Camilla Läckberg

Eltitkolt életek
 Copyright © Camilla Läckberg, 2007
A mű eredeti címe: Tyskungen
A Nordin Agency, Svédország engedélyével
Első kiadás: Forum, Svédország
Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2014
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem
közölhető.
Fordította: Dr. Dobosi Beáta
Szerkesztette: Havadi Krisztina
Korrektor: Thész Dóra
ISBN 978-963-324-256-8 (papír)
ISBN 978-963-324-206-3 (epub)
ISBN 978-963-324-205-6 (mobi)
Kiadta az Animus Kiadó 2014-ben
Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
info@animus.hu
www.animus.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.
Willének és Mejának
A szoba csendjében csak a legyek
hangját lehetett hallani. Az állandó
zümmögést, ahogy eszeveszetten
verdestek a szárnyaikkal. A széken ülő
férfi nem mozdult. Már hosszú ideje nem
mozdult. Valójában már nem is férfi volt.
Nem, ha olyasvalakit tekintünk férfinak,
aki él, lélegzik és érez. Mostanra már
táplálékká vált. Rovarok és férgek
menedékévé.
A legyek hatalmas rajban zümmögtek
a mozdulatlan alak körül. Olykor
leszálltak, mozgatták a szájszervüket.
Aztán megint felemelkedtek, hogy új
leszállóhelyet leljenek. Az útjukat
keresték, és egymásnak ütköztek. A férfi
fején lévő seb körüli terület különösen
érdekesnek bizonyult, noha a vér fémes
szaga már rég elillant; helyét más szagok
vették át, amelyek áporodottabbak és
édesebbek voltak.
A vér megalvadt. Eleinte a tarkójából
csorgott, végig a széken, le a padlóra,
ahol tócsába gyűlt. Kezdetben vörös
volt, tele élő testecskékkel. Mostanra
megváltozott a színe, megfeketedett.
A pocsolyában már nem lehetett
felismerni azt a sűrű folyadékot, amely
az ember vénáin át folyik. Már csupán
ragacsos fekete massza volt.
Néhány légy dugig ette magát.
Lerakták petéiket. És most jóllakottan és
elégedetten várakoztak. A szárnyaik az
ablaknak verődtek, amikor hasztalanul
próbálkoztak átjutni a láthatatlan
akadályon, halk koppanással ütődtek az
üvegnek. Végül feladták. Ha újból
megéheztek, visszatértek ahhoz a
valamihez, ami egykor egy férfi volt, de
most már semmi más, csak hús.

Erica gondolatai egész nyáron egyazon

kérdés körül forogtak, minduntalan
ugyanoda lyukadt ki. Mérlegelte az
érveket és az ellenérveket, és erős volt a
kísértés, hogy felmenjen oda. De rendre
csak a padlásra vezető lépcső aljáig
jutott. Az elmúlt néhány hónapra fogta,
amelyek annyira zűrzavarosak voltak: az
a rengeteg tennivaló az esküvő után meg
az összevisszaság a házban, amikor még
Anna és a srácok náluk laktak. De nem
ez volt a színtiszta igazság. Egyszerűen
félt. Félt attól, mit talál ott. Félt, hogy
kotorászás közben olyan dolgok kerülnek
napvilágra, amelyekről inkább nem akar
tudni.
Tudta, hogy Patrik értetlenül áll a tény
előtt, hogy nem akarja elolvasni a
füzeteket, amelyeket a padláson találtak.
Nemegyszer látta rajta, hogy már-már a
nyelvén van a kérdés, de visszanyelte.
Ha megkérdezte volna, Erica képtelen
lett volna válaszolni. A legjobban attól
rémült meg, hogy kénytelen lesz
megváltoztatni a valóságról alkotott
véleményét. A kép, amelyet az anyjáról
kialakított – milyen ember volt, és
hogyan bánt a lányaival – nem volt
éppen hízelgő. De Erica ezt gondolta,
akárhogy is. Olyan kép volt ez, amely
ismerős volt számára, egy
megingathatatlan igazság, amelyet évek
óta vallott, olyasvalami, amiben
megbízhatott. Talán beigazolódna. Talán
még megerősítést is nyerhetne. De mi
van, ha megdől? Mi van, ha arra
kényszerül, hogy egy teljesen új
valóságot fogadjon el? Ez idáig még nem
volt mersze belegondolni.
Erica az első lépcsőfokra tette a lábát.
A földszinti nappaliból hallotta Maja
vidám nevetését, ahogy Patrik játszott
vele. A hang megnyugtató volt, és a
másik lábával is fellépett a lépcsőfokra.
Már csak öt lépés a tetejéig.
A por a levegőben kavargott, amikor
felnyomta a csapóajtót, és
felkapaszkodott a padlásra. Már
beszélgettek róla Patrikkal, hogy egyszer
átalakítják a tetőteret, talán valami
otthonos menedékké Majának, amikor
majd idősebb lesz és magánéletre
vágyik. De egyelőre csak egy
befejezetlen padlás volt: a földön széles
pallók, a ferde tetőzeten kilátszottak a
gerendák. Részben lomok töltötték meg.
Karácsonyi díszek, ruhák, amelyeket
Maja kinőtt, valamint bedobozolt
tárgyak, amelyek túl rútak voltak ahhoz,
hogy lent tartsák őket, de túl drágák vagy
túl emlékezetesek ahhoz, hogy
megszabaduljanak tőlük.
 A láda hátul állt, az oromfal
közelében. Régimódi volt, és fából
készült, fémrészekkel. Erica halványan
sejtette, hogy ez az, amit utazóládának
hívnak. Odament, és leült mellé a
padlóra, végigsimított a tetején. Miután
vett egy mély lélegzetet, kinyitotta a
zárat, és felemelte a fedelet. Dohos szag
áradt belőle, Erica az orrát fintorgatta.
Elmerengett rajta, mitől lesz a régi
dolgoknak ilyen jellegzetes, nehéz
szaguk. Talán a penésztől, gondolta,
miközben a feje búbja viszketni kezdett.
Jól emlékezett, milyen érzések
rohanták meg, amikor Patrikkal
felfedezték a ládát, és átnézték a
tartalmát, minden tárgyat egyesével
kiemelve. Rajzok, amelyeket ő és Anna
készített gyerekkorukban, apróságok,
amelyeket az iskolában csináltak. Az
anyjuk, Elsy mindent megőrzött. Az
anyjuk, aki sosem mutatott érdeklődést,
amikor a kislányai hazamentek, és
buzgón mutogatták neki a műveiket.
Erica most ugyanazt tette: az egyik
tárgyat a másik után szedte ki, és mindent
a padlóra rakott. Amit keresett, a láda
alján volt. Óvatosan vette ki a
ruhadarabot, aztán csak tartotta a
kezében. A gyermeking egykor fehér
volt, de ahogy most a fény felé emelte,
látta, hogy megsárgult. Nem tudta
levenni a szemét a rajta éktelenkedő
apró, barna foltokról. Először azt hitte,
rozsdafoltok, de aztán rájött, hogy
rászáradt vér lehet. Van valami
szívfacsaró abban, ha az ember
vérfoltokat talál egy gyerekruhán. Hogy
került ide ez a ruha a padlásra? Kié
volt? És az anyja miért őrizte meg?
Erica elővigyázatosan leterítette a
ruhát maga mellé a földre. Amikor
Patrikkal először rátaláltak, egy tárgy
volt belecsomagolva, de az most már
nem volt itt. Az volt az egyetlen dolog,
amelyet levitt a padlásról: egy náci érem
volt a ruhába rejtve. Az érzések,
amelyeket ez a tárgy keltett benne,
meglepték. A szíve kalapálni kezdett, a
szája kiszáradt, a második
világháborúról szóló régi filmhíradók és
dokumentumfilmek képei villództak a
szeme előtt. Mi keresnivalója lehet egy
náci érdemrendnek itt, Fjällbackában?
Az otthonában, az anyja holmija között?
Az egész helyzet abszurdnak tűnt. Vissza
akarta tenni a ládába, és rázárni a
fedelet, de Patrik ragaszkodott hozzá,
hogy elvigyék egy szakértőhöz, s többet
tudjanak meg róla. Erica vonakodva
beleegyezett, de úgy érezte, mintha
hangok suttognának benne, baljós
hangok, amelyek arra intik, hogy rejtse el
az érmet, és felejtse el az egészet. De
győzött a kíváncsisága. Június elején
elvitte egy szakértőhöz, aki második
világháborús műtárgyakra szakosodott,
és egy kis szerencsével nemsokára
többet tudhatnak meg a tárgy eredetéről.
De Ericát leginkább az érdekelte, amit
a láda alján találtak. A négy kék füzet.
Felismerte az anyja kézírását a
borítókon. Azt az elegáns, jobbra dőlő
írást, de fiatalabb, kerekebb
változatában. Erica most kivette a
füzeteket a ládából, és végighúzta a
mutatóujját a legfelső címlapján.
Mindegyiken a Napló felirat állt. A szó
vegyes érzelmeket keltett benne:
kíváncsiságot, izgatottságot és
vágyakozást. De félelmet és kétséget is;
és nem tudott szabadulni attól az
érzéstől, hogy betör az anyja
magánéletébe. Vajon van joga elolvasni
ezeket a füzeteket? Van joga anyja
legbensőbb gondolatai és érzései között
kutakodni? A naplókat nem idegen
szemeknek szánják. Az anyja nem azért
írta őket, hogy megossza másokkal a
tartalmukat. Talán megtiltaná a lányának,
hogy elolvassa őket. De Elsy meghalt,
így Erica nem kérhet engedélyt tőle.
Magának kell eldöntenie, mitévő legyen
velük.
– Erica! – Patrik hangja rezzentette fel
a gondolataiból.
– Igen?
– Itt vannak a vendégek!
Erica az órájára nézett. Jaj, istenem,
már három óra? Ma volt Maja első
születésnapja, és a legközelebbi barátaik
és családtagjaik átjöttek. Patrik biztosan
azt hiszi, elszenderedett idefent.
– Megyek! – Leporolta a ruháját, és
pillanatnyi hezitálás után felkapta a
füzeteket meg a gyerekruhát a földről,
majd lement a lépcsőn.
– Üdv nálunk! – Patrik oldalra lépett,
hogy beengedje az első vendégeiket.
Maja révén ismerték meg Johant és
Elisabethet, akiknek volt egy ugyanennyi
idős kisfiuk. A gyerek bolondulásig
szerette Maját, de néha egy kicsit
túlságosan is kimutatta. Most, ahogy
William észrevette Maját az
előszobában, úgy rontott neki, mint
valami jégkorongjátékos. Nem volt
meglepő, hogy Maja nem különösebben
lelkesedett az ilyesmiért, és William
szüleinek úgy kellett kiszabadítaniuk a
kisfiú szeretetének visító tárgyát az
ölelésből.
– Nem szabad, William! A lányokkal
finomabban kell bánni. – Johan megrovó
pillantást vetett a fiára, miközben
próbálta megfékezni.
– Szerintem pont olyan a csajozási
technikája, mint amilyet te használtál
hajdanán – jegyezte meg kuncogva
Elisabeth, de a férje láthatóan nem
találta ezt szórakoztatónak.
– Na, drágaságom, nincsen semmi baj!
– mondta Patrik Majának. – Hoppá!
Felkapta szipogó lányát, és addig
szorította magához, míg a sírása
pityergéssé nem szelídült. Aztán letette,
és finoman William felé tolta.
– Nézd csak, mit hozott neked
William? Ajándék!
A varázsszó megtette a kívánt hatást.
Maja könnyei felszáradtak, ahogy
William a szalaggal átkötött ajándékkal
felé totyogott. A kislány Patrik
segítségével kibontotta a csomagot, és
egy édes kis, szürke elefántot húzott ki
belőle, amely borítékolható sikert
aratott. Maja a mellkasához szorította,
átölelte a puha kis plüsst, örömében a
lábával dobbantgatott, de William
kísérletét, hogy megsimogassa az
elefántot, kihívó pillantással hiúsította
meg. Kis csodálója azonban elfogadta a
kihívást, és rögtön megkétszerezett
erővel próbálkozott.
– Menjünk át a nappaliba – javasolta
Patrik, és a karjába vette a lányát, hogy
megelőzze a további összezördüléseket.
William szülei követték, és amikor a
kisfiút leültették a nagy játékosdoboz
elé, helyreállt a béke. Legalábbis
ideiglenesen.
 – Sziasztok! – mondta Erica, amikor
lejött a lépcsőn. Megölelte a
vendégeiket, és megcirógatta William
fejét.
– Ki kér kávét? – kiáltott be Patrik a
konyhából.
Mindhárman kórusban feleltek:
– Én kérek!
– És milyen a házasélet? – kérdezte
Johan mosolyogva, miközben átkarolta
Elisabethet a kanapén ülve.
– Nem sok minden változott.
Leszámítva, hogy Patrik állandóan
tyúkanyónak hív. Van valami ötleted,
hogyan vehetem el a kedvét tőle? – Erica
Elisabeth felé fordult, és rákacsintott.
– Kár a gőzért! Nem sokáig fog
tyúkanyózni, egykettőre megállás nélkül
a kormányról fog majd beszélni helyette,
úgyhogy élvezd ki. Apropó, hol van
Anna?
– Odaát, Dannál. Most költöztek
össze. – Erica nyomatékosan felvonta az
egyik szemöldökét.
– Ó, tényleg? Ez gyorsan ment. –
Elisabeth is felhúzta a szemöldökét.
A csengő hangja szakította félbe őket,
amire Erica felugrott.
– Lehet, hogy ők azok. Vagy Kristina.
Az utóbbi nevet úgy ejtette ki, hogy
hallani lehetett a jégkockák csilingelését
a szótagok között. Az esküvő óta Erica
viszonya az anyósával még jegesebb lett
– jobbára annak köszönhetően, hogy
Kristina buzgón igyekezett meggyőzni
Patrikot, hogy nem való egy igazi
férfinak négy hónap gyermekgondozási
szabadságra menni. De legnagyobb
döbbenetére a fia tántoríthatatlannak
bizonyult. Valójában ő volt az, aki
ragaszkodott hozzá, hogy ősszel ő viselje
Maja gondját.
– Hahó, nincs itt egy szülinapos
kislány? – hallatszott be Anna kérdése az
előszobából.
Erica minden egyes alkalommal
beleborzongott az elégedettségbe,
amikor hallotta, milyen boldog a húga.
Annyi éven át nyoma sem volt az
örömnek a hangjában, de most visszatért.
Látni lehetett rajta, hogy erős, boldog és
szerelmes.
Anna eleinte attól tartott, hogy Erica
kijön a sodrából, hogy ő és Dan
összejöttek. De Erica csak kacagott az
aggodalmain. Erica és Dan egy
örökkévalósággal ezelőtt jártak. És még
ha valóban kissé kínosnak találta is a
helyzetet, félretette az érzelmeit, csak
hogy újra boldognak láthassa Annát.
– Hol a kedvenc kislánykám? –
A magas, szőke, féktelen Dan bejött, és
Maját kereste. Különleges kapcsolat volt
közöttük: a kislány máris felé totyogott, a
karját kitárva.
– Ajándék? – kérdezte, most, hogy
végre elkezdte megérteni a születésnap
lényegét.
– Hát persze, hogy hoztunk neked
ajándékot, szívem! – felelte Dan.
Odabiccentett Annának, aki egy nagy,
rózsaszín papírba csomagolt, ezüstszínű
szalaggal átkötött ajándékot nyújtott át.
Maja kibontakozott Dan karjából, és
nekiállt megküzdeni az
ajándékbontással. Ezúttal Erica segített
neki, és együttes erővel kivettek a
csomagból egy nagy babát, amelynek
nyílt és csukódott a szeme.
– Baba – mondta Maja vidáman, és
ezt az ajándékot is erősen magához
ölelte. Aztán felkerekedett, hogy
megmutassa Williamnak a legújabb
kincsét.
Ismét csengettek, és egy másodperccel
később Kristina lépett be a szobába.
Erica nem tudta nem csikorgatni a fogát.
Gyűlölte, ahogy az anyósa csengetett,
ami nagyjából csak egy jelképes gesztus
volt, mielőtt beviharzott volna a házba.
 Az ajándékozás és ajándékbontás
folyamata megismétlődött, de az
örömmámor ezúttal elmaradt. Maja
habozva emelte fel a trikókat, amelyeket
a csomagban talált, majd újra megnézte a
csomagolópapírt, hogy nem kerülte-e el
a figyelmét egy játék. Aztán elkerekedett
szemmel bámult a nagymamájára.
– Amikor múltkor itt voltam, láttam,
hogy majdnem az összes trikóját kinőtte,
és mivel a Lindexben volt egy kettőt
fizet, hármat vihet akció, vettem neki
néhányat. Biztos jól jönnek. – Kristina
elégedetten mosolygott, és úgy tűnt,
észre sem veszi Maja csalódott
arckifejezését.
Erica elnyomta a késztetést, hogy a
képébe vágja, milyen ostoba ötletnek
tartja ruhát venni egy gyerek első
születésnapjára. Amellett, hogy Maja
nyilvánvalóan csalódott, Kristinának
sikerült bevinnie egy szúrást is. Erica és
Patrik szemmel láthatóan alkalmatlan
arra, hogy megfelelően gondoskodjon
lányuk ruházatáról.
– Itt a torta! – kiáltotta Patrik, akinek
csalhatatlan érzéke volt ahhoz, mikor
vonja el mások figyelmét egy kínos
helyzetről.
Erica lenyelte a mérgét, és
csatlakozott a gyertyaelfújás
ceremóniájához. Maja kísérletei, hogy
elfújja azt az egy szem gyertyát, oda
vezettek, hogy jó alaposan leköpködte a
tortát. Patrik észrevétlenül eloltotta a
lángot, aztán együtt elénekelték a Boldog
születésnapot című dalt, és éljeneztek.
Maja szöszi feje felett Erica elkapta
férje pillantását. Gombóc nőtt a
torkában, és látta, hogy Patrikot is
meghatotta a jelenet. Egy év. A kislányuk
egyéves. A kislány, aki már a saját lábán
totyorászik, tapsikol, ahányszor csak
meghallja a Bolibompa című mesefilm
zenéjét, tud önállóan enni, egész Észak-
Európa legédesebb puszijait adja, és aki
szereti az egész világot. Erica
rámosolygott Patrikra. A férfi
visszamosolygott rá. Ebben a szent
pillanatban az élet tökéletes volt.

Bertil Mellberg nagyot sóhajtott.

Mostanság mindig sóhajtozott. A tavaly
tavaszi fiaskótól még mindig lehangolt
volt. De ez nem lepte meg. Megengedte
magának, hogy kicsússzanak a kezéből a
dolgok, megengedte magának, hogy
létezzen, hogy érezzen. És ilyesmit nem
lehet büntetlenül csinálni. Több esze is
lehetett volna. Úgy is lehet mondani,
megérdemelte, ami történt vele. De
megtanulta a leckét, és nem volt az a
fajta, aki kétszer követi el ugyanazt a
hibát, az egyszer biztos.
– Bertil! – kiáltott be Annika
sürgetően a recepcióról.
Mellberg gyakorlott mozdulattal tűrte
hátra a hajtincset, amely lecsúszott a
csaknem teljesen tar feje búbjáról, és
kelletlenül felállt. Kevés nőtől volt
hajlandó elviselni, hogy utasítgassa, de
Annika Jansson ehhez a zártkörű
társasághoz tartozott. Az évek alatt
egyfajta tisztelet alakult ki Bertilben
iránta, és nem is jutott eszébe más nő,
aki iránt ilyesmit érezne. A katasztrofális
következmények, amelyekkel tavaly
tavasszal a nyomozónő alkalmazása járt,
csak megerősítették ezt a nézetét. És
most újabb rendőrnő csatlakozik
hozzájuk. Ismét sóhajtott egyet. Hát
ennyire nehéz férfi munkaerőt találni?
Miért vették a fejükbe, hogy lányokat
küldenek Ernst Lundgren helyére?
Nyomorúságos egy helyzet volt.
A homlokát ráncolta, amikor
meghallotta, hogy odakint a recepción
egy kutya ugat. Annika magával hozta az
egyik kutyáját munkába? Pedig jól tudta,
mit gondol erről Bertil. Kénytelen lesz
elbeszélgetni vele.
De nem Annika labradorja tette
tiszteletét náluk. Helyette Bertil egy
meghatározhatatlan színű és fajtájú
lompos korccsal találta szembe magát,
amely igyekezett kitépni a pórázát egy
alacsony, fekete hajú nő kezéből.
– A rendőrség előtt találtam – mondta
a nő vaskos stockholmi kiejtéssel.
– És mi keresnivalója van idebent? –
kérdezte Bertil ingerülten, miközben már
sarkon is fordult, hogy visszamenjen az
irodájába.
– Ő Paula Morales – mondta gyorsan
Annika, arra sarkallva Mellberget, hogy
visszatérjen hozzájuk.
Jézusom! Beugrott neki, hogy a
madárkának, aki csatlakozni fog
hozzájuk, spanyolos hangzású neve van.
Persze, hogy apró. Alacsony és törékeny.
De a tekintete, amelyet Bertilre
függesztett, mindenről vallott, csak
törékenységről nem. Bertil felé nyújtotta
a kezét.
– Örülök, hogy találkoztunk. A kutya
odakint futkosott. És abból kiindulva,
milyen formában van, biztosan nincs
gazdája. Vagy nem olyan, aki képes a
gondját viselni.
Követelődző hangnemben beszélt, és
Bertil elmélázott rajta, mit forgathat a
fejében.
– Hát akkor vigye valahová.
– Sehol sem fogadnak be kóbor
kutyákat. Most mondta Annika.
– Tényleg? – csodálkozott Mellberg.
 Annika a fejét rázta.
– Hát akkor kénytelen lesz hazavinni
magával – közölte Bertil, miközben
ellökdöste magától a kutyát, amely a
nadrágszárához dörgölőzött. De az eb,
erőfeszítéseire fittyet hányva, ráült a
jobb lábára.
– Nem lehet. Már van egy kutyánk, és
nem szereti a társaságot – felelte Paula
higgadtan, és ismét áthatóan nézett rá.
– És te, Annika? Összehaverkodhatna
a kutyáiddal, nem? – vetette fel
Mellberg, de egyre beletörődőbb lett a
hangja. Miért kell mindig ilyen
piszlicsáré ügyekkel foglalkoznia? Ő itt
a főnök, az isten szerelmére!
De Annika megcsóválta a fejét.
– Nem szokták meg, hogy más
kutyákkal találkozzanak. Nem lesz jó
vége.
– Magának kell hazavinnie – mondta
Paula, és Mellberg felé nyújtotta a
pórázt.
Mellberg a nő vakmerősége fölötti
meglepetésében elvette, amire a kutya
még hevesebb dörgölőzéssel és
nyüszítéssel reagált.
– Látod, bír téged! – állapította meg
Annika.
– De én nem… én nem… – hebegte
Mellberg.
– Nincs más háziállatod. Megígérem,
hogy körbekérdezek, kié. Egyébként meg
csak találnunk kell valakit, aki
befogadja. Nem hagyhatjuk, hogy
gazdátlanul kószáljon, még elüti egy
kocsi.
Mellberg akarata ellenére beadta a
derekát. Lenézett az ebre. Az eb felnézett
rá, a szeme nedves és szomorú volt.
– Jól van, jól van. Hazaviszem ezt az
istenverte dögöt. De csak pár napra. És
fürdessék meg, mielőtt elviszem. –
A mutatóujját rázta Annika felé, aki
megkönnyebbültnek tűnt.
– Az nem lesz gond. Itt az őrsön
megfürdetem – mondta buzgón. Aztán
még azt is hozzátette: – Nagyon
köszönöm, Bertil.
Mellberg felmordult.
– Csak intézd el, hogy amikor
legközelebb a szemem elé kerül,
csillogjon-villogjon! Különben be nem
teszi a lábát a lakásomba!
 Dühösen végigtrappolt a folyosón, és
bevágta maga mögött az irodája ajtaját.
Annika és Paula egymásra mosolygott.
A kutya nyüszített, és vidáman ütögette a
farkával a padlót.

– Szép napot! – mondta Erica, és

integetett Majának, aki azonban ügyet
sem vetett rá. A földön ült a tévé előtt,
és a Teletubbiest nézte.
– Remek napunk lesz! – felelte Patrik,
és megcsókolta Ericát. – Jól megleszünk
a kishölggyel az elkövetkező
hónapokban.
– Ez úgy hangzik, mintha világgá
mennék – jegyezte meg Erica nevetve. –
De ebédelni lejövök.
– Szerinted jó ötlet, hogy itthon
dolgozol?
– Legalább próbáljuk meg! Tegyél
úgy, mintha nem lennék itthon.
– Nem gond. Amint becsukod a
dolgozószobád ajtaját, számomra nem
létezel. – Patrik ráhunyorított.
– Hm. Hát majd meglátjuk –
válaszolta Erica, és elindult felfelé. –
Mindenképpen megéri, ha így nem kell
irodát bérelnem.
Bement a dolgozószobájába, és
vegyes érzésekkel becsukta maga mögött
az ajtót. A tizenkét hónap alatt, amelyet
otthon töltött Maja gondozásával, azon
kapta magát, hogy arra vágyik, átadhassa
Patriknak a stafétabotot, és felnőtt
dolgoknak szentelhesse magát.
Belefáradt, megcsömörlött a
játszóterektől, a homokozóktól és a
gyerekeknek szóló tévéműsoroktól.
A tökéletes homoktorta elkészítése nem
igazán minősül intellektuális kihívásnak,
és mindegy, mennyire imádja a lányát, ha
még egyszer el kell énekelnie az Icipici
pókot, becsavarodik. Patrikon volt a sor,
hogy gondját viselje a gyereknek.
Némi tisztelettel ült le számítógépe
elé, és nyomta meg a bekapcsológombot,
majd élvezettel hallgatta az ismerős
duruzsolást. A megtörtént bűneseteket
feldolgozó krimisorozatának legújabb
darabját februárban kellett leadnia, de
már a nyáron sikerült elvégeznie néhány
kutatást, ezért késznek érezte magát, hogy
belevágjon. Megnyitotta a Word-
dokumentumot, amelynek az Elias nevet
adta, mert így hívták a gyilkos első
áldozatát, és a billentyűzetre tette a
kezét. Egy halk kopogás szakította félbe.
– Bocs a zavarásért… – nyitotta ki az
ajtót Patrik, és lesett be Ericára a
homlokába hulló tincsei alól. – Csak azt
akarom kérdezni, hová tetted Maja
kezeslábasát.
– A szárítóba.
Patrik bólintott, és becsukta az ajtót.
Erica újra a billentyűzetre tette a
kezét, és vett egy nagy levegőt. Újabb
kopogás.
– Bocs, ígérem, most már békén
hagylak, csak meg akartam kérdezni, mit
adjak Majára. Elég hűvös van kint, de
mindig kimelegszik, és úgy könnyebben
megfázhat… – Patrik maflán mosolygott.
 – Csak adj rá egy vékony felsőt és egy
nadrágot a kezeslábas alá. És általában
kötött sapka is szokott rajta lenni.
– Kösz – mondta Patrik, és újra
becsukta az ajtót.
Erica arra készült, hogy legépeli az
első mondatot, amikor sírást hallott a
földszintről. Egykettőre bömböléssé
erősödött, és miután két percig hallgatta,
hátratolta a székét, és lement.
– Segítek. Elég macerás felöltöztetni.
– Ja, látom – felelte Patrik, akinek
veríték csöpögött a homlokáról,
miközben azért küzdött, hogy ráadja a
kinti ruháját a nyafogó és tiltakozó
Majára.
Öt perccel később a durcás kislány
tetőtől talpig fel volt öltöztetve, és Erica
mind a lányát, mind a férjét szájon
csókolta, majd kitessékelte őket az ajtón.
– Sétáljatok egy nagyot, hogy anya
nyugodtan, csendben dolgozhasson –
mondta.
Patrik feszengett.
– Ne haragudj! Szerintem néhány nap,
és belerázódom, aztán békében
dolgozhatsz. Megígérem.
– Jól van – mondta Erica, és
határozott mozdulattal becsukta az ajtót
utánuk.
Öntött magának egy nagy pohár kávét,
majd visszament a dolgozószobájába.
Végre nekikezdhetett.

– Pszt! Ne csapj már ilyen éktelen

ricsajt!
 – Mi bajod? Az anyám azt mondta,
mindketten elmentek. Senki nem vitte be
a postát egész nyáron. Biztos
elfelejtették átirányítani, ezért anyám
üríti ki a postaládájukat június óta.
Úgyhogy csigavér, akkora zajt csapunk,
amekkorát csak akarunk. – Mattias
nevetett, de Adam még mindig kétkedve
nézett rá.
Volt valami hátborzongató az öreg
házban. És volt valami hátborzongató az
öregemberben is, mondjon Mattias, amit
akar. Adam nem akart kockáztatni.
– És hogy jutunk be? – Utálta, hogy a
félelemtől fejhangon beszél, de nem
tehetett róla. Gyakran kívánta, hogy
olyan legyen, mint Mattias. Bátor és
rettenthetetlen, olykor már-már vakmerő.
Ráadásul a csajok is bolondultak érte.
– Majd meglátjuk. Biztos van valami
módja.
– Látom, tapasztalatból beszélsz a
házakba való betörésről. – Adam
nevetett, de még mindig igyekezett halk
maradni.
– Hékás! Csináltam egy halom dolgot,
amiről sejtelmed sincs! – mondta
Mattias fennhangon.
Na, helyben vagyunk, gondolta Adam,
de nem volt mersze ellentmondani a
barátjának. Időnként Mattias szerette
játszani a kemény legényt, Adam meg
hagyta. Több esze volt annál, mintsem
hogy belemenjen egy ilyen vitába vele.
– Szerinted mit találunk bent? –
Mattias szeme csillogott, ahogy lassan
megkerülték a házat, ablakot vagy
valami hátsó ajtót keresve, amelyen át
bejuthatnak.
– Gőzöm sincs – felelte Adam, és
idegesen pillantott hátra a válla felett.
Minden egyes másodperccel apadt a
helyzet felett érzett öröme.
– Talán menő náci cuccokat. Mi van,
ha vannak egyenruhái, vagy ilyenek? –
Mattias hangjából nem lehetett nem
kihallani a lelkesedést.
Amióta megírták a házi feladatot az
SS-ről, megszállottá vált, mindent
elolvasott a második világháborúról és a
nácizmusról, amihez csak hozzáfért.
Köztudott volt, hogy a szomszéd
valamiféle Németország- és náciszakértő
volt, ezért Mattias ellenállhatatlan
késztetést érzett arra, hogy megtudja, mit
rejteget.
– De lehet, hogy ilyesmiket nem tart a
házában – próbált ellenkezni Adam,
habár tudta, hogy reménytelen. – Apu
szerint történelemtanár volt, mielőtt
nyugdíjba ment, úgyhogy talán csak egy
csomó könyve meg ilyesmije van. Ez
még nem jelenti azt, hogy klassz dolgai
is lennének.
– Hát nemsokára megtudjuk. – Mattias
szeme diadalmasan felvillant, amikor az
ablakra bökött. – Oda süss! Az az ablak
résnyire nyitva van.
Adam csüggedten észrevételezte, hogy
igaza van. Magában azt remélte, hogy
kiderül, képtelenség bejutni a házba.
– Csak kell valami, amivel
benyomhatjuk. – Mattias körülnézett.
Pillantása egy ablakkilincsen állapodott
meg, amely leesett, és a földön landolt.
– Na, jó, lássuk! – A feje fölé emelte
a kilincset, és bedugta az ablak sarkába.
De az nem engedett. – A fenébe is!
Működnie kell!
Tett egy újabb kísérletet, miközben
kidugta a nyelvét, úgy összpontosított.
Nem volt egyszerű a feje fölött tartania a
kilincset, és így erőt kifejteni. Csak úgy
zihált az erőlködéstől. Végül sikerült
újabb másfél centivel beljebb nyomnia a
kilincset.
– Észre fogják venni, hogy valaki
felfeszítette! – tiltakozott Adam finoman,
de Mattias elengedte a füle mellett.
– Ki fogom nyitni ezt a kibaszott
ablakot! – Az arcán izzadság csorgott;
lökött a kilincsen még egyet, mire az
ablak kitárult.
– Ez az! – Mattias győzedelmesen
ökölbe szorította a kezét, majd izgatottan
Adam felé fordult. – Tarts bakot!
– Nem lehet itt valami, amiről
felmászhatunk, egy létra vagy…?
– Felejtsd el! Csak tarts bakot, aztán
majd felhúzlak.
Adam engedelmesen közelebb
húzódott a falhoz, majd összefűzte az
ujjait, hogy Mattias a tenyerébe
léphessen. Hunyorgott, amikor Mattias
cipője a kezére nehezedett, de figyelmen
kívül hagyta a fájdalmat, és felemelte a
barátját.
Mattias megkapaszkodott az
ablakpárkányban, és felhúzta magát
annyira, hogy előbb az egyik, majd a
másik lábát is fel tudta tenni. Az orrát
fintorgatta. Te jó ég, micsoda bűz! Ez a
hely büdös. Félrehúzta a rolót, és
belesett a szobába. Könyvtárnak tűnt, de
minden roló le volt engedve, ezért az
egész helyiség homályba burkolózott.
– Hé, kibaszott büdös van itt! –
Megfordult, hogy Adamra nézzen,
miközben befogta az orrát.
– Akkor inkább hagyjuk! – mondta
Adam, pillantásában a remény
szikrájával.
– Dehogyis! Most biztos nem, amikor
végre bejuthatunk. Most kezdődik csak a
buli! Gyere, add a kezed! – Elvette a
kezét az orráról, a baljával megmarkolta
a párkányt, a jobbját pedig lenyújtotta
Adamnak. – Gyere, te gyáva nyúl!
Válaszképp Adam megragadta a kezét,
mire Mattias tiszta erőből húzni kezdte.
Egy pillanatig úgy tűnt, nem fog
sikerülni, de aztán Adam elérte a
párkányt, Mattias pedig beugrott a
szobába, hogy helyet engedjen neki.
Furcsa recsegő hang hallatszott, amikor
földet ért. Lenézett a padlóra. Volt ott
valami, de a halvány fényben nem látta,
mi. Talán csak száraz falevelek.
– Mi a…? – kérdezte Adam, amikor ő
is beszökkent a szobába.
Nem tudta meghatározni, mi adott ki
ilyen hangot.
– A francba, tényleg büdös van! –
tette hozzá, s befogta a száját a bűz miatt.
 – Ezt mondom – felelte Mattias, aki
már hozzászokott a szaghoz, és nem
zavarta annyira. – Lássuk csak, mit
rejteget itt az öregember. Húzd fel a
rolót.
– De mi van, ha meglát valaki?
– Mégis ki? Húzd már fel azt a rohadt
rolót!
Adam tette, amit mondtak neki. A roló
zörögve tekeredett fel, és a helyiséget
fény árasztotta el.
– Király ez a szoba! – állapította meg
Mattias, amint áhítattal körülnézett.
Minden falat könyvespolcok
borítottak, a padlótól a plafonig. Az
egyik sarokban két bőr karosszék állt egy
kis asztal két oldalán. A szoba túlsó felét
egy roppant íróasztal és egy régimódi
szék uralta, amelyet félig elfordítottak,
így a háttámla nézett feléjük. Adam tett
egy lépést, de a ropogó hang a lába alatt
arra késztette, hogy megint lenézzen.
Most már látta, min taposnak.
– Mi a…?
A padlót legyek borították. Undorító,
fekete legyek, mind döglött volt. Az
ablakpárkány is tele volt velük, és a két
fiú gondolkodás nélkül a nadrágjába
törölte a kezét.
– Basszus, ez gusztustalan! –
grimaszolt Mattias.
– Honnan jönnek? – Adam
meghökkenve bámult a padlóra.
Mivel a Helyszínelőkön edződött, az
agya össze tudott adni kettőt meg kettőt.
Döglött legyek. Visszataszító bűz…
Igyekezett kiverni a fejéből a gondolatot,
de az íróasztalszék ellenállhatatlanul
vonzotta a pillantását.
– Mattias?
– Mi van? – A barátja válasza
ingerültnek hangzott.
Azt nézte, hová léphetne, hogy ne
taposson rá döglött legyekre.
Adam nem felelt. Lassan a szék felé
indult. Volt egy olyan érzése, hogy
legjobb lenne megfordulni és lelépni
innen azon az úton, ahogy bejöttek, és
aztán rohanni, el innen, addig rohanni,
amíg csak bírja szusszal. De a
kíváncsiság maga alá gyűrte, és úgy tűnt,
a lába magától mozog, és egyre közelebb
viszi a székhez.
– Na, mi van? – kérdezte Mattias, de
aztán elnémult, amikor meglátta, hová
tart Adam feszülten és éberen.
Adam úgy félméternyire volt a
széktől, amikor kinyújtotta a kezét.
Észrevette, hogy remeg. Centiről centire
közelített a széktámlához. Az egyetlen
hang a szobában léptei ropogása volt.
Ujjbegye hidegnek érezte a bőrt.
Keményebben markolta meg, és balra
mozdította a széket, amely lassan
körbefordult. A fiú hátrált egy lépést.
A szék lassan megállt, és fokozatosan
felfedte azt, ami benne volt. Adam
hallotta, hogy a háta mögött Mattias
elhányja magát.

A szem, amely minden mozdulatát

figyelte, nagy és nedves volt. Mellberg
megpróbált ügyet sem vetni az állatra, de
csak részben járt sikerrel. A kutya
gyakorlatilag nem tágított mellőle, és
csodálattal bámulta. Végül Mellberg
meglágyult. Kihúzta az íróasztal alsó
fiókját, kivett belőle egy kókuszos
mályvacukrot, és a padlóra dobta.
A nyalánkság egy másodperc alatt eltűnt,
és Mellberg egy pillanatra azt hitte, a
kutya mosolyog. Csak képzelődött, nem
kétséges. De legalább az eb szőre most
már tiszta volt. Annika derék munkát
végzett a samponnal és a vízzel. Bertil
azonban mégis egy kicsit
visszataszítónak találta, hogy amikor
reggel felébredt, azzal kellett
szembesülnie, hogy az éjszaka folyamán
a kutya felugrott az ágyra, és elterült
mellette. Nem volt biztos benne, hogy
samponnal meg lehet-e szabadulni a
bolháktól meg a társaiktól. Mi van, ha az
állat szőre tele van apró élősködőkkel,
amelyek másra sem áhítoznak, mint hogy
átugráljanak Mellberg terjedelmes
testére? De egy tüzetes vizsgálat feltárta,
hogy semmi sem ólálkodik az állat
bundájában, és Annika is letette a
nagyesküt, hogy nem talált bolhákat,
amikor megfürdette. De akármi legyen,
ha még egyszer megengedi ennek a
korcsnak, hogy az ágyban aludjon!
Mindennek van határa.
– Na, és milyen nevet adjak neked? –
kérdezte Mellberg, és azonnal hülyén is
érezte magát, hogy egy olyan
teremtményhez beszél, amely négy lábon
jár.
De nevet csak kell adnia neki.
Gondolkodóba esett, s körülpillantott,
hátha valami ötletet ad neki, ám csupán
ostoba kutyanevek cikáztak át az agyán:
Néró, Cézár… Nem, ilyet inkább nem.
Aztán felkuncogott. Támadt egy remek
ötlete. Őszintén szólva hiányzott neki
Ernst Lundgren – nem túlságosan, de
azért egy kicsit –, amióta kénytelen volt
kirúgni. És akkor miért ne hívhatná a
kutyát Ernstnek? Lenne egyfajta humora
a dolognak. Újra kuncogott.
– Ernst. Mit szólsz hozzá, öregfiú? Jó
lesz? – Ismét kihúzta a fiókot, és kivett
még egy mályvacukrot. Persze, hogy
Ernstnek kapnia kell még egyet. Nem az
ő gondja, ha elhízik. Annika néhány
napon belül csak talál valakit, aki
elviszi, úgyhogy teljesen mindegy, hogy
egy vagy két mályvacukrot ad-e neki
addig.
A telefon éles csörgésére mindketten
összerezzentek.
– Bertil Mellberg.
Először nem hallotta, mit mond a hang
a kagylóban, olyan magas és hisztérikus
volt.
– Elnézést, megkérhetem, hogy
lassabban beszéljen? – Feszülten figyelt,
aztán felvonta a szemöldökét, amikor
végre megértette. – Azt mondod, egy
holttest? Hol?
Kihúzta magát a székben. Ernst is
felült, és a fülét hegyezte. Mellberg
felírta a címet az előtte fekvő
jegyzettömbre, majd azzal zárta a
beszélgetést:
– Ne mozduljatok! – És talpra szökött.
A kutya a sarkában loholt.
– Itt maradsz!
Mellberg hangja szokatlanul
parancsolóan csengett, és legnagyobb
meglepetésére, az eb azon nyomban
megtorpant, és további utasításokra várt.
– Helyedre!
Mellberg a kutyakosárra mutatott,
amelyet Annika tett be az irodája egyik
sarkába. Ernst vonakodva
engedelmeskedett, a kosárhoz oldalgott,
és lefeküdt; fejét a mancsára hajtotta,
majd sértődött pillantást vetett
ideiglenes gazdájára. Bertilnek új erőt
adott az újdonság, hogy valaki valóban
aláveti magát az akaratának. Lerohant az
előtérbe, miközben mindenkinek és
senkinek üvöltözött:
– Egy holttestet jelentettek be!
A különböző ajtókból három fej
kukucskált ki: egy vörös, Martin Moliné,
egy ősz, Gösta Flygareé és egy
hollófekete, amely Paula Moralesé volt.
– Egy holttestet? – kérdezte Martin
kilépve a folyosóra.
Ekkor Annika is felbukkant a recepció
felől.
– Most jelentette be egy tinédzser fiú
telefonon. Nyilván ökörködtek a
haverjával, és elhatározták, hogy
betörnek egy házba Fjällbacka és
Hamburgsund között. És egy hullát
találtak bent.
 – A ház tulajdonosát? – tudakolta
Gösta.
Mellberg vállat vont.
– Csak ennyit tudok. Mondtam a
fiúknak, hogy maradjanak ott. Most
rögtön odamegyünk. Martin, te és Paula
jöttök egy kocsival, én meg Gösta egy
másikkal.
– Ne hívjuk fel Patrikot? – kérdezte
óvatosan Gösta.
– Ki az a Patrik? – akarta tudni Paula,
és Göstáról Mellbergre nézett.
– Patrik Hedström – magyarázta
Martin. – Ő is itt dolgozik, csak most
gyesen van, mától.
– Mi az ördögért hívnánk már fel
Hedströmöt? – kérdezte Mellberg
megvető horkantással. – Itt vagyok én –
tette hozzá nagyképűen, és a garázs felé
kezdett ügetni.
– Juhé! – motyogta Martin, amikor
Mellberg már hallótávolságon kívül
volt.
Paula kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Ne is törődj vele – mondta
bocsánatkérőn Martin, de nem állhatta
meg, s még azt is hozzáfűzte: – Majd
rájössz.
Paula zavartan nézte, de aztán
annyiban hagyta a dolgot. Elég gyorsan
át fogja látni a munkahelyi viszonyokat.

Erica sóhajtott egyet. Végre csend volt a

házban. Túlságosan is. Az elmúlt egy
évben a füle hozzászokott a leghalkabb
nyöszörgéshez és síráshoz is. De most
néma csend volt. A kurzor ott villogott a
Word-dokumentumban. Fél óra alatt
egyetlen betűt sem írt. Az agya kiürült.
Eddig csak átlapozta a jegyzeteit, és
nézegette a cikkeket, amelyeket nyáron
lemásoltatott. Számos levél megírása
után végre sikerült összehoznia egy
találkozót az eset központi alakjával – a
gyilkossal –, de az majd csak három hét
múlva lesz. Addig be kell érnie az
archív anyagokkal. A baj az volt, hogy
nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.
A szavak nem igazán akartak jönni, és
elfogta a kétség. A kétség, amellyel az
íróknak mindig meg kell birkózniuk.
Maradtak még szavak? Nem írta még le
az utolsó mondatát, nem élte már fel a rá
eső részt? Van még benne egy újabb
könyv egyáltalán? A józan ész azt
diktálta, hogy mindig így érez, amikor
nekiáll egy új könyvnek, de ez nem
segített. Olyanfajta kínlódás volt ez,
olyan folyamat, amelyen újra és újra túl
kellett esnie. Akár a szülés. De ma
különösen tunyának érezte magát.
Szórakozottan szájába vett egy Dumle
bonbont, hogy megnyugtassa magát,
miközben pillantása az íróasztalon, a
számítógép mellett heverő füzetekre
tévedt. Az anyja lendületes írása magára
vonta a figyelmét. Két érzés között
hánykolódott: félt, hogy megnézze, mit írt
az anyja, és kíváncsi volt, mit tudhat
meg. Lassan az első füzet után nyúlt.
A kezében méregette. Vékony füzet volt,
jobbára olyan, amilyet az általános
iskolában használnak. Erica végighúzta
az ujját a borítóján. A nevet tollal írták
rá, de a tinta meglehetősen kifakult az
évek alatt. Elsy Moström. Ez volt az
anyja lánykori neve. Amikor hozzáment
Erica apjához, felvette a Falck nevet.
Erica lassan kinyitotta a füzetet. A lapot
vékony, kék vonalak csíkozták. Legfelül
egy dátum állt: 1943. szeptember 3.
Erica elolvasta az első mondatot:
Sosem lesz vége ennek a háborúnak?
 Fjällbacka, 1943.

Sosem lesz vége ennek a háborúnak?

Elsy a tolla végét rágta, és azon
merengett, mit írjon. Hogyan öntse
szavakba, mit gondol erről a háborúról,
amely nem érintette az országát, és
mégis? Furcsa volt naplót írni. Nem
tudta, honnan jött az ötlet, de olyan volt,
mintha késztetést érzett volna rá, hogy
leírja a gondolatait az életről, amelyet
élt, és amely egyszerre volt ismerős és
ismeretlen számára.
Valahogy alig emlékezett a háború
előtti időkre. Most tizenhárom éves volt,
majdnem tizennégy, a háború kitörésekor
meg csak kilenc. Az első esztendőkben
nem sok mindent tapasztaltak, habár úgy
tűnt, a felnőttek nagyobb figyelmet
szentelnek a dolgoknak, hirtelen
erőteljesen érdeklődni kezdtek a
lapokban és a rádióban közölt hírek
iránt. Amikor a nappaliban ültek, és a
rádiót hallgatták, idegesnek, riadtnak
látszottak, de furcsán izgatottnak is.
Mindenek ellenére, ami a nagyvilágban
történt, izgalmas volt. Baljós, de
izgalmas. Egyébiránt az élet olyan volt,
mint annak előtte. A hajók kimentek a
tengerre, aztán hazajöttek. Néha jó volt a
fogás. Néha nem. A szárazföldön a nők
elvégezték a napi teendőiket,
ugyanazokat, amelyeket az anyáik és a
nagyanyáik is. A gyerekeket meg kellett
szülni, a ruhát ki kellett mosni, a házat ki
kellett takarítani. Egy véget nem érő
körforgás, de a háború most azzal
fenyegetett, hogy a feje tetejére állítja ezt
az ismerős menetrendet és a mindennapi
valóságukat. Elsy gyerekkora óta
tudatában volt ennek a lappangó
feszültségnek. És a háború most itt volt a
nyakukon.
– Elsy! – Hallotta, hogy az anyja hívja
a földszintről.
Gyorsan becsukta a füzetét, majd az
ablak mellett álló kis íróasztala legfelső
fiókjába csúsztatta. Annyi órán át ült itt,
és írta a leckét, de most már befejezte az
iskolát, és semmi szüksége nem volt az
íróasztalra. Felállt, lesimította a
szoknyáját, és lement megkeresni az
anyját.
– Elsy, tudnál segíteni vizet hozni? –
Az anyja arca szürkének és fáradtnak
tűnt.
Egész nyáron az alagsori kis szobában
laktak, a ház nagy részét pedig
nyaralóvendégeknek adták ki. A bérleti
díjért takarítottak, mostak, és
kiszolgálták a bérlőiket – egy göteborgi
ügyvédet, a feleségét és a három
rakoncátlan gyereküket –, akik elég sokat
követeltek tőlük. Elsy anyja, Hilma
reggeltől késő estig sürgölődött, mosott,
bepakolta a piknikkosarakat a
hajókirándulásra, és kitakarította utánuk
a házat. És közben még ott volt neki a
saját háztartása is.
 – Ülj le, és szusszanj egyet, anya! –
mondta Elsy gyengéden, miközben
habozva anyja vállára tette a kezét.
Hilma megrázkódott az érintéstől.
Egyikük sem volt hozzászokva a testi
kapcsolathoz, de egy röpke pillanat
múlva Hilma a lánya kezére tette a
sajátját, és hálásan lerogyott a székre.
– Már ideje lenne, hogy menjenek.
Soha életemben nem láttam még ilyen
követelőző embereket. „Hilma, volna
kedves…?”, „Hilma,
megkérhetném…?”, „Hilma, legyen
szíves…!” – A művelt hanglejtésüket
utánozta, majd ijedten a szája elé kapta a
kezét. Nem volt szokása ilyen
tiszteletlenséget tanúsítani tehetős
emberekkel szemben. Fontos, hogy az
ember tudja, hol a helye.
– Megértem, hogy fáradt vagy. Nem
egyszerű esetek. – Elsy beleöntötte a
maradék vizet a lábosba, és a tűzhelyre
tette. Amikor forrni kezdett, pótkávét
kevert bele, majd az asztalra rakott egy
csészét Hilmának és egyet magának. –
Mindjárt hozok még vizet, anya, de
előbb iszunk egy kis kávét.
– Derék leány vagy! – Hilma
belekortyolt a cudar pótkávéba.
Különleges alkalmakkor csészealjat is
tett a csésze alá, és ivás közben egy
darab cukrot tartott a foga között. De
manapság a cukor ritka kincs volt,
ráadásul pótkávéval nem is volt az igazi.
– Apa nem mondta, mikor jön vissza?
– Elsy lesütötte a szemét.
 Háborús időkben ez a kérdés sokkal
merészebb volt, mint egyébként. Az
Öckerőt nemrégiben érte torpedótalálat,
és elsüllyedt a teljes legénységével
egyetemben. Az eset óta minden újabb
elválást megelőző búcsúzásba végzetes
felhangok vegyültek. De a munkát el
kellett végezni. Senkinek sem volt
választása. A szállítmányt el kellett
vinni, a halakat ki kellett fogni. Ez volt
az életük, akár háború dúlt, akár nem.
Már azért is hálásnak kellett lenniük,
hogy a teherszállítmányozás Norvégiába
és vissza folytatódhatott. Még mindig
biztonságosabb volt, mint az
oltalomlevéllel való közlekedés,
amelyet az ostromzáron kívül folytattak.
A fjällbackai hajók továbbra is
kijárhattak halászni, és még ha szolidabb
is volt a fogás, mint régen,
kiegészíthették a jövedelmüket a norvég
kikötőkbe és az onnan való szállítással.
Elsy apja gyakran hozott jeget
Norvégiából, s ha szerencséje volt,
odafelé is adódott valami fuvar.
– Bárcsak… – Hilma elnémult, de
aztán mégis folytatta. – Bárcsak
óvatosabb lenne!
– Ki? Apa? – kérdezte Elsy, noha jól
tudta, kiről beszél az anyja.
– Igen. – Hilma fintorgott, amikor
újból a kávéba kortyolt. – Magával vitte
az orvos fiát erre a fuvarra… Csak
nehogy rossz vége legyen, csak ezt
akartam mondani.
– Axel bátor kölyök, meg fog tenni
minden tőle telhetőt. És biztos vagyok
benne, hogy apa is belead mindent.
– De a kockázat – mondta Hilma,
miközben a fejét csóválta. – Nagy
kockázatot vállal ezzel a fiúval és a
barátaival… Nem tehetek róla,
állandóan az jár a fejemben, hogy a
végén még bajba keveri az apádat és a
többieket.
– Mindent el kell követnünk, hogy
segítsünk a norvégoknak – mondta Elsy
csendesen. – Gondolj bele, ha mi
lennénk az ő helyzetükben! Akkor mi
szorulnánk az ő segítségükre. Axel és a
barátai jót cselekszenek.
– Ne is beszéljünk róla! Mész végre
vízért? – Hilma bosszúsnak hangzott,
amikor felállt, és a mosogatóhoz lépett,
hogy kiöblítse a kávéscsészéjét. De Elsy
nem vette magára. Tudta, hogy az anyja
azért bosszankodik, mert aggódik.
Vetett még egy pillantást az anyja
hátára, amely idő előtt hajlottá vált,
majd fogta a vödröt, és kiment, hogy
vizet hozzon a kútról.
Legnagyobb meglepetésére Patrik
élvezte a sétákat. Az elmúlt napokban
nem volt túl sok ideje edzeni, de ha
minden nap sétálhat egy nagyot, amíg
gyesen van, talán megszabadulhat a
pocakjától, amely elkezdett nőni. Az is
megtette a magáét, hogy Erica korlátozta
az édességfogyasztást odahaza, így
leküzdhetett néhány kilót.
Elment a benzinkút mellett, és
szaporán haladt tovább a délre tartó
úton. Maja a babakocsiban ült,
előrenézett, és vidáman gagyogott.
Szeretett kint lenni, és mindenkinek,
akivel csak összeakadtak, boldog sziával
és egy hatalmas mosollyal köszönt. Igazi
kis napsugár volt, habár komisz is tudott
lenni, ha a fejébe vett valamit. Ezt biztos
Erica családjától örökölte, gondolta
Patrik.
Ahogy továbbmentek az úton, egyre
elégedettebbnek érezte magát az
életével. Új napirend elé nézett, és jó
volt, hogy megint csak az övék volt a
ház. Nem mintha nem szerette volna
Annát és a gyerekeket, de megerőltető
volt nap nap után, hónapokig egy fedél
alatt élni. Már csak az anyja ügye
maradt, amellyel zöld ágra kellett
vergődnie. Mindig két tűz közé szorult az
anyja és Erica között. Persze megértette
Erica bosszankodását amiatt, hogy az
anyja állandóan bírálta gyereknevelési
képességeiket, amikor csak látogatóba
jött. Mégis azt kívánta, bárcsak Erica
követné a példáját, és süketnek tettetné
magát az anyja piszkálódásaival
szemben. Mutathatna egy kis
együttérzést, végtére is Kristina egyedül
élt, és nem nagyon tudta mással
lefoglalni magát, mint a fiával és a
családjával. Patrik testvére, Lotta
Göteborgban lakott, és még ha nem is
volt olyan messze, Kristinának
egyszerűbb volt Patrikékat meglátogatni.
És voltaképpen nagy segítség volt
időnként. Ő és Erica jó párszor
elmehettek vacsorázni, amíg Kristina
vigyázott a gyerekre… Szóval azt
kívánta, bárcsak Erica tisztábban látná a
dolog jó oldalát is.
– Nini! – kiáltott Maja izgatottan, és
felemelte a kis ujját, ahogy elhaladtak a
mezőn legelésző Rimfaxe lovak mellett.
Megálltak egy pillanatra, hogy
szemügyre vegyék őket. Patrik nem volt
oda kifejezetten ezekért a
teremtményekért, de el kellett ismernie,
hogy a fjord pónilovak tényleg
aranyosak, és viszonylag ártalmatlannak
néznek ki. Eszébe véste, hogy
legközelebb hoz pár almát és répát.
Miután Maja kinézelődte magát,
továbbindultak sétájuk utolsó
szakaszára, a malomhoz, ahol aztán
visszafordulnak Fjällbacka felé.
Amikor megpillantották a
templomtornyot, amely a dombtető felett
derengett fel, Patrik váratlanul meglátott
egy ismerős kocsit. Nem villogott rajta
kék fény, és nem visított a sziréna,
szóval nem lehetett vészhelyzet, Patrik
szíve mégis gyorsabban kezdett verni.
Alig ért át az első rendőrautó a dombon,
amikor észrevette szorosan mögötte a
másodikat. Patrik a homlokát ráncolta.
Két kocsi, vagyis komoly dologról lehet
szó. Integetni kezdett, amikor az első
jármű úgy száz méterre járhatott tőlük.
A kocsi lelassított, és Patrik odalépett,
hogy beszéljen Martinnal, aki a volánnál
ült. Maja buzgón kalimpált mindkét
kezével. Az ő kis világában mindig
izgalmas volt, ha történt valami.
– Szia, Hedström! Sétálgatunk,
sétálgatunk? – kérdezte Martin,
miközben odaintegetett Majának.
– Hát, valahogy formában kell
maradnom… Mi történt?
A második rendőrautó is odaért, és
megállt. Patrik intett Bertilnek és
Göstának.
– Szia! Paula Morales vagyok. –
Patrik csak most vette észre a kocsiban a
nőt, aki rendőregyenruhában ült Martin
mellett. Kezet rázott vele, és
bemutatkozott, majd Martin válaszolt a
kérdésére.
– Egy holttestet jelentettek be. Nem
messze.
– Bűncselekményre gyanakszol? –
kérdezte Patrik homlokráncolva.
Martin vállat vont.
 – Még semmit sem tudunk. Két kölyök
találta meg, és ők hívtak minket.
A hátul parkoló rendőrautó dudált
egyet, amitől Maja összerezzent a
babakocsiban.
– Figyelj, Patrik – mondta Martin
gyorsan –, nem ugrasz be, és jössz
velünk? Eléggé feszengek a
társaságában… Tudod, kiről beszélek.
Martin a másik kocsi felé intett.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet – felelte
Patrik. – Itt van a kislányom is… És
hivatalosan gyesen vagyok, tudod.
– Kérlek! – mondta Martin, oldalra
billentve a fejét. – Csak gyere velünk, és
nézz körül. Utána hazaviszlek.
A babakocsit betehetjük a
csomagtartóba.
 – De nincs gyerekülés.
– Ja, igaz. Mi van, ha gyalog jössz
oda? Itt van a sarkon. Az első utca
jobbra, a második ház a bal oldalon.
A Frankel név áll a postaládán.
Patrik tétovázott, de a másik
rendőrautó dudálása arra ösztökélte,
hogy gyorsan szánja el magát.
– Jó, átsétálok, hogy körbenézzek. De
vigyáznod kell Majára, amíg bemegyek.
És egy szót se Ericának! Begurul, ha
megtudja, hogy elvittem Maját egy
esetleges bűntény helyszínére.
– Lakat a számon! – mondta Martin
egy kacsintás kíséretében. Aztán intett
Bertilnek és Göstának, majd egyesbe
tette a kocsit. – Ott találkozunk!
– Jó – válaszolta Patrik, miközben az
az érzés gyötörte, hogy meg fogja ezt
még bánni. De a kíváncsiság maga alá
gyűrte az önfenntartás ösztönét, így
megfordította a babakocsit, és fürgén a
Hamburgsund felé indult.

– Mindennek, ami fenyőből van, mennie

kell! – Anna csípőre tett kézzel állt, és
próbált olyan szigorú arckifejezést
ölteni, amilyet csak tudott.
– De mi a baj a fenyővel? – kérdezte
Dan, miközben a fejét vakargatta.
– Csúnya! Hogy lehet egyáltalán ilyet
kérdezni? – felelte Anna, de nem tudta
megállni, és elnevette magát. – Ne nézz
már ilyen ijedten, szívem… De tényleg
ragaszkodom hozzá! Nincs csúnyább,
mint a fenyőbútor. És mind közül ez az
ágy a legrémesebb. Ráadásul nem
vagyok hajlandó abba az ágyba
belefeküdni, ahol Pernillával aludtál.
Beletörődöm, hogy ugyanabban a házban
kell élnem, de az ágyába nem fekszem
bele.
– Na, ezt megértem. De nem lesz
olcsó mulatság ennyi új bútort venni. –
Dan aggodalmasan nézett rá.
Amikor összejöttek Annával, letett
róla, hogy eladja a házat, de még mindig
nehezen jöttek ki anyagilag.
– Megvan a pénz, amelyet Ericától
kaptam, amikor kifizette a szülői ház
felét. Vegyünk abból új dolgokat.
Csinálhatjuk együtt is, de szabad kezet is
adhatsz, ha mersz.
– Hidd el, szívesen lemondok a
bútorválasztásról – mondta Dan. – Amíg
nem esel túlzásokba, azt veszel, amit
csak akarsz. De elég a szócséplésből,
gyere, és bújj hozzám!
Ahogy általában, most is hamar
felforrósodott a helyzet, és Dan már
éppen kikapcsolta Anna melltartóját,
amikor valaki kinyitotta a bejárati ajtót,
és bejött. Mivel az előszobából jó
kilátás nyílt a konyhára, nem volt kérdés,
mi folyik éppen.
– Jesszus, ez undorító! Nem hiszem el,
hogy a konyhában csináljátok! – Belinda
viharzott el mellettük a szobája felé, az
arca égővörös volt a dühtől. A lépcső
tetején lecövekelt, és lekiabált: –
Visszamegyek anyuhoz, amint tudok,
halljátok? Ott legalább nem kell néznem,
hogy állandóan ledugjátok a nyelveteket
egymás torkán! Ez durva! Halljátok?
Puff! Bevágta a szobája ajtaját, és
hallották, amint elfordítja a kulcsot. Egy
másodperccel később felhangzott a zene,
olyan hangosan, hogy a pulton ugrálni
kezdtek a tányérok, és csilingeltek,
ahogy egymásnak ütődtek.
– Hoppá! – mondta Dan egy grimasz
kíséretében, miközben a plafonra emelte
a tekintetét.
– Hát, hoppá bizony – felelte Anna, és
kibontakozott a férfi karjából. – Biztos
nem lehet könnyű neki.
Felkapta a zörgő tányérokat, és a
mosogatóba tette őket.
– Tudom, de el kell fogadnia, hogy
van egy új nő az életemben – magyarázta
Dan, és elég ingerültnek hangzott.
– Próbáld a helyébe képzelni magad.
Először elváltatok Pernillával, aztán jött
egy csomó… – Anna gondosan
megválogatta a szavait. – Jött egy csomó
barátnő, majd megjelentem én, és
ideköltöztem két kisgyerekkel. Belinda
alig tizenhét, ami már önmagában is
elég, anélkül, hogy hozzá kellene szoknia
három idegenhez.
– Igazad van, tudom – válaszolta Dan
sóhajtva. – De gőzöm sincs, hogy kell
bánni a kamaszokkal. Hagyjam békén,
vagy attól csak elhanyagoltnak érzi
magát? Vagy kössem az ebet a karóhoz,
hogy beszélgetni akarok vele, és
kockáztassam meg azt, hogy úgy érezze,
kényszerítem? Kellene valami használati
útmutató hozzájuk.
Anna nevetett.
– Szerintem annak idején elfelejtettek
ilyet adni a szülőszobán. De
megpróbálhatnál beszélni vele. És ha
rád vágja az ajtót, legalább
elmondhatod, hogy megpróbáltad. Aztán
próbálkozhatsz újra. És újra. Attól fél,
hogy elveszít. Attól fél, hogy elveszíti a
jogát ahhoz, hogy gyerek legyen. Attól
fél, hogy mindent elorozunk előle, most,
hogy ideköltöztünk. És ez tökéletesen
érthető.
– Mivel érdemeltem ki egy ilyen
bölcs nőt? – kérdezte Dan, és megint
magához húzta Annát.
– Nem tudom – felelte Anna,
miközben mosolyogva a férfi mellkasára
hajtotta a fejét. – De ne feledd, nem
vagyok igazán bölcs. Csak úgy tűnik, a
korábbi hódításaiddal összehasonlítva.
– Hékás! Vigyázz a szádra! – kiáltott
fel Dan, majd szorosabban fonta a karját
a nő köré. – Ha így folytatod, a végén
még megmakacsolom magam a
fenyőággyal kapcsolatban.
– Azt akarod, hogy maradjak, vagy
hogy ne?
– Jó. Nyertél. Vedd úgy, hogy már itt
sincs.
Mindketten felkacagtak. Aztán
csókolóztak. A fejük felett tovább
dübörgött a popzene, fülsiketítően
hangosan.

