sérüléseit.
A kapcsolatuk mintha már csupán csak erről szólt volna. Lonerinnek már-már a
rögeszméjévé vált a lány állapota, Dubhénak pedig még nem volt bátorsága, hogy
tisztázza vele a dolgokat. Meg volt róla győződve, hogy előbb vagy utóbb meg kell
ütközniük. Csak most még nem érezte magát késznek rá.
Így töltötte a napjait, az ablakon bámult ki, az óráról órára változó színű eget
kémlelte, és az erdő neszeit hallgatta. Lehet, hogy meghal, lehet, hogy a Szörnyeteg
visszatér. Ebből az ágyból minden olyan távolinak és zavarosnak látszott.

Jó néhány napon át az őt ápoló pap volt az egyetlen kapcsolat, amely a huyék

népéhez fűzte. Jóformán fiúcska volt még, és groteszkül keveredtek benne a koboldok
és a gnómok tulajdonságai: borotvált fején feltűnő volt hegyes füle, és csak hosszú,
sötét, mélykék szakálla engedett következtetni a hajszínére. Meztelen felsőtesttel járt,

236
mellén vörös tetoválást viselt, amely különösen elütött világos bőrétől. Az Erdő Urát
ábrázolta. A nagy felületű és összetett ábrát szeretetteljes részletességgel rajzolták
meg. A manó nadrágja különös viselet volt, az anyaga zergebőrnek tűnt. Csendesen
lépett Dubhe szobájába, és soha nem szólt hozzá. Nem nézett a szemébe, csupán a
sebeit vizsgálta, még azt sem engedte meg magának, hogy a tekintete a lány más
testrészeire tévedjen.
Dubhe zavarba jött a jelenlétében. Egyrészről az az érzése támadt, hogy ő csupán
egy elemezhető és mozgatható tárgy, amit egyébként minden alkalommal érzett, amikor
ápolták, vagy amikor egy pap az átkát vizsgálta. Másrészről nyomasztotta, hogy nem
tud beszélni vele és köszönetet mondani. A keze tényleg rendkívüli volt. Ahányszor a
vágásokat megérintette, és különös szavakat mormolt – egyfajta litániát valami
ismeretlen nyelven –, a lány azon nyomban megkönnyebbült. A manó kezéből gyógyító
melegség áradt, ő pedig szemlátomást javult. Nyúzott és marcangolt bőre összeforrt,
mintha újjászületett volna. Valóságos csoda. A borogatások és masszázsok hatására
Dubhe napról napra jobban érezte magát, és még a keze is kezdte szép lassan
visszanyerni az eredeti formáját, pedig az első napokban a fájdalomtól mozdítani sem
tudta.
Négy napnyi kúra és kezelés után szinte minden sebe összeforrt. Dubhe ezért úgy
határozott, jár egyet a faluban. Friss levegőre vágyott a hosszú bezártság után, és
szerette volna a gondolatait is összeszedni.

Találtak neki egy botot. Kicsit rövidnek bizonyult, ám arra jó volt, hogy segítség
nélkül tudjon vele mozogni. Lonerin szerezte. Megtanulta, hogyan értesse meg magát
akadémikus és egy kicsit kezdetleges kobold nyelven, ezért nem esett nehezére, hogy
az egyik huyénak elmagyarázza, mire is volna szükségük. Kitörő örömmel nyújtotta át
Dubhénak.
– Biztos vagy benne, hogy menni fog?
A lány mosolygott.
– Az ágyban töltött hosszú idő után csak jót tehet.
Lonerin segített neki felkelni, megfogta a karját, és amint biztos volt benne, hogy a
lány megáll a lábán, váratlanul szájon csókolta.
– Vigyázz magadra! – súgta a fülébe.
Dubhe zavartan mosolygott rá.
Remegő lábbal lépett ki a szobából. A kényszerpihenő ellenére még mindig nagyon
gyenge volt.

237
 A napfény elvakította, és megborzongott a könnyű reggeli szellőtől. Amikor képes
volt kinyitni a szemét, elámult. Előtte egy fából és kötelekből épített függőhíd
húzódott, amely egy sor, a sziklafal oldalában gubbasztó kunyhóhoz vezetett. Olyanok
voltak, akár a fecskefészkek, különböző magasságban álltak. Minden házat ugyanolyan
függőhíd kötött össze a többivel, amilyen az ő kunyhója ajtajától is indult, a falu
különböző szintjeit pedig falépcsők kapcsolták egymáshoz, amelyek mintha a
semmiben függtek volna. A zseniális huyék gondoltak az olyanokra is, mint ő, aki nem
tud jól mozogni: kis kabinok szállították őket egyik szintről a másikra, amelyeket
fáradhatatlan dolgozók hoztak mozgásba, ha a szükség úgy kívánta.
– Kellemes sétát! – mosolygott rá Lonerin, és elindult a hídon.

Dubhe szép nyugodtan bejárta az egész falut, amely nem is volt túl nagy. Mindössze
vagy húsz fakunyhóból állt. Az építmények sötét árnyalata elütött a szikla világos
színétől, a tetejüket száraz, kusza levelek alkották.
Hihetetlen dolgos nép lakta a kis falvat. Mindent a tökéletességig fejlesztettek.
Csatornáik hatalmas, függő ciszternákban szállították a vizet, a mozgatható hidak
rendszere lehetővé tette, hogy támadás esetén a kunyhókat elszigeteljék egymástól.
Mindent az erdőben fellelhető anyagokból építettek, és minden egyes mű zsenialitásról
és olyan fokú gondosságról árulkodott, hogy nem lehetett nem csodálni. Ráadásul a
végsőkig fokozott szerkezeti célszerűséget finom szépérzékkel tették teljessé: mindent
készítőik kivételes tehetségéről árulkodó faragványok díszítettek. A díszítések nagy
része a föld sárkányait ábrázolta, akiket valószínűleg istenként tiszteltek. Dubhe
megfigyelte, hogy a huyék utazásra és szállításra ezeknek az állatoknak egy sokkal
kisebb és engedelmesebb fajtáját használják. Gyakran lehetett látni vadászok egy-egy
csoportját, akik ezeknek a furcsa állatoknak a hátán mintegy ötvenméternyire alattuk a
mély völgy felé tartottak.
Először azt gondolta, hogy elsősorban vadászatból élnek, de aztán a szemét
erőltetve ki tudta venni, hogy földműveléssel is foglalkoznak: a völgy mélyén volt egy
kis bekerített rész, amelyet csatornahálózat öntözött, és ahol a nők számos növényt
termesztettek. Egy-két terményt felismert, ám többnyire számára ismeretlen növények
voltak.
Kicsit távolabb megpillantotta azokat a fenséges sárkányokat, amelyekkel a
tisztáson találkoztak először. Amennyire ki lehetett venni, a huyék a falujukat az egyik
sárkányfészek közelébe építették, és Dubhe arra gondolt, hogy ez nem lehet véletlen.
Meg is bizonyosodott róla, amikor észrevette, hogy a sziklafal ormán valamiféle
fatotem áll, amely egy ilyen nagy állatot ábrázol igencsak élethűen. Mellette hatalmas
fa emelkedett, és ez az emlékezetébe idézte azt az Erdő Urát, amely alatt az útjuk során
elidőztek. A törzse köré nagy kunyhót építettek, amely díszesebb volt, mint a többi, és

238
a teteje is fából készült. Ahányszor egy huyé elhaladt előtte, egyik kezét a szívéhez
emelte. Nyilvánvalóan kultikus, a falu számára stratégiai fontosságú hely volt.
A séta végére Dubhe szédülni kezdett, és észrevette, hogy a felnőttek, akikkel
találkozott, egyfajta rokonszenvvel vegyes kíváncsisággal figyelik. A gyerekek a házak
sarka mögé bújtak, majd követték, a felnőttek titokban lestek, rá-rá mutogattak és róla
beszéltek. Zavarba jött. Ahhoz volt szokva, hogy láthatatlan, itt viszont
elkerülhetetlenül az érdeklődés középpontjában állt. Azért ez a vele szemben
tanúsított, meglepett viselkedésük gyengédséget ébresztett benne. Egyszerű, dolgos
életük, elegáns, csendes léptük, de még oly mókás külsejük is arra emlékeztette,
milyen lehetett volna az élete Selvában, ha mindez a baj nem történt volna meg. A
huyék népe láthatóan békés életet élt, amelyet ő az elmúlt évek során csak távolról és
irigykedve figyelt.
Délután kimerülten húzódott vissza a kunyhójába, még éppen időben ért vissza a
kúrához. Lonerin pont akkor lépett be, amikor a pap füves borogatást tett Dubhéra.
Arca nyúzott volt és fáradt, ám a tekintete ujjongó. Kezében kulacsot tartott.
– Tessék, itt van! – szólt győzedelmesen.
Dubhe érezte, hogy a szíve gyorsabban kezd verni. Nem merte elhinni.
– Kevés kellett hozzá, tettem bele egy kis ambróziát is, előbb is eszembe juthatott
volna. Láttad az Erdő Urát a sziklafal tetején, nem? Ez az utolsó összetevő, előtte
pedig néhány hihetetlen növény, amely errefelé terem.
Lonerin olyan gyorsan beszélt, hogy nehezére esett követni.
– A varázsital? – kérdezte félénken.
– Hát persze, hogy az! Az új változata. És most, hogy ismerem a növényeket,
amelyekből elkészíthetem, annyit csinálok belőle, amennyit csak akarsz, bármikor!
Az arcára széles mosoly ült. A lány kezébe adta a tálat, és a fiatal papot kissé
félretolva átölelte őt. Dubhe gyorsan elhúzódott, Lonerin pedig pillanatig megütközve
nézett rá.
– Ma estére meghívtak bennünket vacsorázni a falu elöljárójának a házába.
Dubhénak eszébe jutott a nagy kunyhó a szakadék tetején.
– Jó híreim vannak – mosolygott a fiú titokzatosan. – Majd eljövök érted, ha itt az
ideje.

Dubhe hosszú, jótékony délutáni alvásból ébredt. Rögtön észrevette, hogy van
valami a ruhásládán. Kíváncsian felkelt, és látta, hogy ruhák. Az övéi igencsak rossz

239
állapotban voltak, valaki kimosta őket, de a vágásokkal és szakadásokkal nem volt mit
tenni.
Az ágy szélére ülve szemügyre vette az új ruhákat. Bőrből készültek, errefelé
mindenki ilyeneket hordott. A nadrág talán egy kicsit rövid, de ha a csizmájába betűri,
senki nem veszi észre. A zubbony viszont megfelelő méretűnek látszott: ujjatlan volt, a
mellére vörössel egy ragyogó sárkányt hímeztek.
Dubhe rögtön felvette őket, és azon nyomban elemében érezte magát. Ez már nem
egy Gyilkos és nem is egy tolvaj ruhája volt. Valami más, valami új.
A tekintete a levetett ruháikra siklott. A fekete bőr ráncai közül valami fehér
bukkant ki. Megdobbant a szíve. A Mester levele.
A kezébe vette. Elszíneződött, annyit simogatta, annyiszor újraolvasta.
Ezredjére is széthajtotta a mély hajtások mentén, ujját végighúzta a tintán, a papír
gyűrődésein. Mennyi könnyet ejtett fölötte az elmúlt években!
Azt hiszem, szeretlek. Őt szeretem benned.
Szavak, amelyek egykor szerelemre lobbantották, és fájdalommal töltötték el a
szívét. Most megértette, hirtelen minden világos lett. Összehajtogatta a papirost, és
visszatette oda, ahol volt, a régi ruhája alá.
– Készen vagy?
Dubhe az ajtó felé fordult. Lonerin már várta, ő is a huyék ruháját viselte. Olyan
zubbony volt rajta, mint az övé, kivéve a díszítését, amely egy hatalmas fát ábrázolt
összecsavarodott ágakkal és óriási levelekkel.
– Igen – bólintott a lány, és megragadta a botját.

Miközben odafelé tartottak, Lonerin elmagyarázta neki, amit az estéről tudnia

kellett. Elmesélte, hogy a falu elöljáróját egyszerűen a falu lakói választják meg, hogy
a kis közösség sorsát irányítsa, és hogy a kunyhót, ahová igyekeznek, az Erdő Ura köré
építették.
– A huyéknak két istenük van: egy az Erdőé, az Úr, egy pedig az állatoké,
Makhtahar, e föld sárkánya. Itt kivételesen szerencsések, mert sárkányfészek is van a
közelben.
– És a vacsora? – kérdezte Dubhe.
– A falu elöljárója beszélni akar velünk. Velem már volt rá alkalma, és elmeséltem
neki a történetünket, de természetesen téged is szeretne megismerni. Ezért meghívott
bennünket a vacsorára, amelyet minden huszonnyolcadik napon, teliholdkor az Erdő

240
Urának a tiszteletére fogyasztanak el.
Dubhe kissé elkomorult. – Mit mondtál neki rólam?
– Tud az átokról.
– És a munkámról?
Lonerin néhány pillanatig hallgatott.
– Tudja, hogy a Testület követett bennünket, de nem tudja, hogy tolvaj vagy.
Ez nem volt Dubhe ínyére. Az est baljóslatúan indul.
Amikor viszont beléptek a hatalmas terembe, a feszültsége mintha alábbhagyott
volna. A fa lenyűgöző törzse körül nagy asztal állt. Ez az Erdő Ura sokkal kisebb volt,
mint amelyikbe az út során botlottak, de ugyanaz a fajta volt, ugyanolyan titokzatos és
misztikus varázs áradt belőle. Mintha ő világította volna meg a termet.
Gyakorlatilag a falu minden lakója az asztal körül ült. Mindenki ünneplőbe öltözött:
a nők rikítóan színes, geometrikus és absztrakt mintákkal ékesített tunikát viseltek, míg
a férfiak a legkülönbözőbb vörös figurákkal díszített mellénnyel takarták el egyébként
fedetlen mellüket. Különösen a nők hajviselete volt pompás. Néhányan színes
szalagokat fontak a hajukba, mások díszes szövetből varrt, széles csíkos turbánnal
fedték el, megint mások bonyolult kontyba tűzték, amelyet a legkülönfélébb cifraságok
ékesítettek – a sárkányfogtól kezdve a madártollig. A termet könnyed, izgatott
zsibongás töltötte be, és minden – a meghívottak, az egymástól egyenlő távolságban
elhelyezett, égő fáklyák –, de minden ünnepi hangulatot kölcsönzött neki.
Dubhe és Lonerin a falu elöljárója mellett foglaltak helyet. Nem volt olyan öreg,
mint ahogy azt a lány elképzelte. Sűrű szakállát tincsekbe fésülte, hosszú, fénylő haja
olyan mélykéken csillogott, akár az éjszaka. Törökülésben ült egy párnán – mint
mindenki más az asztalnál –, és szeretetteljesen mosolygott a hozzá lépő vendégeikre.
Lonerin az ő nyelvükön köszöntötte, és Dubhe nem tudott mit tenni, zavartan
mosolygott.
A falu elöljárója jóindulatúan és vesébe látó pillantással nézett rá.
– Ne félj, nem váltok több szót a barátoddal olyan nyelven, amelyet te nem ismersz.
Rámosolygott. Helyesen fejezte ki magát, finom, idegen hanglejtéssel, ami nagyon
elegánssá tette a beszédmódját.
– Őszintén köszönöm a segítséget, amelyet nekünk nyújtottak – szólalt meg Dubhe
megkönnyebbülten.
– Makhtahar kiáltása vezetett bennünket hozzátok. Megvertétek egyik ellenségét,

241
nem tehettük meg, hogy nem segítünk.
A manó nyilvánvalóan Reklára célzott.
A vacsora elkezdődött. Először hálaadó imát mondtak, amelyet Lonerin nagy
vonalakban megpróbált lefordítani Dubhénak, aztán mindenki enni kezdett. Az alkalom
valóban ünnepi lehetett, mert rengeteg különféle fogás volt. Felajánlásként minden
körben legalább egy tányért az Erdő Urának lábához helyeztek. A falu elöljárója
szóval tartotta őket, népének rituális szokásait magyarázta nekik.
Tapintatos volt: egyetlen kérdést sem szegezett nekik, csak a saját népéről és a
szokásaikról mesélt, és Dubhe úgy érezte, lassacskán családiassá válik körülötte a
légkör. A manó kedves volt, a huyék harmonikus és ősi mozdulatokkal ajánlották fel az
étkeiket, az arcuk mosolygós és barátságos volt.
A vacsora késő éjszaka engesztelő tánccal ért véget a telihold alatt. A távolban
sárkányok kiáltásai töltötték meg a levegőt.
– Halljátok? Makhtahar válaszol nekünk, részt vesz az énekünkben. Ő ajándékozta
nekünk ezt a csodálatos helyet, és neki köszönhetjük, hogy az erdő mindig csillapítja
az éhségünket, és megvéd a koboldoktól.
Dubhét meglepte, hogy így beszél a koboldokról. Benne békés kép élt róluk, és
elképzelni sem tudta, hogy ezt a szelíd és nagylelkű népet valamilyen módon
fenyegethetnék. De nem tett megjegyzést, csendesen vett részt a szertartáson.
Amikor már minden véget ért, a falu elöljárója csak akkor tért rá a gyakorlatiasabb
témákra. A nagy kunyhó egy különálló szobájába vezette őket, leült eléjük, majd őket
is felszólította, hogy foglaljanak helyet.
– Szerettem volna, ha egy kicsit összeszeded magad, mielőtt beszélünk – szólt
Dubhéhoz fordulva. – Útitársak vagytok, így mondta nekem Lonerin, és közös a
sorsotok. Vagyis tudom, mi vezetett benneteket ide, és tudom, hogyan segíthetnék
nektek.
Dubhe szíve egy kicsit hevesebben kezdett verni, ám észrevette, hogy Lonerin nincs
meglepve. Nyilvánvalóan tudott valamit.
– Sennar tanította meg a mi nyelvünkre, igaz? – kérdezte.
A falu elöljárója jóindulatúan mosolygott.
– Mi évszádokkal ezelőtt Égvilágról érkeztünk ide, akkor jöttünk el onnan, amikor a
koboldok még nem népesítették be a partokat. De alig emlékszünk a nyelvetekre.
Aztán, vagy negyven éve idejött az a férfi, akit kerestek.
Lonerin, és Dubhe felfigyelt.

242
 – Sokáig kedves barátom volt, tőle tanultam meg a nyelvjárásotokat. Hosszú időn át
találkozgattunk, ám néhány éve már nem járok hozzá.
A két fiatal megmerevedett.
– Megértettem, hogy nem kedveli a társaságot, hogy egyedül a magányra vágyik, és
azóta csak levélben értekezünk.
– Vagyis még él? – szólt közbe Lonerin, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
A falu elöljárója bólintott.
– A küldetésünk létfontosságú, ahogy azt már alkalmam nyílt elmagyarázni. Életbe
vágóan fontos, hogy megtaláljuk Sennart. Égvilág megmentéséről és a társam
túléléséről van szó.
A manó mosolygott. – Nem akarlak lebeszélni benneteket. De vegyétek számításba
azt is, hogy talán nem akar majd fogadni benneteket.
Ez teljesen másodrangú kérdés volt.
– Hol lakik? – kérdezte Dubhe.
– Elviszünk benneteket, a háza hatnapnyi utazásra van innen.
Dubhe összezavarodott. Hat nap, és bizonyosságot nyer. Lehetetlennek tűnt. Az
átoktól való szabadulás mindig valami távoli és homályos cél volt, akár egy álom.
Most viszont közelebb volt, mint valaha.
A beszélgetés további része számára felületes fecsegésnek tűnt: Lonerin és a falu
elöljárója a szokásos udvariassági köröket futotta, valamint megbeszélték az indulás
időpontját.
Az agyában csak az zakatolt, hogy Sennar él, és közel van.
Aztán látta, hogy Lonerin feláll, és az elöljáró udvariasan elköszön tőle.
Ő is automatikusan felállt, majd fejet hajtott:
– Köszönöm a segítségét – szólt halkan.
– Bízz, Dubhe! Tudom, hogy Makhtahar egy pillanatra megrémült tőled. A
harcosaim látták.
Dubhe megremegett.
– De Makhtahar kiáltása fájdalmas volt. Értesz engem? Sokkal több van benned,
mint a szakadékok, amelyekben a Szörnyeteg tanyázik.
A lánynak nem volt bátorsága, hogy bármit is hozzáfűzzön. Újból meghajolt, és

243
kábultan, Lonerin karjába kapaszkodva elhagyta a kunyhót.

Kiléptek a friss, fűtől és harmattól illatozó éjszakába.

– Elkísérlek – szólt Lonerin.
Dubhe hagyta magát vezetni, agyában gondolatok cikáztak. Az átok, a varázsital, a
sziklafal, és ami ott történt. Minden csomó kioldódott. Sennar tényleg meg fogja őt
gyógyítani?
A kunyhója ajtaja előtt Lonerin elé állt. Látta, hogy a kezét tördeli, a holdfényben a
karcolások nyoma még tisztábban látszott.
– Három nap múlva indulunk, jó? Addig rendbe kell jönnöd.
Dubhe bólintott.
– Akkor jó éjszakát – zárta rövidre.
Ám miközben megfordult, a fiú elkapta az egyik karját.
– Veled akarok lenni ma éjjel.
Dubhe szíve kihagyott. – Nem lehet.
Megpróbált szigorúan ránézni, de nem ment. Lonerin mégiscsak az útitársa volt, aki
már számtalanszor megmentette, meg aztán ő készítette neki a varázsitalt, amelyért
álmatlan éjszakákkal és kezén azzal a számtalan karcolással fizetett.
A fiú egy pillanatra megdöbbent.
– Csak veled szeretnék aludni, semmi több...
– Nem erről van szó. – A hangja remegett.
Behúzta magával a házba, a háta mögött becsukta az ajtót, majd nekitámaszkodott.
– Valami baj van? – kérdezte Lonerin.
Látszott, hogy nem számít semmi különösre.
Dubhe felemelte a fejét, és ránézett. – Hibát követtünk el.
A fiú nem értette.
– Én...
– Nem lehetünk együtt.
Elmondhatatlanul nehezére esett ezeket a szavakat kimondani. Súlyosak voltak, akár
a szikla.

244
 A fiú kővé dermedt, aztán jóindulatúan elmosolyodott. – Már megint mit találtál ki,
hogy megtagadd magadtól a boldogságot, mi? Közel járunk Sennarhoz, emlékszel? Ő
megszabadít téged, és a küldetésünk is véget ér. Minden rendben lesz, te pedig szabad
leszel...
A lány megrázta a fejét, a padlót nézte.
– Nem erről van szó. Hanem arról, hogy nem hiszem, hogy szerelmes vagyok beléd.
A fiú ránézett. Nem hitte el. A lány folytatta:
– És biztos vagyok benne, hogy ha a szíved mélyére nézel, észreveszed, hogy te sem
vagy belém szerelmes.
– Tévedsz, méghozzá nagyot. Csak kifogásokat keresel, hogy távol tarts magadtól,
csak mert félsz. Olyan régóta hozzá vagy szokva, hogy nincs remény, hogy már
szereted a szenvedésedet, és nem akarsz tőle elszakadni. És ez rendjén is van így, hidd
el nekem. De felül kell emelkedned ezen.
Közelebb lépett, hogy átölelje, de a lány az ajtóhoz simult, hogy kitérjen előle.
Érezte, hogy ég a szeme.
– Szép volt, nem tagadhatom. És megpróbáltam belefeledkezni, egyszerűen csak
elfogadni, amit adtál nekem, anélkül, hogy elgondolkodnék rajta. De nem lehet. Nem
sikerült. Nem tudok feloldódni az ölelésedben, és nem tudok felhevülni a csókjaidtól.
Pedig szeretnék, tényleg szeretnék... Csak a barátom maradsz, a legjobb, talán az
egyetlen. De nem több.
Lonerin arca még a szobába beszűrődő holdfénynél is fehérebb lett. Egy pillanatra
mintha megbénult volna, aztán a lány felé nyújtotta a kezét.
– A barlangban nem így volt. Viszonoztad az érintésemet, ugyanúgy akartad, mint én
– ellenkezett.
Dubhe lehunyta a szemét, fejét az ajtónak támasztotta. A ruhái közé rejtett levélre
gondolt, és az álomra, amelyet itt látott, mielőtt felébredt volna.
– Én egyetlenegyszer voltam szerelmes, mégpedig a Mesterbe. Ő volt az életem
értelme, az erőm, aki megmentett, és mindenre megtanított. Amikor ő meghalt, olyan
üresség támadt bennem, amit a mai napig nem tudtam betölteni. Mindezen évek során
nem tettem mást, csak őt kerestem mindenhol. Bármit is tettem, az érte volt, az ő
emlékére. Csak az ő képét kerestem benned, Lonerin.
A fiú karja az oldala mellett lógott, kába pillantással nézte a lányt.
– Ezt nem mondod komolyan...
– Egy kis ideig azt hittem, hogy te vagy az az ember, akire vágyom. Azt hittem,

245
beléd kapaszkodhatok, és megmenekülhetek, de nem így van. Annak ellenére, ami a
barlangban történt, továbbra is úgy gondolkodom, mintha egyedül lennék, és egyedül
érzem magam. Te azt hiszed, hogy elég az átkot legyőzni ahhoz, hogy megments, és
minden erőfeszítésed e körül forog. A szerelem, amelyet irántam vélsz érezni, nem
más, mint szánalom, minden alkalommal ezt olvasom ki a szemedből, amikor rám
nézel. Számodra csak a Testület egyik áldozata vagyok, valaki, akit ki kell rántani az
esküdt ellenséged karma közül.
– Ne merészeld!
Dubhe megugrott. Lonerin haragja olyan hirtelen tört ki, hogy megijesztette.
– Ne merészelj győzködni, hogy ez a mi érdekünk! – kiáltotta. – Te nem akarsz
engem, te nem érted meg, hogy én tényleg meg tudnálak menteni egyszerűen azáltal,
hogy szeretlek.
Dubhe az ajtónak támaszkodva a padlóra csúszott. Leült, képtelen volt ezt a
beszélgetést tovább folytatni. Halálra ítélte a fiút, de nem volt más mód. Arra gondolt,
milyen rosszat tett Jennával, arra, hogy – bármennyire is az ellenkezőjét akarja –
lehetetlen úgy élnie, hogy közben ne tegyen tönkre másokat.
A fiú lehajolt hozzá, és megfogta a kezét.
– Mondd, hogy ez csak egy rossz pillanat, kérlek. Aludj rá egyet, meglátod,
holnapra megint minden olyan lesz, mint azelőtt.
Dubhe megrázta a fejét. A fiú viszont egyre közelebb hajolt, ajkát nyújtotta. A lány
megpróbált kitérni.
– Nem akarom...
Oldalra fordult, de Lonerin a két tenyere közé fogta az arcát, és erőszakkal
megcsókolta. Csak amikor érezte, hogy zokog, akkor hagyta abba. A tekintete olyan
volt, mint aki rémeket lát.
Dubhe feltartóztathatatlan sírásba kezdett, kezét a szeméhez emelte. Hallotta a fa
reccsenését, ahogyan a fiú leült vele szemben.
– Bocsáss meg! – dünnyögte. – Én nem is tudom... vagyis tudom. Nem tudok
nélküled élni.
Dubhe felfedte az arcát, ránézett.
– Szeretnélek szeretni, igazán szeretnélek. Azt hiszed, szeretem ezt a magányt és ezt
a sivárságot? Azt hiszed, szeretem ezt az életet? De nem megy, nem megy!
A hangját elfojtották a könnyei. A fiú megpróbálta megfogni a kezét, de ő elhúzta.

246
 – Tévedsz, és ezzel nem csak nekem ártasz, hanem elsősorban magadnak – mondta
Lonerin olyan hangon, mintha nem is az övé lett volna.
Aztán felállt, mire a lány egy kicsit arrébb csúszott, hogy ki tudja nyitni az ajtót, és
elment. Amikor Dubhe hallotta, hogy a háta mögött becsukódik az ajtó, minden
maradék fájdalmát kisírta magából.

247
248
 23. AZ UTOLSÓ UTAZÁS

LONERIN DÜHÖNGVE VÁGOTT ÁT A HÍDON. Úgy érezte, megfullad, egyre

gyorsabb léptekkel szelte át a falut, a végén már szinte futott. Az éjszaka friss levegője
az arcát ostorozta.
A szállásához ért, feltépte az ajtót, majd bevágta maga mögött. Csak ekkor állt meg.
A csend a zihálásával telt meg. Egyre csak a szobája rendjét figyelte. Az egyik oldalon
elnyűtt tunikája hevert, amelyet elszaggatott, hogy Dubhe sebeit kimossa. Az ablak
alatt álló asztalon szép rendben sorakoztak a füvek és az üvegcsék, amelyeket a
varázsital lepárlásához használt. Ágyán szépen összehajtogatott ágynemű. Hirtelen
elviselhetetlenül visszásnak érezte ezt a jelenetet. Miért ilyen normális minden, a
holmija között miért nincs semmi nyoma annak, ami az imént történt?
Érezte, hogy vak düh tölti el. Az asztalhoz ugrott, és felborította. Az ampullák a
földre potyogtak és összetörtek, a füvek szétszóródtak a fapadlón. Lerántotta az ágyról
a takarókat, elhajította, majd a falhoz vágta azt, ami a zubbonyából megmaradt.
Ordított. Vajon mit gondolhatnak a manók... Biztosan felébrednek, de nem érdekelte.
Térdre esett, a ládája mellé, és ököllel ütlegelni kezdte. Sokáig ütötte, csak akkor
hagyta abba, amikor már vérzett a keze. A harag méregként forrt az ereiben, de nagyon
jól tudta, hogy akkor sem érezné magát jobban, ha az egész szobát szétverné.
Leküzdhetetlen és rémületes érzéssel töltötte el, hogy Dubhe többé nem tartozik hozzá,
és ezt senki nem változtathatja meg.
Arcán néma könnyek kezdtek csordogálni. Nagyon régen nem sírt már...
Az ügyes fiúk nem sírnak. Gyerünk, töröld meg az arcod, Lonerin.
Hányszor hallotta az anyjától, amikor még kicsi volt, de rajta volt a sor, hogy férfi
legyen a háznál, miután az apja elment.
Nem értette, hogy miért éppen most jut eszébe ez az emlék.
Kezét az arcához emelte, és zokogni kezdett, akárcsak az imént Dubhe. Egy
pillanatra újra maga előtt látta, ahogyan a földön gubbaszt az ajtónál, miután
erőszakkal megcsókolta. Nem érezte magát bűnösnek azért, amit tett, nem volt rá
képes, a lány visszautasítása az együttérzés minden nyomát kiirtotta belőle. De rosszul
érezte magát, a könnyei átszivárogtak összezárt ujjai között, vörös szeme égett a
sírástól.
Nem úgy van, ahogy mondta. Nem úgy van, és kész. Ehhez semmi köze a
Testületnek. Ő szereti a lányt. Ő megmentette volna. Kisfiúként a Fekete Isten az

249
anyjáért cserébe visszaadta neki az életét, és ő semmit sem tehetett. Most más lett
volna. Elszántsága és áldozata ellenére Dubhe visszautasította a szerelmét, és
makacsul sütkérezik múltbéli fájdalmában.
Lonerin összetört. Szerette volna, ha Dubhe ott van vele, mindennél jobban vágyott
a közelségére, mint amikor az anyja a homlokát simogatta, hogy megnézze, van-e láza,
vagy amikor kisfiúként elment vele a piacra, és elveszett a kereskedők színes
forgatagában. Ugyanaz az érzés volt. Ugyanaz a kellemes, boldog érzés.
A végsőkig ízlelgette ezeket az emléktöredékeket, teljesen belesüppedt a
szomorúságba és a magányba, olyan mélyre, ahonnan – úgy tűnt – már nem lehet
megtalálni a visszavezető utat.
Még mindig remélte, hogy Dubhe visszatér. Már-már látta is, hogy nyílik az ajtó, és
sírástól duzzadt szemmel odarohan hozzá. Azt mondja neki, hogy hibázott, és hogy
minden olyan lesz, mint azelőtt.
Egész éjszaka összekuporodva gubbasztott, de nem jött senki.

