Az Idő Kereke sorozatban

eddig megjelent könyvek:

A világ szeme I.

A világ szeme II.

A nagy hajtóvadászat I.

A nagy hajtóvadászat II.

Az újjászületett sárkány I.

Az újjászületett sárkány II.

Hódít az árnyék I.

Hódít az árnyék II.

Mennyei tűz I.

Mennyei tűz II.

A káosz ura I.

A káosz ura II.

A kardok koronája I.

Környezetbarát termék
 AZ IDŐ KEREKE SOROZAT

A KARDOK KORONÁJA

ROBERT JORDAN

II. kötet

BEHOLDER KIADÓ
BUDAPEST, 2002
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Robert Jordan:
A CROWN OF SWORDS
Copyright © 1996, Robert Jordan
All rights reserved.

Fordította: Körmendi Ágnes

Hungarian translation © 2002, Beholder Kft.

A borítón Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye látható

Borítóterv: Boros-Szikszai Grafikai Stúdió
Cover art copyright © by Zoltán Boros & Gábor Szikszai

Térkép: Lexa Klára

ISBN 963 9047 21 x ö

ISBN 963 9399 27 2

Kiadja a Beholder Kft. Levélcím: 1680 Budapest, Pf. 134

Felelős kiadó: Mazán Zsolt, Tihor Miklós
Felelős szerkesztő: Dani Zoltán
Korrektor: Katona Renáta, Kovács János
Tördelés: Dikó István
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Készült 2002-ben
Harrietnek, aki ismét megérdemli, hogy neki ajánljam.
 Nem lehet egészségünk, semmi jó nem növekedhet,
hisz a föld egy az Újjászületett Sárkánnyal, és ő egy a földdel.
Tűz a lelke, kő a szíve, gőgben hódít, és a gőgösöket megalázza.
Szavára térdre hullanak a hegyek, kettéválnak a tengerek,
és meghajol a magas menny is.
Imádkozzunk, hogy a lelkében égő tűz emlékezzen a könnyekre,
és a szíve helyén a kő a szeretetre.

A Sárkány Próféciáinak Shiotabéli Kyera Termendal költő által

készített, sokat vitatott fordításából, mely feltehetően
ÚK. 700 és ÚK. 800 között jelent meg.
 Tizennyolcadik fejezet

AHOGY AZ EKEVAS FELTÖRI A FÖLDET

Rand épp csak annyi ideig ragadta meg a saidint, hogy kibontsa az apró kis
védőkört, amit az előszoba egyik sarkába font. Megemelte apró, ezüstözött
csészéjét.
- Kérek még teát. - Lews Therin dühösen motyogott valamit az agya
mélyén.
A csiszolt kőpadlóba ágyazott Felkelő Nap két láb széles aranysárga
korongja mellett dúsan díszített, faragott székek álltak katonás rendben, egy
újabb magas támlájú szék pedig a hasonlóképpen ékített kis emelvényen állt.
Annyi volt rajta az aranyozás, hogy úgy tűnt, mintha tömör nemesfém lenne.
Rand most mégis inkább a földön kuporgott törökülésben, a vastag szőnyeget
külön erre az alkalomra terítették le. Teari labirintusminta díszítette, mely
zöld, kék és arany színű volt. A vele szemben elhelyezkedő három törzsfő
akkor is nehezményezte volna, hogy ülve fogadja őket, ha nekik felajánlja az
aranyozott karosszékek egyikét. Ők is labirintusra emlékeztették;
veszélyekkel teli labirintusra. A kedvenc ingét viselte, melynek könyékig
feltűrte az ujját, hogy jobban látsszanak az alkarjain tekergő, fémesen csillogó
vörös és arany Sárkányok. A három aiel cadin'sorja eltakarta a saját
Sárkányaikat, bár nekik csak a bal karukat díszítette egy-egy. Talán az, hogy
így emlékeztette a másik hármat arra, hogy ki is ő valójában - hogy ő is
megjárta Rhuideant, holott a legtöbben, akik bementek oda, nem tértek vissza
élve - talán fölösleges volt. Talán.
A három aiel arca nem árult el semmit valódi érzelmeikről, mikor Merana
engedelmesen előlibbent a sarokból, ahová Rand eddig zárta. Janwin ráncos
arca akár egy szoboré is lehetett volna, de hát mindig ilyen kemények voltak a
vonásai, és bár kékesszürke szeme vihart ígért, a tekintete sem volt soha
lágyabb ennél. Még a haja is úgy borzolódott, mint egy viharfelhő. Ennek
ellenére higgadt, nyugodt ember volt. Indirian és a félszemű Mandelain úgy
tettek, mintha észre sem vennék az aes sedai-t, de a tekintetükkel minden
mozdulatát követték. Lews Therin hirtelen elhallgatott, mintha ő is Meranát
figyelné Rand szemén keresztül.
A nő kortalan vonásai még kevesebbet mutattak meg az érzéseiből, mint a
három törzsfő arca. Lesimította halványszürke szoknyáját, letérdelt melléjük a
szőnyegre, és felemelte a teáskannát. A jókora aranyozott ezüstgömb egy
aranyleopárdon állt, egy másik a füléül szolgált, egy harmadik pedig a tetőn
kuporgott. Nehéz volt, Meranának két kézzel kellett fognia, és így is
megremegett a súly alatt, mikor Rand csészéje felé hajolt. A viselkedése
alapján úgy tűnt, mintha csak azért tenné meg ezt az apró szívességet, mert ő
maga is így akarja, és ugyan, kik ők, hogy akár megérthessék, akár
bírálhassák a cselekedeteit! A mozdulatai még kortalan arcánál is jobban
hirdették, hogy aes sedai. Ez vajon jó vagy rossz ebben a helyzetben?
- Nem fókuszálhatnak az engedélyem nélkül - mondta Rand. A törzsfők
hallgattak. Merana felemelkedett, majd melléjük térdelt. Mandelain széles
tenyerével jelezte, hogy nem kért már több teát. A másik kettő várakozva
tartotta elé a saját csészéjüket. A kékesszürke és a zöld szempár egyaránt
metszően figyelte. Mit láttak? Mit tehetett volna még?
Merana visszahelyezte a nehéz teáskannát a vaskos, leopárdfogantyús
tálcára. Még mindig térdelt.
- Szolgálhatnám másképp is Sárkány nagyuramat?
A hangjából csak úgy sugárzott a magabiztosság, de mikor Rand intett neki,
hogy menjen vissza a sarokba, akkor talpra állva és el is fordulva tőlük,
keskeny kis keze egy pillanatra önkéntelenül is megmarkolta a szoknyája
szegélyét. Persze lehet, hogy csak azért, mert sarkon fordulva szembe találta
magát Narishmával és Dashivával. A két asha'man - azaz pontosabban csak
Dashiva volt már asha'man, Narishma még csak Katona volt, az asha'manek
legalja, még sem a kardot, sem a Sárkányt nem viselhette fekete kabátja
gallérján -, unatkozva ácsorgott a falat borító hatalmas aranykeretű tükrök
között. A fiatalabbik legalábbis mintha unatkozott volna első ránézésre.
Egyáltalán nem figyelt Meranára, a hüvelykujját kardövébe akasztotta, és
mintha Rand és a három aiel törzsfő sem érdekelte volna jobban az aes sedai-
nál. Ha valaki alaposabban megnézte, akkor persze látszott, hogy hatalmas,
sötét szeme egy pillanatra sem pihent, mintha csak attól tartana, hogy
bármelyik pillanatban valami váratlan rémség pattanhat elő a levegőből. És
miért is ne történhetne ilyesmi? Dashiva most is álmodozott, a szája
hangtalanul mozgott, a semmibe pislogott, és néha összeráncolta a
szemöldökét.
Lews Therin dühösen felhördült, mikor Rand az asha'manekre nézett, de
kivételesen mégis inkább Merana kötötte le a férfi fejében lakó halott
gondolatait. Csak a bolondok hiszik el, hogy megszelídíthetik az oroszlánt és
az asszonyt.
Rand ingerülten erőtlen zümmögéssé halkította a fejében zúgó hangot. Lews
Therin át tudott törni ezen a védelmen, de kemény erőfeszítésébe tellett.
Megragadta a saidint, és újraszőtte a kis védőkört Merana körül, nehogy a nő
hallhassa, miről beszélnek. Nehezére esett elengednie a Forrást, még
dühösebb lett tőle, a feje szinte már sistergett, mint a vízcseppek a vörösen
izzó szénen. A halk szisszenések épp Lews Therin kiabálásának ütemében
szúrtak belé.
Merana ott állt a védőkör mögött, amit se nem érezhetett, se nem láthatott.
Büszkén kihúzta magát, a karját úgy eresztette a csípőjére, mintha kendőt
viselne a vállán. Aes sedai a feje búbjáig. Arannyal pettyezett, világosbarna
szeme hűvösen nézte Randet és a három törzsfőt. Nővéreim közül páran még
nem mérték fel, milyen iszonyatos nagy szükségünk van rád, mondta neki ma
reggel ugyanebben a szobában, de ha bármelyikünk megtagadná akár csak
egy kérésedet is, azzal megszegnénk a Három Esküt. Épp csak felébredt,
mikor Merana megérkezett Sorilea kíséretében. Egyiküket sem zavarta, hogy
a fiú még mindig köntösben van, és hogy alig kezdhetett csak bele a
reggelijébe. Meglehetősen ügyes tárgyalópartner és közvetítő vagyok. A
nővéreim az élet más területein kiválóak. Hadd szolgálhassunk, ahogy
fogadtuk. Hadd szolgáljalak. Szükségünk van rád, de neked is szükséged lehet
a mi tudásunkra.
Alanna mindig jelen volt a gondolataiban, egy jól elzárt kis sarokban.
Megint sírt. Rand nem értette, miért sír olyan sokat. Megtiltotta neki, hogy a
közelébe jöjjön, ha nem hívatja, vagy hogy a Hajadonok kísérete nélkül
elhagyja a szobáját - azok a nővérek, akik letették a hűségesküt, a palotában
kaptak szállást, hogy könnyen rajtuk tarthassa a szemét -, de attól a pillanattól
fogva, hogy Alanna magához kötötte, Rand folyamatosan könnyeket érzett, és
valamiféle állandó, nyers fájdalmat. Mintha belülről karmok szaggatták volna
a nőt. Néha erősebb volt az érzés, máskor gyengébb, de sosem múlt el
teljesen. Alanna is azt mondta, hogy szüksége lesz a hűséget esküdött
nővérekre, végül már valósággal sikított, az arca egészen vörös volt, és
könnyek patakzottak a szeméből, aztán szó szerint elrohant előle. Azt is
mondta, hogy szolgálni fogják - bár aligha Merana jelenlegi feladatára
gondolt ezzel bármelyikük is. Talán ha egyenruhát varratna nekik, megértenék
végre, mit is akar tőlük.
A törzsfőnökök nézték, ahogy Merana figyeli őket. Egy szemrebbenéssel
sem árulták el, mit gondolnak.
- A Tudós Asszonyok felvilágosítottak már arról titeket, hogy hol az aes
sedai-ok helye - vetette oda Rand durván. Sorilea mondta, hogy a
törzsfőnökök már mindent tudnak, és ez abból is jól látszott, hogy egyikük
sem lepődött meg, mikor Merana pukedlivel köszöntötte, és maga szolgálta ki
őket. - Láttátok, hogy idehozza a teát, és engedelmesen ki is tölti. Láttátok,
hogy azt és úgy tesz, amit én mondok neki. Ha akarjátok, táncolni is fog.
Egyetlen nővér sem tehetett érte többet, mint hogy segít meggyőzni az
aieleket arról, hogy Rand nem úgy táncol, ahogy ők fütyülnek. Ha ehhez az
kell, hogy körtáncot lejtsenek, hát tesz róla, hogy úgy legyen.
 Mandelain megigazította a jobb szemét fedő zöldesszürke kötést. Jellemző
mozdulata volt ez, ahányszor csak elgondolkozott valamin, így csinált.
Vaskos, vöröses heg indult ki a kötés alól, végigfutott a homlokán, és erősen
kopaszodó feje búbjáig tartott. Mikor végre megszólalt, semmivel sem
fogalmazott finomabban Randnél.
- Azt mondják, az aes sedai-ok bármit megtesznek, hogy elérjék a céljukat.
Indirian összevonta dús szemöldökét, és a teáscsészéjére meredt. Az aielek
között csak átlagos termetűnek számított, és majdnem egy karnyújtásnyival
alacsonyabb volt Randnél, de mégis minden rettentően hosszúnak tűnt rajta.
Mintha a Puszta hősége minden felesleges zsírt kiolvasztott volna belőle,
majd még tovább aszalta volna keskeny testét. Élesen kiállt az arccsontja,
smaragdzöld szemei mélyen ültek.
- Nem szívesen beszélek az aes sedai-okról. - A mély, dallamos hang mindig
meglepte Randet, és nehéz volt összeegyeztetnie a törzsfőnök szikár
arcvonásaival. - Ami megtörtént, az megtörtént. Innentől a Tudós Asszonyok
dolga az egész.
- Jobb lenne, ha a shaidó kutyákról szólnánk pár szót - mondta Janwin
csitítóan. Az ő hanghordozása is szöges ellentétben állt harcias
arckifejezésével. - Pár hónap alatt, de legrosszabb esetben is egy fél éven
belül megölünk minden egyes shaidót. Vagy gai'shain lesz belőlük.
Az, hogy a hangja lágy volt, még nem jelentette azt, hogy ő maga ne lett
volna kőkemény. A másik két főnök rábólintott. Mandelain mohón
elmosolyodott.
Még mindig nem győzte meg őket. Elméletileg a shaidók miatt gyűltek most
össze, és bár nem az ő legyőzésük volt most Rand számára a legfontosabb, be
kellett látnia, hogy ez is igen fontos dolog. Egyáltalán nem jelentéktelen ügy -
épp elég hosszú ideje próbáltak már keresztbe tenni neki -, de mégsem érezte
olyan fontosnak, mint azt, hogy bebizonyítsa, hogy nem parancsolnak neki az
aes sedai-ok. Azért persze volt velük is gond. Ha három újabb törzs
csatlakozna Timolan miogamáihoz, akik már a Rokonirtó Tőre körül
járhattak, könnyen valóra válhatna Janwin jóslata, de a shaidók között is
voltak jó páran, akiket nem ölhettek meg, és gai'shainná sem tehettek.
Olyanok, akik a többieknél is fontosabbak voltak.
- Mi lesz a Tudós Asszonyaikkal? - kérdezte Rand.
Egy pillanatra egészen kifejezéstelen lett a három törzsfő arca; még az aes
sedai-ok sem tudták olyan jól leplezni az érzelmeiket, mint az aielek. Nem az
riasztotta meg őket, hogy az Egyetlen Hatalommal törhetnek rájuk, vagy
legalábbis sosem adták tanújelét annak, hogy ez aggasztaná őket - az aiel
hiedelmek szerint senki sem szökhet el a halál elől, és száz dühödt aes sedai
sem késztetne meghátrálásra egyetlen magányos aielt sem, ha már egyszer
felöltötte a kendőjét. De mikor először hallottak arról, hogy Tudós Asszonyok
is részt vettek a csatában Dumai Kútjánál, olyan képet vágtak, mint akik egy
éjjel arra ébredtek, hogy a vérvörös égen éjfélkor kel fel a nap, a hold pedig
délben követi.
- Sarinde szerint majdnem mindegyik Tudós Asszony együtt szalad majd az
algai'd'siswaival - mondta végül nagy vonakodva Indirian. Sarinde az a Tudós
Asszony volt, aki egészen a Vörös Forrásoktól, a codarra törzs székhelyétől
követte Indiriant. Bár talán nem is a „követte" szó írta le igazán a dolgot,
hiszen a Tudós Asszonyok ritkán követtek bárkit is. Mindenesetre a
codarraiak nagyobbik része, valamint a shiande és a daryne Tudós Asszonyok
is minden bizonnyal északra indulnak a lándzsákkal. - A shaido Tudós
Asszonyokkal... a mi Tudós Asszonyaink bánnak majd el.
A codarra törzsfőnök undorodva húzta el a száját.
- Minden megváltozik. - Janwin hangja most még lágyabban csendült, mint
általában. Elhitte, hogy így van, bármennyire is nem akarta, hogy így legyen.
Az, hogy a Tudós Asszonyok is harcba szállnak, az aielekkel egyidős
hagyományt rúgott fel.
Mandelain túlzott óvatossággal tette le a csészéjét a földre.
- Corehuin szeretné még egyszer látni Jairt az álom vége előtt, éppúgy, mint
én. - Baelhez és Rhuarchoz hasonlóan neki is két felesége volt. A többi
törzsfőnöknek csak egy, kivéve Timolant, aki nemrég özvegyült meg, de a
Tudós Asszonyok általában nem hagyták, hogy egy törzsfőnök sokáig
egyedül maradjon. - Látja-e közülünk bárki is még egyszer a Háromszoros
Földön felkelni a napot?
- Remélem - mondta Rand lassan. Ahogy az ekevas feltöri a földet, úgy töri
ő meg az emberek életét, és mindazt, mi volt, elemészti tekintete vad tüze.
Lépteit harci trombiták harsogása kíséri, hangjától jóllaknak a varjak, és a
kardok koronája nyugszik homlokán. A Sárkány Próféciái a Sötét Úr
legyőzésén kívül kevés reménnyel kecsegtettek, de erre is csak halvány esélyt
adtak. A Rhuideani Prófécia, az Aiel Prófécia szerint el fogja pusztítani őket.
A zordság miatta söpört végig a törzseken, és ősi szokások omlottak porba,
mióta megérkezett. Nem meglepő, hogy még az aes sedai-ok jelenléte nélkül
is több törzsfőben felmerült, hogy vajon jól teszi-e, ha Rand al'Thort követi,
akár vannak sárkányok az alkarján, akár nincsenek. - Remélem.
- Mindig találj vizet és árnyékot, Rand al'Thor - mondta Indirian.
Miután elmentek, a férfi gondterhelten bámult a csészéje mélyére, de a sötét
teában sem találta meg a választ kérdéseire. Letette a tálca mellé, és
kihajtogatta az inge ujját. Merana kitartóan bámulta, mintha a gondolatait
akarná kibányászni a mozdulataiból. Úgy tűnt, türelmetlen. Azt mondta neki,
hogy ne mozduljon el a sarokból, amíg nem hallja a hangját. A nő kétségkívül
nem értette, miért kell még most is ott maradnia, mikor a törzsfőnökök már
rég elmentek. Miért nem jöhet elő, miért nem faggathatja ki mindarról, ami
elhangzott négyük közt?
- Szerintetek azt hiszik, hogy az aes sedai-ok irányítanak? - kérdezte.
Az ifjú Narishma összerezzent. Valójában egy kicsit még idősebb is volt
Randnél, de úgy nézett ki, mintha öt vagy hat évvel is fiatalabb volna.
Meranára nézett, mintha az asszony megválaszolhatná a kérdést, aztán
zavartan megvonta a vállát.
- Én... Igazán nem tudom, Sárkány nagyuram.
Dashiva pislogott, és egy pillanatra abbahagyta a motyogást. Félrebillentette
a fejét, mint egy hallgatózó madár, és oldalvást méregette Randet.
- Számít ez, amíg engedelmeskednek?
- Számít - válaszolta a férfi. Dashiva megvonta a vállát, Narishma pedig
elgondolkozva ráncolta össze a homlokát. Láthatóan egyikük sem értette a
helyzetet, de talán Narishma egy nap majd megérti, miről volt szó.
A trón emelvénye mögött térképek hevertek szerteszét, néhány összehajtva
vagy feltekerve, mások kiterítve, ahogy a legutóbb hagyta őket. Egyiket-
másikat arrébb tolta csizmája hegyével. Mennyi mindent kell egyszerre
egyensúlyban tartania! Észak-Cairhien és a Rokonirtó Tőrének is nevezett
hegységlánc, no meg a város körüli vidék. Illian és a Maredói-dombság egész
Far Maddingig. Tar Valon szigete és a környező városok, falvak. Ghealdan és
Amadicia jó része. Mozgás és színörvény villant át az agyán. A távolban
Lews Therin nyöszörgött és vihogott, halkan, tompán sorolta, hogyan fogja
megölni az asha'maneket és a Kitaszítottakat. Hogyan fogja megölni saját
magát. Alanna abbahagyta a sírást, az éles fájdalom fölé a harag gyenge fátyla
feszült. Rand a hajába szántott ujjaival, és masszírozni kezdte a homlokát.
Milyen érzés volt egyedül lennie a tulajdon agyában? Már nem is emlékezett
rá.
Kinyílt az egyik magas ajtó, és a folyosón őrködő Hajadonok egyike lépett
be. Az élénk vörösesszőke, mindig mosolygó Riallin egész dundinak tűnt a
többi Hajadonhoz képest.
- Berelain sur Paendrag és Annuora Larisen kívánnak a car'a'carn színe elé
járulni - jelentette be.
Az első névnél még meleg és barátságos volt a hangja, a másodiknál már
jeges és kemény, bár a mosolya egy pillanatra sem fakult meg.
Rand nagyot sóhajtott, és már mondta volna, hogy bejöhetnek, de Berelain
nem várta meg az engedélyét. Beviharzott a terembe. Annuora némileg
nyugodtabban követte. Az aes sedai kicsit elbizonytalanodott Dashiva és
Narishma láttán, és őszinte döbbenettel bámult a sarokban ácsorgó Meranára.
Berelain egy pillantást sem vesztegetett rájuk.
 - Mit jelentsen mindez, Sárkány nagyuram? - lobogtatta meg Rand előtt azt
a levelet, amit reggel küldetett neki a férfi. Átvonult a termen, és a nagyúr
orra alá lökte a papírt. - Miért kell visszatérnem Mayene-be? Jól
kormányoztam a várost a nevedben, és ezt te is éppolyan jól tudod, mint én.
Nem akadályozhattam meg Colavaere megkoronázását, de tettem róla, hogy
ne változtathassa meg a törvényeidet. Miért küldesz el mégis? És miért
levélben értesítesz erről? Még csak nem is személyesen mondod meg, hanem
levélben! Megköszönöd a szolgálataimat, és elbocsátasz, mint egy derék
adószedőt, aki beszolgáltatta a parasztok évi járandóságát.
Bárhogy dühöngött is, Mayene Úrnője az egyik legszebb asszony volt, akit
Rand valaha látott. Fekete haja fényes hullámokban omlott alá vállára, az arca
láttán talán még a félvakok is felkapják a fejüket. Bárki szívesen belefulladt
volna hatalmas fekete szemének tengerébe. Ma épp csillogó ezüst selyemruhát
viselt. Az anyag olyan vékony volt, és úgy tapadt tejfehér bőrére, hogy jobban
illett volna egy titkos légyotthoz, mint emberek közé. Ami azt illeti, ha csak
egy hajszálnyival is merészebb lett volna a ruha kivágása, már nem lehetett
volna nyilvánosan hordania. Rand így sem volt benne biztos, hogy egy nőnek
illendő ilyesmiben mutatkoznia. A férfi saját magának azzal magyarázta meg,
hogy levélben bocsátja el az asszonyt, hogy túl sok mindent kell még
elintéznie, és nincs ideje vele vitatkozni. Valójában persze nem ezért tette,
hanem mert túlságosan is szívesen nézegette a testét, és valamiért úgy érezte,
hogy ez, ha nem is teljesen helytelen, de semmiképp sem helyes.
Amint Berelain megjelent, Lews Therin abbahagyta az ordibálást, és halkan
dúdolgatni kezdett. Mindig ezt csinálta, ha meglátott egy csinos nőt. Rand
hirtelen ráébredt, hogy a fülcimpáját ütögeti. Riadtan hagyta abba. Ösztönösen
tudta, hogy ez is egyike Lews Therin öntudatlan szokásainak, akárcsak a
dúdolgatás. Az oldala mellé szorította a kezét, de egy pillanatra ismét heves
késztetést érzett arra, hogy a füléhez emelje.
A Fény égessen meg, ez az én testem! Gondolatban vadul felmordult. Az
enyém! Lews Therin döbbenten és zavartan fejezte be a dudorászást. A halott
férfi egy hang nélkül menekülőre fogta, és eltűnt az élő férfi agyának
legmélyebb zugában.
Rand hallgatása megtette a magáét. Berelain leengedte a levelet, és a haragja
is mintha csillapodott volna kissé. Kissé. Keményen a férfi szemébe nézett, és
mély levegőt vett. Rand az arcán érezte az asszony leheletét.
- Sárkány nagyuram...
- Te is tudod, miért tettem - szakította félbe. Nehéz volt csak a nő szemét
figyelnie. Meglepő módon hirtelen azt kívánta, bárcsak Min itt lenne vele.
Nagyon meglepő. Most Min látomásai sem segítenének sokat. - Mikor ma
reggel visszatértél a Tengeri Nép hajójáról, a parton egy fickó várt rád egy
tőrrel a kezében.
Berelain megvetően vetette hátra a haját.
- Három lépést sem tehetett felém. A Szárnyas Gárda tucatnyi embere volt
velem és Gallenne kapitány. - Bár Havien Nurelle vezette a Szárnyas Gárda
embereit Dumai Kútja mellé, a teljes gárdának Gallenne kapitány parancsolt.
Berelainnek nyolcszáz fegyverese volt a városban, nem számolva azokat, akik
most tértek vissza Nurelle-lel. - Nem várhatod el tőlem, hogy egy zsebtolvaj
miatt megfutamodjak!
- Ne tettesd magad bolondnak! - mordult rá Rand. - Egy zsebtolvaj, mikor
tucatnyi fegyveres vesz körül?
Berelain elvörösödött, hiszen ő is pontosan tudta, miről van szó. Rand nem
hagyott neki időt magyarázkodásra, tiltakozásra vagy egyéb ostobaságokra.
- Dobraine azt mondta, már szárnyra kelt az a pletyka a Palotában, hogy te
árultad el Colavaere-t. A támogatói nekem nem mernek nyíltan ellenszegülni,
de bármelyikük boldogan felbérelne egy orgyilkost, hogy tegyen el téged láb
alól. - Éppúgy, mint Faile-t, legalábbis Dobraine szerint, de már gondoskodott
arról is. - Nos, nem adok nekik túl sok esélyt, inkább visszaküldelek Mayene-
be. Dobraine veszi át a tisztedet, amíg Elayne nem foglalhatja el a Naptrónt.
A nő úgy rázta meg magát, mintha egy vödör hideg vízzel öntötte volna
nyakon. A szeme veszedelmesen kitágult. Rand eddig örült, hogy Berelain
már nem fél tőle, de most szinte visszakívánta azokat az időket, amikor a nő
megszólalni sem mert a jelenlétében. Mielőtt azonban Berelain szóhoz
juthatott volna, hogy felrobbanjon dühében, Annuora csitítóan a karjára tette a
kezét. Az asszony hirtelen megfordult, hosszan összenéztek, és az úrnő
haragja lassan csitulni kezdett. Lesimította a szoknyáját, és kevélyen kihúzta
magát. Rand sietve félrenézett.
Merana a védőkör szélén billegett. Rand hirtelen nem tudta eldönteni, hogy
vajon kilépett-e az előbb a körből, és most sietve visszahúzódott - hogyan
másképp érezné ilyen pontosan, miről van szó, ha egy szót sem hallhatott?
Mikor Rand felé fordult, az aes sedai egész a falig visszahúzódott, de a
tekintetét nem vette le a férfiról. Az arckifejezése alapján akár tíz évig is
szívesen szobalánykodott volna Rand körül, ha hallhatja, mikor miről van szó.
- Sárkány nagyuram - mondta Berelain mosolyogva -, a Tengeri Nép
ügyében még mindig nem léptél semmit.
A hangja édes volt, mint a csurranó arany méz, és a szája íve még a kőben is
vágyat fakasztott volna, hogy megcsókolja.
- Harine hullámúrnő nem örül, hogy ilyen sokáig várakoztatod hiába a
hajóján. Jó párszor beszéltem vele. Ezeket a nézeteltéréseket könnyedén
elsimíthatom, és nem hinném, hogy Dobraine nagyúr is képes lenne erre. Úgy
hiszem, a Tengeri Nép szerepe életbevágó lehet, akár említik őket a Sárkány
Próféciáiban, akár nem. Te mindenképp központi figura vagy az ő
jóslataikban, bár azt egyikük sem árulja el, mi lesz a szereped.
Rand értetlenül bámult maga elé. Miért ragaszkodik ennyire a nő ehhez a
feladathoz, holott eddig sem kapott érte túl sok köszönetet a cairhieniektől,
most pedig egyenesen meg akarják ölni! Berelain uralkodó volt, más
rangjabeliekhez és díszes követségekhez szokott, nem a sikátorok sötétjében
garázdálkodó gazfickókhoz! Hiába csurran arany méz ide vagy oda, nem azért
teszi, mert Rand al'Thor közelében akar maradni, ez egyszer biztos. Persze
felkínálkozott neki... egyszer, régen... De a kegyetlen valóság az volt, hogy
Mayene kicsi állam, és Berelain úgy használta a szépségét, ahogy a férfiak a
kardjukat szokták, és mindent megtett volna azért, hogy megőrizze
országocskája függetlenségét a hatalmas szomszéd, Tear árnyékában. És most
Rand hirtelen megértette, miért akar maradni a nő.
- Berelain, nem tudom, mi mást tehetnék még, hogy biztosítsam számodra
Mayene trónját és függetlenségét, de bármiféle rendeletet kiadok... - Olyan
erősen áramlottak a színek a fejében, hogy elakadt a szava. Lews Therin
nevetése tört fel. Egy asszony, aki felismeri a veszélyt, de nem riad meg tőle,
olyan kincs, amit csak egy bolond dobna el magától.
- Biztosítékok... - A mézet elnyelte a sivárság, és ismét feltört Berelain
hangjában a harag, bár ezúttal nem a forró, vad indulat, hanem a jéghideg düh.
Annuora megrángatta Berelain ruhaujját, de az észre sem vette az aes sedai-t.
- Míg én Mayene-ben ülök a biztosítékaiddal, mások szolgálnak téged. Aztán
jutalmat kérnek hűségükért cserébe, és míg az én szolgálataim már régiek
lesznek és fakók, az ő tetteik frissen ragyognak. Ha Weiramon nagyúr a
kezedre adja Illiant, és Mayene-t kéri cserébe, mit mondasz neki? Ha neked
adja Murandyt, Altarát, és mindent az Aryth-óceánig?
- Akkor is szolgálnál, ha ehhez el kellene hagynod Cairhient? - kérdezte
Rand halkan. - Nem látlak majd, de nem felejtelek el.
Lews Therin ismét felnevetett, de úgy, hogy Rand kis híján elvörösödött.
Szívesen elnézte Berelaint, de néha Lews Therin olyasmire is gondolt, ami...
A nő makacsul méregette, és Rand szinte látta az Annuora tekintetéből sütő
kérdéseket is, látta, ahogy a Szürke nővér gondosan mérlegeli, melyiket kéne
először feltennie.
Az ajtó kinyílt, ismét Riallin pislogott be.
- Egy aes sedai jött a car'a'carnhoz. - A hangja egyszerre volt jeges és
bizonytalan. - Cadsuane Melaidhrinnek hívják.
Egy meglepően kellemes külsejű nő tört magának utat a Hajadon mellett,
vasszürke haja hetyke kontyban ült a feje tetején, arany díszek csilingeltek
benne, és mintha minden egyszerre történt volna.
- Azt hittem, már rég halott vagy - motyogta Annuora, és a szeme majdnem
kiugrott a helyéről.
Merana átszaladt a védőkörön, a kezét tiltóan a jövevény felé nyújtotta.
- Ne, Cadsuane! - kiáltotta. - Nem bánthatod! Ne tégy semmit!
Rand bőre megbizsergett, ahogy valaki a szobában magához ölelte a saidart,
talán nem csak az egyik nő, hanem mind a három.
Sietve lépett arrébb Berelain mellől, és maga is megragadta az Egyetlen
Hatalmat, hagyta, hadd töltse el a saidin. Érezte, hogy az asha'manek is a
Forráshoz nyúlnak. Dashiva arca idegesen rángott, ahogy egyik aes sedai-ról a
másikra pislogott. Bár egészen elárasztotta a saidin, Narishma két kézzel
megragadta kardja markolatát, és felvette a Leopárd a Fán állást, készen arra,
hogy bármelyik pillanatban fegyvert rántson. Lews Therin halálról és
gyilkolásról sikoltozott, hogy mindet meg kell ölni, most kell megölni mindet.
Riallin az arcára húzta a kendőjét, és már vagy egy tucat Hajadon állt
mellette, a kendőjük az arcuk előtt, a lándzsájuk a kezükben. Nem csoda,
hogy Berelain levegő után kapkodott, és úgy nézett körbe, mint aki azt hiszi,
körülötte mindenki megbolondult.
Ahhoz képest, hogy mindezt a felfordulást ő okozta, a Cadsuane nevezetű
jövevény egész nyugodtnak tűnt. Végigmérte a Hajadonokat, és feddően
megcsóválta a fejét, mire a hajában csak úgy csilingeltek az arany holdacskák,
napocskák, madárkák.
- Valóban halálközeli élmény megpróbálni rendes rózsákat termeszteni
Észak-Ghealdanban, Annuora - mondta szárazon -, de azért még nem a sír
mélye. Jaj, nyugodj már meg, Merana, még mielőtt valakit komolyan
megijesztesz! Azt hittem, már kinőtted ezt a gyerekes izgágaságot, mióta
levetetted a novíciák fehér ruháját.
Merana eltátotta a száját, aztán sietve becsukta újra, és úgy tűnt, ezúttal
komolyan zavarban van. Rand bőre hirtelen nem bizsergett már. Ő azért még
nem engedte el a saidint, és az asha'manek is tartották a Forrást.
- Ki vagy? - követelte. - Melyik ajah tagja?
Merana reakciója alapján Cadsuane csak Piros lehetett, de ahhoz, hogy egy
Piros nővér csak így, egy szál magában rátörjön, öngyilkos bátorság kellett
volna.
- Mit akarsz itt?
Cadsuane tekintete csak egy pillanatra nyugodott rajta, de nem válaszolt.
Merana szólásra nyitotta a száját, de az ősz hajú nő keményen ránézett,
felvonta az egyik szemöldökét, és ezzel el is volt intézve a dolog. Merana
elvörösödött, és lesütötte a szemét. Annuora még mindig úgy nézett a
jövevényre, mint aki kísértetet lát. Vagy egy mesebeli óriást.
Cadsuane egyetlen szó nélkül átvágott a szobán. A két asha'manhez sietett,
sötétzöld lovaglóruhája suhogott minden lépésénél. Rand úgy érezte, a nő
mindig így mozog, könnyedén, kecsesen és gyorsan, nehogy akár csak egy
pillanatot is elvesztegessen, de mindent legázol, ami esetleg az útjába állna.
Dashiva tetőtől talpig végigmérte az aes sedai-t, és fenyegetően elvicsorodott.
Cadsuane egyenest az arcába bámult, de láthatóan nem zavarta a dolog,
éppúgy, mint ahogy arra sem vesztegetett egy pillantásnál többet, hogy
Narishma keze a kardmarkolaton pihen. Egy ujjal megemelte a fiú állát, és jól
megnézte magának minden oldalról, mielőtt Narishma hátra léphetett volna.
- Micsoda gyönyörű szempár - mormolta a nő. A férfi zavartan pislogott.
Dashiva vicsora széles, ocsmány vigyorba olvadt, amihez képest az előbbi
arckifejezése barátságos és bájos volt.
- Ne tégy semmit - csattant fel Rand. Dashiva nagy merészen ráfintorgott,
mielőtt vonakodva a melléhez emelte öklét. Az asha'manek így tisztelegtek.
- Mit akarsz itt, Cadsuane? - kérdezte Rand. - És nézz már rám, hogy a Fény
égessen meg!
A nő éppen csak hátrabillentette a fejét, de végre ránézett.
- Szóval te lennél Rand al'Thor, az Újjászületett Sárkány. Azt hittem, hogy
még egy Moiraine-hez hasonló kislány is megtanít viselkedni.
Riallin áttette jobb kezéből a balba lándzsáját, megmarkolta kerek kis
pajzsát, és a Hajadonok jelbeszédével mutogatott valamit a többieknek.
Ezúttal senki nem nevetett. Rand egészen biztos volt benne, hogy kivételesen
nem róla tréfálkoznak.
- Nyugodj meg, Riallin! - monda, és felemelte az egyik kezét. -
Mindannyian nyugodjatok meg!
Cadsuane-t ez a kis közjáték is teljesen hidegen hagyta. Szélesen Mayene
Úrnőjére mosolygott.
- Szóval ő a te kis Berelained, Annuora. Még annál is sokkal szebb, mint
amit hallottam. - Pukedlizett, egészen mélyen meghajtotta a fejét, de a
mozdulat mégsem sugallt semmiféle alávetettséget. Nem tűnt úgy, mintha a
nő maga felett állónak ismerné el a másikat. Egyszerű udvariassági formula
volt, semmi több. - Mayene Úrnője, ha megbocsát, beszélnem kellene ezzel a
fiatalemberrel itt, és szívesen venném, ha az ön tanácsadója is velem
maradhatna. Már hallottam arról, hogy úrnőm milyen sokat vállalt magára, és
nem tartanám fel kötelessége teljesítésében.
Ennél nyíltabban talán csak úgy küldhette volna el Berelaint, ha még az ajtót
is kinyitja előtte.
Berelain kecsesen biccentett, aztán Rand felé fordult, és szoknyáit szép
ívben szétterítve olyan mélyen meghajolt előtte, hogy a férfi attól tartott, az a
kevés ruha is lecsúszik a nőről, amit egyáltalán magára vett.
- Sárkány nagyuram - mondta Berelain dallamosan -, engedelmeddel
visszavonulnék.
 Rand válaszul szintén meghajolt, bár ő korántsem csinálta olyan elegánsan
vagy gyakorlottan, mint a nő.
- Visszavonulhatsz, Úrnőm, ha azt kívánod. - Felsegítette a nőt. - Remélem,
elgondolkozol az ajánlatomon!
- Bárhol és bárhogyan szívesen szolgálom Sárkány nagyuramat, ahogy csak
kívánja! - A hangja megint mézesmázos volt. Rand gyanította, hogy Cadsuane
kedvéért viselkedik ilyen szertartásosan. Az arckifejezésében semmi nem utalt
bármiféle kétértelmű flörtölésre, inkább keménynek és elszántnak tűnt.
- Ne feledkezz meg Harine-ről! - súgta oda Randnek, mielőtt távozott.
Miután becsukódott az ajtó Berelain mögött, Cadsuane felsóhajtott.
- Mindig öröm látni, ahogy a gyerekek játszadoznak, nem, Merana?
A Szürke nővér elképedve kapkodta a fejét: hol Randet figyelte, hol az ősz
aes sedai-t. Annuora úgy nézett ki, mint akit csak az akaratereje tart még
talpon.
A Hajadonok többsége követte Berelaint. Láthatóan úgy döntöttek, hogy
most mégsem lesz mészárlás, de Riallin és két társa az ajtó előtt maradtak. Az
arcukat még mindig kendő fedte. Talán csak véletlen egybeesés volt, hogy
mindegyik aes sedai-ra jutott egy Hajadon. Úgy tűnt, Dashiva sem véli már
veszedelmesnek a helyzetet. A falnak dőlt, az egyik lábát lustán hintáztatta, a
szája hangtalanul mozgott, a karját összefonta a mellkasán, és egyre az aes
sedai-okat bámulta.
Narishma kérdően nézett Randre, de ő csak megrázta a fejét. A nő láthatóan
szándékosan provokálja. Csak azt nem értette, miért provokál egy olyan férfit,
akiről pontosan tudja, hogy a legkisebb erőfeszítés nélkül könnyedén
elcsendesítheti, vagy akár meg is ölheti? Lews Therin is éppúgy
értetlenkedett. Miért? Miért? Rand fellépett a kis emelvényre, felemelte a
trónról a Sárkányjogart, és leült. Várakozva figyelte, mi történik. Nem tudja
provokálni ez a nő.
- Meglehetősen díszes, nem gondolod? - kérdezte Cadsuane Annuorát, és
körbefordult a teremben. A bútorok díszítésén túlmenően egy vastag aranysáv
futott körbe a falakon, magasan a tükrök felett, a párkányzatot pedig vagy két
láb magasan aranypikkelyek fedték. - Sosem tudtam eldönteni, vajon a teariek
vagy a cairhieniek díszítenek-e inkább túl mindent, de az biztos, hogy
bármelyikük pirulásra késztetne egy Ebou Darit, vagy akár még egy
kolompárt is. Ó, az ott egy teáskészlet? Kérnék egy kis teát, ha kellően friss és
meleg.
Rand fókuszált egy pillanatra, majd felkapta a teáskannát. Szinte várta, hogy
a saidin mocska rozsdával vonja be a tiszta fémet. A három aes sedai-hoz
lebegtette a kannát. Merana több csészét hozott, mint amennyire eredetileg
szüksége lett volna, így még mindig volt négy tiszta a tálcán. Rand
megtöltötte őket, a helyére tette a teáskannát, és várt. A tálca a levegőben
lebegett, csak a saidin tartotta meg.
A három nő nagyon különbözött külsőleg, és a reakcióik is legalább ilyen
eltérőek voltak. Annuora úgy nézett a tálcára, mintha egy támadásra kész
mérges kígyót látna, egészen halványan megrázta a fejét, és önkéntelenül is
hátra lépett. Merana mély levegőt vett, és enyhén remegő kézzel a szájához
emelte az egyik csészét. Az egy dolog, hogy eddig is ugyanabban a szobában
volt egy fókuszálni is képes férfival, de nagyon más volt látnia is, hogy mire
képes! Cadsuane viszont habozás nélkül leemelte a csészét a tálcáról, és
látható élvezettel szippantotta be a tea illatos gőzét. Nem tudhatta ugyan, hogy
a három férfi melyike töltötte ki a teát, mégis egyenest a székében elheverő,
lábát lógázó Randre nézett a csésze pereme felett.
- Micsoda jó kisfiú! - mondta. A Hajadonok sértett döbbenettel néztek össze
a kendőjük felett.
Rand megremegett. Nem. Nem hagyja, hogy ez a nő felbosszantsa. Bármit
akar elérni vele, bármiféle megfoghatatlan oka lehet rá, nem hagyja!
- Még egyszer megkérdezem - mondta lassan, és magát is meglepte, hogy
ilyen jéghideg a hangja, pedig legbelül forrongott, még a saidin láza is
hűvösnek tűnt dühéhez képest -, mit akarsz itt? Válaszolj, vagy távozz. Az
ajtón át, vagy kihajítalak az ablakon: te döntőd el, mit akarsz!
Merana ismét szólni próbált volna, de Cadsuane most is elhallgattatta, bár
ezúttal nem a tekintetével, hanem egy éles, ingerült kézmozdulattal. A szemét
nem vette le Randről.
- Azért jöttem, hogy lássalak - mondta nyugodtan -, és a Zöld ajah tagja
vagyok, nem a Pirosé, bár már hosszabb ideje viselem a kendőt, mint
bármelyik, még most is élő nővér. Több fókuszálni képes férfival kellett
szembenéznem, mint bármelyik négy Pirosnak együttvéve, vagy mint akár
bármelyik tíznek is! Nem mintha különösebben kerestem volna őket, de
valahogy mindig beléjük botlottam. Jó orrom van hozzá - olyan nyugodtan
mondta, mintha csak arról lenne szó, hogy igen, járt már életében a piacon. -
Néhányan egészen a legvégéig küzdöttek, és még akkor is ordítottak és
rúgkapáltak, mikor már elvágtuk őket a Forrástól, és összekötöztük kezüket-
lábukat. Volt, aki sírt, és felajánlotta az egész vagyonát, aranyat,
drágaköveket, mindent, csak ne vigyük Tar Valonba. Mások pedig a
megkönnyebbüléstől zokogtak, és jámborak voltak, mint a kezes bárány,
örültek, hogy végre valaki megszabadítja őket ettől az átoktól. A Fényre, a
végén mindegyikük csak sírni tud. A végén mindegyiküknek csak a könnyek
maradnak.
A Randben forrongó düh hirtelen kitört. A tálca és a masszív teáskanna
átrepült a szobán, hatalmas robajjal szétzúzott egy tükröt, és csillogó üvegeső
közepette zuhant a földre. A félig szétlapult kannából kiömlött a tea, a kétrét
hajlott tálca fémes csendüléssel pattogott odébb a padlón. Cadsuane
kivételével mindenki megugrott. Rand leszökkent az emelvényről, és olyan
erősen szorította a Sárkányjogart, hogy belefájdult a keze.
- Most ijesztgetni próbálsz? - hörögte. - Azt várod, hogy könyörögjek neked,
vagy azt, hogy hálás legyek, amiért felbukkantál? Netán hogy sírva fakadjak?
Aes sedai, egy kézmozdulattal el tudnálak pusztítani! - felemelte a kezét,
remegett dühében. - Merana ismeri a legjobban, hogy miért tenném. Csak a
Fény tudja, miért nem öllek meg mégsem!
A nő úgy méregette a teás tálca romjait, mintha bármikor ráérne válaszolni.
- Most már tudod - mondta végül éppolyan nyugodtan, mint eddig -, hogy
tisztában vagyok vele, milyen jövő vár rád, és a jelenedről is mindent tudok.
A Fény kegyelme nem terjed ki azokra a férfiakra, akik képesek fókuszálni.
Néhányan úgy vélik, és egész komolyan hisznek is benne, hogy a Fény
eltaszítja magától ezeket a férfiakat. Nem értek egyet velük. Hallasz már
hangokat?
- Hogy érted ezt? - kérdezte Rand nagyon lassan. Érezte, hogy Lews Therin
is feszülten várja a választ.
Ismét megbizsergett a bőre, de nem történt semmi veszedelmesebb, mint
hogy a teáskanna a magasba emelkedett, Cadsuane elé repült, és lassan
körbefordult, hogy a nő alaposabban meg tudja vizsgálni.
- A legtöbb férfi, aki tud fókuszálni, előbb vagy utóbb hangokat is kezd
hallani. - Úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, mit beszél, minden figyelmét a
formátlan arany és ezüst gömb kötötte le. - Ez is az őrület része. A hangok
folyamatosan beszélnek hozzájuk, ők mondják meg, mit is tegyenek. - A
teáskanna lágyan leereszkedett a földre Cadsuane lába mellé. - Hallasz már
hangokat?
Dashiva hirtelen vad nevetésben tört ki, a válla is belerázkódott. Narishma
megnyalta a száját. Eddig talán nem tartott a nőtől, de most úgy nézett rá,
mint egy különösen veszedelmes skorpióra.
- Itt én kérdezek - mondta Rand határozottan. - Mintha elfelejtenéd, hol
vagy. Én vagyok az Újjászületett Sárkány.
Ugye valódi vagy? Senki nem válaszolt. Lews Therin? Volt, hogy a halott
férfi elhallgatott, de az aes sedai-ok mindig eléggé felbosszantották ahhoz,
hogy megszólaljon. Lews Therin? Nem őrült meg! A hang a fejében valódi
volt, nem csak képzelgés. Az, hogy a legszívesebben ő maga is felnevetett
volna, mint Dashiva, nem javított sokat a kedélyállapotán.
Cadsuane nagyot sóhajtott.
- Te csak egy nagyon fiatal legényke vagy, akinek halvány fogalma sincs
arról, hova megy, miért megy oda, és mi várja ott, ha egyszer megérkezik.
Túlságosan is idegesnek tűnsz. Talán majd egyszer beszélhetünk, mikor kicsit
már megnyugodtál. Van ellene valami kifogásod, hogy egy kis időre
magammal vigyem Annuorát és Meranát? Egyiküket sem láttam már jó ideje.
Rand tátott szájjal bámult rá. A nő berontott a trónterembe, vérig sértette,
megfenyegette, mintegy mellékesen bejelentette, hogy tud a fejében vihorászó
hangokról, csak hogy a végén faképnél hagyja, mert Meranával és Annuorával
szeretne beszélni! Talán ő bolondult meg! Lews Therin még mindig
hallgatott. Pedig valóban létezett. Valóban létezett!
- Menj innen - mondta végül. - Menj innen, és... - Nem őrült meg. -
Mindannyian takarodjatok! Ki innen!
Dashiva félrebillentett fejjel bámult rá, aztán megvonta a vállát, és az ajtó
felé indult. Cadsuane úgy mosolygott rá, hogy Rand egy pillanatig arra
számított, megint megdicséri, hogy milyen jó kisfiú, de aztán csak intett
Merana és Annoura felé, és elkezdte a két aes sedai-t kiterelgetni a teremből a
Hajadonok között, akik zavart arccal, dühösen eresztették le az arcuk elől a
kendőt. Narishma kérdően Randre nézett, habozott, míg csak a férfi nem
intett, hogy menjen ő is. Végül mindannyian távoztak már, és egészen egyedül
maradt. Teljesen egyedül.
Dühösen a sarokba vágta a Sárkányjogart. A lándzsa mélyen beleállt az
egyik karosszék támlájába, a zöld rojtok remegve libegtek a markolaton.
- Nem őrültem meg - mondta az üres szobának. Lews Therin sok mindent
elmagyarázott neki, a halott férfi segítsége nélkül sosem szabadult volna ki
Galina ládájából. De már azelőtt is használta az Egyetlen Hatalmat, hogy
először meghallotta volna a másik hangját. Magától találta ki, hogyan idézhet
villámokat, hogyan szórhat tüzet, és milyen módon hozhat létre egy olyan
csodamasinát, ami egyszerre több száz trallokkal is képes végezni. De talán
még ez is mind Lews Therin műve volt, mint azok a különös emlékek,
amelyekben almafákat mászott meg egy hatalmas gyümölcsösben, vagy
amikor a Szolgálók Csarnokába lépett, arról a pár tucat kevésbé jelentős
emlékképről nem is beszélve, amelyek észrevétlenül, tudattalanul bukkantak
fel az elméjében. És talán semmi valós nem volt ezekben a képekben sem,
talán csak egy őrült elme képzelgésének még őrültebb álmai voltak mind, akár
a hang.
Ráébredt, hogy fel-alá járkál a teremben, és nem tudna megállni, ha akarna,
akkor sem. Úgy érezte, ha nem mozog, az izmai maguktól szakítják szét a
testét.
- Nem őrültem meg - kapkodott levegő után. Még nem. - Nem őrültem...
Az egyik ajtó megnyikordult. Rand sarkon fordult, s azt remélte, Min
érkezik.
Ismét Riallin volt az, és most egy alacsony, zömök asszonyt támogatott. A
látogató sötétkék ruhát viselt, a haja erősen őszbe vegyült már, arcvonásai
durvák voltak. A szemét sírás marta vörösre.
Rand azt akarta mondani, hogy hagyják békén, hagyják egyedül, menjenek
el. Egyedül akart lenni. Bár lehet-e valaha is egyedül? Lews Therin tényleg
csak egy rossz álom volna? Bárcsak egyedül hagynák... Idrien Tarsin annak az
iskolának a feje volt, amit Rand maga alapított itt, Cairhienben. Olyan
gyakorlatias volt, hogy a férfi gyanította, még az Egyetlen Hatalomban sem
hisz, mert nem tudja megfogni a két kezével, és nem is látja, mikor a nővérek
vagy az asha'manek használják. Mi történhetett, hogy így kifordult magából?
Nagy nehezen rávette magát, hogy az asszony felé nézzen. Akár megőrült,
akár nem, akár egyedül volt, akár nem, senki más nem tehette meg azt, amiért
ő a világra született. Még ezt a kis kötelességét sem adhatta át másnak. Pedig
nehezebb volt egy hegynél is.
- Mi a gond? - kérdezte olyan gyengéden, amilyen gyengéden csak tudta.
Idrienből ismét kitört a zokogás, Randhez botorkált, és a férfi mellkasához
bújva eldadogta, mi történt. Mikor a nagyúr végre megértette, mit mesél a nő,
a legszívesebben ő is elsírta volna magát.
 Tizenkilencedik fejezet

GYÉMÁNTOK ÉS CSILLAGOK

Merana olyan szorosan maradt Cadsuane nyomában, amilyen szorosan csak

mert. Ezernyi kérdés forgott az agyában, de Cadsuane nem az a fajta nő volt,
akinek csak úgy meg lehetett rángatni a ruhaujját. Ő maga döntötte el, mikor
kire figyel. Annuora is csöndben maradt, mind a ketten fáradhatatlanul
követték az előttük siető harmadikat. Átvágtak a palota folyosóin, fel-le
kanyarogtak a lépcsőkön, először még csiszolt márványpadlókon söpört végig
a szoknyájuk, aztán már csak egyszerű, fekete kövön. Merana összenézett a
másik Szürke nővérrel, és egy pillanatra megijedt. Nem ismerte túl jól
Annuorát, de most úgy nézett ki a másik nő, mint egy kislány, akit a novíciák
főnökasszonyához küldtek feddésért, és elhatározta, hogy nagyon bátor
marad. Már nem voltak novíciák. Már nem voltak gyerekek. Kinyitotta a
száját, aztán becsukta. Őt is megrémítette az előtte billegő vasszürke konty
látványa, az arany csillagocskák, holdacskák, madarak és halak tánca.
Cadsuane... Cadsuane volt.
Merana már találkozott vele egyszer, jobban mondva az aes sedai már
beszélt hozzá egy alkalommal, és ő engedelmesen meghallgatta. Még novícia
korában. Mindegyik ajahból csak úgy tódultak hozzá a nővérek, senki nem
tudta eltitkolni, mennyire csodálja. Egykor Cadsuane Melaidhrin volt az a
mérce, amihez minden újonnan jött novíciát mértek. Elayne Trakand érkeztéig
Cadsuane életében senki nem érkezett a Fehér Toronyba, aki akár csak
megközelítette volna az ő erejét, és nem is hitték volna, hogy valaha valaki túl
is szárnyalja majd. Több szempontból is páratlan volt, és legalább ezer éve
nem volt egy aes sedai sem, aki a közelébe jöhetett volna. Senki még csak
nem is hallott olyanról, hogy egy nővér visszautasította volna, hogy Ülnöknek
válasszák, de a szóbeszéd szerint Cadsuane legalább kétszer elutasította ezt a
posztot. Sokak szerint akkor is nemet mondott, mikor őt akarták a Zöld ajah
fejévé választani. Állítólag egyszer jó tíz évre eltűnt a Toronyból, azért, mert
a Csarnok őt akarta amyrlinné választani. Nem mintha amúgy csak egy nappal
is többet töltött volna a Toronyban, mint amennyit feltétlenül szükséges volt.
Cadsuane hírét mindig mások hozták meg a Toronyba, és a nővérek csak
ámultak a történetek hallatán, a kalandjai még azokat is megborzongatták,
akik mindössze álmodoztak arról, hogy egyszer a kendőt viselik majd. Halála
után igazi legenda lesz belőle az aes sedai-ok között. Ha már most nem az.
Merana vállát már huszonöt éve díszítette a szürke vállkendő, mikor
Cadsuane bejelentette, hogy visszavonul. A haja ekkor már teljesen ősz volt.
Mindenki azt hitte, rég meghalt, mikor újabb huszonöt év elteltével kitört az
Aiel-háború, de még három hónapja sem folytak a harcok, mikor Cadsuane
ismét feltűnt két korosodó őrző kíséretében, akik bár kissé öregek voltak
ugyan, de keményebbek voltak a fiatalok legtöbbjénél. Állítólag Cadsuane
több őrzőt használt már el, mint ahány cipőt a legtöbb aes sedai elnyűtt hosszú
élete során. Miután az aielek visszavonultak Tar Valon alól, Cadsuane ismét
elvonult, de sokak szerint - és csak félig tréfálkoztak, mikor ezt mondták -
amíg a világban kaland van és izgalom, Cadsuane nem halhat meg.
Ez az a fajta ostobaság, amit csak a novíciák suttognak egymás között,
emlékeztette magát Merana szigorúan, hiszen végül mi is meghalunk. De
Cadsuane attól még Cadsuane maradt. És ha nem azok közé a nővérek közé
tartozik, akik akkor bukkantak fel a városban, mikor al'Thor elfoglalta
Cairhient, a nap holnap nyugaton kel. Merana meg akarta igazítani a vállán a
kendőt, de hirtelen ráébredt, hogy a szobájában hagyta, a fogason.
Nevetséges. Nem kellett magát arra emlékeztetnie, ki is valójában. Bárcsak ne
Cadsuane-nel lenne most dolga...
A folyosók kereszteződésénél két Tudós Asszony állt őrséget. Kemény
arcuk kifejezéstelen volt a sötét fejkendő alatt, de hűvös, halvány szemük
végigmérte a három aes sedai-t. Edarra és Leyn. Mindketten tudtak
fókuszálni, ráadásul elég erősen. Ha fiatalabb korukban a Toronyba kerülnek,
egészen sokra vihették volna. Cadsuane úgy ment el mellettük, mintha észre
sem venné a vadak nemtetszését. Annuora figyelmét persze ez sem kerülte el,
fintorogva, magában motyogva sietett Cadsuane után. Merana fel sem emelte
a tekintetét a kőpadlóról.
Kétségkívül az ő dolga lesz most elmagyaráznia Cadsuane-nek, hogy
miféle... egyezséget... dolgoztak ki a Tudós Asszonyokkal előző éjszaka,
mielőtt a palotába hozatták volna őt és a többi nővért. Annuora nem tudott
róla - ő nem volt benne a dologban - és Merana nem reménykedhetett abban,
hogy Rafela vagy Verin hirtelen feltűnik, vagy hogy belefutnak bárki másba,
akire átháríthatná ezt a kellemetlen feladatot. Ez mindenféleképp egyezség
volt, talán a legelőnyösebb, amit az adott körülmények között elérhettek, de
nem hitte volna, hogy ezt Cadsuane is képes lesz belátni. Bármit megadott
volna azért, ha nem neki kell elmagyaráznia. Akár egy hónapig is töltögetne
teát azoknak az átkozott gazfickóknak! Bárcsak ne beszélt volna így a fiatal
al'Thorral! Az, hogy pontosan tudta, a fiú miért vele szolgáltatja fel a teát,
még nem enyhítette a fájdalmát, hogy Rand egyszersmind el is zárta minden
előnytől, ami megalázó helyzetéből származhatott volna. Szívesebben hitte
volna azt, hogy belekerült al'Thor egyik hírhedt ta'veren örvényébe, mint azt,
hogy a fiú szürkéskék, drágakőként csillogó jéghideg tekintete úgy
megrémítette, hogy szinte tálcán kínálta neki ezt a lehetőséget, de bárhogy is
volt... Bárcsak...
Csak a gyerekek kívántak lehetetlen dolgokat. Számtalan szerződést
készített elő, és a többségükkel el is érte, amit akart. Három háborúnak vetett
véget, és vagy egy tucatot még azelőtt megakadályozott, hogy kitört volna,
királyok, királynők és hadvezérek előtt állt, és rávette őket, hogy hallgassanak
rá. Mégis... Most egyre csak arra tudott gondolni, hogy soha többet egy rossz
vagy panaszos szava sem lesz, akárhányszor játszatja el vele al'Thor a
szobalányt, csak kerüljön elő Seonid, vagy a következő sarkon botoljanak bele
Masuriba, Faeldrinbe, vagy bármelyik másik nővérbe! A Fényre! Bárcsak ha
pislogna egyet, azt találná, hogy minden, ami azóta történt, hogy elhagyták
Salidart, csak egyetlen hosszú rémálom volt!
Cadsuane meglepő módon egyenest ahhoz a kis szobához vezette őket, amit
Bera és Kiruna osztott meg egymással, a palota legmélyén. Ott, ahol a szolgák
éltek. A keskeny kis ablak magasan volt, de odafönn így is csak a kihalt udvar
kockaköveit látták. Az ablak beengedett ugyan valami kevés napfényt, de a
szoba sötét volt. Köpenyek, nyeregtáskák, és pár ruha lógott a durván
lemeszelt, sárguló falba vert szögeken. A csupasz padlódeszkák egyenetlenek
voltak, bár láthatóan valaki megpróbálta egy kicsit lecsiszolni őket. Egy apró,
viharvert asztalka állt az egyik sarokban, a másikban pedig egy semmivel sem
jobb állapotban lévő mosdóállvány szomorkodott, csorba mosdótállal és egy
karcos kancsóval. Merana végigmérte a keskeny ágyat is. Nem tűnt sokkal
kisebbnek, mint az, amit két szobával arrébb Seoniddel és Masurival kellett
megosztania. Az a szoba talán egy lépésnyivel szélesebb volt ennél, de
semmiképp sem volt elég nagy három embernek. Coiren és azok a nővérek,
akiket még mindig az aiel táborban tartottak, talán fogolyként is sokkal
kényelmesebben laktak.
Sem Bera, sem Kiruna nem volt ott, de Daigain már várta őket. A kövérkés,
sápadt nő vékony ezüstláncot viselt fekete hajában, amiről egy kerek holdkő
lógott a homlokára. Sötét cairhieni ruhája négy színes sávot villantott fel a
derékrészen, és az ujjába fehér hasítékokat varratott, az ajahja színét. Az egyik
jelentéktelenebb ház szülötte volt, és Meranát mindig egy jóllakott galambra
emlékeztette. Mikor Cadsuane belépett, Daigain várakozva lábujjhegyre állt.
Csak egy szék volt a szobában, az is inkább egy sámlira emlékeztetett, amire
valaki tréfából egy háttámlát eszkábált. Cadsuane leült, és egy nagyot
sóhajtott.
- Egy kis teát, ha lehetne. Ha még egy kortyot iszom abból a löttyből, amit
az a fiú adott nekünk, cipészárként is használhatnám a nyelvemet.
Daigaint azonnal körülvette a saidar ragyogása, bár csak igen gyengén, és a
horpadt teáskanna felemelkedett az asztalról. A Tűz vékony fonatai gyorsan
felforralták a vizet, míg a nő egy rézkapcsos kis dobozkából teafüvet vett elő.
- A jelenlétedből arra következtetek, Merana - vetette oda Cadsuane
váratlanul -, hogy azok a híresztelések, mely szerint a fiú behódolt volna
Elaidának, teljességgel alaptalanok. Ne nézz ilyen döbbenten, gyermekem.
Azt hitted, nem tudok a... kapcsolataidról? - Undorodva nyomta meg ezt az
utolsó szót, mintha valami nagyon illetlent, nagyon csúnyát kellett volna
mondania. - És te, Annuora?
- Én csak azért vagyok itt, hogy Berelaint támogassam, de ami azt illeti,
Berelain már azzal ellene szegült a tanácsaimnak, hogy idejött, al'Thor
közelébe. - A taraboni asszony magabiztosan emelte fel a fejét, bár az ujjait
önkéntelenül is egymáshoz dörzsölte. Nem lehetett valami sikeres közvetítő,
ha a tárgyalóasztalnál is ilyen átlátszóan viselkedett. - Ami pedig a többit illeti
- mondta óvatosan -, még nem döntöttem el, mi lenne a helyes lépés.
- Micsoda bölcs döntés - morogta Cadsuane, és élesen Meranára nézett. -
Úgy tűnik, az elmúlt pár évben túlságosan is sok nővér feledkezett meg arról,
hogy van agya is, és hogy a jó hírnevére sem ártana vigyáznia. Volt idő,
mikor a nővérek mindenekfelett az egyetértésre törekedtek, a döntéseiket
higgadt egyeztetés után hozták meg, és mindig a szemük előtt tartották a
Torony érdekeit. Ne felejtsd el, mi lett a Sanche kislány sorsa, miután
belekeveredett al'Thor dolgaiba, Annuora. Ha túl közel mész egy kovács
tüzéhez, könnyen csúful összeéghetsz.
Merana felemelte az állát, és kicsit megmozgatta a nyakát. Már fájni
kezdett, olyan merev volt. Hirtelen ráébredt, hogy mit is csinál, és sietve
abbahagyta. Cadsuane nem állt olyan sokkal felette. Épp csak annyival, mint
bármelyik másik nővér.
- Ha megkérdezhetném - nem valami jó kezdés, de csak ront a helyzetén, ha
abbahagyja, és még egyszer nekifut -, mik a szándékaid, Cadsuane? - Nehéz
volt megőriznie a méltóságát. - Eddig egyértelműen... félrehúzódtál az útjából,
de most... Miért döntöttél úgy, hogy épp most fogod... megközelíteni az ifjú
al'Thort? Kifejezetten nem voltál... diplomatikus vele.
- Ennyi erővel akár fel is pofozhattad volna - tette hozzá a másik nővér.
Merana elvörösödött. Kettejük közül Annuorának lett volna több oka zavarba
jönni Cadsuane előtt, de mégsem ő dadogott egyfolytában.
Cadsuane szánakozva rázta meg a fejét.
- Ha kíváncsi vagy rá, valójában milyen is egy ember, onnan lökd meg,
ahonnan a legkevésbé várja. Jó anyagból gyúrták a kölyköt, de nehéz lesz zöld
ágra vergődni vele. - Összeillesztette az ujjait, átnézett köztük, a falat
bámulta, és magában mosolygott. - Akkora düh van benne, ami akár az egész
világot is elemésztené, és éppen csak meg tudja fékezni. Ha túl nagy nyomást
nehezedne rá... Puff! Al'Thor nem olyan kemény, mint Logain Ablar vagy
Mazrim Taim volt, de attól tartok, százszor olyan bonyolult, mint
bármelyikük.
Attól, hogy együtt hallja ezt a három nevet, úgy kiszáradt Merana szája,
hogy meg sem tudott szólalni.
- Logaint és Mazrimot is láttad? - kérdezte Annuora tágra nyílt szemmel. -
Taim most már al'Thort követi, legalábbis úgy hallottam.
Merana nagy nehezen elfojtott egy megkönnyebbült kis sóhajt. A Dumai
Kútjánál történteknek ezek szerint még nem terjedt el mindenütt a híre. Persze
ez is csak idő kérdése.
- Én is arra használom a fülemet, hogy halljak velük, Annuora - mondta
Cadsuane savanyúan -, bár azok alapján, amit erről a párosról hallok, néha azt
kívánom, bárcsak ne kellene hallanom. Minden eddigi munkámat sutba kell
dobnom, és kezdhetem az egészet elölről. Persze nem csak én vagyok ezzel
így, de azért nekem is igen sok fáradságomba került az egész. És a tetejébe itt
vannak ezek a feketekabátosok is, ezek az asha'manek, vagy kik.
Elvette Daigain kezéből a csészét, és valami köszönetfélét mormogott. A
kerek képű Fehér szinte pukedlizett, de aztán csak keresztbe tett kézzel a
sarokba húzódott. Hosszabb ideig volt novícia, majd beavatott, mint
emberemlékezet óta bárki, alig engedték meg neki, hogy a Toronyban
maradjon. Már a gyűrűt is csak éppen hogy megkapta, a kendőt pedig kész
csoda, hogy kiérdemelte. A többi nővér közelében mindig nagyon szerényen
viselte magát.
Cadsuane mélyen belélegezte a tea illatát, és váratlanul kedélyes
beszélgetésbe váltott át.
- Azért hagytam ott a rózsáimat, mert Logain szinte a küszöbömön tűnt fel.
Hah! Ami azt illeti, egy jófajta verekedés a helyi birkavásáron is elcsalt volna
azoktól a Fény verte gazoktól! Semmi értelme nincs az egésznek, ha
használod a Hatalmat, de aztán nélküle folytatod, és minden egyes rózsán
vagy tízezer tövis van, amúgy is... No azt már nem! Még az is az eszembe
jutott, hogy felesküszöm Kürtvadásznak, már ha a Kilencek Tanácsa Illianban
megengedi, de szerencsére jött Logain. Igen kellemes pár hónap volt az, amíg
rá vadásztam, de aztán ahhoz, hogy Tar Valonba is elkísérjem, még annyira
sem fűlt a fogam, mint hogy visszamenjek Ghealdanba rózsákat nevelni.
Körbenéztem hát egy kicsit a nagyvilágban, gondoltam, keresek egy új őrzőt
is végre, bár azt hiszem, ahhoz én már tisztességtelenül öreg vagyok. Aztán
hírét vettem Taimnek, és amilyen gyorsan csak a lovam vitt, elindultam
Saldaea felé. A világ legizgalmasabb dolga egy fókuszálni képes férfi. -
Hirtelen megkeményedett az arca és a hangja is. - Ugye egyikőtöknek sem
volt része abban a... abban a gazságban közvetlenül az Aiel-háború után?
Merana minden erőfeszítése ellenére is zavartan meredt Cadsuane-re. A
Zöld nővér tekintetében a vérpad és a bakó ígérete csillogott.
- Miféle gazságban? Fogalmam sincs, miről beszélsz.
A Cadsuane szeméből sütő vád olyan erősen megütötte Annuorát, hogy
majdnem leesett a székről.
- Az Aiel-háború után? - kapkodott levegőért. - Akkoriban minden erőmet
az kötötte le, hogy a Nagy Szövetséget megpróbáljam puszta névnél erősebb
kötelékké kovácsolni.
Merana érdeklődve mérte végig a másik Szürke nővért. Ajahjuk legtöbb
tagja fővárosból fővárosba sietett a háború után, hiábavaló igyekezettel
próbálták meg egybetartani az aielek ellen összefogó nemzetek törékeny
szövetségét a békében is. Nem tudta, hogy Annuora is közéjük tartozott. Ezek
szerint nem lehetett olyan igazán rossz közvetítő.
- Én is azt tettem - mondta. Önérzet. Mióta elindult Rand al'Thor után
Caemlynből, már nem sok maradt neki. De ezt a keveset, ami megmaradt,
mindennél többre becsülte. Nagy nehezen nyugalmat és határozottságot
erőltetett a hangjára. - Miféle gazságról beszélsz, Cadsuane?
Az ősz hajú nővér egy intéssel elhessegette a kérdést, mintha nem is ő maga
hozta volna szóba az egészet.
Merana egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy vajon Cadsuane józan
eszével minden rendben van-e. Nem hallott olyanról, hogy egy nővér elméje
megbomlott volna élete alkonyán, de a legtöbb aes sedai visszavonult a
Torony szövevényes intrikáitól, és messze költözött öregkorában. A
legtöbbször egészen messzire. Ki tudja, mi történt velük ott haláluk előtt?
Aztán elég volt csak egy pillantást vetnie a teáscsésze felett rámeredő élénk,
kemény tekintetre, hogy az efféle gondolatokat hamar elfeledje. Különben is,
egy húsz éve elkövetett gaztett, bármi volt is az, nem okozhat még nagyobb
felfordulást a világban, mint amekkora már most is van. És Cadsuane még
mindig nem válaszolta meg az eredeti kérdését. Mit akar itt? Mik a szándékai?
És miért most került elő?
Mielőtt azonban Merana újra megkérdezhette volna mindezt, kinyílt az ajtó,
és Corele Hovian, egy fiúsan vékony Sárga nővér, Berát és Kirunát terelte be.
Corele-nek vastag, fekete szemöldöke volt, és rengeteg, szintén fekete, göndör
haja, amitől akkor is vadnak és rendezetlennek tűnt a külseje, ha épp a
legszebb ruháját viselte. Most azt viselte, ami leginkább egy falusi
menyegzőbe illett volna. Hihetetlen mennyiségű hímzés húzta le az ingujjait,
futott végig a derekán, és kúszott le a szoknyájára. A kicsiny szoba hirtelen
annyira megtelt emberekkel, hogy szinte mozdulni sem lehetett. Corele
mindig úgy nézett ki, mint aki éppen nagyon jól mulat valamin, de most az
arckifejezése a hitetlenkedő kuncogás és a pillanatokon belül kitörő, vad
nevetés között ingadozott, pedig Kiruna szeme csak úgy ragyogott fagyos,
büszke arcában, Bera összeráncolt homlokkal, csendben füstölgött. Egész
addig, amíg meg nem pillantotta Cadsuane-t. Merana úgy vélte, számukra ez
olyan élmény lehet, mintha neki Alind Dyfellelel, Sevlana Meseau-val, vagy
magával Mabriam ne Shereeddel kellene szembenéznie. Kidülledt a szemük.
Kiruna eltátotta a száját.
- Azt hittem, már rég meghaltál - lehelte Bera.
Cadsuane sértetten szipákolt.
- Fárasztó dolog folyton ezt hallanom! A következő bolond, aki ezzel jön
nekem, egy hétig fog vinnyogni azért, amit kap!
Annuora elmélyülten a tulajdon papucsát kezdte tanulmányozni.
- El nem hiszitek, hol találtam meg ezt a kettőt - mondta Corele dallamos
murandy tájszólásában. Felhúzott orrát ütögette az egyik ujjával. Mindig így
csinált, ha valami tréfásat mesélt a többieknek, vagy valamit, amit ő maga
legalábbis tréfásnak vélt. Bera arcán nagy, vörös foltok jelentek meg.
Kirunáén úgyszintén. - Bera olyan csendben ült, mint egy kisegér, és vagy fél
tucat aiel vad őrizte, akik közölték, hogy Bera nem jöhet velem, amíg
Sorilea... Na, az a nő aztán egy igazi sárkány, rosszat is fogok álmodni tőle!
Szóval, amíg Sorilea nem fejezte be a kis magánbeszélgetését a másik
tanítványával. Aki nem más, mint a mi drága kis Kirunánk.
Most már nem voltak vörös foltok Kiruna és Bera arcán, a hajuk tövéig
egyenletesen lángolt az arcuk. Nem mertek a többiek szemébe nézni. Még
Daigain is vádlón bámulta őket.
Meranát csodálatos hullámokban öntötte el a megkönnyebbülés. Nem neki
kell elmagyaráznia, hogyan értelmezték a Tudós Asszonyok annak az átkozott
al'Thornak az utasítását, hogy a nővérek mindenben engedelmeskedjenek
nekik. Nem voltak valódi tanítványok, hisz senki nem tanított nekik semmit.
Mit is taníthatna az aes sedai-oknak egy nagy csapat vad, akik ráadásul ilyen
embertelen nép leányai, mint az aiel? Csak arról volt szó, hogy a Tudós
Asszonyok mindenkinek szerették volna tudni a pontos helyét. Csak? Bera és
Kiruna a megmondhatói, hogy al'Thor milyen jót nevetett - nevetett! - mielőtt
a fejükhöz vágta, hogy őt aztán nem érdekli, mit tesznek velük a Tudós
Asszonyok, és hogy reméli, engedelmes tanítványok lesznek. Egyiküknek sem
volt könnyű meghajtania a fejét, Kirunának különösen nem. Cadsuane nem
követelt magyarázatot.
- Fel voltam készülve bármilyen igazán ocsmány helyzetre - mondta
szárazon -, de ez azért túltesz a legrosszabb elképzeléseimen is. Vegyük csak
végig, hogy jól értem-e a dolgokat! Ti, gyermekeim, akik fellázadtatok a
törvényesen megválasztott amyrlin ellen, most valahogy az al'Thor kölyök
dolgaiba is belekeveredtetek, és ha már ezektől az aiel némberektől is
elfogadtok bármiféle utasítást, gondolom, al'Thor parancsol nektek. - Olyan
arcot vágott, mint aki egy marék rohadt szilvába harapott, és most nem tudja
hova kiköpni. Megrázta a fejét, a teájába meredt, aztán ismét Berára és
Kirunára emelte a tekintetét. - Nos, mit számít még egy árulás az eddigiek
mellé? A Csarnok megbüntethet úgy, hogy egész a Tarmon Gai'donig térden
csúsztok, de csak egyszer fejezhet le titeket. És mi van azokkal ott, az aiel
táborban? Gondolom, ők Elaida nővérei. Talán ők is... beálltak tanítványnak?
Egyikünket sem engedték még a legszélső sátrakig sem. Ezek az aielek
láthatóan nem kedvelik az aes sedai-okat.
- Nem tudom, Cadsuane - mondta Kiruna. Olyan vörös volt az arca, mintha
mindjárt lángra lobbanna az egész nő. - Elkülönítettek tőlük.
Merana szeme tágra nyílt. Sosem hallotta, hogy Kiruna ilyen beletörődően
és engedelmesen válaszolt volna valakinek!
Bera viszont mély levegőt vett. Eddig is büszkén kihúzta magát, de most
láthatóan még egyenesebben állt, mint aki valami igen kellemetlen, igen
nehéz feladatnak néz elébe.
- Elaida nem a mi... - kezdte emelt hangon.
- Elaida túlságosan is sokat akar, amennyire én meg tudom ítélni - vágott
közbe Cadsuane, és olyan hirtelen hajolt előre, hogy az ágyon ücsörgő
Merana és Annuora is önkéntelenül hátrahőköltek, pedig a Zöld nővér nem
őket nézte. - És könnyen lehet, hogy pusztulásba viszi az egész Tornyot. De
akkor is ő az Amyrlin Trón, akit a Torony Csarnoka a törvényeivel teljes
összhangban választott meg!
- Ha Elaida a törvényes amyrlin, miért nem engedelmeskedtél a
parancsának, és miért nem tértél vissza a Fehér Toronyba? - kérdezte Bera.
Csak rezzenetlenül alácsüngő fehér keze árulkodott arról, hogy milyen
nehezen szedte össze magát. Ha nem figyelne oda olyan erősen arra, hogy ne
tördelje a kezét, vagy ne markolássza kétségbeesetten a szoknyáját, nem
tartaná ilyen erőltetetten nyugodtan.
- Legalább az egyikőtöknek van gerince - nevetett fel lágyan Cadsuane, de a
tekintete egyáltalán nem volt vidám. Hátradőlt, és belekortyolt a teájába. -
Üljetek le. Még számtalan kérdésem lenne.
Merana és Annuora is felpattant, hogy átadja a helyét az ágyon, de Kiruna
csak állt, aggodalmaskodva méregette Cadsuane-t, míg Bera gyorsan a
barátnőjére pislogott, aztán röviden megrázta a fejét. Corele a szemét forgatta,
és valamiért nagyon vidáman vigyorgott, de Cadsuane-t láthatóan nem
érdekelte a dolog.
- A pletykák fele arról szól - kezdte végre -, hogy a Kitaszítottak szabadon
járnak-kelnek. Ez egyáltalán nem lenne meglepő, de tudtok valamiféle
bizonyítékkal szolgálni, akár a történet mellett, akár ellene?
Nem kellett hozzá sok idő, hogy Merana kifejezetten örüljön annak, hogy
ülhet, és ahhoz sem kellett óráknak eltelnie, hogy teljesen át tudja érezni,
milyen lehet a szennyes ruhának a mángorlóval szembesülnie. Csak Cadsuane
kérdezett, úgy váltogatta a témákat, hogy sosem tudhatták, mibe fog a
legközelebb belepiszkálni. Corele csendben ült, csak néha kacagott fel, vagy
rázta meg a fejét, Daigain persze még erre sem vetemedett. Merana kapta a
kérdések javát, de Cadsuane Annuorát sem kímélte. Ahányszor csak Berelain
tanácsadója megnyugodott, hogy most már nem tudja tovább faggatni, és
végre békén hagyja, Cadsuane újabb és újabb kérdésekkel szorította sarokba.
Mindent tudni akart, attól kezdve, hogy az al'Thor kölyök hogyan irányítja
az aieleket, azon át, hogy vajon miért horgonyozik a Tengeri Nép egyik
hullámúrnője a folyón, egész addig, hogy Moiraine vajon valóban meghalt-e,
és hogy a fiú tényleg képes-e Utazni, hogy Berelain bekéredzkedett-e már az
ágyába, vagy egyáltalán nem akar a kölyök szeretője lenni. Azt, hogy
mennyire volt elégedett a válaszokkal, senki nem tudta volna megmondani,
egyetlen egy eset kivételével. Mikor megtudta, hogy Alanna magához kötötte
a fiút, és hogy milyen módon történt a dolog, a szája egészen elkeskenyedett,
és a tekintete lyukat tudott volna ütni a kőfalba is, de míg mindenki más
nyíltan kifejezte a megvetését ez ügyben, Meranának csak azon járt az esze,
hogy Cadsuane maga is említette, hogy egy új őrzőt akar maga mellé.
Túl sok kérdésre nem tudtak válaszolni, de az, hogy bevallották
tudatlanságukat, nem elégítette ki Cadsuane kíváncsiságát. Minden
jelentéktelen kis részletbe és elejtett félmondatba belekapaszkodott, és
olyasmit is kihúzott a nővérekből, amikről ők maguk sem sejtették, hogy
tudják. Pár dolgot sikerült elleplezniük előle, leginkább azokat, amiket
mindenképp el kellett titkolniuk, de jó néhány, igencsak meglepő dolog mégis
napvilágra került. Néhány szerfelett meglepő dolog, még Annuorától is, aki,
mint kiderült, minden áldott nap részletes leveleket kapott Berelaintől egészen
azóta, hogy a lány elindult észak felé. Cadsuane válaszokat követelt, de ő
maga semmit sem volt hajlandó elárulni nekik, és ez igencsak aggasztotta
Meranát. Látta, ahogy a társai arckifejezése először elkínzott, majd védekező,
végül bocsánatkérő lesz, és nem tudta eldönteni, vajon ő jobban fest-e mint
ők, vagy sem.
- Cadsuane - még egyszer meg kellett próbálnia. - Cadsuane, miért épp most
döntöttél úgy, hogy a fiú közelébe férkőzöl?
A megszólított a szemébe nézett egy pillanatra, keményen, elítélően, aztán
visszafordult Berához és Kirunához.
- Szóval egyszerűen csak elrabolták, a palota kellős közepéből - mondta az
ősz hajú asszony, és Daigain felé tartotta a csészéjét, várva, hogy a fiatal
nővér újra teletöltse. A Fehér senki mást nem kínált meg teával. Cadsuane
hangja és arckifejezése is olyan semleges volt, hogy Merana legszívesebben a
haját tépte volna dühében. Al'Thor nem fog örülni, ha rájön, hogy Kiruna
elárulta, hogy elrabolták, még akkor sem, ha csak véletlenül ejtette is el a hírt.
Cadsuane bármelyik nyelvbotlását az ember ellen tudta fordítani, és minden
információt kicsikart belőlük. Legalább azt sikerült elhallgatniuk, hogyan
bántak a fiúval a Toronybéli nővérek. Al'Thor egészen világossá tette előttük,
hogy nem örülne annak, ha ez kiderülne. Merana hálát adott a Fénynek, hogy
a legendás nővért ez a mozzanat nem érdekelte annyira.
- Biztosak vagytok abban, hogy Taim volt az? És abban is, hogy a
feketekabátosok nem lóháton érkeztek?
Bera vonakodva válaszolt, Kiruna duzzogva. Egészen biztosak voltak
mindkét tényben, senki nem látta, egészen pontosan hogyan érkeztek vagy
távoztak az asha'manek, és az a... lyuk... amin át Cairhienbe érkeztek, akár
Rand al'Thor műve is lehetett. Nem mintha ez kielégítő válasz lett volna.
- Gondolkozzatok! Már nem vagytok ostoba kis csitrik, legalábbis nem
kellene annak lennetek. Nohát! Csak feltűnt nektek valami különös!
Merana rosszul volt. Fél éjszaka azon vitatkozott a többiekkel, hogy egészen
pontosan mit is jelent az esküjük, míg végül arra a következtetésre jutottak,
hogy az eskü egészen pontosan és szóról szóra azt jelenti, amit kimond, és
sehol nincs egyetlen kétértelmű kifejezés, vagy egyetlen elfeledett kiskapu
sem, amin át kicsúszhatnának al'Thor markából. Végül még Kiruna is belátta,
hogy nem csupán engedelmeskedniük kell a fiatalembernek, de a legjobb
tudásuk szerint védeniük és támogatniuk is kell őt, és egyáltalán nem
húzódhatnak félre a kötelességük elől. Senkit sem érdekelt, hogy ez mit jelent
Elaidával és az őt követő nővérekkel szemben. Vagy legalábbis senki nem
mutatta, hogy érdekelné a dolog. Épp elég volt megemészteniük azt, hogy
ilyen kilátástalan helyzetbe kerültek. Merana most már csak azon merengett,
hogy vajon Kiruna és Bera is rájöttek-e arra, amire a hosszas faggatózás alatt
ő maga már rég ráébredt. Könnyen lehet, hogy egy élő legendával kell
szembeszállniuk, arról nem is szólva, hogy Daigainen és Corele-en kívül még
hány nővér követheti Cadsuane-t. És ami még rosszabb... Cadsuane tekintete
egy pillanatra ismét rajta pihent meg, semmit nem árult el, de mindent a
magáénak követelt. Merana egészen biztos volt abban, hogy Cadsuane is
felismerte a helyzetet.

Min végigszaladt a folyosón, és bár vagy tucatnyi Hajadon köszöntötte

mosolyogva, akiket már mind jól ismert, ügyet sem vetett rájuk. Egyetlen szó
nélkül sietett át közöttük, eszébe sem jutott, hogy esetleg udvariatlan. Nehéz
volt ilyen gyorsan lépdelnie a magas sarkú csizmácskában. Micsoda
ostobaságokat el nem követnek a nők a férfiak kedvéért! Nem mintha Rand
valaha is megkérte volna arra, hogy ilyenben járjon, de rá gondolt, mikor
először felvette, és jól látta, hogy a férfi elmosolyodott az új lábbeli láttán.
Tetszett neki. A Fényre, hogy járhat most is a csizmáin az esze! Nem kellett
volna Colavaere lakosztályába mennie. Remegett, nagy nehezen pislogta csak
vissza a könnyeit, és vadul rohanni kezdett.
Szokás szerint jó pár Hajadon guggolt a felkelő napot mintázó
aranykorongokkal kivert magas faajtók előtt. A shoufájuk a vállukra lógott, a
lándzsáik a térdükön keresztbe hevertek, de így is pattanásra készek voltak.
Mint a prédára váró leopárdok. Min általában elég kellemetlenül érezte magát
a Hajadonok társaságában, bármilyen barátságosak voltak is vele. Ma viszont
az sem érdekelte volna, ha elkendőzött arccal állnak elé.
- Pocsék hangulatban van - figyelmeztette Riallin, de senki nem állt az
útjába, továbbengedték. Min azon kevesek közé tartozott, akit előzetes
bejelentés nélkül is beengedtek Rand szobáiba. A lány megigazította a
kabátját, és igyekezett lehiggadni egy kicsit. Nem tudta, egészen pontosan
miért is jött most ide. De Rand mellett mindig biztonságban érezte magát. A
Fény égesse meg azt a gazfickót! Régebben sosem volt szüksége ahhoz egy
férfira, hogy biztonságban érezze magát.
A szobába lépve döbbenten állt meg. Automatikusan becsukta maga mögött
az ajtót. Az egész helyiség romokban hevert. Pár csillogó szilánk még ott
remegett a tükrök aranyozott keretében, de az üveg nagyobb része szanaszét
hevert a földön. Az emelvény felborult, a tetején álló trónból csak aranyozott
tűzifa maradt, valamilyen hatalmas erő egész apróra zúzta szét. Az egyik
állólámpa karikába volt hajlítva, bármilyen kemény kovácsoltvas rejlett is a
vaskos aranyozás alatt. Rand az egyik kisebb karosszékben ült, csak az inge
volt rajta, a karja két oldalt lelógott, a feje hátracsuklott. A mennyezetet
bámulta. A semmibe meredt. Képek táncoltak körülötte, és színes aurák
villantak fel egyre-másra, ebben nagyon hasonlított az aes sedai-okra. Minnek
semmi szüksége nem lett volna az illuminátorok színes tűzijátékaira, mikor
Rand vagy egy aes sedai a közelében volt. Egyre közelebb ment a férfihoz, de
az meg sem mozdult. Mintha észre sem vette volna, hogy a szobában van. Az
apró szilánkokra robbant tükör maradványai halkan csikordultak a lány
csizmája alatt. Rand valóban pocsék hangulatban lehetett.
Min még így sem félt. Tőle nem, el sem tudta volna képzelni, hogy Rand
valaha bántaná. Ha rágondolt, szinte Colavaere lakosztályait is el tudta
felejteni. Már réges-régen beletörődött abba, hogy reménytelenül szerelmes a
férfiba. Semmi más nem számított - az sem, hogy Rand csak egy műveletlen
vidéki suttyó volt, ráadásul fiatalabb nála; az sem, hogy a férfi kicsoda, vagy
micsoda valójában; az sem, hogy az volt a sorsa, hogy megőrüljön és
elsorvadjon, már persze ha nem ölik meg előbb. Még az sem zavar, hogy más
nőkkel is meg kell osztanom, gondolta, és tudta, milyen reménytelen a
helyzete, ha még ezt a hazugságot is megpróbálja elhitetni magával. Pedig ezt
el kellett fogadnia: Rand Elayne-hez tartozott. A lánynak joga volt hozzá,
éppúgy, mint ennek az Aviendha némbernek, akivel még sosem találkozott.
Amin nem lehetett segíteni, azt el kellett fogadni, legalábbis így tanította neki
Jan nénikéje. Különösen, ha az ember agya belelágyult a szerelembe. A
Fényre, mindig olyan büszke volt arra, hogy egy férfi sem veszi el az eszét.
Megállt az egyik szék mellett. A Sárkányjogart olyan erővel vágta bele
valaki, hogy a lándzsahegy majdnem egy karhossznyira állt ki a támla
túloldalán. Szerelmes volt egy olyan férfiba, aki nem is sejtette, hogy szereti,
és aki azonnal elzavarná maga mellől, ha akárcsak a leghalványabb gyanú
ébredne benne ez ügyben. És aki egészen biztosan viszonozza az érzéseit. És
Elayne érzéseit is, és Aviendha érzéseit is, bár ezeket a gondolatokat sietve
átugrotta. Amin nem lehet segíteni... Rand szerelmes volt belé, de nem volt
hajlandó beismerni a dolgot. Talán azt hiszi, hogy csak mert Lews Therin
Telamon őrületében megölte azt a nőt, akit mindennél jobban szeretett,
elkerülhetetlenül ez a sors vár rá is?
- Nagyon örülök, hogy itt vagy - mondta a férfi hirtelen, bár még mindig a
mennyezetet nézte. - Itt ültem egy szál magamban. Egészen egyedül. -
Keserűen, ugatva felnevetett. - Herid Fel meghalt.
- Nem, az nem lehet - suttogta Min. - Az az aranyos öregember...
A szeme furcsán csípett.
- Széttépték. - Rand hangja olyan fáradt volt. Olyan üres. - Idrien elájult,
mikor megtalálta. Fél éjszaka eszméletlenül hevert mellette, és majdnem
megbolondult, mikor magához tért. Az egyik nő az iskolából adott neki
valamit, amitől végre tudott aludni is egy keveset. Rettentően szégyellte
magát emiatt. Mikor eljött hozzám, megint sírni kezdett, és... Csak az
árnyfattyak tehették. Mi más tépne szét egy embert apró ízekre? - Még mindig
nem emelte fel a fejét, de akkorát sózott ököllel a karfára, hogy a vaskos
faalkotmány belerecsegett. - De miért? Miért kellett megölniük? Mit
mondhatott volna el nekem?
Min megpróbált gondolkozni. Tényleg megpróbált. Fel mester filozófus
volt, Randdel rengeteg mindent megbeszéltek, attól kezdve, hogy mit jelenthet
a Sárkány Próféciáinak néhány különösen érthetetlen passzusa, egész odáig,
hogy vajon milyen természetű a rés a Sötét Úr börtönén. Szívesen adott
Minnek is könyveket, érdekes könyveket, amik különösen azért voltak nagyon
érdekfeszítőek, mert Minnek egyfolytában meg kellett állnia, és alaposan
végiggondolnia minden egyes mondatot, ha meg akarta érteni, miről szólnak.
Filozófus volt. És soha többet nem ad már neki kölcsön egy könyvet sem.
Micsoda kedves öregember volt! Egészen belefeledkezett a gondolataiba, és
mindig hogy meglepődött, mikor felfedezte, hogy a könyvtáron kívül is van
egy világ. A lány megőrizte az egyik üzenetét, amit Randnek küldött. Azt írta,
hogy Min nagyon csinos, és hogy elvonja a figyelmét a munkájától. És most
meghalt. A Fényre, milyen elege volt már a halálból.
- Nem kellett volna elmesélnem neked, legalábbis nem így!
Min összerezzent. Nem is hallotta, hogy Rand felkelt, és mellé lépett. A férfi
ujjai az állához értek. Letörölték a könnyeit. Csak most ébredt rá, hogy sír.
- Sajnálom, Min - mondta Rand lágyan. - Már nem vagyok az a kedves fiú,
aki egykor voltam. Egy ember meghalt miattam, és én csak arra tudok
gondolni, hogy vajon miért ölhették meg.
Min átölelte, és az oldalába fúrta az arcát. Nem tudta abbahagyni a
zokogást. Nem tudta abbahagyni a remegést.
- Elmentem Colavaere lakosztályába.
Képek villantak át az agyán. Egy üres fogadóhelyiség, sehol egy szolga. Egy
hálószoba. Az egészet el akarta felejteni, de most, hogy elkezdte mesélni, mit
is látott, már nem tudta megállítani a száján kibukó szóáradatot.
- Azt hittem, hogy ha száműzöd, akkor talán valahogy elkerülheti azt a
véget, amit az egyik látomásomban láttam.
Colavaere alighanem a legjobb ruháját viselte, csillogó, sötét selymet,
amiről gazdagon zuhogott alá a kortól sárga, ritka sovarrai csipke.
- Azt hittem, talán ez egyszer nem kell bekövetkeznie annak, amit láttam.
Hiszen te ta'veren vagy. Megváltoztathatod a Mintát.
Colavaere felvette a legszebb nyakláncát és karkötőjét, csak úgy szikrázott
rajta a sok smaragd és rubin, a gyűrűin körömnagyságú gyöngyök és zafírok
voltak, a hajában sárga gyémántok ragyogtak, amelyeket úgy rendezett el,
mintha még most is Cairhien koronája csillogna a fején. És az arca...
- A hálószobájában volt. Az ágy egyik oszlopára akasztotta fel magát.
Kidülledt szemek, és habosan kicsüngő nyelv a fekete, duzzadt arcban. A
lábujjai egy lábnyira a felrúgott zsámoly felett. Min kétségbeesetten zokogott,
és a férfinak dőlt.
Rand lassan, gyengéden átölelte.
- Ó, Min, több fájdalmat okoz neked a képességed, mint amennyi örömet.
Ha a magam vállára vehetnem a fájdalmadat, hidd el, hogy megtenném. Meg
én.
Min nagy nehezen észrevette, hogy a férfi is remeg. A Fényre, mindig
megpróbált úgy viselkedni, mintha kőből lett volna, mert azt hitte, az
Újjászületett Sárkány nem viselkedhet másképp, de mégsem bírta elviselni, ha
valaki miatta halt meg, és Colavaere veszte éppúgy bántotta, mint Fel mesteré.
Minden egyes emberért vérzett a szíve, bárhogy próbálta is eltitkolni.
- Csókolj meg - motyogta Min. Rand nem mozdult, a lány felnézett rá. A
férfi zavartan pislogott, a szeme hol kék volt, hol szürke, mint a kora hajnali
égbolt. - Nem csúfolódom.
Hányszor csúfolta így, miközben a térdén ült? Meg-megcsókolta, és
birkapásztornak hívta, mert nem merte kimondani a nevét, félt, hogy a férfi
megérezné benne az öntudatlan becézést... Rand csak azért hagyta, mert azt
hitte, hogy Min valóban csak csúfolódik vele, és hogy abbahagyná az egész
mókát, ha ő nem menne bele. Hah! Jan néni és Rana néni úgy vélte, hogy egy
nő csak akkor csókoljon meg egy férfit, ha feleségül akar hozzá menni, de
Miren néni mintha többet látott volna a világból. Ő azt tanította Minnek, hogy
nem szabad túl könnyedén venni azt, ha megcsókol egy férfit, mert a férfiak
nagyon könnyen szerelembe esnek.
- Mélyen belül nagyon fázom, birkapásztor. Colavaere és Fel mester...
Szükségem van a tested melegére. Szükségem van... Kérlek...!
Rand nagyon lassan hajolt fölé. Eleinte csak úgy csókolta meg, ahogy egy
gondos báty a kishúgát, lágyan, mint a reggeli tej, nyugtatgatóan, csitítóan.
Aztán hirtelen megváltozott. Már egyáltalán nem volt nyugtatgató. A férfi
hirtelen kihúzta magát, és megpróbált hátralépni.
- Min, ezt nem tehetem. Ezt nem szabad...
A lány belemarkolt a hajába, úgy húzta le a fejét újra, és az ajkaival rátapadt
Rand szájára. A férfi hamar feladta a küzdelmet. Min nem tudta volna
eldönteni, vajon ő kezdte el előbb türelmetlenül széttépni a fiú ingének
zsinórjait, vagy Rand az övét, de egy dologban egészen biztos volt. Ha a férfi
most megpróbált volna kihátrálni a helyzetből, hát kimegy, idehozza Riallin
egyik lándzsáját - mit az egyiket! Az összeset! - és addig szurkálja vele, amíg
még mozog.

Cadsuane kifelé tartott a Palotából, és útközben igyekezett olyan alaposan

megfigyelni az aiel vadakat, amilyen alaposan csak tehette anélkül, hogy
feltűnően bámészkodna. Corele és Daigain csendben követték. Már elég jól
ismerték ahhoz, hogy ne próbálják meg csevegéssel zavarni, amit azért nem
mondhatott volna el az összes nővérről, aki betért pár napra Arilyn kis
palotájába, mielőtt a dolgukra küldte volna őket. Elég sok vad volt az aielek
között, és mindegyik úgy meredt az aes sedai-okra, mintha egy bolhás, rühes
kutyát látnának, akinek a sebeiből csak úgy csurog a genny, és sáros lábával
épp a vadonatúj, méregdrága szőnyegükre piszkít. Az emberek egy része
tisztelettel és imádattal nézett az aes sedai-okra, mások féltek tőlük, és
gyűlölték őket, de eddig Cadsuane még sosem találkozott olyan emberrel, aki
megvetéssel tekintett volna a nővérekre. Még a fehérköpenyek sem tették.
Ennek ellenére egy olyan népből, ahonnan ennyi vad került ki, számtalan
lányt lehetne a Toronyba hozni.
Valamikor majd ezt is el kell intézni, és a Végzet Vermébe a szokásokkal,
ha máshogy nem lehet, de egyelőre más dolga volt. Az al'Thor kölyköt
annyira le kell kötni a cselszövésekkel, hogy közel engedje magához, elég
közel ahhoz, hogy kibillentse az egyensúlyából, és arra taszigálja, amerre
véleménye szerint mennie kell. Mindezt persze úgy, hogy a fiú észre se
vehesse, mi történik vele. Így vagy úgy, de el kell nyomnia vagy a saját
kezébe kell kaparintania mindent, ami befolyásolhatja a fiút. Nem hagyhatja,
hogy más is hatást gyakorolhasson rá, vagy akár csak felbosszanthassa. Nem
engedheti meg, hogy más irányt vegyenek a dolgok, mint amit ő helyesnek
lát. Nem.
A fényes, fekete fogat az udvaron várta, hat nyugodt, szürke ló volt befogva
elé. Az egyik szolga sietve nyitotta ki az ajtót, amin két ezüst csillag
virrasztott zöld és vörös sávok felett. Mind a hármójuk felé mélyen meghajolt,
kopasz feje majdnem a térdével volt egy vonalban. Ingujjban volt és szűk
nadrágban. Mióta a Palotában tartózkodott, Cadsuane még nem látott
egyetlenegy egyenruhás szolgát sem, kivéve talán azt a párat, akik Dobraine
színeit viselték.
Alighanem a szolgák még mindig nem tudták, mit hordjanak, és féltek attól,
hogy esetleg hibázhatnak.
- Tartok tőle, hogy Elaidát elevenen megnyúzom, ha a kezem közé kapom -
mondta, ahogy a kocsi lassan mozgásba lendült. - Az az ostoba gyermek
majdnem teljességgel ellehetetlenítette a dolgomat.
Aztán hirtelen felnevetett, és Daigain értetlenül bámult rá, majd zavartan
elkapta a tekintetét. Corele vidám mosolya várakozóan tovább szélesedett.
Egyikük sem értette, és Cadsuane-nek esze ágában sem volt elmagyaráznia,
mire gondol. Egész életében az volt a legbiztosabb módja annak, hogy valami
felkeltse az érdeklődését, ha lehetetlennek látta. De már vagy kétszázhetven
éve nem találkozott egyetlen olyan feladattal sem, ami szemlátomást
meghaladta a képességeit. Olyan öreg, hogy bármelyik nap meghalhat már, de
az ifjú Rand al'Thor meghódítása igazán méltó vége lenne a pályafutásának.
 Huszadik fejezet

MINTA A MINTÁBAN

Sevanna megvetően mérte végig porlepte társait. Kis körben ücsörögtek egy
tisztáson. A fejük felett lógó, szinte teljesen levelüket vesztett ágak ritkás
árnyékot vetettek, és az a hely, ahol Rand al'Thor halált szórt a fejükre, már
vagy száz mérföldnyire volt tőlük, valahol nyugatra. Ennek ellenére
mindegyik nő úgy pislogott körbe, mintha attól tartana, hogy bármikor
valamiféle legyőzhetetlen veszedelem törhet rájuk. Az izzasztósátrak nélkül
senki nem tudott rendesen megtisztálkodni, éppen csak kutyafuttában
moshatták meg az arcukat és a kezüket esténként. Nyolc aprócska ezüstcsésze
hevert mellette az avarban, mind más formájú volt, és feküdt még ott egy
ezüst kancsó is, színültig töltve vízzel, ami sajnos csúnyán behorpadt a
visszavonulás közben.
- A car'a'carn vagy nem követ minket - mondta hirtelen -, vagy képtelen a
nyomunkra akadni. Bárhogy is történt, örülök neki.
Néhányan valósággal megugrottak a hangjára. Tion kerek arca elsápadt, és
Modarra megveregette a vállát. Modarra egész csinos lett volna, ha nem ilyen
lehetetlenül magas, és ha nem próbált volna meg mindig anyáskodni a
körülötte lévők fölött. Alarys azzal volt elfoglalva, hogy még szebben
rendezze el már így is fájó gondossággal szétterített szoknyáját maga körül,
így próbálta meg kizárni a világából mindazt, amit nem akart tudomásul
venni. Meira keskeny szája lefelé görbült, de ki tudná megmondani, hogy a
többiek szája azért nyílt el félelmükben, mert a car'a'carntól rettegtek, vagy
azért, mert Sevannától? Volt is rá okuk, hogy féljenek!
Már két teljes nap telt el a csata óta, és alig húszezer lándzsa gyűlt újra
Sevanna köré. Therava és azok a Tudós Asszonyok, akik a nyugati dombokon
voltak, még mindig hiányoztak, beleértve azokat is, akiket Sevannához kötött
a titkuk. Az eltűntek egy része nyilvánvalóan megpróbál visszajutni a
Rokonirtó Tőréhez, de vajon hányan lehetnek, akik sohasem látnak több
napfelkeltét? Senki nem emlékezett hasonló mészárlásra, még soha nem halt
meg ennyi harcosuk ilyen rövid idő alatt. Még az algai'd'siswai sem volt
felkészülve arra, hogy újra eljárja a lándzsák táncát, ilyen kevéssel a megrázó
vereség után. Volt okuk félni, de arra semmi okuk nem volt, hogy ki is
mutassák a gyengeségüket, és olyan nyíltan tárják fel a szívüket és a lelküket,
mint egy vízföldi, hogy mindenki olvashasson benne.
 Rhiale mintha legalább ezt felismerte volna.
- Ha ezt kell tennünk, essünk túl rajta minél hamarabb - morogta. Zavarában
minden tagja megmerevedett. Ő is azok közé tartozott, akik felugrottak
ijedtükben.
Sevanna előszedte az erszényéből a kis szürke kockát, és a kör közepén
heverő avarkupacra helyezte. Someryn a térdére tette a kezét, majd
előrehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a különös tárgyat. Majdnem
kiesett a blúzából igyekezetében. Az orra kis híján a kockához ért. Apró
vésetek díszítették minden oldalát, és ha valaki egészen közelről
megvizsgálta, láthatta, hogy az apró mintákba még kisebbeket vésett az ügyes
kezű mester, és azokba is még kisebbet, és mintha még ezekben a szinte már
láthatatlan kis mintákban is még apróbbak tekeregtek volna. Sevanna el sem
tudta képzelni, hogy hogyan készülhetett a kocka, ki volt képes ilyen finom
munkára, ki formálhatta meg a szemmel kivehetetlen kis véseteket. Régebben
azt hitte, a kocka kőből készült, de most már nem volt benne olyan biztos.
Tegnap véletlenül leejtette a sziklák között, és egyetlen véset sem sérült meg.
Ha valóban véset volt az, nem pedig valami más. A kocka csak egy
ter'angreal lehetett, ebben mind egyetértettek.
- A Tűz lehető legkisebb fonatával kell megérinteni ott, ahol mintha egy
megcsavart félholdat látnátok - utasította a Tudós Asszonyokat. - Egy
másikkal pedig a tetején, ahol egy villámra emlékeztető jel van.
Someryn hirtelen hátradőlt.
- És akkor mi fog történni? - kérdezte Alarys, és ujjaival kifésülte hosszú,
fényes haját. Öntudatlan gesztusnak tűnt, de a nő valahogy mindig megtalálta
a módját annak, hogy a többieket emlékeztesse arra, hogy az ő haja
hollófekete, nem pedig szőke vagy vörös, ahogy az az aielek között
megszokott.
Sevanna elmosolyodott. Imádta, ha olyasmit tud, amit mások nem.
- Akkor majd arra használom, hogy iderendeljem azt a vízföldit, akitől
kaptam.
- Ezt már az előbb is mondtad - vetette fel Rhiale savanyúan, és Tion durván
nekiszegezte a kérdést.
- Hogy fogja ez az izé iderendelni?
Tion talán félt Rand al'Thortól, de kevés más dolog ijeszthette meg. Sevanna
nem tartozott ezek közé. Beline csontos ujjaival végigsimított a kockán,
napszítta szemöldökei lekonyultak.
Sevanna nyugodt arcot vágott, és idegesen próbálta megállni, hogy a
nyakláncait csörgesse, vagy megigazítsa a vállkendőjét.
- Mindent elmondtam, amit tudnotok kell! - Véleménye szerint jóval többet
mondott el nekik, mint amit tudniuk kellett volna, de hát ez elkerülhetetlen
volt. Különben ezek heten is a táborban maradtak volna az algai'd'siswai
maradékával valamint a többi Tudós Asszonnyal, és szikkadt kenyeret
majszolnának a maréknyi szárított húshoz, amit enni kaptak. Vagy valamerre
kelet felé menetelnének, és megpróbálnák összegyűjteni a többi túlélőt. És azt
lesnék, vajon követik-e őket. Bármilyen későn indulnak, akkor is még
legalább ötven mérföldet megtehetnek napszállta előtt. - A szavak nem
nyúzzák meg a vaddisznót, arról nem is szólva, hogy előtte még el kellene
ejteni. Ha úgy döntöttetek, hogy jobb nektek, ha visszakúsztok a hegyek közé,
és az egész hátralevő életeteket menekülve és bujkálva töltitek, menjetek. Ha
ennél többet akartok, akkor tegyétek a dolgotokat, és higgyétek el, hogy én is
megteszem, ami tőlem telik.
Rhiale kék szeme dacosan villant, és Tion szürke tekintete is megtelt
ellenkezéssel. Még Modarra is mintha kételkedett volna, pedig ő és Someryn
voltak leginkább Sevanna markában.
Sevanna várt. Kifelé maga volt a megtestesült nyugalom. Esze ágában sem
volt mindent elismételgetni nekik. Belül már korántsem volt ilyen nyugodt, a
gyomra összeszorult dühében. Nem hagyja, hogy azért győzzék le, mert ezek
a nőszemélyek gyávák!
- Ha muszáj - sóhajtotta végül Rhiale. A távollévő Therava után épp ő volt
az, aki a legtöbbször ellenkezett Sevannával, de a törzsfőnökasszony okkal
reménykedett benne, hogy megváltozik. Aki nehezen hajtotta meg a hátát,
általában sokkal engedelmesebb volt a többieknél, ha egyszer megtörték. Ez
legalább annyira állt az asszonyokra, mint a férfiakra. Rhiale és a többiek a
kocka felé fordultak, néhányan összeráncolták a homlokukat.
Sevanna természetesen semmit sem látott. Hirtelen ráébredt, hogy azt sem
tudná meg, ha a hét nő nem teljesítené a parancsát, hanem egyszerűen csak
kijelentenék, hogy a kocka nem működik.
Someryn azonban egyszerre csak felszisszent, és Meira szinte suttogva
közölte:
- Egyre többet szív magába. Nézzétek csak! - A kockára mutatott. - Tűz ott
is, és ott is, és Föld, és Levegő, és Szellem. Lassan megtöltik a véseteket.
- Nem mindegyiket - mondta Belinde. - Alighanem sokféleképpen meg lehet
tölteni. És néhány helyen a fonatok megcsavarodnak, pedig nincs is ott
semmi. - Gondterhelt volt az arckifejezése. - Alighanem a férfiak részeit is
magába vonja.
Az ötlet hallatán a többség kicsit hátrébb húzódott, és úgy söpörték le a
szoknyájukat, mintha a kocka érintése összekoszolta volna. Sevanna bármit
megadott volna, ha ő is láthatja a dolgot. Majdnem mindent. Hogy tudnák
megmutatni neki?
Modarra végül elmerengve kibökte.
 - Csak arra lennék kíváncsi, hogy mi történik akkor, ha máshol érintem meg
a Tűzzel.
- Ha rosszul töltesz fel egy hívódobozt, könnyen elolvadhat - válaszolta egy
testetlen férfihang -, sőt, akár fel is robb...
A hang elhalt, a hét nő egyszerre pattant fel, és gyanakodva meredtek a fák
közé. Alarys és Modarra még az övükön csüngő kést is előrántották, pedig
aligha lehetett sok szükségük a vasra, sokkal jobban meg tudták védeni
magukat az Egyetlen Hatalommal. Semmi nem mozdult a napcsíkozta árnyak
között, még egy madár sem rebbent.
Sevanna nem riadt meg. Egyharmadát sem hitte el annak, amit a vízföldi
mesélt neki, őszintén szólva ezt sem, de felismerte Caddar hangját. A
vízföldieknek mindig több nevük volt, de a férfi csak ennyit árult el neki.
Sevanna sejtette, hogy a másik rengeteg mindent eltitkol előle.
- Üljetek vissza a helyetekre - utasította a Tudós Asszonyokat -, és tegyétek
vissza a fonatokat oda, ahol az előbb voltak. Hogy idézhetem meg, ha már a
hangjától is megijedtek?
Rhiale szájtátva fordult hátra, és a szeme majdnem kipottyant a helyéről,
úgy csodálkozott. Kétségkívül azon lepődött meg, hogy Sevanna honnan
tudja, hogy már nem fókuszálnak? A nő eszét teljesen elvette a rémület.
Lassan, nehézkesen azért mind a heten visszaültek a kis körbe. Rhiale
arckifejezése még a többiekénél is üresebb volt.
- Nos, hát újra találkozunk - csendült fel Caddar hangja a levegőben. - Nálad
van al'Thor?
Volt valami fenyegető a hangjában. Nem tudhatta, mi történt. De mégis
tudta. Sevanna nem azt mondta, amit jó előre kigondolt. Megváltozott a
helyzet.
- Nem, Caddar, nincs nálam. De akkor is beszélnünk kell. Tíz nap múlva
eljutok abba a völgybe, ahol először találkoztunk. Ott várlak.
Sevanna jóval hamarabb odaérhetett a Rokonirtó Tőrébe, de időre volt
szüksége ahhoz, hogy felkészüljön Caddar látogatására. Honnan tudhatta a
férfi, mi történt?
- Jól tetted, hogy nem hazudtál, kislány - morogta Caddar szárazon. - Majd
megtanulod, hogy nagyon nem szeretem, ha hazudnak nekem. Tartsd fenn a
helyszínre vezető pontos útvonalat, és mindjárt odamegyek.
Sevanna döbbenten meredt a kockára. Kislány?
- Mit mondtál? - csattant fel a hangja. Rhiale látványosan nem nézett rá, és
Meira szája esetlen mosolyba torzult. Nem állt jól neki.
Caddar sóhaja megtöltötte az egész tisztást.
- Mondd meg a Tudós Asszonyaidnak, hogy tegyék azt, amit eddig is tettek.
Pontosan ugyanazt. Elmegyek hozzád.
 A nehezen magára erőltetett türelem reszelősen csikorgott a férfi hangjában.
Sevanna tombolt. Ha már mindent megkapott Caddartól, amit a vízföldi
megadhatott, gai'shain fehérbe öltözteti az alávalót! Nem is, feketébe!
- Hogy érted, hogy idejössz? - Nem hallott mást, csak a fák susogását. -
Caddar, hova tűntél? - továbbra is csak csend. - Caddar?
A többiek kényelmetlenül összenéztek.
- Ez a fickó megőrült? - kérdezte Tion. Alarys azt morogta, hogy minden
bizonnyal igen, míg Belinde haragos hangon azt kérdezte Sevannától, meddig
kell még folytatniuk ezt az ostobaságot.
- Amíg csak azt nem mondom, hogy abbahagyhatjátok - mondta Sevanna, és
a kockát bámulta. A remény apró kis szikrája kezdte el melengetni a keblét.
Ha Caddar képes volt ezt a kockát megcsinálni, talán valóban megadhatja neki
azt, amit kért tőle. És talán... Nem, nem hagyhatja, hogy elragadja a képzelete.
Felnézett az ágakra, amik majdnem teljesen elrejtették a tisztást. A nap még
mindig messze volt a delelőtől.
- Ha délig nem érkezik meg, elmegyünk.
Nem várhatta el, hogy a többiek ne kezdjenek morogni.
- Addig úgy ülünk itt, mint a kő? - Alarys begyakorlott mozdulattal vetette
hátra a haját, fekete fürtjei most mind az egyik vállára omlottak. - Egy
vízföldi kedvéért?
- Bármit ajánlott is neked, Sevanna - mondta fintorogva Rhiale -, nem érhet
ennyit.
- A fickó teljesen megőrült - hörögte Tion.
Modarra a kocka felé biccentett.
- És mi van, ha még mindig hall minket?
Tion megvetően szipákolt. Someryn megvonta a vállát.
- Miért érdekelne, hogy egy férfi hallja-e amit mondok, vagy sem? De nem
örülök annak, hogy itt kell rá várnunk.
- És mi van, ha ő is olyan, mint azok a feketekabátos vízföldiek? - Belinda
majdnem olyan vékonyra préselte össze a száját, mint Meira.
- Ne légy nevetséges - vicsorgott Alarys -, a vízföldiek azonnal megölik az
olyan férfiakat. Akármit mondanak is az algai'd'siswai tagjai, csak az aes
sedai-ok okozhatták azt a pusztulást. És Rand al'Thor.
A név hallatán fájdalmas csend ereszkedett a tisztásra, de nem tartott sokáig.
- Caddarnál is lennie kell egy hasonló kockának - mondta Belinde -, és kell,
hogy legyen vele egy olyan asszony, aki bír a mi képességeinkkel.
Máskülönben nem tudná használni.
- Egy aes sedai? - kérdezte Rhiale undorodva. - Ha tíz aes sedai van vele,
hát csak jöjjenek. Majd megkapják, amit megérdemelnek!
Meira felnevetett. A hangja éppolyan száraz és vékony volt, mint az arca.
 - Azt hiszem, most már te magad is kezded elhinni, hogy az aes sedai-ok
ölték meg Desaine-t.
- Vigyázz, mit beszélsz! - hördült fel Rhiale.
- Igen, jobb ha vigyázol - mormolta Someryn is idegesen. - Az efféle
meggondolatlan szavakat könnyen meghallhatják illetéktelen fülek is.
Tion kurtán, keserűen nevetett fel.
- Hatotokban sincs annyi bátorság, mint egy nyomorult vízföldiben!
Erre persze Someryn visszavágott, és Modarra sem maradt el mögötte,
Meira valami olyasmit mondott, aminek könnyen párbaj lehetett volna a vége,
ha nem Tudós Asszonyok, mire Alarys még keményebben visszaszólt, és
Belinde...
A huzakodásuk mérhetetlenül zavarta Sevannát, bár amíg egymással voltak
elfoglalva, legalább nem szervezkedtek ellene. Mégsem ezért intette őket
csendre. Rhiale összevonta a szemöldökét, és már majdnem rászólt volna, de
ekkor már ő is hallotta, Sevanna mire figyelt fel. Valami zörgött a fák között
az avarban. Egy aiel sosem csapna ekkora zajt - nem mintha bárki közel
merészkedne a Tudós Asszonyokhoz, ha azok nem hívatták - és egyetlen állat
se jön ilyen közel az emberekhez. Ezúttal nem csak a hét Tudós Asszony
pattant fel, de Sevanna is felkelt.
Két alak jelent meg a fák között, egy férfi és egy nő, és olyan hangosan
lépkedtek a száraz ágakon, hogy még a kövek is felébredtek volna jöttükre. A
tisztástól nem messze megálltak, és a férfi lehajolt egy kissé, hogy beszéljen a
nővel. Caddar volt az, fekete kabátot viselt, a nyakánál és az ujján gazdag
csipkedísszel. De legalább kard nem volt nála. Úgy tűnt, hogy vitatkoznak
valamin. Sevannának ebből a távolságból már egészen tisztán hallania kellett
volna, miről beszélnek, de szinte teljes volt a csend. Caddar majdnem egy
karral magasabb volt Modarránál - a vízföldiek között óriásinak számíthatott,
és még az aielek közt is kivételesen magasnak tűnt volna - és a nő alig a
mellkasáig ért. Éppolyan sötét volt a haja és az arca, mint a férfié, és elég szép
volt ahhoz, hogy Sevanna féltékenyen húzza el a száját. Ragyogó vörös
selyemruhát viselt, és a dekoltázsa még Somerynénél is merészebb volt.
Mintha Someryn megérezte volna, hogy Sevanna épp rá gondol, közelebb
húzódott hozzá.
- A nő képes használni az Egyetlen Hatalmat - súgta oda neki, és egy
pillanatra sem vette le a tekintetét a párosról. - Hallgatózás elleni védelmet
szőtt. - Lebiggyesztette a száját, és vonakodva hozzátette: - Erős. Nagyon
erős.
Someryn szájából ez valóban sokat jelentett. Sevanna sosem értette, hogy a
Tudós Asszonyok között miért nem számít, hogy ki mennyire erős az
Egyetlen Hatalomban. Bár persze már csak saját gyengeségei miatt is örült
annak, hogy ez így alakult, és tudta, hogy Someryn milyen büszke arra, hogy
még sosem találkozott egyetlen asszonnyal sem, aki olyan erős lenne, mint ő
maga. A hanghordozása alapján Sevanna úgy gondolta, hogy Caddar társnője
még erősebb is lehet.
Akkor és ott persze az sem érdekelte volna, ha a nő pusztán a Hatalommal
arrébb tud emelni egy egész hegyet, de az sem, ha egy árva gyertyát sem tud
vele meggyújtani. Biztos, hogy aes sedai. Az arca ugyan nem volt kortalan, de
Sevanna máskor is látott már olyan aes sedai-t, akin nem látszott, kiféle,
miféle. Caddar alighanem így jutott a ter'angrealhoz. Csak így találhatta meg
őket, csak így jöhetett el. Ilyen hamar, ilyen gyorsan. Újabb és újabb
lehetőségek villantak fel Sevanna előtt, és egyre nőtt a szívében a remény. De
vajon a kettő közül ki parancsolt a másiknak?
- Most már ne fókuszáljatok a kockára - adta ki a parancsot. Caddar talán
még mindig hallja őket azon keresztül.
- Someryn már abba is hagyta - nézett rá szánakozva Rhiale.
Semmi sem ronthatta el a jókedvét. Elmosolyodott, és csak annyit mondott:
- Jól van. Ne feledjétek, mit mondtam. Én beszélek.
A többség rábólintott a szavára, Rhiale megvetően szipogott. A Tudós
Asszonyokból nem lehetett gai'shain, de már így is jó pár haszontalan
hagyományt dobtak félre. Leszámolhatnak még néhánnyal.
Caddar és a nő végre megindultak feléjük, mire Someryn újra Sevannához
fordult.
- Még mindig tartja a Hatalmat.
- Ülj mellém - súgta neki Sevanna sietve. - Érintsd meg a lábamat, ha
fókuszál.
Milyen nehéz volt ezt kimondania! De tudnia kell, mikor fókuszál a nő.
Leült, maga alá húzta a lábát, a többiek pedig követték a példáját. Hagytak
némi helyet Caddarnak és az idegen nőnek. Someryn olyan közel ült
Sevannához, hogy a térdük szinte összeért. Sevanna magában azt kívánta,
bárcsak lenne egy széke.
- Látlak, Caddar - mondta udvariasan, bár a férfi az előbb csúnyán
megsértette. - Ülj le te is, és az asszonyod is.
Szerette volna látni, az aes sedai mit gondol erre, de a nő csak felvonta az
egyik szemöldökét, és lustán elmosolyodott. A szeme éppolyan fekete volt,
mint Caddaré, éppolyan fekete, mint a hollóké. A Tudós Asszonyok nem
rejtették el a nemtetszésüket. Ha az aes sedai-ok nem hagyták volna, hogy
Rand al'Thor kiszabaduljon Dumai Kútjánál, a Tudós Asszonyok
mindegyiküket fogságba ejtették, vagy megölték volna. Ez az aes sedai is
nyilván tisztában van a dologgal, hiszen Caddar láthatóan tudta, mi történt. A
nő ennek ellenére sem tűnt riadtnak.
 - Ő itt Maisia - mondta Caddar, és leült, nem sokkal arrébb, mint ahol
eredetileg helyet hagytak neki. Valamiért nem szeretett karnyújtásnyi
közelségbe jönni. Talán tartott a késeiktől.
- Azt mondtam, Sevanna, hogy egy Tudós Asszonyt használj, nem azt, hogy
hatot. - Meglepő módon vidámnak tűnt a hangja. - Van jó pár fickó, aki ideges
lenne ettől.
A nő, Maisia, abbahagyta a szoknyája lesimítását, mikor meghallotta a
nevet, és olyan vad dühvel meredt a férfira, hogy ha a tekintete ölni tudott
volna, Caddar holtan rogy össze. Talán el akarta titkolni a kilétét. Mégsem
szólt egy szót sem. Egy pillanattal később már a férfi mellett ült, és újra
mosolygott. Ha Sevanna nem figyelte volna meg olyan alaposan, el sem hiszi,
hogy az előbb milyen gyilkos pillantásokat vetett a társára. De a vízföldiek
már csak ilyenek voltak, az érzelmeiket az arcukon viselték. Sevanna
kifejezetten hálás volt ezért nekik.
- Elhoztad azt a dolgot, amivel irányíthatom Rand al'Thort? - Rá sem
pillantott a vizeskancsóra. Ha egyszer a férfi ilyen udvariatlan, miért folytatná
tovább az ősi köszöntést? Nem emlékezett rá, hogy Caddar ilyen lett volna.
Talán most, hogy egy aes sedai-jal érkezett, elbízta magát.
A férfi titokzatosan elmosolyodott.
- Miért hoztam volna, ha egyszer nem fogtad el Rand al'Thort?
- Megszerzem még - mondta Sevanna, és Caddar szája mosolyra görbült.
Maisia követte a példáját.
- Majd ha megszerezted, elhozom, amire szükséged van. - A férfi
mosolyából csak úgy sütött a kétség és a hitetlenség, a nő vigyora pedig
egyenest gunyoros volt. Neki is könnyen találnak majd egy fekete ruhát. - Az
a dolog segít majd irányítani Rand al'Thort, ha már a hatalmadban van, de
nem segíthet elfogni. Nem kockáztathatom, hogy rájöjjön, hogy én segítelek
titeket, amíg el nem fogtad.
Láthatóan nem szégyellte magát, hogy ezt be kellett vallania.
Sevanna csak nehezen fojtotta el a csalódottságát. Az egyik reménysugár
kialudt, de szerencsére még bőven volt miben bizakodnia. Rhiale és Tion
mind a ketten keresztbe fonták a karjukat a mellkasukon, és elbámultak a férfi
feje fölött a semmibe. Ez az ember nem volt méltó arra, hogy meghallgassák,
mit mond. No, persze ők nem tudhattak mindent.
- És mi van az aes sedai-okkal? Az a dolog őket is engedelmességre bírja? -
erre a kérdésre Rhiale és Tion sem néztek már fensőbbséges arccal a fák közé,
hanem ismét a körülöttük ülőkre figyeltek. Belinde szemöldöke megremegett,
és Meira döbbenten Sevannára nézett. A nő ezerszer elátkozta magában a
fegyelmezetlenségüket.
Caddar azonban éppolyan vak volt, mint a többi vízföldi. Hátravetette a
fejét, és hangosan felnevetett.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy ugyan elszalasztottad Rand al'Thort,
de szert tettél pár fogoly aes sedai-ra? Sasra vadásztál, de csak pár pacsirtát
fogtál?
- Tudsz adni valamit, ami irányítja az aes sedai-okat, vagy sem? - Sevanna a
legszívesebben a fogát csikorgatta volna. Régebben Caddar kellően udvarias
volt.
A férfi megvonta a vállát.
- Talán. Ha megadod az árát.
Egy pillanat alatt elmúlt a vidámsága, és közömbös, üzleties lett a hangja.
Maisia sem mutatta, hogy érdekelné a dolog. Különös, hogy ilyen szenvtelen,
hiszen ő is aes sedai... Legalábbis annak kell lennie.
- A nyelved vad színeket fest a szélbe, vízföldi - mondta Tion szárazon. - De
mivel bizonyítod be, hogy képes vagy ilyen holmit szerezni?
Sevanna kivételesen nem bánta, hogy Tion az ő engedélye nélkül szólalt
meg.
Caddar arca egészen megkeményedett, mintha maga is törzsfőnök lett volna,
mintha meghallotta volna Tion szavaiban a sértést, aztán egy pillanat múlva
megint szívélyesen mosolygott.
- Ahogy kívánod. Maisia, játssz egy kicsit a hívódobozzal a kedvükért!
Someryn megigazította a szoknyáját, és meglökte Sevannát a térdével,
miközben a szürke kocka egy jó lépésnyit a levegőbe emelkedett. Előre-hátra
ugrált, mintha láthatatlan kezek dobálódznának vele, aztán megbillent, és az
egyik sarkán kezdett el pörögni. Egyre gyorsabban és gyorsabban forgott, míg
már egészen elmosódtak a körvonalai.
- Szeretnéd, ha az orrán egyensúlyozná? - kérdezte Caddar. A fogai is
kivillantak, olyan szélesen vigyorgott.
A nő szeme összeszűkült, mereven előrenézett, most már láthatóan magára
erőltette a mosolyt.
- Azt hiszem, épp eleget bizonyítottam mára, Caddar - mondta hidegen. De a
kocka, a „hívódoboz" egyre csak pörgött a levegőben.
Sevanna lassan elszámolt magában húszig, mielőtt rábólintott volna.
- Ennyi megteszi.
- Most már abbahagyhatod, Maisia - mondta Caddar. - Tedd vissza oda, ahol
volt.
A kocka lassan ereszkedni kezdett, és a nő gyengéden fektette vissza az
avarba. Bármilyen sötét volt is a bőre, most egészen elsápadt. Pokoli dühös
lehetett.
Ha egyedül lett volna, Sevanna táncra perdül, talán még dalra is fakad. A
jelen helyzetben ezt aligha tehette volna meg; nehéz volt megállnia, hogy még
csak el se mosolyodjon. Rhiale és a többiek túlságosan is el voltak foglalva
azzal, hogy lenézően méregessék Maisiát, és észre sem vették, vezetőjük
mennyire örül. Pedig ami az egyik Hatalmat használó nőt irányítani tudja, az
minden bizonnyal a többit is maga alá gyűri. Someryn és Modarra miatt eddig
sem kellett aggódnia, de Rhiale és Therava... Persze nem tűnhetett túl
mohónak, főleg, mivel a többiek pontosan tudták, hogy egyetlen aes sedai-t
sem fogtak el.
- Természetesen némi időbe fog telni - folytatta Caddar -, amíg megszerzem
mindazt, amit kérsz tőlem. - Az arckifejezése sunyi és mohó volt, bár talán
egy másik vízföldinek ez fel sem tűnt volna. - Előre figyelmeztetlek, hogy
ezek a dolgok sokba fognak kerülni.
Sevanna önkéntelenül is előrehajolt.
- És azt, hogy ilyen gyorsan idejutottál, mennyiért tanítja meg nekünk az
asszonyod?
Száműzte a hangjából a mohóságot, de tartott tőle, hogy a megvetést nem
sikerült kiirtania belőle. A vízföldiek bármit megtennének az aranyért.
Talán a férfi mégis meghallotta. A szeme mindenesetre elnyílt
döbbenetében, és csak pillanatnyi késéssel sikerült visszanyernie az uralmat
az arckifejezése felett. Már amennyire addig uralta az arcvonásait... A kezét
bámulta, szája halvány mosolyra húzódott. Miért vigyorog ez ilyen
önelégülten?
- Azt nem ő csinálja - mondta olyan sima hangon, amilyen sima és puha a
tenyere lehetett -, legalábbis nem ő egyedül. Hasonló elven működik a dolog,
mint a hívódoboz. Számos ilyet tudok szerezni nektek, de azok még többe
kerülnek. Azt hiszem, az sem lesz elég, amit Cairhienből hoztatok
magatokkal. Szerencsére arra is használhatod ezeket az... úti dobozokat, hogy
gazdagabb vidékekre vezesd a népedet.
Még Meira is csak nagy nehezen állta meg, hogy ne üljön ki a kapzsi
döbbenet az arcára. Gazdagabb vidékek, ahol nem kell a Rand al'Thort követő
bolondokkal sem megküzdeniük!
- Ezt fejtsd ki, kérlek - mondta Sevanna hűvösen. - Gazdagabb vidékek?
Nem is hangzik rosszul.
Persze ez sem lehet elég ahhoz, hogy elfelejtse a car'a'carnt. Caddar
mindent megad neki, amit csak ígért, aztán da'tsangnak nyilvánítja majd.
Micsoda szerencse, hogy amúgy is szereti a fekete ruhákat! Akkor aztán majd
nem kell aranyat vesztegetni rá!

A leselkedő árnyként suhant át a fák között, nem csapott semmi zajt.

Csodálatos dolog volt a hívódoboz, hihetetlenül sok mindenre képes,
különösen most, hogy alighanem már csak két másik volt a világon. A
ragyogó vörös ruhát könnyű volt követnie, és a páros arra sem figyelt, hogy
azok az úgynevezett aielek követik-e őket. Graendal még mindig fenntartotta
a valódi külsejét elrejtő Ködök Tükrét, de Sammael már eldobta az álcáját, a
haja és a szakálla aranylóan csillogott, és csak másfél fejjel volt magasabb a
nőnél. A kettejüket összekötő kapcsot is hagyta a semmibe veszni. A
leselkedő elmerengett, hogy ez vajon bölcs döntés volt-e az adott helyzetben,
vagy sem. Sokszor elgondolkozott már azon, hogy Sammael hírhedt bátorsága
mennyire fakadt vak ostobaságából, és mennyire volt valóban merész a férfi.
Persze még mindig áramlott benne a saidin, talán mégsem volt teljesen
érzéktelen a lehetséges veszélyek iránt.
A leselkedő követte őket, és kihallgatta minden szavukat. Nem is sejtették,
hogy itt van, az Igazi Hatalmat, amit egyenest a Nagyúrtól merített, nem
érzékelhette senki más, csak aki épp használta. Fekete pöttyök villództak a
szeme előtt. A dolognak megvolt az ára, és annál nehezebb megfizetni, minél
többet élt az ember ezzel a fajta Hatalommal, de ő sosem habozott megfizetni
ezt az árat, ha a szükség úgy hozta, hogy csak így segíthetett magán. Mikor
elöntötte az Igazi Hatalom, az már majdnem olyan volt, mintha Shayol
Ghulban térdepelne és a Nagyúr dicsőségében fürödne. Ez a dicsőség minden
fájdalmat megért.

- Persze, hogy szükségem volt rád - morogta Sammael, és majdnem

felbukott egy száraz kúszóindában. Sosem érezte magát otthonosan a
nagyvárosokon kívül. - Pusztán a jelenléteddel több száz kérdést
megválaszoltál nekik. Alig hiszem el, hogy az az ostoba kislány maga kérte,
amit ajánlani akartam nekik! - Kurtán felnevetett. - Talán én is ta'veren
vagyok.
Graendal útját félig elállta egy vaskos ág. Hirtelen meghajlott, aztán hangos
reccsenéssel kettétört. Egy pillanatig még a levegőben lógott, mintha a nő
azzal akarná leütni társát.
- Az az ostoba kislány elevenen kivágja és megeszi a szívedet, ha nem
figyelsz oda. - Az ág messzire repült. - Nekem is van ám jó pár kérdésem!
Sosem hittem, hogy a szükségesnél tovább meg fogod tartani az al'Thorral
kötött kis fegyverszünetedet, de ez...
A leselkedő felvonta a szemöldökét. Fegyverszünet? Ez az állítás éppolyan
veszedelmes volt, mint amilyen hazug, legalábbis ő nem úgy látta, mintha
bármi ilyesmi létezett volna al'Thor és Sammael között.
- Nem én rendeztem meg az elrablását. - Sammael alighanem fanyar
mosolyt akart Graendalra vetni, de az arcán keresztben húzódó sebhely miatt
vad vicsorba torzult az képe. - Mesaanának viszont mindenképp benne volt a
keze. Talán Demandrednek és Semirhage-nak is, bármilyen furán végződött is
az eset, de Mesaanának mindenképpen. Talán újból át kellene gondolnod,
hogy a Nagyúr egészen pontosan hogy is érti azt, hogy nem bánthatjuk
al'Thort.
Graendal újból átfutotta a dolgot. Olyan mélyen elmerült a gondolataiban,
hogy megbotlott egy korhadt ágban. Ha Sammael nem kapja el a karját, orra
is bukik, de amint visszanyerte az egyensúlyát, határozottan kitépte magát a
férfi szorításából. Különös, még azok után is, amit a tisztáson látott. Graendalt
mindig a leghatalmasabbak közül kiválasztott legszebbek érdekelték, de
bárkivel szívesen flörtölt, ha volt egy üres órája - akár azzal, akit épp meg
akart ölni, akár azzal, aki őt akarta eltenni láb alól. Csak azokkal a
Kiválasztottakkal nem kezdett ki soha, akiket valami úton-módon épp fölé
rendelt a Nagyúr. Sosem fogadta el, hogy ő legyen a gyengébb egy párban.
- Akkor miért vesztegeted rájuk az idődet? - A hangjából csak úgy sütött a
düh, pedig általában egész jól palástolta az érzelmeit. - Az egy dolog, hogy
al'Thor Mesaana kezébe kerül-e vagy sem, az pedig egy másik, hogy elfogják-
e ezek a vademberek. Nem mintha sok esélyük lenne rá, különösen, ha
mindenfelé elküldöd őket fosztogatni. Úti dobozok? Ezzel mi a fenét akarsz
elérni? Talán értékes foglyaik vannak? Az egyik nő korántsem volt
elhanyagolható. Nem szívesen hagynám, hogy egy ilyen erős asszony komoly
tudásra tegyen szert, sem neki, sem a tanítványainak nem mutatok meg
semmit. Vagy a játékszereid között valahol van egy kötelék is elszórva? És ha
már itt tartunk, hol voltál az előbb? Nem szeretek várni.
Sammael megállt, és hátranézett. A leselkedő mozdulatlanná dermedt.
Terepszín ruhában volt, csak a szeme villant ki belőle, a másiknak esélye sem
volt rá, hogy észrevegye. Az évek során igen nagy gyakorlatra tett szert jó pár
olyan területen, amit Sammael mindig megvetett. És jó néhány olyanon is,
amit igen sokra tartott.
A Kapu hirtelen nyílt meg, kettévágott egy fát. Graendal riadtan ugrott
arrébb. A kettéhasított fa lustán dőlt el. Most már a nő is tudta, hogy Sammael
nem engedte el a Forrást.
- Talán azt hiszed, hogy mindvégig igazat mondtam nekik? - kérdezte
Sammael gúnyosan. - Ha kicsit növeled a káoszt, az éppolyan hasznos, mint
ha nagy dolgokra szabadítod rá. Odamennek, ahova én küldöm őket, azt
teszik, amit én parancsolok nekik, és meg fogják tanulni azt is, hogy be kell
érniük azzal, amit én adok nekik. Te is meg fogod tanulni mindezt, Maisia.
Graendal hagyta, hogy elfakuljon az alakját körbeölelő illúzió, és most
éppolyan aranyhajúan állt ott, mint a férfi, éppolyan aranyhajúan, mint
amilyen hollófürtűnek tűnt az előbb.
- Ha még egyszer így szólítasz, megöllek. - A hangában még annyi érzelem
sem volt, mint az arcán. A leselkedő megdermedt. Ha Graendal megpróbálja
megölni Sammaelt, az egyikük mindenképp meghal. Közbeavatkozzon?
Fekete pöttyök kavarogtak a szeme előtt, egyre sűrűbben, egyre gyorsabban.
Sammael tekintete semmivel sem volt lágyabb Graendalénál.
- Ne feledd, ki lesz a Nae'blis, Graendal - mondta, és átlépett a Kapun.
A nő egy pillanatig mereven nézte a nyílást. Az egyik oldalon függőleges,
ezüst villanás lobbant, de még mielőtt Graendal Kapuja is elkezdett volna
kitárulni, a nő elengedte a fonatokat, és a vakító fényű vonal aprócska ponttá
zsugorodott, majd kialudt. A leselkedő már nem érezte az enyhe bizsergést az
alkarján, Graendal elengedte végre a saidart. Elszánt arccal Sammael után
indult, és keresztüllépett a férfi szőtte Kapun.
A leselkedő gonoszul elmosolyodott terepszínű maszkja alatt. Nae'blis.
Most már értette, Graendal miért engedelmeskedett Sammaelnek, miért nem
ölte meg a férfit. Ez még őt is elvakította. És ez még annál is veszélyesebb
Sammaelre nézve, mint az, hogy állítólag fegyverszünetet kötött Lews
Therinnel. Kivéve persze, ha ezúttal igazat mondott. A Nagyúr kifejezetten
élvezte, ha egymás ellen uszíthatja a híveit, hogy meglássa, ki a legerősebb.
Csak a legerősebb kerülhetett közel az ő dicsőségéhez. De ami ma igaz,
holnap talán már nem lesz az. A leselkedő látta már, hogy fordul meg az
igazság akár százszor is egyetlen napkelte és napnyugta között. Nemegyszer ő
maga változtatta meg. Elgondolkozott azon, hogy vajon visszamenjen-e a
tisztásra, és megölje-e a hét aiel némbert. Könnyen végezhetne velük, nem
hitte volna, hogy tudják, hogy kell valódi kört alkotniuk. A fekete pöttyök
egészen ellepték a látóhatárát, mintha csak koromszín hóviharba került volna.
Nem, egyelőre hagyja ezt az ügyet a saját medrében folyni. Egyelőre.
Úgy érezte, hogy az egész világ felsikolt. Az Igazi Hatalommal egy kis
lyukat hasított a Mintába, és kilépett belőle. Sammael nem is tudta, milyen jól
beszél. Ha kicsit növeled a káoszt, az éppolyan hasznos, mintha nagy
dolgokra szabadítod rá.
 Huszonegyedik fejezet

SWOVAN-ÉJ

Az éj lassan szállt le Ebou Dar felett, a fehéren ragyogó házak sokáig

küzdöttek a sötéttel. A Swovan-éjt örökzölddel a hajukban ünnepelték az
utcákon táncoló kisebb-nagyobb csoportok, a háromnegyedéig telt hold szinte
nappali világossággal árasztotta el a várost. A legtöbb mulatozónál még csak
egy lámpás sem volt, mégis lelkesen ropták a fuvolák, dobok és kürtök
ivókból és palotákból kiszűrődő hangjára. Az emberek az egyik bálból
táncoltak át a másikba, de az utcák általában üresek voltak. Valahol a
messzeségben egy kutya ugatott dühösen, egy másik, jóval közelebbről,
válaszolt neki, aztán felvinnyogott, és végre csendben maradt.
Mat lábujjhegyen egyensúlyozott, és a holdfény vetette hosszú, különös
árnyakat leste. Csak egy macska volt az, oldalazva osont végig az utcán. A
mezítelen, rohanó talpak csattogása lassan elhalt. Az egyik pár tulajdonosa
alighanem tántorog, a másik pedig vérzik. Lehajolt, és arrébb rúgta a jókora
bunkósbotot, ami hosszabb volt mint a karja. Tompán dübörögve gurult végig
a kövezett járdán. A holdfény megcsillant a vaskos, rézzel bevont tüskéken.
Ez aztán beszakította volna a koponyáját, az egyszer biztos. Megrázta a fejét,
és a lábánál heverő fickóba törölte a kését. Tágra nyílt szemek meredtek az
éjszakai égboltra a mocskos, ráncos arcból. A szaga és a külseje alapján egy
koldus. Mat még sosem hallott arról, hogy koldusok támadnák meg az embert,
de talán még annál is nehezebb idők járták, mint gondolta volna. A holttest
egyik kezéből jókora vászonzsák csüngött a földre. Igencsak derűlátóak
lehettek, ha ekkora zsákot szántak a nála található értékeknek. Nemhogy az
ékszerei belefértek volna, de még őt is könnyedén belehúzhatták volna akár
térdig is.
Északra, a város felett, hirtelen fény villant. Tompa robaj kísérte, és egy
hatalmas, csillogó zöld gömb lövellt az égre, majd egy második robbanás
vörös szikraesőt hullatott a földre, egy harmadik kéket, a negyedik sárgát... Az
illuminátorok éjvirágai nem voltak olyan pompásak, mint egy holdtalan,
felhős este lettek volna, de azért így is elakadt a lélegzete a látványtól.
Akármeddig elnézte volna a tűzijátékot. Még enni is elfelejtett volna.
Nalesean mondta, hogy van itt egy illuminátor - a Fényre, csak aznap reggel
lett volna? - de nem jött több éjvirág. Mikor az illuminátorok szirmokba
borították a csillagos eget, négynél azért több virágot ültettek el. Alighanem
egy pénzes helybeli akarta csak felvidítani a Swovan-éji mulatságokat a
petárdákkal. Bárcsak tudná, ki volt az! Ha egy illuminátor másnak is ad el
éjvirágokat, talán ő is kap egy párat.
Visszadugta a kést a ruhaujjába, felvette a kalapját a földről, és sietve
odébbállt. A lépte messze visszhangzott az éjben, csizmasarka koppanása
éppolyan üres volt, mint az elhagyatott mellékutca. A bezsaluzott ablakokból
nem szűrődött ki fény. Talán az egész városban nem lehetett volna keresve
sem jobb helyszínt találni egy gyilkossághoz. Az egész eset a három koldussal
talán, ha két vagy három percig tartott, és szerencsére nem látta senki. Ebben
a városban három vagy négy párbajba is belekeveredhetett az ember, ha nem
vigyázott, de annak, hogy egy nap kétszer is megpróbálják kirabolni, még
annál is kisebb volt az esélye, mint hogy a polgárőrség nem hagyja
megvesztegetni magát. Mi történt a szerencséjével? Bárcsak megállnának már
azok az átkozott kockák a fejében! Nem rohant, de nem is andalgott, az egyik
kezét egy tőr markolatán tartotta a kabátja alatt, és fél szemmel a házak közt
megrekedő sötét árnyakat figyelte. Pár mulatozó, részeg csoportocskától
eltekintve azonban nem látott semmit.
A Vándorló Nő ivójából kivitették az asztalokat, csak egy pár maradt benn,
az is a falhoz tolva. A fuvolás és a dobos éles, gyors zenét játszott azoknak a
nevető embereknek, akik láthatóan nem tudták eldönteni, hogy sortáncot
járnak, vagy csak össze-vissza ugrabugrálnak. Mat figyelte őket egy darabig,
aztán maga is beállt közéjük. A finom gyapjúruhás külhoni kereskedők együtt
ugrándoztak a selyembrokát mellényes helyiekkel. Jó pár embernek kis
kabátka lógott a vállán. Sok értelme volt ebben a melegben. Mat hamar
kiszúrt két kereskedőt, akik mindketten igen kecsesen és magabiztosan
mozogtak. Az egyik karcsú volt, a másik kövérkés, de egyformán jól
táncoltak. Megnézte az ebou dari asszonyokat is, mindegyikük szemlátomást
a legjobb ruháját vette fel erre az alkalomra, mély nyakkivágásukat vagy egy
kevés csipke díszítette, vagy bőséges, színes hímzés, de egyik sem viselt
selymet. Nem mintha Mat nem ropta volna szívesen selyembe öltözött
asszonyokkal - sosem utasított vissza egy táncot sem partnere vagyoni vagy
társadalmi helyzete miatt, sőt, ilyenkor még a nők kora sem érdekelte - de a
gazdagok ezen az éjszakán a palotákban ünnepeltek, vagy a tehetősebb
kereskedők és uzsorások magánházaiban. A fal mellett ücsörgők vagy csak
pihentek egy kicsit két tánc között, vagy épp mélyen a kupájukba
temetkeztek, netán újabb adag itókát emeltek le a felszolgálók által
körbehordozott, megrakott tálcákról. Anan asszony alighanem ma egy éjszaka
alatt több bort ad el, mint máskor egy hét alatt. Sört is, hiszen ezeknek a
helyieknek egyáltalán nem volt ízlése.
Mat megpróbálta megtanulni a tánc lépéseit, és közben elkapta Cairát. A
lány igyekezett arrébb sietni, jókora tálca volt a kezében, és Anan asszony
aligha örült volna, ha lustálkodik, de Mat nem hagyta. Feltett neki pár kérdést,
aztán megrendelte a vacsoráját. Aranyló halat kért, ez az ízletes étel Anan
asszony szakácsának egyik különlegessége volt. Az embernek ennie kellett,
ha bírni akarta a hajnalig tartó táncot.
Caira rámosolygott egy sárga mellényes fickóra, aki leemelt egy kupát a
tálcájáról, és pár csillogó érmét tett a helyére, de Mattel kivételesen egyáltalán
nem volt kedves. Nem csak, hogy nem volt az, de egyenest dühösnek tűnt,
ami az ő örökké mosolygós arcával hihetetlennek tűnt.
- Én lennék uraságod kicsi nyulacskája? - Sokatmondóan szipogott egyet,
aztán türelmetlenül folytatta: - A fiút már ágyba dugtam, ilyenkor ott a helye,
és nem tudom, Nalesean nagyúr merre jár, azt sem, hogy Harnan hol van,
vagy Vanin mester, vagy uraságod kompániájából bárki. És a szakács azt
üzeni, hogy azoknak a gazfickóknak, akik borba fojtják magukat, csak
kenyeret és vizet ad. És amúgy sem tudom, uraságodnak miért kéne aranyló
hal, mikor egy aranyló asszony várja a szobájában. És most, ha megbocsát,
mennem kell. Néhányan itt megdolgoznak a pénzükért.
Ezzel elsuhant, körbekínálgatta a tálcája tartalmát a teremben, és úgy
mosolygott minden egyes férfira, hogy a vigyora majdnem kettészelte az
arcát.
Mat összeráncolt homlokkal nézett utána. Aranyló asszony? Az ő
szobájában? Az arannyal teli láda most már a konyha padlója alatti kis
mélyedésben rejlett az egyik tűzhely előtt, de a kockák még mindig csörögtek
a fejében.
A mulatozás zaja elhalkult egy kicsit, ahogy egyre feljebb mászott a
lépcsőkön. Az ajtaja előtt megállt egy percre, és a fejében dübörgő kockákat
hallgatta. Ma már kétszer próbálták meg kirabolni. Kétszer is szétzúzhatták
volna a koponyáját. Biztos volt benne, hogy az árnybarát nem láthatta meg, és
amúgy sem volt semmi aranyló abban a nőben, de... Megérintette a köpenye
alatt lapuló tőr markolatát, aztán elrántotta a kezét, mikor az eszébe villant az
a kép, ahogy a magas nő a földre bukik, a két melle között egy tőr markolata
áll szilárdan. Az ő tőrének a markolata. Szerencséjének kell lennie. Nagyot
sóhajtott, és belökte az ajtót.
A Kürtvadász, akit Elayne az őrzőjévé tett, felé fordult, és megemelte a férfi
hosszú, folyóközi íját. Azt tanulmányozhatta várakozás közben. Kék szeme
elszántan tapadt Matre, és az arca jeges elszántságról árulkodott. Úgy tűnt,
kész lenne elverni a férfit az íjjal, ha nem kapja meg, amit akar.
- Ha megint Olverről van szó... - kezdte Mat, aztán hirtelen felvillant előtte
egy rég elfeledett emlék, és a köd felemelkedett élete egy napjáról, egy
órájáról.
 Nem maradt számukra már semmi remény sem, nyugatra a seanchanok
zárták el az útjukat, keletre a fehérköpenyek. Ilyen reménytelen helyzetben
sem volt még soha, de most is mintha lett volna még egy esély. A szájához
emelte hát a görbe Kürtöt, és belefújt. Maga sem tudta, mit várhat. A hang
éppolyan aranyló volt, mint a Kürt maga, és olyan édes, hogy azt sem tudta,
nevessen vagy sírjon örömében. A tiszta hang még ott rezgett a levegőben, és
lassan ködössé vált minden. A semmiből egyszerre csak vékony párapamacsok
libbentek elő, aztán egyre vaskosabbak lettek, egyre magasabbra kúsztak, míg
már olyan sűrű volt a köd, mintha viharfelhők ülték volna meg a tájat. És a
felhőkön alálovagoltak mind, mintha csak egy meredek hegyoldalon
ereszkednének le, mind a legendák rég halott hősei, akiket Valere Kürtje
magához kötött, és akiknek meg kellett jelenniük a hang sürgető hívására.
Maga Sasszárny Artur vezette őket, de a magas, karvalyorrú lovas mögött
ott jöttek a többiek is, alig többen, mint százan. Nem tűnt nagynak a tömeg, de
csak ennyien voltak azok a hősök, akiket a Kerék újra és újra kiszőtt, hogy
segítsék és egyengessék a Mintát, hogy meséket és legendákat írjanak róluk.
Tisztaszívű Mikel, mögötte Vadász Shivan fekete álarcban. Úgy tartották, ő
jelzi a Korok végét, az eddig születettek pusztulását, és az új dolgok születését,
ő és a húga, Calian, akit Választónak is neveztek, és aki vörös álarcban bátyja
mellett lovagolt. Ott volt mellette Amaresu is, a kezében a Nap Kardja
csillogott, és Paedrig, az aranynyelvű békekötő, és kicsit arrébb, kezében az
ezüst íjjal, ami mindig célba talált...
Mat becsapta az ajtót, és nekidőlt. Szédült, és gyengének érezte magát.
- Te vagy az. Birgitte, az igazi Birgitte. A Fény égesse meg a csontjaimat, ez
nem lehet! Hogyan? Hogyan?
A legendás asszony beletörődően sóhajtott egyet, és visszaejtette Mat íját a
sarokba, a férfi lándzsája mellé.
- Idő előtt kiszakítottak a helyemről, Harsonás, és Moghedien a való világba
lökött, hogy nyomorultul elpusztuljak. Elayne csak úgy tudott megmenteni, ha
magához köt. - Lassan beszélt, hogy a férfi minden egyes szavát megérthesse.
- Tartottam tőle, hogy előbb vagy utóbb rájössz, ki is voltam egykor.
Mat még mindig úgy érezte magát, mint akit egy jókora bunkósbottal fejbe
vertek. Kelletlen fintorral dobta le magát az egyik karosszékbe. Aki egykor
volt, valóban. A nő csípőre tett kézzel, kihívóan nézett rá, és semmiben sem
különbözött attól a Birgittétől, aki egykor a felhőkből lovagolt elő. Még a
ruhái is majdnem ugyanolyanok voltak, csak most a kurta kis kabát vörös
posztóból készült, a buggyos nadrág pedig sárgán fénylett.
- Elayne és Nynaeve tudtak a dologról, és nem mondták el nekem, ugye?
Elegem van a titkaikból, Birgitte, ők pedig úgy halmoznak fel egyre több
rejtegetnivalót, mint ahogy a patkányok lepik el a gabonatárakat. Most már
teljesen aes sedai-ok, a szívükben éppúgy, mint a szavukban. Még Nynaeve is
kétszeresen idegen.
- Neked is vannak titkaid. - Birgitte keresztbe fonta a karját a mellén, és
leült Mat ágyára. Úgy nézett rá, mint aki egy különösen érdekes kirakóst
talált. - Például nem mondtad meg nekik, hogy te szólaltattad meg Valere
Kürtjét. És azt hiszem, hogy ennél van még pár különösebb titkod is.
Mat pislogott. Azt hitte, a két nő nem hallgatta el ezt az őrző elől. Végtére
is, ő volt Birgitte.
- Miféle titkaim lennének? Azok a némberek pontosan tudják, mikor mit
álmodom, vagy hogy milyen hosszú a lábkörmöm. - Igen, ez a nő Birgitte
volt. Mat előrehajolt. - Győzd meg őket. Hiszen te vagy az Ezüstíjú Birgitte.
Azt teszik majd, amit mondasz nekik. Ebben a városban minden
utcakereszteződés halálos csapdákat rejt, és attól tartok, minden egyes nappal
rosszabbak az esélyeink a túlélésre. Vidd el őket innen, mielőtt még túl késő
lenne.
A nő felnevetett. A szája elé tette a kezét, és nevetett!
- Félreérted a helyzetet, Harsonás. Nem parancsolok nekik. Én Elayne
őrzője vagyok. Engedelmeskednem kell neki. - Szomorúan elmosolyodott. -
Ezüstíjú Birgitte? A Fényre, már nem is tudom, hogy valóban ő vagyok-e.
Egykori lényem és egykori tudásom nagy része elolvadt, mint a napon feledett
jég, mióta ilyen különös körülmények között kellett újjászületnem. Már nem a
legendák hősnője vagyok, csak egy egyszerű asszony, aki a túlélésért küzd.
Ami pedig a titkokat illeti... Milyen nyelven beszélünk most, Harsonás?
Mat válaszra nyitotta a száját, aztán becsukta, mert hirtelen hallotta, mit is
mondott a nő. Nosane iro gavane domorakoshi, Diynen'd'ma'purvene?
Beszélünk mi milyen nyelvet, Harsonafúvó? Felállt a szőr a hátán.
- Az Ősi Vér - mondta óvatosan. Gondosan odafigyelt rá, hogy ne az ősi
nyelvet használja ezúttal. - Egy aes sedai egyszer azt mondta nekem, hogy az
Ősi Vér különösen erős arrafelé, ahonnan én... Most mi a fészkes fenén
nevetsz ilyen jóízűen?
- Rajtad, Mat - bökte ki Birgitte, mikor már végre meg tudott szólalni a
nevetéstől. Most már ő sem az Ősi Nyelvet használta. Mat ennek őszintén
örült. Birgitte letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. - Vannak páran,
akik beszélnek egy-két szót az Ősi Nyelven, megtanulnak pár válogatott
kifejezést az Ősi Vér kedvéért, és az esetek többségében nem is értik, mit
jelent, amit mondanak, vagy legalábbis nem tudják egészen biztosan, melyik
szó micsoda. De te... Az egyik percben úgy beszélsz, mint egy Ehanori
Nagyherceg, a másikban, mint Manetheren Ura. A kiejtésed, a szófordulataid
eltéveszthetetlenek és tökéletesek. De ne aggódj. A titkod nálam jó helyen
van. - Egy pillanatra elbizonytalanodott a hangja. - Én is megbízhatok
benned?
Mat csak intett egyet. Még mindig túlságosan is zavarban volt ahhoz, hogy
megsértődjön a nő bizalmatlanságán.
- Hát úgy nézek én ki, mint akinek egyfolytában jár a szája? - motyogta.
Birgitte! Hús-vér valójában! - A Fény égessen meg, le tudnék most dönteni
egy pár kancsó bort!
Mielőtt kimondta volna, már tudta, hogy megint mindent elrontott. Egy nő
sem viselte el...
- Jó ötlet - mondta Birgitte. - Azt hiszem, és is elviselnék egy kis itókát. Vér
és hamu, mikor rájöttem, hogy felismertél, azt hittem, ijedtemben lenyelem a
nyelvemet.
Mat kiegyenesedett ültében, és úgy nézett a nőre, mint aki kísértetet lát.
Birgitte mosolyogva bámult vissza rá, és vidáman kacsintott.
- Az ivóban épp elég nagy a zaj ahhoz, hogy senki se hallja meg, miről
beszélünk, és amúgy sem bánnám, ha emberek közé mehetnék végre, és
megnézhetném magamnak a férfiakat. Ha csak rápislantok egyre, Elayne úgy
összeszid, mint egy tovani főtanácsnok.
Mat gondolkozás nélkül rábólintott. Mások emlékeiből tudta, hogy a
tovaniak rémesen szigorú, korlátolt népek, és ráadásul fájdalmasan
mértékletesek - voltak, egykor, több ezer évvel ezelőtt. Nem is tudta, most
nevetnie kellene vagy felnyögnie. Egyrészről lehetősége nyílt arra, hogy
beszélgessen Birgittével - Birgittével! Nem hitte volna, hogy valaha kiheveri
ezt a megrázkódtatást! - másrészről viszont nem volt biztos benne, hogy akár
a lenti zenebonát is meghallja majd, olyan hangosan dübörögtek a fejében a
kockák. Valahogy mintha Birgitte tehetne az egészről. Minden épelméjű
ember azonnal kimászna az ablakon, és menekülne a városból is.
- Pár kancsó bor mindenképp jó ötletnek tűnik - mondta a nőnek, és felállt.