Martin azonnal meglátta a fiúkat, ahogy

befordult a ház elé a behajtóra. Oldalt
álltak, mindketten maguk köré fonták a
karjukat és reszkettek. Az arcuk sápadt
volt, s láthatóan megkönnyebbültek,
amikor megpillantották a rendőrautót.
– Martin Molin – mondta a férfi, és
kezet rázott az első fiúval, aki Adam
Anderssonként mutatkozott be, bár a
nevét úgy dörmögte.
A másik fiú intett a jobbjával, és
zavart arckifejezéssel bocsánatot kért.
– Hánytam, és a kezemmel… Szóval
szerintem inkább ne fogjunk kezet.
Martin együtt érzőn bólintott.
– Nos, mi történt? – fordult Adamhoz,
aki higgadtabbnak látszott.
Alacsonyabb volt, mint a barátja,
bozontos szőke haja volt, és egy gyulladt
pattanás éktelenkedett az arcán.
– Az a helyzet, hogy… – Adam
Mattiasra sandított, aki alig
észrevehetően megvonta a vállát, ezért a
fiú folytatta. – Úgy gondoltuk,
bemegyünk a házba, és körülnézünk,
mert úgy tűnt, az öregek leléptek.
– Öregek? – kérdezte Martin. – Vagyis
ketten élnek itt?
Mattias válaszolt.
– Egy testvérpár. Nem tudom, mi a
keresztnevük, de az anyám talán igen.
Június eleje óta ő gyűjti be a postájukat.
Az egyikük mindig elutazik nyáron, de a
másik soha. Kivéve most, mivel senki
sem vitte be a postát, úgy gondoltuk… –
A többit kimondatlanul hagyta, és szemét
lesütve a lábát kezdte tanulmányozni.
 Az egyik cipőjén még mindig ott volt
egy döglött légy. Undorral rugdosni
kezdett, hogy megszabaduljon tőle.
– Ő az, aki bent van a házban, és
meghalt? – kérdezte végül, és felnézett.
– Pillanatnyilag kettőnk közül te tudsz
többet – felelte Martin. – De folytasd.
Arra gondoltatok, hogy bementek, és mi
történt utána?
– Mattias talált egy nyitott ablakot, és
bemászott – mesélte Adam. – Most már
viccesnek tűnik, mert amikor kijöttünk,
láttuk, hogy a bejárati ajtó is nyitva volt.
Szóval simán besétálhattunk volna. Na,
szóval, Mattias bemászott az ablakon, és
engem is felhúzott. Amikor leugrottunk a
padlóra, hallottuk, hogy valami ropog a
talpunk alatt, de nem láttuk, mi az, mert
sötét volt bent.
– Sötét volt? – szakította félbe Martin.
– Miért volt sötét?
A szeme sarkából látta, hogy Gösta,
Paula és Bertil már ott állnak mögötte,
és hallgatják a beszélgetést.
– Az összes rolót leengedték –
magyarázta Adam türelmesen. – De mi
felhúztuk azon az ablakon, amelyen
bemásztunk. És akkor láttuk, hogy a
padlót döglött legyek borítják. És
borzalmasan büdös volt.
– Tényleg rémes volt – szólt közbe
Mattias, és úgy tűnt, ismét hányingerrel
küzd.
– És aztán? – kérdezte Martin, azon
fáradozva, hogy a fiúk ne térjenek el a
tárgytól.
 – Aztán beljebb mentünk a szobába,
és az íróasztal mögött álló szék úgy volt
fordítva, hogy a háttámlája nézett felénk,
és nem láttuk, mi van benne. De volt egy
olyan érzésem… Szóval láttam a
Helyszínelőket, és az az iszonyatos bűz
meg a döglött legyek… Nem kell
Einsteinnek lenni ahhoz, hogy az ember
rájöjjön, valami elpusztult odabent.
Ezért a székhez mentem, és
megfordítottam. És ott volt!
Szemmel láthatólag Mattias
emlékezetében még élénken élt a jelenet,
mert elfordult, és a fűre hányt. Aztán
megtörölte a száját, és elsuttogott egy
bocsánatkérést.
– Semmi baj – mondta Martin. –
Mindannyiunkkal előfordulhat, ha hullát
látunk.
– Velem nem – kotyogott közbe
Mellberg pökhendin.
– Velem sem – tette hozzá Gösta
kurtán.
– Velem sem történt még ilyen – szólt
bele Paula is.
Martin hátralesett a válla fölött, és
szigorú pillantást küldött feléjük.
– Nagyon durván nézett ki – mesélte
Adam.
Ahelyett, hogy halálra vált volna, úgy
tűnt, bizonyos mértékben még élvezi is a
helyzetet. A háta mögött Mattias kétrét
görnyedt, és megint öklendezni kezdett,
de láthatóan már semmi nem maradt a
gyomrában.
– Hazavinné valaki a fiúkat? –
kérdezte Martin a kollégái felé fordulva.
Először senki nem válaszolt, aztán
Gösta azt mondta:
– Majd én. Gyertek, srácok,
pattanjatok be!
– Csak pár száz méterre lakunk –
mondta Mattias erőtlenül.
– Akkor gyalog kísérlek haza
benneteket – felelte Gösta, és intett
nekik, hogy kövessék.
A fiúk utána slattyogtak, jellegzetes
kamaszossággal: Mattias hálás
arckifejezéssel, míg Adam láthatóan
csalódottan, amiért kimarad az ezek után
következőkből.
Martin addig nézte őket, amíg el nem
tűntek a szeme előtt az út kanyarulatában,
aztán – különösebb izgatottság nélkül –
azt mondta:
– Hát, nézzük meg, mink van!
Bertil Mellberg megköszörülte a
torkát.
– Nekem nincs bajom a hullákkal meg
ilyesmikkel, egyáltalán semmi, láttam
eleget a magam idejében. De valakinek
körül kellene néznie a környéken is…
Talán az lenne a legjobb, ha én
vállalnám ezt a feladatot, mert én vagyok
a főnök és a legtapasztaltabb tiszt itt.
Majd újra krákogott egyet.
Martin és Paula kaján pillantást
váltott, de válaszadás előtt Martin
gondosan komoly arckifejezést öltött.
– Igazad van, Bertil. A legjobb, ha
olyasvalaki vizsgálja át a környéket, aki
annyi tapasztalattal rendelkezik, mint te.
Paula meg én pedig bemegyünk, és
körülnézünk.
– Remek… Nagyon jó. Szerintem így
lesz a legjobb. – Mellberg lezökkent a
sarkára, mielőtt elindult volna keresztül
a pázsiton.
– Bemegyünk? – kérdezte Martin.
Paula alig észrevehetően bólintott.
– Csak óvatosan! – intette Martin,
miközben kinyitotta az ajtót. – Nehogy
tönkretegyük a nyomokat, ha esetleg
kiderülne, hogy nem természetes úton
bekövetkezett halál volt. Csak gyorsan
körülnézünk, mielőtt ideérnek a
helyszínelők.
– Öt évig dolgoztam a stockholmi
bűnügyi helyszínelőknél, az erőszakos
bűncselekményekkel foglalkozó
osztályon. Tudom, mi az eljárás egy
lehetséges bűntett helyszínén –
válaszolta Paula jóindulatúan.
– Ja, bocs, ezt nem tudtam – felelte
Martin zavartan, de aztán inkább az
előttük álló feladatra összpontosította a
figyelmét.
A házban hátborzongató csend honolt,
amelyet csak az előszoba padlóján
kopogó lépteik törtek meg. Martin azon
tűnődött, vajon akkor is baljóslatúnak
érezné-e a csendet, ha nem tudnák, hogy
egy hulla van idebent, majd úgy döntött,
biztos nem.
– Itt – suttogta, de aztán rájött, hogy
nincs értelme suttognia. Ezért
megismételte rendes hangerőn; a szót
visszaverték a falak.
 Paula, aki szorosan Martin sarkában
volt, tett még néhány lépést a szoba felé,
amely vélhetően a könyvtár volt, és
kinyitotta az ajtót. A furcsa szag, amelyet
már akkor éreztek, amikor beléptek a
házba, erősebb lett. A fiúknak igazuk
volt. A padlót vastagon ellepték a
légytetemek. Lépteiket ropogó hang
kísérte, ahogy Paulával együtt bementek.
A szag felettébb édeskés volt, de
mostanára minden bizonnyal már sokkal
kevésbé volt erős, mint kezdetben.
– Kétségtelen, valaki jó ideje meghalt
idebent – mondta Paula, és ekkor
mindketten meglátták, mi van a szoba
távolabbi sarkában.
– Kétségtelen – állapította meg
Martin.
 Kellemetlen ízt érzett a szájában.
Megacélozta magát, és óvatosan átvágott
a szobán a széken ülő hulla felé.
– Maradj ott! – Felemelte a kezét,
hogy megállítsa Paulát, aki
engedelmesen várakozott az ajtó
közelében. Nem sértődött meg. Minél
kevesebb rendőr megy át a szobán, annál
jobb.
– Nem úgy néz ki, mintha természetes
halált halt volna – mondta Martin,
miközben az epe kis híján feltört a
torkán. Újra és újra nyelt egyet,
elnyomta a hányingert, és a munkájára
összpontosított.
Bár a test szánalmas állapotban volt,
nem volt ok kétkedésre. Az áldozat
fejének egyik oldalán látható hatalmas
zúzódás magáért beszélt. Ez az ember itt
ült a székben, amikor egy kegyetlen
támadásnak esett áldozatul.
Martin elővigyázatosan megfordult, és
kiment a helyiségből. Paula követte.
Miután vett néhány mély lélegzetet a
friss levegőn, az émelygés elmúlt. Ebben
a pillanatban látta meg, hogy Patrik
befordul a sarkon, és elindul a kavicsos
úton.
– Gyilkosság – mondta Martin, amint
Patrik hallótávolságon belülre ért. – Ki
kell jönnie Torbjörnnek és a csapatának,
hogy munkához láthassanak. Egyebet
most nem tehetünk.
– Jó – felelte Patrik, és vágott egy
grimaszt. – Akkor bemehet…
Elhallgatott, és a babakocsiban ülő
Majára nézett.
– Menj be, és nézz körül. Vigyázok
Majára – mondta buzgón Martin.
A babakocsihoz lépett, és felkapta a
gyereket. – Gyere, édesem, menjünk, és
nézzük meg a virágokat!
– Virágok – gagyogta Maja, és a
virágágyásra mutatott.
– Voltál bent? – kérdezte Patrik
Paulától.
A nő bólintott.
– Nem valami szép látvány. Úgy tűnik,
egész nyáron ott volt. Legalábbis
szerintem.
– Gondolom, láttál egyet s mást a
stockholmi éveid alatt.
– Hát ilyen állapotban lévő testet nem
sokat, de azért láttam csúnya dolgokat.
 – Hát, akkor bemegyek gyorsan
szétnézni. Igazából gyesen vagyok, de…
Paula elmosolyodott.
– Nem könnyű kiszállni, ugye?
Megértem. De úgy tűnik, Martin ura a
helyzetnek. – Mosolyogva a virágágyás
felé nézett, ahol Martin guggolt Maja
mellett, és a virágokat csodálták.
– Martin kőkemény. Mindenféle
értelemben – felelte Patrik, miközben
elindult a ház felé.
Néhány perc múlva visszatért.
– Egyetértek Martinnal. Semmi kétség,
látva a hatalmas zúzódást az áldozat
fején.
– Semmi gyanús. – Mellberg fújtatott
és szuszogott, ahogy befordult a sarkon.
– Na, mi a helyzet bent? Te is voltál a
házban, Hedström?
Patrik bólintott.
– Igen, nem kétséges, gyilkosság volt.
Hívod a helyszínelőket?
– Persze – felelte Mellberg
fontoskodóan. – Én vagyok a főnök
ebben a bolondokházában. Apropó, mit
keresel itt? Te makacskodtál, hogy
gyesre akarsz menni, és most, amikor
gyesen lehetsz, csak úgy felbukkansz itt a
semmiből?
Azzal Paulához fordult:
– Tényleg nem értem a mai fiatalokat,
a férfiak otthon maradnak pelenkázni, a
nők meg egyenruhában rohangálnak.
Hirtelen sarkon fordult, és eldübörgött
a rendőrautó felé, hogy kihívja a
helyszínelőket.
 – Isten hozott Tanumshedében! –
mondta Patrik szárazon, mire válaszként
egy kaján mosolyt kapott.
– Nyugi, nem vettem magamra.
Ismerem a fajtáját. Ha hagynám, hogy az
összes egyenruhás őskövület kihozzon a
sodromból, már rég bedobtam volna a
törülközőt.
– Örülök, hogy így fogod fel –
válaszolta Patrik. – És hát, javára legyen
mondva, legalább következetes: mindent
és mindenkit diszkriminál.
– Megnyugtató tudni – mondta Paula
nevetve.
– Mi olyan vicces? – tudakolta
Martin, aki még mindig Maját fogta.
– Mellberg – felelte Patrik és Paula
egy emberként.
 – Most meg mit mondott?
– Jaj, csak a szokásosat – válaszolta
Patrik, és Majáért nyúlt. – De úgy tűnik,
Paula tud bánni vele, úgyhogy minden
rendben lesz. Most pedig a kishölgy és
én hazamegyünk. Integess, szívem!
Maja integetett, és Martinra
vigyorgott, akinek felderült az arca.
– Hát itt hagysz, kislány? Azt hittem,
van közöttünk valami, közötted és
közöttem. – Beszívta az alsó szájszélét,
mintha duzzogna, és szomorúan nézett.
– Maját soha nem fogja érdekelni
egyetlen férfi sem, csak az apja. Igaz,
szívem? – Patrik Maja arcának dörzsölte
az orrát, mire a kislány nevetve
felsikoltott. Ezután beletette a gyereket a
babakocsiba, és intett a kollégáinak.
 Egy része megkönnyebbült, hogy
elmehet. De egy másik része egyebet
sem szeretett volna, mint maradni.

Össze volt zavarodva. Hétfő van? Vagy

már kedd? Britta idegesen rótta a
nappalit. Olyan hiábavaló! Úgy érezte,
minél többet küzd, hogy fogást találjon
rajta, annál gyorsabban csúszik ki a
markából. Tisztább pillanataiban egy
hang azt mondta benne, hogy puszta
akaraterővel képesnek kell lennie
irányítani a dolgokat. Meg kell
parancsolnia az agyának, hogy
engedelmeskedjen neki. Ugyanakkor
tudta, hogy az agya változik, széthullik,
elveszíti az emlékezés képességét, hogy
mozzanatokra, tényekre, értesülésekre,
arcokra emlékezzék.
Hétfő. Hétfő van. Persze. Tegnap a
lányai és a családjaik átjöttek vasárnapi
vacsorára. Tegnap. Akkor ma hétfő van.
Határozottan. Britta megkönnyebbülten
állt meg lépés közben. Olyan volt, mint
egy kis győzelem. Legalább azt tudja,
milyen nap van.
Könnyek buggyantak ki a szeméből, és
leült a kanapé egyik végébe. A Josef
Frank[1]-féle kárpitozás mutatós és
ismerős volt. Hermannal vették az
anyagot. Jobban mondva, Britta
választotta ki, Herman pedig egyetértett
a döntésével. Bármire kész volt, hogy
boldoggá tegye. Örömmel üdvözölt
volna egy zöld pöttyös narancssárga
kanapét is, ha ez Britta kívánsága.
Herman, igen… Hol lehet? Britta
nyugtalanul babrálta a kanapé
virágmintáit. Tudta, hol van. Tényleg
tudta. Maga elé képzelte a száját, ahogy
kiejti a szavakat, amelyek
elmagyarázzák, hová készül. Britta
emlékezett rá, hogy többször elmondta.
De aztán hirtelen elfelejtette, milyen nap
van, ez az aprócska információmorzsa
valahogy kicsúszott a fejéből, zavarba
ejtette, kigúnyolta. Csalódottságában
megmarkolta a karfát. Emlékeznie
kellene, ha elég keményen összpontosít.
Úrrá lett rajta a vakrémület. Hol van
Herman? Hosszú időre ment el? Nem
kirándulni ment, vagy igen? Őt meg itt
hagyta? Lehet, hogy örökre elhagyta?
Ezeket a szavakat formálta a szája,
amelyekre halványan emlékezni vélt?
Meg kellett bizonyosodnia arról, hogy
nem ez a helyzet. Meg kell néznie, hogy
itt van-e még a holmija. Britta felugrott a
kanapéról, és felrohant az emeletre.
A rémület ott lüktetett a fülében, mint
valami árhullám. Mit is mondott
pontosan Herman? Egy pillantás a
ruhásszekrénybe megnyugtatta. Mindene
ott volt: zakók, pulóverek, ingek.
Minden. De még mindig nem tudta, hol
van Herman.
Britta az ágyra vetette magát,
összegömbölyödött, mint egy kisgyerek,
és sírt. Az agyában kezdtek eltünedezni a
dolgok. Életének merevlemeze
másodpercről másodpercre, percről
percre törlődött. És semmit sem tehetett
ellene.

– Szia! Jó nagyot sétáltatok! Már rég

elmentetek. – Erica kijött, hogy
üdvözölje Patrikot és Maját, aki adott
egy nyálas puszit az anyjának.
– Aha. Nem kellene dolgoznod? –
Patrik kerülte Erica pillantását.
– Nos, de… – sóhajtott Erica. –
Bajban vagyok a kezdéssel. Ott ülök,
bámulom a monitort, és cukorkát
majszolok. Ha ez így megy tovább, száz
kiló leszek, mire elkészül a könyv.
Segített Patriknak levenni Majáról a
kinti ruháját.
– Nem tudtam megállni, és belenéztem
anya naplójába.
– Találtál valami érdekeset? –
érdeklődött Patrik, aki fellélegzett, hogy
nem kell további kérdéseket
megválaszolnia azzal kapcsolatban,
miért sétáltak ilyen nagyot.
– Nem igazán. Többnyire a hétköznapi
életről írt. De csak néhány oldalt
olvastam el. Apránként haladok vele.
Erica kiment a konyhába, s csak hogy
témát váltson, azt kérdezte:
– Iszunk egy teát?
– Jó ötlet – felelte Patrik, miközben
felakasztotta a saját és Maja kabátját.
Kiment Erica után a konyhába, és
nézte, ahogy a nő felteszi a vizet, majd
előveszi a teafiltereket és a csészéket.
Hallották, hogy Maja a nappaliban
játszik. Néhány perc múlva Erica két
gőzölgő teáscsészét rakott a
konyhaasztalra, és mindketten leültek,
egymással szemben.
– Na, jó. Ki vele! – mondta Erica,
miközben Patrikot tanulmányozta.
Túl jól ismerte. A pillantás a
hajtincsei alól kivillanó szemében, az
ujjak ideges dobolása. Volt valami, amit
vagy nem akar, vagy nem mer elmesélni
neki.
– Mivel? – kérdezte a férfi, és
igyekezett ártatlan képet vágni.
– Ne nézz rám így azzal a babakék
szemeddel! Mit nem akarsz elmondani?
– Kortyolt egyet a forró teából, és
szórakozottan várta, hogy Patrik
abbahagyja a fészkelődést, és a lényegre
térjen.
– Hát…
 – Igen? – kérdezte Erica segítőkészen,
mert felismerte, hogy szadista örömöt lel
a férfi nyilvánvaló feszengésében.
– Hát történt valami, amíg sétáltunk
Majával.
– Tényleg? Mindketten egy darabban
értetek haza, szóval mi történhetett?
– Ööö… – Patrik is belekortyolt a
teába, hogy időt nyerjen, és
átgondolhassa, hogyan adhatná elő
legjobban. – A Lersten-malom felé
sétáltunk, amikor Martin és a csapat
felbukkant, hogy utánajárjanak egy
hívásnak, amely befutott hozzájuk.
Patrik óvatosan Ericára sandított.
A nő felvonta az egyik szemöldökét, és a
folytatást várta.
– Valaki egy holttestet jelentett be, egy
házban a Hamburgsund felé vezető úton,
ezért odamentek, hogy megnézzék.
– Értem. De te gyesen vagy, úgyhogy
semmi közöd hozzá. – Hirtelen
megrázkódott, miközben a csészéje
félúton volt a szája felé. – Csak nem úgy
érted, hogy…
Erica hitetlenkedve meredt Patrikra.
– De – mondta a férfi kissé harsány
hangon, tekintetét az asztalra függesztve.
– Nem mondod, hogy elvitted Maját
egy olyan helyre, ahol találtak egy
hullát? – Pillantása a székhez szegezte
Patrikot.
– Nos, igen, de Martin vigyázott rá,
amíg bementem szétnézni. Megnézték a
virágokat a kertben. – Patrik
megkockáztatott egy halvány, békülékeny
mosolyt, de csak jeges tekintetet kapott
viszonzásul.
– Bementél szétnézni? – A jégkockák
kíméletlenül csilingeltek Erica
hangjában. – Gyermekgondozási
szabadságon vagy. És a hangsúly a
„szabadságon” szón van.
A „gyermekgondozást” már ne is
említsük! Nehéz lett volna azt mondani,
hogy: „Nem dolgozom”?
– Csak bementem, és körülnéztem –
mondta Patrik ügyefogyottan, de tudta,
hogy Ericának igaza van. Szabadságon
volt. Gyermekgondozási szabadságon.
A kollégáinak kell állniuk a sarat. Maját
pedig bűntény közelébe sem szabadna
vinnie.
Ebben a pillanatban rájött, hogy van
még egy részlet, amelyet Erica nem tud.
Érezte, hogy idegesen megrándul az
arca, miközben nyelt egy nagyot, és
hozzátette:
– Egyébként kiderült, hogy gyilkosság.
– Gyilkosság? – Erica hangja a
magasba szökött. – Nem elég, hogy
elviszed Maját egy házhoz, amelyben
találtak egy hullát, de még ráadásul
gyilkosság is volt?
Erica a fejét rázta. Úgy tűnt, a többi
szó, amelyet ki akart ejteni, a torkára
forrt.
– Nem csinálok többé ilyet – tárta szét
Patrik a karját. – A csapat majd
megoldja az ügyet egyedül. Én januárig
gyesen vagyok, és ezt ők is tudják. Száz
százalékig Majának szentelem magam.
Becsszó!
– Remélem, komolyan is gondolod –
csikorgatta a fogát Erica. Olyan mérges
volt, hogy legszívesebben áthajolt volna
az asztalon, hogy megrázza. De a
kíváncsisága felülkerekedett.
– Hol történt? Tudják már, ki az
áldozat?
– Gőzöm sincs. Egy nagy, fehér
házban, néhány száz méternyire az úton,
bal kéz felől, a malom után az első jobb
oldali mellékutcában.
Erica furcsán nézett rá. Aztán azt
kérdezte:
– Egy nagy, fehér ház szürke
díszítéssel?
Patrik elgondolkodott egy pillanatra,
majd bólintott.
 – Igen, azt hiszem, igen. A postaládán
a Frankel név áll.
– Tudom, ki lakik ott. Axel és Erik
Frankel. Tudod, Erik Frankelhez vittem
el a náci érdemrendet.
Patrik rábámult, teljesen
megrökönyödve. Hogy felejthette ezt el?
Frankel nem a leggyakoribb név
Svédországban.
A nappaliból hallották, hogy Maja
vidáman gügyög.

Már késő délután volt, amire végre

visszaértek a rendőrőrsre. Torbjörn
Ruud, a helyszínelők feje és a csapata a
helyszínre érkezett, derék munkát
végzett, aztán távozott. A testet is
elvitték; most úton volt a laborba, ahol
minden elképzelhető és elképzelhetetlen
vizsgálatot elvégeznek majd rajta.
– Pokoli egy hétfő volt! – mondta
Mellberg egy sóhaj kíséretében, amikor
Gösta leparkolta a kocsit.
– Az bizony! – felelte Gösta, aki nem
szerette a felesleges szószaporítást.
Amikor beléptek az őrsre,
Mellbergnek alig volt ideje észrevenni,
hogy valami nagy sebességgel felé
robog, mielőtt egy loncsos alak rávetette
volna magát, és egy nedves nyelv
nyalogatni kezdte volna az arcát.
– Hé! Hé! Kotródj innen! – Mellberg
undorodva tolta el magától a kutyát.
Az állat füle leleffent, és az eb
csalódottan cammogott Annikához,
tudván, hogy ott legalább szívesen látják.
 Gösta elnyomta a késztetést, hogy
nevetésben törjön ki, ahogy Mellberg
letörölte a kutyanyálat a kézfejével, majd
aprólékosan visszaigazította átfésült
haját a fejére, miközben végig ingerülten
dünnyögött.
Jókedvében Gösta felhúzta a vállát,
ahogy befordult az irodájába, ám ekkor
az „Ernst! Ernst! Gyere ide, most!”
kiáltás megállította. Már jó ideje volt
annak, hogy a kollégáját, Ernst Lundgrent
utcára tették, és szó sem volt róla, hogy
visszatérhetne a testülethez.
Gösta kilépett a folyosóra, és látta,
hogy Mellberg céklavörös arccal mutat
valamire a padlón.
– Ernst, ez meg mi?
Amikor a kutya odasettenkedett
szégyenében leszegett fejjel, Mellberg
rábődült Annikára, aki egy pillanattal
később ért oda.
– Hoppá! Úgy fest, történt egy kis
baleset. – A nő vetett egy együtt érző
pillantást a kutyára, amely hálásan lépett
közelebb hozzá.
– Még hogy egy kis baleset?! Ernst
ideszart a padlóra.
– Mi folyik itt? – kérdezte Martin, aki
Paulával a sarkában belépett.
Gösta, aki mostanra már képtelen volt
megfékezni kitörő kacaját, alig bírta
kinyögni a szavakat:
– Ernst… a padlóra szart.
Martin a Mellberg előtti kis halomról
a kutyára nézett, amely Annika lábához
bújt.
 – Nem mondod, hogy Ernstnek
nevezted el a kutyát? – kérdezte, majd ő
is pukkadozni kezdett a nevetéstől.
– Rendben, rendben – mondta
Mellberg. – Tüntesd ezt el innen,
Annika, hogy mindannyian mehessünk
dolgozni.
Az asztalához döcögött, és leült.
A kutya Annikáról Bertilre nézett, és úgy
döntött, a nehezén túl van. Megcsóválta
a farkát, majd csatlakozott újdonsült
gazdájához.
A többiek meglepett pillantásokat
váltottak, és azon tűnődtek, mit láthat a
kutya Mellbergben, amit ők nem vettek
észre.

Erica gondolatai szüntelenül Erik

Frankel körül jártak. Nem ismerte jól, de
a férfi és a testvére, Axel mindig is
Fjällbacka része volt. Az orvos fiainak
hívták őket, noha már ötven éve volt
annak, hogy az apjuk Fjällbackában
praktizált, és negyven éve annak, hogy
meghalt.
Erica visszaemlékezett a látogatására
a háznál, amely egykor a szülőké volt,
aztán a testvérpár otthona lett. Ez volt az
egyetlen alkalom, hogy ott járt. Az öreg
agglegények osztoztak a Németország és
a nácizmus iránti érdeklődésben,
mindegyik a maga módján bolondult a
témáért. Erik, az egykori történelemtanár
náci műtárgyakat gyűjtött. Axel, a bátyja
valamiféle kapcsolatban állt a Simon
Wiesenthal Központtal, ha Erica
emlékezete nem csalt, és arra is
emlékezni vélt halványan, hogy volt
valami gondja a háború idején.
Felhívta Eriket, és elmondta neki, mit
talált, leírta a medált. Megkérdezte tőle,
tudna-e segíteni kideríteni az eredetét, és
talán magyarázatot találni arra, hogyan
kötött ki az anyja holmija között. A férfi
első reakciója a csend volt. Erica
hallózott egy darabig, mert azt hitte, Erik
letette. Végül aztán a férfi furcsán
csengő hangon azt mondta, hogy vigye át
hozzájuk, s vet rá egy pillantást.
A hosszú hallgatás és a különös hangnem
zavarta Ericát, de Patriknak nem szólt
róla. Meggyőzte magát, hogy csak
képzelte az egészet. Amikor átment a
testvérekhez, nem tűnt fel neki semmi
furcsa. Erik udvariasan fogadta, és
betessékelte a könyvtárba. Tartózkodó
arckifejezéssel vette át az érmet, és
óvatosan megvizsgálta. Aztán
megkérdezte, magánál tarthatná-e egy
darabig, hogy alaposabban
megvizsgálja. Erica pedig igent mondott.
Aztán megmutatta neki a gyűjteményét.
Erica borzalommal vegyes
érdeklődéssel nézte végig a közvetlenül
ahhoz a sötét, gonosz időszakhoz
kapcsolódó tárgyi emlékeket. Nem tudta
megállni, és megkérdezte, miért veszi
körül magát olyan dolgokkal, amelyek
azokra a rémséges időkre emlékeztetik,
olyasvalaki, aki annyira ellenez mindent,
amit a nácizmus képvisel, mint Erik.
A férfi habozott válaszadás előtt.
Felkapott egy SS-emblémás sisakot, és a
kezében fogta, amíg megfogalmazta a
feleletét.
– Nem bízom az emberi emlékezetben
– mondta végül. – Ha nincsenek a
tárgyak, amelyeket megnézhetünk és
megérinthetünk, könnyen elfeledhetjük,
amire nem akarunk emlékezni. Azért
gyűjtöm a műtárgyakat, hogy
emlékeztessenek. Egy részem talán arra
is törekszik, hogy ezek a tárgyak ne
kerüljenek olyanok kezébe, akik más
szemmel néznék őket. Akiket csodálattal
töltenének el.
Erica bólintott. Bizonyos fokig
megértette, és mégsem. Aztán kezet
ráztak, és Erica távozott.
És a férfi most meghalt.
Meggyilkolták. Talán nem is sokkal a
látogatása után. Annak alapján, amit
Patrik mesélt, Erik egész nyáron holtan
hevert a házban.
Megint eszébe jutott, milyen furcsa
hangon válaszolt Erik, amikor mesélt
neki az éremről. Patrikhoz fordult, aki
mellette ült a kanapén, és a tévét
kapcsolgatta.
– Nem tudod, ott van még az érem?
Patrik meglepetten nézett rá.
– Fogalmam sincs. Eszembe se jutott.
De semmi sem utalt arra, hogy
rablógyilkosság lett volna. Egyébként
meg kit érdekelne egy régi náci érem?
Nem igazán ritka. Úgy tűnt, ott elég sok
van belőle…
– Igen, tudom, de… – mondta Erica.
Valami még mindig nem hagyta
nyugodni. – Felhívnád holnap a
kollégáidat, és megkérnéd őket, hogy
nézzenek utána az éremnek?
– Hát nem igazán tudom – válaszolta
Patrik. – Szerintem jobb dolguk is van,
mint hogy egy régi érem keresgélésére
fecséreljék az időt. Később talán
beszélhetnénk Erik testvérével.
Megkérjük, hogy keresse meg.
Valószínűleg ott van a házban valahol.
– Ja, igen, Axel. Hol van? Miért nem
ő találta meg a testvére holttestét?
Patrik vállat vont.
– Én gyesen vagyok, tudod? Hívd fel
Mellberget, és kérdezd meg.
– Ha-ha, nagyon vicces! – mondta
Erica. De még mindig nyugtalan volt. –
Nem gondolod, hogy furcsa, hogy nem
Axel találta meg?
– Furcsa. De nem azt mondtad, hogy
nem volt otthon, amikor átmentél
hozzájuk?
– De igen. Erik azt mondta, külföldre
utazott. De ez még júniusban volt.
– Mit törődsz ezzel? – Patrik ismét a
tévére szegezte a pillantását. Most
kezdődött a Végre otthon című sorozat.
– Hát nem is tudom – mondta Erica,
üres tekintettel meredve a képernyőre.
Magának sem tudta megmagyarázni,
miért tört rá ez az idegesség. De jól
emlékezett Erik hallgatására a
telefonban, és hallotta a hangjában azt a
halvány remegést, amikor megkérte,
vigye át hozzájuk az érmet. Reagált
valamire. Valamire, aminek az éremhez
volt köze.
Igyekezett kiverni a dolgot a fejéből,
és helyette Martin Timmell[2]
fafaragásaira összpontosítani.

– Látnod kellett volna, nagyapa! Az a

fekete disznó elém akart tolakodni a
sorban, és bumm! Egyetlen rúgás, és úgy
dőlt el, mint a lisztes zsák. Aztán tökön
rúgtam, mire majdnem tizenöt percig
nyöszörögve hempergett.
– És ez mire volt jó, Per? Leszámítva,
hogy most megvádolhatnak testi
sértéssel, és elküldhetnek a fiatalkorúak
intézetébe. Így nem kapsz együttérzést.
Csak még jobban össze fognak fogni
ellened. És ahelyett, hogy
előremozdítottad volna az ügyünket,
csak azt érted el, hogy még nagyobb
legyen az ellenállás.
Frans az unokájára bámult. Néha nem
tudta, hogyan tartsa kordában a
hormonokat, amelyek a kamasz fiú
testében tomboltak. Olyan keveset tudott.
Erőszakos viselkedése, katonai
terepszínű nadrágja, súlyos bakancsa és
borotvált feje ellenére nem volt más,
csak egy megriadt tizenöt éves gyerek.
Semmit sem tudott. Fogalma sem volt
róla, hogy működik a világ. Nem tudta,
hogyan terelje mederbe a romboló
indulatokat, hogy azok – akár egy dárda
– egyenesen átszúrják a társadalom
szövetét.
A fiú szégyenében lehorgasztotta a
fejét, ahogy ott ült mellette a lépcsőn.
Frans tudta, hogy kemény szavai telibe
találták. Az unokája mindig is le akarta
nyűgözni. De azzal csak árt Pernek, ha
nem mutatja meg neki, hogyan működik a
világ. A világ hideg, kemény és
kíméletlen, és csak a legerősebbek
győzedelmeskedhetnek.
Ugyanakkor szerette a fiút, és meg
akarta védeni a gonosztól. Frans
átkarolta unokája vállát, ráeszmélt,
milyen csontos. Per az ő testalkatát
örökölte. Magas és nyakigláb volt,
keskeny vállal. A világ összes testedzése
sem változtathat ezen.
– Állj meg, és gondolkodj – mondta
Frans immáron gyengédebben. – Előbb
gondolkodj, és csak utána cselekedj.
Szavakkal harcolj, ne az öklöddel. Nem
kell rögtön erőszakhoz folyamodni. Az
legyen az utolsó.
Megszorította a fiú vállát. Egy
másodpercre Per nekidőlt, ahogy
gyerekkorában is. Aztán eszébe jutott,
hogy most már férfinak kell lennie. Hogy
a legfontosabb dolog a világon, hogy a
nagyapja büszke legyen rá. Per kihúzta
magát.
– Tudom, nagyapa. Csak annyira
begurultam, amikor elém furakodott.
Mert mindig ezt csinálják. Mindenhová
betolakodnak. Azt hiszik, az övék a
világ, az övék Svédország. És ez
annyira… felhúzott.
– Tudom – felelte Frans, és elhúzta
karját unokája válláról, majd
megveregette a fiú térdét. – De kérlek,
állj meg, és gondolkodj. Nem sokra
megyek veled, ha börtönben kötsz ki.

[1] Ausztriai születésű svéd építész, művész, designer (1885–

1967)

[2] Svéd asztalos és televíziós személyiség.

 Kristiansand,
1943.

Egész úton Norvégia felé rosszulléttel

küzdött, noha a többieket ez nem hatotta
meg. Hozzá voltak szokva a hajózáshoz,
úgy nőttek fel, hogy a tengerre jártak.
Hajós lábuk volt, ahogy az apja
mondogatta, a hullámzással együtt
dülöngéltek, és nem okozott gondot nekik
a fedélzeten mászkálni. És érintetlenül
hagyta őket az émelygés, amely neki a
gyomrából a torka felé terjedt. Axel
nehézkesen a korlátnak dőlt. Nem akart
mást, csak kihajolni és hányni, de a
világért se hozta volna magát ilyen
lealacsonyító helyzetbe. Tudta, hogy a
többiek nem rossz szándékból
csúfolódnának, de túl büszke volt ahhoz,
hogy nevetség tárgya legyen. Nemsokára
megérkeznek, és abban a percben, ahogy
a szárazföldre teszi a lábát, a hányinger
varázsütésre el fog múlni. Tapasztalatból
tudta, mert már sokszor megtette ezt az
utat.
– Föld! – kiáltotta Elof, a hajó
kapitánya. – Tíz percen belül kikötünk.
Elof vetett egy pillantást Axelre, aki
csatlakozott hozzá a kormánynál.
A kapitány arca barna volt, és az
időjárástól cserzett, akár a ráncos bőr,
amely évekig volt kitéve az elemeknek.
 – Minden rendben? – kérdezte halkan,
miközben körülnézett.
Látták a Kristiansand kikötőjében
felsorakozott német hajókat, a
megszállás kristálytiszta emlékeztetőit.
Eddig Svédország megúszta, hogy
Norvégia sorsára jusson, ám senki sem
tudta, meddig tart ki a szerencséjük.
A svédek idegesen tartották szemmel
nyugati szomszédjukat, és ami azt illeti,
a németek előrenyomulását is Európán
át.
– Törődj a magad dolgával, én is
törődöm a magaméval – felelte Axel.
Gorombábbnak hangzott, mint ahogy
akarta, de aggasztotta, hogy olyan
veszedelemnek tette ki a hajó
legénységét, amellyel neki magának
kellene egyedül szembenéznie.
Ugyanakkor senkit sem kényszerített
semmire. Elof habozás nélkül
rábólintott, amikor Axel megkérdezte,
magukkal viszik-e, hogy leszállítson
bizonyos… dolgokat. Sosem kellett
magyarázattal szolgálnia arra, hogy mik
azok a dolgok, mert Elof és az Elfrida
legénységének tagjai sosem kérdezték.
Behajóztak a kikötőbe, és elővették az
iratokat, amelyekre szükségük lesz.
A németek szőrszálhasogatók voltak, ha
papírmunkára került sor, és csak a
formaságok letudása után engedték meg a
svédeknek, hogy kipakolják a
gépalkatrészeket, amelyeket a hivatalos
rakomány tartalmazott. A norvégok
átvették az árut, míg a németek mogorván
figyelték a folyamatot tüzelésre kész
fegyvereikkel. Axel estig húzta az időt.
Az ő szállítmányát nem lehetett sötétedés
előtt kirakodni. Többnyire
élelmiszerekből állt. Élelmiszerekből és
információkból. Most is ezeket hozta.
Miután feszült csendben elköltötték a
vacsorát, Axel nyugtalanul várta a
megbeszélt időpontot. Amikor óvatosan
megkopogtatták az ablaküveget, ő is és a
többiek is felugrottak. Axel gyorsan
előrehajolt, felszedett néhány
padlódeszkát, és elkezdte kipakolni a
faládákat. Kezek nyúltak be, némán és
elővigyázatosan, fogták a ládákat,
amelyeket átadtak valakinek a kikötőben.
Közben végig hallották, ahogy a németek
maguk között beszélgetnek a
barakkokban, nem messze tőlük. Ezen a
kései órán már eleget vedeltek, ami
lehetővé tette, hogy észrevétlenül folyjon
le a veszélyes kipakolás. A részeg
németeket lényegesen egyszerűbb volt
bolonddá tenni, mint a józanokat.
Valaki norvégul köszönömöt suttogott,
majd az utolsó ládákat is elnyelte a sötét.
Még egy szállítmány megérkezett
biztonságban. A megkönnyebbüléstől
szédelegve Axel visszament a fedélzetre.
Három szempár fúródott a tekintetébe,
de senki sem szólt egy szót sem. Elof
alig észrevehetően biccentett, aztán
elfordult, hogy megtömje a pipáját. Axel
mindent elsöprő hálát érzett ezek iránt az
emberek iránt, akik ugyanazzal a
higgadtsággal dacoltak a viharokkal,
mint a nácikkal. Mivel már régen
elfogadták, hogy nincs hatalmuk az élet
és a sors váratlan fordulatai fölött,
egyszerűen csak a lehető legjobb életet
szerették volna élni. Minden mást isten
kezébe tettek.
Axel kimerülten heveredett le a
priccsére, a hajó lágy ringatózása és a
törzset nyaldosó víz csobogása
elandalította. A kikötői barakkokban fel-
felharsant a németek hangja. Egy idő
után énekelni kezdtek. De addigra Axel
már mélyen aludt.
Jó, mit tudunk eddig? – kérdezte
Mellberg, és körülnézett a konyhában.
A kávé már elkészült, az asztalon
sütemény volt, mindenki megérkezett.
Paula megköszörülte a torkát.
– Beszéltem a testvérrel, Axellel.
Nyilvánvalóan Párizsban dolgozik, és
mindig ott tölti a nyarakat. De most úton
van haza. Úgy tűnt, nagyon felkavarta,
amikor beszámoltam neki az öccse
haláláról.
– Tudjuk, mikor utazott el? – fordult
Martin Paulához.
 A nő belelapozott a jegyzetfüzetbe,
amely előtte hevert az asztalon.
– Június harmadikán, azt mondta.
Természetesen majd ellenőrzöm.
Martin bólintott.
– Kaptunk már előzetes jelentést
Torbjörntől és a csapatától? – Mellberg
óvatosan mozdította meg a lábát. Ernst
teljes testsúlyával a lábfején ült, amely
már teljesen elzsibbadt, de Mellberg
valamiért nem tudta rávenni magát, hogy
elzavarja a kutyát.
– Még nem – felelte Gösta, és egy
süteményért nyúlt. – De reggel beszéltem
vele, és holnapra várhatunk valamit.
– Jó, reméljük, nem váratnak sokáig
minket – mondta Mellberg, és ismét
megmozdította a lábát, de Ernst
egyszerűen nem tágított. – Bármilyen
gyanú? Esetleges ellenségek?
Fenyegetés? Akármi?
Martin a fejét rázta.
– Egyáltalán semmi ilyesmit nem
jelentettek be. De elég ellentmondásos
figura volt. A nácizmus mindig erős
érzelmeket gerjeszt.
– Kimehetnénk a házhoz, és
körülnézhetnénk. Hogy van-e valami
fenyegető levél vagy ilyesmi a
fiókokban.
Mindenki meglepetten bámult
Göstára. Minden kollégája azon a
véleményen volt, hogy Gösta Flygare
csak a golfpályán kel életre.
Ritkaságszámba ment, hogy bármilyen
kezdeményezéssel álljon elő a munka
során.
– Vidd magaddal Martint, és menjetek
oda a megbeszélés után – mondta
Mellberg elégedett mosollyal.
Gösta biccentett, és gyorsan újra
felvette szokásos tespedt pozícióját.
– Paula, tudd meg, mikor érkezik haza
a testvér… Axel… Így hívják? Mivel
még nem tudjuk, mikor halt meg Erik,
lehetséges, hogy Axel verte be a fejét, és
menekült utána külföldre. Azonnal el
kell kapnunk, ahogy svéd földre teszi a
lábát.
Paula felnézett a jegyzeteiből.
– A Landvetter repülőtéren száll le
holnap reggel kilenc tizenötkor.
– Jó. Gondoskodj róla, hogy az első
útja ide vezessen, mielőtt még bármi
mást csinálna. – Mellbergnek most már
muszáj volt megmozdítania a lábát,
amely kezdett teljesen érzéketlenné
válni. Ernst felkelt, sértett pillantást
vetett rá, majd felkerekedett Mellberg
irodája és kényelmes kosara felé.
– Úgy látom, dúl a szerelem –
jegyezte meg Annika, és nevetve figyelte
a kutya távozását.
– Nos, jó… – Mellberg
megköszörülte a torkát. – Már akartam
kérdezni. Mikor viszi már el valaki ezt a
korcsot?
– Nem egyszerű, te is tudod –
válaszolta Annika, miközben a
legártatlanabb arckifejezését öltötte fel.
– Körbetelefonáltam, de senki sem tud
befogadni egy ekkora kutyát, úgyhogy ha
még pár napig gondját tudnád viselni…
Nagy kék szemét Mellbergre
függesztette.
A férfi horkantott egyet.
– Hát jó, még néhány napig el tudom
viselni a dögöt. De utána megy vissza az
utcára, ha nem találsz neki otthont.
– Kösz, Bertil. Kedves tőled. Minden
követ meg fogok mozgatni.
Amikor Mellberg elfordult, Annika a
többiekre kacsintott. Miután rájöttek, mit
forgat a fejében, alig tudták visszatartani
a nevetést. A bolondját járatta
Mellberggel, nem kérdés.
– Rendben, rendben – mondta
Mellberg. – És most vissza dolgozni!
Kidübörgött a konyhából.
– Hát, hallottátok a főnököt – állt fel
Martin. – Mehetünk, Gösta?
Gösta úgy festett, mint aki máris
megbánta a javaslatát, amely csak még
több munkát rótt rá, de csupán ernyedten
bólintott, és követte Martint ki az ajtón.
Csak túl kell élnie a munkahetet. Aztán
jön a hétvége, és már reggel hétkor kint
lehet a golfpályán, szombaton is és
vasárnap is. Addig csak úsznia kell az
árral.

Ericát valósággal kísértette Erik Frankel

és az érem gondolata. Néhány órára
sikerült kivernie a fejéből, és nekilátott
új kéziratának, de amint az
összpontosítása lanyhult, rögtön elkezdte
újra és újra lejátszani magában Erikkel
való rövid találkozóját. Kedves,
udvarias embernek tűnt, aki buzgón
igyekezett megosztani a tudását
mindarról, ami annyira érdekelte: a
nácizmusról.
Erica beismerte, hogy vereséget
szenvedett; becsukta a kéziratfájlt, és
rákeresett a Google-ban Erik Frankel
nevére. Sok találatot kapott, néhány
nyilvánvalóan másvalakikre vonatkozott,
akiket ugyanígy hívtak. De az igazi Erik
Frankel személyét illetően sem volt
hiány találatokban, és Erica majd egy
órát töltött azzal, hogy végigkattintgasson
rajtuk. 1930-ban született Fjällbackában,
egy testvére van: egy négy évvel idősebb
báty, Axel. Az apja 1935-től 1954-ig
volt orvos Fjällbackában. Egy csomó
hivatkozás a nácizmusról szóló
blogokhoz vezetett, de Erica semmit sem
talált, ami arra utalt volna, hogy Erik
valamiféle náciszimpatizáns. Épp
ellenkezőleg. Noha jó pár blog a
nácizmus bizonyos aspektusainak
vonakodó csodálatáról tanúskodott, úgy
tűnt, Erik érdeklődését csupán a téma
iránti vonzalom motiválta.
Éppen becsukta az internetböngészőt,
és emlékeztette magát, hogy tényleg
nincs ideje ilyesmire, amikor óvatos
kopogtatás hangzott fel a háta mögött.
– Bocs, zavarhatlak? – Patrik
kinyitotta az ajtót, és bedugta a fejét.
– Persze, semmi gond. – Erica
megfordult a forgószékkel, és ránézett.
– Csak azért jöttem, hogy szóljak,
Maja elaludt, és el kellene ugranom
elintézni valamit. Itt hagyhatnám ezt,
amíg elmegyek? – Átnyújtotta a
babafigyelőt, hogy Erica meghallja, ha
Maja felébred.
– Ööö… Igazából dolgoznom kellene
– sóhajtott a nő. – Miért kell elmenned?
– Be kellene ugranom a bankba, és
elfogyott a Nezeril is, úgyhogy arra
gondoltam, a gyógyszertárba is benézek,
és akkor már hozhatok egy lottót is meg
némi kaját.
Erica hirtelen fáradtnak érezte magát.
Eszébe jutott az a sok minden, amit az
elmúlt évben el kellett intéznie, mindig
Majával együtt, aki a babakocsiban ült,
vagy a karjában volt. Ericáról többnyire
szakadt a víz, mire a végére ért
mindennek. Sosem volt kéznél senki, aki
vigyázott volna Majára, amíg a boltokat
járta. De kiverte a fejéből ezeket a
gondolatokat, nem akart kicsinyesnek
vagy bosszúállónak tűnni.
– Persze, figyelek rá, amíg odavagy –
mondta mosolyogva, és némi lelkesedést
csiholt ki magából. – Ameddig alszik,
nyugodtan dolgozhatom.
– Nagyszerű! – felelte Patrik, s
megpuszilta felesége arcát, mielőtt
becsukta volna az ajtót maga után.
– Nagyszerű, igen – mondta Erica
maga elé, majd megnyitotta a kéziratot,
és igyekezett minden Erik Frankel körül
forgó gondolatot száműzni a fejéből.
Alig tette a kezét a billentyűzetre,
amikor recsegő hang hallatszott a
babafigyelőből. Erica megdermedt.
Talán semmiség. Maja csak egyik
oldaláról a másikra fordult a kiságyban,
a babafigyelő néha túl érzékeny.
Hallotta, hogy beindul egy kocsi, Patrik
elment. Amikor visszapillantott a
képernyőre, és küszködve igyekezett
kitalálni a következő mondatot, megint
meghallotta a recsegő hangot.
A babafigyelőre nézett, mintha ezzel
rábírhatná, hogy hallgasson, de az
erőfeszítéseit csak egy tisztán hallható
„ááá” koronázta. Amelyet harsány
„anyuuu… apuuu…” kiáltás követett.
Beletörődően tolta hátra székét, és
felállt. Jellemző. Átment Maja
szobájába, és kinyitotta az ajtót. A lánya
állt, és dühösen zokogott.
– De Maja, drágám, aludnod kellene.
 Maja a fejét csóválta.
– De itt az alvásidő – mondta Erica
szigorúan, és lefektette lányát a
kiságyba. Maja azonban újra felpattant,
mintha gumiból lenne.
– Anyuuu – sírta, olyan hangon, amely
az üveget is megrepesztené.
Erica érezte, hogy a mellkasában
felgyülemlik a harag. Hányszor és
hányszor csinálta már végig ezt?! Hány
napot töltött azzal, hogy Maját etette,
cipelte, játszott vele, majd letette
aludni? Szerette a lányát, de
borzalmasan szüksége volt arra, hogy
egy kicsit levegyék a válláról a
felelősséget. Hogy újra felfedezze,
milyen felnőttnek lenni, és
felnőttdolgokat csinálni, ahogy Patrik
tehette az alatt az év alatt, amíg ő itthon
volt Majával.
Alig fektette le megint Maját a
kiságyba, amikor a gyerek újból
felkászálódott, még dühösebben.
– Aludnod kell – mondta Erica,
miközben kihátrált a szobából, és
becsukta az ajtót. A harag egyre duzzadt
a mellében. Felkapta a telefont, és
beütötte Patrik mobilszámát, egy kicsit
túl erősen nyomogatva a gombokat.
Meghallotta a csengőhangot, és
összerándult, amikor rájött, hogy a
földszintről jön. Patrik mobilja a
konyhapulton hevert.
– A rohadt életbe! – Levágta a
kagylót, szeméből a harag könnyei
buggyantak elő.
 Vett néhány mély lélegzetet, és
megnyugtatta magát, hogy az még nem a
világ vége, ha be kell ugrania egy kis
időre Patrik helyett, még ha úgy is érzi
most. Rájött, hogy ez az egész arról szól,
hogy képtelen elengedni, képtelen
Patrikra bízni a stafétabotot, amelyet
átadott neki.
De semmit sem tehetett ez ellen. És az
a legfontosabb, hogy ne Maján töltse ki a
dühét. Végtére is nem az ő hibája volt.
Erica vett még egy mély lélegzetet, és
visszament a lánya szobájába. Maja
bömbölt, az arca vörös volt. És
összetéveszthetetlen szag terjengett a
szobában. A rejtély megoldódott. Hogy
miért nem akart Maja aludni. Erica
halvány bűntudattal és az alkalmatlanság
fájó tudatában felvette a lányát, és
megvigasztalta, selymes buksiját a
mellére szorítva.
– Jól van, jól van, drágám! Anyu
mindjárt kicseréli a koszos pelenkát. Jól
van, jól van!
Maja szipogva hozzábújt. Odalent a
konyhában éles hangon megcsörrent
Patrik mobilja.

– Elég hátborzongató. – Martin még

mindig az előszobában állt, és az öreg
házakra jellemző neszeket hallgatta.
Apró reccsenések és nyikorgások, a
tiltakozás halk zajai, amikor feltámadt a
szél.
Gösta bólintott. Határozottan volt
valami baljóslatú a ház légkörében, de
arra gondolt, hogy csak azért érzik így,
mert tudják, mi történt itt, és ez nem
természetes velejárója a háznak.
– Szóval azt mondod, Torbjörn
egyértelműen megengedte, hogy
bejöjjünk? – Martin Gösta felé fordult,
és ránézett.
– Igen, a helyszínelők már végeztek. –
Gösta a könyvtár felé bökött a fejével,
ahol a por, amelyet az ujjlenyomatok
rögzítéséhez használtak, tisztán látható
volt. Fekete, koromszerű szemcsék,
amelyek tönkretették az egyébként szép
szoba hangulatát.
– Na, jó. – Martin megtörölte a lábát a
lábtörlőben, és elindult a könyvtár felé.
– Itt kezdünk?
– Akár – felelte Gösta sóhajtva.
 – Én megnézem az íróasztalt, te meg
kutasd át a mappákat és a gyűrűs
irattartókat.
– Jó. – Gösta egy újabbat sóhajtott, de
Martin ügyet sem vetett rá. Gösta mindig
sóhajtozott, ha valami feladattal kellett
szembenéznie.
Martin óvatosan közeledett a nagy
íróasztalhoz. Roppant, sötét fából
készített darab volt, ornamentikus
mintázattal, amelytől úgy festett, mintha
valami angol udvarházból származott
volna. Az asztallap igen rendezett volt,
csak egy toll és egy doboz iratkapocs
volt rajta, tökéletes szimmetriába
helyezve. A kis jegyzettömbre, amelyet
telefirkáltak, néhány vércsepp száradt,
és Martin közelebb hajolt, hogy lássa,
mit írtak rá. Ignoto militi – állt rajta újra
meg újra. Martinnak semmit sem
mondtak ezek a szavak. Óvatosan húzta
ki egyik fiókot a másik után, és
módszeresen átkutatta őket. Semmi sem
csigázta fel az érdeklődését. Az egyetlen
dolog, amely világossá vált számára, az
volt, hogy Erik és a testvére közösen
használták a könyvtárat, és mindketten
egyformán rajongtak a rendért.
– Nem rögeszmés ez már egy kicsit? –
Gösta felemelt egy iratrendezőt, és
megmutatta Martinnak a szépen rendezett
iratokat, amelyeket egy tartalomjegyzék
egészített ki, ahol Erik és Axel
aprólékosan részletezte, melyik papír
mit tartalmaz.
– Az én irataim nem így néznek ki,
csak annyit mondhatok – nevetett Martin.
– Mindig azt gondoltam, hogy valami
nem stimmel azokkal, akik ilyen
rendesek. Talán nem megfelelően
nevelték őket szobatisztaságra, vagy
valami ilyesmi miatt lehet.
– Hát, ez is egy elmélet – mosolygott
Martin. – Találtál valamit? Itt nincs
semmi érdekes.
Becsukta az utolsó fiókot is, amelyet
átnézett.
– Nem, eddig semmit. Többnyire
blokkok, számlák, ilyenek. Tudtad, hogy
megőriztek minden egyes villanyszámlát
az ősidők óta? Dátum szerint
rendszerezve. – Gösta a fejét ingatta. –
Itt van, nézd meg ezeket a mappákat.
Levett az íróasztal mögötti polcról egy
nagy, vaskos iratrendezőt, amelynek
fekete gerince volt, és a kollégájának
nyújtotta.
Martin az egyik karosszékhez vitte, és
leült olvasni. Göstának igaza volt.
Minden példás rendben volt. Végignézett
minden egyes iratot, és már feladta a
reményt, hogy talál valami fontosat,
amikor az S betűhöz ért. Ránézésre
látszott, hogy az S alatt csak a
Svédország Barátai szerepel.
Kíváncsian kezdte átlapozni a papírokat,
amelyekről kiderült, hogy levelek.
Mindegyik jobb felső sarkában egy logó
állt, rajta egy korona a lobogó svéd
zászló mellett. Mindet ugyanaz az ember
írta: Frans Ringholm.
– Ezt hallgasd! – Martin elkezdett
felolvasni az egyik levélből, amely a
dátum szerint egész friss volt: – „Közös
múltunk ellenére nem tudok tovább
eltekinteni attól a ténytől, hogy
tevőlegesen a Svédország Barátai céljai
ellen dolgoztok, aminek elkerülhetetlen
következményei lesznek. Mindent
megtettem a régi barátság kedvéért, de a
szervezeten belül nagy erők működnek,
amelyek nem nézik ezt jó szemmel, és el
fog jönni az idő, amikor már nem tudlak
megvédeni benneteket…”
Martin felvonta az egyik szemöldökét.
– És ez így megy tovább ugyanebben a
hangnemben. – Gyorsan végigpörgette a
többi levelet is, és látta, hogy még négy
van. – Úgy tűnik, hogy Erik Frankel egy
neonáci csoport tyúkszemére lépett, és
bármilyen furcsa is, valaki a csapatból a
védelmébe vette.
– Egy védelmező, aki végül kudarcot
vallott.
– Nagyon úgy tűnik. Nézzük át a többi
iratot is, hátha ki tudunk még okoskodni
valamit. De kétségtelen, el kell
beszélgetnünk ezzel a Frans
Ringholmmal.
– Ringholm… – Gösta maga elé
meredt, ahogy gondolkodott. – Ismerem
ezt a nevet.
A homlokát ráncolta, miközben a fejét
törte, hogy rájöjjön az összefüggésre, de
hiába. Még akkor is töprengeni látszott,
amikor végigvizslatta az irattartók
maradékát.
Csaknem egy óra múlva Martin
becsukta az utolsó mappát, és azt
mondta:
– Nos, én nem találtam semmi
érdekeset. És te?
Gösta a fejét rázta.
– Nem, és nincs is más utalás a
Svédország Barátai nevű szervezetre.
Kimentek a könyvtárból, és átfésülték
a ház többi helyiségét. Erik Frankel
érdeklődése Németország és a második
világháború iránt nyilvánvaló volt, de
nem találtak semmit, ami tűzbe hozta
volna őket. Szép ház volt, de úgy tűnt,
hogy a testvérpár úgy hagyta, ahogy
megörökölte. A szülők jelenléte
kézzelfogható volt: a falakon és a
komódok, valamint a tálalók szélén őket
és más rokonokat ábrázoló fekete-fehér
fényképek sorakoztak. A bútorzat
jobbára ódon volt, kezdett viseltesnek
látszani, az egész hely réginek érződött.
Csak a vékony porréteg zavarta meg a
rendet.
– Kíváncsi vagyok, maguk
takarítottak-e, vagy hívtak valakit –
mondta Martin, miközben végighúzta az
ujját a három emeleti hálószoba
egyikében álló komód tetején.
– Elég nehezen tudom elképzelni,
ahogy két, a hetvenes évei végét taposó
öregúr port törölget – felelte Gösta,
majd kinyitotta a ruhásszekrény ajtaját. –
Mit gondolsz? Ez Erik vagy Axel
szobája?
Végignézett a barna zakók és fehér
ingek során, amelyek a szekrényben
lógtak.
– Eriké – mondta Martin.
Felkapott egy könyvet az
éjjeliszekrényről, majd felemelte, hogy
megmutassa a címlapot, amelyre
ceruzával ráírták a nevet: Erik Frankel.
Albert Speer életrajza volt.
– Hitler építésze – olvasta fel Martin
a hátlapról, mielőtt visszatette volna a
kötetet oda, ahol találta.
– A háború után húsz évet töltött a
spandaui börtönben – mormogta Gösta,
mire Martin csodálkozva pillantott rá.
– Honnan tudod?
– Nem csak Frankeléket érdekli a
második világháború. Sokat olvastam
róla az évek során. És megnéztem egy
csomó dokumentumfilmet a Discoveryn
meg ilyenek.
– Tényleg? – kérdezte Martin, még
mindig meglepett tekintettel.
Az évek alatt, amióta együtt
dolgoztak, ez volt az első alkalom, hogy
Gösta más egyéb iránt fejezte ki az
érdeklődését, mint a golf.
Egy újabb órát töltöttek még a házban
kutatással, de nem találtak semmit.
Martin mégis elégedett volt az
erőfeszítéseikkel, amikor visszamentek a
rendőrőrsre. A Frans Ringholm név
kiindulópontot jelenthetett számukra.

A szupermarket nem volt túl zsúfolt, és

Patrik ráérősen sétálgatott a sorok
között. Megkönnyebbülés volt egy időre
elszabadulni otthonról,
megkönnyebbülés, hogy volt egy kis
ideje magára. Ez csak a gyes második
napja volt, de amíg egy része boldog
volt a lehetőségtől, hogy otthon lehet
Majával, a másik része csak nehezen
tudott alkalmazkodni. Nem azért, mert
nem volt elég dolga napközben – nagyon
hamar rájött, az ember mindkét keze tele
van dologgal, ha egy egyéves gyerekről
kell gondoskodnia. Szégyellte bevallani,
hogy a gond az volt, hogy nem találta
különösebben… serkentőnek. Hihetetlen
volt, milyen korlátozottnak érezte magát.
Vécére sem mehetett el nyugodtan, mert
Maja felvette azt a szokást, hogy ott
álljon az ajtó előtt, és azt kiabálja:
„Apu! Apu! Apu!”, miközben dörömböl
az apró ökleivel, amíg Patrik meg nem
könyörül rajta, és be nem engedi. Aztán
csak állt ott, és kíváncsian bámult rá,
amíg Patrik azt tette, amit máskor
egyedül, zavartalan körülmények között
szokott ezen a helyen.

Halvány lelkiismeret-furdalása volt,

hogy Ericát bízta meg a felügyelettel,
amíg eljött elintézni a dolgokat. De Maja
aludt, szóval Erica dolgozhatott tovább.
Talán hazatelefonálhatna, hogy megtudja,
minden rendben van-e, csak a biztonság
kedvéért. A zsebébe nyúlt a mobiljáért,
de kénytelen volt ráébredni, hogy a
konyhapulton hagyta. A rosseb egye
meg! Nem baj, biztosan minden rendben.
A babaételek részlegén meredten
olvasgatta a címkéket: marharagu krémes
szafttal, hal kaporszószban. Hmmm…
A húsos spagetti sokkal jobban hangzott.
Öt üveggel vett belőle. Talán tényleg
főznie kellene Majának. Ez remek ötlet,
gondolta, és visszatett három üveget. Ő
lesz a szuperszakács, Maja pedig ott ül
majd mellette, amíg…
– Hadd találjam ki! Épp most követed
el a kezdők jellegzetes hibáját, mert arra
gondolsz, mindezt megfőzhetnéd magad
is.
A hang ismerős volt, de valahogy úgy
tűnt, nem ide való. Patrik megfordult.
– Karin? Szia! Mit keresel itt? –
Patrik nem számított rá, hogy a
fjällbackai Konsum szupermarketben fog
belebotlani a volt feleségébe.
Azóta nem látták egymást, hogy Karin
elköltözött a tanumshedei sorházi
lakásukból ahhoz a férfihoz, akivel
Patrik rajtakapta az ágyban. Patriknak
egy pillanatra bevillant a jelenet, majd
gyorsan tova is tűnt. Olyan régen volt!
Tavalyi hó, ahogy mondani szokás.
– Itt vettünk házat Leiffel
Fjällbackában. A Basket negyedben.
– Tényleg? – kérdezte Patrik,
miközben igyekezett nem meglepettnek
látszani.
– Igen, szerettünk volna közelebb
lenni Leif szüleihez, most, hogy
megszületett Ludde – mutatott Karin a
bevásárlókocsijára, és Patrik csak most
fedezte fel a kisfiút, aki ott ült és fülig
ért a szája.
– Micsoda véletlen egybeesés! –
felelte Patrik. – Nekem meg van egy
kislányom, nagyjából ugyanennyi idős.
Majának hívják.
– Hallottam pletykákat róla – mondta
Karin nevetve. – Erica Falckot vetted el,
ugye? Mondd meg neki, hogy imádom a
könyveit.
– Megmondom – válaszolta Patrik, és
integetett Luddénak. – De mit csinálsz
itt? – tudakolta. – Utoljára azt hallottam,
hogy egy könyvelőirodának dolgozol.
– Hát az már régen volt. Három éve
kiléptem. Most éppen gyesen vagyok,
amúgy egy tanácsadócégnél dolgozom,
amely pénzügyi szolgáltatásokat nyújt.
– Tényleg? Nekem ez a második
napom a gyesből – mondta Patrik
bizonyos büszkeséggel.
 – Hát ez vicces! De hol a… – Karin a
férfi háta mögé lesett, mire Patrik kissé
maflán elmosolyodott.
– Pillanatnyilag Erica vigyáz rá.
Nekem el kellett jönnöm elintézni ezt-
azt.
– Aha. Nos, jól ismerem a helyzetet. –
Karin ráhunyorított. – A férfiak
képtelenek több feladatot párhuzamosan
végezni, úgy látszik, ez általános.
– Minden bizonnyal – felelte Patrik
feszengve.
– Nem jövünk össze néha a
gyerekekkel? Nem nagyon tudják
lefoglalni magukat egyedül, ráadásul
akkor mi is találkozhatnánk más
felnőttekkel. És ez mindig nagy előny! –
A szemét forgatta, és érdeklődő
pillantást küldött Patrik felé.
– Persze! Remek lenne! Hol és mikor?
– Általában reggel tíz körül sétálok
Luddéval. Szívesen vennénk, ha
csatlakoznátok. Találkozhatnánk a
gyógyszertár előtt, olyan negyed tizenegy
körül. Hogy hangzik?
– Jól! Egyébként tudod, hány óra van?
Otthon felejtettem a mobilomat, és azt
használom óraként is.
Karin az órájára sandított.
– Negyed három.
– A francba! Két órával ezelőtt otthon
kellett volna lennem! – Patrik elviharzott
a pénztár felé, maga előtt tolva a
bevásárlókocsit. – Akkor holnap!
– Negyed tizenegykor. A gyógyszertár
előtt. És ne késs negyedórát, ahogy
szoktál! – kiáltott utána Karin.
– Nem fogok! – kiabált vissza Patrik,
miközben elkezdte kipakolni az
élelmiszereket a futószalagra.
Szívből remélte, hogy Maja még
alszik.

Az ablakon túl sűrű reggeli köd

terpeszkedett, amikor a repülőgép
elkezdett ereszkedni Göteborg felett.
A futómű surrogott, ahogy kiengedték.
Axel hátradőlt az ülésben, és behunyta a
szemét. Ez hiba volt. A képek újra
megjelentek, ahogy az elmúlt években
annyiszor. Fáradtan nyitotta ki a szemét.
Múlt éjjel nem aludt valami sokat.
Jobbára ébren feküdt az ágyában a
párizsi lakásában, és hánykolódott.
 A nő olyan hangon közölte vele az
Erikről szóló híreket, amely nem volt
sem együtt érző, sem tartózkodó. Axel
biztosan tudta, hogy nem ez volt az első
alkalom, hogy halálhírt közölt valakivel.
Kóválygott a feje, amikor
belegondolt, hányszor és hányszor
közöltek már ilyen híreket a történelem
folyamán. Rendőrségi tájékoztatás, a
lelkipásztor a küszöbön, egy boríték a
hadsereg pecsétjével. Emberek milliói,
akik meghaltak. És valakinek mindig
tudtul kellett adnia a hírt.
Axel megrángatta a fülcimpáját.
Öntudatlan szokásává vált az évek alatt.
Gyakorlatilag süket volt a bal fülére, és
ha megérintette, olyan volt, mintha
megszűnt volna a folyamatos zúgás.
 Az ablak felé fordította a tekintetét,
hogy kinézzen, de csak a saját tükörképét
látta. Egy, a nyolcvanas éveiben járó
férfi szürke, barázdált arcát és bánatos,
mélyen ülő szemét. Megérintette az
arcát. Egy pillanatra azt képzelte, Eriket
látja.
A kerekek tompa puffanással földet
értek. Megérkezett.

Egy újabb balesettől tartva Mellberg

levette a pórázt, amely a fogason lógott,
és rácsatolta Ernst nyakörvére.
– Gyere, intézzük el – morogta, mire
Ernst vidáman nekiiramodott a bejárati
ajtó felé olyan sebességgel, amely
Bertilt ügetésre késztette.
– Neked kellene sétáltatnod a kutyát,
nem neki téged – jegyezte meg Annika
jót mulatva, amikor elloholtak mellette.
– Boldogan átengedem – csattant fel
Mellberg, de közben folytatta útját az
ajtó felé.
Ostoba dög! Már fájt a karja, ahogy
próbálta megtartani az állatot. De amikor
Ernst felemelte a lábát egy bokornál, a
késztetés enyhült, és nyugodt tempóban
folytathatták a sétájukat. Mellberg azon
kapta magát, hogy fütyörészik. Végtére is
nem olyan rossz ez, gondolta. A friss
levegő és a testmozgás jót tesz neki.
Ernst nekiállt szimatolni a fák
szegélyezte ösvényen, ahol sétáltak, elég
higgadtan. Akár egy ember, érzi, ha erős
kézben van az irányítás. Nem lesz gond
megfelelően beidomítani.
 Ebben a pillanatban Ernst lecövekelt,
a fülét hegyezte, és inas testének minden
izma megfeszült. Aztán nekiiramodott.
– Ernst! Mi a pokol…? – Akkorát
rántott Mellbergen, hogy majdnem
pofára esett, de az utolsó pillanatban
visszanyerte egyensúlyát, és
megkapaszkodott a pórázban, ahogy az
eb vágtatni kezdett. – Ernst! Ernst! Állj!
Azonnal állj meg!
Mellberg zihált a szokatlan testi
erőfeszítéstől, ezért nehezére esett
kiabálni. A kutya semmibe vette az
utasításait. Amikor rohanvást
befordultak a sarkon, Mellberg meglátta,
mi miatt rohannak olyan lélekszakadva.
Ernst rávetette magát egy nagy, világos
színű kutyára, amely ugyanolyan
fajtájúnak tűnt, és a két állat elkezdett
hancúrozni, miközben gazdáik a
pórázaikat cibálták.
– Señorita! Hagyd abba! Ül! – Az
alacsony, sötét hajú nő harsány hangon
kiáltozott, mire a kutyája engedelmesen
eltávolodott Ernsttől, aki továbbra is
fittyet hányt Mellberg tiltakozásaira. –
Rossz kutya! Nem szabad, Señorita!
Señorita kellőképpen meghökkent
pillantást vetett gazdájára bozontos
szőre alól.
– Én… Én… kérek elnézést! –
dadogta Mellberg, és tovább ráncigálta a
pórázt, hogy Ernst ne eshessen neki
újból a másik kutyának, aki a neve
alapján szuka volt.
– Nyilvánvaló, hogy a kutyája nem
fogad szót. – Mellberg leküzdötte a
késztetést, hogy vigyázzba vágja magát a
nő éles hangjára.
Enyhe akcentusa volt, amely villogó
sötét szemével együtt azt a benyomást
keltette Mellbergben, hogy valamelyik
déli országból származik.
– Hát nem igazán az én kutyám. Csak
vigyázok rá, amíg… – Mellberg hallotta,
hogy úgy hebeg, mint egy kamasz.
Megköszörülte a torkát, hogy
határozottabbnak hangozzék. – Nincs
kutyám. Ez sem az enyém.
– Úgy tűnik, ő mást gondol erről. –
A nő Ernstre mutatott, aki Mellberg
lábához simult, és elragadtatott
tekintettel nézett fel rá.
– Ööö, szóval… – makogta Mellberg
zavartan.
– Nem sétáltatjuk együtt a kutyákat?
Az én nevem Rita.
A kezét nyújtotta, Mellberg pedig
rövid habozás után megrázta.
– Egyrészt egész életemben volt
kutyám, úgyhogy biztos vagyok benne,
hogy el tudom látni jó tanácsokkal.
Másrészt meg sokkal kellemesebb együtt
kutyát sétáltatni, társaságban.
A nő választ sem várva elindult az
ösvényen. Mellberg nem tudta, hogy
történt, de azon kapta magát, hogy
igyekszik lépést tartani vele, mintha a
lába saját akarattal rendelkezne. És
Ernstnek sem volt semmi ellenvetése.
Señorita mellett bandukolt, és élénken
csóválta a farkát.
 Fjällbacka, 1943.