Az a manó rázta fel, aki általában a reggelit hozta. Lonerin hallotta, hogy bekopog
az ajtón. Azt sem vette észre, hogy kivilágosodott. Az éjszaka egybefüggő, zavaros
maszlag volt, amelyben nem léteztek az órák, megállt az idő, és a helyét átvette valami
örökkévaló, nyúlós jelen.
– Igen!
A manó elővigyázatosan lépett be. Lonerin hallotta óvatos léptei neszét, amint a
földön heverő üvegszilánkokra taposott. Felemelte a fejét, és látta, hogy kezében a
tálcával mozdulatlanul megáll a szoba közepén, mintha rajtacsípték volna. Az arcára
félénk tekintet ült, nyilvánvalóan az ő rettenetes kinézete miatt, de nem törődött vele.
Egy pillanatig hallgattak, aztán a manó feltett néhány kérdést, a hogyléte felől
érdeklődött.
– Sa makhtar aní – felelte Lonerin igen halvány mosollyal. Minden rendben, bár
igazából sem ő, sem pedig a huyé nem hitte el. – Nar kathar – fűzte hozzá.
Nem kérte az ételt. A manó a földre tette az ennivalót, aztán gyorsan elpárolgott.
Lonerin szerette volna megkérdezni tőle, hol van Dubhe, de már nem volt rá ideje.
Egyébként is az volt a lényeg, hogy a lány nem jött el. Valószínűleg hallotta, hogyan
ordít, és tudatosan hátat fordított neki. Kétszeres árulás.
Nézte a gőzölgő edényeket, de összerándult a gyomra. A tekintete a szobát pásztázta.
Félelmetes összevisszaság volt, a földre borult asztalnak kitört az egyik lába.
Szégyellte magát. Őrjöngésének nyomaitól hirtelen kellemetlenül kezdte érezni magát,
ki kellett szabadulnia a kunyhóból.

250
 A tájat szokatlan homály ülte meg. Az ég sötét és sűrű volt, a sárkányok hallgattak a
sziklafal alatti odúikban. Néhány villám cikázott végig a völgyön, majd zuhogó,
idegnyugtató eső kezdte áztatni a földet. Mint akkor, az erdőben, az útjuk elején.
Tekintete ekkor akarata ellenére Dubhe kunyhója felé tévedt, amelyet éppen csak hogy
látott a távolban.
Meg kellene néznem, hogy van, ápolnom kellene a sebeit, ellenőriznem, hogy
bevette-e a varázsitalt.
Behunyta a szemét, és a lába önkéntelenül lépett.
A falu mintha kiürült volna. A fahidakat eső áztatta. Egy-kettőn átvágott, felmászott
a lépcsőn egy másik szintre. Amint megpillantotta Dubhe kunyhóját, a szíve
hevesebben kezdett verni. Elképzelte, amint még mindig háttal az ajtónak ül.
Megállt. Az építmény sötét fája szinte fekete lett az esőben. Nézte az ajtót és az
ablakokat. Zárva. Nem értette. Bénultan állt, a haja csurom víz lett.
Aztán egy pillanat alatt felfogta, hogy a lány igazat mondott. Nem szerette őt. Soha
nem is fogja szeretni. Csupán néhány óra telt el, és az ábrándjait máris elmosta az eső.
Leült egy eresz alá, már nem volt ereje, hogy betérjen a lányhoz, sem pedig, hogy a
visszamenjen a saját kunyhójába. Egyre csak bámulta az esőt, és közben a bőrére
tapadtak a ruhái.

A három elkövetkező napra Dubhe bezárkózott a kunyhójába. Fáradt volt, és semmi

kedve nem volt kimenni. Kint ott volt Lonerin, és biztos volt benne, hogy nem lenne
képes a szemébe nézni.
Soha nem gondolta volna, hogy ilyen fájdalmas lesz nemet mondani a fiúnak, elűzni
magától. Teljes mértékben és kegyetlenül tudatában volt annak, hogy megbántott
valakit, aki megmentette az életét, ő pedig cserébe romba döntötte az övét. Úgy érezte
magát, mint az utazás kezdetén, mintha visszafordultak volna. Ismét meg volt
bélyegezve, a sorsa nem engedte, kényszerítette, hogy akkor is üssön és sebezzen, ha
nem akar, mintha az egyedüli sorsa a halál és a fájdalom lett volna.
Ezért zárta be az ajtót, és csukta be a spalettát. Nem akarta a fényt. Most még jobban
kívánta a sötétséget, mint kislányként, Gornar halála után, amikor a padláson
barikádozta el magát.
A magányát csak a gyógyítóval való találkozás törte meg. A manó hihetetlenül
tapintatos volt. Nem kérdezte önkéntes száműzetése okát, és nem próbálta kinyitni az
ablakot. Tiszteletben tartotta a hallgatását, és nem nézett a szemébe. Csak folytatta a
munkáját, és naponta kétszer hozott neki enni. Csendes jelenléte valamiképpen vigaszt

251
nyújtott Dubhének.
A teste közben gyógyult, és visszatért az ereje. Az agya viszont mintha megállt
volna. Egyik fele azon tűnődött, nem tévedett-e, hogy nem követett-e el szörnyű hibát.
Hiányzott neki Lonerin. De nem sikerült választ találnia. Ekkor azon kezdett
töprengeni, miért olyan nehéz választani, és miért olyan minden döntés, mint egy ugrás
a sötétbe.
Aztán egyik reggel véget ért a száműzetése. Az ajtó fényes keretében nem a szokott
fiatal pap jelent meg, hanem egy másik, magasabb és korosabb manó.
– Ma indulunk – szólt mosolyogva.
Különösen hangsúlyozta a szavakat, de egyáltalán nem volt bosszantó.
Egyik kezét a melléhez emelte, és hozzáfűzte:
– Yljo vagyok, a vezetőtök. Kint várlak, készülődj!
Majd olyan csendesen, ahogyan bejött, becsukta maga mögött az ajtót.
Dubhe néhány pillanatig még ült a szoba félhomályában az ágya szélén.
Itt az idő – gondolta. Gyorsan felöltözött, és most először, mióta a faluba értek,
felöltötte a fegyvereit. Egyenként elhelyezte a dobókéseket, tőrét a helyére tette, íját a
nyakába akasztotta. Ismét harcos lett belőle. Érezte, hogy hiányzott neki a fegyverei
súlya.
Végül meglátta a levelet. A ládán feküdt, ahol a régi ruhái hevertek, senki nem vitte
el azokat. Gombóc nőtt a torkában. Éveken át ez volt az élete. Borzasztó erős vágyat
érzett, hogy ismét magával vigye, hogy a mellére helyezze. De véget ért, tudta. Amikor
Lonerinnek búcsút mondott, valójában a Mestertől köszönt el. Elengedte az árnyak
közé, örökre lemondott róla. Ezért inkább hirtelen kitárta az ablakokat, és mélyen
beszívta az erdőből áradó friss levegőt. A szellő a földre fújta a levelet. Nem vette
fel. Kilépett az ajtón.

Már messziről látta Lonerint, ahogyan éppen az egyik kis sárkány nyergébe próbált
felszállni, a faluban tett sétája során már megfigyelte ezeket az állatokat. Most három
állt előtte, a sziklába kapaszkodtak. Nyilvánvalóan ezeken fognak utazni.
Dubhe erős késztetést érzett, hogy a csuklyájával eltakarja az arcát, de ellenállt.
Teljesen felesleges lett volna. Aggodalom és bűntudat ébredt benne. Nem kerülhette el
egyiket sem, megérdemelte.
A fiú nem vette észre azonnal, ezért átengedhette magát annak az ősi örömnek, hogy
néhány pillanatig zavartalanul figyelhesse. Egy kicsit félszegnek mutatkozott, mintha

252
tartott volna az állatoktól, és Dubhe látta az arcán, hogy fáradt. Elpirult, a szemét
lesütötte, majd közelebb lépett.
A manók felé fordultak, és Yljo biztatón rámosolygott.
Dubhe biccentéssel köszöntötte az egybegyűlteket, és megpróbálta rájuk szegezni a
tekintetét, csak hogy Lonerin pillantását elkerülje. A sárkányok gondozói jöttek el, na
meg a falu elöljárója, akit Dubhe mélyebb meghajlással köszöntött. Aztán hanyagul a
járáshoz még mindig használt botjára támaszkodott, mert gyengének érezte magát.
Yljo húzta ki a csávából. Az egyik kis sárkányra mutatott.
– Kaguákkal megyünk, a legrövidebb út meg-megszakadó ösvényeken át vezet, ahol
csak ők tudnak biztonsággal mozogni.
Dubhe most először látta őket közelről. Nagyon hasonlítottak az itteni sárkányokhoz:
ugyanolyan színű pikkelyük volt, habár apróbb és kevésbé bőrszerű. A pofájuk viszont
kevésbé volt hosszúkás, és a fejük mögött meredező tarajuk is kisebb volt. És főleg
nem volt szárnyuk, viszont felnyergelték őket, hogy kényelmesebb ülés essen a
hátukon.
– Mielőtt elindulnátok, fohászkodjunk az istenünkhöz – szólalt meg a falu elöljárója.
A sík téren, ahol álltak, egy nagy faszobor emelkedett, amely egyértelműen egy
sárkányt formázott. A huyék letérdeltek előtte, homlokukkal megérintették a földet.
Dubhe utánozta őket, és a szeme sarkából látta, hogy Lonerin is így tesz. A falu
elöljárója megismételt néhány szót, amit ő nem értett.
– Feleljétek: „Hawas”.
Dubhe és Lonerin engedelmeskedett.
A huyé a lány felé fordult. – Kértem a Sárkány Királyt, Makhtahart, hogy őrködjön
az utatok felett, és engedje meg, hogy sértetlenül megérkezzetek. A válaszod annyit
jelent: „Kérünk téged”.
Mosolygott, Dubhe bólintott.
Mindhárman felkeltek, és felszálltak a kaguákra.
– Ezek Makhtahar kisebb gyermekei, az istenünk és nagy folyami hüllők
kereszteződése. Nagyon kényelmesek, ha valaki hosszú útra indul.
Valóban nem tűntek kényelmetlenebbnek, mint a lovak, és Dubhe rögtön gond nélkül
megtalálta a módját, hogy egyenesen tudjon ülni. Izmai még sajogtak kissé, de nem
elviselhetetlenül.
– Legyen az utatok biztonságos és kellemes, és találjátok meg, amit kerestek! – szólt

253
még az elöljáró, mielőtt elbúcsúzott volna.
– Köszönjük a felbecsülhetetlen segítségét – felelte Lonerin.
A hangja rekedt és halk volt, Dubhe azon tűnődött, vajon sokat sírt-e. Aztán
elindultak.
A falu gyorsan a hátuk mögött maradt, elnyelte az egyik kanyargós út, amelyen
végighaladtak. Előttük új remények és új örvények vártak.

A kaguák igen különösen jártak: minden lépésnél egy kicsit oldalra billentek, és ez
megnehezítette, hogy az ember egyensúlyban maradjon a hátukon. Dubhe jó kiképzést
kapott, és erősen tartotta a gyeplőt, gyorsan felvette a ritmust. Nem így Lonerin, aki
rögtön elsápadt a kagua hátán, olyan fehér lett, mint a viasz.
Yljo nevetett:
– Hozzászoksz, ne félj! Néhány óra, és minden rendben lesz!
Lonerin mosolyt erőltetett magára, de látszott rajta, hogy szenved. Aztán a lányra
pillantott. Most először néztek egymásra, és a fiú pillantása szíven szúrta Dubhét.
Észrevette, hogy a szeme dagadt, mint aki nem aludt és sokat sírt, és a lányt rosszul
érintette, hogy ennyire kimutatja a gyengeségét. Bűnösnek érezte magát: valami
ismerős, fojtogató érzés a mellkasában. A fiú hosszasan szemlélte, teljes egészében
felfedte előtte nyúzott és szenvedő arcát, aztán máshová összpontosított.
Egész nap szó nélkül lovagoltak. Yljo gondoskodott róla, hogy kitöltse a csendet.
Amennyire megítélhették, a huyék jókedvű, vidám nép voltak, és nagyon szerettek
társalogni. Yljo felvilágosította őket a kaguák természetéről, a viselkedésükről és a
megszelídítésükről szóló legendákról. Dubhe akarata ellenére is figyelt rá, örült, hogy
a csevegés kitölti a Lonerin és közte feszülő csendet. Nem álltak meg ebédelni, a
nyeregben ettek, és közben folytatták útjukat. A kaguák fáradhatatlanok voltak, és Yljo
hangsúlyozta, milyen ellenállóak, és hogy mennyit tudnak haladni anélkül, hogy
elfáradnának.
Csak este álltak meg, amikor már besötétedett.
Mértékletesen ettek, beosztották az ételt, és Yljo különös módon rögtön álomba
zuhant. Dubhe és Lonerin egyedül maradtak a tűz mellett. Egy darabig csendben
meredtek a tűzbe, és Dubhe azon tűnődött, nem neki kellene-e feloldani ezt a zavart,
mondván, hogy késő van, és talán aludni kellene.
– Fogd!
Amikor megérezte, hogy Lonerin keze megérinti a karját, megugrott. Ránézett.
Kezében egy tálkát tartott. Rögtön megértette, mi az, és érezte, amint összeszorul a

254
szíve.
– A varázsital, elfelejtetted. Még jó, hogy élni akarsz.
A lány bambán bámult rá. A bűne összekuporodott a mellkasában. – Lonerin, én...
– Fogd, és kész, rendben? Holnap reggelig vedd be, vagy nemsokára megint rosszul
leszel.
Dubhe elvette. Az edényke Lonerin testének melegét őrizte.
– Sajnálom, hogy megbántottalak, tényleg, nem is tudod, mennyire.
– Nem vagyok kész rá, hogy megbeszéljük ezt a dolgot. Közös célunk van, eljutni
Sennarhoz. Tegyük meg, és kész, aztán mindenki megy tovább a maga útján.
Dubhe lenyelte könnyeit, aztán felhúzta az orrát. – Ahogy akarod.
– Nem, te akartad így. Ne próbáld meg rám kenni.
– Igazad van.
– Késő van. Megyek aludni, és azt ajánlom, te is tedd azt.
Dubhe egyszerűen bólintott. Ő oltotta el a tüzet. Sötétség szállt az erdőre, csupán a
kaguák sziszegő légzését lehetett hallani. Lonerin makacsul felé fordított hátát nézte.
Tényleg vége. Ő okozta és kereste a bajt.
Köpenyébe burkolózva lefeküdt a száraz levelek és páfrányok szőnyegére. Vajon
minden mástól is meg tud szabadulni, ahogyan most Lonerin szerelmétől? Tényleg a
fiúnak lenne igaza, és ő örömmel adja át magát a fájdalomnak, hadd marcangolja,
abban a reményben, hogy ezáltal végre békét adhat annak a sok halottnak?
Szenvedések árán, de egy napon talán bőrt vált majd, mint a kígyók, és újjászületik.
Homályos és lehetetlen célnak érezte.
Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy elringassa az éjszaka lehelete.

255
 24.A HERCEG, AKIBŐL SOSEM LESZ KIRÁLY

IDO ÚGY HATÁROZOTT , éjszaka indulnak útnak. Hogy mielőbb Laodameába

érjenek, legjobb, ha átvágnak a Nagy Földön, ám ez veszélyes, mert a fiú és ő az út
nagy részében fedezék nélkül maradnának. Ezért bölcsebbnek látszott kihasználni a
sötétséget, még azon az áron is, hogy nappal alszanak.
Minden eshetőségre számítva, nem sokkal indulás előtt magával vitte Sant a régi
fegyvertárba.
A nagy, ovális terem csupa por és penész volt. A sarkokban pókhálók lógtak, a falak
mentén pedig rozsdás fegyverek sorakoztak. Ám elég volt az útiládákat kinyitni, hogy
találjanak néhány jó pengét. A fegyvertár a vízvezeték egy különösen száraz részén
állt, egy olyan folyosó végén, amelyet az emberei ástak az ellenállás idején, és amely
elég távol volt minden csatornától.
Ido kivett a halomból egy kardot, amely jobb állapotban volt a többinél, és a
köszörűkoronghoz ment, hogy megélesítse.
– Minek az a kard? Nincs neked már egy? – kérdezte San éles hangon.
– Ez a tiéd.
A fiú elsápadt.
– Ne aggódj, csak végszükség esetére.
Csend ereszkedett közéjük.
– Tudod használni?
San határozatlanul bólintott.
– Apám kisfiú korom óta tanított, de soha nem volt alkalmam igazából harcolni.
– Akkor reméljük, hogy most sem lesz. De vésd a fejedbe, hogy mindenre készen
kell állnod.
Amint végzett, egy eléggé elnyűtt tokkal együtt a kezébe nyomta. Egy kicsit
gyakoroltak, éppen hogy csak az alapokat felelevenítsék, és Ido észrevette, hogy a fiú
a korához képest ügyes, a stílusa talán egy kicsit kezdetleges, de tehetséges. Jó
leckéket kapott.
Észrevette viszont azt is, hogy kényszerűen vív, szétszórt. – Azt mondtad, hogy
szeretsz kardozni.
– Igen, így van. – A fiú nem összpontosított. – Csak valamit nem értek. Azt mondtad,

256
megvédesz, erre most a kezembe nyomsz egy fegyvert, én...
– San, megsérültem, és nagyobb biztonságban érzem magam, ha te is fel vagy
fegyverezve. De nem lesz rá szükség, ne aggódj!
Ido látta, hogy a szeme megint könnyesen csillog. A benne lakó kisfiú ismét kitörni
készült.
– Nem hagyom, hogy bármi bajod essék! – tette hozzá magabiztosan. – Neked
viszont meg kell értened, hogy minden eshetőségre fel kell készülnünk. A jó harcos
erénye, hogy semmit nem hagy figyelmen kívül, én pedig eléggé tapasztalt harcos
vagyok, nem?
San a zubbonya ujjával letörölte a könnyeit. Bólintott.
– Tökéletes. Most pedig menj aludni. Holnap éjjel indulunk.

A ló jó formában volt. Bekötötték az istállóba, és ami fogyasztható csak megmaradt

a kamrában, odaadták neki enni. Ez jó előjel volt, mert ha megállás nélkül akartak
utazni, a sötétség minden egyes pillanatát ki kellett használniuk. A síkságon
mindenképpen gondot fog jelenteni, hogy megálljanak aludni, ezért csak nappal
engedélyeznek majd maguknak néhány óra pihenőt.
Amikor elindultak, még a hold sem kelt fel, és amint kimerészkedtek, Ido érezte,
hogy San mozdulatlanná dermed a háta mögött.
– Nem látok semmit.
– Aki nem akar látni... – felelte.
Ő rengetegszer menetelt éjszaka, a sötétség minden formáját és fondorlatát ismerte,
és tudta, hogyan mozogjon. Sokáig edzette rá egyetlen szemét, és amikor az öregséggel
egy kicsit romlani kezdett, jobban kihasználta a többi érzékét.
Egész éjjel lovagoltak, és miután egy szép kis útszakaszt megtettek, megálltak, hogy
egyenek valamit. Csak hajnal felé szálltak le a lóról, hogy pihenjenek.
Ido felhúzott egy nagy vásznat, amelyet magával hozott. Ugyanolyan szövet volt,
mint amellyel a vízvezeték bejáratait álcázták, nagyszerűen lehetett sátorként is
használni, így nagyobb valószínűséggel tudnak elrejtőzni, úgy terítette szét, hogy
mindkettejüket betakarja.
– Felváltva fogunk aludni – szólt. – Mindenki két órát. Ha álmos vagy a turnusod
alatt, szólj nekem, rendben?
San ásítva bólintott.

257
 – Előtte viszont még meg kell téged kérnem, hogy használd egy kicsit a
varázserődet. Össze kell szednem magam.
San nem túl nagy kedvvel nyújtotta a kezét a sérülései felé. Szemmel láthatóan
fáradt volt, és ezenkívül továbbra is bizonyos fenntartással használta a varázserejét.
Ido – mint mindig – csodálkozva figyelte a fényt, amely az ujjai közül áradt.
– Ha ez az egész véget ér, elviszlek egy mágushoz, hogy tanulj – szólt hirtelen.
A fiú szinte ijedten nézett rá.
– Inkább ne.
– Az apád miatt?
San keze hirtelen kihűlt. Minden alkalommal ez történt, ha Tarik került szóba.
Ido kereste a szavakat. – Azért, mert az apád ezt gondolta a varázslásról, még nem
jelenti azt, hogy önmagában rossz dolog volna. Ez csak egy vélemény, értesz engem?
San nem volt róla meggyőződve. – A Zsarnok is mágus volt... Legalábbis az apám
mindig őt hozta fel példaként, ha erről beszéltünk.
Ido nyugtalan lett. Már többször gondolt erre. Amennyit a Zsarnokról tudott, ő is
csodagyerek volt, éppen úgy, mint San. Azon tűnődött, mindez vajon része-e Yeshol
terveinek.
– Az egy szélsőséges eset. Nézd a nagyapádat, ő aztán igazán nagy dolgokat vitt
véghez a varázslással, nem gondolod? – mondta, hogy témát váltson.
San nem tudott mit felelni.
– Ez csupán annak a kérdése, hogy ki hogyan használja fel a saját képességeit. Az
jó, hogy te most engem gyógyítasz, nem? És amikor a Gyilkossal találkoztunk a Nagy
Földön, nem tűnődtél még el rajta, hogyan szabadultál ki?
San elpirult.
– Én nem akartam, szinte észre sem vettem, mit teszek... A kezem olyan tüzes lett,
mint a nap, és amikor odanéztem, a kötelek már félig elégtek.
Ido gratulált magának. Akkor hát jól látta.
– Ez varázslat, San, és általa kiszabadultál. És engem is megmentettél.
A fiú folytatta a gyógyítást, nem szólt semmit.
Ido nem volt benne biztos, hogy elég meggyőző volt.
– Neked kivételes tehetséged van. A nagyapád is így kezdte. Tudtad, hogy értett a

258
sárkányok nyelvén?
San erre rögtön felfigyelt.
– Tényleg?
Ido bólintott.
– Te is beszélsz az állatokkal, San. Ezek olyan kivételes adományok, amelyeket nem
szabad elfecsérelni. Ezért ajánlottam neked, hogy tanulj.
Megértette az ellenállását. Az apja nemrég halt meg, és biztosan félt volna az
emlékét elárulni azzal, hogy olyat tesz, amit az mindig is tiltott neki.
– Nem kell varázslónak lenned – folytatta Ido. – Csak akkor, ha szeretnéd,
egyébként azt teszel, amit akarsz, akár az Akadémiára is mehetsz.
Elmosolyodott, mire San megkönnyebbült, bár csak egy pillanatig tartott.
– Mi lesz azután, Ido? Nincs otthonom, és nincsenek rokonaim.
A gnóm tökéletesen megértette az elveszettségét.
– Fiatal vagy, és ezer ajtó nyílik meg előtted. Ne félj, magadtól is tudni fogod, hová
menj, és mit tégy.
San lesütötte a szemét.
– Néha ezen töprengek éjszaka. Felébredek, és azt gondolom, hogy kevés időm van,
túl kevés. Mindennap egy nappal kevesebb, és félek. – Nyelt egyet. – Attól félek, hogy
mindez soha nem ér véget, attól félek, hogy a Testület rám talál, és félek a
Zsarnoktól...
– Ne gondolj erre, csak előre nézz! A Zsarnokot leverték, aki most fenyeget, az
csupán a sápadt árnyéka, és mindig is az marad, csupán egy árny.
San bólintott. Nyilvánvaló volt, hogy vakon hisz abban, amit Ido mond, csak
szüksége volt a biztató szavaira, hogy folytatni tudja az utat.
– Bízz bennem. Minden rendben lesz, már csak azért is, mert az életem árán is
megvédelek, San, rendben?
A fiú határozottan bólintott.
– Nincs senki más, akiben úgy bíznék, mint benned.
Ido mosolygott, a fiú pedig a nyakába ugrott. Az oldala görcsösen összerándult.
– Óvatosan... – suttogta a gnóm, de boldog volt ettől az öleléstől, és magához
szorította Sant.

259
 Ido rossz érzéssel ébredt. Nyolc napja voltak úton, és a dolgok mindent egybevéve
jól alakultak. Éjszaka utaztak, hajnaltájban álltak meg aludni. Felváltva őrködtek, de ő
azért soha nem merült túlságosan mély álomba. Elvégre üldözik őket.
A sötétben a saját testét figyelte. Nem tudta megmondani, pontosan mit is érez a
csontjaiban, de rossz előérzete támadt. A sötétség nemrég ereszkedett le, amennyire a
vékony, fakókék csíkból meg lehetett állapítani, amelyet nyugaton látott. Az éjszaka
ugyanolyan volt, mint a többi, csak fényesebb, a negyed hold ritka fényesen világított.
Valami mégsem volt rendben.
Felébresztette Sant, de nem avatta be a gondolataiba. Nem lett volna értelme ok
nélkül ráijeszteni, már így is éppen eléggé össze volt zavarodva.
– Azonnal indulunk.
A fiú álmosan dörzsölte a szemét.
– Nem eszünk?
– Majd útközben.
Felszálltak a lóra, és Ido gyorsabb iramra fogta.
– Valami nincs rendben? – kérdezte San gyanút fogva.
Ido megrázta a vállát. – Nem, semmi.
– Soha nem rohantunk még így.
– Minél előbb megérkezünk, annál jobb.
A levegőben halk, meghatározhatatlan hang szállt. Talán csak a perzselő forróság
űzött vele rossz tréfát, bár egyre távolodtak Tűzföldtől. Ido fülében viszont régi
visszhangként hangzott fel a suttogás. Volt valami ebben a rezgő hangban, amelyet csak
fokozatosan tudott értelmezni.
Aztán hirtelen megértette. A hang még távoli és gyenge volt, de nemsokára
túlságosan is egyértelmű és közeli lesz. A gnóm vágtára fogta a lovát, és kezét a kardja
markolatára helyezte.
Ösztönösen Vesára gondolt, hogy mennyire hasznára vált volna ebben a helyzetben,
és hogyan vibrálna az oldala, amint meghallaná ezt a hangot. Mert amit hallott, az egy
sárkány kiáltása volt, egy ordítás, amely sok időn át barátokat és szövetségeseket
jelentett, ám amióta Dohor hatalmon van, csak halált hoz.
Egy ló soha nem bírna el egy sárkánnyal, ám ő azért újra megsarkantyúzta az állatot,
a végsőkig hajszolta. Kirántotta a kardját.
– Bármi is történjen, te menekülj, világos?