Az öböl felől sós szél fújt, és meglepő módon némi enyhülést hozott a
forróságba, de Nynaeve ennek ellenére is nyomasztónak érezte az éjszakát.
Zene és nevetés szűrődött be a palotába, és halkan áthallatszott az épület
másik szárnyában folyó mulatozás zaja is. Maga Tylin hívta meg őt a bálba,
és persze Elayne-t és Aviendhát is, de mind a hárman visszautasították a
királynő invitálását, persze ki-ki a neveltetésének megfelelő udvariassággal.
Aviendha például csak annyit válaszolt, hogy ő csak egyetlenegy fajta táncot
jár el szívesen a vízföldiekkel, mire Tylin egészen értetlenül bámult vissza rá.
Nynaeve a maga részéről szívesen elfogadta volna a meghívást - csak egy
bolond hagyott volna ki egy ilyen pompás táncmulatságot - de tudta, hogy ha
elment volna, akkor is pont ugyanilyen idegesen ücsörögne az egyik sarokban,
mint ahogy most itt, a saját szobájában teszi, és aggodalmában lerágná a
körmeit.
Mindannyian itt ültek, visszavonultak a lakosztályukba Thommal és
Juilinnel, és olyan nyugtalanok voltak, mint három ketrecbe zárt macska,
miközben Ebou Darban rajtuk kívül mindenki pompásan szórakozott.
Nynaeve legalábbis úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt macska. Miért
maradhat el Birgitte ilyen sokáig? Mennyi ideig tarthat az, hogy szépen
megmondja Matnek, hogy holnap reggel jelenjen meg a színük előtt? A
Fényre, ez az egész próbálkozás olyan értelmetlen volt, és különben is, már
mindannyiuknak réges-rég ágyban lett volna a helyük. Réges-régen. Ha végre
alhatna, talán el tudná felejteni a reggeli csónakázás borzalmas emlékeit. De
nem ez volt a legrosszabb. Az időjárás-érzéke épp arról tudatta, hogy
iszonyatos vihar közeleg Ebou Dar felé, érezte, hogy odakinn tombolnia
kellene a szélnek, és úgy kéne zuhognia az esőnek, hogy tíz lábnyira sem
látna el az a balga, aki ilyen időben kimerészkedik. Sokáig tartott, míg rájött,
mi történik olyankor, mikor hallgatja a szelet, de csak hazugságokat hall.
Vagy legalábbis azt hitte, most már érti, mi történik ilyenkor. Másfajta vihar
volt úton feléjük, nem szél, és nem eső. Nem volt rá ugyan bizonyítéka, de
akár a papucsát is megette volna, olyan biztos volt benne, hogy Mat Cauthon
is a része a dolognak. A legszívesebben átaludt volna egy hónapot, egy egész
évet, elfeledte volna az összes félelmét és fájdalmát, hogy aztán Lan csókja
ébressze fel, mint a régi mesékben Taliát a Napkirály. Micsoda nevetséges
ábránd! Az csak egy ostoba mese volt, és ráadásul szerfelett illetlen is, és
különben sem lenne egyetlen férfi házi kedvence sem, még ha Lanról volna is
szó. Ennek ellenére valahogy meg fogja találni a férfit, és magához köti.
Majd... A Fényre! Ha nem tartana attól, hogy a többiek mit szólnak, addig
járkálna fel-alá idegességében, míg el nem kopik a papucsa talpa!
Az órák lassan múltak. Nynaeve újra és újra átfutotta a rövid kis levélkét,
amit Mat hagyott Tylinnél. Aviendha csendben ült a magas támlájú, faragott
karosszék mellett, szokás szerint a földön, a térdén Kósza Jain utazásainak
egy aranyozott, bőrkötéses példánya hevert szétnyitva. Nem volt ideges,
legalábbis egyáltalán nem tűnt annak, de talán akkor sem vonta volna fel a
szemöldökét, ha valaki egy viperát gyömöszöl be a blúza alá. Miután
visszaértek a palotába, ismét felvette a díszes mintájú ezüst nyakláncot, amit
szinte éjjel nappal viselt. Csak a hajókiránduláson nem volt rajta, azt mondta,
nem meri megkockáztatni, hogy a vízen elveszíti. Nynaeve azon gondolkozott
unalmában, hogy vajon az aiel lány mostanában miért nem viseli az
elefántcsont karkötőt, amit úgy szeretett. Valami olyasmit hallott egyszer
véletlenül, hogy Aviendha addig nem veszi fel az ékszert, amíg Elayne-nek
nincs egy hasonló, de ennek nem volt túl sok értelme. És éppolyan
jelentéktelen volt, mint a karkötő maga. A levél szinte égette a kezét.
 A magas állólámpák a közös nappaliban bőven ontották a fényt. Nynaeve
könnyen elolvashatta az untig ismert sorokat, bár Mat formátlan, kisfiús betűi
azért okoztak neki némi nehézséget. A tartalmától görcs állt a gyomrába.

Itt nincsen más, csak hőség és legyek, és abból Caemlynben is jut nekünk
épp elég.

- Egészen biztosak vagytok abban, hogy nem árultatok el neki semmit? -

szegezte ismét a kérdést a férfiaknak.
A szoba túlsó végén Juilin éppen lépett volna a kőjátékban, de most
mozdulat közben megállt a keze, és sértett, ártatlan pillantást vetett Nynaeve-
re.
- Hányszor mondjam még el, hogy nem?
A férfiak nagyon jól el tudták játszani a sértett ártatlanságot, különösen,
mikor éppen olyan bűnösek voltak, mint a tyúkólban rajtakapott róka. Milyen
érdekes, hogy a kőtábla peremére is rókákat véstek!
Thom a lapisberakású asztal túloldalán ült, szemben a szaglásszal. Elegáns
szabású, bronzbarna gyapjúkabátjában legalább annyira nem tűnt
mutatványosnak, mint Morgase királynő egykori szeretőjének. Göcsörtös volt,
fehér hajú, hosszú, tömött bajsza volt, valamint busa szemöldöke, és a cipője
talpától élénk, kék szeme villanásáig maga volt az ártatlanság és a türelem.
- Nem értem, hogyan árulhattunk volna el neki bármit is, Nynaeve - mondta
szárazon -, minthogy nekünk is alig mondtatok el valamit egészen ma estig.
Engem és Juilint kellett volna elküldened hozzá.
Nynaeve hangosan felszipákolt. Mintha ezek ketten nem rohangáltak volna
körülöttük, mint két lefejezett csirke, hogy Mat kérésére belepiszkáljanak az ő
és Elayne ügyeibe! A három fickó két pillanatot sem bírt volna ki
pletykálkodás nélkül. A férfiak mind olyan pletykásak voltak. A férfiak...
Sajnos be kellett magának vallania, hogy egy pillanatig sem jutott az eszükbe,
hogy a férfiakat is elküldhették volna Mathez.
- Egész éjszaka ittatok és mulattatok volna vele - mordult fel. - Ne
mondjátok, hogy nem!
Mat biztos most is épp azt teszi, és szegény Birgitte meg várhat rá a
fogadóban. Az a gazfickó valahogy úgyis meghiúsítja az ő jól kidolgozott
tervüket.
- És ha azt tették volna? - Elayne az egyik magas, boltíves ablakkeretnek
támaszkodott, és a fehérre festett erkély kovácsoltvas rácsai között kibámult a
fűszeres éjszakába, és vidáman kuncogott. Ütemesen dobolt a lábával, bár
hogy hogyan tudott tisztán kivenni egy dallamot a levegőben kavargó
összevissza nyekergésből, azt Nynaeve egyáltalán nem értette. - Ma este
mindenkinek mulatnia kellene.
Nynaeve kőmerev arccal nézett rá. Elayne egész este egyre furcsább volt.
Ha nem tudta volna, hogy ez lehetetlen, hát arra gyanakszik, hogy a másik nő
rendszeresen kilopakodott a szobából, hogy bort kortyolgasson valami
eldugott zugban. Nem is csak kortyolgasson, hanem egyenest döntse magába!
De ha nem is figyelte volna olyan alaposan Elayne-t, hogy tudja, a lány ki sem
mozdult a szobából napszállta óta, ez akkor is lehetetlennek tűnt volna.
Mindkettőjüknek volt már egy-egy meglehetősen szerencsétlen esete a túl sok
borral, és egyikük sem mert ezek után egyszerre egyetlen pohárkánál többet
meginni.
- Engem Jaichim Carridin érdekelne - mondta Aviendha. Becsukta a
könyvét, és letette maga mellé a földre. Nem volt hajlandó felmérni vagy
elfogadni, hogy milyen nevetségesen néz ki, ahogy a földön kuporog abban a
gyönyörű, kék selyemruhában. - Mifelénk az árnyfutárokat azon nyomban
megölik, ha kiderül róluk, hogy a Sötét Urat szolgálják, és sem a törzse, sem a
klánja, de még az anyavérei sem emelik fel a kezüket, hogy megvédjék! Ha
Jaichim Carridin árnyfutár, Tylin Mitsobar miért nem öli meg? És mi miért
nem öljük meg?
- Errefelé kissé összetettebbek a dolgok - világosította fel Nynaeve, bár ő
maga is egyre csak ezen gondolkozott. Persze nem azon, hogy Jaichimet miért
nem ölik meg, hanem azon, hogy miért járhat-kelhet még mindig szabadon a
városban. Még aznap is látta a palotában, nem sokkal azután, hogy Tylin
átadta neki Mat levelét, s nem sokkal miután felvilágosította a királynőt arról,
hogy kiféle-miféle az az ember. Jaichim több mint egy órát töltött Tylinnél, és
a végén éppolyan nagy megbecsülés és pompa közepette távozott, mint ahogy
érkezett. Mindenképp meg akarta beszélni a dolgot Elayne-nel, de a kérdés,
hogy vajon Mat mit és honnan tud, egyre csak elterelte a gondolatait. Az a
gazfickó még komoly gondot fog jelenteni. A Fény tudja, de komoly gondot
fog okozni. Ez az egész elképzelés csődöt fog mondani, bárki bármit gondol
róla. Rossz idő jön rájuk.
Thom megköszörülte a torkát.
- Tylin gyenge királynő, és Carridin az egyik legerősebb szomszédjának a
követe. - Arrébb tett egy követ, és egy pillanatra sem vette le a szemét a
tábláról. Úgy hangzott, mintha csak magában gondolkozna. - Hivatalosan
teljesen elképzelhetetlen, hogy a fehérköpenyek nagykövete árnybarát legyen,
legalábbis a Fény Erődjében így gondolják. Ha Tylin letartóztatja, vagy akár
csak megvádolja, egy egész fehérköpeny-hadsereg ront Ebou Darra, mielőtt
akár csak pislogni lenne ideje. Talán meghagynák neki a trónt, de attól kezdve
csak báb lenne, akit az Igazság Kupolájából mozgatnának. Még mindig nem
adod meg magad, Juilin?
 A szaglász döbbenten ránézett, aztán dühödten kezdte el tanulmányozni a
kövek állását a táblán.
- Nem hittem volna, hogy a királynő ilyen gyáva - mondta Aviendha
undorodva.
Thom mulatva elmosolyodott.
- Még sosem találkoztál olyasmivel, aminek nem mehettél neki késsel,
gyermekem - mondta gyengéden -, semmi olyasmivel, ami túl erős volt
ahhoz, hogy megvívj vele. Sosem kellett menekülés és biztos pusztulás között
választanod. Ne ítéld meg Tylint, amíg nem voltál a helyzetében!
Aviendha valamiért mélyen elvörösödött. Általában ennél sokkal jobban
uralta az érzelmeit, és az arcáról éppúgy nem lehetett leolvasni, mit gondol,
mint a kőpadlóról, amin ült.
- Tudom - mondta Elayne hirtelen -, olyan bizonyítékot kell találnunk, amit
Pedron Niall is kénytelen elfogadni. - Visszaszökellt a szobába. Vagy inkább
visszatáncolt. - Álruhát öltünk, és követjük.
Hirtelen már nem Elayne állt ott sötétzöld ebou dari ruhájában, hanem egy
domani nő, testhezálló, világoskék selyemben. Nynaeve önkéntelenül is
felugrott, és a szája elkeskenyedett dühében, hogy ilyen kevéssé volt képes
uralkodni a meglepetésén. Csak azért, mert nem látta a fonatokat, még nem
kellene megijednie egy egyszerű illúziótól! Juilinre és Thomra pillantott. Még
a mutatványos is eltátotta a száját. Nynaeve öntudatlanul megragadta a
hajfonatát. Az az ostoba Elayne mindent felfed előttük! Mi a fene lehet vele?
Az illúzió akkor működött a legjobban, ha az ember csak keveset
változtatott meg az eredeti kinézetéhez képest, így hát Elayne ebou dari
ruhájának néhány részlete fel-felvillant, ahogy a lány a két hatalmas állótükör
egyike elé piruettezett. Nevetett és tapsikolt örömében.
- Soha nem fog felismerni! De téged sem, vérnővérkém!
Hirtelen egy taraboni asszony ült Nynaeve széke mellett, hatalmas, barna
szemekkel. Szőke haja számtalan kis fonatba volt fogva, mindegyik végén
tűzvörös gyöngy ragyogott. Szűk selyemruhája pontosan ugyanolyan színű
volt. Kérdően meredt Elayne-re. Nynaeve szorosan megmarkolta a hajfonatát.
- Rólad sem feledkezhetünk meg - csacsogta Elayne. - Tudom is, mi állna a
legeslegjobban neked!
Ezúttal Nynaeve is látta a ragyogást Elayne körül. Forrongott a dühtől. Az,
hogy látta, Elayne miféle fonatokat sző köré, de még nem mutatta meg, mivé
változtatta a lányt. Ahhoz bele kellett néznie az egyik tükörbe. A Tengeri Nép
egyik asszonya nézett vissza rá, vagy egy tucat drágaköves gyűrűcske
ragyogott a fülében, és kétszer annyi arany érme csilingelt az orrkarikájába
futó láncon. Az ékszereken kívül csak egy élénkzöld selyembrokát nadrág
volt rajta, és semmi más. Az Atha'an Miere asszonyai így utaztak a nyílt
tengeren. Az egész csak illúzió volt. A fonatok alatt még mindig illendően
volt felöltözve. De... A saját tükörképe mellett megpillantotta Thomét és
Juilinét is, akik láthatóan nehezen állták meg, hogy fel ne nevessenek.
Különös kis sikkantás hagyta el a torkát.
- Csukjátok be a szemeteket! - visított a férfiakra, és ugrálni kezdett,
csapkodott a karjával, pörgött, hátha akkor átlátszik az illúzión a ruhája. -
Csukjátok be, hogy a Fény égessen meg titeket!
Jól van. Becsukták. Szeme szinte szikrát hányt dühében, de végre nem
kellett már ugrabugrálnia. A férfiak viszont most már nem is küzdöttek a
nevetéssel. Aviendha is harsányan kacagott, előre-hátra dőlt közben.
Nynaeve úgy megrántotta a szoknyáját, hogy az majdnem leszakadt - a
tükörben a nő megigazította a nadrágját -, és gyilkos tekintettel Elayne-re
meredt.
- Hagy abba, Elayne!
A domani nő eltátott szájjal, hitetlenkedve nézett rá. Nynaeve csak most
ébredt rá, milyen dühös is valójában, az Igazi Forrás szinte súrolta
édességével. Magához ölelte a saidart, és elszigetelte Elayne-t a Forrástól.
Legalábbis megpróbálta. Nehéz volt olyasvalakit elszigetelni, aki már magába
fogadta a Hatalmat, még akkor is, ha jóval erősebb volt nála az ember.
Egyszer, mikor még kislány volt, úgy odavágta Luhhan mester kalapácsát az
üllőhöz, ahogy csak tudta, és az üllő remegése egész a lábujjáig megrázta. Ez
vagy kétszer olyan rossz volt.
- A Fény szerelmére, Elayne, te berúgtál?
A másik nő körül elhalványult a ragyogás, és vele együtt a domani nő képe
is. Nynaeve tudta, hogy körülötte is eloszlottak a fonatok, de azért belenézett
a tükörbe, és csak akkor sóhajtott fel megkönnyebbülten, mikor onnan
Nynaeve al'Meara pislogott rá kék és sárga selyemruhában.
- Nem - mondta Elayne lassan. Az arca lángvörös volt, de nem szégyen ült
rajta, vagy legalábbis nem egészen. Megemelte az állát, és a hangja jegesen
hideg lett. - Én nem rúgtam be.
A folyosóra vezető ajtó kivágódott, és Birgitte tántorgott be fülig érő
mosollyal. Talán túlzás lett volna azt állítani, hogy tántorog, de láthatóan
kissé bizonytalanul mozgott.
- Nem hittem volna, hogy mindannyian megvártok ébren - mondta ragyogó
arccal. - Mindenesetre érdekes híreket hoztam. De először...
Eltűnt a szobájában azoknak az embereknek a túlságosan is merev és
magabiztos lépteivel, akik nem megvetendő italmennyiséget hordoznak
magukban.
Thom jókedvűen vigyorgott Birgitte háta mögött, Juilin kicsit hitetlenkedve.
Tudták, hogy a nő kicsoda, hogy ő Ezüstíjú Birgitte. Az őrző hálószobájából
csörömpölés hallatszott, mintha valaki a földre borított volna egy jó kancsónyi
vizet. Nynaeve értetlenül nézett össze Aviendhával.
Mikor visszatért, Birgitte hajából és arcáról csak úgy csöpögött a víz, és a
kabátja is könyékig vizes volt.
- Most már kicsit tisztább az eszem - mondta, és nagyot sóhajtva leült az
egyik gömblábú karosszékbe. - Annak a fiatalembernek üreges a lába, és a
sarkán van egy lyuk, ahol kiereszti a bort. Még Beslant is a föld alá itta, én
pedig már kezdtem azt hinni, hogy számára a bor csak víz.
- Beslan? - kérdezte Nynaeve emelt hangon. - Tylin fia? Mit keresett ő ott?
- Miért hagytad, Birgitte? - Elayne hangja számonkérő volt. - Mat Cauthon
még megrontja azt a szegény kölyköt, az anyja meg minket fog okolni!
- A kölyök egyidős veled - mondta Thom negédes hangon. Nynaeve és
Elayne értetlenül néztek össze. Mit akarhatott ezzel mondani? Mindenki tudja,
hogy a férfiaknak jó tíz évvel később nő be a fejük lágya, mint a nőknek. Már
ha egyáltalán benő nekik.
Az értetlenség azonban hamar eltűnt Elayne arcáról, és ahogy ismét Birgitte
felé fordult, határozottnak tűnt, és rettenetesen dühösnek. Kemény szóváltás
ígérkezett, és ki tudja, másnap reggel talán mind a ketten sajnálni fogják majd,
hogy belementek...
- Ha Juilinnal ketten most távoznátok, Thom - mondta gyorsan Nynaeve.
Nem hitte volna, hogy a két férfi magától is ráérez, milyen feleslegesek. -
Aludnotok kell, hogy holnap újult erővel láthassatok neki a dolgotoknak. - A
férfiak csak ültek a helyükön, és úgy pislogtak rá, mint két félkegyelmű,
úgyhogy Nynaeve megkeményítette a hangját: - Távoznátok?
- Ezt a játékot már húsz lépéssel ezelőtt elvesztetted - pillantott Thom a
táblára. - Mit szólnál ahhoz, ha lemennénk a szobánkba, és egy újat
kezdenénk? Kapsz tíz kő előnyt, hogy érdekesebb legyen a dolog.
- Tíz kő? - kiáltott fel Juilin, és hátralökte a székét. - Talán még halászlével
és friss kaláccsal is megkínálsz?
Egész az ajtóig marakodtak a játékon, de az utolsó pillanatban mind a ketten
hátranéztek Nynaeve-re. A tekintetükből sértett büszkeség sütött. A nő azt is
elképzelhetőnek tartotta, hogy egész éjszaka talpon maradnak, csak mert
ágyba küldte őket.
- Mat nem rontja meg Beslant - mondta Birgitte szárazon, miután az ajtó
becsukódott a két férfi mögött. - Nem hinném, hogy akár kilenc tolltáncos
képes lenne megrontani Beslant egy hajórakománnyi brandyvel. Nem
tudnának hol hozzáfogni.
Nynaeve némileg megkönnyebbült ennek hallatára, bár volt valami különös
a nő hangjában - alighanem az ital hatása -, de hát amúgy sem Beslanról volt
most szó. Ezt ki is mondta, és Elayne rábólintott, sőt, még hozzá is tette a
magáét.
- Nem Beslanról van itt szó, Birgitte. Te berúgtál. És én is éreztem mindent!
Még mindig szédelgek, ha nem figyelek oda magamra! A kötésnek nem volna
szabad így működnie! Az aes sedai-ok nem kezdenek el nevetve botladozni,
ahányszor csak az őrzőik a pohár fenekére néznek!
- Ne nézz rám ilyen csúnyán - mondta Birgitte -, hisz te jóval többet tudsz
erről az egészről, mint én. Az aes sedai-ok és az őrzők eddig csak nők és
férfiak voltak. Talán a mi esetünkben ezért működik máshogy a dolog. Talán
túlságosan is hasonlítunk egymásra. - A vigyora kicsit felemás volt. Az a
kancsó víz közel sem bizonyult elégnek. - Gondolom, eléggé zavarba ejtő
lehetett.
- Mi lenne, ha fontosabb ügyekről beszélnénk? - kérdezte Nynaeve
feszülten. - Például Matről?
Elayne már épp nyitotta volna a száját, hogy visszavágjon Birgitté-nek, de
hamar becsukta. Az arcán lángoló piros foltok ezúttal valóban a szégyen jelei
voltak.
- Nos - folytatta Nynaeve -, Mat itt lesz holnap reggel, vagy ő is ugyanolyan
visszataszító állapotban van, mint te?
- Talán itt lesz - mondta Birgitte, és elvette a csésze mentateát, amit
Aviendha hozott neki, aki persze a földre ült le megint. Elayne egy pillanatig
összevont szemöldökkel méregette, aztán ő is leguggolt, és leült a földre.
- Hogy érted, hogy talán itt lesz? - kérdezte Nynaeve csípősen. Fókuszált, és
a szék, amin eddig ült, lassan mellé lebegett, és ha nagyokat koppant a földön,
az csak azért lehetett, mert ő akarta így. Berúgnak, meg a földön ücsörögnek.
Mi jöhet még ezután? - Ha azt akarja, hogy térden és könyéken csússzunk elé,
hát...
Birgitte hálás mormogással kortyolt bele a teájába, és mikor újra
felpillantott, meglepő módon már nem is tűnt olyan részegnek.
- Erről sikerült lebeszélnem. Nem hinném, hogy komolyan gondolta. Most
már beéri egy bocsánatkéréssel és egy egyszerű „köszönömmel" is.
Nynaeve szeme elkerekedett. Lebeszélte róla? Bocsánatkérés? Matrim
Cauthontól?
- Soha! - hörögte.
- Miért kéne ezt tennünk? - kérdezte Elayne, mintha számított volna bármit
is. Úgy tett, mint aki nem látja, milyen dühösen mered rá Nynaeve.
- A Tear Kövében történtek miatt - mondta Birgitte, és Nynaeve döbbenten
kapta oda a fejét. A nő már egyáltalán nem tűnt részegnek. - Azt mondta,
betörtek a Kőbe, ő és Juilin, hogy megmentsenek titeket kettőtöket a
börtönből, mert magatoktól sosem tudtatok volna kijutni. - Lassan,
csodálkozva rázta meg a fejét. - Nem hinném, hogy Gaidalon kívül bárkiért
megtettem volna ezt. Tear Kövébe nem mentem volna be, nem ám! Azt
mondta, hogy elég kurtán-furcsán köszöntétek meg neki a dolgot, és hogy azt
éreztettétek vele, hogy szerencsés, amiért nem rúgjátok fenékbe.
Volt némi igazság a dologban, de azért ez így mégiscsak túlzás. Mat
egyszerre csak felbukkant azzal a tenyérbe mászó vigyorával, és közölte, hogy
jól leszedte a gesztenyéjüket a tábortűzről, vagy valami efféle ostobaságot.
Már akkor is azt hitte, hogy parancsolgathat nekik.
- Csak az egyik Fekete nővér őrködött a börtönben - morogta Nynaeve -, és
már el is intéztük. - Persze azt nem kell hozzátennie, hogy a cellaajtót nem
tudták hogyan kinyitni, hiszen mindannyian el voltak vágva az Egyetlen
Hatalomtól. - Be'lalt különben sem mi érdekeltük, csak arra kellettünk neki,
hogy odacsalja Randet. Addigra meg már az is lehet, hogy Moiraine rég
megölte.
- A Fekete ajah. - Birgitte hangjához képest a kőpadló lágy volt és meleg. -
És egy Kitaszított. Mat nem is említette. Térden állva kellene neki hálát
adnotok, Elayne. Mind a kettőtöknek. Megérdemli. És Juilin is.
Nynaeve arcát elöntötte a vér. Nem is említette...? Ó, az a mocskos, utálatos
gazember!
- Nem kérek bocsánatot Matrim Cauthontól, még a halálos ágyamon sem!
Aviendha közelebb hajolt Elayne-hez, és gyengéden megérintette a térdét.
- Vérnővér, most nagyon tapintatosan mondok neked valamit. - Legalább
olyan tapintatosnak hangzott és látszott, mint egy kőoszlop. - Ha mindez igaz,
tohhal tartoztok Mat Cauthonnak, te is és Nynaeve is. És azóta jócskán
növeltétek a tartozásotokat, legalábbis azok alapján, amiket eddig én láttam.
- Toh! - kiáltott fel Nynaeve. Azok ketten mindig erről az ostoba toh-izéről
pusmogtak. - Mi nem vagyunk aielek, Aviendha. És Mat Cauthon rosszabb,
mint egy tüske az ember talpában, bárki bármit mond!
De Elayne bólogatott.
- Értem. Teljesen igazad van, Aviendha. De mit tehetnénk? Ugye segítesz
nekem, vérnővérem? Nem akarok megpróbálni az aiel törvények szerint élni,
de... de szeretném, ha büszke lennél rám.
- Nem kérünk bocsánatot! - csattant fel Nynaeve.
- Büszke vagyok rá, hogy ismerhetlek - mondta Aviendha, és gyengéden
végigsimított Elayne arcán. - A bocsánatkérés a kezdet, de most már
korántsem elég ahhoz, hogy teljesítsétek a kötelezettségeteket.
- Idefigyelnétek végre? - kiáltott rájuk Nynaeve. - Azt mondtam, hogy nem
vagyok hajlandó bocsánatot kérni!
De Aviendha és Elayne csak tovább beszéltek, és egyedül Birgitte nézett rá.
Az arckifejezése alapján a legszívesebben elnevette volna magát. Nynaeve két
kézzel rángatta a hajfonatát. Hát nem megmondta, hogy Thomot és Juilint
kellett volna elküldeniük?
Huszonkettedik fejezet

APRÓ ÁLDOZAT

Elayne hunyorogva pislantott fel a boltíves ajtó fölött himbálódzó cégérre.

A durván megrajzolt asszony egy jókora vándorbotra támaszkodott, és
reménykedve nézett a messzeségbe. Elayne azt kívánta, bárcsak az ágyában
lustálkodhatna még, ahelyett, hogy már napkeltekor idekinn ácsorog. Nem
mintha tudott volna aludni. A Mol Hara tér tökéletesen üres volt a háta
mögött, csak egy-két öszvéres kordé vagy pár sovány ökör vontatta szekér
nyikorgott át rajta, útban a piacra, és olykor-olykor néhány asszony tűnt fel a
fejükön jól megrakott kosarakat egyensúlyozva. Egy féllábú koldus a fogadó
egyik sarkánál üldögélt kis tálkájával; ő volt az első a számtalan koldus közül,
akik napközben csak úgy ellepték a teret. Elayne már adott neki egy
ezüstmárkát, amiből akár egy hétig is elélhetett, de az öregember foghíjasan
rávigyorgott, a rongyai alá rejtette a pénzt, és további adományok reményében
a helyén maradt. Az ég még mindig szürke volt, de a nap ezúttal is fojtó
hőséget ígért. Ma reggel nehezére esett eléggé koncentrálnia ahhoz, hogy ne
érezze a forróságot.
Birgitte másnapos fejfájásának a nyoma még ott lüktetett a fejében. Bárcsak
elég lett volna az ő szerény képessége is a Gyógyításban ahhoz, hogy
elmulassza! Remélte, hogy ma reggel Aviendha és Birgitte megtudnak valami
hasznosat Carridinről az illúzió szőtte álruhájukban. Nem mintha Carridin
amúgy meg tudta volna különböztetni őket bármelyik utcai árustól, de egy kis
óvatosság még sosem ártott meg senkinek. Büszke volt rá, hogy Aviendha
nem akarta elkísérni őket ma reggel, sőt, hogy döbbenten nézett rá, mikor
felvetette ezt a lehetőséget. Az aiel lány láthatóan nem gondolta úgy, hogy
Elayne-nek szüksége lenne bárki felügyeletére és noszogatására ahhoz, hogy
megtegye, amit tennie kell.
Nagyot sóhajtott, és megigazította ruháját, bár az tökéletesen állt rajta. Kék
és vajszínű selyem, egy leheletnyi vajszínű csipkével, mégis egy kicsit...
merésznek érezte a szabását. Eddig csak egyetlen egyszer utasította vissza,
hogy a helyi szokások szerint öltözzön, akkor, mikor a Tengeri Nép egyik
hajóján utaztak Tanchicóba Nynaeve-vel, de a maga módján az ebou dari
divat is legalább annyira merész... Újra felsóhajtott. Miért próbálja meg
elodázni a dolgot? Aviendhának mégis el kellett volna jönnie vele betaszigálni
Mathez.
 - Nem kérek bocsánatot - mondta Nynaeve hirtelen a válla felett. Két kézzel
markolta szürke ruháját, és úgy bámulta a Vándorló Nő ajtaját, mintha
legalábbis Moghedien várná odabenn. - Nem és nem!
- Talán mégis fehéret kellett volna felvenned - morogta Elayne. Nynaeve
gyanakodva pislogott rá. A lány pillanatnyi késéssel hozzátette: - Azt
mondtad, temetésekre is azt kel felvenni.
Nynaeve erre elégedetten bólintott egyet, bár Elayne egyáltalán nem erre
gondolt. Ez az egész katasztrófába fog torkollni, ha egymással is
folyamatosan marakodnak. Birgitte kénytelen volt gyógyteát inni, és abból is
valami fertelmesen keserű keveréket, csak mert Nynaeve szipákolva
kijelentette, hogy ő egyáltalán nem elég mérges ahhoz, hogy fókuszáljon.
Ezek után hihetetlen nagy cirkuszt csapott öltözködés közben, egyfolytában
azt hajtogatta, hogy a gyászfehér az egyetlen illő szín ehhez a rémes
alkalomhoz, kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő aztán nem megy el Mathez,
míg végül Elayne-nek szinte a hajánál fogva kellett kiráncigálnia a
lakosztályukból. Azóta már vagy hússzor közölte vele, hogy nem és nem kér
bocsánatot Mattól. Nem volna szabad egymással is marakodniuk, de...
- Te is beleegyeztél, Nynaeve. Nem, nem akarom még egyszer azt hallani,
hogy csak mi kényszerítettünk rá! Beleegyeztél! Úgyhogy hagyd abba a
durcáskodást.
Nynaeve berzenkedett, még a szeme is egészen kitágult dühében. Mégsem
akadékoskodott, épp csak hitetlenkedve és igencsak zaklatottan felhördült,
hogy „durcáskodást?".
- Ezt alaposabban meg kellene beszélnünk, Elayne. Egyáltalán nem értem,
miért kell így kapkodnunk. Vagy ezer oka van annak, hogy miért nem
működhet így az egész, és akár ta'veren, akár nem, Mat Cauthon kilencszáz
ok ebből az ezerből.
Elayne türelmesen végigmérte.
- Ugye szándékosan a legkeserűbb gyógynövényt választottad ma reggel?
A tágra nyílt tekintetű düh tágra nyílt tekintetű ártatlanságba váltott, de
Nynaeve önkéntelenül is elpirult. Elayne belökte az ajtót. Nynaeve motyogva
követte. Elayne azon sem lepődött volna meg, ha a másik ráölti a nyelvét a
háta mögött. A durcáskodás közel sem írta le Nynaeve viselkedését.
Frissen sült kenyér illata szállt a konyhából, és tárva-nyitva állt az ivó
összes, máskor gondosan bezsalugáterezett ablaka, hogy kiszellőzzön az
éjszakai mulatozás és a bor savanykás szaga. Egy kövérkés arcú szolgálólány
egy magas zsámolyon egyensúlyozott, lábujjhegyen állva is csak nehezen
tudta leszedni az ablakok fölé aggatott fonnyadt örökzöld ágakat. A többiek
asztalokat és székeket hordtak vissza, amiket alighanem a táncmulatság miatt
vihettek ki őket az ivóból. Ilyen korán nem volt más a teremben, csak egy
vékonyka szolgálólány fehér kötényben, aki kevés meggyőződéssel söpörte
föl az amúgy is tiszta padlót. Egész csinos lett volna, ha nem biggyeszti le
folyton a száját. Meglepően nagy volt a rend, különösen ahhoz képest, hogy
az ünnepségek alatt állítólag nagy tivornyák, sőt, olykor óriási botrányok is
voltak a fogadókban. Elayne valahol mélyen mégis azt kívánta, bárcsak
láthatna valami ilyesmit.
- Elvezetnél minket Mat Cauthon szobájához? - kérdezte a vékony lánytól
mosolyogva, és két ezüstgarast nyújtott feléje. Nynaeve elégedetlenül horkant
fel. Ő rettenetesen szűkmarkú volt, a koldusnak is csak egyetlen rezet adott!
A lány elégedetlenül mérte végig őket - meglepő módon még a csillogó
pénzérmék sem lágyították meg a vonásait -, és savanyúan motyogott valamit
az orra alatt.
- Egy aranyló asszony tegnap este, ma reggel pedig két úrhölgy.
Morogva igazította őket útba. Elayne egy pillanatig azt hitte, az ezüstöket
sem veszi el haragjában, de aztán az utolsó pillanatban lecsapott rájuk, és
bármiféle köszönetmondás nélkül kikapta a kezéből. Gyakorlott mozdulattal a
ruhája nyakkivágásába süllyesztette, aztán nagy kedvetlenül tovább
söprögetett. Úgy lengette a seprűt, mint aki a padlót akarja halálra püfölni
vele. Talán egy zseb volt a mellei közé varrva a borravalóknak.
- Na ugye! - motyogta Nynaeve elítélően. - A nyakamat rá, hogy Mat
megpróbálta kihasználni ezt a szegény lányt! És te egy ilyen erkölcstelen
gazfickótól akarsz bocsánatot kérni!
Elayne nem szólt egy szót sem, hanem felsietett a terem hátuljából induló
korlát nélküli lépcsőn. Ha Nynaeve nem hagyja abba a nyavalygást... Az első
folyosón jobbra, ezt mondta a lány, és azután balra az utolsó ajtó. Ott aztán
megállt, egy pillanatig habozott, majd aggodalmasan beleharapott a szájába.
Nynaeve felragyogott.
- Most már te is belátod, hogy ez az egész milyen rossz ötlet volt, ugye? Mi
nem vagyunk aielek, Elayne. Kedvelem azt a lányt, bár borzalmas, hogy
egyfolytában a késével játszik, de gondolj bele, micsoda hihetetlen
bolondságokat beszél! Ez az egész lehetetlen. Te is tudod, hogy az.
- Semmi lehetetlenbe nem egyeztünk bele, Nynaeve. - Nehéz volt mindezt
határozott hangon mondania. Aviendha láthatóan halálosan komolyan javasolt
pár olyan dolgot, hogy... Például azt is mondta, hogy fel kellene ajánlaniuk
Matnek, hogy cserélnek vele! - Amibe beleegyeztünk, az mind nagyon is
lehetséges.
Éppen hogy. Hangosan dörömbölni kezdett a zárt faajtón. Egy halat faragtak
rá, egy kerek, csíkos, hosszú bajszú jószágot. Mindegyik ajtót hasonló
faragvány díszítette, a legtöbbet egy-egy Ebou Dar környékén honos hal rajza.
A szobában csend honolt.
 Nynaeve hangosan szusszant egyet. Eddig nem is mert levegőt venni.
- Talán már nincs is itthon. Majd visszajövünk valamikor máskor.
- Ilyen korán? - Elayne még egyszer kopogott. - Mindig azt mondtad, hogy
addig lustálkodik, ameddig csak hagyják.
Odabentről még mindig nem érkezett válasz.
- Elayne, ha Birgittéből indulunk ki, Mat tegnap este annyit ivott, mint egy
kefekötő. Nem hinném, hogy megköszönné, ha most rátörünk. Miért nem
megyünk el, és...
Elayne lenyomta a kilincset, és belépett. Nynaeve akkora sóhajjal követte,
hogy azt talán még a palotában is meghallották.
Mat Cauthon az ágyon hevert, a vörös, kötött ágytakaró tetején, és egy
összehajtogatott konyharuha volt a szemén, amiből csepegett valami a
párnára. A szoba nem tűnt igazán tisztának, bár egyáltalán nem volt por. A
férfi fél pár csizmája a mosdóállványon állt - a mosdóállványon! - mellette
egy hófehér lavórban tiszta víz volt. Az állótükör csálén imbolygott, mintha
Mat nekiment volna, és aztán úgy hagyta félrefordulva; a férfi gyűrött kabátja
is csak úgy oda volt dobva a lukacsos támlájú székre. Minden más rajta volt,
beleértve azt a fekete selyemkendőt is, amit sosem vett le a nyakából, és a
másik fél csizmáját. Az ezüst rókafej kikandikált szétnyitott inge hasítékából.
Elayne ujjai önkéntelenül is megrándultak a medál láttán. Ha tényleg
ennyire részeg, talán leveheti róla anélkül, hogy észrevenné, így vagy úgy, de
mindenképp meg fogja tudni, hogyan használható az a nyaklánc! Mindig is
érdekelte, mi hogyan működik, de ez a rókafejes medál minden eddiginél
jobban foglalkoztatta. A világ legérdekesebb dolga.
Nynaeve elkapta Elayne ruhaujját, és az ajtó felé biccentett. Halkan csak
annyit súgott, „alszik", és még valamit, amit Elayne nem értett meg. Talán
valami fohászféleséget.
- Hagyj már békén, Nerim! - mordult fel hirtelen a férfi. - Mondtam már,
nem akarok semmit, legfeljebb egy új koponyát! És óvatosan csukd be az
ajtót, vagy hozzászögezem a füledet!
Nynaeve megugrott, és megpróbálta az ajtó felé ráncigálni Elayne-t, de a
lány szilárdan állt a helyén.
- Nem Nerim az, Cauthon mester!
A férfi felemelte a fejét a párnáról, és két kézzel felhajtotta a szemét takaró
vizes borogatást, majd bizonytalanul rájuk hunyorgott. Vérvörös volt a szeme.
Nynaeve szélesen vigyorgott, meg sem próbálta elrejteni az örömét, hogy
Mat ilyen nyomorultul van. Elayne csak azt nem értette, miért akar ő maga is
nevetni. Az az egyetlen alkalom, mikor neki magának is sikerült berúgnia,
határtalan szánalmat és együttérzést ébresztett benne mindenki iránt, aki ebbe
a szörnyűséges helyzetbe keveredett. A fejében még érezte Birgitte
másnaposságának lüktetését, és hirtelen rájött, miért örül Mat bajának.
Bármennyire is ellenezte, hogy Birgitte italba fojtsa a bánatát, bármi volna is
az, már a gondolat is felháborította, hogy valaki bármiben is jobb lehet az első
őrzőjénél! Micsoda nevetséges gondolat! És kicsit zavarba ejtő is. De
ugyanakkor nagy megelégedéssel töltötte el
- Hát ti mit kerestek itt? - vonta őket kérdőre Mat rekedten, aztán
elfintorodott, és kicsit halkabban folytatta. - Késő éjszaka van!
- Reggel van - vetette oda Nynaeve élesen. - Nem emlékszel arra, mit
beszéltél meg Birgittével?
- Nem beszélnél egy kicsit halkabban? - suttogta a férfi, és behunyta a
szemét, csak hogy a következő pillanatban döbbenten nyissa ki. - Birgitte?
Hirtelen felült, és lelógatta a lábát az ágyról. Egy ideig csak üldögélt, és
bambán nézte a padlódeszkákat, a térdére könyökölt, és a medál az ölébe
lógott a nyakában hordott láncról. Aztán feléjük fordult, és baljósan
végigmérte őket. De az is lehet, hogy csak véreres szeme miatt tűnt
fenyegetőnek a tekintete.
- Mit mondott nektek?
- Elmondta, mit kívánsz tőlünk, Cauthon mester - mondta Elayne hűvös
udvariassággal. Pontosan ilyen érzés lehet a vérpad előtt állni. Nem volt más
hátra, emelt fejjel, büszkén kellett fogadnia a csapásokat. - Szeretném a
szívem mélyéből megköszönni, hogy kiszabadítottál Tear Kövéből.
No lám, kimondta, és nem is fájt. Legalábbis nem nagyon.
Nynaeve egyre csak állt, morcosan nézett maga elé, a szája egyre
keskenyebb és keskenyebb lett. Elayne hiába nézett rá. Ez a nő nem hagyja,
hogy egyedül kelljen megtennie, amiért idejöttek! Szinte még mielőtt
végiggondolta volna, mit tesz, magához ölelte az Egyetlen Hatalmat, és
fókuszált egy egészen aprócska Levegő fonatot, majd megcsípte vele Nynaeve
fülét. A nő riadtan odakapta a kezét, és fortyogva nézett rá, de Elayne csak
visszafordult Cauthon mester felé, és várt.
- Én is köszönöm - morogta végül Nynaeve durcásan. - A szívem mélyéből.
Elayne önkéntelenül is a mennyezetre nézett. De hát végül is Mat kérte őket,
hogy beszéljenek halkabban! És úgy tűnt, azért meghallotta, mit mond
Nynaeve. A férfi meglepő módon zavartan vonta meg a vállát.
- Ó, hát erről van szó... Ugyan, az egész csak semmiség volt. Különben is,
alighanem kiszabadultatok volna magatoktól is pár perccel később. - A feje a
tenyerébe süllyedt, és újra a szemére szorította a vizes konyharuhát. - Ha
kifelé mentek, megkérnétek Cairát, hogy hozzon nekem egy kis borpuncsot?
Vékony, csinos lány, nagy, meleg szemekkel.
Elayne megremegett. Semmiség! A fickó követelte, hogy kérjenek tőle
bocsánatot, ő hajlandó volt megalázkodni előtte, és erre közli, hogy az egész
csupán semmiség! Nem érdemelt sem szánalmat, sem együttérzést! Még
mindig tartotta a saidart, és arra gondolt, hogy mi lenne, ha az előzőnél egy
jóval vastagabb fonattal agyba-főbe verné az arcátlan gazembert! Nem mintha
megtehetné, amíg Mat nyakában ott lóg a rókafejes medál. De ha jobban
megnézte, a medál most előrebukott, és nem is ért Mathez. Akkor is ugyanúgy
védi a fickót, ha nem ér a bőréhez?
Nynaeve félbeszakította az elmélkedését, és Mat felé lendült, karommá
görbített ujjakkal. Elayne nagy nehezen elé tudott ugrani, és megragadta a nőt
a vállánál fogva. Egy hosszú, feszült pillanatig szemtől szemben álltak, már
amennyire a magasságkülönbség miatt egymás szemébe tudtak nézni, aztán
Nynaeve fintorogva ellazította az izmait, és Elayne végre úgy érezte, hogy
biztonságban elengedheti társnőjét.
A férfi még mindig a tenyerébe ejtett fejjel ült az ágy szélén, észre sem
vette, mi folyik körülötte. Akár megvédi az Egyetlen Hatalomtól a medál,
akár nem, még mindig felkaphatja az íját, és addig ütheti vele, amíg csak
ordítani nem kezd! Elayne érezte, hogy a vér elönti az arcát: épp hogy csak
meg tudta állítani Nynaeve-et, mielőtt mindent tönkretett volna, csak azért,
hogy ő rontsa el az egészet? És ami még rosszabb, a másik nő gonoszkodó,
elégedett mosolyából pontosan látta, hogy Nynaeve is tudja, mi jár a fejében.
- Nem csak ezért jöttünk, Cauthon mester - jelentette be, és kihúzta magát.
Nynaeve arcáról leolvadt a mosoly. - Azért is bocsánatot szeretnénk kérni,
hogy ilyen sokáig késlekedtünk azzal, hogy köszönetet mondjunk neked. És
bocsánatot kérünk... alázatosan... - ebbe egy kicsit belebicsaklott a nyelve -,
azért is, ahogy azóta bántunk veled.
Nynaeve kérlelve emelte fel a kezét, de Elayne nem is törődött vele.
- Hogy megmutassuk, milyen mélyen megbántuk mindezt, a következő
ígéreteket tesszük most neked. - Aviendha azt mondta, hogy a bocsánatkérés
most már nem elég. - Nem kicsinyelünk le és nem alázunk meg semmiféle
módon, semmilyen okból kifolyólag nem fogunk kiabálni veled, és nem
fogunk megpróbálni... parancsolgatni neked. - Nynaeve arca fájdalmasan
megrándult. Elayne hangja is elvékonyodott, de nem hagyta abba. -
Elismerjük, hogy jogosan aggódsz a biztonságunkért, és nem hagyjuk el a
palotát anélkül, hogy tájékoztatnánk téged arról, hova megyünk, és
meghallgatjuk a tanácsaidat. - A Fényre, de nem szeretett volna aiel lenni, de
nem szerette volna végigcsinálni ezt az egészet, de azt akarta, hogy Aviendha
büszke legyen rá. - Ha te... Ha te úgy döntesz, hogy mi... - Nem mintha az
asszonytársa akart volna lenni, már maga az elképzelés is roppant erkölcstelen
volt, de kedvelte a lányt. - ...felesleges veszélyeknek tesszük ki magunkat. -
Nem Aviendha hibája volt, hogy Rand mindkettőjük szívét elrabolta. És még
Minét is. -... elfogadjuk az általad kijelölt testőröket... - A Sors, Rand ta'veren
volta, vagy a Fény tudja, mi az oka annak, hogy ez így alakult, de hát így
alakult. Mindkét lányt a nővéreként szerette. - ...és addig magunk mellett
tartjuk őket, amíg csak lehet. - A Fény égesse meg azt a gazfickót emiatt! És
kivételesen nem Mat Cauthonra gondolt. - Ezt Andor Oroszlános Trónjára
fogadom.
Úgy kapkodott levegő után, mintha legalább egy mérföldet futott volna.
Nynaeve olyan arcot vágott, mint egy sarokba szorított borz.
Mat rettentő lassan feléjük fordította a fejét, és leengedte a vizes ruhát
annyira, hogy egyik véreres szemével rájuk pillanthasson.
- Olyan a hangod, mintha egy vasrudat nyelettek volna le veled, úrnőm -
mondta gúnyosan -, de megengedem, hogy ezentúl Matnek szólíts.
Micsoda modortalan fickó! Akkor sem ismerné fel az udvariasságot, ha
orron harapná! A véreres szem rákacsintott.
- És veled mi lesz, Nynaeve? - kérdezte Mat. - Elég sok többes számot
hallottam most, de te egy szót sem szóltál.
- Nem fogok kiabálni veled - ordított rá Nynaeve. - És az összes többi.
Megígérem, te... te...!
Majdnem lenyelte a tulajdon nyelvét, mikor ráébredt, hogy nem vághatja
kedvenc jelzői egyikét sem Mat fejéhez anélkül, hogy máris meg ne szegné az
ígéretét.
Mat felkiáltott, megremegett, elejtette a borogatást, és mindkét kezét a
fejéhez kapta. A szeme kidülledt.
- Azok az átokverte kockák! - valami ilyesmit vinnyogott.
Elayne-nek hirtelen az eszébe jutott, hogy Mattol milyen sok káromkodást
lehetne tanulni. Az istállófiúk és a hozzájuk hasonlók mindig azonnal
befogták a szájukat, és csak nagyon udvariasan voltak hajlandóak
megnyilatkozni, ahogy észrevették, hogy ő is ott van. Persze megígérte
magának, hogy úribb modorra szoktatja Matet, hogy Rand számára
hasznosabb legyen, de legfeljebb majd a nyelvezetéhez nem nyúl hozzá olyan
nagyon. Tulajdonképp csak most jött rá, hogy mennyi mindent nem ígért meg
a fiúnak. Nynaeve biztos jobban megnyugszik majd, ha felveti neki is a
dolgot.
Mat hallgatott egy darabig.
- Köszönöm, Nynaeve. - Fáradt, üres volt a hangja. Nyelt egy nagyot. -
Eleinte azt hittem, valaki egészen mások vagytok, álruhában. Minthogy úgy
tűnik, még mindig életben vagyok, akár el is intézhetnénk a dolgot. Ha jól
emlékszem, Birgitte valami olyasmit mondott, hogy valamit meg kell
találnom nektek. Mit?
- Nem fogod megtalálni - vetette oda Nynaeve határozottan. Lehet, hogy
nem is annyira határozott volt a hangja, mint kemény, de Elayne nem akarta
összeszidni. A fickó minden fájdalmas grimaszát megérdemelte. - Csak
elkísérsz minket, hogy könnyebben megtalálhassuk.
- Máris visszahátrálsz, Nynaeve? - Matnek sikerült fenyegetően az
asszonyra merednie, ami különösen ocsmány volt véreres szemével. - Épp
most ígérted meg, hogy ezentúl azt teszed, amit én mondok neked. Ha egy
kezes ta'verent kerestek, pórázzal a nyakában, menjetek el Randhez vagy
Perrinhez, és várjátok ki, ők mit mondanak az ajánlatotokra.
- Semmi ilyesmit nem ígértünk, Mat Cauthon - csattant fel Nynaeve, és
dühében lábujjhegyre állt. - Én legalábbis semmi ilyesmit nem ígértem meg!
Úgy nézett ki, mint aki mindjárt megint nekiesik a fickónak. Még a haja is
szikrázott a dühtől.
Elayne jobban uralkodott az indulatain. Azzal semmit sem érnek el, ha
összevesznek Mattel.
- Meghallgatjuk a tanácsaidat, Cauthon... Mat - korholta gyengéden. Csak
nem hitte azt a fickó, hogy azt ígérték... Aztán jobban megnézte az
arckifejezését, és belátta, hogy Mat tényleg úgy értette a szavait. A Fényre!
Nynaeve-nek igaza volt. Mattel még sok gond lesz.
Legyűrte a dühét. Újra fókuszált, felemelte a férfi kabátját a székről, és a
helyére tette a falon díszelgő fogasok egyikén, majd leült, kihúzta magát, és
gondosan elrendezte a szoknyáját. Nehéz lesz megtartania az ígéreteket, amit
most tett Cauthon mesternek - Matnek - és saját magának is, de a férfi nem
fog tudni olyat csinálni vagy mondani, ami kihozhatja az sodrából. Nynaeve
végigmérte az egyetlen szabadon maradt ülőalkalmatosságot, egy alacsony kis
zsámolyt, és inkább állva maradt. Az egyik keze a hajfonata felé mozdult,
majd hirtelen keresztbe fonta a karját. A lábával hangosan dobolt.
- Az Atha'an Miere a Viharok Táljának hívja, Cauthon... Mat. Egy
ter'angreal, ami...
Mire befejezte a mondanivalóját a férfi gyengesége mögül gyerekes
izgatottság tűnt elő.
- Ez már valami, ezt meg kell találni! - motyogta. - A Rahadban. - Megrázta
a fejét, és elfintorodott. - Ezt most tisztázni akarom. Egyikőtök sem teszi a
lábát a folyó túlpartjára anélkül, hogy négy vagy öt emberem ne lenne vele.
Ami azt illeti, a palotából sem léptek ki nélkülük. Elmondta Birgitte, miféle
üzenetet találtam a kabátom zsebében? Azt biztos, hogy elmeséltem neki. És
aztán ott van Carridin és az árnybarát látogatói is. Ne mondjátok, hogy nem
sántikál semmi rosszban!
- Bármelyik nővér, aki elismeri Egwene-t amyrlinnek, veszélyben van a
Toronytól. - Mindenhol testőrök veszik majd körbe őket? A Fényre! Nynaeve
szemében veszedelmes fény gyúlt, és a lába egyre gyorsabban dobogott a
padlón. - Nem bújhatunk el, Cau... Mat, és nem is akarunk! Jaichim
Carridinnel majd elbánunk a maga idején. - Azt nem ígérték meg, hogy
mindenről beszámolnak neki, de nem hagyhatják, hogy ez a kedvét szegje. -
Most fontosabb dolgokkal kell foglalkoznunk.
- A maga idején? - emelte fel hitetlenkedve a hangját Mat, de Nynaeve
félbeszakította.
- Négy vagy öt katona mindegyikünk mellé? - kérdezte savanyúan. - Ez
nevetsé... - Behunyta a szemét, és a hangja kicsit lágyabb lett. Egy egészen
kicsit. - Akarom mondani, ez nem valami ésszerű. Elayne, én, Birgitte és
Aviendha. Nincs is annyi katonád. Különben is, nekünk csak rád van
szükségünk.
A legutolsó mondatot igen kelletlenül bökte ki. Fájdalmas dolog volt ezt is
beismernie.
- Birgittének és Aviendhának nincs szüksége arra, hogy vigyázzanak rá -
mondta félig odafigyelve Mat. - Azt hiszem, az a Viharok Tálja tényleg
fontosabb lehet, mint Carridin, de... Valahogy nem tűnik helyesnek, hogy egy
árnybarát szabadon járjon-keljen.
Nynaeve arca lassan elvörösödött. Elayne belenézett a tükörbe, és
megkönnyebbülten látta, hogy rajta nem látni semmit. Külsőre éppolyan
nyugodt, mint eddig. Micsoda felháborító fickó! Hogy vigyázzanak rá? Nem
is tudta, mi lenne a rosszabb, ha tudná, hogy Mat szándékosan vetette oda ezt
az alig burkolt sértést, vagy ha azt kellene hinnie, hogy eszébe sem jutott,
hogy amit beszél, az esetleg sértő lehet. Ismét belepillantott a tükörbe, és egy
kicsit lejjebb eresztette az állát. Vigyázni rá! Maga volt a megtestesült
nyugalom. Mat véreres szemével méregette őket, de úgy tűnt, nem lát rajtuk
semmi különöset.
- Birgitte csak ennyit mondott nektek? - kérdezte, és Nynaeve válasza
azonnal felcsattant.
- Ez épp elég volt, úgy gondolom, még neked is!
Megmagyarázhatatlan módon a férfi kissé meglepettnek és igencsak
elégedettnek tűnt.
Nynaeve összerezzent, aztán még szorosabban összefonta a karját maga
előtt.
- Minthogy nem vagy olyan állapotban, hogy bárhova is elkísérhess
minket... Ne nézz rám így, Mat Cauthon, ez nem megalázás, ez egészen
egyszerűen így van! Szóval, akár arra is felhasználhatod a mai reggelt, hogy
áthurcolkodj a palotába. És nehogy azt hidd, hogy ebben mi is segíteni fogunk
neked! Azt nem ígértem, hogy málhás lóként is szolgálok!
- A Vándorló Nő épp elég jó hely - kezdte Mat dühösen, aztán lassan
csodálkozó kifejezés ömlött el rajta. Elayne kifejezetten rémültnek látta a férfi
arckifejezését. Most majd megtanulja, hogy nem kell ordibálni, mikor a feje
éppen úgy fáj, mint egy széthasadni kész dinnye! Az ő feje legalábbis erre
emlékeztetett leginkább, mikor berúgott. Persze Mat ebből sem fog tanulni. A
férfiak újra és újra beledugták a fejüket a tűzbe, mert azt hitték, hogy ezúttal
nem fogja megégetni őket. Lini, a dajkája mindenesetre ezt mondta neki.
- Nem várhatod el, hogy már első alkalommal ráleljünk a Tálra - mondta
Nynaeve -, akár ta'veren vagy, akár nem. Ha nap mint nap neki kell vágnunk
a városnak, csak időpocsékolás lenne átjönni érted a fogadóba.
Nynaeve valójában úgy értette a dolgot, hogy az lenne időpocsékolás, ha
minden áldott reggel arra kellene várniuk, hogy Mat mikor kegyeskedik
felébredni. Szerinte nem csak a részegség volt az egyetlen kifogás, amivel
Mat addig maradt ágyban, ameddig csak tudott, de nem ám!
- Mindamellett - tette hozzá Elayne -, ha te is a palotában laksz, könnyebben
rajtunk tudod tartani a szemed.
Nynaeve torkából dühös morgásra emlékeztető hang szakadt ki. Hát nem
mérte fel, hogy a férfiakat inkább csábítgatni kell? Nem azt ígérte meg, hogy
hagyja, hogy Mat rajtuk tartsa a szemét!
A férfi mintha meg sem hallotta volna, hogy hozzá beszélnek. Megviselt
tekintete valahova Elayne mögé bámult.
- Miért épp most kellett megállniuk azoknak az átkozottaknak? - nyögte
olyan halkan, hogy Elayne alig hallotta meg. Mi a Fényről beszélhetett?
- A szobák egy királynak is megfelelnének, Cauthon... Mat. Tylin maga
választotta ki őket, nem messze a saját lakosztályától. Mat, ugye nem
hagynád, hogy a királynő megorroljon ránk miattad?
Elayne épp csak a férfi arcára pillantott, majd sietve fókuszált, kinyitotta az
ablakot, és amilyen gyorsan csak tudta, kiöntötte a mosdótálból az utcára a
vizet. Mat úgy nézett ki, mint aki mindjárt kiadja a reggelijét. Vörös, döbbent
szemekkel meredt a lányra.
- Nem értem, miért nyavalyogsz emiatt - mondta. Voltaképp úgy gondolta,
nagyon is jól érti. A fogadóban alighanem a szolgálólányok egyike-másika
hagyta, hogy megtapogassa őket, de Elayne nem hitte volna, hogy a férfinak
erre a palotában is nyílna lehetősége. Nem ihatna és nem tölthetné
szerencsejátékkal az éjszakáit. Tylin biztosan nem engedné, hogy Beslan
rossz példát lásson. - Mindannyiunknak kell áldozatokat hoznia.
Nagy nehezen megállta, hogy ne mondjon többet, és ne vágja Mat fejéhez,
hogy részéről ez csak egy aprócska és igen helyénvaló áldozat volna, míg az
övéké hatalmas és igazságtalan, akármit mond is Aviendha. Nynaeve
mindenesetre semmiféle áldozathozatalba nem ment bele könnyen.
A férfi ismét a kezébe temette az arcát, olyan hangot adott ki, mintha
fuldokolna, és a vállai meg-megremegtek. Nevetett! Elayne a Levegő egy kis
fonalán megtartotta a mosdótálat, és komolyan elgondolkozott azon, hogy
leüti vele Matet. Mikor azonban a férfi felemelte a fejét, és ismét ránézett, a
tekintetében harag lobogott.
- Áldozatok? - hördült fel. - Ha azt kérném tőled, hogy tedd meg ugyanezt a
kedvemért, minden elérhető fület megtépnél, és a fejemre döntened a házat!
Lehet, hogy még mindig részeg? Elayne úgy döntött, hogy nem törődik Mat
vérmes tekintetével.
- Ha már a fejedről van szó, ha szeretnél Gyógyítást, gondolom, Nynaeve
szívesen megtenné neked.
Ha valaha életében elég mérges volt ahhoz a másik nő, hogy fókuszáljon,
hát az most lehetett. Nynaeve összerázkódott egy kicsit, és a szeme sarkából
Elayne-re pillantott.
- Természetesen - mondta sietve. - Ha akarod.
Nynaeve arca lángolt. Ez is csak megerősítette Elayne gyanúját a reggeli
eseményekkel kapcsolatban. Mat szokásos eleganciájával hördült fel.
- Hagyd csak békén a fejem. Nagyszerűen megvagyok aes sedai-ok nélkül
is. - Aztán, Elayne egészen biztos volt benne, hogy csak azért, hogy még
jobban összezavarja, habozva hozzátette: - Azért persze köszönöm, hogy
megkérdezted.
Mintha komolyan gondolta volna! A lány nehezen állta meg, hogy ne
kapkodjon levegő után döbbenetében. Nem tudott túl sokat a férfiakról,
Randet ismerte valamennyire, no meg arra támaszkodhatott, amit az anyja és
Lini meséltek neki. Vajon Rand is ilyen zavarba ejtő lesz, mint Mat Cauthon?
Mielőtt magára hagyták volna a férfit, még kicsikart belőle egy ígéretet,
hogy azon nyomban nekilát áthurcolkodni a palotába. Ha Mat egyszer a
szavát adta valamire, azt be is tartotta, vallotta be Nynaeve nagy vonakodva,
de ha csak egy kis hajszálvékony repedést is talált az ígéretén, százféleképp át
tudott csúszni rajta. Ezt Nynaeve máris sokkal lelkesebben ismerte el. A férfi
üres, gyászos tekintettel ígérte meg, hogy költözik, de lehet, hogy most is csak
véreres szeme tette ilyen ijesztővé a tekintetét. Mikor Elayne odavitte az
ágyhoz a mosdótálat, Mat őszintén hálásnak tűnt. De akkor sem fog együtt
érezni vele. Nem fogja sajnálni.
Mikor már ismét a folyosón voltak, és rácsukták Matre a szobája ajtaját,
Nynaeve megrázta az öklét a mennyezet felé.
- Ez a fickó a követ is kihozná a sodrából! Örülök neki, hogy majdnem
széthasad a feje! Hallod? Örülök neki! Csak gond lesz vele. Csak gond.
- Ti ketten nagyobb bajba keveritek, mint amekkorába egyedül valaha is
kerülhetne. - A hang tulajdonosa határozott léptekkel közeledett a folyosón.
Enyhén őszülő, erős vonású, parancsoló megjelenésű asszony volt.
Elégedetlenül, szinte dühösen mérte végig őket. Bár a ruhája nyakkivágásában
egy nászkés függött, túl sápadt volt ahhoz, hogy ebou dari legyen. - El sem
hittem, mikor Caira szólt nekem. Nem hinném, hogy életemben láttam ekkora
ostobaságot két ruhába töltve.
Elayne alaposan végigmérte a nőt. Még novíciakorában sem volt
hozzászokva ehhez a hangnemhez.
- És te ki lennél, jóasszony?
- Setalle Anan lennék és vagyok, gyermekem, ennek a fogadónak a
tulajdonosa - hangzott a száraz válasz, és a nő kivágott egy ajtót a folyosó
másik oldalán, megragadta mindkettőjüket a karjuknál fogva, és olyan sietve
lökte be őket a szobába, hogy Elayne attól félt, a papucs is leesik a lábáról.
- Úgy látom, itt valamiféle tévedés lehet, Anan asszony - mondta hűvösen,
mikor a nő végre elengedte őket, hogy becsukja a szobaajtót.
Nynaeve-nek semmi kedve nem volt udvariaskodni. Felemelte a kezét, hogy
a nő jól láthassa rajta a kígyós gyűrűt, és emelt hangon rászólt.
- Maga ott, jobban teszi, ha idefigyel...
- Nagyon csinos - mondta a nő, és olyan erősen lökte meg mind a kettőjüket,
hogy hirtelen egymás mellett ültek a keskeny ágyon. Elayne szeme
hitetlenkedve tágult ki. Ez az Anan némber úgy állt meg előttük, komor
arccal, csípőre tett kézzel, mint egy anya, aki épp összeszidni készül két
butuska lányát.
- Az, hogy így mutogatod, csak azt bizonyítja, hogy milyen hihetetlenül
ostoba vagy. Az a fiatalember szívesen eldédelget a térdén ülve, gondolom, ha
hagyjátok, mindkettőtöket, az egyiket az egyik térdén, a másikat a másikon, és
jó néven veszi, ha megcsókoljátok, vagy ha még messzebbre merészkedtek
vele, de nem tesz bennetek semmi kárt. Ti ellenben komoly bajba
keverhetitek, ha nem hagytok fel ezzel az ostobasággal.
Bajba keverhetik? Ez a nő azt hiszi - hogy Mat dédelgette -, azt hiszi... -
Elayne nem is tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen, mindenesetre felállt, és
lesimította a szoknyáját.
- Mint már mondtam, Anan asszony, attól tartok, hogy itt valamiféle tévedés
van. - A hangja egyre simább lett, ahogy beszélt, a zavarodottság helyére
lassan nyugalom lépett. - Én Elayne Trakand vagyok, Andor trónjának
leányörököse, és a Zöld ajah aes sedai-ja. Nem tudom, mit gondol...
A szeme majdnem összeakadt, ahogy Anan asszony hirtelen az orrára tette
az ujját.
- Elayne, ha valóban így hívnak, csak azért nem rángatlak le a konyhába, és
nem mosom ki a szádat szappannal, a tiédet is, meg ezét a másik ostoba
leányét is, mert meglehet, hogy valamelyikőtök tud egy kicsit fókuszálni.
Vagy annyira butácskák lennétek, hogy úgy hordjátok a gyűrűt, hogy még
fókuszálni sem tudtok? Figyelmeztetlek titeket, hogy a Tarasin Palotában lakó
nővéreknek az sem számít. Egyáltalán tudtok arról, hogy ilyen közel vannak?
Ha igen, akkor őszintén szólva, nem csak ostobák vagytok, de egyenest
gyengeelméjűek.
Elayne haragja szóról szóra nőtt. Ostoba leány? Gyengeelméjű? Ezt aztán
nem nyeli le, különösen azok után, hogy Mat Cauthon előtt így meg kellett
alázkodnia! Dédelgetni? Mat Cauthon, őt? Igyekezett nyugodt arcot vágni, de
Nynaeve persze azonnal robbant.
Mérgesen meredt a nőre, és ahogy felpattant, körbevette a saidar ragyogása.
A Levegő fonatai bokától vállig körbefogták Anan asszonyt, a szoknyáját és
sokrétegű alsóneműit a lábához szorították, épp csak annyira volt laza a
fonadékuk, hogy a nő ne boruljon fel.
- Én is a palotában lakó nővérek egyike lennék. Egészen pontosan Nynaeve
al'Meara, a Sárga ajahból. Hogy tetszene, ha én rángatnálak le téged a
konyhába? Tudom, hogy kell kimosni az emberek száját, mert van benne
némi gyakorlatom!
Elayne ellépett a fogadósasszony kinyújtott keze elől.
A nőnek éreznie kellett a fonatok nyomását, és még egy bolond is tudta
volna, mik lehetnek azok a láthatatlan kötelek, de még csak nem is pislogott!
Zölddel pettyezett szeme egy kicsit összeszűkült, de semmi több.
- Ezek szerint legalább az egyikőtök tud fókuszálni - mondta nyugodtan. -
Hagynom kéne, hogy lerángass a földszintre, gyermekem. Bármit is teszel
velem, délre egy valódi aes sedai kezei közé jutsz, az egészen biztos.
- Nem hallottad, mit mondtam? - kiáltott rá Nynaeve. - Én...
Anan asszony nem hagyta, hogy félbeszakítsák.
- Nem csak hogy át fogod sírni az egész jövő évet, de javarészt azok előtt az
emberek előtt teszed majd, akiknek azt mondtad, hogy aes sedai vagy. Hidd
el, rávesznek arra, hogy megtedd. Vízzé válik még a májad is. Hagynom kéne,
hogy tovább botorkálj az utadon, vagy át kellene szaladnom a palotába, amint
elengedsz. Csak azért nem teszem, mert Mat urat is éppúgy meghurcolnák,
mint téged, ha csak a gyanú árnyéka is felmerül, hogy segített benneteket, és
amint már mondtam, kifejezetten kedvelem azt a fiatalembert.
- Nem mondom el még egyszer - vágott bele újra Nynaeve, de a
fogadósasszony még mindig nem hagyta, hogy megszólaljon. Bár gúzsba volt
kötve, és mozdulni sem bírt, olyan volt, mint egy kőlavina. Mintha egy egész
hegyoldal megindult volna, mely mindent elsöpört, ami az útjába kerül.
- Nem segít rajtad, ha kitartasz a hazugságod mellett, Nynaeve. Körülbelül
húszévesnek tűnsz, talán egy évvel fiatalabb vagy, talán egyel öregebb,
úgyhogy talán tíz évvel is öregebb lehetsz a látszólagos korodnál, ha már
elkezdtél lassulni. Talán négy vagy öt éve is viselhetnéd a sálat. Egyetlen egy
dologtól eltekintve. - A feje, az egyetlen testrésze, amit még meg tudott
mozdítani, Elayne felé fordult. - Te, gyermekem, nem vagy elég öreg ahhoz,
hogy elkezdj lassulni, és egyetlen egy olyan fiatal lány sem kapta még meg
soha a vállkendőt, mint te. A Torony történetében még csak hasonlót sem
jegyeztek fel. Ha egyáltalán jártál a Toronyban, fogadni mernék, hogy
elsápadtál és vinnyogni kezdtél, ahányszor csak a novíciák főnöke rád nézett.
Lefizettél egy aranyművest, hogy csinálja meg neked a gyűrűt, úgy hallottam,
van egypár, aki elég ostoba ahhoz, hogy elvégezzen ilyesmit is, vagy esetleg
Nynaeve lopott neked egyet, már ha neki egyáltalán joga van hordania a
sajátját. Bárhogy is, minthogy te nem lehetsz aes sedai, ő sem lehet az.
Egyetlen nővér sem utazna olyan asszony társaságában, aki aes sedai-nak adja
ki magát.
Elayne összeráncolta a szemöldökét, és önkéntelenül is az ajkát harapdálta.
Lassulni. Lassulás. Honnan ismerhet egy ebou dari fogadós ilyen
kifejezéseket? Talán lánykorában Setalle Anan is elvándorolt a Toronyba, bár
aligha maradhatott ott sokáig, hiszen egyértelműen nem tud fókuszálni.
Elayne akkor is megérezte volna benne a képességet, ha az olyan csekély,
mint a saját anyjáé, és Morgase Trakand olyan gyengén tudott csak
fókuszálni, hogy ha nem ő Andor leányörököse, pár hét után hazazavarják.
- Engedd el, Nynaeve - mondta mosolyogva. Most már valóban nagyobb
jóindulattal viszonyult az asszonyhoz. Borzasztó érzés lehetett elmenni egész
Tar Valonig, csak hogy kidobják az embert. Nem volt semmi olyasmi, amiért
a nőnek el kellett volna hinnie, hogy valóban aes sedai-ok - valami
megmozdult benne erre a gondolatra, de nem tudta volna megmondani, mi -,
egyáltalán nem volt semmi ilyesmi, de ha már egyszer elutazott egész Tar
Valonig, akkor talán hajlandó lesz átsétálni velük a Mol Hara téren. Merilille,
vagy bármelyik másik nővér elmagyarázza neki a helyzetet.
- Engedjem el? - csattant fel Nynaeve.
- Engedd el. Anan asszony, úgy látom, az egyetlen módja annak, hogy
meggyőzzük...
- Az Amyrlin Trón és három Ülnök sem tudna meggyőzni, gyermekem.
A Fényre, hát ez a nőszemély sosem hagyja, hogy valaki más is befejezze a
mondatait?
- Nincs több időm a játszadozásra. Tudok segíteni rajtatok kettőtökön.
Pontosabban ismerek olyanokat, akik tudnak segíteni rajtatok, olyan
asszonyokat, akik hajlandóak maguk közé fogadni a hozzátok hasonló
tévelygőket. Mat úrnak köszönhetitek, hogy elviszlek hozzájuk, de egy dolgot
tudnom kell. Voltatok valaha a Toronyban, vagy vadak vagytok? Ha jártatok
ott, kitettek titeket, vagy megszöktetek? Az igazságot! Mindegyik esettel
másképp bánnak.
Elayne megvonta a vállát. Megtették, amiért idejöttek; kifejezetten örült
volna annak, ha végre abbahagyják ezt a meddő vitát, és mennek a dolgukra.
 - Ha nem hagyja, hogy meggyőzzem, akkor semmi többet nem tehetek.
Nynaeve? Már rég máshol kellene lennünk.
A fogadósasszony körül a fonatok hirtelen eltűntek és Nynaeve körül is
megfakult a ragyogás, de a folyóközi asszony meg sem moccant, csak
óvatosan, reménykedve bámult a másik nőre. Megnyalta a szája szélét.
- Ismer olyan asszonyokat, akik segítenének nekünk?
- Nynaeve? - mondta Elayne. - Nincs szükségünk segítségre. Aes sedai-ok
vagyunk, nem emlékszel?
Anan asszony lesújtóan rápillantott, aztán megrázta a szoknyáit, hogy
kiegyenesedjenek, és lehajolva megigazgatta kilátszó alsószoknyáit is.
Minden figyelmét Nynaeve-nek szentelte, Elayne még sosem érezte magát
ilyen teljességgel figyelmen kívül hagyva, mint most.
- Ismerek pár asszonyt, akik időről időre maguk közé fogadnak pár vadat
vagy szökevényt, vagy olyan asszonyokat, akik elbuktak a beavatottak
próbáin, vagy nem kapták meg a kendőt. Összesen legalább ötvenen vannak,
bár ez a szám változik egy keveset. Segíthetnek abban, hogy új életet
kezdjetek, olyat, amiben nem kell attól rettegnetek, hogy egy valódi nővér is
feltűnik, és úgy elbánik veletek, hogy azt kívánjátok majd, bárcsak elevenen
megnyúzott volna titeket. És most kérlek, ne hazudjatok nekem. Jártatok
valaha is a Toronyban? Ha elszöktetek, az a legjobb, ha már most
csomagoltok, és indultok vissza. A Torony még a Százéves háború alatt is
megtalálta a legtöbb szökevényt, és nem hinném, hogy ez a kis mostani
felfordulás megakadályozná őket bármiben is. Ha így esett, azt javasolom,
vágjatok át szépen a téren, és bízzátok magatokat a Tarasin Palotában lakó
nővérek irgalmára. Tartok tőle, hogy nem lesz bennük túl sok irgalom, de
mindenképp több, mintha nekik kell visszaráncigálniuk titeket a Toronyba!
Azok után az sem merülne fel bennetek, hogy akár a Torony konyháját el
merjétek hagyni engedély nélkül!
Nynaeve mély levegőt vett.
- Azt mondták, hogy hagyjuk el a Tornyot, Anan asszony. Erre meg is
esküszöm, ha kell.
Elayne hitetlenkedve bámult rá.
- Nynaeve, miket beszélsz? Anan asszony, mi valóban aes sedai-ok
vagyunk.
Anan asszony csak nevetett.
- Gyermekem, hadd beszéljek Nynaeve-vel, ő úgy tűnik, legalább elég öreg
ahhoz, hogy felfogja, mit csinál. Ha ezt hajtogatod majd a Kör előtt is, nem
lesznek túl boldogok. Őket nem érdekli, hogy tudsz-e fókuszálni, ők is
tudnak, és ha megpróbálsz bolondot űzni belőlük, hát jól elfenekelnek, vagy
úgy dobnak ki az utcára, hogy az orrodon csúszol!
 - Micsoda ez a Kör? - kérdezte parancsolóan Elayne. - Mi aes sedai-ok
vagyunk. Ha átjössz velünk a Tarasin Palotába, be is bizonyítjuk.
- Majd én elbánok vele! - Nynaeve vette magának a bátorságot, hogy így
beszéljen róla, és közben úgy integetett és grimaszolt Elayne felé, mintha ő
őrült volna meg teljesen.
Anan asszony csak biccentett egyet.
- Jól van. Most pedig vegyétek le azokat a gyűrűket, és tegyétek el. A Kör
nem engedi meg az effajta tettetést. Beolvasztatják őket, hogy legyen egy kis
pénzetek. Bár a ruháitok alapján nem szűkölködhettek. Ha loptátok, ne
valljátok be Reanne előtt. Az első szabályok egyike az, hogy ne lopjatok,
akkor sem, ha éheztek. Nem akarnak figyelmet kelteni.
Elayne ökölbe szorította a kezét, és a háta mögé tette. Nynaeve szelíden
levette a gyűrűjét, és az erszényébe csúsztatta. Az a Nynaeve, aki akkora
patáliát csapott, ahányszor csak Merilille, Adeleas, vagy bármelyik másik úgy
kezelte őket, mintha nem lennének teljes jogú nővérek!
- Bízz bennem, Elayne - mondta Nynaeve.
A másik nő talán könnyebben megtette volna, ha legalább valami halvány
fogalma lett volna arról, mire készül a társnője. Ennek ellenére megbízott
benne. Általában.
- Apró áldozat - morogta. Az aes sedai-ok levették a gyűrűjüket, ha szükség
volt rá, és ő is sokszor anélkül mutatkozott, mikor még nővérnek adta ki
magát, de most már joga volt hordani. Az, hogy le kellett vennie,
majdhogynem fizikai fájdalmat okozott.
- Beszélj a barátnőddel, gyermekem - mondta Anan asszony türelmetlenül
Nynaeve-nek. - Reanne Corly nem fogja elviselni ezt a fajta vonakodó
durcásságot, és ha a semmiért vesztegettem el az egész délelőttömet... Gyertek
csak, gyertek csak. Szerencsétek, hogy kedvelem Mat urat.
Elayne csak nehezen őrizte meg a nyugalmát. Vonakodó durcásság?
Vonakodó durcásság! Ha alkalom nyílik rá, úgy felrúgja Nynaeve-et, hogy
visítani fog fájdalmában!
 Huszonharmadik fejezet

A SZÖVŐASSZONY MELLETT

Nynaeve mindenképp akart beszélni Elayne-nel, úgy, hogy a

fogadósasszony ne hallhassa, mit mond, de erre egyelőre nem nyílt alkalma.
A nő úgy vezette ki őket a szobából, mint egy börtönőr a foglyait,
sziklaszilárd türelmetlenségét még az sem csökkentette, hogy pár óvatos
pillantást vetett Mat szobája felé. A fogadó hátsó részében újabb korlát
nélküli lépcső vezetett le a hatalmas, forró, ételek illatával teli konyhába, ahol
a leggömbölyűbb nő, akit Nynaeve életében látott, úgy fogta a hatalmas
fakanalat a kezében, mint valami hatalmi jelvényt, és három másik szakácsnak
diktálta, hogyan emeljék ki a ropogós barnára sült cipókat a kemencéből, és
utána hogyan csúsztassák be a halovány nyers tésztát a helyükre. Az egyik
fehérre festett tűzhelyen hatalmas üstben fehér, durva zabkása főtt, idelent az
lehetett a reggeli, jókora lágy buborékokat vetve.
- Enid - szólította meg Anan asszony a gömbölyded asszonyságot -,
elmegyek egy időre. El kell vinnem ezt a két gyermeket valakihez, aki úgy
visel rájuk gondot, hogy a tulajdon anyjuk sem tenné különbül.
Enid egy jókora fehér ruhába törölte széles, lisztes kezét, és alaposan
végigmérte Elayne-t és Nynaeve-et. Minden kerek volt rajta, izzadt, olajszín
arca, sötét szeme, minden; úgy nézett ki, mintha nagyon nagy labdákat
tömködtek volna egy szoros ruhácskába. A nászkés, amit hófehér kötényére
lógatva viselt, épp egy tucatnyi követ csillantott a fénybe.
- Ez az a két hangoska, akiket Caira említett, asszonyom? Azt hittem volna,
hogy túl díszesek az uraság ízléséhez. A könnyedebb lányokat szereti.
A hangja alapján igen jól szórakozhatott. A fogadósasszony fáradtan rázta
meg a fejét.
- Mondtam annak a lánynak, hogy tartsa a száját. Nem hagyom, hogy
ilyesfajta pletykák keljenek szárnyra a Vándorló Nőben! Enid emlékeztesd
erre Cairát, és nyugodtan használd a kanaladat, ha máshogy nem érti meg!
Elayne-re és Nynaeve-re nézett, de olyan csúnyán, hogy az utóbbi eltátotta a
száját döbbentében.
- Ki hinné el, hogy ez a kettő itt aes sedai? Az összes pénzüket csinos
ruhákra költötték, aztán meg éhen halnak, ha nem mosolyognak szépen az
úrfiakra! Még hogy aes sedai-ok!
Nem hagyta, hogy Enid válaszoljon, helyette sietve megragadta Nynaeve
fülét a jobb kezével, Elayne-ét a ballal, és három hosszú lépéssel máris az
istállóudvaron termett.
Nynaeve döbbenete eddig tartott. Megpróbált kiszabadulni Anan asszony
markából, de a nő is épp ugyanekkor engedte el, így vagy fél tucat lépést
tántorodott arrébb a lendülettől. Szégyenkezve, dühösen nézett körül. Elayne
megemelte az állát, és kék szeme olyan jeges pillantást lövellt felé, hogy
Nynaeve nem csodálta volna, ha dér lepi el a haját.
Anan asszony csípőre tett kézzel állt, mintha az egészből nem vett volna
észre semmit. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak nem érdekelte.
- Remélem, hogy ezek után senki nem hisz Cairának - mondta nyugodtan. -
Ha biztosra vehettem volna, hogy van annyi eszetek, hogy csukva tartsátok a
szátokat, többet is tehetnék, és biztosra mehettem volna, hogy nem beszélnek.
- Nyugodt volt, de egyáltalán nem kedves, vagy lágy; tönkretették a
délelőttjét. - Most kövessetek, és ne vesszetek el. Ha mégis, jobb, ha tudjátok,
hogy amennyiben még egyszer a fogadóm környékén látom bármelyikőtöket
is, átküldök valakit a palotába, hogy szóljon Merilille-nek és Teslynnek is. Ők
az igazi nővérek közé tartoznak, és nem lepne meg, ha kettétépnének titeket,
és szétosztanának maguk között.
Elayne a fogadósról Nynaeve felé fordította a fejét. Nem nézett rá se
dühösen, se csúnyán, de akkor sem ígért sok jót a tekintete. Nynaeve azon
merengett, hogy vajon képes lesz-e végigcsinálni mindezt. Aztán Matre
gondolt, és ez meggyőzte: annál, hogy vele kelljen együtt dolgoznia, minden
csak jobb lehetett.
- Nem veszünk el, Anan asszony - mondta, és igyekezett szelídnek
hangzani. Úgy gondolta, egész jól megy neki, különösen ahhoz képest, hogy a
szelídség milyen messze állt az alaptermészetétől. - Köszönjük, hogy segít
rajtunk.
A fogadósasszonyra mosolygott, és igyekezett olyan keveset nézni Elayne-
re, amilyen keveset csak lehet. A lány tekintete egyre jelentőségteljesebbé
vált, pedig Nynaeve azt hitte volna, hogy ez lehetetlen. De akárhogy pillantott
is rá a társnője, meg kellett próbálnia meggyőznie ezt a nőt arról, hogy
megérdemlik a figyelmét.
- Őszintén hálásak vagyunk, Anan asszony.
A nő gyanakodva nézte, aztán szipogott egyet, és megrázta a fejét. Nynaeve
eldöntötte, hogy mikor vége lesz ennek a komédiának, átrángatja a másik nőt
a palotába, és tesz róla, hogy a többi nővér elmondja neki, hogy ők valóban
aes sedai-ok!
Az istállóudvar ilyen kora reggel szinte teljesen üres volt, csak egy tíz-
tizenkét éves fiú bóklászott egy jókora vödörrel. Vizet fröcskölt a keményre
döngölt földre, hogy kevésbé szálljon a por. A fehérre festett istállóajtók
tárva-nyitva álltak, egy jókora hordó állt elöl, amin egy lapát hevert keresztbe.
Bentről olyan hangok szűrődtek ki, mintha valaki éppen rálépett volna egy
óriási békára. Nynaeve úgy döntött, hogy alighanem egy férfi énekel. Talán
lovagolniuk kell ahhoz, hogy elérjék az úti célt? Még egy rövid utazás sem
lenne most kellemes, úgy tervezték, hogy csak átvágnak a téren, és
visszatérnek a lakosztályukba, még mielőtt a nap magasra hágna, és nem
hoztak magukkal sem kalapot, sem napernyőt, sem csuklyás porfogó köpenyt.
Anan asszony azonban sietve keresztülvezette őket az udvaron. Egy keskeny
kis utcácskára jutottak az istálló és egy magas fal között, aminek a tetején
szárazságtól csüggeteg fák bólintottak át. Minden bizonnyal valakinek a kertje
volt a fal mögött. Az utcácska végén lévő kis kapu egy poros sikátorba vezette
őket, ami olyan szűk volt, hogy a hajnal fényei még nem szűrődtek be ide.
- Gyermekeim, most jobb lesz, ha szorosan a nyomomban maradtok -
mondta nekik a fogadósasszony, és megindult a sötét sikátoron. - Ha
elvesztek, esküszöm, én magam megyek át a palotába!
Nynaeve utánasietett. Két kézzel markolta meg a hajfonatát, másképp talán
megfojtja Anan asszonyt. Először a többi aes sedai, aztán a Tengeri Nép - a
Fényre, rájuk aztán egyáltalán nem akart gondolni! - és most a
fogadósasszony! Senki nem vette komolyan az embert, amíg nem kezdett el
őszülni. Megfigyelése szerint még egy aes sedai kortalan arca sem hatott úgy
az emberekre, mint pár fakó, fehér hajszál.
Elayne felemelte a szoknyáját az utca porából, bár könnyű papucskája így is
apró felhőket vert fel, ami vékony szürke réteggel vonta be ruhájuk alsó
szegélyét.
- Lássuk csak - mondta Elayne halkan, és egyenesen előrenézett. Halkan
beszélt, de hűvösen, rettenetesen hűvösen. Jól értett ahhoz, hogy úgy szedje
apró darabkákra a vitapartnerét, hogy közben a hangját egy pillanatra sem fűti
át a szenvedély, és Nynaeve általában fel is nézett rá ezért, most azonban a
legszívesebben letépte volna a fülét.
- Mostanra már a palotában lehetnénk, áfonyateát szürcsölhetnénk, és
élvezhetnénk a lágy tengeri szellőt, miközben arra várnánk, hogy Cauthon
mester áthurcolkodjon a fogadóból. Talán Aviendha és Birgitte is valami
hasznos hírrel tér vissza. Azt is megbeszélhetnénk, hogy pontosan mihez
kellene kezdeni ezzel a fiatalemberrel. Egyszerűen csak követjük, míg fel-alá
kószál a Rahadban, hátha történik valami, vagy bevisszük olyan házakba,
amelyek hasonlítanak az álmunkban látott épületre, vagy hagyjuk, hogy ő
válassza ki, hova megy be. Legalább százféleképpen lehetne értelmesen
eltölteni ezt a mai reggelt, akár azzal is, hogy eldöntjük, biztonságos lesz-e
valaha is visszatérni Egwene-hez azok után, hogy milyen alkuba kényszerített
a Tengeri Nép. Előbb vagy utóbb úgyis meg kell beszélnünk a dolgot, nem
tehetünk úgy, mintha meg sem történt volna. Ehelyett viszont épp egy, ki
tudja milyen hosszú séta kellős közepén vagyunk. Ha továbbra is erre tartunk,
egész úton hunyorognunk kell a szemünkbe tűző naptól, csak azért, hogy
megnézzünk pár olyan némbert, akik néha segítenek a Toronyból megszökött
lányokon. A magam részéről egyáltalán nincs kedvem szökevényeket kergetni
sem ma reggel, sem pedig bármikor máskor. De azért biztos vagyok benne,
hogy meg tudod magyarázni mindezt úgy, hogy én is megértsem. Úgy
szeretném megérteni, Nynaeve. Nem örülnék, ha azt kéne hinnem, hogy a
semmiért rugdallak majd végig a Mol Hara téren.
Nynaeve felvonta a szemöldökét. Végigrugdalni, őt? Elayne igazán
tűrhetetlenül erőszakos mostanában. Túl sok időt tölt Aviendhával. Valakinek
fel kellene pofoznia ezt a két csitrit, hátha az helyrebillenti őket.
- A nap még nincs olyan magasan, hogy hunyorognunk kéne - morogta.
Persze nem is olyan sokára elég magasan lesz ahhoz. - Gondolkozz már,
Elayne! Ötven fókuszálni képes nő, aki szívesen segít a vadaknak és
mindazoknak, akiket kitettek a Toronyból!
Néha bűntudata volt amiatt, hogy ő is a „vadak" kifejezéssel élt, és ezt a
legtöbb aes sedai egyértelműen sértésként használta, de eldöntötte, hogy
mindent megtesz érte, hogy egy nap még büszkeség forrása legyen az, ha
valaki vad.
- És úgy emlegette őket, hogy a Kör. Ez számomra nem csak úgy hangzik,
mint pár barát szűkös társasága. Ez szerintem rendszerre és szabályokra utal.
A sikátor magas falak és házak hátsó része között kanyargott. A festék sok
helyütt lemállott már, és kivillant alóla a vöröses tégla. Paloták kertjeit
hagyták maguk mögött, és boltocskák, műhelyek hátsó ajtajai mellett siettek
el, ahol be lehetett látni a munkába merült ezüst- és aranyművesekre, szabókra
és asztalosokra. Anan asszony gyakran hátrapillantott a válla fölött, hogy
meggyőződjön arról, a lányok még mindig követik. Nynaeve ilyenkor
rámosolygott, és buzgón bólogatott felé, remélve, hogy kellően szelídnek és
hálásnak tűnik.
- Nynaeve, ha két fókuszálni képes nő társaságot alapítana, a Torony úgy
törne rájuk, mint egy éhes farkasfalka. Különben is, Anan asszony honnan
tudhatná, hogy fókuszálnak-e mind, vagy sem? Azok a nők, akik nem aes
sedai-ok, ritkán fitogtatják, hogy tudnak fókuszálni, és ezzel te is tisztában
vagy. Vagy legalábbis nem sokáig mutogatják a tudásukat, erről tesznek a
nővérek, de a mi szempontunkból ez lényegtelen. Lehet, hogy Egwene előbb
vagy utóbb minden fókuszálni képes nőt a Toronyhoz akar édesgetni, de mi
nem azért jöttünk Ebou Darba.
Elayne hangjából jeges türelem áradt. Nynaeve még szorosabban markolta a
hajfonatát. Hogyan lehet ennyire lekezelő ez a lány? Ismét Anan asszony felé
villantotta fogsorát, és csak nehezen állta meg, hogy mikor a fogadósasszony
újra előrefordult, ne vessen gyerekes, csúnya fintort a háta felé.
- Ötven nő az nem kettő - suttogta Nynaeve dühösen. Biztos, hogy tudtak
fókuszálni, muszáj volt nekik, ezen múlott minden. - Érthetetlen lenne, ha ez a
Kör egy városban lenne egy angrealokkal és miegymással megpakolt házzal,
és nem is tudnának róla. De ha képesek rá... - nem tudta elkerülni, hogy az
elégedettség megédesítse a hangját -, akkor Matrim Cauthon mester nélkül
találjuk meg a Tálat, és elfeledkezhetünk azokról a nevetséges ígéretekről.
- Nem csak megvesztegetésként tettük, Nynaeve - mondta Elayne oda sem
figyelve. - Be is fogom tartani őket, és ha van benned egy csöppnyi becsület,
te is be fogod tartani mindet, és tudom, hogy nem vagy becstelen.
Ez a lány tényleg túl sok időt töltött mostanában Aviendhával. Nynaeve azt
kívánta, bárcsak értené, hogy Elayne szerint miért kellene mindenkinek
aszerint a rémes aiel ji-micsoda szerint élnie.
Elayne az ajkába harapott, és szigorúan nézett maga elé. A jeges harag
eltűnt a tartásából, látszólag ismét teljesen önmaga volt. Végül azt mondta:
- Ha nincs Cauthon mester, sosem mentünk volna el a fogadóba, és sosem
találkoztunk volna ezzel a figyelemre méltó Anan asszonnyal, aki nem vitt
volna el minket ehhez a Körhöz vagy hova. Így hát, ha a Kör valóban elvezet
minket a Tálhoz, azt kell mondanunk, hogy Cauthon mester miatt jutottunk el
oda.
Mat Cauthon: a név csak úgy fortyogott Nynaeve fejében. Megbotlott a
tulajdon lábában, és el kellett engednie a hajfonatát, hogy felkaphassa a
szoknyáját. A sikátor korántsem volt olyan sima, mint egy lekövezett utca, a
paloták csiszolt márványpadlóiról nem is beszélve. Néha jobb volt, ha Elayne
csak dühöngött, és nem gondolkozott.
- Figyelemre méltó - morogta. - Addig méltatom majd a figyelmemre, míg
csak a szeme is keresztbe nem áll! Senki nem bánt így velünk, Elayne, még
azok sem, akik kételkedtek a rangunkban, még az az átkozott Tengeri Nép
sem. A legtöbb ember ijedten hátralépne akkor is, ha egy tízéves kislány
mondaná, hogy ő aes sedai.
- A legtöbb ember nem tudja, hogy egy aes sedai kortalan arca hogyan néz
ki valójában, Nynaeve. Azt hiszem, Anan asszony járhatott egyszer a
Toronyban. Sok minden olyasmit mondott, amit máshonnan nem tudhatna.
Nynaeve szipogott egyet, és csúnyán az előttük lépkedő nő hátára nézett.
Setalle Anan felőle aztán tízszer vagy százszor is lehetett a Toronyban, akkor
is el kell ismernie, hogy Nynaeve al'Meara aes sedai! És bocsánatot kell
kérnie. És azt is meg kell tapasztalnia, milyen az, ha az embert a fülénél fogva
ráncigálják! Anan asszony hátrafordult, mire Nynaeve kényszeredett mosolyt
villantott felé, és úgy biccentett oda neki, mintha dróton rángatnák.
 - Elayne! Ha ezek a nők tudják, hol van a Tál... Nem kell megmondanunk
Matnek, hogy találtuk meg.
Ez igazából nem is kérdés volt.
- Nem értem, miért kellene - válaszolta Elayne, de Nynaeve összes reménye
romba dőlt, mert így folytatta: - Azért megkérdezem Aviendhát, hogy
biztosak lehessünk a dologban.
Ha nem vette volna biztosra, hogy Anan asszony szó nélkül otthagyná őket,
Nynaeve sikítani kezdett volna.
A kanyargós sikátorból széles, forgalmas utcára értek, és már nem nagyon
tudtak tovább beszélgetni. A nap vékony karimája vakítóan ragyogott a
háztetők felett, Elayne az egyik kezével szemét árnyékolta, hogy lássa, merre
kell menniük. Nynaeve nem volt hajlandó követni a példáját. Nem is volt
olyan elviselhetetlen. Épp csak egy kicsit kellett hunyorognia. A tiszta, kék ég
csúfondárosan ellentmondott az időjárás-érzékének: még mindig úgy érezte,
mintha Ebou Dar felett vihar tombolna.
Már ilyen kora reggel is jó pár fényesre lakkozott hintó sietett tova a
kanyargós utcákon, és legalább kétszer annyi színpompás gyaloghintó. Kettő,
olykor pedig négy vakító zöld és piros csíkos mellénybe bújtatott hordár
cipelte futólépésben mindegyiket, a rácsos faajtók mögött már sietős utasok
ültek. Kocsik és szekerek dübörögtek el mellettük a kockaköveken, és az
emberek lassan ellepték az utcákat. A boltajtók kinyíltak, a cégérek magasba
szálltak, a mellényes inasok a dolgukra szaladtak. Vaskos szőnyegeket cipelő
férfiak bukkantak fel, a mutatványosok, az akrobaták és a zenészek elfoglalták
a forgalmas sarkokat, és az utcai árusok is kipakolták kitűzőiket, szalagjaikat,
aszott gyümölcseiket a nyakukba akasztható kis tálcákra. A nyitott hal- és
húspiac már napkelte óta nagy forgalmat bonyolított. A halárusok mind
asszonyok voltak, csakúgy, mint a hentesek, kivéve a marhahússal foglalkozó
pár férfit.
Nehezen vágtak át a sokaságon, kerülgetniük kellett az embereket és a
kocsikat, az utóbbiak láthatóan nem vélték úgy, hogy a gyalogosok miatt
lassítaniuk kellene. Anan asszony gyors léptekkel haladt, hogy a folyamatos
megállásokat valahogy behozza. Sokszor meg kellett torpanniuk, mert jól
ismerték a környéken, és a boltosok, a mesteremberek, az ajtóban ácsorgó
többi fogadós mind köszönt neki. A boltosoknak és a mesterembereknek csak
pár szót és egy mosolyt vetett oda, de a fogadósokkal mindig megállt
beszélgetni egy percre. Az elsőnél Nynaeve azt kívánta, bárcsak ne tenné
többet, a második után viszont már imádkozott érte. Elayne arca minden
egyes alkalommal egyre szigorúbbá és hidegebbé vált, az álla lassan már
olyan magasra emelkedett, hogy kész csoda, hogy nem bukott hasra menet
közben.
 Megvolt rá az oka, ezt Nynaeve-nek is el kellett ismernie. Akinek
selyemruhára tellett Ebou Darban, az legfeljebb egy tér végéig merészkedett
el benne, de tovább nem ment gyalog. Körülöttük mindenki gyapjút és
vásznat viselt, a díszes hímzés is ritkaság volt. Talán csak pár kolduson
virított egy-egy eldobott selyemruha, aminek minden szegélye rég szétfoszlott
már, és több volt rajta a lyuk, mint a selyem. Ennek ellenére azt kívánta,
bárcsak Anan asszony valami más magyarázatot talált volna arra, miért
vannak vele, és hova viszi őket. Azt kívánta, bárcsak ne kellene
végighallgatnia még egyszer azt a történetet, hogy ez a két ostoba kislány
hogyan költötte minden pénzét selyemruhára abban a hiszemben, hogy így
megfoghatnak egy gazdag fiatalembert. Egy csinos, gazdag fiatalembert, aki
Anan asszonynak is tetszene, ha nem lenne férjnél, egy pompás táncost, egy
édesen csibészes kölyköt. Mindegyik nő nevetett. Elayne és Nynaeve
kivételével. Az ostoba kis mezecskék - ezt a kifejezést használta, és Nynaeve
könnyen ki tudta találni, mire céloz vele -, akik minden fillérüket arra
költötték, hogy megfogjanak egy uraságot, és most az erszényükben nincs
más, csak pár értéktelen réz- és ólomdarab, amivel a még náluk is
ostobábbakat próbálják meg bolonddá tenni. Eszement, szerencsétlen kis
csibék, akik most lopni vagy koldulni lennének kénytelenek, ha Anan asszony
nem ismerne valakit, aki esetleg felveszi őket a konyhájára dolgozni.
- Nem kellene minden egyes fogadóban megállnia - morogta Nynaeve,
ahogy maguk mögött hagyták a Partra Vetett Libát. A széles, háromemeletes
épület tulajdonosa ökölnyi fülbevalókat viselt az alázatos név dacára. Anan
asszony most már egyre ritkábban nézett vissza, hogy követik-e. - Ugye
tudod, hogy a városnak ebben a részében soha többet nem mutatkozhatunk?
- Azt hiszem, épp ezt akarja elérni. - Elayne minden egyes szava maróan
fagyos volt. - Nynaeve, ha csak valami értelmetlen ábrándot kergetünk...
Nem kellett befejeznie a fenyegetést. Ha Birgitte és Aviendha mellé áll, és
Nynaeve tudta, hogy mellé fognak állni, Elayne addig teszi pokollá az életét,
ameddig csak akarja.
- Egyenest a Tálhoz vezet minket - makacskodott, és elhessegetett egy
koldust, akinek egy rettenetes lila heg futott végig az egyik szeme helyén.
Könnyen felismerte a lisztből készült ragacsot, amit kis lenvirág-kivonattal
festettek meg. - Tudom, hogy oda megyünk.
Elayne sértően kifejező módon szipákolt.
Nynaeve már nem is tudta számon tartani azokat a kisebb és nagyobb
hidakat, amiken átkeltek. A vízen bárkák ringtak A nap már egy épületnyivel
a házak fölött járt, majd még eggyel. Az Anan némber nem követett
semmiféle egyenes útvonalat, alighanem minden elérhető fogadóba el akarta
cipelni őket, de nagy általánosságban kelet felé tartottak, és Nynaeve úgy
számolta, lassan a folyó mellé érnek, mikor a zöldes szemű fogadósasszony
hirtelen hátrafordult, és rájuk förmedt:
- Most aztán ügyeljetek arra, mit mondotok! Csak akkor beszéljetek, ha
kérdeznek titeket, különben hallgassatok! Ha szégyent hoztok rám...
Fenyegetően rájuk meredt, morgott még valamit arról, hogy talán mégis
hibát követ el, aztán biccentett, hogy kövessék, és egy lapos tetejű ház felé
indult épp az utca túloldalán.
Nem volt valami nagy ház, alig kétemeletes lehetett, és egyetlen erkéllyel
sem rendelkezett, a vakolat megrepedezett, és sok helyütt kilátszott a tégla, a
környék is meglehetősen kényelmetlennek tűnt. Az egyik oldalról egy
szövőszék fülsiketítő csattogása hallatszott, a másikról egy kelmefestő
főzeteinek gyomorforgató bűze érkezett. Az ajtót ennek ellenére egy
szobalány nyitotta ki, egy őszülő, szögletes arcú asszony, akinek olyan válla
volt, mint egy kovácsnak, és tekintete acélosságát a szemébe csurgó izzadság
sem törte meg. Ahogy Nynaeve is belépett a házba Anan asszony után,
elmosolyodott. Valahol a házban egy nő fókuszált.
A szögletes állkapcsú szobalány nyilvánvalóan jól ismerte Setalle Anant
látásból, de mégis furcsán reagált az érkeztére. Őszinte, mély tisztelettel hajolt
meg előtte, de láthatóan megdöbbent, hogy itt látja, és egyértelműen
helytelenítette, hogy idejött. Majdnem zavartan topogott, mielőtt beengedte
volna. Elayne-t és Nynaeve-et már minden kétértelműség nélkül köszöntötte,
és egy emeleti fogadószobába vezette őket.
- Ne mocorogjatok, és ne nyúljatok semmihez - szólt rájuk szigorúan -, mert
különben kikaptok!
Nynaeve Elayne-re nézett.
- Nynaeve, az, hogy egy nő fókuszál, még nem jelenti... - Az érzés hirtelen
megváltozott, növekedni kezdett, majd minden eddiginél gyengébbé fakult. -
Még két nő sem jelent semmit - tiltakozott Elayne, de a hangjában nem
csendült túl sok meggyőződés. - Ez volt a legmodortalanabb szobalány, akit
életemben láttam!
Leült a magas támlájú, vörös székbe, és egy pillanatnyi várakozás után
Nynaeve is követte a példáját. A szék szélén ült, de nem idegességből, hanem
a várakozás feszült öröme miatt. Nem idegességből. Ő aztán nem.
A szoba nem volt valami elegáns, de a fehér és kék padlócsempék csak úgy
ragyogtak, és a halványzöld falat is nemrég festhették újra. Aranyozásnak
persze nyoma sem volt, de a fal mellett elhelyezett vörös faszékeket
aprólékos, míves faragás díszítette, csakúgy, mint az apró, még a csempéknél
is sötétebb, kék asztalkákat. A lámpákat nyilvánvalóan rézből készítették, és
addig fényesítették, míg csaknem ragyogtak. Gondosan elrendezett örökzöld
ágak töltötték meg a tisztára söpört kandallót, és a tűzhely feletti párkányt
szép faragvány díszítette, nem csupán egy egyszerű kőlap. A faragvány maga
eléggé meglepő volt. Errefelé, Ebou Darban a Tizenhárom Bűnként
emlegették ezt a sorozatot. Volt rajta egy ember akkora szemekkel, hogy más
már nem is látszott az arcából: az Irigység. Egy másiknak a bokájáig lógott a
nyelve, ő volt a Pletyka, egy éles arcú fickó, a Kapzsiság, érméket szorított
beesett mellkasára, és így tovább. Összességében Nynaeve elégedett volt a
látvánnyal. Aki ezt megengedheti magának, az azt is megtehetné, hogy
újravakoltatja a házát, és ha mégsem, hát annak csak az lehet az oka, hogy
kerülni akarja a feltűnést.
A szobalány nyitva hagyta az ajtót, amin keresztül hirtelen hangok
szűrődtek be. Valaki felfelé tartott a fogadószobába.
- Nem hiszem el, hogy idehoztad őket! - A hangot hitetlenkedés és harag
tette feszültté. - Tudod, milyen körültekintőek vagyunk, Setalle. Te is jóval
többet tudsz, mint kellene, és azt hittem, hogy tisztában vagy vele, ez mit
jelent.
- Nagyon sajnálom, Reanne - válaszolta Anan asszony mereven. - Azt
hiszem, nem gondoltam végig. Én... alávetem magam az ítéletednek, és ha a
lányok nem felelnek meg neked, tégy velem a belátásod szerint.
- Ugyan, ilyet ne is mondj! - Reanne hangjában most döbbenet csendült. -
Akarom mondani... Szóval nem kellett volna idehoznod őket, de... Setalle,
bocsáss meg, hogy felemeltem a hangomat. Mondd, hogy nem haragszol rám.
- Semmi okod nincs bocsánatot kérni, Reanne. - A fogadósasszony hangja
egyszerre tűnt elkeseredettnek és vonakodónak. - Rosszul tettem, hogy
idehoztam őket.
- Nem, nem, Setalle. Nem lett volna szabad így beszélnem veled. Meg kell
bocsátanod. Kérlek.
Az Anan némber és Reanne Corly egyszerre léptek be a szobába, és
Nynaeve döbbenten pislogott. A párbeszéd alapján egy fiatal nőt várt, Anan
asszonynál jóval fiatalabbat, de Reanne haja szinte teljesen ősz volt már, és az
arcát mosolygós ráncok szelték volna át, ha nem néz most olyan
aggodalmaskodva maga elé. Miért alázza meg magát így egy idősebb nő egy
fiatalabb előtt, és miért engedi meg ezt a fiatalabb, még ha kissé vonakodva
is? A Fény látta, milyen mások itt a szokások, némelyik olyan más, hogy
Nynaeve egész elvörösödött, ha rájuk gondolt, de ebben nem különbözhettek
ennyire. Persze ő maga sem igyekezett túl alázatos lenni otthon a Nőkörrel, de
ez...
Reanne természetesen tudott fókuszálni, de ezt várta is, vagy legalább
remélte, arra azonban nem számított, hogy milyen hatalma van. Reanne nem
volt olyan erős, mint Elayne vagy Nicola - hogy a Fény égetné meg azt a
nyomorult kis cafkát! - de legalább olyan hatalma lehetett, mint Sheriamnak,
Kwamesának vagy Kirunának. Kevés ilyen erős asszonnyal találkozott, és bár
ő maga jóval hatalmasabb volt nála, Nynaeve nem várta volna, hogy itt
bukkan rá egy ilyen tehetséges nőre. Az asszonynak vadnak kellett lennie. A
Torony akkor sem engedne el egy ilyen erős nőt, ha egész életében
novíciaruhában kellene tartaniuk, mert nem képes letenni a vizsgákat.
Nynaeve felállt, mikor beléptek, és lesimította a szoknyáit. Nem
idegességből, természetesen nem. Ó, csak ez az egy sikerüljön...
Reanne éles, kék szeme úgy vizslatta őket, mint mikor valaki belép a
konyhájába, és két malacot talál a tiszta edények között, frissen az ólból
szabadulva, sárosan, moslékosan. Apró kis kendővel itatta fel az arcáról az
izzadságot, bár idebenn a házban jóval hűvösebb volt, mint az utcán.
- Gondolom, tennem kellene velük valamit - motyogta -, ha már egyszer
azok, amiknek mondják magukat.
A hangja még most is igen magas volt, fiatalos és dallamos. Ahogy
megszólalt, összerezzent, és valamiért oldalvást, gyanakodva a
fogadósasszonyra pislogott, amiből az lett, hogy Anan asszony újfent
vonakodva mentegetőzni kezdett, Corly asszony pedig valahogy megpróbálta
kivédeni a másik bocsánatkéréseit. Ebou Darban két valóban jól nevelt ember
órákon át el tudott mentegetőzni a másiknak.
Elayne is felállt, bár a mosolya kicsit erőltetettnek tűnt. A szemöldökét
megemelte Nynaeve felé, az egyik könyökét a tenyerébe támasztotta, és az
ujját az állára helyezte.
Nynaeve megköszörülte a torkát.
- Corly asszony, az én nevem Nynaeve al'Meara, és ez itt Elayne Trakand.
Azért jöttünk ide...
- Setalle már mindent elmesélt rólatok - szakította félbe durván a kék szemű
asszony. Bármennyire volt ősz is már a haja, Nynaeve úgy vélte, kemény,
mint egy kőfal. - Várjatok türelemmel, míg majd veletek foglalkozom.
Visszafordult Setalle-hez, és újra letörölte az arcát a kis kendővel. A nagy
nehezen elfojtott indulat újra megfeszítette a hangját.
- Setalle, ha megbocsátasz, most ezekkel a lányokkal kellene
foglalkoznom...
- Nézd csak, ki tért vissza hozzánk ennyi év után! - Az alacsony, kövérkés
asszony fel sem nézett a szobába érve, és csak biccentett a társnője felé. Az
ebou dari javasasszonyok jellegzetes vörös övének és sötétre barnult, bőven
izzadó arcának dacára nehézkes cairhieni tájszólásban beszélt. Szintúgy
izzadságtól lucskos társnője, aki a kereskedők sötét, egyszerű gyapjúruháját
viselte, és vagy egy fejjel lehetett magasabb nála, talán Nynaeve-vel volt
egyidős, a szeme ferde volt és sötét, az orra horgas, és a szája széles, húsos. -
Garenia az! Egész...
 A szóáradat a mondat közben zavartan elült, mikor a szobába érve meglátta,
hogy nincsenek egyedül.
Reanne úgy kulcsolta össze a kezét, mint aki imádkozik, de az is lehet, hogy
így akarta megállni, nehogy megüsse a másikat.
- Berowin - mondta élesen -, egy nap még leesel egy szikláról, mert olyan
gyorsan szaladsz, hogy nincs időd a lábad elé nézni.
- Bocsásson meg, Legöregebb... - A cairhieni nő elvörösödve sütötte le a
szemét. A saldaeai asszony elmélyülten babrálta a mellére tűzött vörös
ékkövekből álló köröcskét.
Ami Nynaeve-et illeti, ő beérte egy diadalmas mosollyal, amit Elayne-re
vetett. Mindkét jövevény tudott fókuszálni, és valahol a házban még mindig
használták a saidart. Még ketten, és bár Berowin nem volt túl erős, Garenia
még Reanne-nál is hatalmasabb volt; Lelaine-nel vagy Romandával is
könnyen felvehette volna a versenyt. Nem mintha ez számított volna, de vele
együtt már legalább öten tudtak fókuszálni. Elayne makacsul felemelte az
állát, de aztán sóhajtott egy aprót, és egyetértően Nynaeve felé biccentett.
Néha hihetetlenül nehéz volt meggyőzni ezt a lányt az igazságról.
- Gareniának hívnak? - kérdezte Anan asszony lassan, és összevont
szemöldökkel az újonnan jött asszonyt tanulmányozta. - Nagyon hasonlítasz
valakire, akivel egyszer régen találkoztam. Zarya Alkaese-nek hívták.
A sötét, ferde szempár döbbenten pislogott. A saldaeai kereskedő
csipkeszegélyes kendőcskét húzott elő a ruhaujjából, és megtörölte az arcát.
- A nagyanyám nővérét hívták így - mondta pillanatnyi szünet után. - Sokan
mondták már, hogy hasonlítok rá. Jól volt, mikor láttad? Teljesen
elfeledkezett a családjáról, miután elment, hogy aes sedai-nak álljon.
- A nagyanyád nővére. - A fogadósasszony lágyan felnevetett. - Hát persze.
Jól volt, mikor legutóbb láttam, de az már nagyon, nagyon régen volt. Még
annál is fiatalabb voltam, mint te most.
Reanne mellette topogott, éppen csak a könyökét nem fogta meg, de most
félbeszakította.
- Setalle, igazán sajnálom, de most meg kell kérjelek, hogy bocsáss meg
nekünk. Nem haragszol, ha nem kísérlek ki az ajtóhoz?
Anan asszony maga is mentegetőzni kezdett, mintha csak az ő hibája lenne,
hogy a másik nő nem kísérheti le a lépcsőn, majd egy utolsó, kétkedő
pillantást vetett Elayne-re és Nynaeve-re, és elment.
- Setalle! - kiáltott fel Garenia, amint a fogadósasszony mögött becsukódott
az ajtó. - Valóban Setalle Anan volt az? Mennyei Fény! Még hetven év után
is, a Torony...
- Garenia - szólt rá Corly asszony mérhetetlenül élesen A tekintete még a
hangjánál is metszőbb volt, és a saldaeai asszony arca elvörösödött. - Ha már
ti ketten is felbukkantatok, hárman már elegen vagyunk ahhoz, hogy
kikérdezzük a lányokat. Ti pedig, gyermekeim, üljetek csak ott, ahol ültetek,
és maradjatok csendben.
Elayne-re és Nynaeve-re meredt, aztán a másik két nővel együtt egy sarokba
vonult, és halkan sugdolózni kezdtek. Elayne közelebb húzódott Nynaeve-
hez.
- Már akkor sem szerettem, hogyha úgy bántak velem, mint egy novíciával,
mikor novícia voltam. Meddig akarod még folytatni ezt a színjátékot?
Nynaeve rászisszent, hogy hallgasson.
- Megpróbálom kihallgatni őket, Elayne - suttogta dühösen.
Az Egyetlen Hatalmat természetesen nem használhatták. A három nő
azonnal tudná, mit csinálnak. Szerencsére nem szőttek a hallgatózás ellen
védőkört, talán nem tudták, hogyan kell, és néha elég hangosan beszéltek
ahhoz, hogy ki lehessen venni, miről társalognak.
- Azt mondta, hogy akár vadak is lehetnek - mondta Reanne, és a másik két
nő arcán is döbbenet és undor ömlött el.
- Akkor kitesszük őket az ajtón - tette hozzá Berowin. - Méghozzá a hátsó
ajtón! Vadak!
- Akkor is tudni szeretném, kicsoda ez a Setalle Anan - vetette közbe
Garenia.
- Ha ennyire össze-vissza csapong az eszed - mondta neki Reanne -, talán el
kellene töltened egy hónapocskát a tanyán. Alise csodálatos módszereket
ismer arra, hogyan szedje össze az ember a gondolatait. Nos...
A hangok halk zümmögéssé fakultak
Egy újabb szobalány jelent meg, egy kecses, karcsú nő, aki kifejezetten
csinos lett volna, ha nem olyan durcás az arca. Durva, szürke gyapjúruhát és
egy hosszú, fehér kötényt viselt. Az egyik aprócska asztalra egy zöldre
lakkozott fatálcát helyezett, majd megtörölte az arcát a köténye sarkába, és
nagy gonddal elkezdte lepakolni róla a kék mázas csészéket és a hozzájuk illő
hasas teáskannát. Nynaeve megemelte a szemöldökét. Ez a nő is tudott
fókuszálni, még ha gyengén is. Hogyhogy szolgaként dolgozik?
Garenia hátranézett a válla felett, és döbbenten mérte végig a nőt.
- Mit tett Derys, hogy büntetést érdemelt? Azt hittem volna, előbb tanulnak
meg énekelni a halak, hogy ő akár csak megkérdőjelezne egy szabályt,
nemhogy így megszegne egyet!
Berowin hangosan szipákolt, de a válaszát alig lehetett hallani.
- Férjhez akart menni. Egy kört most fejlődnie kell, Keraille-lel megy majd
a Félhold Ünnepe után. Az Denal mestert is elintézi.
- Talán mind a ketten a mezőn akartok dolgozni Alise keze alatt? - kérdezte
Reanne szárazon, és a hangok ismét elhalkultak.
 Nynaeve érezte, ahogy elönti az elégedettség és a diadal. Nem nagyon
érdekelték a szabályok, mások szabályai legalábbis nem nagyon, ő maga
mindig sokkal jobban átlátta annál a helyzetet, semhogy ostoba szabályokra
lett volna szüksége, például miért ne mehetne ez a nőszemély, ez a Derys,
férjhez? De a szabályok szigorú közösségre utaltak. Igaza volt. És még
valami. Megbökdöste Elayne-t, míg csak a lány oda nem dugta a fejét.
- Berowin vörös övet visel - suttogta. Ez azt jelentette, hogy a nő Ebou Dar
híres gyógyítói és javasasszonyai közé tartozik, akikről mindenki tudta, hogy
majdnem olyan sikeresek a betegségek és sebesülések elmulasztásában, mint
az aes sedai-ok, és szinte bármit képesek meggyógyítani. A feltételezések
szerint mindezt gyógyfüvekkel és odafigyeléssel érték el, de... - Hány
javasasszonyt láttunk eddig, Elayne? Hányan tudtak közülük fókuszálni?
Hányan voltak ebou dariak, vagy akár csak altaraiak?
- Berowinnal együtt hetet - jött lassan a válasz -, és csak egyről mondanám
biztosra, hogy a városban született.
Hah! A többiek egyértelműen máshonnan származtak! Elayne mély levegőt
vett, aztán halkan folytatta.
- Egyikük sem volt ilyen erős, mint ezek a nők itt. - Legalább nem vetette
fel, hogy valahogy mégis tévedett; mindegyik javasasszony tudott legalább
egy kicsit fókuszálni. - Nynaeve, te tényleg azt akarod mondani, hogy a
javasasszonyok... hogy mindegyik javasasszony... tud...? Ez egészen
egyszerűen hihetetlen lenne!
- Elayne, ebben a városban az éjszakai utcaseprőknek is külön céhük van!
Azt hiszem, épp most bukkantunk rá az ősi Isten Háta Mögötti
Javasasszonyok Testvériségére.
A makacs nőszemély csak megrázta a fejét.
- A Torony már évekkel ezelőtt vagy száz nővért szabadított volna rájuk,
Nynaeve. Talán kétszázat is. Bármi ehhez hasonló kezdeményezést pillanatok
alatt szétzúztak volna.
- Talán a Torony nem is tud róluk - mondta Nynaeve. - Talán a céh elég
óvatos ahhoz, hogy a Toronynak sose jusson az eszébe velük bajlódni.
Egyetlen törvény sem mondja ki, hogy csak az aes sedai-ok fókuszálhatnak,
csak azt tiltják, hogy aki nem nővér, az aes sedai-nak mondja magát, és hogy
a Hatalmat rosszra használják. Vagy lejárassák a Hatalom szolgáit.
Ez annyit tett, hogy mindenkit, aki olyasmit tett, ami miatt egy igazi aes
sedai rossz fényben tűnhetett volna fel, meg kell büntetni, és Nynaeve szerint
ez a fajta megfogalmazás elég tág teret hagyott a törvény értelmezésének. A
valódi gond csak az volt, hogy ő maga sem hitte el, amit mond. A Torony
mintha mindenről tudott volna, és talán még egy gobelinhímző társaságot is
szétszórtak volna, ha a tagjai tudnak fókuszálni. De akkor is lennie kellett erre
valamiféle magyarázatnak...
Csak félig figyelt fel arra, hogy valaki a szobában magához öleli az Igazi
Forrást, de aztán hirtelen észre kellett vennie. Eltátotta a száját, mert a Levegő
egy vékony fonata épp a tarkójánál csavarintotta meg a hajfonatát, és úgy
húzta, hogy lábujjhegyen kellett átfutnia a szobán. Elayne mellette futott,
dühében vérvörös volt már az arca. A legrosszabb pedig az volt, hogy
mindkettőjüket elzárták a Forrástól.
A rövid futás végén megállhattak Corly asszony és a két másik nő előtt.
Mind a hárman a falnak támasztott vörös székekben ültek, és körbevette őket
a saidar ragyogása.
- Azt mondtam, hogy maradjatok csendben - mondta Reanne határozottan. -
Ha úgy döntünk, hogy segítünk nektek, szigorú fegyelmet kell tanulnotok,
semmivel sem kevésbé szigorút, mint amilyenre a Fehér Toronyban
szoktattak titeket. - A Torony nevét mély áhítattal ejtette ki. - El kell
mondanom, hogy sokkal gyengédebben bántunk volna veletek, ha nem ilyen
szokatlan módon kerültök hozzánk.
A Nynaeve hajfonatát tartó fonat eltűnt. Elayne dühösen rázta hátra a haját,
mikor őt is elengedték.
A döbbent hitetlenkedés tüzes haraggá változott, ahogy Nynaeve rájött,
hogy az ő pajzsát Berowin szőtte. A legtöbb aes sedai, akivel valaha
találkozott, erősebb volt ennél a nőnél, talán nem is csak a legtöbb, hanem
egyenest mindegyik. Összeszedte magát, és megpróbálta elérni a Forrást, azt
várta, hogy az erejétől elpattannak a pajzs szálai. Legalább végre
megmutathatja ezeknek a nőknek, hogy vele nem lehet... A fonatok... A kerek
cairhieni nő elmosolyodott, és Nynaeve arca elsötétült. A pajzs egyre jobban
kitágult, az egyik oldala úgy domborult ki, mint egy labda. De nem tört szét.
Ez lehetetlen volt. Természetesen bárki el tudta szigetelni az embert a
Forrástól, ha készületlenül találta, és még egy gyengébb nő is meg tudta
tartani a pajzsot, ha már egyszer megszőtte, de egy ennyivel gyengébb nő
nem! És a pajzsok nem hajlottak meg így, mielőtt széttörtek volna! Ez
lehetetlen volt!
- Elpattanhat egy ér az agyadban, ha így folytatod - mondta Berowin szinte
bajtársiasan. - Nem akarunk többek lenni, mint amik vagyunk, de a tudásunk
így is finomul az idővel, és ez mindig is majdnem egy Képesség volt nálam.
Szerintem még egy Kitaszítottat is meg tudnék tartani.
Nynaeve grimaszolva adta fel. Várhat még. Minthogy nincs más választása,
várhat még.
Derys jelent meg mellettük zöld tálcájával, és szétosztotta a sötét teával
teletöltött kék csészéket a három ülő nő között. Elayne-re és Nynaeve-re rá
sem pillantott, csak tökéletes udvariassággal meghajolt a három nő előtt, és
visszalibbent a tulajdon asztalához.
- Áfonyateát szürcsölhetnénk, Nynaeve - mondta Elayne, és úgy nézett rá,
hogy a másik majdnem hátralépett ijedtében. Talán mégsem lenne jó ötlet túl
sokáig várnia.
- Hallgass, lányom! - Corly asszony hangja nyugodt volt, de ideges
mozdulatokkal itatta fel kis kendőjével az arcán alácsurgó verítéket. - A
híreink szerint mind a ketten erőszakosak vagytok, harsányak, férfiakat
hajkurásztok és hazudtok. Amihez hozzá kell tennem azt is, hogy képtelenek
vagytok a legegyszerűbb utasításokat is betartani. Ennek mind meg kell
változnia, ha azt akarjátok, hogy segítsünk nektek. Mind. Ez teljességgel
szabálytalan. Már azért is hálásnak kellene lennetek, hogy egyáltalán
hajlandóak vagyunk szóba állni veletek.
- Valóban az önök segítségére szorulunk - mondta Nynaeve. Azt kívánta,
bárcsak Elayne egy kicsit lágyabban nézne. Ez még a Corly némber kemény
tekinteténél is rosszabb volt. Vagy legalábbis éppolyan rossz. - Rettenetes
szükségünk lenne arra, hogy megtaláljunk egy ter'angrealt...
Reanne Corly úgy folytatta, mintha Nynaeve meg sem szólalt volna.
- Általában már azelőtt is ismerjük a lányokat, hogy ide kerülnének, de
biztosra kell mennünk, hogy igazat mondotok nekünk. A Torony
könyvtárában hány ajtót használhatnak a novíciák, és melyek azok?
Belekortyolt a teájába, és várakozás teljesen nézett rájuk.
- Kettőt. - Elayne hangjából méreg csepegett. - A keleti főkaput, ha egy
nővér küldi, vagy a délkeleti sarokban nyíló kis ajtót, amit Novícia-ajtónak is
hívnak, ha a saját dolgában megy oda. Még meddig akarod csinálni, Nynaeve?
Garenia, aki Elayne pajzsát tartotta, újabb Levegő-fonatot fókuszált. Nem
volt valami gyengéd. Elayne újra és újra megremegett, és Nynaeve csak azon
csodálkozott, hogy még nem rángatta ki innét a szoknyájánál fogva.
- Az udvarias modort szintén elvárjuk - morogta Garenia szárazon a
csészéjébe.
- Ez a helyes válasz - mondta Corly asszony, mintha mi sem történt volna.
Bár rövid ideig a saldaeai asszonyra tévedt a tekintete a csésze pereme felett. -
Nos, hány híd van a Vízikertben?
- Három - csattant fel Nynaeve, leginkább azért, mivel tudta a választ. A
könyvtárral kapcsolatos kérdésre nem tudott volna mit felelni, hiszen ő maga
sosem volt novícia. - Azt kellene megtudnunk...
Berowin nem tudott többet fókuszálni, mint amennyire Nynaeve pajzsának a
megtartásához szüksége volt, de Corly asszony képes volt rá, és meg is tette.
Nynaeve alig állta meg, hogy ne torzuljon el az arca, és szorosan megmarkolta
a szoknyáját, máskülönben megütött volna valakit. Elayne vette magának a
bátorságot, hogy gúnyos, jeges félmosolyt vessen felé. Jeges, és elégedett
félmosolyt.
Még vagy egy tucat kérdés záporozott rájuk, attól kezdve, hogy a novíciák
szállása hány emeletet foglal magába - tizenkettőt - egész addig, hogy milyen
körülmények között járulhat a Torony Csarnoka elé egy novícia - ha üzenetet
küldtek vele, vagy ha valamely bűnéért kitaszítják a Toronyból, semmilyen
más körülmények között nem. - Záporoztak rájuk a kérdések, és Nynaeve alig
két szót tudott közbevetni, amit az a rettenetes Corly némber szótlanul
válaszolt meg. Kezdte úgy érezni magát, mint egy novícia a Torony Csarnoka
előtt: azoknak sem volt joguk megszólalni. Ez volt azon kevés válaszok
egyike, amit még ő is tudott, de szerencsére Elayne mindig helyesen válaszolt,
ha Nynaeve épp nem volt tisztában valamivel. Nynaeve talán valamivel
jobban járt volna, ha a beavatottakról kérdezik, egy kicsit biztos, hogy jobban
járt volna, de a három nőt láthatóan csak az érdekelte, a novíciáknak mit kell
tudniuk. Hálás volt azért, hogy Elayne belement a játékba, és hajlandó volt
megválaszolni a kérdéseket, bár a lány sápadt arcára és magasba emelt állára
pillantva tudta, hogy ez nem mehet így sokáig.
- Azt hiszem, Nynaeve valóban járt ott - mondta végül Reanne, és
összenézett a másik két nővel. - Ha Elayne készítette volna fel, hogy jól
válaszoljon, azt hiszem, többet tudott volna. Vannak, akik örök ködben élnek.
Garenia szipákolt, aztán lassan rábólintott Corly asszony szavára. Berowin
biccentése túlságosan is egyetértő volt Nynaeve ízlésének.
- Kérem - kezdte udvariasan. Bárki bármit mondott, ha oka volt rá, tudott
udvarias is lenni. - Valóban nagy szükségünk lenne arra, hogy megtaláljunk
egy ter'angrealt, azt, amit a Tengeri Nép a Viharok Táljának hív. Egy poros,
öreg raktárépületben van valahol a Rahadban, és azt hiszem, az önök céhe, a
Kör, tudja, hol lehet. Kérem, segítsenek!
Három, hirtelen kővé dermedt ábrázat nézett vissza rá.
- Egyáltalán nincs céh - mondta Corly asszony hűvösen -, csak pár barátról
van szó, akik nem találták meg a helyüket a Fehér Toronyban... - Ismét az az
áhítatos, tiszteletteljes hang. - És akik elég ostobák ahhoz, hogy segítő kezet
nyújtsanak azoknak, akikről azt hiszik, rászorulnak. Nincs semmi közünk
ter'angrealokhoz, angrealokhoz vagy sa'angrealokhoz. Nem vagyunk aes
sedai-ok. - Az „aes sedai"-t is mély hódolattal ejtette ki. - Különben sem azért
vagytok itt, hogy ti faggassatok minket. Lenne még pár kérdésünk, hogy
kideríthessük, meddig jutottatok, aztán kiviszünk titeket a városból, és egy
barátunk felügyeletére bízunk. Ott kell maradnotok, amíg csak el nem
döntjük, mi legyen veletek. Amíg csak biztosak nem lehetünk abban, hogy a
nővérek nem keresnek titeket. Egy új élet nyílt meg előttetek, kaptatok még
egy esélyt, de ezt nektek is meg kell látnotok. Bármi hátráltatott is titeket a
Toronyban, itt nem számít, akár ügyetlenek voltatok, akár gyávák, akármi
miatt tettek ki titeket. Senki nem fogja erőltetni, hogy tanuljatok, vagy
olyasmit tegyetek meg, amit nem tudtok. Amit tudtok, az elegendő. Egyelőre.
- Elég - mondta Elayne jeges hangon. - Réges-rég elég volt, Nynaeve. Vagy
te jobb szeretnél, csak a Fény tudja meddig, a városon kívül várakozni? Nincs
náluk, Nynaeve.
Kiszedte az erszényéből a kígyós aranygyűrűt, és az ujjára húzta. Ahogy
végigmérte a székekben ülő három nőt, senki sem hitte volna, hogy
elszigetelték az Egyetlen Hatalomtól. Türelmét vesztett királynőnek tűnt. A
lába ujjáig aes sedai volt, tetőtől talpig aes sedai.
- Elayne Trakand vagyok, a Trakand Ház feje, Andor trónjának
leányörököse, a Zöld ajah aes sedai-ja, és követelem, hogy eresszenek el most
azonnal!
Nynaeve felnyögött.
Garenia undorodva fintorgott, Berowin szeme rémülten tágult ki. Reanne
Corly szánakozva rázta meg a fejét, de mikor megszólalt, a hangja vaskemény
volt.
- Azt hittem, Setalle Anan rávett, hogy legalább ezt a hazugságot felejtsd el.
Tudom, hogy milyen nehéz az, mikor az ember lánya elindul nagy büszkén a
Fehér Toronyba, és aztán a bukás keserűségével kell hazatérnie. De ezt sosem
mondhatja senki, még tréfából sem!
- Nem tréfáltam - mondta Elayne könnyedén. Könnyedén, mint egy hóvihar.
Garenia szigorú arccal hajolt előre, a Levegő egy fonata már szinte
megszilárdult előtte, de Corly asszony felemelte a kezét.
- És te, Nynaeve? Te is a társnőddel tartasz ebben az... őrültségben?
Nynaeve azt hitte, megfullad. Ezeknek a nőknek tudniuk kellett, hol van a
Tál. Tudniuk kellett!
- Nynaeve - mondta Elayne elhalóan. Ezt akkor sem fogja elfelejteni neki,
ha valahogy kijutnak innen. A lány nagyszerűen értett ahhoz, hogy mindig a
legalkalmatlanabb pillanatban emlegesse fel a ballépéseit, és kibillentse az
egyensúlyából.
- Aes sedai vagyok, és a Sárga ajah tagja - mondta Nynaeve fáradtan. - A
valódi Amyrlin Trón, Egwene al'Vere emelt minket nővérré Salidarban. Nem
idősebb Elayne-nél. Ezt önöknek is hallaniuk kellett.
A három kőkemény arc meg sem rezzent.
- Azért küldött minket Ebou Darba, hogy keressük meg a Viharok Tálját.
Azzal helyre tudjuk állítani az időjárást. - Még mindig semmi. Igyekezett
uralkodni a haragján, igazán igyekezett, de nem bírta tovább. - Önöknek is ezt
kell akarniuk! Nézzenek körbe! A Sötét Úr fojtogatja a világot! Ha akárcsak
valami ötletük van arra, hol lehet a Tál, mondják meg nekünk!
Corly asszony intett Derysnek, aki odasietett, és elvette a csészéket.
Félelemmel teli tekintetet vetett Elayne-re és Nynaeve-re. Mikor eloldalgott,
sőt, a szobából is kimenekült, a három nő lassan felállt, úgy, mint egy szigorú
bíróság, aki épp meghozta az ítéletét.
- Nagyon sajnálom, hogy nem fogadjátok el a segítségünket - mondta Corly
asszony hidegen. - Ezt az egész ügyet nagyon sajnálom.
Az erszényébe nyúlt, és három ezüstöt dobott Elayne tenyerébe, hármat
pedig Nynaeve-nek.
- Ezzel eljuttok valameddig. Azt hiszem, a ruháitokért is kaphattok
valamennyi pénzt, még ha nem is annyit, mint amennyit fizettetek érte. Ezek
aligha megfelelő öltözékek az utazáshoz. Holnap hajnalra eltűntök Ebou
Darból.
- Nem megyünk sehova - válaszolta neki Nynaeve. - Kérem, ha tudják...
Ennyi erővel akár csendben is maradhatott volna. A szavak kimért áradata le
sem lassult.
- Holnap hajnalban körbeadjuk a leírásotokat a barátainknak, és eljuttatjuk a
Tarasin Palotába is. Ha napkelte után bárki meglát titeket a városban,
elintézzük, hogy a nővérek tudják, merre vagytok, és a fehérköpenyeket is
értesítjük. Onnantól már csak aközött választhattok, hogy menekülni akartok,
a nővérek kezébe kerülni, vagy meghalni. Menjetek, és ne térjetek vissza, és
hosszú ideig élhettek még békében, ha feladjátok ezt az undorító és veszélyes
hazugságot. Mi végeztünk veletek. Berowin, intézd el őket, kérlek.
Átfurakodott közöttük, és kiment a szobából, anélkül, hogy akárcsak
hátrapillantott volna.
Nynaeve dacosan hagyta magát levezetni a bejárati ajtóig. Ha tovább
erősködne, csak azt érné el, hogy a szó szoros értelmében kihajítják, de nem
szerette feladni a dolgokat. A Fényre, de nem szerette! Elayne királynőként
vonult mellette, minden vonásából áradt, hogy milyen fagyosan és
határozottan el akar innen menni, és túl akar már lenni az egészen.
A kis előszobában Nynaeve még egyszer megpróbálkozott.
- Kérem, Garenia, kérem, Berowin, ha tudnak valamit a Tálról, mondják el
nekünk! Bármit! Be kell látniuk, hogy ez mindennél fontosabb! Kérem!
- Azok a legvakabbak, akik szándékosan tartják csukva a szemüket - idézte
Elayne nem is olyan halkan.
Berowin egy pillanatra habozott, de Garenia nem ingott meg. Nynaeve
arcába dugta a képét.
- Azt hiszed, hogy teljesen megbolondultunk, kicsikém? Hadd mondjam el,
mit gondolok a dologról. Akármit mondotok is, fel kellett volna pakolni
titeket, és kivinni a tanyára. Alise figyelmes gondoskodása mellett már pár
hónap alatt leszoktatok volna a hazudozásról, és hálásak lettetek volna a
segítségért, amit most ilyen csúnyán utasítottatok vissza.
 Nynaeve a legszívesebben orrba vágta volna. Ahhoz nem volt szüksége a
saidarra, hogy az öklét használja.
- Garenia! - mondta Berowin élesen. - Kérj bocsánatot! Senkit nem tartunk
magunknál az akarata ellenére, és ezt te is tudod! Azonnal kérj bocsánatot!
És csodák csodája, az a nő, aki a legrangosabbak közé kerülhetett volna, ha
aes sedai lesz, oldalvást rápislogott arra, aki a nővérek legaljának számított, és
elvörösödött.
- Bocsánatért esedezem - motyogta Garenia Nynaeve-nek. - A
vérmérsékletem néha elragad, és olyasmiket mondok, amihez nincs jogom.
Alázatosan esedezem a bocsánatodért.
Újabb óvatos pillantást vetett Berowinre. A másik nő bólintott, és Garenia
megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Nynaeve még mindig levegő után kapkodott, de ekkor a pajzsokat
elengedték, és kilökték őt és Elayne-t is az utcára. Az ajtó nagyot döndülve
csapódott be a hátuk mögött.
 Huszonnegyedik fejezet

A VÉRSÉG

Hihetetlen, gondolta Reanne. Az ablaknál állva nézte, ahogy a két idegen

lány eltűnik az utcán a koldusok, a kereskedők, kocsik és gyaloghintók színes
forgatagában. Azon nyomban visszatért a fogadószobába, ahogy a párost
kitessékelték. Nem tudta, mire vélje a felbukkanásukat, és azt, hogy olyan
makacsul ragaszkodtak az állításukhoz, holott minden észérv ellene szólt.
- Nem izzadtak - suttogta Berowin a válla mellett.
- Valóban? - Ha nem adta volna a szavát, azonnal értesítette volna a Tarasin
Palotában tartózkodó nővéreket. És ha nem lenne olyan veszélyes felhívnia
magukra a figyelmet. Félelem forrongott a szívében, ugyanaz a
megmagyarázhatatlan, gyomorszorító félelem, amit akkor érzett, mikor
átlépett az egyik ezüst íven a beavatottak próbáján. És éppúgy, mint eddig
minden alkalommal, mikor ez a félelem elfogta az azóta eltelt hosszú évek
alatt, most is megkeményítette magát. Valójában nem is mérte fel, hogy az
attól való félelem, hogy esetleg ismét sikoltozva elrohan ijedtében, már rég
legyőzte a másikat, és épp ezért soha többé nem fog megfutamodni semmi
elől. Imádkozott, hogy azok a lányok hagyjanak föl ezzel az őrültséggel. Azért
is imádkozott, hogy ha elkapják őket, az jó messze történjen Ebou Dartól, és
vagy hallgassák el, amit itt láttak, vagy a nővérek ne higgyenek nekik.
Előkészületeket kell tenniük, olyan óvintézkedéseket kell bevezetniük, amikre
hosszú-hosszú évek óta nem volt szükségük. Az aes sedai-ok persze olyan
közel álltak a mindenhatósághoz, hogy mit sem számított. Ezt a csontjaiban
érezte.
- Legöregebb, nem lehet, hogy a kettő közül legalább az idősebb valóban...?
Fókuszáltunk, és...
Berowin zavartan hallgatott el, de Reanne-nak nem kellett átgondolnia a
helyzetet, még akkor sem, ha a fiatalabbik lány történetét figyelmen kívül
hagyhatta volna. Miért engedné egyetlen aes sedai is, hogy kevesebbnek
nézzék, mint ami; hogy ennyivel kevesebbnek nézzék, mint ami?
Mindamellett bármelyik valódi aes sedai elérte volna, hogy térden állva
könyörögjenek a bocsánatáért, és nem álldogált volna olyan beletörődően,
mint ez a két szerencsétlen.
- Nem fókuszáltunk aes sedai-ok előtt - mondta határozottan. - Nem
szegtünk meg egy szabályt sem.
A szabályok rá éppúgy vonatkoztak, mint bárki másra, hiszen a legelső és
legfőbb szabály épp az volt, hogy mindannyian egyenlők, még azok is, akiket
időről időre a többiek fölé emelt a szükség. Hogyan is lehetett volna másképp,
mikor a felül állóknak is egy idő után vissza kellett lépnie a többiek közé?
Csak a mozgás és a változás rejthette el őket.
- De a hírek egy része valóban azt mondja, hogy egy fiatal lány az Amyrlin
Trón, Legöregebb! És tudta...
- Lázadók! - Reanne az összes hitetlenkedő dühét beleöntötte ebbe a szóba,
amit a Torony kettészakadása óta érzett. Hogy merészel bárki is fellázadni a
Fehér Torony ellen! Aligha meglepő, hogy mindenféle hihetetlen
híresztelések kelnek szárnyra az ilyenekről.
- És mi van Logainnel és a Piros ajahhal? - kérte számon Garenia. Reanne
végigmérte. A saldaeai valahonnan szerzett magának még egy csésze teát,
mielőtt feljött volna, és most dacosan azt kortyolgatta.
- Bármi is az igazság, Garenia, mi nem ítélhetjük meg egy aes sedai
cselekedeteit. - Reanne szája megfeszült. Ez aligha foglalta össze mindazt,
amit a lázadók iránt érzett, de fel sem tudta fogni, hogyan tehet egy aes sedai
ilyesmit.
A saldaeai beletörődően hajtotta meg a fejét, talán azért, hogy elleplezze,
hogy a szája dacos fintorba húzódott. Reanne nagyot sóhajtott. Ő már réges-
rég feladta, hogy a Zöld ajahról álmodozzon, de voltak egy páran, akik
Berowinhez hasonlóan még mindig abban hittek nagy titokban, hogy még
visszatérhetnek a Fehér Toronyba valahogy, és egyszer még aes sedai válik
belőlük. Aztán pedig ott voltak a Gareniához hasonlóak, akik majdnem ilyen
nehezen titkolták el a kívánságaikat, bár azok még sokkal tiltottabbak voltak.
Ha rajtuk múlik, még a vadakat is maguk közé fogadták volna, sőt, talán
kimentek volna vidékre, hogy olyan fiatal lányokat keressenek, akiket lehet
tanítani!
Garenia még nem fejezte be. Mindig is a fegyelmezetlenség határát súrolta,
és nagyon sokszor át is lépte azt.
- És mi van ezzel a Setalle Anannal? A lányok tudnak a Körről. Csak ez az
Anan asszonyság mondhatta el nekik, bár hogy ő honnan tudja... - Mások
túlságosan is megjátszottnak tarthatták azt, ahogy Garenia megrázkódott, de ő
mindig is ilyen volt, sosem bírta elrejteni az érzéseit. Még akkor sem, ha
pedig azt kellett volna tennie. - Bárki is árulta el neki a titkunkat, meg kell
keresni, és meg kell büntetni. És Setalle Anannal is tudatni kellene, hogy nem
beszélhet! Csak egy fogadós!
Berowin levegő után kapkodott, a szeme tágra nyílt ijedtében, és olyan
lendülettel esett bele a székébe, hogy az jó pár lépést hátrébb csúszott.
 - Garenia, ne feledd el, kicsoda Setalle Anan - mondta Reanne élesen. - Ha
elárult volna minket, térden csúsznánk Tar Valonig, és egész úton az aes
sedai-ok bocsánatáért esedeznénk. - Mikor először Ebou Darba érkezett,
elmesélték neki, hogy a nővérek egyszer arra kényszerítettek egy nőt, hogy
hason csússzon egész a Fehér Toronyig. Amit azóta az aes sedai-októl látott,
az alapján több mint valószínű, hogy képesek voltak ilyesmire. - Csupán csak
hálából tartotta meg azt a pár titkot, ami a tudomására jutott, és nem hinném,
hogy ez az érzés megfakult volna benne. Meghalt volna az első gyermeke
születésekor, ha a Vérség nem segített volna rajta. Akkor tudott meg
valamicskét rólunk, mikor páran közülünk nyugodtan beszéltek előtte, mert
úgy hitték, nem hallja, amit mondanak. Ezeket a gondatlanokat pedig már jó
húsz éve megbüntették a hibájuk miatt.
Ennek ellenére azt kívánta, bárcsak rá tudná valahogy venni Setalle-t, hogy
legyen egy kicsit körültekintőbb. Biztosan elejtett pár átgondolatlan célzást a
lányok előtt.
A saldaeai nő ismét meghajtotta a fejét, de a szája íve makacs és dacos
maradt. Reanne úgy döntött, hogy ennek a körnek legalább egy részét a
tanyán fogja tölteni Garenia, és arra a makacs, dacos arckifejezésre
vonatkozólag külön utasításokat kap. Alise-nek általában egy hét is elég volt
ahhoz, hogy meggyőzze a gondjaira bízottakat arról, hogy sem makacskodni,
sem dacoskodni nem éri meg.
Mielőtt azonban szólhatott volna erről Gareniának, Derys jelent meg az
ajtóban. Pukedlizett, és Sarainya Vostovant jelentette be. Sarainya szokása
szerint nem várta meg, hogy Reanne engedélyt adjon a belépésre, hanem
félresöpörte az útjában álló lányt. A meglepően szép asszony mellett sok
szempontból még Garenia is gyengének és esetlennek tűnt, pedig Sarainya
minden egyes szabályt gondosan betartott. Reanne egész biztos volt abban,
hogy ha tehetné, a nő fonatokba fogná a haját, és kis csengőkkel díszítené,
bármilyen ostobán nézne is az ki a ruhája fölött virító vörös övvel. De persze
akkor, ha lehetett volna, Sarainya egyetlen egy kört sem szolgált volna vörös
övben.
A nő természetesen meghajolt az ajtóban, Reanne elé térdelt, és meghajtotta
a fejét, de ötven hosszú év sem feledtethette el vele, hogy ha egykor képes lett
volna hazatérni Arafelbe, ma már jókora hatalom birtokosa lenne. A
meghajlás és a többi csupán csak engedmény volt. Mikor azonban megszólalt
rekedtes, erős hangján, Reanne elfelejtette minden afelett érzett aggodalmát,
hogy vajon a nő képes lesz-e valaha is elfogadni jelenlegi helyzetét, vagy
hogy Gareniával mit kellene kezdenie.
- Callie halott, Legöregebb Nővér. Átvágták a torkát, és látszólag még a
harisnyáját is elrabolták, de Sumeko szerint az Egyetlen Hatalom végzett vele.
 - Az lehetetlen! - tört ki Berowinből. - Egyetlen Vérünk sem tenne ilyesmit!
- Egy aes sedai lett volna? - Most az egyszer még mintha Garenia is
elbizonytalanodott volna. - De hogyan? A Három Eskü... Sumeko biztos
téved.
Reanne felemelte a kezét, és csendre intette őket. Sumeko sosem tévedett,
ilyesmiben legalábbis nem. A Sárga ajah tagja lehetett volna, ha nem omlik
össze teljesen a vállkendőért folytatott próbák során. Bár tiltották az efféle
dolgokat, és bár sokszor meg is büntették érte, a nő egyre többet és többet
tanult, mikor azt hitte, mások nem figyelik, mit tesz. Egyetlen aes sedai sem
követhette el ezt a szörnyűséget, ebben Reanne egészen bizonyos volt, és
egyértelműen nem tehette a Vérség egy tagja sem, de... Azok a lányok, azok a
makacs lányok, akik olyasmiket is tudtak, amit nem tudhattak volna
másképp... A Kör már túl régóta létezett, túl sok nőnek nyújtott biztonságot és
menedéket ahhoz, hogy lerombolják...
- Ezt kell tennünk - mondta határozottan. A félelem ismét felberzenkedett
benne, de ezúttal szinte észre sem vette.