Erik! Frans! – Britta és Elsy óvatosan

belépett.
Kopogtak, de nem szólt ki senki.
Idegesen néztek körül. Az orvos és a
felesége talán nem fog örülni, hogy két
lány jött látogatóba a fiúkhoz, amíg ők
távol vannak. Általában Fjällbackában
találkoztak, de Erik egy merész
sugallatra azt javasolta, hogy a lányok
jöjjenek át hozzájuk, mert a szülei egész
nap nem lesznek otthon.
– Erik! – Elsy egy kicsit hangosabban
kiáltott, és mindketten ugrottak egyet,
amikor meghallottak egy „Pszt!”-et a
közvetlenül előttük nyíló szobából.
– Axel odafent alszik. Ma reggel ért
haza.
– Jaj, olyan bátor! – sóhajtotta Britta,
de felragyogott az arca, amikor
megpillantotta Franst. – Szia!
– Szia! – mondta Frans is, de elnézett
mellette. – Szia, Elsy!
– Szia, Frans! – felelte Elsy, aztán
egyenesen a könyvespolcok felé indult. –
Jóságos isten, mennyi könyvetek van!
Végighúzta az ujját a gerinceken.
– Kölcsönadhatunk párat, ha szeretnéd
– mondta Erik nagyvonalúan, azután
hozzátette: – De csak ha vigyázol rájuk.
Apa nagyon kényes a könyveire.
– Persze, hogy vigyázok – válaszolta
Elsy vidáman, miközben mohón falta a
könyvsorokat a tekintetével.
Imádott olvasni. Frans egyetlen
másodpercre sem vette le róla a szemét.
– Az olvasás időpocsékolás – mondta
Britta. – Sokkal jobb, ha az ember maga
él meg dolgokat, mint ha csak mások
élményeiről olvas. Szerinted nem,
Frans?
Leült a fiú mellé a székre, és oldalra
billentette a fejét, hogy a szemébe
nézhessen.
– A kettő nem feltétlenül zárja ki
egymást – válaszolta a fiú nyersen, és
továbbra is kerülte Britta tekintetét.
Még mindig Elsyt bámulta. Britta
homloka ráncba szaladt. A lány felugrott
a székről.
 – Jön valaki táncolni szombaton? –
kérdezte, és tett néhány tánclépést a
szobában.
– Nem hiszem, hogy a szüleim
elengednek – suttogta Elsy, akit még
mindig teljesen lekötöttek a könyvek.
– Szerinted ki lesz ott? – kérdezte
Britta, miközben tovább táncolt.
Megpróbálta talpra húzni Franst, de a
fiú ellenállt, és sikerült a karosszékében
maradnia.
– Ne butáskodj már! – A hangja
goromba volt, de aztán nem tudta
megállni, és végül elnevette magát. –
Britta, te tiszta bolond vagy, tudod?
– És szereted a bolond lányokat? Ha
nem, lehetek komoly is. – Szigorú
arckifejezést öltött. – Vagy vidám. –
Olyan hangosan nevetett fel, hogy a falak
visszaverték a hangját.
– Pszt! – intette csendre Erik, és a
plafon felé sandított.
– De lehetek csendben is – suttogta
Britta színpadiasan, mire Frans újra
elnevette magát, majd az ölébe húzta a
lányt.
– A bolond teljesen megfelel.
Az ajtóban felharsanó hang
félbeszakította őket.
– Mi ez a ramazúri? – Axel állt ott, az
ajtófélfának dőlve, és fáradtan
mosolygott.
– Bocsánat, nem akartunk
felébreszteni. – Erik hangja arról a
félelemmel vegyes áhítatról árulkodott,
amelyet a testvére iránt érzett, de egyben
aggodalmasnak is tűnt.
– Semmi baj, Erik. Később is
szundíthatok. – Axel karba tette a kezét,
és így folytatta: – Nos, úgy látom,
kihasználjátok, hogy a szüleink elmentek
meglátogatni Axelssonékat, és áthívtatok
néhány hölgyet.
– Hát így is lehet mondani – motyogta
Erik.
Frans nevetett, miközben Britta még
mindig az ölében ült.
– Látsz itt hölgyeket? Én egyet se.
Csak két szemtelen fruskát.
– Miért nem tudod befogni? – vágta
mellbe Britta Franst. És úgy tűnt, már
nem szórakozik olyan jól.
– Elsyt meg úgy lefoglalják a
könyvek, hogy még köszönni is
elfelejtett.
Elsy zavartan megfordult.
– Elnézést! Szia, Axel!
– Csak ugrattalak. Nézegesd csak a
könyveket. Mondta Erik, hogy
kölcsönkérhetsz, ha akarsz?
– Igen, mondta. – Még mindig
elpirulva gyorsan ismét a könyvekre
irányította a figyelmét.
– Hogy ment tegnap? – Erik úgy nézett
a testvérére, mintha szomjazná minden
szavát.
Axel vidám, nyílt arca egyszeriben
elkomorult.
– Jól – mondta kurtán. – Jól ment.
Azzal sarkon fordult.
– Ledőlök egy kicsit. Legyetek
szívesek, próbáljátok meg alacsonyan
tartani a zajszintet, jó?
Erik nézte, ahogy a testvére elmegy.
A tisztelet és a büszkeség mellett,
amelyet iránta érzett, volt benne egy
nagy adag irigység is.
De Franst csak ámulat töltötte el.
– A testvéred nagyon bátor… Bárcsak
én is segíthetnék! Bárcsak néhány évvel
idősebb lennék!
– És akkor mit tennél? – kérdezte
Britta, aki még mindig duzzogott, amiért
Frans nevetségessé tette Axel előtt. –
Úgysem mernéd! És mit szólna az apád?
Azt hallottam, inkább a németeknek
szeret segítő jobbot nyújtani.
– Hallgass! – mondta Frans
mogorván, és eltolta magától Brittát. –
Az emberek összevissza fecsegnek. Nem
hittem volna, hogy adsz az ilyesmire.
Erik, aki mindig is a közvetítő
szerepét töltötte be a csapatban, azonnal
felállt, és azt mondta:
– Hallgathatnánk apám lemezeit, ha
akarjátok. Count Basie is van neki.
A gramofonhoz szaladt, hogy feltegyen
egy lemezt. Nem szerette, ha az emberek
hajba kapnak. Tényleg nem.
Mindig is szerette a repülőtereket: a fel-
le szálló gépek látványát, a nyaralni
vagy üzleti útra indulók várakozással
teli tekintetét, meg az egész jövés-
menést, a viszontlátásnak örülő vagy
egymástól elbúcsúzó embereket.
Emlékezett egy régi-régi repülőtérre. Az
emberek nyüzsgésére, az illatokra, a
színekre, a hangok duruzsolására.
A feszültségre, amelyet inkább érzett,
mint látott az anyja arcán és azon, ahogy
szorosan fogta Paula kezét. A bőröndre,
amelyet bepakolt, aztán átpakolt, majd
megint bepakolt. Mindennek a helyén
kellett lennie, mert arról az utazásról
nem volt visszatérés. A hőségre is
emlékezett, majd a hidegre, amikor
megérkeztek. Sosem hitte volna, hogy
létezik ilyen hideg. A repülőtér is más
volt, ahol leszálltak. Csendesebb, és
hideg, szürke festékkel lefestve. Senki
sem kiabált, senki sem hadonászott. Úgy
tűnt, mindenki a saját kis buborékába
zárkózik. Senki sem nézett a szemükbe.
Az irataikat lepecsételték, majd
különösen csengő hangon egy különös
nyelven beszélve az útjukra engedték
őket. Az anyja pedig egész idő alatt
erősen szorította a kezét.
– Az ő? – Martin egy nyolcvanas
férfira mutatott, aki éppen ekkor lépett ki
az útlevél-ellenőrzésről.
A férfi magas volt, ősz hajú, és drapp
ballonkabátot viselt. Nagyon stílusos,
gondolta Paula azonnal.
– Kérdezzük meg! – ragadta magához
a nő az irányítást. – Axel Frankel?
A férfi bólintott.
– A rendőrségtől jöttek? Azt hittem,
be kell mennem magukhoz. – Fáradtnak
látszott.
– Arra gondoltunk, mi is kijöhetünk
maga elé. – Martin barátságosan
odabiccentett neki, majd bemutatkozott,
és bemutatta a kollégáját is.
– Értem. Hát akkor köszönöm a fuvart.
Általában kénytelen vagyok a
tömegközlekedést igénybe venni, szóval
ez ritka élvezet lesz.
 – Nincs bőröndje? – Paula vetett egy
pillantást a csomagokat szállító
futószalagra.
– Nincs, csak ennyit hoztam. –
A kézipoggyász felé intett, amelyet maga
után húzott. – Mindig kevés csomaggal
utazom.
– Hát ez az, ami nekem sosem sikerül
– mondta Paula nevetve.
A férfi arcáról egy pillanatra eltűnt a
kimerültség, ahogy felnevetett.
Az időjárásról csevegtek, amíg oda
nem értek a kocsihoz, és Martin el nem
indult Fjällbacka felé.
– Megtudtak… Megtudtak már
valamit? – Axel hangja remegett. Tartott
egy kis szünetet, míg összeszedte magát.
Paula, aki mellette ült a hátsó ülésen,
megrázta a fejét.
– Sajnos nem. Abban bíztunk, maga
talán tud segíteni. Például kíváncsiak
lennénk rá, hogy voltak-e a testvérének
ellenségei. Van valaki, aki ártani akart
neki?
Axel megcsóválta a fejét.
– Nem, nem, nem igazán. A testvérem
békés, szelíd ember volt… Nem,
elgondolni se tudom, hogy valaki ártani
akarhatott Eriknek.
– És mit tud egy úgynevezett
Svédország Barátai nevű csoporttal való
kapcsolatáról? – Martin a vezetőülésben
ülve bökte ki a kérdést, miközben a
visszapillantó tükörben Axel szemébe
nézett.
– Szóval átnézték Erik levelezését
Frans Ringholmmal. – Axel
megdörzsölte az orrnyergét, mielőtt
bármi mást mondott volna.
Paula és Martin türelmesen várt.
– Bonyolult történet, amely nagyon
régen kezdődött.
– Ráérünk – mondta Paula, jelezve,
hogy arra számít, a férfi válaszol a
kérdésre.
– Frans gyerekkori barátunk, Eriknek
és nekem. Egész életünkben ismertük
egymást. De… Hogy is mondjam? Más
utakat választottunk.
– Frans szélsőjobbos? – Martin
megint elkapta Axel tekintetét a
tükörben.
Axel bólintott.
– Igen, nem tudom, hogyan vagy
milyen mértékben, de egész felnőtt
életében ilyen körökben mozgott, még a
Svédország Barátai csoport
megalapításában is benne volt. Nézetei
többségét talán otthonról hozta, habár
régen nem rokonszenvezett ezekkel a
gondolatokkal. De hát az emberek
változnak. – Axel a fejét ingatta.
– És miért érezte úgy ez a
csoportosulás, hogy Erik fenyegetést
jelent rájuk? Amennyire tudom, nem volt
politikailag aktív. Történész volt, akinek
a második világháború a szakterülete,
nem?
Axel sóhajtott.
– Nem könnyű semlegesnek maradni.
Nem kutathatja az ember a nácizmust
úgy, hogy közben olyannak tűnjön, mint
akit nem érdekel a politika. Például sok
neonáci csoportosulás vitatja a
koncentrációs táborok létét, ezért aztán
minden kísérletet, amely arra irányul,
hogy beszámoljon ezekről a táborokról,
vagy kiderítse, mi folyt ott, a csoportjuk
elleni fenyegetésnek vagy támadásnak
fognak fel. Ahogy mondtam, bonyolult.
– És magát mennyire érinti ez az ügy?
Megfenyegették valaha? – Paula
tüzetesen szemügyre vette a férfit.
– Természetesen. Sokkal inkább, mint
Eriket. Az élethivatásom, hogy a Simon
Wiesenthal Központnak dolgozzam.
– És pontosan mit csinál ez a központ?
– kérdezte Martin.
– A szervezet nácikat nyomoz le, akik
elmenekültek és bujkálnak. És
gondoskodik arról, hogy az
igazságszolgáltatás kezére kerüljenek –
magyarázta Paula.
Axel bólintott.
– Így van, egyebek mellett. Szóval
igen, sok fenyegetést kaptam.
– Megvannak még ezek a levelek? –
kérdezte Martin.
– A központban. Azok, akik a
központnak dolgoznak, beküldik az ilyen
leveleket, hogy az irattárban őrizzék
őket. Ha felveszik velük a kapcsolatot,
hozzáférést adnak mindenhez. –
Átnyújtotta a névjegykártyáját Paulának,
aki a kabátja zsebébe süllyesztette.
– És a Svédország Barátai? Tőlük is
kapott fenyegetést?
– Nem… Nem hiszem. De nem
emlékszem pontosan. De ahogy
mondtam, a központnál megtudhatják.
Mindent megőriznek.
– Frans Ringholm. Hogy jön a képbe?
Azt mondta, gyerekkori barát –
érdeklődött Martin.
– Hogy egészen pontos legyek, Erik
gyerekkori barátja volt. Én néhány évvel
idősebb voltam, úgyhogy nem volt
teljesen azonos a baráti körünk.
– De Erik jól ismerte Franst? – Paula
barna szeme megint Axelt vizslatta.
– Igen, de ez már ezer éve volt.
Hatvan év telt el azóta. – Úgy tűnt, Axelt
feszélyezi ez a téma. Folyton mocorgott
a hátsó ülésen. – Még ha nem is demens
az ember, az öregek emlékezete egy
kicsit ködös.
 Kényszeredetten mosolygott,
miközben megkopogtatta a fejét.
– De manapság is kapcsolatban
voltak, már a levelekből kiindulva,
amelyeket megtaláltunk. Legalábbis
Frans újra és újra írt a testvérének.
Axel a hajába túrt, ami
türelmetlenséget sugallt.
– Én éltem az életem, a testvérem meg
a sajátját. Még csak három éve annak,
hogy mindketten véglegesen
Fjällbackába költöztünk, vagyis félig-
meddig véglegesen az én esetemben.
Eriknek volt egy lakása Göteborgban,
amíg ott dolgozott, én pedig jobbára
utazgattam a világban. Persze az itteni
házunk mindig megvolt, mint afféle
bázis, és ha bárki megkérdezi, hol élek,
azt felelem, Fjällbackában. De nyáron
mindig Párizsban vagyok. Nem bírom a
nyüzsgést és felfordulást, ami a
turistákkal jár. Többnyire csendes és
elszigetelt életet élünk, a testvérem meg
én. A takarítónő az egyetlen, aki olykor
meglátogat minket. Így szeretjük…
szerettük. – Axel hangja elcsuklott.
Paula elkapta Martin pillantását, aki
finoman megrázta a fejét, mielőtt ismét
az autópályára szegezte volna a
tekintetét. Egyiküknek sem jutott eszébe
más, amit megkérdezhettek volna.
A Fjällbackáig tartó út maradék
részében jelentéktelen témákról
csevegtek feszülten. Axel úgy nézett ki,
mint aki bármelyik pillanatban
összeomolhat, és láthatóan
megkönnyebbült, amikor végre megálltak
a háza előtt.
– Nem gond, hogy most… itt kell
maradnia? – kérdezte Paula.
Axel némán állt egy pillanatig, a
poggyásszal a kezében, tekintetét a nagy,
fehér házra függesztve. Végül azt
mondta:
– Nem. Ez az otthonom, és Eriké. Ide
tartozunk. Mindketten.
Szomorúan elmosolyodott, és kezet
rázott velük, mielőtt a bejárati ajtó felé
indult volna. Paulának, aki utánanézett,
úgy tűnt, hogy árad belőle a magány.

– Vagyis lekapott a tíz körmödről,

amikor tegnap hazaértél? – nevetett
Karin, ahogy tolta Luddét a
babakocsiban.
Fürgén sétált, Patrik pedig lihegett az
erőfeszítéstől, hogy lépést tartson vele.
– Így is mondhatjuk.
Megrándult az arca a gondolatra,
milyen fogadtatásban volt része, amikor
hazaért. Erica nem volt éppen fényes
jókedvében. És bizonyos fokig Patrik
még meg is értette. Úgy volt, hogy
napközben vigyáz Majára, hogy Erica
tudjon dolgozni. Ugyanakkor nem tudott
szabadulni az érzéstől, hogy Erica
túlreagálta a dolgot. Nem kéjutazáson
volt, a háztartás számára vásárolt be. És
honnan tudhatta volna, hogy Maja nem
fog aludni, ahogy máskor? Kicsit
igazságtalannak tetszett, hogy a nap
hátralévő részében büntetésben volt. De
Erica jó tulajdonságai közé tartozott,
hogy nem volt haragtartó, és ma reggel is
megcsókolta, ahogy mindig, és a tegnapi
események el voltak felejtve. Habár azt
nem merte elmesélni neki, hogy a mai
sétán társasága lesz. Persze úgy tervezte,
majd elmondja neki, csak egyelőre
elhalasztotta. Noha Erica nem volt
különösebben féltékeny típus, a tény,
hogy a volt nejével sétál, nem olyan
téma volt, amelyet Patrik szívesen
felhozott volna, amíg büntetésben van.
Karin, mintha a gondolataiban olvasott
volna, azt mondta:
– Ericának nem gond, hogy
találkozunk? Már évekkel ezelőtt
elváltunk, de vannak, akik egy kicsit…
érzékenyek.
 – Persze, hogy nem gond – felelte
Patrik, vonakodva attól, hogy beismerje
a gyávaságát. – Minden rendben.
Ericának nincs baja vele.
– Nagyszerű. Mármint, jó, ha az
embernek van társasága, de olyan áron
nem, ha rossz vért szül otthon.
– És mit szólt Leif? – kérdezte Patrik,
igyekezvén témát váltani.
A babakocsi fölé hajolt, hogy
megigazítsa lánya sapkáját, amely ferdén
állt. Maja rá se rántott, mert teljesen
lekötötte, hogy Luddéval cseverésszen,
ahogy egymás mellett gurultak a
babakocsikban.
– Leif? – horkantott Karin. –
Kisebbfajta csoda, hogy Ludde
egyáltalán tudja, ki az a Leif. Állandóan
úton van.
Patrik együtt érzőn bólintott. Karin új
férje a Leffes nevű tánccsoport énekese
volt. Látta, milyen nehéz lehet egy
énekes szalmaözvegyének lenni.
– De remélem, nincs komoly gond
köztetek.
– Nincs, ahhoz túl ritkán találkozunk –
válaszolta Karin nevetve.
De a nevetése keserű és kongó volt.
Patrik érezte, hogy nem mondja el a
teljes igazságot, neki pedig gőze sem
volt, mit léphetne erre. Egy kicsit furcsa
volt párkapcsolati gondokat
megbeszélnie a volt feleségével.
Szerencsére a mobilja csengése
megmentette.
– Patrik Hedström.
 – Szia, itt Pedersen. Erik Frankel
eredményei miatt csörgök. Átfaxoltuk a
jelentést, mint mindig, de arra
gondoltam, szeretnéd szóban is hallani a
leglényegesebbeket.
– Igen, persze – felelte Patrik tétován,
miközben egy pillantást vetett Karinra,
aki lassított az iramon, hogy bevárja. –
De az a helyzet, hogy most éppen gyesen
vagyok.
– Tényleg? Gratulálok! Hát akkor
csodás időszak vár rád! Mindkét
gyerekemmel hat hónapig voltam otthon,
és ezek voltak életem legszebb
időszakai!
Patrik érezte, hogy leesik az álla. Ezt
sosem gondolta volna a törvényszéki
orvostani intézet rendkívül hatékony,
visszafogott és elég hűvös
kórboncnokáról. Hirtelen maga elé
képzelte a laboros köpenyt viselő
Pedersent, ahogy a homokozó szélén ül,
és lassan, aprólékosan, mérhetetlen
precizitással igyekszik tökéletes
homoksüteményt sütni. Patrik nem tudta
megállni, és felnevetett, amire egy rideg
„Mi olyan vicces?” kérdés érkezett
válaszul.
– Semmi – mondta Patrik, ahogy
Karin felé lépett, aki meglepetten nézte,
de majd később megmagyarázza neki. –
Megtennéd, hogy azért röviden
összefoglalod? – folytatta komolyabb
hangnemben. – Tegnapelőtt kint voltam a
helyszínen, és szeretnék képben maradni,
mi történik.
 – Persze – válaszolta Pedersen, de
még mindig sértődöttnek hangzott. – Elég
egyszerű. Erik Frankelt egy nehéz
tárggyal vágták fejbe. Talán valami
kőből készült tárggyal, mert a sebben
apró kődarabokat találtunk, ami azt jelzi,
hogy az anyagnak nagyon porózusnak
kellett lennie. Azonnal meghalt, mert az
ütés a bal halántékán érte, és erős
agyvérzést okozott.
– Van valami ötleted, milyen irányból
sújtottak le rá? Hátulról? Elölről?
– Szerintem az elkövető közvetlenül
az áldozat előtt állt. És minden
valószínűség szerint jobbkezes.
A jobbkezeseknek teljesen természetes,
hogy jobbról ütnek. Egy balkezesnek ez
így nem nagyon sikerült volna.
 – És a tárgy, amelyet használtak? Van
valami ötleted, mi lehetett? – Patrik
tudatában volt a hangjából kicsendülő
türelmetlenségnek.
– Hát ezt nektek kell kitalálnotok.
Kőből készült nehéz tárgy. Az áldozat
koponyája nem úgy néz ki, mintha éles
tárggyal ütötték volna meg. Sokkal
inkább látszik zúzódásnak a sérülés.
– Jó, ez legalább valamiféle
kiindulópontot ad nekünk.
– Nektek? – kérdezett vissza Pedersen
egy leheletnyi gúnnyal. – Nem azt
mondtad, gyesen vagy?
– Ööö, igen – felelte Patrik, és
megállt egy pillanatra, mielőtt folytatta
volna. – Nos, feltételezem, felhívod a
rendőrséget, és nekik is elmondod
mindezt.
– Gondolom, jelen körülmények
között jól tenném – mondta Pedersen
vidáman. – Ragadjam meg a bikát a
szarvánál, és hívjam egyenesen
Mellberget? Vagy mást javasolsz?
– Martint – mondta ösztönösen Patrik,
mire Pedersen felkuncogott.
– Magam is erre jutottam, de köszi a
tippet. Mindenesetre meg vagyok lepve:
meg sem kérdezed, mikor halt meg
Frankel?
– Jaj, igazad van! Mikor halt meg? –
Patrik hangja ismét türelmetlenül
csengett. Újabb pillantást vetett Karinra.
– Lehetetlen pontosan megmondani.
Túl sokáig volt ott a test a nagy
hőségben. De a legjobb becslésem
szerint két-három hónappal ezelőtt.
Vagyis valamikor júniusban vagy
júliusban.
– Ennél pontosabbat nem tudsz
mondani? – Patrik már akkor tudta a
kérdésére a választ, mielőtt feltette
volna.
– Nem vagyunk varázslók. Nincs
kristálygömbünk. Június. Ez a
legpontosabb válasz, amit ebben a
helyzetben adhatok. Részben a talált
legyek fajtájára alapozom, részben arra,
hány nemzedéknyi légy és lárva volt ott.
Mindezt és a test bomlását figyelembe
véve, azt mondhatom, hogy vélhetően
júniusban halt meg. A halál pontos
időpontját a ti dolgotok kitalálni. Vagy
inkább: a kollégáid dolga. – Pedersen
nevetett.
Patrik nem emlékezett rá, hogy valaha
nevetni hallotta volna. Ezen
telefonbeszélgetés közben pedig
többször is megtörtént. És mindig Patrik
kárára. Talán pont ez nevettette meg
Pedersent. Patrik elmondta a szokásos
elköszönő szavakat, és befejezte a
beszélgetést.
– Munka? – érdeklődött Karin.
– Igen, egy nyomozás, amelyet most
folytatunk.
– Az öregember, akit holtan találtak
hétfőn?
– Látom, a pletyka pont olyan jól
terjed, mint mindig – mondta Patrik.
Karin ismét felvette a korábbi ütemet,
és Patriknak kocognia kellett, hogy
utolérje.
Egy piros autó ment el mellettük. Úgy
száz méterrel arrébb lelassított, és úgy
tűnt, a vezető a visszapillantó tükörbe
bámult. Aztán a kocsi gyorsan
visszatolatott, mire Patrik káromkodni
kezdett magában. Csak most vette észre,
hogy az anyja autója az.
– Mi a kő, ti ketten együtt sétálgattok?
– kérdezte Kristina.
Leengedte az ablakot, és meglepetten
meredt Patrikra és Karinra.
– Szia, Kristina! De jó látni! – Karin a
nyitott ablak felé hajolt. –
Visszaköltöztem Fjällbackába, és
véletlenül belefutottam Patrikba.
Rájöttünk, hogy mindketten gyesen
vagyunk, és társaságra vágyunk. Van egy
kisfiam, Ludvignak hívják.
Karin a babakocsira mutatott, mire
Kristina is előrehajolt, és a megfelelő
gügyögő hangokat hallatta az egyéves
gyerek láttán.
– Jaj, de aranyos! – mondta olyan
hangon, amelytől Patriknak összerándult
a gyomra.
Aztán átvillant a fején egy másik
gondolat, amelytől még inkább görcsölni
kezdett a gyomra. Bár nem akarta tudni a
választ, megkérdezte az anyjától:
– És te merre jársz most?
– Hozzátok indultam. Már rég néztem
be. Hoztam egy kis süteményt. –
Vidáman az anyósülésen heverő
zacskóra bökött, amely tele volt
kaláccsal és piskótával.
 – Erica dolgozik… – próbálkozott
Patrik ügyefogyottan, bár tudta,
reménytelen.
Kristina egyesbe tette a kocsit.
– Nem baj. Biztos örülni fog, hogy
kávészünetet tarthat. És nemsokára ti is
hazaértek, nem? – Integetett Majának, aki
jókedvűen visszaintett.
– Igen, persze – válaszolta Patrik, és
megszállottan igyekezett kigondolni,
hogyan kérje meg az anyját, hogy ne
árulja el, kivel sétált.
De teljesen üres volt a feje, végül
lemondóan felemelte a kezét, hogy
búcsút intsen. Egy csomóban volt a
gyomra, ahogy figyelte, amint az anyja
elhajt Sälvik felé. Lesz mit
kimagyaráznia.
Elég jól haladt a könyvével. Ezen a
reggelen négy oldalt írt, és most
elégedetten nyújtózkodott az
íróasztalnál. A tegnapi dühe megfakult,
és utólag úgy gondolta, kicsit túlreagálta
a dolgot. De ma este jóváteszi, főz
valami nagyon finomat Patriknak
vacsorára. Az esküvő előtt mindketten
azon küzdöttek, hogy leadjanak néhány
kilót, de most már visszatértek a napi
szokásaikhoz. És fontos volt, hogy néha
kényeztessék magukat. Talán sertéssültet
készít sajtmártással. Patrik szereti.
Erica abbahagyta a vacsorán való
merengést, és fogta az anyja naplóját.
Tényleg le kellett volna ülnie, hogy
mindet egy szuszra végigolvassa, de
egyszerűen nem tudta rászánni magát.
Kis adagokban fogja csinálni. Röpke
pillantásokat vet az anyja világába.
Feltette a lábát az íróasztalra, és
nekiveselkedett a fáradságos feladatnak,
hogy kibetűzze a régimódi, díszes
kézírást. Eddig inkább csak az anyja
mindennapi életéről olvasott, a
házimunkáról, amelyben segített, rövidke
elmélkedésekről, amelyek a jövőről
szóltak, aggodalmakról, amiért az apja
ideje nagy részét a tengeren töltötte, még
hétvégente is. Életük bemutatása tele
volt kamaszos naivitással és
ártatlansággal, Ericának nem volt
egyszerű elképzelnie, hogy a kislányos
hangnem, amely a szövegből sütött, azé
az anyáé, akit ő ismert. Olyan
zárkózottnak, szigorúnak és zordnak tűnt,
Erica és Anna sosem hallott tőle egy
kedves szót sem, sosem fejezte ki az
érzelmeit irántuk.
Miután nagyrészt végigolvasta a
második oldalt, hirtelen felegyenesedett.
Egy ismerős név bukkant fel. Jobban
mondva, két név. Elsy arról írt, hogy
látogatóban volt Eriknél és Axelnél,
amíg a szüleik távol voltak. A szöveg
inkább csak a fiúk apjának könyvtárát
írta le líraian, amely roppant hatással
volt Elsyre, de Erica csak a két nevet
látta: Erik és Axel. Minden bizonnyal
Erik és Axel Frankel lesz az. Kapkodón
olvasta végig a látogatásról szóló részt,
és a hangvételből rájött, hogy sok időt
tölthettek együtt, Elsy és Erik, valamint
két másik fiatal: Britta és Frans. Erica az
emlékezetében kutatott. Nem, az anyja
sosem említette egyiküket sem. Egészen
biztos volt benne. Axelt pedig úgy írta le
Elsy naplója, mint valami mitikus hőst.
Elsy azt írta róla: „végtelenül bátor, és
majdnem olyan elegáns, mint Errol
Flynn”. Az anyja talán szerelmes volt
Axel Frankelbe? Nem, Ericának nem ez
az érzése támadt, amikor elolvasta a
szavait, többről volt szó, mintha Elsy
valami mély csodálatot táplált volna
iránta.
Erica az ölébe tette a naplót, és
eltűnődött azon, amit éppen olvasott.
Miért nem említette Erik Frankel, hogy
fiatal korában ismerte az anyját? Erica
elmondta neki, hol találta a náci
keresztet, és kié volt. A férfi mégsem
szólt egy szót sem. Erica újból felidézte
a különös csendet, amely beállt a
telefonbeszélgetésükben. Igaza volt. Volt
valami, amit Erik elhallgatott előle.
Az ajtócsengő siketítő hangja
megszakította a gondolatait. Egy sóhajjal
levette a lábát az íróasztalról, és
hátralökte a székét. Ki lehet az?
Kérdését rögtön megválaszolta az
előszobában felhangzó hahózás. Erica
ismét sóhajtott egyet, most még
súlyosabban. Kristina. Az anyósa. Vett
egy mély levegőt, kinyitotta az ajtót, és
kilépett a lépcsőre.
– Hahó! – hallotta újra, még
sürgetőbben, majd azon kapta magát,
hogy dühödten szorítja össze az
állkapcsát.
 – Szia! – kiáltotta, olyan vidáman,
ahogy csak tudta, noha tisztában volt
vele, milyen hamisan cseng a hangja.
Hála istennek, Kristina nem volt
különösebben jó az árnyalatok
felismerésében.
– Csak beugrottam köszönni – mondta
az anyósa, miközben Erica felakasztotta
a kabátját. – Hoztam egy kis süteményt.
Magam sütöttem. Gondoltam, értékelni
fogod, mert nektek, karrieristáknak nincs
időtök ilyesmire.
Erica a fogát csikorgatta. Kristinának
hihetetlen tehetsége volt ahhoz, hogy
bújtatottan bírálja az embert. Vajon így
született, vagy az évek hosszú során át
fejlesztette ki ezt a képességet?
– Jaj, de kedves! – mondta Erica
udvariasan, miközben a konyhába ment,
ahol Kristina már neki is állt kávét főzni,
mintha ez az ő otthona volna, és nem
Ericáé.
– Ülj csak le! Majd én intézem a kávét
– mondta. – Tudom, mit hol tartotok.
– Persze – felelte Erica, tudva, hogy
Kristina rá se hederít a gúnyolódásra. –
Patrik és Maja sétál. Lehet, hogy egy
darabig még odalesznek – mondta, abban
a reményben, hogy ez megrövidíti
anyósa látogatását.
– Tudom – válaszolta Kristina, ahogy
kimérte a kávét. – Kettő, három, négy…
Visszatette az adagolókanalat a
dobozba, aztán Ericának szentelte
figyelmét.
– Bármelyik percben megérkezhetnek.
Eljöttem mellettük útközben. Olyan jó,
hogy Karin visszaköltözött, és Patriknak
van társasága napközben! Unalmas lehet
mindig egyedül sétálni, főleg
olyasvalakinek, mint Patrik, aki ahhoz
szokott, hogy dolgozik, és sikereket ér
el. Úgy tűnt, nagyon élvezik egymás
társaságát.
Miközben Erica azzal küzdött, hogy
feldolgozza az értesüléseket, Kristinára
meredt. Miről hadovál itt? Karin? Ki az
a Karin?
Abban a pillanatban, ahogy Patrik
belépett, Erica szeméről leesett a
hályog. Ó, szóval az a Karin!
Patrik bátortalanul mosolygott, és egy
feszült szünet után azt mondta:
– De jó! Kávé!
A konyhában gyűltek össze, hogy
végigfussanak az ügyön. Már közeledett
az ebédidő, és Mellberg gyomra
hangosan korgott.
– Jó, akkor mink van? – Az egyik
süteményért nyúlt, amelyet Annika tett
tányérra. Csak egy kis étvágycsináló
ebéd előtt. – Paula? Martin? Ma reggel
beszéltetek az áldozat testvérével.
Megtudtatok valami érdekeset?
A süteményt rágcsálta, miközben
beszélt, az asztalra morzsák potyogtak.
– Igen, kimentünk elé a Landvetter
repülőtérre – mondta Paula. – De úgy
tűnik, nem tud túl sokat. Rákérdeztünk a
Svédország Barátai leveleire, de csak
annyi derült ki, hogy Frans Ringholm
Erik egyik gyerekkori barátja volt. Axel
nem tudott róla, hogy a szervezet
megfenyegette volna Eriket, de úgy fest,
hogy a fenyegetések szakmai ártalomnak
számítanak azon a területen, ahol Erik
ténykedett.
– Axelt is megfenyegették? – kérdezte
Mellberg, miközben még több morzsát
szórt szét az asztalon.
– Igen sokszor, ahogy mondta – felelte
Martin. – A szervezet, amelynek
dolgozik, mindent megőrzött.
– A Svédország Barátaitól kapott
valamit?
Paula a fejét rázta.
– Nem tudta megmondani. És meg is
értem. Biztosan annyi ilyen szemetet kap,
minek is szentelne figyelmet nekik?
– Mi volt a benyomásotok róla? Úgy
hallottam, afféle hős volt fiatalkorában.
– Annika kíváncsian pillantott Martinra
és Paulára.
– Elegáns, előkelő… – kezdte Paula
–, de nagyon le volt sújtva, ami megint
csak természetes ilyen körülmények
között. A testvére halála határozottan
mélyen érintette. Te is így láttad? –
fordult Martinhoz, aki bólintott.
– Igen, egyetértek.
– Gondolom, újra kikérdezitek –
mondta Mellberg, és Martinra nézett. –
És úgy tudom, Pedersen is jelentkezett,
ugye?
Megköszörülte a torkát.
– Kicsit furcsállom, hogy nem engem
keresett.
Martin köhögött.
 – Szerintem éppen a kutyát sétáltattad,
amikor hívott. Biztos vagyok benne,
hogy te voltál az első helyen a listáján.
– Hm, jó, talán igazad van. Rendben,
folytassuk! Mit mondott?
Martin összefoglalta, mit talált
Pedersen. Aztán azt mondta:
– Pedersen Patrikot hívta először. Úgy
tűnik, nem igazán elégedett a
gyerekfelügyelői feladatkörével, mert
megkérte Pedersent, számoljon be neki.
Belegondolva, milyen könnyen kötélnek
állt, hogy nézzen be a tetthelyre,
fogadok, hogy hamarosan itt
üdvözölhetjük Majával együtt az őrsön.
Annika felkacagott.
– Igen, tegnap beszéltem vele. Próbált
diplomatikus lenni, és úgy fogalmazott,
bele fog telni egy kis időbe, mire
hozzászokik a helyzetéhez.
– Azt elhiszem – horkantott Mellberg.
– Micsoda buta ötlet: felnőtt férfi, és
pelenkáz meg babaételt kotyvaszt! Az én
nemzedékem nem nyugodott volna bele
ilyesmibe! Olyan dolgoknak szenteltük
magunkat, amelyekben jók voltunk, amíg
a nők a gyerekek gondját viselték.
– Én boldogan pelenkáztam volna –
mondta Gösta csendesen, és az asztalra
szegezte a pillantását.
Martin és Annika rámeredt,
nemrégiben tudták meg, hogy Göstának
és a néhai feleségének volt egy fia, aki
nem sokkal a születése után meghalt.
Több gyerekük nem született. Egy
pillanatig mindenki csendben ült, és
kerülték Gösta tekintetét. Aztán Annika
azt mondta:
– Nos, szerintem jó dolog. Így
legalább ti, férfiak is megtudjátok,
mennyi munka ez. Nekem ugyan nincs
gyerekem – most Annikán volt a sor,
hogy lesüsse a szemét –, de az összes
barátnőmnek van, és nem úgy tűnik, hogy
egész nap csak bonbont majszolgatva
heverésznek, mert otthon vannak a
gyerekkel. Talán ez jót tesz Patriknak.
– Hát erről sosem fogsz meggyőzni –
felelte Mellberg.
Aztán türelmetlenül a homlokát
ráncolta, és lepillantott az előtte heverő
papírokra. Leseperte a morzsát, majd
elolvasta az első mondatokat, mielőtt
folytatta volna.
 – Jó, itt a jelentés Torbjörntől és a
srácoktól…
– És a lányoktól – tette hozzá Annika.
Mellberg hangosat sóhajtott.
– És a lányoktól. Valami feminista
harcost játszol ma? Folytathatjuk a
nyomozást, vagy inkább csak
dudorásszuk a Kumbayát, és vitassuk
meg a feminista ügyeket?
A fejét rázta, majd folytatta:
– Ahogy mondtam, itt a jelentés
Torbjörntől és a csapatától. És két
szóban össze is tudom foglalni: semmi
újdonság. Találtak egy halom cipőtalp-
és ujjlenyomatot, amelyet természetesen
le kell nyomoznunk. Gösta, gondoskodj
róla, hogy megkapjuk a fiúk cipőtalp- és
ujjlenyomatait, hogy kizárhassuk őket, és
a testvérekét szintén. Apropó – kicsit
vacillált, miközben elolvasott néhány
további sort –, úgy néz ki,
megállapították, hogy az áldozat fejére
valamilyen tompa tárggyal mértek ütést.
– És más sérülései nem voltak? Csak
ez az egy ütés a fején? – kérdezte Paula.
– Hm, igen, ennyi, egy ütés. Pont
ugyanezt a kérdést tettem fel én is
Torbjörnnek, és úgy tűnik, a falakon lévő
vérnyomok elemzése alapján így van.
Egyébként elég világos a
végkövetkeztetés: egyetlen erőteljes ütés
a fejre.
– Ez egybevág a boncolási
eredményekkel is – mondta Martin
bólogatva. – Mi van a fegyverrel?
Pedersen szerint valami nehéz kőtárgy
lehetett.
– Pontosan! – kiáltott fel Mellberg
diadalmasan, miközben ujjával
megkopogtatta a papírlap közepét. – Az
íróasztal alatt találtak egy súlyos kő
mellszobrot. Vérnyomok, haj és
agydarabkák voltak rajta, és
meggyőződésem, hogy a sebben talált
kődarabok egyezni fognak azzal a kővel,
amelyből a mellszobor készült.
– Szóval megvan a gyilkos fegyver is.
Ez már valami – mondta Gösta komoran,
majd belekortyolt a kávéjába, amely már
kihűlt.
Mellberg az asztal körül ülő
beosztottjaira nézett.
– Valami javaslat, hogyan folytassuk?
– Úgy hangzott, mintha a kérdés csak
merő formaság lett volna, és ő maga már
kigondolta volna a megfelelő nyomozati
módszerek hosszú listáját. Ami nem volt
igaz.
– Szerintem beszélnünk kellene Frans
Ringholmmal. És többet kellene
megtudnunk a fenyegetésekről.
– És beszélnünk kellene a
környékbeliekkel is, hogy kiderítsük,
nem vett-e észre valaki valamit a
gyilkosság idejében – tette hozzá Paula.
Annika felpillantott a
jegyzetfüzetéből.
– Valaki kikérdezhetné a takarítónőt
is, aki a testvéreknek dolgozott.
Megtudhatná, mikor járt náluk utoljára,
hogy beszélt-e Erikkel, és miért nem
takarított egész nyáron.
 – Jó – biccentett Mellberg. – Akkor
meg mit ültök itt? Munkára!
A nyomozókra nézett, és le sem vette
róluk a szemét, amíg ki nem sereglettek a
helyiségből. Aztán felkapott még egy
süteményt.
Irányítás. Ez a jó vezető dolga.

Mindannyian egyetértettek abban, hogy

kész időfecsérlés órára járni, ezért csak
szórványosan néztek be, ha úgy szottyant
kedvük. Ami nem esett meg túl sűrűn.
Ma tíz óra körül gyűltek össze.
Tanumshedében nem lehetett túl sok
mindent csinálni. Többnyire csak
ücsörögtek és locsogtak. És
cigarettáztak.
– Hallottatok arról a vén szivarról
Fjällbackában? – Nicke beleszívott a
cigarettájába, és nevetett. – Talán a
nagyapád és a cimborája csinálta ki.
Vanessa kuncogott.
– Hékás! – szólt Per ingerülten, de
nem minden büszkeség nélkül. –
Nagyapának ehhez semmi köze. Sosem
kockáztatná meg, hogy börtönbe kerüljön
egy vén marha miatt. A Svédország
Barátainak jobb dolguk is van, és
nagyobb célokat tartanak szem előtt.
– Beszéltél már az öreg fószerrel?
Hogy mi is mehessünk a
megbeszélésekre? – Nicke abbahagyta a
röhögést, és arcára sóvár kifejezés ült
ki.
– Még nem – felelte Per vonakodva.
Különös helyzetben volt a csoportban,
mert ő volt Frans Ringholm unokája, és
egy gyenge pillanatában megígérte a
többieknek, hogy beviszi őket a Barátok
uddevallai megbeszéléseire. De még
nem jött el a megfelelő alkalom, hogy
előhozakodjon ezzel a nagyapjának.
Amúgy meg tudta, mit fog Frans
mondani. Hogy túl fiatalok. Még évekre
van szükségük, hogy „beérjenek”. De
hogy ez mit jelenthet, arról fogalma sem
volt. Ő és a barátai pont olyan jól
értették a dolgokat, mint az öregek, azok,
akiket már bevettek. Végtére is egyszerű
volt. Mit lehetne ezen félreérteni?
És pont ez vonzotta: a tény, hogy
ennyire egyszerű. Fekete-fehér.
Nincsenek szürke zónák. Per fel nem
foghatta, miért bonyolítanak mindig
mindent túl az emberek: előbb az egyik
oldalról, aztán a másik oldalról
vizsgálnak meg dolgokat, amikor az
egész annyira, de annyira egyszerű.
Vagyunk mi, és vannak ők – ez minden.
Mi és ők. Ha a saját fajtájukkal
maradnak, nem lesz gond. De ha
továbbra is olyan területekre nyomulnak
be, amelyek nem az övéik, nyilvánvaló
határokat lépnek át. Ennél már nem is
lehetne egyértelműbb a különbség. Fehér
vagy sárga. Fehér vagy barna. Fehér
vagy az a gusztustalan kékesfekete bőr,
amely azoknak van, akik Afrika
legsötétebb esőerdeiből jönnek. Ilyen
rohadtul egyszerű. Amíg el akarnak
vegyülni itt, és be akarnak illeszkedni,
addig ez az egész egy bűzös pöcegödör.
A barátaira lesett, akik közömbösen
gubbasztottak mellette a padon. Vajon az
ő származásukat ismeri? Ki tudja, mit
kurválkodtak össze a családjukban?
Talán nem tiszta vér folyik az ereikben.
Per megborzongott.
Nicke kérdőn tekintett rá.
– Mi van veled? Úgy nézel ki, mint
aki citromba harapott.
Per horkantott egyet.
– Semmi. – De a viszolygás gondolata
és érzete nem hagyta el. Elnyomta a
cigarettáját. – Gyertek, igyunk egy kávét.
Nyomott leszek ettől az ücsörgéstől.
Fejével az iskolaépület felé bökött,
majd fürgén megindult, meg se várva,
hogy a többiek csatlakoznak-e hozzá.
Tudta, hogy úgyis jönnek.
 Egy pillanatig a meggyilkolt férfira
gondolt. Aztán vállat vont. Az a vén
szivar nem számít.
 Fjällbacka, 1943.

Az evőeszközök a tányérjaiknak ütődtek,

ahogy ettek. Mindhárman próbálták
kerülni tekintetükkel az üres széket az
ebédlőasztalnál, de nem tudták megállni,
hogy oda ne pillantsanak időnként.
– Nem hiszem el, hogy már megint el
kellett mennie. – Gertrud a homlokát
ráncolta, amint odanyújtotta a tálat
Eriknek, aki tett még egy kis krumplit a
tányérjára, noha még tele volt.
Egyszerűbb volt így, különben az
anyja addig noszogatná, hogy szedjen
még ételt, amíg be nem adja a derekát.
De amikor lenézett a teli tányérjára,
elmélázott rajta, hogy az ördögbe fogja
ezt mind megenni. Az étel nem érdekelte.
Csak azért evett, mert muszáj volt. És
mert az anyja állandóan azt hajtogatta,
hogy szégyenkezik miatta, milyen vézna.
Azt mondta, az emberek azt hihetik,
éhezteti.
Axel viszont mindent egészséges
étvággyal falt be. Erik vetett egy
pillantást az üres székre, miközben
kelletlenül a szájához emelte a villát.
Úgy érezte, az étel megduzzad a
szájában. A szaft puha kásává változtatta
a krumplit, és Erik gépiesen rágni
kezdett, hogy megszabaduljon attól, ami
a szájában volt, olyan gyorsan, amilyen
gyorsan csak lehet.
 – Tennie kell a dolgát. – Hugo Frankel
szigorú pillantást küldött a felesége felé.
De aztán ő is az üres székre sandított.
– Csak arra gondoltam, eltölthetne pár
napot békében és nyugalomban itthon.
– Ez az ő dolga. Senki nem mondhatja
meg Axelnek, mit tegyen, leszámítva őt
magát. – Hugo hangjából büszkeség
csendült ki, és Erik fájdalmas szúrást
érzett a mellkasában, ahogy mindig,
amikor az anyja és az apja Axelről
beszélt.
Erik néha úgy érezte, hogy szinte
láthatatlan, puszta árnyék a kápráztató
Axel mellett, aki mindig a középpontban
állt, akkor is, ha nem akart. Erik egy
újabb villányi ételt tömött a szájába.
Bárcsak vége lenne már a vacsorának, és
a szobájába mehetne olvasni! Többnyire
a történelemkönyveket bújta. Volt valami
a tényekben, a nevekben, a dátumokban
és a helyekben, amit szeretett. Ezek a
dolgok nem változnak, bízhatott bennük,
támaszkodhatott rájuk.
Axelt sosem érdekelték különösebben
a könyvek, mégis kitűnő eredménnyel
tette le valamennyi iskolai vizsgáját.
Eriknek is jó jegyei voltak, de neki
keményen meg kellett küzdenie értük. És
soha senki nem veregette meg a vállát,
soha senki nem ragyogott a büszkeségtől,
amikor barátoknak és ismerősöknek
dicsekedett vele. Erikkel senki sem
hencegett.
Mégsem neheztelt a testvérére. Néha
azt kívánta, bárcsak tudna. Bárcsak
képes lenne utálni, megvetni őt, és elűzni
ezt a szúró fájdalmat a mellkasából! De
az igazság az volt, hogy szerette Axelt,
jobban, mint bárki más. Axel volt a
legerősebb és a legbátrabb, ő
megérdemelte, hogy kérkedjenek vele.
Erik nem. Ez tény volt. Akárcsak a
történelem tényei. Olyan tény, mint a
hastingsi csata dátuma. Nem
kérdőjelezhette meg, nem vitatkozhatott
vele, és nem változtathatta meg. Így
álltak a dolgok.
Erik lenézett a tányérjára. Legnagyobb
meglepetésére üres volt.
– Ha megbocsátotok, apa… –
A hangja teli volt reménnyel.
– Már végeztél is? Lássuk csak…
Rendben, mehetsz. Mi még elücsörgünk
itt egy darabig anyáddal.
Ahogy Erik felfelé ment a szobájába,
hallotta, ahogy a szülei az ebédlőben
beszélgetnek.
– Nem gondolod, hogy Axel túl nagy
kockázatot vállal?
– Nem csinálhatsz belőle
anyámasszony katonáját, Gertrud!
Végtére is tizenkilenc éves… Örülünk
kellene, hogy ilyen…
Elhalt a hangjuk, amikor Erik becsukta
maga mögött a szobaajtót. Az ágyra
vetette magát, és felkapta a kupac tetején
heverő könyvet, amely Nagy Sándorról
szólt. Ő is bátor volt. Akárcsak Axel.
Csak azt mondom, hogy szólnod kellett
volna. Csak álltam ott, mint egy hülye,
amikor Kristina elmesélte, hogy
Karinnal sétálsz.
– Ööö, igen… tudom. – Patrik
lehorgasztotta a fejét.
Az egy óra, amelyet Kristina
kávézgatva velük töltött, telis-tele volt
célozgatásokkal és alattomos
pillantásokkal, és alig húzta be maga
után az ajtót, Erica máris kifakadt.
– Nem az dühít, hogy a volt
feleségeddel grasszálsz. Nem vagyok
féltékeny típus, te is tudod. De miért nem
mondtad? Ez háborít fel.
– Igen, megértem… – Patrik kerülte
Erica pillantását.
– Megérted? Csak ennyit tudsz
mondani? Semmi magyarázat? Azt
hittem, mindent meg tudunk beszélni
egymással! – Erica érezte, hogy
közeledik annak a valaminek a
határához, amit túlreagálásnak neveznek.
De az elmúlt napok dühe hirtelen kiutat
talált, és nem tudott megálljt parancsolni
magának. – És azt is hittem, hogy a
kettőnk közötti munkamegosztás is
teljesen világos! Te gyesre mentél, én
meg visszamentem dolgozni. Ehhez
képest állandóan megzavarsz,
felrohangálsz a dolgozószobámba,
mintha ajtaja se lenne, és tegnap még
ahhoz is vetted a bátorságot, hogy órákra
lelépj, és rám hagyd Maját. Mit
gondolsz, én hogy oldottam meg a
dolgokat, amikor egy évig egyedül
voltam itthon vele? Szerinted volt
valami rohadt cselédlányom, aki be
tudott ugrani helyettem, ahányszor csak
el kellett szaladnom valamiért? Vagy
volt itt valaki, aki megmondta, hol van
Maja kesztyűje? Szerinted?
Erica hallotta, milyen éles a hangja,
és elcsodálkozott rajta, hogy tényleg
képes így beszélni. Félbehagyta a
mondandóját a közepén, majd jóval
visszafogottabban azt mondta:
– Sajnálom, nem úgy értettem…
Tudod, mit? Azt hiszem, járok egyet. Ki
kell mozdulnom egy kicsit.
– Tégy úgy – felelte Patrik, s úgy
lesett ki a frufruja alól, mint egy
óvatosan előmerészkedő teknős, aki
ellenőrzi, tiszta-e a part. – És ne
haragudj, hogy nem mondtam…
Könyörgő pillantást vetett a nőre.
– Jaj, ne nézz rám így! – kérte Erica
halványan mosolyogva.
Meglobogtatták a fehér zászlót. Erica
bánta, hogy úgy kikelt magából, de
később még beszélniük kell. Most
leginkább friss levegőre volt szüksége.
Tempósan sietett végig a városon.
Fjällbacka furcsán kihaltnak tűnt most,
hogy véget ért a nyár, és a turisták
elutaztak. Olyan volt, mint egy nappali a
buli utáni reggelen: a piszkos
poharakban bor- vagy sörmaradék,
összegyűrt zászlócska a sarokban, a
kanapén elnyúlt vendégek fején
félrecsúszott partikalapok. De Erica
valójában ezt az évszakot szerette
jobban. A nyár túl zsúfolt volt, túl
tolakodó. Most nyugalom honolt az
Ingrid Bergman téren. Maria és Mats
néhány napig még kinyitja a trafikot,
aztán bezárják, és visszatérnek a säleni
üzletükhöz, mint minden évben. És Erica
ezt szerette a legjobban Fjällbackában: a
megjósolhatóságot. Minden évben
ugyanaz, mindig ugyanaz a körforgás.
Pontosan úgy, mint tavaly.
Erica mindenkinek köszönt, akivel
találkozott, ahogy átvágott az Ingrid
Bergman téren, és elindult felfelé a
Galärbackenen. Mindenkit vagy
majdnem mindenkit ismert a városban.
De meggyorsította a lépteit, amikor úgy
tűnt, valaki meg akar állni csevegni.
Nem volt abban a hangulatban.
Csak amikor elhaladt a benzinkút
mellett, akkor jött rá, hová tart.

– Három bántalmazás, két bankrablás

meg néhány egyéb vétség. Sosem ítélték
el etnikai csoportok elleni lázításért –
mondta Paula, miközben becsukta a
rendőrautó ajtaját. – Egy Per Ringholm
nevű srác aktáját is átnéztem, de csak
kisebb kihágásokat találtam.
– Az unokája – mondta Martin, és
becsukta a vezetőoldali ajtót.
Eljöttek Grebbestadba, ahol Frans
Ringholm élt egy lakásban a Gästis
szálloda tőszomszédságában.
– Nem egy részeg éjszakát töltöttem itt
– jegyezte meg Martin, a Gästis felé
biccentve.
– El tudom képzelni. De azok az évek
már elmúltak, ugye?
– Nekem mondod? Több mint egy éve
nem láttam táncos szórakozóhelyet
belülről. – Nem hangzott különösebben
szomorúnak a hangja, amikor ezt mondta.
Mostanában olyan szerelmes volt
Piába, hogy el sem akarta hagyni a
lakást, amelyet közösen béreltek, hacsak
nem feltétlenül szükséges. De mielőtt
megtalálta volna a hercegnőjét, jó pár
békát – vagy inkább varangyot – végig
kellett csókolgatnia.
 – És nálad? – nézett Martin Paulára.
– Nálam?
Úgy tett, mint aki nem érti a kérdést.
És mielőtt még Martin tovább firtathatta
volna a dolgot, odaértek Frans Ringholm
ajtajához. Martin hangosan bekopogott,
mire bentről közeledő léptek hangzottak
fel.
– Igen?
A férfinak, aki ajtót nyitott,
ezüstszürke haja volt, tövig lenyírva,
alig volt több borostánál. Farmert és
kockás inget viselt, olyat, amilyet a svéd
író, Jan Guillou is hord, és amely a divat
iránti tökéletes érdektelenséget fejezte
ki.
– Frans Ringholm? – Martin
leplezetlen kíváncsisággal fürkészte.
 A férfit jól ismerték a környéken, és
azon túl is, ahogy Martin megtudta,
miután otthon rákeresett az interneten.
Nyilvánvalóan ő volt az alapítója
Svédország egyik leggyorsabban
gyarapodó idegenellenes szervezetének,
és a különféle online fórumokon
társalgók szerint lassacskán ez a csoport
válik a legerősebbé.
– Így van. Mit tehetek a… – tetőtől
talpig végigmérte Martint és Paulát – …
rendőrségért?
– Lenne néhány kérdésünk, amelyet
szeretnénk feltenni önnek. Bemehetünk?
Frans szó nélkül félrelépett, és alig
észrevehetően felvonta az egyik
szemöldökét. Martin meglepetten nézett
körül a lakásban. Nem tudta, mit várt,
talán valami piszkosabbat,
rendetlenebbet. Ehelyett azonban a lakás
olyan rendes volt, hogy ehhez képest a
saját otthona drogtanyának tetszett.
– Foglaljanak helyet! – Frans két
kanapé felé mutatott a nappaliban az
előszobától jobbra. – Csak felteszek egy
kávét. Tej? Cukor?
A hangja nyugodt és udvarias volt,
Martin és Paula kissé zavart pillantást
váltott.
– Egyiket sem, köszönöm – felelte
Martin.
– Csak tejet, cukrot nem – mondta
Paula, miközben belépett a nappaliba
Martin előtt.
Egymás mellé ültek le a fehér
kanapéra, és körülnéztek. A helyiség
világos és tágas volt, nagy ablakok
néztek a tengerre. A lakás nem
tanúskodott különösebben kifinomult
ízlésről, csak kényelmes és rendes volt.
– Parancsoljanak, a kávé! – Frans egy
jól megpakolt tálcával jött be.
Letett eléjük három gőzölgő csészét és
egy nagy tál kekszet.
– Szolgálják ki magukat! –
A dohányzóasztal felé intett, aztán felvett
egy csészét, és hátradőlt a nagy fotelban.
– Szóval, miben lehetek a szolgálatukra?
Paula ivott egy korty kávét. Aztán azt
mondta:
– Biztosan hallott a férfiról, akit
holtan találtak Fjällbackában.
– Erik, igen – mondta Frans, és
szomorúan bólintott, mielőtt újabbat
kortyolt. – Igen, nagyon megviselt,
amikor hallottam a híreket. Borzalmas
lehet Axelnek. Nehéz időszakon megy
keresztül.
– Nos, igen… – Martin megköszörülte
a torkát. Levette a lábáról a férfi
barátságossága, és a tény, hogy
Ringholm szöges ellentéte volt annak,
amit várt. De összeszedte magát, és így
folytatta: – Azért akarunk beszélni önnel,
mert megtaláltuk a házban néhány
levelét, amelyet Erik Frankelnek címzett.
– Ó, hát megőrizte azokat a leveleket?
– ámult Frans, és kuncogva kekszért
nyúlt. – Erik imádott mindenfélét
gyűjteni. Maguk, fiatalok bizonyára azt
gondolják, hogy nagyon régimódi dolog
leveleket küldeni. De mi, akik az
idősebb korosztályhoz tartozunk,
nehezen tudjuk feladni a szokásainkat.
Barátságosan Paulára hunyorított.
A nő kis híján rámosolygott, de aztán
emlékeztette magát, hogy az előtte ülő
férfi annak szentelte az egész életét, hogy
elgáncsoljon és legyőzzön olyan
embereket, mint ő maga.
– A leveleiben fenyegetőzik… – öltött
Paula szigorú arckifejezést.
– Nos, én nem nevezném
fenyegetőzésnek. – Frans higgadtan
figyelte a nőt, s megint hátradőlt a
fotelban. Keresztbe tette a lábát. – Csak
úgy gondoltam, szólnom kell Eriknek,
hogy a szervezeten belül vannak
bizonyos erők, amelyek nem mindig…
Hogy is mondjam? Kíméletesek.
 – És azért érezte szükségét, hogy
szóljon erről Eriknek, mert…?
– Erikkel gyerekkorunkban barátok
voltunk, bár nyíltan bevallom, hogy
elsodródtunk egymástól, és már évek óta
nem volt igazi barátság közöttünk.
Különböző életutakat választottunk. –
Frans elmosolyodott. – De nem akartam,
hogy Eriknek bántódása essen, ezért
amikor lehetőségem nyílt rá, hogy
figyelmeztessem, megtettem. Sokaknak
nem megy a fejükbe, hogy a fizikai
erőszak nem mindig a legjobb megoldás.
– De magának sem ismeretlen a fizikai
erőszak – mondta Martin. – Három
bántalmazás, több bankrablás, és
amennyire tudom, sosem volt egy dalai
láma.
 Frans távolról sem vette támadásnak
Martin megjegyzéseit, és úgy mosolygott
rajtuk, hogy az tényleg a dalai lámára
emlékeztette a szemlélőt.
– Mindennek megvan az ideje.
A börtönnek megvannak a maga
szabályai, ott csak egy nyelvet
beszélnek. Hallottam, hogy ez a
bölcsesség a korral jár, és megtanultam a
leckét az utam során.
– Az unokája is megtanulta már? –
Martin elvett egy kekszet, miközben
feltette a kérdést.
Frans keze egyetlen villanásnyi idő
alatt előrelendült, és vasmarokkal
szorította meg Martin csuklóját.
– Az unokámnak semmi köze ehhez.
Megértette?
 Martin hosszú ideig állta az öreg
tekintetét, mielőtt elrántotta volna a
kezét.
– Ezt ne csinálja többet – mondta
halkan, és ellenállt a késztetésnek, hogy
megdörzsölje fájó csuklóját.
Frans nevetett, és hátradőlt. Megint az
a barátságos, nyájas öregúr volt. De a
homlokzat berepedezett egy pillanatra,
és feltárta a külső higgadtság alatt
lappangó dühöt. A kérdés az volt, vajon
Erik ennek a haragnak esett-e áldozatul.

Ernst buzgón rángatta a pórázt, és

egyáltalán nem értette, miért kezdett a
gazdája hirtelen kisgyerek módjára
tipegni, és miért áll meg minden lépésnél
körülnézni. Minél keményebben küzdött
Mellberg azért, hogy megfékezze a
kutyát, Ernst annál jobban nekifeszült a
póráznak, és elszántan igyekezett
meggyorsítani a tempót.
Az egész útvonalat végigjárták, mire
Mellberg megkapta a jutalmát az
erőfeszítéseiért. Már azon volt, hogy
feladja, amikor lépteket hallott a háta
mögött, és Ernst örömében ugrándozni
kezdett, amikor meglátta a játszópajtását.
– Szóval maga is sétál? – Rita hangja
pont olyan vidám volt, amilyenre
Mellberg emlékezett, és érezte, hogy
mosolyra húzódik a szája.
– Igen, mi is. Sétálunk, úgy értem. –
Mellberg legszívesebben magába rúgott
volna. Milyen együgyű válasz volt már
ez? Általában nyájas volt a hölgyekkel.
De most úgy viselkedett, mint egy
komplett idióta. Elővette a
leghatározottabb hangját, és azt mondta:
– Tudom, hogy a kutyáknak fontos a
mozgás. Ezért próbálom legalább napi
egy órát sétáltatni Ernstet.
– És nem csak a kutyáknak tesz jót a
mozgás. Maga és én is hasznát vesszük.
– Rita kuncogott, és megveregette a
gömbölyű hasát.
Mellberg felettébb felszabadítónak
találta. Végre egy nő, aki felfogta, hogy
nem feltétlenül rossz az, ha van egy kis
hús az ember csontján.
– Így van – mondta, és ő is
megütögette saját terjedelmes pocakját.
– Fontos, hogy az ember ügyeljen a
formájára.
 – Mi tagadás! – nevetett Rita. A kissé
régimódi felkiáltás elbűvölően hangzott
az ő akcentusával. – Ezért gondoskodom
mindig arról, hogy feltöltődjem.
Megállt egy tömbház előtt, mire
Señorita elkezdte az egyik bejárat felé
rángatni.
– Meghívhatom egy kávéra? És egy
kis süteményre?
Mellberg visszafogta magát, hogy ne
kezdjen el szökdécselni örömében, majd
úgy tett, mint aki fontolóra veszi az
ajánlatot, mielőtt választ ad.
– Igen, köszönöm, az jólesne. Nem
maradhatok sokáig távol a munkából,
de…
– Akkor jó – ütötte be a kapukódot a
nő, és elindult befelé.
 Ernst, aki híján volt gazdája
önuralmának, boldogan rontott előre,
hogy felkísérheti Señoritát a lakásba.
Az első szó, amely Mellbergnek
eszébe jutott, amikor belépett Rita
lakásába, a kényelmes volt. Hiányzott
belőle az a minimalista hűvösség,
amelyet a svédek imádnak. Az otthona
szó szerint ragyogott a színektől és a
melegségtől. Mellberg lecsatolta a
pórázt, és Ernst Señorita után iramodott.
Mellberg levette a kabátját, kilépett a
cipőjéből, amelyet szépen feltett a
cipőtartóra, mielőtt követte volna Rita
hangját a konyhába.
– Úgy látszik, kedvelik egymást.
– Kik? – kérdezte Mellberg ostobán,
mert a figyelmét még mindig Rita
bámulatosan dús idomai kötötték le,
amelyek most felé fordultak, miközben a
nő a pultnál beletette a kávét a főzőbe.
– Señorita és Ernst, természetesen –
nevetett rá a nő.
Mellberg zavartan kacarászott.
– Ó, persze, természetesen. Szeretik
egymást, nem? – A nappali felé vetett
pillantás megerősítette ezt: Ernst éppen
azzal foglalatoskodott, hogy Señorita
farka körül szaglásszon.
– Szereti a süteményt? – kérdezte
Rita.
– Dolly Parton a hátán alszik? –
kérdezte Mellberg költőien, de rögtön
meg is bánta a tréfát.
Rita ránézett, az arcán értetlen
kifejezés.
 – Nem tudom. A hátán alszik? Hát
azokkal a mellekkel, feltételezem, igen.
Mellberg felnevetett.
– Ez csak egy szólás. Még szép, hogy
szeretem a süteményt!
Meglepetten figyelte, ahogy a nő
három csészét és három tányért tesz a
konyhaasztalra. A rejtély akkor oldódott
meg, amikor Rita a konyha melletti
szoba felé fordult, és bekiabált:
– Johanna, kész a kávé!
– Jövök – hallatszott a szomszéd
szobából, és egy másodperccel később
egy elbűvölő szőkeség lépett be a
konyhába hatalmas hassal.
– A menyem, Johanna – mondta Rita,
és a terhes fiatal nő felé mutatott. – Ő
pedig Bertil. Ernst gazdája. Az erdőben
találkoztunk kutyasétáltatás közben.
Mellberg a kezét nyújtotta és
bemutatkozott, a következő pillanatban
pedig kis híján térdre hullt a fájdalomtól.
Az évek során sok kemény legénnyel
rázott már kezet, de még sosem volt
olyan erőteljes kézfogáshoz szerencséje,
mint Johannáé.
– Jó erős szorítása van – vinnyogta,
amikor a nő elengedte a kezét.
Johanna szórakozottan rápillantott,
mielőtt leült volna a konyhaasztalhoz.
Eltartott neki egy darabig, mire talált
olyan testhelyzetet, hogy elérje a csészét
és a süteményt is, de aztán élvezettel
esett neki a frissítőknek.
– Mikorra van kiírva? – érdeklődött
Mellberg udvariasan.
 – Három hét múlva – felelte kurtán a
nő, miközben iparkodott az utolsó
morzsákat is elpusztítani.
Majd újabb süteményért nyúlt.
– Látom, tényleg kettő helyett eszik –
mondta Mellberg, és felkacagott, de
Johanna komor tekintete elnémította.
Nem könnyű flörtölni vele, gondolta
Mellberg.
– Az első unokám – mondta Rita
büszkén, és gyengéden megsimogatta
Johanna hasát.
A fiatal nő arca felderült, amikor az
anyósára nézett, és Rita kezére tette a
sajátját.
– Magának vannak unokái? – kérdezte
Rita, miután kitöltötte a kávét a
csészékbe, és csatlakozott hozzájuk az
asztalnál.
– Nem, még nincsenek. De van egy
fiam. Simonnak hívják, tizenhét éves –
mondta Mellberg büszkén.
Kései gyerek volt, és létezésének híre
nem olyasmi volt, amit Mellberg
különösebb lelkesedéssel fogadott
volna. De lassacskán összeszoktak,
mostanában lépten-nyomon meghökkent
a Simon iránti érzésein. Jó srác volt.
– Tizenhét? Hát akkor még ráér. De
meg kell mondanom, az unoka a hab a
tortán az életben. – Azzal ismét
megsimogatta Johanna hasát.
Megitták a kávéjukat, közben
kedélyesen elcsevegtek, miközben a
kutyák a lakásban hancúroztak.
Mellberget lenyűgözte a puszta, őszinte
öröm, amelyet attól érzett, hogy
egyszerűen csak Rita konyhájában
üldögélt. A sok csalódás után, amelyet
az elmúlt években szenvedett el, azt
hitte, már soha nem akar nőt látni. És
most tessék! Jól érezte magát.
– Mit szól hozzá? – pillantott rá Rita,
és Mellberg rájött, hogy eleresztett a
füle mellett egy kérdést, amelyre most
választ kellene adnia.
– Tessék?
– Azt kérdeztem, nem lenne-e kedve
eljönni velem ma este a salsaórámra.
Kezdő csoport. Egyáltalán nem nehéz.
Nyolckor kezdődik.
Mellberg hitetlenkedve lesett rá.
Salsaórára? Ő? Milyen egy röhejes
ötlet! Aztán egy kissé túl hosszan nézett
Rita sötét szemébe, és a legnagyobb
csodálkozására hallotta, amint ezt
mondja:
– Salsaóra? Nyolckor? Nagyszerű!

