ELSŐ FEJEZET

Aznap volt a napja, hogy ezer álom elpusztuljon, és

egyetlen új szülessen.
A szél tudta. Június elsejét írtuk, de a hegy tetején
álló citadellát hideg szélrohamok tépázták, vadul, mint a téli
viharok idején. Átkozódva rázták az ablakokat, vészjósló
suttogással söpörtek át a huzatos folyosókon. Nem kerülhettem el
a rám váró jövőt.
Az idő lassan lejárt, eljött,aminek el kellett jönnie.
Lehunytam a szemem, mintha így kizárhatnám a gondolatot –
tudtam, a napom nemsokára kettéválik, mindörökre elkülönülnek
az életemben az előtte és az utána történtek, és az egész
egyetlen gyors szertartás lesz, amibe éppolyan kevés a
beleszólásom, mint a szemem színébe.
Elléptem a lélegzetem párájával fedett ablaktól. Morrighan
végtelen hegységei csak foglalkozzanak a maguk dolgával –
nekem a saját sorsom elé kellett mennem.
Az előírt liturgiák a szertartásrend szerint zajlottak, a
rituálék és szertartások a terveket követve folytak le.
Minden a Fennmaradottak és a tőlük származó Morrighan
nagyszerűségét dicsérte. Nem tiltakoztam.Eddigre erőt vett rajtam
a tompaság, csakhogy dél közeledtével, amikor már csak
néhány lépés választotta el az azelőttöt az azutántól, a szívem
ismét zakatolni kezdett.
Arccal lefelé, mezítelenül feküdtem egy kőkemény emelvényen.
A pillantásomat a padlóra szegeztem, amíg idegenek karcoltak új
és új vonásokat a hátamra tompa késeikkel. Moccanni sem
mertem, bár tudtam, a pengéket óvatos kezek irányítják: a
hordozóik pontosan tudják, az életük múlik az ügyességükön.
A mozdulatlanság azonban segített elrejteni, mennyire megaláz
ruhátlanságom, miközben ismeretlen kezek érnek hozzám.
Pauline a közelben ült és figyelt, a szemében valószínűleg
aggodalom. Nem láttam őt, csak a kőpadlót: hosszú, sötét hajam
hullámzó függönyként borult az arcom köré, és elzárt a
világtól. Csak a pengék ritmikus, reszelős hangja hatolta
fülemig.
Az utolsó kés a derekamig szaladt, megkarcolta a
fenekem felettiérzékeny bőrt. Küzdöttem az ösztönnel, hogy elhúzódjak,
mégis összerándultam. A helyiségben mindenki levegőért kapott.
– Ne mozdulj! – rendelkezett Cloris nagynéném.
Anyám kezét éreztem meg: gyengéden simogatta a hajamat.
– Már csak néhány vonás, Arabella. Ennyi az egész.
Bár vigasznak szánta, felbosszantott, hogy ragaszkodik a hivatalos
nevem használatához, ahhoz az örökölt névhez, amelyet már
olyan sokan koptattak előttem. Szerettem volna, ha legalább ma,
a Morrighanben töltött utolsó napomon félretenné a
hivatalos hangnemet, és a kedvesebb nevemen szólítana, ahogy
a fivéreim szoktak. Számtalan nevem egyikét az utolsó
három betűre rövidítették, így lettem Lia.
Egyszerű név volt, de úgy éreztem, sokkal inkább engem
takar.
Nem éreztem több karcolást.
– Vége van – jelentette be az Első Művész. A
többiek halk mormolással jeleztékegyetértésüket.
Tálca csörömpölt, ahogy mellém tették az emelvényre.
Rózsaolaj mindent átható aromája tolakodott az orromba. Lábak
csosszantak a kövön, hogy körbeálljanak: a nagynénéim, anyám,
Pauline, és mások, akiket elhívtak, hogy tanúi legyenek az
eseménynek. Halkan énekelték a zsoltárokat. A pap fekete
köpenye elsuhant mellettem, majd hangja felerősödött, és a
hátamra permetezte a meleg olajat. A művészek a bőrömbe
dörgölték. Gyakorlott ujjaik így megpecsételték a Morrighanház
számtalan tradícióját és az ígéretet, amely immár a
hátamra volt írva, hogy hirdesse a mai napon megkötött
szövetséget és biztosítsa a jövőjüket.
A számukra van remény, gondoltam keserűen. Az elmém
kétségbeesve igyekezett összefogni a még előttem álló feladatok
rendjét, azokét, amelyek csak a szívemben voltak feljegyezve, nem
papíron. Alig hallottam a pap szavait – az álmosító
kántálás elsorolta minden szükségüket, de az enyémekről egy szót
sem szólt.
Még csak tizenhét éves voltam. Nem volt jogom a saját
jövőmről álmodni?
– …Arabella Celestine Idris Jezelia, a Morrighan-ház Első
Leánya áldozata gyümölcsöző légyen, és áldott…
Szünet nélkül, egyre hangosabban sorolta a megkövetelt
áldásokat és szentségeket. A hangja betöltötte a teret, és aztán,
amikor már azt hittem, nem bírom tovább, belefulladok a
szavaiba, elhallgatott. Egy drága, édes pillanatig csak a csend
zúgott a fülemben. Újra kaptam levegőt. Az utolsó áldás
következett.
– Miképpen a Királyságok az emberek hamvaiból emelkedtek fel
az elveszettekcsontjain, úgy térünk mi is vissza a
hamvak közé, ha a Menny így kívánja.
Fél kézzel megemelte az államat, másik hüvelykjével hamut
kent a homlokomra.
– És így légyen a Morrighan-ház jelen Első Leánya
számára is – mondta rá ahagyomány szerint
anyám, aztán olajba mártott kendővel letörölte a
homlokomról a hamut.
Lehunytam a szememet, lehajtottam a fejemet. Első Leány.
Átok és áldás egyben. És az igazat megvallva, üres színjáték.
Anyám most a vállamra tette a kezét.A bőröm bizsergett
az érintése alatt. Talán vigasznak szánta, de későn jött.
A pap elmondott egy utolsó fohászt anyám anyanyelvén,
a megőrzés imáját, ami furcsa módon nem tartozott a
hagyományok közé, aztán anyám elvette a kezét.
Még több olaj csordult a bőrömre. Kísérteties, éneklő
zsolozsma zengett a helyiség hideg kőfalai között. A nehéz
rózsaillat megülte a levegőt. Mélyet lélegeztem. Akaratom
ellenére élveztem ezt a részt: a meleg olaj érintését, és
a langyos kezeket, amelyek a hetek óta bennem feszülő
görcsös csomókat gyúrták. A bársonyos érzés csillapította a
festékkel kevert citromlé csípését, a virágillat egy percre
átvarázsolt egy rejtett, nyári kertbe, ahol senki sem találhat rám.
Bárcsak ilyen egyszerű volna…
De aztán ennek is vége szakadt, a művészek hátraléptek a
műtől. Mind lélegzetvisszafojtva szemlélték a hátamon kirajzolódó
eredményt.
Hallottam, hogy valaki közelebb lép.
– Azt mondom, nem a hátát fogja nézni,ha a szemét
rávetheti az összes többilátnivalóra.
Halk kuncogás szaladt végig a helyiségen. Bernette nénikém
sosem fogta vissza a szavait, még akkor sem, ha egy pap állt
mellette, és ügyelni kellett volna a protokollra. Apám szerint
tőle örököltem csípős nyelvemet; mindenesetre figyelmeztettek, hogy
ma viselkedjek megfontoltan.
Pauline megfogta a karomat, hogy felsegítsen.
– Felség – nyújtott át egy puha lepedőt, hogy magamra
teríthessem, ezzel megóvva méltóságom maradékát. Gyors,
értő pillantást váltottunk, és ez visszaadta alelkierőmet. Aztán
Pauline odavezetettegy nagy tükörhöz, és a kezembe adott
egy kisebb, ezüst kézitükröt, hogy én is megnézhessem az
eredményt. Félresimítottam hosszú hajamat, és lejjebb eresztettem
a lepedőt, egészen a derekamig.
A többiek csendben várták, mit mondok végül.Megfékeztem
a késztetést, hogy levegőért kapjak – nem akartam megadni
anyámnak ezt az elégtételt –, de el kellett ismernem, hogy az
esküvőmre készült kavah kivételesen szépre sikerült. Egészen
elámultam rajta. A Dalbrecki Királyság csúf címerállata meglepően
elegáns formát kapott. A vicsorgó oroszlán megszelídült a
hátamon, a karmait kecses, aprólékos vonalakkal vette körül a
Morrighant jelképező, kanyargós indák szövevénye, amely V alakban
folyt végig a hátamon; a legutolsó hajtásai a derekam
mélyedésébe kanyarodtak. Az oroszlánt megtisztelték, mégis ügyesen
alávetett helyzetben ábrázolták.
Elszorult a torkom, szúrt a szemem. Ezt a kavah-t
szerettem volna… büszkén viseltem volna. Nagyot nyeltem.
Elképzeltem, hogy a herceg ámulva tátja el a száját,
amikor az eskütétel után leeresztem a menyegzői köntösömet.
A kéjvágyó varangy. De a művészeknek megadtam, amit
érdemeltek.
– Tökéletes. Köszönöm. Nincs kétségem, hogy a morrighani művészek
mától a Dalbrecki Királyságban is a legrangosabbak közé számítanak
majd.
Anyám mosollyal fogadta az erőfeszítésemet: tudta, tőlem ezek
a szavak ritkaságnak számítanak.
Ezután mindenkit kitereltek. A további készülődés csak a
szüleimre és Pauline-ra tartozott, aki nekem segédkezett.
Anyám behozta a fehér selyem alsóruhát: a sóhajnyi anyagolyan
vékony, szinte folyékony volt, hogy csaknem elolvadt a karján. Én
haszontalan formaságnak láttam, hiszen alig takartvalamit:
éppen annyira áttetsző és haszontalan volt, mint a hagyomány
egymásra épülő rétegei.
A ruha következett: a hátát mélyen kivágták, hogy keretbe
foglalja a kavah-t, amely a herceg királyságának tiszteletére
készült, mutatva a menyasszonya új hovatartozását.
Anyám meghúzta a ruha rejtett csipkeszalagjait, és úgy
igazította el a felsőrészt, hogy az a derekamra simuljon, de
a hátamon ne feszüljön meg. Legalább olyan kiváló tervezőmunka
kellett a ruha elkészítéséhez, mint a nagy Golgata-hídhoz, vagy
talán még komolyabb: megfordult a fejemben, hogy a varrónők vajon
nem alkalmaztak-e egy kis varázslatot az anyagon és a
varratokon. Jobb volt ezen töprengeni, mint azon, ami egyre közeledett.
Anyám szertartásosan megfordított, hogy belenézhessek a
tükörbe.
Minden haragom ellenére lenyűgözött a kép. Valóban ez volt
a legszebb ruha, amelyet valaha láttam. Ragyogóan elegáns,
mégis egyszerű – mindössze a helyi csipkeverők sűrű, Quiassé-
csipkeszegélye díszítette, amely végigfutott a mélyre szabott
nyakrészen, majd V alakban, a hátsó kivágást tükrözve, a
fűzőrészen is. Egészen másnak tűntem benne, valakinek, aki
idősebb és bölcsebb. Valakinek, akinek tiszta a szíve, és nem
rejteget titkokat. Valakinek, aki nem én vagyok.
 Szó nélkül odébb léptem, és kinéztem az ablakon.
Anyám halk sóhaja követett. A távolban láttam a
Golgata vörös tűjét: az egyetlen, omladozó romot, amely
a mély csatornán valaha átívelő, vaskos hídból
megmaradt. Hamarosan ez is eltűnik majd, mint az
építmény többi része. Még az Ősök csodálatos mérnöki mágiája
sem állhat ellen az elkerülhetetlennek. Hát akkor én miért
próbálkoznék?
Felkavarodott a gyomrom. Inkább a hegy aljára fordítottam a
tekintetemet, ahol mélyen a citadella alatt szekerek döcögtek
a főtér felé. Talán gyümölcsöt, virágokat hoztak, esetleg a
morrighani szőlőskertek hordóba zárt borát. Megpillantottam
néhány, felszalagozott lovak vonta, elegáns hintót is.
Az egyikben talán ott ül legidősebb bátyám, Walther, fiatal
feleségével, Gretával; fogják egymás kezét,és alig bírják elszakítani
egymásról a tekintetüket, úgy utaznak az esküvőmre. A többi
fivérem talán már ott is van a főtéren, és a
mosolyukkal szédítik a fiatal lányokat. Alig pár napja láttam az
ábrándos pillantású Regant egy sötét folyosón: a kocsislányának
suttogott valamit. Bryn minden héten más hajadont szédített, nem
bírt választani. Mindhárom imádott bátyám szabadon szerethetett
és vehetett el feleségül azt, akit akart. A lányok is maguk
választhattak. Mindenki, még Pauline is, aki a hónap
végére várta a hódolója visszatértét.
– Te hogy csináltad, anya? – kérdeztem, még mindig a
szekereket figyelve. –Hogyan bírtál elutazni ide Gastineux-ból,
hogy hozzámenj egy varangyhoz, akit nem is szeretsz?
– Apád nem varangy – vágta rá szigorúan az anyám.
Megpördültem, hogy szembenézzek vele.
– Lehet, hogy király, de attól még varangy. Azt
akarod mondani, hogy úgy mentélhozzá egy nálad kétszer
idősebb idegenhez, hogy nem gondoltad varangynak?
Anyám nyugodtan emelte rám szürke szemét.
– Nem, nem gondoltam. Ez volt a sorsom és a
kötelességem.
 Fáradtan sóhajtottam.
– Mert te Első Leány voltál.
Az Első Leányok emlegetése elől anyám mindig ügyesen kitért.
Most azonban, hogy csak ketten voltunk, nem foghatott másba,
nem fordulhatott el. Kihúzta magát, királyi gőggel szegte
fel az állát.
– Ez megtiszteltetés, Arabella.
– Csakhogy belőlem hiányzik az Első Leányok adottsága.
Nem vagyok siarrah. A dalbreckiek hamarosan rá fognak
jönni, hogy nem bírok akkora értékkel, mint ők azthiszik. Ez
az esküvő csalás.
– A képesség idővel megjöhet – felelte anyám
halkan.
Nem vitáztam vele. Mindenki tudta, hogy a legtöbb Első
Leány adottsága a nővé éréssel teljesedik ki, én pedig már
négy éve átléptem ezt a határt. Az adottságnak azonban
semmi jele nem volt. Anyám hamisreményeket dédelgetett.
Visszafordultam az ablakhoz.
– De még ha nem is jön – folytatta –, az
esküvő akkor sem csalás. Ez a szövetségnem csak egy
dologról szól. Egy királyivérvonal Első Leányának lenni önmagában
is érték. A történelem és a hagyományok értéke. Csak ez
számít.
– Miért az Első Leány számít? Biztos, hogy az adottság
nem szállhat egy fiúra?
Vagy a második leányra?
– Volt már rá példa… de erre nem építhetünk. A
hagyomány sem szól róla.
És arról szól-e, hogy az adottságot el is lehet veszíteni? A
kimondatlan szavak pengeként függtek közöttünk, de még én sem
bírtam így megsebezni anyámat. Apám már a házasságuk elejétől
fogva nem kérte ki a véleményét az államügyekben, de hallottam
olyan régi esetekről, amikor az adottság még erősen élt benne,
és a szavának súlya volt. Ha egyáltalán hihettem ezeknek. Már
ebben sem voltam biztos.
 A türelmem nem terjedt ki az efféle szócsavarásra. Jobban
szerettem, ha a mondataim – és az érveim – egyszerűek,
egyenesek. És annyira untam már, hogy mindenki a hagyományt
emlegeti, hogy biztosra vettem: ha még egyszer valaki kiejti a
száján a szót, szétrobban a fejem. Anyám valóban egy
másik korban élt.
Hallottam, hogy közelebb lép, és éreztem, hogy meleg karja
a derekam köré fonódik. Elszorult a torkom.
– Drága leányom – súgta a fülembe –, akár megjön az
adottság, akár nem, kevesetszámít. Ne emészd magad ezen.
Az esküvőd napja van.
És a vőlegény egy varangy. Már láttam egy pillanatra
Dalbreck királyát, amikor megjelent, hogy megegyezzenek a
feltételekben – mintha csak egy ló lennék, amelyet megvesz
a fiának. Vén volt, a háta görbe, mint a banyák
reumás lábujja; az apám apja is lehetett volna. Görnyedten,
lassan járt, a nagyterem lépcsőinek leküzdéséhez segítséget kellett
kérnie. Ha a herceg csak feleannyi idős, akkor is ráncos,
fogatlan öreg. A gondolat, hogy megérint, vagy éppen…
Összeborzongtam: a fejembe tolakodott a kép, amint csontos,
vén kezek simítják meg az arcomat, ráncos, savanyú ajkak kérik
a csókomat. Egyre az ablakot bámultam, de már nem láttam
túl az üvegen.
– Miért nem nézhettem meg magamnak legalább?
Anyám karja lehullott a derekamról.
– Megnézni egy herceget? A viszonyunk Dalbreckkel így is
feszült, hogy mást nemondjak. Valóban megsértenéd ezzel a
birodalmat, amikor Morrighan számára létfontosságú a remélt
szövetség?
– Én nem vagyok apám egyik katonája.
Anyám megsimította az arcomat.
– De igen, drágám – súgta. – Az vagy.
Végigfutott a hátamon a hideg.
Anyám még utoljára megölelt, és hátralépett.
 – Itt az idő. Megyek, elhozom a menyegzői köntöst a
kamrából – mondta, azzalkisietett.
A szekrényhez siettem, kitártam az ajtaját. Az alsó
fiókból kiemeltem egy zöld bársonytokot, mely egy vékony,
ékkövekkel kirakott tőrt rejtett. A fivéreimtől kaptam a
tizenhatodik születésnapomra – ajándék volt, mégsem
használhattam soha. Nyilvánosan legalábbis nem. Az öltözőkamrám
belső ajtajába azonban belevésődött titkos gyakorlatozásom sok
nyoma.
Összeszedtem még néhány holmit, belecsavartam egy alsóingbe,
és átkötöttem egy szalaggal.
Pauline is visszatért, immár teljesen felöltözve. Átadtam neki
a kis csomagot.
– Gondom lesz rá – felelte idegesen; megviselték az
utolsó, készülődéssel töltöttpercek. Akkor szaladt ki,
amikor anyám visszatért a köntössel.
– Mire lesz gondja? – kérdezte.
– Adtam neki néhány holmit, amit magammal szeretnék
vinni.
– Mindent, amire szükséged lesz, elküldtünk tegnap a
ládákban – válaszolta, és azágyamhoz lépett.
– Néhány apróságot elfelejtettem.
Anyám a fejét rázta, hogy emlékeztessen: a kocsiban igencsak
szűk lesz a hely, az út Dalbreckig pedig hosszú.
– Megoldom – mondtam.
Anyám óvatosan az ágyamra fektette a köpenyt.
Meggőzölték, majd felakasztották, hogy a szépségét egy gyűrődés
se éktelenítse. Végigfuttattam a kezemet a finom bársonyon. Az éjféli
égkék köpeny szegélyét rubinok, turmalinok és zafírok díszítették,
mint a csillagok. Azok a kövek még jól jönnek majd.
A hagyomány szerint a köpenyt a két szülőmnek együtt
kell a vállamra terítenie, anyám azonban egyedül érkezett vissza.
– De hol van… – kérdeztem, abban a pillanatban azonban
meghallottam a közeledő seregnyi láb dobogását. Még mélyebb
 kétségbeesés kerített hatalmába, mint eddig. Apám nem
egyedül jön, még most sem.
Az egyik oldalán az alkormányzóval, a másikon a kancellárral
és a királyi akadémikussal lépettbe a szobába, a
nyomukban az udvartartása alacsonyrangú tagjai lépkedtek.
Tudtam, hogy az alkormányzó csak a dolgát végzi –
nem sokkal a szerződések aláírása után félrehúzott, és
elárulta, hogy egyedül ő érvelt a házasság ellen –, de
azért ő is, mint mindannyian, mereven követte az
előírásokat. Az akadémikust és a kancellárt különösen utáltam,
amit ők is tudtak, de emiatt nem mardosott a
bűntudat: az érzés kölcsönös volt. Akárhányszor a közelükbe
kerültem, elfogott az undor, mintha egy vérszívó
férgekkel teli mocsáron kellett volna átgázolnom. Ők
lesznek a legboldogabbak, ha megszabadulhatnak tőlem.
Apám elém lépett, kétfelől arcon csókolt, majd elhátrált, hogy
szemügyre vegyen, és szívből felsóhajtott.
– Szép vagy, mint édesanyád az esküvője napján.
Átfutott az agyamon, hogy érzéseinek szokatlan kinyilvánítása vajon
a jelenlévőknek szól-e. Csak ritkán láttam a szüleim között
bármiféle érzelmet, most azonban apám tekintete anyámra villant,
és ott megpihent egy pillanatra. Anyám visszanézett rá. Vajon mi
volt köztük abban a pillanatban? Szeretet? Vagy fájdalom az
elveszett szerelem és a meg nem valósult lehetőségek miatt?
A bizonytalanságtól elmúlt a különös ürességérzet, amely
eddig kísért, száz kérdés jutott eszembe, de a kancellár, az
akadémikus és a türelmetlen kíséret tagjai előtt vonakodtam volna
feltenni őket. Talán apám éppen erre számított.
Az időőrző – alacsony, kövér, kidülledő szemű ember
– előhúzta örökké őrizgetett zsebóráját, aztán a többiekkel együtt
terelgetni kezdte apámat, mintha ők uralnák az országot, nem
a királya.
– Felség, szorít az idő – emlékeztette.
Az alkormányzó együtt érző pillantást vetett rám, de
egyetértőn bólintott.
 – Ezen a nagyszerű órán nem akarjuk megvárakoztatni a
dalbrecki királyi családot. Mint ön is tudja, felség, igen rossz
vért szülne.
Megtört a varázs, megtört a pillantás. Anyám és apám
felemelték a köpenyt, és a vállamra helyezték, összekapcsolták a
csatot a nyakamon, majd apám a fejemre igazította a csuklyát,
és újra arcon csókolt kétfelől, de immár visszafogottan, ahogy
a protokoll diktálta.
– A mai napon légy Morrighan királyságának hű
szolgája, Arabella.
Lia.
Apám utálta a Jezelia nevet, mert a királyicsaládfán még
nem fordult elő, egyáltalán, sehol sem fordult elő – legalábbis
így érvelt, de anyám magyarázat nélkül ragaszkodott hozzá,
és nem engedett. Talán ez volt az utolsó alkalom, hogy apám
meghajolt az akarata előtt. Ha nincs Bernette néném, én meg
se tudom az esetet, és még ő is csak óvatosan hozta szóba,
hiszen a dolog máig tövis volt a szüleim talpában.
Apám arcába néztem. A gyengédség, ami egy pillanattal
korábban ellágyította a vonásait, eltűnt, már újra az államügyek
töltötték meg a gondolatait, de én a tekintetét kutattam,
vártam, hátha látok ott még valamit. Semmi.
Felszegtem az államat, kihúztam magam.
– Igen, felség, jól fogom szolgálni a királyságot, amint az
a feladatom. Elvégrekatona vagyok az ön seregében.
Összevonta a szemöldökét, kérdőn nézett anyámra, aki
viszont finom fejrázással intette félre a kérdést. Apám – elsőként
uralkodó, csak aztán szülő – megelégedett azzal, hogy figyelmen kívül
hagyja a válaszomat, mert mint mindig, most is voltak sürgetőbb
gondjai. Elfordult, és a kísérettel a nyomában elsétált,
mondván, hogy a kötelességét velem szemben teljesítette, a
székesegyháznál találkozunk újra.
Kötelesség. Ezt a szót legalább annyira utáltam, mint a
hagyományt.
 – Készen állsz? – kérdezte anyám, amikor ismét kettesben
maradtunk.
Bólintottam.
– Csak még van egy kis magánjellegű dolgom, mielőtt
indulunk. A lenti folyosóntalálkozunk.
– Veled ma…
– Kérlek, anya… – Most először tört meg a hangom.
– Csak pár percre van szükségem.
Anyám engedett. Hallgattam, ahogy magányos lépteinek visszhangja
elvonul a folyosón.
– Pauline? – kérdeztem súgva, közben megtöröltem az
arcomat.
Pauline az öltözőkamrám felől lépettbe. Egymásra néztünk: nem
volt szükségünk szavakra. Mindketten pontosan tudtuk, mi vár ránk.
A hosszú, álmatlan éjszakán a nap minden apró részletét
átbeszéltük.
– Még mindig meggondolhatod magad. Biztosvagy a
döntésedben? – kérdeztePauline, megadva az utolsó esélyt,
hogy kihátráljak.
Biztos? A mellkasom fájdalmasan összeszorult; a kín
olyannyira valós volt, hogy eszembe jutott, vajon igazán képes-e
egy szív megszakadni? Vagy a félelem szúrt belém? A
kezemet a szívemre szorítottam, hogy enyhítsem a sajgást.
Alighanem eljött a döntés pillanata.
– Nincs visszaút. Mások döntöttek helyettem – feleltem. –
Mostantól ez a végzetem, ezt kell beteljesítenem, akármi
is következik.
– Remélem, jó dolgok következnek, barátom – biccentett
Pauline értőn.
Több szó nem esett. Végigsiettünk a hosszú, boltíves
folyosón a citadella hátsó traktusa felé, majd lefutottunk a sötét
cselédlépcsőn. Senkivel nem találkoztunk: vagya székesegyházban
készülődtek, vagy a főkapuban várták, hogy a királyi nászmenet
elinduljon a tér felé.
 Egy kicsiny, fekete zsanérokon forduló faajtón át léptünk
ki a vakító napsütésbe. A szél belekapott a ruhámba,
lelökte a fejemről a csuklyát. Láttam, hogy az erőd hátsó
kapuja, amelyet csak vadászatok vagy titkos távozások alkalmával
használtak, nyitva áll, ahogy rendeltem. Pauline keresztülvezetett egy
sáros kifutón, mielőtt elértük volna a kocsiszín árnyékos oldalát.
Ott egy riadt tekintetű istállófiú várakozott két felnyergelt lóval.
Amikor meglátott, a szeme lehetetlen módon még kerekebbre
nyílt.
– Felség, az ön számára már előkészítették a kocsit –
dadogta el-elakadó nyelvvel. – A citadella előtt várakozik,
a lépcsőknél. Ha kívánja…
– Megváltoztak a tervek – vágtam a szavába
határozottan, és felnyaláboltam aruhámat, hogy a kengyelbe
léphessek. A szalmaszőke fiú álla leesett, úgy bámulta
nemrég még szűzi fehér ruhámat, amelynek a szegélye máris
elnehezült a sártól; mostmocskoltam össze az ujját, a csipke
felsőrészt, és ami még rosszabb, a morrighani ékköves
menyegzői köpenyt. – De hát…
– Gyerünk! Segíts! – kiáltottam rá, és kikaptam a
kezéből a kantárszárat.
A fiú engedelmeskedett, aztán Pauline-t is felsegítette a
nyeregbe.
– De mit mondjak…
A kérdés végét már nem hallottam: a rohanó lovak
patadobogása elnyomott minden érvet és vitát. Pauline-nal az
oldalamon megtettem a jóvátehetetlent, véget vetettem ezer álomnak,
hogy életet adjak egyetlenegynek. Az erdő menedéke felé irányítottam a
lovamat, és vissza se néztem.

Hacsak meg nem ismételjük a múltat, a történeteket

tovább kell adni atyáról fiúra, anyáról leányra, másként
 egyetlen generáció leforgása alatt végleg eltűnik a
történelem és az igazság.

Morrighani Szent Szövegek, III. kötet

MÁSODIK FEJEZET
Sikoltottunk. Torkunk szakadtából kiáltoztunk, tudva, hogy a szél,
a hegyek és a távolság megóvja ideges szabadságunkat
minden kíváncsi fültől. Gyerekes felszabadultsággal sikítoztunk, mert
muszáj volt hinnünk a megmenekülésben. Ha nem hiszünk,
legyűr minket a félelem. Már így is éreztem: a
hátam mögött csattogtatta a fogait, ahogy a lovat
ösztökéltem előre.
Északnak indultunk, mert tudtuk, hogy az istállófiú figyel majd
minket, amíg el nem tűnünk a szeme elől. Amikor már
mélyen az erdő takarásában jártunk, megleltük a
patakmedret, amelyet a bátyáimmal vadászva fedeztem fel. Ott
megfordultunk, és a csörgedező vízben léptettünk tovább, amíg
találtunk a másik oldalon egy köves partszakaszt, ahol nyom nélkül
partra szállhattunk.
Amint ismét szilárd talaj volt a lovak patája alatt,
nekilendültünk, és úgy vágtattunk, mintha szörnyek üldöznének.
Egy ritkán járt ösvényt követtünk a sűrű fenyvesben – ha kell,
a fák is elrejtettek volna. Néha szédülten nevettünk, néha
könnyeket fújt le az arcunkról a szél, de leginkább hallgattunk,
mert el se hittük, hogytényleg megcsináltuk.
Egy óra múlva már azt se tudtam, mi fáj jobban: a
combom, görcsölő lábszáram vagy felhorzsolt fenekem – elszoktam
a lovaglástól, mert apám az utóbbi hónapokban nem engedélyezett
többet a merev, hivatalos poroszkánál. Az ujjaim
elmerevedtek a száron, de Pauline nem állt meg, úgyhogy
én se tettem.
A ruhám lobogott mögöttem. Immár a bizonytalanság
házastársa lettem – ez mégis jóval kevésbé rémített meg, mint
a bizonyosság, amivel korábban szembenéztem. Ezt az életet,
ezt az álmot magam kovácsolom, és csak a képzeletem
szabhat határt neki. Ebben az életben egyedül én
parancsolok.
Elvesztettem az időérzékemet. Csak a paták dobogása számított
– minden lépéssel nőtt a távolság. Végül aztán gesztenyeszín
ravianjaink szinte egyszerre horkantak fel és lassítottak le, maguktól,
mintha titkos üzenetet váltottak volna. A ravianok a
morrighani istállók büszkeségeivoltak, és ők ketten mindent
kiadtak magukból.
Elnéztem nyugatra a fák csúcsa felett. A napnyugta még
legalább három órányira volt. Nem állhattunk meg, még nem.
Lassabb tempóban folytattuk az utat. Végül, amikor a nap
lebukott az Andeluchi-gerinc mögött, biztonságos helyet kerestünk,
ahol megalhatunk.
Figyelmesen füleltem, amíg a fák alatt poroszkálva alkalmas
menedéket kerestünk. A távolban felrikoltott egy madár, a
hangja figyelmeztetésként szállt át az erdőn: a tarkóm
megbizsergett tőle. Elhaladtunk az Ősök építményeinek porló romjai
mellett – a falak maradványai és az egykori oszlopok
sokkal inkább az erdő részei voltak már, mint a civilizációé.
Vastagon benőtte őket a moha és a borostyán – alighanem
emiatt is álltak még egyáltalán. Talán egy méltóságteljes
templomhoz tartoztak régen, mára azonban a természet
visszakövetelte a köveket. Pauline megcsókolta a kézfejét,
egyszerre áldástosztva és védelmet kérve az itt maradt szellemek
ellen, majd csettintett a lónak, és sietve odébb léptetett. Én
nem utánoztam a gesztust, és nem is ösztökéltem gyorsabb
tempóra a lovamat. Mint mindig, most is kíváncsian néztem
a régi korok megzöldült csontjait, és azon töprengtem, miféle
emberek építhették őket.
 Végre egy apró tisztásra értünk. Már csak a nap utolsó
sugarai derengtek az égen, mi pedig szinte összeroskadtunk a
nyergünkben – egy szó se kellett, mindketten tudtuk, hogy
ez lesz a táborhelyünk. Semmi másra nem vágytam, csak
hogy leheverhessek a fűre, és reggelig alhassak, de a lovak
éppolyan fáradtak voltak, és ki kellett szolgálnunk őket, hiszen
nélkülük nem szökhettünk volna tovább.
Lenyergeltük őket – a szerszám méltatlan puffanással esett a
földre, és ott is maradt, mert ennél többre nem maradt erőnk
–, kiráztuk a nyirkos nyeregtakarókat, és egy faágra
akasztottuk őket száradni. Végül megpaskoltuk a lovak farát, ők pedig
egyenesen a patak felé vették az irányt, hogy igyanak.
Pauline és én lezuhantunk egymás mellé. Még ahhoz
is túlságosan kimerültünk, hogy együnk, pedig egész nap egy falat
sem volt a szánkban. Reggel úgy féltettük titkos tervünket, hogy
nem bírtunk semmit magunkba erőltetni.
Habár már hetek óta tervezgettem a szökést, mindannyiszor
visszarettentem, egészen a tegnap esti búcsúvacsorámig, amelyet
a családommal fogyasztottam el az Aldrid-teremben. Akkor
változott meg minden, akkor vált az eladdig elképzelhetetlen az
egyetlen lehetséges választássá. Egymás után jöttek a pohárköszöntők,
hangos nevetés jutalmazta őket, engem viszont fojtogatott a
harsány vidámság és a főemberek elégedett mosolya.
Összenéztem a távolabbi falnál, a többi szolga mellett álló
Pauline-nal, és megráztam a fejemet. Ennyiből már tudta, hogy
nem leszek képes végigcsinálni. Bólintással jelezte, hogy megértett.
Csendes üzenetváltásunkat senki nem vette észre, ám késő este,
amikor mindenki visszavonult, Pauline betért a hálótermembe,
és tervezgetni kezdtünk. Az idő szorított, és rengeteg mindent
kellett elrendezni; csaknem az egész terv azon állt vagy bukott,
hogy fel tudunk-e észrevétlenül nyergeltetni két lovat. Hajnalban
Pauline besurrant az istállómester mellett, aki a királyi
menet beosztásával volt elfoglalva, és váltott néhány szót
a legfiatalabb istállófiúval. A gyerek elég tapasztalatlan volt,
hogy zavarában ne kérdőjelezze meg a királynő udvarából érkező
utasítást. Összetákolt, sietős tervünk ez idáig bevált.
Hiába voltunk azonban a vacsorához túl kimerültek, amikor
a nap lement, és homály borult az erdőre, a
fáradtságunk átadta a helyét a félelemnek. Sietve tűzifát
gyűjtöttünk, hogy biztos távolban tarthassuk a körülöttünk ólálkodó
teremtményeket, vagy legalább lássuk a fogaikat, mielőtt
belénk mélyesztik őket.
A sötét hamar leszállt, és eltakarta az egész világot, csak
apró tüzünk remegő fényköréthagyta meg, ahol a lábunkat
melegíthettük. Néztem a táncoló lángokat, hallgattam a
hamvába roskadó fa pattogását, sziszegését, susogását. Mást nem
hallottunk, mégis feszülten füleltünk.
– Mit gondolsz, vannak errefelé medvék? – kérdezte
Pauline.
– Egészen biztosan. – Az én gondolataim egyenesen a
tigrisekig szaladtak. Aligvoltam tízéves, amikor
szembetalálkoztam eggyel, olyan közel volt, hogy éreztem a
leheletét, kivicsorított fogairól rám fröccsent a nyála.Vártam, mikor
nyel el, vártam a halált. Hogy miért nem támadott, nem
tudom, de az utánam kutató bátyám távoli kiáltása
mentette meg az életemet. Az állat éppen olyan gyorsan
tűnt el a sűrűben, mint ahogyan megjelent. Később,
amikor elmeséltem az esetet, senki sem hitt nekem. Cam
Lanteux vidékén láttak tigriseket, de csekély számban,
Morrighan pedig nem tartozott természetes élőhelyeik közé. A
szörnyeteg üvegfényű sárga szeme még mindig kísértett
álmomban.
A tűzön túli sötétbe fúrtam a tekintetemet. A tőröm
a nyeregtáskámban pihent, alig néhány lépésre a fénykörünk
szélétől. Micsoda ostobaság, hogy csak most jut eszembe!
– Vagy ami a medvéknél is rosszabb… barbárok! – tettem
hozzá megjátszott rémülettel a hangomban, igyekezvén felvidítani
mindkettőnket.
Pauline szeme kerekre tágult, bár mosoly csillogott benne.
 – Hallottam, hogy úgy szaporodnak, mint a nyulak, és az
apróvadaknak egyszerűen leharapják a fejét.
– És csak horkantásokkal meg nyögésekkel beszélnek. –
Ezeket a történeteket énis hallottam. Az őrjáratozó
katonák sokat meséltek a barbárok brutalitásáról és növekvő
létszámáról. Csak nekik köszönhettük, hogy Morrighan és
Dalbreck félretette a köztük régrőlfennálló ellenségeskedést,
és kelletlen szövetségre lépett– amelynek én lettem az ára.
A kontinens másik oldalán elterülő, a hírek szerint
terjeszkedő hatalmas, vad birodalom nagyobb fenyegetést jelentett, mint
a szomszédos, valamennyire civilizált királyság, amely
legalább maga is a kiválasztott Fennmaradottaktól
származtatta magát. Ha Morrighan és Dalbreck egyesíti az
erőit, naggyá válhatnak. Külön-külön mindketten szánalmasan
sebezhetők. Csak a Nagy Folyó és a Cam Lanteux tartotta
vissza a barbárokat.
Pauline egy újabb száraz ágat dobott a tűzre.
– Neked tehetséged van a nyelvekhez. Biztosan könnyen
elsajátítanád a barbárhorkantásokat. A királyiudvartartás fele
máris úgy társalog.
Ezen muszáj volt nevetni, és kifigurázni a kancellár
morgását és az akadémikus leereszkedő sóhajait.
– Láttál már egyet is? – kérdezte aztán.
– Mármint barbárt? Amilyen rövid pórázon tartottak az
elmúlt években, jóformánsemmit sem láttam. – Az idő,
amikor szabadon kószálhattam a hegyekben a bátyáim
nyomában, egy csapásra véget ért, amikor a szüleim szerint
a testem nőiesedni kezdett, tehát a viselkedésemnek is
ideje volt megváltozni. Megszűnt a Waltherrel, Regannel és
Brynnel közösen élvezett szabadságom, többénem jártunk
régi romokat kikutatni, lovon száguldozni a lankákon, apróvadat
cserkészni, és egyáltalán, mindenféle zűrbe keveredni. Ahogy
felnőttünk, az ő felelőtlenségeikre csak legyintettek, az
enyémekre azonban nem, és akkor már tudtam, hogy más mérce
alá esek, mint a fivéreim.
 Miután a mozgásteremet szűkebbre szabták, kénytelen voltam
megtanulni,miként szökhetek el észrevétlen – ahogy ma is
tettem. Ezt a tudásomat a szüleim nem dicsérték volna meg,
bár én meglehetősen büszke voltam rá. Az akadémikus
gyanakodott, hogy ki-kijárok, és buta csapdákat állított, amelyeket
könnyedén kikerültem. Tudta, hogy átkutattam az ősi szövegek tárát,
ami tilos volt, mert a köteteket féltették az enyémhez hasonlóan
gondatlan kezektől.
Mégis, akkoriban hiába szöktem ki a citadella falai közül,
valójában nem jutottam sehova. Civicában mindenki ismert, és a
szökésem híre azonnal a szüleim fülébe jutott volna.
Ennélfogva csak éjszakánként menekülhettem ki a félhomályos
hátsó szobákba, ahol kártyáztam vagy kockáztam a bátyáimmal és az
ő bizalmas barátaikkal, akik tudták, hogy hallgatniuk kell Walther
kishúgáról, és talán még némi együttérzéssel is szemlélték a
helyzetemet. A testvéreim minden alkalommal remekül szórakoztak
a barátaik arcát látva, amikor kiderült, hogy hozzájuk méltón
állom a sarat. Sem a nemem, sem a rangom miatt nem
fékezték a nyelvüket; azokból a botrányos pletykákból többet
tanultam, mint bármelyik királyioktatótól.
Elárnyékoltam a szememet a kezemmel, mintha a sötét erdő
árnyai között keresném a barbárokat.
– Most jól jönne egy vadember, figyelemelterelésnek – mondtam.
– Barbárok,mutassátok magatokat! – kiáltottam. Nem jött válasz.
– Azt hiszem, elijesztettük őket.
Pauline nevetett, de az idegesen vakmerő kedv velünk
maradt. Mindannyian tudtuk, hogy a Vendától Cam Lanteux tiltott
vidékéig nyúló erdőben látták már a barbárok kis csoportjait. Néha odáig
terjedt a bátorságuk, hogy Morrighan és Dalbreck területére lépjenek,
de ha a nyomukba eredtünk, éppolyan könnyedén tűntek el,
mint az erdei farkasok. Mi ketten egyelőre még túl közel
voltunk Morrighan szívéhez, hogy valóban aggódnunk kelljen
miattuk. Legalábbis így reméltem. Sokkal valószínűbb volt, hogy
vagabundokkal találkozunk, vándorokkal, akik néha idáig is elvetődtek
Cam Lanteuxból. Közülük még egyet sem láttam, de szokatlan
életmódjukról már sokat hallottam. Színes kocsikon járták az
utakat, értéktelenkacatokat, rejtélyes főzeteket árultak, néha aprópénzért
zenéltek, hogy megvehessék, amire szükségük van. Azonban nem
miattuk voltam gondterhelt. Apám aggasztott, és az, mibe
rángattam bele Pauline-t. Annyi mindent nem tudtunk átbeszélni előző
este…
Néztem, ahogy elgondolkodva a tűzbe bámul, és ha kell,
rátesz egy-egy ágat a lángokra. Találékony volt, ám korántsem
rettenthetetlen, és a mai naphoz sokkal több bátorságot kellett
összegyűjtenie, mint nekem. Ő mindent elveszíthetett a
menekülésünk miatt.Én azonban csak nyerhettem rajta. – Sajnálom,
Pauline. Miféle zűrzavarba rángattalak bele… Vállat vont.
– Mindenképpen felmondtam volna, hiszen tudod.
– De nem így. Sokkal jobb körülmények között is
távozhattál volna.
– Talán – mosolygott rám; ezzel nem szállhatott vitába. – De
ennél fontosabbokom nem lehetett volna rá. Nem várhatunk
örökké arra, hogy eljöjjön a megfelelő idő.
Nem is érdemeltem hozzá hasonló barátot. A szívem
megsajdult a benne lakozó együttérzést látva.
– Vadászni fognak ránk – válaszoltam. – Vérdíjat
tűznek majd ki a fejemre.
Erről sem beszéltünk hajnalban. Pauline félrepillantott, és
hevesen megrázta a fejét.
– Nem, a saját apád nem tenne ilyet.
Sóhajtottam, és szorosabban karoltam át a lábaimat. Én
is a parázsba néztem.
– Ő lesz a legelső. Árulást követtem el, éppúgy,
mintha egy katonája dezertáltvolna. Amit én tettem, még
rosszabb, mert én megaláztam. Miattam gyengének tűnik. A
kormánya nem hunyhat szemet efölött. Kénytelen lesz tenni
valamit.
Pauline ezt sem tagadhatta. Tizenkét éves korom óta, amióta
bevezettek az udvarba, elvárták, hogy részt vegyek az árulók
kivégzésén. Ritkán fordult elő ilyesmi – a nyilvános akasztások
komoly visszatartó erőt jelentettek –, de mindketten ismertük apám
nővérének történetét. Még a születésem előtt halt meg, levetette magát
a Keleti Toronyból. A fia dezertált, ő pedig tudta, hogy még
a király unokaöccsének sem jár kegyelem. Úgy is volt –
másnap felakasztották, és az anyjával együtt jeltelen sírba
vetették. Morrighan néhány törvényét senki sem hághatta át, és
a hűség egy volt ezek közül.
– De te nem katona vagy, Lia – ráncolta a homlokát
Pauline. – A lánya vagy, ésnem volt más választásod.
Vagyis nekem sem. Senkit sem volna szabad rákényszeríteni,
hogy olyanhoz menjen hozzá, akit nem szeret. –
Hanyatt dőlt, fintorogva nézett fel a csillagokra. –
Különösen nem valami vén, varacskos és visszataszító herceghez.
Megint nevettünk. Nagyobb hálával gondoltam Pauline-ra, mint a
levegőre, ami megtöltötte a tüdőmet. Együtt lestüka pislákoló
csillagképeket, ő pedig Mikaelről mesélt, az ígéretekről, amiket
egymásnak tettek, az édes bókokról, amiket a fiú a fülébe
suttogott, és a tervekről, amiket szőttek, ha Mikael
visszatér a hónap végén a gárdával. Láttam a szemében
a szerelmet, és hallottam, hogy még a hangja is elváltozik,
ha róla beszél.
Elmondta, hogy mennyire hiányzik neki Mikael, de bízik benne,
hogy megtalálja, hiszen a kedvese úgy ismeri őt, mint senki mást
a földön. Végtelen órákat beszélgettek át Terravinről, és az
életről, amit majd ott újrakezdenek, a gyerekekről, akiket
együtt nevelnek fel.
Minél tovább folytatta, annál jobban fájt a szívem. Az
én jövőmben csak távoli, ködös árnyak szerepeltek arról, amit nem
akartam. Pauline álmaiban igazi emberek, részletes képekkaptak
helyet. Ő mással tervezte a jövőjét.
Eltöprengtem, vajon milyen lehet, ha valaki ennyire jól ismer,
egyenesen a lelkembe lát, és az érintésétől szétrebbennek a
gondolataim. Megpróbáltam elképzelni valakit, aki ugyanarra vágyik,
mint én, az életét velem szeretné leélni – és nem azért, mert
így teljesít be egy papíron lefektetett, szeretet nélküli
megállapodást.
Pauline megszorította a kezemet, és felült, hogy még több fát
vessen a tűzre.
– Aludnunk kellene, hogy holnap korán indulhassunk.
Igaza volt. Egy hét lovaglás állt még előttünk, feltéve, ha
nem tévedünk el. Pauline gyerekkora óta nem járt Terravinben,
és nem emlékezett már biztosan az útra. Én sosem jártam arra,
vagyis csak az ösztöneire hagyatkozhattunk, na meg az
utunkba akadó idegenek segítségére.
Kiterítettem a takarónkat a földre, és kiráztam a
hajamból a fenyőtűket. Pauline aggodalmasan nézett rám.
– Nem bánod, ha előbb elmondom a szent emlékverseket?
Csendes leszek.
– Persze, mondd csak – súgtam. Igyekeztem
tiszteletteljesnek tűnni a kedvéért, bárbelém szúrt a bűntudat,
amiért nekem nem kell vele mondanom az imát. Pauline hívő
volt, én ugyanakkor sosem titkoltam a jövőmet megszabó
hagyományok iránti utálatomat.
Pauline feltérdelt, és halk, zsongó hangon, amely a
székesegyházban zengőhárfa dallamára emlékeztetett, elmondta a
verseket. Néztem őt, és arra gondoltam, micsoda bolond dolog
a sors. Ő sokkal alkalmasabb lett volna nálam Morrighan
Első Leányának szerepére – a gyermekére, akit a szüleim
akartak. Csendes, finom beszédű, türelmes, hűséges a régi
módihoz, tisztaszívű, kimondatlanul is megérti a dolgokat – sokkal
közelebb áll az adottsággal megáldottakhoz, mint én. Minden
tekintetben tökéletes Első Leány lehetett volna.
Visszafeküdtem, úgy hallgattam az elkántált történetet a
legelső Első Leányról, aki az istenektől kapott adottságot
kihasználva elvezette a kiválasztott Fennmaradottakat a pusztításból
egy tiszta földre, hátrahagyva a feldúlt világot, hogy új,
reményteli birodalmat építsenek. Pauline kedves hangján a mese
szépséget nyert, meghatóvá, elbűvölővé vált. Elragadott a ritmusa, a
körülöttünk zúgó erdő mélysége, az elmúlt idők varázsa. Ahogy
ő ismételte, a történet elért az univerzum kezdetétől napjainkig.
Már csaknem értelmet is találtam benne.
Az ég fenyők csúcsai felett kitáruló távoli, hideg körét
néztem. Érinthetetlen volt, szikrázó, élő. Feltámadt bennem a
vágy, hogy felé nyújtózzak, és részévé váljak a varázsának. A fák
is felfelé nyújtóztak, majd egyszerre borzongtak meg, mintha
szellemsereg suhant volna el felső gallyaik felett – annyi tudás
rejlett ott, számomra elérhetetlenül.
Visszagondoltam gyerekkori titkos útjaimra, amikor az éjszaka
közepén kilopóztam a citadella legcsendesebb részére – a
tetőre –, ahová az állandó zaj nem hatolt el, én pedig
egy néma ponttá zsugorodhattam, és egybeolvadhattam a
világegyetemmel. Akkor közel éreztem magam valamihez, amit képtelen
voltam nevén nevezni.
Ha megérinthetném a csillagokat, megtudnék mindent. Megérteném.
Mit, drágám?
Ezt, feleltem ilyenkor, és a szívemre szorítottam a kezemet.
A bennem égő sajgásra nem leltem szavakat.
Drága gyermek, nincs ott semmi megismerhető. Csak az éjjel
hidege.
Anyám a karjába emelt, és visszavitt az ágyamba.
Később, amikor nem hagytam fel az éjjeli járkálással, zárat
szereltetett a tetőre vezető ajtóra, olyan magasan, hogy
éppen ne érjem el.
Pauline végre befejezte – az utolsó szavakat halkan,
áhítatosan suttogta.
És így légyen mindörökké.
– Mindörökké – suttogtam én is. Az vajon milyen
hosszú idő?
Pauline összekucorodott mellettem a takarón. Magunkra borítottam
a menyegzői köpenyt. A hirtelen csendben az erdő mintha
közelebb lépettvolna hozzánk, a fénykörünk összeszorult.
Pauline hamar elaludt, bennem azonban még kavarogtak a
nap eseményei. A kimerültség sem gyűrt le. Fáradt izmaim
rángatóztak, az elmémben úgy ugráltak a gondolatok, mint a
dobogó lábak elől menekülő nyomorult szöcske.
Egyedül az nyugtatott meg, amikor felnéztem a csillagokra, hogy
Dalbreck hercege alighanem szintén ébren van még – dühöngve
zötyög hazafelé a rázós úton, a csontjai fájnak a
kényelmetlen, hideg kocsiban, és nincs ifjú asszonya, aki
felmelegíthetné.

HARMADIK FEJEZET A herceg

Megrángattam a csomagom csatját. Elegendő holmi volt benne,
hogy két hétig kitartson, és az erszényemben elegendő érme arra
az esetre, ha tovább tart. Biztosan lesz egy-két fogadó
útközben. Aligha jutott egynapi lovaglásnál messzebb a citadellától.
– Nem hagyhatom, hogy ezt tedd.
Svenre mosolyogtam.
– Gondolod, hogy van választásom?
Már nem a gondjaira bízott kölyök voltam, akit távol kellett
tartania a bajtól. Felnőttem, öt centiméterrel és majdnem
tizennégy kilóval még őt is meghaladtam. A bennem felgyűlt
bosszúság pedig veszedelmes ellenféllé tett.
– Még mindig dühöngesz. Csak néhány nap telt el. Várj
még egy kicsit.
– Nem dühöngök. Mulattat. És kíváncsi vagyok.
Sven kikapta a kezemből a szárat. A lovam
meghőkölt.
– Dühös vagy, mert neki előbb jutott eszébe, mint neked.
Néha utálom Svent. Savanyú, csupa heg veterán létére
nagyon is éleslátó.
Visszaszereztem a szárat.
– Csak mulattat. És kíváncsivá tesz.
– Ezt már mondtad.
 – Valóban. – Feltettem a ló hátára a
nyeregtakarót, eligazítottam a marjánál, éskisimítottam a
gyűrődéseit.
Sven cseppet sem találta mulatságosnak a tervezett
utamat, és további érveket sorolt, amíg én a nyerget
igazgattam. Alig hallottam a szavait, csak azon járt az eszem,
milyen jó lesz távol lenni. Apám sokkal inkább feldühödött,
mint én, szándékos sértésnek nevezte az esetet. Miféle király
az, aki a saját leányán sem képes uralkodni? És ez még egy
visszafogott kérdése volt.
A kormányzat élén már ki is küldte a hadtesteketa
legfontosabb határ menti laktanyákba, hogy megerősítse őket –
hadd tudja meg Morrighan, milyen a valódi döntéshozó erő. A
feszült szövetség a feje tetejére állt, azonban a kormányzat
melldöngetésénél és az összeesküvés-elméleteknél sokkal rosszabbak
voltak anyám szomorú pillantásai. Ő már felvetette, hogy a
kisebb királyságok egyikében, vagy akár a saját nemességünkből
keresne a számomra másik feleséget – ezzel a házasság célját
mindenestől szem elől tévesztette.
Felléptem a kengyelbe, aztán a nyeregbe huppantam. A
lovam horkantva topogott. Ő is alig várta már, hogy nekiinduljunk.
– Várj! – Sven elém lépett. Ostobaság volt ez egy olyan
valakitől, aki hozzá hasonlóan sokat tudott a lovakról,
különösen az enyémről. Észbe is kapott, és visszahőkölt. –
Még azt se tudod, hová szökött. Hogyan fogod megtalálni?
Felvontam a szemöldökömet.
– Te nem bízol a saját képességeidben, Sven. Ne feledd, a
legjobbtól tanultam.
Szinte hallottam, amint gondolatban elátkozta magát. Mindig
ezt dörgölte az orrom alá, ahányszor elkalandozott a figyelmem,
ezt ismételte, amikor, még két fejjel alacsonyabb kölyökkoromban,
meghúzta a fülemet – hogy a legjobb tanárom van, és
jobban teszem, ha nem pocsékolom az értékes idejét.
Persze mindketten átláttuk a helyzet iróniáját. Valóban Sven
volt a legjobb, és alaposan kitanított. Nyolcéves koromban kerültem
a keze alá, tizenkét évesen tettek hadapróddá, tizennégy
évesen megesküdtem, és tizenhat évesen teljesen kiképzett
katonává váltam. A tanítványaként több évet töltöttem Svennel,
mint a szüleimmel. Remek katona voltam, nem kis részben
neki köszönhetően kitűntem minden téren – ami csak még élesebbé
tette az ellentétet, mert valószínűleg én voltam a történelem
leggyakorlatlanabb katonája is.
Sven leckéinek része volt a királyihadtörténelem is, ennek
vagy annak az ősnek az érdemei, márpedig ezekből sok volt.
A dalbrecki dinasztia minden tagja büszkélkedhetett katonai
érdemekkel, így apám is. Belőle a saját jogán vált tábornok
nagyapám uralkodása alatt, de minthogy én az egyetlen örökös
egyetlen örököse voltam, az én katonai tapasztalataim
meglehetősen korlátozottnak bizonyultak. Még egy unokatestvérem
sem volt, aki a helyembe léphetett volna. A csapatokkal
tartottam, ám az első sorokba sosem engedtek – mire
kijutottam a csatatérre, a harc heve régen elszállt már, és még
akkor is a század legerősebbjei kísértek, hogy megvédjenek
egy esetleges fellángolással szemben.
Mindezt ellensúlyozandó, Sven mindig rám osztotta a legtöbb
mocskos és alantas feladatot a században, nehogy feszültségek
keletkezzenek kivételezett helyzetem miatt. Én ganéztam ki az
istállókat, én pucoltam a csizmáit, én raktam taligára és
szállítottam el a csaták halottait. Katonatársaim arcán sosem
láttam, szavaikban sosem hallottam utálatot, szánalmat azonban annál
többet. Egy gyakorlatlan katona, akármilyen remek kiképzést
is kapott, valójában nem katona.
Sven is nyeregbe ült, és mellém léptetett. Tudtam, nem
kísér sokáig. Akármennyit veszekedett velem a terveim miatt
– kötelessége volt, hogy megtegye –, kötötte az együtt töltött
éveink során köztünk létrejött erős kapocs is.
– Honnan fogom tudni, merre vagy?
– Nem fogod. Ez már komoly, igaz?
– És mit mondjak a szüleidnek?
 – Mondd azt, hogy a vadászkastélyba mentem, ott fogok
duzzogni a nyáron át. Eztetszeni fog nekik,az a hely
szép és biztonságos fészek.
– Az egész nyáron át?
– Majd meglátjuk.
– Bármi történhet veled.
– Valóban. Remélem, meg is történik. Ugye, tudod, hogy
nem fogsz meggyőzni?
A szemem sarkából Svent figyeltem, aki a lószerszámomat vette
szemügyre – biztos jele volt ez annak, hogy belenyugszik:
eltűnök az ismeretlenben. Ha nem én vagyok a trónörökös,
cseppet se zavarta volna. Tudta, hogy felkészített a
legrosszabb és a váratlan eshetőségekre is. A tudásom –
a gyakorlótéren legalábbis – alapos bizonyítást nyert.Sven végül
mordult egyet, jelezve vonakodó beletörődését.
Feltűnt előttünk a keskeny szurdok, ahol két ló már nem
fért el egymás mellett. Tudtam, ez lesz a hely, ahonnan
visszafordul. Későre járt már.
– Kérdőre vonod majd?
– Nem. Azt hiszem, nem is szólok majd hozzá.
– Helyes, jobban is teszed. Ha mégis, ügyelja
kiejtésedre. Az R-jeid és az L-eidelárulják, honnan származol.
– Tudom – feleltem, hadd nyugodjon meg, hogy mindenre
gondoltam; pedig ez arészlet elkerülte a figyelmemet.
– Ha üzenetet akarsz küldeni, az ősi nyelven írj.
Lehet, hogy elfogják.
– Nem fogok üzenni egyáltalán.
– Akármit teszel, ne mondd meg neki, ki vagy. Ha
egy dalbrecki államfő beavatkozik morrighani területen, abból
háborús okot lehet statuálni.
– Összetévesztesz az apámmal, Sven. Nem vagyok államfő.
– A trónörökös vagy, apád képviselője. Ne rontsd Dalbreck
vagy a katonatársaidhelyzetét.
Csendben lovagoltunk tovább.
 Miért indulok el? Mi az értelme, ha nem hozom vissza,
még csak nem is szólok hozzá? Tudtam: ezek a kérdések járnak
Sven fejében, csakhogy nem arról volt szó, amit ő gondolt. Nem
éreztem haragot, mert a lány előbb gondolt a szökésre, mint
én. Nekem is megfordult a fejemben az ötlet, még régen,
amikor apám először vetette fel a házassági ajánlatot, de akkor
meggyőzött, hogy a szövetség hasznos lesz Dalbreck számára,
és mindenki szemet huny majd, ha utóbbszeretőt választok
magamnak. Azért haragudtam, mert neki volt elég bátorsága, hogy meg
is tegye, nekem pedig nem. Ki ez a lány, aki, ha neki úgy
tetszik, fityiszt mutat két királyságnak is? Tudni akartam.
A szurdokhoz közeledve Sven törte meg a csendet.
– A levél miatt,igaz?
Egy hónappal az esküvő előtt Sven egy levélkét adott át
nekem. Titkosüzenet volt, a hercegnő küldte. A pecsétje
érintetlen maradt: még Sven sem ismerte a tartalmát. Elolvastam,
aztán nem törődtem vele. Alighanem hiba volt.
– Nem, nem egy levél miatt megyek el. – Megrántottam a
szárat, megálltam, hogyegyenesen ránézhessek. – Te is
tudod, Sven, hogy ez valójában nem Arabella hercegnőről szól.
Biccentett. A dolog már jó ideje érlelődött.
Vállon veregetett, azzal szó nélkül visszafordította a lovát
Dalbreck felé. Én folytattam az utamat a szurdokon át –
néhány mérföld után azonban előhúztam a levelet mellényem belső
zsebéből. Újra átfutottam a sietősen papírra vetett szavakat.
Nem éppen királyiüzenet volt.

Az esküvőnk előtt szemügyre kívánlak venni.

Visszatettem a papírdarabot a zsebembe.

Úgy legyen.
 Egyetlen igaz múlt van és egy igaz jövő. Hallgass figyelmesen –
A nyomor gyermeke hozza majd el a reményt. A
leggyengébb ad erőt, és akit meghurcoltak, szabadságot hoz.

Venda-ének

NEGYEDIK FEJEZET Az orgyilkos

Boldogan megtenném magam is, de a kötelességem
visszaszólít Vendába. Egyetlen nap alatt megjárod. Végül is királyi
származék. Tudod, milyenek. És még csak tizenhét éves.
Milyen nehéz lehet megtalálni?
Megmosolyogtatott a komizár véleménye a királyiszemélyekről,
de nem is kellett válaszolnom. Mindketten tudtuk, hogy könnyű
lesz. A pánikban menekülő vad nem ügyel a maga mögött
hagyott nyomra. A komizár sokszor végzett már hasonló
feladatot. Engem is ő képzett ki.
Ha ilyen egyszerű lesz, miért nem mehetek én? – panaszkodott
Eben.
Ez a megbízatás nem a tiéd, feleltem. Eben alig várta, hogy
bizonyítson. Jól ismerte a helyi nyelvet és kiválóan bánt a
késsel, amellett kicsi volt – alig tizenkettő –, úgyhogy
elmehetett gyereknek. Szomorú barna szeme és angyali arcocskája
minden gyanút eltérített. Mindazonáltal más volt csatában ölni,
és más elvágni egy leány torkát álmában. Erre még nem
készült fel. Talán visszariadna, ha meglátja az áldozat ijedt
szemét. Az a legnehezebb pillanat: olyankor nem szabad
tétovázni. Nincs második esély, ezt a komizár egyértelműen
megmondta.
Egy efféle szövetség Morrighan és Dalbreck között minden
erőfeszítésünket hiábavalóvá teheti. Ráadásul azt mondják, a
 leány siarrah. Mi talán nem hiszünk az efféle mágikus
gondolkodásban, mások azonban igen, és meglehet, bátorságot
merítenek belőle, vagy a mi oldalunkon állva elgyávulnak. Nem
kockáztathatunk.
Arabella menekülése nekik balszerencse, nekünk lehetőség. Lopózz
be, lopózz ki – ez a te erősséged. Ha pedig képes vagy
dalbrecki kezek művének álcázni a tettet, még jobb.
Tudom, teljesíted a kötelességedet. Mint mindig.
Igen, mindig teljesítettem a kötelességemet.
Előttünk, a távolban kettévált az út. Eben még utoljára
megpróbálkozott a meggyőzésemmel.
– Még mindig nem értem, miért nem mehetek én. Éppen
annyira ismerem a nyelvet, mint te.
– A morrighani dialektusokat is? – kérdeztem vissza
kihívón.
Mielőtt felelhetett volna, Griz odanyúlt, és fültövön csapta.
Eben felkiáltott, a férfiak röhögtek.
– A komizár őt akarja, nem téged! – kiáltotta
Griz. – Elég a nyafogásból!
Eben az út hátralevő részén végig hallgatott.
Elértük a pontot, ahol az útjaink kettéváltak. Griznek és
három társának is megvolt a maga különleges képessége, amit
Morrighan legészakibb vidékein áthaladva kamatoztatnak majd, ahol a
királyság, ostoba módon, összevonta a legnagyobb katonai erejét.
Egészen sajátos felfordulást fognak okozni – kevesebb vér
folyik majd, mint az én kezemtől, de a hatás ugyanakkora lesz.
Nekik jóval több időre lesz majd szükségük, vagyis én – Griz
szavaival élve – üdülhetek egy keveset a kijelölt, Cam Lanteux-beli
táborban, amíg várom őket, hogy visszatérjünk Vendába. Griz ugyanolyan
jól tudta, mint én, hogy Cam Lanteux nem üdülőhely.
Figyeltem, ahogy a saját útjukra térnek; Eben duzzogva
görnyedt a nyergében. Nem a te feladatod.
Ennyi idős koromban én is ennyire szerettem volna a
komizár kedvében járni?
Igen.
 Mindössze néhány éve volt, de úgy tűnt, két élet is eltelt
azóta.
A komizár is csak egy tucat évvel volt idősebb nálam –
alig lépetta férfikorba, amikor Venda ura lett. Akkor vett a
szárnyai alá. Megmentett az éhezéstől, megmentett sok egyébtől,
amit igyekeztem azóta elfelejteni. Megadta nekem, amit a saját
fajtám nem: az esélyt. Szüntelenül igyekeztem visszafizetnineki, de
vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet.
Ez az alkalom az én számomra is az első lesz. Nem
mintha nem metszettemvolna el torkokat az éjszaka sötétjében
azelőtt – de azok a torkok eddig katonákhoz, árulókhoz vagy
kémekhez tartoztak, és tudtam, a haláluk a bajtársaim életét
jelenti. És még így is, akárhányszor vért fakasztott a pengém,
az áldozatok riadt szeme elragadta a lelkem egy darabját.
Ha Eben még egyszer megszólal, én magam pofoztam volna meg.
Még túl fiatal volt, hogy elveszítse önmagát.
Besurranni, kisurranni. Aztán üdülni.

Úgy vélték, ők maguk csak egy fokkal állnak az

isteneknél alább: büszkélkedtek égre-földre szóló hatalmukkal.
Tudásuk növekedett ám bölcsességük elsorvadt, mert hatalomra,
csakis hatalomra vágytak, elnyomva a védteleneket.

Morrighani Szent Szövegek, IV. kötet

 ÖTÖDIK FEJEZET
A következő kanyar után meglátjuk Terravint – legalábbis
Pauline ezt állította, immár sokadjára. Izgatott várakozása rám is
átragadt, ahogy felismerte a terepet. Elhagytunk egy hatalmas
fát, amely szerelmesek karcolt neveit viselte a
kérgében, nem sokkal odébb egy félkör alakú,csonkká kopott
márványkövekből álló romot, amely úgy nézett ki, mint egy
öregember csorba fogsora, végül megláttunk egy dombot, a
tetején egy borókákkal körbeölelt, fénylő kék ciszternával. Ezek
a jelek elárulták: közel járunk.
Tíz napba telt, hogy eljussunk idáig, de hamarabb is
megtehettük volna az utat, ha nem szánunk két napot egy
kitérőre, hogy hamisnyomokat hagyjunk apám nyomkövetőinek, akik
esetleg elindulnak utánunk.
Pauline felháborodott, amikor összecsomagoltam drága esküvői
ruhámat, és behajítottam egy sűrű szederbozótba, és egyenesen holtra
vált, amikor a tőrömmel lefeszegettem a köpenyt díszítő
ékköveket, a megcsonkított maradványokat pedig egy nagyobb
fadarabra kötve a folyó gondjaira bíztam. Háromszor rajzolta
miattam a levegőbe a bűnbánat jelét.
Reméltem, ha a köpenyt olyan valaki találja meg, aki fel
is ismeri, feltételezik majd, hogy megfulladtam. A gondolatért,
hogy ezt a hírt kapják rólam a szüleim, magam is bűnbánatot
tartottam volna, azonban eszembe jutott, hogy hajlandóak voltak
elküldeni a leányukat, hadd éljen egy emberrel, akit nem szeret,
ráadásul egy olyan királyságban, amelyben meg sem bíztakigazán.
Visszanyeltem a torkomban dagadó gombócot, és semmit se
szóltam, csak búcsút intettem az elúszó köpenynek, amelyet
anyám, nagyanyám és az ősanyáink is viseltek előttem.
Luiseveque-benváltottuk készpénzre a köveket; a város mintegy
két óra kitérőt jelentett az útirányunktól. Három kék zafír volt
az ára, hogy a kereskedő elfelejtse, honnanvalók. Az ügylet
kellemesen romlott és izgalmas volt. Amint ismét útra keltünk,
hangosan nevettünk tulajdon merészségünkön. A kereskedő tolvajoknak
nézett minket, de minthogy az üzlet a hasznára volt,
tartotta a száját.
Néhány mérföldnyit visszafelé lovagoltunk, majd keletnek fordultunk.
Egy kis falu szélén megálltunk, és egy meglepett földműves
három szamarára cseréltük értékes ravianjeinket, majd megtoldottuk
az ügyletet egy jó marék pénzzel is, a hallgatásért
cserébe.
Terravinben bizonyára feltűnést keltett volna, ha két lány
érkezik a morrighani istállók messze földön ismert lovain,
márpedig a feltűnést nem engedhettük meg magunknak. Három
szamárra sem volt szükségünk,de a földműves erősködött, hogy a
harmadik búskomorságba esne a másik kettő nélkül, és úgy
tapasztaltuk, igazat mondott, mert az állat meg sem feszítette a
kötelét, úgy kocogott mögöttünk. Otto, Nove és Dieci volt a nevük;
én Ottót ültem meg, a legnagyobb, barna példányt, amelyiknek fehér
volt a pofája, a fülei között pedig hosszú szőrcsomó
ékeskedett. Lovaglóruháink mostanra, a megtett száz mérföldek után
olyan mocskosak lettek, finom bőrcsizmáinkat olyan vastagon vonta be
a sár, hogy könnyen maradhattunk észrevétlenek. Senki sem akarta
hosszan rajtunk legeltetni a szemét, mi pedig pont így
kívántuk. Nem állhatott semmi a terravini álom útjába.
Tudtam, valóban közel járunk. Volt valami a levegőben,
valami a fényben, aminek nem tudtam nevet adni, de ami
átáramlott rajtam, mint egy meleg hang. Otthon. Otthon. Tudtam,
mindez ostobaság. Terravin sosem volt az otthonom – de
talán még az lehet.
Az utolsó útszakaszon ismét rám telepedett a félelem, hogy
egyszer csak meghallok valamit – lovak patáinak dübörgését
mögöttünk. Amit apám nyomkövetői velem tennének, az egy dolog
volt, amit Pauline-nal, az egészen más. Már elgondoltam, hogy ha
elkapnak, azt vallom majd, hogy erővel kényszerítettem Pauline-t
a segítségre, akarata ellenére. Csak őt magát kellett
meggyőznöm, hogy támogassa a mesét – a lelke mélyéig
ragaszkodott ugyanis az őszinteséghez.
 – Ott! Nézd! A fákon túl! – kiáltott Pauline, és a
távolba mutatott. – Az a kék csík! Az a Terravini-öböl!
Hiába erőltettem a szememet, nem láttam mást, csak sűrűn nőtt
fenyőket, néhol tölgyfákat, és közöttük a fűtől zöldesbarna
dombokat. Gyorsabb haladásra nógattam Ottót, már amennyire egy
olyan állat képes lehetett erre, amely mindössze egyetlen
sebességet ismert. Végül, amikor kiértünk az út
kanyarulatából, nemcsak az öböl, de az egész halászfalu –
Terravin – is a szemünk elé tárult. Éppen olyan
volt, mint egy ékszer, ahogy Pauline leírta.
Elszorult a szívem.
Az akvamarinkék víz félkörén vörös és sárga hajók ringtak: volt,
amelyik fehér vitorlákkal integetett, egy másik mögött lapátkerekek
csapták fel a vizet; a harmadik mellett széles evezők kavartak
tajtékot. Ebből a távolságból aprónak tűntek, mint holmi
gyermekjátékok, de tudtam, emberek hajlonganak a
fedélzetükön, átátkurjantanak egymásnak, kiáltozva ünneplik a napi
fogást – a szél elviszia hangjukat, eldicsekszik a diadalaikkal,
elsuttogja a történeteiket. Az öböl szélén, amerre néhány
dereglye tartott, hosszú rakpart húzódott, még több kikötött
hajóval; a köveken hangyányi emberek sürögtek ide-oda, szaladtak
a feladataik után. A legszebb azonban maga a város volt. Az öblöt
körbeölelő dombokon ülő házak és üzletek mind más színben pompáztak,
volt köztük ragyogó kék, cseresznyepiros, narancssárga, orgonalila,
citromzöld – az egész úgy festett, mint egy óriási, színpompás
gyümölcsöstál, a mélyén a tengerrel, amely az erdő
sötétzöld markában egyensúlyoz.
Most már értettem, miért álmodozott Pauline folyton arról, hogy
visszatér gyermekkori otthonába, amelyet anyja halálaután kényszerült
elhagyni. Akkor északra küldték, az egyik nagynénjéhez, majd
miután amaz megbetegedett, egy másikhoz, akit Pauline addig nem
is ismert – anyám személyes szolgálójához. Pauline élete csupa
ideiglenes megoldás volt eddig, most azonban végre visszatért a
gyökereihez, az otthonához. Már az első pillantásból tudtam:
ez a hely nekem is otthont adhat, mert itt nem nyomja
a vállamat annak a súlya, hogy kinek kellett volna lennem.
Váratlanul elöntött a boldogság.
Bárcsak Bryn bátyám is láthatná ezt, futott át az agyamon.
Bryn imádta a tengert.
Pauline hangja törte át a gondolataimat.
– Valami baj van? Meg sem szólalsz… Mire gondolsz?
Rápillantottam.Szúrt a szemem.
– Arra, hogy ha igyekszünk, még egy fürdőt is vehetünk
vacsora előtt. – Ottotomporára csaptam. – Enyém az
első víz!
Pauline nem hagyta magát. Vadul felrikoltott, bordán bökte a
saját szamarát, mire az állat galoppozva megelőzte Ottót.
Amikor elértük a városon keresztülvezető főutat,
megfékeztük az őrült rohanást.
Visszaigazítottuk elszabadult tincseinket, a csuklyánkat mélyen a
szemünkbe húztuk.
Terravin kicsi volt és félreeső, annyira azonban nem, hogy ne
térhessenek be a Királyi Gárda csapatai – vagy egy
nyomkereső. Azonban még leszegett fejjel is csak nézelődtem.
Csodálatosnak találtam. A hangok! A szagok! Még szamaraink
vörös kövön csattogó patáinak hangja is zenének tűnt.
Terravin mindenben különbözött Civicától.
Elhaladtunk egy óriási fügefa árnyékába bújó tér mellett. A
lombsátor alatt gyerekek ugróköteleztek, zenészek játszottak furulyán
és harmonikán, vidám dallamokkal szórakoztatva a tér szélén
felállított asztalkák mellett beszélgető városiakat. Odébb boltokat
láttunk, az áruk szinte kiömlöttek az útra. Egy helyütt színes
sálakat lengetett a szél, mellette csinos, rendezett sorokban
ládaszámra állt a fényes padlizsán, a csíkos tök, a csipkézett levelű
édeskömény, a kövér, rózsaszín tarlórépa. Még a lószerszám-
kereskedés is kékenpompázott, mint a vörösbegy tojása. Civica fakóságának
nyoma sem volt, itt mindenhol színek daloltak.
Senki sem méltatott minket figyelemre, eltűntünk a többi
járókelő között. Munkások voltunk, akik egy kikötőben töltött
hosszú nap után igyekeztek hazafelé, esetleg fáradt átutazók, akik
egy barátságos fogadót keresnek. Nadrágot és kabátot viseltünk,
sovány férfinak álcáztuk magunkat.
Mosolyogva szemléltem a várost, amelyről Pauline annyit
mesélt, a jókedvem azonban elpárolgott, amikor megpillantottam
három, lóháton közeledő királyi gárdistát. Pauline is észrevette
őket, és megrántotta a szárat.
– Menjünk tovább – súgtam oda neki sietve. –
Ne nézz fel.
Továbbhaladtunk, bár úgy gondoltam, egyikünk sem mer levegőt
venni. A katonák nevetve, lépésben lovagoltak át a városon;
a mögöttük döcögő kocsi bakján is egy gárdista ült. Nem is
pillantottak felénk. Pauline megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor
eltávolodtak.
– El is felejtettem – mondta. – Szárított és
füstölt hal. Havonta egyszer jönnek akeleti laktanyából,
hogy feltöltsék a raktáraikat. Nagyrészt hallal.
– Mindössze havonta egyszer? – kérdeztem súgva.
– Úgy tudom.
– Akkor éppen jókor érkeztünk. Ezután egy darabig nem
kell aggodalmaskodnunk miattuk. Ők különben sem ismernek
engem.
Pauline alaposan megnézett magának, aztán felhúzta az orrát.
– Senki sem ismerne meg, hacsak a disznók nem,
odahaza.
Otto, mintha megértette volna, iázott egyet. Mindketten
elnevettük magunkat, aztán folytattuk a versenyfutást a forró
fürdőért.

Lélegzet-visszafojtva vártam, amíg Pauline bekopogott a fogadó

kicsi hátsó ajtaján. Azonnal kitárták neki, de a bent álló nő
csak egy intéssel jelezte, hogy lépjünk be, aztán visszasietett,
és csak a válla felett kiáltott vissza.
 – Tegyétek oda! A deszkára! – Azzal máris a hatalmas
téglakemence előtt termett,és egy péklapáttal kapkodta ki belőle
a lapos kenyereket. Nem mozdultunk: ez már felkeltette a
figyelmét. – Megmondtam, hogy… – Felénk fordult,
homlokráncolva mért végig minket. – Hm. Nem a halamat
hoztátok, mi? Gondolom, koldusok vagytok. – Az ajtó mellé rakott
kosár felé intett. – Vegyetek egy almát, egy kétszersültet,
aztán induljatok tovább. Gyertek vissza, ha elcsitult a
forgalom, és egy kis forró ragut is kaphattok.
Tovább nem is foglalkozott velünk: valaki a fogadó elejébe
szólította, annak kiáltott vissza. Egy fiatal, égimeszelő fiú botlott
be egy lengőajtón át, a kezében zsákvászonba tekert csomag,
amelynek végéből egy hal csapkodó farka lógottki.
– Cipófej! Hol van a tőkehalam? Talán egy sügérből főzzek
halászlevet?
Mindazonáltal kikapta a halat a fiú kezéből, a
bontódeszkára vetette, és a bárdja egyetlen határozott csapásával
leszelte a fejét. Úgy gondoltam, végül a sügér is megteszi.
Ez volt hát Berdi, Pauline amitája. A nénje. Nem vér
szerinti rokona, hanem az az asszony, aki munkát adott
Pauline anyjának, és fedelet biztosított a feje fölé, amikor a
férje meghalt, és a gyászoló asszony egyedül maradt egy
csecsemővel, akit etetnie kellett.
Berdi gyakorlott mozdulatokkal, pillanatokon belül kibelezte és
megtisztította a halat, majd bedobta egy üstnyi forró vízbe. A
kötényébe törölte a kezét,aztán ismét ránk nézett, felvonta a
szemöldökét, majd kifújt egy őszes tincset a homlokából.
– Még itt vagytok? Azt hittem, megmondtam…
Pauline két lépésnyit előrecsoszogott, és hátradobta a csuklyáját.
Mézszőke haja a vállára omlott.
– Amita?
Figyeltem, miként válik az idős asszony arca kifejezéstelenné
– de aztán közelebb lépett, és hunyorított.
– Pollypie?
Pauline bólintott.
 Berdi kitárta a karját, és a keblére ölelte.
Sokáig ölelgették egymást, és félmondatokat dadogtak egymásnak, de
Pauline végül elhúzódott.
– Ez itt a barátnőm, Lia. Attól tartok, egy kis bajba
kerültünk.
Berdi a szemét forgatta.
– Semmi olyasmi nem lehet, amit egy fürdő és a forró
vacsora el ne mulasztana!
A lengőajtóhoz sietett, kilökte, és utasításokat kezdett
kiáltozni.
– Gwyneth! Mindjárt jövök! Addig Enzo kisegít!
Az ajtó be se csapódott még, ő már el is fordult.
Feltűnt, hogy egy korabeli asszonyhoz képest, aki a derekán
hordja a saját kosztja nyomait, milyen fürge.
Az ajtón túlról halk nyögés hallatszott, és edények csörömpölése.
Berdi nem törődött vele. A konyha hátsó ajtaján át vezetett
ki minket.
– Cipófej, vagyis Enzo, ügyes lenne, csak hát naplopó.
Gwyneth is tudja. Az apjavolt ilyen teszetosza. De dolgozunk
rajta Gwynethszel. Majd gatyába rázzuk. Nehéz dolog
kisegítőt szerezni.
Követtük a fogadó mögötti domb oldalába rakott, töredezett
kőlépcsőn felfelé, majd végig egy kanyargós, avarral beterített
ösvényen egy távolabb álló, sötét ház irányába. Amögött már az
erdő kezdődött.
Berdi egy téglából rakott tűzhelyre, és az ott gőzölgő,
hatalmas vaskádra mutatott.
– De a tűzre gondosan ügyel,hogy a vendégek forró fürdőt
vehessenek. Nektek iserre lesz legelőször szükségetek.
Közelebb érve meghallottam az erdőben rejtőző patak csobogását,
és eszembe jutottak Pauline meséi – hogyan játszottak a
parton az anyjával, lapos kavicsokkal kacsázva a vízen.
Berdi bevezetett minket a kis házba. Elnézést kért a
por miatt – a tető kilyukadt, magyarázta, ezt a helyet csak
a számfeletti szálláskérőknek tartogatták, mi pedig azok voltunk. A
fogadó tele volt, vagy itt hálunk meg, vagy az istállóban.
Meggyújtotta a lámpást, és előrángatta a sarokba állított
nagy rézkádat, végül a köténye szegélyébe törölte a homlokát. Most
először látszott rajta bármiféle fáradtság.
– Szóval, miféle bajba kerülhet két ilyen fiatal leány? –
A tekintete a hasunkraesett, és sietve hozzátette: – Ugye,
nem fiús bajba?
Pauline elvörösödött.
– Nem, amita, semmi ilyesmi. Voltaképpen nem is baj.
Vagyis nem kell azzá válnia.
– Ami azt illeti, én okoztam – léptem előre. Most először
szólaltam meg. – Pauline csak kisegített.
– Ah. Tehát neked is van hangod.
– Talán le kellene ülnie, hogy…
– Csak mondd el kertelés nélkül, Lia. Lia a neved,
igaz? Nincs olyan dolog, amiről én még ne hallottam volna.
Vödörrel a kezében állt a kád mellett, készen rá, hogy
meghallgassa a sietős magyarázatot. Eldöntöttem, hogy őszinte
leszek.
– Úgy van. Lia. Egészen pontosan Arabella Celestine Idris
Jezelia hercegnő, aMorrighan-ház Első Leánya.
– Királyi felség – tette hozzá Pauline halkan.
– Volt királyifelség – javítottam ki.
Berdi oldalra hajtotta a fejét, mint aki nem hisz a
fülének, aztán elsápadt. Belekapaszkodott az ágyoszlopba, és
lehuppant a matracra.
– Mit jelentsen ez?
Felváltva magyaráztuk el neki. Berdi nem mondott semmit –
gyanítottam, ez szokatlan tőle –, én pedig láttam, hogy ez
egyre jobban aggasztja Pauline-t.
Amikor elfogyott a mondanivalónk, közelebb léptem.
– Biztosak vagyunk benne, hogy senki nem követett minket.
Értek valamicskét anyomkereséshez, a bátyám gyakorlott
 felderítő a gárdában. De ha a jelenlétem az ön számára
kellemetlen, továbbállok.
Berdi még egy pillanatig hallgatott, mintha csak most értené
meg: amit mondtunk, igaz. Fél szemöldökét kíváncsi, gyűrött
vonalba húzta, és felállt.
– Hát már hogy a fészkes fenébe ne lenne kellemetlen a
jelenléted? De mondtamén, hogy tovább kellene állnod?
Maradsz, ahol vagy. Mindketten maradtok. De mégsem járja, hogy…
Kitaláltam a gondolatát, és félbeszakítottam.
– Nem várok, nem is akarok semmiféle kitüntetett figyelmet.
Azért jöttem ide,mert hétköznapi életet akarok élni. Aminek
része az is, hogy megdolgozom a betevőmért. Akármilyen
munkát tud adni nekem, boldogan elfogadom.
Berdi biccentett.
– Erről majd még beszélünk. Most fürödjetek meg, aztán egyetek. –
Elfintorítottaaz orrát. – Ilyen sorrendben.
– Még valami… – Kigomboltam az ingemet, háttal fordultam
felé, és a derekamra csúsztattam az anyagot. Hallottam,
hogy Berdi, megpillantva szépmívű esküvői kavah-mat, levegő után
kap. – Ettől muszáj lenne megszabadulnom, amilyen hamar
csak lehet.
Közelebb lépett, és megéreztem az ujjait a hátamon.
– A legtöbb kavah nem tart tovább néhány hétnél,
de ez… ez alighanem igen.
– A legjobb művészek alkották, a legjobb festékekkel.
– Segít majd, ha mindennap kiáztatod – javasolta Berdi. – Adok
majd egy hátmosó kefét és egy erős szappant.
Visszavettem az ingemet, és megköszöntem a segítségét.
Pauline még egyszer megölelte, majd miután a nénje kiment,
felkapta a vödröt.
– Felség, tiéd az elsőbbség.
– Állj! – Kikaptam a kezéből a vödröt. – Mától
nincsen „felség”. Az életemnek eza szakasza örökre
lezárult. Mindössze Lia vagyok. Megértetted, Pauline?
 A szemembe nézett. Mindketten tudtuk, ez az a pillanat
– a valódi újrakezdés, amit elterveztünk. Amiben
reménykedtünk, de biztosak nem lehettünk. Most elérkezett.
Elmosolyodott és bólintott.
– És te fürdesz elsőnek – tettem hozzá.
Pauline kipakolta kevéske holminkat, amíg több forduló árán
feltöltöttem a kádat forró vízzel. Megsikáltam a hátát,
ugyanúgy, ahogy ő annyiszor megsikálta az enyémet azelőtt, de
aztán, amíg álmosságtólle-lecsukódó szemmel elhevert a forró
vízben, úgy döntöttem, megyek és megmosakszom a patakban,
hadd élvezze ki a luxust, ameddig csak akarja. Sosem leszek
képes visszafizetni neki, amit értem tett, de ezt az apróságot
megtehettem neki.
Gyengén tiltakozott, de végül megmondta, merre induljak a
patak felé – nem volt messze a háztól –, és figyelmeztetett,
hogy maradjak a sekély részen. Elmondta, hogy a sűrűn álló
bokrok rejtekében találok majd egy védett medencét is. Bár
hozzátette, hogy még soha senkitnem látott arra, azért kétszer is
megígértem, hogy elővigyázatos leszek. Kétségem se volt, hogy
vacsoraidőben egyedül fürödhetek.
Megtaláltam a helyet, sietveledobáltam a ruháimat, aztán a
tiszta holmik mellett a parton hagytam őket. Borzongva merültem
a víz alá, bár feleolyan hideg sem volt, mint a civicai
patakok. Felpezsdülve bukkantam újból felszínre, és mély lélegzetet
vettem. Új lélegzetet. Olyat, mint még soha korábban.
Immár csak Lia vagyok. Mától.
Úgy éreztem, mintha megkereszteltek volna – a lelkem
mélyéig megtisztultam. A víz lecsorgott az arcomon, lecsöpögött az
államról. Terravin nem csupán egy új otthon volt – Dalbreck
is válhatott volna azzá, ott azonban belőlem csupán látványosság
lehetett volna, aki képtelen a saját sorsát formálni.
Terravin új életet kínált. Egyszerre volt részegítő és rettenetes
érzés. Mi lesz, ha sosem látom többéa fivéreimet? Mi lesz, ha
kudarcot vallok az új életemben is? Azonban minden, amit eddig
tapasztaltam, reményekre adott okot. Még Berdi is. Valahogy majd
elindítom az ösvényen ezt az új életet.
A patak szélesebb volt, mint vártam, de ahogy Pauline kérte,
a sekély részen maradtam. Itt, ahol a meder medencévé
alakult, a tiszta víz csaknem megállt. A vállamig ért, az alján
síkos köveket tapintott ki a lábam. Felfeküdtem a
vízfelszínre, és lebegés közben a tekintetemet a fenyő–
és tölgyágakból összefonódó csipkeboltozaton járattam. Lassan
sötétedett, az árnyékok egyre mélyültek. A fatörzsek között láttam
a domboldali házakban fellobbanó sárga fényeket, ahogy Terravin lakói
felkészültek az esti szertartásra. Engem is meglepett, de
várakozással figyeltem, mikor hangzanak fel a dallamok, amelyek
Morrighan-szerte az este érkezését kísérték, de a szellő csak
foszlányokat sodort felém.
Megtalállak…
A legtávolabbi zugban…
Oldalra fordítottam a fejemet, hogy jobban halljam. A
szavak tüzes dallama sürgetőbb volt, mint bármiféle otthoni szent
emlékvers. A szavakat sem találtam ismerősnek, de hát a szent
szövegek terjedelme hatalmas…
A hűvösszél elsodorta előlem az éneket, és utána inkább
Berdi keféjének surrogását hallgattam, amint a hátamat súroltam vele.
A bal vállam, ahol a szappan a kavah-val találkozott, égett,
mintha a festék harcba szállt volna. Elképzeltem, hogy
Dalbreck oroszlánja minden kefehúzásra rémülten halványodik,
míg végül örökre eltűnik az életemből.
Lemerültem, hogy leöblítsem magam, aztán hátracsavartam a
nyakamat, hogy lássam az oroszlán vesztét, azonban az a
kis részlet, ami a szemem elé tárult a tompa fényben –
egy indákkal körbecsavart mancs –, még mindig teljes
pompájában díszlett a bőrömön. Tíz napja dicsértem a művészeket.
Most szerettem volna megátkozni őket.
Reccs!
Visszamerültem a vízbe, és megfordultam, készen rá, hogy
szembenézzek a hívatlan társasággal.
 – Ki van ott? – kérdeztem, igyekezvén eltakarni magamat.
Csak az üres erdő csendje felelt. Egy őzsuta talán? De
hova tűnt el ilyen sebesen? Hiába kutattam a tekintetemmel a
fák árnyékát, nem láttam mozgást.
– Csak egy gally roppant el – nyugtatgattam magamat. –
Akármilyen kis állatokozhatta.
Vagy talán a fogadó egyik kószáló vendége, akit ugyanúgy
meglepett, hogy engem talált itt? Elmosolyodtam a gondolatra, hogy
talán elrémisztettem valakit – mindenesetre reméltem, még azelőtt
sikerült, hogy megpillanthatták volna a hátamat. A kavah-k rangot
és vagyont jeleztek, ez pedig közelről megvizsgálva szinte
kikiabálta királyiszármazásomat.
Kiléptem a partra, sietvefelkapkodtam magamra a tiszta
ruhákat; akkor láttam meg, hogy egy szürke kisnyúl egy fa
mögé iramodik. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Csak egy kis állat volt. Ahogy gondoltam.