Nynaeve dühösen vonult el a háztól. Hihetetlen volt! Ezek a nők egy céhbe
tartoztak, tudta, hogy azok! És bármit mondtak is, azt is pontosan tudta, hogy
ismerik a Tál rejtekhelyét! Bármit megtett volna, hogy kiszedje belőlük ezt a
titkot. Sokkal egyszerűbb lett volna békés báránykát játszani előttük pár röpke
órára, semmint, csak a Fény tudja hány napon át, elviselni Mat Cauthon
társaságát.
Olyan engedelmes lettem volna, amilyennek csak látni akarnak, gondolta
magában ingerülten. Azt hitték volna, hogy nálam békésebb mamlasz nem is
létezik! Megtehettem volna azt is... Ez persze mind nem volt igaz, és nem
kellett ahhoz a szájában éreznie azt a feledhetetlen, ocsmány ízt, hogy maga is
beismerje. Ha csak egy egészen apró esélye lett volna rá, hogy megtegye,
addig rázta volna mind a hármat, amíg ki nem bökik, amit hallani akar.
Megmutatta volna nekik, hogy ő egy aes sedai, addig mutatta volna, míg
nyöszörögni nem kezdenek riadtukban!
Dühös, csúf oldalpillantást vetett Elayne-re. A másik nő elmerült a
gondolataiban. Nynaeve azt kívánta, bárcsak ne tudná, mire gondol Elayne.
Egy elpocsékolt reggel, és ráadásul micsoda megaláztatás! Nem szeretett
tévedni. Még mindig nem szokta meg, hogy bevallja magának, ha tévedett. És
most bocsánatot kell majd kérnie Elayne-től. Annyira utált bocsánatot kérni!
Nos, az épp elég rossz lesz odahaza a lakosztályukban is. Remélhetőleg
Aviendha és Birgitte nem érnek vissza addigra. De hogy nem fog nekiállni
mentegetőzni itt az utca közepén, mikor ki tudja, ki hallhatja meg, mit mond,
az egyszer biztos! A tömeg egyre sűrűbb lett, bár a nap, amit szinte teljesen
eltakart a vijjogó tengeri madarak sötét fellege, nem emelkedett sokat azóta,
hogy bementek a házba.
Nem tudták, merre kellene menniük, hiszen az oda úton Anan asszony sok
kitérőt tett. Nynaeve vagy fél tucatszor állt meg útbaigazítást kérni. Elayne
ilyenkor mindig az ellenkező irányba nézett, és úgy tett, mintha nem is hozzá
tartozna. Átvonultak a hidakon, kikerülték a kordékat és szekereket,
elugrottak pár nyaktörő iramban száguldó hintó és hordszék elől. Nynaeve azt
kívánta, bárcsak Elayne megszólalna végre. Ő is nagyon jól tudta, hogy kell
az embernek sérelmeit dédelgetni, és ilyenkor minél tovább hallgatott, annál
rémesebb dolgokat mondott, ha megszólalt végül. Ezért hát minél hosszabb
ideje mentek egymás mellett csöndben, annál jobban tartott attól, mit fog
Elayne a fejéhez vágni, és a lakosztályban várható nagy jelenet egyre sötétebb
színekben tűnt fel előtte. Ettől pedig egyre inkább dühbe gurult. Már
beismerte, hogy hibázott, még ha csak maga előtt is. Elayne-nek nincs joga
ahhoz, hogy ilyen szenvedéseknek tegye ki! Olyan arcot vágott, hogy még
azok is riadtan tértek ki az útjukból, akik nem vették észre az ujjukon csillogó
gyűrűt. Akik a gyűrűt is meglátták, hirtelen úgy érezték, hogy pár utcával
odébb van sürgős dolguk. Néha még a gyaloghintók hordárjai is kikerülték.
- Szerinted Reanne milyen idős lehet? - kérdezte Elayne váratlanul.
Nynaeve majdnem megbotlott ijedtében. Már kis híján a Mol Hara térnél
jártak.
- Ötvenéves. Talán hatvan is. Nem értem, mit számít ez!
Körbenézett a tömegen, hogy lássa, nem hallgatózott-e valaki.
Egy épp arra járó utcai árus, akinek a nyakában lógó tálcán pár keserű,
sárga, apró gyümölcs fonnyadozott, amit errefelé citromnak hívtak, kiáltás
közben megpróbált ijedten nyelni, ahogy Nynaeve tekintetet végigsöpört rajta.
Kétrét görnyedve, fulladozva borult a tálcájára. Nynaeve szipákolt egyet. Ez a
némber alighanem hallgatózott, de az is lehet, hogy az erszényüket akarta
elemelni.
- Akkor is egy céhbe tartoznak, Elayne, és akkor is tudják, hogy hol van a
Tál! Tudom, hogy így van!
Valójában nem is ezt akarta mondani. Ha most elkezdene mentegetőzni,
hogy Elayne-t is belekeverte ebbe a kellemetlen reggeli sétába, talán nem is
lenne olyan rémes a dolog.
- Valószínűleg igazad van - mondta Elayne elgondolkozva. - Könnyen lehet,
hogy igazad van. De hogy öregedhetett meg ennyire?
Nynaeve megállt az utca kellős közepén. Azok után, hogy egyfolytában
veszekedett vele, és hogy kidobatta magukat abból a házból, könnyen lehet,
hogy igaza van?
- Hát, szerintem meg könnyen lehet, hogy úgy mint én, vagy te, vagy bárki
más. Minden áldott nap egy napot. Elayne, ha hittél nekem, miért jelentetted
be olyan fensőbbséges pompával, hogy ki vagy, mint Rhiannon a Toronynál?
Ez kifejezetten tetszett neki. A régi mesék szerint Rhiannon királynő sem
épp azt kapta a bejelentése után, amit várt!
Elayne láthatóan nem értette meg a célzást, bár állítólag igen művelt lány
volt. Kihúzta Nynaeve-et a keskeny kis utcácska szélére, hogy az
elfüggönyözött ablakú zöld hintó ne gázolja el. Egy varrónő boltja előtt álltak
meg, a széles ajtón keresztül be lehetett látni a félig elkészült ruhákba
bújtatott próbababákra.
- Semmit nem árultak volna el, Nynaeve, akkor sem, ha térden állva
könyörögtél volna nekik.
Nynaeve sértetten nyitotta szóra a száját, de aztán be is csukta rögtön.
Sosem monda, hogy könyörögni fog! És különben is, miért csak neki kellett
volna könyörögnie? Még mindig jobb egy nő, bármelyik nő előtt
megalázkodni, mint Mat Cauthon előtt! Elayne-nek viszont valami bogarat
ültetett a fülébe, és nem hagyta abba a butáskodást.
- Nynaeve, Reanne is biztos lelassult, mint mindenki más. Hány éves lehet,
ha ötvennek vagy hatvannak tűnik?
- Miről beszélsz, te lány? - Nynaeve gondolkodás nélkül megjegyezte a
helyszínt. A varrónő munkája meglehetősen jó minőségűnek tűnt, érdemes lett
volna egyszer alaposabban szemügyre venni. - Valószínűleg nem fókuszál, ha
elkerülheti, mert annyira fél attól, hogy aes sedai-nak nézik. Nem akarhatta,
hogy az arca kortalan legyen.
- Ugye sosem figyeltél oda az órákon? - mormolta Elayne. Meglátta az
ajtóban ácsorgó kövérkés varrónőt, és az épület sarka felé húzta Nynaeve-et,
aki azon merengett, hogy a varrónő ruháján látható hallatlan mennyiségű
csipke - ami végighabzott az ing derekán, és még a kikandikáló
alsószoknyákon is hatalmas hullámokat vetett - láttán, hogy nem árt majd
jobban odafigyelnie, pontosan mire is költi a pénzét ez a nő, ha mégis úgy
dönt, hogy ruhát rendel nála.
- Feledkezz már meg a ruhákról egy pillanatra, Nynaeve! Ki a legidősebb
beavatott, akit ismersz?
Nynaeve sértetten, kimérten Elayne-re meredt. Ez a csitri azt hiszi, hogy az
ő esze csak a ruhákon jár! És különben is, figyelt ő az órákon! Néha.
- Elin Warrel, azt hiszem. Nagyjából velem egykorú.
Természetesen a varrónő ruhája is egész jól nézett volna ki, ha kicsit
kevésbé merész a nyakkivágása, és ha jóval kevesebb csipkét tesz rá. És
mondjuk, ha zöld selyemből varrja meg. Lan szerette a zöldet, bár persze
Nynaeve sosem választott volna ruhát egy férfi kedvéért. És különben is, a
kéket is szerette.
 Elayne olyat nevetett, hogy Nynaeve már azt hitte, hangosan is kimondta
kósza gondolatait. Vadul elvörösödött, és épp belekezdett volna egy hosszas,
zavart mentegetőzésbe - meg tudta volna magyarázni a dolgot, Bel Tine
idejére biztosan - de Elayne nem hagyta szóhoz jutni.
- Elin testvére nem sokkal azelőtt jött el hozzá látogatóba, hogy
megérkeztetek volna a Toronyba. A húga. Már erősen őszült. Nem volt
teljesen ősz, de nem hiányzott hozzá sok. Jóval negyven fölött járt már,
Nynaeve!
Elin Warrel már negyven múlt volna? De...!
- Mit akarsz mondani, Elayne?
Senki nem volt olyan közel hozzájuk, hogy hallhassa, mit mondanak, és
senki még csak rájuk sem nézett, a még mindig reménykedő varrónőt kivéve,
de Elayne lehalkította a hangját, és éppen csak suttogott.
- Lelassulunk, Nynaeve. Valamikor húsz és huszonöt éves korunk között
elkezdünk lassabban öregedni. Hogy mennyivel lassabban, az attól is függ,
hogy milyen erősek vagyunk, de hát mi nem függ attól? Minden fókuszálni
képes nő lassul. Takima szerint ez a kortalan arc elérésének a kezdete, bár azt
hiszem, az nem látszott meg senkin azelőtt, hogy legalább két vagy három éve
nem viselte már a kendőt, de néha jóval tovább. Gondolkozz! Te is tudod,
hogy egy ősz hajú nővér öreg, még ha nem is illik fölemlegetni a korát. Ha
Reanne is lelassult, és le kellett lassulnia, hány éves lehet most, hogy ilyen
öregnek tűnik?
Nynaeve-et nem érdekelte, hány éves Reanne. Sírni akart. Nem csoda, hogy
az emberek nem hitték el, milyen idős. Ez azt is megmagyarázta, hogy
odahaza a Nőkör miért szólt bele mindig a dolgaiba, és miért kezelték úgy,
mintha nem lenne képes egyedül ellátni a feladatát. Egy nővér kortalan arca
pompás dolog lehet, de mennyi időnek kell még eltelnie, mielőtt őszülni
kezd?
Dühösen pislogva fordult oldalra. Valami megütötte a tarkóján. Tántorogva
Elayne-re nézett. Miért ütötte meg a lány? Vagy nem Elayne lett volna az?
Nem... A lány csukott szemmel hevert a földön, a szeme le volt hunyva, a
halántékán hatalmas, lila duzzanat nőtt. Nynaeve szédelegve letérdelt, és
átölelte eszméletlen barátnőjét.
- A társnője alighanem rosszul lett - mondta egy hosszú orrú nő, aki sietve
melléjük térdelt. Még díszes sárga ruháját sem féltette, aminek a nyakkivágása
ebou dari mércével mérve is túl merész volt. - Hadd segítsek!
Egy magas fickó, aki hímzett mellényében egész jóképű lett volna, ha nem
olyan olajozottan álságos a mosolya, lehajolt, és megragadta Nynaeve vállát.
- Jöjjenek, itt a kocsim. Elvisszük önöket valami kellemesebb helyre, mint
ez a járdaszegély itt.
 - Menjenek innen - mondta Nynaeve udvariasan. - Nincs szükségünk a
segítségükre!
A fickó ennek ellenére megpróbálta talpra segíteni, hogy a vörös hintóhoz
támogathassa, amiben egy kék ruhába öltözött, meglehetősen döbbent nő
integetett feléjük hívogatóan. A hosszú orrú nő Elayne-t akarta felemelni,
miközben csevegve megköszönte a férfinak a segítségét, és arról áradozott,
hogy micsoda pompás ötlet, hogy hintón vigyék őket arrébb. A nézelődők
tömege a semmiből tűnt elő, de percről percre nagyobb volt. Félkörben álltak.
A nők együtt érzően motyogtak arról, hogy milyen rémes is az, mikor elájul
valaki a tűző napon, a férfiak pedig lelkesen felajánlották a segítségüket a
hölgyek cipelésében. Egy elvetemülten vakmerő, vézna kis fickó Nynaeve
szeme láttára próbálta meg elemelni az erszényét.
A feje még mindig túlságosan is kóválygott ahhoz, hogy könnyedén meg
tudja ragadni a saidart, de ha az utcán tébláboló népség nem is dühítette volna
fel eléggé, az, amit a lába elé pillantva látott meg a földön, az egekig
korbácsolta a haragját. Egy tompa, kőhegyű nyíl hevert a kövek közt. Vagy
az, amelyik csak súrolta, vagy az, amelyik leterítette Elayne-t. Fókuszált, és a
vézna zsebmetsző meggörnyedt, összegömbölyödött, és sivalkodni kezdett,
mint egy kismalac. Egy másik fonat, és a hosszú orrú nő is hátratántorodott.
Kétszer olyan magas hangon visított, mint a tolvaj. A selyemmellényes fickó
láthatóan úgy döntött, hogy ezek szerint mégsincs olyan nagy szükségük a
segítségére, mint gondolta volna, mert sarkon fordult, és a hintója felé rohant,
de Nynaeve azért megsegítette hátulról. A férfi nagyobbat ordított, mint egy
felbőszült bika, és a hintó ajtaján kihajoló kék ruhás nő a mellényénél fogva
rángatta fel.
- Köszönöm, de nincs szükségünk a segítségükre! - ordította Nynaeve.
Udvariasan.
Nem maradtak sokan, akik meghallgatták volna. Ahogy világossá vált, hogy
az Egyetlen Hatalmat használja - márpedig az, hogy minden látható ok nélkül
ugrálni és visongani kezdenek az emberek, még a legostobábbak előtt is
elárulta, mit tesz - mindenki elszaladt. A hosszú orrú nő is összeszedte magát,
és felugrott a vörös hintóra. Nagy nehezen megkapaszkodott valahogy, és a
sötét mellényes kocsis azonnal a lovak közé csapott az ostorával. Az emberek
alig győztek elugrálni a kocsi elől. Még a zsebmetsző is elsántikált, amilyen
gyorsan csak tudott.
Nynaeve-et az sem érdekelte volna jobban, ha hirtelen megnyílik a föld, és
elnyeli az egész társaságot. Fájt a mellkasa, de finom fonatokat szőtt Szélből,
Vízből, Földből, Tűzből és Szellemből, összeolvasztotta őket, és Elayne-be
irányította mindet. Egyszerű fonat volt, még így, szédelegve is könnyen
megcsinálta, és mikor végzett vele, ő is könnyebben lélegzett már. A duzzanat
Elayne fején nem volt komoly, és a lány koponyája nem tört be. Máskor
átrendezte volna ezeket a fonatokat egy jóval bonyolultabb mintába, és azt a
fajta Gyógyítást használta volna, amit ő maga fejlesztett ki. Most azonban
csak annál jóval egyszerűbb fonatokkal tudott csak megbirkózni. Csupán a
Szél, a Szellem és a Víz szálait használva szőtte meg a Sárgák által
emberemlékezet óta használt Gyógyítás fonatait.
Elayne szeme felpattant, és a lány akkorát sóhajtott, mintha egyszerre
akarná az egész tüdejét megtölteni levegővel. Összerándult, mint egy partra
vetett hal, papucsos kis lábai csak úgy dübögtek az utca kövén. A sokk
természetesen egy pillanat alatt elmúlt, és ez alatt a zúzódás is összehúzódott,
és eltűnt.
Nynaeve felsegítette Elayne-t, és hirtelen egy nő kezét pillantotta meg,
amint egy ónpohárban vizet nyújt felé.
- Ettől még egy aes sedai is megszomjazik - mondta a varrónő. Elayne
elvette volna a poharat, de Nynaeve a csuklójára tette a kezét.
- Nem, köszönjük!
A nő megvonta a vállát, és elfordult. Nynaeve utánaszólt, ezúttal kissé
kedvesebben.
- Köszönjük szépen!
Úgy tűnt, minél többet mondja ezt a szót az ember, annál könnyebb
kimondani. Nynaeve nem tudta, ennek örül-e vagy sem.
A csipkeóceán megremegett, ahogy a varrónő ismét megvonta a vállát.
- Bárkinek varrok ruhákat. Amit én csinálnék, az jobban menne a haja
színéhez.
Visszament a boltjába. Nynaeve komoran nézett utána.
- Mi történt? - kérdezte Elayne. - Miért nem hagytad, hogy igyak? Szomjas
vagyok, és éhes is!
Nynaeve még vetett a varrónő után egy engesztelhetetlen pillantást, aztán
lehajolt, és felvette a nyílvesszőt. Elayne-nek nem kellett sokat magyaráznia.
Egy pillanat alatt körbevette a saidar ragyogása.
- Teslyn és Joline?
Nynaeve megrázta a fejét. Az enyhe szédülés lassan múlni kezdett. Nem
hitte volna, hogy azok ketten idáig alacsonyodnak.
- És mi van, ha Reanne volt az? - kérdezte halkan. A varrónő ismét
megjelent a boltajtóban, és reménykedve nézte őket. - Talán biztos akar lenni
abban, hogy elmegyünk. Vagy ami még rosszabb, lehet, hogy Garenia tette.
Ez majdnem olyan ijesztő volt, mint ha Teslynnel és Joline-nel kellett volna
szembenézniük. És vagy kétszer olyan dühítő.
Elayne valahogy még akkor is csinos volt, mikor elöntötte az indulat.
- Bárki volt is az, elintézzük. Majd meglátod. - A lány dühe elhalványult. -
Nynaeve, ha a Kör tudja, hol a Tál, megtalálhatjuk, de... - habozva az ajkába
harapott. - Csak egyetlen egy módot tudok arra, hogy biztosak lehessünk.
Nynaeve lassan bólintott, bár szívesebben megevett volna akár egy jó marék
szemetet is. Ez a nap is olyan ragyogónak tűnt egy ideig, de aztán minden
sötétségbe veszett, Reanne-től egész... A Fényre, mikor kezd már őszülni a
haja?
- Ne sírj, Nynaeve. Mat nem lehet annyira borzalmas. Pár nap alatt
megtalálja nekünk, te is tudod.
Nynaeve csak még jobban zokogott.
 Huszonötödik fejezet

LÉLEKCSAPDA

Moghedien nem akarta újra végigélni ezt az álmot, de hiába akart

felébredni, hiába akart sikítani, mit sem használt. Az alvás szorosabb
béklyóba fogta, mint a legerősebb acél. Az eleje gyorsan elszállt, elmosódott
vázlatnak tűnt csak. Ez nem az irgalom jele volt; ennyivel hamarabb jutott el a
többihez.
Alig ismerte fel a nőt, aki belépett a sátorba, ahol raboskodott. Halima. Az
egyik, magát aes sedai-nak nevező ostoba némber titkára. Ostobák, de épp
elég erősen tartották a markukban a nyakára kapcsolt ezüstláncnál fogva. A
markukban tartották, és engedelmességre kényszerítették. Gyorsan mozdult a
kép, bár Moghedien egyre csak azért imádkozott, hogy lassuljon egy csöppet.
A nő fókuszált, hogy világos legyen, de Moghedien csak a fényt látta.
Saidinnak kellett lennie - ma már csak a Kiválasztottak közül ismerte bárki is,
hogyan lehet megcsapolni az Igazi Hatalmat - azt a Hatalmat, ami magától a
Sötét Úrtól fakadt - és közülük senki sem volt olyan ostoba, hogy ha nem
kényszeríti rá a legvészesebb szükség, hozzá folyamodjon. De ez lehetetlen! A
képek kezdtek egybemosódni a sebességtől. A nő Aran'garnak hívta magát, és
a nevén szólította Moghedient, elmondta neki, hogy a Végzet Vermébe kell
mennie, és levette az a'dam nyakláncát. Közben összerezzent a fájdalomtól,
pedig azt egy nő sem érezhette volna. Moghedien újra - hányszor történt már
ez meg vele? - Moghedien újra megszőtte az aprócska kaput a sátorban.
Suhant, hogy a végtelen sötétben elég ideje legyen átgondolni a dolgokat, de
épphogy csak rálépett a saját kis korongjára, ami zárt márványerkélyre
hasonlított, és egy kényelmes karosszék is volt rajta, már meg is érkezett
Shayol Ghul örökkön-örökké alkonyba burkolódzó fekete lejtőire, ahol a
kürtők és hasadékok csak úgy ontották magukból a gőzöket, gázokat és a
savanyú bűzű füstöt. Egy Myrddraal jött elé halottfekete ruhában, egy fakó
meztelen csigára emlékeztető, szem nélküli férfi, aki azonban jóval magasabb
volt minden eddigi Félembernél, akit látott. Hányavetin köszöntötte, kérdés
nélkül odavetette neki a nevét, és megparancsolta, hogy kövesse, a
Myrddraalok régen nem viselkedtek így a Kiválasztottakkal szemben.
Moghedien most felsikított az agya mélyén, és könyörgött, hogy gyorsuljanak
fel a képek, és olvadjanak egyetlen elmosódott csíkká, hogy ne láthassa, ne is
tudhassa, mi történt, de most, hogy megindult Shaidar Haran háta mögött a
Végzet Vermének bejárata felé, most minden lelassult, és az idő valós ütemére
csordogált, és sokkal valódibbnak tűnt, mint a Tel'aran'rhiod vagy akár az
ébrenlét világa.
Moghedien lehunyt szemhéja mögül könnyek csurogtak már amúgy is
nedvesen csillanó arcára. Meg-megugrott keskeny deszkaágyán, a lába és a
keze vadul rángatózott, ahogy kétségbeesetten és hiábavalóan küzdött az
ébredésért. Már rég nem tudta, hogy csak álmodik - minden olyan
valóságosnak tűnt -, de valahol az emlékei mélyén, valahol egészen mélyen az
ösztönök sikítottak, és puszta ujjukkal martak volna kiutat ebből a
rémlátomásból.
Moghedien jól ismerte a lejtős járatot, a mennyezetről alácsüngő, tőréles
kőfogakat és a falakat beborító betegesen halvány derengést. Számtalanszor
járt már itt azóta az első látogatás óta, mikor eljött, hogy meghajoljon a
Nagyúr előtt, és a kezébe ajánlja a lelkét, de sosem érkezett még így ide, így,
hogy hibáit teljes nagyságában ismerte a Nagyúr. Eddig még előle is mindig
sikerült eltitkolnia, ha hibázott. A legtöbbször. Itt bármit megtehettek, amit
máshol lehetetlen lett volna. Itt bármi megeshetett, ami máshol lehetetlen lett
volna.
Megrezzent, mikor az egyik kőfog a hajába szántott, de aztán összeszedte
magát, amennyire csak tudta. A kőtüskék és pengék alatt könnyedén elsietett a
magas Myrddraal, de, bár a Félember több mint két fejjel Moghedien fölé
tornyosult, a nőnek most már kapkodnia kellett a fejét a leszálló kőélek között.
Egy kőfog a vállába mart, és le kellett hajolnia, hogy átférjen az újabb pengék
között. Lassan már nem volt annyi helye, hogy kihúzza magát, meg kellett
görnyednie, ha tovább akart menni. Kétrét hajolva osont a Myrddraal után,
igyekezett a nyomában maradni. A Félember irama nem változott, de
Moghedien bárhogy igyekezett is, nem tudta csökkenteni a kettejük közti
távolságot. Az alászálló mennyezet fogaival a Nagyúr a bolondokat és az
árulókat büntette, és Moghediennek térdre kellett ereszkednie, hogy
négykézláb folytassa az útját. Aztán már úgy sem fért el, és a könyökén
csúszott előre. A fény fellobbant és kihunyt az alagútban, már a Verem
szájánál járhatott. Moghedien a hasán csúszott, az ujjai nagy nehezen
vonszolták előre testét. A kőfogak a húsába vájtak, leszaggatták róla a ruhát.
Az utolsó pár lépést levegő után kapkodva tette meg, a szakadó gyapjú halk
sikolyára.
Visszanézett a válla felett, és önkéntelenül is összerándult. Ott, ahol máskor
az alagút szája volt, most sima kőfal emelkedett. Talán a Nagyúr pontosan így
időzítette a dolgot, és ha lassabb...
A sziklapárkány, amin hevert, feketével pettyezett, olvadt lávató fölé nyúlt ki.
A tavacskán ember nagyságú lángok keltek és haltak el szüntelen. A
barlangnak nem volt sem padlója, sem mennyezete, egyenesen emelkedett át a
hegyen az egekig, amit vad felhők szeltek át. Vörös, sárga és fekete csíkok
szeltek át mindet, és úgy rohantak, mintha az idő szele hordaná őket vad
szárnyain. Ez nem a Shayol Ghul körül látható sötétszürke ég volt. Moghedien
csak egyszer pillantott fel rá, és nem csak azért nem nézte tovább, mert már
látta épp elégszer. A Vájat, amit a Nagyúr börtönébe véstek, itt sem volt
közelebb, mint bárhol máshol a világon, de tisztán érezte, itt fürödhetett a
Nagyúr ragyogó dicsfényében. Az Igazi Hatalom körülölelte. Olyan erős volt,
hogy ha fókuszálni próbált volna ezen a helyen, a hatalom szénné égeti. Nem
mintha amúgy bármikor megfizette volna ennek a Hatalomnak az árát!
Nagy nehezen térdre kecmergett, de valami a lapockái közé csapott, és
keményen a sziklapárkányhoz vágta. A levegőt is kiszorította a tüdejéből.
Döbbenten kapkodott lélegzet után, és riadtan nézett vissza a válla felett. A
Myrddraal ott állt felette, egyik csizmája a hátán taposott. Moghedien kis
híján magához ölelte a saidart dühében, bár az, ha valaki engedély nélkül
fókuszált itt, a Végzet Vermében, gyors halálhoz vezetett. A Shayol Ghul
lejtőin tapasztalt arcátlanság még valahogy elment, de ez!
- Tudod te, hogy ki vagyok? - kiáltott rá. - Én vagyok Moghedien!
A szemnélküli tekintet úgy méregette, mintha csak egy apró kis féreg lenne,
a Myrddraalok gyakran néztek így az egyszerű emberekre.
MOGHEDIEN. A fejében feldördülő hang kiszorította elméjéből a
Myrddraal iránti haragot. Majdnem minden gondolatot kiszorított belőle.
Emellett az érzés mellett a legtökéletesebb emberi szerető legforróbb ölelése
is olyannak tűnt, mint a végtelen óceán mellett egy aprócska esőcsepp.
MILYEN MÉLYRE ZUHANTÁL, MOGHEDIEN? A KIVÁLASZTOTTAK
VOLTAK MINDIG IS A LEGERŐSEBBEK, DE TE HAGYTAD, HOGY
ELFOGJANAK. TANÍTOTTAD AZ ELLENEM SZEGÜLŐKET,
MOGHEDIEN!
A nő szeme meg-megremegett, ahogy megpróbált értelmesen beszélni.
- Nagyuram, csak apró dolgokat tanítottam nekik, csupa jelentéktelenséget,
és addig küzdöttem ellenük, ameddig csak tudtam. Megtanítottam nekik egy
állítólagos módszert arra, hogyan vehetik észre, ha a közelükben egy férfi
fókuszál. - Nagy nehezen felnevetett. - Olyan fejfájást kapnak tőle, hogy utána
órákig nem lesznek képesek fókuszálni!
Csend. Talán jobb is így. Ezt már jóval azelőtt feladták azok az ostobák,
hogy megmentették volna, de a Nagyúrnak sem kell mindent tudnia.
- Nagyuram, tudod, hogy csak téged szolgáltalak. Az árnyak között követlek,
és az ellenségeim meg sem érzik a marásomat, csak mikor már leterítette őket
a mérgem. - Azt azért nem merte nyíltan kimondani, hogy szándékosan fogatta
el magát, hogy belülről bontsa meg az ellenség egységét, de megpróbálhatott
utalni rá. - Nagyuram, tudod, hány ellenségedet győztem le az Árnyék
háborújában. Az árnyak közül, láthatatlanul támadtam, vagy ha észrevettek,
akkor sem törődtek velem, mert nem hitték, hogy érdemes tőlem tartaniuk.
Csend. És aztán...
A KIVÁLASZTOTTAK MINDIG IS A LEGERŐSEBBEK VOLTAK. A
KEZEM NEM TÉTLEN.
A Moghedien koponyájában rezgő hatalmas hang forró mézzé változtatta a
csontjait, és tűzzé minden gondolatát. A Myrddraal a kezébe fogta az állát, és
felrántotta a fejét, még mielőtt a nő látása kitisztult volna annyira, hogy
észrevegye a másik kezében emelkedő kést. Hát így ér véget minden álma,
átvágott torokkal, a testét pedig a trallokoknak vetik? Talán még Shaidar
Haran is félretesz belőle magának pár ínyencfalatot. Talán...
Nem! Tudta, hogy meg kell halnia, de ez a Myrddraal egyetlen falatot sem
ehet meg belőle! Kinyúlt a saidar után, és kidülledt a szeme. Semmit nem
talált. Semmit! Mintha csak elválasztották volna! Tudta, hogy nem ez történt -
az elszakítás állítólag a megtapasztalható legnagyobb kín volt, jobban fájt,
mint bármiféle halálos sérülés - de...!
A döbbenet rövid pillanatában a Myrddraal szétfeszítette Moghedien száját,
a késpengével végigkaparta a nyelvét, majd megvágta a fülét. Ahogy felállt a
pengéjén csillogó nyállal és vérrel, Moghedien már tudta, mi vár rá. Tudta,
még mielőtt Shaidar Haran előszedte volna az aprócska aranydrótból és
kristályból készült kalitkának látszó tárgyat. Itt bármit megtehettek, ami
máshol lehetetlen lett volna, és ezek közül néhányat csak azokkal tehettek
meg, akik tudtak fókuszálni. Ő maga is jó pár embert hozott már ide ezzel a
céllal.
- Ne - lehelte. Nem tudta levenni a szemét a cour'souvráról. - Ne, engem ne!
ENGEM NE!
Shaidar Haran nem törődött vele. A késen csillanó testnedveket a
cour'souvrára kente. A kristály tejes rózsaszínbe váltott, ez volt az első
lépcsője a dolognak. A Myrddraal kilökte a kezében tartott lélekcsapdát az
olvadt lávató fölé, hogy a második fázis is bekövetkezhessen. Az arany- és
kristálykalitka átívelt a levegőn, és hirtelen megállt ott, ahol úgy tűnt, mintha
a Vájat lenne, ahol a Minta a legvékonyabb volt.
Moghedien egészen elfeledkezett a Félemberről. Kinyújtotta a kezét a Vájat
felé.
- Irgalom, Nagyuram! - Sosem hitte, hogy a Nagyúrban az irgalomnak
akárcsak a szikrája is megvolna, de ha veszett farkasokkal lett volna egy
ketrecben, vagy egy dühödt darathtal, akkor is ugyanezt kérte volna. A
megfelelő körülmények között az ember még a lehetetlenért is könyörgött. A
cour'souvra megállt a levegőben, lassan körbefordult, és fényesen csillogott az
alant tomboló lángok fényében. - Tiszta szívemből szolgáltalak, Nagyuram! Az
irgalmadért esedezem, irgalmazz, kérlek! IRGALOM!
MÉG SZOLGÁLHATSZ.
A hang felmérhetetlen gyönyörrel töltötte el Moghedient, de ugyanebben a
pillanatban a lélekcsapda is felvillant, fényesebben, mint a nap, és az extázis
közepette olyan kín járta át a testét, mintha csak a tüzes tóba merítették volna.
A két érzés összeolvadt, és a nő ordított. Végtelen fájdalmában össze-vissza
dobálta magát, mint egy eszét vesztett állat, míg aztán Korokkal később már
csak a szenvedés maradt, és a szenvedés emléke, a sötétség aprócska irgalma
elmosta az eszméletét.
Moghedien összerándult a keskeny deszkaágyon. Ne, még egyszer ne!
Kérem!
Alig ismerte fel a nőt, aki belépett a sátorba, ahol raboskodott.
Kérem, sikoltotta az elméje mélyén.
A nő fókuszált, hogy világos legyen, de Moghedien csak a fényt látta.
Álmodott, de a teste megremegett, és a feje búbjától a lábujja hegyéig vad
táncot járt. Kérem!
A nő Aran'garnak nevezte magát, és a nevén szólította Moghedient,
elmondta neki, hogy a Végzet Vermébe kell mennie, és...
- Ébredj fel, te nő! - A hang olyan volt, mintha rothadt csontok omlanának
porrá, és Moghedien szeme felpattant. Szinte azt kívánta, bárcsak tovább
álmodhatna.
Apró börtöncellájának a falát nem törte meg sem ajtó, sem ablak. Nem volt
benne fénygömb, de még csak egy lámpa sem, valami mégis megvilágította a
kicsinyke termet. Moghedien nem tudta, hány napja lehet itt, csak arra
emlékezett, hogy rendszertelen időközönként kapott valami ízetlen ételt, és
hogy a beküldött egyetlen apró vödröt még ennél is ritkábban és
rendszertelenebbül cserélték. Valahol egy kancsónyi illatosított vizet és egy
kis darab szappant is talált, hogy megmosakodhasson. Nem is tudta, ez vajon
irgalom-e, vagy újabb kínzás. Az, hogy ennyire örült egy pár csepp víznek,
csak még fájóbban emlékeztette rá, mekkorát bukott. És most Shaidar Haran
volt a börtönében.
Sietve legördült az ágyról, a padlóra térdelt, és a kőre szorította az arcát.
Mindig is megtette, ami szükségesnek tűnt a túléléshez, és a Myrddraal
látható élvezetét lelte abban, hogy megtanítsa neki, ebben a helyzetben mit
kell tennie.
- Örömmel köszöntelek, Mia'cova! Az összecsapott cím égette Moghedien
nyelvét. Azt jelentette, hogy „az, aki birtokol testestül-lelkestül", vagy még
egyszerűbben „gazdám". A különös pajzs, amivel Shaidar Haran elvágta az
Egyetlen Hatalomtól, most nem látszott, de Moghediennek eszébe sem jutott
fókuszálni. A Myrddraalok elvben nem tudták elvágni az embert az Igazi
Forrástól, de Shaidar Haran valahogy erre is képes volt. Az Igazi Hatalmat
természetesen már nem érinthette meg, ehhez a Nagyúr különleges kegye
kellett, de a saidar hívogatta, bár a ragyogása mintha kicsit furcsa lett volna.
Ennek ellenére Moghediennek nem jutott eszébe, hogy fókuszáljon.
Ahányszor csak a Myrddraal meglátogatta, mindig megmutatta neki a
lélekcsapdát. Hihetetlen fájdalmas volt az ember tulajdon cour'souvrájának a
közelében fókuszálni, és minél közelebb volt a lélekcsapdájához valaki, annál
elviselhetetlenebb volt a fájdalom. Moghedien úgy vélte, Shaidar Harantól
karnyújtásnyira túl sem élné az Igazi Forrás érintését. És még ez volt a
lélekcsapda veszedelmei közül a legapróbb.
Shaidar Haran felnevetett. Mintha száraz, felpattogzott bőrdarabokat súrolt
volna valaki egymáshoz. Ez is különös volt ebben a Myrddraalban. A
Félemberek sokkal kegyetlenebbek voltak a vérszomjas trallokoknál, de nem
lelték örömüket a kínzásban. Shaidar Haran mégis láthatóan jól mulatott
Moghedien kínzása közben. A nő egyelőre úgy érezte, szerencsés, hogy
megúszta pár zúzódással. A legtöbb nő már az őrület határán lenne, ha nem
bolondult volna meg teljesen.
- És örömmel engedelmeskedsz nekem? - kérdezte a reszelős, durva hang.
- Igen, örömmel engedelmeskedem neked, Mia'cova. - Mindent megtett, ami
szükségesnek tűnt a túléléshez. Persze így is elakadt a lélegzete, mikor a
Myrddraal ujjai végigszántottak kócos haján. Igyekezett magától
felkecmeregni, de valójában a Félember rántotta talpra. Legalább ezúttal
hagyta, hogy a lába a földön maradjon! A Myrddraal kifejezéstelen arccal
végigmérte. Moghedien még jól emlékezett az előző látogatásaira, és
igyekezett nem összerándulni félelmében, igyekezett nem sikoltani, és
megpróbálta kizárni az agyából azt a késztetést, hogy magához ölelje a
saidart, és véget vessen ennek az egésznek.
- Hunyd be a szemed - mondta a Myrddraal -, és tartsd úgy, amíg nem
mondom, hogy kinyithatod.
Moghedien azonnal becsukta a szemét. Shaidar Haran már beleverte az
azonnali engedelmességet. És mindamellett, ha behunyta a szemét,
megpróbálhatta azt hinni, hogy valahol máshol van. Mindent, ami szükséges a
túléléshez.
A hajába kapó ujjak hirtelen előrelökték, és bárhogy igyekezett is,
felsikoltott. A Myrddraal a falhoz akarta lökni! Felemelte a kezét, hogy
tompítsa az esést, és Shaidar Haran elengedte. Moghedien vagy tíz lépést
tántorgott előre behunyt szemmel, pedig a szobája nem is volt tíz lépés széles!
A levegőben füstszagot érzett, még ha halványan is, égő fa édes füstjét. Ennek
ellenére szorosan zárva tartotta a szemhéját. Továbbra sem akart a
zúzódásoknál komolyabb sérülést szerezni. Azokból is csak olyan keveset,
amilyen keveset csak lehetett, és olyan ritkán, amilyen ritkán csak lehetett.
- Most már kinyithatod a szemed - mondta egy mély férfihang. Moghedien
óvatosan felnézett. A hang tulajdonosa egy magas, széles vállú fiatalember
volt, fekete csizmában és lovaglónadrágban. Lobogó fehér ingét kigombolva
hagyta a nyakánál. Döbbenetesen kék szempár méregette Moghedient. A férfi
egy mély, jól kipárnázott karosszékben ült egy márványkandalló mellett. A
hosszú fahasábokon csak úgy táncoltak a lángok. A nő egy faborítású
szobában állt, ami ebben a korban akár egy tehetős kereskedő vagy egy
alacsonyabb rangú nemes házában is lehetett volna. A bútorzat ízléssel
faragott fa volt, enyhe aranyozással, és a szőnyegeken kacskaringós vörös-
arany mintát csillantott a tűzfény. Moghedien mégsem kételkedett abban,
hogy valahol Shayol Ghul közelében vannak. A másik lehetőséget, hogy
Tel'aran'rhiodba került, el kellett vetnie. Az Álmok Világát felismerte volna.
Gyorsan körbenézett, és sóhajtott egy nagyot. A Myrddraal nem volt a
szobában. Mintha vastag cuande fonatok olvadtak volna le a szívéről.
- Hogy tetszett a térüregben töltött idő?
Moghedien úgy érezte, mintha jeges ujjak mélyednének az agyába. Nem
volt sem kutató, sem készítő, de azért ő is ismerte ezt a szót. Eszébe sem jutott
megkérdezni, hogy a mai idők egy fia honnan tudja, mit jelent. Néha voltak
buborékok a Mintában, bár egy Mesaana tudásával rendelkező ember ezt a
megfogalmazást a dolgok túlzott leegyszerűsítésének mondta volna. A
térüregekbe be lehetett jutni, ha valaki tudta, hogy kell, és éppúgy lehetett
uralni a benne történteket, mint a valós világban bármit - a kutatók a
legvadabb kísérleteik nagy részét térüregekben végezték, legalábbis
Moghedien úgy emlékezett -, de mégis a Mintán kívül voltak, és néha
összeroppantak, vagy kipukkantak és elszálltak. Még Mesaana sem tudta,
ilyenkor mi történt, csak annyit mondott, hogy bárki és bármi, ami akkor épp
a térüregben volt, örökre elveszett.
- Mióta? - Moghedien magát is meglepte azzal, hogy milyen higgadt a
hangja. Parancsolóan a fiatalemberre meredt, aki mosolyogva ült előtte. Még
hófehér fogai is kivillantak. - Azt kérdeztem, mióta? Vagy nem tudod?
- Láttalak megérkezni. - A férfi egy pillanatra elhallgatott, és felemelt egy
ezüst kupát a széke mellől. A kupa pereme fölött Moghedienre mosolygott, és
belekortyolt a borba. - Tegnap este.
A nő nem tudott elfojtani egy megkönnyebbült kis sóhajt. A térüregekbe
csak azért lépett bárki is, mert ott másképp folyt az idő. Némelyikben
gyorsabban, némelyikben lassabban, mint a valós világban, de mindegyikben
másképp. Volt, ahol sokkal, sokkal gyorsabban múlt az idő. Moghedien
egyáltalán nem lepődött volna meg azon, ha kiderül, hogy a Nagyúr száz évre
bebörtönözte, vagy akár ezerre is, és most egy olyan világban ébredt fel, amit
már teljesen ő ural, és ahol Moghediennek döghúst kell zabálnia, míg a többi
Kiválasztott a csúcson áll. Még mindig Kiválasztott volt, ő legalábbis így
gondolt magára. Egész addig, amíg maga a Nagyúr nem mondja azt neki,
hogy már nem! Nem hallott olyanról, hogy bárkit is elengedtek volna, akit
lélekcsapdába fogtak, de majd csak kitalál valamit. Azok, akik kellően
elővigyázatosak voltak, mindig kitaláltak valamit, míg azok, akik ezt
gyávaságnak tartották, elbuktak. Az úgynevezett bátrak közül ő maga is épp
elég sokat vitt Shayol Ghulba, hogy cour'souvra készüljön nekik.
Hirtelen eszébe jutott, hogy ez a fickó gyanúsan sokat tud egy egyszerű
árnybaráthoz képest, különösen ha arra gondolt, hogy a külseje alapján alig
múlhatott húszéves. A férfi átdobta az egyik lábát a széke karfáján, és
arcátlanul végigmérte. Graendal biztos kivetette volna rá a hálóját, ha a
kölyök kellően rangos vagy gazdag, bár az álla talán túlságosan is csontos volt
ahhoz, hogy igazán jóképűnek lehessen nevezni. Moghedien még soha
életében nem látott ilyen ragyogóan kék szemeket. Nyílt arcátlansága láttán,
és azok után, amit Shaidar Harantól kellett elszenvednie, Moghedien úgy
érezte, itt az ideje, hogy valaki jó modorra szoktassa az ifjú árnybarátot. A
Myrddraal nem volt sehol, és az Igazi Forrás olyan hívogató volt... Dühét csak
tovább növelte, hogy a ruhája koszos, és bár még érezte magán az illatosított
mosdóvíz halvány szagát, nem tudta kimosni vagy megfoltozni azt a durva
gyapjúruhát, amiben Egwene al'Vere fogságából menekült, és amin még
mindig ott tátongtak a Végzet Verméhez vezető úton szerzett jókora lyukak.
Végül az indulatát legyőzte a bölcsessége - még mindig túl közel voltak
Shayol Ghulhoz -, de kevésen múlott a dolog.
- Hogy hívnak? - kérdezte élesen a férfit. - Tudod egyáltalán, kivel beszélsz?
- Tudom, Moghedien. Szólíts csak Moridinnek.
Moghedien levegő után kapkodott. Nem a név miatt, hiszen bármelyik
futóbolond hívathatja magát Halálnak. De az egyik ragyogóan kék szemen
egy éppen csak látható fekete pötty úszott át, ami aztán a másikban is feltűnt,
és ugyanabban a vonalban átvillant a kékség előtt. Ez a Moridin használta az
Igazi Hatalmat, és nem csak egyszer. Hanem sokszor, igen sokszor.
Moghedien tudta, hogy al'Thoron kívül is éltek olyan férfiak ebben a korban,
akik képesek voltak fókuszálni, és ez a fickó amúgy is al'Thor mérete és
korosztálya volt, de azt nem hitte volna, hogy a Nagyúr bárkit is ebben a
megtiszteltetésben részesít! Bár veszedelmes egy megtiszteltetés volt, mint azt
minden Kiválasztott nagyon jól tudta. Hosszú távon az Igazi Hatalom sokkal
veszedelmesebb volt, mint az Egyetlen Hatalom, mert függőséget okozott.
Erős akarattal le lehetett győzni azt a késztetést, hogy az ember egyre több és
több saidart vagy saidint szívjon magába, de Moghedien nem hitte, hogy
létezhet bárki is, aki elég erős ahhoz, hogy legyőzze az Igazi Hatalom
vonzását, ha már a saa megjelent a szemében is. A végső ár persze nem ez
volt, hanem valami még ennél is borzalmasabb.
- Olyan kitüntetésben van részed, amit alighanem magad sem vagy képes
felmérni - mondta a kölyöknek. Mintha csak koszos, szakadt gyapjúruhája a
legfinomabb streith lenne, leült a férfival szemben várakozó karosszékbe. -
Hozzál nekem is abból a borból, és elmesélem, mi az. Csak huszonkilenc
ember volt rajtad kívül valaha méltó...
Megdöbbenésére a férfi felnevetett.
- Félreérted a helyzetet, Moghedien. Még most is a Nagyurat szolgálod, de
nem úgy, ahogy eddig tetted. Elmúltak már azok az idők, mikor a saját
játékodat játszhattad. Ha véletlenül nem tettél volna néhány hasznos dolgot is,
már rég halott lennél.
- Én a Kiválasztottak közé tartozom, fiam! - kiáltott fel Moghedien. A dühe
végleg elmosta az elővigyázatosságát. Kihúzta magát ültében, és egy olyan
Kor tudásával nézett le a fiatal fickóra, amihez képest ez az idő alig volt jobb
a sárkunyhók korszakánál. Vagy legalábbis annak a Kornak annyi tudásával,
amennyit Moghedien megtanult, és ami az Egyetlen Hatalmat illeti, abban
senki nem múlta felül. Majdnem magához ölelte a saidart, dacára annak, hogy
közel voltak Shayol Ghulhoz. - Anyád talán épp az én nevemmel kergetett
ágyba még pár évvel ezelőtt, és jobb ha tudod, hogy felnőtt emberek
remegnének meg és omlanának össze a nevem puszta hallatára is! Nem
beszélhetsz így velem!
A férfi a nyitott ingnyakába nyúlt, és Moghedien nyelve a szája padlásához
tapadt. Nem tudta levenni a tekintetét a kicsinyke aranydrót kalitkáról, és a
benne rejlő vérvörös kristályról, amit a férfi egy nyaklánc végén tartott.
Moghedien úgy látta, mintha egy másik hasonló szerkezetet visszalökdösött
volna az inge alá, de az nem érdekelte, csak a saját lélekcsapdája. Csak az övé
lehetett. A férfi végigsimított a kristályon, és Moghedien a lelkén, az agyán
érezte az érintését. A fickónak nem kellett volna sokkal durvábban megböknie
a kristályt, mint most tette, ahhoz, hogy elpattanjon. És akkor Moghedien
valahol a világ másik végén lenne, vagy még messzebb, és az egész dolog mit
sem számítana! Az a része, ami valóban ő maga, elválasztódna a többitől.
Ugyanúgy látna a szemével, és hallana a fülével, érezné az étel ízét, amit a
szájába rak, és tudná, ha hozzáérnek, de nem tehetne semmit, hiszen a teste
teljességgel annak engedelmeskedne, aki a cour'souvráját birtokolja. Akár ki
lehetett törni belőle valahogy, akár nem, a lélekcsapda találó név volt ennek a
szerkezetnek. Moghedien érezte, hogy elsápad.
- Most már értesz? - kérdezte a férfi. - Még mindig a Nagyurat szolgálod, de
ezentúl az én utasításaimat követed.
- Megértettem, Mia'cova - mondta Moghedien üresen.
A férfi újra felnevetett, dús, mély hangja mintha gúnyt űzött volna
Moghedienből. Visszadugta a lélekcsapdát az inge alá.
- Ugyan, erre most már semmi szükség. Most már tudod, hol a helyed. Én
Moghediennek foglak hívni, te pedig szólíts csak Moridinnek. Még mindig a
Kiválasztottak közé tartozol. Ki léphetne a helyedre?
- Igen, úgy lesz, Moridin - mondta Moghedien színtelen hangon. Bármit
mondott is a férfi, tudta, hogy birtokolja.
 Huszonhatodik fejezet

VISSZAVONHATATLAN SZAVAK

Morgase ébren feküdt az ágyán, a holdfényben úszó mennyezetet nézte, és

megpróbált a lányára gondolni. Egyetlen, sápadt gyolcslepedő fedte, és a
hőség dacára is egy nyakáig zárt, vaskos gyapjú hálóingben fuldokolt. Az
izzadság nem számított, az sem számított, hányszor fürdött meg, vagy hogy
milyen forró volt a víz. Mocskosnak érezte magát. Elayne biztonságban van a
Fehér Toronyban. Néha úgy tűnt, mintha még évekig nem tudna megbízni
egyetlen aes sedai-ban sem, de bármilyen ellentmondásosnak tűnt is a dolog,
tudta, hogy Elayne sehol sem lehet akkora biztonságban, mint épp a
Toronyban. Megpróbált Gawynre gondolni - ő is Tar Valonban van, a
húgával. Büszke arra, hogy Elayne bátyja és védőpajzsa lehet. És Galadra -
miért nem hagyják, hogy beszéljen vele? Úgy szerette, mintha a fiú is az ő
testéből jött volna a világra, és sok szempontból Galadnak még a másik
kettőnél is nagyobb szüksége volt erre a szeretetre. Megpróbált rájuk
gondolni. De nehéz volt bármi másra gondolnia, mint... A szeme tágra nyílt, a
sötétségbe meredt. El nem sírt könnyek csillogtak benne.
Eddig azt hitte, hogy elég bátor ahhoz, hogy megtegye, amit tennie kell,
bármi legyen is az, és elviselje, ami jön, bármi legyen is az. Eddig azt hitte,
hogy bármi történjék is, össze tudja szedni magát, felkel, és folytatja a harcot.
Aztán egyetlen véget nem érő óra alatt Rhadam Asunawa elkezdte
megtanítani rá, hogy mekkorát tévedett. Csak pár kék-zöld folt maradt a
testén, és azok is lassan elhalványultak, de... Eamon Valda egyetlen egy
kérdéssel bevégezte Asunawa munkáját. A tulajdon válasza pedig olyan foltot
hagyott Morgase szívén, amit nem moshat el az idő. Neki magának kellett
volna visszamennie Asunawához, és könyörögnie, hogy tegye meg a
legrosszabbat, amit emberrel tenni tud. Neki magának... Imádkozott, hogy
Elayne biztonságban legyen. Talán nem volt tisztességes, hogy érte többet
imádkozott, mint Gawynért vagy Galadért, de Elayne lesz Andor következő
királynője. A Torony nem hagyja ki azt a lehetőséget, hogy egy aes sedai-t
ültethessen az Oroszlános Trónra. Ó, bárcsak még egyszer az életében
láthatná Elayne-t, bárcsak még egyszer láthatná a gyermekeit!
Valami megmozdult a hálószoba sötétjében, és Morgase remegni kezdett. A
halvány holdfényben az ágy oszlopait is alig tudta kivenni. Valda előző nap
északra lovagolt Amadorból Asunawával és vagy ezer fehérköpennyel a
Próféta ellen, de ha visszajött, ha...
A sötétben mozgó alak egy nővé olvadt. Alacsonyabb volt Lininél.
- Gondoltam, még ébren van - mondta halkan Breane hangja. - Igya meg ezt,
ez jót tesz majd.
A cairhieni nő megpróbálta Morgase kezébe erőltetni az ezüstkupát. Az
italnak enyhén savanykás szaga volt.
- Várj, amíg nem szólítalak, hogy hozzál nekem inni valamit! - csattant fel a
királynő, és ellökte a poharat. Forró folyadék csurgott végig a kezén és a
gyolcslepedőn. - Már majdnem elaludtam, mikor rám törtél! - hazudta. -
Hagyj magamra!
A nő ahelyett, hogy engedelmeskedett volna neki, csak megállt az ágy
mellett, és lenézett rá. Morgase nem látta az arckifejezését, az árnyékok
elrejtették. Nem kedvelte Breane Taborwint. A nő akár valóban nemesnek
született, és csak a sorsa vezette ilyen rossz helyre, akár csak egy szolga volt,
aki jól megtanulta utánozni egykori urait, bárhogyan is, de akkor és úgy
engedelmeskedett, amikor és ahogy a kedve tartotta, és ha nem tetszett neki,
amit kértek tőle, sértően szabad szájú lett. Mint például most is.
- Csak bégetsz, mint egy birka, Morgase Trakand. - Bármilyen halkan
beszélt is, a hangja forrongott a dühtől. A kupát nagy csattanással tette le az
ágy melletti asztalkára, a maradék ital kiloccsant a földre. - Ugyan! A
legtöbben rosszabbul jártak, mint te! Még élsz. Egyetlen csontod sem tört el,
és az elméd sem háborodott meg. Tűrjél; a múlt már messze van, és neked
tovább kell menned. Annyira ingerült vagy, hogy a férfiak csak lábujjhegyen
mernek járni miattad. Még Gil mester is! Lamgwin alig aludt egy
szemhunyásnyit az elmúlt három éjszaka!
Morgase zavarában elvörösödött, így még Andorban sem beszéltek a
szolgák. Elkapta a nő karját, szorosan megmarkolta, de az aggodalma
elnyomta a dühét.
- Nem tudják, ugye nem tudják? - Ha mégis, megpróbálnák megbosszulni,
megpróbálnák megmenteni. És meghalnának. Tallanvor meghalna.
- Linivel ketten mindent elkövetünk, hogy ne jöjjenek rá - vicsorogta
Breane, és kirántotta Morgase szorításából a karját. - Ha valahogy meg
tudnám menteni Lamgwint, megmutatnám nekik, micsoda gyáva, bégető
birka vagy! De sajnos úgy néz rád, mintha maga a testet öltött Fény lennél...
De ha én rád nézek, csak egy szerencsétlen nőt látok, aki ahhoz is gyáva, hogy
elfogadja a múltját! Nem hagyom, hogy a gyávaságod elpusztítsa!
Gyávaság. Morgase-ben felhorgadt a harag, de nem szólt egy szót sem. Az
ujjai görcsösen markolták a lepedőt. Nem gondolta, hogy valaha is
hidegvérrel úgy dönt, egy ágyba fekszik Valdával, de ha mégis így esett
volna, hát valahogy megtanult volna együtt élni a dologgal. Legalábbis most
úgy gondolta, hogy megtanult volna együtt élni vele. Az viszont már
teljességgel más dolog volt, hogy azért mondott igent, mert nem mert
visszamenni Asunawa csomói és tűi közé, mert félt attól, hogy mi várhat még
rá a kínpadon! Bárhogy sikított is Asunawa kínzásai közepette, igazából
Valda mutatta meg neki, mennyire gyáva, hogy mennyivel gyávább annál,
mint ezt magáról hitte volna. Valda érintése és az ágya talán idővel kifakul az
emlékeiből, de semmi nem moshatja el annak az „igennek" a szégyenét, amit
ő maga mondott ki. Breane csak az igazságot vágta az arcába, és Morgase
nem tudta, mit válaszolhatna neki.
Nem kellett semmit sem mondania, mert a külső szobában csizmák
csattogása zavarta meg őket. A hálószoba ajtaja kicsapódott, és egy férfi
rohant be. Pár lépés után megállt.
- Úgy, hát ébren van! Pompás - mondta Tallanvor hangja egy pillanattal
később. Morgase szíve újra rendesen kezdett dobogni, és a lélegzetét is
visszanyerte. Megpróbálta elengedni Breane kezét. Nem is tűnt föl neki, hogy
megragadta. Legnagyobb meglepetésére a nő biztatóan megszorította a kezét,
mielőtt elengedte volna.
- Valami történik - folytatta Tallanvor, és a szoba egyetlen ablakához lépett.
Az egyik oldalra húzódott, mintha nem akarná, hogy kívülről meglássák, és az
éjszakát kémlelte tekintetével. A holdfény kirajzolta magas alakját. - Gil
mester, jöjjön, és mondja meg, mit lát!
Az ajtóban egy fej jelent meg, kopasz búbja megcsillant a sötétben is.
Mögötte, a másik szobában, egy jókora árnyék mozgott: Lamgwin Dorn.
Mikor Basel Gil észrevette, hogy a királynő még ágyban van, a feje tetején
megrándult a kopasz csillogás. Sietve másfelé nézett, bár a sötétben aligha
látott többet az ágynál. Gil mester még Lamgwinnél is szélesebb volt, bár
közel sem volt olyan magas.
- Bocsásson meg, királynőm. Nem akartam... - Megköszörülte a torkát, és a
csizmái csoszogtak a szőnyegen, ahogy nagy zavartan egyik lábáról a másikra
helyezte a súlyát. Ha lett volna kalapja, most minden bizonnyal a kezében
forgatta volna, vagy riadtan gyűrögeti. - A Hosszú Folyosón voltam, éppen
útban... éppen útban... - Útban az árnyékszékre, de ezt nem bírta kimondani a
királynő előtt. - Mindegy, szóval kinéztem az ablakon, és láttam, amint egy
nagy madár... Azt hiszem, az lehetett... Leszállt a Keleti Barakkok tetejére.
- Egy madár! - Lini vékonyka hangja hallatán Gil mester beugrott a szobába,
és szabadon hagyta az ajtót. De az is lehet, hogy hirtelen mozdulatának az volt
az oka, hogy az öreg dajka megbökte az oldalát. Lini általában minden egyes
ősz hajszálát kihasználta. Bevonult a szobába a döbbenten tátogó mester
mellett, és útközben kötötte meg hálóköntöse övét. - Ostobák! Ököragyú
marhák! Felébresztik a gyer...
Hevesen köhögve hagyta abba. Lini sosem felejtette el, hogy ő volt Morgase
dajkája, és Morgase anyjáé is, de mások előtt soha nem utalt rá. Most minden
bizonnyal feldühítette, hogy elszólta magát, ez tisztán hallatszott a hangján.
- Felébresztik a királynőt egy madár miatt! - Megigazgatta a hajhálóját, és
ösztönösen is visszasimította azt a pár szálat, ami alvás közben kiszabadult
alóla. - Talán ivott, Gil mester?
Morgase is éppen ezen gondolkozott.
- Nem tudom, hogy madár volt-e vagy sem - tiltakozott Gil mester. - Nem
úgy nézett ki, mint egy madár, de mi más tudna repülni, már a denevéreket
kivéve? Óriási volt. Emberek másztak le a hátáról, és egy a nyakában maradt,
aztán újra felszállt. Miközben az arcomat ütöttem, hogy ébredjek már fel, egy
másik ilyen... valami... szállt le, és újabb emberek másztak le róla, aztán még
egy jött, és akkor úgy döntöttem, jobb, ha szaladok, és szólok Tallanvor
úrnak.
Lini nem szipákolt, de Morgase szinte érezte, milyen dühösen mered a
semmibe. Szerencsére nem rá nézett. A férfi, aki csak azért hagyta ott a
fogadóját, hogy vele lehessen, biztos még nála is jobban érezte.
- Ez az igazság, a Fényre esküszöm, úrnőm! - kötötte Gil mester az ebet a
karóhoz.
- A Fényre! - szólalt meg Tallanvor, mintha csak a mester szavait
visszhangozta volna. - Valami... Valami épp most szállt le az Északi
Barakkokra.
Morgase még sosem hallotta ilyen döbbentnek a hangját. Semmi mást nem
akart, csak azt, hogy mind tűnjenek el a szobájából, és végre magára
maradhasson a nyomorúságával, de erre láthatóan nem volt remény. Tallanvor
sok szempontból még Breane-nél is rosszabb volt. Sokkal rosszabb.
- A köntösömet - mondta, és Breane ezúttal sietve engedelmeskedett. Gil
mester gyorsan a fal felé fordult, miközben Morgase kikászálódott az ágyból,
és magára kanyarította a selyem hálóköntöst.
Miközben megkötötte az övét, az ablakhoz lépett. Az Északi Barakk hosszú
tömbje jól látszott az udvar sötétjében is, négy emelet magas, lapos, sötét
kőtetejű épületszörny volt. Nem világított benne semmi. Sem itt, sem máshol
az Erődben nem látott fényt. Minden nyugodt volt és csendes.
- Semmit nem látok, Tallanvor.
A férfi visszahúzta az ablakból.
- Csak figyeljen - mondta.
Máskor Morgase sajnálta volna, hogy a férfi elengedi a vállát. Sajnálta
volna, és egyszersmind dühös lett volna saját magára, hogy sajnálja. Most,
Valda után, csak megkönnyebbülést érzett. És dühös volt, hogy
megkönnyebbülést érez. És dühös volt a férfi hangneme miatt is. Túlságosan
is tiszteletlen volt vele. Tiszteletlen, makacs és fiatal. Alig idősebb Galadnál.
Az árnyak együtt suhantak a holdfénnyel, de semmi más mozgást nem
látott. Valahol messze, Amador városában felugatott egy kutya. Többen
válaszoltak neki. Aztán, mikor Morgase már épp szólt volna, hogy elutasítsa
Tallanvor és Gil mester meséit, a barakkok tetején megremegett a sötét,
megugrott, és a magasba emelkedett.
Valami, Tallanvor így nevezte, és Morgase sem tudott volna jobb szót rá.
Az volt a benyomása, hogy a valami teste vastagabb, mint amilyen magas egy
ember. A hatalmas, bordás szárnyak denevérre emlékeztették, ahogy a
teremtmény leengedte őket, és az udvar felé suhant. És mintha egy ember ült
volna a karcsú, ívelt nyak mögött. Aztán a szárnyak alá már elegendő levegő
szorult, és a valami... A valami felemelkedett, és kioltotta a hold fényét is,
ahogy elszállt az ablakuk felett. Hosszú, keskeny farok csüngött a végén.
Morgase lassan becsukta a száját. Az egyetlen, ami az eszébe jutott, az volt,
hogy ez egy árnyfattyú. Nem csak a trallokok és a Myrddraalok voltak az
egyedüli szörnyűséges lények a Fertőben. Soha nem hallott semmi ilyesmiről,
de a Toronyban azt tanították neki, hogy épp elég olyan szörnyű lény van,
amit senki nem látott még, vagy legalábbis senki nem élte túl a velük való
találkozást, hogy beszámolhasson róluk. De hogy kerülhetett ilyen messze
délre?
Hirtelen hatalmas robajjal éles fénypászma lobbant az éjbe, valahol a főkapu
tájékán. Aztán még egy és még egy, két másik helyen a hatalmas külső falak
körül. Morgase úgy vélte, ott is kapuk lehettek.
- Mi a Végzet Verme volt ez? - motyogta Tallanvor abban a pár
másodperces csöndben, ami a robbanások után és a vészgongok hangos
riadója között szállt az erődre. Kiáltások szálltak az éjszakában, rekedtes,
kürtszóra emlékeztető hangok sikoltottak. Tűz szökkent a magasba,
mennydörgő robajjal itt is, ott is.
- Az Egyetlen Hatalom - lehelte Morgase. Talán nem képes használni a
saidart, vagy csak olyan gyengén, hogy az már nem is számít, de ezt azért
meg tudta mondani. Ezek nem lehettek árnyfattyak. - Ezek csak aes sedai-ok...
Csak aes sedai-ok lehetnek.
Hallotta, ahogy valaki riadtan felsóhajt mögötte, Lini az, vagy Breane. Basel
Gil izgatottan suttogta, hogy „aes sedai-ok", és Lamgwin olyan halkan
motyogott, hogy még Morgase sem hallotta. Valahol a sötétben fém csendült
a fémen; a tűz harsogott, és villám csapott le a felhőtlen égből. A zajon át
tompán meghallották a város vészharangjait is, bár meglepően keveset vertek
csak félre.
- Aes sedai. - Tallanvor hangjában kétely csendült. - De miért épp most?
Hogy megmentsék, Morgase? Azt hittem, nem használhatják az Egyetlen
Hatalmat emberek ellen, csak árnyfattyakat ölhetnek vele! És soha nem láttam
még olyan árnyfattyú formájú teremtményt, mint amilyen az a szárnyas
valami volt!
- Nem tudod, miről beszélsz! - fordult vele szembe Morgase nagy dühösen. -
Nem tudsz...
Egy számszeríj lövedéke csapódott az ablakkeretbe, a kő apró szilánkokban
fröccsent szét a nyomában. Morgase érezte a szelét, ahogy a lepattanó lövedék
elsuhant kettejük között, és hangos csattanással az ágy egyik faoszlopába
mélyedt. Ha csak egy ujjnyival inkább jobbra tart, mostanra minden
szenvedésének vége volna.
Meg sem mozdult, de Tallanvor átkozódva elvonszolta az ablaktól. Még a
hold gyengécske fényében is látta, hogy a férfi elégedetlenül méri végig. Egy
pillanatra azt hitte, Tallanvor végigsimít az arcán. Morgase nem is tudta,
akkor mit tenne: sikítana, sírna, örökre elküldené a színe elől, vagy...?
A férfi azonban nem ért hozzá.
- Inkább azok a fickók lehetnek, azok a shaminok, vagy hogy hívják őket. -
Csak ennyit mondott. Ragaszkodott hozzá, hogy azokban a különös és
hihetetlen mesékben, amelyek még ide az Erődbe is beszivárogtak, lehet némi
igazság. - Most ki tudjuk juttatni felségedet a palotából, azt hiszem. Ebben a
zűrzavarban könnyű lesz. Csak bízza rám magát.
Morgase nem javította ki. Kevesen tudtak csak bármi konkrétat az Egyetlen
Hatalomról, és még kevesebben értették a saidar és a saidin közti
különbséget. Az elképzelés amúgy is vonzónak tűnt. Ebben a kavarodásban
talán megszökhetnek.
- Kivinnéd? Abba! - rikoltott fel Lini. Az ablakba szivárgó gyengécske
holdfényt már kioltották a robajló lángok, és az emberek sikolyait és a
kardcsörgést elnyomta a robbanások mennydörgő zaja. - Azt hittem, ennél
több ész szorult abba a kemény fejedbe, Martyn Tallanvor! Ismered a szólást,
hogy csak a bolondok csókolják meg a méhet, vagy harapnak a tűzbe?
Hallottad, hogy az úrnőd szerint ezek aes sedai-ok. Azt hiszed, hogy tévedett?
Azt hiszed?
- Uram, ha ezek aes sedai-ok... - Gil mester elhallgatott.
Tallanvor keze lehanyatlott Morgase-ről, és arról motyogott valamit
dühösen, hogy bárcsak lenne egy kardja. Pedron Niall hagyta, hogy megtartsa
a fegyverét, de Eamon Valda nem volt ilyen engedékeny.
Morgase-t egy pillanatra elöntötte a csalódottság. Ha Tallanvor ragaszkodott
volna hozzá, hogy menjenek, ha kirángatta volna... Mi a fene baja van? Ha a
fickó megpróbálta volna bárhová is elrángatni, bármilyen okkal, hát elevenen
megnyúzza! Össze kellene szednie magát. Valda kikezdte az önbecsülését -
nem is csak kikezdte, hanem apró cafatokra tépte - de nem engedheti el ezeket
a cafatokat, és újra fel kell építenie belőlük önmagát! Valahogy. Vagy az
egésznek nincs is értelme?
- Annyit mindenesetre kitalálhatunk, hogy mi történik - morogta Tallanvor,
és az ajtóhoz sietett. - Ha ezek nem a ti aes sedai-aitok...
- Nem! Itt maradsz! Kérlek. - Morgase örült, hogy sötét van, és senki nem
látja, milyen mélyen elvörösödött. Előbb leharapta volna a tulajdon nyelvét,
mint hogy kimondja azt az utolsó szót, de valahogy mégis kicsúszott, még
mielőtt észrevette volna. Határozott hangon folytatta. - Itt maradsz, és őrzöd a
királynődet. Ez a dolgod.
A gyenge fényben Morgase nem látta tisztán Tallanvor arcát, és a férfi
meghajlása illően mély volt, de az utolsó vasát is feltette volna arra, hogy
mérges.
- Az előszobában leszek. - A férfi hangjából csak úgy áradt a harag. A
királynő ezúttal nem törődött sem azzal, hogy Tallanvor dühös, sem azzal,
hogy ilyen kevéssé rejti el az indulatait. Könnyen lehet, hogy egy szép napon
a tulajdon két kezével fojtja meg ezt a lehetetlen embert, de a férfi nem ma
éjszaka fog meghalni, és nem úgy, hogy idegen katonák vágják le, akik azt
sem tudják, kinek az oldalán áll.
Most már akkor sem alhatott volna, ha amúgy képes lenne rá. Anélkül, hogy
akárcsak egyetlen aprócska lámpát is meggyújtottak volna, megmosta az arcát
és a fogát. Lini és Breane segített neki felöltözni: egy zölddel díszített kék
selyemruhát vett fel, aminek a csuklójánál és a nyakánál hófehér csipke
omlott le lágyan. Illő viselet ahhoz, hogy az aes sedai-okat fogadja. A saidar
csak úgy tombolt az éjszakában. Aes sedai-oknak kellett lenniük! Ki más
lehetett volna?
Mikor kiment, és csatlakozott az előszobában üldögélő férfiakhoz, nem
gyújtottak fényt, beérték az ablakon beszivárgó gyenge holdsugárral és az
Egyetlen Hatalom gyújtotta tüzek vakító lobbanásaival. Még egy gyertya is
felébreszthette volna a fegyveresek figyelmét, és ezt el akarták kerülni.
Lamgwin és Gil mester azonnal tisztelettudóan talpra ugrottak, mikor
Morgase megjelent az ajtóban, de Tallanvor lassan kelt csak fel, és a
királynőnek nem kellett látnia ahhoz, hogy tudja, még mindig mérgesen néz
rá. Dühítette, hogy nem törődhet vele - hiszen mégiscsak a királynője volt! -
de mégsem hagyhatta, hogy a hangjába kússzon az indulat. Higgadtságot
erőltetett magára, és megparancsolta Lamgwinnek, hogy vigye messzebb a
magas támlájú székeket az ablaktól. Csendben ültek és vártak. A szobában
legalábbis csend volt. Odakinn hatalmas robajok keltek, ordítás és jajongás
töltötte be az éjszakát, kürtök rivalltak, és emberek kiáltoztak. Morgase érezte,
ahogy a saidar erősödik és gyengül, erősödik és gyengül, ahogy a harc
hevessége váltakozik.
Vagy egy órával később a csata heve csitulni kezdett, majd lassan elhalt. A
hangok még mindig érthetetlen parancsszavakat ordítottak, a sebesültek
jajgattak, és néha a különös, rekedt hangú kürtök is felharsantak, de már nem
csendült fém a fémen. A saidar is elfakult. Morgase biztos volt benne, hogy
valahol az Erődben még mindig tartják a nők az Igazi Forrást, de nem hitte
volna, hogy bármelyikük is fókuszál. Minden szinte nyugodtnak tűnt a harc és
a hangzavar után.
Tallanvor megmoccant, de Morgase intett neki, hogy maradjon, még mielőtt
a férfi felkelt volna. Egy pillanatig azt hitte, nem is fog engedelmeskedni neki.
Az éjszaka lassan elmúlt, és a nap első halvány sugarai jól megvilágították
Tallanvor komor arcát. Morgase még mindig az ölében tartotta a kezét. A
türelem csak egyike volt azoknak az erényeknek, amit az ifjú testőr még nem
sajátított el. A türelem közvetlenül a bátorság után jött a nemesi erények
sorában. A nap egyre magasabbra hágott. Lini és Breane egyre
aggodalmasabb hangon suttogtak egymás között, és a királynőt méregették
kérdően. Tallanvor durcásan nézett maga elé, fekete szeme szinte lángot
vetett. Mereven kihúzta magát. Pompásan állt rajta sötétkék kabátja. Gil
mester az ujjaival babrált: először az egyik, majd a másik kezével szántott
végig gyérülő, ősz haján, és egy nagy zsebkendővel felitatta a rózsaszín arcán
alácsurranó izzadságot. Lamgwin elterpeszkedett a székében. Az egykori
utcagyerek nehéz szemhéja félig lecsukódott, úgy tűnt, mintha aludna, de
mikor Breane-re nézett, apró mosoly villant át sebhelyes, törtorrú arcán.
Morgase a lélegzetét figyelte, majdnem úgy, mintha újra azokat a
gyakorlatokat végezné, amiket egyszer régen a Fehér Toronyban tanult. Ha
nem jönnek egyhamar, hát lesz pár keresetlen szava hozzájuk, akár aes sedai-
ok, akár nem!
Önkéntelenül is összerezzent, mikor egyszerre csak megdöngették a szoba
ajtaját. Mielőtt szólhatott volna Breane-nek, hogy menjen, és nézze meg, ki
érkezett, az ajtó kivágódott, és a falnak csapódott. Morgase döbbenten nézte a
jövevényeket.
A magas, sötét bőrű, karvalyorrú férfi hidegen bámult vissza rá, kardja
hosszú markolata a válla felett kandikált át. Különös páncél védte a testét, az
egymást átfedő lemezek aranyszínűen és feketén csillogtak. A csípőjénél egy
furcsa sisak függött, leginkább egy rovar fejére emlékeztetett, fekete volt,
aranyszín és zöld, és három vékony tollbokréta lengett rajta. Mögötte két
hasonlóan felfegyverkezett férfi lépdelt. Ők viselték a sisakjukat, bár nem volt
rajtuk tollbokréta, és mintha a páncéljuk is csak festve lenne, nem aranyozva.
Felhúzott számszeríjat fogott mind a kettő. A folyosón több hasonló fegyveres
állt arany-fekete bojtos lándzsával a kezükben.
 Tallanvor, Lamgwin, de még a kövérkés Gil mester is azonnal felpattantak,
hogy Morgase és a különös látogatók közé vessék magukat. A királynőnek
úgy kellett áttörnie közöttük.
A karvalyorrú férfi egyenesen elé lépett, még mielőtt Morgase számon
kérhette volna rajta, hogy ilyen modortalanul rátört.
- Ön Morgase, Andor királynője? - A férfi hangja durva volt, és úgy
elharapta a szavakat, hogy a nő alig értette, mit mond. Meg sem várta a
választ. - Velünk jön. Egyedül.
Ez utóbbi Tallanvornak szólt, és Lamgwinnek, valamint Gil mesternek, akik
egy emberként indultak meg a királynő után. A számszeríjászok felemelték a
fegyverüket. Látszott, hogy a lövedék a páncélba is könnyen lyukat ütne, egy
ember teste le sem lassítaná.
- Nem tiltakozom az ellen, hogy az embereim itt maradjanak, amíg vissza
nem térek - mondta Morgase jóval nyugodtabban, mint amilyennek érezte
magát. Kik ezek az emberek? Miféle nép fiai? Ismerte a legtöbb nép
akcentusát, viseletét, fegyverzetét. - Biztos vagyok benne, hogy ön is mindent
megtesz a biztonságom érdekében, kapitány...
A férfi nem árulta el a nevét, csak kurtán intett Morgase-nek, hogy kövesse.
A nő őszinte megkönnyebbülésére Tallanvor engedelmeskedett, bár a
tekintete szinte lángolt dühében. A királynő ingerülten vette tudomásul, hogy
Gil mester és Lamgwin kérdően a testőrre néztek, mielőtt visszahátráltak a
helyükre.
A folyosón fegyveresek vették körül, a karvalyorrú tiszt és a két
számszeríjas katona vezette a menetet. Morgase azzal próbálta nyugtatni
magát, hogy ez csak díszkíséret. Ilyen kevéssel a csata vége után nem
mászkálhatnának őrizetlenül, az ostobaság lenne, még mindig lehetnek
ellenállók, akik bármit megtennének azért, hogy értékes túszokat ejtsenek,
vagy bárkit megöljenek bosszúszomjukban. Azt kívánta, bárcsak el is tudná
hinni, amit mond!
Megpróbálta kikérdezni a tisztet arról, hogy hová mennek, de a férfi
egyetlen szót sem szólt, a lépéseit sem lassította le, és még csak a fejét sem
fordította Morgase felé. A nő hamar feladta a dolgot. A katonák rá sem
pillantottak. Ismerte ezt a fajta kemény tekintetű, edzett fegyverest a saját
testőrségéből, nem ma láttak először harcot. De kik lehetnek? A csizmájuk
egyszerre csattant a kövön, mintha dob ütemére lépnének, és az Erőd nyers
kőfalai csak felerősítették a hangjukat. Kevés szín volt a folyosón, és még
kevesebb szépség. Csak pár szétszórt faliszőnyeg hevert erre-arra, amik a
fehérköpenyek győztes csatáit ábrázolták.
Morgase hamar rájött, hogy a főúrkapitány lakosztálya felé terelik, és
nyugtalan idegesség szorította össze a gyomrát. Pedron Niall életében már
majdnem megszerette ezt az útvonalat, de abban a pár napban, ami az idős
vezér halála óta eltelt, megtanult rettegni tőle. Amint befordultak egy sarkon,
vagy két tucat íjász jött velük szembe a saját tisztük vezénylete alatt. Buggyos
nadrágot viseltek, és kék-fekete csíkosra festett, keményített bőr mellvértet. A
fejükön kúp alakú fémsisak volt, az alácsüngő szürke fémháló mögül csak a
szemük látszott ki, és itt-ott egy bajusz vége. Az íjászok vezetője meghajolt a
Morgase-t kísérő tiszt előtt, mire az egy intéssel viszonozta a köszöntést.
Taraboniak. Morgase jó pár éve nem látott már ilyen katonát, de ezek az
íjászok a különös csíkok dacára is taraboniak voltak, vagy itt helyben megeszi
a papucsát! De ennek semmi értelme sem volt. Tarabonban a káosz volt az úr,
vagy százan követelték maguknak a trónt, és az országot a Sárkány követői is
dúlták. Tarabon sosem lett volna képes ekkora támadást indítani Amador
ellen! Kivéve, ha valami hihetetlen és érthetetlen okból az egyik trónkövetelő
legyőzte volna a többit, és a Sárkány követőit is, és... Ez azonban
lehetetlennek tűnt, és nem magyarázta volna meg a különös páncélzatú
katonákat, és a repülő szörnyetegeket sem.
Azt hitte, épp elég különös dolgot látott már aznap. Azt hitte, épp eléggé
felfordult már a gyomra rémültében. De ekkor a kísérőivel befordultak egy
újabb sarkon, és meglátott két nőt.
Az egyik karcsú volt, alacsonyabb, mint egy cairhieni, és sötétebb bőrű,
mint a teariek. Kék ruhát viselt, ami jóval boka felett végződött. A melleit
díszítő vörös lapok között és bő lovaglószoknyájának a két oldalán ezüst
villám cikázott végig. A másik nő durva, szürke ruhát hordott, magasabb volt
a legtöbb férfinál is, vállig érő aranyszőke haját addig fésülték, míg nem
ragyogott, és zöld szemében rettegés szűkölt. A nyakán csillanó ezüstláncot
vékony ezüstpóráz kötötte össze az alacsonyabbik nő csuklóján díszelgő
karkötővel.
Félrehúzódtak Morgase kíséretének az útjából. A karvalyorrú tiszt
odamorogta nekik, hogy „Der'sul'dam”. Morgase legalábbis így hallotta, bár
nehezen értette a férfi torokhangú kiejtését. A hangsúlyból a majdnem, de
azért mégsem teljesen azonos rangúaknak szóló lenézés áradt. A sötét hajú nő
meghajtotta a fejét, és megrántotta a pórázt. Az aranyhajú nő a padlóra
görnyedt, a fejét a térdéhez érintette, és a tenyerét a földre helyezte. Miután
Morgase és a kísérete elhaladtak mellettük, a sötét hajú nő lehajolt hozzá, és
megsimogatta a fejét, ahogy az ember egy jó kutyát dédelget. Ami még ennél
is rosszabb volt, a szőke asszony felpillantott rá, és a tekintetéből elégedettség
és hála sugárzott.
Morgase nagy nehezen összeszedte magát annyira, hogy tovább tudjon
menni, hogy ne rogyjon össze ott helyben, hogy ne hányja el magát. A
szolgalelkűség is épp elég rossz volt, de ez itt! Egészen biztos volt benne,
hogy a szürke ruhás nő tudott fókuszálni. Lehetetlen! Kábultan ment tovább,
és egyre azon gondolkodott, hogy vajon ez csak egy rossz álom-e, egy
rémálom, és mikor fog felébredni belőle... Imádkozott érte, hogy álom legyen,
és felébredhessen mihamarabb. Mintha tompán érzékelte volna, hogy
megállnak, ahogy más katonák keresztezik az útjukat, és hogy ezek az
újabbak fekete-vörös mellvértet viselnek, de...
Pedron Niall fogadóterme - most már Valda fogadóterme, vagy azé, aki
elfoglalta az Erődöt - megváltozott. A padlóba ágyazott hatalmas arany
napkorong megmaradt, de Niall csatában szerzett zászlói, amit Valda
megtartott, mintha ő győzte volna le egykori gazdáikat, mind eltűntek, és a
bútorok közül is csak az az egyszerűen faragott, hatalmas karosszék maradt,
amit Niall és Valda is használt. Most élénken festett paravánok álltak a két
oldalán. Az egyiken fehér hátú, kegyetlen csőrű fekete ragadozó madár
látszott, amint széttárja fehér csúcsos szárnyait, a másikon egy hatalmas,
fekete pöttyös sárga macska, ami egy feleakkora, őzszerű állaton nyugtatta
diadalmasan mancsait. Az őzszerű állatnak hosszú, egyenes szarvai voltak és
fehér csíkjai.
Sokan voltak a szobában, de Morgase épp csak ennyit mérhetett fel, mielőtt
egy éles vonású, kék ruhás asszony előrelépett. A feje egyik felét kopaszra
borotválták, a maradék haja vaskos, barna fonatban kanyargott alá a jobb
vállán. Megvetéssel teli kék szeme egy sashoz vagy egy macskához is jól illett
volna.
- Suroth nagyúrnő színe előtt vagy - jelentette be ugyanabban az elmosódott
tájszólásban. - Ő vezeti Azokat, Akik Előbb Jönnek, és ő készíti elő a
Visszatérést.
A karvalyorrú tiszt mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül megragadta
Morgase nyakát, és a földre nyomta. Ő is hasra vetette magát. Morgase nem is
azért pislogott döbbenten, mert a hírtelen esés kiszorította belőle a levegőt,
hanem mert a férfi alázatosan megcsókolta a padlót.
- Engedd el, Elbar - hördült fel egy újabb nő dühösen. - Andor királynőjével
mégsem bánhatsz így!
A férfi, Elbar, térdre kecmergett, és meghajtotta a fejét.
- Hibáztam, nagyúrnőm. A bocsánatáért esedezem. - A hangja olyan
kemény volt és hideg, amilyen csak ezzel a tájszólással lehetett.
- Ezt nehezen bocsáthatnám meg, Elbar!
Morgase felnézett. Suroth látványa készületlenül érte. A nő feje mind a két
oldalon le volt borotválva, csak egy fényes fekete taréj futott végig a
koponyáján. Úgy omlott a hátára, mint egy ló sörénye.
- Talán, majd ha megbüntettek érte. Távozz! Menj! - Az elbocsátó intés
felvillantotta a hüvelyknyi hosszúságú körmöket. Mindkét kezén az első két
ujj körme élénk kékre volt lakkozva.
Elbar térden állva meghajolt, könnyedén felemelkedett, és kihátrált az ajtón.
Morgase csak most vette észre, hogy rajta kívül egyetlen katona sem lépett be
a terembe. Valami mást is észrevett. A férfi még egyszer rápillantott, mielőtt
elhagyta volna a termet, és a tekintetében nem csillant fojtott harag afelé a nő
felé, aki miatt büntetést érdemel, hanem... Úgy nézett rá, mint aki épp
átgondol valamit. Nem fogják megbüntetni, mert az egész jelenetet előre
eltervezték.
Suroth Morgase felé suhant, óvatosan megemelte világoskék köntösét, hogy
jól látsszon hófehér rakott szoknyája. A köntöst hímzett indák és dús piros és
sárga virágok díszítették. Bármilyen könnyedén suhant is felé, Morgase
észrevette, hogy a másik nő mennyire vigyáz arra, hogy ne érjen oda mellé,
mielőtt magától is talpra kecmeregne.
- Megsérült? - kérdezte Suroth. - Ha igen, megkétszerezem a büntetését!
Morgase lesöpörte a ruháját, hogy ne kelljen a másik hamis mosolyát látnia,
ami ugyan ráfagyott a vonásaira, de sosem ért el a szeméig. Az andori
királynőnek most végre alkalma nyílt körbenéznie a teremben. Négy fiatal
férfi és négy fiatal nő kuporgott a fal mellett, mindegyikük több, mint csinos,
és mindegyikükön... Morgase elkapta a tekintetét. Azok a hosszú fehér ruhák
szinte teljességgel átlátszóak voltak! A paravánok mellett két pár nő térdelt,
mindegyik párból az egyik durva, szürke ruhát viselt, a másik pedig
villámhímzéses kéket. Ezüst póráz és karkötő kötötte össze a párokat.
Morgase nem volt elég közel hozzájuk, hogy meg tudja mondani, vajon a két
szürke ruhás nő tud-e fókuszálni, de egészen biztos volt benne, hogy igen.
- Jól vagyok, köszönöm... - Nem messze tőle egy hatalmas, vörösesbarna
halom hevert a szőnyegen, talán egy pár cserzett marhabőr. Vagy mégsem? A
kupac hirtelen megmozdult. - Mi ez? - Morgase igyekezett nem eltátani a
száját, de a kérdés így is kibukott belőle, mielőtt megakadályozhatta volna.
- Tetszik a loparom? - Suroth jóval gyorsabban suhant el mellőle, mint
ahogy hozzálépett. A hatalmas alak felemelte jókora, kerek fejét, hogy a nő
megvakarhassa az állát az ujjbegyével. Morgase-nek először egy medve jutott
az eszébe a teremtményről, bár ez a jószág legalább másfélszer akkora volt,
mint a legnagyobb medve, amiről valaha is hallott, és tökéletesen szőrtelen.
Nem volt orra, és a szeme körül vaskos ráncokat vetett csupasz bőre.
- Almandaragalt az első valódi névnapomra kaptam. Még kölyök volt, de
már abban az évben meghiúsította az első gyilkossági kísérletet ellenem.
Pedig akkor még csak negyed ekkora volt. - Az asszony hangjába valódi
szeretet vegyült. A... lopar... ajka felpenderedett örömében, hogy simogatják.
Hatalmas, hegyes fogak villantak fel mögüle. Kinyújtotta a mancsait, és
kieresztette kétszer hat jókora lábujjának hosszú karmait. Aztán dorombolni
kezdett. Olyan hangja volt, mintha száz macskát hallott volna egyszerre az
ember.
- Kivételes - mondta Morgase gyengén. Valódi névnap? Hányszor
próbálhatták meg meggyilkolni ezt a nőt, hogy ilyen közönyösen beszél az
„első” alkalomról?
A lopar halkan felvinnyogott, mikor Suroth otthagyta, de aztán a mellső
lábára ejtette a fejét, és kényelmesen elfészkelte magát. A tekintete
kellemetlen módon nem Surothot követte, hanem Morgase-en pihent, és csak
néha villant az ajtó vagy a lőrés keskenységű magas ablakok felé.
- Természetesen, bármilyen hűséges is egy lopar, nem érhet fel a
damanekkel. - Suroth hangjában most nyoma sem volt az érzelemnek. - Pura
és Jinjin akár száz orgyilkossal is végezne, mire Almandaragal egyet pislogna.
A két név említésére a kék ruhás nők megrántották a kezükre csatolt ezüst
pórázt, és a szürke ruhás rabok éppúgy a földre kushadtak, mint az, akit a
folyosón látott Morgase.
- Most már jóval több damanenk van, mint amikor visszatértünk. Ez
meglehetősen gazdag vadászmező marath'damane tekintetében. Pura - tette
hozzá mintegy mellékesen - egykor egy... Fehér Toronybéli nő volt.
Morgase térde megremegett. Egy aes sedai? A kétrét görnyedt nő hátára
bámult, és nem hitte el, amit hallott. Egy aes sedai sosem alázkodna meg
ennyire. De bárki, aki tud fókuszálni, akár aes sedai, akár nem, tudnia kellene
levennie azt a pórázt, hogy megfojtsa vele a kínzóit! Erre bárkinek képesnek
kellene lennie, még ha nem tud fókuszálni, akkor is! Nem, ez a Pura nem
lehet aes sedai! Morgase azon gondolkozott, vajon kérhet-e magának egy
széket.
- Ez valóban nagyon... érdekes. - Legalább a hangja nem remegett. - De nem
hinném, hogy azért hívatott ide, hogy az aes sedai-okról beszéljünk.
Természetesen nem hívatták. Suroth rámeredt, de egy izma sem rezdült,
csak bal kezének hosszú körmű ujjai remegtek meg.
- Thera! - Az éles arcú, félig kopasz nő hirtelen felugatott. - Kafot a
nagyúrnőnek és a vendégének!
A botrányos ruhájú nők egyike felpattant. Ő volt a lányok közül a
legidősebb, de még így is fiatalnak számított. Rózsabimbó ajka kicsit
durcásnak tűnt, de azonnal beszaladt a sassal díszített paraván mögé, és pár
pillanattal később egy apró ezüsttálcával és rajta két hófehér porcelán
csészécskével a kezében jelent meg. Kecsesen letérdelt Suroth elé, lehajtotta
sötét fejét, miközben magasra emelte a tálcát, mire a csészék így feljebb
voltak, mint ő maga. Morgase megrázta a fejét. Andorban bármelyik szolga,
akitől ilyesmit kértek volna - vagy akire rá akarták volna adni azt az
erkölcstelen fehér ruhát - a fejéhez vágta volna a tálcát is!
 - Kik önök? Honnan jöttek?
Suroth az ujjhegyein egyensúlyozta az egyik apró kis csészét, és látható
élvezettel szippantotta be az illatos párát. A bólintása túlságosan is olyannak
tűnt, mintha engedélyezné Morgase-nek, hogy ő is elvegye a másik csészét, de
bármennyire is nem tetszett az andorinak a dolog, elvette az italt.
Belekortyolt, aztán döbbenten nézett a csészébe. Sötétebb volt a legerősebb
teánál is, és jóval keserűbb. Bármennyi mézet rakna bele, ihatatlan maradna.
Suroth az ajkához emelte a saját csészéjét, és őszinte élvezettel sóhajtott fel.
- Sok mindenről kell még majd beszélnünk, Morgase, de első
találkozásunkkor rövidre fogom a mondandómat. Mi, a seanchanok, azért
tértünk vissza, hogy visszaköveteljük mindazt, amit elloptak a Nagykirály,
Artur Paendrag Tanreall örököseitől! - Az öröm most másfajta diadalba
olvadt: várakozás teljesen, de magabiztosan bámult Morgase arcába. Az
andori királynő nem tudta levenni a tekintetét a seanchan nőről. - Ami egykor
a miénk volt, az ismét a miénk lesz. Valójában persze mindig is az volt, hisz a
tolvaj sosem lesz tulajdonosa annak, amit ellopott! Tarabonban kezdtük az
újjáépítést. Annak az országnak a legtöbb nemese már felesküdött arra, hogy
engedelmeskedik, vár, és szolgál; nem kell már soká várnunk ahhoz, hogy
minden vezetőjük megtegye. A királyuk, akinek sajnos nem emlékszem a
nevére, meghalt, mert ellenállt nekem. Ha túlélte volna a csatát, karóba
húzatom, amiért fel mert lázadni a Kristálytrón ellen. Hiszen még csak nem is
Vérbeli! A családját nem tudtuk megtalálni, hogy tulajdonunkká tegyük, de
most új király van Tarabonban, és új Panarkha, akik már felesküdtek a
Császárnőre, bárcsak örökké élne, és a Kristálytrónra is. A banditákat kiirtjuk.
Tarabonban nem lesz sem éhínség, sem viszály, mert az embereket a
Császárnő védelmezi majd. Most Amadiciát is visszaszerezzük. Nemsoká
mindenki a Császárnő előtt térdel majd, bárcsak örökké élne, hiszen ő a nagy
Sasszárny Artur egyenesági leszármazottja!
Ha a szolgálólány nem tűnt volna el a tálcával, Morgase visszatette volna a
csészét. A kaf fekete felszínét egyetlen kis hullám sem remegtette meg, de
Andor királynője a felét sem értette annak, amit ez az idegen nő beszélt.
Császárnő? Seanchan? Hallott valamiféle vad híreszteléseket egy vagy két éve
arról, hogy Sasszárny Artur seregei visszatértek az Aryth-óceán túlpartjáról,
de ezt csak a legostobábbak hitték el, és Morgase nem gondolta volna, hogy
akár a legrosszabb pletykafészkek fel mernék még hozni ezt a mesét a falusi
piactereken! És mégis igaz lett volna minden szava? Bármi is volt az igazság,
amit megértett Suroth magatartásából, az is több volt, mint elég.
- Mindenki tiszteli Sasszárny Artur nevét, Suroth - az éles arcú nő dühösen
szóra nyitotta volna a száját, de aztán a nagyúrnő kék körmű kezének egy
intésére elhallgatott -, de azok az idők rég elmúltak. Itt minden birodalom Ősi
Vérből származik. Egyetlen nép sem hajol meg ön vagy a Császárnője előtt.
Még ha el is foglalta Tarabon egy részét... - Suroth benntartott lélegzete csak
úgy sziszegett, és a szeme veszedelmesen csillogott. - Ne feledje, hogy az egy
polgárháború dúlta vidék volt. Amadicia nem esik el olyan könnyen, és nem
egy ország lovagol a segítségére, ha meghallják, miféle veszély les rá! -
Lehetséges volna? - Bármilyen sokan vannak is, ez nem lesz könnyű préda.
Szembenéztünk már nem egy óriási veszéllyel, és eddig legyőztük mindet.
Azt tanácsolom, hogy kössenek békét, mielőtt eltapossák önöket.
Morgase tisztán emlékezett arra, milyen volt, mikor a saidar pusztított az
éjszakában, és nem nézett arra, ahol a... Hogy is hívták őket? Damanek? Nagy
erőfeszítésébe került, hogy ne nyalja meg idegesen a szája szélét.
Suroth ismét felöltötte azt a lárvaszerű mosolyt. A szeme úgy csillogott,
mint a csiszolt drágakő.
- Mindenki választhat. Van, aki az engedelmességet választja, vár és szolgál,
és majd a Császárnő nevében, bárcsak örökké élne, uralkodhat, ha eljön a
béke.
Egyik kezével elengedte a csészét, hogy intsen, és az ujjai apró mozdulatára
az éles arcú nő ismét felvakkantott.
- Thera! A Hattyú Pózát!
Suroth arca valamiért megkeményedett.
- Ne a Hattyút, Alwhin, te ostoba bolond! - sziszegte félig az orra alatt, bár
Morgase alig értette a kiejtésétől, mit mond. A fagyos mosoly egy pillanat
alatt visszatért az arcára.
A szolgálólány ismét felpattant a helyéről, különös lépésekkel lábujjhegyen
a terem közepére rohant, a kezeit mereven hátraszorítva. Lassan, az arany
napkorong, a Fény Gyermekeinek ősi szimbóluma kellős közepén valamiféle
szokatlan táncba kezdett. A két karja kinyúlt, mintha csak szárnyak lennének,
aztán visszacsukta őket. Megrázkódott, kilökte oldalra a bal lábát, behajtott
térdére ereszkedett, majd mindkét karját előrenyújtotta, mintha könyörögne
valakinek, míg csak a keze, a teste és egyenesen tartott bal lába egyetlen
vonalba nem olvadt. Átlátszó fehér ruhája botrányossá tette a pózt. Morgase
érezte, hogy átforrósodik az arca, ahogy a tánc, már ha annak lehetett nevezni
a dolgot, tovább folytatódott.
- Thera még új, és nem valami képzett - mormolta Suroth. - A Pózokat
általában tíz vagy húsz da'covale táncolja együtt, olyan férfiak és nők, akiket
vonásaik tiszta szépségéért választunk táncosnak, de néha az is jólesik, ha
egyetlen magányos táncost elnézeget az ember. Nagyon kellemes dolog szép
holmikat birtokolni, nem?
Morgase összeráncolta a homlokát. Hogyan birtokolhat bárki is egy embert?
Suroth már az előbb emlegette, hogy valakit a „tulajdonává tesz”. Morgase
értette valamennyire az Ősi Nyelvet, és bár a da'covale kifejezést még nem
ismerte, arra jutott, hogy nagyjából annyit tesz, mint „birtokolt ember”.
Undorító volt. Felháborító!
- Hihetetlen - mondta szárazon. - Talán hagynom kellene, hogy élvezhesse
a... táncot.
- Egy pillanat még - mondta Suroth, és az igyekvő Therára nézett. Morgase
nem követte a tekintetét. - Mindenki választhat, mint már mondtam. Tarabon
régi királya a lázadást választotta, és meghalt. A régi Panarkhát elfogtuk, de
visszautasította az Esküt. Mindannyiunknak megvan a pozíciója, és csak a
Császárnő emelhet fel bárkit is, de akik elutasítják a helyüket, azokat
letaszíthatjuk, akár a legborzalmasabb mélységekbe is. Thera meglepően
kecses. Szerencsére Alwhin kifejezetten tehetséges tanár, úgyhogy remélem,
hogy nem kell hozzá sok idő, és Thera elsajátítja azt a tudást, ami a
kecsessége mellé nélkülözhetetlen lenne a Hattyú Pózaiban.
Nagyon is jelentőségteljes pillantást vetett Morgase-re, de miért? Mi köze
lehet ennek a táncosnőhöz? A nevét olyan sokszor említette, mintha külön ki
akarná hangsúlyozni. De mit...? Morgase felkapta a fejét, és a nőre bámult, aki
lábujjhegyen állt, és lassan körbetipegett szorosan összefogott tenyérrel, olyan
magasra nyújtva a karját, amilyen magasra csak tudta.
- Nem hiszem el - dadogta. - Nem!
- Thera - kérdezte Suroth -, hogy hívtak, mielőtt a tulajdonom lettél? És mi
volt a rangod?
Thera megdermedt ebben a kinyújtott pózban, remegett, és riadt, rémült
tekintettel nézett az éles arcú Alwhin felé, majd őszinte rettegéssel Surothra
bámult.
- Therát Amatherának hívták, ha ez nagyúrnőmet elégedetté teszi - rebegte. -
Thera Tarabon Panarkhája volt, ha ez nagyúrnőmet elégedetté teszi.
Morgase kezéből kiesett a csésze, és apró darabkákra tört a kövön. A fekete
kaf mindent összefröcskölt. Ez nem lehetett igaz. Sosem találkozott
Amatherával, de hallott már róla nem egy leírást. Nem. Sok hasonló korú
nőnek lehet hatalmas, sötét szeme és durcás, apró szája! Pura sosem volt aes
sedai, és ez a nő...
- Pózt! - vakkantott fel Alwhin, és Thera tovább folytatta a táncot anélkül,
hogy ismét Surothra vagy bárki másra pillantott volna. Bárki volt is, most
láthatóan az volt az egyetlen gondja, nehogy hibázzon. Morgase igyekezett
nem elhányni magát.
Suroth közelebb lépett hozzá, az arca kemény volt és jeges.
- Mindenki választhat - mondta halkan. A hangja még az acélt is
megrepesztette volna. - A foglyaim közül sokan azt állítják, hogy ön sok időt
töltött a Fehér Toronyban. A törvény szerint egyetlen marath'damane sem
menekülhet meg a póráz elől, de megígérem, hogy ön, aki a szemembe nézett,
és hazugnak nevezett, nem jut arra a sorsra. - A hangsúlyozása világossá
tette, hogy más sorsokra nem terjed ki az ígérete. A mosoly, ami sosem érte el
a szemét, ismét az arcán ragyogott. - Remélem, hogy úgy dönt, felesküszik a
mi ügyünkre, Morgase, és a Császárnő nevében, bárcsak örökké élne, fogja
irányítani Andort. - Morgase most először volt benne egészen biztos, hogy a
nő hazudik neki. - Beszélni fogok önnel holnap, vagy holnapután. Ha ráérek.
Suroth elfordult, és a magányos táncos mellett visszasuhant a magas támlájú
székhez. Leült, és kecsesen elrendezte a ruháját. Alwhin újra felvakkantott.
Feltehetően nem is tudott másképp beszélni.
- Mindenki! A Hattyú Pózait!
A fal mellett kuporgó férfiak és nők egy emberként pattantak fel, és ugrottak
Thera mellé, hogy csatlakozzanak hozzá a táncban. Egy vonalban álltak
Suroth székével szemben, és tökéletes összhangban mozogtak. Csak a lopar
tekintete árulkodott arról, hogy Morgase még a teremben van. A királynő nem
hitte, hogy valaha is ilyen alaposan és megalázóan bocsátották volna el.
Összeszedte a maradék büszkeségét, felkapta a szoknyáit, és emelt fővel
távozott.
Persze nem ment messzire egyedül. A fekete és vörös páncélos katonák úgy
álltak az előszobában, mint valamiféle szobrok, még a bojtok sem remegtek
meg a lándzsáikon, az arcuk rezdületlen volt a lakkfestéses sisak alatt,
kemény tekintetük mintha megannyi hatalmas rovar szeme mögül villant
volna rá. Az egyikük alig lehetett magasabb, mint Morgase. Felvette a
királynő lépteinek ritmusát, és egy szó nélkül visszakísérte a szobájába. Két
taraboni őr állt az ajtóban. Rajtuk fémpáncél volt, de erre is ráfestették a
színes csíkokat. Mélyen, térdre tett kézzel meghajoltak. Morgase azt hitte, őt
üdvözlik így, de ekkor megszólalt a kísérője.
- Tisztelettel - vetette oda száraz, durva hangon, és a taraboniak
kiegyenesedtek. Rá sem néztek Morgase-re, csak mikor a tiszt rámutatott. -
Őrizzétek gondosan. Nem tette le az Esküt.
Fekete szemek villantak rá az acélfátylak felett, de rövid, beleegyező
meghajlásuk a seanchan tisztnek szólt.
Morgase igyekezett lassan, méltóságteljesen bevonulni a szobájába, de
ahogy becsukta maga mögött az ajtót, feladta a kimértség látszatát.
Nekitámaszkodott a falnak, behunyta a szemét, és igyekezett rendezni vadul
kavargó gondolatait. Seanchanok, damanek, Császárnők és Eskük. És
emberek, akiket birtokolnak. Lini és Breane a szoba közepén álltak, és őt
nézték.
- Mit tudott meg? - kérdezte Lini türelmesen. A hangja arra emlékeztette
Morgase-t, mikor kisgyermek korában a dajka kikérdezte az olvasmányairól.
 - Rémálmok és őrület - sóhajtott fel Morgase. Hirtelen kihúzta magát, és
rettegve nézett körül a szobában. - Hol van... Hol vannak a férfiak?
Breane száraz, gúnyos hangon válaszolta meg a ki nem mondott kérdést.
- Tallanvor elment, hogy megnézze, mi történik odakinn. - Csípőjére tette a
kezét, és halálosan komoly lett a hangja. - Lamgwin is vele ment, és Gil
mester is. De te mit tudtál meg? Kik ezek a... seanchanok? - Esetlenül mondta
ki a nevet, és egyre csak ráncolta közben a homlokát. - Ennyit már mi is
tudunk, Morgase! - Úgy tett, mintha nem venné észre Lini haragos tekintetét.
- Most mitévők legyünk?
Morgase áttört a két nő között, és a legközelebbi ablakhoz lépett. Az ő
ablakai nem voltak olyan keskenyek, mint a fogadóteremben, és pompás
kilátás nyílt belőlük a kikövezett udvarra, vagy húsz láb mélyen. Megtört,
kopasz emberek egy oszlopa vágott át épp a téren, fegyvertelenek voltak,
némelyiken Morgase véres kötést látott. Egy szakasz taraboni katona
felügyelte őket, lándzsával a kezükben.
Számos seanchan állt egy közeli torony tetején, a mellvéd részei közt
figyelték a várost. Az egyik sisakján három keskeny kis tollbokréta lobogott.
Egy nő jelent meg az udvar túloldalán lévő ablakban, a villámmintás vörös
betét jól látszott ruhája mellrészén. Látható nemtetszéssel szemlélte a fogoly
fehérköpenyeket. A férfiak döbbentnek tűntek, mintha még mindig nem
fogták volna fel, mi történt.
Mitévők legyenek? Morgase rettegett a döntéstől. Úgy tűnt, mintha az
elmúlt pár hónapban minden egyes döntése, még az is, hogy milyen
gyümölcsöt egyen reggelire, katasztrófába torkollott volna. Mindenki
választhat, ez mondta Suroth. Segítsen ezeknek a seanchanoknak meghódítani
Andort, vagy... Egy utolsó szolgálatot még megtehet a hazájának. Az oszlop
vége csak most tűnt fel, a foglyok mögött még több taraboni katona menetelt.
Az udvaron ácsorgó honfitársaik csatlakoztak hozzá. Egy húsz láb hosszú
zuhanás, és Suroth nem talál fogást az országán. Talán csak a gyávák
döntenek így, de hát már rég bebizonyította, hogy gyáva! Andor királynője
mégsem halhat meg így.
Halkan, hogy senki se hallja, kimondta azokat a visszavonhatatlan szavakat,
amelyek Andor évezredes történelmében eddig csak kétszer hangzottak el.
- A Fény előtt én, Morgase Trakand, lemondok a Trakand ház fejének
címéről Elayne Trakand részére. A Fény előtt én, Morgase Trakand lemondok
a Rózsakoronáról, átadom az Oroszlános Trónt Elayne Trakandnak, a Trakand
ház fejének. A Fény előtt rábízom magam Andori Elayne ítéletére.
Ettől még Elayne nem lett királynő, de mindenesetre megkönnyítette a
dolgát.
- Min mosolyogsz? - kérdezte Lini.
 Morgase lassan felé fordult.
- Elayne-re gondoltam. - Nem hitte volna, hogy öreg dajkája elég közel lett
volna ahhoz, hogy meghallja, amit senkinek sem kellett volna meghallania.
Lini szeme kitágult, és elakadt a lélegzete.
- Azonnal gyere el onnan! - csattant fel, és hogy a szavait tett kövesse,
megragadta Morgase karját, és megpróbálta elrángatni az ablaktól.
- Lini, elfeledkezel magadról! Már régóta nem vagy a dajkám! - Morgase
mély levegőt vett, és meglágyította a hangját. Nehéz volt belenéznie abba a
rémült szempárba. Linit még soha semmi nem ijesztette meg. - Azt teszem,
ami a legjobb mindannyiunknak - mondta gyengéden. - Nincs más kiút...
- Nincs más kiút? - szakította félbe Breane dühösen, és úgy szorította a
szoknyáját, hogy a keze is beleremegett. Valószínűleg Morgase torkát is ilyen
erővel szorította volna meg, ha valahogy a keze közé kaphatja. - Mi ez az
ostoba bolondság, amit összehordasz? Mi van, ha ezek a seanchanok, azt
hiszik, hogy mi öltünk meg?
Morgase összeszorította a száját. Hát ennyire átlátszó lett volna, mire
készül?
- Fogd be a szád, te némber! - Linit még sosem látta dühösnek, nem hallotta
kiabálni, és az öreg dajka, amennyire Morgase emlékezett, soha nem emelt
kezet senkire, most mégis úgy tűnt, mindjárt felképeli Breane-t. Egészen
elvörösödött mérgében. Felemelte csontos, vékony kezét. - Befogod a szádat,
vagy úgy felpofozlak, hogy még az a kevés ész is kiszalad a fejedből!
- Pofozd fel őt, ha már mindenáron meg akarsz ütni valakit! - Breane olyan
indulatosan kiabált vissza, hogy a nyála is kifröccsent. - Morgase királynő!
Majd ő tesz róla, hogy te is, én is, meg az én Lamgwinem is a bitófán
végezzük, sőt, még a drágalátos kis Tallanvorát sem kímélné, mert túl gyáva
ahhoz, hogy bármit is tegyen!
Az ajtó kinyílt, és Tallanvor lépett be. A vitát mintha elvágták volna. Előtte
senki sem mert kiabálni. Lini úgy tett, mintha csak Morgase ruhaujját
vizsgálgatná, hátha elszakadt. Gil mester és Lamgwin is feltűntek Tallanvor
mögött. Breane ragyogóan rámosolygott a férjére, és lesimította a szoknyáját.
A férfiaknak persze semmi sem tűnt fel.
Morgase viszont annál több részletet észrevett. Először is, Tallanvor kardot
viselt, és Gil mester oldalán is fegyvert látott, sőt, még Lamgwinén is, bár az
övé csak haszontalan rövidkard volt. Mindig is úgy vélte, a férfi jobban bízik
az öklében, mint bármiféle hosszú vagy rövid pengében. Mielőtt
megkérdezhette volna, hogy jutottak ezekhez, egy ösztövér kis emberke osont
be utánuk, és óvatosan becsukta az ajtót.
- Felség - mondta Sebban Balwer -, bocsásson meg, hogy így magára török.
Még a meghajlása és a mosolya is száraznak és pontosnak tűnt, de ahogy a
tekintete az egyik nőről a másikra villant, Morgase tudta, hogy a többi férfi
akár észrevette, hogy veszekedtek, akár nem, Pedron Niall egykori titkára
felmérte a helyzetet.
- Meglep, hogy itt látom, Balwer mester - mondta. - Azt hallottam, volt
némi kellemetlensége Eamon Valdával.
Egészen pontosan azt hallotta, hogy Eamon Valda azt mondta, ha még
egyszer meglátja Balwert az Erődben, úgy rúgja fenékbe, hogy átrepül a
falakon. Balwer mosolya megfeszült. Ő is pontosan tudta, mit mondott az új
főúrkapitány.
- Kitalált egy tervet, amivel mindannyiunkat kijuttathat innen - szakította
félbe Tallanvor. - Ma. Még most. - Morgase-re nézett, de nem úgy, mint
ahogy egy hű alattvaló néz a királynőjére. - Elfogadjuk az ajánlatát.
- Hogyan? - kérdezte Morgase lassan, és megfeszítette magát, hogy ne
remegjen a lába. Miféle segítséget ajánlhatna neki ez a száraz emberke?
Szabadulás. Le akart ülni, de nem ülhetett le, addig nem, amíg Tallanvor így
néz rá... Természetesen már nem volt a királynője, de ezt a férfi nem tudhatta.
Újabb kérdés jutott az eszébe.
- Miért? Balwer mester, nem utasítok vissza semmiféle segítséget sem, de
miért kockáztatja az életét értünk? Ha a seanchanok rájönnek, mit tervez,
keményen megbüntetik...
- Már azelőtt elkészítettem a terveimet, hogy megérkeztek volna - mondta
óvatosan a kis ember. - Meglehetősen... helytelennek... éreztem, hogy Andor
királynője Valda kezei között sínylődjön. Vegye úgy, hogy így állok rajta
bosszút. Tudom, hogy nem tűnök valami soknak, felség... - Eltakarta az arcát,
míg szégyenkezve köhécselt. - De a terv működni fog. Ezek a seanchanok
voltaképp még könnyebbé teszik a dolgunkat, nélkülük még napokig nem
lettem volna kész az előkészületekkel. Ahhoz képest, hogy még csak most
foglalták el a várost, meglepően nagy szabadságot adnak azoknak, akik
hajlandóak elmondani az Esküjüket. Még egy órája sem kelt fel a nap, mikor
nekem már a kezemben volt egy úti okmány, mely szerint szabadon
elhagyhatom Amadort, legfeljebb tíz útitársammal, akik letették az Esküt. Azt
hiszik, hogy bort akarok vásárolni és szekereket, amiken keletre szállíthatom
az árumat.
- Ez csak csapda lehet. - A szavak keserűek voltak, de még az ablak is
jobbnak tűnt annál, hogy csapdába csalják. - Nem hagyhatják, hogy híreket
vigyünk a hadseregükről!
Balwer félrebillentette a fejét, és tördelni kezdte a kezét, aztán hirtelen
abbahagyta.
- Őszintén szólva, felség, magam is gondoltam erre. A tiszt, akitől a
menlevelet kaptam, azt mondta, hogy nem számít. Egészen pontosan azt
mondta: „mondd csak el, mit láttál, akinek csak akarod, és mondd el nekik azt
is, hogy semmi esélyük sincs ellenünk! Úgyis hamar megtapasztalják, hogy ez
így van!” Ma reggel számos kereskedőt láttam, aki letette az Esküt, és keletre
indult a holmijával.
Tallanvor közelebb lépett Morgase-hez. Túl közel. A nő szinte érezte a
leheletét. Érezte a tekintetét.
- Elfogadjuk az ajánlatát - súgta Morgase-nek, hogy más ne hallhassa. - Ha
le kell ütnöm hozzá felségedet, és meg kell kötöznöm, megteszem! Ez a fickó
még úgy is kijuttat innen. Nagyon ravasznak tűnik.
Morgase mélyen a szemébe nézett. Az ablak... Vagy egy újabb esély. Ha
Tallanvor befogta volna a száját, most sokkal könnyebb lenne kimondania,
hogy: „hálásan elfogadom az ajánlatát, Balwer mester”. De így is megteszi.
Hátralépett, mintha csak azért tenné, hogy láthassa Balwert, anélkül, hogy
ágaskodva kellene átpislognia a testőre válla fölött. Valójában csak túlságosan
is zavarba ejtő volt ilyen közel lennie a férfihoz. Túl fiatal volt.
- Mivel kezdjük, Balwer mester? Nem hinném, hogy az ajtónkban posztoló
őrök elfogadnák a menlevelét...
Balwer meghajtotta a fejét, mintha elismerné a nő előrelátását.
- Attól tartok, sajnálatos baleset fogja őket érni, felség.
Tallanvor meglazította a kardját a hüvelyben, és Lamgwin úgy nyújtotta ki a
karját, mint a lopar. Morgase nem hitte volna, hogy minden ilyen egyszerű
lesz. Még akkor is kételkedett benne, mikor már összepakolták, amit tudtak,
és a két tarabonit bedugták az ágyuk alá. A főkapunál ügyetlenül az arca elé
fogta vékony porfogó köpenyét, félt, hogy leesik a hátáról a csomagja, és a
térdére tett kézzel mélyen meghajolt, ahogy Balwer tanította nekik. Az
ösztövér emberke eközben felmutatta a menlevelüket, és meggyőzte az őröket
arról, hogy mindannyian megesküdtek, hogy engedelmeskedni, várni és
szolgálni fognak. Morgase azon gondolkozott, mit tehetne, hogy ne fogják el
élve. Egész addig nem hitte el, hogy meg tudják tenni, amíg el nem hagyták
Amadort és az utolsó őröket. Balwer valahonnan szerzett pár lovat. Persze
szegény fickó biztos azt hitte, hogy hatalmas jutalom vár majd rá, amiért
megmentette Andor királynőjét... Morgase nem árulta el senkinek, mi történt
a hátuk mögött. Ő tudta, hogy kimondta azokat a szavakat, de másnak nem
kellett tudnia. Felesleges lett volna megbánnia, hogy így cselekedett. Most
majd kiderül, miféle élet vár rá trón és cím nélkül... Messze attól az embertől,
aki túl fiatal és túl zavaró hozzá!
- Miért mosolyogsz ilyen szomorúan? - kérdezte Lini, és közelebb léptetett
csontos barna kancáján. Morgase sosem látott még ilyen molyrágta jószágot.
A tulajdon pej lova sem volt sokkal jobb, mindegyik hátas elég rossz
állapotban volt. Lehet, hogy a seanchanok hagyták, hogy Balwer oda menjen
a menlevelével, ahova csak akar, de nem adtak neki tisztességes lovakat.
- Még hosszú út vár ránk - válaszolta Morgase, és megpróbálta a lovát
ügetésre bírni. Tallanvor után indult.
Huszonhetedik fejezet

EGYEDÜL LENNI

Perrin az övére tűzte a fejszéjét, a tegezzel szemben. Elővette a felajzatlan

hosszú íjat a sarokból, a vállára vetette nyeregtáskáit, és anélkül lépett ki a
lakosztályból, ahol Faile-lel eddig élt, hogy akárcsak egy pillanatra is
visszanézett volna. Boldogok voltak itt - a legtöbbször legalábbis boldogok.
Nem hitte volna, hogy valaha visszatér még ide. Néha azon merengett, hogy
vajon az, hogy valahol boldog volt Faile-lel, mindig maga után vonta-e azt,
hogy soha nem térhet vissza oda. Remélte, hogy azért ez nem igaz.
A Palotában látott szolgák sima fekete egyenruhát viseltek. Perrin nem
tudta, Rand rendelte-e így a dolgot, vagy a szolgák maguk választották a
jelöletlen ruhákat. Rosszul érezték magukat egyenruha nélkül, mintha úgy
nem is tudnák, kicsodák, és hová tartoznak, és a fekete Rand színének tűnt,
már csak az asha'manek miatt is. Akikkel szembetalálkozott a folyosón, mind
sietve elszaladtak, hajlongani vagy pukedlizni sem álltak meg. A félelem
szaga messze úszott a nyomukban.
Ezúttal nem sárga szemének éles tekintetétől ijedtek meg az emberek. De
aligha biztonságos egy olyan férfi társaságában tartózkodni, akivel az
Újjászületett Sárkány épp ma reggel nagy nyilvánosság előtt összeveszett!
Perrin megigazította a vállán a nyeregtáskát. Jó ideje nem esett meg vele,
hogy valaki felemelte és elhajította, mint egy rongybabát. Persze eddig senki
sem próbálta az Egyetlen Hatalommal megemelni. Az egyik pillanat
különösen élesen az emlékezetébe vésődött.
Perrin nagy nehezen felült, a vállát fogta, és feltápászkodott az oszlopnak
támaszkodva. Ez a kőpillér akasztotta meg repülésének ívét. Úgy vélte, pár
bordája eltört. Az a néhány ember, aki a Nap Csarnokában volt épp, hogy
benyújthassa Randnek kérelmeit, igyekezett bárhova máshova nézni, csak rá
nem. Igyekeztek úgy tenni, mintha valahol máshol lennének. Csak Dobraine
nézte őket, ahogy Rand átvonult a tróntermen. Őszes fejét egyre csóválta.
- Úgy bánok az aes sedai-okkal, ahogy a kedvem tartja! - ordította Rand. -
Értetted, Perrin?Ahogy a kedvem tartja!
- Odalökték őket a Tudós Asszonyoknak - hördült fel az egykori
kovácslegény, és ellökte magát az oszloptól. - Azt sem tudod, vajon selyem
ágyneműben alszanak-e, vagy már átvágta valamelyik a torkukat! Nem te
vagy a Teremtő!
Rand dühödten felmordult, és hátravetette a fejét.
- Én vagyok az Újjászületett Sárkány! - kiáltotta. - És nem érdekel, hogy
bánnak velük! Megérdemelnék, hogy börtönbe vessem őket!
Perrin hátán felállt a szőr, mikor Rand végre ránézett. A kék jég lágy és
forró lett volna egykori barátja szeméhez képest, és az arcát eltorzította a
fájdalom.
- Takarodj a szemem elől, Perrin! Hallottad? Takarodj! Tűnj el
Cairhienből! Ma! Most! Soha többé nem akarlak látni!
Ezzel sarkon fordult, és elsietett a nemesek között, akik ijedtükben
majdhogynem hasra nem vetették magukat előtte.
Perrin letörölte a szája sarkából csordogáló vékony kis vérpatakot. Egy
pillanatra egész biztos volt benne, hogy Rand megöli.
Megrázta a fejét, hátha attól kitisztul egy kicsit, majd befordult az egyik
keresztfolyosóra, és majdnem nekiment Loialnak. Az ogier ezúttal sétabotként
használta hosszú nyelű fejszéjét. A hátán jókora csomag fityegett, és a vállára
is egy akkora zsákot vetett, amiben egy egész birka könnyedén elfért volna.
Kabátjának jókora zsebei csak úgy dagadoztak a könyvektől.
Loial szőrös füle megremegett Perrin láttára, aztán lekonyult. Az arca
elcsüggedt, a szemöldöke az orrára lógott.
- Hallottam, mi történt, Perrin - bömbölte bánatosan. - Randnek igazán nem
kellett volna így viselkednie. A hirtelen szavak hosszú viszályhoz
vezethetnek... Tudom, hogy átgondolja még! Talán már holnap...
- Engem nem zavar - mondta Perrin. - Cairhien túlságosan is... kifinomult...
a magamfajta kovácslegényeknek. Nem vagyok én udvaroncnak való!
Holnapra már messze járok.
- Faile és te akár velem is jöhetnétek. Karldinnal a steddingekbe megyünk.
Mindegyikbe el kell látogatnunk. Az Átjárók miatt.
Keskeny arcú, fakó hajú fiatal kölyök ácsorgott az ogier mellett. Eddig
Perrint méregette látható nemtetszéssel, most ellenkezve Loial felé fordult. Az
ő vállát is súlyos csomagok húzták le, és ívelt kard lógott az oldalán. Bár
egyszerű, kék kabátot viselt, Perrin felismerte, hogy ez az asha'manek egyike.
Karldin láthatóan nem örült Perrinnek, a szagából jeges harag áradt. Loial
végignézett a folyosón a férfi feje fölött.
- Hol van Faile?
- Csak az istállóban találkozom vele. Volt egy kis szóváltás köztünk. - Ez
volt az igazság. Faile néha kifejezetten szeretett kiabálni. Perrin suttogóra
fogta a hangját. - Loial, a helyedben nem beszélnék erről olyan helyen, ahol
bárki meghallhatja. Az Átjárókra gondolok, tudod.
 Loial felhorkant; egy bika is megugrott volna a hangjára.
- Senki nincs itt rajtunk kívül. - Nem halkította le a hangját, de már két-
három lépés távolságból sem érthette volna meg senki, mit morog. A füle...
felcsapódott, Perrin legalábbis nem hitte volna, hogy van rá jobb szó, aztán az
ogier dühösen hátrasunyta a fejét - Mindenki fél a társaságodban mutatkozni.
Azok után, amit Randért tettél!
Karldin megrántotta Loial kabátját.
- Mennünk kéne - mondta, és Perrinre meredt dühösen. Számára mindenki
kegyvesztett volt, akire az Újjászületett Sárkány ráüvöltött. Perrin azon
merengett, vajon most is tartja-e az Egyetlen Hatalmat.
- Igen, igen - morogta Loial, legyintett egyet sonkanagyságú kezével, de
még nem indult el. A fejszéjére támaszkodott, és Perrinre bámult. - Nem
tetszik ez nekem, Perrin. Rand elkerget téged. Elküld engem is. Hogy hogyan
fogom befejezni a könyvemet... - Megremegett a füle, és zavartan felköhögött.
- Nos, ez nem oszt, nem szoroz. De téged is elküld, engem is, és csak a Fény
tudja, Mat merre járhat! Legközelebb Mint fogja elzavarni. Ma reggel elbújt
előle. Engem küldött ki, hogy mondjam azt neki, Rand nincs a szobában.
Szerintem Min tudta, hogy hazudok. Rand rettentően magányos lesz, Perrin.
Azt mondta nekem, hogy rettenetes egyedül lenni. Minden egyes barátját
elküldi maga mellől!
- A Kerék sző, a Minta jő - vetette oda Perrin. Loial pislogott, neki is
Moiraine jutott az eszébe erről a mondásról. A férfi sokat gondolt mostanában
az aes sedai-ra, aki jó hatással volt Randre. - A Fény áldjon, Loial! Vigyázz
magadra, és ne bízz meg senkiben, akiben nem muszáj!
Perrin nem nézett egyenesen Karldinre
- Ezt nem gondolhatod komolyan, Perrin. - Loial őszintén meg volt
rendülve, ő mindenkiben megbízott. - Nem gondolhatod komolyan! Gyertek
velem, te is és Faile is!
- Egy nap még találkozunk - mondta gyengéden Perrin, és elsietett az ogier
mellett, mielőtt még többet kellett volna mondania. Nem szeretett hazudni, a
barátainak különösen nem.
Az északi részben nagyjából ugyanaz volt a helyzet, mint a palotában. A
lovászok meglátták, hogy belép, eldobták a vasvillákat, lapátokat és
csutakolókat, és egymás sarkát taposva menekültek ki a keskeny hátsó ajtón.
A szénapadláson is mocorogtak páran. Más talán meg sem hallotta volna, de
Perrin tudta, hogy volt, aki oda rejtőzött előle, érezte halk, riadt lélegzetüket
és félelemmel telt kipárolgásukat. Kivezette Fürgét a zöld csíkos bokszból,
felcsúsztatta rá a kötőféket, és kikötötte az aranyozott karikához. Elsietett a
márvány nyerges szobába, ahol a nyergek felén vaskos ezüst- és
aranyberakások ékeskedtek. Egy egyszerű nyeregtakarót és egy hozzá
hasonló, szerényebb nyerget emelt le. Az istálló tökéletesen illet a palotához,
mert itt is hatalmas márványoszlopok tartották a magas tetőt, és még a
mocskos szalma alatt is márványlapok voltak. Perrin örült, hogy végre maga
mögött hagyhatja ezt a hivalkodó pompát.
A várostól északra rátért arra az útra, amin csak alig pár napja olyan
kétségbeesetten érkezett Randdel, és egész addig lovagolt rajta, míg csak a
dombok el nem rejtették a szeme elől Cairhient. Akkor keletnek fordult, és
egy kisebb erdőmaradványnak vette az útját, ami az egyik magas dombról a
másik, még magasabb dombra kúszott át. A fák között Faile megsarkantyúzta
Fecskét, és előlovagolt. Aram úgy követte a tulajdon lován, mint egy gondos
pásztorkutya. Arca felragyogott a láttán, bár talán nem is ez volt a legjobb
kifejezés. Az egykori kolompár most már felváltva vetette rajongó
kutyatekintetét Perrinre és Faile-re.
- Férjem - mondta Faile hűvösen. Nem túl hidegen, de a szagában még
mindig ott volt a pengeéles düh és a csípős féltékenység, amit nem tudott
elnyomni testének jól ismert, gyógynövényes szappantól fanyarkás illata.
Utazóruhában volt, a vállán vékony porköpeny lógott, és vörös
lovaglókesztyűje pompásan illet lángszínű csizmájához, ami épphogy csak
kikandikált kedvenc szűk, sötét nadrágszoknyája alól. Legalább négy tőr
villogott az övére tűzve.
A ló mögötti mozgás Chiaddá és Bainná olvadt. Ott volt Sulin is, vagy egy
tucat Hajadonnal. Perrin felvonta a szemöldökét. Nem tudta, vajon Gaul mit
gondol majd erről, hiszen az aiel férfi egyedül akarta elkapni Chiadot és
Baint. De Faile további útitársai még jobban meglepték.
- Ezek meg mit csinálnak itt? - Perrin a lovaik mellett toporgó kis csoport
felé biccentett. Felismerte Selande-et, Calmaille-t és a magas teari nőt. Még
most is férfiruhában voltak, és kardot viseltek. A nagydarab fickó abban a
puffos ujjú kabátban - az, amelyik addig fésülgette és olajozta a szakállát, míg
hegyes kis csúcsba nem állt a vége, bár a haját csak lazán összefogta hátul -
szintén ismerősnek tűnt. A másik két férfit Perrin nem látta korábban. Mind a
ketten cairhieniek voltak, de ha másból nem is, hát fiatal korukból és a hajukat
összefogó szalagból ki tudta találni, hogy Selande „társaságának” a tagjai.
- A szolgálatomba fogadtam Selande-t és pár barátját - mondta Faile
könnyedén, de a szagában vattaszerű óvatosság jelent meg. - A városban
előbb vagy utóbb bajba keveredtek volna. Kell nekik valaki, aki irányítja őket.
Vedd úgy, hogy jótékonyságból hoztam el őket magammal. Majd vigyázok rá,
hogy ne kerüljenek a lábad alá.
Perrin nagyot sóhajtott, és megvakarta a szakállát. Egy bölcs ember sosem
vágja a felesége arcába azt, hogy a nő elhallgat előle valamit. Különösen nem,
ha ez a feleség Faile, akiből éppolyan figyelemreméltó asszony lesz, mint az
anyja. Ha már nem az. A lába alá? Hányat hozott magával ezekből a...
kölykökből?
- Minden készen áll? Még pár óra, és valamelyik idióta odalenn úgy dönt,
hogy ha elviszi Randnek a fejemet, biztos nagy kegyben részesül. Addigra
már jobb szeretnék máshol lenni.
Aram torokhangon felmordult.
- Senki nem veszi a fejedet, drága férjuram! - Faile kivillantotta hófehér
fogait, aztán halkan folytatta, hogy csak Perrin hallja meg kivételesen éles
fülével. - Kivéve talán engem. - Aztán rendes hangon még hozzátette: -
Minden készen áll.
A fák mögött egy meglehetősen lapos tisztáson már ott várakoztak a
folyóköziek a lovaikkal. Kettes sorban álltak, az oszlop vége eltűnt a hegy
görbülete mögött. Perrin ismét felsóhajtott. A menetoszlop élén a vörös
farkasfejes lobogó és Manetheren ősi zászlaja enyhén meglibbent a lanyha
szélben. Talán még egy tucat Hajadon guggolt a zászlók mellett. A másik
oldalon ott állt Gaul. Perrin még sosem látott egyetlen aielt sem ilyen
láthatóan dacos arckifejezéssel.
Perrin leszállt a lováról, és máris két feketekabátos ember sietett felé, akik
szívükre tett ököllel tisztelegtek előtte.
- Perrin úr - mondta Jur Grady -, már tegnap este óta itt vagyunk. Minden
készen áll.
A köszöntött szinte jól érezte magát a cserzett arcú tanyasi gazdára
emlékeztető Grady mellett, de Fager Neald nem tetszett neki. Talán ha tíz
évvel volt fiatalabb Gradynél, és attól, amit Perrin tudott róla, akár szintén
lehetett tanyasi gazda is. Most azonban modorosan, finomkodva viselkedett,
és a bajuszát apró kis rudacskákká viaszozta. Míg Grady az Elkötelezettek
közé tartozott, ő csak katona volt. A gallérján nem csillogott még ott az
ezüstkard, de ennek ellenére enyhe gúnnyal kezelte Perrint.
- Perrin nagyúr, valóban szükségünk van azokra a nőkre? Csak gondunk lesz
velük, semmi más, és ezt ön is éppolyan jól tudja, mint én!
Az emlegetett nők egy része a folyóköziek mellett ácsorgott, sötét
gyapjúkendőjük a karjukon lobogott. Edarra tűnt a legidősebbnek a hat Tudós
Asszony közül. Unatkozva figyelték a két nőt, akire Neald bökött. Az a páros
valójában Perrint is aggasztotta. A zöld selyemruhás, higgadt, hűvös Seonid
Traighan megpróbált úgy tenni, mintha az aielek nem is léteznének - azok a
cairhieniek, akik nem kezdték el utánozni a régi ellenséget, mélyen
megvetették a vadembereket -, de amikor megpillantotta Perrint, átvette pej
lova kantárját a másik kezébe, és gyengéden oldalba bökte Masuri Sokawát.
Masuri összerezzent - a Barnák könnyen elmerültek az álmodozásban - üresen
a Zöld nővérre nézett, aztán Perrinre bámult. Úgy mérte végig, mintha egy
különleges, de veszedelmes állatot látna, amit jobb lenne elintézni, ha már
eleget tanulmányozta. Megesküdtek, hogy engedelmeskednek Rand
al'Thornak, de vajon Perrin Aybara parancsait is követni fogják?
Természetellenesnek tűnt, hogy aes sedai-okat utasítgasson. De még ez is
jobb, mintha fordított lenne a helyzet.
- Mindenki velünk jön - mondta Perrin. - Menjünk, mielőtt valaki meglátna
minket.
Faile szipogott egyet.
Grady és Neald ismét tisztelegtek, és kiléptek a tisztás kellős közepére.
Perrin nem tudta, melyikük csinálja majd a dolgot, de hirtelen megjelent a
most már ismerős ezüstös ragyogás a levegőben, és pillanatok alatt kapuvá
szélesült. Nem volt elég nagy ahhoz, hogy át lehessen lovagolni rajta, de azért
a célnak megfelelt. A nyílás túloldalán fákat látott, nagyjából ugyanúgy nézett
ki ott is a táj, mint ahol épp álldogáltak. Grady azonnal átlépett a Kapun, de
bárhogy sietett is, Sulin és a Hajadonok egy kisebb, elkendőzött arcú csapata
majdnem legázolta. Úgy tűnt, kiharcolták maguknak azt a dicsőséget, hogy
elsőként léphessenek át a másik oldalra, és nem állt szándékukban feladni ezt
a pozíciót.
Miközben átvezette Fürgét a kevésbé dombos tájra, Perrin maga elé képzelte
azt a több száz gondot, amiről eddig elfeledkezett. Itt nem volt tisztás, de az
erdő nem nőtt olyan sűrűn, mint a cairhieni dombokon. Az elszórtan álló fák
itt is éppúgy ki voltak égve, még a fenyők is lehullatták a levelüket. Perrin pár
tölgytől eltekintve nem ismerte fel az itteni fákat. A levegő kicsit melegebb
volt, mint Cairhienben.
Faile követte, de míg Perrin balra fordult a Kapuból kilépve, az asszony
jobbra vezette el Fecskét. Aram zavartan kapkodta kettőjük közt a fejét, míg
végül Perrin a felesége felé intett. Az egykori kolompár a nő után vonszolta
szürke heréltjét, de akármilyen gyors is volt, a még mindig elkendőzött Chiad
és Bain megelőzte. Perrin hiába adta parancsba, hogy utánuk a folyóköziek
jöjjenek, helyettük Selande és vagy két tucat fiatal teariből és cairhieniből álló
kis csapata özönlött át a lyukon. Két tucat! Perrin megrázta a fejét, és Grady
mellé lépett, aki ide-oda forgolódva tanulmányozta a kihalt erdőséget.
Gaul lépett oda, és Dannil is megjelent végre a folyóköziek élén. Szaladva
húzták át a lovaikat. Azok az átkozott zászlók rögtön megjelentek Dannil
mögött, és amint a legények biztosak voltak benne, hogy a Kapu már nem
szelheti ketté, fel is emelték magasra. A kölyöknek le kellene vágatnia azt az
ostoba bajszot.
- A nők egyszerűen hihetetlenek - morogta Gaul.
Perrin épp szóra nyitotta volna a száját, hogy megvédje Faile-t, mikor rájött,
hogy az aiel alighanem Chiadra és Bainre gondol. Hogy elterelje a figyelmet
magáról, megkérdezte a mellette álló asha'mant.
- Van felesége, Grady?
- Sora - válaszolta a másik figyelmetlenül. Még mindig a környező erdőt
tanulmányozta. Perrin most bármibe lefogadta volna, hogy a férfi magához
ragadta az Egyetlen Hatalmat. Ilyen ritkás erdőben bárki messzire elláthatott,
legalábbis az otthoni erdőkhöz képest, de egy óvatos ember így is könnyen a
közelükbe kúszhatott. - Hiányzom neki - folytatta az asha'man szinte
magában. - Ezt azonnal felismeri az ember. Bárcsak tudnám, miért fáj a térde!
- Fáj a térde - mondta Perrin szárazon. - Ebben a szent pillanatban fáj a
térde.
Grady mintha csak most vette volna észre, hogy Perrin és Gaul döbbenten
néznek rá. Pislogott egyet, aztán újra a tájat figyelte.
- Bocsásson meg, Perrin uram. Őrködnöm kell. - Egy hosszú pillanatig
hallgatott, aztán lassan beszélni kezdett. - Ezt egy Canler nevű fickó találta ki.
A M'Hael nem szereti, ha magunktól dolgozunk ki valamit, de ha már egyszer
kitaláltuk... - Az enyhe fintor arra utalt, hogy talán Taim akkor sem volt
valami elnéző velük. - Úgy gondoljuk, hogy ez valami olyasmi lehet, mint az
őrzők és az aes sedai-ok közti kötelék. Talán minden harmadik asha'man nős,
legalábbis ennyi asszony maradt mellettünk, miután kiderült, hogy valójában
kik is vagyunk. Így legalább tudjuk, hogy minden rendben van az asszonnyal
akkor is, ha messze járunk tőle, és ők is tudják, hogy mi jól vagyunk. Az
ember szereti tudni, hogy az asszonya biztonságban van.
- Az egyszer igaz - mondta Perrin. Mit akar Faile azokkal a bolondokkal? A
nő most már Fecske nyergében ült, és a fiatal nemesek körbevették. Egész
közel álltak hozzá. Perrin azon sem lepődött volna meg, ha a felesége is
beleveti magát ebbe a ji'e'toh bolondságba.
Seonid és Masuri siklottak át az utolsó folyóköziek után, három őrzőjük
köztük lépdelt. A Tudós Asszonyok mögöttük jöttek. Ez egyáltalán nem volt
meglepő. Azért voltak itt, hogy vigyázzanak az aes sedai-okra. Seonid
megragadta a kantárját, mintha nyeregbe akarna szállni, de Edarra odaszólt
neki valamit halkan, és egy terebélyes tölgyre mutatott. A két aes sedai egy
emberként nézett oda, aztán összepillantottak, és engedelmesen a fához
vezették hátasaikat. Sokkal egyszerűbben mennének a dolgok, ha ez a páros
mindig ilyen szelíd lenne - vagy talán nem is szelíd, hiszen Seonid nyaka
olyan merev volt, mint egy bot.
Utánuk a tartalék lovakat hozták át. Tízesével fűzték őket egy kötélre, és a
Dobraine birtokáról toborzott emberek úgy ügyeltek rájuk, mint akik pontosan
tudják, mi a dolguk. Perrin azon nyomban észrevette a magányos kötőféken
vezetett Lassút. A rá vigyázó lovásznő jobb, ha tudja, mit csinál! Jó pár magas
kerekű, élelmiszerrel megrakott kordé gördült át a Kapun. A kocsisok úgy
rángatták a lovakat, és úgy ordítottak félelmükben, mintha attól tartanának,
hogy a Kapu rájuk zárul. Azért hoztak sok kordét, mert a lovas szekerek nem
fértek volna át a Kapun, és mert csak sok kordé bírta el azt a rengeteg holmit,
amit pár szekérre felhalmozhattak volna. Úgy tűnt, sem Grady, sem Neald
nem tudott akkora Kaput nyitni, mint Rand vagy akár Dashiva.
Mikor aztán csikorgó kerékkel az utolsó kordé is átgördült, Perrin úgy
gondolta, szól, hogy zárják be a Kaput, de a nyílást Neald nyitotta, és ő még a
túloldalon volt, Cairhienben. Egy pillanattal később meg már mindegy volt.
Berelain büszkén vezette hófehér paripáját. A ló éppolyan fehér volt, mint
amilyen éjfeketén Fecske szőre csillant. Perrin örült, hogy a nő szürke
lovaglóruhája egész az álláig zárt. Deréktól felfelé viszont olyan szorosan
simult a testére, mint bármelyik taraboni ruha. Perrin felnyögött. Berelainnel
jött Nurelle is és Bertain Gallenne, a Szárnyas Gárda főkapitánya, aki úgy
viselte fekete szemkötőjét, mint más a kalapján libegő tollbokrétát. Mögöttük
siettek a Szárnyas Gárda tagjai is vörös páncéljukban. Több mint kilencszáz
fegyveres. Nurelle és mindazok, akik elkísérték Dumai Kútjához, élénksárga
szalagot viseltek a karjukon.
Berelain felkapaszkodott a kancájára, és oldalra lovagolt Gallenne-nel,
miközben Nurelle felállította a Szárnyas Gárdát a fák között. Legalább ötven
lépésnyi távolság választotta el Faile-től és jó pár tucat fa állt közöttük, de
sikerült úgy helyezkednie, hogy bámulhassa a nőt. Olyan kifejezéstelen volt
az arca, hogy Perrin háta viszketni kezdett. Jó ötletnek tűnt Berelaint a menet
végére helyeznie, olyan messze Faile-től, amilyen messze csak lehetett, de
minden áldott reggel végig kell élnie ezt a komédiát! Hogy a Fény égetné meg
Randet!
Neald is átbukott a Kapun, nevetséges bajuszkáját simogatta egyre, és azt
figyelte, látja-e valaki, ahogy eltűnik a nyílás. Senki nem figyelt rá.
Elégedetlenül mászott fel lova nyergébe.
Perrin is felszállt Fürgére, és fellovagolt egy emelkedő tetejére. Nem láthatta
mindenki a fáktól, de épp elég volt, ha hallották, mit mond. A tömeg
megmozdult, mikor végre megállt. Mindenki igyekezett úgy helyezkedni,
hogy lássa.
- Cairhienben úgy tudja mindenki, legfőképp a kémek - mondta hangosan -,
hogy engem eltaszított a Sárkány nagyúr, Mayenne Úrnőjét hazaküldte, és ti
többiek pedig köddé váltatok.
Legnagyobb meglepetésére az emberek felnevettek. Harsány „Aranyszemű
Perrin” kiáltások hangzottak, és nem csak a folyóköziek soraiból. Várt, amíg
elhal a ricsaj, ami eltartott egy ideig. Faile nem nevetett, és nem is kiáltozott.
Berelain sem. Mindkét nő megrázta a fejét. Egyikük sem hitte, hogy bölcs
dolog annyi mindent elmondani a katonáinak, amennyit akart. Mikor
észrevették a másikat, megdermedtek mozdulat közben. Mintha csak
borostyánba zárta volna őket az idő. Nem szerettek egyetérteni. Nem volt hát
meglepő, hogy majdnem egyforma tekintettel meredtek Perrinre. Folyóközben
járta egy ősi szólás, aminek az értelme nagyban függött attól, ki mondta, és
mikor. „Mindig a férfi hibája”. Perrin már rég megtanulta, hogy a nők egy
dologban felülmúlnak bárki mást: senki nem tud úgy sóhajtásra késztetni egy
férfit, mint ők.
- Sokan közületek most azon gondolkodnak, hogy hol vagyunk, és miért
jöttünk ide - folytatta, mikor végre ismét csend lett. Halk nevetéshullám
söpört végig az embereken. - Ez itt Ghealdan.
Hitetlenkedő, döbbent mormogás kelt a tömegben. Egy lépéssel több mint
ezerötszáz mérföldet tettek meg!
- Az első dolgunk az lesz, hogy meggyőzzük Alliandre királynőt arról, hogy
nem hódítani jöttünk! - Berelain azért kísérte el őket, hogy Alliandrével
tárgyaljon. Faile alighanem leszedi majd ezért a fejét. - Aztán megkeresünk
egy embert, aki csak a Sárkány nagyúr Prófétájának hívatja magát. - Ez sem
lesz túl kellemes. Masema már akkor is ritka ellenszenves egy fickó volt,
mielőtt megőrült volna. - Ez a Próféta okozott már némi gondot, de majd mi
tudatjuk vele, hogy Rand al'Thor nem szereti, ha ijesztgetéssel próbálnak neki
híveket toborozni, aztán pedig elvisszük őt is, és az emberei közül
mindazokat, akik jönni akarnak, a Sárkány nagyúr színe elé.
És ha kell, úgy megijesztjük Masemát, hogy a nadrágját is összecsinálja,
gondolta Perrin szárazon.
A tömeg ujjongott. Hurráztak és kiáltoztak, és azt harsogták egyre, hogy
alsógatyában zavarják el a Prófétát Cairhienig. Perrin egyre inkább remélte,
hogy ez a hely nagyon messze van a környező falvaktól, és senki nem hallja
meg őket. Még a kocsisok és a lovászok is lelkesen kiabáltak. Perrin nem csak
ezért imádkozott. Remélte, akarta, hogy minden simán és egyszerűen menjen.
Minél hamarabb elválnak Berelaintől, és minél messzebb kerülnek tőle, annál
jobb. Mióta elindultak délnek, csak egyetlen egy dolgot akart. Ne legyenek
meglepetések. Itt az ideje, hogy ta'veren volta valami hasznot is hajtson!
 Huszonnyolcadik fejezet

KENYÉR ÉS SAJT

Mat már aznap tudta, hogy komoly bajba keveredett, mikor beköltözött a
Tarasin Palotába. Vissza is utasíthatta volna a dolgot. Csak azért nem kellett
megcsinálnia valamit, mert azok az átkozott kockák épp akkor álltak meg,
vagy indultak újra pörgésnek, mikor ez felmerült, általában mikor megálltak,
már rég késő volt minden. A gond csak az volt, hogy tudni akarta, miért. De
alig telt el pár nap, és úgy érezte, legszívesebben torkon kapná a tulajdon
kíváncsiságát, és megfojtaná.
Miután Nynaeve és Elayne kimentek a szobájából, és már le tudott hajolni a
lábáig anélkül, hogy le akarna gurulni a nyakáról a feje, elkezdte terjeszteni a
hírt az emberei között. Senki nem látta a költözés árnyoldalait. Fel akarta rá
készíteni őket, de mintha meg sem hallották volna.
- Nagyszerű, nagyuram - mormolta Nerim, miközben feltuszkolta Mat
lábára a csizmáit. - Nagyuramnak végre tisztességes lakosztálya lesz. Ó, de
nagyszerű! - Egy pillanatra mintha kevésbé lett volna gyászos az arca. De
csak egy pillanatra. - Kikefélem nagyuram vörös selyemkabátját. Nagyuram
csúnyán leöntötte borral a kéket.
Mat türelmetlenül megvárta, míg elkészül, aztán felkapta a kabátot, és
lesietett a terembe.
- Aes sedai-ok? - motyogta Nalesean, ahogy a feje kibukkant a tiszta, fehér
ing nyakán. Hordóhasú inasa, Lopin, idegesen sürgölődött körülötte. - A Fény
égessen meg, nem kedvelem az aes sedai-okat! De... A Tarasin Palota, Mat!
Mat elfintorodott. Nem elég, hogy ez a fickó egy egész hordó brandyt meg
tud inni úgy, hogy másnap reggel semmi sem látszik rajta, a tetejébe még
ilyen szemtelenül is mosolyog rá!
- Ó, Mat, végre elfelejthetjük a kockát, és a tulajdon fajtánkkal
kártyázhatunk! - A nemesekre gondolt. A nemeseken kívül legfeljebb csak a
tehetős kereskedők engedhették meg maguknak, hogy kártyázzanak, és ha
vállalták azokat a téteket, amiket a nemes urak egymás közt hívtak, ők sem
maradtak sokáig tehetősek. Nalesean lelkesen dörzsölgette a tenyerét,
miközben Lopin megpróbálta szépen megkötni a ruháját. Még a szakálla
hegye is izgatottnak tűnt. - Selyemlepedők - motyogta. Ki hallott már
selyemlepedőkről? Az ősrégi emlékek feltámadtak a gondolatra, de Mat nem
törődött velük.
- Az egész tele van nemesekkel - hördült fel Vanin odalenn, és köpni
készült. Most már önkéntelenül is mindig körülnézett, hogy vajon Anan
asszony látja-e, aztán inkább csak meghúzta a korsó ócska lőrét, amit reggeli
helyett ivott. - De azért jó lesz újra látni Elayne úrnőt! - mosolygott. Szabad
kezét a homlokához emelte, mintha tisztelegne, láthatóan nem volt a
tudatában annak, mit tesz. Mat felnyögött. Lám, hogy rontja meg az a
nőszemély a legjobb embereit is! - Akarja, hogy megnézzem még egyszer
Carridint? - kérdezte Vanin, mintha a többi dolog mind érdektelen lenne. - Az
egész utcában csak úgy hemzsegnek a koldusok. Nem nagyon látni semmit,
de rengetegen jönnek hozzá látogatóba.
Mat megdicsérte. Nem csoda, hogy Vanint nem érdekelte, hogy a palota tele
van nemesekkel és aes sedai-okkal, hisz egész nap az utcán izzadt, és hagyta,
hogy lökdössék az emberek. Sokkal jobb dolga volt, mint Matnek.
Semmi értelme sem lett volna megpróbálni figyelmeztetni Harnant és a
Banda többi tagját, akik fehér kását ettek apró, fekete kolbászkákkal, és
egymást bökdösték nagy nevetve, ha a palotabéli szolgálólányokra került a
szó. Úgy hallották, mind igen csinos, és meglehetősen nagylelkűen
osztogatják a kegyeiket. Egyre csak arról győzködték egymást, hogy ez az
utolsó szóig így igaz!
A dolgok akkor sem fordultak jobbra, mikor Mat a konyhába ment, hogy
megkeresse Anan asszonyt, és kiegyenlítse a számlát. Caira ott volt ugyan, de
előző esti rosszkedve mintha megkétszereződött volna. Lebiggyesztett szájjal
méregette Matet, aztán emelt fejjel kivonult az istállókhoz nyíló hátsó ajtón,
és a szoknyája hátulját dörgölte egyre. Lehet, hogy valami nagy bajba
keveredett, de Mat nem értette, miért épp őt okolja érte.
Anan asszony nem volt otthon. Talán a menekülteknek osztott ételt, vagy
valami hasonló jótékonyságban vett részt. Gyakran csinált ilyesmit. Mat csak
Enidet találta a konyhában. A gömbölyded asszonyság hosszú fakanalával
kemény rendet tartott segítői közt, és szívesen elvette Mattol a pénzt.
- Ha túl sok dinnyét szorongat meg, fiatalúr, nem lepődhet meg, hogy egy
rohadt majd széttörik a kezében - mondta valamiért nagy sötéten. - Vagy akár
kettő is - tette hozzá egy pillanattal később, és jelentőségteljesen bólintott
egyet. Közelebb lépett Mathez, és felemelte izzadságtól csillogó arcát.
Figyelmeztetően ránézett. - Csak magát keveri bajba, ha akár egy szót is szól.
Ugye nem teszi?
Ez nem annyira kérdés volt, mint inkább utasítás.
- Egy szót sem - mondta Mat. Mi a Fényről beszél ez az asszony?
Mindenesetre ez lehetett a helyes válasz, mert a szakácsnő rábólintott, és
elkacsázott az edények között. A fakanalát még élénkebben rázogatta, mint
máskor. Mat egy pillanatra azt hitte, őt akarja fejbe verni vele. Az igazság
szerint minden nő veszedelmes vadállat volt. Nem csak egyik-másik.
A dolgok végül is úgy alakultak, hogy már az is megkönnyebbüléssel
töltötte el Matet, mikor Nerim és Lopin egymást túlüvöltve próbálták meg
eldönteni, melyikük gazdájának kell előbb átvinni a holmiját. Jó fél órába
tellett neki és Naleseannak, hogy megnyugtassa a két fickót. Egy sértett
inasnál kevés elviselhetetlenebb dolog van. Aztán azt is el kellett rendeznie,
hogy a Banda melyik tagjai részesülhetnek abban a megtiszteltetésben, hogy
átcipelik a palotába az arannyal megrakott ládát, és kiknek jut az a kevésbé
nemes feladat, hogy a lovakat átvezessék.
Mikor aztán Mat meglátta új szobáit, egy pillanatra szinte elfelejtette
minden búját és baját. Volt egy hatalmas fogadószobája, és egy kisebb is, amit
errefelé bujkáló-szobának hívtak. Az óriási háló nagy részét egy akkora ágy
tette ki, amekkorát még életében nem látott. A baldachint tartó vaskos,
faragott oszlopokon vörösre festett buja virágok és indák tekeregtek. A
bútorzat túlnyomórészt ragyogó vörös vagy vakító kék volt, már ahol látszott
valami a túlzó aranyozástól. Az ágy melletti kis ajtó Nerim szűkös
kamrácskájába vezetett. Az inas láthatóan pompásnak találta új lakhelyét,
dacára annak, hogy egyetlen keskeny kis ágy volt benne, és nem volt ablaka.
Mat szobáinak mind hatalmas, boltíves ablakai voltak. A Mol Hara térre néző,
fehér kovácsoltvas erkélyre vezettek. Az állólámpákat bearanyozták, akárcsak
a magas fali tükrök kereteit. Két tükör volt a bujkáló-szobában, három a
fogadószobában, és négy a hálóban. Az óra - egy igazi óra! - a kandalló fölötti
márványpárkányon pihent, és csak úgy ragyogott a dús aranyozástól. A
mosdókagyló és a kancsó a Tengeri Nép vörös porcelánjából készült. Mat
szinte csalódott volt, hogy az éjjeliedény az ágy alatt csak egy egyszerű fehér
mázas agyagcsupor. A nagyobbik fogadószobában egy könyvespolc is volt,
legalább tizenkét könyvvel. Nem mintha Mat sokat olvasott volna.
A szobáról a falak, a mennyezet és a padló szemfájdító színkavalkádja
dacára csak úgy ordított a gazdagság. Bármilyen más esetben Mat táncra
perdült volna örömében. Bármikor, mikor nem tudta pontosan, hogy egy nő,
akinek ugyanarra a folyosóra nyílik a szobája, mint az övé, forró vízbe akarja
tenni, és be akarja gyújtani alatta a fahasábokat. Már ha Teslyn, Merilille,
vagy azok közül a némberek közül valamelyik nem előzi meg a rókafejes
medál dacára. Miért álltak meg azonnal azok az átkozott kockák a fejében,
mikor Elayne először megemlítette ezeket a szobákat? Kíváncsiság. Odahaza,
a Folyóközben járta egy mondás a nők között: a macskák a férfiaktól lesték el
a kíváncsiságot, de az észt megtartották maguknak.
- De én nem vagyok egy átkozott macska! - motyogta, és kivonult a hálóból
a fogadószobába. Csak tudnia kellett, miért álltak meg a kockák. Ennyi az
egész.
- Hát persze, hogy nem vagy macska - mondta Tylin. - Te egy zamatos
kiskacsa vagy!
Mat összerezzent, és rábámult. Kacsa? És a tetejébe még kis kacsa? A nő a
válláig sem ért. De akár megsértette akár nem, Mat igyekezett illően
meghajolni előtte. Tylin volt a királynő, és erről nem feledkezhetett meg.
- Felség, köszönöm ezt a csodálatos lakosztályt. Szívesen beszélnék még
önnel, de most sürgős...
A nő mosolyogva suhant felé a vörös és zöld padlón, fehér és kék selyem
alsószoknyái csak úgy suhogtak, és hatalmas barna szemét egy pillanatra sem
vette le a férfiról. Mat egyáltalán nem akart a jókora nyakkivágásban pihenő
nászkésre nézni. Vagy a nagyobb, gyémántokkal kivert, görbe tőrre, amit a nő
az övébe tűzött. Elhátrált.
- Felség, igen fontos...
A nő dúdolni kezdett. Mat felismerte a dallamot, épp eleget dúdolta
mostanában a lányok fülébe ő is. Elég bölcs volt ahhoz, hogy az ő hangjával
ne kezdjen el énekelni, és mindamellett az itteni szövegtől lángolni kezdett a
füle is. Errefelé ezt a dalt úgy ismerték, hogy „Csókokkal lopom el a
lélegzeted”.
Idegesen felnevetett, és megpróbált egy lapis lazulival kirakott asztalka
mögé menekülni, de a nő valahogy megelőzte anélkül, hogy láthatóan
gyorsított volna közeledésén.
- Felség, én...
A nő Mat mellének feszítette a tenyerét, és egy magas támlájú székhez tolta,
aztán az ölébe ült. A férfi csapdába került a nő és a karfák között. Ó, persze
könnyedén felkaphatta volna Tylint, és a talpára állíthatta volna! Már persze
attól eltekintve, hogy az az átkozott tőr még mindig a nő övén függött, és
hogy valamiért Mat egészen biztos volt benne, hogy a Tylin egyáltalán nem
venné ugyanolyan nyugalommal, ha ő erőszakoskodna vele, mint amilyen
magától értetődően az ölébe szuszakolta magát! Végtére is ez itt Ebou Dar,
ahol ha egy nő megölt egy férfit, mindenki jogosnak vette a tettét egészen
addig, amíg be nem bizonyosodott, hogy nem volt igaza. Könnyedén
felkaphatta volna, már persze attól eltekintve...
Mat már jó pár halárusnál látott mindenféle különös teremtményt a
városban; tintahalnak meg polipnak hívták a fajtájukat, és az ebou dariak
képesek voltak megenni ilyen ocsmányságokat! De Tylin még ezeket a
sokkarú szörnyeket is felülmúlta. Legalább tíz keze volt. Mat össze-vissza
dobálta magát, hiábavaló igyekezetét látva a nő lágyan nevetett. Csókolózás
közben a férfi próbálkozott azzal védekezni, hogy valaki bejöhet, de erre
Tylin kuncogni kezdett. Mat felhozta, hogy mennyire tiszteli a koronáját, mire
a nő hahotázott. A fiú azzal is megpróbálkozott, hogy könnyes szemmel
bevallotta, hogy eljegyezte odahaza a gyermekkori szívszerelmét, és csak őt
imádja. A királynő szinte sírt a kacagástól.
- Amiről nem tud, az nem fájhat neki - mormolta halkan, és húsz keze egy
pillanatra sem pihent meg.
Valaki kopogtatott
Mat kiszabadította a száját, és elkiáltotta magát.
- Ki az? - Igen, elkiáltotta magát. Még ha meglepően magas és vékony
hangon is. A végére kifogyott a levegőből.
Tylin egy pillanat alatt felkelt az öléből, és már odébb is volt három
lépéssel. Mintha az egyik percben még itt lett volna, a másikban meg már
huss, a másik helyen. És még volt képe feddően Matre meredni! Aztán pedig
egy csókot lehelt felé.
A csók még alig szállt el az ajkáról, mikor az ajtó kinyílt, és Thom dugta be
rajta a fejét.
- Mat? Nem voltam benne biztos, hogy te vagy az... Ó! Felség!
Ahhoz képest, hogy csak egy kopott, öreg mutatványos volt, aki ráadásul
bicegett is, Thom meglepően ügyesen hajolt meg a királynő előtt. Juilin már
korántsem volt ilyen elegáns, de azért ő is lekapta nevetséges piros
sapkácskáját, és megtett minden tőle telhetőt.
- Bocsássanak meg. Nem akartunk zavarni... - kezdte Thom, de Mat sietve
félbeszakította
- Gyertek csak be, Thom! - Egy gyors mozdulattal visszarántotta magára a
kabátot, és már épp felkelt volna, mikor észrevette, hogy az az átkozott
nőszemély kikötötte a nadrágja korcát is anélkül, hogy ő maga észrevette
volna! Talán nem törődnek vele ezek ketten, hogy az inge a hasát is szabadon
hagyja, de az azért csak feltűnik nekik, ha leesik a nadrágja! Tylin kék ruháján
pedig egy gyűrődés sem látható!
- Juilin, gyere be te is!
- Örülök, hogy elfogadhatónak tartja a lakosztályt, Cauthon mester - mondta
Tylin fensőbbségesen. Csak a szeme cáfolt rá méltóságteljes modorára, és az
is csak akkor, mikor Thom és Juilin nem láthatta. A tekintete kettős
értelemmel töltötte meg a látszólag ártalmatlan szavakat is. - Örömmel látom
a társaságát. Érdekesnek tartom, hogy karnyújtásnyi közelségbe került
hozzám egy ta'veren. Ki tudja, mikor lehet szükségem a szolgálataira! De
most magára kell hagynom a barátaival. Nem, ne álljon fel, kérem! - A
mosolyában csak árnyéka volt a gúnynak.
- Nos, fiam - pödörte meg a bajszát mosolyogva Thom, mikor Tylin már
messze járt -, te aztán szerencsés vagy, hogy maga a királynő fogad tárt
karokkal!
Juilin figyelmét a kalapja kötötte le.
Mat gyanakodva méregette őket, magában egyre csak azt várta, hogy
merjenek egy szót is szólni - egyetlenegy kis mondatfoszlányt! -, de mikor
Nynaeve és Elayne szóba került, elfeledte minden afeletti aggodalmát, hogy a
két férfi esetleg sejthet valamit. A nők még nem értek vissza. A nadrágja
dacára is majdnem felugrott. Már most megpróbálnak kisurranni az ígéretük
alól! Megpróbálta elmagyarázni Thomnak és Juilinnek, mire is gondol, de a
két férfi hitetlenkedve kiabált közbe. Mat kifejtette a véleményét arról az
átkozott Nynaeve al'Mearáról és arról a nyamvadt leányörökös Elayne-ről is.
Nem látott rá túl sok esélyt, hogy a Rahadba merészkednének nélküle, de azt
nyugodtan kinézte volna belőlük, hogy a saját szakállukra kémkedni kezdenek
Carridin után. Elayne a szemébe vágná, hogy mindent tudnak, és elvárná,
hogy a férfi megtörjön a tekintete alatt, és bevalljon mindent, Nynaeve pedig
megpróbálná addig ütni egy bottal, amíg el nem mondja vétkeit.
- Nem hinném, hogy Carridinnel törődnének - mondta Juilin, és megvakarta
a füle tövét. - Azt hiszem, őt most Aviendha és Birgitte figyelik, én legalábbis
így vettem ki a szavaikból. Nem láttuk távozni egyiküket sem. De nem
hinném, hogy aggódnod kellene amiatt, hogy felismeri őket, akkor sem, ha
egyenest mellettük megy el.
Thom egy aranyserlegbe töltött magának a hideg borpuncsból, amit Mat már
az asztalon talált, és nekifogott a magyarázatnak.
A másik férfi eltakarta a kezével a szemét. Az Egyetlen Hatalommal szőtt
álruha? Nem csoda, hogy akkor csúsztak ki észrevétlenül a palotából, mint két
kígyó, amikor csak akartak! Azok a nők egyszer még komoly bajba kerülnek.
A nők ezt az egyet nagyon jól csinálták. Az már meg sem lepte, hogy Thom
és Juilin még annyit sem tud a Viharok Táljáról, mint ő maga.
Miután a két férfi elment, hogy felkészüljenek a Rahadba tett kirándulásra,
Mat is elrendezte a ruházatát, hogy illően nézzen ki, ha előkerül Nynaeve és
Elayne. Arra is jutott ideje, hogy Olvert megnézze. A fiú szobája egy
emelettel lejjebb volt. Hála Enidnek és a Vándorló Nő többi szakácsának, akik
egyfolytában étellel tömték, a kölyök már kevésbé volt vézna, mint egy
hónapja, de már most látszott, hogy még a cairhieniek között is alacsonynak
fog számítani. Még ha feleakkorára zsugorodnának is a fülei, és a szája sem
lenne olyan széles, nagy, lapos orrával akkor is csúnya férfi lesz belőle. Így is
három szolgálólány sürgölődött körülötte, miközben ő maga törökülésben
kuporgott az ágyon.
- Mat, hát nem Haeselnek van a legszebb szeme a világon? - ragyogott
Olver arra a nagy szemű, fiatal szolgálólányra, akivel Mat már találkozott,
mikor a legutóbb a palotában járt. A lány visszamosolygott a kölyökre, és
összeborzolta a haját. - De Alis és Loya is olyan édesek! Nem tudnék
választani köztük...
A gömbölyded, középkorú nő, aki épp most csomagolta ki Olver holmiját,
felnézett rá, és elvigyorodott. Egy karcsú, duzzadt ajkú fiatal lány épp a
mosdóállványt rendezte el, megveregette a törülközőket, az ágyra vetette
magát, és megcsiklandozta a fiú oldalát. Olver nevetve dőlt fel.
Mat felhorkant. Harnan és a többi katona is épp elég rossz volt, de hogy
ezek a nők is így biztatják a fiút! Hogy tanul meg viselkedni, ha így bánnak
vele a nők? Olvernek az utcán kellene játszania, mint minden egészséges
tízéves kölyöknek. Rá aztán egyetlen szolgálólány sem borult a szobájában.
Egészen biztos volt benne, hogy Tylin erről jó előre gondoskodott.
Arra is jutott ideje, hogy Olvert megnézze, és még arra is ráért, hogy
Harnant és a Banda többi tagját ellenőrizze. A katonák egyetlen hosszú szobát
kaptak az istállók közelében. Az ágyaik a fal mellett sorakoztak. Mat utána a
konyhába sietett, szerzett magának egy kis kenyeret és húst - a fogadóban
nem bírt szembenézni a reggelire felszolgált kásával. Nynaeve és Elayne még
mindig nem értek vissza. Végül Mat már kénytelen volt végignézni a
könyvespolcon, és hosszas habozás után leemelte róla Kósza Jain utazásait, de
egy szót sem bírt elolvasni, annyira aggódott értük. Thom és Juilin épp akkor
érkeztek, mikor a nők berontottak hozzá, és egymás szavába vágva hadarták
el, mennyire meglepődtek azon, hogy itt találják. Mintha ő nem tartotta volna
be az ígéreteit!
Mat becsukta a könyvet, és letette maga mellé az asztalra.
- Hol jártatok?
- Ugyan, csak sétáltunk egyet - mondta Elayne ragyogó tekintettel, és kék
szeme még annál is hatalmasabb volt, mint ahogy Mat emlékében élt. Thom
összeráncolta a homlokát, egy kést csusszantott ki az ingéből, és elkezdte az
ujjain táncoltatni. Látványosan rá sem nézett Elayne-re.
- Teázni voltunk pár nőnél, akit a fogadósasszonyod is ismer - mondta
Nynaeve. - Nem akarlak a hímzésről szóló fecsegéssel untatni!
Juilin megrázta a fejét, de abbahagyta, mielőtt a nő észrevette volna.
- Akkor kérlek, ne untass vele - mondta Mat szárazon. Úgy érezte, meg
tudná különböztetni a hímzőtű egyik végét a másiktól, de egészen biztos volt
benne, hogy Nynaeve előbb szúrna keresztül a nyelvén egy tűt, semmint, hogy
hímzésről fecsegjen. Egyik nő sem veszekedett vele a modora miatt, és ez
igencsak gyanús volt. - Már szóltam két emberemnek, hogy kísérjenek el
titeket ma délután, és holnap is vár rátok két újabb ember, és minden áldott
nap vigyáznak majd rátok. Ha nem a palotában vagytok vagy velem, akkor
testőrök kísérnek majd titeket. Már be is osztottam őket. Mindig mellettetek
lesznek, mindig, és előre szóltok nekem, hogy merre indultok, jó? Ezentúl
nem akarok addig aggódni, míg csak ki nem hull az utolsó szál hajam is.
Mat azt várta, hogy a két nő megsértődik, és veszekedni fog vele. Azt várta,
hogy nekiállnak azon huzakodni, hogy egészen pontosan mit ígértek meg, és
mit nem. Azt várta, hogy ha egy egész kenyeret kér, a végén talán kap egy
szeletet, és ha szerencséje van, a kenyér sarka lesz az, ahol a legvastagabbat
kanyarítja le az ember. Nynaeve Elayne-re nézett, Elayne pedig Nynaeve-re.
- Nahát, micsoda pompás ötlet, hogy testőröket adsz mellénk, Mat! - kiáltott
fel Elayne, az arcán csak úgy ragyogott a mosoly. - Azt hiszem, teljesen
igazad volt. Szükségünk van rá. Nagyon bölcs az is, hogy már most
beosztottad az embereidet!
- Ez valóban pompás - mondta Nynaeve, és lelkesen bólogatott. - Nagyon
okos ötlet volt, Mat!
Thom elejtette a kését. Fojtottan káromkodott egyet, és megvágott ujját
szopogatva ült, és szemrehányóan nézte a nőket.
Mat felsóhajtott. Tudta, hogy még baj lesz ebből! És akkor még meg sem
mondták neki, hogy egyelőre felejtse el a Rahadot.
Így esett, hogy nemsokára már egy ócska kis kocsma előtt találta magát. A
helyet Elbar Rózsájának hívták, és Mat a teraszon iszogatott a padokhoz
láncolt csorba teásbögrék egyikéből. Legalább minden egyes vendég után
elmosták a csészéket. A szemközti kelmefestőtől áradó bűz is nagyban emelte
a Rózsa színvonalát. Nem mintha igazán lepusztult környék lett volna ez, de
az út túl keskeny volt ahhoz, hogy szekerek is elférjenek rajta. Jó pár ragyogó
színűre lakkozott gyaloghintó imbolygott a tömegben. Bár jóval több járókelő
hordott gyapjút, vagy a céhek egyik színes mellényét, mint ahányan
selyemben jártak, az emberek nagyobb része jó szabású ruhát viselt, és csak
pár alakon látott szakadt holmikat. A házakat és a boltokat az Ebou Darban
már megszokott fehér mésszel vakolták be kívül is, és bár a legtöbb épület
aprócska volt és megviselt, jobbra tőle jókora, gazdag kereskedőház
büszkélkedett az egyik utcasarkon, míg balkéz felé egy kisebb palota állt - a
kereskedőháznál mindenesetre kisebb volt - egyetlen zöld cserepes kupolával,
és torony nélkül. A látótávolságon belül található csapszékek és fogadók
hűvösnek és hívogatónak tűntek. Sajnos csak a Rózsában lehetett kinn is
helyet foglalni, és sajnos csak a Rózsa volt megfelelő helyen. Sajnos.
- Nem hinném, hogy valaha láttam volna ennél szebb legyeket - morogta
Nalesean, miközben igyekezett pár tucat rovart elhajtani a bögréje felől. - Mi
a fenébe keveredtünk már megint?
- Kiöntöd ezt a gyalázatos borutánzatot, és úgy izzadsz, mint egy bakkecske
- hördült fel Mat. A szemébe húzta a kalapját, hátha úgy jobban védi a naptól.
- Épp ta'veren vagyok.
Dühösen a lapos házikóra meredt, ami pont velük szemben állt a kelmefestő
és egy zajos szövőműhely között. Azt kérték, ezt figyelje. Persze nem kérték,
hanem mondták, parancsolták, bárhogy fogalmazták is meg, ez volt a lényege.
Igyekeztek kibújni az ígéretük alól. Megpróbáltak úgy tenni, mintha kérnék,
megpróbáltak úgy tenni, mintha könyörögnének neki, de persze Mat előbb
hitte volna el, hogy a kutyák repülnek. Tudta, hogy belekényszerítenék a
dologba.
- Csak legyél ta'veren, Mat - utánozta dühöngve. - Tudom, hogy tudod, mit
kell tenned! Fenéket!
Talán az az átkozott leányörökös Elayne azzal az átkozott mosolyával tudta,
vagy az az átkozott Nynaeve azzal az átkozott kezével, amivel egyfolytában ki
akarta tépni azt az átkozott hajfonatát, tudta, de a Fény égesse meg, ha ő tudta,
mit kéne tennie!
- Az a moslékos Tál a Rahadban van. Hogy a fenébe fogom megtalálni a
folyónak ezen az oldalán?
- Úgy emlékszem, ezt nem árulták el - mondta Juilin szárazon és jókorát
kortyolt abból az italból, amit az egyik errefelé kapható különös, sárga
gyümölcsből préseltek. - Pedig legalább ötvenszer megkérdezted tőlük is.
Juilin szerint az ital kifejezetten üdítő volt a nagy hőségben, de Mat egyszer
már beleharapott egy citromba, és esze ágában sem volt megkóstolni bármit
is, amihez annak a növénynek köze lehet. A feje még mindig fájdalmasan
lüktetett, így hát teát ivott. Olyan íze volt, mintha a kocsmáros, egy vézna,
komor képű fickó, a tegnapi maradékhoz csapott volna pár levelet, és némi
friss vizet. És mintha a város alapítása óta ezt a szokást követte volna. Az ital
íze épp illett a hangulatához.
- Engem az érdekelne - morogta Thom görbe ujjai felett -, hogy miért
kérdezősködtek annyit a fogadósasszonyodról. - Őt láthatóan nem zavarta,
hogy a nők titkolódznak előtte; néha kifejezetten furcsa egy fickó volt. - Mi
köze lehet Setalle Anannak és ezeknek a nőknek a Tálhoz?
A lapos házacskába ki-be jártak a nők. Folyamatosan, egyenletesen
áramlottak ki és be. Némelyikük kifejezetten jól öltözött volt, bár egyik sem
viselt selyemruhát, és nem járt az épületben egyetlen egy férfi sem. Három
vagy négy nő a javasasszonyok vörös övét viselte. Mat gondolkozott azon,
hogy kövesse-e valamelyiküket, miután távoztak, de aztán úgy döntött, hogy
az túlságosan is tervszerű lenne. Fogalma sem volt arról, hogy működhet a
ta'verenség - ő maga sosem látta tanújelét a dolognak -, de a szerencséje
mindig akkor működött a legjobban, ha a véletlenre bízta a dolgokat. Mint a
kockázásban. De most a kirakós darabkái csak nem álltak össze egy képpé,
akármilyen szerencsés volt is amúgy.
Mat nem válaszolt Thom kérdésére. A mutatványos már legalább annyiszor
feltette neki, mint ahányszor ő maga megkérdezte a többieket, hogyan kellene
itt megtalálnia a Tálat. Nynaeve az arcába vágta, hogy azt nem ígérte meg,
hogy mindent elmond neki, amit csak tud. Azt ígérte, elmond mindent, amit
csak tudnia kell, azt mondta... Az, hogy láthatta, hogy a nő majdnem
megfullad dühében, mert nem szidalmazhatja, még nem volt kellő bosszú.
- Azt hiszem, sétálnom kellene egyet, hogy megnézhessem, mi történik az
utca másik végén - sóhajtott fel Nalesean. Hátha némelyik nő úgy dönt, hogy
a kertfalon át mászik be. A ház és a kelmefestő közötti szűkös kis benyílót jól
belátták onnan is, ahol ültek, de a házak és a boltok mögött egy másik,
keskenyebb sikátor is futott. - Mat, mondd el nekem még egyszer, hogy miért
kell ezt csinálnunk ahelyett, hogy a palotában kártyáznánk!
- Majd én megyek - mondta Mat. Talán a kertfal mögött rájön, hogyan
kellene ta'verennek lennie. Odament, de nem talált semmit.
Mikorra az alkony elkezdett bekúszni a keskeny utcák közé, és Harnan is
visszatért egy Wat nevű, kopasz, keskeny szemű andorival, Mat még mindig
csak egyetlen egy lehetséges jelét látta ta'veren mivoltának, mégpedig azt,
hogy a kocsmáros egy jó adag friss teát főzött. Majdnem olyan ocsmány íze
volt, mint az előzőnek.
Visszatért hát a palotába, és a lakosztályában egy kis üzenet fogadta.
Valamiféle meghívás lehetett, elegáns kézírással vetették egy darabka fehér
papírra. Úgy illatozott, mint egy virágoskert.