Erica kezdte megbánni a döntését, ahogy

felfelé sétált a kavicsos úton Erik és
Axel háza felé. Már nem tűnt olyan jó
ötletnek, és sokat habozott, mielőtt
felemelte volna az öklét, hogy
bekopogjon. Először nem nyitott ajtót
senki, mire Erica megkönnyebbült: nincs
itthon senki. Aztán lépteket hallott
bentről, és elszorult a szíve, ahogy
kinyílt az ajtó.
– Igen? – Axel Frankel elgyötörtnek
nézett ki. Tanácstalan pillantást vetett
Ericára.
 – Jó napot! Erica Falck vagyok, és…
– Megállt, mert nem tudta, hogyan
folytassa. – Elsy lánya.
Axel elcsigázottsága eltűnni látszott,
miközben különös pillantással méregette
Ericát.
– Igen, látom. Nagyon hasonlít rá, az
anyjára.
– Valóban? – kérdezte Erica
meglepetten. Még sosem mondta ezt neki
senki.
– Igen, a szeme az övé. És a szája. –
Axel oldalra billentette a fejét, és úgy
tűnt, minden apró részletet igyekszik
megfigyelni Ericán. Aztán oldalra lépett.
– Jöjjön be!
Erica bement az előszobába, és
megállt.
 – Erre tessék! Üljünk le a tornácon.
Axel előrement, és nyilván arra
számított, hogy Erica követni fogja. A nő
felakasztotta a kabátját, és a nyomába
eredt. A férfi egy gyönyörű beüvegezett
tornácon kínálta hellyel egy kanapén,
amely nagyon hasonlított ahhoz, amilyen
Ericáéknál otthon volt.
– Foglaljon helyet!
Egy darabig csendben ültek ott.
Miután Erica rájött, hogy a férfinak nem
áll szándékában kávéval kínálni,
megköszörülte a torkát, és azt mondta:
– Nos, azért jöttem… – Aztán
újrakezdte. – Azért jöttem, mert itt
hagytam az érmemet Eriknél.
Hallotta, milyen nyersen hangzott,
ezért még hozzátette:
 – És természetesen fogadja
részvétemet. Én…
Minden perccel csak kínosabb lett a
helyzet, Erica pedig izgett-mozgott, hogy
kiókumlálja, hogyan folytathatná.
Axel egy kézlegyintéssel eloszlatta a
nő zavarát, és barátságosan azt kérdezte:
– Valami érmet hagyott itt?
– Igen, így van – felelte Erica hálásan,
amiért a férfi kisegítette. – Tavasszal
találtam egy érmet az anyám holmija
között. Egy náci érdemrendet. Nem
tudtam, miért tartotta meg, és kíváncsi
lettem. És mivel tudtam, hogy a
testvére…
Erica vállat vont.
– És Erik tudott segíteni?
– Nem tudom. Tavasszal telefonon
beszéltünk, de aztán nagyon sok dolgom
lett… Úgy terveztem, majd felkeresem,
de… – Erica elnémult.
– És most azt szeretné tudni, itt van-e
még az érdemrend?
Erica bólintott.
– Igen. Kérem, bocsásson meg!
Borzalmas, hogy ilyesmivel háborgatom
pont most… De az anyám nem őrzött
meg túl sok dolgot, ezért… – Erica
megint fészkelődni kezdett. Telefonálnia
kellett volna, ez így olyan
érzéketlenségnek tűnik.
– Megértem, tényleg megértem.
Higgyen nekem, bárki másnál jobban
tudom, milyen fontos, hogy az embernek
kapcsolata legyen a múlttal. Még ha ezt a
kapcsolatot csak élettelen tárgyak
jelentik, akkor is. És biztosan Erik is
megértette volna, elnézve azt a sok
műtárgyat, amelyet felhalmozott.
Számára ezek a dolgok nem voltak
élettelenek. Elevenek voltak, történeteket
meséltek el, tanítottak nekünk valamit…
– Kibámult az üvegtáblán, és egy
pillanatra úgy tűnt, gondolatban nagyon
messze jár. Aztán újra Ericához fordult.
– Természetesen meg fogom nézni. De
előbb meséljen egy kicsit az anyjáról.
Milyen volt? Milyen életet élt?
Erica meglehetősen furcsának találta
ezeket a kérdéseket. De ahogy Axel
könyörgő szemébe pillantott,
megpróbálta a legjobb tudása szerint
megválaszolni őket.
– Hm, hogy milyen volt az anyám?
Hogy őszinte legyek, nem is igazán
tudom. Már idősebb volt, amikor
megszült engem és a testvéremet, és…
Nem tudom… Sosem voltunk vele
különösebben jó viszonyban. Ami az
életét illeti… – Erica zavarba jött a
kérdéstől. Részben azért, mert nem
értette teljesen, mit akart hallani a férfi,
részben pedig mert nem tudta, mit
mondjon. – Szerintem nem volt könnyű
élete. Mindig nagyon zárkózott volt.
Szerintem sose tűnt boldognak.
Erica azon küzdött, hogy jobban
elmagyarázhassa, de ennél közelebb nem
tudott jutni az igazsághoz. Nem tudott
visszaemlékezni rá, hogy látta-e az
anyját valaha boldognak.
– Sajnálattal hallom. – Axel megint
kibámult az ablakon, mintha nem bírna
Ericára nézni.
A nő azon tűnődött, miért tette fel neki
ezeket a kérdéseket.
– És milyen volt az anyám, amikor
maga ismerte? – Erica képtelen volt
elrejteni a kíváncsiságot a hangjában.
Axel felé fordult, az arca ellágyult.
– Valójában a testvéremmel
barátkozott, mert nagyjából egykorúak
voltak. Egy négyes tagjai voltak: Erik,
Elsy, Frans és Britta. Mint egy
négylevelű lóhere.
A férfi furcsán, örömtelenül
felnevetett.
– Igen, ír róluk a naplójában, amelyet
megtaláltam. A testvérét ismerem, de ki
volt Frans és Britta?
 – A naplójában?
Axel megrándult meglepetésében, de
olyan gyorsan történt az egész, hogy egy
másodperccel később Erica már azt
hitte, biztosan csak képzelte.
– Frans Ringholm és Britta… – Axel
csettintett egyet az ujjával. – Na, mi is
volt Britta vezetékneve?
Behunyta a szemét, mintha az
emlékezete legsötétebb zugait kutatná át,
aztán megrázta a fejét, mert képtelen volt
rájönni a dologra.
– Egyébként azt hiszem, még mindig
itt él Fjällbackában. Van két vagy három
lánya, nem tudom biztosan, hány, de
valamivel idősebbek magánál. Hm… Itt
van a nyelvem hegyén, de… Biztos
megváltoztatta a nevét, amikor férjhez
ment. Várjon csak, megvan! Johansson
volt a vezetékneve, és a férfit, akihez
hozzáment, szintén Johanssonnak hívták,
úgyhogy nem is kellett nevet változtatnia.
– Akkor meg tudom találni. De nem
válaszolt a kérdésemre. Milyen volt az
anyám? Akkoriban.
Axel hosszú ideig hallgatott, aztán azt
mondta:
– Csendes lány volt. Merengő, de
sosem borongó. Nem olyan, amilyennek
maga leírta. Volt benne valami csendes
öröm, amely belülről fakadt. Nem olyan
volt, mint Britta.
A férfi felhorkantott.
– És milyen volt Britta?
– Sosem bírtam igazán. Fel nem
foghattam, miért akar a testvérem együtt
lenni egy ilyen… buta libával. – Axel a
fejét csóválta. – De a maga anyja nagyon
más volt. Britta sekélyes és felszínes
volt, és úgy futott Frans után… ahogy az
akkoriban nem volt megszokott a
lányoktól. Más idők voltak azok, tudja.
Fanyarul Ericára mosolygott, és
rákacsintott.
– És Frans? – Erica tátott szájjal
bámult Axelre, készen arra, hogy
mindent magába szippantson, amit a férfi
tud az anyjáról. És minél többet tudott
meg, annál inkább rádöbbent, mennyire
nem ismerte azt az asszonyt.
– Frans Ringholm megint csak olyan
ember volt, akivel a testvéremnek
szerintem nem kellett volna annyit együtt
lennie. Tüzes temperamentumú,
alattomos… Nem az a fajta, akivel
szívesen barátkozik az ember. Sem
akkor, sem most.
– És mit csinál manapság?
– Grebbestadban él. És nyugodtan
mondhatom, hogy ő és én nagyon eltérő
életutat választottunk. – Axel hangja tele
volt megvetéssel.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy én a nácizmus elleni
harcnak szenteltem az életemet, míg
Frans jó néven venné, ha a történelem
megismételné önmagát, méghozzá itt,
svéd földön.
– És hogy jön a képbe a náci érem,
amelyet találtam? – Kíváncsiságában
Erica Axel felé hajolt, de olyan volt,
mintha Axel arca hirtelen bezárult volna.
 – Ja, igen, az érem… – mondta, majd
felállt, és gyorsan az ajtó felé indult. –
Szerintem menjünk, és keressük meg.
Erica követte, és közben azon
merengett, mit mondhatott neki, amitől
így bezárult. De aztán úgy döntött, nem
ez a megfelelő pillanat, hogy
megkérdezze. Az előszobában látta, hogy
Axel megáll egy ajtó előtt, amelyet eddig
észre sem vett. Az ajtó csukva volt, Axel
pedig vacillált, kezét a kilincsen tartva.
– Szerintem jobb lesz, ha egyedül
megyek be – mondta, s a hangja
megremegett kissé.
Erica rájött, hogy minden bizonnyal a
könyvtár előtt állnak, ahol Erik meghalt.
– Máskor is megkereshetjük – vetette
fel, és megint bűntudata támadt, hogy
háborgatta Axelt a gyászában.
– Nem, most nézzük meg – felelte a
férfi ridegen.
Majd megismételte a szavait, ezúttal
szelídebb hangnemben, mintha azt akarná
megmutatni, hogy nem szándékozott
goromba lenni.
– Mindjárt jövök.
Azzal kinyitotta az ajtót, belépett,
aztán becsukta maga mögött az ajtót.
Erica az előszobában maradt, és
hallgatta, ahogy Axel odabent
kotorászik. Úgy hangzott, mintha fiókokat
húzna ki, és nagyon hamar meg is
találhatta, amit keresett, mert egy vagy
két perc múlva már ki is jött.
– Itt is van – tette kifürkészhetetlen
tekintettel Erica kinyújtott kezébe az
érmet.
– Köszönöm. Én… – Mivel nem
találta a szavakat, csak rázárta az ujjait,
és megismételte: – Köszönöm.
Ahogy végigsétált a kavicsos úton az
éremmel a zsebében, érezte, hogy Axel
figyeli. Egy pillanatra fontolóra vette,
hogy visszamegy, és bocsánatot kér a
zavarásért, de aztán meghallotta, hogy
becsukódik a bejárati ajtó.
 Fjällbacka, 1943.

Nem értem, hogy lehet Per Albin

Hansson ilyen gyáva! – Vilgot Ringholm
ököllel az asztalra vágott, mire a
konyakosüveg ugrott egyet.
Mondta Bodilnak, hogy hozzon valami
könnyű, hideg vacsorát, és nem értette,
mi tart ilyen sokáig. Jellemző a nőre ez a
piszmogás. Soha semmi nincs
megcsinálva rendesen, ha nem maga
csinálja.
– Bodil! – kiáltotta a konyha felé, de
nem kapott választ. Leverte a hamut a
szivarjáról, és újra elbődült teli
torokból. – Booodiiil!
– A háziasszony eltévedt a
konyhában? – tréfálkozott Egon Rudgren,
és Hjalmar Bengtsson együtt nevetett
vele.
Ettől Vilgot még jobban begurult. Ez a
nőszemély nevetségessé teszi a leendő
üzletfelei előtt. Valamit tennie kell. De
amint éppen rászánta magát, hogy felkel,
és megnézi, mi folyik odakint, a felesége
visszajött a konyhából, kezében egy jól
megpakolt tálcával.
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott –
mondta, és lesütötte a szemét, amint
letette a tálcát eléjük az asztalra. –
Frans, megtennéd, hogy…?
A nő a konyha felé indult, de Vilgot
visszaintette a fiút.
 – Nem hagyom, hogy Frans a
konyhában pepecseljen, akár a nők. Már
nagyfiú, itt maradhat velünk, hogy
tanuljon egyet s mást. – Intett a fiának,
aki leült a karosszékbe vele szemben.
Ez volt az első alkalom, hogy
megengedték Fransnak, hogy a szobában
maradjon az apja üzleti vacsorája után.
Általában azt várták el tőle, hogy
kimentse magát, amint végeztek az
evéssel, és menjen a szobájába, de ma
az apja ragaszkodott hozzá, hogy jelen
legyen. Büszkeség duzzasztotta a mellét,
amíg úgy nem érezte, hogy menten
lepattannak a gombok az ingéről, és
szétszóródnak a szélrózsa minden
irányába. És ez még csak a kezdet.
– Rendben, kérsz egy kis konyakot,
fiam? Mit gondolnak az urak? Ezen a
héten lett tizenhárom éves. Nem jött el az
idő, hogy megízlelje a konyakot?
– Hogy eljött-e az idő? – nevetett
Hjalmar. – Szerintem már rég el is múlt.
Az én fiaim tizenegy évesen
megkóstolták, és jót tett nekik, annyit
mondhatok.
– Vilgot, szerinted tényleg… – Bodil
búsan nézte, ahogy a férje elszántan
konyakot tölt egy nagy pohárba, és
Fransnak nyújtja, aki köhögni kezdett az
első kortytól.
– Jól van, fiam, csak lazán. Kis
kortyokban, ne egyszerre!
– Vilgot… – kezdte Bodil újra.
– Mit keresel még mindig itt? –
förmedt rá Vilgot, és az arca elsötétült. –
Nem kell valamit lesúrolni a konyhában?
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Bodil
mondani akarna valamit. Frans felé
fordult, de a fiú diadalmasan felemelte a
poharát, és egy mosollyal azt mondta:
– Egészségedre, drága anyám!
A harsogó nevetés hallatán a nő
visszament a konyhába, és becsukta
maga mögött az ajtót.
– Na, hol is tartottam? – kérdezte
Vilgot, miközben jelezte a vendégeinek,
hogy vegyenek az ezüsttálcára halmozott
heringes szendvicsekből. – Ja, igen,
vajon mit gondolt Per Albin
miniszterelnök? Természetesen fel kell
ajánlanunk Németországnak a
támogatásunkat!
Egon és Hjalmar bólogatott.
Természetesen, teljes volt közöttük az
egyetértés.
– Szánalmas – mondta Hjalmar –,
hogy ezekben a nehéz időkben
Svédország képtelen kiállni magáért és
támogatni a svéd eszmét! Már-már
szégyellem, hogy svéd vagyok!
A férfiak mind bólogattak, és a
konyakjukat kortyolgatták.
– Tudjátok, mit gondolok? Nem
ülhetünk itt csak konyakot szopogatva
meg heringet eszegetve! Frans, szaladj
le, és hozz nekünk hideg pilsenit!
Öt perccel később megérkezett a
pincében lehűtött Tuborg sör, és a
heringes szendvicseket nagy kortyokkal
öblíthették le. Frans megint a
karosszékben ült az apjával szemben, és
fülig ért a szája, amikor Vilgot kibontott
egy üveg sört, és átadta neki.
– Egy-két koronával már
hozzájárultam, hogy támogassam a jó
ügyet. És javaslom az uraknak, hogy
kövessék a példámat. Hitlernek minden
jó emberre szüksége van, aki mellé tud
állni.
– Az üzlet kétségtelenül virágzik –
mondta Hjalmar, és a magasba emelte az
üvegét. – Alig tudunk lépést tartani az
ásványkincsekkel szemben támasztott
kiviteli igényekkel. Mondjuk, a háború,
üzleti szempontból, nem rossz ötlet.
– Ebben igazad van. És ha ezzel
együtt még azoktól a nyamvadt zsidóktól
is megszabadulhatunk, annál jobb. –
Egon újabb heringes szendvicset vett.
Már csak néhány maradt a tányéron.
Beleharapott, majd Franshoz fordult, aki
feszülten figyelt mindenre, amit mondtak.
– Büszke lehetsz az apádra, fiam. Nincs
sok ilyen ember Svédországban
manapság.
– Igen, uram – dadogta Frans, aki
hirtelen zavarba jött attól, hogy minden
figyelem rá irányult.
– Hallgass az apádra, és rá se bagózz
azokra az elfajzott idiótákra, akik elítélik
a németeket és a háborút. A többségük
korcskeverék, tudod. Sok a cigány és a
vallon mindenhol, akik készek rá, hogy
elferdítsék a tényeket. De az apád tudja,
mi micsoda. És mi is. Láttuk, hogyan
próbáltak a zsidók és az idegenek
hatalmat szerezni, minden tőlük telhetőt
megtéve, hogy lerombolják azt, ami svéd
és tiszta. Hitler jó úton jár, vésd az
eszedbe. – Egon teljesen tűzbe jött,
szájából kenyérmorzsák repkedtek
szerteszét.
Frans le volt nyűgözve.
– Szerintem most már beszéljünk az
üzletről, uraim! – javasolta Vilgot, és
hangos koppanással tette le a
sörösüvegét az asztalra, mire minden
tekintet felé fordult.
Frans további húsz percig ült ott, és
hallgatta a férfiakat. Aztán bizonytalanul
felállt, és elment aludni. Amikor ruhástul
lefeküdt, úgy érezte, forog vele a szoba.
A szalonból behallatszott a férfiak
beszélgetésének halk moraja. Amikor
Frans álomba merült, szerencsére nem
volt tudatában, hogy fogja érezni magát,
ha majd felkel.
Gösta nagyot sóhajtott. A nyár teljes
egészében átadta a helyét az ősznek, ami
gyakorlatias megfogalmazásban azt
jelentette, hogy a golfjátszmái hamarosan
durván megrövidülnek. Még mindig elég
meleg volt, és elméletben volt még egy
hónapja játszani. De a keserű
tapasztalatok megtanították rá, hogy
mennek a dolgok. Egy csomó játékot
elmos majd az eső. Egy csomót a
viharok miatt törölnek. Aztán egyik
napról a másikra a hőmérséklet a
kellemesről az elviselhetetlenre zuhan.
Ez a hátránya annak, ha Svédországban
él az ember. És nem látta túl sok előnyét,
amely kárpótolhatná, leszámítva azt,
hogy itt kapható a surströmming, az
erjesztett balti-tengeri hering, amely a
kedvenc ínyencfalata. De ha külföldre
költözne, csak be kellene csomagolnia
néhány üveggel a bőröndjébe. Akkor
mindenből a legjobb jutna neki.
Legalább a rendőrségen nyugalom
honolt. Mellberg Ernstet sétáltatta,
Martin és Paula pedig elment
Grebbestadba, hogy kikérdezze Frans
Ringholmot. Gösta megint azon tűnődött,
miért olyan ismerős neki ez a név, és a
legnagyobb megkönnyebbülésére valami
beugrott. Felcsapta a Bohusläningen
aznapi számát, és átnézte, majd
diadalittasan egy névre bökött: Kjell
Ringholm. A lap epés rovatírója
istencsapása volt a helyi politikusoknak
és minden más hatalommal bírónak.
Lehetett véletlen is, de ez a vezetéknév
nem túl gyakori. Talán Frans fia? Gösta
elraktározta az információt az agyában,
hátha később hasznosnak bizonyul.
Jelenleg azonban sürgősebb
feladatokkal kellett foglalkoznia. Megint
sóhajtott egyet. Az évek során tökélyre
fejlesztette a sóhajtozást. Talán várhatna,
amíg Martin visszajön, és megoszthatná
vele a munkát. Várni már csak azért is jó
volna, mert lenne egy vagy két szabad
órája is, ha Martin és Paula úgy dönt,
hogy megáll ebédelni visszaúton.
A második gondolata azonban az volt,
hogy jobb megszabadulni a terhektől,
mint hagyni, hogy a feje fölött lógjanak.
Fogta a kabátját, és megmondta
Annikának, hová készül, majd bepattant
az egyik kocsiba a garázsban, és elindult
Fjällbacka felé.
Csak akkor esett le neki, milyen
ostoba döntést hozott, amikor már
megnyomta a csengőt. Alig múlt dél, a
fiúk biztosan iskolában vannak. Már
éppen indulni akart, amikor kinyílt az
ajtó, és megjelent a szipogó Adam,
akinek az orra vörös volt, a szeme
fátyolos.
– Beteg vagy? – kérdezte Gösta.
A fiú bólintott, és mintegy
megerősítésként nagyot tüsszentett, majd
kifújta az orrát a kezében szorongatott
zsebkendőbe.
– Megfáztam – mondta olyan hangon,
amely egyértelműen igazolta, hogy be
van dugulva az orra.
– Bemehetek?
Adam oldalra húzódott.
– Igen, de csak saját felelősségre –
mondta, és megint tüsszentett.
Gösta érzett némi vírusoktól hemzsegő
nyálpermetet a kezén, amelyet higgadtan
beletörölt az ingujjába. Néhány nap
betegszabadság, nem is lenne olyan
rossz. Szívesen elviseli az orrfolyást, ha
cserébe elterülhet a kanapén otthon, és
megnézheti a legutóbbi Masters
golfbajnokságot DVD-ről. Alig várta,
hogy lehetősége legyen lassításban
tanulmányozni Tiger lendítését.
 – Ada dics iddon – szipogta Adam.
Gösta a homlokát ráncolta, ahogy
követte a fiút a konyhába. Aztán rájött.
Biztosan azt akarta mondani: „Anya
nincs itthon.” A férfi agyán átfutott, hogy
nem kellene kihallgatnia egy kiskorút
törvényes képviselő jelenléte nélkül, de
gyorsan elvetette a gondolatot. Ha Ernst
itt lenne, teljes mértékben támogatná.
Mármint Ernst, a volt kollégája, és nem
Ernst, a kutya. Gösta kuncogott egy kicsit
ezen, mire Adam zavartan pillantott rá.
Leültek a konyhaasztalhoz, amelyen
még mindig láthatóak voltak az aznapi
reggeli nyomai: morzsák, vajdarabkák és
az O’boy csokoládés ital tócsája.
– Szóval… – kezdte Gösta, miközben
az asztalon dobolt, amit rögtön meg is
bánt, amikor az ujjaira ragacsos morzsák
tapadtak. Beletörölte a nadrágjába, és
újra nekifutott: – Szóval, hogy viseled a
dolgot?
A kérdés furcsán csengett, még neki
magának is. Nem volt túl jó a
gyerekekkel és az úgynevezett traumát
átélt emberekkel való beszélgetésben.
Nem tudta követni ezeket az
értelmetlenségeket. Atyaúristen, az
öregember halott volt, amikor rátaláltak,
milyen rossz lehetett már ez?
A testületnél töltött évei alatt látott pár
hullát, de sosem érezte, hogy trauma érte
volna.
Adam kifújta az orrát, majd kihúzta
magát.
– Azt hiszem, elég jól. Az iskolában
mindenki szerint nagyon menő.
– Először is, hogy kerültetek oda ti
ketten?
– Mattias ötlete volt. – A nevet Adam
orrhangon ejtette ki, de Gösta mostanára
már megszokta, hogy a megfázás
befolyásolja a fiú beszédét, és
tökéletesen értette, amit mondott. –
Errefelé mindenki tudja, hogy a vén
fószerek különcök, akik mániákusan
odavannak a második világháborúért
meg az ilyesmiért, és a suliban mindenki
azt mondta, hogy van egy csomó király
cuccuk, ezért Mattias azt gondolta,
bemehetnénk, és körülnézhetnénk…
A szóáradatot hirtelen egy akkora
tüsszentés szakította meg, hogy Gösta
valósággal ugrott egyet ijedtében.
 – Szóval Mattias találta ki, hogy
betörjetek? – kérdezte Gösta, miközben
szigorú pillantást vetett Adamra.
– Nem tudom, jó szó-e rá a betörés…
– feszengett Adam. – Nem akartunk mi
ellopni semmit, csak körül akartunk
nézni. És azt hittük, senki sincs otthon, és
talán észre sem fogják venni, hogy ott
jártunk.
– Hát feltételezem, kénytelen leszek
hinni neked – mondta Gösta. – Korábban
is jártál már a házban?
– Nem, becsszó! – felelte Adam
komolyan. – Ez volt az első alkalom.
– Ujjlenyomatot kell kérnem tőled,
hogy bizonyíthassuk, amit mondasz. És
hogy kizárhassunk a nyomozásból. Jelent
ez bármiféle problémát?
 – Nem, egyáltalán nem – válaszolta
Adam ragyogó szemmel. – Mindig
nézem a Helyszínelőket. Tudom, milyen
fontos, hogy kizárhassanak valakit.
Minden ujjlenyomatot bevisznek az
adatbázisba, hogy megtudják, ki járt még
a házban.
– Pontosan. Pontosan így csináljuk –
mondta Gösta ünnepélyes
arckifejezéssel. De titokban jót nevetett.
Minden ujjlenyomatot bevisznek az
adatbázisba. Ja, persze!
Előszedte a felszerelést, amellyel
ujjlenyomatot vehetett Adamtól: a
tintapárnát és a tíz négyzetre felosztott
kártyát, amelyre gondosan rányomta a fiú
ujjbegyeit, egyiket a másik után.
– Ennyi volt – közölte elégedetten. –
Készen is vagyunk.
– Beszkennelik, vagy hogy csinálják?
– tudakolta Adam.
– Nos, beszkenneljük – válaszolta
Gösta –, aztán átfuttatjuk az adatbázison,
ahogy mondtad. Minden nagykorú svéd
állampolgár benne van. És egy csomó
külföldi is. Az Interpol révén, tudod.
Velük is felvesszük a kapcsolatot. Az
Interpollal. Közvetlen kapcsolatunk van
velük. Ahogy az FBI-jal és a CIA-val is.
– Király! – kiáltott fel Adam, és
csodálattal meredt Göstára.
Gösta egész úton vissza
Tanumshedébe nevetett.

Nagy gonddal terítette meg az asztalt a

sárga terítővel, amelyről tudta, hogy
Britta annyira szereti. Meg a fehér,
dombornyomásos porcelánnal.
A gyertyatartókkal, amelyeket
nászajándékba kaptak. És tett néhány
szál virágot a vázába. Mindegy, milyen
évszak volt, Britta szerette, ha virágok
vannak a házban. Rendszeres vásárló
volt a virágosnál, vagy legalábbis
hajdanán az volt. Mostanság azonban
már inkább Herman vette a virágot. Azt
akarta, hogy minden olyan legyen, mint
régen. Talán ha minden változatlan
marad körülötte, a hanyatlás kissé
lelassul, még ha nem is lehet teljesen
megállítani.
Kezdetben volt a legrosszabb. Mielőtt
megtudták a diagnózist. Britta mindig
olyan aprólékos volt mindenben.
Egyetlen családtag sem értette, miért
nem találja hirtelen a kocsikulcsot, vagy
miért szólítja az unokáját más néven,
vagy miért nem tudja felidézni a barátai
telefonszámát, akiket egész életében
ismert. A kimerültségre és az
idegeskedésre fogták. Elkezdett
multivitamint szedni és Blutsaft
vitaminpótlót inni, azt gondolván, hogy
ez majd megoldja a dolgot, bármilyen
tápanyaghiányban szenved is. De aztán
eljött az a pont, ahol már nem hunyhattak
szemet a tény fölött, hogy valami komoly
baj van.
A diagnózis hallatán egyikük sem
találta a szavakat. Aztán Britta szipogott
egyet. Ez volt minden: egy szipogás.
Megszorította Herman kezét, amit a férfi
viszonzott. Mindketten tudták, mit jelent
ez. Az élet, amelyet ötvenöt éve éltek
együtt, kérlelhetetlenül meg fog változni.
A betegség lassan el fog hatalmasodni
Britta elméjén, egyre többet fog
elveszíteni önmagából: az emlékeit, a
személyiségét. Mély és széles szakadék
tátongott előttük.
Azóta egy év telt el. A jó pillanatok
már ritkák voltak, és távoliak. Herman
keze reszketett, ahogy a papírszalvétát
hajtogatta. Britta mindig kis legyezőket
csinált belőlük, és bár Herman
számtalanszor végignézte, nem tudta
utánozni. A negyedik próbálkozás után
düh és csalódottság lett úrrá rajta:
darabokra tépte a szalvétát, a cafatok a
tányérba hulltak. Leült egy székre, és
igyekezett összeszedni magát, miközben
elmorzsolt egy könnycseppet.
Ötvenöt évig éltek együtt. Jó évek
voltak. Boldog évek. Persze megvoltak a
hullámhegyek és hullámvölgyek, mint
minden házasságban. De az alap mindig
szilárd maradt. Együtt nőttek fel, ő és
Britta. Főleg miután megszületett Anna-
Greta. Herman olyan büszke volt
Brittára. Mielőtt a lányuk világra jött
volna – be kellett vallania –, néha
sekélyesnek és felszínesnek találta a
feleségét. De attól a naptól fogva, hogy
Anna-Gretát a karjába vette, Britta
megváltozott. Olyan volt, mintha az
anyaság alapokat adott volna neki,
amelyeket addig nélkülözött. Három
lányuk lett. Három áldott leány. És a
felesége iránt érzett szerelme minden
szüléssel csak nőtt.
Egy kezet érzett a vállán.
– Apa? Mi a baj? Nem szóltál ki,
amikor kopogtam, ezért úgy döntöttem,
bejövök.
Herman gyorsan megtörölte a szemét,
és magára öltött egy mosolyt, amikor
meglátta a legnagyobb lánya aggódó
arckifejezését. De nem tehette lóvá.
A lánya átölelte, és az arcához nyomta az
arcát.
– Rossz napja van, apa?
A férfi bólintott, és egy pillanatra
megengedte magának, hogy gyermekké
váljon a lánya karjában. Jó nevelést
kapott, tőle és Brittától. Anna-Greta
meleg, megfontolt ember volt, két unoka
szerető nagyanyja. Herman néha nem
értette, hogy történtek ilyen gyorsan a
dolgok. Hogy lehet ez az ősz hajú, az
ötvenes éveit taposó nő az a gyerek, aki
itt totyogott a házban, és az ujja köré
csavarta őt.
– Szalad az idő, Anna-Greta – mondta
végül, és megveregette a lánya karját,
amely a mellkasán pihent.
– Igen, apa, szalad – felelte a lánya,
és még szorosabban átölelte.
Aztán megszorította, és elengedte.
– Majd én összehajtogatom a
szalvétákat, amíg behozod a késeket és a
villákat. Abból kiindulva, amit látok,
jobb lesz így. – A szalvétafecnikre
mutatott, amelyek konfettiként borították
be az asztalt, és az apjára kacsintott.
 – Igazad van, jobb lesz így – mondta a
férfi, és hálásan mosolygott a lányára. –
Jobb lesz így.

– Mikor jönnek? – kiabált ki Patrik a

hálószobából, ahol Erica kérésére
„valami rendesebbet” vett fel, mint a
farmer és a póló. Az érvelése, miszerint
„csak a testvéred és Dan jön át”, nem
vezetett sehová. A vacsoravendégek
nyilvánvalóan többet kívántak meg, mint
a hétköznapi öltözet. Punktum.
Erica kinyitotta a sütőajtót, hogy
vessen egy pillantást a sertéssültre.
Azóta lelkiismeret-furdalása volt, hogy
tegnapelőtt ráüvöltött Patrikra, és hogy
jóvátegye, a férfi egyik kedvenc ételét
készítette: tésztában sült sertéshúst boros
mártással és burgonyapürével. Ezt
csinálta akkor is, amikor először hívta át
magához. Amikor először töltötték együtt
az éjszakát… Nevetett magában, és
becsukta a sütőt. Úgy tűnt, régen volt
már, pedig csak pár év telt el azóta.
Bármennyire is szerette Patrikot, furcsa
volt, hogy a napi tennivalók és a
gyermeknevelés kihívásai milyen
könnyen megölik a vágyat, hogy az
ember ötször szeretkezzen zsinórban,
ahogy az első éjszakájukon tették.
Mostanában már a dolog gondolata is
fárasztotta. A heti egy komoly
teljesítménynek tűnt.
– Fél órán belül itt lesznek – kiáltott
fel, aztán nekilátott a mártásnak.
Már felvette a fekete nadrágját és a
lila blúzát, a kedvenceit abból az időből,
amikor Stockholmban élt, és jó pár bolt
kínálatából válogathatott. A biztonság
kedvéért kötényt kötött, mire Patrik
elismerően füttyentett egyet, amikor
kijött a konyhába.
– Mit látnak öreg szemeim? Látomást?
Egy isteni, elbűvölő teremtést, egy
csipetnyi nyers eleganciával és
kulinárissággal.
– Nincs olyan szó, hogy kulinárisság –
mondta Erica nevetve, amikor Patrik
megcsókolta a tarkóját.
– Na, ide süss! – mondta Patrik
hunyorítva. Aztán hátralépett egyet, s
megpördült a konyha közepén. – Nos?
Megteszi? Vagy menjek, és vegyek fel
valami mást?
 – Elég! Úgy csinálsz, mintha egy
zsémbes hárpia lennék. – Erica komoly
arckifejezéssel mérte végig tetőtől
talpig, aztán elnevette magát, és azt
mondta: – Nagyon jó. Szemet
gyönyörködtető! És ha most még az
asztalt is megteríted, talán eszembe jut,
miért is mentem hozzád.
– Teríteni? Vedd úgy, hogy már meg is
van.
Fél órával később, pontosan akkor,
amikor a csengő megszólalt, az étel kész
volt, az asztal pedig meg volt terítve. Az
ajtóban Anna és Dan állt, Emmával és
Adriannal egyetemben, akik rögtön
berontottak, és Maja után kezdtek
kiabálni. A kis unokahúg igen népszerű
volt.
 – Ki ez a csinos fickó, Erica? –
kérdezte Anna. – És mit csináltál
Patrikkal? Már épp ideje volt, hogy
lecseréld egy mutatósabb példányra.
Patrik megölelte Annát.
– Én is örülök, hogy látlak, kedves
sógornőm. És hogy vannak a turbékoló
galambok? Erica és én értékeljük, hogy
el tudtatok szakadni a hálószobától annyi
időre, hogy meglátogassatok minket
szerény hajlékunkban.
– Fogd be! – hordta le Anna, és
elpirulva Patrik mellkasára vágott.
De a pillantás, amelyet Danra vetett,
elárulta, hogy Patrik nem járt messze az
igazságtól.
Nagyon kellemes estét töltöttek együtt.
Emma és Adrian örömmel foglalkozott
Majával, amíg el nem jött az ideje, hogy
lefektessék a kislányt, a két nagyobb
pedig elaludt a kanapé két végében. Az
étel megkapta a jól megérdemelt
dicséreteket, a bor kitűnő volt, és
gyorsan kiürültek a palackok, Erica meg
élvezte, hogy a testvére és Dan velük ül
a vacsoraasztalnál, úgy, hogy közben
egyetlen sötét felleg sem árnyékolja be a
láthatárt, és senki sem gondol arra, ami a
múltban történt. Csupa kellemes
beszélgetés és jó szándékú incselkedés.
De a hangulatot hirtelen tönkretette
Dan mobiljának sürgető csörgése.
– Bocsánat, megnézem, ki keres
ilyenkor – mondta Dan.
Kiment, és kivette a mobilját a
kabátzsebéből, majd a homlokát kezdte
ráncolni, mintha nem ismerné fel a
kijelzőn látható számot.
– Halló? Itt Dan – mondta. – Ki az?
Elnézést, de nem hallom, mit mond…
Belinda? Hol? Mi? De már ittam,
úgyhogy nem tudok… Ültesd taxiba, és
küldd ide. Most! Igen, kifizetem a fuvart,
ha ideér. Csak gondoskodj róla, hogy
idejusson.
Ledarálta Patrikék címét, aztán
megszakította a hívást.
– Nem hiszem el!
– Mi történt? – kérdezte Anna
aggódva.
– Belindáról van szó. Nyilván elment
valami buliba, és berúgott. Az egyik
barátnőjével beszéltem. Taxiba ültetik,
és ideküldik.
 – De azt hittem, Pernillánál lesz
Munkedalban.
– Én is, de nyilvánvalóan nem ott van.
A barátnője Grebbestadból hívott.
Dan elkezdett számokat beütögetni a
mobiljába. Úgy hangzott, megzavarta a
volt felesége legédesebb álmát. Kiment
a konyhába, ezért a többiek csak a
beszélgetés töredékeit hallották, de nem
tűnt különösebben kellemes csevejnek.
Néhány perc múlva Dan visszajött az
étkezőbe, és csalódottságában a fejét
csóválva ült le az asztalhoz.
– Belinda azt mondta az anyjának,
hogy egy barátnőjénél alszik. A barátnő
meg nagy valószínűség szerint azt, hogy
Belindánál alszik. Ehelyett aztán
elmentek egy buliba Grabbestadba.
A fenébe! Azt hittem, megbízhatok benne
annyira, hogy rajta tartja a szemét a
gyereken!
– Mármint Pernilla? – kérdezte Anna,
miközben Dan karját simogatta, hogy
megnyugtassa a férfit. – Nem könnyű,
Dan. Ez a legrégebbi trükk a
nagykönyvben, de téged is bepalizhattak
volna vele.
– Engem aztán nem! – dühöngött Dan.
– Az este folyamán felhívtam volna a
barátnő szüleit, hogy minden rendben
van-e. Sosem bíznék meg egy tizenhét
évesben. Hogy lehetett ennyire hülye?
Ezentúl ne merjem rábízni a gyerekeket?
– Higgadj le – mondta Anna
szigorúan. – Most az a legfontosabb,
hogy a gondjainkba vegyük Belindát, ha
ideér.
Dan már a száját nyitotta, hogy
mondjon valamit, de Anna leintette,
mielőtt megszólalhatott volna.
– És ma este nem fogunk kiabálni
vele. Holnap reggelre halasztjuk a
beszélgetést, miután kijózanodott.
Rendben?
Az asztalnál mindenki – Dant is
beleértve – biztos volt benne, hogy
alkudozásnak semmi értelme. A férfi
bólintott.
– Előkészítem a vendégszobát –
mondta Erica, és felállt az asztaltól.
– Én meg hozok egy vödröt – szólt
Patrik, miközben őszintén remélte, hogy
nem kell majd ugyanezt mondania, ha
Maja lesz kamasz.
 Néhány perccel később hallották,
amint egy kocsi megáll odakint. Dan meg
Anna a bejárati ajtóhoz rohant. Anna
fizetett a sofőrnek, amíg Dan kiszedte
Belindát a kocsiból. Keresztben feküdt a
hátsó ülésen, mint egy rongybaba.
– Apu… – mondta akadozó nyelvvel.
Aztán az apja nyaka köré fonta a
karját, s a mellkasára hajtotta a fejét.
A hányásszagtól Dan gyomra
felkavarodott, de ugyanakkor végtelen
gyengédség fogta el a lánya iránt, aki
hirtelen olyan kicsinek és törékenynek
látszott. Évek óta nem vitte a karjában.
Az öklendezésre ösztönösen
hátrahúzta a lánya fejét, és elfordította
magától. Bűzös, vöröses hányadék
ömlött Patrikék lépcsőjére. Belinda
nyilván jobbára vörösbort ivott.
– Hozd be! Ne aggódj a hányás miatt,
majd később felmossuk – mondta Erica,
és intett Dannak és Annának, hogy
menjenek be. – Vidd a fürdőbe! Anna és
én kicsit megfürdetjük, és adok neki
tiszta ruhát.
A zuhanyzóban Belinda sírva fakadt.
A hang szívet tépő volt. Anna a haját
simogatta, amíg Erica száraz
törülközővel törölgette.
– Csitt, minden rendben lesz, ne félj!
– mondta Anna, és áthúzott egy száraz
pólót Belinda fején.
– Úgy volt, hogy Kim is ott lesz… És
arra gondoltam… De azt mondta
Lindának, hogy szerinte… csúnya
vagyok… – Alig tudta kimondani a
szavakat a sírástól.
Anna Ericára nézett Belinda feje
felett. Egyikük sem cserélt volna a
lánnyal a világ minden kincséért sem.
Nincs fájdalmasabb dolog, mint az
összetört kamaszszív. Mindketten átélték
ezt, és megértették, miért akarta Belinda
– az adott körülmények között –
vörösborba fojtani a bánatát. De ez az
egész csak ideiglenes enyhülést hozott.
Holnap Belinda még rosszabbul fogja
érezni magát, ha ez még egyáltalán
lehetséges. A nővérek ezt is személyes
tapasztalatokból tudták. Nem tehettek
mást, lefektették a lányt. A többit majd
reggel megoldják.

Mellberg ott állt, keze a kilincsen, az

érveket és az ellenérveket latolgatta.
Tagadhatatlan volt, hogy az ellenérvek
fognak felülkerekedni. Mégis eljött, és
ennek két oka volt. Először is: nem volt
jobb dolga ezen az estén. Másodszor:
folytonosan Rita sötét szemét látta a lelki
szemei előtt. Még mindig azon tűnődött,
vajon ez a két tény elégséges ok-e arra,
hogy olyan értelmetlen dolgot tegyen,
mint a salsaórán való részvétel. A hely
talán nyüzsögni fog az elviselhetetlen
némberektől, akik azt hiszik, levehetnek
egy pasast a lábáról azzal, hogy
táncórára járnak. Milyen szánalmas! Egy
pillanatra fontolóra vette, hogy sarkon
fordul, átmegy a benzinkútra venni egy
zacskó chipset, mielőtt hazatér megnézni
a kedvenc sorozatát, a Teli hűtő
Stefannal és Christerrel című
vígjátékot. Már a puszta gondolatra is
nevetnie kellett. Nagy zsiványok azok
ketten!
Alig döntött Mellberg a B terv
mellett, amikor kinyílt az ajtó az orra
előtt.
– Bertil! De jó látni! Gyere be!
Mindjárt kezdünk.
És mielőtt Mellberg még észbe
kaphatott volna, Rita megragadta a kezét,
és behúzta a táncterembe. A földön álló
hordozható sztereóból latin-amerikai
zene áradt, és négy pár bámult
Mellbergre érdeklődéssel, amikor
belépett. Ugyanannyi nő, mint férfi,
észrevételezte meglepetten, s az
elképzelése, miszerint a kiéhezett,
begerjedt szukák hordája úgy fogja
széttépni, akár egy véres húscafatot,
menten szertefoszlott.
– Velem kell táncolnod. Segíts
bemutatni a mozdulatokat – mondta Rita,
és a terem közepére vezette.
Megállt előtte, megfogta Mellberg
egyik kezét, a másik karját meg a saját
csípőjére tette. Mellberg ellenállt a
kísértésnek, hogy belemarkoljon a
csábítóan húsos testébe. Egyszerűen nem
tudta megérteni azokat a férfiakat, akik a
csontos nőkért voltak odáig.
– Jól van, Bertil, most figyelj! –
mondta Rita szigorúan, mire Mellberg
kihúzta magát. – Nézzétek meg, hogy
csinálom Bertillel – szólt Rita a többi
párnak. – Hölgyek, jobb láb előre, a
testsúlyotokat helyezzétek a bal
lábatokra, aztán jobb láb vissza. Urak,
ugyanez a mozdulatsor, csak a másik
lábbal: bal láb előre, helyezzétek a
súlyotokat a jobb lábatokra, aztán bal
láb vissza. Addig fogjuk gyakorolni ezt a
részt, amíg nem megy mindenkinek.
Mellberg küszködve próbálta
elsajátítani a mozdulatot. Eleinte olyan
volt, mintha az agya elhatározta volna,
hogy a legalapvetőbb információkat is
kitörli, például azt, melyik a jobb és
melyik a bal lába. De Rita jó tanár volt.
Határozottan vezette, elérte, hogy
Mellberg előre- és hátralépegessen, és
nem telt bele sok idő, hogy ráérezzen az
ízére.
– És most… elkezdjük mozgatni a
csípőnket – mondta Rita, és bátorítóan a
tanítványaira nézett. – Mi, svédek olyan
merevek vagyunk. De a salsa a
mozgásról, az érzékiségről és a
lágyságról szól.
Bemutatta, mire gondol, és ringatni
kezdte a csípőjét a zene ütemére, ami
úgy nézett ki, mintha előre-hátra
hullámozna. Mellberg megigézve nézte,
hogyan mozgatja Rita a testét. Olyan
könnyűnek tűnt, amikor ő csinálta.
Eltökélte, hogy lenyűgözi, és utánozni
kezdte a mozdulatot, miközben előre-
hátra lépegetett, ahogy az előbb tanulta,
és – hite szerint – megjegyezte. De
semmi sem jött össze neki. A csípője
mintha fából lett volna, és a kísérlet,
hogy összehangolja lába és csípője
mozgását, teljes rövidzárlatot
eredményezett. Azonnal megtorpant, az
arcán csalódott kifejezés. És hogy még
rosszabb legyen a helyzet, a haja pont ezt
a pillanatot választotta, hogy lecsússzon
a bal fülére. Gyorsan visszaigazította,
abban bizakodva, hogy senki nem vette
észre. De az egyik pár fojtott kuncogása
minden reményét porrá zúzta.
– Tudom, hogy nem könnyű, Bertil.
Gyakorolni kell – mondta Rita, és arra
ösztökélte, hogy próbálja meg még
egyszer. – Hallgasd a zenét, Bertil,
hallgasd. És hagyd, hogy a tested
átvegye a ritmust. Ne nézd a lábad,
engem nézz! Amikor salsázol, mindig a
nő szemébe nézel. Ez a szerelem, a
szenvedély tánca.
 Mellbergre függesztette a tekintetét, és
a férfinak is sikerült – nagy erőfeszítések
árán – rá néznie, nem a lábára. Először
reménytelennek tűnt. De egy idő után,
Rita gyengéd irányításával, úgy érezte,
történik valami. Mintha a teste csak
ekkor hallotta volna meg igazán a zenét.
A csípője lágyan és érzékien kezdett
mozogni. Mélyebben Rita szemébe
nézett. És ahogy a latin-amerikai zene
áradt a sztereóból, úgy érezte, mintha
zuhanna.
 Kristiansand,
1943.

Nem arról volt szó, hogy Axel szeretett

volna kockáztatni, és különösebben
bátor sem volt. Természetesen félt.
Bolond lett volna nem félni. De ez
egyszerűen olyasvalami volt, amit – úgy
érezte – meg kell tennie. Nem ülhetett
ölbe tett kézzel, hagyva, hogy a gonosz
eluralkodjon.
A korlátnál állt, érezte a szelet az
arcán. Szerette a sós víz szagát. Mindig
irigyelte a halászokat, akik kora
reggeltől késő estig kint voltak a
tengeren, és hagyták, hogy a hajójuk oda
vigye őket, ahol sok volt a hal. Axel
megtartotta magának az irigységét: tudta,
hogy csak kinevetnék. Nem hitték volna
el, hogy ő, az orvos fia, akitől azt várták,
hogy folytassa a tanulmányait és vigye
valamire, irigy lehet rájuk. Irigyelheti a
tenyerük hólyagjait, a halszagot, amely
beleette magát a ruháikba, azt, hogy
sosem lehettek biztosak abban, hogy
haza is térnek, miután kihajóztak a
tengerre. Képtelen ötletnek tartanák ezt,
őt magát meg nagyképűnek meg
tudatlannak, amiért azt kívánja, bárcsak
a halászok életét élhetné. Sosem értenék
meg. Ám lénye minden porcikájában
érezte, hogy pontosan ez az élet volt az,
amelyre rendeltetve van. Persze jó feje
volt a tanuláshoz, de sosem érezte olyan
jól magát a könyvek társaságában és
tanulás közben, mint itt, a hajó imbolygó
fedélzetén, a szél illatával a hajában és a
halszaggal az orrában.
Erik bezzeg szerette a könyvek
világát. Boldog ragyogás borította el,
amikor esténként az ágyán ült, és a
szeme valamilyen könyv lapjait
pásztázta, amely túl régi és vaskos volt
ahhoz, hogy bárki más lelkesedését
feltüzelhette volna. Falta a tudást,
tobzódott a tudás megszerzésében, szívta
magába a tényeket, dátumokat, neveket
és helyeket. Axelt ez lenyűgözte, de el is
szomorította. Annyira különbözőek
voltak, ők, a testvérek. Talán a
korkülönbség tette. Mert négy évvel
idősebb volt, sosem játszottak együtt,
nem voltak közös játékszereik. Ráadásul
a szüleik is máshogy kezelték őket. Axelt
piedesztálra állították, úgy, hogy az
felborította az egyensúlyt a családban,
valami olyasminek kiáltották ki, ami
valójában nem volt, és ezáltal
kisebbítették Eriket. De hogyan vehetné
elejét ennek? Csak azt tehette, amit
tennie kellett.
– Bármelyik percben beérhetünk a
kikötőbe.
Axel nagyot ugrott, amikor Elof száraz
hangja megszólalt a háta mögött. Nem
hallotta, hogy jön.
– Azonnal partra szállok, ahogy
kikötöttünk. Úgy egy órát leszek távol.
 Elof bólintott.
– Vigyázz magadra, fiam – mondta, és
még egyszer Axelre nézett, mielőtt a hajó
fara felé indult volna, hogy átvegye a
kormányt.
Tíz perccel később Axel alaposan
körülkémlelt, majd kikapaszkodott a
rakpartra. A parton minden irányban
német egyenruhákat látott, de a katonák
többségét láthatóan teljesen lekötötte a
hajók ellenőrzése. Érezte, hogy gyorsul
az érverése, de rákényszerítette magát,
hogy ugyanolyan fesztelen legyen, mint a
tengerészek, akik nekiláttak kipakolni és
bepakolni a hajókat. Ezúttal nem hozott
semmit. Az utazása célja az volt, hogy
elvigyen valamit. Axel nem tudta, miről
szól az az irat, amelyet vissza kellett
csempésznie Svédországba. És nem is
akarta tudni. Csupán a címzett nevét
tudta.
Az utasítások meglehetősen világosak
voltak. A férfi, akit keres, a kikötő
legtávolabbi végében fog állni, kék
sapkában és barna ingben. Miközben
éberen fürkészte a környezetét, elindult
arrafelé, ahol a férfinak kellett
várakoznia. Eddig minden terv szerint
ment; elvegyült a tengerészek között,
anélkül hogy a németek kiszúrták volna,
és meglátta a férfit, aki megfelelt a
leírásnak. Ládákat pakolt halomba, és
úgy tűnt, teljes egészében a munkájára
összpontosít. Axel a férfi felé indult,
vigyázva arra, hogy lopva se pillantson
rá, az olyan lett volna, mintha céltáblát
festett volna a mellére.
Amikor már majdnem egy vonalban
volt a férfival, aki látszólag nem szúrta
ki őt, fogta a legközelebbi ládát, és
rátette a kupacra. A szeme sarkából
látta, hogy a keresett férfi leejt valamit a
ládák mellett. Axel lehajolt egy újabb
ládáért, de előbb az összetekert papírt
kapta fel, és a zsebébe gyömöszölte. Az
átadás sikeresen lezajlott, noha Axel és
a férfi egymásra sem nézett.
Megkönnyebbülés áradt szét a
testében. Mindig az átadás a
legkockázatosabb pillanat. Ha az
megvan, már sokkal kisebb a veszély…
– Halt! Hände hoch!
A német parancsszó – Állj! Kezeket
fel! – a semmiből harsant fel. Axel
meglepett pillantást vetett a mellette álló
férfira, akinek szégyenkező arckifejezése
elárulta, miről van szó. Kelepce. Lehet,
hogy az egész küldetést azért rendezték
meg, hogy elkapják, de lehet, hogy a
németek szagot fogtak, mi zajlik, és arra
kényszerítették Axel szövetségeseit,
hogy segítsenek nekik csapdát állítani.
A Gestapo valószínűleg attól a perctől
kezdve figyelte, hogy partra szállt,
egészen addig, amíg az átadás meg nem
történt. Az irat lyukat égetett a zsebébe.
A megadás jeleként felemelte a kezét.
A játék véget ért.
Egy hangos kopogás az ajtón megzavarta
a reggeli készülődését. Mindennap
ugyanúgy csinálta. Először zuhany. Aztán
borotválkozás. Majd reggelit készített:
két tojás, egy szelet rozskenyér vajjal és
sajttal, egy nagy csésze kávé. Mindig
ugyanaz a reggeli, amelyet a tévé előtt
evett meg. Újra kopogtak. Frans
idegesen kelt fel, és nyitott ajtót.
– Szia, Frans! – A fia állt a küszöbön,
a tekintete szigorú, amihez Frans már
úgy hozzászokott.
Frans már nem is emlékezett arra az
időre, amikor máshogy mentek a dolgok.
Kénytelen volt elfogadni azt, amin nem
változtathatott, és ez is ilyen volt. Csak
álmában érezte azt az apró kis kezet,
amely az övét fogja; egy halvány emlék
réges-régről.
Alig hallható sóhajjal félreállt, hogy
beengedje a fiát.
– Szia, Kjell! – mondta. – Mi szél
hozott, hogy meglátogasd a vén apádat?
– Erik Frankel – mondta Kjell
hűvösen, és úgy bámult az apjára, mintha
valami sajátos reakciót várna.
– Éppen reggelizem. Gyere be.
Kjell követte a nappaliba, és alaposan
körülkémlelt. Korábban sosem járt még
a lakásban.
Frans nem vette a fáradságot, hogy
kávéval kínálja a fiát. Már előre tudta,
mi lesz a válasza.
– És mi van Erik Frankellel?
– Tudod, hogy meghalt. – Kijelentés
volt, nem kérdés.
Frans bólintott.
– Igen, hallottam, hogy az öreg Erik
meghalt. Nagy kár.
– Őszintén így gondolod? Hogy nagy
kár? – Kjell az apjára meredt, és Frans
túlságosan is jól tudta, mi jár a fejében.
Nem a fiaként jött, hanem újságíróként.
Frans kivárt, mielőtt válaszolt volna.
Olyan sok minden kavargott a felszín
alatt. Annyi emlék. De ezekről a
dolgokról sosem fog beszámolni a
fiának. Kjell nem értené. Már réges-
régen megbélyegezte az apját, és most a
fal túloldalán állt, amely olyan magas
volt, hogy képtelenség átkukucskálni
fölötte. Frans tudta, hogy ez a helyzet
jórészt az ő hibája. Kjell nem sokat látta
az apját, a börtöntölteléket, amikor
gyerek volt. Az anyja olykor-olykor
magával vitte a börtönbe, de a kis,
kérdésektől nyugtalan gyerekarc látványa
a hideg, barátságtalan
látogatóhelyiségben csak
megkeményítette Frans szívét, ezért a
férfi megtiltotta a további látogatásokat.
Azt hitte, jót tesz vele a fiúnak. Talán
tévedett, de most már késő volt bármin
változtatni.
– Igen, sajnálom, hogy Erik meghalt.
Fiatal korunkban ismertük egymást, és
csak szép emlékeim vannak róla.
Később mindketten a magunk útját
jártuk… – Frans széttárta a karját.
Nem kell magyarázkodnia Kjellnek.
Mindketten tudnak mindent a külön
utakról, amit csak tudni kell.
– De ez nem igaz. A forrásom szerint
később is kapcsolatban álltál Erikkel. És
a Svédország Barátai is érdeklődtek a
Frankel testvérek iránt. Ugye nem bánod,
ha jegyzetelek? – Kjell kitette a
jegyzettömbjét az asztalra, és dacos
pillantást vetett az apjára, miközben a
papír mellé rakta a tollát.
Frans megvonta a vállát, és
lemondóan legyintett. Már nem volt
kedve ehhez a játékhoz. Annyi düh volt
Kjellben, és Frans minden milligrammját
érezte. Ugyanaz a mindent elemésztő
harag volt, amely őt is sújtotta, amióta
csak az eszét tudja, amely bajba sodorta,
és elpusztított mindent, ami kedves volt
neki. A fia megtalálta a módját, hogy
kiadja magából ezt a haragot,
politikusokra és gazdasági vezetőkre
zúdította az újság hasábjain, amelynek
írt. Noha ellenkező politikai pólusokat
választottak, apában és fiában sok volt a
közös. Mindkettőjükben ugyanannyi
gyűlölet volt, és ugyanaz az izzó düh.
Ezért érezte annyira otthon magát Frans a
börtön náciszimpatizánsai között első
büntetése idején. Megértette a gyűlöletet,
amely hajtotta őket. Ők pedig szívesen
fogadták, mert a haragját előnynek, ereje
bizonyítékának tekintették. Ráadásul jó
volt a vitákban, hála az apjának, aki
remek szónoki képzésben részesítette.
Mivel a börtön nácibandájához tartozott,
rangja és hatalma volt, és mire elhagyta
a börtönt, felnőtt a feladathoz.
A politikai elvei határozták meg. Úgy
érezte, ugyanez igaz Kjellre is.
– Hol is tartottunk? – Kjell lenézett a
jegyzettömbjére, amely még mindig üres
volt. – Ó, igen. Nyilvánvalóan
kapcsolatban álltál Erikkel.
– Csak a barátságunk kedvéért. De
teljesen lényegtelen. És semmi köze a
halálához.
– Ez csak a te véleményed – vágott
vissza Kjell –, de azt mások döntik el,
igaz-e vagy sem. Milyen kapcsolatban
voltatok? Megfenyegetted?
Frans horkantott egyet.
 – Nem tudom, honnan szeded az
értesüléseidet, de sosem fenyegettem
meg Erik Frankelt. Épp eleget írtál az
olyan emberekről, akik az enyémekhez
hasonló nézeteket vallanak, hogy tudd,
eléggé forrófejűek, és nem mindig tudnak
ésszerűen gondolkodni. Én csak annyit
tettem, hogy óva intettem Eriket a
kockázattól.
– Emberek, akik a tiéidhez hasonló
nézeteket vallanak – mondta Kjell olyan
megvetéssel, amely már az utálat határát
súrolta. – Azokra az elmebajos
elfajzottakra gondolsz, akik azt hiszik,
lezárhatják Svédország határait?
– Úgy nevezed őket, ahogy akarod –
felelte Frans elcsigázottan. – De nem
fenyegettem meg Erik Frankelt. És most
értékelném, ha távoznál.
Egy futó pillanatig úgy tűnt, Kjell nem
hajlandó menni. Aztán felállt, az apjához
hajolt, és meredten nézte.
– Sosem voltál az apám, de együtt
tudok élni ezzel. De esküszöm, ha
mélyebben belerángatod a fiamat abba,
amit csinálsz, én… – Ökölbe szorította a
kezét.
Frans felnézett rá, higgadtan a
szemébe pillantott.
– Semmibe sem rángattam bele a
fiadat. Elég idős már ahhoz, hogy
használja a fejét. Önállóan dönt.
– Ahogy te is? – sziszegte Kjell, aztán
kiviharzott, mintha nem bírna tovább egy
helyiségben maradni az apjával.
Frans nem moccant, érezte, hogy a
szíve vadul zakatol a mellkasában.
Amikor meghallotta a bejárati ajtó
csapódását, az apákra és fiaikra gondolt.
És a döntésekre, amelyeket helyettük
hoztak, ha tetszik nekik, ha nem.

– Jó volt a hétvége? – Paula egyszerre

címezte a kérdését Martinnak és
Göstának, miközben kávét tett a
kávégépbe.
A kollégái alig észrevehetően, zordan
bólintottak. Egyikük sem volt
különösebben oda a hétfő reggelekért.
Ráadásul Martin pocsékul aludt
hétvégén.
Mostanában mindig ébren feküdt
éjszakánként, és a csecsemő miatt
aggódott, aki néhány hónapon belül
megérkezik. Nem azért, mert nem
akarták. Mert akarták. Nagyon is. De
csak most döbbent rá, mekkora
felelősséget vállalt. Meg kell védenie,
fel kell nevelnie, gondoskodnia kell az
apróságról, minden lehetséges módon.
Ezért nem jött álom a szemére
éjszakánként, és csak bámulta a plafont,
míg Pia hatalmas hasa a lélegzése
ütemére emelkedett és süllyedt.
A jövőben csak bántalmazásokat,
fegyvereket, drogokat, szexuális
erőszakot, bánatot és szerencsétlenséget
látott. Arra gondolt, se vége, se hossza a
borzalmaknak, amelyek egy gyereket
fenyegethetnek. És most először
merengett el rajta, vajon felnőtt-e már a
feladathoz. De már késő volt ezen
aggodalmaskodni. Néhány hónap, és a
kicsi itt lesz.
– Milyen vidám párocska vagytok! –
Paula leült, karját az asztalon pihentette,
és mosolyogva méricskélte Martint és
Göstát.
– Törvénytelen ilyen jókedvűnek lenni
hétfő reggel – mormogta Gösta, és
felkelt, hogy újra teletöltse a
kávéscsészéjét.
A víz még nem folyt ki teljesen, ezért
amikor kihúzta a kiöntőt, a kávé a forró
főzőlapra csepegett. Gösta észre sem
vette, és visszatette a kiöntőt a helyére,
miután töltött.
– Gösta! – szólt rá Paula szigorúan,
amikor a férfi hátat fordított a
kávétócsának, és leült az asztalhoz. –
Nem hagyhatod így. Töröld fel a kávét,
ami mellément.
Gösta vetett egy pillantást a válla
felett a kávétócsára, amelyet a pulton
hagyott.
– Bocs – mondta morózusan, és
visszament feltakarítani.
Martin nevetett.
– Jó, hogy van valaki, aki rendre tud
inteni.
– Ó, igen, tipikus nő. A nők mindig
olyan finnyásak.
Paula már azon volt, hogy mond
valami csúnyát, amikor hangokat
hallottak a folyosóról. Hangokat,
amelyek nem tartoztak az őrsön
megszokottak közé. Egy kisgyerek vidám
csacsogását.
 Martin a nyakát nyújtogatta, az arcán
kíváncsi kifejezés.
– Ez biztosan… – kezdte.
De mielőtt még befejezhette volna a
mondatot, Patrik jelent meg az ajtóban,
Majával a karjában.
– Sziasztok!
– Szia! – kiáltotta Martin vidáman. –
Látom, nem bírtad tovább.
Patrik elmosolyodott.
– Nem, a kis hölgy és én arra
gondoltunk, beugrunk, és megnézzük,
hogy dolgoztok. Igaz, édesem?
Maja vidáman gurgulázott, és jobbra-
balra integetett. Aztán mocorogni
kezdett, hogy Patrik letegye. A férfi
engedelmeskedett, mire a kislány
bizonytalan léptekkel azonnal nekiindult,
egyenesen Martin felé.
– Szia, Maja! Szóval megismerted
Martin bácsit, hm? Emlékszel, hogy
virágokat nézegettünk együtt? Tudod,
mit? Martin bácsi keres neked egy doboz
játékot.
Azzal elügetett, hogy megkeresse a
játékosdobozt, amelyet arra az esetre
tartottak, ha valaki gyerekkel érkezne,
akit le kell kötni egy kis időre. Maját
majd szétvetette az öröm a kincsek
láttán, amelyek néhány perc múltán
megjelentek a konyhában.
– Kösz, Martin! – mondta Patrik.
Öntött magának egy csésze kávét, és
leült az asztalhoz.
– Szóval, mi újság? – kérdezte, és
fintorgott, amikor ivott egy kortyot. Alig
egy hét alatt el is felejtette, milyen
borzalmas a rendőrségi kávé.
– Egy kicsit lassan haladunk – felelte
Martin –, de sok nyomunk van.
Beszámolt Patriknak a Frans
Ringholmmal és az Axel Frankellel
folytatott beszélgetésükről. Patrik
érdeklődve bólogatott.
– És Gösta begyűjtötte az egyik fiú
ujj- és cipőtalplenyomatát. Most már
csak a másikét kell megszerezni, és
kizárhatjuk őket a nyomozásból.
– És mit mondott a fiú? – érdeklődött
Patrik. – Láttak valami különöset?
Először is, miért törtek be a házba?
Beszámoltak valami olyan nyomról,
amelyet érdemes követni?
– Nem, semmi érdekeset nem sikerült
belőlük kiszedni – válaszolta Gösta
morcosan.
Úgy érezte, mintha Patrik
megkérdőjelezné a munkavégzését, és ez
nem volt ínyére. Ugyanakkor Patrik
kérdései rávilágítottak valamire.
Valamire, ami ott lappangott a
gondolatai között, valamire, amiről
tudta, hogy felszínre kellene hoznia.
Vagy csak képzelte. De akárhogy is,
Patrik fedte fel, amikor megemlítette a
dolgot.
– Az egyetlen dolog, amelyet
kiderítettünk, és érdekes lehet, a
Svédország Barátaihoz való kötődés.
Erik Frankelnek látszólag nem voltak
ellenségei, és nem találtunk semmi
lehetséges indítékot.
 – Ellenőriztétek már a bankszámláit?
Ott lehet valami érdekes – mondta
Patrik, hangosan gondolkodva.
Martin megrázta a fejét, kissé
bosszúsan, amiért nem neki jutott eszébe.
– Megcsináljuk, amint lehet – felelte.
– És azt is meg kell kérdeznünk Axeltől,
volt-e nő Erik életében. Vagy férfi, ami
azt illeti. Valaki, akiben megbízott.
A másik mai feladatunk pedig, hogy
beszéljünk a nővel, aki a testvéreknél
takarított.
– Jó – bólogatott Patrik. – Talán
megtudjátok, miért nem takarította a
házat egész nyáron. Ami megmagyarázza,
miért csak most találtak rá Erik
holttestére.
Paula felállt.
 – Szerintem most rögtön felhívom
Axelt, és megkérdezem, hogy volt-e
Eriknek szerelmi viszonya. – Azzal
elhagyta a helyiséget.
– Megvannak a levelek, amelyeket
Frans küldött Eriknek? – kérdezte Patrik.
Martin felkelt.
– Megyek, hozom őket, mert,
gondolom, szeretnél vetni rájuk egy
pillantást, nem?
Patrik megjátszott közönnyel vont
vállat.
– Hát, ha már úgyis itt vagyok…
Martin felnevetett.
– A leopárd nem változtathatja meg a
foltjait. De te nem gyesen vagy?
– Jól van, jól van, várd csak ki, amíg
te leszel ebben a helyzetben. Néhány
óránál többet nem tudsz eltölteni a
homokozóban. Erica meg otthon
dolgozik, és örül, ha eltűnünk a szeme
elől egy időre.
– És tudja, hogy a mai kirándulásotok
az őrsre vezetett? – Martin szeme
csillogott.
– Hát talán nem, de csak egy percre
ugrottam be. Hogy lássam, hogy bírjátok.
– Akkor jobb, ha sietek azokkal a
levelekkel, ha csak beugrottál.
Néhány perccel később Martin öt
levéllel tért vissza, amelyek most
műanyag tasakokban voltak. Maja
felnézett a játékai közül, kinyújtotta a
kezét a papírok után, amelyeket Martin
fogott, de a férfi Patriknak adta őket.
– Bocs, szívem, ezekkel nem szabad
játszani.
Maja kissé sértett arckifejezéssel
válaszolt, de aztán folytatta a földön álló
doboz tartalmának feltérképezését.
Patrik egymás mellé tette a leveleket
az asztalon. Némán olvasta végig őket,
összevont szemöldökkel.
– Nincs bennük semmi különös.
Mindig ugyanazt ismételgeti. Hogy
Eriknek meg kellene húznia magát, mert
már nem tudja tovább megvédeni. És
hogy vannak olyan erők a Svédország
Barátain belül, amelyek nem
gondolkodnak, mielőtt cselekszenek. –
Patrik tovább olvasott. – És itt az a
benyomásom, hogy Erik válaszolt, mert
Frans azt írja: „Szerintem nincs igazad.
Következményekről beszélsz.
Felelősségről. Én pedig a múlt
eltemetéséről. Arról, hogy előre kell
tekinteni. Más a véleményünk, más a
nézőpontunk, neked és nekem. De egy
helyről jöttünk. A mélyben ugyanaz a
szörny ólálkodik. És tőled eltérően
szerintem hiba lenne felébreszteni a vén
rémséget. Bizonyos csontokat jobb nem
háborgatni. Már elmondtam a
véleményemet a történtekről az előző
levelemben, és most nem szándékozom
újra kifejteni. Javaslom, tégy te is így.
Most úgy döntöttem, védelmet nyújtok,
de ha a helyzet megváltozik, ha a szörny
kiszabadul, talán másként fogok érezni.”
Patrik Martinra nézett.
– Megkérdezted Franstól, mire célzott
ezzel? Milyen „vén rémségről” beszél?
 – Még nem volt alkalmunk rá. De azt
tervezzük, újra kihallgatjuk.
Az ajtóban Paula jelent meg.
– Megtudtam, hogy volt nő Erik
életében. Ahogy Patrik javasolta,
felhívtam Axelt. Aki elmondta, hogy az
elmúlt négy évben Eriknek volt egy „jó
barátja”, ahogy fogalmazott, egy
bizonyos Viola Ellmander. És már
beszéltem is vele. Még ma délelőtt
átmehetünk hozzá.
– Gyors voltál – jegyezte meg Patrik,
és elismerő mosolyt villantott Paulára.
– Velünk jössz? – kérdezte Martin
ösztönösen. Aztán Majára pillantott, aki
feszülten tanulmányozta egy baba
szemét, és hozzátette: – Nem, persze,
nem lehet.
 – Már hogyne lehetne! Majd én
vigyázok rá – hallották Annika hangját az
ajtóból.
Annika vetett egy reményteli pillantást
Patrikra, aztán Majára mosolygott, amit
a kislány rögtön mosollyal viszonzott.
Mivel Annikának nem volt gyereke,
nagyon örült, hogy kölcsönvehet egyet.
– Hát… – mondta Patrik hezitálva.
– Szerinted nem tudok vigyázni rá? –
kérdezte Annika.
Karba tette a kezét, és úgy tett, mint
aki megbántódott.
– Nem arról van szó – felelte Patrik
még mindig habozva. De aztán a
kíváncsisága győzött, és rábólintott. –
Jó, legyen így. Veletek megyek, feltéve,
ha még ebéd előtt visszaérünk. De hívj,
ha van valami. Tíz harminc körül kell
ennie, még mindig pépes ételt eszik, de
szerintem hoztunk egy üveg húsos szószt,
amelyet megmelegíthetsz a mikróban, és
evés után általában elpilled, de nem kell
mást tenned, csak rakd bele a
babakocsiba, és tologasd egy kicsit, és
ne felejtsd el a cumiját, és szereti, ha
mellette van a macija, amikor alszik,
és…
– Elég! Elég! – szakította félbe
Annika, miközben feltartotta a kezét, és
elnevette magát. – Minden rendben lesz.
Ne aggódj! Biztos vagyok benne, hogy
nem hal éhen, amíg vigyázok rá, és az
alvást is megoldjuk.
– Köszi, Annika! – felelte Patrik,
majd felállt.
 Aztán leguggolt a lánya mellé, és
megsimogatta a szőke haját.
– Apu most elmegy egy kis időre, te
meg itt maradsz Annikával. Jó? – Maja
elkerekedett szemmel nézett fel rá, de
csak egy pillanatra, aztán ismét annak
szentelte a figyelmét, hogy kitépdesse a
játék baba szempilláit. Patrik kissé
sértődötten állt fel, és azt mondta: – Hát,
láthatjátok, milyen nélkülözhetetlen
vagyok. Jó szórakozást!
Megölelte Annikát, majd kiment a
garázsba. Jókedv áradt szét benne,
amikor beült a rendőrautó volánja mögé,
miközben Martin beszállt mellé az
anyósülésre. Aztán Patrik kitolatott a
garázsból, és elindult Fjällbacka felé.
Alig tudta megállni, hogy dalra ne
fakadjon.