HATODIK FEJEZET
Berdi három napig tartott minket rejtve. Akkor végre
lazított a felügyeletünkön, mert elhitte, hogy igazat mondtunk, és
senki sem követett minket. Az eszünkbe idézte, hogy neki a
fogadóra kell gondolnia, és nem engedheti meg magának, hogy
tengelyt akasszon a hatóságokkal – bár én kételkedtem,
hogy egy Terravinhez hasonló kisvárosban bárki is észrevenne minket.
Berdi lassanként ki-kieresztett minket, hagyta, hogy elintézzük a
kisebb feladatokat – fahéjért küldött a fűszereshez, zsinegért
a szatócshoz, mosdószappanért a szappanfőzőhöz.
A menyegzői köntösömről még mindig megmaradt néhány ékkő,
amik árán vendégként is élhettem volna ott, azonban nem akartam
vendégeskedni többé. Részévé akartam válni az életnek ott, ahol
lakom, ugyanúgy, mint mindenki más, nem csak betolakodni, és
a múltam árát költeni. A drágakövek tehát a rejtekükön
maradtak, a kis házban.
 A városközpont felé sétálni olyan volt, mint a régi időkben,
amikor a bátyáimmal szabadon szaladgálhattam Civicában, tervezgetve,
nevetve – még azelőtt, hogy a szüleim visszavágták volna a
szabadságomat. Most csak kettesben voltunk Paulinenal. Egyre közelebb
kerültünk egymáshoz, úgy tekintettem rá, mint a sosemvolt
lánytestvéremre. Olyasmiket is megosztottunk egymással, amiket
Civicában a protokoll miatt soha.
Még többet mesélt Mikaelről, és bennem egyre nőtt a
vágyódás. Azt akartam magamnak, ami neki megadatott: mély
szerelmet, amely legyőzi a mérföldeket és a heteket,
amelyek elválasztják a társától. Amikor ismét kijelentette, hogy
Mikael megtalálja, hittem neki. Pauline szemében ott ragyogott
Mikael elkötelezettsége, és nem kételkedtem, hogy érdemes erre
az imádatra. Hát én?
– Ő az első fiú, akit megcsókoltál? – faggattam.
– Ki mondta, hogy megcsókoltam? – kérdezett vissza sandán,
aztán mindkettennevettünk. A királyiudvartartásban szolgáló
lányoknak nem volt megengedett az efféle fegyelmezetlenség.
– Nos, ha valaha megcsókoltad volna, szerinted milyen
lett volna?
– Hát, azt hiszem, a méznél is édesebb… –
Meglegyezte magát, mintha beleszédült volna egy emlékbe.
– Igen, azt hiszem, nagyon, nagyon jó lett volna.
Mármint ha valaha megcsókoltam volna.
Sóhajtottam.
– Miért sóhajtozol? Te mindent tudsz a csókolózásról, Lia.
Hiszen minden második fiút megcsókoltál Civicában.
– Tizenhárom éves koromban, Pauline – feleltem szemforgatva.
– Az aligha számít. Ráadásul játék volt. Amint rájöttek,
hogy a király lányát megcsókolni mennyire veszélyes, egyikük
sem jött a közelembe többet. Nagyon hosszú, száraz
esztendők következtek azután.
– És Charles? Múlt nyáron akármerre ment,a feje feléd
fordult. Csak rád voltszeme.
 – Vak szeme – ráztam a fejemet. – Amikor az
aratóünnepségen sarokba szorítottam, elmenekült, mint egy pánikba
esett nyúl. Valószínűleg őt is figyelmeztették a szülei.
– Hát, tudod, veszélyes vagy – cukkolt Pauline.
– Nem is kicsit – paskoltam meg a zekém alá rejtett
tőrt.
Pauline kuncogott.
– Charles alighanem ugyanannyira félt attól, hogy belerángatod
egy újabb palotaforradalomba, mint a lopott csóktól.
Már szinte el is felejtettem rövid életű lázadásomat – olyan
gyorsan eltiporták. Amikor a kancellár és az akadémikus
eldöntötte, hogy minden civicai diáknak egy újabb órát iktatnak
a napi órarendjébe, mégpedig a szent szövegek tanulmányozására,
lázadást szítottam. Már így is heti két órában magoltuk a
végtelen, összedobált verseket, amelyek semmit sem jelentettek a
számunkra. Még egy óra naponta, a véleményem szerint, szóba
se jöhetett. Tizennégy évesen számtalan fontosabb dolgom akadt,
és mint kiderült, sokan értettek egyet velem olyanok, akiket
szintén sújtott a diktátum. Követőim lettek! A lázadás
úgy indult, hogy velük a sarkamban berontottam a nagyterembe,
egyenesen a kormánygyűlés közepébe, ahol az összes megyésúr
jelen volt. Követeltem, hogy vonják vissza a döntést, vagy
mindenestől felhagyunk a tanulmányainkkal, vagy – így
fenyegetőztem – esetleg még rosszabbat teszünk.
Apám és az alkormányzó két teljes percig még jól is
mulatott rajtunk, a kancellár és az akadémikus azonban rögtön
feldühödött. A szemükbe néztem, és mosolyogva álltam a
haragjukat. Amikor aztán apám sem találta többé szórakoztatónak a
helyzetet, egyhavi szobafogságot osztott rám. A társaim
hasonló, bár enyhébb ítéletet kaptak. Az ellenállásom hamvába
holt, a diktátum hatályban maradt, vakmerő tettemről azonban
hónapokig beszéltek. Volt, aki rettenthetetlennek tartott, volt, aki
ostobának, de akárhogy is, apám kormányában sokan attól fogva
kezdtek gyanakvással szemlélni, és ez jócskán megérte az
egyhavi elzárást. Akkoriban húzták körülöttem még szorosabbra az
életemet megkötő szálakat. Anyám hosszúhosszú órákon át
igyekezett a fejembe verni a királyietikettet és protokollt.
– Szegény Charles. Apád tényleg csinált volna vele valamit
egyetlen csók miatt?
Vállat vontam: nem tudhattam, de a gondolat, hogy csinált
volna, elegendő volt, hogy a fiúkat biztonságos távolban tartsatőlem.
– Ne aggódj, a te időd is eljön – biztosított Pauline.
Igen. Eljön. Elmosolyodtam. A végzetemet most már én irányítom,
nem egy darab papír, amely hozzáadott volna egy ráncos királyi
sarjhoz. Végre az egésztől megszabadultam.
A kezemben tartott sajtoskosarat lóbálva megszaporáztam a
lépteimet. Újra sóhajtottam, de immár elégedetten. Sosem
voltam ennyire biztos abban, hogy a szökés helyes volt.
Csendben sétáltunk vissza a fogadóba, mindketten a
gondolatainkba merültünk. A csend is éppolyan jólesett, mint a
beszélgetés. Kora délelőtt lévén, meglepetésként ért, hogy a
távolból a szent emlékversek recitálását hallottam, de talán
Terravinben mások a hagyományok. Pauline annyira elmerült
a töprengésben, hogy nem is neszelt fel.
Megtalállak…
A legtávolabbi zugban is…
Megtalállak…

Minthogy egyre erősködtünk, Berdi végre a beszerzésnél fontosabb

feladatokat is ránk bízott. Keményen dolgoztam, mert nem akartam
hasznavehetetlen királykisasszony benyomását kelteni, aki semmihez
sem ért, bár a konyha valójában szinte idegen volt a
számomra. A citadellában természetesen a kamra közelébe
is alig mehettem, az pedig szóba se jöhetett, hogy kést emeljek egy
zöldségre. Tehát sosem vágtam még hagymát, de úgy véltem,
minthogy a tőrrel ügyesen és pontosan bánok – erre a
kamrám ajtaja a bizonyíték –, elbánok a feladattal.
 Tévedtem.
De legalább senki nem gúnyolt ki, amikor a sikamlós fehér
hagyma kilőtt a kezem alól, és fenékbe találta Berdit.
Közömbösen felemelte, lemosta egy csöbörben, és visszadobta
nekem. Másodszorra képes voltam megmarkolni a csúszós
konyhalány-szomorítót; Berdi alig láthatóan rábólintott, ami több
elégedettséggel töltött el, mint kimutattam.
A fogadó berendezése nem volt túldíszítve, hogy sok gond
legyen vele. A zöldségaprítás után szobalányként kaptunk feladatot
– hat szobára kellett felügyelni, leszámítva a mi beázó
házikónkat és a vendégek fürdőházát.
Reggelente Pauline-nal kisöpörtük az üres szobákat, megfordítottuk
a vékony matracokat, friss, összehajtott takarókat helyeztünk az
éjjeliszekrényre, végül varádicságat tettünk az ablakba és a
matracokra, hogy elriasszuk a kártevőket, főleg az utazók
csomagjaiban potyázókat. A szobák egyszerűek, de vidámak voltak,
a varádics illata kellemesen fogadta a vendégeket, és mivel
naponta alig néhány szoba szabadult fel, a munka csak
percekbe telt.
Pauline egyszer megjegyezte, milyen vadul verekszem meg a
munkával nap mint nap.
– Munkára kellett volna fogniuk téged a citadellában.
Rengeteget söpörhettél volna.
Bárcsak megkaphattam volna a lehetőséget! Nagyon szerettem
volna, ha elhiszik, hogy többet érek, nem csak arra vagyok
jó, hogy végigüljem a királylányok számára szükséges tanóráimat.
Valahányszor megpróbáltam csipkét verni, az eredmény összevissza
csomók gubanca lett, ami halászhálónak se lett volna alkalmas;
Cloris néném azzal vádolt, hogy szándékosan nem figyelek. Még
inkább kétségbeesett, amikor nem tagadtam. Valójában talán szívesen
műveltem volna a csipkeverés művészetét, ha nem erőltetik rám.
Mintha senki sem vette volna figyelembe, mi érdekel, vagy miben
vagyok jó – mint egy darab sajtot, formába akartak préselni.
Egy rövid életű kompromisszum emléke még mindig bosszantott.
Anyámnak feltűnt, milyen könnyen tanulok nyelveket, és
megengedte, hogy tanítsam a fivéreimet és néhány fiatal
hadapródot a morrighani nyelvjárásokra – ezek némelyike olyannyira
eltért a Civicában beszélttől, hogy akár külön nyelv is lehetett volna.
Azonban még ez az apró szabadság is véget ért, amikor egy
nap kijavítottam az akadémikust a felföldi sienei dialektus
igeidőit illetően. Akkor közölte anyámmal, hogy ő és a
segítői jobb szakképesítéssel bírnak az efféle feladatok ellátásához.
Talán itt, a fogadóban Berdi jobb hasznát veszi a nyelvérzékemnek
a messziről jött, soknyelvű utazók között.
A söprést hamar megtanultam, de a többi feladat
nehezebbnek bizonyult. A citadellában láttam, ahogy a
szobalányok fél kézzel forgatják a mosódobot, ezért
könnyű munkának gondoltam. Amikor először megpróbáltam,
megpördítettem a dobot, mire az összes koszos, szappanos víz
az arcomba loccsant, mert elfelejtettem rátolni a reteszt.
Pauline alig bírta elfojtani a kacagását.
A teregetés sem volt egyszerűbb.Fellógattam a kötélre egy
kosárnyi lepedőt, és hátraléptem, hogy megcsodáljam a munkámat
– abban a pillanatban szél támadt, elröpítette őket, a
csipeszeim pedig szanaszét ugráltak, mint a bolond szöcskék.
Minden nap, minden új feladat új fájdalmakat hozott –
a vállamban, a lábamban, még a kezemben is, mert az ujjaim
nem szokták a markolást-csavarást-csapkodást. Az egyszerű, kisvárosi
élet mégsem volt annyira egyszerű, mint én azt hittem –
mindazonáltal eltökéltem, hogy megtanulom a módját. Az udvari
élet arra legalább megtanított, hogyan kell kitartani.
Az esték voltak a legnyüzsgőbbek; a fogadó megtelt a
városiakkal, a halászokkal és a fogadó vendégeivel, akik
barátok közt akarták befejezni a napjukat. Sört inni jöttek,
egymással összenevetni, néha összekapni – ilyenkor Berdi közbelépett,
és gyorsan elsimította az ügyeket. A legtöbben egy tál egyszerű,
de finom és forró ételt kértek. A nyár érkezésével az utazók
száma is megnövekedett, az Eljöveteli emlékünnep közeledtével
a lakosság a kétszeresére duzzadt. Gwyneth erősködésére
Berdi végül belátta, hogy szükség van a kisegítőkre az étkezőben.
 Az első este mindössze egy-egy asztalt bízott ránk; Gwyneth
egymaga több mint egy tucattal zsonglőrködött. Ámulatba ejtő volt.
Úgy sejtettem, csak néhány évvel idősebb nálunk, de úgy uralta
az étkezőrészt, mint egy harcedzett veterán. A fiatal férfiakkal
összekacsintott, nevetve flörtölt, aztán ránk sandítva fintorgott. A
jólöltözött, idősebb férfiak felé – akiknek több költőpénz rejlett
a tárcájában – komolyabb figyelemmel fordult, ám végső soron
egyiküket sem vette komolyan. Csak a munkáját végezte, mégpedig
remekül.
Már akkor felmérte a vendégeket, amikor azok besétáltak
az ajtón. Játéknak fogta fel, és boldogan tanított minket is.
– Az ott – súgta, amikor egy zömök férfi lépettbe.
– Az egy hentes, vagy ha nem, még sose láttam hentest.
Tudjátok, mindegyik bajuszos. És jócskán pohos is, hiszen
finom ételeket esznek. De a kezük elárulja őket. Virsliujjaik
vannak, de a körmeiket szépen ápolják. Magányos típusok, de
nagyvonalúak – tette hozzá vágyódón. Elégedett hangot hallatott,
örült, hogy pillanatok alatt felmérte a vendéget. – Alighanem éppen
egy malacvásárra indult. Csapolt sört fog inni, és semmi
mást.
Amikor a férfi valóban egyetlen korsó sört rendelt, Pauline
meg én kuncogásban törtünk ki. Tudtam, Gwynethtől nagyon sokat
tanulhatunk. Megfigyeltem a mozgását, a fecsegését, a mosolyát.
És persze azt is, hogyan udvaroltatott magának.

Az öregekre álmok szállnak, a szüzekre látomások. Az erdő

vadjai elfordulnak,ha látják a nyomorúság gyermekét
közeledni, és kitérnek az útjából.

Venda-ének
 HETEDIK FEJEZET Az orgyilkos
Nem tudtam eldönteni, hogy csodáljam-e a renegát
királylányt, vagy gondoljak inkább ki egy lassabb, fájdalmasabb halált
a számára. Talán az lesz a legjobb, ha puszta kézzel
fojtom meg. Esetleg jobban szolgálja az igazságot, ha
eljátszom vele, hadd visítson. Nem vagyok türelmes az öntelt
szipolyok iránt, akik azt hiszik, hogy kék vérük előjogokat nyújt a
számukra. Nálam semmiféle joga sem volt.
Több por csikorgott a fogam alatt, és hosszabb
vargabetűket tettem miatta, mint valaha is bevallottam volna
a társaimnak. Már rég messze kellett volna járnom, az elvégzett
feladattal a hátam mögött, de végső soron én hibáztam.
Alábecsültem a lányt.
Nem pánikban menekült, sokkal inkább kiszámítottan. A
tanúk úgy hitték, északnak tartott, nem pedig délnek, de még ekkor
is sorra hagyta a félrevezető nyomokat. Az ittas farmereknek
azonban gyakran eljár a szája, és szívesen dicsekszenek el a
jó üzleteikkel. Immár az utolsó szál is a kezemben volt
– láttak két utazót három szamárral Terravin főutcáján, bár a
nemüket nem lehetett megállapítani, és leginkább mocskos
koldusoknak néztek ki. A saját érdekében reméltem, hogy az
okos királylány nem kereskedett többet.
– Hé! – kiáltottam egy bozontos hajú fiúra, aki egy lovat
vezetett egy istállófelé. – Jó itt a sör?
A gyerek megállt, mintha végig kellene gondolnia a
kérdést, és kisöpörte a haját a szeméből.
– Egen, jó. Úgy mondják. – Azzal elfordult.
– És az étel?
Megint megállt, mintha töprengene – vagy talán csak nem
sietett a lovat lenyergelni és lecsutakolni.
– A halragu a legjobb – válaszolta.
 – Nagyon köszönöm. – Leugrottam a lóról. – Nem tudod,
lehet itt valahol öszvértvagy szamarat bérelni? Szükségem lesz
egypárra, hogy felvigyék a holmijaimata hegyre.
Felragyogott a szeme.
– Nekünk három is van. Az egyik dolgozónké.
– És a fickó bérbe adja őket?
– A nő – javított ki. – Miért ne adná? Pár
hete ért ide, azóta csak rövid utakra vitte el őket, itt a
városban. Bent megkérdezheti tőle, ott szolgál fel.
Elmosolyodtam. Végre.
– Újra köszönöm. Igen sokat segítettél. – Egy pénzdarabot
hajítottam oda neki afáradozásaiért, és láttam, hogy megváltozik
a tartása. Szereztem egy bizalmas barátot. A személyemet
nem érhetigyanú.
A fiú továbbsietett a dolgára, én pedig a fogadó
távolabbi oldalához léptettem, ahol cölöpök várták a lovasokat.
A rengeteg megtett poros mérföld alatt volt időm eltöprengeni
azon, kiféle-miféle lesz ez a lány, akit most végre megismerhetek.
Annyira félt a házasságtól, hogy még a bizonytalanságba
szökés is jobb kilátásnak tűnt? Hogy néz ki? A korán kívül mást
nem tudtam róla, bár azt mondták, hosszú, sötét haja van –
de feltételeztem, egy királylányt nem lesz nehézészrevenni.
Mindössze tizenhét éves. Néhány évvel fiatalabb nálam, de
az életünket nagyobb szakadék már nem is választhatta volna
el egymástól. Ugyanakkor – egy királyisarj mint felszolgáló? Ez a
lány csupa meglepetés. Szerencsétlen dolog, hogy a születése
miatt veszélyt jelent Vendára.
Mégis, a legtöbbször azon töprengtem, vajon birtokában van-e az
adottságnak, és ha igen, látta-e a közeledésemet?
Könnyen eloldható csomóval kötöttem a lovamat az utolsó
cölöphöz, távol a többi várakozó hátastól. Megláttam, hogy egy fickó
a pumpa karját húzogatja, majd bedugja a fejét a vízsugár
alá. Tetszett az ötlet, hogy megtisztálkodjak, mielőtt bemegyek. Ha
meghívhatom a fickót egy italra, annál jobb. A magányos utasok
mindig jobban magukra vonják a figyelmet.
 NYOLCADIK FEJEZET A herceg
Egy esküvői kavah. Csak egy kevés tudakozódás kellett –
és néhány pénzérme –, hogy kiszedjem a vallomást az
istállófiúból. Furfangos volt, tudta: a királylány titka sokat érhet
a számára. Végül odavetettem neki még néhány érmét, és
szigorúan a lelkére kötöttem, hogy erről többé egy szót se szólhat
senkinek. A titok kettőnk között marad. Alaposan szemügyre vette
a nyergemről lógó kardhüvelyt, és végre úgy tűnt, megérti: velem
nem lehet szórakozni. A kavah-t nem tudta leírni, de látta, ahogy a
lány dühösen igyekszik lesikálni a hátáról.
Dühösen. Milyen ismerős érzés volt! Már nem szórakoztatott a
helyzet, a kíváncsiságom is elpárolgott. Három hétnyi kemény,
sziklás földön alvás tett róla. Néha napokig úgy éreztem,
szorosan a nyomában járok, csak egyetlen lépéssel csúsztam le róla
– aztán egészen elvesztettem a nyomot, hogy később
megint rábukkanjak. Újra és újra. Mintha játszadozott volnavelem.
A vagabundoktól, akik megtalálták a menyegzői köntösét és a
sátrukat foltozták meg vele, a városiékkőkereskedőkig, ritkán járt
ösvények mellett rakott tüzek kihűlt nyomáig, egy elmocskolódott,
szakadt ruháig, amelynek finom csipkéje csakis Civicában készülhetett,
egy patak partjának sarában megmaradt patanyomokig követtem a
morzsányi nyomokat, amelyeket a királylány hagyott. Már-már
megszállottá váltam – nem győzhetett a játékban, amelyre Sven
annyi éven át készített fel engem.
Nem tetszett a gondolat, hogy egy tizenhét éves szökevény
túljárhat az eszemen. Vagy talán túlságosan is a szívemre
vettem. Elvégre azt vágta az arcomba, mennyire el akart menekülni
előlem. Még azon is elgondolkodtam, én vajon össze tudtam volna-e
gyűjteni ennyi okosságot vagy elszántságot, hogy megvalósítsam az
elgondolásomat, ahogy ő tette. Éreztem a mellényem alatt az
egyetlen üzenetet, amelyet tőle kaptam, és amely annyira
bosszantott, hogy még mindig nehezemre esett elképzelni a lányt,
aki ilyesmit ír. Szemügyre venni engem. Hát majd most meglátjuk,
ki vesz szemügyre kit.
 Újra bedugtam a fejemet a hideg víz alá: igyekeztem minden
értelemben lehűteni.
Valójában egy jó hosszú fürdőre lett volna szükségem.
– Hagyj nekem is valamicskét, barátom!
Felkaptam a fejemet, kiráztam a vizet a hajamból. Egy
magam korabeli férfi közeledett, az arcán éppolyan szennycsíkok
mutatták, hogy hosszú napokat töltött az úton, mint az
enyémen.
– Jut is, marad is. Hosszú volt az út?
– Eléggé – felelte, megnyomkodta a pumpa karját,
majd ő is a sugár alá dugta afejét. Megdörgölte az
arcát és a nyakát, majd felegyenesedett, vizes kezét üdvözlésre
nyújtotta. Megpróbáltam felmérni. Annyi bizonyos, hogy
barátságosnak tűnt, valami mégis óvatosságraintett vele
kapcsolatban – aztán, amikor elkaptam az övemre
kapcsolt fegyverre villanó pillantását, rájöttem, hogy ő is
éppolyan óvatosan igyekszik felmérni engem – alaposan,
mint egy képzett katona, mégis látszólag hétköznapi módon.
Nem csupán egy kereskedő volt egy hosszú utazás végén.
Megfogtam és megráztam a kezét.
– Menjünk be, barátom, és öblítsük le a port a
torkunkról is.

KILENCEDIK FEJEZET
A jelek szerint Pauline és én bebizonyítottuk, hogy érünk
valamit, és megbirkózunk a feladatokkal, mert egy este Berdi
előzetes figyelmeztetés nélkül közölte, hogy mostantól bármelyik
asztalhoz kimehetünk, ha hívnak – és szigorúan
figyelmeztetett, hogy a feladatunknak nem része az erősebb sörök
előkóstolása. Pauline egykedvűen fogadta a híreket, én
azonban úgy éreztem, átléptem egy határt.
Igen, mindössze felszolgálásról volt szó, de a fogadón és a
vendégein kívül Berdinek semmije sem volt. Ez jelentette az életét.
Rám bízott valamit, ami értékes volt a számára. A kételyei, hogy
talán csak egy teszetosza kékvérű vagyok, aki a legkisebb nyomás
alatt kétrét hajlik,eltűntek. Megfogadtam, hogy nem hagyom cserben.
A fogadó egyetlen nagy teremből állt. A konyha lengőajtaja
a hátsó falon nyílt, a mellette lévőnél kapott helyet az itató,
ahogy Berdi szokta nevezni. Az volt a fogadó szíve –
hosszú, fényesre viaszolt fenyő pult, amelyben a hűtőpincében
álló hordókra erősített csapok álltak. A pult végében, egy
sötét beugróból nyílt a pincelépcső. Közel negyvenen tudtak leülni
nálunk, és ebbe nem számítom azokat, akik a sarokban kuporodtak
le, vagy felmásztak az egyik fal mellett álló üres hordókra. Még
kora este volt, a fogadóban azonban pezsgett az élet, és csak
két asztal maradt üresen.
Szerencsére kevés fajta és egyszerű étket mértünk, úgyhogy nem
volt nehéza megfelelő ember elé a megfelelő korsót vagy
tányért letenni. A legtöbben Berdi kenyérlepényét és híres
halraguját kérték, de finom volt a füstölt vadpecsenyéje is,
amelyet kerti zöldségekkel és dinnyével tálalt – főleg most, hogy
a dinnyeszezon igazán elkezdődött. Még a citadella szakácsa
is elkérte volna a receptet. Apám a zsíros, sűrű szószokkal
nyakon öntött, fűszeres pecsenyéket szerette, aminek a
bizonyítékát a dereka körül cipelte. Berdi étrendje jóleső
változatosságot jelentett a nehéz fogások után.
Enzo láthatóan eltűnt, és akárhányszor befordultam a
konyhára, Berdi mindig morgott valamit a hasznavehetetlen cipófejű
miatt,de láttam, hogy a fiú ma tényleg tőkehalat hozott, vagyis
a ragu fenséges lesz.
– Eh, csak nézd a mosogatnivalót! – csapott a levegőbe
a kanalával. – Kiment,hogy bekössön egy lovat az
istállóba, és nem jött vissza. Ha nem tolja ide azt a
nyomorú képét, kénytelen leszek éjjeliedényekben felszolgálni a
ragut,és…
Ekkor kinyílt a hátsó ajtó, és Enzo vonult be. Úgy
vigyorgott, mint aki kincsesládát talált. Különös pillantást vetett rám,
a szemöldöke a magasba szökött, mintha még sose látott volna
korábban. Fura fiú volt. Nem tűnt együgyűnek, de talán Berdi sem
ok nélkül nevezte folyvást cipófejűnek.
Visszamentem, hogy kivigyek néhány korsó sört és egy tál sültet,
közben még hallottam, hogy Berdi Enzóra zúdítja a haragját,
és azonnal a mosogatódézsához parancsolja.
Még szinte ki se léptem a lengőajtón, amikor új
vendégek érkeztek. Pauline azonnal mellettem termett, és megpróbált
visszatuszkolni a konyhába; miatta majdnem leejtettem a sültestálat.
– Eredj vissza! – súgta. – Siess! Gwyneth és én
elbírunk az asztalokkal!
Végigpillantottam a maréknyi katonán, akik az egyik asztalhoz
vonultak és leültek. Egyiküket sem ismertem fel. Azt se hittem,
hogy engem felismernének új szerepemben, különösen nem a
felszolgálóruhában, amelyet Berdi vétetett fel velünk a fogadóban.
A hajamat majdnem teljesen elfedte csipkefőkötőm, és egy
szürkésbarna szoknyát meg kötényt viselő hercegnő egyáltalán nem
tűnik hercegnőnek.
– Nem fogok! – sziszegtem vissza. – Nem rejtőzhetek el,
akárhányszor valakibesétál azon az ajtón!
Pauline továbbra sem hagyta abba a lökdösésemet. Elléptem
mellette; nagyon szerettemvolna már lezárni ezt a dolgot
egyszer s mindenkorra. Leraktam a vadpecsenyét az asztalra,
ahol kérték, és két söröskorsóval a kezemben a katonákhoz
léptem.
– Önöknek mit hozhatok, kedves uraim?
Pauline rettenetében dermedten állt a konyhaajtóban.
Az egyik katona végignézett rajtam, a tekintete lassan a
bokámról a derekamra siklott, gondosan végigolvasta a
zekém keresztezett csipkemintázatát, és végül komolyan megpihent
az arcomon. Összeszűkült a szeme. A szívem kihagyott,
és éreztem, elvörösödöm. Felismert? Rémes módon eltévesztettem
a számításomat?
A férfi karja kinyúlt, és mielőtt bármit is tehettem volna,
a derekamat átfogva magához húzott.
– Máris megvan, amit akarok!
 A többiek nevettek. A szívem furcsa módon
megnyugodott. Ezt a játékot már ismertem, sokszor láttam,
miként hárítja el Gwyneth a hasonló közeledést. Ezt tudtam
kezelni. Azt, ha felismerik bennem a szökevény hercegnőt, nem
tudtam volna.
Érdeklődést tettetve előrehajoltam.
– Ha jól tudom, őfelsége gárdájának tagjai kötelesek szigorú
étrendet követni.Vigyáznia kell, mibe kóstol bele. – Azzal
sikeresen az ölébe borítottam a korsók tartalmának felét.
Eleresztett, felugrott, és úgy csapkodta nedves nadrágját, mint
egy rémült iskolás. A többiek harsány röhögéssel adtak hangot
tetszésüknek. Mielőtt a megöntözött rám kiabálhatott volna,
halkan, és reményeim szerint elbűvölően folytattam.
– Rettentően sajnálom. Új vagyok még, nehezen egyensúlyozok.
Talán biztonságosabb volna, ha nem nyúlkálna felém.
Tessék, fogadja el ezt bocsánatkérésül, amiért olyan
ügyetlen vagyok.
Leraktam elé a két félig üres korsót, és elfordultam,
mielőtt felelhetett volna, de hallottam a friss hahotázást a
hátam mögött.
– Szép volt – súgta Gwyneth a fülembe, amikor melléértem,
de felnézve Berditláttam a konyhaajtóban. Csípőre tett
kézzel állt ott, hatalmas volt és mozdíthatatlan, az ajkát
vékony vonallá szorította össze. Nagyot nyeltem. A
katonákkal rendeződött az ügy, nem értettem, miért néz ilyen
zaklatottan rám, mindenesetre némán megfogadtam, hogy kevésbé
súlyos öntözésekkel büntetem a szemteleneket ezután.
Visszatértem a csaphoz, hogy újra kitöltsem a katonára
borított söröket, és kivigyem őket a jogos tulajdonosuknak; a pult
alól szedtem elő a két tiszta korsót. A nyugodt pillanatban
megláttam, hogy Pauline vágyódón az ajtóra néz.
Közeledett a hónap vége, ám még mindig kissé korán volt
Mikael számára, hogy elérjen idáig Civicából. Pauline arcára
azonban minden alkalommal kiült a várakozás, amikor kinyílt
az ajtó. Egy hete sápadozott, arcának rózsás árnyalata az
étvágyával együtt odalett; már azon gondolkodtam, vajon tényleg
belebetegedhet-e valaki a szerelembe.
Csordultig töltöttem a korsókat, és imádkoztam, hogy
Pauline érdekében a következő, aki belép, valóban Mikael
legyen.
A legtávolabbi zugban is…
Felpillantottam. Szent emlékversek egy kocsmában? A
dallam azonban éppolyan gyorsan eltűnt, mint ahogy megjelent,
és már csak a beszélgetés hangos moraját hallottam.
Az ajtó ismét feltárult. Most már én is, akárcsak Pauline,
feszült figyelemmel lestem, ki lép be.
Aztán mindketten egyszerre engedtük le csalódottan a vállunkat.
Ő visszafordult a vendéghez, akit éppen kiszolgált, én pedig
ebből tudtam, hogy megint idegenek érkeztek, egyikük sem
Mikael. Amikor azonban figyelmesebben szemügyre vettem,
érdekesnek találtam őket. Belépve végignéztek a zsúfolt termen,
egyetlen sarkot sem hagyott ki a pillantásuk. Mindössze
egyetlen kis asztal maradt szabadon, tőlük néhány lépésre. Ha
helyet kerestek, nem is értem, hogy nem vették észre.
A beugró árnyékaiba simulva tovább figyeltem őket.
Mindkettejük tekintete Pauline hátán állapodott meg, aki a
sarokban beszélgetett néhány idősebb úrral.
– Mármost, ez egy érdekes páros – lépettmellém Gwyneth.
Magam se tagadhattam, hogy érdekesnek találtam őket. Talán
mert…
– A bal oldali halász – jelentette ki Gwyneth. – Erős
a válla, sötét, napszítta a haja,és ráférne a fésülködés.
A keze is össze van vagdalva. Komor fajta, alighaad nagyobb
borravalót. A jobb oldali, a szőke, meg kereskedő. Talán
szőrméket árul. Kicsit ringatózva jár, mint azok mindig. És nézd
a kezét,még sosem vont hálót, nem is kapált, legfeljebb
nyilazott. Vélhetően többet csúsztat majd nekünk, hiszen
ritkábban jár a városban. Most aztán kirúg a hámból.
Nevettem volna az összefoglaló leíráson, de az érkezők
magukra vonták minden figyelmemet. Kitűntek Berdi átlagvendégei
közül – mind a kiállásuk, mind a viselkedésük más volt. Sem
halásznak, sem kereskedőnek nem véltem volna őket. Az ösztönöm
azt súgta, más ügyben járnak, habár Gwyneth kétségtelenül
gyakorlottabb volt nálam az efféle megítélésben.
A halásznak nevezett napszítta, sötét hajával és felhorzsolt
kezével sokkal számítóbbnak tűnt, mint a városihalászok. Valami
szokatlan merészség is sugárzott róla, a tartásából, mintha
minden lépését tökéletesen magabiztosan tenné meg. Ami a kezét illeti,
efféle karcolásokat számtalan módon lehet szerezni, nem csak
horgoktól és kopoltyúktól. Magam is számtalanszor
megsebeztem a kezemet az ideúton, amikor tüskebokrokba
kaptam. Igaz, a haja hosszú volt és fésületlenül hullott a
vállára, ám meglehet, csak nehézútja volt, és nem talált semmit,
amivel hátrakösse.
A szőke testalkatra csaknem ugyanolyan volt, de talán egy ujjnyival
alacsonyabb növésű és kissé szélesebb vállú; a haja is csak a
gallérjáig ért. Ő is, mint a barátja, józan életűnek tűnt,
ugyanakkor valami komolyság lengte körül, mint egy saját felhő. Több
foglalkoztatta egy korsó hűs almabornál.Talán kimerült az úton, de
talán fontosabb dolgokon töprengett. Esetleg munkát keresett, és
azt remélte, itt találhat? Lehet, hogy ezért nem ültek le –
kettejüknek együtt sem volt egy fityingje sem.
A képzeletem már csaknem olyan élénk volt, mint Gwynethé.
Amíg néztem őket, a sötét hajú mondott valamit a
társának, és az üres asztalra mutatott. Leültek, de nem
beszélgettek többet. Úgy tűnt, jobban érdekli őket a
környezetük, mint a másik társasága.
– Ha még sokáig nézedőket, elgurul a szemed –
könyökölt oldalba Gwyneth,aztán sóhajtott. – Kissé túl
fiatalok hozzám, ugyanakkor neked… – Kérlek! – forgattam
a szememet.
– Csak nézz magadra! Habzik a szád is, mint a lónak a
verseny után. Nem bűn az,ha észreveszed őket. Mindketten egy
korsó barna sört fognak kérni, hidd el. – Kinyúlt, és kiszedte
 a kezemből a pótlólag megtöltött korsókat. – Ezeket
majd én kiviszem, te foglalkozz velük.
– Gwyneth! Várj! – Csakhogy tudtam: nem fog megállni. Ami
azt illeti, még hálásis voltam a nógatásért. Nem mintha
valóban csorgott volna a nyálam utánuk. Mindketten
gyűröttek és porosak voltak. Érdekeltek, de semmi több.
Miért ne szállhatnék be Gwyneth kis játékába, hogy lássam,
valóban egy halászt és egy prémkereskedőt szolgálok-e ki?
Elvettem két tiszta korsót a polcról – az utolsókat –,
és reméltem, hogy Enzo halad a mosogatással. Meghúztama csap
fogantyúját, figyeltem, ahogy a sötét almabor felkúszik a
peremig; le se tagadhattam volna izgatottságomat.
Fél kézbe fogtam a korsók fülét, és megkerültem a pultot,
akkor azonban megpillantottam Pauline-t. A meglocsolt tuskó, aki
az imént engem kapott el, most Pauline csuklóját markolta
meg. Láttam Pauline arcán a fájdalmas mosolyt, amint egyszerre
igyekezett udvarias maradni és kicsavarni a kezét a szorításból.
A katona kuncogott, élvezte a kínzását. Elöntött a hév:
szinte azonnal mellette termettem, és a kéjvágyó kígyó szemébe
néztem.
– Uram, ön már kapott egy enyhe figyelmeztetést.
Legközelebb nem a nadrágjátlocsolom meg, hanem a
vastag koponyáját lékelem meg a korsóimmal. Most pedig
fejezze be a szamárságait, és viselkedjen úgy, ahogy az
a királyigárda tiszteletreméltó tagjához illik, tehát azonnal tegye
le a kezét!
Ezúttal senki sem csapkodta a térdét, nem röhögött. Az egész
teremre csend borult. A katona a nyilvános megaláztatás
miatt dühösen rám meredt. Lassan eleresztette Pauline kezét,aki
befutott a konyhába, de én nem vettem le a szememet
a férfiról. Az orrcimpái ki-kitágultak; sejtettem, hogy az jár a
fejében, vajon megpróbálhat-e az összes vendég szeme
láttára megfojtani. A szívem vadul kalapált, de lassú, lenéző
mosolyt erőltettem az ajkamra.
 – Csak folytassák – szóltam ki a terembe, és sietve
elfordultam, nehogy még többszót kelljen váltanom a
katonával. Néhány ingatag lépés után az új érkezők asztalánál
találtam magam. Ők is engem bámultak – ez ismét
váratlanul ért, elakadt a lélegzetem. A távolról is
feltűnő, átható tekintetek közelről még erősebben hatottak
rám. Egy pillanatra megdermedtem. A halász jégkék szeme
belém fúródott, a kereskedő viharos barna pillantása több
volt, mint felzaklató. Azt se tudtam eldönteni, haragosak-e
vagy meglepettek. Megpróbáltam gyorsan átlépni az
esetlen indításon, és magamhoz ragadni az irányítást.
– Önök újak itt. Üdvözletem! Figyelmeztetnem kell önöket, hogy
nem mindig ilyen heves a hangulat itt nálunk, de a
mai szórakoztató műsor ingyen volt.
Remélem, az almabor kedvükre való lesz. Feltételeztem, hogy
ilyesmit kérnének.
Letettem a korsókat. Mindketten szó nélkül meredtek rám.
– Biztosíthatom önöket, hogy soha nem koronáztammeg senkit
korsóval.
Egyelőre.
A kereskedő összehúzta a szemét.
– Ez megnyugtató. – Megfogta a korsót, az
ajkához emelte és belekortyolt, ámsötét szeme egy
pillanatra sem eresztett. Hullámokban öntött el a
forróság. Lerakta a korsót, és végre elmosolyodott; kedves,
elégedett mosollyal, amitől végre én is megkönnyebbültem. –
Az almabor remek – jelentette ki.
– Jégföldi dialektust hallok? Vosê zsa tevou de mito loje?
Megrándult a keze, nekiütődött a korsónak, mire az almabor
kiloccsant.
– Nem – közölte határozottan.
Nem; de mit nem? Nem dialektus, vagy nem messziről jött? Ám
úgy láttam, felkavarta a kérdés, úgyhogy nem erőltettem tovább.
A halászhoz fordultam, aki végig néma maradt. Úgy véltem, az
arca kedves lehetne, ha képes volna kipréselni magából egy őszinte
mosolyt, ám az ajka ehelyett öntelten húzódott félre. Elszánta magát,
hogy ízekreszedjen. Ingerültség öntött el. Ha nem tetszik neki, ahogy
a katonával bántam, akár most rögtön indulhat is tovább.
Többé nem fogok megalázkodni. Most neki kellett mondania
valamit – ha mást nem, hát köszönetet az almaborért.
Lassan előrehajolt.
– Honnan tudta?
A hangja úgy ért, mint egy hátba vágás, kiszaladt belőlem
a levegő. Csak bámultam rá, igyekezvén összeszedni magamat. A
hang a fülemben csengett. Kísértetiesen ismerős volt, mégis új.
Tudtam, sosem hallottam még azelőtt. De mégis.
– Tudtam? – nyögtem ki.
– Hogy az almabor jó lesz nekünk.
Gyors válasszal igyekeztem elleplezni, mennyire nem fog az
agyam.
– Tulajdonképpen Gwyneth mondta. A másik felszolgáló. Ez
az ő játéka, és legtöbbször elég jó benne. Nemcsak
azt találja ki, melyik vendég mit iszik, hanem a
foglalkozását is. Azt mondta, hogy ön halász, a barátja
pedig kereskedő.
Ráébredtem, hogy a szám magától jár, a szavaim egymásba
akadnak. Az ajkamba haraptam, hogy megállítsam. A katonák
nem csináltak belőlem zagyva libát, ennek a kettőnek hogy
sikerült mégis?
– Köszönjük az almabort, kedves… – A kereskedő
várakozón elhallgatott.
– A nevem Lia – feleltem. – Hát az önöké?
– Kaden – válaszolta némi töprengés után.
A halászhoz fordultam, várva, hogy ő is bemutatkozzon, ő
azonban csak a nevemet forgatta a nyelvén, mintha egy fogai
közé ragadt kukoricaszem lenne.
– Lia. Hm. – Azzal lassan megdörzsölte egyhetes borostáját.
– Kaden, és…? – mosolyogtam összeszorított foggal. Akkor
is udvarias leszek,ha belepusztulok. Nem engedhettem meg
 magamnak egy újabb jelenetet a vendégekkel, miközben Berdi a
hátam mögött figyel.
A férfi hűvöstekintete rám emelkedett, enyhén, kihívón
oldalra hajtotta a fejét. A szeme köré apró mosolyráncok
gyűrődtek.
– Rafe – válaszolt.
Próbáltam nem tudomást venni a bennem izzó parázsról. Az
arca nem volt kedves, de amikor elmosolyodott, mégis vonzóvá vált.
Éreztem, hogy elvörösödöm, és azért imádkoztam, hogy Rafe ne
lássa meg a félhomályban. Szokatlan név volt errefelé, de
tetszett az egyszerűsége.
– Mit hozhatok önöknek, Kaden és Rafe urak? –
Végigsoroltam az étlapot, de őkcsak a lányról
kérdeztek, aki miatt beavatkoztam.
– Fiatalnak tűnik, hogy egy ilyen helyen dolgozzon –
jegyezte meg Kaden.
– Tizenhét éves, mint én. De az igaz, hogy bizonyos
értelemben ártatlanabb nálam.
– Ó, igen? – Rafe rövid kérdése súlyos, kettős
értelmet hordozott.
– Pauline szíve lágy – feleltem. – Én azonban már
megtanultam, miként vértezzem fel a sajátomat a durva
tolakodás ellen.
– Valóban – vigyorodott el –, azt látom.
Bár bosszantani akart, a nevetését lefegyverzőnek találtam, és a
nyelvem hegyén érlelgetett visszavágás kiszaladt a fejemből.
Inkább Kadenre fordítottam a figyelmemet, és megkönnyebbülten
láttam, hogy helyettem a korsója mélyére bámul elgondolkodva.
– A ragut ajánlom – javasoltam. – Úgy tűnik,
mindenkinek az a kedvence.
Erre Kaden is felnézett, és melegen elmosolyodott.
– Akkor ragut kérek, Lia.
– Én pedig vadpecsenyét – tette hozzá Rafe. Nem lepettmeg.
A legszívósabb darabot választom majd ki neki, a rágás talán
letörli azt az önérzetes grimaszt az arcáról.
 Gwyneth termett mellettem.
– Berdi kéri, hogy segítsd ki a konyhában. Azonnal. Én
majd gondját viselem ennek a két úrnak itt.
Persze mindketten tudtuk, hogy Berdinek semmi másra nem
volt kevésbé szüksége, mint hogy én segítsek neki a főzésben
vagy aprításban, de biccentettem, és Gwyneth gondjaira bíztam Rafe-
et és Kadent.
Az este hátralévő részét a konyhába zárva töltöttem, miután
Berdi suttogva, ám annál hevesebben kioktatott, miért is
veszedelmes magunkra haragítani a hatóságot. Bátran érveltem az
igazság és a tisztesség mellett, ám Berdi ugyanolyan keményen
vitázott olyan gyakorlati szempontokkal felfegyverkezve, mint a
túlélés. Óvakodott kiejteni a száján a hercegnő szót, mert
Enzo mindent hallott, ám így is értettem, mire gondol. A
rangom itt egy zsíros tehénlepényt sem ér, és jobban
teszem, ha megtanulok uralkodni – a parancsolóan tüzes
nyelvemen.
Azután Berdi szolgálta fel a fogásokat, és csak azért nézett
be, hogy kiadjon néhány utasítást, vagy megfűszerezze a friss adag
ragut, de leginkább a katonák második tál vacsorájára ügyelt –
a ház számlájára. Utáltam ezt a kompromisszumot, és dühösen
kaszaboltam a hagymákat.
Amikor már a harmadikat is pépesre nyisziteltem, és a
haragom is jórészt elpárolgott, a gondolataim visszatértek Rafe-
hez és Kadenhez. Sosem fogom megtudni, hogy valóban halász-e
az egyik, prémkereskedő-e a másik. Mostanra már régen úton
vannak újra, én pedig sosem látom őket többé.
Arra gondoltam, miként kokettál Gwyneth a vendégekkel,
hogy az akaratához hajlítsa őket. Velük is ugyanazt tette?
Kimarkoltam a kosárból egy narancsszín gumót, és lecsaptam
a deszkára. Annyi se kellett, mint a hagymáknak, és máris
péppé késeltem – a padlóra hullott darabokat leszámítva.
 TIZEDIK FEJEZET
Az este végén, amikor Pauline már visszatért a kis
házunkba, Enzo és Gwyneth is elmentek, én még mindig az
üres ragus fazék alját kaparásztam. Valami odaégett maradék
makacsul ellenállt.
Úgy éreztem magam, mintha visszakerültem volna a
citadellába, és újra a hálókamrámba parancsoltak volna. Legutóbbi
szidásom emléke kísértett, vissza kellett pislognom a könnyeket.
„Nem mondom még egyszer, Arabella, tartsda szádat!” – kiabálta
apám vörös arccal; az jutott eszembe, vajon megüt-e, de csak
kiviharzott a helyiségből. Udvari vacsorán vettünk részt, a teljes
udvartartással egyetemben. A kancellár velem szemben ült
ezüstszegélyes köpenyében, a kezét annyi ékköves gyűrű húzta le,
hogy azon töprengtem, vajon hogy bírja a szájához emelni a villát.
Amikor a beszélgetés a költségvetési megszorítások felé
fordult, és a részegebbek azon tréfálkoztak, hogy kettesével
kellene a katonákat a lovakra ültetni, megjegyeztem, hogy talán
ha a kormánytagok összeadnák az ékszereiket és díszeiket, még
többletet is érhetnénk el. Persze közben a kancellárra
néztem, és felé emeltem a kupámat, nehogy elvesszen a
célzása söráztatta agyak között. Ezt az igazságotazonban apám nem
akarta hallani, legalábbis tőlem nem.
Lépéseket hallottam. Felnézve a holtfáradt Berdit láttam
becsoszogni. Újult erővel estem a fazék aljának. Berdi megállt
mellettem, és csendben figyelt. Vártam, hogy majd újra megszid,
de ehelyett végül felemelte az államat, hogy kénytelen legyek
ránézni, és halkan annyit mondott: minden jogom
megvolt rá, hogy élesen megszidjam a katonát, és örül, hogy
megtettem.
– Ugyanakkor – tette hozzá – az efféle szigorú szavak, ha
egy hozzád hasonlófiatal leánytól jönnek, és nem egy
magamfajtavén banyától, csak fellobbantják az önérzetet, nem
csillapítják. Elővigyázatosnak kell lenned. Éppannyira aggódtam miattad,
mint magam miatt.Ez nem jelenti azt, hogy a szavaid
 szükségtelenek lettek volna, és igen jól mondtad, amit
mondtál. Sajnálom.
Összeszorult a torkom. Eddig valahányszor a szüleimnek
kimondtam, ami a szívemet nyomta, sosem mondták rá, hogy
jól tettem, bocsánatkérésnek pedig a gondolata sem merült fel.
Pislogtam; nagyon szerettem volna, ha kéznél van egy hagyma,
hogy arra fogjam szemem égését.
Berdi átkarolt és átölelve tartott, amíg összeszedtem
magam.
– Hosszú nap volt – súgta. – Menj, pihenj. Én majd
befejezem.
Biccentettem; szólni még mindig nem mertem.
Becsuktam a konyhaajtótmagam mögött, és fellépkedtem
a fogadó mögötti domboldalba épített lépcsőkön. Az éjjel
csendesen vett körül, a hold ki-kikacsintott az öbölből felemelkedő
ködpára szalagjai közül. A hűvösség ellenére is átmelegítettek Berdi
szavai.
Amikor felértem a lépcsőn, hátralöktem a fejkötőmet,
hagytam, hadd omoljon a hajam a vállamra. Jóleső
elégedettséggel forgattam magamban, amit mondott. Végigsiettem az
ösvényen, a kis ház ablakából áradó halvány sárga fény vezetett.
Pauline alighanem mélyen aludt már, elmerülve az álmaiban
Mikaelről és szorosan ölelő karjairól, amelyek között nem kell
aggódnia, hogy újra elhagyja.
Sóhajtva sétáltam tovább. Az én álmaim inkább szürkék
és unalmasak voltak, ha egyáltalán vissza tudtam emlékezni rájuk,
és egyszer sem szerepeltek bennük erős férfikarok. Ezeket az
ábrándokat ébren kellett megszőnöm.
Sós szellő rebbentette meg a leveleket előttem. Megdörgöltem
a karomat, hogy felmelegítsem magamat.
– Lia.
Összerezzentem, hangosan kaptam levegő után.
– Sss. Csak én vagyok. – Kaden lépettelő egy nagy
tölgy árnyékából. – Nemakartam megijeszteni.
– Mit keres itt?
 – Magát vártam.
Közelebb lépett. Talán a fogadóban veszélytelennek tűnt, de mi
dolga van itt a sötétben a közelemben?
A tőröm még mindig zekém alatt lapult. Az oldalamhoz
szorítottam a karomat, hogy érezzem az anyagon át, és
hátraléptem. Kaden észrevette, és megtorpant.
– Csak tudni akartam, hogy biztonságban hazaért – mondta.
– Ismerem azt a fajta katonát, mint akit a fogadóban
megalázott. Az emlékezetük hosszú, az önérzetük hatalmas. –
Tétován elmosolyodott. – És talán azt is el akartam
mondani, hogy tetszett a műsor. Korábban nem igazán
adtam jelét az elismerésemnek. – Elhallgatott.
Amikor továbbra sem válaszoltam, hozzátette: – Elkísérhetem
a hátralévő úton?
A karját nyújtotta, ám nem fogadtam el.
– Végig itt várakozott? Azt hittem, már régen útra keltek.
– Én maradok. Szoba már nem volt, de a fogadós
nagylelkűen felajánlotta a szénapadlást. A lágy derékalj jóleső
változatosságot jelent a poros takarók után. – Vállat vont. –
Még akkor is, ha meg kell hallgatnom egy-két szamár
panaszkodását.
Vagyis szállóvendég volt, nem is akármilyen. Fizető, akinek
inkább a kényelmes, bár beázókis házban lett volna a helye.
Ellazítottam a karomat.
– És a barátja?
– A barátom? – biccentette kérdőn oldalra a fejét;
a kisfiús mozdulat azonnal évekkel fiatalította meg tanult
testbeszédét. Hátrasöpörte egy kósza, szőke tincsét. – Ó,
hogy ő. Ő is maradt.
Nem szőrmekereskedő, ebben eddigre biztosvoltam. Nem
az állatok bőrüktől való elválasztásában jeleskedett. A mozdulatai
nyugodtak, megfontoltak voltak, ami vadászra is vallhatott, a
szeme ugyanakkor… a szeme. Füstös melegséget árasztott,
ám megtévesztően meleg felszíne alatt ott volt a felkavaró
mélység. Látszott, hogy másféle élethez szokott, bár azt
elképzelni sem tudtam, miféléhez.
– Mi hozta Terravinbe? – kérdeztem.
Váratlanul kinyúlt, és mielőtt kitérhettem volna,
elkapta a kezemet. – Hadd kísérjem haza –
mondta. – És akkor elmondom, mi… – Kaden?
Elhúztam a kezemet; mindketten a sötétben megszólaló hang felé
fordultunk. Rafe árnyalakja az ösvényen eltéveszthetetlen volt.
Figyelmeztetés nélkül, hangtalan macskaléptekkel közelített meg
minket. A vonásait csak akkor tudtam kivenni, amikor elénklépett.
– Mi az? – kérdezte Kaden, a hangjából csak úgy
csepegett a bosszúság.
– Az a te bogaras tenyészkancád kirúgja az istálló
oldalát. Még mielőtt ténylegkárt tesz, jobb lenne…
– Csődör – javította ki Kaden. – És amikor
otthagytam, semmi baja nem volt.
– Hát most van – vont vállat Rafe. – Gondolom, nem
tetszik neki az új szállás.
Ő is el volt telve magával.
Kaden a fejét rázta, és fújva elsietett; örültem, mert Berdit
nem tette volna boldoggá, ha a ló lebontja az istállót. Arról
nem is beszélve, hogy a szelíd szamaraim, Otto, Nove és Dieci
hogyan bírják a romboló kedvű szomszédot. Ők ugyan egy
másik, fedett állásban éjszakáztak,de csak egy vékony
deszkafal választotta el őket a többi állattól.
Kaden pillanatokon belül eltűnt. Feszélyezett kettesben
maradtunk Rafe-fel. Kettőnk között csak a szellő zörgette a
lehullott leveleket. Kisöpörtem a tincseimet a homlokomból; akkor
vettem észre, mennyire megváltozott a kinézete.
Megfésülködött, hátrakötötte a haját, frissen borotvált arca
csillogott a holdfényben. Napbarnított bőre ráfeszült magas
járomcsontjára. Tiszta inget viselt. Rafe a zavar legkisebb jele nélkül
nézett engem, és továbbra is hallgatott. Úgy tűnt, ez
szokása.
 – Maga nem nyugtathatta volna le a lovát? – kérdeztem
végül.
A szája sarka apró mosolyra húzódott, de a kérdésemre kérdéssel
felelt.
– Mit akart Kaden?
– Csak megbizonyosodni róla, hogy biztonságban visszaértem a házba.
A katonamiatt aggódott, a fogadóból.
– Igaza volt. Az erdő veszélyes lehet, főleg, ha valaki egyedül jár
benne.
Szándékosan akart rám ijeszteni?
– Aligha vagyok egyedül. Amellett nem is vagyunk igazán
az erdőben. Sokanvannak hallótávolságon belül.
– Valóban? – Körülnézett, mintha keresné az embereket,
akikre gondoltam, aztánújra rám talált a pillantása.
Összeszorult a gyomrom.
Közelebb lépett.
– És persze ott van az a kis bicska is, a
pruszlikja alatt – jegyezte meg.
A tőröm? Honnan tud róla? A hüvely kényelmesen simult az oldalamra.
Önkéntelenül, árulkodón hozzáértem volna?
Rafe egy fejjel magasabb volt nálam. Felszegtem az államat.
– Nem olyan kicsi – feleltem. – Tizenöt centiméter a
pengéje. Ha ügyesen bánnakvele, gyilkolni is képes.
– És maga ügyesen forgatja?
Csak ha a célpontom nem mozog, mint például a
kamraajtó.
– Nagyon is – válaszoltam nyomatékosan.
Hallgatott, mintha a pengém és állítólagos ügyességem
nem tett volna rá mély benyomást.
– Nos hát, jó éjt. – Elfordultam, hogy továbbinduljak.
– Lia, várjon.
Megálltam, de továbbra is a hátamat mutattam neki. Az
ösztönöm azt súgta, lépkedjek tovább. Menj, Lia. Haladj. Egy életre
elegendő figyelmeztetést hallottam: anyámtól, apámtól, a fivéreimtől,
még az akadémikustól is. Mindenkitől, aki örökké csak szabályozni
akart. Ne állj meg.
Mégis megálltam. Talán a hangja tette, talán, ahogy a
nevemet kimondta – vagy talán még mindig eltelített annak
tudata, hogy néha nekem is igazam lehet, néha a
lobbanékonyságom veszélybe sodorhat ugyan, de attól még az
marad a helyes út. Talán megéreztem, hogy a lehetetlen
vár rám. Rettegés és várakozás keveredett a pillanatban.
Megfordultam és a szemébe néztem. Éreztem a veszélyt,
a forróságot, mégsem akartam félrepillantani. Vártam, hogy
megszólaljon. Még egy lépést tett felém, szinte karnyújtásnyi
közelségbe. Felém emelte a kezét,mire én riadtan hátráltam,
de akkor megláttam, hogy csak a főkötőmet nyújtja felém.
– Ezt elejtette.
Nem engedte le; várta, hogy elvegyen. Az áttetsző csipkére
avartöredék tapadt.
– Köszönöm – súgtam, és átvettem tőle. Az ujjaink
hegye összeért, ám Rafe nemeresztette el az anyagot.
Saját hűvösbőrömön perzselőnek éreztem az övét. A szemébe
néztem, némán kérdőre vontam, és most először
láttam, hogy a pajzsán repedés támad: acélkemény
arckifejezését a két szemöldökeközé mélyedő ránc lágyította
el. Pillanatnyi megingás suhant át az arcán, aztán
mellkasa megemelkedett – mély lélegzetet vett, mintha a
kiállásom váratlanul érte volna.
– Fogom – mondtam. – Most már eleresztheti.
Elengedte a főkötőt, sietősen elbúcsúzott, sarkon
fordult, azzal eltűnt az ösvényen a fogadó irányában.
Felzaklattam. Kibillentettem a lelki egyensúlyából. Nem annyira
láttam ezt, mint inkábbéreztem; zavarát szinte tapinthattam, a
tarkóm is belebizsergett. Hogyan történt? Mit tettem? Fogalmam
sem volt, de addig néztem utána az úton, amíg a szél megrázta
a fejem felett az ágakat, és emlékeztetett: késő van, egyedül
vagyok, az erdő pedig nagyon sötét.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET Az orgyilkos
Nincs második esély.
És én mégis hagytam az elsőt elúszni.
A fal mellé vetettem nyeregtáskámat. Padlástársam a szemközti
sarokban dobta le a matracát. Legalább hely volt bőséggel. Már így
is alaposan felbosszantott; vidéki fajankó, aki két sör után már
ostobán királylányokra veti a szemét. Ismertem a fajtáját. Hiba
lett volna összebarátkozni vele, de minthogy több szoba már nem volt
szabadon a fogadóban, alighanem mindenképpen vele kellett volna
osztoznom a szénapadláson.
A szállás szegényesnek bizonyult. Tető a fejünk felett,
és egy-egy vékony matrac, amelyet magunknak kellett felrángatni
a raktárszobából, de az istállólegalább nem bűzlött –
egyelőre. Azt is el kellett ismernem, hogy a fogadóban jobb
étkeket adtak, mint a nyárson sütött mókus, ráadásul
elegem volt a kulacsomba töltött patakvízből.
Remélem, az almabor kedvükre való lesz.
Úgy volt. Nem tudom, mit vártam, de nem ezt a lányt.
Megdörzsöltema bordáimat: emlékeztem a számtalan verésre,
amit évekkel ezelőtt kaptam, de minden ütés frissen élt
bennem. Azok a királyiivadékok, akikkel én találkoztam, mohósággal
összefogott gyávaságból álltak, ez a lány azonban egyiknek sem
mutatta jelét. Megállta a helyét a katonával szemben, úgy
védte meg a barátnőjét, mintha egy egész sereg állna mögötte. Félt;
láttam, hogy reszketnek a kezében a korsók, de a félelme
nem tartotta vissza.
Azonban a királyivér nem válik vízzé. Fellengzős arroganciája
megmutatta, honnan jött. Emlékezni fogok erre, amikor majd
elérkezettnek látom az óráját, de addig is, semmi okom,
hogy ne élvezzem ki néhány nap erejéig a fogadó
kényelmét és az élet többi örömét, mielőtt elvégzem a
dolgomat. Rengeteg idő állt a rendelkezésemre. Griz és a
többiek még egy hónapig nem csatlakoznak majd hozzám.
Semmi szükség rá, hogy azon az elátkozott vidéken várjak
rájuk, rágcsálókon rágódva, ha itt is maradhatok. Majd
megteszem, amit kell, ha eljön a megfelelő pillanat. A komizár
mindig számíthatott rám; ezúttal se lesz másként.
Lerántottam a csizmámat, és elfújtam a lámpást; a
késemet a matrac széle alá csúsztattam, éppen a kezem
ügyébe. Hányszor metszettemát vele névtelen torkokat? Most
azonban tudtam az áldozat nevét, legalábbis azt, amit éppen
viselt. Lia. Igen kevéssé királyinév; eltöprengtem, miért választotta. Lia.
Mint a suttogás a szélben.

TIZENKETTEDIK FEJEZET A herceg

Svent azzal nyugtatgattam, hogy valószínűleg szólni sem fogok hozzá,
és mégis, abban a pillanatban, amikor megláttam körbetáncolni,
mintha a kinti világ mit sem számítana, máris csak erre vágytam.
Szerettem volna súlyos szavakkal beolvasni neki, olyan leckétadni, amibe
még apám edzett füle is belevörösödne. Azt akartam, hogy az
egész terem előtt árulja el valódi kilétét – és mégis
némán ültem ott, és hagytam, hogy elsorolja a választható
fogásokat. Arabella hercegnő, a Morrighanház Első Leánya, egy
kocsmában dolgozott.
És úgy tűnt, élvezi. Rendkívüli módon.
Talán ez bosszantott a leginkább. Miközben én az utat
róttam, és azon gondolkodtam, banditák vagy medvék ragadták-e
el, ő csaposlányt játszott. Egyértelműen maga volt a megtestesült
baj; amikor megszökött a menyegzőnk elől, engem elkerült a
mérgezett nyíl.
Szívességet tett nekem. Már majdnem nevettem is apám
javaslatán, hogy az esküvő után válasszak magamnak szeretőt. Ez a
lány képes lett volna elérni, hogy a teljes udvar és a fél
hadsereg megbánja, ha megteszem.
A másik oldalamra fordultam, rácsaptam a csomós matracra;
reméltem, nyugtalanságom kéretlen társamat is ébren tartja.
Csaknem egy óráig dobogott összevissza, mielőtt kioltotta volna a
lámpást. Láttam, hogyan bámulja a lányt a fogadóban;
jóformán attól a pillanattól kezdve, hogy beléptünk, vetkőztette a
szemével.
Engem is meglepett, amikor megláttam. Az arca nem volt
azonos a savanyú, szögletes képpel, amit elképzeltem, amíg
tapostam a mérföldeket. A bennem érlelődő leckéztetés csenddé
zsugorodott, amíg figyeltem. Már-már reméltem, hogy nem ő az,
de amikor meghallottam a hangját, megbizonyosodtam. A
bátorsága, a temperamentuma is rá vallott, no meg az is,
ahogy néhány perzselő, bár illetlen szóval elhallgattatott egy
fölé tornyosuló katonát.
Miután leültünk, észrevettem, hogy újdonsült társam még
mindig a lányt lesi; a tekintete úgy siklik végig rajta, mint a
párducé az őzsután; alighanem már biztosra vette, hogy ő lesz
a vacsorája után a desszert. Kevésen múlt, hogy ki nem
rúgtam alóla a székét. De némi szerencsével holnap útra
kel, és elfeledkezik a kisvárosi felszolgáló legyűréséről.
Amikor visszavonultunk, ő pedig kiment az árnyékszékre,
megvizsgáltam a holmiját. Jellegtelen volt, semmi sem utalt a
készítője személyére vagy a származási helyére. Semmi. A
nyeregtáskán, a kardhüvelyén, a lószerszámán, a takaróján
a legapróbb díszt sem láttam, még egy elegánsan kikészített kantárt
sem. Véletlen vagy szándékos?
Újra megfordultam. Képtelen voltam kényelmesen
elhelyezkedni.
Tehát szemügyre vettem a lányt. Most mi következik?
Megígértem Svennek, hogy nem fogok szólni hozzá, és mégis
megtettem. Nyilvánosan meg akartam szégyeníteni, és hallgattam.
Eszembe jutott, hogy négyszemközt mondjam meg neki, de
tudtam, ez nem járható út. Semmi sem úgy alakult, ahogy
én azt terveztem.

TIZENHARMADIK FEJEZET
– Miért nem ébresztettél fel tegnap este, amikor bejöttél?
 A tükröt figyelő Pauline mögött álltam, és ködösképét
néztem. Az üvegre pöttyöket mart az idő – alighanem hibás és
felesleges darabként került a kis házba –, de örömmel láttam, hogy
Pauline arcára visszatért némi pír. Erőteljes húzásokkal fésülte
hosszú, mézszőke fürtjeit. Kiszedtem a lovaglóruhámat a
szekrényből.
– Késő volt, te pedig mélyen aludtál. Semmi okom sem
volt, hogy felébresszelek.
Pauline mozdulatai lelassultak.
– Sajnálom, hogy összekaptál Berdivel. Ő igazán csak azt
szeretné, ha…
– Minden rendben van köztünk, Pauline. Ne aggódj.
Beszélgettünk, miután elmentél. Megérti a…
– Lia, meg kell értened, hogy Terravin nem olyan, mint
Civica. Apád és a kormánya nem felügyel minden egyes
katonára a birodalomban. Berdi a tőle telhető legjobbat teszi.
Visszafordultam, és már majdnem felcsattantam – feldühített,
hogy megint szidnak –, de aztán a mondataiban rejlő igazság
elakasztotta a szavamat. Apám valóban ritkán hagyta el Civica
kényelmét; a tisztviselői hasonlóképpen. Távolról uralkodott, már ha
uralkodott egyáltalán, és a gondok megoldására házasságokat
és hasonlókat szervezett. Mikoris volt az utolsó alkalom, hogy
ténylegesen beutazta a birodalmát, és szót váltott azokkal,
akik nem részesültek a civicai biztonságban? Csak az
alkormányzó meg az ő kicsiny kísérete utazott néha el,
de ők is mindössze rutinszerű diplomáciai útra a kisebb
királyságok egyikébe.
Magam elé emeltem a nadrágomat, megpróbáltam kirázni
belőle a gyűrődéseket. Mindketten a ronggyá szakadt
térdrészre néztünk, meg a foszló cérnára, ahol tucatnyi újabb
hasadás készült megnyílni.
– Igazad van, Pauline. Terravin semmiben sem hasonlít
Civicára.
Összemosolyogtunk, tudva, hogy az ehhezhasonló rongyokat
odahaza az udvar közelébe se eresztették – és kimondatlanul
hagytuk a kimondatlant. Három trónon töltött évtized után
apám már nem ismerte többéa saját királyságát sem. Néhány dolgot
szebbnek láttatott a távolság, mint amilyennek az ember orra
előtt mutatkoztak.
Mindketten felöltöztünk; nadrágunk derekába tűrtük az
ingünket, és felrántottuk bakancsunkat. Az övemre erősítettem a
tőrömet, és finom bőrzekémmel takartam el. Hatujjnyipenge.
Elmosolyodtam. Elhitte vajon? Valójában alig volt kevesebb négynél,
azonban remekül kiegyensúlyozták, és amint Bernette néném
megjegyezte, egy kis túlzás mindig helyénvaló, ha fegyverekről,
győzelmekről és testrészekről esik szó. Az apró, ékköves fegyvert
sokkal inkább azért viseltem, hogy közel érezzem magam a
fivéreimhez, nem annyira önvédelemből, bár nem árt, ha Rafe
másként hiszi. Walther gyakran köszörülte meg nekem a
pengét, és büszke volt az ajtó ellen indított támadásaimra.
Az él kezelése ezentúl rám várt. Megérintettem a hüvelyt, hogy
érezzem, valóban az oldalamra simul,és az jutott eszembe, vajon
hiányzom-e annyira a bátyáimnak, mint ők nekem.
A fogadó tele volt, nem kellett takarítanunk, ezért Berdi
elküldött minket, hogy vadásszunk – szederre. Jólesett a
változatosság, és örültem, hogy Otto, Nove és Dieci is
szabadnapot kap, bár tudtam, nekik az állásban is éppolyan
jó, ha finom szénát majszolhatnak, és alkalmanként
megkiabálhatják az arrajárókat – amit rendszeresen megtettek, ha
Enzo épp a közelben volt.
Úgy terveztük, útközben találkozunk Gwynethszel, aki majd
megmutatja, hogyan juthatunk el az Ördögkanyonba, ahol sűrűn nő
a szederbozót. Berdi esküdözött, hogy ott a legédesebb a
szeder. Alig két hét volt hátra a fesztiválig, amelyre szedres
zsemlét, befőttet és gyümölcshabot akart készíteni. Amellett, amint
Gwyneth megsúgta, az új palackozású szederborhoz is
szüksége volt alapanyagra – ezzel helyettesíti majd az idei
fesztiválon felkínált üvegeket.
Már találgattam, mi van a pince sarkában egymásra
állított, sötét ládákban. A jelek szerintminden kereskedő hozzájárult
valamivel a fesztiválhoz, Berdi specialitásai pedig a szederből
készült finomságok voltak. Hagyomány – egy olyan hagyomány, amit
örömmel vártam.
Befontam Pauline haját, majd megpróbáltam koszorúba tekerni
a fején, ám fonási gyakorlatom kevésnek bizonyult, és végül be
kellett érnem az egyszerű, hátára hulló fonattal. Végül helyet
cseréltünk, és ő vett kezelésbe engem, ő azonban jóval
ügyesebbencsinálta: a két halántékomnál indította a fonatokat,
amelyek aztán a fejem tetején találkoztak, közben pedig művészi,
apró tincseket hagyott szabadon, hogy lágyítsa a hatást.
Magában dudorászva dolgozott; úgy gondoltam, bizonyára még mindig
az előző éjjeli, Mikaelről szóló álmain gondolkodik, de aztán
mormolt valamit, mintha valami oda nem valót fedezett volna fel
a hajamban, például egy kövér kullancsot.
– Mi az? – kérdeztem riadtan.
– Csak eszembe jutott az a két fickó tegnap estéről.
Határozottan elkeseredtek,amikor Berdi a konyhába száműzött
téged. Lett egy pár érdekes hódolód.
– Kaden és Rafe?
– Hé, még a nevüket is tudod? – Toppantott,és
meghúzta a hajamat, amitől grimaszolnom kellett.
– Egyszerű udvariasság. Amikor kiszolgáltam őket,
megkérdeztem.
Pauline oldalra hajolt, hogy lássam az arcát a tükörben,
aztán látványosan megforgatta a szemét.
– Nem vettem még észre, hogy a vén, kopasz hentesek nevét
is megkérdeztedvolna – jegyezte meg. – És mi van
a harmadikkal, aki később jött be? Az ő nevét is
megszerezted?
– Harmadik?
– Őt nem is láttad? Közvetlenül a másik kettő után érkezett.
Vékony, kopottas alak.Folyton téged lesett a szeme
sarkából.
 Megpróbáltam visszaemlékezni, de annyira lefoglalt akkor az
ostoba katona, majd Kaden és Rafe kiszolgálása, hogy az
se rémlett, mikor nyílt ki újra az ajtó.
– Nem, nem vettem észre.
– Nem is maradt sokáig – vont vállat Pauline. – Az
almaborát se itta meg. DeKaden és Reef annál tovább
ücsörgött ott. Egy kicsit sem hasonlítottak riadt nyuszikákra.
Tudtam, Charlesra célozgat, és a többi fiúra, akik elkerültek.
– Rafe volt a neve – javítottam ki.
– Ó… Rafe. Melyik tetszett jobban?
Kihúztam magam. Tetszett? Most én néztem rá szemrehányón.
– Mindketten durvák voltak és tolakodók.
– Most őfelsége szólott, vagy valaki, aki megrémül a
menekülő nyulaktól? – ragadta meg egy újabb vékony tincsemet.
– Esküszöm, Pauline, a fejedet veszem, ha még egyszer
megrángatsz! Mi ütöttbeléd?
Az elszánt Pauline-t kicsit sem zavarta a fenyegetésem.
– Csak visszaadom a tegnap esti szívességedet. Nekem kellett
volna szembeszállnom azzal a katonával, már jóval azelőtt, hogy
szükségessé vált a közbeavatkozásod.
Sóhajtottam.
– Másban vagyunk tehetségesek. Te végletesen türelmes vagy,
ami nem mindigválik az előnyödre. Nekem viszont annyi
türelmem sincs, mint egy ázott macskának. Ez csak néha hasznos
dolog. – Lemondón vállat vontam, mire Pauline elvigyorodott,
úgyhogy sietve összevontam a szemöldökömet is. – És
hogy is teszel nekem szívességet azzal, ha megkopasztasz?
– Megvédelek saját magadtól. Figyeltelek tegnap este velük. –
A vállamra ejtette akezét. – Azt szeretném, ha nem
félnél tovább, Lia – mondta halkan. – A jók nem
szaladnak el.
Nagyot nyeltem. Szerettem volna félrepillantani, de a tekintete
nem eresztett. Túlságosan jól ismert. A félelmemet mások elől
mindig metsző odaszólások és bátor gesztusok mögé rejtettem.
Ő azonban sokszor látta, amint egy-egy összecsapásom után az
akadémikussal – amikor közölte, hogy gyengén haladok a
tanulmányaimban, a társasági viselkedés terén, vagy akármiben,
az elvárásokhoz képest – lélegzetért kapkodok a citadella sötét
folyosóin. Látta azt is, ha csak álltam az ablakom előtt, vakon
bámulva kifelé, akár egy óráig is, és próbáltam visszanyelni a
könnyeimet, miután apám ismét durván elutasított. Vagy amikor
visszavonultam az öltözőkamrámba és bezártam az ajtót – ő
azért hallotta, hogy sírok. Az elmúlt néhány évben semmiben
nem ütöttem meg a mércét, és minél erősebben toltak,
nyomtak, és akartak elhallgattatni, én annál inkább hallattam
volna a hangomat.
Pauline elvette a kezét a vállamról.
– Azt hiszem, mindkettő kellemes látvány volt – mondtam,
és hallottam a tettetésta saját hangomban. Igazság
szerint mindkettőt vonzónak találtam a maga sajátos módján.
Nem voltam még halott. Mégis, annak ellenére, hogy
szívverésem felgyorsult,amikor beléptek, a jelenlétük
aggodalommal is eltöltött.
Pauline kifejezéstelen arccal várt még valamire. Úgy láttam, ennyi
beismeréssel nem éri be, úgyhogy mondtam még valamit, amit
tudtam, megbánok majd.
– És talán jobban tetszett az egyik, igen.
Ez nem volt egészen igaz. Az egyikben találtam érdekességet,
de attól még nem tetszett. Mégis furcsamód kísértett az
álmomban. Az arca újra meg újra feltűnt és elolvadt, mint egy
szellem az erdő mély árnyékában, omló romok falai között
– a szemében lángok ragyogtak.
Követett, akármerre mentem, kikutatott engem, mintha elragadtam
volna egy titkát. Felzaklattak ezek az álmok – úgy sejtettem,
Pauline nem ilyesmiket őriz Mikaelről. Lehet, hogy mindezt csak
Berdi főztje okozta, ám reggel, amikor kinyitottam a szememet,
azonnal a férfi jutott eszembe.
Pauline mosolyogvakötött a hajfonatom végére
egy rafiaszálat. – Felség, a szedres vár.
 *

Amikor felnyergeltük az iázó triót, Kaden lépettelő a

fogadóból. Berdi reggelente egyszerű étkeket kínált – kemény sajtot,
főtt tojást, füstölt heringet, forró zabkását, kenyérlepényt,
rengeteg cikóriakávét. Mindezt felsorakoztatta az oldalsó részen,
aki arra járt, vett belőle, vagy akár elcsomagolhatta magának az
útra. Berdinél senki sem maradt éhen, még a hátsó ajtó küszöbén
felbukkanó koldusok vagy királylányoksem.
Megrántottam Otto szárát, és Nove mellé léptem, hogy
ellenőrizzem a szerszámát, közben lopott pillantást vetettem
Kadenre. Pauline megköszörülte a torkát, mintha valami
kaparta volna. Szigorúan néztem rá, mire ő Kaden felé
tekintett – aki eddigre egyenesen felénk tartott. Kiszáradt
a szám. Nagyot nyeltem, próbáltam megnedvesíteni az ajkamat.
Kaden fehér inget viselt, a csizmája alatt roszogtak az apró kövek,
ahogy lépkedett.
– ’Reggelt, hölgyek. Korán útra kelnek.
– Mint maga is – vágtam rá.
Váltottunk pár udvarias szót; Kaden elmondta, hogy utána kell
járnia néhány ügynek, amelyek még napokig a fogadóban tartóztatják,
bár az ügyek természetéről nem mondott semmit.
– Valóban szőrmével kereskedik, ahogy Gwyneth gondolta?
– kérdeztem.
– Igen, ami azt illeti, valóban – mosolygott. –
Kisállatbőrökkel foglalkozom.
Általában Piadro környékén árulok, de remélem, hogy északon
jobb árakat találok.
Gratulálok a hölgynek a remek megfigyelőkészségéhez.
Eszerint tévedtem. Valóban szőrmével kereskedik. Az első benyomás
megtévesztő lehet.
– Igen – helyeseltem. – Gwynethnek nagyon jó
a szeme ehhez.
Eloldozta a lovát.
 – Remélem, hogy mire visszatérek ma délután, kaphatok egy
valódi szobát is.
– A fesztivál végéig aligha– felelte Pauline. –
De talán egy másik fogadóbannagyobb szerencsével járhat.
Kaden megállt, mintha meggondolná, ne nézzen-e máshova;
a tekintete jóval tovább pihent meg rajtam, mint ami még
jólesett. Szőke haja csillogott a napfényben, mélybarna szeme egész
palettányi színt mutatott – bronz pöttyöket, a frissen boronált föld
meleg barnaságát, ám a látszólagos nyugalom alatt ugyanaz a
kavargás rejtőzött. Az állán rövid borosta vetett árnyékot; észre
se vettem, hogy szép metszésű ajkát nézem, amíg jókedvűen el
nem mosolyodott. Sietve újra Novéra kaptam a pillantásomat,
és éreztem, hogy az arcom lángba borul.
– Maradok – felelte Kaden.
– És a barátja? Ő is marad? – tudakoltam.
– Fogalmam sincs, mik a tervei, de gyanítom, az orra
túl finnyás, hogy sokáigidőzzön egy szénapadláson.
Intett, aztán elvágtatott éjfekete lován; erős, vad bestia volt,
még a fújtatása is félelmetes, mintha a családfáján egy
sárkány is szerepelt volna. Láthatóan képes volt szétrúgni egy
állást, és senki se nézhette tenyészkancának. Elmosolyodtam, mert
eszembe jutott, hogyan piszkálta Rafe Kadent. Igen fura
barátok voltak.
– Szóval Rafe az – jegyezte meg Pauline, amikor
Kaden már eléggé eltávolodott.
Fellendültem Otto hátára, és nem válaszoltam. Úgy tűnt,
Pauline ma úgy ébredt, hogy a kapcsolataimat fogja ösztökélni
– először Berdivel, aztán… akárkivel. Talán azért, mert maga is
kétségbeesetten szerette volna megerősíteni a maga kapcsolatát
Mikaellel? Nem szívesen szólítottam meg az isteneket az előírt
szertartásokon kívül, de most az ajkamhoz érintettem két ujjamat,
és imát küldtem az égbe, hogy Mikael hamar visszatérjen.

*
 Terravin bájának része volt kis mérete is. Berdi fogadója a
déli hegyek lábához szorult – onnan az utolsó északi
boltig alig negyedórába telt az út –, és még gyorsabban is
megjárhatta akárki, aki nem három lusta szamárral próbál
eljutni odáig. Ismét a szemembe ötlöttek a színesépületek.
Pauline elmondta, hogy a hagyomány évszázadokkal korábban
keletkezett. A halászok asszonyai pingálták ezerszínűre a falaikat,
hogy a tengeren járó férjeik lássákaz otthonaikat a távolból is,
és emlékezzenek a feleségükre, aki várja őket. Úgy hitték,
ezen a módon megvédhették a szerelmüket a tenger
haragjától.
Vajon lehetséges olyan messzire kihajózni, hogy a legénység ne
találjon vissza? Még sosem jártam a parttól messzebb, mint
ahol a víz a térdemig ért – egy ritka családi kiránduláson
gázoltam bele a dermesztően hideg Safrán-tengerbe, aztán a
fivéreimmel kergetőztem, és kagylóhéjakat gyűjtöttem… apámmal.
A régi emlék hideg szélként lepettmeg. Annyi más emlék
rakódott rá, hogy csaknem egészen elmosódott, abban pedig biztos
voltam, hogy apám képtelen lenne felidézni. Akkoriban más ember
volt. Én is más voltam.
Északnak haladtunk a főút mellett húzódó keskeny hegyi
ösvényen. A fák ágai között átvetődő fényfoltok táncoltak a
lábaink előtt. A főút mellett még tucatnyi hasonló keskeny utca
szőtte át Terravint és a környező hegyoldalakat, és
mindegyiken sajátos felfedezések vártak. Az egyiken a
városközpont felé kanyarodtunk, és megláttuk a Sacristát –
hatalmas, tekintélyt parancsoló épület volt egy ilyen kis városhoz
képest. Azon gondolkodtam, hogy Terravin lakói igencsak mély hittel
fordulhatnak az istenek felé.
Az egyik oldalon temető húzódott, benne olyan vénséges
síremlékekkel, amelyek már alig voltak többek elvékonyodott
kőtábláknál. Bármiféle díszítés, szó vagy megemlékezés régen
lekopott róluk, tisztelt lakóikat a történelem feledésére bízva –
néhány kő előtt mégis égett a megemlékezés piros üveglámpásába
tett gyertya.
Láttam, hogy Pauline tekintete végigrebben a köveken és
a mécseseken. Még Otto is lelassította a lépteit, a füle
meg-megrándult, mintha a temető lakói húzgálnák. Szellő kerekedett
a sírkertben, meglebbentette és a nyakamba simította szabadon
hagyott tincseimet.
Elmúlt… elmúlt…
Borzongtam. A rémület hirtelen elszorította a torkomat.
Mikael. Valami baj van. Valami reménytelenül,
visszavonhatatlanul elromlott.
A félelem váratlanul és teljes erővel tört rám. Levegőt
vettem, és emlékeztettem magam a tényekre: Mikael mindössze
őrjáratra ment.Walther és Regan maga is tucatszor csinálta végig
ugyanezt, és néha később értek haza az időjárás, a készletezési
gondok vagy más hasonló jelentéktelen dolog miatt.Az őrjárat
nem veszélyes. Néha történtek ugyan összetűzések, de
határsértőkkel alig találkoztak. Az egyetlen sérülés, amit őrjárat alatt
szedtek össze, egy törött lábujj volt, azt is egy ló okozta,
amikor Regan meztelen lábára tiport.
Az őrjáratokat mindössze elővigyázatosságból folytattuk; azért, hogy
biztosítsuk: a határokat nem sértik meg, és Cam Lanteux-be, a
királyságok közötti biztonsági zónába nem költöznek telepesek. A
barbár bandákat néha vissza kellett kergetni a határaik mögé –
Walther szerint csupán melldöngetésből állt az egész, a
legrosszabb része a mosdatlan férfiak testszaga volt. Valójában arról
sem voltam meggyőződve, hogy a barbárok egyáltalán fenyegetést
jelentettek. Igaz, minden jelentés megerősítette az udvarnál és a
katonaságnál is, hogy vademberek, de évszázadokon át a
határaik mögött éltek. Mennyire vadak lehettek valójában?
Pauline igaz szerelme jól van, győzködtem magamat, ám a
nyomasztó érzés nem eresztett. Én sosem találkoztam Mikaellel. Nem
Civicából származott, csak a seregek rotációja vetette a székvárosba,
Pauline pedig betűről betűre követte az udvari szabályokat,
és diszkrét volt – olyannyira, hogy nem is említette, csak
közvetlenül az indulásunk előtt. Most attól féltem, soha nem is
ismerem meg a fiatalembert, aki annyira szerette a barátnőmet,
és aki miatt Pauline arca kigyúlt, ha róla beszélt.
– Szeretnél megállni? – szakadt ki belőlem sokkal
hangosabban a kelleténél; Pauline megriadt. Megrántottam
Otto szárát.
– Ha nem bánod – nézett rám Pauline, és a
homlokán aggodalmasvonalak rajzolódtak ki. – Csak egy
percre.
Bólintottam; lesiklott Nove nyergéből, és egy érmét vett elő
a nyeregtáskából, majd besietett a Sacristába. Egy gyertya. Egy
ima. A remény. Egy reszkető láng Mikaelért. Jelzőfény, hogy
biztonságban Terravinbe vezesse.
Addig bizakodással tölti el Pauline-t, amíg legközelebbszél nem
kerekedik a rég holtak csontjai felett.
Pauline úgy tett, ahogy mondta: amikor kisvártatva visszatért,
az arcvonásait megkeményítő aggodalom ellágyult, léptei
megkönnyebbedtek. Átadta a félelmét az isteneknek. Az én
szívemről is leesett a kő.
Rátértünk a főútra, és Berdi utasításait követve elértünk
a patikáriushoz, akinek a padlásszobáját Gwyneth bérelte. Két
sokkal nagyobb bolt közé szorult az aprócska patika, az egyik
fala mellett keskeny lépcső vezetett az emeletre –
feltételeztem, ott élt Gwyneth. Az épület hátsó frontjára nyílt
a lakrész, alig volt szélesebb, mint az ember széttárt karja, és
biztosan nélkülözte a vízvezeték vagy a benti árnyékszék alapvető
kényelmét.
Rendkívül érdekelt, milyen Gwyneth élete a fogadón kívül.
Sosem beszélt róla, és ha faggattuk, inkább áttért valami más
témára, amitől az én képzeletem szárnyakat kapott. Azt
vártam, hogy ennél sokkal misztikusabb helyen találunk rá,
nem a főút mellett, egy kicsiny üzlet emeleti lakásában.
Leszálltunk a szamarakról, Otto kantárját Pauline kezébe
nyomtam, azzal, hogy felszaladok Gwynethért, akkor azonban megjelent
a lány maga. A szemközti susztertől jött ki, egy hat-hét
éves gyerekkel – egy csinos kislánnyal, akinek sötétvörös,
göndör fürtjei a válla alá hullottak, és a nap szeplőkkel
szórta tele az orrát és az orcáit. Kis csomagot tartott,
láthatóan vigyázva, magához ölelve.
– Köszönöm, Miss Gwyneth! – kiáltott. – Alig várom, hogy
megmutassam a mamának!
Azzal elszaladt, és eltűnt egy másik utcában.
– Viszlát, Simone! – kiáltott utána Gwyneth; sokáig nézett
arra, még akkor is,amikor már nem láthatta sehol.Halvány
mosoly ragyogott a szemében, egész tartása megváltozott,
kedvesebbévált. Ilyennek még sosem láttam az általában
oly kemény Gwynetht.
– Nagyon szép – szólaltam meg, hogy figyelmeztessem a
jelenlétünkre.
Felénk kapta a fejét, kihúzta a derekát.
– Korán jöttetek – jegyezte meg kurtán.
Csatlakozott hozzánk, gyanakodva méregette a kapafogú Diecit,
és hangosan töprengett, hogy vajon megülték-e valaha ezt a csúf
dögöt. Ezt persze mi se tudtuk, bár a nyergelést elég
jámboran tűrte.
Gwyneth ellenőrizte a szamár zabláját; akkor gördült el
mellettünk zörögve egy hatalmas társzekér a kikötő felé. A
levegő megtelt zsíros sült angolna szagával. Én nem kedveltem
ezt a helyi különlegességet, az illatát mégsem találtam kellemetlennek,
Pauline azonban a szája elé kapta a kezét.Elsápadt,
meggörnyedt, és visszaadta a reggelijét ott, a járdán.
Megpróbáltam a segítségére sietni, de ellegyintett, és a
gyomorszáját szorongatva újra előrehajolt. Még több félig emésztett
étel loccsant a kőre. Biztosra vettem, hogy kiürült a
gyomra. Kiegyenesedett, reszketegen sóhajtott, de a kezét nem
vette el a hasáról. Csak néztem védelmezőn odanyomott ujjait
– és abban a pillanatban a világ körülöttünk a semmibe
zuhant.
Ó, szentséges istenek.
Pauline?
 Mintha engem is gyomron vágtak volna. Nem csoda,
hogy olyan sápadt volt és fáradékony. Nem csoda, hogy úgy
megrémült.
– Pauline – súgtam.
A fejét rázta, hogy félbeszakítson.
– Jól vagyok! Mindjárt rendbe jövök. A zabkása nem
talált magának jó helyet,ennyi az egész. – Könnyes,
kérlelő pillantást vetett rám.
Később majd beszélünk róla. Gwyneth kérdő pillantása alatt sietve
igyekeztem magyarázkodni, hogy Pauline mindig is érzékeny volt.
– Gyenge gyomor ide vagy oda, akkor sem mehet egy forró
kanyonba szedretszedni – jelentette ki Gwyneth, és
hálásan láttam, hogy Pauline egyetért. Még mindig sápadozott,
de erősködött, hogy egyedül is haza tud menni, és
vonakodva bár, de végül beleegyeztem.
– Mostantól ne egyél zabkását – szólt utána Gwyneth, amikor
Pauline szamárháton elkocogott.
Csakhogy Pauline is, én is tudtuk, hogy nem a reggeli
miatt lett rosszul.

A tolvaj magjából a Sárkány szökken elő – a mohó gyík

gyermekek vérén, anyák könnyén él.