260
 – Ne hagyj itt! – kiáltotta San rémülten.
– Mindennél fontosabb, hogy életben maradj, úgyhogy tedd, amit mondtam!
A levegő megremegett, szél sarkallta őket hátulról.
Érezték, amint a sárkány a fejük fölé ér, erőteljes volt, lüktető. Egy pillanatra
elfátyolozta az eget, eltakarta a holdat, majd feléjük fordult, már meg is előzte őket.
Csupán egy sötét tömeget láttak, amely eltakarta a láthatárt, a körvonalait éppen hogy
csak megvilágította a hold. Szárnya áttetsző volt, a torka valóságos kemence. Kitátotta
a pofáját, és az előttük lévő utat tűz égette fel.
A tűz fénye teljes egészében megvilágította a sárkány termetét, színjátszó, zöld
bőrét, a taraján és a hátán húzódó vörös pikkelyeket. A hátán sötéten és fenyegetőn egy
Sárkánylovag emelkedett fel.
Ido gyorsan megfordította a lovat, a lángok mentén oldalazva menekülési útvonalat
keresett, miközben felkészült a védekezésre.
A sárkány felágaskodott a lángok mögött, nyergében ezüstös lovagjával, aki olyan
kicsi volt, hogy az állat méreteihez képest játék katonának látszott. A sárkány egyik
mancsa röptében eltalálta a lovat, és Ido a hátasával együtt a földre gurult, a sivatag
fekete kőtörmelékébe. Távolról hallotta San kiáltását. Elmenekült? Elkapta volna a
sárkány?
Messzire gurult a lótól, nehogy eltapossa őt, ugyanakkor megpróbált tájékozódni.
Keze a kardja markolatán volt. Amikor sikerült talpra állnia, egy kis alakot vett észre,
amint a hatalmas állat mancsa alatt hánykolódik. Kétségtelenül a lovat látta, nyergében
Sannal. Ido ereiben meghűlt a vér. Rögtön ezután még egy kiáltás, aztán elvakította egy
villámlás.
Amikor újra kinyitotta a szemét, nem messze tőle a földön még egy óriási, megviselt
alak hevert, két oldalán két kivehetetlen alakú rongycsomó. A sárkány, a ló és San.
– San! – ordította Ido, és már készen is állt, hogy ugorjon, ám a lendületét egy penge
szisszenése akasztotta meg, amely egy hajszálnyira a fejétől suhant el. Oldalra ugrott,
felegyenesedett, és azonnal felismerte az ellenségét.
Öt év telt el, férfivá érett. A kisfiú vékony, sovány alkata egy fiatal férfi karcsú és
csupa ideg teste lett, de volt valami a szemében és az arcán, ami emlékeztette a
kisfiúra, akinek egykor a Thal alatt megkímélte az életét. A fiúra, aki akkor azt akarta,
hogy megöljék, és hátramaradt, hogy túlélőket keressen.
Szeme élénkzöld volt, áthatolhatatlan és hideg, míg rövid, fésületlen haja olyan
szőke, hogy az opálos holdfényben fehérnek látszott.
– Learco! – kiáltott fel Ido.

261
 A fiú továbbra is közömbösen szegezte a kardját Idóra. A fegyvere földtől volt
piszkos. Valószínűleg leesett a sárkánya nyergéből, amikor a villám lecsapott.
– Apám a fiút akarja. Add át nekem, és minden rendben lesz.
A hangja hideg volt és kifejezéstelen.
Ido gúnyosan felnevetett.
– Ha jól emlékszem, öt éve nem voltál képes parancsolni. Sőt, ha az emlékezetem
nem csal, megkíméltem az életed...
– Én csak a fiút akarom, Ido.
Vagyis még nincs nála, de akkor mi volt az a hirtelen villanás? A gnóm nem talált rá
magyarázatot, de nem is volt rá ideje. Harcolnia kell.
Hevesen rávetette magát, de az oldala olyan szúrással válaszolt karjának
mozdulatára, hogy a lélegzete is elakadt. Learco azonnal támadott. Már nem az az öt
évvel ezelőtti kisfiú volt.
Ido soha nem gondolkodott rajta, mi lett belőle. Meg volt róla győződve, hogy
felhagy a harccal, hogy az apja kitagadja, vagy valami betegségben meghal. Ez volt a
hozzá hasonlók sorsa, akiket túl korán vetettek bele a háború borzalmába, és akiket
olyan felelősséggel ruháznak fel, amelyre még nem állnak készen. Az élet tönkreteszi
őket, és idő előtt meghalnak. Soha nem képzelte, hogy valaha is újra találkozik majd
vele.
Nem zavarta össze az első támadás. A fájdalmáról tudomást sem véve megfordította
a pengéjét, kiszabadította az ellenfél szorításából, majd támadott. Arra gondolt, hogy
csuklóból játszik, mint ahogyan az ifjakkal mindig is tette. Ez elbizonytalanította a
tapasztalatlan harcosokat, lenyűgözte őket a játéka, és elfelejtették követni a fegyvere
mozgását.
Nem vált be. Learco nyilvánvalóan alkalmas volt a harcra, mert utánozni kezdte,
minden ütésre ütéssel felelt. Nem zavarta meg a váltakozó ritmus, soha nem lanyhult a
figyelme, mindig készen állt, ügyes volt. Még egy utolsó ütés, és Ido biztonságos
távolságba ért.
– Javultál.
Ő nem válaszolt. Szemén és arcán látszott, hogy nem figyel.
– Tudod, hogy apád miért akarja a fiút?
Learco mintha megdöbbent volna.
– Parancsot adott nekem, az alattvalója vagyok, és teljesítem az akaratát.

262
 Váratlanul szokatlan, lentről indított vágással támadott, és Ido kénytelen volt
szokatlan testhelyzetből védekezni. Hátrányba került, és Learco dühíteni kezdte. A
gnóm hátrálni kényszerült. Ilyen jó ideje nem történt vele. Sok évnyi küzdelem során
még nem került igazán nehéz helyzetbe. A cselszövésekkel teli évek semmi ahhoz
foghatót nem hoztak, mint Deinoforo, a Fekete Sárkánylovag, aki kitépte az egyik
szemét, és akit aztán ő maga ölt meg a Nagy Téli Csata idején. Ő volt a legszörnyűbb
ellenfele.
A lába elakadt valamiben, és Ido hátraesett. Elveszettnek érezte magát, Learco
kardja már a torkát kereste, de ő hirtelen oldalra gurult, valami különös tapintású
anyagra.
A herceg kardja nem sokkal a föld felett megállt, épp annyira, hogy Ido meg tudja
ütni, és ismét ő kerekedjen felül.
Egy pillantást vetett rá, mi volt ez az akadály. A sárkány egyik szárnya, amelyet
valami leütött, valószínűleg a villanás. San?
– Úgy látom, elvesztetted a segédedet – jegyezte meg, ellensége hátasára utalva.
– Anélkül is tudok harcolni – felelte.
Ido megrázta a fejét.
– Látszik, hogy az apád nem tanulta meg a tőlem kapott leckét... Egy Sárkánylovag
mindig az állata oldalán harcol, akkor is, ha a földön van, védtelenül. A tény, hogy
engedted, hogy a társadat ilyen módon legyőzzék, világosan mutatja, igen messze állsz
attól, hogy igazi lovag légy.
Learco dühödten támadott, de az elfojtott harag vezérelte, ami miatt az ütése gyenge
és rosszul célzott lett. Ido kihasználta, és támadott. A fiatalember kitért oldalra, még
éppen időben, hogy a halálos döfést elkerülje. Csupán egy karcolást szenvedett.
Most ő hátrált biztonságos távolságba, sérült oldala felé görnyedve. Arca egy
pillanatra eltorzult a fájdalomtól.
– Tudod, vagy nem, hogy apád miért akarja a fiút?
– Nem számít!
Learco ideges lett. Kezet váltott, baljával támadott, és két keze ügyességében
egyáltalán nem volt számottevő különbség. Ido utánozta, ő is váltott.
Ismét hadakozni kezdtek, és a herceg bemutatója továbbra is tökéletesnek bizonyult.
Ido azért érezte, hogy mereven ragaszkodik a tanult szabályokhoz. Nem akart igazán
győzni, nem az Ido iránt érzett gyűlölete vezérelte, de nem is a küldetése sikere. Talán
kötelességtudat, semmi több.

263
 Ido viszont készen állt bármire, csak hogy Sant megmentse. Hallotta, hogy a fiú
halkan sírdogál, és ebből erőt merített egy újabb támadáshoz.
Learco hátrálni kezdett.
– Ha nyerni akarsz, valóban akarnod kell a győzelmet! – kiáltotta Ido, és fejvágást
mért rá. Ezúttal nincs kegyelem, nem úgy, mint öt éve, amikor megmentette, és
lehetővé tette, hogy azzá váljon, ami most.
Learco figyelme mintha lankadt volna, mintha meg akarna halni. Tekintete teljes
ürességéből úgy látszott, mintha rég elveszett volna a mélyben. Ido nem hatódott meg,
csak egy kicsit módosított a vágás irányán. A fiatalember ekkor felemelte a kardját, és
a gnóm karját széles ívű mozdulatra kényszerítette. Ezúttal Ido felordított fájdalmában,
elveszítette az egyensúlyát, és előrebukott. Éppen Learco lába elé.
Hitetlenkedve gurult a földön. Nem is emlékezett rá, mikor történt vele ilyen
utoljára harc közben. Hogy egy kisfiú leterítse.
Négykézláb állva érezte, amint a herceg kardja az arcához ér. Felemelte a fejét,
hogy ránézzen.
Közömbös arcot látott. Sem győzelmi mámor, sem pedig vérszomj. Arcának teljes
nyugalmát semmi nem borzolta fel. Kicsit kapkodta a levegőt.
– A győzelemhez néha elegendő becstelennek lenni.
Ido mosolygott. Kardját még a kezében tartotta. Kétségbeesett ötlet volt, de talán
sikerül. Nem akarta megadni magát.
– Ravaszságnak hívják.
– Tévedsz, ez becstelenség. Nem is tanultam mást, miután veled találkoztam.
Hangjának hidegsége beláthatatlan szakadékokról tanúskodott. Ki volt ez a fiú
valójában? Mit akar, mi hajtja?
– Igazat mondtál akkor? Azért jöttél, hogy túlélőket keress?
Learco szeme fájdalommal telt meg. Ido megszorította a kardja markolatát.
– Igazat.
– Az apád azért akarja a fiút, hogy megölje. Szövetséget kötött a Testülettel, eladta
a lelkét a hatalomért. Tényleg segíteni akarsz neki?
Learco lesütötte a szemét. A kardja könnyedén megremegett.
Ido talpra szökkent, ellenfele kardja a vállát súrolta, de ő nem állt meg. Fegyvere
nagy kört írt le, és Learco mellén hosszú, vörös vágás rajzolódott ki. A herceg

264
hátrahőkölt, de sikerült megállnia, mielőtt földet ért volna.
Ki tudta volna védeni, Ido tisztán érezte. Egyszerű trükk volt, megakadályozhatta
volna, ha egy kicsit fürgébb, és képes is lett volna rá. De nem tette meg.
Learco a melléhez emelte a kezét. Csak egy karcolás volt, de bizonyára fájt.
– Vidd!
Ido ránézett.
A fiú felemelte a tekintetét.
– Egyszer megkímélted az életemet. Menj innen a gyerekkel!
Azzal a földre dobta a kardját.
Ido nem akart rögtön hinni neki, de azért nem kellett neki kétszer mondani.
San a sárkány oldalán feküdt. Egyik bokáját fogta, és a földön hevert, nyilvánvalóan
képtelen volt felállni. A ló néhány karnyújtásnyira hevert tőle felszakadt hassal,
élettelenül.
– Minden rendben? – súgta a gnóm.
San gyengén bólintott.
– Nem tudom, mi történt, a fény, féltem...
– Minden rendben.
Karjába vette. Gyalog kell továbbmenniük.
Learco mozdulatlanul figyelte őket, egyetlen szót sem szólt.
Ido visszafordult felé.
– Nem vagy köteles az apádat követni. Akkor sem lettél volna, most pedig még
kevésbé.
– A fia vagyok – felelte Learco szomorú mosollyal.
Idót szíven döfték a szavai. Visszaemlékezett a saját gyerekkorára, egy trónfosztott
király fia volt, aki gyűlöletre és az elégtétel vágyára nevelte. Őt is a kötelesség és a
szeretet kibogozhatatlan hálója fonta körül.
Nem fűzött hozzá mást. Karjába vette Sant, és eltűnt az éjszakában. Most már érezte,
hogy még viszontlátja Learcót, és hogy a története még igen messze van a befejezéstől.

265
266
 25. KIHUNYÓ REMÉNYEK

A SENNAR HÁZA FELÉ TARTÓ utazás csendesen telt, hosszú meneteléssel a

kaguák hátán, nyugodt éjszakákkal a csillagok alatt. Esténként hűvös volt, ezért a
sárkányok közelében aludtak, hogy át tudjanak melegedni. Csak egyszer esett, ekkor
egy nagy barlangban húzódtak meg.
A hegyeket gyorsan elnyelték az erdők, és a tájkép ugyanolyan lett, mint amilyennel
a hegy túloldalán találkoztak: vad erdő, tele nagyon magas, hatalmas levelű
növényekkel.
– Mióta él Sennar elszigetelten? – kérdezte Lonerin egyik nap.
– Legalább három éve – felelte Yljo.
– És hogyan történt? Elűzte a látogatóit, veszekedett a falu elöljárójával...
– Nem, semmi ilyesmi. A mi Muyharunk e nélkül is megértette, hogy a Varázsló
magányra vágyik. Egyszerűen csak felhagyott a látogatásával, és mi is így
cselekedtünk. Csak időnként hagyunk neki ajándékot egy odvas fában, nem messze a
házától. Másnap reggelre az odú mindig kiürül. Oda viszlek benneteket.
– És onnan milyen messzire van a háza? – kérdezett közbe Dubhe.
– Nincs messze. Megtaláljátok, ne féljetek.
– A gond csak az, hogy ott mit találunk... – tűnődött magában Lonerin.
Yljo mosolygott. – A Varázsló nagy hősötök, igaz? Nincs mitől félnetek.
– Te ismerted? Beszéltél vele?
Yljo bólintott.
– Egyszer a faluban, néhány évvel ezelőtt. Magányos ember, és egy kicsit talán
szomorú.
Dubhe épp ilyennek képzelte. A krónikák úgy beszéltek róla és Nihalról, mint akik
elválaszthatatlanok. A nő halála biztosan gyógyíthatatlan sebet ejtett rajta, a fiával
való veszekedésről és a szökéséről nem is beszélve. Ez éppen elég lehetett ahhoz,
hogy minden hidat felégessen maga mögött.

Délután értek oda.

– Ez az az odvas fa, amelyről beszéltem – mutatta Yljo. – Innentől kezdve rajtatok
áll a dolog.

267
 Dubhe körülnézett. Az erdő itt is csak olyan volt, mint bárhol másutt, csupán egy
kitaposott ösvény vezetett a sűrűbe.
Amikor észrevette, hogy Lonerin már leszállt a kaguáról, ő is így tett.
– Köszönjük, hogy idehoztál bennünket. Remélem, még látjuk egymást – szólt a fiú.
Yljo mosolygott, mint mindig, aztán gyorsan eltűnt arra, amerről jöttek.
Dubhe és Lonerin egyedül maradt. A fiú rögtön elindult az ösvényen, ment előre,
egy szót sem szólt. Dubhe egyszerűen csak követte. Zavarban volt. Az út eleji rövid
beszélgetés óta egyetlen szót sem váltottak egymással. A lány nem is tudott úgy
ránézni, hogy ne érezte volna magát rosszul.
– Gondolod, hogy messze van? – kockáztatta meg hirtelen, remegő hangon.
– Yljo azt mondta, közel van.
Jó fél órán át gyalogoltak anélkül, hogy bármi is feltűnt volna a látóhatáron. Aztán
Dubhe valami különös, bosszantó rezgést érzett, egy talán túlságosan is távoli és halk
hangot, semhogy tisztán ki lehessen venni. Aztán a levegő hirtelen megremegett,
olyannyira, hogy Lonerin is megállt, és alaposan körülnézett.
Fülsiketítő ordítás volt, borzalmas üvöltés, amely megrázta a fákat, és a zaj
egyértelművé vált. Szárnycsapások.
Hatalmas széllökés kényszerítette őket a földre, és Dubhe felemelte a tekintetét.
Feje felett egy hatalmas, gyönyörű, csillogó zöld színű teremtmény.
– Egy sárkány – kiáltott fel Lonerin.
Amint továbbrepült, ismét felálltak, de a fák között látták, amint megfordul, és
rikoltozva visszafordul. Megállt felettük, szárnya megfeszült az erőlködéstől, hogy a
levegőben tartsa magát. Újabb üvöltésére meghajoltak a fák, ő pedig a karmát
meresztette.
Dubhe és Lonerin azonnal menekülni kezdett. Tűzcsóva zúgott feléjük. A lány
felkiáltott, a fiú ösztönösen varázspajzsot vont maguk köré. A láng nem, de a melege
megcsapta őket. A földre vetették magukat, egy kidőlt fa törzse alá bújtak.
– Ez nem olyan, mint amilyeneket a völgyben láttunk. Ez igazi sárkány, mint
Égvilágon – zihálta Dubhe. Soha nem találkozott még ekkorával. Rémületes volt.
– Nyilván – felelte Lonerin szinte nyugodtan, bár ő is ki volt fulladva. – Ismerned
kellene ezt a sárkányt.
Dubhe kérdőn nézett rá.
– Ez csak Oarf lehet – felelte a fiú a ki nem mondott kérdésre.

268
 Dubhe szája tátva maradt. Rengeteget olvasott róla. Mindent tudott Oarfról, a
leghíresebb sárkányról, amelynek nyergében Nihal a legtöbb kalandját átélte. Különös
érzés volt maga előtt látni, méghozzá ereje teljében.
Érezték, hogy megfordul, hogy rájuk üvölt.
– El innen! – kiáltott Dubhe, és kiugrottak a rönk alól. Hátukon érezték a
szárnycsapások szelét, miközben Oarf üvöltése üldözte őket.
Anélkül, hogy észrevették volna, egy tisztásra értek: sehol egy fa, csak fű, ameddig
a szem ellátott. A sárkány hirtelen előttük termett, szeme élénkvörösen villogott. Kitárt
szárnyával hatalmas volt és gyönyörű. De Dubhénak nem volt ideje ezen mélázni.
Rádöbbent, hogy szándékosan vezette őket ide: most aztán fedezék nélkül vannak, nem
tudnak hová rejtőzni.
Oarf kitátotta a pofáját, lángnyelveket okádott feléjük. Lonerin gyorsan pajzsot
idézett maguk köré, ám a láng ereje térdre kényszerítette. Dubhe a földre lapult, ahogy
csak tudott, behunyta a szemét, és azon tűnődött, tényleg így kell-e meghalnia, hogy egy
legendás sárkány tüzében ég el. Arra gondolt, hogy a sors útjai tényleg
kiszámíthatatlanok.
Amikor összeszedte a bátorságát, hogy a szemét kinyissa, tűzkört pillantott meg
maguk körül, és Lonerint, amint verejtékben úszva zihál.
Hozzá rohant.
– Minden rendben?
– A pajzs... rengeteg energiát... elszív.
Látták, amint Oarf újabb kört tesz, és rájöttek, hogy elvesztek. Aztán a lángok egy
pillanat alatt eltűntek, a sárkány pedig úgy szállt el fölöttük, hogy már nem üvöltött, és
nem is ért hozzájuk.
A felszálló füstfüggönyön át látták, hogy egy néhány méterre tőlük álló homályos
alak mellé ereszkedik.
– Kik vagytok, és mit akartok?
Dubhét mintha szíven ütötték volna. Ez csak egyetlen ember lehetett.
A füst eloszlott, és a szemük előtt egy ősz hajú és szakállú öregember jelent meg.
Fekete, elnyűtt tunikát viselt, amelyet vörös hímzés díszített, és egy nagy, durva botra
támaszkodott. De ami összetéveszthetetlen volt, az a szeme, a szem, amelyről Dubhe és
Lonerin oly sok könyvben olvasott. Nagyon világos, majdnem fehér, nyugtalan.
– Dubhe és Lonerin a Vizek Tanácsától – szólt Lonerin.

269
 Az öreg nem mozdult, egyik keze Oarf lehajtott fején nyugodott, aki továbbra is
gyűlölettel figyelte őket.
– Égvilágról?
– Igen. Maga Sennar? – kérdezte Dubhe talpra szökkenve.
Az öreg szeme összeszűkült.
– Nincs mit mondanom nektek. Most megmentettem az életeteket, de jól vigyázzatok,
nehogy még egyszer idemerészkedjetek!
Megfordult, és Oarf leengedte az egyik szárnyát, hogy kényelmesen fel tudjon rá
szállni. Az öreg nehézkesen mozgott, bár a teste még erősnek látszott.
– Fontos ügyben jöttünk, amely a fiát is érinti! – kiáltotta Lonerin.
Sennar megmerevedett, mintha láthatatlan kéz ragadta volna meg. A válla gyengén
megremegett.
– Mit tudsz a fiamról?
– Veszélyben van. Ahogy egész Égvilág. Mágus vagyok, azért tettük meg ezt a
hosszú utat, hogy a segítségét és a tanácsát kérjük.
Sennar továbbra is háttal állt, és nem felelt, a kezét még mindig Oarf szárnyán
nyugtatta. Végül elszánta magát, hogy nyeregbe szálljon, majd rájuk nézett.
– A házam arra van, kövessétek az ösvényt északnyugat felé. Ott várlak benneteket.
Aztán a sárkánya hátán tovarepült, és újból magukra hagyta őket.

Sennar háza szerény volt, éppolyan, mint megannyi lakhely Égvilágon. Dubhe és
Lonerin egy pillanatra úgy érezték, mintha hazaértek volna. Ez volt a legotthonosabb
hely, amellyel az elmúlt két hónap alatt találkoztak.
Kicsi, egyszintes kőház volt, kecses, ferde tetőszerkezettel. A kertjében kicsit
nagyra nőtt a gaz, de azért látszott rajta, hogy gondozzák. Oarf a ház mellett kuporgott,
egyik szárnyát a tetőnek támasztotta. Továbbra is úgy nézte őket, mintha rögtön rájuk
akarna támadni, orrlyukaiból vékonyka füstcsík szivárgott.
A ház igencsak rossz állapotban volt. Az ajtó és az ablakok betörtek, a kövek több
helyen kilazultak. Mintha lakatlan lett volna.
Az ajtóban senki nem várta őket. Így, közelről már barátságtalan helynek látszott, és
Dubhe megtorpant, mielőtt továbbment volna.
– Mi az? – kérdezte Lonerin dühösen.

270
 A lány megrázta a fejét, aztán elszánta magát.
Elhaladtak Oarf haragos tekintete előtt, ám az ajtó be volt csukva.
– Szabad?
Csupán sántikáló léptek zaja hallatszott.
Lonerin belépett, Dubhe pedig követte.
A kunyhó belseje éppen olyan rossz állapotban volt, mint a külseje. A bútorzat igen
szegényes volt: egypár szék, egy kőtűzhely, egy kredenc és egy asztal állt a
helyiségben. A földön könyvek és papírok hevertek szerteszéjjel, néhol különös
szimbólumok tűntek elő, amelyeken Lonerin meglepődött. Por és penész lepett
mindent, átható szaga a torkukat fojtogatta.
Sennar az asztal közelében állt, helyet próbált csinálni, lerakta róla a könyveket,
amelyek teljesen beborították. Nehezen mozgott, úgy húzta maga után a lábát, mintha
élettelen lett volna.
Amikor már elegendő helyet szabadított fel, csendesen leült.
Nem éppen úgy festett, ahogyan Dubhe elképzelte. Az arcát szinte teljesen eltakarta
a haja és a szakálla, ráncok hálója borította az egészet, amelyből egyedül világoskék
szeme villant ki. A keze tönkrement, kiszáradt és megfeketedett, ki tudja, mitől, és igen
látványosan remegett. Egy öregember volt, semmi több, igen távoli képmása annak a
fiatal hősnek, akiről a könyvekben olvasott.
– Nos?
Lonerin összerezzent. Ő is megrendült, és továbbra is mereven bámulta a földön
fekvő pergameneket. Sennar követte a tekintetét.
– Tanácsos vagy?
Megrázta a fejét.
– Tengerföld egyik jelenlegi tanácsosának vagyok a tanítványa.
– Akkor hát ezért vagy így megbotránkozva a tiltott varázsigékről szóló könyveimen.
Lonerin hevesen elpirult.
– Biztos vagyok benne, hogy te is tanulmányoztad a tiltott mágiát, sőt, használtad is.
A fiú megugrott, és Sennar gonoszul nevetett.
– Hát persze, hogy használtad...
Nem éppen barátságos arckifejezéssel nézett rájuk.

271
 – Zárjuk rövidre, minél előbb elmentek, annál jobb. Mi mondanivalótok van
számomra?
Lonerin megpróbált magához térni, fogott egy széket, és leült a férfi elé. Dubhe is
így tett.
Megköszörülte a torkát, és belekezdett a történetbe. Sokat gondolkodhatott rajta, mit
és hogyan mondjon, mert úgy beszélt, mintha olvasná. Olyan piros volt, mint a pipacs,
és minden magabiztossága eltűnt, amellyel nagy közönség előtt szokott beszélni.
Elnyelte a szavakat, félbeszakította magát, elveszítette a fonalat.
Sennar ülve hallgatta, egyik kezével az arcát támasztotta. A fiút vizslatta, hideg
pillantással pásztázta végig testének minden centiméterét. Szinte élvezte a fiú zavarát,
és semmit nem tett, hogy bátorítsa. Ami Dubhét illeti, néha egy-egy futó pillantást
vetett rá. A mellény, amelyet a huyéktól kapott, szabadon hagyta a karján a pecsét
szimbólumát.
– Ghuar falujából jöttök? – kérdezte hirtelen, és Dubhéra nézett.
Félbeszakította Lonerin mondanivalóját, aki éppen Dohor jelleméről beszélt, és
hogy miként jutott hatalomra.
– A huyék falujából jövünk, ők mutatták meg az idevezető utat – felelte gyorsan a
lány.
Sennar hunyorított, és az arcán jól láthatóvá vált a világos sebhely. Továbbra is
Dubhét méricskélte. – Ghuar nyilván úgy döntött, hogy megszegi hallgatólagos
egyezségünket.
– Nem, mi erősködtünk, és ő hitt a jó szándékunkban.
Mintha meg sem szólalt volna. Sennar ismét Lonerin felé fordult.
– Felesleges Égvilág történetével traktálnod. Ido írt nekem, miután eljöttem onnan,
de ha nem tette volna, akkor is tudnék mindent. Égvilág története olyan elcsépelt,
mindig ismétli önmagát... Hogy Dohornak vagy Zsarnoknak hívják, hogy Éjföldről
vagy Tűzföldről származik, mit sem számít. Mindig jön valaki egy adott időben, és a
békének vége. Égvilág mindig a háború peremén áll, lerombolják, majd ismét felépül
a hamvaiból, csak hogy felkészüljön az újabb mészárlásra. Aztán egy szép napon majd
vérbe fagyva végzi, mert az alapítása óta efelé tart.
Lonerin néhány pillanatig hallgatott.
Dubhe a tekintetét Lonerinről Sennarra fordította, majd vissza.
– Ez a körforgás, nem? Ahogyan az Égvilág Krónikájában meg is írta. Végtelen
körforgás, amely... – szólt Lonerin szétszórtan, nem sikerült befejeznie.