Axel lassan letette a kagylót. Hirtelen

minden olyan valótlannak tűnt. Olyan
volt, mintha még mindig az ágyban
feküdne, és álmodna. A ház annyira üres
volt Erik nélkül. Nagyon odafigyeltek
arra, hogy teret adjanak egymásnak,
különböző időpontokban étkeztek,
máshol volt a szobájuk, mert nem
akarták megzavarni egymás magánéletét.
Néha napok teltek el anélkül, hogy szót
váltottak volna. Ám ez nem azt jelenti,
hogy nem állnak közel egymáshoz. Mert
közel állnak. Vagyis álltak, helyesbített
magában Axel. Most másfajta csend
töltötte meg a házat. Nem az a csend,
mint amikor Erik a könyvtárban ült, és
olvasott. Régen mindig megtörhették a
csendet azzal, hogy szóltak egymáshoz,
amikor kedvük szottyant. De ez a csend
mindent betöltő és végtelen volt.
Erik hazahozta Violát. Sosem beszélt
róla korábban. Axelnek csupán annyi
kapcsolata volt vele, hogy néha ő vette
fel a telefont, amikor a nő Eriket hívta.
A hívások után általában Erik napokra
eltűnt. Összecsomagolta a
legszükségesebbeket egy kis táskába,
gyorsan búcsút mondott, és távozott.
Alkalmanként Axel féltékeny volt.
Sosem tudott tartós romantikus
kapcsolatot kialakítani. Voltak női
persze, de sosem maradtak mellette
sokáig. Axel hibája volt, nem az övék.
A szerelem nem versenyezhetett azzal a
másik, mindent elemésztő szenvedéllyel.
Az évek alatt a munkája követelőző
szeretővé vált, amely nem engedett teret
másnak. Ez volt az élete, az igazi énje, a
legbensőbb magva. Nem is igazán tudta,
mikor történt. Nem, ez nem igaz, tudta.
A néma házban Axel leült a
kárpitozott székre a fiókos szekrény
mellé az előszobában. És először azóta,
hogy az öccse meghalt, sírt.

Erica élvezte a ház csendjét. Akár nyitva

is hagyhatta dolgozószobája ajtaját,
semmi külső zaj nem zavarhatta. Feltette
a lábát az asztalra, és a beszélgetésre
gondolt, amelyet Erik Frankel
testvérével folytatott. Megnyitott
valamiféle zsilipet, roppant,
kielégíthetetlen kíváncsiságot ébresztett
benne az anyja élete iránt, amelyről
semmit nem tudott, de még csak nem is
sejtett. Érezte, hogy Axel Frankel csak a
töredékét mondta el annak, amit az
anyjáról tudott. De miért fogta vissza
magát? Mi volt Elsy múltjában, amit el
akart hallgatni előle? Erica a naplókért
nyúlt, és olvasni kezdett, ott, ahol
napokkal ezelőtt abbahagyta. De semmi
utalást nem talált arra, mi kölcsönzött
olyan furcsa csengést Axel hangjának,
amikor az anyjáról beszélt.
Erica tovább olvasott, olyasmit
keresett az oldalakon, ami csillapítja a
nyugtalanságát. De semmit sem talált,
amíg el nem érte a harmadik füzet utolsó
lapját, ahol az Axellel való kapcsolat
kézzelfogható bizonyítékára bukkant.
Hirtelen tudta, mitévő legyen. Levette
a lábát az asztalról, fogta a naplókat, és
óvatosan belecsúsztatta őket a táskájába.
Miután kinyitotta a bejárati ajtót, hogy
megnézze, milyen az idő, felkapott egy
vékony kabátot, és lendületesen
nekiindult.
Felkaptatott a lépcsőn a Badishoz,
megállt odafent, izzadt a megerőltetéstől.
A régi étterem kihaltnak és
elhagyatottnak tűnt, most, hogy a nyári
nagyüzem véget ért, de a népszerűsége
csökkent az elmúlt pár évben, és még
főidényben sem volt különösebben
látogatott. De mégis remek helyen volt a
domboldalon, és pazar kilátást nyújtott
Fjällbacka szigetvilágára. Sajnos az
épület eléggé lepusztult az évek alatt, és
valószínűleg jelentős befektetés
szükségeltetik ahhoz, hogy kihozzanak
belőle valamit.
A ház, amelyet keresett, nem sokkal az
étterem alatt helyezkedett el, és remélte,
hogy akit meg szeretne látogatni, otthon
lesz.
Élénk szempár nézett rá, amikor
kinyílt az ajtó.
– Tessék? – szólalt meg a nő.
– Erica Falck vagyok. – Habozott egy
darabig. – Elsy Moström lánya.
Valami megcsillant Britta szemében.
Egy pillanatig csak állt ott,
mozdulatlanul és szótlanul. Aztán
hirtelen elmosolyodott, és oldalra lépett.
– Ó, igen. Elsy lánya. Már látom.
Jöjjön be.
A ház világos és kellemes volt, és
Erica fürkésző szeme egy csomó
fényképet – gyerekek és unokák, és talán
néhány dédunoka fotói – regisztrált.
– Hány gyermeke van, hölgyem? –
kérdezte, miközben a falakat beborító
képeket tanulmányozta.
– Három lányom. És az isten
szerelmére, ne szólítson hölgyemnek!
Olyan öregnek érzem magam tőle. Na,
nem mintha kifejezetten fiatal lennék. De
mi szükség van rá, hogy öregnek érezzem
magam? Az életkor csak egy szám,
végtére is.
– Milyen igaz! – felelte Erica nevetve.
Tetszett neki ez az idős hölgy.
– Jöjjön be és üljön le – mondta
Britta, finoman megérintve Erica
könyökét.
Miután levette a kabátját és a cipőjét,
Erica követte a nőt a nappaliba.
– Szép otthona van.
– Ötvenöt éve élünk itt – felelte
Britta. Az arca lágy és ragyogó volt,
ahányszor csak elmosolyodott. Leült a
virágos kárpitozású, nagy kanapéra, s
megütögette a párnát maga mellett. –
Üljön ide, hogy beszélgethessünk egy
kicsit. Örülök, hogy megismertem. Elsy
és én sokat voltunk együtt, amikor
fiatalok voltunk.
Egy pillanatra Erica azt gondolta,
ugyanazt a különös mellékzöngét hallotta
a hangjában, mint Axelében, amikor az
anyjáról beszélt, de a következő
másodpercben az egésznek már nyoma
sem volt, és Britta ismét szelíden
rámosolygott.
– Szóval, amikor kitakarítottam a
padlást, találtam néhány dolgot, amelyet
anyám hátrahagyott, és… hát kíváncsivá
tett. Nem sokat tudok az anyám
múltjáról. Például hogyan ismerkedtek
meg?
– Osztálytársak voltunk, Elsy és én.
A legeslegelső naptól kezdve egymás
mellett ültünk.
– Erikkel és Axellel is barátok
voltak?
– Inkább Erikkel, mint Axellel. Erik
bátyja néhány évvel idősebb volt, és
talán gyerekesnek tartott minket. De
borzasztóan jóképű fiú volt az az Axel!
 – Igen, én is ezt hallottam – nevetett
Erica. – Egyébként még mindig jóképű.
– Hajlok rá, hogy egyetértsek, de ne
mondja meg a férjemnek – suttogta Britta
színpadiasan.
– Ígérem, nem fogom. – Erica egyre
közelebb érezte magát anyja régi
barátnőjéhez. – És mi a helyzet
Fransszal? Amennyire tudom, Frans
Ringholm is tagja volt a kis csapatuknak.
Igaz?
Britta megdermedt.
– Frans? Igen. Frans is a csapatban
volt.
– Úgy hangzik, mintha nem lenne oda
Fransért.
– Hogy nem vagyok oda érte? De
régen odavoltam! Fülig szerelmes
voltam belé. De az érzés nem volt
kölcsönös. Ő csak… valaki mást látott.
– Tényleg? És kit? – kérdezte Erica,
bár azt gondolta, tudja a választ.
– Az anyját. Úgy koslatott utána, mint
egy kiskutya. Nem mintha lett volna
értelme. Elsy sosem bukott az olyanokra,
mint Frans. Csak egy olyan buta liba,
mint én, követhette el ezt a hibát, mert
nekem fontos volt, hogy néz ki egy fiú.
És Frans határozottan vonzó volt. És úgy
tűnik, a veszély vonzza a lányokat,
amikor fiatalok, de elrettenti őket, ha
idősebbek lesznek.
– Hát ezt nem tudtam – mondta Erica.
– Azt hittem, a veszélyes férfiak az
idősebb nőket is vonzzák.
– Talán igaza van – helyeselt Britta,
miközben kipillantott az ablakon. – És
talán szerencse, hogy kinőttem belőle.
Kinőttem a Frans iránt érzett
szerelemből. Nem az a fajta ember volt,
akit az életem részének szeretnék tudni.
Nem olyan, mint az én Hermanom.
– Nem túl kemény magával?
Egyáltalán nem tűnik buta libának.
– Most már nem is. De be kell
vallanom, amíg nem találkoztam
Hermannal, és nem született meg az első
gyermekem… Nem voltam jó kislány.
Britta őszintesége meglepte Ericát.
Elég szigorú véleményt nyilvánított
magáról.
– És mi van Erikkel? Ő milyen volt?
Britta megint az ablak felé nézett. Úgy
tűnt, fontolóra veszi, mit válaszoljon.
Aztán meglágyultak a vonásai.
– Erik már gyerekkorában is olyan
volt, mint egy kis öregember. De nem
rossz értelemben gondolom. Csak
koravénnek tűnt. És józannak, amolyan
felnőtt módra. Folyton gondolkodott. És
olvasott. Mindig valamilyen könyvet
bújt. Frans sokat froclizta ezért. De Erik
talán azért volt olyan furcsa, mert a
bátyja az volt, aki.
– Értem, Axel nagyon népszerű volt.
– Axel egy hős volt. És legjobban
Erik csodálta. A lába nyomát is
megcsókolta. Erik szemében Axel nem is
tehetett rosszat. – Britta megpaskolta
Erica lábát, aztán hirtelen felállt. –
Tudja, mit? Teszek fel egy kávét. Elsy
lánya. Örülök. Nagyon örülök.
 Erica maradt, ahol volt, míg Britta
eltűnt a konyhában. Hallotta a porcelán
csörömpölését és a víz csobogását.
Aztán nem jött több hang. Erica
nyugodtan várakozott, ücsörgött a
kanapén, és élvezte az elé táruló
látványt. De néhány további néma perc
után égett szagot kezdett érezni.
– Britta? – kiáltott ki. – Minden
rendben?
Nem kapott választ. Felállt, és kiment
a konyhába, hogy a házigazdája után
nézzen.
Britta a konyhaasztalnál ült, és a
semmibe révedt. A tűzhely egyik
főzőlapja vörösen izzott. Egy üres
kávéskanna állt rajta, és már füstölt.
Erica odaszaladt, és lehúzta a kannát a
tűzhelyről.
– A fenébe! – kiáltotta, amikor
megégette a kezét.
Hogy csillapítsa a fájdalmat, hideg
víz alá tette az ujját. Aztán Brittához
fordult.
– Britta? – szólt hozzá finoman.
A nő arca olyan kifejezéstelen volt,
hogy Erica egy pillanatra megrémült,
hogy valamiféle agyvérzést kapott. De
aztán Britta ránézett.
– El sem hiszem, hogy végül
beköszöntél, Elsy.
Erica zavartan bámult rá.
– Britta! Erica vagyok, Elsy lánya –
mondta.
Úgy tűnt, az öreg hölgy nem is hallja a
szavait.
 – Jaj, Elsy! – mondta. – Már régóta
szeretnék beszélni veled, szeretném
megmagyarázni az egészet. De nem
voltam képes…
– Mit nem volt képes megmagyarázni?
Miről akart Elsyvel beszélni? – Erica
leült Brittával szemben, a szíve vadul
kalapált.
Első ízben érezte úgy, hogy mindjárt
felfedi a titkot, amelyet Erik és Axel el
akart leplezni előle.
De Britta csak zavartan bámult rá.
Erica ellenállt a késztetésnek, hogy
megrázza, és arra kényszerítse, hogy
elmondja, ami a nyelvén van, ehelyett
megismételte a kérdést:
– Mit nem volt képes megmagyarázni?
Valamit az anyámmal kapcsolatban? Mi
az?
Britta lemondóan legyintett, de aztán
az asztal fölé hajolt. Már-már suttogva
folytatta:
– Beszélni akartam veled. De... a régi
csontok... hadd pihenjenek békében.
Semmi értelme nem lenne… Erik azt
mondja… Ismeretlen katona… –
A hangja mormogássá halkult, és Britta
ismét a semmibe meredt.
– Milyen csontok? Miről beszél? Mit
mondott Erik? – Anélkül, hogy tudatában
lett volna, Erica megemelte a hangját.
A konyha csendjében ez csaknem
sikoltásnak hangzott.
Britta a fülére tapasztotta a kezét, és
értelmetlenül motyogni kezdett, ahogy a
gyerekek szoktak, ha nem akarják
meghallgatni a szidalmakat.
– Maga meg mit művel itt? Kicsoda
maga? – A háta mögött felhangzó dühös
férfihangra Erica megpördült.
Egy magas férfi állt a küszöbön,
akinek ősz haja koszorúként fonta körbe
tar feje búbját, és két konsumos
bevásárlószatyrot fogott. Erica rájött,
hogy bizonyára ő Herman. Felállt.
– Elnézést! A nevem Erica Falck.
Britta ismerte az anyámat, amikor
fiatalok voltak, és csak kérdezni
szerettem volna tőle néhány dolgot.
Először ártalmatlan dolognak tűnt, de
aztán… És bekapcsolta a tűzhelyet. –
Erica maga is hallotta, hogy
összefüggéstelenül beszél, de az egész
helyzet értelmetlen volt.
 A háta mögött szünet nélkül hallatszott
Britta gyerekes motyogása.
– A feleségemnek Alzheimer-kórja
van – mondta Herman, és letette a
szatyrokat.
A hangjából kicsendülő fájdalmat
hallva Ericának bűntudata támadt.
Alzheimer. Kitalálhatta volna, látva a
teljesen tiszta tudatállapot és a tökéletes
zavarodottság közötti gyors átmenetet.
Olvasta valahol, hogy az Alzheimer-
kóros betegek agya egyre közelebb
sodródik egy bizonyos határhoz, amelyen
túl már csak homály van.
Herman a feleségéhez lépett, és
finoman levette a kezét a füléről.
– Britta, kedves! Csak kiszaladtam
vásárolni. De már itt vagyok. Csitt!
Nincsen semmi baj. Minden rendben! –
A karjában ringatta az asszonyt, és a
motyogás fokozatosan abbamaradt.
A férfi felnézett Ericára. – Jobb, ha most
elmegy. És örülnék neki, ha nem is jönne
vissza.
– De a felesége mondott valamit…
Tudnom kell… – Ericának elakadt a
szava, miközben igyekezett elmagyarázni
a dolgot, de Herman csak bámult rá,
majd szigorúan azt mondta:
– Ne jöjjön vissza!
Erica úgy érezte magát, mint egy
betolakodó, miközben kisurrant a házból.
A háta mögül hallotta, hogy Herman
csitító hangon beszél a feleségéhez. De a
fejében Britta zavarodott hangja
visszhangzott, amely valami régi
csontokat említett. Mire gondolhatott?

A muskátlik különösen pompásak voltak

ezen a nyáron. Viola körbejárt, és
szeretettel szedegette le az elszáradt
szirmokat. A halott virágok
lecsipegetése elengedhetetlen volt, ha
azt akarta, hogy szépek maradjanak.
Mostanra a muskátliágyás nagyon is
mutatós lett. Minden évben lemetszette,
és gondosan kis cserepekbe ültette őket.
Amikor már elég nagyra nőttek, átültette
őket egy nagyobb cserépbe. A kedvence
a Mårbacka muskátli volt. Semmi sem
fogható a szépségéhez. Volt valami igéző
a finom rózsaszín virágokban és a kissé
suta, girbegurba tövekben, ami
elmondhatatlanul megrendítette. De a
lila is szép volt.
Sok muskátlirajongót ismert. Amióta a
fia bevezette az internet rejtelmeibe,
három különböző fórum tagja volt, és
négy hírlevelet olvasott. De a
legörömtelibbnek a Lasse Anrell[3]-lel
folytatott e-mail-váltást találta. Ha volt
valaki, aki jobban imádta a muskátlikat,
mint ő, akkor az Lasse. Azóta leveleztek
a muskátlikról, amióta Viola elment
Lasse egyik előadására. Sok kérdése
volt azon az estén, és a férfi dedikálta
neki az egyik muskátlikról szóló könyvét.
Azóta is tartják a kapcsolatot, és Viola
izgatottan várja az e-maileket, amelyek
rendszeresen érkeznek tőle. Erik sokat
piszkálta ezért, mondván, hogy viszonya
van Lasse Anrell-lel a háta mögött, és
hogy a muskátlikról való beszélgetés
csak a szerelmes évődésük kódja.
Eriknek még egy elmélete is volt, melyik
kifejezés mit jelenthet: a „rózsaszín
muskátli” különösen vonzotta, ezért
elkezdte úgy szólítani Violát. A nő
elpirult a gondolatra, de a pír hamar
eltűnt az arcáról, és a helyét könnyek
vették át. Az elmúlt napokban már
ezredjére eszmélt rá a szomorú tényre,
hogy Erik elment.
A talaj mohón felszívta a vizet,
amelyet óvatosan öntött a kis alátétekbe.
Fontos, hogy az ember ne locsolja túl a
muskátlit. A talajnak rendesen ki kell
száradnia két öntözés között. Bizonyos
értelemben ez volt az Erikhez fűződő
kapcsolatának jelképe is. Két növény
voltak, amelyeknek kiszikkadt a földje,
amikor találkoztak, és fennállt a
túllocsolás veszélye is. Ezért továbbra
is külön éltek, és csak akkor találkoztak,
amikor mindketten úgy érezték. Még az
elején megfogadták, hogy a kapcsolatuk
a kölcsönös gyengédség, szeretet és jó
beszélgetések jegyében fog telni. Amikor
csak kedvük szottyan hozzá.
A mindennapi élet csip-csup ügyei nem
nyomhatják rá a bélyegüket.
Amikor meghallotta, hogy kopognak
az ajtón, letette az öntözőkannát, és blúza
ujjával letörölte a könnyeit. Vett egy
mély levegőt, vetett egy utolsó pillantást
a muskátlikra, hogy erőt merítsen
belőlük, aztán az ajtóhoz ment.
[3] Svéd újságíró, író.
 Fjällbacka, 1943.

Nyugodj meg, Britta. Mi történt? Már

megint részeg? – Elsy a barátnője hátát
simogatta, hogy csitítsa, miközben az
ágyán ültek.
Britta bólintott. Próbált mondani
valamit, de csak hüppögni tudott. Elsy
magához húzta, miközben még mindig a
hátát simogatta.
– Csitt! Nemsokára elköltözhetsz.
Találsz munkát valahol. Elszakadhatsz
minden otthoni nyomorúságtól.
– És soha… soha nem jövök vissza –
szipogta Britta a barátnőjéhez bújva.
 Elsy érezte, hogy a blúza
átnedvesedik Britta könnyeitől, de nem
foglalkozott vele.
– Megint bántotta az anyádat?
Britta bólintott.
– Pofon vágta. Többet nem láttam.
Eljöttem. Bárcsak fiú lennék! Addig
ütöttem volna, amíg kék-zöld nem lett
volna.
– És akkor mi lenne ezzel a csinos
pofikával, ha fiú lennél? – kérdezte Elsy,
és nevetve megölelte Brittát.
Elég jól ismerte a barátnőjét ahhoz,
hogy tudja, egy kis hízelgéssel mindig
jobb kedvre lehet deríteni.
– Nagyon mókás – mondta Britta, de a
pityergése alábbhagyott. – De sajnálom
az öccseimet és a húgomat.
 – Nem sok mindent tehetsz – mondta
Elsy, miközben maga elé képzelte Britta
három testvérét.
Elszorult a torka a gondolatra, milyen
nyomorúságossá tette az apjuk az egész
család életét. Tord Johansson arról volt
hírhedt Fjällbackában, hogy ivott, mint a
gödény. Hetente többször megruházta a
feleségét, Ruthöt, aki annyira rémült
volt, hogy egy kendő mögé rejtette a
zúzódásait, ha kénytelen volt egy-egy
verés után a házon kívül mutatkozni.
Olykor a gyerekek is szenvedtek a
dühkitörésektől, de az ütéseket eddig
csak a két fiú kapta. A férfi még sosem
emelt kezet Brittára vagy a húgára.
– Bár meghalna! Esne a tengerbe és
fulladna bele, amikor részeg! – suttogta
Britta.
Elsy még szorosabban ölelte magához.
– Csitt! Ne mondj ilyeneket, Britta!
Biztos vagyok benne, hogy a gondviselő
Isten majd mindent megold így vagy úgy.
Anélkül, hogy bűnt követnél el azzal,
hogy a halálát kívánod.
– Isten? – kérdezte Britta keserűen. –
El sem talál a mi házunkhoz! Hiába ül
otthon az anyám minden vasárnap
imádkozva. Sokra ment vele, igazán!
Könnyen beszélsz te Istenről! A te
szüleid kedvesek, és nincsenek
testvéreid, akikkel versengened kellene,
vagy akikről gondoskodnod kellene!
Britta nem tudott semmit tenni ellene,
a keserűség bekúszott a hangjába.
Elsy elengedte a barátnőjét. Kedves,
de kissé éles hangon azt mondta:
– Nekünk sem mindig könnyű. Anya
annyit aggódik apa miatt, hogy napról
napra soványabb lesz. Amióta az
Öckerőt torpedótalálat érte, azt hiszi,
hogy apám minden útja, amelyet a
hajójával tesz, az utolsó lesz. Néha az
ablak előtt találom, ahogy bámul ki a
tengerre, mintha azért rimánkodna neki,
hogy hozza vissza az apámat.
– Hát szerintem ez azért nem ugyanaz
– felelte Britta szánalmasan szipákolva.
– Persze, hogy nem ugyanaz. Csak
azért mondtam… Mindegy is! – Elsy
tudta, hasztalan folytatni a beszélgetést.
Szerette a barátnőjét mindazért a
jóságért, amelyről tudta, hogy benne
lakozik, de Britta néha hihetetlenül önző
tudott lenni.
Hallották, hogy valaki jön fel a
lépcsőn, és Britta azonnal felült, majd
kétségbeesetten elkezdte letörölgetni a
könnyeket az arcáról.
– Látogatóitok vannak – mondta
Hilma.
A háta mögött Frans és Erik jelent
meg a lépcsőn.
– Sziasztok!
Elsy látta az anyján, hogy nem örül, de
magukra hagyta őket, miután azt mondta:
– Elsy, ne feledd, hogy még el kell
vinned Östermanéknak a ruhákat,
amelyeket kimostam. Tíz perc múlva
indulnod kell. És az apád is bármelyik
percben hazajöhet.
Miután távozott, Frans és Erik
kényelembe helyezte magát Elsy
szobájának padlóján, mivel
ülőalkalmatosság nem volt.
– Ez nem úgy hangzott, mintha örülne,
hogy átjöttünk – jegyezte meg Frans.
– Az anyám úgy tartja, a különböző
társadalmi osztályokból származó
emberek nem vegyülhetnek – felelte
Elsy. – Ti ketten felsőbb osztályból
származtok, bár azt nem tudom, miért
gondolják így.
Csintalan mosolyt küldött feléjük,
mire válaszul Frans kiöltötte a nyelvét.
Erik Brittára pillantott.
– Mi újság, Britta? – kérdezte halkan.
– Úgy tűnik, nem vagy valami jó bőrben.
– Semmi közöd hozzá – förmedt rá a
lány, és felszegte a fejét.
 – Lehet, hogy valami lányos dolog –
mondta Frans nevetve.
Britta rajongó pillantással és nagy
mosollyal díjazta. De a szeme még
mindig vörös volt.
– Miért csinálsz mindig mindenből
viccet, Frans? – kérdezte Elsy, és
összekulcsolta a kezét az ölében. – Az
embereknek néha vannak nehézségeik, te
is tudod. Nem mindenki olyan, mint te
meg Erik. A háború sok családnak jelent
kemény időket. Egyszer erre is
gondolhatnál.
– Engem miért keversz bele? –
kérdezte Erik sértetten. – Mindannyian
tudjuk, hogy Frans egy érzéketlen fráter,
de engem azzal vádolni, hogy nem
veszem tudomásul az emberek
szenvedését…
Megbántódva pillantott Elsyre, majd
felugrott és feljajdult, amikor Frans
megütötte a karját.
– Érzéketlen fráter? Könyörgök! Azok
a bolondok, akik arról beszélnek, hogy
valaki nem veszi tudomásul az emberek
szenvedését. Mintha csak nyolcéves
lennél! Legfeljebb. Nem tettek jót neked
azok a könyvek, amelyeket elolvastál.
Elég furcsa lettél tőlük! – Azzal Frans
megütögette ujjhegyével a halántékát.
– Ne is törődj vele! – mondta Elsy
fáradtan.
A fiúk állandó civódása néha
lehangolta. Olyan gyerekesek voltak.
A földszintről érkező zajokra azonban
felderült az arca.
 – Megjött apa!
Boldogan a három barátjára
mosolygott, majd elindult lefelé, hogy
lássa az apját. De félúton megtorpant,
mert ráébredt, hogy a vidám hangok,
amelyeket általában az apja érkezésekor
hallani szokott, teljességgel hiányoztak.
Ehelyett a szülei hangja olykor
felerősödött, máskor elhalkult, és nagyon
zaklatott volt. Amint meglátta az apját,
tudta, hogy valami nagy baj van. A férfi
arca hamuszürke volt, és az egyik
kezével a hajába túrt, amit mindig akkor
csinált, amikor nagyon aggódott valami
miatt.
– Apa? – szólalt meg Elsy tétován,
miközben érezte, hogy dörömböl a szíve.
Mi történhetett? Igyekezett elkapni
apja tekintetét, de látta, hogy a férfi
pillantása Erikre tapad, aki lejött utána.
Többször is szóra nyitotta a száját, de
aztán újra becsukta, egyetlen hangot sem
tudott kinyögni. Végül aztán kibökte:
– Erik, szerintem jobb, ha most
hazamész. A szüleidnek szükségük lesz
rád.
– Miért? Mi történt? – Aztán Erik a
szája elé kapta a kezét, amikor
ráeszmélt, hogy Elsy apja rossz híreket
készül mondani. – Axel? Meg…?
Képtelen volt befejezni a mondatot,
egyre csak nyelt, mintha úgy
megszabadulhatna a torkában lévő
gombóctól. Axel élettelen testének
látványa villant át az agyán. Hogy nézzen
most az anyja és az apja szemébe?
Hogyan…?
– Nem halt meg – felelte Elof, amikor
rájött, mire gondol a fiú. – Nem halt meg
– ismételte. – De a németek elkapták.
Erik arcára kiült a zavarodottság.
A megkönnyebbülés és az öröm, amelyet
annak hallatán érzett, hogy Axel nem halt
meg, gyorsan átadta a helyét az
aggodalomnak és a rémületnek, amikor
arra gondolt, hogy testvére az ellenség
kezébe került.
– Gyere! Hazakísérlek! – mondta
Elof.
Úgy tűnt, egész testét meggörnyeszti a
felelősség, hogy közölnie kell Axel
szüleivel, hogy a fiuk ezúttal nem tért
haza.
Paula elégedetten mosolygott, ahogy a
hátsó ülésen ült. Volt abban valami
kellemes és családias, ahogy Patrik és
Martin huzakodott egymással az első
ülésen. Pillanatnyilag éppen Martin
pocskondiázta hosszasan Patrik vezetési
stílusát, amely nem igazán hiányzott neki.
De nyilvánvaló volt, hogy kedvelik
egymást, és Paula már most igen tisztelte
Patrikot.
Eddig Tanumshede jó döntésnek
bizonyult. Attól a perctől kezdve, hogy
megérkezett, úgy érezte, mintha hazajött
volna. Annyi ideig lakott Stockholmban,
hogy már el is felejtette, milyen a
kisvárosi élet. Tanumshede talán
bizonyos értelemben arra a chilei
kisvárosra emlékeztette, ahol élete első
éveit töltötte. Más magyarázatot nem
talált arra, hogy alkalmazkodott ilyen
gyorsan. Semmi sem hiányzott neki
Stockholmból. De ez nem Stockholm
hibája volt. Rendőrtisztként a
legrosszabb dolgok legrosszabbikát
látta, és ez megrontotta a városról
kialakult képét. Őszintén szólva sosem
érezte otthon magát ott, gyerekkorában
sem. Ő és az anyja a bevándorlók korai
hullámával érkeztek, kiutaltak nekik egy
kis lakást Stockholm külvárosában,
olyan környéken, ahol sötét szemük és
fekete hajuk révén kilógtak a sorból.
Paula volt az egyetlen az osztályban, aki
nem Svédországban született. És ennek
ára volt. Minden nap minden egyes
percében megfizetett azért, hogy egy
másik országban látta meg a napvilágot.
Az sem segített, hogy egy év múltán már
tökéletesen beszélt svédül, akcentus
nélkül. Kívülálló volt.
A közhiedelemmel ellentétben a
rasszizmus a rendőrség kötelékén belül
már nem volt gond abban az időben,
amikor Paula a testület tagja lett.
A svédek végre hozzászoktak a más
országokból érkező emberekhez, és őt
már nem tartották bevándorlónak.
Részben azért, mert annyi éven át élt
Svédországban, részben pedig azért,
mert dél-amerikai származása révén nem
esett egy kategóriába a közel-keleti és az
afrikai menekültekkel. Gyakran gondolt
rá, milyen képtelenség, hogy csak azért
nem tekintik már bevándorlónak, mert
kevésbé idegen, mint az újonnan
érkezettek.
Az olyan embereket, mint Frans
Ringholm, ijesztőnek találta. Nem láttak
árnyalatokat, nem láttak változatokat.
Már első látásra készek voltak valakit
célpontnak tekinteni a puszta
megjelenése alapján. Ugyanaz a
diszkriminatív előítéletesség volt ez,
mint ami őt és az anyját arra
kényszerítette, hogy elmeneküljenek
Chiléből. Évszázados hiedelmek,
amelyek csak egyetlen utat, csak egyetlen
embertípust ismernek el, minden más
kiátkozott, s mint ilyen, a világrendjüket
fenyegető. Ringholm-féle emberek
mindig is léteztek. Emberek, akik azt
hitték, hogy az övék az ész és a hatalom
és az erő, hogy meghatározzák a normát.
– Mit mondtál, hányas házszám? –
fordult Martin Paulához, megszakítva a
nő gondolatait.
Paula lenézett a papírdarabra, amelyet
a kezében tartott.
– Hetes.
– Ott, ni! – mondta Martin, és az egyik
épületre bökött.
Patrik befordult, és leparkolt.
A Kullen negyedben voltak, a
sportpályákkal szemben álló tömbház
előtt.
 Az ajtón kicserélték a szokásos táblát
egy sokkal személyesebbre, amely fából
készült, és amelyre a Viola Pettersson
nevet elegánsan írták rá a kézzel festett
virágokból álló kör közepébe. A nőhöz,
aki ajtót nyitott, nagyon jól illett ez a
táblácska. Viola jó húsban volt, de
arányos volt a testfelépítése, és az
arcáról melegség sugárzott. Amikor
Paula meglátta romantikus, virágmintás
ruháját, arra gondolt, hogy egy
szalmakalap jól állna neki az ősz haja
tetején, amelyet kontyba tűzött fel.
– Jöjjenek be! – mondta Viola, és
félrehúzódott.
Paula elismerően nézett végig az
előszobán. A lakás nagyon más volt,
mint a sajátja, de tetszett neki. Sosem
járt még Provence-ban, de valahogy így
képzelte. Rusztikus vidéki bútorzat
virágmotívumokkal díszített szövetekkel
és festményekkel kombinálva. Belesett a
nappaliba, és látta, hogy ott is hasonló
stílus uralkodik.
– Csináltam kávét – mondta Viola, és
bevezette őket.
A dohányzóasztalon ízléses rózsaszín
virágokkal ékesített kávéskészlet állt,
egy tányéron sütemény.
– Köszönjük – felelte Patrik, és
óvatosan leült a kanapéra.
Miután túlestek a bemutatkozáson,
Viola mindenkinek kávét töltött, aztán
látszólag arra várt, hogy elkezdjék.
– Hogy csinálja, hogy olyan szépek
azok a muskátlik? – Paula azon kapta
magát, hogy ezt kérdezi, miközben
belekortyol a kávéba.
Patrik és Martin meglepetten nézett rá.
– Az enyémek mindig vagy
kirohadnak, vagy kiszáradnak –
magyarázta Paula.
Patrik és Martin még inkább felhúzta a
szemöldökét.
– Jaj, nem olyan nehéz – felelte Viola
büszkén. – Csak ügyeljen rá, hogy a föld
rendesen kiszáradjon két locsolás között.
Nem szabad túlöntözni őket. Nagyszerű
tippet kaptam Lasse Anrelltől. Azt
mondta, időnként trágyázzam meg őket
egy kis vizelettel. Ez a trükk, ha gondja
van velük.
– Lasse Anrell? – kérdezte Martin. –
Nem ő az Aftonbladet sportújságírója?
Mióta ért a muskátlikhoz?
Viola úgy nézett rá, mint aki nem akar
vesződni egy ilyen kérdés
megválaszolásával. Számára Lasse
elsősorban a muskátlik szakértője volt,
és a tény, hogy a férfi egyidejűleg
sportújságíró és tévés személyiség is
volt, nem nagyon zavarta.
Patrik megköszörülte a torkát.
– Amennyire tudjuk, ön és Erik
Frankel mondhatni rendszeresen
találkoztak egymással. – Tartott egy
szünetet, majd folytatta. – Nagyon…
Nagyon sajnálom, ami történt.
– Köszönöm – válaszolta Viola,
miközben lenézett a kávéscsészéjére. –
Igen, találkozgattunk. Erik néha itt is
maradt, talán kétszer havonta.
 – Hogy ismerkedtek meg? – kérdezte
Paula.
Nehéz volt elképzelni, hogyan
találkozhatott ez a két ember, látva,
milyen különböző az otthonuk.
Viola elmosolyodott. Paula észrevette,
hogy az arcán van két helyes kis
gödröcske.
– Erik előadást tartott a könyvtárban
pár évvel ezelőtt. Mikor is? Négy éve?
Bohuslän tartományról és a második
világháborúról volt szó, ha jól
emlékszem. Utána beszédbe elegyedtünk,
és… Az egyik dolog jött a másik után. –
Elmosolyodott az emlék hatására.
– Sosem járt nála? – Martin elvett egy
süteményt.
– Nem. Erik szerint egyszerűbb volt,
ha itt találkoztunk. Együtt él… élt a
bátyjával, tudja, és noha Axel sokat
utazott… Nem, Erik jobban szeretett ide
jönni.
– Említette valaha, hogy fenyegető
leveleket kapott? – kérdezte Patrik.
Viola bőszen rázta a fejét.
– Nem, soha. El sem tudom képzelni.
Mármint, miért fenyegetne meg valaki
egy nyugalmazott történelemtanárt?
Elgondolni is képtelenség.
– De a helyzet az, hogy igenis kapott
fenyegetéseket, bár jobbára csak
közvetve, a második világháború és a
nácizmus iránti érdeklődése miatt.
Bizonyos szervezeteknek böki a csőrét,
ha valaki olyan képet fest a
történelemről, amely nem vág egybe az ő
elgondolásaikkal.
– Erik nem festett semmilyen képet,
ahogy meggondolatlanul mondta – felelte
Viola, és hirtelen harag villant a
szemében. – Elhivatott történész volt,
nagy gonddal kezelte a tényeket, és
rendkívül kényesen ragaszkodott az
igazsághoz, ahogy a dolgok valójában
történtek, nem pedig ahogy ő vagy mások
látni szeretnék. Erik nem festett
semmilyen képet. Ő kirakósokat rakott
össze. Lassan, darabról darabra,
kitalálta, hogy voltak a dolgok a
múltban. Egy kis darab kék ég ide, egy
darabka zöld mező oda, míg végül
megmutathatta az eredményt nekünk,
többieknek. Na, nem mintha a végére ért
volna már – mondta. Szemébe újra
gyengédség költözött. – Egyre több tény
és esemény várt feltárásra.
– De miért rajongott annyira a
második világháborúért? – tudakolta
Paula.
– Miért rajong valaki valamiért?
Maga miért szereti a muskátlit? Miért
nem a rózsát? – Viola széttárta a karját,
de ugyanebben a pillanatban az
arckifejezése tépelődő lett. – Erik
esetében nem kell Einsteinnek lenni
ahhoz, hogy az ember kitalálja. Ami a
testvérével a háború alatt történt, nagy
hatással volt rá. Sosem beszélt nekem
erről, vagyis legfeljebb egyszer, és ez
volt az egyetlen alkalom is egyben,
amikor ittasnak láttam. Ekkor láttam
utoljára.
 A hangja elcsuklott, és eltartott pár
percig, mire annyira összeszedte magát,
hogy folytatni tudja.
– Betoppant, anélkül hogy előre szólt
volna. Már önmagában ez is szokatlan
volt, de az, hogy láthatóan túl sokat ivott,
egyenesen hallatlan. Az első dolog, amit
a megérkezése után tett, az volt, hogy
odament a bárszekrényhez, és töltött
magának egy nagy adag whiskyt. Aztán
leült ide, a kanapéra, és elkezdett
beszélni, miközben nyakalta a whiskyt.
Nem sokat értettem abból, amit mondott,
számomra csak részeg motyogásnak
hangzott. De annyit azért kihámoztam
belőle, hogy Axelről van szó. Meg arról,
hogy mi mindenen kellett
keresztülmennie, amikor koncentrációs
táborban volt. És hogy ez milyen
hatással volt a családra.
– Azt mondja, ekkor látta utoljára
Eriket? De miért? Miért nem találkoztak
nyáron? Nem aggódott, hol maradhat?
Viola arca eltorzult, ahogy próbálta
visszatartani a könnyeit. Végül rekedten
azt mondta:
– Mert Erik szakított velem. Éjfél
körül sétált ki innen, bár a botorkált
talán jobb szó lenne, és az utolsó dolog,
amit mondott, az volt, hogy búcsút kell
vennünk egymástól. Megköszönte az
együtt töltött időt, és megcsókolta az
arcom. Aztán távozott. Azt hittem, csak
részeg hablatyolás volt. Másnap úgy
viselkedtem, mint akinek elment az esze,
egész nap csak ültem és a telefont
bámultam, arra várva, hogy felhívjon, és
megmagyarázza ezt az egészet, vagy
bocsánatot kérjen. Vagy akármi. De nem
hallottam többet róla. És az ostoba,
ostoba büszkeségem megakadályozott
abban, hogy én hívjam fel őt. Ha
megtettem volna, talán nem lett volna
egyedül… – A sírás beléfojtotta a szót,
és nem tudta befejezni a mondatot.
De Paula megértette. A kezét Violáéra
tette, és szelíden azt mondta:
– Semmit sem tehetett. Honnan
tudhatta volna?
Viola vonakodva bólintott, és
letörölte a könnyeit a kézfejével.
– Emlékszik rá, mikor volt itt? –
kérdezte Patrik.
– Megnézem a naptárban – felelte
Viola, és úgy állt fel, mint aki hálás,
hogy csinálhat valamit. – Minden napra
vannak jegyzeteim, szóval ki fogom
okoskodni.
Elhagyta a szobát, és nem is tért
vissza egy darabig.
– Június tizenötödikén – mondta,
amikor ismét bejött. – Emlékszem, aznap
délután fogorvosnál voltam, úgyhogy
biztos vagyok a dátumban.
– Rendben, köszönjük – mondta
Patrik, és felállt.
Miután elköszöntek Violától, és ismét
kint álltak az utcán, mindannyian
ugyanarra gondoltak. Mi történhetett
június tizenötödikén, amitől Erik rá nem
jellemző módon berúgott és szakított
Violával? Mi történhetett?
– Nyilvánvalóan nem bír vele.
– De Dan, igazságtalan vagy! Hogy
lehetsz biztos benne, hogy te nem
követted volna el ugyanezt a hibát? –
Anna a konyhapultnak dőlt, karba tette a
kezét, és a férfira meredt.
– Jaj, ne már! Én biztosan nem! – Dan
szőke haja az égnek állt, mert
idegességében összeborzolta.
– Jól van. És te vagy az, aki teljesen
komolyan azt hitte, hogy betörtek
éjszaka, és megették a csokoládét a
spájzban. Ha nem találtam volna meg a
csokipapírt Lina párnája alatt, még
mindig a tolvajt keresgélnéd, akinek
maszatos a szája. – Anna visszafojtotta a
nevetését, és érezte, ahogy a dühe
csillapodik.
 Ahogy ránézett, Dan szája lassan
mosolyra húzódott.
– De azt be kell látnod, hogy nagyon
meggyőző volt, amikor azt állította, hogy
ártatlan.
– Igen, az volt. Ez a gyerek Oscart fog
kapni, ha felnő. De tartsd észben, hogy
Belinda pont ilyen meggyőző tud lenni.
Nem lep meg, hogy Pernilla hitt neki. És
nem lehetsz biztos benne, hogy te nem
tetted volna.
– Jól van, jól van – mondta Dan
durcásan. – De fel kellett volna hívnia a
barátnő szüleit, hogy ellenőrizze. És én
ezt biztosan megtettem volna.
– Igen, te talán igen. És mostantól
biztosan Pernilla is meg fogja tenni.
– Miért beszélgettek anyuról? –
Belinda jött lefelé a lépcsőn. Még
mindig hálóingben volt, a haja kócosan
meredezett a szélrózsa minden irányába.
Nem volt hajlandó kimászni az
ágyból, amióta hazahozták Ericáéktól
szombat reggel; másnapos volt, és
láthatóan lelkiismeret-furdalás gyötörte.
A bűntudat nagyrészt elmúlt azóta, és a
düh vette át a helyét, amely állandó
kísérőjévé vált.
– Nem kifejezetten az anyádról
beszélgetünk – mondta Dan
elcsigázottan, mert érezte, hogy újabb
vita áll küszöbön.
– Már megint az anyámat
pocskondiázzátok? – dörrent rájuk
Belinda, miközben Anna felé fordult.
Anna vetett egy beletörődő pillantást
Danra, majd higgadtan azt mondta:
– Sosem mondtam semmi rosszat az
anyádról, és ezt te is tudod. Úgyhogy ne
beszélj velem ilyen hangon.
– Olyan hangon beszélek, amilyenen
akarok! – ordította Belinda. – Ez az én
házam, nem a tiéd! Úgyhogy fogd a
szaros kölykeidet, és takarodj innen!
Dan tett egy lépést előre, a szeme
villámokat szórt.
– Ne merj így beszélni Annával! Ez az
ő otthona is. És ugyanez vonatkozik
Adrianra és Emmára is. És ha nem
tetszik…
Alig ejtette ki a szavakat a száján,
rádöbbent, hogy ez a legrosszabb, amit
mondhat.
– Nem, nem tetszik! Összerámolok, és
megyek anyához! És ott is maradok, amíg
ez a nő és a kölykei el nem költöznek!
Belinda sarkon fordult, és felrobogott
az emeletre. Dan és Anna összerezzent,
amikor a szobája ajtaja becsapódott.
– Talán igaza van, Dan – mondta Anna
fakó hangon. – Talán kicsit túl gyorsan
történtek a dolgok. Úgy értem, nem volt
túl sok ideje hozzászokni az új
helyzethez, mert máris megjelentünk, és
betolakodtunk az otthonába és az
életébe.
– Tizenhét éves, az isten szerelmére!
De úgy viselkedik, mint egy ötéves!
– Meg kell értened az ő nézőpontját
is. Nem lehet könnyű neki. Érzékeny
korban volt, amikor elváltatok
Pernillával…
 – Jaj, nagyon köszönöm! Mintha
szükségem lenne erre a lelkiismeret-
furdalásra! Tudom, hogy az én hibám
volt a válás, úgyhogy nincs rá szükség,
hogy a képembe vágd!
Azzal ridegen elmasírozott Anna
mellett, ki az ajtón. Másodjára vágódott
be egy ajtó olyan dörrenéssel, hogy
beleremegtek az ablaktáblák. Anna
másodpercekig állt mozdulatlanul a
konyhapult mellett. Aztán lerogyott a
földre, és sírt.
 Fjällbacka, 1943.

Hallom, a németek végül kézre kerítették

az orvos fiát.
Vilgot örömmel kuncogott, miközben
felakasztotta a kabátját a kampóra az
előszobában. Odaadta az aktatáskáját
Fransnak, aki lerakta a szokásos helyre,
a széknek támasztva.
– Ideje volt. Én hazaárulásnak hívom,
amit csinált, de az emberek olyan birkák.
Csak követik a tömeget, és parancsszóra
bégetnek. Csak az olyanok mernek
függetlenül gondolkodni, és olyannak
látni a dolgokat, amilyenek, mint én.
Higgy nekem, Axel Frankel hitszegő
volt. Remélem, rövid úton végeznek
vele.
Vilgot bement a társalgóba, és
belesüppedt a kedvenc karosszékébe.
Frans a sarkában maradt, mire Vilgot
felpillantott rá.
– Hé, hol az italom? Miért vagy ilyen
lassú ma?
Ingerültnek hangzott, és Frans a
bárszekrényhez sietett, hogy töltsön egy
kupicával az apjának. Kisfiú kora óta ez
volt a szokásuk. Az anyja nem örült
kifejezetten, hogy Fransnak kell italt
öntenie ilyen fiatalon, de mint általában,
most sem volt beleszólása a dologba.
– Ülj le, fiam, ülj le! – Vilgot
határozottan megragadta a poharat, és
nagylelkűen a szomszédos karosszékre
mutatott.
Franst megcsapta az alkohol szaga,
amikor leült. Az ital, amelyet az apjának
töltött, nyilvánvalóan nem az első volt
neki aznap.
– Az apád nagyszerű üzletet kötött ma,
hadd mondjam el. – Vilgot előrehajolt,
és az alkoholszag megtöltötte Frans
orrát. – Aláírtam egy szerződést egy
német céggel. Egy kizárólagos
szerződést. Én leszek az egyetlen
szállítmányozójuk Svédországban. Azt
mondták, nehezen találtak üzletfelet, és
el is hiszem.
Vilgot felkuncogott, hatalmas hasa
beleremegett. Lehúzta az italt, és Frans
felé nyújtotta a poharat.
 – Tölts még egyet!
A szeme fátyolos volt az alkoholtól.
Frans keze remegett kissé, amikor
elvette a poharat. Mindig remegett,
amikor kitöltötte az aromás szeszt, és
mellé cseppent kicsit.
– Önts egyet magadnak is – mondta
Vilgot.
Inkább hangzott parancsnak, mint
kínálásnak. Pedig az volt. Frans letette
az apja teli poharát, és vett egy üreset
magának. Most már nem remegett a keze,
amikor csurig töltötte. Feszült
figyelemmel odavitte mindkét poharat az
apjához. Vilgot a magasba emelte a
sajátját, amikor Frans leült.
– Fenékig, fiam!
Frans érezte, hogy az ital égeti a
torkát, végig, egészen a gyomráig, ahol
meleg gombócként ült meg. Az apja
vigyorgott. Egy alkoholcsepp csordogált
végig az állán.
– Hol az anyád? – kérdezte halkan.
Frans a fal egy pontjára bámult.
– Meglátogatja a nagymamát, és csak
későn ér haza.
A hangja tompa volt és cincogó,
mintha másvalaki adta volna ki magából.
Valaki odakintről.
– Nagyszerű. Akkor nyugodtan
beszélgethetünk. Gyerünk, fiam, még
egyet!
Frans tudatában volt, hogy az apja le
sem veszi róla a szemét, ahogy megy
újratölteni a poharakat. Ez alkalommal
nem hagyta az üveget a bárszekrénynél,
hanem magával vitte. Vilgot elismerően
mosolygott, és újabb adagért tartotta a
poharát.
– Rendes gyerek vagy, Frans.
Az alkohol megint égette a torkát,
mígnem valami kellemes érzéssé
szelídült valahol a rekeszizma
környékén. A körvonalak elkezdtek
elmosódni körülötte. Mintha
folyamatosan két világ közt lebegett
volna, és nem tudta, mikor lépte át a
valóság határait.
Vilgot hangja ellágyult.
– Sok ezer tallért kereshetek ezen az
üzleten, csak az elkövetkezendő pár
évben. És ha a németek fenntartják a
hadi felszerelés iránt támasztott
igényüket, akkor lényegesen többet is.
Talán milliókat. Megígérték, hogy
összehoznak más cégekkel is,
amelyeknek szükségük van a
szolgáltatásainkra. Most, hogy betettem a
lábam…
Vilgot szeme csillogott a gyenge
fényben. Megnyalta a szájszélét.
– Egy nap sikeres üzletet fogsz
átvenni, Frans. – Kinyújtotta a karját, és
a fia lábára tette a kezét. – Eljön a nap,
amikor Fjällbackában mindenkit
elküldhetsz a büdös francba. Miután a
németek felülkerekednek, eljön a mi
időnk. Több pénzünk lesz, mint
amennyiről azok az eszelősek valaha is
álmodhatnak. Igyál egyet az apáddal, és
koccintsunk a nagyszerű jövőre!
Vilgot felemelte a poharát, és
Fransénak koccintotta, amelyet a fiú
ismét csordultig töltött.
A jóllét érzése szétterült Frans
mellkasában, amikor egy újabb
pohárköszöntő után még egyet ivott az
apjával.
Gösta éppen elkezdett egy golfjátszmát a
számítógépén, amikor meghallotta
Mellberg lépteit a folyosón. Gyorsan
bezárta a játékot, és felkapott egy
jelentést, majd úgy tett, mint aki nagyon
belemélyedt az olvasásba. Mellberg
léptei közeledtek, de valahogy
másmilyenek voltak. És mi ez a különös,
morgó hang? Gösta hátrébb gurult a
székével, hogy kidughassa a fejét a
folyosóra. Az első dolog, amelyet
meglátott, Ernst volt, aki Mellberg előtt
poroszkált, miközben hosszú nyelvét
lógatta, mint általában. Mögötte jött egy
furcsán meggörnyedt, nehézkesen
csoszogó alak. Nagyon úgy festett, mint
Mellberg, és mégsem.
– Mi az ördögöt bámulsz?
A hang és a hangnem határozottan a
főnökéé volt.
– Mi történt veled? – kérdezte Gösta.
Mostanra Annika is kikandikált a
konyhából, ahol Maját etette.
Mellberg érthetetlenül motyogott
valamit.
– Tessék? – kérdezte Annika. – Mit
mondasz? Nem hallom.
Mellberg mogorván ránézett, aztán azt
felelte:
– Salsaórákat veszek. Van ezzel
valami gond?
 Gösta és Annika elhűlve sandított
egymásra. Aztán azon küzdöttek, hogy
rendes arcot vágjanak.
– Nos? – kiáltotta Mellberg. – Semmi
gúnyos megjegyzés? Valaki? Csak mert
számtalan lehetőségem van a fizetések
megnyirbálására itt az őrsön.
Azzal bevágta irodája ajtaját.
Annika és Gösta másodpercekig
bámulta a csukott ajtót, de aztán nem
tudták tovább türtőztetni magukat.
Könnyesre nevették magukat, de
igyekeztek minél csendesebben lenni.
Gösta megbizonyosodott róla, hogy
Mellberg ajtaja még mindig csukva van,
majd átosont Annikához a konyhába, és
azt suttogta:
– Azt mondta, salsázni jár? Tényleg
ezt mondta?
– Attól tartok, igen – felelte Annika,
miközben pulóvere ujjával törölgette a
könnyeit.
Maja rajongva nézett rájuk, ahogy ott
ült az asztalánál, előtte egy tányér.
– De miért? Mi a fene ütött belé? –
kérdezte Gösta hitetlenkedve, miközben
elképzelte a jelenetet.
– Hát, mindenesetre most hallottam
róla először. – Annika még mindig
nevetett, és megrázta a fejét, majd leült,
hogy folytassa Maja etetését.
– Láttad, hogy kivolt? Úgy nézett ki,
mint az a figura a Gyűrűk urából.
Gollam. Így hívják? – Gösta minden
igyekezetét latba vetve próbálta utánozni
Mellberg mozgását, és Annika a szájára
tapasztotta a kezét, hogy ne fakadjon
hahotára. – Salsa! Igazi ökölcsapás
lehetett Mellberg testének. Nem tornázott
már… Nos, soha. Az is rejtély
számomra, hogy csinálta meg a
rendőrtisztin a testgyakorlatokat.
– Az alapján, amit tudunk,
fiatalkorában sportos lehetett. – Annika
belegondolt abba, amit az imént mondott,
aztán megrázta a fejét. – De nem hiszem.
Te jóságos ég, ez bearanyozza a
napomat. Mellberg salsázni jár! Mi jöhet
még?
Egy kanálnyi ételt emelt Maja
szájához, de a gyerek makacsul
elfordította a fejét.
– Ez az apróság nem hajlandó enni.
De ha nem veszem rá, hogy legalább
néhány kanálnyit lenyeljen, soha többé
nem fogják rám bízni. – Annika
felsóhajtott, és tett egy újabb kísérletet
rá, de Maja szája olyan bevehetetlen
maradt, mint a Fort Knox katonai bázis.
– Megpróbáljam én? – kérdezte
Gösta, és a kanálért nyúlt.
Annika meglepetten nézett rá.
– Te? Hát jó, hajrá! De légy kitartó!
Gösta nem válaszolt, miközben helyet
cserélt Annikával, és leült Maja mellé.
Lerázta a hatalmas falat felét, amelyet
Annika a kanálra vett, aztán felemelte a
kanalat a levegőbe.
– Brrr, brrr, brrr, itt jön a kis repülő!
– Úgy mozgatta körbe-körbe a kanalat,
mintha repülőgép lenne, amiért Maja
osztatlan figyelmével ajándékozta meg. –
Brrr, brrr, brrr, itt jön a kis repülő, és
egyenesen berepül a…
Maja szája a tervnek megfelelően
kinyílt, és a spagettivel meg húsos
szósszal megrakott repülőgép berepült,
hogy landoljon.
– Mmm, de finom! – mondta Gösta, és
egy kicsit több ételt vett a kanálra. –
Sihuhu, sihuhu, sihuhu, most meg egy
vonat jön. Sihuhu, sihuhu, sihuhu, és már
megy is be az alagútba. – Maja szája
megint kinyílt, és a spagettit elnyelte az
alagút.
– Nem hiszem el! – mondta Annika
levegőért kapkodva. – Ezt meg hol
tanultad?
– Ó, semmiség – felelte Gösta
szerényen.
 De büszkén mosolygott, amikor a
versenyautó megkezdte száguldását a
hármas számú falattal.
Annika leült a konyhaasztalhoz, és
figyelte, hogyan üríti ki Gösta lassan a
tányért, amely Maja előtt állt. A kislány
minden egyes falatot lenyelt.
– Tudod mit, Gösta? – szólalt meg
Annika. – Az élet néha olyan
igazságtalan!
– Gondolkodtatok már
örökbefogadáson? – tudakolta Gösta, de
nem nézett a nőre. – Az én időmben nem
volt bevett szokás. De ma én nem
teketóriáznék. Úgy tűnik, minden
második gyereket úgy fogadták örökbe.
– Már beszéltünk róla – felelte
Annika, miközben ujjbegyével karikákat
rajzolt a terítőre. – De még nem lett
belőle semmi. Mindent megteszünk, hogy
kitöltsük az életünket valami mással, ami
nem egy gyerek… de…
– Még nem késő – mondta Gösta. –
Ha most elkezditek, nem fog túl sokáig
elhúzódni. A gyerek bőrszíne nem
számít, úgyhogy válasszátok azt az
országot, ahol a legrövidebb a várólista.
Annyi gyerek van, akinek otthonra van
szüksége. Ha gyerek lennék, áldanám az
eget, ha te és Lennart fogadnátok örökbe.
Annika nagyot nyelt, és az ujjaira
nézett, amelyek a terítőt babrálták. Gösta
szavai a felszínre hoztak valamit benne,
valamit, amit ő és Lennart az utóbbi
években elfojtott. Talán féltek. A sok
kudarc után, a sok meghiúsult
reménykedés után. De talán elég erősek
hozzá. Talán megtehetnék, talán
lehetnének bátrak. Mert a szeretet érzése
még ott volt, erősebben, mint valaha.
Semmi sem tudta elnyomni a vágyat,
hogy egy gyermeket tartson a karjában,
hogy legyen egy gyereke, akit szerethet.
– Hát jobban tenném, ha dolgoznék
kicsit – mondta Gösta, majd felállt,
anélkül hogy Annikára nézett volna.
Megcirógatta Maja fejét. – De legalább
evett valamit, úgyhogy Patriknak nem
kell aggódnia, hogy éhen hal, ha
legközelebb is itt hagyja nekünk.
Már éppen indult volna ki a
konyhából, amikor Annika gyorsan azt
mondta:
– Köszi, Gösta!
 A férfi zavartan bólintott. Aztán eltűnt
az irodájában, és becsukta az ajtót maga
mögött. Leült a számítógépe elé, és
bámult a képernyőre, de nem látta.
Helyette Maj-Britt arcát látta maga előtt.
És a fiúét, aki csak néhány napot élt.
Annyi év eltelt már azóta. Egy
örökkévalóság. Majdnem egy egész
emberöltő. De még mindig érezte, ahogy
a kis kéz megszorította az ujját.
Gösta sóhajtva nyitotta meg a
golfjátékot.