Venda-ének
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Az Ördögkanyon nem ok nélkül kapta a nevét. Terravin
hűvösszellői idáig nem hatoltak el. Száraz volt és poros,
a maga módján mégis különösen szép. Vénséges, göcsörtös tölgyek
keveredtek sudár pálmákkal és hordóforma kaktuszokkal.
Embermagasságnál is feljebb szökkent a nebáncsvirág a
vékony, köves medrű erecskék mellett, amelyek a sziklafal
repedéseiből eredtek. Úgy tűnt, mint az ördög raktára: egymáshoz
nem illő, a világ minden tájáról összelopkodott növények,
amelyekkel a sátán a maga édenkertjét akarta megteremteni. És
persze itt volt a szeder is, a csábítás gyümölcse, de azt
még nem találtuk meg.
Gwyneth felfelé fújva próbálta hűsíteni a homlokát, aztán
kigombolta és levette a blúzát, hogy a dereka köré kösse.
Az alsóinge alig takarta a vékony anyag alatt feszülő dús
keblét. Az én blúzom sokkal illedelmesebb volt, de a
hátamon csordogáló izzadság ellenére sem akartam levenni.
Tudtam, Terravinben könnyebben mutogatják magukat az emberek,
de Civicában már a csaknem felfedett mellek is botrányt
jelentettek volna. A szüleim eddigre…
Elmosolyodtam: ledobtam a zekémet, aztán áthúztam a
fejemen a blúzt. Azonnal megéreztem a frissítő légáramlást izzadt
bőrömön.
– Nohát, hercegnő. Nem sokkal jobb így? – kérdezte Gwyneth.
Megrántottam Otto kantárját, mire a szamár panaszosan elbődült.
– Hercegnő?
Gwyneth sokkal elegánsabban állította meg Diecit, és rám
nevetett.
– Azt gondoltad, nem tudom? Gwyneth mindent tud és
mindent észrevesz.
A szívem zakatolt. Nem vettem tréfára a dolgot. Még
abban sem lehettem biztos, nem puszta találgatás-e az egész.
– Úgy vélem, összetévesztesz valakivel.
Gwyneth ajka grimaszra húzódott tettetett sértődöttségében.
 – Kételkedsz? Láthattad, milyen jól felmérem a fogadó
vendégeit is. – Csettintett aszamárnak, és továbbkocogott.
Követtem, ő pedig tovább beszélt; úgy tűnt, ezt a játékot
még jobban élvezi, mint a fogadóbelit.
– Avagy– tette hozzá széleskézmozdulattal –, meglehet, hogy van
egy kristálygömböm. Vagy körbeszimatoltam kicsit a
házikótokban? Az ékkövek a zacskómban. Vagy ami rosszabb,
a lopott… Riadtan levegőért kaptam.
Gwyneth megfordult és szemöldökráncolva nézett rám.
– Vagy talán Berdi árulta el – fejezte be színtelenül.
– Micsoda? – Ismét belekapaszkodtam a kantárszárba; Otto
újra magas hangú üvöltéssel adott hangot a nemtetszésének.
– Ne csináld már! Nem az a nyomorult állat tehet róla.
– Berdi elmondta?
Gwyneth lassan, szándékos kecsességgel leszállt a nyeregből.
Én esetlenül huppantam a földre.
– Azok után, hogy megígérte, senkinek nem beszél róla? –
folytattam kiabálva. –És az a rengeteg elővigyázatosság,
óvatosság, és napokig tartó rejtegetés?
– Csak néhány napig tartott. Az meg, hogy nekem elmondta,
nem ugyanaz.
Csak…
– Már mitől lenne más elárulni egy felszolgálólánynak, aki
boldogboldogtalannal társalog? Semmi okod nincs rá, hogy tudd!
Elfordultam, hogy száron vezessem tovább Ottót, de
Gwyneth elkapta a csuklómat, és durván visszarántott.
– Berdi tudja, hogy a városban élek, és én hallom meg
elsőnek, ha valami tisztviselő idedugja a szaglászó orrát, vagy
ha netán felhívást tesznek közzé a letartóztatásodra! –
sziszegte, azzal eleresztett.
A csuklómat dörzsölgettem, ahol megcsavarta.
– Tehát tudod, mit tettem?
Rosszallón csücsörített, de bólintott.
 – Azt nem mondhatom, hogy megértem, miért. Sokkal
jobb, ha egy kinyalt királyfihoz adnak, mint ha egy koldus
kandúrhoz, de… –Jobban szeretném, ha nem adnának senkihez.
– Ó. Szerelem. Na igen, az jó kis játék, ha rátalálsz.
Ne rémüldözz, ettől még a teoldaladonállok.
– Hát – fújtam –, ez megnyugtató, nem?
Hátrahúzta a vállát, oldalra hajtotta a fejét.
– Ne becsüld alá a hasznomat, Lia, és én sem
becsülöm alá a tiédet.
Máris szerettem volna visszavonni a felcsattanásomat. Sóhajtottam.
– Sajnálom, Gwyneth. Nem akartalak megsérteni. Csak arról van
szó, hogy olyannagyon igyekeztem óvatos lenni… nem
akarom, hogy a jelenlétem miatt bárki is bajba kerüljön.
– Meddig akarsz maradni?
Azt feltételezi, hogy csak átutazok?
– Természetesen végleg. Máshova nem mehetek.
– Terravin nem a földi paradicsom, Lia. Az ország
bajai nem fognak elmúlni,csak mert te elbújsz ide. Mi
a helyzet a felelősségeddel?
– Nincs más, csak ami ide szólít. Berdihez, Pauline-hoz és a
fogadóhoz.
– Értem – biccentett.
Csakhogy láttam, hogy nem érti. Az ő szemszögéből csak a
kiváltságok látszottak, és a hatalom, de én tudtam az igazat.
A konyhában alig vehették hasznomat. Első Leányként egyáltalán nem.
Azt meg, hogy politikai sakkbábuként hasznosítsanak, megtagadtam.
– Hát – sóhajtott –, gondolom, az én hibáimat én
magam követtem el, neked jogod van, hogy elkövesd a
sajátjaidat.
– Miféle hibákat követtél el, Gwyneth?
– Megbánni valókat – vetett rám egy hervasztó
pillantást; a hangja kihívóvolt, de a szeméből egy pillanatra
kihunyt a tűz. Előremutatott, a kanyon két mellékága
felé, ahol szerinte a legjobb szederbokrok nőttek. –
 Itt kiköthetjük a szamarakat. Te mész az egyik ágon, én
a másikon. Nem kell sok idő, hogy teleszedjük a kosarainkat.
Ezzel a beszélgetésünknek egyértelműen vége lett. Gwyneth
leszedte a kosarait Dieci oldaláról, és elvonult, anélkül, hogy
részletezte volna megbánni való hibáit, de a szemében látott pillanatnyi
bánat tovább kísértett. Azon járt az eszem, vajon mit tehetett.
Követtema keskeny ösvényt, amelyre irányított, és hamarosan
egy tágasabb oázisban találtam magam, a sátán saját kertjében,
ahol még egy csörgedező csermely táplálta, sekély tó is
csillogott. Az árnyékos északi lejtőt elborították a szederbokrok –
fürtökben nőtt, sötétlila gyümölcsüknél nagyobbat még sosem láttam.
Az ördög jól viselte gondját a bokrainak.
Lecsíptem egy tiltott bogyót, és a számba dobtam.
Elömlött az íze a nyelvemen, elárasztott az emlék. Lehunytam
a szememet – Walther, Regan és Bryn arca jelent meg
előttem, az állukról szederlé csöpögött. Láttam, ahogy
négyen futunk át az erdőn, tiszteletlenül átmászunk az Ősök
mohlepte romjain, és eszünkbe sem jut, hogy az életünk
valaha is megváltozhat.
Mint a lépcsőfokok, mondogatta Bernette néném;
csaknem pontosan két-két év volt köztünk. Mintha
anyám és apám az időőrző szoros előírása szerint
nemzették volna a gyerekeiket, és persze, amint sikerült
létrehozni az Első Leányt, teljesen fel is hagytak vele.
Belém villant apám pillantásának képe, amit anyámra vetett
Civicában töltött utolsó napomon – alighanem az utolsó
emlékem róluk –, és a szavaia szépségéről, az esküvőjük
napján. A kötelesség prése miatt tette félre az asszonyát, és
feledkezett meg a szerelemről? Szerette egyáltalán valaha?
Jó kis játék, ha rátalálsz.
Pauline rátalált.
Letéptem egy marék szedret, és lehuppantam a patak mellé,
egy pálma tövébe. A rövid nap máris mennyi felfordulást
hozott! Belefáradtam; átitatott az ördög paradicsomának nyugalma,
a csermely csobogása, és a szeder szégyentelen édessége –
egyik duzzadt bogyó a másik után.
Éppen lehunytam a szememet, amikor egy másik hangot
hallottam. Felpattant a szemem. Otto nyihogott a távolban? Vagy csak
a szél sípolt a kanyonban valahol?
Csakhogy nem fújt a szél.
Elfordítottam a szememet. Patadobogást hallottam: nehéz,
ritmusos léptek zaját. Az oldalamhoz kaptam, de a késem
nem volt sehol – azt a zekémmel együtt a nyergen lógva
hagytam, amikor lehúztam a blúzomat.
Éppen csak talpra tudtam kecmeregni, amikor megjelent a
hatalmas ló – és a nyergében Rafe.
Az ördög megérkezett. És különösmód még örültem is neki.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Kicsivel messzebb állt meg, mintha várna, hogy jelet adjak neki:
közeledhet. Összeszorult a szívem. Ma másnak láttam az
arcát. Még mindig vonzóvolt, tegnap azonban határozottan haragos
volt, attól a pillanattól fogva, hogy meglátott, és úgy éreztem,
gyűlölni akar.
Ma valami mást akart.
A fejünk felett tűző nap fényében árnyék vetült a
járomcsontjára, szeme kékje élesebbnek tűnt a táj halvány színei
mellett. Sötét pillák keretezték; ezt látva bárki megállt volna, hogy
meggondolja a következő lépését. Én is meggondoltam. Nagyot
nyeltem.
Rafe könnyed mozdulattalfelemelt két kosarat fél kezében,
mintha ez megmagyarázná a jelenlétét.
– Pauline küldött. Azt mondta, ezeket elfelejtettétek.
Elnyomtam egy grimaszt. Hát persze. Az örök leleményes
Pauline. Még legyengült állapotában is a királynő udvarának
elkötelezett alattvalója maradt, megragadott minden alkalmat, hogy az
uralkodója érdekeit szolgálja – méghozzá olyan módon, hogy Rafe
ne is állhasson ellen.
– Köszönöm – feleltem. – Pauline rosszul lett, és vissza
kellett mennie a fogadóba, de elfelejtettem elkérni a
kosarait, mielőtt visszafordult.
Rafe bólintott, mintha teljesen megértené, aztán a pillantása
végigsiklott a vállamon és a karomon. Az alsóingem a jelek
szerint mégsem volt olyan illedelmes, mint én azt gondoltam, ezzel
azonban már nem tudtam mit kezdeni. A blúzom a késem
mellett lógottOtto nyergén.
Közelebb léptem, hogy átvegyem a kosarakat, és igyekeztem
figyelmen kívül hagyni a mellkasomban szétterjedő forróságot.
A lova mellett az én ravianom is póniméretűnek tűnt.
Egyértelműen nem a sebességét, hanem az erejét, és talán
a félelemkeltést tartották szem előtt, amikor kinemesítették a fajtát.
Rafe olyan magasan trónolt a nyeregben, hogy le kellett hajolnia,
hogy átadhassa a kosarakat.
– Sajnálom, ha megzavartalak – mondta.
A bocsánatkérés váratlanul ért. Őszinte udvariassággal szólt
hozzám, a hangjában nyoma sem volt a korábbi keserűségnek.
– A kedvesség nem zavar meg – válaszoltam. Felnéztem
rá, és mielőtt meggondolhattam volna, a szavak már
ki is szaladtak a számon, és meghívtam, itassa meg
a lovát. – Mármint, ha ráér.
Mit csinálok? Valami ebben a férfiban mélyen felzaklatott,
valami más azonban elbűvölt, annyira, hogy igencsak elővigyázatlanul
osztogattam a meghívásokat.
Rafe felvont szemöldökkel mérlegelte az ajánlatot. Egy
pillanatig azért imádkoztam, hogy utasítsa vissza.
– Azt hiszem, van annyi időm – válaszolta, majd leugrott
a nyeregből, és a tavacskához vezette a hátasát, aki
azonban csak fújt a vízre. Fekete-fehér foltos volt, és
hatalmas termete ellenére talán a legszebb ló, amelyet
valaha láttam. Ragyogott a szőrzete, a bokájánál a
hosszú szálakvibráló fehér felhővé olvadtak, ha megmozdult.
 Rafe a nyakába vetette a szárat, aztán hozzám
fordult.
– Szedret szed?
– Berdinek kell, a fesztivál idejére.
Még közelebb lépett, éppen kartávolságra állt meg, aztán
körbefordult, hogy szemügyre vegye a kanyont.
– Ilyen messziről? A fogadóhoz közelebb nem terem?
Nem hátráltam meg.
– Nem olyan, mint itt – feleltem. – Ezek kétszer
akkorák.
Úgy nézett rám, mintha meg se hallott volna.
Sejtettem, hogy valami más van a háttérben. Összeakadt a
tekintetünk; mintha az akaratunk valami rejtélyes színtéren
vívott volna csatát; tudtam, ha elfordulok, vesztettem. Végül Rafe
csaknem bűnbánóan pillantott a földre. Beharapta az alsó ajkát,
én pedig felsóhajtottam.
– Nincs szüksége segítségre? – kérdezte, már sokkal
lágyabb arckifejezéssel.
Segítségre? Addig ügyetlenkedtem a kosarakkal, amíg egyet el is
ejtettem.
– Határozottan jobb kedvevan ma, mint tegnap volt –
állapítottam meg lehajolva.
– Tegnap sem volt rossz.
– Dehogynem – egyenesedtem ki. – Udvariatlan volt
és tuskó.
Rafe ajkára lassan kiült egy mosoly – ugyanaz az
őrjítő, titkolózó, arrogáns mosoly, mint előző este. – Maga meglep
engem, Lia.
– Mivel?
– Sok mindennel. Ezek közül az egyik, hogy olyan rettenetesen
fél a nyulaktól.
– A nyulaktól… – Nagyokat pislantottam. – Nem
kellene mindent elhinnie, amithall. Pauline híres róla, hogy
alaposan kiszínezi a dolgokat.
 – De hát nem így teszünk mindannyian? – kérdezte
Rafe az állát dörzsölgetve.
Puhatolózón néztem rá, mint Gwynethre, bár Rafe még
rejtélyesebbnek bizonyult.
Úgy tűnt, minden, amit mond, súlyosabb mögöttes jelentést
hordoz.
Pauline viszont még megfizet ezért, kezdve a nyulakról szóló
leckével.
Elfordultam, és a szederbokrokhoz mentem; leraktam az egyik
kosarat a lábamhoz, és elkezdtem megtölteni a másikat. Rafe
lépéseinek csikorgását hallottam magam mögött. Mellettem állt meg, és
felemelte az üres kosarat.
– Fegyverszünet? Ideiglenesen? Megígérem, hogy nem leszek
udvariatlan,vagytuskó.
A bokron tartottam a szememet, igyekeztem visszafojtani a
mosolyt.
– Fegyverszünet – feleltem.
Rafe leszedett néhány bogyót, de szorosan mellettem
maradt, és az én kosaramba is tett belőlük, mintha máris
megelőzött volna.
– Gyerekkorom óta nem szedtem szedret – ismerte
be.
– Ahhoz képest elég jól csinálja – válaszoltam.
– Még egy sem kötött ki a gyomrában.
– Úgy érti, szabad ennem belőle?
Magamban elmosolyodtam. A hangja szinte játékos volt, bár
nem tudtam elképzelni, hogy ez az arcára is kiüljön.
– Nem, nem szabad – vágtam rá.
– Annál jobb. Nem lenne jó, ha megszeretném. Ahonnan én
jövök, ott nem nő sokszederbokor.
– És hol is van az pontosan?
A keze megállt egy bogyón, mintha tétovázna, leszedje-e vagy
sem. Végül letépte, és azt válaszolta, hogy egy kis faluból származik,
Morrighan legdélebbi részén. Amikor a nevét kérdeztem, elütötte azzal,
hogy annyira kicsi, hogy még neve sincs.
 Nyilvánvaló volt, hogy nem akarja felfedni, honnan érkezett.
Talán hozzám hasonlóan a kellemetlen múlt elől menekül, de attól
még nem kell első hallásra elhinnem, amit mond.
Belementem a játékba.
– Egy névtelen falu? Igazán? Milyen rendkívül fura.
Vártam, hogy magyarázkodni kezd, és nem is kellett csalódnom.
– Valójában csak egy terület, néhány elszórt tanyával.
Földművesek… nagyrésztföldművesek vagyunk. És maga? Maga
honnan származik?
Egy névtelen vidék? Talán igaz. És Rafe erős volt, izmos,
napbarnított, amilyen egyföldműves lehet – ugyanakkor nagyon sok
minden vallott az ellenkezőjére is. A beszédmódja, de még
a tartása sem vallott földművesre, de főleg felkavaró kék
szeme hazudtolta meg a szavait. Éles tekintete inkább
harcosnak mutatta, nem békés szántóvetőnek, aki naphosszat a földet
forgatja.
Kivettem a szedret, amelyet az ujjai között fogott, és
a számba dobtam. Hogy én honnan jöttem? Összehúzott
szemmel mosolyogtam.
– Egy kis faluból, Morrighan legészakibb részén. Nagyrészt
földművesek élnekarra. Valójában csak egy terület, néhány
elszórt tanyával. Semmi több. Még neve sincs.
Rafe halkan nevetett.
– Akkor ellenkező, mégis hasonló világból jövünk, igaz?
Rábámultam: lenyűgözött, hogy meg tudtam nevettetni. Addig
néztem, amíg a mosoly lassan leolvadt az arcáról, de a
szeme körül megmaradtak a finom vonalak. A vidámság
mindenestől meglágyította. Fiatalabb volt, mint először gondoltam,
talán tizenkilenc. Az jutott eszembe…
Kikerekedett a szemem. Csak bámulom, és nem is feleltem
a kérdésére! Zakatoló szívvel fordultam el, és újult erővel
kezdtem tépkedni a szedreket félig telt kosaramba, éretteket és
zöldeket egyaránt, mielőtt Rafe odanyúlt volna, hogy megfogja
a kezemet.
 – Ne menjünk kicsit odébb? – javasolta. – Szerintem
ezen a bokron már egy szemsincs… hacsak Berdi nem akar
savanyú gyümölcsöt is.
– Igen, az talán jó lenne.
Elengedett, és kicsivel beljebb vonultunk a kanyonban,
közben szedret szedegetve. Megkérdezte, mióta vagyok a
fogadóban, és megmondtam, hogy néhány hete.
– Azelőtt mit csinált?
Akármit is csináltam Civicában, szóra sem érdemes. Majdnem.
– Tolvajvoltam – feleltem –, de elhatároztam, hogy
jó útra térek. Egyelőre megy.
Rafe elmosolyodott.
– Mindenesetre van, ahová visszatérhet?
– Pontosan.
– És a szülei? Gyakran látogatja meg őket?
A szökésünk napja óta nem is beszéltem róluk senkinek. Vérdíjat
tűznek a fejemre.
– A szüleim meghaltak. Ízlett a vadpecsenye tegnap?
Biccentéssel vette tudomásul a témaváltást.
– Nagyon is. Fenséges volt. Gwyneth igazán nagylelkű
adagot hozott.
Akaratlanul is arra gondoltam, miben volt még nagylelkű a
lány. Valójában sosem lépte át a tisztesség határait, de jól tudta,
miként árassza el figyelmességekkel a vendégeket, és
megfordult a fejemben, vajon Rafe is a választottjai között
volt-e.
– Eszerint marad?
– Egy darabig igen. A fesztivál végéig mindenképpen.
– Hívő?
– Néhány dologban hiszek.
Elegáns elkerülő válaszvolt: még mindig nem tudtam, hogy az
istenek vagy az ételek vonzották-e elsősorban a fesztiválra. Az éves
fesztivál legalább annyira a lakomázásról és az ivászatról szólt,
mint a szentségek tiszteletéről, és volt, aki az egyik célt
buzgóbban teljesítette a másiknál.
 – Láttam a sebeket a kezén. A munkája során
szerezte őket?
Maga elé nyújtotta a kezét,és úgy vizsgálta, mintha csak
most venné észre az apró vágásokat.
– Ó, ezek? Már majdnem be is gyógyultak. Igen,
napszámosként dolgoztam aföldeken, de most épp nincs munkám.
– Ha nem tud fizetni, Berdi szíjat hasít a hátából.
– Berdi csak ne aggódjon, a helyzetem átmeneti. Van elég
pénzem, hogy megfizessem az ellátásomat.
– Akkor az irhája is biztonságban van. Bár a fogadó
körül mindig akad munka,amivel fizethetne. Például a kis
háznak nagy szüksége volna egy új tetőre. Akkor ki lehetne
adni, és több hasznot hozna.
– És akkor hol laknának maguk?
Honnan tudta, hogy ott lakunk? Ennyire egyértelmű volt az
irányból, amerre tegnap este mentem? Választhattam volna éppen
a hátsó ösvényt is a fogadóhoz közeli házak felé – vagy végig
figyelt, amíg az ajtóig nem értem?
Mintha látná, miféle gondolatok kavarognak a fejemben, hozzátette.
– Pauline mondta, hogy a kis házba megy és lepihen,
amikor ideadta a kosarakat.
– Biztosvagyok benne, hogy a szénapadlás kettőnknek
is éppolyan jól megfelelmajd, mint a fizetővendégeknek.
Volt már rosszabb derékaljam is.
Felmordult, mintha nem hinne nekem. Átfutott az agyamon:
vajon minek lát engem? A kiváltságos származás talán meglátszik az
arcomon vagy a beszédemen? Máshol biztosan nem. A körmöm
csorba, a kezem bőre repedezett, a ruhám szakadt.
Hirtelen büszkeség tört rám a Civicából Terravinbe vezető nehéz
utunk emlékétől. A kényelemnél fontosabb volt, hogy rejtve haladjunk,
és nemegyszer aludtunk tűz melege nélkül a sziklás
földön.
A kanyon összeszűkült. Fellépdeltünk egy enyhe emelkedőn,
végül egy sík, füves részreértünk, amely a tengerre nézett.
A szél erősen fújt, belekapaszkodott szabadon hagyott tincseimbe.
Odanyúltam, hogy visszatűrjem őket, közben a vizet figyeltem;
lila hullámait fehér tajték koronázta, vadul viharzott, egyszerre volt
csábító és rémítő. A sziklafalak között megült meleg
elillant; meztelen vállamat kiverte a libabőr. Mélyen alattunk,
egy kis öbölben kavargó hullámok csapódtak a szikláknak,
mögöttük hab úszott.
– Én nem mennék ki a szélére – figyelmeztetett
Rafe. – A sziklák ingatagok lehetnek.
Lepillantottam a sziklaperemszéléről karomként befelé nyújtózó
repedésekre, és hátraléptem. Most csak a szélben elfekvő fű
vett körül minket.
– Úgy látom, itt nincsenek szederbokrok – szögeztem
le a nyilvánvalót.
– Egy sincs – helyeselt Rafe, aztán a repedésekről rám
emelte a tekintetét. Hosszúmásodpercek teltek el, éreztem
a figyelme súlyát, mintha tanulmányozni akarna. Aztán
észbe kapott és elfordult, kibámult a part felé.
Követtema tekintetét. A távolban két hatalmas, fehérre
szívott kupola maradványa emelkedett a partvonal fölé, mint
partra vetett, halotttengeri gigászok bordakosarai; mindkettő
beomlott a szélnek kitett oldalon.
– Valaha biztosan lenyűgözőek voltak – jegyeztem
meg.
– Valaha? Még mindig azok. Nem így gondolja?
Vállat vontam. A morrighani szent szövegek tele voltak az
Ősöket illető figyelmeztetésekkel. Amikor a létezésük romjaira
néztem, szomorúságot láttam. A félisteneket, akik egykor a
mennyeket is uralmuk alá hajtották, megtörték és a halálba
alázták. Mindig úgy képzeltem, hogy széthulló mesterműveik
valami végtelen, bánatos siratóéneket zümmögnek.
Elfordultam, végigpillantottam a szélben reszkető füvön.
– Mindössze annyit mondanak a számomra, hogy semmi
sem tart örökké. Még anagyság sem.
– Valami mégis.
Szembenéztem vele.
 – Igazán? És mégis micsoda?
– Az, ami számít.
Meglepett a válasza: az is, amit mondott, és az is,
ahogy mondta. Furcsa módon kedvesen, szinte naivan, ám
szívből. Egy hozzá hasonlóan kemény férfitől nem ezt vártam volna.
Könnyedén meghazudtolhattam volna – ami nekem számított, nem
tartott örökké. Mit nem adnék, ha a bátyáimat itt
tudhatnám, Terravinben, vagy ha a szüleim arcán újra szeretetet
láthatnék… Csakhogy az ő számukra sem bizonyultak maradandónak
a dolgok, például az Első Leány hagyománya. Rettentő
csalódást okoztam.
Semmitmondó vállrándítással feleltem. Rafe homloka ráncba
szaladt.
– Mindent elutasít, ami régi? Az elmúlt korok minden
hagyományát?
– A legtöbbet. Ezért jöttem Terravinbe. Itt minden más.
Rafe oldalra biccentette a fejét, és még közelebb lépett
hozzám. Nem térhettem ki, ha nem akarok a sziklaszéli
repedésekre lépni. Csak néhány centiméter választott el minket,
amikor felemelte a kezét és megérintette a vállamat.
Forróság öntött el.
– És ez mi? – kérdezte. – Halványan emlékeztet
valami hagyományra. Egy ünnepemléke?
Odanéztem; az alsóingem félrecsúszott, és feltárta a
morrighani indákkal körülvettoroszlánmancs egy részét. Hogy érték el,
hogy ne legyek képes megszabadulni ettől a dögtől? Átkozott
művészek!
Visszarántottam a helyére az inget.
– Egy rémes hiba. Ennyi. Alig több, mint a
nyögdécselő barbárok hegei!
Perzselt a düh, amiért az az átokverte kavah nem
hajlandó megválni tőlem. Megpróbáltam ellépni Rafe mellett, de
egy rántással visszaperdített; a keze a csuklómrafonódott. Nem szólt;
csak összeharapta a fogát, mintha visszatartaná a szavakat, úgy
néztük egymást.
 – Mi az? – törtem meg végül a csendet.
Eleresztette a kezemet.
– Már mondtam. Vigyázzon, hova lép.
Vártam, hátha hozzátesz még valamit – azt akartam, hogy
hozzátegyen –, de hallgatott.
– Ennyi?
Mély lélegzetet vett, az orrcimpája kitágult, a mellkasa
megemelkedett, de némán engedte ki.
– Ennyi – bólintott, megfordult, és visszasétált a kanyon
felé.

A harapása halálos, de a nyelve édes, a lehelete

csábító, a szorítása gyilkos. A sárkány éhe soha meg nem
elégül, szomját semmi sem oltja.

Venda-ének
 TIZENHATODIK FEJEZET
Gyere a templomromhoz, a kis háztól keletre. Egyedül.

Forgattam a körbetépettpapírdarabot a kezemben. Az írás

szinte olvashatatlan volt, nyilvánvalóan sietve kaparták le. Ki
lehetett ez a holdkóros, aki azt hiszi: elég bolond vagyok, hogy
egymagamban besétálok az erdőbe, hogy találkozzak vele – egy
szekrényembe rejtett cédula miatt?
Már akkor sejtettem, hogy valami nincs rendjén, amikor
visszatértemkor résnyire nyitva találtam a kis ház ajtaját.
Pauline az ilyesmikre nagyon ügyelt, sosem hagyott semmit
szanaszét.
Óvatosan belöktem az ajtót, és amikor megbizonyosodtam róla,
hogy senki nem vár bent, átkutattam a házat. Semmi sem
hiányzott, bár a királyiékkövek megmaradt darabjait bárki könnyedén
megtalálhatta volna a nyeregtáskámba tett erszényben. Nem tolvaj
látogatott meg minket. A szekrényajtó is nyitva maradt;
ott találtam meg az üzenetet. Felszúrták egy akasztóra, hogy el
se téveszthessem.
Az utolsó parancs – egyedül – volt a legnyugtalanítóbb.
Újra a papírra néztem, és levegőért kaptam. Aláírást
nem láttam. Talán nem is nekem szól. Talán Pauline-nak küldték. Talán
végre megérkezett Mikael. Pauline annyira…
Megpördültem,és a nyitott ajtón át kinéztem az erdőre.
De miért egy levélkét hagyott? Miért nem ment egyből a fogadóba,
hogy a karjába kapja a szerelmét? Hacsak nem volt jó oka
a rejtőzésre…
A fejemet ráztam. Nem bírtam eldönteni, mit tegyek. Nem
mutathattam meg az üzenetet Pauline-nak – mi lesz, ha mégsem
Mikael írta?
 Másfelől, ha mégis, én pedig nem törődök vele? Főleg most,
hogy…
Benyúltam a szekrénybe, és magamra kaptam Pauline fekete
köpenyét. Közeledett az alkony. A sötét anyag valamennyire
rejteket ad majd a fák alatt. Reméltem, a romok nincsenek túl
messze, hamar megtalálomőket.
Előhúztam a késemet is, és marokra fogtam a
köpeny alatt – arra az esetre, ha mégsem Mikael hagyta
az üzenetet.
Amennyire a terep engedte, egyenesen keletre tartottam. A
fák egyre sűrűbben nőttek, a mohatakaró az északi oldalukon
vastagodott, ahogy egyre kevesebb fény hatolt el a talajig.
Nem csiripeltek a madarak, nem motoztak a mókusok; olyan volt,
mintha valami nem sokkal előttem vonult volna itt át.
Terravin utolsó fényei elmaradtak mögöttem. Az Ősökre
gondoltam, és a különös helyekre, ahol az épületeik romjai
fennmaradtak. A fivéreimmel vagy templomnak, vagy
emlékműnek neveztük ezeket a kőhalmokat, mert fogalmunk
sem volt, mi lehetett az eredeti szerepük. Az a néhány
bevésés, ami túlélte a korokat, ősi nyelven íródott –
maguk a romok azonban nagyszabású, gazdag életről
beszéltek, mint azok is, amelyeket Rafe-fel láttunk.
Valami, amit ma mondtam, felzaklatta őt. Talán, hogy el
akartam kerülni a hagyományokat? Vagy, hogy a művészeket
morgó barbárokhoz hasonlítottam? Talán az ő apja is
művész volt? Vagy, ami rosszabb – egy barbár? Ez utóbbi
lehetőséget kizártam; Rafe, ha akart, igen választékosan tudott
fogalmazni, amellett elgondolkodó volt, mint akire nagy lelki teher nehezedik.
Az, ami számít. Megvolt tehát a lágyabb oldala is, amit
igyekezett eltitkolni. Miféle gyengeség vehette rá, hogy mégis
megmutassa?
Lelassítottam a lépteimet. Egy mohával benőtt fal emelkedett
előttem, a törött kövek élét tompította a fölé kúszóindafüggöny.
A repedésekben páfrányok nyújtóztak, amitől szinte
elképzelhetetlenné vált, hogy a hely emberkéz műve. Megkerültem,
próbáltam a falon túli zöld mellett meglátni az emberi bőr
barnaságát.
Egyszerre valami kaparászást hallottam, aztán szusszanást. Egy ló.
Titokzatos meghívóm valahol a falakon túl rejti a hátasát.
Vagyis ő maga is itt van.
Kiszabadítottam a köpeny alól ügyesebbik karomat, és jobb
fogást vettem a tőr markolatán.
– Hahó? – szólaltam meg fennhangon. Lépések roppanását
hallottam, aztán valakikilépett a fal mögül. Felsikoltottam,
és mielőtt megszólalhatott volna, már futottam is felé.
Megöleltem, megcsókoltam, megpördültem vele – úgy
eltöltött az öröm, hogy csak a nevét tudtam ismételgetni.
Végül hátralépett, és a tenyerébe fogta az arcomat.
– Ha tudom, hogy ennyire örülszmajd nekem, hamarabb jövök
– nevetett. – Gyere, menjünk be.
Úgy vezetett be a romba, mint egy nagyterembe, és
helyet mutatott egy ledőlt sziklatömbön. Végignézett rajtam,
felmérte, egészben vagyok-e, a fejemet először az egyik, majd a
másik oldalra fordította. Végül elégedetten biccentett és elmosolyodott.
– Jól csináltad, hugi. A legügyesebb felderítők hetekig hiába
keresték a nyomaidat.
– A legjobbtól tanultam, Walther.
– Nem kétlem – nevetett fel. – Amikor az istállófiú
megmondta, hogy északnakindultál, tudtam, hogy valójában dél
felé van a célod. – Jókedvűen felvonta a szemöldökét.
– De hivatalosan nekem is északnak kellett vezetnem
a csapatot, hogy fenntartsam a látszatot. Nem akartam senkit
egyenesen idevezetni hozzád, északon pedig el tudtam
helyezni néhány hamisnyomot. Amikor az idő végre
megengedte, a legjobb embereimmel elindultam délre, hogy
valóban megkeresselek.
– Megbízol bennük?
– Gavinben, Avróban és Cyrilben? Ez nem is kérdés.
 Ők voltak Walther legközelebbi barátai az egységében;
Cyril vékony, nyúzottképű alak volt. Alighanem őt látta tegnap
Pauline a fogadóban.
– Akkor nem kárhoztatsz azért, amit tettem? – kérdeztem félve.
– Mondjuk azt, hogy nem lepődtem meg túlzottan.
– És Bryn meg Regan?
Lehuppant mellém, átkarolta a vállamat, és magához
húzott.
– Drága kicsi húgom, a bátyáid mind éppen annyira
szeretnek, mint mindig, ésegyikünk sem kárhoztat, amiért
többre vágytál a házasságban, bár mind aggódtunk a
hogyléted miatt.Csak idő kérdése, mikor fedeznek fel.
Felpattantam, ledobtam a köpenyt, és megpördültem előtte.
– Igazán? Nézz csak rám. Ha nem ismertél volna már eleve,
kitaláltad volna, hogyén vagyok Arabella hercegnő,
Morrighan Első Leánya?
– Szakadt ruhák? – kérdezte homlokráncolva, majd elkapta
a kezemet, hogy megnézze azt is. – Csorba körmök?
Ez még kevés, hogy elrejtse, mi rejlik benned.
Mindig önmagad leszel, Lia. Ez elől nem menekülhetsz el.
– Akkor mégis haragszol – húztam el a kezemet.
– Csak aggódom. Akik haragszanak, azok a civicai
hatalmasságok.
– Anyánk és apánk?
Vállat vont.
– Anyánk nem beszél róla, apánk pedig kötelességtudóan
kitűzte a díjat annak, akia nyomodra jut és visszavisz.
– Csak kötelességtudóan?
– Ne érts félre. Megalázott és dühös, de ez csak a dolog
egyik fele. Már eltelt egyhónap, és ő még mindig üvölt, ha
szóba kerülsz, de azért mindössze egyetlen kicsiny plakát került
ki a főtérre. Amennyire tudom, többet nem is
küldtek szét. Talán ez volt a határ,ameddig a kormánynak
engedett. Persze vannak más sürgős ügyek is, amik a
figyelmüket követelik.
 – Más bajok, rajtam kívül?
Walther bólintott.
– Szabadcsapatok csinálnak felfordulást mindenfelé. Úgy gondoljuk,
csak egy-kétkis létszámú csoportról van szó, de úgy tűnnek
el az éjszakában, mint a szellemfarkasok. Északon
felrobbantották a kulcsfontosságú hidakat, ott, ahol a csapataink
legnagyobb része állomásozik, és a külsőbb helyőrségekben
is pánikot okoztak.
– Gondolod, hogy Dalbreck áll mögöttük? A megtört
szövetségből ennyire ellenséges viszony lett?
– Senki sem tudja biztosan – vonta meg a vállát. – Az
biztos, hogy a távozásod ótahatározottan romlott a
viszonyunk Dalbreckkel, de én inkább a vendaiak kezét
sejtem benne. Kihasználják a helyzetünket. Csökkenteni
akarják a gárda mozgékonyságát, ami azt is jelentheti, hogy
nagyszabású előrenyomulásra készülhetnek.
– Morrighani területre? – Nem bírtam elrejteni a
döbbenetemet. Eddig akárhányszor megütköztünk Vendával, az
mindig Cam Lanteux területén történt, ahol a lábukat
próbálták megvetni. Soha nem a mi területünkön.
– Ne aggódj – felelte fivérem egy kissé talán túl
gyorsan. – Kívül tartjuk őket.
Mint mindig.
– Akkor is, ha úgy szaporodnak, mint a nyulak?
Walther elmosolyodott.
– A nyulakból remek pörkölt készül, tudtad? – Felállt,
lépettnéhányat, aztán visszafordult felém; tíz ujjával túrt
kócos hajába. – Csakhogy apánk aggodalma és dühe
semmiség az akadémikuséhoz képest. – Megrázta a fejét,
elmosolyodott. – Ó, húgocskám, mit tettél?
– Mit? – kérdeztem vissza ártatlanul.
– Úgy tűnik, hogy eltűnt valami, ami az akadémikus számára
hatalmas értékkelbír. Méghozzá pontosan ugyanakkor, amikor
te is. A kancellárral párban felforgatták a teljes citadellát…
persze lopva, mert ami eltűnt, a jelek szerint nem
 szerepel a királyitulajdonjegyzékben. A szolgák legalábbis ezt
pletykálják.
Összeszorítottam a kezemet, és szélesen elvigyorodtam. Nem
bírtam elrejteni az örömömet. Ó, mennyire szerettem volna látni
az akadémikus arcát, amikor kinyitotta titkosnak hitt fiókját – hogy
üresen találja. Csaknem üresen. Hagytam ott neki egy kis
meglepetést.
– Tehát élvezed a tolvajlétet?
– Nagyon is, drága fivérem.
– Lelked rajta – nevetett. – Gyereide, és mesélj!
Hoztam néhány dolgot, amitszeretsz.
Az egyik sarokba vezetett, ahol leterített magának egy takarót.
A táskájából elővett egy lezárt flaska édes, habzó cseresznyebort,
Morrighan kertjeinek buborékos büszkeségét, amit nagyon szerettem,
de csak különleges alkalmakon kóstolhattam; fél karika édes
fügekenyeret, és a városipék szezámos ropogós kekszét. Az
otthon ízeit – nem is sejtettem, hogy ennyire hiányolom őket.
Ültünk a takarón, ettem, ittam,és elsoroltam a tolvajlás
részleteit.
A menyegző előtti napon történt. Az akadémikust a
székesegyházba szólította a dolga, az utolsó aláírásokat hitelesítette
a dokumentumokon. Akkor még mindig nem döntöttem el végleg,
hogy megszököm, de az öltözőkamrám sötétjében ülve, a saját
levemben főve a kancellár és az akadémikus iránti utálatom elérte
a csúcspontját. Még csak meg se próbálták rejteni, mennyire
vidámak a küszöbönálló távozásom miatt,amikor aznap reggel
betértem a kancellárhoz, hogy visszaadjam a királyi tulajdonjegyzékbe
tartozó tárgyaimat. A koronámat, a gyűrűimet, a pecsétemet, de
még a legkisebb ékköves hajtűmet is – a kancellár
egyértelművé tette, hogy egyik sem hagyhatja el velem együtt
az országot Dalbreckbe. Azt mondta, a cél nem egy másik királyság
kincstárának hizlalása.
Az akadémikus tanúként és jegyzőkönyvvezetőként volt jelen. Feltűnt,
hogy rendkívül izgatottan várja a távozásomat. Sietve lapozta
át a főkönyveket, egyik lábáról a másikra állt. Különösnek
találtam a viselkedését, mert általában merev kiegyensúlyozottsággal
intézkedett,ha velem volt dolga.
Éppen mielőtt kiléptem volna az ajtón, eltalált egy gondolat:
titkolóztok! –, és visszafordultam. Mindkettejük arcára kiült a
meglepetés.
– Miért utáltak engem mindig is annyira?
Az akadémikus megdermedt, a kancellárra hagyta a választ.
Amaz még csak rám se nézett, úgy felelt, aztán folytatta a
könyvek átolvasását. Csettintett a nyelvével, mintha valami buta liba
volnék, aztán utálkozó, elharapott szavakkal szólalt meg.
– Hercegnő, mindig is rosszul tette fel a kérdést.
Talán azt kellene kérdeznie, miokom lenne, hogy kedveljem?
Az akadémikus azonban ugyanúgy állt ott, nem vette le rólam a
szemét, mintha azt várná, mit teszek eztán.
Walther figyelmesen hallgatott; elmeséltem, hogyan forgattam
a fejemben ezt a találkozást újra és újra aznap délután az
öltözőszobámban – és akkor a szavak újra megtaláltak. Titkolóztok.
Persze, úgy is volt. Tudva, hogy az akadémikus a
székesegyházban tartózkodik,egyenesen az ő irodájába mentem.
– Nem volt nehézmegtalálni az írószekrény rejtett fiókját,
és az egyik hosszúhajtűm könnyen nyitotta is a zárját.
– És most itt hagysz felajzva? Mit loptál el?
– Ez a legkülönösebb rész. Nem tudom.
Úgy mosolygott rám, mintha megjátszanám magam.
– Igazán, Walther. Néhány papírlap volt, és két apró
könyv. Nagyon vékony, régikötetek. Bőr borítóba
kötötte, majd egy arany dobozba rakta őket, de én egyiket
se tudom elolvasni. Ősi, vagy idegen nyelven vannak.
– De miért rejtegette őket? Egy istállónyi lakája van, fordíttatta
volna le valamelyikkel.
– Meglehet, már meg is tette.
Vagyis a dokumentumoknak a tulajdonjegyzékben lett volna
a helye; a romokból visszanyert minden tárgy a birodalom
birtokába ment át, még azok is, amelyeket a katonáink leltek a távoli
vidékeken. Az elsinkófálásuk bűncselekménynek számított.
 Mindketten tudtuk, hogy a királyiakadémikus jó okból birtokolta
a címét. Nemcsak a morrighani szent szövegek szakértője volt, de
az ősi nyelvek fordításában is nagy gyakorlatot szerzett – bár
a tehetsége talán nem terjed addig, mint egyesek hitték.
Magam láttam, hogy néhány igen egyszerű dialektussal is meggyűlt
a baja, ha pedig kijavítottam, csaknem felrobbant a dühtől.
– Miért nem próbálod meg lefordítani őket?
– Drága Walther herceg, hát mégis, mikor lett volna
nekem ilyesmire időm? Szökevény királylány vagyok, három
szamár gondviselője, szobalány és felszolgáló – örülök,
ha fürdésre jut pár percem. Nem jut mindannyiunknak királyi
palota – tréfálkoztam legfellengzőbb hangomon. Fivérem
elnevette magát. Nem említettem egyéb elfoglaltságaimat,
például, hogy szedret szedni járok jóképű fiatalemberekkel.
– Amellett – tettem hozzá –, a fordítás nem épp
kis feladat, ha az ember lánya egy kukkot sem ért a
nyelvből. Az egyetlen segítség, ami a rendelkezésemre áll,
a különálló lapokon valami katalógusféle feljegyzés. Az
egyik kötet címe Ve Feray Daclara au Gaudrel, a másik
Vendából való.
– Könyv Vendából? A barbárok olvasnak?
Elmosolyodtam.
– Hát, egy időben legalábbis olvastak. Még az is lehet,
hogy a kancellárnak azékköves aranyládikó hiányzik olyan
nagyon. Az értéke alighanem kitenne a városnyi vidéki
udvarházához egy újabb szárnyat.
– Vagy talán valami új szerzemény, és az akadémikus
attól félt, hogy te fordítod
le előbb, ezzel elnyered előle a dicsőséget. Vigyáznia kell a
rangjára.
– Talán – feleltem, de valamiképpen biztosvoltam benne,
hogy a kötetek nemújonnan kerültek oda; hogy nagyon
is régóta lapultak abban a sötét fiókban, talán olyan
régóta, hogy még az akadémikus is megfeledkezett róluk.
Walther megszorította a kezemet.
 – Légy óvatos, Lia – kérte komolyan. – Akármi okból
is, de nagyon vissza akarják kapni. Ha hazaérek, majd
vigyázva körülszimatolok, kipuhatolom, tud-e anyánk vagy apánk
valamit a dologról. Vagy talán az alkormányzó.
– Ne szóld el, hogy láttál!
– Vigyázva – ismételte.
Bólintottam.
– Az akadémikusról ennyi elég lesz – tettem hozzá.
A társalgás kezdett túl komorra fordulni, márpedig én
élvezni akartam ajándék perceimet Waltherrel. – Mondd el,
mik a hírek otthon!
Lesütöttea szemét, aztán elmosolyodott.
– Mi az? – csaptam le rá. – Mondd már!
Walther szeme csillogott.
– Greta… szóval, apa leszek.
Csak néztem rá, képtelen voltam megszólalni. Még sosem
láttam a testvéremet ennyire boldognak, még az esküvője
napján sem, amikor idegesen húzgálta a felöltőjét, és Brynnek
kellett oldalba bökdösnie, hogy hagyja végre abba. Úgy ragyogott,
mintha ő volna várandós. Walther mint apa. És milyen
nagyszerű apa lesz!
– Nem is mondasz semmit? – kérdezte.
Boldogan felkacagtam, és a nyakába ugrottam, majd
elárasztottam a kérdéseimmel. Igen, Greta jól viseli. Decemberre várják.
Nem számít, fiú lesz-e vagy lány, talán szerencséjük lesz, és ikrek
születnek. Igen, nagyon boldog, nagyon szerelmes, nagyon
készen áll rá, hogy családot alapítson Gretával. Most éppen
Luiseveque-ben vásárolgatnak – Walther így szabadult el
Terravinbe. Útra keltek Greta szüleinek déli udvarháza felé, ahol az
asszony marad majd, amíg Walther befejezi az utolsó őrjáratát.
Aztán, még a gyermek születése előtt, visszatérnek majd
Civicába, aztán, aztán, aztán…
Igyekeztem elrejteni váratlanul támadt szomorúságomat, amikor
egyszerre ráébredtem, hogy semmiben, amit a bátyám felsorolt, nem
lesz részem. Az új, rejtőző életem miatt talán sosem ismerem
meg unokaöcsémet vagy -húgomat – habár az esélyeim akkor se
lettek volna jobbak, ha Dalbreck távoli vidékére költözöm.
Néztem a bátyámat, enyhén hajlott orrát, mélyen ülő
szemét, örömtől gödröcskés arcát. Huszonhárom évesen már
inkább férfi volt, mint fiú, széles, erős válla éppen alkalmas, hogy
egy gyereket emeljen rá, és a szemem előtt máris apávávált.
A boldogságát látva a sajátom is visszatért. Ez mindig így
volt – Walther olyankor is képes volt felvidítani, ha senki más
nem.
Csak beszélt és beszélt; alig vettem észre, hogy az erdő
elsötétül körülöttünk, amíg fel nem ugrott.
– Mennünk kell. Minden rendben lesz veled egyedül?
– Amikor ideértem, majdnem kettévágtalak – feleltem,
és megpaskoltam a hüvelyében pihenő tőrömet.
– Gyakorolsz?
– Be kell vallanom, hogy nem.
Lehajoltam a takaróért, de Walther elkapta a karomat.
– Nincs rendjén, hogy titokban kellett gyakorolnod, Lia
– csóválta a fejét. – Ha énleszek a király, a
dolgok máshogy lesznek.
– Hamarra tervezed az államcsínyt? – piszkáltam, de
csak mosolygott.
– Eljön majd az én időm. De addig ígérd meg, hogy gyakorolsz!
– Megígérem – biccentettem.
– Akkor siess, nemsokára sötétedik.
Összeszedtük a takarót és a kosarat, majd Walther arcon
csókolt.
– Boldog vagy ezzel az új életeddel?
– Csak akkor lehetnék boldogabb, ha te, Bryn és Regan
is itt lennétek velem.
– Türelem, Lia. Kitalálunk valamit. Tessék, ezt vidd el
– nyomta a kezembe akosarat. – Kis apróságok a
szűkös időkre. Még meglátogatlak, mielőtt elindulok
őrjáratra. Addig is, vigyázz magadra.
 Bólintottam: az járt a fejemben, mennyiféle felelősség nyomja
a vállát. Férj, apa, katona, és végső soron trónörökös is. Nem
kellett volna még miattam is aggodalmaskodnia, de azért örültem,
hogy megtette.
– Mondd meg Gretának, hogy szeretettel üdvözlöm, és
minden jót kívánok.
– Úgy lesz. – Elfordult, hogy nekiinduljon, de nem
akartam hagyni; kiszakadtbelőlem az újabb kérdés.
– Walther, mikor tudtad biztosra, hogy szereted Gretát?
Selyemfelhőként ereszkedett le rá a boldogság, ami mindig
meglátogatta, ha Gretára gondolt.
– Abban a pillanatban tudtam, amikor megláttam –
sóhajtott.
Bizonyára leolvasta az arcomról a csalódást, mert felém
nyújtotta kezét,és megcsípte az arcomat.
– Tudom, a tervezett házasság miatt most kételkedsz, de
valaki megérkezik majdhozzád is, valaki, aki méltó hozzád.
És tudni fogod, hogy ő az, abban a percben, amikor
meglátod.
Ez megint csak nem az a válaszvolt, amit reméltem, de
biccentettem. Akkor jutott eszembe Pauline és az ő gondja.
– Walther, esküszöm, ez az utolsó kérdésem, de nincs
híred Mikaelről?
– Mikaelről?
– A gárda katonája. Fiatal, szőke. Őrjáraton volt,
mostanra már vissza kellett érnie.
Néztem, ahogy az emlékezetében kutat.
– Nem rémlik semmiféle…
Továbbadtam a darabos részleteket, amiket Pauline-tól tudtam
meg, például, hogy néha, ha nincs szolgálatban, egy buta, vörös
nyakkendőt visel. Walther rám pillantott.
– Mikael. Hát persze, így már tudom, kicsoda ő.
– Szokatlan komorsággal vontaössze a szemöldökét, egész
arca baljóslatúan elsötétült. – Ugye, nincs vele dolgod?
– Nem, persze hogy nincs, de…
 – Az jó. Maradj távol a fajtájától. Két hete ért vissza
a csapatteste. Amikor utoljáraláttam, a kocsmában ült,
részegen, mint a szamár, mindkét térdén egy utcalánnyal.
Annak a görénynek sima a nyelve, és innentől Civicáig
minden városban bolondul utána egy lány… és dicsekszik is
velük.
Szótlanul bámultam rá.
Walther elfintorodott.
– Jóságos istenek, ha nem te, akkor Pauline. Ő nézte
ki magának?
Bólintottam.
– Hát, akkor annál jobb, hogy megszabadult tőle, és itt van
melletted. Mikael csakis bajt jelent. Vigyázz, hogy távol is
maradjanak egymástól.
– Walther, biztosvagy ebben? Hogy Mikael az?
– Úgy dicsekszik a hódításaivalés az összetört szívekkel,
mint az érdemrendekkel. Biztosan ő az.
A közelgő sötétség miatt sietvebúcsúzkodtunk, de én kábán
támolyogtam vissza a kis házba, szinte az utat se találtam.
Megszabadult tőle.
Nem, még nem. Soha de soha.
Mitmondjak Pauline-nak? Könnyebb volna, ha Mikael
halálhírét vinném.

TIZENHETEDIK FEJEZET Kaden

Úgy.
A hercegnőnek szeretője van.
Amikor követtem az erdőbe, azt gondoltam, végre megkapom, amire
szükségem van – némi időt vele kettesben. De minél tovább ment,
annál kíváncsibbá tett. Hova indulhatott? Ezerféle lehetőség megfordult
a fejemben, kivéve azt az egyet, ami végül a meglepetés
erejével ért.
Néztem, ahogy a karjaiba röppen, csókolja, öleli, mintha
sose akarná elereszteni. A fiatal férfi láthatóan éppolyan boldog
volt, hogy találkoznak.Aztán eltűntek a romfalak között, még mindig
összegabalyodva. Ami utóbbott történt, azt nem esett nehezemre
elképzelni.
Mindvégig ez állt a tettei mögött.
Egyszerető.
Ezért menekült el a házasság elől.
Nem tudtam, miért kellene felháborodnom. Talán amiatt, ahogy
reggel a szemembe nézett, ahogy húzta az időt. A pír
az arcán. Hatással volt rám. Tetszett. Megfordult a fejemben,
hogy talán másképp is lehetnének a dolgok.
Végig ezen gondolkodtam, amíg Luiseveque-be lovagoltam, hogy
üzenetet küldjek. Aztán visszafelé is, pedig megpróbáltam kizárni a
gondolataim közül. Talánmásképp is lehetnének a dolgok. Hát,
a jelek szerint mégsem.
Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak –
nem szoktam hozzá ehhez. Általában jól védekeztem ezen a
téren. A harci sebesülések egy dolog, az ilyenek ellenben
mindig puszta ostobaságból erednek. Belőlem talán kiszaladt
a lélegzet, de Rafe úgy nézett ki, mint akit a lova taposott
meg. A hülye tökfej.
Amikor megfordultam, hogy otthagyjam a szerelmeseket, akkor
láttam meg Rafe-et. Néhány lépésre állt, és meg se
próbált elrejtőzni. Mindent látott. A szerelmes szamár követett
minket. Nem szólt semmit: gyanítottam, elakadt a szava.
Elléptem mellette.
– Úgy tűnik, igazat mondott. Nem ártatlan-féle, hm?
Rafe nem felelt. Nem is kellett. Minden az arcára volt
írva. De talán most végre végleg eltűnik innen.

Örökké a szélben
Hallom, hogy jönnek.
Mesélj megint, Ama. Mesélj a viharról.
Nincs idő a mesére, gyermek.
Kérlek, Ama…
A szeme
beesett.
Ma nincs vacsora.
Csak egy mesével lakathatom jól.
Vihar volt, mindössze ennyire emlékszem.
Egyvéget nem érő vihar.
Hatalmas vihar, tódítja.
Igen, sóhajtom, és az ölembe
húzom. Egyszer volt, hol nem volt,
régestelen-régen, hét csillagot vetettek
le az égből. Az egyik felfordította
a hegyeket, a másik felforralta a
tengereket, a harmadik port kavart
a levegőben, négy másik az
emberek szívét vette célba. A fény
vágott, mint ezer éles késpenge, és
a nyomában földet rengetett a
mennydörgés.
Mint egy éhes szörny, olyan
volt. Csak egy kis hercegnő
talált kegyelmet, egy kis
hercegnő, épp olyan, mint
te…
Egyvihar, amely az ősök életmódját értelmetlenné tette.
Éles kés, gondos célzás, vasakarat, figyelmes szív.
Már csak ez számított.
És menni kellett, mindig menni, tovább.
Jöjj, gyermek, ideje indulni.
Hallom a hullarablók neszezését a dombok között.

Gaudrel utolsó emlékiratai

 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Annyi mindent szerettem volna megosztani Pauline-nal aznap – annyi
minden tűnt fontosnak. Meg akartam leckéztetni, amiért elhíresztelte,
hogy félek a nyulaktól. Viccelődni akartam vele, hogy még betegen
is kifogyhatatlanul leleményes.El akartam mesélni, hogy Rafe hozta a
kosarakat, és hogy miről beszélgettünk a kanyonban. Meg akartam
kérdezni, szerinte mit jelent mindez, ki akartam tárgyalni vele
az életünk apró részleteit, ahogy minden este tettük,
amikor visszatértünk a szobánkba.
És most ott álltam a sötétben, képtelenül rá, hogy
szembenézzek vele, inkább a szamaramfüle tövét vakargattam, és
tőle kérdezgettem, mitévő legyek.
Rettentő későn értem oda a vacsorához. Mire berobbantam a
konyhába, már nemcsak a ragu forrt, hanem Berdi haragja is.
El akartam mondani, mi tartott fel, de csak annyi szaladt
ki a számon, hogy híreim vannak Mikaelről, mielőtt
elszorult volna a torkom. Berdi azonnal lecsillapodott, és a
kezembe nyomott egy tányért. Onnantól kezdve az este a
szokásos rutin szerint zajlott, ám ez is csak elodázta az
elkerülhetetlent. Annyira sok dolgom akadt, hogy nem volt időm
további magyarázkodásra. Mosolyogtam, üdvözöltem, kivittem,
letakarítottam. De a fűszeres társalgás ma elmaradt. Egyszer azon
kaptam magam, hogy állok az itatónál, a kezemben a korsó,
az almabor meg csak folyik, folyik túl a peremén.
Akkor Pauline megérintette a karomat, és megkérdezte, jól
vagyok-e.
– Csak elfáradtam – vágtam rá. – Sokat voltam ma a
napon.
Megpróbált bocsánatot kérni, amiért nem segített a
szederszedésben, de nem hagytam, hogy végigmondja, mert elsiettem
az almaborral a kezemben.
 Kaden egyedül érkezett vacsorázni. Megkönnyebbültem, amikor
láttam, hogy Rafe nincs vele. Volt elég bajom anélkül is, hogy
az ő sötét hangulatai között lavírozzak. Mégis, ahányszor kinyílt
a fogadó ajtaja, felpillantottam, mert az járt a fejemben, hogy
előbb vagy utóbbneki is ennie kell. Próbáltam mindenkit ugyanúgy,
mosolyogva üdvözölni, de amikor letettem Kaden elé a
tányérját, ő megállított, mielőtt elszaladhattam volna.
– A tüzed alig parázslik ma este, Lia.
– Sajnálom. Azt hiszem, elgondolkodtam. Elfelejtettem valamit,
amit kértél?
– A kiszolgálással semmi baj. Mi a gond?
Hallgattam; jólesett, hogy felfedezte, mennyire meg vagyok rázva.
– Csak egy kis fejgörcs. Elmúlik.
Nem vette le rólam a szemét; láthatóan nem győztem meg.
Sóhajtottam és vallottam.
– Sajnos, nem épp szívvidító híreket kaptam ma a fivéremtől.
A szemöldöke az égbe szökött, mintha ez nagyon meglepné.
– A fivéred itt van?
Elmosolyodtam. Walther. Már el is felejtettem, mennyire
örültem neki.
– Este tett nálunk egy röpke látogatást. Elmondhatatlanul
örültem, hogy látom, desajnos kellemetlen híreket is
hozott.
– Magas fickó, foltos lovon? Lehet, hogy találkoztam vele
ma az úton.
Meglepett, hogy Walther a főúton jött át Luiseveque-ből,
nem a mellékutakon.
– Igen, ő volt az – feleltem.
Kaden biccentett, és hátradőlt, mintha máris jóllakott volna,
holott még hozzá se nyúlt a vacsorájához.
– Most, hogy elmondtad, már emlékszem a hasonlóságra is.
A sötét haj, a járomcsont…
Nagyon sok mindent megfigyelt, ahhoz képest, hogy csak
útközben találkozott vele; másfelől, már akkor tanúbizonyságot tett a
megfigyelőkészségéről, amikor feltűnt neki a tűz hiánya egy
nyüzsgő fogadóban.
– Tudok bármiben segíteni? – hajolt előre. A hangja
meleg volt, szavailassúak: atávoli nyári vihar halk
mennydörgésére emlékeztetett, amely messziről oly csábító. És
a pillantása, amely alatt újra meztelennek érzem
magam, mintha a bőröm alá látott volna. Tudtam,
nem ülhetek le, hogy elmondjam neki, mi aggaszt, de a
tekintete láttán nagyon is szerettem volna.
– Semmiben – suttogtam.
Kaden odanyúlt, és megszorította a kezemet. Másodpercekig
hallgattunk.
– Kaden, mennem kell a dolgomra.
Felnéztem: a konyhaajtóban ott állt Berdi, és engem figyelt.
Átfutott az agyamon, hogy mit gondolhat, aztán az is, ki látta
még – és most igazán, történt-e bármi, ami miatt
szégyenkeznem kellene? Nem jó tudni, hogy valaki aggódik értem,
miközben mások szívesen hurkot vetnének a nyakamba? Hálás
voltam Kaden kedvességéért, de kivontam a kezemet az
övéből.
– Köszönöm – súgtam, félve, hogy elcsuklik a hangom,
azzal elsiettem.
Amikor végeztünk az esti munkával, otthagytam a döbbent
Pauline-t a konyhaajtóban azzal, hogy friss levegőre van szükségem,
sétálok kicsit. De nem sétáltam – csak Otto állásáig jutottam.
Sötét volt és elhagyatott, a szamárnak ráadásul elsírhattam a
bánatomat. Felültem a korlát tetejére, fél karral átfogtam egy
oszlopot, a másik kezemmel Otto fülét vakarásztam. A szamár
nem furcsállta a késő esti figyelmességet; boldogan elfogadta, amitől
csak még jobban összeszorult a szívem. Küzdöttem a sírással.
Mitévő legyek?
Az igazság megölné Pauline-t.
Mocorgást hallottam, aztán fém távoli koccanását. Megdermedtem, a
pillantásomat a sötétbe fúrtam.
– Ki az?
 Nem jött válasz.
Aztán újabb neszek, ezúttal más irányból. Zavartan leugrottam
a lécről, és újra megkérdeztem.
– Ki az?
A holdfény beesőpászmájában Pauline arca
jelent meg. – Én vagyok. Beszélnünk kell.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Rafe

Nem akartam tanúja lenni annak, aminek mégis tanúja
lettem. Ha csendben elsiethettem volna onnan, megteszem, ám
csapdába estem. Úgy tűnt, egy nap alatt sokkal több mindent
tudtam meg véletlenül, mint szándékosan.
Egy másik kocsmában vacsoráztam, nem kívántam újra találkozni a
hercegnővel. Aznapra elég volt. Mindenestől elegem lett a
megtévesztő, királyiparádézásából. Már próbáltam magamat meggyőzni,
hogy csak egy birodalmi méretű nyűg a nyakamon. Nekem csak
annál jobb. Így könnyebb volt távol tartanom magamat tőle. De
amikor már a harmadik korsó almabort ittam,úgy, hogy az
ételhez alig nyúltam, azon kaptam magam, hogy még mindig
a történtekenrágódom – és minden korttyal újabb átkot
küldök a királylányra.
Reggel, amikor a kanyonban megláttam, szóhoz sem jutottam.
Épp olyan volt, mint akármelyik bogyószedő lány. A haját hátrafonta,
néhány elszabadult tincs a nyakába lógott, az arca kipirult a
hőségben. Semmi tettetés, semmi uralkodói attitűd. Semmi titok,
amiről ne tudnék máris. Egymás után merültek fel a
szavak az elmémben, amikkel leírhattam volna, de egyik se
tűnt megfelelőnek. Csak ültem a lovamon, mint valami félkegyelmű,
és bámultam. És akkor felkért, hogy maradjak.
Mellette baktatva tudtam, veszélyes útra léptem, de ez nem
állított meg. Eleinte gondosan ügyeltem minden szavamra, óvatosan
beszéltem, de a lány nyugtalanító módon mégis mindent kiszedett
belőlem. Könnyű, ártatlan játéknak tűnt. Csak persze nem az volt.
Tudnom kellett volna.
 A sziklán, ahol már nem vezetett tovább az út, amikor
a szavak már sokkal kevesebbet számítottak, mint a
közelségünk, amikor nem bírtam volna levenni a szememet
az arcáról akkor sem, ha az életem múlik rajta, csak egyetlen
lehetőség járt a fejemben, és semmi más. Közelebb léptem.
Abban az egyetlen pillanatban, abban a hosszú, lélegzet-
szakító pillanatban már szinte… csakhogy aztán Lia kimondta
azokat a méregtől csepegő szavakat – egy rémes hiba,
nyögdécselő barbárok hegei –, és engem ökölcsapásként ért az
igazság.
Nem csak egy akármilyen tizenhét éves lány, én pedig nem egy
akármilyen fiatalember vagyok, aki segít neki szedret szedni. A
világunk semmiben sem hasonlít. Illúziókba ringattam magamat. Neki
is megvolt a maga célja, nekem is a sajátom. Jóformán
kiköpte a keserű szavakat, és éreztem, ahogy a harag
engem is átjár. Ráébredtem, mennyire különbözünk, és
akármeddig sétálunk egymás mellett, akkor se fogunk jobban
hasonlítani.
Minél többet ittam,annál jobban elködösültek a
gondolataim, de újra és újra felvillantak előttem a titkos erdei
találkozó képei, és ismét tisztán láttam mindent. Mi vett
rá, hogy kövessem Kadent? A lovamat itattam, amikor
megláttam, hogy lopva elsiet a kis ház felé vezető ösvényen.
Azonnal a nyomába szegődtem.
Mit vártam? Nem azt, amit láttam, ám amit láttam, mindent
megmagyarázott. Szeretője van. Tudtam, hogy veszedelmes álmokat
dédelgettem.
Négy korsó után fizettem, és visszatértem a fogadóba. Késő
volt, nem számítottam rá, hogy bárkivel is találkozhatok.
Lenyergeltem a lovamat, meglátogattam az árnyékszéket, és
már a padlás felé tartottam, amikor megjelent maga Lia.
Komor elszántsággal sietett végig az ösvényen, úgy markolta
a főkötőjét, mint valami fegyvert, a haja repdesett mögötte.
Beléptem egy árnyékos sarokba az istálló mellett, vártam, hogy
elsiessen mellettem, ám nem tette. Néhány lépésnyire állt meg tőlem,
a szamár állásának léceibe fogózott.
Egyértelműen felzaklatta valami. Nem is csak felzaklatta:
megrémítette. Pedig már azt gondoltam, nem fél semmitől.
Csak néztem, ahogy félig elnyílt száján át kapkodja
a levegőt, úgy suttog valamit a szamárnak, közben az állat
fülét simogatja, sörényét fésülgeti. Elhadart szavait nem értettem, bár
olyan közel álltam, hogy ha kinyújtom a karomat, megérinthettem
volna.
A fogadó távoli fényei lágy derengésbe vonták az arcát. Még
így is, hogy kétségbeesett ráncok mélyedtek összevont
szemöldökei közé, szép volt. Furán éreztem magam, amiért egy
ilyen pillanatban erre gondolok. Korábban, ahányszor ránéztem,
szándékosan kerültem ezt a gondolatot. Nem engedhettem meg
magamnak – de most rám tört a felismerés, kéretlenül és
ellenállhatatlanul.
Azt hiszem, többet láttam, mint Lia valaha is szerette
volna. Akkor már sírt, a könnyek szabadon csorogtak az orcáján.
Dühösen letörölte őket, de akármi bántotta, túl mélyen
sebezte meg: a könnyek csak peregtek.
Szerettem volna kilépni a sötétből, hogy megkérdezzem, mi
történt, de elnyomtam a késztetést – megbolondultam talán?
Vagy ennyire berúgtam? A királylányban nem bízhattam; az egyik
percben velem játszadozik, a másikban a szeretőjével találkozik.
Emlékeztettem magam, hogy nem érdekel, akármi a baja, nekem
mennem kell.
Megpróbáltam észrevétlenül kisurranni, de erős volt az almabor,
amit ittam,és nem álltam éppen biztosan a lábamon.
Felrúgtam egy láthatatlan vödröt.
– Ki az? – kapta fel a fejét Lia. Már azt hittem, vége
a titkomnak, és majdnemfelfedtem magam, amikor
megérkezett a másik lány, és a zaj, amit csapott, újra
elfedte a jelenlétemet.
– Én vagyok – felelte. – Beszélnünk kell.
 Megdermedtem – csapdába estem a világukban, a
gondjaik között. Nem tehettem mást, hallgattam.

HUSZADIK FEJEZET
A semmiből termett elő. Az egyik pillanatban még sehol se volt,
a következőben már ott állt, és a karjába kapta Pauline-t.
– Felviszem a házba – mondta, de inkább kérdezte.
Bólintottam, akkor kisietett, énpedig követtem. Pauline
ernyedten, vigasztalanul zokogott a karjában.
Mielőtt elértük volna a házat, előrefutottam, feltéptem az
ajtót és felcsavartam a lámpát. Rafe belépett Pauline-nal.
Megmutattam az ágyat, ahová gyengéden le is tette.
Pauline a fal felé fordult, és összehúzta magát.
Kisimítottam kócos tincseit az arcából, és megérintettem az arcát.
– Pauline, mit tehetek érted? – Mit tettem máris?
A zokogás hullámai között nyögött valamit, de csak annyit
értettem: hagyj, kérlek, hagyj.
Csak bámultam rá, nem bírtam megmozdulni. Nem hagyhattam
magára. Láttam, hogy remeg, és egy takaróért nyúltam;
óvatosan ráhúztam, és gyengéden megsimítottam a homlokát.
Szerettem volna elvenni a fájdalmát.
– Veled maradok, Pauline – súgtam közel hajolva. – Jöjjön
akármi. Megígérem.
Megint csak annyit értettem a sírásából, hogy hagyj már békén.
A szavak megforgatták a szívemben a kést. Hallottam Rafe
bakancsának csosszanását, és csak akkor jöttem rá, hogy még
mindig ott van. A fejével az ajtó felé intett, jelezve,
hogy lépjek ki vele. Lecsavartam a lámpát, és bénultan
követtem, csendesen becsukva magam mögött az ajtót, aztán neki is
dőltem, mert szükségem volt a támaszra.
Mit mondtam? Hogyan mondtam? Csak kegyetlenül az arcába
vágtam mindent? Ugyanakkor mi mást tehettem volna? Előbb vagy
utóbbmondanom kellett neki valamit. Megpróbáltam visszaemlékezni
a pontos szavaimra.
 – Lia – súgta Rafe, és felemelte az államat, hogy ránézzek,
és lássam is őt. – Jólvagy?
A fejemet ráztam.
– Nem akartam elmondani… – Rápillantottam; nem
voltam benne biztos, mennyitis hallott.
– Ott voltál? Hallottad?
Bólintott.
– Nem volt más lehetőséged, csak hogy elmondd neki az
igazat.
Az igazat.
Azt mondtam neki, hogy Mikael meghalt. De hát nem ez volt
a kisebbik rossz? Nem jön érte. Soha nem jön. Ha az igazat
mondtam volna, összetöröm Pauline álmait. Illúziókká fakultak volna,
amelyek a gyökerüktől rothadnak. Rájött volna, hogy csak
bolondították; semmije se maradt volna, amibe
kapaszkodhatna, csak a keserűség, ami megkeményíti a szívét.
Így legalább a drága emlékek megmaradtak neki, hát nem?
Melyik igazság a kegyetlenebb? Mikael csalása, árulása,
vagy a halála?
– Mennem kell – súgta Rafe. Rápillantottam. Olyan közel állt,
hogy éreztem azalmabort a leheletén, éreztem az érverését,
szinte láttam száguldó gondolatait – minden idegvégződésem
szakadozottan meredezett, az éjszaka rám borult, körbezárt.
Megragadtam a karját.
– Ne! Kérlek, ne menj még!
A kezemre nézett, aztán újra rám. A szája elnyílt, a
szemébe melegség költözött, de aztán lassan valami más
töltötte ki, valami hideg és kemény. Elhúzódott.
– Késő van.
– Hát persze – feleltem. A kezem lehullott, úgy
tartottam magam mellett, minthanem is hozzám tartozna.
– Csak szerettem volna köszönetet mondani, mielőtt távozol. Nem
is tudom, mitévő lettem volna, ha te nem jársz
arra.
Válaszul mindössze bólintott, és eltűnt az ösvényen.
 Az éjjelt a sarokban álló széken ülve töltöttem, és Pauline-t
figyeltem. Igyekeztem nem zavarni. Egy jó óráig csak bámulta a
falat, aztán felszakadt belőle a mélyről jövő zokogás, amely
nyivákoló sírásba fulladt, mint egy sérült kiscica hangja. Legvégül
halkan sóhajtozni kezdett: Mikael, Mikael, Mikael…
A hangjával megtelt a szoba, mintha Mikael itt volna,
ő pedig hozzá beszélne. Valahányszor megpróbáltam megnyugtatni,
ellökött magától, úgyhogy csak ültem ott, néha vízzel kínáltam,
máskor imákat ajánlottam, egyre csak ajánlgattam, amit tudtam,
de semmivel sem enyhíthettem a fájdalmát.
Ma reggel még attól féltem, sosem látom a fiatalembert,
aki ennyire szereti őt. Most attól féltem, ha valaha mégis
meglátom, tompa késsel metszem ki a szívét, és a
sirályok elé vetem.
Hajnal felé Pauline végre elaludt, de én csak ültem ugyanott,
és néztem magam elé. Visszaemlékeztem a reggeli utunkra
és a temetőre. Már akkor tudtam. Rám telepedett a félelem.
Valami baj van. Valami reménytelenül, visszavonhatatlanul elromlott.
Borzongtam. A szellő is figyelmeztetett. Egy gyertya. Egy ima.
A remény.
Jeges suttogás.
Úgy éreztem, hideg ujjak fonódnak a
nyakamra. Nem értettem, mit jelent,
de tudtam.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET
A következő néhány nap az érzelmek és a feladatok
káoszában telt – végtelen feladatokéban, amiért hálás voltam.
A hírek érkezése utáni reggel Pauline felkelt, megmostaaz arcát,
előhalászott három pénzérmét soványka félretett borravalójából,
és elindult a Sacristába. Ott töltötte az egész napot, és
amikor visszatért, egy fehér selyemsálat viselt a fején – a gyászoló
özvegyek jelképét.
 Amíg távol volt, elmondtam Berdinek és Gwynethnek, hogy
Mikael meghalt. Gwyneth eddig a létezéséről se tudott, és
egyikük sem hallotta Pauline érzelmes történeteit sem, úgyhogy
nem is sejtették, Pauline szívén milyen mély seb esett –
amíg vissza nem tért a Sacristából. Az arca ugyanolyan fehérre
sápadt, mint a kendője, szinte kísértetté vált, leszámítva duzzadt,
vörösre sírt szemét. Jobban emlékeztetett egy nyúzott ghoulra,
amely a sírból tért vissza, mint a kedves fiatal lányra,
aki előző nap volt.
A kinézeténél azonban jobban aggasztott minket, hogy nem volt
hajlandó beszélni.Egykedvűen eltűrte Berdi és Gwyneth aggodalmát
és vigaszait, de többet nem; az idő nagy részét térdelve
töltötte, és az egyik szent emlékszöveget a másik után mondta,
az egyik gyertyát a másik után gyújtotta Mikaelért, lázasan
igyekezve fényt gyújtani előttea másvilágba vezető ösvényen.
Berdi megjegyezte, hogy legalább eszik; ha nem is sokat,de
annyit, ami az életben maradásához elegendő. Én azt is
tudtam, miért. Mikael miatt volt ez is, meg amiatt, ami
még mindig összekötötte őket. Ha elmondtam volna Pauline-nak az
igazat, vajon törődött volna-e az étellel?
Együtt eldöntöttük, hogy átsegítjük ezen; átvettük Pauline
munkájának egy-egy részét, és ahogy kérte, megadtuk neki a
távolságot és az időt, ami egy özvegynek kijár, hogy gyászolhasson.
Mi tudtuk, hogy valójában nem özvegy, de ki más tudhatta
még ezt? Eszünkben sem volt elárulni. Fájt, hogy Pauline tőlem is
elfordult, de hát én még nem vesztettem el életem szerelmét,
márpedig Pauline számára Mikael az volt.
A fesztivál előtt két héttela szokásosnál is több tennivaló várt,
és most, hogy Pauline sem segített, hajnalban kezdtük a
munkát, és addig folytattuk, amíg fel nem tálaltuk az utolsó
adag ételt az este. Visszagondoltam azokra a napokra, amikor
ébren hevertem a citadellában, elkerült az álom, és a
gondolataim erre-arra tévelyegtek – rendszerint egy nálam
nagyobb hatalommalbíró személy igazságtalanságánál kötöttek ki,
márpedig nálam csaknem mindenkinek nagyobb hatalma volt.
Mostanában nem voltak efféle gondjaim. Mélyen és álomtalanul
aludtam; ha a ház kigyullad egy éjjel, én bizony benne
égek.
A rengeteg munka ellenére is gyakran láttam Rafe-et
és Kadent. Egészen pontosan úgy tűnt, akármerre fordulok,
valamelyikük megjelenik, és felajánlja a segítségét a ruháskosárral,
vagy leszedi a vásárolt árukat Otto hátáról. Gwyneth
időnként piszkálódott azon, mennyire kapóra jön a figyelmük, ám
ők soha nem lépték túl a segítőkészség határait. Majdnem soha.
Egyszer Kaden bosszús üvöltése riasztott fel a szobák
takarításából, és amikor kirohantam, hogy megnézzem, mi
a baj, az istálló előtt találtam; a vállát markolászta, és tüzes
káromlásokat zúdított hátra Rafe lova felé. A hátas megcsípte a
válla elejét; Kaden ujjai közül vér szivárgott.
Felvezettem a fogadó lépcsőjén, és az ép vállánál fogva
lenyomtam egy székre, közben megpróbáltam megnyugtatni.
Kigomboltam az inge nyakát, és félrehúztam, hogy ránézhessek
a sérülésre. A bőre alig szakadt fel, de a ló fogai egy
csúf, tenyérnyi véraláfutásthagytak a vállán, amely máris
dagadt és kékült. Kifutottam a jégveremhez, és néhány
ruhába tekert szilánkkal tértem vissza, amit a sebre
tettem.
– Hozok balzsamot és kötést – mondtam.
Kaden erősködött, hogy szükségtelen, de én nagyobb hangon
mondtam a magamét, és végül beadta a derekát. Tudtam, hol
tartja Berdi a gyógyítószereket. Amikor visszatértem, Kaden
minden mozdulatomat élénk figyelemmel kísérte. Hallgatott, amíg
a bőrére simítottam a balzsamot, de éreztem, hogy az izmai
megfeszülnek, amikor finom nyomással a helyére illesztettem a
kötést. Végül ráhelyeztem a jeget, Kaden pedig a vállán
nyugvó kezemre borította a kezét – mintha valami mást is
tartana a tenyerében, nem csak az ujjaimat.
– Hol tanultad ezt? – kérdezte.
Felnevettem.
 – Bekötni egy sebet? Apró segítség, nem kell tanítani,
ráadásul idősebb fivéreimvannak, valakit mindig kötözni
kellett.
Megszorította a kezemet, és felnézett rám. Azt hittem,
köszönetet akar mondani, de aztán megéreztem, hogy többről van
szó. Árnyas szemében valami mély, lágy és személyes érzés
csillogott.
Végül eleresztettea kezemet, és félrepillantott; a halántékát
pír vonta be.
– Köszönöm – mondta egyszerűen, de nem nézett rám.
Furcsálltam ezt a választ, de aztán a pír ugyanolyan
gyorsan elfakult, ahogy jött, Kaden pedig visszahúzta az ingét,
mintha mi sem történt volna.
– Jólelkű vagy, Kaden – jegyeztem meg. – Biztos,
hogy gyorsan fogsz gyógyulni.
Már félúton voltam kifelé, hogy visszavigyem a
gyógyítószereket, amikor eszembe jutott valami, és megfordultam.
– Milyen nyelven volt? A káromkodás. Nem ismertem
fel.
Kaden eltátotta a száját, az arca maszkká vált.
– Csak értelmetlen szavak. Az öreganyámtól tanultam őket
– felelte. – Így nemkell befizetni a bűnbocsánati
fillért.
Számomra nem tűnt értelmetlenségnek; sokkal inkább a
pillanat hevében kiszakadt valódi, dühös átkozódásnak.
– Muszáj lesz megtanulnom pár ilyen szót. Egyszer
megtanítod őket nekem, hogyén is megtakaríthassam a
filléreimet? Az ajka merev mosolyba húzódott.
– Egyszer majd igen.

Ahogy a napok egyre melegedtek, egyre hálásabb voltam

Rafe és Kaden segítségéért, de azért furcsállottam, hogyhogy nem
látnak a saját dolguk után. Fiatal, épkézláb férfiak voltak,
és bár szép lovon jártak, szép szerszámmal, nem tűntek tehetősnek.
Mégis, boldogan fizettek Berdinek a padlásért, az ellátásért
és a lovaik tartásáért. Úgy tűnt, egyikük sem fogy ki az
érmékből. Lehetséges, hogy egy munkanélküli földműves és egy átutazó
kereskedő ennyi tartalékkal bírjon?
Talán erősebben kétségbe vontam volna, honnan jönnek
és merre mennek, de hát Terravin nagy része tele volt nyári
látogatókkal, akik csak az időt igyekeztek elütni a fesztiválig. A
fogadóban is szálltak meg ilyenek; sokan távoli farmokról, világtól
elzárt helyőrségekből – és, mint Rafe –, névtelen vidékekről
érkeztek. Rafe azt mondta,csak időlegesen van munka nélkül. Talán
aki felfogadta, maga is szünetelteti a munkát a fesztivál
idejére, ezért ér rá a napszámosa is.
Mindazonáltal sem ő, sem Kaden nem lustálkodott. Mindketten
készséggel segítettek be; Kaden kérés nélkül megjavította Berdi
kocsijának kerekét, Rafe pedig gyakorlott kezekkel kigazolta a
veteményest, és megreparálta az öntözőcsatorna akadó zsilipjét.
Gwyneth és én is a futónál jóval erősebb érdeklődéssel
néztük, amint a kapát forgatja, és a csatorna medrébe szánt
nehézköveket emelgeti.
Talán nekik is, mint a többi fesztivállátogatónak, jól jött az
alkalom, hogy kiszakadjanak az életük szokásos unalmas
taposómalmából. A fesztivál egyszerre volt szent kötelesség és várva
várt pihenő a nyár közepén. A várost színeszászlók és
szalagok és fenyőgallyakból font girlandok díszítették, előre jelezve
az Eljövetel emlékünnepségeit. A fivéreim csak a lerészegedés
ünnepének nevezték, mivel a barátaikat leginkább a fesztivál szeszes
része érdekelte.
Az ünnepségsorozat hat napig tartott. Az első nap a szent
rítusoké, a böjté és az imáé volt. A második a lakomáé,
a játékoké és a táncé. A hátralévő négy nap mindegyike
ismét imával telt, és a négy isten tiszteletére lefolytatott
szertartásokkal, akik megáldották Morrighant és vezették a
Fennmaradottakat.
 A királyiudvarban mindig az időőrző által megszabott,
szigorú fesztiváli menetrendheztartottuk magunkat. Minden szertartást,
böjtöt, lakomát és táncot a megfelelő és szükséges időben
teljesítettünk. Most azonban már nem tartoztam az udvarhoz. Idén
én magam szabom meg a menetrendet, és azt az
eseményt nézem meg, ami érdekel.
Vajon Kaden és Rafe a fesztivál melyik részét
részesíti majd előnyben?
Rafe, bár továbbra is figyelmes maradt, kimért távolságot
tartott, aminek semmi értelme nem volt. Ha akar, teljesen
elkerülhetett volna, mégse tette. Talán csak az idejét ütötte
el a fesztivál előtt, de amíg ezen vagy azon a feladaton
dolgoztunk, nemegyszer összeért a kezünk, a karunk –
és olyankor fellobbant bennem a tűz.
Egy nap éppen akkor lépettbe a fogadóba, amikor én
kisiettem. Összeütköztünk, az arcunk olyan közel került, hogy a
lélegzetünk elkeveredett. Elfelejtettem, hová is indultam; mintha a
szemében gyengédség csillant volna meg, talán vágy is, és átfutott a
fejemen, hogy vajon ugyanazt a tüzet érzi-e ő is. Mint minden
más alkalommal, csak vártam és reméltem, próbálva nem tönkretenni
a pillanatot, de az, mint máskor, most is elszállt, amikor
Rafe-nek hirtelen eszébe jutott valami, aminek utána kellett
néznie, és otthagyott zavartan, elakadó lélegzettel.
Úgy tűnt, mindennap beszélgetésbe elegyedünk, néha naponta
többször is. Amikor a verandát sepertem az egyik szoba előtt,
megjelent, mintha éppen készülne valahova, megállt, nekidőlt
az egyik oszlopnak, és megkérdezte, hogy van Pauline, vagy hogy
várhatóan szabadul-e fel szoba a házban, vagy ami éppen abban
a percben alkalmas volt. Szerettem volna a seprűnyélre dőlve áttársalogni
vele a napot, de hova vezetett volna az? Néha már nem is
reménykedtem többen, csak élveztem a társaságát és közelségét.
Úgy véltem, aminek meg kell történnie, az előbb vagy utóbb
meg is történik. Igyekeztem nem is gondolni rá, de az
éjszaka sötétjében újra hallottam a beszélgetéseinket. Úgy merültem
álomba, hogy a szavainkat kóstolgattam, Rafe arckifejezésére
emlékeztem, és azon töprengtem, mit csinálok rosszul. Talán
mindvégig velem volt a baj. Talán az a sorsom, hogy
csókolatlan maradjak. Csókolhatatlan. De amíg ezen járt az eszem,
meghallottam, hogy Pauline nyugtalanul forgolódik, és elszégyelltem
magam a sekélyes bajaim miatt.
Egy nap, miután csaknem egész éjjel Pauline vergődését és
sírását hallgattam, különösen vadul estem a vendégszobák
verandáinak tetőzetébe szőtt pókhálóknak – közben Mikaelt
láttam magam előtt, amint épp a kocsmában töltött éjjelét
alussza ki, a karjában egy új lánnyal. Csak bajt hoz rád.
Maradj távol tőle. De azért még mindig a királyigárda katonája. A
gondolattól felfordult a gyomrom. Egy katona, angyalarcú és édes
szavú, de a szíve fekete, mint az éjszaka. Mikael
hamisságát a gerendák között lakó nyolclábúakon bosszultam meg. Rafe
akkor járt arra, és megkérdezte, melyik pók miatt gurultam ekkora
dühbe.
– Attól tartok, nem hálószövő gusztustalanság volt, de ismerek
egy kétlábút, akit szívesen kezelésbe vennék, igaz, seprű helyett
bunkósbottal.
A neveket kikerültem, de elmondtam, hogy egy fickóra
gondoltam, aki megcsalt egy fiatal leányt, csak játszadozott a
szívével.
– Időnként mindenki elkövethet egy hibát – felelte,
kivette a kezemből a seprűt, ésnyugodtan nekiállt
letakarítani a hálókat, amiket nem értem el.
Rendíthetetlen nyugalma felbosszantott.
– Valakit szándékosan hitegetni, az nem hiba, hanem
hideg számítás – vágtam vissza. – Különösen azzal szemben,
akit nyíltan a szerelmesednek vallasz. – Rafe a mozdulata
közben dermedt meg, mintha tarkón csaptam volna.
– Márpedig ha valaki megbízhatatlan a szerelemben,
minden másban is az – tettem hozzá.
Megfordult, leeresztettea seprűt, úgy nézett rám. A
szavaim eltalálták: úgy itta őket magába, mintha valamiféle
komoly és mély értelmű kinyilatkoztatást tettem volna, nem csak
kifújtam volna a dühömet egy álmatlan éjjel után egy rémes
emberrel szemben.
Rátámaszkodott a seprűre. A szívem összeszorult, ahogy
mindig, ha ránéztem. Az arca halványan csillogott az izzadságtól.
– Nagyon sajnálom a barátod, amiért ezen keresztül
kellett mennie – mondta –, dea bizalom és a
csalás valóban abszolút dolgok?
– Igen.
– Te még sosem tévesztettél meg senkit?
– De igen, de…
– Ó, szóval mégis vannak feltételek!
– Nincsenek, ha szerelemről és egy másik ember érzéseiről
van szó.
Biccentett, jelezvén, hogy tudomásul vette a szavaimat.
– Gondolod, hogy a barátod ugyanígy érez? Ő sem
bocsátja meg neki soha acsalást?
A szívem még mindig fájt Pauline-ért. És saját magamért is.
Megráztam a fejemet. – Soha – súgtam. – Van, amit nem
lehet megbocsátani.
Rafe szeme összeszűkült, mintha mérlegelné a
megbocsáthatatlanság súlyát. Ezt egyszerre kedveltem és utáltam
benne. Mindent, amit kimondtam, megkérdőjelezett, ugyanakkor
áthatóan figyelt is rám. Mintha minden szavam számítana.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Habár már nyár közepére járt, az igazi forróság csak most
érkezett meg a tengerpartra. Egyre többször álltam meg a
szivattyúnál, hogy vizet locsoljak az arcomba. Civicába néha
egyáltalán el se ért a nyár melege, a hegyekből
aláhömpölygő ködök uralták az egész évet. Csak ha elutaztunk
vadászni, akkor tapasztaltunk bármiféle hőséget. Most már
megértettem, miért nemcsak illedelmes, de egyenesen szükségszerű,
hogy a lányok csupán vékony alsóingeket hordjanak.
Az a néhány ruha, amit Pauline és én hoztunk a
székvárosból, siralmasan alkalmatlan volt a terravini klímában, de
az ujjatlan kombinék vagy kisruhák – mint arra rájöttem –
másfajta bajt jelentettek. Nem mászkálhattam Terravin utcáin a
messzire látszó menyegzői kavah-val a hátamon.
Fogtam tehát Gwynetht, egy tömb erős mosószappant, meg egy merev
sörtéjű kefét, amivel Berdi a krumplit szokta tisztogatni. Forró
nap volt, úgyhogy Gwyneth örömmel egyezett bele, hogy felmenjünk
a patak kiszélesedő részéhez.
Megállt mögöttem, és megvizsgálta a kavah-t, az ujjait
végighúzta a hátamon.
– A legnagyobb része lejött már, tudtad? Csak ez a kis
rész van még itt a válladon.Sóhajtottam.
– Már jóval több mint egy hónapja volt. Az egésznek el
kellett volna tűnnie mostanra.
– Azért még mindig eléggé látszik. Nem tudom…
– Fogd! – nyújtottam hátra a krumplikefét a vállam
felett. – Ne félj erőt belevinni.
– Berdi megnyúz, ha megtudja, hogy az egyik konyhai
keféjét használtad.
– A hátam koszosabb, mint egy krumpli?
Gwyneth morgott valamit válaszul, és nekilátott. Igyekeztem nem
elhúzódni, ahogy sikált a durva kefével és a maró szappannal. Pár
perc múlva vizet locsolt a vállamra, hogy lemossa a habot,
és szemügyre vette az eredményt, végül sóhajtott.
– Biztos, hogy csak egy kavah volt, és nem valami
végleges dolog? A mélyebb víz felé tempóztam, és
visszafordultam felé.
– Semmi?
Gwyneth a fejét rázta. Alámerültem, nyitott szemmel pislogtam
az elmosódott világra. Ez érthetetlen.Már több tucatszor festettek
az arcomra és a kezemre díszítő kavah-kat különféle ünnepi
alkalmakra, de azok mindig eltűntek egy-két héten belül. A
felszínre rúgtam magam, kitöröltem a vizet a szememből.
– Próbáld meg újra.
 – Lia, nem jön le – felelte Gwyneth legörbülő szájjal,
és leült egy víz alatti sziklára, amely teknőchéjként
emelkedett a felszín fölé. – Talán a pap valamit ráolvasott,
a rituálé részeként.
– Gwyneth, a kavah-k is a természet törvényeinek
engedelmeskednek. Mágia nincs.
– A természet törvényei nap mint nap utat engednek a
mágiának – mondott ellen–, és talán meghajolnak egy
lány vállára rajzolt makacs kavah apró varázslata
esetében is. Biztos, hogy a művészek mindent ugyanúgy
csináltak? – Biztos.
Mindazonáltal végigkutattam az emlékezetemet, hátha találok
valamit. A munkájukat persze nem láttam, de tudtam, a
mintát egyszerre vitték fel a hátamra, ugyanazokkal az ecsetekkel
és festékekkel.Emlékeztem, anyám megérintett, hogy
megnyugtasson a rituálé alatt, de úgy éreztem, a keze
nyoma perzseli a bőrömet. Akkor történt valami? És ott
volt még az ima is, anyám nyelvén, amely nem tartozott
a szertartásrendbe. Az istenek fegyverezzék fel erővel,
acélozzák meg bátorsággal, és koronázzák meg az igazsággal. Különös
fohász volt, de homályos, és biztos, hogy a szavak nem
bírtak hatalommal.
– Annyira nem is rossz. Tényleg. És semmi jele, hogy
királyivolna, sőt, annakse, hogy menyegzői kavah-nak készült.
A dalbrecki címer és a két korona lejött. Csak egy fél
mancs meg az indák maradtak. Akármi okból ott lehet. Nem
bírsz együtt élni vele?
Együtt élni? Életem végéig cipelni a dalbrecki címer egy
részét a vállamon? Ráadásul egy olyan mitikus vadállat
mancsát, amely soha nem fordult elő a morrighani folklórban?
Persze az is igaz, hogy amikor először megláttam a
mintát, azt gondoltam, különleges. Tökéletesnek neveztem, bár akkor még
azt hittem, hamarosan lekopik, és eszembe sem jutott, hogy
örök emléke lehet egy életnek, amit ellöktem magamtól. Mindig
önmagad leszel, Lia. Ez elől nem menekülhetsz el.
 – Majd lejön – jelentettem ki. – Több idő kell neki.
Gwyneth vállat vont. A pillantása egy hatalmas filodendron fölénk
boruló, csipkeszerű leveleire esett, amelyek feltűnően sárgállottak a
vibráló zöld sátorban.
Keserédesen elmosolyodott.
– Nézd azt az aranyszínt. Milyen mohó az ősz, nem? Máris
megrabolja a nyáridejét.
Felnéztem az idő előtt sárguló levelekre.
– Korai, igaz, de majd kiegyenlítődik. Talán máskor a nyár
húzódik el, nem adhelyet az ősznek.
– A természet még a saját törvényeinek sem
engedelmeskedik – sóhajtott, aztánlerángatta és a partra
hajította a ruháit, és mellém úszott a mélyebb
vízbe. Alámerült, felbukott, sűrű, gesztenyevörös haját vastag
kötéllé sodorta. Tejfehér válla éppen a vízfelszín alá
merült.
– Visszamész egyáltalán? – kérdezte nyíltan.
Hallottam, hogy az emberek a háborúról pletykálnak.
Tudtam, Gwyneth is hallja a szóbeszédet. Ő még mindig úgy
gondolta, hogy Első Leányként megváltoztathatnám a dolgokat. Az az
út azonban sosem nyílt meg előttem, és ezek után kétségkívül
soha nem is fog, Gwyneth azonban bizonyára jelet látott a
makacs kavah-ban. Még az is megfordult a fejemben, vajon
mekkora erővel igyekezett valójában lesikálni.
Csak nézett rám, a válaszra várva. Visszamész egyáltalán?
Alábuktam; a világ zaja ismét elnémult, a sárga levelek
elmosódtak a fejem felett. Csak a szívverésem tompa visszhangja
maradt meg a halántékomon, az orromon kiszökő apró
buborékok… és nemsokára Gwyneth kérdése is elúszott, elvitte
a patak sodrása, minden elvárással együtt.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET Az orgyilkos
Kilestem az ablakon. Most már nem várhatok sokkal tovább.
Néhány napon belül ideérnek a bajtársaim is, készen rá,
hogy visszatérjünk Vendába. Ha meglátják, hogy még nem végeztem
el a feladatot, úgy fognak vonyítani, mint egy kutyafalka –
mehetnékjük lesz, és dühöngnek majd, amiért eddig húztam egy
egyszerű megbízatást. Egy lány nyaka. Még Eben is képes lett volna
rá.
Csakhogy nem egy lányról volt szó. Mindkettőt meg kellene
ölnöm.
Néztem őket, amíg aludtak. A komizár szerint macskaszemem
van, azt is meglátom, akár teljes sötétben is, amit más nem képes.
Talán az ilyenek miatt kaptam a képességet. Griz például
rohamozó bikára emlékeztetett, jobban illett hozzá a hídoszlopok
kidöntése fejszével, vagy egy véres,nappali rajtaütés.
Nem ez. Nem az éjjeli állatok néma léptei. Nem az, hogy
árnyékká váljon maga is, és gyorsan, pontosan csapjon le.
Azonban egy ágyban aludtak, összeért a kezük. Ennyire még
én se lehetek csendes; a halálnak megvannak a saját
hangjai.
Lia torkára néztem. Nyíltan hozzáférhető. Könnyű feladat.
Csakhogy ezúttal mégsem az.
Majd a fesztivál után. Addig még várhatok.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET A herceg

A száradni kiakasztott, csepegő lepedők függönye mögül csak
a lábuk látszott ki, de a hangjukat azért jól hallottam. Azért
jöttem, hogy kifizessem Berdinek a heti szállásdíjamat, mielőtt
elindulok Luiseveque-be – a legközelebbi városba, ahonnan
üzenetet lehet küldeni, és a futárok, ha elegendő pénzt
kapnak, tartják a szájukat.
Egy percig csak néztem Lia bakancsait, amint a kötél mellett
lépkedett. Átkozott legyek, ha nem nyűgöz le minden, ami
 vele kapcsolatos. A bőr kopott volt és piszkos, de hát
nem is láttam még rajta más lábbelit. Nem olyannak tűnt,
mint akit zavar. Talán az, hogy három idősebb fivérrel nőtt
fel, másféle igényeket oltott belé, mint azokba a
nemeslányokba, akiket ismertem. Vagy sosem viselkedett
hercegnőként, vagy mindenestől félredobta azt az életet,
amikor megérkezett. Nyomorúságosan illett volna a dalbrecki
udvarba, ahol a ruházkodásiprotokollt megszállottan, már-már
vallásosan követték.
Beletúrtam a zsebembe a morrighani bankjegyekért, hogy
átadjam Berdinek. Lia lehajolt, és kiszedett egy újabb nedves
lepedőt a kosárból.
– Berdi, voltál te már valaha szerelmes? – kérdezte. A
kezemmel a zsebembenmegdermedtem.
Berdi sokáig hallgatott.
– Igen – válaszolta végül.– Nagyon régen.
– Nem házasodtatok össze?
– Nem. Bár nagyon szerettük egymást. Az istenekre,
jóképű volt. Nem a szokásosértelemben. Görbe volt az
orra, közel ültek a szemei, és haj sem sok jutott a feje
tetejére, de ha belépett valahova, az a szoba felderült. Erős
volt a jelenléte.
– Mi történt?
Berdi idős asszony volt, most mégis úgy sóhajtott, mintha friss
emlékről beszélnének.
– Nem hagyhattamitt Terravint, ő pedig nem maradhatott.
Nagyjából ennyi azegész.
Lia további kérdéseire Berdi elmondta, hogy a férfi kőfaragó volt,
és a Szentségek városában vezetett üzletet. Szerette volna,
ha Berdi vele megy, ám az ő anyja akkor halt meg, az apja
öreg volt már, és félt magára hagyni a fogadó terhével a
vállán.
– Megbántad, hogy nem mentél?
 – Most már nem tudok ugyanúgy gondolni rá. Ami történt,
megtörtént. Akkor azttettem, amit kellett. – Berdi csontos
keze jelent meg a lepedők alatt, és a csipeszek után nyúlt.
– De mi lenne, ha…
– Miért nem beszélünk most egy kicsit rólad? – szakította
félbe Berdi. – Még mindig elégedett vagy a döntéseddel, hogy
elhagytad az otthonodat, most, hogy már eltöltöttél itt egy
kis időt?
– Boldogabb nem is lehetnék. És ha Pauline jobban
lesz, madarat lehet majd fogatni velem.
– Akkor is, ha néhányan úgy vélik, a hagyomány és a
kötelesség…
– Elég! Ezt a két szót soha többé nem akarom hallani!
– vágott közbe Lia. – Hagyomány és kötelesség! Nem
érdekel, ki mit gondol.
Berdi horkantott.
– Nos, azt hiszem, Dalbreckben…
– És ez a harmadik szó, amit nem akarok hallani.
Soha. Dalbreck!
A kezem ökölbe szorult, meggyűrtem a papírpénzeket.
A szívverésem nekilódult.
– Ők legalább annyira okozói minden bajomnak, mint
a többi. Miféle herceg…
Elharapta a szót. Hosszú csend következett. Vártam – és
végül Berdi szólalt meg halkan.
– Semmi baj, Lia. Mondd csak.
Lia sokáig nem felelt, és amikor megszólalt, alig hallottam a
hangját.
– Egész életemben arról álmodtam, hogy valaki önmagamért
szeressen. Azért,aki vagyok. Nem mint a király lányát. Nem
mint az Első Leányt. Csak engem. És nem azért, mert egy
darab papír úgy parancsolja. – A lábával odébb lökte
a kosarat. – Túl nagy kérés,hogy szeressenek? Hogy
belenézhessek valaki szemébe, és azt lássam…
Elcsuklott a hangja, ismét hallgatott.
 – És gyengédséget lássak– fejezte be. – Hogy
tudjam, őszintén velem akar lenni,és velem akarja
megosztani az életét.
Fellobbant haragom egyszerre elszivárgott, nyakamat kiverte
a víz.
– Tudom, a nemesek körében még néhol dívik a
megrendezett házasság – folytatta –, de már nem annyira
gyakori. A bátyám szerelemből házasodott. Greta még csak
nem is Első Leány. Én is azt hittem, hogy egy nap
majd találkozom valakivel, amíg… – Megint elcsuklott a
hangja.
– Folytasd – mondta Berdi. – Már így is túl sokáig
tartogattad. Add ki az egészet.
Lia megköszörülte a torkát, és kinyitotta a száját: a
szavaiforrón és őszintén ömlöttek.
– Amíg Dalbreck királya fel nem vetette a házasság
gondolatát a kormányzat előtt. Tőle származott az ötlet. Lónaknézek
én ki, Berdi? Nem vagyok ló, hogy eladjanak.
– Persze hogy nem – vetette közbe Berdi.
– És miféle férfi hagyja, hogy az apukája szerezzen
neki menyasszonyt?
– Az nem férfi.
– Még annyira sem érdekeltem, hogy eljöjjön és
megnézzen magának az esküvőelőtt – szipogta Lia. –
Mindegy volt neki, kit vesz el. Tényleg lehettem volna
valami kivénhedt tenyészkanca is. De ő is csak apu kicsi
hercegfiacskája, aki azt csinálja, amit mondanak neki. Az
életben nem tudnék egy ilyen alak iránt egy szikrányi
tiszteletet sem érezni!
– Érthető.
Igen, én is úgy gondoltam.
Visszadugtam a pénzt a zsebembe, és odébbálltam. Majd
később kifizetem Berdit.
 Az egész földön csak egy kicsiny élet maradt fent. Három
generáció élt és halt kínban és szenvedésben, és
elválasztották a tisztákat azoktól, akik még mindig a
sötét felé fordultak.

Morrighani Szent Szövegek, IV. kötet

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Mindkét kezemben egy-egy zsinórral összekötött csomaggal baktattam
végig Terravin utcáin. Egy nekem, egy Pauline-nak. Könnyűek
voltak, nem kellett Otto ereje hozzájuk, én pedig ki akartam
élvezni a szabadságot, hogy kényelmesen sétálhatok az
utakon és ösvényeken, úgyhogy ma egyedül indultam el.
A fogadóban minden rendben volt, úgyhogy Berdi azt mondta,
menjek, és töltsem el a napot kedvemre. Pauline még mindig
reggeltől estig a Sacristában imádkozott, szóval egyetlen céllal
indultam neki a vásárlásnak. Lehet, hogy még várnom kell,
amíg a kavah eltűnik a vállamról, de nem muszáj addig
is a rongyos nadrágomat, vastag szoknyáimat vagy hosszúujjú
blúzaimat viselnem. Alig mutatott többet, mint egy dísz a
vállamon, és valóban nem jelezte a királyiszármazást, sem a
jegyességet. Marad vagy eltűnik, egyetlen napig sem fogom többé
ehhezigazítani a ruházkodásomat.
Leballagtam a kikötőhöz. A szellő felkavarta és felém hordta
a só, a hal, a nedves szálfák és a halászfelszerelés-bolt
oldalán száradó piros festék szagát. Egészséges, erőteljes
illatkeverék volt; hirtelen elmosolyodtam. Szeretem Terravint, gondoltam.
Még a levegőjét is.
 Eszembe jutottak Gwyneth szavai. Terravin nem mennyország,
Lia.
Persze ennek a városnak is megvolt a maga baja.
Gwyneth nélkül is tudtam, hogy nem tökéletes. De Civicában
mintha még a levegő is lesben állt volna, hogy
megszoruljon körülöttem, megfojtson – mindig telve volt a
figyelem és figyelmeztetés szagával. Itt, Terravinben a levegő
egyszerűen levegő volt, és akármi úszott benne, annak helye
volt ott. Túszokat nem ejtett – és ez meglátszott az itt lakók
arcán is. Könnyen húzódott mosolyra a szájuk, integettek,
behívtak a boltokba egy-egy kóstolóra, egy összenevetésre, némi
pletykára. Az egész várost könnyedség hatotta át.
Pauline túljut majd Mikaelen. A jövőbe néz majd. Berdi, Gwyneth
és én is a segítségére leszünk, és persze maga Terravin
is, az otthon, amelyet szeret. Jobb helyre nem kerülhettünk
volna.
A fesztivál másnap kezdődött. A város minden sarka
emlékversektől zengett – a hálóikat kivető, fedélzetet súroló,
vitorlaköteleket feszítő halászok mind a kedvenc verseiketismételték.
A szavak ritmusa beleolvadt a mindennapi munkáéba, és felkavart,
ahogy a szent énekek sosem kavartak fel, mert ez
természetes zene volt. A vitorlavászon csattogása a szélben, a
halárus süvöltése, a bójákat nyaldosó víz locsogása, a
távolban egymást üdvözlő hajók harangjának kondulásai –
szünet, hang, disszonáns összecsendülés, kiáltás, nevetés, ima, seprű
surrogása, kötélnyikorgás, mindez varázslatos módon egyetlen dallá
olvadt, és a szívemben lüktetett.