Édes kis nyulacskám, a lakosztályomban várlak ma este vacsorára.

Nem volt rajta aláírás, de Mat így is tudta, ki küldhette. A Fényre! Ebben a
nőben nem volt semmi szégyenérzet! A folyosóra nyíló ajtón jókora, vörösre
lakkozott zár volt. Megkereste a beleillő kulcsot, és alaposan bezárta. Aztán,
hogy biztos lehessen a dolgában, odatolt egy széket is az ajtó elé, és a kilincs
alá feszítette. Meglesz valahogy vacsora nélkül is. Épp mikor bemászott az
ágyába, a zár megzörrent. A folyosón felnevetett egy nő, tetszett neki, hogy
csukva van az ajtó.
Matnek ezek után már minden oka meg lett volna rá, hogy nyugodtan
aludjon, de ehelyett ébren feküdt az ágyon, és hallgatta, hogyan korog a
gyomra. Miért csinálja ezt vele ez a nőszemély? Jó, persze tudta miért, de épp
vele? Biztos, hogy nem tenne félre minden tisztességet és jó erkölcsöt csak
azért, hogy az ágyába rángasson egy ta'verent. Most már biztonságban van.
Az ajtót azért csak nem fogja betörni Tylin! Csak nem! Az erkély fehérre
festett kovácsoltvas rácsai között a legtöbb madár sem fért volna be.
Mindamellett az asszonynak elég hosszú létrára lett volna szüksége ahhoz,
hogy ott másszon be! Szolgákat kellett volna hívatnia, hogy odacipeljék.
Hacsak nem döntött úgy, hogy a tetőről mászik be, egy selyemkötélen. Vagy
esetleg... Az éjszaka elszállt, a gyomra korgott, a nap felkelt, és Mat egy
szemhunyásnyit sem aludt, és egyetlen tisztességes gondolat sem jutott az
eszébe. Már azon túlmenően, hogy döntésre jutott. Kitalálta, mire
használhatná a bujkáló-szobát. Ő maga sosem bujkált.
A nap első sugaraival kilopódzott a szobából, és megkereste az egyik
szolgát, akire emlékezett, egy Madic nevű, kopaszodó, középkorú férfit.
Madicnek öntelt, sunyi képe volt, de a szája sarka úgy görbült le, mintha
mégsem lenne soha semmivel elégedett. Látszott rajta, hogy meg lehet venni.
Bár a riadt kifejezés, ami egy pillanatra átsuhant az arcán, és a gúnyos
mosoly, amit meg sem próbált elrejteni, elárulta, hogy pontosan tudja, Mat
miért csúsztatja azt az aranypénzt a kezébe! Vér és hamu! Hányan tudhatták
még, mire készül Tylin?
Nynaeve és Elayne láthatóan nem is sejtették a királynő szándékait, a
Fénynek hála. Bár így meg Matnek el kellett viselnie, hogy leszidják, amiért
nem vacsorázott együtt vele. Tylin tőlük kérdezte meg, vajon Mat beteg-e,
hogy nem jelent meg nála előző este. És ami még rosszabb volt...
- Kérlek - mondta Elayne, és már majdnem úgy mosolygott, mintha nem
fájna szépen beszélnie vele. - A lehető legjobban kell viselkedned a
királynővel. Ne legyél ideges. Kifejezetten élveznéd, ha vele töltenél egy
estét.
- Csak igyekezz nem megsérteni - morogta Nynaeve. Neki kétségkívül fájt
az udvariasság. A homlokát is összeráncolta erőfeszítésében, a szája
megfeszült, és a keze remegett, míg meg nem fogta a hajfonatát. - Légy vele
udvarias abban a... Akarom mondani, ne feledd el, hogy ő egy tisztességes
asszony, és ne próbáld meg... A Fényre, pontosan tudod, mit akarok mondani!
Ideges. Na persze! Tisztességes asszony. Hogyne!
Egyiküket sem érdekelte, hogy egy egész délutánt elfecsérelt. Elayne együtt
érzően megveregette a vállát, és megkérte, hogy próbáljon meg kibírni még
egy vagy két napot. Mindenesetre ez is jobb volt, mint a Rahadban kavarogni
ebben az őrületes melegben. Nynaeve szinte szóról szóra ugyanazt mondta,
mint a barátnője, a nők már csak ilyenek voltak, de ő persze nem veregette
meg a vállát. Azonnal beismerték, hogy egész nap Carridin után
szándékoznak kémkedni Aviendhával, bár kitértek az elől a kérdés elől, hogy
mit várnak, kit fognak felismerni? Nynaeve utalt arra, hogy ismerős arcok
után kutatnak, Elayne pedig olyan dühösen nézett a másik nőre, hogy Mat már
szinte kezdett örülni, hogy végre egyszer látja majd, mikor Nynaeve fülét
megtépik. Engedelmesen bólogattak, mikor megígértette velük, hogy nem
tévesztik szem elől a testőreiket, és engedelmesen beleegyeztek abba is, hogy
megmutassák az álruhájukat, amit viselni akartak. Bár Thom már felkészítette
a dologra, Matnek azért leesett az álla, mikor a két nő a szeme láttára változott
ebou dari asszonyokká. Majdnem olyan döbbenetes volt, mint az
engedelmességük. Persze Nynaeve-nek nem ment valami jól a szelíd
engedelmesség, fel is hördült dühösen, mikor kiderült, hogy Mat komolyan
gondolta, hogy az aiel nőnek nincs szüksége testőrre, de azért még ő is
igyekezett. Mat már attól ideges lett, hogy a két nő egyike összekulcsolt
kézzel, lesütött szemmel, alázatosan hallgatja az utasításait. De hogy mind a
ketten ezt teszik, és a tetejébe még Aviendha elismerően bólogat, az már sok
volt! Örült, mikor végre egyedül hagyták. Azért, hogy biztos legyen a
dolgában, megmutattatta a két nővel a katonáknak is a tervezett álcákat, bár
Nynaeve és Elayne szája erre elkeskenyedett. Vanin persze azonnal lecsapott
arra, hogy ő lehessen Elayne testőre. Jobbal is, ballal is tisztelgett a nő előtt,
és úgy vigyorgott, mint egy elmeháborodott.
Vanin nem tudott meg valami sokat, hiába nézett ő is körül Carridin
házánál. Akárcsak előző nap, most is rengeteg ember érkezett látogatóba a
fehérköpeny-nagykövethez, sokan közülük selyemruhát viseltek, de ez
önmagában még nem bizonyította, hogy árnybarátok lennének. Végül is ő volt
a fehérköpeny-nagykövet, és bárki, aki Amadiciával akart kereskedni, vagy
valami más ügye volt arrafelé, nagyobb eséllyel fordult hozzá, mint az
amadiciai király követéhez, bárki volt is az. Vanin beszámolt arról is, hogy
legalább két nő figyelte Carridin palotáját - elképesztő arcot vágott, mikor
Aviendha a szeme láttára változott ebou dari asszonysággá -, és azt mesélte,
hogy volt ott egy öregember is, aki hajlott kora dacára meglepően fürge volt
és szemfüles. Háromszor is észrevette, de mielőtt jobban megnézhette volna,
az öreg mindig eltűnt. Miután Vanin és a három nő elindult a dolgára, Mat
elküldte Juilint és Thomot, hogy próbáljanak meg minél több dolgot kideríteni
Jaichim Carridinről és egy öreg, hajlott hátú, ősz öregemberről, aki
árnybarátok után kérdezősködik. Ha a szaglász nem találja meg a módját
annak, hogy kirántsák Carridin alól a szőnyeget, hát senki más nem fogja
megtalálni, Thomnak pedig döbbenetes érzéke volt ahhoz, hogy összeszedje
és kiértékelje a szóbeszédeket és a meséket. De hát nekik könnyű dolguk volt.
Mat két napon át izzadt a keskeny falócán, néha elsétált a kelmefestőig, és
semmi más nem történt azon kívül, hogy a tea egyre rosszabb lett. A bor
olyan pocsék volt, hogy Nalesean egy idő után már sört ivott. Első nap a
kocsmáros halat ajánlott nekik ebédre, de a szaga alapján előző héten fogták.
Második nap osztrigapörköltet adott, és Mat öt tányérral is befalt belőle, pedig
tele volt kagylóhéjjal. Birgitte egyikből sem kért.
Mat először megdöbbent, mikor a nő melléjük lépett, ahogy Naleseannal
éppen átvágtak a Mol Hara téren még első reggel. A nap alig emelkedett a
háztetők fölé, de a tér már tele volt kordékkal és emberekkel.
- Biztos pislogtam - nevetett Birgitte. - Azt hittem, ott fogtok kijönni!
Remélem, nem zavarok.
- Néha meglepően gyorsak vagyunk - válaszolta Mat kitérően. Nalesean
gyanakodva nézett rá. Ő még csak nem is sejtette, miért az istállók melletti
apró kis ajtón kellett kiszökniük a palotából. Nem mintha Mat attól tartott
volna, hogy Tylin fényes nappal a folyosón veti rá magát, de hát egy kis
óvatosság sosem ártott még meg senkinek... - Te sosem zavarsz! Hm. És
köszönöm.
Birgitte csak megvonta a vállát, és mormolt valamit, amit Mat nem hallott
tisztán, aztán mellélépett, és együtt mentek tovább.
Az egész így kezdődött. Bármelyik másik nő, akivel Mat valaha találkozott,
addig kiabált volna vele, míg meg nem mondja, mit köszön, és miért köszöni,
majd addig magyarázták volna, hogy semmi szükségük a köszönetére, míg
csak Mat befogva a fülét be nem mászott volna egy szék alá. Vagy
összeszidták volna, hogy miért mond butaságokat, vagy a tudtára adták volna,
hogy szavak helyett valami mással is kifejezhetné háláját. Birgitte csak
megvonta a vállát, és az ezt követő két napban valami nagyon furcsa dolog
történt Mattel.
Számára a nők általában azért voltak, hogy rájuk mosolyoghasson, hogy
imádhassa őket, hogy táncolhasson velük, megcsókolhassa őket, ha hagyják,
és átölelhesse őket, ha kellően szerencsés. Kitalálni, hogy melyik nőre fog
vadászni, majdnem olyan izgalmas volt, mint a vadászat maga, bár korántsem
olyan kellemes, mint ha sikerült becserkésznie a vadat. Persze akadt pár nő az
életében, aki csak barát volt. Nem sok, de akadt. Ott volt például Egwene, bár
nem tudta, a barátságuk vajon túléli-e azt, hogy a lány amyrlin lett. Nynaeve
is valamiféle barát volt a maga módján, persze ehhez az is kellett volna, hogy
a nő legalább egy órácskára képes legyen megfeledkezni arról, hogy hányszor
fenekelte el kiskorában, és hogy felfogja, Mat már nem kölyök. De egy
barátnő más mint egy barát. Az ember mindig tisztában van vele, hogy
máshogy jár az agya, és másképp látja a világot.
Birgitte Mat felé hajolt a keskeny padon.
- Jobb, ha óvatos leszel - súgta oda neki. - Az az özvegy új férjet keres, hisz
a nászkése tokja kék. Különben is, a ház a másik irányban van.
Mat pislogott egyet, és szem elől tévesztette az édesen gömbölyded nőt, aki
olyan kihívóan ringatta a csípőjét járás közben. Birgitte elnevette magát zavart
arckifejezése láttán. Nynaeve elevenen megnyúzta volna, ha észreveszi, hogy
ránézett egy nőre, és még Egwene is hűvös nemtetszését fejezte volna ki. A
második nap végén Matnek arra is rá kellett jönnie, hogy egész eddig úgy ült
Birgitte mellett, hogy összeért a csípőjük, és eszébe sem jutott megcsókolni a
nőt! Biztos volt benne, hogy az őrző nem örülne neki, ha meg akarná csókolni
- amint figyelembe vette, milyen irgalmatlan csúnya férfiak tetszettek a
nőnek, ezt nem is bánta - és persze arról sem tudott megfeledkezni, hogy
Birgitte legendás hős. Titokban mindig azt várta, hogy átugrik a házak felett,
és útközben elkapja pár erre csavargó Kitaszított grabancát. De nem ez volt a
gond: ugyanúgy nem akarta megcsókolni Birgittét, mint ahogy Nalesenat sem
csókolta volna meg! Éppúgy, mint a tearit, éppúgy és pontosan úgy kedvelte
Birgittét.
Két napig semmi mást sem csináltak, csak ültek a keskeny padon, időnként
elsétáltak a kelmefestő házáig, benéztek a szűk kis sikátorba, megszemlélték
az omladozó kertfal kilógó tégláit, és ennyi. Birgitte könnyen átmászhatott
volna rajta, de talán még ő is kitörné a nyakát, ha női ruhában próbálja meg.
Mat háromszor is úgy döntött, hogy követni kezd egy kijövő asszonyt. Kettő
közülük az ebou dari javasasszonyok vörös övét viselte. A véletlenszerű
döntések általában felébresztették a szerencséjét. Az egyik javasasszony
megkerülte a házat, és vett egy csokor fonnyadt fehérrépát a sarkon, mielőtt
visszament volna, a másik két utcával lejjebb vásárolt pár jókora, zöld csíkos
halat. A harmadik nő, egy magas és csinos, sötét gyapjúruhás asszony, aki
talán teari lehetett, két hídon is átkelt, mielőtt betért volna egy jókora boltba.
A vézna, csontos kis boltos mosolyogva köszöntötte, és együtt figyelték,
ahogy a lakktálcákat és dobozkákat fűrészporral töltött kosarakba pakolják, a
kosarakat meg szekérre rakják. Mat annyit hallott, hogy a nő Andorban akarja
eladni az árut, és busás hasznot remél. Alig úszta meg ezt a kirándulást
anélkül, hogy neki magának is vennie kellett volna pár dobozt. Ennyit a
véletlenről és a szerencséről.
A többieknek sem volt több szerencséjük. Nynaeve, Elayne és Aviendha
számtalanszor körbe zarándokolták már Carridin kis palotáját, de még mindig
nem láttak egyetlen ismerős arcot sem. Mérhetetlenül nyomasztotta őket a
dolog. Még most sem árulták el, kit várnak, de nem is számított a dolog,
hiszen az illető szemlátomást nem látogatta meg a nagykövetet. Matet
legalábbis ezzel próbálták meg leszerelni, és közben annyi fogukat
villantották ki, hogy a férfi máskor hat nőn nem látott ennyit. Nyilvánvalóan
mosolynak szánták ezt a furcsa fintort. Milyen kár, hogy Aviendha is így
összebarátkozott ezzel a két őrült nővel! Bár szó ami szó, mikor Mat egyszer
megpróbálta kiszedni Elayne-ből, hogy kit keresnek, és a nő felcsattant
dühében, az aiel nő mellélépett és a fülébe súgott valamit.
- Bocsáss meg, Mat - mondta Elayne, és úgy elpirult, hogy a haja is
fakóbbnak tűnt. - Alázatosan esedezem a bocsánatodért, amiért így beszéltem
veled. Ha kell... Ha akarod, térden állva könyörgök neked! - Nem csoda, hogy
a végén elhalt a hangja.
- Arra semmi szükség nincs - nyögte Mat, és igyekezett nem kiesni a
szemén. - Megbocsátok, semmiség volt az egész.
 A legfurcsább pedig az volt az egész esetben, hogy Elayne nem rá nézett,
miközben beszélt, hanem Aviendhára, és Mat válaszára a szeme sem rebbent.
Csak akkor sóhajtott fel megkönnyebbülten, mikor az aiel nő helybenhagyóan
bólintott. A nők nagyon furcsák voltak.
Thom arról számolt be, hogy Carridin gyakorta adakozik a koldusoknak, de
ettől eltekintve semmi olyat nem beszélnek róla, amit ne mondanának
bármelyik fehérköpenyről, attól függően, hogy az illető szerint a Fény
Gyermekei a legocsmányabb szörnyek vagy épp a világ egyetlen igaz
megmentői. Juilin annyit tudott meg, hogy Carridin megszerezte a Tarasin
Palota alaprajzát, ami utalhatott arra, hogy a fehérköpenyeknek aljas
szándékai vannak Altarában, de arra is, hogy Pedron Niall új palotát akar
építtetni magának, és a Tarasin Palotát veszi mintául hozzá. Már ha Pedron
Niall még él, mert a városban makacsul tartotta magát az a pletyka, hogy
meghalt. A szóbeszéd fele szerint az aes sedai-ok ölték meg, a másik fele
szerint Rand. Ez is tökéletesen mutatta, mennyire megbízhatóak az ebou dari
hírek. Sem Thom, sem pedig Juilin nem találtak semmit egy ősz hajú,
megviselt arcú öregemberről.
Semmire nem jutottak Carridinnel, és semmire nem jutottak azzal, hogy
megfigyelték azt a nyomorult házat, és ami a palotát illeti...
Mat már első este kénytelen volt megtapasztalni, mi lesz ezután a dolgok
menete. Mikor visszaért a palotába, Olver már ott várta a lakosztályban. A fiú
jóllakottan, álmosan hevert egy székben, és Kósza Jain utazásait olvasgatta az
állólámpák fényében. Láthatóan nem zavarta, hogy áthozták ide a szobájából.
Madic betartotta a szavát, szemlátomást meghatotta Mat igyekezete és a
súlyos aranytallér, amit a kezébe nyomott: a bujkáló-szobában már ott volt
Olver ágya. Tylin csak nem fog semmivel sem próbálkozni, amíg egy gyerek
alszik mellettük! De a királynő sem maradt tétlen. Mat úgy osont le a
konyhába, mint egy róka, saroktól sarokig surrant, és csak úgy rohant lefelé a
lépcsőkön, de mikor megérkezett, kénytelen volt szembesülni vele, hogy neki
nem adnak enni.
Ínycsiklandó ételszag lengte be a konyhát, nyárson sülő húsok illata. A
tűzhelyen fehér fedelű lábasokban leves zubogott, és a szakácsok egyre-másra
húzták ki a pompásnál pompásabb falatokat a kemencéből. Csak Mat
Cauthonnak nem adtak enni. A keményített fehér kötényű, mosolygós
asszonyokat nem hatotta meg Mat kisfiús mosolya, és mindig elé álltak, ha
megpróbált az étvágygerjesztő illatok forrásához jutni. Mosolyogtak és
rácsaptak a kezére, ha megpróbált elcsenni egy szeletke kenyeret, vagy egy
aprócska mézes répát. Mosolyogtak és azt mondták, nem hagyják, hogy
ilyesmivel vegye el az étvágyát, hiszen a királynővel kell vacsoráznia! Tudtak
róla. Minden egyes átkozott szakács tudott róla! Mat pirulva, szégyenkezve
menekült vissza a szobájába, és most már keservesen bánta, hogy délben nem
ette meg azt a bűzölgő halat. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Egy
olyan nő, aki éheztet egy férfit, bármire képes!
Épp a földön feküdt és Kígyók és Rókákat játszott Olverrel, mikor egy
újabb üzenetet csúsztattak be az ajtó alatt.

Úgy tartják, hogy nagyobb dicsőség röptében elkapni a galambot, hogy

jobban láthassuk, mint vergődik kezünkben, de előbb vagy utóbb az éhes
madár magától a kezünkre röppen.

- Mi ez, Mat? - kérdezte Olver.

- Semmi - mondta Mat, és összegyűrte a levélkét. - Még egy játszma?
- Ó, igen! - A szórakozott kölyök egész nap el lett volna ezzel az ostoba
játékkal, ha hagyják. - Mat, kóstoltad azt a mennyei sonkát, amit ma főztek?
Még soha életemben nem ettem ilyen...
- Dobjál, Olver! Dobj már végre azokkal a mocskos kockákkal!
Harmadik este hazafelé tartva vett egy kis kenyeret, pár olajbogyót, és egy
darabka juhsajtot. A konyhában még mindig nem adtak neki enni. Azok az
átkozott asszonyok kinevették, szánt szándékkal az orra alatt húzták el az
illatozó sülteket és halakat, amikhez hozzá sem nyúlhatott, és azzal cukkolták,
hogy nehogy elrontsa az étvágyát!
Mat megőrizte a méltóságát. Nem kapott fel egy tányért, és nem szaladt el
vele. A legjobb modorát vette elő, és meglengette képzeletbeli kalapját a
szakácsok felé.
- Drága hölgyeim, sosem feledem el jószívűségüket és vendégszeretetüket!
Visszavonulása sokkal jobban ment volna, ha az egyik szakács nem kiált
utána.
- A királynő így is elég hamar fog sült kacsát lakmározni!
Nagyon mulatságos. A többi nő olyan hangosan hahotázott, hogy biztos a
földön fetrengtek nevettükben. Átkozottul mulatságos!
A kenyér, az olajbogyó és a savanykás sajt pompás vacsora volt, Mat ivott
rá egy kis vizet a mosdótálból. Az első nap óta borpuncs sem várta a
szobájában. Olver lelkesen mesélni kezdett valamiféle nyárson sült, mustáros
mártásban tálalt mazsolás halról, de Mat rászólt, hogy inkább olvasson egy
kicsit.
Aznap este senki sem csúsztatott be üzeneteket az ajtaja alatt. Senki sem
rázta az ajtót. Már kezdte azt hinni, hogy a dolgok végre jobbra fordulnak.
Holnap már a Madarak Ünnepe lesz. Ha csak a fele is igaz annak, amit a
férfiak és nők által egyaránt viselt jelmezekről meséltek, Tylin könnyen talál
majd magának egy új kacsát, amire vadászhat. Valaki majd csak kijön abból a
nyomorult házból az Elbar Rózsájával szemben, és a kezébe adja azt a
nyomorult Viharok Tálját. A dolgoknak jobbra kell fordulniuk.
Mikor Mat harmadszorra ébredt fel a Tarasin Palotában, a kockák megint
csörögtek a fejében.
Huszonkilencedik fejezet

A MADARAK ÜNNEPE

Mat a kockák hangjára ébredt, és elgondolkozott azon, hogy inkább

visszaalszik, és fel sem kel, amíg el nem hallgatnak, de aztán csak
kikászálódott az ágyból. Pocsékul érezte magát. Mintha e nélkül nem lett
volna elég baja! Elzavarta Nerimet, és egyedül öltözött fel, közben az előző
estéről félretett kenyér és sajt utolsó morzsáit rágcsálta. Aztán átment
Olverhez. A kölyök az egyik percben alig várta, hogy végre a ruháiba
ugorhasson és nekivághasson a városnak, a másikban pedig megállt egy fél
pár csizmával a kezében, hogy kérdezősködjön. Mat oda sem figyelt, miket
mond neki. Nem, ma nem nézik meg a lóversenyt, hiába vannak ma
gazdagabbaknak szánt versenyek a Mennyei Gyűrűn, a várostól északra.
Talán elmehetnek megnézni egy cirkuszt. Igen, Mat vesz Olvernek is egy
tollas álarcot az ünnepre. De csak akkor, ha felöltözött. A fiú majdnem hasra
esett, ahogy nagy igyekezetében egyszerre próbált meg beleugrani nadrágja
két szárába.
Mat gondolatai egyre csak azok körül az átkozott kockák körül forogtak.
Miért kezdtek megint pörögni? Még arra sem jött rá, a legutóbb miért
pörögtek!
Mikor Olver végre felöltözött, kimentek a fogadószobába. A fiúból csak úgy
ömlöttek a kérdések. Mat oda sem figyelt rá. Olver sem nézett az orra elé,
mert mikor a férfi hirtelen megállt, nekiment. Tylin visszatette a könyvet az
asztalra, amit előző este Olver olvasott.
- Felség! - Mat szeme az ajtóra villant, amit előző este gondosan bezárt,
most pedig tárva-nyitva állt. - Micsoda meglepetés!
Maga elé húzta Olvert, a fiúval próbálta meg kivédeni a nő gúnyos
mosolyát. Talán nem is volt gúnyos a mosoly, de Matnek mindenesetre úgy
tűnt. Tylin láthatóan nagyon is elégedett volt magával.
- Épp most akartam elindulni Olverrel. Megnézzük az ünnepet. Egy
vándorcirkuszba is beugrunk. Kap egy igazi tollálarcot is.
Mat befogta a száját, és a fecsegés helyett inkább lassan az ajtó felé araszolt.
A fiút maga előtt tartotta, mint valami eleven pajzsot.
 - Persze - mormolta Tylin. Félig leeresztett szempillái közül leste Matet.
Meg sem mozdult, nem próbálta megállítani a férfit, de a mosolya elmélyült,
mint aki várja, mikor csapódik le az áldozatára a csapda.
- Sokkal jobb, ha van vele valaki, és nem az utcagyerekekkel rohangál, mint
ahogy állítólag szokott. Az ember sok mindent hall erről a kölyökről. Riselle?
Egy nő jelent meg az ajtóban, és Mat önkéntelenül is összerezzent. A
tollakból készült örvénylő, kék és arany álarc elrejtette viselője arcát, de a
jelmez többi részén suhogó tollak nem takartak szinte semmit. Mat még
életében nem látott ilyen formás kebleket!
- Olver - mondta Riselle, és a fiú mellé térdelt -, elkísérnél az ünnepre?
Egy vörös és zöld tollakkal díszített sólyommaszkot nyújtott a fiú felé. Az
álarc épp Olver mérete volt.
Mielőtt Mat szóra nyithatta volna száját, Olver kitépte magát a kezéből, és a
lányhoz szaladt.
- Igen, persze! Köszönöm szépen!
A hálátlan kis lókötő vidáman nevetgélt, ahogy a nő az arcára helyezte az
álarcot, és utána átölelte. Kéz a kézben kiszaladtak a szobából. Mat csak
tátogott.
Elég hamar visszanyerte az önuralmát, mikor Tylin megszólalt.
- Szerencséd, hogy nem vagyok féltékeny természet, kedvesem. - Csupa
arany és ezüst övéből előhúzta a Mat szobájához való hosszú vaskulcsot,
aztán még egy pont ugyanolyat, és meghintáztatta a férfi szeme előtt. - Az
emberek mindig az ajtó melletti dobozkában hagyják a kulcsukat. - Mat is
odatette az övét. - És sosem gondolnak bele, hogy esetleg van még egy kulcs
az ajtajukhoz! - Az egyiket visszatette az övébe. Aztán a zár hangosan kattant,
ahogy a másikat elfordította benne, majd az is ment a párjához. - Nos,
báránykám...
Tylin elmosolyodott.
Ez már sok volt Matnek. A nő üldözte, éheztette, most pedig bezárta ide
kettejüket, mint egy... Mint egy nem is tudta, mit. Báránykám! Azok az
átkozott kockák pedig egyre csak pörögtek a fejében. Mindamellett fontosabb
dolga is volt. A kockáknak soha nem volt semmi közük ahhoz, hogy megtalál-
e valamit vagy sem, de... Két hosszú lépéssel a nő mellett termett, megfogta a
karját, és beletúrt az övébe. A kulcsot kereste.
- Átkozottul nincs időm... - Elakadt a lélegzete, mikor a nő éles, görbe
tőrének a hegye a torkának feszült. A penge egyre feljebb kényszerítette az
állát, míg csak be nem csukta a száját, és lábujjhegyen nem állt.
- Vedd le rólam a kezed! - mondta a nő hidegen. Mat az orra mellett nagy
nehezen lepislogott Tylin arcára. A nő már nem mosolygott. Óvatosan
elengedte a karját. Tylin ennek ellenére nem engedte le a tőrt, csak megrázta a
fejét.
- Ejnye-bejnye! Elnézek pár dolgot neked, hiszen külföldi vagy, csibécském,
de ha durvulni akarsz... Ereszd az oldalad mellé a karod! Szaporán!
A kés hegye mutatta, mit tegyen. Mat inkább hátrálni kezdett, semmint,
hogy átvágják a torkát.
- És most mit tesz velem? - szűrte a fogai közt. Az, hogy hátrafeszített
nyakkal kellett beszélnie, csempészett némi ideges élt a hangjába. De lehet,
hogy nem csak az. - Nos? - Megpróbálhatná elkapni a nő csuklóját, hisz
kifejezetten gyors keze volt. - Mit tesz velem? - De vajon úgy is elég gyors
lesz, hogy a nő tőre már a torkának feszül? Ez volt a kérdés. No, meg az a
másik, amit már a nőnek is feltett. Ha a királynő meg akarja ölni, elég csak
egy kicsit meglöknie a tőrt, és a penge rögtön az agyába hatol. - Válaszolna
már végre?! - Nem félelmében kiabált. - Felség? Tylin?
Lehet, hogy azért félt egy kicsit, ha már a nevét használta. Ebou Darban
egész álló nap csibécskémnek és édesemnek szólíthatta az ember bármelyik
nőt, és az csak mosolygott volna, de a nevét egy férfi sem használhatta azelőtt,
hogy a nő megengedte volna neki. Ha mégis megtette, csúnyábban elbántak
vele, mint más városokban akkor, ha megtapogatta egy idegen asszony farát.
És az, hogy csókolóztak már párszor, láthatóan nem volt elég ehhez az
engedélyhez.
Tylin nem válaszolt, továbbra is hátrálásra kényszerítette Matet, míg a férfi
hirtelen neki nem ütközött valami keménynek. Az az átkozott tőr egy
pillanatra sem távolodott el a torkától, így nem mozdíthatta meg a fejét, de a
tekintete, ami eddig az asszony arcára tapadt, most hirtelen félrevillant. A
hálószobában voltak, a lapockái között az ágy egyik faragott virágos oszlopa
volt. Miért hozta ide...? Mat arca hirtelen éppolyan vörös lett, mint a lakkozott
tartóoszlop. Nem. Biztos nem arra gondol a nő, hogy... Ilyet nem illik! Ilyet
nem lehet!
- Ezt nem teheti velem - motyogta Mat, és minden oka megvolt rá, hogy a
hangja éles legyen és elhaló.
- Hát akkor csak figyelj, kiscicám - mondta Tylin, és előhúzta a nászkést a
két melle között függő tokból.
Jóval később Mat idegesen húzta fel a mellén a lepedőt. Selyemlepedőt;
Naleseannak ebben is igaza volt. Altara királynője vidáman dudorászott az
ágy mellett, a karja lehetetlen szögben csavarodott hátra, ahogy begombolta a
ruhája hátát. Maten nem volt semmi más, csak a rókafejes medál - hát ennek
most nem sok hasznát vette - és a nyaka köré tekert fekete selyemkendő.
Amire a nő közölte, hogy ez a masni az ő kis ajándékán! Mat hasra fordult, és
elvette ezüstözött pipáját és a dohányos zacskót a nő másik oldalán lévő kis
asztalkáról. A meggyújtásához szükséges arany fogócskák és a finom
szemcséjű homok alatt izzó szén egy arany tálkában már oda volt készítve. A
férfi összekulcsolta a mellkasán a karját, és dühösen fújta ki a füstöt.
- Nem kellene morcosnak lenned, kiscsibém, és nem kellene ráncolnod a
homlokod! - Tylin kirántotta a tőrét az ágy tartóoszlopából, a nászkése mellől,
és alaposan megvizsgálta a hegyét, mielőtt visszacsúsztatta volna a tokba. -
Mi a baj? Tudom, hogy te is legalább annyira élvezted a dolgot, mint én, és
én... - Hirtelen felnevetett, a hangja buja volt és gazdag. Eltette a nászkést is. -
Ha ez is a ta'verenség egy része, roppant népszerű lehetsz!
Mat arca lángvörös lett.
- Ez nem természetes! - tört ki belőle a sértett harag. Kirántotta a pipát a
szájából, úgy magyarázott. - Nekem kellene becserkésznem az asszonyokat,
és nem fordítva!
Tylin tekintete éppolyan döbbent volt, mint az övé. Ha a nő felszolgálólány
lett volna egy fogadóban, és szépen rámosolyog, Mat talán megpróbálja
elcsábítani - már persze akkor, ha a felszolgálólánynak nem lett volna egy fia,
aki láthatóan imád lyukakat vágni az emberekbe - de akkor is ő cserkészte be
az asszonyokat! Csak eddig sosem gondolta így végig. Eddig sosem kellett ezt
így végiggondolnia.
Tylin nevetni kezdett, lassan ingatta a fejét, és a kézfejével törölte le
kicsurranó könnyeit.
- Ó, galambom! Mindig elfelejtem! Most Ebou Darban vagy. Hagytam
neked egy kis ajándékot a fogadószobádban. - A lepedőn keresztül
megveregette a férfi lábát. - Ma egyél bőségesen. Szükséged lesz minden
erődre.
Mat eltakarta a szemét, és igyekezett nem sírni. Mikor felnézett, a nő már
nem volt ott.
Kimászott az ágyból, és magára tekerte a lepedőt; valamiért nem érezte jól
magát meztelenül. Az az átkozott nő még a ruhásszekrényből veti rá magát a
végén! A ruhája a földön hevert. Miért is vacakoljon az ember a madzagokkal,
gondolta savanyúan, mikor le is vághatja a másikról a ruhát? Pedig a nőnek
nem kellett volna olyan apró darabokra vágnia azt a szép, vörös kabátot.
Egyszerűen csak élvezte, hogy meghámozhatja a késével.
Egy picit visszatartotta a lélegzetét, mikor kinyitotta a magas vörös-arany
ruhásszekrényt, de Tylin nem bújt el odabenn. Mat nem válogathatott, mert a
legtöbb kabátját elvitte Nerim vagy megvarratni, vagy kitisztíttatni. Hamar
magára kapott egy egyszerű sötét bronz selyemkabátot. Aztán a rongyokat
betuszkolta az ágy alá, olyan messze, amilyen messze csak tudta. Majd
valahogy megszabadul tőlük, hogy Nerim ne lássa. Hogy senki se lássa. Már
eddig is túl sok ember tudott láthatóan túl sokat arról, hogy mi folyik közte és
Tylin között. Mat nem viselte volna el, hogy erről bárki is tudomást
szerezzen.
Mikor kiment a fogadószobába, reménykedve felemelte a lakkdobozka
tetejét, aztán lemondó sóhajjal ejtette vissza a helyére. Nem gondolta
komolyan, hogy Tylin visszateszi bele a kulcsot. Az ajtónak támaszkodott. A
bezáratlan ajtónak. A Fényre, most mitévő legyen? Költözzön vissza a
fogadóba? A Fény égesse meg, miért hallgattak már el egyszer a kockák? Bár
persze Tylinből azt is kinézte, hogy megvesztegeti Anan asszonyt és Enidet,
vagy bármelyik más fogadóban megkeni a fogadósasszonyt. És Elayne-ből és
Nynaeve-ből is kinézte, hogy ha elköltözne, közölnék vele, hogy megszegte
az egyezségüket, és nem tartanák be ők sem az ígéreteiket! A Fény égessen
meg minden nőt!
Az egyik asztalon díszes zöld papírba csomagolt doboz hevert. Egy fekete
és arany tollakból formázott sasálarcot takart, és egy hozzá illő toll borította
kabátot. Volt még mellette egy vörös selyemerszény húsz aranykoronával, és
egy virágillatú kis levélke.

Egy fülbevalót akartam neked venni, malackám, de láttam, hogy nincs

kilyukasztva a füled. Csináltasd meg, és vegyél magadnak valami apróságot!

Mat ismét majdnem elsírta magát. Ő szokott a nőknek ajándékot adni! A

világ a feje tetejére állt! Malackám! Ó, a Fényre! Egy perc gondolkozás után
aztán felvette az álarcot, ennyivel már csak a kabátja miatt is tartozott neki az
asszony.
Mikor végre kiért az aprócska, árnyékos udvarra, ahol minden áldott reggel
találkoztak egy kicsinyke tavirózsás medence mellett, amiben foltos,
ragyogóan fehér halak éltek, Nalesean és Birgitte már várták. Ők is
felkészültek a Madarak Ünnepére. A teari beérte egy sima, zöld álarccal, de
Birgitte maszkja sárga volt és vörös, hatalmas tarajszerű tollbokrétával
középen. A haját kiengedte, és tollakat font bele, és egy széles, sárga övű,
sárga és vörös tollakkal fedett, elképesztően botrányos ruhát viselt. Nem
lógott ki belőle mindene, mint Riselle-nek, de bármely mozdulatára úgy tűnt,
hogy mindjárt leesik róla. Mat sosem hitte volna, hogy Birgitte is felvesz
olyan ruhákat, mint a többi nő.
- Néha mulatságos érzés, ha néznek - mondta, és oldalba bökte Matet. A
vigyora leginkább arra hasonlított, mint amikor Nalesean azt mesélte, hogy
milyen jó szórakozás a szolgálólányok fenekét csipkedni. - A tolltáncosok
ennél sokkal kevesebbet hordtak, de még ez sem lassít le. Bár nem hinném,
hogy a folyónak ezen a partján gyorsan kellene mozognom!
A kockák dörömböltek Mat agyában.
- Miért késtél ennyit? - kérdezte a nő. - Remélem, nem azért várattál meg
minket, mert egy csinos lánnyal enyelegtél!
Mat bízott benne, hogy nem pirult el.
- Épp csak... - Egyetlen elfogadható kifogás sem jutott az eszébe, de
szerencsére ekkor vagy fél tucat tollruhás férfi sétált be az udvarra.
Mindegyikük keskeny kardot viselt a csípőjén, és egy kivételével az összes
valamiféle színes tollazatú és csőrű madárról megmintázott álarcot hordott,
bár Mat kételkedett benne, hogy a Teremtő készített volna ehhez hasonló
állatot. Az egy kivétel Beslan volt, ő a szalagjánál fogva lóbálta díszes
maszkját. - Ó, vér és hamu, mi a fenét keres ez itt?
- Beslan? - Nalesean a kardja markolatára tette a kezét, és hitetlenkedve
rázta meg a fejét. - A Fény égesse meg a lelkemet, azt mondja, hogy veled
akarja tölteni a mai napot. Hogy megígérted neki. Figyelmeztettem, hogy
dögunalmas lesz az egész, de nem hitte el.
- Én sem hinném, hogy Mat mellett lehet unatkozni - mondta Tylin fia.
Meghajlása mindannyiuknak szólt, de a tekintete leginkább Birgittén időzött. -
Soha életemben nem szórakoztam olyan jól, mint amikor Swovan-éjjel vele és
Elayne úrnő őrzőjével ittam, bár meg kell hagyni, nem emlékszem túl sokra az
estéből.
Láthatóan nem ismerte fel az őrzőt. Birgitte meglepő módon - vagy
legalábbis az ízléséhez képest meglepő módon, ugyanis Beslan sokkal
csinosabb volt, mint általában azok a férfiak, akik tetszettek neki, talán kicsit
túl csinos is - elmosolyodott, és csábosan arrébb lépett egyet.
Mat ebben a pillanatban egyáltalán nem törődött azzal, hogy Birgitte épp
szokatlanul viselkedik. Beslan láthatóan nem sejtett semmit, különben már rég
kirántotta volna a kardját, de Mat a világon semmit nem akart olyan kevéssé,
mint hogy egész nap ezzel a fickóval kelljen lennie. Az pokoli lett volna.
Benne még volt valami tisztesség, ha a férfi anyjában már nem is.
Az egyetlen akadálya ennek Beslan volt, aki nagyon is komolyan vette azt
az ígéretet, hogy az ünnepeket és mulatságokat együtt töltik. Mat minél
inkább egyetértett Naleseannal abban, hogy hihetetlenül unalmas dolgokra
készülnek, Beslan annál inkább velük akart menni. Egy idő után elsötétült az
arca is és Mat kezdett attól tartani, hogy az a kard mégis kikerülhet a
hüvelyéből. És hát az ígéret szép szó... Mikor végül Naleseannal és Birgittével
kivonultak a palotából, vagy fél tucat tollas idióta követte őket. Mat egész
biztos volt benne, hogy mindez nem történt volna meg, ha Birgitte a rendes
ruháját viseli. Az összes fickó őt bámulta mosolyogva.
- Mi volt ez a sok tekergőzés, miközben Beslan majdnem felfalt a szemével?
- morogta Mat Birgittének, miközben átvágtak a Mol Harán. Szorosabbra
húzta az állán a sasálarc szalagjait.
- Nem tekergőztem, mozogtam! - A nő sértődöttsége olyan nyilvánvalóan
megjátszott volt, hogy Mat bármikor máskor kinevette volna érte. - És csak
egy kicsit. - Birgitte hirtelen megint vigyorgott, és úgy kezdett suttogni, hogy
csak a férfi hallhassa. - Mondtam már, hogy néha mulatságos érzés, ha
néznek, és attól, hogy nekem túl csinoskák, még élvezhetem, ha végigmérnek!
Ó, azt a nőt biztos meg akarod nézni...! - tette hozzá lelkesen, és egy karcsú
hölgyre mutatott, aki kék bagolyálarcban szaladt el mellettük, és még Riselle-
nél is jóval kevesebb ruhát viselt.
Birgitte ebben a tekintetben is olyan furcsa volt néha. Legalább olyan
készségesen bökte oldalba Matet, ha egy csinos nőt látott, mint bármelyik
férfi, és cserébe elvárta, hogy Mat is szóljon neki, ha az ízlésének megfelelő
férfit lát. Ez általában a környéken fellelhető legrondább fickó volt. Akár
félmeztelenül érkezett az ünnepre, akár nem - mert hát negyedrészt azért
mindenképp meztelen volt a nő - Birgitte... Jó barát volt. A világ egyre
különösebb lett Mat körül. Az egyik nőt lassan kezdi ivócimborájának
tekinteni, a másik pedig úgy üldözi a szerelmével, ahogy ő maga még sosem
egyetlen csinos nőt sem, akár a régi, akár a saját emlékei szerint. Sőt, sokkal,
sokkal jobban! Mat nem emlékezett rá, hogy valaha is ráerőltette volna magát
egy olyan asszonyra, aki láthatóan nem kívánta a társaságát. Nagyon különös
egy világ ez.
A nap még félig sem járta be felfelé ívelő pályáját, de az ünneplők már
megtöltötték az utcákat, hidakat és tereket. Tollruhás akrobaták, zsonglőrök és
zenészek játszottak minden utcasarkon, bár a zenét gyakran elnyomta a
nevetés és a kiabálás zaja. A szegényebb ebou dariak beérték a hajukba font
pár tollal, a bukdácsoló utcagyerekeknek és a koldusoknak pedig a kövezetről
felszedett galambtoll is megfelelt, de az álarcok és a jelmezek egyre vadabbak
és színesebbek lettek, ahogy gazdagabb emberekkel találkoztak. Színesebbek
és általában botrányosabbak is. A férfiak és a nők is csak pár tollat vettek
magukra, és még Riselle-nél vagy a Mol Hara téren látott nőnél is többet
mutattak meg magukból. Az utcákon és a csatornákon aznap megállt a
kereskedelem, de egypár apró bolt nyitva volt csakúgy, mint a legtöbb kocsma
és fogadó. Ennek ellenére egy-egy kocsi csak átvágott a tömegen, és a
csatornákon is eltoltak néha egy hatalmas bárkát, amelynek a végén fiatal nők
és férfiak táncoltak egy faemelvényen. Színes madárálarcaik teljesen elfedték
az arcukat, a magas taréjok néha egy egész hosszal a fejük fölé nyúltak, és
hosszú, díszes szárnyaikat úgy lengették, hogy jelmezükből alig villant ki
valami. Ami nem is volt olyan nagy hiba.
Beslan szerint ezek a színhelyek, ahogy az emelvényeket hívták, általában a
céhházakban és a magán palotákban, esetleg a kereskedőházakban voltak
felállítva. Általában az egész ünnepség fedett helyen zajlott. Ebou Darban
ugyan a rendes időjárás szerint sem esett hó - Beslan mondta is, hogy egyszer
majd szeretne havat látni -, de azért az évnek ebben a szakaszában legtöbbször
túl hideg volt ahhoz, hogy ilyen kevés ruhában az utcára merészkedjenek. A
szokatlan hőség viszont kihozta a terekre az embereket. De Beslan szerint
érdemes kivárni az estét, mielőtt bárki nyilatkozna az ünnepről, ugyanis akkor
majd meglátják, milyen valóban! A napfénnyel együtt a gátlások is
elfakulnak...
Mat egy magas, karcsú nőt bámult épp, aki egy tollas köpenyben vágott át a
tömegen. Azon kívül talán ha hét-nyolc tollacska lebeghetett a testén; ugyan,
miféle gátlásaik lehetnek ezeknek a népeknek itt, amit még le tudnának
vetkőzni? Majdnem rászólt a nőre, hogy takarja el magát a köpenyével.
Csinos volt, szó se róla, de az utca kellős közepén, a Fény és az emberek
szeme láttára!
A színhelyeket hordozó szekerek után csak úgy tódult a nép, a férfiak és a
nők jókora csoportokban követték a táncosokat. Pénzt és összehajtogatott kis
levélkéket dobáltak nekik nagy kiabálás és harsány kacagás közepette.
Mindenki mást elsöpörtek az útjukból. Mat lassan már megszokta, hogy ha
egy kocsi közeledik, elmenekül a következő keresztutcáig, és kivárja, míg
elvonul a tömeg, és az sem lepte meg, hogy a hidakon és a
kereszteződésekben néha sokáig kellett várniuk, míg átjutottak. Várakozás
közben Nalesean és Birgitte pénzt dobált a koszos utcagyerekek és a még
mocskosabb koldusok közé. Jobban mondva Nalesean dobálta a pénzt, míg
Birgitte csak a gyerekekkel törődött. Úgy nyomta szurtos kis kezükbe a
fényes érméket, mintha ajándékot adna nekik.
Az egyik ilyen szünetben Beslan hirtelen Nalesean karjára tette a kezét, és
felemelte a hangját, hogy hallani lehessen a tömeg és a legalább hat helyről
össze-vissza sikoltó zene felett is.
- Bocsáss meg, teari barátom, de neki ne adj!
Rongyos ember húzódott vissza a tömegbe. Beesett arcú, csontsovány
teremtés volt, láthatóan azt a pár galambtollat is elvesztette, amit az ünnepre a
hajába tűzött még reggel.
- Miért? - kérdezte Nalesean.
- Nincs rézgyűrű a kisujján - válaszolta Beslan. - Nem tartozik a céhbe.
- A Fényre - kiáltott fel Mat -, hát ebben a városban még csak kéregetni sem
kéregethet anélkül az ember, hogy egy céh tagja lenne?
Talán a hangneme tette, de a koldus kezében megvillant egy kés, és Mat
torkának ugrott.
Mat gondolkodás nélkül ragadta meg a fickó kezét, és megfordult. Ellökte
magától a koldust. Néhányan őt szidták, mások a hason elterült kéregetőt
átkozták hangosan. Volt, aki vetett neki némi pénzt.
A szeme sarkából Mat megpillantott egy második sovány, rongyos fickót,
aki félre akarta lökni Birgittét, hogy elérhesse őt hosszú késével. Ostoba hiba
volt alábecsülni a nőt jelmeze miatt! Birgitte valahonnan a tollai közül
előkapott egy tőrt, és hónaljon szúrta a koldust.
- Vigyázz! - kiáltott oda neki Mat, de nem volt ideje figyelmeztetni a nőt.
Már kiáltás közben kirántott a kabátja ujjából egy tőrt és oldalvást elhajította.
A penge elúszott az őrző arca előtt és egy újabb koldus torkába süllyedt,
mielőtt az Birgittébe döfhette volna a kését.
Hirtelen mindenhol koldusok jelentek meg hosszú késekkel és szögekkel
kivert bunkósbotokkal. Az álarcos, jelmezes emberek kiabálva, sikoltozva
próbáltak meg elmenekülni. Nalesean egy rongyos gazfickó arcába vágott a
kardjával. Az sikoltozva forgott körbe. Beslan átszúrt egy másikat, míg
jelmezes társai a többi koldust próbálták meg legyőzni valahogy.
Matnek nem volt ideje a többiekre figyelni, Birgitte és ő egymásnak vetették
a hátukat, és szembenéztek a saját ellenfeleikkel. Érezte, ahogy a nő aprókat
lép, hallotta, ahogy magában káromkodik, de nem volt tudatában. Birgitte
tudott magára vigyázni, és ahogy elnézte az előtte tornyosuló két fickót, Mat
nem volt benne biztos, hogy erre ő is képes. A hatalmas, fogatlan vigyorú
férfinak ugyan csak egy karja volt, és a bal szeme helyén durva bőrcsomó
duzzadt, de a kezében egy két láb hosszú botot lengetett, aminek megvasalt
végén hatalmas acéltüskék meredeztek. Patkányarcú kis kísérőjének megvolt
még mindkét karja, és a fogai közül is jó néhány, de beesett pofája, csont és
bőr felsőteste dacára is úgy mozgott, mint egy kígyó. A száját nyalogatta, és
egy rozsdás tőrt dobált egyik kezéből a másikba. Mat rövidebbik kését az
egyikre emelte, majd a másikra. Elég hosszú volt ahhoz, hogy megöljön vele
egy embert. A két koldus táncolva tért ki előle, kölcsönösen arra vártak, hogy
majd a másik veti magát először Matre.
- Az öreg Cullynak ez nem fog tetszeni, Spar - hörögte a nagyobbik fickó, és
a patkányarcú előrevetette magát rozsdás pengéjét villogtatva.
Nem számított a késre, ami hirtelen megjelent Mat kezében, és átvágta a
csuklóját. A tőr a kövezetre esett, de a fickó ennek dacára rávetette magát.
Ahogy Mat másik kése eltűnt a mellében, felvinnyogott, a szeme kitágult, és
összerándulva átölelte ellenfelét. A kopasz férfi vicsora még vadabb lett,
felemelt bottal lépett társa helyére.
Nem vicsorgott tovább, mert egyszerre csak két koldus vetette rá magát
késsel a kezében.
Mat hitetlenkedve nézett maga elé, és ellökte a patkányarcú hulláját. A
harcoló felektől eltekintve az utca ötven lépésnyire üres volt. Mindenhol
koldusok fetrengtek a földön, sok helyütt ketten, hárman, vagy akár négyen is
ütöttek egyet botokkal és kövekkel.
Beslan megfogta Mat karját.
 - Tűnjünk el innen, és hagyjuk, hadd fejezze be az Alamizsnák Szövetsége a
munkát. Nem valami tiszteletreméltó dolog koldusokkal harcolni, és különben
is, a céh egyetlen betolakodót sem hagy életben. Kövessetek!
Nalesean összevonta a szemöldökét - láthatóan ő sem tartotta valami
tiszteletreméltó dolognak, hogy koldusokkal harcoljon -, és Beslan barátai
sem tűntek túl elégedettnek. Mindegyiküknek félrecsúszott a jelmeze, az
egyik még az álarcát is levette, hogy egy másik kitisztogathassa a homlokán
levő vágást. A sebesült viszont vigyorgott. Mat egy karcolást sem látott
Birgitten, és a nő ruhája éppolyan kifogástalan volt, mint amikor elindultak a
palotából. Már eltette a kését. Elképzelhetetlen volt, hogy azok alá a ritkás
tollak alá el tud dugni egy kést, de valahogy sikerült neki.
Mat nem tiltakozott, mikor arrébb ráncigálták, bár azért morgott még egy
keveset.
- A koldusok mindig megtámadják a járókelőket ebben a... városban? -
Beslan talán nem örülne neki, ha átkozott városnak nevezné az otthonát.
A fickó csak nevetett.
- Te ta'veren vagy, Mat. Egy ta'veren körül mindig izgalmas dolgok
történnek.
Mat fogcsikorgatva mosolygott vissza rá. Átkozott bolond, átkozott város,
átkozott ta'veren. Nos, ha az a koldus átvágta volna a torkát, legalább nem
kellene visszamennie a palotába és hagynia, hogy Tylin úgy hámozza meg,
mint egy érett körtét! Ha jobban belegondolt, a nő érett kis körtéjének is
szólította. Átkozott világ!
A kelmefestő boltja és az Elbar Rózsája közti kis utcában is voltak
ünneplők, bár egyikük sem volt olyan ritkásan felöltözve, mint a paloták
környékén levő tömeg. Láthatóan ahhoz gazdagnak kellett lenni, hogy az
ember meztelenül mehessen az utcára. Igaz, a kereskedő háza előtti sarkon
futkározó akrobaták már majdnem pucérak voltak: a férfiak mezítláb és
mezítelen felsőtesttel ugráltak, színpompás nadrágjuk is illetlenül szoros volt.
A nők nadrágja még jobban idomaikra tapadt, és csak vékonyka blúzt viseltek
felette. Mindegyiküknek volt pár toll a hajában, éppúgy, mint a másik sarkon
tornyosuló palotácska előtt igyekvő zenészeknek. A nőnél fuvola volt, a
másiknál fekete, csavart, emelőkkel ellátott cső. A tamburásuk úgy csapkodta
ütött-kopott hangszerét, mintha az élete múlna rajta. A megfigyelt ház minden
ablaka szorosan zárva volt.
A Rózsában éppolyan rossz volt a tea, mint bármikor máskor, egyszóval
sokkal jobb volt a bornál. Nalesean ismét a savanykás helyi sör mellett
döntött. Birgitte megköszönt valamit, de nem mondta meg mit. Mat csak
megvonta a vállát csendesen, majd vigyorogva koccintották össze a bögréiket.
A nap egyre magasabbra hágott, Beslan először az egyik csizmáját
egyensúlyozta a másik hegyén, aztán fordítva, de a társai egyre
türelmetlenebbek lettek, és nem érdekelte őket, hányszor mondja még el
nekik, hogy Mat ta'veren. A koldusokkal való verekedés nem felelt meg az
illő szórakozásról való elképzeléseiknek: az utca túl keskeny volt ahhoz, hogy
egy színhely átférjen rajta, és a nők sem voltak olyan csinosak, mint máshol.
Hosszasan sajnálkoztak, hogy Beslan nem tart velük, aztán sietve elmentek
valami érdekesebb helyre. Nalesean lesétált a kis utcácskán a kelmefestő
kertjéig, és Birgitte eltűnt a Rózsa sötét belső termeiben, hogy, mint mondta,
felderítse, vajon valahol elrejtve akad-e itt valami iható is.
- Nem hittem volna, hogy ilyen ruhában látok egy őrzőt - mondta Beslan, és
megcserélte a csizmáit.
Mat pislogott. A fickó jó megfigyelő volt. Birgitte egyetlen egyszer sem
vette le az álarcát! Nos, egész addig, amíg arról nem tudott, hogy...
- Azt hiszem, jó leszel anyámnak, Mat!
A megnevezett köhögve köpte szét teáját a járókelőkre. Azok dühösen
meredtek rá, bár egy helyes keblű, kecses kis nő szelíden rámosolygott kék
álarca alól, ami alighanem egy ökörszemet akart ábrázolni. Mikor Mat nem
mosolygott vissza rá, türelmetlenül toppantott egyet csizmás lábacskáival, és
sértetten elvonult. Szerencsére senki nem volt olyan dühös, hogy túlmenjen a
feddő tekinteteken, és hamar továbbsiettek mind. Vagy nem is annyira
szerencsére. Mat nem bánta volna, ha akár heten-nyolcan rávetik magukat.
- Ezt hogy érted? - kérdezte rekedten.
Beslan döbbenten fordult felé.
- Hogy máshogy érteném, minthogy téged választott csinoskának! Miért
vörösödtél el ennyire? Haragszol? Miért? - Hirtelen a homlokára csapott, és
felnevetett. - Azt hitted, hogy én haragszom miatta! Bocsáss meg, mindig
elfelejtem, hogy külföldi vagy! Mat, ő az anyám, nem a feleségem! Apám tíz
éve meghalt, és anya azóta mindig azt mondta, hogy túlságosan is elfoglalt.
Örülök neki, hogy valaki olyat választott, akit én is kedvelek. Hova mész?
Mat észre sem vette, hogy talpra pattant, csak mikor Beslan megkérdezte,
hova megy.
- Egyszerűen csak... ki kell szellőztetnem a fejem.
- De hiszen csak teát ittál, Mat!
A férfi kikerült egy zöld gyaloghintót és félig látta, ahogy a megfigyelt ház
ajtaja kinyílik, és egy kék tollköpenyes asszony szökik ki rajta. Nem
gondolkozott - még mindig túlságosan is zúgott a feje ahhoz, hogy
gondolkozni tudjon - csak megindult a nő mögött. Beslan tudta. És tetszett
neki. Hogy a tulajdon anyja és ő...
- Mat! - kiáltott utána Nalesean. - Hova a fenébe mész?
- Ha holnap reggelre nem érnék vissza - üvöltött vissza a válla felett Mat -,
mondd meg nekik, hogy egyedül kell megtalálniuk azt a nyavalyát!
Szédelegve követte a nőt, nem hallotta, hogy Nalesean vagy Beslan utána
kiált-e még vagy sem. A fickó tudta. Eszébe jutott, hogy egyszer már rájött,
hogy Beslan és az anyja is sült bolond. De ez még rosszabb volt! Egész Ebou
Dar megőrült! Nem is hallotta, hogy a kockák még mindig ott dübörögnek a
fejében.

Reanne a fogadószoba ablakából nézte, ahogy Solain eltűnik az utcán a

folyó felé. Egy bronzkabátos fickó követte, de ha megpróbálja megállítani,
hamar rájöhet, hogy Solainnak sem türelme, sem ideje nincs arra, hogy
férfiakkal vesződjön.
Reanne nem értette, miért érzi olyan erősnek ma a késztetést. Napok óta
szinte minden reggel feltámadt benne, és nem halt el egész napnyugtáig, és
napokig küzdött ellene - szervezetük szigorú szabályai szerint, amit ugyan
senki nem mert törvényeknek nevezni, ezt az utasítást csak félholdkor kellett
volna kiadnia, hat nappal később - de ma... Kiadta a parancsot mielőtt
végiggondolhatta volna, mit tesz, és képtelen volt visszavonni. Minden
rendben lesz. A városban senki még csak nyomát sem látta annak a két fiatal
bolondnak akik Nynaeve-nek és Elayne-nek hívták magukat, tehát nem kell
veszélyes kockázatot vállalniuk.
Sóhajtva fordult vissza a többiekhez, akik türelmesen megvárták, míg leül,
és ők csak azután foglaltak helyet. Minden rendben lesz, ahogy eddig is
mindig minden rendben volt. De mégis... Nem volt meg benne a
Jövendőmondás képessége, sem valami ahhoz hasonló, de talán ez a különös
késztetés valamit tudatni akart vele. Tizenkét nő nézte várakozva.
- Azt hiszem, át kellene gondolnunk, hogy nem lenne-e jobb mindenkit, aki
nem viseli az övet, a tanyára költöztetni egy kis időre.
Nem volt hosszadalmas vita. A többiek mind Öregek voltak, de ő volt a
Legöregebb. Ebben az egyben nem volt gond, ha úgy viselkedtek, mint az aes
sedai-ok.
 Harmincadik fejezet

AZ ELSŐ CSÉSZE

- Nem értem ezt az egészet - tiltakozott Elayne. Nem ajánlották fel neki,
hogy üljön le, sőt, mikor magától le akart ülni, kurtán rászóltak, hogy
maradjon állva. Öt pár szem figyelte dühösen, öt ingerült, elszánt nő nézte. -
Úgy tesznek, mintha valami szörnyűséget tettünk volna, pedig mi csak
megtaláltuk a Viharok Tálját!
Legalábbis már majdnem megtalálták, vagy azt remélték, ezúttal meglesz.
Az üzenet, amivel Nalesean visszaszaladt a palotába, nem volt valami tiszta.
Mat egyszer csak otthagyta őket, és azt kiabálta nekik vissza, hogy megtalálta
a tálat. Vagy valami ilyesmit, vallotta be Nalesean. Minél többet kérdezte
róla, a férfi annál zavarodottabb volt, és annál inkább ingadozott a teljes
bizonyosság és a kétség között. Birgitte ottmaradt, és tovább figyelte Reanne
házát, izzadtnak tűnt, és igencsak unatkozott. Bármi volt is, az események
meglódultak. Elayne azon gondolkozott, Nynaeve vajon hogy halad. Remélte,
hogy jobban, mint ő. Ezt aztán nem várta volna, mikor bejelentette a
sikerüket!
- Veszélybe sodortál egy olyan titkot, amit majdnem kétezer éve minden
asszony gondosan megőrzött, aki a kendőt viselte! - Merilille merev derékkal
ült, a nyugalmát majdnem elmosta feszes ajkú, jeges dühe. - Teljesen
megőrültél? Erre csak az lehet a magyarázat!
- Miféle titkot? - kérdezte Elayne.
Vandene Merilille egyik oldalán ült, a nővére a másikon. Megigazította
halványzöld szoknyáját, és ingerülten felhorkant.
- Erre lesz épp elég időd, majd ha rendesen nővérré avattak, gyermekem!
Azt hittem, ennél több eszed van!
A vastag, barna szegésű, sötétszürke gyapjúruhát viselő Adeleas rábólintott
nővére szavára. Ő is éppolyan feldúltnak tűnt.
- A gyermek aligha lehet hibás azért, mert felfedett egy titkot, amiről nem
tudott - mondta Elayne jobbján Careane Fransi és mocorogni kezdett zöld és
arany karosszékében. Nem volt kövér, a válla és a karja bármelyik férfiéval
felvehette volna a versenyt.
- A Torony törvényei nem tűrnek meg kivételeket - vetette közbe gyorsan
Sareitha. Fontoskodó volt a hangja, és máskor kérdő, barna szeme most
sziklakeménynek tűnt. - Ha a legkisebb engedményeket tesszük, utána egyre
több mindent el kell viselnünk, míg végül a törvény teljesen eltűnik.
Magas támlájú széke Elayne jobbján állt. Csak ő viselte a kendőjét, de
Merilille szobáját úgy rendezték át, mint egy tárgyalótermet. Elayne-t
legalábbis arra emlékeztette, bár senki nem mondta ki, hogy ez egy tárgyalás.
Eddig még senki. Merilille, Adeleas és Vandene bírákként néztek szembe a
lánnyal, Sareitha ülése a Vádszék helyén állt és Careane-é a Védszékén, de a
domani Zöld, aki amúgy a védője lett volna, most szomorúan rábólintott a
vádat képviselő teari Barna szavára.
- Saját maga vallotta be bűnét. Azt ajánlom, hogy a gyermek ne hagyhassa
el a palotát távozásunkig, és legyen a kemény munkának is bővében, hogy
elfoglalja a kezét és az eszét. Javaslom továbbá, hogy rendszeresen
vesszőzzük meg, hogy ne feledje el, nem intézkedhet a nővérek háta mögött.
Nynaeve-nek is ugyanezt a büntetést írom elő, már ha megtaláljuk, persze.
Elayne nagyot nyelt. Nem hagyhatja el a palotát? Talán nem is kellett
tárgyalásnak nevezniük a dolgot ahhoz, hogy elítéljék... Sareitha még nem
érte el a kortalan külsőt, de a többi nő éveinek súlya szinte agyonnyomta
Elayne-t. Adeleas és Vandene haja már szinte teljesen fehér volt, és még
kortalan arcuk is tükrözte ősiségüket. Merilille haja ugyan még feketén
fénylett, de Elayne-t nem lepte volna meg, ha kiderül, hogy már hosszabb
ideje viseli a kendőt, mint amennyi ideig a nem aes sedai nők egyáltalán
élnek. Ami azt illeti, ez Careane-re is könnyen igaz lehetett. Egyikük sem volt
olyan erős az Egyetlen Hatalomban, mint ő, de... Mennyi mindent megéltek
már aes sedai-ként, mennyi mindent tudnak! És hogy uralják a helyzetet...
Pontosan érezte, hogy ő még csak tizennyolc éves, és egy esztendeje még a
novíciák fehér ruháját hordta.
Careane nem mozdult, hogy ellenezze Sareitha javaslatát. Talán mégiscsak
jobban jár, ha megpróbálja megvédeni magát!
- Gondolom, a titok, amiről beszélnek, a Körhöz kapcsolódik valahogy, de...
- A Vérhez semmi közöd nincs, gyermekem! - szakította félbe Merilille
élesen. Mély levegőt vett, és lesimította arannyal díszített ezüstszürke
szoknyáját. - Azt javasolom, mondjunk ítéletet - mondta hidegen.
- Egyetértek, és meghajlok a döntésed előtt - mondta Adeleas.
Kiábrándultan Elayne-re fintorgott, és megrázta a fejét.
Vandene lekicsinylően legyintett.
- Egyetértek, és meghajlok a döntésed előtt. De egyetértek a Vádszékkel.
Careane pillantásában volt egy cseppnyi szánalom. Egy egészen apró
cseppnyi.
Merilille kinyitotta a száját.
Félénken kopogtattak az ajtón, de a pillanatnyi feszült csendbe ez az apró
hang is mennydörgésként robbant be.
- Mi a Fény lehet ez? - morogta Merilille dühösen. - Mondtam Polnak, hogy
senkit ne engedjen most be! Careane?
Bár nem ő volt a legfiatalabb, mint leggyengébb, Careane állt fel, és suhant
az ajtóhoz. Jókora termete dacára olyan könnyedén mozgott, mint egy hattyú.
Maga Pol volt az, Merilille szobalánya. Jobbra-balra hajolgatott, ahogy
belépett. A karcsú, ősz hajú asszony általában legalább olyan büszkén és
öntudatosan viselte magát, mint gazdasszonya, de most riadt mosollyal az
arcán nézett körül. Volt is oka félni, hiszen azok után mert betolakodni, hogy
Merilille megmondta neki, senki nem jöhet be. Elayne azóta nem örült így
valakinek, mióta... Mióta Mat Cauthon megjelent Tear Kövében. Micsoda
borzalmas gondolat! Ha Aviendha nem mondja kellően hamar, hogy már
teljesítette Mat felé a toh követeléseit, meg fogja kérdezni, hogyha mégis
elfenekeli a férfi, az véget vethet-e a szenvedésének!
- Maga a királynő hozta ezt a levelet - jelentette be dadogva Pol, és egy
jókora darab vörös viasszal lezárt borítékot lobogtatott. - Azt mondta, hogy ha
nem adom oda azonnal Elayne-nek, ő maga hozza be. A gyermek anyjáról van
benne szó.
Elayne kis híján csikorgatni kezdte a fogát. A nővérek szolgálói mind
felvették a gazdájuk beszédmodorát, ha róla és Nynaeve-ről volt szó, de ritkán
engedték meg maguknak, hogy akkor is így beszéljenek róluk, ha jelen voltak.
Dühösen kikapta a nő kezéből a levelet, nem várta meg, hogy Merilille azt
mondja, megteheti - már persze ha egyáltalán azt mondta volna -, és a
hüvelykujjával feltörte a pecsétet.

Kedves Elayne úrnőm!

Örömteli hírekkel köszöntöm Andor leányörökösét. Épp most jutott a
tudomásomra, hogy édesanyja, Morgase királynő él, és Pedron Niall
vendégszeretetét élvezi Amadorban, várja, hogy mielőbb keblére ölelhesse
önt, és együtt, diadalmasan térhessenek vissza Andorba. Kíséretet ajánlok
önnek Altara banditák által meggyalázott földjén keresztül, hogy minél előbb
és teljes biztonságban juthasson el édesanyjához. Bocsássa meg sietve
papírra vetett otromba szavaimat, de tudom, hogy ön is mielőbb értesülni
kívánt volna ezen csodálatos örömhírről. Míg csak az anyja oldalán nem
tudhatom önt:
A Fényben lepecsételve Jaichim Carridin
 A papír apró gombóccá gyűrődött a kezében. Hogy merészeli? Anyja
halálának fájdalma, és az, hogy még a testét sem találták meg, hogy
tisztességgel eltemessék, éppen csak elkezdett fakulni Elayne-ben, és Carridin
így merészeli gúnyolni? Magához ölelte az Igazi Forrást, messze dobta a
mocskos hazugságokat, és fókuszált: a papír a levegőben olyan forró lángra
kapott, hogy csak fehéres hamu hullott alá a kék-fehér padlócsempére. Ezt
Jaichim Carridinnek! És ami ezeket a... némbereket illeti! Andor királynőinek
évezredes büszkesége egyenesítette ki a derekát.
Merilille talpra ugrott.
- Nem adtam rá engedélyt, hogy fókuszálj! Azonnal elengeded...!
- Hagyjon minket magunkra, Pol - mondta Elayne. - Most.
A szolgálólány csak bámult, de Elayne-t alaposan megtanította arra az
anyja, hogyan kell parancsot adnia, és királynői hangon, királynői tartásban
küldte ki a nőt. Pol zavartan meghajolt, és kihátrált, mielőtt észrevette volna,
mit tesz. Miután már megindult, csak egy pillanatra állt meg habozva, aztán
minél hamarabb kívül akart lenni az ajtón, és rájuk is csukta. Bármi történik is
most benn, az csak az aes sedai-okra tartozik.
- Mi ütött beléd, gyermek? - Merilille nagy nehezen összeszedett önuralmát
elmosta a fékevesztett düh. - Azonnal engedd el a Forrást, vagy esküszöm, a
saját kezemmel vesszőzlek meg!
- Aes sedai vagyok. - A szavak úgy koppantak, mint a fagyott szikla, és
Elayne-nek pontosan ez volt a szándéka. Carridin hazugságai és ezek az
asszonyok. Merilille meg akarta vesszőzni? El fogják ismerni, hogy ő is
nővér! Nynaeve és ő megtalálták a Viharok Tálját! Vagy legalábbis majdnem
megtalálták, és már azt is elintézték, hogy fogják használni. - Azt tervezitek,
hogy megbüntettek egy olyan titok elárulásáért, amit nyilvánvalóan csak
nővérek ismernek, de senki nem fedte fel előttem ezt a titkot, mikor
megkaptam a kendőt. Azt javasoljátok, hogy olyan büntetést kapjak, mint egy
novícia vagy egy beavatott, de én aes sedai vagyok! Egwene al'Vere emelt a
nővérek közé, az az amyrlin, akit saját bevallásotok szerint ti is szolgáltok! Ha
tagadjátok, hogy én és Nynaeve aes sedai-ok vagyunk, akkor azt az amyrlint
tagadjátok meg, aki ideküldött minket, hogy találjuk meg a Viharok Tálját,
amit meg is tettünk! De ezt nem hagyom! Számolj be a cselekedeteidről,
Merilille Ceandevin! Hajtsd meg magad az Amyrlin Trón akarata előtt, vagy
én nevezlek majd téged lázadó árulónak!
Merilille szeme kidülledt, és eltátotta a száját, de Sareithához és Careane-
hez képest maga volt a megtestesült önuralom. Azok ketten úgy néztek ki,
mint akik megfulladnak döbbenetükben. Vandene csak közepesen volt
meglepődve, éppen csak elnyílt a szeme, és gondolkozva a száját ütögette a
mutatóujjával. Adeleas előredőlt, és úgy tanulmányozta Elayne-t, mint aki
először látja.
Elayne fókuszált, magához röptette az egyik magas támlájú karosszéket,
leült, és elrendezte a szoknyáit.
- Te is leülhetsz, Merilille! - Még mindig parancsoló hangon szólt hozzájuk,
láthatóan másra nem hallgattak, de azért meglepődött, mikor Merilille valóban
lassan visszaereszkedett a helyére, és kiguvadt szemmel egyre őt bámulta.
Kifelé igyekezett megtartani nyugodt és hűvös magabiztosságát, de belül
csak úgy forrongott a dühtől. Mit forrongott, bugyborékolt! Titkok. Mindig is
úgy gondolta, hogy az aes sedai-oknak túl sok titkuk van, még egymás előtt
is. Különösen egymás előtt. Persze ő sem mondott el mindig mindent, de csak
azért tette így, mert szükség volt rá, de sosem titkolt volna el valamit
olyasvalaki elől, akinek azt tudnia kellett! És még ezek a nők akarták
megbüntetni!
- A ti felhatalmazásotok a Torony Csarnokától származik, az enyém és
Nynaeve-é az Amyrlin Tróntól. A miénk felülmúlja a tiéteket. Ezentúl én és
Nynaeve fogunk utasításokkal ellátni benneteket. Természetesen
meghallgatjuk a tanácsotokat.
Eddig azt hitte, Merilille szeme kidülledt, de most...
- Ez lehetetlen - berzenkedett a Szürke nővér. - Ti csak...
- Merilille! - szólt rá Elayne élesen, és előrehajolt. - Még mindig
megkérdőjelezed az amyrlined hatalmát? Még mindig ezt merészeled tenni?
Merilille ajka megmozdult, de egy hang sem jött ki belőle. Megnyalta a
száját. Kábán megrázta a fejét. Elayne érezte, ahogy a diadal átjárja a testét.
Természetesen nem vette komolyan, hogy utasításokat fog osztogatni
Merilille-nek, de el kell ismerniük, hogy ő is aes sedai! Thom és az anyja is
azt tanították neki, hogy ha egyvalamit meg akar kapni, a tízszeresét kell
követelnie. De még ez sem csillapította le a haragját. Azon gondolkozott,
hogy mindjárt hoz egy vesszőt, és megnézi, meddig mehet még el! Bár az
persze tönkretett volna mindent. Hamarosan az eszükbe jutna a kora és hogy
nemrég vetette csak le a novíciák fehér ruháját, és még az is lehet, hogy ismét
csak ostoba gyermekként gondolnának rá. Ettől újra felhorgadt benne a düh.
De megelégedett ennyivel.
- Amíg azon gondolkoztok, hogy aes sedai-ként még mi mindent kellene
tudnom, Merilille, addig Adeleas és Vandene elmeséli nekem, egészen
pontosan mi is ez a titok, amit veszélyeztettem. Azt akarjátok mondani, hogy
a Torony egész végig tudott a Kör, vagy ahogy ti hívjátok, a Vérség,
létezéséről?
- Olyan közel kerültek ahhoz, hogy nővérek legyenek, amilyen közel csak
lehetett - mondta Vandene. Óvatosan. Most már éppolyan tüzetesen
tanulmányozta Elayne-t, mint a nővére. Bár ő Zöld volt, Adeleas pedig Barna,
nagyon sok mindenben hasonlítottak. Careane és Sareitha még mindig
döbbenten ültek, és hitetlenkedve néztek a csendes, vörös arcú Merilille-ről
Elayne-re, és vissza.
- Már a Trallok háborúk alatt is sok nő elbukott a próbákon, vagy túl
gyengének bizonyult, vagy a szokásos okok egyike miatt kellett elküldeni a
Toronyból. - Adeleas okító hangon kezdett a magyarázatba, de vigyázott arra,
nehogy sértően beszéljen, bár a Barna nővérekkel néha előfordult, hogy
túlzásba vitték a dolgot. - Az akkori körülmények ismeretében nem meglepő,
hogy ezek a nők nem mertek egyedül nekivágni a nagyvilágnak, mint ahogy
az sem meglepő, hogy Barashtába menekültek, ahogy az akkor itt álló várost
nevezték. Bár Barashta nagyobbik része természetesen ott állt, ahol ma a
Rahad található. Nem mintha abból a városból akár csak egy kő is megmaradt
volna. Igaz, hogy a Trallok háborúk csak későn érték el Eharont, de Barashta
végül éppolyan teljességgel elveszett, mint Barsine, Shaemal vagy...
- A Vérség - szakította félbe gyengéden Vandene. Adeleas rápislogott, aztán
bólintott egyet.
- A Vérség akkor is megmaradt, mikor Barashta elesett, éppúgy, mint
azelőtt. Magukhoz gyűjtötték a vadakat és mindazokat, akiket elküldtek a
Toronyból.
Elayne összevonta a szemöldökét: Anan asszony is azt mondta, hogy a Kör
befogadja a vadakat, de Reanne láthatóan minden igyekezetével meg akart
bizonyosodni afelől, hogy Nynaeve és ő nem azok.
- Egyikük sem marad sokáig - tette hozzá Adeleas. - Öt évig, talán tízig is
bírják, és ez akkor is ugyanúgy lehetett, mint most. Amint ráébrednek, hogy a
kis csoportocskájuk nem helyettesítheti a Fehér Tornyot, szétszélednek, és
falusi gyógyítók meg javasasszonyok lesznek belőlük, néha pedig egészen
egyszerűen elfeledkeznek a Hatalomról, és beállnak munkásnak vagy
kereskedőnek. Mindenesetre eltűnnek, vagy majdnem eltűnnek.
Elayne azon merengett, hogyan feledheti el valaki az Egyetlen Hatalmat,
mikor a vágy, hogy fókuszáljon, hogy megérintse a Forrást, mindig ott égett
az emberben, ha egyszer megtanulta használni a saidart. Az aes sedai-ok
viszont láthatóan úgy gondolták, hogy ha egy nőről kiderül, hogy nem lehet
aes sedai, az automatikusan megtanulja elfelejteni ezt a késztetést.
Most Vandene folytatta a magyarázatot. A nővérek gyakran fejezték be a
másik megkezdett mondatait, és éppolyan simán folytatták a másik
gondolatmenetét, mintha ők maguk kezdték volna meg.
- A Torony szinte a kezdetektől tudott a Vérségről, sőt, valószínűleg már az
első pillanatban tudta, hogy létezik. Először persze a háborúkkal törődtek. És
bár a csoport Vérségnek hívja magát, tökéletesen megfeleltek annak, amit az
aes sedai-ok az ilyen alkalmatlan nőktől megkövetelnek: megbújnak, nem
fókuszálnak és nem vonják magukra a figyelmet. Az évek során gyakran
értesítettek minket arról is, persze a legnagyobb titokban, ha rábukkantak
valakire, aki aes sedai-nak adta ki magát. Mondtál valamit?
Elayne megrázta a fejét.
- Careane, van még egy kis tea abban a kannában? - A megszólított
összerezzent. - Azt hiszem, Vandene és Adeleas torka kiszáradt.
A domani nő szinte rá sem nézett a még mindig döbbent arccal ücsörgő
Merilille-re. Sietve az asztalon álló ezüst teáskannához és csészécskékhez
lépett.
- Ez nem magyarázza meg a dolgot - folytatta Elayne. - Miért tartjuk ilyen
mélyen titokban a létüket? Miért nem szórtuk őket szét réges-rég?
- Természetesen a szökevények miatt! - Adeleas ezt úgy mondta, mintha mi
sem volna természetesebb vagy egyértelműbb ennél. - Tény, hogy a többi
hasonló szervezetet felszámoltuk, az utolsót vagy kétszáz éve, de a Vérség
csendes és kicsi. Az utolsó csoportot a Csend Leányainak hívták, bár cseppet
sem voltak csendesek. Csak huszonhárman voltak, pár volt beavatott, akik
vadakat gyűjtöttek maguk köré, és a Torony mintájára képezni próbálták őket,
de...
- A szökevények - emlékeztette Elayne, és hálás mosollyal vette el Careane
kezéből a csészét. Azt ugyan nem mondta, hogy ő is kér teát, de azért így is
észrevette, hogy a nő először őt szolgálta ki. Vandene és a nővére már úton
Ebou Darba is sokat beszélt a szökevényekről.
Adeleas pislogott, aztán összeszedte magát, és visszatért az eredeti témára.
- A Vérség segíti a szökevényeket. Mindig van két vagy három asszony, aki
Tar Valonban vadászik rájuk. Ami azt illeti, szinte minden olyan nőt is
megkeresnek, akit kitettek a Toronyból, de persze nagyon óvatosan, és azt is
hozzá kell tenni, hogy minden egyes szökevényt megtalálnak, akár novícia,
akár beavatott az illető. Legalábbis a Trallok háborúk óta egyetlenegy
szökevény sem hagyta el Tar Valon szigetét az ő segítségük nélkül.
- Ó, igen - vette át a szót Vandene, mikor Adeleas egy pillanatra elhallgatott,
hogy elvegye Careane kezéből a teáscsészét. A Zöld nővér már előttük
megkínálta Merilille-t, de a Szürke magába roskadva bámult a semmibe. - Ha
valaki mégis megszökik a szigetről, rögtön tudjuk, hogy hol kell keresni, és
szinte kivétel nélkül hamar ismét a Toronyban találja magát a kis
kalandvágyó, és ezerszer megbánja, hogy valaha is viszketett a talpa!
Legalábbis addig, amíg a Vérség nem tudja, hogy mi tudjuk. Ha rájönnek,
akkor megint visszatérnek a Vérség előtti idők, amikor a Torony szökevényei
bármerre mehettek az ég egy adta világon. Akkor persze többen voltunk aes
sedai-ok, beavatottak és novíciák, és persze több volt a szökevény is. Minden
évben három nőből kettő sikeresen eltűnt, de az sem volt ritka, hogy akár
négyből háromnak is nyoma vesszen. A Vérség segítségével tíz szökevényből
legalább kilencet vissza tudunk hozni. Most már beláthatod, hogy miért őrzi a
Torony ilyen féltve ezt a titkot.
Elayne belátta. Egy nő sem hagyhatta el a Fehér Tornyot, amíg az nem
végzett vele. Mindamellett a Torony hírnevét nagyban emelte, hogy mindig
megtalálta a szökevényeket. Legalábbis majdnem mindig. Most már tudta,
hogyan.
Felállt. Legnagyobb megdöbbenésére Adeleas is felpattant, és Vandene is.
Az idős Zöld nővér még Careane teáját is elhessegette. Sareitha is talpon volt
már. Még Merilille is felkászálódott pár pillanattal később. Mindenki rá nézett
várakozva, még Merilille is.
Vandene észrevette, hogy meglepődött, és elmosolyodott.
- Van még valami, amit talán nem tudsz. Sokszor vetélkedünk egymással.
Aes sedai-ok vagyunk, féltékenyen őrizzük az előjogainkat és a
kiváltságainkat, de ha valakit fölénk helyeznek, vagy ha valaki felettünk áll,
azt általában szelíd beleegyezéssel követjük. Bár magunk között moroghatunk
a döntései miatt.
- Igen, és sokszor morgunk is - motyogta Adeleas vidáman, mintha csak
most fedezett volna fel valamit.
Merilille mély levegőt vett, és egy pillanatig a szoknyája igazgatásával
foglalta el magát.
- Vandene-nek igaza van - mondta aztán. - Felettünk állsz magadban is, és
be kell vallanom, láthatóan fölénk is helyeztek. Ha a viselkedésünk büntetésre
szorul... Nos, akkor majd tájékoztatsz minket róla. Hova kövessünk, ha
megkérdezhetlek?
A hangjában nyoma sem volt a gúnynak. Ha volt is változás a modorában,
akkor talán most még sokkal udvariasabb volt, mint eddig.
Elayne úgy vélte, bármelyik eddig élt aes sedai rettenetesen büszke lett
volna arra, ha úgy tud uralkodni az arcvonásain, mint most ő. Csak annyit
akart, hogy végre ismerjék el, hogy ő is aes sedai. Leküzdötte azt a pillanatnyi
késztetést, hogy felvinnyogjon, hogy még túl fiatal és túl tapasztalatlan. Lini,
a dajkája, sokszor mondta neki kiskorában, hogy a mézet nem lehet
visszatenni a lépbe. És Egwene semmivel sem volt idősebb nála. Mély levegőt
vett, és melegen elmosolyodott.
- Az első dolog, amit nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy
mindannyian nővérek vagyunk, a szó minden értelmében. Együtt kell
dolgoznunk: a Viharok Tálja túlságosan is fontos ahhoz, hogy másképp
cselekedjünk. - Remélte, hogy akkor is éppilyen lelkesen fognak bólogatni,
mikor elmondja nekik, Egwene mit tervezett. - Talán vissza kellene ülnünk
még egy keveset.
 A többiek megvárták, míg ő helyet foglal, és csak azután ültek le maguk is.
Remélte, hogy Nynaeve legalább tized ilyen jól halad a maga dolgával. Ha
elmeséli neki, biztosan elájul döbbenetében!
- Nekem is van ám mesélni valóm a Vérséggel kapcsolatban.
Hamarosan Merilille nézett ki úgy, mint aki el akar ájulni döbbenetében, de
Adeleas és Vandene sem álltak ettől messze. De így is engedelmesen
morogták, hogy „igen, Elayne” és „ha úgy gondolod, Elayne”. Talán
mostantól minden simán megy majd!

A gyaloghintó lassan döcögött át az ünneplők között, mikor Moghedien

észrevette a nőt. Egy zöld és fehér libériás szolga segítette le egy kocsiról az
egyik csónakkikötőnél. A széles tollálarc még jobban elrejtette az arcát, mint
Moghedienét a sajátja, de bárhol felismerte volna ezt a határozott csörtetést,
és magát a nőt is. Bárhol, bármilyen szögből. A gyaloghintó ablakaként
szolgáló faragott lapocskák nem akadályozhatták meg benne. Az álarcos nőt
két karddal övezett férfi kísérte, és abban a pillanatban másztak le a kocsi
tetejéről.
Moghedien ököllel csapott a gyaloghintó oldalára, és felordított:
- Megállni!
A hordárok olyan hirtelen torpantak meg, hogy majdnem leesett a székéről.
A tömeg továbbözönlött körülöttük, páran szitkozódtak, hogy a gyaloghintó
elállja az útjukat, de a többség vidáman kurjongatott feléjük. Itt a vízparton
elég gyér volt ahhoz a tömeg, hogy Moghedien keresztüllásson a lyukakon. A
csónak, ami lassan kiúszott a kikötőből, meglehetősen egyedinek tűnt: a
hátában kuporgó kis kabin teteje ragyogó piros volt. Nem látott hasonló
díszítést a környéken kikötött csónakok egyikén sem.
Megnyalta a szája szélét, és megremegett. Moridin utasításai elég
egyértelműek voltak, és a kudarc árát is fájóan világossá tették előtte. De egy
kis késlekedés nem okozhat gondot. Különösen akkor nem, ha Moridin sosem
tudja meg.
Kivágta a hordszék ajtaját, kimászott az utcára, és sietve körülnézett. Ott
van! Az a fogadó épp a kikötőre néz! Felkapta a szoknyáit, és elszaladt. Nem
tartott attól, hogy bárki más kibéreli a gyaloghintót, mialatt ő távol van: amíg
nem oldja fel a Kényszer szálait, a hordárok mindenkinek azt mondják, hogy
már foglalt a hintó, és addig várnak rá, míg csak éhen nem halnak. A tollas
jelmezekbe bújt férfiak és nők között széles ösvény nyílt, ahogy haladt. A
mulatózok visítva kapták a kezüket oda, ahol megbökték őket. Moghediennek
nem volt ideje arra, hogy aprólékos és finom munkával megpróbálja
befolyásolni a gondolataikat: a Levegőből szőtt tűk éppolyan jó szolgálatot
tettek most.
 A nagydarab fogadós az Evezős Büszkeségében összerezzent, mikor
meglátta az ivóba berontó Moghedient. Nem csoda: a nőn pompázatos, fénylő
skarlátvörös ruha volt dús arany és fekete hímzéssel, a fekete selyemszál
majdnem úgy ragyogott, mint az arany. Az álarcán a koromfekete tollak közt
horgas, hosszú csőr meredt előre: egy holló feje. Ez Moridin tréfája volt, az ő
parancsára vette fel az álarcot és a ruhát is. A férfi kijelentette, hogy az ő
színei a vörös és a fekete, és amíg Moghedien őt szolgálja, neki is azt kell
hordania. Bármilyen elegánsan volt is öltözve, a nő egyenruhát viselt: a
legszívesebben mindenkit megölt volna, aki ebben látja.
Ehelyett csak összefont egy sietős Hálót, amitől a kövérkés fogadósasszony
összerezzent, és kitágult szemmel nézte. Nem volt ideje finomkodni:
Moghedien parancsára, hogy vezesse fel a tetőre, a nő egyenest felrohant az
ivó végéből induló korlát nélküli lépcsőn. Moghedien nevetve gondolt arra,
hogy a fogadó toll borította vendégei biztos nem találnak ebben semmi
meglepőt. Az Evezős Büszkeségében aligha járt eddig hozzá hasonló finom
hölgy!
A lapos tetőn Moghedien megállt, és mérlegelni kezdte, hogy vajon mi a
veszélyesebb: ha megöli a fogadósasszonyt, vagy ha életben hagyja? A
holttestek egy idő után mindig elvezettek a gyilkoshoz. Ha az ember csendben
meglapult az árnyékban, akkor nem ölt többször, mint ahányszor feltétlenül
szüksége volt rá. Sietve átszőtte a Kényszer fonatait, megmondta a nőnek,
hogy menjen le a szobájába, aludjon egyet, és felejtse el, hogy valaha is látta.
Ha ilyen kapkodva dolgozott, előfordulhatott, hogy az alany elveszt egy egész
napot az emlékezetéből, vagy mikor felébred, kicsit gyengébb és butább lesz,
mint előtte. Moghedien élete mindig is sokkal könnyebb lett volna, ha több
Tehetsége van a Kényszerítéshez, de bármi lesz is a sorsa, a nő fürgén
elszaladt, égett a vágytól, hogy teljesítse a parancsát, és végre egyedül hagyta.
Ahogy a csapóajtó visszapuffant a koszos, fehér cserepes tetőre, Moghedien
összerezzent. Úgy érezte, mintha valaki megérintené a tudatát, mintha a lelkét
simogatnák. Moridin időnként végigfuttatta az ujjait a cour'souvrán, hogy
emlékeztesse Moghedient a helyzetére. Mintha szüksége lett volna rá!
Majdnem körülnézett, hogy itt van-e a közelben. A háta lúdbőrzött, mintha
hirtelen jeges szél söpört volna végig a tetőn. Az érintés megfakult, és
Moghedien ismét megborzongott. Akár jött, akár ment, mindig eszébe juttatta
a helyzetét. Moridin maga is bármikor bárhol megjelenhetett. Sietnie kell.
A tetőt körbevevő alacsony falacskához szaladt, és sietve végignézte az
alatta elterülő folyószakaszt. A legkülönfélébb méretű csónakok rajzottak a
horgonyzó vagy épp kivitorlázó nagyobb hajók között. A legtöbb olyan
jellegű kabin, mint amilyet ő keresett, sima fából készült, de volt amott egy
sárga fedelű, kicsit arrébb egy kék, és a folyó közepén, sietve délre tartva...
Egy piros. Ennek kellett a jó csónaknak lennie; nem vesztegethetett el itt több
időt.
Moghedien felemelte a kezét, de ahogy az öröktűz kiszökkent az ujjai közül,
megvillant valami körülötte, és ijedtében összerándult. Moridin megérkezett,
itt van, és megteszi... Döbbenten nézett a felszálló galambok után. Galambok!
Majdnem végighányt a tetőn. Egy pillantást vetett a folyóra, és dühösen
felhördült.
Minthogy összerándult, az öröktűz, aminek a kabint és az utast kellett volna
kettészelnie, a csónak közepét találta el, nagyjából ott, ahol az evezősök és a
testőrök álldogáltak. Mivel az evezősök azelőtt égtek ki a Mintából, hogy az
öröktűz lecsapott volna rájuk, a csónak két fele jó száz lépésnyire feljebb volt
a folyón, mint az előbb. Talán mégsem volt az egész teljes katasztrófa.
Minthogy a csónak közepe ugyanakkor tűnt el, mint amikor az evezősök
meghaltak, a víz percek óta zubogott be a kabinba. A csónak két fele tajtékos
buborékok között már lesüllyedt a folyó mélyére, mire ő egyáltalán odanézett,
és az utas csapdába esett a víz alatt.
Moghedien hirtelen rádöbbent arra, mit is tett. Mindig a félhomályban és a
sötétben rejtőzött, elbújt mindenki elől, mindig... De most az összes nő a
városban, aki csak egy cseppet is tudott fókuszálni, megérezte, hogy valaki
hatalmas mennyiségű saidart ölelt magához, még ha azt nem is sejtik, mi
végre tette. Bárki, aki épp a folyó mellett járt, láthatta, amint az a folyékony
fehér tűzfolyam végigvillan a délutánon. A félelem szárnyakat adott neki.
Nem is a félelem. A rettegés.
Felkapta a szoknyáit, és leszaladt a lépcsőn, vakon átrohant az ivón,
beleütközött az asztalokba, fellökte a félreugráló embereket, kiszáguldott az
utcára. Ahhoz is túlságosan félt, hogy gondolkozzon, így a puszta kezével tört
utat a tömegben.
- Futás! - sikította, és a gyaloghintóba vetette magát. A szoknyája beakadt az
ajtóba, amit szinte kitépett a helyéről. - Futás!
A hordárok egyenetlenül futottak, ide-oda dobálták a gyaloghintóban, de
Moghedient nem érdekelte. A faragott ablaklapokba kapaszkodott, és
megállíthatatlanul remegett. Ezt nem tiltotta meg Moridin. Talán megbocsátja,
sőt, talán el is nézi neki ezt az önálló cselekedetet, ha gyorsan és hatékonyan
teljesíti a parancsát. Csak ebben reménykedhetett. De Falion és Ispan hason
fog kúszni emiatt!
 Harmincegyedik fejezet

MASHIARA

Amint a csónakot ellökték a mólótól, Nynaeve ledobta az álarcát maga

mellé a gondosan kipárnázott ülésre, és fintorogva hátradőlt. Keresztbe fonta a
karját, dühösen markolta mindkét kezével vastag hajfonatát, és elszántan
meredt maga elé. Semmi sem tetszett neki. Ha a szelet hallgatta, még mindig
úgy érezte, hogy vad vihar száguld Ebou Dar felé, olyan vihar, ami letépi a
tetőket és beszakítja az istállókat, és szinte azt kívánta, bárcsak a folyó ebben
a szent pillanatban elkezdene vadul hullámzani.
- Ha nem az időjárással van a baj, Nynaeve - utánozta gúnyosan -, akkor
neked kellene menned. A Hajók Úrnője megsértődhet, ha nem a legerősebbet
küldjük hozzá. Tudják, hogy az aes sedai-oknál ez sokat számít. Bah!
Mindezt Elayne mondta, persze a „bah” kivételével. A lány láthatóan úgy
gondolta, hogy annál még Merilille ostobaságai is csak jobbak lehetnek, mint
hogy neki kelljen újra szembenéznie Nestá-val. Ha valakivel rosszul indultak
a dolgok, azt szinte lehetetlen volt helyrehozni - Mat Cauthon épp elég ékes
példa volt erre! - és ha Nesta din Reas Két Holddal szemben akárcsak egy
kicsit is rosszabbodik a helyzetük, akkor a fedélzetet is velük fogja felmosatni
az az átkozott nő!
- Az a szörnyűséges némber! - hördült fel, és mocorgott egy keveset a
párnákon. Aviendha sem fogadta sokkal szívesebben azt az ajánlatot, hogy ő
menjen a Tengeri Néphez helyette: az Atha'an Miere tagjai láthatóan
lelkesedtek érte. Magas és modoros hangon ismetélte meg a lány mondatait,
ami ugyan cseppet sem hasonlított Aviendha beszédére, de legalább kifejezte
a dühét.
- Majd megtudjuk, hogy baj lett-e a dologból, ha baj lett a dologból,
Nynaeve al'Meara. Viszont könnyen lehet, hogy ma rájövünk valamire
Jaichim Carridinnel kapcsolatban.
Ha Nynaeve nem tudta volna, hogy semmi a világon nem rémítheti meg az
aiel nőt, azt hitte volna, hogy Aviendha fél elmenni Nestához, olyan buzgón
ajánlotta, hogy elmegy Carridint megfigyelni. Semmi mulatságos nem volt
abban, hogy az embernek egész nap a forró és zsúfolt utcán kell állnia, és ma
még sokkal rosszabb lehetett a helyzet az ünnep miatt. Nynaeve azt hitte
volna, hogy a nő kapva-kap egy friss, üde hajókiránduláson.
A csónak imbolygott. Friss, üde hajókirándulás, győzködte magát Nynaeve.
Friss, hűvös szellő várja majd az öbölben. Nedves szellő, nem száraz. A
csónak hullámzott.
- Ó, vér és hamu! - nyögött fel, aztán döbbenten a szájára csapott, és jogos
dühében a szemközti ülést kezdte el rugdalni. Ha sokáig kell még a Tengeri
Néppel bajlódnia, épp olyan ocsmányul fog beszélni, mint Mat! Nem is akart
a férfira gondolni. Ha még egy napig szelíden ölbe tett kézzel kell üldögélnie
azelőtt a... fickó előtt, kitépi az összes haját! Nem mintha eddig bármi
ésszerűtlent kért volna tőlük, de Nynaeve tudta, hogy előbb-utóbb az lesz a
vége, és a modora...!
- Nem! - mondta határozottan. - Meg akarom nyugtatni a gyomromat, nem
még jobban felkavarni!
A csónak lassú, ütemes himbálódzásba kezdett. Nynaeve megpróbált a
ruhájára összpontosítani. Nem volt olyan ruhabolond, mint amilyennek
Elayne megpróbálta beállítani, de ha selyemre és csipkére gondolhatott, az
megnyugtatta.
Mindent úgy választottak ki, hogy minél jobb benyomást keltsen a Hajók
Úrnőjében, hátha így visszanyerhetnek egy kicsit mindabból, amit
elvesztettek. Hátha. Zöld selyemszoknyájába sárga betoldásokat varrtak, a
ruha ujját és derekát dús aranyhímzés borította, arany csipke szegte a
szoknyáját és a csuklóját is, és a nyakkivágáson is az csillogott. Talán zártabb
ruhát kellett volna felvennie, hogy jobban komolyan vegyék, de hát nem volt
semmilyen kevésbé merészen kivágott ruhája! És különben is, a Tengeri Nép
szokásaihoz képest ez is mérhetetlenül illendő volt! Nestának úgy kell
elfogadnia, ahogy van. Nynaeve al'Meara senki kedvéért nem változik meg!
A hajfonatát tartó sárga opál hajtűk a sajátjai voltak, maga Tarabon
Panarkhája adta őket, de az arany nyakéket, ami egész a kebléig ontotta a
smaragdokat és az igazgyöngyöket, Tylintől kapta. Nynaeve még csak
álmodozni sem mert volna arról, hogy egy nap ilyen ragyogó ékessége lesz,
de Tylin neki adta, mint mondta, cserébe azért, hogy a palotába hozták Matet.
Az egésznek semmi értelme nem volt, biztos a királynő csak úgy érezte, hogy
ki kell találnia valamiféle ürügyet egy ilyen drága ajándékra. Mindkét arany
és elefántcsont karkötő Aviendháé volt, akinek meglepően nagy
ékszerkészlete volt ahhoz képest, hogy csak egy ezüst nyakláncot volt
hajlandó hordani. Nynaeve kölcsön akarta kérni azt a csinos rózsás és tövises
elefántcsont karkötőt, amit az aiel lány soha nem vett fel, de meglepő módon
Aviendha úgy szorította a keblére az ékszert, mintha ez lenne a legdrágább
kincse, és mindennek a tetejébe Elayne vigasztalgatni kezdte! Nynaeve már
azon sem lepődött volna meg, ha a két buta csitri sírva fakad egymás vállán.
Valami furcsaság volt a dolog mélyén, és ha Nynaeve nem ismerte volna
elég jól a két lányt ahhoz, hogy tudja, több eszük van annál, hogy ilyesmibe
keveredjenek, hát azt hitte volna, hogy egy férfi miatt vannak így
megkergülve! Aviendhának legalábbis több esze volt ennél. Elayne még
mindig Randről álmodozott, bár Nynaeve aligha vethette volna meg érte...
Hirtelen érezte, hogy hatalmas mennyiségű saidar villan fel szinte fölötte
és...
Máris a sós víz alatt találta magát, kétségbeesetten rúgkapált és felfelé tört,
hogy levegőt kapjon. A feje a felszínre bukkant, és lihegve kortyolta a
levegőt. Párnák úszkáltak körülötte. Döbbenten nézett körbe. Hamar
felismerte, hogy a furcsán megdőlő árnyak egyike az az ülés, amin eddig
ücsörgött, a másik pedig a kabin fala. Egy megrekedt légbuborék közepén
volt. A buborék nem volt valami nagy, átérte a két kezével, és még csak ki
sem kellett nyújtania őket! De hogyan...? Hallható dobbanással érték el a
folyó fenekét. A felfordult kabin megremegett, és oldalra dőlt. Nynaeve úgy
érezte, a légbuborék kicsit összement.
Először ki kell jutnia innen, mielőtt elhasználja a levegőt, csak aztán kezdhet
el azon gondolkozni, vajon hogyan kerülhetett ebbe a helyzetbe. Tudott úszni,
gyerekkorában épp eleget pancsolt a Vízierdő kis pocsolyáiban, csak az
zavarta, ha alatta imbolygott a víz. Nagy levegőt vett, és lebukott a víz alá. A
kabin aljára került ajtó felé úszott, de hosszú szoknyájában ügyetlenül rúgta a
vizet. Talán könnyebb lett volna, ha leveti a ruháit, de nem akart
alsóneműben, harisnyában és pár tucat pazar ékszerben a folyó felszínére
bukkanni! És az ékszereit meg különösen nem akarta itt hagyni. Különben is,
képtelen lett volna úgy levetni a ruháját, hogy ne veszítse el közben az
erszényét, és előbb meghalt volna, semmint hogy azt elhagyja valahol!
A víz fekete és átláthatatlan volt. Nynaeve kinyújtott ujjai fába ütköztek.
Addig tapogatta a faragott falakat, míg csak meg nem találta az ajtót.
Megkereste a szélét, és egy zsanérba akadt az ujja. Magában átkozódva
kutatta fel az ajtó másik oldalát. Igen! A kilincs! Felemelte, és kifelé lökte. Az
ajtó megmozdult, aztán vagy két hüvelyk után megállt.
Már fájt a tüdeje, úgyhogy visszaúszott a légbuborékba, de csak annyi időre,
amíg újabb mély levegőt nem vett. Most már sokkal hamarabb megtalálta az
ajtót. Kidugta az ujját a résen keresztül, hogy rájöjjön, miért nem tudja
kinyitni az ajtót. Iszapot érzett. Talán el tud kotorni belőle annyit, hogy
kiférjen, vagy... Feljebb tapogatózott. Még több iszap. Egyre hisztérikusabban
tapogatta végig az ajtó vonalát az aljától a tetejéig, aztán hitetlenkedve a
tetejétől az aljáig. Iszap, sűrű, ragacsos iszap fogadta mindenütt.
 Ezúttal mikor visszaúszott a légbuborékba, megragadta a feje fölött lógó
ülést, és belekapaszkodott. Lihegve, dobogó szívvel csüngött a víz felett. A
levegő... sűrűbb volt és nehezebb.
- Nem fogok itt meghalni! - motyogta. - Nem fogok itt meghalni!
Addig ütötte ököllel az ülést, míg le nem horzsolta a bőrét, dühbe akart
gurulni, hogy fókuszálhasson. Nem fog meghalni. Nem itt. Egyedül. Hogy
senki sem tudja, hol pusztult el! Még sírja se lenne, csak egy magányos hulla
rohadna a víz mélyén! A karja nagy csobbanással hullott vissza a vízbe. Alig
kapott már levegőt. Fekete és ezüst pöttyök táncoltak szeme előtt, mintha egy
csőbe nézett volna. Lassan ráébredt, hogy nem dühös. Megpróbálta elérni a
saidart, de most már nem is reménykedett benne, hogy sikerülni fog. Végül itt
kell meghalnia. Nincs remény. Nincs Lan. És ahogy teljesen kihalt belőle a
remény, és az eszmélete is úgy hunyt ki lassan, mint egy pislákoló gyertya
lángja, valami olyat tett, amit életében még sosem. Teljesen megadta magát.
A saidar belerobbant, eltöltötte egészen.
Nynaeve csak félig észlelte, hogy a feje fölött meghajlik és szétpattan a fa.
A felszáguldó levegőbuborékokkal együtt lebegett ki ő is a tetőn nyíló résen
át a vaksötét vízbe. Valahol mélyen emlékezett rá, hogy most tennie kellene
még valamit. Majdnem eszébe is jutott, hogy mit. Igen. A lábai gyengén
megrándultak, és megpróbált a kezével csapkodni. Úszni akart. Úgy érezte,
mintha csak lebegnének a végtagjai.
Valami megragadta a ruháját, és Nynaeve eszébe rettegve bevillant, hogy a
folyótorkolat mélyét cápák és oroszlánhalak lakják, meg csak a Fény tudja,
még miféle szörnyűségek! A tudata utolsó szikrája a Hatalomról suttogott, de
már csak az ösztöneire hallgatott, és vadul kapálódzni kezdett a kezével,
lábával. Érezte, ahogy az ökle keményen megüt valamit. Balszerencséjére
sikoltozni kezdett, vagy legalábbis megpróbált. Víz özönlött a tüdejébe,
elmosta a sikolyt, a saidart, és majdnem kioltotta az öntudatát is.
Valami megrántotta a hajfonatát újra és újra, aztán Nynaeve érezte, hogy
húzni kezdik... valahová. Már nem volt annyi ereje, hogy küzdjön, már ahhoz
is gyenge volt, hogy attól féljen, megeszik.
A feje hirtelen a felszínre bukkant. Két kéz ölelte át hátulról - kezek! Hát
mégsem egy cápával találkozott! - és ismerősen szorították meg a bordáit.
Felköhögött, víz spriccelt az orrából, aztán tovább krákogott. Fájt a torka, a
tüdeje, mindene. Fellélegzett nagy remegve. Soha életében nem érzett még
ilyen édes ízt.
Egy kéz emelte meg az állát, és valaki ismét húzni kezdte. A kimerültség
átmosta a testét. Épp csak arra volt ereje, hogy lebegjen a víz színén, és
felnézzen az égre. De kék! De gyönyörű! A szemét nem csak a sós víz csípte.
Aztán fellökték egy csónak oldalán, valaki durván a feneke alá nyúlt, és még
feljebb tolta, míg csak két nyúlánk fickó bronzgyűrűkkel a füleikben el nem
érték a karját, és fel nem rángatták végre a fedélzetre. Arrébb támogatták egy-
két lépéssel, de amint elengedték, hogy a megmentőjét is kisegíthessék a
vízből, Nynaeve lába megbicsaklott, és a nő úgy dőlt föl, mint egy zsák.
Remegve négykézlábra emelkedett, és üres tekintettel a fedélzetre dobott
kardra, csizmára és zöld köpenyre meredt. Kinyitotta a száját - és kiürítette
gyomrából az Elbar folyót. Úgy tűnt, mintha valóban egy egész folyónyit
hányt volna. Viszontlátta az ebédjét, a reggelijét, és azon sem lett volna
meglepve, ha valahol talál egy-két apróbb halat meg a kedvenc papucsát. Épp
a száját próbálta megtörölni remegő kezével, mikor felfogta, hogy mögötte
beszélnek.
- Nagyuram, jól van? Nagyuram rettentő sokáig maradt a víz alatt!
- Ne velem törődjetek, emberek! - vetette oda egy mély hang. - Kerítsetek
valamit, amivel betakarhatjuk az úrnőt!
Lan hangja. Az a hang, amiről minden áldott éjszaka álmodozott...
Nynaeve szeme kidülledt, és alig tudta csak megállni, hogy ne visítson fel
rémülten. Ennyire akkor sem volt megijedve, mikor attól kellett tartania, hogy
a sötét vizek mélyén, egyedül pusztul el! Ennél semmi sem lehet rosszabb! Ez
egy rémálom! Ne most! Ne így! Ne most, mikor úgy néz ki, mint egy félig
vízbe fulladt patkány, aki a saját hányása felett térdel!
Gondolkozás nélkül ragadta meg a saidart, és fókuszált. A víz sietve
kiröppent a hajából, a ruháiból, és elmosta a szerencsétlen kis baleset utolsó
nyomait is egy vízleengedő lyukon keresztül. Talpra kecmergett,
megigazította a nyakláncát, és igyekezett lesimítani a haját és a ruháját. Az
eredmény nem volt tökéletes: a sós víz és a hirtelen szárítás csúnya foltokat
hagyott a selymen, és jókora ráncok csúfították a ruhát. Ehhez már tapasztalt
kéz kellett volna, és egy forró vasaló. A haja is szétzilálódott, a kiszabadult
fürtök szanaszét álltak a fején, és az opálok úgy néztek ki, mintha egy dühös
macska farkára szórták volna őket.
Mindez nem számított. Nynaeve maga volt a megtestesült nyugalom, hűvös,
mint a hajnali szellő, magabiztos, mint a... Sarkon pördült, nehogy a férfi
meglephesse hátulról, és zavarában még jobban megszégyenítse magát előtte.
Csak akkor ébredt rá, milyen gyorsan cselekedett, mikor meglátta, hogy Lan
még csak most lépett el a korlát mellől. Soha életében nem látott még ilyen
szép férfit! Ingéből, nadrágjából és zoknijából csak úgy csurgott a víz, de
imádni való volt, ahogy csöpögő haja szögletes arcára tapadt, és... Egy jókora
lila folt éktelenkedett az arcán, mintha valaki megütötte volna. Nynaeve a
szájára csapott, mikor eszébe jutott, hogy a keze mibe ütközött.
- Ó, nem! Lan, annyira sajnálom! Nem akartam! - Észre sem vette, hogy a
férfihoz szaladt, egyszerre csak ott volt, és lábujjhegyre állva gyengéden
megsimogatta a sérülést. Egy gyors fonat mind az öt Hatalommal, és a férfi
napcserzett bőrét már nem éktelenítette semmi. De lehet, hogy máshol is
megsérült. Nynaeve gyorsan új fonatokat szőtt, és megvizsgálta, vajon van-e
valami baja a férfinak. Az újabb sebhelyek láttán önkéntelenül is elfintorodott,
és érzett valami furcsát mélyen a férfiban, de amúgy olyan egészséges volt,
mint egy bika. És csuromvizes, amiért kihúzta a folyóból. Nynaeve őt is
gyorsan megszárította, ahogy az előbb magát, víz fröcskölt a lábukra. Nem
tudta elengedni a férfit. Két kézzel végigsimította az arcát, csodálatos kék
szemét, határozott orrát, erős száját, fülét. Az ujjaival a helyükre fésülte a férfi
fényes, fekete tincseit, és megigazította a viharvert bőrszíjat, amivel Lan
hátrafogta a haját. A nyelve is önálló életet élt.
- Ó Lan - motyogta -, itt vagy, tényleg itt vagy!
Valaki vihogott. Nem ő, Nynaeve al'Meara sosem vihogott volna, de valaki
mégis ezt tette!
- Nem álmodom! A Fényre, tényleg itt vagy! De hát hogyan?
- A Tarasin Palotában mondta egy fickó, hogy a folyóhoz indultál, és a
kikötőben megmutatta, melyik csónakkal mentél el. Ha Mandarb nem hagyta
volna el az egyik patkóját, már tegnap itt lettem volna.
- Nem érdekel! Most már itt vagy! Itt vagy! - Ő sosem vihogott!
- Az lehet, hogy aes sedai - motyogta az egyik evezős korántsem elég halkan
-, de akármi is, most csak egy kiskacsa, aki annak a farkasnak a szájába akarja
tuszkolni magát!
Nynaeve arca elvörösödött zavarában, és az oldala mellé kapta a kezét. A
sarka nagyot koppant a fedélzeten, ahogy lehuppant. Bármikor máskor
lehordta volna az evezőst, de úgy, hogy az többet meg sem mert volna
mukkanni. Bármikor máskor, mikor gondolkozni is képes lett volna. De Lan
minden mást kiszorított a fejéből. Megragadta a férfi karját.
- Bizalmasabban tudnánk beszélni a kabinban! - Melyik evezős kezdett el
kuncogni?
- A kardom és a...
- Hozom! - mondta Nynaeve, és a Levegő egy vékony fonatával felkapta
Lan holmiját a fedélzetről. Az egyik evezős kuncogott. A Levegő egy újabb
fonatával kinyitotta a kabinajtót, beterelte Lant, bedobálta a holmiját, és aztán
becsapta maguk mögött.
A Fényre, nem hitte volna, hogy akár Calle Coplin odahaza ilyen merész lett
volna, márpedig Calle anyajegyeit éppolyan jól ismerték a kereskedők
testőrei, mint az arcát! De ez egyáltalán nem olyan volt. Egyáltalán nem! De
persze akkor sem ártana, ha egy kicsit kevésbé lenne... mohó. A keze ismét
Lan arcára simult, csak azért, hogy még jobban kisimítsa a haját, csak azért! A
férfi elkapta a csuklóját, és gyengéden nagy, kemény kezébe szorította a nő
kezét.
- Most Myrelle-hez vagyok kötve - mondta halkan. - Kölcsönad neked, amíg
csak nem találsz magadnak egy őrzőt.
Nynaeve nyugodtan kihúzta a jobb kezét Lan markából, és olyan erősen
vágta pofon, amilyen erősen csak tudta. A férfi feje meg sem mozdult,
úgyhogy a nő kirántotta a másik kezét is, és azzal is lekevert neki egyet.
- Hogy tehetted? - A biztonság kedvéért egy újabb pofonnal
nyomatékosította szavait. - Tudtad, hogy várok rád! - Ide kellett még egy
pofon, csak hogy a férfi biztosan megértse, miről van szó. - Hogyan tehettél
ilyet? Hogy hagyhattad? - Újabb pofon. - A Fény égessen meg, Lan
Mandragoran! Égessen meg! A Végzet Vermében égessen meg! Égessen
meg!
A férfi - az az átkozott férfi - egy szót sem szólt. Nem mintha szólhatott
volna, hisz hogyan is magyarázhatta volna ki magát ebből? Csendben állt,
miközben Nynaeve egyre ütötte, meg sem mozdult, rezdületlen szeme
különös tekintettel meredt rá, bár ez nem volt meglepő, hiszen Nynaeve
gondoskodott arról, hogy vérvörös legyen az ő arca is. Ha a férfit nem is
ingatták meg a pofonok, a nő tenyere lassan elviselhetetlenül csípni kezdett.
Nynaeve elszánt kifejezéssel ökölbe szorította a kezét, és ahogy csak bírta,
gyomorszájon vágta Lant. A férfi felnyögött. Egész halkan.
- Akkor most megbeszéljük ezt a dolgot higgadtan és nyugodtan - lépett
hátra Nynaeve. - Ahogy az felnőttekhez illik.
Lan bólintott, leült, és maga elé húzta a csizmáit. Nynaeve a bal kezével
kisimította az arcából a haját, a jobb kezét pedig a háta mögé dugta, hogy
kiegyengethesse fájós ujjait anélkül, hogy a férfi észrevenné. Nem volt joga
ilyen keménynek lenni, akkor nem, ha ő akarta megverni! Abban
reménykednie is felesleges lenne, hogy megrepesztette az egyik bordáját...
- Meg kellene köszönnöd neki. - Hogyan lehetett ilyen nyugodt Lan? Lassan
belebújt az egyik csizmájába, és már a másikat vette fel éppen. - Nem
akarnád, hogy hozzád legyek kötve.
A Levegő fonata belemarkolt Lan hajába, és fájdalmasan hátrahúzta a fejét.
- Ha azt merészeled, ha akár csak fel merészeled hozni azt az őrültséget,
hogy nem akarsz nekem özvegyi fátylat adni, Lan Mandragoran, akkor...
akkor... - Semmi kellően erős kifejezés nem jutott az eszébe. Az, hogy
megrúgná, közel sem lett volna elég. Myrelle. Myrelle és az őrzői. A Fény
égesse meg! Az sem lett volna elég, ha apró kis csíkokban nyúzza le a bőrét!
Lan olyan nyugodtan ült, mintha semmi sem kényszerítette volna arra, hogy
kényelmetlenül hátrafeszítse a nyakát. A térdére könyökölt és már megint
azzal a különös tekintettel méregette Nynaeve-et.
- Úgy gondoltam, hogy jobb, ha nem mondom el neked, de azt hiszem,
jogod van tudni. - A hangja még így is bizonytalanná vált, pedig Lan sosem
volt az! - Mikor Moiraine meghalt... Mikor egy aes sedai és az őrzője között
elszakad a kötelék... Vannak bizonyos változások.
Ahogy tovább mesélte, mi történt vele, Nynaeve lassan átölelte magát, egyre
szorosabban és szorosabban, hogy ne kezdjen el remegni. Az álla fájt, úgy
összepréselte a száját. Elengedte a Lant tartó fonatokat, elengedte a saidart, de
a férfi csak kiegyenesedett, és színtelen hangon, szemrebbenés nélkül tovább
magyarázta az egész szörnyűséget. Nynaeve most már értette, mitől volt ilyen
furcsa a tekintete, hidegebb, mint a leghidegebb téli éjszaka. Egy olyan ember
szemébe nézett, aki tudta, hogy halott, de nem tudott törődni vele. Egy olyan
ember szemébe, aki szinte mohón várta már a hosszú, álomtalan álmot.
Nynaeve szemét csípték az el nem sírt könnyek.
- Most már érted - fejezte be Lan, és elmosolyodott, bár a szeme ugyanolyan
kifejezéstelen és hideg maradt. - Mikor vége lesz, Myrelle-nek vagy egy éven
át meg kell küzdenie a fájdalommal, és én így is, úgy is halott leszek. De
legalább téged megkíméllek ettől. Ez az utolsó ajándékom, Mashiara.
Mashiara. Az elveszett szerelmes.
- Addig leszel csak az őrzőm, amíg nem találok valaki mást? - Nynaeve
maga is meglepődött azon, hogy milyen nyugodt a hangja. Most nem omolhat
össze, nem kezdhet el sírni! Nem engedheti meg magának. Most még sokkal
inkább szükség van az erejére, mint eddig bármikor.
- Igen - mondta a férfi óvatosan, és végre felvette a másik csizmáját is.
Mindig is olyan volt, mint egy félig megszelídített farkas, de a tekintete most
még félig sem mutatta szelídnek.
- Jól van - Nynaeve megigazította a szoknyáját. Nehéz volt leküzdenie azt a
késztetést, hogy átrohanjon a kabinon, és Lan nyakába vesse magát. De nem
engedhette meg, hogy a férfi félni lássa. - Mert én már megtaláltam az
őrzőmet. Téged. Amíg Moiraine őrzője voltál, vártam és álmodoztam, de
Myrelle-lel ezt nem játszom el. Át fogja nekem adni a kötésedet.
Myrelle át fogja neki adni Lant, ha a hajánál fogva kell elvonszolnia érte Tar
Valonig, akkor is! És aztán lehet, hogy azért még elvonszolja a Toronyba,
csak hogy tudja, hol a helye!
- Ne mondj semmit - szólt rá a férfira, mikor az válaszolni akart. Nynaeve
ujjai az erszényébe süllyedtek, ahol egy selyemkendőbe csomagolva Lan
vastag, arany pecsétgyűrűjét tartotta. Nehezére esett nyugodtnak maradni, de
hát a férfi beteg volt, és a harag sosem segített a kórságokon. De azért
nehezére esett. A legszívesebben addig üvöltözött volna vele, amíg csak be
nem reked. Az összes haját szálanként ki akarta tépni, ahányszor csak eszébe
jutott, hogy a férfi és az a nő...! Nagy nehezen száműzte a hangjából a
haragot, és nyugodt hangon folytatta.
 - A Folyóközben, Lan, ha valaki egy gyűrűt ad a másiknak, az azt jelenti,
hogy eljegyezték egymást. - Ez nem volt igaz, és egy pillanatra Nynaeve azt
várta, hogy Lan dühösen talpra pattan, de a férfi csak gyanakodva nézte.
Különben is, valahol már olvasott erről a szokásról. - Már épp elég ideje
vagyunk jegyesek. Ma összeházasodunk.
- Régebben ezért imádkoztam - mondta Lan lágyan, aztán megrázta a fejét. -
De te is tudod, miért nem lehetséges, Nynaeve! És még ha az is volna,
Myrelle...
Bárhogy ígérgette is magának, hogy nem lesz dühös, és hogy gyengéden
viseli a férfi dolgait, Nynaeve most magához ölelte a saidart, és a Levegőből
szőtt kis ékkel kipeckelte a száját. Amíg Lan nem vallja be, mi történt, addig
úgy tehet, mintha nem történt volna semmi! De kerüljön csak a keze közé
Myrelle! Az opálok mélyen a tenyerébe vájtak. Nynaeve úgy kapta el a kezét
a hajfonatáról, mintha megégette volna. Azzal foglalta le ujjait, hogy ismét
megfésülgette Lan fekete haját. A férfi sértetten nézte, de nem tudott
megszólalni.
- Egy kis lecke arról, hogy mi a különbség a feleséged és a többi nő között -
mondta Nynaeve könnyedén. Milyen nehéz volt nem ordítania! - Nagyra
értékelném, ha ezentúl nem ejtenéd ki Myrelle nevét a jelenlétemben!
Megértetted?
Lan bólintott, és a nő kioldotta a fonatot, de amint a férfi megmasszírozta
egy kicsit az állát, meg is szólalt.
- Akkor nem mondom ki a nevét, Nynaeve, de te is tudod, hogy a kötésen
keresztül mindent érez, amit én érzek. Ha férj és feleség lennénk...
Nynaeve azt hitte, lángra lobban az arca. Erre aztán nem gondolt! Az az
átkozott Myrelle!
- Van arra mód, hogy tudasd vele, hogy én vagyok az? - kérdezte végül, és
az arca majdnem fellobbant szégyenében. Különösen, mikor a férfi döbbent
kacajjal dőlt a falnak.
- A Fényre, Nynaeve, te aztán nem vagy egyszerű! A Fényre! Azóta nem
nevettem, hogy... - A nevetése elhalkult, és egy pillanatra ismét visszakúszott
a tekintetébe a jeges hideg. - Úgy szeretném, Nynaeve, ha ez lehetséges lenne,
de...
- Ez lehetséges, és így is lesz - szakította félbe a nő. A férfiak mindig
képesek voltak bármi alól kibeszélni magukat, ha az ember lánya túl sokáig
hagyta szóhoz jutni őket. Leült a férfi térdére. Igaz, hogy még nem házasodtak
össze, de csak puhább volt, mint a kabin párnázatlan ülései! Forgolódott egy
kicsit, hogy minél kényelmesebben ülhessen. Jó, a férfi csak nem lehetett
keményebb az ülésnél!
- A legjobb, ha beletörődsz, Lan Mandragoran. A szívem már rég a tiéd, és
te is bevallottad, hogy a szíved az enyém. Hozzám tartozol, és én nem
engedlek el. Az őrzőm leszel, a férjem leszel, és még hosszú-hosszú ideig
együtt maradunk! Nem hagyom, hogy meghalj! Megértetted? Olyan
csökönyös tudok lenni, amilyen csökönyösnek csak lennem kell!
- Fel sem tűnt volna - mondta Lan összeszűkült szemmel. A hangja
hihetetlenül... száraz volt.
- Nos, most már tudod - válaszolta Nynaeve határozottan. Hátrafordította a
fejét, és kilesett a csónak faragott hátsó falán, aztán előrehajolt, és Lan válla
fölött megpróbált átnézni az áttört ajtón is. Széles kőmólók és apróbb kő
csónakkikötők suhantak el mellettük, ha előrenézett, látta a partot, és a
délutáni napfényben fehéren ragyogó várost.
- Hova megyünk? - kérdezte döbbenten.
- Azt mondtam, hogy azonnal induljunk a part felé, amint téged
kimentettünk - válaszolta Lan. - Úgy tűnt, az a legbölcsebb, ha minél
hamarabb eltűnünk a folyóról.
- Te azt mondtad...? - Nynaeve összeszorította a száját. Lan nem tudhatta,
hova és miért indult, így a legtöbbet hozta ki abból, amit tudott. És tényleg
megmentette az életét! - Nem mehetek még vissza a városba, Lan.
Megköszörülte a torkát, és hangnemet váltott. Igaz, hogy gyengédnek és
kedvesnek kell lennie a férfival, de ha ilyen sziruposan beszél, ő maga lesz
rosszul!
- Ki kell mennem a Tengeri Nép hajóihoz. Dolgom van a Szélfutón. - Máris
sokkal jobb. Könnyed, de nem túl frivol, és meglehetősen határozott.
- Nynaeve, közvetlenül a csónakod mögött hajóztam. Láttam, mi történt!
Ötven lépéssel előttem voltál, aztán ötvennel mögöttem már félig el is
süllyedt a csónak. Csak öröktűz lehetett! - Nem kellett többet mondania,
Nynaeve száján kicsúszott, ki lehetett az. Most már Lannél is többet tudott.
- Moghedien - lehelte. Ó, persze lehetett volna valamelyik másik Kitaszított
is, vagy a Fekete ajah, de Nynaeve tudta, ki volt. No mindegy, már legyőzte
Moghedient nem is egyszer, hanem kétszer. Harmadszorra is menni fog, ha
kell. Az arcán azonban nem tükröződhetett túl sok önbizalom.
- Ne félj - simogatta meg Lan. - Soha ne félj, amíg melletted vagyok. Ha
szembe kell nézned Moghediennel, teszek róla, hogy elég dühös legyél ahhoz,
hogy tudj fókuszálni! Úgy tűnik, ebben kifejezetten jó vagyok!
- Soha többé nem leszek rád dühös - mondta Nynaeve, aztán döbbenten
Lanre nézett. - Nem vagyok dühös - kezdte lassan.
- Persze, nem most, majd akkor, ha szükséged lesz rá!
- Nem vagyok dühös! - nevetett fel a nő. Örömében a padot rugdalta és a
férfi mellét ütötte az öklével. A saidar eltöltötte, de nem csak élettel és
örömmel, hanem ezúttal áhítattal is. A Levegő toll-könnyű fonataival
végigsimított Lan arcán. - Nem vagyok dühös, Lan! - suttogta.
- Feloldódott a gát - vigyorodott el a férfi. Osztozott a nő örömében, de a
szeme még mindig hidegen, tompán csillogott.
Vigyázok rád, Lan Mandragoran, ígérte Nynaeve magában. Nem hagyom,
hogy meghalj. A férfihoz bújt, és arra gondolt, vajon megcsókolhatná-e, sőt,
esetleg... Nem vagy te Calle Coplin, mondta aztán magának határozottan.
Hirtelen rettentő gondolat jutott az eszébe. Az, hogy eddig nem gondolt rá,
csak még borzasztóbbá tette.
- Az evezős? - kérdezte halkan. - A testőreim?
Lan szótlanul megrázta a fejét, mire Nynaeve felsóhajtott. Testőrök. A
Fényre, nekik több szükségük lett volna az ő védelmére, mint neki az övékre!
Négy újabb halál terheli Moghedien lelkét. Négy újabb a több ezer eddigi
mellé, de ezek az ő személyes ügyei voltak. De hát nem most fogja elintézni
Moghedient...
Felkelt, és végignézett magán, igyekezett kitalálni, mit tehetne a ruhájával.
- Lan, visszafordítanád az evezősöket? Mondd meg nekik, hogy úgy
húzzanak, ahogy csak tudnak! - A dolgok jelen állása szerint semmi esélye
sem volt arra, hogy napnyugta előtt visszaérhessen a palotába. - És kérdezd
meg tőlük, hogy van-e véletlenül valamelyiküknél egy fésű!
Nem nézhet így szembe Nestával!
A férfi felpattant, felkapta a köpenyét, és meghajolt felé.
- Ahogy parancsolja, aes sedai!
Nynaeve dühösen nézte a becsukódó ajtót. Szóval kinevette a férfi? Fogadni
mert volna, hogy a Szélfutón akad valaki, aki összeesketheti őket! És amit a
Tengeri Népből eddig látott, arra is feltett volna bármit, hogy Lan
Mandragoran nem bújhatna ki az ígéretei alól! Akkor majd meglátja, ki nevet
kin!
A csónak imbolyogva és himbálódzva fordult meg. Nynaeve gyomra vele
mozdult.
- Ó, a Fényre! - nyögött fel, és lerogyott a padra. Miért nem veszthette el ezt
is a gáttal együtt? Ha magához ölelte a saidart, sokkal jobban érezte a Levegő
érintését is a bőrén, és sokkal rosszabbul is volt. De ha elengedte, akkor sem
lett jobban! Nem akart újra hányni. Lan egyszer s mindenkorra az övé lesz. Ez
a nap csodálatos lesz, akárhogy indult is. Csak ne érezné, hogy valahol vihar
közelít!