Három órára Ericának sikerült túljutnia

a Brittánál tett katasztrofális látogatáson.
Ez alatt az idő alatt öt oldalt írt meg az
új könyvéből. Aztán a gondolatai
visszatértek Brittához, és feladta a
kísérletet, hogy tovább írjon.
Mélységesen szégyellte magát, amikor
elhagyta Britta otthonát. Nehezére esett
elfelejtenie Herman arckifejezését,
amikor meglátta a konyhaasztalnál a
felesége mellett, aki teljesen
összeomlott. Erica megértette a
reakcióját. Borzalmas tapintatlanság volt
tőle, hogy nem vette figyelembe a
jeleket. Ugyanakkor nem igazán bánta
meg, hogy felkereste Brittát.
Fokozatosan egyre több kirakósdarabkát
gyűjtött össze. Kuszák és homályosak
voltak, de elkezdett kirajzolódni belőlük
az anyja képe – és ez sokkal teljesebb
kép volt, mint amilyen benne élt eddig.
Különös, hogy sosem hallotta Erik,
Britta és Frans nevét. Anyjának élete egy
szakaszában nagyon fontosak lehettek.
De úgy tűnt, egyikük sem tartotta a
kapcsolatot a másikkal, miután felnőttek,
noha mindannyian a kis Fjällbackában
éltek.
Mind Axel, mind Britta melegszívű,
merengő fiatal lánynak írta le Elsyt, amit
Erica nehezen tudott összeegyeztetni az
anyjáról való emlékeivel. Azt nem
mondaná, hogy az anyja gonosz lett
volna, de olyan tartózkodó volt, olyan
zárkózott, hogy úgy tűnt, mintha minden
melegség, amelyet valaha birtokolt,
kihunyt volna benne sokkal Erica és
Anna születése előtt. Ericát hirtelen
elborította a bánat, amikor arra a sok
mindenre gondolt, amit kihagyott. Olyan
dolgok voltak ezek, amelyeket soha nem
pótolhat. Az anyja elment, meghalt egy
autóbalesetben négy évvel ezelőtt,
Toréval, Erica és Anna apjával együtt.
Erica már nem hozhatja vissza őket, nem
kaphat a veszteségeiért kárpótlást, nem
könyöröghet, esdekelhet semmiért, nem
vádolhatja semmivel az anyját. Az
egyetlen, amit tehet, hogy reméli,
tisztázódnak a dolgok. Mi történt azzal
az Elsyvel, akit Axel és Britta ismert?
Mi történt a meleg, jószívű Elsyvel?
Erica gondolatait félbeszakította, hogy
valaki kopogott a bejárati ajtón, mire
felkelt, hogy kinyissa.
– Anna? Gyere be! – A nagy testvér
éleslátásával azonnal észrevette, hogy
Anna szeme piros. – Mi a baj? –
kérdezte, és sokkal aggodalmasabbnak
hangzott a hangja, mint ahogy akarta.
Anna annyi mindenen ment át az
elmúlt években, Erica pedig sosem volt
képes letenni az anyaszerepről, amelyet
felvett mellette, amikor felnőttek.
– Csak a két külön család
összeolvasztásának nehézségei – mondta
Anna erőtlen nevetéssel. – Nem mintha
nem tudnám kezelni, de szeretnék
beszélgetni róla.
– Akkor beszélgessünk! – felelte
Erica. – Töltök neked egy csésze kávét,
és ha feltúrom a konyhaszekrényt, talán
valami nyalánkságot is találok, amellyel
vigasztalódhatunk.
– Ez azt jelenti, hogy már nem
fogyókúrázol, most, hogy férjezett
asszony lettél? – kérdezte Anna.
 – Ebbe ne menjünk bele! – sóhajtott
Erica, miközben a konyha felé indult. –
Egy hetet ülök az íróasztalomnál, és
máris vehetek magamnak új nadrágot.
Ebben már olyan vagyok, mint a kötözött
sonka.
– Pontosan tudom, mire gondolsz –
válaszolta Anna, és leült az asztalhoz. –
Amióta Danhoz költöztem, úgy érzem,
kilókat szedtem fel. És az sem segít,
hogy Dan képes mindent felhabzsolni,
amit csak lát, anélkül hogy egy dekát is
hízna.
– Hát ezt nem lehet nem zokon venni
tőle – mondta Erica, és egy kis
süteményt tett egy tányérra. – Még
mindig fahéjas csigát reggelizik?
– Úgy érted, akkor is ezt csinálta,
amikor jártatok? – nevetett fel Anna. –
Gondold el, milyen nehéz meggyőzni a
gyerekeket az egészséges reggeli
fontosságáról, miközben Dan ott ül, és a
szemük láttára forró kakaóba tunkolja a
fahéjas csigát.
– Patrik a sajtos kaviáros szendvicset
mártogatja forró kakaóba, ez sem jobb.
Na, de mi történt? Megint Belinda
balhézott?
– Aha, pont ez a bökkenő, meg
egyébként is minden úgy félresiklott.
Dan és én ezért kezdtünk veszekedni,
aztán… – Anna boldogtalannak tűnt,
ahogy elvett egy süteményt a tányérról. –
Nem igazán Belinda hibája, ezt
próbálom elmagyarázni Dannak. Csak
egy helyzetre reagál, amely új neki, és
nem az ő választása volt. És igaza van.
Ő nem akart engem, és még két gyereket
is rásóztunk.
– Hát ez igaz, de ettől még
viselkedhetne rendesen. És ez Dan
dolga. Dr. Phil szerint egy ilyen korú
gyereket a nevelőszülő nem tud
megfegyelmezni.
– Dr. Phil? Az a tévés pszichomókus?
– Anna úgy nevetett, hogy félrenyelt egy
morzsát, és köhögni kezdett. – Erica,
látom, legfőbb ideje volt, hogy hátat
fordíts a gyesnek. Dr. Phil?
– Ha tudni szeretnéd, igenis sokat
tanultam Dr. Phil műsorából – felelte
Erica sértetten.
Senki sem vihette el szárazon, ha a
bálványával viccelődött. Dr. Phil
tévéshow-ja volt napjai fénypontja az
elmúlt évben, és újabban eldöntötte,
hogy írás közben is tart ebédszünetet,
hogy megnézhesse a műsort.
– De gondolom, van benne valami
igazság – ismerte el Anna húzódozva. –
Úgy érzem, hogy Dan vagy nem veszi
elég komolyan a dolgokat, vagy túl
komolyan veszi őket. Péntek óta vért
izzadtam, hogy megakadályozzam, hogy
összerúgja a port Pernillával a
gyereknevelés kérdésében. Folyton azt
hajtogatja, hogy nem tud megbízni benne,
hogy vigyáz… Nos, nagyon felhúzta
magát. És az egész vita kellős közepén
Belinda lejött, és akkor úgy igazándiból
elszabadult a pokol. Belinda nem akar
velünk élni, ezért Dan feltette egy
munkedali buszra.
– És hogy boldogul Emma és Adrian?
– Erica újabb süteményt vett el a
tányérról.
Jövő héten folytatja a fogyókúráját.
Egészen biztosan. De ezen a héten bele
kellett rázódnia az írásba, egyébként
meg…
– Eddig elég jól, lekopogom –
kopogtatta meg Anna a konyhaasztalt. –
Bálványozzák Dant és a lányokat, úgy
hiszik, jó dolog, ha vannak nővéreik.
Úgyhogy egyelőre ezen a téren nincs baj.
– És mi van Malinnal és Lisennel? Ők
hogy viselik? – Erica Belinda húgaira
utalt, akik tizenegy és nyolcévesek
voltak.
– Velük is rendben van minden.
Szeretnek Emmával és Adriannal
játszani, engem meg elviselnek legalább.
Főleg Belindával vannak gondok. De
olyan korban van, tudod, amikor
bonyolult az élet. – Anna sóhajtott egyet,
és újabb süteményért nyúlt. – Veletek mi
van? Hogy mennek a dolgok? Haladsz a
könyvvel?
– Megyeget, azt kell mondanom.
A kezdet mindig nagyon lassú. Sok
kutatási anyagot kell feldolgoznom,
ráadásul sok találkozót is szerveztem.
De kezd összeállni a kép. Csak… –
Erica vacillált.
Mélyen a lelkében gyökerezett az
ösztön, hogy megvédje a húgát, de úgy
határozott, Annának joga van tudni, mi
foglalkoztatja újabban. Az elején kezdte,
és gyorsan felvázolta húgának, mi volt az
éremmel és a többi holmival, amelyet
Elsy ládájában talált. Mesélt a
naplókról, és arról, hogy többekkel
beszélt az anyjuk múltjáról.
– De miért nem szóltál nekem erről
eddig? – kérdezte Anna.
Erica zavartan fészkelődött.
– Hát, ööö, tudom, hogy kellett volna,
de… Tényleg számít? Most elmondtam,
nem?
Úgy tűnt, Anna mérlegeli, hogy vitát
nyisson-e a kérdésről, de aztán látszólag
úgy döntött, hogy annyiban hagyja.
– Mindent látni szeretnék – mondta
tömören.
Erica gyorsan felpattant,
megkönnyebbülten, hogy a húga nem áll
neki kiabálni, amiért elmulasztotta
megosztani vele azt, amit felfedezett.
– Persze. Megyek, lehozok mindent. –
Felszaladt a dolgozószobájába.
Amikor visszaért, letette a holmit a
konyhaasztalra: a naplókat, a gyerekruhát
és a vaskeresztet.
Anna nagyot nézett.
– Hogy a pokolba került ez hozzá? –
kérdezte, miközben fogta a kitüntetést, és
a tenyerében tartva feszülten méregette.
– És ez? Kié lehetett? – A magasba
emelte a foltos ruhát. – Ez rozsda rajta?
Közelebb hajolt, hogy megvizsgálja a
foltokat, amelyek a ruha nagy részét
beborították.
– Patrik szerint vér – mondta Erica,
mire Anna összerezzent.
 – Vér? De miért őrzött volna meg
anya egy véres gyerekruhát egy ládában
a padláson? – Undorodó pillantással
ledobta a ruhát az asztalra, és felkapta a
naplókat.
– Van bennük olyasmi, ami gyereknek
nem való? – kérdezte, és meglengette a
kék naplókat. – Valami pajzán történet,
amely egy életre földhöz vág, ha
elolvasom?
– Semmi ilyesmi – nevetett Erica. –
Ne aggódj. Semmi korhatáros. Igazából
nincs is bennük sok minden. Csak a
családi élet jelentéktelen leírása. De van
valami, ami kíváncsivá tett.
Erica először érezte úgy, hogy képes
szavakba önteni azt, ami egy ideje már
ott ólálkodott a tudata peremén.
 – Micsoda? – kérdezte Anna,
miközben végiglapozta a füzeteket.
– Hát hogy volt-e még naplója. Ezek,
amelyeket a ládában találtam, csak 1944
májusáig tartanak, ekkor telt be a
negyedik füzet. Ennyi. Persze az is lehet,
hogy anya belefáradt a naplóírásba. De
ha így lett volna, vajon teleírja a
negyedik füzetet? Furcsa lett volna.
– Vagyis szerinted vannak még
valahol naplók? De mi mást
mondhatnának, mint amiről már úgyis
olvastál? Mármint nem úgy tűnik, mintha
anyának különösebben izgalmas élete
lett volna. Megszületett, felnőtt,
találkozott apával, megszülettünk mi, és
aztán… Mi lehetett még?
– Ne mondj ilyet! – csattant fel Erica.
 Azon tűnődött, vajon mennyi
mindenbe avassa be a húgát. Nem volt a
kezében semmi biztos, csak a megérzés
súgta neki, hogy a vaskereszt és a véres
ruha egyéb felfedezésekhez vezethet,
vagy esetleg felfedheti azt, ami
beárnyékolta az életüket – az övét és
Annáét.
Vett egy nagy levegőt, és részletesen
elmondta, miről beszélt Erikkel, Axellel
és Brittával.
– Szóval átmentél Axel Frankelhez,
hogy elkérd tőle az érmet, mindössze
néhány nappal az után, hogy holtan
találták az öccsét? Uramisten, biztos
igazi dögkeselyűnek nézett! – mondta
Anna azzal a kíméletlen őszinteséggel,
amelyre csak a kis testvérek képesek.
 – Akarod hallani, mit mondott, vagy
nem? – kérdezte Erica méltatlankodva,
noha hajlott rá, hogy egyetértsen
Annával. Nem volt valami tapintatos.
Amikor Erica a történet végére ért,
Anna elkerekedett szemmel és
összeráncolt homlokkal meredt rá.
– Olyan, mintha egy teljesen másik
emberről beszéltek volna. Mit mondott
Britta az éremről? Tudta, miért volt
anyának egy náci kitüntetése?
Erica megrázta a fejét.
– Nem volt időm megkérdezni.
Alzheimer-kórja van, és egy idő után
kissé megzavarodott, aztán megjött a
férje, aki igencsak felkapta a vizet… –
Erica megköszörülte a torkát. – És
megkért, hogy távozzam.
 – Erica! – sikoltott fel Anna. – Azt
mondod, hogy megpróbáltál kivallatni
egy zavarodott idős hölgyet? Nem csoda,
hogy a férje kihajított! Nem gondolod,
hogy kicsit túlságosan elragadtattad
magad?
– Jó, de te is kíváncsi vagy, nem?
Miért rejtegette anya ezeket a cuccokat?
És miért írják le az emberek, akik annak
idején ismerték, olyannak, hogy az egy
kicsit sem hasonlít arra az anyára, aki
felnevelt minket? Történt valami
útközben… Britta éppen elkezdett volna
valamiről mesélni, amikor
megzavarodott. Valami öreg csontokról
meg… Jaj, nem emlékszem! De úgy tűnt,
mintha valamiféle rejtjelként használná,
és egy eltemetett titokra utalna, és…
Lehet, hogy csak beképzelem? –
Megszólalt a telefon, és Erica
elhallgatott a mondat közepén, majd
felállt, hogy felvegye a kagylót.
– Erica vagyok. Ó, szia, Karin!
Erica Anna felé fordult, és a szemét
forgatta.
– Igen, minden rendben. Igen, jó, hogy
végre lehetőségünk van beszélni. –
Annára fintorgott, akinek fogalma sem
volt róla, mi van. – Patrik? Most éppen
nincs itthon. Átmentek Majával
beköszönni a rendőrségre, aztán nem
tudom, hová tűntek. Értem… Aha…
Igen, biztos vagyok benne, hogy szívesen
sétálnának veled és Luddéval holnap…
Tízkor. A gyógyszertárnál. Jó,
megmondom neki. Szól, ha más tervei
vannak, de nem hinném, hogy lennének…
Aha. Köszi. Biztos vagyok benne, hogy
beszélünk még… Köszi. Neked is.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Anna
meglepetten. – Ki az a Karin? És mit
csinál vele Patrik holnap a
gyógyszertárnál?
Erica leült a konyhaasztalhoz.
Hosszúra nyúló szünet után azt mondta:
– Karin Patrik volt neje. A második
férjével nemrég költöztek Fjällbackába.
És úgy alakult, hogy ő is, mint Patrik,
éppen gyesen van a kisgyerekével, ezért
holnap együtt fognak sétálni.
Anna elnevette magát.
– Leszerveztél egy találkát Patriknak
és a volt feleségének? Te jó ég, ezt nem
hiszem el! Nincsenek volt barátnői is,
akiket felhívhatnál, hogy megkérdezd,
nem ugranának-e át? A világért sem
akarjuk, hogy unatkozzon, amíg gyesen
van, szegény ördög!
Erica a húgára meredt.
– Figyelmen kívül hagyod, hogy ő
hívott engem. És mi olyan különös ebben
az egészben? Elváltak. Évekkel ezelőtt.
És mindketten otthon töltik a napot egy
totyogós gyerekkel. Szerintem nincs
ebben semmi. Tényleg nincs bajom vele.
– Hát jó – horkantotta Anna. – Biztos
vagyok benne, hogy nincs bajod vele,
egyáltalán semmi… Az orrod meg
másodpercről másodpercre nő!
Erica egy pillanatra fontolóra vette,
hogy hozzávág egy süteményt a húgához,
de aztán úgy döntött, inkább visszafogja
magát. Anna azt hisz, amit akar, ő nem
féltékeny!

– Mi lenne, ha most beugranánk a

takarítónőhöz? – vetette fel Martin.
Patrik hezitált, aztán elkezdte keresni
a mobilját.
– Megkérdezem, minden rendben van-
e Majával.
Miután meghallgatta Annika
beszámolóját, visszadugta a telefont a
zsebébe, és bólintott.
– Jó, minden rendben. Maja épp most
aludt el a babakocsijában. – Aztán
Paulához fordult. – Megvan a cím?
– Igen. – Paula belelapozott a
jegyzetfüzetébe, majd felolvasta a címet.
– Laila Valthers a neve. Azt mondta,
egész nap otthon van. Tudjátok, hol van
ez a hely?
– Az egyike azoknak a sárga
épületeknek a körforgalom közelében
Fjällbacka déli részén – mondta Martin.
– Fordulj jobbra az iskola felé.
Néhány perc alatt odaértek, és Laila
valóban otthon volt, ahogy állította.
Kissé riadtnak tűnt, amikor ajtót nyitott,
és nem nagyon akarta beengedni őket, de
mivel nem volt túl sok kérdésük hozzá,
megálltak az előszobában, és ott
hallgatták ki.
– Maga a Frankel testvérek
takarítónője, ugye? – Patrik higgadt és
megnyugtató hangon beszélt, hogy
jelenlétük a lehető legkevésbé tűnjön
fenyegetőnek.
 – Igen, de, ugye, nem kerülök bajba
emiatt? – kérdezte Laila már-már
suttogva.
Alacsony volt, és valami puha
anyagból készült kényelmes, barna ruhát
viselt, amely tökéletesen alkalmas arra,
hogy otthon töltse az ember a napot.
Egérszürke haját rövidre vágva viselte,
olyanformán, ami bizonyára praktikus,
de nem különösebben csinos. Idegesen
állt egyik lábáról a másikra, ahogy ott
várakozott karba tett kézzel. Nagyon
feszülten leste a válaszukat a kérdésére.
Patrik úgy hitte, tudja, mi aggasztja.
– Úgy érti, azért, mert nem vallja be a
jövedelmét? Biztosíthatom róla, hogy a
dolognak ez a része egyáltalán nem
érdekel minket, és nem áll
szándékunkban feljelenteni ezért.
Gyilkossági nyomozást folytatunk, ezért
egészen más dolgokra összpontosítunk. –
Megkockáztatott egy bátorító mosolyt,
mire Laila abbahagyta az ideges
toporgást.
– Így van. Minden második héten egy
borítékban teszik ki nekem a pénzt az
előszobai komódra. Abban állapodtunk
meg, hogy szerdánként megyek hozzájuk
takarítani.
– Van saját kulcsa?
Laila megrázta a fejét.
– Nincs, mindig a lábtörlő alá teszik a
kulcsot, és én is oda rakom vissza,
miután végeztem.
– És miért nem ment takarítani egész
nyáron? – kérdezte Paula.
 Ez volt az a kérdés, amelyre a
leginkább választ akartak kapni.
– Én is azt hittem, hogy nyáron is
mennem kell. Legalábbis nem beszéltük
meg, hogy nyáron máshogy lenne. De
amikor átmentem, a kulcs nem volt a
szokott helyen. Bekopogtam, de senki
sem nyitott ajtót. Aztán megpróbáltam
felhívni őket, hogy megtudjam, nem
értettem-e félre valamit. De senki sem
vette fel. Tudtam, hogy az idősebbik
testvér, Axel elutazik nyárra. Minden
évben elutazott, amióta náluk dolgozom.
Úgyhogy amikor nem sikerült elérnem
őket, arra gondoltam, hogy a fiatalabbik
is elutazott. Azt gondoltam, elég
bunkóság volt tőlük, hogy nem szóltak,
de most már tudom, hogy… – A padlóra
szegezte a tekintetét.
– És nem látott semmi szokatlant? –
kérdezte Martin.
Laila buzgón rázta a fejét.
– Nem, nem mondhatnám. Semmi sem
jut az eszembe.
– Emlékszik, mikor nem tudott először
bemenni? – kérdezte Patrik.
– Igen, mert a születésnapomon
történt. És arra gondoltam, micsoda
pech, hogy pont aznap nem tudok
takarítani. Azt terveztem, hogy veszek
magamnak ajándékot a pénzből, amit
kapok.
A nő elhallgatott, Patrik pedig
tapintatosan azt kérdezte:
– És mikor volt ez? Mikor van a
születésnapja?
 – Jaj, de hülye vagyok! – mondta a nő.
– Június tizenhetedikén. Biztos vagyok
benne. Június tizenhét. Még kétszer
átmentem, hogy megnézzem, mi a
helyzet, de senki sem volt otthon, és a
kulcs sem volt a lábtörlő alatt. És akkor
arra jutottam, hogy csak elfelejtettek
szólni, hogy nem lesznek otthon nyáron.
– Megvonta a vállát, jelezvén, hogy
hozzá van már szokva, hogy elfelejtenek
szólni neki.
– Köszönjük, nagyon sokat segített. –
Patrik a kezét nyújtotta, és
beleborzongott a nő kissé petyhüdt
kézfogásába. Olyan érzés volt, mintha
valaki egy döglött halat nyomott volna a
markába.
– Mit gondoltok? – kérdezte, amikor
már a kocsiban ültek, és az őrs felé
tartottak.
– Szerintem elég biztosra vehetjük,
hogy Erik Frankelt valamikor június
tizenöt és tizenhét között gyilkolták meg
– mondta Paula.
– Igen, hajlok rá, hogy egyetértsek –
felelte Patrik, és bólogatott, miközben az
Anrås előtti szűk jobb kanyart kissé túl
gyorsan vette be, így csak hajszál híján
kerülték el az ütközést egy kukásautóval.
Leif, a kukás vadul rázta az öklét, a
rémült Martin pedig az ajtóba
kapaszkodott.
– Karácsonyra kaptad a jogsidat? –
kérdezte a hátsó ülésről Paula, akit
láthatólag nem zaklatott fel
különösebben a halálközeli élményük.
 – Micsoda? Kiválóan vezetek –
felelte Patrik sértetten, és Martinra
sandított támogatásért.
– Bizony – csúfolódott Martin. Aztán
hátranézett Paulára. – Benevezem a
Svédország legrosszabb sofőrje
versenyre, csak félek, hogy túlképzettnek
tartják majd. Ha Patrik az egyik
résztvevő, nem lesz verseny.
Paula nevetett, Patrik meg horkantott
egyet sértődöttségében.
– Nem tudom, miről beszélsz.
Belegondolva, mennyit autóztunk már
együtt! És nekimentem már valaha
valaminek, vagy okoztam balesetet?
Nem, makulátlan a nyilvántartásom,
úgyhogy, amit mondasz, szemenszedett
rágalom! – Megint horkantott, miközben
Martinra bámult, ami miatt kis híján
belehajtott az előttük haladó Saabba, és
keményen a fékre kellett lépnie.
– Na, mit mondtam? – emelte fel
Martin a kezét, Paula pedig görnyedezett
a nevetéstől.
Patrik egész úton a rendőrségig
duzzogott. De legalább betartotta a
sebességhatárt.

Kjell még zabos volt az apjával való

találkozás után. Frans mindig ilyen
hatással volt rá. Nem, ez azért így nem
igaz. Nem mindig. Amikor gyerek volt,
inkább a csalódottság érzése volt
jellemző. Csalódottsággal vegyes
szeretet, amely az évek során gyűlölet és
düh szilárd magvává alakult. Észrevette,
hogy ezek az érzések vezérlik minden
döntését, amelyet hoz, és ezáltal
gyakorlatilag hagyja, hogy az apja
irányítsa az életét. De teljesen tehetetlen
volt, nem tudott mit csinálni vele. Mint
ahogy azzal sem, amikor az anyja
elrángatta a sok-sok látogatásra a
börtönbe Franshoz. A hideg, szürke
látogatóhelyiség, tökéletesen
személytelen és lélektelen. Az apja kínos
próbálkozásai, hogy beszélgessen vele,
hogy úgy tegyen, mintha tényleg része
lenne az életének, és nem csak egy
idegen, aki a távolból figyeli. A rácsok
mögül.
Évek teltek el, amióta az apja
letöltötte az utolsó börtönbüntetését, de
ez nem jelentette azt, hogy megváltozott
a jelleme. Egyszerűen csak okosabb lett.
Más úton járt. És ennek következtében
Kjell pontosan az azzal ellenkező utat
választotta. Az idegenellenes
szervezetekről írt olyan vehemenciával
és szenvedéllyel, hogy nevet és
tiszteletet szerzett, amely messze túlnőtt
a Bohusläningen újság olvasótáborán.
A nemzeti tévé állandó vendége volt,
valahányszor csak szaktekintélyre volt
szükség, aki sokat tud a neonácik
romboló erőiről és arról, hogyan lehetne
jobban kezelni őket. Másoktól eltérően,
akik a kor békülékeny szellemében a
neonáci szervezeteket is meg akarták
hívni a nyilvános beszélgetésekre, Kjell
keményvonalas volt. Egyszerűen nem
szabad megtűrni őket. Minden
lépésükkel hadakozni kell, ellenkezni
kell, akármilyen körülmények között
szólalnak fel, és szó szerint ajtót kell
mutatni nekik mint a nem szívesen látott
szörnyetegeknek, akik valójában voltak.
Leparkolt a volt felesége háza előtt.
Ezúttal nem fárasztotta magát azzal, hogy
odaszóljon előbb telefonon. A nő olykor
azt eszelte ki, hogy lelép, mielőtt ő
odaért, de most biztos volt benne, hogy
otthon találja. Ücsörgött egy kicsit az
autóban távolabb, és kileste. Egy óra
várakozás után a nő behajtott a házhoz,
és leparkolt. Úgy tűnt, vásárolni volt,
mert egy csomó reklámszatyrot szedett ki
a kocsiból. Kjell várt, amíg a nő bement,
aztán a házhoz hajtott. Kiszállt és
bekopogott. Carina válla szemmel
láthatóan előreesett, amikor meglátta, ki
áll a küszöbön.
– Hát te vagy az? Mit akarsz? –
kérdezte.
Miért kell mindig ilyen elgyötörten
néznie? Még mindig. Tíz év után.
A bűntudat érzése csak felbőszítette
Kjellt. Miért nem képes Carina
megérteni a helyzet komolyságát? Miért
nem érti, hogy itt az idő, hogy
határozottan lépjenek fel?
– Beszélnünk kell. Perről. – Kjell
benyomakodott a nő mellett, és elkezdte
levenni a cipőjét, majd felakasztotta a
kabátját.
Carina egy pillanatig úgy nézett ki,
mint aki tiltakozni akar, de aztán vállat
vont, és a konyhába ment. Derekával a
pultnak támaszkodott, és összefonta a
karját a mellén, mintha harcra készülne.
– Most meg mi van? – Megrázta a
fejét, mire frufruja sötét tincsei a
szemébe hulltak, és kénytelen volt
hátratűrni őket.
Kjell annyiszor látta már ezt a
mozdulatot. Ez volt az egyik dolog,
amelyet megszeretett a nőben, amikor
először találkoztak, mielőtt a mindennapi
gürcölés és szomorúság behajtotta volna
rajtuk a járandóságát, mielőtt a
szerelmük kifakult volna, és mindez arra
késztette volna, hogy más úton induljon
tovább. Még mindig nem tudta, hogy jó
döntést hozott-e vagy sem.
Kjell kihúzta az egyik konyhai széket,
és leült.
 – Tennünk kell valamit. Ez nem fog
magától megoldódni. Ha egy kölyök
ilyen társaságba keveredik…
Carina felemelte a kezét, hogy
félbeszakítsa.
– Mikor mondtam, hogy megoldódik
magától? Csak más a véleményem arról,
mit kellene csinálni. Nem az a megoldás,
hogy elküldjük Pert. Láthatnád ezt is.
– Amit figyelmen kívül hagysz, az az,
hogy ki kell szakadnia ebből a
környezetből! – Kjell idegesen túrt a
hajába.
– Feltételezem, környezet alatt az
apádat érted. – Carina hangja
megvetéstől csöpögött. – Szerintem
előbb neked kellene megoldanod a
gondjaidat az apáddal, mielőtt Pert is
belerángatnád.
– Milyen gondjaimat? – Kjell
tudatában volt annak, hogy a hangja
megemelkedett, ezért arra kényszerítette
magát, hogy vegyen pár mély levegőt, és
lehiggadjon. – Először is, nem csak az
apámról beszélek, amikor azt mondom,
hogy Pernek ki kell szakadnia innen.
Nem gondolod, hogy látom, mi folyik itt?
Nem gondolod, hogy tudom, minden
szekrényben és fiókban üvegeket
rejtegetsz?
A konyhaszekrény felé indult. Carina
ellenkezni készült, de a férfi felemelte a
kezét, hogy megállítsa.
– És nincs mit megoldani Frans és
köztem – sziszegte összeszorított fogai
között Kjell. – Ami azt illeti, azt
szeretném, hogy közöm se legyen ahhoz
az emberhez, és nem szándékozom
eltűrni, hogy bármiféle hatással legyen
Perre. De mivel nem tarthatjuk szemmel
a fiunkat a nap minden egyes percében,
és úgy tűnik, nem különösebben veszed a
fáradságot, hogy törődj vele, nem látok
más megoldást, mint hogy elküldjük.
Keresnünk kell egy bentlakásos iskolát,
ahol tudják, hogyan kezeljék az ilyen
helyzeteket.
– És mégis hogy lehetne ezt
megszervezni szerinted? – fakadt ki
Carina. – Nem küldenek csak úgy el
kamaszokat bentlakásos iskolákba
mindenféle ok nélkül. Ahhoz tenniük kell
valamit…
– Betörés és besurranás – vágott a
szavába Kjell. – Rajtakapták, hogy
betört valakihez.
– Miket hordasz itt össze? Sosem
tört…
– Június elején. A ház tulajdonosa
tetten érte, és felhívott. Odamentem, és
elhoztam Pert. A pinceablakon át hatolt
be, és éppen összeszedett mindenfélét a
házból, amikor elkapták. A tulajdonos
megfenyegette, hogy kihívja a
rendőrséget, ha nem köpi ki a szülei
telefonszámát. Így aztán Per megadta
neki az én számomat, és nem a tiédet. –
Nem tudta elfojtani az önelégültség
érzését, amikor látta Carina szemén,
milyen felháborodott és csalódott.
– A te számodat adta meg? De miért?
Kjell vállat vont.
 – Ki tudja? Gondolom, az apa
mégiscsak az apa.
– És kihez tört be? – Úgy tűnt, Carina
még nem birkózott meg azzal, hogy Per
Kjellt hívatta fel a férfival.
Kjell habozott pár másodpercig,
mielőtt válaszolt volna. Aztán azt
mondta:
– Ahhoz az öregemberhez, akit holtan
találtak Fjällbackában a múlt héten. Erik
Frankelhez.
– De miért? – rázta a fejét Carina.
– Pont ezt akarom elmondani! Erik
Frankel a második világháború
szakértője volt. Egy halom cucca van
abból a korszakból, és Per talán le
akarta nyűgözni a barátait néhány eredeti
náci emléktárggyal.
 – És a rendőrség tud erről?
– Még nem – felelte Kjell hűvösen. –
De csak azon múlik, hogy…
– Megtennéd a saját fiaddal?
Feljelentenéd betörésért és
besurranásért? – suttogta Carina halálra
váltan.
Kjell gyomra egy csomóba ugrott.
Elképzelte a nőt, hogy nézett ki, amikor
először találkoztak. Egy bulin az
újságíró-iskolában. Egy barátnőjével
jött, aki ott tanult, de a csaj le is lépett
egy fickóval rögtön az után, hogy
megérkeztek, Carina meg a kanapén
ücsörgött magányosan és elhagyatottan.
Kjell az első pillanatban beleszeretett,
ahogy meglátta. Sárga ruhát viselt, sárga
szalag volt a hajában, amely pont olyan
sötét volt, mint most, csak még nem
vegyültek bele azok az ősz szálak. Volt a
nőben valami, ami arra sarkallta Kjellt,
hogy a gondjaiba vegye, megvédje,
szeresse. Az esküvőjükre gondolt.
A ruhára, amelyet ma a nyolcvanas évek
relikviájának tekintenének, a terjedelmes
szoknyára, a pufi ruhaujjra. Ő
mindenesetre úgy gondolta, Carina
meseszép volt abban a ruhában. Aztán
egy másik kép merült fel az
emlékezetében: Carina kimerülten,
smink nélkül, egy csúnya kórházi
köntösben, karjában a fiukkal. Amikor
felnézett Kjellre, és elmosolyodott, a
férfi úgy érezte: képes lenne
sárkányokkal megküzdeni, vagy legyőzni
egy egész hadsereget a feleségéért és a
fiáért.
Ahogy ott álltak a kis konyhában, két
harcos, akik lehurrogják egymást,
hirtelen meglátta egy futó pillanatra,
milyenek voltak egykor, amikor még
együtt nevettek, és szeretkeztek
egymással. Azelőtt, hogy a szerelmük
törékennyé és sérülékennyé vált volna.
Ami sebezhetővé tette Kjellt. A csomó a
gyomrában megfeszült.
Félresöpörte ezeket a gondolatokat.
– Ha kell, gondoskodom róla, hogy a
rendőrség tudomására jusson – mondta.
– Vagy megállapodunk abban, hogy
kiemeljük Pert ebből a környezetből,
vagy megyek a rendőrségre.
– Szörnyeteg! – sikoltotta Carina, a
könnyektől és a csalódottságtól vaskos
hangon.
Kjell felkelt. A hangja hűvös volt,
amikor kijelentette:
– Így lesz. És van egy javaslatom,
hová küldhetjük Pert. Átküldöm e-
mailben, hogy megnézhesd. De
semmilyen körülmények között sem
maradhat kapcsolatban az apámmal.
Megértetted?
Carina nem felelt, csak lehajtotta a
fejét a megadás jeleként. Rég volt már,
amikor volt még ereje harcolni Kjellel.
Azon a napon, amikor a férfi lemondott
róla, róluk, Carina is lemondott magáról.
Miután Kjell beült a kocsijába, ment
néhány száz métert, majd újra megállt.
Homlokát a kormánynak nyomta, és
lehunyta a szemét. Erik Frankel képe
villant át az agyán. Arra gondolt, amit
megtudott a férfiról. A kérdés már csak
az volt: mihez kezdjen ezzel?
 Grini
koncentrációs
tábor,
Oslo mellett,
1943.

A hideg volt a legrosszabb. Hogy sosem

tudott átmelegedni. A nyirkosság
felszívott minden melegséget, és úgy
burkolta be a testét, mint valami jeges,
nedves pokróc. Axel összegömbölyödött
a priccsen. A napok nagyon hosszúak
voltak a magánzárkában, de jobban
szerette a lehangoltságot, mint az állandó
zargatást. A veréseket, a kihallgatásokat,
a záporozó kérdéseket, amelyek olyanok
voltak, akár egy véget érni nem akaró
felhőszakadás. Hogyan adhatna
válaszokat, ha egyszer ő is alig tud
valamit? És amit tud, soha nem fogja
elmondani nekik. Inkább meghal.
Axel végighúzta a kezét a feje tetején.
Csak borosta volt rajta, amely durvának
érződött a tenyere alatt. Minden foglyot
megfürdettek és megborotváltak, amint
megérkezett. Aztán a Norvég Gárda
egyenruháját adták rájuk. Amikor
elkapták, Axel azonnal tudta, hogy itt fog
kikötni: az Oslótól tizenkét kilométerre
lévő koncentrációs táborban. De arra
senki sem készíthette fel, milyen élet vár
itt rá: az elképzelhetetlen rettegés, amely
kitöltötte a nap minden óráját, az unalom
és a fájdalom.
– Koszt! – A cella előtt valaki zörgött,
és egy fiatal őr egy tálcát tett le a rácsok
elé.
– Milyen nap van ma? – kérdezte Axel
norvégul.
Erikkel majdnem minden nyári
vakációjukat az anyai nagyszüleiknél
töltötték Norvégiában, és folyékonyan
beszélte a nyelvet. Mindennap látta ezt
az őrt, és mindig megpróbált szóba
elegyedni vele, mert sóvárgott az emberi
kapcsolatok után. De általában csak
kurta válaszokat kapott. Akárcsak ma.
– Szerda.
– Köszönöm. – Axel magára erőltetett
egy mosolyt.
A fiú távozóban volt. Elborzadva a
pillanattól, amikor újra magára marad a
hidegben, Axel tett egy kísérletet arra,
hogy maradásra bírja, ezért feltett még
egy kérdést.
– És milyen idő van kint?
A fiú megállt. Tétovázott.
Körülnézett, aztán visszament Axel
zárkájához.
– Borús. Elég hideg – mondta.
Axelt szíven ütötte, milyen fiatal volt.
Annyi idős lehetett, mint ő maga, talán
pár évvel fiatalabb, de tekintve, hogy
érezte magát Axel ezekben a napokban,
azt hitte, sokkal öregebbnek néz ki nála,
hogy ugyanolyan öreg kívül is, mint
belül.
 A fiú ismét kifelé indult.
– Az évszakhoz képest hideg, ugye? –
Axel hangja elcsuklott, az ártalmatlan
megjegyzés elég furcsán csengett.
Volt idő, amikor az ilyen jelentéktelen
csacsogást időfecsérlésnek tekintette. De
most ez volt a mentőöv, az emlékeztető,
hogy létezik egy kinti világ, amely egyre
távolibbnak és távolibbnak tetszett.
– Igen, mondhatni. De az évnek ebben
a szakában Oslóban elég hideg tud lenni.
– Erről a vidékről származol? – Axel
sietősen tette fel a kérdést, mielőtt az őr
úgy döntene, távozik.
A fiú hezitált, nem tudta, válaszoljon-
e. Megint körülnézett, de senki sem volt
látó- és hallótávolságon belül.
– Csak néhány éve élek itt.
 Axel egy újabb kérdés mellett döntött.
– És én mióta vagyok itt? Nekem egy
örökkévalóságnak tűnik. – Felnevetett,
de aztán összerándult, amikor
meghallotta, milyen nyers és idegen a
nevetése.
Rég volt már, amikor utoljára volt min
nevetnie.
– Nem tudom, ha meg kellene… – Az
őr megrántotta egyenruhája gallérját.
Úgy tűnt, feszeng a kötelező
öltözetben. Idővel majd hozzászokik,
gondolta Axel. El fogja fogadni az
egyenruhát is, amint azt a módot is,
ahogy a foglyokkal bánni kell. Ilyen az
emberi természet.
– Mit számít, hogy tudom-e, mióta
vagyok itt? – folytatta Axel.
 Volt valami nagyon idegesítő ebben az
időtlenségben. Az órák, dátumok, napok
hiányában, amelyek nélkül az ember
képtelen rendszert kialakítani az
életében.
– Úgy két hónapja. De nem vagyok
biztos benne.
– Úgy két hónapja. És szerda van. Az
ég felhős. Ez elég is nekem. – Axel a
fiúra mosolygott, akitől egy bátortalan
mosolyt kapott válaszul.
Miután az őr elment, Axel a priccsére
rogyott, a tálcával az ölében. Az étel sok
kívánnivalót hagyott maga után. Ugyanaz
a moslék mindennap. Disznóknak való
krumpli és gusztustalan ragu. De ez
kétségtelenül része a tervnek, hogyan
törjék meg a rabokat. Kedvetlenül
mártotta bele a kanalat a szürke pépbe a
tálban, de az éhség arra kényszerítette,
hogy gyorsan a szájához emelje. Próbált
úgy tenni, mintha az anyja marharaguját
enné, de ettől csak rosszabb lett minden,
mert a gondolatai egyből olyan dolgok
felé kalandoztak el, amelyeket megtiltott
magának: az otthonára és a családjára
gondolt, az anyjára, az apjára és Erikre.
Egyszeriben elment az étvágya, semmi
sem vehette volna rá, hogy egyetlen
falatot is lenyeljen. A tálba dobta a
kanalat, és hátrahajtotta a fejét a durva
falnak. Nagyon tisztán látta őket maga
előtt: az apját a nagy szürke bajuszával,
amelyet minden este gondosan
megfésült, mielőtt ágyba bújt, az anyját a
hosszú hajával, amelyet kontyba fogott
össze a tarkóján, és a szemüvegével,
amelyet az orra hegyére biggyesztett,
amikor esténként az olvasólámpa
fényénél horgolt. És Eriket.
A szobájában egy könyvet bújva. Mit
csinálhatnak most? Mit gondolnak, hol
van ő? Mit szóltak a szülei, amikor
megtudták, hogy foglyul esett? És Erik,
aki gyakran volt hallgatag, és megtartotta
magának a gondolatait? Az éles eszével
hihetetlen sebességgel elemzett
szövegeket és tényeket, de nehezére esett
kimutatnia az érzéseit. Egyszer-egyszer
merő komiszságból Axel szorosan
magához ölelte, csak hogy érezze,
hogyan dermed meg az öccse teste a
kellemetlenségtől, hogy megérintik. De
egy pillanattal később Erik mindig
ellazult, és volt néhány másodperc,
amikor nyugodt volt és elengedte magát,
hogy aztán azt mondja: „Eressz el!”, és
elszakítsa magát Axeltől. Olyan jól
ismerte a testvérét! Sokkal jobban, mint
Erik valaha képzelné. Tudta, hogy az
öccse néha kívülállónak érzi magát a
családban, hogy azt gondolja, nem
versenyezhet Axellel. És most talán
minden még rosszabbra fordult számára.
Axel tudta, hogy az érte való aggodalom
rányomta a bélyegét Erik mindennapi
életére, és hogy az öccse helyzete a
családban csak romlott. El sem tudta
gondolni, mi lenne Erikkel, ha ő
meghalna.
Szia! Megjöttünk! – Patrik becsukta az
ajtót, és letette Maját a földre az
előszobában. A kislány azonnal
nekiindult, és Patrik kénytelen volt a
kabátjánál fogva visszahúzni. – Egy
pillanat, kisasszony! Először le kell
vennünk a cipődet és a kabátodat,
mielőtt anyához szaladsz.
Levetkőztette a gyereket, aztán útjára
engedte.
– Erica! Megjöttünk! – kiáltotta.
Nem kapott választ, de amikor
hallgatózni kezdett, zörgést hallott az
emeletről. Felkapta Maját, és felment
Erica dolgozószobájába, ahol ismét
letette a kislányt a földre.
– Szia! Hát itt vagy!
– Igen, lefirkantottam pár oldalt, aztán
átjött Anna, és kávéztunk egyet. – Erica
Majára mosolygott, és kitárta felé a
karját. Maja odatotyogott hozzá, és
nedves puszit nyomott az anyja szájára. –
Szia, édesem! Mit csináltatok ma
apával?
Orrát Maja orrához dörzsölte, mire a
kicsi gurgulázott egyet örömében. Az
eszkimópuszi volt a kedvence.
– Sokáig elvoltatok – mondta Erica,
és ismét Patriknak szentelte a figyelmét.
– Hát be kellett ugranom dolgozni
kicsit – mondta lelkesen. – Az új kolléga
nagyszerű, de nem igazán gondoltak át
minden részletet, ezért átkocsikáztam
velük Fjällbackába egy kihallgatásra,
amely remek kis nyomot szolgáltatott,
így le tudtuk szűkíteni Erik Frankel
meggyilkolásának időpontját két napra…
Erica arckifejezése láttán Patrik
elnémult a mondat közepén, és arra
gondolt, legközelebb gondolkodhatna,
mielőtt megszólal.
– És hol volt Maja, amikor neked „be
kellett ugranod dolgozni”? – kérdezte
Erica jeges hangon.
Patrik feszengeni kezdett. De jó lenne,
ha most megszólalna a tűzjelző! De nem
volt ilyen szerencséje. Vett egy nagy
levegőt, és belecsapott a közepébe.
– Annika vigyázott rá addig. Az őrsön.
– Nem tudta, miért hangzik ilyen rosszul,
ha fennhangon kimondja. Egészen eddig
eszébe sem jutott, hogy ez nem volt
olyan jó ötlet.
– Vagyis Annika vigyázott a lányunkra
a rendőrségen, amíg te elugrottál pár
órára dolgozni? Jól értettem?
– Ööö… Igen – mondta Patrik,
miközben kétségbeesetten kutatott valami
után, ami a javára fordíthatja a helyzetet.
– Remekül szórakoztak. Maja bőségesen
beebédelt, aztán Annika elvitte sétálni,
és elaludt a babakocsiban.
– Biztos vagyok benne, hogy Annika
kiváló gyerekcsősz. Nem ez a baj. Az
háborít fel, hogy megegyeztünk: vigyázol
Majára, amíg én dolgozom. Persze azt
nem várom el, hogy minden percedet
vele töltsd januárig, természetesen hébe-
hóba kell egy bébiszitter. De szerintem
az kicsit túlzás, hogy már egy hét gyes
után a rendőrség titkárnőjére hagyod
Maját, hogy elrohanhass dolgozni.
Szerinted?
Patrik azon merengett egy
másodpercig, hogy Erica kérdése költői
volt-e, de amikor úgy tűnt, hogy a nő a
válaszára vár, rájött, hogy nem ez a
helyzet.
– Hát most, hogy így mondod… Jó,
elég ostoba dolog volt tőlem. De a
többiek még annak sem néztek utána,
hogy Erik… És valahogy
belekeveredtem… Jó, ostobaság volt! –
fejezte be a zavaros magyarázkodást.
A hajába túrt, amely ettől az égnek
meredt.
– Mostantól nincs munka. Ígérd meg!
Csak te és Maja. Kezet rá!
Patrik a kezét nyújtotta, és iparkodott
olyan szavahihetőnek kinézni, amennyire
csak tudott.
Erica hatalmasat sóhajtott, és felkelt a
székéről.
– Jól van, kicsim, nem úgy néz ki,
mintha nagy bajod esett volna.
Megbocsátunk apának, és lemegyünk
vacsorát készíteni?
Maja bólintott.
– Apa talán csinálhatna nekünk
spagettit, hogy jóvátegye a mai napot –
mondta Erica, és elindult lefelé, Majával
a csípőjén.
A kislány ismét vadul bólogatott. Apa
spagettije volt az egyik kedvenc fogása.
– És jutottatok valamire? – kérdezte
Erica később, amikor a konyhaasztalnál
ült, és figyelte, ahogy Patrik szalonnát
süt, és vizet forral a tésztának.
Maja a tévé előtt ücsörgött, és a
Bolimbopát nézte, így a felnőttek
viszonylag békében és nyugalomban
beszélgethettek.
– Nagyon valószínű, hogy valamikor
június tizenöt és tizenhét között halt meg
– kavargatta Patrik a szalonnát a
serpenyőben. – A fenébe! – A zsír a
karjára fröccsent. – Ez fáj! Kész
szerencse, hogy nem pucéran sütöm ezt a
szalonnát.
– Tudod mit, szívem? Egyetértek.
Kész szerencse, hogy nem pucéran sütöd
a szalonnát. – Erica rákacsintott, mire
Patrik hozzálépett, hogy szájon csókolja.
– Szóval akkor megint a „szíved”
vagyok? Ez azt jelenti, hogy
visszakerültem a pikszisbe?
Erica úgy tett, mint aki elgondolkodik
ezen.
– Ennyire még nem szaladnék előre,
de hamarosan visszakerülsz. Ha a
spagetti jól sikerül, átgondolom a
dolgot.
– És neked milyen napod volt? –
kérdezte Patrik, ismét a
vacsorakészítésre összpontosítva.
Óvatosan kiszedte a
szalonnadarabkákat, és egy papírtörlőre
tette őket, hogy felitassa a zsírt. A jó
spagetti carbonara titka a ropogós
szalonnában rejlett, nincs rosszabb a
puha szalonnánál.
– Hol is kezdjem? – kérdezte Erica
egy sóhaj kíséretében.
Először Anna látogatásáról beszélt, és
a gondjairól, amelyekkel egy kamasz
nevelőanyjaként szembe kell néznie.
Aztán beszámolt arról is, mi történt,
amikor átugrott Brittához. Patrik letette a
fakanalat, és döbbenten meredt rá.
– Átmentél az idős nőhöz, hogy
kikérdezd? És Alzheimer-kórja van? Hát
nem csoda, hogy a férje kiakadt rád. Én
is kiakadtam volna.
– Jaj, nagyon köszönöm! Anna is pont
ezt mondta, úgyhogy már elég bírálatot
hallottam ezzel kapcsolatban, köszi! –
durcáskodott Erica. – Amikor átmentem,
még nem tudtam, hogy ilyen
állapotban van.
– És mit mondott? – kérdezte Patrik,
miközben beletette a tésztát a zubogó
vízbe.
– Azt ugye tudod, hogy ez egy
kisebbfajta hadseregnek is elég lenne? –
kérdezte Erica, amikor látta, hogy Patrik
a csomag háromnegyedét a lábosba
rakta.
– Most én főzök vacsorát, vagy te? –
kérdezte Patrik, Ericára mutatva a
fakanállal. – Szóval mit mondott?
– Hát úgy tűnik, sok időt töltöttek
együtt fiatalkorukban, Britta és az
anyám. Nyilván szoros kis csapatot
alkottak, ők ketten és Erik Frankel meg
egy Frans nevű fiú.
 – Frans Ringholm? – kérdezte Patrik,
miközben a spagettit kevergette.
– Igen, azt hiszem, így hívják. Frans
Ringholm. Miért? Ismered? – Erica
zavartan pillantott rá, de Patrik csak
vállat vont.
– Mondott még valamit? Tartja a
kapcsolatot Erikkel vagy Fransszal?
Vagy Axellel, ami azt illeti?
– Nem hinném – felelte Erica. – Úgy
tűnik, egyikük sem maradt kapcsolatban
a többiekkel, de lehet, hogy tévedek.
Erica a homlokát ráncolta, miközben
újra végiggondolta a beszélgetésüket.
– Volt valami… – mondta habozva.
Patrik abbahagyta a kevergetést, és a
folytatást várta.
– Mondott valamit… Erikről meg
valami öreg csontokról. Hogy békében
kell hagyni őket. És hogy Erik azt
mondta… De aztán elborult az elméje,
és egy szót sem értettem többet. Elég
zavarodott lett, úgyhogy nem tudom,
mekkora jelentőséget tulajdonítsak
annak, amit mondott. Lehet, hogy csak
zagyvaság volt az egész.
– Nem feltétlenül – felelte Patrik. –
Nem feltétlenül. Ma másodjára hallom
ugyanezeket a szavakat Erik Frankellel
kapcsolatban. Öreg csontok… Kíváncsi
vagyok, mit jelenthet ez.
És míg Patrik elmerengett, a tészta
vize kifutott.

Frans alaposan felkészült a találkozó

előtt. A tanácstestület havonta egyszer
ült össze, és számos ügy volt, amelyet
meg kellett vitatniuk. Idén választások
lesznek, ezért nagy kihívás előtt álltak.
– Mindenki itt van? – Körülnézett az
asztal mellett ülőkön, némán vizslatta a
másik öt testületi tagot.
Mindannyian férfiak voltak. A nemek
közötti egyenlőség még nem érte el a
neonáci mozgalmakat. És feltehetően
soha nem is fogja.
Uddevallában Bertolf Svenssontól
béreltek helyiségeket, és most az ő
tulajdonában lévő lakótömb alagsori
szobájában üléseztek. A helyet
egyébként közösségi teremként
használták, és még mindig látszottak a
buli nyomai, amelyet a lakók a hétvégén
tartottak. A csoportnak volt egy irodája
is az épületben, de túl kicsi volt,
alkalmatlan a testületi ülésekhez.
– Nem takarítottak ki rendesen.
Elbeszélgetek velük, ha itt végeztünk –
motyogta Bertolf, majd odébb rúgott egy
üres sörösüveget, amely végiggurult a
padlón.
– Ezennel megnyitom az ülést –
mondta Frans szigorúan. Nincs idejük
felszínes csacsogásra. – Hogy állunk az
előkészületekkel?
Frans Peter Lindgrenhez fordult, a
testület legifjabb tagjához. Frans
nagyhangú tiltakozása ellenére
megválasztották a kampány
irányítójának. Frans egyszerűen nem
bízott benne. Múlt nyáron Lindgren
börtönben ült, mert megtámadott egy
szomáliait a grebbestadi piacon, és
Frans nem hitt benne, hogy képes annyira
megőrizni az önuralmát, amennyire most
kellene.
Mintegy megerősítve Frans gyanúját,
Peter kitért a kérdés elől, és válasz
helyett azt mondta:
– Hallotta, mi történt Fjällbackában?
– Nevetett. – Valaki nyilván úgy
határozott, leszámol Frankellel, azzal a
mihaszna hitszegővel.
– Feltételezem, egyikünknek sincs
köze ehhez, úgyhogy térjünk inkább
vissza a napirendhez – mondta Frans, és
Peterre szegezte a tekintetét.
Egy pillanatig a két férfi néma hatalmi
harcot vívott.
Aztán Peter félrenézett.
 – Jól haladunk. Toboroztunk
újoncokat, és biztosra vehetjük, hogy
mindenki, újak és régiek egyaránt,
felkészült arra, hogy lejárja a lábát, hogy
a választásokig széles körben terjessze
üzenetünket.
– Jó – felelte Frans tömören. – Mi a
helyzet a párt jelölésével? Már
megtörtént? És a szavazócédulákkal?
– Mindent kézben tartunk. – Peter az
ujjával dobolt az asztalon, láthatóan
ideges volt, amiért úgy kérdezgetik, akár
egy kisiskolást. Mivel képtelen volt
ellenállni a kísértésnek, hogy odaszúrjon
még egyet Fransnak, hozzátette: – Úgy
tűnik, nem tudta megvédeni az öreg
cimboráját. Miért volt annyira fontos ez
a vénember, hogy úgy gondolta, megéri a
kisujját is megmozdítania érte? Tudja, az
emberek a szájukra vették.
Megkérdőjelezték a hűségét.
Frans felállt, és Peterre meredt.
Werner Hermansson, aki Fransszal
szemben ült az asztal másik oldalán,
megragadta a karját.
– Oda se neki, Frans! És az isten
szerelmére, Peter, higgadjon már le! Ez
nevetséges! Arról kellene beszélnünk,
hogyan tovább, nem pedig szart
dobálnunk egymásra. Jó, most rázzanak
kezet!
Werner előbb Peterre, majd Fransra
pillantott. Frans mellett ő volt a
Svédország Barátai legrégebben
tevékenykedő tagja, vagyis régebb óta
ismerte Franst, mint a többiek közül
bárki. Inkább szolgálta Peter érdekét,
mint Fransét, hogy Werner most észnél
volt. Látta már, mire képes Frans.
Egy pillanatig minden a levegőben
lógott. Aztán Frans leült.
– Nem akarom folyton magamat
ismételgetni, de kénytelen vagyok újfent
azt javasolni, hogy térjünk vissza a
napirendhez. Mindenki egyetért? Van
valami más ide nem tartozó téma,
amelyre az időnket kellene
vesztegetnünk? Hadd halljam! – egyik
testületi tagról a másikra nézett, mígnem
valamennyien elfordították róla a
tekintetüket. Ekkor folytatta: – Úgy néz
ki, hogy a dolog gyakorlati része lassan
a helyére kerül. És mivel így áll a
helyzet, tovább is léphetnénk, és
beszélhetnénk azokról az ügyekről,
amelyek a párt alapelveit képezik,
ugyebár? Meghallgattam a helyiek
véleményét, és őszintén hiszem, hogy ez
alkalommal megcsíphetünk egy helyet a
városi tanácsban. Az emberek felfogták,
milyen lazán kezeli a kormányzat és az
ország a bevándorlási kérdéseket.
Látják, hogyan orozzák el a munkát az
orruk elől idegenek. Látják, hogyan
fecséreli a város az anyagi forrásait
szociális adományokra, amelyeket
szintén idegenek kapnak. Messzemenő
elégedetlenség tapasztalható a helyi
ügyekkel kapcsolatban, és ezt ki kell
használnunk.
Frans mobilja éles hangon csörrent
meg a nadrágja zsebében.
 – A büdös francba! Elnézést,
elfelejtettem kikapcsolni. – Előhúzta a
telefont, és ránézett a kijelzőre.
Felismerte a számot: Axel otthoni
telefonjáé volt. Nem vette fel,
kikapcsolta a készüléket.
– Elnézést! Nos, hol is tartottunk? Ó,
igen. Remek lehetőségünk van, hogy
kihasználjuk a városi vezetés
baklövéseit a menekültproblémát
illetően.
Frans folytatta a beszédet, miközben
az asztal körül mindenki figyelmesen
hallgatta. De a gondolatai teljesen
máshol jártak.

A döntés, hogy kihagyja a matekórát,

nem igényelt hosszasabb fejtörést. Ha
van olyan tárgy, amelyet ki nem állhat,
akkor az a matek. Volt valami a
számokban meg ezekben a dolgokban,
amitől lúdbőrözni kezdett. Egyszerűen
fel nem foghatta. Az agya azon nyomban
kikapcsolt, amint összeadni vagy kivonni
próbált. Egyébként is mire kellene neki a
számtan? Soha nem lesz olyan bankos
fickó, szóval ez az egész kész
időpocsékolás.
Per rágyújtott még egy cigarettára,
miközben az iskolaudvart fürkészte.
A többiek elmentek a Hedermyrs
szupermarketbe, hogy elcsenjenek ezt-
azt, de neki nem volt kedve. Előző este
Tomasnál aludt, és hajnali ötig játszottak
a Tomb Raiderrel. Az anyja addig
hívogatta a mobilján, míg végül
kikapcsolta a készüléket. Jobban
szeretett volna ágyban maradni, de
Tomas anyja kidobta őket, amikor elment
dolgozni, ezért jobb ötlet híján idejöttek
az iskolához.
Pillanatnyilag éppen borzalmasan
unatkozott. Lehet, hogy inkább a
többiekkel kellett volna mennie.
Felkászálódott a padról, hogy utánuk
kullogjon, de aztán mégis visszaült,
amikor meglátta Mattiast kijönni az
iskolából azzal az ostoba libuskával,
akiért valami oknál fogva mindenki
bolondult. Per sosem értette, miért volt
Mia ilyen népszerű. Neki nem jött be ez
az ártatlan szöszi típus.
A fülét hegyezte, hogy kihallgassa,
miről beszélnek. Többnyire Mattias
locsogott, és biztos valami
érdekességről, mert Mia csak úgy
csüngött minden szaván, és rámeresztette
hatalmas, babakék szemét vastag sminkje
mögül. Ahogy közeledtek, Per már
hallotta társalgásuk foszlányait. Néma
csendben ült. Mattiast annyira lekötötte,
hogy bejusson Mia bugyijába, hogy észre
sem vette Pert.
– Látnod kellett volna, hogy
elfehéredett Adam, amikor
megpillantotta. De én azonnal tudtam,
mit kell csinálni, és rászóltam Adamra,
hogy hátráljon el onnan, így nem tettük
tönkre a bizonyítékokat.
– Hű! – nyögte Mia elragadtatva.
Per magában kuncogott. Jesszus,
Mattias tényleg mindent bevet, hogy az
ágyába ráncigálja ezt a kis békát. A lány
bugyija talán már nedves is volt.
– Az a legkirályabb benne, hogy senki
sem mert odamenni. Néhányan
hablatyoltak róla, de tudjuk, hogy egy
dolog beszélni valamiről, és egy másik
dolog megcsinálni.
Per eleget hallott. Leugrott a padról,
és Mattias felé szaladt. Mielőtt Mattias
még felfoghatta volna, mi történik, Per
rávetette magát hátulról, és a földre
döntötte. A hátára ült, hátracsavarta a
karját, mire Mattias felkiáltott a
fájdalomtól. Ezután Per a hajába
markolt. A szánalmas szörfös frizura
rendkívül alkalmas volt arra, hogy jól
megtépje. Aztán Per elszántan felemelte
Mattias fejét, és az aszfalthoz ütötte.
Fittyet hányt arra, hogy Mia néhány
méternyire tőlük sikítozott. Amikor a
lány elszaladt az iskola felé segítségért,
Per újra keményen belevágta Mattias
fejét az aszfaltba.
– Milyen szarságokat karattyolsz te
összevissza? Akkora egy mocsadék
vagy! Ne hidd, hogy hagyom, hogy ezt
csináld, te kibaszott kis nyomorult!
Per olyan dühös volt, hogy minden
elsötétült a szeme előtt, és a világ többi
része elenyészett számára. Az egyetlen
dolog, ami eljutott a tudatáig, az volt,
hogy a keze Mattias hajába markol, és a
testén minden alkalommal rángás fut
végig, ahányszor a járdába veri a fiú
fejét. Az egyetlen, amit látott, a vér volt,
amely lassan megfestette a fekete
felületet Mattias feje alatt. Elégedettség
töltötte el, ahogy megpillantotta a vörös
foltokat. Mélyen a mellkasában érezte,
kitapintotta, megízlelte. Olyan nyugalom
áradt szét benne, amilyen csak ritkán.
Kísérletet sem tett rá, hogy visszafojtsa a
haragját, hagyta, hogy betöltse, megadta
magát neki, sőt élvezte ezt a nyers,
ösztönös érzést, ami minden mást
félresöpört, mindent, ami bonyolult,
szomorú és jelentéktelen. Nem akart
leállni, nem tudott leállni. Egyre csak
ordítozott és ütött, és nézte a vörös
tócsát, amely ragacsos és nedves volt,
minden alkalommal, amikor csak
felemelte Mattias fejét, mígnem valaki
megragadta hátulról, és elrángatta onnan.
– Mit művelsz? – Per őszinte
meglepetéssel fordult hátra, hogy a
matektanár dühös arcába nézzen.
Arrébb, az iskola minden ablakából
fejek kandikáltak ki, az udvaron meg
kíváncsi bámészkodók verődtek össze.
Per szenvtelenül nézte Mattias
mozdulatlan testét, és ellenállás nélkül
hagyta, hogy elráncigálják néhány
méterrel az áldozatától.
– Atyaég! Elment az eszed? –
A matektanár arca csak centikre volt
tőle.
Teli torokból kiabált, de Per
elfordította a fejét, semmit sem érzett.
Egy pillanatig olyan csodálatos volt.
Most meg csak az üresség maradt.

A folyosón állt, és már jó ideje a falon

lógó képeket bámulta. Mennyi vidámság!
Mennyi szeretet! Házasságuk fekete-
fehér fényképei, amelyeken Britta és ő
sokkal komolyabban néz, mint ahogy
érezték magukat. Britta Anna-Gretával a
karjában, ő maga fényképezte. Ha jól
emlékszik, utána letette a
fényképezőgépet, és először vette a
karjába a lányát. Britta idegesen rászólt,
hogy tartsa a csecsemő fejét, de olyan
volt, mintha ösztönösen tudta volna, hogy
kell megfogni. Mindig tevékeny szerepet
vállalt a gyerekek gondozásában, sokkal
nagyobb mértékben, mint amennyire
akkoriban elvárták egy férjtől. Képtelen
lett volna másképp tenni.
Természetesnek érezte, és úgy gondolta,
nem lenne igazságos, ha Brittának
kellene hordoznia az egész terhet, és
ellátnia a három kislányt, akik között
olyan kicsi volt a korkülönbség.
Igazából szerette volna, ha még több
gyerekük születik, de a harmadik szülés
után, amely tízszer olyan nehéz volt, mint
az első kettő együttvéve, az orvos
félrevonta, és azt mondta, hogy Britta
teste talán nem bírna ki még egy
terhességet. Britta sírt. Leszegte a fejét,
nem nézett rá, és könnyek folytak az
arcán, miközben a bocsánatát kérte,
amiért nem tudta egy fiúval
megajándékozni. A férfi meglepetten
meredt rá. Sosem fordult meg a fejében,
hogy bármi mást kívánjon azon túl, ami
megadatott neki. A felesége és három
lánya mellett gazdagabbnak érezte
magát, mint amiről valaha is álmodott.
Eltartott egy darabig, mire meggyőzte
erről Brittát, de amikor a nő rájött, hogy
komolyan beszél, abbahagyta a zokogást,
és minden figyelmüket a lányoknak
szentelték, akiket a világra nemzettek.
Annyian voltak körülöttük, akiket
szerethettek. A lányoknak lettek
gyerekeik, akik hőn szerették Hermant és
Brittát, és Herman újból bizonyosságot
tehetett a pelenkázásban való
jártasságáról, amikor átmentek a
lányaikhoz segíteni. Nem volt könnyű
dolguk mostanában: egyszerre kezelni
mindent, a munkát, az otthont, a családot.
De ő és Britta boldogok és hálásak
voltak, hogy volt hely számukra, hogy
volt, akinek segíthettek, valaki, akit
szerethettek. És most már néhány
unokájuknak is volt gyermeke. Bár az
ujjai már merevebbek voltak, de ezeket a
modern, egyszerűen használható
pelenkákat azért még ki tudta cserélni.
A fejét ingatta. Hogy telt el így az idő?
Felment a hálószobába, és leült az ágy
szélére. Britta aludt, mint délutánonként
mindig. Rossz napja volt. Néhányszor
nem ismerte meg Hermant, és azt hitte, a
szülei otthonában van. Az anyját hívta.
Aztán az apját, a hangjából tisztán
kicsendült a félelem. Herman
megsimogatta a haját, újra és újra
elmondta neki, hogy az apja már sok-sok
éve elment. És már nem árthat neki.
Megcirógatta a horgolt ágytakarón
pihenő kezét. A bőre ráncos volt, rajta
májfoltok, akárcsak Hermanén. De az
ujjai még mindig karcsúak és elegánsak
voltak. Herman elmosolyodott a bajsza
alatt, amikor meglátta a rózsaszín
körömlakkot. Britta mindig is hiú volt
egy kissé, ahogy most is. De Herman
sosem rótta fel neki. Mindig szép feleség
volt, és a házasságuk ötvenöt éve alatt
Herman még csak rá se nézett más nőkre.
Britta szemhéja megrezdült. Álmodott
valamit. Herman azt kívánta, bárcsak
bejuthatna az álmába. Benne élhetne, és
megjátszhatná, hogy minden úgy van,
mint egykor.
Ma zavarodottságában Britta szóba
hozta azt a dolgot, amelyről eldöntötték,
hogy sosem említik. De ahogy az asszony
tudata lassanként felbomlott és
szétmorzsolódott, ledőltek a gátak és a
falak, amelyeket az évek alatt
felépítettek, hogy megőrizzék a titkukat.
Olyan régóta osztoztak rajta, hogy
valahogy elkezdett eltűnni az élet
szövedékében, míg végül láthatatlanná
nem vált. Herman megengedte magának,
hogy lazítson, hogy elfeledje.
Nem volt jó ötlet Ericától, hogy
felkereste őket. Egyáltalán nem. Ez
okozta a falon a repedést, amely most
egyre nőtt. Nem lehetett betömni, az
özönvíz ki fog törni rajta, és magával
hoz mindent.
De Erik miatt legalább már nem kell
aggódnia. De Erik miatt legalább már
nem kell aggódniuk.
Egyre csak simogatta Britta kezét.
– Jaj, elfelejtettem mondani: Karin
hívott. Tízkor találkoztok.
A gyógyszertárnál.
Patrik megállt mozdulat közben.
– Karin? Ma? Fél óra múlva? –
bámult az órájára.
– Bocs – mondta Erica, bár a
hanghordozása azt sugallta, hogy kevéssé
bánja. Aztán megenyhült. – Arra
gondoltam, átszaladok a könyvtárba
kicsit kutatni, úgyhogy ha húsz perc alatt
összekészülődtök Majával, elvihetlek
benneteket.
– És neked… – Patrik vacillált. –
Neked ez így megfelel?
Erica odament hozzá, és megcsókolta.
– Ahhoz képest, hogy a rendőrséget
használtad a lányunk napközijének, egy
séta a volt feleségeddel kutyafüle.
– Haha, nagyon vicces! – mondta
Patrik duzzogva, noha tudta, Ericának
igaza van. Amit tegnap tett, elég
ostobaság volt.
– Na, ne állj már ott! Gyerünk öltözni!
Az ellen határozottan tiltakozom, hogy
így találkozz a volt feleségeddel –
nevetett Erica, miközben tetőtől talpig
végigmérte a férjét, ahogy ott állt a
hálószobában fehérneműben és zokniban.
– Micsoda? Nem vagyok elég csinos?
– kérdezte Patrik, s úgy pózolt, mint egy
testépítő.
Erica annyira nevetett, hogy le kellett
ülnie az ágyra.
– Jaj, istenem, hagyd abba!
– Tájékoztatásodra közlöm – folytatta
Patrik, miközben úgy tett, mint aki
megsértődött –, hogy én amúgy olyan
undorítóan kigyúrt vagyok, hogy nem
kevés munkámba kerül, hogy így nézzek
ki… de fontosnak tartom, hogy hamis
biztonságérzetbe ringassam a sok
svihákot. – Megpaskolta a hasát, amely
kissé jobban megremegett, mint kellett
volna, amennyiben izmosabb.
A házasságtól nem igazán csökkent a
derékbősége.
– Elég! – zihálta Erica. – Sosem
leszek képes újra szexelni veled, ha nem
hagyod abba.
Patrik válaszképpen a
legvadállatiasabb üvöltésével vetette
magát az ágyra, és csiklandozni kezdte a
nőt.
 – Ezt azonnal szívd vissza!
Visszaszívod? Hm?
– Igen, igen! Visszaszívom! Hagyd
abba! – sikoltotta Erica, aki nagyon
csiklandós volt.
– Anya! Apa! – Maja állt az ajtóban,
vidáman tapsikolva a látványtól.
Minden érdekes zaj, amely a szülei
szobája felől jött, odacsalogatta.
– Gyere ide, hadd csikizzen meg apa
téged is! – mondta Patrik, és az ágyra
emelte Maját.
A következő másodpercben anyja és
lánya visítva nevetett. Aztán mindhárman
csak hevertek az ágyon, kimerülten és
összebújva, mígnem Erica hirtelen
felült.
– Jobban teszitek, ha csipkeditek
magatokat. Én felöltöztetem Maját, amíg
összekapod magad.
Húsz perc múlva Erica megállt a
városháza épülete előtt, amely a
gyógyszertárnak és a könyvtárnak is
otthont adott. Most találkozott először
Karinnal, bár elég sokat hallott már róla,
természetesen. Nem igazán tudta, mire
számítson, Patrik elég szófukar volt, ha
az első házassága került szóba.
Erica leparkolta az autót, és segített
Patriknak kivenni a babakocsit a
csomagtartóból, aztán vele együtt
odament Karinhoz. Vett egy nagy
levegőt, majd kezet nyújtott.
– Szia! Erica vagyok – mondta. –
Tegnap beszéltünk telefonon.
– Örülök, hogy találkoztunk! – felelte
Karin, és Erica meglepetten vette észre,
hogy máris kedveli a nőt, aki előtte áll.
A szeme sarkából látta, mennyire
feszeng Patrik, előre-hátra dülöngélt, és
Erica nem tudta megállni, hogy ne
élvezze a helyzetet. Igazából elég vicces
volt.
Érdeklődéssel tanulmányozta a volt
feleséget. Karin vékonyabb volt, mint ő,
és egy kicsit alacsonyabb is. Sötét haját
egyszerű lófarokba fogta össze. Finom
vonásai voltak, nem volt kifestve, és
valahogy… fáradtnak tűnt. Hát igen, egy
totyogós gyerekkel, gondolta Erica, és
rájött, hogy maga sem nyújthatott valami
szép látványt, amikor Maja még nem
aludta végig az éjszakát.
Csevegtek egy darabig, majd Erica
búcsút intett, és a könyvtár felé indult.
Megkönnyebbülés volt végre
szembenézni azzal a nővel, aki nyolc
éven át Patrik életének fontos része volt.
Eddig még fényképet sem látott róla. De
a körülmények ismeretében, amelyek a
válásukhoz vezettek, érthető volt, hogy
Patrik nem akart megőrizni semmiféle
képet az együtt töltött időről.
A könyvtár pont olyan csendes volt,
mint máskor. Sok-sok órát ült már itt, és
a könyvtárak valahogy mindig
mérhetetlen megelégedéssel töltötték el.
– Jó napot, Christian!
A könyvtáros felnézett, és
elmosolyodott, amikor megpillantotta
Ericát.
– Jó napot, Erica! Jó, hogy újra itt
van! Miben segíthetek?
Smålandi akcentusa kellemesen
csengett. Erica azon merengett, miért
tűnnek a smålandiak már abban a
percben olyan rokonszenvesnek, amikor
kinyitják a szájukat. Christian esetében
az első benyomás igaznak bizonyult.
Mindig szívélyes volt és segítőkész,
ahogy a munkájában is nagyon jó volt.
Gyakran segített megtalálni Ericának
olyan dolgokat, amikről Erica már nem
is remélte, hogy sikerül.
– Még többet szeretne megtudni arról
az esetről, amely után a múltkor kutatott?
– kérdezte Christian, és reménykedve
pillantott a nőre.
Erica kérései mindig szívesen látott
felüdülést hoztak egyébként egyhangú
munkarendjébe, amelynek során jobbára
halaknak, vitorlásoknak és a bohusläni
növényvilágnak kellett utánanéznie.
– Nem, most nem – válaszolta Erica,
és leült a férfival szemben lévő székre a
kölcsönzőpulthoz. – Ma néhány
fjällbackainak szeretnék utánanézni. És
bizonyos eseményeknek.
– Embereknek és eseményeknek. Meg
tudná határozni kicsit közelebbről? –
kacsintott a könyvtáros.
– Megpróbálom. – Erica elhadarta a
neveket: – Britta Johansson, Frans
Ringholm, Axel Frankel, Elsy Falck,
vagy inkább Moström, és… – habozott
egy pillanatig, mielőtt hozzátette volna:
– Erik Frankel.
Christian összerezzent.
 – Nem ő az, akit holtan találtak?
– De igen – felelte Erica.
– És Elsy? Ő nem az any…
– Az anyám, igen. Róluk szeretnék
megtudni valamit, a második
világháború idejéből. Leszűkíthetjük a
keresést a háború éveire.
– Más szavakkal az 1939-től 1945-ig
terjedő időszakra.
Erica bólintott, és várakozásteljesen
figyelte, ahogy Christian begépeli a
kérést a számítógépbe.
– És amúgy hogy halad a munkájával?
Úgy tűnt, mintha a könyvtáros arcán
egy árny suhant volna át. De gyorsan
eltűnt, és Christian megválaszolta Erica
kérdését:
– Félig már kész vagyok. Köszönöm
az érdeklődést. Nagyrészt az ön
tanácsának köszönhetem, hogy eddig is
eljutottam.
– Ó, szóra sem érdemes – felelte
Erica zavarba jőve. – Csak szóljon, ha
újabb írástippekre van szüksége, vagy ha
szeretné, hogy vessek egy pillantást a
kéziratára. Apropó, választott már
munkacímet?
– A kis hableány – mondta Christian,
de közben nem nézett Erica szemébe. –
A kis hableány lesz a címe.
– Kiváló ötlet! És hogy halad a…? –
kezdte Erica, de Christian nyersen
megrázta fejét, jelezve, hogy nem akar
erről társalogni.
Erica meghökkenve nézett rá. Ez
annyira nem vallott a férfira. Azon
merengett, nem mondott-e akaratlanul
valamit, amivel megbántotta, de el nem
tudta gondolni, mi lehetett az.
– Van itt néhány cikk, amely
érdekelheti – szólt Christian. –
Kinyomtassam őket?
– Igen, legyen szíves – felelte Erica,
aki még mindig nem ocsúdott föl teljesen
a döbbenetből.
De amikor Christian néhány perc
múlva visszatért a nyomtatótól egy
paksaméta papírral a kezében, olyan
volt, mint máskor.
– Ezzel biztosan ellesz egy darabig.
Szóljon, ha tehetek még önért valamit.
Erica köszönetet mondott, és elhagyta
a könyvtárat. Szerencséje volt. A kávézó
az utca túloldalán nyitva volt; vett
magának egy kávét, mielőtt leült volna
olvasni. De amit talált, olyan érdekes
volt, hogy teljesen megfeledkezett a
kávéról, amely kihűlt.
Rendben, mit tudunk eddig? – Mellberg
vágott egy grimaszt, amikor kinyújtotta a
lábát.
Meglepte, hogy a gyakorlás okozta
fájdalom és sajgás ilyen sokáig tart.
Becslése szerint csak a következő
pénteki salsaórára fog rendbe jönni,
amikor is újra kínpadra vonják a testét.
De furcsa módon a gondolat nem volt
olyan ijesztő, mint ahogy képzelte. Volt
valami a magával ragadó zene, Rita
közelsége és azon tény kombinációjában,
hogy a múlt heti óra végére a lába
kezdett ráérezni a ritmusra. Nem, nem
tervezte, hogy mostanában abbahagyja.
Ha valakiben megvolt a lehetőség, hogy
Tanumshede salsakirályává váljon,
akkor az ő volt.
– Bocs, mit mondtál? – rezzent össze.
Egy szót sem hallott abból, amit Paula
előadott, mert teljesen elmerült a latin
ritmusokról való álmodozásban.
– Paula azt mondta, hogy leszűkítettük
Erik Frankel meggyilkolásának idejét –
felelte Gösta. – Június tizenötödikén a
barátnőjével volt… vagy hogy hívják az
ilyet ebben az életkorban. Szakított vele,
és láthatóan részeg volt, ami a nő szerint
meglehetősen szokatlan volt tőle.
– A takarítónő pedig június
tizenhetedikén ment át hozzájuk, de nem
tudott bejutni – folytatta Martin. – Ez
nem feltétlenül jelenti azt, hogy akkorra
már halott volt, de nyilvánvalóan jelzi,
hogy esélyes a dolog. Sosem fordult
korábban elő, hogy a takarítónő nem
tudott bemenni. Amikor a testvérek nem
voltak otthon, hátrahagyták neki a
kulcsot.
– Jó, rendben, akkor egyelőre abból a
feltételezésből indulunk ki, hogy Erik
június tizenöt és tizenhét között halt meg.
Kérdezzétek meg a bátyjától, hogy akkor
még otthon volt-e, vagy már elutazott
Párizsba. – Mellberg lehajolt, hogy
megvakargassa Ernst füle tövét.
A kutya a konyhaasztal alatt feküdt,
Mellberg lábán, ahogy általában.
– Tényleg azt hiszed, hogy Axel
Frankelnek valami köze van…? – Paula
a mondat közepén elhallgatott, mert
meglátta Mellberg barátságtalan
arckifejezését.
– Semmit sem hiszek. De te is pont
olyan jól tudod, mint én, hogy
legtöbbször családtag követi el a
gyilkosságot. Úgyhogy piszkáljuk csak
meg egy kicsit a testvért! Rendben?
A nő bólintott. Ezúttal Mellbergnek
igaza volt. Paula nem hagyhatta, hogy a
tény, hogy rokonszenvesnek találta Axel
Frankelt, hátráltassa munkája
elvégzésében.
– És mi van a fiúkkal, akik betörtek a
házba? Megvizsgáltunk minden rájuk
utaló nyomot? – Mellberg az asztal körül
ülő kollégáira nézett.
 Minden szem Gösta felé fordult.
Gösta idegesen izgett-mozgott.
– Hát… Szóval… igen is meg nem is.
Vettem ujjlenyomatot és
cipőtalplenyomatot az egyiküktől,
Adamtól, de még nem volt időm a
másikkal is beszélni.
Mellberg szeme elkerekedett.
– Napjaid voltak, hogy elvégezd ezt
az egyszerű feladatot, és most azt
mondod, idézem, nem volt időd rá? Így
van?
Gösta bólintott, és nagyon
lehangoltnak nézett ki.
– Ööö… hát, igen. Így van. De még
ma elintézem.
Mellberg vetett rá egy újabb
pillantást.
 – Azonnal! Most rögtön! – tette hozzá
Gösta a szemét lesütve.
– Jól teszed, ha csipkeded magad! –
mondta Mellberg, aztán Martinra és
Paulára fordította a figyelmét. – Más?
Mi volt Ringholmmal? Valami érdekes?
A magam részéről úgy gondolom, ez a
legígéretesebb nyomunk, és tényleg
alaposan szét kellene néznünk a
Svédország Barátai háza táján.
– Beszéltünk Fransszal, de nem sült ki
belőle semmi, amin el tudnánk indulni.
Azt mondta, voltak bizonyos elemek a
szervezeten belül, akik Frankelt
fenyegették, de ő megpróbált közbelépni,
hogy megvédje Eriket, régi barátságukra
való tekintettel.
– És ezek az elemek – Mellberg
idézőjelet rajzolt ujjaival a levegőbe –,
velük beszéltünk már?
– Még nem – felelte Martin higgadtan.
– De rajta van a mai napirendünkön.
– Jól van, jól van – mondta Mellberg,
miközben lelökdöste Ernstet a lábáról,
amely már kezdett elzsibbadni. Ernst
amúgy kutyamódra jól hallhatóan
szellentett egyet, majd még nagyobb
kényelembe helyezte magát gazdája
lábán. – Rendben, már csak egy dolgot
kell tisztáznunk. A rendőrőrs nem
napközi otthon! Megértettétek?
Azzal Annikára meredt, aki az egész
megbeszélés alatt némán jegyzetelt. Most
viszont visszabámult Mellbergre
olvasószemüvege pereme fölött. Egy
hosszúra nyúlt szünet után Mellberg
elkezdett fészkelődni, miközben azon
tűnődött, nem volt-e egy kissé túl nyers a
hangneme.
Aztán Annika azt mondta:
– Rendesen elvégeztem a munkámat,
miközben vigyáztam egy darabig Majára
tegnap, más ne érdekeljen, Bertil!
Néma hatalmi harc játszódott le,
ahogy Annika kimérten viszonozta
Mellberg pillantását. Végül a férfi
félrenézett, és azt dünnyögte:
– Jól van, rendben, te talán jobban
meg tudod ítélni…
– Egyébként pedig Patrik
látogatásának köszönhetjük, hogy
rájöttünk, elfelejtettük ellenőrizni Erik
bankszámláit. – Paula Annikára
kacsintott, hogy biztosítsa támogatásáról.
 – Biztos vagyok benne, hogy előbb-
utóbb eszünkbe jutott volna… De
Patriknak hála ez előbb történt meg, és
nem később – mondta Gösta, és
Annikára bámult, majd lesütötte a
szemét, és ismét az asztallapot kezdte
tanulmányozni.
– Jól van, csak azt hittem, gyesen van
– mondta Mellberg dacosan, miközben
jól tudta, ezt a csatát elveszítette. – Most
meg mire vártok? Most, hogy van merre
továbbindulnunk, nyomás!
Mindenki felállt, és betette a
kávéscsészéjét a mosogatógépbe.
Ebben a pillanatban megcsörrent a
telefon.
 Fjällbacka, 1944.