Híven! Híven!
Húzd meg! Húzd!
Tiszta szívű, tiszta fejű szent,
Fennmaradott, áldás rája.
Sügér! Pisztráng! Kardhal! Rája!
 Csillagok és szél,
eső és nap,
Fennmaradott, kiválasztott,
Eljövetel, a remény napja…
Forgasd a csigát! Kösd csomóra!

Híven, híven,
bőséggel áldott, Hal
és sirály, só
és égbolt,
Kiálts a
magasba, Énekelj
a vízen!

Az istenek adták
Morrighan hatalmát.
Friss hal! Rókacápa! Tonhal! Tőkehal!
Vége az útnak, fenn a folyón.
Vesd ki a horgonyt! A
vitorlát vond! Morrighan
áldott, mindörökké.

Befordultam egy csendes utcácskába a főút irányában; a dalok

foszlányai utánam lebegtek. Mindörökké, suttogtam. Az emlékezés más
volt így; még a hangom is valami új ének részének tűnt,
valaminek, amit talán meg is érthetek.
Megvagy, végre megvagy.
A vállam felett hátrapillantottam, olyan furák voltak ezek a
komor szavak. Az öböl eddigre jócskán elmaradt mögöttem,
a dallam a vízen ringott tovább.
– Héhó, kislány! Egy szép koronát a fesztiválra?
Visszaperdültem. Ráncos, foghíjas férfi ült egy zsámolyon a
gyertyaüzlet előtt, hunyorgott a déli napon. Felemelte az egyik
karját, amelyen egymás mellett függtek a száraz virágokból
fűzött, vidám koszorúk. Megálltam, hogy megcsodáljam őket, de
nem akartam már több pénzt költeni. A csomagjaim így is
elvitték a havi fogadóbéli keresményem nagy részét. Persze
az ékköveim még mindig megvoltak, és egy nap majd el is
megyek Luiseveque-be, hogy eladjam őket, de azt a pénzt
Pauline számára teszem félre. Neki nagyobb szüksége lesz rá,
mint nekem, tehát be kell osztanom azt a keveset, amim van.
Mégis, ahogy a kezembe vettem egy koszorút,
elképzeltem, hogy a fesztiválon a fejemre teszem, és Rafe
közelebb hajol, hogy megcsodálja az egyik virágot, vagy megszagolja
halvány illatát… Sóhajtottam. Tudtam, ilyesmiben aligha
reménykedhetek.
Mosolyogva megráztam a fejemet.
– Szépek – feleltem –, de ma nem veszek.
– Csak egy rézpénz – ajánlotta a férfi.
Odahaza, Civicában bármikor beledobtam egy rézpénzt a
szökőkútba,csak hogy lássam, hova sodorja a víz. Valóban, ez
igen alacsony ár volt egy ilyen szép holmiért, azonfelül fesztivál
csak egyszer van egy évben.
Kettőt vettem, egy rózsaszín virágosat Pauline számára, és
egy levendulásat magamnak. Így már igazán tele volt a
kezem. Mosolyogva sétáltam vissza a fogadóba; már láttam
magam előtt a virágokat Pauline fején, a komor fehér
gyászkendő helyett, bár abban nem voltam biztos, rá
tudom-e beszélni, hogy valóban fel is vegye.
A hegyi utat választottam – alig volt több, mint egy jól kijárt
ösvény, árnyékos és csendes. A szél lágyan suttogott a
fenyők között, csak néha rikoltott egy panaszos szajkó, amire egy
mókus megrovó pirregése felelt. A csomagomban volt egy apróság
Walther és Greta számára is, valami kicsi, aranyos, csipkés.
Alig vártam, hogy odaadjam neki. Walther nagy, esetlen kezében
olyan mulatságosan mutat majd… Elmosolyodtam. Mit is mondott,
mikor jön újra erre?
Vigyázz, kishúgom, vigyázz…
Hideg, rossz érzés telepedett rám. Megálltam. A figyelmeztetés olyan
közelről, olyan tisztán jött, és mégis nagy távolságon át.
 – Walther? – kérdeztem, bár tudtam, semmiképp nem lehet itt.
Mégis…
Meghallottam a lépteket, de már későn. Még arra sem volt
időm, hogy megforduljak, és hátulról elkapott egy erős kar.
Visszarántott, a karjaimat az oldalamhoz szorította, a csuklómat
egy brutális kéz markolta meg. Sikoltottam, de akkor
megéreztem, hogy egy penge feszül a torkomnak, és
meghallottam a figyelmeztetést is: egy hangot se többet.
Éreztem a támadóm szagát: forró szájából rothadó fogak bűze áradt,
mosatlan haja zsírt párállott, ruhájába beleivódott a régi izzadság
savanyú szaga – fojtogatott, mint a mellkasomat összepréselő
kar ereje.
A penge a bőrömbe hatolt. Vékony patakban indult meg
a vérem a nyakamon.
– Nincs pénzem – nyögtem ki. – Mindössze egy…
– Csak egyszer fogom elmondani – vágott közbe. –
Azt akarom, amit elloptál.
A késem a zekém alatt lapult, a bal kezemtől alig
néhány ujjnyira, de ballal nem érhettem el, a jobbomat pedig
a támadóm erősen szorította. Ha csak egy kis időt nyerhetnék…
– Sok mindent elloptam – feleltem. – Melyik…
– Ezt a kést az akadémikus és a kancellár küldi –
morgott a férfi. – Hátha ez segítaz emlékezésben.
– Semmit nem vettem el, ami az övék lett volna.
Áthelyezte a testsúlyát, és feljebb tolta a kést; hozzá kellett
simulnom, ha nem akartam, hogy mélyebb sebet ejtsen a
nyakamon. Moccanni, lélegezni se mertem, bár a szorítása most
meglazult a csuklómon. Előszedett egy darab papírt, és kirázta a
szemem előtt.
– Ez itt mást mond. Az akadémikus azt üzeni,hogy nem találta
mulatságosnak. Felismertem az üzenetet: én magam írtam.

Micsoda érdekes kötet, de ajjaj, nincs a megfelelő helyén. Vagyis

most már igen. Remélem, nem bánják.
 – Ha visszaadom, maga megöl. – Mindössze a lábamat
voltam képes megmozdítani. Óvatosan hátracsúsztattam a jobb
bakancsomat a porban, keresve, hol van a támadóm
lába mögöttem. Végre megakadt valamiben. A vérem zúgott
a fülemben,az egész testem lángra gyúlt.
– Mindenképp megöllek, megkaptam az árát – sziszegte –,
de ha úgy akarod, sokkal fájdalmasabbá tehetem a
számodra. És akkor még ott van az a csinos barátnőd is…
Felrántottam a térdemet, aztán teljes erőmből rátapostam a lábára,
ugyanakkor mindkét könyökömet a bordái közé döftem.
Kitéptem magam a karjából, és a késemet előrántva
szembefordultam vele. Az arca eltorzult fájdalmában, de rám vetette
magát – azonban hirtelen megtorpant. A szeme
kikerekedett, majd kidülledt, az arca kifejezéstelenné ernyedt, végül
térdre zuhant. A kezemben szorongatott késre pillantottam,
átfutott a fejemen, hogy vajon én döftem-e le anélkül, hogy
észrevettem volna.
A férfi arcra esett a porban, az ujjai rángatóztak.
Valami megmozdult mögötte. Kaden tíz lépésnyire állt, a
kezében leeresztett számszeríj, Rafe alig maradt le mögötte. Felém
rohantak, de nem messze tőlem megálltak.
– Lia – nyúlt felém Rafe –, add ide azt a kést.
Újra a fegyveremre néztem, aztán rá, és megráztam a
fejem.
– Minden rendben – válaszoltam. Félrehúztam a
zekémet, és megpróbáltam visszatolni a pengét a
hüvelybe, de kicsúszott az ujjaim közül, és leesett. Kaden
emelte fel és tolta a vékony bőrtokba. Én csak azt
néztem, mi lett a dulakodás alatt a koszorúkból: apró
rózsaszín és lila darabkákra tapostuk őket a porban.
– A nyakad – szólalt meg Rafe. – Hadd nézzem.
Felemelte az államat, és a hüvelykjével letörölte a
vért.
 Minden túl gyorsan, szaggatottan történt. Rafe előszedett
valami ruhadarabot, talán zsebkendőt, és a sebre szorította.
– Majd Berdi megnézi. Ide tudodszorítani? – Amikor bólintottam,
a kendőhözvezette a kezemet, és hozzászorította, majd a
támadómhoz lépett, és belerúgott a vállába, hogy
megbizonyosodjon róla: valóban halott. Én tudtam, hogy
az: már nem rángatóztak az ujjai.
– Hallottam a sikolyodat – mondta Kaden –, de amíg
el nem szakítottad magadtőle, nem vehettem célba. Ilyen közelről
a nyíl át is döfhette volna, és akkor benned áll meg.
Lerakta a számszeríjat, letérdelt a férfi mellé, és
beletörte a hátába a nyílvesszőt, majd Rafe segítségével
hanyatt fordították. Mind az arcába néztünk. Vér folyt a szája
szélén húzódó ráncokba: úgy festett, mint egy riadt bábu, de
a kinézete egyik társamat sem zavarta. Talán már sok holttestet
vizsgáltak meg életükben. Én nem. A térdem remegett.
– Ismered? – nézett fel Rafe.
A fejemet rázta. Kaden talpra állt.
– Mit akart?
– Pénzt – vágtam rá tétovázás nélkül, magamat is
meglepve. – Csak pénzt akart.
Az igazat nem mondhattam el, ha nem akarom felfedni
magamat… azonban abban a pillanatban felfedeztem a cédulát,
amely ott reszketett alig egy ujjnyira a férfi kezétől.
– Hívjuk a csendőrt? – kérdezte Kaden.
– Ne! – kiáltottam. – Kérlek, ne! Nem tudnám… –
Előreléptem, de a lábam egyszerre nem tartott már meg.
Vörös köd szállt a szememre, forgott velem a világ.
Éreztem, hogy valaki elkap és felemel.
Vidd vissza. Majd én elrendezem a hullát.
Szédültem. Igyekeztem mélyeket lélegezni, attól félve, hogy erőt vesz
rajtam a hányinger. Egy kéz újra a nyakamhoz szorította a
kendőt. Lélegezz, Lia, lélegezz… minden rendben lesz… azonban a
világ pörgött körülöttem, és azt se tudtam, Kaden hangját
hallom-e, vagy a sajátomat.
 HUSZONHATODIK FEJEZET Rafe
Nagy nehezen felrángattam a tetemet a lovam
hátára. Összevérezte a vállamat. A bomlástól még nem szaglott,
de a saját ápolatlanságának és ürülékének bűzétől el kellett
fordulnom, hogy lélegzethez jussak. Ez a halál valódi arca. Nincs
benne semmi méltóság.
A hegygerincen túl mély, szaggatott szélű vízmosás tátongott. Oda
indultam, száron vezetve a lovamat át az erdőn. Az
állatok és az elemek ereje jóval hamarabb elpusztítja majd a
testet, mint hogy bárki is a távoli szakadékba merészkedne. Ennyit
érdemelt.
Lia vérző torkának látványa nem ment ki a fejemből. Korábban
már láttam épp elég vérző torkot, de… a saját apja parancsára?
Nem akármilyen bandita támadta meg. Ez a férfi hetek óta járta
az utakat, Liát keresve. Tudtam, hogy jutalmat tűztek ki annak,
aki kézre keríti és visszaviszi. Hallottam a pletykát, még Civicához
közel, egy városkában, amikor magam is kerestem őt, de
azt hittem, az egész csak egy átlátszó gesztus, Dalbreck
megbékítésére.
Mármost akkor kik is a barbárok? A vendaiak vagy a
morrighaniek? Miféle apa rendeli el a lánya megöletését? Még
a farkasok is megvédik a kölykeiket. Nem csoda, hogy elszökött.
Háborúban ölni egy dolog. A rokongyilkosság valami egész
más.

HUSZONHETEDIK FEJEZET
– Egy reggel! Egyetlen szabad reggel, és nézd, micsoda
bajba keveredsz! – sopánkodott Berdi a nyakamat törölgetve. Kaden
mellettem ült, és egy vödröt tartott, arra az esetre, ha
ismét elhánynám magam.
 – Úgy csinálsz, mintha kerestem volna azt a banditát –
válaszoltam, mire Berdiszigorú, beszédes pillantást vetett
rám. Terravinben nem voltak banditák, legalábbis nem
várakoztak néptelen erdei ösvényeken kopott ruhás, pénztelen
lányokra, de amíg Kaden velünk volt, nem hazudtolt meg.
– A város tele van idegenekkel, óvatosabbnak kell lenned
– morogta.
A kés inkább csak megkarcolta a nyakamat, nem vágott
mélyre. Berdi szerint akkorka volt a seb, mint egy bolhacsípés,
de az ember nyaka mindig bőven vérzik. Csípős balzsammal
kente be, és amikor összerezzentem, megszidott.
– Maradj nyugton!
– Jól vagyok! Nem kell ekkora ügyet csinálni egy parányi…
– Csak nézd meg magad! Innentől idáig fel van vágva a
nyakad, és…– Most mondtad, hogy nem komolyabb egy
bolhacsípésnél!
– És te még mindig remegsz, mint a nyárfalevél! –
mutatott lefelé.
A térdeimre néztem: azok még mindig össze-összeütődtek. Erővel
fékeztem meg
a reszketést.
– Ha kiadod a reggelidet, te is remegsz – jegyeztem
meg.
Berdi nem kérdezte, miért hánytam. Azt tudta, hogy a vér
látványa nem zaklat fel, de a testről gondosan nem ejtettünk
egy szót se. Kaden annyival elintézte, hogy majd Rafe
gondoskodik róla, Berdi pedig nem kérdezte meg, hogy érti ezt. Én
se tettem. Csak örültünk, hogy elintéződik a dolog, bár én
még mindig töprengtem, miképp rendezi el az ügyet, ha
nem a csendőr segítségével? De még mindig a fülembe
csengett a hangja, amikor kimondta. Nem a hatóságokra
gondolt.
A halottkétségtelenül gyilkos gazember volt. Talán Rafe csak ennyit
akart tudni. Látta a pengét a torkomnál, és látta a véremet.
Minek zaklassuk a csendőrt, ha a közelben pont kapóra jön
egy vízmosás? Talán a távoli, névtelen vidékeken ez járta. Ha
igen, hát hálás voltam érte.
– Biztosvagy benne, hogy csak egy bandita volt? – kérdezte
Berdi. – Néha bandákban járnak.
Tudtam, rejtjelezve beszél, és azt akarja tudni, hogy jön-e a
támadóm nyomában a királyi hadsereg feldúlni a fogadót még
alkony előtt.
– Biztos, hogy egyedül volt – feleltem. – Nem voltak
társai.
Berdi hosszan, érthetetlenül mormogott – úgy éreztem, ez
a megkönnyebbülése jele.
– Tessék – mondta végül,és egy kis kötést nyomott
a nyakamhoz. – Kész. – Belekevert valami port egy
pohárvízbe, és felém nyújtotta. – Ez majd lecsillapítja a
gyomrodat. Idd meg. – Engedelmesen megittam, hátha ezzel
megenyhítem. – És most irány az ágy, pihenj –
parancsolt rám. – Nemsokára viszekfel egy kis kenyeret éslevest.
Már tiltakozni akartam, amikor Kaden megragadta a
könyökömet, hogy felsegítsen. Felállva éreztem meg igazán az
erőszakos dulakodás utóhatásait. Minden porcikám fájt: a vállam,
a könyököm, amely a bordáival találkozott, a bokám, de még
a sarkam is, ahol hihetetlen erővel megtapostam, és a
nyakam is, amelyet magasabbra kellett nyújtanom, mint kényelmes
lett volna.
– Csak egy kicsit – válaszoltam. – Este már fel fogom
tudni szolgálni a vacsorát.
Berdi morgott valamit a bajsza alatt, aztán Kaden
kivezetett a konyhaajtón. A házhoz vezető lépcsőkön felfelé
megköszöntem, hogy időben odaért, mondván, ha nem jár épp
arra, mostanra biztosan halottlennék – és megkérdeztem, hogy
került oda.
– Sikolyt hallottam. Fogtam az íjamat, és rohantam az
erdő felé. Azt hittem,
Pauline tért vissza a Sacristából, és szembetalálkozott valamiféle vadállattal.
Medvével, vagy párduccal. Nem arra számítottam, hogy téged látlak meg
egy késsel a torkodon.
Erre én sem számítottam.
– Köszönöm, hogy biztosan céloztál. És a test… nem lesz…–
El fog tűnni – felelte magabiztosan.
– Csak arról van szó, hogy én se régen élek itt –
magyarázkodtam –, és nemakarok bajt hozni Berdi fejére. Már
így is szálkavagyok néhány katona szemében.
– Megértem. Senki sem fogja megtudni. Az a fickó nem érdemel
jobbat.
Láthatóan éppen annyira nem akarta, hogy az afférnak
nyoma maradjon, mint én. Csak azért ölte meg a támadómat,
hogy megmentsen – ezért senki nem is kárhoztathatta volna –, de
talán ő sem engedhette meg magának, hogy egy csendőr kikérdezze,
épp, mint én.
Elértük a ház ajtaját, de még mindig nem eresztette el
a karomat.
– Bekísérjelek? – kérdezte nyugodtan, egyenletesen, mint
mindig. Azt az egy rövid dührohamot leszámítva, amikor
Rafe lova megharapta, soha semmi nem hozta ki a
sodrából. Még a mai nap szörnyűségei sem.
A szeme – két melegbarna folt – rám szegeződött, és
elárulta őt, mint akkor éjjel a fogadóban, amikor először találkoztunk.
Akármilyen nyugalom uralkodott a felszínen, a mélyben különös vihar
kavargott. Annyi mindenben emlékeztetett Brynre, legfiatalabb és legvadabb
bátyámra – neki mindig volt elég esze, hogy apánk jelenlétében
felvegye a kellő királyimodort, ezzel elhárítsa magáról minden
csínytevés gyanúját, de anyánk csak megfogta az állát, a
szemébe nézett, és már tudta is, mi az igazság. Én
viszont nem tudtam kiolvasni Kaden tekintetéből az igazságot.
Egyelőre.
– Köszönöm, most már megvagyok – válaszoltam; azonban
pontosan éreztem,hogy ingatagon állok a lábamon. Minden
erőm elszállt. Mintha egy hétre való energiát használtam volna
el egy perc alatt, hogy túlélhessek.
 – Biztosvagy benne, hogy nem voltak mások? – kérdezte.
– Senki mást nem láttál?
– Biztos. – Nem magyarázhattam meg, hogy tudom: a
fejvadászok nem falkákbanjárnak, ez pedig különösen titkos küldetésben
járt.
Kaden keze lesiklott a karomról. Eltöltött a hála. Berdinek
igaza volt, pihennem kellett.
Becsuktam magam mögött az ajtót, levettem az
összevérzett blúzt, és a sarokba hajítottam. Túlságosan fáradt
voltam hozzá, hogy azonnal ki akarjam mosni. Lezökkentem
az ágyra, elfintorodtam, mert a fájdalom újra belenyilallt a
nyakamba és a vállamba, majd felvertem a párnámat, és
alárejtettem a kést. Úgy teszek, ahogy megígértem Walthernek,
gyakorolni fogok, akármilyen korán is kell kelnem hozzá. Még
egyszer senki sem lep meg… de abban a percben csak
egy rövid pihenőre vágytam. A szemem lecsukódott. Mit kevert
Berdi a vízbe?
Mélyen aludtam, de emlékeztem, hogy Berdi bejött a házba,
leült az ágy szélére, mondott valamit, kisimította a hajamat a
homlokomból, majd csendben elment újra. A mellettem álló asztal
felől frissen sült kenyér és csirkeragu illata áradt,de túl fáradt
voltam az evéshez, és visszaaludtam. Halk kopogtatás ébresztett.
Összezavarodva felültem. A nap a nyugati ablakon lesett
be. Átaludtam az egész délutánt.
Újabb kopogás.
– Berdi?
– Csak én vagyok. Majd itt hagyom ezt kint.
– Ne! Várj!
Kiugrottam az ágyból, és az ajtóhoz bicegtem. A
bokám elmerevedett, és jobban fájt, mint korábban. Az ajtóban
Rafe állt, az ujjain az erdőben elhagyott csomagjaim lógtak.
Elvettem őket, leraktam az ágyra. Amikor visszafordultam, Rafe
két elegáns koszorút nyújtott felém – egy rózsaszínt és egy
levendulalilát.
– Azt hiszem, ezek olyanok, mint amiket vettél.
 Az ajkamba haraptam, aztán amikor a kezembe tette őket,
elsuttogtam egy halk köszönetet. Egy zavart pillanatig csak
néztünk egymásra, félre, majd újra vissza.
– A nyakad…? – kérdezte végül,és a kötésem felé
fordította tekintetét. Visszaemlékeztem az érzésre, ahogy –
alig néhány órája – végighúzta az ujját a bőrömön, majd a
kendőjét szorította a vágásra.
– Berdi szerint nem súlyosabb egy bolhacsípésnél. Csak egy
komolyabb karcolás.
– De hiszen bicegsz.
– Mindenem fáj – nyúltam a vállamhoz.
– Keményen küzdöttél.
– Nem volt más választásom – feleltem. A ruháit
néztem. Átöltözött, semmi nyoma nem volt rajta a vérnek,
vagy a módszernek, amivel megszabadult a holttesttől.
Féltem rákérdezni, de féltem hallgatni is.
– Mi lett vele?
– Ne akard tudni, Lia. El van intézve.
Biccentettem. Rafe megfordult, hogy elinduljon, de aztán megállt.
– Sajnálom.
– Mit? – kérdeztem.
– Csak azt kívánom, bárcsak… – Megrázta a fejét. –
Semmi. Csak sajnálom –ismételte, azzal elsietett az ösvényen.
Utánaszóltam volna, de akkor megláttam a ház felé
közeledő Pauline-t. Visszaléptem inkább, felszedtem a véres
blúzt a földről, és körülnéztem, hova rejthetném. A szállásunk
szűkös volt, vagyis csak a szekrény jöhetett szóba.
Feltéptem az ajtaját, a blúzt begyűrtem egy sötét sarokba,
és elérángattam néhány más holmit. Majd később előszedem,
és kimosom. Pauline vállára elég gond nehezedett így is, nem
akartam tetézni a bajait.
Alul, az összedobált mindenféle között megláttam Walther
kosarát. Aznap, amikor adta, úgy megtöltötték a fejemet a
hírek, hogy sietve elraktam, és el is feledkeztem róla. Azt mondta,
az alján van pár morzsa a szűkösebb időkre, de mostanra
biztosan megromlottmár. A kárba ment, finom fügekenyérre gondolva
felkészültem a várható szagra, és felemeltem a kosár aljáról
a szalvétát.
Nem fügekenyér volt.
Az ajtó felpattant. Megperdültem; Pauline állt ott.
– Mi történt a nyakaddal? – kezdte köszönés nélkül.
– Megbotlottam a lépcsőn, a tűzifával a karomban.
Ügyetlenség, ennyi az egész.
Pauline becsapta maga mögött az ajtót.
– Az Enzo munkája! Miért te csináltad?
Zavartan néztem rá. Két hete nem láttam ilyen élénknek.
– Az a naplopó nem volt sehol.Amint némi pénzhez
jut, eltűnik.
Pauline a kötésemmel folytatta volna, de elhallgattattam,
és az ágyhoz vezettem, hogy megmutassam neki a kosarat.
Leültünk – és csak akkor tűnt fel, hogy a kendője eltűnt. A
haja ismét mézarany ragyogásban omlott a vállára.
– A gyászkendőd – jegyeztem meg.
– Ideje továbblépni – felelte. – Megtettem az én
Mikaelemért mindent, amit tehettem. Most már másra kell
figyelnem. Legelőször is, úgy tűnik, rád.
Átkaroltam és szorosan magamhoz húztam – csak
szaggatottan kaptam levegőt. Nem akartam jelenetet csinálni,
de hosszan öleltem, amíg végül el nem húzódott, hogy értetlenül
végigmérjen.
– Minden rendben?
Hetek aggodalma ömlött ki belőlem egyszerre.
– Ó, Pauline, annyira hiányoztál! Nekem csak te vagy.
Te vagy a családom. Ésannyira belesápadtál a gyászba.
Attól féltem, sosem kaplak vissza. És a könnyeid,
meg a csend… – Elhallgattam, az ajkamra szorítottam
a kezemet, hogy megállítsam a hangom remegését. – A
legrosszabb a csend volt. Amikor azt mondtad, hogy hagyjalak,
azt hittem, engem vádolsz Mikael miatt.
Most Pauline ölelt magához, és mindketten sírni kezdtünk.
 – Sosem hibáztatnálak miatta. – Hátradőlt, hogy a
szemembe nézhessen. – De agyász sajátságosan dolgozik,
Lia, és nem volt felette uralmam. Tudom, még nem is
múlt el egészen, de ma a Sacristában… – Elhallgatott,
kipislogta a szeméből a könnyeket. – Ma éreztem
valamit. Remegést belül. Itt. – Megfogta a kezemet, és
a hasára tapasztotta.– Tudtam, itt az ideje, hogy felkészüljek
az életre.
Csillogott a szeme. Minden fájdalmán át is ott ragyogott
benne a remény. Elakadt a szavam – ekkora kalandra
egyikünk se készült.
Rámosolyogtam és megtöröltem az arcomat.
– Valamit szeretnék megmutatni neked – mondtam,
és kettőnk közé emeltem akosarat. A szalvéta alól
kiemeltem egy vaskos tekercs morrighani bankjegyet – a
morzsákat, amelyeknek táplálniuk kellett volna a szűkös
időkben. A bátyám biztosan megértené. – Walther hozta.
Mikaelé volt. Azt mondta, egy levél maradt utána, amiben
leírja, hogy ha őt bármi érné, ez legyen a tiéd.
Pauline megérintette a tekercset.
– Ilyen sok egy újonc felderítőnek?
– Jól gazdálkodott – vágtam rá, tudva, akármi
jót mondok Mikaelről, Paulinekönnyedén elhiszi.
Sóhajtott, szomorkásan elmosolyodott.
– Igen, tényleg. Hát, ez segíteni fog.
Megfogtam a kezét.
– Mi is segíteni fogunk, Pauline. Berdi, Gwyneth és
én, mindannyian…– Tudják már?
– Még nem – ingattam a fejemet.
De mindketten tudtuk, hogy vagy az idő, vagy Pauline maga árulja
majd el – vannak igazságok, amiket nem lehet titkolni.

Mesélj még, Ama. A melegről. Azelőtt.

Gyermek, nem tudom, honnan jött a meleg.
Apám parancsolta, és megérkezett.
 Apád isten volt?
Isten? Annak tűnt.
Embernek nézett ki.
De erősebb volt, mint ésszel
felfogható, többet tudott,
mint lehetséges, a halandók
félelmét nem ismerte.
Hatalmas, mint egy…
Mondok nekedegy mesét, gyermek. Az apám történetét.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy ember, hatalmas,
mint az istenek… De még a hatalmasokat is
legyűrheti a rettegés.
A hatalmasok is elbukhatnak.

Gaudrel utolsó emlékiratai

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Cukrosrózsaszínben derengett az ég, a nap kezdett
felkapaszkodni a hegygerincre. Az út két oldalán tömött
sorokban álltak az emberek, Terravin minden lakosa várta, hogy
csatlakozhasson a körmenethez, amely a szent napok kezdetét
jelzi. Tiszteletteljes mormolás hallatszott, szentséges, mintha maguk
az istenek állnának köztünk. Talán úgy is volt.
Az Eljöveteli emlékünnep megkezdődött. Az út közepén, a
tömeg vezetésére készen, egymás kezét fogva tucatnyi rongyokba
öltözött, mindenféle korú lány és nő állt.
Terravin Első Leányai.
Berdi és Pauline is köztük volt.
Ugyanaz a körmenet volt, amelyet Civicában anyám szokott
vezetni – amelyet ma is ő vezet majd. Ugyanaz, amelyben én
alig néhány lépéssel lemaradva gyalogoltam,mert mi voltunk a
királyság Első Leányai, még a többieknél is áldottabbak, magunkban
hordozva a legerősebb adottságot.
Ugyanaz a körmenet – néhol tengernyi, néhol csak egy maroknyi
hívő részvételével –, mint Morrighan minden városában, helyőrségében
és falujában. Néztem a felsorakozott Első Leányok arcát, a
várakozókat, a magabiztosakat, a kíváncsiakat, a lemondóakat.
Néhányan sejtették, hogy birtokolják az adottságot, mások tudták,
hogy ők nem, megint mások még bíztakbenne, hogy idővel
megjöhet. A legtöbben azonban azért álltak az úton, mert nem
tudták elképzelni, hogy másként is lehet. Ez volt a hagyomány.
A papok utoljára hívták kiáltva a kimaradó Első
Leányokat, hogy csatlakozzanak. Gwyneth mellettem szorongott, hallottam
a sóhaját. A fejemet ráztam.
Végre felzendült az ének.
Morrighan dalának hangjai lágyan, finoman emelkedtek és
süllyedtek. Az ének az istenek iránymutatásáért könyörgött, a refrén
hálát adott a kegyességükért.
Lassan mind felsorakoztunk mögöttük. Mi is rongyokat viseltünk,
a gyomrunk korgott, böjti nap lévén, úgy ballagtunk a
Sacrista felé, hogy felvegyük a szentségeket, hálát adjunk és
imádkozzunk.
Azt hittem, Rafe és Kaden el se jön. Mivel böjti nap volt,
Berdi reggel nem tette ki a tálakat, és egyikük sem mászott
le a padlásról, de épp mielőtt elértük volna a Sacristát,
megláttam őket a tömegben. Gwyneth is. A lehajtott fejű,
beszéd helyett csak éneklő emberek között az enyémhez
igazította a lépteit, és a fülembe súgta: „itt vannak”,
mintha a jelenlétük akkora csoda volna, mint amikor az
istenek kivezették aFennmaradottakat a pusztulásból. Talán úgy
is volt.
Gwyneth váratlanul előresietett, hogy a kicsi Simone és a
szülei mellé kerüljön. Az asszony haja erősen őszült, a férfié már
teljesen fehéren ragyogott – mindketten idősnek tűntek, hogy
ilyen korú lányuk legyen, de hát az ég néha váratlan
ajándékokat ad. A Simone kezét fogó asszony odabólintott
Gwynethnek a kislány feje felett, aztán együtt sétáltak
tovább. Észrevettem, hogy még a kislány is talált magának
néhány rongyos holmit, pedig őt mindig makulátlan ruhákban
láttam a városban. És ahogy mögöttük sétáltam, most először
tűnt fel, hogy Simone rugózó fürtjei csak egy árnyalattal
világosabbak Gwynethéinél.
Elértük a Sacristát, a tömeg fellazult. A szentély nagy
volt, de nem eléggé, hogy Terravin minden lakosa beférjen
a szent napokra érkezett rengeteg látogatóval együtt. Az
időseket és az Első Leányokat beinvitálták a belső termekbe, a
többieknek azonban kívül kellett helyet találni – a
lépcsőn, a téren, a szentély udvarán, vagy a temetőben,
ahol segédpapok celebrálják majd a szertartásokat, hogy mindenki
hallja. Lassan mindenki megtalálta, hol akarja imába merülve
tölteni a napot. Én várakoztam, remélve, hogy meglátom Rafe-
et vagy Kadent, ám szem elől vesztettem őket. Végül a temetőbe
sétáltam – máshol annyi hely se volt már, hogy letérdepeljek.
Letettem a szőnyegemet – és a pillantásom a Sacrista
hátsó lépcsőjén álló papra esett. Ő is engem nézett –
várakozón. Nem ismertem fel. Sosem találkoztam vele, de amennyi időt
Pauline a Sacristában töltött, akár ő is mondhatott neki
valamit. Mindenesetre, még ha minden titkunkat meg is vallotta
neki, tudtam, a papokat köti a titoktartás. Mégis csak
engem nézett, és amint letérdeltem, elkezdte recitálni a
szövegeket, a pusztítás történetével kezdve.
Ismertem a történetet. Kívülről megtanultam, mint mindenki. Hogy
a történelem ne ismételje meg magát, a tudás szálljon
apáról fiúra, anyáról leányra. Minden kunyhóban, minden
zsúfolt házikóban, minden udvarházban elismételték az
öregek a gyerekeknek. Regan szívesen és gyakran mesélte
nekem, bár az ő változata határozottan pikánsabb volt, mint
anyámé, több csatával, vérrel és vaddal. Cloris néném inkább
az engedelmességet helyezte a középpontba, Bernette néném
pedig az Eljövetelt, de a történet maga minden esetben
ugyanaz volt – amibe a pap belekezdett éppen.
 Az Ősök úgy vélték, csak egy fokkal állnak az istenek
alatt; büszkén hirdették hatalmukat menny és föld felett.
Ujjmozdulatokkal irányították a nappalt és az éjszakát, az
egekbe szálltak, elsuttogott szavaik a hegyek ormán
zengtek vissza; ha megdühödtek, a talaj is beleremegett
a félelembe…

Megpróbáltam koncentrálni, de amikor kimondta a félelem

szót, rám tört az érzés. Újra láttam a véres bábu üveges
szemét, amely a rémálmaimba is elkísért tegnap éjjel, a
figyelmeztetéssel együtt: egy hangot se többet. Még álmomban
sem engedelmeskedtem, inkább kiáltottam. A hallgatás sosem
volt az erősségem.
Mindig tudtam, hogy a kancellár és az akadémikus nem
kedvel, de azt nem sejtettem, hogy képesek elküldeni valakit,
hogy öljön meg. A fejvadászokat rendszerint arra kérik fel, hogy
hurcolják vissza az árulási ügyekvádlottjait. Ez azonban nem fejvadász
volt. Akár haza is vihetett volna, hogy kivégezzenek. Lehetséges,
hogy a tulajdon apám is része a terveiknek, és ennyire
szeretne csöndben megszabadulni tőlem egyszer s mindenkorra?
A saját apád nem, állította Pauline. A magam részéről már nem
voltam benne ennyire biztos.
Megcsóváltam a fejemet, és gondolatban visszatértem ahhoz
az estéhez, amikor besurrantam az akadémikushoz. Miért tettem
oda azt az üzenetet? Tudtam, hogy csak olaj lesz a dühe tüzére,
de nem törődtem vele. Tegnap nem szolgált örömömre, amikor
a támadóm kezében láttam viszont, de akkor bezzeg
nevettem – az istenek irgalmazzanak nekem –, amikor az
akadémikus saját tollával megírtam. De akkor is tudta volna, ki
tette, ha nem üzenek. A citadellában én voltam az
egyetlen lehetséges elkövető, én viszont azt akartam, hogy értse
meg: szándékosan adtam a tudtára.
A kancellár arcát is elképzeltem, amikor az akadémikus
megmutatta neki a papírt. Még ha a könyveknek nem is volt
értéke, az üzenettel magam emeltem meg a tétet. Nemcsak
a gondosan eltervezett házasság elől szöktem meg, hanem nekik
is fügét mutattam. Az ilyesmi elgondolhatatlan volt. Ők ketten
képviselték a legnagyobb hatalmat apám kabinetjében, az
alkormányzóval együtt, ám ezzel tudomásukra hoztam, milyen
keveset tartok a hatalmukról vagy a rangjukról. A
levélkével visszanyertem valamit, apró győzelmet arattam felettük.
A titkaik mégsem voltak annyira titkosak többé – még ha
mindössze pár vén könyvről volt is szó, amelyeket nem iktattak
be rendesen a tulajdonjegyzékbe.
Az előző éjjel, miután Pauline elaludt, a szekrényhez
húztam a széket, és felléptem rá. Fent, a csavardíszes
orom mögött kitapogattam a rongyokba csavart dobozt. Magam
sem tudtam, miért rejtettem oda. Talán azért láttam szükségét, mert
az akadémikus is elrejtette. Ezeket a könyveket nem szánták
mindenki szemének.
Kivettem az öreg köteteket, és az asztalra tettem. A
lámpás arany fényt vetett a kortól megsárgult lapokra.
Mindkettő apró és vékony volt, lágy, domborított, itt-ott sérült
bőrbekötve. A szélükön égésnyomok látszottak, mintha tűzbe
vetették volna őket; az egyik komolyabban meg is perzselődött,
és az utolsó oldalát csaknem egészben kiszakították –
mindössze néhány betű maradt meg a felső sarokban. A
másikat különös kézírásos betűkkel jegyezték tele; még sosem
láttam hasonlót. Egyik sem hasonlított az általam ismert
morrighani dialektusokhoz, de hát sok nyelv kihalt a régi idők óta. Úgy
véltem, ezek a különleges szavak is egy immár holt
nyelven szólnak.
Óvatosan forgattam a törékeny lapokat. Vagy egy óráig
tanulmányoztam az írást, de hiába értettem a nyelvekhez, semmire
se jutottam. Néhány szó látszólag osztozott a tövén a morrighani
szavakkal, de még ez sem volt elegendő. Mélyebbre hatoló kulcskellett,
márpedig Terravinban az egyetlen levéltár a Sacristában volt.
Úgy véltem, jó lesz összebarátkozni a helyi papokkal.
 A szertartásvezető lesétált a lépcsőn, és elindult a
fohászkodók között, erős, érzelmes hangon folytatva a
történetet.

Forrón kívánták a tudást, és minden misztériumot

megnyitottak. Gazdagodtak az ismeretekben, szegényedtek a
bölcsességben. Egyre több és több hatalomra éheztek, és eltaposták
a védteleneket.
Az istenek látták gőgjüket és szívükürességét, elküldték tehát Aszter
angyalt, hogy az ég egy csillagát hajítsa a földre.
A tengerek vize és a föld pora felkavarodott, és a
gonoszok megfúltak mind. Néhányan azonban megmenekültek – nem
a testben vagy szellemben erősek, hanem a tiszta és
alázatos szívűek.

Pauline jutott eszembe. Nála tisztább és alázatosabb szívű embert

nem ismertem – ezért lett prédája egy sötét lelkűnek. A nap
szentsége ellenére kiszaladt a számon egy elmormolt átok
Mikael fejére. Egy idős hölgy elmosolyodott mellettem, mélyen hívő
fohásznak gondolva a motyogásomat. Viszonoztam a mosolyt,
és visszafordítottam a figyelmemet a papra.

Az egész földön csak egy kicsiny élet maradt fent. Három

generáció élt és halt kínban és szenvedésben, és
elválasztották a tisztákat azoktól, akik még mindig a
sötét felé fordultak – őket a puszta földekre vetették.
Ámde csak egyetlenegy, Harik Első Leánya, a bölcs és
szerény Morrighan, nyert különleges kegyelmet az istenek előtt.
Előtte feltárták a biztonságba vezető utat, hogy a kiválasztott
Fennmaradott népet a föld gyógyult vidékére vezesse, ahol
újrakezdődhetett a teremtés.
Morrighan híven követte a szavukat, és az istenek
elégedettek voltak. A leány Aldrid felesége lett, és azóta
Morrighan leányai – minden generáció Első Leánya –
megkapják az adottságot, mint bizonyságotés ígéretet, hogy az
 istenek nem pusztítják többé el a földet, amíg az
emberek tiszta szíve hallja a szavukat.

A rituálék délig követték egymást, akkor az Első Leányok

magukhoz vették a böjt végét jelentő falatokat, éppen mint
a fiatal Morrighan réges-rég, amikor a bőség vidékére vezette
az éhezőket. Láttam Pauline-t az árnyékos, fedett terasz
lépcsőjén kenyeret osztani a híveknek; Berdi a Sacrista másik
oldalán tette ugyanezt. Engem egy másik Első Leány szolgált ki.
Amikor mindenki kapott kenyeret, a pap megadta az engedélyt,
és együtt fogyasztottuk el. Eddigre már fájt a térdem,
és a gyomrom csak még hangosabban átkozta a sértően
apró falatkát.
Amikor a pap kimondta a záró szót – és így légyen
–, mindenki felébredt, és visszhangzón zúgott a mindörökké.
Lassan kászálódtunk talpra, az imában töltött naptól
elgémberedve, készen rá, hogy hazatérve hagyományosan és
alaposan megtörjük a böjtöt. Egyedül sétáltam vissza, azon
gondolkodtam, merre lehet Kaden és Rafe.
Megmozgattam a vállamat, és elfintorodtam. A vacsorát
még elő kell készíteni a fogadóban. Az esti szent étkeket a
legtöbben otthon költik el ezen a napon, a város vendégei
közül pedig sokan a Sacristában kínált vacsorára mennek, szóval
valószínűleg csak néhány szállóvendég fog nálunk enni.
Vadgalambpecsenyével, dióval-mogyoróval, zöldbabbal és más, vadon
termő zöldségekkel várjuk őket – ezeket egy közös tálra
tesszük majd, ahogy Morrighan is feltálalta az első, egyszerű
vacsorát a kiválasztott Fennmaradottaknak. Voltak azonban más
szertartásos részletek, amelyekre figyelmet kellett fordítani, például
az étkező előkészítésére.
A gyomrom legalább annyira korgott az étel után, mint
amennyire megzúzott testem a fürdőt kívánta – nem is
tudtam dönteni közöttük. A fogadóhoz vezető utolsó kis
emelkedőn különösen megfájdult a bokám.
 Az étel és a fürdő mellett Rafe és a koszorúk is helyet
követeltek maguknak a gondolataim között. Az, hogy elhozta
elhagyott csomagjaimat, egy dolog – de az, hogy vette a
fáradságot, és keresett két ugyanolyan koszorút a széttaposottak
helyett, még mindig ámulatba ejtett, főleg tudva, hogy egy
másik, gyomorkavaró feladatot is el kellett látnia. Nehezen
igazodtam ki rajta. A szeme az egyik percben melegen
ragyogott, a következőben jegesen szikrázott. Egyszer figyelmes
volt, máskor lerázott és faképnél hagyott. Miféle erők csaptak
össze benne? A koszorúk megvásárlása több volt egyszerű
figyelmességnél. A szemében ki nem mondott gyengédség fénylett,
amikor felmutatta őket nekem. Miért nem… – Még mindig
bicegsz.
Elöntött a forróság, feszesre vont ízületeim ellazultak. A
hangja lágyan csengett a fülemben,a válla éppen csak az
enyémhez ért. Nem fordultam felé, csak éreztem a jelenlétét magam
mellett.
– Szóval mégis hiszel – állapítottam meg.
– Ma beszédem volt az istenekkel. A Sacrista éppen
annyira megfelelt hozzá, mintbármilyen másik hely.
– Hálaimát mondtál?
Megköszörülte a torkát.
– Nem. Haragosat.
– Annyira bátor vagy, hogy az istenek felé rázod az
öklödet?
– Azt mondják, becsülik az őszinteséget. És én is.
– Az emberek folyton hazudnak – sandítottam rá.
– Főleg az isteneknek.
– Aranyigazság – vigyorodott el.
– És melyik istenhez imádkoztál?
– Számít az? Nem hallja úgyis mindegyik?
Vállat vontam.
– A gyász és a bánat istene Capseius.
– Akkor bizonyára ő hallgatott meg.
– Biztos, hogy még mindig ég a füle.
 Rafe hangosan felnevetett, de én csak néztem magam elé.
Semmiféle gyászisten nem létezett. Az isteneknek még csak neve sem
volt, mindössze címe. A Teremtés, az Együttérzés, a Megváltás
és a Tudásistene. Rafe nem volt hívő. Még a morrighani hit
legalapvetőbb tételeit sem ismerte. Valami olyan elmaradott
helyről jött, ahol egy apró Sacrista sincs?Talán ezért nem akar beszélni
a múltjáról. Talán szégyelli.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET A herceg

Enzót akkor láttam meg a tömegben, amikor elértünk a
Sacristához. A közelébe ügyeskedtem magam, aztán meglepetésszerűen
elkaptam a karját, és csak a fejemmel intettem, hogy térjünk
félre egy kicsit. Beszélnünk kellett.
A homlokát azonnal kiverte a verejték – legalább volt
annyi esze, hogy aggódjon.
Kellő távolságra vezettem a tömegtől, arra az esetre, ha
valóban olyan nyüszítő hülye, mint gondoltam. Amikor már nem
láthatott senki, nekilöktem a kovácsműhely falának. Felkapta az öklét,
mintha vissza akarna támadni, de aztán mást gondolt, és
inkább bosszús vonításba kezdett.
Újra nekilöktem a falnak, de olyan erővel, hogy az
megdöndült.
– Fogd be! És figyeljminden szavamra, mert ha még egyszer
így kell találkoznunk, az egyikünk nyelv nélkül távozik. Érted,
amit mondok?
Vadul bólogatott; igenigenigen, dadogta.
– Helyes. Örülök, hogy értjükegymást – hajoltam az
arcába, és lassan, tisztán,szavanként folytattam.
– Tegnap reggel fent voltam a padláson. Hallottam, hogy
valakivel beszéltél, ésazt is hallottam, hogy elmondtad, hogyan
jut ki a felső útra. – Elhallgattam, keményen
rámeredtem. – És aztán pénz csengését is hallottam.
Enzo szeme elkerekedett rémületében.
 – Nem akarom, hogy még egy szót szólj Liáról. És ha mégis
elszólod magad,akár véletlenül, előbb egyenként lenyomom a mohó
kezecskédbe leszámolt érméket a torkodon, és csak utána
vágom ki a nyelvedet. Értesz engem, Enzo?
Bólintott, de a száját szorosan becsukta, nehogy most azonnal
beváltsam az ígéretemet.
– És ez a kis beszélgetés köztünk marad, igaz?
Újabb heves bólogatás.
– Jó fiú – veregettem meg a vállát, aztán otthagytam a
fal mellett görnyedve.Néhány lépés után visszafordultam.
– És Enzo, jobb, ha tudod– mosolyogtam rá –, hogy ezen
a kontinensen nincsolyan hely, ahol elrejtőzhetsz előlem,
ha én meg akarlak találni. Na, töröld meg az orrodat.
Elkésel a szentségosztásról.
Nem mozdult, csak állt ott dermedten.
– Csináld! – kiáltottam rá, mire az orrához kapta a kezét,
és elszaladt, széles ívbenelkerülve engem. Néztem, amíg el
nem tűnt a sarkon.
Ne tedd még rosszabbá a dolgokat.
Már így is épp elég rosszul álltak. Ha az elején
lett volna annyi bátorságom, hogy megtagadjam a házasságot, Liának
nem kellett volna elmenekülnie, nem fenyegették volnatorkához
tartott késsel, és nem kellett volna egy fogadóban gürcölnie
az Enzóhoz hasonló férgek között. Ha cselekedtem volna,
hogy neki ne kelljen, most minden más lenne.
Ne mondd meg neki, ki vagy. Ne rontsd Dalbreck vagy a
katonatársaid helyzetét.
Ha még sokáig maradok, mindenki rájön. Előbb vagy utóbbelkövetek
egy hibát. Sven okosabb volt, mint gondoltam – ő tudta, hogy
ennek nem lesz jó vége –, de én honnan sejthettem volna,
hogy Lia olyannyira másnak bizonyul, mint akit vártam?
 HARMINCADIK FEJEZET Az orgyilkos
Már jóval azelőtt megéreztem, mint hogy megláttam volna őket.
A nyugvás volt az, ahogy anyám nevezte. A gondolat
és szándék egyensúlya, amely új helyeket keres,ahol
elnyugodhat, és felkavarja a levegőt. Megbizsergett tőle az
ember ujjbegye, felálltak az apró hajszálak a tarkóján. Az
érzés a szívig hatolt, megzavarta a ritmusát, és aki gyakorolta,
megérthette. A nyugvás akkor volt a legerősebb, ha idegen
vagy sietős gondolat és szándék keltette; Terravinben pedig nem
lehetett senki idegenebb, mint Griz, Malich, Eben és Finch.
Végigfuttattam a tekintetemet a tömegen. Griz kimagaslott a
többiek közül;a csuklyáját mélyen a szemébe húzta, hogy
elfedje az arcát. A hegeit látva a gyermekek sikoltoztak, a
férfiak elsápadtak volna.
Amikor biztosra vehettem, hogy ő is meglátott, úgy igazítottam
a lépéseimet, hogy a tömeg szélére kerüljek, majd besiklottam
egy csendes kis utcába. Tudtam, hogy követni fognak.
Amint biztonságos távolságra értünk, megperdültem.
– Teljesen elment az eszetek? Mit kerestek itt?
– Mennyi időbe telik elválasztani egy lány fejét a testétől?
– morogta Finch.
– Korán értetek ide. És komplikációk adódtak.
– Ott egye a fene! – csattant fel Griz. – Vágd el
a nyakát ma éjjel, aztán tűnjünk elinnen.
– Majd én megcsinálom! – tódította Eben.
Vészjósló pillantással jutalmaztam a buzgóságát,és Grizre
néztem.
– Még mindig információkat gyűjtök. Hasznos lehet a
komizárnak.
Griz összehúzta, majd felvonta heges szemöldökét.
– És miféle információt?
– Adjatok még egy hetet. A feladat meglesz, és
majd találkozunk, ott és akkor,amikor mondtam nektek.
Ne mutogassátok itt a képeteket.
– Egy hetet! – nyögött Finch panaszosan.
 Malich látványosankörülnézett.
– Biztosan meglehetősen kényelmes lehet ágyban aludni,
meleg ételt enni igazitányérból, és még ki tudja, miféle
gyönyörökben részesülni. Lehet, hogy én is kipróbálnám vala…
– Egy hét – ismételtem.– Bár még mindig
megmondhatom a komizárnak, hogytürelmetlenek voltatok,
ezért nem tudtam minden, Venda számára esetleg
hasznos információt begyűjteni.
– Szerintem nem csak információt gyűjtesz te – meredt
rám Malich.
– És ha így van? – szóltam vissza, hogy
bosszantsam. Malich sosem titkolta, hogyutál, és az
érzés kölcsönös volt. Féltékenykedett, amiért a komizár
kedvence voltam, és az erődtoronyban kaptam szállást a
tanácsi szárny helyett, ahol ő lakott. Nem kedveltem
fanatikus módszereit sem. Mindazonáltal alkalmas volt a
feladatai elvégzésére – halálos, éles eszű, hűséges. Már
nemegyszerfedezte a hátamat, még ha nem is értem,
hanem Vendáért.
Griz nem szólt többet hozzám, nehézléptekkel odébb ment,
és közben tarkón legyintetteEbent is.
– Menjünk.
Finch morgott. Egyedül őt várta haza asszony, vagyis okkal
húzta fel az orrát a további várakozás miatt.Több mint fél éve
voltunk távol.
Malich megsimogatta elegánsan nyírt szakállát, alaposan végigmért,
aztán sarkon fordult, és követte a többieket.
Egyhét.
Pusztán a hasamra csaptam. Egy hét ide vagy oda, mit se
fog számítani. Nem volt szó információról, nem volt ok a
késlekedésre. Hét napon belül el fogom vágni Lia torkát, mert
Venda többet jelent a számomra, mint ő. Mert a komizár
megmentett, amikor más nem foglalkozott velem. Nem hagyhattama
feladatot bevégzetlenül. A lány is csak egy feladat volt, és
egy nap nem is lesz több annál. De pillanatnyilag nyertem hét
napot.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET
– Nem ártana, ha kicsit jobban ringatnád a csípődet, ha
itt belépsz – jegyezte meg Gwyneth, és a fejével
a konyhaajtó felé intett.
– Ez szent étkezés, Gwyneth – vágta rá Pauline megrovón.
– És ünnep is – felelte Gwyneth, lehúzva a hat
sült galambot a nyársról a tálra. –Mit gondolsz, a
Fennmaradottaknak hogyan születtek Első Leányaik? Lefogadom,
Morrighan tudta, hogyan ringassa a csípőjét.
Pauline a szemét forgatta, és megcsókolta az ujjait,
bocsánatot kérve Gwyneth szentségtörése miatt.Elgyötörten sóhajtottam.
– Én nem fogok senkivel kikezdeni.
– Nem tetted már meg eddig is? – csapott le rám
Gwyneth.
Nem feleltem. Gwyneth pontosan látta a bosszúságomat,
amikor beléptem a konyhába. Rafe, amint elértük a fogadót,
egyszerre ismét átváltozott figyelmes és barátságos férfiból hideggé,
távolivá. Ennek meg mi baja? – morogtam, bevágva magam
mögött a konyhaajtót, csakhogy Gwyneth meghallotta.
Megpróbáltam elleplezni a dolgot azzal, hogy Enzóról beszéltem,
de nem hitt nekem.
– Mi van a szőkével? Azzal mi a baj?
– Vele semmi! Miért…
– Szerintem tulajdonképpen kedvesebb a szeme – jegyezte
meg Pauline. – A hangja pedig…
– Pauline! – fordultam felé hitetlenkedve, mire visszafordult
az elrendezésre várózöldbabhalmokhoz.
– Jaj, Lia, ne játszd már meg az ártatlant. Mindkettőt vonzónak
találod. Ki netenné?
Sóhajtottam. Valóban, ki nem? Csakhogy én mást éreztem, mint
egyszerű vonzódást.
 Vadsóskát, csipkebogyót, pitypangot és naspolyát szórtam a
tálakra; színes, ehető fészket építettem a galambok köré. Hiába
hallgattam: Gwyneth és Pauline élénken tárgyalta ki Rafe és Kaden
előnyeit, meg azt, hogyan juthatnék dűlőre velük.
– Nagyon örülök, hogy a barátságunkon ilyen jól el
tudtok szórakozni – jegyeztem meg végül.
Gwyneth felkapta a fejét.
– Barátság? Hogyne! De az biztos, hogy a legegyszerűbben
úgy nyered el az egyik figyelmét, ha a másikat
elhalmozod a sajátoddal.
– Elég!
Berdi dugta be a fejét a lengőajtón.
– Készen vagytok?
Mindhárman fogtunk egy-egy tálat, és kivittük az ebédlőbe,
ahol Berdi már meggyújtottaa gyertyákat. A terem közepén
összetolt négy asztalt, és Kaden, Rafe meg három másik
szállóvendég körbeülték. A többiek a Sacristába mentek.
Letettük a tálat az asztal közepére, Pauline és Gwyneth pedig
gyorsan leültek egyegy szabad székre, így nekem csak
a Kaden és a sarkon ülő Rafe közötti hely maradt.
Rafe rám mosolygott, és a bosszúságom azonnal valami
másba olvadt – meleg várakozás öntött el. Berdi letelepedett
az asztalfőre, és elénekelte az emlékverseket.Mi, többiek
csatlakoztunk, de Rafe csak a száját mozgatta – nem tudta a
szöveget. Egyáltalán semmiféle nevelésben nem részesült? Berdi a
legismertebb imák egyikét recitálta, amit minden gyerek tudott.
A Kaden másik oldalán ülő Pauline-ra pillantottam. Neki is
feltűnt. Kaden azonban hangosan és tisztán dalolt – őt
kitanították a dogmákból.
Amikor befejeztük, Berdi mindenért hálát adott, ami a tálra került,
mindenért, amit a Fennmaradottak olyan bőségben találtak, amikor
elérték az új vidéket. Az áldás végeztével nekiláthattunk. A
termet az áhítatos csend után ünnepi beszélgetés töltötte meg.
A hagyomány szerint kézzel ettünk, de Berdi a szokásokkal
ellentétesen kihozott egy üveggel a szederborból, és
mindenkinek töltött egy pohárkával.
Belekortyoltam a sötétlila italba, éreztem, hogy a melegsége
szétárad a mellkasomban. Rafe felé fordultam, és megláttam, hogy
engem néz. Bátran álltam a pillantását, miközben egy
darabka selymes, sötét galambhúst rágcsáltam, majd élvezettel
megnyaltam az ujjaimat. A tekintetemet nem vettem le
róla.
Rafe nagyot nyelt, pedig még egy falatot sem evett. Kimarkolt
egy csomó fenyőmagot, és hátrahajolt, hogy a szájába szórja.
Egy szem kiesett a kezéből: felszedtem és bekaptam. Lassan
pillogtam, bevetve minden trükköt, amit Gwynethtől lestem el,
és még néhány másikat is.
Rafe újra kortyolt a borból, megrángatta az inge
gallérját, mély lélegzetet vett – aztán hirtelen ismét közénk
zuhant a jégfüggöny. Félrepillantott, és Berdit szólította meg.
Elöntött a bosszúság. Talán nem tudom, hogyan kell csábítani.
Vagy talán nem a megfelelő emberrel próbálkozok. A szemben ülő
Gwyneth felé pillantottam; ő Kaden irányába biccentette a fejét.
Engedelmesen odafordultam, és élénk beszélgetésbe kezdtem vele.
A menetről társalogtunk, a szentségekről, és a másnap
kezdődő játékokról.
Észrevettem, hogy az egymás iránti érdeklődésünket látva Rafe egyre
idegesebb lesz. Berdivel váltott szavaiel-elakadtak, az
ujjaival az asztalon dobolt. Még közelebb hajoltam
Kadenhez, és megkérdeztem, melyik játékokban akar részt venni.
– Még nem tudom biztosan. – A szemében kérdés
rejlett; ránézett az asztalon eléejtett kezemre, és ő
is felém hajolt. – Ajánlod esetleg valamelyiket?
– Azt hallottam, a fatörzsön birkózás nagyon izgalmas,
de talán nem kellene… –Odanyúltam, és megérintettem a
vállát. – Hogy van a vállad, amióta bekötöttem?
Rafe végképp félbehagyta a beszélgetést Berdivel, és felénk
fordult.
 – Teljesen jól – felelte Kaden. – Remekül
ápoltad.Rafe hátratolta a székét.
– Berdi, köszönöm a…
Tűz lobbant a halántékom mögött. Tudtam, mit csinál –
gyorsan és hűvösen távozik. A szavába vágtam, felpattantam,
mielőtt ő felállhatott volna, és az asztalra dobtam a
szalvétámat.
– Azt hiszem, mégsem vagyok olyan éhes. Elnézést!
Kaden megpróbált utánam lépni, de Pauline elkapta a karját,
és visszahúzta.
– Még nem hagyhatsz itt minket, Kaden. Szerettem volna
megkérdezni…
A végét nem hallottam: már kint voltam, és rohanvást igyekeztem
a kis ház felé. Megalázottnak éreztem magam, a kétségeimet
most perzselő düh is tetézte. Hallottam Rafe lépteit a
hátam mögött.
–Lia! Hová mész?
–Fürdeni! – kiáltottam. – Veszek egy jó hideg fürdőt!
–Illetlenség volt csak úgy otthagyni a vacsorát!
Megtorpantam és megpördültem. A harag úgy elragadott, hogy
szerencse, hogy nem volt az oldalamon a tőröm.
–Tűnj el! Érted? Tűnj el! Azonnal! – Meg se vártam,
felel-e, futottam tovább. Lüktetve fájt a fejem, a
körmeim a tenyerembe vájtak. Elértem a házat,
berontottam, felkaptam a szappant és egy törölközőt, aztán
megfordultam – és egyenesen Rafe-be szaladtam.
–Mi a bajod? – léptem hátra.– Mást mond a
szemed és mást mondanak a tetteid!Valahányszor azt
hiszem, hogy valami létrejött köztünk, te faképnél
hagysz! Valahányszor azt akarom… – Könnyek fojtogattak. –
Ennyire visszataszítónak találsz?
Nem felelt, csak bámult rám, én meg álltam, és vártam
valamire; végül megértettem a rettenetes igazságot. Rafe
összeszorította az állkapcsát, és a csend, a nagy, kegyetlen
csend csak állott megszegetlen…
 Szerettem volna meghalni. Rafe hidegen, vádlón nézett rám.
–Ez nem olyan egyszerű, mint…
Elegem volt a kitérő közhelyeiből.
–Menj már! – kiáltottam rá. – Kérlek! Menj el! Végleg!
Ellöktem magam elől; elégtétellel láttam, hogy az ágy lábának
botlik. Rohanni kezdtem a patak felé. A torkomból feltörő
hangok – félig sikolyok, félig állati morgások – még a saját
fülemnek is idegenek voltak. Rafe nem maradt le mögöttem.
Végül szembefordultam vele az ösvényen, és a szemébe kiáltottam
a szavakat.
–Az istenek szerelmére, hát miért gyötörsz engem? Mit
érdekel téged, hogy otthagytam a vacsorát? Te előbb
akartál kimenni!
Rafe is zihált, de a válasza egyenletes volt és hideg.
–Csak azért, mert úgy láttam, te mással vagy elfoglalva. Az
a szándékod, hogyKadenta második szeretőddé tedd?
Elállt a lélegzetem, mintha hason öklözött volna. Tátott
szájjal bámultam rá, próbáltam felfogni, amit mondott.
–Második szeretőmmé?!
–Láttalak benneteket – felelte metsző pillantással. – A
titkos találkátokon, az erdőben. Ha jól hallottam, Walthernek
nevezted.
Másodpercekbe telt, mire egyáltalán felfogtam, mit mond.
Amikor megértettem, fekete köd borította el az agyamat.
–Te ostoba, ostoba tökfej! – rikoltottam. – Walther
a bátyám!
Két kézzel mellbe löktem; Rafe hátratántorodott. Menekültem.
Ezúttal nem dobogtak mögöttem lépések, nem követelte senki, hogy
álljak meg. Semmi. Rosszullét kerülgetett, mintha a zsíros galamb
vissza akarná verekedni magát a napvilágra. Szeretőnek. A
szóban mélységes gyűlölet volt. Kémkedett utánam? Azt látta, amit
látni akart, és semmi mást? Mit gondolt rólam?
Felidéztem a Waltherrel töltött időm első perceit, azon
gondolkodva, hogyan lehetett félreérteni a jelenetet. Nem lehetett
– hacsak valaki nem titkokat látni ment oda. Odafutottam hozzá,
a nevét kiáltottam, megöleltem, arcon csókoltam, nevettem, és
boldogan forogtam vele, ennyi volt az egész.
Csak éppen egy titkos találkán, mélyen az erdőben.
Elértem a patakot. Letelepedtem egy nagy kőre, és dörzsölni
kezdtem a bokámat – a gondatlan rohanástól ismét megfájdult.
A torkom fájdalmasan elszorult. Mit tettem? Rafe így egy
állhatatlan, csapodár felszolgálónak látott, aki több szállóvendéggel is
eljátszogatott. Lehunytam a szemem és nagyot nyeltem, igyekeztem
elűzni a fojtogató érzést.
Vállalom a hibáimat – márpedig ez egy díjnyertes példány.
Túl sokat feltételeztem. Rafe a fogadó vendége, én pedig egy
szolgáló. Ennyi az egész.
Eszembe jutott a rettentő jelenet az ebédlőben – minden,
amit Rafe-nek mondtam, és ahogy szégyentelenül kikezdtem
Kadennel. Égett az arcom. Hogyan követhettem el ekkora
baklövést?
Lecsúsztam a földre, átkaroltam a térdemet, és a vizet
néztem. Sem hideg, sem meleg fürdőt nem akartam már venni,
mindössze szerettem volna bemászni az ágyamba, örökké aludni,
és tettetni, hogy a mai nap meg se történt. Megfordult a
fejemben, hogy felkeljek és visszasétáljak a házba, ott váljak
eggyé a matraccal, de még a szememet sem tudtam levenni
a vízről.Rafe foglalta el a gondolataimat: az arca, a szeme,
a melegsége… az utálata, a maró feltételezései.
Azt hittem, ő más. Minden másmilyennek tűnt vele
kapcsolatban, minden érzés, amit belőlem kiváltott. Azt hittem,
valami különleges kapcsolat áll fenn köztünk. Nyilvánvalóan nem is
tévedhettem volna nagyobbat.
A nap lassan lement, a patak csillogása fokozatosan
elszürkült. Tudtam, ideje indulni, mielőtt Pauline aggodalmaskodni
kezd, és a keresésemre indul, de túlságosan elfáradtam, a lábam
nem akart visszavinni. Akkor hallottam meg a halk léptek neszét.
Az ösvény felé fordultam, gondolván, hogy Pauline máris megtalált,
de nem ő volt az – hanem Rafe.
 Lehunytam a szemem, és fájdalmasan sóhajtottam. Kérlek,
hagyj. Nem bírtam volna elviselni.
Felnéztem – még mindig ugyanott állt, az egyik kezében
üveg, a másikban kosárka. Kihúzta magát, nem szólt – olyan
szépségesen és bosszantóan tökéletes volt. Üres arccal néztem
rá, érzelemmentesen. Menj el.
Közelebb lépett. Megráztam a fejemet, erre megtorpant.
– Igazad volt, Lia – mondta halkan.
Nem feleltem.
– Amikor először találkoztunk, udvariatlan tuskónak neveztél.
– Egyik lábáról amásikra állt, lesütötte a szemét,
különös, aggodalmaskifejezés suhant át az arcán. –
Minden igaz, amit csak valaha mondhatnál, és még több is.
Beleértve az ostoba tökfejet. Talán az a legtalálóbb.
Még közelebb lépett. Ismét megráztam a fejemet, most
azonban nem állt meg. Felálltam, és elfintorodtam, amikor a
fájdalom a bokámba nyilallt.
– Rafe – válaszoltam suttogva –, csak hagyj,kérlek. Az egész
egy szörnyű tévedés…
– Kérlek, hadd mondjam végig, amíg még van hozzá bátorságom–
vágott a szavamba, és homlokán még jobban elmélyültek
a ráncok. – Az én életem bonyolult, Lia. Sok minden
van benne, amit nem tudok elmagyarázni… sok minden, amit
nem is akarnál tudni. – Letette az üveget és a
kosárkát a fűre. – Egyvalamivel viszont nem vádolhatsz: azzal,
hogy visszataszítónak találnálak.
Nagyot nyeltem. Rafe odalépett elém, úgyhogy fel kellett
szegnem az államat, ha látni akartam az arcát. Lepillantott rám,
úgy folytatta.
– Mert az első nap óta, amikor megláttalak, minden éjjel
úgy alszom el, hogy tejársz a fejemben, és minden
reggel te vagy az első gondolatom. – Bár
lehetetlennek tűnt, ő mégis közelebb lépett, és a két
keze közé fogta az arcomat; gyengéd érintését szinte meg se
éreztem. – Ha nem vagyok veled, azon töprengek, hogy
 merre járhatsz, mit csinálhatsz. Hogy mennyire szeretnélekmegérinteni.
A bőrödet, a hajadat… végigfuttatni minden sötét tincset
az ujjaim között. Át akarlak ölelni. A kezed… az
állad… – Hozzám hajolt, éreztem a leheletét a
bőrömön. – Szorosan magamhoz akarlak húzni, és soha
el se ereszteni – suttogta.
Végtelennek tűnő másodpercekig álltunk ott, és akkor lassan
összeért az ajkunk – melegen, gyengéden, puhán simult az
övé az enyémre. Összevegyült a lélegzetünk, és aztán,
ugyanolyan lassan, a tökéletes pillanat megállt, mi pedig
szétváltunk.
Elhúzódott, hogy rám nézhessen, a keze a hajamba merült,
az ujjai összekócoltak. Felemeltem a kezemet és a tarkójára
tapasztottam; ezúttal én húztam magamhoz. A szánk alig ért
össze; bizsergető forróság áramlott köztünk, aztán újra
összeforrtunk a csókban. Rafe keze a derekamra tapadt, magához
vont.
– Lia…?
Pauline távoli, aggódó kiáltását hallva elléptünk egymástól.
Megtöröltem a számat, megigazítottam a blúzomat – barátnőm
akkor bukkant fel az ösvényen. Mi Rafe-fel úgy álltunk egymással
szemben, mint két idétlen fakatona – Pauline meglátott minket,
és visszahőkölt.
– Bocsánat. Csak kezdett sötétedni, és nem találtalak a
házban…
– Már éppen indultunk vissza – válaszolta Rafe. Összenéztünk:
kiolvastam a mondanivalóját a szeméből. Csak egy pillanatig
tartott, de teljesen és kétségtelenül megtudhattam belőle:
minden, amit kettőnkről gondoltam, igaz.
Lehajolt, felszedte a kosárkát és az üveget, és a
kezembe adta.
– Talán visszatér még az étvágyad.
Bólintottam. Máris megtörtént.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET
Előrehajoltam, amíg Pauline sikálta a hátamat, és élveztem
a fürdőolaj síkos luxusát a bőrömön. A forró víz enyhítette
túlerőltetett izmaim fáradtságát.
Pauline beledobta a szivacsot a vízbe, úgy, hogy a víz az
arcomba fröccsent.
– Térj vissza a földre, Lia.
– Az ember nem mindennap csókolózik először –
válaszoltam.
– Szabad emlékeztetnem rá, hogy ez nem az első
csókod volt?
– De úgy éreztem. Ez volt az első, ami számít.
Pauline, amíg a kád vizet készítettük elő, elmondta, hogy az
ebédlőben mindenki hallotta a kiabálásunkat, úgyhogy Gwyneth és
Berdi újra dalba kezdett; de ő azért hallotta, hogy azt kiabálom,
hagyj, szóval nem is gondolt rá, hogy egy csókot szakíthat
félbe. Már számtalanszor bocsánatot kért, de mondtam neki, hogy ebben
a pillanatban semmi sem bánt és nem zavar.
Felemelt egy rózsavizes kicsi csebret.
– Most?
Felálltam. Pauline a fejemre öntötte az illatosvizet, ami
végigcsorgott a testemen, majd be a kádba. Törölközőt
csavartam magam köré és kiléptem. Még mindig ugyanazoka
pillanatok jártak a fejemben – különösen az utolsó, és az
egymás szeméből kiolvasott rövid üzenet.
– Földműves – sóhajtottam. – Hát nem romantikus?
– De igen – bólintott Pauline.
– Mennyivel igazibb, mint egy dögunalmas, vén herceg
– mosolyodtam el. A földön dolgozik. A dolgok
termőre fordulnak a keze alatt. – Pauline? Te mikor…
– Elhallgattam, mert akkor jutott eszembe, hogy nem kellene
felhoznom ezt.
– Mit mikor?
– Semmi – ráztam a fejemet.
 Pauline az ágy szélére ült, és olajjalkezdte kenegetni
tisztára mosott bokáit. Úgy tűnt, el is felejtette
félbeharapott kérdésemet, de aztán újra kérdezett.
– Mikor jöttem rá, hogy szerelmes vagyok Mikaelbe?
– Igen – huppantam le a másik oldalra.Sóhajtott, felhúzta
a térdét és átkarolta.
– Kora tavasz volt. Már többször láttam Mikaelt a
városban. Mindig rengeteg lányvette körül, úgyhogy nem is
hittem, hogy észrevett, pedig mégis. Egy nap, amikor arra
jártam, megéreztem magamon a pillantását. Nem fordultam
oda. De ahányszor összeakadtunk, Mikael megállt, nem
törődött a körülötte lévőkkel, csak engem nézett, amíg el
nem távolodtam. Aztán egy nap…
A szeme a falon kalandozott, de Pauline valami mást
látott. Mikaelt.
– A ruhakészítőhöz tartottam, amikor váratlanul csatlakozott
hozzám. Olyan ideges lettem, hogy rá se mertem
pillantani. Hallgatott szinte az egész úton, csak amikor már majdnem
odaértünk, akkor szólalt meg. „Mikael vagyok”, kezdte, és
amikor feleltem volna, félbeszakított. „Nem kell megmondanod,
hogy te ki vagy.
Már tudom. Te vagy a legrendkívülibb lény, akit az
istenek teremtettek.” – És akkor tudtad már, hogy
szereted?
– Ó, nem – nevetett. – Melyik katonának ne volna
néhány mézes szó a tarsolyában? – Sóhajtott, a fejét
rázta. – Nem, az két hét múlva következett, amikor már
minden szóvirága elhervadt. Annyira elkeseredettnek tűnt, és
csak nézett rám. – Pauline szeme könnyel telt meg. –
És akkor kimondta a nevemet, halkan, édesen, és őszintén.
Pauline. Csak a nevemet, semmi mást, csak annyit, hogy
Pauline. Akkor éreztem meg. Nem maradt fegyvere, de azért
tovább próbálkozott.
Álmodozón elmosolyodott, aztán tovább dörgölte az olajat a
lábfeje és a bokája bőrébe.
 Lehetséges, hogy Pauline és Mikael között valami igazi,
valami valóságos jött létre, vagy Mikael egyszerűen egy újabb
trükktárat nyitott ki? Akárhogy is, mostanra visszatért a
régiekhez, és az ölét új lányokkal melengeti. Pauline-t elfelejtette,
és akármi volt köztük, azt félredobta. Ez azonban nem tette
hazuggá Pauline érzelmeit iránta.
Lehajoltam, és vizes hajamat kezdtem dörgölni. A bőrödet,
a hajadat… végigfuttatni minden sötét tincset az ujjaim között.
Az orrom elé húztam a nedves tincseket, és megszimatoltam.
Vajon szereti a rózsa illatát?
Az első találkozásunk viharosra sikerült, és senki sem mondhatja,
hogy első látásra beleszerettem, mint Walther Gretába. Rafe pedig
egyáltalán nem igyekezett édes szavakkal behálózni engem, mint
Mikael Pauline-t. De talán ettől még ugyanannyira igaz. Talán száz
módja is van, hogy az ember szerelembe essen.

Morrighan ágyékából, a pusztulás távolából, uralkodók

fondorkodásából, a királynő félelméből remény születik.

Venda-ének

HARMINCHARMADIK FEJEZET
Majd felkiáltottam örömömben, amikor láttam, hogy
Pauline magára veszi a ruhákat, amelyeket neki választottam: egy
bő, barackszín tunikát, elegáns zöld szandállal. Miután hetekig
hordta a Civicában szokásos nehézholmikat, majd a komor
gyászruhát, most egyszerre kivirult a nyári színekben.
 – Micsoda megkönnyebbülés ebben a hőségben! Máris
imádom, Lia – állapította meg, és a tükörben csodálta saját
átváltozását, majd oldalra fordult, és kihúzta a ruha
derekát, hogy felmérje, mekkora. – És ősz legeslegvégéig jó
lesz.
A fejére tettem a rózsaszín virágkoszorút; egyszerre varázslatos
erdei nimfává változott.
– Most te jössz – nevetett rám.
Magamnak egy hímzett levendulákkal díszített fehér ruhát
vettem: belebújtam, és megpördültem a tükör előtt. Úgy éreztem
magam, mint egy felhő – könnyű lettem, elszakadtam a
földtől. Aztán megálltam: mindketten ugyanarra gondoltunk. A ruha
pántjai látni engedték a vállamon megmaradt mancsot és
indákat.
Pauline megérintette az ábrát,végül lassan, elgondolkodva
megrázta a fejét. – Illik hozzád, Lia. Nem tudom,
miért, de illik.

Arra értünk be a fogadóba, hogy Rafe és Kaden a

kocsira pakolja az asztalokat, és Berdi ládákba csomagolt borát
meg befőttjeit. Ahogy közeledtünk, mindketten megálltak az
emelésben, lassan leeresztették a terhüket, és némán
bámultak ránk.
– Gyakrabban kellene fürdőt vennünk – súgtam oda
Pauline-nak, aztán megpróbáltuk visszafojtani a nevetést.
Azzal mentettük ki magunkat, hogy megnézzük, Berdinek nincs-e
szüksége bármi segítségre. Gwyneth társaságában találtuk a
konyhában, a süteményeket rakták kosárba. Pauline addig nézte
vágyódva az aranybarnára sült szedres édes zsemléket egymás
után eltűnni a kosár mélyén, amíg Berdi meg nem kínálta
eggyel. Elvette, aggódva beleharapott, és nagyot nyelt.
 – Valamit el kell mondanom nektek – bökte ki elfúló
lélegzettel.
Abban a pillanatban elhallgatott a beszélgetés, a csoszogás, az edényzörgés.
Mindenki Pauline-ra nézett. Berdi visszatette a kezében lévő
zsömlét a tálcára.
– Tudjuk – felelte.
– Nem – ellenkezett Pauline. – Nem tudjátok. Én…Gwyneth
megfogta két karját.
– De tudjuk.
Mintha jelet kaptunk volna, átmentünk a konyha sarkában
álló asztalhoz, és körbeültük. Berdi szemét gyöngéd ráncok vették
körül, a pilláira könny ült ki, amíg elmondta, hogy arra várt,
mikor vallja be Pauline. Gwyneth egyetértőn bólogatott, én pedig
ámulva néztem egyikről a másikra.
Határozott és eltökélt szavakkal nyugtatták meg Pauline-t.
Megszorították a kezét, megszámolták a napokat, átvették a
súly egy részét Pauline válláról. Én is megfogtam a
kezüket, és részévé váltam a megegyezésnek, az
együttérzésnek. Berdi a szívére vonta Pauline fejét, mi ketten
összenéztünk Gwynethszel, és szavak nélkül is megértettünk
mindent. Megváltozott a kapcsolatunk, testvériséggé lettünk
egy közös ügy érdekében, sajátos elit gárda, akik megfogadták,
hogy együtt jutnak keresztül a bajon. Mind megfogadtuk, hogy
segítünk Pauline-nak – és az egész húsz perc alatt történt,
mielőtt bekopogtak volna a konyhaajtón. A férfiak végeztek
a kocsi megpakolásával.
Visszatértünk a feladatainkhoz, Pauline szinte lebegett köztünk.
Ha korábban felhőnek éreztem magam, most az égről kacsintó
csillaggá váltam. A megosztott gondot könnyebb volt viselni
– Pauline megkönnyebbült lépteit látva én is szinte ellebegtem
a talajtól.
Berdi és Pauline befejezte a kosarak megtömését, mi
pedig Gwynethszel követtük őket, miután felsepertünk, és a
pultról is letakarítottuk a morzsákat. Tudtuk, okosabb most
eltéríteni a szürke bundás látogatókat, mint később nézni,
ahogy Berdi seprűvel üti a nyomukat. Kis munka volt,
hamar elvégezhető, amikor azonban már nyitottam a
konyhaajtót, hogy induljunk mi is, Gwyneth megállított.
– Beszélhetnénk?
A hangja egészen más volt, mint néhány perccel korábban,
amikor a beszélgetés édes szörpként folyt; most csípős felhangokat
hallottam benne. Becsuktam az ajtót, még mindig háttal
Gwynethnek, és felkészültem a legrosszabbra.
– Hallottam bizonyos pletykákat – kezdte.
Visszafordultam, és rámosolyogtam, nem hagytam, hogy komor
arca megrémítsen.
– Mindennap hallunk pletykákat, Gwyneth. Ennél többet
kellene mondanod.
Összehajtott egy törölgetőruhát, és szépen a pultra tette,
ott simítgatta, kerülve a tekintetemet.
– Azt beszélik… és ez már ténynek tekinthető… hogy
Venda orgyilkost küldöttutánad.
– Hogy megtaláljon?
– Hogy megöljön – nézett fel.
Megpróbáltam nevetni és félrelegyinteni, de csak egy dermedt
grimaszra telt tőlem.
– Miért foglalkozna velem Venda? Nincs seregem. És
mindenki tudja, hogy azadottsággal sem rendelkezem.
Gwyneth az ajkába harapott.
– Nem mindenki tudja. Ami azt illeti, azt is pletykálják, hogy
az adottságod igeniserős, hiszen így voltál képes kicselezni a
király legjobb felderítőit.
Fel-alá kezdtem járkálni, és a mennyezetre néztem. Hogy
én mennyire gyűlölöm a pletykákat!
Megálltam, visszanéztem Gwynethre.
– Taktikai segítséggel cseleztem ki őket, és ha tudni
akarod az igazat, a királysem erőltette, hogy megtaláljon.
– Vállat vontam. – De az emberek azt hisznek, amit
akarnak.
 – Ez igaz – vágta rá. – És Venda most épp azt
hiszi, hogy fenyegetést jelentesz.
Csak ez számít. Nem akarnak második esélyt adni a
szövetségnek. Venda tudja, hogy
Dalbrecknek nincs bizodalma Morrighanben. Soha nem is volt. A
király Első Leányának átadása kulcsfontosságú lett volna a szövetség
létrejöttéhez. Fontos bizalmi lépés. Ez a bizalom megtört, és
Venda biztosítani akarja, hogy így is maradjon.
Igyekeztem távol tartani magamtól a gyanút, de ahogy
egyre több részletet említett, egyre jobban elkomorodtam.
– És te honnan tudodmindezt, Gwyneth? Biztosan nem
a szokásos vacsoravendégek hintették el ezt a pletykát.
– Nem érdekes, honnan tudom.
– De nekem az.
A törlőruhát simítgató kezére nézett, eligazított egy ráncot,
aztán felpillantott.
– Mondjuk azt, hogy a módszerem a megbánni való
hibáim egy nagy példája. Deazért néha hasznossá tudom
tenni.
Csak bámultam rá. Amikor már azt hittem, kiismertem
Gwynetht, megmutatkozik egy másik oldaláról. A fejemet ingatva
próbáltam rendet teremteni a fejemben.
– Nem Berdi mondta meg neked, ki vagyok, csak mert
a városban laksz, igaz?
– Nem. De esküszöm, az, hogy miként tudtam meg, a
számodra nem jelent gondot.
– Már most is gondot jelent – fontam karba a
kezeimet. Gwyneth haragosan villogó szemmel félrepillantott, aztán
visszanézett rám, és a fejét rázva nagyot fújt.
Úgy tűnt, a szemem láttára küzd a megbánni való hibáival.
– Mindenhol vannak kémek, Lia – bökte ki végül.–
Minden valamirevaló városban és helyőrségben. Lehet a
mészáros, lehet a halárus. Kéz kezet mos, a szemek figyelnek.
Én is közéjük tartoztam.
– Kém vagy?
 – Csak voltam. Mind megtesszük, amit meg kell, ha túl
akarunk élni. – Most már nem védekezett; őszintén vallott.
– Többé nem vagyok annak a világnak a része.
Évek óta nem, azóta, hogy beálltam dolgozni Berdihez.
Terravin egy álmos városka, senkitsem igazán érdekel, mi
történik errefelé, de azért még mindig lehet hallani ezt-
azt. Még mindig vannak ismerőseim, akik néha híreket
hoznak.
– Kapcsolatok.
– Igen. A Birodalom Szemeinek nevezik.
– És minden szál Civicában fut össze?
– Hol máshol?
Bólintottam, mélyet lélegeztem. A Birodalom Szemei? Egyszerre
sokkal kevésbé zavart a vadonban utánam kutató morgó
barbár orgyilkos gondolata, mint Gwyneth, aki láthatóan többféle
életet is vezetett.
– A te oldaladon állok, Lia – jelentette ki, mintha
olvasni tudna a gondolataimban.– Emlékezz. Csak azért
mondom el mindezt neked, hogy vigyázatos légy. Tartsd
nyitva a szemed.
Valóban az én oldalamon állt? Kém volt. Csakhogy nem lett volna
muszáj mindezt elmondania, ráadásul amióta csak megérkeztem,
kedvesen bánt velem. Ugyanakkor nemegyszer célozgatott rá, hogy
vissza kellene térnem Civicába, és vállalni a felelősséget.
Kötelesség. Hagyomány. Nem gondolta, hogy ide tartozom. Talán most
is csak el akar ijeszteni?
– Gwyneth, ezek csak pletykák, alighanem egy efféle kocsmában
találták ki őket,jobb szórakozás híján.
Az ajka vékony mosolyra húzódott, és mereven biccentett.
– Valószínűleg igazad van. Csak azt gondoltam, jó, ha
tudod.
– Most már tudom. Induljunk.

*
 Berdi előrement a kocsiban Rafe-fel és Kadennel, hogy felállítsák
az asztalokat.
Gwyneth, Pauline meg én kényelmes tempóban sétáltunk a
városig, megcsodálva Terravin ünnepi átalakulását. Az üzletek
és otthonok, amelyek már korábban is csodálatos színekben
pompáztak, most varázslatos cukorkásdobozzá alakultak, ezerszín szalagokkal
és füzérekkel.
A Gwynethszel folytatott beszélgetés nem vette el a kedvemet,
sőt, furcsamód csak javított rajta. Az elszántságom csak
megerősödött. Soha nem megyek vissza. Ide tartozom. Most még több
okom volt a maradásra, mint eddig.
Mire kiértünk a nagy térre, a városinépek és a
kereskedők már kirakták az asztalokra a specialitásaikat. A
megosztás napja volt, ma senki sem fizetett semmiért.A levegőben a
letakart gödörben piruló vadkan illata terjengett, mellette karcsú
orsóhalak és egész paprikák sisteregtek parázs felett. Egy
távolabbi sarokban megláttuk az asztalokat rendezgető Berdit: vidám
terítőt lebbentett rájuk. Rafe éppen az egyik ládát vitte oda a
kocsiról, és letette mellé; Kaden két kosárral követte.
– Minden rendben volt tegnap este? – kérdezte
Gwyneth.
– Nagyon is – válaszolt helyettem Pauline; én csak
gonoszkodómosolyt villantottam Gwynethre.
Mire odaértem Berdihez, Pauline már elmaradt mellettünk egy
asztalnál, ahol forró palacsintákat raktak ki, Gwyneth pedig
Simone-hoz csatlakozott, aki egy kicsi pónin kocogott körbe.
– Nincs szükség itt rád – intett Berdi, amikor meglátott.
– Eredj, szórakozz. Énmajd leülök ide az árnyékba, és
innen figyelek. Meg az asztalokra is vigyázok.
Rafe akkor ért vissza a kocsitól egy másik ládával. Igyekeztem
nem feltűnően bámulni, de felhajtotta az ingujját, és
napbarnított alkarján táncoltak az izmok – nem bírtam levenni
róla a pillantásomat. Elképzeltem a földműves munkát, ami
ilyen jó erőben tartotta – árokásás, szántás, aratás… Árpa?
Dinnye? A citadella aprócska kertjét leszámítva egyedül a
hatalmas morrighani szőlőkben jártam korábban. A bátyáimmal
mindig kimentünk oda ősszel, szüret előtt. Csodálatosak voltak,
a fürtökből a kontinens legdrágábban mért borát préselték. A
kisebb királyságok egyegy hordónyiért is vagyonokat fizettek.
Mindazonáltal egyszer sem láttam Rafe-hez hasonló munkást. Ha
látok, biztosan nagyobb érdeklődés serkent volna bennem a borászat
iránt.
Megállt Berdi mellett, letette a dobozt.
– Ismét jó reggelt – köszönt, ám mintha kifulladt
volna.
– Máris egy napra valót dolgoztál – mosolyogtam rá.
A tekintete végigfutott rajtam, a hajamba tett koszorútól –
amiért ő fáradozott – a láthatóan új és könnyebb
ruházatomig.
– Ma… – kezdte, aztán a másik ládán mellette ülő
Berdire sandított. – Ma jólaludtál?
Széles mosollyal bólintottam.
– Most mi van? – tudakolta.
Kaden érkezett mögé, és meg is lökte, amikor letette
Berdi székét.
– A tülekedés a tuskón, igaz? Lia szerint mindenki
arra kíváncsi a leginkább.
Megigazította a széket, aztán kiegyenesedett, és a karját a
feje fölé emelve kinyújtózott, mintha a reggeli pakolás és
cipelés csak bemelegítésnek lett volna elég, végül megpaskolta Rafe
vállát. – Hacsak nem érzed magad gyengének hozzá.
Elkísérhetlek, Lia?
Berdi a szemét forgatta, én kényelmetlenül fészkelődtem.
Én sétáltam erre az ingoványos terepre, amikor tegnap
Kadennel játszadoztam? Valószínűleg ő is, mint mindenki más,
hallotta, amint kiabálok Rafe-fel, hogy hagyjon, de a jelek
szerint a többi már nem jutott el hozzá.
– Igen – feleltem. – Menjünk mindannyian együtt,
jó?
 Rafe arcán árnyék futott át, de a hangja vidám
maradt.
– Benne vagyok egy jó mérkőzésben, Kaden, és
szerintem rád fér egy alaposmerítkezés. Menjünk.

Nem lehetett éppen merítkezésnek nevezni.