272
 Sennar nevetésben tört ki. Gonosz, keserű és kétségbeesett nevetésben, amely
betöltötte az egész házat.
– Látom, figyelmesen elolvastad... Még mindig olvassák ezt a könyvet? Azt hittem,
már elégették, vagy legalábbis elfelejtették.
Lonerin szája tátva maradt, nem talált szavakat.
– Ostobaság. Bolondság. Az éretlen és boldog ifjú delíriuma, aki egykor voltam.
Amikor boldog vagy, bármit kimondanál, kész vagy bárminek engedni, amely lehetővé
teszi, hogy becsapd magad, és elhidd, hogy ez örökre így lesz. De semmi nem tart
örökké.
Hátradőlt a széken, fejét hátravetette. Fáradtnak látszott.
– Tudni akarod az igazságot? Az igazság az, hogy vannak rövid felkészülési
szakaszok. Az embereknek néhány év után elege lesz, a régi ellenségeket leverték, ám
nem kell hozzá sok, hogy újak akadjanak. De ennek a néhány rövid időszaknak csak
egyetlen értelme van: hogy az újabb vérfürdőt előkészítsék. Hány békeévet élvezett
eddig Égvilág? Ötöt? Negyven év háború után.
Lonerin megrázta a fejét.
– Rendben, de most nem erről van szó. Vagyis, igen, igaz, hogy újabb veszély
fenyegeti Égvilágot, de engem nem a születésének a miértje érdekel. Létezik egy
szekta, amely Thenaart imádja, egy véreskezű istent, a halál szerelmesét, és ők új
életre akarják kelteni Astert.
Sennar türelmetlen kézmozdulatot tett.
– Azért jöttél el ilyen messzire, hogy ilyen unalmas történetekkel traktálj? Figyeltél
arra, amit az előbb mondtam? Ha olvastad az átkozott könyveimet, tudod, mennyit
adtam magamból Égvilágnak. Először is az egyik lábamat, de minden reményemet is,
mindazt, amiben hittem. Elveszítettem minden biztos pontot, embereket öltem,
miközben a Zsarnokkal harcoltam, és nekiadtam a Nihallal töltött közös életemből öt
értékes évet, amely során felőrlődtem, hogy a békét megteremtsem!
A hangja mennydörgő, haragos lett.
– Mindent odaadtam, az az átkozott föld minden erőt és akaratot kiölt belőlem, és
nem áll szándékomban még többet adni neki. Semmim nem maradt, még a fiamat is
elvette tőlem. Nekem csak a magányom van, ez minden, ami megmaradt, és ezt Égvilág
nem kapja meg. Elveszett föld az, engesztelhetetlen gyűlölet szövi át, semmiféle erő
nem mentheti meg a végtől. Még ha neked most sikerül is, mert ajándékba adod neki
mindazt, ami vagy, és amit nem vesztettél el a hozzám vezető úton, akkor is jön majd
egy másik, aztán megint egy másik. Égvilág menthetetlenül zuhan a szakadékba,

273
mégpedig egyre mélyebbre, és ez a süllyedés feltartóztathatatlan.
Lonerin le volt sújtva.
– És akkor mit javasol? Hagyjuk a sorsára?
– Így is, úgy is elbukik.
– De maga harcolt ezért a világért, maga mondta!
– És mire volt jó? Jött ez a Dohor, és megint kezdhetjük előröl, nem?
– Igen, de...
– Még Aster is visszatér a földre, mintha én nem is léteztem volna, mintha Nihal
soha nem létezett volna, mintha ezt a harcot soha meg sem vívtuk volna.
Lonerin hevesen megrázta a fejét.
– Nem így van. Új eszközeink vannak, és én...
– Ki harcol ma, elárulod nekem? Negyven éve ott voltam én, Ido, Nihal, az
Akadémia, hogy a Szabad Földekről ne is beszéljünk, ahonnan csapatostul érkeztek a
fiatalok, hogy feláldozzák magukat. És most?
– Ott van a Vizek Tanácsa, itt vagyok én, és itt van ő – Lonerin Dubhéra mutatott.
Sennar gúnyosan mosolygott.
– A barátnőd meg sem szólal. Neki más gondjai vannak, igaz? Ő a saját baja miatt
van itt, megerősít a hóbortjaidban, hogy hősnek érezd magad.
Dubhét megalázták a szavak, de Lonerint is, aki egyre zavartabbnak látszott.
– Nem hiheti őszintén azt, amit mond...
Sennar keserűen mosolygott.
– Hetvenéves vagyok, öreg és elveszett. Te nem látod helyes megvilágításból a
dolgokat, mert még kisfiú vagy. A te korodban én is épp így gondolkodtam, és most
nézz rám. Az illúziók előbb-utóbb elpárolognak.
Lonerin lesütötte a szemét. Ha ez néhány nappal ezelőtt történik, akkor most
Dubhéra nézett volna, benne keresett volna erőt és érveket.
És Dubhe talán segített volna. De nem most. Most ő sem tudott mit felelni.
– Nem kérünk sokat – bökte ki nehezen.
Sennar átnézett rajta.
– Azért tettük meg ezt a hosszú utat, hogy egyszerűen tanácsot kérjünk. Csak azt

274
szeretnénk tudni, milyen varázslattal tudja a Testület életre kelteni Astert, és hogyan
tudnánk megakadályozni.
– És te ki vagy? A fiú mágus, de te?
Dubhe lesütötte a szemét.
– Tolvaj vagyok. A Gyilkosok Testülete erőszakkal kényszerített, hogy nekik
dolgozzam.
– És ezért vagy itt – mutatott a karján lévő szimbólumra.
Dubhe bólintott.
– Akkor csak szorítkozz erre, és ne tégy úgy, mintha más is érdekelne, csak hogy a
barátod tetszését keresd.
– Nem keresem.
– Ó, vagy úgy?
– Amikor követtem őt, megegyeztünk, hogy segítek neki a küldetésben, hogy részt
veszek benne – érezte, amint Lonerin titokban figyeli. – Gyűlölöm a Testületet, ők
helyezték rám ezt a pecsétet.
Sennar hosszasan nézte őt és a jelet is.
– Tudod, kicsoda Thenaar?
Dubhe zavartan megrázta a fejét.
– A másik neve Shevraar.
A lány elkábult. Ismerte ezt az istent, olvasott róla valamit a Nihalról szóló
balladákban. Koboldisten volt, akinek a Félkoboldot szentelték, amikor még pólyás
volt. Akkoriban Aster már üldözte a félkoboldokat. A falut, amelyben Nihal szülei
éltek, megtámadták a famminok, és ekkor az anyja fogadalmat tett: ha megmenekül,
lányát Shevraarnak, a háború és a tűz istenének, a teremtő és pusztító istennek szenteli.
– Olvastam néhány iratot Asterről, amelyeket az indulásom előtt találtam. A vele
együttműködők közé felsorakoztatta az egyik koboldisten fanatikus imádóit, egy
szektát, amely rögtön a koboldok távozása után alakult meg. Ők Shevraarnak csak a
pusztító oldalát ismerik. Az évek múlásával az isten neve Thenaar lett, de az istenség
ugyanaz.
Ez a tény furcsa hatást gyakorolt Dubhéra. Mintha a múltat és a jelent egy hajszál
tartaná össze, és benne meg Nihalban valahol mélyen lenne valami közös.
– Ez Égvilág lényege: fogni mindazt, ami szép belőle, és a velejéig megrontani,

275
rossz útra vezetni, gonosszá formálni.
Sennar fáradtan és fájdalmasan felsóhajtott. Ismét Lonerinhez fordult:
– Sajnálom a keménységemet, sajnálom az álmaidat, és higgy nekem, tisztelem azt,
amiben hiszel. De az idő sok mindenre ráébreszt, és sajnos te is megérted majd. Sok
évvel ezelőtt mondta ezt nekem Varen, a mélyvilági Zalenia bárója, ahová azért
mentem, hogy a Zsarnok elleni harchoz segítséget kérjek. Az idő meghajlítja az embert.
– Tudom – felelte Lonerin. – Olvastam.
– Azt hittem, nem igaz, de az. És nemcsak arról van szó, hogy az évek maguk alá
gyűrnek, hanem inkább arról, hogy eljutunk oda, hogy megértjük a világ valódi
lényegét, és érezzük, hogy megsemmisülünk tőle. Én eljutottam ide, és amikor
megtörténik, már nem tudsz felállni. Végem van, már nem az vagyok, aki Égvilág
Krónikáját megírta, már nem az vagyok, aki képes Aster érvelésének ellentmondani.
Ha most kellene vele beszélnem, még talán igazat is adnék neki.
– Nem, most csak fáradt. Nihal elvesztése, a fia menekülése... Megértem, hogy
mindez tönkretette – makacskodott Lonerin.
Ennek a két eseménynek a puszta hallatán Sennart mintha halálos csapás érte volna.
Előregörnyedt, mintha a fájdalmát akarná tompítani. Aztán megrázta a fejét.
– Sajnálom, én már semmit nem tudok tenni értetek. Én már nem tudok harcolni,
hiányzik belőlem a meggyőződés.
Lonerin a két keze közé szorította a fejét, és Dubhe érezte, hogy segítenie kell. Nem
értette, hogyan, de ez a küldetés valahogyan az övé is lett, mintha az utazás során a fiú
átruházta volna rá.
– Akkor tegye meg a fiáért.
Sennar felegyenesedett, átható tekintettel méricskélte.
– Tudjátok, hol van? Láttátok?
Dubhe megrázta a fejét.
– De tudjuk, hogy él, és hogy az élete veszélyben forog.
Sennar szeme lázas aggodalommal telt meg.
Dubhe közbeszólásán felbátorodva Lonerin vette át a szót, mert hirtelen észrevett
egy aprócska felületet, amelyen át rést lehetne ütni az öreg varázsló kétségbeesésén.
– A Testület fejét Yesholnak hívják.
Sennar bólintott.

276
 – Találkoztam a nevével azokban az iratokban, amelyekről beszéltem. Aster egyik
embere volt, határtalan csodálatot táplált a felettese iránt.
Dubhe ebben a leírásban ráismert arra a rettenetes emberre, aki a Testület
láncolatába kényszerítette.
– Ennek az embernek sikerült Aster lelkét visszahívnia a halottak közül.
– Én láttam – szólt közbe hirtelen Dubhe. – Egy kisfiú homályos képét láttam, aki
egy fényes gömbben lebegett, a Ház föld alatti termében, a Testület székhelyén.
– És honnan tudod, hogy ez ő? – Sennart mintha érdekelni kezdte volna a dolog.
– Hasonlított a szobraihoz, amelyek a Házban állnak, a Testület messiásként tiszteli.
Sennar megengedett magának még egy keserű mosolyt.
– Most egy testet keresnek. Egy félkobold testét – vette át a szót Lonerin.
Az öreg alig észrevehetőn kiegyenesítette a hátát, a szemében megértés jele
villámlott. Hirtelen minden világos lett.
– Tarik...
– A fia?
– Vagy az ő esetleges gyermekei... – folytatta Sennar remegő hangon, mintha
magában morfondírozna.
– Azért jöttünk, hogy a fiának is segítséget kérjünk.
Ám az öreg már elveszett a saját emlékeiben és a saját gondolataiban.
– Az élet még mindig ostoroz engem, még mindig nem fáradt bele a rám mért
szenvedésekbe...
Mintha még jobban megöregedett volna, színtelen, fájdalommal átitatott hangon
beszélt. Dubhét részvét járta át, átérezte a szenvedését.
– Tizenöt évesen ment el, az arcomba vágta az ajtót. Neki csak az anyja létezett, és
nem bírta elviselni, hogy képtelen voltam megakadályozni a halálát.
Lehunyta a szemét, mintha távoli képeket szemlélne.
– Szerettem volna megtalálni, újra látni, visszafordítani az időt, és megváltoztatni
azt, ami volt.
Szikkadt arcán egyetlen könnycsepp gördült végig: sivatag volt az az arc, amelyet
már lehetetlen volt megöntözni. Kinyitotta a szemét, megpróbálta összeszedni magát.
– Ha szeretnétek, maradhattok, és alhattok a csűrben, Oarf nem fog bántani

277
benneteket. Későre jár, és én fáradt vagyok, túl fáradt ahhoz, hogy döntsek. Holnap
még beszélünk, de most szükségem van a pihenésre, és kérlek benneteket...
Dubhe és Lonerin bólintottak, majd felkeltek.
Sennar a csűrbe vezette őket, nagy nehezen fekhelyet készített nekik. Egy kis időre
eltűnt, majd két levessel teli tállal tért vissza. A földre tette őket. Egyetlen szót sem
szólt, makacs hallgatásba burkolózott. Aztán nesztelenül kilépett az ajtón.

Dubhe és Lonerin szótlanul ettek, bár a zavaruk eltűnt. A nap eseményei, a

Sennarral folytatott beszélgetés mintha elsöpörte volna személyes gondjaikat. Meg
aztán mi is volt az ő vitájuk ahhoz képest, amit az öreg hős mesélt nekik? Gyerekes
civakodás, lényegtelen, ostoba ügy. Mindketten Sennarra gondoltak, hogy az idő
mennyire átformálta, hogy mennyire reményvesztett és kétségbeesett lett.
Lonerin azon tűnődött, vajon ő is így végzi-e majd, megverten és legyőzve, vagy
tényleg van valami értelme, hogy ennyi időn át harcolt a gyűlölet ellen. Sennar
szemében ez is csak hasztalan hadakozás volt. Választ most sem talált. Csak a
fáradságot, hogy minden napot túléljen, hogy saját magával és legsötétebb vágyaival
elrendezze a számlát.
Dubhe viszont a saját életén töprengett, hogy milyen messze van ezektől a nagy és
nemes gondoktól. Az ő élete nyomorúságos és üres volt, és Sennarral szemben állva
kegyetlenül tisztán látta, milyen rettenetesen egyszerű, és mennyire hiányzik belőle
bármiféle érték.
Szinte egyszerre tették földre a tálkájukat, majd a fekhelyükre dőltek.
Dubhe már az egyik oldalára fordult, amikor érezte, hogy Lonerin megérinti a vállát.
Összerezzent, de felé fordult. A fiú rámosolygott: mintha virág nyílt volna a
sivatagban.
– Köszönöm, hogy segítettél – mondta neki, és a lány meghatódott.
Egy pillanat volt az egész, aztán Lonerin megfordult, és ismét magába zárkózott.
Dubhe néhány pillanatig a hátát vizslatta.
– Köszönöm – dünnyögte ő is.

278
279
 26. SÍRKŐ AZ ERDŐBEN

LONERIN MEGLEHETŐSEN korán felébredt. A reggel fénye beszűrődött a csűr

gerendái között.
Az utazás eleje óta ez volt az első alkalom, hogy már-már béke töltötte el, mintha
máris teljesítette volna a kötelességét. Minden Sennar kezében volt. Lonerin
megengedhetett magának egy nyugodt, pihenéssel töltött napot.
Megfordult, és megpillantotta Dubhét, amint az oldalán feküdt összegömbölyödve,
keze a tőre markolatának közelében, mint mindig. A seb, amelyet rajta ejtett, már
csupán tompa, szomorkás fájdalom volt a szíve mélyén. Talán neki volt igaza, talán az
iránta érzett szerelem nem más, mint szánalom. Ő is valami olyat keresett a
tekintetében, ami nem ő volt, megpróbálta szeretni és megvédeni.
Erre a gondolatra a keze ösztönösen a melléhez ért, és meglepődött, amikor az
ujjával egy aprócska zsákot tapintott ki. Mintha egész idő alatt ott sem lett volna.
Rögtön ráismert. Theana haját rejtette, amelyet az indulásuk előtt vágott le. Olyan
szépnek és kedvesnek látta maga előtt, amilyen mindig is volt, és az emléke
felmelegítette a szívét. Aztán a tekintete Dubhéra esett, és a halvány kép szétfoszlott.
Talán nem ő élete asszonya, de ellenállhatatlanná teszi, hogy ilyen védtelennek és
segítségre szorulónak látja.
Hirtelen felállt, összeszedte a holmiját, és óvatosan nyitva a csűr ajtaját, kiment. Az,
hogy Dubhe egy lépésre volt tőle, és mégis olyan végtelenül távol, több volt, mint amit
el tudott viselni.
Odakint friss, reggeli levegő fogadta és vakító fény. Amikor hozzászokott a szeme,
egy kicsit körülnézett, cél nélkül sétálgatott, áldást mondott, hogy itt lehet az út végén,
fejében egyetlen gondolat sem kavargott, hacsak nem a halvány, szinte édes
szomorúság.
A szíve megdobbant, amikor megpillantotta Sennart a bozótos felé haladni. Nehéz
volt felfogni, hogy minden idők egyik legnagyobb varázslójának, egy hősnek a
közelében lehet, aki ráadásul legkedvesebb könyveinek a szerzője.
Lonerin követni kezdte, maga sem tudta pontosan, miért. Kétségtelenül
udvariatlanság volt így viselkedni a vendéglátójával, de kíváncsi lett. Sennar
ezerféleképpen ihlette az életét. Folwar mester az ő mítosza fényében nevelte, mindig
is követni való példaként állította elé. Ő is árva volt, őt is megkísértette a gyűlölet...
Mindezek olyan dolgok voltak, amelyekre Lonerin csodálattal tekintett, és azon
tűnődött, hogy egy napon vajon ő is olyan nagy lesz-e, mint Sennar.

280
 Néhány lépéssel mögötte maradt, az öreg varázsló bicegő, nehézkes járását figyelte.
Húzta a lábát, botjára támaszkodott. Furcsa volt ilyen fáradtnak és legyőzöttnek látni.
Tunikáján kirajzolódott csontos válla, és Lonerin fájdalmasan gondolta arra, hogy azt,
aki egykor volt, milyen kegyetlenül felfalták az évek.
A séta nem tartott sokáig, Sennar a fák között egy csöppnyi kis tisztáson megállt.
Fehér, borostyánnal benőtt sírkő emelkedett itt. Nagy nehezen sikerült letérdelnie,
majd törökülésbe ereszkednie. Egyik kezét a sírkőre tette, lehunyta a szemét, és fejet
hajtott.
Lonerin gyorsan elfordította a tekintetét, érezte, hogy ez nem helyes. Nem kellett
volna követnie, és főleg nem szabadott volna itt maradnia, hogy egy ilyen szomorú és
meghitt jelenetet megszentségtelenítsen, egy olyan ember fájdalmát, akit annyira
csodál. Lehunyta a szemét, és hirtelen az anyja sírját látta maga előtt Éjföldön.
Kisfiúként egy egész napig állt előtte. Nem sokkal azelőtt történt, hogy a nagybátyjához
költözött volna. Nem akart vele menni, nem tudta levenni a szemét arról a darab fáról,
amelyen csak két szó és egy dátum állt.
Az egyik fának támaszkodott, keserű emlékek szállták meg.
Amikor újra felemelte a fejét, Sennart pillantotta meg maga előtt. Üveges szemmel
meredt rá, keze görcsösen szorongatta a botját.
– Sajnálom, én... – de nem volt valódi kifogása.
– Kíváncsi voltál? Azt akartad tudni, állítottam-e mauzóleumot, szobrot vagy valami
hasonlót?
– Nem... én... őszintén nem tudom... nincs valódi oka...
Sennar a zavara láttán mintha megnyugodott volna.
– Ez magánterület, érted? Nem műemlék, amelyet bárki látogathat, ez a sírkő csak
nekem van itt. Nem a tiéd, nem Égvilágé, az enyém, Nihalé és Tariké, ha valaha
visszatér ide.
Lonerin lesütötte a szemét.
– Értem, és sajnálom... Nem gondoltam, hogy idejön, csak felébredtem, és sétálni
szerettem volna.
Sennar kurtán elmosolyodott, aztán a kezével hanyag mozdulatot tett.
– Néha túl szigorú vagyok.
Nagy nehezen visszaült a sírkő mellé, maga elé meredt.
– Minden reggel kijövök ide. Ostoba szokás, tudom, de szükségem van rá.

281
 Lonerin is leült.
– Nem ostobaság. Tökéletesen megértem.
Sennar megfordult, hogy ránézzen.
– Te is elveszítettél valakit?
Lonerin bólintott.
– A sírja messze van, soha nem sikerült visszatérnem oda. Nagyon régen, még
kisfiúként sokat ácsorogtam előtte, azt reméltem, hogy valami majd történik... Csak
akkor térek vissza, ha a Testület megsemmisül.
Sennar hallgatott, és Lonerin is így tett. De nem tudott ellenállni, hogy ne vessen egy
pillantást a sírra. Olyan egyszerű volt, mint az anyjáé, csak ez kőből készült. A
borostyán szinte teljesen befedte, de a név és a dátum jól olvasható volt. Majdnem
harminc éve halt meg.
– Hogyan történt? – kérdezte hirtelen.
Sennar mintha megmerevedett volna, és a fiú rögtön megbánta a kérdést.
– Nagyon ostoba módon. A parton élő koboldok bűne. Amikor számtalan
viszontagság után megérkeztünk, hozzájuk mentünk. Nihal látni szerette volna az őseit.
– Felsóhajtott. – Gyakran megesik, hogy valahogyan elképzeljük a dolgokat, ám a
valóság más. A koboldok ellenséges nép, egész Égvilágot gyűlölik, mert hosszú idővel
ezelőtt száműzték őket onnan. Az első utunk során foglyul ejtettek, és börtönbe vetettek
bennünket. Minden furfangosságunkra szükségünk volt, hogy szabadon engedjenek, és
amikor eljöttünk, azt parancsolták, hogy ne merjük többé a lábunkat a földjükre
betenni. Mi ehhez tartottuk magunkat. Egyébként is kapcsolatba kerültünk a huyékkal,
ezért már nem éreztük szükségét, hogy a parthoz menjünk.
Sennar félbeszakította a mondandóját, és a földet bámulta.
– Egy nap viszont történt egy kis baleset. Nem tudom pontosan, hogyan, elég
zavarosan emlékszem csak rá. Amióta itt vagyok, próbálom megérteni ennek a helynek
a varázserőit. Biztosan észrevetted, mennyire alapvetően más, mint Égvilág.
Lonerin bólintott. Mindaz, amit Dubhe és ő az útjuk során megéltek, különös volt,
kivételes, és az Erdő Urának az ereje is egészen más volt, mint Égvilágon bármi.
– A szellemek itt sokkal közelebb állnak az élőlényekhez, azt hiszem, erre te is
rájöttél. Néhányan közülük elhunytak szellemei, akik jelenléte valamilyen módon
átitatja ezt a földet. Hallod, ahogy éjszaka jönnek-mennek, látod, amint a fák között
bolyonganak, egyre csak keresnek valamit. Mások olyan lények, amelyek természetét
teljes egészében még mindig nem sikerült megértenem. Mindenesetre rejtett erők

282
munkálkodnak itt, amelyeket ki lehetne használni a varázsláshoz, és amióta itt vagyok,
mást sem tettem, csak próbáltam rájönni, hogy mik ezek, és hogyan lehetne őket
felhasználni. Az egyik ilyen kísérletem során történt, hogy bizonyos növényekből
nyertem ki nektárt. Csak később gondoltam rá, hogy talán valamiféle különös élőlény
volt, akinek a lelke megszállt. Tény, hogy kezdtem rosszul érezni magam, napról napra
gyengültem. Úgy éreztem, az elmém kettévált, mintha valaki a tudatomba férkőzött
volna, bosszúról, haragról és egy régi gyilkosságról beszélt. Testileg is romlani
kezdtem, és innen már nem volt visszaút. Nihal először azzal a kis
varázstudományával próbálkozott, amit korábban elsajátított, aztán a huyékhoz fordult.
Ám ők elsősorban papok, nagyszerű papok, elismerem, de szinte teljes egészében
hiányos a valódi tudásuk. Közben az állapotom csak romlott, és egyre inkább arra a
szellemre kezdtem hasonlítani, amelyik megszállt. Ekkor Nihal úgy döntött, elmegy a
koboldokhoz.
Újabb szünet. Lonerint magával ragadta az elbeszélés, de megértette, hogy Sennar
részéről ez bizonyára önmarcangoló vallomás.
– Minden tőle telhetőt megtett, de nyilván hasztalan volt beszélnie. Ám ő nem adta
fel, magával hozott egy varázsló koboldot, erőszakkal vezette ide.
Kezét az arcához emelte, a háta egyre jobban meggörnyedt.
– Kényszerítette, hogy gyógyítson meg. A koboldok nagyon értenek hozzá,
összefonódtak ezzel a hellyel, mint ahogyan egykor Égvilággal is. Megszabadított a
szellemtől, amely megszállt, csak hogy abba a pokolba taszítson, amelyből a mai napig
nem sikerült kikecmeregnem.
A hangját megtörte az érzelem.
– A koboldok ránk találtak, kiszabadították a varázslót, és bennünket is magukkal
vittek, perbe fogtak. Számukra az, ami történt, példa nélküli eset volt, valódi túlkapás.
Tariknak sem kegyelmeztek, aki pedig még kisfiú volt, őt is magukkal vitték. Semmit
nem tudtam tenni, hogy megmentsem a családomat. Le voltam gyengülve, alig álltam a
lábamon, a hatalmam nem létezett. Az életemet követelték a bűnünk kárpótlásaként.
Sűrű csend ereszkedett a tisztásra. Valahol mélyen különös hangok, néhány madárka
gyenge éneke, semmi más.
– Nihal, hogy megmentsen, azt mondta a bíróságnak, hogy ő tehet az egészről, hogy
ő követte el a bűntettet, és neki kell érte megfizetnie, nem pedig nekem. Bárcsak
meglett volna a hatalmam, bárcsak jól lettem volna... Soha nem engedtem volna meg
neki, soha! Halott lennék, és mindez nem történt volna meg.
Szemébe lázas téboly költözött, amely megijesztette Lonerint. Tele volt bűntudattal,
amelyet mélyen belevésett ezen hosszú, magányos évek borzalma.

283
 – Mindent olyan hirtelen tett. Elég volt a medált, a hatalom talizmánjának a középső
kövét eltörnie, amelyhez az élete kötődött. Egy gyors kardcsapás, mielőtt bárki
közbeléphetett volna. Tarik és én láttuk, amint szó nélkül a földre rogy, talán nem is
szenvedett. Láttuk, és semmit nem tehettünk. A koboldok közömbösen figyelték, és
végül csak annyit mondtak, hogy a gaztettért megfizettünk, és szabadok vagyunk.
Sennar dühösen ökölbe szorította a kezét, végtelen megvetést érzett maga iránt.
– Először itt akartam hagyni mindent, túl nagy volt a fájdalom. De itt volt Tarik,
természetesen őt nem hagyhattam magára. Ő lett az életem értelme, az erő, amely előre
hajtott. Meg akartam adni neki mindazt a boldogságot, amelyet megérdemelt volna,
mert túlságosan igazságtalan volt az, amit látnia kellett.
Felsóhajtott.
– Felesleges mondanom, hogy hatalmas kudarc volt. Tarik soha nem felejtette el azt
a napot, és tudta, hogy én tehettem róla. Mindig is tudatában volt, én pedig soha nem
tagadtam. Ahogy nőtt, egyre jobban gyűlölt, meg aztán nem is volt hozzá erőm, hogy
helyesen neveljem, hogy valódi vezetője legyek, igazi apja. Tizenöt évesen már nem
akarta, hogy bármi közöm legyen hozzá, és elment. Soha többé nem láttam viszont.
Ezúttal Sennar nem szólt többet, és Lonerin sem tudta, mit mondjon. Nem voltak
szavai, hogy a fájdalmát vigasztalja. Csak ült ott mellette, a sírkőhöz közel, a kis
tisztás csendjében.
– És Ido? – kérdezte váratlanul Sennar egy kis idő múltán.
Csillogó szemmel nézett Lonerinre, szemmel láthatóan erőlködött, hogy egy kicsit
összeszedje magát, mintha meg nem történtté akarná tenni ezt a vallomást, amelyet
talán már meg is bánt.
– Írtam neki néhány levelet, de amikor Tarik elment, már senkivel nem akartam
kapcsolatban maradni.
– Ido jól van – mosolygott rá Lonerin. – Továbbra is harcol, immár egyedül. Dohor
árulónak nyilvánította, éveken át harcolt Tűzföldön, amíg lehetséges volt. Aztán átjött
a Vizek Tanácsához, amely a Dohor hatalmától teljesen szabad földeket egyesíti, az
Erdők és a Mocsarak Határvidékét, illetve Tengerföldet.
Sennar mintha egy kicsit összezavarodott volna.
– A dolgok igencsak megváltoztak az én időm óta...
– Igen... Ido elment, hogy megkeresse a fiát. Nem tudjuk, merre lehet, de tudom, Ido
úgy határozott, hogy figyelmezteti a veszélyre, és megvédi őt.
Sennar bólintott.

284
 – Amit nekem kellett volna megtennem...
– Maga itt volt, nem tudhatta.
– Talán vissza kellett volna térnem Égvilágra, ez lett volna a sorsom. Elmenekülni
olyan hiba volt, amelyért keményen megfizettem. Csakhogy amikor Tarik elment, olyan
haszontalannak, kimerültnek éreztem magam. Megértettem, hogy nem szabad követnem,
az ellenőrzésem elől menekült el, férfi lett, úgy éreztem helyesnek, ha többé nem
kényszerítem rá a fájdalmamat és a magányomat.
Néhány pillanatig csendben maradtak, aztán Sennar keserűen felnevetett.
– Már végtelen sok ideje nem beszéltem ezekről a dolgokról, most meg egy
idegennek fecsegek...
Kedvesen nézett rá, és Lonerin érezte, ahogy átmelegszik a szíve.
– A barátnőd már biztosan felébredt, ideje, hogy megreggelizzünk. Ha már itt vagy,
segíts nekem, valóságos próbatétel ezzel az átkozott lábbal felkelni.
Lonerin megtette, és különösnek találta, hogy egy ilyen nagy szellem egy ilyen
gyenge testbe van zárva. Keze szilárd szorításában Sennar csontos karja nagyon
törékenynek tűnt.
Csendben haladtak visszafelé, de a hallgatásukban semmi ellenséges nem volt,
sokkal inkább valami néma cinkosság, amely mintha összekötné őket.
Nem sokkal a ház előtt, de még az erdő közepén Dubhéba botlottak. Látták, amint
macskagyorsasággal mozog a fák között, hallották tőrei sziszegését.
Edzett. Lonerinnek eszébe jutott az első alkalom, amikor edzeni látta, az ellenséges
érzés, amikor rájött, milyen sok a közös benne és a Testületben. Most más volt. Most,
hogy a mozdulatait ilyen fürgének és pontosnak látta, elviselhetetlenül szépnek,
tökéletesnek és megközelíthetetlennek találta. Tiltott gyümölcs volt, amely túlságosan
távol van tőle, és továbbra is rejtély marad – az együtt töltött éjszaka és a közösen
átélt kalandok ellenére. A szíve mélyén rejlő seb ismét sajogni kezdett.
Sennar a fiú mellett állt, és csodálattal vegyes mélabúval figyelte Dubhét. Ki tudja,
mit idézett emlékezetébe ez a jelenet, milyen édes és keserű emlékeket ébresztett.
– A reggeli nemsokára készen lesz – szólt szárazon, és Dubhe összerezzent.
Biztosan hallotta és látta őket, de továbbra is úgy edzett, mintha mi sem történt
volna. Hirtelen megállt, ránézett, ám az öreg gyorsan a hazafelé vezető útra tért, és
magára hagyta a két fiatalt.
A lány tekintete ellágyult, amint Lonerin tekintetét keresztezte, és ez bosszantotta a
fiút. Attól az estétől kezdve úgy bánt vele, mint a hímes tojással. Egy pillanat alatt

285
megértette, mit értett a lány azon, hogy nem akarja, hogy sajnálkozva nézzenek rá.
– Hol voltatok?
– Nihal sírjánál – hangzott a száraz válasz.
Dubhe szeme hirtelen felvillant.
– Én is szívesen jöttem volna...
– Jobb volt ez így, higgy nekem. Megkímélted magad az ezredik szomorú történettől.
Lonerin a ház felé indult, és hallotta, hogy Dubhe nem sokkal később utánaeredt.

286
287
 27. ÁRULÁS

– ÍGY HÁLÁLOD MEG A BIZALMAMAT? Ez az apád iránt érzett tisztelet és

hódolat?
Learco Dohor előtt térdelt, zubbonyát vér áztatta. Erős fájdalmai voltak. Az egész
utat sérülten tette meg, a sárkánya még nyomorultabbul járt, mint ő, de amint
megérkezett, tüstént ment, hogy jelentést tegyen az apjának.
– Uram, megsebesült... – Volco, a helytartója közbeszólt. Learco hallotta, amint
gyengéden közeledik felé, valószínűleg azért, hogy segítsen neki.
– Megállj, ott, ahol vagy! – Apja hangja határtalan dühtől vibrált. – Meg kellett
volna halnia, nem tűrök meg alkalmatlanokat az udvaromban!
Learco érezte, hogy a tekintete elhomályosul. A sérülése nem volt súlyos, de sok
vért veszített, és a vágástól indulva a tagjaiban jeges kimerültség áradt szét.
Az apja továbbra is idegesen járkált fel-alá. Nyilván csak azért, hogy a szenvedését
meghosszabbítsa.
– Legalább megsebesítetted? – kérdezte végül.
Learcónak végtelenül nehezére esett a fejét felemelnie.
– Igen, uram, a vállán.
Egy karcolás volt, semmi több. De képtelen lett volna bevallani, hogy nem találta
el. Nem tudta elviselni, ahogyan az apja ránéz, azt a mély megvetést. Valójában csak a
csodálatára vágyott volna.
Váratlanul Dohor győzedelmesen elmosolyodott.
– Akkor elintéztük.
Learco megdöbbent. Gyors pillantást vetett a kardjára, amely a földön hevert
mellette.
– Jól ismerem a te kedves lelkedet – folytatta az apja, minden egyes szót
megvetéssel ejtve ki. – Jól tettem, hogy erről is gondoskodtam, és megmérgeztem a
kardodat.
Learco szédülni kezdett, majdnem elájult, de nem a vérveszteségtől.
Dohor elcsípte elveszett és meglepett tekintetét.
– Mit nézel így? Győzelmet és bosszút adtam a kezedbe, ezüsttálcán kínáltam neked.