Gondoltam, hogy itt talállak. – Elsy leült

Erik mellé, egy nagy szikla hasadékának
oltalmába.
– Itt van a legnagyobb esély rá, hogy
békén hagyjanak – mondta Erik zordan,
de aztán meglágyult az arca, és becsukta
a könyvet, amelyet az ölében tartott. –
Ne haragudj! Nem akartam rajtad
kitölteni a rosszkedvemet.
– Axel miatt vagy szomorú? –
kérdezte Elsy gyengéden. – Mi a helyzet
otthon?
– Olyan, mintha már meg is halt volna
– felelte Erik, miközben a vizet nézte,
amely nyughatatlanul nyaldosta a
fjällbackai kikötő bejáratát. –
Legalábbis az anyám úgy tesz, mintha
már halott lenne. Az apám meg csak
járkál fel-alá, és motyorog, de nem
hajlandó beszélni a dologról.
– És te? Hogy vagy? – tudakolta Elsy
a barátját tanulmányozva.
Jól ismerte Eriket. Jobban, mint ahogy
a fiú gondolta volna. Annyit játszottak
együtt, ő és Erik, Britta és Frans. Nem
volt olyan játék, amelyet ne próbáltak ki
mostanra, hogy már majdnem felnőttek.
De ebben a pillanatban Elsy nem látott
különbséget a tizennégy éves Erik és az
ötéves kisfiú között, aki
rövidnadrágjában úgy nézett ki, mint egy
öregember egy apró testben. Olyan volt,
mintha Erik egy kis öregembernek
született volna, akinek a külseje
fokozatosan idomult igazi önmagához.
Mintha a gyerektest, a fiútest és most a
fiatalember teste csak fokozatok
lennének, amelyeken túl kell jutnia, hogy
beleöregedjen a bőrébe.
– Nem tudom, hogy vagyok – felelte
Erik kurtán, és félrenézett.
De nem volt elég gyors, Elsy még
látta, hogy könnybe lábad a szeme.
– Dehogynem tudod – mondta, és a fiú
arcélét bámulta. – Beszélj róla!
– Olyan meghasonlottnak érzem
magam. Az egyik felem rémült és
szomorú azért, ami történt és történhet
Axellel. Már a puszta gondolat is, hogy
meghalhat… – A megfelelő szavakat
kereste, de nem találta. Elsy azonban
értette, miről beszél.
Ő sem szólt egy szót sem, várta, hogy
Erik folytassa.
– A másik felem meg olyan dühös! –
A fiú hangja most mélyebb volt,
megelőlegezte a felnőtt Erik hangját. –
Dühös vagyok, amiért most még inkább
keresztülnéznek rajtam, mint eddig.
Mintha a világon se lennék. Amíg Axel
itthon volt, olyan volt, mintha a fényéből
rám is sugározna valami. Egy erőtlen kis
fénysugár hébe-hóba. Egy halvány
pászma, némi figyelem, amely rám
irányul. És ez elég is volt. Nem is
akartam ennél többet. Axel
megérdemelte a rivaldafényt, hogy rá
figyeljenek. Mindig jobb volt nálam.
Sosem merném megtenni, amit ő megtett.
Én nem vagyok bátor. Én nem keltek
feltűnést. Belőlem hiányzik Axel azon
képessége, hogy elérje, az emberek jól
érezzék magukat a környezetében. Mert
szerintem ez Axel titka… Hogy mindig
el tudja érni, hogy mások jól érezzék
magukat. De nekem nincs ilyen
adottságom. Tőlem az emberek idegesek
és feszültek lesznek. Nem igazán tudják,
mit kezdjenek velem. Túl sokat tudok.
Nem nevetek eleget. Én… – Kénytelen
volt megállni, és venni egy nagy levegőt,
minekutána ez volt a leghosszabb
összefüggő beszéd, amelyet valaha
elmondott.
Elsy nem tudta megállni, elkacagta
magát.
– Csak óvatosan! Ne használd el
egyszerre az összes szót! Máskor olyan
takarékosan bánsz velük – mosolygott,
de Erik összeszorította az állkapcsát,
majd folytatta.
– Pont erre gondolok. És tudod, mit?
Egyszerűen csak elsétálhatnék innen,
mennék és mennék, egyre messzebb, és
sosem jönnék vissza. És odahaza egy
lélek sem venné észre, hogy elmentem.
A szüleimnek csak egy árnyék vagyok a
látómezejük peremén, és valahogy úgy
érzem, megkönnyebbülnének, ha ez az
árnyék eltűnne, és minden figyelmüket
Axelnek szentelhetnék. – A hangja
elcsuklott, és újból szégyenkezve fordult
el.
 Elsy átkarolta, és a vállára hajtotta a
fejét, arra kényszerítve ezzel, hogy
visszatérjen a sötét helyről, ahol
menedéket keresett.
– Erik, tudom, hogy észrevennék, ha
eltűnnél. Ők csak… lefoglalja őket, hogy
kezeljék Axel ügyét.
– Már négy hónapja annak, hogy
fogságba esett – mondta Erik tompán. –
Mennyi ideig köti még le őket? Hat
hónapig? Egy évig? Kettőig? Egy életen
át? Én itt vagyok. Én még itt vagyok. Ez
miért nem jelent semmit? Közben meg
borzalmas embernek érzem magam, mert
féltékeny vagyok a bátyámra, aki
feltehetően egy koncentrációs táborban
sínylődik, és még az is lehet, hogy
kivégzik, mielőtt bármelyikünk
viszontláthatná. Milyen remek testvér
vagyok!
– Senki sem vonja kétségbe, hogy
szereted Axelt. – Elsy megpaskolta a fiú
hátát. – És nincs abban semmi különös,
ha szeretnéd, hogy észrevegyenek, hogy
tudomásul vegyék a létezésedet. Én
például tudom, hogy a világon vagy. El
kell mondanod nekik, mit érzel, rá kell
venned őket, hogy lássanak.
– Nem merem – rázta a fejét Erik. –
Mi van, ha azt gondolják, rémes vagyok?
Elsy a két kezébe fogta a fiú fejét, és
arra kényszerítette, hogy rá nézzen.
– Figyelj ide, Erik Frankel. Nem vagy
rémes. Szereted a testvéredet és a
szüleidet. De te is bánkódsz. Beszélned
kell velük erről, követelned kell egy kis
teret magadnak is. Érted?
Erik megpróbált elfordulni, de Elsy
még mindig fogta a fejét, és a szemébe
bámult.
Erik végül bólintott.
– Igazad van. Beszélek velük.
Elsy lendületesen átkarolta a fiút,
majd magához ölelte. Érezte, ahogy
lassanként ellazul, miközben a hátát
simogatja.
– Mi az ördög…?
A hátuk mögött felcsendülő hang
hallatán szétugrottak. Elsy megpördült,
és látta, hogy Frans mered rájuk; az arca
sápadt, a keze ökölben.
– Mi az ördög…? – ismételte.
Úgy tűnt, nehezére esik szavakat
találni. Elsy rájött, minek nézhetett ki a
dolog, és nyugodt hangon megkísérelte
megértetni Fransszal, mi történt
tulajdonképpen, mielőtt még a fiút
elragadják az indulatai. Látta már, hogy
lobban fel a haragja, olyan hirtelen,
ahogy az ember meggyújt egy gyufát. Volt
valami Fransban, ami mindig az erőszak
határára sodorta, mintha szüntelenül
okok után kutatott volna, hogy
kikelhessen magából. És Elsy elég eszes
volt ahhoz, hogy tudja, Frans
belebolondult. Ebben a helyzetben
végzetes következményekkel járhat, ha
nem sikerül megmagyaráznia az előbbit.
– Erik és én csak beszélgettünk kicsit
– mondta higgadtan és halkan.
– Ja, látom, csak beszélgettetek! –
dohogta Frans, és volt valami a
szemében, amitől Elsyn végigfutott a
borzongás.
– Axelről beszélgettünk, és arról,
milyen nehéz most, hogy nincs itt –
folytatta, a pillantását Fransra szegezve.
A vad hidegség, amely a szeméből
sütött, kissé elhalványult. Elsy tovább
beszélt: – Megvigasztaltam Eriket. Ennyi
volt. Miért nem ülsz le, és beszélgetsz
velünk?
Megütögette a sziklát. A fiú
tétovázott. De a keze már nem volt
ökölben, és a hűvös arckifejezés is
teljesen eltűnt. Mélyet sóhajtott, majd
leült.
– Bocsánat – mondta, anélkül, hogy a
lányra nézett volna.
– Semmi baj – felelte Elsy –, de
máskor ne dönts ilyen elhamarkodottan.
Frans némán ült ott egy darabig. Aztán
Elsy felé fordult, és ránézett. Az
érzelmek áradata, amelyet a lány a
szemében látott, hirtelen jobban
megrémítette, mint a hűvös haragja. Volt
egy olyan sanda gyanúja, hogy ennek
nem lesz jó vége.
Brittára gondolt, és a rajongó
pillantásaira, amelyeket Frans felé
küldött.
Nem, ennek nem lesz jó vége.
Nagyon aranyosnak tűnik – mosolygott
Karin, miközben Luddét tolta a
babakocsiban.
– Erica a legjobb – felelte Patrik,
miközben a szája mosolyra húzódott.
Újabban hajba kaptak ugyan
néhányszor, de ez nem számított.
Szerencsés embernek tartotta magát,
hogy minden reggel Erica mellett
ébredhet fel.
– Bárcsak én is ezt mondhatnám
Leifről! – szólalt meg Karin. – De
kezdek tényleg belefáradni, hogy egy
tánckar zenészének felesége vagyok.
Tudtam, mit vállalok, úgyhogy
gondolom, nincs jogom panaszkodni.
– A dolgok megváltoznak, miután az
embernek gyereke lesz – mondta Patrik,
és a megjegyzése félig kérdés, félig
kijelentés volt.
– Nem mondod?! – csattant fel Karin
gúnyosan. – Talán naiv voltam, de
fogalmam sem volt, mennyi munkát
jelent, és mennyit követel az embertől,
ha kisgyereke van. Nem könnyű egyedül
cipelni a teljes terhet. Néha úgy érzem,
én végzek el minden nehéz feladatot, én
kelek fel éjszaka, cserélek pelenkát,
játszom vele, etetem, hordom orvoshoz,
ha beteg. Leif meg csak besétál az ajtón,
s Ludde boldogan üdvözli, mintha a
Mikulás lenne személyesen. És ez olyan
igazságtalan!
– De kit hív Ludde, ha elesik, és
megüti magát? – kérdezte Patrik.
Karin elmosolyodott.
– Igazad van. Engem hív olyankor.
Vagyis biztosan jelent valamit számára,
hogy én vagyok az, aki megnyugtatja az
éjszaka közepén. De nem is tudom…
Valahogy becsapottnak érzem magam.
Nem így terveztük a dolgokat. –
Sóhajtott egyet, és megigazította Ludde
sapkáját, amely teljesen félrecsúszott, rá
az egyik fülére.
– Én a magam részéről sokkal
szórakoztatóbbnak találom, mint ahogy
valaha is képzeltem – mondta Patrik, és
csak akkor eszmélt rá, milyen ostoba
megjegyzést tett, amikor bezsebelt egy
átható pillantást Karintól.
– És vajon Erica is így van vele? –
kérdezte élesen, és Patrik megértette,
mire céloz.
– Nem. Legalábbis az elmúlt egy
évben nem így érezte – mondta.
Futólag úrrá lett rajta a lelkiismeret-
furdalás, amikor belegondolt, milyen
sápadt és örömtelen volt Erica a Maja
születése utáni első hónapokban.
– Nem lehet, hogy azért, mert
kirángatták a felnőtt életéből, hogy
otthon maradjon Majával, míg te minden
nap munkába mehettél?
– De besegítettem, amennyire csak
tudtam – védekezett Patrik.
– Besegítettél, tiszta sor – folytatta
Karin, miközben elindult a babakocsival
a Badholmen felé vezető szűk
útszakaszon. – Csakhogy óriási
különbség van a besegítés és a teljes
felelősség vállalása között. Nem olyan
egyszerű kiokoskodni, hogyan
nyugtasson meg az ember egy bömbölő
csecsemőt, vagy mikor és hogyan etesse
meg, vagy miként foglalja le a hét öt
napján, általában mindenféle felnőtt
társaság nélkül. Teljesen más dolog a
Baba Vállalat vezérigazgatójának lenni,
mint a titkárnőjének, aki mindig csak a
partvonalon ácsorog, és leltárt készít.
– De nem vehetsz minden apát egy
kalap alá – tiltakozott Patrik, miközben
felügyeskedte a babakocsit a meredek
dombon. – Gyakori eset, hogy az anyák
nem hajlandók átengedni az irányítást, és
ha egyszer a férj cserél pelenkát, rögtön
azt mondják, hogy rosszul csinálta, vagy
ha a férj eteti meg a kicsit, kritizálják,
hogy nem tartotta megfelelően a
cumisüveget, és így tovább. Az apáknak
sem mindig könnyű részt vállalni a
vezérigazgatói feladatokból, amelyekről
beszéltél.
Karin néhány percig nem szólt
semmit. Aztán Patrikra nézett, és azt
kérdezte:
– Erica ezt csinálta, amikor otthon
volt Majával? Nem hagyta, hogy részt
vállalj?
A férfi válaszára várt.
Patrik a fejét törte egy pillanatig, majd
kénytelen volt beismerni:
 – Nem. Szerintem valójában örültem,
hogy nem nekem kell felelősséget
vállalni. Amikor Majának valami baja
volt, és megpróbáltam elcsitítani, jó volt
tudni, hogy mindegy, mennyit sír,
bármikor odaadhatom Ericának, ha nem
tudom megnyugtatni. És Erica majd
megoldja. És remek volt minden reggel
elmenni dolgozni, tudva, hogy este Maja
boldogan fog üdvözölni.
– És közben megkaptad a napi
adagodat a felnőtt világból – mondta
Karin szárazon. – És hogy állnak a
dolgok most, hogy tiéd a felelősség?
Minden rendben?
Patrik elgondolkodott egy pillanatra,
aztán megrázta a fejét.
– Hát eddig nem vizsgáztam kitűnőre
apaságból. De nem könnyű. Erica otthon
dolgozik, tudod, és ő tudja, hol vannak a
dolgok… – Patrik újra megrázta a fejét.
– Ismerős. Amikor Leif hazajön,
folyton csak kiabál nekem: Karin! Hol a
pelenka? Néha azon tűnődöm, hogy
vagytok képesek ti, férfiak elvégezni a
munkátokat, ha otthon azt sem tudjátok,
hol tartjuk a dolgokat.
– Jaj, ne már! – kiáltott fel Patrik, és
oldalba bökte Karint. – Nem vagyunk
ilyen ügyefogyottak. Bízz bennünk egy
kicsit! Egy nemzedékkel ezelőtt a
férfiakat semmi sem vihette volna rá,
hogy pelenkázzák a gyereküket, és azóta
hosszú utat tettünk meg. De az efféle
átalakulások nem mennek végbe egyik
napról a másikra. Az apáink jelentették
nekünk a szerepmodellt, ők
befolyásoltak minket, és időbe telik, míg
alkalmazkodunk. De minden tőlünk
telhetőt megteszünk.
– Te talán igen – felelte Karin, és
ezúttal is keserű volt a hangja. – De
Leiffel határozottan nem ez a helyzet.
Patrik nem válaszolt. Nem lehetett mit
mondani erre. És amikor elváltak
egymástól Sälvikben, a Norderviken
Vitorlásklub közelében lévő
kereszteződésnél, szomorúnak érezte
magát, és eltöprengett. Hosszú ideig
táplált rossz érzéseket Karinnal
szemben, amiért a nő megcsalta őt. De
most csak roppant sajnálatot érzett
iránta.
A rendőrségre befutott telefonhívás
hatására azonnal autóba pattantak.
Mellberg – mint általában – valami
bocsánatkérésfélét motyogott, és az
irodájába sietett, de Martin, Paula és
Gösta elviharzott a tanumshedei
középiskola felé. Amikor megérkeztek,
egyenesen az igazgatói iroda felé vették
az irányt, és mivel nem ez volt az első
látogatásuk az iskolában, Martinnak nem
okozott gondot a helyiség megtalálása.
– Mi történt? – nézett körül az
irodában.
Az egyik széken egy morcos tinédzser
ült, mellette az igazgató és két másik
férfi, akikről Martin feltételezte, hogy
tanárok.
– Per megverte az egyik diákot –
mondta mogorván az igazgató, majd leült
az asztala mögé. – Köszönöm, hogy ilyen
gyorsan jöttek.
– És hogy van a diák? – kérdezte
Paula.
– Nem néz ki túl jól. Az iskolai nővér
vette a gondjaiba, és már hívtunk
mentőket is. Telefonáltam Per anyjának,
nemsokára itt lesz. – Az igazgató a fiúra
meredt, aki egy közönyös ásítással
válaszolt.
– Velünk kell jönnöd a rendőrségre –
mondta Martin, miközben jelezte Pernek,
hogy álljon fel. Aztán az igazgatóhoz
fordult. – El tudja érni az anyát, mielőtt
idejön? Mondja meg neki, hogy a
rendőrségen várjuk. A munkatársam,
Paula Morales itt marad, és kikérdezi a
támadás szemtanúit.
– Máris elkezdem – mondta Paula az
ajtó felé indulva.
Per még mindig közömbös arcot
vágott, amikor a rendőrtisztek
kíséretében bandukolt a folyosón.
A kíváncsi diákok összegyűltek, és Per
vigyorral s felemelt hüvelykujjal hálálta
meg a figyelmüket.
– Kibaszott hülyék! – dünnyögte.
Gösta szigorúan ránézett.
– Kussolj, ameddig a rendőrségre nem
érünk.
Per vállat vont, és engedelmeskedett.
Mialatt visszaautóztak a zömök kis
épülethez, amely a rendőrségnek és a
tűzoltóságnak adott otthont, némán
bámult ki az ablakon.
 Amikor megérkeztek, egy
kihallgatóhelyiségbe vitték a fiút, és
várták, hogy megérkezzen az anyja.
Martin mobilja megcsörrent.
Érdeklődéssel hallgatta, amit mondtak
neki, majd Göstához fordult, töprengő
arccal.
– Paula hívott – mondta. – Tudod, kit
vert meg Per?
– Nem, talán ismerjük?
– Arra mérget vehetsz. Mattias
Larssont, az egyik fiút, aki megtalálta
Erik Frankelt. Most viszik be a
kórházba. Ezért őt később kell
kikérdeznünk.
Gösta nem fűzött megjegyzést az
elhangzottakhoz, de Martin látta, hogy
elsápad az arca.
 Tíz perccel később Carina rohant be a
főbejáraton a recepcióra, és kifulladva
érdeklődött a fia után. Annika nyugodtan
Martin irodájába kísérte.
– Hol van Per? Mit művelt? – Carina
visszatartotta a könnyeit, de a hangja
alapján már nem sok hiányzott, hogy
kiboruljon.
Martin kezet rázott vele, és
bemutatkozott. A formaságoknak és az
ismerős szokásoknak gyakran
megnyugtató hatásuk van. Ahogy most is.
Carina megismételte a kérdését, ám
ezúttal sokkal higgadtabban, majd leült a
székre, amelyen Martin hellyel kínálta.
A férfi fintorgott, amikor leült az
íróasztalához, mert felismerte a szagot,
amely a nőből áradt felé. Állott piaszag.
Talán buliban volt előző nap. De Martin
nem hitte. Az enyhén puffadt arc az
alkoholizmus egyik árulkodó jele.
– Az iskola jelentése szerint Per
megtámadta az egyik diáktársát.
– Te jóságos isten! – kiáltott fel a nő,
és megmarkolta a szék karfáját. –
Hogyan…? És a fiú hogy…? – Nem
tudta befejezni a mondatot.
– Kórházba vitték. Nyilván súlyosan
megsérült.
– De miért? – Carina nagyot nyelt, és
a fejét csóválta.
– Pont erre szeretnénk rájönni. Per az
egyik kihallgatóhelyiségben van, és
szükségünk lenne az engedélyére, hogy
feltegyünk neki néhány kérdést.
Carina bólintott.
 – Igen, persze. – Nyelt egy nagyot.
– Akkor rendben. Menjünk, és
beszélgessünk el Perrel.
Martin előrement. A folyosón megállt,
hogy megkopogtassa Gösta irodájának
ajtófélfáját.
– Gyere te is! Elbeszélgetünk a fiúval.
Carina és Gösta kezet fogott, majd
mindhárman bementek a helyiségbe, ahol
Per várakozott, miközben próbált úgy
tenni, mintha az egész ügy untatná. De
abban a pillanatban, ahogy meglátta az
anyját, elveszítette az önuralmát. Nem
teljesen, de a szeme sarka alig
észrevehetően megrándult. A keze
megremegett. Aztán kényszerítette magát,
hogy újra felöltse a közönyös
arckifejezést, és pillantását a fal felé
fordította.
– Mit műveltél, Per? – Carina hangja
a magasba szökött, amikor leült a fia
mellé, és átkarolta.
A fiú lerázta magáról a karját, és
megtagadta a választ.
Martin és Gösta Perrel és Carinával
szemben ült le, aztán Martin bekapcsolta
a hangfelvevőt. Megszokásból tollat és
jegyzettömböt is hozott magával, amelyet
most lerakott az asztalra. Majd ledarálta
a dátumot és az időt a hangfelvétel
kedvéért, és megköszörülte a torkát.
– Rendben, Per, el tudnád mondani,
mi történt? Egyébként Mattiast kórházba
vitték. Ha esetleg érdekel.
Per halványan elmosolyodott.
– Per! – Az anyja könyökével oldalba
bökte. – Válaszolj a kérdésekre! És
természetesen érdekel a fiú állapota!
Nem igaz?
A hangja metsző volt, de a fia még
mindig nem volt hajlandó ránézni.
– Adjunk időt Pernek a válaszra –
javasolta Gösta, és Carinára hunyorgott,
hogy megnyugtassa.
Némán ültek ott, és várták, hogy a
tizenöt éves fiú válaszoljon. Végül Per
hátravetette a fejét, és azt mondta:
– Mattias baromságokat beszélt.
– Milyen baromságokat? – kérdezte
Martin barátságos hangon. –
Elmondanád részletesen?
Újabb hosszú szünet következett.
Aztán:
– Miának karattyolt, azzal hencegett,
milyen rohadt bátor volt, amikor
Adammal betörtek a vén fószerhez, és
megtalálták a hullát, és hogy senki más
nem merte ezt megcsinálni! Mármint
mekkora baromság már ez?! Pont az adta
nekik az ötletet, hogy én már betörtem
előttük. Akkora volt a fülük, mint egy
parabolaantenna, amikor elmeséltem
nekik, milyen király cuccokat láttam
bent. Mindenki tudja, hogy nem ők törtek
be elsőként. Azok a kibaszott barmok!
Ismét hátravetette a fejét, és nevetett,
miközben az anyja szégyenkezve az
asztalra szegezte a pillantását.
– Erik Frankelék házáról beszélsz? –
kérdezte Martin hitetlenkedve.
– Igen, annak a fickónak a házáról,
akit Mattias és Adam holtan talált.
Akinek a náci cuccai voltak. Tényleg
király cuccok! – mondta Per, és a szeme
csillogott. – Abban bíztam, el tudok
csórni néhány helyes darabot, de
megjelent a vénember, bezárt, és felhívta
az apámat…
– Hű! Várj! – kiáltotta Martin, és
felemelte a kezét. – Kicsit lassabban.
Azt akarod mondani, hogy Erik Frankel
lefülelt, amikor betörtél hozzá? És
bezárt?
Per bólintott.
– Azt hittem, nincs otthon, ezért
bementem a pinceablakon. De lejött az
emeletről, amikor abban a szobában
voltam, ahol a könyvek meg azok a
szarok vannak, és rám zárta az ajtót.
Aztán arra kényszerített, hogy adjam meg
neki az apám számát, hogy felhívhassa.
– Tudott erről? – fordult Martin
Carinához, és szigorúan nézett rá.
A nő vonakodva bólintott.
– Csak tegnap óta. Kjell, a volt férjem
csak tegnap mondta el, korábban gőzöm
sem volt az egészről. És nem értem,
miért nem az én számomat adtad meg,
Per, miért keverted bele az apádat ebbe?
– Te nem tudtad volna kezelni –
felelte Per, és most először nézett az
anyjára. – Csak heverészel meg vedelsz
mindig, és szarsz mindenre. Bűzlesz a
piától, egyébként. Csak hogy tudd!
Per keze reszketni kezdett, ismét
fogytán volt az önuralma.
Carina arcán könnycseppek gördültek
végig.
 – Ez minden, amit mondani tudsz
rólam, azok után, amiket érted tettem?
Megszültelek, etettelek, ruháztalak, és
törődtem veled azokban az években,
amikor az apád hallani sem akart rólunk.
– Martinhoz és Göstához fordult. – Egy
szép napon csak úgy elsétált. Bepakolta
a bőröndjét, és lelépett valami huszonöt
éves ringyóval, akit teherbe ejtett. Csak
úgy kisétált az életemből és Per életéből,
anélkül, hogy visszanézett volna. Új
családot alapított, minket meg otthagyott,
mint egy kupac szemetet.
– Már tíz éve, hogy apa elment –
mondta Per csüggedten.
Hirtelen sokkal öregebbnek tűnt
tizenöt évesnél.
– Hogy hívják az apádat? – kérdezte
Gösta.
– A volt férjem Kjell Ringholm –
válaszolta Carina feszülten. –
Megadhatom a mobilszámát, ha akarják.
Martin és Gösta összenézett.
– Az a Kjell Ringholm, aki a
Bohusläningennek ír? – kérdezte Gösta,
miközben lassan a helyükre kerültek a
képkockák a fejében. – Frans Ringholm
fia?
– Frans a nagyapám – mondta Per
büszkén. – Nagyon király! Még
börtönben is volt, de most politikával
foglalkozik. Meg fogják nyerni a
következő helyi választásokat, és
kikergetik azokat a fekete majmokat
innen!
– Per! – kiáltotta Carina rémülten.
Aztán a rendőrökhöz fordult. – Abban a
korban van, amikor a határokat feszegeti.
És Frans nincs jó hatással rá. Kjell meg
is tiltotta Pernek, hogy találkozzon a
nagyapjával.
– Mintha ez visszatartana – motyogta
Per. – És az öreg csóka a náci
cuccokkal? Csak azt kapta, amit
megérdemelt. Hallottam, hogy beszélt az
apámmal, amikor értem jött. Olyan
szarságokat mondott, hogy remek
anyagokat tud adni az apámnak a
Svédország Barátairól és főleg Fransról
írandó cikkeihez. Nem tudták, hogy
hallom őket, és megbeszéltek egy
találkozót. Rohadt árulók, mindketten!
Megértem, hogy nagyapa szégyelli a fiát!
– mondta Per ellenségesen.
 Csatt! Carina arcul ütötte a fiát, és a
beálló csendben anya és fia
megdöbbenéssel vegyes gyűlölettel
meredt egymásra. Aztán Carina arca
meglágyult.
– Ne haragudj, drágám! Rettenetesen
sajnálom! Nem akartam… Bocsáss meg!
– Megkísérelte átölelni a fiát, de Per
elhúzódott tőle.
– Húzz innen, te, részeg disznó! Ne
merj hozzám érni!
– Jól van, mindenki nyugodjon meg! –
állt fel Gösta a székéről, fenyegetően
nézve Carinára és Perre. – Szerintem
most nem jutunk tovább. Elmehetsz, Per,
de…
Martinra sandított, aki alig
észrevehetően bólintott.
 – De felvesszük a kapcsolatot a
gyámüggyel. Eleget láttunk, ami
aggodalomra ad okot, és javasolni
fogjuk az illetékeseknek, hogy nézzenek
utána az ügynek. Közben mi is folytatjuk
a nyomozást.
– Szükség van erre? – kérdezte Carina
remegő hangon, de a kérdéséből
hiányzott minden valódi erő.
Göstának az volt a benyomása, hogy
fellélegzett attól, hogy valaki kézbe
veszi az ügyüket.
Miután Per és Carina elment – egymás
mellett sétáltak, de nem néztek egymásra
–, Gösta követte Martint az irodájába.
– Hát most van min rágódnunk –
mondta Martin, ahogy leült.
– Van bizony! – vágta rá Gösta.
 A szája szélébe harapott, és előre-
hátra hintázott a sarkán.
– Akarsz esetleg mondani valamit?
Mit?
– Hát, talán nem fontos. – Aztán Gösta
dűlőre jutott.
Olyasmiről volt szó, ami napok óta
lappangott a tudattalanjában, de csak Per
kihallgatása alatt tudatosult benne, mi is
az. Most már csak az volt a kérdés,
hogyan öntse szavakba. Martin nem fog
örülni.

Axel már régóta a tornácon állt, és

vacillált. Végül bekopogott. Herman
szinte azonnal ajtót nyitott.
– Á, maga az?
Axel bólintott. Ott maradt, ahol volt,
kísérletet sem tett rá, hogy belépjen.
– Jöjjön be! Nem mondtam meg neki,
hogy jön. Nem tudom, emlékszik-e
magára.
– Olyan rossz az állapota? – Axel
együtt érzőn nézett az előtte álló férfira.
Herman fáradtnak tűnt. Nem lehetett
könnyű neki.
– Ez a család? – kérdezte Axel az
előszobában lógó fényképek felé
biccentve, amint belépett.
Herman arca felderült.
– Igen, az egész család.
Axel a fényképeket nézegette,
miközben a kezét összekulcsolta a háta
mögött. Szent Iván-éj és születésnapok,
karácsonyi összejövetelek és
hétköznapok. Mindenhol emberek
hemzsegtek, gyerekek és unokák. Egy
pillanatra megengedte magának, hogy
elképzelje, hogyan festene az ő fala, ha
lennének fényképei. Az irodában töltött
napok fotói. Iratok végtelen halmai.
Számtalan vacsora politikusokkal és más
nagy hatalmú, befolyásos emberekkel.
Továbbá néhány kép a barátokról, ha
ugyan lennének ilyenek. Nem voltak
sokan, akiknek volt annyi energiájuk,
hogy lépést tartsanak vele, akik képesek
lettek volna állni a folyamatos nyomást,
hogy egy újabb háborús bűnöst
nyomozzon le, akinek sikerült
érdemtelenül nyugodt életet élnie. Még
egy véreskezű volt nácit, akinek
megengedtetett, hogy a mocskos kezével
megcirógassa unokái buksiját. Hogyan
tudnának a családtagok, a barátok vagy
akár egy hétköznapi életvitel
megbirkózni ezzel a késztetéssel?
Életének egész szakaszai voltak,
amelyek alatt nem engedte meg magának
még azt sem, hogy mérlegelje,
elszalasztott-e valamit. És a jutalom,
amikor az erőfeszítései meghozták a
gyümölcsüket, amikor az irattárakban
folytatott kutatásokkal és a megfakult
emlékekkel bíró túlélők kihallgatásával
töltött évek oda vezettek, hogy felfedte a
bűnösöket, és az igazságszolgáltatás
kezére juttatta őket, a jutalom ilyenkor
olyan nagyszerű volt, hogy elsöpört
minden normális élet után való
vágyakozást. Vagy legalábbis mindig így
hitte. De most, ahogy ott állt azok előtt a
családi fényképek előtt, elmerengett
rajta, vajon jól tette-e, hogy a halált
választotta az élet helyett.
– Csodálatosak! – mondta Axel, és
hátat fordított a képeknek.
Követte Hermant a nappaliba, de
hirtelen lecövekelt, amikor
megpillantotta Brittát. Noha ő és Erik
sosem hagyta el a fjällbackai otthonát,
évtizedek óta nem látta a nőt. Az
életútjuk egész idő alatt egyetlen
alkalommal sem keresztezte egymást.
Az évek kíméletlen gyorsasággal
teltek, és Axel most azon kapta magát,
hogy meginog. Britta még mindig szép
volt. Igazából sokkal szemrevalóbb volt,
mint Elsy, akit inkább csak helyesként
lehetett volna jellemezni. De Elsyben
volt valami belső ragyogás, kedvesség,
amely nem illene Britta felszínes
szépségéhez. Ám azt is észrevette, hogy
az évek során megváltozott rajta valami.
Már nyoma sem volt Britta egykori
fennhéjázó modorának – most anyai
melegséget sugárzott, érettséget,
amellyel az évek ajándékozták meg.
– Te vagy az? – kérdezte, és felállt a
kanapéról. – Tényleg te vagy az, Axel?
Mindkét karját felé nyújtotta, és a férfi
megfogta a kezét. Annyi év telt el!
Hihetetlen, mennyi év! Hatvan. Egy élet.
Amikor fiatalabb volt, el sem tudta
képzelni, hogy az idő ilyen gyorsan
telhet. A kéz, amelyet fogott, ráncos volt,
és májfoltok borították. A nő haja már
nem fekete volt, hanem szép ezüstszürke.
Britta nyugodtan nézett Axel szemébe.
– De jó újra látni, Axel! Jól
megöregedtél!
– Érdekes, én is pont ezt gondoltam
rólad! – mondta Axel mosolyogva.
– Gyere, üljünk le, és beszélgessünk
kicsit. Herman, hoznál nekünk kávét?
Herman bólintott, és kiment a
konyhába kávét főzni. Britta ismét leült,
s még mindig fogta Axel kezét, miközben
a férfi is helyet foglalt mellette.
– Ki gondolta volna, hogy egyszer így
megvénülünk, Axel? Álmodni sem
mertem volna, hogy így lesz! – mondta,
és elfordította a fejét, hogy a férfira
nézhessen.
Axel jókedvűen vette észre, hogy
megőrzött valamit a fiatalkori
kacérságából.
– Sok jót tettél az évek alatt, ahogy
hallom – mondta Britta, alaposan
szemügyre véve a férfit.
Axel elfordította a tekintetét.
– Nem tudom, mire gondolsz. Csak azt
tettem, amit tennem kellett. Bizonyos
dolgokat nem lehet szőnyeg alá söpörni
– felelte, majd elhallgatott.
– Ebben igazad van, Axel – mondta
Britta ünnepélyesen. – Ebben biztosan
igazad van.
Némán ültek egymás mellett, és néztek
ki a kikötőre, amíg Herman be nem hozta
a kávéskészletet egy virágmintás tálcán.
– Kész a kávé.
– Köszönöm, drágám! – válaszolta
Britta.
 Axel sajgást érzett a szívében, amikor
meglátta, hogy néznek egymásra.
Emlékeztette magát, hogy a munkája
révén a béke és az elégedettség érzését
adta meg az embereknek, amikor
láthatták, hogy egykori kínzóik bíróság
elé kerülnek. Ez is egyfajta szeretet.
Nem személyes, nem testi, de mégiscsak
szeretet.
Mintha a gondolataiban olvasna,
Britta odanyújtott neki egy csésze kávét,
és azt kérdezte:
– Jó életed volt, Axel?
A kérdés annyi réteget ölelt fel, annyi
szintet, hogy Axel nem tudta, hogyan
válaszolja meg. Elképzelte Eriket és a
barátait a házuk könyvtárában, derűsen
és gondtalanul. Elsyt az édes mosolyával
és nemes modorával. Franst, aki körül
mindenki úgy érezte, mintha egy
tűzhányó peremén egyensúlyozna, de a
felszín alatt volt benne valami törékeny
és érzékeny. Brittát, aki annyira más volt
akkor, mint most. Akkoriban pajzsként
hordozta a szépségét, és Axel úgy ítélte
meg, hogy semmi egyéb, csak egy üres
héj figyelemre méltó tartalom nélkül. És
talán ilyen is volt annak idején. De az
évek feltöltötték a héjat, és most úgy
tűnt, hogy belülről sugárzik. És Eriket.
A gondolat olyan fájdalmas volt, hogy az
agya el akarta űzni. De ahogy itt ült
Britta nappalijában, kényszerítette
magát, hogy elképzelje az öccsét,
olyannak, amilyen egykor volt, mielőtt
még beköszöntöttek volna a nehéz idők.
Ahogy az apjuk íróasztalánál ült, a lábát
feltéve. Barna haja borzas volt, mint
mindig, az arcán az a távoli kifejezés,
amelytől sokkal idősebbnek látszott.
Erik. Drága, szeretett Erik.
Axel észrevette, hogy Britta a
válaszára vár. Visszakényszerítette
magát a múltból a jelenbe, és
megpróbált felelni. De ahogy máskor is,
a múlt és a jelen egybefolyt, és a hatvan
év, amely eltelt, emberek, találkozások
és események pocsolyájává zsugorodott
az emlékeiben. A keze, amely a
kávéscsészét tartotta, remegni kezdett,
majd végül azt mondta:
– Nem is tudom. Azt hiszem. Olyan,
amilyet megérdemeltem.
– Nekem jó életem volt, Axel. És már
rég eldöntöttem, hogy meg is
érdemeltem. Neked is ezt kellene tenned.
Axel keze még inkább remegni
kezdett, és a kávé a kanapéra fröccsent.
– Jaj, elnézést…
Herman talpra szökkent.
– Semmi baj. Hozok egy konyharuhát.
Kiment a konyhába, és egykettőre
visszatért egy nedves, kék kockás
konyharuhával, amelyet óvatosan a
kárpithoz nyomott.
Britta halkan felsikoltott, mire Axel
felugrott.
– Jaj, ne, anya mérges lesz rám!
A kedvenc kanapéja! Ez borzasztó!
Axel kérdő pillantást vetett Hermanra,
aki válasz helyett erősebben kezdte
dörzsölni a kávéfoltot.
 – Szerinted kijön? Anya nagyon fog
haragudni rám! – Britta előre-hátra
billegett, s idegesen figyelte Herman
erőfeszítéseit, hogy eltüntesse a
kávényomot.
Aztán a férfi felállt, és átkarolta a
feleségét.
– Minden rendben lesz, drágám.
Eltüntetem a foltot, megígérem.
– Biztos? Mert ha anya mérges lesz,
elmondja apának, és… – Britta a kezét
tördelte, és idegesen harapdálta a
bütykeit.
– Megígérem, hogy kiszedem. Észre
sem fogja venni.
– Jaj, de jó! Nagyon jó – mondta
Britta, és megnyugodott. Aztán
összerezzent, és Axelre meredt. – Ki
vagy te? És mit akarsz?
Axel Hermanra nézett tanácsért.
– Egyszer így, egyszer úgy – mondta
Herman, majd leült a felesége mellé, és
megsimogatta a kezét.
A nő áthatóan nézte Axelt, mintha
lenne valami idegesítő vagy zavarba ejtő
az arcán, valami, ami eddig elkerülte a
figyelmét. Aztán megragadta a férfi
kezét, és egész közel hajolt hozzá.
– Engem szólít, hallod?
– Kicsoda? – kérdezte Axel,
miközben leküzdötte a késztetést, hogy
elhúzódjon, és elrántsa a kezét.
Britta először nem válaszolt. Aztán
Axel a saját szavait hallotta.
– Bizonyos dolgokat nem lehet
szőnyeg alá söpörni – suttogta Britta,
miközben az arca csak centiméterekre
volt Axelétől.
A férfi kirántotta a kezét a nő
szorításából, és Britta ezüstszürke haja
fölött Hermanra pillantott.
– Hát most a saját szemével láthatja –
mondta Herman elgyötörten. – Mihez
kezdjünk?

– Adrian! Ezt most fejezd be!

Anna olyan keményen küzdött, hogy
felöltöztesse a fiát, hogy csorgott róla az
izzadság. Az utóbbi időben Adrian
művészetté fejlesztette a kapálózást, így
képtelenség volt ráadni a ruháit.
Annának sikerült addig megtartania,
amíg felrángatott rá egy alsónadrágot, de
aztán Adrian kiszabadította magát a
szorításából, és elkezdett fel-alá
rohangálni a házban.
– Adrian! Gyere ide! Most azonnal!
Légy szíves! Anya nem ér rá erre.
Megyünk Dannal Tanumshedébe
vásárolni. Te is eljöhetsz, és
megnézheted a játékokat a Hedemyrsben
– mondta Anna, kétségbeesetten
igyekezve megnyerni a fia jóindulatát,
bár tudtával a megvesztegetés talán nem
a legjobb módja annak, hogy megoldja
ezt az egész öltözködés problémát. De
mi mást tehetett volna?
– Még nem vagytok kész? – kérdezte
Dan, amikor lejött a földszintre, és
meglátta, hogy Anna egy halom ruha
mellett ücsörög, míg Adrian szaladgál,
mint egy eszelős. – Fél óra múlva
kezdődik az órám. Indulnom kell.
– Remek! Akkor csináld te! – fakadt
ki Anna, és Danhoz vágta Adrian ruháit.
A férfi meglepetten nézett rá. Újabban
Anna nem volt valami jó hangulatban, de
ez nem is volt különösebben furcsa.
A két család összeolvasztása sokkal
bonyolultabb feladatnak bizonyult, mint
amire számítottak.
– Gyere, Adrian! – mondta Dan, és
elkapta a fiú grabancát, amikor
elrobogott mellette. – Lássuk, tudom-e
még, hogy kell csinálni.
Viszonylag egyszerűen sikerült
ráadnia a zoknit, de ennyi volt. Adrian
újra elkezdett kalimpálni, és a nadrágot
már egyáltalán nem volt hajlandó
felvenni. Dan megpróbálta párszor, aztán
ő is elveszítette a türelmét.
– Ülj le a fenekedre, Adrian, azonnal!
Adrian nagy szemeket meresztett,
majd abbahagyta a tiltakozást. Aztán
elvörösödött az arca.
– Nem vagy az apám! Takarodj innen!
Apát akarom! Apuuu!
Ez már sok volt Annának. Az emlékei
Lucasról és azokról az időkről, amikor
rabként élt a saját otthonában, újból
elárasztották, és sírva fakadt. Felrohant
az emeletre, és az ágyra vetette magát,
ahol fájdalmasan szipogott.
Aztán egy gyengéd kezet érzett a
hátán.
– Mi a baj, drágám? Nem olyan
vészes ez. Még nem szokta meg a
helyzetet, és próbára tesz minket, ennyi
az egész. Látnod kellett volna, milyen
volt Belinda az ő korában. Adrian
kismiska hozzá képest. Egyszer annyira
elegem lett belőle, hogy mindig akkora
hisztit csinál az öltözködésből, hogy
kitettem a házból egy szál bugyiban.
Pernilla meg kiakadt, végtére is
december volt. De csak egy percig
hagytam kint.
Anna nem nevetett. Ehelyett még
jobban zokogott, és egész testében
remegett.
– Mi a baj, drágám? Tényleg
megijesztesz. Tudom, mi mindenen
kellett keresztülmenned, de ezt meg
fogjuk oldani. Csak egy kis időre van
szüksége mindenkinek, aztán majd
lenyugszanak a dolgok. Te és én, mi
ketten meg tudjuk oldani.
Anna felemelte könnyáztatta arcát,
hogy a férfira nézzen, aztán felkönyökölt
az ágyon.
– Tu-tudom… – dadogta, ahogy
igyekezett abbahagyni a sírást. –
Tudom… és nem értem… miért borít ki
ennyire.
Dan megsimogatta a hátát, és a
pityergés alábbhagyott.
– Csak egy kicsit… túl érzékeny
vagyok… Nem is értem… Általában
csak akkor borulok ki ennyire, amikor…
– Anna elhallgatott a mondat közepén, és
tátott szájjal Danra meredt.
– Amikor? – A férfi zavartan nézte. –
Általában csak akkor borulsz ki ennyire,
amikor? Mikor?
 Anna képtelen volt rávenni magát,
hogy válaszoljon. Egy pillanattal később
látta, hogy Dan szeme felcsillan.
Aztán bólintott.
– Általában csak akkor borulok ki
ennyire, amikor terhes vagyok.
A hálószobában a legteljesebb csend
honolt. Aztán megszólalt egy halk
gyerekhang az ajtóban.
– Felöltöztem. Teljesen egyedül.
Nagyfiú vagyok már. Mikor indulunk a
játékboltba?
Dan és Anna Adrianra nézett, aki a
küszöbön állt, és csak úgy ragyogott a
büszkeségtől. A nadrágjának a hátulja
volt elöl, az inge pedig ki volt fordítva,
de az tény, hogy felöltözött. Teljesen
egyedül.
Már az előszobában is jó illat volt.
Mellberg várakozásteljesen lépett be a
konyhába. Rita valamivel tizenegy óra
előtt hívta, hogy megkérdezze, lenne-e
kedve átjönni ebédre, mert Señorita
határozott kívánsága, hogy Ernsttel
játsszon. Mellberg nem kérdezte meg,
hogyan juttatta kifejezésre a kutya eme
óhaját. Bizonyos dolgokat egyszerűen
csak el kell fogadni, akár a mennyei
mannát.
– Üdv nálunk! – Johanna Rita mellett
állt, és segített neki zöldséget aprítani.
Nyilvánvalóan nem kis fáradságába
került a dolog, mert a hasa arra
kényszerítette, hogy jókora távolságot
tartson a konyhapulttól.
– Üdv! Jó illatok vannak itt – mondta
Mellberg, és beleszippantott a levegőbe.
– Chili con carnét készítünk – felelte
Rita, és odalépett hozzá, hogy adjon egy
puszit az arcára.
Mellberg ellenállt a késztetésnek,
hogy felemelje a kezét, és megtapintsa a
helyet, amelyet a nő ajkai megérintettek.
Ehelyett leült az asztalhoz, amelyet négy
személyre terítettek meg.
– Jön még valaki? – kérdezte, és
Ritára nézett.
– A párom is hazajön enni – mondta
Johanna, és megmasszírozta a derekát.
– Nem kellene leülnie? – kérdezte
Mellberg, és kihúzott egy széket. –
Biztos nem könnyű ekkora súlyt cipelni.
Johanna engedelmeskedett, és leült
mellé, miközben nehezen szedte a
levegőt.
– El se tudja képzelni. De
remélhetőleg már nem tart sokáig. Jó
érzés lesz megszabadulni tőle.
Végigsimított a hasán.
– Meg akarja fogni? – kérdezte
Mellbergtől, amikor látta, hogy néz rá.
– Szabad? – tudakolta a férfi maflán.
A saját fia létezése csak akkor jutott a
tudomására, amikor Simon már kamasz
volt, így az apaságnak ez a része rejtély
volt számára.
– Most! Éppen rugdos. – Johanna
fogta a férfi kezét, és a hasa bal oldalára
tette.
Mellberg összerándult, amikor egy
erős rúgást érzett a tenyere alatt.
– Te jó ég! Ez bámulatos! Nem fáj?
 A nő hasát bámulta, miközben
határozott rúgásokat érzett a keze alatt.
– Nem igazán. Néha kicsit
kellemetlen, amikor éppen aludni
akarok. A párom szerint focista lesz.
– Hajlok rá, hogy egyetértsek vele –
válaszolta Mellberg, és nem akarta
elhúzni a kezét.
Az élmény furcsa érzéseket keltett
benne, amelyeket nehezen tudott volna
meghatározni. Vágyakozást,
elragadtatást, megbánást… Nem tudta
biztosan.
– Az apjának van tehetsége a focihoz,
amelyet a gyerek örökölhet? – kérdezte
nevetve.
Legnagyobb meglepetésére a kérdését
néma csend követte. Felnézett, és
pillantása Rita elképedt tekintetével
találkozott.
– De Bertil, te nem tudtad, hogy…?
Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati
ajtó.
– De jó illat van, anya! – hallották az
előszobából. – Mit főzöl? A verhetetlen
chilidet?
Paula lépett a konyhába, és az arcára
kiülő megrökönyödés még Mellbergén is
túltett.
– Paula?
– Főnök?
Mellberg fejében kavarogtak a
gondolatok, mígnem hirtelen minden a
helyére került. Paula az anyjával
költözött ide. Rita nemrégiben érkezett a
városba. És a sötét szemek. Hogyhogy
nem vette észre eddig? Szakasztott
ugyanolyan a szemük. Csak egyvalami
volt, amit nem igazán…
– Látom, megismerkedett a párommal
– mondta Paula, miközben átkarolta
Johanna vállát.
Aztán Mellbergre függesztette a
tekintetét, és a reakcióját várta. Arra
várt, hogy rosszat mondjon, hogy rosszat
tegyen.
Rita is feszülten figyelte Mellberget a
szeme sarkából. Kezében egy fakanalat
tartott, de abbahagyta a kevergetést,
ahogy a férfi reakciójára várt. Mellberg
agyán gondolatok százai cikáztak át.
Előítéletek százai. Mondatok százai,
amelyeket az évek során kimondott, bár
jobban tette volna, ha nem mondja ki
őket. Aztán hirtelen ráeszmélt, hogy ez
élete azon pillanata, amikor jót kell
mondania, jót kell tennie. Már túl sok
volt a rovásán, és miközben magán
érezte Rita sötét szemét, azt mondta:
– Nem tudtam, hogy anyai örömök
elébe nézel. És méghozzá ilyen hamar.
Helyénvaló, hogy gratuláljak. Johanna
volt olyan kedves, és megmutatta,
hogyan rugdalózik az a kis vadóc
odabent, és hajlok rá, hogy egyetértsek
az elméleteddel, hogy egy jövőbeli
focistának fog életet adni.
Paula néhány másodpercig még
mozdulatlan maradt, a karja Johanna
vállán, a tekintete Mellbergre szegezve,
és próbálta kitalálni, hogy volt-e valami
bújtatott gúny abban, amit a főnöke
mondott. Aztán ellazult és
elmosolyodott.
– Bámulatos érezni a rugdosását,
ugye?
Úgy tűnt, az egész helyiségben
szétárad a megkönnyebbülés.
Rita tovább kevergette a chilit, és
nevetve azt mondta:
– Ez semmi ahhoz képest, ahogy te
rúgkapáltál, Paula. Emlékszem, hogy
viccelődött rajta az apád, azt mondta,
olyan, mintha máshol szeretnél kibújni,
mint a megszokott.
Paula megcsókolta Johanna arcát, és
leült az asztalhoz. Nem tudta leplezni,
hogy Mellberg megdöbbentette. A férfi
azonban rettenetesen elégedett volt
magával. Még mindig azt gondolta, hogy
furcsa, hogy két nő együtt él, az a tény
pedig, hogy az egyikük terhes,
egyszerűen meghökkentő. Előbb-utóbb
kénytelen lesz kielégíteni a kíváncsiságát
ebben az ügyben. De most jót mondott.
És legnagyobb elképedésére komolyan
is gondolta, amit mondott.
Rita az asztalra tette a chilis lábost, és
biztatta őket, hogy szedjenek maguknak.
A pillantás, amelyet Mellbergre vetett, a
végső bizonyítéka volt annak, hogy a
férfi helyesen cselekedett.
Mellberg még mindig érezte a kezén
Johanna domborodó hasát és a gyerek
rugdosását.

– Pont időben! Kész az ebéd! Már éppen

hívni akartalak. – Patrik megkóstolta a
paradicsomlevest, majd az asztalra tette
a lábost.
– Na, ezt nevezem én kiszolgálásnak!
Mi az alkalom? – Erica bement a
konyhába, és megcsókolta Patrik
tarkóját.
– Azt hiszed, csak ennyi? Szerinted
azzal akarlak lenyűgözni, hogy ebédet
főztem? Á-á! Ki is mostam,
kitakarítottam a nappalit, és kicseréltem
az izzót a fürdőben, és mindezt csak úgy.
– Patrik megfordult, és szájon csókolta
Ericát.
– Mit szedsz? És van még belőle? –
kérdezte Erica, meglepetten nézve a
férfira. – Hol van Maja?
– Úgy tizenöt perce elaludt. Így
nyugodtan és békében megebédelhetünk,
csak te meg én. Aztán bezárkózhatsz
odafent dolgozni, amíg én elmosogatok.
– Hát… ez kezd egy kicsit túl sok
lenni – mondta Erica. – Vagy
elsikkasztottad az összes pénzünket,
vagy azt készülsz bevallani, hogy
szeretőd van, vagy hogy bevettek a
NASA űrprogramjába, és a következő
évet egy űrhajóban fogod tölteni a Föld
körül keringve… Vagy a férjemet
elrabolták a földönkívüliek, és te valami
android vagy, félig ember, félig gép?
– Honnan tudsz a NASA-s dologról?
– kérdezte Patrik, s kacsintott egyet.
Egy kosárba tett néhány szelet
kenyeret, majd leült a konyhaasztalhoz
Ericával szemben.
– Nos, a helyzet az, hogy
megvilágosodásom volt, miközben
Karinnal sétáltam, és… hát arra
gondoltam, hogy többet kellene
segítenem neked. De ne hidd, hogy
ezután minden nap ez lesz. Nem tudok
kezeskedni érte, hogy nem lesz
visszaesés.
– Vagyis ha azt akarom, hogy a férjem
többet segítsen a házimunkában, nincs
más dolgom, mint elküldeni randizni a
volt nejével? Ezt el kell mondanom a
barátnőimnek!
– Szó sincs ilyesmiről – felelte Patrik,
miközben a forró levest fújta a
kanalában. – Nem igazi randi volt,
tudod. És Karinnak nem könnyű
mostanában.
Röviden beszámolt róla, amit Karintól
megtudott, és Erica bólogatott. Noha
Karin láthatóan lényegesen kevesebb
segítséget kapott otthon, mint ő, nagyon
is ismerős volt a helyzet.
– És milyen volt a te délelőttöd? –
kérdezte Patrik, és kissé szürcsölve ette
a levest.
Erica arca felderült.
– Találtam egy csomó jó anyagot.
Nem fogod elhinni, mi minden történt
Fjällbackában a második világháború
alatt. Mindenféléket csempésztek,
Norvégiába és Norvégiából, élelmet,
híreket, fegyvereket és embereket. Mind
a német disszidensek, mind a norvég
ellenállás emberei ide sereglettek.
Később aknaharcot is vívtak. Egy csomó
halászhajó és teherhajó látta kárát, a
legénységükkel és a rakományukkal
együtt odalettek, ha aknára futottak. És
azt tudtad, hogy a svéd légierő lelőtt egy
német vadászgépet 1940-ben Dingle
környékén? A legénység mindhárom
tagját megölték. Még sosem hallottam
róla! Mindig az volt a benyomásom,
hogy a háború alig volt hatással erre a
részre, leszámítva persze az élelmiszer-
és benzinjegyrendszert.
– Úgy hallom, nagyon felkeltette az
érdeklődésedet ez a téma – mondta
Patrik, miközben szedett még egy kis
levest Ericának.
– Még a felét sem mondtam el.
Megkértem Christiant, hogy ásson elő
valamit, ahol az anyámról és a barátairól
írnak, de sosem gondoltam volna, hogy
talál valamit, tekintve, hogy anyámék
olyan fiatalok voltak akkoriban. De ezt
nézd meg! – Erica hangja megremegett
az izgalomtól. Felpattant, és kiment a
táskájáért.
Mikor visszajött, leült a
konyhaasztalhoz, és előszedett egy nagy
köteg papírt.
– Hű, hát ez szép kis paksaméta!
– Három órán át olvastam – mondta
Erica, miközben átlapozta az iratokat, és
remegett a keze. Végül megtalálta, amit
keresett. – Itt, ni! Ezt nézd!
Egy cikkre mutatott, amelyhez volt egy
nagy fekete-fehér fénykép.
Patrik tanulmányozta a cikket, amelyet
Erica átnyújtott neki. Először a fénykép
keltette fel az érdeklődését. Öt ember,
akik egymás mellett állnak. Meg kellett
erőltetnie a szemét, hogy ki tudja
silabizálni a feliratot, és négy nevet fel
is ismert: Elsy Moström, Frans
Ringholm, Erik Frankel és Britta
Johansson. De az ötödikről sosem hallott
még. Egy fiú volt, nagyjából olyan korú,
mint a többiek, a neve Hans Olavsen.
Patrik némán végigolvasta a cikket,
miközben Erica le sem vette róla a
szemét.
– Na? Mit gondolsz? Nem tudom, mit
jelent ez az egész, de nem lehet véletlen.
Nézd a dátumot! Majdnem ugyanazon a
napon érkezett Fjällbackába, amikor az
anyám felhagyott a naplóírással. Ez nem
lehet véletlen! Biztosan jelent valamit! –
Erica fel-alá rótta a konyhát.
 Patrik közelebb hajolt a papírhoz,
hogy tüzetesebben szemügyre vegye a
képet. Nézte az öt fiatalt. Elsy négy éve
halt meg autóbalesetben. És egy másikuk
is halott, meggyilkolták hatvan évvel a
kép készítése után. Patrik a zsigereiben
érezte, hogy Ericának igaza van.
Biztosan jelent valamit!