Amikor átjutottunk a tömegen, megláttuk a kötelekre függesztett
fatörzset – csakhogy nem víz volt alatta, mint gondoltam, hanem
egy mély gödörben sűrű, feketesár.
– Még mindig benne vagy? – kérdezte Kaden.
– Nem én fogok beleesni – vágta rá Rafe.
Néztük a fent birkózó két férfit; a tömeg minden
lökésre és taszításra vidáman hujjogatott. Amikor a küzdők
megtántorodtak, a tömeg egy emberként kapott levegő után; a
birkózók kitárt karral egyensúlyoztak, újra ölre mentek, és végül
egyszerre estek arccal a sárba. Amikor kiemelkedtek, úgy
néztek ki, mint akit csokoládészószba mártottak. A tömeg
nevetett, és hangosan, elégedetten kiáltozott, amikor a küzdők
kimásztak, a szemüket törölgették és köpködtek.
Két új versenyzőt szólítottak; az egyik Rafe volt. A szemöldöke
magasra szökött meglepetésében. Úgy tűnt, véletlenszerűen hívják be
őket, hiába vártuk, hogy Kadennel kerüljön párba. Kigombolta az
ingét, kihúzta a nadrágjából, levette és a kezembe adta.
Pislogva próbáltam nem bámulni meztelen mellkasát.
– Úgy tervezed, hogy beleesel? – kérdezte Kaden.
– Nem akarom, hogy az ellenfelem összefröcskölje, amikor
lezuhan.
A tömeg ujjongott, amikor a két ellenfél – Rafe és
egy magas, izmos fickó – felmászott a rönkre. A versenybíró
elmagyarázta a szabályokat: ököllel ütni, harapni, kéz– vagy
lábujjakra tiporni tilos, minden más azonban megengedett. Belefújt
a kürtjébe, és megkezdődött a küzdelem.
Először lassan mozdultak, felmérték egymást. Az ajkamba
haraptam. Rafe nem is akart beszállni. Földműves volt, aki két lábbal
áll a talajon, nem birkózó, csak Kaden csalta bele a
megmérettetésbe.
Az ellenfele támadott először; Rafe felé ugrott, ám Rafe
elegánsan kivédte, elkapta a másik jobb alkarját, és megcsavarta,
hogy amaz megbillent. Ingadozott egy pillanatig: a tömeg ordított,
mert azt hitte, ezzel vége is a menetnek, ám a férfi
kiszabadította magát, és újra megvetette a lábát. Rafe nem adott
neki több időt; előrelépett és lehajolt, hogy a térdénél kaszálja
el a másikat.
Vége volt. A férfi hátrafelé kaszált a karjával, idétlenül,
mint a felszállni készülő pelikán. Rafe csípőre tett kézzel nézte,
ahogy lebukfencezik. A sár felcsapott, összepöttyözte Rafe
nadrágszárát, de ő csak mosolyogvameghajolt a közönség felé.
Hangos csodálat lett a jutalma, és még több ujjongás a
színpadias megmozdulásért.
Felénk fordult, biccentett nekem, és egy elbűvölő, ám
gonoszkás mosollyal Kaden felé emelte a kezét,mintha jelezné:
rövid, könnyű feladat volt. A tömeg megéljenezte. Rafe a létra
felé indult, hogy lemásszon, de a versenybíró megállította, és
felszólította a következő versenyzőt. A közönségkedvenc játékkal még
egy kört nyert magának a rönkön. Vállat vont, és várta, hogy az
ellenfele felmásszon mellé.
A tömeg felzúdult, amikor meglátták, ki lesz az.
Felismertem, a kovács fia volt, még alig tizenhat, de
keménykötésű, jó negyvenöt kilóval, vagy többel nehezebb Rafe-
nél. Megtartja egyáltalán a létra?
Emlékeztem rá: szűkszavú fiú, aki a munkájára összpontosított,
amikor egy alkalommal eljött megpatkolni Diecit. Most éppen
annyira figyelmes arccal mászott fel. Rafe arcán értetlenség futott át –
ez az ellenfél vagy két fejjel alacsonyabb volt nála.
 A fiú a törzsre lépett, és elindult Rafe felé; a léptei
lassúak voltak és óvatosak, ám az egyensúlya nem is lehetett
volna szilárdabb.
Rafe előrenyúlva meglökte a vállát – azt gondolhatta, hogy
ezzel vége is lesz. A fiú meg se rezzent. Úgy tűnt, eggyé vált a
fával, ágcsonk lett a törzsön. Rafe elkapta a karját, mire a
fiú lanyhán ellenkezett, de az erőssége az alacsony súlypontja
volt, és egyik irányba sem hajolt ki. Rafe közelebb lépett, tolta,
facsarta, csavarta, de az ágcsonkokat nehézletörni. Láttam, hogy
Rafe mellkasán izzadság üt ki. Végül hátralépett, úgy rázta meg
a fejét, mint aki vesztett – aztán előrevetődött, megragadta a
fiú karját, és visszarántotta magával. Az ágcsont letört.
Rafe hátrabukott, de elkapta a törzset, hogy le ne essék.
A fiú megbotlott, előreesett, egyenesen a hasára, és oldalra
csúszott, mert a keze nem talált fogódzót. Rafe talpra ugrott, és
a kétségbeesetten tapogatózó fiúhoz hajolt.
– Jó utat, barátom – mosolygott rá, és gyengéden
megtaszította a fiú vállát. Csakennyi kellett: ellenfele
végleg elvesztette az egyensúlyát, és úgy zuhant a
sárba, mint egy kő. Még Rafe mellkasa is pöttyös lett.
Letörölte magáról a sarat és az izzadságot, és vigyorgott.
A közönség őrjöngött, a közelemben néhány lány
összesúgott. Úgy véltem, itt az ideje, hogy visszavegye az ingét.
– Kaden! – kiáltotta ekkor a versenybíró.
Ugyan Rafe már elég hosszú ideje fenn küzdött, de tudtam,
most nem fog meghátrálni. Kaden mosolyogvamászott fel mellé
ropogós fehér ingében.
Amint a lábát a törzsre tette, egyértelművé vált, hogy ez
a küzdelem más lesz, mint a korábbiak. A kettejük közti
feszültség átterjedt a közönségre is: elcsendesedtek, élesen
figyelni kezdtek.
Kaden és Rafe lassan indultak meg egymás felé. Mindketten
behajlították a lábukat, hogy egyensúlyozni tudjanak, a karjukat
kitartották. Aztán Kaden villámgyorsan kilépett, és előrelendítette a
lábát. Rafe a levegőbe pattant, átugrotta, és tökéletes eleganciával
érkezett le. Azonnal előrevetődött, megragadta Kaden karjait.
Mindketten billegni kezdtek; alig bírtam nézni,ahogy az
egyensúlyukért küzdöttek. Végül egymást ellensúlyként használva
megpördültek, és a fatörzs ellenkező oldalán kötöttek ki, mint
ahol kezdtek. A lélegzet-visszafojtva figyelő tömeg tomboló
ujjongásban tört ki, ám ők ketten mintha nem is
hallották volna.
Rafe újra előrevetette magát, Kaden azonban ügyesen
elhátrált, Rafe pedig elvesztette a lendületét, és megbotlott. Kaden
ezt kihasználva nekirontott. Rafe több lépésnyit hátratántorodott,
topogva kereste az egyensúlyát. Pillanatnyi szünet nélkül folyt
a küzdelem, egyszerre igyekeztek letaszítani a másikat, ugyanakkor
fennmaradni. Nem tudtam, meddig bírommég nézni.Amikor az
arcuk egymás közelébe került, láttam, hogy mozog a szájuk.
Nem hallottam, mit mondtak, de Rafe szeme dühösen villogott, Kaden
ajka vicsorba húzódott.
Aztán minden erejét összegyűjtve, egy csatakiáltásra
emlékeztető rikoltással Kaden előrerontott, és oldalra taszította
Rafe-et. Rafe leesett, ám elkapta a törzset, és lógva
maradt. Kadennek mindössze annyit kellett volna tennie, hogy
lefeszegeti az ujjait, ám ehelyett ő megállt felette, és
hangosan megkérdezte.
– Feladod, barátom?
– Majd ha a pokolba zuhantam – nyögte Rafe, a
kapaszkodás erőfeszítésétől aligérthetően.
Kaden rám nézett – nem tudom, mit látott az arcomon,
de visszapillantott Rafe-re, nézte néhány hosszú másodpercig,
aztán hátralépett, hogy helyet adjon neki.
– Mássz vissza. Fejezzük be rendesen. A fejedet is
a sárba akarom nyomni, nemcsak a nadrágodat.
Még álló helyemből is láttam, hogy Rafe arcán csorog az
izzadság. Miért nem ereszti el a fát? Ha ügyesen esik, mindössze
térdiglesz sáros.
Ehelyett mély lélegzetet vett, és fellendítette a lábait,
átvetve az egyiket a törzsön. Felküzdötte magát; Kaden
távol maradt, amíg Rafe meg nem találta az egyensúlyát. Meddig
folyhat még ez? A közönség ujjongott, tapsolt, kiáltozott, az
istenek tudják, mit, de az én fülemben az egész valami távoli
zúgássá olvadt össze. Rafe zihált. Már a harmadik ellenféllel
küzd meg a perzselő nap alatt.
A kézfejével letörölte az ajka fölé kiülő verejtéket, azzal ismét
egymás felé indultak. Kaden egy pillanatnyi előnyt szerzett,
de Rafe szinte azonnal megfordította a helyzetet. Végül úgy tűnt, már
csak azért támaszkodnak egymásnak, hogy lélegzethez jussanak.
– Feladod? – kérdezte újra Kaden.
– A pokolban – válaszolta makacsul Rafe.
Eltaszították egymást, de amikor Rafe egy lélegzetvételnyi
szünetben felém pillantott, Kaden támadott. Az utolsó lendületével
kirúgott, és lebuktatta Rafe-t a törzsről. Kaden maga is hasra
esett, a törzsbe kapaszkodott; Rafe felegyenesedett alatta, kitörölte
a sarat a szeméből és felnézett rá.
– Feladod? – kérdezte Kaden.
Rafe szalutált, hogy megadja neki, ami kijár, de aztán
elmosolyodott.
– Csak a pokolban.
A tömegben felzúgott a nevetés. Mélyet lélegeztem
megkönnyebbülésemben, hogy végre vége.
Legalábbis reméltem, hogy vége.
Átnyomakodtam az emberek között, hozzájuk. Akkor hagyták
el az arénát. Bár hivatalosan Kaden győzött, Rafe nagy
örömét lelte benne, hogy rámutasson a Kaden ingét szennyező
sárpettyekre.
– Azt mondom, mégiscsak le kellett volna venned –
jegyezte meg.
– Hát, le – válaszolta Kaden. – De nem számítottam
rá, hogy ekkorát fogsz esni.
Visszaindultak a fogadóba, hogy megtisztálkodjanak és
átöltözzenek, de megígérték, hogy hamar visszajönnek. Figyeltem,
amint elsétálnak, és reméltem, ez volt a piszkos játékok vége.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
Egyedül sétáltam végig a főutcán, megnéztem a többi eseményt,
és magamban mindet összehasonlítottam a civicai szokásokkal.
Volt, amit itt, Terravinben láttam először, például a puszta
kezes halfogást a szökőkútnál, de minden játéknak ugyanaz volt
a gyökere – a kiválasztott Fennmaradottak túlélése. Bár
Morrighan végül elvezette őket a bőségvidékére, az út nem volt
könnyű. Sokan meghaltak, és csak a legleleményesebbek jutottak
el a célhoz. Az akkori túlélési trükkök mostanra
játékokká váltak, mint a halfogás, ha csak alkalom akad, horog
és zsinórnem.
Ráakadtam egy nagy, kötéllel elkerített rétre is, ahol különféle
tárgyakat állítottak ki: fahordókat, néhány kocsit. Ez a hely
emlékeztetett minket az időre, amikor Morrighan egy
beláthatatlan szakaszon vezette át a túlélőket, ők pedig csak
az adottságába vetett hitre támaszkodhattak. A játék résztvevőinek
bekötötték a szemét, megforgatták őket, majd így kellett eljutniuk
a mező egyik végétől a másikig. Amikor még kicsi voltam,
Civicában ezt szerettem a legjobban. Mindig legyőztem a bátyáimat,
mindenki gyönyörűségére – talán anyámat kivéve.
Már be akartam állni a játékra várók sorába, amikor
valaki elém lépett, én pedig nekiszaladtam.
– Nahát, csak nem a gőgös és nagyszájú felszolgáló lány?
Több lépésnyit hátratántorodtam, és döbbenten néztem fel.
Az a katona volt, akit hetekkel korábban kiosztottam. A
szavaim tüskéje alighanem még most is szúrta.
Imbolyogva közelebb lépett, készen rá, hogy megadja jogos
büntetésemet. Újra rám tört az undor. Apám seregének egy
katonája. Amióta elhagytam Civicát, most először lett volna
kedvem felfedni, ki vagyok – hangosan, bátran, hadd
lássam, amint fehérre sápad. Ki akartam használni a
helyzetemet, hogy egyszer s mindenkorra a helyére tegyem
– csakhogy már nem voltam abban a helyzetben. És az új
életemet sem akartam feláldozni őmiatta.
– Ha zavarba akar hozni – jegyeztem meg, amikor már
egészen fölém tornyosult,de nem hátráltam meg –,
figyelmeztetem, hogy a földön csúszó férgek nem
rémítenek meg.
– Te koszos kis…
Felkapta a kezét,de én gyorsabban cselekedtem. A katona
megdermedt, úgy bámult a kezemben tartott késre.
– Ha elkövetné azt az ostobaságot, hogy egyetlen bűzlő
ujjával is hozzám érne,attól tartok, mindketten
megbánnánk. Mindenki ünnepét elrontaná, mert én bizony
levágom, ami a legközelebbesik, nem érdekel, milyen kicsi. –
Egyenesen az ágyékára néztem, aztán úgy fordítottam a kést,
mintha meg akarnám vizsgálni. – A találkozásunk csúful
elfajulhat.
A katona arca égett a dühtől, ez azonban csak erőt adott
nekem.
– Ám ne féljen – emeltem fel a ruhám szegélyét, hogy
a combomra erősített hüvelybe csúsztassam a késemet
–, biztosvagyok benne, hogy az útjaink még keresztezik
egymást, és akkor végleg elrendezhetjük a
nézetkülönbségeinket. Járjon óvatosan, mert legközelebbén lepem
meg önt.
Meggondolatlanul törtek ki belőlem a szavak, a harag
hajtott, és a biztonságérzet, amelyet a körülöttünk ünneplő több
száz ember adott. De meggondolatlan vagy sem, helyesnek és
illőnek éreztem, mint egy alapos rúgást a fenekébe.
Meglepetésemre a dühe mosolyba fordult.
– Akkor hát, a legközelebbi viszontlátásra – biccentett lassan
búcsúzóul, azzalellépett mellettem. Néztem, ahogy távolodik,
az ujjaim a ruhám alatt lapuló tőr megnyugtató
érintését keresték. Még ha le is szorítják a karomat,
akkor is elérem így, ráadásul a combomon könnyebb is
elrejteni – egy vékony nyári ruhában legalábbis.
 A katona eltűnt a tömegben. Csak remélni tudtam, hogy
hamarosan visszarendelik a seregéhez, és ha az istenek igazságosak,
fejbe rúgja egy ló. Nem tudtam a nevét, de azért mesélni
akartam róla Walthernek. Talán ő tehet valamit a soraikközé
bekúszó kígyóval.
A mosolya ellenére – ami, tudtam, kellemetlen kilátásokat jelent
a következő találkozásunkra – felpezsdültem. Van, amit muszáj
kimondani. Mosolyogtam saját bátorságomon, és elindultam, hogy
kipróbáljam a szerencsémet bekötött szemmel, de szelídebb
ellenfelekkel szemben.

A Sacrista harangja megkondult, jelezve, hogy eltelt fél óra.

Rafe és Kaden hamarosan visszatérnek – de volt még
valami, amit el kellett intéznem, és talán az ünnep estéje
nyújtotta rá a legjobb alkalmat.
Felsétáltam a szentély lépcsőjén. A kőoszlopok között
gyerekek kergetőztek, az anyák a fedett részen kerestek
árnyékot – de ahogy reméltem, a tegnapi hosszas imák
után kevesen tartózkodtak bent. Egy hátsó padra ülve megszokásból
imádkoztam, várva, hogy a szemem hozzászokjon a
félhomályhoz, és felmérjem, ki van körülöttem. Elöl egy idősebb férfi
ült, két öregasszony telepedett egymás mellé középen, és a
kántor az oltár előtt térdepelve kántálta az istenek dicséretét.
Senki más. Úgy láttam, még a papok is kint vannak,
ünnepelnek.
Megtettem az emlékezés rituális mozdulatait, csendben
hátramentem, és felosontam a sötét lépcsőn. Minden Sacristának
megvolt a maga könyvtára, benne Morrighan és más királyságok
könyveivel. A papok legalább annyira tudósok is voltak, mint
az istenek szolgái. Az idegen könyveket azonban a
királyság szabályai szerint nem oszthatták meg a néppel, hacsak
azt előttejóvá nem hagyta a Civicai Akadémia, akik igazolták, hogy
a szöveg valóságos, és felmérték az értékét. Őket a királyi
akadémikus felügyelte.
A lépcsők keskenyek voltak és meredekek. A kezemet a
kőfalon siklatva lassan haladtam. Hallgatóztam, figyeltem a
neszeket. Vigyázva léptem ki a hosszúkás előtérbe – a
csend elárulta, hogy a Sacristának ezt a részét nem őrzik. Több
ajtónyílást is láttam – nehézfüggönyök lógtak mellettük
elhúzva, és láttam, üres kamrákba nyílnak csupán –, de
a folyosó végén egy széles, kétszárnyú ajtó állt.
Ott. Egyenesen odasétáltam.
Hatalmas, bőséges gyűjteményt rejtő szobába jutottam. Nem
volt akkora, mint az akadémikusé Civicában, mégis elég nagy, hogy jó
idő kelljen az átkutatásához. Itt nem tompította szőnyeg vagy
drága drapéria a neszeket, úgyhogy óvatosan kellett odébb
raknom a fellépőket, amelyekről elérhettem a magasabb polcokat.
Csaknem az összesen végignéztem, de semmi hasznosat nem
találtam, amikor végre kiemeltem egy apró kötetet a legfelső
polcról. Az egész alig volt nagyobb egy férfi tenyerénél, és a
Vendai szófordulatok és használatuk címet viselte. Talán egy
pap útmutatója arról, miként kell megadni a haldoklók áldását
egy barbárnak?
Eligazgattam a többi könyvet, hogy ne tűnjön fel a hiány,
és sietve belelapoztam a frázisgyűjteménybe. Láttam, hogy hasznos
lehet az akadémikustól lopott vendai könyv megfejtésében, de
máshol kell részletesen tanulmányoznom.
Felhajtottam a ruhámat, és az alsóneműmbe dugtam a
könyvecskét. Biztonságos volt, még ha kényelmetlen is –
legalább addig, amíg kijutok a Sacristából.
Leeresztettem a ruhámat, kisimítottam, és…
– Önnek adtam volna, Arabella. Semmi szükség nem
volt a lopásra.
Háttal váratlan látogatómnak megdermedtem. Most mitévő legyek?
Még mindig a fellépőn állva lassan megfordultam. A küszöbön
az a pap állt, aki tegnap is figyelt.
 – Úgy tűnik, berozsdásodtam – válaszoltam. – Régebben képes
voltam belopóznivalahová, összeszedni, amit akarok, és
kiosonni anélkül, hogy bárki rájönne.
A pap bólintott.
– Ha nem használjuk az adottságainkat, elveszítjük őket.
A szó – adottságainkat – nehezen telepedett rám. Pontosan
tudtam, hogyan érti.
Felszegtem a fejemet.
– Ami sosem volt az enyém, azt nem veszíthetem
el.
– Akkor azt kell kihasználnia, amije van.
– Ismer engem?
– Sosem feledhetem – mosolyodott el. – Fiatal pap
voltam még, egyike a tizenkettőnek, akik a felajánlási
szentségeit vitték el önnek. Úgy sikoltozott, mint akit ölnek.
– Talán már csecsemőkoromban is tudtam, hova vezet majd
az a felajánlás.
– Ebben nem kételkedem. Tudta.
Alaposabban megnéztem magamnak. A halántékánál már őszültugyan,
de még fiatal volt a papság átlagvénségéhez viszonyítva – erős
és élénk. A kötelező fekete csuhát viselte hosszú fehér
palásttal, mégsem nézett ki egyházi személynek. Megkért, hogy
szálljak le a földre, ott folytassuk a beszélgetésünket,majd
egy kerek ólomüveg ablak alatt álló két szék felé intett. Ahogy
leültünk, az ablakon át beáradó rózsaszín és kék fény megfestette
a vállunkat.
– Melyik kötetet vette ki?
– Hunyja be a szemét.
Engedelmeskedett, én pedig kiszedtem a ruhám alól a
könyvet.
– Ezt – nyújtottam át.
– Vendai? – nézett fel.
– Kíváncsi vagyok a nyelvre. Ön ismeri?
– Csak pár szót – rázta a fejét. – Sosem találkoztam
még barbárral, de a katonáknéha szavakat is hazahoznak.
 Olyasmiket, amiket egy Sacristában nem szabad megismételni. –
Előrehajolt, átvette a könyvet. – Hm. Ezt észre se
vettem eddig. Úgy tűnik, csak néhány általános frázist
magyaráz meg, nem éppen nyelvkönyv.
– Van itt olyan pap, aki ismeri a nyelvet?
Csak a fejét rázta. Nem lepettmeg. A barbárok nyelve olyan
idegen és távoli volt Morrighantől, mint a hold, csak éppen
nem tiszteltük annyira. Csak ritkán ejtettünk fogságba barbárokat, azok
viszont nem beszéltek. Regan egysége egyszer visszakísért egy
foglyot az előőrshöz, és azt mondta, a férfi mindvégig
hallgatott. Később megölték, amikor szökni próbált, és
haldoklása közben kiszökött a száján valami zagyvaság. A
szavak megragadtak Regan emlékezetében, bár a
jelentésükről fogalma se, volt – Kevgor ena te deos paviam.
Ezt ismételgette, amíg ki nem lehelte a lelkét, és Regan
szerint torokszorító volt hallgatni olyan hosszú csend után. A
szavak szomorúsága megdermesztette a szívét.
A pap visszaadta nekem a könyvet.
– Miért érzi szükségét, hogy megtanulja egy távoli vidék nyelvét?
Lepillantottam a kötetre, végigfuttattam az ujjaimat a foltos
bőrkötésem. Azt akarom, amit elloptál.
– Nevezzük szerteágazó érdeklődésnek.
– Tudja, miféle bajok járnak?
– Én? Semmit sem tudok. Mint bizonyára pontosan tudja
a Pauline-nal folytatottbeszélgetéseiből, szökevény lettem. Nincs
többé kapcsolatom az udvarral.
– Sokféle tudás létezik.
– Én nem… – ráztam a fejemet.
– Bízzon az adottságaiban, Arabella, akármik is azok.
Néha egy adottság hatalmasáldozatot kíván, de éppannyira nem
tagadhatjuk meg, mint ahogy a szívünknek sem parancsolhatjuk,
hogy álljon meg.
Megkeményítettem az arckifejezésemet. Nem hagyom magam
befolyásolni.
 Hátradőlt, és lazán átvetette egyik lábát a másikon – nem
éppen szentéletű paphoz illő tartás.
– Tudta, hogy a gárda a fenti úton masírozik? –
kérdezte. – Kétezer katonát irányítanak át a déli
határvidékre.
– Ma? A legszentebb napon?
– Ma – bólintott.
Félrepillantottam; az ujjaim most a székem karfájának
kacskaringós, faragott díszítését találták meg. Ez nem egyszerű
csapatforgatás. Ennyi katonát nem mozgatnak meg, főleg a fesztivál
alatt, ha a fenyegetés nem valós. Visszaemlékeztem, miket mondott
Walther: „Szabadcsapatok csinálnak felfordulást mindenfelé”. De azt
is mondta, hogy „kívül tartjuk őket. Mint mindig.”
Walther magabiztos volt. A csapatok átszervezése biztosan csak
megelőző stratégia. Melldöngetés, ahogy a bátyám mondaná.
A számok és az időzítés szokatlan, de mivel apámnak meg
kell mentenie a becsületét Dalbreckkel szemben, lehet, hogy az ökle
helyett a katonáit tolja az arcukba. Kétezer fő, az már
elég nagy ököl.
Felálltam.
– Akkor megtarthatom a könyvet?
– Igen – mosolygott rám.
Csak ennyi? Igen? Túlságosan is együttműködő. Semmit sem
adnak ilyen könnyen.
– És hogy állunk egymással? – vontam fel a
szemöldökömet.
Halkan felnevetett, és ő is felállt, hogy egymagasak
legyünk.
– Ha arra gondol, jelenteni fogom-e az ittlétét, a
válaszom: nem.
– Miért? Ebből árulási ügyet is csinálhatnak.
– Amit Pauline elmondott nekem, a szent megvallás alatt
tette, ön pedig semmitsem vallott be, csak hogy egy könyvet
kérne kölcsön. Én pedig nem is láttam Arabella hercegnőt
 kiabáló kisbaba kora óta. Azóta kissé megváltozott, kivéve
a kiabálást, ahogy mondják. Senki sem hiheti, hogy felismertem.
Visszamosolyogtam, de még mindig nem értettem.
– De miért?
Rám nevetett, és felvonta a szemöldökét.
– Tizenhét éve egy visító lánycsecsemőt tartottam a
kezemben. Feltartottam azistenek színe elé, kértem, hogy
védjék meg, és megígértem, hogy én megteszem.
Nem vagyok bolond. Az isteneknek teszek ígéreteket, nem az
embereknek.
Az ajkamat rágva, bizonytalanul méregettem. Az istenek
igaz embere volna?
Átkarolta a vállamat, kikísért, közben azt mondta, ha
bármelyik másik könyvet szeretném, csak kérnem kell. A folyosó
felénél még utánam súgta:
– A többi pappal nem beszélnék erről. Ők talán nem
értenének egyet velem abban,kinek is tartozunk hűséggel.
Megértette?
– Tökéletesen.

A harang újra megkondult, jelezve, hogy elérkezett a dél.

Korgott a gyomrom. A szentély oldalában álltam, az északi
fedett terasz árnyában, és a könyvet lapozgattam.
Kencha tor ena shiamay? Mi a neved?
Bedage nict. Gyereki.
Sevende. Igyekezz.
Adwa bas. Ülj le.
Mi nay bogeve. Ne mozdulj.
Úgy láttam, alapszintű katonai parancsgyűjtemény a
foglyok kezeléséhez, de később is tanulmányozhattam. Talán segít
megérteni a magam vendai kiskönyvét. Becsuktam a kötetet,
elrejtettem a ruhám alatt, és átnéztem a fesztiválozók feje
felett. Azonnal észrevettem Pauline ragyogó mézszín hajában
a vidám koszorút. Már majdnem oda is kiáltottam neki,
amikor valaki belesuttogott a nyakamba.
– Végre.
Meleg borzongás futott végig rajtam. Rafe mellkasa a hátamnak
simult, az ujjai végigfutottak a vállamon, a karomon.
– Azt hittem, már sosem leszünk egy pillanatra sem
kettesben.
Az ajka az állam tövéhez ért. Lehunytam a szemem,
megremegtem.
– Most sem vagyunk – feleltem. – Nem látod, hogy az
egész város itt nyüzsögelőtted?
Rafe átölelt, a hüvelykjével simogatta az oldalamat.
– Semmit sem látok, csak ezt… – Megcsókolta a
vállamat, az ajkával végigsimította a bőrömet a fülemig.
– És ezt… és ezt…
Megfordultam, és megcsókoltam. Szappan– és tisztaruha-
illata volt. – Valakimegláthat – nyögtem ki
elfúlón két csók között.
– És akkor?
Nem akartam zavartatni magam, mégis gyengéden eltoltam
magamtól; verőfényes dél volt, és a kicsiny árnyék alig rejtett
minket.
– Úgy tűnik, sosem jó az időpont – mosolyodott
el kelletlenül. – Egy perc kettesben, miközben az egész város
megláthat.
– Ma este lakoma lesz és tánc, és tömérdek árnyék,
ahol elveszhetünk. Senkineksem fogunk hiányozni.
Rafe arca elkomorodott, a keze megszorult a derekamon.
– Lia, én… – Elharapta a szavakat.
Összezavarodva néztem rá. Azt hittem, örülni fog, ha
lehetőséget kapunk az eltűnésre.
– Mi az?
Bólintott és újra elmosolyodott.
– Ma este.
 *

Csatlakoztunk Pauline-hoz, és nemsokára Kaden is ránk talált.

Több sártaposásban nem vettek részt, de a halászattól a
tűzgyújtáson keresztül a fejszehajításig egyértelmű volt köztük a
versengés. Pauline minden alkalommal a szemét forgatta, mintha
azt mondaná: már megint kezdik. Én ilyenkor csak vállat
vontam. Hozzászoktam a bátyáim versengéséhez, sőt, magam
is élveztem a jó erőpróbát – mindazonáltal Rafe és Kaden
már-már túlzásba vitték. Végül azonban a gyomruk erősebbnek
bizonyult a dicsőségvágyuknál, és elindultak megkeresni a füstölt
vadhúst, amelynek az illata mindannyiunk orrát csiklandozta.
Pauline meg én egyelőre beértük a péksüteményeinkkel, és
továbbsétáltunk. Amikor elértük a késdobáló-pályát, Pauline
kezébe nyomtam cukrozott, narancsos briósomat.
Boldogan átvette, minthogy az étvágya visszatért.
– Ezt kipróbálnám – mondtam a jelentkezési hely felé
tartva.
Nem volt sorbanállás.Három másik versenyzővel sorakoztam fel,
egyedüli nőként. Tizenöt lépésnyire helyezték a fatönkökről levágott,
festett, kerek táblákat – pontosan az ilyenfajta mozdulatlan
célpontokatkedveltem. Mellettünk, az asztalokon öt-öt kés hevert.
Megnéztem, megemeltem őket – nehezebbek voltak, mint
az enyém, és korántsem olyan jól kiegyensúlyozottak.
A bíró elmondta, hogy egyszerre dobunk, az ő szavára, amíg
minden kést el nem hajítunk.
– Kést a kézbe…
felkészülni… Figyel téged.
A szavak hideg vízként értek. Végigfuttattam a tekintetemet
a zárókötél mellett álló ünneplőkön. Valakifigyelt. Nem tudtam,
ki, de biztos voltam benne. Nem a százszámra gyülekező
nézelődők, hanem egyvalaki.
– Dobj!
 Egy pillanatnyi tétovázás után elhajítottam a kést. Nyelével
ütközött a táblának, és lepattantróla. Az összes többi versenyző
kése bennragadt a fában – egy a kérgében, egy a külső, fehér
körben, egy a következő kékben, a pirosba senki sem talált.
Alig volt időnk a következő késért kapni, már ránk is
kiáltott a versenybíró: Dobj!
A pengém hangos csattanással állt bele a fehér körbe.
Jobb eredmény, de hát ezek a fegyverek esetlenek voltak, és
nem is túl élesek.
Figyel téged. A gondolat a tarkómat bizsergette.
– Dobj!
Ezúttal el se találtam a céltáblát, a késem mögötte
hullott a porba. Egyre dühösebb lettem. A figyelmem
elterelődése nem mentség, ezt Walther már számtalanszor mondta.
A gyakorlás lényege éppen a zavaró tényezők kizárása.
A való életben, ha a késhez kell nyúlni, a zavaró
tényezők nem várják ki udvariasan, hogy hajíts – inkább le
akarnak fegyverezni.
Figyel… figyel…
Megfeszítettem a vállamat, jó fogást vettem a kés
hegyén, és meglendítettem a karomat.
– Dobj!
Ezúttal a fehér és a kék közti vonalat találtam el.
Mélyet lélegeztem. Már csak egyetlen kés maradt. Újra a
közönségre néztem. Figyel. Éreztem a megvetését, lenéző
pillantását, éreztem, hogy gúnyosan mosolyog, felmérve, hogy
késdobótudásom nem épp lenyűgöző – de nem láttam az arcát,
azt az arcot.
Hát akkor figyelj, gondoltam bosszúsan, és felemeltem a
ruhám szegélyét.
– Dobj!
A késem úgy röppent át a levegőn, hogy szinte látni se
lehetett, és a vörös kör kellős közepében állt meg. Négy versenyző
húsz dobásából egyedül az enyém ért a pirosba. A bíró
zavartan ellenőrizte, aztán azonnal ki is zárt. Megérte. A
kötelek mellett állók arcát néztem, és megpillantottam egy
visszavonuló hátat a többiek között. A névtelen katona? Vagy
valaki más?
Én tudtam, hogy szerencsés dobás volt, de aki figyelt, az
nem.
Odasétáltam a céltáblához, kirántottam ékköves tőrömet, és
visszadugtam a tokjába. Gyakorolni fogok, ahogy megígértem
Walthernek. Nem támaszkodom többé a szerencsés dobásokra.

A koronások és a legyőzöttek A nyelv és a kard Együtt

támad majd Mint a mennyből hulló, vakító csillagok.

Venda-ének

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET Kaden

Nem bíztam benne. Jóval több volt, mint a földműves,
akinek kiadta magát. A fatörzsön tett lépései elárulták, hogy
igencsak gyakorlott. De miben? És az a pokolfajzat, amelyet
megült – az sem a szokásos békés igavonó volt. Amellett
könnyen megszabadult a holttesttől, mintha már művelt volna
effélét, kicsit sem habozott, mint egy falusi tuskó tette volna –
hacsak nem a falvaksötétebb oldalán tevékenykedett. Lehet,
hogy dolgozott földművesként, de amellett más is volt.
Megdörgöltem a mellkasomat a szappannal. A Lia iránti
érdeklődése sem javított a helyzeten. Hallottam, hogy a lány
rákiabál, hogy hagyja, aztán Berdi meg a többiek hirtelen éneke
elfojtotta a többit, de ennyiből is tudhattam: Lia nem
kívánja a társaságát. Követnem kellett volna, de Pauline
nagyon ragaszkodott a társaságomhoz. Hetek óta most láttam
először a gyászkendője nélkül, és annyira törékenynek tűnt,
nem hagyhattamott. Nem is eresztett volna el.
Kiöblítettem a hajamat a patak vizében. Aznap már
másodszor fürödtem, de miután halat fogtam, fejszét hajigáltam, és
versenyt futottam, hogy aztán két fadarabbal tüzet gyújtsak, az
úgynevezett játékok végén rám fért az újabb tisztálkodás.
Főleg,ha táncolni akarok az este Liával. Márpedig akartam.
És fogok is, ha rajtam múlik.
Ahogy előző este rám nézett, ahogy megérintette a
vállamat… bárcsak máshogy alakultak volna közöttünk a
dolgok. De talán egyetlen estére még alakulhatnak.

HARMINCHATODIK FEJEZET
A veranda oszlopának támaszkodtam. Berdit vártuk, hogy
csatlakozzon hozzánk, és együtt elsétáljunk a főtérre, az
ünneplésre. Azért ment be, hogy megmosakodjon és átöltözzön. Hosszú
nap volt, és az én fejemből még mindig nem ment ki a
késdobóverseny meg a különös érzés, hogy figyelnek – miközben
legalább százan figyeltek valóban. Mit számít egy ide vagy oda?
– Pauline – kezdtem tétován –, veled előfordul, hogy tudsz
dolgokat? Csak úgytudod?
Hosszan hallgatott, mintha nem is hallotta volna a kérdést,
végül felnézett.
– Láttad, igaz? Amikor aznap elmentünk a temető mellett…
te megláttad, hogyMikael halott.
Ellöktem magam az oszloptól.
– Tessék? Nem, én…
– Sokszor gondolkoztam ezen azóta. Az arckifejezésed
akkor… az, hogy felajánlottad, álljunk meg. Láttad, hogy
halott.
Vadul ráztam a fejemet.
 – Nem, nem erről van szó! – Leültem mellé. – Én nem
vagyok siarrah. Nem úgy látok, mint az anyám. Csak
megéreztem valamit, valami elmosódott, de erős
dolgot.
Aznap csak annyit tudtam, hogy valami nincs rendben.
Pauline mérlegelte a szavaimat, aztán vállat vont.
– Akkor talán nem az adottságról van szó. Néha nekem is
vannak efféle erősérzéseim. Ami azt illeti, Mikaellel
kapcsolatban is voltak. Valami azt súgta, hogy nem
fog eljönni. Mindvégig ott forgott bennem a tudat,
de nem akartam elhinni. Talán éppen ezért vártam
annyira, hogy mikor lép be az ajtón. Hogy meghazudtoljon.
– Tehát nem hiszed, hogy ez volna az adottság.
– Anyád adottsága víziók formájában nyilvánult meg. –
Bocsánatkérőn lesütötte aszemét. – Legalábbis régebben.
Anyám látomásai a születésem után szűntek meg. A rossz
nyelvek néha azt mondták, én loptam el tőle a méhében,
ami persze nevetséges. Bernette néném szerint egyáltalán nem én
voltam: anyám adottsága lassan apadt el azután, hogy
megérkezett szülőföldjéről a citadellába. Mások szerint soha
nem is rendelkezett vele,de évekkel ezelőtt, még kisgyermekként,
én is tanúja voltam bizonyos dolgoknak. Láttam, hogy
szürke szeme a semmibe néz, és erősen összpontosít
valamire. Egyszer mindannyiunkat kiterelt a veszedelem útjából,
mielőtt egy megriasztott ló végigvágtatott volna az ösvényen, ahol
épp álltunk. Máskor a szabad ég alá vitt mindenkit, mielőtt
megmozdult a föld, és lezuhantak volna a kövek – és igen
gyakran küldött félre minket, gyerekeket, apánk egy-egy újabb
indulatkitörése előtt.
Mindig csak legyintett rá, azt mondta, meghallotta a ló
dobogását, megérezte a talaj rezdüléseit, amikor még senki más nem;
de akkoriban biztosra vettem, hogy birtokolja az adottságot. Az
arcára volt írva, hogy látta, mi készül, még mielőtt bekövetkezne,
vagy akár amikor a távolban megtörtént. Mint amikor az
apja halálát siratva bezárkózott a szobájába, bár a hírt valójában
csak két hét múlva kaptuk meg, a futár érkezésével.
Később azonban valóban elapadtak ezek az események.
– De még ha nem is látomás – jegyezte meg Pauline
–, attól még lehet az adottság.
Többféle tudás létezik.
Végigfutott a hátamon a hideg.
– Mit mondtál?
Pauline megismételte – csaknem ugyanazok a szavak voltak,
amelyeket délelőtt a paptól hallottam. Biztosan meglátta az
arcomon a döbbenetet, mert felnevetett.
– Lia, ne aggódj! Én birtoklom a látás adottságát! Nem te!
Sőt, most éppen látokis valamit! – Felpattant, megjátszott
összpontosításában a halántékához emelte a kezeit. –
Látok egy asszonyt… egy szép öregasszonyt, új ruhában.
Csípőre teszi a kezét. Csücsörít. Türelmetlen. Azt hiszem…
– Mögöttem áll, igaz? – kérdeztem szemforgatva.
– Bizony – felelte Berdi. Megfordultam – valóban ott
állt a küszöbön, ahogy Pauline leírta. A barátnőm nevetgélt
gyönyörűségében. – Öreg? – nézett rá Berdi.
– Szépkorú – helyesbített Pauline, és arcon csókolta.
– Készen vagytok?
De még mennyire, hogy készen voltam. Egész héten erre az estére
vártam.

Tücsökciripelés köszöntöttea szürkületet. Az öböl fölött még alkonyi

rózsaszín és viola csíkokat viselt az ég, felettünk már kobaltkékre
sötétült. Az aranyos holdsarló hegyén szikrázó csillag
egyensúlyozott. Terravin varázslatos tündérfölddé változott.
A szélcsendes meleg körülölelte az egész várost. Biztonságosérzés
volt. A főúton zsinórokra függesztett papírlampionok imbolyogtak a
fejünk felett – és akkor, mintha ennyi még nem volna elég,
elkezdődötta dal.
 Úgy zengett a fohász, ahogy még sose hallottam.
Emlékvers itt, emlékvers ott, az önálló hangok összeolvadtak,
kitárultak, harmóniában csengtek tovább. Más-más ütemben, más-
más szavakkal, emelkedve, süllyedve, mint egy kórus, mint egy partot
érő hullám – fájdalmasan őszintén.
– Lia, te sírsz – súgta Pauline.
Sírok? Az arcomhoz érve éreztem, hogy csorognak a könnyeim.
De ez nem sírás volt, hanem valami más. Ahogy közeledtünk
a városhoz, Berdi – a hangja a legszebb zengés mind közül
– az emlékversekről köszöntőkre váltott, a múltból a
jelenbe lépett.
A kovács, a kádár, a halászok, a szabó, a
kézműves, a kereskedők, a szappanfőző – akiről Berdinek
eszébe jutott, hogy ki szeretne próbálni néhány új illatot
– mind köszöntöttek minket, és Berdi hamarosan el is vált
tőlünk. Pauline-nal néztük, ahogy a zenészek készülődnek, és
félkörbe állítják a három széket. A hangszereket –
egy szitárt, egy hasábciterát és egy darbukát – letették a
székekre, majd elsiettek, hogy kerítsenek maguknak valami enni– és
innivalót, mielőtt elkezdik az előadást. Pauline is elsétált, hogy
megkóstolja a savanyított tojásokat, én pedig közelebb léptem,
hogy megvizsgáljam a szitárt. Mélyvörös cseresznyefából készült,
vékony fehér tölgybetétekkel; kopás jelezte a helyet, ahol a
kezek száz meg száz dalon keresztül rásimultak.
Kinyújtottam a kezem, és megpendítettem az egyik húrt.
Tompa pendülés borzongott át rajtam. Néha, ritka alkalmakon,
anyám és két húga elővette a szitárját, és az ujjaik alól
elbűvölő dallamok szálltak fel – anyám szívfacsaró hangon,
szavak nélkül dalolt, mint egy angyal, aki a teremtést
csodálja. Amikor játszottak, a citadella maga is beleborzongott, és
minden megállt. Még apám is. A távolból figyelte őket, elrejtőzött
a galérián. Anyám szülőföldjének zenéje volt, és mindig
az jutott róla eszembe, vajon mit áldozott fel azért, hogy
Morrighanbe jöjjön királynőnek? A húgai két évvel később
követték, de kit hagyott még hátra? Talán amíg hallgatott és
figyelt, apám is ugyanezeken gondolkodott.
Az emberek egyre csak gyülekeztek az esti ünnepre. A beszélgetés
és nevetgélés megnyugtató zsongássá vált. Elkezdődött az ünneplés,
a zenészek is leültek, és a levegőben hamarosan hívogató
dallamok szálltak. Valami mégis hiányzott.
Megkerestem Pauline-t.
– Láttad? – szegeztem neki a kérdést.
– Ne idegeskedj. Jönni fog. – Azzal megpróbált magával húzni,
hogy nézzük mega szökőkút vizében lebegő gyertyák táncát,
de mondtam neki, hogy menjen csak, majd később utolérem.
A patikárius boltja mellett álltam meg, és néztem a
szitárjátékos kezét,amint lefogta és megpendítette a húrokat.
Elbűvölő tánc volt ez is. Arra vágytam, anyám bárcsak megtanított
volna játszani.
Már indultam volna, hogy közelebb menjek, amikor egy
kéz simult a derekamra. Eljött.Elömlött rajtam a forróság
– ám amikor megfordultam, nem Rafe-fel találtam szembe
magamat.
– Kaden – nyögtem ki meglepve.
– Nem akartalak megijeszteni – mondta, és
végigfuttatta rajtam a pillantását. –Ragyogóan nézel ki.
Lesütöttem a szemem. Belém szúrt a bűntudat, amiért
az előző este annyira megjátszottam a figyelmet.
– Köszönöm – mosolyogtam.
– Már játszanak – intett Kaden az utca felé, ahol egyre
többen forogtak.
– Igen. Épp most kezdték.
Hátrafésülte nedves szőke tincseit, a bőre még mindig
szappantól illatozott. Zavartan, kisfiúsan az emberek felé biccentett,
habár semmi más kisfiús nem volt rajta.
– Táncolunk? – kérdezte.
Tétováztam. Jobban örültem volna, ha egy gyorsabb dalt
játszanak éppen. Nem akartam az orránál fogva vezetni,
ugyanakkor egy egyszerű táncot nem utasíthattam vissza.
 – Igen, persze – bólintottam.
Kaden kézenfogott, és bevezetett a zenészek előtti, tánctérnek
kinevezett részre. Az egyik karja a derekam köré kúszott, a másik
kezével eltartotta a kezemet. Tettem róla, hogy egy pillanatra
se akadjon el a társalgás köztünk, felidéztem a versengéseket,
hogy maradhasson közöttünk némi távolság, de amikor egy
pillanatra mégis kihagytam, Kaden máris gyengéden, de erősen
magához szorított. Éreztem a bőre melegét a bőrömön.
– Kedves vagy hozzám, Lia – kezdte. – Én… –
Elhallgatott, a szája kissé elnyílt,aztán megköszörülte a
torkát. – Élvezem a társaságodat.
Különös módon elkomorult a hangja; láttam, hogy a
szemébe is ugyanaz a komolyság költözött. A hirtelen
változás megzavart, csak néztem rá.
– Én alig tettem érted valamit, Kaden, de te
megmentetted az életemet.
A fejét rázta.
– Kiszabadítottad magad. Biztosvagyok benne, hogy a
késeddel is éppolyan ügyesen bántál volna.
– Talán – feleltem. – De lehet, hogy nem.
– Hát, most már sose tudjuk meg, mi lett volna, ha…
– Az ujjai megszorultak azenyém körül. – De nem
élhetünk találgatásokon.
– Nem, azt hiszem, tényleg nem.
– Tovább kell lépnünk.
Minden szavának súlya volt, mintha mást gondolna és mást
mondana. A tekintete mélyén mindig ott bujkáló nyugtalanság
felerősödött.
– Úgy beszélsz, mint aki útra készül – állapítottam
meg.
– Hamarosan, igen. Vissza kell térnem az otthoni
kötelességeimhez.
– Egyszer sem mondtad el, hol van az otthonod.
Kaden szeme körül elmélyültek a ráncok.
– Lia… – kezdte rekedtesen.
 A zene lelassult. A szívverésem felgyorsult. Kaden keze
mélyebbre csúszott a hátamon, a szemében gyengédség váltotta a
nyugtalanságot. Hozzám hajolt. – Bárcsak…
Ekkor egy kéz csapódott a vállára, mindkettőnket megriasztva.
Rafe keze.
– Ne légy irigy, jóember – nevetett Kadenre, a
szemében csínytevő fény csillogott. – Adj másoknak is esélyt.
Kaden arcára kiült a döbbenet, mintha Rafe az égből
pottyant volna közénk, de hamar felváltotta a harag. Egyikünkről
a másikra nézett. Vállat vontam, hogy jelezzem: mindenkivel
illő táncolni. Kaden biccentett és félreállt.
Rafe átkarolt, és elmesélte, hogy azért késett, mert a
ruháinak, amelyeket a fürdőházban kikészített, valamiképpen lába kelt.
Kénytelen volt visszaszaladni a fogadóhoz, miközben csak egyetlen
törölközővel takargatta magát. A ruháit végül Otto állásába
szórva találta meg.
Elnyomtam a kuncogást, mert elképzeltem, ahogy egy szál
törölközőben menekül.
– Kaden?
– Ki más?
Magához húzott, az ujjai gyengéden játszottak a gerincemen.
Parázs kavargott a gyomromban, de csak pillanataink voltak,
mielőtt egy sebes forgó tánc szétválasztott minket. A zene
ütemére kapkodtam a lábamat, és nevettem, ahogy a pislákoló
fények el-elsuhantak a szemem előtt. Még többen álltak be
a táncba – Pauline, Berdi, Gwyneth, papok, a kovács, a
kicsi Simone is az apja kezét fogva, idegenek, akiket még nem
is láttam –, és mindenki énekelt, kurjongatott, be-belépett
a körbe, hogy bemutasson néhány cifra figurát. A szitár,
a dob és a citera hangja a halántékunkon lüktetett.
Hamarosan kifogytam a szuszból, és nedves homlokkal
hátraléptem, hogy nézzem. Színek és mozdulatok sebes körforgása
volt – Rafe Berdit forgatta, de ott volt a varrónő, az
iskolás lányok, Kaden és Pauline párban, Gwyneth a
cserzővargával, mellettük a molnár, az ünnep és a
hálaadás végtelen körében. Igen, ez volt az: hála a pillanatért,
akármit is hozzon a holnap.
Újra tisztán hallottam Rafe szavait. Van, ami örökké tart…
az, ami számít. Hetekkel ezelőtt még felhúztam az orrom
ezekre a szavakra, most átéreztem a csodát. Ez az este egy
ilyen dolog, ez a pillanat, aminek éppen a tanúja
vagyok – és láttam a múltat is, láttam a múlt előtti
időket, az Ősöket ugyanitt táncolni kifulladva, ugyanazzal az
örömmel, amely most engem átjárt. A templomok, a
csodálatos hidak, a hatalmasság talán nem tartanak örökké, de
van, ami igen. Ezek az éjjelek. Ezek végtelenek, túlélik a
holdat, mert más van bennük, valami, ami csendes, mint a szív
ütése, és mégis átfog mindent, mint a szél. Számomra ez az
éjjel örök marad.
Rafe észrevett a tömeg szélén, és mellém ügyeskedte
magát. Átsétáltunk a téren, ahol a lebegő gyertyák remegő
fénye és a halkuló zene kísért, végül bevettük magunkat az
erdő sötét árnyai közé, ahol senki, sem Kaden, Pauline vagy bárki
más, nem találhatott ránk.

HARMINCHETEDIK FEJEZET
Kinyújtóztam az ágyamban – a lábaimat cirógatta a hűs
takaró –, és újra elmosolyodtam. Csak félig aludtam az éjjel,
félig álmodtam és félig újraéltem minden pillanatot; ennyi fele nincs is
egy egésznek.
A köztünk létrejött kapocsra nem volt szavam. Szomorúság,
megbánás, elégtelenség a múltban. Láttam a vágyat a
szemében – nemcsak rám vágyott, hanem valami többre,
békére, egész életre –, és be akartam teljesíteni.
Újra elmerültem a gyengédségében. Az ujja végigfut a
vállamon, lecsúsztatja a ruhám pántját, hogy megcsókolhassa a
hátamat, az ajka éppen csak érinti a kavah-t, de az egész
 testem bizsereg… és aztán újra és újra összetalálkozik az
ajkunk.
Az első naptól kezdve erre vágytam, Lia. Rád vágytam.
Összefűztük az ujjainkat, elzuhantunk az avarágyon. A fejem
a mellkasán pihent, éreztem a szívverését, amíg ő a hajamat
simogatta.
Sóhajtottam. Muszáj lett volna aludnom, de nem bírtam
kiszakadni a pillanatból. Sosem gondoltam, hogy ez ilyen lehet –
akármikor, akárkivel.
Órákig beszélgettünk. Megtudtam, hogy szeret folyóban
horgászni, de csak kevés ideje akad rá. Húzódozott, amikor a
szüleiről kérdeztem, de aztán elmondta, hogy még kicsi korában
meghaltak. Senkije nem maradt, ezért is nem okították ki a
szent szövegekből. Egy majorban dolgozott, az idő nagy részében
a lovakkal és a többi állattal foglalkozott, de a
mezőkre is kijárt. Igen, például dinnyét is termeltek, pont, ahogy
elképzeltem. Utálja a galambhúst, úgyhogy boldog volt,
amiért tegnap otthagyhatta az asztalt. Én is megosztottam
a magam történeteit – leginkább a hegyekbe vagy erdőkbe tett
kirándulásokról a bátyáimmal, de a nevüket elhallgattam. A
királyirészleteket gondosan kihagytam. Meglepődött, azt hallva, hogy
inkább forgatom a kardot, mint a hímzőtűt, és jobban
kártyázok, mint ahogy zenélek. Megígérte, hogy egyszer játszunk egy
partit.
Késő volt már, amikor visszasétáltunk. Pauline az ablakban
hagyta a lámpást a számomra. A beszélgetésünk csak folyt
és folyt, mindig felbukkant még valami, ami miatt nem válhattunk
el, amit még meg kellett osztanunk. Végül még egyszer megcsókoltam,
és jó éjt kívántam neki, de amikor a kilincsért nyúltam
volna, még utánam szólt.
– Lia, van még valami, amit el kell…
– Holnap, Rafe. Holnap az egész nap a miénk. Késő van.
Bólintott, az ajkához emelte a kezemet, és elment.
Tökéletes este… tökéletes örökkévalóság.
 Egész éjjel az álomvilág határán bóklásztam,amíg a hajnal
első sugarai fel nem kúsztak az ablakpárkányra – akkor
álomtalan álomba zuhantam.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
– Lia!
Valaki megbökte a vállamat.
– Lia, ébredj!
Újabb bökés.
– Lia, ébredj már fel!
Erre felriadtam, és fel is ültem. Pauline ült az ágy
szélén. A szobát nappali fény árasztotta el. Átaludtam a
reggelt.
– Mi az? – kérdeztem elernyőzve a szememet. Akkor
láttam meg Pauline arckifejezését. – Mi az?
– Walther. A jégverem mögött van. Valami baj
történt, Lia. Olyan…
Már ki is ugrottam az ágyból, szédelegve kerestem
nadrágot, inget, valamit, amit magamra kaphatok. Walther a
jégverem mögött? A tenyeremen verejték ütött ki; Pauline éles
hangon keltegetett. Valami baj történt. Ledobtam a kezembe
akadó ruhákat, és futottam, úgy, mezítláb és hálóingben.
A lovát láttam meg először: habzó szájjal fújtatott,
mintha egész éjjel vágtatott volna.
– Vidd az istállóba és csutakold le! – kiáltottam a
mögöttem szaladó Pauline-nak.Megkerültem a jégverem fölé
épített házacska sarkát, és megláttam Walthert – a
földön ült, egy törött, felfordított taligának támaszkodva,
amelyet a többi használatlan ládával és egyéb
kacattal együtt ott tároltunk.
– Lia – szólított, amikor megpillantott.
 Elakadt a lélegzetem. A homlokán egy mély vágás éktelenkedett,
de rosszabb volt az arckifejezése: mintha egy őrült vette volna
át a bátyám helyét.
– Walther, mi történt? – Odarohantam, térdre estem
mellette. Megérintettem a homlokát.
– Lia – ismételte rám nézve, mintha most venne csak
észre.
– Walther, megsebesültél. Mi történt?
– Muszáj tennem valamit, Lia – mondta kétségbeesett
pillantással. – Muszáj tennem valamit.
A kezeim közé fogtam az arcát, ezzel rávettem, hogy rám
nézzen.
– Walther, kérlek – szóltam rá határozottan –,
mondd el nekem, mi a baj, hogysegíteni tudjak.
Gyermekként fordult felém.
– Te erős vagy, Lia. Mindig is te voltál köztünk a
legerősebb. Ez aggasztotta anyátörökké.
Összevissza beszélt; a tekintete csapongott, a szeme
véreres, üveges volt.
– Semmit se tehettem értük – mondta. – Egyikükért
sem.
Megragadtam az ingét, és megráztam.
– Walther! Mi történt?
Rám pillantott. Most láttam, hogy a szája cserepes, az
arcába hulló tincsei zsírosak, mocskosak.
– Halott – felelte érzelemmentesen. – Gretahalott.
A fejemet ráztam. Az nem lehet.
– Nyíl ütötte át a torkát – folytatta Walther üres
tekintettel. – Engem nézett, Lia.Megértette. A szeme.
Nem tudott beszélni. Csak nézett. És értette. És aztán
összeesett, a karomba. És halottvolt.
Némán vártam, hogy a bátyám a rémálom minden apró részletét felidézze.
Átöleltem, ringattam, mellékuporodtama koszba, a sárba.
Amikor megláttam, hogy Pauline és Berdi lép ki a kis ház
mögül, intettem, hogy forduljanak vissza. A bátyám, az én erős
katona bátyám a karomban zokogott. A könnyei és az
érzelemmentes elfogadás közötti mezsgyén elmondott mindent,
képtelenül rá, hogy elválassza a fontos részleteket a
jelentéktelenektől. Gerda kék ruhát viselt, a haját összefonta és
koszorúba tekerte a haján aznap reggel. A magzat már
mozgott a méhében. Greta nagynénjéhez mentek, mindössze egyórás
kocsiút lett volna a szülei udvarházától. Greta húga és az egész
család hátul utazott. Ebédelni mentek. Egyetlen óra,
ismételgette. Egyetlen óra. Fényes nappal. Fényes nappal.
A Chetsworthből Briarglenbe vezető hídon akartak áthajtani épp,
amikor rettentő üvöltést hallottak. A kocsis kiáltott, valami
puffant, a kocsi megrándult. Walther ki akart nézni,amikor
meghallottaaz új hangokat, a becsapódó nyilak halk koppanásait.
Visszafordult, hogy a testével védje meg Gretát, de már későn.
– A hidat akarták lerombolni – tette hozzá kerekre nyílt
szemmel, ismét érzelemmentes hangon, mintha gondolatban
már ezerszer végigélte volna a jelenetet. – Mi csak
belekeveredtünk. A kocsis rájuk kiáltott, mire megölték. Aztán
kilőtték ránk a nyilaikat, és elvágtáztak.
– Kik, Walther? Kik tették?
– Visszavittem a szüleihez. Tudtam, hogy így szeretné.
Visszavittem, Lia. Megmosdattam, takaróba burkoltam, és
átöleltem. Őt és a kisbabánkat. Két napig ölelhettem, aztán
rávettek, hogy adjam át nekik.
– Kik tették?
Felnézett; ismét kiélesedett a pillantása, és elhúzta a száját,
mintha nem is figyeltem volna rá.
– Mennem kell.
– Nem – súgtam halkan, nyugtatón. – Nem. – Felnyúltam,
kisimítottam a haját ahomlokából, és megnéztem a vágást.
Arról nem beszélt, de félőrült állapotában talán azt se vette
észre, amikor odakerült.
Ellökte a kezemet.
– Mennem kell.
 Megpróbált felállni, de visszalöktem a
taliga roncsa mellé. – Hova mennél? Ilyen
állapotban nem mehetsz… Olyan erővel
taszított el, hogy hanyatt estem.
– Mennem kell! – kiáltotta. – A sereg. Utol kell
érnem őket.
Utánafutottam, kérleltem, hogy álljon meg, belékapaszkodtam,
visszahúztam, könyörögtem, hogy legalább hadd lássam el a sebét,
hadd adjak neki enni, hadd mossam ki véres ruháját, de meg sem
hallott. Kivezette a lovát az istállóból. Nem engedtem el;
tovább kiabáltam, és megkíséreltem kiszedni a kantárszárat
a kezéből.
Akkor megfordult, megragadta a karjaimat, és megrázott.
– Katona vagyok, Lia! – rikoltott. – Többé nem
vagyok férj! És nem vagyok apasem! Katona vagyok!
A düh idegenné változtatta – de aztán váratlanul magához ölelt,
és belezokogott a hajamba. Attól féltem, összeroppantja a
bordáimat, de eleresztett.
– Mennem kell – ismételte.
És ellovagolt.
Én pedig tudtam, nincs semmi, amivel megállíthatnám.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
Egyálmot évekig kovácsolhatsz, hogy aztán egy pillanat alatt
szilánkokra törjön.
A konyhaasztalnál ültem, Walther álmának egy szilánkjával,
mellettem Gwyneth, Pauline és Berdi. Már elmondtam nekik mindent, amit
tudtam. Megpróbáltak megnyugtatni, hogy Walther helyrejön, hogy időre
van szüksége, amíg gyászol, és még sok mindenre, amit nem is
igazán hallottam már. A fejemben a bátyám kiáltásai
visszhangoztak. Egy nyílvessző, egyenesen a torkába.
Halk, csendes hangon próbáltak megnyugtatni, átsegíteni a
helyzeten. De hogyan jöhetne Walther valaha is helyre? Greta
halott. Nyitott szemmel bukott a férje ölébe. Walther nem
katonaként vágtatott el innen, hanem tébolyodottként. Nem a
serege után indult: a bosszúját üldözte.
Gwyneth megérintette a kezemet.
– Nem a te hibád, Lia – mondta, mintha kiolvasta
volna a gondolataimat.
Elrántottam a kezemet és felugrottam.
– Dehogyisnem! Ki másé lenne? Ezek a hiénák azért
tudnak behatolni morrighaniterületre, mert már nem félnek!
Mert én megtagadtam, hogy hozzámenjek valakihez, akibe nem
vagyok szerelmes! – Az utolsó szóba belesűrítettem
minden undort, amit éreztem.
– Nem tudhatjuk biztosra, hogy a szövetség megállította volna-
e őket – próbáltérvelni Berdi.
A fejemet rázva néztem rá, arra gondoltam, hogy ebben az
ügyben a bizonyosság immár mit se számít. Az életemben
semmi sem volt többébizonyos. Most már az ördöghöz is
hozzámentem volna, ha ezzel megmenthetem Gretát és a
magzatot. És ki lesz a következő?
– Lia, ez csak egy szabadcsapat, nem hadsereg. Effélék
mindig voltak. És a támadás egy távoli határvidéken történt
– vitatkozott Pauline.
A tűzhelyhez léptem, az apró lángokba néztem. Ebben igaza
volt – mégis, ezúttal többről volt szó. Éreztem. Mintha
valami nyálkás szürkeség vonaglott volna keresztül rajtam.
Emlékeztem a tétovázásra Walther hangjában: kívül tartjuk őket,
mint mindig.
De ezúttal nem sikerült.
Mindvégig ott volt az egész a háttérben, csak én nem
láttam. Anyám létfontosságú szövetségnek nevezte. Csak egy leány
feláldozása árán lehetett tető alá hozni? Talán a temérdek
bizalmatlanság miatt,amely évszázadok óta felgyűlt. Többnek kellett
összetartania a feleket, mint egy papírnak, amely bármikor
lángot foghat. Húsból és vérből kellett lennie a
kapocsnak.
 A kezemben forgatott apró, fehér csipke főkötőre néztem.
Walthernek és Gretánakszántam. Piszkálgattam a csipkét, és
emlékeztem, hogyan örültem előre az ajándékozásnak. Greta
meghalt. A gyermek meghalt. Walther megbomlott.
A tűzbe hajítottam a rongyot. Hallottam, ahogy a többiek
összesúgnak, de csak a csipkét néztem – összepöndörödött,
elfeketedett, lángra kapott, hamuvá vált. Mintha soha nem
is létezett volna.
– Meg kell mosdanom – állapítottam meg; a lábam még
mindig csupa sár volt.
– Szeretnéd, hogy veled menjek? – kérdezte Pauline.
– Nem – válaszoltam, és csendben behúztam magam
mögött az ajtót.

A halál túloldalán, a nagy szakadékon átkelvén, ahol az éhség

lelkeket zabál,ezer könnyet sírnak majd el.

Venda-ének

NEGYVENEDIK FEJEZET
Puff.
Puff.
Puff. Puff.
Két órája álltam a völgyben, és a késemet hajigáltam.
Keskeny törzset választottam célnak, és már alig-alig hibáztam.
Egyenes ösvényt tapostam a vadmustárban, amíg a késemért
jártam oda-vissza. Csak akkor vétettem el a célt, ha engedtem,
hogy az elmém elkalandozzon.
Puff. Puff.
És aztán zizzenés, csendülés, surrogás – a fegyver célt
tévesztett, és a magas fűbe zuhanta törzs mögött. Walther
szavai, az arca, a kínja nem hagyott nyugodni. Hiába próbáltam
értelmet találni benne, nem volt – a gyilkosságban soha
nincs. Greta nem volt katona, és a gyermek meg se láthatta
a napvilágot. Barbárok. Elindultam megkeresni a kést.
– Lia?
Megfordultam. Kaden akkor ugrott le a lováról. Láttam
a tartásán, hogy hallott valamit, alighanem a fogadóbeli sugdolózást.
– Hogyan találtál meg?
– Nem volt nehéz.
A völgy valóban a városból kivezető út mellett terült el,
akárki láthatott, aki arra járt.
– Berdi szerint te és Rafe hajnalban együtt indultatok
el. Még napkelte előtt. –Hallottam a saját színtelen hangomat;
olyan volt, mintha másé lenne.
– Nem tudom, hova ment Rafe. Nekem el kellett
intéznem pár ügyet.
– A feladataidat, amikről beszéltél.
Bólintott. Alaposan megnéztem magamnak: a haját ragyogó
fehérarannyá festette a déli nap, és meg-meglebbentette a szellő.
A tekintete nyugodtan, rezzenetlenül pihent rajtam.
Arcon csókoltam.
– Jó ember vagy, Kaden. Megbízható és kötelességtudó.
– Lia, ha most…
– Menj el – kértem. – Menj el. Időre van szükségem,
hogy a saját kötelességeimről gondolkodjak.
Megfordultam és visszasétáltam, nem is vártam meg, hogy
engedelmeskedik-e vagy sem, de hallottam, amint a lova elkocog.
Felszedtem a késemet a fűből, és újra elhajítottam.
Kék ruhát viselt. A magzat már mozgott a méhében.
Muszáj tennem valamit, Lia. Muszáj tennem valamit.
 Immár nem csak Walther arcát láttam, és nem csak Gretáét.
Hanem Brynét. Reganét.
Pauline-ét.
Muszáj tennem valamit.

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET Rafe

Alkonyodott, amikor visszaértem. Egész nap nem ettem, a
fejem sajgott, de ez volt a legkisebb bajom. Bevezettem a
lovamat az istállóba, és lenyergeltem; a bőröm húzódott a
naptól és széltől a hosszú nap után. Elfáradtam, és még
mindig csak igyekeztem magamban kibogozni a dolgok rendjét.
Hogyan csináljuk?
Beletúrtam a hajamba. Nem terveztem igazán el az utat,
de alig aludtam, mert későig fenn voltam Liával.
– Beszélnünk kell.
A vállam felett hátranéztem. Annyira elmerültem a
gondolataimban, hogy nem is hallottam, amikor bejött. Feldobtam
a nyergemet a tartóra, és szembenéztem vele. – Lia…
– Hol voltál? – kérdezte kurtán, feszes tartással.
Tétován léptem egyet felé.
– Volt némi dolgom, ami intézkedést kívánt. Valami baj
van ezzel?
– Egy munkanélküli földműves, akinek ügyei vannak?
Mi ütött belé?
– Mondtam, hogy csak egy ideig vagyok munka nélkül.
A készleteket fel kelltölteni. – A kezemben maradt
lópokrócot az állás deszkafalára vetettem, és hozzá léptem.
A szemébe néztem. Szerettem volna egyenként megcsókolni
a szempilláit, és átfutott a fejemen, hogyan keveredtem
én bele ebbe.
Lia felnyújtózott és magához húzott, szorosan a számra
szorította a száját. Belesajdult még a torkom is. Lia keze a
nyakamról a mellkasomra vándorolt, az ujjai a bőrömbe
mélyedtek. Nem vágyat hallottam a zihálásában, hanem
kétségbeesést. Elhúzódtam, lenéztem rá, és megérintettem az
ajkamat: vad csókja felsebzett.
– Valami baj van – jelentettem ki.
Nagyot nyelt, a homloka ráncba szaladt.
– Elmegyek, Rafe. Holnap.
Csak néztem rá, és nem is fogtam fel, amit hallottam.
– Hogy érted, hogy elmész?
Odalépett az egyik üres állásba lökött szénaköteghez, lehuppant
rá és felnézett a tetőgerendákra.
– Haza kell mennem – jelentette ki. – Eleget kell
tennem egy kötelességemnek.
Haza? Most? Összevissza kavarogtak a gondolataim.
– Miféle kötelességnek?
– Állandó-félének. Nem jövök vissza.
– Soha?
Üres arccal nézett rám.
– Nem mondtam el neked mindent a családomról,
Rafe. Egész életemben manipuláltak és hazudtak nekem. Nem
azért megyek vissza, mert így tartja a kedvem, hanem mert
a tény tény marad. A hűtlenségemmel nekik is és
másoknak is rengeteg fájdalmat okoztam. Ha nem megyek vissza,
csak még többet fogok. Muszáj hazautaznom és vállalnom
a kötelességemet.
Hidegen, érzelemmentesen beszélt. Megdörzsöltem az államat.
Most egészen más volt, mit eddig bármikor. Manipuláltak és
hazudtak nekem. Félrepillantottam,a tekintetem nem talált semmit,
amin megállapodhatottvolna. Próbáltam felfogni, amit mondott, és
összeilleszteni saját félresiklott terveimmel.
– És a családod megadja neked az esélyt erre? –
néztem vissza rá.
– Fogalmam sincs. De meg kell próbálnom.
A szemközti falra néztem. Holnap. Azt hittem, több időm van.
Ez túl hamar jött. A tervek…
– Rafe?
 – Várj – kértem, és megfordultam. – Hadd
gondolkozzak. Ezt… fel kell dolgoznom.
– Ezen nincs mit feldolgozni.
– Mindenképpen muszáj holnap indulnod? Nem várhatsz
még néhány napot?
– Nem, szó se lehet róla.
Úgy ült ott, mint egy darab szikla.Mi történt, amíg távol
voltam? Azt biztosan láttam, hogy a döntése végleges.
– Megértem a kötelesség fogalmát, Lia – kezdtem, hátha
sikerül időt nyernem ésátgondolnom. – A kötelesség
fontos dolog. – És a lojalitás is. Nagyot
nyeltem, a torkomra még az út pora telepedett. – Mikor
indulsz holnap?
– Reggel. Korán.
Biccentettem, de az elmém sebesen pörgött. Ez nagyon
kevés időt hagyott nekem. Csakhogy egyvalamiben én is biztos
voltam: nem engedhettem vissza Civicába.

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
Nem volt sok csomagolnivalóm. Mindenem belefért a
kétoldalas málhazsákba, és még hely is maradt. Az új
ruháimat nem raktam be; Pauline-ra hagytam őket, hiszen Civicában
úgysem hordhattamvolna effélét. Valamennyi ételt is magamhoz
vettem, de úgyis fogadókban terveztem megszállni útközben. Ez volt az
egyik engedmény, amit tettem, amikor Pauline dühösen hozzám
vágta az ékköves tarsolyomat, amit nekiadtam. Egész délután
veszekedtünk. Berdivel is szót váltottunk, de végül megértette, hogy
mennem kell. Ami Gwynetht illeti, gyanítom, ő mindvégig tudta, hogy
így lesz, nálam jóval előbb.
Pauline azonban olyan dührohamot kapott, amilyet még sose
láttam tőle, és amikor nekiláttam a csomagolásnak, végül nehéz
léptekkel átrohant a fogadóba. Nem mondhattam el neki, hogy
az ő arca volt az egyik, amit a völgyben láttam – Gretáéhoz
hasonló, nyitott, ám vak szemű arc, újabb áldozata a
semmittevésemnek. Akár létrejön a szövetség, akár nem, nem
vállalhatom a kockázatot, hogy akár csak egyvalaki is kárát lássa a
szeretteim közül, ha megakadályozhatom.
Körülnéztem a házban, nem hagytam-e itt valamit. Akkor
láttam meg az ágy oszlopára akasztott levendulakoszorút. Nem
vihettem magammal, a száraz virágok összetörnének a
nyeregtáskában. Az arcomhoz emeltem, beszívtam fakuló illatát. Rafe.
Behunytam a szememet, hátha attól elmúlik a sajgás. Bár
semmi, amit mond vagy tesz, nem téríthetett volna el a
szándékomtól, azt gondoltam, legalább megpróbálja majd. Nem csak
megpróbálja – egyenesen követeli. Azt akartam, hogy lebeszéljen,
hogy száz okát adja, miért kellene maradnom. Egyet sem adott.
Ennyire egyszerű lemondani rólam?
Megértem a kötelesség fogalmát.
Felnéztem, és haragosan eltöröltem az arcomon lecsorgó
könnyeket.
Talán látta rajtam. Talán hallotta az eltökéltséget a
hangomban. Talán könnyebbé akarta tenni a számomra.
Sóhajtottam.
Vagy talán csak kifogásokat keresek neki.
Lia, reggel még valamit el kell intéznem, de délelőtt
találkozni szeretnék veled a kék ciszternánál, hogy elbúcsúzzunk.
Addigra nem is jutnál messzebb. Ígérd meg, hogy megvársz.
Mi haszna lenne a búcsúzásnak? Csak a fájdalmat
hosszabbítaná meg. Nemet kellett volna mondanom, ám erre is
képtelen voltam. Láttam az arcán, hogy ő is szenved,
mintha valami nagy és kegyetlen erővel kellene
megküzdenie. A híreim megütötték őt. Talán csak ennyi kellett,
egy apró jel, hogy nem akar elengedni.
A karjába ölelt, és gyengéden, édesen megcsókolt, mint
legelőször, és éppolyan bűnbánón is.
– Lia – suttogta. – Lia.
És bár nem mondta ki, én hallottam a szót: szeretlek.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET
Megöleltem Berdit, arcon csókoltam, aztán újra megöleltem. Előző
este már elbúcsúztunk, de ő is és Gwyneth is kint álltak
a fogadó verandáján kora reggel, két akkora zsák élelemmel, ami
kettőnek is elegendő lett volna.
Rafe és Kaden eltűnt, mielőtt én felkeltem volna.
Sajnáltam, hogy Kadentől még csak el se tudtam búcsúzni, de
tudtam, Rafe-fel még találkozom a ciszternánál. Miféle ügyben
kellett egyszerre eljárnia? Talán ma jött el a napja, hogy
mindenki szembenézzen a múltbéli életével és kötelességeivel.
Pauline-nal lefekvés előtt beszélgettünk még. Reggel már
előttem elsietett a házunkból. Nem mondtunk búcsút egymásnak.
Megöleltem Gwynetht is.
– Ugye vigyázol Pauline-ra?
– Hát persze – suttogta.
– Tartsd most a szádat, hallod? – tette hozzá Berdi.
– Legalább, amíg odaérsz.Akkor majd elmondhatod a
magadét.
Igen jó esélyem volt rá, hogy semmit sem mondhatok.
Még mindig árulónak számítottam. Dezertőrnek. De valószínűleg
még apám kormánya is meglátja, miért lenne jó félretenni a
bűneimet, és hagyni, hogy legalább megpróbáljam visszanyerni
Dalbreck kegyeit.
– Ami a számon kifér – ígértem. Felemeltem a két
zsákot. Hogyan rakom én eztfel Otto hátára?
– Készen állsz?
Megpördültem.Pauline állt mögöttem, úti ruhában, a
felmálházott Novéval és Diecivel.
– Nem – ráztam a fejemet. – Nem jössz velem.
– Ez királyiparancs? Mit fogsz csinálni? A fejemet
veszed, ha követlek? Ilyenhamar visszaváltoztál őfelségévé?
A kezemben tartott két ételes zsákra néztem, aztán
gyanakodva pillantottam Berdire és Gwynethre. Ők csak a vállukat
vonogatták.
 – Menjünk – ráztam meg a fejemet. Többé már nem
szállhattam vitába Pauline-nal.

Úgy mentünk el, ahogy érkeztünk – a régi ruháinkban,

három szamárral, akik majd elvisznek, ahová kell. De nem
minden volt ugyanolyan – mi megváltoztunk.
Mögöttünk elmaradt az ékkőként ragyogó Terravin. Nem idilli.
Nem tökéletes. Csak a számomra az. A számunkra. A dombtetőn
megálltam, és visszanéztem: a fák között csak apró, kék foltokat
láttam az öbölből. Terravin.
Most már megértettem, mire jók az emlékművek. Némelyiket
kőből és izzadságból emelik, másokat álmokból, de mind olyan
dolgokat formáz, amelyeket nem akarunk elfelejteni.
– Lia? – Pauline megállította Novét, és visszanézett.
Oldalba böktem Ottót, hogybeérjük. Most már új
remények után kell néznem. Húsból, vérből és ígéretből
való remények után. Egy szövetség után. És ha ezzel
megvalósítom a Walther szemében látott bosszút, annál jobb
lesz. – Hogy vagy? – kérdeztem.
Pauline egy rosszalló oldalpillantással felelt.
– Jól vagyok, Lia. Ha képes voltam idáig megülni egy
nyaktörő sebességgel vágtázó raviant, egészen biztosan menni
fog az is, hogy a teknőctempóban döcögő Nove hátán
megmaradjak. A legnagyobb bajom épp a lovaglónadrág.
Kezd szűk lenni – rángatta meg a nadrág derekát.
– Majd Luiseveque-ben intézkedünk – feleltem.
– Talán összefutunkmegint azokkal a mellékutcai árusokkal –
vágta rá vigyorogva.
Elmosolyodtam. Tudtam, csak a kedvemen szeretne javítani.
Sokan jártak az úton. Alig hagytunk el valakit, már jött is
szembe a következő, háromszor pedig tucatnyi vagy még kevesebb
katonából álló csapat hagyott le minket. Sokan most tértek
vissza távoli otthonukba a fesztivált követően, néhányan csoportosan,
néhányan egyedül. A többi utazó jelenléte valamennyire
megnyugtatott. Gwyneth figyelmeztetése az orgyilkosról most
súlyosabbnak tűnt, bár még mindig nem ismerhetett fel senki. Heteket
töltöttem a napon, a kezem a mosogatóban ázott –
sokkal inkább vidéki szobalánynak tűntem, mint bármikor, főleg
egy kócsörényű szamár hátán. Mégis lazán kötöttem csak be
a zekémet, hogy könnyen előkaphassam alóla a késemet, ha
szükséges.
Nem sejtettem, merre állomásozhat Walther serege, akiket
utol akart érni. Csak reméltem, hogy Civicában, és nem valami távoli
helyőrségben. Talán Brynnel és Regannel észre tudjuk téríteni
– ha idejében odaérek. Walther nem volt olyan állapotban, hogy
bárhova is ellovagoljon. Én is meg akartam bosszulni Greta
halálát, de nem a testvérem élete árán.
Persze mindennek megint csak az a feltétele, hogy megengedik,
hogy szóba álljak bárkivel is. Nem tudhattam, mi vár rám Civicában.
A ciszterna még legalább egyórányira volt előttünk. Eszembe jutott
az első alkalom, amikor megláttam, és azt gondoltam, úgy fest,
mint egy korona a hegytetőn. A számomra a kezdet
jelképe lett, és most a befejezésé is – az utolsó hellyé,
ahol találkozom Rafe-fel.
Igyekeztem nem gondolni rá. A bátorságomés az
elszántságom megingott, ha mégis felé kalandozott az elmém,
mégsem tudtam megállni. Tudtam, el kellett volna mondanom
neki az igazságot magamról, és arról, miért kell búcsút mondanom
Terravinnek; tartoztam neki ezzel. Talán a lelke mélyén már
értette is. Talán ezért nem próbált meg lebeszélni. Megértem a
kötelesség fogalmát. Bárcsak ne tenné!
– Kérsz inni? – nyújtotta felém a kulacsot Pauline. Az arca
kipirult a hőségben.Máris hiányzott az öböl hűvösszellője.
Elvettem tőle és kortyoltam, aztán a blúzomra is locsoltam egy
kicsit, hogy lehűtsön. Még korán volt, de az úton tombolt a
forróság, és az úti ruháink is fullasztóak voltak, ugyanakkor
valamennyire megvédtek a naptól.
 Lenéztemfoszladozó térdű nadrágomra, ahol kilátszott a bőröm,
és elnevettem magam. Annyira nevettem, hogy alig kaptam
levegőt, és a szemembe könny szökött. Pauline riadtan nézett
rám.
– Csak nézz végig magunkon! – nyögtem ki. – Hát hinnéd?
Ő is felhorkant, aztán velem nevetett.
– Még az is lehet, hogy megéri majd – jegyezte meg végül
–, hogyha látjuk,amintmindenki álla leesik.
Nos, az állak biztosan leesnek majd. Főleg a kancelláré és
az akadémikusé.
Lassan csendesedett el a jókedvünk, mintha egy csomag
szorosan feltekert szalag bomlott volna ki. Nemsokára úgy tűnt, az
egész világ osztozik a ránk boruló csendben.
Hallgasd.
Feltűnt, hogy az út üres – senki sem jár előttünk, és
visszatekintve sem láttam senkit. Igaz, nem is láttam messzire:
éppen egy medencében jártunk, két domb között. Talán ezért
éreztem, hogy bizserget a körülöttünk leszállt hirtelen csend.
A földúton dobbanó paták hangját hallgattam. A szerszám halk
csördüléseit. A csendet.
– Várj – szólaltam meg, és intettem Pauline-nak, hogy
álljon meg. – Várj – ismételtem meg súgva.
Némán ültünk ott, a fülemben zúgott a vér, oldalra
hajtott fejjel füleltem. Figyelj.
Pauline egy szót se szólt: rám várt. A kapafogú Dieci feliázott
a hátunk mögött.
Megráztam a fejem.
– Semmi, azt hiszem. Csak…És akkor megláttam.
Kevesebb mint húsz lépésre az úttól, egy növendék tölgy alatt álló
lovas alakot pillantottam meg. Elakadt a lélegzetem. A nap a
szemembe sütött, úgyhogy csak akkor láttam meg, ki az,
amikor kilépett az árnyékok közül. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
– Kaden! – kiáltottam oda. – Mit keresel itt?
Félrekormányoztuk a szamarainkat, hogy egymás mellé kerüljünk,
és ő is közelebb léptetett. Amikor karnyújtásnyira került, Otto
rángatni kezdte a száratés toppantott: idegesítette a fölé
tornyosuló paripa. Kaden is máshogy festett. Valahogy
merevebb, magasabb tartással ült a nyeregben.
– Nem engedhetlek el, Lia – jelentette ki.
Egész idáig eljött,csak hogy ezt közölje?
Sóhajtottam.
– Kaden, tudom, hogy…
Ebben a pillanatban azonban lenyúlt, és kiragadta a szárat
a kezemből.
– Szálljatok le a szamarakról.
Zavartan és bosszúsan néztem rá. Pauline ugyanazzal az
értetlenséggel pislogott egyikünkről a másikra. Odakaptam, hogy
visszaszerezzem a szárat. Kaden kénytelen lesz tudomásul
venni…
– Bedage! Ges mi nay akuro fasum! – kiáltotta, nem
nekem, hanem az erdő felé, ahonnan érkezett. Válaszul
még több lovas jelent meg.
Leesett az állam. Bedage? A hitetlenség egy hidegrázós
pillanatra megdermesztett, aztán az igazság belém szúrt. Dühösen
megrántottam Otto szárát, és odakiáltottam Pauline-nak, hogy
meneküljön. Kitört a káosz; a lovak nekimentek a
szamaraknak, Kaden elkapta a karomat, én ellenálltam, és
leestem a nyeregből. Csak akkor lehetett esélyünk, ha elfutunk,
és elrejtőzünk a sűrű aljnövényzetben – mármint ha eljutunk odáig.
Csakhogy meg sem mozdulhattunk, a többi lovas gyorsabb volt. Az
egyikük kiemelte Pauline-t Nove nyergéből. Pauline sikoltott. Valakifelém
kapott. A csend emberek és állatok üvöltésének
kakofóniájába robbant. Egy durva kéz markolt a hajamba. Elzuhantam.
Átfordulva láttam, amint Pauline beleharap az őt tartó karba, és
kiszabadul, ám a férfi szorosan a nyomában marad. Nem is
emlékeztem, mikor nyúltam érte, de a késem markolata a
tenyerembe simult. Eldobtam; a penge az üldözője vállában
állt meg. A férfi kiáltva térdre esett, majd üvöltve tépte ki
a húsából a tőrt. Vér ömlött a sebből, Kaden azonban
hátulról lecsapott Pauline-ra, és ugyanakkor engem is elkapott
két vastag kar. A sebesült férfi tovább átkozódott kiabálva
egy idegen nyelven, amelyről tudtam, csakis vendai lehet.
Kaden szemébe néztem.
– Nem kellett volna ezt tenned, Lia – szólalt meg.
– Nem jó dolog ujjat húzniFinchcsel.
– Eredj a pokolba, Kaden – meredtem rá. – Eredj
a pokol fenekére!
Még a szeme se rebbent. Állhatatosságát most riasztó
távolságtartásnak láttam.
Elfordult, az egyik társára nézett.
– Malich, ennek itt veled kell utaznia. Vele nem
számoltam.
A Malichnak nevezett kéjvágyó vigyorral előrelépett, és elmarta
Pauline csuklóját.
– Boldoggá tesz – válaszolta.
– Ne! – kiáltottam. – Neki semmi köze az egészhez!
Eresszétek el!
– Azt nem tehetem – felelte nyugodtan Kaden, és
átadott Finchnek egy mocskosrongyot, hogy gyűrje a ruhája
alá, a sebre. – Majd ha elértük a semmi
közepét, akkor eleresztem.
Malich a lova felé rángatta a rugdalózó és karmoló
Pauline-t.
– Kaden, ne! Kérlek! Az istenek szerelmére, hiszen
várandós!
Kaden megtorpant.
– Várj! – szólt Malich után, és rám nézett, hogy lássa,
igazat mondok-e, végülPauline-hoz fordult.
– Valóban?
Pauline könnyes szemmel bólintott.
– Még egy felcsinált özvegy – morgott Kaden, aztán
rám pillantott. – Ha eleresztem, velünk jössz? Ellenkezés nélkül?
– Igen – vágtam rá azonnal; talán túlságosan is
gyorsan.
– Szavadat adod? – kérdezte gyanakodva.
 Bólintottam.
– Kez mika rek – mondta erre. A kar, amely
szorongatott, meglazult rajtam. Előreestem, és csak ekkor
értettem meg, hogy a lábam alig érte a földet.
Mindannyian engem figyeltek, állom-e a szavamat. Én
levegőért kapkodtam.
– Lia, ne csináld – sírta Pauline. Csak a fejemet
ráztam, aztán a számhoz emeltemaz ujjaimat, és
megcsókoltam őket.
– Kérlek, Pauline. Bízz az istenekben. Ne sírj! Minden
rendben lesz.
A szemében rettegés csillogott, de rábólintott. Malich még
mindig nem engedte el. Kaden odalépett hozzá.
– Most elviszem a szamarakat az erdőbe, és kikötöm
őket egy fához. Mellettükmaradsz, amíg a nap le nem
megy a szemközti dombok mögött. Ha egy perccel is
hamarabb elindulsz, véged. Ha bárkit utánunk küldesz, Lia
meghal. Megértetted, Pauline?
– Kaden, ezt nem…
Kaden hozzá hajolt, és megmarkolta az állát.
– Megértetted, Pauline?
– Igen – suttogta.
– Jó. – Kaden elkapta a lova kantárját, és
odakiáltott valamit egy fiatal lovasnak,akivel addig nem is
törődtem; gyerek volt még. Együtt levették Otto
nyeregtáskáját, és az egyik lóra szíjazták, a kulacsommal
együtt. Kaden felszedte a tőrömet, is, amelyet Finch a
földredobott, és a saját zsákjába dugta.
– Miért nem ölhetem meg most azonnal? – kérdezte a
fiú.
– Eben! Twaz enar boche! – kiáltott a nagydarab, heges
férfi.
Heves vitába csaptak; feltételeztem, azon, hol és mikor
öljenek meg, de még eközben is tették a dolgukat, és
egyre mélyebbre vezettek minket a szamarakkal az aljnövényzetbe.
Finch a sebét markolászva meredt rám, és tört morrighani
nyelven, átkozódásokkal tűzdelve közölte, hogy örülhetek, amiért
csak izmot sebeztem.
– Rosszul célzok – feleltem. – A fekete
szívedet akartam. De ne aggódj, a méreg,amiben
megmártottam a pengét, nemsokára hatni fog. Lassú és
fájdalmas halálod lesz.
Finch szeme megvillant, és rám vetette magát. Kaden
visszalökte, és valamit az arcába kiáltott vendai nyelven, aztán
elkapta a karomat, és magához rántott.
– Ne hergeld őket, Lia – sziszegte összeszorított fogai
között. – Mind azonnalmeg akar ölni téged, és kevés
is elég nekik,hogy valóban megtegyék.
Bár a nyelvet nem értettem, ezt eddigre magamtól is
felfogtam.
Egyre beljebb hatoltunk a tölgyek és táskavirág-bokrok közé.
Amikor már nem láttuk az utat, a martalócok kikötötték a
szamarakat egy fához. Kaden megismételte az intelmeit Pauline-nak,
végül intett nekem, jelezve, melyik lóra szálljak.
A csendben síró Pauline felé fordultam; az arcára koszfoltok
tapadtak.
– Emlékezz, barátom, számolj, hogy hamar teljen az idő, ahogy
az úton, idáig tettük.
Bólintott;lehajoltam és arcon csókoltam.
– Állj fel! – vakkantottaKaden gyanakodva.
Hatalmas termetű lovat szántak nekem, csaknem akkorát, mint
Kadené. Felsegített a nyeregbe, de a száratnem adta át.
– Ha megszeged a szavad, megbánod.
Haragosan néztem le rá.
– Egy kiművelt hazug, aki egy másik szavát kéri számon?
Azt hiszem, értékelnemkellene a helyzet kolosszális
iróniáját. – A szárért nyúltam. – A szavamat
adtam, és meg is tartom.
Egyelőre.
Átadta a bőrszíjakat. Megfordultam, és követtem a többieket.
 Pauline és én szinte nyaktörő sebességre késztettük a ravianokat,
ám ezek a fekete bestiák úgy repültek, mint a szárnyas
démonok, a nyomukban az ördöggel. Semerre se mertem nézni,mert
kizuhantam volna a nyeregből, és a mögöttem vágtató Kaden lova
agyontapos. Amikor kiértünk a bokrok közül, mellém
soroltak; az egyik oldalamon Kaden, a másikon a fiú, Eben.
Csak barbárok képezhetnek ki egy gyereket a gyilkolásra.
Megpróbáltam számolni, ahogy Pauline-t utasítottam, de
nagyon hamar végleg belezavarodtam. Csak azt tudtam, hogy
mérföldeken és mérföldeken át száguldottunk, és a nap még
mindig magasan állt az égen. Pauline tudta, hogy a ravianok
egy mérföldet annyi idő alatt tesznek meg, amíg az ember
elszámol kétszázig. Tudni fogja, mikor érnek a barbárok túl messzire,
hogy utolérjék. Nem kell addig várnia, hogy a nap lenyugodjon
a dombok mögött. Még egy óra, és ahogy a szamarainktól
telik, visszagaloppozik Terravinbe – aztán hamarosan biztonságban lesz,
az én szavam pedig érvényét veszti. De még nem. Még
mindig korai lett volna megragadni az esélyt – ha látok egyet
valahol.
Úttalan utakon száguldottunk át; jobb híján a tájat igyekeztem
az emlékezetembe vésni. Kiszáradt patakmedrek mellett futottunk,
cserjés dombokon át, ritkás erdőben és füves síkságon. Megjegyeztem
a hegyek helyét, formáját, a gerinceken növekvő magas
fenyőket, mindent, ami segíthet visszatalálni. Az arcom égett
a széltől és a naptól, az ujjaim sajogtak. Meddig
vágtathatunk még ilyen tempóban?
– Sendeakki! – kiáltott végül Kaden, és a lovasok
lassítottak. Az én szívverésem viszont felgyorsult. Ha meg
akarnak ölni, miért hoztak el egészen idáig? Talán ez az
utolsó esélyem. Bírhatja a lovam négy másikkal szemben?
Kaden mellém léptetett.
– Add a kezed – szólított fel.
Bizonytalanul néztem rá, aztán a többiekre.
 – Szerezhetek ékköveket – mondtam. – És több pénzt,
mint amennyit egy élet alattel tudtok költeni. Eresszetek
el, és… Egyszerre nevettek fel.
– A két királyság összes vagyona nem ér fel azzal, amit
a komizár tesz az árulókkal – felelte Malich.
– Az arany semmit sem jelent a számunkra – tette hozzáKaden.
– És most add akezed.
Kinyújtottam a kezeimet, ő pedig hosszú kötéllel
összekötözte, a végén erősen meg is rántotta, hogy lássa, jól
tart-e. Összerándultam. A figyelő Finch elégedetten felröhögött.
– Most hajolj felém.
A szívem úgy zakatolt, hogy szinte fojtogatott.
– Kaden…
– Lia, hajolj előre.
Összekötött kezeimre néztem. Tudnék így egyáltalán lovagolni?
Remegett a lábam; készen álltam, hogy megsarkantyúzzam az
állatot, és elvágtassak a távoli fák felé.
– Eszedbe se jusson – figyelmeztetett Kaden. Halálosan
hideg tekintete nem szakadt el az enyémtől, valahogy mégis
megérezte, hogy a lábam megfeszül a kengyelben.
Felé hajoltam, ahogy utasított. Akkor felemelt egy fekete
csuklyát.
– Ne! – Visszaemelkedtem volna, de egy kéz hátulról
durván előrelökött. A csuklya a fejemre csúszott, és a
világ elfeketült.
– Csak néhány mérföld – hallottam Kaden hangját. –
Az előttünk álló utakat jobb,ha nem látod.
– Azt várod, hogy így lovagoljak? – A saját hangomból is
kihallottam a pánikot.
Kaden keze az én összekötözött kezeimhez ért.
– Vegyél levegőt, Lia. Majd én vezetem a lovadat. Ne
hajolj se jobbra, se balra. –Egy pillanatra elhallgatott, aztán
elvette a kezét,és hozzátette: – Az ösvény keskeny.
Egyetlen rossz lépés, és lovastól véged. Csináld, amit mondok.
 A saját leheletem perzselt a csuklya alatt. Attól féltem, jóval
előbb megfulladok, mint hogy bármiféle ösvény végére érnénk,
de azért lélegeztem. Ahogy haladtunk, semerre sem mozdultam;lassan
lélegeztem a fojtó forróságot ki-be, ki-be. Nem fogok így meghalni.
Hallottam a sziklafalon lefelé görgő kövek koccanásait – a
visszhang egy örökkévalóságig tartott. A szakadék, amelynek szélén
léptettünk, feneketlennek tűnt. Minden egyes lépéssel újra
megfogadtam, hogy ha az út végén kikötöznek és leveszik a
szemfedőmet, nem pocsékolok el még egy esélyt. Ha meghalok,
az Kadenre szegezett tekintettel fog megtörténni – hogy tisztán
láthassam az álnok vendai bordái közé fúródó késemet.

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET Rafe

– Úgy tűnik, megint megtette. A kis galambod nélküled
szállt tova.
– Nem. – Az utat néztem, a hátamon lecsorgott az
izzadság. – Megígérte, hogyeljön, tehát itt lesz.
– Már korábban is tett ígéreteket, amelyeket aztán igen
könnyen szegett meg.
Svenre meredtem.
– Fogd be, rendben? Csak fogd be.
Már több mint egy órája vártunk. A nap magasan járt a
fejünk felett. A tervet sebtében férceltük össze, de már
reggel ideértem, hogy el ne kerüljük egymást. Az úton nem
mehetett el mellettem – hacsak nem indult még a tervezettnél
is korábban. Vagy talán ki se tette a lábát Terravinből?
Valami késleltette? Sokan jártak az úton, még katonákat is
láttam. Biztonságosan nekiindulhatott volna, egy bandita sem
merészelné itt megtámadni a kiszemeltjét.
Ahányszor egy újabb utas jelent meg a dombtetőn,kihúztam
magam a nyergemben, de egyik sem Lia volt.
– Fogjam be? Ennél több nem telik tőled?
Elfordultam, hogy a hetyke, gondtalan tartásban ülő Svenre
nézzek.
 – Szeretném eltörni az állkapcsodat például, de nem
ütöm meg az öregeket és anyomorékokat.
Sven megköszörülte a torkát.
– Ez mélyütés volt, még tőled is – jelentette ki. –
Nagyon sokat jelenthet neked eza lány.
Újra az utat kezdtem fürkészni; azt a pontot, ahol eltűnt
a domb mögött, de aztán visszanéztem Svenre.
– A többiek hol vannak? – kérdeztem követelőzve.
– Miért nincsenek már itt?
Tudtam, hogy bosszantóan és tenyérbe mászóan viselkedem, de
a várakozás megviselt.
– A lovaiknak nincs szárnyuk, hercegem. Az úton, távolabb
találkozunk velük,haés amikor odaérünk. Az üzenetek, még ha
sürgősek is, lassabbak a gondolatnál.
Azt hittem, több időm lesz. Idő, hogy elmondjam az igazat, hogy
meggyőzzem, idő,hogy megérkezzen a kíséret. Dalbreckbe akartam
volna vinni, ahol biztonságban tudhatom a fejvadászoktól és a
saját gyilkos kedvű apjától is. Tudtam, nem lesz egyszerű
rábeszélni, hogy hagyja el Terravint. Sokkal inkább lehetetlen.
Így én is nehezen távoztam volna. De aztán tegnap este
minden tervünk fenekestől felfordult. Lia eltökélte, hogy visszatér
Civicába – éppen oda, ahová nem kellene. Megpróbálhattam
volna lebeszélni az úton, de ha mégse sikerült volna,
legalább elég jelentős kíséretet akartam mellette tudni, hogy
megvédjem, amikor belép a székvárosba.
Persze, amint elárulom, ki vagyok, nekem lesz szükségem
védelemre őellene. Féltem elmondani az igazat. Manipuláltam és
hazudtam neki. Megtévesztettem. Csupa olyasmi, ami elmondása
szerint megbocsáthatatlan volt. Tudtam, azzal, hogy visszamegy a
szövetséget összekovácsolni, nem hozzám készül, hanem egy
férfihez, aki iránt egy morzsányi tisztelet sem élt benne soha. És
én még mindig ugyanaz a férfi voltam. Ami megtörtént, nem
törölhettem el. Megengedtem, hogy apám szerezzen a számomra
házasságot. Az apukám. A hangjába keveredő keserű megvetés még
mindig martaa gyomromat.
 – Ezt jól elrontottam, Sven.
– Nem – rázta a fejét. – Nem te, fiú. A két
királyság. A szerelem mindig zavarosügy, és jobb a fiatal
szívekre hagyni. Nincsen szabálykönyv, amit követni lehet.
Ezért kedvelem jobban a katonáskodást. Könnyebben megértem.
Azonban igenis voltak szabályok. Lia szerint legalábbis. Én pedig
a legfontosabbat szegtem meg a csalásommal.
Ha valaki megbízhatatlan a szerelemben, minden másban is
az. Van, amit nem lehet megbocsátani.
Érvelhettem volna azzal, hogy ő is hazugságban él, de
magam is tudtam, a helyzet nem ugyanaz. Lia valóban
szolgálólánnyá lett a fogadóban, és nem is akart más lenni. Új
életet épített. Én mindössze egy időre vettem magamra álcát, hogy
megszerezzem, amire szükségem van. Csak épp azt nem tudtam,
amikor idejöttem, hogy Liára lesz szükségem.
Még egy lovas tűnt fel a dombon. Ismét valaki más.
– Talán ideje indulni? – vetette fel Sven. – Lia mostanra
alighanem félúton jár Civica felé, és úgy sejtem, nagyon is
képes vigyázni magára.
A fejemet ráztam. Valami nincs rendjén. Eljött volna.
Balra irányítottam a lovamat.
– Bemegyek Terravinbe, megkeresem. Ha estig nem érek vissza,
gyere értem a többiekkel.
Előrenógattam a hátasomat, és az út felé indultam.