288
 Learco hosszasan, elfojtott szemrehányással figyelte az apját. Hiábavaló volt hát
lovagi becsülete, nem tudta visszafizetni az adósságát, amellyel a gnómnak tartozott.
Szándéka ellenére megölte. Becsapta, ahogyan őt az apja.
– Megmondhatta volna nekem.
Dohor szeme mély, zsigeri gyűlölettel telt meg. A fia még soha nem merészkedett
ilyen messzire.
A pofon durván csapott le, Learco arca lángba borult. Megtántorodott, a feje egyre
jobban szédült, de sikerült nem elesnie. Ismét ránézett.
– Most újra megmutattad, hogy nem vagy harcos, csak csalódást tudsz okozni. Soha
többé ne merészeld keresztülhúzni a számításaimat!
Learco bólintott. Érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, de visszatartotta. Nem
lett volna értelme szabadjára engedni őket.
– Most pedig maradj itt, a trón előtt térden állva, és egy órán át el ne mozdulj innen!
Meg ne lássam, hogy addig valaki gyógyítani kezd!
– De uram, elfertőződhet a seb, azonnal ápolásra van szüksége! – vetette közbe
hevesen Volco.
A király egyetlen pillantásával kővé dermesztette. Nem volt helye ellenkezésnek.
Aztán súlyos léptekkel elhagyta a termet, és eltűnt az oszlopok mögött.
Learco mozdulatlanul maradt a helyén, nehezen lélegzett, miközben egyre csak
emésztette az a végtelen fáradtság. De engedelmeskedett. Mint mindig.
– Sajnálom, uram, sajnálom... – Volco hangjában fájdalom visszhangzott, jó volt
hallani. Ebben a rideg udvarban ő volt az egyetlen ember, akihez kötődött.
– Az apja kemény ember, tudom, de a maga javáért teszi, még ha kegyetlennek és
igazságtalannak is érzi... Szereti magát, ebben biztos vagyok.
Learco lassan lehajtotta a fejét, és a könnyei egyenként peregtek le a
márványpadlóra.

– Nem igazán tudom, hogyan történt.

San csak nehezen tudott járni. A bokáján hosszú harapásnyom éktelenkedett. Nem
volt mély, de igencsak fájhatott, mert sántikált, és látszott rajta, hogy szenved a
fájdalomtól.
– Amikor a sárkány odaért – folytatta orrát felhúzva –, valamire gondoltam, azt
hiszem, aztán jött az a villanás, és a következő pillanatban azzal a hatalmas lénnyel

289
együtt a földön találtam magam.
Ido figyelmesen hallgatta, de fogalma sem volt róla, milyen varázslat lehetett. Ez a
fiú kétségkívül nagyon hatalmas, elkábította egy sárkány érzékszerveit, és ez nem kis
dolog. Az a sejtése támadt, hogy Tarik tiltása mögött talán valami más is rejlett.
– Ne aggódj! – mondta neki. – Megmenekültünk.
De ez nem fedte teljesen az igazságot. Ido fáradt volt, és nem kapott levegőt. Talán
csak kimerült volt és átkozottul öreg, amit sehogy sem akart elfogadni, de a külseje
rettenetes lehetett, mert San ijedten nézett rá.
– Ido, sápadt vagy...
– Csak fáradt, csak fáradt.
Egész éjszaka mentek, a gnóm nem tudta összeszedni magát. A lába gyenge volt,
szájában vér ízét érezte. Úgy határozott, itt az ideje, hogy még hajnal előtt megálljanak.
Nagy nehezen sikerült csak a vásznat felhúznia. A keze mintha nem akart volna
engedelmeskedni. Mindketten lefeküdtek, de előtte még Ido megnézte a fiú sebét a
bokáján. Fogta az egyik tálat, és egy kis vizet öntött rá. San kicsit összeszorította a
fogát.
– Felhorzsoltad, ahogy leestél.
A fiú bólintott:
– Fáj is.
– Nem kétlem – felelte Ido elhaló hangon.
Megmosta a kezét, aztán fogott néhány kötést, amelyet a vízvezetékből hozott
magával. Nehezére esett pólyát készíteni. A keze szemmel látható módon remegni
kezdett, a homlokán izzadság gyöngyözött, pedig nem volt különösebben meleg.
– Jól vagy?
Összerezzent. San aggodalmasan figyelte.
– Igen – felelte habozva.
– Remeg a kezed.
Ido megszorította a csomót, aztán a saját testére kezdett figyelni. A válla kissé égett,
és eszébe jutott a seb, amelyet a harc során szerzett. Learco kardja éppen hogy csak
érintette, de az ujjbegye alatt érezte, hogy a vágás duzzadt és fájdalmas.
– Szükségem van a segítségedre – szólt erőltetett mosollyal.

290
 San feszült lett.
– Nyugalom! Csak vess egy pillantást a vállamra, oda, ahol eltalált.
A fiú mintha kicsit megnyugodott volna, és megtette, amit a gnóm kért.
– Mondd, mit látsz!
Érezte, amint San keze a bőréhez ér. Hihetetlenül frissnek érezte.
– Égés.
Na igen. Rossz előjel.
– Egy kicsit piros, és van egy karcolás is... inkább egy vágás. Körülötte duzzadt, a
széle egy kicsit lilás.
Ido nem sokat értett a mérgekhez. Ezt a fegyvernemet soha nem szerette. Ő harcos
volt, nem pedig egy átkozott orgyilkos, és ha ölnie kell, ám történjék egyedül a kardja
ereje által, mindenféle becstelen trükk nélkül. Miért tette volna ezt Learco? Nem
olyannak látszott, aki másokat becsap, már amikor kisfiúként találkozott vele, akkor is
az őszinteség villanását látta a szemében. Talán Dohor keze van a dologban.
– Mi az, Ido?
A gnóm hirtelen összerezzent. San felé fordult, és látta, hogy határozottan közel áll
hozzá, hogy úrrá legyen rajta a rémület.
Nyugalom, nyugodtnak kell maradnod!
Mély levegőt vett, és megpróbálta titkolni, mekkora erőfeszítésébe kerül a
mozdulat.
– Segítségre van szükségünk. Nem mehetünk tovább egyedül.
– De rosszul vagy?
Ido tudomást sem vett a kérdésről.
Fogalma sem volt, milyen súlyos lehet. A seb felületes volt, de sok méregnek ez is
elegendő. Mindenesetre jó néhány óra eltelt azóta, hogy eltalálták, és a tünetek még
igen enyhék voltak. Talán van remény.
A zsebeiben kutatott. A keze nem nagyon engedelmeskedett, és a tapintása sem volt
az igazi. Kellett egy kis idő, mire megtalálta, amit keresett. Végül a földre dobott
néhány, különös szimbólumokat ábrázoló követ meg egy darab papírt.
– Varázsolnod kell.
– Ido, legalább magyarázd el...

291
 San reszketni kezdett. A gnóm megragadta a vállánál fogva, kevésbé erősen, mint
ahogyan szándékában állt. A szemébe nézett, és megpróbált magabiztosan megszólalni.
– Értünk kell, hogy jöjjenek. Nem vagyok képes továbbmenni. Nem vagyunk
messzire a Vizek Földjének határától, ha valaki egy sárkánnyal értünk jön, sikerülni
fog. De segítséget kell kérnünk, világos?
San bólintott, olyan fehér volt, akár a viasz.
– Én csak két varázslatot ismerek: tüzet gyújtani és üzenetet küldeni. De túl gyenge
vagyok hozzá, hogy megtegyem. Szükségem van rá, hogy segíts, már csak azért is, mert
mindig is csapnivaló mágus voltam.
Megrázta a fejét. A gondolatai kezdtek összekuszálódni. Hirtelen azon kapta magát,
hogy elkalandozott: eszébe jutott, hogyan avatták be a varázslás rejtelmeibe, eltűnődött
a tanulóévein meg egy sor haszontalan emléken.
– Meg kell tenned értem.
San nem túl nagy meggyőződéssel bólintott.
– Fogd a köveket.
A fiú engedelmeskedett. Ido szép sorjában elmondta neki, mit kell tennie. Szabályos
körbe rendeztette vele a köveket, majd tollat és tintatartót nyomott a kezébe (ezeket
mindig a zsákjában tartotta), és lediktálta az üzenetet.
Két mérföldre vagyunk Vízföld határától, a Nagy Föld irányában. Könnyen ránk
találtok. Engem megmérgeztek...
San keze megremegett, és Ido pillantása keresztezte a fiú rémült tekintetét.
– Felületesen, csak felületesen, különben már meghaltam volna – pontosított. – De
folytasd. Engem megmérgeztek, a társam megsérült. Küldjetek egy sárkányt és egy
mágust. Ido.
San befejezte az írást, aztán tágra nyitott szemmel rámeredt.
– Most tüzet kell gyújtani. – A gnóm adott neki két kis tűzkövet. – Tudod, hogyan
kell?
San alig láthatón bólintott.
Kellett hozzá egy kis idő. Izgatott volt, a kezét tördelte. Ido nem siettette. Tudta,
hogy attól csak rosszabb lenne, és megértette.
Végül a kövek közül egy kis szikra csapott fel, és a papírra hullt.
– Összpontosíts!

292
 San nem egészen értette, mit is kellene tennie, kezdett összezavarodni.
– Hunyd le a szemed, és tedd a kezed a papír fölé, gyerünk! – noszogatta Ido.
San ismét engedelmeskedett, de a keze remegett.
– Gondolj arra a névre, amelyet mondok. Folwar. Gondolj rá erősen, világos? Csak
erre gondolj!
Szerencsére egyszerű varázslat volt. San túlságosan feldúlt volt, semhogy bármiféle
nagyobb próbát kiálljon.
A tűz lassan elégette a pergament, és a levegőben hamarosan világoskék pára terjedt
szét.
– Most már kinyithatod a szemed.
San megtette, Ido pedig a füstre mutatott.
– Eszerint jól csináltad. Ügyes vagy! – Nehezére esett mosolyogni, a testét már
remegés rázta.
San tátott szájjal figyelte, amint a világoskék karikák egyre távolodnak. Idónak egy
pillanatra sikerült vele elfeledtetnie, milyen nehéz helyzetben vannak.
Egy pillantást vetett az égre, amely már világosodni kezdett.
– És most nincs más dolgunk, mint hogy várjunk.

Theana fejvesztve rohant Folwar mesterhez. Ritkán hívatta. A tanulóéveik során

mindig is Lonerin volt a kedvenc tanítványa, bár egy kicsit mindig a lány mögött járt.
– A mesternek sürgősen szüksége van magára – mondta neki a szolga. A lány a
legrosszabbra gondolt.
Izgatottan lépett a szobába, hevesen tárta ki az ajtót.
A szíve őrült dobogása azonnal alábbhagyott, ahogy meglátta Folwart, amint a
székébe kuporodva rámosolyog. Theana lelassította a lépteit, de nem tudta megállni,
hogy a mester egyik kezét a két tenyere közé ne fogja, és letérdeljen előtte.
– Mester, úgy aggódtam! Olyan sebtében hívatott, mint azelőtt soha...
Az öreg kedvesen mosolygott. Theana imádta ezt a mosolyt. Magányos gyerekkora
egyetlen vigasza volt, és el sem tudta képzelni, hogy e nélkül éljen.
– Sajnálom, hogy a sürgetésem megriasztott, de a helyzet valóban súlyos.
Arca komolyra vált, és Theana felállt. Nyilvánvalóan eljött az idő, hogy parancsot
kapjon.

293
 – Éppen most érkezett üzenet Idótól. A Vizek Földjének határától nem messzire
fekszik, megmérgezték, és a fiú, aki vele van, megsebesült. Szüksége van egy
varázslóra, aki a papi művészetet is jól ismeri.
Theana megdöbbent.
– És azt kívánja, hogy én menjek?
Egy ideig itt, Laodameában ápolta a háború legsúlyosabb sérültjeit, de az mindig
nyugodt munka volt, csendes környezetben. Ez most valami egészen más.
Folwar bólintott.
Theana lehajtotta a fejét. Nem állt szándékában meghátrálni az egyetlen parancs
előtt, amit a mestere valaha is adott neki, még ha képességeihez mérten hatalmas
vállalkozásnak is érezte.
– Ahogy óhajtja.
– Bjollal és a sárkányával utazol majd.
Theana hirtelen felemelte a fejét. Soha nem repült még, és rettegett a sárkányoktól.
A keze alig láthatón megremegett.
– Most azonnal indultok.
A lány ismét lehajtotta a fejét.
– Megteszem, ami tőlem telik... És köszönöm a bizalmát.
Folwar jóságosan mosolygott.
– Most menj! Biztos vagyok benne, hogy nem okozol csalódást.

Theana az egész út alatt Bjolhoz tapadt. Még az indulás előtt átölelte a derekát, és el
sem engedte többé. Azt mondták neki, egynapos út lesz, és soha nem érezte még, hogy
ennyire hiányozna a talaj a lába alól. Valójában nem a sárkányoktól félt, hanem a
mélységtől. Ahányszor csak magas helyen járt, valamibe bele kellett kapaszkodnia.
Mintha folyton leesni készülne. És a sárkány hátán is ez az érzése támadt.
– Lassan a testtel! – kiáltott fel vidáman Bjol.
– Bocsásson meg, de még soha nem repültem – szólt elhaló hangon.
Ostobának érezte magát. Nem volt éppen kalandvágyó. Gyerekkorában elszigetelten,
gyakran bezárva élt a falujában, és egyáltalán nem is vágyott a cselekvésre. Most
először esett meg vele, hogy ilyen vakmerő feladattal bízták meg.
Nyomban Lonerinre gondolt, aki szeretett kockázatos helyzetekbe bonyolódni, és aki

294
hősként tér majd vissza arról az útról, ahová csak oly kevesen jutottak el. Egy kicsit
engedett a szorításból. Az utolsó csókjuk emléke betöltötte a gondolatait, amelyek vak
fájdalommal keveredtek. Azt sem tudta, hol van, ő pedig mást sem tett, csak félt, hogy
nem tér vissza, folyton csak rá gondolt. Rideg búcsújuk mindenhová elkísérte. Lonerin
Dubhéval együtt indult útnak, miután az életét tette kockára, hogy a lányt megmentse:
ez a tény egyértelművé tette, mit is gondoljon erről a titokzatos lányról. Rögtön
megértette, hogy számára nincs többé hely. De nem tudta mivel magyarázni a szavakat,
amelyeket a Folwarnál töltött tanulmányaik során váltottak, sem a mosolyokat, azt a
csókot pedig, azt a jelentéktelen kis csókot – amely neki mégis az egész világot
jelentette – nem tudta elfelejteni.
Ezek a gondolatok egy kicsit elterelték a figyelmét, és a repüléstől való félelme
lassacskán eloszlott. A maga részéről Bjol egész út alatt szóval tartotta, hogy a
felületes, szórakoztató társalgással bátorítsa a lányt. Theana szinte kizárólag
egyszavas válaszokat adott, a félelme miatt érzett szégyene és a helyzet fölött érzett
zavara bizonytalanná tette. Mégiscsak egy idegent ölelt át.
Este érkeztek meg, és fürkészni kezdték a területet, amelyet Ido megjelölt. Theanát
rosszul érintette, amikor Bjol azt kérte tőle, hogy tartsa nyitva a szemét.
– Több szem többet lát, nem igaz? Persze, csak ha nem túl szörnyűséges lenéznie.
A lány megrázta a fejét, és a földet kezdte kémlelni, miközben a gyomrát hányinger
marcangolta. Összeszorította a fogát. Nem adhatta meg magát éppen most, amikor egy
kis bátorságpróbának vetik alá.

A varázstűznek köszönhetően találtak rájuk. Theana számára mással

összetéveszthetetlen látvány volt.
– Ott – szólt, és kezével a megfelelő irányba mutatott.
Bjol arra fordította a fejét.
– Én semmit nem látok.
– De én érzem – mosolygott a lány. Egy kis varázslat kellett hozzá, ám Theana
végtelenül érzékeny volt a mágiára. A gyengécske tüzet úgy érzékelte, mint más az
útjelző fáklyát.
Földre szálltak, és megpillantották a fiút, amint a sűrű sötétben széttárta a karját.
Már szinte éjszaka volt.
– Erre! Erre!
Theana ügyesen leszállt a nyeregből, a fiú felé indult, de a vállán lógó zsák súlyától
megbotlott.

295
 – Hol van Ido? – kérdezte rögtön, és megpróbálta kézbe venni a dolgokat.
San elindult, hogy odavezesse őket. A fiú feldúlt volt és sápadt. Kócos haja a
homlokába hullott, a sietségtől bizonytalanok voltak a léptei. Theanára különös hatást
gyakorolt. Keveredett benne a kisfiú meg a férfi, és különös kisugárzása volt, amelyet
nem tudott megfejteni.
Gyengéden megfogta a vállát, és ahogy a szemébe nézett, elsüllyedt abban a mély,
átható ibolyaszínben.
– Nyugodj meg, most már itt vagyok. – Csontos vállára szorított keze alatt mintha
folyam hömpölygött volna. – Csak azt mondd meg, hol van Ido!
San – felemelt kézzel – egyszerűen a sivatag egy bizonyos pontjára mutatott.
Theana a szemét meresztette, de csak a varázsérzékének köszönhette, hogy meglátta.
Egy álcázott vászon volt a földre terítve. Bjolhoz fordult:
– Itt marad a fiúval?
A lovag bólintott, ő pedig a gnómhoz sietett. A szíve hevesen vert. Félni kezdett.
Gyengéden felemelte a vásznat, de akit olyannyira csodált a Tanácsban, most
nyúzottnak és sápadtnak látszott. Öregebbnek nézett ki, mint ahogyan emlékezett, mégis
megindította az iránta érzett tisztelet. Soha nem volt még hozzá ilyen közel.
– Kényelmesre fogtuk, igaz? – hörögte Ido.
Theana összerezzent, mire a gnóm rámosolygott.
– Minden rendben... Jobb később, mint soha.
Nehezen lélegzik, sápadt, izzad. Theana egyik kezét a homlokára tette. Jéghideg.
Hirtelen felülemelkedett a helyzeten.
Szabad kezét felemelte, és egy kis tüzet idézett meg, amely Ido fölé emelkedett. Így
jobban meg tudta vizsgálni. A gnóm rögtön lehunyta a szemét. Iszonyodott a fénytől, ez
is egy tünet volt, amelyet nem szabadott figyelmen kívül hagyni.
– Egy pillanatra tartsa nyitva a szemét, kérem!
– Parancsára – felelte Ido, de a hangja egyre szaggatottabbá, a szeme pedig
üvegessé vált. A méreg veszélyes körforgásba lépett.
Theana teljesen lehúzta az álcázott vásznat, és közelebb hajolt a gnómhoz, hogy
jobban lássa.
– Mondd, hogy jól van, kérlek! – San közelebb lépett, a hangja szomorú volt.
– Csend! Csendre van szükségem! – felelte a lány. Összpontosított, valamit keresett.

296
Amikor megtalálta, megkönnyebbülten felsóhajtott. Az Ido vállán ejtett seb már
elfertőződött, a méreg innen hatolt be a szervezetébe. A gnómnak azért sikerült ennyi
ideig ellenállnia, mert alig volt több, mint egy karcolás. Ha a vágás nagyobb lenne,
mostanra már meghalt volna.
Theana Bjol felé fordult.
– Mielőtt magunkkal visszük, legalább az első kezelést végig kell csinálnom,
különben nem éli túl az utazást.
A fiú felnyögött, de a lovag nyugodt maradt.
– Maga a mágus.
Theana úgy érezte, hatalmas felelősséggel ruházták fel. Remegő kézzel kezdte
előszedni a zsákjából, amire szüksége volt.
Az ellenszer elkészítéséről szó sem lehetett. Nem voltak hozzá eszközei, bár tudta,
miről van szó. Csak annyit tehetett, hogy megakadályozza a méreg továbbterjedését,
hogy az utazás idejére lassítsa a hatását. Teljesen szétnyitotta Ido mellényét, majd
lehúzta róla, félmeztelenre vetkőztette.
Mielőtt elkezdte volna, gondolatban köszönetet mondott az apjának. Mindig
megtette, szinte gondolkodás nélkül, mégis minden alkalommal meghatotta egy kicsit.
Minden tőle indult, és a hiánya soha nem csitult. Sietnie kellett, de az apja védeni és
vezetni fogja őt. A lassú litánia, amely az ajkát elhagyta, egy errefelé már elfelejtett
nyelven szólt. A ritmusára Theana egész teste ringott, miközben a hozzávalókat egy
tálkában összekeverte. Érezte, hogy Bjol meglepett pillantása a hátára szegeződik, de
megpróbált nem gondolni rá. Nem vonhatta el a figyelmét.
Tovább énekelt, miközben hosszú fűzfaágat mártott a készítménybe. Keze lassacskán
fényes lett, miközben a kántálása egyre hangosabbá vált. Lehunyta a szemét, hagyta,
hogy hangjának ritmusa vezesse, és lehunyt szemhéja mögött egy bonyolult rajz kezdett
kibontakozni: kacskaringós, fénylő vonalak összefonódása. A világ eltűnt körülötte,
csak az éneke létezett, és a testéből áradó varázserő. Amikor már melegnek érezte a
kezét, elkezdte.
A vesszővel különös formákat rajzolt Ido bőrére, valamiféle láthatatlan utat követett
a világító vonalak labirintusában. Amint egy alakzatot befejezett, kiejtett egy szót, az
ének egy pillanatra abbamaradt, aztán ismét belefogott a dallamba, miközben a keze
már egy másik formát mintázott.
Végül a hatalmas arabeszk bonyolult formája teljes szépségében tündökölt. Ahogy
Theana a végéhez közeledett, sötét és érthetetlen módon Ido légzése lassacskán
szabályossá vált, arcára szín ült ki, tagjai felmelegedtek. A varázslónő végül

297
megérintette a sebet, miközben az ajkát hosszú és magas zenei hang hagyta el. A vágás
köré kört formált, kitartotta a hangot, mígnem teljesen üresnek érezte magát, ekkor
hirtelen elhallgatott, és kinyitotta a szemét. Ido testén a vonalak azon nyomban
eltűntek, mintha soha nem is rajzolta volna oda őket.
Theana a tenyerével a földre támaszkodott, kimerült. Keményebb volt, mint
gondolta. A méreg behatolása óta sok idő eltelt, a mérgezés már igencsak szétterjedt.
– Mit csináltál? – kérdezte remegve a fiú.
Theana mosolyogva fordult felé.
– Ez egy ősi varázslat. Most már jól van. Ha Laodameába érünk, elkészítem az
ellenszert, és teljesen rendbe jön.
San arca kisimult.
– Köszönöm, nagyon köszönöm! – mondta neki, megölelte, és könnyekben tört ki.
Theana mosolygott. Nem túl gyakran esett meg vele, hogy ilyen hasznossá tehette
magát.
Észrevette, hogy Bjol csodálkozva néz rá.
– Soha nem láttam még hasonló varázslatot, mi volt ez?
– Ősi papi varázslat és praktika. Apám tanította nekem.
Ódzkodott tőle, hogy erről beszéljen. Olyan sokáig kellett elrejtenie a képességét,
mert szégyenletesnek számított, hogy még most sem merészelte kimondani annak az
istennek a nevét, akinek a tiszteletére a művészetét űzte. Egy isten, akinek a nevével
visszaéltek, akit elárultak és meghamisítottak. Apja, és még előtte a koboldok istene:
Thenaar.

298
299
 28. NIHAL

A CSENDBEN ELFOGYASZTOTT REGGELI után Sennar mindennapi teendőibe

fogott, két vendégéről tudomást sem véve sürgött-forgott a házban.
Amikor végre befejezte, eléjük ült.
– Kivel kezdjem?
– Vele – szólt Lonerin hevesen.
Dubhe azon nyomban a fiú karjára tette a kezét.
– Az én ügyem várhat. A valódi ok, amely miatt itt vagyunk, Aster feltámasztása.
Ezzel kezdjük.
Szemében az elszántság fényével olyan szép volt, hogy Lonerint ismét gyötörni
kezdte a vágy. Sennar felé fordult, és megpróbált a küldetésre összpontosítani.
A varázsló egy pillanatig még a szék háttámlájának dőlt, majd felállt, és néhány
könyvért ment. Nagy, feketébe kötött könyvek voltak – kétségkívül tiltott varázsigékkel
–, alig bírta el őket. Dubhe segíteni próbált.
– Nem vagyok olyan öreg és gyenge, mint ahogyan hiszed – förmedt rá, de a lány
nem törődött vele. Egyszerűen fogta az egyik könyvet, az asztalra tette, majd leült.
Sennar is így tett. Mintha egy kicsit zavarban lett volna. Biztosan megbánta már a
dühkitörését.
– Nos, Dubhe, mesélj nekem az arcról, amelyet láttál. Írd le nekem a jelenetet teljes
részletességgel. Egy-egy dolog, amely neked jelentéktelennek tűnik, alapvetőnek
bizonyulhat. Vagyis ne hagyj ki semmit.
A lány engedelmeskedett, és beszélni kezdett, ahogyan már a Tanács előtt is
megtette, leírta a rémálomba illő jelenetet, amelyet a Ház legrejtettebb zugában élt át.
Sennar mindent érdeklődéssel és figyelmesen hallgatott, ám a keze – ahogy Lonerin
megfigyelte – kicsit remegett. Néhány kérdést intézett Dubhéhoz a szoba jelképeinek az
elhelyezkedéséről és természetéről, a gömb színéről, a környezetéről meg még néhány
dologról. A lány mintha mindenre tökéletesen emlékezett volna.
Végül az öreg varázsló ismét hátradőlt a székén, mint aki halálosan elfáradt.
– A Yeshol által használt visszahívás egy nagyon ősi kobold varázslat. Aster
ismerte, megtaláltam néhány kötetében, és úgy tartják, hogy a Nagy Sivatag Ellensége,
aki ellen a koboldok harcoltak, éppen a halottak visszahívásának egy téves rítusa miatt

300
került Égvilágra.
Lonerin érdeklődve hallgatta.
– Hasonlít ahhoz a varázslathoz, amellyel halottakat lehet visszahívni, hogy
harcoljanak?
Sennar megrázta a fejét.
– Az a varázsige csak az elhunytak képét hívja életre, a lelküket nem. Amikor Aster
a Lelkek Csatája során feltámasztotta őket, mi valójában lélek és akarat nélküli
szellemekkel harcoltunk. Ez az eset más. Ez a varázslat lehetővé teszi, hogy egy halott
lelkét, vagyis a lényegét hívja vissza. Amit Dubhe a gömbben látott, az Aster szelleme.
A visszahívás varázsigéjéhez szükség van egy tárolóra. Van, aki ehhez az elhunyt testét
használja, amennyiben a haláleset nemrég történt, van viszont, aki valamely kísérleti
nyúlét. Jelen esetben... a fiamat.
Sennar egy pillanatra félbeszakította a mondandóját, majd ismét beszélni kezdett.
Mintha most, hogy a varázslásra fordult a szó, új erőre kapott volna, de valahogy
mégis félénk és zavart maradt, a hangja pedig alig hallhatóan meg-megremegett.
– Amíg a test nem áll rendelkezésre, a lélek igazából nem térhet vissza a földre. A
föld és a túlvilág között lebeg, amíg valaki meg nem szabadítja.
Lonerin bólintott.
– Mit kell tennünk?
– A saját életünket kell kockára tenni. Egy nagyon hatalmas katalizátort kell
használni, amelybe a varázsló a saját lelkét helyezi. Ez magához vonzza az elhunyt
lelkét, és kelepcébe csalja: magába a katalizátorba. A mágus varázslattal
megszabadítja a szellem lelkét a katalizátortól, és visszaadja a halottak világának,
majd ezután a saját lelkét is visszahelyezi a saját testébe.
Lonerin hátán a hideg futkározott. Nagyon bonyolult rítus volt, bonyolultabb, mint
amelyeket tanult és ismert.
– Nem tagadom, hogy a művelet nagyon összetett, és kicsi az esélye, hogy sikerül.
Ezer dolog sülhet el balul, és azt is vedd számításba, hogy maga a szertartás is
rengeteg energiát szív el. Amint az elhunyt lelke megszabadul, a maradék erő már
szinte semmi, pedig ekkor még csak a munka felénél járunk. Ha a varázsló nem osztja
be jól az erejét, túlságosan kimerül ahhoz, hogy vissza tudjon térni.
Ez valóban kegyetlen nagy feladat, gondolta Lonerin.
– És a katalizátor? Milyennek kell lennie?
– Csak egyetlenegy van, amely ilyen erős energiákkal elbír: a hatalom talizmánja.

301
 Túlságosan is jól ismerte. Hatalmas varázserővel bíró kobold kézműves munka
volt, amelyét Nihal arra használt, hogy a Zsarnokot legyőzze: nyolc szentélyben
elrejtett nyolc varázskőből állt, és képes volt Égvilág összes varázsenergiáját elszívni.
– De... nem tört össze Nihal halálakor?
Dubhe kérdőn tekintett rá, mire a fiú intett neki, hogy most ne kérdezzen.
– Nihal csupán egyetlen követ zúzott össze, ahhoz, hogy a lelke távozzon, ez is
elegendő volt, ám ahhoz kevés, hogy a talizmán hatalma megtörjön. Gondolj arra, hogy
a két lélek csak rövid ideig maradna a katalizátorban. Igazából a kő eltörése még meg
is könnyíti a varázsló helyzetét, ha majd arra kerül a sor, hogy visszatérjen.
Lonerin bólintott. Megpróbálta összeszedni a bátorságát, ám ez a rítus elrettentette.
– A probléma nem is ez. Amikor Tarik elment, magával vitte. Nála van.
Lonerin megrándította a vállát.
– Ido mostanra már biztosan megtalálta.
Sennar hátradőlt, és szigorúan nézett rá. – Neked kell végigcsinálnod a szertartást,
tudod?
– Tudom. Tudom, mióta csak elindultunk erre az útra.
– Nekem már nincs hozzá erőm, a varázserőmet jó ideje eltékozoltam. De veled
leszek.
– Azt akarja mondani, hogy velünk jön?
Sennar fáradtan bólintott.
– Tarik veszélyben van, nem ülhetek itt ölbe tett kézzel.
Lonerin mosolygott, és látta, hogy Dubhe is így tesz.
Sennar nem viszonozta.
– Nem fogok tudni segíteni neked. Meg tudom tanítani, hogyan csináld, de én már
nem az a hatalmas varázsló vagyok, akiről a legendák szólnak. Ezt jól vésd az
eszedbe!
Lonerin bólintott. Össze volt zavarodva. A fizikai állapot nyilván befolyásolja egy
varázsló erejét, de nem ennyire, márpedig Sennar hatalmas varázsló. Hogyan
veszíthette el a képessége egy részét?
– A szellemekkel való kísérletezés során veszítette el az erejét?
Sennar tekintete kemény lett, arckifejezése fájdalmas.