Alig valamivel a háztetők felett a nap sárgásán ragyogott, mikor Elayne

végre bedörömbölhetett a kis ház ajtaján. Mögötte, az utcán, mulatozók
táncoltak. Nevetés, dal, illatszerek buja érzése töltötte meg a levegőt. Egy
pillanatra azt kívánta, bárcsak ő is gondtalanul mulathatna. Biztos nagyon
szórakoztató lehet egy olyan jelmezben róni az utcákat, mint amilyet Birgitte
viselt! Vagy akár még egy olyanban is, mint amilyet Riselle úrnőn, Tylin
egyik udvarhölgyén látott már kora reggel. Persze csak akkor, ha nem kell
levennie az álarcát! Újra bekopogtatott, ezúttal hangosabban.
Az ősz hajú, szögletes állú szobalány nyitott ajtót, az arca egészen eltorzult
dühében, mikor Elayne leengedte az arca elől a zöld maszkot.
- Te? Mit keresel itt már megint!? - A dühe beteges sápadtságba fakult,
mikor Merilille is levette az álarcát, és Adeleas valamint a többiek is követték.
Az asszony minden egyes kortalan arc láttára összerezzent, még mikor
Sareitha levette a maszkot, akkor is. Addigra már alighanem azt látta, amit
látni akart.
Hirtelen sikollyal megpróbálta rájuk csapni az ajtót, de Birgitte elugrott
Elayne mellett, és toll borította vállával kifeszítette a kisebb kaput. A
szolgálónő hátratántorodott, aztán összeszedte magát, de hogy szaladni akart,
vagy kiáltani, sosem tudták meg. Birgitte mellélépett, és nem sokkal a
könyöke fölött elkapta a karját.
- Nyugalom - mondta határozottan. - Nem akarunk sem felfordulást, sem
sikítozást, ugye?
Úgy tűnt, hogy épp csak megfogta a nő karját, szinte mintha támogatta
volna, de a szobalány mégis egészen mereven állt, és egy szót sem szólt.
Hitetlenkedve nézte fogvatartója tollbokrétás álarcát, és lassan ingatta a fejét.
- Hogy hívnak? - kérdezte Elayne, mikor már mindannyian bezsúfolódtak az
aprócska előszobába. A becsukódó ajtó eltompította az utcai mulatság zaját is.
A szolgáló szeme egyik kortalan arcról a másikra rebbent, mintha nem bírna
szembenézni egyikükkel sem.
- C-c-cedora.
- Most elvisz minket Reanne-hez, Cedora.
A szobalány ezúttal bólintott. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát.
Cedora mereven botorkált fel a lépcsőn. Birgitte még mindig erősen
markolta a karját. Elayne majdnem szólt neki, hogy engedje el a nőt, bár
semmit sem akart kevésbé, mint azt, hogy valaki riadóztassa az ittlévőket, és
azok, annyifelé szaladjanak ahányan vannak. Ezért is Birgitte erejét
használták, ezért nem ő fókuszált. Úgy vélte, Cedora inkább megijedt, mint
megsérült, és úgy sejtette, hogy most este mindenki legalább egy kicsit meg
fog majd ijedni.
- O-ott benn - mondta Cedora, és az ajtó felé biccentett. Afelé az ajtó felé,
amely mögött Elayne és Nynaeve végigmentek azon a szerencsétlen
kihallgatáson. A lány lenyomta a kilincset, és belépett.
Reanne ott volt, a kandallónak és a belé vésett Tizenhárom Bűnnek háttal
ült. Tizenkét másik nő volt vele, akiket Elayne sosem látott még. Az
ismeretlenek a halványzöld fal mellett álló vörös székekben ültek. Egyetlen
szék sem maradt szabadon. A bennlévők izzadtak a bezárt ablakú,
elfüggönyözött szobában. A többségük ebou dari ruhát hordott, bár csak
egyiküknek volt olyan olajos a bőre, mint a helyieknek. A legtöbbjüknek
ráncos volt már az arca, és legalább pár ősz szál vegyült a hajába, valamint
mindegyikük tudott valamennyire fókuszálni. Heten közülük az ebou dari
javasasszonyok vörös övét viselték. Elayne önkéntelenül is felsóhajtott. Ha
Nynaeve-nek valamiben igaza volt, azt addig dörgölte mások orra alá, míg
csak sikítozni nem kezdtek.
Reanne ugyanolyan elvörösödött arcú dühvel ugrott talpra, mint Cedora tette
odalenn, és a szavai is majdnem megegyeztek.
- Te itt? Hogy merészeled idetolni a képedet...
A hangja és a dühe és ugyanazért halt el, mint Cedorának; Merilille és a
többiek ekkor léptek a szobába. Egy vörös öves, merész nyakkivágású, szőke
nő halkan felnyögött, és felakadt szemmel lecsúszott a székéről. Senki sem
mozdult meg, hogy segítsen rajta. Senki sem pillantott Birgittére, aki egy
sarokba kísérte Cedorát, és ott őrizte. Senki még csak levegőt sem vett.
Elayne-nek nagy kedve lett volna elkiáltania magát, hogy „bú”, csak hogy
lássa, mi történik.
Reanne arca falfehér volt, egész testében remegett. Láthatóan megpróbálta
valahogy összeszedni magát, de nem sok sikerrel. Egy pillanat alatt felmérte,
hogy az előtte felsorakozó öt kortalan arcú aes sedai közül ki lehet a vezető.
Merilille-hez támolygott, és meghajtott fejjel térdre ereszkedett előtte.
- Bocsásson meg, aes sedai! - A hangjában imádat csendült, és még jobban
remegett, mint a térde. - Mi csak barátok vagyunk. Nem csinálunk semmit,
különösen semmi olyat, ami szégyent hozhatna az aes sedai-okra. Erre
megesküszöm, bármit mondott is önöknek ez a lány! Szóltunk volna róla, de
féltünk. Csak azért találkozunk néha, hogy beszélgessünk. Van egy barátja is,
aes sedai. Őt is elkapták? Szívesen megadom a leírását, aes sedai! Akármit
kérnek, megtesszük. Esküszöm, hogy mi csak...
Merilille hangosan megköszörülte a torkát.
- Reanne Corlynak hívnak?
A nő összerezzent, és halkan suttogta, hogy igen. Még mindig a padlót
bámulta a Szürke nővér lába alatt.
- Attól tartok, erről Elayne sedai-jal kellene beszélned.
Reanne feje a legkielégítőbb módon rándult meg. Merilille-re nézett, aztán
lassan, nagyon lassan Elayne felé fordult. A szeme akkorára nyílt, hogy
betöltötte az egész arcát. Megnyalta a szája szélét. Mély levegőt vett. Még
mindig térdelve, lassan megfordult, és Elayne-re pillantott. Aztán ismét
lehajtotta a fejét.
 - A bocsánatáért esedezem, aes sedai - mondta ólmos fásultsággal. - Nem
tudtam. Nem tudhattam... - Újabb mély, reménytelen sóhaj. - Bármiféle
büntetést mér is ki ránk, természetesen alázattal elfogadjuk, de kérem,
esedezem, hogy higgye el...
- Ó, álljon már fel! - szakította félbe Elayne türelmetlenül. Legalább annyira
akarta, hogy ez a nő elismerje, hogy aes sedai, mint azt, hogy Merilille és a
többiek végre elfogadják teljes jogú társuknak, de ettől a szánalmas
nyöszörgéstől felfordult a gyomra. - Így már jobb. Álljon a lábára.
Megvárta, amíg Reanne felkel, aztán a nő üresen hagyott székéhez lépett, és
leült. Nem akart fölényeskedni, de jobb, ha mindenki tudja, ki itt a főnök.
- Még mindig tagadja, hogy tudják, hol van a Viharok Tálja, Reanne?
A nő széttárta a kezét.
- Aes sedai - mondta ártatlanul -, egyikünk sem használna egy ter'angrealt,
egy angrealt, egy sa'angrealt pedig még annyira sem! - Ártatlan, de óvatos,
mint egy róka a városban. - Biztosítom róla, hogy nagyon odafigyelünk arra,
hogy semmiféleképp ne kontárkodjunk az aes sedai-ok dolgába! Mi csak pár
barát vagyunk, akiket összeköt az, hogy egykor mindannyian tanulhattunk a
Fehér Toronyban. Csak ennyi az egész.
- Csak pár barát - mondta Elayne, és várakozóan összeérintette az ujjait. - És
Garenia is és Berowin, Derys meg Alise.
- Igen - motyogta Reanne. - Ők is a barátaink.
Elayne nagyon lassan megrázta a fejét.
- Reanne, a Torony tud a Vérségről. A Torony mindig is tudott a Vérségről.
Egy sötét hajú asszony, aki a külseje alapján talán teari lehetett, bár most
kék-fehér selyemmellényt viselt az aranyművesek kis emblémájával, fojtott
sikolyt hallatott, és mindkét puha kezét a szájára szorította. Egy szikár, őszes
saldaeai nő, vörös övvel a derekán, nagyot sóhajtott, és a földön fekvő
eszméletlen szőke nő mellé omlott. Még ketten úgy imbolyogtak ültükben is,
mint akik mindjárt elájulnak.
Reanne a maga részéről a nővérekre nézett megerősítésért, és amit látott,
annak vette. Merilille arca inkább jeges volt, semmint nyugodt, és Sareitha
nem tudott elfojtani egy kis fintort. Vandene és Careane szigorúan
összeszorított szájjal álltak, és még Adeleas is helytelenítően méregette a fal
mellett ülő nőket, és úgy pislogott egyikről a másikra, mint aki különösen
érdekes bogarakat talált a párnája alatt. Természetesen amit Reanne látott, és
ami valóban megtörtént, az nem volt teljesen ugyanaz. Mindannyian
elfogadták Elayne döntését, bár hiába mondták akár ezerszer is, hogy „persze,
Elayne”, attól még nem tetszett nekik a dolog. Már vagy két órája itt lehettek
volna, ha az a rengeteg „de Elayne” nem lassítja őket. Néha a vezetés inkább
terelgetésre hasonlított.
 Reanne nem ájult el, de az arcát félelem töltötte meg, és könyörögve emelte
felé a karját.
- El akarják pusztítani a Vérséget? De hát miért most, ennyi idő után? Mit
tettünk, hogy most így ránk rontanak?
- Senki sem pusztítja el a Vérséget - mondta Elayne. - Careane, ha már senki
más nem törődik azzal a kettővel, segítenél nekik te?
A szobában ülő nők elvörösödtek, talpra ugrottak, és még mielőtt Careane
megmozdulhatott volna, már mindkét ájult nő mellett ketten szorongtak, és
illatos sókkal próbálták meg eszméletre téríteni őket.
- Az Amyrlin Trón minden fókuszálni tudó nőt a Torony barátjává akar
tenni - folytatta Elayne. - Ez az ajánlat a Vérség minden tagja előtt nyitva áll,
aki csak el akarja fogadni.
Ha minden egyes nőt a Levegő fonataival fon körbe, akkor sem
dermeszthette volna meg őket jobban. Ha egész szorosra vonta volna azokat a
fonatokat, akkor sem dülledt volna ki jobban a szemük. Az egyik nő, aki
elájult, most felhördült és felköhögött, majd gyengén ellökte magától az
illatos repülősót, amit túl sokáig hagytak az orra alatt. Erre megtört a varázs,
és mindenki egyszerre kezdett el beszélni.
- Akkor mégis aes sedai-ok lehetünk? - kérdezte izgatottan az aranyművesek
mellényét viselő teari, de ugyanekkor egy kerek arcú nő, akinek legalább
kétszer olyan hosszú volt az öve, mint bárki másnak a teremben, közbevágott:
- Tanulhatunk megint? Fognak minket tanítani?
A hangok özöne fájdalmasan mohó volt.
- Valóban megtehetjük...? Tényleg megengedik...? - hallatszott minden
oldalról.
Reanne tüzesen fordult feléjük.
- Ivara, Sumeko, mindannyian, elfeledkeztek magatokról! Aes sedai-ok előtt
beszéltek! Aes sedai-ok előtt... beszéltek... - elhúzta a kezét az arca előtt, és
megremegett. Mindenki lesütötte a tekintetét, és elvörösödött. Bármennyire
öregek voltak is, ráncosak, őszek, Elayne-nek egy csapat novícia jutott róluk
az eszébe, akiket egy lefekvés utáni párnacsatán kapott épp rajta a novíciák
főnökasszonya.
Reanne habozva nézett rá az ujjai között.
- Tényleg visszatérhetünk a Toronyba? - motyogott a tenyerébe. Elayne
bólintott.
- Azok, akik képesek megtanulni mindazt, amit egy aes sedai-nak tudnia
kell, új esélyt kapnak, de mindenki másnak is jut hely. Minden olyan nőnek
meglesz a maga helye, aki tud fókuszálni.
Reanne szeme el nem hullatott könnyektől ragyogott. Elayne nem volt
benne biztos, de mintha a nő azt suttogta volna, hogy „végre Zöld lehetek”.
Nehéz volt nem odaszaladni hozzá, és nem megölelni!
Az aes sedai-ok egyike sem nyilvánította ki érzelmeit, és Merilille
természetesen keményebb volt nála.
- Feltehetnék egy kérdést, Elayne? Reanne, hányan vagytok... akik vissza
akarnak térni hozzánk?
Az a kis szünet nyilván arra vonatkozott, hogy „hány vadat és olyan nőt kell
visszafogadnunk, aki először elbukott”.
Ha Reanne észrevette, és megértette is a célzást, vagy nem érdekelte, vagy
nem mutatta.
- Nem hinném, hogy bárki is visszautasítaná ezt az ajánlatot - mondta
kapkodva. - Persze beletelik majd némi időbe, amíg mindenkit értesítünk.
Szétszórtan élünk, tudják, hogy... - felnevetett; ideges volt, és még mindig
majdnem elsírta magát -, hogy az aes sedai-ok nehogy felfigyeljenek ránk!
Jelenleg ezerhétszáznyolcvanhárom nevet tartunk számon.
A legtöbb aes sedai már megtanulta, hogyan rejtse el megdöbbenését a
látszólagos nyugalom mögé, és csak Sareitha szeme kerekedett el egy egészen
kicsit. Önkéntelenül megmozdult a szája is, és Elayne le tudta róla olvasni,
mire gondol. Kétezer vad! A Fény segítsen rajtunk! Elayne hosszasan
igazgatta a szoknyáját, és csak akkor nézett fel, mikor már biztos volt benne,
hogy az arca ismét nyugodt. A Fény segítse meg őket! Valóban!
Reanne félreértette a csendet.
- Többre számítottak? Sajnos minden évben elvisz párat közülünk
valamiféle baleset vagy a kor. Mindenkivel így van ez, és attól tartok, a
Vérség száma csökkent az elmúlt ezer évben. Talán túlságosan is óvatosan
közelítettük meg azokat, akik elhagyták a Fehér Tornyot, de mindig attól
féltünk, hogy egyikük majd elárulja, hogy kikérdeztük, és... és...
- Egyáltalán nem csalódtunk - biztosította Elayne, és nyugtatóan intett felé.
Csalódni? Kis híján hisztérikusan felkacagott. Majdnem kétszer annyi Vér
volt, mint ahány aes sedai! Egwene most aztán nem mondhatja, hogy Elayne
nem hozott fókuszálni tudó nőket a Toronyba! De ha a Vérség elkergeti a
vadakat... Most azonban nem szabad elkalandoznia attól, amiért idejöttek. A
Vérség besorozása csak jótékony véletlen.
- Reanne - kezdte gyengéden -, talán most már emlékszik arra, hol lehet a
Viharok Tálja.
Reanne lángvörösre pirult.
- Sosem értünk hozzájuk, Elayne sedai. Nem tudom, miért gyűjtötték össze
őket. Sosem hallottam erről a Viharok Táljáról, de van egy olyan raktár,
amilyet leírt, valahol a...
A földszinten egy nő fókuszált. Valaki rémülten felsikoltott. Elayne egy
pillanat alatt talpon volt éppúgy, mint a többiek. Birgitte egy tőrt rántott elő
valahonnan a tolljelmez alól.
- Ez csak Derys lehetett - mondta Reanne. - Rajtunk kívül csak ő van itt.
Már elindult az ajtó felé, de Elayne előugrott, és megfogta a karját.
- Még nem Zöld - súgta neki halkan, és az öregasszony szeretetteljes, hálás
mosolyt villantott rá. Egyszerre tűnt meglepettnek, boldognak és elégedettnek.
- Majd mi elintézzük, Reanne.
Merilille és a többiek Elayne két oldalára álltak, de Birgitte már előttük az
ajtóhoz pattant, és a kilincsre helyezte a kezét.
Elayne nagyot nyelt, de nem szólt egy szót sem. Ez az őrző dicsősége, így
mondták a gaidinek, ők mennek be elsőnek és ők jönnek ki utolsóként. De
azért megtöltötte magát saidarral, hogy összezúzzon mindent, ami az
őrzőjének ártana.
Az ajtó kinyílt, még mielőtt Birgitte lenyomhatta volna a kilincset.
Mat oldalgott be, maga előtt tolva azt a vékony szobalányt, akire Elayne
olyan jól emlékezett.
- Gondoltam, hogy már itt lesztek - vigyorgott a férfi -, már csak abból is,
hogy irgalmatlanul sok őrző iszik a város legutálatosabb kocsmájában! Épp
most követtem egy nőt a Rahadba. Hogy egészen pontos legyek, egy olyan
ház emeletéig, amiben senki nem lakik. A padló olyan poros volt, hogy
miután elment, tisztán látszottak a lábnyomai. Tudom, melyik szobában járt.
Volt az ajtón egy hatalmas, rozsdás lakat, de ezer koronát teszek egy fenékbe
billentésért, hogy odabenn van a ti drága Tálatok.
Derys megpróbálta megrúgni, de Mat ellökte magától, előrántott egy
aprócska kést a ruhaujjából, és azzal kezdett játszadozni.
- Elmagyarázná valaki ennek a vadmacskának, hogy melyik oldalon állok?
Manapság meglehetősen ideges leszek, ha egy nő késsel hadonászik előttem!
- Már mi is tudunk a dologról, Mat - mondta Elayne. Valójában csak most
tudták volna meg, de az a döbbent arckifejezés a fickó arcán mindent megért.
Aztán érzett valamit Birgitte felől. A nő tökéletesen kifejezéstelen arccal
bámult rá, de az a kis érzésfelhő Elayne tudatában csak úgy sütött az
elégedetlenségtől. És alighanem Aviendha sem lenne elragadtatva attól, amit
most mondott. Elayne életének egyik legnehezebb pillanata az volt, mikor
meg kellett szólalnia. - Ennek ellenére meg kell köszönnöm neked, Mat.
Egyedül csak a te érdemed, hogy megtaláltuk, amit kerestünk.
A férfi tátott szájú döbbenete szinte már megérte ezt a szenvedést. Mat
gyorsan becsukta a száját, aztán újra kinyitotta.
- Akkor fogjunk egy csónakot, és hozzuk el azt az átkozott Tálat! Ha van
egy kis szerencsénk, már ma este itt hagyhatjuk Ebou Dart!
- Ez nevetséges, Mat! És ne mondd azt, hogy most szidlak és lekicsinyellek!
Nem fogunk bemenni a Rahadba sötét éjszaka, és nem hagyjuk el Ebou Dart,
amíg nem használtuk a Tálat!
Mat persze megpróbált vitába szállni vele, de Derys kihasználta az alkalmat,
hogy végre nem rá figyel, és újra megpróbálta megrúgni.
A férfi Birgitte mögé bújt, és kiabálni kezdett, hogy segítsen már neki
valaki. A karcsú asszony utána ugrott.
- Ő az őrzője, Elayne sedai? - kérdezte Reanne kétkedő pillantással.
- A Fényre, nem! Birgitte az őrzőm!
Reanne álla leesett. Most, hogy megválaszolt egy ilyen kényes kérdést,
Elayne úgy érezte, ő is megkérdezhet valamit. Valamit, amit egyetlen nővértől
sem mert volna megkérdezni.
- Reanne, ha nem bánja, hogy megkérdezem, hány éves?
A nő habozott, Matre nézett, de a férfi még mindig azzal volt elfoglalva,
hogy valahogy maga és Derys közt tudja Birgittét.
- A következő névadó napom lesz a négyszáztizenkettedik - mondta úgy,
mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Merilille szó nélkül ájult el.
 Harminckettedik fejezet

A LÁNG PECSÉTJE
Elaida do Avriny a 'Roihan királynői tartással ült az Amyrlin Trónon. A
hosszú indákkal kifaragott szék most már csak hat színben pompázott, nem
hétben. Hatsávos stóla pihent a vállán, ahogy végigfuttatta tekintetét a Torony
Csarnokán. Az Ülnökök festett székeit átrendezték a csillagos emelvény előtt,
és most már csak hat ajahnak jutott hely az egykori hét helyett, és a tizennyolc
Ülnök engedelmesen nézett vissza rá. Az ifjú al'Thor csendesen térdelt az
Amyrlin Trón mellett, nem szólalt meg, csak ha kérdezték, és aznap senki nem
kérdezte volna meg. Most csak azért volt itt, hogy megmutassa Elaida
hatalmát. Az amyrlin tizenkét kedvenc Ülnökét körbevette a saidar ragyogása,
ahogy magával Elaidával összekapcsolódva elvágták a kölyköt a Hatalomtól.
- Mindenki egyetértett - jelentette be Alviarin alázatosan, és meghajolt a
Lángdíszes jogar előtt.
Odalenn a padlón, az emelvény alatt, Sheriam vadul felsikoltott, és a Torony
őrségének kellett lefognia. A pajzsát tartó Piros nővér lenézően húzta el a
száját. Lelaine és Romanda látszólag még megőrizték a nyugalmukat, de a
többiek, akiket elvágtak a Forrástól és megbilincseltek, csendben zokogtak a
földön. Talán a megkönnyebbülés könnyei voltak ezek, hogy csak négy nőnek
kell elszenvednie a végső büntetést, talán a félelemé, hogy mi jöhet még. A
legszürkébb azoknak az arca volt, akik mertek a lázadó Csarnok Ülnökei
lenni, és ráadásul a mostanra már feloszlatott Kék ajah színében! Minden
egyes lázadót kizártak az ajahjából, míg csak Elaida maga nem ad majd nekik
engedélyt arra, hogy kérelmezhessék újbóli felvételüket, de az egykori Kékek
már most tudták, hogy nehéz évek munkája áll előttük, ha vissza akarnak
férkőzni a kegyeibe. Hosszú, hosszú évek, mielőtt egyáltalán gondolni
merhetnek majd arra, hogy bármelyik ajah befogadja őket. Addig pedig az ő
kezében vannak.
Felállt, és mintha a körből beleáramló Hatalom csak ereje kisugárzása lett
volna.
- A Csarnok meghajlik az Amyrlin Trón akarata előtt. Romanda lesz az első.
 Romanda megrándult. Majd most meglátjuk, mennyire tudja megőrizni a
méltóságát, akár csak az elcsendesítéséig! Elaida kurtán intett.
- Vigyétek el a foglyokat, és hozzátok be az első szerencsétlen
megtévedteket, akik követni merték őket. Elfogadom a hódolatukat.
A foglyok felsikoltottak, az egyikük kitépte magát az őrök kezéből. Egwene
al'Vere a lépcsőre vetette magát, Elaida lába elé borult. Könyörögve tárta
felé a kezét, az arcán csak úgy patakzottak a könnyek.
- Bocsásson meg, Anya! - zokogta a lány. - Bocsásson meg! Megbántam a
bűneimet! Megadom magam önnek! Kérem, ne csendesíttessen el! - Megtörten
hevert a lépcsőn, a válla meg-megrázkódott a sírástól. - Könyörgöm, Anya!
Megbántam mindent! Mindent!
- Az Amyrlin Trón is lehet irgalmas - mondta Elaida győzedelmesen. A
Fehér Toronynak el kell veszítenie Lelaine-t, Romandát és Sheriamot, hiszen
példát kell statuálniuk, de még felhasználhatja ennek a lánynak az erejét.
Hiszen ő maga a Fehér Torony! - Egwene al'Vere, fellázadtál a jogos
amyrlined ellen, de mégis irgalmas leszek hozzád! Újra fel kell öltened a
novíciák fehér ruháját, míg csak én magam nem látom úgy, hogy érett vagy
már arra, hogy tovább lépjél, és ezen a mai napon te leszel az első, aki egy
Negyedik Esküt is letesz az Esküpálcát fogva! Hűséget és engedelmességet
kell fogadnod az amyrlinednek!
A foglyok egymás után estek térdre, kiáltozva kérték, hadd tehessék le ők is
az esküt. Lelaine volt az első, de sem Romanda, sem Sheriam nem maradt el
mögötte. Egwene feljebb kúszott a lépcsőn, és csókokkal borította el Elaida
ruhájának szegélyét.
- A kezébe adom magam, Anya - suttogta könnyein keresztül. - Köszönöm!
Ó, köszönöm!
Alviarin megragadta Elaida vállát, és megrázta.
- Ébredj már föl, ostoba némber! - hörögte.
Elaida szeme egyetlen lámpácska gyönge fényére nyílt fel. Alviarin hajolt
fölé, a keze még a vállán volt. Elaida még mindig nem ébredt fel teljesen,
félálomban motyogott.
- Mit mondtál?
- Azt mondtam, hogy Anya, kérem, ébredjen fel! - válaszolta Alviarin
hűvösen. - Covarla Baldene visszatért Cairhienből.
Elaida megrázta a fejét, és megpróbálta kitörölni az agyából az álom végét.
- Ilyen hamar? Még legalább egy hétig nem vártam őket. Azt mondod,
Covarla? És hol van Galina? - Micsoda ostoba kérdés! Alviarin nem tudhatja,
mire céloz!
De kristályhideg hangján a krónikaőr csak ennyit mondott:
- Covarla szerint Galina halott vagy fogságba esett. Attól tartok, a hírek nem
valami kedvezőek.
Elaida rögtön elfeledte, mit kellene Alviarinnak tudnia és mit nem.
- Mesélj el mindent! - követelte. Ledobta magáról a selyemtakarót, de
miközben hálóingjére öltötte könnyű selyemköntösét, csak félig fogta fel, mit
is beszél a másik nő. Csata. Aiel nők hordái fókuszáltak. Al'Thor szabad.
Katasztrófa. Az maradt meg benne a legélesebben, hogy Alviarin milyen
csinosan néz ki ebben az ezüsttel hímzett fehér ruhában, a krónikaőr
kendőjével a vállán! Ez a némber megváratta a hírekkel, amíg fel nem öltözött
rendesen!
A dolgozószobájában épp Második Mélyet ütött a jókora falióra, mikor
beléptek. Kora hajnal, ilyenkor érkeznek a legrosszabb hírek. Covarla sietve
pattant fel az egyik vörös huzatú karosszékből. Megviselhetetlen arcát most a
fáradtság és az aggodalom ráncai szabdalták. Szédelegve térdelt le, hogy
megcsókolja Elaida gyűrűjét. Sötét lovaglóruháján még ott volt az út pora, és
fakó haját is meg kellett volna fésülni, de már felvette a kendőt, amit hosszabb
ideje viselt, mint hogy Elaida egyáltalán megszületett.
Alig várta meg, hogy a nő ajka megérintse a kígyós gyűrűt, és máris
elrántotta a kezét.
- Miért téged küldtek? - kérdezte kurtán. Felkapta a kötését az egyik
székből, leült, és csattogtatni kezdte a hosszú elefántcsont tűket. A kötés
ugyanarra szolgált, mint az elefántcsont faragványok simogatása, és ha
valaha, hát most aztán nagy szüksége volt arra, hogy megnyugodjon! Ha
kötött, gondolkodni is jobban tudott. És most azt kellett tennie. - Hol van
Katerine?
Ha Galina meghalt, Katerine-nek kellett volna átvennie a vezetést, bár az
eredeti küldöttség feje Coiren volt. Elaida világosan elmagyarázta nekik, hogy
miután al'Thort elkapták, a Piros ajah vezeti a csapatot!
Covarla állva maradt, bár láthatóan gondolkodott azon, ne üljön le ő is.
Erősen megmarkolta a piros szegélyű kendőjét.
- Katerine is az eltűntek között van, Anya. Én állok a legmagasabban azok
közül, akik...
Ahogy Elaida rábámult, elakadt a szava. Az amyrlin keze megdermedt kötés
közben, a finom gyapjúfonál megfeszült. Covarla zavartan topogott és
nagyokat nyelt.
- Hányan, leányom? - kérdezte végül Elaida. Maga sem hitte volna, hogy
ilyen nyugodt lesz a hangja.
- Nem tudom megmondani, hányan menekültek meg, Anya - mondta
Covarla habozva. - Nem mertünk tovább maradni, és átkutatni a környéket,
és...
- Hányan? - kiáltott rá Elaida. Megremegett, és erőnek erejével folytatta a
kötést. Nem lett volna szabad ordítania, hisz a harag gyengeség volt. Hurkol,
áthúz, lehúz. Megnyugtató mozdulatsor.
- Én... Csak tizenegy nővért hoztam vissza, Anya. - A nő szünetet tartott,
nehezen vette a levegőt, de Elaida nem szólt semmit, így folytatta. - Talán
mások is visszatérőben vannak, Anya. Gawyn nem volt hajlandó tovább várni,
és nélküle és a suhancok nélkül mi sem mertünk maradni. A környék tele volt
aielekkel és...
Elaida meg sem hallotta. Csak tizenketten tértek vissza. Ha mások is
megmenekültek volna, ők is Tar Valonnak vennék az útjukat, és legalább
olyan hamar visszaértek volna, mint Covarla! Még ha egyik-másik nővér meg
is sebesült, és lassabban jön vissza... Tizenkettő. A Torony még a Trallok
Háborúk idején sem szenvedett ekkora veszteséget.
- Az aiel vadakat móresre kell tanítani - szakította félbe Covarla dadogását.
Galina azt hitte, hogy kijátszhatja az aieleket önmaguk ellen. Micsoda ostoba
nőszemély! - Megmentjük azokat a nővéreket, akiket elfogtak, és megtanítjuk
nekik, mit jelent az, ha az aes sedai-okkal szembeszállnak! Aztán újra
elfogjuk al'Thort.
Nem engedheti, hogy a fickó kicsússzon a kezéből, akkor sem, ha ez azt
jelenti, hogy neki magának kell a Fehér Tornyot csatába vezetnie! A
Jövendőmondás olyan egyértelmű volt! Diadalmaskodni fog!
Covarla Alviarinra nézett, és idegesen toporgott.
- Anya, azok a férfiak... Úgy gondolom...
- Ne gondolkozz! - csattant fel Elaida. Dühösen összecsapta a kötőtűket, és
olyan hirtelen hajolt előre, hogy Covarla önkéntelenül is felemelte a kezét,
mintha csak egy támadást akarna kivédeni. Elaida egészen elfeledkezett arról,
hogy Alviarin is a szobában van. Nos, most már ő is tudta mindazt, amit
Covarla elmondott, de ezzel később is ráér foglalkozni. - Ugye mindezt
titokban tartottad, Covarla? Ugye csak a krónikaőrnek szóltál?
- Természetesen, Anya! - bólintott a nő sietve. Nagy igyekezetében még a
haja is repkedett. Örült, hogy végre valamit jól csinált. - Egyedül jöttem csak
be a városba, és eltakartam az arcomat, amíg Alviarinhoz nem értem. Gawyn
el akart kísérni, de a hídőrök nem engedtek át egyetlen suhancot sem.
- Felejtsd már el Gawyn Trakandot! - szólt rá Elaida savanyúan. Az a fiatal
kölyök is csak azért maradt életben, hogy keresztülhúzhassa a terveit! Ha
Galina nem halt meg, ezért csúnyán megfizet. Már persze amellett, amit azért
kap, hogy hagyta elszökni al'Thort. - Éppolyan elővigyázatosan fogod
elhagyni a várost, mint ahogy bejöttél, leányom, és a többiekkel együtt a
hídvárosokon túli falvak egyikében rejtőzöl majd, amíg csak érted nem
küldök. Dorlan tökéletes lesz.
Dorlan olyan kis porfészek volt, hogy még fogadóra sem tellett a
helyieknek. A nővéreknek az istállóban kell majd aludniuk, de meg is
érdemlik, ha már ilyen ügyetlenek!
- Most menj! És imádkozz azért, hogy előkerüljön valaki, aki magasabb
rangú nálad! A Csarnok kíváncsi lesz majd, hogy történhetett meg ez a
páratlan katasztrófa, és egyelőre te vagy a legerősebb az előidézői közül!
Covarla halálosan elsápadt. Megbotlott meghajlás közben, és ahogy
kitámolygott, Elaida attól tartott, összeesik. Idióta! Bolondok, árulók és
idióták veszik körül!
Abban a pillanatban, hogy Elaida hallotta, hogy Covarla becsukja a külső
ajtót is, ledobta a kötését, talpra ugrott, és dühösen Alviarinnak esett.
- Miért nem hallottam még erről? Ha az ifjú al'Thor megszökött, és ráadásul
már hét napja, valamelyik ügynöknek látnia kellett! Miért nem tudok róla
mégsem?
- Csak azt a hírt adhatom tovább, amit az ajahok eljuttatnak hozzám, Anya. -
Alviarin nyugodtan igazította meg a kendőjét, egy arcizma sem rezdült. -
Valóban megkockáztatja, hogy egy harmadik csapatot is elveszít, miközben
megpróbálja kiszabadítani a foglyokat?
Elaida lekicsinylően szipákolt.
- Te tényleg azt hiszed, hogy a vadak megállhatnak az aes sedai-ok előtt?
Galina hagyta, hogy meglepjék. Csak így történhetett! - Összeráncolta a
homlokát. - Mit értesz az alatt, hogy egy harmadik csapatot?
- Nem figyelt, Anya. - Alviarin vette magának a bátorságot, és leült anélkül,
hogy Elaidától engedélyt kért volna rá. Keresztbe vetette egyik lábát a
másikon, és ráérősen elrendezte a szoknyáját. - Covarla azt mondta, hogy
talán kitarthattak volna a vadak ellen, bár szerintem ebben korántsem olyan
biztos, mint amilyennek mutatja magát, de a férfiakkal más a helyzet. Több
százan érkeztek fekete kabátban, és mind tudott fókuszálni. Ebben
megingathatatlan volt, és a többiek is láthatóan úgy vélik, hogy igaza van. Élő
fegyvereknek hívta őket. Azt hiszem, már az említésükre is majdnem
összepiszkította magát.
Elaida úgy állt, mint akit keresztülszúrtak. Több száz?
- Az lehetetlen. Nem lehetnek többen, mint... - Odalépett a sok díszítéstől
már-már tömör elefántcsontnak és aranynak tűnő asztalkához, és töltött
magának egy jó serlegnyi borpuncsot. A kristálykancsó szája hangosan
nekikoccant a kristálykehelynek és majdnem annyi ital folyt le az
aranytálcára, mint amennyi a serlegbe jutott.
- Minthogy al'Thor képes Utazni - mondta Alviarin hirtelen -, logikusnak
tűnik, hogy ezeknek a férfiaknak egy része is tud. Covarla egészen biztos
benne, hogy csak így érkezhettek. Azt hiszem, al'Thor elég mérges lehet
amiatt, ahogy bántak vele. Covarla legalábbis nagyon aggódott emiatt. Utalt
rá, hogy mások is így vannak vele. A fiatalember joggal gondolhatja azt, hogy
tartozik nekünk valamivel. Kellemetlen lenne, ha azok a fickók egyszer csak
megjelennének itt, a Torony kellős közepén, nem, Anya?
Elaida szinte ledobta a puncsot a torkán. Galina azt az utasítást kapta, hogy
törje meg al'Thort. Ha bosszút akar állni rajtuk... Ha tényleg több száz
fókuszálni képes férfit gyűjtött maga köré... Gondolkoznia kellett!
- Persze, ha jönni akarnának, már rég ránk törtek volna. Nem hinném, hogy
elvesztegetnék a meglepetés okozta előnyt. Talán még al'Thor sem akar
szembeszállni az egész Toronnyal. Feltételezem, hogy mindannyian
visszatértek Caemlynbe, a Fekete Toronyba. Ez esetben attól tartok, hogy
Toveine-re a lehető legkellemetlenebb meglepetés vár!
- Azonnal utasítsd arra, hogy térjen vissza - mondta Elaida rekedten. A
puncs sem segített. Megfordult és összerezzent, mert Alviarin most
közvetlenül előtte állt. Talán nem volt több száz férfi, talán még száz sem.
Napnyugtakor azt sem hitte volna el, hogy tíz ilyen férfi szabadon járhat-
kelhet! De nem adhat esélyt egy újabb katasztrófára. - Te magad írd meg,
Alviarin! Most! Most azonnal!
- És hogyan juttassam el hozzá? - kérdezte félrebillentett fejjel, jeges
kíváncsisággal. Valamiért halványan elmosolyodott. - Mi nem tudunk Utazni!
A hajók bármelyik nap partra tehetik Toveine-t és a csapatát Andorban, ha
eddig még nem értek oda! Anyám azt parancsolta nekik, hogy oszoljanak
kisebb csapatokra és kerüljék el az emberlakta vidékeket, hogy ne keltsenek
gyanút. Nem, Elaida, én attól tartok, hogy Toveine csak Caemlyn alatt fogja
összevonni a csapatait, és anélkül fogja megtámadni a Fekete Tornyot, hogy
el tudnánk hozzá juttatni bármiféle parancsot vagy figyelmeztetést.
Elaida levegő után kapkodott. A nő a nevén merte szólítani! És mielőtt
rázúdíthatta volna dühét, még rosszabb követte.
- Azt hiszem, igencsak nagy bajban vagy, Elaida! - Jeges szempár meredt a
szemébe, és a szavak hidegen csusszantak ki Alviarin száján. - Előbb vagy
utóbb a Csarnok tudomást fog szerezni az al'Thorral kapcsolatos
katasztrófáról. Galina talán elég lett volna nekik, de nem hinném, hogy
Covarlával is beérik; valaki... magasabb rangút akarnak majd megbüntetni. És
előbb vagy utóbb Toveine sorsáról is értesülni fogunk. Akkor aztán nehéz lesz
mindezt a válladon tartani! - Könnyedén megigazgatta az amyrlin stóláját
Elaida nyaka körül. - Ha jobban belegondolunk, ez teljességgel lehetetlen
lesz, ha hamar kiderül a dolog. Elcsendesítenek, és például állítanak a többiek
elé, éppúgy, ahogy te akartad Siuan Sanchével. De talán lesz idő elfedni
ezeket a hibákat, ha a krónikaőrödre hallgatsz! El kell fogadnod a
tanácsaimat!
Elaida nyelve mintha megfagyott volna. A fenyegetés nem lehetett volna
nyilvánvalóbb.
- Amit ma hallottál, azt a Láng pecsétje őrzi - kezdte vaskos hangon, de még
mielőtt a szavak elhagyták volna a száját, már rájött, hogy felesleges volt
kimondania őket.
- Ha el akarod utasítani a tanácsomat... - Alviarin félbehagyta a mondatot, és
megfordult, mintha menni akarna.
- Várj! - Elaida nagy nehezen leengedte önkéntelenül kinyújtott kezét.
Elcsendesítés. És utána úgy megbüntetnék, hogy a gondolattól is ordítani
támadt kedve. - Mi...? - Meg kellett állnia, hogy nyelhessen egy nagyot. - Mit
javasol az én hű krónikaőröm?
Valahogy meg kell tudnia állítani mindezt.
Alviarin nagyot sóhajtott, és közelebb lépett. Még annál is jóval közelebb,
mint az előbb. Sokkal közelebb, mint amennyire bárki is léphetne az
amyrlinhez. A szoknyájuk majdnem összeért.
- Először is, attól tartok, Toveine-t a sorsára kell hagynod, bármi lesz is az.
Egyelőre nem tehetsz mást. Galinát és a többi foglyot sem szabadíthatod ki,
akár az aielek fogságában vannak, akár az asha'manek vitték őket magukkal.
Bármiféle mentési kísérlet azt jelentené, hogy a Csarnok most azonnal
tudomást szerez a kudarcaidról.
Elaida lassan bólintott.
- Igen. Ezt értem.
Nem tudta rémült szemét elvenni a másik parancsoló tekintetétől. Valamit ki
kell találnia! Ez nem történhet meg vele!
- És azt hiszem, itt az ideje annak is, hogy átgondold a Torony őrségével
kapcsolatos álláspontodat is. Tényleg úgy véled, hogy nem kellene emelni a
létszámukat?
- El... Elintézhetem, hogy megemeljük. - A Fényre, gondolkoznia kellett!
- Az jó - morogta Alviarin, és Elaida elvörösödött tehetetlen dühében. -
Holnap személyesen te kutatod át Josaine szobáját és Adelornáét is.
- A Fényre, miért tennék bármi hasonlót?
A másik nő ismét megrántotta a nyakában lévő csíkos stólát, ezúttal jóval
durvábban, mintha a fejét is le akarná szedni vele.
- Úgy tűnik, hogy Josaine pár éve talált egy angrealt, és elfelejtette
beszolgáltatni. Attól tartok, Adelorna még ennél is valami sokkal rosszabbat
tett. Engedély nélkül elvitt egy angrealt az egyik raktárból. Mikor megtalálod
ezeket, azonnal bejelented a büntetésüket. Légy minél szigorúbb! Ezután
azonnal dicsérd meg Doraise-t, Kiyoshit és Farellient, és állítsd őket például a
többiek elé, amiért olyan nagyon tisztelik a törvényeinket! Jutalmazd is meg
mindegyiküket, adj nekik mondjuk egy-egy szép lovat!
Elaida azon gondolkozott, vajon a szeme ki fog-e most esni a helyéről.
 - Miért?
Időről időre egy-egy nővér a törvény dacára is megtartott egy angrealt, de
ritkán büntették meg őket keményen. Rácsaptak a kezükre, de semmi komoly
baj nem érte a bűnösöket. Mindenki átélt már hasonló kísértést. És a többi! A
hatás egyértelmű volt. Mindenki azt hiszi majd, hogy Doraise, Kiyoshi és
Farellien árulták be a másik kettőt! Josaine és Adelorna Zöldek voltak, a
másik három pedig Barna, Szürke és Sárga. A Zöld ajah tombolni fog. Talán
még azzal is megpróbálkoznak, hogy valahogy megbosszulják az esetet a
másik három ajahon, amitől azok háborodnak majd fel, aztán pedig...
- Miért akarod, hogy ezt tegyem, Alviarin?
- Elaida, elégedj meg annyival, hogy ezt tanácsolom! - A jeges, de gúnyosan
édeskés hang most hirtelen fagyott vassá változott. - Azt akarom hallani, hogy
megígéred, miszerint pontosan azt teszed, amit tanácsoltam neked! Másképp
semmi értelme nincs azon dolgoznom, hogy a nyakadon maradjon a fejed és a
stólád! Ígérd meg!
- Én... - Elaida megpróbált félrenézni. A Fényre, gondolkodnia kellett! A
gyomra egyetlen nagy csomó volt. - Megígérem, hogy azt teszem, amit
tanácsolsz nekem.
Alviarin jegesen elmosolyodott.
- Látod, nem is fájt annyira! - Hirtelen hátralépett, és szoknyáit szétterítve
meghajolt. - Engedelmeddel most visszavonulnék, hogy az éjszaka hátralevő
részében alhass egy keveset. Korán reggel fel kellene kelned, hogy kiadhasd
Chubain főkapitánynak a parancsokat, és hogy átkutathasd a szobákat. Arról
is döntenünk kell majd, hogy mikor tájékoztatjuk a Tornyot az asha'manekről.
- A hangjából egyértelmű volt, hogy majd ő dönti el a dolgot. - És azt is ki
kellene találnunk, mi legyen a következő lépésünk al'Thorral szemben! Itt az
ideje, hogy a Torony nyíltan kiálljon, és engedelmességre szólítsa fel, ugye?
Gondold csak át. Jó éjt, Elaida!
A nő zavartan nézte, ahogy Alviarin távozik. Hányni akart. Nyíltan kiálljon?
Az egyenest kihívja ezeknek a... Hogy is hívta őket a nő? Ezeknek az
asha'maneknek a támadását! Ez nem történhet meg vele. Vele nem! Mielőtt
ráébredt volna, mit tesz, áthajította a kristályserleget a szobán. Egy
virágmintás faliszőnyegen tört apró szilánkokra. Dühösen felrikoltott, és két
kézzel a feje fölé emelte a kristálykancsót. Hadd repüljön az is!
Kristályszilánkok és puncs fröcskölt szét. A Jövendőmondás olyan
egyértelmű volt! Győzni fog...!
Hirtelen megállt. Döbbenten nézett a faliszőnyegre tapadó apró szilánkokra,
és a szőnyeget elfedő nagyobb kristálydarabokra. A Jövendőmondás. Az csak
az ő győzelméről szólhatott. Az ő győzelméről! Alviarin megnyerhette ezt a
csatát, de a jövő Elaidáé! Már ha Alviarintől meg tud szabadulni. De azt
csendben kell elintéznie, valahogy úgy, hogy a Csarnok se akarjon beszélni
róla. Valahogy úgy, hogy Alviarin akkor se gyanakodjon Elaidára, ha esetleg
közben meghall valamit. Hirtelen rájött, hogy mit kell tennie. Alviarin sosem
hinné el, még ha az arcába mondaná, akkor sem. Senki nem hinné el.
Ha Alviarin láthatta volna az Elaida arcán elömlő mosolyt, összecsuklott
volna a térde. Mielőtt végez vele, Alviarin irigyelni fogja Galinát, akár
meghalt, akár él még.

Alviarin megállt Elaida lakosztálya előtt a folyosón, és a nagy állólámpák

fényében vizsgálgatta a kezét. Nem remegett, és ez meglepte. Azt hitte, hogy
a másik keményebben fog küzdeni, tovább áll majd ellen. De most
elkezdődött, és semmitől sem kellett már félnie. Kivéve, ha Elaida megtudja,
hogy nem kevesebb mint öt ajah küldött szólt neki al'Thorról az elmúlt pár
napban, Colavaere trónfosztása minden cairhieni ügynököt azonnal
jelentéstételre késztetett. Nem, ha Elaida megtudná, ő akkor is biztonságban
lenne. A nő már a kezében van. És Mesaana segíti. Elaida viszont végleg
elbukott, akár ráébredt már erre, akár nem. Még ha az asha'manek nem is
kürtölik világgá, hogy szétzúzták Toveine csapatait - azok után, amit Mesaana
elmesélt neki a Dumai Kútja melletti csatáról, nem hitte volna, hogy a nőnek
lehet esélye ellenük -, Caemlyn összes szeme és füle akkor is egymás sarkát
taposva fog jelenteni. Hacsak nem történik valami csoda, mondjuk az, hogy a
lázadók hirtelen megjelennek a kapuban, Elaida pár héten belül Siuan Sanche
sorsára jut. Bármi lesz is, elkezdődött, és ha Alviarin meg akarta tudni, hogy
mi is kezdődött el, akkor szigorúan követnie kellett az utasításokat, hogy élve
meglássa a végét. És megfigyelnie, mi történik. És tanulnia belőle. Talán ha
vége lesz a dolognak, ő maga viseli majd a hét csíkkal díszített stólát!

Az ablakon beáradó kora reggeli napfényben Seaine újra a tintatartóba

mártotta a tollát, de mielőtt leírhatta volna a következő szót, az ajtó
kivágódott, és az amyrlin viharzott be. Seaine megemelte sűrű, fekete
szemöldökét. Bárki másból előbb kinézte, hogy meglátogatja, még talán
magából Rand al'Thorból is. Ennek ellenére nyugodtan tette le a tollát,
kecsesen felkelt az asztaltól, lehajtotta ezüstösen fehér ruhaujját, amit az
íráshoz tűrt fel, hogy ne legyen tintás, és épp csak annyira hajolt meg, mint
amennyire egy Ülnöknek a saját szobájában meg kell hajolnia az Amyrlin
Trón előtt.
- Remélem, egy Fehér nővérnél sem talált eldugott angrealokat, Anya! - A
hangjában még ennyi év elteltével is érezni lehetett a lugardi akcentust.
Lázasan remélte, hogy igaza van. Elaida alig pár órája robbant rá a Zöldekre,
mikor a legtöbben még aludtak, és olyan botrányt csapott, hogy az ajah tagjai
még most is sírtak, és a fogukat csikorgatták. Emberemlékezet óta senkit nem
korbácsoltak meg azért, mert magánál tartott egy angrealt, és most rögtön két
nővért is erre ítélnek! Az Amyrlin Trónra alighanem rátört hírhedt jeges
dührohamainak egyike.
De ha reggel dühöngött is Elaida, mostanra már semmi nyoma nem maradt.
Egy pillanatig csendesen méregette Seaine-t, jegesen, mint egy befagyott
tavacska egy téli estén, aztán vörössel díszített selyemruhájában a faragott
polcocskához lépett, ahol Seaine a családja miniatűr arcképeit tartotta. Már
rég meghalt mindegyikük, de attól ő még ugyanúgy szerette őket.
- Te nem álltál mellém, mikor Amyrlinné választottak - mondta Elaida, és
kezébe vette Seaine apjának a képét. Ránézett, zavartan letette, és inkább a nő
anyjának arcképével kezdett el játszadozni.
Seaine kis híján ismét megemelte a szemöldökét, de már rég elhatározta,
hogy egy nap csak egyszer fog meglepődni.
- Csak utólag szóltak arról, hogy összeült a Csarnok, Anya!
- Igaz, igaz. - Elaida letette a festményeket, és a kandallóhoz lépett. Seaine
mindig is szerette a macskákat, és a kandallópárkányon faragott famacskák
egész hada állt, némelyik meglehetősen mulatságos pózban. Az amyrlin
elfintorodott a kiállítás láttán, aztán szorosan behunyta a szemét, és megrázta
a fejét. - De mégis itt maradtál! - tette hozzá, és hirtelen Seaine felé fordult. -
Minden egyes Ülnök, aki akkor nem volt ott, elmenekült, és a lázadók
oldalára állt! Csak te nem! Miért?
Seaine széttárta a karját.
- Mi mást tehettem volna, mint hogy itt maradok, Anya? A Toronynak
egységesnek kell lennie!
Bárki is az amyrlin, tette hozzá magában. És ha megkérdezhetném, mi a baj
a macskáimmal? Nem mintha valaha is megérdeklődte volna ezt hangosan.
Sereille Bagand vérmes novíciafőnök volt, és akkor emelték amyrlinné, mikor
Seaine megkapta a kendőt. Sokkal nehezebb természete volt, mint amilyen
Elaida akár fogfájósan is lehetne! Seaine-be túlságosan hosszú ideig és
túlságosan mélyen verték bele ahhoz, hogy mi helyes és mi nem, hogy ez pár
év vagy pár hónap alatt megváltozhasson. Vagy csak azért, mert nem kedvelte
azt nőt, aki a stólát viselte. Az amyrlint nem kellett szeretni.
- A Toronynak egységesnek kell lennie - értett vele egyet Elaida, és
összedörzsölte a kezét. - Egységesnek kell lennie.
Most miért ideges? Seaine Elaidának vagy kilencvenkilenc hangulatát
ismerte már, mind olyan kemény volt, mint egy kés, és vagy kétszer olyan
éles, de idegesnek nem látta még soha.
- Amit most mondok, azt a Láng pecsétje őrzi, Seaine! - Elaida szája
kelletlen kis fintorba torzult, megremegett, és ingerülten megrántotta a vállán
a csíkos stólát. - Ha tudnám, hogyan tehetném még erősebbé a dolgot,
megtenném - mondta szárazabban a kétnapos pornál is.
- A szívemben őrzöm a szavaidat, Anya!
- Azt akarom... Azt parancsolom, hogy kutass fel nekem valamit. És jól
teszed, ha a szívedben őrzöd, és nem fecsegsz! Ha akárcsak egy illetéktelen
fül is meghallja, mire készülsz, az könnyen a halálodat jelentheti, és az egész
Torony pusztulását!
Seaine szemöldöke megrándult. Az egész Torony pusztulását?
- A szívemben - ismételte meg. - Leül, Anya? - A saját szobájában
mégiscsak ő a vendéglátó! - Tölthetek esetleg egy kis mentateát? Vagy talán
szilvapuncsot?
Elaida elhessegette a kínálást, és leült a nő legkényelmesebb székébe.
Seaine apja faragta a lányának ajándékul, mikor megkapta a kendőt, bár
persze a párnákat már többször is ki kellett cserélni azóta. Az amyrlin úgy ült
a parasztos karosszékben, mint egy trónuson, a dereka merev volt, a vonásai
fagyosak. Amilyen hálátlan volt, Seaine-nek nem adott rá engedélyt, hogy
leüljön, úgyhogy a nő kénytelen volt állva maradni. Összefonta a karját, úgy
figyelte a másikat.
- Mióta az elődöm és a krónikaőre megszöktek, sokat gondolkozom azon,
hogy vajon áruló van-e közöttünk, Seaine. Valaki segített nekik. Ezt pedig
csak egy áruló tehette, és attól tartok, csak egy nővér, vagy nővérek egy
csoportja indíthatta el a dolgot.
- Ez meglehetősen reálisnak tűnik, Anya.
Elaida összevonta a szemöldökét a félbeszakítás hallatán.
- Nem tudhatjuk, kinek a szívét fertőzte meg az árulás árnya, Seaine.
Valójában azt is gyanítom, hogy valaki szándékosan megmásította az egyik
parancsomat. És tudom, hogy valaki kapcsolatba lépett Rand al'Thorral is.
Hogy mi okból, azt még csak nem is sejtem, de ez mindenképp árulás
személyem, rangom és a teljes Torony ellen!
Seaine még várta, hogy folytassa, de az amyrlin csak ránézett hosszan,
várakozva, és úgy simította le vörös, mintás szoknyáját, mint aki nem is tudja,
mit tesz éppen.
- És egészen pontosan mit kellene felkutatnom, Anya? - kérdezte Seaine
óvatosan.
Elaida talpra ugrott.
- Kövesd az árulás bűzét, akár a mélységekbe, akár a legmagasabb körökbe
visz! Ha a krónikaőrt magát kell bevádolnod, akkor is! Bármit találsz is, bárki
vezet is el hozzá, egyes-egyedül nekem számolhatsz csak be arról, mit találtál,
Seaine! Senki más nem tudhat a dologról! Megértetted?
- Megértettem a parancsait, Anya!
 Miután Elaida még annál is sietősebben távozott, mint ahogy rátört, Seaine
végiggondolta a helyzetet, és arra jutott, hogy a parancsokon kívül mást nem
is ért a dologból. Leült abba a székbe, amiből az amyrlin éppen csak felkelt,
és két öklére támasztott állal gondolkozott, ahogy az apja is tette kiskorában.
Végül aztán minden a logikus helyére került.
Nem állt volna fel a Siuan Sanche elleni szavazáson - hiszen pár éve még
épp ő javasolta amyrlinnek a lányt -, de miután letaszították, és mindent
elrendeztek, bármilyen kevésen múlott is, hogy sikerüljön, aki elősegítette
Siuan Sanche szökését, az bizony árulást követett el. És aki szándékosan
megmásította az amyrlin parancsát, az is áruló. Talán valóban hitszegésnek
számít az is, ha valaki felveszi a kapcsolatot al'Thorral, bár ez Seaine
véleménye szerint nagyban függött attól, mit és milyen szándékkal mond
neki. Nehéz lesz megtalálnia, hogy ki változtatta meg az amyrlin parancsát,
úgy, hogy a parancsot magát nem ismeri. Ennyi idővel Siuan elcsendesítése
után pedig arra, hogy kiderítse, ki szöktette meg, annyi esélyt sem látott, mint
arra, hogy megtalálja al'Thor titokzatos informátorát. A Torony
galambdúcaiba nap mint nap annyi madár érkezett, hogy néha úgy tűnt, az
égből is toll hullik eső helyett. Ha Elaida többet tudott annál, mint amennyit
elárult neki, akkor nem érti az egészet. Ez teljesen felfoghatatlan volt. Ha
valóban elárulták volna, Elaida felrobbant volna dühében, de nem volt
mérges. Ideges volt. És titkolódzott, mintha nem akarna elmondani mindent,
amit tud, vagy esetleg gyanít. Mintha egyenest félt volna! Miféle árulás
ijesztheti meg Elaidát, miféle gaztett késztetheti arra, hogy ideges legyen?
Halál és pusztulás, az egész Torony pusztulása!
Egyszerre csak összeállt a kép, mint egy kirakójáték egymásba illő darabkái,
és Seaine szemöldöke a homlokára szökkent. Összeillett, minden kiegészítette
egymást. Érezte, ahogy a vér kifut az arcából, a keze és a lába jéghideg lett
egy pillanat alatt. A Láng pecsétje őrzi. Azt ígérte, hogy a szívében őrzi a
dolgot, de minden megváltozott azóta az ígéret óta. Csak akkor engedte meg
magának, hogy féljen, mikor ez ésszerűnek tűnt, és most úgy rettegett, hogy
megmozdulni sem tudott. Ezzel nem nézhet szembe egyedül. De kiben bízhat
meg? Ezek között a körülmények között kiben bízhat meg? Erre sokkal
könnyebben megtalálta a választ. Eltartott egy ideig, hogy összeszedje magát,
de aztán sietve elhagyta a szobáját, és kivonult a Fehérek lakrészéből is. Jóval
gyorsabban lépdelt, mint általában.
A szolgák éppúgy nyüzsögtek a folyosón, mint bármikor máskor, de most
olyan gyorsan vágott át közöttük, hogy idejük sem volt meghajolni vagy
pukedlizni előtte. Jóval kevesebb nővért látott, mint amennyit akár a korai
időpont az ágyban tartott volna. Jóval, jóval kevesebbet! De ha a többség az
ajahja épületszárnyában vagy egyenest a szobájában maradt is, az a pár aes
sedai, akivel összefutott, az ő büszkeségüket is magára vette. A nővérek
kecsesen siklottak át a faliszőnyegek borította folyosókon, az arcukon
nyugodt mosoly ült, de a szemük lángolt. Több helyen két-három nővér is
összedugta a fejét, halkan beszélgettek, a szemük szüntelenül ide-oda cikázott,
és azt lesték, ki hallgatja ki őket. És az a két-három nő mindig egy ajah tagja
volt. Seaine még előző nap is látott eltérő ajahú barátnőket. A Fehérekről
mindenki azt hitte, hogy teljesen félreteszik az érzelmeiket, de ő nem látta
volna értelmét annak, hogy így megvakítsa magát. A gyanakvás lobbanásig
fűtötte a Torony légkörét. Sajnos ez nem volt nagy újdonság - az új amyrlin
szigorú intézkedésekkel kezdte meg uralkodását, és a Logainről szóló
pletykák csak rontottak a helyzeten -, de ez a reggel minden eddiginél sokkal
rosszabb volt.
Talene Minly előtte fordult be a folyosón, és a kendője valamiért nem csak
keresztbe volt vetve a vállán, hanem gondosan ki is terítette, hogy minél
jobban látsszon zöld szegése. Seaine csak most ébredt rá, hogy minden egyes
Zöld, akit ma látott, viselte a kendőjét. A szoborszép, édes, aranyhajú Talene
egyetértett Siuan Sanche letaszításával, de ez nem rontotta meg a barátságát
Seaine-nel. Akkor érkezett a Toronyba, mikor Seaine még csak beavatott volt,
és sok időt töltöttek együtt. A nő elfogadta és megértette, Talene miért fordult
Siuan Sanche ellen, még ha nem is volt egyazon véleményen vele. Ma
azonban a régi barátnő is csak megállt, és gyanakodva méregette. Manapság a
nővérek túlságosan is sokszor méregették így egymást. Seaine bármikor
máskor megállt volna, hogy beszéljen vele, de most túlságosan is tele volt a
feje Elaida parancsával, úgy érezte, mindjárt széthasad, mint egy túlérett
dinnye. Talene a barátja volt, és azt hitte, megbízhat benne, de most már a hit
nem volt elég. Később, ha még lehetséges, megpróbálja majd megkeresni.
Remélte, hogy lehetséges lesz, aztán csak odabiccentett a Zöld nővérnek, és
tovább sietett.
Ha lehet, a Pirosok szárnyában a hangulat még rosszabb, a levegő még
fojtóbb volt. A többi ajahhoz hasonlóan a Pirosaknak is most már több
szobája volt, mint ahány nővér - ez sajnos már az első lázadó szökése előtt is
így volt -, de most a Piros volt a legnagyobb ajah, és a tagjai betöltötték a
számukra kijelölt emeleteket. A Pirosak amúgy is szívesen viselték a
kendőjüket akkor is, mikor semmi szükség nem volt rá, de ma különösen
jelentőségteljesen lengették felé a piros szegélyeket. A beszélgetések elhaltak,
mikor Seaine közelebb ért hozzájuk, és gyilkos tekintetek, jeges csend kísérte,
amerre csak ment. Úgy érezte magát, mint aki ellenséges területre lépett. A
padlólapok egészen szokatlanok voltak, Tar Valon Lángja vörösen ragyogott a
hófehér mezőben. De persze most már a Torony bármelyik szegletében
ellenséges területen érezte volna magát. Ha fordítva nézné a Lángot, azt
hinné, piros sárkányagyart lát, nem az aes sedai-ok ősi jelét. Nem hitte el
azokat a döbbenetes híreszteléseket, hogy a Pirosak tüzelnék fel a Hamis
Sárkányokat, de... Miért nem tagadja akkor egyikük sem, hogy így volt?
Meg kellett állnia, hogy útbaigazítást kérhessen.
- Nem zavarom, ha elfoglalt - mondta szelíden -, de egykor jó barátok
voltunk, és szeretném, ha ismét azok lehetnénk. Soha nem volt ilyen szükség
az összetartásunkra! Nem engedhetjük meg, hogy az ajahok eltávolodjanak
egymástól!
Ez így igaz. Bár az ajahok nem eltávolodtak egymástól, hanem
szétforgácsolták egymást. A domani nő ennek ellenére hidegen nézett rá, az
arcát akár rézből is önthették volna. Kevés domani Piros volt, de azok
rémesebbek voltak a sövényben fogott viperánál is.
- Megmutatom merre kell mennie, ülnök - mondta végül, de a hangjában
nem csendült tisztelet. Odavezette egy ajtóhoz, és megvárta, amíg bekopog,
mintha nem merné egyedül hagyni. Az ajtóra is a Láng volt vésve, a vörös
lakkfesték úgy csillogott, mint a vér.
- Bújj be! - kiáltott ki odabentről egy erőteljes női hang. Seaine kinyitotta az
ajtót, és remélte, hogy jó helyre jött.
- Seaine! - kiáltott fel Pevara vidáman. - Mi járatban erre ma reggel? Gyere
csak! Csukd be az ajtót, és ülj le!
Mintha csak azok a hosszú, hosszú évek, amelyek azóta teltek el, hogy
együtt voltak novíciák és beavatottak, egy pillanat alatt elolvadtak volna.
Pevara kövérkés volt, és nem túl magas - a kandoriak közt kifejezetten
alacsonynak számított -, de meglehetősen csinos volt, sötét szeme mindig
vidáman csillogott, és megnyerően tudott mosolyogni. Kár, hogy a Pirosat
választotta, bármi volt is rá az oka, mert még mindig szerette a férfiakat. A
Piros ajah alapvetően azokat a nőket vonzotta, akik valamiért nem kedvelték a
férfiakat, bár sokan azért csatlakoztak hozzájuk, mert úgy vélték, hogy a
fókuszálni tudó férfiak felkutatása és megszelídítése fontos feladat. Akár
szerették a másik nemet, akár utálták, de még ha teljesen közömbösek voltak
is irántuk eleinte, előbb vagy utóbb minden Pirosban kialakult valamiféle
ellenszenv az egész férfinem iránt. Seaine-nek jó oka volt azt hinni, hogy
Pevarát nem sokkal a kendő megszerzése után keményen megbüntették, mert
azt mondta, hogy szeretne egy őrzőt. Mióta már a Csarnok biztonságos
magasságában volt, nyíltan is kimondhatta, hogy szerinte a Pirosak munkáját
is megkönnyítenék az őrzők.
- El sem tudom mondani, mennyire örülök neked! - ismételte meg Pevara,
mikor már mind a ketten a spirálmintákkal díszített, öblös karosszékek
egyikében ültek, amelyek olyan divatosak voltak Kandorban vagy száz évvel
ezelőtt. Finom, pillangómintás porceláncsészéből szopogatták az áfonyateát. -
Sokszor gondolkoztam azon, hogy át kellene mennem hozzád, de be kell
vallanom, hogy mindig is tartottam attól, mit mondasz majd azok után, hogy
sok-sok éve olyan nyersen elküldtelek! A pengére esküszöm, Seaine, nem
tettem volna meg, de Tesien Jorhald a torkomnak szegezte a kést, és még túl
rövid ideje viseltem a kendőt ahhoz, hogy elég bátorságom legyen
szembeszállni vele! Meg tudsz nekem bocsátani?
- Persze, hogy meg tudok! - válaszolta Seaine. - És megértem. - A Piros ajah
határozottan ellenezte, hogy a tagjai más nővérekkel is barátkozzanak.
Határozottan és hatékonyan.
- Mikor még fiatalok vagyunk, nem tehetünk semmit az ajahunk nyomása
ellen, később pedig már úgy hisszük, hogy teljességgel lehetetlen visszafelé is
megtenni azokat a lépéseket. Vagy ezerszer felidéztem már én is, milyen volt
az, mikor mindig suttogva beszélgettünk Utolsó után, és azok a tréfák!
Emlékszel, mikor beszórtuk Serancha alsóneműjét porrá tört viszketőfával?
De be kell vallanom, hogy én is csak akkor szántam el magam arra, hogy
eljöjjek hozzád, mikor már teljesen megrémültem. Szeretném, ha ismét
barátok lehetnénk, de a segítségedre is szükségem van! Te vagy az egyetlen,
akiben tudom, hogy megbízhatok!
- Serancha akkor is egy lehetetlen nőszemély volt, és most is az - nevetett
Pevara. - A Szürke pont neki való! De nem hiszem el, hogy te bármitől is
megrémülnél! Nem emlékszel? Régen is úgy voltál vele, hogy nem logikus
félni, amíg nem kerültünk vissza az ágyunkba! Attól az egytől eltekintve,
hogy vakon kiálljak melletted bármiben a Torony Csarnoka előtt, ha tudok
segíteni, szívesen megteszem. Mire van szükséged?
Most, hogy elérkezett a pillanat, Seaine elbizonytalanodott. Belekortyolt a
teájába. Nem mintha nem bízott volna Pevarában, de nagyon nehéz volt
kituszkolnia a szavakat a száján.
- Ma reggel meglátogatott az amyrlin - mondta végül. - Arra utasított, hogy
kutassak fel neki valamit, a Láng pecsétje alatt.
Pevara összeráncolta a homlokát, de nem mondta azt, hogy ez esetben
Seaine-nek nem kellene beszélnie a dologról. Lehet, hogy a másik nő tervezte
meg, hogyan hajtsák végre leánykori csínyeik túlnyomó részét, de Pevara volt
az, aki elég merész volt ahhoz, hogy kitalálja, mit tegyenek, és az ő bátorsága
nélkül alighanem félbe is hagyták volna a legtöbbet.
- Nagyon körülményes volt, de némi gondolkodás után világossá vált
előttem, mit kíván. Azt akarja, hogy... - Seaine-t a legvégén elhagyta a
bátorsága, és elfulladt a hangja. - Azt akarja, hogy árnybarátok után kutassak
a Toronyban.
Pevara szeme, amely majdnem olyan sötét volt, mint amilyen kéken Seaine
tekintete ragyogott, kőkeménnyé vált, és a kandallópárkányra tévedt, ahol az ő
családjának tagjairól készült kis miniatúrák álltak katonás rendben. Mind
meghaltak, mikor Pevara novícia volt. A szüleit, bátyjait, húgait, nagynénjeit,
nagybátyjait, mindenkit megöltek egy gyorsan elfojtott árnybarát felkelésben.
Az árnyék hívei azt hitték, a Sötét Úr kiszabadult börtönéből, és hatalmas
vérfürdőt rendeztek. Seaine ezért is bízott meg benne. Pevara választása így
esett a Pirosra - bár Seaine még mindig úgy vélte, hogy barátnője legalább
ilyen sokat tehetett volna az árnybarátok ellen a Zöld ajahban, és boldogabb is
lett volna -, mert úgy vélte, hogy egy Piros nővér, aki a fókuszálni tudó
férfiakra vadászik, nagyobb eséllyel bukkan az árnybarátok nyomára, mint
bárki más. Sikeresen végezte a munkáját, a dundi külső acélos belsőt takart.
És ahhoz is megvolt benne a bátorság, hogy nyugodtan kimondja azt, amit
Seaine képtelen volt kiejteni.
- A Fekete ajah. Nos, nem meglepő, hogy Elaida körülményeskedett.
- Pevara, tudom, hogy Elaida mindig is háromszor olyan határozottan
tagadta a létezését, mint három másik nővér együtt, de biztos vagyok benne,
hogy erre gondolt, és ha ő is meg van arról győződve, hogy...
A barátnője leintette.
- Erről nem kell meggyőznöd, Seaine. Egészen biztos voltam benne, hogy a
Fekete ajah létezik, már... - Pevara meglepő módon elbizonytalanodott és a
teájába nézett, mint egy vásári jósnő, aki az üledékből mondja meg a
jövendőt. - Mit tudsz az Aiel-háború utáni eseményekről?
- Két amyrlin is váratlanul meghalt, mindössze öt év alatt - mondta Seaine
óvatosan. Úgy vélte, a másik nő a toronybéli eseményekről kérdezi. Ami azt
illeti, mielőtt alig tizenöt éve Ülnökké nem választották, épp csak egy évvel
Pevara után, Seaine nem törődött sokat a külvilág dolgaival. És a Torony
belügyeivel sem, ha már itt tartunk. - Akkoriban elég sok nővér halt meg, ha
jól emlékszem. Azt akarod mondani, hogy szerinted a... A Fekete ajah keze
lett volna a dologban?
Na, végre kimondta, és a szó nem égette le a nyelvét!
- Nem tudom - mondta Pevara halkan, és megrázta a fejét. - Jól tetted, hogy
elmerültél a filozófiában. Történt akkor egypár dolog... amit a Láng pecsétje
véd... - Mély levegőt vett.
Seaine nem erőltette a dolgot. Ő maga is valami árulásfélét követett el,
mikor megtörte ugyanezt a pecsétet. Pevarának magának kell eldöntenie, hogy
megteszi-e ugyanezt, vagy sem.
- Ha a jelentéseket és feljegyzéseket nézzük át, az biztonságosabb lesz,
mintha olyanoknak teszünk fel kérdéseket, akikről valójában nem tudhatjuk,
kicsodák. Logikusnak tűnik, hogy a Fekete nővérek az Eskük dacára is
képesek hazudni, másképp a Fekete ajahot már réges-rég leleplezték volna. -
A név minden egyes alkalommal könnyebben csúszott ki a száján. - Ha
valamelyik nővér olyasmit írt le, amiről tudjuk és bizonyíthatjuk, hogy nem
tette meg, akkor máris rábukkantunk egy árnybarátra!
Pevara bólintott.
- Igazad van, de nem szabad csak ezt az egy dolgot figyelnünk. Lehet, hogy
a Fekete ajahnak nem volt benne a keze a lázadásban, de meglepne, ha az azt
követő felfordulásban nem tettek volna semmit! Az elmúlt évet is alaposan
meg kell vizsgálnunk!
Seaine vonakodva egyezett bele ebbe. Az elmúlt pár hónapról kevesebb
olvasnivaló van, és több személyes kérdést kell majd feltenniük. Azt pedig
még nehezebb volt eldönteni, hogy kit vegyenek még bele a kutatásba.
Különösen, miután Pevara végigmérte.
- Nagyon vakmerő vagy, hogy hozzám fordultál, Seaine. Tudom, hogy az
árnybarátok megölnék az anyjukat, az apjukat, a testvéreiket, csak hogy
elfedjék, kik ők valójában, és mit tettek. Szeretlek és örülök, hogy megbíztál
bennem, de nagyon vakmerő voltál!
Seaine összerezdült, mintha csak valaki a sírjára lépett volna. Ha bátor akart
volna lenni, a Zöld ajahot választja. Szinte azt kívánta, bárcsak Elaida máshoz
fordult volna! De most már nem lehetett visszatáncolni.
 Harmincharmadik fejezet

A FÜRDÉS

Rand számára Perrin távozása után végtelennek tűntek a napok, és az

éjszakák még a nappaloknál is hosszabbak voltak. Visszavonult a szobáiba, és
megmondta a Hajadonoknak, hogy senkit se engedjenek be hozzá. Csak
Nandera léphetett be az arany napkorongokkal díszített ajtók mögé, és ő is
csak akkor, ha ételt hozott neki. A csupa ín Hajadon ilyenkor letette a földre a
letakart tálcát, elsorolta neki, ki mindenki kívánt beszélni vele, és
szemrehányóan nézett rá, mikor Rand azt felelte, hogy továbbra sem fogad
senkit. Gyakran hallotta a Hajadonok elítélő mormogását, mielőtt Nandera
becsukhatta volna az ajtót. Neki szántak minden egyes szót, máskülönben a
jelbeszédet használták volna. De ha azt hitték, hogy előjön csak azért, mert
azzal gúnyolják, hogy durcás... A Hajadonoknak sem kellett mindent érteniük,
és lehet, hogy akkor sem fogták volna fel, mi baja, ha megpróbálta volna
elmagyarázni nekik. Persze ha rá tudta volna venni magát, hogy erről
beszéljen.
Étvágytalanul turkált az ételben, megpróbált olvasni, de a kedvenc könyvei
is csak pár oldalig kötötték le. Bárhogy ígérgette is magának, hogy nem teszi
meg, minden nap legalább egyszer felemelte a hatalmas, csiszolt ében és
elefántcsont szekrényt a hálószobájában, a Levegő fonatain óvatosan arrébb
lebegtette, elővigyázatosan kifonta a saját maga szőtte csapdákat és a Ködök
Tükrét, amitől úgy tűnt, mintha a fal teljesen sima lenne, és megszüntette az
összes kifordított fonatot, amit csak ő maga láthatott. Ott, a Hatalommal kivájt
kis mélyedésben két fehér kőszobrocska állt. Egy férfi és egy nő szobra,
mindkettőn lobogó, bő ruha, és mindkettő egy-egy csillogó kristálygömböt
emelt fél kézzel a feje fölé. Aznap éjjel, mikor elindította a seregeit Illian felé,
elment Rhuideanba, és elhozta a két szobrot; ha szüksége lenne rá, nem
biztos, hogy lenne elég ideje elmenni értük. Magának legalábbis ezt hazudta.
Kinyújtotta a kezét a szakállas férfi irányába, a szoborpár azon tagja felé, amit
egy férfi is használhatott, de aztán félúton megállt remegve. Csak egy ujjal
kellett volna hozzáérnie ahhoz, hogy annyi áradjon belé az Egyetlen
Hatalomból, amennyit nem fogadott magába még soha. Ezzel a szoborral a
kezében senki nem győzhetné le, senki nem állhatna meg előtte. Lanfear
egyszer azt mondta, hogy ezzel a kezében még magát a Teremtőt is
legyőzhetné!
- Az enyém, jogom van rá - motyogta minden egyes alkalommal, miközben
az ujja épphogy csak a szobor felett remegett. - Az enyém! Én vagyok az
Újjászületett Sárkány!
És minden egyes alkalommal visszahúzta a kezét, újraszőtte a Ködök
Tükrét, visszafonta a láthatatlan csapdákat, amelyek a kulcs hiányában
mindenkit egy szemvillanás alatt hamuvá égettek volna. A nehéz szekrény
úgy libbent vissza a helyére, mint egy tollpihe. Ő volt az Újjászületett
Sárkány. De ez vajon elég volt? Elégnek kellett lennie!
- Én vagyok az Újjászületett Sárkány - suttogta néha a falaknak, máskor
pedig ordítva járkált fel-alá a teremben. - Én vagyok az Újjászületett Sárkány!
Csendben és hangosan sorolta azokat, akik ellene szegültek, a vak
bolondokat, akik nem látták be, illetve nem akarták belátni, hol irigységből,
hol félelemből, hogy ő az Újjászületett Sárkány, a világ egyetlen
reménysugara a Sötét Úr ellenében. És a Fény segítse meg a világot, hogy épp
ő az!
De a dührohamok és a ter'angreal csábításával való játék mind csak arra
szolgált, hogy elterelje a figyelmét más dolgokról, és ezt Rand is nagyon jól
tudta. Egyedül turkált az ételében, bár minden nap egyre kevesebbet tudott
legyűrni belőle, egyedül próbált meg olvasni, bár minden nap egyre
kevesebbet, és egyedül akart az alvásba menekülni. A napok múltával ezt
egyre többször próbálta meg és lassan azzal sem törődött, hogy vajon a nap
épp fenn van-e vagy sem. Az alvás apró kis rohamokban tört rá, és ami ébren
egyre kísértette, az ott bujkált az álmaiban is, és minden alkalommal egyre
hamarabb ébredt fel. Nem tudott pihenni. Semmiféle leárnyékolás nem
tarthatta kívül azt, ami már benne volt. Meg kellett küzdenie a
Kitaszítottakkal, és előbb vagy utóbb magával a Sötét Úrral is. És ott voltak
azok a bolondok is, akik harcoltak ellene, vagy elfutottak előle, pedig az
egyetlen reményük az lehetett volna, ha mögé állnak. Miért nem hagyják
békén legalább az álmai? Az egyikből szinte mindig azonnal felébredt, ahogy
elkezdődött, ébren feküdt az ágyán, és már egészen kába volt az önutálattól és
az alváshiánytól, de a többi... Megérdemelte mindet, és ezt tudta is nagyon jól.
Colavaere nézett vele szembe álmaiban. Az arca fekete volt és püffedt,
nyaka megduzzadt húsába még belemart a selyemzsebkendő, amire
felakasztotta magát. Colavaere csendben, vádló arccal, és a Hajadonok, akik
miatta haltak meg, mind a cairhieni nő mögött sorakoztak szótlanul. Az összes
nő, aki miatta halt meg, együtt volt. Minden egyes arcot úgy ismert már, mint
a sajátját, és egyetlenegy kivételével mindegyikük nevét tudta. Ebből az
álomból zokogva riadt fel minden egyes alkalommal.
Vagy százszor hajította át Perrint a Nap Csarnokán, és vagy százszor
ragadta el a lángoló düh. Vagy százszor ölte meg Perrint álmában, és a saját
sikolyaira ébredt csak fel. Miért épp az aes sedai-okat választotta a
veszekedésük tárgyául az az ostoba? Rand nem akart rájuk gondolni; már a
kezdetek kezdetétől mindent megtett, hogy elfelejthesse őket. Ahhoz túl
veszélyesek voltak, hogy sokáig fogságban tarthassa őket, és fogalma sem
volt arról, hogy mihez kezdhetne velük. Megrémítették. Arról is sokszor
álmodott, hogy ismét a ládában van összekötözve, és Galina, Erian és
Katerine a többiekkel együtt kiveszik, hogy megverhessék. Ilyenkor
vinnyogva, remegve feküdt még jó darabig azután is, hogy kinyitotta a
szemét, és meggyőzte magát, hogy valóban ébren van. Megrémítették, mert
attól félt, hogy beadja a derekát a félelemnek és a dühnek, és akkor... Nem
akart arra gondolni, hogy akkor mit tenne, de néha álmodott róla, és jeges
verítékben úszva ébredt. Azt nem teszi meg. Bármit tett is eddig, azt nem teszi
meg!
Almában összeszedte az asha'maneket, és megtámadta a Fehér Tornyot,
hogy megbüntesse Elaidát. Kiugrott a kapun, eltöltötte a jogos harag és a
saidin, de ekkor meglátta, hogy Alviarin levele csapda volt, hazugság. A nő
ott állt Elaida mellett, és ott volt Egwene is és Nynaeve és még Elayne is,
mindegyiküknek kortalan aes sedai arca volt, és mind ellene fordultak, mert
túl veszélyes volt ahhoz, hogy szabadon cselekedhessen. Végig kellett néznie,
ahogy az asha'maneket elpusztítják a nők, akiknek több évnyi kifinomult
tanulás volt a háta mögött az Egyetlen Hatalom használatában, nem csak pár
hónapnyi elnagyolt, durva képzés. Ebből az álomból sosem tudott felébredni
addig, amíg minden egyes asha'man el nem esett, és már csak ő állt ott
egyedül az aes sedai-ok haragjával szemben. Egyedül.
Cadsuane újra és újra a fejéhez vágta, hogy őrült, és hangokat hall, míg csak
Rand össze nem rándult minden egyes szóra, mintha korbáccsal vernék, míg
csak Rand össze nem rándult már akkor is, ha az öreg aes sedai arca megjelent
előtte. Ébren és álmában is kereste Lews Therint, kiabálva, sikoltozva hívta,
de csak a csend válaszolt. Egyedül. Az agya hátuljában lakó kis érzés- és
érzelemköteg, Alanna, majdnem-érintése lassan már vigasszá vált számára.
Sok szempontból ez ijesztette meg a legjobban Randet.
A negyedik nap reggelén remegve ébredt fel, miután álmában
megostromolta a Fehér Tornyot. Öntudatlanul még a szeme elé kapta a kezét,
nehogy elvakítsa a fény, amit a saidar tüzének hitt egy pillanatra. Az ágyára
áradó kora reggeli napsütésben porcicák lebegtek, amik bele-beleütköztek a
hatalmas, elefántcsont berakású, ében tartóoszlopokba. A szobában minden
bútor ében és elefántcsont volt, kemény, szögletes, súlyos. Pompásan illett a
hangulatához. Egy pillanatra még mozdulatlanul feküdt, de az alvás csak
újabb rémálmot hozott volna.
Itt vagy, Lews Therin? Nem is reménykedett abban, hogy a halott férfi
válaszol neki. Megviselten állt talpra, igyekezett valahogy kiegyenesíteni
gyűrött kabátját. Azóta nem öltözött át, hogy bezárkózott a szobájába.
Mikor kitámolygott a fogadószobába, egy pillanatra azt hitte, megint
álmodik, mégpedig azt az álmot, amiből rögtön az elején szégyennel,
önutálattal és bűntudattal eltelve ébred fel mindig, de akárhogy pislogott, nem
ébredt fel, és Min ott ült az egyik magas támlájú, aranyozott székben, a térdén
egy jókora bőrkötéses könyvvel. Sötét haja kis gyűrűkben kunkorodott az
arcába, hatalmas, sötét szeme olyan élénk volt, hogy Rand szinte a bőrén
érezte a pillantását. Brokátselyem térdnadrágja úgy simult a lábára, mintha a
bőre lenne, azonos anyagból készült kabátját kigombolta, krémszínű blúza
ütemesen emelkedett és süllyedt a lány lélegzetével. Rand imádkozott, hogy
hadd ébredjen fel végre. Nem a félelem volt az, nem a düh, nem a Colavaere
miatt érzett bűntudat, és még csak nem is Lews Therin eltűnése, ami miatt így
bezárkózott.
- Négy nap múlva valami ünnepféleség lesz - mondta Min nagy vidáman -,
félholdkor. A Bűnbánat napjának hívják valamiért, de este nagy táncmulatság
lesz. Mértéktartó táncmulatság, azt mondják, de bármiféle jobb a semminél! -
Óvatosan belecsúsztatott egy vékony bőrcsíkocskát a könyvbe, és az egészet
letette maga mellé a földre. - Ez azt jelenti, hogy éppen csak kész lesz a
ruhám, ha még ma munkára fogom a varrónőmet. Már persze akkor, ha
hajlandó vagy táncolni velem.
Rand nagy nehezen levette Minről a szemét, és az ajtó mellett pihenő,
gondosan letakart tálcára esett a tekintete. Már az étel puszta gondolatától is
felfordult a gyomra. Nanderának nem lett volna szabad senkit sem
beengednie, hogy a Fény égetné meg! Legkevésbé pedig éppen Mint! Nem
említette ugyan meg név szerint a Hajadonnak, de azt mondta, hogy senkit!
- Min, nem tudom mit mondjak! Én...
- Birkapásztor, úgy nézel ki, mint akit megettek a kutyák. Most már értem,
Alanna miért volt annyira kifordulva magából, bár nem tudom, honnan
sejthette, mi van veled. Szó szerint könyörgött nekem, hogy beszéljek veled,
miután őt már vagy ötödszörre küldték el a Hajadonok. Nandera még engem
sem engedett volna be, ha nem aggódott volna annyira amiatt, hogy szinte
egyáltalán nem eszel, és még így is kérlelnem kellett! Tartozol nekem,
parasztfiú!
Rand arca megrándult. Emlékképek villantak fel előtte. Ahogy letépi Min
ruháját, ahogy rákényszeríti magát a lányra, mint valami eszeveszett állat...
Többel tartozott a lánynak, mint amit valaha visszafizethetett volna neki!
Végigszántott az ujjával a haján, és rávette magát, hogy szembenézzen
Minnel. A lány felhúzta a lábát, most törökülésben ült a széken, az öklével a
térdén támaszkodott. Hogy tudja ilyen nyugodtan nézni?
- Min, amit tettem, arra nincs magyarázat. Ha volna igazság a földön, most a
vesztőhelyre küldenének. Ha megtehetném, magam húznám meg a nyakam
körül a kötelet! Esküszöm, hogy így lenne!
A szavak keserűek voltak. Ő volt az Újjászületett Sárkány, és az Utolsó
Csatáig el kellett kerülnie az igazságszolgáltatást. Milyen ostoba is volt,
mikor azt remélte, hogy túlélheti a Tarmon Gai'dont! Nem érdemelte meg!
- Miről beszélsz, birkapásztor? - kérdezte Min lassan.
- Arról beszélek, amit veled tettem - nyögött fel a férfi. Hogy tehetett ilyet
bárkivel is, hogy tehetett ilyet épp Minnel? - Min, tudom, hogy milyen nehéz
neked most egy szobában maradnod velem... - Hogy emlékezhet ilyen tisztán
a lány lágy valójára, bőrének selymes érintésére? Miután letépte róla a ruhát...
- Sosem hittem volna, hogy egy állat vagyok, egy szörnyeteg! - De az volt!
Utálta magát azért, amit tett. És még jobban utálta magát, mert újra és újra
meg akarta tenni. - Az egyetlen magyarázat csak az lehet, hogy megőrültem.
Cadsuane-nek igaza volt. Hangokat hallok. Azt hittem, Lews Therin hangját.
Meg tudsz...? Nem! Nincs jogom azt kérni tőled, hogy bocsáss meg nekem!
De tudnod kell, hogy mennyire sajnálom, Min! - Sajnálta is. És a keze
remegett a vágytól, hogy végigsimíthassa a lány meztelen hátát, hogy a
csípőjére feszüljön... Szörnyeteg! - Nagyon megbántam. Legalább ezt hidd el!
Min mozdulatlanul ült, úgy nézett rá, mint aki még sosem látott hasonló
teremtményt. Most már abbahagyhatja majd a tettetést! Most már
kimondhatja majd, amit valóban gondol, bármilyen szörnyű lesz is hallania.
Nem mondhat kellően szörnyű dolgot.
- Szóval ezért nem engedtél magadhoz - mondta végül a lány. - Na
idefigyelj, te gyapjúagyú idióta! Épp porrá akartam sírni magam, mert eggyel
több halált láttam az elviselhetőnél, és te ugyanezt akartad tenni, ugyanezért!
Csak megvigasztaltuk egymást, ártatlan báránykám, semmi több! Azért
vannak az embernek barátai, hogy megvigasztalják a nehéz időkben! Csukd
be a szádat, te folyóközi barbár!
Rand becsukta a száját, de csak azért, hogy nyelhessen egy nagyot. Attól
tartott, hogy a szeme kipottyan a fejéből, és a padlóra esik. Majdnem kiköpte
a szavakat.
- Megvigasztaltuk egymást? Min, ha a Nőkör odahaza meghallaná, hogy te
mit hívsz vigasztalásnak, akkor is megnyúznának, ha ötvenévesek volnánk!
- Legalább már azt mondod, hogy „mi” és nem azt, hogy „én” - mondta Min
elszántan. Kecsesen felemelkedett, és Rand felé indult. Dühösen rázta a
mutatóujját. - Azt hiszed, hogy én csak egy baba vagyok, parasztkölyök? Azt
hiszed, hogy túlságosan is hígagyú vagyok ahhoz, hogy a tudtodra adjam, ha
nem kívánom az érintésedet? Azt hiszed, nem tudnám veled teljesen
egyértelműen közölni, ha így volna? - Szabad kezével egy tőrt varázsolt elő a
kabátja alól, megpörgette az ujjai között, és ugyanolyan látványos
gyorsasággal vissza is süllyesztette a helyére. - Emlékszem még rá, hogy
téptem le a hátadról az inget, mert nem tudtad olyan gyorsan áthúzni a
fejeden, ahogy én akartam! Látod, ilyen kevéssé vágytam rá, hogy átölelj!
Megtettem veled azt, amit még soha egyetlen férfival sem tettem meg, és ne
hidd, hogy csak azért, mert eddig nem éreztem rá kísértést, és erre van képed
azt állítani, hogy csak te tehetsz róla! Mintha én ott sem lettem volna!
Rand lába egy széknek ütközött. Csak most vette észre, hogy már jó ideje
hátrál a lány elől. Min felnézett rá, összevonta a szemöldökét, és elfintorodott.
- Azt hiszem, nem tetszik, hogy így nézel rám! - Hirtelen erőteljesen
sípcsonton rúgta a fiút, ugyanakkor a mellkasára tette mind a két kezét, és
minden erejével hátralökte. Rand olyan erővel zuhant bele a székbe, hogy
majdnem felborult. Min sötét fürtjeinek csillogó gyűrűi megremegtek, ahogy
a lány hátravetette a haját, és megigazgatta a kabátját.
- Lehet, hogy így van Min, de...
- Ez így van, birkapásztor - szakította félbe a lány határozottan -, és ha még
egyszer tagadod, hogy így volna, akkor sikolts a Hajadonokért, és fókuszálj,
ahogy csak tudsz, mert különben addig rugdallak körbe ebben a szobában,
míg csak vinnyogva irgalomért nem könyörögsz! Meg kellene
borotválkoznod. És egy fürdő sem ártana.
Rand mély levegőt vett. Perrinnek olyan nyugalmas volt a házassága, a
felesége mindig mosolygott, és gyengéd volt vele. Ő miért mindig az olyan
nőket vonzotta, akik a feje tetejére állítottak mindent? Ha akár csak a tizedét
tudná annak, amit Mat tud a nőkről, most tisztában lenne vele, hogy mit
válaszoljon erre, de így nem volt más választása, mint hogy tovább
botorkáljon.
- Bárhogy van is - mondta óvatosan -, csak egyetlenegy dolgot tehetek.
- És az mi volna? - Min melle alatt szorosan összefonta a karját és dühösen
elkezdett topogni az egyik lábával, de Rand tudta, hogy ez a helyes út.
- El kell küldjelek! - Éppúgy, ahogy elküldte Elayne-t és Aviendhát. - Ha
elég erősen uralkodnék magamon, nem tettem volna... - Min egyre
dühösebbeket toppantott. Talán jobb lesz, ha hagyja ezt a témát. Vigasztalás?
A Fényre! - Min, bárki aki közel van hozzám, nagy veszélynek teszi ki magát.
Nem csak a Kiválasztottak bántanák a körülöttem lévőket csupán azért, hogy
engem üssenek meg vele. És aztán még én magam is itt volnék. Már nem
tudok uralkodni a lényemen. Min, majdnem megöltem Perrint! Cadsuane-nek
igaza van. Meg fogok őrülni, ha eddig még nem tettem meg. El kell, hogy
küldjelek, mert másképp nem vagy biztonságban.
- Ki ez a Cadsuane? - Min hangja olyan nyugodt volt, hogy Rand riadtan
rezzent össze, mikor észrevette, hogy a lány még mindig dühösen dobog. -
Alanna úgy említette a nevét, mintha a Teremtő nővére lenne. Nem, ne mondd
el, nem érdekel! - Nem mintha hagyott volna annyi időt, hogy Rand akár csak
kinyissa a száját. - És Perrin sem érdekel! Engem éppúgy nem bántanál, mint
őt. Szerintem a nagy nyilvános veszekedésetek csak színjáték volt, semmi
több. Nem érdekel, mennyire tudsz uralkodni magadon, és az sem, ha
megőrültél. Nem lehetsz teljesen bolond, mert ha az lennél, nem aggódnál
miatta. Ami viszont érdekel...
A lány lehajolt egészen addig, amíg hatalmas sötét szemei egy vonalba nem
kerültek Rand szemével. Közelről nézte, és hirtelen olyan fény villant a
tekintetében, hogy Rand megragadta a saidint, és felkészült rá, hogy
megvédje magát.
- Elküldesz, hogy biztonságban legyek? - mordult fel. - Hogy képzeled? Mit
gondolsz, miféle jogod van neked ahhoz, hogy bárhova is küldözgess engem?
Szükséged van rám, Rand al'Thor! Ha csak a felét elmesélném annak, amit
rólad láttam, a hajad egy része begöndörödne ijedtében, a többi pedig
kihullana! Hogy merészeled?! Hagyod, hogy a Hajadonok szembenézzenek a
veszéllyel, ha akarnak, engem pedig el akarsz küldeni, mint egy gyereket?
- A Hajadonokba nem vagyok szerelmes. - Rand az érzelemmentes
ürességben lebegett, és mikor meghallotta a saját szájából ezeket a szavakat,
döbbenetében elengedte az űrt, és szökni hagyta a saidint is.
- Jól van - egyenesedett ki Min. Az aprócska mosoly még vonzóbbá tette
ajkát. - Legalább már ez nincs útban.
Azzal Rand ölébe ült.
Azt mondta, hogy őt éppúgy nem bántaná, mint Perrint, most mégis
fájdalmat kellett neki okoznia.
- De Elayne-be is szerelmes vagyok - vágta hozzá kíméletlenül. - És
Aviendhába is! Most már látod, milyen vagyok?
Valamiért ez egyáltalán nem rázta meg a lányt.
- Rhuarc is egy nőnél többet szeret - válaszolta. Nyugodt mosolyát
bármelyik aes sedai megirigyelhette volna. - Akárcsak Bael, és egyikükön
sem láttam még eddig trallok szarvakat. Nem, Rand, te szerelmes vagy belém,
és ezt nem vonhatod vissza! Meg kellene kínozzalak azért, hogy mindezen
keresztül kellett mennem miattad, de... Csak hogy tudd, én is szerelmes
vagyok beléd. - A mosolya megfakult, láthatóan vívódott valamin, aztán
sóhajtott egy nagyot. - Az életem sokkal egyszerűbb lenne néha, ha a
nagynénéim nem neveltek volna tisztességes embernek - motyogta. - Ha
tisztességes akarok lenni, Rand, akkor be kell vallanom, hogy Elayne is
szerelmes beléd. És ez az Aviendha is. Ha Mandelaint is tudja mindkét
felesége szeretni, akkor gondolom téged szerethet három nő! És én is itt
vagyok, és ha megpróbálsz elküldeni, a lábadhoz kötöm magam! -
Összeráncolta az orrát. - Már persze akkor, ha elkezdesz újra fürdeni. De nem
hagylak magadra, akármi történjék is.
Rand már azt sem tudta, hol áll a feje.
- Te... szerelmes vagy belém? - kérdezte hitetlenkedve. - És honnan tudod,
Elayne mit érez? És hogy tudhatsz bármit is Aviendháról? A Fényre!
Mandelain azt csinál, amit akar, de én nem vagyok aiel, Min! - Összevonta a
szemöldökét. - És mi az, hogy csak a felét mondod el nekem abból, amit
láttál? Azt hittem, mindent elmondasz! És igenis elküldelek egy biztonságos
helyre! És ne húzogasd így az orrodat! Nem vagyok büdös!
Kirántotta a kezét a kabátja alól, és abbahagyta a vakaródzást. Min felvont
szemöldöke köteteket mesélt, de persze a szája sem maradt rest.
- Hogy mersz velem ilyen hangon beszélni? Mintha nem hinnéd el, amit
mondok neked! - A hangja minden egyes szóval erőteljesebb és élesebb lett,
majd Rand mellébe bökte a mutatóujját, mintha csak szíven akarná döfni vele.
- Azt hiszed, hogy belefeküdnék egy olyan férfi ágyába, akit nem szeretek?
Azt hiszed? Vagy azt hiszed, te nem vagy méltó a szerelmemre? Úgy
gondolod? - Olyan hangot adott ki, mint egy macska, amire ráléptek. - Szóval
én csak egy buta kis tyúkocska vagyok, aki egy haszontalan semmirekellőbe
szeretett bele?! Itt ülsz, nyáladzol, mint egy beteg ökör, és az eszemet
gyalázod, az ízlésemet gyalázod, a...
- Ha nem hallgatsz el, és nem viselkedsz értelmesen - mordult fel a férfi -,
esküszöm elfenekellek!
Ez a semmiből ugrott elő, az átvirrasztott, zavarodott éjszakákból, de még
mielőtt Rand nekiállhatott volna bocsánatot kérni, Min elmosolyodott.
Elmosolyodott!
- Most már legalább nem nyöszörögsz - mondta. - Sose vinnyogj, Rand,
nem megy neked. Akkor nézzük csak! Azt akarod, hogy értelmesen
viselkedjek? Szeretlek, és nem vagyok hajlandó elhagyni téged. Ha
megpróbálsz elküldeni, elmondom a Hajadonoknak, hogy megrontottál, és
utána eldobtál magadtól. Mindenkinek elmondom, aki csak hajlandó lesz
meghallgatni. Elmondom...
Rand felemelte a jobb kezét. A tenyerét bámulta, a beleégett gém tisztán
kirajzolódott, aztán felnézett Minre. A lány óvatosan méregette, és zavartan
fészkelődött a térdén, aztán mélyen a fiú szemébe nézett, és nem törődött
mással, csak az arcával.
 - Nem megyek el, Rand - mondta halkan. - Szükséged van rám.
- Hogy csinálod? - sóhajtott fel Rand, és hátradőlt a széken. - Mikor a feje
tetejére állítasz mindent, akkor is eléred, hogy könnyebbek legyenek a
terheim.
Min szipákolt.
- Ezek szerint gyakrabban kellene a fejük tetejére állítani körülötted a
dolgokat! Mondd csak... Ez az Aviendha... Gondolom semmi esély sincs arra,
hogy csontos és sebhelyes legyen, mint Nandera!
Rand önkéntelenül is felnevetett. A Fényre, mióta nem nevetett már
őszintén, vidáman!
- Min, azt mondanám, hogy éppolyan szép, mint te, de hogyan
hasonlíthatnék össze két napfelkeltét?
A lány egy pillanatig aprócska, titokzatos mosollyal leste, mintha nem tudná
eldönteni, most meglepődött vagy meghatódott inkább.
- Veszedelmes egy gazfickó vagy, Rand al'Thor - mormolta aztán, és lassan
a férfi felé hajolt. Rand úgy érezte, belezuhan a lány hatalmas fekete szemébe,
és örökre elveszik benne. Régebben, mikor Min mindig az ölében ült, és
csúfolódva csókolgatta, mikor még Rand azt hitte, hogy a lány csak játszik a
falusi tökfilkóval, mindig majdnem kimászott a bőréből, és azt kívánta, hogy
bárcsak örökké csókolhatná. De most, ha még egyszer megcsókolja a lány...
Határozottan megragadta Min karját, és talpra állította. Szerelmes volt belé,
és a lány is viszonozta az érzelmeit, de Rand nem felejthette el, hogy Elayne-t
is örökké csókolni akarta, akárhányszor csak az eszébe jutott, és Aviendhát is.
Bármit mondott is Min Rhuarcról vagy bármelyik másik aielről, rossz üzletet
kötött, mikor épp Rand al'Thor szeretett bele!
- Azt mondtad, csak a felét, Min - kezdte halkan. - Mit láttál rólam, amit
még nem mondtál el?
A lány tekintetében mintha tehetetlen kétségbeesés bujkált volna, de Rand
tudta, hogy nem lehet az.
- Az Újjászületett Sárkányba szerettél bele, Min Farshaw - morogta
magának a lány -, és legjobb, ha ezt nem felejted el! Legjobb, ha te sem
felejted el, Rand! - tette hozzá, és arrébb lépett. A férfi vonakodva, mohón
engedte el; nem is tudta, melyik érzelem az erősebb benne. - Már majdnem fél
hete visszaérkeztél Cairhienbe, és még mindig nem léptél semmit sem a
Tengeri Nép ügyében. Berelain számított rá, hogy megint megpróbálsz
kibújni alóla! Hagyott nekem egy levelet, amiben megkért arra, hogy
emlékeztesselek rá, de te nem hagytad, hogy... Nos, most már mindegy.
Berelain úgy véli, valamiképp még fontosak lehetnek, és azt mondta, hogy
valamelyik próféciájuk beteljesülése vagy.
- Tudok róla, Min. Én... - Rand úgy gondolta, hogy nem háborgatja a
Tengeri Népet. A Sárkány Próféciáiban nem említették őket, ő legalábbis nem
talált rájuk utalást. De ha hagyja, hogy Min mellette maradjon és
szembenézzen minden veszéllyel... A férfi most ébredt csak rá, hogy a nő
ebben az egyben máris győzött. Végignézte, hogy Elayne elmegy, miközben a
szíve majdnem megszakadt, látta, ahogy Aviendha is otthagyja, és a gyomra
egészen apróra csavarodott össze közben. Nem lenne képes ezt még egyszer
elviselni. Min várakozva nézte. - Elmegyek a hajójukra. Még ma. A Tengeri
Nép térdet hajthat az Újjászületett Sárkány teljes pompája előtt. Nem hiszem,
hogy valaha is komolyan remélhettem, hogy másképp lesz. Vagy az enyémek,
vagy az ellenségeim! Úgy tűnik, ez már csak így működik... Most akkor
elmeséled, mit láttál?
- Rand, tanulmányoznod kellene, hogy milyenek, mielőtt odamész és...
- Mit láttál?
Min összefonta a karját, és mérgesen pislogott Randre hosszú szempillái
mögül. Az ajkát harapdálta, és az ajtót nézte. Megrázta a fejét, és halkan
átkozódott. Aztán belekezdett.
- Csak egyetlenegy dolog van, amit nem mondtam el. Túloztam. Láttalak
téged, és egy másik férfit. Egyikőtök arcát sem láttam tisztán, de tudtam, hogy
az egyik te vagy. Megérintettétek egymást, összeolvadtatok és... - A szája
aggodalmasan megfeszült és elvékonyodott hangon folytatta. - Nem tudom,
mit jelent mindez, Rand, csak azt, hogy az egyikőtök meghal, a másik pedig
nem. Én... Most min nevetsz? Ez egyáltalán nem mulatságos, Rand! Nem
tudom, melyikőtök hal meg!
- Azért nevetek, mert most jó hírt mondtál ám nekem - mondta Rand, és
megérintette a lány arcát. A másik férfi csak Lews Therin lehetett. Nem
vagyok őrült, és nem hallok hangokat, gondolta diadalmasan. Az egyik
meghal, a másik élni fog, de azt már régóta sejtette, hogy meg fog halni. De
legalább nem őrült meg. Vagy legalábbis nem annyira, mint gondolta. Az
indulatain így sem tudott uralkodni. - Tudod, én...
Hirtelen észrevette, hogy most már nem csak gyengéden megérinti a lány
arcát, hanem a két tenyere közt tartja. Úgy rántotta el a kezét, mintha
megégette volna. Min lebiggyesztette az ajkát, és elégedetlenül nézett rá, de
Rand nem akarta kihasználni a helyzetet. Az nem lenne tisztességes.
Szerencséjére ekkor hatalmasat kordult a gyomra.
- Ennem kell valamit, ha el akarok menni a Tengeri Néphez! Valahol láttam
egy tálcát...
Min hangosan felszipogott, mikor a férfi elfordult tőle, de a következő
pillanatban már az ajtó felé repült.
- Fürödnöd kell, ha el akarunk menni a Tengeri Néphez!
Nandera leírhatatlanul boldog volt, lelkesen bólogatott, és szaladva küldte
szét a Hajadonokat. Közel hajolt Minhez, és a fülébe súgta:
- Már az első nap be kellett volna engednem téged. A legszívesebben
felrugdaltam volna, de a car'a'carnt mégsem lehet megrugdosni!
A hangsúlya alapján pedig igencsak illő és helyes lett volna. Halkan beszélt,
de nem olyan halkan, hogy Rand ne hallhassa tisztán. A férfi biztos volt
benne, hogy szándékosan csinálta, mert közben elítélően őt méregette.
A Hajadonok maguk tolták be a hatalmas rézkádat, izgatottan mutogattak
egymásnak jelbeszéddel, miközben letették, és azt sem hagyták a palota
személyzetére, hogy ők hordják be a forró vízzel teli, gőzölgő vödröket. Rand
alig tudta levenni a saját ruháit. Ami azt illeti, alig tudta megmosni saját
magát. Azt így sem kerülhette el, hogy Nandera habosítsa fel a fején a
szappant. A szalmahajú Somara és a lángoló fürtű Enaila ragaszkodott hozzá,
hogy ők borotválják meg, miközben Rand hónaljig merült a vízben. A két nő
olyan óvatosan borotválta, mintha attól tartanának, hogy esetleg elvághatják a
torkát. Hozzá volt már szokva a dologhoz, nem egyszer megesett eddig is,
hogy a Hajadonok nem hagyták, hogy ő maga fésülködjön vagy
borotválkozzon. Már azt is megszokta, hogy a nők ilyenkor körbeállják és
nézegetik, hogy összevesznek azon, ki mossa meg a hátát, a lábát vagy a
karját, miközben a kezük egy pillanatra sem nyugszik, szótlanul fecsegnek
róla, és még mindig botrányosnak tartják, hogy valaki beleül ennyi vízbe.
Különben is, néhányuktól legalább sikerült megszabadulnia, mikor különféle
üzenetekkel elküldte őket.
Amihez viszont nem volt hozzászokva, az Min volt, aki az ágyon kuporgott
törökülésben, az állát a tenyerébe támasztotta, és látható élvezettel figyelte a
dolgokat. A Hajadonok sűrűjében Rand észre sem vette, hogy a lány még ott
van, csak mikor már anyaszült meztelen volt, akkor pedig nem tehetett mást,
mint hogy minél hamarabb beleül a kádba. Ki is fröccsent a víz a nagy
sietségtől! A lányból pompás Hajadon vált volna. Meglehetősen nyíltan
vitatta meg a Hajadonokkal Randet, és még csak el sem pirult közben! A férfi
annál gyakrabban elvörösödött.
- Igen, tényleg nagyon szerény - értett egyet Min Malindare-rel. A Hajadon
kerekdedebb volt társainál, és Rand még egyetlen aielen sem látott ilyen
gyönyörű hollófekete hajsörényt. - A szerénység a férfiember legszebb
erénye!
Malindare komoly kifejezéssel bólintott, de Min arcát majdnem kettészelte a
széles vigyor.
- Ó dehogy, Domeille, kár lenne ezt a csinos arcot elcsúfítani egy
sebhellyel!
Domeille idősebb volt Nanderánál, szikárabb, előreállt az álla, és most szent
meggyőződéssel hajtogatta, hogy Rand nem elég szép ahhoz, hogy ne kellene
az arcára egy sebhely, ami kiemelné, hogy amúgy milyen jól néz ki. Ezekkel a
szavakkal mondta! A többi pedig még rosszabb volt. A Hajadonok mindig
élvezték, ha pirulásra késztethették Randet. Min láthatóan nem maradt el
mögöttük ebben.
- Előbb vagy utóbb meg kell szárítkoznod, Rand - mondta, és két kézzel
felemelt egy jókora hófehér gyapjútörülközőt. Jó három lépésnyire állt a
kádtól, a Hajadonok hátrébb húzódtak, és érdeklődve figyelték őket. Min
olyan ártatlanul mosolygott, hogy ezért akármelyik bíróság azonnal elítélte
volna. - Gyere, törülközz meg, Rand!
A férfi még életében nem örült ennyire annak, hogy végre felöltözhet.
Addigra már az üzenetei is célba értek, a parancsait teljesítették, és minden
készen állt. Rand al'Thorral lehet, hogy pimaszul bántak fürdés közben, de az
Újjászületett Sárkány olyan pompával indult meg a Tengeri Nép felé, hogy
azok remegő térddel fognak meghajolni előtte!
 Harmincnegyedik fejezet

TA'VEREN

A Nap palotája előtti téren már minden készen várta, éppúgy, ahogy
parancsolta. Vagy legalábbis majdnem úgy. A szögletes tornyok közt átsütő
reggeli nap éles árnyékokat vetett, a magas bronzkapuk előtt csak egy tíz
lépésnyi széles kis terecske fürdött az aranyfényben. Dashiva, Flinn és
Narishma, a három asha'man, akiket Rand maga mellett tartott, már ott várták.
A lovaik mellett ácsorogva, még Dashiva is félelmet keltően nézett ki a kis
ezüstkardocskával és a vörös-arany sárkánnyal fekete gallérján, bár az oldalán
lógó kardra továbbra is látványosan rácsodálkozott, ahányszor csak hozzáért.
Dobraine száz embere már a lován ült kapitányuk mögött, és a két hatalmas
zászló álmosan lógott a mozdulatlan levegőben. Sötét páncéljukat nemrég
festették, most szépen csillogtak a fényben, a lándzsák nyelére kötött vörös,
fekete és fehér selyemszalagok fényesen omlottak a földre. Felemelték a
kezüket, és üdvrivalgásban törtek ki, mikor Rand megjelent. A férfi kardövén
aranyozott sárkányos csat szikrázott, és vörös köpenyén is csillogott az arany.
- Al'Thor! Al'Thor! Al'Thor! - A kiáltások megtöltötték az udvart. Az
íjászok erkélyein emberek tolongtak, csipkébe és selyembe bujtatott teariek és
cairhieniek, akik alig egy héttel korábban még minden bizonnyal Colavaere-t
éltették ugyanilyen lelkesen. A férfiak és nők, akik a legjobban annak örültek
volna, ha Rand sosem tér vissza Cairhienbe, most lelkesen lengették a
karjukat, és éljeneztek. Rand feléjük emelte a Sárkányjogart, mire a tömeg
még hangosabban zúgott.
Az örömkiáltások közepette dobok mennydörögtek, harsonák rikoltottak.
Dobraine újabb tucatnyi embere állt ott, hosszú köntösükön a fekete-fehér
koronggal. A férfiak egyik fele hosszú harsonát fogott a kezében, amiről
ugyanez a jelvény csüngött alá, a másik fele pedig a lovuk oldalára vetett
hatalmas dobokon játszott. Öt, kendőbe burkolódzó aes sedai köszöntötte a
lépcsőn aláereszkedő Randet. Legalábbis megindultak felé, kecsesen, mint
egy hattyúraj. Alanna kutatva mérte végig hatalmas fekete szemével - a Rand
agyában szunnyadó érzelemcsomag szerint nyugodtabb és kipihentebb volt
most, mint bármikor ezelőtt -, majd intett egy aprót kezével. Min
megsimította a férfi karját, és az aes sedai mellé lépett. Bera és a többiek apró
pukedlivel köszöntötték, és meghajtották előtte a fejüket. A hátuk mögött
aielek özönlöttek ki a palotából. Nandera kétszáz Hajadon élén érkezett - csak
nem hagyja, hogy az esküszegők túltegyenek rajtuk! - és Camar, egy szikár
hajlottcsúcsi daryne, aki még Nanderánál is őszebb volt, és Randnél is
magasabb vagy fél fejjel, kétszáz Seia Doont hozott, akik nem hagyhatták,
hogy a Far Dareis Mai meg rajtuk tegyen túl. Elsiettek az oldalánál és az aes
sedai-ok mellett körbevették az udvart. Zöld szegélyű kendőjébe burkolódzva
Bera úgy állt ott, mint egy büszke parasztasszony, Alanna pedig mint valami
sötéten csodaszép királynő. A még nála is sötétebb bőrű, kövérkés Rafela
aggodalmaskodva nézte, kék kendője meg-megrezzent. Ott volt még egy Zöld
nővér, Faledrin, akinek a haja apró kis fonatokba volt fogva, amelyek végén
színes gyöngyök harangoztak, valamint Merana talpig szürkében. Elégedetlen
mosolya mellett a riadt Rafela szinte az aes sedai-féle nyugalom
megtestesítőjének tűnt. Öt aes sedai.
- Hol van Kiruna és Verin? - kérdezte Rand ingerülten. - Azt mondtam,
mind gyertek el!
- Valóban azt mondta, Sárkány Nagyúr - válaszolta Bera higgadtan. Ismét
pukedlizett. Bár a meghajlás aprócska volt és kurta, Randet mégis meglepte. -
Verint nem találtuk, valahol az aiel sátrak közt van. A... - egy pillanatra
megbicsaklott a hangja -, foglyokat kérdezi ki, azt hiszem azért, hogy
megtudja, mit terveztek azután, hogy elérik Tar Valont.
Azután, hogy Rand al'Thort elviszik Tar Valonba. Bera elég okos volt
ahhoz, hogy ezt ne mondja ki ennyi ember előtt.
- És ami pedig Kirunát illeti... Épp Sorileával vitatnak meg egykét
illemszabályt. De egészen biztos vagyok benne, hogy boldogan csatlakozna
hozzánk, ha üzennél Sorileának, hogy engedje el! Szívesen elmegyek érte én
magam...
Rand leintette. Öt aes sedai épp elég lesz. Talán Verin megtud valamit.
Biztos, hogy hallani akarja, mit? És Kiruna. Illemszabályt?
- Örülök, hogy jól kijöttök a Tudós Asszonyokkal.
Bera válaszolni akart, de aztán inkább becsukta a száját. Bármit mondott is
Alanna Minnek, a lány bíborvörösre pirult, és dacosan felszegte az állát, bár
ahhoz képest, hogy milyen zavartnak tűnt, egész nyugodtan válaszolgatott a
Zöld nővérnek. Rand azon gondolkozott, vajon a lány elárulná-e neki, miről
beszéltek. Egyetlen egy dologban teljesen biztos volt a nőket illetően:
mindegyiknek van egy titkos kis rekesz a szívében, amit lehet, hogy egy
másik nővel megoszt, de egy férfival sosem! Ez volt az egyetlen dolog,
amiben teljesen biztos volt a nőket illetően.
- Nem azért jöttem, hogy egész nap itt ácsorogjunk - mondta aztán
ingerülten. Az aes sedai-ok elrendeződtek Bera mögött: ő állt elöl, a többiek
egy fél lépéssel mögötte. Ha nem mögé sorakoztak volna fel, akkor Kiruna
lett volna elöl. Egyáltalán nem érdekelte, mit csinálnak, amíg megtartják az
esküjüket, és hagyta volna, hogy így jöjjenek, ha Min és Alanna dolga nem
zavarja meg. - Mostantól Merana beszél a nevetekben, ő fog utasítani titeket.
Az öt aes sedai-nak úgy elkerekedett a szeme, mintha pofon vágta volna
őket. Még Meranának is. Alanna értetlenül kapta oda a fejét. Miért vannak így
megriadva? Igaz, hogy Bera és Kiruna beszélt a legtöbbször a nevükben
Dumai Kútja óta, de Merana volt a hozzá küldött követ!
- Készen állsz, Min? - kérdezte, de nem várta meg a választ, hanem kilépett
az udvarra. A jókora, tüzes tekintetű, fekete herélt, amin visszalovagolt Dumai
Kútjától, már ott várta. A magas nyereg csupa arany volt, és a nyeregtakaró
minden sarkán bíbor mezőben ott csillogott a fekete-fehér korong. A díszítés
jól illett az állathoz és a nevéhez is. Tai'daishar, azaz Ősi Nyelven a Dicsőség
Ura. A ló és a díszítés egyaránt jól illett az Újjászületett Sárkányhoz!
Nyeregbe szállt. Min azt az egérszínű kancát vezette elő, amin
visszaérkezett Cairhienbe. Felhúzta a lovaglókesztyűjét, mielőtt nyeregbe
pattant volna.
- Seiera pompás jószág - mondta, és megveregette a kanca ívelt nyakát. -
Bárcsak az enyém lehetne! A neve is tetszik! Mi kékszemnek hívjuk ezt a
virágot Baerlon környékén, ami tavasszal mindenhol ott ragyog!
- A tied - mondta Rand röviden. Bármelyik aes sedai-hoz tartozott is a ló,
egyik sem utasíthatja vissza, hogy eladja neki! Kirunának ezer aranykoronát
ad majd Tai'daisharért, és a nő akkor majd nem panaszkodhat, hiszen a
legnemesebb teari lovak sem kerülnek ennek a tizedébe sem. - Jót beszélgettél
Alannával?
- Semmi olyasmiről nem volt szó, ami téged is érdekelne - mondta Min
mintegy mellékesen, de azért enyhén elvörösödött.
Rand halkan felhorkant, aztán megemelte a hangját.
- Dobraine nagyúr, azt hiszem, épp elég ideig várakoztattam már a Tengeri
Népet!
A felvonulás hírére megteltek a környező széles utak, az ablakokba és a
háztetőkre tódult a nép. Dobraine húsz embere tört utat a tömegben, a Lándzsa
harminc Hajadonjával és ugyanennyi Feketeszemmel, aztán a dobosok
dübörögtek - bumm, bumm, bumm, BUMM, BUMM -, majd a harsonák éles,
izgató hangja harsant. A nézelődők kiáltásai majdnem elfojtották a dobok és a
trombiták hangját, a szótlan, tengerzúgáshoz hasonló moraj éppúgy fejezhetett
ki tetszést, mint gyűlöletet. A zászlók lobogtak a szélben, kicsivel Dobraine
előtt, és pontosan Rand mögött, magasan úszott a fehér Sárkány lobogója és a
Fény bíbor zászlaja. Elkendőzött arcú aielek ügettek a lándzsások mellett. A
lándzsák színes selyemszalagjai csapkodtak a szélben. Néhányan virágot
szórtak a menetre. Talán mégsem utálták! Talán csak féltek tőle! Be kellett
ennyivel érnie.
- Bármelyik királyhoz méltó lenne ez a menet - mondta Merana elég
hangosan ahhoz, hogy meg is hallják.
- Akkor az Újjászületett Sárkánynak is megteszi! - válaszolta Rand élesen. -
Hátrébb maradnál egy kicsit? És te is, Min!
Máshol orgyilkosok rejtőztek a tetőkön. Ma nem talál el egyetlen nőt sem
egy neki szánt nyílvessző vagy nyílpuskalövedék!
Le is maradtak a nagy fekete ló mögött vagy három teljes lépésig, aztán már
megint ott voltak mellette. Min arról beszélt, hogy Berelain miket írt neki a
Tengeri Népről a levelében, hogy mit mond a Jendai Prófécia és ki az a
Coramoor. Merana igyekezett mindezt kiegészíteni azzal, amit ő maga tudott,
bár be kellett vallania, hogy ez elég kevés, és alig tud csak többet a lánynál.
Rand a háztetőket leste, csak fél füllel figyelt a nőkre. Nem ragadta meg a
saidint, de érezte, hogy Dashiva és a másik két asha'man tartja az Egyetlen
Hatalmat. Nem érezte a karján a bizsergést, ami azt jelentette, hogy egyik aes
sedai sem érintette meg az Igazi Forrást. Ő maga parancsolta meg nekik, hogy
az engedélye nélkül ne tegyék. Talán ezen változtatnia kellene. Úgy tűnt,
betartják az esküjüket. Hogyan is tehetnének bármi mást? Hiszen aes sedai-
ok! De az azért túlzás lenne, ha egy orgyilkos végezne vele, miközben a
nővérek azt próbálják meg kitalálni, hogy vajon a szolgálásba beletartozik-e,
hogy megmentsék, ha ezzel meg kell szegniük az engedelmességi fogadalmat,
amiben megígérték, hogy nem fókuszálnak.
- Min nevetsz? - akarta tudni Min. Seiera kicsit közelebb táncolt Randhez,
és a lány rámosolygott.
- Ez egyáltalán nem mulatságos, Sárkány Nagyuram! - mondta a másik
oldalán Merana élesen. - Az Atha'an Miere egészen érdekes dolgokat tesz
néha. Minden nép meglehetősen sajátosan viselkedik, ha a próféciái
teljesülnek!
- A világ mulatságos - mondta nekik. Min fel is nevetett, de Merana
türelmetlenül szipákolt, és amint abbahagyták a kacagást, visszatért a Tengeri
Nép szokásaihoz.
A folyónál a magas városfalak egészen kiértek a vízig, és a rakpartból
kiágazó, hatalmas szürke mólókra hajoltak. A legkülönbözőbb méretű és
formájú folyami hajók, bárkák és csónakok horgonyoztak mindenütt, a
legénység a fedélzeten állt, hogy láthassa a menetet, de az a hajó, amelyet
Rand keresett, már ott állt szorosan az egyik móló végéhez kötve, és a
munkások is rég elsiettek mellőle. A hosszú csónak, ahogy errefelé ezt a
tákolmányt hívták, jókora, keskeny hajó volt, bármiféle árboc vagy vitorla
nélkül. Csak az elején volt egy négy hossz magas rúd lámpával a tetején, meg
a hátulján egy másik. Majdnem harminc lépés hosszú volt, és harminc pár
hatalmas evező díszítette az oldalát. Nem fért bele annyi áru, mint egy
hasonló méretű vitorláshajóba, de a haladása nem függött a széltől, és a sekély
vizeken váltott evezősökkel éjjel-nappal hajózhatott. A hosszú csónakokat
gyors és fontos áruk szállítására használták a folyón. Megfelelőnek tűnt.
A kapitány ismételten meghajolt, mikor Rand, Minnel a karján, lelépdelt a
rámpán. Az aes sedai-ok és az asha'manek szótlanul követték. Elver Shaene
még a csónakjánál is ösztövérebb volt, murandy szabású sárga kabátja a
térdéig lógott.
- Nagy megtiszteltetés, hogy én szállíthatom Sárkány nagyuramat -
motyogta, és egy jókora zsebkendővel törölgette a kopasz homlokán lecsurgó
izzadságot. - Megtiszteltetés, úgy bizony! Nagy megtiszteltetés! Igazi
megtiszteltetés!
A fickó láthatóan annak is jobban örült volna, ha a hajója hirtelen felbőszült
viperákkal telik meg. Rápillantott az aes sedai-okra, riadtan nézte kortalan
arcukat, majd megnyalta az ajkát, és Randre pislogott. Az asha'manek láttán
ellátotta a száját, mikor rájött, hogy már hallott ezekről a fekete kabátos
fickókról, utána pedig nagyon ügyelt rá, hogy ne kelljen még egyszer feléjük
néznie. Shaene riadtan figyelte, ahogy Dobraine után a két zászlóvivő is a
fedélzetre lép. Őket a harsonások követték, majd a dobosok vonszolták fel
lassan jókora hangszereiket. A hajóskapitány úgy nézett a parton maradt
lovaskatonákra, mint aki szinte várja már, hogy azok is feldübörögjenek a
hosszú csónakra. Nandera és húsz Hajadon, valamint Camar és húsz
Feketeszem volt a következő. Mind feltekerték a fejükre a shoufát, bár még
nem kendőzték el az arcukat. Shaene gyorsan arrébb lépett, hogy maga és a
vad aielek közt tudhassa az aes sedai-okat. Az aielek elégedetlenül néztek
körbe. Nem tetszett nekik, hogy ha harcra kerül a sor, lassabbak lesznek azzal
az egy szívverésnyi idővel, amíg az arcukat is elfedik, de nem lehetett kizárni,
hogy a Tengeri Nép tudja, mikor kendőzik el az arcukat, és nem lett volna jó,
ha támadásnak vélik a látogatást. A hajóskapitány olyan buzgón törülgette
verejtékező homlokát, hogy Rand már attól tartott, letörli róla azt a kevéske
őszes hajat is, ami még megmaradt.
A hosszú csónak lassan, egyenletes evezőcsapásokkal siklott el a móló
mellől. Az orrban büszkén lobogtak a zászlók, a dobok dübörögtek, a
harsonák rikoltoztak. A folyón horgonyzó hajók legénysége mind a fedélzetre
tódult, volt, aki felmászott az árbocra is. A Tengeri Nép hajóján is
elősereglettek az emberek, színes ruháik csak úgy ragyogtak a fényben.
Egyáltalán nem hasonlítottak a többi hajó durva, szürke posztóba öltözött
legénységére. A Fehér Hab nagyobb volt a legtöbb környező hajónál, de
valahogy mégis keskenyebbnek, karcsúbbnak tűnt. Két magas árbocán
büszkén feszült a keresztrúd, míg a többi helybéli hajónak ferde volt a
keresztrúdja és hosszabb az árbocnál, hogy jobban belekaphasson a vitorlába
a lapos part menti szél. A hajó mindenben másnak tűnt, mint a többi, de
egyben mégis meg kellett egyeznie velük: Rand tudta, hogy az Atha'an Miere
sem választhat mást, mint hogy önként vagy kényszerből, de őt kövesse. A
Próféciák megígérték, hogy minden népet egybefog az Utolsó Csata előtt. „Az
északot összeköti ő a messze kelettel, a nyugatot a délhez fonja”, így szólt a
jóslat. Senki nem menekülhet meg előle. Most már Rand is tudta
Minthogy a fürdőkádból küldte szét az utasításait, eddig nem volt ideje arra,
hogy részletesen elmondja, mit és hogyan tervezett, ha majd a Fehér Habhoz
érnek. Most jelentette be az elképzeléseit. Az asha'manek, mint az várható is
volt, vigyorogva fogadták a dolgot - legalábbis Flinn és Narishma vigyorgott,
Dashiva szokás szerint a semmibe pislogott éppen -, és az aielek fintorogtak,
de ezt is lehetett előre látni. Sosem szerették, ha hátrahagyta őket. Dobraine
csak bólintott egyet; ő eddig is tudta, hogy csak a látvány kedvéért van itt.
Rand csak az aes sedai-ok reakcióján döbbent meg.
- Minden úgy lesz, ahogy Sárkány nagyuram parancsolja - mondta Merana,
és pukedlizett. A másik négy nő összenézett, de ők is pukedliztek, és azt
mormogták, hogy „ahogy kívánja”, amint Merana elhallgatott. Egyetlen
szóval sem tiltakoztak, nem fintorgott egyikük sem, nem néztek rá
megvetően, és nem dörgölték az orra alá, hogy megint mit csinál rosszul, és
hogy jobb lenne talán másképp nekikezdeni az egésznek. Megbízhat bennük
végre? Vagy ha nem néz oda, találnak maguknak valamiféle aes sedai
kiskaput, amin megszökhetnek az esküjük elől?
- Megtartják a szavukat - súgta oda neki Min hirtelen, mintha csak olvasna a
gondolataiban. A férfiba karolt, mindkét kézzel Rand ruhaujját szorította, és
olyan halkan beszélt, hogy más ne hallhassa. - Épp most láttam mind az öt aes
sedai-t a kezedben - tette hozzá, ha Rand mégsem értené, miről beszél. A férfi
nem volt biztos benne, hogy képes lesz hozzászoktatni magát a gondolathoz.
Akkor sem, ha Min látta, hogy így lesz!
Nem volt sok ideje ezen gondolkozni. A hosszú csónak csak úgy repült a
vízen és egy szemvillanás múlva már alig húsz lépésnyivel a jóval magasabb
Fehér Hab alatt álltak. A dobok és a harsonák elhallgattak. Rand fókuszált:
Tűzzel szegélyezett hidat font a Levegőből, ami a hosszú csónak korlátjától a
Tengeri Nép hajójáig futott. Belekarolt Minbe, és rálépett a semmire. Csak az
asha'manek és ő maga láthatta, milyen módon jár.
Félig-meddig azt várta, hogy Min megbotlik vagy legalábbis eleinte kicsit
meg lesz ijedve, de a lány úgy lépkedett mellette, mintha zöld sarkú
csizmácskája az utca kövén kopogna.
- Bízom benned - mosolygott fel a férfira. A mosolya egyrészt biztató volt,
másrészt pedig öröméből fakadt, hogy ismét kitalálta, mire gondol a férfi.
Rand azon gondolkozott, a lány vajon akkor is megbízna-e benne, ha tudná,
hogy épp csak ekkora híd megszövésére képes. Még egy lépés, még egy láb,
és a híd már az első mozdulatnál a semmibe csuklott volna. Onnantól olyan
volt, mint az, hogy valaki az Egyetlen Hatalommal emelje fel magát;
lehetetlen. Még a Kitaszítottak sem tudták, miért van ez, éppúgy, ahogy azt
sem tudták, hogy egy nő miért tud hosszabb hidat készíteni, mint egy férfi,
akkor is, ha jóval gyengébb nála. Az egész nem súly kérdése volt, hisz
bármelyik ilyen hídon bármekkora súlyt át lehetett vinni.
Rand nem sokkal a Fehér Hab fedélzete előtt megtorpant a levegőben. Bár
Merana leírásának valamennyire fel kellett volna készítenie a látványra, az
előtte álló emberek mégis megdöbbentették. A sötét bőrű nők és a félmeztelen
férfiak színes selyemövet hordtak, ami a térdükig lógott, a nyakukban vaskos
ezüst- és aranyláncok tekeregtek, a fülükben karikák csilingeltek, és a
buggyos, sötét nadrágjuk felett szivárványszín blúzokba burkolódzó nők egy
része az orrában is ékszert viselt! Egyikük arca sem árult el több érzelmet,
mint egy kifejezetten igyekvő aes sedai-é. Volt négy nő, akik bár ugyanúgy
mezítláb közlekedtek, mint az Atha'an Miere többi tagja, élénk színű
selyemruhát hordtak és több arany is csillogott a nyakukon, a fülükben és az
orrukban, mint bárki másnak. Ők a többieknél is furcsábbak voltak, mert
arany függőkkel díszített lánc kötötte össze az orrkarikájukat a fülükben
himbálódzóval. Egy szót sem szóltak, csak mereven nézték, ahogy közeledik
feléjük, és időnként beleszippantottak a nyakukról lógó lánc végén fityegő
apró aranydobozkákba. Rand őket szólította meg.
- Én vagyok az Újjászületett Sárkány. Én vagyok a Coramoor.
A legénység egy emberként sóhajtott fel. A négy nő meg sem moccant.
- Harine din Togara Két Szél vagyok, a Shodien klán hullámúrnője -
válaszolta az a nő, aki a legtöbb fülbevalót viselte. Csinos, telt ajkú asszony
volt, aki vörös brokátot hordott és öt kövér kis karika csilingelt mindkét
fülében. Egyenes, fekete hajába már fehér csíkokat vegyített a kor, és a szeme
sarkában finom ráncok húzódtak. Döbbenetes magabiztosság áradt belőle. - A
Hajók Úrnőjének a nevében beszélek. Ha a Fénynek úgy tetszik, a Coramoor
a fedélzetre léphet.
A nő valamiért összerezzent tulajdon szavai hallatán, éppúgy, mint a
mellette álló három másik, de ez akkor is engedélynek hangzott. Rand a
fedélzetre lépett Minnel, és azt kívánta, bárcsak ne várt volna eddig.
Elengedte a hidat, elengedte a saidint is, de máris érezte, hogy egy újabb híd
szökik a helyébe. Az asha'manek és az aes sedai-ok is hamarosan
megérkeztek. A nővéreket láthatóan legalább annyira nem zavarta a dolog,
mint Mint, bár egyikük-másikuk kicsit tovább rendezgette a szoknyáit, mint
az feltétlenül szükséges lett volna. Még mindig nem érezték magukat olyan
jól az asha'manek közelében, mint mutatták.
A négy Atha'an Miere nő hosszan nézett az aes sedai-okra, aztán szoros kis
csoportba gyűltek, és sugdolódzni kezdtek. Harine beszélt a legtöbbet, de egy
fiatal lány, zöld selyembrokát nadrágban, összesen nyolc fülbevalóval,
gyakran közbeszólt. A másik két nő, akik egyszerű selyemruhát viseltek, csak
néha vetett közbe egy-egy szót.
Merana köhintett egy aprót, és a tenyerébe súgott, hogy csak Rand hallja.
- Hallottam, hogy Coramoornak szólít. A Tengeri Nép tagjai nagyon tudnak
alkudni, de azt hiszem, ezzel elárult valamit.
Rand bólintott, és Minre nézett. A lány a Tengeri Nép asszonyait méregette,
de amint észrevette, hogy Rand nézi, szomorkásán megrázta a fejét. Nem
látott körülöttük semmi hasznosat.
Harine olyan nyugodtan fordult vissza hozzájuk, mintha az előbb nem
dugták volna össze a fejüket olyan sietve.
- Ő Shalon din Togara Reggeli Dagály, a Shodien klán szélkeresője -
könnyedén meghajolt a zöld brokátnadrágos lány felé. - Ő pedig Derah din
Selaan Kelő Hullám, a Fehér Hab hajóúrnője.
Mindegyik nő kurtán meghajolt, mikor a nevét hallotta, és a szájához
érintette az ujjait.
Derah csinos nő volt, éppen csak középkorú. Egyszerű, kék selyemnadrágot
viselt, és neki is nyolc karika volt a fülében, bár a fülbevalói, az orrbavalója és
az őket összekötő aranylánc vékonyabb volt, mint akár Shaloné, akár Harine-
é.
- A hajóm üdvözöl titeket a fedélzetén - mondta Derah -, és a Fény
kegyelme ragyogjon rátok, amíg velünk vagytok.
Röviden meghajolt a sárga ruhát viselő negyedik nő felé.
- Ő Tavai din Chanai Kilenc Sirály, a Fehér Hab szélkeresője.
Tavai fülében csak három-három karika csillogott, éppolyan vékonyak
voltak, mint a hajóúrnő ékszerei. Fiatalabbnak tűnt Shalon-nál, talán Randdel
lehetett egyidős.
Harine ismét magához ragadta a szót és a hajó emelt tatja felé intett.
- A kabinomban tárgyalunk, ha ez neked is megfelel. Ez a hajó elég kicsi,
Rand al'Thor, és a kabin sem nagy. Ha elfogadod, hogy egyedül gyere,
mindannyian szavatoljuk a biztonságodat!
 No lám! Coramoorból egyszerű Rand al'Thor? Ha tehetné, Harine máris
visszavenné, amit adott!
Épp szólt volna, hogy beleegyezik - bármit megtesz, hogy ezen túlessen;
Harine és a három másik nő már félúton járt a kabin felé, és intett neki, hogy
kövesse -, de Merana ismét felköhögött.
- A szélkeresők tudnak fókuszálni - súgta sietve a kezébe. - Legalább két
nővért magaddal kellene vinned, különben azt hiszik, hogy fölénybe kerültek!
Rand összevonta a szemöldökét. Fölénybe? Végül is ő az Újjászületett
Sárkány! De ennek ellenére...
- Szívesen önnel tartok, hullámúrnő, de Min mindenhova velem jön. -
Szeretetteljesen megveregette a lány kezét, aki egy pillanatra sem engedte el a
karját. Harine rábólintott. Tavai már kinyitotta az ajtót, és Derah ismét
meghajolt, úgy intett neki, hogy jöjjön.
- És persze Dashiva is. - A fickó úgy rezzent össze a nevére, mintha álmából
ébresztették volna fel. De legalább nem a fedélzetet bámulta tágra nyílt
szemekkel, mint Flinn és Narishma. A nőket bámulták mind a ketten. A
Tengeri Nép asszonyainak szépségéről és bájáról legendák szóltak, és Rand
most már látta is, miért: a nők úgy siklottak, olyan kecsesen, mintha a
következő pillanatban táncra perdülnének. De nem azért hozta magával az
embereit, hogy nőket bámuljanak!
- Tartsátok nyitva a szemeteket! - szólt rájuk keményen. Narishma
elvörösödött, kihúzta magát, és a mellére szorította az öklét. Flinn egyszerűen
csak tisztelgett, de mind a ketten jóval éberebbnek tűntek. Valami
megmagyarázhatatlan okból Min gúnyos kis mosollyal nézett fel Randre.
Harine most már türelmetlenebbül biccentett. A legénység soraiból kilépett
egy buggyos, zöld selyemnadrágos férfi, akinek az övére jókora elefántcsont
markolatú görbe kard és tőr volt tűzve. Harine-nál is őszebb volt, és az ő
fülében is öt kövér kis aranykarika csillogott. A hullámúrnő őt még
türelmetlenebbül intette vissza a sorba.
- Ahogy tetszik, Rand al'Thor!
- És természetesen - tette hozzá a férfi, mintha csak most jutna az eszébe -,
Meranára és Rafelára is szükségem van.
Nem volt benne biztos, miért épp Rafelát választotta másodiknak. Talán
azért, mert a dundi teari nővér volt az egyetlen nem Zöld, Meranán kívül.
Meglepve látta, hogy Merana egyetértően mosolyog, és Bera is beleegyezően
bólint, sőt, Alanna és Faeldrin is!
Harine nem örült a dolognak. A szája elkeskenyedett dühében, akárhogy
próbálta is rejteni.
- Ahogy tetszik - mondta, de ezúttal már egyáltalán nem volt kedves.
Mikor benn voltak már a szűk, komor kabinban, ahol a rézpántos ládákon
kívül minden a falba volt építve, Rand egyáltalán nem volt abban biztos, hogy
a nő nincs fölényben, dacára annak, hogy magával hozhatta az embereit.
Zavarta, hogy meggörnyedve kell állnia, és a feje így is súrolja a tetőgerendát,
vagy hogy a fenébe hívhatják ezt egy átkozott hajón! Sokat olvasott a
hajókról, de nem gondolta volna, hogy ilyen szűkösek! A keskeny asztal
végénél kapott helyet, de a széket nem lehetett kihúzni, és mikor Min végre
megmutatta, hogyan kell kihajtani a karfát és leülni, akkor meg nem fért el a
térde az asztal alatt. Csak nyolc szék volt. Harine az asztal túlsó végén ült, a
háta mögött a tat vörös zsalugáteres ablakai látszottak, a szélkeresője a balján
ült, a hajóúrnő a jobbján. Derah mellett ott volt Tavai is. Merana és Rafela
Shalon mellé ültek, Min Rand baljára került. Dashivának nem jutott szék, az
ajtó mellett álldogált. Nem volt olyan magas, hogy zavarja az alacsony
mennyezet, kényelmesen ki tudta húzni magát, bár a gerendák majdnem a
haját súrolták. Egy fiatal nő sietett be ragyogó kék blúzban, a fülében még
csak egy-egy vékonyka karika csüngött, aki fekete és keserű teát szolgált fel
nekik.
- Essünk túl rajta - mondta Rand ingerülten mikor már a nő kiment a
tálcával. Egy korty után az asztalra tette a teáját. Nem tudta kinyújtani a lábát,
nehezen viselte, hogy nem fér el. Emlékképek villantak fel előtte, úgy érezte,
mintha ismét egy ládában lenne kétrét hajtva, és alig tudott uralkodni magán. -
Tear Köve elesett, az aielek átkeltek a Sárkányfalon, a ti Jendai
Próféciátoknak minden eleme beteljesült. Én vagyok a Coramoor.
Harine rámosolygott a csészéje felett, hideg tekintetébe azonban nem
vegyült vidámság.
- Ez akár így is lehet, ha a Fény így akarja, de...
- Ez így van - vágott közbe Rand, bár Merana figyelmeztetően pislogott felé,
sőt, az asztal alatt meg is bökte a lábával. Nem figyelt rá. A kabin falai mintha
rázuhantak volna. - Mit nem hisz el, hullámúrnő? Hogy az aes sedai-ok engem
szolgálnak? Rafela, Merana!
Kurtán intett a két nőnek.
Csak annyit akart, hogy a nők lépjenek hozzá, és mindenki lássa, hogy az ő
parancsára tették, de ehelyett a két aes sedai kecsesen letette maga elé a
csészét, odasiklottak mellé, és letérdeltek. Mindketten megfogták Rand egyik
kezét, és hódolatteljesen a kézfejére szorították az ajkukat, oda, ahol az
alkarján kígyózó vörös sárkány büszke aranysörénye lobogott. Rand nehezen
rejtette el tulajdon döbbenetét, de egy pillanatra sem vette le a tekintetét
Harine-ről. A nő arca elszürkült.
- Az aes sedai-ok engem szolgálnak, és a Tengeri Nép is ezt fogja tenni! -
Intett a nővéreknek, hogy üljenek vissza. Meglepő módon a két nő is
döbbentnek tűnt. - így mondja a Jendai Prófécia. A Tengeri Nép szolgálja a
Coramoort. Én vagyok a Coramoor.
- Igen, de ez nem intézi el az Alku dolgát. - Harine hangsúlyán hallani
lehetett, hogy a szót nagybetűvel írná. - A Jendai Prófécia szerint dicsőségre
vezetsz minket, és a világ összes tengere a miénk lesz. Ha mi adunk neked,
neked is adnod kell nekünk! Ha nem jól kötöm meg az Alkut, Nesta a
bokámnál fogva, meztelenül akaszt fel az árbocra, és összehívja a Shodien
klán Első Tizenkettőjét, hogy válasszanak maguknak új hullámúrnőt! - Ahogy
kiejtette ezeket a szavakat, iszonyat és megdöbbenés ült ki az arcára, és fekete
szeme minden egyes szónál jobban elkerekedett. A szélkeresője is döbbenten
nézte, Derah és Tavai pedig az asztalt tanulmányozta elszántan, hogy ne
kelljen ránézniük.
És akkor Rand hirtelen megértette. Ta'veren. Látta már, hogy működik,
hogy néha, ha a közelben van, a lehető legvalószínűtlenebb dolgok esnek
meg, de eddig sosem tudta, mi történik, amíg csak vége nem volt már az
egésznek. Amennyire csak tudta, kinyújtotta a lábát, és az asztalra
támaszkodott.
- Az Atha'an Miere szolgálni fog engem, Harine. Ez egészen biztos.
- Igen, szolgálni fogunk, de... - Harine úgy ugrott hátra a székében, hogy
kiöntötte a teáját is. - Mit tesznek velem, aes sedai? - kiáltott fel remegve. - Ez
így nem tisztességes Alku!
- Mi nem teszünk semmit - mondta Merana nyugodtan. Belekortyolt a
teájába, és sikerült fintorgás nélkül lenyelnie.
- Az Újjászületett Sárkány színe előtt vagy - tette hozzá Rafela. - A
Coramoor előtt, akit a jóslataitok értelmében szolgálnotok kell, azt hiszem. -
Egyik ujjával megtámasztotta kerek arcát. - Azt mondtad, hogy a Hajók
Úrnőjének a nevében beszélsz. Ezek szerint a szavad az egész Atha'an Mieret
köti?
- Igen - suttogta Harine rekedten, és visszacsúszott a székébe. - Amit
mondok, az minden hajónkat köti, még a Hajók Úrnőjének vitorlását is.
Lehetetlen volt, hogy a Tengeri Nép egy tagja halottfehérre sápadjon, de
ahogy Randre nézett, Harine olyan közel került hozzá, amilyen közel sötét
bőrével csak lehetett.
Rand Minre mosolygott, hogy megossza vele a pillanat édességét. Végre
egy nép, amelyik anélkül jut el hozzá, hogy le kellene igáznia őket, vagy hogy
kettészakadna! Talán Min azt hitte, arra kéri, hogy segítsen rendbe rakni a
dolgokat, talán ez is a ta'verenség hatása volt. A lány a hajóúrnő felé hajolt.
- Megbüntetik azért, ami ma itt történik, Harine, de korántsem annyira, mint
gondolja. Egy nap legalábbis ön lesz a Hajók Úrnője.
Harine összevonta a szemöldökét, aztán kérdően a szélkeresőjére nézett.
- Nem aes sedai - mondta Shalon, és Harine arcán egyszerre látszott
megkönnyebbülés és csalódottság. Egész addig, amíg Rafela meg nem szólalt.
- Jó néhány évvel ezelőtt hallottam egy meglepő képességekkel rendelkező
lányról, aki látta a jövőt. Te volnál az, Min?
Min a csészéjébe bámult, elfintorodott, majd vonakodva bólintott. Mindig is
úgy vélte, hogy minél többen tudnak a képességéről, annál rosszabb lesz a
végén. Átnézett az asztal felett, az aes sedai-okra pillantott, és sóhajtott egy
nagyot. Rafela csak biccentett, de Merana merően bámulta, zöld szemei
döbbenten csillogtak nyugodt arcában. Kétségkívül már most várta a
pillanatot, amikor sarokba szoríthatja Mint, és kikérdezheti arról, hogy
hogyan működik a képessége. Láthatóan Min sem számított másra. Randen
átfutott az ingerültség. A lány tudhatná, hogy megvédi az ilyesféle zaklatástól!
Ingerültség és melegség egyszerre, legalább ettől meg tudja védeni a nőt!
- Megbízhat Min szavaiban, Harine - mondta Rafela. - Úgy hallottam, amit
eddig látott, az mind valóra vált! És bár talán ő maga még nem jött rá, de
valami mást is látott. - Félrebillentette kövérkés arcát, és mosolyra húzódott a
szája. - Ha megbüntetik azért, ami ma itt történik, az csak azt jelentheti, hogy
beleegyezik abba, amit az önök Coramoorja kér, bármi légyen is az.
- Kivéve, ha semmibe nem egyezek bele! - vágott közbe Harine. - Ha nem
kötök Alkut...
A keze ökölbe szorult az asztalon. Már beismerte, hogy meg kell kötnie az
Alkut. Már beismerte, hogy a Tengeri Nép szolgálni fogja Randet.
- Nem kívánok lehetetlent - mondta Rand. Azóta ezen gondolkozott, mióta
eldöntötte, hogy idejön. - Mikor hajókra van szükségem, hogy embereket
vagy készleteket szállítsak, a Tengeri Nép a rendelkezésemre áll. Tudni
akarom, mi történik Tarabonban és Arad Domanban és a köztük fekvő
vidékeken! A hajóik megtudhatják, meg fogják tudni, hogy mi folyik ott.
Híreket hoznak Tanchicóból, Bandar Ebanból és az ezernyi kis halászfaluból
és városkából, ami még útba esik. A Tengeri Nép hajói messzebb
merészkednek a parttól, mint bárki másé. Nyugatra hajóznak, amilyen
nyugatra csak tudnak, és figyelni fogják az Aryth-óceán vizeit. Él egy nép az
óceán túlpartján, a seanchanok népe, és egy nap megpróbálnak meghódítani
minket. A Tengeri Nép tudatja velem, mikor jönnek.
- Sokat kér - motyogta Harine keserűen. - Tudunk ezekről a seanchanokról.
Úgy tűnik, a Holtak szigetéről jönnek, ahonnan egy hajó sem térhet vissza.
Néhány emberünk találkozott az övéikkel: fegyverként használják az Egyetlen
Hatalmat. Többet kér tőlünk, mint sejtené, Coramoor! - Ezúttal nem állt meg
riadtan Rand címénél. - Valami sötét, gonosz erő üli meg az Aryth-óceánt.
Hosszú hónapok óta nem tért vissza egyetlen nyugatnak induló hajónk sem.
Aki arra tart, annak nyoma vész!
Rand ereiben meghűlt a vér. Megtapogatta a Sárkányjogart, amit egy
seanchan lándzsa csonkjából csináltatott. Máris visszatértek volna? Egyszer
Falméban a tengerbe szorította őket. Azért készíttette a jogart, hogy soha ne
felejthesse el, hogy több ellenség is fenyegette a világát, mint amennyit
láthatott, de egészen biztos volt benne, hogy a seanchanoknak évekig tart,
amíg kiheverik a vereségüket! Hiszen az Újjászületett Sárkány kergette őket a
vízbe, és a halott hősök serege, akiket Valere Kürtje hívott az oldalára! Vajon
a Kürt még mindig a Toronyban van? Úgy tudta, hogy oda vitték...
Hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább elviselni a szűk kabint. Ügyetlenkedett
a nehezen nyíló karfával, aztán, hogy nem tudta felemelni, dühében
leszakította. Csak úgy repült a sok éles faforgács!
- Megegyeztünk abban, hogy a Tengeri Nép szolgálni fog engem - mondta,
és nagy nehezen felállt. Az alacsony mennyezett miatt fenyegetően az asztal
fölé görnyedt. A kabin egyre kisebbnek tűnt. - Ha valami más is kell még az
Alkuhoz, Merana és Rafela megbeszéli önökkel.
Nem várt válaszra, azonnal az ajtó felé indult. Dashiva megint a
gondolataiba merülve motyogott.
Merana az ajtóban érte utol, megragadta a kabátujját, és halkan rászólt.
- Sárkány nagyuram, mindannyiunknak az lenne a legjobb, ha velünk
maradnál! Láthattad, hogy eddig is mennyit használt az, hogy ta'veren vagy!
Ha itt maradsz, azt hiszem, Harine továbbra is elárulja azt, amit legjobban
titkolni akar, és a beleegyezését adja, mielőtt mi bármit is adnánk neki
cserébe!
- A Szürke ajah tagja vagy - szólt rá Rand durván. - Tárgyalj! Dashiva, te
pedig gyere velem!
A fedélzeten nagy, mély levegőt vett. A felhőtlen ég szabad volt felette és
nyitott. Nyitott.
Egy pillanatra észre sem vette, hogy Bera és a másik két nővér alig pár
lépésre áll tőle, és várakozva nézik. Flinn és Narishma azt tették, amit
parancsolt nekik, egyik szemmel a fedélzetet lesték, a másikkal a folyópartot.
Az egyik oldalon a város állt, a másikon lassan épültek újjá a gabonaraktárak.
A folyó közepén horgonyzó hajó nagyon is védtelen volt, ha a Kitaszítottak
egyike most akart volna támadni. Ami azt illeti, ebből a szempontból minden
hely védtelennek számított. Rand nem tudta megérteni, miért nem próbálta
meg egyikük sem a nyakába omlasztani a Nap palotát.
Min megfogta a kezét, a férfi összerezzent.
- Bocsáss meg - mondta a lánynak. - Nem lett volna szabad otthagynom
téged!
- Minden rendben - nevetett fel Min. - Merana máris munkához látott! Úgy
vélem, meg akarja neked szerezni Harine legjobb blúzát, és talán a második
legjobbat is! A hajóúrnő úgy nézett ki a két aes sedai között, mint egy nyúl, ha
vadászmenyétek kapják el.
Rand bólintott. A Tengeri Nép az övé, vagy rövid időn belül az lesz. Kit
érdekelt, hogy Valere Kürtje a Fehér Toronyban van-e? Ta'veren volt. Ő volt
az Újjászületett Sárkány, a Coramoor. Az arany napkorong még jóval
pályájának déli csúcsa alatt járt.
- Fiatal még a nap, Min! - Bármit meg tudott tenni! - Látni akarod, hogy
rendezem el a lázadókat? Ezer koronát egy csók ellenében, hogy még
napnyugta előtt az enyémek lesznek!

