Igen, szerintem most ez a legtö kéletesebb megfogalmazá s, [i]fogjuk rá [/i].

Szerintem egyikü nk
sem így tervezte, de felesleges errő l tová bb beszélni… vagy gondolkodni, mert a dolgokon má r
nem tudunk vá ltoztatni. Vagy is annak nem sok értelmét lá tná m, hogy beü ltetnek minket a
já rő rautó ba, megkocsiká ztatnak, aztá n pedig hazaengednek. Tény, hogy kiskoromban sokszor
csak akkor sikerü lt elaltatni anyá éknak, ha beü ltü nk a kocsiba és mentü nk pá r kö rt a
belvá rosban, de ez teljesen má s. Tová bbá azok a szü leim voltak, ő meg egy rendő r, én kicsi
voltam, most pedig… há t, nem vagyok kicsi. Az má r csak plusz, hogy nem vagyok á lmos, valahogy
jelen helyzetben ez a legutolsó dolog, ami az eszembe jut, minden má s sokkal jobban lekö t.
Tö bbnyire azon kattog az agyam, hogy mennyire jó ú jra lá tni Riley-t, hogy mit mondok a
szü leimnek, és hogy mégis mi fog most tö rténni. Még sosem volt ilyenben részem, és nem is
terveztem, valahogy senki se mondta, hogy ha a rendő rö k beü ltetnek az éjszaka kellő s kö zepén
egy autó ba, akkor mégis mit kellene csiná lnod. Ez nem valami olyan dolog, amire a szü lő k
felkészítik a csemetéjü ket, vagy amikkel á lmatlan éjszaká kon a bará taiddal beszélgetsz. Azt
hiszem, hogy má r megint tú lkompliká lom az egészet, tú l sokat gondolkodom, néha tényleg csak
hagynom kellene, hogy a dolgok spontá n tö rténjenek. Sodró dni a tö rténésekkel és aztá n majd
lesz valami, mert olyan még nem volt, hogy ne legyen sehogy. Lassan má r lehetne ez a mottó m,
vagy az a mondat, ami motivá l… vagy ilyesmi.<p>

Elmosolyodom és bó lintok egyet, mikor befejezi a mondatá t. – [b]Igen, ebben azt hiszem, hogy
egyetértü nk. Szívesen tö ltö m veled az idő t, de valahogy nem a rendő rő rsö n… Inká bb még egy
korizá s, mintsem ez[/b] – mondom vidáman a szituá ció hoz képest. Nem is értem, hogy miért
hoztam fel, talá n a tudatalattim akar errő l beszélni mindenképpen. Ú gy értem tö rténtek kö ztü nk
dolgok, amiket jobb lenne megbeszélni, és bá r tudom, hogy nem ez a legalkalmasabb hely és
idő pont, de ú gy lá tszik, hogy az egyik részem ezt nem bírja felfogni. Bá r lehet, hogy ő nem is így
gondolkodik, má rmint elég régen volt, lehet, hogy el is felejtette. Igazá bó l ezek utá n jö vö k rá ,
hogy nem is ismerem nagyon ő t. Egy a bará ti tá rsasá gunk, de nem sokat beszélgettü nk
egymá ssal eddig még. A dolgok tú l gyorsan tö rténtek mondhatni, kicsit utó lag visszagondolva
olyan, mintha egyik napró l a má sikra tö rtént volna mindez, pedig tudom, hogy nem. Jesszusom,
tényleg abba kellene hagynom a gondolkodá st, má r sajá t magamat is idegesítem.<p>

Ú jabb dolog, amiben egyetértü nk. Nem mintha ezzel eddig problémá nk lett volna. Az a kevés
alkalom, amikor találkoztunk és a beszélgetésü nk nem merü lt ki a kö szö nésben, mind egészen
jó l telt. Pedig annyira ellentétes személyiségnek tű nü nk még most is. Má rmint ha a bará taim
nem vesznek rá , akkor én minden bizonnyal nem jö ttem volna el, inká bb egy filmet néztem volna
meg vagy kö nyvet olvasnék. – [b]Jó l emlékszel[/b] – nyugtatom meg egy mosollyal. – [b]Persze,
majd kü ldö k egy sms-t nekik, de lehet, hogy amú gy is visszakerü lne hozzá m. Mindegy is[/b] –
motyogom a végét, szinte én magam is alig hallom a hangomat.<br>
Mikor Riley is mellém ér, elindulok én is a rendő rt kö vetve be az épü letbe. Igazá bó l nagy
megkö nnyebbü lés, hogy nem olyan hosszú a tá v, mert igen jó l esik az, amikor beérü nk végre a
zá rt helyiségbe. Némá n kö vetem ő ket, pró bá lom bebeszélni magamnak, hogy így hamarabb tú l
leszü nk rajta, aminek semmi értelme, mert így is és ú gyis ugyanú gy telik az idő . Vagy is... ú gy
érzem, mintha sokkal lassabban telne most, mint á ltalá ban.
Kislá ny?! Komolyan, kislá nynak nézek ki?! Oké, hozzá képest igen, de nem, nem vagyok kislá ny.
Utá lom, fő leg, hogy errő l eszembe jutott apa, mivel általá ban ő hív így, aztá n az, hogy mégis
milyen arcot fog vá gni, amikor ezt meghallja. Nagyot só hajtok, és nem is pró bá lom leplezni, hogy
ehhez nagyon nincs kedvem, tová bbá semmi értelme az egésznek. Igen, ezzel most hivatalosan is
megutá ltatta magá t velem, ú gyhogy én nem leszek vele hajlandó hosszú tá vú kommunikáció ba
belemenni. Tová bbá Riley remélhető leg jobban kiismeri magá t ezen a terü leten. Az asztalra
rakom – oké, talá n dobom – a személyit, majd megvonom a vá llamat. – [b]Nem tudom, kö rü lbelü l
két perccel hamarabb értem oda, mint maguk[/b] – mondom unottan, majd a mellettem ü lő
Riley-ra siklik a tekintetem. Igazá bó l engem is érdekel, hogy mi is tö rtént ott.