NEGYVENÖTÖDIKFEJEZET
Forró és kopár vidéken haladtunk át. Még kétszer takarták
el a szememet, és amikor levették a fejemről a csuklyát,
egészen új világ tárult fel előttem. Az utolsó száraz volt és
kegyetlen. A hőség miatt most lassítottak a lovasok, és társalogni
is tudtak, bár csak a saját nyelvükön szólaltak meg.
Már régen elmúlt az idő, amikor találkoznom kellett
volna Rafe-fel. Annyi mindent szerettem volna mondani neki – annyi
mindent kellett volna elmondanom, és most már sose tudja meg
ezeket. Alighanem már úton van a majorja felé, abban a
hitben, hogy megszegtem a neki tett ígéretemet.
Az alacsony, kék hegyeket néztem a horizonton. Hátrafordulva
ugyanolyanokat láttam. Pauline vajon közel jár már Terravinhez?
Kaden látta, hogy felmérem a zord tájat.
– Hallgatag vagy – jegyezte meg.
– Tényleg. Bocsáss meg. Miről is beszélgessünk? Az időjárásról?
Nem felelt. Nem is vártam, de vádló tekintetemet nem
vettem le róla. Tudtam, hogy érzi, bár előrefordult a
nyergében.
– Kérsz vizet? – kérdezte végül rám se nézve.
Rettentően szomjas voltam, de tőle nem kellett semmi.
A másik oldalamon ügető Ebenhez fordultam.
– Fiú, visszaadnáda kulacsomat?
Amikor utoljára levették a fejemről a csuklyát, a
kezemet is kikötözték. Én azonnal Kaden fejéhez vágtam a
kulacsot, erre ők elkobozták. Eben várakozón nézett Kadenre, aki
biccentett.
Mélyet kortyoltam, aztán még egyet. A tájat elnézve nem
mertem pazarolni a vizet a blúzomra.
– Még Morrighanben vagyunk? – tudakoltam.
Kaden gúnyosan felmordult, és rám mosolygott.
– Nem ismered a saját országod határait? Ez igen királyi.
Eddig bírtam cérnával. A lehető legrosszabb időpont volt
a szökésre, mégis megsarkantyúztam a lovamat, és vágtába
csaptam a keményre tiport homokon. A patadobogás gyors volt és
egyenletes, mint száz dob összehangolt ritmusa.
Nem menekülhettem. Ebben a puszta, kihalt medencében
sehová se futhattam, és ha nem állok meg hamarosan, a kegyetlen
hőségkivégzi a lovamat. Engedtem a száron, hogy lélegzethez jusson,
és a maga ütemében fusson tovább. Megborzoltam a sörényét,
és némi drága vizet a pofájára is öntöttem, hogy lehűlhessen.
Hátranéztem. Azt vártam, hogy a sarkamban lesznek, de ők
kényelmesen kocogtak tovább. Eszük ágában sem volt kockáztatni a
saját lovaik épségét, mert pontosan tudták, hogy ez az istenektől
elhagyatott puszta fogságban tart.
Egyelőre.
Ez lett a néma imádságom.
Amikor utolértek, Kaden komor pillantást vetett rám, de
egyikünk se szólt.
Végtelennek tűnő ideig lovagoltunk. A nap eltűnt a
hátunk mögött. Fájt a fenekem, sajgott a nyakam, kidörzsöltek
a ruháim, égett az arcom. Úgy gondoltam, legalább száz
mérföldet legyűrtünk.
Az égen végül fellobbant az alkony narancs lángja. Előttünk
egy hatalmas, háznyi sziklákból álló halom emelkedett, mintha
az égből dobták volna le őket a meddő föld közepére. Sebes
szóváltás következett, aztán Griz sokáig mutogatott kiabálva. Ő volt
az egyetlen, aki nem beszélte a morrighani nyelvet. Malichnak
és Finchnek vaskos akcentusa volt, Eben ellenben ugyanolyan tisztán
beszélt, mint Kaden.
A lovak, mintha megérezték volna, hogy itt ütünk tábort,
megszaporázták a lépteiket. Közelebb érve megláttam, hogy az egyik szikla
tövében forrás fakad, és a vize apró medencét alkot. Ez nem
véletlenszerű megálló volt. Olyan jól ismerték az útvonalakat, akár
a sivatagi keselyűk.
– Itt vagyunk – közölte Kaden, és leugrott a
lováról. Igyekeztem fintorgás nélkülkövetni a példáját: nem
akartam nagyon királyinak tűnni. Kinyújtóztam, hogy érezzem,
hol fájok a leginkább, aztán szembenéztem velük.
– Átmegyek a szikla túloldalára, hogy elintézzem a folyó ügyeimet.
Ne kövessetek.
– Már láttam hölgyek fenekét – szegte fel az állát
Eben.
– Hát, az enyémet nem fogod. Maradj itt.
Malich felnevetett – ez volt az első nevetés akármelyiküktől
–, Finch pedig megdörzsölte a vállát és haragosan nézett rám,
majd előhúzta és a földrehajította a ruhája alá tömött
rongyot. Egyértelműen utált engem, de a seb tiszta lehetett,
különben ő is rosszabbul nézett volna ki. Azt kívántam,
bárcsak valóban méregbe mártottam volna a pengét.
Grizt széles ívben elkerülve átgyalogoltam a másik oldalra, és
találtam is egy sötét, magányos helyet, ahol pisilhettem.
Kiléptem az árnyékok közül. Ha meg akartak volna ölni, mostanra
már megtették volna. De akkor mi a szándékuk velem?
Leültem egy lapos kőre, és az alacsony hegyeket néztem. Egy
mérföldre lehetnek, vagy háromra? A távolság megtévesztő volt
ebben a forró katlanban. Ha besötétedik, látok-e majd eleget
a szökéshez? És ha igen? Legalább a kulacsomra és a késemre
szükségem lesz a túléléshez.
– Lia?
Kaden ballagott felém a sziklák mellett, a tekintete ide-
oda járt a fogyó fényben, amíg meg nem talált. Csak néztem, ahogy
közeledett – kétszínűsége mélyen, fájdalmasan érintett. Most nem
a reggeli düh mart belém, inkább a szorongató fájdalom.
Megbíztam benne.
Minden egyes lépésével tovább és tovább fonódtak a
gondolataim, mint amikor egy falikárpit hátulján felfedik a
hímzés csúf, összegabalyodott csomóit. Alig pár hete a vállát
ápoltam. Alig pár napja Pauline kedvesnek nevezte a szemét.
Alig két napja táncoltunk, és tegnap arcon csókoltam a völgyben.
Jó ember vagy, Kaden. Megbízható és kötelességtudó.
Milyen keveset sejtettem arról, mit jelent ez Kadennek.
Félrepillantottam.Hogy tudott teljesen és tökéletesen megtéveszteni?
A száraz homok roszogott lassú és kimért lépései alatt. Nem
jött túl közel.
A sajgás már a torkomat is szorongatta.
– Egyet mondj meg – súgtam. – Te vagy az
orgyilkos, akit Venda küldött utánam?
– Igen.
– Akkor miért vagyok még mindig életben?
– Lia…
– Az igazat, Kaden. Kérlek. Én tartottam a
szavamat, ellenkezés nélkül jöttem elveletek. Ennyivel
 tartozol nekem. – Rettegtem, hogy a halálnál is
rosszabb sorsot tartogatnak a számomra.
Közelebb lépett, most közvetlenül előttem állt; az arcára
ismerős, kedves kifejezés ült ki. Talán mert a bajtársai most nem
látták?
– Úgy döntöttem, több hasznot hajthatsz Vendának élve, mint
holtan – felelte.
Úgy döntött. Mint a magas istenek. Lia ma életben
maradhat.
– Akkor hibás a gondolatmeneted– vágtam rá. – Nem
tudok államtitkokat, fogalmam sincs a katonai stratégiáról.
Váltságdíjat sem fognak fizetni értem.
– Van más értéked. Azt mondtam a többieknek, hogy
birtoklod az adottságot.
– Micsoda? – A fejemet ráztam. – Akkor hazudtál
a…
Elkapta a csuklóimat, és talpra rántott, az arcunkat alig
néhány ujjnyi távolság választotta el.
– Ez volt az egyetlen módja, hogy megmentselek –
sziszegte. – Érted? Soha ne tagadd le az adottságot. Sem
előttük, sem más előtt. Csakis ez tart életben.
Alig bírtam megállni a lábamon.
– Ha nem akartál megölni, miért nem hagytad ott
Terravint? Megmondhattad volna, hogy elvégezted a feladatot, soha
senki nem tudta volna meg.
– Hogy aztán te hazatérj Civicába, és létrehozd a
szövetséget Dalbreckkel? Attól,hogy nem török az életedre, még
lojális vagyok a sajátjaimhoz, Lia, ezt sose feledd. Venda
mindent megelőz. Még téged is.
Tűz lobbant az ereimben: a csontjaim visszanyerték
szilárdságukat, minden izmom felizzott. Kirántottam a kezeimet
a szorításából. Elfelejteni? Soha.
 NEGYVENHATODIK FEJEZET Rafe
Végig az úton kerestem a nyomát, megkerültem két közeli
udvarházat is, hátha megállt ott vízért, vagy csak látták ott
elmenni. Nem látták. Mire beértem Terravin főutcájára, már
biztosra vettem, hogy a fogadóban találom.
Elsőként az istállón kívül, szabadon bóklászó szamarakat láttam
meg a fogadó előtt. Az ajtó nyitva állt, bentről felzúdulás
hangjai szűrődtek ki. Kikötöttem a lovamat és berohantam.
Pauline az egyik asztalnál ült, és hüppögve zokogott, a mellette
álló Berdi és Gwyneth hiába próbálta nyugtatgatni.
– Mi történt? – kérdeztem.
Berdi csak intett.
– Hallgass! – utasított. – Most ért ide – tette hozzá.
– Hadd mondja el, mi történt.
Gwyneth vizet hozott, de Pauline visszautasította. Térdre estem
előtte, megragadtam a kezeit.
– Hol van Lia, Pauline? Mi történt?
– Elkapták!
Csukladozva vallotta ki a részleteket. Öten voltak. Az
egyikük Kaden. Még arra sem maradt időm, hogy feldühödjek vagy
megijedjek. Csak figyeltem, megjegyeztem a részleteket, és
rákérdeztem a fontos dolgokra, amelyeket nem említett.
Milyen lovak, Pauline? Kettő sötétpej. Három fekete. Mind
egyszínű, jegyek nélkül. Ugyanolyan fajta, mint Kadené. Kitartásra
nemesített, jó futók. Mégsem volt benne biztos. Minden olyan
gyorsan történt. Az egyik férfi nagydarab volt. Nagyon nagydarab.
Az egyik még kamasz. Idegen nyelven beszéltek. Talán vendaiul.
Lia barbároknak nevezte őket. Mennyi ideje? Nem tudta biztosan
megmondani. Talán három órája. Keletnek indultak. Hol állítottak
meg benneteket? A sárga tanyaháztól északra, ahol az út lefut
a dombról. Van ott egy kis tisztás. A bokrok közül jöttek
elő. Még valami, amit tudnom kell? Azt mondták, ha bárki követi
őket, Lia meghal. Nem hal meg. Nem hal meg.
 Utasításokat adtam Berdinek. Szárított halat kértem, vagy bármi
szárított ételt, amit gyorsan adhat. Mennem kellett.
Pillanatokon belül előhozta a konyhából, amit kértem.
Öten voltak. De nem várhattam Svenre és a többiekre.
Kihűl a nyom, és minden perc számít.
– Jól figyelj– néztem Pauline-ra. – Napnyugta után idejön
majd néhány férfi,engem keresve. Figyelj rájuk, és mondj
el nekik mindent, amit nekem mondtál. Mondd meg, merre
menjenek. – Berdihez és Gwynethhez fordultam. –
Készítsetek elő nekik ételt. Nem lesz időnk vadászni.
– Te nem földműves vagy – nézett rám Gwyneth.
– Engem nem érdekel, akármi is! – vágta rá Berdi,
és egy vászonzsákot nyomott akezembe. – Indulj!
– A vezetőt Svennek hívják! – kiáltottam vissza a
vállam felett, már a küszöbről. –Legalább tucatnyian
jönnek majd vele!
Még legalább hat világos óra volt hátra a napból.
Megtöltöttem a tömlőmet a kútról, és egy zsák zabot is
felkaptam a lovam számára. Nagy előnyt szereztek, eltart
majd egy ideig, hogy utolérjem őket. De utol fogom. Megteszek
mindent, amit kell, hogy visszaszerezzem Liát. Egyszer már
megtaláltam. Másodszorra is sikerülni fog.

NEGYVENHETEDIK FEJEZET
Arra ébredtem, hogy kés feszül a torkomnak, és egy vigyorgó
arc hajol fölém.
– Ha birtoklod az adottságot, miért nem álmodtad meg, hogyjövök?
A fiú volt az, Eben. Leányhangon szólt, a pillantása egy
kíváncsi kölyökállaté volt. Gyerek. De a szándékában nem
maradt el a harcedzett rablóktól. Az életemet akarta elrabolni.
Ha csak az adottság tartott életben, Ebennek erről nem
szóltak.
– Láttalak – feleltem.
– Akkor miért nem ébredtél fel, hogy védekezz?
 – Mert ezt is láttam.
Eben a levegőbe röppent, és több lépésnyire zuhant le.
Felültem. Grizzel néztem szembe, aki az imént megjelent Eben válla
felett. Bár nem kedvelt, de úgy tűnt, a hirtelen, önfejű
döntéseket sem kedveli. Addigra már Kaden is elkapta Eben
grabancát, és felrángatta.
– Nem akartam bántani – tiltakozott Eben, és felhorzsolt
állát dörgölte. – Csakjátszottam vele.
– Még egy hasonló játék, és a lovad nélkül maradsz
itt – kiáltotta Kaden, és visszalökte a fiút a földre.
– Jegyezd meg, a lány a komizár zsákmánya, nem a
tiéd! – Hozzám lépett, és kioldozta a lábamat az
egyik nyereghez kötöző zsinórt; biztonsági intézkedésnek
nevezte, hogy el ne fussak az éjjel.
– Most már zsákmány is vagyok? – tudakoltam.
– Hadi – felelte Kaden félvállról.
– Nem is tudtam, hogy háborúban állunk.
– Mindig is abban álltunk.
Felálltam, és megdörzsöltem mostanában agyonkínzott
nyakamat.
– Amit mondani akartam, Eben… nem láttam okát, hogy
felkeljek, mert láttam,hogydögevők csipdesik a kiszáradt
csontjaidat, amíg én lovon ülök. De gondolom, mindez még nincs
kizárva, hm?
A fiú szeme egy pillanatra elkerekedett, mintha mérlegelné,
mennyire vehető komolyan a látomásom, aztán grimaszolt. Fiatal korához
képest túl sok düh ült az arcán.
A nap ugyanúgy telt, mint az előző: forrón, szárazon,
keservesen és unalmasan. Az alacsony hegyeken túl egy újabb tüzes
katlanba jutottunk, aztán egy újabba. A pokolba vezető utat jártuk,
semmi esélyem se lehetett a szökésre. A lankák is
kopaszon emelkedtek-süllyedtek, semmi se kínált rejteket. Nem is
csodálkoztam, hogy senkivel nem találkoztunk. Ki is utazna
át ilyen kopár vidéken?
 A harmadik napra éppúgy bűzlöttem, mint Griz, de senki sem
vehette észre a saját szagától. A többiek arcára csíkokat
rajzolt a kosz, úgyhogy feltételeztem, az enyémre is.
Mindannyian mocskos, csíkos állatokká lettünk. Por csikorgott a
fogam alatt, por zizegett a fülemben, mindenhová bejutott
– a pokol szélhordta, száraz lehelete volt. A kezem
felhólyagosodott a száron.
Gondosan füleltem el-elmorgott szavaikra útközben,
megpróbáltam kibogozni az értelmüket. Némelyik egyszerű volt. Ló.
Víz. Kuss. A lány. Ölni. De nem adtam a tudtukra, hogy
megértettem őket. Esténként, ha feltűnés nélkül megtehettem,
a táskámban lapuló vendai frázisgyűjteményt lapozgattam, hogy
kikeressem a többi szót, ám a könyvtúlságosan rövid és alapszintű
volt. Egyél.Ülj le. Állj. Ne mozdulj.
Finch gyakran fütyörészéssel vagy énekléssel ütötte el az
időt. Az egyik dalát megjegyeztem, mert ismerős volt a dallam.
A gyerekkorom egyik buta dalocskája volt, ami újabb kulcsot
nyújtott a vendai karattyolás felfejtéséhez, hiszen összevethettem
a szavait a morrighani változattal.

Bolond meg az aranya

Összehányta halomba. Tíz
meg húsz, ötven meg
száz, Égig ért már a
rakás.

De soha egy vasat se

Adott ő ki ételre
Nőttön-nőtt a pénzhalom
Csonttá fogyott a bolond.

Nem vett bort vagy kenyeret,

Nem ivott és nem evett
Míg aztán egy szép napon
Felfordult az udvaron.
 Bezzeg, ha ezek a bolondok megbecsülnék az aranyat, már
rég kint lennék ebből a pokoli hőségből. Ki ez a
komizár, akihez a pénznél is jobban ragaszkodnak az
emberei? És pontosan mit is tesz az árulókkal? Lehet rosszabb
ennél a perzselő purgatóriumnál? Megtöröltem a homlokomat,
de ott is tapadós homokba nyúltam.
Amikor aztán Finch is elhallgatott, anyámra gondoltam, és a
hosszú útra, amelyet a gastineaux-i kis királyságból tett meg. Én
sosem jártam ott. A távoli északon terült el, ahol a tél
három évszakon át tart, az erdőket a fehér farkasok
uralják, és a nyár mindössze egy vakító zöld villanás, de
olyan édes, hogy az illata egész télen át kitart. Legalábbis Bernette
néném így szokta mesélni. Anyám leírásai sokkal
szárazabbak és tömörebbek voltak, de láttam az arcát,
amíg a húga mesélt, és láttam a szeme köré rajzolódó
boldog-szomorú szarkalábakat.
Hó. Az vajon milyen lehet? Bernette néném szerint
egyszerre lágy és kemény, hideg és forró. Csíp és éget, ha a
szél szórja szét, és hűvöstollként simogat, ha lustán körözve hullik
az égből. El se tudtam képzelni, hogy lehet valami
egyszerre ennyi különbözőféle dolog, és azon töprengtem, vajon
nem bánt-e a nagynéném szabadosan a mesével, ahogy apám
mindig mondta. A kétely sose hagyott el.
Hó.
Talán ezt jelentette anyám boldog-szomorú pillantása – hogy
még egyszer érezni szerette volna. Megérinteni. Megízlelni. Ahogy
én is szerettem volna még egyszer megízlelni Terravint. Anyám
is ilyen idősen hagyta el a hazáját, hogy száz mérföldeket
utazzon át – de abban biztos voltam, hogy az ő
utazását nem lehetett az enyémhez hasonlítani.
Végignéztem a színtelenre perzselt tájon. Nem, semmiképpen.
Kinyitottam a kulacsomat és kortyoltam.
Most már nem tudtam elképzelni, miként jutok valaha is
vissza a civilizációba, de abban biztosvoltam, hogy inkább halok
meg a vad vidéken tévelyegve, mint hogy díszpéldány legyek a
vendai állatok között – mert igenis állatok voltak.
Esténként, amikor megálltunk, Kadent leszámítva még csak a
fáradságot se vették, hogy elvonuljanak valahova, mielőtt
könnyítenek magukon, és amikor én elfordítottam a
tekintetemet, kinevettek. Az elmúlt este egy kígyót sütöttek
meg, amelyet Malich csapott agyon a fejszéjével, és cuppogva,
böfögve zabálták meg, mint a disznók a vályúnál. Kaden a
számomra is leszakított egy darabot, de visszautasítottam. Nem
a vér miatt,ami a félig nyers kígyóhúsbólvégigcsorgott az ujjain –
a durva és közönséges hangok vették el az étvágyamat.
Azt mindenesetre azonnal láttam, hogy Kaden más volt. Közülük
való, mégsem azonos velük.Még mindig titkolt néhány dolgot.
Most, hogy a beszélgetés is elhallgatott, mérföldeken át
nem hallatszott más, mint a paták őrjítő, ismétlődő dobogása a
talajon, és alkalmanként némi testzaj Finch részéről – ő
vette át a másik oldalamon Eben helyét.
– Egészen Vendáig visztek? – kérdeztem Kadent.
– Semmi értelme nem volna félútig vinni – felelte.
– De az a kontinens túlsó oldalán van.
– Ó, szóval a királyicsalád mégis ismeri a
földrajzot.
Nem lett volna értelme újra hozzávágni a kulacsot.
– Sok mindent tudok, Kaden, például azt is, hogy
a Cam Lanteux-n áthaladnak akereskedőkaravánok.
– A previzi karavánokra gondolsz? Semmi esélyed
náluk. Senki nem közelíthetimeg élve száz lépésnél jobban
a rakományukat.
– Ott vannak még a királyijárőrök is.
– Nem arra járnak, amerre mi – oltotta ki
gyorsan a reményemet.
– Mennyi időbe telik elérni Vendát?
– Ötven nap, egy hónap ide vagy oda. Veled együtt
kétszer annyi lesz.
 Dobtam. A kulacsom kőként találta el. Kaden a
fejéhez kapott, én felkészültem, hogy újra meglendítsem a
karomat, ám rám vetette magát, és lerántott a lóról.
Tompa puffanással zuhantunk a földre. Ütöttem, és az öklöm
az állán találta el.
Átfordultam, feltérdeltem, de hátulról ledöntött, és arccal előre
a homokba nyomott. Hallottam a többiek huhogó
röhögését; rendkívül élvezték a verekedést.
– Mi van veled? – sziszegte Kaden a fülembe,
és egész testsúlyával rám nehezedett. Lehunytam a szememet, aztán
összeszorítottam, igyekeztem nyelni, próbáltam lélegezni. Mi van velem?
Erre tényleg választ várt?
A homok kaparta az arcomat. Úgy tettem, mintha a
hó csípését érezném. Szinte éreztem is a nedvességet a
pilláimon, a pihekönnyű érintést az orrnyergemen. Mi van velem?
Semmi az égvilágon.

Végre elállt a szél. Hallgattam a tűz ropogását, pattogását. Aznap

este korán táboroztunk le, egy újabb hegylánc lábánál. Felmásztam
egy kiugró sziklára, és néztem a lenyugvó napot a fehéren
izzó égen – a levegőben egy csepp pára sem kavargott, ami színt
vagy mélységet kölcsönözhetett volna neki. Kadennel egy szót se
beszéltünk azóta. A többiek néha röhögve, megjátszott
riadalommal dobálták egymásnak a kulacsomat, amíg Kaden
rájuk nem üvöltött, hogy hagyják abba. Én nem néztem semerre,
csak magam elé bámultam. A hóra vagy az otthonomra sem
gondoltam már. Csak gyűlöltem magam, amiért hagytam, hogy
meglássák nedves arcomat. A saját apám se látott soha sírni.
– Egyél! – kiáltott Kaden. Egy újabb kígyó.
Nem törődtem vele. Tudják, hol vagyok. Tudják, hogy nem
futok el, itt nem. És nem kértem a csúszómászó kígyójukból,
amely alighanem amúgy is tele volt homokkal.
 Inkább az eget néztem. A fehér feketévé sötétült, és
felragyogtak a csillagok, olyan sűrűn, olyan közel, mintha csak
ki kellene nyújtanom értük a kezemet. Hátha megérthetem. Hol
romlottak el a dolgok?
Csak szerettem volna visszafordítani, amit tettem, vállalni a
kötelességemet, biztosítani, hogy semmi baj ne érje Walthert, és
ne haljon meg több ártatlan, mint Greta és a gyermekük.
Mindent feladtam ezért, amit szerettem – Terravint, Berdit, Pauline-t.
Rafe-et. Itt és most azonban, a semmi közepén, senkin
sem segíthettem, még magamon sem. A sivatag homokjába nyomták
a fejemet, megaláztak, kinevettek. Az árult el, akiben megbíztam.
Nem is csak megbíztam benne: kedveltem.
Megtöröltem az arcomat, és elfojtottam a könnyeket. Felnéztem
a szikrázó, élő csillagokra, és azok lenéztek rám. Valahogy
megszabadulok. Megszabadulok. De azt megfogadtam, hogy nem
pocsékolom többé az erőmet vergődésre. Fontosabb célokra kell
tartalékolnom. Muszáj megtanulnom a játékuk szabályait, aztán
megverni benne őket. Talán beletelik egy kis időbe, de van
rá ötven napom. Mert azt biztosra vettem, hogy ha belépek
Vendába, sosem látom többéaz otthonomat.
– Hoztam neked egy kis ennivalót.
Megfordultam. Kaden állt ott, és a kése hegyére tűzve egy
darab húst tartott felém.
– Nem vagyok éhes – néztem újra az égre.
– Muszáj enned valamit. Egész nap nem ettél.
– El is felejtetted? Délben egy egész marék homokot
lenyeltem. Az elég volt.
Fáradtan sóhajtott, aztán mellém lépettés letelepedett, a kést
a hússal letette a kőre. Ő is az ég felé fordította
az arcát.
– Nem megy ez nekem, Lia. Két külön életet élek, és az
egyik általában nem érintkezik a másikkal.
– Magadnak ne hazudj, Kaden. Egyetlen életet sem élsz.
Orgyilkos vagy. Másoknyomorúságán élősködsz, és életeket lopsz
el, amik nem a tieid.
 Előrehajolt, lenézett a lába elé. Még a csillagfényben is
láttam, hogy összeszorítja a fogát és megrándul egy izom az állán.
– Katona vagyok, Lia. Ennyi az egész.
– És ki voltál Terravinben? Ki voltál, amikor Berdi
kocsijába pakoltad az ételeket? Amikor a válladat
ápoltam? Amikor magadhoz húztál, és táncoltál velem?
Amikor arcon csókoltalak a völgyben? Akkor ki voltál?
Lassú, kimért lélegzetet vett. Rám nézett, elnyílt a szája,
sötét szeme összeszűkült.
– Csak egy katona. Sosem voltam más.
Amikor nem állta tovább a tekintetemet, felállt.
– Kérlek, egyél – mondta halkan. – Szükséged lesz
az erődre.
Azzal lenyúlt, kihúzta a kést a húsból, azt a kövön
hagyta, és elsétált.
A kígyódarabra néztem. Gyűlöltem, de igaza volt. Valóban
szükségem lesz az erőmre. Megeszem a kígyót, akkor is, ha poros
falatonként kell leerőltetnem a torkomon.

Hová lett, Ama?

Eltűnt, gyermekem.
Ellopták, mint oly sok egyebet.
De hova?
Megemelem a gyermek állát. A szeme besüppedt: éhezik.
Gyere, keressünk valami ehetőt.
De a gyerek növekszik, a kérdéseit már nem olyan könnyű
elterelni.
Ő tudta, hol lehet élelmet találni. Szükségünk van rá.
És éppen ezért tűnt el. Ezért lopták el.
Benned is megvan az adottság, gyermek. Fülelj. Figyelj.
Találunk ételt. Füveket, magvakat.
Visszajön?
Átment a falon. A számunkra immár halott.
 Nem, nem jön vissza.
Venda húgom most már közéjük tartozik.

Gaudrel utolsó emlékiratai

NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET
– A sötét mágia városának nevezik.
A homokból éles, törött agyarként kimeredő romokat néztük.
Legalább már azt tudhattam, hogy nem vagyunk morrighani területen
többé.
– Tudom, mi az – feleltem Kadennek. – A királyi
népek is hallanak történeteket.
Amint megláttam, felismertem a romos várost. Valóban
sokszor hallottam róla. Éppen Morrighan határának túloldalára esett.
Észrevettem, hogy a többiek elhallgattak; Griz is némán
bámult maga elé vastag, összehúzott szemöldöke alól.
– Mi ütött beléjük?
– A város. A mágia. Égnekáll tőle a szőr a
hátukon – felelte Kaden, és vállat vont:ebből tudtam,
hogy neki nincs ilyen gondja.
– A szellemek ellen mit sem ér a kard – suttogta
Finch.
– De a városban van víz – vetette ellen Malich
–, arra pedig szükségünk van.
Valóban sok színesmesét hallottam a sötét, varázsos városról.
Azt mondták, a semmi közepén épült, titkos helyen, ahol az Ősök
mágikus szertartásokat végezhettek, és kimondhatatlan áldozatokat
ajánlhattak a vágyaikért. Az utakat arannyal kövezték, a szökőkútból
nektár csobogott, és a varázslat minden fajtáját meg
lehetett ott találni. A közhiedelem szerint a szellemek
máig féltékenyen őrizték a romokat, ezért maradt annyi régi épület
állva.
 Óvatos tempóban haladtunk tovább. Ahogy közelebb értünk,
láttam, hogy a homok csaknem mindenhonnan lecsiszolta a
színeket, de itt-ott megmaradtak. Egy foltnyi piros itt, egy tenyérnyi
arany amott, egy falba vésett, ősi írás részlete. A városban
semmi sem volt már egész. Minden mágikus torony, amely
valaha az égig ért, leomlott valamennyire, de még romjaikban
is jobban felidézték a város egykori szellemét, mint bármely
településmaradvány, amelyet valaha láttam. Szinte láttam
a fel-alá járkáló Ősöket.
Eben tágra nyílt szemmel nézett előre.
– Halkan beszélünk majd, amíg áthaladunk, hogy ne ébresszük
fel a fekete mágiátés a szellemeket.
Felébreszteni a szellemeket? Végignéztem korábban marcona
fogvatartóim arcán; előregörnyedve kuporogtak a nyeregben. Mélyen
bennem egy mosoly ébredt; reménysugár, és éreztem, az erőm
egy része visszatér. Fegyverek híján azt kellett kihasználnom, ami akad,
hogy életben maradjak, és előbb-utóbb amúgy is meg kell
győznöm őket róla, hogy birtokolom az adottságot.
Megrántottam a szárat, a lovam riadtan megtorpant.
– Várjatok!
Lehunytam a szemem, felszegtem az állam. Hallottam, hogy
a többiek is megállnak, mélyet lélegeznek. Várakozó csend lett.
– Mit csinálsz? – tudakolta Kaden türelmetlenül.
Felnéztem.
– Ez az adottság, Kaden. Nem én döntöm el, mikor
jelentkezik.
Összeszorította a száját, gyanakodva nézett rám. Én ugyanúgy.
– Mit láttál? – kérdezte Finch sürgetőn.
A fejemet ráztam, hagytam, hogy az arcomra kiüljön az
aggodalom.
– Nem volt egyértelmű. De bajt jelentett. Baj vár ránk.
– Miféle baj? – csapott le a szóra Malich.
– Nem tudom – sóhajtottam. – Kaden megzavart.
A többiek Kadenre meredtek.
 – Idaro! – morogta Griz. Tehát érti a morrighani
nyelvet, ha nem is beszéli.
Kaden türelmetlenül megrázta a lova kantárszárát.
– Szerintem nem kellene aggódnunk azért…
– Te magad mondtad, hogy birtokolja az adottságot –
szakította félbe Eben.
– Úgy is van – szűrte Kaden a fogain át.
– Én viszont nem látok előttünk bajt.Majd óvatosan
megyünk tovább – tette hozzá, és gyors,szigorú
pillantást vetett rám.
Komor mosollyal viszonoztam. Én nem kértem, hogy vegyen
be ebbe a játékba. Nem várhatta el, hogy tartsam magam
a szabályokhoz.
Tovább követtük a lefelé haladó főösvényt, amely átszelte
a várost. Utcák – aranyból vagy kőből – nem voltak már. A
homok visszaszerezte a várostól, amit tudott, a szemlélőt
mégis eltöltötte valamiféle áhítat a romok nagyszerűségét látva.
Odahaza a citadella hatalmas volt. Félszáz évig épült, és
további évtizedekig bővítették. Annál nagyobb épületegyüttest nem
ismertem – ám az itt álló néma tornyok mellett eltörpült.
Kaden a fülembe súgta, hogy az egyik rom közepén feltört
egy forrás, amelynek a medencéjében megmosdhatok. Eldöntöttem,
hogy amíg meg nem fürödtem, nem lesz további látomásom. Addig
lovagoltunk, amíg lehetett, aztán kikötöttük a hátasokat az utunkat
elálló márványoszlopok csonkjaihoz, és gyalog indultunk tovább.
Nem egyszerű medence volt, hanem egy apró kis varázslat,
és egy pillanatra magam is majdnem elhittem, hogy az Ősök
szelleme gondozza. Vaskos, törött márványlapok között bugyogott
fel a víz, lecsorgott a sikamlós kövön, és a romló falak
által három felől védett tavacskába futott.
Csak bámultam: úgy vágytam a vízre, mint még soha. Nem
egyszerűen meg akartam mosni a kezemet és az arcomat:
bele akartam vetni magam, és érezni a cseppek édes csókját
a bőrömön.
Kaden meglátott.
 – Add ide a kulacsodat. Megtöltöm, aztán megitatom a lovadat
is. Menj csak.
Grizre meg a többiekre néztem: az arcukat és a
nyakukat locsolgatták.
– Ne aggódj – mondta Kaden. – Ennél vizesebbek nem
lesznek. A medence a tiéd.– Végigfuttatta rajtam a
pillantását, aztán Malichra sandított. – De a helyedben
ruhástól mennék bele.
Egy biccentéssel vettem tudomásul a javaslatot. Ha nincs más
lehetőségem, abban a percben még télikabátban is fürödtem
volna.
Kaden elment, hogy megtöltse a kulacsokat, én pedig lerángattam
a bakancsomat. Beleléptem a vízbe, a lábujjaim a fenékre
rakódott hűvös, fehér homokba süppedtek. Mennyei érzés volt.
Lemerültem, a felszín alatt úsztam át a túloldalra, ahol
a márványlapokról vízesésként zuhogott alá a forrás. Amikor
a többiek is elmentek, hogy a lovak után nézzenek, sebesen
kigomboltam a blúzomat, és a nadrágommal együtt ledobtam.
Alsóneműben merültem ismét alá, hogy ledörzsöljem magamról a port
és koszt, amely mintha a bőrömbe ette volna magát. A
víz alatt a hajamból is kidörzsöltem a beletapadt homokot.
Felmerülve mély, felszabadító lélegzetet vettem. Még sosem
éreztem, hogy egy fürdő ennyire alaposan megtisztított volna.
A pokolban nem tűzzel kínozzák a lelkeket, hanem homokot hordó
sivatagi széllel.
Gyorsan kiöblögettem a nadrágomat, aztán visszahúztam. Már
a blúzomért nyúltam, amikor mély hangú dübörgés ütötte
meg a fülemet. Oldalra fordultam, próbáltam kifülelni, mit jelent
a hang és honnan érkezik. Akkor már ki tudtam venni az
alig hallható ritmust. Lovak.
Megzavarodtam. Sokkal többnek tűnt, mint a mi hat
hátasunk – de váratlanul kürtszó harsant. Egy pillanatra
megdermedtem.
Ó, áldottistenek! Őrjárat!
Kiugrottam a medencéből, kövön-márványon másztam át.
 – Ide! – sikoltottam. – Ide!
A dobogás egyre hangosodott. Keskeny ösvényeken szaladtam végig,
meztelen lábamat megzúzta és felsértette a szanaszét heverő
törmelék.
– Ide! – kiabáltam torkom szakadtából, és rohantam a
várost átszelő főút felé.Labirintus volt az egész, de
tudtam, hogy közel járok, mert a dobogás egyre hangosabb lett,
és egyszer meg is pillantottam két épület között
egy elvágtató lovat. – IDE! – sikoltottam.
Már majdnem elértem az utat, amikor egy kéz csapódott
a számra, és valaki berántott egy sötét sarokba.
– Hallgass, Lia! Vagy mind meghalunk!
Küszködtem Kaden tenyere alatt, megpróbáltam kinyitni a
számat, hogy megharaphassam, de erősen tartotta az államat.
A földrenyomott, magához szorított, velem együtt simult
be egy sarokba. Így is sikítottam, ám a hang elveszett a
patadübörgésben.
– Dalbrecki őrjárat – súgta Kaden. – Nem ismernének meg!
Előbb megölnének,csak aztán kérdeznének ki!
Nem! Tovább küszködtem. Lehet Walther csapata is, vagy
bármelyik másik! Nem ölnének meg!
De aztán eszembe villant az elvágtató lovak szerszámának színe.
Kék és fekete.
Dalbreck színei.
A dobogás távolodott, egyre halkult, a végén teljesen
elmosódott.
Elmentek.
Kaden mellkasának zuhantam. Levette a kezét a számról.
– Egy kicsit még maradnunk kell, hogy biztosra vehessük, hogy
elmentek – suttogta. Most, hogy a lovak már nem voltak sehol,
egyszerre feltűnt, hogy még mindig átölelve tart.
– Nem öltek volna meg – feleltem csendesen. Kaden a
fülemre hajolt.
 – Biztosvagy ebben? – súgta figyelmeztetőn. – Úgy nézel ki,
mint mi. Nekik nemszámít, férfi vagy nő, megölik. Csak barbárnak
tekintenek minket.
Biztos voltam-e? Nem. Nagyon keveset tudtam Dalbreckről és
a seregéről, mindössze annyit, hogy Morrighannel az elmúlt
századokban néha kardcsörtetésig fajult a feszültség. A jelen
helyzetem semmiképpen sem volt jobb.
Kaden talpra állított. A hajamból még csepegett a víz,
mosott nadrágom megcsavarodott a lábszáramon, és persze
ismét homok vonta be. De amikor lenéztem kék-zöld, vérző lábamra,
két gondolat is megnyugtatott.
Egy: immár tudtam, hogy az őrjáratok idáig is elérnek.
Még nem kerültem túl távol.
Kettő: baj lett. Ahogy megjósoltam.
Ó, micsoda hatalmat kovácsolhatok ebből!

NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET Rafe

Lehajolva néztem a talajon éktelenkedő sötét foltot.
Megdörgöltem az ujjaimmal is.
Vér.
Megölöm őket.
A puszta kezemmel ölöm meg mindegyiküket, ha megsebesítették,
és Kadent hagyom utoljára.
Megkettőztem az erőfeszítéseimet, igyekeztem a nyomukat követni,
amíg még fenn járt a nap. A talaj sziklássá vált a lábunk
alatt, nehezebb lett a nyomkövetés. Kénytelen voltam lassítani,
és úgy éreztem, csak percek teltek el addig, amíg a nap
narancsszín tűzlabdává nem lobbant az égen. Túl gyorsan hanyatlott
lefelé. Hiába nyomultam volna, ahogy bírtam, a sötétben
lehetetlen nyomot követni.
Egy dombocskán telepedtem le és gyújtottam tüzet arra az esetre,
ha Sven és a többiek éjszaka is lovagolnának. Ha mégsem,
a tűzrakás maradványai nappal is jól látható nyomot
mutatnak majd nekik.
 Piszkáltam, döfködtem a tüzet. Az járt a fejemben, vajon Lia
fázik-e, vagy melegben fekszik, esetleg fájdalmai vannak-e. Azóta,
hogy először hallottam a létezéséről, amióta apám felvetette a
házasság gondolatát, most először szerettem volna, ha birtokolja az
adottságot, és tudja: utánamegyek.
– Tarts ki – súgtam a lángoknak, és némán
fohászkodtam, hogy Lia megtegyen mindent, amit kell, hogy túléljen
és erős maradjon, amíg megérkezünk.
Tudtam, még ha utol is érem a martalócokat, ki kell
várnom, hogy a többiek felzárkózzanak. Számtalan különféle katonai
taktikát ismertem, és pontosan tudtam, mennyi esélye lehet
egynek öttel szemben. Hacsak nem nyílik alkalom egy rajtaütésre,
nem tehetem kockára Lia életét azzal, hogy csak úgy berontok és
a fejüket követelem.
Vajon mit csinál most éppen? Kaden bántotta? Ad neki enni?
Esetleg…
Kettétörtem az ágat. Emlékeztem a szavaira, amelyeket a
farönkön mondott, miközben birkóztunk. Add fel, Rafe. Le fogsz esni.
Nem, Kaden.
Ezúttal nem.

ÖTVENEDIK FEJEZET
A fehér homokot perzselt égboltszín homok váltotta fel –
az okker minden árnyalatában. Még mindig égetett a forróság,
és a levegő is remegett körülöttünk, de legalább különféle
sziklák és egyéb földöntúli képződmények között haladtunk.
Hatalmas, lyukas közepű kőtömböket hagytunk el,
amelyeken mintha egy kígyóóriás vonaglott volna keresztül. Mások
ingatag halmokban tornyosultak, melyeket látszatra istenkéz hajigált
össze. Ha valaha is hinni akartam volna a mágiában és a
gigászokban, ez lehetett volna hozzá a megfelelő hely. Ez a
vidék az ő otthonuk volt. Néha egy-egy magas gerincre
felkapaszkodva színpompás kanyonokba tekinthettünk le, de ezek
olyan mélyek voltak, hogy az aljukon kanyargó víz vékony zöld
szalaggá törpült.
Ugyanaz a sajgással kevert csodálat töltött el, amit a
csillagokkal teleszórt ég láttán éreztem. Idáig azt se tudtam, hogy
ez a vidék létezik. Annyi minden van még Morrighan határain
túl!
Fogvatartóim továbbra is durvák és ellenségesek voltak
– ám ha egy bizonyos szögben elfordítottam a fejemet, és
a pilláimat rebegtettem, mintha látnék valamit, csodálatos
módon egyszerre rám figyeltek. Fészkelődni kezdtek a nyeregben,
és sötét, komor pillantásokat vetettek a horizont felé. Kaden
ellenben rám. Ő tudta, hogy játszom a félelmeikkel, és talán
aggasztotta is a hatalom, amelyet a kezembe adott, de most
már semmit sem mondhatott vagy tehetett ellene. Ritkán
éltem ezzel a lehetőséggel, mert reméltem, lesz majd alkalom, amikor
több hasznát vehetem, mint a végeláthatatlan ürességben, ahol
nem kínálkozott szökési esély. Egyszer talán majd ajtót nyit előttem.
Hogy számon tudjam tartani a napokat, egy éles kővel
vonalakat karcoltam a bőrnyergembe. Nem érdekelt a lószerszám
állapota, csak azzal törődtem, hány napom van még, hogy
kiszabadítsam magam a markukból. Talán szándékosan választották
a legmagányosabb, tökéletesen elhagyatott útvonalat? Vagy az egész Cam
Lanteux ilyen? Azonban ha elkövettek már egy taktikai hibát, mint
a sötét mágia városában, elkövethetnek még egyet – én készen
várom majd. Ahogy az ő tekintetük a láthatárt kutatta
váratlan vendégek után, úgy az enyém is.
Próbáltannem gondolni Rafe-re, de a számtalan egyforma óra
után, amit azzal töltöttem, hogy Pauline miatt aggódtam, aztán győzködtem
magam, hogy vele minden rendben van; vagy amíg Walther
hollétén töprengtem, és forrón reméltem, hogy jól van, vagy
amíg a Greta és a kicsi miatt a torkomba szorult gombóccal
küzdöttem, az elmém végül elkerülhetetlenül hozzá tért vissza.
Mostanra alighanem hazaért már, és folytatta korábbi életét.
„Megértem a kötelesség fogalmát.” De vajon gondol még valaha
rám? Álmodik rólam, ahogy én őróla? Átéli az együtt
töltött perceket lélekben, ahogy én? És aztán sötét, rágcsáló
kártevőkéntmás gondolatok is agyamba furakodtak. Miért nem próbált
meg lebeszélni? Miért eresztett el olyan könnyen? Csak egy lány
voltam a számára, félúton innen oda, egy nyári kaland, valami,
amivel eldicsekedhet a kocsmában, a söröskorsó felett?
Ugyanolyan könnyű volt elszédíteni engem, mint Pauline-t?
A fejemet ráztam, hogy kioltsam a kételyeket. Nem; Rafe nem
tett ilyet. Kettőnket valódi érzések kapcsoltak össze.
– Most meg mi a baj? – kérdezte Kaden. A többiek
is mind engem figyeltek.Zavartan néztem rá; hiszen nem
is szóltam semmit.
– A fejedet ráztad.
Még annál is komolyabb figyelemmel kísérnek, mint hittem.
Sóhajtottam.
– Semmi – válaszoltam. Még ahhoz sem maradt
kedvem, hogy játsszak a félelmeikkel.

A vörös sziklákat lassan ismét alacsony dombok váltották fel,

és megjelent rajtuk valami halvány zöld derengés, amely egyre
erősödött és mélyült, ahogy végiglovagoltunk egy hosszú, kanyargó
völgyben két hegylánc között. Erdős vidékre értünk. Lépésről
lépésre bontakozott ki egy másik világ. Mintha máris elutaztunk
volna a térkép széléig – és még hátravolt egy hónap?
Emlékeztem, hogy kinéztem Terravin tengeri horizontjára, és
azon töprengtem, vajon ki lehet-e hajózni olyan messze, hogy aztán
ne találjanak haza? Az öböl környéki élénk színű házak a tengeren
tévelygőkre vigyáztak. Rám ki vigyáz? Én hogyan találok
valaha vissza?
Sötétedett. A hegyláncok felmagasodtak, az erdő megsűrűsödött,
de megláttam valamit a völgy távolabbi végén, amely
legalább olyan gyönyörű volt, mint egy őrjárat.
 Felhők közeledtek – sötét, duzzadt, dühös felhők. Kavarogva
gomolyogtak felénk, mint egy mennydörgő sereg. Végre eltakarják
a kegyetlen napot!
– Sevende! Ara te mats! – üvöltötte Griz, és
ügetésre nógatta a lovát. A többiek követték
a példáját.
– Féltek egy kis esőtől? – kérdeztem
Kadent.– Ettől az esőtől igen.

A romok és fák felemás menedékében kikötöttük a

lovakat a törzsekhez. Ki kellett törölnöm a vizet a szememből,
hogy lássam, mit csinálok.
– Menj be a többiekkel! – rivallt rám Kaden a szél
bömbölése, az erdő süketítő zúgása felett. – Lenyergelem őket,
és beviszem a felszerelésedet!
A mennydörgéstől összekoccantak a fogaim. Máris bőrig áztunk.
Megfordultam, hogy kövessem a többieket a hegy lábánál
fennmaradt sötét romba. A szél belekapaszkodott a hajamba,
hátra kellett fognom, hogy lássam, merre megyek. Az eső
az épület nagy részét akadálytalanul mosta át, de
a villámok megvilágították a csontvázra emlékeztető
szerkezetet, és megmutatták, hol vannak száraz
sarkok, beugrók. Griz már tüzet próbált gyújtani a távolabbi
kőalkóvok egyikében; Finch és Eben egy másikban kuporodott le.
Valaha hatalmas épület volt ez is, a bátyáimmal
templomnak neveztük volna, de ma nem hatotta át
szentség.
– Erre – mondta Malich, és behúzott egy alacsony
kőpárkány alá. – Itt száraz.
Valóban az volt, csakhogy sötét és szűk is. Malich nem
eresztette el a karomat; sőt, a keze felsiklott a vállamra.
Megpróbáltam visszalépni az esőre, de akkor elkapta a
hajamat.
– Itt maradsz – szisszent rám, és visszarántott. –
Már nem vagy hercegnő. Rabvagy, ezt ne felejtsd. – A
másik keze a mellkasomra csúszott.
Kihűlt a vérem, alig kaptam levegőt. Most vagy én
veszítek el egy darabot a fejbőrömből, vagy Malich a
férfiasságából. Az utóbbi lehetőség jobban tetszett. Begörbültek
az ujjaim; kész voltam karmolni, akkor azonban Kaden lépett
az épületbe, és engem szólított. Malich azonnal eleresztett.
– Itt vagyok – kiáltottam vissza.
Griz tüze végre fellobbant odaát, és fénybe vonta a
kísérteties romot. Kaden meglátott minket a sötét lyukban.
Hozzánk lépett, és átadta a nyeregtáskámat.
– Ma éjjel velem alhat – mondta Malich.
Kaden csak ránézett; az aranyszín fény megvilágította az
arcélét, csepegő haját. A halántékán lüktetett egy ér.
– Nem – jelentette ki egyszerűen.
Egy hosszú, néma pillanatig csak nézték egymást; Kadennek szeme
se rebbent. Malich, bár testalkatban és erőben felért hozzá,
úgy tűnt, tiszteli, vagy egyenesen fél is tőle. Talán az orgyilkosok álltak
a barbárok rangsorának élén? Vagy másról volt szó?
– Ahogy tetszik – morogta Malich, és Kaden
felé taszított. Megbotlottam a törmelékben, és egyenesen
nekiestem; elkapott, és talpra állított.
Keresett egy másik száraz zugot, távol a többiektől, és
kirugdalta a köveket, hogy legyenhelyünk leheverni, végül ledobta
az alvógyékényeket és a zsákját. Aznap este nem került
vacsora, a viharban lehetetlenség lett volna gyűjtögetni vagy
vadászni. Egy nagy korty vízzel igyekeztem elcsitítani a gyomrom
korgását. Akár az egyik lovat is szívesen megettem volna.
Kaden háttal fordult nekem, kigombolta csuromvizes ingét,
levette, és egy kiugró kőre akasztotta száradni. A hátára
meredtem. Még a tűz halvány fényében is láttam rajta a
 nyomot – a lapockájától a derekáig nyúló,
hosszú hegeket.
Megfordult: észrevette, hogy bámulom. Levegőért kaptam. A
mellkasán még több heg húzódott át a bordájáig.
– Gondolom, előbb-utóbb látnod kellett – jegyezte
meg.
Nagyot nyeltem, és eszembe jutott, mennyire nem akarta
levenni az ingét a játékok alatt. Most már értettem, miért.
– Valamelyik áldozatod ellenállt?
– Hátulról? Ugyan már. Ne aggódj, ezek régi, gyógyult
sebek.
Kiterítette a gyékényt, és intett, hogy feküdjek mellé.
Esetlenül mozdultam,és olyan közel húzódtam a falhoz, amennyire
bírtam. Hallottam, hogy kinyújtózik mellettem; éreztem a tekintetét
a hátamon. Szembefordultam vele.
– Ha nem a munkádból szerezted a hegeidet, akkor
honnan?
Fél könyékre támaszkodott, a másik keze ujjai elgondolkodva járták
végig a hegvonalakat. A szemében nyugtalanság csillogott, mintha
újraélné a sebesüléseket, de az arca rezzenetlen maradt;
gyakorlottan rejtette el az érzelmeit.
– Régen volt. Nem számít többé. Aludj, Lia.
Hanyatt fordult, és lehunyta a szemét. Én csak néztem,
ahogy a mellkasa lassú, egyenletes ütemben emelkedik és
süllyed.
Számított.
Két órával később még mindig nem tudtam elaludni. Kaden
járt a fejemben, és az ő erőszakos élete – sokkal
erőszakosabb, mint én azt eddig gondoltam. A hegei megrémítettek:
nem a látvány, hanem a lehetséges eredetük. Azt mondta,
régiek, már gyógyultak. Mennyire lehetnek régiek? Kaden csak
néhány évvel volt nálam idősebb. Vajon Eben teste is csupa heg az
inge alatt? Mit tesznek a vendaiak a gyerekeikkel? És mit
fognak tenni velem?
 Egy örökkévalóság óta először kirázott a hideg. Bőrig áztam,
de nem volt más ruhám. A Civicából Terravinbe vezető út ehhez
képest luxusban telt.
Az égzengésnek sem akart vége szakadni. Kaden a zaj
ellenére mélyen aludt. Amióta elhagytuk a sötét mágia
városát, nem kötözte meg a lábamat, valószínűleg azt gondolta,
hogy felsebzett és megzúzott lábamon nem jutnék messzire. És
igaza is volt – eleinte. A sebeim mostanra nagyrészt
beforrtak, de azért gondosan bicegtem, fel ne tűnjön.
Zuhogott az eső, süvített a szél, csattogott a mennydörgés.
A süketítő hangzavar még Griz horkolását is elnyomta.
Megfordultam, és a Kaden lábánál heverő málhazsákra
néztem. Feldobogott a szíven. A késem még mindig
ott lapul. Arra szükségem lesz. Az eső heves kopogása nem csak a
horkolást fojtja el.
Hangosan zakatoló szívvel ültem fel. A viharban könnyen
találok rejtekhelyet, de meg bírok-e ülni szőrén egy riadt
lovat a mennydörgésben? Kengyel nélkül már a hátára
mászni is nehézlesz, ha nem egyenesen lehetetlen. De ha oda
tudnám vezetni az egyiket egy kidőlt fához…
Felguggoltam, aztán felálltam, vártam, feltűnt-e valakinek. Amikor
senki sem mozdult, mélyet lélegeztem, és Kaden lábához
léptem. Lehajoltam, és a szememet egy pillanatig sem véve le
róla, óvatosan felemeltem a nyeregtáskát. Még nyelni se mertem.
A vihar elfedte a neszeimet, de inkább akkor akartam
átkutatni a táskát, ha már kiértem. Tettem egy reszketeg,
óvatos lépést… Ne menj. Még ne.
Megálltam; a torkom teljesen elszorult. Már kész lettem
volna futásnak eredni, de a hang, amely olyan tisztán szólt, mint
a sajátom, figyelmeztetett, hogy ne tegyem.
Remegő öklömbe szorítottam a zsákot.
Még ne.
Meg se bírtam mozdulni, csak néztem Kadent.
A pokolba vele, akárki szólt.
 Levegőt erőltettem a tüdőmbe, újra lekuporodtam, és a
fejemben kiabáló vágyak ellenére lassan visszatettem a táskát
Kaden lábához, majd ugyanolyan lassan visszaléptem és lefeküdtem
mellé. A fejünk fölé hajló kőmennyezetre néztem, a
szemembe könnyet csalt a csalódott düh.
– Okos döntés – suttogta Kaden, és még a szemét
se nyitotta ki.

ÖTVENEGYEDIK FEJEZET Rafe

Tizenkét éves voltam, amikor Sven elkezdett nyomkövetésre
tanítani. Keservesen tiltakoztam, jobban szerettem volna kardforgatással
vagy lovas manőverezéssel tölteni az időmet. Egyáltalán nem kötött
le a nyomkövetők csendes, figyelmes munkája. Katona
voltam, legalábbis annak készültem.
Sven meglökött, én pedig elterültem a földön. Fiú, az
ellenség nem mindig hatalmas sereggel jön, felelte utálkozva.
Néha csak egyetlen emberről van szó, aki mégis megdönt egy
királyságot. Rám szegezte hosszú, hegyes orrát és éles
tekintetét, várta, fel merek-e állni. Megmondjam apádnak, hogy
te leszel a királyság veszte, mert nem érdekel más, csak
hogy egy fémdarabbal kaszabolhass?
Dühös voltam, de megráztam a fejemet. Nem akartam a
királyság veszte lenni.
Már idejekorán félredobtak, átadtak Svennek, hogy neveljen férfit
belőlem, ő pedig lelkiismeretesen végig is vitte. Felsegített – attól
kezdve figyeltem rá.
Jól ismerte a vadon, a szél, a talaj, a szikla és a
fű szavát, tudta, hogyan olvassa az ellenség által
hátrahagyott jeleket. Nem csak a tűz maradványai vagy az
ürülék igazíthatott útba, és nem csak az elszórt vércseppek.Nem
is a láb– vagy patanyomok. Ilyesmit találni nagy szerencse
volt. A letaposott növényzet vezetett, egy-egy elpattant gally, a
félrefordult levelek halvány fénytörése, ahol egy ló elvonult. Még a
sziklás talajon is megmaradtak a nyomok – egy
földbe taposott kő, a kavicsok szokásostól eltérőhalmozódása, egy
földcsík, amely egy nemrég elhajított kő után maradt, a paták
által felkavart por, amit máshova hordott a szél. Most viszont
csak a régi mondás járt a fejemben: az eső lehet barátod
és ellenséged is, aszerint, mikor érkezik.
Sven ilyen hamar csak egy szerény, háromfős csapatot tudott
kiállítani, főleg, mivel Dalbreck az azentili előőrsnél vonultatta fel
a seregét. A harmadik napon értek utol. Gyorsabban
haladtak nálam, mert én tiszta nyomokat hagytam hátra a számukra
– helyenként még egymásra is pakoltam néhány követ, hogy
el se téveszthessék, ahol a talaj sziklásra fordult.
Úgy gondoltam, két nappal vagyunk Lia mögött, esetleg
többel is. A nyomok megfogyatkoztak, többször kényszerültünk
rá, hogy szétváljunk, alkalmanként visszaforduljunk, amikor elvesztettük
az irányt, de aztán újra felleltük, éppen a sötét mágia
városának határában. Közelebb érve láttuk, hogy a nyomokat
tucatnyi, az ellenkező irányba vágtató ló taposta el.
Őrjárat volt, de kié?
Magas sziklafalak közötti keskeny ösvényen találtunk rá az
utunkra legközelebb. Annak a végében állt a rom, ahol éppen
kucorogtam. Szerettem volna összetörni valamit, ám körülöttem máris
minden törötten hevert. Csak bámultam a véres lábujjnyomot
a medence melletti márványlapon, és hallgattam az eső
gonosz locsogását. Minden cseppje az ellenségem volt, nem a
barátom.
Sven egy kidőlt oszlopon ült, szemben velem, a földetnézte,
és rázta a fejét. Én is tudtam, mennyi az esélyünk, hogy
ráleljünk a kétnapos nyomokra ezek után – száz mérföldet is
megtehetünk, esetleg többet, mire friss jelekre akadunk, ha
egyáltalán.
Az özönvízkéntáradó eső mindent elmosott Lia és köztünk.
– Apád a fejemet veszi ezért – állapította meg Sven.
– Egy nap én leszek a király, és majd én
veszem a fejedet, amiért nem segítettél.
– Vénséges vénember leszek már akkorra.
 – Apám máris vénségesen vén. Hamarabb bekövetkezhet, mint
hinnéd.
– Keressünk újra nyomokat?
– Merrefelé, Sven?Innen tucatnyi úton mehettek tovább.
– Szétválhatnánk.
– Azzal a lehetőségek talán felét merítenénk ki, és
egyedül maradna öt ellenében,aki véletlenül a helyeset
választja.
Tudtam, hogy Sven nem is gondolja komolyan a felvetéseit, és
nem aggódik apám haragja miatt sem. Engem terelgetett az utolsó
nehézdöntés felé.
– Talán ideje belátni, hogy kicsúszott a markunkból?
– Ne pisztergálj, Sven.
– Akkor dönts, és tartsdmagad hozzá.
Nem állhattam a gondolatot, hogy olyan sokáig a barbárok
keze között hagyom Liát, de mást nem tehettem.
– Induljunk. Előbb fogunk Vendába érni náluk.

ÖTVENKETTEDIK FEJEZET Kaden

Amióta elhagytuk Terravint, mardosott valami belülről. Nem
vártam, hogy Lia kedves legyen velem azok után, amit tettem.
Hiszen hogyan is érthetné? Én nem kaptam meg a
nemesenszületettek választási lehetőségeit. Alig volt utam, és
mindenekfelett a lojalitás vezetett. Csakis az tartott
életben.
Még ha képes is lettem volna, hogy félredobjam Venda
iránti hűségemet, és nem rabolom el őt, akkor is küldtek volna
valaki mást, hogy végezze be a feladatot. Valaki készségesebbet, mint
amilyen Eben. Vagy rosszabbat, amilyen Malich.
Én addigra persze már halottlettem volna – az árulónak
az dukál. A komizárnak senki sem hazudik.
Én mégis azt teszem, ha kijelentem, hogy Lia birtokolja az
adottságot. A többieket talán megtévesztheti, hiszen Griz és Finch
kis hegyi falvakból származtak, ahol még mindig hittek a szellemekben
és láthatatlan erőkben, ám a komizár nem tartotta sokra a
mágikus gondolkodást.
Hacsak bizonyítékot nem kap az adottságról, haszontalannak
fogja értékelni Liát. A lánynak emelnie kell a tétet. A
magam részéről biztos voltam benne, hogy a komizár
megbocsátja a hibás döntést, amiért elhoztam, és nem öltem
meg. Ő tudja, honnan jövök, és milyen szerepet játszottak
az életemben a láthatatlan hatalmak. Megértette a sok hívő
vendait is. Képeslesz ezt is a maga javára fordítani.
Megdörgöltem a mellkasomat. Most, hogy Lia meglátta a
hegeimet, újra éreztem őket. Vajon milyennek látja őket? Talán ezzel
együtt még inkább állatként tekint rám.
Féltem, hogy immár valóban nem vagyok a számára több.

ÖTVENHARMADIK FEJEZET
Még csak dél volt, de már éreztem, hogy közeledünk valamihez,
és ez idegessé tett. Finch folyamatosan fütyörészett, Eben pedig
újra meg újra előrerúgtatott, majd visszakerült. Talán az időjárás
változása pezsdítette fel őket – határozottan hűvösebb lett, és
a tegnap esti áztató eső lemosta rólunk a mocsok
legfelső rétegét.
Malich a szokásos komorságába süppedt, csak néha vetett
rám jelentőségteljes pillantásokat, de Griz dudorászni kezdett.
Szorosabban markoltam a szárat. Griz sosem dudorászott.
Korán van még, hogy Vendába érjünk. Ennyi nappal nem
téveszthettem el a számolást.
Eben vágtatott vissza újra.
– Le fe esa! Te iche! – kiáltozta.
Meg se próbáltam elrejteni a riadalmamat.
– Tábort lát? – kérdeztem.
Kaden furán nézett rám.
– Mit mondtál?
– Miféle táborról beszél Eben?
– Honnan tudod? Vendaiul mondta.
 Nem akartam a tudtára adni, mennyit szedtem fel a
nyelvükből, de a tábor az első szavak egyike volt, amit
megtanultam.
– Griz minden este azt morogja, hogy iche, amikor elege
van a napból – magyaráztam. – A többit Eben
izgalma árulta el.
Kaden még mindig nem felelt, amitől még idegesebb lettem.
Barbár táborban szállunk meg? Százszámra vesznek majd körül a
vendaiak?
– Megállunk néhány napra. Jó legelő van előttünk,
a lovak is jóllakhatnak, pihenhetnek. Nem csak mi fogytunk
le, és még mindig hosszú út áll előttünk.
– Miféle tábor? – ismételtem.
– Már majdnem ott vagyunk. Mindjárt meglátod.
Nem akartam meglátni. Tudni akartam, méghozzá azonnal.
Kényszerítettem magam, hogy a tábori lét előnyeit is
számításba vegyem. Néhány napra megmenekülök a nap hevétől,
és ami csaknem ugyanakkora áldás, lekerülök a sárkánynak is
beillő ló hátáról. Nemegyszer álmodoztam a gyönyörről, hogy
valami máson ülök, nem a kőkemény nyergen. És talán
napjában többször is ehetünk. Igazi ételt. Nem valami csontos, félig
nyers rágcsálót, amelynek állott bocskorszaga van. Már nem is
emlékeztem, milyen érzés jóllakni. Igaz, mindannyian fogytunk,
nem csak a lovak. A nadrágom napról napra mélyebbre csúszott
a csípőmön, és semmiféle öv nem tartotta meg.
Talán még arra is lesz néhány szabad percem, hogy
belelessek a könyvekbe, amelyeket az akadémikustól hoztam el.
A nyeregtáskám legmélyén hevertek, és még mindig érdekelt, mi
olyan fontos van bennük, ami miatt az akadémikus a halálomat
kívánta.
Eben széles vigyorral, nagy ívben ügetett körbe minket.
– Már látom a farkasokat!
Farkasok? A táborról szőtt álmaim elröppentek, de
megsarkantyúztam a lovamat, és követtem Ebent. Az
elkerülhetetlennel kétféleképpen lehet szembenézni: vagy
odavonszolnak a sorsod elé, vagy megtámadod. Akárki is
várt rám, nem hagyhattam, hogy meglássa rajtam a félelmet. Ezt
korán megtanultam az udvarban. Ha megérzik, élve zabálnak fel,
szokta mondani Regan. Még anyám is művészi szintre
fejlesztette a kemény, ám édesszavú ellenállást a kormánnyal
szemben. Nekem az édesség még nem igazán ment.
Eben rám nevetett, amikor észrevett, mintha valami remek
játékot játszanánk. Még csak egy gyerek, gondoltam újra. De ha
ő nem fél a farkasoktól, hát én se fogok, hiába kiabál a
szívem mást.
– Itt van, túl ezeken a fákon – kurjantotta. A
meredek hegyláncok eltávolodtakegymástól, az erdő elmaradt; széles
rét tárult fel előttünk, amelyet lassú, kanyargós folyó szelt át.
Kitörtünk a sűrű cserjésből. Eben még gyorsabban vágtatott, de én
visszafogtam a lovamat, és megálltam. A szívem bukfencet vetett.
Mi ez?
Pislogtam. Piros, narancs, sárga,lila, kék színfoltok ültek a
szélben reszkető zöld füvön. Vászonfalak, csapkodó szalagzászlók,
gőzölgő üstök, ragyogó színek foltvarrása. Terravin. Terravin
színei.
A szellő végigfutott a völgyön, megrázta a nyárfák ágait és
az arcomra simult. Itt. Meleg, biztos érzés volt.
Kaden léptetett mellém.
– Vagabund tábor – felelte.
Még sosem láttam effélét, de már hallottam a díszes
és színpompás kocsikról, amelyeket carvachiknak neveztek; arról, hogy
vászonleplekből, szőnyegekből, és mindenféle tetszetős ringy-rongyból
emelt sátrakban élnek, csengő, színes üvegcserepekkel ékített
kocsijaik elé fogott lovaik sörényébe gyöngyöt fonnak, mintás
ruháikat vert rézzel és ezüsttel szegikbe, titokzatos útjaikon pedig
nem ismernek törvényt vagy határt.
– Szép – suttogtam.
– Gondoltam, hogy neked tetszeni fog. Lia.
 Felé fordultam; feltűnt, ahogy a nevemet kimondta.
Amióta elhagytuk Terravint, most először nem volt fájdalom a
hangjában.
– Ez állandó tábor? – kérdeztem.
– Nem, rendszeresen költöznek. A telek erre túlságosan
kemények. Amellett nincsis sehol maradásuk.
Griz, Finch és Malich is elügetett mellettünk a tábor felé.
Kaden lova toporzékolt, a száratrángatta: szerette volna követni
a többieket.
– Mehetünk? – kérdezte.
– Van kecskéjük? – kérdeztem vissza.
Kaden szemében mosoly csillant.
– Azt hiszem, akad egy vagy kettő.
– Jó – bólintottam, mert már másra nem is
bírtam gondolni, csak hogy ha nemkészítenek kecskesajtot,
majd én készítek nekik.Kecskesajt. Más nem számított. Még a
farkasokat is hajlandó voltam elviselni, hogy megszerezzem.

Öt carvachi és három kisebb sátor állt félkörben, velük

szemben egyetlen nagy sátrat vertek fel. A kis táborban más
nem is követett semmiféle rendet. Minden szín, anyag, minden
félreállított szekér, minden faágra aggatott csecsebecse a
pillanatnyi szeszély szüleményének tűnt.
A többiek már leugrottak a lovaikról, mire odaértünk. A
táborlakók eléjük siettek; egy férfi keményen hátbavágta Grizt, és egy
apró flaskát nyomott a kezébe. Griz hátravetette a fejét,
emberesen meghúzta, köhögött, aztán a karjába törölte a száját,
és mindketten nevettek. Griz nevetett.
Tucatnyinál is több, mindenféle korú vagabund vette körül őket. Az
egyik sátorból akkor lépettki egy öregasszony – ősz hajfonatai
a dereka alá értek –, és feléjük indult. Kaden meg én
megálltunk mögöttük. Mindenki felénk fordult, és amikor megláttak,
az ajkukra fagyott a mosoly.
– Szállj le – súgta oda Kaden. – Vigyázz az öreggel.
Az öregasszonnyal vigyázzak, amikor orgyilkosok társaságában utazom?
Biztosan tréfál.
Lecsusszantam a lovamról, és Griz meg Malich közé léptem.
– Üdv – kezdtem. – Lia vagyok. Arabella Celestine Idris
Jezelia hercegnő, a Morrighan-ház Első Leánya, hogy pontos
legyek. Elraboltak, és az akaratom ellenére hoztak ide,
de hajlandó vagyok félretenni a sérelmeimet, ha
kaphatok egy darab kecskesajtot, meg egy szappant.
Leesett állal bámultak rám, de az ezüstfonatos asszony
átnyomakodott a társai között.
– Hallottátok – szólt rájuk vaskos tájszólásban, türelmetlenül.
– Hozzatok a leánynak kecskesajtot. A szappan majd
azután jöhet.
Erre kitört a röhögés, mintha vad mesét mondtam volna.
Kezek ragadták meg a könyökömet, hátulról lökdöstek, egy kisgyerek
egyenesen a lábszáramba csimpaszkodott, úgy vezettek a nagy sátor
felé. Ezek nomádok, emlékeztettem magamat. Nem vendaiak. Nem
kötődnek egy királysághoz sem. Mégis kitörő örömmel fogadták
a barbárokat. Jól ismerték egymást, és nem tudtam, elhitték-e,
amit mondtam. Nevettek, az igaz, de felmértem, milyen hosszú
csend előzte meg a jókedv kirobbanását.
Mindenesetre abban a percben félre akartam tenni a
sérelmeket, ahogy mondtam. Az étel az első, az igazi ennivaló.
Isteneim, van kecskesajtjuk. Megcsókoltam az ujjaimat, és hálásan
a menny felé intettem.
A sátor belseje nagyban hasonlított a külsejéhez – szőnyegek
és virágos leplek fedték a földetés a falakat, körben
különböző méretű párnákkal, amelyek között nem volt két egyforma
színű vagy mintájú. Egymástól elütő üveglámpások lógtak a
sátorrudakról, tucatnyi díszt akasztottak a vászonfalakra. Egy puha,
rózsaszín párnán kínáltak nekem helyet; gyönyörűségemben
lecsukódott a szemem – a hátsóm már el is felejtette,
mi az a kényelem. Sóhajtottam, és hagytam, hogy az érzés
elborítson.
Valaki a hajamhoz nyúlt. Felpattant a szemem. Két asszony
vizsgálgatta a fürtjeimet, és együtt érzőn rázták a fejüket.
– Neu, neu, neu – mondta az egyik, mint aki éppen
halálos igazságtalanság tanúja lett.
– Cha lou útor li pair au entrie noivoix – mondta
nekem a másik.
A nyelv nem volt sem vendai, sem morrighani, de mindkettőre
hasonlított, és más dialektusok nyomát is magán viselte –
de hát vándor nép voltak, és a sátraik kinézetéből ítélve
gyűjtögetők. A jelek szerint a nyelveket is összegyűjtötték,
majd összefonták.
– Sajnálom – ráztam a fejemet. – Nem értem.
Pillanatnyi fennakadás nélkül váltottak nyelvet.
– A hajaddal sok munka lesz.
Odanyúltam: a régi fürtjeim helyén most valami gubancos
nemezszőnyeg lógott. Napok óta meg sem fésültem. Nem tűnt
fontosnak. Elfintorodtam: most alighanem úgy nézek ki, mint egy
vadállat. Mint egy barbár.
Az egyik nő hozzám hajolt, és átölelte a vállamat.
– Ne aggodalmaskodj. Később rendbehozzuk, ahogy Dihara
mondta. Miután ettél.– Dihara?
– Az öreg.
Bólintottam. Akkor tűnt fel, hogy az asszony nem jött be
velünk a sátorba, ahogy Kaden és a többiek sem.
Amikor megkérdeztem, hol vannak, egy szép formás, kerek fekete
szemű nő felelt.
– Ó, a férfiak először az árpa istenének hódolnak. Nem
egyhamar látjuk viszontőket.
A többiek nevettek. Nehezemre esett elképzelni Grizt, Malichot vagy
Finchet, amint hódol valaki előtt; Kaden ugyanakkor mestere volt a
megtévesztésnek. Édes szavakkal hízeleg majd az istennek, hogy a
következő pillanatban kilopja a pogány szemét is.
 Az ajtóként szolgáló sátorlap felcsapódott, és egy Ebennél
nem idősebb lány lépett be egy hatalmas tálcával, majd letette
a lábam elé. Nagyot nyeltem. Már attól megsajdult az
állkapcsom, hogy az ételre néztem. Tányérokon, igazi vert
fémtányérokon. Kicsi, de szép villákkal, amelyek markolatát körbefutó
virágdísz ékítette. Nomád néphez képest igen elegáns felszerelés.
A tányérnyi kecskesajtra bámultam – meg az apró
porcelántartóba öntött mézre, a három vajas kosárkára, a nagy
tál répalevesre, a kupacnyi ropogós, sózott krumplihasábra.
Vártam, hogy valaki az ételért nyúljon, de csak ültek és
várakozón néztek rám; ebből ráébredtem, hogy mind az enyém.
Tiszteletből elmondtam egy gyors és ideges megemlékezést, és
nekiláttam. A nők beszélgettek körülöttem, amíg ettem, néha a saját
nyelvükön, néha az enyémen. A lány, aki behozta az ennivalót,
elárulta, hogy Natiyának hívják, és tucatnyi kérdést zúdított rám.
A falatok között felelgettem neki. Mohón ettem, nem is
próbáltam elleplezni, minden ízletes morzsa után sóhajtva
megnyaltam az ujjaimat. Egyszer majdnem felsírtam a rám törő
hálától, de ahhoz félbe kellett volna szakítanom az evést.
Natiyát minden érdekelte, attól kezdve, hány éves vagyok, azon
át, hogy melyik étel a kedvencem, de amikor rákérdezett,
hogy valóban hercegnő vagyok-e, mindenki elhallgatott, és
várakozón felém fordult.
Az voltam-e?
Arról a szerepről hosszú hetekkel ezelőtt lemondtam,
amikor elhagytam Civicát, és Pauline szótárából is kitöröltem a
„fenség” szót. Most pedig igazán nem néztem ki hercegnőnek, és
nem is viselkedtem ahhoz méltón. Ugyanakkor, amint úgy
véltem, hogy hasznomra lesz, gondolkodás nélkül a rangomért
nyúltam.
Felidéztem magamban Walther szavait. Mindig önmagad leszel,
Lia.
Megfogtam a lány állát, és bólintottam.
– De nem hercegibb, mint te, amiért ilyen ételt adtál elém.
Őszintén hálás vagyok.
 Mosolygott, és lesütötte hosszú, sötét pilláit; az arcára
pír futott. A beszélgetés újrakezdődött, én pedig az utolsó
vajas kosárkáért nyúltam.

Amikor teleettem magam, átvittek egy másik sátorba, hogy

ígéretük szerint helyrehozzák a hajamat. Sok munka volt vele,
de gyengéden és türelmesen álltak neki. Ketten fésülgették a
tincseket, a többiek pedig megtöltöttek egy nagy rézkádat a tűz
felett melegített vízzel. Észrevettem, hogy kíváncsi oldalpillantásokat
vetnek rám.Érdekességet jelentettem a számukra. Női vendégük talán
még sosem érkezett.
Megtelt a kád. Nem érdekelt, hányan látnak meztelenül.
Ledobtam a ruháimat, elmerültem, és lehunyt szemmel hagytam,
hogy olajokkal és gyógynövényekkel dörzsöljenek be. Már csak azért
fohászkodtam, hogy ha ezen az úton kell meghalnom, az itt és
most történjen.
A kavah-m is érdekelte őket; tetoválásnak nevezték, én pedig
rájöttem, hogy valóban az. Immár nem gondolhattam ideiglenes
ábrának. Végigrajzolták a mintákat az ujjaikkal, és lenyűgözőnek
nevezték. Mosolyogtam, mert örültem, hogy valaki így gondolja.
– És a színek – áradozott Natiya. – Olyan szép!
Színek? Semmiféle színe nem volt, csak a mély, rozsdavörös
vonalak, amelyek az ábrát alkották. Csakis arra gondolhatott.
Kiáltozás hallatszott a sátor elől. Felugrottam volna, de a
Reena nevű asszony gyengéden visszatartott.
– Ezek csak a férfiak. Most jöttek vissza a hévforrástól, és
éppen áldoznak, bárvalószínűleg késő éjszakáig is folytatni
fogják még a sátrukban.
Jóval ájtatosabb népek voltak, mint gondoltam. A zajongás
elcsitult, én pedig visszamerültem a kád élvezetébe. Már előre
utáltam a gondolatot, hogy a mocskos rongyaimat vegyem vissza,
de amikor megszárítkoztam, egymás után hozták elém a saját
ruháikat – különféle szoknyákat, sálakat, blúzokat és
gyöngysorokat, mintha egy gyereket öltöztetnének. Mire befejezték, ismét
hercegnőnek éreztem magam – vagabund hercegnőnek.
Reena végül egy finom ezüst gyöngyhímzéssel szegélyezett kék
selyemsálat tett a fejemre, úgy, hogy a gyöngyök V alakban lógtak
a homlokomra, majd csípőre tett kézzel hátralépett, hogy
megcsodálja a keze művét.
– Most már kevésbé tűnsz nőstényfarkasnak, sokkal inkább
Gaudrel törzse egyigazi tagjának.
Gaudrel törzse? Lepillantottam a virágos szőnyegre. Gaudrel.
Olyan ismerősnek tűnt, mintha korábban már magam is kimondtam
volna a nevet.
– Gaudrel – súgtam, kóstolgatva a szót. És akkor eszembe
jutott.
Ve Feray Daclara au Gaudrel.
Az egyik könyv címe volt, amit az akadémikustól loptam el.

Sírva szólongatom, fohászkodom, hogy meghallja.

Ne félj, gyermek.
A mesék mindig megmaradnak.
Az igazság a szélleljár.
Fülelj, és rád talál.
Rád találok.

Gaudrel utolsó emlékiratai

ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET
Hason feküdtem a fűben, óvatosan forgattam a vén
kézirat törékeny lapjait. Ebent életveszélyes fenyegetésekkel
riasztottam el, most biztostávolságban játszott a farkasokkal, és
elárasztotta őket valamivel, amiről eddig azt se tudtam, hogy van
neki – szeretettel.
Láthatóan rá maradt a felügyeletem dolga, amíg Kaden
az árpa istenének hódolt.
Hatalmas isten lehetett, ha Kaden Ebenre bízott a kedvéért,
habár tudhatta, hogy nem vagyok ostoba. Erőt kellett gyűjtenem,
mielőtt elválnak útjaink. Várni fogok. Egyelőre.
Valami más is vonzott. Többre volt szükségem, nem csak ételre
és alvásra.
A könyv szavaitovábbra is rejtélyt jelentettek a számomra, bár
néhányukat illetően tudtam volna találgatni, látva gyakoriságukat és
helyüket. Másoknak morrighani tövét véltem felfedezni, de nem
voltam biztos, mert sok betűt máshogy formáltak. Egy egyszerű
szótár is óriási segítséget jelentett volna; azokból az
akadémikusnak rengeteg volt. Hiába mutattam meg az írást Reenának
és a többieknek, számukra éppolyan idegen maradt, mint az
én számomra. Egy ősi nyelv. Már az írásképből láttam, hogy más,
mint amit ma beszélnek. A vagabundok szavai levegősek, lágyak
voltak, az írottak keményebb ritmust diktáltak.
Elgondolkodtam rajta, milyen gyorsan elvesznek a dolgok
– még a szavak és a nyelvek is. Ezt itt talán az egyik
ősük írta, de már Gaudrel törzse maga sem értette. Megérintettem
az óvatosan tollal, kézzel rótt sorokat. Ezt a könyvet az
utókornak szánták. Mi lehetett vele az akadémikus célja? Miért
rejtette el? Ismét végigrajzoltam a betűk vonalát.

Meil au ve vavanda. Ve beouvoir. Ve anton.

Ais evasa levaire, Ama. Parai ve siviox.
Ei revead aida shameans. Aun spirad. Aun narrashen. Aun
divesad etrevaun. Ei útan petiarche oue, bamita.

Hogy is jöhetnék rá, mit mondanak a sorok, ha

Gaudrel saját népe se tudja már? Gaudrel törzse. Miért nem
hallottam még soha erről a könyvről? Számunkra ők mindig csak
vagabundok voltak, gyökértelen nép, történelem híján – ám
mégiscsak van valami a múltjukban, amit az akadémikus
titokban akart tartani.
Becsuktam a könyvet és felálltam, lesöpörtem a fűdarabokat
a szoknyámról. A völgy akkor fordult zöldből aranyba, ahogy
a nap a hegylánc mögé bukott.
Kísérteties csend nehezedett rám. Itt.
Lehunytam a szememet. Ismerős sajgás érintett meg; a
keserű vágy megint szétáradt bennem. Gyermekké váltam, aki a
csillagos égre bámul; minden, amit akartam, elérhetetlen
távolba került.
– Szóval úgy véled, birtokodban van az adottság.
Megpördültem.Az öregasszony, Dihara mély ráncoktól szántott
arca nézett szembe velem. Összezavarodva pislogtam.
– Ki mondta?
– A történetek messzire eljutnak – vont vállat. A
kezében egy rokkát tartott, avállán vastag vászonból
varrott zsákot. Ellépett mellettem, a nyomában borzongott
a magas fű: odavitte a rokkáját, ahol közel kanyarodott
a folyó. Elnézett az egyik irányba, majd a másikba,
mintha fülelne valami után, aztán letette a rokkát
a rövidebb fűbe, és ledobta a válláról a zsákot.
Közelebb óvatoskodtam, de a távolságot megtartottam, mert nem
tudtam, kívánjae a társaságomat. A hátát néztem; most, hogy
ült, hosszú ezüst fonatai csaknem a földet érték.
– Közelebb jöhetsz – szólalt meg. – A kerék nem
harap. Sem én.
Öregasszony létére igen jó hallása volt.
Néhány lépésnyire letelepedtem a fűbe. Honnan tudott a
feltételezett adottságomról? Finch vagy Griz mondta?
– Mit tudsz az adottságról? – kérdeztem.
– Azt, hogy te igen keveset – horkant fel.
Ezt ugyan nem Griztől vagy Finchtől szedte: azok ketten
alaposan meggyőződtek a képességeimről. A következtetéssel mégsem
szállhattam vitába. Sóhajtottam.
 – Nem a te hibád – mondta, és a pedálra lépett.
– Akik falak között élnek, azoknálelsorvad. Éppen, mint
az ősöknél.
– Falak között? Hogy érted?
Megállt a lába a pedálon, visszafordult, hogy rám nézhessen.
– A te fajtád. A saját magatok keltette zaj vesz
körül titeket, és csak arra figyeltek,amit a szemetekkel
láttok, ám az adottság nem így mutatkozik meg.
Besüppedt szemébe néztem; kék írisze olyannyira kifakult, hogy
szinte fehéren csillogott.
– Te birtoklod?
– Ne csodálkozz. Az adottság egyáltalán nem olyan varázslatos,
nem is ritka.
Vállat vontam. Nem akartam vitatkozni egy öregasszonnyal, de
Morrighan leckéiből és a saját tapasztalataimból másra jutottam.
Az adottság igenis varázslatos volt, az istenek ajándéka a
kiválasztott Fennmaradottaknak és leszármazottaiknak. Ebbe a körbe
sok kisebb királyság is beletartozott, ám a gyökértelen
vagabundok nem.
Dihara felvonta a szemöldökét, úgy vizslatott, végül felállt,
és ellépve a rokkától a tábor felé fordult.
– Kelj fel – rendelkezett. – Nézz oda. Mit látsz?
Engedelmeskedtem. Ebent láttam, aki játékosan viaskodott a
farkasokkal.
– Az állatok nem viselkednek mindenkivel úgy, mint vele
– mondta az asszony. –Benne mélyről fakad a
szükség, és megértik egymást. Most is táplálja, erősíti,
de olyan módon, aminek neve sincs. A bizalom egy fajtája.
Csodálatos, ám nem mágikus.
Ebent néztem, próbáltam megérteni, amit hallok.
– Sok efféle létezik, amit csak másféle szemmel lehet látni,
másféle füllel hallani.Az adottság, aminek te nevezed,
olyasmi, mint amit Eben csinál.
Azzal visszaült a rokka mellé, mintha mindent
megmagyarázott volna, pedig csak egy újabb rejtvényt adott fel. Nyers,
fésületlen gyapjút markolt ki a zsákból, de keveredett hozzá
valami más is, hosszabb, egyenes szálakkal.
– Mit fonsz? – kérdeztem.
– A birka gyapját, a láma szőrét, a vadlen
rostját. A világ ajándékait. Sokféle színben jönnek elénk,
némelyik erősebb, némelyik gyengébb. Hunyd le a
szemed és figyelj.
– Figyeljek a rokkádra?
Csak egy vállrándítással felelt.
Itt.
A napfény utolsó sugara is eltűnt, a hegyek felett
liláskékbe fordult az ég. Becsuktam a szememet, és füleltem.
Pergett a rokka, kattogott a pedál, zizegett a fű,
gurgulázott a víz, halkan susogott a szél a fenyvesben –
és semmi több. Békés volt, ám nem teljes. Türelmetlenül
felnéztem.
– Azt mondtad, a történetek messzire eljutnak. Azt várod,
hogy elhiggyem, hogyaz enyém elért idáig, hozzád?
– Azt várom, hogy azt higgy, amit akarsz. Én csak egy
vénasszony vagyok, akinek a fonással kell foglalkoznia.
A szélbe fordította az arcát, és zárt szájjal dúdolni
kezdett.
– Ha elhiszed, hogy létezik ez a fajta tudás, és a
történetem elért hozzád, akkor aztis tudod, hogy igazat mondtam,
amikor azt állítottam, hogy akaratom ellenére hoztak ide. Te
nem vendai vagy. Segítségemre leszel a szökésben?
Dihara a válla felett visszanézett a táborra és az egyik
kocsi mellett játszó gyerekekre. Az alkony árnyai
elmélyítették a ráncokat az arcán.
– Igazad van. Nem vagyok vendai, de morrighani sem. Azt
akarod, hogy beleavatkozzak a férfiak háborújába, és
halált hozzak a kicsinyekre? – Arrafelé biccentette a
fejét. – Így élünk túl. Nincs seregünk, ami kevés fegyvert
hordunk, csak vadászatra jó. Békén hagynak, mert nem
 foglalunk állást, ugyanakkor mindenkit étellel, itallal, meleg tűzzel
fogadunk. Nem tehetem meg, amit kérsz.
Hálás voltam az ételért és a tiszta ruhákért, de
többet reméltem. Többre volt szükségem. Nemcsak egy hosszú
úton járó vándor voltam, hanem fogoly.
Hátrafeszítettem a vállamat, és elfordultam.
– Akkor a tudásod haszontalan a számomra.
Több lépésnyire jártam már, amikor utánam szólt.
 – Más módon még segíthetek neked. Jöjj vissza holnap,
többet is mondok az adottságról. Ígérem, annak majd
hasznát veszed.
Rászánhattam az időmet, hogy vénasszonyok meséit hallgassam?
Sok hasonló mesét ismertem, még Morrighanből. Azt se tudtam,
itt leszek-e még holnap. Addigra kipihenem magam, és talán
megnyílik előttem az alkalom a szökésre. Nem akartam
hagyni, hogy még mélyebbre vonszoljanak a vadonba. Dihara
segítségével vagy anélkül, de eljön az esély.
– Majd megpróbálom – szóltam visszafelé gyalogolva.
Most halkabban szólt, de megint megállított.
– A többiek azért nem tudták megmondani, mi van a
könyvedbe írva, mert nemtudnak olvasni. Szégyellték elárulni. –
Halvány szemével rám hunyorított. – Még mi is beleesünk
a bűnbe… nem gondozzuk az adottságainkat, márpedig amit
nem gondozol, elaszik és elhal.

A táborba visszaérve láttam, hogy Eben még mindig engem

figyel,a kiadott feladatához híven, miközben úgy hever a
farkasok között, mintha egy lenne közülük. Hangos röhögéssel
kevert beszélgetés hallatszott ki a központi nagysátorból. A jelek
szerint az istenek tisztelete jó hangulatban zajlott. Reena
és Natiya fogadott.
– Szeretnél bemenni a carvachidba pihenni, vagy csatlakoznál
a többiekhez, hogy egyél? – kérdezte Reena.
– Carvachi? Hogy érted?
Natiya csiripelt közbe, mint egy izgatott kismadár.
– A Kaden nevű szőke megvette Reena carvachiját a
számodra, hogy rendes ágyban alhass.
– Hogy mit csinált?
 Reena elmagyarázta, hogy Kaden csak kibérelte tőle a
carvachit arra az időre, amíg a vagabundok társaságában
vagyok, ő pedig egy sátorban, vagy egy másik kocsiban alszik majd.
– De az enyém a legjobb – tette hozzá. –
Vastag, pehelytollas derékalj van benne.Ott jó álmod
lesz.
Tiltakozni akartam, de Reena erősködött, azt mondta, ha
elindulnak délre, jól jön majd neki a pénz, amit így kap, ráadásul
később még sok-sok éjszakát alhat egyedül a saját ágyában.
Magam se tudtam, mit szeretnék jobban: még egy jót enni,
vagy elfeküdni egy igazi matracon, tetővel a fejem felett,
messze a férfiak horkolásától és egyéb testzajaitól. Végül
az ételt választottam, eszembe idézve, hogy az erőm
visszaszerzése fontos.
Három másik asszonnyal léptem a sátorba, ők hozták a
tűzön sült oldalasdarabokat. Vendai kísérőim, öt másik táborbeli
férfival, párnákon ücsörögtek a sátor közepén. A hévforrás
lemosta róluk a mocskot, és visszavarázsolta a bőrükre a
színt. Griz arca egyenesen rózsaszínben csillogott. Kosszarv-kupákból ittak,
és kézzel ettek, bár már láttam, hogy a vagabundoknak voltak
evőeszközeik. A civilizációt fel lehet ajánlani egy barbárnak, de
nem biztos, hogyrészt kíván majd venni benne.
Egyikük se adta jelét, hogy észrevették a belépésemet – és
aztán rájöttem, hogy nem ismernek fel. Fürdés után, a színes
ruhákban és a gyöngyös kendővel a fejemen nem
emlékeztettem a mocskos vadnőre, akivel a táborba érkeztek.
Az asszonyok letettek két nagy tálat a férfiak elé, aztán a
harmadikkal elvonultak egy sarokba, ahol feltornyozott párnák
várták őket, ott leültek. Én csak álltam, és bámultam
fogvatartóimat, akik a fejüket hátravetve röhögtek és zabáltak,
mintha egy király udvarában vendégeskednének, és semmi
gondjuk sem lenne a világon. A látvány úgy ért, mintha
mérges szömörcébe ültem volna. Nekem volt gondom –
egy apróság, az életem. Azt akartam, hogy ők is törődjenek
vele.
 Felnyögtem. A nevetésnek vége szakadt, a fejek mind felém
fordultak. Úgy rebegtettem a pilláimat, mintha látnék valamit.
Kaden meregette a szemét, összpontosított, és végül ráébredt,
ki vagyok. Elvörösödött, oldalra hajtotta a fejét, mintha
még egyszer végigmérne, hogy eldöntse, nem téved-e.
– Mi az? – kérdezte Finch.
Az égnek fordítottam a fejemet, és grimaszoltam.
– Osa azen te kivada – mondta Griz a mellette
ülőnek. Az adottság.
Malich hallgatott, de a szemét nyíltan legeltette új
öltözékemen.
– Most mi van? – tudakolta Kaden türelmetlen fintorral.
Vártam, amíg mind kihúzták magukat valamennyire.
– Semmi – feleltem akkor, kevés meggyőző erővel,
és a sátor sarkába mentem, azasszonyokhoz. Úgy éreztem
magam, mint a fogadóban, egy új módszerrel a rendetlen
vendégek megfegyelmezésére. Gwyneth imádná.
A színjátékomegy darabig eléggé letörte a kedvüket, ami
viszont az enyémet felderítette. Teleettem magam, észben tartva,
hogy előfordulhat: ezeken a falatokon kell a mérföldeket
legyűrnöm a vadonban, ha elszabadultam. Megpróbáltam részt venni
a nők társalgásában, ugyanakkor a férfiak újrainduló
beszélgetésére is figyeltem. Tovább ettek-ittak – de inkább
ittak –, és a szájuk egyre szabadabban járt.
– Ade ena ghastery?
– Jah! – vágta rá Malich, és felém intett a fejével. –
Osa ve verait andel acha ya sah kest!
Mind nevettek, de a szó utána halkabban folyt, titkolózva, és
csak néhány félmondatot tudtam elkapni.
– Ne ena hachtetatot chadaros… Mias wei… Te ontia lo besadad…
Utakról és járőrökről beszéltek. Annyira igyekeztem többet
hallani, hogy egészen arra hajoltam. Kaden meglátott, és rám
szegezte a tekintetét.
– Osa’r e enand vopilito Gaudrella. Shias wei hal… le
diamma camman ashea mika e kisav.
 Huhogó röhögés csapott fel, a férfiak Kaden felé
emelték a kupáikat. A beszélgetés folytatódott, ám Kaden
most már nem vette le rólam figyelmes tekintetét: várta, hogy reagáljak.
A szívem kihagyott. Igyekeztem, hogy semmi ne látsszon
meg rajtam, hogy ugyanazzal a naiv, közömbös tekintettel nézzek
vissza rá, tettetve, hogy fogalmam sincs, mit mondott, de végül égő
arccal lesütöttem a szememet. Ha valaki bejelenti, hogy szerinte szép
vagabund lennék, és szívesen megcsókolna, azt nehézelereszteni
a füled mellett. Tökéletes szavakat választott, hogy beigazolja a
gyanúját.
Az ételemre pillantottam, igyekeztem az akaratommal eloszlatni
a pírt az arcomról. Az étkezés végéig nem néztem többé
az irányába, aztán megkértem Reenát, mutassa meg, hol a
kocsija.