Harmincötödik fejezet

BE AZ ERDŐBE

Min törökülésben ült Rand ágyán, és a férfit nézte, ahogy ingujjban kutat a
hatalmas elefántcsont berakásos ruhásszekrény tartalma között. Hogyan képes
ebben a szobában aludni, ahol minden bútor olyan kemény és sötét? Azon
merengett, hogy ki kellene dobnia az összeset, és új bútorokat kellene
idehozatnia. Könnyű, világos fa holmikat lágy, visszafogott aranyozással,
amilyeneket Caemlynben látott, valamint halvány, világos faliszőnyegeket és
ágyneműt. Az talán kevésbé lenne nyomasztó. Meglepő, de sosem érdekelte
különösebben a lakberendezés vagy egy szoba csinosítgatása. De azt a
faliszőnyeget, amin a kardját markoló magányos hőst már körülvették az
ellenségei, és mindjárt eltapossák, azt mindenképpen ki kell dobni. De
leginkább azért Randet nézte.
A férfi hajnalkék szeme határozottan csillant, és izmos nyakán megfeszült a
fehér gyolcsing, ahogy behajolt a szekrénybe, hogy kiválassza, mit vegyen fel.
Nagyon szép lába volt, és csodálatos ívű lábszárait csak még jobban kiemelte
a szűk nadrág és a letűrt szárú csizma. Néha összeráncolta a homlokát, és
végigszántott az ujjaival rakoncátlan, sötétvörös fürtjein. Akármennyit fésülte
is, a haja mindig kócos maradt, és a fülénél és a tarkójánál lágy hullámokat
vetett. Min nem volt bolond, és nem vesztette el a szívével együtt az eszét is.
Csak annyi volt az egész, hogy Rand közelében néha nem tudott tisztán
gondolkozni. Csak annyi.
Egyik selyemhímzéses kabát a másik után repült a földre, és már jókora
halom tornyosult azon a levetett vörös kabáton, amit Rand a Tengeri Nép
hajóján viselt. Vajon most, hogy már nincs ott, és nem segíti a ta'veren a
tárgyalásokat, hogy haladnak? Bárcsak látott volna valami hasznosat a
Tengeri Nép körül! Mint mindig, a lány most is számtalan képet és felvillanó
színes fényt látott Rand feje körül táncolni, de a legtöbbjük túl hamar
megfakult ahhoz, hogy rendesen megnézhesse őket, és egyetlenegy
kivételével mind értelmetlen volt. Az az egy kép pedig naponta százszor jött,
és százszor el is tűnt újra. Ha Mat vagy Perrin is Randdel volt, a kép őket is
magába foglalta, és néha mások is belekerültek. Hatalmas árnyék csüngött
fölötte, elnyelte azt az ezernyi apró kis fényszikrát, ami a férfi feje körül
ragyogott, és megpróbálta betölteni a sötétséget. Ma Min jóval több szikrát
látott, mint általában, de a sötétség is nagyobb volt. Ez a látomás
valamiféleképpen az Árnyékkal való harcot jelképezte, de Rand szinte sosem
akarta tudni, hogy állnak a dolgok. Nem mintha Min pontosan meg tudta
volna mondani, legfeljebb annyit tudott, hogy mindig az Árnyék állt nyerésre,
legfeljebb a győzelmi esélyei változtak egy kicsit. Megkönnyebbülten
sóhajtott fel, mikor ez a látomás eltűnt.
Minbe belehasított a lelkiismeret-furdalás, és zavarában arrébb is ült az
ágyon. Nem mintha valóban hazudott volna azzal kapcsolatban, hogy mit
látott még Rand körül, és hogy mindent elmondott-e; nem, az nem volt igazi
hazugság. De kinek használt volna, ha megmondja, hogy szinte teljesen
biztos, hogy el fog bukni egy nő nélkül, aki azóta már meghalt? Rand anélkül
is épp elég könnyen elkeseredett. Vigyáznia kell rá, és fel kell vidítania, nem
szabad hagynia, hogy elfelejtse, hogyan kell nevetni. Kivéve, ha...
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet, Rand! - Talán hiba ezt mondania. A férfiak
sok szempontból nagyon furcsák voltak: az egyik pillanatban megfogadták a
bölcs tanácsokat, a másikban pedig épp az ellenkezőjét cselekedték. Néha úgy
tűnt, mintha szándékosan is az ellenkezőjét cselekednék! Valamiért Min
mégis úgy érezte, hogy neki kell... megvédenie... ezt a toronymagas fickót, aki
fél kézzel is könnyen felemelhette volna. És még csak fókuszálásra sem lett
volna szüksége!
- Ez a legjobb ötlet, ami csak az eszembe juthatott - mondta Rand, és a háta
mögé hajított egy ezüsthímzéses kék selyemkabátot. - Ta'veren vagyok, és ez
ma kivételesen az előnyömre szolgál.
Egy aranyhímzéses zöld kabát puffant a többin.
- Nem akarsz inkább még egyszer megvigasztalni?
Rand döbbenten állt meg. Minre nézett, a kezében tartott ezüstmintás vörös
kabátról láthatóan elfeledkezett. A lány remélte, hogy nem pirult el.
Megvigasztalni. Ez most honnan jutott az eszembe, kérdezte magától. A
nagynénik, akiknél nevelkedett, nagyon kedvesen bántak vele, de a megfelelő
viselkedésről igencsak kemény elképzeléseik voltak. Nem örültek neki, hogy
nadrágot hord, nem voltak elragadtatva, hogy istállókban dolgozik, pedig Min
azt szerette a legjobban, mert így végre lovak közelében lehetett. Pontosan
tudta, hogy mit gondolnának erről a vigasztalásról, különösen, hogy nem volt
Rand felesége. Ha valaha megtudnák, akár Baerlonból Cairhienig
lovagolnának, csak hogy megnyúzhassák! És persze Randet sem kímélnék.
- Addig... addig kellene mennünk, amíg még működik a dolog - válaszolta
Rand lassan, aztán hirtelen ismét a szekrény felé fordult. - Ez jó lesz - kiáltott
fel, és előrántott egy egyszerű, zöld gyapjúzekét. - Nem is tudtam, hogy még
itt van!
Ebben a kabátban tért vissza a Dumai Kútjától. Min látta, hogy Rand keze
megremeg az emlékek hatására. Igyekezett természetesen viselkedni, a
férfihoz lépett, és átölelte. Kettejük között ott gyűrődött a zöld kabát. A lány
Rand mellkasára hajtotta a fejét.
- Szeretlek. - Csak ennyit mondott. Az ingén keresztül érezte a férfi bal
oldalán éktelenkedő kerek, csak félig begyógyult sebet. Úgy emlékezett arra,
mikor Rand kapta, mintha tegnap lett volna. Akkor tartotta először a karjai
között a férfit, úgy, eszméletlenül, félholtan.
Rand karja köré fonódott, erősen megszorította, a levegőt is kipréselte
belőle, de aztán Min nagy csalódottságára a férfi leengedte a kezét. Úgy
hallotta, mintha Rand valamit arról mormogott volna, hogy „nem
tisztességes”. Vajon a Tengeri Népre gondolt, miközben átölelte? Csak arra
gondolhatott! Merana szürke volt, de állítólag a Tengeri Nép a domaniakat is
megizzasztotta. Arra kellett volna gondolnia, de... Min egy pillanatra úgy
érezte, a legszívesebben jól bokán rúgná a férfit. Rand gyengéden eltolta
magától, és belebújt a kabátba.
- Rand - mondta Min határozottan -, nem lehetsz biztos benne, hogy bármi
hatással leszel rájuk, csak azért, mert Harine-re hatottál. Ha az, hogy ta'veren
vagy, mindig kedvezően befolyásolna mindent, már az összes uralkodó a
lábad előtt térdelne, és még a fehérköpenyek is téged követnének!
- Én vagyok az Újjászületett Sárkány - mondta Rand gőgösen -, és ma
bármit meg tudok tenni!
Felkapta a kardövét, és magára kanyarította. Most egyszerű rézcsat volt
rajta, az arany sárkánycsat az ágyon hevert. Vékony, fekete bőrkesztyűt
húzott, hogy elfedje a keze hátán ragyogó aranysörényes sárkányokat és a
tenyerébe égetett gémeket.
- Bár most nem úgy nézek ki, mint az Újjászületett Sárkány, ugye? -
Mosolyogva széttárta a karját. - Nem fognak rájönni, hogy ki vagyok, csak
mikor már túl késő lesz!
Min majdnem az ég felé emelte a kezét.
- Bolondnak sem tűnsz! - mondta, és hagyta, hogy a férfi úgy értse, ahogy
akarja. Az ostobája értetlenül méregette, mintha nem tudta volna, mire
gondol. - Rand, amint meglátják az aieleket, vagy elszöknek, vagy harcolni
fognak. Ha már egyetlen aes sedai-t sem akarsz magaddal vinni, legalább
azok közül az asha'manek közül vigyél valakit! Elég egy nyílvessző, és véged
van, akár te vagy az Újjászületett Sárkány, akár csak egy egyszerű
kecskepásztor!
- De én vagyok az Újjászületett Sárkány, Min - mondta Rand halálosan
komolyan. - És ta'veren vagyok. Magunk megyünk, csak te meg én. Persze
csak akkor, ha még mindig velem akarsz jönni.
- Sehova sem mész nélkülem, Rand al'Thor! - Min idejében harapta el a
mondatot ahhoz, hogy ne vágja a férfi fejéhez, hogy nélküle még a saját
lábában is megbotlana. Ez az örömmámor már szinte olyan rémes volt, mint a
sötét komorság! - Nanderának nem fog tetszeni a dolog!
Min nem értette teljesen, mi van Rand és a Hajadonok között, de annyit
maga is látott, hogy meglehetősen érdekes a viszonyuk. Mikor azonban Rand
elvigyorodott, mint egy kisfiú, aki végre rájött, hogyan kerülheti meg az anyai
parancsot, Min minden reménye szertefoszlott.
- Észre sem fogja venni, Min! - Még a szeme is úgy csillogott, mint egy
kisgyereknek! - Mindig ezt csinálom, és sosem tűnik fel nekik!
Kinyújtotta a lány felé a kesztyűbe bújtatott kezét, és várta, hogy Min
ugorjon, mert intett neki.
A lány tényleg nem tehetett semmi mást, mint hogy lesimítja saját sötétzöld
kabátját, belepillant a magas állótükörbe, hogy ellenőrizze a haját, és
elfogadja a férfi kezét. Az volt a gond, hogy tényleg ugrott, ha Rand a kisujját
nyújtotta felé, de remélte, hogy erre a férfi sosem jön rá.
Az előszobában, a hatalmas arany napkorong tetején Rand Kaput nyitott, és
Min hagyta, hogy átvezesse egy avarral borított, erdős domboldalra. Egy
vörös szárnyú madár villant el felettük. Mókus szaladt ki egy ágra, rájuk
makogott, és megrázta bozontos, fehér foltos farkát.
Nem az a fajta erdő volt, amihez Min Baerlon körül hozzászokott. Cairhien
körül kevés rendes erdő nőtt. A fák között öt, hat, olykor tíz lépés távolság is
volt. Magas magyalfák és fenyők nőttek mindenütt, még magasabb tölgyek, és
jópár olyan fa, amit a lány nem ismert fel. Egy lapos kis részen álltak, nem
sokkal odébb meredeken emelkedni kezdett a hegy. Még az aljnövényzet is
mintha ritkásabb lett volna, mint odahaza, a bokrok, indák, gyomok ritkás
foltokban sötétlettek, bár némelyik meglepően nagyra nőtt. Minden barna volt
és száraz. Min előhúzott egy csipkeszegélyű selyemkendőt, és felitatta az
izzadságot az arcáról. Hirtelen megcsapta a hőség, és mintha minden vizet
kiszívott volna belőle.
- Merre megyünk? - kérdezte. A Nap állása alapján az emelkedő északnak
vitte volna őket. Ő arra indult volna. A város hét-nyolc mérföldnyi távolságra
lehetett arra. Ha kis szerencséjük van, egész odáig visszagyalogolhatnak
anélkül, hogy bárkivel is találkoznának. Vagy ami még jobb lenne, ha magas
sarkú csizmájára nézett, és aztán a meredek emelkedőre sandított, hogy Rand
úgy is dönthet, feladja, és nyit egy újabb Kaput, hogy azon át térjenek vissza a
palotába. Ehhez képest még a palota fullasztó lakosztályai is hűvösek voltak.
Mielőtt Rand megszólalhatott volna, megreccsent az avar, és megroppantak
az ágak. Valaki közeledett. Pár pillanattal később egy cairhieni asszony
lovagolt ki eléjük egy ragyogó színekben felkantározott, hosszú lábú, szürke
herélten. A nő feketébe hajló sötétkék selyem lovaglóruhát viselt, vízszintes
piros, zöld és fehér csíkokkal a nyakától egész a térdéig. Az arcán csillogó
izzadság sem tudta elfedni vonásai halvány szépségét, vagy hatalmas, sötét
szemeinek élénk csillogását. Egy apró, ragyogó zöld kövecske csüngött a
homlokára egy vékony aranyláncon, ami eltűnt a vállára omló selymes, fekete
hajfürtök között.
Min levegő után kapkodott. Nem a nő zöld kesztyűs kezében megvillanó
számszeríj miatt, hanem mert egy pillanatra azt hitte, hogy a nő Moiraine
maga. De...
- Nem emlékszem rá, hogy bármelyikőtökkel is találkoztam volna már a
táborban - mondta a nő rekedtes torokhangon. Moiraine hangja kristálytiszta
volt. A számszeríjat lassan lejjebb engedte, egész addig, amíg egyenest Rand
mellére nem irányult. A férfi nem törődött vele.
- Gondoltam, szívesen megnézném a táborát, asszonyom - mondta, és kurtán
meghajolt. - Ha nem tévedek, ön Caraline Damodred úrnő.
A karcsú asszony biccentett egyet a név hallatán.
Min elkeseredetten sóhajtott fel, de nem azért, mert valóban azt hitte, hogy
Moiraine-t találták meg, csodálatosképp életben. Moiraine volt az egyetlen
látomása, ami nem vált valóra. De épp Caraline Damodred, a Rand elleni
lázadás egyik vezére, a Naptrón egyik követelője! A férfi valóban maga köré
húzta a Minta szálait, ha elérte, hogy a nő épp most lovagoljon el itt!
Caraline úrnő lassan oldalra csúsztatta a számszeríjat. A húr hangos
csattanással engedett és a lövedék elszállt a levegőbe.
- Nem hinném, hogy sok hasznát vettem volna ön ellen - mondta és lassan
közelebb léptetett. - És nem szeretném, ha azt hinné, hogy fenyegetem!
Minre pillantott, éppen csak végigfuttatta rajta a tekintetét, de a lány biztos
volt benne, hogy mindent megjegyzett róla, aztán visszakapta a tekintetét
Randre. Három lépésre tőlük megállította a lovát, épp olyan messze, hogy a
férfi ne érhesse el gyalog, mielőtt Caraline úrnő megsarkantyúzhatná a lovát,
ha úgy hozza a szükség.
- Egyetlenegy szürke szemű emberről hallottam, aki ilyen magas, és csak
úgy hirtelen megjelenik a semmiből, már persze, ha nem egy álruhás aielről
van szó, de azt kétlem, azért mégis örülnék, ha megtudhatnám a nevét!
- Én vagyok az Újjászületett Sárkány - mondta Rand, és éppolyan arrogáns
volt, mint a Tengeri Nép hajóján, de ha maga köré szőtte is ta'verenként a
Mintát, a nőn ez most nem látszott. Nem ugrott le a nyeregből, hogy térdre
vethesse magát Rand előtt, éppen csak lebiggyesztette az ajkát, és kurtán
biccentett.
- Már nagyon sokat hallottam önről. Úgy tudtam, elment Tar Valonba, hogy
meghajoljon az Amyrlin Trón akarata előtt. Azt is hallottam, hogy Elayne
Trakandnak akarja adni a Naptrónt. Azt is rebesgetik, hogy meggyilkoltatta
Elayne-t és az anyját is.
- Senki előtt nem hajlok meg - válaszolta Rand élesen. Olyan vadul nézett a
nőre, hogy akár a szemeiben égő tűz is kilökhette volna Caraline úrnőt a
nyergéből. - Elayne már úton van Caemlyn felé, hogy Andor királynőjévé
koronázzák. Utána pedig az övé lesz Cairhien is!
Min arca megrándult. Miért Randnek kell úgy beszélnie, mint aki csak
gőgből és büszkeségből áll? Azt remélte, hogy a Tengeri Nép után
megnyugodott egy kissé!
Caraline úrnő keresztbe fektette maga előtt a számszeríjat, és kesztyűs
kezével végigsimította. Talán sajnálta, hogy a levegőbe lőtte az utolsó
lövedéket?
- Elfogadnám, ha fiatal unokahúgom ülne a trónra, legalábbis jobban
örülnék neki, mint sok más jelöltnek, de... - Hatalmas szemeinek lágy
tekintete most kőkemény lett. - Nem hinném, hogy azt el tudom fogadni, hogy
ön a városban van, és beengedte oda az aieleket! Nem csak arra gondolok
most, hogy megváltoztatta a törvényeket és a szokásokat. Maga a sors
változik meg, ahol ön jelen van! Mióta megérkezett, minden áldott nap
emberek halnak meg olyan hihetetlen körülmények között, amelyekről még
soha senki nem is hallott! Annyi férj hagyja el a feleségét, és annyi feleség
hagyja el a férjét, hogy az emberek már fel sem kapják a fejüket, ha ilyet
hallanak! Széttépi Cairhient, pusztán azzal, hogy itt van!
- Egyensúly - szakította félbe Min sietve. Rand arca sötét volt, látszott rajta,
hogy majdnem szétveti a düh. Talán mégis volt annak értelme, hogy idejött.
Nem hagyhatja, hogy a férfi ilyesmi miatt eldobja magától a lehetőséget, hogy
beszéljen a lázadókkal! Nem hagyta, hogy bárki más megszólaljon. - A jó és a
rossz mindig egyensúlyban van. Így működik a Minta. Ezt még ő sem
változtathatja meg. Ahogy az éj kiegyenlíti a napot, a jótettek kiegyenlítik a
károkat. Mióta a városban van, egyetlen gyermek sem született halva vagy
torzan. Néha egyetlen egy nap több házasságot kötnek, mint máskor egy
héten, és minden egyes emberre, aki megfullad egy tollpihétől, jut valaki, aki
lezuhant egy hosszú lépcsősoron, és ahelyett, hogy kitörte volna a nyakát,
egyetlen karcolás nélkül kel fel. Ha a rosszról tud, a jót is hallania kellett! A
Kerék forgásához egyensúlyra van szükség, és az ő jelenléte csak
megsokszorozza azoknak a dolgoknak az esélyét, amelyek amúgy is
megtörténnek a természetben!
Min ráébredt, hogy mind a ketten őt bámulják, és elvörösödött.
- Egyensúly? - mormolta Rand, és felvonta a szemöldökét.
- Elolvastam Fel mester könyvei közül párat - mondta Min gyengén. Nem
akarta, hogy bárki azt higgye, filozófusnak készül. Caraline úrnő
elmosolyodott a magas nyeregben, és a lova kantárjával játszott. A nő
kinevette! Hát majd megmutatja ennek az úrnőcskének, kin nevethet!
Hirtelen egy hatalmas fekete herélt tört át az aljnövényzeten. Harci lónak
tűnt, és egy rövid hajú, hegyes szakállú, középkorú férfi ülte meg. Teari
szabású, puffos, zöld szaténberakásos sárga kabátot viselt. Élénk világoskék
volt a szeme, ami különösnek hatott sötét, izzadt arcában, mint két ragyogó
zafír. Nem volt igazán jóképű fickó, bár a szemei kárpótolták hosszú orráért.
Egyik bőrkesztyűs kezében számszeríjat tartott, a másikban egy széles fejű
lövedéket.
- Alig pár ujjnyira az arcomtól esett ez le, Caraline, és a te jeledet látom
rajta! Csak azért, mert nincs vad az erdőben, nem hinném, hogy... - Csak
ekkor vette észre Mint és Randet. Rögtön rájuk fogta a számszeríjat. - Ezek
valamiféle csavargók, Caraline, vagy a városból küldtek ránk kémeket?
Sosem hittem benne, hogy al'Thor hagyja, hogy háborítatlanul táborozzunk a
városa alatt!
Vagy fél tucat lovas jelent meg mögötte, izzadt, szaténbetétes, puffos
ruhaujjú férfiak, és verejtékező nők szűk lovaglóruhában, hatalmas
csipkegallérral és csipke kézelővel. Mindegyikük kezében számszeríj. Az
utolsó lovas még meg sem állt, a paripa még rázta büszke, sörényes fejét,
mikor vagy kétszer annyi lovas törte át a bozótot a másik irányból, és
felsorakoztak Caraline úrnő mögött. Karcsú, sápadt férfiak és csíkos ruhájú,
kecses nők. Mindegyikük számszeríjat fogott. Nem sokkal mögöttük szolgák
jöttek, akik lihegtek a hőségben. Ők cipelték a vadászó uraságok felesleges
köpenyeit és az elejtett vadat. Most már mit sem számított, hogy egyiküknél
sem volt fegyver, csak egy nyúzókés az övükben. Min nagyot nyelt, és
önkéntelenül is gyorsabban törölgette a selyemkendővel az arcán csorgó
izzadságot. Ha akárcsak egyetlenegy ember is felismerné Randet, mielőtt
rájönnek...
Caraline úrnő nem habozott.
- Nem kémek, Darlin! - mondta, és az újonnan jött teariek felé fordította a
lovát. Maga Darlin Sisnera nagyúr! Most már csak Toram Riatin úrra lenne
szükség! Min azt kívánta, bárcsak Rand kevésbé erősen húzná magához a
Minta szálait! - Egy unokatestvérem és a felesége - folytatta Caraline úrnő. -
Andorból jöttek látogatóba. Bemutatnám Tomas Trakandot, a ház egy
jelentéktelenebb ágából, és a féleségét, Jaisit.
Min majdnem elfintorodott: egyetlenegy Jaisivel találkozott életében, és az a
nő már húszévesen is aszott aggszűz volt, és a tetejébe olyan savanyú és
elviselhetetlen, hogy az csak na!
Darlin pillantása végigsiklott Randen, és egy pillanatra megállt Minen.
Leengedte a számszeríját, és egy hajszálnyira meghajtotta a fejét. Egy teari
nagyúr nem tartozik többel egy köznemesnek!
- Üdvözlöm, Tomas úr! Bátor embernek kell lennie, hogy meglátogatott
minket most, mikor al'Thor bármelyik pillanatban ránk küldheti a vadakat!
Caraline úrnő elkeseredetten pillantott rá, de a férfi úgy tett, mintha nem
látná.
Azt annál inkább észrevette, hogy Rand válaszul nem hajol meg mélyebben,
mint ő az előbb. Észrevette, és összevonta a szemöldökét. A kíséretéből egy
csinos, sötétbőrű asszony mérgesen mormolt valamit az orra alatt, hosszú,
savanyú képén is látszott, hogy hozzá van szokva ahhoz, hogy elégedetlenül
és dühösen nézzen az emberekre. Egy zömök vörös csíkos, zöld ruhás fickó,
aki majdnem belefulladt a saját verejtékébe, megugrasztotta a lovát, mintha
csak le akarná gázolni Randet.
- A Kerék sző, a Minta jő - mondta Rand hűvösen, mintha észre sem vette
volna, mi történik körülötte. Az Újjászületett Sárkány nem tartozik többel...
Az Újjászületett Sárkány nem tartozik többel senkinek sem. Micsoda
hihetetlen gőg! - Nem minden történik úgy, ahogy az ember várja. Én például
azt hallottam, hogy ön Tearben van, Haddon Mirk körül.
Min azt kívánta, bárcsak meg merne szólalni, bárcsak meg merné nyugtatni
valamivel Randet, de beérte annyival, hogy megsimogatta a karját. Mintha ez
lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egy feleség - ez a szó kifejezetten
tetszett neki -, aki gyengéden megveregeti a férje karját. A férje - ez is milyen
szép! A Fényre, de nehéz tisztességesnek maradni! Már az sem volt
tisztességes, hogy annak kellett maradnia.
- Darlin nagyúr és pár közeli jó barátja csak nemrég érkezett meg hajón. -
Caraline torokhangja egy pillanatra sem változott meg, de a lova hirtelen
megugrott, mintha a gazdája idegességében a kelleténél jobban
megsarkantyúzta volna, és miközben látszólag megpróbálta visszanyerni az
uralmát fölötte, egy pillanatra elfordult Darlin-től, és figyelmeztetően Randre
nézett. - Légy tisztelettudó a nagyúrral, Tomas!
- Engem nem zavar, Caraline! - mondta Darlin, és egy hurokkal a nyergére
akasztotta a számszeríjat. Kicsit közelebb lovagolt, és a nyeregkápára
tenyerelt. - Az embernek tudnia kell, mibe megy bele. Gondolom, hallotta már
azt a szóbeszédet, hogy al'Thor elment a Toronyba, Tomas. Azért jöttem, mert
jó pár hónapja aes sedai-ok kerestek meg, és megígérték, hogy ez fog történni.
Az unokatestvére is ugyanezt az üzenetet kapta. Azt hittük, a trónra
ültethetjük, mielőtt Colavaere megkaparintja. Nos, al'Thor nem bolond, bárki
mondja is ezt önnek, ne higgye el! Én a magam részéről úgy vélem, úgy
játszott a Toronnyal, mint a macska az egérrel. Colavaere-t felakasztották, és
al'Thor ismét Cairhienben van, és akármit mondanak az utcán, én egészen
biztos vagyok benne, hogy nem az aes sedai-ok bábja! Amíg nem jövünk rá,
hogy juthatunk ki innen, a kezében vagyunk, és tehetetlenül várjuk, hogy
szétzúzzon minket.
- Hajóval jött - mondta Rand egyszerűen -, hajóval bármikor távozhat is.
Min hirtelen ráébredt, hogy a férfi a kezét veregeti gyengéden. Megpróbálja
megnyugtatni!
Legnagyobb döbbenetére Darlin hátravetette a fejét, és felnevetett. A
legtöbb nő elfelejtené, hogy hosszú az orra, ha egyszer ilyen szép szeme van,
és így tud nevetni!
- Valóban elmehetnék, Tomas, de megkértem az unokatestvére kezét! Nem
mondott még sem igent, sem nemet, de egy férfi még a reménybeli feleségét
sem hagyhatja az aiel vadak kényére-kedvére, és Caraline nem jön el
Cairhienből!
Caraline Damodred kihúzta magát a nyeregben. Az arca hideg és
érzelemmentes volt, mint egy aes sedai-é, de hirtelen fehér és vörös aura
ölelte körbe őt és Darlint, és Min már tudta, mi vár rájuk. A színek sosem
számítottak, de tudta, hogy össze fognak házasodni - miután Caraline
kijátszotta magát. Aztán még többet látott. Darlin fején egy korona ragyogott
fel, egyszerű aranydiadém, egy, az oldalán fekvő karddal a szemöldöke fölött.
Egy nap király lesz belőle, bár hogy melyik országé, azt Min még csak nem is
sejtette. Tearben nagyurak uralkodtak, nem királyok.
A korona és az aura eltűnt, mikor Darlin megfordította a lovát, és Caraline-
re nézett.
- Ma már nem találunk vadat. Toram rég visszatért a táborba, és azt
javaslom, kövessük mi is a példáját! - A kék szempár sietve végigfutott a
környező fákon. - Úgy tűnik, az unokatestvéreid elvesztették a lovaikat. Elég
egy figyelmetlen pillanat, és elcsatangolnak - mondta kedvesen Randnek.
Pontosan tudta, hogy nincs lovuk. - De biztos vagyok benne, hogy Rovair és
Ines szívesen átadják önöknek a hátasaikat! Egy kis séta kifejezetten jót tenne
nekik!
A zömök fickó a vörös csíkos kabátban azonnal leszökkent magas pej lova
nyergéből, és hízelgő mosolyt villantott Darlinre, majd Randhez fordult, és
jóval kevésbé szívélyesen, de legalább olyan hajbókolóan rámosolygott. A
dühös arcú nő egy pillanattal később kászálódott le ezüstszürke kancájáról.
Nem tűnt elégedettnek.
 Min sem volt sokkal elégedettebb.
- El akarsz menni a táborukba? - kérdezte súgva Randtől, ahogy
megindultak a lovak felé. - Megőrültél? - kérdezte, mielőtt végiggondolhatta
volna, mit mond.
- Még nem - mondta a férfi halkan, és megsimogatta a lány orra hegyét. -
Hála neked, tudom, hogy még nem.
Felsegítette a kancára a nőt, aztán maga is felmászott a pej nyergébe, és
Darlin mellé léptetett.
Északnak és kicsit nyugatnak indultak, fel a meredélyen. Rovairt és Inest a
fák alatt hagyták. A páros savanyúan méregette egymást. Ahogy a teariek és a
cairhieniek megindultak mögöttük, vidám kívánságokat kiabáltak oda nekik,
hogy remélhetőleg élvezni fogják egymás társaságát, és a kellemes erdei sétát.
Min legszívesebben Rand mellett lovagolt volna, de Caraline a karjára tette
a kezét, és visszahúzta a két férfi mögé.
- Kíváncsi vagyok, most mihez kezd! - mondta halkan. Min nem tudta,
melyik férfira gondolhat.
- A szeretője vagy? - kérdezte Caraline.
- Igen - mondta Min dacosan, amint visszanyerte a lélegzetét. Érezte, hogy
az arca lángvörös. A másik nő csak bólintott, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga. Talán Cairhienben az is volt. Néha Mint magát is
meglepte, hogy ahhoz képest, hogy mennyit beszélt már emberekkel, milyen
keveset tud a világról.
Rand és Darlin olyan szorosan lovagoltak egymás mellett, hogy a térdük is
majdnem összeért. Bár a fiatalabbik férfi majdnem fél fejjel magasabb volt,
mind a ketten úgy burkolództak a büszkeségükbe, mint valami köpenybe. De
azért beszéltek. Nehéz volt meghallani, mit mondanak, mert halkan beszéltek,
az avar hangosan roppant meg a lovak patája alatt, és a letört ágak tompa
puffanása is gyakran elfojtotta a hangjukat. A fejük fölött sólyom rikoltott, az
ágon mókusok szaladtak makogva, és nem lehetett hallani, mit beszélnek.
Azért persze így is el lehetett kapni egy-egy mondatfoszlányt.
- Ha mondhatom ezt, Tomas - mondta Darlin egyszer csak, mikor épp lefelé
haladtak az első emelkedő után -, és nem akarok tiszteletlennek tűnni, de
maga ritka szerencsés fickó, hogy ilyen gyönyörű felesége van! Ha a Fény
kegyes lesz hozzám, nekem is ilyen szép asszonyom lesz!
- Miért nem beszélnek valami fontosabbról? - kérdezte Caraline úrnő
morogva.
Min elfordította a fejét, hogy a másik nő ne lássa meg, hogy mosolyog.
Caraline úrnő egyáltalán nem hangzott olyan elégedetlennek, mint szeretett
volna! Őt magát sosem érdekelte, hogy vajon csinosnak tartják-e a férfiak,
vagy sem. Legalábbis addig nem érdekelte, amíg nem találkozott Randdel.
Talán Darlin orra nem is volt olyan kiállhatatlanul hosszú!
- Hagytam volna, hogy elvigye a Callandort a Kőből - mondta kicsivel
később Darlin, mikor épp felfelé kaptattak egy ritkásan benőtt emelkedőn. -
De azt nem bírtam elviselni, hogy beengedte az aiel hódítókat Tearbe!
- Olvastam a Sárkány Próféciáit - mondta Rand, és előrehajolt a pej nyakára,
hogy kicsit gyorsabb lépésre ösztökélje az állatot. A ló meglehetősen csinos
volt, de Min gyanította, hogy legalább olyan jellemtelen, mint a gazdája. - A
Kőnek el kellett esnie, mielőtt kihúzza a Callandort - folytatta Rand. - Más
teari nagyurak követik, ha jól tudom.
Darlin felhorkant.
- Vinnyogva fetrengenek előtte, és a talpát nyalják! Én is követhettem volna,
ha azt akarta volna, ha... - sóhajtott egy nagyot, és megrázta a fejét. - Túl sok a
ha, Tomas. Tearben van egy mondás. Minden vita megbocsátható, de a
királyok nem felejtenek. Tearben Sasszárny Artur óta nem volt király, és azt
hiszem, az Újjászületett Sárkány leginkább egy királyhoz hasonlítható. Nem,
árulással vádolt meg, ő legalábbis annak nevezi, és már nem fordulhatok
vissza. Ha a Fény úgy akarja, Teart még halálom előtt önálló államnak
láthatom egyszer.
Min tudta, hogy ez csak a ta'veren munkája lehet. A férfi sosem beszélt
volna így valakivel, akivel épphogy csak találkozott, akár Caraline úrnő
rokona, akár nem. De Rand mit gondol az egészről? Alig várta, hogy
beszámolhasson neki a koronáról.
A hegytetőn hirtelen egy csapat lándzsásba futottak. Némelyiknek horpadt
volt a mellvértje vagy a sisakja, és sokuknak egyáltalán nem jutott páncél.
Meghajoltak, mikor meglátták őket. Jobbra és balra a fák között Min más
őrcsoportokat is megpillantott. A tábor alattuk terült el, és úgy tűnt, mintha a
porfelhő sosem emelkedne fel róla. Jókora volt, ellepte az egész hegyoldalt,
kitöltötte a völgyet, és felkúszott a szemközti dombra. A ritkás sátrak
mindegyike nagy volt, és nemesi lobogók csüngtek ernyedten a
zászlórúdjaikon. Majdnem annyi ló állt kipányvázva, mint amennyi ember
sürgölődött körülöttük, és pár asszony forgolódott a tűzhelyek és a kocsik
körül. Senki nem kiáltott fel ujjongva, mikor vezéreik belovagoltak közéjük.
Min az orra elé szorította a zsebkendőjét, így próbált meg védekezni a por
ellen, és nem érdekelte, vajon Caraline látja-e, mit csinál. Nézte az embereket.
Lehangolt kifejezéssel bámultak utánuk, elkeseredett arccal. Mindenki tudta,
hogy csapdában vannak. Itt-ott egy cairhieni ház kis zászlója lebbent meg az
emberek felett. A legtöbben azt vették fel, amit csak találtak, össze-vissza
páncéldarabkákat, amik nem illettek sem egymáshoz, sem a viselőjükre. Jó
páran túl magasak voltak ahhoz, hogy cairhieniek legyenek, és csorba
mellvértjük alól vörös kabát kandikált ki. Min érdeklődve nézte a kabátujjukra
hímzett koszos, fehér oroszlánt. Darlin nem hozhatott magával túl sok embert
a hajón, talán csak ezt a vadásztársaságot, akik mögöttük lovagoltak. Caraline
nem nézett a körülötte ácsorgókra, ahogy átlovagoltak a táboron, de ahányszor
csak egy vörös kabátos férfi közelébe értek, elkeskenyedett a szája.
Darlin egy óriási sátor előtt állt meg, és leszállt a lováról. Min még sosem
látott ekkora sátrat, el sem tudta, képzelni, hogy létezik ilyen hatalmas. Óriási,
vörös csíkos, ovális alakú alkotmány volt, ami úgy csillogott a napfényben,
mintha selyemből varrták volna. Négy kis csúcsa volt, mindegyiken Cairhien
Felkelő Napja lobogott lustán a lágy szellőben: nagy aranykorong kék
mezőben. Hárfa lágy csengése hallatszott, és emberek baromfiólra
emlékeztető zsivaja. Egy szolga elvezette a lovakat, és Darlin felajánlotta a
karját Caraline-nek. Hosszú, hosszú várakozás után a nő könnyedén a férfi
csuklójára tette az ujjait, és kifejezéstelen arccal hagyta, hogy Darlin
bevezesse a sátorba.
- Az én drága feleségem? - kérdezte mosolyogva Rand, és Min felé nyújtotta
a karját.
A nő szipogott egyet, és a férfi kezére tette a sajátját. A legszívesebben
megütötte volna. Nem volt joga hozzá, hogy tréfát űzzön ebből! Nem volt
joga hozzá, hogy idehozza, akár ta'veren, akár nem! Itt megölhetik, hogy a
Fény égesse meg! De érdekelné az a fickót, ha utána egész életében csak őt
siratná? Hozzáért az egyik félrevont ajtószárnyhoz, mikor beléptek a sátorba.
Selyem volt! Egy selyemsátor!
Amint beléptek, Rand megdermedt. Darlin megfogyatkozott kísérete és
Caraline vadászai beléjük ütköztek, és pár látszólagos bocsánatkérés után
otthagyták őket. A négy tartópózna között hosszú asztalok roskadoztak az étel
és az ital alatt, színpompás szőnyegek fedték a földet, és mindenütt emberek
tolongtak. Díszes cairhieni nemesek, akik ruhájuk szabása alapján magas
rangúak. Jó pár zenész siklott át hangszerén játszva a tömegen, akiket onnan
lehetett megismerni, hogy még a nemes uraknál is feljebb hordták az orrukat,
és faragott, aranyozott hárfájuk messze csillogott. Min azonban elsőre
észrevette Rand aggodalmának valódi okait. Három aes sedai beszélgetett az
egyik asztal mellett zöld, barna és szürke kendőjükbe burkolódzva. Képek és
aurák villantak fel felettük, de túl gyorsan elfakultak ahhoz, hogy Min
értelmezni tudja őket. A tömeg felett egy színörvény mutatta meg, hol a
negyedik aes sedai. Megnyugtató, kerek arca volt, de Min már a körülötte
villódzó képeket és színeket sem látta, csak a kövérkés karjaira vetett piros
szegélyű kendőt figyelte.
Rand jobban belekarolt, és megveregette a kezét.
- Ne aggódj! - súgta gyengéden. - Minden rendben lesz!
Min meg akarta kérdezni, mit keresnek itt, de tartott tőle, hogy a férfi
megmondaná.
Darlin és Caraline már eltűnt a tömegben, éppúgy, mint a követőik, de
mikor egy mélyen hajbókoló szolga vörös, zöld és fehér csíkos ruhában tálcán
kínált Randnek és Minnek valamiféle italt, az úrnő újból megjelent mellettük.
Lerázta magáról egy éles vonású fickó öntelt híreit, bár a férfi nagyon
csúnyán meredt rá, mikor Caraline elfordult, hogy leemeljen a szolga
tálcájáról egy kelyhet, és igyon. Min lélegzete elakadt, mert olyan sötét és tört
aura villant fel a férfi körül, hogy már majdnem feketének tűnt.
- Ne bízzon meg abban az emberben, Caraline úrnő! - Nem tudta megállni,
hogy ne figyelmeztesse a nőt. - Bárkit megöl, akiről úgy véli, hogy az útjában
áll, bárkit megöl, mert jólesik neki. Bárkit.
Összeszorította a száját, nem akart többet mondani. Caraline átpillantott a
válla felett, mire az éles vonású férfi hirtelen elfordult.
- Ezt könnyen elhiszem Daved Hanlonról - mondta szárazon. - Az ő Fehér
Oroszlánjai az aranyért vannak itt, nem Cairhienen akarnak segíteni, és még
az aieleknél is többet fosztogatnak! Úgy tűnik, Andor talaja túl forróvá vált a
talpuk alatt. - Jelentőségteljesen Randre nézett. - Toram rengeteg pénzt ígért
neki, azt hiszem, azt pedig pontosan tudom, hogy milyen birtokokat. -
Félrebillentette a fejét és Minre pillantott. - Ismeri a fickót, Jaisi?
A nő csak megrázta a fejét. Hogy magyarázhatná el, hogy mit tud
Hanlonról, és hogyan tudja mindezt, miképp látja, hogy még rengeteg vér,
gyilkosság és erőszak tapad a férfi kezéhez, mielőtt meghal? Ha tudná, kit öl
meg, és hogyan... De csak annyit tudott, hogy megteszi. Különben is, ha
elmesélte valakinek egy látomását, attól még a jövő nem változott meg. Amit
látott, az mindig bekövetkezett, akárhogy figyelmeztette is az embereket.
Régen, mikor még tapasztalatlanabb volt, rá kellett jönnie, hogy sokszor épp
azért történtek meg a dolgok, mert figyelmeztette az embereket.
- Hallottam már a Fehér Oroszlánokról - mondta Rand hidegen. -
Keressenek köztük árnybarátokat! Számosat találnak!
Az Oroszlánok Gaebril katonái voltak, ezt Min is tudta. Mint ahogy azt is,
hogy Gaebril nagyúr maga Rahvin volt, bár sokkal többet nem mondott el
neki Rand. Az mindenesetre logikusnak tűnt, hogy egy Kitaszított követői
között sok az árnybarát!
- És ő? - Rand egy férfi felé bólintott, aki a sátor másik oldalán állt, és
akinek a ruháján legalább annyi csík volt, mint Caraline-én. Meglepően magas
volt ahhoz képest, hogy cairhieni, talán egy fejjel sem volt alacsonyabb
Randnél. Karcsúnak tűnt, de a vállai szélesek, és döbbenetesen jóképű volt.
Az álla erőteljes, sötét haja épphogy csak őszülni kezdett a halántékánál. Min
tekintetét valamiért mégis a társa vonzotta magára. A vézna fickónak
hatalmas orra volt, és elálló fülei, vörös selyemkabátja idétlenül lötyögött
szánalmas kis testén. Egyre csak görbe tőrét birizgálta az övén. Szép fegyver
volt, szó se róla, arany volt még a hüvelye is, és hatalmas rubin ült a
markolatán. A drágakő sötéten törte meg a fényt. Min nem látott körülötte
semmit. Valahonnan ismerősnek tűnt. Mind a ketten őt és Randet méregették.
- Az ott - súgta Caraline úrnő feszült hangon - maga Toram Riatin úr. Az
elmúlt napokban pedig állandó kísérője ez a csodabogár, ez a Jeraal Mordeth
mester. Undorító kis fickó. A tekintetétől is mocskosnak érzem magam. Mind
a kettő olyan hatással van rám, mintha nem fürödtem volna egy éve!
Döbbenten pislogott, láthatóan meglepte, hogy mit mond, de hamar
visszanyerte az önuralmát. Min úgy vélte, Caraline Damodredet semmi sem
billenti ki hosszú időre az egyensúlyából. Ebben is erősen hasonlított
Moiraine-re.
- Óvatos lennék vele, Tomas öcsém - folytatta. - Lehet, hogy rajtam
működik a ta'verensége varázsa, és talán Darlinen is, bár nem látom, mire lesz
ez jó bárkinek is, én nem ígérhetek semmit, de Toram szenvedélyesen gyűlöli
önt. Akkor még nem volt olyan vészes, mielőtt Mordeth belépett a
szolgálatába, de most... Toram azon nyomban megtámadtatná velünk a várost,
már ma éjjel, ha bárki is elég bolond lenne ahhoz, hogy kövesse! Azt mondja,
hogy ha önt megölnénk, az aielek is elvonulnának, de attól tartok, hogy most
már jobban szomjazik a vérére, mint a trónra!
- Mordeth - mondta Rand. A tekintetét nem vette le Toram Riatinről és
vézna társáról. - Az igazi neve Padan Fain, és százezer aranykorona van a
fejére kitűzve.
Caraline majdnem elejtette a serlegét.
- Királynőket is kiadtak már kevesebbért! De hát mit tett?
- Feldúlta az otthonomat, csak azért, mert az volt az otthonom. - Rand
arcvonásai fagyosak voltak, a hangja jéghideg. - Trallokokat hozott ránk,
hogy megöljék a barátaimat, csak azért, mert a barátaim voltak. Árnybarát és
halott!
Az utolsó szavakat már összeszorított fogai közül sziszegte. Puncs fröccsent
a szőnyegre, ahogy szorításában lassan meghajlott a fémserleg.
Min megszédült bánatában és fájdalmában. Épp eleget hallott már arról, mit
tett Fain a Folyóközben, de most riadtan, nyugtatóan Rand mellére tette a
kezét. Ha hagyja, hogy elvakítsa az indulat, ha most fókuszál, mikor ki tudja,
hány aes sedai van körülötte...
- A Fény szerelmére, uralkodj magadon...! - kezdte, de ekkor egy női hang
megzavarta.
- Bemutatna fiatal, magas barátjának, Caraline?
Min átpislogott a válla felett, és egyenest egy aes sedai kortalan arcába
bámult. A nő hűvösen mérte végig, szürke kontyában arany apróságok
csilingeltek. Min köhögni kezdett, hogy elnyomja rémült kis vinnyogását. Ha
az előbb úgy érezte, hogy Caraline egy pillantással mindent megtudott róla,
most rá kellett jönnie, hogy van annál rosszabb is! Úgy érezte, ez a nő azokat
a dolgokat is látja benne, amiket ő maga már rég elfeledett! Az aes sedai
megigazította zöld szegélyű kendőjét, és mosolya jóval kevésbé volt kellemes,
mint a hangja.
- Természetesen, Cadsuane sedai - Caraline mintha zavarban lett volna, de
mire befejezte „unokatestvére” és a „felesége” bemutatását, már ismét
nyugodt volt a hangja. - Bár tartok tőle, hogy Cairhienben mostanában nem
lennének biztonságban - mondta, és már ismét ő volt a megtestesült
magabiztosság. Bánatosan mosolygott, hogy nem tartóztathatja tovább Randet
és Mint. - Beleegyeztek, hogy megfogadják a tanácsomat, és visszatérnek
Andorba!
- Beleegyeztek? - kérdezte Cadsuane szárazon. Min gyomra összeszorult.
Ha Rand nem is mesélt neki a nőről, látszott, hogy ismerik egymást. Az apró
aranymadárkák, halacskák és holdacskák csilingeltek, ahogy az aes sedai
megrázta a fejét. - A legtöbb fiatalember megtanulja, hogy ne dugja a kezét
minden csinos tűzbe, miután már egyszer megégette magát, Tomas. Másokat
el kell fenekelni, hogy rájöjjenek. De egy fájó popsi még mindig jobb, mint
egy égett kéz!
- Tudja, hogy nem vagyok gyerek - válaszolt Rand élesen.
- Tudom. - A nő a lábujja hegyétől a feje búbjáig felmérte Randet, és úgy
tett, mint aki nem látja valami nagynak. - Nos, úgy tűnik, elég hamar rájövünk
arra, vajon el kell-e fenekelni, fiatalember!
A hűvös, mindent tudó szempár átsiklott Minre majd Caraline-re, aztán az
aes sedai megigazította zöld kendőjét, és eltűnt a tömegben.
Min nagyot nyelt, hogy megszűnjön a torkában lévő gombóc. Elégedetten
látta, hogy Caraline is ezt teszi, akármilyen magabiztosnak tűnt is amúgy.
Rand - az a vak bolond! - úgy bámult az aes sedai-ra, mintha utána akarna
menni. Ezúttal Caraline helyezte a kezét Rand mellkasára.
- Úgy látom, ismeri Cadsuane-t - mondta félig súgva. - Vigyázzon vele, még
a többi nővér is tart tőle! - Puha, rekedtes hangja most egészen komolyan
csendült. - Nem tudom, mi lesz a mai nap vége, de azt hiszem, itt az ideje,
hogy távozzon, „Tomas rokon”. Rég itt az ideje! Szerzek lovakat...
- Szóval ez a te unokatestvéred, Caraline? - kérdezte egy férfi dús zengésű
hangon, és Min önkéntelenül összerezzent.
Toram Riatin közelről még csinosabb volt, mint távolról. Csak úgy sugárzott
belőle az a fajta férfias szépség és világi magabiztosság, ami Mint úgy
vonzotta a férfiakban, még mielőtt Randet megismerte volna. Persze még
mindig vonzónak találta a Toramhoz hasonló alakokat, csak nem annyira,
mint Randet. A férfi határozott mosolya kifejezetten elbűvölő volt.
Toram pillantása Caraline kezére esett, aki még mindig Randet fogta.
- Caraline úrnő a feleségem lesz - mondta lustán. - Ugye tudta?
A nő arca elvörösödött dühében.
- Nem mondd ezt, Toram! Mondtam, hogy nem megyek hozzád!
Toram Randre mosolygott.
- Azt hiszem, a nők sosem tudják, mit akarnak, amíg csak egy férfi meg nem
mondja nekik! Jeraal, te mit gondolsz erről? Jeraal? - Elégedetlenül nézett
körbe. Min értetlenül nézett rá. Olyan szép volt, olyan jóképű, olyan
határozott... Azt kívánta, bárcsak képes lenne szándékosan is felidézni egy
látomást. Kíváncsi volt rá, mit tartogat ennek a férfinak a jövő.
- Úgy láttam, a barátod abba az irányba sompolygott el, Toram. - Caraline
szája undorodó kis fintorba görbült, és bizonytalanul a sátor egyik sarka felé
mutatott. - Azt hiszem, az italok mellett majd megtalálod, de az is lehet, hogy
a szolgálólányokat zaklatja!
- Majd később, drágám. - Próbát tett, hogy megérintse a nő arcát, és
élvezettel elmosolyodott, mikor Caraline hátralépett. Aztán Randre nézett, és
tovább vigyorgott. A férfi oldalán lógó kardot méregette. - Van kedved
sportolni egy kicsit, rokon? Már ha szólíthatlak így, hiszen Caraline
unokatestvére vagy, ő pedig nemsoká a feleségem lesz. Természetesen csak
gyakorlókardokkal!
- Szó sem lehet róla - nevetett fel Caraline. - Tomas még csak egy gyerek,
Toram, és alig tudja annak az izének az egyik végét megkülönböztetni a
másiktól! Az anyja sosem bocsátja meg nekem, ha hagyom, hogy...
- Sport - vágott közbe Rand hirtelen. - Akár ki is próbálhatjuk, hogy mi lesz
a vége. Beleegyezem.
 Harminchatodik fejezet

PENGÉK

Min nem is tudta, hogy most nyögjön, ordítson, vagy csak üljön le a földre,
és sírjon. Caraline szeme kitágult, döbbenten nézett Randre, és láthatóan
hasonló érzelmek söpörtek végig rajta.
Toram felnevetett, és összedörzsölte a kezét.
- Figyelem, figyelem! - kiáltott fel. - Jó kis látványosságban lesz részetek!
Szorítsatok nekünk egy kevéske helyet! Szorítsatok egy kis helyet!
Arrébb sietett, és elhessegette a sátor közepén ácsorgó embereket.
- Birkapásztor - hördült fel Min -, te nem gyapjúagyú vagy! Neked egészen
egyszerűen nincs agyad!
- Én nem fogalmaznék ilyen nyersen - mondta Caraline nagyon szárazon -,
de azt javasolom, hogy menjenek el, még most. Bármilyen trükkhöz szeretne
is folyamodni, tudnia kell, hogy hét aes sedai van a sátorban, négyen közülük
a Piros ajah tagjai, akik csak most érkeztek, és Tar Valonba tartanak. Ha
bármelyikük akár csak sejtené is, ki ön, tartok tőle, hogy bármi lenne is ennek
a mai napnak az eredménye, az nem következik be sosem! Menjenek!
- Nem fogok semmiféle trükkhöz folyamodni. - Rand leoldotta a kardövét,
és odaadta Minnek. - De lehet, hogy valamiféleképp hatottam önre és
Darlinre, és esetleg Toramnál is célt érhetek, épp csak más módszerekkel.
A tömeg hátrahúzódott, és jó húsz lépés széles üres teret hagytak a sátor
közepén. Volt, aki Randet méregette, és az emberek többsége egymást
bökdösve gonoszul nevetgélt. Az aes sedai-ok természetesen díszhelyre
kerültek, Cadsuane és két barátnője az egyik oldalon állt, a négy vörös kendős
asszony a másikon. Cadsuane és társai nyílt nemtetszéssel méregették Randet,
és az arckifejezésük olyan közel járt az ingerülthöz, amilyen közel egy aes
sedai érzelemmentes arca csak járhatott. A négy Piros nővér leginkább a
három másik aes sedai-t figyelte. Legalábbis, bár épp szemben álltak a három
másik nővel, úgy tettek, mintha nem látták volna őket, márpedig senki sem
lehet ilyen vak anélkül, hogy ne próbálkozna roppant elszántan!
- Hallgasson rám, rokon! - Caraline halk hangjából csak úgy áradt a
sürgetés. Nagyon közel állt hozzájuk, a nyaka egészen hátrafeszült, ahogy
felnézett Randre. Alig ért a mellkasáig, de látszott rajta, hogy a
legszívesebben letépné a férfi fülét. - Ha nem használja a maga különleges
trükkjeit, akkor komolyan megsérülhet, még ha csak gyakorló kardokat
használnak is. Toram megpróbálja megölni. Sosem bírta elviselni, hogy valaki
akár csak hozzáérjen ahhoz, amit a sajátjának tekintett, és minden egyes
jóképű fiatalemberre, akivel szóba állok, úgy tekint, mintha a szeretőm lenne.
Mikor kisgyerekek voltunk, lelökte az egyik barátját - az egyik barátját! - a
lépcsőn, úgy, hogy Derowin kitörte a nyakát, csak azért, mert a kölyök az ő
engedélye nélkül ráült a pónilovára! Menjen, rokon! Senki nem fogja azt hinni
önről, hogy gyáva, senki nem várja el, hogy szembeszálljon egy
kardmesterrel! Jaisi... vagy akárhogy hívják is önt valójában... kérem, segítsen
meggyőzni!
Min szóra nyitotta volna a száját, de Rand az ajkára helyezte az ujját.
- Az vagyok, aki - mondta mosolyogva. - És nem hiszem, hogy
megfutamodhatnék előle, ha nem volnék az. Ezek szerint kardmester.
Kigombolta a kabátját, és belépett az üres térre.
- Miért mindig a legalkalmatlanabb pillanatban makacsolják meg magukat?
- suttogta Caraline tehetetlenül, elkeseredetten. Min egyetértően bólogatott.
Toramon már csak ing és nadrág volt. Két gyakorlókardot tartott a kezében.
A „pengék” összekötözött, bebugyolált, vékony lécek voltak. A férfi felvonta
a szemöldökét, mikor észrevette, hogy Rand nem vette le a kabátját, hanem
csak kigombolta.
- Ez akadályozni fog, rokon!
Rand megvonta a vállát.
Toram minden előzetes figyelmeztetés nélkül dobta oda az egyik kardot,
amit Rand a hosszú markolatnál fogva rántott le a levegőből.
- Csúszni fog a kesztyűd, rokon! Vigyázz, mert szükséged lesz a jó fogásra!
Rand két kézzel ragadta meg a markolatot és egy kicsit oldalra fordította a
karját. A penge a föld felé mutatott. Bal lábbal enyhén előrelépett.
Toram széttárta a karját, mintha azt akarná mondani, hogy ő aztán mindent
megpróbált.
- Legalább tudja, hogy kell állni - nevetett fel, és ahogy az utolsó szót is
kiejtette, előrevetette magát, és a gyakorlókarddal Rand feje felé sújtott.
Minden erejét beleadta az ütésbe.
 A léckard hangosan csattant a másik léckardon. Rand meg sem mozdult,
csak a kardja változtatott helyet. Toram dühösen rámeredt, Rand nyugodtan
nézte. Aztán táncolni kezdtek.
Min legalábbis nem tudta volna másnak nevezni a mozdulatok egymásba
folyó, kecses, könnyű sorát, a fakardok villogását és pörgését. Látta már
Randet vívni, a férfi szívesen gyakorolt a legjobb kardforgatókkal, akiket
talált, néha hárommal, néggyel is egyszerre, de ehhez képest az mind semmi
volt. Olyan gyönyörű volt az egész, olyan könnyű volt elfelejteni, hogy ha
nem léckardot használtak volna, hanem igazi acélpengét, már vér folyna. Bár
ahhoz az kellene, hogy a penge - akár léc, akár acél - húst érhessen, és
egyelőre ez nem történt meg. Előre-hátra táncoltak, köröztek egymást
kerülgetve, a kardok hol csak kóstolgatták a másikat, hol hangos csattanással
vágtak az ellenfél felé. Rand hol támadt, hol védekezett, és minden egyes
mozdulatot a fa hangos csattanása húzott alá.
Caraline megragadta Min karját, de egy pillanatra sem vette le a tekintetét a
küzdőkről.
- Ő is kardmester - lehelte. - Csak az lehet! Nézd csak!
Min nézte, és úgy szorította a kezében Rand övét és kardját, mintha ezzel
megvédhetné a férfit. Előre és hátra, csodaszépen, és bármit is gondolt Rand,
Toramon már látszott, hogy azt kívánja, bárcsak acélpenge volna a kezében.
Jeges düh torzította el szabályos vonásait, és egyre keményebben, egyre
vadabbul támadt. Még mindig csak penge csattant pengén, de Rand most már
folyamatosan hátrált, a kardja védekezve villant, és Toram előrefelé ment,
támadt, a szemében fagyos őrület villogott.
Odakinn valaki felsikoltott. A hang már-már nem emberi rémülettől
remegett, és hirtelen a hatalmas sátor felcsapódott, és eltűnt abban a vaskos
szürkeségben, ami elrejtette a szemük elől az eget. Köd hullámzott körülöttük
mindenütt, fojtott sikolyok és ordítások szűrődtek ki belőle. Apró pamacsok
kúsztak egyre közelebb, a szürkeség lassan betöltötte a sátor helyén maradt
üres teret. Mindenki dermedten állt. Majdnem mindenki.
Toram léckardja hatalmas csattanással vágott Rand oldalára. A férfi kétrét
görnyedt a fájdalomtól.
- Meghaltál, rokon! - hördült fel Toram vadul, és már emelte a kardját, hogy
lesújtson vele, de ekkor a feje fölött a köd egy része megszilárdult, és ő
döbbenten állt meg. A pára csáppá nyúlt, hatalmas, háromujjú karrá, lenyúlt,
átölelte a kövérkés Piros nővért, és felragadta a semmibe, mielőtt bárki
megmozdulhatott volna.
Cadsuane volt az első, aki magához tért a döbbenetből. Felemelte a karját,
hátrarázta zöld kendőjét, megcsavarta a kezét, és hirtelen mindkét tenyeréből
hatalmas tűzgolyók léptek elő. A tűz beletépett a ködbe. Odafenn valami
hirtelen lángra kapott, majd egy pillanat alatt eltűnt, és a Piros nővér szinte
azonnal visszazuhant. Hatalmas csattanással, arccal esett az egyik szőnyegre,
épp az oldalát fogó, térdelő Rand mellé. Azaz jobban mondva arccal esett
volna, ha a fejét nem tekerték volna körbe úgy, hogy üveges szemei most az
égre meredtek.
Ami kevés önuralom még maradt a sátorban tartózkodókban, ezzel el is tűnt.
Az Árnyék testet öltött. Sikoltozó emberek rohantak mindenfelé, fellökték az
asztalokat, a nemesek eltaposták a szolgákat, a szolgák eltaposták a
nemeseket. Mint is ide-oda taszigálták, de ő az öklével és a könyökével utat
nyitott előre, és elküzdötte magát Randig. Néha a férfi kardjával ütötte az
útjába kerülőket.
- Egyben vagy? - kérdezte, és talpra rántotta Randet. Meglepődve látta, hogy
a férfit a másik oldalról Caraline húzza fel és támogatja. Ami azt illeti,
Caraline is láthatóan meglepődött a dolgon.
Rand kihúzta a kezét a kabátja alól, és az ujjain szerencsére nem csillant vér.
A félig beforrt, régi seb szerencsére nem szakadt fel.
- Azt hiszem, a legjobb, ha eltűnünk innen - mondta, és visszavette Mintől a
kardját. - Ki kell keverednünk ebből!
A sátor helyén maradt tiszta levegő kis kupolája egyre kisebb volt. Mostanra
már majdnem mindenki más eltűnt. A ködben sikolyok törtek fel, a legtöbbje
hirtelen elhallgatott, de mindig harsant helyettük újabb.
- Egyetértek, Tomas! - mondta Darlin. A kardja már a kezében volt, és
Caraline-nek vetette a hátát, a nő és a köd közé állt. - A kérdés már csak az,
merre menjünk? És persze az, hogy milyen messze kell mennünk?
- Ez az ő műve - köpött ki Toram. - Al'Thoré!
Ledobta a gyakorlókardot, és nyugodtan a levetett kabátjához lépett.
Ráérősen vette fel. Sok rosszat el lehetett róla mondani, de nem volt gyáva.
- Jeraal? - kiáltott a ködbe, miközben felcsatolta az övét. - Jeraal, a Fény
égessen meg, merre vagy? Jeraal!
Mordeth - Fain - nem válaszolt. Toram tovább kiáltozott.
Rajtuk kívül már csak Cadsuane volt ott két társnőjével. A fiatalabb aes
sedai-ok arca nyugodt volt, de a kezükkel idegesen simítgatták kendőjük
szegélyét. Cadsuane a maga részéről úgy nézett ki, mint aki könnyed sétára
készül.
- Azt hiszem, északra kellene mennünk - mondta. - Arra közelebb találunk
emelkedőt, és talán fölé mászhatunk ennek a rettenetnek. Ne ordibálj már,
Toram! Az embered vagy halott, vagy süket!
A férfi gyilkos tekintettel meredt az ősöreg aes sedai-ra, de befogta a száját.
Cadsuane-t láthatóan nem érdekelte, hogy néz rá Toram, vagy nem látta, csak
az számított, hogy végre csendben van.
 - Akkor északra! Mi hárman majd elintézünk mindent, amit ti nem bírtok
pengével!
Egyenesen Randre bámult, mikor ezt mondta. A férfi észrevétlenül
megbiccentette a fejét, mielőtt felkötötte volna az övét, és kihúzta volna
hüvelyéből a kardját. Min igyekezett nem kiesni a saját szemén. Összenézett
Caraline-nel. A másik nő is döbbenten bámult maga elé. Az aes sedai
pontosan tudta, Rand kicsoda, de nem akarta, hogy mások is rájöjjenek!
- Bárcsak ne hagytuk volna a városban az őrzőinket! - mondta a karcsú
Sárga nővér. A sötét fürtjeibe font apró ezüstcsengők édesen csilingeltek,
ahogy hátravetette a haját. Majdnem olyan parancsoló volt a megjelenése,
mint Cadsuane-nek, olyannyira, hogy az embernek elsőre fel sem tűnt, milyen
szép. Bár volt valami magamutogató abban, ahogy felszegte a fejét. - Bárcsak
itt lenne velem Roshan!
- Alkossunk kört, Cadsuane? - kérdezte a Szürke. Ide-oda kapkodta a fejét,
és a ködöt figyelte. Éles orrával és kérdő szemével úgy nézett ki, mint egy
dundi, fakószőke veréb. Nem egy riadt veréb, hanem egy olyan madár, aki
kész bármelyik pillanatban szárnyra kelni. - Kapcsolódjunk össze?
- Nem, Niande, ne - sóhajtott fel Cadsuane. - Ha látsz valamit, le kell
csapnod rá azelőtt, hogy én megmutathatnám neked. Samitsu, ne aggódj már
Roshan miatt! Így is van velünk három pompás vívó, ha jól látom, ketten
közülük gémjeles karddal! Rájuk bízhatjuk magunkat!
Toram kivillantotta a fogát, mikor megpillantotta a gémet Rand csupasz
pengéjén. Ha mosolynak szánta, hát nem volt benne sok vidámság. Darlin
kardja nem volt gémjeles, de a férfi most újra végigmérte Randet és a kardját,
majd bólintott felé. Ezúttal jóval nagyobb tisztelet látszott rajta, mint amit az
egyszerű Tomas Trakandnak, a ház egy jelentéktelen sarjának megadott
volna.
A szürke hajú Zöld nővér egyértelműen átvette a vezetést és meg is tartotta,
bárhogy tiltakozott is ellene Darlin, aki a legtöbb tearihez hasonlóan nem
bízott az aes sedai-okban, és Toram is, aki csak úgy általában nem viselte el,
hogy rajta kívül bárki más is parancsokat osztogasson. Szó se róla, ezt
Caraline sem fogadta el könnyen, de Cadsuane éppúgy nem vette figyelembe
a nő dühös grimaszait, mint a két férfi végeérhetetlen szóáradatát. Velük
ellentétben Caraline mintha észrevette volna, hogy felesleges tiltakoznia az
aes sedai parancsai ellen. Csodák csodájára Rand engedelmesen hagyta, hogy
Cadsuane jobbján jelöljék ki a helyét, amikor a nővér elrendezte, hogyan
menjenek. Persze talán nem az engedelmes lett volna a viselkedésére a
legjobb szó, mert úgy nézett közben az aes sedai-ra, hogy Min, ha valaki rá
vet ilyen pillantásokat, felpofozza az illetőt. De Cadsuane csak megrázta a
fejét, és mormolt valamit, amitől Rand elvörösödött. Bár legalább befogta a
száját! Min egy pillanatra attól tartott, hogy fogja magát és bejelenti, hogy
kicsoda ő valójában. És aztán majd döbbenten veszi tudomásul, hogy a köd
nem kotródik el ijedtében az Újjászületett Sárkány elől! A férfi úgy
mosolygott rá, mintha ez a köd semmiség volna, mintha ez a természeti
jelenség ebben az időben teljesen normális lenne, még egy olyan köd is, ami
embereket és sátrakat ragad el.
Úgy indultak a szürkeségbe, mint egy hatágú csillag. Cadsuane ment elöl, a
két aes sedai a háromszög másik két sarkán, a fegyveres férfiak a hatszög
maradék három végében. Toram természetesen hangosan tiltakozott az ellen,
hogy hátul menjen, egész addig, amíg Cadsuane nem vetette fel, hogy mindig
is a hátvédé a legnagyobb megtiszteltetés és a legnehezebb szerep. Erre
elhallgatott egy kicsit. Min egy cseppet sem ellenezte, hogy ő a csillag
közepén maradhat Caraline-nel. Mindkét kezében egy-egy tőr villant, bár nem
volt benne biztos, hogy sok hasznát venné a köd ellen. Tulajdonképpen
megkönnyebbült, hogy Caraline kezében remeg a tőr. Az ő keze legalább
nyugodt maradt. Aztán eszébe jutott, hogy talán már ahhoz is túl rémült, hogy
remegjen.
A ködben téli hideg volt. A szürkeség örvényekben kúszott közéjük, olyan
sűrű volt, hogy alig látták a többieket. Hallani viszont túlságosan is jól
hallották. Sikolyok hasítottak a levegőbe, nők és férfiak halálordítása, lovak
nyihogása. A köd elfojtotta a hangokat, úgyhogy szerencsére a kiáltások
távolinak tűntek. A szürkeség szilárdulni kezdett előttük, de Cadsuane
kezéből szinte azonnal tűzgolyók repültek ki, sisteregve vágódtak a ködbe, és
a sűrű folt hatalmas lángnyelvvé robbant előttük. Hátulról is hatalmas dörejek
hallatszottak, fény villant, mintha villám csapott volna a felhők közé. A másik
két nővér sem tétlenkedett. Min nem akart visszanézni. Amit maga előtt látott,
az is több volt a kelleténél.
Letaposott sátrak mellett siettek el, amit csak félig takart el a cseppfolyós
szürkeség, testek és testrészek mellett. Sajnos nem mindent rejtett el előlük a
köd. Egy kar. Egy láb. Egy férfi, akinek deréktól lefelé hiányzott a teste. Egy
nő vicsorgó feje, amit egy felfordított szekér rúdjára tűztek. A talaj emelkedni
kezdett a lábuk alatt, egyre magasabbra hágtak. Min ekkor látta meg az
egyetlen élő embert magukon kívül, és azt kívánta, bárcsak ne találkoztak
volna senkivel. A férfi a vörös kabátosok egyike volt, tétován tántorgott
feléjük, inteni próbált nekik bal karjával. A jobb keze vállból hiányzott, és az
arca felének a helyén csak nedves csont fehérlett. Szavaknak szánt gurgulázás
bukott ki a foga közül, és a férfi összeesett. Samitsu egy pillanatra
mellétérdelt, megérintette homlokának véres maradványait, aztán sajnálkozva
megrázta a fejét, és felkelt. Mentek tovább. Felfelé, egyre csak fel. Min már
úgy érezte, nem is egy dombra, de egy hegycsúcsra másznak fel!
 A köd épp Darlin előtt kezdett alakot ölteni. Ember nagyságú forma vált ki
belőle, csupa csáp és éles fogakkal teli, szörnyű száj. A nagyúr talán nem volt
kardmester, de azért lassúnak sem volt lassú.
A pengéje keresztülszelte az emelkedőben lévő alakot, megpördült, és
hosszában is kettévágta a szörnyet. Négy, a többinél is sűrűbb ködpamacs
hullott a földre.
- Nohát - szusszant fel -, legalább azt tudjuk, hogy az acél vágja ezeket a...
teremtményeket!
A sűrű ködpamacsok összefolytak, és újra emelkedni kezdtek.
Cadsuane kinyújtotta a kezét, és fényes tűzcseppek hullottak az ujjai
végéről. Egyetlen hatalmas lángcsóva kiégette a rémséget a ködből.
- De úgy tűnik, csak megvágja, és nem pusztítja el - mormolta.
Előttük, kicsit jobbra, hirtelen egy nő jelent meg a ködben,
selyemszoknyáját magasra emelte, úgy rohant. Félig szaladt, félig esett lefelé
a meredek lejtőn.
- Hála a Fénynek! Hála a Fénynek! - sikoltotta - Már azt hittem, egészen
egyedül vagyok!
A háta mögött megszilárdult a köd. Rémálomba illő karmok és fogak
kavarogtak a szürkeségben. Min biztos volt benne, hogy ha férfi lett volna az
illető, Rand megvárja az aes sedai-okat.
Ám így felemelte a kezét, még mielőtt Cadsuane megmozdulhatott volna, és
valami... fényesség, a napnál is vakítóbb ragyogás, fehér tűzsugár csapott ki
belőle, és a szaladó nő feje fölött tépett ködbe. A teremtmény egyszerűen
megszűnt létezni. Egy pillanatra tiszta levegő volt a helyén, és tűzsugár
vonalában mindenütt, aztán újra rájuk zárult a köd. Egy pillanatra a nő
döbbenten állt, meg sem bírt mozdulni. Aztán teli torokból sikoltozni kezdett,
elfordult, és az ellenkező irányba szaladt, még mindig lefelé, a köd mélyébe.
Futott az elől, amit a legrosszabb rémálomnál is szörnyűbbnek hitt.
- Te! - ordított fel Toram olyan hangosan, hogy Min is felé fordult, késsel a
kezében. A férfi Randre emelte a kardját. - Te vagy az! Igazam volt! Mindez a
te műved! De engem nem csalsz csapdába, al'Thor!
Hirtelen kitört közülük, és botladozva megindult felfelé az emelkedőn.
- Engem nem csalsz csapdába! - üvöltötte.
- Gyere vissza - kiáltott utána Darlin. - Együtt kell maradnunk! Együtt kell...
- A hangja bizonytalanul elhalt, és Randre nézett. -Tényleg te vagy az... A
Fény égessen meg, ha nem te vagy!
Tett egy óvatos lépést, hogy Rand és Caraline közé kerüljön védve a nőt, de
legalább nem szaladt el.
Cadsuane nyugodtan Rand mellé lépett a meredeken. És akkora pofont
kevert le neki, hogy a férfi feje elfordult az ütéstől. Min riadtan fojtotta vissza
a lélegzetét.
- Ezt soha többé nem teszed meg! - mondta Cadsuane. A hangja nem volt
izgatott vagy dühös, csak nagyon, nagyon határozott. - Hallottad? Öröktüzet
soha nem használsz! Soha!
Meglepő módon Rand csak megdörzsölte az állát.
- Nem volt igaza, Cadsuane. Ő létezik, biztos vagyok benne. Létezik! - És
ami még meglepőbb volt, a férfi hangjába könyörgés vegyült, mintha inkább
magát akarná meggyőzni a dologról, mint az aes sedai-t.
Min szívét összeszorította a fájdalom. Rand említette neki, hogy hangokat
hall, csak erről lehetett szó. A férfi felé nyújtotta a kezét, egy pillanatra azt is
elfelejtette, hogy még mindig erősen markolja a tőrét, és kinyitotta a száját,
hogy valami vigasztalót mondjon neki. Bár nem volt benne biztos, hogy
valaha az életében még képes lesz azt az egy bizonyos szót ártatlan, őszinte
mosollyal kimondani. Kinyitotta a száját - és Padan Fain ugrott ki a ködből
Rand háta mögött, a kezében fegyver csillant.
- Mögötted! - sikoltott fel Min, és a kinyújtott jobbjában pihenő tőrrel
mutatta az irányt, míg a bal kezében lévő kést elhajította. Mintha minden
egyszerre történt volna az átláthatatlan, jéghideg ködben.
Rand fordulni kezdett, arrébb lépett egy kicsit, és Fain is elmozdult, hogy
utána vesse magát. Ettől a kis mozdulattól Min tőre már célt tévesztett, de
Fain fegyvere végighasította Rand oldalát. Úgy tűnt, épphogy csak a kabátját
vágja fel, de a férfi felsikoltott. Úgy sikoltott, hogy Min szíve majdnem
meghasadt. Aztán Cadsuane-re esett, megpróbált megkapaszkodni az aes
sedai-ban, hátha úgy talpon tud maradni, de csak azt érte el, hogy mind a
ketten a földre zuhantak.
- El az útból! - kiáltott fel az egyik nővér, Min úgy gondolta, Samitsu az, és
Min lába hirtelen kiszaladt a lány alól. Csúnyán megütötte magát, fel is
nyögött, ahogy földet ért. Caraline mellé esett, és levegő után kapkodva
kiáltott fel.
- Vér és tűz! Minden egyszerre.
- Mozogjatok! - kiáltott fel Samitsu újra, miközben Darlin megpróbálta
levágni Faint a kardjával. A csontos kis emberke meglepően gyorsan mozgott,
levetette magát a földre, és legurult a lejtőn. Ki tudja, miért, felnevetett, aztán
talpra kecmergett, és elrohant. A köd szinte azonnal elnyelte.
Min remegve kászálódott talpra.
Caraline jóval erélyesebb volt.
- Csak annyit mondok, aes sedai - vetette oda jeges hangon Samitsunak
miközben vadul söpörte le a szoknyájáról a koszt -, hogy nem bánhat így
velem! Caraline Damodred vagyok, a Damodred ház feje és...!
Min nem figyelt rá. Cadsuane fölötte ült a lejtőn, Rand feje az ölében
nyugodott. Csak egy karcolás volt. Min sikoltva rávetette magát. Akár aes
sedai volt, akár nem, ellökte a nőt Randtől, és ő vette az ölébe a fejét. A férfi
szeme csukva volt, szaggatottan vette a levegőt. Az arca tűzforró volt.
- Segítsen rajta! - kiáltott Cadsuane-re. A sikolya mintha a ködben tévelygők
ordításait visszhangozta volna. - Segítsen rajta!
Valahol mélyen tudta, hogy a kérésének nincs sok értelme, miután ellökte az
aes sedai-t, de Rand arca olyan forró volt, hogy égette a tenyerét, hogy
kiégette lényéből az értelmet.
- Samitsu, gyorsan! - kiáltott fel Cadsuane. Felkelt, és elrendezte a kendőjét.
- Én nem vagyok elég erős a Gyógyításban ahhoz, hogy visszahozzam!
Min homlokára tette a kezét.
- Lányom, nem hagyom, hogy meghaljon ez a buta fiú, mielőtt jó modorra
taníthattam volna! Most hagyd abba a sírást.
Az egész nagyon különös volt. Min biztos volt benne, hogy a nő semmit
sem csinált az Egyetlen Hatalommal, mégis hitt neki. Jó modorra tanítani. Az
szép kis munka lesz! Elengedte a férfi fejét, bár csak vonakodva. Térden
csúszott hátrébb. Nagyon, nagyon különös. Észre sem vette, hogy sír, de
Cadsuane ígérete elég volt ahhoz, hogy elállítsa a könnyeit. Szipogva törölte
meg kezével az arcát, közben Samitsu Rand mellé térdelt, és a férfi homlokára
tette az ujjait. Min azon gondolkozott, vajon miért nem a két tenyere közé
fogja Rand arcát, ahogy Moiraine tette régen.
Rand hirtelen összerándult, és olyan hevesen kezdett el hadonászni, hogy
hanyatt lökte a Sárga nővért. Amint azonban a nő elengedte, a férfi ismét
elernyedt. Min közelebb kúszott hozzájuk. Rand könnyebben lélegzett, de a
szemét még mindig csukva tartotta.
Megérintette az arcát. Hűvösebb volt, mint az előbb, de még mindig túl
meleg. És sápadt.
- Valami nincs rendben - mondta Samitsu gyengén, mikor végre sikerült
fölülnie. Félrehúzta Rand kabátját, belenyúlt a véráztatta ingen lévő
szakadásba, és széttépte a finom gyolcsot.
A vágás, amit Fain tőre ejtett, alig volt hosszabb a kezénél, és nem túl mély,
de egyenest a régi, kör alakú seben futott át. Min még a gyengécske fényben
is látta, hogy a karcolás széle vörös és duzzadt, mintha hetek óta hanyagolták
volna. Már nem vérzett, de teljesen el kellett volna múlnia. Az aes sedai-ok
Gyógyítása az ember szeme láttára tüntette el a sebeket.
- Ez itt - mondta Samitsu oktató hangon, és gyengéden elhúzta a kezét a régi
seb felett - úgy néz ki, mint egy gyulladás, de genny helyett gonoszság van
benne. És ez - most az új seb fölött húzta végig az ujjait - másfajta
gonoszsággal telt meg. - Hirtelen felnézett a fölötte ácsorgó Zöld nővérre, és
elfintorodott. A hangja dacos és védekező lett. - Ha tudnám, hogy mondjam,
Cadsuane, hidd el, úgy mondanám. De még soha nem láttam semmi ehhez
hasonlót! Azt hiszem, ha akár csak egy pillanattal később érek ide, vagy ha te
nem próbáltad volna megmenteni, már halott lenne. Így, ahogy most állunk...
- A sóhaj mintha minden erőt kivett volna a Sárga nővérből, az arca kimerült
és reménytelen volt. - Ahogy most állunk, attól tartok, meg fog halni.
Min megrázta a fejét, mondani akarta, hogy nem, de valamiért képtelen volt
megmozdítani a nyelvét. Hallotta, hogy Caraline magában imádkozik. A nő
mellettük állt, két kézzel kapaszkodott Darlin kabátujjába. A férfi összevont
szemöldökkel nézett le Randre, láthatóan nem tudta, mit is kellene kezdenie a
helyzettel.
Cadsuane lehajolt, és megveregette Samitsu vállát.
- Te vagy a legjobb a ma élők közül, talán a valaha éltek között is - mondta
halkan. - Senki nem ért úgy a Gyógyításhoz, mint te!
Samitsu bólintott, és felállt. Mielőtt teljesen kiegyenesedett volna,
visszanyerte az aes sedai-ok hírhedt nyugalmát. Cadsuane a csípőjére tett
kézzel, elégedetlenül bámulta Randet, és egyáltalán nem tűnt nyugodtnak.
- Hah! Nem hagyom, hogy itt halj meg a nyakamon, fiam! - hördült fel,
mintha csak a férfi hibája lett volna az egész. Ezúttal nem megsimogatta Min
fejét, hanem begörbített ujjával kocogtatott rajta. - Kelj fel, te lány! Nem vagy
síróbaba, ezt mindenki látja, akinek van szeme, szóval ne viselkedj úgy,
mintha az lennél! Darlin, te fogod vinni! A kötszerekkel várnunk kell. Ez a
köd láthatóan nem megy el innen, úgyhogy jobb, ha mi távozunk.
Darlin habozott. Talán Cadsuane parancsoló arckifejezése tette, talán az,
hogy Caraline az arca felé emelte a kezét, mindenesetre végül dühös
morgással a hüvelyébe lökte a kardját, és felkapta Randet. A férfi karja és lába
tehetetlenül lógott.
Min felkapta a gémjelű kardot, és óvatosan a Rand oldalán lévő hüvelybe
csúsztatta.
- Szüksége lesz még rá - mondta Darlinnek, aki egy pillanattal később
egyetértően bólintott. Ezer szerencséje, hogy így tett. Min minden bizodalmát
a Zöld nővérbe vetette, és nem hagyta volna, hogy bárki is ellentmondjon
neki.
- Légy nagyon óvatos, Darlin - mondta Caraline rekedtes hangján, miután
Cadsuane újra elrendezte a menetet. - Maradj szorosan mögöttem, és
megvédelek!
Darlin addig nevetett, míg csak köhögni nem kezdett, és még akkor is
vidáman kuncogott, mikor már újra javában másztak fölfelé a jeges ködben a
távoli sikolyok közepette. Ő vitte Randet, az öt nő pedig védelmezően
körbevette.
Min nagyon is jól tudta, hogy ő csak egy figyelmes szempár, semmi több,
éppúgy, mint Cadsuane másik oldalán Caraline. A kezében tartott meztelen
penge nem használt volna a ködalakok ellen, de Padan Fain talán még életben
van valahol a ködben. Legközelebb nem hibázza el! Caraline is a kezében
tartotta a tőrét, de azok alapján, amilyen arckifejezéssel hátra-hátrapillantott a
válla felett a Rand súlya alatt dülöngélő Darlinre, talán nem csak a saját életét
akarta megvédeni, hanem az Újjászületett Sárkányét is. Persze az is lehet,
hogy nem őt. Ezért a vidám nevetésért egy nőnek bármekkora orrot meg kell
tudnia bocsátani!
A köd újra és újra alakot öltött, majd szétfoszlott az aes sedai-ok tüzétől és
egyszer egy hatalmas valami a szemük előtt tépett ketté egy kétségbeesetten
nyihogó lovat, még mielőtt az aes sedai-ok bármit is tehettek volna. Ezután
Min meglehetősen hangosan rosszul volt, és egyáltalán nem szégyellte magát.
A ködben emberek haltak meg, de ők legalább szabad akaratukból jöttek ide!
A legócskább zsoldos is elmenekülhetett volna még tegnap, de a ló hogyan
tehette volna? Alakok emelkedtek ki a ködből, és haltak meg: emberek haltak
meg. A sikolyok mindig a távolból jöttek, nekik legalábbis úgy tűnt, de egyre-
másra szörnyűségesen megcsonkított tetemeken estek keresztül, amelyek egy
órája még élő, lélegző emberi lények lehettek. Min egyre azon gondolkozott,
vajon kijutnak-e valaha is a napfényre.
Megdöbbentő hirtelenséggel és mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül
estek át a fényre. Az egyik pillanatban Mint még jeges szürkeség vette körül,
a másikban már a delelőjén álló nap forró sugarai perzselték az arcát. Úgy
vakított a fénye, hogy el kellett ernyőznie a szemét a kezével. És ott, talán öt
vagy hat mérföldnyire tőlük a kopár dombokon, ott emelkedett Cairhien
zömök, komor falaival és büszke befejezetlen tornyaival. Valahogy most már
olyan valótlannak tűnt mindez.
Min visszanézett a ködre, és kirázta a hideg. A ködnek széle volt, úgy
húzódott végig a dombtető ritkás fái között, mint valami szürke, imbolygó fal,
ami túlságosan is egyenes volt ahhoz, hogy természetesnek tűnjön és sem
örvények nem voltak benne, sem ritkásabb pamacsok. Az egyik helyen még
forró, tiszta levegő, egy lépéssel odébb pedig már jeges, vak szürkeség. Az
előtte álló fát máris egy kicsit jobban látta, és ráébredt, hogy a köd lassanként
mintha visszahúzódna. Talán a nap heve űzte el. De túl lassan oszlott el
ahhoz, hogy valódi ködnek tűnjön. A többiek éppolyan érdeklődve nézték a
ködfalat, mint ő. Még az aes sedai-ok arcán is felcsillant a kíváncsiság.
Vagy húsz lépésnyire balra tőlük egy ember zuhant ki a ködből. Négykézláb
mászott, a feje elöl kopaszra volt borotválva. Horpadt mellvértje és ruhája
rongyai alapján egyszerű közkatona lehetett. Vadul körbenézett, de úgy tűnt,
hogy nem vette észre őket. Lerohant a lejtőn, még mindig négykézláb, nem
egyenesedett fel. Kicsivel odébb három alak tűnt föl: két férfi és egy nő
rontott ki a szürkeségből. A nőnek színes csíkok futottak végig a ruháján, de
hogy mennyi és milyen színű, azt nem lehetett látni, mert a nyakába kapta a
szoknyáját, úgy rohant. Lépést is tartott a két hosszú lábú férfival. Nem néztek
körbe, mikor a napfényre értek, csak futottak tovább, le a hegyen. El-elestek,
de azonnal talpra pattantak, és rohantak tovább, mint az őrültek.
Caraline egy pillanatig a tőrét tanulmányozta, aztán határozott mozdulattal
visszalökte a helyére.
- Így oszlik fel a seregem - sóhajtotta.
Darlin, akinek még mindig a nyakában lógott az eszméletlen Rand,
rámosolygott.
- Van egy seregem Tearben, ha szükséged lenne rá.
A nő a zsákként lógó Randre nézett.
- Talán - mondta.
Darlin gondterhelten próbált meg a vállán csüngő, eszméletlen férfi arcába
nézni. Cadsuane maga volt a megtestesült gyakorlatiasság.
- Az út arra van - mutatott nyugatra. - Ott gyorsabban haladhatunk, mint így
erdőn-mezőn át. Könnyű kis séta!
Min aztán nem nevezte volna könnyűnek. A hőség kétszer olyan tikkasztó
volt a köd jeges hidege után. A verejték csak úgy csorgott róla, és vele együtt
mintha az életereje is elfolyt volna. A lábai remegtek. Megbotlott a kiálló
gyökerekben, és arcra esett, még a kezét sem tudta letenni. Megbotlott a
nagyobb kövekben, és eldőlt. Megbotlott a saját csizmájában is, és felborult.
Egyszer csak úgy kibicsaklott alóla mindkét lába, hogy vagy negyven lépést
szánkázott lefelé a domboldalon a kabátján ülve, vadul kapálódzva, míg végül
sikerült elkapnia egy facsemetét. Caraline is legalább annyit botladozott, mint
ő, ha nem többet. A ruhákat nem efféle terepre tervezték, és egy különösen
nagy esés után, mikor a szoknyája a nyakába csavarodott, és majdnem
megfojtotta, megkérdezte Mintől, hogy hol varratja a kabátját és a nadrágjait.
Darlin nem esett el. Ó, persze ő is legalább annyiszor megbotlott, mint ők, de
ahányszor csak elvesztette az egyensúlyát, valami mindig elkapta, és
visszalökte a lábára. Eleinte dühösen meredt az aes sedai-okra, eljátszotta,
hogy ő a büszke teari nagyúr, akinek aztán semmi szüksége nincs ilyesmire
ahhoz, hogy sértetlenül elvigye a vállán az eszméletlen Randet. Cadsuane és a
többiek úgy tettek, mintha nem látnák. Ők sosem estek el. Könnyedén
lépdeltek egymás mellett, halkan beszélgettek, és mindig elkapták Darlint,
még mielőtt elesett volna. Mire kiértek az útra, a férfi nyúzottnak és hálásnak
tűnt.
Innen már látszott a folyó. A magas földút barnára égett közepén voltak, és
Cadsuane feltartott kézzel állította meg az első arra tévedő járművet, egy
zötyögős, ócska szekeret, amit két öreg, molyrágta öszvér húzott. Foltozott
kabátú, vézna kis fickó vezette a kordét, riadtan állt meg a különös társaságot
látva. Vajon mit gondolhatott a fogatlan jóember, kikbe szaladt bele? Három
kortalan arcú aes sedai a kendőikkel, teljes díszben, szépen, rendezetten,
mintha csak az előbb szálltak volna le egy hintóról. Egy agyonizzadt cairhieni
nő, a ruháján végigfutó csíkok alapján magas rangú nemes - vagy a ruhája
állaga alapján egy koldus, aki egy nemesasszony kidobott rongyaiba öltözött.
Egyértelműen egy teari nemesúr, akinek hosszú orráról, de még hegyes
szakállából is izzadság csöpög, és akinek a vállán keresztbe vetve egy félholt
ember fekszik, mint egy zsák búza. És Min maga. Mindkét térde kilógott a
nadrágjából, ami sajnos hátul, a fenekénél is elszakadt, bár a Fénynek hála, azt
jól eltakarta hosszú kabátja. Igaz, a kabát ujját csak pár vékonyka cérnaszál
tartotta már... És az egész öltözékén annyi por és folt, hogy arra rágondolni is
rossz volt!
Nem várt a többiekre, kirántotta a kését a ruhája ujjából - ettől sajnos az
utolsó pár szál legtöbbje elszakadt - és végigpörgette az ujjai között, épp
ahogy Thom Merrilintől tanulta egykor. A napfény megcsillant a döbbenetes
gyorsasággal forgó pengén.
- A Nap palotába akarunk eljutni - jelentette be, és még Rand sem
szégyenkezett volna a hangjából sütő határozottság és gőg miatt. Voltak olyan
helyzetek, amikor a magabiztos kiállás többet ért a hosszas
magyarázkodásánál.
- Gyermekem - mondta Cadsuane feddően -, biztos vagyok benne, hogy
Kiruna és a barátnői mindent megtennének, amit csak tudnak, de egyetlenegy
Sárga sincs közöttük! Samitsu és Corelle pedig valóban a valaha élt két
legjobb Gyógyító közé tartoznak! Arilyn úrnő volt olyan nagylelkű, hogy
átengedje nekünk a városban a palotáját, úgyhogy oda visszük...
- Nem! - Min nem tudta, honnan vette a bátorságot ahhoz, hogy
ellentmondjon ennek az asszonynak. Kivéve... Kivéve persze azt, hogy
Randről volt szó. - Ha felébred... - Nagyot nyelt. Fel kell ébrednie! - Ha
felébred, és egy idegen palotában találja magát, idegen aes sedai-ok között, el
sem tudom képzelni, mit tesz! És önök sem akarják elképzelni!
Egy pillanatig állta az erős, hűvös tekintetet, aztán az aes sedai bólintott.
- A Nap palotába - mondta Cadsuane a földművesnek. - És olyan gyorsan,
amilyen gyorsan csak ezek a bolhazsákok mozogni tudnak!
Természetesen mindez nem volt ilyen egyszerű, még az aes sedai-ok
számára sem. Ander Tol egy szekérrakomány fonnyadt retekkel érkezett, amit
a városban akart eladni, és esze ágában sem volt a Nap palotának még csak a
közelébe sem mennie, ahol, amint azt ő nagyon is jól tudta, az Újjászületett
Sárkány embereket evett, akiket előtte nyílt tűzhelyen tíz láb magas aiel nők
sütöttek meg neki. Akárhány aes sedai áll is elébe, ő aztán nem megy a
palotának még csak az egy mérföldes körzetébe sem! Másfelől viszont
Cadsuane odadobott neki egy degeszre tömött erszényt. Amikor a földműves
kinyitotta, majdnem kiesett a szeme. A nő erre közölte, hogy ebből a pénzből
megvette a retkeket, kibérelte a kocsit, őt magát pedig felfogadta hajtónak, de
persze ha nem tetszik az elképzelés, nyugodtan visszaadhatja az erszényt.
Mindeközben csípőre tett kézzel állt a szekér mellett, és látszott rajta, hogy ha
Ander Tol vissza meri adni a pénzt, hát ott helyben bekapja szekerestül,
mindenestül. Mint később kiderült, a férfi azért hallgatott a jó szóra. Samitsu
és Niande lepakolta a szekeret, a retkek csak úgy repkedtek szanaszét. Jeges
arckifejezésükön látszott, hogy sosem gondolták volna, hogy egyszer
ilyesmire kell használniuk majd az Egyetlen Hatalmat. Darlin tekintete pedig
mérhetetlen megkönnyebbülésről árulkodott - ahogy ott állt az út szélén, és
Rand még mindig a nyakában lógott - hogy nem neki kell lerakodnia a
szekeret. Ander Tol még mindig a bakon ült, az álla majdnem a térdét érte, és
úgy tapogatta az erszényt, mint aki egyáltalán nem biztos abban, hogy végül is
megérte az üzlet.
Mikor végre mindannyian elhelyezkedtek a szekéren, és a retek alá terített
szénából ágyat rögtönöztek Randnek, Cadsuane a férfival szemben ültette le
Mint. Tol mester a kantárt rázogatta, és meglepő erőtartalékokat fedezett fel
öreg öszvéreiben. A szekér rettenetesen rázott és imbolygott, a kerekek nem
csak dülöngéltek, de láthatóan nem voltak egy magasak sem. Min arra
gondolt, bárcsak alá is jutna egy kis széna, bár még így is mulatságosnak
találta, ahogy Niande és Samitsu arca egyre feszültebb lesz minden egyes
huppanó után. Caraline egész nyíltan megmosolyogta őket. A Damodred ház
fejének nem kellett elrejtenie, hogy örül, amiért az aes sedai-oknak sincs
könnyebb dolga, mint nekik. Bár ami azt illeti, amilyen könnyű csontú
teremtés volt, ő még magasabbra repült minden zökkenésnél, és még
nagyobbat esett, mikor visszaért, mint az aes sedai-ok. Darlin, aki a szekér
szélébe kapaszkodott, egész jól bírta a rázódást, bár gondterhelt arccal
pillogott Randről Caraline-re és vissza.
Cadsuane volt a másik, akit láthatóan nem érdekelt, hogy a fogai össze-
össze koccannak.
- Napszállta előtt ott akarok lenni, Tol mester - kiáltott előre. A gazda heves
ostorcsattogtatásba kezdett, bár a szekér ettől nem haladt gyorsabban.
- Most pedig mesélj el mindent - fordult a nővér Minhez. - Egészen
pontosan mi történt, mikor a fiú legutóbb idegen aes sedai-ok között ébredt
fel?
A szeme elfogta Min tekintetét, és nem hagyta, hogy a lány félrenézzen.
Rand titokban akarta tartani mindezt, ha lehet; titokban akarta tartani, amíg
csak lehet. De most haldoklott, és Min úgy látta, hogy az egyetlen esély arra,
hogy megérje az estét, ebben a három nőben rejlik. Talán ha tudják, az sem
segít neki. Talán ha tudják, legalább egy kis részét megértik a
cselekedeteinek.
- Betették egy ládába - kezdte lassan.
Nem tudta, innen hogyan folytatta - de valahogy folytatta, folytatnia kellett
-, mint ahogy azt sem tudta, hogyan állta meg, hogy ne sírja el magát - de
valahogy megállta, mert nem omolhatott össze még egyszer, mikor Randnek
szüksége volt rá -, és valahogy elmondott mindent Rand rabságáról, a
verésekről, és egyszer sem remegett meg a hangja. Mesélt Dumai Kútjáról is,
Kirunáról, a többiekről, és hogy az aes sedai-ok hogyan hajtottak térdet a férfi
előtt, és esküdtek hűséget neki. Darlin és Caraline döbbenten nézték. Samitsu
és Niande iszonyodva rázta meg a fejét. Bár nem azért, amire Min gondolt,
mint az később kiderült.
- És... elcsendesített három nővért? - kérdezte Samitsu élesen. Hirtelen a
szája elé kapta a kezét, és elfordult, kihajolt a szekér oldalán, és hangosan
hányni kezdett. Niande szinte azelőtt csatlakozott hozzá, hogy elkezdte volna,
így egymás mellett lógtak, és ürítették ki a gyomrukat.
És Cadsuane... Cadsuane megérintette Rand sápadt homlokát, kiseperte
belőle a kósza hajszálakat.
- Ne félj, fiam - mondta lágyan. - Megnehezítették a dolgomat, és a te
dolgodat is, de nem foglak jobban bántani, mint amennyire feltétlenül
bántanom kell.
Minben megfagyott a vér.
A városkapuban kiáltozó őrök próbálták megállítani a robogó kocsit, de
Cadsuane rászólt Tol mesterre, hogy ne álljon meg, és a gazda csak még
jobban ütötte az öszvéreket. Az utcán elugráltak előlük az emberek, nehogy
legázolják őket, a szekér mögött csak úgy szálltak a kiáltások és az átkok,
felfordult gyaloghintók és utcai árusok állványaiba ütközött kordék
szegélyezték az útjukat. Átvágtattak az utcákon, fel a palotához vezető széles
rámpán, ahol a Dobraine úr színeibe öltözött őrök úgy rohantak ki eléjük,
mintha vad hordákat kellene leküzdeniük. Miközben Tol mester fennhangon
azt visítozta, hogy az aes sedai-ok kényszerítették arra, hogy ezt tegye, a
katonák észrevették Mint. Aztán észrevették Randet is. Min már eddig is egy
forgószél belsejében érezte magát, de most kénytelen volt rájönni, hogy
tévedett.
Vagy két tucat ember próbálta meg egyszerre kiemelni Randet a kocsiból, és
azok, akik hozzáértek, olyan gyengéden bántak vele, mint egy újszülöttel.
Négyen fogták mindkét oldalon, a karjukon feküdt, nem markoltak bele.
Cadsuane-nek vagy ezerszer el kellet ismételnie, hogy nem halott, miközben
besiettek a palotába, és végigrohantak a folyosókon, amelyek most sokkal
hosszabbnak tűntek, mint ahogy Min emlékezett. Egyre több cairhieni katona
futott a nyomukban. Nemesek tűntek fel minden keresztfolyosón és teremben,
úgy nőttek ki, mint a gombák. Sápadtan nézték Randet. Valahol elvesztették
Caraline-t és Darlint. Min csak most eszmélt rá, hogy már azóta nem látta
őket, hogy leszálltak a szekérről. Minden jót kívánt nekik, és elfeledkezett
róluk. Rand volt az egyetlen egy ember, akire gondolni tudott. Az egész
átkozott világon csak rá.
Nandera ott őrködött a férfi szobájába vezető, arany napkorongos, magas
ajtók előtt a Far Dareis Mai többi tagjával együtt. Mikor az őszülő Hajadon
meglátta Randet, kőarcú aiel magabiztossága szilánkokra tört.
- Mi történt vele? - kérdezte hitetlenkedve. - Mi történt?
A Hajadonok egy része sírni kezdett, panaszos vonyításuk úgy szállt végig a
palotán, mint valami sirató.
- Csend legyen! - mennydörgött Cadsuane, és úgy ütötte össze a tenyerét,
mintha villám csapott volna közéjük. - Te ott, gyermek! A fiúnak ágy kell!
Futás!
Nandera futott. Randet egy szemvillanás alatt levetkőztették, ágyba dugták.
Samitsu és Niande aggodalmasan köröztek felette. A cairhienieket kizavarták
a szobából, és Nanderát az ajtó elé állították azzal az utasítással, hogy küldjön
el mindenkit, mert Randet most nem lehet zavarni. Olyan gyorsan történt
minden, hogy Minnek még csak most jutott ideje arra, hogy elszédüljön.
Remélte, hogy egy nap látni fogja, mikor Cadsuane és az öreg Tudós
Asszony, Sorilea összecsapnak. Elkerülhetetlennek tűnt, ha egy városban
maradnak, és az mindenképp emlékezetes lesz!
De ha Cadsuane azt hitte, hogy az utasításai valóban mindenkit kinn
tartanak, hát nagyot tévedett. Mielőtt akár csak arrébb húzhatott volna egy
széket a Hatalommal, hogy leüljön Rand betegágya mellé, Kiruna és Bera már
ott is voltak. Büszke arccal vonultak be. Az egyik mint egy királynő, a másik
mint egy tanyasi gazdasszony.
- Mi ez az ostobaság, amit mondanak...? - kezdte Kiruna dühösen. Aztán
meglátta Cadsuane-t. Bera is meglátta. Min legnagyobb megdöbbenésére
tátott szájjal nézték.
- Jó kezekben van - mondta Cadsuane. - Hacsak valamelyikőtök nem tanult
meg jobban Gyógyítani az elmúlt pár évben, mint ahogy eddig tudott.
- Igen, Cadsuane - mondták engedelmesen, és -, nem, Cadsuane.
Min csak most csukta be a saját száját.
Samitsu a fal mellett álló elefántcsont berakásos székbe ült, elrendezgette
sötétsárga selyemszoknyáját, az ölébe eresztette a kezét, és nézte, ahogy Rand
mellkasa ütemesen süllyed és emelkedik a takaró alatt. Niande a férfi
könyvespolcához lépett, és leemelt róla egy könyvet, mielőtt leült volna az
ablak mellé. Olvasni? Ilyenkor? Kiruna és Bera is kis híján leültek, de aztán
félve Cadsuane-re néztek, és megvárták, míg az öreg nővér nem bólint
türelmetlenül.
- Miért nem csinálnak semmit? - kiáltott fel Min.
- Én is ezt kérdezném - mondta Amys, aki ebben a pillanatban lépett be a
szobába. A fiatalos arcú, hófehér hajú Tudós Asszony egy pillanatra Randre
nézett, aztán megigazította sötétbarna kendőjét, és Kirunához és Berához
fordult. - Elmehettek! - mondta. - És Kiruna, Sorilea újra látni szeretne!
A szólított nő sötét arca elsápadt, de mind a ketten sietve felpattantak,
pukedliztek, és egyszerre mormolták:
- Igen, Amys! - Még engedelmesebbnek hangzottak, mint az előbb, mikor
Cadsuane utasította rendre őket. Mielőtt kisiettek, zavartan pislogtak a Zöld
nővérre.
- Érdekes - mondta Cadsuane, mikor már a két aes sedai messze járt. Sötét
szeme Amys kék szemébe mélyedt, és úgy tűnt, neki legalábbis tetszik, amit
lát benne. Mindenesetre elmosolyodott. - Szívesen találkoznék ezzel a
Sorileával. Erős asszony?
Mintha külön kihangsúlyozta volna az „erős” szót.
- A legerősebb, akit valaha is láttam - mondta Amys egyszerűen.
Nyugodtan. Az ember nem is gondolta volna, hogy Rand csak egy lépésnyire
fekszik tőle eszméletlenül! - Nem ismerem a Gyógyításukat, aes sedai.
Gondolom, mindent megtettek, amit lehetett.
A hangja nyugodt volt és színtelen. Min nem volt benne biztos, hogy Amys
tényleg úgy gondolja.
- Amit tenni lehetett, azt meg is tettük - sóhajtott fel Cadsuane. - Most már
csak várhatunk.
- Miközben meghal? - csattant egy férfi durva hangja, és Min ijedten
összerezzent. Dashiva vonult be a szobába, csúf arca rettentő grimaszba
torzult. - Flinn! - ordította.
Niande könyve hangos puffanással esett a földre, a kezéből kifutott minden
erő. Úgy nézett a három feketekabátos férfira, mintha magát a Sötét Urat
látná. Samitsu sápadtan mormogott valamit magában. Nagyon úgy hangzott,
mint egy imádság.
Dashiva parancsára előbicegett az őszülő asha'man, és Rand ágyához lépett,
Cadsuane-nel szemben. Végigfuttatta a kezét vagy egy lábnyival a férfi
takarókba bugyolált, mozdulatlan teste fölött. Az ifjú Narishma gondterhelt
arccal állt az ajtóban, a kardja markolatát babrálta, hatalmas fekete szeme
egyszerre próbálta meg követni mind a három aes sedai-t. Az aes sedai-okat
és Amyst. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha félne, inkább úgy nézett ki,
mintha azt várná türelmesen, hogy a nők végre színt valljanak és az
ellenségüknek nyilvánítsák. Az aes sedai-okkal ellentétben Amys csak Flinnel
törődött a három asha'man közül. A tekintete minden mozdulatát követte, az
arca teljesen kifejezéstelen maradt. De az ujja nagyon is kifejezően futott
végig kése élén.
- Mit csinál ott? - követelte a magyarázatot Samitsu, és felugrott a székéből.
Bármennyire tartott is az asha'manektől, az eszméletlen beteg iránti
aggodalom legyőzte a félelmét. - Maga ott, maga Flinn vagy kicsoda!
Megindult az ágy felé, de Narishma rögtön elállta az útját. A nő összevonta
a szemöldökét, és megpróbálta megkerülni a fiút. Narishma Samitsu karjára
tette a kezét.
- Még egy modortalan kisfiú - mormolta Cadsuane. A három nővér közül
csak ő nem rémült meg láthatóan az asha'manek megjelenésekor. Inkább
kíváncsian méregette őket.
Narishma elvörösödött az öreg nővér szavai hallatán, és levette a kezét
Samitsuról, de mikor a nő megpróbálta újra megkerülni, ismét elé lépett.
Samitsu beérte azzal, hogy a fiú válla fölött leselkedjen.
- Maga, Flinn, mit csinál? Nem hagyom, hogy megölje a tudatlanságával!
Hallja?
Min szó szerint egyik lábáról a másikra állt idegességében. Nem hitte volna,
hogy az asha'man megöli Randet, de... Rand megbízott bennük, de... A
Fényre, még Amys sem tűnt túl magabiztosnak! A Tudós Asszony
meglehetősen borúlátóan méregette Flinnt.
Az asha'man lehúzta Rand felsőtestéről a takarót, és felfedte a sebet. A
karcolás éppúgy nézett ki, mint ahogy Min emlékezett rá, nem volt se jobb, se
rosszabb; széles, gyulladt, vértelen seb, ami épp a régi, kerek hegen futott át.
Úgy tűnt, mintha a férfi csak aludna.
- Bármit tesz is, Rand attól már nem lesz rosszabbul - mondta Min. Senki
nem figyelt rá.
Dashiva felhördült, és Flinn ránézett.
- Láttál valamit, asha'man?
- Nekem nincs Tehetségem a Gyógyításhoz - mondta Dashiva, és kurtán
elfintorodott. - Te értesz hozzá, te fogadtad meg a tanácsomat, hogy tanulj
Gyógyítani!
- Miféle tanácsot? - kérdezte Samitsu határozottan. - Ragaszkodom hozzá,
hogy...
- Fogd be a szád, Samitsu! - mondta Cadsuane. Amystől eltekintve ő volt az
egyetlen nyugodt nő a szobában, bár az alapján, ahogy az aiel nő a kését
simogatta, Min nem volt benne biztos, hogy nyugodt. - Azt hiszem, a
legkevésbé sem akarja bántani a fiút!
- De Cadsuane - vágott közbe Niande sürgetően -, az a férfi...
 - Azt mondtam, csend legyen! - szólt rá határozottan az ősz aes sedai.
- Biztosíthatom róla önöket - mondta Dashiva, és valahogy sikerült
egyszerre behízelgőnek és keménynek hangoznia, - hogy Flinn pontosan
tudja, mit csinál! Már most is képes olyan dolgokra, amikről maguk aes
sedai-ok még csak nem is álmodnak!
Samitsu hangosan felhorkant, Cadsuane csak bólintott, és visszaült a székbe.
Flinn végighúzta az ujját a Rand oldalán éktelenkedő duzzadt seben, és a
régi heg felett is. Az még veszélyesebbnek tűnt.
- Ez a kettő hasonlít egymásra, mégis különböznek, mintha két fajta fertőzés
dolgozna benne. Épp csak ez nem fertőzés, hanem... sötétség. Nem tudom,
hogy mondjam másképp!
Megvonta a vállát, és Samitsu sárga szegélyes kendőjét nézte. A nő
összevonta a szemöldökét, de most már inkább elgondolkodva méregette az
asha'mant, mint dühösen.
- Folytasd, Flinn - morogta Dashiva. - Ha meghal...
Elfintorodott, mintha valami büdöset dugtak volna az orra alá, és nem volt
képes levenni a tekintetét Randről. A szája mozogni kezdett, magában beszélt,
félig sírt, félig vadul nevetett, anélkül hogy az arckifejezése akár hangyányit
is változott volna.
Flinn mély levegőt vett, és körbenézett a szobában. Végigpillantott az aes
sedai-okon, Amysen. Mikor meglátta Mint, összerezzent, és napcserzett arca
elvörösödött. Sietve átrendezte a takarót, hogy Randet a nyakáig fedje, csak a
régi seb és az új vágás látszott ki a selyem alól.
- Remélem, senkit sem zavar, hogyha beszélek közben - mondta, és bütykös
ujjait végighúzta Rand oldalán. - Úgy tűnik, hogy az segít egy kicsit, ha
beszélek. - Hunyorogni kezdett, csak a sebekre figyelt már, az ujjai lassan
mozogtak. Egészen úgy, mintha fonalakat szőne egybe. Minnek legalábbis
úgy tűnt. Oda sem figyelve beszélt, láthatóan nem a szavak kötötték le a
gondolatait. - Voltaképp azt is lehet mondani, hogy a Gyógyítás vitt a Fekete
Toronyba. Katona voltam, míg egyszer csak kaptam a combomba egy
lándzsát. Azután már nem tudtam nyeregbe ülni, vagy sokat gyalogolni. Ez
volt a tizenötödik sérülés, amit a Királynő Gárdájánál töltött negyven év alatt
szereztem. A tizenötödik számottevő sérülés legalábbis; ha utána tud járni
vagy lovagolni az ember, akkor az csak karcolás. Negyven év alatt rengeteg
barátomat láttam meghalni. Úgyhogy elmentem, és a M'Hael megtanított a
Gyógyításra. Meg sok minden másra is. Ez elég durva módszer. Egyszer
engem is meggyógyított egy aes sedai, lassan már harminc éve, és ahhoz
képest ez fájdalmas. De legalább olyan jól működik. Aztán egy nap Dashiva
barátom, azaz bocsánat, Dashiva asha'man, azt mondta, hogy ő nem érti, miért
működik ugyanúgy a dolog akkor is, ha egy törött lábat akarok rendbe hozni,
meg akkor is, ha egy náthát akarunk kikúrálni. Beszélgetni kezdtünk, és...
Nos, neki a maga részéről nincs hozzá érzéke, de nekem, mondhatni, remekül
megy a dolog. Szóval van hozzá Tehetségem. Úgyhogy elkezdtem azon
gondolkozni, hogy mi volna, ha...? Ennyi. Ennél többet nem tudok tenni.
Dashiva felmordult, mikor Flinn hirtelen hátralépett, majd leguggolt, és
letörölte a kezével a homlokát. Izzadság gyöngyözött az arcán. Min most
először látott egy asha'mant verítékezni. A Rand oldalát elcsúfító vágás nem
tűnt el, de jóval kisebbnek látszott, és kevésbé volt gyulladt és vörös. Még
mindig aludt, de az arcába lassan visszatért a szín.
Samitsu olyan gyorsan vetette át magát a szobán, hogy Narishma nem tudott
közbelépni.
- Mit csinált? - követelte hangosan, és Rand homlokára helyezte a kezét.
Bármit talált is az Egyetlen Hatalommal, a szemöldöke majdnem a hajáig
szaladt, és a hangja parancsolóból hitetlenkedőbe váltott. - Mit csinált?
Flinn sajnálkozva vonta meg a vállát.
- Nem túl sokat. Igazából nem tudtam megérinteni a baj gyökerét.
Valamiféleképp elzártam a sötétséget tőle, legalábbis egy időre. Nem tart
örökké. Most egymással küzd a két gonosz. Lehet, hogy kiirtják egymást, ő
pedig teljesen felépülhet. - Sóhajtott egy nagyot, és megrázta a fejét. - De
ugyanakkor nem mondhatom biztosra, hogy nem ölik meg. De azt hiszem,
jobbak az esélyei, mint eddig voltak.
Dashiva fontosságának teljes tudatában bólintott.
- Igen, most már van esélye! - Úgy viselkedett, mintha ő maga gyógyította
volna meg a férfit.
Flinn legnagyobb meglepetésére Samitsu megkerülte az ágyat és segített
neki felkelni.
- Elmondja nekem, hogyan csinálta! - kiáltotta, bár parancsoló hangja
meglehetősen ellentmondott annak, ahogy fürge ujjai lesimították az ősz férfi
kabátját, és megigazgatták összegyűrődött gallérját. - Bárcsak valahogy meg
tudná mutatni nekem! De az is megteszi, ha leírja! Meg kell tennie! Magának
adom az összes aranyamat, kihordom a gyerekét, megteszek bármit, amit csak
kér, de el fog nekem mondani mindent, amit tud!
A nő láthatóan maga sem tudta, most parancsol vagy könyörög,
mindenesetre elég határozottan vezette el az egyik ablakfülkébe a zavart és
értetlen asha'mant. A férfi többször is kinyitotta a száját, hogy megszólaljon,
de Samitsut túlságosan is elfoglalta az, hogy rábeszélje Flinnt, tanítsa, s nem
vette észre, hogy a férfi beszélni akar. Mint nem érdekelte, ki mit gondol róla,
felmászott az ágyra, s úgy feküdt, hogy Rand arcához érjen az arca és
szorosan átölelte a férfit. Esély. Közben az ágy körül álló három embert
tanulmányozta. Cadsuane még mindig a székében ült, Amys vele szemben
állt, Dashiva az ágy lábánál lévő tartóoszlopok egyikének dőlt. Mindegyikük
körül kiolvashatatlan színek és képek táncoltak. Mindegyikük Randet leste
mohón. Amys kétségkívül attól tartott, hogy az aielek mind elpusztulnak, ha
Rand meghal, és a dühödten pislogó Dashiva, az egyetlen hármójuk közül,
akinek az arcán honolt valamiféle emberi érzelem, az asha'maneket féltette.
Cadsuane pedig... Cadsuane, akit nem csak, hogy ismert Bera és Kiruna, de
aki az esküjük ellenére is úgy ugráltatta a két aes sedai-t, mint valami kis
csitriket... Cadsuane nem bántja jobban Randet, „mint amennyire bántania
kell”. A nő egy pillanatra összenézett Minnel, és a lányt kirázta a hideg.
Valahogy meg fogja védeni Randet, amíg a férfi nem képes erre. Megvédi
Amystől, Dashivától, megvédi Cadsuane-től is! Valahogy. Öntudatlanul is
dúdolni kezdett egy régi altatódalt, és lágyan elringatta a férfit.
Harminchetedik fejezet

ÜZENET A PALOTÁBÓL

A Madarak Ünnepe utáni nap olyan heves széllel virradt a Viharok tengere
felől, hogy Ebou Darból még a hőséget is kisöpörte, bár a felhőtlen ég és a
vörös izzásban kelő nap forróságot ígért, ha elállna a szél. Mat begombolatlan
kabáttal és csak félig összefűzött inggel sietett végig a Tarasin Palotán.
Minden lépésnél idegesen nézett körül. Nem ugrott ugyan meg riadtan minden
zajra, de tagadhatatlanul összerezzent, és jóval ijedtebben pislogott maga elé,
mint szeretett volna, ahányszor csak egy szolgáló elment mellette, és
alsószoknyáját suhogtatva rámosolygott. Mindegyikük mosolygott, és
mindegyikük mosolyában volt valami... határozottan... sokat tudó. A
legszívesebben futott volna.
Végül persze lassított egy kicsit, és az istállókhoz vezető árnyas sétányon
már szinte lábujjhegyen tipegett végig. A sétány karcsú oszlopai között
sárgás, sásszerű növények álltak hatalmas, vörös agyagedényekben, és a
fentről lelógó fémkosarakból kicsüngő, széles, vörös erezetű szőlőlevelek és
kacskaringós indák sűrű falat fontak az út köré. Mat önkéntelenül is a
szemébe húzta a kalapját, hogy ne lehessen látni az arcát Végigfuttatta az ujját
a lándzsája hegyén - az ashandarei hegyén, ahogy Birgitte a fegyvert hívta -,
és öntudatlanul is úgy simogatta a nyelét, mintha attól tartana, hogy meg kell
védenie magát. A kockák dühödten dörömböltek a fejében, de ennek
kivételesen semmi köze nem volt az idegességéhez. Arról csak Tylin tehetett.
A magas, boltíves külső kapu előtt már hat zárt hintó várakozott, mindegyik
a Mitsobar ház zöld horgonyos-kardos címerével az ajtaján A lovak
türelmetlenül topogtak, az egyenruhás kocsisok is fenn ültek a bakon. Látta,
hogy Nalesean nagyot ásítva áll egy sárga csíkos kabátban a kocsik túloldalán,
Vanin pedig az istállóajtó mellett egy felfordított hordón ücsörög, és láthatóan
alszik. A többi embere türelmesen guggolt az istállóudvar durva kövezetén,
néhányan kockáztak a hatalmas, fehér épület árnyékában. Elayne Mat és a
hintók között állt, épp a növényfal túloldalán. Reanne Corly is ott állt
mellette, és nem messze tőle hét asszony várakozott. Azok voltak, akikre
tegnap rátört azon a különös találkozón, és egyes-egyedül Reanne nem viselte
a javasasszonyok vörös övét. Mat félig arra számított, hogy nem jönnek el ma
reggel. Látszott az arcukon, hogy hozzászoktak ahhoz, hogy ők irányítják az
életüket, és mások életét is. A legtöbbjük legalább egy kicsit őszült már,
mégis várakozva néztek a babaarcú Elayne-re, láthatóan lábujjhegyen álltak,
és azt várták, hogy mikor ugorhatnak valamelyik kérésére. Persze Matet az
egész csoportosulás nem érdekelte igazán. Az a nő, akitől rettegett, nem volt
velük. Tylin társaságában meglehetősen... Nos, a „tehetetlen” volt arra a
legjobb szó, ahogy Tylin társaságában érezte magát, bármilyen nevetségesen
hangzott is a dolog.
- Nincs rájuk szükségünk, Corly asszony - mondta épp Elayne. A
leányörökös úgy beszélt az ősz asszonnyal, mintha egy kisgyereknek
veregetné meg az arcát. - Mondtam nekik, hogy maradjanak itt, amíg vissza
nem térünk. Ha nincs velünk hat felismerhetően aes sedai nő, nem keltünk
olyan nagy feltűnést, különösen a folyó túlpartján nem.
A nő elég érdekes elképzeléseket vallott arról, hogy mit kell felvennie, ha
feltűnés nélkül akar a város legdurvább részén sétálni. Széles karimájú, zöld
kalapot viselt hatalmas, zöld tollbokrétával, a vállán arany csigamintás
könnyű, halványzöld porfogó köpeny libbent. Magas nyakú, szűk, selyem
lovaglóruhája zöld volt, de ez alig látszott a vaskos aranyhímzéstől, ami
felkúszott a nadrágszoknya hasítékán, és igencsak kihangsúlyozta az ovális
mellkivágást, amiből a fél keble kilátszott. És a tetejébe még egy nászkésnek
való szűk nyakláncot is viselt A vaskos aranypánt láttán alighanem a Rahad
összes tolvajának viszketni kezd a tenyere. Nem volt nála más fegyver, csak
az övére tűzött apró tőr. Bár persze miféle fegyverre lett volna szüksége egy
fókuszálni tudó nőnek? Természetesen a vörös öves várakozók mindegyikénél
ott csillant az ebou dari nők jellegzetes görbe tőre. Még Reanne egyszerű
bőrövén is.
Reanne levette széles, kék szalmakalapját, majd visszatette, és újra
megkötötte az álla alatt a szalagot. Úgy tűnt, nem Elayne hangneme zavarja.
Kérdő mosolyt öltött a szalmakalappal együtt, és félénken megkérdezte.
- De miért hiszi azt Merilille sedai, hogy hazudunk?
- Mind azt hiszik! - vetette közbe az egyik vörös öves kapkodva.
Mindegyikük józan színű ebou dari ruhát viselt mély nyakkivágással. A
szoknyájuk oldalt fel volt hasítva és félreszegve, hogy kilátsszanak alóla a
színes alsószoknyák, de csak ennek az egy csontos nőnek volt a város lakóira
jellemző olajzöld bőre és sötét szeme, akinek a hosszú hajában már több volt a
fehér, mint a fekete. - Sareitha sedai egyenest az arcomba vágta, hogy
hazudok a létszámunkról éppúgy, mint...
- Hallgass már el, Tamarla! - mordult rá Reanne ingerülten. Corly asszony
lehet, hogy vinnyogva nyalta egy gyermek kezét, ha az aes sedai volt, de a
saját emberei között szigorú rendet tartott.
Mat összevonta a szemöldökét, és felbámult az istállóra néző ablakokra, már
persze azokra, amelyeket láthatta onnan, ahol állt. Némelyiket díszes, fehérre
festett kovácsoltvas erkély takarta el, másokat aprólékosan faragott, hófehér fa
ablaktáblák fedtek. Valószínűleg Tylin már nem volt ott, valószínűleg Tylin
nem fog az istállóban rátörni. Óvakodott attól, hogy felébressze a nőt, olyan
halkan öltözött föl és osont ki, mint egy kisegér. Különben is, itt biztos
semmivel nem próbálkozna! Legalábbis Mat nem hitte volna, hogy idáig
alacsonyodik. De persze távol állhat-e bármi is egy olyan nőtől, aki képes volt
arra utasítani fél tucat szolgálónőt, hogy fogják meg a folyosón előző éjszaka,
és vonszolják a szobájába?! Az az átkozott nőszemély úgy bánt vele, mint
valami játékbabával! Ezt pedig nem tűrheti tovább! Nem ám! A Fényre, most
kit akart átverni ezzel a hősködéssel? Ha nem kapják fel azt a Viharok Tálját
vagy mit, és nem tűnnek el még ma Ebou Darból, Tylin megint egész éjjel a
fenekét fogja csipkedni, és kis galambocskának fogja szólítgatni.
- A korotokról van szó, Reanne. - Egyáltalán nem hangzott úgy, mintha
Elayne habozna, azt sosem tette, de hallhatóan óvatosan beszélt erről a
dologról. - Az aes sedai-ok között meglehetősen nagy udvariatlanságnak
számít valakinek a koráról beszélni, de... Reanne, úgy tűnik, a Világtörés óta
egyetlenegy aes sedai sem élt annyi ideig, mint amennyit a ti Kötögető-
körötök legfiatalabb tagja állít! - A Vérség tagjai ezt a bolondos nevet
választották a vezetőségüknek. - Te magad legalább száz évvel vagy annál
öregebb!
A vörös öves nők levegő után kapkodtak, és kitágult a szemük. Egy karcsú,
sötét szemű nő halvány mézszínű hajjal idegesen felnevetett, de Reanne
azonnal rákiáltott.
- Famelle!
Az asszony elvörösödött, és a szája elé tette a kezét.
- Ez nem lehet igaz - mondta Reanne elhalóan Elayne-nek. - Az aes sedai-ok
biztos...
- Jó reggelt! - mondta Mat, és kilépett a szőlőindák mögül. Az egész
párbeszéd őrültség volt, hisz mindenki tudta, hogy az aes sedai-ok tovább
élnek, mint a többi ember. Ahelyett, hogy ilyesmire pazarolják az idejüket,
már úton lehetnének a Rahadba! - Hol van Thom és Juilin? És Nynaeve? -
Biztos volt benne, hogy a nő visszaérkezett még az éjszaka, ellenkező esetben
Elayne jóval idegesebb lett volna. - Vér és hamu, sehol nem látom Birgittét!
Mennünk kéne, Elayne, miért ácsorgunk még mindig itt? Aviendha is velünk
tart?
Elayne összevonta a szemöldökét, és egy pillanatra Reanne-re nézett. Mat
tudta, hogy a lány azon gondolkozik, hogyan is bánjon vele. Ha előadja a
harmatos szemű, ártatlan kislányt, soha többé nem fogják komolyan venni
ezek a nők, éppúgy, mint ahogy nem vennék komolyan, ha megpróbálná
rávillantani a kis gödröcskéit. Elayne valamiért azt hitte, hogy a gödröcskéivel
bármit elérhet akkor is, ha másképp nem jutott előre.
- Thom és Juilin Aviendhának és Birgittének segítenek megfigyelni Carridin
palotáját, Mat. - Ezek szerint a leányörökösi póz mellett döntött, majdnem
teljes gőgjében. Persze nem merte megvillantani előtte az egészet, tudta,
hogyan reagálna arra a férfi, de a hangja döbbenetesen határozott volt, kék
szeme jeges, és csinos arcát megdermesztette, ha nem egyenest
megfagyasztotta az arrogancia. Léteznek valahol olyan nők is, akikben csak
egy személy lakik? - Nynaeve is mindjárt lent lesz, biztos vagyok benne.
Semmi okod nincs rá, hogy velünk gyere, Mat! Nalesean és a katonáid több
mint elegendőek lesznek kíséretnek. Élvezhetnéd a palota vendégszeretetét,
míg csak vissza nem érünk!
- Carridint! - kiáltott fel Mat. - Elayne, nem azért vagyunk Ebou Darban,
hogy elintézzük Jaichim Carridint! Megszerezzük a Tálat, aztán te vagy
Nynaeve kaput nyittok, és eltűnünk innen! Világosan beszéltem? És igenis
veletek megyek a Rahadba! - Élvezze a palota vendégszeretetét? Csak a Fény
tudja, Tylin miket találna ki, ha egész nap a palotában maradna! Már a puszta
gondolatra is kis híján hisztérikusan felnevetett.
A javasasszonyok jeges tekintete szinte átdöfte. A zömök Sumeko
megvetően biggyesztette le az ajkát, és Melore, a középkorú, dundi domani
nő, akinek tegnap olyan kedvtelve nézegette kerekded kebleit, a csípőjére tette
a kezét, és vihart ígérő tekintettel nézett rá. Tudhatnák pedig már, hogy
mennyire nem ijesztik meg őt az aes sedai-ok, de még Reanne is úgy nézett rá,
mint aki azon gondolkozik, hogy ő maga tépje-e meg a fülét. Úgy tűnik, ezek
a nők annyira belegabalyodtak az aes sedai-okba, hogy nem elégedtek meg
annyival, hogy ők maguk kiskutyaként követik őket, de mindenki mástól is
ezt várták el.
Elayne láthatóan küzdött magával. Összeszorította a száját, de azt az egyet
Matnek is meg kellett hagynia, hogy a lány nem próbálkozott továbbra is
azzal a stratégiával, ami egyszer már csődöt mondott. Másfelől viszont a
velejéig gőgös volt, akárhogy próbálta is elrejteni. És a többi nő még mindig
őt figyelte.
- Mat, tudod, hogy nem mehetünk el innen, amíg nem használtuk a Tálat. -
A lány még mindig felszegte az állát, és a hangja legjobb esetben is csak
félúton volt a magyarázat és az utasítás között. - Könnyen lehet, hogy
napokba telik, mire rájövünk, hogyan kell használni. Lehet, hogy egy fél
hétbe is, vagy esetleg még több időbe! Ha már úgyis itt vagyunk, akár meg is
próbálhatjuk elintézni Carridint ez idő alatt.
Mikor Elayne kiejtette a fehérköpeny nevét, megbicsaklott a hangja, mintha
csak valami személyes elintéznivalója lenne a férfival, de Mat gondolatait
most más foglalta le az elhangzottak közül.
- Fél hét! - Úgy érezte, mindjárt megfullad. Ujjával meglazította kissé a
nyakában hordott fekete selyemkendőt. Tylin arra használta a kendőt, hogy
kikötözze a kezét, még mielőtt Mat rájöhetett volna, mit is tervez a nő. Fél
hét! Vagy még több idő! Akárhogy próbált is uralkodni magán, a hangja
hisztérikusan csendült. - Elayne, biztos vagyok benne, hogy bárhol használni
tudjátok azt az átkozott Tálat! Nem kell itt lennetek hozzá! Biztos vagyok
benne, hogy Egwene is minél előbb találkozni akar veletek, és fogadni
mernék rá, hogy hasznát venné egy-két jó barátnak! - Azok alapján, amit az
aes sedai táborban látott, a lány száz jó barátnak is találna helyet. Talán, ha
visszaviszi hozzá ezeket a bolond nőket, Egwene is hajlandó lesz feladni ezt
az egész ostoba amyrlinséget, és hagyja, hogy a többiekkel együtt visszavigye
Randhez. - És Randdel mi lesz, Elayne? És Caemlynnel? Az Oroszlános
Trónnal? Vér és hamu, tudom, hogy te is minél előbb Caemlynbe akarsz érni,
hogy Rand ráültethessen a trónra!
Mat nem értette, hogy a lány arca miért lesz minden egyes szónál egyre
sötétebb. Elayne szeme villámokat szórt. A férfi azt mondta volna, hogy a
lány megsértődött, bár nem adott rá semmi okot.
Elayne kinyitotta a száját, hogy dühösen vitatkozni kezdjen Mattel, miután
az befejezte a szónoklatot. A férfi felkészült a legrosszabbra, és a Végzet
Vermébe azzal, hogy Reanne és a többi vörös öves némber mit gondol róla,
hogy egy aes sedai-jal vitatkozik! Az arckifejezésük alapján már ennyiért is
elevenen megnyúzták volna.
Mielőtt azonban bárki bármit is mondhatott volna, egy kövérkés, őszülő
asszony jelent meg a Mitsobar ház libériájában. Először Elayne előtt
pukedlizett, aztán a javasasszonyok előtt, végül Mat felé hajolt meg kurtán.
- Tylin királynő küldi ezt önnek, Cauthon mester - mondta Laren, és felé
nyújtott egy csíkos kendővel letakart kosárkát, amelynek a fülére apró, piros
virágokat kötöztek. - Nem reggelizett, pedig szüksége lesz az erejére!
Mat arca átforrósodott. A nő kifejezéstelen arccal mérte végig, és már jóval
többet látott belőle, mint amikor legelőször Tylin színe elé vezette. Jóval
többet. Ő hozta be előző este a vacsorájukat a királynő szobájába, miközben
Mat megpróbált elbújni a selyemlepedők alá. A férfi semmit sem értett. Ezek
előtt a nők előtt úgy elpirult és úgy ugrabugrált, mint egy kislány! Fel sem
foghatta az egészet.
- Biztos vagy benne, hogy nem maradnál itt szívesebben? - kérdezte Elayne.
- Úgy gondolom, hogy Tylin örömmel reggelizne veled. A királynő szerint
csodálatosan szórakoztató vagy, és udvariasan engedékeny - tette hozzá
kétkedve.
Mat a kocsik felé menekült egyik kezében a kosárkával, a másikban az
ashandarei-jel.
- Minden északi férfi ilyen szégyenlős? - kérdezte Laren.
Mat megpróbált visszalesni a válla felett anélkül, hogy megállt volna, és
megkönnyebbülten felsóhajtott. A szolgalónő már fel is kapta terebélyes
szoknyáit, megfordult, és elsietett az árnyas kis sétányon. Elayne intett
Reanne-nek és a javasasszonyoknak, akik sietve körbevették. Mat még így is
megremegett. Egy szép napon még a halálba kergetik a nők!
Megkerülte a legközelebbi kocsit, és kis híján elejtette a kosarat, amikor
meglátta a hintó lépcsőjén kuporgó Beslant. A fiú a kardját nézegette, a
meztelen pengén megcsillant a napfény.
- Te mit keresel itt? - kiáltott fel Mat.
Beslan visszacsúsztatta a kardot a hüvelybe, és elvigyorodott.
- Veletek megyek a Rahadba. Azt hiszem, ott sokkal mulatságosabb lesz.
- Remélem is, hogy mulatságos lesz! - ásított Nalesean a tenyerébe. - Nem
aludtam valami sokat múlt éjszaka, te meg képes vagy elráncigálni, mikor a
Tengeri Nép asszonyai itt vannak közöttünk!
Vanin felegyenesedett a hordón, körbenézett, látta, hogy még mindig nem
mozdul senki, úgyhogy visszacsúszott, és ismét behunyta a szemét.
- Nem lesz semmiféle mulatság, ha van egy kis szerencsénk - motyogta Mat.
Nalesean nem aludt valami sokat?! Hah! Mindannyian jól töltötték az
ünnepet! Nem mintha ő nem érezte volna kellemesen magát az éjszaka egyes
részein, bár ez leginkább csak akkor sikerült, mikor nagy nehezen
megfeledkezett arról, hogy egy olyan nővel van együtt, aki úgy kezeli, mint
valami átkozott babát. - Miféle Tengeri Nép?
- Mikor Nynaeve visszatért tegnap este, jött vele vagy egy tucat nő a
Tengeri Népből. - Beslan nagyot fújt, és érzékletesen hullámoztatta a kezét. -
Ahogy azok mozognak, Mat...!
A férfi megrázta a fejét. Nem gondolkozott tisztán; Tylin már a
gondolataiba is befészkelte magát. Nynaeve és Elayne meséltek már neki a
szélkeresőkről, vonakodva és titoktartási eskü alatt, pedig akkor sem akarták
elárulni, miről van szó, mikor Nynaeve már oda indult volna. És még csak el
sem pirultak, amiért megpróbálták átverni! A nők a maguk módján tartják
meg az ígéreteiket, így tartotta a régi szólás. És ha jobban belegondolt, Lawtin
és Belvyn nem volt ott a többi emberével. Talán Nynaeve azzal próbálja meg
kiengesztelni, hogy ki akart siklani az ígérete alól, hogy most is maga mellett
tartja őket? A maguk módján. De ha a szélkeresők már itt vannak a palotában,
aligha kell egy fél hét ahhoz, hogy használni tudják a Tálat! A Fényre, ne
kelljen!
Mintha azzal, hogy a lányra gondolt, megidézte volna, Nynaeve kilépett az
indák rejtette ösvényről az istállóudvarra. Mat eltátotta a száját. Nynaeve egy
magas, sötétzöld kabátos férfit vezetett, Lant! Vagy jobban mondva Lan
vezette Nynaeve-et, a nő két kézzel markolta a férfi karját, és édeskésen
mosolygott fel rá. Bármilyen más nő esetében Mat azt mondta volna, hogy
szerelmesen pislog, de most Nynaeve-ről volt szó.
Mikor a nő ráeszmélt, hogy hol van, összerezzent, és sietve lépett arrébb,
bár egy pillanatig még fogta Lan kezét. Ő sem öltözött ésszerűbben, mint
Elayne: selyemruhája kékjét alig lehetett látni a zöld hímzéstől, és a merész
mellkivágásban egy vékony aranyláncon akkora aranygyűrű fityegett, hogy az
a nő két ujjára is bő lett volna. A széles karimájú kalap, amit a szalagjánál
fogva húzott maga után, alig látszott ki a kék tollak alól, és a köpenye kékkel
hímzett halványzöld volt. Mellette és Elayne mellett a többi nő szegényesnek
tűnt egyszerű gyapjúruhájában.
Mindenesetre akár álmodozott az előbb, akár nem, Nynaeve most már
megint a régi önmaga volt. Átvetette vastag hajfonatát a vállán.
- Most csatlakozz a többi férfihoz, Lan - mondta parancsolóan -, és akár
indulhatunk is! A négy hátsó hintó a férfiaké!
- Ahogy parancsolod - mondta Lan, és kardmarkolatra tett kézzel meghajolt.
A nő csodálkozva nézett utána. Talán azt nem hitte el, hogy ilyen könnyen
engedelmeskedik, aztán megrázta magát, és visszanyerte tüskés természetét.
Elayne és a többi nő mellé lépett, és úgy terelgette őket az első két hintó felé,
mintha egy csapat libát hajtana egy fűzfavesszővel. Ahogy ráordított a
szolgákra, hogy nyissák már ki a kaput, senki sem gondolta volna, hogy eddig
csak rá várt a társaság. A kocsisokkal is üvöltözött, rávette őket, hogy azonnal
kapják fel a kantárokat, és forgassák szaporábban a hosszú ostort. Kész csoda,
hogy megvárták, mire mindenki felszállt!
Mat ügyetlenül felkapaszkodott a harmadik kocsiba Lan, Nalesean és Beslan
után. Lezökkent a helyére, a kosárkát az ölébe vette, és a kocsi már meg is
indult.
- Hogy kerültél ide, Lan? - Amint a bemutatkozással megvoltak, kitört
belőle a kérdés. - Rád számítottam a legkevésbé! Hol voltál? A Fényre, már
attól féltem, hogy meghaltál! Tudom, hogy Rand is rengeteget aggódik
emiatt! És hagyod, hogy Nynaeve parancsolgasson neked... A Fényre, miért
hagyod?
A kőarcú őrző láthatóan nehezen döntötte el, milyen sorrendben válaszolja
meg a kérdéseket.
- Nynaeve-et és engem tegnap este összeadott a Hajók Úrnője - mondta
végül. - Az Atha'an Miere-nek számtalan... szokatlan lakodalmi szokása van.
Mindkettőnket ért pár meglepetés.
A szája mosolyra görbült, bár a tekintete hideg maradt. Aztán megrázta
magát. Láthatóan nem akart többet beszélni a dologról.
- A Fény áldása ragyogjon rád és a hitesedre - morogta Beslan udvariasan,
és meghajolt, amennyire csak azt a hintó szűkös belsejében lehetett. Nalesean
is motyogott valamit, bár az arckifejezéséből egyértelmű volt, hogy őrültnek
hiszi Lant. Nalesean épp elég sokszor élvezhette Nynaeve társaságát.
Mat csak ült, bámult maga elé, és hagyta, hogy a kocsi mozgása ide-oda
dobálja. Nynaeve megházasodott? Lan feleségül vette Nynaeve-et? Ez az
ember megőrült. Nem csoda, hogy a tekintete olyan üres volt! Mat előbb
dugott volna egy veszett rókát az inge alá! Csak a bolondok házasodnak meg,
de Nynaeve-et csak egy dühöngő őrült vette volna el!
Ha Lan észrevette is, hogy nem tölt el mindenkit hihetetlen örömmel a hír,
nem mutatta. A tekintetét kivéve éppolyan volt, mint amilyennek Mat
emlékezett rá. Talán még kicsit keményebb is, bár nem tudta, az lehetséges-e.
- Van valami, ami ennél is sokkal fontosabb - mondta Lan. - Nynaeve nem
akarja elmondani neked, Mat, de tudnod kell. A két embered meghalt,
Moghedien ölte meg őket. Sajnálom. Tudom, hogy ez nem vigasztal, de
tényleg egy pillanat alatt végük volt! Nynaeve úgy véli, Moghedien már nincs
a városban, különben megpróbálta volna megint megölni, de én ebben
egyáltalán nem vagyok olyan biztos. Úgy tűnik, van valami személyes
elintéznivalója Nynaeve-vel, bár ő nem hajlandó beszélni róla. - Ismét az a
hideg félmosoly, Lan mintha észre sem vette volna. - Legalábbis nem mondott
el túl sokat, és az egész nem is lényeges. De jó, ha tudod, mi minden várhat
ránk a folyó túloldalán.
- Moghedien - mondta Beslan csillogó szemmel. A fickó alighanem
mulatságosnak találta a dolgot.
- Moghedien - mordult fel Nalesean, de ő legalább dühösnek tűnt. Még a
szakálla is berzenkedve remegett.
- Azok a mocskos, átkozott némberek! - motyogta Mat.
- Remélem, a feleségemre ez nem vonatkozott - mondta Lan hidegen, és
megmarkolta a kardja markolatát. Mat sietve felemelte a kezét.
- Természetesen nem! Csak Elayne-re... és a Vérségre.
 Lan egy pillanattal később bólintott, és Mat megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Jellemző lett volna Nynaeve-re, hogy megöleti a férjével - a férjével! -, mikor
olyan biztosan, mint hogy a kenyér barna, megpróbálta volna eltitkolni előle,
hogy az egyik Kitaszított a városban van. Matet még Moghedien sem
ijesztette meg igazán, amíg a nyakában volt az ezüst rókafejes medál, addig
legalábbis nem, de Naleseant és a többieket még a medál sem védhette volna
meg. Nynaeve kétségkívül úgy gondolta, hogy ez majd az ő dolga lesz és
Elayne-é. Hagyták, hogy magával hozza az embereit, és közben végig azon
nevettek a háta mögött, hogy...
- Nem fogod elolvasni anyám üzenetét, Mat?
Amíg Beslan nem szólt neki, a férfi észre sem vette, hogy a kosár és a
csíkos konyharuha közé bedugtak egy apróra hajtogatott kis papírlapot is. Épp
elég látszott belőle ahhoz, hogy kivegye a kard és horgony díszítette zöld
pecsétet.
Az ujjával feltörte a viaszt, és kihajtotta a lapot. Úgy tartotta, hogy Beslan
ne láthassa, mi van rajta. Persze talán jobb lenne, ha látná, de figyelembe
véve, hogy Beslan hogyan gondolkozott ezekről a dolgokról, Mat rájött, hogy
alighanem már az sem számít, ha a férfi elolvassa a levelét. Bárhogy volt is,
Mat örült, hogy ezeket a sorokat csak az ő szeme láthatja. A szíve minden
egyes szónál egyre nehezebb lett.

Mat, cukorfalatkám!
Átvitetem a holmidat a lakosztályomba! Úgy sokkal kényelmesebb lesz! Mire
visszatérsz, Riselle már be is költözik a régi szobádba, hogy vigyázzon
Olverre! Úgy tűnik, a kölyök szeret vele lenni.
Szóltam a varrónőmnek, hogy vegyen rólad méretet. Szívesen megnézem
majd, hogy csinálja! Rövidebb kabátokat kellene hordanod! És persze kapsz
pár új nadrágot is. Olyan édes kis popsid van! Kiskacsám, ki ez a Kilenc Hold
Leánya, akire emlékeztetlek? Számtalan édes módját kieszeltem már annak,
hogy kiszedjem belőled!
Tylin

A többiek várakozva néztek rá. Jól van, Lan minden emberi kifejezés nélkül
nézte, de az ő tekintete még a többiekénél is rosszabb volt. Úgy nézett rá,
mintha már... Mintha már meghalt volna.
- A királynő úgy véli, hogy új ruhákra van szükségem - mondta Mat, és a
kabátzsebébe gyűrte a levelet. - Azt hiszem, alszom egy kicsit!
Az arcába húzta a kalapja karimáját, de nem hunyta le a szemét, mereven
bámult ki az ablakon. A félrekötött függöny időről időre kis porfelhőt
eregetett. Szerencsére bevágott rajta a szél is, és némileg enyhítette a zárt
hintóban honoló fülledtséget.
Moghedien és Tylin. Kettejük közül Moghediennel állna ki szívesebben!
Megérintette a nyakában lógó rókafejes medált. Moghedien ellen legalább
védi valami. Tylin ellen nem tudott mit tenni, éppúgy, mint ahogy az ellen a
Kilenc Hold átkozott Leánya ellen sem, bárki volt is az. Hacsak nem tudja
rávenni Elayne-t és Nynaeve-et valahogy arra, hogy még ma este hagyják itt
Ebou Dart, mindenki tudni fog a dologról. Elkeseredett mozdulattal még
mélyebben a szemébe húzta a kalapot. Ezek az átkozott boszorkák miatt
tényleg úgy viselkedik, mint egy kislány! Még egy perc, és elsírja magát!

Harmincnyolcadik fejezet

HAT EMELET

Mat a legszívesebben kiszállt volna a hintóból, hogy ő maga húzza. Igazán

haladhattak volna gyorsabban is! Bár a nap még alig kelt föl, az utcák máris
zsúfoltak voltak. Szekerek és kordék törtek át zajosan a tömegen és a szél
kavarta porfelhőkön. Mindenki ordított, káromkodott, a kocsisok éppúgy,
mint a gyalogosok. A csatornákon annyi bárka sürgött-forgott, hogy száraz
lábbal is át lehetett volna kelni a vízen, csak egyik csónakról a másikra kellett
volna lépkedni. Hangos zsibongás töltötte meg a ragyogó fehér várost. Ebou
Dar mintha egy reggel alatt akarta volna behozni a kiesett ünnepnapot. Magas
Chasaline-ról és a Fények Ünnepéről nem is szólva. Nem csoda, ha arra
gondolt, hogy holnap meg már itt a Hamunap, két napra rá Maddin Napját
kell megülniük Altara alapítójának tiszteletére, a következő éjjelen pedig a
Félhold Ünnepe kerül sorra. A délieket mindenki szorgosnak tartotta, de Mat
kezdett arra a következtetésre jutni, hogy csak azért dolgoznak ilyen serényen,
hogy valahogy bepótolják az állandó mulatozás miatt kiesett időt. Csak azt
nem értette, hogyan győzik erővel.
A kocsik igen lassan értek el a folyóhoz, és az egyik messze nyúló kőmóló
mellett sorakoztak fel. A mólón lépésenként álltak a cölöpök, ezekhez
köthettek ki a fürge folyami bárkák. Mat egy darabka sötét, sárga sajtot és egy
kenyérsarkot dugott a zsebébe, és az ülés alá rejtette a kosarat. Éhes volt, de
valaki a konyhában túlságosan is sietett ahhoz, hogy ehető reggelit adjon neki.
A kosár teli volt, de a hatalmas tál osztrigát nem főzték meg, hanem csak úgy
nyersen lökték oda neki.
 Lan után kászálódott ki a kocsiból, hagyta, hogy Beslan és Nalesean
segítsenek Vaninnek és a többieknek kiszállni az utoljára érkező hintókból is.
Majdnem egy tucat férfi utazott a hátsó kocsikban, és még a cairhieniek is
egész nagydarabok voltak; úgy összeszorultak, mint a hordóba zsúfolt almák.
Alig tudtak kimászni. Mat megelőzte az őrzőt, elsőként érkezett az élen
haladó kocsihoz, az asbandarei-t keresztbe vetette a hátán. Nynaeve és Elayne
most megkapják a magukét, és nem érdekli, ki más hallja még, mit mond! El
akarták titkolni előle Moghedient! Arról nem is beszélve, hogy két embere
meghalt, és még csak nem is szóltak róla! Megmondja nekik, hogy...! Hirtelen
nagyon is élesen tudatára ébredt annak, hogy Lan úgy tornyosul fölé, mint egy
kőszobor. Az őrző nagyon is jól használta a csípőjén lógó kardot. Mat még
egyszer átgondolta a dolgot. A leányörökös mindenesetre kap a fejére, amiért
eltitkolt előle ilyesmiket!
Nynaeve már a mólón állt, épp a kalapját vette föl, és a szalagokkal
bajlódott. A hintóra nézett, és a benn ülőkkel beszélgetett.
- Természetesen működni fog, de ki gondolta, hogy épp a Tengeri Nép
tagjai fognak ilyesmit megkövetelni, még ha csak négyszemközt is?
- De Nynaeve! - szólt közbe Elayne. Épp most szállt le a kocsiról, zöld tollas
kalapját még a kezében tartotta. - Ha a tegnap éjszaka olyan csodálatos volt,
mint mondtad, akkor miért tiltakozol az ellen, hogy...?
A két nő csak most vette észre Matet és Lant. Különösen Lant. Nynaeve
szeme egyre tágabbra és tágabbra nyílt, majdnem betöltötte az egész arcát,
ami olyan vörös volt, mint két viharos naplemente. Vagy akár három is.
Elayne mozdulat közben megdermedt, az egyik lábát a lépcsőn felejtette, és
úgy nézett az őrzőre, mintha a férfi hallgatózott volna. Lan Nynaeve-re nézett,
de az arcán annyi érzelem sem csillant, mint egy kőoszlopon. Bármennyire is
úgy tűnt, hogy Nynaeve a legszívesebben bemászna a kocsi alá, dermedten
állt, és úgy nézett fel a férjére, mintha senki más nem létezne a világon.
Elayne rájött, hogy hiába méregeti királynői fensőbbséggel a férfit. Leszállt a
lépcsőről, és hagyta, hogy Reanne és a két másik javasasszony, Tamarla és
egy őszülő félben lévő saldaeai nő, Janira, akikkel megosztották a hintót,
szintén kiszálljon. A leányörökös ettől persze még nem békélt meg. Most
Matre meredt gyilkos tekintettel, és ha az arckifejezése változott egy kicsit,
hát akkor talán még haragosabb lett. A férfi felhorkant, és megrázta a fejét. Ha
egy nő valamit rosszul csinált, akkor általában rögtön az eszébe jutott tízezer
olyan dolog, amiért leszidhatta a hozzá legközelebb eső férfit, míg csak
szerencsétlen fickó azt nem gondolta, hogy talán tényleg ő cselekedett rosszul.
Mat tapasztalata szerint - és ebben az ősi emlékek megegyeztek a sajátjaival -
két olyan helyzet létezett, amelyben egy nő beismerte, hogy hibázott: ha akart
valamit, vagy havazott nyár derekán.
 Nynaeve megragadta a hajfonatát, de láthatóan nem volt meggyőződve a
dologról. Az ujjai botladoztak és lehanyatlottak, majd kétségbeesetten kezdte
tördelni a kezét.
- Lan - kezdte zavartan -, ugye nem hiszed azt, hogy beszélnék arról, hogy...
Az őrző higgadtan szakította félbe, meghajolt előtte, és a karját kínálta neki.
- Emberek között vagyunk, Nynaeve. Bármiről nyugodtan beszélhetsz,
amiről csak szeretnél. Elkísérhetlek a csónakhoz?
- Persze - suttogta a nő, és olyan hevesen biccentett, hogy majdnem leesett a
kalapja. Két kézzel próbálta meg visszatuszkolni a fejére. - Igen. Emberek
között. Kísérj a csónakhoz!
Megfogta a férfi kezét, és visszanyerte a méltóságának legalább néhány
darabkáját, legalábbis ami az arckifejezését illeti. Szabad kezével felemelte a
porfogó köpenyét, és szinte levonszolta a férfit a kőmólón a csónakokig.
Mat azon gondolkozott, vajon a nő nem beteg-e. Néha ugyan kifejezetten
élvezte, ha Nynaeve egy-egy pillanatra kiesik a szerepéből, de ez túlzás volt!
Az aes sedai-ok nem tudták Gyógyítani magukat. Talán meg kellene
kérdeznie Elayne-t, hogy nem lenne-e jobb, ha kezdene valamit Nynaeve
különös betegségével. Ő maga éppúgy elkerülte a Gyógyítást, mint a
házasságot, de jól tudta, hogy ezzel mások nem így vannak. Először azonban
vált vele pár szót ezekről a titkokról!
Kinyitotta a száját, felemelte az ujját, hogy figyeljen rá a lány...
És Elayne számon kérően a férfi mellébe bökött a ujjával, majd olyan
gyilkos, hideg pillantást vetett rá zöld tollbokrétája árnyékából, hogy Matnek
a lábujja is belesajdult.
- Corly asszony - mondta Elayne egy ítélkező királynő jeges
hanghordozásával - elmagyarázta Nynaeve-nek és nekem, hogy egészen
pontosan mit jelentenek azok a piros virágok a kosárka fülén, amit, mint
látom, szégyenedben eldugtál valahová!
Mat arca még vörösebb lett, mint az előbb Nynaeve-é. Pár lépéssel arrébb
Reanne Corly és a többi javasasszony épp a kalapját vette fel vagy a ruháját
igazgatta, ahogy azt a nők szokták, ahányszor leülnek, felállnak vagy
megtesznek három apró lépést. De bármennyire is úgy tűnt, hogy a ruhájukkal
vannak elfoglalva, Mat látta, hogy közben rápislognak. Kivételesen sem
elítélő, sem riadt nem volt a pillantásuk. Nem is tudta, hogy azok az átkozott
virágok jelentenek valamit! Tíz napnyugta sem ért volna fel az arcán égő
pírral.
- Nahát! - folytatta Elayne halkabban, hogy csak Mat hallhassa. A hangja
csak úgy csöpögött az undortól és a megvetéstől. - Mégis csak igaz! Nem
hittem el, még rólad sem hittem el! Biztos vagyok benne, hogy Nynaeve sem
hitte el! Bármiféle ígéretnek, amit tettem, ezennel vége! Nem tartozom
ígérettel egy olyan fickónak, aki rá erőlteti magát egy nőre, bármilyen nőre,
ráadásul egy királynőre, aki felajánlotta, hogy...
- Én erőltettem rá magam Tylinre? - kiáltott fel Mat. Jobban mondva kiáltott
volna, de a torka úgy elszorult, hogy csak suttogni tudott.
Megragadta Elayne vállát, és arrébb húzta a lányt a kocsiktól. Koszos,
átizzadt zöld bőrmellényes kikötői munkások siettek el mellettük, még inget
sem viseltek. Zsákokat vittek a vállukon, vagy hordókat görgettek maguk
előtt. Mind nagy ívben elkerülték a hintókat. Altara királynőjének lehet, hogy
nem volt nagy hatalma, de a kocsiajtón csillanó címer azt azért még
biztosította, hogy a köznép elkerülje. Nalesean és Beslan halkan beszélgetve
vezették fel az embereket a mólóra. Vanin lépdelt leghátul, és elégedetlenül
bámult a tajtékos vízre; sosem titkolta, hogy nem bírja a gyomra a
csónakázást. A javasasszonyok is mind kiszálltak már a kocsikból, Reanne
köré gyűltek, és őket figyelték, de messze voltak ahhoz, hogy bármit is
halljanak. Mat a biztonság kedvéért rekedten suttogott.
- Na most idehallgass! Az a nő nem fogadja el, ha nemet mond neki az
ember! Nemet mondok neki, és kinevet! Éheztetett, megfenyegetett, úgy
vadászott le, mint valami állatot! Több keze van, mint bármelyik hat nőnek,
akivel eddig dolgom volt! Azzal fenyegetőzött, hogy a szolgálólányaival fog
levetkőztetni, ha nem hagyom, hogy... - Hirtelen ráeszmélt, miket is beszél.
És hogy kinek mondja mindezt. Nagy nehezen becsukta a száját, mielőtt egy
kóbor légy beletévedt volna. Felfedezett pár érdekes vésetet az ashandarei
markolatára vésett hollókon, és igyekezett elkerülni, hogy Elayne szemébe
kelljen néznie. - Csak annyit akarok mondani, hogy nem érted a helyzetet -
motyogta. - Teljesen fordítva van, mint gondolod!
Óvatosan kipislogott kalapja karimája alól.
Elayne halványan elpirult, de az arca komoly maradt, mint egy kőszoboré.
- Úgy... Úgy tűnik, hogy félreértettem a helyzetet - mondta kimérten. - Ez...
Ez nagyon helytelen Tylin részéről.
Mat úgy látta, mintha a lány ajka megvonaglana.
- Nekiálltál már különféle mosolyokat gyakorolni a tükör előtt, Mat?
A férfi döbbenten pislogott.
- Miért tenném?
- Megbízható forrásból tudom, hogy a fiatal lányok így próbálják felkelteni
a királyok figyelmét. - Valami megtörte a lány komoly hangvételét, és ezúttal
egészen biztos, hogy megremegett a szája is. - És a szempilla rebegtetéssel is
próbálkozhatnál!
Elayne a szájába harapott, és rázkódó vállakkal elfordult. A köpenye csak
úgy lobogott mögötte, ahogy elsietett a móló felé. Mielőtt kiért volna a
hallótávolságból, mintha azt mondta volna, hogy „a saját gyógyszerével
kúrálják ki”. Reanne és a javasasszonyok rögtön mögé léptek. Mintha egy
csapat tyúk követett volna egy kiscsibét, holott fordítva várta volna az ember.
Pár félmeztelen hajós felnézett a munkájából, letette a kezében tartott kötelet,
vagy amit épp fogott, és tisztelettudóan meghajolt a menet előtt.
Mat lekapta a fejéről a kalapját, és a legszívesebben a földre dobta volna,
hogy összetapossa. Nők! Tudhatta volna, hogy nem számíthat tőlük
együttérzésre! A legszívesebben megrázta volna azt az átkozott leányörököst!
És Nynaeve-et is, csak a teljesség kedvéért. No persze sajnos nem tehette.
Megígérte, hogy nem teszi. És azok az átkozott kockák még mindig ott
csörögtek a fejében, mintha valami kupa lenne! És az egyik Kitaszított
alighanem még mindig a városban ólálkodik! Dühös mozdulattal a fejébe
csapta a kalapot, áttört a javasasszonyok között, és Elayne mellé lépett. A lány
még mindig a nevetéssel küszködött, de ahányszor csak ránézett Matre, ismét
elpirult, és elfogta a kuncogás.
A férfi dühösen meredt a folyóra. Átkozott némberek! Átkozott ígéretek!
Még egyszer levette a kalapját, de csak addig, amíg át nem húzta a fején az
erős bőrszíjat. Elayne felé lendítette a medált. Az ezüst rókafej az ökle alatt
villant.
- Nynaeve-nek és neked el kell döntenetek, hogy melyikőtök viseli. De
vissza akarom kapni, amint elhagytuk Ebou Dart! Megértetted? Abban a
pillanatban, hogy...
Hirtelen ráébredt, hogy senki sincs mellette. Hátrafordult, és meglátta
Elayne-t. A lány két lépéssel mögötte állt, mozdulni sem tudott a döbbenettől.
Reanne és a többiek feltorlódtak mögötte.
- Na most mi a baj? - kérdezte Mat dühösen. - Ó! Mindent tudok
Moghedienről!
Egy vékony fickó pakolgatott mellettük a hajóján, a fülében bronzkarika
csillogott hatalmas, élénkpiros kövekkel. Olyan hirtelen egyenesedett ki a név
hallatán, hogy elvesztette az egyensúlyát, és hangos sikollyal, óriási
csobbanással zuhant a folyóba Matet már nem érdekelte, ki hallja, amit mond.
- El akartátok titkolni előlem, hogy itt van! És hogy megölte két emberemet!
Mindazok után, amit megígértetek! Mindegy, erről még ráérünk később is
beszélni. Én is megígértem valamit. Megígértem, hogy életben tartalak titeket.
Ha Moghedien előkerül, titeket akar majd. Vedd csak el!
Ismét Elayne felé lendítette a medált.
A lány lassan rázta meg a fejét, még mindig nem tért magához a
döbbenettől, aztán megfordult, és Reanne fülébe súgott valamit. Csak akkor
nézett újra Matre, mikor az idős nők már elsiettek mellettük, hogy
csatlakozzanak a móló végén várakozva álló Nynaeve-hez. Kivette a férfi
kezéből a medált, és lassan, elgondolkozva forgatta az ujjai között.
 - El tudod te azt képzelni, hogy mit meg nem tettem volna, hogy
tanulmányozhassam ezt a medált? - kérdezte halkan. - El tudod te azt
képzelni?
Nő létére elég magas volt, de így is fel kellett néznie Matre. Úgy mérte
végig, mintha még sosem látta volna.
- Zavarba ejtő fickó vagy te, Mat Cauthon! Lini azt mondaná, hogy csak
magamat ismételgetem, de te... - Elayne nagyot fújt, leemelte Mat fejéről a
kalapot, és óvatosan áthúzta a fején a bőrzsinórt. Becsúsztatta a medált a férfi
inge alá, és megveregette, hogy jó helyen legyen, csak aztán adta vissza
Matnek a kalapját. - Nem veszem föl, amíg Nynaeve-nek és Aviendhának
nincs ilyenje, és azt hiszem, ezzel ők is így vannak. Hordd csak te! Különben
is, hogy tarthatnád meg az ígéretedet, ha Moghedien téged ölne meg? Bár
szerintem már nincs a városban. Szerintem azt hiszi, hogy megölte Nynaeve-
et, és nem lepne meg, ha csak ezért jött volna Ebou Darba! De akkor is
óvatosnak kell lenned! Nynaeve azt mondja, vihar készül, és azt hiszem, nem
erre az erős szélre gondol! Ne... - Ismét elpirult. - Ne haragudj, hogy
kinevettelek! - Megköszörülte a torkát és félrenézett. - Néha elfelejtem, hogy
mivel tartozom az alattvalóimnak. Te egy kiváló alattvaló vagy, Mat Cauthon,
és gondoskodom róla, hogy Nynaeve is... tisztán lásson Tylin ügyében. Talán
még segíthetünk is!
- Ne! - tiltakozott Mat kétségbeesetten. - Azaz igen! Azaz... Szóval... Ó,
előbb csókolnék meg egy tüzelő kecskét, mint hogy ezt kibogozzam! Szinte
már azt kívánom, bárcsak sosem tudtátok volna meg az igazat!
Nynaeve és Elayne leülnek és egy csésze finom tea mellett megbeszélik az
ügyet Tylinnel? Túlélné ő azt? Képes lenne utána bármelyikük szemébe
nézni? De ha nem teszik meg... A mesebeli farkas és medve közé szorult, és
nem volt más kiútja.
- Ó, birkapiszka! Birkapiszka és lucskos hagyma!
Szinte már örült volna annak, ha Elayne leszidja, amiért csúnyán beszél. Azt
sem bánta volna, ha olyan kemény hozzá a lány, mint Nynaeve szokott lenni,
csak hagyják már ezt a témát!
A lány ajka hangtalanul mozgott, és egy pillanatra Mat azt hitte, hogy
Elayne azt ismételgeti, amit az előbb ő mondott. De ez persze biztos nem így
volt. Csak képzelődött, semmi több.
- Megértem. - A lány hangosan csak ennyit mondott, és ez majdnem úgy
hangzott, mintha tényleg megértette volna, mire gondolt a férfi. - Most pedig
siessünk, Mat! Nem vesztegethetjük az időt, nem állhatunk egy helyben!
Mat tátogva nézte, ahogy a nő felemeli a szoknyáját és a köpenyét, hogy ne
érjen le a móló sarába. Megérti? Elayne megértette, és mégsem tett egyetlen
csípős megjegyzést sem, nem vetett oda egyetlen szúrós kis szavacskát sem?
És az alattvalójának hívta. Méghozzá kiváló alattvalónak! A medált babrálta,
és a lány után indult. Biztos volt benne, hogy nem akarják majd visszaadni
neki a medált! Ha annyi ideig él is, mint két aes sedai, akkor sem fogja
megérteni a nőket! És mind közül a nemes hölgyek voltak a
legérthetetlenebbek.
Mire odaért a lépcsőhöz, amin Elayne egy pillanattal előtte sietett le, a bronz
fülbevalós evezőslegények már kilökték a csónakot a vízre. Elayne a kabinba
terelgette Reanne-t és a többi javasasszonyt, Lan pedig a csónak orrában állt
Nynaeve-vel. Ha Beslan nem kiált oda neki, Mat talán észre sem veszi a
második csónakot, amin az őrző kivételével az összes férfi ott szorongott.
- Nynaeve azt mondta, hogy az ő csónakjukra nem fér fel több ember -
mondta Nalesean, miközben a vízi jármű kiimbolygott az Eldarra. - Azt
mondta, hogy túlságosan is zsúfoltan lennénk!
Beslan felnevetett, és körülnézett a csónak fedélzetén. Vanin csukott
szemmel, sápadtan kuporgott a kabin ajtaja mellett, és azt próbálta elhitetni
magával, hogy valahol egészen máshol van. Harnan és Tad Kandel, aki sötét
bőre dacára is andori volt, a kabin tetejére mászott fel, a többiek pedig a
fedélzeten ücsörögtek, és igyekeztek elhúzódni az evezősök útjából. Senki
nem ment be a kabinba, láthatóan arra vártak, vajon Mat, Nalesean vagy
Beslan nem akarja-e elfoglalni.
Mat a csónak orrába ment, és nekitámaszkodott a magas oszlopnak. A másik
csónakot figyelte, amely alig pár evezőcsapással vánszorgott előttük. A szél
felkavarta a sötét, hullámos vizet, a nyakába kötött fekete selyemkendő is
vadul csapkodott, és a fejére kellett szorítania a kalapját, hogy ne vigye el.
Nynaeve vajon mire készülhetett? A többi kilenc nő már a másik csónakon
levő kabinban volt, magára hagyták a folyóközi nőt és Lant a fedélzeten. Az
orr-részben álltak, Lan összefonta a kezét a mellén, Nynaeve pedig úgy
verdesett a karjával, mint aki épp magyaráz valamit. Bár a nő nagyon ritkán
magyarázott bármit is. Nynaeve sosem magyarázott dolgokat!
Bármit csinált is, nem tartott sokáig a dolog. Az öbölben toronymagas, fehér
tarajos hullámok tomboltak, a Tengeri Nép hajói vadul hánykolódtak a sötét
vízen. A folyón nem volt olyan vészes a helyzet, de a csónak így is jóval
erősebben imbolygott, mint ahogy Mat a legutóbbi kirándulásáról emlékezett.
Nynaeve meglepően hamar ráterült a korlátra, és a folyóba ürítette a
reggelijét. Lan fogta a derekát, hogy a vízbe ne essen. Erről Matnek eszébe
jutott a tulajdon hasa. A hóna alá csapta a kalapját, hogy ne fújja el a szél, és
kihúzta a kabátja zsebéből a darabka sajtot.
- Beslan, ki fog törni a vihar, mielőtt visszaérnénk a Rahadból, vagy sem? -
Beleharapott a fűszeres ízű sajtba. Vagy ötven különféle sajtot érleltek Ebou
Darban, és mindegyik fölséges volt. Nynaeve még mindig a csónak oldalán
lógott. Mennyit ehetett az a nőszemély reggelire? - Nem tudom, hol
húzhatnánk meg magunkat, ha kinn kap el minket!
Egyetlen olyan fogadóra sem emlékezett a Rahadba tett kirándulásairól,
ahova be mert volna vinni egy nőt is.
- Nem lesz vihar - mondta Beslan, és felült a korlátra. - Ez csak a téli
passzátszél. Ez a fajta szél kétszer támad fel minden évben, késő télen és késő
nyáron, de ahhoz jóval erősebben kellene fújnia, hogy valóban vihar legyen. -
Keserűen nézett ki a hatalmas öbölre. - Ez a szél minden évben hajók százait
hozza - hozta - Tarabonból és Arad Domanból. Nem tudom, érkezik-e onnan
valaha is hozzánk hajó.
- A Kerék sző - kezdte Mat, aztán fuldokolva kiköpött egy sajtdarabot. Vér
és hamu, lassan már olyan lesz, mint valami ősz öregasszony, aki a kandalló
mellett melengeti fázós csontjait! Azon aggódik, hogy bevigye-e a nőket egy
durva fogadóba! Egy éve, de még egy fél éve is, örömmel vitte volna őket
ilyen helyekre és betegre nevette volna magát azon, hogyan finomkodnak! -
Talán így is találunk valamiféle mulatságot a Rahadban. Valaki biztos
megpróbálja ellopni az erszényünket, vagy levágni Elayne nyakáról azt a
vastag aranyláncot!
Talán valami ilyesmire lenne szüksége ahhoz, hogy elűzze a józanság ízét a
szájából. Józanság. A Fényre, hogy lehet ezt a szót vele, Mat Cauthonnal
kapcsolatban emlegetni! Tylin alighanem még annál is jobban megrémíti,
mint gondolta volna, ha ilyen ostobaságokon gondolkozik... Talán valami
Beslan-féle mulatság kellene neki is. Ez őrültségnek hangzott - még sosem
volt olyan helyzetben, ahol szívesen harcolt volna, ha el is menekülhetett -, de
talán...
Beslan megrázta a fejét.
- Ha bárki bajba tud ott keveredni, az csak te lehetsz, de... Hét
javasasszonnyal leszünk, Mat! Héttel! Ha csak egyetlenegy is van melletted,
akkor is felpofozhatsz bárkit az utcán, és nem fog rád ugrani, hanem
elkotródik csendben! Még a Rahadban is! És a nők... Semmi érdekes nincs
abban, ha megcsókolhatsz egy nőt, ha nem kell attól tartanod, hogy leszúr
érte!
- A Fény égessen meg - mormolta Nalesean a szakállába. - Úgy tűnik, hogy
egy unalmas kirándulás kedvéért kellett ilyen korán kimásznom az ágyból!
Beslan együtt érzően bólintott.
- Talán, ha szerencsénk van... A polgárőrség néha küld őrjáratokat a
Rahadba is, és ha épp csempészeket akarnak elkapni, egyszerű járókelőnek
álcázzák magukat. Valamiért úgy vélik, hogy senkinek nem tűnik fel egy tucat
fegyveres, ha nincsenek egyenruhában, és mindig rettenetesen
megdöbbennek, mikor a csempészek rajtuk ütnek. Pedig szinte mindig ez a
vége! Ha Mat ta'veren szerencséje nem hagy cserben minket, talán
összekevernek a polgárőrséggel, és pár csempész megtámad minket, mielőtt
észrevennék a vörös öveket!
Mat értetlenül bámult rájuk. Talán mégsem Beslan mulatságaira volt
szüksége. Meglehetősen elege volt mostanában a késsel szurkáló
asszonyokból. Nynaeve még mindig az előttük imbolygó csónak oldalán
lógott. Most majd megtanulja, hogy a torkosság nagy hiba! Mat bekapta az
utolsó falat sajtot is, és nekiesett a kenyérnek. Igyekezett nem törődni a
fejében dübörgő kockákkal. Egy nyugodt, könnyű kis kirándulás egyáltalán
nem hangzott rosszul. Egy röpke kis kirándulás, és utána gyorsan el innen,
Ebou Darból!
A Rahad éppolyan volt, mint amilyennek az emlékei lefestették, éppolyan,
mint amitől Beslan félt. A nagy szélben meglehetősen veszedelmes mutatvány
volt kimászni a repedezett kőmólóra, és utána már csak egyre rosszabb lett a
helyzet. Itt is mindenütt csatornák szelték át a várost, éppúgy, mint a folyó
túlpartján, de az egyszerű kőhidak csúszós korlátja már sok helyütt a vízbe
omlott, és a csatornák egy része úgy eliszaposodott, hogy a kölykök derékig
gázolhattak bele. Alig láttak pár csónakot. Magas épületek hajoltak egymásra,
a szögletes, durva falakról hatalmas foltokban hámlott az egykor vakító fehér
vakolat, ami alól rothadó, vörös tégla lógott ki. Az utcák szűkek voltak, a
kövezet töredezett. A napfény nem szűrődött le a komor házak tövébe.
Minden harmadik ablakba mocskos ruhákat teregettek, kivéve, ahol egy-egy
megroskadt ház üresen tátongott. Ilyen is akadt, nem is kevés, és az ablakaik
olyanok voltak, mint egy szikkadt koponyán a vak szemüregek. Az elmúlás
édes-savanykás bűze lengte be a negyedet, az éjjeliedények tartalma ott
szikkadt a napon, ahova több hete kilöttyintették őket, és egybeolvadt a
mindent elborító évszázados mocsokkal. Az Eldar túlpartján szálló minden
egyes légyre itt vagy száz jutott; hatalmas kékeszöld felhőkben rajzottak. Mat
észrevette a Mennyek Aranyló Koronájának lepattogzott kék ajtaját, és
beleborzongott a gondolatba, hogy ha mégis kitörne a vihar, mielőtt
visszaindulnak a városba, ide kellene bevinnie a nőket. Akármit mond is
Beslan. Aztán beleborzongott abba is, hogy megborzongott a gondolattól.
Valami történt vele és egyáltalán nem tetszett neki a dolog.
Nynaeve és Elayne ragaszkodtak hozzá, hogy ők vezessék a menetet.
Reanne köztük lépdelt, a többi javasasszony szorosan mögöttük sietett. Lan
úgy magasodott Nynaeve válla fölé, mint valami hatalmas véreb, a kezét egy
pillanatra sem vette le kardja markolatáról, a tekintete szemvillanásnyit sem
pihent, és csak úgy sugárzott belőle a veszedelem. Valójában talán egymaga is
elég védelem lett volna akár két tucat csinos, tizenhat éves lánykának is,
arannyal teli zsákokkal a vállukon, talán még itt is elég lett volna, de Mat
azért ragaszkodott hozzá, hogy Vanin és a többi embere is tartsa nyitva a
szemét. Ami azt illeti, az egykori lótolvaj olyan szorosan Elayne nyomában
volt, hogy bárki azt hihette, ő a lány őrzője. Bár amilyen kövér és kócos volt,
különös egy őrző lett volna! Beslan kifejezően forgatta a szemét Mat
utasítását hallva, Nalesean pedig ingerülten simogatta hegyes kis szakállát, és
arról morgott valamit, hogy bárcsak tovább aludhatott volna.
Férfiak vonultak végig büszkén az utcán, a legtöbbször nem volt rajtuk ing,
csak egy tépett mellény. Hatalmas rézkarikák csüngtek a fülükből, az ujjukon
színes üvegdarabkákkal díszített rézgyűrű csillogott, és az övükben egy-két
kés pihent. Kezük mindig a fegyverek markolata felett lebegett, és úgy néztek
a szemközt jövőkre, mintha csak azt várnák, mikor mozdul rosszul. Mások
eltakart arccal osontak egyik saroktól a másikig, egyik kapualjtól a másikig,
és alig voltak bátrabbak vagy büszkébbek a csontsovány kutyáknál, amik a
sötét sikátorokból mordultak néha a járókelőkre. Ez a fajta mind a kése fölé
görnyedt és nem lehetett tudni, vajon előbb döfne, avagy futna, ha úgy hozná
a helyzet. Az utcák egy része olyan szűk volt, hogy csak oldalvást fért el
bennük az ember. A nők mellett azonban az összes férfi szerénynek és
veszélytelennek tűnt; kopott rongyaikban és megszámlálhatatlan réz-üveg
ékszerüket csillogtatva úgy vonultak, mint a királynők. Természetesen náluk
is volt kés és merész, sötét szemük tízféle kihívást vetett a világba minden
egyes villanásával. Összességében a Rahad az a fajta hely volt, ahol
selyemruhában aligha tehetett volna meg bárki akár csak tíz lépést is, mielőtt
betörték a fejét. Utána pedig már csak abban reménykedhettek, hogy valahol,
egy szemétdomb tetején felébrednek majd anyaszült meztelenül, mert a másik
eshetőség az volt, hogy nem ébrednek fel egyáltalán. De...
Minden második ajtóból mocskos kiskölykök futottak ki csorba
agyagedénnyel a kezükben. Az anyjuk szalasztotta őket, hátha a
javasasszonyok szomjasak. Sebhelyes férfiak, akiknek a tekintetébe kövült az
ölés, eltátott szájjal nézték a hét javasasszonyt, aztán darabosan meghajoltak,
és udvariasan megkérdezték, hogy segíthetnek-e valamiben, nem vihetik-e
esetleg a csomagjaikat? Nők jöttek oda hozzájuk, némelyiken több volt a heg,
mint egy férfin, és még Tylin is elpirult volna kihívó tekintetük láttán.
Ügyetlenül pukedliztek, és azt kérdezték, vajon szolgálhatnak-e
útbaigazítással, illetve netán valaki olyan ostobán viselkedett errefelé, hogy
ennyi javasasszony jön érte? Igencsak egyértelműen utaltak arra is, hogy ez
esetben Tamarlának és a többieknek nem is kellene maguknak bajlódniuk az
üggyel, elég lenne csak megmondaniuk az illető nevét, és...
Ó, persze most is éppolyan gyűlölködve méregették a katonákat, mint
bármikor máskor, bár még a legbátrabb is egy szempillantás után riadtan
fordult el Lantol. És meglepő módon Vanintól is. Pár fickó dühösen meredt
Beslanra és Naleseanra, ha túl sokáig nézegették a nők mély nyakkivágását.
Matre is rámordultak néhányan, bár a férfi igazán nem értette, miért, hisz a
másik kettővel ellentétben neki egyszer sem akart egy nő keblei közé esni a
szeme. Tudta, hogy kell tapintatosan megbámulni egy nőt. Nynaeve-vel és
Elayne-nel senki nem törődött, bárhogyan csillogtak is az ékszereik, és
Reanne sem keltett feltűnést, mert rajtuk nem látták a javasasszonyok vörös
övét. De a hét másik öv megvédte őket is. Matnek rá kellett jönnie, hogy
Beslan igazat mondott. Akár a földre is boríthatta volna az erszénye tartalmát,
senki nem emelt volna el belőle még egy rézpetákot sem - legalábbis amíg a
javasasszonyok mellette maradtak, addig semmiképpen sem. Bármelyik
asszonynak megcsipkedhette volna a fenekét, és még ha dühében
legszívesebben fel is robbant volna a nőszemély, akkor is szó nélkül hagyta
volna.
- Micsoda kellemes séta - mondta Nalesean szárazon. - Mennyi érdekes illat,
és ez a csodálatos látvány! Mat, mondtam már, hogy nem aludtam valami
sokat tegnap éjjel?
- Talán ágyban akarsz meghalni? - mordult rá Mat. Ennyi erővel akár
ágyban is maradhattak volna, ugyanis átkozottul haszontalanok voltak itt. A
teari sértetten horkant fel. Beslan felnevetett, de persze az is lehet, hogy ő
máshogy értette Mat szavait.
Átvágtak a Rahadon, míg csak Reanne meg nem állt egy ház előtt, ami
pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi körülötte álló épület.
Omladozó vakolat, málló téglák. Mat tegnap ebben a házban járt, ide követte
Reanne emberét. Az ablakokban nem száradt kopott alsónemű, mert itt csak
patkányok laktak.
- Itt benn - mondta az ősz asszony.
Elayne tekintete lassan kúszott fel a lapos tetőig.
- Hat - morogta hihetetlen elégedettséggel.
- Hat - sóhajtott fel Nynaeve is, és Elayne úgy veregette meg a vállát, mint
aki szívből együtt érez vele.
- Nem voltam benne egészen biztos - tette hozzá. Most Nynaeve
mosolyodott el, és veregette meg Elayne vállát. Mat egy szót sem értett az
egészből. Na és, hát akkor hatemeletes a ház! A nők néha olyan érthetetlenül
viselkedtek! Néha? Szinte mindig!
Odabenn a hátsó rész felé futott a porlepte, keskeny folyosó, aminek az
árnyékok közt elveszett a vége. A legtöbb ajtókeret üresen ásított, csak pár
helyen volt még bennük ajtó és azok is durva, esetlen deszkatákolmányok
voltak. Az egyik benyíló, a folyosó harmadán is túl, egy keskeny lépcsőházba
vezetett. A meredek kőlépcsők töredezettek voltak. Mat járt már itt előző nap,
a javasasszony lábnyomait követve felsietett a lépcsőkön is. Feltételezte, hogy
a sötéten tátongó nyílások egy része keresztfolyosó, de akkor túlságosan is
sietett ahhoz, hogy alaposabban körülnézzen. Az épület azonban mélyebb és
szélesebb is volt annál, hogy egyetlen keskeny folyosó bejárhatta volna.
- Tényleg nem érzed, Mat - mondta Nynaeve, amikor a férfi Harnant és
emberei felét hátsó bejáratok keresésére utasította -, hogy semmi szükség
sincs erre?
Lan olyan közel állt a nőhöz, mintha hozzáragasztották volna.
Olyannyira lágy volt a hangja, hogy Elayne valószínűleg rájött az igazságra
Tylinnel kapcsolatban, de ha valami, akkor ez tovább forralta a férfi
indulatait. Nem akarta, hogy bárki tudja. Teljes képtelenség! Mégis, a kockák
még mindig ott pörögtek a feje körül.
- Lehet, hogy Moghedien kedveli a hátsó bejáratokat - válaszolt szárazon.
Valami felvinnyogott a terem sötétbe vesző végében, és Harnan egyik embere
hangosan szitkozódott a patkányok miatt.
- Te mondtad neki! - lehelte haragosan Nynaeve Lan felé, miközben egyik
keze idegesen végigsiklott hajfonatán. Elayne kétségbeesett nyögést hallatott.
- Most nincs időnk vitára, Nynaeve! A Tál fönt van az emeleten. A Viharok
Tálja! - Hirtelen egy piciny fénygömb jelent meg a levegőben úszva, és
anélkül, hogy megvárta volna, vajon Nynaeve követi-e őt, vagy sem, Elayne
megemelte szoknyájának szegélyét, és robogni kezdett a lépcsőkön fölfelé.
Vanin utána vetette magát, súlyához képest meglepő fürgeséggel. Őt Reanne
és a Tudós Asszonyok többsége követte. A kerek arcú Sumeko, és a magas,
sötét hajú és - a szemei körüli karikákat leszámítva - csinos Ieine haboztak
egy rövid ideig, majd Nynaeve mellett maradtak.
Mat is szeretett volna felmenni, ha a nő és Lan nem állták volna el az útját.
- Elengednétek? - kérdezte. Elhatározta, hogy mindenképpen ott akar lenni,
amikor ezt a mesés tálat megtalálják.
- Nynaeve? - A nő annyira Lanra figyelt, hogy láthatón teljesen elfeledkezett
arról, hogy más is a környékén lehet. Mat pillantást váltott Beslannal, aki
elvigyorodott, és Corevinnel, aki a többiekkel együtt könnyed várakozó
testtartásban figyelték az eseményeket. Nalesean a falnak támaszkodott, és
hatalmasakat ásítozott. Ez a poros szobában végzetes hibának bizonyult: az
ásítás görcsös köhögésbe torkollott. Nynaeve-et azonban még ez sem zavarta
meg merengésében. Óvatosan elengedte hajfonatát.
- Nem vagyok dühös, Lan - mondta.
- Dehogynem, az vagy - válaszolt a férfi -, de el kellett neki mondani.
- Nynaeve? - szólalt meg Mat - Lan? - Egyikőjük sem méltatta pillantásra
sem.
- Elmondtam volna neki, ha már késznek éreztem volna magam, Lan
Mandragoran! - A nő hirtelen becsukta a száját, de az ajkai úgy mozogtak,
mintha magában beszélne.
- Nem vagyok rád dühös - mondta kissé lágyabb hangszínben, és úgy tűnt,
ezt legalább annyira magának is címezte, mint a férfinak. Akkurátusan
hátradobta hajfonatát a válla fölött, megigazította kék tollas kalapját, és
csípőre tette a kezét.
- Ha te mondod - válaszolt Lan lágyan. Nynaeve összerándult.
- Ne merészelj velem ilyen hangon beszélni! - kiabálta. - Megmondtam,
hogy nem vagyok dühös, nem érted?!
- Vér és hamu, Nynaeve! - hördült fel Mat. - Lan nem hiszi azt, hogy dühös
vagy! Én sem hiszem azt, hogy dühös lennél! - Még jó, hogy a nők
megtanították arra, hogyan hazudjon rezzenéstelen arccal. - Elindulhatnánk
végre felfelé, hogy elhozzuk ezt a nyamvadt tálat?
- Elbűvölő ötlet - mondta egy női hang az utca felőli ajtó irányából. -
Elindulhatunk együtt, hogy meglepjük Elayne-t?
Mat sohasem látta azt a két nőt, akik beléptek a terembe, de arcuk aes sedai
arc volt, az bizonyos. A hang gazdája magas és hideg volt, akárcsak a
beszédmódja. Társnője arcát vékony fekete hajfonatok keretezték, melyekbe
színes gyöngyöket fűztek. Majd két tucat férfi követte őket, zömökök, erős
vállúak, késsel és dorongokkal felszerelve. Mat az ashandarei-re tette kezét:
azonnal felismerte a bajt, ha meglátta. A rókafej a mellén hideg volt, majdnem
olyan hideg, mint a bőre. Valaki az Egyetlen Hatalmat használja.
A két Tudós Asszony majdnem azonnal pukedlizni kezdett, amikor
meglátták az kortalan arcokat, de Nynaeve is bajt szimatolt. Szája hangtalanul
mozgott, ahogy azok ketten a terembe léptek. Arcán koncentráció és önvád
tükröződött. Mat háta mögött egy kard csúszott ki hüvelyéből, de a férfi nem
látta, kié. Lan is ott állt, ami esetében egy prédára leső leopárdra
emlékeztetett.
- Ők a Fekete ajah tagjai - mondta végül Nynaeve. Hangja elhalt, hogy ismét
felerősödjön, ahogy folytatta. - Falion Bhoda és Ispan Shefar. Gyilkoltak a
Fehér Toronyban, és sokkal rosszabbakat tettek azóta. Árnybarátok ők, és... -
egy másodpercig elcsuklott a hangja - elvágtak az Egyetlen Hatalomtól.
Az újonnan érkezettek csöndben haladtak tovább, majd egyikük megszólalt.
- Hallottál már ennél nagyobb butaságot, Ispan? - kérdezte társnőjét a lóarcú
aes sedai. - Ispan és én a Fehér Toronyból jöttünk, míg Nynaeve és barátai
fellázadtak az Amyrlin Trón ellen. Kemény büntetés lesz ezért az ő része, és
mindenki másé is, aki vele tart.
Egy pillanat alatt Mat rádöbbent: az aes sedai-ok őt, Lant, és a többieket
csak zsoldosnak nézik. Falion egy mosolyt küldött Nynaeve felé, amihez
képest egy jégvihar igen melegnek tűnt volna.
- Van valaki, aki rendkívül örülni fog, ha visszaviszünk téged a toronyba,
Nynaeve. Azt gondolta, hogy meghaltál. A többiek jobban teszik, ha most
távoznak, és nem ütik az orrukat aes sedai-ok dolgába. Az embereim elkísérik
őket a folyóig.
Falion maga elé intette az embereit.
Lan megmozdult. Nem rántott kardot, mert az aes sedai-okkal szemben erre
semmi esélye nem lett volna. Egy pillanatig kihúzta magát, majd a két nőre
vetődött. Zuhanás közben olyan fájdalmas grimaszt vágott, mintha valami
sérülés érte volna, de lesodorta őket a lábukról, és mindhárman a padlóra
zuhantak.
Lan feltápászkodott dühösen rázva a fejét. Az egyik izomember egy vasalt
doronggal támadt rá, hogy bezúzza a fejét, de Mat fegyverének egyetlen
döfésével elhallgattatta. A többiek vad kiáltásokkal vetették magukat a
rohamozó árnybarátokra. Lan kardja gyomortól fejtetőig vágott egy
ellenfélbe, valósággal kettészelve az árnybarátot. A szűkös helyen nem
lehetett a kardokat vagy az ashandarei-t rendesen használni, de a keskeny tér
azt is megakadályozta, hogy kettőnél több árnybarát támadjon egyszerre
rájuk. Mindenhol hörgő emberek küzdöttek egymás ellen, karral, könyökkel,
dorongokkal aprítva egymást.
A két Fekete nővér és Nynaeve körül üresség támadt, de ezt csak ők látták.
Mat egyik embere majdnem ledöntötte Faliont a lábáról, de az utolsó
pillanatban egy láthatatlan erő a levegőbe emelte, és a terem másik végébe
hajította. Repülés közben két árnybarátot is ledöntött a lábáról, mielőtt a
falnak csapódott. Ahogy lassan lecsúszott a fal tövébe, szétroncsolódott agya
véres csíkot húzott a köveken. Egy kopasz árnybarát áttört a védők falán, és
Nynaeve felé döfött éles késével, de egy hasonló erő őt is a falhoz taszította,
kopasz fejét péppé zúzva.
Nyilvánvaló volt, hogy Nynaeve már képes elérni az Egyetlen Hatalmat, és
ahogy Mat a csata forgatagában meg tudta ítélni, éppen valamifajta
varázspárbajt vívott a két Fekete nővérrel. A két Tudós Asszony iszonyodva
nézte az eseményeket, bár görbe késeik a kezükben voltak, csak Nynaeve-et
és a másik két aes sedai-t bámulták, tágra nyílt szemmel.
- Harcoljatok! - sziszegte nekik Nynaeve. - Nem bírok velük egyedül,
összekapcsolódtak! Ha nem harcoltok, mindenkit meg fognak ölni!
A két Tudós Asszony úgy nézett Nynaeve-re, mintha azt kérte volna tőlük,
hogy köpjék arcul a királynőt. A kiáltások és hörgések közepette Ispan
kacagott dallamosan. Valahonnan felülről éles sikoly hallatszott. Nynaeve a
hang irányába fordította a fejét, majd hirtelen vissza is kapta tekintetét a
Fekete nővérekre. Arca elkínzott volt, mint egy sebesült hörcsögé, amely a
sólyom karmaiban vergődik. Halódó tekintetet vetett Mat felé.
- Az emeleten fókuszálnak - sziszegte a fogai között. - Bajban vannak!
 Mat bizonytalankodott. Valószínűleg Elayne egy patkányt láthatott meg.
Valószínűleg... Elütött egy tőrt, amely a csípője felé szúrt, de nem volt helye,
hogy ellentámadást indítson. Beslan tűnt föl hirtelen, és míves szúrást vitt be
Mat támadójának mellkasába, aki hörögve omlott a padlóra.
- Kérlek, Mat - suttogta Nynaeve. Soha nem kért még semmit, előbb vágta
volna el a saját torkát. - Kérlek...
Mat egyetlen mozdulattal kivágta magát a csata forgatagából, és hatalmas
ugrással a sötét, keskeny lépcsősornál termett. Eszeveszett iramban vágtatott
felfelé. Sehol egy ablak, ami fényt adott volna. Ha csak egy patkány volt az,
akkor addig rázza Elayne-t, amíg... Kirobbant a felső szintre, ami alig volt
világosabb, mint a lépcsőház, egyetlen távoli ablakkal a folyosó végén.
Kirobbant, egy rémálom kellős közepébe.
Vérző nők feküdtek szanaszét. Elayne, csukott szemmel, félig térdelve dőlt
a falhoz. Vanin térdre küzdötte magát, hogy nekitámaszkodhasson a falnak,
miközben orrából-szájából folyt a vér. Az utolsó asszony, Janira, Vanin
lábainál, Mat felé kúszott, amint meglátta. A férfi sólyomnak gondolta volna,
horgas orra és éles kulcscsontjai miatt, de most rémület ült egyébként kedves
fekete szemében.
- Segítség! - kiáltotta, miközben egy férfi kapta el hátulról. A támadó
átlagos fickónak tűnt, egy kicsit talán idősebb Matnél, hasonló magassággal
és súllyal. Egyszerű szürke köpenyt viselt. Hirtelen mozdulattal elkapta Janira
fejét, és élesen megcsavarta a nő nyakát. A csigolya bántó hangon tört ketté,
és az élettelen test lassan csúszott a padlóra. A férfi most kifejezetten egy
ragadozóra emlékeztetett.
Egy fáklya fényénél Mat észlelte, hogy néhány férfi Vanin mögött egy ajtót
próbál kinyitni, de tekintete Elayne-re esett. Megígérte Randnek, hogy vigyáz
rá. Megígérte. Hatalmas üvöltéssel, az ashandarei-t maga elé tartva vetette
magát Janira gyilkosára.
Mat látott már Myrddraalokat mozogni, de a férfi felülmúlta őket is.
Hihetetlenül gyors volt. Látta, ahogy elúszik a levegőben a dárda elől, és
megrántja a fegyver nyelét, jó öt ölre repítve ezzel Matet magától. Kiszakadt a
lélegzete, amikor a földhöz csapódott, de gyorsan talpra kényszerítette magát.
A rókafej szabadon lógott ki inge alól. Egy kést rántott elő az övéből, és ismét
a férfi felé támadott, éppen akkor, amikor Nalesean megjelent a lépcsősor
tetején, kezében karddal. Most elkapják a dögöt, bármilyen gyors is...
A férfi megvillant, és már kitekerte Nalesean vállát. A torka felé nyúlt, hogy
végezzen vele. Nalesean torka recsegve tört össze, fröcskölő vérrel
szennyezve be mindent. A kardot elejtve mindkét kézzel torka felé kapva
rogyott a padlóra. Mat a gyilkos hátának rohant, és mindhárman egyszerre
dőltek a földre. Nem voltak skrupulusai a hátbatámadást illetően, különösen
nem egy olyan ellenféllel szemben, aki képes egy ember torkát széttépni.
Naleseant talán mégis haza kellett volna zavarnia annak idején... Lecsapott
egyszer, kétszer, háromszor.
A férfi vergődött a szorításában. Nem volt lehetséges, mégis valahogy
kiütötte Mat kezéből a kést. Mat kétségbeesetten szorított rá ellenfele egyik
csuklójára. Az arcuk majdnem összeért: a férfi mosolygott. Egy kés állt ki az
oldalából, és mosolygott!
- Holtan akar látni, akárcsak a némbert - mondta lágyan a férfi, és mintha
Mat nem is tartaná, kezei elindultak a torka felé.
Mat kétségbeesetten küzdött. Minden erejét beleadva próbálta megállítani a
férfit, de nem ért el eredményt. Végül a kezek eljutottak a fejéig.
A férfi csak játszik velem! - gondolta. Annyi esélye volt vele szemben, mint
egy gyereknek egy felnőttel szemben. Semennyi. - Vajon hová tűnt az átkozott
szerencsém?
A rókafejes medál ekkor a férfi mellére esett, aki felsikoltott. Füst szállt fel
a medál szélei felől, és olyan szag, mintha szalonnát sütnének. Öntudatlanul
lökte el magától Matet, aki most tíz ölnyire repült, és keményen landolt a
földön.
Amikor lábra tápászkodott, a férfi már állt, és remegő kezeit az arca elé
tartotta. Nyers vörös seb mutatta, hol ért hozzá a medál. Mat keményen
megragadta a rókafejes medált. Hideg volt. Nem úgy, mintha valaki
fókuszálna, bár lehet, hogy lent többen is ezt tették. Hideg volt, mint az ezüst.
Matnek ötlete sem volt, kicsoda, micsoda lehet az ellenfele, azt leszámítva,
hogy biztosan nem ember. A vöröslő sebbel, három késszúrással, és az
oldalából lógó késsel talán kellően lelassult ahhoz, hogy elmenekülhessen
mellette a lépcsők felé. Szép dolog Elayne megbosszulása, szép dolog
Nalesean megbosszulása, de mindez nem ma fog megtörténni, és
semmiképpen sem kellene a listát tovább bővíteni Mat Cauthon
megbosszulásával.
Az oldalából kiálló kést kirántva a férfi Mat felé vágott, aki gondolkodás
nélkül tért ki előle. Thom megtanította egy-két zsonglőr trükkre, és azt
mondta, neki van a leggyorsabb keze, amit valaha is látott. Kikapta a kést a
férfi kezéből, és pontosan a szíve felé döfött. Telitalálat. Nem vérzett.
Legalább egy kis vörös sugárnak kellett volna ömlenie, de a sebből semmi
sem folyt. Lehet, hogy három döfés sem lassítaná le ezt a dögöt, bármi is ez.
Mat megkockáztatott egy pillantást a válla fölött. A férfiak eltűntek a
mögött az ajtó mögött, amelyiket megpróbálták kifeszíteni, és amelyikhez a
lábnyomaik tegnap elvezették Matet. Kezeikben mindenféle ruhanemű, kacat,
sőt még egy törött tükör is volt. Valószínűleg arra kaptak parancsot, hogy
mindent vigyenek. Rá se hederítve Matre a folyosó távolabbi vége felé siettek,
és eltűntek egy kanyarban. Arrafelé is kell lennie egy lépcsőnek. Talán
követhetné őket távolról. Talán... Az ajtó előtt, ahonnan jöttek, Vanin megint
megpróbált felkelni, de visszahanyatlott. Mat lenyelt egy káromkodást. Vanin
jelentősen lelassítja majd, de talán tehet valamit Elayne-ért. A mozgást
azonban a szürke köpenyes férfi is észlelte, és egy mosollyal a nő felé fordult.
- Nem kapod meg őt! - kiáltotta a férfi felé. Ígéretek... Egyetlen mozdulattal
letépte a medált a nyakából, és maga elé tartotta. - Soha nem kapod meg őt!
Elindult a férfi felé. Az első lépés volt a legnehezebb, de volt egy ígérete,
amit be kell tartania. A férfi arcáról eltűnt a mosoly. Mereven bámulta a
medált, és óvatosan hátrált előle. Egyenesen az ablak felé. Mat azon
gondolkodott, vajon egy hatemeletnyi zuhanás képes-e arra, amire a kés nem
volt.
A férfi folyamatosan hátrált, ugrásra készen várva valami alkalomra.
Hirtelen oldalra vetette magát, és eltűnt egy ajtó mögött, amit hangos
csattanással csapott be. Mat akár ott is hagyta volna, de mielőtt végiggondolta
volna a helyzetet, ösztönösen berúgta az ajtót. A szoba nem volt teljesen sötét,
egy kevés fény ide is eljutott az ablakból, egy törött tükör pedig apró
pászmákat juttatott minden irányba. A szoba üres volt. Bár nem volt másik
kijárat, és csak egy patkánylyuk ásított a tükör mellett, a szürke köpenyes férfi
eltűnt.
- Mat! - nyögte Elayne. A szólított rohant a hang felé. Lentről kiabálás
szűrődött fel, de Nynaeve és a többiek most kénytelenek lesznek magukra
vigyázni. Elayne felült, amire odaért hozzá, és fájdalmasan fogta derekát. Por
lepte ruháját, a kalapja mellette feküdt, néhány toll letört róla, vörös-arany
haja pedig úgy nézett ki, mintha annál fogva rángatták volna.
- Nagyon keményen megütött - motyogta fájdalmasan. - Nem hinném, hogy
bármim is eltört volna, de... - Úgy nézett Matre, mintha sohasem látta volna
még igazán.
- Láttam, mit tettél vele. Én nem tudtam megsebezni, a Hatalom nem tudta
megérinteni... De te igen, ezzel a... - mondta, és a medálra pillantott, majd
sóhajtott egyet, ami érdekes változásokat okozott ovális dekoltázsának
látványában. - Köszönöm, Mat. Bocsánatot kérek mindenért, amit eddig
mondtam, vagy gondoltam rólad. - Úgy tűnt, komolyan gondolja. - Tohhal
tartozom feléd - mosolyodott el - de nem hagyom, hogy legyőzzél. Hagynod
kell, hogy legalább egyszer megmentsem az életed, hogy egyensúlyba hozzuk
a mai napot.
- Meglátjuk, mit tehetünk - válaszolt Mat, miközben zsebre vágta a medált.
Legyőzni? Toh? A fényre! Túl sokat volt ez a lány Aviendha társaságában.
Miután Mat felsegítette a nőt, Elayne körbenézett. Látva a halott nőket, és
Vanin vérmocskos arcát, elfintorodott.
 - A fényre! - sóhajtott. - Vér és véres hamu! - A szavak valahogyan furcsán
hangzottak itt. Bár Elayne ismerte őket, még soha nem csúszott ki ez a száján.
Fiatalabbnak tűnt tőle, mint valójában volt.
Kalapját a földre dobva a legközelebbi Tudós Asszonyhoz sietett. Arcát
kezébe véve vizsgálni kezdte a sebesüléseit. A nő kitekeredve feküdt, arccal a
föld felé, kezei és lábai szétdobva, ahogy támadója leterítette. Minden nő a
támadó felé futott, nem az ellenkező irányba
- Ez meghaladja a képességeimet - suttogta Elayne. - Hol van Nynaeve? Ő
miért nem jött veled, Mat? - kiabálta.
- Nem kell úgy sikítozni, mint egy riadt macska - dohogott Nynaeve, aki
éppen felért a lépcsősor tetejére. - Ugye, megvédted őt? - sikította, mint egy
riadt macska. - Vagy hagytad elmenni? Mert akkor megnézheted magad!
Végre odaért hozzájuk, és körbenézett. A szemei majd kiestek a helyükről.
- A Fény süssön ránk! - rebegte Janira felé rohanva. Egy érintés, és
fájdalmasan elfintorodott. A nő halott volt. Nynaeve, úgy tűnt, személyes
sértésnek veszi a halálát. A következő nőhöz rohant, Tamarlához. Itt legalább
volt valami esély a Gyógyításra. Hamar ráébredt azonban, hogy a nő sebei
nem szokványosak.
- Mi történt itt, Mat? - kérdezte jegesen, egyértelművé téve, hogy az egészet
az ő hibájának tudja be. - Nos, mi történt itt?! Beszélsz végre, vagy...
Mat sohasem tudta meg, milyen fenyegetések hangzottak volna még el. A
lépcsőn feltűnt Lan, szorosan a nyomában Sumekóval. A Tudós Asszony csak
egy pillantást vetett a teremre, és máris a szoknyáját felemelve futott Reanne-
hez. Egy rövid, aggódó pillantást vetett Elayne-re, majd letérdelt, és furcsa
mozdulatokat tett Reanne arca felett. Ez hamar kihozta a sodrából Nynaeve-et.
- Mit művelsz?! - csattant rá. Anélkül, hogy abbahagyta volna azt, amit
csinált, lapos pillantásokat vetett a Tudós Asszony felé, amelyek legalább
olyan jegesek voltak, mint a hangja. - Hol tanultad ezt?
- Bocsáss meg, aes sedai - hadarta lélegzetvétel nélkül, egy pillanatra sem
hagyva abba tevékenységét -, tudom, hogy nem az én dolgom... de meghalt
volna, ha nem csinálok valamit... csak tanulni akartam, bocsáss meg, aes
sedai...
- Nem, nem, folytasd csak! - mormolta Nynaeve, miközben figyelmének egy
jelentős része Tamarlára összpontosult. - Úgy látom, tudsz néhány olyan
dolgot, amit még én... Szóval eléggé sajátságos módon kezelitek a fonatokat...
gondolom, sejted, hogy sok nővér óhajt majd tanulni tőletek. - A mondat
végén egészen halkan, inkább csak magának még hozzátette: - Bár lehet, hogy
a nővérek magamra fognak most hagyni.
- Elayne, utánanéznél a Viharok Táljának? Azt hiszem, a mögött az ajtó
mögött kell lennie - és rámutatott a megfelelő ajtóra, amely ugyanúgy nyitva
volt, mint vagy egy tucat másik. Mat vaksin pislogott arrafelé, amíg meg nem
látott két kis rongykupacot, amit valószínűleg a tolvajok ejtettek el.
- Igen, persze - motyogta Elayne - erre talán még képes vagyok. - Félig
felemelt karját kinyújtotta Vanin felé, majd elindult a megjelölt ajtó felé.
Mások is érkeztek ekkor az emeletre. Elöl Ieine lépkedett, akinek a
szemében rettegés szűkölt, maga előtt hajtva az egyik Fekete nővért, akit
szemlátomást elzártak az Egyetlen Hatalomtól. Mögöttük Beslan érkezett, aki
szomorú pillantásokat vetett Naleseanra, és még szomorúbbakat a nők
tetemeire. Utána Harnan és három embere, Fergin, Gorderan, és Metwyn
botorkál fel. Mindannyiukon sebek és forradások éktelenkedtek, bár
valószínűleg Nynaeve már gyógyított rajtuk lent.
- Mi történt hátul? - kérdezte Mat Harnant.
- A Fény égessen meg, ha tudom! - hebegte a férfi. - Belefutottunk egy
csapat csavargóba, akik késekkel a kezükben közelítettek. Az egyikük úgy
mozgott, mint egy kígyó... - Fájdalmasan tapogatni kezdte az oldalát. - A
másik kést állított az oldalamba, és a következő dolog, amire emlékszem,
hogy Nynaeve sedai térdel felettem. Mendair és a többiek halottak...
Mat bólintott. Az egyik úgy mozgott, mint a kígyó. És úgy tud eltűnni a
szobákból, mint egy kígyó. Körbenézett a teremben. Tamarla és Reanne már
talpon voltak - természetesen ruhájukat igazgatták -, Vanin pedig abban a
szobában állt, amelynek a belseje felől Elayne káromkodása hallatszott.
Nynaeve középen állt, éppen Sibellának segített talpra kecmeregni. Sumeko
még mindig Famellével foglalatoskodott, akinek mézszínű haja és nagy, barna
szemei voltak. Két Tudós Asszony és Harnan hat embere halott volt. Az a
valami ölte meg őket, amit még az Egyetlen Hatalom sem tud megérinteni...
- Megtaláltam! - kiáltott izgatottan Elayne. Egy nagy, kerek ruhacsomóval a
kezében tért vissza a terembe. Tetőtől talpig szürke volt, úgy nézett ki, mint
aki a földön csúszott-mászott egész este. - Miénk a Viharok Tálja, Nynaeve!
- Ebben az esetben itt az ideje, hogy eltakarodjunk innen - jegyezte meg
Mat. Senki sem ellenkezett. Ó, Nynaeve és Elayne mindenkit zsákok
készítésére fogott be, és a szobában talált tárgyakat pakoltatták be, még
magukat és a Tudós Asszonyokat se kímélve. Reanne-nak pedig embereket
kellett kerítenie, akik a halottakat elszállítják a kikötőig, de senki sem
ellenkezett. Mat nagyon csodálkozott volna, ha a Rahad valaha látott ennél
különösebb csoportot a folyón utazni, vagy olyat, aki náluk gyorsabban
mozgott volna.
 Harminckilencedik fejezet