302
 – Erről nem szándékozom beszélni.
– Bocsásson meg – szólt azonnal Lonerin. – Nem akartam tapintatlan lenni.
Sennar hanyag mozdulatot tett.
– Minden rendben, ne aggódj! – Aztán Dubhéra nézett. – És most foglalkozzunk
veled.

A vizsgálat, amelynek Sennar alávetette, nem volt más, mint amelyeken már
keresztülment. Ismét úgy érezte magát, mint egy nagyítóüveg alá helyezett bogár, és
megint alá kellett vetnie magát a szokásos láncolatnak: égő parázs, különös növények,
füstölés és egyebek. Különös hatást gyakorolt rá, hogy ezúttal egy ilyen hatalmas
varázsló vizsgálja, de egyébként minden ugyanolyan volt, mint máskor.
– Mivel tartod ellenőrzés alatt az átkot? – kérdezte tőle.
Lonerin felelt helyette: – Amíg a Testületnél volt, zöld fű és sárkánypárlat főzetét
adták neki, aztán én készítettem egy varázsitalt, amelyhez kevésbé szokhat hozzá, mert
hozzáadtam egy kis rózsaszín kőport is. Amikor ez is elfogyott, a huyék azt javasolták,
használjam az ambróziát.
Dubhénak fogalma sem volt róla, hogy a varázsitalok milyen nevű és arányú
növényekből álltak.
Sennar komoran bólintott, a szimbólumot vizsgálta.
– Képzelem, mennyit szenvedsz...
Most először történt, hogy egy őt vizsgáló varázsló a szenvedésére, és egyáltalán rá
mint személyre utalt. Már-már meghatódott, mintha Sennar az átok mögé látna, mintha
testközelből látná a Szörnyeteget és a munkálkodását.
– Igen – dünnyögte.
– Na igen... Majdnem egy éve, igaz?
Dubhe bólintott.
Az öreg varázsló tekintetéből együttérzés áradt, egy kicsit komor volt, de főleg
szánakozó. Rámosolygott.
– Az előbb, amikor edzeni láttalak, nagyon emlékeztettél Nihalra, tudod? Bizonyos
értelemben őt is átok sújtotta.
Dubhét elkábította ez a szomorú tekintet. Ő, mint Nihal...
Sennar hagyta, hogy elhúzza a karját.

303
 – Áthelyezett pecsét.
Dubhe kérdőn tekintett rá. Ez új elem volt, eddig soha senki nem beszélt neki
ilyesmiről.
– Meséld el, hogyan vetted észre, és ne hagyd ki azokat a furcsa dolgokat sem,
amelyek az átok megjelenése előtt jelentkeztek.
Dubhe hangja bizonytalanná vált, ahogy mindent elmesélt neki: a tűszúrástól a
lopáson át, amely alatt először lett rosszul, az erdőben véghezvitt vérengzésig, amelyet
kevés borzalmas szóval írt le.
– Minden világos – szólt Sennar komoran. – A Testület megátkozott téged, mint
ahogy gyanítod, de azt hiszem, valaki más lett volna a célszemély.
Dubhe megdöbbent.
– Az átkot, amely a válladat nyomja, valaki másnak szánták, és csak később szállt
rád. Elmagyarázom, hogyan működik: léteznek tiltott varázsigék, amelyekkel tárgyakat
lehet megvédeni. Ha egy varázsló tudja, hogy valaki el akar lopni valami nagyon
fontosat, értékeset vagy drágát, megátkozhatja a tárgyat oly módon, hogy a tolvaj maga
legyen az átkozott. Ez a legegyszerűbb formája. Ha viszont ez a személy tudja, kinek
állhat érdekében ellopni azt a dolgot, úgy is csinálhatja, hogy bárki is lopja el azt a
tárgyat, közvetítőként szolgál az átok és a lopás elkövetője között. Tudsz követni?
Dubhe alig észrevehetőn bólintott. A kérdés túl összetettnek látszott.
– Vegyünk egy példát. Egy bizonyos mágus birtokol egy hatalmas varázstárgyat, és
tudja, hogy egy másik varázsló nagyon szeretné, mert tudja, hogyan kell használni. Más
kezekben értéktelen lenne. Ekkor a tárgyat megátkozza oly módon, hogy bárki is lopja
el, a másik varázsló legyen átkozott. Nagyon ravasz módszer, ha belegondolsz. Amint
a pecsét célba ért, és az első varázsló elmondja a másiknak, ez már nemcsak hogy nem
teheti a kezét a tárgyra, de neki is az lesz az érdeke, hogy soha ne lopják el. Érted?
Dubhe bólintott.
– Az iratokat, amelyeket elloptál, ilyen pecsét védte. Az átkot nem neked szánták,
hanem annak, aki téged megbízott. Csak hogy a szóban forgó személy megtalálta a
módját, hogy megmeneküljön egy olyan varázslat által, amelyet csak az ismerhet,
akinek köze volt Asterhez, mert ő találta ki. Kell hozzá egy kis vér attól az embertől,
akit meg akarnak átkozni, ezt egyfajta varázslatnak vetik alá, majd az áldozati
bárányba oltják. Beléd.
Mintha végre minden darab a helyére került volna. Dohor. Dohor akarta ezeket az
iratokat, amelyeken ki tudja, mi állt a Yeshollal kötött vérszerződésükről. Az átoknak,
amely a papírokon ült, Dohorra kellett volna szállnia. Ő, hogy megszabaduljon tőle, a

304
Testület Legfőbb Gárdistájához fordult, aki úgy döntött, két legyet üt egy csapásra. Az
átok Dubhéra szállt, Yesholnak pedig jutalmul lehetősége nyílt megnyerni az ő
szemében eltévedt báránykát.
Dubhe mozdulatlanul, nagyra tágult szemmel meredt Senarra.
– Dohor...
Vak düh szállta meg. Kétszeresen is kihasználták, feláldozták a királya hatalmi
tébolyának oltárán, borzalmas halálra és hasonlóan elviselhetetlen életre ítélték valaki
más helyett – pusztán politikai okokból. Már nemcsak a Testület van, ellenségének
most már arca és neve is van: Dohor, egész Égvilág ellensége.
Kezével megragadta az asztal szélét, és addig szorította, amíg el nem fehéredtek az
ujjai, a karja remegett az erőfeszítéstől.
– Áruló, átkozott hazug!
Talpra szökkent, felborította a széket.
– Nyugodj meg! – A vállán Lonerin szorítását érezte, de erővel ellökte magától.
– Átkozott!
– Nincs értelme összeveszned a bútoraimmal – szólt Sennar közömbösen.
Dubhe haragosan nézett rá. Ebben a pillanatban bárkivel összeveszett volna, de a
varázsló tekintetében jeges határozottságot látott, és olyan részvétet, amelyet soha nem
is feltételezett volna. A kezét ökölbe szorította, behunyta a szemét, és nyugalmat
parancsolt a szívére, amely őrülten zakatolt, és a tüdejére, amely zihálva kapkodott
levegő után. Leült, a tekintete üveges és ádáz volt.
– Mondja el, hogyan lehet feltörni.
Sennar kicsit elmosolyodott.
– Ha tényleg biztos vagy benne, hogy Dohor volt az, akkor valahol minden
bizonnyal megőrzött egy darabot ezekből a híres iratokból, amelyekről beszélsz. Ez a
híd közte és közted: ha teljesen elpusztítaná őket, az átok visszaszállna rá. Ez a
varázslat lényege, amellyel az átkot rád irányította. Az első lépés, hogy ezeket az
iratokat megtaláld, és egy bizonyos varázsrítussal megsemmisítsd. Végül pedig meg
kell ölnöd azt, akinek az átkot címezték.
Dubhe meg sem rezdült, nem háborodott fel, nem remegett meg, mint mindig, amikor
arról volt szó, hogy gyilkolnia kell. Most vért akar ontani, ez most olyan gyilkosság
volt, amelyet véghez akar vinni, amelyet – a rítussal vagy anélkül – amúgy is megtett
volna, csak hogy a Szörnyetegtől megszabaduljon.

305
 – Tolvaj vagyok és gyilkos, nem lesz gond.
Sennar csak nézett rá.
– Én csak azt mondtam el, hogy mit lehet tenni. Rajtad áll, hogyan, és hogy
egyáltalán megteszed-e.
Dubhe bólintott.
A férfi lehunyta a szemét.
– Nem vagyok hozzászokva az ilyen hosszú beszélgetésekhez. – Lonerinhez fordult.
– Elkészíted az ebédet? Aztán mindannyian pihenhetnénk egy kicsit ezután a kimerítő
beszélgetés után. A kamra ott van az ajtó mögött.
Dubhe látta, hogy Lonerin gyorsan rápillant, mielőtt kimenne, de ő nem fordult felé,
nem felelt. Elképzelte, mit gondolhat, ám most nem számított az ígérete, hogy nem öl
többet. Csak az számított, hogy bosszút álljon, egész lelkével kívánta.
Ülve maradt Sennar előtt, és lesütött szemmel szorongatta az asztal szélét.
– Nem kellene ilyen könnyen engedned a bosszúvágynak.
Dubhe hirtelen felemelte a tekintetét, és az öreg mágusra szegezte.
– Maga is bosszút akar állni.
– Többet akarok annál. Ha olyan jól ismersz, mint a barátod, tudod, hogy már
legalább egyszer megbosszultam magam az életben.
Dubhe elfordította a tekintetét.
– És mi változna meg tőle? Mindenképpen meg kellene ölnöm, akkor már jobb, ha
örömmel teszem.
– Azt mondod, orgyilkos vagy, de sem a külsőd, sem pedig a szemed nem erre vall.
Most tényleg azzá akarsz válni? Nem éppen erre akart kényszeríteni Yeshol? Hogy a
Testületnek dolgozz?
Ezzel sarokba szorította Dubhét. Ezt nem vette számításba.
– Ez a különbség, meg a tény, hogy a bosszúvágy rabszolgává és kevésbé józanná
tesz. Higgy nekem, jól tudom. Arról nem is beszélve, hogy örök elégedetlenséget hoz
magával.
Dubhe érezte, hogy a haragja kissé csitul. Azon tűnődött, vajon ez a próbatétel is a
sorsa része-e. Akármit is tesz, örök kárhozatára mindig a vérengzés karjaiba hull
vissza.

306
 Ebéd után mindenki ment a maga útjára. Lonerin a csűrben húzódott meg, hogy
lepihenjen, Dubhe inkább sétált egyet, Sennar pedig a szobájába vonult.
A férfi számára furcsa volt, hogy emberek vannak a házában, és a nap élményei is
felizgatták. Utoljára húsz éve történt hasonló, de akkor Tarik már egyfajta szellem
volt, aki csendesen és neheztelve bolyongott a szobákban.
De nem csak emiatt nem tudott akkor délután pihenni. A beszélgetésük, és ahogyan
Dubhét az erdőben látta edzeni, Nihalt juttatta eszébe.
Az ágyán fekve Sennar arra a varázslatra gondolt, amelyet Lonerinnek kellett
később elvégeznie. Szerencsére a fiú nem kérdezősködött sokat a rítusról, amely
megfosztotta az ereje javától, ám azt a sok évvel ezelőtti néhány pillanatot most még
fájdalmasabban látta maga előtt, mint valaha, oly élénken, mintha egyetlen nap sem telt
volna el azóta.

Az asztalon minden készen áll. Az üvegcsék felsorakoztak, a füvek már a

rézedényekben füstölnek, a könyv, a tiltott könyv nyitva állt a megfelelő oldalon.
Sennar az asztal egyik végében ül, és a kezét tördeli. Megtegye, vagy ne tegye? A
bátorsága nem hiányzik hozzá, és az ereje sem. Inkább a kétely marcangolja, hogy
helyes dolog-e. De kétségbe van esve. Tarik elment, a ház kietlen magánya végtelen,
és a kis sírkő már nem elegendő. Minden könnyét elsírta fölötte, és most már nem
tud hozzá beszélni. A sír néma, ám neki válaszra van szüksége.
Hirtelen feláll. Nem számít. Meg kell tennie, és kész.
Halkan, remegő hangon kezdi mondani a varázsigét, a növények átható szaga a
fejébe száll, a könyv betűi táncolni kezdenek, és összekuszálódnak a szeme előtt.
A fény éppen hogy csak beszűrődik az ablakon, ám elég néhány szót kiejtenie
kobold nyelven, hogy még ez a gyér világosság is teljesen eltűnjék, és a szoba sűrű
sötétségbe boruljon.
Tovább kántál, a hangja már biztosabb, és a kezéből árad az energia, mint annak
idején Airesszel a hajón, mint minden alkalommal, amikor ereje teljében varázsol.
Csak az eredményre gondol, nem számít, hogy a keze fáj, ég, sem pedig az, hogy
talán egészen felemészti a varázslat. Egyetlen percre, egy pillanatra, csak egy kis
időre újra látni, milyen volt, amilyen most is az emlékezetében.
A varázsige végére ér, a sötétség hangoktól vibrál, de semmi nem történik.
Ez rendjén van így, tudja, hogy nehéz. Ki kell tartania. Vagy talán nem, talán
abba kellene hagynia, le kellene mondania róla. Ez tiltott formula, és megfogadta,
hogy soha többé nem teszi.

307
 Ehelyett azonban még hangosabban kezdi mondani, és a kezéből újabb varázserő
száll el. Gyengeség támadja meg, de a lelke a kétségbeesettek szilárdságával bír.
Ismét semmi, ám a hangok, amelyeket hall, most mélyebbek, rezgőbbek és
folytonosak.
A keze úgy ég, mintha tűzbe nyújtotta volna. Ez rendjén van, életének, erejének
egy részét a halottak világának kell adnia, hogy a holtak előszobájába léphessen.
Még egyszer megismétli a varázsigét, a semmibe kiáltja, aztán kimerülten térdre
rogy. A keze mintha a csontig elhasználódott volna, mintha létének minden cseppjét
kifacsarták volna, de nem számít. Érte mindent, mindent.
Az üresség lassan alakot ölt, a színek táncolni kezdenek a levegőben, és a világ,
amelyet ő ismer, kezd eltűnni. Sikerült. Belépett. Lassacskán homályos alakok
sűrűsödnek a szeme előtt, összekeverednek, majd valakinek a külsejét öltik
magukra.
Sír, nem is: zokog az örömtől és a fájdalomtól, és azonnal felismeri, amint az
alakja kirajzolódik előtte. Összetéveszthetetlen, gyönyörű, egyedi. Hosszú haja
kéken csillog a sötétben, éppen úgy, mint amikor meghalt, öltözete harci viselet.
Olyan fiatal, mint akkor, míg ő maga öreg, de ez mit sem számít.
Látja, amint zavartan körülnéz, aztán ráveti a tekintetét, megismeri.
– Nihal...
A nő édesen mosolyog. Mennyire hiányzott neki ez a mosoly! Megéri meghalni
érte, ezért a mosolyért, ezért az egyetlen pillanatért, amelyben újra láthatja őt.
Most már elveszítheti az összes energiáját, feloldódhat a semmiben.
– Mit csinálsz, Sennar?
A hangja szomorú, és a tekintete is. Egykor ő védte meg a nőt, ő emelte fel, ha
elbukott, ő segített az útját megtalálni. Most mintha fordítva volna.
– Viszont akartalak látni, semmi több. Annyira hiányzol...
– Te is hiányoztál.
Egyik kezét a férfi felé nyújtja, megsimogatja egyik orcáját, de a keze nem szilárd
anyagból van, testetlen. Tudta ő, mégis kibírhatatlan, hogy nem érintheti meg.
– Miért változtál meg? Valaha soha nem tettél volna ilyet.
– Valaha más voltam, az az énem örökre meghalt. Veled van a sírodban, és ami
megmaradt, azt Tarik vitte magával.
– Ő szeret téged, még ha tagadja is.

308
 – Csak téged szeretett.
A nő keserűen rámosolyog, de békésnek, nyugodtnak látszik. Megbékélt, az utolsó
éveiben is ilyen volt, egyszerűen boldog, hogy a férjével és a fiával lehet.
– Tudod, hogy nem szabad itt lenned, ez nem a te helyed, és nem is az enyém.
Menj vissza, Sennar!
– Nem tudok nélküled élni.
– Egy nap ismét együtt leszünk, szerelmem, de nem most, és nem így. Nem látod,
hogy felemészted magad, hogy haldokolsz?
– Nem érdekel. Tarik elhagyott, a saját útját járja, nekem már semmi hasznom.
Vigyél magaddal!
Nihal arcára fájdalom ül ki, Sennart szíven találja, megpróbálja megsimogatni
az arcát, de nincs hozzá ereje.
– Te nem halhatsz meg. Szükség lesz még rád a jövőben, nem fejezted be a
küldetésed. És én sem akarom, hogy meghalj!
A könnyek vékony vonalakat rajzolnak Sennar arcára.
– De én nem tudok tovább élni!
– Te is tudod, hogy ez nem igaz. Hagyj elmennem, az együtt töltött boldog évek
nevében, hagyj elmennem!
– Vigyél magaddal!
– Találkozunk még, ne félj, de most hagyj elmenni! Mindenkinek megvan a maga
helye, és a tied nem itt van.
– Vigyél magaddal!
De az ereje a végét járja, az energiája elfogyott. Sennar lassacskán
összekulcsolja a kezét, szinte akarata ellenére. Vannak dolgok, amiket nem tud
megtenni, akármennyire is vágyik rá. A nő lassacskán eltűnik, mint a füst, amely
szétoszlik az égen. Mosolyog, mosolyog, amíg az arcát magába nem szívja a
sötétség.
Sennar szólongatja, de Nihal elmegy, visszatér az árnyak közé, és soha többé nem
láthatják egymást. Azt mondta, hogy egy nap majd újra együtt lesznek, de ő nem hisz
benne.
A sötétség eloszlik, a szoba ismét félhomályba borul, és Sennar zokogva a földre
veti magát. Keze megfeketedett, és ereje nagy része elveszett. De látta a mosolyát.

309
 Sennar behunyta a szemét, és az arcát egyetlen könnycsepp szántotta fel. Nem volt
már sok könnye, amelyet elhullajthatna. Megfordult az ágyában, és látta, amint a fény
beszűrődik a spalettán, akár csak aznap délután.
Nihal...
Igaza volt. Még szükség van rá.

310
311
 29. MEGÉRKEZÉS

DUBHE, LONERIN ÉS SENNAR reggelre érkeztek meg Laodameába. Az útjuk

hihetetlenül nyugodtan telt. Sárkányháton utaztak, Sennar tapasztalata vezette őket, jól
ismerte ezt a vidéket. Oarf szárnya erős és ellenálló volt, így két hét alatt megtették az
utat.
Dubhe még soha nem látta a várost a magasból. Mély benyomást tett rá. Fehér volt,
akár egy gyémánt az Erdők Határvidéke zöld ruháján, a királyi palota pedig valóságos
ékszerdoboz. Elhatalmasodott rajta az érzés, hogy hazatért, és maga is meglepődött
rajta. Neki soha nem volt otthona, Selva olyan hely volt, ahová visszatérhetett volna,
de egy ősrégi múlthoz tartozott, ahhoz a Dubhéhoz, aki meghalt az erdőben. Az
Ismeretlen Föld viszont olyan rémesen más volt, olyan idegen, hogy vele szemben
Égvilág valóban az otthonának tűnt. A gyermekének érezte magát, és különös gondolata
támadt.
Ezért a helyért érdemes meghalni.
Oarf a királyi palota bástyájának falaiba mélyesztette karmát; Dubhe és Lonerin egy
lépésre a nagy vízeséstől értek földet, amely az egész pompás épületet uralta.
Csupán három hónap telt el azóta, hogy utoljára itt jártak, de sokkal többnek érezték.
Minden megváltozott. Egy utazásban mindig van valami végleges és helyrehozhatatlan,
és amikor visszatérünk, valójában soha nem ugyanarra a helyre érkezünk vissza.
A bástyákon Folwar és Dafne várta őket. Lonerin a mester felé indult, hogy
üdvözölje, míg Dubhe inkább félrehúzódott, bár a királynő fejbiccentéssel üdvözölte
őt, amelyre nem lehetett nem válaszolni. Sennar néhány pillanatig még Oarf nyergében
maradt, és körülnézett, mintha próbálná megfejteni, emlékezetébe idézni a várost, de a
szemében nyoma sem volt emlékeknek. Talán mindent elfelejtett, talán nehezére esett
ezt a helyet felismerni.
Nehézkesen, Dubhe segítségével leszállt a sárkány hátáról.
– Hasznavehetetlen öregember vagyok – szólt siránkozva, amikor végre földet ért.
– Ne mondjon ilyet. Maga az egyetlen, aki megmenthet bennünket – felelte a lány
határozottan.
Ám ezek a szavak sem simították ki a varázsló arcát.
– Utoljára egy ünnepségen jártam itt. Dafne már királynő volt. Nihal is velem volt,
ragyogó, vörös bársonyruhát viselt. Hideg volt, és éppen itt álltunk meg, hogy
megcsodáljuk a kilátást. – Szétnézett. – Mindezt megmutatta nekem, és azt kérdezte,

312
tényleg itt akarjuk-e hagyni, tényleg vállaljuk-e azt a felelősséget, hogy magára hagyjuk
Égvilágot.
Dubhe látta a vízesés ragyogását, az erdők zöldjét, és még távolabb Szelek Földje
pusztaságainak világos sávját, Nihal földjét. Érezte, hogy összeszorul a szíve.
– Én azt feleltem neki, hogy megérdemeljük ezt az utazást és a békét, amelyet
magában rejt, és hogy csak mi ketten számítunk, hogy az otthonunk ott van, ahol én és ő
együtt lehetünk. – Keményen Dubhéra nézett. – Békét nem leltünk, nekem pedig nincs
többé otthonom.
A lány nem tudott mit felelni. Mindaz, amit eddig a pillanatig gondolt, minden egyes
aggálya elenyészett e végtelen és sokrétű fájdalom mellett. Az öreg mágus nem
késlekedett tovább, elindult, hogy köszöntse Folwart és Dafnét. Mindketten földig
hajoltak előtte, Sennar pedig néhány udvarias szót intézett hozzájuk, a hogylétükről
érdeklődött, és Folwar rangjáról, aki láthatóan ismerte őt még ifjúkorukból.
– Ido lábadozik, ezért nincs itt.
Dafne szavaira Sennar megmerevedett, és a pillantása ismét kihűlt, amit Dubhe már
többször megfigyelt. Tévesen azt hitte, hogy ridegség lappang mögötte, valójában
viszont végső védekezési ösztön volt, amellyel a mágus meg akarta akadályozni, hogy
az emlékek áradata még ebben a pillanatban rátörjön.
– Vele van az unokája is. De még sok mindenről kell beszélnünk.

Mire Sennar találkozhatott Idóval, valószínűleg már mindent kitalált. Dafne

megfontolt, kimért szavai és ahogyan vele bánt: mintha valami értékes és törékeny
dolog volna. Meg aztán hol lehetett Tarik? Hogy jön ide az unokája?
Súlyos léptekkel ment be a szobába, arcán maszk, amely mögé elhatározása szerint
mindent elrejt majd: a nosztalgiát és a fájdalmat, az emlékeket és a megbánást.
Idót öregebbnek találta, de nem sokkal. A haja teljesen ősz volt, és amilyen fáradtan
a karosszékbe hanyatlott, akár csalóka is lehetett volna, de végül is még mindig
ugyanaz volt: megzabolázhatatlan és zsémbes. Még nem épült fel, de élt.
A gnóm biztosan nem ugyanezt gondolta róla. Ő sok évvel ezelőtt meghalt, és az
egyetlen dolog, amely még talpon tartotta, az a túlélés tompa szelleme volt. Mosolyt
erőltetett az arcára, de nem állt túl jól neki.
– Ido...
A gnóm kicsit nehezen felállt, odament hozzá, és szoros, szeretetteli öleléssel
üdvözölte. Sennar arra gondolt, hogy évek óta nem érzett ilyen melegséget, és hogy
rettenetesen hiányzott neki.

313
 – Soha nem reméltem, hogy valaha még viszontlátlak – dünnyögte Ido. Távolabb
lépett, hogy végigmérje. – Te vagy minden, ami a múltamból megmaradt, tudod?
Fogalmad sincs róla, mennyire vágytam rá, hogy viszontlássalak.
– Én is, Ido, én is.
Sennar a torkában érezte a könnyek rohamát. Tudta, közeleg a pillanat, és semmit
nem tehet, hogy elodázza. Nagyon hamar meg fog törni ez az édes béke, amelyet egy
pillanatra megízlelhetett, amikor viszontlátta régi barátját.
– Mikor halt meg Soana? – kérdezte, talán csak azért, hogy az igazság pillanatát
elhessegesse.
Ido válla kissé megrogyott.
– Nem sokkal azután, hogy már nem írtál nekem.
Sennar szorítást érzett a szíve táján. Mindent Soanának köszönhet, Nihal sem lett
volna nélküle.
– Most már osztozunk ebben fájdalomban – szólt Ido jelentőségteljesen nézve rá.
– Igen, túlságosan is – felelte Sennar.
Levegőt vett. Elérkezett a pillanat.
– Ido, mondj el mindent!
A gnóm nem színlelt meglepettséget, és nem próbálta meg másra terelni a szót. Sok
éve nem látták, de még mindig nagyon jól megértették egymást. Egyszerűen a férfi
szemébe nézett, és mindent elmesélt neki.

Valaki azt híresztelte, hogy a kulcslyukon át megleste Sennar kábult némaságát,

mialatt Ido mindent elmesélt neki. Mások fájdalmas üvöltéséről regéltek, megint
mások a haragjáról. Lonerint nem érdekelte, hogy Sennar sírt-e, vagy inkább néma
maradt, amikor közölték vele a fia halálhírét. Távol tartotta magát a pletykáktól,
azoktól az emberektől, akik egy hős életében vájkálnak, hogy a lényegre
következtessenek belőle. A fájdalom szent, csenddel és magánnyal kell tiszteletben
tartani. Éppen ezért ragaszkodott hozzá Ido, hogy ő mondja el neki a tényeket, ami után
Sennar jó darabig nem mutatkozott, a szobájába zárkózott, amelynek helyét senki nem
ismerte – távol mindentől és mindenkitől.
Lonerin elképzelte, amint egyedül gyötrődik fájdalmában. Ám egy olyan ember,
mint ő, aki oly sok mindent megélt, megértett és elfogadott az élettől, ezen is felül fog
emelkedni. Meg aztán itt van San...
Lonerin röviddel a megérkezésük után látta a fiút. Folyton fegyveres testőr kísérte,

314
aki le sem vette róla a szemét. A gyerek nem találta a helyét, arcára bosszús kifejezés
ült ki. Ő volt az első félkobold, akivel Lonerin találkozott, habár Folwar mester
elmagyarázta neki, hogy San félvér, akár a Zsarnok.
Nem volt módjuk beszélni, de Lonerin sok mindent hallott róla jártában-keltében.
A megérkezésük másnapján ő, Theana és Folwar összeült, hogy a Vizek Tanácsának
következő ülését megbeszéljék, amelyen majd döntést hoznak a további lépésekről.
Lonerin furcsán érezte magát, amikor elképzelte, hogy újra látja tanulótársát.
Bizonyos szempontból hiányzott neki, és önkéntelenül még mindig sokszor simogatta
tunikája alatt a lány haját rejtő, kis bársonyzacskót. De tartott is tőle. Tudta jól, hogy
minden megváltozott, míg ő távol volt. Leginkább ő változott meg. Egy ki nem mondott
ígérettel indult útnak, és azzal a tudattal tért vissza, hogy megszegte.
Meglepődött, hogy az érkezésükkor nem volt ott, hogy üdvözölje, de aztán arra
gondolt, hogy biztosan négyszemközt akar vele beszélni. Váratlanul érte, amikor
Folwar ajtaja előtt találkoztak. Egy pillanat alatt végiggondolta, mit mond neki, hogyan
köszönti, hogyan magyarázza el neki az érzelmeit. Ám a lány még csak rá sem nézett.
Megfordult, kopogott, majd néhány lépéssel megelőzve őt belépett.
Lonerin gyönyörűnek látta. Nem így emlékezett rá, ilyen vonzón és távolin, mintha
egész tengerek és hegyek választanák el őket egymástól. Nem ugyanaz a távolság volt,
amelyet Dubhe és maga között érzett, hanem valami talán még fájdalmasabb és
idegenebb.
Követte a lány hullámzó ruháját, és ő is belépett a mesteréhez, mint a régi szép
időkben.
Hosszasan beszéltek, Folwar tájékoztatta mindarról, ami a távollétében történt.
Tarik haláláról már tudott, a palotában másról sem beszéltek, de a mester most
pontosan elmesélte neki, mi történt.
Aztán Sanról és a képességeiről beszéltek.
– Különleges fiú – szólt Theana komolyan.
Lonerin észrevette, milyen ridegen néz rá, viselkedése magabiztosságról árulkodott.
Ő is megváltozott.
– Amikor megérintettük egymást, mintha egy folyó áradt volna belőle, olyan
varázserő, amelyet még soha nem tapasztaltam.
– Ido több esetet is elmesélt, amit az útjuk során megéltek, és mindez San különös
varázserejéről tanúskodik – fűzte hozzá Folwar, és hosszasan kitért a gnóm és a fiú
kalandjaira.