A tábor végében álló carvachit megközelítve láttam, hogy

Dihara éppen akkor sétál el onnan. A lépcsőn egy
kicsiny könyv hevert, igen régi, és már első pillantásból is
láttam, hogy teljes egészében kézírásos. Felkaptam, és hagytam, hogy
Reena bevezessen a színeskocsiba.
Belülről sokkal nagyobbnak tűnt, mint kívül. Reena minden
kényelmét bemutatta, de engem leginkább a hátsó részben álló
ágy érdekelt. Dúskált a pompás színekben, a drapériákban,
párnákban, bojtokban, mintha egy mesekönyvbe rajzolták volna bele.
Megnyomtam a matracot, és a kezem egyszerre elmerült
egy lágy, varázslatos felhőben.
Reena széles mosollyal fogadta a tetszésemet. Nem bírtam
ellenállni, végigfuttattam az ujjaimat a szegélyt díszítő
aranybojtokon, és figyeltem, amint megremegnek az érintéstől.
Minden részleten végiglegeltettem a szememet, mintha egy kiéhezett
bárány volnék, akit kieresztettek a lóherésbe.
 Reena adott még egy hálóinget is, aztán magamra hagyott.
Sajátságos áldással búcsúzott, kifelé mentében megkoppantva az
ajtófélfát.
– Adjanak neked az istenek csendes szívet, nehéz
pillákat, és őrangyalokat a küszöbödre!
Amint kilépett, lehuppantam a matracra. Megfogadtam, hogy
soha többé nem tekintem természetesnek a puha ágyat magam alatt,
sem a tetőt magam felett. Rettentőenkimerültem, egyelőre
mégsem akartam aludni, inkább magamba ittam volna a
carvachi luxusát. Végignéztem a Reena által a falra
akasztott számtalan csecsebecsén – az Ősök különös, rovátkolt
üvegeiből több is függött ott, ilyeneket még mindig bőven
lehetett találni mindenfelé.
Vajon hányféle vidéken járt már a nomádok kis karavánja?
Biztos, hogy többfelé, mint amit én el tudnék képzelni, még
ha úgy is éreztem, eddigre bejártam a kontinens felét. Apámra
gondoltam, aki sose hagyta el Civicát. Még a saját országának,
Morrighannek a felét se járta be, nem beszélve a határain
túl elterülő hatalmas földekről. Persze a Birodalom Szemei a
rendelkezésére álltak, és közvetítették a számára a világot.
Kémek. Mindenhol ott vannak, Lia.
Itt nem. Az egyik jó dolog ebben az istenek háta mögötti
vadonban az volt, hogy a kancellár és az akadémikus keze idáig
biztosan nem ér el. És a fejvadászok sem valószínű, hogy
megtalálnak itt.
Csakhogy Rafe sem.
Újult erővel ütött meg a gondolat, hogy sosem látom újra.
A jók nem szaladnak el. Éppenséggel ő sem szaladt el,
de késznek mutatkozott, hogy folytassa az életét. Nem kellett
sokat győzködni arról, hogy mennem kell. Oktalanul sokat töprengtem a
válaszán. Akkor még túlságosan döbbent voltam, mélyen a
gyászban, hogy igazán felfogjam, de azóta volt időm átgondolni. Gondolj
vissza, ezt mondta anyám mindig, amikor valami vélt
rossztettért a hálókamráinkba parancsolt minket. Visszagondolva azt
láttam, Rafe is gyászolt. „Hadd gondolkodjak.” De aztán
nagyon is gyorsan folytatta: „találkozni szeretnék veled… hogy
elbúcsúzzunk.” Hamar elmúlt a gyásza. Az enyém nem.
Igyekeztem a gondolataimból is kizárni, miután elhagytuk
Terravint, ám az álmaimat nem irányíthattam. Az éjszaka
közepén újra éreztem az ajkát az ajkamon, erős karját magam
körül, ahogy a testünk szorosan összesimul, láttam a
szemembe mélyedő tekintetét, hallottam suttogó hangját a
fülemben – mintha a világon egyedül én számítanék neki.
Megráztam a fejemet és felültem. Ahogy Kaden
mondta, a talánokon nem jó töprengeni. A talánokat addig lehet
csűrni-csavarni, amíg nem létező dolgokká válnak. Rafe számára én
alighanem már egy távoli emlékké váltam. Most a jelenre kell
összpontosítanom, a valódira és az igazra. Megfogtam a
vékony, lágy hálóinget, amelyet Reena adott, és magamra
vettem. A hálóing szintén luxus, amit soha többénem veszek
magától értetődőnek.
Összekucorodtam az ágyban, kezemben a könyvvel, amelyet
Dihara hagyott ott nekem. Gaudra nyelvű olvasókönyv volt,
azzal a céllal íródott, hogy a kicsiket megismertesse a királyságok
nyelveivel, így a morrighanival és a vendaival is. Összevetettem
a kötetet az akadémikustól lopott példánnyal. A nyelvek
nem voltak pontosan azonosak, ahogy gyanítottam is. A Ve
Feray Daclara au Gaudrel több száz, talán több ezer évvel idősebb
volt, de az olvasókönyvből azonosítani tudtam néhány különös betűt,
és így, meg a jelen nyelvvel viselt hasonlóság segítségével már
kitaláltam egypár szó biztosfordítását. Az ujjam gyengéden siklott
a papíron, ahogy olvastam – éreztem a benne rejlő időt.

Az út vége. Az ígéret. A remény.

Mesélj megint, Ama. Mesélj a fényről.
Kutatok az emlékeim között. Egy álom. Egy történet. Egy
elmosódott emlék.
Fiatalabb voltam, mint te most, gyermek.
A valóságot a létfenntartástól elválasztó vonal eltűnik. A
szükség. A remény. A nagyanyám, aki mesékkel táplál, mert
mást nem adhat. A gyermekre nézek. Vékony, mint egy fűszál,
még álmában sem lakik jól. Reménykedik. Vár. Megfogom sovány
karjait, pihekönnyű testét az ölembe emelem.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hercegnő, éppen
akkora, mint te. Az egész világ az övé volt. A
parancsának még a fény is engedelmeskedett. A nap,
a hold és a csillagok is elébe térdepeltek, csak
intenie kellett. Egyszer volt…
Nincs többé. Most már csak az aranyszemű gyermek bújik
a karomba. Ez az, ami számít. És az út vége. Az ígéret.
A remény.
Jöjj, gyermek. Ideje indulni.
Mielőtt ideérnek a hullarablók.
A maradandó dolgok. Az örök dolgok. A dolgok, amikről
nem merek szólni a leánynak.
Majd mesélek, amíg megyünk. A régi
időkről. Egyszer volt…

Sokkal inkább naplónak tűnt, vagy tűz mellett elmondandó

mesének – szépséges hercegnő, aki a fénynek is parancsol?
Ugyanakkor az éhség balladája is volt. Gaudrel és a gyermek
vándorok voltak? Az első vagabundok? De kik vagy mik lehettek
a hullarablók? És miért tartana az akadémikus egy
mesemondótól? Hacsak Gaudrel nem mondott a meséken kívül mást
is a gyermeknek. Talán a könyv hátralévő részében kiderül.
Nagyon szerettem volna tovább tanulmányozni az elgondolkodtató
sorokat, ám a szemem egyszerűen lecsukódott. Félretettem a
könyveket, és felkeltem, hogy eloltsam a lámpást, ám akkor
dobogást hallottam a lépcsőn, és Kaden tört be az ajtón.
Megbotlott, csak a falba kapaszkodva nyerte vissza az
egyensúlyát.
– Mit keresel itt? – csattantam fel.
– Megbizonyosodom a kényelmedről – felelte akadozva,
elmosódva; a feje le-lebillent.
 Odaléptem, hogy kilökjem a kocsiból – nem tűnt nehéznek
–, de ő bevágta az ajtót, és nekilökött, aztán a saját
testével préselt neki. Tág pupillával nézett rám, a szeme hiába
próbálta befogni a látványt.
– Részeg vagy – állapítottam meg.
– Lehet – pislogott.
– Nem csak lehet.
Elvigyorodott.
– Hagyomány. Nem sérthetem meg a vendéglátóimat. Te sokat
tudsz a hagyományról, igaz, Lia?
– Mindig mocsokrészegre iszod magad, ha erre jössz?
Ernyedt vigyora végképp lehervadt, és még közelebb hajolt.
– Nem mindig. Sőt, soha.
– Hát akkor mi lelt? Talán bűntudatod volt, és azt hitted, hogy
az árpa istene majdfelment?
Összevonta a szemöldökét.
– Énnekem nincsen bűntudatom semmi miatt.Katona
vagyok, te meg egy… egy…közülük való. Királyi vér. Mind
ugyanaz.
– Mert olyan sokat ismersz.
Rám vicsorított.
– Te meg a te látomásaid! Azt hiszed, nem tudom, mit
csinálsz?
Pontosan azt csináltam, amit ő csinált volna a helyzetemben:
megpróbáltam túlélni. Azt várta, hogy keresztülrángat a kontinensen,
és én vidáman követem?
– Ők nem tudják – mosolyogtam rá. – Csak ez
számít. Te pedig nem mondod elnekik.
Most már egészen hozzám hajolt.
– Ne vedd olyan biztosra. Te csak…Én közéjük való vagyok.
Vendai. Ezt ne felejtsd.
Hogyan is felejthettem volna? Vitázni azonban
értelmetlennek tűnt. Kaden beszélni is alig bírt dadogás nélkül,
és az arcát eddigre szinte az arcomba tolta.
– Kaden, jó lenne, ha…
 – Annyi eszed van, hogy az már káros, ugye, tudod?
Megértetted, amit bent mondtam. Megérted, amit beszélünk…
– A barbár gagyogásotokat? Hogyan érteném? Még csak nem
is érdekel! Tűnj el,Kaden!
Megpróbáltam ellökni, de rám borult, az arcát a hajamba
temette, teljes súlyával rám nehezedett. Nem kaptam levegőt.
– Hallottalak ám – súgta a fülembe. – Akkor éjjel. Hallottam,
hogy azt mondodPauline-nak, hogy tetszik a szemem, hogy
vonzónak találsz.
Megérintette a hajamat, aztán az öklébe markolta a
tincseimet, és megszorította. Ugyanazokat a szavakat súgta a
fülembe, mint amiket a sátorban mondott, és még többet is.
Lüktetett a halántékom, forró lehelete az arcomat égette.
Az ajka a nyakamra csúszott.
Aztán hátrahajolt, és végre lélegzethez jutottam.
– Te nem… – Megingott, elködösült a tekintete. –
Túlságosan is… – Oldalra botlott, a falnak esett. – Most
aztán alhatok… őrségben. – Félretolt. – Itt leszek közvetlenül
a kocsid előtt – ígérte. – Ugyanis nem bízom
benned, Lia. Te túlságosan… – Lecsukódott a szeme.
– És akkor még Malich is…
Nekiesett az ajtónak, még mindig lehunyt szemmel a földre
csúszott, és ott ülve maradt. Csak ki kellett volna nyitnom
az ajtót, és hanyatt kizuhan, de amilyen a szerencsém, talán
kitörte volna a nyakát a lépcsőn, és akkor rám marad
Malich, hogy kezdjek vele, amit tudok.
Kaden végleg kidőlt, a feje oldalra billent. Csak
néztem rá. Malich ellen talán meg is védene, de mostanra
alighanem a teljes kompánia ugyanilyen hülyére itta magát.
Elhúztam a csipkefüggönyt, kinyitottam a zsaluval védett
ablakot. Ha mind így kikészültek, itt az alkalom a
menekülésre… de aztán megláttam Malichot, Grizt és
Finchet odébb, a lovaknál. Még mindig elég biztosan álltak
a lábukon. Talán Kaden igazat mondott, és nem szokott ennyi
italhoz. A fogadóban mindig óvatos volt, és önuralommal élt,
két korsó almabornál többet sosem ivott, márpedig annyit még
én is megihattam anélkül, hogy megártott volna. Miért eresztette
el ma ennyire a gyeplőt?
Becsuktam a zsalut, és Kadenre néztem. Még a szája
is elnyílt. Elmosolyodtam, mert eszembe jutott, micsoda
fejfájással fog ébredni. Felkaptam egy párnát Reena ágyáról, mellé
hajítottam, és löktem egyet Kaden vállán. Úgy dőlt a
párnára, hogy fel se ébredt.
Igaza volt. Valóban említettem Pauline-nak, hogy tetszik a
szeme, és vonzó. Erős volt, izmos, és ahogy Gwyneth
nemegyszermegjegyezte, jólesett ránézni. Azt is elmondtam, hogy
a viselkedése lenyűgöző: egyszerre komor és nyugtató. Érdekelt.
Csakhogy Pauline meg én a kisházban voltunk, amikor róla
beszéltünk. Kémkedett utánunk? Hallgatózott az ablaknál? Hiszen
orgyilkos, emlékeztettem magamat. Mi mást várhatnék? Megpróbáltam
visszaidézni, mi mindenről beszélgettünk még akkor Pauline-nal.
Istenek, mit hallgathatott ki? Vajon azt is, amikor… Sóhajtottam.
Ezen már igazán nem tudtam aggódni.
Elhelyezkedtem a vastag matracon, és magamra húztam
Reena egyik színpompás foltvarrott takaróját. Oldalra fordulva
néztem Kadent, és azon töprengtem, miért gyűlöli annyira
a királyicsaládokat. Mert azt világosan láttam, hogy nem engem
gyűlöl, csak azt, aki vagyok, ahogy én is gyűlöltem azt,
aki ő. Önkéntelenül is arra gondoltam, mennyire más lenne
minden, ha mindketten Terravinben születünk.

ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET
Vagy egy óráig figyeltem Diharát az ablakból, mielőtt
átléptem volna a még mindig alvó Kadent, hogy odamenjek hozzá.
A tábor közepén rakott tűz mellett kuporgott egy alacsony
ülőkén, kibontotta hosszú ezüst haját, majd visszafonta. Ezután
valami sárga balzsammal kente be a könyökét és a bütykeit.
Lassan, kimért mozdulatokkal csinálta, mintha ezer éve ez lenne
a reggeli szertartása. Kora szerint csaknem annyinak nézett ki,
bár a háta nem görnyedt meg, és bizonyosan bírta még az erejét.
Tegnap egyedül cipelte le a vízhez a rokkát.
Fűszálat rágott, az apró zöld kilógott a szája sarkán.
Ahogy néztem, megbizonyosodtam róla, hogy valamiképpen más.
Ugyanaz a fajta más-ság volt ez, amit Rafe-en és Kadenen
is azonnal megéreztem, amikor beléptek a fogadóba. Ugyanaz,
amit az akadémikuson is láttam. Olyasvalami, amit nem lehet
egészen elrejteni, légyen akár jó, akár rossz. A tudata talán
csak megérinti a lelket, mint egy pihetoll, talán kősziklaként
nehezedik rá, de az ember tudja, hogy valamimás. Ez a
szokatlan valami vezetett rá, hogy elhiggyem: Dihara talán
valóban többet tud az adottságról.
Felnézett, amikor a közelébe értem.
– Köszönöm a könyvet – szólaltam meg. – Hasznos volt.
A térdére támaszkodva felállt. Úgy tűnt, mintha rám várt
volna.
– Menjünk a rétre. Megtanítom neked, amit én tudok.
Egy lóherés rész közepén álltunk meg. Dihara megemelte egy
hajtincsemet, visszaejtette, aztán megkerült. A levegőbe szimatolt, aztán
megrázta a fejét.
– Gyenge benned az adottság, de hát elég régóta gyakorlod,
hogyan nyomd el.
– Ezt úgy szimatoltad ki?
Most először mosolyodott el, sőt, ráncos ajkai közül
mintha néma nevetés szökött volna ki.
– Sétáljunk – mondta, és megfogta a kezemet.
A rét a völgy egész hosszában elnyúlt. Céltalanul kanyarogtunk
rajta.
– Fiatal vagy, gyermek. Érzem, hogy más adottságaid meglehetősen
erősek, talánazok, amelyeket táplálnod kell, de ez nem jelenti,
hogy túl késő volna erről is megtanulni néhány dolgot. Jó,
ha az embernek sok erőssége van.
Sétáltunk, és Dihara egymás után rámutatott a vékony
felhőkre, amelyek lassan úsztak a hegytető felé, aztán a víz
mellett lágyan remegő nyakigláb füzekre, végül megfordított,
és megmutatta a rét füvén hagyott nyomainkat – a szellő
megsimogatta a fűszálakat, és azok máris visszaegyenesedtek.
– A világ belélegez téged. Megszimatol. Megismer. Aztán
kilélegez, és megoszt. Nem csak itt létezel, nem csak ezen
az egyetlen helyen. A szél, az idő körbejár, tanít és
felfed. Némely kévét vastagabbra vágják a többinél.
A világegyetem tudja, az emlékezete hosszú. Ez az
adottság titka. De vannak, akik mélyebben érzik a megosztott
életet másoknál.
– Hogyan lélegezhet be valakit a világ?
– Némely misztériumot még maga a föld sem árul el. De
nincs-e szüksége mindenkinek a maga titkaira? Tudhatjuk-e,
miért szeret egymásba két ember? Miért áldozza fel az
anya a gyermekét? Miért szökik el egy ifjú lány az
esküvője napján?
Megtorpantam, levegőért kaptam, ám Dihara tovább
húzott magával.
– A világ igazságai arra vágynak, hogy megismerd őket, de nem
erőszakoljákrád magukat, mint a hazugságok teszik.
Megkörnyékeznek, a füledbe suttognak, megfestik a
sötétet a szemhéjad mögött, a véredbe szűrődnek és
felmelegítik, végigfutnak a gerinceden, és megcirógatják a
nyakadat, hogy libabőrös leszel. – A kezébe vette a
kezemet, öklöt formált belőle, és erősen a
gyomorszájamra nyomta. – Néha pedig itt lüktet benned valami,
benn a hasadban, mélyen, nehezen – jelentette ki, aztán
eleresztett, és továbbindult. – Az a megismerésre vágyó
igazság.
– De Első Leány vagyok, és a szent szövegek értelmében…
– Azt hiszed, hogy az igazság majd foglalkozik azzal, ki
hányadiknak született,vagy mi van leírva akármilyen papírra?
– kérdezte Dihara.
Ha ezt Pauline hallotta volna, már darálta volna a
bűnbánó fohászt a szentségtörés miatt; az akadémikus eddigre
eltörette volna az öregasszony ujjait már csak a gondolatért is.
Az adottság, amelyet Dihara leírt, nem ugyanaz volt, amelyről
tanultam.
– De csak úgy jön, nem?
– Az olvasni tudásod talán csak úgy jött? Vagy erőfeszítésedbe
került? Az adottság csírája talán jelentkezik, de ha nem
táplálják, a magonc hamar elszárad. – Elfordult, a folyó
felé vette az irányt. – Az adottság egy különös, finom
módja a tudásnak. Annyit tesz: hallani a füled nélkül,
látni a szemed nélkül, ráébredni az ismereteid nélkül.
Ez volt a módja, hogy a néhány megmaradt Ős
túléljen. Amikor semmijük sem maradt, kénytelenek voltak
visszanyúlni a mélyre temetett tudás nyelvéhez, amely
egyidős a világgal.
– És mi van az istenekkel? Ők hogyan jönnek a képbe?
– Nézz körül, gyermek! Az erdő melyik fája nem tőlük való? Ott
vannak, aholelhatározod, hogy meglátod őket.
Elértük azt a helyet, ahol a folyó éles kanyart vett a
hegyek felé, és letelepedtünk a kavicsos partra. Dihara az
adottságról és magáról mesélt. Nem született vagabundnak: egy
íjkészítő lánya volt Candorában, az egyik kisebb királyságban,
de amikor a szüleit és a nővérét elvitte a láz,
megfordult a világa. Nem akart a rettegett nagybátyjával élni, ezért
elmenekült inkább, pedig alig volt hétéves. A végén teljesen
eltévedt az erdőben. Alighanem felfalták volna a farkasok, ha
egy arra járó vagabund család rá nem talál.
– Eristle azt mondta, meghallotta a sírásomat, de az
az útról lehetetlen volt.
Másként hallott meg.
Dihara velük ment tovább aznap, és soha nem is tért vissza.
– Eristle segített, hogy megtanuljak hallani; hogy ha kell,
kizárjam akár a mennydörgés zaját, a saját szívem rettegését,
a mindennapigondok zümmögését is. Megtanított némán
figyelni arra, amit a világ meg akar osztani velem.
Segített, hogy egészen elcsendesedjek, és befogadjam a tudást.
Lássuk, én tudok-e most segíteni neked.
 *

Egyedül ültem a réten, a fű a vállamig ért, cirógatta

a karomat. Gyakoroltam, amit Dihara tanított. Elnémítottam
a gondolataimat, és megpróbáltam belélegezni, ami körülvett –
a rét ringó füvét, a levegőt… és kizárni a lovát kergető
Griz kiáltozását, a játszó gyerekek kurjantásait, a farkasok
csaholását. Ezeket nemsokára elvittea szél. Nyugalom.
A lélegzésem a gondolataimmal együtt csillapodott le. Csak egy
csendben töltött reggel. Csak egy hallgatással töltött reggel.
Dihara megmondta, hogy az adottságot nem idézhetem meg –
hiszen pontosan ez a lényege: adják. De készen kellett
rá állnom. A figyelem és a bizalom pedig gyakorolható.
Nem értettem pontosan, mi is az adottság: ezer kérdésem
lett volna még, azonban ott, a réten ülve úgy éreztem, mintha
megérintettem volna egy üstökös nyomát. Az ujjaim bizseregtek a
lehetőség csillagporától.
Végül felálltam, hogy visszatérjek a táborba, ám a bizsergés
akkor egyszerre jeges szorítássá vált a nyakam körül. Megakadtak
a lépteim. Dihara néhány korábbi szava csengett vissza a
fülemben. Elég régóta gyakorlod, hogyan nyomd el.
A mondat súlyát akkor értettem meg teljes egészében. Igaza volt.
Elnyomtam az adottságot. De nem magamtól tettem.
Semmi az, drága gyermek. Csak az éjszaka hűvöse.
Rászoktattak, hogy nyomjam el.
Méghozzá a saját anyám tette.

ÖTVENHATODIK FEJEZET Kaden

Lia kocsijának padlóján tértem magamhoz, és azt hittem, végül
tényleg a koponyámba állított egy fejszét. De aztán eszembe
jutott az előző éjszaka néhány részlete, amitől a fejfájásom csak
fokozódott. Látva,hogy Lia nincs sehol,sietve megpróbáltam talpra állni, ám
ez ugyanakkora hibának bizonyult, mint tegnap meginni a
vagabundok tűzlángját.
A világ ezer éles fényszilánkra töredezett. A gyomrom a
torkomba rándult. A falba kapaszkodtam, hogy meg bírjak állni,
közben letéptem Reena egyik függönyét. Amikor kijutottam a
kocsiból, Diharával találtam szembe magam; ő árulta el, hogy
Lia a rétre ment.A vénasszony leültetett, adott egy adaggal a
gusztustalan ellenszeréből, meg egy cseber vizet is, amiben
megmoshattam a fejemet.
Griz meg a többiek kegyetlenül kiröhögtek. Ők jól tudták,
hogy általában nem iszom egy-egy udvarias kortynál többet, mert
arra képeztek, hogy felkészült orgyilkos legyek. Mi vette el a
józan eszemet az éjjel?
De persze tudtam a választ. Lia. Még sosem volt utam
a Cam Lanteux-n át, amely ennyire megkínzott volna.
Megtisztálkodtam, és elindultam, hogy szembenézzek vele. Már
messziről meglátott, és felállt. Haragvón néz? Azt kívántam,
bárcsak többre emlékeznékaz éjszakából. Lia még mindig
vagabund ruhákat viselt. Túlságosan is jól álltak neki. Néhány
lépésnyire megálltam.
– Jó reggelt.
Oldalra biccentett fejjel, felvont szemöldökkel nézett rám.
– Ugye, tudod, hogy nem reggel van?
– Szép délutánt – javítottam ki magam. Lia nem felelt,
csak nézett rám, hiábareméltem, hogy kitölti majd a csendet.
Megköszörültem a torkomat. – Ami a tegnap estét illeti…
– Nem igazán tudtam, hogyan fogalmazzam meg.
– Igen? – kérdezte.
Közelebb léptem.
– Lia, remélem, tudod, hogy nem azért mentem be
hozzád, hogy ott… veled aludjak.
Még mindig nem felelt. Nem éppen ezen a napon
kívántam, hogy végre megtanuljon tartani a száját. Végül
megadtam magam.
– Tettem valamit, amivel…
 – Ha tettél volna, még mindig a kocsi padlóján
hevernél, csak már nem lélegeznél. – Sóhajtott. – Nagyrészt
úriember maradtál, Kaden. Hát, legalábbis annyira, amennyire
egy részeg hülye az lehet, amikor rád tör az éjjel.
Mélyet lélegeztem. Egy gond elrendezve.
– Az lehet, hogy mondtam néhány dolgot.
– Igen.
– Olyasmit, amiről tudnom kellene?
– Feltételezem, minthogy te mondtad őket, már tudod
mindet. – Vállat vont, ésvisszafordult a folyó felé. – De
ha erre vagy kíváncsi, féltett vendai titkokat nem adtál
ki.
Odaléptem, és megfogtam a kezét; gyengéden, hogy elhúzhassa,
ha akarja. Nem tette. Meglepetten felnézett rám.
– Kaden, csak most ne…
– Nem a vendai titkok miatt aggódom, Lia. Szerintem ezt
te is tudod.
Félrenézett, egyenetlenül lélegzett, összeszorította az ajkát –
de aztán visszapillantott rám, és felszikrázott a szeme.
– Semmit se mondtál, aminek értelme lett volna,
rendben? Csak ittas ostobaságokat.
Nem tudtam, higgyek-e neki. Már tapasztaltam, mennyire
megoldja a tűzláng a nyelveket, és jól emlékeztem, miféle
szavak forogtak a fejemben akaratom ellenére naponta százszor
is, ha ránéztem. És aztán ott voltak még azok a dolgaim
is, amiket nem akartam volna senki tudtára adni.
Lia elszántan állta a pillantásomat, az állát felszegte, mint
mindig, ha erősen gondolkodott. Az együtt átutazott mérföldek
alatt kitanulmányoztam minden mozdulatát, minden szemrebbenését,
minden árnyalatát, a saját Lia-nyelvét. Összeszedtem az erőmet,
és eleresztettem a kezét.Fájdalom hasított a halántékomba;
elfintorodtam. Lia ajka gonosz mosolyra húzódott.
– Jó. Örömmel látom, hogy megfizetsz a kicsapongásaidért.
– A folyó felé biccentett. – Szedjünk neked chigafüvet.
Dihara szerint a parton lehet találni, és jó a
 fájdalomra. Ezzel köszönöm meg, hogy megszerezted a kocsit a
számomra. Kedves gesztus volt.
Néztem, ahogy megfordul, és a szellő a hajába kap,
megemeli. Néztem, ahogy elmegy. Nem gyűlöltem minden királyisarjat.
Őt nem gyűlöltem.
Követtem. Együtt sétáltunk végig a parton, először felfelé,
aztán a síkos sziklákon átkelve lefelé is. Lia megmutatta a
chigafüvet, és szedett is jó néhány szárat.
Továbbmenve letépdeste a leveleket, és letört egy négyujjnyi
darabot.
– Rágd meg – nyomta a kezembe.
Gyanakodva néztem rá.
– Nem méreg – nyugtatott meg. – Ha meg akarnálak
ölni, sokkal fájdalmasabbmódját is találhatnám.
Elmosolyodtam.
– Igen, azt hiszem, találnál is.

ÖTVENHETEDIK FEJEZET Rafe

– Elmondod vagy sem? – kérdezte Jeb egy csontot
szopogatva. Ki akarta élvezni a friss hús ízét, hiszen napok
óta most ettünk először pecsenyét, de végül a tűzbe
vetette a csontot. – Birtokolja az adottságot?
– Nem tudom.
– Hogy érted, hogy nem tudod? A fél nyarat vele
töltötted, és nem bírtál rájönni?
Orrin felhorkant.
– Úgy nem lehet megkérdezni, ha folyton a torkába
dugdosod a nyelvedet!
Mind felnevettek.Rosszalló pillantással jutalmaztam Orrint.
Tudtam, hogy tréfának szánta, a maga módján elismerésnek;
hogy férfinak számítok, aki megkereste a nőt, és a saját
akaratára hajlította. Én azonban tudtam az igazat, és
egyáltalán nem erről volt szó. Ha valaki meghajlott és megtört, az
én voltam. Nem is tetszett, hogy így emlegetik. Egy nap a
királynéjuk lesz. Legalábbis azért fohászkodtam, hogy így legyen.
– És milyen ez a lány, akit vissza próbálunk szerezni?
– tudakolta Tavish.
Ennyivel tartoztam nekik – néhány válasszal, egy képpel Liáról.
Az életüket kockáztatták, alig kérdeztek, úgy jöttek el velem a
legkeményebb útra, amit eddig megtapasztaltak. Megérdemelték a
válaszokat. Amellett hálás voltam Tavish szóhasználatáért is –
visszaszerezni –, hogy egy pillanatig sem vonta kétségbe a célunkat.
Szükségem is volt erre. Bár kevesen voltunk, Sven a tucatnyi
csapattest legjobbjait válogatta össze. Ki voltak képezve a
katonaságnál megszokott módon minden fegyverre és feladatra, de
mindnek megvoltak a személyes erősségei is.
Orrin eljátszotta a faragatlant, ám kifinomult nyilazótudományát
senki sem vonta kétségbe. Messzi célpontokra, vagy akár szélben
is pontosan lőtt, és akár három támadót is vissza tudott verni.
Jeb a csendes támadás mestere volt. Elbűvölő mosolyával,
bizalomgerjesztő modorával bárkit levett a lábáról, de ez volt, amit
az áldozatai utoljára tapasztaltak, mielőtt elroppantotta volna a
nyakukat. Tavish magabiztos volt, és finom szavú. Amíg a
többiek dicsekedtek, ő inkább kisebbítette az érdemeit,
amelyekből akadt néhány. Találhattamvolna nála gyorsabbat vagy erősebbet,
ám taktikusabbat aligha. Ő minden lépést a győzelem
szolgálatába állított. Növendékkorunk óta ismertük egymást,
együtt jártuk végig a kiképzést.
Nekem is megvoltak az erősségeim, de ők harctéri
tényként kezelték a sajátjaikat, míg engem még csak gyakorlat
közben láttak. Tavisht leszámítva. Kettőnk közös titka volt az
eset, amikor tíz perc leforgása alatt öltem meg nyolc embert.
Kaptam is egy mély vágást a combomra, amelyet Tavishnek kellett
összefércelnie, mert azt se mutathattuk meg senkinek. Arról az
éjszakáról Sven se hallott, pedig ő aztán mindent tud rólam.
Figyeltema négy arcot – mind arra vártak, hogy mondjak
valamit. Még maga Sven is, aki három évtizeddel volt idősebb
nálunk, és általában nem érdeklődött a tábortűz körül elmesélt
történetek iránt, láthatóan várakozott, hogy megtudjon valamit Liáról.
– Nem hasonlít az udvari hölgyekre – kezdtem. –
Nem csinál problémát az öltözködésből. A legtöbbször, ha épp
nem a fogadóban dolgozott, nadrágot hordott.
Méghozzá lyukasat.
– Nadrágot? – bökte ki hitetlenkedve Jeb. Az anyja a
királynő udvarának fő varrónője volt, és maga is szívesen
öltözködött divatosan, ha levethette az egyenruhát.
– Egy fogadóban dolgozott? – csúszott előrébb ültében
Sven. – Hercegnő létére?
Elmosolyodtam.
– Felszolgálóként és mosogatólányként.
– Ezt miért nem mondtad korábban? – tudakolta Sven.
– Sosem kérdezted.
Sven morgott valamit, és visszahelyezkedett korábbi
helyére.
– Máris kedvelem – jegyezte meg Tavish. – Mesélj
még.
Elmeséltem nekik az első találkozásunkat, azt, hogy mennyire
szerettem volna gyűlölni, és mindent, ami utána következett.
Majdnem mindent. Elmeséltem, hogy alacsony, két fejjel alacsonyabb
nálam, de a temperamentuma felér egy férfiéval, ha
haragjában kihúzza magát, és hogy láttam, amint egy morrighani
katonát néhány éles szóval térdre kényszerít. Elmeséltem,
hogyan szedtünk szedret, hogyan csábított, és hogy másra se
vágytam, mint a csókjára, pedig akkor még azt hittem, gyűlölöm, és
hogy amikor végre tényleg csókolóztunk… Itt megálltam, és lassan,
hosszan sóhajtottam.
– Jó volt? – kérdezett bele Jeb, várva a szaftos
részleteket.
– Jó volt – bólintottamrá egyszerűen.
– Miért nem mondtad meg neki akkor, ki vagy? –
faggatott Tavish.
 Úgy véltem, előbb-utóbb meg kell tudniuk ezt is,
legalábbis még mielőtt visszaszerezzük Liát.
– Mondtam már, hogy eleinte egyáltalán nem jöttünk ki
jól egymással. Aztán megtudtamazt is, hogy nem igazán
kedveli Dalbrecket, sem az odavalókat. Egészen pontosan ki
nem állhatja őket.
– De hát azok mi vagyunk – állapította meg Jeb.
Vállat vontam.
– Lia nem rajong a hagyományokért, és Dalbrecket tartja
felelősnek a megtervezett házasságért. – Meghúztama
kulacsomat. – És különösen haragudott a dalbrecki hercegre,
aki képes volt hagyni, hogy az apukája szerezzen neki
feleséget.
Tavish arca megrándult.
– De hát az te vagy – értetlenkedett tovább Jeb.
– Jeb, tudom, ki kicsoda! Nem kell elmagyaráznod! –
csattantam fel, aztán csendesebben folytattam. – Azt mondta,
sose lenne képes tisztelni egy ilyen embert.
Most pedig, hogy már tudják, mivel van dolgom, tudják
azt is, mivel lesz nekik is.
– Ugyan már, mit tud ő? – kérdezte Orrin, és széles
ívben intett a kezében szorongatott libalábbal; cuppogva szívogatta
a fogai közé ragadt húscafatokat. – Hiszen csak egy lány.
Ezek a dolgok már csak így mennek.
– És ő mit gondolt, te ki vagy? – nézett rám
Tavish.
– Egy béres, aki a fesztiválra érkezett.
– Te? Béres? – nevetett fel Jeb.
– Úgy ám, egy helyes földműves, aki az éves örömeiért
a városba utazott – vigyorgottOrrin. – Aztán csináltál-e már
neki gyereket?
Összeharaptam a fogamat. Még soha nem hoztam fel a
rangomat a katonatársaimmal szemben, ám most nem tétováztam
megtenni.
 – Vigyázz a szádra, Orrin. A leendő királynődről
beszélsz.
Sven rám pillantott, és alig észrevehetően bólintott. Orrin kissé
leengedett, az arcára megjátszott félelem ült ki.
– Nahát, mi a fene. Úgy tűnik, a hercegünk végre
megpucolta a koronaékszereit.
– Már ideje volt – tódította Tavish.
– Sajnálom a vendait, aki rátette a kezét – tette
hozzá a magáét Jeb is.
Láthatóan egyiküket se zavarta a rangvillantás; talán már
várták is.
– Én csak azt az egyet nem értem – fűzte tovább
a szót Jeb –, hogy a vendai miértnem hagyta, hogy
a fejvadász elmetssze a lány torkát? Elvégezte volna
helyette a munkát.
– Mert ott álltam közvetlenül mögötte. Én mondtam neki,
hogy lőjön.
– Jó, de most meg miért cipeli egészen Vendáig? Váltságdíjat
akar? – szólalt megTavish. – Mi volt ezzel a célja?
Visszaemlékeztem, hogyan nézett rá Kaden az első este
– mint a párduc az őzsutára –, és utána is minden egyes
nap. Nem feleltem Tavishnek, és ez már önmagában elegendő válasz
volt.
Hosszú csend következett, aztán Orrin böffentett.
– Visszaszerezzük a leendő királynőnket, aztán vékony
nyársra húzzuk a vérestökeiket – jelentette ki.
Időnként Orrin durva nyelvezete kifejezőbbnek bizonyult, mint
bármelyikünké.

ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET
A folyópart füves részén ültem, figyeltem a kavargó
hullámokat. A gondolataim a múlt és a jelen között
váltakoztak.Az elmúlt napokban, amennyire tudtam, kíméltem az
erőmet, hogy visszaszedjem a súlyomat. A legtöbb időt a
réten töltöttem, Eben vagy Kaden figyelő tekintete alatt, de
Dihara leckéje szerint kizártam őket, és hallani igyekeztem.Csak
ezen a módon lehetett egyáltalán valamicske esélyem, hogy
hazataláljak.
Kaden még mindig azt gondolta, hogy a többiek kedvéért
játszom meg magam, ha oldalra hajtom a fejemet, lehunyom
a szememet és felszegem az államat, de Eben ámulva figyelt.
Egy nap megkérdezte, valóban láttam-e a csontjain lakmározó
dögmadarakat, amire én csak egy vállrándítással feleltem. Jobb, ha
a távolban töpreng. Semmi kedvem sem volt újra a torkomon
érezni a kését,márpedig Kaden szavai szerint csak azért
maradtam eddig is életben, mert hittek az adottságomban. Meddig
tarthat ez ki?
Aznap reggeli után Kaden közölte, hogy három nap múlva
útnak indulunk – ami azt jelentette, hogy nekem hamarabb kell
nekivágnom. Mivel nem próbáltam elszökni, a figyelmük körülöttem
egyre lazult. Lassanként felkészültem a lehetőségre. Már körbejártam
a tábort olyan fegyvereket keresve, amelyeket ellophatnék a
vagabundoktól, de ha volt is nekik,biztosan a carvachik
mélyén tartották. Egy nehézvasnyárs, egy balta és egy nagy henteskés
– ezek voltak a legjobbak, de ezek is hamar feltűntek
volna, ráadásul a szoknyám ráncai közé sem rejthettem el
őket. Kaden számszeríja, kardja és az én tőröm is
a sátrába kerültek, ahová lehetetlen volt bejutni.
A fegyver mellett egy lóra is szükségem volt a
meneküléshez. Szinte biztosra vettem, hogy a leggyorsabb
példány Kadené, tehát azt kell magammal vinnem. Ez felvetett még
egy problémát: a lovaik felnyergeletlenül, felszerszámozatlanul várták az
indulást. Ha kell, szőrén is megülöm, de nyeregben jóval
egyszerűbb,amellett gyorsabb is, márpedig a sebesség mindennél
fontosabb.
Kaden most is épp a lova mellett állt, és látszólag teljes
figyelemmel csutakolta. Megfordult a fejemben, hogy közben
milyen gyakran néz felém.
Még mindig azon gondolkodtam, amit a múlt éjjel mondott.
Az előző nap nagy részét azzal töltöttem, hogy megpróbáljam megfejteni
az ősi vendai nyelvet, és tőle ismegkérdeztem, hallotta-e már
a Venda-éneket. Igennel felelt, de elmagyarázta, hogy sok ilyen
dal van, és számtalan változat, ráadásul mindet a királyság
névadójától származtatták.
Elmesélte, hogy Venda az első uralkodó felesége volt, aki
megtébolyodván kiült a városfalra, és naphosszat dalokat énekelt
az arra járóknak. Néhányat le is írt, de a legtöbbet a
hallgatósága jegyezte meg. Szerették, mert bölcs volt és kedves,
és még azután is eljöttek a jajongását hallgatni, miután
megbomlott az elméje – amíg végül egy nap leesett a
falról, és meghalt. Sokan vélték úgy, hogy a férje taszította
le, mert képtelen volt már tovább hallgatni a bolondságait.
Venda zagyvaságai azonban fennmaradtak, hiába tett meg az
uralkodó mindent, hogy elpusztítsa őket. Elégetett minden verset,
amit megtalált, de a többi addigra önálló életre kelt; az emberek
szájról szájra adták őket.
Megkértem Kadent, hogy olvasson fel nekem egy vendai
nyelvű szövegrészletet, mire azt felelte, egyáltalán nem tud
olvasni; egyikük se tud, Vendában ritka az efféle. Ez megzavart.
Biztosra vettem, hogy Terravinben többször is láttam
olvasni. Berdinél nem voltak étlapok, fejből mondtuk el az árakat,
de időnként tettünk ki hirdetményeket, amelyek előtt megállt.
Persze ez még nem feltétlenül jelenti, hogy meg is értette,
amit lát, ugyanakkor a fesztiválon mintha velünk együtt
olvasta volna a játékok listáját, kiszúrva a birkózást. Miért
hazudna erről?
Néztem, ahogy megveregeti a lova farát, hadd menjen a
rétre legelni a többiekkel, aztán belép a sátrába. Visszafordultam
a folyó felé. Apró, lapos kavicsot dobtam a vízbe, és néztem,
hogyan süllyed a hasonlók mellé.
Amióta a táborban voltunk, jó pár kínos pillanat esett
köztünk Kadennel – vagy talán én lettem félénkebb. Tudtam,
hogy érdeklődik irántam, nem is rejtette véka alá. Ez volt az
oka, hogy még mindig életben hagyott. Azt azonban nem
fogtam fel igazán, mennyire is érdeklődik. És azt is tudtam,
hogy a magam módján én is érdeklődöm iránta. Nem az
orgyilkos iránt, hanem a férfi iránt, akit Terravinben ismertem meg,
aki abban a pillanatban felkeltette az érdeklődésemet, amint
belépett a fogadó ajtaján. Aki nyugodt volt, és rejtélyes, de
kedves pillantással nézett rám.
Emlékeztem közös táncunkra a fesztiválon. Szorosan a karjába
ölelt, ám küzdött a gondolataival, visszafogta őket. Részegen nem tette.
A tűzláng megoldotta a nyelvét, és mindent meglehetős dísztelenül
elém borított. Elmosódva, akadozva, mégis tisztán. Szerelmes. A
barbár, akit azért küldtek, hogy megöljön.
Hanyatt dőltem, és felnéztem a felhőtlen égre. Még kékebben,
még ragyogóbban feszült fölöttem, mint tegnap.
Van egyáltalán fogalma Kadennek, mi az a szerelem? Ha
már itt tartunk, nekem van?Még talán a szüleim se tudják.
A tarkóm alá tettem a kezeimet, párnának. Talán nem is
lehet egyféleképpen meghatározni. Talán szerelemből is van annyi,
ahányféle kék az ég.
Vajon akkor kezdődött az érdeklődése, amikor elláttam a
vállát? Emlékeztem, milyen furán meglepett arcot vágott, amikor
hozzáértem, mintha még soha senki sem bánt volna vele kedvesen.
Ha Griz, Finch és Malich jelentik a múltját, talán úgy is volt.
Ugyan megvolt bennük az egymás iránti acélkemény
elkötelezettség, de ez semmiben sem emlékeztetett kedvességre.
És a hegek is, a mellkasán meg a hátán… csak egy
brutális állattól kaphatta azokat, Kaden valahol, valamikor
mégis megtanulta a kedvességet. Szinte a gyengédséget is.
Apró cselekedetekben nyilvánult meg, amitől úgy tűnt, két különböző
személy bújik meg Kaden bőrében: egy kérlelhetetlenül hűséges
vendai orgyilkos, és valaki egészen más, akit elzárt a világtól –
egy hozzám hasonló rab.
Felálltam, hogy visszatérjek a táborba. A szoknyámat
porolgattam, amikor észrevettem a felém ballagó Kadent, a
kezében kosárral. Elébe sétáltam.
– Ezeket Reena csinálta ma reggel – köszöntött. –
Ő mondta, hogy hozzak neked.
 Reena kifutónak nézi Kadent? Aligha. Kaden ellenben,
amióta csak betört a carvachimba, hogy aztán részeg kábulatba
essen, meglehetősen engesztelőn viselkedett. Talán még
szégyenkezett is.
A kezembe nyomta a kosarat. Három ropogósra sült
gombóc pihent benne.
– Vadalma – közölte.
Már nyúltam volna az egyikért, amikor a közelünkben
legelésző lovak egyike váratlanul a társára rontott. Kaden
elkapott és félrerántott az útjából. Megbotlottunk, elvesztettük az
egyensúlyunkat, és a földrebuktunk, Kaden védelmező mozdulattal
fölém hengeredett, hátha a ló közelebb vágtat, de addigra
az állat már el is száguldott.
A világ elnémult. Felettünk ingotta magas fű, elrejtett szem
elől. Kaden az oldalam mellett támaszkodott a könyökén, úgy
nézett le rám. A mellkasunk összeért, az arcunkat alig néhány
centiméter választotta el.
Láttam, hogyan néz rám. A szívem vadul zakatolt.
– Jól vagy? – kérdezte halkan, rekedtesen.
– Igen – suttogtam
Fölém hajolt; el akartam tolni, félrefordulni, tenni valamit,
akármit, de nem tettem, és mire észbe kaptam, már nem állt
közöttünk semmi. Az ajka melegen, gyengéden simult az
enyémre, a lélegzete a fülemben visszhangzott. Elöntött a
forróság. Éppen olyan volt, ahogy elképzeltem akkor éjjel
Terravinben, Pauline-nal.
Mielőtt…
Ellöktem magamtól.
– Lia…
Zihálva feltápászkodtam, minden figyelmemet a blúzom egy
elszabadult gombjára összpontosítottam.
– Felejtsük ezt el, Kaden.
Ő is felpattant, és elkapta a kezemet, hogy kénytelen legyek
ránézni.
– Te is meg akartál csókolni.
 A fejemet ráztam, tagadtam, pedig igaz volt. Valóban meg
akartam csókolni. Mit tettem?
Kitéptem a kezem a szorításából, és otthagytam a réten
állva. Amíg vissza nem értem a kocsimhoz, mindvégig a hátamban
éreztem a tekintetét.

ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET
Körbeültük a tüzet, a telihold ragyogott felettünk. A
langyos levegőben fenyőtű és réti fű tisztán kivehető illata
terjengett. A vagabundok kihozták a takaróikat és a párnáikat,
hogy a pattogó tűz mellett ehessük meg a vacsoránkat.
Az utolsó zsályás lepény után tétovázás nélkül lenyalogattam
a morzsákat az ujjamról. A vagabundok igen jókat ettek.
Kadenre néztem: velem szemben ült, a haját meleg
mézszínre festette a lángok fénye. Szörnyű hiba volt
megcsókolni, még mindig nem tudtam, miért is tettem. Vágytam
valamire, talán csak valaki közelségére, vigaszra – arra, hogy ne
legyek ennyire magányos. Talán játszani akartam egy pillanatig, de
mit? Eljátszani, hogy minden rendben van? Hiszen nincsen.
Talán csak kíváncsi voltam. Tudnom kellett.
A tűz fénye kirajzolta Kaden állának éles vonalát, a
halántékán lüktető eret. Ideges volt. Kutató, haragos tekintete az
enyémbe akadt. Félrenéztem.
– Ideje aludni, angyalkám – szólt az egyik fiatal anya a
kisfiához, Tevióhoz. Sokgyerek már lefeküdt korábban, de Tevio
váltig állította, hogy nem álmos, és a nála éppen csak
idősebb Selena csatlakozott hozzá, attól tartva, hogy
ő lesz a következő, akit elvonszolnak onnan.
Elmosolyodtam. Emlékeztettek ilyen korú önmagamra. Soha nem
akartam a hálókamrámba vonulni, talán mert nagyon is
gyakran küldtek oda.
– Ha elmondok egy mesét – kezdtem –, utána elmentek
lefeküdni?
 Mindketten lelkesen bólogattak. Észrevettem, hogy Natiya is
közelebb húzódik hozzájuk, a történetre várva.
– Egyszer volt, hol nem volt – kezdtem –, réges-rég, az
óriások, istenek és sárkányok országában élt egy kis
herceg és egy kis hercegnő, akik nagyon hasonlítottak rátok.
– Úgy alakítottam a mesét, ahogy a bátyáim is
átalakították a számomra, ahogy anyám és a
nagynénéim is tették, és elmondtam nekik Morrighan
történetét, a bátor leányét, akit az istenek kiválasztottak, hogy
átvigye lila carvachiját a vadonon, és biztos helyre
vezesse a szent Fennmaradottakat. A bátyáim változatára
támaszkodtam inkább, és beleszőttem a Morrighan által
megszelídített sárkányokat, kicselezett óriásokat, meglátogatott
isteneket, és a viharokat, amelyeket pergő szóval a
tenyerébe csalt az égből, majd suttogva a semmibe fújt.
Mesélés közben feltűnt, hogy még a felnőttek is figyelnek,
de a leginkább Eben. Elfeledkezett a kemény útonálló
szerepéről, és kerek szemű gyermek lett a többiek
mellett. Még soha senki nem mesélt neki azelőtt?
A kalandokat megtoldottam még néhánnyal, amilyeneket még a
bátyáim se találtak volna ki soha. Mire Morrighan elérte az újjászületés
földjét, a carvachiját egy csapatnyi ogre húzta, ő maga pedig
visszadalolta az égre a pusztító hullócsillagokat.
– És azok pedig megígérték,hogy ott is maradnak mindörökké
– fejeztem be.
Tevio mosolygott, aztán ásított, és nem ellenkezett, amikor az
anyja a karjába emelte. Selena is szó nélkül követte az
édesanyját, és odasúgta neki, hogy ő is hercegnő.
Mögöttük súlyos csend maradt. Néztem, ahogy a
maradók a tűzbe bámulnak, mintha nem szabadulhatnának a
mesétől; és akkor váratlanul megszólalt egy hang.
Tarts ki.
Levegőért kaptam, a vállam felett hátranéztem, a sötét
erdő felé. Vártam, hátha folytatja, de amikor nem történt
semmi, lassan visszafordultam a tűz felé. Kaden éles pillantása
fogadott.
– Már megint?
Csakhogy ezúttal valóban történt valami, éppen csak nem
értettem, mi. Lesütöttem a szememet: nem akartam elárulni, hogy
most nem valaki más kedvéért színészkedek.
– Semmi – feleltem.
– Örökké ugyanaz a semmi – vicsorodott el Malich.
– A sötét mágia városánál más volt – intette le Finch.–
Látta, hogy jönni fognak.
– Osa lo besadad avat e chadaro – értett egyet Griz is.
A mellette ülő két idősebb vagabund férfi bólintott, és az
istenek jelét rajzolta a levegőbe.
– Grati te deos.
Kaden felmordult.
– Ez a te történeted… te valóban elhiszed, amit az
imént mondtál a gyerekeknek?
Erre megdühödtem. Az én történetem… A gyerekek
láthatóan élvezték, szóval felesleges volt csak azért belekötnie, mert
haragudott rám.
– Persze, Kaden. Hiszek az ogrékban és sárkányokban.
Néggyel magam is találkoztam, bár jóval ocsmányabbak és
ostobábbak, mint ahogy meséltem. Csak nem akartam
megijeszteni a gyerekeket.
Malich fújt egyet a sértés miatt,Kaden azonban mosolyogva
vette tudomásul, hogy ismét a saját levemben lát főni. Finch a fiatal
Morrighan kalandjain röhögött, aztán Malichkal jóval profánabb és
vulgárisabb értelmezést adtak a történetnek.
Undorodva felálltam, hogy távozzak, és dühösen Kadenre
néztem. Tudta, mit szabadított el.
– Az orgyilkosokat mindig ennyi idióta kíséri? – tudakoltam.
– Tényleg szükségesek, vagy csak a durva szórakozásért
vannak veled?
– Hosszú az út a Cam Lanteux-n át, és…
 – Mi nem kíséret vagyunk! – tiltakozott Eben, és
kidüllesztette a mellkasát, mintakit nagyon megsértettek.
– Nekünk is megvolt a magunk dolga.
– Hogy érted, hogy a magatok dolga?
– Eben, hallgass! – hajolt előre Kaden. Griz egyetértőn morgott,
de Malich csakintett.
– Ebennek igaza van. Hadd beszéljen. Mi legalább elvégeztük a
munkát, amiértelindultunk, ami több, mint amit te
elmondhatsz magadról.
Eben sietve eldicsekedett a morrighani tetteikkel, mielőtt Kaden
megállíthatta volna. Leírta az utakat, amelyeket sárlavinával torlaszoltak
el, a bemocskolt csatornákat és ciszternákat, és a sok
lerontott hidat is… Előreléptem.
– Hogy mit csináltatok?
– Hidakat döntöttünk le – felelte Finch,aztán elmosolyodott.
– Remekül lefoglaljaaz ellenséget.
– Hercegnő, vannak dolgok, amikhez nem vagyunk túl
ocsmányak vagy ostobák– röhögött Malich.
Remegetta kezem, elszorult a torkom; a vér olyan
hevesen száguldott a fejemben, hogy beleszédültem.
– Mi baja? – nézett körül Eben.
Megkerültem a tüzet, és felettük álltam meg.
–A chetsworthi hidat is ti döntöttétek le?
– Nem is volt nehéz– bólintott Finch.
– Leszámítva a kocsit, amely épp arra ment – tettem
hozzá suttogva; nem bírtamhangosabban szólni.
– Azt én intéztem el – röhögött Malich. – Az is
könnyű volt.
Hallottam az állati rikoltást, éreztem, ahogy a körmeim
húsba mélyednek, meleg vér csordul a kezemre, az ujjaimba
hajszálak akadnak; újra és újra lecsaptam rá, a szemét karmoltam,
a lábát rugdaltam, a bordái közé térdepeltem, és ököllel
ütöttem az arcát. Valakielkapta a derekamat és lerántott róla, de
tovább sikoltoztam, és téptem-karmoltam, akit csak értem. Végül
Griz leszorította a karjaimat, hogy levegőt is alig kaptam; Kaden
Malichot fogta vissza. A briganti arcát vér csíkozta, az orrából
is bőven folyt.
– Eressz, megölöm a ribancot! – bömbölte.
– Ti semmirevaló, gonosz fattyúk! – visítottam. Már
magam se tudtam, mit iskiabálok, csak ontottam a
fenyegetéseket egymás után, igyekeztem túlsikoltani Malich
szidalmait. Kaden csendért üvöltött – végül kénytelen
voltam rekedten elhallgatni. Nagyot nyeltem. A saját
véremet éreztem szétfutni a számban: elharaptam az
orcámat. Elhallgattam, és megremegtem. A következő
szavaim halálos nyugalommal törtek fel belőlem.
– Meggyilkoltátok a bátyám feleségét. Csak tizenkilenc éves volt,
és gyermeketvárt. Ti nyomorultan és gyáván nyilat
repítettetek a torkába.
Nem mondtam többet, csak meredten néztem rájuk, lüktető
fejjel, várva, hogy összerakják magukban a képet. Magamtól is
éppen annyira undorodtam, mint tőlük. Együtt ettem Greta
gyilkosaival,sőt, mesét mondtam nekik.
Akárki vonult eddig el a sátrakba vagy carvachikba, már
újra kint állt. Csendesen, éjjeli ruhákban gyűltek körénk, próbálták
megérteni, miért a felfordulás. Finch állán és Kaden nyakán is
véres csíkok díszlettek. Eben távolabb állt, kerekre nyílt szemmel
nézett rám, mintha egy démont látott volna tombolni.
– Ved mika ara te carvachi! – süvöltötte Griz, mire Finch és
egy vagabund férfi megragadták Malichot, aki még mindig
igyekezett kiszabadítani magát, hogy rám támadjon. Kaden
karon fogott, és nem túl finoman a kocsi felé húzott.
Kinyitotta az ajtót, belökött – éppen csak nem hajított
be –, aztán belépett, és becsapta maga mögött az ajtót.
– Mi ütött beléd? – kiáltotta.
Hitetlenkedve bámultam rá, még mindig alig kaptam levegőt.
– Azt várod, hogy gratuláljak nekik,amiért megölték?
Kaden is zihált, de aztán erőt vett magán, és lassan
sóhajtott. Két kezét ökölbe szorította az oldalánál.
– Nem ez volt a szándékuk, Lia – felelte halkan.
 – Tényleg azt hiszed, hogy számít a szándékuk? Gretahalott!
–A háború csúf dolog, Lia.
– Háború? Miféle háború, Kaden? A képzeletbeli, ahol
ti harcoltok? Ahova Gretanem állt be önkéntesnek? Nem
volt katona. Ártatlan volt!
– Nagyon sok ártatlan hal meg a háborúkban. A
legtöbben vendaiak. Számtalanember halt bele abba, hogy megpróbált
letelepedni Cam Lanteux-ban.
Hogy veszi a bátorságot, hogy a törvényszegőkhözhasonlítsa
Gretát?
– Azt egy több száz éves egyezmény tiltja!
Kaden összeharapta a fogait.
– Miért nem magyarázod ezt Ebennek? – sziszegte. – Csak
ötéves volt, amikorvégignézte, hogy a szülei meghalnak, mert
megpróbálják megvédeni az otthonukat a gyújtogató katonáktól!
Az anyja mellkasába baltát vágtak, az apja halálra égett a
házzal együtt!
– Nem morrighani katonák tették! – csattantam fel még
mindig dühtől lüktető fejjel.
– Valóban? – Kaden közelebb lépett, az arca vicsorgásba
torzult. – Még túl kicsivolt, hogy felismerje a seregeket,
de sok-sok pirosra emlékszik. A morrighani lobogó
színére!
– Nagyon kényelmes dolog Morrighant vádolni, ha nincs tanú, és
csak egy gyerek emlékszik valami pirosra! Nézz a saját véres
kezeitekre, az a vér bűnösökért folyt ki!
– Ártatlan áldozatok akkor is lesznek, Lia! – üvöltött Kaden.
– Minden oldalon!Húzd végre ki a királyifejedet a
seggedből, és szokj hozzá!
Szólásra képtelenül néztem rá. Kaden végül nagyot nyelt,
megrázta a fejét, aztán a hajába túrt.
– Sajnálom. Nem úgy gondoltam – szabadkozott. Lesütötte a
szemét, aztán rámnézett; a haragját most megint dühítő,
begyakorolt nyugalma mögé rejtette. – De te alaposan
 megbonyolítottada dolgokat. Most már jóval nehezebb lesz téged
megvédenem Malichtól.
Megjátszott rémülettel kaptam levegő után.
– Ezer bocsánat! Nem akartam volna bármit is megnehezíteni
a számodra, hiszen nekem minden olyan rohadtul egyszerű!
Ez egy kéjutazás, nemde?
Az utolsó szón elcsuklott a hangom, elmosódott a szemem
előtt a látvány. Kaden sóhajtott, és odalépett hozzám.
– Hadd lássam a kezedet.
Lenéztem. Csupa vér volt mindkettő, és még mindig
remegett. Három körmöm szinte tőből letört, az ujjaim hegye
sajgott, a bal kezemen két ujj megdagadt és bekékült,
mintha eltört volna. Úgy támadtam Malichra és a többiekre,
mintha edzett acél lenne a kezem, hiszen más fegyverem nem
volt.
Kadenre néztem. Ő végig tudta, hogy a társai ölték meg
Gretát.
–A te kezedhez mennyi vér tapad, Kaden? Hány
embert öltél meg?
Alighittem, hogy korábban még nem tettem fel ezt a
kérdést. Orgyilkos volt, az ölés a munkája – csakhogy
túlságosan is jól leplezte.
Nem felelt, de láttam, hogy ismét összeszorítja a fogait.
– Hányat? – tudakoltam újra.
– Túl sokat – bökte ki végül.
– Annyit, hogy már nem is számolod.
A szeme körül elmélyültek a ráncok. A kezemért nyúlt, de
elhúztam előle.
– Kifelé, Kaden. Lehet, hogy a foglyod vagyok, de
a szajhád nem leszek.
A szavaim mélyebb sebet ejtettek rajta, mint a körmeim a
nyakán. Düh lobbant a szemében, odalett a nyugalma.
Megpördült, kirontott, és bevágta az ajtót.
Semmi másra se vágytam, mint hogy összekucorodhassak a
padlón, de alig pillanatokkal később halk kopogást hallottam, aztán
résnyire nyílt az ajtó. Dihara volt az, a kezében kis csebernyi
illatosvizet hozott, amelynek a tetején levélkék úszkáltak.
– A kezednek. Az ujjak hamar elfertőződnek.
Beharaptam az ajkamat, és bólintottam. Dihara leültetett
a kocsiban álló egyetlen székre, magának odahúzott egy alacsony
ülőkét. A vízbe mártotta a kezemet, és egy lágy
rongydarabbal gyengéden törölgetni kezdte.
– Sajnálom, ha megijesztettem a gyerekeket – mondtam.
– Elvesztettél valakit, aki fontos volt a számodra.
– Kettőt – suttogtam; nem tudhattam, visszakapom-e
valaha azt a Walthert, akitismertem. Itt semmit sem
tehettem érte. Senkiért. Milyen csekélységnek láttam abban
a percben a saját tünékeny boldogságomat! Még a
barbároknak is lett volna annyi esze, hogy meghátráljanak a
két egyesített sereg elől. Már a lehetőség is annyira
megrémítette őket, hogy megpróbáltak eltenni láb alól. Kaden
vajon tőlem is így akart megszabadulni? Egy nyíl a torkomba,
mint Gretának? Ez volt az, amit úgy megbánt, amikor
együtt táncoltunk? Hogy majd meg kell ölnie? A szavai,
„nem élhetünk találgatásokon”, keserűen, fájón csengtek a
fülemben.
Dihara letépte az egyik körmöm beszakadt darabját.
Összerándultam. Újra bemártotta a kezemet a cseberbe, hogy a
víz elmossa a vért.
– A törött ujjaidat be kell kötni – állapította meg. –
De gyorsan meggyógyulnakmajd. Elég gyorsan, hogy megtehesd,
amit meg kell tenned.
A vízben kavargó gyógynövényeket néztem.
– Már nem is tudom, mi az.
– Tudni fogod.
Kiemelte a kezemet a vízből, óvatosan szárazra törölte,
majd valami sűrű, ragacsos balzsammal kente be a felsebzett
körömágyamat, amely hűvösen, zsibbasztón azonnal enyhítette a
fájdalmat. Végül tiszta tépést csavart három ujjam hegyére.
 – Most vegyél mély lélegzetet – szólt, aztán megrántotta két
bekékült ujjamat. Felkiáltottam. – Egyenesen kell összeforrniuk
– tette hozzá; közben vastag kötést csavart rájuk, amíg
végül merev, mozdíthatatlan csomóvá váltak. A kezemre
nézve nem tudtam elképzelni, hogyan szerszámozhatnék fel
egy lovat, vagy hogyan foghatnám a szárat.
– Meddig tart? – néztem Diharára.
– A természet ezekben a dolgokban megbízható – felelte.
– Általában néhány hét.De néha felbukkan a varázslat,
amely erősebb a természetnél.
Eszembe jutott Kaden figyelmeztetése, hogy vigyázzak az
öregasszonnyal. Most felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon volt-e
egy igaz szava is hozzám, vagy csak üres reménybe kapaszkodtam,
amikor nem volt más, amit megragadhattam volna?
– Igen, a varázslat, az mindig felbukkanhat – válaszoltam
maró gúnnyal.
Dihara az ölembe tette bekötözött kezemet.
– Minden út és mód a világ része. A varázslat sem más,
mindössze még nemismerjük a mikéntjét. Mint az inda meg
az oroszlán, amelyet a válladon hordasz. – Tudsz róla?
– Natiya mondta.
Sóhajtottam, megráztam a fejemet.
– Az nem varázslat volt. Csak vigyázatlan művészek munkája, túl
erős festékek, ésaz én végtelen balszerencsém.
Dihara arca mosolygós ráncokba futott.
– Talán. – Felemelte a gyógyvizes csebret, és felállt.
– De emlékezz, gyermek,mindannyiunknak megvan a maga
története és végzete, néha látszólag rossz szerencséje is… de
mind részei vagyunk a nagy történetnekis. Annak, amely
áthatja a talajt, a levegőt, az időt… még a könnyeinket
is. – Odanyúlt, és a hüvelykével megtörölte az arcomat.
– A nagy történetek kivájják maguknak a medret.
 HATVANADIK FEJEZET
Korán keltem, remélve, hogy szerezhetek egy bögre forró cikóriakávét,
mielőtt Malich kikel a sátrából. Nem aludtam jól, de ezen nem
is volt mit csodálkozni. Többször is arra riadtam, hogy álmomban
egy csupa vér bábu elkerekedett szemébe nézek, majd az arc
átalakul Gretáévá. Később ezeket Rafe képe váltotta fel egy-
egy pillanatra, mint amikor először találkoztunk, ám az arca
romok közé, vadonba, tűzbe, vízbe tűnt. Akkor újra hallottam a
szavakat, amelyekről Terravinben még azt hittem, emlékversek: A
legtávolabbi zugban… Megtalállak… Csak most már tudtam, hogy
Rafe hangján szólnak.
A legrosszabbak azonban azok az álmok voltak, amelyekben
Eben sétált felém, az arcára vér fröccsent, a mellkasából fejsze állt
ki. Ezekből sikoltva, levegő után kapkodva ébredtem, a szám
az ártatlanok szót formálta. Szokj hozzá. Sosem fogok hozzászokni.
Kaden vajon folyamatosan hazudott nekem? Úgy tűnt, csak a
megtévesztéshez ért.
Reggelre úgy éreztem magam, mint aki egész éjjel démonokkal
viaskodott.
Az erdei madarak még alig csicseregtek a hajnali fényben,
amikor kiléptem a kocsiból; meglepve láttam, hogy erkölcstelen
vendai kíséretem már a tűz mellett ül. Nem adtam jelét
a döbbenetemnek, de mind úgy néztek ki, mint aki egy
oroszlánnal verekedett. A karmolások megsötétedtek, most már bosszúvörös
árkokként rajzolódtak a bőrükbe. Malich nézett ki a
legrosszabbul: az arcát megszaggattam, a szeme alatt, az öklöm
nyomán kékes-lilásan duzzadt meg a bőre, de még Griz orrát
is éktelenítette egy karmolás, Finch fél karján pedig tisztán
kivehettem a körmök nyomait.
Malich észrevett, rám meredt, Kaden azonban előrehajolt, hogy
ha kell, beavatkozhasson.
Senki sem szólt, de pontosan éreztem, hogy engem figyelnek,
amíg bekötött kézzel ügyetlenkedek, hogy csészébe töltsem a
cikóriafőzetet. El akartam vele vonulni a nagysátorba, hogy
elkerüljem a társaságukat, de amikor megfordultam, és a
tekintetem összeakadt Malichéval, meggondoltam magam. Ha
meghátrálok, azt fogja hinni, hogy félek tőle, ami csak olaj lesz a
tüzére. Ráadásul ott volt nálam a gőzölgő kávé, amit az
arcába zúdíthattam, ha egy lépést is tesz felém.
– Remélem, mindannyian jól aludtatok – üdvözöltem őket,
szándékosan könnyedhanghordozással. Feszes mosollyal
viszonoztam Malich bámulását.
– Igen, nagyon – felelt sietve Kaden.
– Sajnálattal hallom. – Belekortyoltam a kávémba. Akkor tűnt
fel, hogy Eben nincs sehol.– Eben még alszik?
– Nem. Málházza a lovakat.
– Málházza? Miért?
– Ma indulunk.
Megrezdült a csészém, a főzet fele a földreloccsant.
– Azt mondtad, az még három nap.
Finch nevetve megdörgölte felsebzett karját.
– Azt hitted, elmondja, valójában mikor terveztük? Hogy hamarabb
kilopózhass?
– Elvégre hercegnő – morgott Malich. – Mi meg
ostoba ogrék vagyunk. Persze hogyazt hitte.
Kadenre néztem, aki eddig hallgatott.
– Egyél valamit, aztán szedd össze a holmijaidat Reena kocsijából
– utasított. –Egy óra múlva útra kelünk.
Malich rám nevetett.
– Ez elég korai figyelmeztetés, hercegnő?

Kaden kőarccal, a legcsekélyebb együttérzés nélkül nézte végig,

hogy bekötött kézzel, ügyetlenkedve szedegetem össze az
apróságaimat. Pontosan tudta azt is, hová dugtam a zacskót,
amelybe a menekülésem idejére gyűjtögettem az ételeket:
darabka zsályás lepényt, sózott, vékony vászonba csavart
kecskesajtkarikákat, krumplit, tarlórépát, amit el tudtam csenni a
vagabundok készleteiből. Egy szó nélkül szedte ki Reena
ágya alól, és felpakolta a lovak hátára, a többi élelmiszerrel
együtt. Én a maradék holmimat tettem a nyeregtáskába,
amikor Dihara bejött hozzám a carvachiba, adott egy kis
tégelynyi balzsamot az ujjaimra, és némi chigafüvet is, ha
fájdalmaim lennének.
– Várj! – kértem, amikor megfordult, hogy magamra hagyjon.
Felnyitottam anyeregtáskát, és elővettem az ékköves
aranyládikát, amelyet az akadémikustól loptam, kivettem belőle
a könyveket, és visszaraktam őket a táskába. A
dobozt Dihara felé nyújtottam.
– Télen, ha délre utaztok, beléptek majd olyan kisebb
királyságokba, ahol könyveket és tanítókat is találtok. Ebből
sokat meg tudtok majd fizetni. Sosincs késő megtanulni
valamit egy másfajta adottságról. Legalább a gyermekek
kedvéért. – A kezébe nyomtam a dobozt. – Magad
mondtad, minél több erőssége van valakinek, annál jobb.
Dihara biccentett, és az ágyra tette a dobozt, aztán felém nyúlt,
és gyengéden a tenyerébefogta az arcomat.
– Ascente cha ores ri vé breazza. – Hozzám hajolt,
az enyémhez simította az orcáját. – Zsu viktara –
suttogta.
Hátralépett; én csak a fejemet ráztam. Még nem
tanultam meg a nyelvüket. – Fülelj a szél járására
– fordította le. – Maradj erős.

Natiya haragvó pillantással kísérte Kadent, amikor felsegített

a lovamra. Malich erősködött, hogy indulás előtt vágják le,
de legalábbis kötözzék össze a kezeimet, és Kaden, bár egy hete
még vitába szállt volna vele, ezúttal nem tette. A kezeimet
összekötötték. A Natiya és a többi nő által sietve összeadott
lovaglóruhákat viseltem, a sajátjaimat ugyanis rögtön elégették.
Látszott, hogy ők se tudtak az aznapi indulás tervéről. Egy
hosszú, felvágott szárú nadrágszoknyát adtak nekem, és egy
kényelmes fehér blúzt, amellett egy régi köpenyt is, ha az
időjárás megváltozna; ezt a gyékényembe csavartam. Reena azt
mondta, a fejkendőt megtarthatom.
Griz jókedvűen búcsút kiáltott, de a vagabundok
hallgattak. Talán nem szoktak búcsúzkodni, vagy talán úgy érezték, ahogy
én: ez egyszerűen nem volt helyes. Búcsúzni a megválasztott
távozás idején szokás, és mind tudták, hogy én nem ezt
választottam. Az utolsó pillanatban azonban Reena és
Natiya mégis a lovaink után futott, Kaden pedig megálljt
parancsolt, hogy utolérjenek.
Ahogy Dihara, ők is az anyanyelvükön búcsúztak el, talán,
mert ez a szívükből jött, gondolkodás nélkül. A lovam
két oldalán álltak meg, és csak nekem címezték a szavaikat.
– Revas jaté en meteux – súgta Reena kifulladva, aztán le
is fordította. – Maradj egyenes és igaz – lehelte
aggodalmasreménnyel a szemében, aztán megérintette és felszegte
az állát, jelezve, hogy én is tegyek hasonlóképpen.
Bólintottam, és összekötött kezemet felé nyújtottam.
Natiya a másik oldalon érintette meg a lábszáramat;
kemény elszánással nézett a szemembe.
– Kev cha veon bika reodes li cha scavanges beestra! –
Az ő hangja sem lágy nem volt, sem reményteli. Kihívón
nézett Kadenre, és oldalra hajtotta a fejét, mintha
azt várná, le meri-e fordítani a mondatot. Kaden
összevonta a szemöldökét, de megtette. – A lovad felverte
kövek üssék ki az ellenséged fogait – közölte a Natiya
szavaiban izzó szenvedély nélkül.
Lepillantottam; égő szemmel csókoltam meg és emeltem az ég
felé az ujjaimat. – Nemes szívedből egyenesen az istenek
fülébe jusson.

*
 Natiya áldásával lovagoltunk el. Kaden mellettem maradt,
mintha azt hinné, hogy összekötözött kézzel is
megkísérlem a szökést. Magam se tudtam, kimerültem-e,
megdermedtem vagy megtörtem,de a lelkem egy különös része
nyugodt volt. Talán Dihara, Reena és Natiya szavaierősítettek
meg. Felszegtem az államat. Talán kicseleztek, de nem győztek le.
Még nem.
Nagyjából egy mérföldre a tábortól Kaden hozzám
fordult.
– Még mindig szökni akarsz, igaz?
A nyeregkápán nyugtatott, összekötött kezeimre néztem; a szárat
is alig bírtam kezelni. Lassan felemeltem a tekintetemet.
– Hazudjam, hogy nem, noha mindketten tudjuk, mi az
igazság?
– Elpusztulnála vadonban egyedül. Sehová se mehetsz.
– Van egy otthonom, Kaden.
– Régen magad mögött hagytad. Venda lesz az
új otthonod.
– Még mindig elengedhetnél. Nem mennék vissza Civicába,
nem hoznám tető aláa szövetséget. Komolyan megígérem.
– Pocsékul hazudsz, Lia.
– Ami azt illeti, nagyon is jól hazudok – vetettem
rá egy komor oldalpillantást. –Csak éppen vannak
hazugságok, amiket tovább kell szőni, mint a többit.
Neked igazán tudnod kéne, hiszen mesterien csinálod.
Jó darabig hallgatott, aztán váratlanul kitört.
– Sajnálom, Lia. Nem árulhattam el, hogy indulunk.
– És a hidat sem?
– Mi haszna lett volna? Csak megnehezítette volna a
dolgokat a számodra.
– Úgy érted, a te számodra.
Megrántotta a szárát, és az én lovamat is megállította.
Keserves tekintettel nézett rám.
 – Igen, az én számomra – ismerte be. – Ezt
akartad hallani? A lehetőségek, amiketnekem
tulajdonítasz, nem léteznek. Amikor azt mondtam, hogy az
életedet akarom megmenteni, nem hazudtam.
Álltam a pillantását. Tudtam, elhiszi, amit mond, ám ettől
a szavainem váltak igazzá. Választás mindig van. Csak néhány
döntést nem egyszerű meghozni.
Kaden végül bosszúsan fújt egyet, csettintett a lovának, és
továbbindultunk.
Még mérföldeken át a keskeny völgyben lovagoltunk,
amikor pedig a völgynek vége szakadt, egy hosszú, kanyargós
ösvényen ereszkedtünk le keservesen. Amikor végre kitárult
előttem a táj, széles síkságot láttam, amely látszólag a
világ végéig nyúlt, ám sivatag helyett ezúttal zöldarany fű
hullámzott a lábunk előtt remegve, ameddig a szem ellátott.
Az északi láthatáron valami másféle csillogás ragadta meg a
tekintetemet: fehér,mint a délutáni napfény a tengeren, és
éppolyan távoli is.
– A meddő vidék – jegyezte meg Kaden. –
Nagyrészt csupa kopár, fehér szikla.
Infernaterr. A földi pokol. Már hallottam róla. Ilyen távolságból
nem tűnt olyan rettenetesnek.
– Jártál már ott?
A fejével a többi lovas felé biccentett.
– Nem velük.Ők ennél közelebb nem mennek. Úgy tartják, csak
két dolog van ott:az ezernyi megkínzott Ős szelleme, akik nem
tudják, hogy meghaltak, és az éhes pachego-k falkái,akik a
csontjaikat rágják.
– A kontinens egész északi részét lefedi?
– Majdnem az egészet. Még a tél se merészkedik oda:
a sziklák olyankor sisteregnek és gőzölögnek.Azt mondják,
a pusztulás óta ilyen.
– A barbárok is elhiszik a pusztulás történetét?
 – Hercegnő, nem csak a ti kizárólagos jogotok, hogy tudjátok,
honnan származtok. A vendaiaknak is megvannak a
maguk történetei.
Pontosan hallottam a hangjából, hogy gyűlöli, ha barbárnak
nevezem. Ha azonban ő alkalmazhatja a királyi jelzőt sértésként,
mintha sarat dobna az arcomba, miért vár tőlem mást?
Amint leértünk a hegyekből, ismét felmelegedett a levegő,
de a füves síkságon legalább a szellő járt. Ahhoz képest,
mekkora terület volt, igen kevés romot hagytunk magunk mögött,
mintha elsöpörte volna őket egy, az időnél is hatalmasabb erő.
Amikor letáboroztunk éjszakára, választást ajánlottam nekik:vagy
eloldozzák a kezemet, hogy könnyíthessek magamon, vagy az
összerondított ruháimat szagolva lovagolunk tovább. Bizonyos
határokat még a barbárok sem akartak átlépni: Griz kioldotta
a kötelékeimet. Utána már nem is kötöztek meg újra. A
céljukat így is elérték: a tudtomra adták, hogy alacsonyrendű
fogoly vagyok, nem útitárs, és jobban teszem, ha meghúzom
magam.
A következő napok alatt nem változott körülöttünk a táj. Csak
egyszer hagytunk el egy területet, ahol a füvet valami felperzselte,
mint egy hatalmas, fekete lábnyom. Alig pár ép szalmaszál
maradt meg, és néhány kupacnyi azonosíthatatlan maradvány. Az
égett tarlón már hajtottak a zöld sarjak, hogy eltöröljék a
heget a földről.
Senki sem szólt, ám észrevettem, hogy Eben félrepillant. Hihetetlen
volt, hogy itt, a semmi közepén egy település állt valaha. Miért
építene ide bárki otthont? Sokkal valószínűbb, hogy villámcsapott
le, vagy a vagabundok tábortüze szabadult el egyszer… de azért
eltöprengtem a fekete földbe süppedő, rothadó
maradványokon.
Barbár.
A szó egyszerre elvesztette korábbi jelentését.

*
 Ismét napokig csak lovagoltunk, mire egy romtömeghez
értünk. Ennyi maradt egy valaha hatalmas városból. Csaknem a
láthatárig nyújtózott; az ősi tornyok különös alapzata a fű fölé
emelkedett, ám a derekamnál nem nyúltak magasabbra, mintha
egy, a történetemben szereplő óriás a sarlójával egyenletesre
vágta volna őket. A kőhalmok között még ki tudtam venni,
merre futottak egykor az utcák, de mostanra azokat
is fű borította, nem kockakő. Az egyik közepén keskeny patak
csordogált.
A lekaszált városnál és annak füves utcáinál csak a benne
kóborló lények voltak különösebbek. A romok között
szarvasra hasonlító, nagy testű, elegáns mintázatú állatok legeltek;
kecses, bordázott szarvuk hosszabb volt, mint a karom.
Amikor megpillantottak minket, szétugrottak, és egy táncos
kecsességével szökelltek át az alacsony falakon.
– Szerencse, hogy ijedősek – jegyezte meg Kaden. –
A szarvuk gyilkos lehet.
– Mifélék ezek? – kérdeztem.
– Mi miazadel-nek nevezzük őket, lándzsás
teremtményeknek. Eddig csak délebbre láttam csordákat, de
a szavannán más állatfajtákkal is találkozhatsz, amikkel
egyébként nem.
– Halálos fajták?
– Van köztük olyan is. Azt mondják, távoli világokból
származnak, az Ősök kedvtelésből tartották őket, de a
pusztulás után elszabadultak, és volt, amelyik megélt. Legalábbis
Venda némelyik éneke szerint.
– Innen szeditek a történelmeteket? Mintha azt mondtad
volna, hogy Venda bolondvolt.
– Talán nem minden téren.
El sem tudtam képzelni, hogy bárki kedvtelésből tartsa ezeket
a különös lényeket. Az Ősök talán valóban csak egy lépéssel
maradtak el az istenektől.
 Amíg utaztunk, amúgy is sokat gondolkodtam az isteneken.
Szinte a táj hozta a gondolatokat – ebben a
végeérhetetlen semmiben hatalmasakká váltak, hatalmasabbakká, mint
a szent szövegekbe és Civica merev világába zártan. Itt az
ő erejük is messzebbrehatott – felmérhetetlenné tágult, még
a királyiakadémikus meg a többi betűrágó számára is. Távoli
világok? Már most is úgy éreztem magam, mint aki oda került
– de hát még több is van? Miféle más világokat teremtettek,
vagy hagytak el, mint ezt itt?
A szentségtörésért a levegőbe emeltem két ujjamat: beidegzett
mozdulat volt, bár hiányzott belőle az istenek által bizonnyal
megkívánt őszinteség. Pauline jutott eszembe, és napok óta
először elmosolyodtam. Reméltem, hogy nem aggodalmaskodik miattam.
Most már a kisbabájával kell törődnie – de persze tudtam,
hogy aggódik. Valószínűleg mindennap eljár a Sacristába, és értem
fohászkodik. Reméltem, hogy őt meghallgatják az istenek.
A valaha nagyszerű, ám elfeledett városban ütöttünk tábort.
Kaden és Finch elment apróvadért vacsorának, Griz, Eben és
Malich lenyergelték és ellátták a lovakat. Én azt
mondtam nekik,kerítek tűzifát, bár fából nagyon is kevés akadt
erre. A pataknál láttam néhány magas bokrot; abban
bíztam, hogy akad egypár száraz ág is.
Menet közben kifésültem a hajamat. Megfogadtam: nem
hagyom, hogy újra azzá változtassanak, aki a vagabund táborba
érkezésünkkor voltam: mocskos, ronggyá tapadt hajú ösztönlény, aki
kézzel tömi magába az ételt… alig jobb az állatoknál.
Megálltam, az ujjaimmal próbáltam kibontani egy csomót, és
anyámra gondoltam, amikor utoljára fésülte a hajamat.
Tizenkét éves voltam. Akkor már évek óta magam rendeztem a
frizurámat, kivéve különleges alkalmakkor, amikor egy szolga
feladata volt, de aznap reggel anyám kijelentette, hogy majd
ő elintézi. Minden apró részlet élénken megragadt az
emlékezetemben:azon ritka januári hajnalok egyike volt, amikor a
nap fényesen, melegen kel fel, holott semmi joga a
vidámságra.Anyám gyengéd, módszeres mozdulatokkal bontogatta a
hajamat, dallamtalan dúdolása olyan volt, mint a fák között
susogó szél, és már majdnem el is felejtettem, miért kell a
hajamat feltűzni… de akkor az ujjai megálltak az arcomon, és
a fülembe súgott.
– Ha kell, hunyd le a szemed. Senki sem fogja észrevenni.
De én nem hunytam le a szememet, mert csak tizenkét éves
voltam, és még sosem vettem részt nyilvános kivégzésen.
A bátyáim közé álltam, mint szükséges tanú, feszesre kihúzott
tartásban, kőmereven, ahogy elvárták. A hajam tökéletes
költeményként simult a fejemre. És mindvégig, minden
stációt – a bűnösnek nyilvánítást, a kötél meghurkolását,
a felnőtt férfi könyörgését és könnyeit, a keserves üvöltést,
a végső jelet, majd a gyors puffanást, amikor a padlózat
lecsapódott, az életet a haláltól elválasztó rövid, alázatos
hangot, amit a férfi még utoljára hallhatott – nyitott
szemmel álltam végig.
A szobámba visszatérve egyenesen a tűzbe hajítottam a ruháimat,
kitéptem a hajamból a tűket, és addig téptem a fésűvel a
tincseimet, amíg anyám be nem jött. Magához ölelt, én pedig
elsírtam neki: azt kívánom, bárcsak segíthettem volna annak
az embernek megszökni.
– Egy másik élet elvétele – suttogta válaszul –, még ha
egy bűnösé is, sosem szabad, hogy könnyű legyen. Ha az
volna, alig volnánk többek az állatoknál.
Vajon Kadennek is nehezére esett elvenni egy életet?
Hiszen tudtam a választ. Még a dühöm és
elkeseredésem ködén át is tisztán láttam az arcát akkor
éjjel, amikor megkérdeztem, hányszor ölt már, és láttam a
lelkére nehezedő súlyt. Megfizette az árát. Kivé válhatott volna,
ha nem Vendában születik?
Továbbmentem, és végül kibontottam a csomót a
hajamban. A patakhoz érve levettem a bakancsomat, egy
épület falmaradványára tettem, és az apró szabadságot kiélvezve
megmozgattam a lábujjaimat a hűvöshomokban. A vízbe léptem,
lehajolva telemertem a tenyeremet, és lemostam a port az
arcomról.
A maradandó dolgok. A düledező romok között átéreztem
az iróniát. A fürdő egyszerű gyönyörűsége túlélte a
szélesen elterülő város nagyszerűségét. Romlás és megújulás, ismét
csak kéz a kézben.
– Felfrissíted magad?
Riadtan megfordultam. Malich volt az, a szeméből csak úgy
sugárzott a rosszindulat.
– Igen – feleltem. – Már végeztél is a lovakkal?
– A lovak várhatnak.
Közelebb lépett; egyszerre észrevettem, hogy a bokrok
eltakarnak minket. Malich kikapcsolta a nadrágja csatját.
– Csatlakoznék hozzád.
Kiléptem a vízből, hogy a tábor felé induljak.
– Én végeztem. Csináld csak.
Malich azonban kinyújtotta a kezét,elkapott és magához
rántott.
– Társaságot akarok, de a karmaid ezúttal ne
kalandozzanak oda, ahol semmikeresnivalójuk! – Hátracsavarta
mindkét kezemet, és fél tenyerébe szorította a csuklómat,
de olyan erővel, hogy összerándultam. – Elnézést, hercegnő,
talán túl keményen csinálom?
A száját az enyémre nyomta, szabad keze nadrágszoknyám
anyagát tépdeste. Olyan szorosan hozzám simult, hogy a
lábamat se bírtam mozdítani, különben lerúgtam volna magamról.
Amikor felrántotta a kezeimet, azt hittem, elpattannaka csontjaim.
Odébb csavarodtam a szorításában, és végre eléggé ki
bírtam nyitni a számat, hogy ráharapjak az ajkára. Malich
felüvöltött és eleresztett. Hanyatt estem. Dühtől eltorzult arccal,
átkozódva rontott felém, ám egy haragos kiáltás megállította.
Griz volt.
– Sendeena idaro!Chande le varoupa enar gado!
 Malich megvetette a lábát, a kezét vérző ajkához emelte, de
végül fújt egyet, és eldobogott. Griz a kezét nyújtotta, hogy
felsegítsen.
– Légy óvatos, te leány.Soha ne fordíts ilyen könnyedén
hátat Malichnak.
Rámeredtem. Jobban megleptek a szavai, mint a kedvessége.
Nem eresztette le a kezét, és végül tétován elfogadtam.
– Te tudsz morrighaniül…
– Nemcsak neked vannak titkaid, de ez most
köztünk marad. Megértetted?
Bizonytalanul biccentettem. Sosem számítottam rá, hogy majd
Grizzel fogok titkokon osztozni, de a tanácsát, hogy ne
fordítsak hátat Malichnak, könnyedén megfogadtam. Sokkal inkább
kíváncsi voltam, miért rejtegeti a nyelvtudását, amikor a
csapatban mindenki más nyíltan használja a morrighanit.
Egyértelmű volt, hogy nem tudják: ő is érti, különben nem kért
volna a titka megtartására. Miért árulta el magát akkor énelőttem? Botlás
lett volna? Nem maradt időm, hogy rákérdezzek; Griz már vissza is
indult a tábor felé.
Amikor Kaden és Finch egy-egy vacsorára szánt nyúllal
visszatértek, Kaden rákérdezett Malich felduzzadt ajkára.
Malich csak egy gyors oldalpillantást vetett felém, és rámondta,
hogy darázscsípés.
És valóban – néha a legkisebb állatok okozzák a
legnagyobb fájdalmat. Malich az este hátralévő részében a
szokásosnál is rosszabb hangulatban volt, még Ebent is megszidta,
amiért a lova körül sürgölődik. Erre már Kaden is megnézte
a patát, amivel Eben foglalkozott.
– Csikókorától neveli– magyarázta nekem. – Az első
pataízülete érzékeny. Taláncsak megrántotta egy izmát.
Eben, nem törődve Malich szurkálódásával, továbbra is meg-
megnézte a lovat. Eszembe juttatta, ahogy a farkasokkal
viselkedett. A fiú erősebben kötődött az állatokhoz, mint az
emberekhez.
 Én is odaléptem, hogy megvizsgáljam a ló lábát. Megérintettem
Eben vállát, remélve, hogy Malich éles szavait reménytelibbekkel
válthatom fel. Eben azonban megpördült, és a kését kirántva
farkasként vicsorított rám.
– Ne érj hozzám! – acsargott.
Elhátráltam. Most már tudtam, hogy bár gyereknek néz ki, és
még az is előfordul, hogy magáról megfeledkezve mesét
hallgat a tűz mellett, az ártatlan gyerekkor olyasmi,
amiben nem lehetett része. Az a végzete, hogy Malichhoz
hasonlóvá váljon, aki azzal dicsekedett, milyen könnyű volt
megölni a kocsist és Gretát? Az ő halálukértMalich csak
néhány gyenge nyílvessző árát fizette meg.
Kaden aznap éjjel szorosan az enyém mellé fektette a
gyékényét – hogy engem, vagy Malichot akarta ezzel védeni,
nem tudhattam. Még úgy is, hogy a kezem be volt kötve,
eddig Malich húzta a rövidebbet a kettőnk ellenséges viszonyában,
bár ma alighanem éppen ki akarta egyenlíteni a számlát.
Ha Griz nem jelenik meg, könnyen lehet, hogy most az én arcom
lenne lila és püffedt – vagy még rosszabb is történhetett volna.
A másik oldalamra fordultam. Még ha Kaden szava be is válik,
és éhen veszek a semmi közepén, akkor is el kell
szabadulnom. Malich már egymagában is éppen eléggé
veszélyes, ám nemsokára egy egész városnyi hozzá hasonlóval leszek
körülvéve.
„Nem várhatunk mindig a tökéletes alkalomra”, hallottam
magamban Pauline szavait. Most még igazabbnak éreztem őket, mint
valaha.

HATVANEGYEDIK FEJEZET Kaden

Déltájban megálltunk egy sekély vízgyűjtőnél, hogy megtöltsük a
kulacsainkat és megitassuk a lovakat is. Lia elsétált a
száraz patakmeder mellett, amely egykor táplálta, mondván,
hogy ki akarja nyújtóztatni a lábait. Egész délelőtt
hallgatott, de nem dühös csendben, amit vártam volna tőle,
hanem valami más, sokkal aggasztóbb módon.
Követtem, néztem, ahogy felemel egy követ, és a
kezében forgatja. Megcsodálta a színét, aztán eldobta a
patakágyban, mintha odaképzelné a vizet is, amin kacsázik.
– Hármat pattant – jegyeztem meg, bekapcsolódva a
játékba. – Nem rossz.
– Volt már jobb is – felelte, feltartva bekötözött ujjait.
A bakancsa talpát végighúzta egy aranyosan csillogó, homokos
részen, majd összevonta a szemöldökét.
– Azt mondják, az Ősök az aranynál is drágább
fémeket bányásztak ki a földméhéből, aztán hatalmas
csipkeszárnyakat vertek a vékony szálakból, és a csillagokig
repültek velük,meg vissza.
– Te ezt csinálnád, ha lenne szárnyad? – kérdeztem.
– Nem – ingatta a fejét. – Én is elrepülnék a
csillagokba, de vissza se jönnék. –Belemarkolt a csillogó
homokba, és az ökléből a földrecsorgatta, mintha el
akarná csípni a benne rejlő varázslatot.
– Minden cifra mesét elhiszel, amit hallasz?
Közelebb léptem, gyengéden két tenyerem közé zártam az öklét.
A meleg homok lassan pergett az ujjaink között.
Lia először a kezemet nézte, aztán lassan az arcomra
emelte a tekintetét.
– Nem minden mesét – felelte halkan. –
Amikor Gwyneth megmondta, hogy egyorgyilkos jár a
nyomomban, hogy megöljön, nem hittem neki. Talán jobb lett
volna.
Egy pillanatra lehunytam a szememet, és azt kívántam, bárcsak
visszavonhatnám a kérdést. Amikor felnéztem, Lia állhatatos
tekintetével találkoztam. A homok utolsó szemcséi is
elperegtek. – Lia…
– Kaden, mikor döntötted el, hogy nem fogsz megölni?
 Halk, szinte lágy és nyugodt hangon kérdezte. Őszintén tudni
akarta, és a kezét sem húzta még el. Mintha elfelejtette volna,
hogy ott van.
Szerettem volna hazudni neki, azt felelni, hogy soha nem is
akartam megölni; meggyőzni, hogy még senkinek az életét nem
vettem el; visszavenni az egész életemet, és néhány hazug szóval
újrafesteni; hazudni neki, mint már százszor korábban, de Lia nem
vette le rólam kutató pillantását.
– A távozásod előtti éjjelen – válaszoltam. – A
házikótokban voltam, az ágyatokmellett, néztem, ahogy
alszol, figyeltem az erek lüktetését a nyakadon, és a
kezemben volt a késem. Tovább álltam ott, mint
szükséges lett volna, és a végén visszatettem a kést
a tokjába. Akkor döntöttem.
Lia szeme alig rebbent, az arca nem árult el semmit, de
láttam, hogy mély, kimért lélegzetet vesz.
– Nem akkor, amikor bekötöttem a válladat? Vagy
amikor táncoltunk? Vagy…– Nem. Csak abban a pillanatban.
Bólintott, és lassan kihúzta az öklét a kezemből, majd
leverte a tenyeréről a maradék homokot.
– Sevende! – rikoltotta Finch.– A lovak készen állnak!
– Megyünk! – kiáltottam vissza, és sóhajtottam. –
Szeretne már hazaérni.
– Mint mindannyian, hát nem? – kérdezett vissza Lia a
régi, éles hangján. Megfordult és visszament a lovához. Bár
nem mondta ki, de úgy éreztem, most az egyszer azt
szerette volna, ha hazudok.

Hadd tudja meg

mindenki, hogy
elrabolták tőlem, az
én kicsikémet.
Sikoltva nyúlt értem vissza.
 Ama.
Mára ifjú nővé serdült, és én, az
öregasszony, nem állíthattam meg
őket. Hadd tudják meg az istenek
és a nemzedékek, hogy
elrabolták a Fennmaradottaktól –
Harik, a tolvaj elrabolta az én
Morrighanemet, aztán eladta egy
zsák búzáért a hullarabló Aldridnak.