BETARTANDÓ ÍGÉRETEK

- Nagyon jól tennénk, ha eltakarodnánk innen! - mondta Mat kicsit később

ismét, és ezúttal veszekedés lett belőle. Az elmúlt fél órában csak
veszekedtek, és Matnek lassan elege volt a dologból. A nap odakinn már
túljutott a delelőjén. A passzátszél elfojtotta a hőséget; a merev, sárga
függönyök vitorlaként duzzadtak fel, és hangosan csattogtak a heves szélben.
Három órája visszaértek már a Tarasin Palotába, a kockák továbbra is
dübörögtek a fejében, és Mat a legszívesebben felrúgott volna valamit. Vagy
valakit. Meglazította a nyakába kötött fekete selyemkendőt. Úgy érezte,
mintha a kötél, aminek a nyomát a kendővel próbálta elfedni, ismét a nyakán
feszülne, és egyre szorosabb és szorosabb volna.
- A Fény szerelmére, hát mind vakok vagytok? Vagy csak süketek?
Tylin egy jókora szobát bocsátott a rendelkezésükre. A falak zöldek voltak,
a magasba vesző mennyezet élénk kék, és az egész teljességgel üres, csak pár
aranyozott szék szolgált berendezésül, és egy aprócska, kagylóberakásos
asztal, azonban így is nyomasztóan zsúfolt volt. Vagy legalábbis annak hatott.
Tylin maga a három márványkandalló egyike előtt ült keresztbe vetett lábbal,
sötét sólyomszemével Matet méregette, és gúnyosan mosolygott. Unatkozva
rugdosta kék és sárga selyem alsószoknyái fodros rétegeit, és görbe tőrének
drágaköves markolatával játszott. Mat úgy vélte, Elayne és Nynaeve már
beszéltek is vele. Ők is ott voltak persze, a királynő két oldalán ültek.
Valamikor volt idejük átöltözni és láthatóan megfürödni is, pedig csak pár
percre vesztette el őket szem elől, mióta visszaértek a palotába. Színes
selyemruháikban már majdnem annyira királynőiek voltak, mint Tylin. A férfi
nem is tudta, kit akarnak megfélemlíteni ennyi csipkével és aranyhímzéssel!
Úgy néztek ki, mint akik egy udvari bálra készülnek, nem úgy, mint akik
utazni akarnak! Ő maga még mindig csupa mocsok volt, poros zöld kabátja
kigombolva lógott rajta, az ezüst rókafejes medál kikandikált meglazított
ingnyakából. A bőrszíjat rövidebbre vette, hogy a medál mindenképpen
érintkezzen a bőrével. Végül is csupa olyan nő volt körülötte, aki tudott
fókuszálni!
Az igazság szerint már ez a három nő is zsúfolásig meg tudott volna tölteni
egy báltermet. Tylin egymaga képes lett volna rá, Mat legalábbis úgy érezte,
és ha Elayne és Nynaeve tényleg beszéltek már vele, és mégis így viselkedik,
jobb, ha mihamarabb eltűnik innen! Az igazság szerint már ez a három nő is
zsúfolásig meg tudott volna tölteni egy báltermet, de...
- Ez nevetséges - jelentette ki Merilille. - Sosem hallottam erről a gholam
nevű árnyfattyúról! Ti tudtok róla valamit?
A kérdést Adeleasnak, Vandene-nek, Sareithának és Careane-nek tette fel.
Tylinnel szemben ültek, és hűvös tekintetű aes sedai nyugalmuk szinte
trónnak láttatta egyszerű karosszéküket is. Mat nem értette, hogy Nynaeve és
Elayne miért ül úgy, mint két rakás szerencsétlenség. Persze ők is hűvösek és
nyugodtak voltak, mint minden aes sedai, de nem szóltak egy szót sem.
Mindent tudtak, mindent értettek, de Merilille és a többiek valamiért
meglehetősen szelíden néztek fel rájuk. Mat Cauthont viszont mindenki úgy
kezelte, mint egy rugdalni való, szőrös fülű fajankót, és Merilille-től kezdve
az összes aes sedai látható élvezettel rúgta is, ahol érte.
- Láttam azt az izét - csattant fel -, Elayne is látta és Reanne és a
javasasszonyok is! Kérdezd csak meg őket!
Reanne és az az öt javasasszony, aki túlélte a támadást, a szoba túlsó végébe
húzódott. Úgy bújtak össze, mint egy csapat riadt tyúk, és láthatóan rettegtek
attól, hogy az aes sedai-ok hozzájuk szólnak. Sumeko volt az egyetlen kivétel.
A kövérkés asszony hosszú vörös övébe akasztotta a hüvelykujját, és
elégedetlen fintorral szemlélte a nővéreket. Megrázta a fejét, aztán újra
elfintorodott, és megint megrázta a fejét. Nynaeve hosszasan elbeszélgetett
vele a visszaúton az egyik csónak kabinjában, és Mat le merte volna fogadni,
hogy a nő innen szedte új magabiztosságát. Többször is hallotta, hogy az aes
sedai-okról volt szó. No persze nem hallgatózott, ő sosem tett olyat! A többi
javasasszony viszont olyan arcot vágott, mint aki azt sem meri megkérdezni,
hogy vajon hozhat-e teát a hölgyeknek. Mintha csak Sumekónak jutott volna
egyáltalán az eszébe, hogy le is ülhet. Sibella már a puszta ajánlatra riadtan
tárta szét csontos karjait, és majdnem elájult.
- Senki nem kételkedik Elayne aes sedai szavaiban, Cauthon mester -
mondta Renaile Calon din Kékcsillag hűvös, mély hangon. Még ha nem is
mutatták volna be a padlócsempéhez illő, vörös és sárga selyemruhás nőt már
jóval előtte, Mat az ősrégi emlékekből akkor is kibányászta volna, hogy ő a
Hajók Úrnőjének a szélkeresője. Erre utalt a fülében csillanó tíz kövér kis
aranykarika, amiket vékony aranylánc fogott össze. Halántékánál őszülő, dús
fekete haja majdnem elrejtette az ékszereit. Az orrába futó, vékonyabb láncról
csüngő medálok azt is elárulhatták, hogy melyik nemzetség tagja. Erre
szolgált a nő vékony kezén kacskaringózó tetoválás is. - Mi csak a veszélyt
kérdőjelezzük meg - folytatta a nő. - Nem szeretjük nyomós ok nélkül
elhagyni a vizet!
A széke mögött majdnem húsz Atha'an Miere nő csoportosult,
selyemnadrágjuk és vékonyka blúzuk színkavalkádja szemfájdító volt.
Mindegyiknek karikák lógtak a fülében, és medálokkal díszített láncocska
kötötte össze az orrukkal. Matnek először az tűnt fel, ahogy az aes sedai-okkal
bántak. Ó, persze tökéletesen tisztelettudóak voltak, legalábbis annak tűntek,
de a férfi még soha nem találkozott senkivel sem, aki sunyin méregette volna
a nővéreket! A másik érthetetlen jelenség csak a rég halott hősök emlékei
miatt tűnt fel neki egyáltalán. Nem tudott sokat a Tengeri Nép szokásairól, de
ahhoz azért eleget látott belőlük, hogy különösnek találja ezt a társaságot. Az
Atha'an Miere minden egyes tagja hajóinasként kezdte a pályáját, akkor is, ha
később a Hajók Úrnője lett belőle vagy a Pengék Ura. A közbülső lépcsők
nagyon szigorúan elkülönültek egymástól, a Tengeri Nép még az aes sedai-
oknál és a királyoknál is szigorúbban vette a rangokat. A Renaile válla fölött
álldogáló csoport mindenképp különös volt - hullámúrnők szélkeresői álltak
ott vállvetve a legkisebb hajók szélkeresőivel -, de igazán az a két nő lógott ki
belőle, akik élénk színű gyapjúblúzt viseltek és az inasok olajos nadrágját.
Mindkettőnek csak egyetlen vékonyka karika árválkodott a bal fülében. A
másik fülükben csillanó két másik karika elárulta, hogy szélkeresőnek
tanulnak, de még két karikát meg kell szerezniük, mielőtt kiléphetnek a
hajósinasi sorból, addig azonban engedelmeskedniük kell a fedélzetmester
minden óhajának, és ha nem elég gyorsak, bizony könnyen meg is
korbácsolhatják őket! Ezek ketten egyetlen létező emlékképe szerint sem
illettek a többiek közé. Normális esetben a Hajók Úrnőjének szélkeresője
szóba sem állt volna velük.
- Én is épp ezt mondtam, Renaile! - tette hozzá Merilille jegesen. Láthatóan
feltűntek neki is a sunyi kis pillantások. A hangja azonban semmit sem
veszített fagyosságából, mikor a férfi felé fordult. - Ne dacoskodj, Cauthon
fiam! Hallgatunk mi a bölcs tanácsra! De csak akkor, ha bölcs tanácsot adsz!
Mat majdnem kijött a béketűréséből, de nem akarta a nők előtt elveszteni az
önuralmát. Talán ha kézzel-lábbal megpróbál nyugodt maradni, sikerül...
 - A gholamokat a Hatalom háborújának idején készítették, a Legendák
Korában - kezdte elölről az egészet. Majdnem elismételte az egész mesét,
amit Birgitte tanított neki. Körbefordult, mindegyik csoporttal szembenézett
beszéd közben. A Fény égesse meg, ha hagyja, hogy bármelyik társaság
fontosabbnak érezze magát a többinél! Vagy hogy bárki is azt higgye, hogy
könyörög nekik! Különösen, mivel igazuk lett volna. - Azért csinálták őket,
hogy aes sedai-okat öljenek. Ez volt az egyetlen céljuk. Olyan embereket
kellett megölniük, akik képesek voltak fókuszálni az Igazi Forrást. Az
Egyetlen Hatalom nem segít ellenük, nem fog rajtuk. Az igazság szerint
képesek megérezni azt, ha valaki tud fókuszálni, körülbelül ötven lépésnyiről.
Azt is érzik, ha az egyikőtök a Forráshoz ér. Ti viszont nem vehettek észre
egy gholamot, annyira hétköznapian néznek ki. De ez csak a látszat.
Valójában nincs csontjuk, és akár egy csukott ablak alatt is át tudnak folyni,
ha kell. És elég erősek ahhoz, hogy fél kézzel letépjenek egy bereteszelt ajtót!
- Vagy hogy kitépjék egy ember torkát. A Fényre, hagynia kellett volna, hogy
Nalesean itt maradjon, és aludjon!
Remegni kezdett az emlékek hatására, de elnyomta. Az összes nő őt nézte,
és még csak nem is pislogtak, úgy figyeltek. Nem akarta, hogy lássák, hogy
remeg.
- Csak hat gholamot csináltak, három férfit és három nőt, jobban mondva
három férfinak tűnőt és három női külsejűt. Láthatóan még a Kitaszítottak
sem érezték biztonságban magukat tőlük. De az is lehet, hogy úgy vélték, hat
gholam épp elég lesz. Végül is mindegy, csak az számít, hogy az egyik most
itt van Ebou Darban. Alighanem egy sztázis-dobozban élte túl a Világtörést.
Nem tudhatjuk, hogy vajon többen is tartózkodtak-e abban a dobozban, de
egy is épp elég! Bárki küldte is - és mind tudjuk, hogy csak az egyik
Kitaszított lehetett az -, tudta, hogy át kell küldenie utánunk a folyón.
Alighanem a Viharok Tálja miatt küldték oda, és azt mondta, hogy meg kell
ölnie Nynaeve-et vagy Elayne-t, de könnyen lehet, hogy mindkettőjükkel
végeznie kell.
Gyorsan a két nőre villantotta együttérző és megnyugtató mosolyát.
Kellemetlen lehet, ha az ember tudja, hogy egy ilyen szörnyeteg szomjazik a
vérére! Elayne értetlenül pislogott vissza rá, még a homlokát is összeráncolta
egy kicsit, Nynaeve pedig türelmetlenül intett neki, hogy folytassa.
- Továbbá - vágott bele újra, és most már dühösen nézett a két nőre; sosem
fog rájönni, hogy működnek az asszonyok -, bárki küldte is a gholamot, az
mostanra már tudja, hogy a Tálat a Tarasin Palotába hoztuk. Ha ideküldi, jó
páran meg fognak halni közületek. Talán majdnem mind! Nem tudok
mindenkit megvédeni! Talán a Tálat is elviszi! És akkor Falion Bhodáról még
nem is szóltam. Aligha dolgozott egyedül, és még ha Ispant el is fogtuk, a
Fekete ajah nem maradhat sokáig tétlen. Már persze akkor, ha a Kitaszítottak
és a gholam még hagynak nekik valamit. - Reanne és a javasasszonyok még
Merilille-nél és az aes sedai-oknál is sértettebben néztek rá a Fekete ajah
említésekor. Kihúzták magukat, és felkapták a szoknyájukat, mint akik
mindjárt kivonulnak a szobából. Mat nem tehetett mást, folytatta a fejmosást.
- Nos. Belátjátok már végre, hogy nem tehetünk mást, mint hogy fogjuk a
Tálat, és elvisszük valami olyan helyre, amiről a gholam nem tudhat? Amiről
a Fekete ajah sem tudhat? Belátjátok már végre, hogy miért kell elmennünk
innen?
Renaile úgy felhorkant, hogy még a folyosón is megijedhettek az arra járók.
- Csak ismételgeted magad, Cauthon mester! Merilille sedai sosem hallott
erről a gholamról. Elayne sedai csak annyit tud, hogy volt ott valami különös
fickó, de ez nem bizonyít semmit. És mi ez a sztázis-doboz? Azt nem
magyaráztad el! Honnan tudod mindezt? Miért távolodnánk el még jobban a
víztől egy olyan ember kedvéért, aki érthetetlen, vad meséket sző?
Mat Nynaeve-re és Elayne-re nézett, bár már nem is remélte, hogy
segítenek. Ha hajlandóak lennének beszélni, az egészen már rég túljutottak
volna, de a két nő kifejezéstelenül meredt rá. Az állkapcsuk is
beleszakadhatott abba, ha ilyen mereven néznek! A férfi nem értette, miért
hallgatnak. A Rahadban történtekről csak pár szóban voltak hajlandóak
beszámolni, és Mat a nyakát tette rá, hogy nem említették volna meg a Fekete
ajahot, ha bármi mással meg tudták volna magyarázni, hogy miért vonszolnak
maguk után egy felpeckelt szájú, gúzsba kötött aes sedai-t. Ispant a palota egy
másik szárnyában tartották fogva, és csak páran tudtak a létezéséről. Nynaeve
lenyomott a torkán valami undorító főzetet, a kotyvaléknak már a bűzétől is
majdnem kiesett a Fekete nővér szeme, aztán pillanatokon belül összecsuklott,
mint egy rongybaba. A Kötögető-kör többi tagja ott maradt mellette őrködni.
Nem tetszett nekik a feladat, de nagy buzgalommal láttak neki mégis.
Nynaeve igen érzékletesen elmagyarázta nekik, hogy ha Ispant is hagyják
megszökni, akkor jobb, ha azonnal a nyakukba szedik a lábukat, mert ki tudja,
mit tesz velük, ha a keze közé kaphatja őket!
Mat szándékosan nem nézett az ajtó mellett álló Birgitte felé. Aviendha is
ott volt mellette. Az aiel lányon most egy ebou dari ruha volt. Nem az az
egyszerű gyapjúöltözet, amit visszatértekor viselt, hanem egy ezüstös, szürke
lovaglóruha, ami rettenetesen nem illett össze az övén függő, egyszerű
hüvelyű, szarumarkolatú tőrrel. Birgitte egy pillanat alatt levette női ruháját,
és most megszokott rövid kabátkájában és bő nadrágjában volt, ezúttal
sötétkék és sötétzöld színekben. A tegez már a csípőjén lógott. Ő mesélt el
Matnek mindent a gholamokról - és a sztázis-dobozokról -, hiszen a férfi
magától csak annyit tudott volna, amennyit a Rahadban látott. És azt még
akkor sem mondta volna el, ha lassú tűzön sütik meg!
- Olvastam egyszer egy könyvet, amiben... - kezdte, de Renaile
udvariatlanul félbeszakította.
- Egy könyvet! - hörgött a nő. - Nem hagyom ott a vizet egy olyan könyv
miatt, amiről az aes sedai-ok még csak nem is hallottak!
Mat csak most döbbent rá, hogy ő az egyetlen férfi a szobában. Lant
Nynaeve elszalasztotta valahová sürgős feladattal, és a férfi éppolyan
engedelmesen távozott, mint ahogy Beslan ment el, mikor az anyja
ráparancsolt. Thom és Juilin éppen csomagoltak. Esetleg már be is fejezték a
pakolást... Talán semmi értelme nem volt a dolognak, hiszen egyelőre nem
tűnt úgy, hogy valaha is elmennek innen! Ő volt az egyetlen férfi a szobában,
a nők falként vették körül, és láthatóan arra szánták el magukat, miszerint
hagyják, hogy Mat addig fusson fejjel a falnak, amíg csak teljesen bele nem
bolondul. Az egésznek semmi értelme nem volt. Semmi értelme nem volt! A
nők várakozva nézték.
Nynaeve sárga berakásos kék ruhát viselt, de a selyem alig látszott ki a
rengeteg csipke alól. Átvetette a vállán vastag hajfonatát, mely két keble
között kígyózott alá, de arra azért nagyon is odafigyelt, hogy a vékony láncon
csüngő hatalmas aranygyűrű - Lan gyűrűje, mint Mat megtudta nem is olyan
régen - pompásan látsszon. Az arca sima volt, a keze lazán hevert az ölében,
de néha önkéntelenül is megrándultak az ujjai. Elayne zöld ebou dari
selyemruhában volt, és a nyakát elfedő füstszínű csipke dacára is félig
meztelennek tűnt. Hűvösen meredt Matre, olyan volt a tekintete, mint két
hatalmas, fagyos tengerszem. Az ő keze is az ölében pihent, de néha az ujja
követni kezdte a szoknyáját borító, dús aranyhímzést, aztán azonnal megállt.
Miért nem mondtak semmit? Őt akarták büntetni ezzel? Már megint azt
játszották, hogy „ha Mat annyira nagyfiú akar lenni, lássuk csak, mire jut”?
Ezt bármikor kinézte volna Nynaeve-ből, bármikor, de nem most. És Elayne-
től jóval többet várt, mióta visszaértek a Rahadból! Akkor meg miért?
Reanne és a javasasszonyok tőle nem riadtak meg annyira, mint az aes
sedai-októl, de már jóval több tisztelettel kezelték, mint az előbb. Tamarla
elismerően bólintott felé, a fakószőke Famelle barátságosan elmosolyodott, és
a férfi legnagyobb megdöbbenésére Reanne enyhén elvörösödött. De nem is
ők voltak az ellenállás forrásai. Mióta beléptek a szobába, a hat nő fél tucat
kéretlen szót sem szólt egymáshoz! Mindegyikük ugrott volna, ha Nynaeve
vagy Elayne csettint az ujjával, és addig tevékenykedtek volna, míg csak nem
szólnak nekik, hogy abbahagyhatják.
Mat a többi aes sedai felé fordult. Végtelenül nyugodt, végtelenül türelmes
arcok. Kivéve... Merilille tekintete egy pillanatig Nynaeve-re és Elayne-re
villant. Sareitha lassan végigsimított a szoknyáján, nem állta a férfi tekintetét,
de láthatóan nem tűnt fel neki a dolog. Matben sötét gyanú ébredezett. Az aes
sedai a szoknyáját igazgatta. Reanne elvörösödött. Birgitténél ott a tegez.
Mocskos, gonosz gyanú. Épp csak nem tudta, mire gyanakszik. Keményen
Elayne-re nézett, majd Nynaeve-re meredt. A tej sem aludt volna meg abban
az átkozott szájukban!
Lassan a Tengeri Nép asszonyai felé indult. Kimérten lépegetett, de hallotta,
hogy a háta mögött Merilille szipákolni kezd, és Sareitha felmordul.
- Micsoda arcátlanság!
No hát, akkor most megmutatja nekik, mi is az az arcátlanság! Ha Nynaeve-
nek vagy Elayne-nek nem tetszik a dolog, akkor majd megtanulják, hogy
többre jutnak vele, ha a bizalmukba avatják! A Fényre, hogy utálta, ha
kihasználják! Különösen, ha nem tudta, hogyan, és mire!
Megállt Renaile széke előtt, és először a mögötte álló nők arcát
tanulmányozta tüzetesen, csak azután nézett a Hajók Úrnőjének
szélkeresőjére. A nő összevonta a szemöldökét, és játszadozni kezdett az
övére tűzött görbe tőr holdköves markolatával. Inkább kellemes nő volt,
semmint csinos, nagyjából középkorú lehetett, és más körülmények között
Mat szívesen szemezett volna vele. Hatalmas, fekete tenger volt a szeme, egy
férfi estéken át képes lenne bámulni az ilyet. Valahogy mintha a Tengeri Nép
nem illett volna a képbe, és Mat nem tudta, hogyan lehetne rendezni a dolgot.
Nagy nehezen győzte le a dühét. Alig sikerült. Mi a fészkes fenét csináljon?
- Úgy hallottam, maguk mind tudnak fókuszálni - mondta halkan -, de ez
engem egyáltalán nem hat meg. - Akár nyílt lapokkal is játszhat az elejétől
fogva. - Megkérdezhetik Vandene-t vagy Adeleast, hogy zavar-e, hogy egy nő
tud fókuszálni, vagy sem!
Renaile átnézett rajta, a királynő felé fordult, de nem Tylinhez intézte a
szavait.
- Nynaeve sedai - mondta szárazon -, attól tartok, hogy az alkuban az nem
foglaltatik benne, hogy meg kell hallgatnom ennek az ifjú zsebtolvajnak a
hablatyolását! Attól tartok...
- Átkozottul nem érdekel, másokkal mire alkudtál meg, homok leánya -
csattant fel Mat. Jó, hát mégsem uralta annyira jól a dühét, mint hitte! De egy
férfi nem is viselhet el ennél többet!
A mögötte álló nők szaggatottan, döbbenten sóhajtottak fel. Valamikor,
kicsit több mint ezer éve, a Tengeri Nép egy asszonya a homok fiának nevezte
az egyik esseniai katonát, mielőtt megpróbálta ledöfni. Az emlék most már ott
lapult Mat Cauthon agyában. Nem ez volt az Atha'an Miere legdurvább
sértése, de közel járt hozzá. Renaile arcát elöntötte a vér. Sziszegve pattant
fel, a szeme kidülledt dühében, és a kezében már ott villogott a holdköves
markolatú tőr.
 Mat kicsavarta a kezéből, még mielőtt a penge a mellkasához ért volna, és
visszalökte a nőt a székbe. Gyors volt, nagyon gyors. Még mindig tudott
valamennyire uralkodni magán. Mindegy, hogy mit gondoltak róla a nők,
hogy milyen csúnyán kijátszották, kihasználták, még tudott...
- Na ide figyelj, te aljvíz-üledék! - Jól van, lehet, hogy mégsem tudott
uralkodni magán! - Nynaeve-nek és Elayne-nek szüksége van rád! Ha nem
lenne, itt hagynálak a gholamnak, hadd törje össze a csontjaidat is, a Fekete
ajah meg felőlem kiszopogathatná belőle a velőt is! A számodra most én
vagyok a Pengék Ura, és csupasz a pengém! - Mat nem tudta, ez pontosan mit
jelent, de egyszer régen hallotta valahol. - És ha a penge csupasz, a Hajók
Úrnője is meghajol a Pengék Ura előtt! Új alkut ajánlok neked. Oda mentek,
ahova csak Nynaeve és Elayne akarja, és cserébe nem kötlek lóhátra
mindannyitokat, és nem viszlek oda, mint egy zsák búzát!
Így nem lehetett bánni senkivel, különösen pedig a Hajók Úrnőjének a
szélkeresőjével nem. Még egy ócska kis csónak utolsó inasával sem lehetett
volna így beszélni! Renaile remegett a vágytól, hogy akár puszta kézzel is
nekimenjen a férfinak, akár van tőr a kezében, akár nincs, de uralkodott
magán.
- Elfogadom, a Fény színe előtt! - hörögte. A szeme majdnem kiesett a
helyéről. A szája önkéntelenül megmozdult, hitetlenkedés és zavar váltotta
egymást az arcán. Szaggatottan lélegzett. Mat háta mögött a döbbent sóhajok
már az odakinn tomboló szélnél is hangosabbak voltak.
- Elfogadom - mondta Mat sietve, és az ajkához érintette az ujját, aztán a nő
szájára nyomta.
Renaile egy pillanattal később megismételte a mozdulatsort, az ujja remegett
a férfi ajkán. Mat felé nyújtotta a tőrt, Renaile egy pillanatig sötéten nézte,
aztán kikapta a kezéből. A penge visszacsúszott az ékköves tokba. Nem illett
megölni valakit, akivel az ember alkut kötött. Addig legalábbis semmiképp
sem, amíg nem teljesítették a feltételeket. A nő háta mögött halk mormogás
kelt, és egyre erősödött. Renaile felemelte a kezét, és kurtán tapsolt. A
szélkeresők azonnal elhallgattak, és a hullámúrnők szélkeresői éppolyan
gyorsan fogták be a szájukat, mint a két tanulólány.
- Azt hiszem, épp most kötöttem alkut egy ta'verennel - mondta Renaile
hűvös, nyugodt hangon. Ettől a nőtől még az aes sedai-ok is csak tanulhattak
volna, olyan gyorsan összeszedte magát! - De egy nap, Cauthon mester, ha a
Fény is úgy akarja, azt hiszem, megjárod még nekem a kötelet!
Mat nem tudta, mire céloz a nő, de meglehetősen kellemetlennek hangzott.
Azért igyekezett jó képet vágni a dologhoz.
- Minden lehetséges, ha a Fény úgy akarja - mormolta. Az udvariasság
mindig kifizetődő, úgy tanulta. De a nő mosolya zavaróan reményteli volt.
 Mikor visszafordult a szoba másik felén álló nőkhöz, úgy néztek rá, mintha
szarvai és agyarai nőttek volna.
- Van még más vitás kérdés? - kérdezte szárazon, de nem várta meg a
választ. - Gondoltam, hogy nem lesz! Ez esetben javasolnám, hogy
válasszatok ki egy kellemesen félreeső helyet, és amint összeszedtétek a
holmitokat, indulhatunk is!
Hihetetlenül látványos vita vette a kezdetét. Elayne Caemlyn mellett
kardoskodott, legalább félig komolyan, Careane vagy egy tucat félreeső
bányászfalut felsorolt a Fekete-dombokban. Mindenhová könnyen eljuthattak
volna egy Kapuval. Vandene Arafelt ajánlotta, Aviendha Rhuideanba akart
menni, az Aiel-pusztába. A Tengeri Nép asszonyai egyre komorabbak lettek,
minél távolabbi helyek kerültek szóba. Az egész persze csak színjáték volt.
Mat legalábbis úgy vélte. Nynaeve túlságosan is türelmetlenül csavargatta a
haját, bár az ajánlatok lelkesnek és őszintének tűntek.
- Szólhatok én is, aes sedai? - kérdezte végül Reanne félénken. Még fel is
emelte a kezét! - A Vérségnek van egy kis tanyája a folyó túlpartján, pár
mérföldnyire északra a várostól. Mindenki tudja, hogy csendre és nyugalomra
vágyó asszonyok menedéke, de senki sem köti hozzánk. Az épületek nagyok
és kényelmesek, ha netán sokáig ott kellene maradnunk, és...
- Ez lesz az! - szakította félbe Nynaeve türelmetlenül. - Épp valami
ilyesmire volna szükségünk! Neked mi a véleményed, Elayne?
- Azt hiszem, ez csodálatosan hangzik, Nynaeve! Renaile is biztos örülni
fog, hogy nem kell messze mennie a tengertől! - Az öt másik nővér majdnem
keresztülesett egymáson, olyan hevesen bizonygatták, hogy ez a legjobb ötlet,
ami bárkinek is az eszébe juthatott.
Mat a szemét forgatta, és a mennyezetre nézett. Tylin látványosan nem vette
észre, amit pedig még a vak is látott, de Renaile úgy csapott rá, mint egy
pisztráng a légyre. És persze épp ez volt a cél. Valamiért azt nem kellett
tudnia, hogy Nynaeve és Elayne az egészet jó előre elrendezte. Sietve ki is
vezette az Atha'an Miere nőket a szobából, hogy kezdjenek neki a pakolásnak,
mielőtt Nynaeve vagy Elayne meggondolná magát.
A két nő igyekezett Merilille és a többi aes sedai után kiszökni a szobából,
de Mat intett nekik, hogy maradjanak. Elayne és Nynaeve összenéztek - a férfi
úgy vélte, vagy egy órányi mérges vitát rendeztek le egy hosszú
szemvillanással -, aztán a legnagyobb meglepetésére engedelmesen mellé
léptek. Aviendha és Birgitte az ajtóból figyelte őket, Tylin a karosszékéből
nézte a jelenetet.
- Sajnálom, hogy fel kellett téged használnunk - mondta Elayne, mielőtt a
férfi akár kinyithatta volna a száját. Elmosolyodott, és felvillantotta arcán a
gödröcskéket. - Megvolt rá az okunk, Mat, hidd el!
 - És bőven elég, ha ennyit tudsz! - horkant fel Nynaeve, és gyakorlott
mozdulattal vetette hátra a hajfonatát. A hirtelen mozdulattól megugrott a
keble közt pihenő aranygyűrű. Lan megőrült. - Meg kell mondanom, nem
vártam volna, hogy azt teszed, amit! Honnan vetted, hogy megpróbálhatod
rákényszeríteni őket bármire is? Mindent tönkretehettél volna!
- Hova jutna az ember, ha sohasem kockáztatna semmit? - kérdezte Mat
könnyedén. Jobb is, ha azt hiszik, hogy így tervezte a dolgot, és nem csak
elragadta az indulat! De már megint úgy használták, hogy nem avatták be
előtte, és ezért bosszút akart állni. - Legközelebb, ha a Tengeri Néppel akartok
alkudozni, csak szóljatok nekem! Talán akkor nem jártok olyan rosszul, mint
a legutóbb!
Nynaeve elvörösödött, és Mat tudta, hogy a megjegyzése elevent ért. Nem is
rossz, ahhoz képest, hogy vakon lőtt!
Elayne viszont csak annyit motyogott, hogy „kifejezetten éles szemű
alattvaló”, és zavart, cinkos mosolyt villantott felé. Mat kezdte úgy érezni,
hogy ennél még az is jobb volt, mikor a lány haragudott rá.
A páros kivonult az ajtón, mielőtt Mat ismét szóhoz jutott volna. Persze nem
várta, hogy valóban megmagyaráznak neki bármit is. Mindketten a velejükig
aes sedai-ok voltak. Az embernek meg kellett tanulnia elfogadni a
megváltoztathatatlant.
Időközben teljesen megfeledkezett Tylinről, de a nő egy pillanatra sem
tévesztette szem elől. Utolérte, mielőtt Mat akár csak két lépést megtehetett
volna. Nynaeve és Elayne megálltak az ajtóban Birgitte és Aviendha mellett
egy pillanatra. Láthatták, hogy a királynő jókorát csíp Mat fenekébe. Voltak
dolgok, amiket nem lehetett elfogadni! Elayne együtt érzően pillantott Matre,
Nynaeve-ből viszont csak úgy sütött a megvetés. Aviendha sikertelenül
igyekezett elrejteni, hogy nevet, Birgitte pedig nem is próbálkozott
ilyesmivel, egyszerűen a képébe vigyorgott. Mindannyian tudták!
- Nynaeve azt hiszi, hogy te csak egy ártatlan kisfiú vagy, akire vigyázni
kell - súgta a fülébe Tylin -, de én tudom, hogy felnőtt férfi vagy!
Füstös kuncogása a világ legmocskosabb megjegyzésévé tette ezt az ártatlan
mondatot. Az ajtóban álló négy nő láthatta, ahogy Mat feje céklavörös lesz.
- Hiányozni fogsz, husikám! Pompásan elbántál Renaile-lel! Imádom a
határozott férfiakat!
- Te is hiányozni fogsz nekem - motyogta Mat. A legnagyobb döbbenetére
ez így is volt! Az utolsó pillanatban hagyja itt Ebou Dart! - De mikor a
legközelebb találkozunk, én leszek a vadász!
A nő felnevetett, sötét szeme veszedelmesen villant.
- Imádom a határozott férfiakat, kiskacsám! De azt nem szeretem, ha velem
akarnak határozottak lenni!
 Megfogta a férfi fülét és lehúzta magához, hogy megcsókolhassa.
Nem látta, hogy Nynaeve és a többiek mikor mentek el, és nehéz lábakkal
kóválygott elő, ingét nadrágjába tűrve. Vissza kellett mennie a lándzsájáért és
a kalapjáért, amiket otthagyott. A nő a szégyen legkisebb jelét sem mutatta.
Thommal és Juilinnal akkor találkozott, amikor éppen Tylin lakosztálya
felől bukkantak elő Nerimmel és Lopinnal, Nalesean hordáraival, akik egy-
egy hatalmas málháskosárral a hátukon érkeztek. A saját dolgaival megpakolt
kosarakkal. Juilin egyik kezében ott volt felajzatlan íja, míg másikban a tegezt
szorongatta. Tehát Tylin szólt nekik, hogy velük tart.
- A párnádon találtam - mondta Thom, és egy gyűrűt mutatott fel, amit vagy
egy éve vehetett. - Kedves ajándéknak tűnik. Mátkacsomók és egyéb virágok
borították mindkét párnát.
Mat felhúzta a gyűrűt az ujjára.
- Ez az enyém, hogy a Fény égessen meg, megfizettem érte.
Az öreg mutatványos vadul igazgatta a bajszát, és krahácsolni kezdett, hogy
megpróbáljon elnyomni egy vad vigyort. Juilin lekapta fejéről azt a
nevetséges taraboni kalapot, és a belsejét kezdte tanulmányozni.
- Vér és tűz! - Mat mély lélegzetet vett. - Remélem, pár percet azért a saját
cókmókotokkal is foglalkoztatok, mert amint elkapom Olvert, elindulunk,
még akkor is, ha egy öreg szájharmonikát, vagy egy rozsdás hárítótőrt kell is
hátrahagynunk.
Juilin megérintette szeme sarkát, de Thom nem figyelt. Egy Thom furulyája
vagy harmonikája elleni sértés egyenértékű volt maga a férfi elleni sértéssel.
- Uram - mormogta Lopin, aki zömök, kövér ember volt, még Sumekónál is
kerekebb, és fekete teari köpenye túl szűk volt rá. Általában olyan hallgatagon
viselkedett, mint Nerim, most pedig nedves volt a szeme, miközben beszélt. -
Uram, van rá bármilyen mód, hogy itt maradjak, és megnézzem Nalesean úr
temetését? Jó uram volt ő...
- Bárki, aki hátramarad, nagyon sok időre marad itt - mondta Mat szelíden.
Utált nemet mondani jogos kérésekre. - Szükségem van valakire, aki
megkeresi Olvert. Nerimnek rengeteg munkát adtam, ebből kifolyólag vissza
fog menni Talmaneshez, mint tudod. Ha gondolod, magammal viszlek. -
Régóta gondolkodott egy jó szolga megszerzésén, és ezek kemény idők voltak
az állásvadászok számára.
- Az igen jó lenne, uram! - helyeselt lelkesen a férfi. - Az ifjú Olver sokban
emlékeztet a legfiatalabb testvérem fiára.
Csak miután mindnyájan beléptek Mat volt szobáiba, akkor vették észre,
hogy Riselle úrnő várja ott őket, lényegesen illedelmesebben öltözve, mint
amikor legutóbb látták.
- Miért kellett volna magam mellett tartanom a fiút? - Gyönyörű keblei
megemelkedtek, ahogy csípőre tette a kezeit. A királynő kiskacsája ezek
szerint nem beszélhetett volna ilyen lekezelő hangnemben a királynő
udvarhölgyeivel. - Ha túl szigorúan fogsz egy fiút, sohasem lesz belőle
épkézláb ember. Egész nap a könyveit olvasgatta és megcsinált minden
feladatot, tehát elengedtem. Miért vagy mérges? Megígérte, hogy visszajön
napszálltára, és úgy tűnik, ad az ígéreteire.
Az ashandarei-t a régi helyére téve Mat arra utasította a többieket, hogy
dobják le zsákjaikat, és keressék meg Vanint és a társait. Miután elszakította
tekintetét Riselle csábító melleinek látványától, azokhoz a szobákhoz
nyargalt, amelyekben Nynaeve és a többi nő tartózkodott. Mindannyian ott
voltak a nappaliban, Lannal együtt. Lan már viselte őrző köpenyét, és két
hátizsák volt nála: a sajátja és az aes sedai-é. Jókora kupac ruha, és nem éppen
csekély méretű ládák sorakoztak a földön. Mat azon mélázott, vajon ezeket is
Lannel fogják-e cipeltetni.
- Természetesen meg kell találnod a fiút, Mat Cauthon - mondta Nynaeve. -
Komolyan azt gondoltad, hogy csak egyszerűen itt hagyjuk a gyereket? - Aki
hallotta a nő hangját, azt gondolta volna, hogy Mat pont ezen mesterkedik.
Hirtelen mindenki felajánlotta segítségét a kereséshez. Elayne és Nynaeve
mellett Lan, Birgitte és Aviendha is csatlakozott a kutatócsapathoz. Lan hideg
és nyugodt volt, mint mindig, de a két nő egészen furcsán viselkedett.
- Megszakadna a szívem, ha bármi baja esne a gyereknek - mondta Birgitte,
és Aviendha szinte azonnal hozzátette: - Mindig mondtam, hogy nem törődsz
vele eleget!
Mat a fogait csikorgatta. A város utcáin Olver könnyen el tud kerülni nyolc
embert napnyugtáig. Meg fogja tartani az ígéretét, de kicsi arra az esély, hogy
akárcsak egyetlen percet is feláldozzon szabadságából, ha nem muszáj. Több
szem többet látna, főként, ha az összes Tudós Asszony csatlakozna a
kereséshez. Három szívdobbanásnyi ideig tétovázott. Neki is megvannak a
saját ígéretei, amiket be kell tartania, bár kellően bölcs volt ahhoz, hogy ne
tegyen róluk említést.
- A Tál túl fontos - válaszolt a többieknek. - Az a gholam még mindig kint
tekereg valahol, és talán Moghedien is. A Fekete ajah pedig biztosan odakint
várakozik. - A kockák dübörögtek a fejében. Aviendha nem tűrné el, hogy egy
kalap alá vegyék Elayne-nel és Nynaeve-vel, de erre most nincs ideje. Szavait
Birgittéhez és Lanhoz címezte.
- Vigyázzatok rájuk, amíg vissza nem térek. Vigyázzatok mindenkire!
Meglepő módon Aviendha válaszolt.
- Úgy lesz, megígérem. - Ujjaival a késének markolatán játszadozott. Nem
értette, hogy rá kellene vigyázni, nem pedig neki a többiekre. Bezzeg
Nynaeve és Elayne azonnal felfogta. Nynaeve olyan pillantást vetett rá, hogy
azt hitte, kiég a koponyája, és már várta, hogy megragadja hajfonatát. De
Nynaeve keze félúton megállt a levegőben, és visszahullott a dereka mellé.
Elayne csak szemöldökét emelte meg fagyos pillantást lövellve Matre. Lan és
Birgitte legalább tényleg megértették Matet.
- Nynaeve az én életem - válaszolt egyszerűen Lan, és kezét kardja
markolatára tette. Meglepő módon Nynaeve hirtelen nagyon szomorúnak tűnt,
majd ugyanolyan gyorsan vált kőkeménnyé az arca. Birgitte aggódó pillantást
vetett Elayne-re, de Matnek válaszolt.
- Vigyázni fogunk - mondta - az igazság becsületére.
Mat bizonytalanul markolászta köpenyét. Még mindig nem volt benne
egészen biztos, mennyit mondott el Birgittének részegen. És lám, a nő minden
szavát homokként itta fel. Még így is, zavarában, egy barashandani úrhoz
méltó válasszal szolgált.
- A vér becsülete, a vér igazsága. - Birgitte bólintott, és a meglepett
pillantásokból ítélve, amiket Nynaeve és Elayne felől kapott, megőrizte Mat
titkát. A Fényre, ha valaha akárcsak egyetlen aes sedai tudomására jutnak az
emlékei, és felfedezik, hogy ő fújta meg a Kürtöt, akkor - rókafej ide vagy oda
- addig fogják cincálni, amíg minden egyes miértre és hogyanra választ nem
kapnak. Amikor már indulni készült, Nynaeve megszólalt.
- Emlékezz a viharra. Hamarosan ki fog törni, tudom. Vigyázz magadra,
Mat Cauthon! Hallasz engem? Amint megtaláltad Olvert, gyere vissza,
Tylinnek utasításai vannak a farmra vonatkozóan.
Bólogatva kiszabadult a szobából. A fejében guruló kockák visszhangozták
csizmái zaját. Vajon a keresés alatt vigyázzon magára, vagy Tylin
utasításaival kapcsolatban? Nynaeve és az ő szélhallgatása. Csak nem azt
képzeli, hogy lágy eső fogja eltávolítani az élők sorából? Gondolkozzunk
csak. Ha használják a Viharok Tálját, ismét esni fog az eső. Évek óta nem
esett. Valami motoszkált a fejében, valami az időjárással és Elayne-nel
kapcsolatban, valami, ami nem akart összeállni, de elhessegette a
gondolatokat. Egyszerre csak egy dologgal szabad foglalkozni, és ez a dolog
most Olver volt.
Az emberek már készenlétben vártak a szobáikban, az istállókhoz közel.
Mindenki talpon volt, Vanint leszámítva, aki az egyik ágyban feküdt kezét a
gyomrára szorítva. Vanin szerint akkor kell pihenni, amikor csak lehetőség
adódik rá. Mikor meglátta Matet, azonnal csizmát húzott, és csatlakozott a
többiekhez. Legalább annyira kedvelte Olvert, mint bárki más. Mat csak attól
tartott, hogy Vanin oktatásba kezd a lopás helyes módozatairól, valamint a
parasztok kirablásának rejtelmeiről. Hét szempár figyelt Matre.
- Riselle szerint Olver a vörös köpenyét viseli - kezdte mondandóját. -
Lehet, hogy elhagyta, de bármelyik koldus, akin finom vörös köpenyt láttok,
tudja talán, merre volt Olver utoljára. Mindenki más irányba megy,
próbáljunk meg legyező alakban indulni a Mol Hara felől, és egy óra múlva
találkozzunk újra. Mindenkit megvárunk, mielőtt ismét elindulunk, így, ha
valaki megtalálja, a többieknek nem kell kint lófrálniuk holnap hajnalig.
Érthető? - Bólogattak.
Ez néha meglepte. Itt van az öreg mutatványos, Thom, aki valaha egy
királynő szeretője volt, sokkal inkább önszántából, mint Mat, és talán több is
annál, ha csak a felét el lehet hinni annak, amit mesélni szokott. A szigorú
Harnan, akinek testét beborították a tetoválások, és egész életében katona volt.
Juilin a bambuszpálcájával és hárítótőrével, a kövér Vanin, aki mellet Juilin
eltörpült. Sovány Fergin és Gordean, akinek majdnem olyan szélesre nőtt a
válla, mint Perrinnek, és Metwyn, akinek még mindig kisfiús arca volt, bár
pár évvel idősebb volt Matnél. Egyesek azért követték, mert úgy gondolták,
hogy szerencsés, mások pedig érthetetlen okokból, de követték. Még Thom is
csak legfeljebb tiltakozott a kapott parancsok ellen, de végrehajtotta azokat.
Talán Renaile több volt mint szerencse. Talán az, hogy ta'veren, másra is jó
azon kívül, hogy folyamatosan bajba juttatja. Hirtelen felelősséget érzett az
emberei iránt. Kellemetlen érzés volt. Mat Cauthon és a felelősség nem fér
össze egymással. Egyszerűen természetellenes.
- Vigyázzatok magatokra, és figyeljetek nagyon! - mormogta. - Tudjátok, mi
vár ránk kint. Vihar közeleg. - Most miért mondta ezt? - Indulás; csak az időt
vesztegetjük!
A szél még mindig erősen fújt, port kavarva fel a Mol Hara tér környékén,
beborítva a szökőkút körül pózoló rég halott királynők szobrait. Más jele nem
volt a viharnak. A nap erősen sütött a délutáni égen, de az emberek úgy siettek
a dolguk után, mintha a reggeli hideg csípte volna őket. Elmúlt, függetlenül a
vihartól és a széltől. A tér nehéz kockakövei végtelen hálónak tűntek csizmája
alatt.
A Vándorló Asszony tere felé figyelve Mat a folyó irányába igyekezett.
Olver feleannyira sem foglalkozott az utcán álldogáló kölykökkel, amíg a
fogadóban voltak, túlságosan elfoglalta a felszolgálólányokkal és Setalle
Anan lányaival való kacsintgatás. Amennyire a kockák meg tudták mondani, a
palota felé kell indulnia. Mindent, amit itt tett - és eszébe jutott Tylin, a
szeme, a kezei -, meg tudta volna tenni innen is. A kockák most
továbbgurultak, és azt kívánta, bárcsak eltűnnének.
Megpróbált gyorsan mozogni türelmetlenül kerülgetve a kordékat és
szekereket, átkozódva a járókelőkre, és vörös köpeny után kutatva, de a tömeg
lelassította. Ami tulajdonképpen nem volt baj. Semmi értelme sietni, amíg
nem látta meg a fiút. Bánta, hogy nem Pipivel jött. Igaz, hogy egy lovas sem
tudott volna ugyan gyorsabban mozogni, de a nyeregből többet láthatott.
Viszont nehezebb lett volna kérdezősködni - kevés ember lovagol a városban,
és az egyszerű járókelők mindig elnémultak, ha egy lovas keresztezte az
útjukat.
Mindig ugyanaz a kérdés. Először egy hídnál tette fel, a Mol Hara mellett,
egy almaárusnak.
- Látott egy fiút, aki körülbelül ilyen magas, és vörös köpeny volt rajta? -
Olver kedvelte a gyümölcsöket.
- Egy fiút, uram? - kérdezett vissza az árus - Ezernyi fiút láttam már ma, és
nem emlékszem köpenyre. Kér esetleg uram egy almát, vagy kettőt? -
Felkapott két almát, és csontos ujjaival Mat felé lökte őket. - Hallott uram a
zavargásról?
- Nem - mondta Mat, és továbbnyomult. Megkérdezett a híd túloldalán egy
dundi nőt, aki szalagokat árult. Olver nem kedvelte a szalagokat, de a hölgy
kifejezetten csinos volt, és mély dekoltázsa legalább olyan melleket sejtetett,
mint Riselle udvarhölgyéi.
- Nem látott egy fiút...?
Itt is hallott a zavargásról, és még vagy fél tucat embertől, akiket
megkérdezett. A pletykák, ahogy hallotta, egy bizonyos háznál kezdődtek, a
Rahadban, azon a bizonyos reggelen. Egy hajcsár még azt is elmondta, hogy a
zavargások a folyó túloldaláról indultak, miután kinyögte, hogy csak akkor
figyeli a fiúkat, ha azok a kocsija alá futnak. Egy szögletes fejű férfi, aki
lépesmézet árult - rendkívül soványka lépesmézet -, azt mondta, a zavargás a
világítótoronynál van, a Kikötő utca végében, az öböl keleti végén, ahol
körülbelül annyira lehetett zavargásra számítani, mint az öböl közepén.
Egy városban mindig ezernyi pletyka terjeng, ha van valakinek ideje
meghallgatni azokat, és úgy tűnt, Matnek nincs más választása. A világ
legszebb lánya, akit eddig látott, egy fogadó előtt állt - Marylin az Öreg Birka
fogadó felszolgálólánya volt, bár úgy tűnt, egyetlen feladata az, hogy a fogadó
előtt álljon, ezzel csalogatva a vendégeket, ami, valljuk be, igen sikeres
vállalkozás volt -, és azt mondta, hogy reggel volt egy csata a Cordesiai-
hegynél, vagy a Rhannoh hegynél, vagy... Figyelemreméltóan szép, de
Marylin nem volt túl éles elméjű. Olver órákig bámulhatta volna, ameddig
nem szólal meg. De nem emlékezett arra, hogy látott volna egy fiút vörös
köpenyben... Milyen színű köpenyt is mondott? Hallott ő zavargásokról és
csatákról, furcsa dolgokról égen-földön. Hallotta, hogy az Újjászületett
Sárkány a városra támad, ezernyi, fókuszálni képes férfival, hogy az aielek
jönnek, egy aes sedai sereg közeleg, nem, fehérköpenyek, Pedron Niall
meghalt, és őt jönnek megbosszulni, bár nem egészen világos, miért pont ezen
a városon. Az ember azt hitte volna, a város maga a megtestesült pánik, de
valójában senki sem hitt azokban a történetekben, amiket mesélt. Mindenfélét
hallott Mat, csak a vörös köpenyes fiút nem látta senki.
A folyótól alig néhány utcányira mennydörgést hallott, nagy dördüléseket,
amelyek a folyó felől jöttek. Az emberek aggodalmasan néztek az égre, és
sietve rohantak tovább a dolguk után. Így Mat is ezt tette, minden
gyümölcsárust és szép nőt megkérdezve, aki csak az útjába akadt. A hosszú,
szürke kőgáthoz érve, amely a folyó teljes hosszában elnyúlt a kikötő mellett,
megállt, és a dokkokat, valamint a kikötött hajókat kezdte el tanulmányozni.
A szél erősödött, és alaposan himbálta a hajókat, neki-nekicsapva őket a
kőgátnak, bár az arról lelógatott gyapjúzsákok megvédték a hajókat az
összezúzódástól. A lovakkal ellentétben a hajók nem érdekelték Olvert, és
mivel a hajózás a férfiak foglalatossága volt, és szép nők sem jártak a
kikötőnegyedbe, nem volt túl valószínű, hogy itt bukkanjon rá Mat.
Éppen meg akart fordulni, amikor észrevette, hogy itt senki sem mozdul. A
dokkok általában telve voltak kereskedőkkel, hordárokkal, tengerészekkel, de
most minden hajón az árbocokon csüngtek az emberek, és a távolba figyeltek.
Hordók és ládák hevertek szanaszét, miközben az emberek egy nagyobb
csoportja a kikötő végében bámult kelet felé, a dörgés irányába. Valahol
arrafelé fekete füst emelkedett az égbe, hogy azonnal elfújja az erős szél.
Mat egy pillanatnyi gondolkodás után az első dokk irányába vetette magát.
Először semmit sem látott a füstön kívül a kikötött hajóktól, de végül
átverekedte magát a mormogó tömegen, és szeme elé tárult a látvány.
Legalább két tucat hajó égett a nyílt vízen, orruktól a tatjukig lángoktól
borítva. Számos közülük már elsüllyedt, csak az orruk vagy a tatjuk látszott
még ki a vízből. Ahogy a látványt bámulta, egy nagy hajó, amelyen Altara
vörös-kék-arany zászlaja lengett, hirtelen hatalmas robajjal megrázkódott, és
lángok törtek elő belőle. Minden, a kikötőben lévő hajó mozgásban volt. A
tengeri népek háromárbocos hajói, kétárbocos kereskedőhajók, folyami hajók
mindenütt.
Néhány a folyón felfelé menekült, de a legtöbb a tenger felé igyekezett. Más
hajókról is terjedt a tűz, a szél kiszámíthatatlanul fújta a lángokat,
életveszélyessé téve a hajózást.
- Vér és véres hamu - motyogott Mat -, ezek az istenverte seanchanok
lesznek!
- Kicsodák? - kérdezte követelődzve egy kemény arcvonású nő a tömegből.
Ruhája és ékszerei alapján kereskedő lehetett, kezében pedig a rakodójegyeit
és ezüsttollát szorongatta. - Az aes sedai-ok lesznek ezek - mondta mély
meggyőződéssel -, felismerem a fókuszálást, ha látom. A Fény Gyermekei
ellen jönnek, majd meglátjátok, ha azok is ideérnek.
Egy szürke hajú nő, élénkzöld ruhában, hirtelen az előbbi asszony felé
pördült egy tőrt szorongatva kezében.
 - Tartsd a szádat az aes sedai-okról, égetnivaló aranykuporgató, vagy
kibelezlek, és a fehérköpenyek elé vetem a testedet!
Mat kiverekedte magát a tömegből, magukra hagyva az acsarkodókat. Máris
három, azaz négy, nagy lényt látott a város fölött keringeni szárnyasaikon,
amik leginkább egy denevérre emlékeztettek. Valamilyen nyereg formájú
szerszámon lovasok ültek a lények hátán. Újabb repülő lények jelentek meg,
egyre többen. Alattuk hirtelen lángok csaptak fel, hatalmas robajjal.
Az emberek mindenfelől rohanni kezdtek, lökdösve Matet, aki próbált a
lábán maradni a rettegő tömeg közepén, miközben utat tört magának.
- Olver! Olver! - kiabálta abban a reményben, hogy hangját nem borítja el a
kiáltások egyvelege. Mindenki a másik irányba futott. Hirtelen ráeszmélt,
hogy botor módon a gát felé futott. Az utcák itt már üresek voltak, aki csak
tudott, elmenekült innen.
Egy seanchan menetoszlop robogott végig az utcán egyenesen a Mol Hara
tér felé tartva. A harcosok rovarszerű sisakot hordtak, és macskaszerű, de ló
méretű állatokon lovagoltak, amelyeknek szőr helyett bronzpikkely borította a
testét. Nem néztek sem jobbra, sem balra, hanem továbbügettek, bár az ügetés
nem jó szó az állatok közlekedésére: olyan volt, mintha végigfolynának az
utcákon. Itt az ideje eltűnni innen... amint megtalálja...
Hirtelen a valami vörösen villant a menetoszlop végén. Mat futásnak eredt,
csakhogy lássa, egy piros ruhás kisgyereket kap fel rémülten az anyja, és futva
indul vele a házak közé.
- Olver! Olver!
Még két lángcsóvát látott a háztetőkre repülni, és vagy tucatnyi helyről
emelkedett füst az ég felé. Többször is hallotta azokat a mennydörgő
hangokat, sokkal közelebbről, mint először. Biztos volt benne, hogy a föld is
megremegett a csizmája talpa alatt.
És az utcák ismét elhagyatottak lettek. Az emberek menekültek, de senki
sem tudta, merre. Lovas seanchanok jöttek, nem mindenki volt azonban a
lovasok között férfi: a csapat élén egy fekete hajú, kék ruhát viselő nő ügetett.
Mat felismerte a szoknyáján futó hatalmas vörös csíkot, és a mellére hímzett
ezüst villámot. Egy ezüstlánc vezetett a bal csuklójától egy, a lova mögött
kutyaként loholó nő nyakához. Egy damane, akit eltéphetetlen kötelék fűz a
sul'damhoz. Több seanchant látott már Falméban, mint egészségesnek
gondolta, de valami mégis megállította. A hangok és a tüzek azt mutatták,
valaki megpróbál harcolni a seanchanok ellen, ez pedig megérte, hogy
kiderítse, ki is ez a valaki.
Nemcsak a seanchanok miatt néptelenedett el az utca. A másik oldalon
hirtelen fehér-zöld ruhás lovasok tűntek fel, és rövid rendeződés után a
seanchanokra vetették magukat. Tylin katonái legalább kétszeres túlerőben
voltak a város támadóival szemben.
- Bolondok - suttogta Mat -, a sul'dam apró darabokra fogja...
A seanchanok közül egyedül a kék ruhás nő mozdult meg: kinyújtotta karját
a rohamozó katonák felé. A pórázon levő damane előrébb lépett. A rókafejes
medál felizzott Mat mellén.
Az ebou dari rohamozók előtt a föld hirtelen omlani kezdett. Hatalmas
robajjal repült a levegőbe ló, ember, kockakő. A robbanássorozat leütötte
Matet a lábáról, bár az is lehet, hogy a föld szaladt ki alóla. Éppen időben
tápászkodott fel ahhoz, hogy lássa, amint egy épület ráomlik az utcára,
mindent és mindenkit maga alá temetve.
Mindenütt emberek és lovak feküdtek, illetve emberek és lovak részei, ezek
még mindig éltek. Sebesültek sikolyai töltötték meg a levegőt. Kevesebb,
mint a rohamozó sereg fele maradt életben, bambán és hitetlenkedve nézve
maguk elé. Azután menekülni kezdtek. Volt aki gyalogosan, mások a lovukat
ösztönözték vad vágtára. Mindegy, merre, csak a seanchanoktól el. Az acéllal
szembe tudnak nézni, de ezzel nem.
Futás közben Mat rájött, hogyan menekülhet meg. Jó ötletnek tűnt. A
leomlott épületen keresztülgázolva, ami majdnem egy emeletnyi magasan
eltorlaszolta az utat, a fal mellett futott, és remélte, hogy a seanchanok nem
nézik a várost védő sereg tagjának. Soha nem viselt zöld köpenyt - és nem is
fog, fogadta meg.
A sul'dam nem tűnt elégedettnek. Ismét jéghideg lett a rókafejes medál, és
egy újabb dördüléssel Mat egy épületnek dőlt. Egy épületnek, ami éppen
ráomlani készült. Bár zúgott a füle az ütéstől, hallotta, hogy a ház téglái
szétcsúsznak. A fal elkezdett dőlni.
- Hol van az istenverte szerencsém? - kiabálta. Erre még volt ideje.
Valamint arra, hogy felfogja, amikor az épület elkezdett leomlani, a kockák a
fejében elhallgattak. Hallgattak, mint a halál.
 Negyvenedik fejezet

LÁNDZSÁK

Hegyek emelkedtek Galina Casban körül; mögötte alig voltak többek

meredek domboknál, de előtte hófödte csúcsok törtek a magasba, és azokon
túl még meredekebb, még vadabb ormok emelkedtek, ám a nő mégsem látta
őket. Az emelkedő kövei felhasogatták mezítelen lábát. Lihegett, az oldala
szúrt, a tüdeje nem bírta a tempót. Bármi, ami túlment volna azon, hogy egyik
lábát tétován a másik elé helyezze, meghaladta volna az erejét. Furcsa módon,
bárhogy dőlt is belőle az izzadság, a szája csontszáraz volt, és nem tudta
megnedvesíteni a nyelvét.
Galina kevesebb, mint kilencven éve volt csak aes sedai, hosszú, fekete
hajában még nem tűntek fel az első ősz szálak, de már legalább húsz éve volt
a Piros ajah feje - a Pirosok maguk közt csak a Legelsőnek hívták, és még az
amyrlinnél is inkább engedelmeskedtek neki - és az első öt évet kivéve, mióta
megkapta a kendőt, valójában a Fekete ajahot szolgálta. Ez a kötöttség nem
szüntette meg a Piros ajah iránt érzett hűségét, csak felülmúlta azt. A Fekete
ajah Főtanácsában rögtön maga Alviarin, az ajah feje után következett, és a
közé a három nő közé tartozott, akik tudhatták annak az asszonynak a nevét,
aki álarcos-csuklyás gyűléseiket vezette. Bárkinek a nevét felemlegethette
ezeken a titkos találkozókon, és még ha király volt is az illető, a parancsára
megölték. Történt is ilyen, egy királlyal és egy királynővel is. Segített
megtörni két amyrlint is, kétszer is elérte már, hogy a világ leghatalmasabb
asszonya nyöszörgő, nyáladzó roncsként vergődjön előtte, és önként, sőt
örömmel mondjon el mindent, amit tudni akarnak. Az egyiket ő ölte meg
álmában, a másikat ő buktatta meg, és csendesíttette el. Az effajta dolgok a
kötelességei közé tartoztak, éppúgy, mint a fókuszálni képes férfiak
felkutatása és megszelídítése - nem lelt bennük több örömöt, mint bármelyik
más tisztességgel elvégzett feladatában, bár tény, hogy nagyon élvezte, hogy ő
vezethette a Siuan Sanchét elcsendesítő kört. Mindez csak azt jelenthette,
hogy Galina Casban a világ legfélelmetesebb és leghatalmasabb emberei közé
tartozott. Csak azt jelenthette! Nem jelenthetett mást!
A lába úgy remegett, mint egy tartását vesztett rugó, és tehetetlenül dőlt
előre. Nem tudott megtámaszkodni a kezével, hogy némileg tompítsa az esést,
mert a karját a háta mögött összekötözték. Az egykor hófehér selyem
alsónemű, az egyetlen ruhadarab, amit meghagytak rajta, most még tovább
szakadt, ahogy lecsúszott a kavicsos emelkedőn. A kövek összeszabdalták a
combjait. Egy fa állította meg a zuhanását. Arccal a földön feküdt, és lassan
sírni kezdett.
- De hát hogyan? - nyögte elfúló hangon. - Hogyan történhet meg ez velem?
Egy kis idő után rájött, hogy még nem rángatták talpra. Bárhányszor esett is
el, eddig sosem hagyták, hogy akárcsak egy pillanatra is megpihenjen.
Kipislogta a szeméből a könnyeket, és felemelte a fejét.
A hegyoldalt aiel nők lepték el, pár százan lehettek a ritkás fák között.
Mindegyiknek lándzsa volt a kezében, és a kendő, amit egy pillanat alatt az
arcuk elé tudtak tekerni, a vállukon lógott. Galina a legszívesebben elnevette
volna magát. Hajadonok, ezeket a rémséges nőszemélyeket Hajadonoknak
hívják! Azt kívánta, bárcsak tudna még nevetni. Legalább férfiak nem voltak
most velük - a Sors apró kegye. A férfiaktól amúgy is kirázta a a hideg, és ha
most látná őt valaki, mikor már félig sincs felöltözve...
A tekintete vadul kutatott Therava után, de a hetvenegynéhány Tudós
Asszony valamivel feljebb, egy csoportban állt az emelkedőn, és teljesen
elzárta előle a kilátást. Mintha egymás között mormoltak volna valamit. Talán
a Tudós Asszonyok épp megbeszélést tartanak. Iszonyúan hatékonyan
tanították meg neki a nevüket, és hogy sosem szólíthatja őket aiel némbernek
vagy vadnak! Kiszagolták a megvetését, akárhogy próbálta is elrejteni.
Természetesen azt már nem kell elrejteni, amit kiégettek az emberből.
A Tudós Asszonyok nagy része nem őt figyelte, de azért így is épp elegen
lesték. Egy csinos, vörös hajú, érzéki szájú fiatal nőt körülölelt a saidar
ragyogása. Átható kék tekintettel méregette Galinát. Talán a tulajdon
megvetésük jeléül választották épp a leggyengébbet, hogy ma reggel
elárnyékolja őt az Igazi Forrástól. Micara nem volt igazán gyenge az Egyetlen
Hatalomban - egyikük sem volt az - de Galina még így, térdtől vállig
összezúzva is, egy pillanat alatt megtörhette volna a pajzsát. A szája sarkában
önkéntelenül is remegni kezdett egy izom, ami mindig így tett, ha újabb
szökési kísérletre gondolt. Az első is épp elég rossz volt. A második... Galina
megremegett és nagy nehezen leküzdötte a késztetést, hogy felzokogjon. Nem
fog még egyszer megpróbálkozni a szökéssel, csak ha már teljesen biztos a
siker felől. Ha egészen biztos. Ha kétség sem férhet hozzá.
A Tudós Asszonyok tömege kettévált, csak a tekintetükkel követték a
sólyomarcú Theravát, ahogy Galina felé indult. Az aes sedai ismét lihegni
kezdett, tudta, mit kellene tennie, és megpróbált talpra kecmeregni. A keze
hátra volt kötve, minden izma sajgott, így nem csoda, hogy még csak térdre
küzdötte magát, mire a Tudós Asszony odaért mellé. Therava lehajolt hozzá,
arany és elefántcsont nyakláncai halkan csilingeltek. Galina hajába markolt,
és hátrafeszítette a fejét. Akkor is ezt csinálta, ha a fogoly állt. A Tudós
Asszony magasabb volt a legtöbb férfinál is, és Galina csak akkor tudott az
arcába nézni, ha egészen hátrahúzta a fejét. Therava még nála is erősebb volt
az Egyetlen Hatalomban - az aes sedai kevés ilyen nővel találkozott az élete
során -, de nem ezért rettegett tőle. A kék szempár engesztelhetetlen tekintete
Galina szemébe mélyedt, és még a nő acélos markánál is jobban fogva
tartotta. Mintha Therava pillantása éppolyan könnyedén lemeztelenítette volna
a lelkét, mint ahogy a Tudós Asszony a testét megtörte. Galina eddig még
nem könyörgött nekik; akkor sem, mikor egész nap egyetlen csepp víz nélkül
hajtották végig a forróságban, akkor sem, mikor kényszerítették, hogy az ő
gyilkos tempójukban fusson órákon át, sőt, még akkor sem, mikor már
ordított a korbácsütéseiktől. Therava kegyetlen, durva vonásai kifejezéstelenül
bámultak rá, és Galina akár könyörgött is volna, csak ne kelljen többé a nő
szemébe néznie. Néha sírva riadt fel éjszaka a négy karó között, amihez
ilyenkor kikötözték kezét-lábát, mert azt álmodta, hogy egész életében
Theravát kell szolgálnia.
- Máris összeomlott - mondta a Tudós Asszony. A hangja a kősziklánál is
keményebb és ridegebb volt. - Öntözzétek meg és hozzátok utánam!
Elfordult, és megigazította sötétbarna vállkendőjét. Galina Casban megszűnt
létezni a számára egészen addig, amíg nem lesz rá újból szüksége. Therava
még egy kóbor kutyánál is kevesebbre becsülte az aes sedai-t.
Galina nem próbált meg talpra állni Mostanra már épp elégszer „öntözték”
meg ahhoz, hogy tudja, mit kell tennie. Csak így ihatott. Szinte fájt már,
annyira vágyott a nedvességre, és egyáltalán nem tiltakozott, mikor az egyik
nagydarab Hajadon a hajába markolt és ugyanúgy hátrafeszítette a fejét, mint
az előbb Therava. Csak kinyitotta a száját, amekkorára csak tudta. Egy másik
Hajadon, akinek jókora heg éktelenkedett az orrán és az arcán, lassan
megdöntött egy kulacsot, és vékony sugárban víz fröcskölt Galina kiszáradt
szájába. A víz poshadt volt és meleg, de életében nem ivott ilyen felségeset!
Meg-megrándulva nyelt, ügyetlenül, hiszen közben egy pillanatra sem
csukhatta be a száját. Legalább annyira a víz alá akarta tartani a fejét, mint
amennyire inni szeretett volna. Hagyni, hogy a vékonyka vízsugár lemossa az
arcát, és végigsimítsa a homlokát... De ehelyett nagyon is mereven tartotta a
fejét, és egyetlen egy csepp vizet sem hagyott kárba veszni. A víz
pocsékolásáért is megverték. Egyszer egy hat láb széles patak mellett
korbácsolták félholtra, csak mert egy korty vizet az állára csurgatott.
Mikor a kulacsot végül elvették a szájától, a nagydarab Hajadon a
kötelékeinél fogva rántotta talpra. Galina felnyögött. A Tudós Asszonyok már
a karjukra kapták hosszú, bő szoknyáikat, a lábuk térdig érő puha csizmájuk
fölött is kivillant. Az nem lehet, hogy már megint futni fognak! Nem! Itt, a
meredek hegyek közt csak nem!
A Tudós Asszonyok olyan könnyedén indultak meg, mintha sík terepen
futnának. Egy láthatatlan Hajadon Galina lábszárára vágott ostorával, és az
aes sedai futni kezdett. A lába alig engedelmeskedett az akaratának: félig-
meddig a nagydarab Hajadon vonszolta maga után. Az ostor végigvágott a
lábán ahányszor csak megbotlott. Ha egész nap futnak, a Hajadonok cserélni
fognak egy idő után, hol az egyik ostorozza, és a másik cipeli, hol pedig
fordítva. Galina nagy nehezen felküzdötte magát az emelkedőkön, és szinte
legurult a lejtőkön, de futott, futott rendületlenül. Egy jókora, barna csíkos
puma mordult rájuk egy magas sziklaperemről, nehezebb volt, mint egy
ember. Nőstény lehetett, mert a fülén nem ékeskedett a hímekre jellemző
szőrpamacs, és a feje is keskenyebb volt. Galina rá akart kiáltani, hogy
meneküljön, mielőtt Therava elfogná őt is, de az aielek észre sem vették a
dühös állatot, egyenletes tempóban futottak el mellette. Galina zokogott, úgy
irigyelte az állattól a szabadságát.
Végül úgyis meg fogják menteni, abban biztos volt. A Torony nem
engedheti meg magának, hogy akár csak egyetlenegy nővér is fogságban
maradjon! Elaida nem hagyja, hogy egy Piros nővérrel így bánjanak! Alviarin
is segíteni fog! Valaki meg fogja menteni, bárki lesz is az, és meg fog
szabadulni ezektől a szörnyetegektől, különösen Theravától. Bármit megígért
volna a menekülésért cserébe. És még meg is tartotta volna az ígéreteit! Mikor
belépett a Fekete ajahba, megszabadult a Három Eskü alól, és új háromságot
kapott helyette, de ebben a pillanatban őszintén hitt benne, hogy betartaná a
szavát, ha azzal megmenekülhetne innen. Bármiféle ígéretet tenne is, bárki
mentené is meg! Még ha egy férfi volna is az!
Mire az alacsony sátrak felderengtek a hegyoldalon - sötét színük majdnem
olyan jól elrejtette őket a ritkás fák között, mint a pumát barnás bundája -
Galinát két Hajadon támogatta. Kiáltások kísérték az útjukat, örömteli
kurjongatások, de Galináék nem álltak meg. Tovább futottak a Tudós
Asszonyok után, egészen a tábor szívébe.
Mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül engedték el a karját. Galina
előredőlt, és arcra bukott, az orra elmerült a porban és az avarban, félig elnyílt
száján kapkodta a levegőt. Majdnem félrenyelt egy száraz levelet, de nem volt
elég ereje ahhoz, hogy elfordítsa a fejét, és kiköpje. A vére hangosan
dübörgött a fülében, de lassan hallotta már, hogy mit beszélnek körülötte, és
szinte értette is, miről van szó.
- Sokáig tartott, Therava! - mondta egy ismerős női hang. - Kilenc nap telt el
a csata óta! Mi már réges-rég itt vagyunk!
Kilenc nap? Galina megrázta a fejét, mire az arcát összekaristolták a földön
fekvő száraz ágak. Mióta az aielek kilőtték alóla a lovát, a napok egyetlen
hosszú szomjúságba, futásba és verésbe olvadtak össze, de biztos, hogy kilenc
napnál több telt el! Legalább két-három hét! De az is lehet, hogy egy hónap!
- Hozzátok be - csattant fel az ismerős hang türelmetlenül. Galinát felkapták
a földről, és meggörnyedve beráncigálták egy jókora sátorba. Vaskos, puha
szőnyeghalomra dobták le, a piros-kék labirintust ábrázoló teari szövet épp az
orra alatt lógott rá egy virágmintás szőnyegre. Nagy nehezen felemelte a fejét.
Először nem látott semmi mást, csak Sevannát. A nő egy hatalmas, sárga
bojtos párnán ült épp előtte. Sevanna, akinek a haja, mint a font arany, és a
szeme, mint a legszebb smaragd. Az áruló, aki megígérte, hogy eltereli róluk a
figyelmet és csapatokat küld Cairhienbe, de ehelyett rájuk támadt, és
megpróbálta ellopni tőlük Rand al'Thort. Sevanna, aki talán megszabadíthatja
Therava fogságából!
Térdre küzdötte magát, és hirtelen észrevette, hogy mások is vannak a
sátorban. Therava Sevanna jobbján ült egy párnán, mögötte kanyargós sorban
tizennégy Tudós Asszony várakozott. Mindannyian tudtak fókuszálni, bár a
fiatal Micarának, aki Galina pajzsát tartotta, nem engedték meg, hogy leüljön.
A tizennégyből heten azok közé a Tudós Asszonyok közé tartoztak, akik
olyan szánalmas könnyedséggel fogták el őt. Soha többé nem lesz ilyen
elővigyázatlan a Tudós Asszonyokkal, soha többé! Alacsony, sápadt férfiak és
nők surrantak el az ülők mögött. Hosszú fehér köntöst viseltek, és szótlanul
kínálgatták megrakott ezüst és arany tálcáik tartalmát. A sátor másik oldalán
még több néma szolga sürgölődött. Sevanna balján egy ősz hajú nő ült, aki az
aielek jellegzetes szűk nadrágját és kurta kabátját viselte. Tizenkét komor férfi
állt mögötte. Férfiak. És Galinán nem volt más, csak az alsóneműje, és az is
szanaszét szakadt a hosszú út alatt! Összeszorította a száját, nehogy
felsikoltson. Minden erejére szüksége volt, hogy egyenesen tartsa magát, és
ne próbáljon meg bekúszni a szőnyegek alá, hogy elmeneküljön a férfiak
kíméletlen pillantásai elől.
- Úgy tűnik, az aes sedai-ok mégis tudnak hazudni - mondta Sevanna.
Galina arcából kifutott a vér. Az aiel nő nem tudhatja! - ígértél nekünk
valamit, Galina Casban, de aztán megszegted a szavad! Azt hitted, el tudsz
menekülni a lándzsáink elől?
Galina szavát egy pillanatra elfojtotta a megkönnyebbülés. Sevanna nem
tudott a Fekete ajahról! Ha nem hagyta volna el réges-rég a Fényt, most
hálaimát rebegett volna. Megkönnyebbülés némította el, és a sértettség
aprócska szikrája. Megtámadták az aes sedai-okat, és utána még
csodálkoznak, hogy tőlük is meghaltak páran? Aprócska szikránál nem tudott
többet kicsiholni magából. Végtére is mit számít, ha Sevanna elferdít pár tényt
azok után, hogy napokon át kínozták; mi ez Therava tekintetéhez képest!
Fájdalmas, őrült kacaj tört fel belőle, olyan abszurd volt az egész. A torka
teljesen kiszáradt.
- Örüljetek, hogy legalább páran életben maradtatok - mondta, mikor már
tudott beszélni a nevetéstől. - Még most sem késő helyrehozni a hibáidat,
Sevanna! - Nagy nehezen elfojtotta a szomorkás kacagást, mielőtt még sírás
lett volna belőle. Az utolsó pillanatban sikerült csak. - Ha visszatérek a Fehér
Toronyba, nem felejtem el azokat, akik segítettek nekem! Még most sem
késő! - A legszívesebben hozzátette volna, hogy azokról sem feledkezik meg,
akik akadályozták a visszatérésében, de Therava rezzenéstelen tekintetétől
remegni kezdett a gyomra. Azok alapján, amit eddig hallott, könnyen lehet,
hogy Therava még mindig azt tesz vele, amit csak akar. Valahogy rá kell
vennie Sevannát, hogy... Hogy ezentúl a saját foglyaként kezelje. Keserű
dolog volt ezt bevallani, de Theravánál minden csak jobb lehetett! Sevanna
hataloméhes volt: és mohó. Miközben dühösen Galinára meredt, a tekintete
megakadt a saját kezén, és ellágyulva nézegette smaragd- és rubinköves
gyűrűit. Minden második ujján gyűrűk ragyogtak, és a nyakában annyi
gyöngy, rubin, gyémánt és zafír csillogott, hogy az egy királynőnek is sok lett
volna. Sevannában nem lehetett megbízni, de ki tudja, talán meg lehet
vásárolni, amilyen telhetetlen! Therava olyan volt, mint egy természeti
csapás: az ember az árvizet és a villámcsapást sem tudja lefizetni, sajnos.
- Bízom benne, hogy a helyes utat választod, Sevanna - fejezte be Galina a
szózatát. - A Fehér Torony bőkezűen megjutalmazza a barátait!
Egy hosszú, hosszú pillanatig nem hallatszott más, csak a fehér ruhás
szolgák halk suttogása, ahogy körbekínálták a tálcákon felhalmozott
ínyencségeket. Aztán...
- Da'tsang vagy - mondta Sevanna, és Galina értetlenül pislogott. Megvetett
lenne? Az aielek eddig sem takargatták a megvetésüket, de most miért...?
- Da'tsang vagy - mondta egy kerek arcú Tudós Asszony, akit Galina még
sosem látott, és egy másik, Theravánál is jó fél fejjel magasabb nő
megismételte:
 - Da'tsang vagy!
Therava sólyomarcát akár kőbe is véshették volna, de kegyetlen tekintete
vádlón meredt Galinára. A Piros nővér úgy érezte, mintha odaszögezték
volna, egyetlen izmát sem bírta megmozdítani. Úgy érezte magát, mint egy
kismadár, akinek elkapta a tekintetét a közelgő kígyó és most képtelen
menekülni. Senkitől nem félt még ennyire. Senkitől, soha!
- Három Tudós Asszony szólott! - Sevanna elégedett mosolya szinte biztató
volt. Therava arca, ha lehet, még keményebb lett. Nem tetszett neki a dolog.
Valami történt, még ha Galina nem is értette, mi lehet az. Csak annyit látott,
hogy alighanem megmenekült Therava karmai közül! Egyelőre ez több mint
elég volt. Több, mint elég.
Mikor a Hajadonok elvágták a kötelékeit, és ráhúztak egy hatalmas, fekete
ruhát, már az sem zavarta, hogy először letépték róla az alsóneműjének a
maradékát is, ráadásul azok előtt a jeges tekintetű férfiak előtt. A vaskos
gyapjúköpeny meleg volt, szúrt, és rettenetesen viszketett tőle felhorzsolt
bőre, de Galina úgy örült neki, mintha selyembe bugyolálták volna. Bár
Micara még mindig elvágta az Egyetlen Hatalomtól, a legszívesebben
felnevetett volna, mikor a Hajadonok kivezették a sátorból. Nem tartott
sokáig, hogy ez a vágy teljesen elfakuljon. Nem tartott sokáig, hogy azon
kezdjen gondolkozni, vajon ha térden állva, zokogva könyörögne
Sevannának, jobbra fordulna-e a sorsa. Meg is tette volna, ha Micara nem
teszi olyan kétségkívül világossá, hogy nem mehet sehová, ahová nem küldik
és nem szólhat egy szót sem, ha nem kérdezik.

Kezét összefonva Sevanna az aes sedai-t figyelte, a da'tsangot. Az

letántorgott a hegyoldalon, és megállt egy Hajadon mellett, aki ostorral a
kezében guggolt a sarkán, és utasította, hogy dobja le a fejméretű követ, amit
eddig cipelt a karjaiban. A fekete csuklya egy pillanatra Sevanna irányába
fordult, de a da'tsang gyorsan egy másik kő után nyúlt, amivel fel kellett
mennie ötven lépésnyire, ahol Micara és egy másik Hajadon várt rá. Ott
eldobta ezt a követ, felvett egy másikat, és elindult vissza. A da'tsangokat
majdnem mindig felesleges munkával szégyenítették meg. Hacsak nagy
szükség nem volt rá, még egy pohár vizet sem vitettek velük, ellenben órákon
át dolgoztatták értelem nélkül, amíg végül a szégyen el nem öntötte az
arcukat. Még messze volt a nap az égi pályája csúcsától, és nagyon sok idő
volt még hátra.
- Nem hinném, hogy saját szavaival ítélné el magát - mondta Rhiale
Sevanna vállánál. - Efalin és a többiek egészen biztosak benne, hogy nyíltan
bevallotta, ő ölte meg Desaine-t.
- Ő az enyém, Sevanna! - Therava álla megfeszült. Elveheti a nőt, de a
da'tsangok nem voltak senkinek sem a tulajdonai.
- A gai'shainok fehér selymébe szándékozom öltöztetni - mormolta.
- De miért, Sevanna? Azt hittem, le kell róla beszéljelek, hogy elvágd a
torkát, erre pedig végképp nem számítottam.
Rhiale elfordította fejét, és nagy szemeket meresztett Sevanna felé.
- Sevanna meg akarja törni a nőt. Hosszan beszélgettünk arról, mit fogunk
tenni, ha elfogunk egy aes sedai-t. Sevanna egy szelídített aes sedai-t akar,
szép fehér ruhában, aki őt szolgálja. Bár szerintem egy fekete ruhás aes sedai
is éppen úgy megteszi.
Sevanna megigazította kendőjét. Zavarta a nő hangjának színe. Nem túl
gúnyos, de túl jól tudja, hogy fókuszálásra akarja használni az aes sedai-t,
mintha maga lenne képes erre. Talán lehetséges lesz ez. Két gai'shain járult a
három Tudós Asszonyhoz, nagy méretű rézpántos ládát hordozva maguk előtt.
Alacsonyak és sápadt arcúak voltak, férj és feleség, valamikor urak a
fagyilkosok földjén. A pár mélyebben hajtotta meg a fejét, mint erre
bármelyik fehérbe öltözött aiel képes lett volna, sötét szemükben a durva
szavaktól, vagy még inkább a korbácsütésektől való félelem szűkölt. A
vízföldieket úgy kell betörni, mint a lovakat.
- A nő már így is kellően szelíd - morgolódott Therava -, láttam a
szemeiben. Szelíd galamb ő, aki félne elrepülni.
- Kilenc nap alatt? - kérdezte megvetően Rhiale, és Sevanna is dühösen
rázta a fejét.
- Ő aes sedai, Therava. Láthatod, ahogy sápadt lesz az arca a haragtól,
amikor utasítást adok neki. Hallhatod, ahogy nevet, amikor Tudós Asszonyok
meggyilkolásáról beszél. - Gonosz, dühös hangot hallatott. - És ott voltál,
amikor fenyegetett minket. Ez az asszony olyan kétszínű, mint a többi
fagyilkos: megbecsülésről beszél, de ha nem kapja meg azonnal, halkan
fenyegetni kezd. De mi mást is várhatnánk egy aes sedai-tól? Sokáig fog
tartani, hogy megtörjük, de ez az aes sedai könyörögni fog azért, hogy
engedelmeskedhessen, még ha egy évünkbe is kerül. Azután, ha egyszer ez
megtörténik - az aes sedai-ok nem hazudhatnak - akkor, ha engedelmességet
fogad...
- Ha engedelmességre akarsz egy aes sedai-t kényszeríteni - hallatszott egy
férfihang a háta mögül - akkor ez talán segíthet!
Sevanna hitetlenkedve pördült meg a sarkán, és a háta mögött
megpillantotta a mosolygó Caddart. Vele volt a Maisia nevű nő - aes sedai -
is. Mindketten ugyanúgy fekete ruhát és rengeteg csipkét viseltek, mint hat
nappal azelőtt. Most azonban oda nem illő módon egy-egy degeszre tömött
zsák lógott a vállukon. Caddar sötét kezével a shaido nő felé nyújtott egy talán
lábnyi hosszú, sima, fehér pálcát.
 - Hogy kerültél ide? - csattant fel Sevanna, aztán dühösen szorította össze a
száját. A férfi egyértelműen úgy jött most is, mint a legutóbb, épp csak ő nem
várta, hogy felbukkan a tábor kellős közepén! Kikapta a férfi kezéből a
felajánlott fehér pálcát, és mint mindig, Caddar most is azonnal hátralépett,
nehogy hozzáérhessen. - Miért vagy itt? - helyesbített a nő. - Mi ez itt?
A pálca kicsit volt csak vékonyabb a csuklójánál, és az ellaposodó végére
vésett pár furcsa alakú, lendületes jeltől eltekintve teljesen sima volt a
felülete. Más tapintása volt, mint az üvegnek, más, mint az elefántcsontnak.
Hűvös, szinte hideg anyagból készült.
- Hívhatod akár Esküpálcának is - mondta Caddar, és kivillantotta a fogait,
alighanem mosolyogni próbált. - Csak tegnap találtam rá, de azonnal te
jutottál az eszembe!
Sevanna szorosan megmarkolta a pálcát, bár a legszívesebben elhajította
volna. Mindenki tudta, mire jó az aes sedai-ok Esküpálcája! Igyekezett nem
gondolni semmire, és meg sem szólalni, amíg a bot a kezében van. Határozott
mozdulattal az övére tűzte, és elengedte a pálcát.
Rhiale összevonta a szemöldökét, és kérdően Sevanna derekára nézett, majd
jéghideg tekintete lassan a nő arcára kúszott. Therava megigazgatta a
kendőjét, a csuklóján csak úgy csilingeltek a karkötők, és kemény, kegyetlen
kis mosoly villant fel pengeéles ajkán. Sevanna egyiküknek sem adta volna a
kezébe a pálcát! Valószínűnek tartotta, hogy egyetlen Tudós Asszonynak sem
adná oda. De Galina Casban is ott volt még. Előbb vagy utóbb úgyis megtöri!
A hollószemű Maisia, aki csak egy kicsivel állt Caddar mögött, majdnem
olyan hidegen mosolygott, mint Therava. Látta, mi történt, és egyetértett vele.
Vízföldihez képest elég jó megfigyelő lehetett.
- Gyertek - mondta Sevanna Caddarnak. - A sátramban teázhatunk!
Természetesen nem osztaná meg vele a vizét! Felkapta a szoknyáját, és
felszaladt az emelkedőn. Legnagyobb meglepetésére Caddar is jó megfigyelő
volt.
- Csak annyit kell tenned, hogy az aes sedai-od kezébe adod. - Hosszú
lábain könnyen lépést tudott tartani a nővel, és hirtelen Theravára és Rhialéra
villantotta fogait. - Vagy bármilyen fókuszálni képes nő kezébe, és ráveszed,
hogy ígérje meg neked, amit csak akarsz, míg valaki egy kevés Szellemet
fókuszál a számokba.
- A pálca végén levő vesétekbe? - vonta fel a szemöldökét sértően.
- Arra is használhatod, hogy feloldj valakit az ígérete alól, de azt hiszem, az
jóval fájdalmasabb.
Sevanna könnyedén megérintette a pálcát. Inkább tűnt üvegnek, mint
elefántcsontnak, és kifejezetten hideg volt.
- Csak nőkkel működik? - A férfi előtt lépett a sátorba. A Tudós Asszonyok
és a harcostársaságok vezetői már rég elmentek, de a tucatnyi fagyilkos
gai'shain még ott térdelt a sátor oldalában, türelmesen várták a parancsait.
Még soha senkinek nem volt egy tucat gai'shainja, de Sevannának jóval több
jutott. Persze ki kell majd találni nekik valami új nevet, hiszen sosem fogják
levetni a fehér ruhát.
- Fókuszálni képes nőkkel, Sevanna - mondta Caddar, és követte a sátorba.
A férfi hangja hihetetlenül arcátlan volt! Sötét szeméből vidámság és gúny
áradt. - Először meg kell szerezned al'Thort, csak aztán adom oda neked azt,
amivel irányíthatod!
Ledobta a válláról a zsákot, és leült. Persze nem a Sevanna melletti
párnákra. Maisia nem félt attól, hogy tőrt kap az oldalába, így szinte
közvetlenül Sevanna mellett hevert el egy párnán. A nő lapos pillantásokkal
méregette, aztán kioldott még egy zsinórt a blúzán. Nem emlékezett rá, hogy
az aes sedai melle ilyen kerek lett volna. Ami azt illeti, az arca is még
szebbnek tűnt. Sevanna kis híján a fogát csikorgatta.
- Természetesen - folytatta Caddar -, ha más férfiakra gondoltál... Van egy
megkötő-széknek nevezett szerkezet. Mindig sokkal nehezebb azokat
magadhoz fonni, akik nem tudnak fókuszálni, mint azokat, akik igen. Talán
egy megkötő-szék túlélte a Világtörést, de várnod kell, amíg megtalálom.
Sevanna ismét végigsimított a pálcán, aztán türelmetlenül rászólt az egyik
gai'shainra, hogy hozzon teát. Várhatott. Caddar ostoba volt. Előbb vagy
utóbb úgyis megad mindent, amire Sevannának szüksége lehet! Aztán a pálca
segítségével elválaszthatja tőle Maisiát. Akkor már biztos nem védené meg a
nő! Caddar már annyit sértegette, hogy feketébe öltöztetné, nem fehérbe.
Sevanna felemelt egy aprócska csészét a gai'shain tálcájáról, és maga
nyújtotta az aes sedai felé.
- Tessék, Maisia, mentával van ízesítve. Nagyon üdítőnek fogod találni!
A nő elmosolyodott, de az a fekete szempár... Mindegy, amit egy aes sedai-
jal meg lehet tenni, az kettővel sem lehetetlen!
- És mi a helyzet az úti dobozokkal? - kérdezte Sevanna kurtán. Caddar
intett a gai'shainnak, hogy nem kér teát, aztán megveregette a mellette heverő
zsákot.
- Annyi nar'bahát hoztam, régen így hívták őket, amennyit csak találtam.
Eleget ahhoz, hogy estére mindannyian eltűnjetek innen, ha siettek! És én ezt
tenném a helyetekben! Úgy tűnik, al'Thor végleg le akar számolni veletek.
Két törzs jön felétek délről, és két másik pedig észak felől kerít be titeket.
Mindegyiket Tudós Asszonyok kísérik, és láthatóan elszánták magukat arra,
hogy az Egyetlen Hatalmat használják ellenetek! Azt a parancsot kapták, hogy
addig küzdjenek veletek, amíg csak mind meg nem haltatok, vagy fogságba
nem estetek!
 Therava felhorkant.
- Ez épp elég ok arra, hogy elinduljunk, vízföldi, de ahhoz kevés, hogy
fussunk is! Még négy aiel törzs sem tud egyetlenegy nap alatt átsöpörni a
Rokonirtó Tőrén!
- Nem mondtam volna? - Caddar mosolya egyáltalán nem volt kellemes. -
Úgy tűnik, al'Thor valahogy magához kötött pár aes sedai-t is, és
megtanították a Tudós Asszonyoknak, hogyan lehet nar'bahák nélkül Utazni!
Egyelőre csak rövidebb távolságokat tudnak megtenni, húsz, harminc
mérföldet egyszerre. Elég új felfedezés. Itt lehetnek akár már ma. Mind a
négy törzs.
Talán hazudott, de a kockázat... Sevanna pontosan el tudta képzelni, milyen
lenne Sorilea markába kerülni. Nem hagyta, hogy beleremegjen a gondolatba,
de elküldte Rhialét, hogy szóljon a többieknek. A hangja nem árult el semmit.
Caddar a zsákba nyúlt, és kihúzott egy szürke kőkockát. Kisebb volt, mint a
hívódoboz, amivel Sevanna a legutóbb magához szólította a férfit, és jóval
egyszerűbb. Az egyik oldalán egy vörös korong ragyogott, de ettől eltekintve
teljesen sima volt.
- Ez egy nar'baha - mondta a férfi ünnepélyesen. - Saidinnal működik,
úgyhogy egyikőtök sem fog semmit sem érezni, és a használatának vannak
határai. Ha egy nő kezébe kerül, utána napokig nem működik, tehát nekem
kell kiosztanom. Más korlátai is vannak. Ha egyszer megnyitottuk vele a
Kaput, az csak meghatározott ideig marad átjárható. Pár ezer ember
átvonulhat rajta, ha sietnek, de utána a nar'baha három napig nem működik.
Ma van nálam elég úti doboz ahhoz, hogy mind eljussunk oda, ahova menni
akarunk, de...
Therava érdeklődve hajolt előre, szinte már felborult, de Sevanna alig
figyelt oda a férfi szavaira. Nem kételkedett Caddar hűségében. A férfi nem
fogja elárulni őket, addig nem meri, amíg így éhezik a shaidók aranyára! Volt
azonban pár apróság, ami nyugtalanította. Maisia a teáscsészéje fölött őt
méregette. Miért? És ha ennyire kellett sietniük, Caddar hangja hogy
maradhatott ilyen nyugodt és érzelemmentes? A férfi nem meri elárulni, de
azért nem árt egy kis elővigyázatosság!

Maeric nemtetszéssel szemlélte a kis kőkockát, amit a vízfölditől kapott, és

a... rést, ami megjelent a levegőben, mikor megnyomta rajta a piros kört. A
lyuk öt lépés széles volt, három lépés magas, és kettészelte a levegőt. A
túloldalon szikkadt, barna fűvel borított, meredek dombokat látott. Maeric
nem kedvelte az Egyetlen Hatalommal létrehozott dolgokat, különösen azokat
nem, amiket a Hatalom férfi felével csináltak. Sevanna már átlépett egy
másik, kisebb lyukon a vízföldi férfival, annak fekete hajú kísérőjével, és
azokkal a Tudós Asszonyokkal, akiket Sevanna és Rhiale válogatott ki. Csak
pár Tudós Asszony maradhatott a moshaine shaidók mellett. A másik lyukon
át Maeric látta, hogy Sevanna épp Bendhuinnal beszél. A Zöld Só klán Tudós
Asszonyait is megritkítja Sevanna, ebben Maeric egészen biztos volt. Dyrele
megérintette a karját.
- Férjemuram - mormolta halkan -, Sevanna azt mondta, hogy csak egy
rövid ideig marad nyitva!
Maeric bólintott. Dyrele mindig hamar átlátta a dolgokat. Elkendőzte az
arcát, nekifutott, és átugrott a maga nyitotta lyukon. Bármit mondott is
Sevanna és a vízföldi, ő ugyan át nem küld egyetlen egy moshaine-t sem,
amíg nem tudja, hogy mi van a túloldalon!
Nagyot puffant a száraz füvön, és majdnem legurult a hegyoldalon, de
időben talpra ugrott. Egy pillanatra döbbenten nézte a lyukat. Ezen az oldalon
több mint egy lábnyival a föld fölött volt.
- Asszony! - kiáltott vissza. - Lejjebb van a talaj!
Feketeszemek ugrottak át elkendőzött arccal, lándzsával a kezükben, aztán
Hajadonok is. Az ember előbb tanul meg homokot inni, mint hogy rávegye a
Hajadonokat, hogy ne elsőnek vessék magukat az ismeretlenbe! A többi
moshaine is rohanva követte őket, az algai'd'siswai tagjai, a gyerekek, az
asszonyok egymás után ugráltak ki a lyukon. Mesteremberek, kereskedők,
gai'shainok követték őket. Megrakott lovakat és szamarakat vonszoltak át.
Összesen vagy hatezer embernek kellett sietve átkelnie. Maeric klánja, Maeric
népe. Akkor is azok maradnak, ha megjárja Rhuideant. Sevanna nem tarthatja
már sokáig vissza attól, hogy törzsfő legyen belőle!
A felderítők azonnal szétszaladtak a kiégett domboldalon, pedig a klán
tagjai még mindig nem fejezték be az átvonulást. Maeric leengedte a kendőjét,
és parancsokat ordított. Az algai'd'siswai függönye azonnal megindult a
környező hegygerincek felé, míg a többiek a völgyben maradtak elrejtve.
Senki nem tudta, mi vagy ki várja őket a domb túloldalán. A vízföldi gazdag
vidékről beszélt, de Maericnek egyáltalán nem tűnt gazdagnak ez a táj.
A klán átért, utánuk újabb seregnyi algai'd'siswai özönlött elő. Maeric nem
bízott ezekben az emberekben. Menekültek voltak, más törzsek tagjai, akik
csak azért csatlakoztak hozzájuk, mert nem hitték el, hogy Rand al'Thor a
car'a'carn. Maeric maga sem tudta, mit higgyen, de az ember nem hagyta el a
törzsét és a klánját! Ezek a fickók mera'dinnek, árvának hívták magukat.
Találó név. Maeric gondjára vagy kétsz...
A lyuk hirtelen egyetlen ezüstös vonallá szűkült, és kettévágott vagy tíz
árvát. Az itt rekedt darabok, kezek, lábak, fejek a földre hullottak. Egy ember
felsőteste egész Maeric lábáig csúszott.
A klánfőnök döbbenten nézett a lyuk helyére, és megnyomta a piros kört.
Tudta, hogy nem ér semmit, de... Darin, a legidősebb fia, a hátvédként
szolgáló Kőkutyák között volt. Nekik kellett volna utoljára átkelniük. Suraile,
a legidősebb lánya, ott maradt egy Kőkutya mellet, akinek a kedvéért fel
akarta adni a lándzsát.
Összenézett Dyrele-lel. A feleségének még most is olyan szikrázó, zöld
szeme volt, mint amikor a lába elé helyezte a menyasszonyi koszorút. És
megfenyegette, hogy elvágja a torkát, ha nem veszi fel.
- Várhatunk - mondta a férfi halkan. A vízföldi három napot mondott, de
talán tévedett. A hüvelykujja ismét ráfeszült a piros körre. Dyrele nyugodtan
bólintott. Maeric remélte, hogy nem kell egymás karjában álomba sírniuk
magukat, ha eljön az este.
Egy Hajadon szaladt le csúszkálva a hegytetőn, és sietve lerántotta az arca
elől a kendőt.
- Maeric - hadarta Naeise, és meg sem várta, hogy a férfi üdvözölje -,
lándzsákat láttunk keletre, és egyenesen felénk tartanak! Azt hiszem, reynek!
Legalább hét-nyolcezren vannak!
Maeric felé most már egyre több harcos rohant. Egy fiatal Sastestvér,
Cairdin, szinte felbukfencezett siettében, és amint a főnök felé fordult,
beszélni kezdett.
- Maeric! Alig öt mérföldnyire északra lándzsákat láttunk és lovas
vízföldieket! Tíz-tízezer fős mindkét sereg! Nem hinném, hogy megláttak
minket, de a lovasok felénk fordultak!
Maeric már tudta, mit fog mondani az ősz, öreg vízkereső, mielőtt Laerad
megszólalt volna.
- Tőlünk délre három-négy mérföldnyire is lándzsák vannak. Talán
nyolcezer fő. Meglátták az egyik kölyköt.
Laerad sosem volt a locsogás híve, és Maeric tudta, hogy nem mondja el,
melyik kölyök volt elővigyázatlan. Bárki lehetett az. Laerad kölyöknek
tekintett mindenkit, aki nem őszült még meg teljesen.
Maeric tudta, hogy nem halogathatja a döntést.
- Hamal! - kiáltotta. Arra sem volt már idő, hogy kellően udvariasan bánjon
a kováccsal.
A nagydarab ember tudta, hogy valami baj van. Sietve kapaszkodott fel az
emelkedőn, és valószínűleg azóta nem rohant ennyire, hogy először kezébe
vette a kalapácsot.
Maeric a kezébe nyomta a kőkockát.
- Meg kell nyomnod a piros kört és addig kell nyomogatnod, amíg csak
lehet. Bármi történik is, bármeddig tart is, hogy a lyuk ismét kinyíljon, mert
máshogy nem juthattok ki innen! - Hamal bólintott, de Maericnek annyi ideje
sem volt, hogy megvárja, amíg a férfi elismétli az utasításait. Hamal biztos
megértette, miről van szó!
A klánfőnök most megérintette Dyrele arcát, ám ezúttal nem érdekelte,
hányan látják.
- Szívem árnyéka, fel kell készülnöd arra, hogy fehéret viselj!
A nő keze az övére tűzött kés felé mozdult - Hajadon volt, mielőtt Maeric
kedvéért feladta volna a lándzsát -, de a férfi határozottan megrázta a fejét.
- Élned kell, asszony, házúrnő, élned kell, és össze kell tartanod, ami a
klánból megmarad!
Dyrele bólintott, és Maeric arcára nyomta a kezét. A férfinak elakadt a
lélegzete, mert a felesége mindig is nagyon visszafogott volt idegenek előtt.
Maeric az arca elé tekerte a kendőt, a feje fölé lökte a lándzsáját, és
felkiáltott.
- Moshaine-ek! - ordította. - Táncolunk!
Felrohant az emelkedőn, és a férfiak és a Hajadonok követték. Az árvákkal
együtt majdnem ezren voltak. Talán őket is a klánba kéne számítania... Fel az
emelkedőn és el nyugatnak: arra volt a legközelebb az ellenség, és arra várták
a legkevesebben. Talán nyerhetnek elég időt ahhoz, hogy a klán többi része
elmeneküljön, de Maeric már nem hitt ebben sem. Azon merengett, hogy
vajon Sevanna tudta-e, hogy ez lesz a vége. Ó, a világ nagyon is megváltozott,
mióta Rand al'Thor feltűnt közöttük! De volt pár olyan dolog, ami nem
változott meg soha. Felnevetett, és énekelni kezdett.

Mosd a lándzsát, míg a nap az égre hág,

Mosd a lándzsát, míg a nap a földre száll.
Mosd a lándzsát, kit riaszt a halál?
Mosd a lándzsát, köztünk az ilyen meg nem áll!

És a moshaine shaidók dalolva futottak, hogy táncolhassanak a halállal.

Graendal összevont szemöldökkel nézte, ahogy a Kapu becsukódott az

utolsó jumai shaido mögött. A jumai shaidók vitték magukkal a legtöbb
Tudós Asszonyt. A többi Kapuval ellentétben Sammael ezt nem úgy szőtte
meg, hogy végül mindenképp szétessen. Graendal úgy gondolta, a férfi végig
tartotta a Kaput, különben nem csattant volna akkorát, mikor az utolsó
szürkésbarna ruhás férfi is eltűnt a túloldalon. Sammael nevetve dobta el a
kezében tartott zsákot. Zörgött az alján még pár haszontalan kődarab, de már
nem volt szüksége rá. Graendal zsákja rég kiürült. A nap már majdnem
lehanyatlott a nyugati hegyek között, tompa fényű, vörös labda volt csak.
- Előbb vagy utóbb - mondta a nő szárazon -, olyan okos leszel,
Sammaelem, hogy sikerül saját magadat is becsapnod! Egy hamis doboz? És
mi lett volna, ha valaki rájön, mit csinálsz?
- Senki nem jött rá - válaszolta a férfi egyszerűen, de mosolyogva
dörzsölgette a kezét, ahányszor csak az utolsó Kapu helyére nézett. Vagy
valahova mögé. Még mindig tartotta a Ködök Tükrét, és jóval magasabbnak
tűnt valódi termeténél. Graendal, amint becsukódott a kapu, hagyta elfoszlani
a sajátját.
- Mindenesetre sikerült őket halálra rémítened. - Akármerre nézett, minden
jel erre utalt: lebontatlan sátrak, elhagyott takarók, edények, egy rongybaba és
mindenféle szemét tarkította a domboldalt. - Hova küldted őket? Valahova
al'Thor hadserege elé, ha jól gondolom...
- Néhányukat - mondta Sammael elgondolkozva. - Eleget. - Összeszedte
magát, és levedlette a Ködök Tükrét. Az arcát kettészelő heg vörösen
lüktetett. - Eleget ahhoz, hogy komoly gondot okozzanak al'Thornak,
különösen, mivel a Tudós Asszonyaik igencsak vérszomjasnak tűntek, de nem
küldtem annyit, hogy rám gyanakodjon bárki is. A többieket szétszórtam
Ghealdan és Illian között. Hogy milyen módon és miért? Talán al'Thor
tervezte így, talán az ő terveibe beleillik ez is. Én semmiképp sem hagytam
volna veszni ennyi embert, ha az én kezemben vannak a shaidók, ugye?
Ismét felnevetett. Egész elbűvölte tulajdon zsenialitása.
Graendal ijedten igazította meg a ruháját. Ostobaság volt ilyen kicsinyes kis
vetélkedésekbe belemenni - ezt már vagy tízezerszer elmondta magának, de
sosem sikerült legyőznie a féltékenységét -, őrületes nagy ostobaság, és most
a ruha szinte leesett róla! De nem ettől ijedt meg. Sammael ezek szerint nem
tudja, hogy Sevanna minden egyes fókuszálni képes Tudós Asszonyt magával
vitt! Talán itt az ideje, hogy elhagyja a férfit! Esetleg, ha Demandred
kegyelmére bízza magát...
Sammael mintha csak olvasott volna a gondolataiban, hidegen ránézett.
- Olyan szorosan hozzám vagy kötve, mint az övem, Graendal! - Kaput
nyitott, amin keresztül felsejlettek illiani lakosztályának körvonalai. - Az
igazság már mit sem számít. Persze nem hinném, hogy valaha is számított
volna! Velem emelkedsz a magasba, vagy velem buksz el! A Nagyurat csak a
siker érdekli, és nem törődik vele, ki hogyan éri el!
- Ahogy mondod - bólintott a nő szárazon. Demandred nem ismerte a
kegyelmet. És Semirhage... - Veled emelkedem, vagy veled bukom.
Valamit akkor is ki kell találnia! A Nagyurat csak a siker érdekelte, de
Graendalnek esze ágában sem volt hagyni, hogy Sammael bukása magával
rántsa. Kaput nyitott arad domani palotájába. A magas, oszlopos terem túlsó
végében látta, hogy mulatnak kis kedvencei. - De mi lesz, ha maga al'Thor jön
utánad? Akkor mit csinálsz?
- Al'Thor nem megy senki után sem - nevetett Sammael. - Már csak ki kell
várnom a megfelelő pillanatot!
Nevetve átlépett a Kapun, és hagyta, hogy becsukódjon mögötte.

A Myrddraal előlépett a legmélyebb árnyékból, és láthatóvá vált. Jól

felismerte a Kapuk helyét - úgy tűnt neki, mintha három fényes ködpamacsot
látna. Nem tudta megkülönböztetni egymástól a fonalakat, de felismerte a
saidin és a saidar szagát is. A saidiné hideg volt, mint a frissen élezett késé
vagy a hegyes acéltövisé. A saidar illata lágyabb volt, de lehetett benne
érezni, hogy minél erősebb ellenállásba ütközik, annál keményebb lesz.
Egyetlen más Myrddraal sem érezte ezt a különbséget. Shaidar Haran
egyetlen más Myrddraalra sem hasonlított.
Felvett egy eldobott lándzsát, és azzal piszkálta meg a zsákot, amit Sammael
eldobott. A kiszóródó köveket is arrébb lökdöste egy kicsit. Sok minden
történt, amivel nem számolt a terv. Vajon ezek az események a káoszt
szolgálják, vagy...
Shaidar Haran kezéből, az Árnyék Kezének ujjaiból haragos fekete lángok
törtek ki, végigfutottak a lándzsa nyelén, és egy szemvillanás alatt
elemésztették a fát. A lándzsahegy a földre hullott. A Myrddraal hagyta, hogy
az aprócska, elszenesedett fadarab, ami a nyélből maradt, leessen, és letörölte
a kezéről a kormot. Ha Sammael a káoszt szolgálja, minden rendben. Ha
nem...
Hirtelen megfájdult a tarkója, és a végtagjai elgyengültek. Túl sokáig volt
távol Shayol Ghultól. Valahogy meg kell szabadulnia ettől a kötöttségtől.
Morogva visszafordult, és megkereste az árnyék szélét, ami elég sötét volt
ahhoz, hogy hazavigye. Eljön még az a nap. El kell jönnie!
 Negyvenegyedik fejezet