315
 – Vagyis azt gondolják, hogy kivételesen tehetséges? – kérdezte Lonerin.
– Ez nem feltételezés, hanem bizonyosság – állapította meg Theana szárazon.
– Van benne valami különös. Hihetetlen, némely vonása mennyire emlékeztet
Asterre, nem gondolod? – jegyezte meg Folwar.
– Milyen értelemben? – ütődött meg Lonerin.
– Aster félvér volt, mint ő, és kivételes tehetsége volt a mágiához, mint neki. Aster
is önkéntelen varázslással kezdte, általában gyógyítással, éppúgy, mint San.
Lonerin jeges áramlatot érzett a csontjaiban.
– Mit akar ezzel mondani? Hogy arra van rendelve, hogy a Zsarnok szellemét
magába fogadja?
Folwar megrázta a fejét.
– Nem tudom, nem áll rendelkezésemre megfelelő mennyiségű adat. De ezek az
egybeesések aggasztanak, és legelőször is tisztáznunk kell, hogy valóban létezik-e
bármiféle kapcsolat a kivételes varázserő és a félvérsége között.
Aztán Lonerinre került a sor, hogy elmesélje a történetét. Nem sokat időzött az
Ismeretlen Földön megélt kalandoknál, inkább arról számolt be részletesen, amit
Sennar mondott.
Folwar érdeklődéssel, de egyre fáradtabban hallgatta.
– Ha elfáradt, később is folytathatom – szakította félbe magát a fiatalember. A
mester borzasztóan megöregedett ebben a néhány hónapban, amíg ő távol volt.
Folwar megrázta a fejét.
– Mindent előbb akarok tudni, mint a Vizek Tanácsa.
Lonerin folytatta. Időről időre Theanára pillantott, ám a lány olyan hideg maradt,
akár a jégcsap. Érdeklődéssel hallgatta a szavait, de minden valódi együttérzéstől
távol állt.
Amikor befejezte, Folwar kimerülten tekintett rá.
– Vagyis te vállalkozol a küldetésre.
– Ki más?
– Egy tanácsos.
Lonerin érezte, hogy a zsigereiben valami kavarogni kezd.
– Mester, én...

316
 Folwar az egyik kezét fáradtan felemelte.
– Tudom, Lonerin, tudom. De fiatal vagy, és igen bonyolult az a varázslat, amelyről
beszélsz.
– Az Ismeretlen Földre menni is az volt.
– Én csak egyszerűen azt mondom neked, amit a Tanácstól is hallani fogsz.
– Sennar nem teheti, azt mondta, az ereje javát elveszítette, meg aztán én győztem
meg, hogy idejöjjön.
– És a barátnőd? Sennar megadta neki a választ, amit keresett?
Lonerin erősen elpirult. Szeme sarkából ismét megpillantotta Theana mozdulatlan és
közömbös alakját. Kevés szóval, tömören az ő küldetéséről is beszámolt.
– És te nem akarsz neki segíteni? Szüksége van még a varázsitalra, egy mágus
jelenléte nélkül nem tudja véghezvinni a küldetését.
– Az én harcom a Testülettel mindennél előbbre való. – Ösztönösen csúszott ki a
száján, szinte akaratlanul. De igaz volt.
Folwar a parázsra pillantott, amely a szoba egyik sarkában a kandallóban vöröslött.
– Támogatni foglak – szólt, és ráfordította a tekintetét. – De saját magadat kísérted
meg, Lonerin. Egy nap, amikor már nem lesz több küldetés, számot kell majd vetned a
saját gyűlöleteddel, és akkor mi lesz?
– Mit akar ezzel mondani?
– Hogy soha nem feledkeztél meg a bosszúról.
Lonerin remegve sütötte le a szemét.
– Alkalmam lett volna megölni az egyiküket, de nem tettem meg.
– Ez becsületedre válik, de nem szeretném, ha ez az egész őrületté fajulna.
Már csak ez maradt nekem – villant át Lonerin agyán.

Késő éjszaka volt, amikor kiléptek a szobából. Sokáig beszélgettek, elfáradtak.

Theana a szállása felé indult, még csak el sem köszönt tőle, ám Lonerin hirtelen karon
ragadta.
– Hiányoztál – mondta neki mosolyogva.
A lány jeges tekintettel mérte végig.
– Ne hazudj!

317
 Valahol legbelül számított erre, mégis, a lány mintha sarokba szorította volna.
– Nem teszem.
Theana keserűen mosolygott.
– De igen. Akkor is hazudtál, amikor elköszöntünk egymástól.
Annak az oly édes csóknak az emléke hirtelen elárasztotta. Ez teljesen más volt,
mint azok a képek, amelyek az utóbbi napokban megtöltötték az agyát: a Dubhéval
együtt töltött egyetlen éjszaka képei.
– Hogyan gondolhatsz ilyet? – vágott vissza már-már felháborodva.
Össze volt zavarodva. Nem értette. Soha nem értette. A Theanával való kapcsolata
mindig meghatározhatatlan, elmosódó körvonalú volt a számára.
A lány kiszabadította a karját. – Ne itt, ez előtt az ajtó előtt! – szólt, és kirángatta a
fiút a nyár végi friss levegőre. Világos éjszaka volt, tele csillagokkal.
– Nem hazudtam, amikor megcsókoltalak! – tiltakozott Lonerin.
– De hazudtál, és azért mondom, mert tudom. Elég volt megismerned őt, és az
összes közösen eltöltött évünk a feledés homályába veszett. Egyébként sem jelentettem
neked soha semmit.
Ezt a beszélgetést egyszer már lejátszották, csak akkor a lány még nem volt ilyen
határozott, és Lonerinnek sem volt ilyen bűntudata, mint most.
– Mondtam már, hogy ez ostobaság.
– Szereted őt, tudom – mondta a lány ridegen. – Látszik abból, ahogyan ránézel,
ahogyan vele viselkedsz. És az elmúlt hónapokban... az elmúlt hónapokban... – Ajkát
harapdálta.
Lonerin azon tűnődött, hogy el kell-e neki mondania. Elmondja neki az igazságot?
De milyen igazságot? Hiszen ő maga sem érti. Már sem Theanát, sem pedig Dubhét
nem tudja meghatározni. Mintha egyetlen alak lennének.
– Együtt vagytok?
– Nem – suttogta.
– Visszautasított.
– Bizonyos értelemben.
A lány a földre nézett, és visszafojtotta a könnyeit. A pofon hirtelen jött, és a fiú
megkönnyebbülten fogadta, mint a megérdemelt büntetést.

318
 – Nem tehettem semmit – szólt. Ez a mondat még az ő fülében is ostobának hangzott.
– Hallgass! Elhitettem magammal, hogy mindennek vége, de nem, még nincs.
Theana eltakarta a szemét, és sírásban tört ki.
Olyan távoli volt. Lonerin megértette a fájdalmát, és haraggal töltötte el, hogy nem
érintheti meg. Hevesen megragadta a vállát, éppen úgy, mint amikor hónapokkal
ezelőtt megcsókolta. Át akarta ölelni, de a lány kinyitotta a szemét, haragosan
villámlott.
– Ellökött magától, és most hozzám szaladsz? Még ehhez is van merszed?
– Nem, én...
– Ne hazudj saját magadnak!
Theana hirtelen kirántotta a karját a szorításból, a szobája felé indult, és Lonerin
semmit nem tehetett, hogy megállítsa.

San a lábát lógatta. A szék túl magas volt neki, és ez bosszantotta. Gyűlölte, ha
kisfiúnak látszik. Felnőttnek érezte magát, ezért a teste terhesnek bizonyult számára.
Arról álmodozott, hogy egyszer majd jóképű fiatalember lesz belőle, és azt tehet, amit
csak akar. Senki nem parancsolgat majd neki, nem úgy, mint most, amikor parancsra
kell találkoznia a nagyapjával, és ő azt sem tudja, mit gondoljon róla
A semmiből termett itt. Oly sok időn át halottnak hitte, hogy ki is törölte a
gondolatvilágából. Azt, hogy rövidesen megpillantja, amint az ajtóból hús-vér
emberként előlép, olyan ellentmondásosnak érezte, mintha egy halottal kellett volna
találkoznia. Sennar él.
Ideges volt. Mit tegyen, ha belép? Szólítsa nagyapának? Ugorjon a nyakába? Végül
is neki csak egy idegen. Igazából ő volt az egyetlen élő rokona, mégsem érzett iránta
semmit. Csak félt tőle.
A testőr magára hagyta, és emlékei szerint ez most először esett meg, amióta
Laodameába ért. Még jóformán a lábát sem tette a bástyákra, amikor Ido még félig
kábultan úgy rendelkezett, hogy állandóan egy testőrnek kell őt mindenhová kísérnie,
és így is lett. A nyakába varrtak egy hórihorgas, aszott fickót, aki soha egyetlen szót
sem szólt, de úgy követte, akár egy árnyék. Kisgyereknek érezte magát, így a rá váró
találkozásnak – amely úgy aggasztotta, és amelytől annyira tartott – legalább annyi
haszna volt, hogy a testőr végre magára hagyta.
A lábujjhegyét kezdte figyelni. Régóta egyedül volt, senki nem jött. Talán Sennarnak
valami dolga akadt? Talán ő sem akar vele találkozni? Vagy talán nincs ideje egy
kisfiúra?

319
 Az ajtó hirtelen kinyílt, és San, anélkül, hogy tudta volna, miért teszi, talpra
szökkent, mint akit rajtakaptak, mint mindig, amikor éppen a fénylő kezét nézegette, és
az apja hirtelen a szobájába lépett.
Sennar kifürkészhetetlen arckifejezéssel megállt a küszöbön.
Öreg – gondolta San, és a szíve őrülten kalapálni kezdett.
Néhány pillanatig csak nézték egymást, mint akik karót nyeltek, mintha megállt volna
az idő.
– Ülj csak le! – szólalt meg végül Sennar, és becsukta maga mögött az ajtót.
San arra gondolt, hogy mély hangja van. Teljesen más volt, mint amilyennek
képzelte. Az a Sennar, aki az általa olvasott könyveket írta, kellemes, fiatalos hangú,
csillogó szemű, sziporkázó fiatalember volt. Ez a fantáziakép ellentmondott a sántikáló
öregembernek.
Azonnal engedelmeskedett, és a lába ismét a semmiben himbálózott.
Sennarnak egy életbe telt, mire fogott egy széket, és ráült. Amikor végre sikerült, az
unokája felé fordult, és figyelni kezdte.
San zavarban érezte magát. Sennar szeme a testét méricskélte, elidőzött kissé hegyes
fülén, kékes árnyalatú haján, és főleg a szemén.
– A nagyanyád szeme – jelentette ki végül.
San nem tudott mit felelni. Csak tétován bólintott. Menekülni szeretett volna.
A nagyapád, és egy hős! Mondj neki valami értelmeset!
– Apád mesélt neked rólam?
San töprengett, mit is mondjon: kegyes hazugságot, vagy a kegyetlen igazságot?
– Őszinte lehetsz, ne félj! Az öregekkel mindig az lehetsz!
San arra gondolt, hogy ez már-már bátorító mondat, és még inkább az lett volna, ha
Sennar mosolyog hozzá, de nem tette.
– Nem. Azt mondta nekem, hogy meghalt.
– Tegezhetsz.
– Ahogy szeretné.
San meglepődött, amikor észrevette, hogy Sennar épp olyan zavarban van, mint ő.
– Hiányzik nekem, San... Ez a neved, igaz?
A fiú bólintott.

320
 – Mindig is hiányzott, azóta, hogy hosszú évekkel ezelőtt örökre elment. És tényleg
azt hittem, hogy ha idejövök, találkozhatok vele.
Sant meglepték a férfi szemében látott könnyek. Teljesen összhangban álltak a
torkában érzett gombóccal, amely mintha a gyomra mélyéből szállt volna fel.
– De te itt vagy, nem igaz?
Sennar mosolygott. Ez volt az első mosoly, amióta elkezdődött a gyötrelmes
beszélgetés. San nem tudta, hogy ez miért elviselhetetlenebb minden másnál, az őt
kémlelő tekinteténél, hirtelen felbukkanásánál, még a könnyeinél is. Megértette, hogy
nem tudja magát tovább tartani, és feltartóztathatatlanul zokogni kezdett, gyűlölte magát
a gyengeségéért. Végtelenül egyedül érezte magát, és arra gondolt, hogy az egykori
élete teljes egészében eltűnt, semmije nem maradt, hacsak nem az emlékek
elviselhetetlen szorítása.
San könnyektől homályos szemmel nézte, amint Sennar lassan felemelkedik, és
odamegy hozzá. Fél karjával erősen átölelte, de ebben az ölelésben nem volt semmi
nyájasság. Nem egy öregember volt, aki egy gyermeket vesz a karjába, hanem egy férfi
ölelése volt egy magafajtának.
– Osztozunk ebben a fájdalomban, meglátod. Véget ér ez a történet, és amikor már
teljesen biztonságban leszel, velem fogsz élni. Nem lesz olyan, mint régen, de jó lesz.
Jó lesz.
– Nem maradsz velem? – kérdezte San, miközben ránézett.
Sennar megrázta a fejét.
– Ismét teljesítenem kell egy küldetést, mint ahogyan a nagyanyád mondta nekem
évekkel ezelőtt. Te Idóval maradsz, olyan helyen, ahol senki nem bánthat, én pedig
visszatérek, esküszöm neked.
San a nagyapja tunikájába temette az arcát, és most az egyszer nem szégyellte, hogy
gyerek. Arra gondolt, hogy hozzá kell szoknia az új életéhez, arra gondolt, hogy
egyszerűen csak talpon kell maradnia, amíg elvonul a vihar. Türelmesen ki kellett
várnia azt, amit a jövő tartogatott számára.

A Tanács ülésezett. Tényleg mindenki ott volt, Sennartól – akinek a tanácsosok

közös megegyezése alapján Szelek Földje Tanácsosának régi karosszékét adták át –
Dubhéig, aki félrevonulva, fekete felöltőjébe burkolózva ült.
Ido szinte teljesen felépült, így ő elnökölhetett az ülésen.
Végeérhetetlen tanácskozás volt. Főleg az a része nyúlt nagyon hosszúra, amíg
mindenki megtartotta a maga beszámolóját. A teljes Tanács már három hónapja nem

321
ült össze, és mindenkinek akadt mondanivalója, amit meg kívánt osztani a többiekkel.
Dafne kezdte, és beszámolt a háborús helyzetről. Igazából semmi újdonság nem
történt, mert patthelyzet alakult ki a harcoló felek között. Dohor azon fáradozott, hogy
újabb hódításait összefogja, miközben ereje egy része a belső frontokra összpontosult,
és ez több hónapos fegyverszünetet eredményezett a Vizek Tanácsának.
Yeshol emberei viszont mindenütt jelen voltak. Azokon kívül, akikkel Ido
találkozott, más megmozdulásokat is észleltek, és az utóbbi időben néhányan még a
királyi palotába is megpróbáltak bejutni, egyelőre sikertelenül.
Aztán Ido következett, aki a Sannal közösen megélt hányattatásairól számolt be.
Majd Lonerin hosszú elbeszélésére került sor, és Sennar már csak késő éjszaka
jutott szóhoz.
Amikor Ido bejelentette, a termen különös zsongás futott át. Sennar legenda volt, és
mindenki úgy érezte, mintha a múlt kelt volna életre.
Dubhe nagyon figyelmesen hallgatta. Sokat tűnődött rajta, vajon milyen lesz a
hangja, amikor majd a gyűlés előtt beszél, és hogy vajon milyen ékesszólással vette rá
annak idején a Tanácsot, hogy egyedül küldje el őt Mélyvilágba.
Amint a száját kinyitotta, csalódnia kellett. Izgatottnak látszott, a keze remegett. Arra
gondolt, hogy neki sem lehet egyszerű a múlt üléseire visszatérni, és újra azt a
szerepet játszani, amelyet már oly sok éve a háta mögött hagyott.
De aztán alábbhagyott a feszültség, és lassacskán megnyerte a közönséget, amint
régi dolgokat és olyan eseményeket elevenített fel, amelyeket a teremben a legtöbben
csak a történelemkönyvekből ismertek.
Úgy beszélt Asterről, mint akit jól ismert, mesélt a maitól bizonyos
vonatkozásokban eltérő, mégis olyan rettenetesen hasonló Égvilágról, és főleg
fenntartás nélkül elemezte a tiltott mágiát, egy olyan ember hozzáértésével, aki mindent
látott, és aki semmilyen pokoltól nem kímélte meg magát.
Világos, egyszerű szavakkal írta le a varázslatot, amellyel Aster lelkét meg lehet
szabadítani, és végül olyat tett, amit senki el sem tudott volna képzelni.
– A varázslat különösen nehéz és igencsak kockázatos, és ha tudnám, én magam
végezném el. Az életem Asterhez kötődik, és ezzel valahogyan tartozom neki. De nem
tudom végigcsinálni. Én már eltékozoltam az életem javát, és nem maradt elegendő
erőm, hogy egy ilyen horderejű rítust végrehajtsak. Más szavakkal nem lennék képes
véghezvinni ezt a varázslatot. Mindezek ellenére vállalom, hogy felkészítem rá azt,
akinek el kell végeznie, és elkísérem a küldetésre.
Halk sustorgást hallott. Bizonyára többen azt hitték, hogy Sennar velük marad, már

322
csak a lelki tényező miatt is, amely a jelenlétéből áradt.
– Van valaki, aki a megbízatásra ajánlkozott, és bár nem akarom a saját
véleményem a Tanács döntése elé helyezni, úgy vélem, az ifjú több, mint alkalmas.
Arról beszélek, aki rávett, hogy véget vessek magányos visszavonultságomnak, és
idejöjjek, hogy az életem egy hosszú fejezetét végleg lezárjam.
Sennar leült, nem fűzött hozzá mást, a Tanács pedig mély hallgatásba merült.
Ido néhány másodperc múltán felállt.
– Gondolom, mindannyiunkat kimerített a hosszú tanácskozás. Ezért azt javaslom,
hogy holnap folytassuk. Ma minden részletet meghallgattunk, amely szükséges ahhoz,
hogy döntést hozzunk a további lépéseinkről. Azt hiszem, az éjszaka segít megtalálni a
helyes utat, hogy a terveinket véghez tudjuk vinni.
Ezzel berekesztette az ülést, és mindenki kimerült csendbe burkolózott: nyilván a
fáradtság is közrejátszott, ám nem csak erről volt szó. A nap izgalmai, az öröm, hogy
Sennar újra velük van, és a jövő bizonytalansága is kimerítette őket.
Dubhe a neki kijelölt szoba felé indult. Amióta tudta, mit kell tennie, inkább
félrevonult. Sorsának súlya ismét összeroppantotta, még soha nem érezte magát ilyen
egyedül. A Mester árnyéka, amely oly sok éven át szinte kézzelfogható volt,
szertefoszlott, mint az álmok, és Lonerin, akire – úgy gondolta – támaszkodhat, hamis
reménynek bizonyult. A látóhatáron semmi más nem maradt, csak ez a hőn áhított, ám
ugyanakkor viszolyogtató küldetés.
Köpenyébe, de még inkább gondolataiba burkolózva véletlenül Folwar székébe
ütközött.
– Bocsásson meg! – szólt, miközben zavartan mosolygott.
– Elgondolkodtam.
Meglepte a férfi nyílt, bár kimerült mosolya.
– Azt elhiszem.
Dubhe akarata ellenére kérdőn tekintett rá.
– Lonerin mindent elmesélt nekünk.
Bosszúsnak érezte magát. Nem tetszett neki, hogy a dolgait közszemlére teszik.
Ismét meghajolt, és már indult is volna, ám Folwar megállította.
– Mit szándékozol tenni?
Már gondolkodott rajta. Itt az ő számára nem volt hely, több okból sem.

323
 – Holnap reggel elmegyek.
– És nem mondod el a Tanácsnak, mit fogsz tenni?
– Az átok az én dolgom, nem a maguké.
– De Lonerin azt mondta, segítettél meggyőzni Sennart. Tényleg egyáltalán nem
érdekel Égvilág?
Egykor valóban egy fikarcnyit sem törődött vele, de most már nem mondhatta volna,
hogy kívülállónak érzi magát.
– Amit tennem kell, hogy szabad legyek, távol sodor a Tanácstól. Talán áldásukat
adnák az ellenség hidegvérű meggyilkolására?
Folwar szeme elhomályosult, majd hirtelen hűvös lett.
– Változtatna valamin, ha Dohor csatában halna meg?
Dubhét szíven ütötte ez a mondat.
– De én orgyilkos vagyok – mormolta.
– Igazán?
A lány nem tudott mit felelni.
– Mindenesetre nem tudsz mindent egyedül véghezvinni. Szükséged van a
varázsitalra, mégpedig sokra, meg aztán ki végzi el az iratok rituális megsemmisítését?
Dubhe összefogta magán a köpenyét.
– Találok valakit.
– Ezeken a falakon kívül? Csak Sennar ismeri a varázsigét.
Dubhe az ajkába harapott.
– A sorsod nem csak egyedül a tied, Dubhe, és ezt te is jól tudod. Nem ismerlek, de
nem kell hozzá túl nagy éleslátás, hogy észrevegyük, megváltoztál. Maradj, és
tájékoztasd Idót arról, hogy mit kell tenned. Úgy helyes, ha a Tanács tud róla.
Folwar rámosolygott, majd távozott, igen hamar elnyelte egy folyosó.
Dubhe lába a földbe gyökerezett. Mintha kettéhasadt volna. Mindig is olyan volt.
Egyik fele a halált kívánta, a sorsát, a másik valami élőt és kézzelfoghatót, amely
valahol mélyen mozgolódott benne, valami tisztát, valami igazat. Sőt, most jobban,
mint valaha, azok után, amit a hosszú út során megtapasztalt.
A szobájába húzódott, és ahelyett, hogy összecsomagolt volna, aludni próbált.
Másnap kemény próba várt rá: részt kellett vennie a Tanács ülésén.

324
325
326
 EPILÓGUS
DUBHE FEKETE KÖPENYÉBE burkolózva lépett a Tanácsterembe. Az egyik
sarokba ült le, akárcsak előző nap. Nem állt szándékában valóban részt venni, mégis
szükségét érezte, hogy végighallgassa.
Valaki rögtön mellételepedett. Dubhe azon nyomban felismerte. Az a lány volt,
akivel Lonerin együtt tanult, úgy emlékezett, Theanának hívják. Ösztönösen
összerezzent, és még szorosabbra vonta magán a köpenyét. A lassacskán megtelő
teremre próbált összpontosítani, mégis erőteljesen érezte maga mellett a fiatal lány
jelenlétét. Bár semmit nem tett, mégis pontosan érzékelte jelentőségteljes ottlétét.
Titokban rápillantott.
Szép volt, bőre áttetsző, akár egy gyermek, fürtjei szőkék, elmélyülten figyelt.
Dubhe úgy emlékezett, neheztelt, amikor Lonerinnel elindultak, ez a kép élt benne róla.
Valószínűleg ő Lonerin barátnője, az, akit megcsalt.
A csontjaiban jeges áramlatot érzett. Közvetve ezt a lányt is megbántotta.
Azokra az évekre gondolt, amelyeket Lonerin és a lány együtt töltöttek, mindarra,
amit megoszthattak egymással, ami összekötötte őket. Halvány féltékenységet érzett,
teljesen értelmetlenül. Lonerint illetően ő már nem számított, visszautasította, és ha a
fiú visszatér ehhez a lányhoz, annál jobb.
– Lonerin mesélt nekünk rólad, arról, amit tenned kell.
Dubhe kicsit összerezzent. A lány felé fordult, és nyugtalan pillantással nézte.
– Ma mondod el a Tanácsnak?
Theana is Dubhe felé fordult. A szemében nem kevés gyűlölet csillogott. Mégis
olyan fénylő és kristálytiszta volt, hogy megirigyelte.
– Ez az én küldetésem. Nem tartozik a Tanácsra.
– De szükséged van egy mágusra.
Dubhe bizonytalanul nézett körül. Nem értette, mire akar kilyukadni.
Theana közel hajolt hozzá, a fülén érezte lehelete melegét.
– Lonerin azt mondta, Sennarral megy, hogy Astert megszabadítsa.
Dubhe látta, hogy Theana ismét egyenesen ül. És mosolyog. Ez a mosoly egyszerre
volt győzedelmes és szomorú. Felbosszantotta.

327
 – És akkor?
Észrevette, hogy a lány a kezét tördeli.
Szeretett volna odébb menni, megfutamodni. Semmi köze sem volt ehhez a helyhez,
menekülnie kellett, megtalálnia Dohort és megfojtani, ahogyan a Szörnyeteg kívánta, és
ahogy ő maga is akarta. Neki soha nem volt helye egy zárt Tanácsban, ő a paloták
árnyai közé rejtőzött, kezében a tőrét szorongatva, egyedül, elátkozottan. Mert mindig
is átkozott volt, már a Szörnyeteg előtt is, és hiú ábránd, hogy megszabadulhat tőle.
Hirtelen felállt, egy békésebb helyet keresett az emeleten, és gyorsan oda suhant.
Szökés volt, de nem érdekelte. A leghelyesebb az lett volna, ha elmegy, de nem
tehette. Úgy érezte, mintha Lonerin egy kicsit őt is megfertőzte volna az Égvilág iránti
szenvedélyével.
Amikor a terem megtelt, Ido megnyitotta az ülést.
Nyugodt hangon összefoglalta az előző napi megbeszélés főbb pontjait, miközben a
hallgatóság a szokott módon csüngött az ajkán. Aztán elszánta magát, nem halogathatta
tovább a kérdést.
– Nyilvánvaló, hogy ismét kettős küldetés előtt állunk: egyrészről biztonságba kell
helyezni Sant. Yeshol nélküle tehetetlen. Másrészt, ha Aster lelke továbbra is a két
világ között lebeg, mint most, az örökös fenyegetést jelent, és nem ítélhetünk arra egy
kisfiút, hogy egész életében bujkáljon. Ezért nélkülözhetetlen, hogy valaki megtörje a
varázslatot, amelyet Yeshol megidézett. Sennar hosszasan beszélt nekünk a rítusról,
amelyet végig kell csinálni, és azt is elmondta, hogy szüksége van a hatalom
talizmánjára mint katalizátorra. De nálam nincs.
A hallgatóság megborzongott, még Dubhe is meglepődött. Meg volt róla győződve,
mint ahogyan valószínűleg mindenki más is, hogy ezt a gondot Ido már megoldotta.
– Nem kutattam át Tarik házát, az is lehet, hogy a talizmán még ott van. Ami biztos,
hogy én nem tudom, hol van.
– És a fiú? Tud róla valamit? – hallatszott egy hang hátulról.
Ido megrázta a fejét.
– Semmit. – Mély levegőt vett, majd folytatta. – Vagyis a küldetés ismét kettős:
megtalálni a talizmánt, és beszivárogni a Testületbe, hogy Aster szellemét
megszabadíthassuk. Sennar már jelezte, hogy vállalja a küldetést. Most azt kérem tőle,
hogy erősítse meg a szándékát.
Dubhe látta, amint az övéhez hasonló, félreeső helyéről feláll az öreg mágus.
– Megerősítem. Ez az én feladatom, ez a küldetés hozott ide.