Gaudrel utolsó emlékiratai

HATVANKETTEDIK FEJEZET
Hajnal előtt szedtük fel a sátorfánkat; azt mondták, még
napnyugta előtt el akarják érni a következő úti célt, és nem adtak
bővebb magyarázatot. Csak azon töprengtem, hátha a Kaden
által említett vadállatok egyike-másika mégsem olyan ijedős. Átvágtunk
a leglaposabbsemmin – csak néha akadt meg a szemünk egy-
egy kiemelkedésen vagy ritkás bozótoson.
Nem gázoltunk még régóta a lovak térdét érő fűben,
amikor éreztem, hogy elszorul a mellkasom. Különös, rossz érzés
vett erőt rajtam. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, ám két
további mérföld után elviselhetetlenné erősödött.
Megállítottam a lovamat. Most már csak zihálni bírtam.
A bizalom egy fajtája. Most nem csak az én ellenérzéseimről
volt szó, amiért végigrángatnak az istenek háta mögötti szavannán.
Felismertem: valami, ami csodálatos, de nem mágikus. Valami
körözött a levegőben.
Életemben most először vettem biztosra, hogy ez az
adottság. Hívatlanul érkezett. Nem látás volt, vagy hallás, nem
hasonlított semmihez, ahogy általában leírták az adottságot.
Tudomás volt. Lehunytam a szememet, a félelem a bordáimon
citerázott. Valami baj van.
– Most mi van?
Felnéztem. Kaden haragosan nézett rám, mintha elege lenne
a játékból, amit játszom vele.
– Nem kellene erre mennünk – nyögtem ki.
Kaden bosszúsan fújt egyet.
– Lia…
– Ő aztán nem fog minket utasítgatni – csattant fel
Malich. – Nem érdekel a gagyogása! Csak a saját
érdekét nézi.
Griz és Finch bizonytalanul néztek rám, várták, hogy
valami lezuhanjon az égből, és amikor ez nem történt meg,
csettintettek a lovaiknak.
A következő mérföldön lassabban haladtunk, de a fojtogató súly
egyre erősebben nehezedett rám. A szám kiszáradt, a tenyerem
megnyirkosodott. Újra megálltam. A többiek még jó pár lépést
haladtak, mire Griz is megállt. Felemelkedett a nyeregben, aztán
elüvöltötte magát.
– Chizon! – Balra rántotta a gyeplőt.
– Eltaposnak! – kiáltotta Eben is, és a sarkával ösztökélte
a lovát Griz után.
– Északnak! – süvöltötte felém Kaden.
Nekieresztettéka lovakat, én pedig követtem őket. Keleten
porfelhő gomolygott, sötéten, mennydörögve, végeláthatatlanul szélesen.
Akármi is jön, hajszál híján el fog minket söpörni – vagy
nem is menekülhetünk. Rémítő, szörnyű hatalomként gördült felénk.
Most!– gondoltam. A mellkasomat mintha ököllel ütötték
volna belülről. Most, Lia!
Öngyilkosság volt megfordulni – mégis megállítottam a
lovamat, és délnek fordultam. Nincs visszaút. Vagy sikerül, vagy nem
– és az a néhány pillanat, mire Kaden észreveszi, hogy nem
vagyok mögöttük, elég lesz, hogy ne követhessen.
– Gyí! – rikoltottam. – Gyia!
 A horizonton növekvő fekete hullámot figyeltem. Gyorsan
közeledett. A rémület a hatalmába kerített. A táj összemosódott
előttünk, ahogy vágtattunk, hogy kikerüljük a hatalmas felhőt.
Megláttam egy dombocskát, arra irányítottam a lovat, de még
mindig messze voltunk. A hátasom is rettegett; az érzés
egyszerre lüktetett mindkettőnkben, vakítón, forrón. Sevende!
Rohanj! Fuss!
A felénk hömpölygő tömeg nemsokára már össze-összeütköző
testek, egymásba gabalyodó lábak és halálos szarvak egyvelegévé
vált.
– Gyíí – sikoltottam. A halál forróságát hozta a szél.
Nem fog sikerülni, gondoltam. A lóval együtt eltaposnak.
A robajlás fülsiketítővé vált, a sikolyaimat is elnyomta. Csak
feketeség, por és a saját rettentő halálom képei kavarogtak
előttem. A domb. Magaslat. A mennydörgés már a
hátunkban zúgott, és felkészültem a paták és szarvak
élére… de a csorda elzúgott a hátunk mögött.
Megcsináltuk.
Megcsináltuk.
Hagytam, hadd fusson tovább a ló, amíg biztos távolba nem
értünk, és csak a domb tetején állítottam meg. Megfordultam:
látni akartam, paták és szarvak miféle tébolya elől menekültünk
meg tulajdonképpen, mert még ezt se tudtam biztosan. A látványtól
elállt a maradék lélegzetem is. Bölények csordája száguldott el
mellettünk, és a hullám keleten a látóhatárig nyúlt. Egyetlen
halálos hatalomként söpörtek el mindent, de ahogy a
szívdobogásom lelassult, már ki tudtam venni az egyes állatokat
– mindegyik csodálatos példány volt. Hatalmas, púpos hátakat,
görbe, fehér szarvakat, szakállas üllőfejeket láttam elszáguldani,
és hallottam a csorda harci dalát. Ámuló döbbenetemben nagyot
nyeltem. Ilyesmit sosem láthattam volna Morrighanben, és
valószínűleg soha nem is látok újra.
Megpróbáltam átnézni a rohanó állatok felett, ám a
felvert porfelhő elhomályosította a látványt. Vajon mind átértek?
Ebenre gondoltam, és a lova fájó lábára. De hát ha én
átértem, holott messzebb kellett rohannom, biztosan nekik is
sikerült.
Nem maradt sok időm, mielőtt a csorda elvonul, és
a helyében újra Kaden vágtat utánam. Megfordítottam a lovat,
és leszáguldottam a dombról, növelve a távolságot köztünk.

HATVANHARMADIK FEJEZET Kaden

Sötétedett. Tudtam, hogy Lia délnek fordul, és az erdő
felé veszi az irányt. Lehet, hogy ott megtalálja a kívánt
menedéket,mégis oda lett volna a legkevésbé szabad mennie. A
fennsíkok erdőit mindig széles ívben elkerültük, mert tudtuk, mi
bujkál ott. Ha nem érjük utol sötétedés előtt, odavész az éjjel.
Griz és Finch meggyőződéssel állította, hogy csak a
kavarodásban szakadt el tőlünk. Én tudtam, hogy nem így van.
Ők azt is elhitték, hogy Lia mentette meg mindannyiunk életét,
és az adottsága olyan valódi, mint a föld a lábuk alatt. Én
már nem voltam biztos benne, hogy egybeesés volt-e vagy valódi
tudás. Ha valaki olyan sokszor játssza meg, hogy jósolni tud,
mint Lia tette, egyszer szerencsésen ráhibázhat.
Megálltam: a délen tiltó falként álló fák sorát vizsgáltam.
Megfagyott a vérem, ha arra gondoltam, hogy Lia átlovagolt
köztük. A nyomait egy mérfölddel korábban elvesztettük, és csak
találgathattam, hol lépettbe a sötét rengetegbe. A többiekkel
elváltunk egymástól, és megegyeztünk, hogy alkonyatkor találkozunk a
szavannán. Csak azért fohászkodtam, hogy ne Malich akadjon rá.
Nem tudtam eldönteni, kivel járna Lia jobban – vele, vagy az
erdő vadjaival.

HATVANNEGYEDIK FEJEZET
Különös erdő volt: a kocsiderék-vastag törzsű fekete fákról
göndör tincsekben lógott a zuzmószakáll. A ló először
meghőkölt, nem akart belépni közéjük, de rábírtam, hogy
továbbmenjen. Körülöttünkéles rikoltások visszhangoztak, nevetésformán
haltak el, és hiába vizslattam a fák csúcsát a madarakat
keresve, akik efféle hangokat adnak, csak árnyakat láttam.
Nem volt időm a félelmen gondolkodni, csakis azon, mihez
kezdjek most. Élelem és tűz. Nem fogok Kaden jóslata szerint
elpusztulni a vadonban. A lovat megállítottam egy öt fa törzse
által kialakított körben, aztán leugrottam a hátáról, és kioldottam
a nyeregtáskámat. A földreborítottam a tartalmát. Mindössze a
könyvek voltak nálam, a tégelynyi balzsam, a chigafű,
néhány kötésnek félretett rongy, a hajkefém, egy bőrzsinór,
amellyel hátraköthettem a hajamat, egy orsónyi fogselyem, egy
váltás foszló alsónemű és a tűzgyújtó készletem. Étel egy morzsányi
sem. Kaden a saját lovára kötözte összeszedegetett készletemet,
talán azért, hogy elvegye a kedvemet a szökési kísérletektől.
A tűzkövet néztem, próbáltam eldönteni, gyújtsak-e tüzet. Semmi
kedvem sem volt sötétben maradni ebben a szellemerdőben,
ugyanakkor a fény a vadonban világítótoronynak is beválik.
Körülnéztem: a vaskos fatörzsek eltakarják majd kicsiny
tüzemet.
A gyomrom már a gondolatra is, hogy nincs vacsora, heves
korgással válaszolt.
Nem engedhettem meg magamnak, hogy elveszítsem a vagabund
táborban visszanyert erőmet, ám fegyver híján, amellyel akár csak
apróvadat is ejthettem volna, gyűjtögetésre kényszerültem. Tisztában
voltam vele, mi él az erdő talaján rothadó humuszban, és
csak az vett rá a keresésre, hogy féltem: túl gyenge leszek
a meneküléshez. Az állkapcsom azonnal belesajdult, a számban
megkeseredett a nyál, de végül találtam egy kidőlt, korhadó
fatuskót, és megfordítottam. Tejfehér, kövér kukacok vonaglottak alatta.
Regan egyszer azt mondta Brynnek, hogy a kadétoknak
muszáj kukacot enni a kiképzés alatt, Bryn pedig kénytelen volt
bizonyítani, ezért lenyelte a kövér, tekergő férget. Pillanatokon
belül vissza is öklendezte, de én tudtam: ezeken éppolyan jól
el lehet élni, mint a kacsasültön.
 Mély, reszketeg lélegzetet vettem. Zsu viktara. Összeszorítottam
a szememet, és elképzeltem, hogy hazaérek, és elég erős vagyok,
hogy segíthessek Waltheren, elég erős, hogy hozzámenjek egy herceghez,
akit gyűlölök, elég erős, hogy elfelejtsem Rafe-et.
Elég erős. Felnéztem, és összeszedegettem egy maréknyi
vonagló kukacot.
– Elég erős vagyok, hogy megegyem ezeket, és azt képzeljem,
hogy kacsahús – suttogtam. Hátravetettem a fejemet, a
számba dobtam a férgeket, és nagyot nyeltem.
Kacsa. Nyálkás kacsa.
Újabb marékkal szedtem.
Rángatózó kacsa.
Meghúztam a kulacsomat, hogy leöblítsem. Szaftos
kacsapecsenye. Ha kell, megszerettetem magammal a kukacokat. Még
egyet nyeltem, hogy biztos lehessek benne: lenn is maradnak.
Csii–áá!
Megugrottam. A levélmennyezeten újabb árnyék siklott át.
Mi lapul odafenn?
Száraz gallyakat, zuzmót gyűjtöttem, aztán lángot lehelgettem
a kova szikrájából. Az ismétlődő, különös rikoltások belehasítottak
az erdő levegőjébe. Akármi is adta ki őket, a közelben kellett
lennie.
Még több fát raktam a tűzre, és a kezembe vettem
a Venda-éneket, hogy lefoglaljam a gondolataimat. A Diharától
kapott kötet segítségével fordítgattam a szövegét. A két írás
betűit különbözőképpen formálták: Dihara könyvében szögletesen, a
Venda-énekben kanyargósan, cirkalmasan, ráadásul a betűk
összefonódtak, így még azt is nehezemre esett kivenni, hol ér
véget az egyik, és hol kezdődik a másik. Csak bámultam őket,
és azt gondoltam, reménytelen… és akkor mintha az írásjegyek
maguktól elmozdultak volna a szemem előtt a papíron, hogy
olyan mintává álljanak össze, amelyet felismerhettem. Pislogtam.
Így már nyilvánvaló volt.
A hasonlóságok feltűnésével az ismeretlen betűk is
megmutatták magukat; rátaláltam a kanyarulatokra, a hiányzó
ékezetekre, a kulcsra. Értelmet nyert.Most már igazán fordítottam.
Szóról szóra, mondatról mondatra ugráltam az iskoláskönyv és a
régi vendai szöveg között.

Egyetlen igaz múlt van és egy igaz jövő. Hallgass figyelmesen –

a nyomor gyermeke hozza majd el a reményt. A
leggyengébb ad erőt, és akit meghurcoltak, szabadságot hoz.

Az öregekre álmok szállnak, a

szüzekre látomások. Az erdő
vadjai elfordulnak, ha látják a
nyomorúság gyermekét közeledni,
és kitérnek az útjából.

A tolvaj magjából a
Sárkány szökken
elő – a mohó
gyík gyermekek
vérén, anyák
könnyén él.

A harapása halálos, de a
nyelve édes, a lehelete
csábító, a szorítása
gyilkos. A sárkány éhe
soha meg nem elégül, szomját
semmi sem oltja.

Nem is csoda, hogy Venda uralkodója meg akarta

semmisíteni az őrült zagyvaságokat. Üresen csengtek,
értelmetlenül – mégis, volt bennük valami, ami felzaklatta
az akadémikust. Vagy csak az időmet fecsérelem? Talán csak
az ékköves aranyládikó volt értékes a számára? De megérte
a rangját és az életét, hogy meglopja ennyivel az
udvart?
Mindenesetre már csaknem a komor dal végén jártam,
úgyhogy folytattam.

Morrighan ágyékából, a pusztulás távolából, uralkodók

fondorkodásából, a királynő félelméből remény születik.

A halál túloldalán, a
nagy szakadékon
átkelvén, ahol az
éhség lelkeket zabál,
ezer könnyet sírnak
majd el.

A sárkány feléled majd, ezer arcot vesz

fel, becsapja az elnyomottakat,
összegyűjti a gonoszokat, istenként,
megállíthatatlanul csap le, ítélete
kérlelhetetlen, törvénye hajthatatlan, elrabolja
az álmokat, eltapossa a reményt.

Sorról sorra olvastam; minden szóval egyre erősebben elszorult

a torkom. Mire az utolsó versszak végére értem, hideg
verejték ütött ki a homlokomon. Sietve végiglapoztam újra az
egészet, katalógusjegyzetek után kutatva. Az akadémikus ezekben
a dolgokban mindig alapos volt. Meg is találtam és
elolvastam a jegyzeteket. Az ősi könyvek tizenkét évvel a
születésem után kerültek a kezébe. Lehetetlen – ennek
semmi értelme nem volt.

Míg egy hatalmasabb nem

támad, a nyomorúság
gyermeke, aki gyenge volt,
 akit meghurcoltak, akit
karommal és indákkal
jelöltek meg, aki titokban
kapta meg a Jezelia
nevet.

Még sose hallottam senkiről Morrighanben, akit Jezeliának

neveztek volna. Az udvarban úgyszintén. Éppen ezért ellenezte
apám olyan határozottan – még sosem volt rá példa. Honnan
vette anyám? Nem ebből a könyvből.
Lecsúsztattam a vállamról a blúzt, és amennyire bírtam,
ránéztem a kavah-mra. A makacs mancs és az inda ugyanott
díszlett.
A nagy történetek kivájják maguknak a medret. A fejemet
ráztam. Nem, ez nem. Biztosan van okszerű magyarázat.
Visszaraktam a könyveket a nyeregtáskába. Elfáradtam, és meg
is félemlített ez a különös erdő, alighanem elsiettem a fordítást.
Ennyi az egész. Nincsenek sárkányok, gyermekek vérén élők pedig
egyáltalán nincsenek. Zagyvaság. Ott is jelentést keresek, ahol nincsen.
Holnap, a nap fényénél újra megnézem, az észérvek akkor
mindent tisztáznak majd.
Egy nagy ágat vetettem a tűzre, és letelepedtem a
gyékényemre. Másfelé tereltem a gondolataimat. Értelmes, boldog
dolgok felé. Elképzeltem Pauline-t és a születendő gyönyörű
gyermekét, Gwynetht és Berdit, akik majd segítenek neki, és a
terravini életüket. Legalább valaki úgy él, ahogy én azt
megálmodtam. Az jutott eszembe, mennyire ízlene most egy tányérnyi
Berdi halragujából, milyen jó lenne hallani a kikötői
kürtöket, a fogadó vendégeinek beszélgetését, Otto ordítását;
a só illata szállna a levegőben, és figyelhetném, ahogy
Gwyneth felméri az új érkezőket.
Ahogy Rafe-et is felmérte.
Bizonyos értelemben megerősödtem az út alatt, másban azonban
meggyengültem.
 „Mert az első nap óta, amikor megláttalak, minden éjjel
úgy alszom el, hogy te jársz a fejemben.”
Lehunytam a szememet, elhelyezkedtem a gyékényen, és
fohászkodtam, hogy hamar jöjjön a hajnal.

HATVANÖTÖDIK FEJEZET Pauline

Anyám azt mesélte, csatában halt meg, mint Mikael is.
Sosem ismertem az apámat, de mindig olyannak képzeltem, aki
átölel, és gyengéden elhessegeti a bajaimat, feltétel nélkül szeret,
és bármi áron megvédelmez. A saját kisbabámnak is így fogok
mesélni az ő apjáról. Azonban azt is tudtam, hogy nem
minden apa ilyen. Például Liáé sem.
A király távolságtartó ember, inkább uralkodó, mint atya, de
azért a vére nem jég, a szíve nem kő. Liának segítségre volt
szüksége. Immár hetek óta elindult, és még nem érkezett hír
Rafe felől. Bár abban biztosvoltam, hogy érez valamit iránta,
Rafe és a titkos bandája mégsem keltett bennem túl nagy
bizalmat – és minden egyes nappal csak növekedtek a
kétségeim. Nem várhattam tovább. Az alkormányzó együttérzést
mutatott Lia felé. Ő volt az egyetlen reményünk.Ő biztosan
közel hajolhat a király füléhez, hogy megbocsátást és segítséget
suttogjon bele.
Berdi nem akarta hagyni, hogy egyedül utazzak. Gwyneth
lelkesen vállalta a segítséget. Hogy Berdi miként fogja elvezetni
a fogadót, ha csak Enzo marad neki segítségnek, arról fogalmam
se volt, de abban mind egyetértettünk, hogy a legfontosabb Lia
biztonsága. A barbárok kezébe került. Ki tudja, mit tettek
vele máris.
És az álmok is. Immár egy hete kísértettek, egy-egy
pillanatra láttam Liát egy vágtató lovon, de minden lépéssel
egyre fakult, végül teljesen semmivé foszlott. Eltűnt, ködösszellemmé
vált, csak a hangja maradt meg, és magas, keserves
rikoltással metszett a szélbe.
 Tudtam, magam is a letartóztatást kockáztatom, ha
visszamegyek, hiszen segítettem Liának a szökésben, ám ezt
vállalnom kellett. Féltem ugyan a börtöntől, de attól is,
hogy újra Civica utcáit járjam, és lássam a helyeket, ahol
Mikaellel együtt voltunk, ahol megfogant a gyermeke – akit sosem
ismerhet meg. Újra feltört bennem a veszteség érzete. Mikael
szelleme minden utcán a nyomomban jár majd.
Az út szamárháton jóval tovább tartott, mint Terravin felé,
Liával a ravianok hátán, de hát az én állapotomban amúgy
se vállalhattam volna a sebes és rázós lovaglást.
– Már nincs nagyon messze – mondtam Gwynethnek,
amikor megálltunk itatni. –Alig két nap.
Gwyneth kisöpörte az arcából sűrű, vörös loknijait, és összehúzott
szemmel felmérte az előttünk álló utat.
– Igen, tudom – felelte elgondolkodva.
– Hogyhogy? Már jártál Civicában?
Erre felkapta a fejét, és megrántotta Dieci gyeplőjét.
– Csak találgattam – felelte. – De azt hiszem, jobb
lesz, ha én beszélek a kancellárral, ha odaérünk. Meglehet,
több meggyőző erővel bírok nálad.
– A kancellár gyűlöli Liát. Neki végképp nem kellene
szólni.
Gwyneth oldalra billentette a fejét, és vállat vont.
– Majd meglátjuk.

HATVANHATODIK FEJEZET Rafe

– Harapj rá! – parancsoltam.
Nem hagyhattuk, hogy kiáltson, hiszen a hangot egymásnak
dobálták a sziklás dombok. A fogai közé dugtam a bőrszíjat.
A homlokán és az ajka felett cseppeket formált a verejték.
– Igyekezz – sürgettem.
Tavish belebökte a tűt Sven orcájába, és a járomcsontjától
az állkapcsáig húzódó metszés másik felén húzta ki a véres bélhúrt.
Túlságosan hosszú és mély seb volt ahhoz, hogy csak kötést
tegyünk rá. Én megmarkoltam Sven karját, arra az esetre, ha
megrándulna, ám mozdulatlan maradt, csak a szeme
rebbent meg.
Egy vendai járőrcsapattal futottunk össze. A barbárok
mostanában felbátorodtak, és egyre jobban szerveződtek. A Nagy
Folyótól ekkora távolságra még sosem láttam vendai őrjáratot,
amely egy maroknyi embernél többől állt volna. Rengeteg
kicsi – három-négy fős – banda bukkant fel mindenfelé,
ezek szokás szerint vadak voltak és erőszakosak, de
szervezett, egyenruhás járőrökről nem volt szó. Ez egyik királyság
számára sem ígért jót.
A csalfa Nagy Folyó mindig a szövetségesünk volt. Egyedül egy
vékony, felhúzható lánchídon lehetett átjutni rajta, amely
egyetlen lovat is alig bírt el. Most már ezen a parton is
van ménesük? Az őrjárat, amellyel szembetalálkoztunk, nemes, jól
kiképzett lovakon ült.
Mindet levágtuk, de azért mégis Sven szenvedte el az első
csapást. Ő lovagolt legelöl, őt vetették ki a nyeregből,
mielőtt akár a kardomat kiránthattam volna – ám azután sebes
csapásokkal vágtam le a támadóját, és azt a hármat is,
akik mögötte közeledtek. A vendaiak perceken belül a lábaink
előtt hevertek, összesen tucatnyian. Jeb arcán még mindig ott
díszlett a ráfröccsent vér, de én is éreztem a sajátomra
száradt foltokat.
Tavish utasítására Orrin lépettmellénk a Sven vörösszeműjével teli
flaskával. Kivettem a szíjat Sven szájából, és adtam neki egy
kortyot, hogy enyhítsem a fájdalmat.
– Nem – ellenkezett Tavish. – Az arcára. A sebet
tisztítsd meg vele.
Sven tiltakozni akart, de visszanyomtam a szájába a szíjat.
Inkább kockáztatta volna a fertőzést, mint hogy a drága italból
egy csepp is a földrefolyjon az arcáról.
Tavish egy utolsó bökéssel bezárta a sebet. Sven
felnyögött, amikor pedig Tavish meglocsolta a friss varratot az
erős szesszel, összerándult a fájdalomtól.
 – A pokolba veletek – köpte ki a szíjat.
– Nagyon szívesen – felelte Tavish.
Két mérföldnyire voltunk a Nagy Folyótól, az egyetlen úton,
amely a Vendai Királyságba vezetett. Egy nyugatra néző, sziklás
résznél rejtőztünk el, egy elágazásnál, ahol tudtuk, el kell
haladniuk, mégis két napot vártunk rájuk hiába.
Lehetetlen volt, hogy előbb értek volna ide. Addig hajszoltuk magunkat
és a lovainkat is, amíg mind kis híján összecsuklottunk. Ma csak
azért hagytuk el a leshelyet, hogy jobb kilátót keressünk,
távolabb a határtól, de összeakadtunk az őrjárattal. A
hulláikat behajigáltuk egy vízmosásba, a lovaikat
elvezettük magunkkal, és nagyon reméltük, hogy nem várják
vissza őket túl hamar.
Tavish eltette a tűt, és megszemlélte a keze munkáját,
majd megveregette Sven vállát.
– Hidd el, sokat javult a helyzet.
– Ha így van, hagynom kellett volna, hogy ő
menjen elöl – intett felém Svengyengén.
– Minden rendben lesz veled, vén csont – vágtam
rá, tudva, mennyire utálja ezt amegszólítást. Eddig fel se
tűnt, milyen gondosan ügyel rá, hogy mindig közvetlenül elém
kerüljön. Mostantól nem hagyom.
Ő is lefeküdt a többiekkel; az enyém volt az első őrség.
Itt, a sziklás részen nem számítottunk őrjárat
felbukkanására, de hát korábban sem számítottunk rá egyáltalán.
A barbárok rendszertelenül, kiszámíthatatlanul mozogtak, és alig
becsülték valamire az életet, a sajátjukat is beleértve. Ezt
már akkor megtapasztaltam, amikor őrjáraton próbáltam eltakarítani
az elvadult bandáikat. Erőszakosan, vadul rikoltozva támadtak, őrült
szemük vérben forgott, hiába kerültek szembe olyan erőkkel,
amiket legyőzni esélyük sem lehetett. A fogság helyett
mindig a halált választották. Nem jöttem rá, hogy Kaden
is közülük való, de azt éreztem, hogy valami nincs vele
rendjén. Valamiért nem bíztam benne – ugyanakkor meg se
fordult a fejemben, hogy barbár.
 És Lia az ő kezébe került.
A nyugati láthatárt kémleltem, ahol a csillagfény kirajzolta a
vonalát.
– Megtalállak, Lia – suttogtam.
A legtávolabbi zugban is megtalállak.

HATVANHETEDIK FEJEZET
Felpattant a szemem. A fülemben még csengett a
süketítő rikoltás. Egy fekete, szőrös, vicsorgó lénnyel néztem
szembe. Ösztönösen elmásztam volna, de körbevettek. Egy egész
csapatnyi hasonló lény visítozott körülöttem, az ajkuk fenyegetőn
felhúzva, hogy kilátszottak csillogó, rózsaszín ínyükben ülő, félelmetes,
sárga fogaik.
Amikor végre képes voltam mást is észrevenni, feltűnt, hogy majomszerűek.
Azonban nem az udvari mutatványosok aranyos, ruhába
öltöztetett aprómajmaira emlékeztettek – ezek akkorák voltak, mint
egy-egy férfi.
Lassan egyre közelebb araszoltak hozzám, mintha a szememben
csillogó rémület táplálná őket. Felpattantam, a karomat lengettem
feléjük, és én is rikoltozni kezdtem, ám ez csak fokozta
a dühüket.
Acsarogtak, rikoltoztak rám – mindazok után, amin átmentem, most
egy vadmajomcsapat fog széttépni.
Rettentő üvöltés harsant, elnyomta még a majmok éles
hangját is. A csapat megrettent, riadt, fojtott nyiffanásokkal
ezerfelé szaladt. Egyszerre nem hallottam mást, csak a saját
zihálásomat– és a másik lény lélegzetvételét, a mély, morgó
fújtatást.
Valami más is volt itt.
A tüzem szinte kialudt, alig reszketett a körben a láng.
A fák közötti sötétbe fúrtam a tekintetemet. A másik
lélegzés hangja változatlanul lassú és mély maradt. Szusszanás.
Kordulás. Mély morgás. Valami, a majmoknál nagyobb és
vadabb figyelt engem.
 Végigfutott a hideg a hátamon. Megfordultam. Egy
borostyánszín, fénylő szempár nézett rám. Azonnal felismertem,
és kivert a hideg verejték. Azt az éhes tekintetet nem lehet
elfelejteni.
Ismét felüvöltött, aztán előrelépett. Majd újra. Mozdulni sem bírtam.
Mint gyerekkoromban, az állat most is habzó szájjal vicsorgott,
ám most nem volt itt senki, aki elijessze. Mire vár? Azt tudtam,
hogy ha elrohanok, semmi esélyem. Azonnal előtörne belőle a
vadászösztön – de mi másért jött ide, ha nem azért, hogy
megegyen?
Előrelépett, a farka idegesen rángatózott. Már olyan közel volt,
hogy a tűz fénye rávetült hatalmas, csíkosfejére. A szívem
kővé fagyott, mintha máris halottlennék. A bestia rám nézett,
szeme tükrében megpillantottam saját dermedt alakomat. Újra
felüvöltött, és kivillantotta hosszú agyarait, de nem ijeszthetett meg
jobban, mint amennyire máris féltem.
Kinyitottam a számat, de a nyelvem száraz taplóvá
változott, és csak valami rekedt suttogás tört fel belőlem.
– Menj innen.
Az állat megrezzentette a bajszát, csapott egyet a farkával,
aztán megfordult, és eltűnt a fák között.
Még sokáig álltam ott reszketve. Ahhoz is túlságosan
féltem, hogy megmozduljak – utána azonban nem is mozoghattam
volna gyorsabban. Sietve összekapkodtam a gyékényemet és a
táskámat. A lovammal sem a majomsereg, sem a tigris nem
törődött, talán csak engem véltek könnyű prédának. Lehetséges,
hogy az elsuttogott, egyszerű parancs térítette el? Nem töprengtem
a szerencsém okain, igyekeztem messzire kerülni onnan, amíg
tehettem.
Ugyanazon az úton haladtam visszafelé, ahol jöttem, és végül,
amikor kiértem a pokoli erdőből, fellélegeztem. A fák
mellett maradtam, mert láttam, hogy a hajnal már közeledik; a
lovamat vágtára sarkalltam. Hamarosan felkel a nap, és a szavannán
bárki megláthat majd.
 Végül elértem a helyet, ahol az erdő átadta a helyét
a szikláknak. Bemenekültem egy keskeny ösvényre, amely a
kőfalak között húzódott, és elrejtett, ám végül tévútnak
bizonyult. Az összedobált, hatalmas sziklák közül egy kiugró
fennsíkra értem, amely szinte kettészelte az alatta húzódó völgyet.
Leugrottam a nyeregből, és a sziklaperemhez léptem. Le tudok vajon
ereszkedni a völgybe? Az erős légáramlat a hajamba, a
szoknyámba kapott. A távolban megláttam valamit… porfelhő
volt, mint a tébolyult bölények rohanó serege, ez azonban
lassabban haladt. A következő pillanatban rájöttem. Katonák.
Nemcsak egy kis őrjárat, hanem csodálatos, hatalmas sereg!
Ahogy közelebb értek, már azt is ki tudtam venni, hogy
legalább kétszázan vannak, a lobogójukat azonban még mindig
nem láttam. Talán nem bontották ki? Morrighaniek vagy dalbreckiek?
Abban a pillanatban bármelyikkel beértem volna.
Újra végignéztem a sziklaperemen, ösvényt keresve, de
csak a mélység nézett vissza rám. Átbotorkáltam a kiugró
másik oldalára, hátha ott találok utat, és akkor egy másik csapatot
pillantottam meg az ellenkező irányból közeledni. Ők azonban
jóval kevesebbenvoltak, talán harmincan. Hunyorogva próbáltam
kivenni a színeiket, és megláttam valami pirosat. Morrighan!
Azután már a lovaikat is láttam. Egy gesztenye és fehér foltos
paripa vezette őket. Walther. Villanásnyi szédítő öröm öntött
el, ám azonnal el is szállt. Kikből áll a… …másik csapat?
Visszafutottam a másik oldalra, a hatalmas sereget néztem.
Sebesen közeledtek a csúcs felé, nem is kétszázan, inkább
háromszázan, vagy még többen. Lobogók nélkül.
Vendaiak.
A két csapat egymás felé vágtatott, de a sziklacsúcstól
nem láthatták, mivel kerülnek szembe hamarosan. Figyelmeztetnem kellett
Walthert.
– Lia.
Megperdültem. Kaden, Eben és Finch állt mögöttem.
– Nem! – kiáltottam. – Ne most!
 Kirontottam a meredély szélére. Kaden a nyomomban.
A karom után nyúlt, de csak a ruhám vállát kapta és tépte
el.
– Nem! – sikoltottam. – Meg kell állítani őket!
Kaden hátulról rám vetette magát, átkarolt és magához
szorított.
– Ne! Az ott lent a bátyám! Eressz! Mind meghalnak!
A vendai sereg már majdnem elérte a találkozási pontot.
Pillanatokon belül összecsapnak a bátyám kicsiny csapatával,
háromszáz a harminc ellen.
Könyörögtem Kadennek, hogy eresszen el, rugdaltam,
zokogtam. – Nem hallanak meg innen, Lia.
Mire leérnénk… A vendai sereg körbefolyta a
sziklacsúcs tövét.
– Eressz el! – sikoltottam, megfeszülve Kaden
karjában. – Walther!
A szél azonban visszahajította a szavaimat az arcomba. Túl
késő.
A világ abban a pillanatban lelassult, villámsebesről lassú,
akadozó mozdulatokra váltott. Mint egy rossz álomban, eltorzult a
látvány, eltompult a hang. Csakhogy ez nem álom volt. Láttam,
hogy a két királyság serege meglepi egymást, láttam, ahogy
egy fiatalember előreugratja gesztenye-fehér foltos lovát. Egy erős és
bátor fiatalember, aki még mindig szerelmes volt, bár a gyász
lesújtotta. Aki vidám, féloldalas mosolyával kártyázni vitt, meg-
megfricskázta az orromat, megvédett az igazságtalanságokkal szemben,
és megmutatta, hogyan kell kést dobni. A bátyám. Láttam,
amint kivonja a kardját, hogy igazságot osszon Greta haláláért.
Láttam, hogy vele szemben hatan rántanak fegyvert. Villantak a
pengék, újra és újra, és láttam, hogy Walther lebukik a
lováról. Végül egy kard hegye járta át a szívét, és
bevégezte a haláltusáját. Láttam meghalni a testvéremet.
Egymás után elestek mind, három, négy, öt ellenféllel szemben.
Nem csata volt ez, hanem mészárlás. A felfelé fújó szél
kegyetlenül tisztán elhozott minden kiáltást és sikolyt – és
végül a csendet is.
Elgyengült a lábam, összeestem. A fülemben még
mindig a csata hangjai csengtek. Megszaggattam a hajamat, a
ruhámat, és csak Kaden szorítása tartott vissza, hogy le ne
vessem magam a szikla széléről.
Végül feladtam, és lenéztem a völgybe. Mind holtan
hevertek. A vendaiak nem ejtettek foglyokat. Összekucorodtam a
földön, és átöleltem saját magamat. Kaden még akkor sem eresztett
el. Kisimította a hajamat az arcomból, közel hajolt, ringatott.
– Lia, sajnálom – súgta a fülembe. – Semmit sem
tehettünk.
A kicsavarodva heverő testeket néztem. Walther lova a
fivérem mellett hevert élettelenül. Kaden lassan eleresztett;
a vállamra néztem, ahol a szakadt ruha alól kivillantaz
indába tekeredett mancs. Epe tolult a torkomba, folyt az orrom.
A csend fojtogatón nehezedett rám. Lesimítottam a szoknyámat,
éreztem, imbolygok, billegek, mintha a szél fel akarná kapni,
ami még megmaradt belőlem.
Percekig, évszakokig, évekig ültem ott. A szél téli hideget
hozott, a nappal éjszakába fordult, aztán újra, élesen felragyogott,
és kirajzolt minden részletet. Hiába hunytam le a szememet,
a kép az agyamba maródott. Egy élet emlékeit törölte el
Walther véres holttestének látványa, de végül,kegyelmesen,
elhomályosult az is, elhomályosult minden, és nem maradt más,
csak a tompa, dermedt szürkeség.
A kezem végül a térdemre vándorolt, és rátámaszkodott, talpra
kényszerítve a testemet. Szembefordultam Kadenékkel. Eben kerek,
komoly szemekkel bámult rám, Finch eltátotta a száját.
– A bátyámat el kell temetni – néztem Kadenre.
– Mindannyiukat el kell temetni.Nem hagyom őket az
állatoknak. Megrázta a fejét.
– Lia, nem lehet…
– A keleti ösvényen lemehetünk – szakította félbe Finch.
 *

A földbe szivárgó vér szaga gonoszsággal itatta át a

völgyet. Lovak és emberek kiontott belei szaglottak. Némelyik hátas még
élt, kínlódva nyihogott, horkantott, mert senki sem vette a fáradságot,
hogy megváltsa a szenvedéseitől. A rettegés ízét éreztem a
levegőben. A világ belélegez téged… és megoszt. A világ ma
a bátyám és bajtársai utolsó leheletét szívta magába. Anyám
vajon visszavonult a hálókamrájába? Már tudja, miféle gyász vár rá?
Egy vad kinézetű, magas férfi lovagolt felénk, kisebb
csapat kísérte, mind karddal a kézben. Feltételeztem, ő
parancsolt a kegyetlen seregnek. A szakállát két fonatban hordta.
Akkor először láttam igazi barbárokat, hiszen Kaden és a
többiek igyekeztek beolvadni a morrighaniek közé. Ezek azonban
nem. Az övükről kisállatok koponyái lógtak, és minden lépésüknél
üregesen kongva ütődtek egymáshoz. Bőrsisakjukra hosszú szíjakat
erősítettek, az arcukat félelmetessé árnyalták a szemük alá
húzott fekete festékcsíkok.
Amikor a parancsnok felismerte Kadent és a többieket,
leeresztettea kardot, és úgy köszöntötteőket, mintha piknik
közben találkoznának. Nem törődött a körülötte heverő összetört,
lefejezett testekkel – ám az üdvözléseknek hamar vége
szakadt, és mind rám néztek. Finch sietve elmagyarázta, hogy nem
beszélem a nyelvüket.
– Azért jöttem, hogy eltemessem a halottakat –
jelentettem ki.
– Nekünk nincsenek halottaink – felelte a parancsnok
morrighani nyelven, vaskosakcentussal, és még vaskosabb
utálattal a hangjában, mintha valami gusztustalan ajánlatot
tettem volna.
– A többieket – feleltem. – Akiket ti öltetek
meg.
A parancsnok ajka rondavigyorba húzódott.
 – Az ellenséges disznók hulláját nem ássuk el. A
dögevőké lesz.
– Ezúttal nem – mondtam ellent.
Hitetlenül pillantott Kadenre.
– Ki ez a nagyszájú ribanc veletek?
– A foglyunk! – sietett tudatni Eben. – Arabella,
Morrighan hercegnője. De csakLiának szólítjuk.
A parancsnok arcára düh ült ki. A nyergébe huppant, és
feltolta szegecses sisakja ellenzőjét.
– Liának szólítjátok – ismételte gúnyolódva, és rám
meredt. – Ahogy mondtam, a katonáim nem temetnek
disznókat.
– Nem vagy elég figyelmes, parancsnok. Nem kértem, hogy a
barbáraid temessékel őket. Nem is engedném, hogy méltatlan
mancsok érjenek a nemes morrighani katonákhoz.
A parancsnok előrehajolt, már emelte a kezét,hogy lesújtson rám,
de Kaden tiltón felemelte a karját.
– Chievdar, Lia gyászban van. Ne ródd rá a szavaiterhét.
Az egyik katona a fivére.
Előreléptettem, hogy a térdem a parancsnok térde mellé
kerüljön.
– Elmondom még egyszer, Chievdar. Én leszek, aki eltemeti
őket.
– Mindannyiukat? Egy egész csapatnyi embert? – Felnevetett;
a kísérete úgyszintén. – Valakiadjon a hercegnőnek egy
ásót. Hadd csinálja!

Letérdeltem a csatamező közepére. Az első dolgom az volt,

hogy megáldjam a holtakat, amíg a testük még meleg. Most csak
a korábban elkerülni kívánt hagyományba kapaszkodhattam. Az
istenek felé emeltem a kezemet, ám a dal, amelyet
betanultam, most másképp fakadt fel belőlem – egy másik
nyelven, amelyet csak az istenek és a holtak érthettek,
amely vérből, lélekből, igazságból és időből eredt. A
hangom fel-felcsapott, vonaglott, átmetszette a szeleket, aztán
közéjük fonódott, ezer év szavaival, könnyeivel együtt. A völgyet
nem csak az én hangom töltötte be: velem panaszolta a
bánatát ezernyi anya, nővér és leánygyermek a múltból. Emlékvers
volt, amely feltépte a távoli mennyeket és a vérző földet,
gyűlölet és szeretet dala, keserűségé és kegyelemé; ima volt,
amelyet a csillagokból és porból szőttek az örökkévalóságnak.
– És így légyen mindörökké – fejeztem be.
Körülnéztem. A katonák mind félbehagyták a dolgukat, és
engem néztek. Felálltam, a kezembe vettem az ásót, és
megindultam Walther felé. Kaden azonban megállított, mielőtt
odaértem volna hozzá.
– Lia, a halál nem szép vagy kegyes. Nem akarhatsz így
emlékezni rá.
– Márpedig pontosan így fogok – szabadítottam ki a
karomat. – Mindegyikükre.Sose felejtem el.
– Nem segíthetek neked. Árulás, ha eltemetjük az ellenséget.
A saját halottainkatbecsteleníti meg.
Válasz nélkül léptem odébb. Testeket és testrészeket
kerülgettem, amíg meg nem találtam Walthert. Térdre estem
mellette, és kisimítottam a haját az arcából, lezártam a
szemét, majd arcon csókoltam, és elsuttogtam a saját imámat
hozzá. Boldog utazást kívántam, mert immár újra a karjában
tarthatja Gretát, és ha az istenek kegyesek, a meg nem
született gyermekét is. Remegő ajkamat a homlokára szorítottam
– nem akartam elválni tőle, mert tudtam, most utoljára érek
hozzá.
– Viszlát, drága herceg – suttogtam végül.
Azzal felálltam, és nekiláttam az ásásnak.
 HATVANNYOLCADIK FEJEZET Kaden
Az egész sereg némán nézte Liát. Velem ellentétben ők még sosem
láttak nemest, hátmég hercegnőt, Lia pedig nem az álmaik húsos
királylánya volt. Ahogy az órák teltek, egyenként mindannyian, még
a legkérgesebb lelkűek is leültek, hogy figyeljék. Először
a völgyet betöltő, hátborzongató dalát, aztán a makacsságát,
amivel ásónyomról ásónyomra haladt előre.
Három órájába telt, hogy megássa az első sírt. A bátyjáét.
Akkor leszedte a férfi alvógyékényét a döglött lóról, a tetem
köré erősítette, és a gödörbe gördítette. Hallottam, hogy Finch a
torkát köszörüli, Eben pedig az ajkát rágja. Az elesetteket nem
becsültük, mégis nehézvolt nézni,ahogy Lia előbb megcsókolja halott
bátyját, majd a hullája súlyával küzd.
A Malich társaságában később érkező Griz kénytelen volt
odébb menni, mert nem bírta a látványt. Én azonban
képtelen voltam levenni róla a szememet. Ahogy a
legtöbbünk. A bátyja után Lia a következő katonával folytatta:
letérdelt, hogy megáldja, megásta a sírt, erővel törve fel a
kemény földet. Ez a katona elveszítette a karját.
Végignéztem, ahogy Lia megkeresi a tagot, majd kihúzza egy
lótetem alól, végül a katona mellkasára helyezi, mielőtt
takaróba csavarja.
Meddig folytathatja? Amíg néztem, megbotlott és elzuhant, de
felállt, bár azt hittem, nem bírja már. A körülöttem ülők egyre
nyugtalanabbul figyelték, feszülten suttogtak egymás között.
Hunyorogtak, a kezeik bütykét dörzsölgették. A chievdar
karba tett kézzel, komoran állt felettük.
Lia megásta a harmadik sírt is. Hét óra telt el. A
tenyerét véresre törte az ásónyél. Odalépett a negyedik
katonához, és letérdelt. Felálltam, a társzekérhez mentem, és
felkaptam egy másik ásót.
– Ások pár lyukat. Ha kedvetámad, hogy holttesteket
gurítson beléjük, hát lelke rajta.
A szekérnél álló katonák döbbenten bámultak rám, de nem
próbáltak megállítani.
Ez még nem volt egészen árulás.
– Én is. – Finch a harmadik ásóért nyúlt.
A chievdart körbeállók bizonytalanul néztek egyikünkről a
másikunkra, majd kivonták a kardjukat. A chievdar intett.
– Tegyétek el! Ha a morrighani ribanc csontig akarja
koptatni az ujjait, mi jól szórakozunk rajta, de nem akarok egész
éjjel itt ülni. Ha ezeknek a hülyéknek gödröt ásni van kedvük,
csak ássanak.
Azzal félrefordította a fejét. Ha belefáradt volna az előadásba,
könnyedén véget vethetett volna neki. Lia fogoly volt, és Venda
ellensége, ám hátborzongató dala talán megpendítette az istenfélelem
valami gyenge húrját a chievdar lelkében, azért hagyta,
hogy befejezze.
Eben és Griz is csatlakozott hozzánk, végül – bár ez
valószínűleg bosszantotta a vezérüket – hét másik katona is.
Botokat és fejszéket ragadtak, bármit, amit használni tudtak,
és ástuk a gödröket az elesettek mellett.

HATVANKILENCEDIK FEJEZET
Az éjszakát a völgyben töltöttük, nem messze a helytől,
ahol a lemészároltakat eltemettem, és másnap reggel
indultunk tovább. Háromnapi járóföldre voltunk Vendától, és
ezúttal egy négyszáz fős sereg kísért. Vagy hatszáz? Nem
számított többé. Csak magam elé meredtem, és hagytam, hogy
a ló léptei zötyögtessenek. Előttem Eben lova ügetett,
gyenge mellső lába miatt kissé bicegve. Nem fog eljutni
Vendába.
A ruháimból még mindig csepegett a víz. Egy órával
korábban teljesen felöltözve belesétáltam a völgyet átszelő
folyóba. Nem éreztem a vizet a bőrömön, csak hogy libabőrös
leszek tőle. Hagytam, hogy a sodrás kiöblítse vérfoltos
rongyaimat. Walther és harminc katonája vére vörös csíkokat rajzolt
a vízre, hazafelé kanyarogva. A világ tudja, és tudni fogja akkor is,
ha az emberek már elfelejtik.
 Gavint arccal lefelé fekve találtam meg, sűrű, vörös haját el se
lehetett téveszteni. Avrót és Cyrilt már csak arról ismertem meg, hogy
hűségesen a bátyám közelében maradtak. Ha a vér elfolyik,
az arcvonások kiélesednek, besüppednek, mint a fafaragásra vont
vékony, szürke bőrtok.
Emlékezni fogok mindannyiukra. Sosem felejtek.
Kaden, Finch és a többiek segítettek megásni a sírokat.
Nélkülük nem lettem volna képes minden halottat eltemetni, ám
ettől még az ő népük mészárolta le az őrjáratot. Az egyik
katona, aki szintén beállt, talán ugyanaz volt, aki szíven
szúrta Walthert. Vagy levágta Cyril karját. Legyek hálás a
segítségükért?
Valójában szinte semmit sem éreztem. Mint az elesettek vére,
belőlem is elfolyt az érzés, és beszivárgott a völgy
talajába. A szemem száraz maradt, lenyúzott kezem sem fájt.
Két nappal Walther halálaután azonban a sok rázatástól
valami elszabadult bennem. Valami kemény és éles, amit még
sosem éreztem, mint egy kőszilánk, amely a csiszolódobban
verődik ide-oda. Céltalanul, de ritmikusan kattogott bennem. Talán
ugyanaz, ami Waltherbenis elpattant, amikor az ölébe fektette
Gretát. Biztosra vettem, hogy akármi is az, sosem találja
már meg a helyét újra.
A seregben hamar elterjedt a híre, hogy birtoklom az
adottságot, ám gyorsan rájöttem, hogy nem minden vendai tiszteli
ezt – volt, aki csak nevetett a morrighaniek elmaradottságán. A
chievdar fintorgott a leginkább, mégis sokkal többen voltak, akik
aggodalmasan lestek a szemük sarkából, mert egyenesen nem mertek
rám nézni.Sokan gratuláltak Kadennek és a társainak, amiért
ilyen remek zsákmányt hoznak a komizárnak. Az ellenség igazi
hercegnőjét!
Nem sejtették, hogy valójában el kellett volna metszenie a
torkomat. Kifejezéstelen arccal néztem Kadenre, ő pedig állta üres
pillantásomat. Büszkén akart állni a bajtársai előtt. Venda
érdeke mindenekelőtt. Bólogatva fogadta a hátba veregetéseket,
elfogadta a dicséretet. A szemében, amelyről korábban azt
gondoltam, csupa rejtély, már egy titkot se láttam.
Másnap rosszabbodott Eben lovának állapota. Hallottam, hogy
Malich és Finch is megállapítja, hogy meg kellene ölni, és hogy
a hadizsákmányból választhatna magának egy másik jó lovat. Eben
gyermeki, sírásba hajló hangon esküdözött, hogy az állat csak
megrándította egy izmát, és helyre fog jönni.
Egyikükhöz sem szóltam egy szót sem. A gondjaikon nem
osztoztam. Inkább a csorba kődarab zörgését hallgattam belül. Késő
éjjel pedig, amikor a csillagokat néztem, néha meghallottam
egy távoli suttogást – ám hinni se mertem.
Megtalállak.
A legtávolabbi zugban is megtalállak.

HETVENEDIK FEJEZET
Kibontottam a hajamat. Ma érkezünk meg Vendába, nem
nézhetek ki állatként. Ez még mindig fontosnak tűnt. Walther
miatt.Az egész csapat miatt.Nem vagyok egy közülük. Nem leszek
soha. Addig rángattam, téptem a fürtjeimet, amíg kisimultak.
Tudtam, a katonák százainak gyűrűjéből kicsi az esély a
szökésre. Talán soha nem is volt, hacsak az istenek úgy nem
határoznak, hogy a földrehajítanak egy újabb csillagot, és elpusztítják
mindet. Ezek itt, akik a lovaikon pöffeszkedtek mellettem, miért
volnának jobbak az Ősöknél, akiket az istenek régen
megsemmisítettek? Mi tartja most vissza az isteneket?
Az elesettek kardjaival, nyergeivel, még a bakancsaival is
megrakott társzekér mögött lovagoltunk. A halál adománya. Amikor
eltemettem a fivéremet, észre se vettem, hogy kardja, szépmívű
kardszíjával együtt, máris hiányzik a mellkasáról.
Mostanra valahol a szekéren utazott az is.
Csörömpölt a zsákmány. Zörgött bennem a kődarab.
Az egyik oldalamon Kaden léptetett, a másikon Eben, mögöttünk
Malich és a többiek. Eben lova megbotlott, de állva maradt. Eben
lepattant a hátáról, és suttogni kezdett neki, majd a sörényébe
markolt, úgy vezette tovább. Csak néhány lépésnyit haladtak
így, amikor az állat újra megbotlott. Ezúttal húsz méternyire
eltámolygott az úttól, Eben a nyomában, mire végül az oldalára esett.
A mellső lábai már nem bírták el a súlyát. Eben
kétségbeesetten könyörgött neki, hogy álljon fel.
– Intézd el – szólt oda Kaden. – Ideje.
Malich vette át mellettem Eben helyét.
– Most rögtön! – utasította a fiút. – Mindenkit
feltartasz! – Azzal kikapcsolta abőrszíjat, amely hosszú
vadászkését tartotta az oldalán, és Eben felé hajította
a fegyvert. A tok a fiú lába elé esett. Eben megdermedt,
elkerekedő szemmel nézett vissza ránk. Kaden biccentett. Eben
lassan lehajolt, és felemelte a kést.
– Nem végezhetné el valaki más? – kérdeztem.
Kaden meglepve nézett rám: három napja akkor szólaltam meg
először.
– Az ő lova. Az ő dolga – felelte.
– Meg kell tanulnia – tette hozzá mögöttem Finch.
– Ja tiak – mormolta egyetértőn Griz.
Eben rémült arcába néztem.
– De hiszen csikókora óta nevelte – emlékeztettem
őket. Egyikük sem felelt. Hátrafordultam Finch és Griz felé. –
Még gyerek. Már így is túl sokat tanult, hála nektek.
Egyikőtök sem hajlandó megtenni a kedvéért?
Nem kaptam választ. Akkor leugrottam a lovamról, és
elindultam feléjük. Kaden utánam kiáltott, hogy azonnal szálljak
vissza. Megpördültem.
– Ena fikatande spindo keechas! – csattantam fel. –
Fikat ena shu! Ena mizak teevas ba betaro! Jabavé!
Azzal visszafordultam Ebenhez, és kikaptam a kést a
kezéből. A gyerek levegőért kapott, amikor kirántottama
fegyvert a tokjából. Máris vagy tucatnyi íj húrja feszült meg a
hátam mögött, és minden vessző felém mutatott.
– Elbúcsúztál már Lélektől?
 – Tudod a nevét? – nézett rám Eben üveges
szemmel.
– Hallottam a táborban, amikor elsuttogtad. Tévedtek,
Eben – intettem a fejemmela többiek irányába. – Nincs
abban semmi rossz, ha valaki nevet ad a lovának.
Beharapta az ajkát, aztán bólintott.
– Elbúcsúztam.
– Akkor fordulj el – utasítottam. – Nem kell
megtenned.
Zaklatottan engedelmeskedett. A ló mellé léptem. A hátsó
lábai remegtek, annyira megerőltette őket, hogy lépni tudjon. Kimerült,
de ugyanolyan rémülten nézett rám, mint Eben.
– Ssss – súgtam. – Sssss.
Letérdeltem, és halkan meséltem neki a szénáról, a
völgyekről, és egy kisfiúról, akimindig szeretni fogja, akkor is, ha
nem ismeri a szavakat, hogy kifejezze. Lassan cirógattam a lágy
bőrt a pofáján, a ló pedig megnyugodott az érintésemtől.
Aztán megtettem, amit Walthertől láttam akkor régen: a pengét
lágy torkába döftem, és a ló elpihent.
A fűbe töröltem a kést, levettem a tetemről a
nyeregtáskát, és Eben mellé léptem.
– Elvégeztem – mondtam. Amikor felém fordult, átadtam
neki a táskát. – Többénem érez fájdalmat. –
Megérintettem a vállát; a kezemre pillantott, aztán vissza
rám, és egy röpke pillanatra ismét egy bizonytalan gyermekké
változott. – Felülhetsz az én lovamra – tettem hozzá.
– Én majd gyalogolok. Úgyis elegem van ebből a társaságból.
Visszasiettem, és felnyújtottam Malichnak a tokba visszadugott
kését.Óvatos mozdulattal nyúlt érte. A katonák csak ekkor eresztették
le az íjakat.
– Úgy, hát érted a vendai nyelvet – állapította meg
Malich.
– Hogy is ne érteném? Ezt a korlátolt szemetet
hallom hetek óta.
Nekiláttam, hogy leoldjam a lovamról a nyeregtáskát.
 – Mit csinálsz? – tudakolta Kaden.
Hosszú és kemény pillantást vetettem rá; napok óta most
először találkozott a tekintetünk. Hagytam, hadd nyúljon el a
pillanat, hadd pislantson. Hadd tudja meg.
Még nincs vége.
– A hátralévő utat gyalog teszem meg – feleltem.
– Itt lent jobb a levegő.
– Nem tettél a fiúnak jót – mondta.
Elfordultam, végignéztem a többieken, lassan szemügyre
vettem a minket körülálló több száz katonát is. Mind arra vártak,
mikor indulhatunktovább.
– Eben egy gyerek – közöltem. – Talán az, hogy valaki
megmutatta neki az együttérzést, az egyetlen jótett,
amiben eddig részesült.
Lerántottam a táskát a lóról. A sereg megindult, én pedig
ismét csak követtem a társzekér csörgés-kongását, miközben az elszabadult
darab egyre hangosabban zörgött a bensőmben.

A lépések és a mérföldek egybemosódtak. A szél fújt,

rángatta a szoknyámat, cibálta a hajamat. Aztán különös
csendesség borult a tájra. Csak Eben lovának emléke maradt, és
a fújtatása. Az utolsó remegő, csendesedő lélegzetvétel. Az
utolsó borzongás. Halott. És a tucatnyi katona szeme, a
kezükben az íj, készen állnak, hogy rám lőjenek.
A nyilakkal szembenézve egy pillanatig azért imádkoztam, hogy
tegyék meg. Nem a fájdalomtól féltem, hanem, hogy nem érzem
már – hogy nem érzek többé semmit.
Korábban sosem öltem lovat, mindössze láttam, hogyan
csinálják. Ölni más, mint
az ölésről gondolkodni. Valamit elvesz belőled, akkor is,
ha egy szenvedő állatról van szó. Nem csak azért tettem meg, hogy
Ebent felmentsema teher alól. Saját magamért is. Még nem voltam
kész rá, hogy a régi önmagamat mindenestől feladjam – hogy
némán végignézzem, amint egy gyerek elpusztítja a saját lovát.
Egy másik világ felé gyalogoltam, ahol más szabályok érvényesülnek
– ahol a badar asszonyokat lelökik a vár fokáról, a
gyerekeket gyilkossá nevelik, és az öveket koponyákkal díszítik.
Terravin békéje távoli emlékké fakult. Többé nem az a
gondtalan fogadóslány voltam, akit Rafe megcsókolt az álmos
tengerparti kisvárosban. Az a lány végleg eltűnt. Az álmot
ellopták. Most már mindössze egy fogoly voltam. Mindössze egy…
Megakadtak a lépteim.
Mindig önmagad leszel, Lia. Ez elől nem menekülhetsz el.
Olyan tisztán hallottam a hangot, mintha Walther
mellettem sétálna, úgy ismételné nagy komolyan korábbi szavait.
Erős vagy, Lia. Mindig is te voltál a legerősebb közülünk… A
nyúl jó pecsenyének, tudod?
Igen, tudom.
Nem gondtalan fogadóslány vagyok. Hanem Arabella
Celestine Idris Jezelia hercegnő, Morrighan Első Leánya.
Aki titokban kapta meg a nevét.
És akkor feltűnt valami.
A csend.
Az elszabadult szilánk bennem, amelyről azt hittem, sosem
nyugszik meg, helyet talált magának. Éles széle a húsomba vájt, forrón,
égetőn metszett a hasamba.
Örömmel fogadtam a fájdalmat.
A Venda-énekutolsó sorai visszhangoztak a fejemben. Morrighan
ágyékából…
Honnan tudhatta az anyám? Amióta csak elolvastam azt a
verset, ezzel a kérdéssel küzdöttem. Az egyetlen válaszúgy szólt:
nem tudta. Az adottságra hagyatkozott. Belészúrt, mint egy tű,
és azt suttogta neki: Jezelia. Csakhogy az adottság énhozzám
sosem szólt tisztán.
Mindig is te voltál a legerősebb közülünk. Ez aggasztottaanyát
örökké.
 Fogalma se lehetett, mit jelent ez, de félelmet ültetett a
szívébe a saját leánya iránt. Míg egy hatalmasabb nem
támad, a nyomorúság gyermeke, aki gyenge volt, akit
meghurcoltak, akit karommal és indákkal jelöltek meg…
A vállamra néztem, ahol a ruhám szakadásán át látszott
a mancs és az indák, immár színekben pompázva, ahogy
Natiya leírta. Mind részei vagyunk a nagy történetnek is. Annak,
amely áthatja a talajt,a levegőt, az időt… még a
könnyeinket is. A nagy történetek kivájják maguknak a
medret
Jezelia. Az egyetlen név, amelyet valaha is magaménak
éreztem – és az egyetlen, amelyen a bátyáimat kivéve
senki nem szólított. Talán csak egy őrült asszony képzelgései réges-régről,
de akárhogy is, ha belepusztulok is, beváltom a szavait.
Waltherért. Gretáért. Minden elveszett álomért. Az álmok
tolvaja nem lopkod többé, még ha ennek az is az ára,
hogy a saját kezemmel kell megölnöm a komizárt. Meglehet, az
anyám elárult, amikor elnyomta bennem az adottságot, de
egyvalamiben igaza volt. Apámseregének katonája vagyok.
A mellettem lovagoló Kadenre sandítottam.
Talán most én válok orgyilkossá.

HETVENEGYEDIK FEJEZET Rafe

– Mi a pokol…?
Jeb adta az őrséget. Halkan és lassan szólalt meg,
úgyhogy azt hittem, megint valami érdekesség került a szeme
elé, mint az aranyszínnel csíkozott lovak ménese, amellyel előző nap
találkoztunk.
Orrin lépettoda, hogy lássa, mit bámul Jeb.
– Nohát, csípjetek meg.
Erre mind felfigyeltünk. Sven, Tavish és én is
odarohantunk a sziklakilátóhoz.
Megfagyott a vérem.
 – Mi az? – kérdezte Tavish, bár mind tudtuk a
választ.
Nem a barbárok szedett-vedett őrjárata volt, még csak nem
is egy szervezett csapattest. Egy teljes sereget láttunk, tíz
embernyi széles és legalább hatvan embernyi hosszú sávban
lovagolni.
Egyet leszámítva.
Ő gyalogolt. Egyedül.
– Az ott ő? – kérdezte Tavish.
Bólintottam: nem bíztam a hangomban. Egy egész sereg vette
körül. Nem csak öt barbárralkellett szembenéznünk.
Hallottam, ahogy a társaim egyenként nagyot sóhajtanak.
Ezek nem az általunk ismert barbárok voltak. Nem azok, akiket
mindig könnyedén visszazavartunk a Nagy Folyón át.
Semmiképpen nem vehettük fel a harcot ennyi emberrel
anélkül, hogy meg ne öljenek mindannyiunkat – Liával együtt.
Utánanéztem, követtem a lépéseit. Mit cipel? Egy nyeregtáskát?
Biceg? Mióta gyalogol?
Sven nyugtató, egyben legyőzött mozdulattal a vállamra tette
a kezét.
– Nem! – pördültem felé. – Ezzel még nincs vége!
– Semmitse tehetünk. Neked is van szemed. Semmiképpen…
– Nem! – ismételtem.– Nem hagyom, hogy nélkülem menjen
át azon a hídon!
Visszasiettem a lovakhoz, aztán megint a többiekhez léptem.
Öklömmel a tenyerembe csaptam, úgy próbáltam valami választ
kifacsarni magamból.
Megráztam a fejemet. Nem megy át nélkülem.
A társaim komor arcára néztem.
– Megcsináljuk – jelentettem ki. – Figyeljetek.
Felvázoltam hevenyészett tervemet, mert részletesebbre nem volt
idő.
– Őrültség! – tiltakozott Sven. – Nem válhat be!
– Muszáj neki – szögeztem le.
– Atyád a fejemet veszi!
 Orrin felnevetett.
– Én nem a király miatt aggódnék. Rafe terve előbb végez
mindannyiunkkal.
– Már megcsináltuk korábban – szólt bele Tavish is
sokattudó biccentéssel. – Megcsinálhatjuk újra.
Jeb addigra visszaért a lovammal, és a kezembe nyomta
a szárat.
– Mire vársz? – kérdezte. – Indulj!
– Féleszű! – süvöltötte Sven, amikor a kengyelbe
léptem.
– Igen – néztem rá. – Számítok rá, hogy te leszel
a másik fele.

A sárkány feléled majd, ezer arcot vesz fel, becsapja az

elnyomottakat, összegyűjti a gonoszokat, istenként,
megállíthatatlanul csap le, ítélete kérlelhetetlen, törvénye
hajthatatlan, elrabolja az álmokat, eltapossa a reményt. Míg
egy hatalmasabb nem támad.

Venda-ének

HETVENKETTEDIKFEJEZET
A félelem különös dolog.
Azt hittem, már kiveszett belőlem. Ugyan, miért félhetnék még?
Ám ahogy a láthatáron feltűnt Venda, mégis megéreztem
a rettegés jeges tűit a nyakamon. A kiugró sziklapárkányok között,
amelyeket sorra elhagytunk, valami kiemelkedett a horizonton,
szürke párába burkolózva. Nem igazán nevezhettem városnak.
Lélegzett.
Ahogy közelebb értünk, úgy növekedett és terjedt, mint egy
füstölgő hamvak közül kiemelkedő, szem nélküli fekete
szörny. Összevissza tornyai, pikkelyes, hüllőbőrre emlékeztető kövei,
összetorlódó falai elárulták: mögöttük kanyargós labirintus húzódik.
Ez nem egy egyszerű távoli város volt. Éreztem az érverése
lüktetését, sötét dalának vibrálását. Láttam magát Vendát a
szürke ormok magasában ülni – összetört jelenés volt,
figyelmeztetést dalolt mindazoknak, akik még hallgatták odalent.
Éreztem, hogy az elmém máris enged, és kezdem elfelejteni,
mi az, ami számít. Egy élet telt el azóta, hogy elhagytam
Civicát valamivel, amit akkor egyszerű álomnakhittem – hogy valaki
azért szeressen, aki vagyok. A Rafe-fel töltött néhány rövid
nap alatt naivan azt hittem, az álom a kezembe került.
De már nem az az álmodozó lány voltam. Most, akárcsak
Walthert, engem is csak az igazságszolgáltatás hideg vágya hajtott.
Rászegeztem a tekintetemet a növekvő szörnyre. Mint aznap,
amikor az esküvőmre készültem, most is tudtam, az utolsó
lépések állnak előttem, amelyek elválasztják a múltat a
jövőtől. Nincs visszaút. Ha belépek Vendába, sohasem látom többé
az otthonomat. „Szorosan magamhoz akarlak húzni, és soha
el se ereszteni.” Már túlléptem a legutolsó elágazáson, túl a
reményen, hogy valaha is találkozzak még Rafe-fel. Hamarosan halott
leszek mindenki számára, a titokzatos komizárt leszámítva, aki
képes rá, hogy egy kegyetlen sereget is engedelmességre szorítson.
Walther kardjához és bakancsához hasonlóan én is
hadizsákmány lettem – hacsak úgy nem dönt, hogy befejezi a
munkát, amitől Kaden vonakodott. De talán mielőtt még
ez megtörténne, a komizár is rájön, hogy nem az a
zsákmány vagyok, amire bárki is számított.
A karavánunk megállt a folyónál. Nem csak egyszerűen nagy folyó
volt: dübörgő mélységben zubogott a víz, amelynek páráját
messziről láttam. A föld is, a kövek is síkossá váltaktőle.
Fogalmam sem volt, miként kelünk majd át – azonban ekkor
a túlparton üvöltés köszöntötteaz érkezésünket. A fekete foltos
falak közül előtódulva köteleket húztak meg, amelyek gigászi
vaskerekeket mozgattak. Még a folyó robajlásán át is hallottam
a vezető rikoltásait, aki a ritmust adta. Számtalan test
mozdult egy ütemre, halk morajlásba olvadt a kántálásuk.
Lassan, rántásról rántásra emelkedett ki a híd a párából,
pokoli volt és gyűlöletet sugalló. Végül egy visszhangos, baljós
döndüléssela helyére került a hídtest.
Kaden leugrott a lováról, és mellettem állva nézte, amint
a munkások sietve a helyükre erősítették a híd láncait.
– Csak csináld azt, amit mondok, és minden rendben
lesz – mondta. – Készenállsz?
Hogyan állhatnék valaha is készen erre?
Nem feleltem. Kaden felém fordult, és megmarkolta a
karjaimat.
– Lia, ne feledd, csak az életedet igyekszem
megmenteni.
Szemrebbenés nélkül álltam a pillantását.
– Ha ezt jelenti az életem megmentése, Kaden,
hát bárcsak ne is próbálkoználilyen keményen!
Láttam az arcára kiülő fájdalmat. Az ezer mérföld, amit
együtt megtettünk, megváltoztatott, de nem úgy, ahogy azt ő
remélte. Nem eresztett el, a pillantása bejárta az arcomat, végül
megpihent az ajkamon. Odanyúlt és megérintette, a hüvelykjét
finoman végighúzta rajta, mintha a szavaimat szerette volna
letörölni onnan. Nagyot nyelt.
– Ha futni hagylak, mást küldenek helyettem. Valakit, aki
be is végzi az életedet.
– Te pedig Venda árulójának bizonyulsz. De hiszen ezen
már túl vagy, hát nem?
Amikor segítettél eltemetni a halottakat?
– Soha nem árulnám el Vendát.
– Néha mindannyian rákényszerülünk olyasmire, amiről azt
hittük, sose tennénkmeg.
Kaden megfogta és megszorította a kezeimet.
– Kialakítok a számodra itt egy életet, Lia. Ígérem.
– Itt? Olyat,mint a tiéd, Kaden?
 A tekintetében soha meg nem szűnő kavargás új erőre kapott.
Néhány igazságot, akármilyen halkan is szólnak, nem lehet
eltagadni.
Az őrszem ekkor adta meg a jelet, hogy a konvojunk átvonulhat
a hídon.
– Velem jössz? – kérdezte Kaden.
A fejemet ráztam. Lassan engedett a szorítása, és végül
eleresztettea kezemet. Visszaült a lovára. Én előttesétáltam,
érezve a tekintetét a hátamban. Már csaknem felléptem a
hídra, amikor valami zűrzavar támadt mögöttem. Visszanéztem.
Kiáltások harsantak, Kaden összevonta a szemöldökét, leugrott
a nyeregből, és karon ragadott. Egy kisebb csoportnyi katona
közeledett; megállván Kaden elé vetettekegy férfit.
A szívem megállt. Jóságos istenek.
– Ez a kutya azt mondja, ismer téged.
A chievdar, aki látta a felfordulást, hozzánk léptetett.
– Ki ez? – tudakolta.
– Egy igen ostoba fajankó – meredt rá Kaden. –
Egy szerelmes napszámos, akisokat lovagolt a semmiért.
Összeakadtak a gondolataim. Hogyan?
Rafe feltápászkodott; Kadenről tudomást sem véve nézett rám.
Megnézte koszos kötésbe csavart kezemet, szakadt blúzomat, ahol
kivillant a vállam, a vérfoltokat a ruháimon – és bizonyára
az arcomra írt gyászt is látta. A tekintete némán
vallatott; láttam az aggodalmát, hogy esetleg olyan módon is
kárt tettek bennem, ami nem feltűnő. Láttam, hogy ő is
ugyanannyira vágyott utánam, mint én őutána.
A jók nem szaladnak el, Lia.
Most azonban frissen feltámadt, égető vággyal kívántam,
bárcsak ő megtette volna.
Megpróbáltam kirántani magam Kaden szorításából, ám ő
csak erősebben markolta a karomat.
– Eressz! – mordultam rá, kitéptem magam, és Rafe-
hez rohantam. Zokogva estem a karjába, az ajkamat az ajkára
tapasztottam.
 – Nem kellett volna utánam jönnöd. Nem érted… –
De a saját szavaim ellenére isönző boldogság töltött
el, hogy utolért, vad, őrült öröm, hogy minden, amit iránta
éreztem, és amit úgy véltem, hogy ő érez énirántam, igaz és
valóságos. Könnyek között csókoltam, vérhólyagos, törött ujjaimmal
az arcát érintettem, és tucatnyi egyéb dolgot magyaráztam,
de azt se tudom már, mit.
Rafe átkarolt, a hajamba temette az arcát, és olyan
szorosan ölelt magához, hogy majdnem elhittem: sosem válunk
szét többé. Belélegeztem, magamba szívtam az érintését, a
hangját – és arra a szívdobbanásnyi, egyszerre hosszú és
rövid időre a világ minden gondjával együtt megszűnt, és csak
mi maradtunk.
– Minden rendben lesz – súgta. – Megígérem.
Kijuttatom innen magunkat. Bízzbennem, Lia.
Aztán a katonák elszakítottak minket egymástól; durva kezek
húztak hátra a hajamnál fogva, Rafe mellkasához pedig kard
hegyét feszítették.
– Öljétek meg, és haladjunk – rendelkezett a
chievdar.
– Nem! – sikoltottam.
– Nem ejtünk foglyokat – felelte Kaden.
– Akkor én mi vagyok? – meredtem a katonára, aki
a karomat markolta.
Rafe nekifeszült az őt hátrakényszeríteni igyekvőknek.
– Üzenetet hoztam a komizárotoknak! – kiáltotta,
mielőtt elvonszolhatták volna. Akatonák meglepetten
megálltak, nem tudták, mit tegyenek. Rafe hangjából kicsendült,
hogy parancsoláshoz szokott.
Csak néztem rá, és éreztem, hogy valami megmoccan
bennem. Hogyan talált meg? Az idő meglódult, aztán megállt. Rafe.
Egy földműves. Egy névtelen tájékról. Csak bámultam rá –
egyszerre mindent másképp láttam. Még a hangja is
másnak tűnt. Kijuttatom innen magunkat. Bízz bennem, Lia. Még a
föld is megmoccant a talpam alatt, kibillent alólam a világ.
Immár nem tudtam, mi az igaz és a valóságos.
– Hogy szól az üzenet? – kérdezte követelőn a
chievdar.
– Az csak a komizárra tartozik – vágta rá Rafe.
Kaden közel lépetthozzá. Mindenki azt várta, hogy mondjon
valamit, de ő csak hallgatott. A fejét oldalra billentette, a
szemét gyanakvón összehúzta.
Visszafojtottam a lélegzetemet.
– És ezt az üzenetet egy napszámosra bízzák? –
kérdezte végül.
Összeakadt a tekintetük. Rafe kék szemét jégszínűvé hűtötte
a gyűlölet.
– Nem. Dalbreck hercegének követére. Most akkor ki is az
ostoba fajankó?
Egy katona fejbe vágta Rafe-et a kardja markolatával. Rafe
megtántorodott, a halántékán vér csordult, de talpon maradt.
– Félsz egy egyszerű üzenettől? – hergelte tovább
Kadent, a pillantása meg serezzent.
– Egy üzenet nem jelent semmit – meredt rá Kaden.
– Nem tárgyalunk a DalbreckiKirálysággal, még a herceg
személyes követeivel sem.
– Ezt a komizár nevében mondod? – kérdezte Rafe
fenyegetőn. – Nekem elhiheted, ezt az üzenetet hallani
akarja majd.
– Kaden – kérleltem.
Kaden felém fordult, rám vetette forró tekintetét; égetett a
kérdés, amelyet láttam benne.
A chievdar előrébb léptetett.
– Egyáltalán, miféle bizonyítékod van rá, hogy a herceg
követe vagy? – kérdezte gúnyosan. – A herceg pecsétje?
A gyűrűje? A csipkekendője?
A katonák felröhögtek.
– Valami, ami nem lehet más birtokában – felelte Rafe. –
Egy királyilevél a hercegnőtől, a hercegnek címezve, a
 tulajdon keze írásával. – Rám nézett, amíg kimondta, a
pillantása külön üzenetet küldött. Elgyengült a térdem.
– Valami macskakaparás? – dühödött meg a chievdar. –
Akárki levakarhat néhány szótegy…
– Várj – szakította félbe Kaden. – Add ide nekem.
A katonák eleresztették Rafe karját, hogy a mellénye
belsejéből előszedhesse a levelet. Kaden átvette és
megvizsgálta. A papíron még mindig látszott a vörös
pecsétem néhány morzsája. Kaden előszedett egy feljegyzést a
saját zsebéből – felismertem, a fejvadász ejtette el az
erdőben, és utóbbnem szereztem vissza. Összevetette a kézírást,
végül lassan bólintott.
– Eredeti. Jaxon herceg, Dalbreckből– olvasta fel a
címzést, és szinte kiköpte azutálkozó szavakat.
Kibontotta a levelet, és már olvasta is volna hangosan
a chievdar és a katonák füle hallatára.
– Az esküvőnk előtt…
– Elég! – vágtam közbe élesen. Nem akartam ebben a
hangnemben hallani a herceghez írott szavaimat.
Kaden haragosan nézett rám, de várt.
– Az esküvőnk előtt…
Elhallgattam, és Rafe-re néztem.
Szemügyre vettem.
A vállát.
Szélborzolta haját.
Az álla kemény vonalát.
Az arcán csordogáló vér vörösét.
Félig elnyílt ajkát.
Nagyot nyeltem, hogy ne remegjen a hangom.
– Az esküvőnk előtt… szemügyre kívánlak venni – fejeztem
be.
Néhány katona röhögött, de én csak Rafe arcát láttam, és
az alig észrevehető biccentést, amit küldött felém.
Minden, ami addig megfeszült bennem, egyszerre elernyedt.
 – De a herceg nem is törődött a kérésemmel –
feleltem gyengén.
– Biztosvagyok benne, hogy azóta ezerszer megbánta a
döntését, felség – válaszolta Rafe.
Én magam írtam alá a házassági dokumentumokat.
Rafe. Ebben legalább nem hazudott.
Jaxon Tyrus Rafferty, Dalbreck koronahercege.
Eszembe jutott, hogyan nézett rám az első este a
fogadóban, amikor elárulta a nevét: várta, adom-e bármi jelét, hogy
felismertem. De egy herceg volt a legutolsó dolog, amire akkor
számítottam.
– Bilincseljétek meg, és hozzátok – rendelkezett végülKaden.
– Majd a komizármegöli, ha hazudott. És kutassátok át
a környéket! Biztos, hogy nem egyedül van.
Rafe végig küzdött, amíg hátracsavarták és összeláncolták a
kezét,de a pillantása nem eresztette az enyémet. Én is őt
néztem. Nem idegen, de nem is földműves. Okos megtévesztés
volt az elejétől kezdve.
A kavargó szél párafoszlányokat dobott az arcunkba. A
legtávolabbi zugban is megtalállak, suttogta.
Megtöröltem a szememet. Az igazság és a valóság
elmosódott előttem.
De annyi bizonyos volt, hogy itt volt. Eljött.
És talán abban a percben nem is volt szükségem más
igazságra.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Nehéz egyáltalán belekezdeni, hogy felsoroljam a Macmillan
munkatársait – sokukkal nem is találkoztam –, akik olyan
fáradhatatlanul dolgoztak rajta, hogy ez a könyv a kezetekbe
kerülhessen. Okos és csodás dolgokat vittek véghez a
színfalak mögött, mindegyiküknek mély és őszinte köszönettel tartozom.
Még ha nem is ismerlek, akkor is tudom, hogy ott vagy.
 Külön köszönet a Macmillan remek támogató csapatának: Laura
Godwinnek,Jean Feiwelnek, Angus Killicknek, Elizabeth Fithiannek, Claire
Taylornak, Caitlin Sweeneynek, Allison Verostnak, Ksenia Winnickinek
és Katie Feenek. Meghajlok Rich Deas és Anna Booth
nagyszerűsége előtt, akik a borító és a látványterv varázslatát
elvégezték. Korona és hátmasszázs jár George Wennek, Anna
Deboonak és Samantha Mandelnek, akik kiszolgálták ezt a behemótot
– többször is.
Köszönöm.
Kate Farrell, régi szerkesztőm, megérdemelt egy egyhetes
wellness-üdülést meg egy királyijogart. Ez a mű egy új
állatfaj volt mindkettőnk számára, de ő sosem ingott meg
a lelkesedésben, támogatásban, azonnali iránymutatásban és
angyali türelmében. Kate, te kétségkívül egy igazi hercegnő vagy,
Gaudrel véréből. Mindig a te törzsedbe akarok tartozni.
Rosemary Stimola, az ügynököm, már minden szuperlatívuszt
kimerített, és még mindig tartogat meglepetéseket. Általában a
csodaügynöki kalapját viseli, de ezért a könyvért lecserélte a
nyelvészprofesszori süvegre, és átvezetett a befejezett igenevek
sötét vizein, hogy a segítségével egységes vendai nyelvet
építhessek. Ena ade te fikatande achaka. Grati ena. Ro. Paviamma.
Hálás vagyok Melissa Wyatt és Marlene Perez íróknak
a rohamírásokért, a bétázásért, a bölcs tanácsokért, a
beszélgetésekért és a rendszeres hűsítő nevetésért. Ti ketten
még a csokinál is jobbak vagytok.
Sokszor köszönöm Alyson Noëlnek az utolsó órában adott
tanácsait az átdolgozáshoz – nagyon nagy szükségem volt a
világítótoronyra, hogy lássam, merre haladok. Hálás vagyok Jessica
Butlernek és Karen Beiswengernek az előolvasásért, a szurkolásért
és sok-sok órányi ötletelésért.
Nem hagyhatom ki Jana Echevarriát,akivel hétéves korunkban
alakítottuk ki közös nyelvünket, és végtelen sokáig tudunk
telefonon beszélni. Együtt élveztük a fordítás lehetetlenségét, és
a játékainkból ott csíráztak ki magvak, ahol a legkevésbé
számítottam rá. Tiszteletem Mr. Kleinnek, általános iskolai
tanáromnak – egy társadalomismereti esszétéma néha évekre
befészkeli magát a gyerek elméjébe. Igen… tulajdonképpen mi
is lett a maják sorsa?
Nagy ölelés és nagy köszönet a gyerekeimnek, Karennek,
Bennek, Jessicának és Dannek, akik inspirálnak és a fontos
ügyekben a földön tartanak, és kicsi Avának, aki már azzal is
megmosolyogtat, ha kimondja a nevét. Minden írónak
rendszeresen juttatni kellene ebből.
A legmélyebb hálám azonnali tanácsadómé, akihez mindennel fordulhattam:
szóhasználattól csóktervezésig. DP, a fiú, aki megragadta az
esélyt – XO

Ha kíváncsi vagy, mi történik a Gabo Kiadó

science fiction– és fantasykönyveivel és
szerzőivel, látogass el a

gabosff.blog.hu

címre, ahol információkat szerezhetsz az általunk gondozott

kötetekről.

Ezen a felületen beleolvashatsz a könyveinkbe, jobban

megismerheted a szerzőinket, részt vehetsz nyereményjátékokon,
első kézből értesülhetsz a közelgő megjelenéseinkről, és
kapcsolatba léphetsz velünk.
A GABO Kiadó e-könyveiről
 A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha
fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-
könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se
maradjanak le az olvasás élményéről,akik lapozgatás helyett
klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat.
Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa
könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a
felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon
átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A
Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig
a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érhetiel.
Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók
kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig
előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy
tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az info@gabo.hu e-mail
címen.

További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán:

www.gabo.hu

E-könyveinket itt érhetiel: www.dibook.hu

Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is:

 Garth Nix

Sabriell (részlet)

(A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu

oldalon.)

Prológus

A tábor nem egészen öt kilométerre állt a Faltól a Régi

Királyság területén, de már itt szembetűntek a különbségek
a két ország között. A Fal túloldalán, Ancelstierre-ben
fényesen ragyogott a napkorong a makulátlanul tiszta égbolton.
Itt felhős napnyugta készülődött, ráadásul az imént rákezdett a
konok eső, még mielőtt a sátrakat felállíthatták volna.
A bába egy rántással feljebb, a nyakáig húzta a köpenyét,
és ismét a nő fölé hajolt. Az orráról esőcseppek hullottak a
felfelé meredő arcba. Az asszony körül fehéren gomolygott
lélegzete felhője, ellentétben a beteggel.
Nagyot sóhajtott és lassan felegyenesedett. A körülötte állók
ebből az egyszerű mozdulatból mindent megtudtak, amit kellett. A
nő, aki váratlanul kitámolygott az erdőből a táboruk szélén,
meghalt, közvetlenül azután, hogy utolsó erőfeszítésével még életet
adott a most mellette fekvő csecsemőnek. De hiába emelte fel
a bába a szánalmasan apró alakot, az csak reszketett a
pólyában és nem sírt fel.
– A gyermek is? – kérdezte az egyik bámészkodó, aki
frissen égetett fahamubólrajzolta a homlokára a
Charta jelét. – Akkor nem lesz névadás.
 Már nyúlt volna, hogy letörölje a szimbólumot, amikor
hirtelen megakadt a mozdulata. Sápatag, inkább fehér kéz
ragadta meg a csuklóját, és villámgyorsan visszarántotta.
– Békesség! – szólalt meg egy nyugodt hang. – Nem
akarok bajt.
A hófehér kéz elengedte a férfi csuklóját, és az idegen
a tűz fénykörébe lépett. A tábor lakói szótlanul, üdvözlés nélkül
meredtek rá, és az ujjak, amelyek chartaglifákat kezdtek felrajzolni,
vagy éppenséggel az íjak idegére csúsztak, nem ernyedtek el.
Az idegen a testekhez lépett, és lenézett rájuk. Aztán a
figyelő tekintetek felé fordult, és hátralökte csuklyáját. Az arcából
ítélve a napfénytől távoli utakon járt: halottfehér volt a bőre is.
– Abhorsennek hívnak – mondta, és a kijelentés olyan
különös erővel hatott a körülötte állókra, mintha hatalmas,
súlyos követ hajított volna egy csendes tóba. – És ma éjjel igenis
lesz névadás.
A Charta mágusa lenézett a bába kezében szorongatott
batyura.
– A gyermek halott, Abhorsen – mondta. – Vándorok
vagyunk, egész életünket aszabad ég alatt éltük, és ez
gyakran kemény próbatételekkel jár. Jól ismerjük a halált,
nagyuram.
– De nem annyira, mint én – felelte Abhorsen, és
elmosolyodott. Hófehér arca aszeme sarkában ráncokba futott,
és kivillant ugyanolyan fehér fogsora. – Én pedig azt
mondom, a gyermek még nem halt meg.
A férfi farkasszemet próbált nézni Abhorsennel, de végül
elkapta a tekintetét, és inkább a többiekre pislantott. Senki sem
mozdult, míg végül egy asszony törte meg a csendet.
– Legyen hát. Könnyedén kiderül, igazat beszélsz-e. Rajzold a
jelet a gyermekre, Arrenil! Mi új tábort verünk a Leovi-
gázlónál. Csatlakozz hozzánk, amint végeztél!
A Charta mágusa beleegyezően bólintott, a többiek pedig
szétszéledtek lebontani a félig felépített tábort. Lassú mozdulataikból
látszott, hogy nem szívesen költöznek, azonban még a
kelletlenségnél is nagyobb volt bennük a vágy, hogy minél
távolabb kerüljenek Abhorsentől, akinek a neve egyet jelentett
a titkokkal és a kimondatlan félelmekkel.
A bába már hajolt, hogy letegye a gyermeket a földre,
amikor Abhorsen megállította.
– Várj! Rád szükség lesz.
A bába lenézett a csecsemőre, és most látta csak, hogy lány.
Ha nem lett volna ennyire természetellenesen csendes, akár azt
is hihette volna, hogy békésen alszik.A nő hallott már
Abhorsenről, és ha tényleg életben maradhat a csecsemő…
óvatosan karjaiba vette hát a kislányt, és a Charta mágusa
felé nyújtotta.
– Ha a Charta nem… – kezdte a férfi, de
Abhorsen sápatag keze egyetlen mozdulatával elhallgattatta.
– Lássuk, mi a Charta akarata!
A férfi ismét a csecsemőre pillantott, és sóhajtott. Aztán üvegcsét
húzott elő az erszényéből, a magasba emelte, és kántálni
kezdett: a Chartát mondta fel, amelyben felsorolásra került
minden, ami élt vagy növekedett, élt valaha vagy egyszer
ismét élni fog, és egyúttal felsorolta azokat a kötelékeket is,
amelyek mindezeket összefogták. Miközben ő beszélt, az
üvegcsében fény gyúlt, és a kántálás ritmusát követve lüktetett. A
férfi hirtelen elhallgatott. Először a földhöz érintette az
üveget, utána a homlokára rajzolt, hamuval festett
szimbólumhoz, majd a gyermek fölé tartotta, és megfordította.
Hatalmas villanás világította be a környező erdőt, és a
folyékony fény a csecsemő homlokára fröccsent. A pap felkiáltott:
– A Charta hatalmával, mely minden létezőt összeköt,
a neved legyen…
Átlagos esetben a szülők ilyenkor mondták meg a
gyermekük nevét. Most csak Abhorsen beszélt.
– Sabriel – mondta.
Amint kiejtette a szót, a fahamu eltűnt a pap
homlokáról, és lassan kirajzolódott a gyermek bőrén. A
Charta elfogadta a névadást.
 – De… de hiszen halott! – kiáltott fel a
Charta mágusa, és tétován megérintette ahomlokát, hogy
valóban lefoszlott-e róla a jel.
Senki sem válaszolt. A bába a tábortűz felett Abhorsenrenézett,
a fakó bőrű férfi azonban a semmibe meredt. Szemében
megcsillant a lángok fénye, de nem látta.
Lassan fagyos köd gomolygott elő a testéből, és a bába
meg a férfi felé húzódott, akik a tűz túloldalára hátráltak –
nem szívesen maradtak itt, de túlságosan féltek ahhoz, hogy
futásnak eredjenek.

***

Abhorsen hallotta a gyermek sírását, ami jó jel volt. Ha

átjut az Első Kapun, onnan csak jóval komolyabb előkészületek árán
hozhatta volna vissza, amivel még inkább legyengítette volna a
kislány lelkét.
Az áramlás itt erős volt, de Abhorsen ismerte a folyónak
ezt az ágát, és magabiztosan gázolta csendes részek és az
alattomos örvények között. Már most érezte, amint a víz
piócaként kezdi szívni a lelkét, de erős akaratának hála csak a színt
tudták kiszipolyozni belőle, a lényeget nem.
Megállt és hallgatózott. A sírás egyre halkult. Megszaporázta
a lépteit. A lány talán már el is érte a kaput, és
mindjárt átsodródik.
Az Első Kapu ködfátyol volt, középen feketén ásító nyílással, ahol
a folyó zubogott át a mögötte terjengő néma csendbe.
Abhorsen sietve arrafelé vette az irány, majd megtorpant. A
csecsemő még nem jutott át a túloldalra, de csak azért, mert
valami elkapta és kiemelte a vízből. A fekete víz
fölé a kapunál is hatalmasabb árnyék magasodott.
Még Abhorsennél is magasabb volt. Ahol a szemének kellett
volna lennie, sápadt lidércfény izzott, és hullámokban áradt felőle
az orrfacsaró dögszag – a meleg bűz a folyó fagyos
páráját is elnyomta.
Abhorsen lassú léptekkel közeledett a jelenés felé. Pillantása az
árnyék-kar hajlatában heverő csecsemőre szegeződött. A kislány
aludt, de nyugtalanul, és az édesanyja mellét keresve fúrta
magát a teremtmény felé, azonban az alak eltartotta magától,
mintha tűzforró vagy maró lenne a teste.
Abhorsen lassú mozdulattalkis ezüstharangot akasztott le a
mellkasán keresztülvetett széles szíjról, amelyen több harang
is lógott, és már kondította volna, amikor a lény
megszólalt. Száraz, ropogó hangon beszélt, mintha kígyó
csúszna kavicsokon.
– Lélek a lelkedből, Abhorsen. Nem varázsolhatsz el, amíg a
kezemben tartom.Talán magammal viszem a kapun túlra,
ahová az anyja már átlépett.
Abhorsen összehúzta a szemét, majd felderengett az arcán
felismerés, és eltette a harangot.
– Új alakban, Kerrigor? És most az Első Kapu innenső
oldalán. Ki volt olyanostoba, hogy idáig eljuttasson?
Kerrigor szélesen elmosolyodott, és Abhorsen egy villanásra
meglátta a torkában lobogó lángokat.
– A szokásos idézések egyike – recsegte. – De az
illető tapasztalatlan volt. Fel semfogta, mivel jár az effajta
alku. Nagy csalódásomra az életereje ahhoz már nem volt
elegendő, hogy az utolsó kapun is átjuttasson. Viszont itt
vagy te, és segíteni fogsz nekem.
– Én? Aki a Hetedik Kapu mögött vertelek láncra?
– Igen – suttogta Kerrigor. – Látom, érzékeled a
helyzet iróniáját. Ha azonbankella gyermek…
Olyan mozdulatot tett, mintha a vízbe akarná hajítani a
csecsemőt, és ezzel fel is ébresztette. A kislány azonnal bőgni
kezdett, és apró öklével Kerrigor árnyéktestéhez kapott,
mintha egy köpönyeg szegélyét ragadná meg. A jelenés
felüvöltött, és megpróbálta letépni magáról a kislányt, aki
azonban szorosan kapaszkodott belé, ezért csak nagy erőfeszítéssel
bírta elhajítani. A csecsemő visítva zuhant a vízbe, és azonnal
el is kapta a sodrás, de Abhorsen egy szökelléssel ott
termett, és kimenekítette a vízből, egyúttal Kerrigor markából.
Aztán tett egy lépést hátrafelé, fél kézzel előkapta az
ezüstharangot, és kétszer megkondította. A harang furcsamód
tompán, de tisztán csendült, és a hang pengeélesen,
frissen, elevenen remegett a levegőben. Kerrigor összerándult,
megtántorodott, és hátrabukotta feketén ásító kapu felé.
– Hamarosan visszahoz egy újabb bolond, és akkor…! –
üvöltötte, mielőtt lerántotta volna a folyó. A víz még örvénylett
egy darabig, aztán elsimult a tajték, és a folyó nyugodtan
hömpölygött tovább.
Abhorsen hosszasan bámulta a kaput, majd sóhajtva
visszaakasztotta a harangot a szíjra, és a karjában tartott
csecsemőre nézett. A kislány visszanézett rá. Fekete szeme
ugyanolyan volt, mint Abhorsené. A bőre ilyen rövid idő alatt is
teljesen színtelenné vált. Abhorsen aggodalmasan a homlokára rajzolt
jelre helyezte a kezét, és megérezte a lélek lobogását alatta.
A Charta szimbóluma megőrizte az életét, amit amúgy a
folyó szívott volna magába. A kislány életereje égette meg
Kerrigort.
A csecsemő Abhorsenre mosolygott, és gőgicsélni kezdett. A férfi
ajka önkéntelenül halovány mosolyra húzódott. Ezzel a mosollyal az
arcán fordult meg és kezdett el visszafelé gázolni a kapu
felé, amely visszaviheti őket élő testükbe.

***

Egy töredékpillanattal azelőtt, hogy Abhorsen kinyitotta volna a

szemét, felsírt a csecsemő, és mire tényleg felnézett, a bába
már félúton járt a tűz mellett. Zúzmara ropogotta földön,
a férfi orráról vékony jégcsapok lógtak. Egyetlen mozdulattal
letörölte a jeget, és a gyermek fölé hajolt, mint bármelyik
aggódó apa a szülésután.
 – Hogy van? – kérdezte, és a bába csodálkozva nézett
rá, mert a halottgyermekmost hangosan jelezte, hogy él…
és ugyanolyan hófehér volt a bőre, mint a férfinak.
– Mint magad is hallhatod, nagyuram – válaszolta –,
kitűnően. Talán egy kicsithideg van neki…
A férfi a tűz felé intett, és elmormolt egy szót, mire
pattogva felcsaptak a lángok. Felolvasztották a zúzmarát, sisteregve
falták fel az esőcseppeket.
– Ez megteszi reggelig – mondta Abhorsen. – Holnap
magammal viszem az otthonomba. Szükségem lesz egy dajkára. Velem
tartasz?
A bába tétovázva a Charta mágusára nézett, aki még
mindig a tűz túloldalán téblábolt. A férfi makacsul kerülte
a tekintetét. A nő újra a karjában bömbölő kislányra
pillantott.
– De hiszen te… egy… – szólalt meg suttogva.
– Nekromanta vagyok? – fejezte be Abhorsen. – Csak
olyasféle. Szerettem azt azasszonyt, aki most holtan fekszik
előttünk. Élhetett volna, ha valaki mást szeret, de nem
így tett. Sabriel a gyermekünk. Nem látod a
hasonlóságot?
A bába végigmérte.A férfi odahajolt hozzá, kivette Sabrielt
a karjából, és ringatni kezdte. A gyermek elhallgatott, és
pár pillanat múlva elnyomta az álom.
– Rendben – mondta a bába. – Veled tartok, és
gondját viselem Sabrielnek. Deszükség lesz egy szoptatós
dajkára…
– És még oly sok mindenre, azt hiszem – mondta
Abhorsen tűnődve. – A házamazonban nem a megfelelő
hely…
A Charta mágusa megköszörülte a torkát, és kilépett
a tűz mögül.
– Ha szükséged lenne valakire, aki konyít valamennyit a
Chartához – jegyeztemeg óvatosan –, akkor szívesen
felajánlom szolgálataimat, mert az előbb láthattam, mikéntnyilvánul
 meg a Charta hatalma általad, nagyuram. Habár nem
szívesen mondok búcsút társaimnak…
– Talán nem is kell – felelte Abhorsen, és elmosolyodott,
mint akinek váratlanuleszébe jutott valami. – Kíváncsi
vagyok, tiltakozna-e a vezetőtök, ha két új társsal bővülne
a kompániátok. A munkám miatt állandóan úton vagyok,
és nincs olyan szeglete a királyságnak, amit ne tapodtam
volna legalább egyszer.
– A munkád? – kérdezte a férfi, és megborzongott, pedig
már nem volt hideg.
– Igen – válaszolta Abhorsen. – Nekromanta vagyok, de
nem a szokott fajtából.Míg a művészet más művelői
feltámasztják a holtakat, én örök nyugalomra helyezem őket.
Akik pedig nem hajlandóak nyugodni, azokat megbéklyózom… vagy
legalábbis megpróbálkozom vele. Abhorsen vagyok…
A karjában szunnyadó kislányra nézett, és szinte
meglepetten tette hozzá: – Sabriel apja.

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a

www.dibook.hu oldalon.

Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető

meg.