A KARDOK KORONÁJA

Rand dobálta magát álmában, vad dolgok forogtak a fejében: Perrinnel

veszekedett, térden állva könyörgött Matnek, hogy találja meg Elayne-t,
színek örvénylettek, és Padan Fain ugrott elő a semmiből, élesen villogó tőrrel
a kezében. Néha mintha a köd mélyén egy férfi zokogott volna egy halott
asszonyt siratva, máskor mindent meg kellett magyaráznia Minnek, Elayne-
nek és Aviendhának, vagy mind a hármuknak egyszerre, és még Min is
elfordult tőle.
- Nem zavarhatja senki! - Cadsuane hangja. Ezt is álmodja vajon?
A hang megrémítette. Álmában Lews Therint hívta, de kétségbeesett
kiáltását elnyelte a sűrű, szürke köd, amiben árnyak mozogtak, és emberek és
lovak haltak meg sikoltozva. Egyre csak rohant a ködben, már levegőt is alig
kapott, de Cadsuane nyugodt léptekkel követte. Alanna megpróbálta
megnyugtatni, de ő is félt Cadsuane-től. A férfi éppolyan erősen érezte az aes
sedai rettegését, mint a sajátját. Fájt a feje. És az oldala is. A régi seb úgy
lüktetett, mint a tűz. Érezte a saidint. Vajon őt ölelte körbe? Vagy más
használta az Egyetlen Hatalmat? Nem tudta eldönteni. Küzdött, fel akart
ébredni.
- Megölöd! - kiáltotta Min. - Nem hagyom, hogy megöld!
Rand szeme felpattant, és egyenesen a lány arcába bámult. Min nem rá
nézett, csak átölelte a fejét, és valaki másra bámult dühösen, valakire, aki az
ágy mellett állhatott. A szeme kivörösödött a sok sírástól és a kimerültségtől.
Még nedves volt az arca, de már nem zokogott. Rand a saját ágyában feküdt, a
saját szobájában, a Nap palotában. Látta az ágy szögletes, vaskos, fekete
tartóoszlopait, az elefántcsont berakásokat. Min mellette feküdt, nem volt
rajta kabát, csak egy krémszínű blúz és a szokásos nadrágja. A Randet fedő
lenvászon takarón hevert, és védelmezően borult a férfira. Alanna félt. Az
érzés ott remegett Rand agyának elrejtett zugában. Őt féltette. Valahonnan a
férfi pontosan tudta, hogy őt félti.
- Azt hiszem, felébredt, Min! - mondta Amys gyengéden.
Min lenézett, és hajának fekete gyűrűitől övezett arca hirtelen mosollyal
ragyogott föl.
Rand óvatosan - még mindig nagyon gyengének érezte magát - lefejtette
magáról a lány karját, és felült. A feje fájt és szédelgett, de összeszedte
minden erejét, és nem feküdt vissza. Az ágyát emberek vették körül.
Az egyik oldalon Amys állt Kiruna és Bera között. Amys túlságosan is
fiatalos arcán nem látszott semmiféle érzelem, de úgy simította hátra hosszú,
hófehér haját, és úgy igazította meg barna vállkendőjét, mint aki az előbb még
komoly harcot vívott. Külsőre a két aes sedai is nyugodtnak tűnt, bár
szokatlanul elszántak voltak. Egy királynő, aki a trónját készül megvédeni, és
egy tanyasi gazdasszony, aki a gazdaságáért száll harcba. Meglepő módon
Rand még sosem látott három embert, aki így egymás mellett állt volna - és
nem csak a szó fizikai értelmében -, mint ez a három nő, egymásnak vetett
vállakkal.
Az ágy másik oldalán Samitsu tartózkodott ezüst csengőcskékkel a hajában.
Egy vékony, vaskos szemöldökű, vad, hollófekete hajú aes sedai várakozott
Cadsuane mellett. Az öreg aes sedai csípőre tett kézzel méregette. Samitsu és
a vékony nővér is sárga szegélyű vállkendőt viselt, és legalább olyan
elszántan néztek, mint Bera és Kiruna, de Cadsuane tekintetének keménysége
mellett mind a négyen habozni tűntek. A két csoport nem egymást figyelte,
hanem a férfiakat.
Az ágy lábánál Dashiva álldogált, a gallérján megcsillant az ezüst kard és az
aranysárkányocska. Flinn és Narishma elszánt arckifejezéssel álltak mellette,
és egyszerre próbálták szemmel tartani mind a hat nőt. Jonan Adley is
mellettük volt, fekete kabátjának egyik ujján hatalmas égésnyom
éktelenkedett. Mind a négy férfit eltöltötte a saidin, szinte túlságosan is sokat
fogadtak magukba. Dashiva majdnem annyit tartott magában, mint amennyit
Rand tudott volna! Rand Adley-re nézett, aki enyhén bólintott.
A férfi hirtelen ráébredt, hogy a lecsúszott takaró alatt nem visel semmit, és
fölötte is csak egy kötést hord, valahol a derekánál.
- Mennyi ideje alszom? - kérdezte. - Hogyan lehet, hogy még mindig élek? -
Óvatosan érintette meg a kötést. - Fain tőre Shadar Logothból jött. Egyszer
láttam, hogy egy karcolással megölt egy embert. Pillanatok alatt végzett vele,
de pokoli halála volt!
Dashiva halkan átkozódni kezdett, és csak Padan Fain neve hallatszott ki
belőle érthetően.
Samitsu és a másik Sárga nővér ijedten néztek össze, de Cadsuane csak
bólintott, mintha nem is várt volna mást. Az arany díszecskék meglódultak
vasszürke kontya körül.
- Valóban, Shadar Logoth megmagyaráz jó pár dolgot. Samitsu-nak
köszönheted, hogy még életben vagy, és Flinn mesternek! - Nem nézett az ősz
férfi felé, de Flinn mégis úgy vigyorgott, mintha a nő meghajolt volna előtte.
Meglepő módon a két Sárga nővér biccentett is neki. - És persze Corele-nek is
- folytatta Cadsuane. - Mind a hárman megtették a magukét. Azt hiszem, sok
olyasmit is kipróbáltak, amire a Világtörés óta nem volt példa. - A hangja
kemény lett és szigorú. - Ha nem lettek volna itt mind a hárman, már halott
lennél! És még most is könnyen megtörténhet, ha nem hagyod, hogy
vezessenek! Pihenned kell, és nem szabad megerőltetned magad!
Rand gyomra váratlanul megkordult, de olyan hangosan, hogy visszhangzott
tőle a szoba. Cadsuane ránézett.
- Alig pár korty vizet és levest tudtunk beléd erőltetni, mióta megsebesültél.
Két nap éhezés sokat számít egy beteg embernek!
Két nap. Csak két nap! Rand nem mert Adley-re nézni.
- Felkelek! - mondta.
- Nem hagyom, hogy megöljenek, birkapásztor - mondta Min, és a szeme
makacsul megvillant -, és azt sem hagyom, hogy te öld meg saját magad!
Átölelte a vállát, mintha így akarná megakadályozni, hogy Rand elhagyja az
ágyat.
- Ha a car'a'carn fel akar kelni - mondta Amys kifejezéstelenül -, szólok
Nanderának, hogy hozzon be pár Hajadont a folyosóról. Somara és Enaila
különösen örülni fognak annak, ha segíthetnek a car'a'carnnak lábra állni!
A nő szájának sarka megrezdült, és mosolyra húzódott. Egykor ő is Hajadon
volt, és pontosan értette a Rand és az aiel nők között feszülő furcsa viszonyt.
Sem Kiruna, sem Bera nem mosolygott, és úgy néztek rá, mint egy
veszedelmes bolondra.
- Fiacskám - mondta Cadsuane szárazon -, már így is többet láttam a
csupasz fenekedet, mint szerettem volna, de ha már mindenáron be akarod
mutatni mind a hatunknak, valaki talán élvezni fogja a látványt. De ha elesel,
esküszöm, hogy elfenekellek, mielőtt visszaduglak az ágyba!
Samitsu és Corele arcán látszott, hogy szívesen segítenének neki ebben.
Narishma és Adley döbbenten néztek Cadsuane-re, Flinn pedig úgy rángatta
a kabátját, mint aki magával vitatkozik. Dashiva viszont kurtán, reszelősen
felnevetett.
- Ha akarod, hogy kitakarítsuk innen a nőket...
A közönséges arcú férfi fonatokat kezdett szőni. Nem pajzsokat, hanem
összetett Tűz és Szellem szálakat. Rand úgy vélte, ha valakit ezzel
megérintene, az túlságosan is el lenne foglalva a fájdalommal ahhoz, hogy
fókuszálni próbáljon.
- Nem kell - mondta sietve. Bera és Kiruna szó nélkül kimenne, ha küldené
őket, és ha Samitsu és Corele valóban annyit tett az életben maradásáért,
akkor nem fizethet nekik fájdalommal! De ha Cadsuane azt hitte, hogy a
meztelenség az ágyban tartja, hát nagyot tévedett! Rand nem hitte volna, hogy
a Hajadonok még hagytak benne szégyenérzetet. Minre mosolygott, lefejtette
magáról a karját, lelökte a takarót, és Amys oldalán kimászott az ágyból.
A Tudós Asszony szája elkeskenyedett. Rand szinte biztos volt benne, hogy
azon gondolkozik, behívja-e a Hajadonokat. Bera elhalóan, bizonytalanul
nézett Amysre. Kiruna sietve hátat fordított neki, és elvörösödött. Rand lassan
a szekrényhez sétált. Lassan, mert tartott tőle, hogy ha gyorsabban mozogna,
Cadsuane talán megkapná azt az elégtételt, hogy látja elesni.
- Hah! - hallotta maga mögött. - Esküszöm, így is el kellene fenekelnem a
kölyköt!
Valaki felmordult. Lehet, hogy Cadsuane-nel értett egyet, de az is lehet,
hogy csak a nemtetszését fejezte ki Rand makacssága láttán.
- Ó, de hát olyan édes kis popsija van, nem? - kérdezte egy másik hang,
dallamos murandyi kiejtéssel. Ez csak Corele lehetett.
Micsoda szerencse, hogy Rand feje már a szekrényben volt! Talán a
Hajadonok mégsem irtották ki belőle olyan alaposan a szégyenlősséget! A
Fényre! Az arca olyan forró volt, hogy már kis híján lángot vetett. Remélte,
hogy az öltözködés szokott, kapkodó mozdulatai elfedik, hogy tántorog,
úgyhogy sietve felrángatta magára a ruháit. A kardja a szekrény hátuljába volt
támasztva, az övet gondosan a vastag vaddisznóbőr hüvely köré tekerték.
Rand megérintette a hosszú markolatot, aztán elvette a kezét.
Mezítláb fordult vissza a többiekhez, az ingét is csak most kötötte be. Min
törökülésben kuporgott az ágyán, zöld selyemnadrágocskája egészen rásimult
a lábára. Az arckifejezése alapján még mindig nem tudta eldönteni, hogy
vajon örüljön-e, hogy Rand ilyen jól van, vagy dühös legyen, amiért ilyen
merész.
- Beszélnem kell Dashivával és a többi asha'mannel - mondta Rand. -
Egyedül.
Min lemászott az ágyról, és odarohant hozzá, hogy átölelhesse. Nem túl
szorosan, figyelt a férfi oldalsebére.
- Túl sokáig vártam arra, hogy ismét felébredj - súgta, és a férfi csípőjére
csúsztatta a karját. - Veled kell maradnom.
Épp csak egy kicsit hangsúlyozta túl a mondatot, de Rand tudta, hogy
alighanem látott valamit. Vagy csak azért szaladt ide, hogy észrevétlenül
támogathassa; a karja mintha azért lett volna úgy kinyújtva. Bármiért jött is,
Rand rábólintott. Átkarolta a lány vállát, és rájött, hogy egyáltalán nem akarja,
hogy az asha'manek megtudják, milyen gyenge. Semmivel sem lenne jobb,
mintha Amys vagy Cadsuane jönne rá!
Bera és Kiruna vonakodva pukedlizett, és megindultak az ajtó felé, de mikor
látták, hogy Amys nem mozdul, ők is habozva megálltak.
- Amíg nem akarod elhagyni ezt a lakosztályt - mondta a Tudós Asszony, és
a hangjában semmi nem vallott arra, hogy most magával a car'a'carnnal
beszél.
Rand felemelte csupasz lábát.
- Úgy nézek én ki, mint aki bárhova is menni akar?
Amys felhorkant, de aztán Adley-re nézett, maga mögé intette Berát és
Kirunát, majd kivonult a szobából.
Cadsuane és a másik két aes sedai csak pár pillanattal maradtak tovább. Az
ősz hajú Zöld nővér is Adley-re nézett. Alighanem mindenki tudta, hogy a
férfi már jó ideje elhagyta Cairhient. Az ajtónál még megállt, és visszanézett.
- Ne csinálj ostobaságot, fiam! - Az egész úgy hangzott, mint egy szigorú
nagynéni intelme gyengeelméjű unokaöccséhez. Az is kicsendült belőle, hogy
a nagynéni még így sem bízik abban, hogy az unokaöcs megfogadja a
tanácsait. Samitsu és Corele elmentek vele együtt, de előbb még elégedetlenül
végigmérték Randet és az asha'maneket. Amikor végre mind eltűntek,
Dashiva kurtán, köhögve felnevetett, és megrázta a fejét. Úgy tűnt, hogy
pompásan mulat.
Rand elengedte Mint, és felkapta a csizmáját a fal mellől, majd a szekrénybe
nyúlt, és előszedett egy pár egybegöngyölített harisnyát.
- Amint felvettem a csizmámat, csatlakozom hozzátok a fogadószobában,
Dashiva!
Az asha'man összerezdült, nem várta, hogy megszólítják, mert épp Adley-t
figyelte elégedetlenül.
- Ahogy parancsolja, Sárkány nagyuram! - mondta, és a szívére szorította az
öklét.
Rand megvárta, hogy a négy férfi kimenjen a szobából, aztán
megkönnyebbülten leült az egyik székre, és nekiállt felhúzni a harisnyáját.
Biztos volt benne, hogy a lába erősödött most, hogy felkelt, és használta egy
kicsit. Erősödött, de még mindig nem volt elég biztos ahhoz, hogy sokat
ácsorogjon.
- Tényleg úgy érzed, hogy ez bölcs dolog? - kérdezte Min, és a széke mellé
térdelt. Rand riadtan nézett rá. Ha beszélt volna álmában az elmúlt két nap
alatt, az aes sedai-ok is tudták volna, mire készül! Amys pedig Enailával,
Somarával és vagy még ötven Hajadonnal őriztette volna, amint kinyitja a
szemét!
Sietve felhúzta a lábára a harisnyát.
- Láttál valamit? - kérdezte.
Min ráült a sarkára, keresztbe fonta a karját a mellkasán, és határozottan
ránézett. Egy pillanattal később rájött, hogy Randet nem érdekli, milyen a
tekintete. Sóhajtott egy nagyot, és feladta.
- Cadsuane-ről van szó. Valamit tanulni fogtok tőle. Te is, és a többi
asha'man is. Úgy értem, az összes asha'man, nem csak azok, akik most itt
vannak veled. Valami olyasmiről van szó, amit tudnotok kell, de nem sejtem,
mi az, csak azt, hogy nagyon nem fogtok örülni neki, annak pedig különösen
nem, hogy Cadsuane-től tudjátok meg. Egyáltalán nem fogtok örülni neki!
Rand megállt a csizmájával a kezében, aztán beledugta a lábát. Mi újat
mutathat Cadsuane vagy bármelyik másik aes sedai az asha'maneknek? A nők
nem taníthatták a férfiakat, és a férfiak sem taníthatták a nőket. Ez éppolyan
megváltoztathatatlan tény volt, mint az Egyetlen Hatalom léte.
- Majd meglátjuk - intézte el a dolgot.
Ez láthatóan nem elégítette ki Mint. A lány tudta, hogy amit látott, az meg
fog történni, és ezt a férfi is tudta. Min sohasem tévedett. De mit
tanulhatnának Cadsuane-től? Rand úgy érezte, sosem hagyná, hogy az a nő
tanítsa meg valamire. Egészen elbizonytalanodott mellette, pedig ezt a fajta
bizonytalanságot már azóta nem érezte, hogy Tear Kövét bevették.
Toppantott egy nagyot, hogy a lába rendesen belecsússzon a csizmába,
előszedte a kardját a szekrényből, és kihúzott egy aranyhímzéses vörös
kabátot is. Ugyanazt, amiben a Tengeri Nép hajójára ment.
- Miféle alkut kötött végül Merana a nevemben? - kérdezte, mire Min
elkeseredetten nyöszörögni kezdett.
- Ma reggelig még semmilyent - mondta türelmetlenül. - Rafela és Merana
azóta nem hagyták el a hajót, hogy mi eljöttünk, de már vagy fél tucat
üzenetet küldtek, hogy elég jól vagy-e ahhoz, hogy visszatérj! Azt hiszem,
nélküled nem megy valami jól nekik az alkudozás. De gondolom, még csak ne
is reménykedjek abban, hogy oda készülsz!
- Még ne - mondta Rand. Min egy szót sem szólt, de azt nagyon hangosan
tette: mindkét keze a csípőjén pihent, az egyik szemöldökét felvonta, és
vádlón bámult a férfira. Mindegy, így is épp elég hamar megtudja, miről van
szó!
A fogadószobában Dashiva kivételével mindegyik asha'man azonnal
felpattant, mikor beléptek. Dashiva azonban a semmibe bámult, és magában
beszélt, észre sem vette Randet, csak mikor a férfi már áthaladt a padlóba
süllyesztett arany napkorongon. Akkor is pár pillanatig csak pislogott, mielőtt
felkelt volna.
Rand Adley-hez fordult, miközben ráerősítette a sárkány alakú csatot az
övére.
- A hadsereg máris elérte az illiani végvárakat? - A legszívesebben leült
volna az egyik aranyozott karosszékbe, de nem engedhette meg magának,
hogy gyengének higgyék. - Hogy lehet az? Még jó pár napnak kellett volna
addig eltelnie! A legjobb esetben is egy hétnek!
Most már Flinn és Narishma is éppolyan döbbentnek tűnt, mint Dashiva:
egyikük sem tudta, Adley, Hopwill vagy Morr hova tűnt. Nehéz dolog volt
eldönteni, hogy kiben bízhat meg az ember. A bizalom a borotvapengénél is
veszedelmesebb eszköz.
Adley kihúzta magát. Valami megváltozott a vaskos szemöldök alatt ülő
szempár tekintetében. Cairhienben úgy mondták ezt, hogy már látta a farkast.
- Weiramon nagyúr hátrahagyta a gyalogságot, a lovasságot viszont
kíméletlenül hajtotta - mondta fel mereven a beszámolót. - Az aielek persze
lépést tartottak vele. - Összevonta a szemöldökét. - Tegnap aielekbe futottunk.
Shaidókba. Nem tudom, hogyan kerültek oda, összesen talán nyolc-tízezren
lehettek, de nem volt velük egyetlen olyan Tudós Asszony sem, aki képes lett
volna fókuszálni. Nem lassítottak le minket. Ma délben értük el a végvárakat.
Rand a legszívesebben felmordult volna. Hátrahagyni a gyalogságot! Azt
gondolta ez a Weiramon, majd lovasrohammal veszi be a hegyi
erődítményeket? Talán komolyan ezt hitte. Az a barom alighanem az aieleket
is el akarta hagyni, ha azok nem futnák le a lovakat is. Azok az ostoba
nemesek és az az ostoba büszkeségük! Valójában persze mindez mit sem
számított. Legfeljebb csak azoknak a férfiaknak, akik azért haltak meg, mert
Weiramon nagyúr mindenkit lenézett, aki nem lóhátról harcolt.
- Ebennel ketten amint megérkeztünk, elkezdtük lebontani a falakat -
folytatta Adley. - Weiramonnak nagyon nem tetszett a dolog. Szerintem le is
állított volna minket, ha nem tart tőlünk annyira. Mindenesetre felgyújtottuk a
fa védműveket, és lyukakat robbantottunk a kőfalakba, de éppen csak
elkezdtük, mikor Sammael megérkezett. Pontosabban egy férfi, aki saidint
használt, és sokkal erősebb volt nálam vagy Ebennél. Azt mondanám, olyan
erős volt, mint ön, Sárkány nagyuram.
- Azonnal odament? - kérdezte Rand hitetlenkedve, aztán megértette a
dolgot. Biztos volt benne, hogy Sammael Illianban maradt volna a
Hatalomból szőtt védelmi rendszere mögött, ha azt hitte volna, hogy valóban
Randdel kell szembenéznie. Túl sok Kitaszított próbálta már meg szemtől
szemben elpusztítani, és a többségük belehalt. Rand önkéntelenül is
felnevetett - és kénytelen volt a sebéhez kapni, annyira fájt a nevetés. Az
egész bonyolult terv, hogy milyen módon győzze meg Sammaelt arról, hogy a
sereggel van, hogy miképp csalja ki a gazfickót Illianból - az egész bonyolult
terv megbukott Padan Fain félrecsúszott tőrdöfésén! Két nap. Ennyi idő alatt
mindenki, akinek voltak kémjei Cairhienben - és a Kitaszítottaknak biztos,
hogy voltak - értesült arról, hogy az Újjászületett Sárkány a halál szélén áll.
Ebben legalább olyan biztos lehetett, mint hogy a nedves fán nem fog a tűz.
- A férfiak terveznek, a nők szövetkeznek, de a Kerék úgy sző, ahogy kedve
tartja. - Tearben így mondták a dolgot. - Folytasd csak! - vetette oda Adley-
nek. - Morr ott volt veletek tegnap este?
- Igen, Sárkány nagyúr! Fedwin minden éjszaka meglátogat minket,
pontosan, ahogy parancsoltad. Tegnap este már éppolyan jól láttuk, hogy ma
az erődökhöz érünk, mint Eben orrát.
- Egy szót sem értek az egészből. - Dashiva zavartnak tűnt, az arcán
ellenőrizhetetlenül rángott egy izom. - Kicsaltad Illianból, de miért? Amint
összetalálkozik valakivel, aki annyi saidint tud fókuszálni, mint te,
visszarohan oda, és rábízza magát a csapdáira és az Egyetlen Hatalommal
szőtt védőfalakra! Ott pedig nem kapod el, mert tudni fogja, ha a város egy
mérföldes körzetében Kaput nyitsz!
- Megmenthetjük a sereget - tört ki Adley-ből. - Ezt még megtehetjük!
Weiramon még mindig küldött embereket a várak ellen, mikor én eljöttem, és
Sammael apró cafatokra tépi őket, akármivel próbálkozunk is ketten Ebennel!
- Megigazította kabátja égett ujját. - Visszaütünk, de aztán azonnal futnunk
kell, és még így is jó párszor majdnem elégethet minket! Az aielek is
vesztenek embereket. Ők csak azokkal az illianiakkal szállnak harcba, akik
kicsapnak az erődből, s azt hiszem, a többi várból is mind oda vonják össze az
embereket, de amint Sammael meglát egy ötvenfős csapatot a mi oldalunkon,
akár aielek azok, akár nem, szétszedi őket. Ha két hozzá hasonló embere
lenne, vagy akárcsak egy, senkit nem találnék életben, mikor visszatérek!
Dashiva úgy nézett rá, mintha megőrült volna, és Adley hirtelen
megremegett, mintha érezné, hogy saját dísztelen fekete gallérja mennyivel
könnyebb az idősebb férfi kardos-sárkányos jelvényeinél.
- Bocsásson meg, asha'man - motyogta szégyenkezve, aztán még halkabban
hozzátette: - De legalább megmenthetjük őket!
- Meg is mentjük - biztosította Rand. Csak épp nem úgy, ahogy Adley
gondolta. - Ti ma mindannyian segítetek nekem megölni Sammaelt.
Csak Dashiva tűnt riadtnak, a másik három asha'man pusztán rábólintott.
Mostanra már a Kitaszítottak sem ijesztették meg őket.
Rand azt várta, Min vitatkozni fog, talán még ahhoz is ragaszkodik, hogy
vele tarthasson, de a lány meglepte.
 - Gondolom, nem örülnél neki, ha bárki is rájönne, hogy elmentél, még
mielőtt meg kellene tudniuk, birkapásztor!
Rand bólintott. A lány felsóhajtott. Talán a Kitaszítottak is éppúgy a
postagalambok és a kémek jelentéseire voltak utalva, mint bárki más, de ha
csak erre a feltételezésre bízná az életét, könnyen lehet, hogy ráfázna.
- A Hajadonok is velem akarnának jönni, ha tudnának a dologról, Min! -
Biztos volt benne, hogy így lenne, és hogy nehéz lenne elutasítani őket. Már
ha egyáltalán el tudná őket utasítani! De még ha Nandera tűnne el, vagy bárki
más, aki épp őrségben van, az is sok lenne.
Min újból felsóhajtott.
- Azt hiszem, ki kellene mennem beszélgetni egy kicsit Nanderá-val! Talán
képes leszek akár egy órára is a folyosón tartani őket, de nem lesznek
boldogok, mikor rájönnek, hogy becsaptam őket! - Rand kis híján megint
felnevetett, de eszébe jutott a sebe. Nem lesznek ám boldogok, sőt,
rettenetesen haragudni fognak rá és Minre is! - És ami még rosszabb, Amys
sem lesz elégedett, parasztfiú! És Sorilea sem! Hogy mibe bele nem rángatsz!
Rand épp kinyitotta volna a száját, hogy megmondja Minnek, hogy ő aztán
nem kért tőle semmit, de még mielőtt egy szót is szólhatott volna, a lány
szorosan mellé lépett. Felnézett rá hosszú szempillái mögül, a mellkasára tette
a kezét, és ingerülten dobolni kezdett az ujjaival. Melegen a férfira
mosolygott, és lágy hangon szólalt meg, de az ujjai elárulták.
- Ha hagyod, hogy bármi rossz történjen veled, Rand al'Thor, akkor segítek
Cadsuane-nek, akár akarja, akár nem!
A mosolya egy pillanatra még elbűvölőbben ragyogott, és szinte vidámnak
tűnt, aztán Min elfordult, és az ajtó felé indult. Rand nézte, ahogy kimegy.
Lehet, hogy Min néha a feje tetejére állította a világot - a legtöbb nő, akivel
eddig találkozott, megtette már egyszer-kétszer -, de a lány úgy járt, hogy azt
mindig meg kellett néznie.
Hirtelen észrevette, hogy Dashiva is megbámulta Mint. Az asha'man a szája
szélét nyalogatta. Rand megköszörülte a torkát, elég hangosan ahhoz, hogy az
ajtócsapódáson át is hallatsszon. A közönséges arcú férfi valamiért
védekezően emelte fel a kezét. Nem mintha Rand gyilkos pillantásokkal
méregette volna. Nem nézhetett csúnyán az összes férfira, csak azért, mert
Min szűk nadrágokat hordott! Rand körbevette magát az űr ürességével,
megragadta a saidint, és a fagyott tűzből és olvadt mocsokból Kaput szőtt a
szoba közepére. Dashiva hátraugrott, ahogy a nyílás kiszélesedett. Talán ha
levágja az egyik kezét, megtanulja a fickó, hogy nem nyalogathatja a száját,
mint egy kivénhedt bakkecske! Valami beteges, vörös futott át az üresség
külsején.
Rand átlépett a csupasz földre. Dashiva és a többiek követték. Ahogy az
utolsó asha'man is megérkezett, Rand elengedte a saidint és az átjáró bezárult.
Ahogy a saidin eltűnt, veszteség érzése rohanta meg. Alanna messze került, és
már alig érezte. Ez a veszteség sosem tűnt ilyen rémesnek, mikor Lews Therin
még mellette volt.
A fejük fölött a nap már megtette lefelé tartó útjának a felét. A csizmája
nyomán kis porfelhő kavarodott, de a szél sem hozott enyhülést. A Kapu egy
üres terecskén nyílt meg, amit négy, kötéllel elkerített oszlop határolt.
Mindegyik sarokban két őr állt. Rövid kabátot viseltek, buggyos nadrágjuk
szárát a csizmájukba tűrték, és az oldalukon enyhén görbülő kard lógott.
Némelyiküknek dús bajsza volt, ami egészen az állukra lógott, mások tömött
szakállt hordtak, és mindegyiküknek hatalmas orra és ferde, sötét szeme volt.
Amint Rand megjelent, az egyikük elszaladt hírt vinni az érkezéséről.
- Mit keresünk itt? - kérdezte Dashiva, és hitetlenkedve nézett körül.
Körülöttük több száz sátor emelkedett, szürkék, poros fehérek, sátrak és
kikötött, felnyergelt lovak mindenütt. Caemlyn csak pár mérföldnyire
található innen, ám a fák elrejtették, és a Fekete Torony sem volt messze, de
Taim nem tudhatott az érkezésükről, hacsak nem küldött Bashere táborába
kémeket. Fedwin Morr egyik feladata azonban épp az volt, hogy kihallgassa -
megérezze -, ha valaki kémkedni próbálna utánuk. A mormogások
hullámgyűrűként futottak szét az elkerített terület körül: a karvalyorrú, görbe
kardú katonák nagy része felemelkedett, és várakozóan Randre nézett. Több
helyen asszonyok is elősiettek. A saldaeai nők gyakran vonultak háborúba a
férjük oldalán, a nemesség és a tisztek körében legalábbis ez egy elfogadott
szokás volt. Ma azonban egy nő sem követheti őket.
Rand átbújt a kötél alatt, és egyenesen elindult az egyik sátor felé. Első
ránézésre ez a sátor semmiben sem különbözött a többitől, csak az előtte álló
zászló mutatta, ki lakik benne. A lobogón három egyszerű piros virág látszott
kék mezőben. A királypénz még a saldaeai telet is kibírta, és a legnagyobb
erdőtüzek után is ez volt az első virág, ami kihajtott. Az elpusztíthatatlan
virág, a Bashere ház jelképe.
Maga Bashere már csizmában, sarkantyúban várta őket a sátor belsejében, a
kardja az oldalán lógott. Meglepő módon Deira úrnő is vele tartózkodott.
Szűk lovaglóruhája ugyanolyan árnyalatú volt, mint férje szürke kabátja, és
bár a nő oldalán nem lógott kard, az övén csillogó hosszú, ezüstmarkolatú tőr
megállta volna a helyét egy csatában is. Az a pár erős bőrkesztyű, amit a tőr
mögé gyűrt az asszony, arról árulkodott, hogy hosszú lovaglásra készül.
- Még napokig nem vártam ezt a hírt - mondta Bashere, és felkelt az
összecsukható tábori székből. - Hogy őszinte legyek, reméltem, hogy még van
pár hetem! Reméltem, hogy felfegyverezhetem Taim maradék embereit is
úgy, ahogy az ifjú Mattel elterveztük! Összeszedtem minden egyes
számszeríj-készítőt, manufaktúrába gyűjtöttem őket, és úgy pottyantják ki a
kész fegyvereket, mint a koca a kismalacokat! De egyelőre így is csak
tizenötezer emberemnek van számszeríj a kezében, és azok is épphogy
megtanulták, mihez kezdjenek vele. - Kérdően Randre tekintett, és felemelte
az ezüstkancsót, ami a szétnyitható tábori asztalt elfedő térképeken trónolt. -
Van időnk egy kis puncsra?
- Nincs - mondta Rand türelmetlenül. Bashere már többször is említette neki
azokat az embereket, akiket Taim azért küldött át hozzá, mert nem tudtak
fókuszálni, de sosem figyelt oda rá. Ha a férfi úgy gondolta, hogy jól
felkészítette őket, akkor az biztos úgy is volt. - Dashiva és három másik
asha'man odakinn vár ránk, és amint Morr is csatlakozik hozzájuk, készen
vagyunk! - Végigmérte Deira ni Ghaline t'Bashere-t, aki sólyomorrával úgy
tornyosult apró férje fölé, mint valami ragadozó madár, de a tekintete még egy
sólyoménál és vadabb volt. - Nincs időnk puncsot inni, Bashere nagyúr! És
nem jön velünk asszony. Ma nem!
Deira kinyitotta a száját, sötét szeme hirtelen felvillant.
- Nem jön velünk asszony! - mondta Bashere, és végigsimított tömött,
szürke bajuszán. - Továbbítom a parancsot!
Deirához fordult, és kinyújtotta a kezét.
- Asszony? - mondta lágyan. Rand elfintorodott, és várta, hogy kitörjön a
vihar.
Deira szája elkeskenyedett. Dühösen nézett le a férjére, úgy méregette, mint
egy sólyom, aki épp bekapni készül egy egeret. Nem mintha Bashere akár
csak távolról is emlékeztetett volna egy egérre, sokkal inkább úgy nézett ki,
mint egy jóval kisebb sólyom. A nő mély levegőt vett. Deira úgy tudott
levegőt venni, hogy szinte a föld is beleremegett. Aztán leakasztotta a tőrt az
övéről, és a férje kezébe fektette.
- Erről majd később még beszélünk, Davram! - mondta. - Hosszasan!
Rand eldöntötte, hogy egyszer majd, ha lesz rá ideje, ráveszi Bashere-t,
hogy elmagyarázza neki, ezt hogyan csinálta. Ha valaha lesz ilyesmire ideje.
- Hosszasan! - bólintott Bashere, és a foga is kivillant, úgy vigyorgott. A nő
tőrét a saját övére akasztotta. Az is lehet, hogy egyszerűen csak öngyilkos
alkat volt.
A köteleket már leszedték odakint a négy oszlopról, és Rand Dashivával és
a többi asha'mannel várakozott, amíg a kilencezer saldaeai könnyűlovas
hármas oszlopokban felsorakozott Bashere mögött. Valahol mögöttük
tizenötezer gyalogos gyülekezett, akik a Sárkány Légiójának hívták magukat.
Rand vetett rájuk is egy pillantást. Mindegyikük kék kabátban volt, amely
oldalt gombolódott, hogy ne törje meg a mellükön végigfutó vörös és arany
Sárkány mintáját. A legtöbben acél számszeríjat vittek a kezükben,
néhányuknak esetlen hatalmas pajzsuk volt helyette, de egyik sem fogott
lándzsát vagy kardot. Bármilyen nyakatekert tervet főzött is ki Mat és
Bashere, Rand remélte, hogy ezeknek az embereknek nem kell az életükkel
fizetni azért, mert hibáztak.
Morr izgatottan vigyorgott, várakozás közben kis híján a lábujjhegyén
hintázott. Talán csak annak örült ennyire, hogy ismét felveheti a fekete
kabátot az ezüst karddal a gallérján, bár az igazsághoz az is hozzátartozott,
hogy Adley és Narishma is legalább annyira izgatottnak tűnt, és még az öreg
Flinn arcán is mohó mosoly csillant. Tudták, hogy most hova mennek, és mit
kell majd ott csinálniuk. Csak Dashiva nézett elégedetlenül a semmibe, és a
szája hangtalanul mozgott. Mint mindig. A saldaeai nők is elégedetlenül,
szótlanul bámultak. Deira mögött sorakoztak fel, és oldalról nézték a sereg
felvonulását. Sasok és sólymok, felborzolt tollakkal, dühösen. Randet nem
érdekelte, milyen arcokat vágnak, és milyen gyilkos tekintettel méregetik. Ha
ő szembe tud majd nézni Nanderával és a hátrahagyott Hajadonokkal, a
saldaeai férfiaknak is képesnek kell lenniük elviselni az akármilyen hosszas
elbeszélgetéseket is! Ma, ha a Fény is úgy akarja, egyetlenegy nő sem fog
miatta meghalni.
Ennyi katonát nem lehetett egy pillanat alatt összegyűjteni, még ha várták is
a parancsot, de Bashere meglepően rövid idő alatt összeszedte őket. Felemelte
a kardját, és felkiáltott.
- A Sárkány nagyúrra!
A kiáltás végigfutott a mögötte sorakozó hatalmas tömegen:
- A Sárkány nagyúrra!
Rand megragadta a Forrást, és négy lépésszer négy lépésnyi Kaput nyitott a
faoszlopok között. Megkötötte a fonalakat, és átszaladt a túloldalra. Az
asha'manek követték. Hatalmas, fehér oszlopok határolta térre érkezett,
mindegyik oszlopfőt márvány olajágakból font koszorú övezte. A tér oldalain
két majdnem ugyanolyan, bíbor tetejű palota állt, áttört falaik, magas
erkélyeik, karcsú tornyaik csillogtak a lenyugvó nap fényében. Az egyik a
Királyi palota volt, a másik, az alig kisebb, a Tanács nagyterme, és ez itt a
Tammuz tér volt, Illian városának szíve.
Egy vékony kis emberke kék kabátban, olyan szakállal, ami felső ajkát
csupaszon hagyta, dermedten nézte, ahogy Rand és a fekete kabátos
asha'manek előugranak a semmiben nyíló lyukon, és egy zömök asszony,
akinek elég rövidre szabták zöld ruháját ahhoz, hogy zöld cipellője és
harisnyás bokája is kilátsszon, mindkét kezét az arcára szorította, és
földbegyökerezett lábbal nézte őket. A szeme majdnem kiesett a helyéről.
Mindenki megállt, és őket bámulta. Az utcai árusok kis híján elejtették a
tálcáikat, a kocsisok megállították az ökreiket, a férfiak, a nők és a gyerekek
eltátott szájjal nézték őket.
Rand a magasba lökte a karját, és fókuszált.
- Én vagyok az Újjászületett Sárkány! - A hangja mennydörgésként harsant,
a Levegő és a Tűz fonataival erősítette ilyen dübörgéssé, és a kezéből száz láb
magas lángok csaptak ki. Mögötte az asha'manek hatalmas, hálós
tűzlabdacsokat szórtak az égbe mindenfelé. Csak Dashiva nem, mert ő
halványkék villámokból vont földöntúli hálót a tér fölé.
Nem volt többre szükség. Az emberek sikoltozva lódultak meg, és futottak,
amerre láttak, mindegy hova, csak a Tammuz térről el! Épp időben kezdtek el
rohanni. Rand és az asha'manek elugrottak a Kapu elől, és Davram Bashere
átvezette vadul rikoltozó saldaeai hadait Illianba. A lovasok a kardjukat
lengették és ordítottak, ahogy beözönlöttek a térre. Bashere a középső
oszlopot vezette, és éppúgy, ahogy egyszer régen eltervezték, a két másik
oszlop oldalra fordult, hogy körbevegye a teret. Előömlöttek a Kapun, kisebb
csoportokra bomlottak, és kilovagoltak a térről.
Rand nem várta meg, hogy az utolsó lovas is kijöjjön a kapun. A seregnek
már jó harmada Illianban lehetett, mikor újabb, kisebb Kaput szőtt. Ha csak
egész kis távolságra akart Utazni az ember, nem kellett jól ismernie a
célállomást. Érezte, hogy körülötte Dashiva és a többiek is megszövik a
maguk Kapuját, de már át is lépett a sajátján, és hagyta, hogy rögtön
becsukódjon mögötte. A Királyi palota egyik karcsú, magas tornyocskájának
a tetején állt. Egy pillanatra azon merengett, vajon Mattin Stepaneos den
Balgar, Illian királya, ott van-e valahol alatta.
A torony teteje alig öt lépés széles volt, és a vörös kő mellvéd alig ért Rand
melléig. A maga ötven lépésnyi magasságával ez volt a város
legkiemelkedőbb pontja. Rand jól láthatta az alkonyati fényben szikrázó piros,
zöld, ezerszínű tetőket maga alatt, és a hosszú, széles földutakat, amik
átvágtak a várost és a kikötőt körbevevő magas fűvel borított mocsáron. A
levegőben a só csípős illata terjengett. Illiannak nem volt szüksége komoly
városfalra, a mindent beborító mocsár eddig megállította a hódítókat. Hiszen
eddig a hódítók nem tudtak lyukat ütni a levegőn. De azok ellen meg a falak
sem használtak volna semmit!
Szép város volt, az épületek legtöbbje halvány kőből épült, és legalább
annyi csatorna szelte át a házak közét, mint amennyi utca. Idefentről kék és
zöld erek hálózatának tűnt az egész. Rand nem vesztegethette arra az idejét,
hogy a kilátást csodálja. Alacsonyan végigsöpört a fogadók, boltok, lakóházak
és tornyos paloták felett a Levegő, Föld, Víz, Tűz és a Szellem fonataival.
Nem szőtt belőlük semmit, csak végighullámzott az égen a város felett, és jó
egy mérföldnyire el a mocsarak fölé is. Öt másik toronyból indult az útjára
egy-egy hasonló fonatköteg. Ahol az ellenőrizetlen szálak összetalálkoztak,
robbanások, fények, lángok csaptak fel. Bármelyik illuminátor megirigyelte
volna a látványt. Rand el sem tudott volna képzelni hatékonyabb módot arra,
hogy az illianiakat eltakarítsa Bashere seregeinek az útjából. Mostanra már
alighanem mindenki az ágya alatt kucorog rettegve! De nem ezért csinálta.
Egyszer régen úgy gondolta, hogy Sammael alighanem az egész várost
behálózta a csapdáival, amelyek azonnal jeleznek neki, ha valaki saidint
fókuszál. A fonatokat valószínűleg megfordította úgy, hogy senki más ne
láthassa, csak ő maga, és a jelzések alapján ki tudja találni, hogy egészen
pontosan hol van az illető, így aztán egy pillanat alatt megsemmisítheti. Rand
kis szerencsével most minden egyes csapdát beindított. Lews Therin biztos
volt abban is, hogy Sammael bárhol legyen, bármilyen messze, azonnal
megérzi, ha a csapdák működésbe lépnek. Ezek a fonatok innentől kezdve
használhatatlanok lesznek, ugyanis ezt a fajta védelmet minden egyes
alkalommal újra kellett szőni. Sammael vissza fog jönni. Soha életében nem
adott fel semmit sem, amit a sajátjának tekintett, még akkor sem, ha az igénye
gyenge lábon állt, vagy éppenséggel teljesen megalapozatlan volt. Soha nem
adta fel a tulajdonát harc nélkül. Rand mindezt Lews Therintől tudta. Már ha
Lews Therin valódi volt. Annak kellett lennie! Az emlékei túlságosan is
részletesek voltak! De vajon nem álmodhat-e egy őrült elme részletesen is?
Lews Therin, hívta csendben a férfit, de csak az Illian felett átsöprő szél
válaszolt.
A Tammuz tér üresen és elhagyatottan tátongott alatta, csak pár felborult
szekér éktelenkedett rajta. A Kaput épp oldalról látta, a saidin fonatain kívül
nem vett belőle észre semmit.
Rand lenyúlt a fonatokért, kicsomózta őket, és ahogy a Kapu egy fényes
felvillanással a semmibe omlott, vonakodva elengedte a saidint. Az égről már
az összes fonat eltűnt. Talán az asha'manek még mindig tartották a Forrást, de
Rand figyelmeztette őket jó előre, hogy ne tegyék. Megmondta nekik, hogy ha
megérzi, hogy valaki fókuszál Illianban, miután ő maga elengedte a saidint,
azt figyelmeztetés nélkül megöli. És nem akart utólag ráébredni arra, hogy az
egyik saját emberét végezte ki! A falnak támaszkodott, és azt kívánta, bárcsak
le tudna ülni valamire. A lába fájt, az oldala égett, akárhogy helyezkedett is,
de legalább annyira látnia kellett a saidin fonatait, mint éreznie.
A városban nem volt tökéletes a csend. Számos helyről hallott távoli
ordításokat, fém csendülését. Bármennyi embert küldött is Sammael a
határvidékre, nem hagyta teljesen őrizetlenül Illiant. Rand körbefordult,
próbált egyszerre figyelni minden irányba. Úgy vélte, Sammael a Királyi
palotához fog jönni, vagy a tér másik végére, de ebben nem lehetett biztos.
Odalenn az egyik utcán, látta, ahogy egy csapat saldaeai összeütközik egy
azonos létszámú, csillogó mellvértű lovascsapattal, de aztán még több
saldaeai érkezett a helyszínre és a harcot eltakarták előle a háztetők. Máshol a
Sárkány Légiójának egy töredékét pillantotta meg, egy csatorna alacsony
hídján keltek át éppen. A hosszú, piros tollbokrétát viselő tiszt a húsz,
hatalmas pajzsot cipelő katona előtt lépdelt, és mögöttük vagy kétszáz
számszeríjas férfi loholt. Hogy a fenébe fognak ezek harcolni? Kiáltások és
fém csendülése úszott a levegőben, haldokló emberek utolsó sikolyai.
A nap egyre lejjebb hanyatlott, az árnyékok megnyúltak a magas házak
között. Napnyugta. A fény forrása már csak izzó vörös félkör volt az ég alján.
Pár csillag is feltűnt a félhomályban. Tévedett volna? Sammael egyszerűen
csak elmenekül, és máshol épít magának új birodalmat? Vajon tényleg csak
saját bomlott elméjének zagyvaságait hallgatta?
Egy férfi fókuszált. Rand egy pillanatra megdermedt, és döbbenten nézett a
Tanács nagytermére. Ez épp elég saidin volt egy Kapu megnyitásához! Ilyen
messziről nem is biztos, hogy megérezte volna, ha valaki kevesebb Hatalmat
használ. Csak Sammael lehetett az!
Rand abban a pillanatban megragadta a Forrást, Kaput nyitott, és készen állt
arra, hogy villámot lövelljen ki az ujja hegyéből. Jókora szobába érkezett,
magas, tükrös, arany állólámpák világították be, és a mennyezetről is
lámpások csüngtek le. A fehér márványfalakon harci jeleneteket ábrázoló
domborművek sorakoztak. Néhány kép Illian hajóktól zsúfolt kikötőjét
mutatta. A szoba túlsó végében kilenc aprólékosan faragott és aranyozott
karosszék állt egy magas, lépcsős emelvény tetején mint megannyi trón, de a
középső széknek magasabb volt a támlája, mint az összes többinek. Mielőtt
Rand bezárhatta volna a Kaput, amelyen keresztül ide érkezett, a torony, amin
még egy szemvillanással előtte állt, felrobbant. Érezte, ahogy átmossa a Tűz
és a Föld, és a nyíláson át záporozó kő- és porvihar felborította. Az oldalába
iszonyatos fájdalom hasított, ahogy arcra esett, mintha éles, vörös lándzsát
döftek volna az ürességbe, amiben lebegett, és ha más nem is vette volna rá,
hogy becsukja a Kaput, a robbanás megtette a hatását. Valaki más fájdalmát
érezte, valaki más volt gyenge. Az ürességben elfeledkezhetett arról, hogy ez
az ő teste.
Megmozdult, rávette valaki más izmait arra, hogy megfeszüljenek, talpra
kecmergett, és tántorogva az emelvény felé futott. A tetőt ezernyi apró, vörös
fonat égette szét, már a tengerkék márványpadlóba kapott a Kapu nyomán
maradt halvány izzás körül. Az egyik láng a sarkába szúrt a csizmáján
keresztül. Rand hallotta, hogy felkiált és elesik. Valaki más fájdalma, a
lábában és az oldalában is! Nem az övé!
A hátára fordult, és még látta a vörös tűz fonatának maradványait. Tisztán
kivehető volt, hogy Tűzből és Levegőből szőtték, de még soha nem látta ezt a
mintát. Épp elég volt ahhoz, hogy kiszámítsa, pontosan honnan jöhetett a
támadás. A padlóban tátongó fekete lyukak és a mennyezet díszesen
megmunkált maradványa felsikoltott és megreccsent, mikor hozzáért a levegő.
Rand felemelte a kezét, és az öröktűz szövetét formálta meg. Illetve
elkezdte. Valaki más arca belesajdult egy réges-régi pofonba, majd Cadsuane
hangja felsikoltott, és megreccsent a fejében, akárcsak a vörös tűz égette
faldarabok. Ezt soha többé nem teszed meg, fiam! Úgy tűnt, mintha Lews
Therin vinnyogását hallaná a távolból, hogy mi mindent veszíthet el, hogy mi
minden pusztult el kis híján örökre egyszer régen. Minden szálat elejtett, csak
a Tűz és a Levegő maradt a kezében, és megismételte az előbb látott szövetet.
Több ezer vékony vörös sugár csapott ki a kezéből, és úgy nyílt szét a feje
felett, mint egy szégyenlős legyező. A mennyezet egy két láb széles körben
elégett: kormos vakolat és kesernyés szagú szenes por hullott alá.
Csak miután már útjára engedte a tűzsugarat, akkor ébredt rá, hogy akár
emberek is lehettek volna közte és Sammael között. Még aznap holtan akarta
látni Sammaelt, de ha ehhez nem kell másokat is megölnie... A fonatok
eltűntek, nagy nehezen újra talpra állt, és sietve a terem végében ásító magas
ajtók felé sántikált. Mindegyik ajtón Illian kilenc méhe díszelgett.
A Levegő egy aprócska szálával kilökte a nehéz ajtószárnyat. Olyan
aprócska volt a saidin fonata, hogy még ha Sammael mellette állt volna, akkor
sem érzi meg. A folyosóra ugrott, és fél térdre rogyott. Valaki más oldala
égett, és a sarka iszonyatosan fájt. Rand kihúzta a kardját a hüvelyéből, és arra
támaszkodott. Várt. A folyosó sarkán egy simára borotvált, rózsaszín arcú
fickó lesett ki félve. A kabátja alapján szolgaféle lehetett, legalábbis az egyik
oldalán zöld, a másikon pedig sárga ruha meglehetősen hasonlított egy
libériára. A férfi megpillantotta Randet, és lassan, nagyon lassan, mintha csak
azt hinné, hogy ha nem tesz gyors mozdulatokat, senki nem veszi észre,
visszacsúszott a fal mögé. Előbb vagy utóbb Sammaelnek is be kell látnia...
- Illian az enyém! - dübörgött fel a levegőben egy hang, és Rand egyszerre
hallotta minden irányból. Átkozódni kezdett. Sammael ugyanazt a szövetet
használta, mint ő a Tammuz téren, vagy valami nagyon hasonlót. Olyan kevés
Hatalmat kellett csak használni hozzá, hogy tíz láb távolságból sem tudná
megmondani, pontosan hol fókuszált. - Illian az enyém! Nem fogom
elpusztítani a saját tulajdonomat, hogy megölhesselek, és azt sem hagyom,
hogy te rombold le a városom! Volt képed ahhoz, hogy ide is eljöjj értem?
Elég bátor vagy ahhoz, hogy tovább is kövess? - A Kitaszított hangja
gúnyossá vált. - Elég bátor vagy?
Valahol a feje fölött egy Kapu nyílt meg, és zárult be. Rand nem is
kételkedett abban, hogy csak egy Kapu lehetett. Elég bátor? Hogy ő elég
bátor?
- Én vagyok az Újjászületett Sárkány - motyogta -, és meg foglak ölni!
 Kaput nyitott, és fellépett a palota emeletére.
Egy újabb folyosóra érkezett, ahol a falakon mindenütt tengeri hajókat
ábrázoló képek lógtak. A túlsó végén a lenyugvó nap utolsó, vérvörös
szeletkéje ragyogott be a magas ablakokon. Sammael Kapujának maradványa
még érezhető volt a levegőben, a szétoszlóban lévő fonatok halványan
ragyogtak, mint megannyi kísértet. Ahhoz azonban elég élesek voltak, hogy
Rand tisztán lássa őket. Ő is szőni kezdett, de aztán megtorpant. Úgy ugrott
fel ide is, hogy nem gondolt arra, miféle csapdába eshet. Ha pontosan
lemásolja, amit Sammael Kapujából még lát, ugyanoda jut, ahova a Kitaszított
ment, vagy legalábbis olyan közel hozzá, hogy az már szinte nem is számít.
De ha csak egy egészen kicsit változtat rajta, öt, de akár ötszáz lábbal arrébb
is érkezhet!
A függőleges ezüstcsík kifordult és megnyílt, majd hatalmas, árnyékba
borult romokat világított meg, bár a Kapu túloldalán korántsem volt még
olyan sötét, mint a félig zárt folyosón. A nap itt még kicsit kövérebb vörös
szeletke volt, és félig egy bedőlt óriáskupola mögé rejtőzött. Rand ismerte ezt
a helyet. Mikor a legutóbb itt járt, kénytelen volt egy újabb nevet adni a halott
Hajadonok listájához, ami mindig ott égett a tudatában. Mikor először volt itt,
Padan Fain követte, és még egy árnybarátnál is több lett, még egy
árnybarátnál is rosszabb lett. Az, hogy Sammael épp Shadar Logothba
menekült, nem lepte meg; úgy érezte, most végre a kör visszaér oda, ahonnan
elindult. Több szempontból is. Most, hogy kinyitotta a Kaput, már nem
vesztegethette az idejét sem nézelődésre, sem merengésre. Mielőtt teljesen
kiszélesedett volna a nyílás, ő már keresztül is vetette magát rajta, és
sántikálva, tántorogva berohant a romvárosba, amit egykor Aridholnak
neveztek, mielőtt elborította volna az árnyék. Törött utcakövek és száraz
gazok csikordultak a talpa alatt.
Az első saroknál, amit ért, félreugrott. A föld megremegett a lába alatt, és
hatalmas robajlás hallatszott onnan, ahonnan elrohant. Vakító fény villant az
alkonyati félhomályban, és Rand érezte, ahogy Tűz, Föld és Levegő szálai
áramlanak el felette. Sikolyok és fájdalmas ordítások töltötték be a teret,
túlszárnyalták a hatalmas dübörgést is. A saidin csak úgy lüktetett benne.
Vissza sem pillantott, sántikálva rohant tovább. Szaladt, ahogy csak tudott, és
az Egyetlen Hatalommal eltelve a sötétben is jól látott mindent.
A hatalmas város a messzeségbe nyúlt körülötte, az óriási palotáknak mind
négy-öt jókora kupolája is volt, egyik kicsit hegyesebb, másik elnyúltabb,
laposabb; a lenyugvó nap vörösen csillant a tetejükön. Bronz szökőkutak és
szobrok emelkedtek minden útkereszteződésben, hatalmas oszlopsorok
vezettek a nap fél korongját átszelő magas tornyokhoz. A legtöbb torony már
félig ledőlt, és minden ép kupolára vagy tíz olyan jutott, ami már magába
omlott, és mint valami törött tojáshéj, úgy ásított a közönyös égre. A szobrok
egy része szilánkokban hevert a talapzata mellett, vagy hiányzott az egyik
karja, netán a feje. A rohamosan mélyülő sötétség először a rom- és
szeméthalmokat öntötte el. Pár meggörbült fa még nőtt a romok közt,
kifacsart törzsük mint megannyi intő ujj meredt az égre.
Az útra jókora adag tégla, és kőtörmelék ömlött ki egy palota romjaiból. Az
épület egyik része már leomlott, a másik fele pedig részegen támaszkodott
gyenge oszlopaira, és az utca felé dőlt. Rand megállt az utca közepén, pár
lépésnyire a törmelékhalomtól, és várt, hátha érzi, amint valaki megint
használja a saidint. Errefelé nem volt jó ötlet az utca szélén megállni, és nem
csak azért, mert a házak bármelyik pillanatban összedőlhettek. Minden egyes
ablakból mintha ezernyi kíváncsi szem figyelte volna várakozóan, gonoszan.
Távolról érezte, hogy az oldalán fellüktet az új seb. A vágás szinte égett, és
visszhangozta azt a gonoszt, ami Shadar Logoth porához tapadt. A régi seb
megfeszült, mint egy ökölbe szorított kéz. A lábában égő fájdalom most
valóban távolinak tűnt. Az üresség közelről ölelte át, és a Sötét Úr rontása a
saidinon az oldalában égő seb ütemére lüktetett. Shadar Logoth nagyon
veszélyes hely volt nappal. Éjszaka pedig...
Az utca másik végén, a csodálatos módon még épen álló tornyos emlékmű
mellett mintha valami megmozdult volna! Egy, a többinél is sötétebb árny
szaladt át az úton. Rand majdnem fókuszált, de nem hitte volna, hogy
Sammael így futkározna fel-alá. Mikor belépett a városba, és a Kitaszított
mindent elpusztított a Kapuja körül, rémséges sikolyokat hallott. Akkor
cseppet sem érdekelték. Shadar Logothban semmi nem élt meg, még a
patkányok sem. Sammael biztos hozott magával pár embert, olyan fickókat,
akiket nem sajnált feláldozni, ha a segítségükkel megölheti Randet. Talán ők
elvezethetik a Kitaszítotthoz! Olyan gyorsan szaladt előre, amilyen gyorsan
csak sérült lábával tudott, és olyan halkan, amennyire csak lehetett. A
szétforgácsolódott utcakő olyan hangosan csikorgott a talpa alatt, mintha
száraz csontokon járt volna. Remélte, hogy a zaj csak az ő, saidin által
kiélesített érzékeinek ilyen zavaró.
A torony aljában megállt, és körbenézett. A magas, vaskos kőépületet
mindenütt faragványok borították. Bárki futott is erre, már elment. Csak a
bolondok és az esztelenül vakmerőek merészkedtek Shadar Logothba éjszaka!
A gonosz, ami bemocskolta, a gonosz, ami elpusztította Aridholt, nem halt
meg a várossal együtt. Kicsit lejjebb az utcán az egyik ablakból ezüstös-
szürke ködcsáp nyúlt elő, és egy másik ködpamacs felé kúszott, ami az egyik
ledőlt fal nyílásából áradt elő. A fal mögötti üreg úgy ragyogott, mintha
telihold világítaná meg. Az éjszakában Mashadar, a sötét erő köd járta be
város-börtönét. A hatalmas gonosz egyszerre több tucat, talán több száz
helyen is megjelenhetett. Mashadar érintésénél kevés borzalmasabb halál
létezett. Rand oldalában a saidin rontása még élesebben lüktetett, az ott égő
távoli fájdalom úgy hasogatott, mint tízezer villám, amelyik mindegyik
erősebb az előzőnél. Még mintha a föld is megremegett volna a talpa alatt.
Megfordult, és azon gondolkozott, hogy elmenjen-e a városból. Sammael
aligha várta meg, hogy Mashadar előbújjon. Valószínűleg már elment, és őt
csak azért csalogatta ide, hogy addig kutassa a nyomát a romok között, míg
csak Mashadar meg nem öli. Megfordult, megállt, és a torony oldalához
simult. Két trallok osont végig az utcán, hatalmas testükön éjfekete páncél
feszült. Vagy másfélszer olyan magasak lehettek, mint Rand. A páncéljuk
könyökén és vállán hatalmas tüskék meredeztek, és jókora, fekete, horgas
lándzsa volt mindkét kezükben. Rand saidinnal telt szemével tisztán látta az
arcukat is: az egyiknek a szája és az orra helyén jókora madárcsőr
éktelenkedett, a másiknak pedig vaddisznópofája volt. Minden egyes
mozdulatukból csak úgy ordított a félelem. A trallokok imádták a vért,
imádtak gyilkolni, de Shadar Logothtól még ők is rettegtek. Alighanem
Myrddraalok is vannak velük. Ha nem hajtották volna őket az Enyészek,
egyetlenegy trallok sem tette volna be a lábát a városba. És egyetlenegy
Myrddraal sem jött volna ide, ha Sammael nem kényszeríti rá! Ezek szerint
viszont a Kitaszított még mindig a városban van, máskülönben a trallokok ész
nélkül a kapu felé rohannának, és nem vadásznának. Márpedig ezek itt
vadásztak! A vaddisznóorr azért mozgott olyan élénken, hogy szagot fogjon.
Hirtelen egy rongyos figura vetette magát a trallokokra az egyik ablakból, a
kezében már döfésre irányuló lándzsával. Egy aiel nő, akinek a shoufa a fejére
volt tekerve, de az arcát nem fedte el a fekete kendő. A sascsőrű trallok
felvisított, ahogy a lándzsa keresztülszaladt rajta, a nő pedig újra és újra
átdöfte. A vaddisznóképű trallok abban a pillanatban megpördült, hogy a társa
elesett, és hörögve a nő felé bökött a horgas lándzsával, de az aiel átbújt a
fekete fegyver alatt, és a teremtmény gyomrába szúrta fegyverét. A trallok a
másik szörny hullájára zuhant.
Rand talpon volt, mielőtt végiggondolta volna, mit tesz.
- Liah! - üvöltötte. Azt hitte, a nő már régen meghalt, hiszen olyan sok idő
telt el azóta, hogy kénytelenek voltak itt hagyni Shadar Logothban. Azt hitte,
meghalt, hogy érte halt meg! Liah, a Chareen törzs Chosaida klánjából; a név
ott lüktetett az agyába égett listán.
A nő szembefordult vele, hogy megütközzenek egymással. Az egyik
kezében már döfésre emelte a lándzsát, a másikban védekezésre a kerek kis
bőrpajzsot. Arcát eltorzította a düh, pedig Rand úgy emlékezett, igen csinos
volt a sebhelyek dacára is.
- Az enyém! - sziszegte fenyegetően a foga között. - Az enyém! Senki más
nem jöhet ide! Senki!
Rand döbbenten állt meg. A lándzsa nem mozdult, a nő azt kutatta, hogyan
kellene mozdulnia, hogy már az első támadással öljön.
- Liah, ismersz engem! - mondta a férfi lágyan. - Ismersz! Visszaviszlek a
Hajadonokhoz, a lándzsa-nővéreidhez!
Rand a nő felé nyújtotta a kezét.
A Liah arcán tomboló harag zavart fintorba ment át. Félrebillentette a fejét,
úgy méregette a férfit.
- Rand al'Thor? - kérdezte lassan. A szeme kitágult, a halott trallokokra
nézett, és őszinte iszonyat töltötte meg a tekintetét. - Rand al'Thor... - suttogta,
és ügyetlenül az arca elé húzta a fekete kendőt, bár a kezében lévő lándzsa
nagyban akadályozta. - A car'a'carn! - sikította, és elrohant.
Rand utána sántikált. Meg-megbotlott a földön heverő kövekben, elesett,
elszakította a kabátját, megint elesett, most már majdnem le is szakadt róla a
ruhája. Meghemperedett a porban, és futtában tápászkodott fel. A teste
gyengesége nagyon távolinak tűnt, a fájdalom is mintha mérföldekre lett
volna tőle, de még az ürességben lebegve is tudta, hogy nem erőltetheti sokkal
tovább magát. Liah eltűnt az éjszakában. A következő árnyak rejtette
utcasarok mögött.
Olyan gyorsan botorkált el odáig, amilyen gyorsan csak tudott. És kis híján
négy trallok és egy Myrddraal karjaiba futott. Az Enyész éjsötét köpenye
természetellenesen mozdulatlan maradt, akárhogy hadonászott is a gazdája. A
trallokok felhördültek meglepetésükben, de a döbbenetük alig egy
szívverésnyi ideig tartott csak. A horgas lándzsák és a görbe, kaszára
emlékeztető kardok máris felemelkedtek. A Myrddraal halottfekete pengéje is
már a kezében volt. A kard majdnem olyan veszedelmes sebeket ütött, mint
Padan Fain tőre.
Rand meg sem próbálta kihúzni az oldalára kötött gémjeles kardot. A Halál
maga, vörös rongyruhában. Fókuszált, és a kezében egy lángkard jelent meg.
Sötéten lüktetett a saidin, és Rand egy mozdulattal lefejezte a szemnélküli
szörnyet. Egyszerűbb lett volna úgy elpusztítania az öt teremtményt, ahogy az
asha'manek ölték meg az aieleket Dumai Kútjánál, de nem volt ideje
megváltoztatni a fonatokat, mert egy másodpercnyi késedelem is az életébe
kerülhetett volna. Őt is meg lehetett ölni! A lángkard fényében járta el a
kardmesterek gyakorlatainak táncát, a gyenge, vörös izzás mély árnyékokat
vetett a feje fölött imbolygó torz arcokra. A farkasfej, a kecske hegyes képe
mind-mind sikolyba torzult, ahogy fényes pengéje keresztülhasított a fekete
páncélon és a húson, mintha csak vajat szelne. A trallokok ereje
nagyságukban és létszámukban rejlett. Vele és a Hatalomból szőtt kard ellen
annyi esélyük sem volt, mintha fegyvertelenül, álmosan ácsorogtak volna.
 Fegyvere eltűnt a kezéből. Még mindig a Kavargó Szélnek is nevezett
kardforma végső lépésében állt, és amerre nézett, mindenütt csak halált látott.
Az utolsó trallok még mindig vergődött, kecskeszarva éles hangon karistolta a
követ. A fejetlen Myrddraal csapkodott, csizmás lába nagyokat döndülve
rúgta a földet. A Félemberek még akkor sem haltak meg könnyen, ha lefejezte
őket az ember.
A kard még szinte el sem tűnt, mikor hatalmas, ezüst villám csapott le a
tiszta, csillagos égből.
Az első fülsiketítő dörejjel alig négy lábnyira tőle vágott a földbe. A világ
elfehéredett és az üresség összeomlott. A föld megrándult alatta, ahogy egy
újabb villám csapott be, aztán még egy és még egy. Addig észre sem vette,
hogy hason fekszik. A levegő szikrázott. Szédelegve felállt, félig zuhant, félig
futott előre. Egy újabb villám szétrobbantotta az utcát, és az épületek hatalmas
robajjal dőltek össze a háta mögött. Egyenesen előre tántorgott, nem
érdekelte, hova megy, csak el innen, csak el innen!
Hirtelen kitisztult annyira a feje, hogy lássa, hol is van. Hatalmas, lekövezett
terület közepén állt, de még mindig szédült, körülötte jókora kődarabok
hevertek. Némelyik akkora volt, mint ő maga. Itt-ott sötét, egyenetlen lyukak
tátongtak a padlóban. Körülötte magas falak emelkedtek, erkélyek újabb és
újabb, a végtelenségig körbefutó sora. Az egykori tetőnek már csak egy kis
része maradt meg, felette szikrázva ragyogtak a csillagok.
Támolygott még egy lépést, és a padló beszakadt alatta. Kétségbeesetten
tárta szét a karját, és az egész teste megrándult, mikor jobb kezével sikerült
megkapaszkodnia az üreg peremében. Beláthatatlanul sötét lyuk tátongott
alatta, tehetetlenül lógott fél kézen. Lehet, hogy csak pár lábnyira volt alatta a
pince padlója, de akár egy mérföldet is zuhanhat. Levegőből készíthetett volna
pár könnyű kis fonatot, hogy könnyebben kihúzhassa magát a gödörből, de...
Sammael azt is megérezte, hogy kardot szőtt a saidinból, pedig ahhoz igazán
kevés Hatalmat használt! Bár nem azonnal csaptak le a villámok, Rand nem
tudta volna megmondani, mennyi ideig tartott, míg végzett a trallokokkal. Egy
perc? Vagy csak pár pillanat?
Nagy nehezen fellökte a bal karját, és megpróbálta elkapni a lyuk szélét a
másik kezével is. Az üresség már nem védte meg a fájdalomtól, és a kín úgy
hasított az oldalába, mint egy tüzes tőr. A szeme előtt fehér pöttyök táncoltak.
És ami még rosszabb, a lendülettől a jobb keze is megcsúszott a kövön, és
érezte, ahogy a szorítása gyengül. Meg kellett próbálnia...
Egy kéz markolta meg a jobb csuklóját.
- Ostoba vagy - hallotta egy férfi mély hangját. - Csak az a szerencséd, hogy
nem akarom, hogy ma halj meg! - A kéz lassan kezdte kihúzni. - Nem
próbálnál meg segíteni? - kérdezte a férfi ingerülten. - Nem foglak a hátamon
cipelni, és Sammaelt sem fogom megölni helyetted!
Rand lerázta magáról a döbbenetet, felnyújtotta a bal kezét is, és megfogta
az üreg szélét. Bármennyire fájt is az oldala, nagy nehezen újra megragadta az
ürességet és a saidint. Nem fókuszált, de felkészült rá.
A feje és a válla már kibukkant a gödörből és jól látta végre az idegent is.
Nagydarab fickó volt, talán pár évvel idősebb, mint ő maga, a haja sötét, mint
az éjszaka, és a kabátja akár egy asha'mané is lehetett volna. Rand még soha
életében nem látta. De legalább nem egy Kitaszított volt az! Róluk tudta, hogy
néznek ki. Vagy legalábbis azt hitte, hogy tudja.
- Ki vagy? - kérdezte élesen.
A férfi még mindig húzta kifelé, de kurtán felnevetett.
- Érd be annyival, hogy épp erre jártam vándorutam során. Komolyan most
akarsz beszélgetni?
Rand nem pazarolta beszédre az erejét. Nagy nehezen kinyomta magát az
üregből. Először csak a mellkasa látszott ki, aztán a dereka is. Hirtelen
észrevette, hogy a padló körülöttük a telihold ezüstös fényében fürdik.
Hátranézett, és meglátta Mashadart. Nem csak egy csápját, hanem egy
gomolygó, ezüstszürke ködfalat, ami az egyik erkélyről hajolt ki lassan, és
feléjük ereszkedett. Gondolkodás nélkül felemelte a szabad kezét, és
felcsapott az öröktűz. A szilárd tűz fehér sávja kettévágta a feléjük hömpölygő
hullámot. Tompán azt is érzékelte, hogy a másik férfi szabad kezéből, abból,
amelyikkel nem őt emelte ki a sötét mélységből, szintén fehér tűz csap ki, és
az ellenkező irányból támad a ködre. A két csóva összeért.
Rand összerándult, a feje úgy zúgott, mint egy félrevert harang, a saidin és
az üresség egy pillanat alatt szilánkokra tört. Mindent kettősen látott, az
erkélyeket, a földön heverő kődarabokat, sőt az idegen férfit is. Két, egymásra
úszó képet érzékelt, amint két keze közé fogja a fejét, és a földön fetreng.
Rand pislogott, és Mashadart kereste a tekintetével. A fénylő ködhullám
eltűnt, de a ragyogás még ott lebegett az erkélyek fölött, de egyre fakóbban,
egyre távolodva. Rand látása lassan rendbejött. Úgy tűnt, az öröktűztől még az
értelem nélküli gonosz akarat, Mashadar is megfutamodott.
Támolyogva talpra állt, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse az idegent.
- Azt hiszem, jobb lenne, ha eltűnnénk innen. Mi történt?
A másik férfi felpattant, és megvetően nézett Rand kezére. Legalább olyan
magas volt, mint ő, ami az aieleket kivéve igen ritka volt.
- Nem tudom, mi történt - mordult fel. - Fuss, ha élni akarsz!
Azonnal követte a saját tanácsát, és a falat szegélyező boltívek felé szökellt.
Nem a legközelebbihez, mert Mashadar a mögül kúszott elő.
Rand ügyetlenül kapott az üresség felé, és amilyen gyorsan csak tudott, az
idegen után bicegett, de még félúton sem voltak a falhoz, a villámok már le is
csaptak. Hatalmas, ezüst nyilak robbantak a padlóba. Mint az őrültek rohantak
át a boltívek között, mögöttük már nagy robajjal szakadt be a padló, és dőlt
össze az épület. Rand meggörnyedt vállal, az arca elé tartott kézzel, köhögve
futott át egy széles termen. Az oszlopok már remegtek, a mennyezetről
ökölnyi kövek záporoztak alá.
Észre sem vette, hogy már az utcán rohan, jó pár lépést meg is tett, mielőtt
megállt. A legszívesebben kétrét görnyedt volna, úgy fájt az oldala, de félt
tőle, hogy akkor meg a lába nem bírná el, és felborulna. Sebesült sarka csak
úgy lüktetett; mintha egy év eltelt volna azóta, hogy a vörös Tűz és Levegő
fonál beleszúrt! Megmentője előtte állt, és őt méregette. Hiába volt csupa por,
a magabiztossága egy királyéval vetekedett.
- Ki vagy? - kérdezte Rand újból. - Taim emberei közé tartozol? Vagy saját
magadat tanítottad? Elmehetnél Caemlynbe, a Fekete Toronyba, ha akarnál!
Nem kell az egész életedet az aes sedai-októl való félelemben töltened!
Valamiért az idegen ennek hallatán elfintorodott. Rand nem értette, mi
rosszat mondott.
- Sosem féltem az aes sedai-októl! - csattant fel a férfi, aztán vett egy mély
levegőt. - Talán jobb lenne, ha most elmennél innen, de ha mindenáron itt
akarsz maradni, és meg akarod ölni Sammaelt, jobb lenne, ha megpróbálnál az
ő fejével gondolkozni. Már megmutattad, hogy képes vagy rá! Ha tehette,
mindig is ott szerette elpusztítani az embereket, ahol azok nagy győzelmet
arattak. Ha ilyen hely nem volt a közelben, beérte bármivel, amit az illető a
sajátjaként jelölt meg.
- Az Átjárókapu - mondta Rand lassan. Ha valamit egyáltalán a sajátjaként
jelölt meg Shadar Logothban, az csak az Átjárókapu lehetett. - Ott vár! És
csapdákat állított!
Úgy tűnt, nem csak csapdákat állított, de kidolgozott egy olyan
megfigyelőrendszert is, mint amilyet Illianban épített, hogy mindig tudja, ha
egy férfi fókuszál. Sammael alaposan kitervelte ezt a harcot!
A férfi gúnyosan felnevetett.
- Úgy tűnik, magad is rátalálsz a helyes útra! Már ha valaki a kezednél
fogva vezet! Igyekezz nem elbukni! Sok tervet kellene ám újraírnunk, ha
megöletnéd magad ma este!
Elfordult, és átvágott az utcán. Egy kis sikátor felé indult.
-Várj! - kiáltotta Rand. A fickó csak ment tovább, nem állt meg, még csak
vissza sem nézett. - Ki vagy? És miféle terveket?
A férfi eltűnt a sikátorban.
Rand utána sántikált, de mire a keskeny utcához ért, már nem volt ott senki.
Vagy száz lépésnyi sima falat látott, és ahol a sikátor újra egy nagyobb utcát
keresztezett, Mashadar ezüst fénye derengett. A férfit mégsem látta semerre.
Ami egészen egyszerűen lehetetlen volt! A fickónak persze volt annyi ideje,
hogy Kaput nyisson, már ha tudta, hogyan kell, de a fonatok nyoma látható
lett volna, és ha valaki annyi saidint használ mellette, mint amennyi egy
Kapuhoz kell, az feltűnt volna neki!
Hirtelen az eszébe jutott, hogy azt sem érezte, mikor a férfi öröktüzet
használt. A látása a puszta gondolattól és az emlékképtől, ahogy a két fehér ív
összeért, ismét megkettőződött. Egy pillanatra megint maga előtt látta a férfi
arcát, egész élesen, miközben minden más elmosódott. Addig rázta a fejét,
míg csak ki nem tisztult a látása.
- Ki a Fény vagy? - kérdezte suttogva, aztán hozzátette: - Mi a Fény vagy?
Bárki volt és bármi, a férfi most már eltűnt. Sammael viszont még mindig
Shadar Logothban volt. A saidin rontása most már rezgett, és egyre
mélyebben beleette magát Randbe, az üresség maga is vibrált. De a fáradt
izmok gyengesége és a fájó sebek kínja lassan megfakult. Meg fogja ölni az
egyik Kitaszítottat még ma éjszaka!
Sántikálva osont át az utcákon, óvatosan helyezte egyik lábát a másik után.
Még mindig csapott valamennyi zajt, de most már az éjszaka sem volt olyan
csendes. Sikoltozás és torokhangú ordítás töltötte be a várost. Az értelem
nélküli Mashadar minden élőt megölt, aki az útjába akadt, és a trallokok
ugyanúgy hullottak ma éjjel, mint egykor régen, nagyon régen, mikor először
merészkedtek a falak közé. Néha egyik-másik keresztutcában megpillantott
pár trallokot, kettőt, négyet, vagy akár egy tucatot is. Időnként volt velük egy
Enyész is, de általában magukban vonultak. Egyikük sem vette észre Randet,
és a férfi nem bolygatta őket. Nem csak azért, mert Sammael azonnal
észrevette volna, ha fókuszál. A trallokok és a Félemberek hiába kerülték el
Mashadart, halottak voltak. Sammael szinte biztos, hogy az Átjárókon
keresztül hozta ide őket, és úgy tűnik, nem vette észre, hogy Rand megjelölte
a város Átjárókapuját.
A férfi jóval az Átjárókapuhoz vezető tér előtt megállt, és körülnézett. Az
egyik közeli torony teljesen épnek tűnt. Nem volt ugyan olyan magas, mint
némelyik társa, de így is több mint ötven hossznyira emelkedett az utca fölé.
Az alján tátongó sötét kapu üresen állt, a fa már rég elrohadt, és a
vaszsanérokat megette a rozsda. A sötétséget csak a kintről besütő csillagfény
enyhítette kissé. Rand lassan felkapaszkodott a meredek csigalépcsőn.
Minden egyes lépése apró kis porfelhőt kavart, és minden másodiknál égő
fájdalom hasított a lábába. Távoli fájdalom. Valaki másé. A torony tetején
megállt, és a sima mellvédnek dőlt, hogy kifújja magát. Érthetetlen módon az
jutott az eszébe, hogy ha Min tudomást szerez erről, soha nem lesz vége a
zsörtölődésnek! Min vagy Amys, vagy maga Cadsuane.
A hiányzó tetők felett jól látta az egykori Aridhol egyik legfontosabb terét.
Réges-rég egy ogier liget fedte itt a tájat, de az ogierek, akik a város
legrégebbi részét építették, még alig harminc éve mentek el, mikor a helyi
lakosok kivágták az összes fát, hogy a városnak legyen hova terjeszkednie.
Paloták és paloták romjai vették körül a hatalmas teret, Mashadar több
ablakban is ezüstösen csillogott, és az egyik sarkot teljesen ellepte egy
felismerhetetlen romhalom, de középen még mindig sértetlenül állt az
Átjárókapu. Innen csak egy nagy, széles kőtömbnek tűnt. Nem volt elég közel
ahhoz, hogy észrevegye a finoman faragott levelek és indák kuszaságát, de az
egykori védőkerítés ledőlt maradványait annál jobban látta. Az Egyetlen
Hatalommal megmunkált fém nem rozsdásodott, de összetörve, kötegekben
hevert a földön. Látta a csapdákat is, amiket ő maga szőtt az Átjárókapu köré.
A fonatokat úgy fordította ki, hogy senki más ne vehesse észre. Nem látszott
rajta, hogy vajon a trallokok és a Félemberek valóban azon keresztül érkeztek-
e, de ha igen, akkor nemsokára mind meghalnak. Csúnya dolog volt.
Bármiféle csapdákat készített is Sammael, azok Rand számára láthatatlanok
voltak, de nem is várta, hogy másképp legyen. Valószínűleg azok sem voltak
kellemesebbek, mint az ő csapdája.
Először nem látta Sammaelt, de aztán valaki megmozdult az egyik palota
magas oszlopai között. Rand várt. Biztos akart lenni a dolgában, ugyanis
egyetlenegy esélye volt csak. Egy alak lépett ki az oszlopok közül, lépésnyire
eltávolodott a faltól is, és ide-oda forgatta a fejét. Sammael volt az, a torkán
hófehéren csillant az illiani csipke. Randet várta, hogy sétáljon már be végre a
térre, sétáljon már be végre a csapdáiba! Mögötte felerősödött a palota
ablakaiban lévő csillogás. Sammael a téren honoló sötétségbe nézett, és
közben Mashadar kigomolygott az ablakon. Az ezüstszürke köd karjai egymás
felé lebegtek és összefonódtak, majd lassan a férfi feje fölé úsztak. Sammael
egy kicsit arrébb sétált. A ködhullám leereszkedett, és estében gyorsulni
kezdett.
Rand megrázta a fejét. Sammael az övé volt! Az öröktűzhöz szükséges
fonalak szinte önmaguktól álltak össze, akárhogy visszhangzott is benne
Cadsuane tiltása. Felemelte a kezét.
Sikoly törte meg a csendet, egy asszony mindennél iszonyatosabb
halálordítása. Rand látta, hogy Sammael a hatalmas romhalmaz felé fordul, de
addigra már ő is odanézett. A halom tetején egy kurta kabátos, bőrnadrágos
alak rajzolódott ki az éjszakai égre. Mashadar alig látható, aprócska fonala a
bokája köré fonódott. A nő kinyújtott kézzel vonaglott, nem tudott elmozdulni
a helyéről, és artikulátlan üvöltése mintha Rand nevét mondta volna ki.
- Liah! - suttogta. Önkéntelenül is előrenyújtotta a kezét, mintha átnyúlhatna
a hatalmas téren, és elhúzhatná a nőt. Semmi nem menthette meg azt, amit
Mashadar egyszer megérintett, ez éppolyan biztos volt, mint az, hogy azonnal
meghalt volna, ha Padan Fain tőre a szívét éri.
- Liah! - suttogta, és az öröktűz kicsapott a kezéből.
Egy szívverésnyi időre még mintha látta volna a nő alakját, kemény fekete
és puha hófehér vonalakkal megrajzolva, aztán Liah már halott volt. Halott,
mielőtt a haláltusája akárcsak megkezdődött volna.
Rand üvöltve söpört végig az öröktűzzel a téren, a romhalmaz saját magába
omlott, időtlen halál vágott végig a kövön, majd elengedte a saidint, még
mielőtt a téren végighullámzó Mashadar hatalmas tavát érinthette volna. A
köd ezüstösen hullámzott az Átjárókapu felett és a túloldalról, egy másik
palota ablakaiból, vékony patakocskákban csorgott felé a gonosz másik karja.
Sammael halott volt. Annak kellett lennie! Nem volt ideje elfutni, nem volt
ideje Kaput nyitni sem, és még ha lett is volna, Rand megérezte volna, hogy
fókuszál. Sammael halott volt, egy még nála is gonoszabb erő ölte meg. Az
üresség felszínén érzelmek futottak át: Rand sírni akart, vagy talán inkább
nevetni. Azért jött ide, hogy megölje az egyik Kitaszítottat, de ehelyett egy
olyan nőt pusztított el, akit ő maga hagyott a sorsára ezek között a kegyetlen
falak között!
Sokáig, nagyon sokáig állt a torony tetején, a fogyó hold lassan átkúszott az
égen, állt és nézett, míg Mashadar el nem borította teljesen a teret, hogy már
csak az Átjárókapu felső csücske lógott ki az ezüstös ködből. Akkor aztán
lassan elhullámzott, és máshol keresett új prédát. Ha Sammael még élt,
könnyen megölhette volna az Újjászületett Sárkányt. Rand nem volt benne
biztos, hogy bánta volna, ha így esik. Végül aztán kaput nyitott a Suhanáshoz,
és egy korlát nélküli, apró, félig fehér, félig fekete korongot választott úti
felületnek. A Suhanás lassabb volt, mint az Utazás. Legalább fél órájába telt,
hogy visszaérjen Illianba, és egész úton Liah nevét ismételgette. Beleégette az
agyába, és úgy ütötte magát vele, mint egy korbáccsal. Azt kívánta, bárcsak
tudna sírni. Azt hitte, már egészen elfelejtette, hogy kell
A többiek a Királyi palotában vártak rá, a trónteremben. Bashere, Dashiva
és a négy másik asha'man. Éppolyan volt, mint az a terem, amit a Tammuz tér
másik végében látott, még az állólámpák, a falfaragványok és a hosszú, fehér
emelvény is ugyanolyan volt, talán csak egy egészen kicsit nagyobb. Az
egyetlen különbség az volt, hogy az emelvényen nem kilenc szék állt, hanem
egyetlen aranyozott trón. Leopárdok szolgáltak a karjául, és kilenc
férfiökölnyi aranyméh repült a trónon ülő feje fölött. Rand fáradtan rogyott le
az emelvény lépcsőire.
- Ha jól látom, Sammael halott - mondta Bashere, és végigmérte a rongyos
ruhában kuporgó Randet.
- Halott - mondta a férfi.
Dashiva megkönnyebbülten sóhajtott fel.
 - A város a miénk - folytatta Bashere -, jobban mondva a tiéd. - Hirtelen
felnevetett. - A harc elég hamar abbamaradt, mikor a megfelelő emberek
rájöttek, hogy te támadtad meg őket! Végül is alig kellett kihúznunk a
kardunkat! - A kabátjának az egyik ujja elszakadt és jókora vérfolt
éktelenkedett rajta. - A Tanács türelmetlenül várta, hogy végre visszatérj!
Mondhatni izgatottan! - tette hozzá egy félmosollyal.
Nyolc izzadó ember tömörült a trónterem átellenes végében amióta csak
Rand megérkezett. Sötét selyemkabát volt mindegyiken, dús arany- vagy
ezüsthímzéssel a vállaikon és az ujjain, és hatalmas csipkezuhataggal a
torkuknál és a csuklójukon. Némelyikük szakállt növesztett, de simára
borotválta a felső ajkát, és mindegyiküknek széles, zöld selyemszalag lógott
keresztbe a mellkasán. Kilenc aranyméh masírozott rajta.
Bashere intésére előtolongtak, minden harmadik lépésnél mélyen
meghajoltak Rand felé, mintha még sosem láttak volna nála elegánsabb és
jobban fésült embert. A vezetőjük egy magas, kerek képű férfi volt, az
errefelé honos nevetséges szakállal, és egyfajta természetes magabiztossággal,
amit azonban most szinte teljesen elnyomott az aggodalom.
- Sárkány nagyuram - mondta, újra meghajolt, és mindkét kezét a szívére
helyezte. - Bocsásson meg, de Brend nagyurat semerre nem lelhetjük föl, és...
- Nem is fogják megtalálni - mondta Rand szárazon.
A férfi arca összerándult a másik hangjából áradó keménység hallatán, és
nyelt egy nagyot.
- Ahogy mondja, Sárkány nagyúr - mormolta. - Én Gregorin den Lushenos
lennék, Sárkány nagyuram, és én beszélnék a Kilencek Tanácsa nevében.
Felajánlanánk... - élénken intett az egyik mögötte állónak, és az alacsonyabb,
szakállas emberke egy zöld selyemmel letakart párnácskával a kezében lépett
előre - felajánlanánk Illiant!
Az alacsonyabb fickó lerántotta a selymet, és a párnán ott csillogott egy
vaskos, két hüvelyk széles, babérlevelekből font korona.
- A város természetesen nagyuramé - tette hozzá Gregorin
aggodalmaskodva. - Már megszüntettünk minden ellenállást. Felajánljuk a
koronát, a trónt és egész Illiant!
Rand nézte a párnát, a koronát, és mozdulni sem tudott döbbenetében. Az
emberek azt hitték, hogy királlyá akarja koronáztatni magát Tearben, attól
féltek, hogy királlyá koronáztatja magát Cairhienben és Andorban, de senki
nem ajánlott még fel neki egy trónt!
- Miért? Mattin Stepaneosnak már nem kell a trónja?
- Mattin király két napja eltűnt - mondta Gregorin. - Néhányan attól
tartunk... Attól tartunk, hogy Brend nagyúrnak lehetett valami köze a
dologhoz. Brend nagyúr... - Megállt, és nyelt egy nagyot. - Brend nagy
befolyással volt a királyra, sokak szerint túlságosan is naggyal, de mivel az
elmúlt hónapokban sok más gondja is volt, Mattin lassan összeszedte magát.
Rand kabátujja koszos csíkokban lógott a karjára, és felfedte szétszabdalt
ingét is, mikor végre a Babérkorona felé nyúlt. Az alkarján csillogó, tekergőző
Sárkány legalább olyan élesen ragyogott a lámpafényben, mint a korona.
Körbeforgatta a kezében.
- Még mindig nem mondtátok meg, miért! Mert meghódítottalak titeket?
Meghódította Teart és Cairhient is, de mégis mindkét országban sokan
fordultak ellene. De akkor is ezt kellett tennie!
- Ez is szerepet játszik benne - mondta Gregorin szárazon. - De még így is
lehet, hogy magunk közül választottunk volna valakit, ugyanis máskor is lett
már király egy Tanácstagból. De a gabona, amit Tearből szállíttatott nekünk, a
Fényre mondom, a szívünkbe zárta. Ha Sárkány nagyuram nincs, sokan éhen
haltak volna! Brend minden egyes búzaszemet a hadseregnek tett félre.
Rand zavartan pislogott, és fél kézzel elengedte a koronát. A babérlevelek
közé bújtatott kardok megszúrták a kezét. Milyen régen is volt az, hogy
megparancsolta a tearieknek, hogy szállítsanak gabonát ősi ellenségüknek;
hogy engedelmeskedjenek neki, vagy pusztuljanak el? Nem is tudta, hogy
azután sem állították le a szállítmányokat, hogy elrendelte az előkészületeket
Illian meghódítására! Talán féltek felhozni előtte, de legalább attól is féltek,
hogy az utasítása nélkül abbahagyják! Talán mégiscsak van némi joga ehhez a
koronához!
Óvatosan a tulajdon fejére helyezte a királyi díszt. A kardok egyik fele
lefelé irányult, a másik felfelé. Senkinek sem nyugodhat könnyen vagy
felelőtlenül a fején egy ilyen korona!
Gregorin mélyen meghajolt.
- A Fény világítsa meg Rand al'Thort, Illian királyát! - kiáltott fel, és a többi
nagyúr vele együtt hajolt meg.
- A Fény világítsa meg Rand al'Thort, Illian királyát! - mondták
mindannyian.
Bashere megelégedett azzal, hogy bólintson Rand felé - elvégre ő maga is
egy királynő nagybátyja volt - de Dashiva felkiáltott:
- Éljen Rand al'Thor, a világ királya!
Flinn és a többi asha'man követte a példáját.
- Éljen Rand al'Thor, a világ királya!
- Éljen a világ királya!
Jól hangzott a dolog.

A történet éppúgy terjedt, mint ahogy minden más történet is szokott, és

éppúgy változott, mint ahogy minden más történet is megváltozik az idő és a
távolság kettős torzító hatása alatt. Illianból a partmenti kereskedők adták
tovább a hírt, szekérkaravánnal utazó házalók, titokban felröppentett
postagalambok. A mese hullámokban terjedt, és ahogy más mesék
hullámaival ütközött, megváltozott, és új történet alakult ki belőle. Egy óriási
hadsereg jelent meg Illianban, mesélte az egyik, egy aiel hadsereg - nem, aes
sedai-ok serege volt az, vagy fókuszálni képes férfiak jöttek nagy, szárnyas
bestiákon! - sőt, volt, aki saldaeai hadakról beszélt, bár ezt senki sem hitte el.
Néhányan úgy tudták, hogy a Kilencek Tanácsa ajánlotta fel Illian
Babérkoronáját az Újjászületett Sárkánynak, mások szerint Mattin Stepaneos
adta át neki térden állva. Voltak, akik szerint az Újjászületett Sárkány erővel
vette el Mattintól a koronát, az előző király fejét pedig karóra tűzette. Nem, az
Újjászületett Sárkány a földdel tette egyenlővé Illiant, és a régi király a romok
alatt veszett! Nem, hanem ő és az asha'manek serege égette porrá a várost!
Nem, nem is Illiant pusztította el, hanem Ebou Dart!
Egyetlenegy dolog azonban minden egyes történetben megegyezett. Illian
Babérkoronája új nevet kapott. A Kardok Koronája lett.
És valamiért azok a férfiak és nők, akik elmesélték a történet ezer
változatának egyikét, szükségét érezték annak is, hogy azonos szavakkal
fejezzék be. Vihar közeleg, és aggódva dél felé néztek. Vihar közeleg!

A villámok ura, a vihar lovasa,

Kardok koronájának ura, a sors szövője,
Ki azt hiszi, hogy az Idő Kerekét az ő keze forgatja,
Tán túl későn ébred rá az igazságra.

- A Sárkány Próféciáinak egy töredékes fordításából, amit Lord Mangore

Kiraminnek, Caraighan Maconar őrzőjének, Aramelle kard-dalnokának
tulajdonítanak, az akkori közönséges ének mértéke szerint (Vu. 300 körül).
 SZÓMAGYARÁZAT
MEGJEGYZÉS A SZÓMAGYARÁZATBAN ELŐFORDULÓ
DÁTUMOKKAL KAPCSOLATBAN

A Világtörés óta három időszámítás terjedt el általánosan. Az első a

dátumokat a Világtörés után (Vu.) számította. Minthogy a Világtörés alatt, de
a közvetlenül utána következő években is szinte teljes volt a világban a káosz,
és a naptárt csak jó száz évvel később alkották meg, a kezdőpontját
önkényesen választották ki. A Trallok háborúkban számos feljegyzés
semmisült meg, olyannyira, hogy az utolsó háború végére már azt is vitatták,
pontosan milyen évben járnak a régi rendszer szerint. Ezért új naptárt vezettek
be, amely a háború végétől számította az éveket, hogy megünnepeljék a
világnak a trallok fenyegetéstől való, feltételezetten végleges
megszabadulását. Ez szabad évként (sz.é.) jelölte a dátumokat. A Százéves
háború okozta zűrzavar, halál és pusztulás után egy harmadik időszámítás
lépett életbe. Ez az Újkor (úk.) naptára, mely jelenleg is használatban van.

a'dam (éjdem): A seanchanok eszköze, ami fókuszálni képes nők

irányítására alkalmas. Egy nyakörvből és egy karkötőből áll, amelyeket
ezüstös fémlánc köt össze. Fókuszálni képtelen nőre semmilyen hatással
nincsen. Lásd még: damane, Seanchan, sul'dam.

A Remény Árulója: Lásd: Ishamael.

 aes sedai (ájz sze'dáj): Az Egyetlen Hatalmat használó személy. Az Őrület
Ideje óta minden aes sedai nő. Széles körű bizalmatlanság és félelem övezi
nevüket. Sokan őket teszik felelőssé a Világtörésért. A közhiedelem szerint
rendszeresen beleavatkoznak a nemzetek ügyeibe. Ugyanakkor ritkaság, ha
egy uralkodónak nincs aes sedai tanácsadója, még azokon a vidékeken is, ahol
az ilyen kapcsolatot titokban kell tartani. Az Egyetlen Hatalom éveken
keresztül történő fókuszálása után az aes sedai-ok külsején nem fog az idő,
ezért akár egy nagymama korú asszonyon sem látszik az éveinek száma,
eltekintve esetleg néhány ősz hajszáltól. Lásd még: ajah, Amyrlin Trón, Az
Őrület Ideje.

aiel harcostársaságok: Az aiel harcosok egytől egyig a tizenkét

harcostársaság valamelyikének tagjai. Ezek: a Fekete Szemek (Seia Doon), a
Sastestvérek (FarAldazar Din), a Hajnalfutárok (Rahien Sorei), a Késkezűek
(Sovin Nai), a Lándzsa Hajadonjai (Far Dareis Mai), a Hegyi Táncosok
(Hama N'dore), az Éjszaka Lándzsái (Cor Darei), a Vöröspajzsosok (Aethan
Door), a Kőkutyák (Shae'en M'taal), a Viharjárók (Sha'mad Conde), az
Igazvérek (Tain Shari) és a Vízkeresők (Duadhe Mahdi'in). Mindegyik
társaság sajátos szokásokat alakított ki, sőt, néha különleges kötelességeket is
előírnak tagjaik számára. A Vöröspajzsosok például rendőrségként is
működnek. A Kőkutyák gyakran esküt tesznek, hogy nem hátrálnak meg, ha
egyszer elkezdődött a csata, és ha kell, az utolsó emberig küzdenek, hogy
betartsák ígéretüket. Az aielek törzsei gyakran háborúznak egymással, de az
ugyanazon harcostársaságba tartozók akkor sem küzdenek egymással, ha a
törzseik igen. Ennek köszönhetően még akkor is van kapcsolat a szembeálló
törzsek között, ha egyébként nyílt konfrontációban vannak. Lásd még: aielek,
Aiel-puszta, Far Dareis Mai.

aielek (áj'íliek): Az Aiel-puszta népe. Vadak és szívósak. Más néven aiel

nomádok. Mielőtt ölnének, elkendőzik az arcukat. Innen származik az „úgy
viselkedik, mint egy feketekendős aiel” szólás. Olyan emberre használják, aki
erőszakosan viselkedik. Halálosan veszélyes harcosok, akár fegyverrel, akár a
puszta kezükkel küzdenek. Kardot viszont soha nem forgatnak, még csak
megérinteni sem hajlandóak. Dudásaik zenéjére vonulnak csatába. A harcot
csak úgy nevezik: „a Tánc”. Tizenkét törzsbe tömörülnek. Ezek: a charee-ek,
a codarrák, a darynék, a goshienek, a miagomák, a nakaik, a reynek, a
shaaradok, a shaidók, a shiandék, a taardadok és a tomanellék. Időnként egy
tizenharmadik, a „nemlétező” törzset is megemlítenek, a jenn aieleket, akik
Rhuideant építették. Lásd még: aiel harcostársaságok, Aiel-puszta, Rhuidean.
 Aiel-háború: (úk. 976-78) Amikor Cairhien királya, Laman, kivágta az
Avendoralderát, számos aiel harcostársaság kelt át a Világ Gerincén.
Lerohanták és felégették Cairhien fővárosát, és még sok más várost és
települést is. A háború Andorra és Tearre is átterjedt. Az elfogadott nézet az,
hogy végül a Ragyogó Falak Csatájában, Tar Valonnál legyőzték az aieleket,
valójában azonban Laman abban a csatában meghalt, így az aielek, miután
elvégezték, amiért jöttek, visszavonultak a Világ Gerincének túloldalára. Lásd
még: Avendoraldera, Cairhien.

Aiel-puszta: Zord, barátságtalan, és csaknem teljesen víztelen földterület a

Világ Gerincétől keletre. A hegységtől nyugatra lakók ritkán merészkednek
ide, nemcsak azért, mert a nem itt születettek számára szinte megoldhatatlan
feladat a vízellátás és a vízlelőhely-keresés, hanem mert az aielek úgy vélik,
hogy minden más néppel háborúban állnak, és nem fogadják szívesen az
idegeneket. Csak a házalók, a mutatványosok és a tuatha'anok léphetnek be a
területükre biztonságban, jóllehet az aielek kerülik a kapcsolatot a
tuatha'anokkal, akiket ők „elveszetteknek” neveznek. Magáról a pusztáról
nincsen ismert térkép.

Aiel rokonsági elnevezések: Az aielek bonyolult terminológiát használnak

a rokonsági fokozatok megjelölésére, amelyet az idegenek követhetetlennek,
ők maguk viszont igen pontosnak tartanak. Ezek teljes felsorolása kötetekre
rúgna, ezért csupán néhány példával világítjuk meg a kérdést. A fővérek és az
anyavérek egyazon anyától származnak. A másod-fivér és a másod-vér
kifejezést az illető anyjának fővérétől, illetve anyavérétől született gyerekekre
használják. A testvéranyák és a testvérapák az anya anyavérei és fővérei. A
nagyanya és a nagyapa az anya szüleit jelenti, míg az apa szüleit másod-
nagyanyának és másod-nagyapának nevezik. Mindebből látszik, hogy az
anyai rokonság erősebbnek számít az apainál. A rokonsági fokozatok
bonyolultságát még komplikáltabbá teszi az a tény, hogy az aieleknél
lehetőség van arra is, hogy a barátok egymást anyavérré vagy fővérré
fogadják. Az egymáshoz közel álló aiel nők időnként egyazon férfihoz
mennek feleségül, ami által egymás asszonytársaivá válnak, tulajdonképpen
egymással is összeházasodnak, ami még inkább követhetetlenné teszi az aiel
szokásokat.

ajah (adzsah): Az aes sedai-ok szervezete. Minden aes sedai tartozik

valamilyen ajahhoz, az amyrlin kivételével. Színekkel különböztetik meg
magukat egymástól: Kék, Piros, Fehér, Zöld, Barna, Sárga és Szürke ajah.
Mindegyik saját filozófiát követ az Egyetlen Hatalom használatában, és
másképp fogalmazza meg az aes sedai-ok céljait. A Piros ajah minden
energiáját a Hatalmat használni próbáló férfiak felkutatására és
megszelídítésére fordítja. A Barna ajah lemond a világ dolgaival való
foglalkozásról, kizárólag a tudás keresésének szenteli magát. A Fehér ajah
lenézi a világot és a világi dolgokat, és kizárólag a filozófiai kérdések és az
igazság keresése érdekli, míg a Zöld ajah (amelyet a Trallok háborúk idején a
harcoló ajahnak is neveztek) mindig készen áll Tarmon Gai'don eljövetelére.
A Sárga ajah tagjai a Gyógyítás tanulmányozásának szentelik magukat, a
Szürke ajah aes sedai-ai pedig békéltetéssel, közvetítéssel foglalkoznak, a
harmóniát és a megértést keresik. A szóbeszéd szerint egy Fekete ajah is
létezik, amely a Sötét Úr szolgálatára esküszik, ezt azonban hivatalosan
tagadják.

Al'Thor, Tam (al'thor, tam): Folyóközi földműves és birkapásztor. Fiatal

korában hazájától messze katonáskodott és egy feleséggel (az azóta elhunyt
Karival), valamint egy újszülöttel (Randdel) tért vissza.

Álmodó: Lásd: képességek.

Álomjáró: Aiel kifejezés az olyan nőkre, akik képesek belépni a

Tel'aran'rhiodba, értelmezni tudják az álmokat, és beszélni tudnak másokkal
az álmaikban. Az aes sedai-ok is használják a kifejezést az Álmodókra
vonatkozóan, de ritkán, és náluk inkább nagybetűs szó - Álomjáró. Lásd még:
képességek, Tel'aran'rhiod

Altara: A Viharok tengerének partján lévő ország és nép, akiket a nevükön

kívül nem sok tart össze. Altara népe elsősorban egy város vagy falu lakóinak,
egy-egy úr vagy úrnő embereinek tartják magukat, és csak másodsorban - ha
egyáltalán - altaraiaknak. Kevés nemes fizet adót a koronának, és a szép
szavakon kívül nem sok egyéb szolgálatra hajlandóak, hűségük gyakran csak
színlelt. Altara uralkodója (jelenleg Tylin Quintara királynő a Mitsobar
házból) ritkán több az ország leghatalmasabb nemesénél, és időnként még ez
sem igaz. A Szelek Trónja olyan kevés hatalmat jelent, hogy sok erős nemes
lekicsinylő módon el sem foglalta, amikor lehetősége volt rá.

Alviarin Freidhen (Alvi'arin Frejdhen): Egy Fehér ajahhoz tartozó aes

sedai, jelenleg a Krónikaőr, a második legfontosabb aes sedai, közvetlenül az
Amyrlin Trón után. Hideg logikájú nő, még hidegebb ambíciókkal.
 Amadicia (ama'dícia): Egy, a Ködhegységtől délre, Tarabon és Altara
között fekvő ország. Fővárosa, Amador, egyben a Fény Gyermekeinek is
székhelye, amelynek főúrkapitánya - névlegesen ugyan nem, de valójában
nagyon is - még a királynál is hatalmasabb. Amadiciában bárki, aki fókuszálni
képes, törvényen kívülinek számít, őket a törvény szerint börtönbe vetik, vagy
száműzik az országból, sőt, valójában gyakran meg is ölik őket, arra
hivatkozva, hogy „ellenálltak a letartóztatásnak”. Amadicia címere kék
mezőben hatágú, ezüst csillag piros bogáncson. Lásd még: fókuszálás, a Fény
Gyermekei.

Amalasan, Guaire: Lásd: A Második Sárkány háborúja.

Amyrlin Trón (amerlin): 1. Az aes sedai-ok legfőbb vezetőjének címe. A

Torony Csarnoka, az aes sedai-ok legmagasabb szintű tanácsa választja,
amely ajahonként három, azaz összesen huszonegy képviselőből (Ülnökből)
áll. Az Amyrlin Trón, legalábbis elméletben, teljhatalommal bír az aes sedai-
ok fölött. Megbízatása egy életre szól. Királyi vagy királynői ranggal
egyenértékű. Valamelyest kevésbé ünnepélyes elnevezése az amyrlin. 2. A
trón, amelyen az aes sedai-ok vezetője ül.

Amys (a'mísz): A Hideg Szikla erőd Tudós Asszonya, egyben álomjáró. A

Taardad aielek Kilenc Völgy klánjához tartozó aiel nő, Lian asszonytársa (ez
utóbbi a Hideg Szikla erőd házúrnője, Aviendha testvéranyja).

Andor: Gazdag ország, amely a Ködhegységtől egészen az Erinin folyóig

terül el, legalábbis térképen. Valójában a királynő hatalma nyugatra több
nemzedék óta csupán a Manetherendrelle folyóig terjed. Lásd még:
leányörökös.

angreal (angri'al): Igen ritka tárgy, mely az Egyetlen Hatalom használója

számára nagyobb mennyiségű Hatalom kezelését teszi lehetővé, mint amire
segítség nélkül biztonságosan képes lenne. Némelyiket férfiak, másokat nők
használatára készítették. Egyes hírek szerint olyan angrealok is léteznek,
amelyeket mindkét nem képes használni, ezt azonban senki sem erősítette
meg. A Legendák Korának relikviája, készítésének módja ma már ismeretlen.
Igen kevés maradt belőle. Lásd még: fókuszálás, sa'angreal, ter'angreal.

Arad Doman: Aryth-óceáni nép. Pillanatnyilag polgárháború dúl területén,

egyidejűleg pedig háborúban áll azokkal, akik felesküdtek az Újjászületett
Sárkányra, valamint Tarabonnal. A domani kereskedők többsége nő. A
„hagyni egy férfit, hogy domanival üzleteljen” mondás annyit jelent, hogy
nagy ostobaságot tenni. A domani nők híresek - hírhedtek - szépségükről,
csábító képességeikről és botrányos ruházatukról.

Aram ('erem): Fiatal kolompár férfi, aki azt követően, hogy anyját
megölték a trallokok, letért a Levél Útjáról, és fegyvert ragadott. Perrin
Aybara leghűségesebb követője, bár nem tudja eldönteni, hogy Perrinhez
vagy Perrin feleségéhez, Faile-hez ragaszkodik jobban. Lásd még: tuatha'an.

árnybarátok: A Sötét Úr követői. Hitük szerint rendkívüli hatalmat és

óriási jutalmakat, sőt halhatatlanságot kapnak majd, ha uruk kiszabadul
börtönéből.

Árnyék háborúja: Más néven a Hatalom háborúja. Véget vetett a Legendák

Korának. Nem sokkal a Sötét Úr kiszabadítására irányuló kísérlet után
kezdődött, és hamarosan az egész világra kiterjedt, amikor a háborúnak már
az emlékét is elfelejtették. De minden aspektusát újra felfedezték, gyakran a
Sötét Úr érintése által eltorzítva. Az Egyetlen Hatalmat fegyvernek használták
a harc alatt. A Sötét Úr börtönébe való visszazárásával ért véget. Lásd még:
Százak Társasága, Sárkány,

Atha'an Miere: Lásd: Tengeri Nép.

Avendesora (avende'szóra): Az Ősi Nyelven „az Élet Fája”. Számos

történetben és legendában említik, amelyek különböző tájakra helyezik. Csak
kevesen tudják azonban, hogy valójában hol van.

Avendoraldera (avendoraldera): Egy Cairhienben nőtt fa, amelyet az

Avendesora hajtásából növesztettek. Ezt a hajtást az aielek adták ajándékba úk
566-ban, bár semmilyen forrás nem maradt fenn arról, miféle kapcsolatban
álltak az aielek az Avendesora-val. Lásd még: Aiel-háború.

Aviendha (Avi'enda): A Taardad aielek Kilenc Völgy klánjához tartozó nő,

aki Tudós Asszonynak tanul. Semmitől sem fél, csak attól, ami meg van
számára írva.

Bair (Béjr): Tudós Asszony a Shaarad aielek Haido klánjából. Álomjáró.

Bashere, Zarine (Ba'sír, Za'rín): Davram Bashere lánya Saldaeából,

Kürtvadász. Saját magát Faile-nek (Fíl) nevezi, amely annyit jelent az ősi
Nyelven, hogy „sólyom”. Perrin Aybarával tartott a Folyóközbe, és miután a
vidéket megtisztították a trallokoktól, összeházasodtak.

Bashere, Davram (Ba'sír, 'Devrem): Saldaea Seregeinek Fővezére, Tyr és

Sydon ura, Tenobia királynő nagybátyja, Faile Bashere apja.

Beavatottak: Aes sedai-nak tanuló fiatal nők, akik már elértek a Hatalom
kezelésében egy bizonyos szintet, és letették vizsgáikat. Általában öt-tíz évet
vesz igénybe, mire egy novícia beavatottá válik. A beavatottakat kevesebb
szabály köti, mint a novíciákat, és bizonyos korlátok között maguk
választhatják meg tanulmányaik tárgyát. A beavatottnak joga van viselni a
Nagy Kígyós gyűrűt, de csupán bal keze középső ujján hordhatja azt. Amikor
aes sedai válik belőle, ki kell választania az ajahját, megkapja a vállkendőjét,
és tetszés szerint bármelyik ujján viselheti a gyűrűt, vagy akár el is rejtheti, ha
a körülmények úgy kívánják.

Berelain sur Paendrag ('béreién szúr 'péjndrag): Mayene Úrnője, a Fény

Kegyelméből a Hullámok Oltalmazója, a Paeron ház feje. Gyönyörű és
akaratos ifjú nő, gyakorlott uralkodó. Megszerzi, amit akar, bármibe is kerül,
és mindig megtartja a szavát. Lásd: Mayene.

Birgitte (Bír'gitte): Legendák és történetek hősnője, legalább olyan híres a

szépségéről, mint a bátorságáról és íjászművészetéről. Ezüstíját és nyilait
mindig magánál hordja. Azok közé a hősök közé tartozik, akik visszatérnek,
valahányszor megfújják Valere Kürtjét. Állandó kapcsolat fűzi a hős
harcoshoz, Gaidal Cainhez. Lásd még: Cain, Gaidal; Valere Kürtje.

Caemlyn (kémlin): Andor fővárosa.

cadin'sor (kadin szór): Az aiel harcosok öltözéke. Barna és szürke árnyalatú

kabátból és térdnadrágból áll, amelyek színe beleolvad a sziklákéba, valamint
puha, térdig érő, fűzős csizmából. Az Ősi Nyelven „munkaruhát” jelent.

Cadsuane, Melaidhrin ('Ketsúén, me'lídhrin): Aes sedai, a Zöld ajah tagja;

a nővérek körében életében is már-már legendás alak (bár az igazság szerint a
legtöbb aes sedai azt hiszi, hogy Cadsuane már rég meghalt). Feltehetően úk.
705 körül, Ghealdanban született - ha ez igaz, ő a legöregebb élő aes sedai - és
Nynaeve, Elayne és Egwene eljöveteléig az elmúlt ezer év legerősebb aes
sedai-ának tartották. Még ők sem múlják felül sokkal az Egyetlen
Hatalomban. Bár a Zöld ajah tagja, az évek során több fókuszálni képes
férfival szállt szembe sikerrel, mint bármelyik másik nővér. Kevéssé ismert
érdekesség, hogy azok a férfiak, akiket ő vitt a Fehér Toronyba, lényegesen
tovább éltek a megszelídítésük után, mint azok, akiket más nővérek fogtak el.

Cain, Gaidal (Kéjn, Gaidál): Legendás történetek kardmestere, aki mindig

Birgittével együtt jelenik meg. Azt mondják, éppolyan csúf, mint amilyen
gyönyörű a nő. A legendák szerint nem lehet legyőzni, ha lába szülőföldjét
érinti. Azok közé a hősök közé tartozik, akik visszatérnek, valahányszor
valaki megfújja Valere Kürtjét.

Cairhien (kájri'en): Ország a Világ Gerince mellett. Ugyanez a fővárosa

neve is. A várost az Aiel-háborúban (úk. 976-978) kifosztották és
felgyújtották. A háború után a Világ Gerince mentén fekvő földek elhagyása
miatt gabona behozatalra szorult. Galldrian király meggyilkolása után (úk.
998) trónviszály tört ki a Naptrón örökléséért, amely a gabonaszállítás
abbamaradását és éhínséget okozott. Cairhien címere égkék mező alján
felkelő, sokágú aranynap.

Callandor: A Kard, Amely Nem Kard; A Kard, Amely Érinthetetlen. Egy

kristálykard Tear erődjében, a Kő Szívének nevezett csarnokban. Kéz nem
érintheti, kivéve az Újjászületett Sárkányét. A Sárkány Próféciái szerint a
Sárkány újjászületésének és a Tarmon Gai'don közeledésének egyik
legkomolyabb jele az volt, amikor az Újjászületett Sárkány megszerezte
Callandort. Rand al'Thor ezt követően kőbe szúrva, újra a Kő Szívében
helyezte el. Lásd még: Újjászületett Sárkány, sa'angreal, Tear Köve.

Car'a'carn: Az Ősi Nyelven a „főnökök főnöke”. Az Aiel próféciák szerint

egy, két sárkánnyal megjelölt férfi érkezik majd egy hajnalon Rhuideanba, és
átvezeti őket a Sárkányfalon. Rhuidean Próféciája szerint a férfi egyesíteni
fogja az aieleket, és elpusztítja őket, hogy szinte csak írmagjuk marad. Lásd
még: Aiel, Rhuidean.

Caraighan Maconar: Legendás Zöld nővér (V.u. 212-373). Száz kalandot

tulajdonítanak neki, de hőstetteinek egy részét még egyes aes sedai-ok is
valószínűtlennek tartják, a Fehér Toronyban őrzött feljegyzések ellenére is.
Ilyen például, hogy fél kézzel levert egy lázadást Mosadorinban, és őrzők
nélkül eltiporta a Comaidin Zavargásokat. A Zöld ajah a Zöld nővér
archetípusaként tekint rá. Lásd még: Aes sedai, ajah.

Carridin, Jaichim: A Fény Kezének inkvizítora, magas tisztséget viselő

katona a Fény Gyermekei között.

Cauthon, Abell: Folyóközi földműves. Mat Cauthon apja. Felesége: Natti;

leányai: Eldrin és Bodewhin. Bode és még pár folyóközi lány alkalmas
novíciának. Alanna és Verin aes sedai elindult velük Tar Valonba, de a Fehér
Torony kettészakadtáról hallva megálltak Caemlynben. A lányokat elküldték,
hogy csatlakozzanak a Salidarból Tar Valon felé induló sereghez és az ottani
novíciákhoz.

Couladin ('kúladin): A shaido aielek domai klánjához tartozó,

hatalomvágyó férfi. A Seia Doon, vagyis a Fekete Szemek harcostársaságának
tagja. A Cairhien melletti csatában Mat Cauthon megölte.

csendesítés, elcsendesítés: Egy fókuszálni képes nő végleges elzárása az

Egyetlen Hatalomtól. Az elcsendesített nők továbbra is érzik az Igazi Forrást,
de többé nem tudják érinteni. Erre olyan ritkán kerül sor, hogy a Fehér Torony
novíciáinak kívülről meg kell tanulniuk azok névsorát, akiket valamilyen
okból elcsendesítésre ítéltek. Hivatalosan csupán bírósági ítéletet követően
lehet valakit a bűneiért erre ítélni. Amikor ez a véletlen folytán történik, akkor
kiégésnek nevezik. A gyakorlatban azonban mindkét esetre a csendesítés szót
használják.

cuendillar: Lásd: szívkő.

damane (da'maní): Az Ősi Nyelven: „pórázra kötött”. Fókuszálni képes

nők, akiket a'damok segítségével, rabszolgaként tartanak fogva. A seanchanok
számos célra használják őket, elsősorban fegyverként a csatákban. Az egész
országban elterjedt, hogy a fiatal nőket minden évben megvizsgálják, nem
jelentkezik-e rajtuk a fókuszálás képessége. Akárcsak a fókuszálásra képes
fiúkat (akiket kivégeznek), ezeket a lányokat törlik a családi nyilvántartásból,
és elveszik tőlük a polgárjogot, így megszűnnek emberi lénynek lenni. Azokat
a nőket, akik fókuszálnak, ám még nem lett belőlük damane,
marath'damanenak nevezik, ami szó szerint ennyit jelent: „akiket pórázra kell
kötni”. Lásd még: a'dam, seanchan, sul'dam.

Damodred, Galadedrid nagyúr (damodred ga'ladedrid): Elayne és Gawyn

féltestvére, Tigraine, Morgase Trakand (Andor jelenlegi királynője) előtti
andori leányörökös és Taringail Damodred, Morgase Trakand későbbi
férjének a fia. Csatlakozott a Fény Gyermekeihez, és az egyik
legreményteljesebb ifjú tisztnek tartják. Számára csak az igazság számít, ha
úgy látja helyesnek, a szeretteinek is képes bánatot okozni. Címere szárnyas
ezüstsas markolattal fölfelé tartott karddal.
Deane Aryman: Amyrlin Trón, aki megmentette a Fehér Tornyot a
Bonwhin által okozott pusztítástól, amikor megkísérelte uralma alá hajtani
Sasszárny Arturt. Aryman SZÉ 920-ben Eharonban, Salidarban született, és
sz.é. 992-ben nevezték ki amyrlinné a Kék ajahból. Neki tulajdonítják, hogy
Sasszárny Artur halálával rávette Souran Maravi-let, hogy hagyjon fel Tar
Valon ostromával (ami sz.é. 975-ben kezdődött). Deane visszaállította a
Torony presztízsét, és a hiedelmek szerint sz.é. 1084-ben bekövetkezett
halálakor (leesett egy lóról) épp meggyőzte a Sasszárny Artur hajdani
birodalmának maradékain háborúzó nemeseket, fogadják el a Torony vezető
szerepét, hogy az ország ismét egységbe forrhasson. Lásd még: Amyrlin Trón,
Sasszárny Artur.

Ebou Dar: Altara fővárosa. Egyike a legnagyobb tengeri kikötőknek. A

városban számtalan különös helyi szokás nehezíti meg az idegenek életét.
Lásd még: Altara.

Egyetlen Hatalom: Az Igazi Forrásból nyerhető erő. Az emberek túlnyomó

többsége képtelen elsajátítani az Egyetlen Hatalom fókuszálását, mindössze
töredéküket lehet megtanítani erre. Egy, még ennél is elenyészőbb létszámú
csoport veleszületetten rendelkezik ezzel a képességgel. Ez utóbbiakat nem
kell tanítani; mindenképpen érintik az Igazi Forrást és fókuszálják az Egyetlen
Hatalmat, akár akarják, akár nem. Gyakran nincsenek is tisztában vele, hogy
mit tesznek valójában. Ez a veleszületett képesség általában a késői
pubertásban vagy a felnőttkor elején jelentkezik először. Ha az Igazi Forrást
érintő személyt nem tanítják meg a Hatalom irányítására, ellenőrzésére, illetve
nem sajátítja el azt magától (ami rendkívül nehéz feladat, átlagosan négyből
egynek sikerül), az hamarosan elkerülhetetlenül a halálához vezet. Az Őrület
Ideje óta egyetlen férfi sem volt képes a Hatalom fókuszálására anélkül, hogy
előbb-utóbb teljesen meg ne bomlott volna az elméje, és dühöngő őrültté ne
vált volna, és ha bizonyos fokig ellenőrzése alá is tudta vonni a Hatalmat,
lassan sorvadt el. Ez a betegség, akárcsak az őrület, a Sötét Úr által a saidinra
bocsátott rontás következménye; áldozata gyakorlatilag élve elrohad. Ha egy
nő nem tanulja meg ellenőrizni az Igazi Forrásból lecsapolt erőket, az ő halála
kevésbé borzalmas, de attól még ugyanúgy halál. Az aes sedai-ok
folyamatosan kutatnak a veleszületett képességgel bíró lányok után, legalább
annyira az életük megmentése, mint saját szervezetük létszámának növelése
céljából. Az ilyen férfiakat is folyamatosan próbálják kiszűrni, hogy
megelőzzék a szörnyűségeket, amelyeket a Hatalom segítségével őrületükben
elkerülhetetlenül elkövetnének. Lásd még: fókuszálni, az Őrület Ideje, Igazi
Forrás.

Éj Leánya: Lásd: Lanfear.

Elaida do Avriny a'Roihan (e'lájda do 'avriní a'rojhan): Egykor Piros aes

sedai, jelenleg az Amyrlin Trón. Egy időben Morgase-nek, Andor
királynőjének a tanácsadója volt. Néha erőt vesz rajta a Jövendőmondás
képessége.

Faile (fa'íl): Jelentése az Ősi Nyelven: „sólyom”. Zarine Bashere, fiatal

saldaeai nő által használt név.

Fain, Padan (féjn, padan): Házaló, árnybarát. A Sötét Úr azzal bízta meg,
hogy kutassa fel az Újjászületett Sárkányt. Shadar Logothban Mordeth
csapdájába esett, de az ősi gonosz nem tudta teljesen megszállni. Egyszerre
hordozza magában a rég elpusztult város gonoszságát és a Sötét Úr
romlottságát. Fal Darában börtönbe zárták, de megszökött. Egyetlen célja az,
hogy Rand al'Thort ő maga pusztítsa el, ezért már a Folyóközt is feldúlta.
Megfordult a fehérköpenyek között és Tar Valonban is.

Far Dareis Mai ('far 'darájz 'máj): Szó szerint: „A Lándzsa Hajadonjai”.
Aiel harcostársaság. A többitől eltérően ebbe kizárólag nők léphetnek be. Egy
Hajadon nem házasodhat meg, ha a szervezet tagja akar maradni, továbbá
nem harcolhat addig, míg terhes. Ha gyermeke születik, azt más nőnek adják,
oly módon, hogy senki ne tudja, ki volt az anyja. („Nem lehetsz férfié, sem
férfi nem lehet tiéd, sem gyermek. A lándzsa a te szeretőd, gyermeked,
életed”). Lásd még: aielek, aiel harcostársaságok.

fehérköpenyek: Lásd: a Fény Gyermekei.

Fehér Torony: Az aes sedai-ok hatalmának központja és szíve, mely Tar

Valon szigetének közepén emelkedik.

Félember: Lásd: Myrddraal.

Fény Erődje: A Fény Gyermekeinek Amadorban, Amadicia fővárosában

található hatalmas erődje. Amadiciának van egy királya, valójában azonban a
Fény Gyermekei uralkodnak. Lásd még: a Fény Gyermekei.
 Fény Gyermekei: Szigorú aszkéta életmódot követő szervezet. Céljuk
legyőzni a Sötét Urat, és elpusztítani minden árnybarátot. A Százéves háború
alatt alapította Lothair Mantelar a szervezetet azzal a céllal, hogy az egyre
növekvő számú árnybarát ellen prédikáljanak az embereknek. A háború során
lassan teljesen katonai szervezetté alakultak át. Fanatikusan hisznek rendjük
tanításaiban, teljességgel bizonyosak benne, hogy egyedül ők tudják, mi a
helyes, csak ők ismerik a világ igazságait. Gyűlölik az aes sedai-okat,
árnybarátoknak tekintik tagjaikat, és mindenkit, aki támogatja őket, esetleg
barátkozik velük. Gúnynevük: „fehérköpenyek”. Címerük fehér alapon arany
napkorong. Lásd még: Vallatók.

Fertő: Lásd: Nagy Fertő

fókuszálni: Az Egyetlen Hatalom folyását irányítani. Lásd még: Egyetlen

Hatalom.

Gaidin (dzsájdín): Szó szerint: „Csaták fivére”. Az aes sedai-ok őrzők

megnevezésére használatos cím. Lásd még: őrző.

gai'shain: ('dzsajsain): Az Ősi Nyelven: „Harcban békére kötelezett”.

Amikor egy aiel csatában legyőz egy másik aielt, akkor a legyőzöttnek a
ji'e'toh követelménye szerint szolgálnia kell legyőzőjét, mégpedig pontosan
egy éven és egy napon át. Eközben nem érinthet fegyvert, és nem cselekedhet
semmit, ami erőszakos tett. Csupán a Tudós Asszonyok, a kovácsok, a
gyerekek és a tíz éven aluli gyermeket nevelő nők nem lehetnek gai'shainok.
Lásd még: ji'e'toh

Galad: Lásd: Damodred.

Gareth Bryne ('gareth brín): Egykor a Királynő Gárdájának

hadseregparancsnoka Andorban, ám Morgase száműzte. Az egyik legnagyobb
élő tábornoknak tartják. Jelenleg a lázadó aes sedai-ok seregét vezeti Tar
Valon ellen. A Bryne ház címerében vad bika látható, amely nyakában Andor
rózsakoszorúját viseli. Gareth Bryne személyes címere három aranycsillag,
mindegyik öt-öt sugárral.

Gawyn, Trakand-házi (gavin): Morgase királynő fia, Elayne bátyja, aki

kardnagyherceg lesz, ha Elayne örökli a trónt. Címerében fehér vaddisznó
található.
 Három Eskü: Ezekre esküsznek fel azok a beavatottak, akiket aes sedai-
okká szentelnek. Az eskü elmondása közben egy ter'angrealt, a Fogadalmi
Pálcát tartják a kezükben, amely megszeghetetlenné teszi az esküt. A Három
Eskü: 1. Nem ejteni ki egyetlen szót sem, amely nem igaz. 2. Nem készíteni
fegyvert, amellyel egyik ember megölheti a másikat. 3. Sosem használni az
Egyetlen Hatalmat mások ellen, kivéve az árnyfattyakkal szembeni
küzdelmet, vagy ha a saját, az őrző vagy egy másik aes sedai életét kell
megvédeni. A Három Esküt valaha nem kellett letenni, de a Világtörés óta
bekövetkezett különböző események szükségessé tették. A Hatalom háborúja
hatása alatt elsőként a Második Esküt fogadták el. Állítólag az utolsó két eskü
megszeghetetlen.

Hatalom háborúja: Lásd: Árnyék háborúja.

Határvidék: A Nagy Fertőt határoló országok: Saldaea, Arafel, Kandor és

Shienar. Története egyetlen, véget nem érő harc a trallokokkal és a
Myrddraalokkal. Lásd még: Nagy Fertő

Házak Játéka: így nevezik a nemesi házak a hatalmuk növelése érdekében

folytatott, állandó összeesküvéseiket, ármánykodásaikat, manipulációikat. A
legnagyobbra tartott erények a körmönfontság, a Ház valódi céljainak sikeres
álcázása, a kitűzött célok látszólag minden erőfeszítés nélküli elérése. Nagy
Játék néven is ismerik. Ősi Nyelven a neve: Daes Dae'mar (daesz déj'mar).

Idő Kereke: Az idő hétküllőjű kerék, minden küllője egy Kor. Ahogy a
Kerék forog, jönnek-mennek a korok. Emlékeket hagynak maguk után,
amelyek lassan legendává, majd mítosszá halványulnak. Végül teljesen
megfeledkeznek róluk, mielőtt újra elérkeznének. Az adott Korhoz tartozó
Korminta a Kerék minden egyes fordulatánál változik kissé, esetenként akár
nagy mértékben is, de ettől függetlenül ugyanaz a Kor marad.

Igaz Forrás: Az univerzumot hajtó erő, amely az Idő Kerekét is forgatja.

Egy hímnemű (saidin) és egy nőnemű (saidar) félre oszlik, amelyek egyszerre
dolgoznak egymás ellen és egymás mellett. A saidint csak férfiak, a saidart
csak nők tudják használni. Az Őrület Idejének kezdete óta a saidin
szennyezett, a Sötét Úr rontása ül rajta. Lásd még: Egyetlen Hatalom.

Igazság Keresői: A seanchan császári trón rendőrsége, illetve hírszerző

szolgálata. Bár tagjainak többsége a császári család személyes tulajdona,
mégis nagyon hatalmas emberek. Még egy Vérből valót (seanchan nemest) is
letartóztathatnak, ha nem tud megfelelni egy Kereső kérdésére, vagy nem
működik vele együtt. Ez utóbbit maguk a Keresők dönthetik el, és döntésüket
csupán maga a császárnő bírálhatja felül.

Illian: Nagy kikötőváros a Viharok tengerének partján, az azonos nevű

ország fővárosa.

inkvizítorok: A Fény Gyermekei egy szerzetesrendje. Arra esküsznek fel,

hogy vitás kérdésekben mindig megtalálják az igazságot, és felkutatják az
árnybarátokat. Az igazság és a Fény (ahogy ők értelmezik) keresésében még a
többi Gyermeknél is fanatikusabbak. Rutinszerűen kínzással próbálják szóra
bírni a gyanúsnak tartott személyeket. Ilyenkor úgy tesznek, mintha már eleve
mindent tudnának, és csak azt szeretnék elérni, hogy az áldozatuk is elismerje
a bűneit. Az inkvizítorok a Fény kezének nevezik magukat, a kéznek, amely
előássa az igazságot. Időnként úgy viselkednek, mintha teljesen függetlenek
lennének a Gyermekektől és a Felkentek Tanácsától, a Fény Gyermekei
vezető testületétől. Vezetőjük a főinkvizítor, aki a Felkentek Tanácsának is
tagja.

javasasszony: (1) Egyes vidékek falvaiban a Nőkör által választott nő, aki a
gyógyítói, időjósi tudása, illetve józan gyakorlatias esze miatt ül a Körben.
Nagy felelősséggel és mind nyílt, mind burkolt hatalommal járó pozíció.
Általában a polgármesterrel tartják egyenrangúnak, mint ahogy a Nőkör a
Falutanáccsal azonos hatalmú. A polgármesterrel ellentétben a javasasszonyt
azonban egész életére választják. Nagyon ritkán fordul elő, hogy a halála előtt
eltávolítják a helyéről. Szinte hagyományosan konfliktusban áll a
polgármesterrel. Más vidékeken is létezik hasonló pozíció más elnevezéssel,
például vezető, gyógyító, bölcs asszony vagy jós.

javasasszony: (2) Ebou Dar híres gyógyítóinak egyike, akiket a

hagyományos vörös övről lehet felismerni. Gyógynövényekkel és egyéb
főzelékkel olyan csodákra képesek, hogy azt még a távoli Határvidéken is
emlegetik. Közmondásos, hogy náluk többet már csak egy aes sedai tehet a
betegekért. Bár Ebou Dar forgalmas nagyváros, és számtalan idegen fordul
meg falai között, sokan felfigyeltek már arra a megmagyarázhatatlan tényre,
hogy az ebou dari javasasszonyok között meglepően kevés a helyi születésű.

ji'e'toh (dzsíjetoh): Ősi Nyelven: tisztesség, becsület, illetve ragaszkodás a

becsülethez. Bonyolult szabályrendszer, amely szerint az aielek élnek.
Kötetekre rúgna, ha valaki teljesen ki akarná fejteni a jelentését. Néhány
példa: számos úton lehet becsületet szerezni a csatában. A legkisebb értékű
becsület, ha sikerül valakit megölni, hiszen ölni mindenki képes. A
legnagyobb tisztesség megérinteni a fegyveres, élő ellenséget anélkül, hogy
megsebesítenénk. Valahol középen foglal helyet az az eset, amikor az
ellenséget sikerül gai'shainná tenni. A szégyen, amely szintén a ji'e'toh része,
rosszabb, mint a fájdalom, a sebesülés, sőt maga a halál. A tohnak, vagyis a
kötelességnek rengeteg fokozata létezik, ám a legkisebb toh betartása is
becsületbeli ügy. A toh fölötte áll minden egyéb megfontolásnak, olyannyira,
hogy egy aiel még a szégyent is inkább elfogadja, ha ez elkerülhetetlen, csak
azért, hogy betartsa a tohot, amely egy kívülálló szemében esetleg
jelentéktelennek látszik. Lásd még: gai'shain.

Kalendárium: Egy hét tíz napból, egy hónap huszonnyolc napból, egy év
pedig tizenhárom hónapból áll. Számos ünnepnap nem része egyik hónapnak
sem, beleértve a Vasárnapot (az év leghosszabb napját), a Hálaadás Ünnepét
(négyévenként egyszer, a tavaszi napéjegyenlőség napján) és a Minden Holtak
Üdvözülésének Ünnepét, más néven Halottak Napját (tízévenként egyszer, az
őszi napéjegyenlőségkor).

kapcsolódás: A fókuszálni tudó nők képessége, mellyel egyesíthetik az

Egyetlen Hatalom áramlatait. Bár az egyesített áramlat nem olyan hatalmas,
mint az egyes áramlatok összeadott értéke, azt a kapcsolódást vezető személy
irányíthatja, és sokkal precízebben, sokkal nagyobb hatékonysággal
használható, mint a külön áramlatok. Férfiak nők jelenléte nélkül nem tudják
összekapcsolni a hatalmukat. Férfi jelenléte nélkül azonban akár tizenhárom
nő is kapcsolódhat egymáshoz. Egy ellenkező nemű csatlakozásával a kör
huszonhat nőre bővülhet, két férfi jelenlétében pedig harmincnégyre, és így
tovább egészen a hat férfit, és hatvanhat nőt számláló határig. Vannak olyan
kapcsolódások, melyekhez több férfi és kevesebb nő szükséges, de az egy
férfi és egy nő kapcsolódását kivéve mindig legalább eggyel több nőre van
szükség a körben, mint férfira. A legtöbb körben bármilyen nemű vezetheti a
kapcsolódást, de a hetvenkét főből álló kört mindig férfinak kell irányítani
éppúgy, mint a tizenhárom főnél kisebb létszámú vegyes köröket. Ugyan a
férfiak általában erősebbek a Hatalom használatában, mint a nők, mégis azok
a körök a legerősebbek, melyekben a férfiak és a nők száma a
legkiegyenlítettebb. Lásd még: aes sedai, Egyetlen Hatalom.

Karaethon-ciklus (ka'ríaton): Lásd: a Sárkány Próféciái,

Képességek: Annak képessége, hogy az Egyetlen Hatalmat valaki

meghatározott területen használja. Ezek közül a legismertebb a Gyógyítás
képessége. Mások, mint például az Utazás, amely tulajdonosának lehetővé
teszi, hogy egyik helyről a másikra eljusson anélkül, hogy térben kellene
utaznia, rég elvesztek. A Jövendőmondás képessége például (képesség a
jövőbeli események nagy vonalakban való feltárására) csupán ritkán fordul
elő. Sokáig azt gondolták, az Álmodás képessége is kiveszett, amely többek
között azt jelenti, hogy a képességgel rendelkező személy álmában látja a
jövendőt. Az Álmodók képesek belépni Tel'aran'rhiodba, az Álmok Világába,
és úgy mondják, még más személyek álmaiba is. Az utolsó ismert Álmodó
Corianin Nedeal volt, aki úk. 526-ban halt meg.

Kitaszítottak: A tizenhárom, minden idők leghatalmasabb aes sedai-ai közé

tartozó Hatalomhasználó, akik az Árnyék háborúja alatt átálltak a Sötét
Úrhoz. Utóbbi cserébe halhatatlanságot ígért nekik. Mind a legendák, mind a
töredékes korabeli feljegyzések szerint a Sötét Úr mellé zárták őket, amikor
sikerült annak börtönét újra lepecsételni. Még ma is ismerik a nevüket -
Aginor (aginór), Asmodean (asz'módián), Balthamel (bálthamel), Be'lal
('belal), Demandred (dímandred), Graendal (grendal), Ishamael (i'saméjel),
Lanfear (lanfír), Mesaana (me'sana), Moghedien (mo'ghedien), Rahvin
(rávin), Sammael (szamméjel) és Semirhage (szemirháhg) -, és kisgyermekek
ijesztgetésére használjak őket.

kolompárok: Lásd: tuatha'anok.

Kő Szíve: Lásd: Callandor.

Kőkutyák: Lásd: aiel harcostársaságok.

Korcsipke: A Minta másik neve. Lásd még: Korminta.

Korminta: Az Idő Kereke az emberi életek fonalait a Kormintába szövi,

ami az adott kor valóságának szubsztanciáját alakítja végső formájába. Más
néven Korcsipke. Lásd még: ta'veren.

Krónikaőr: A második legmagasabb rangú aes sedai, az amyrlin helyettese.

A Torony Csarnoka választja, általában ugyanabból az ajahból, mint az
amyrlint. Megbízatása egész életére szól. Lásd még: Amyrlin Trón, ajah.

Laman: Cairhien egykori királya a Damodred házból, aki az Aiel-

háborúban veszítette el trónját. Lásd még: Aiel-háború, Avendoraldera.
 Lamgwin Dorn (lam'gvin 'dorn): Keménykötésű nehézfiú, aki azonban
minden vadsága ellenére hű szolgája Andor királynőjének.

Lan, al'Lan Mandragoran (alién men'dregoren): őrző, köteléke Moiraine-

hez fűzte. Moiraine halála után a kötés a Zöld ajah tagjára, Myrelle-re szállt.
Malkier királyának született, de az országot még Lan csecsemőkorában ellepte
a Fertő. Dai Shan és az utolsó élő malkieri nagyúr. Lásd még: őrző, Moiraine,
Malkier.

Lanfear (lenfír): Az Ősi Nyelven: az Éj Leánya. A Kitaszítottak egyike,

talán a legnagyobb hatalmú Ishamael után. A többi Kitaszítottal ellentétben ő
maga választotta a nevét. Állítólag szerette Lews Therin Telamont, és gyűlölte
a férfi feleségét, Ilyenát. Moiraine-nel együtt keresztülzuhant egy
ter'angrealon, és meghalt. Lásd még: Kitaszítottak, Sárkány.

Leane Sharif (li'éne sárit): Egykori Kék aes sedai, ő volt valaha a
Krónikaőr. Leváltották és elcsendesítették. Nynaeve meggyógyította; most a
Zöld ajah tagja, és igencsak kedveli a férfiakat. Lásd még: ajah.

leányörökös: Andor trónörökösének megnevezése. A királynőt legidősebb

lánya követi a trónon. Ha egy lány sem marad életben, a legközelebbi nőrokon
lesz az uralkodó.

Legendák Kora: Az Árnyék háborújával és a Világtöréssel véget ért

korszak. E régmúlt korban az aes sedai-ok olyan csodákra voltak képesek,
melyekről ma már legfeljebb álmodnak az emberek. Lásd még: Idő kereke,
Világtörés, Árnyék háborúja.

Lélektelen: Lásd: Szürke Gyilkos.

Lews Therin Telamon; Lews Therin, Rokonirtó: Lásd: Sárkány.

Lini (Lini): Elayne gyermekkori dajkája, előtte pedig Elayne anyjának,

Morgase-nek, még előbb pedig Morgase anyjának a dajkája volt. Erős
akaratú, jó meglátással bíró nő, aki rengeteg közmondást ismer, de nem képes
elfogadni, hogy egykori neveltjei már felnőttek.

Logain Ablar (lo'géjn): Úk. 972-ben, Ghealdanban látta meg a napvilágot.

Újjászületett Sárkánynak kiáltotta ki magát, ám miután felégette Ghealdant,
Murandyt és Altarát, az aes sedai-ok elfogták, a Fehér Toronyba szállították,
és megszelídítették. A Siuan Sanche letaszítása körüli zűrzavarban
megszökött Tar Valonból. Nynaeve véletlenül meggyógyította - ez volt az
első eset, hogy ezt a visszavonhatatlannak hitt sérülést valaki helyre tudta
hozni. Az aes sedai-ok őrizetbe vették, ám ismét megszökött. Lásd még:
hamis Sárkány, szelídítés.

Malkier (mal'kír): Valaha a Határvidék egyik országa volt, mára elnyelte a

Fertő. Címerében szárnyaló aranydaru volt.

Manetheren (manetheren): A Tíz Nemzet egyike, amelyek a Második

Szövetséget alkották. Fővárosa ugyancsak Manetheren. Mind a város, mind az
ország teljesen megsemmisült a Trallok háborúk alatt. A vidéket ma
Folyóközként ismerik, és Andor része.

Második Sárkány háborúja: A háború (sz.é. 939-43), amelyet a hamis

Sárkány, Guaire Amalasan ellen vívtak. E háború alatt lett híres egy fiatal
király, Artur Tanreall Paendrag, akit később Sasszárny Artur néven ismertek.

Mayene (maj'en): Városállam a Viharok tengerén, amelynek gazdagsága és

függetlensége a szardíniák vonulási útvonalának ismeretéből ered. Ezzel a
termékükkel versenytársai Tear, Illian és Tarabon olívatermelőinek. A
lámpaolajat szinte kizárólag olívából és szardíniából gyártják. Mayene
mostani uralkodója Berelain, Mayene Úrnője. Mayene uralkodói Sasszárny
Artur leszármazottainak vallják magukat. Mayene jelképe egy repülő
aranyhéja.

Mazrim Taim ('mazrim ta'ím): Hamis Sárkány, aki Saldaeában pusztított,

míg le nem győzték, és el nem fogták. Képes fókuszálni, mégpedig a hírek
szerint igen erős. A fókuszálni képes férfiak számára adott amnesztia hírére
Caemlynbe ment. Az asha'manek képzését vezeti. Lásd még: hamis Sárkány,
asha'man.

Melaine (me'léjn): Tudós Asszony a Goshien aielek Jhirad klánjából.

Álomjáró, meglehetősen erős az Egyetlen Hatalomban is. Bael felesége és
Dorindhának, a Füstös Forrás Erőd házúrnőjének asszonytársa.

Melindhra (me'lindra): A Shaido aielek Jumai klánjához tartózó nő, a

Lándzsa Hajadonja. Árnybarát, meghalt, mikor megpróbálta megölni Mat
Cauthont.
 Merrilin, Thom (merilin, tom): Egy nem teljesen hétköznapi mutatványos.

Min Farshaw (min farsó): Fiatal nő, aki olvasni tud az aurából, melyet
időnként az emberek körül lát.

Moiraine (mua'rén): A Kék ajahhoz tartozó aes sedai. Damodred házából

született, bár nem trónörökösi vérvonalból, és a cairhieni királyi palotában
nevelkedett. Miután úk. 972-ben novíciaként a Fehér Toronyba került,
emelkedése üstökösszerű volt. Alig három év után beavatottá emelték, és
újabb három év telt el, amíg aes sedai lehetett. Ekkoriban kezdte el keresni azt
a fiatalembert, aki (Gitara Moroso szavai alapján, aki rendelkezett a
Jövendőmondás képességével) a Sárkánybérc lábainál születik meg a
Ragyogó Falak háborújának idején, és akiből az Újjászületett Sárkány lesz. Ő
volt az, aki Rand al'Thort, Mat Cauthont, Perrin Aybarát és Egwene al'Vere-t
elvitte a Folyóközből. Eltűnt egy ter'angrealban Cairhienben, mikor
Lanfearrel harcolt, ezzel valószínűleg megölte mindkettőjüket.

Morgase (mur'géz): A Fény kegyelméből Andor királynője, a Trakand ház

felséges asszonya, a Nép Védelmezője. Címerében három aranykulcs van. A
Trakand ház címere ezüstszín zárókő.

mutatványos: Utazó történetmondó, zenész, zsonglőr, akrobata és

szórakoztató. Mesterségük címere sokszínű rojtokkal, foltokkal televarrt
köpenyük. Elsősorban a falvakban és kisvárosokban lépnek fel.

Myrddraalok (murdraal): A Sötét Úr teremtményei, a trallokok

parancsnokai. Elfajzott trallokszülöttek, akikben az emberi külső vonások,
testfelépítés újra felbukkant, illetve felerősödött (ugyanis a trallok faj
megteremtéséhez embereket használtak), ámde a trallokokat eltorzító gonosz
rontás is erősebb bennük. Külsőleg teljesen embernek tűnnek, eltekintve attól,
hogy nincs szemük. Ennek ellenére jobban látnak, mint a sas, és ebben még a
sötétség sem akadályozza őket. Egyfajta természetfölötti hatalommal is
bírnak, mely a Sötét Úrból ered. Többek között dermesztő félelmet tudnak
okozni a pillantásukkal, és bárhol képesek eltűnni, ahol sűrű árnyékok
vannak. Kevés ismert gyengeségük egyike, hogy nem szívesen kelnek át
folyóvízen. A különböző országokban számos néven ismerik őket, többek
között mint Félemberek, Szemnélküliek, Árnyékemberek, Lappangók és
Enyészek.
 Nagy Fertő: Régió messze északon, amelyet teljesen áthatott a Sötét Úr
rontása. Trallokok, Myrddraalok és más gonosz teremtmények járta terület.

Nagy hajtóvadászat a Kürtért: Mondaciklus Valere Kürtjének legendás

kereséséről, mely a Trallok háborúk vége és a Százéves háború kezdete között
folyt. Egyhuzamban elmesélve hosszú napokig tartana, míg a történetmondó a
ciklus végére ér. Lásd még: Valere Kürtje.

Nagy Kígyó: Az idő és az örökkévalóság szimbóluma, mely még a

Legendák Kora előtt keletkezett. Egy saját farkába harapó kígyót ábrázol. A
Nagy Kígyó mintájára készült gyűrűt olyan nők kaphatják meg, akiket az aes
sedai-ok között beavatottá emeltek.

Nedeal, Corianin: Lásd: Képességek.

Niall, Pedron (nájaul, Pédronj: A Fény Gyermekeinek főúrkapitánya. Lásd

még: A Fény Gyermekei.

Nynaeve al'Meara ('nájnív al'míra): A folyóközi Emondmező egykori

javasasszonya, most már Sárga aes sedai. Az Egyetlen Hatalomban talán a
Legendák Kora óta nem született hozzá fogható; még a Kitaszítottakkal is
felveheti a versenyt. Lan Mandragoran jegyese és szívszerelme. Lásd még:
Lan.

ogier (ogír): 1. Nem emberi faj. Hatalmas termet (a felnőtt hímneműek

átlagos magassága tíz láb), széles orr és hosszú, bojtos fül jellemzi őket.
Steddingnek nevezett településeken élnek. Elszigetelődésük a steddingektől a
Világtörés után (amelyet az ogierek Száműzetésnek neveznek) okozza az
epedésnek nevezett betegséget: ha egy ogier túl sokáig van távol a
steddingjétől, megbetegszik és meghal. Sokan ügyeskezű építészekként
ismerik őket, a Világtörés utáni nagyvárosokat többségükben ők építették. Ők
maguk az építészetet úgy tekintik, mint egy, a Világtörés óta a Száműzetésben
tanult, mellékesen űzött foglalkozást. Ennél sokkal fontosabbnak tartják a fák,
főleg a Nagy Fák gondozását. Eltekintve attól, amikor építkezni mennek
valahová, ritkán hagyják el steddingjeiket, és csupán kevés kapcsolatot
tartanak fenn az emberekkel. Azok sem mindenhol ismerik az ogiereket, sok
helyen csupán legendáknak tartják őket. Bár békés, nehezen dühbe jövő
lényeknek ismerik, az ogierek állítólag az emberek oldalán harcoltak a Trallok
háborúkban, és veszedelmes ellenfélnek bizonyultak. Általában igen kedvelik
a tudást, könyveik és történeteik gyakran olyan dolgokat is elmesélnek,
amelyeket az emberek már rég elfelejtettek. Egy ogier átlagos életkora
legalább háromszor vagy négyszer meghaladja az emberekét. 2. Bármilyen
személy, aki nem az emberi fajhoz tartozik. Lásd még: fadalnok, stedding,
Világtörés.

Őrület Ideje: A Sötét Úr ellencsapása - amely beszennyezte az Igazi Forrás

férfi oldalát - utáni időszak. Ez alatt sorra őrültek meg a férfi aes sedai-ok, és
iszonyú kataklizmát - a Világtörést - okoztak. A pontos időtartam, amíg e
periódus tartott, nem ismert, de általában közel száz évre becsülik. Az utolsó
férfi aes sedai halálával ért véget. Lásd még: Egyetlen Hatalom, Igazi Forrás,
Százak Társasága, Világtörés.

őrző: Egy aes sedai-hoz kötött harcos. A kettejük közti kötelék az Egyetlen
Hatalommal kapcsolatos jelenség. Az őrző számos előnyhöz jut ezáltal.
Gyorsabban regenerálódik, gyógyul, hosszú ideig kibírja étel, ital, alvás
nélkül, továbbá egy bizonyos távolságon belül megérzi a Sötét Úr rontását.
Amíg életben van, az aes sedai, akihez kötődött, tudja, hogy él, bármilyen
messze legyenek is egymástól. Ha pedig mégis meghal, az aes sedai erről és
halála körülményeiről azonnal tudomást szerez. Azt már azonban nem árulja
el a kötelék, milyen messze van, vagy milyen irányban. Bár a legtöbb ajah
úgy tartja, egy aes sedai egyszerre egy őrzőt köthet csak magához, a Piros
ajah egyáltalán nem hajlandó ilyesmire, a Zöld viszont úgy véli, mindenkinek
annyi őrzője lehet, amennyit jónak lát. Etikai okokból a harcos beleegyezésére
is szükség van, mielőtt a kapcsolat létrejöhetne, de ismeretesek olyan esetek,
amikor az alany akarata ellenére történt a dolog. Hogy az aes sedai-ok mit
kapnak a kötelékből, az szigorúan őrzött titok. Lásd még: aes sedai.

Ősi Nyelv: A Legendák Korában beszélt nyelv. Általában elvárják, hogy a

nemesek és a műveltebb emberek megtanulják e nyelvet, de legtöbbjük csak
pár szót beszél belőle. Igen nehéz lefordítani, mivel az Ősi Nyelv kifejezései
több, különböző jelentést is hordozhatnak.

Öt Hatalom: Az Egyetlen Hatalom ágakra osztható. Szinte minden, a

Hatalom fókuszálására képes személy jobban tud irányítani bizonyos ágakat,
mint a többit. Ezen Hatalomtípusokat a használatukkal elérhető eredmények
alapján nevezték el - Föld, Levegő, Tűz, Víz és Szellem -, és együttesen az Öt
Hatalomnak hívják őket. Az Egyetlen Hatalom használója egy, esetleg két
típusban is hatékonyabb lehet, míg a többihez kevésbé ért. Néhány, nagyon
kevés aes sedai, háromban is kitűnhet, de a Legendák Kora óta nem akadt
olyan, aki mind az ötben rendkívüli tehetséggel bírt volna. De még akkor is
igen ritka volt az ilyesmi. A fókuszálási képesség személyenként erősen
változó lehet, egyesek sokkal többre képesek az Egyetlen Hatalommal, mint
mások. Bizonyos, a Hatalommal végzett tevékenységekhez egy vagy több
megfelelő ág használata szükséges. Például a tűz létrehozásához és
irányításához Tűzre van szükség, az időjárás befolyásolásához Levegőre és
Vízre, míg a Gyógyításhoz Vízre és Szellemre. A Szellem egyformán
előfordul nőkben és férfiakban, de a Tűz és/vagy a Föld fókuszálásában
sokkal gyakrabban bírnak kiemelkedő tehetséggel a férfiak, míg a Vízében
és/vagy a Levegőében a nők. Vannak ugyan kivételek, de ez a
szabályszerűség olyannyira általános érvényű, hogy a Földre és a Tűzre
gyakorlatilag mint hímnemű Hatalmakra, a Levegőre és a Vízre mint
nőneműekre tekintenek. Összességében egyik ágat sem tartják erősebbnek a
többinél, bár van egy aes sedai mondás, miszerint: „nincs olyan kemény kő,
amelyet a szél és a víz el ne tudna sodorni„. Megjegyzendő, hogy mikor ez a
szólás elterjedt, már régen nem voltak férfi aes sedai-ok. Ha volt valaha
hasonló, de ellentétes értelmű mondás a férfi Hatalomhasználók között is, az
mára rég feledésbe merült.

Próféta: Egészen pontosan a Sárkány Nagyúr Prófétája. Ezt a címet találta

ki magának Masema Dagar, az egykori shienari zsoldos, aki az Újjászületett
Sárkány hírét terjeszti. Ghealdanban és Amadicia északi részén sok kővetője
akadt, egyrészt azért, mert egyre többen tudják, hogy a Sárkány valóban
Újjászületett, másrészt pedig azért, mert a követői különös kegyetlenséggel
bánnak el azokkal, akik nem fogadják el a tanokat, de még azokkal is, akik
kételkednek abban, hogy a Próféta volna az Újjászületett Sárkány hangja és
keze.

Rashima Kerenmosa: Más néven a Katona Amyrlin. V.u. 1150 körül

született. A Zöld ajahból emelkedett amyrlinné V.u. 1251-ben. A Torony
haderői a személyes vezetése alatt számtalan győzelmet arattak, melyek közül
a legemlékezetesebbek a Kaisin Hágó, a Sorelle Lépcső, a Tel Norwin, és a
Maighandel mellett kivívott győzelmek, ahol V.u. 1301-ben életét vesztette.
Holttestét a csata után öt őrző és egy hatalmas csapat trallok és Myrddraal
közt találták meg, nem kevesebb, mint kilenc Rémúr tetemével együtt. Lásd
még: aes sedai, ajah, Amyrlin Trón, Rémurak, őrzők.

Rémurak: Azok az Egyetlen Hatalmat fókuszálni tudó férfiak és nők, akik

az Árnyék oldalára álltak a Trallok háború alatt. Ők voltak a trallok erők
főparancsnokai. A tanulatlanabb népek néha összetévesztik őket a
Kitaszítottakkal.
 Rhuarc ('rhoark): Aiel férfi. A Taardad aielek törzsfője.

Rhuidean (rhuidian): Egy hely az Aiel-pusztában, ahová minden leendő

törzsfőnek vagy Tudós Asszonynak el kell látogatnia. A férfiak csupán
egyszer léphetnek ide be, a nők két alkalommal. Három közül csak egy férfi
éli túl ezt az utat. A nők túlélési aránya mindkét látogatás alkalmával jóval
magasabb. A hely hollétét az aielek a legnagyobb titokban tartják. Egy nem
aiel behatolását Rhuideanba halállal büntetik, de azokat, akiket egyébként sem
bántanak (például a házalókat vagy a mutatványosokat), büntetésképpen
csupán meztelenre vetkőztetik, vizestömlőt adnak a kezükbe, és hagyják, hogy
elmeneküljenek a pusztából.

sa'angreal (szaan'grial): Rendkívül ritka tárgy, mely messze több Hatalom

fókuszálását teszi, lehetővé a használója számára, mint amire egyébként
biztonságosan (vagy egyáltalán) képes lenne. A sa'angreal hasonló elven
működik, de sokkal-sokkal erősebb, mint az angreal. A segítségével
irányítható Hatalom úgy aránylik az angreal segítségével fókuszálhatóhoz,
mint az illető aes sedai által, segédeszköz nélkül használható mennyiségéhez.
A Legendák Korának relikviái, készítésük titka nem ismert többé. Külön női
és férfi sa'angrealok léteznek, ez a szabály az angrealokra is igaz. Igen kevés
maradt fenn, még az angrealoknál is sokkal kevesebb.

saidar, saidin: Lásd: Igazi Forrás.

Sandar, Juilin (szan'dar, 'dzsujlín): Teari fürkész. Tolvajok után nyomoz.

A hozzá legkevésbé illő asszonyba szerelmes.

Sárkány Próféciái: Alig ismert, ritkán említett próféciák, melyeket a

Karaethon-ciklusban találhatunk; ezek megjósolják, hogy a Sötét Úr újra
kiszabadul majd, és megérinti a világot. Továbbá, hogy Lews Therin
Telamon, a Sárkány, a Világtörő újjászületik, hogy harcoljon a Tarmon
Gai'donban, az Árnyék elleni Utolsó Csatában. Lásd még: a Sárkány.

Sárkány, hamis: Időnként egy férfi azt állítja, hogy ő az Újjászületett

Sárkány. Némelyikük elegendő követőt gyűjt, hogy egy hadseregre legyen
szükség a leverésükhöz. Olyan is volt, amelyik szabályos, több országot is
érintő háborút robbantott ki. A századok során legnagyobbrészt - az Egyetlen
Hatalom fókuszálására képtelen - állítólagos Sárkányok jelentek meg, de volt
egy-kettő, aki még ezzel a képességgel is bírt. Ettől függetlenül mindegyik
eltűnt, elfogták vagy megölték anélkül, hogy egyetlen, a Sárkány
újjászületésével kapcsolatos próféciát is beteljesíthettek volna. Ezeket hívják
hamis Sárkányoknak. A fókuszálásra képesek közül a legerősebbek Raolin
Darksbane (V.u. 335-36), Kőíj Yurian (kb. V.u. 1300-1308), Davian (sz.é.
351), Guaire Amalasan (sz.é. 939-43) és Logain (úk. 997) voltak. Lásd még:
Újjászületett Sárkány, Logain Ablar.

Sárkány. Ezen a néven volt közismert Lews Therin Telamon az Árnyék

háborúja alatt. A többi férfi aes sedai-hoz hasonlóan az ő elméje is
megbomlott. Őrületében mindenkit megölt, akiben egy csepp is volt a véréből,
azonkívül mindenkit, akit szeretett. Így kapta a Rokonirtó melléknevet. Lásd
még: a Sárkány Próféciái, Újjászületett Sárkány.

Sárkányfal: Lásd: Világ Gerince

Sasszárny Artur: Legendás király, aki minden, a Világ Gerincétől nyugatra

fekvő földet egyesített, de még néhány, az Aiel-pusztán túl fekvő terület is a
birodalmához tartozott. Sőt, az Aryth-óceán túlpartjára is küldött erőket, de
halálakor, mely a Százéves háború kitöréséhez vezetett, ezekkel végleg
megszakadt a kapcsolat. Címere szárnyaló aranysas volt. Lásd még: Százéves
háború.

Sasszem Rogosh: Számos történet legendás hőse.

Seana (szi'ána): Tudós Asszony a nakai aielek Fekete Szikla klánjából.

Álomjáró.

Seanchan: 1. Sasszárny Artur tengerentúli leszármazottjai, akik annak

idején az Aryth-óceán túloldalára mentek, hogy meghódítsák az ottani
országokat. Elképzeléseik szerint, a többiek biztonságára való tekintettel,
minden fókuszálni tudó nőt ellenőrzés alatt kell tartani, a fókuszáló férfiakat
pedig, hasonló okból, meg kell ölni. 2. Az ország, ahonnan a seanchanok
származnak.

Shadar Logoth (sadar logoth): Egy halott város, amit a Trallok háborúk
óta mindenki elkerül. Területén rontás ül, egyetlen, a falain belülről származó
kavics sem veszélytelen.

Shai'tan ('séji'tan): Lásd: Sötét Úr.

 Shayol Ghul (séjol gúl): Az Átokföldön álló hegy, itt található a Sötét Úr
börtöne.

Sheriam (siriam): Egy, a Kék ajahhoz tartozó aes sedai. A Fehér Torony
novíciaasszonya.

Siuan Sanche (szuan szancsé): Egy teari halász lánya, akit a teari törvény
szerint rögtön hajóra raktak, és Tar Valonba küldtek, amint kiderült, hogy
képes a fókuszálásra. Korábban a Kék ajah kötelékébe tartozott. Úk 985-ben
emelték Amyrlin Trónná. Leváltották és elcsendesítették, de Nynaeve
meggyógyította. Ismét a Kék ajah tagja, az új amyrlin, Egwene al'Vere
tanácsadója.

Sorilea: Shende Hold Tudós Asszony, egyébként Jarra Chareen. Alig tud
fókuszálni, de ő a legidősebb élő Tudós Asszony, bár nem olyan öreg, mint
sokan hiszik róla.

Sötét Úr néven nevezése: Aki kimondja a Sötét Úr valódi nevét (Shai'tan),

azzal fölhívja magára a figyelmét, ami elkerülhetetlenül balszerencsét hoz az
illetőre (a legjobb esetben), de akár katasztrofális következményekkel is
járhat. Ezért számos eufémizmust használnak helyette, többek között nevezik
Sötét Úrnak, Hazugságok Atyjának, Szemfényvesztőnek, a Sír Urának, az
Éjszaka Pásztorának, Szívrontónak, Szívagyarnak, Fűégetőnek,
Levélrothasztónak. Aki keresi a bajt, arra is mondják, hogy „néven nevezi a
Sötét Urat„.

Sötét Úr: Shai'tan leggyakoribb, minden országban használatos neve. A

gonoszság forrása, a Teremtő antitézise. A Teremtő a teremtés pillanatában
egy Shayol Ghul-i börtönbe zárta. Egy, a kiszabadítására irányuló kísérlet
miatt tört ki az Árnyék háborúja, szennyeződött be a saidin, kezdődött meg a
Világtörés, és ért véget a Legendák Kora.

Sötétség Nagyura: Ezen a néven említik az árnybarátok a Sötét Urat, azt

állítván, igazi nevének használata szentségtörés lenne.

stedding: Ogierek lakta terület. A Világtörés óta számos stedding

elnéptelenedett. A történetekben, a legendákban menedékként írják le őket, és
nem ok nélkül. Valamilyen - ma már ismeretlen - módon le vannak
árnyékolva, a határaikon belül az aes sedai-ok nem képesek fókuszálni az
Egyetlen Hatalmat, még csak az Igazi Forrás létezését sem érzik. A
steddingen kívül az Egyetlen Hatalommal létrehozott jelenségek a stedding
területét nem befolyásolják. Határukat egyetlen trallok sem lépi át, hacsak
nem hajtják be erőszakkal, de még a Myrddraalok is csak akkor teszik ezt, ha
igen komoly szükség van rá, és akkor is csak a legnagyobb undorral, igen
kelletlenül. Még az árnybarátok is kellemetlenül érzik magukat a steddingen
belül, ha igazán elkötelezett hívei uruknak.

sul'dam ('szúldam): Szó szerint: „a pórázt tartó”. Seanchan elnevezése

annak a nőnek, aki az a'dam segítségével irányítani képes a fókuszáló nőket.
A fiatal seanchan lányokat ebből a szempontból is megvizsgálják, ugyanabban
az életkorban, amikor a fókuszáló képességüket nézik meg. A sul'damok
tiszteletre méltó helyet töltenek be a seanchanok között. Jóval több a sul'dam,
mint a damane. Lásd még: a'dam, damane, Seanchan.

Százak Társasága: Száz aes sedai férfi a Legendák Kora leghatalmasabbjai

közül. Lews Therin Telamon vezetésével a végső csapást ők mérték a Sötét
Úrra, amellyel visszakényszerítették börtönébe, és ezzel véget vetettek az
Árnyék háborújának. Shai'tan ellencsapása beszennyezte a saidint; a Százak
Társasága megőrült, és megkezdte a Világtörést. Lásd még: Őrület Ideje,
Világtörés, Igazi Forrás, Egyetlen Hatalom.

Százéves háború: Rengeteg egymást kővető, részben egyszerre is zajló

háború állandóan változó összetételű szövetségek között. Kirobbanásának oka
Sasszárny Artur halála, és az azt kővető örökösödési viszály volt. Sz.é. 994-
től sz.é. 1117-ig tartott. A folyamatos öldöklés következtében hatalmas
földterületek néptelenedtek el az Aryth-óceántól az Aiel-pusztáig, a Viharok
tengerétől a Nagy Fertőig. Olyan általános és heves volt a pusztítás, hogy csak
töredékes feljegyzések maradtak az időszakról. Végeredményeként Sasszárny
Artúr birodalma darabokra szakadt, és kialakultak a jelenlegi időszak
országai. Lásd még: Sasszárny Artur.

szelídítés: A fókuszálni képes férfiak Egyetlen Hatalommal való

kapcsolatának megszüntetése az aes sedai-ok által. Erre szükség van, mert ha
egy férfi megtanul fókuszálni, a saidint beszennyező rontástól hamarosan
megőrül, és szinte biztos, hogy rettenetes dolgokat művel az Egyetlen
Hatalom segítségével. Akit megszelídítettek, továbbra is érzi az Igazi Forrást,
de már nem tudja érinteni. A szelídítés az elme már megindult bomlását is
megállítja, de nem gyógyítja meg. Ha elég hamar sor kerül rá, legalább a halál
elkerülhető.
 szívkő: Elpusztíthatatlan anyag. A Legendák Korában hozták létre.
Bármilyen ismert erőt vagy energiát próbálnak az eltörésére használni, azt
elnyeli, és csak még erősebb lesz tőle. Cuendillarnak is nevezik.

Szolgálók Csarnoka: A Legendák Korában az aes sedai-ok

tanácskozóterme.

Szürke Gyilkos: Olyan ember, aki önként feláldozta lelkét, hogy az Árnyék
szolgálatában orgyilkos legyen. A Szürke Gyilkosok olyan köznapi
megjelenéssel rendelkeznek, hogy az emberek szeme könnyen átsiklik
fölöttük anélkül, hogy észrevennék őket. A Szürke Gyilkosok többsége férfi,
de azért akad közöttük nő is. Lélektelennek is nevezik.

ta'maral'ailen: Ősi Nyelven azt jelenti: „a végzet hálója”. Hatalmas

változás a Kormintában, amely egy vagy több ta'veren köré szövi magát. Lásd
még: Korminta, ta'veren.

ta'veren (ta'víren): Olyan személy, aki köré az Idő Kereke minden környező
életfonalat, esetleg akár minden életfonalat magában foglaló Sorshálót sző.
Lásd még: Korminta.

Tallanvor, Martyn: Az andori Királynő Gárdájának hadnagya, aki jobban

szereti királynőjét, mint az életét és becsületét.

Tanácsadó Testület: Illianban a kereskedők és hajósok által és közül

választott testület, amely a király és a Kilencek Tanácsa melletti
tanácsadóként kellene, hogy működjön, valójában azonban e két méltósággal
vetekedik a hatalmi harcban.

Tanreall, Artur Paendrag: Lásd: Sasszárny Artur.

Tar Valon lángja: Tar Valon, az Amyrlin Trón és az aes sedai-ok

szimbóluma. Stilizált lángjel: fehér, hegyével fölfelé mutató cseppalak.

Tarabon ('tara'bon): Ország az Aryth-óceán partján. Fővárosa Tanchico

(tan'csíkó). Valaha kereskedőnemzet volt, ahonnan többek között
szőnyegeket, festéket és az illuminátorok által gyártott tűzijátékot exportáltak.
Mára felőrölte a polgárháború, és az Arad Domannal meg az Újjászületett
Sárkánynak felesküdött népekkel folytatott háború.
 Tarmon Gai'don (tarmon géjdon): Az Utolsó Csata. Lásd még: Sárkány
Próféciái, Valere Kürtje.

Tear (tír): Fontos tengeri kikötő a Viharok tengerének partján. Címerében

bíbor-arany alapon három fehér félhold található. Lásd még: Tear Köve

Tear Köve: Hatalmas erőd Tear városában, amelyről úgy hírlik, nem sokkal
a Világtörés után emelték, és építésekor az Egyetlen Hatalmat is
felhasználták. Már számtalanszor ostromolták, de sohasem sikerült bevenni. A
Követ kétszer említik a Sárkány Próféciái. Egyszer azt mondják, hogy a Kő
bevehetetlen mindaddig, míg a Sárkány népe el nem jön. Egy másik helyen az
szerepel, hogy a Kő nem lesz bevéve mindaddig, míg a Sárkány keze nem
érinti Callandort, A Kardot, Amely Érinthetetlen. Sokan úgy vélik, hogy e
próféciák okozzák a teari Nagyurak ellenszenvét az Egyetlen Hatalommal
szemben, és emiatt alkották a teari törvényt, amely megtiltja a fókuszálást. Az
ellenszenv ellenére, a Kő angrealok és ter'angrealok egész gyűjteményét rejti,
vetekedve a Fehér Torony készletével; egyesek azt mondják, azért gyűjtötték
őket össze, hogy enyhítsék a Callandor birtoklásával járó feltűnést.

Tear Nagyurai: A Nagyurak tanácsot alkotva Tear uralkodóiként

működnek, mivel országuk sem királlyal, sem királynővel nem rendelkezik.
Létszámuk nincs megszabva, az évek folyamán a tanács létszáma hat és húsz
fő között változott. Nem tévesztendő össze a Földek Uraival, akik
alacsonyabb rangú teari nemesek.

Tel'aran'rhiod (tel'ajran'rhiod): Ősi Nyelven: ,A Láthatatlan Világ” vagy

„az Álmok Világa”. Az álmokban látott világ, amely állítólag átszövi és
körülveszi az összes lehetséges valós világot. A közönséges álmoktól eltérően
az Álmok Világában előforduló dolgok valódiak; egy ott szerzett sebesülés
például megmarad ébredés után is, aki pedig meghal, az sosem ébred fel
többé.

Telamon, Lews Therin (telamon, lúz térin): Lásd: Sárkány.

Tengeri Nép: Pontosabban az Atha'an Miere (atha'an mi'er), a Tenger

Népe. Az Aryth (arit)-óceán és a Viharok tengere egyes szigeteinek lakói.
Életük legnagyobb részét hajóikon élik le, és nem szeretik hosszú időre
elhagyni az óceánt. Meglehetősen keveset lehet tudni a szokásaikról, ezért
egzotikus titokzatosság lengi őket körül, és a legvadabb történeteket mesélik
róluk. Ők bonyolítják le a tengeri kereskedelem nagy részét; ők a leggyorsabb
és a legnagyobb hajók tulajdonosai, és a kikötővárosokban még az
alkudozásukról híres domaniaknál is veszedelmesebbnek tartják őket. Mivel a
tengeren gyakran a kétkedés nélküli engedelmességen múlik az egész
legénység élete, nem csoda, hogy az Atha'an Miere tagjai igen szigorúan
ragaszkodnak a hierarchiájukhoz, bár néhol meglepően laza ez a társadalmi
struktúra. A Tengeri Nép számtalan kisebb és nagyobb nemzetségre oszlik,
ezeknek az élén a hullámúrnők állnak. A hullámúrnő alatt a hajóúrnők vannak
rangban, ők az egyes nemzetségek hajóinak kapitányai. A hullámúrnő igen
nagy hatalommal bír, de a nemzetség tizenkét legidősebb hajóúrnője választja
meg, akiket a nemzetség Első Tizenkettőjének is neveznek, és az Atha'an
Miere Hajók Úrnője bármikor elmozdíthatja a helyéről. A Hajók Úrnőjének a
hatalmát bármelyik szárazföldi király vagy királynő is megirigyelhetné, de őt
is választják - igaz, egy életre. A Hajók Úrnőjét a tizenkét legidősebb
hullámúrnő egyhangú jóváhagyásával lehet megválasztani. Ők az Atha'an
Miere Első Tizenkettője (az Első Tizenkettő kifejezést amúgy minden
kikötőben a jelenlévő tizenkét legidősebb hullámúrnő vagy hajóúrnő
gyülekezetére is használják). A Pengék Ura vagy a Hajók Úrnőjének a férje,
vagy nem. Az ő feladata a Tengeri Nép védelmének és kereskedelmének a
biztosítása, és alá tartoznak a hullámúrnők kardmesterei és a hajóúrnők
rakománymesterei, akiknek hasonló a helyzetük és a feladatuk is; ezenkívül
mindegyikük csak annyi hatalommal bír, amennyit az úrnője ad neki. Az,
hogy egy hajó hova és mikor vitorlázik el, a hajóúrnő dolga, de mivel a
kereskedelem és a pénzügyek a rakománymester kezében vannak (vagy
magasabb szinten a kardmester vagy a Pengék Ura kezében), kettejüknek
együtt kell dolgozniuk. A Tengeri Nép minden egyes hajóján, bármilyen kicsi
legyen is, és minden egyes hullámúrnő mellett van egy szélkereső. A
szélkeresők szinte kivétel nélkül képesek fókuszálni, és igen ügyesek a Szelek
Szövésében (az Atha'an Miere így hívja az időjárás Egyetlen Hatalommal
való befolyásolását). A Hajók Úrnőjének szélkeresője minden más
szélkeresőnek is parancsol, még a hullámúrnők ellenében is utasíthatja őket.
A hullámúrnők szélkeresői viszont a nemzetségükbe tartozó hajóúrnők
szélkeresőit irányíthatják. A Tengeri Nép egyik sajátossága, hogy mindenki a
legalacsonyabb rangban kezdi, és onnan kell felküzdenie magát, és hogy a
Hajók Úrnőjén kívül bárkit lefokozhatnak a felette állók, kivételes esetben
akár a ranglétra legalacsonyabb fokára is.

ter'angreal (tiran'grial): A Legendák Korából fennmaradt tárgyak, amelyek

az Egyetlen Hatalmat használják. Az angrealoktól és a sa'angrealoktól
eltérően a ter'angrealok egyetlen bizonyos feladat elvégzésére készültek.
Például van egy ter'angreal, amely minden, benne tett esküt
megszeghetetlenné tesz. Néhányukat aes sedai-ok használják, de eredeti
alkalmazási céljaik nagyrészt ismeretlenek. Némelyik, ha használni próbálják,
megöli a kísérletező nőt, vagy kiégeti annak fókuszáló képességét. Lásd még:
angreal, sa'angreal.

Tigraine (ti'gréjn): Mint Andor leányörököse összeházasodott Taringail

Damodreddel, és fiút szült neki, Galadedridet. Úk. 972-es eltűnése, nem
sokkal, miután bátyjának, Lucnak nyoma veszett a Fertőben, az azóta csak
Utódlásként emlegetett örökösödési küzdelemhez vezetett Andorban, továbbá
a cairhieni események okozója is volt, mely utóbbiak végül kirobbantották az
Aiel-háborút. Címere tüskés, fehér szirmú rózsát tartó női kéz volt.

Trallok háborúk: Több különálló háború sorozata. Az első körülbelül vu

1000-ben kezdődött. Több, mint háromszáz éven át tartó időszak volt. A
trallokok hadseregei e három évszázad alatt szinte folyamatosan dúlták a
világot. Végül mindet megsemmisítették vagy visszaszorították a Nagy
Fertőbe, időközben azonban teljes országok szűntek meg létezni, de ezeken
kívül is sok birodalom területe néptelenedett el majdnem teljesen. Minden,
ebből az időből származó feljegyzés töredékes.

trallokok: A Sötét Úr teremtményei. Az Árnyék háborúja alatt hívták életre

őket. Hatalmas termetűek, végtelenül vadak; félig ember, félig állat
torzszülöttek. A gyilkolás puszta öröméért ölnek. Ravaszak, furfangosak, a
szavuk fabatkát sem ér. Csak az bízhat meg bennük, akitől félnek.
Mindenevők, bármilyen húst elfogyasztanak, beleértve az emberek és más
trallokok húsát is. Törzsszerű bandákba tömörülnek, ezek közül a
legfontosabbak az Ahf'frait, az Al'ghol, a Bhan'sheen, a Dhai'mon, a Djin'nen,
a Ghar'ghael, a Ghob'hlin, a Gho'hlem, a Ghraem'lan, a Lo'bal, a Kno'mon és
az Orh'deg.

tuatha'anok (tu'atha'an): Vándornép. Kolompároknak vagy utazónépnek is

hívják őket. Rikító színűre festett kocsikban élnek. Teljesen pacifista
életfilozófiát követnek, a Levél Útját, még tulajdon életük védelmére sem
emelhetnek fegyvert. Aki letér a Levél Útjáról, azokat „Elveszetteknek”
nevezik, és a továbbiakban nem hajlandóak szóba állni velük. A kolompárok
által megjavított holmik gyakran jobbak, mint újkorukban. Azon kevesek
közé tartoznak, akik zavartalanul kelhetnek át az Aiel-pusztán, az aielek
ugyanis gondosan kerülnek velük mindenféle kontaktust.

Tudós Asszony: Az aieleknél a Tudós Asszonyokat más Tudós Asszonyok

választják, és képezik ki a gyógyítás tudományára, a gyógynövények
ismeretére, ahogyan másutt a javasasszonyokat. Általában minden törzs,
illetve klán birtokán egyetlen Tudós Asszony él. Azt mondják, némelyikük
csodálatos módon tud gyógyítani, és csodának tűnő dolgokat cselekszik. Igen
nagy a tekintélyük és a befolyásuk a klán és a törzs életében, ám a
felelősségük is hatalmas. A klánfők általában hallgatnak a Tudós
Asszonyokra, bár gyakran vádolják őket azzal, hogy mindenbe beleszólnak. A
Tudós Asszonyok nem vesznek részt semmiféle vérháborúban és viszályban,
a ji'e'toh szabályai szerint nem szabad bántani őket. Némelyik Tudós Asszony
képes fókuszálni is, de ezt a tudásukat nem verik nagydobra. Manapság három
Tudós Asszony álomjáró, akik többek között képesek arra, hogy belépjenek
Tel'aran'rhiodba és más emberek álmaiba. Lásd még: álomjáró, ji'e'toh,
Tel'aran'rhiod.

Tylin Mitsobar ('tájim mi'cóbar): Altara királynője, a Mitsobar ház feje.

Mat Cauthon szeretője.

Újjászületett Sárkány: Egyes jóslatok és legendák szerint az emberiség

legnagyobb szükségének óráján a Sárkány újjászületik, hogy megmentse a
világot. Erre nemigen vár senki, egyrészt mert a próféciák szerint az
Újjászületett Sárkány új Világtörést okoz, másrészt mert Rokonirtó Lews
Therin, a Sárkány olyan név, amelytől - a hozzáfűződő iszonyatos tettek
emléke miatt - megborzonganak az emberek, még több, mint háromezer évvel
a halála után is. Lásd még: Sárkány; Sárkány, hamis; Sárkány Próféciái.

utazónép: Lásd: tuatha'anok.

vad: Olyan nő, aki magától tanulta meg fókuszálni az Egyetlen Hatalmat, és
túlélte a betegséget, amelyet négyből csak egy nő képes átvészelni. Az ilyen
asszonyok általában nem akarják tudni, mi is az, amit művelnek, ám ha ezt a
gátlást levetkőzik, a legerősebb fókuszálókká válhatnak. A „vad” minősítést
sokszor lenéző hangsúllyal is használják.

Valere Kürtje (va'lír): A Nagy hajtóvadászat a Kürtért legendás tárgya és

célpontja. Állítólag vissza tudja hívni a halott hősöket a sírjukból, hogy az
Árnyék ellen harcoljanak. A Kürtért új vadászatot indítottak, és Illianban a
vadászok letették az esküt.

Vallatók: Szerzetesrend a Fény Gyermekeinek sorain belül. Céljaik: az

igazság keresése és az árnybarátok leleplezése. Az igazság és a Fény keresése
érdekében teljesen elfogadott módszernek tartják a kínvallatást; általában úgy
viselkednek, mintha már tudnák az igazságot, áldozatukat így kényszerítik
arra, hogy bevallja bűnét. A Vallatók a Fény Kezének is hívják magukat, és
időnként a Fény Gyermekeitől és a Felkentek Tanácsától teljesen függetlenül
cselekednek. Vezetőjük a Fővallató, aki a Felkentek Tanácsában is helyet
foglal. Jelük egy vérvörös pásztorbot.

Verin Mathwin: Egy Barna ajahhoz tartozó aes sedai, aki egy ideig Rand
al'Thort kísérte, majd a Folyóközbe ment, hogy fókuszálni képes lányokat
keressen. Később Caemlynben ismét Rand al'Thor mellé került, és Dumai
Kútjánál hűséget esküdött az Újjászületett Sárkánynak.

Világ Gerince: Az Aiel-pusztát a nyugattól elválasztó égbenyúló, magas

hegység, csak néhány hágón lehetséges átjutni rajta.

Világtörés: Az Őrület Ideje alatt a megbomlott elméjű férfi aes sedai-ok,

akik ma már elképzelhetetlen mennyiségű Hatalom irányítására voltak
képesek, megváltoztatták a föld arculatát. Vad földrengéseket okoztak, egész
hegységeket töröltek el, új hegyláncokat teremtettek, szárazföldet emeltek ki a
tengerből, teljes országokat süllyesztettek az óceán alá. A világ nagyobb része
elnéptelenedett, a túlélők szétszóródtak, mint homok a szélben. Erre a
pusztításra a történetekben, legendákban és a történelemben Világtörésként
utalnak. Lásd még: az Őrület Ideje, Százak Társasága.

Vöröspajzsosok: Lásd: aiel harcostársaságok.

Zordság: A kifejezést az aielek használják azokra a hatásokra, melyek

sokakat elérnek, amikor megtudják, hogy népük nem volt mindig vad hódító,
sőt, őseik szigorú békepártiak lévén, a Világtörés idején és még azután is
évekig, kizárólag önvédelemre szorítkoztak. Sokan úgy érzik, hogy ez az ő
hibájuk volt, mert követték az aes sedai-okat. Egyesek eldobják lándzsáikat,
és elszöknek. Mások nem hajlandóak letenni a gai'shain elteltével a fehér
ruhát. Megint mások tagadják az egészet, és e tagadással együtt
szükségszerűen tagadják azt is, hogy Rand al'Thor az igazi car'a'carn. Ezek
visszatérnek az Aiel-pusztába, vagy csatlakoznak a Randdel szembeálló
shaidóhoz. Lásd még: Aiel, Aiel puszta, Car'a'carn, gai'shain.