328
 – Szükséged van viszont segítségre – fűzte hozzá Ido.
Sennar egyszerűen csak bólintott.
– És kijelöltél egy személyt.
Lonerin hirtelen felpattant, meg sem várta a formaságokat.
– Nem csupán kijelölt, de szívesen ajánlkozom is a megbízatásra.
Ido a kezével intett neki.
– Senki nem kételkedett benne – szólt mosolyogva. – Ellenvélemény?
Akadt jó néhány, és Dubhe figyelmesen hallgatta őket. Bár önmagának sem vallotta
be, a szíve mélyén remélte, hogy valamelyiket elfogadják. Érezte, amint a Szörnyeteg a
zsigereiben lüktet. Tudta, hogy szüksége van egy varázslóra, és azt akarta, hogy
Lonerin legyen az. Talán mert félt, hogy nem talál másikat, talán csak hogy Theanának
visszaszúrjon, talán azért, mert valami akaratuk ellenére is összekötötte őket, valami,
ami túl fájdalmas ahhoz, hogy szerelem lehessen, ám ahhoz meg túl erős, hogy
egyszerű barátság legyen.
– A varázslat igencsak nehézkes, nagy hatalmat követel, és egy olyan varázslóval
állunk szemben, aki még be sem fejezte a tanulmányait.
– Egy dolog idehozni valakit, és megint más egy ilyen bonyolult rítusban részt
venni.
Lonerin mindenkit végighallgatott, majd így szólt:
– Mesterem tanúsítja a felkészültségemet, és a varázserőmről az Ismeretlen Földön
tett utazásom során is tanúbizonyságot tettem. Ezenkívül pedig nem elhanyagolható az
eltökélt szándékom sem. A Tanács küldetése számomra mindennél előbbre való.
Ezek után Folwar kért szót, hogy biztosítsa a támogatásáról. Hangja szomorú, szavai
viszont élesek, pontosak voltak.
– Igencsak tehetséges varázsló. Biztosíthatom a Tanácsot, hogy a feladat nem
haladja meg a képességeit, főleg ha egy olyan kivételes mester képzi ki, mint Sennar.
Ekkor maga Sennar emelkedett szólásra.
– Nem véletlenül ajánlottam ezt a fiút. Jól tudom, mit követel a rítus, nyilvánvalóan
hatalmas varázserő kell hozzá. Érzem, hogy ő meg tudja csinálni, és amennyire csak
erőmből telik, én is tudok neki segíteni.
Nem kellett hozzá több, hogy meggyőzzék a Tanácsot. Sennar és Lonerin megkeresik
a medált, és ha megvan, a fiatalember visszatér a Testületbe, hogy végrehajtsa, amit
kell. A küldetésbe belefoglalták azt is, hogy Dubhe elmagyarázza neki, ebben az

329
esetben hová kell majd mennie, és mit kell tennie.
Amint a nevét meghallotta, még jobban beburkolózott a köpenyébe.
– Ami pedig a másik feladatot illeti, én magam helyezem biztonságba Sant – szólt
végül Ido.
A gyülekezeten morgás hullámzott végig. Dafne vállalkozott rá, hogy a többiek
gondolatait tolmácsolja.
– Azt gondoltuk, hogy végre visszatér, hogy ő legyen az ellenállás lelke... Nem elég
a Testületre csapást mérni, Dohor tervei nem merülnek ki a Yeshollal kötött
szövetségben, tovább kell harcolni.
– Megértem, én viszont megesküdtem, és nemcsak az apjának, hogy megvédem Sant.
Meg kell tennem, értitek?Tudomásul veszem a nehézségeiteket, de mostanra már
úgysem vagyok más nektek, mint csupán egy jelkép.
A gyülekezet ismét felmordult, ezúttal hangosabban.
– Már régóta nem szálltam harcba, innen készítem a terveket, de mások harcolnak.
És nélkülem is elboldogultatok. Most más jellegű feladatok szólítanak. – A morgás
folytatódott, de Ido elnémította: – San velem jön Mélyvilágba.
Ez a név elegendő volt, hogy a teremre újra csend telepedjen.
– Ezekben a kényszerlábadozással töltött napokban itt, Laodameában felvettem a
kapcsolatot Tengerföld királyával, ahogyan azt néhányan közületek már tudják, és rajta
keresztül biztonságos helyet találtam magamnak és Sannak. Talán megbocsátjátok, ha
nem árulom el, hová megyünk, de a falnak is füle van, főleg hogy az utóbbi időben
annyi Gyilkos mutatkozott errefelé.
A zsibongás ismét felerősödött.
– Ami Dohort illeti, azt tesszük, amit eddig is. A Zsarnok most élőbb és sürgetőbb
fenyegetés nála.
Dubhe megremegett. Valami azt súgta benne, hogy álljon fel, és beszéljen, mégsem
tette. Ha valakivel meg kellett volna beszélnie, az Ido. Az ő küldetésének más célja
van, más módja, és ennek ebben a teremben nincs helye.
– Azt hiszem, ez minden. Lehet, hogy hosszú hónapok telnek majd el, amíg újra
látjuk egymást, lehet, hogy néhányunk számára ez már a végső búcsú, nem tudom. De
ismét fordulat előtt állunk, mint ahogy a nálunk öregebbek jól emlékeznek rá. Sorsunk
ismét egy küldetés bizonytalan végkimenetelétől függ, egy varázsló erejétől, és egy
olyan öregember akaratától, mint én. Közülünk mindenki úgy végzi majd a saját
feladatát, mintha nem is létezne más. Ezekben az években úgy alkottuk meg a Vizek

330
Tanácsát, mint egy sokfejű testet: kérlek benneteket, emlékezzetek erre az első leckére,
amelyet az ellenállás romjai közül, szeretett Tűzföldemről hoztam magammal. Nem
tudok mást tenni, csupán remélni, hogy egyszer majd együtt, mindannyian együtt
élvezhetjük a békét.
Ido a szabályok szerint feloszlatta az ülést, és a jelenlévők mély csendben vonultak
a kijárat felé.
A gnóm szavai mindenkit megérintettek.
Amikor a terem már majdnem kiürült, Dubhe hirtelen felállt. Távol tartotta magát a
távozó tömegtől, de nagy nehezen utolérte Idót.
– Beszélnem kell magával – szólt.
– Mondd csak – mondta Ido fáradt mosollyal.
– Ne itt.

– Megtaláltad, amit kerestél? – ez volt az első dolog, amit a gnóm kérdezett, amint
mindketten a szobájába léptek.
Dubhe újra látta maga előtt a beszélgetésüket Laodamea bástyáin, mielőtt az
Ismeretlen Földre indult volna. Akkor azt mondta neki a gnóm, hogy minden tőle függ,
de ő nem hitt neki. Most hirtelen megértette, ám ez a felismerés semmiféle
megkönnyebbülést nem hozott magával. Az út során nagyon sok mindennel találkozott,
és épp annyi mindent hagyott maga mögött. Végül a kezében nem maradt semmi,
hacsak nem a tőre, akár az elején. A gyilkosság a múltban és a jövőben. Kelepce.
– Nem tudom – felelt őszintén.
– A keresés soha nem ér véget. Olvastad Égvilág Krónikáját?
– Nagyjából.
– Azt hiszem, jót tenne neked, ha figyelmesen elolvasnád. Az is a keresésről szól.
Az élet lényegében nem más, mint kutatás, én száz évet megéltem, és nyugodtan
mondhatom neked, az ember soha nem jut el oda, hogy tényleg birtokoljon valamit.
Dubhe lesütötte a szemét. Zavarba hozta, hogy egy ilyen fontos személyiséggel
kellett ezt megbeszélnie.
– Míg maguk mindent megtesznek a küldetésük sikeréért, én véghezviszem az
enyémet.
Elhallgatott, és Idóra nézett. A gnóm figyelte, aztán fogta az egyik sarokba támasztott
pipáját. Leült.

331
 – Mit akarsz ezzel mondani?
– Sennar elmagyarázta nekem, mit kell tennem, hogy megszabaduljak az átoktól.
Egy szuszra mondott el mindent, lélegzetet sem vett. Mintha egy nagy súlytól
szabadult volna meg, mintha kiokádta volna magából az állandóan a gyomrát feszítő
sötétség egy részét.
– Meg kell ölnöm Dohort – fejezte be súlyos hangon. – Folwar ajánlotta, hogy
beszéljek róla magának, mert igaz, hogy ez az én küldetésem, ám a sikere Égvilág
megmenekülését is jelentené.
Ido hallgatott, idegesen füstölt. Szabályos időközönként kis füstfelhőket eregetett,
amelyek gyorsan elenyésztek a levegőben.
– Mit akarsz tőlem? Hogy jóváhagyjam?
Dubhét szíven ütötte a szavak nyersesége.
– Azt akarod, hogy áldásomat adjam a küldetésedre? Itt soha senki nem kérte a
szolgálataidat. Kémként érkeztél, nem pedig bérgyilkosként, és nem szándékozom a
kihasználni kétségbeesésedet az ellenségem megölésére.
Hirtelen felállt, fel-alá kezdett járkálni a szobában.
– Én nem tehetek mást... – dünnyögte Dubhe.
– Én pedig nem támogathatom a küldetésed. – Ido elé állt, tömzsi karját a vállára
helyezte, ráncos, fáradt arca szinte az övét érintette. – A Tanács nem utasíthat téged,
hogy öld meg Dohort. Nem is támogathatjuk a küldetésedet, mert az ellenkezik az
elveinkkel.
Dubhe elfordította a tekintetét.
– De ha ő meghal...
Ido hirtelen hátrébb lépett, ismét fel-alá járkált.
– Ha a Tanács támogatná, olyanok lennénk, mint Yeshol meg Dohor, mindenre
készek, csak hogy a célunkat elérjük. Érted, Dubhe?
Értette, sajnos értette. Még Dohort, akit pedig gyűlölt, és akinek az életét nemsokára
így is, úgy is kioltja, még őt sem érezte csupán egy darab lemészárolható húsnak.
Pedig a Mester egyszer azt mondta neki: „Az ember, akit meg kell ölni, nem személy...
Semmi. Úgy kell rá tekintened, mint egy állatra, vagy még úgy sem, csak mint egy
darab fára, egy kőre.” Ám Dubhe tudta, hogy a férfi maga sem hitt ebben. Hogyan
tehetné hát ő, az ostoba tanítványa?
– Nem kérek semmit, sem segítséget, sem mást. Csak úgy gondoltam, tájékoztatnom

332
kell.
Ido az ablak elé állt, hátat fordított neki. Gyorsan kapkodta a levegőt, bosszúsan.
Látszott azon, ahogyan a válla le és föl mozgott.
– Majd negyven éve az ellenségem. Úgy gyűlölöm, ahogyan soha senkit nem
gyűlöltem, még Astert sem.
Dubhe egy szempillantás alatt megértette, mi bosszantja ennyire Idót.
– Sajnálom, megértem. De nem várhatom ki, amíg véget ér a háború, és ez az ember
meghal. Engem előbb emészt fel a Szörnyeteg, és nem vagyok elég bátor, hogy
bevárjam ezt a véget. Tényleg sajnálom.
Ido az ablak előtt maradt, majd hevesen megrázta a fejét, és a lány felé fordult.
– Akkor keress magadnak egy varázslót az itt lévők közül, és menj! Hivatalosan
nem adhatom áldásomat, és be kell vallanom, azt reméltem, egyszer én magam állok
majd szemben ezzel az emberrel, aki tönkretette az életemet, de menj, és mondd meg a
varázslónak, hogy felhatalmazom, hogy kövessen és engedelmeskedjen neked!
Ez több volt, mint amennyit Dubhe akart és remélt volna.
– Higgyen nekem, én megesküdtem, hogy nem gyilkolok többet, de...
– Élj, ez az egyetlen dolog számít. Ha valaha meg akarsz változni, megtalálni az
utadat és megszabadulni, élned kell. Tedd, amit mondtam!
Dubhe lesütötte a szemét, és erősen megszorította a gnóm kezét. Ha méltónak érezte
volna rá magát, talán meg is öleli, de a keze vértől volt szennyes, a lelkére pedig
ólomsúly nehezedett. Így aztán elengedte a harcos kezét, és vállán a nagy teherrel
kiment az ajtón.

Theana az egyik Ido szobájához közeli folyosón állt. Tudta, hogy Dubhe erre fog
jönni. Látta, amint nem sokkal korábban belépett. Nem kellett mást tennie, mint várni,
ám a várakozás kimerítette, és a kezét tördelte, mint mindig, ha ideges volt.
A döntésén gondolkodott, amelyet olyan hirtelen hozott meg. Ez nem vallott rá. De
nem akart meghátrálni. Nem tudta magának teljesen megmagyarázni, miért határozott
így. Elég volt Lonerin elszántságát látnia, és ezt a mondatot hallania: „A küldetés
mindennél előbbre való.”
Nyilván előrébb, mint Dubhe, de még őnála is. Mindennél előbbre. Lonerin soha
nem lenne az övé, a fiú minden félszeg kísérlete ellenére, hogy szeresse őt, mindazon
határtalan szerelem ellenére, amelyet ő táplál a fiú iránt.
Ezért az egyetlen dolog, amit tehetett, az, hogy elmegy. Dohor halála, bár máshogy

333
és más okokból, de Égvilág megmentését jelentené. És ő is hozzájárulhatna, még ha
csak egy kicsit is.
Látta, amint a fekete köpenyes lány felé tart: arra gondolt, hogy tényleg van benne
valami ellenállhatatlan. Egyedül volt, megbélyegezve, saját sötét sorsába burkolózva.
Theana most teljesen megértette a fiút.
– Beszélhetek veled? – kérdezte, miközben váratlanul csatlakozott hozzá.
Dubhe hitetlenkedő és nyugtalan pillantást vetett rá.
– Velem?
Természetes volt a meglepettsége. Nem sokkal korábban nagyon udvariatlan volt
vele.
– Igen – mosolygott rá Theana.
Kivezette az épületből. Felhős volt az ég, a levegő moha- és eső illatot árasztott.
Leültek egy, az erkélyre néző padra.
– Mihez kezdesz most? – kérdezte tőle.
Dubhe bizonytalanul nézett rá.
– Miért érdekel téged az én sorsom?
Theana megvonta a vállát. Ő maga sem értette pontosan.
– Találtál már mágust, akire szükséged van?
Rögtön a lényegre tért. Mégiscsak kellemetlen beszélgetés volt ez.
Dubhe megrázta a fejét.
– Mégis ki akarna segíteni egy Gyilkosnak? Nem hiszem, hogy itt találok valakit.
Theana nyelt egyet. Erre nem is gondolt. Egy Gyilkosnak segíteni. – Én elmehetek
veled.
Dubhe hirtelen felé fordult.
– Hogyan?
– Mágus vagyok, és bizonyos értelemben egyedülálló. Jártas vagyok Thenaar, az
igazi Thenaar papi kultuszában.
Dubhe hitetlenkedve nézett rá.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Az apám a Testület számára eretnek volt. Thenaar egy ősi isten, van, aki a

334
koboldok Shevraarjával azonosítja.
– Tudom.
Most Theana döbbent meg. Ezt csak nagyon kevesen tudták.
– Az apám a papja volt, egész életét annak szentelte, hogy a Testület eretneksége
ellen küzdjön.
Dubhe szemében nem oszlott el a hitetlenkedés.
– Miért jönnél velem? Úgy értem, nem rokonszenvezel velem, igaz? Ez nyilvánvaló,
és megértem.
Ez igaz volt, de Theanának bonyolult lett volna minden okot elmagyarázni, ami erre
a döntésre ösztökélte. A vágy, hogy Lonerintől távol legyen, hogy a saját célját
kövesse, a tettvágy, mert ez idáig Folwar széke mögött mindig biztonságban volt, az
őrült, képtelen vágy, hogy segítsen annak a nőnek, akit Lonerin szeret, vagy legalábbis
szeretett. A visszás öröm, hogy azzal gyötörhesse magát, hogy a saját ellenségének
segít. Mindez a zavarodottság homályosan kavargott a lelkében, és nem tudta volna
szavakkal kifejezni, legalábbis nem neki.
– Mert segítségre van szükséged. Lonerin megtette volna, de nem teheti. Ezért majd
megteszem én.
És ez is része volt az igazságnak.
Dubhe megrázta a fejét.
– Ne mondd, hogy tényleg ezt akarod. Mártíromságra vágysz? – vágott vissza
gúnyosan.
Részben.
– Felajánlom neked a segítségemet – makacskodott Theana. – Miért nem fogadod el,
mielőtt még meggondolom magam, és kész?
Dubhe tekintete megkeményedett.
– Én nem kértem tőled semmit.
– Belefáradtam abba, hogy itt legyek, világos? Hogy Folwar mester ügyes
tanítványa legyek. Néhány hete én mentem el, hogy megmentsem Ido életét, mert
megmérgezték, és akkor megértettem, hogy ki kell törnöm a börtönömből, ez így
érthető?
Dubhe hirtelen felállt.
– Neked fogalmad sincs róla, ki vagyok én. Én a halál jegyese vagyok, egy

335
szörnyeteg lakik a szívemben, és amikor felülkerekedik, nem teszek különbséget a
barátok és az ellenségek között. Lonerint is megöltem volna, elmesélte neked? Azért
megyek, hogy megöljek egy embert, érted?
A tekintete kétségbeesett lett. Theana nem tudott mit felelni.
– Ennyire szereted őt? – Dubhe kérdése váratlanul érte. – Az, hogy segítesz nekem,
nem ér semmit. Lonerin nem vágyik rám ennyire, különben velem jönne.
Theana erre nem számított.
– Muszáj, Dubhe... Szükségem van arra, hogy elmenjek, és megtaláljam a saját
utamat.
Dubhe a falnak támasztotta a fejét. Egy kis ideig csendben maradt.
– Kérdezd meg Sennart, hogy milyen varázslatról van szó – szólt végül. – Ha utána
még mindig jönni akarsz, holnap indulok.
Felállt, és Theana magára maradt, miközben őszi hideg lopakodott felé.

Lonerin hirtelen felrántotta az ajtót, és látta, hogy Theana csomagol. A látvány vak
dühvel töltötte el. Odarohant hozzá, hevesen megfogta a kezét.
– Mi a csuda jár az eszedben, megtudhatnám? Te nem mégy innen sehová!
Theanát váratlanul érte ez a kirohanás, de nem kellett hozzá sok idő, hogy
felülemelkedjen a helyzeten.
– Ez fáj – sziszegte, és Lonerin nem tehetett mást, elengedte.
– Hogy miért? Mert őrültség!
A lány nyugodtan folytatta a csomagolást. Lonerin látta, amint papnői hivatásának
kellékei egyesével a bőrtáskába kerülnek.
– Te nem mondhatod meg nekem, mit tegyek. Volt idő, amikor megadtam neked ezt a
lehetőséget, de te eljátszottad.
– Nem is ismered Dubhét, mégis miért segítenél neki? Ő egy embert megy
meggyilkolni! Neki semmi köze hozzád!
Theana megállt, a keze remegett. Mindig így volt, amikor hatalmába kerítette a
harag és a tehetetlenség, Lonerin jól tudta. Elviselhetetlen vágyódással gondolt most
rá, annyi mindent tudott róla, annyira ismerte.
– Ellenséges területen ápoltam Idót, elmondták neked? – kérdezte a fiú felé
fordulva.

336
 – Igen, de...
– Belefáradtam, hogy ebben a palotában rostokoljak, amíg te és mások cselekedtek.
Senki nem olyan, mint én, és ideje, hogy ezt tudomásul vegyem, és megtaláljam a
magam útját. Messzire innen.
A földre nézett, könnyeit visszafojtotta.
Lonerin megfogta a vállát, de a lány kitért a tekintete elől.
– Miattam teszed?
A lány továbbra is makacsul a földet nézte.
– Ha miattam csinálod, ne!
– Magam miatt teszem! – bökte ki Theana, és elhúzódott Lonerintől. – Nem
gondolod, hogy nekem már az a néhány hónap is túl sok volt, amíg távol voltál, amíg
Dubhéval voltál, és szeretted őt?
Lonerin mondani szeretett volna valamit, de a lány egyszerűen félbeszakította.
– Legalább annyi tisztelet legyen benned, hogy most végighallgatsz! – szólt a
haragtól reszketve.
Megpróbált önuralmat erőltetni magára, de amikor újra beszélni kezdett, a hangja
megremegett:
– Te csak mentél előre, én meg itt ragadtam mindazzal, amit nekem mindig is
jelentettél.
Lonerint szíven találták ezek a szavak. Hirtelen minden világossá vált...
– Azért megyek el, hogy megmeneküljek.
A fiú néhány pillanatig csendben maradt, csak nézte, hogyan csomagol a lány, orrát
felhúzva.
Elveszítettem. Örökre elveszítettem Theanát. Nem tudott másra gondolni.
– De miért éppen vele? – dünnyögte.
– Mert ő a történet mozgatórugója, nem érted? Mert ha sikerül neki, akkor vége. –
Szigorú önuralmát megtörte a zihálása, kitöltötte a szoba csendjét. – Ha tényleg
szeretsz, akkor most elmész, és holnap sem jössz elköszönni tőlem.
– Ne kérd ezt tőlem! – dünnyögte a fiú.
– Ha nem akartad, hogy így végződjön, előbb kellett volna gondolkodnod. Én
mindig is tudtam, hogy mit akarok, de te? Neked ott a bosszúd. Hát élvezd!

337
 Lonerin kővé dermedt. Távolinak, hidegnek és bátornak látta, mint ahogy azelőtt
soha.
Megfogta a vállát, csókot nyomott a homlokára, miközben a lány hátrálni próbált.
– Könyörgök, vigyázz magadra! – suttogta neki.
A lány lehunyta a szemét. A fiú érezte, hogy remeg a karjában.
– Te is.
A fiú elengedte, és az ajtóhoz ment. Amikor kívül volt, végre kiengedett, és keserű
sírásra fakadt a saját hibája fölött.

Ido még egyszer elolvasta a pergament, amelyet a kezében tartott. Biztos akart lenni.
Kyrion, Tengerföld tábornoka előtte állt, és komolyan nézte. A szél erősen fújt
aznap reggel, és San szorosan maga köré fogta a köpenyét.
– Elkísérik magukat a Sziklaszirtekig, ott pedig Tiro emberei várnak majd magukra.
Ido összetekerte a pergament, és bólintott.
– Mindent köszönök – szólt szárazon.
Kyrion mosolygott.
– Magáért bármit.
Kora reggel volt. Ido úgy döntött, induljanak, amilyen korán csak tudnak, és a lehető
legkevesebben kísérjék ki őket. San veszélyben volt, és amíg el nem érik a céljukat,
abban is lesz.
Kyrion a lovagot szólította, akit magával hozott. Mellette egy kis világoskék sárkány
állt, több, mint elegendő, hogy egy kisfiú és egy gnóm súlyát elbírja.
– Nem éppen olyan sárkány, amelyekhez hozzászokott – magyarázta a lovag.
Kyrion ferdén nézett rá.
– A jelenkor legnagyobb harcosával beszélsz.
Ido egyik kezével intett neki, majd a katonához fordult.
– Ne félj, épségben visszakapod az utam végén.
Intett Sannak, hogy szálljon fel. Fehér keze előbukkant a kabát alól, és bár teljesen
át volt fagyva, azért rácsodálkozott.
– Gyönyörű... – súgta az egyik fülébe.

338
 Ido segített neki felszállni, majd ő is felült.
– Rendben?
San bólintott.
Ido egyik karjával megszorította, hogy egy kicsit felmelegítse, meg hogy
meggyőződjön, nem fog-e leesni.
– Indulhatunk?
– Igen. De hová megyünk?
– Mélyvilágba, nagyapád egy régi barátnőjéhez.
Megsarkantyúzta a sárkányt, és már a levegőben is voltak.

– Muszáj ezt az összes holmit magaddal hoznod?

Dubhe kétkedve nézte Theanát, aki egy könyvekkel teli bőrtáskát cibált magával.
A lány bólintott.
– Ezek azok a kötetek, amelyeket Sennar adott a rítushoz. Tanulmányoznom kell
őket.
– Tedd az utazás alatt. Nem vihetjük őket magunkkal Dohor udvarába, mert rögtön
lelepleznek bennünket.
Theana ismét bólintott.
Dubhe a vállára dobta kis batyuját. Az ő élete mentes volt a tárgyaktól.
A fiatal varázslónő kicsit nehezen szállt lóra. Dubhe azon tűnődött, képes lesz-e a
feladatra. Semmit nem tudott róla, csak azt a keveset, amit előző nap a kertben elárult.
Határozottnak látszott, de az elhatározás önmagában nyilván nem lesz elegendő. Aki
követi őt, az megjárja a poklot.
– Jössz? – kérdezte Theana. Bizonytalanul ült a nyeregben.
Dubhe hátrafordult. Senki nem jött, hogy elköszönjön tőlük. Lonerin sem. Előző este
meglátogatta.
– Nem értek egyet azzal, hogy Theana veled menjen – mondta neki.
– Én sem gondoltam volna soha – felelte ő.
A fiú zavartan nézte a kezét, és Dubhe megértette, hogy vége, igazán és örökre.
Egykor egyek voltak, de többé már nem. Szakadék tátongott közöttük. A fiú egy lopott,
minden szenvedélytől mentes csókot nyomott az arcára, akár egy barát.

339
 – Vigyázz magadra! Mire legközelebb találkozunk, szabad leszel! – Rámosolygott.
Ő is mosolygott. Szabad. Tényleg szabad lehet? Ahogy Ido három hónappal ezelőtt
mondta, ez tőle függ.
Ez lehet az utolsó gyilkosság, utoljára ont vért, hogy megszabaduljon, és hogy végre
más életet reméljen, valamely másik csillag, és nem a Rubira, a Testület csillagának
égisze alatt. Nem tudta, lehetséges-e. Azt sem tudta, akarja-e. Csak fáradt volt.
Lonerin nincs itt – gondolta. Nem jött el, hogy mellette legyen, amikor elindul, nem
jött Theana miatt sem. Egyedül voltak, és neki már tényleg nem volt senkije, még a
Mester emléke sem, amely a huyék kunyhójában elenyészett.
– Hoztad a varázsitalt és a kellékeket a többi varázslathoz? – kérdezte, miközben ő
is lóra szállt.
– Igen – felelte Theana, és a köpenyébe burkolózott.
– Akkor nincs más hátra, indulás!
Dubhe megsarkantyúzta a lovát, és lassú, fáradt vágtára fogta. Az ég ólomszürke
volt felettük. Azon tűnődött, vajon mikor fog megnyílni az égbolt, hogy végre egy kis
napsugár süssön rá.

340
341
 NÉVJEGYZÉK
Aires: Tűzföld utolsó királynője Dohor uralma előtt.
Aster: más néven Zsarnok, majdnem egész Égvilágot sikerült meghódítania, Nihal ölte
meg a Téli Csatában.
Halál Gyermekei: a Gyilkosok Testülete szerint azok a gyermekek, akik akarva vagy
akaratlanul öltek, és akik ezért arra hivatottak, hogy Thenaart szolgálják.
Téli Csata: a nagy csata, amely során a Nihal vezette Szabad Földek hadseregének
sikerült a Zsarnokot levernie.
Szörnyeteg: így hívja Dubhe az átkot, amelynek áldozata lett, és amely egy
vérszomjas lényt hívott benne életre.
Ház: a Testület titkos rejtekhelye, Éjföld mélyén épült.
Vizek Tanácsa: a Tanács egyesíti Tengerföld, illetve az Erdők és a Mocsarak
Határvidékének uralkodóit, varázslóit és hadurait. Dohor ellen harcol.
Dafne: az Erdők Határvidékének királynője.
Dohor: Napföld uralkodója, háborúk, cselszövések, valamint a Gyilkosok
Testületével kötött szövetsége révén Égvilág Nyolc Földjéből ötöt többé-kevésbé
közvetlen ellenőrzése alá vont.
Dubhe: fiatal tolvaj lány, aki a Gyilkosok Testületének kiképzését kapta.
Famminok: a Zsarnok által varázslattal életre hívott harcoló teremtmények. A Téli
Csata után a Nappalok Földjén telepedtek le.
Filla: Rekla tanítványa és társa a küldetésben, hogy Dubhét és Lonerint megtalálják.
Folwar: Tengerföld tanácsosa, Lonerin mestere.
Forra: Sulana testvére, Dohor kegyetlen helytartója.
Ghuar: a huyék falujának elöljárója.
Gyilkosok Testülete: szekta, amely számára a gyilkosság nem más, mint a
beavatottak által imádott Thenaar, a véreskezű isten dicsőítésének egy formája.
Gornar: kisfiú, akit Dubhe a sors szeszélyéből gyermekkorában megölt.
Huyé: az Ismeretlen Földön élő egyik népcsoport.

342
Ido: gnóm, Nihal egykori mestere, hosszú időn át a Sárkánylovagok rendjének
Legfőbb Tábornoka volt, aki azért csatlakozott a Vizek Tanácsához, hogy Dohor ellen
harcoljon.
Jenna: Dubhe barátja és segítője, ő szerezte neki a megbízókat, amikor a lány
Napföldön tolvajként dolgozott.
Kagua: különösen kisméretű, földi sárkányfajta.
Kerav: a Testület gyilkosa, Rekla társa a küldetésben, amely során Dubhét és
Lonerint kell megtalálniuk.
Laodamea: az Erdők Határvidékének fővárosa.
Learco: Dohor fia.
Leuca: A Testület gyilkosa, Sherva társa a küldetésben, amely során Sant kell
elrabolniuk.
Lonerin: varázsló, Folwar, Tengerföld tanácsosának a tanítványa, beszivárgott a
Testületbe, hogy a terveiket kiismerje, itt ismerte meg Dubhét.
Marva: falu a Mocsarak Határvidékén.
Nihal: félkobold, aki a Téli Csata során a Zsarnokot legyőzte.
Oarf: Nihal sárkánya.
Rekla: a Mérgek Gárdistája a Gyilkosok Testületében.
Saar: nagy folyó, amely Égvilág és az Ismeretlen Föld határát képezi.
Salazar: Szelek Földjének fővárosa.
San: Tarik fia, Nihal unokája.
Sarnek: Dubhe mestere, megszökött a Testületből, amelyben született, és amelyben
nevelkedett.
Seferdi: a Nappalok Földjének fővárosa.
Selva: Dubhe szülőfaluja Napföldön.
Sennar: varázsló, Nihal társa.
Sherva: a Gyilkosok Testületének Gárdistája, a közelharc mestere.
Soana: Szelek Földjének egykori tanácsosa, Ido társa.
Sulana: Napföld királynője, Dohor felesége.

343
Talya: Tarik felesége.
Tarik: Nihal és Sennar fia.
Ismeretlen Föld: a Saaron túl elterülő ismeretlen terület.
Thal: Tűzföld leghatalmasabb vulkánja.
Theana: varázslónő, Lonerin tanulótársa.
Thenaar: a Gyilkosok Testülete által imádott isten, ősi kobold istenség.
Vesa: Ido sárkánya.
Volco: Learco tisztiszolgája.
Xaron: Learco sárkánya.
Yeshol: a Gyilkosok Testületének Legfőbb Gárdistája, amely a szekta legmagasabb
tisztsége.
Yljo: huyé, aki Dubhét és Lonerint útjuk utolsó szakaszán elkíséri.

344
 Tartalom
PROLÓGUS

ELSŐ RÉSZ
1. ÉGVILÁG PEREMÉN
2. ÚJBÓL KÜLDETÉSEN
3. A SZEKTA TERVEI
4. AZ ISMERETLEN FÖLD
5. SALAZAR
6. ESŐ
7. EZÜSTLEVELEK ÁRNYÉKÁBAN
8. ÜTKÖZET A HOLDFÉNYBEN

MÁSODIK RÉSZ
9. A KÜLDETÉS VÉGE
10. REKLA AJÁNDÉKA
11. FOGSÁGBAN
12. A GNÓM ÉS A GYERMEK
13. MAGÁNYOS UTAZÁS
14. TALÁLKOZÁSOK
15. TŰZFÖLD MÉLYÉN
16. AZ ISMERETLEN FÖLD URAI
18. ELFELEDETT EMLÉKEK
19. A SZÖRNYETEG

HARMADIK RÉSZ
20. A MEGMENTÉS
21. RÉGI ADÓSSÁG
22. A FALU
23. AZ UTOLSÓ UTAZÁS
24.A HERCEG, AKIBŐL SOSEM LESZ KIRÁLY
25. KIHUNYÓ REMÉNYEK
26. SÍRKŐ AZ ERDŐBEN
27. ÁRULÁS
28. NIHAL
29. MEGÉRKEZÉS

EPILÓGUS

345
NÉVJEGYZÉK

346