Paula fejében valósággal örvénylettek a

gondolatok, amikor visszasétált a
rendőrőrsre. Az anyja említette, hogy
megismerkedett egy kedves férfival, aki
el szokta kísérni sétálni, és rábeszélte
arra is, hogy járjon salsázni. De Paula
álmában sem gondolta volna, hogy az ő
új főnöke ez a kedves férfi. És nem
túlzás azt állítani, hogy ettől nem volt
különösebben boldog. Mellberg
nagyjából az utolsó ember lenne a
földön, akit az anyja mellé választana.
Noha azt be kellett ismernie, hogy jól
kezelte a helyzetet vele és Johannával.
Meglepő módon. A szűklátókörűség volt
a legnagyobb érve az ellen, hogy
Tanumshedébe költözzenek. Neki és
Johannának még Stockholmban is épp
elég nehéz volt családként elfogadtatniuk
magukat. És egy ilyen kisvárosban… Hát
ez katasztrofális is lehet. De mindent
átbeszéltek Johannával és az anyjával, és
mindhárman egyetértettek abban, hogy
egyszerűen visszaköltöznek
Stockholmba, ha nem alakulnak jól a
dolgok.
Eddig minden sokkal jobban ment,
mint ahogy várták. Paula szerette a
munkáját a rendőrségen, az anyja
lefoglalta magát a salsaórákkal és a
Konsum áruházban elvállalt részidős
munkájával, és bár Johanna éppen
betegszabadságon volt, aztán pedig
hosszú időre gyesre megy majd, beszélt
már egy csomó helyi céggel, amelyek
érdeklődést mutattak az iránt, hogy
igénybe vegyék a pénzügyi téren nyújtott
szolgáltatásait. De abban a pillanatban,
amikor Paula meglátta Mellberg
arckifejezését, miközben átkarolta
Johannát, úgy érezte, minden
összedőlhet, akár egy kártyavár. Abban a
pillanatban az egész életük
összeomolhatott volna. De Mellberg
meglepte. Talán mégsem volt olyan
reménytelen, mint amilyennek Paula
tartotta.
Váltott pár szót Annikával a
recepción, aztán bekopogott Martinhoz,
és bement.
– Mi újság? – kérdezte, amikor a férfi
felnézett a papírmunkából.
– A támadásos üggyel? Hát a fiú
beismerte… Persze nem nagyon volt más
választása. Az anyja hazavitte, de
Göstával tájékoztattuk a gyámügyet. Úgy
tűnik, nem valami rendezettek az otthoni
körülmények.
– Gyakran van így – mondta Paula, és
leült.
– De a legérdekesebb az egészben a
támadás oka. Kiderült, hogy Per június
elején betört Erik Frankelhez.
 Paula felvonta a szemöldökét, de
megjegyzés nélkül hagyta, hogy Martin
folytassa. Miután a férfi elmondta a
történetet, mindketten hallgattak egy
darabig.
– Kíváncsi vagyok, mije volt Eriknek,
ami érdekelte Kjellt – mondta Paula. –
Lehet, hogy volt valamije Fransról?
Martin vállat vont.
– A fiú azt mondta. Szerintem
megérné megkérdezni Kjellt. Úgyis el
kell mennünk Uddevallába, hogy
kihallgassuk a Svédország Barátai
tagjait, és a Bohusläningen
főszerkesztősége is ott van. És útközben
még Axelhez is beugorhatunk.
– És a szót tett követte – mondta
Paula, majd felállt.
 Húsz perccel később ismét a Frankel
testvérek házának bejárati ajtaja előtt
álltak.
Axel öregebbnek tűnik, mint legutóbb,
gondolta Paula. Vékonyabb, valahogy
már-már átlátszó. A férfi barátságosan
rájuk mosolygott, amikor betessékelte
őket. Nem kérdezte, miért jöttek, csak a
tornácra vezette a párost.
– Hogy haladnak? – kérdezte, miután
helyet foglaltak. – Úgy értem, a
nyomozással – pontosított teljesen
szükségtelenül.
Martin Paulára nézett, aztán azt
mondta:
– Több nyomot is követünk.
A legfontosabb, hogy sikerült
leszűkítenünk azt a periódust, amelyben
a testvére meghalt.
– Hát ez nagy eredmény – mondta
Axel mosolyogva, de a mosoly nem űzte
el a bánatot és a fáradtságot a
tekintetéből. – Na, és mit gondolnak,
mikor történt?
– Június tizenötödikén elment a…
barátnőjéhez, Viola Ellmanderhez, és
úgy tűnik, ez az utolsó időpont, amikor
élve látták. Június tizenhetedikén pedig a
takarítónő…
– Laila – mondta Axel, mert látta,
hogy Martinnak nem ugrik be a név.
– Igen, Laila. Szóval Laila
tizenhetedikén eljött ide, hogy
kitakarítson, ahogy máskor is, de senki
nem nyitott neki ajtót, amikor csöngetett,
és nem hagyták hátra neki a kulcsot sem,
ahogy szokták, ha elmennek itthonról.
– Igen, Erik nagyon odafigyelt arra,
hogy mindig itt hagyja a kulcsot
Lailának. Ha jól emlékszem, sosem
feledkezett meg róla. Vagyis, ha nem
nyitott ajtót, és a kulcs nem volt a
helyén, akkor… – Axel elhallgatott, és
megdörzsölte a szemét, mintha a testvére
látomása gyötörné, amelyet el akar űzni.
– Nagyon sajnálom – mondta Paula
szelíden –, de meg kell kérdeznünk, hol
volt június tizenöt és tizenhét között.
Biztosíthatom róla, ez csak formaság.
Axel leintette.
– Szükségtelen magyarázkodnia.
Tudom, hogy csak a munkájukat végzik.
Egyébként meg a statisztikák szerint nem
úgy van, hogy a gyilkosságok zömét
családtagok követik el?
Martin bólintott.
– De igen. Az a dolgunk, hogy
értesüléseket gyűjtsünk a nyomozás
keretében, és sokat segítene, ha magát ki
tudnánk zárni a gyanúsítottak közül.
– Persze. Hozom a naptáramat.
Axel néhány percre kiment. Egy
vaskos naptárral tért vissza.
– Lássuk csak… – Ismét leült, és
elkezdett lapozgatni. – Június
harmadikán hagytam el Svédországot, és
egyenesen Párizsba mentem, ide nem
jöttem vissza egészen… Maguk voltak
olyan kedvesek, és elhoztak a reptérről.
Tizenötödike és tizenhetedike között
pedig… Ó, itt van! Tizenötödikén volt
egy találkozóm Brüsszelben,
tizenhatodikán Frankfurtba mentem,
aztán tizenhetedikén visszatértem a
központba Párizsba. Adhatok másolatot
a jegyekről, ha akarják.
Azzal átnyújtotta a határidőnaptárt
Paulának.
A nő alaposan szemügyre vette, majd
miután vetett egy kérdő pillantást
Martinra, aki megrázta a fejét, Paula
visszaadta a naptárat az asztal fölött.
– Szerintem nem szükséges.
Emlékszik valamire abból a pár napból,
aminek jelentősége lehet Erik ügyében?
Valami különösre? Egy
telefonbeszélgetésre? Valamire, amit
Erik mondott?
Axel a fejét rázta.
– Nem, sajnálom. Mint már mondtam,
a testvérem és én nem beszéltünk
egymással túl gyakran telefonon, amikor
külföldön voltam. Erik csak akkor hívott
volna, ha tűz van.
Nevetett, de aztán hirtelen elnémult,
és újból megdörzsölte a szemét.
– Akkor ennyi? Van még valami,
amiben segíthetek? – kérdezte, miközben
óvatosan becsukta a naptárat.
– Igazából lenne itt még valami… –
kezdte Martin, és Axelre függesztette a
tekintetét. – Kihallgattunk egy Per
Ringholm nevű fiút egy mai támadási
ügy kapcsán. Azt mondta, hogy néhány
hónapja betört önökhöz. Erik rajtakapta,
bezárta a könyvtárba, és felhívta az
apját, Kjell Ringholmot.
– Frans fiát – mondta Axel.
 Martin bólintott.
– Így van. Per pedig hallotta, ahogy
Erik és Kjell megbeszél egy találkozót.
Úgy tűnik, Eriknek volt valami
értesülése, amelyről azt gondolta,
érdekelheti Kjellt. Nem ugrik be erről
valami?
– Nem – mondta Axel, buzgón rázva a
fejét.
– Mi a helyzet az értesüléssel,
amelyet Erik tovább akart adni? Van
valami ötlete, mi lehetett?
Axel hallgatott egy darabig, mintha a
kérdésen rágódna. Aztán megint
megrázta a fejét.
– Elképzelésem sincs, mi lehetett.
Erik rengeteg időt töltött azzal, hogy a
második világháborút megelőző
időszakot tanulmányozza, és persze
személyesen is megtapasztalta a
nácizmust ebben a korban. Kjell azonban
annak szenteli magát, hogy a nácizmus
újjáéledéséről írjon a mai
Svédországban. Talán Erik talált valami
kapcsolatot, valami történelmileg
érdekes dolgot, amely háttéranyagként
szolgálhatott volna Kjellnek. De miért
nem kérdezik meg őt?
– Éppen Uddevallába tartunk, hogy
találkozzunk vele. De megadom a
mobilszámomat, arra az esetre, ha
eszébe jutna valami. – Martin felírta a
számot egy darab papírra, amelyet
átnyújtott Axelnek, aki a naptárába
csúsztatta.
Paula és Martin visszaszállt a
kocsiba, és szó nélkül folytatta az útját.
De mindketten ugyanarra gondoltak: mi
van ebben az ügyben, ami elkerülte a
figyelmüket?

– Nem halogathatjuk tovább. Nem

maradhat itthon. – Herman
olyan elkeseredetten nézett a lányaira,
hogy azok alig állhatták a tekintetét.
– Tudjuk, apa. Helyesen cselekszel.
Nincs más választás. Addig gondoztad
anyát, amíg csak tudtad, de most mások
jönnek. Keresünk neki egy remek kis
helyet. – Anna-Greta az apja széke mögé
lépett, és átölelte a férfit.
Beleborzongott, milyen sovány volt a
teste az ing alatt. Az anyjuk betegsége
nagy terhet jelentett az apjuknak. Talán
nagyobbat, mint gondolták. Vagy mint
látni akarták. Előrehajolt, és arcát az
apjáéhoz nyomta.
– Itt vagyunk, és segítünk neked, apa.
Birgitta, Maggan és a családjaink.
Tudod, hogy melletted állunk. Nem vagy
egyedül.
– Az anyád nélkül egyedül leszek. De
ez ellen nem lehet mit tenni – mondta
Herman kedvetlenül, és gyorsan letörölt
egy könnycseppet az ingujjával. – De
tudom, hogy így lesz Brittának a legjobb.
Tudom.
A lányai összepillantottak a feje
fölött. Herman és Britta mindannyiuk
életének középpontja volt, erős szikla,
amelyre mindig számíthattak. És most
életük alapjai inogtak meg, ők pedig
egymás felé nyúltak, hogy
megkapaszkodjanak. Rémisztő volt
végignézni, ahogy az anyjuk
összezsugorodott, egyre jobban
megfogyatkozott, mígnem úgy tűnt,
kisebb, mint ők maguk. Most már
elkerülhetetlen volt, hogy közbelépjenek,
ők legyenek a felnőttek, és magukra
vegyék annak a terhét, akit mindig
csalhatatlannak és elpusztíthatatlannak
tartottak, egész gyerek- és
kamaszkorukban. Persze már régóta nem
tekintették isteni teremtményeknek a
szüleiket, akiknek minden kérdésre
megvan a válaszuk, mégis fájdalmas volt
végignézni, ahogy Britta és Herman
hanyatlott.
Anna-Greta még egyszer megölelte az
apja sovány testét, aztán újra leült a
konyhaasztalhoz.
– Nem lesz gond vele, amíg itt vagy?
– kérdezte Maggan aggódó tekintettel. –
Ne szaladjak át, és nézzek rá?
– Akkor aludt el, amikor eljöttem –
felelte Herman. – Bár általában nem
alszik egy óránál többet, úgyhogy jobb,
ha megyek is.
Elgyötörten felkászálódott.
– Miért nem megyünk át mindannyian,
és töltünk vele pár órát? Akkor apa
pihenhetne – javasolta Birgitta. – Apa
akár itt is ledőlhet a vendégszobában,
nem? – kérdezte Maggant, mert az ő
otthonában gyűltek össze, hogy az
anyjukról beszéljenek.
– Remek ötlet! – lelkendezett Maggan,
és buzgón bólogatott az apjának. – Menj
csak, és pihenj le kicsit, mi meg átugrunk
anyához.
– Köszönöm, lányok – mondta
Herman, és az előszoba felé indult. – De
anyátok és én több mint ötven éve
viseljük egymás gondját, és ezt akarom
tenni még abban a kis időben, ami
hátravan. Ha egyszer otthonba kerül,
és…
Nem fejezte be a mondatot, inkább
kiviharzott az ajtón, mielőtt még a lányai
észrevennék a könnyeit.

Britta mosolygott álmában. A tiszta

pillanatok, amelyeket az ébrenlét
idejében az agya megtagadott tőle, egyre
gyakoribbakká váltak, amikor aludt.
Akkor mindent világosan látott. Néhány
emléknek nem örült, de nem
szabadulhatott tőlük. Például az apja
övének csattogása egy gyermek csupasz
hátsóján. Vagy anyjának a könnyáztatta
arca. Vagy a dombon álló kis ház zsúfolt
börtöne, amelyben egy gyerek éles sírása
visszhangzott a falak között, amitől a
legszívesebben a fülére tapasztotta volna
a kezét, és maga is visított volna. Voltak
azonban más dolgok is, amelyeket
szívesen idézett fel. Például a nyarak,
amikor vidáman játszottak, a napsütötte
sziklákon rohangálva. Elsy az egyik
virágos ruhájában, amelyet az anyja
varrt kézzel. Erik a rövidnadrágjában és
komoly arccal. Frans a göndör, szőke
hajával. Mindig is vágyott rá, hogy a
fürtjeibe túrjon, még akkoriban is,
amikor olyan fiatalok voltak, hogy fiúk
és lányok között nem tűnt jelentősnek a
különbség.
Álmában egy hang nyomakodott az
emlékképek közé. Egy hang, amely
túlontúl ismerős volt. Újabban egyre
gyakrabban és gyakrabban szólt hozzá.
Nem hagyott neki nyugtot, sem ébren,
sem álmában, sem ködös állapotában.
A hang, amely áthatolt mindenen,
mindent akart, makacsul helyet követelt
magának a világában. A hang, amely
megtagadta tőle a nyugalmat, és nem
engedte, hogy elfeledje. A hang,
amelyről azt hitte, sosem fogja újra
hallani. És most itt volt. Milyen különös!
És milyen ijesztő!
 Álmában egyik oldalról a másikra
fordította a fejét, igyekezett
megszabadulni a hangtól, megszabadulni
az emlékektől, amelyek a nyugalmát
háborgatták. Végül sikerült. Boldog
emlékek nyomultak az előtérbe.
A Hermannal való első találkozása.
A pillanat, amikor ráébredt, hogy ők
ketten együtt fogják leélni az életüket. Az
esküvőjük, ahogy végigsétált a padsorok
között a fehér ruhájában, megszédülve a
boldogságtól. A szülés fájdalma, és a
szeretet, amikor Anna-Greta a világra
jött. És Birgitta és Margareta, akiket
ugyanúgy szeretett. Herman, aki gondját
viselte a gyerekeknek, szeretetből, nem
pedig kötelességből vagy muszájból.
Britta elmosolyodott. A szemhéja
megrezdült. Itt akart maradni. Itt,
ezekben az emlékekben. Ha választania
kellett volna egy emléket, amely kitölti
elméjét élete hátralévő részében, akkor
az Herman képe lett volna, amint a
legkisebb lányukat fürdeti az apró
fürdőkádban. Dúdolgatott, miközben
óvatosan tartotta a kis fejet a kezével.
Végtelen gyengédséggel dörzsölte végig
a pufók kis testet a mosdókesztyűvel, és
a lánya szemét nézte, aki minden
mozdulatát követte. Britta látta saját
magát is, ahogy az ajtóban áll és figyel,
anélkül hogy magára vonná a férje
figyelmét. Még ha el is felejt minden
mást, harcolni fog azért, hogy ezt az
emléket megtarthassa. Herman és
Margareta, a férfi keze a kislány feje
alatt, gyengédség és meghittség.
Egy hang felriasztotta az álomból.
Vissza akart térni. Vissza a víz csobogó
hangjához, ahogy Herman belemártja a
flanelt a kádba. Vissza Margareta
elégedett gügyögéséhez, amikor a meleg
víz végigcsordul rajta. De egy újabb
hang még közelebb kényszerítette Brittát
a valósághoz. A ködhöz, amelyet
mindenáron el akart kerülni. Az ébredés
egyet jelentett a szürke, zavaros
homállyal, amely az elméjére telepedett,
és egyre több és több idejét emésztette
fel.
Végül vonakodva kinyitotta a szemét.
Valaki fölé hajolt, és ránézett. Britta
elmosolyodott. Talán még nem volt
teljesen ébren. Talán még távol tarthatja
a ködöt az emlékekkel, amelyek álmában
jöttek el hozzá.
– Te vagy az? – kérdezte, és felbámult
arra, aki fölé hajolt.
A testét súlyosnak érezte az álomtól,
amely még nem múlt el egészen. Nem
volt ereje megmoccanni. Egy pillanatig
egyikük sem szólt. Nem volt mit
mondani. Aztán Britta elméjében
megnyílt az út a bizonyosság előtt.
Emlékek bukkantak a felszínre. Az
elfeledett érzelmek most felvillantak, és
új életre keltek. És érezte, ahogy úrrá
lesz rajta a borzadály. A félelem attól,
ami a küszöbön állt az emlékei fokozatos
elvesztése miatt. A halál állt az ágya
mellett, és az egész lénye tiltakozott az
ellen, hogy elhagyja ezt az életet, hogy
elhagyja mindazt, ami az övé volt.
Megmarkolta a lepedőt, de cserepes
ajkát csak néhány torokhang hagyta el.
A rettegés elárasztotta a testét, arra
kényszerítette, hogy jobbra-balra
kapkodja a fejét. Kétségbeesetten
igyekezett elküldeni a gondolatait
Hermannak, mintha hallhatná telepatikus
úton. De tudta, hogy hiábavaló. A halál
eljött érte, a kasza mindjárt lecsap, és
nem volt senki, aki segíthetett volna
rajta. Egyedül fog meghalni az ágyában.
Herman nélkül. A lányai nélkül. Búcsú
nélkül. Ebben a pillanatban a köd
felszállt, elméje olyan tiszta lett, mint
amilyen már rég nem. Miközben a
félelem mint valami vadállat vágtázott a
mellkasában, sikerült vennie egy mély
levegőt, és felsikoltani. A halál nem
moccant. Egyre csak nézett rá, ahogy
feküdt az ágyában, nézett és mosolygott.
Nem barátságtalanul, de ez csak még
rémületesebbé tette az egészet.
Aztán a halál lehajolt, és felemelte a
párnát Herman ágyrészéről. Britta
elborzadva látta, ahogy a fehér valami
egyre közelít. Homály, még egyszer,
utoljára.
A teste egy pillanatig tiltakozott.
A légszomjtól vakrémület kerítette
hatalmába. Lélegezni próbált, oxigént
juttatni a tüdejébe. A keze elengedte a
lepedőt, vadul markolászta a semmit.
Ütött-vágott. Tépett, karmolt, még
egypercnyi életért küzdött.
Aztán minden elsötétült.
 Grini
koncentrációs
tábor,
Oslo mellett,
1944.

Ébresztő! – Az őr hangja visszhangzott a

barakkban. – Öt perc múlva sorakozó
szemlére!
Axel erőnek erejével kinyitotta a
szemét. Egy másodpercig nem tudta, hol
van. A barakkban sötét volt, ezen a korai
órán alig szüremlett be fény kintről. De a
cellához képest, amelyben az első
hónapokban teljesen elszigetelten
kuksolt, ez előrelépés volt. Jobban
szerette a zsúfolt és bűzös barakkot a
magány hosszú napjainál. Úgy hallotta,
háromezer-ötszáz fogoly van Griniben.
Nem lepte meg. Bármerre nézett,
embereket látott, olyan fásult
arckifejezéssel, amilyet – feltételezése
szerint – ő maga is viselhetett.
Felült a priccsén, és kidörzsölte az
álmot a szeméből. Naponta többször
utasították őket, hogy álljanak alakzatba,
amikor csak az őröknek kedvük
szottyant, és jaj volt annak, aki nem
mozdult elég gyorsan! De ma nehezére
esett kikecmeregni az ágyból.
Fjällbackáról álmodott. Arról, hogy a
dombon, a Vettebergeten ül, nézi a vizet
és a vijjogó sirályokat, amelyek a hajók
árbocai fölött keringenek. Voltaképpen
elég rémes hangjuk volt, de ez valahogy
hozzátartozott a városképhez. Arról
álmodott, milyen érzés, amikor a nyáron
meleg és lágy szél körülöleli. És a hínár
szagáról, amelyet a szél egészen a
dombtetőig felhoz, ahol ő mohón szívja
be.
De túl nyirkos és hideg volt minden,
hogy továbbra is képes legyen az álmába
kapaszkodni. Érezte a pokróc durva
szövetét a bőrén, ahogy félrelökte, és
átvetette a lábát a roskatag priccs szélén.
A gyomrát éhség mardosta. Persze
kaptak ételt, de nem eleget, és nem túl
gyakran.
 – Most már aztán kifelé! – mondta a
fiatal őr, aki a rabok között mászkált.
Megállt Axel előtt.
– Hideg van ma – szólt barátságos
hangon.
Axel nem nézett rá. Ugyanaz a fiú
volt, aki a megérkezésekor is szolgálatot
teljesített, és akit a többieknél
barátságosabbnak tartott. És ez igaznak
bizonyult. Sosem látta, hogy a
fiatalember bántalmazott vagy
szidalmazott volna valakit, úgy, ahogy a
többi őr tette. De a hónapok, amelyeket
Axel a koncentrációs táborban töltött,
falat emeltek kettejük közé. Fogoly és őr.
Két nagyon különböző világ voltak.
Olyan eltérő életet éltek, hogy Axel alig
bírt az őrökre nézni, amikor a szeme elé
kerültek. A Norvég Gárda
egyenruhája, amelyet Axel viselt, azt
jelezte, hogy az emberiség alantasabb
részéhez tartozik. A többi rabtól
megtudta, hogy akkor intézményesítették
ezt az egyenruhát, amikor egy fogoly
1941-ben megszökött. Azon merengett,
honnan vette az erőt az a fickó ahhoz,
hogy elmeneküljön. Ő fásultnak,
erőtlennek érezte magát a kemény
munkától, a kevés ételtől és kevés
alvástól, valamint az otthoniakért való
sok aggodalomtól. És általában a túl sok
nyomorúságtól.
– Jobban tennéd, ha csipkednéd
magad – mondta a fiatal őr, és taszított
rajta egyet.
Axel engedelmeskedett, és kisietett a
barakkból. Keserves következményekkel
járt, ha valaki elkésett a reggeli
szemléről.
Ahogy ment lefelé a lépcsőn az
udvarra, hirtelen megbotlott. Érezte,
hogy a lába lecsúszik a fokról,
előrebukott, és nekiesett a fiatal őrnek,
aki pont előtte volt. Kitárta a karját,
hogy visszanyerje az egyensúlyát, de
aztán azt érezte, hogy nem a levegőbe
markol, hanem az őr ruhájába és testébe.
Tompa puffanással vágódott el a fiúval
együtt, és az ütközés kiszalasztotta a
szuszt belőle. Először csak csend volt.
Aztán érezte, hogy kezek rántják talpra.
– Rád támadt – mondta a másik őr, aki
erősen fogta Axelt.
Jensennek hívták, és az egyik
legkíméletlenebb őr volt.
– Nem hinném… – felelte a fiatal őr
tétován, miközben felállt, és leporolta az
egyenruháját.
– Mondom, hogy rád támadt! – Jensen
arca égővörös volt.
Jensen minden alkalmat megragadott,
hogy bántalmazza az embereket, akik
fölött hatalma volt. Ahányszor csak
átvágott az udvaron, a tömeg úgy nyílt
szét előtte, mint a Vörös-tenger Mózes
előtt.
– Nem…
– Láttam! – ordított az idősebb őr, és
tett egy lépést előre. – Móresre tanítod
te, vagy csináljam én?
– De hát nem… – Az őr, aki még csak
fiú volt, elkeseredetten nézett Axelre,
mielőtt hátat fordított a kollégájának.
Axel közönyösen figyelte a jelenetet.
Már régóta nem reagált semmire, nem
érzett semmit. Jöjjön, aminek jönnie kell.
Azok, akik küzdöttek a sorsuk ellen,
elvesztek.
– Jó, hát akkor majd én… – Az
idősebb őr Axel felé mozdult, és
felemelte a fegyverét.
– Nem! Majd én! Az én dolgom! –
lépett közbe a fiú, és sápadt arccal
közéjük állt.
Axel szemébe nézett, és már majdnem
olyan volt, mintha bocsánatért esedezne.
Aztán felemelte a kezét, és pofon vágta
Axelt.
– Ez lenne a büntetés? – bődült el
Jensen rekedt hangon.
 Bámészkodók sereglettek köréjük, és
egy csapat őr kuncogott, miközben a
fejleményeket várta. Minden, ami a
koncentrációs táborbeli élet
egyhangúságát megtörte, örömükre
szolgált.
– Üsd meg keményebben! – bömbölte
Jensen, az arca még vörösebb volt, mint
annak előtte.
A fiatal őr ismét Axelre nézett, aki
továbbra sem volt hajlandó viszonozni a
pillantását. Aztán a magasba emelte az
öklét, és állon vágta. Axel feje
hátracsapódott, de azért talpon tudott
maradni.
– Keményebben! – Most már több őr
is ordítozott, és a fiatal őr homlokán
izzadság fénylett.
 Már nem kereste Axel tekintetét.
Üveges szemmel hajolt le, hogy felvegye
a fegyverét a földről, aztán ütésre
lendítette.
Axel elfordult, puszta ösztönből, így a
csapás a bal fülét érte. Úgy érezte,
mintha valami eltörött volna odabent, a
fájdalom leírhatatlan volt. A következő
ütés arcon találta. Ezután már alig
emlékezett valamire. Csak fájdalmat
érzett.
Az ajtón nem volt tábla, amely jelezné,
hogy a helyiséget a Svédország Barátai
használja. Csak egy papírdarab a
postaládán – Ügynökök kíméljenek! – és
a Svensson név. Paula és Martin az
uddevallai kollégáktól kapta meg a
címet, akik rajta tartották a szemüket a
szervezet ténykedésén.
Nem szóltak ide telefonon. Inkább
szerencsét próbáltak, hátha találnak itt
valakit munkaidőben. Martin megnyomta
a csengőt. Odabent éles hang harsant, de
először nem történt semmi sem. Martin
már azon volt, hogy újra csönget, amikor
kinyílt az ajtó.
– Igen? – A harmincas éveiben járó
férfi kérdő tekintettel nézett rájuk, majd
a homlokát kezdte ráncolni, amikor
megpillantotta az egyenruhájukat.
A redők elmélyültek a homlokán,
amikor Paulára nézett. Másodpercekig
méregette, amitől Paulának az a
késztetése támadt, hogy térddel ágyékon
rúgja.
– Szóval mit tehetek ma a
rendvédelmi szervekért? – kérdezte a
fickó hamiskásan.
– Szeretnénk váltani néhány szót
valakivel a Svédország Barátaitól. Jó
helyen járunk?
– Persze. Jöjjenek be. – A szőke,
magas és egy kissé túlfejlett izomzattal
bíró férfi elhátrált, hogy beengedje őket.
– Martin Molin. Ő pedig Paula
Morales. A tanumshedei rendőrségtől
jöttünk.
– Valóban? Jó messziről – mondta a
férfi, és egy kis irodába vezette őket. –
Én Peter Lindgren vagyok.
Leült az íróasztal mögé, és a két
vendégszékre mutatott.
Martin felírta a nevet. Meg fogja nézni
Lindgrent az adatbázisukban, amint
visszaértek az őrsre. Valami azt súgta
neki, hogy az előttük ülő férfinak van
már néhány letartóztatás a rovásán.
– Szóval mi szél hozta magukat? –
Peter hátradőlt, és összekulcsolta a kezét
az ölében.
 – Egy bizonyos Erik Frankel halála
ügyében nyomozunk. Ismerős magának
ez a név? – Paula erőt vett magán, hogy
higgadtan beszéljen.
Volt valami ebben az embertípusban,
amitől kirázta a hideg. És kétségtelen,
Peter Lindgren is ugyanígy érzett a
magafajták iránt.
– Ismernem kellene? – kérdezett
vissza a férfi, és Paula helyett Martinra
nézett.
– Igen – felelte Martin. –
A szervezetüknek… kapcsolatban állt
vele. Fenyegető kapcsolatban. De
feltételezem, erről sem tud semmit,
ugye? – kérdezte Martin gúnyosan.
Peter Lindgren a fejét rázta.
– Nem, nem ugrik be semmi. Van
valami bizonyítékuk ezekre a…
fenyegetésekre? – érdeklődött
mosolyogva.
Martin úgy érezte, mintha a férfi a
veséjébe látna. Rövid szünet után azt
mondta:
– Ebben a pillanatban nem számít,
mink van és mink nincs. Tudjuk, hogy a
szervezetük megfenyegette Erik Frankelt.
És azt is tudjuk, hogy az egyik tag, Frans
Ringholm ismerte az áldozatot, és
figyelmeztette a fenyegetésekkel
kapcsolatban.
– Hát Franst nem lehet komolyan
venni – mondta Peter, és a szeme
vészjóslón villant. – Nagy tiszteletnek
örvend a szervezetünkön belül, de már
nem mai gyerek, és… Nos, hát más
időket élünk, a dolgok megváltoztak, és
az olyan emberek, mint Frans, nem
mindig értik az új játékszabályokat.
– De az olyanok, mint maga, nagyon is
jól értik – mondta Martin.
Peter széttárta a karját.
– Fontos tudni, mikor kövesse az
ember a szabályokat, és mikor szegje
meg őket. Mi árt, és mi szolgálja az
ügyünket hosszú távon.
– És a maguk ügye ebben az
esetben… mi is? – Paula hallotta, milyen
ellenségesen csengett a hangja, amit
Martin intő pillantása is megerősített.
– Egy jobb társadalom – válaszolta
Peter higgadtan. – Az emberek, akik
vezetik ezt az országot, jól feladták a
leckét. Megengedték, hogy az idegen
hatalmak túl nagy területet hódítsanak
meg. Eltűrték, hogy kitúrják azt, ami
svéd és tiszta.
Ellenséges pillantást vetett Paulára,
aki csak nyelt egyet, hogy ne reagáljon.
Nem ez volt a megfelelő hely és idő. És
túlságosan is tudatában volt annak, hogy
a férfi szándékosan hergeli.
– De ez meg fog változni. A svédek
egyre inkább ráébrednek, hogy egy
szakadék felé száguldunk, ha így
folytatjuk tovább, ha megengedjük, hogy
azok, akik hatalmon vannak, lerombolják
azt, amit az őseink felépítettek. A mi
szervezetünk egy jobb társadalmat kínál.
– És mi módon fenyegette egy öreg,
nyugalmazott történelemtanár ezt a jobb
társadalmat? Pusztán elméleti szinten.
 – Elméleti szinten – Peter újra
összekulcsolta a kezét az ölében –,
elméleti szinten természetesen nem
jelentett valós fenyegetést. De
hozzájárult egy hamis kép terjesztéséhez,
egy olyan képéhez, amelyet a háború
győztesei nagy erőkkel népszerűsítettek.
És ezt természetesen nem tűrhetjük.
Elméleti szinten.
Martin már azon volt, hogy válaszol,
de úgy tűnt, Peter még nem fejezte be.
– Ilyenek a koncentrációs táborokról
szóló beszámolók és az ezekhez
hasonlók puszta kitalációk, eltúlzott
hazugságok, amelyeket igazságként
fogadnak el. És tudják, miért? Hogy
teljesen elnyomják az eredeti üzenetet, a
helyes üzenetet. A háború győztesei írják
a történelemkönyveket, és úgy
határoztak, hogy vérbe fojtják az
igazságot, elferdítik a valóságot, amelyet
a világnak látnia kellene, hogy senki se
állhasson elő azzal a kérdéssel, hogy
vajon az igaz oldal nyert-e. És Erik
Frankel is részt vett ebben a
népbutításban, ebben a propagandában.
És ezért, elméleti szinten, Erik Frankel
annak a társadalomnak az útjában állt,
amelyet meg akarunk alkotni.
– Újra megkérdezem: az ön tudtával a
szervezetük sosem fenyegette meg Erik
Frankelt? – Martin alaposan szemügyre
vette a férfit. Tudta, mi a helyes válasz.
– Nem, soha. A demokrácia
törvényein belül tevékenykedünk.
Szavazócédulák. Választási
nyilatkozatok. Szavazatgyűjtés. Minden
mást elfogadhatatlannak tekintünk.
Paulára nézett, aki szorosan
összefonta az ujjait az ölében. Elképzelte
a katonákat, akik elvitték az apját. Nekik
is ilyen volt a szemük.
– Hát akkor nem is zavarjuk tovább –
mondta Martin, miközben felállt. – Az
uddevallai rendőrségtől megkaptuk a
többi testületi tag nevét, és
természetesen velük is fogunk beszélni
erről a kérdésről.
Peter felkelt és bólintott.
– Persze. De senki sem fog mást
mondani. És ami Franst illeti… Nos, én
nem tulajdonítanék túl nagy jelentőséget
egy öregembernek, aki a múltban él.
Ericának nehezére esett az írásra
összpontosítania. Az anyját érintő
gondolatok lefoglalták. Elővette a
papírköteget, és a fényképes cikket tette
a paksaméta tetejére. Olyan kiábrándító
volt. Csak bámulni az arcokat, miközben
képtelen rá, hogy válaszokat találjon.
Előredőlt, egészen közelről nézte meg a
képet, részletesen végigvizslatta mind az
öt fiatalt, egyiket a másik után.
Először Erik Frankelt. Komoly arccal
nézett a fényképezőgépbe. Merev
testtartással. Volt benne valami
szomorúság, és anélkül hogy tudta volna,
igaza van-e vagy sem, Erica arra a
következtetésre jutott, hogy a bátyja
raboskodása hagyta rajta a bélyegét
Eriken. De ugyanez a komoly és bánatos
légkör vette körül akkor is, amikor Erica
júniusban találkozott vele, és az éremről
kérdezte.
Erica az Erik mellett álló fiúra
pillantott. Frans Ringholm. Jóképű volt.
Nagyon jóképű. Szőke haja kissé jobban
a gallérjára kunkorodott, mint ahogy azt
vélhetően a szülei szerették volna.
Széles, elbűvölő mosoly a
fényképezőgép kedvéért. Lazán a
mellette állók vállán nyugtatta a karját.
Láthatóan egyikük sem örült neki.
Erica a Franstól jobbra állót nézte. Az
anyját: Elsy Moströmöt. Az
arckifejezése határozottan lágyabb volt,
mint amilyenre Erica emlékezett. De
kissé erőltetett volt a finom mosolya,
amellyel azt akarta jelezni, nem bánja,
hogy Frans átkarolta a vállát. Erica nem
tudta megállni, és elmélázott rajta,
milyen kedvesen néz az anyja. Az az
Elsy, akit ő ismert, hűvös volt, és
megközelíthetetlen. Semmi sem utalt
arra, hogy személyiségének van egy
ilyen oldala is, amely a fotón látható.
Erica óvatosan megérintette az anyja
képét. Milyen más lett volna minden, ha
az anyja olyan lett volna, mint ez a lány a
képen. Mi történhetett vele? Mi volt az,
ami minden gyengédséget lehántott róla?
Miért adta át a helyét ez a vágyakozó
pillantás a közönynek? Miért nem ölelte
át soha a lányait a vékony karjával,
amely kikandikált a virágmintás ruha
ujja alól, miért nem szorította őket
magához?
 Erica a következő fiatalra pillantott.
Britta nem nézett a kamerába. Elsy felé
fordította a tekintetét. Vagy Frans felé.
Lehetetlenség volt megállapítani. Erica a
nagyító után nyúlt az íróasztalon. Britta
arca fölé tartotta, és igyekezett annyira
kiélesíteni a képet, amennyire csak
lehetséges, de még mindig nem volt
biztos benne. Britta a homlokát ráncolta,
és volt valami szigorú és eltökélt abban,
ahogy az állkapcsát megfeszítette. És a
szeme. Erica majdnem biztos volt benne.
Britta az egyikükre nézett – Elsyre vagy
Fransra – vagy mindkettőjükre.
És végül az utolsó fiatal a képen.
Nagyjából ugyanannyi idős, mint a
többiek. Szintén szőke, akárcsak Frans,
de az ő göndör haja rövidebb. Magas és
elég karcsú fiatalember, elmerengő
arckifejezéssel. Se nem boldog, se nem
szomorú. Az elmerengő volt a legjobb
szó, amelyet Erica mondani tudott, hogy
leírja a fiút.
Újra elolvasta a cikket. Hans Olavsen
a norvég ellenállás embere volt, aki az
Elfrida nevű fjällbackai halászhajón
menekült el Norvégiából. A hajó
kapitánya, Elof Moström adott neki
menedékjogot. A riporter szerint, aki a
cikket írta, Hans éppen a háború végét
ünnepelte a barátaival Fjällbackában.
Erica visszatette a cikket a papírkupac
tetejére. Zsigerből érezte, hogy volt
valami a fiatalok csoportjában, valami,
ami… Nem tudta megragadni. Az
egyetlen dolog, amelyet biztosan tudott:
ahhoz, hogy megérthesse az anyját,
mélyebbre kell ásnia a négy barát
viszonyában, és talán a norvég ellenállás
harcosának, Hans Olavsennek a
történetében. És csak két ember volt,
akihez fordulhatott: Axel Frankel és
Britta Johansson.
Nem akart visszamenni háborgatni a
zavarodott idős nőt, de akkor meg
hogyan derítse ki, mi bújt meg a dühös
pillantása mögött? Talán ha meg tudná
értetni Britta férjével, miért kell
találkoznia az idős nővel, jobb belátásra
bírhatná. Holnap, tökélte el Erica.
Holnap a szarvánál ragadja meg a bikát,
és visszamegy.
Ha egy viszonylag tiszta pillanatában
kapná el Brittát – meg volt győződve
róla –, megtudná a válaszokat,
amelyekre szüksége van.
 Fjällbacka, 1944.

Elof Moströmtől nagy áldozatokat

követelt a háború. Az utak át a vízen,
amely már nem a barátja volt, hanem az
ellensége. Mindig szerette a tengert
Bohuslän partjainál. Szerette a
hullámzását, a szagát, a csobogását,
ahogy a hajó testét verdeste. De amióta
kitört a háború, közte és a tenger között
már nem ugyanolyan volt a barátság.
A tenger ellenségessé vált. Veszélyeket
rejtett a felszíne alatt, aknákat, amelyek
bármelyik pillanatban felrobbanhattak, a
levegőbe röpítve őt és a teljes
legénységét. És a németek, akik a
tengeren cirkáltak, semmivel sem voltak
jobbak. Sosem tudta, mire készülnek.
A tenger másképpen volt megbízhatatlan,
mint rendesen. Viharok és zátonyok,
ezeket a dolgokat megtanulta kezelni,
nemzedékek tapasztalata tanította meg rá.
És ha a természet néha fölébük
kerekedett, nyugalommal és higgadtan
fogadták.
De ez az újfajta szeszélyesség sokkal
rosszabb volt. Ha túlélték az átkelést,
más veszedelmek leselkedtek rájuk,
amikor kikötöttek kipakolni a rakományt.
Mindig, amikor behajózott a kikötőbe,
eszébe jutott, hogy kapták el Axel
Frankelt a németek. A láthatárt bámulta,
és néhány percig megengedte magának,
hogy a fiúra gondoljon. Olyan bátor volt!
Láthatóan legyőzhetetlen. És most senki
sem tudta, hol van. Hallott pletykákat,
hogy Grinibe vitték, de nem tudta, igaz-
e. És még ha az is, sosem lehet tudni,
hogy még mindig ott van-e. Hallotta,
hogy elkezdték hajókkal Németországba
szállítani a foglyokat. Talán ott van most
a fiú. Vagy talán már nem is él. Hat
hónap telt el azóta, hogy a németek
elfogták, és egész idő alatt nem hallottak
róla. Nehéz volt nem a legrosszabbra
gondolni. Elof nagyot sóhajtott.
Alkalmanként belefutott a fiú szüleibe,
Dr. Frankelbe és a feleségébe. De sosem
mert a szemükbe nézni. Átment az út
túloldalára, és tovasietett, tekintetét a
másik irányba fordítva. Úgy érezte,
tennie kellett volna valamit. De mit?
Talán nem lett volna szabad magával
vinnie a fiút.
Sajgott a szíve, ahányszor meglátta
Axel öccsét. Azt az apró, komoly fiút,
akit Eriknek hívtak. Nem mintha valaha
is szószátyár lett volna, de amióta a
bátyja eltűnt, még hallgatagabb lett.
Elofnak eszébe jutott, hogy vált pár szót
Elsyvel. Nem örült neki, hogy olyan sok
időt tölt Erikkel és azzal a másik fiúval,
Fransszal. Nem mintha bármi baja lett
volna Erikkel. Frans már más ügy volt.
Amikor megpróbálta jellemezni,
elsőként a huligán szó jutott az eszébe.
Egyikük sem volt megfelelő társaság
Elsynek. A Moströmök nem abba az
osztályba tartoztak, mint a Frankelek és a
Ringholmok. Mintha másik bolygón
születtek volna, és semmi jó nem sülhet
ki abból, ha ez a két külön világ
találkozik. Talán annak idején, amikor
gyerekek voltak, és fogócskáztak meg
bújócskáztak, még rendben is volt a
dolog. De most már nagyok voltak. És
ebből semmi jó nem sülhetett ki.
Hilma számtalanszor rámutatott erre.
Kérte, hogy beszéljen a lányuk fejével.
De Elofnak eddig még nem volt szíve
hozzá. A háború mindent megnehezített.
A barátok jelentették az egyetlen
fényűzést, ami a fiataloknak maradt, és ki
volt ő, hogy megfossza Elsyt a
barátaitól? De előbb vagy utóbb
kénytelen lesz megtenni. A fiúk
mégiscsak fiúk. A fogócska és a
bújócska egykettőre titkos ölelkezéssé
válik. Saját tapasztalatból tudta. Egyszer
ő maga is volt fiatal, még ha ez már
réges-régen volt is. Újból eljött az idő,
hogy a két világot különválasszák – így
működtek a dolgok, és így is kell
maradniuk. A dolgok rendjét nem lehet
megváltoztatni.
– Kapitány! Jobb lenne, ha ezt
megnézné!
Elof felrezzent a merengésből, és a
gondolatait megszakító hang irányába
fordult. A legénység egyik tagja
integetett neki sürgetően, hogy menjen
vele. Elof meglepetten összevonta a
szemöldökét, aztán elindult. Nyílt vízen
voltak, és csak pár óra múlva érnek be
Fjällbacka kikötőjébe.
 – Van egy potyautasunk – mondta
Calle Ingvarsson, a raktér felé mutatva.
Elof követte pillantásával a
mozdulatot. A rakomány zsákjai között
egy fiatal fiú kucorgott. Aztán kimászott
a rejtekhelyéről.
– Akkor vettem észre, amikor hangot
hallottam bentről. Annyira köhögött,
hogy kész csoda, hogy a fedélzeten nem
hallottuk meg – mondta Calle, egy adag
tubákot tömve a szájába.
Grimaszolt egyet. A háború évei alatt
kapható tubák csak gyenge utánzata volt
az igazinak.
– Ki vagy? És mit keresel a hajómon?
– kérdezte Elof zordan.
Arra gondolt, erősítést hív a
fedélzetről.
 – Hans Olavsennek hívnak, és
Kristiansandban szálltam fel – mondta a
fiú dallamos norvég nyelven.
Felállt, és a kezét nyújtotta.
Pillanatnyi habozás után Elof kezet rázott
vele. A fiú a férfi szemébe nézett, és azt
mondta:
– Reméltem, hogy magával eljuthatok
Svédországba. A németek… Nos, jobb
ha úgy fogalmazunk, hogy ha féltem az
életem, okosabb, ha nem maradok
tovább norvég földön.
Elof hosszan hallgatott,
elgondolkodva az imént hallottakon.
Egyrészt nem szerette, ha így rászedik.
Másrészt viszont, mi mást tehetett volna
a fiú? Nyíltan nem jöhetett fel a hajóra, a
kikötőben járőröző németek szeme
láttára, és nem kérhette, hogy vigyék el
Svédországba.
– Honnan származol? – kérdezte
végül, és tetőtől talpig végigmérte a fiút.
– Oslóból.
– És mit tettél, ami miatt nem
maradhatsz Norvégiában?
– Az emberek nem beszélnek arról,
mikre kényszerültek a háború alatt –
felelte Hans, és sötét árny suhant át az
arcán. – Mondjuk úgy, hogy a föld alatti
mozgalom már nem látja hasznomat.
Talán embereket csempészett át a
határon, gondolta Elof. Veszélyes munka,
és ha egyszer a németek az ember
nyomára bukkannak, tanácsos
elkotródnia, amíg még lehet. Elof érezte,
hogy megenyhül. Axelre gondolt, aki
annyiszor tette meg az utat Norvégiába,
és sosem gondolt a saját biztonságával.
És meg is fizette az árát. Hogyne lenne
ez a fiú is képes arra, amire az orvos
tizenkilenc éves fia! Akkor és ott
elszánta magát.
– Rendben, elviszünk. Fjällbackába
tartunk. Ettél valamit?
Hans megrázta a fejét, és nagyot nyelt.
– Nem, tegnapelőtt óta semmit. Az út
Oslóból… elég embert próbáló volt.
Nem jöhettem a legrövidebb úton.
A fiú lesütötte a szemét.
– Hozz a fiúnak enni, Calle! Vissza
kell mennem a fedélzetre, nekem kell
gondoskodnom arról, hogy egy darabban
érjünk haza, ami annyit tesz, hogy
ügyesen kell navigálnom azok között az
átkozott aknák között, amelyekkel a
németek teleszórják ezeket a vizeket –
magyarázta, miközben elindult a
fedélzetre vezető lépcső felé.
Amikor visszanézett, elkapta a fiú
pillantását. Az együttérzés, amit látott,
meglepte. Hány éves lehet ez a kölyök?
Tizennyolc, annál biztos nem több. És
Elof mégis annyi mindent ki tudott
olvasni a szeméből, aminek még nem
kellett volna ott lennie. Az elveszett
ifjúságot és ártatlanságot. A háború
tagadhatatlanul sok áldozatot követelt.
És nem csak halálos áldozatokat.
Gösta hibásnak érezte magát. Ha
elvégezte volna a feladatát, Mattias talán
nem köt ki a kórházban. Lehet, hogy
semmin sem változtatott volna, de
kideríthette volna, hogy Per betört
Frankelékhez néhány héttel a másik két
fiú előtt, és ettől másként alakulhattak
volna a dolgok. Amikor Gösta elment
Adamhoz, hogy ujjlenyomatot vegyen
tőle, a fiú tényleg említette, hogy valaki
az iskolában arról locsogott, milyen
király cuccaik vannak Frankeléknek. Ez
birizgálta Gösta tudattalanját, gyötörte,
de nem tudta megragadni. Bárcsak
jobban figyelt volna! Elővigyázatosabb
lett volna! Röviden szólva: bárcsak
elvégezte volna a munkáját! Sóhajtott
egyet. Az a sajátos sóhaj volt ez, amelyet
Gösta sokéves gyakorlással fejlesztett
tökélyre. Eljött az idő, hogy rendbe
hozza a dolgokat, ahogy csak tudja.
Kiment a garázsba, és beült az
egyetlen ott maradt rendőrautóba. Martin
és Paula elment a másikkal Uddevallába.
Negyven perccel később Gösta leparkolt
a Strömstad kórház előtt. A recepciós azt
mondta, hogy Mattias állapota stabil,
majd elmagyarázta, hogy találja meg
Gösta a fiú kórtermét.
Gösta vett egy nagy levegőt, mielőtt
belépett volna. Kétségtelenül
családtagok gyűrűjében fogja találni a
fiút. És nem szeretett rokonokkal
találkozni. Az túl sok érzelemmel járt, és
megnehezítette, hogy az előtte álló
feladattal foglalkozzon. De időnként
meglepte a kollégáit és saját magát is
azzal, hogy bizonyos fokig együttérzést
tanúsított, amikor megrázkódtatást átélt
emberekkel beszélt. Ha lenne benne elég
erő és elszántság, képes lenne még
jobban kiaknázni ezt az adottságát a
munkája során, és előnyt is
kovácsolhatna belőle. Ehelyett azonban
ritkán került csak ilyen helyzetekbe, és
nem is örült neki különösebben.
– Elkapták?
Amikor Gösta belépett a kórterembe,
a magas, öltönyt és nyakkendőt viselő
férfi felállt. Karját egy szipogó nő vállán
nyugtatta. Gösta feltételezte, hogy az
anya lesz az, mivel a kórházi ágyban
fekvő fiú felettébb hasonlított rá. Jobban
mondva: az a fiú hasonlított rá, akit
Gösta Frankelék háza előtt hallgatott ki,
mivel az a Mattias, aki most az ágyban
feküdt, felismerhetetlen volt. Az egész
arca, akár egy duzzadt, begyulladt seb
friss horzsolásokkal. A szája a rendes
méret kétszeresére dagadt, és úgy tűnt,
csak az egyik szemét tudja használni, a
másik annyira bedagadt.
– Ha a kezem közé kaphatnám azt a
kis… rohadékot! – átkozódott Mattias
apja, s ökölbe szorította a kezét.
A szemébe könnyek gyűltek, de Gösta
– a családtagokkal való találkozás miatti
aggodalmai ellenére – eltökélte magát,
hogy tántoríthatatlanul el fogja végezni a
feladatát, főleg mivel a bűntudat érzése
csak erősödött, amikor meglátta Mattias
feldagadt képét.
– Ezt bízza a rendőrségre – mondta, és
leült az egyik székre.
Bemutatkozott, majd szigorúan
Mattias szüleire pillantott, hogy
megbizonyosodjon róla, figyelnek-e.
– Per Ringholmot bevittük
kihallgatásra. Beismerte, hogy megverte
a fiukat, és ez egészen biztosan nem
marad következmények nélkül. Ebben a
pillanatban még nem tudom, mik lesznek
azok, ezt az ügyész dönti el.
– De rács mögé dugták, ugye? –
kérdezte Mattias anyja remegő ajkakkal.
 – Nem. Csak kivételes alkalmakkor
fordul elő, hogy az ügyész egy kiskorú
őrizetbe vételét rendeli el. Az anyja
hazavitte, mi pedig folytatjuk a
nyomozást. A gyámügyet is bevontuk az
esetbe.
– Vagyis őt hazavihette az anyja, az én
fiam meg itt… – mondta Mattias apja
elcsukló hangon.
Hitetlenkedve nézett Göstáról a fiára.
– Pillanatnyilag igen. De ahogy
mondtam: nem ússza meg a
következményeket, ezt megígérhetem. És
most váltanom kell néhány szót a fiával,
ha lehet, nehogy valamilyen fontos
részlet elsikkadjon.
Mattias szülei összenéztek, majd
bólintottak.
 – Rendben, de csak ha elég jól van
hozzá. Nem mindig van egészen
eszméleténél. Fájdalomcsillapítókat kap.
– Majd ő eldönti, mennyi ideig akar
beszélgetni – mondta Gösta csitítóan,
miközben a fiú ágyához húzta a székét.
Nem volt könnyű megértenie a fiú
összefolyó beszédét, de végül Mattias
megerősítette a teljes történetet.
Beszámolója megegyezett Perével.
Amikor Gösta befejezte Mattias
kihallgatását, a szülőkhöz fordult.
– Megengedik, hogy ujjlenyomatot
vegyek tőle?
A szülők újfent összepillantottak. És
megint Mattias apja ragadta magához a
szót.
– Persze, csinálja csak. Ha egyszer
kell… – Nem fejezte be a mondatot,
csak könnyes szemmel a fiára nézett.
– Csak egy perc az egész – mondta
Gösta, miközben előszedte
a felszerelését.
Nem sokkal később már az autóban
ült, és Mattias ujjlenyomatát nézegette.
Semmi jelentősége se lesz az ügy
szempontjából. De elvégezte a munkáját.
Végül. Ez vigasztalta.

– Az utolsó mára, jó? – kérdezte Martin,

miközben kimászott a rendőrautóból a
Bohusläningen szerkesztősége előtt.
– Jól hangzik. Lassan már ideje
hazaindulni – felelte Paula, miközben az
órájára nézett.
Egy szót sem szólt a Svédország
Barátai irodájában tett látogatásuk után,
és Martin is hagyta, hogy békében
elmélkedjen. Tudta, milyen nehéz
lehetett Paulának egy ilyen emberrel
szembenéznie. Azzal a fajtával, aki már
az előtt ítélkezett fölötte, mielőtt még a
nőnek alkalma lett volna köszönni, azzal
a fajtával, aki csak a bőre színét látta,
semmi mást. Ő maga is kellemetlennek
találta, de falfehér bőrével és égővörös
hajával sosem volt kitéve annak, hogy
így megbámulják, míg Paulának az imént
el kellett tűrnie ezt. Az iskolában
piszkálták ugyan kissé a hajszíne miatt,
de az már régen történt, és teljesen más
dolog volt.
– Kjell Ringholmot keressük – mondta
Paula, és áthajolt a recepcióspulton.
 – Egy pillanat, szólok neki. –
A recepciós felvette a telefont, és
értesítette Ringholmot, hogy látogatói
érkeztek.
– Kérem, foglaljanak helyet. Mindjárt
itt lesz.
– Köszönjük!
Leültek a dohányzóasztal mellett álló
két fotelba. Néhány perc múlva egy
eléggé kövérkés férfi lépett be, akinek
sötét haja és sötét szakálla volt. Paula
arra gondolt, hogy hasonlít az ABBA-s
Björnre. Vagy Bennyre. Mindig
összekeverte őket.
– Kjell Ringholm – mondta a férfi, és
kezet rázott velük.
A kézfogása határozott volt, már-már
fájdalmas, és Martin akaratlanul is
vágott egy grimaszt.
A férfi az irodájába vezette, majd
hellyel kínálta őket, aztán azt mondta:
– Azt hittem, minden uddevallai
rendőrt ismerek, de meg kell mondanom,
maguk új arcok nekem. Kinek
dolgoznak?
Kjell leült az íróasztala mögé, amely
telis-tele volt papírokkal.
– Tanumshedéből jöttünk, nem
Uddevallából.
– Valóban? – kérdezte Kjell, és
meglepettnek látszott.
Paula arra gondolt, látott valami
villanást a férfi szemében, de gyorsan
eltűnt.
– Nos, miben segíthetek? – Kjell
hátradőlt, és összekulcsolta a kezét a
hasán.
– Először is el kell mondanunk, hogy
ma bevittük a fiát a rendőrségre, miután
megtámadta az egyik osztálytársát –
kezdte Martin.
A férfi az íróasztal mögött kihúzta
magát.
– Mi? Azt mondja, letartóztatták Pert?
És mégis kit…? Hogyan…? – A szavak
akadozva buktak ki belőle, és Paula
megvárta, amíg szünetet tart, hogy
válaszolhasson a kérdésekre.
– Egy Mattias Larsson nevű diákot
vert meg. A fiút kórházba szállították, és
a legutolsó jelentés szerint stabil az
állapota, de súlyos sérüléseket
szenvedett.
– Micsoda? – Úgy festett, Kjellnek
nehezére esik felfognia, amit mondtak
neki. – És miért nem hívtak? Úgy
hangzik, mintha órákkal ezelőtt történt
volna.
– Az iskola felhívta Per anyját, aki
bejött a rendőrségre, és jelen volt a
kihallgatáson. Aztán hazavitte a fiút.
– Hát nem éppen eszményi az otthoni
helyzet, ahogy arra bizonyára már
rájöttek – mondta Kjell, és Paulára meg
Martinra nézett.
– A kihallgatásból kiderült, hogy
vannak gondjaik. – Martin habozott. –
Ezért megkértük a gyámügyet, hogy
foglalkozzon az esettel.
Kjell sóhajtott egyet.
– Már rendeznem kellett volna a
problémát. De mindenféle történt. Nem
tudom…
Az íróasztalán álló fényképre bámult,
amelyen egy szőke nő és két, kilenc év
körülinek tűnő gyerek látszott. Egy
darabig senki sem szólt. Aztán Kjell azt
kérdezte:
– És most mi lesz?
– Az ügyészhez kerül az eset, ő dönti
el, hogyan tovább. De komoly az ügy.
Kjell legyintett egyet.
– Értem. Higgyék el, nem veszem
félvállról. Látom, mennyire súlyos.
Maguknak van tapasztalatuk az ilyen
ügyekkel, mit gondolnak…? – Megint a
fényképre nézett, aztán a rendőrökre
fordította a tekintetét.
Paula válaszolt.
– Nehéz megmondani. Úgy gondolom,
jó eséllyel a problémás fiatalok
otthonába kerül.
Kjell csüggedten bólintott.
– Talán az lesz a legjobb. Perrel egy
ideje már vannak gondok, és ettől talán
majd megérti, milyen komoly a helyzet.
De neki sem könnyű. Én nem vagyok
valami nagy segítség, az anyja meg…
Nos, látták, hogy állnak a dolgok. De
Carina nem volt mindig ilyen. A válás
volt az, ami… – A hangja elhalt, és
megint az íróasztalon álló képre
pillantott. – Nagyon nehéz volt neki.
– De lenne valami más is, amiről
beszélni szeretnénk magával. – Martin
előrehajolt, és Kjellt vizslatta.
– Mi az?
– A kihallgatáson kiderült, hogy Per
betört egy házba június elején. És a
tulajdonos, Erik Frankel rajtakapta. Úgy
tudjuk, hogy maga tudott az ügyről. Igaz?
Egy darabig Kjell egy szót sem szólt,
aztán bólintott.
– Igen. Erik Frankel felhívott, miután
bezárta Pert a könyvtárába, én meg
odamentem. – Fáradtan elmosolyodott. –
Valójában mókás volt látni, hogy Per
össze van zárva azzal a sok könyvvel.
Talán ez volt az egyetlen alkalom, hogy
ilyen szoros kapcsolatban állt
könyvekkel.
– Abban viszont nincs semmi mókás,
ha az ember betör valakihez – jegyezte
meg Paula szárazon. – Rossz vége is
lehetett volna.
– Igen, tudom. Elnézést. Helytelen
volt ezzel viccelődnöm – felelte Kjell. –
De Erikkel megegyeztünk abban, hogy
nem csinálunk nagy ügyet belőle. Erik
úgy gondolta, ez jó lecke lesz a fiúnak.
Úgy hitte, innentől kezdve Per kétszer is
meg fogja gondolni, hogy tegyen-e
ilyesmit. Ez volt minden. Odamentem,
felszedtem Pert, jó alaposan
megdorgáltam, és…
Kjell vállat vont.
– De úgy tudjuk, Erikkel beszélgettek
valami másról is Per betörésén kívül.
A fiú hallotta, amint Erik azt mondta,
hogy információja van a maga számára,
olyasmi, ami újságíróként érdekelheti,
aztán egyeztettek egy találkozót. Rémlik
valami?
A kérdést csend követte. Aztán Kjell
megrázta a fejét.
– Nem, azt kell mondanom, semmi
ilyesmire nem emlékszem. Per vagy csak
kitalálta, vagy félreértette, amit hallott.
Erik egyszerűen csak annyit mondott,
hogy forduljak hozzá nyugodtan, ha
háttéranyagra van szükségem a
nácizmussal kapcsolatban.
Martin és Paula kétkedve nézett rá.
Egyikük sem hitte el egyetlen szavát
sem, de nem tudták bizonyítani, hogy
hazudik.
– Tud róla, hogy az apjának lett volna
valamiféle kapcsolata Erikkel? –
kérdezte végül Martin.
Kjell válla kissé ellazult, mintha
fellélegzett volna a témaváltástól.
– Tudtommal nem volt. Egyébként
meg nem érdekelnek az apám ügyei,
hacsak nem érintik valamelyik cikkem
témáját.
– Nem furcsa ez egy kicsit? – kérdezte
Paula. – Hogy nyilvánosan bírálja az
apját?
– Magának mindenki másnál jobban
meg kell értenie, milyen fontos fellépni
az idegenellenes érzülettel szemben –
felelte Kjell. – Olyan ez, mint egy rákos
daganat a társadalom testén, és
harcolnunk kell ellene minden lehetséges
módon. És ha az apám úgy határoz, része
akar lenni ennek a rákos daganatnak…
Nos… Ez az ő döntése – mondta Kjell,
és széttárta a karját. – Amúgy az
apámmal nincs semmiféle kötelék
közöttünk, leszámítva, hogy történetesen
teherbe ejtette az anyámat.
Gyerekkoromban csak a börtön
látogatóhelyiségében láttam. Amikor már
elég nagy voltam ahhoz, hogy
gondolkodjam és önálló döntéseket
hozzak, rájöttem, hogy olyasvalaki, akit
nem akarok az életem részének tudni.
– Szóval akkor nem tartják a
kapcsolatot? És Per igen? – kérdezte
Martin, inkább csak kíváncsiságból,
mintsem azért, mert jelentősége lett
volna a nyomozás szempontjából.
– Én nem tartom vele a kapcsolatot.
De sajnos az apámnak sikerült
mindenféle butasággal teletömnie a fiam
fejét. Amikor Per még kisebb volt,
gondoskodtunk róla, hogy ne
találkozzanak, de most, hogy kamasz,
hát… nem tudjuk megakadályozni, hogy
összejárjanak, hiába is igyekszünk.
– Rendben. Azt hiszem, nincs más.
Legalábbis egyelőre – mondta Martin, és
felállt.
Paula követte a példáját. Miközben
kifelé tartottak, Martin egyszer csak
megtorpant és megfordult.
– Egészen biztos benne, hogy semmi
olyasmit nem tud Erik Frankelről, ami a
hasznunkra lehetne?
Találkozott a pillantásuk, és Kjell
hezitált egy darabig. Aztán megrázta a
fejét, és tömören azt mondta:
– Nem, semmit. Egyáltalán semmit.
De most sem hittek neki.

Margareta aggódott. Senki sem vette fel

a telefont a szüleinél, amióta Herman
tegnap itt járt. Különös volt és zavaró.
Általában szóltak neki, ha elmentek
valahová, de újabban már ritkán hagyták
el a házat. Margaretának az volt a
szokása, hogy esténként felhívja a
szüleit, hogy csevegjenek egy kicsit.
Olyan szertartás volt ez, amelyet évek
óta folytattak, és egyetlen alkalom sem
jutott az eszébe, amikor a szülei nem
vették fel a telefont. De most csak
csörgött és csörgött, visszhangzott az
űrben, és senki sem jelentkezett a vonal
túlsó végén. Tegnap este át akart menni,
hogy rájuk nézzen, de a férje, Owe
rábeszélte, hogy várjon reggelig,
mondván, hogy talán csak
korán lefeküdtek. De ma reggel sem
vette fel senki a kagylót.
Margareta – abban a
meggyőződésben, hogy történt velük
valami – felkapta a cipőjét és a kabátját,
majd elindult hozzájuk. Tízpercnyi séta
volt, és egész úton szitkozódott magában,
amiért tegnap este hallgatott Owéra.
Egyszerűen tudta, hogy valami baj van.
Amikor már csak pár száz méternyire
volt, látott egy alakot a szülei bejárati
ajtajánál. Hunyorgott, hogy ki tudja
venni, ki az, és már messziről látta, hogy
Erica Falck, az író.
– Segíthetek? – kérdezte Margareta,
miközben igyekezett barátságos lenni, de
maga is kihallotta az aggodalmat a
hangjából.
– Ööö… Igen. Brittát keresem. De úgy
tűnik, senki sincs itthon. – Úgy látszott, a
szőke nő kínban van, ahogy ott állt a
tornácon.
– A lányuk vagyok. Tegnap este óta
hívom őket, de nem veszik fel. Azért
jöttem, hogy megnézzem, minden
rendben van-e – felelte Margareta. –
Jöjjön be, és várjon az előszobában.
Az ajtó fölé nyúló kis tető
gerendájáról levette a kulcsot. Remegett
a keze, amikor kinyitotta az ajtót.
– Jöjjön be! Megyek és körülnézek –
mondta, és hirtelen örömmel töltötte el,
hogy nincs egyedül.
Felhívhatta volna az egyik vagy
mindkét nővérét, mielőtt átjön, de akkor
kénytelen lett volna felfedni, mennyire
vészesnek érzi a helyzetet, és hogy
emészti az aggodalom.
Átvágott a földszinti szobákon, és
körbekémlelt. Minden rendben volt, úgy
nézett ki, mint mindig.
– Anya! Apa! – kiáltotta, de nem
kapott választ.
Most már komolyan megrémült, és
alig kapott levegőt. Fel kellett volna
hívnia a testvéreit. Tényleg fel kellett
volna hívnia őket.
– Maradjon itt. Felmegyek körülnézni
– mondta Ericának.
Nem futva szedte a fokokat, hanem
lassan, egész testében reszketve. Minden
természetellenesen csendesnek tűnt. De
amikor elérte a lépcső tetejét, halk
hangot hallott. Mintha valaki pityeregne.
Akár egy kisgyerek. Egy pillanatig
némán állt, próbálta betájolni, honnan
jön a hang. Aztán ráébredt, hogy a szülei
hálószobája felől. Zakatoló szívvel
rohant az ajtóhoz, és tépte fel. Eltartott
pár másodpercig, mire felfogta, mit lát.
Aztán nagyon messziről a saját hangját
hallotta, amint segítségért kiált.

Per nyitott ajtót, amikor Frans

becsengetett.
– Nagyapa! – kiáltotta a fiú, aki úgy
festett, mint egy kölyökkutya, amely
másra sem vágyik, mint hogy
megpaskolják a buksiját.
– Mit műveltél? – förmedt rá Frans
azonnal, ahogy belépett.
– De hát én… Hülyeségeket beszélt.
El kellett volna tűrnöm, vagy mi?
 Per sértettnek tűnt. Azt hitte, ha valaki
meg fogja érteni, akkor az a nagyapja
lesz.
– Egyébként meg ez semmi sem volt
ahhoz képest, amiket te csináltál – tette
hozzá kihívó hangon, habár nem mert
Frans szemébe nézni.
– Pontosan ezért, tudom, mit beszélek!
Frans megragadta a fiú vállát, és
megrázta, arra kényszerítve az unokáját,
hogy rá nézzen.
– Menjünk be, üljünk le, és
beszélgessünk el kicsit, akkor talán
sikerül valami értelmet vernem abba a
konok fejedbe. Hol az anyád egyébként?
– Frans Carinát keresve körülnézett,
készen arra, hogy harcol azért, hogy
beszélhessen az unokájával.
 – Lehet, hogy elaludt – felelte Per,
miközben becsoszogott a konyhába. –
Tegnap, amint hazaértünk, elkezdett
vedelni, és még akkor is ivott, amikor
este lefeküdtem. De egy ideje már nem
hallottam zajt.
– Csak beköszönök neki. Te addig
főzz kávét – mondta Frans.
– De nem tudom, hogy kell… – kezdte
Per cincogó hangon.
– Akkor itt az ideje, hogy megtanuld –
torkolta le Frans, és Carina szobája felé
indult. – Carina! – kiáltotta fennhangon,
amikor belépett.
De csak hangos horkolást hallott.
Carina félig lelógott az ágyról, az egyik
karja a földön volt. A szobában
áporodott pia- és hányásszag volt.
 Frans vett egy nagy levegőt, és
odament a nőhöz. A vállára tette a kezét,
és megrázta.
– Carina, ébresztő!
Nem kapott választ. Körülnézett.
A fürdőszoba a hálóból nyílt. Bement, és
megnyitotta a csapot, hogy fürdőt
készítsen. Ahogy a víz csobogott a
kádba, elkezdte levetkőztetni a nőt, de
közben képtelen volt elrejteni az
undorát. Nemsokára Carinán már csak a
bugyi és a melltartó maradt. Frans egy
takaróba bugyolálta, és bevitte a
fürdőbe, majd minden különösebb cécó
nélkül belerakta a kádba.
– Jézus, úristen! – sikoltotta a volt
menye kábultan. – Mit művelsz itt?
Frans nem felelt. Ehelyett a
ruhásszekrényhez ment, kinyitotta az
ajtaját, és kiszedett néhány tiszta ruhát.
A vécére halmozta őket a kád mellé.
– Per kávét főz. Törölközz meg, öltözz
fel, és gyere le a konyhába.
Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a nő
tiltakozni akarna. Aztán alázatosan
bólintott.
– Nos, rájöttél, hogy működik a
kávéfőző? – kérdezte Frans Pert, aki a
konyhaasztalnál ült, és a körmét
tanulmányozta.
– Lehet, hogy szar lesz – morogta Per.
– De legalább megpróbáltam.
Frans a koromfekete lőrét
vizsgálgatta, amely most kezdett
lecsepegni az üveg kiöntőbe. – Legalább
jó erős.
 Sokáig ültek egymással szemben az
asztalnál szó nélkül. Furcsa volt a saját
történetét végignézni valaki más
életében. Frans felfedezte a fiúban a
saját apja halvány nyomait. Az apáét,
akivel kapcsolatban még mindig bánta,
hogy nem ölte meg. Talán minden
máshogy alakult volna, ha megteszi. Ha
összegyűjti az összes dühöt, amely benne
forrt, és arra az egyetlen emberre
irányítja, aki igazán rászolgált. Ehelyett
azonban a haragja teljesen más irányt
vett, mindenféle cél nélkül. És még
mindig ott volt. Tudta. Csak nem hagyta,
hogy elszabaduljon, ahogy fiatalkorában.
Most ő uralkodott a dühén, és nem
fordítva. Ezt kell valahogy megértetnie
az unokájával. Nincs semmi baj a
haraggal, de azt neki kell eldöntenie,
mikor engedi szabadjára. A düh olyan,
akár egy nyílvessző, amelyet szigorú
ellenőrzés mellett kell kilőni – nem
pedig egy szekerce, amellyel
összevissza csapdos az ember. Frans
már kipróbálta ez utóbbit is, aminek
köszönhetően élete nagy részét
börtönben töltötte, és a tulajdon fia nem
tudott egy levegőt szívni vele. Mása
pedig nem volt. A szervezet tagjai nem
voltak a barátai. Sosem követte el azt a
hibát, hogy barátoknak gondolja őket, és
sosem próbált barátkozni velük.
Mindannyiukat túlságosan lekötötte a
saját haragjuk ahhoz, hogy ilyesfajta
kapcsolatokat tudjanak kiépíteni
egymással. Közös volt a céljuk. Ez
minden.
Perre nézett, és az apját látta. De saját
magát is. És Kjellt. Minden tőle telhetőt
elkövetett, hogy megismerje a fiát a
röpke látogatások alatt a börtönben, és
abban a rövid időben, amikor otthon
lehetett. De mindez hamvába holt
igyekezet volt. Ha őszinte akart lenni
magával, azt sem tudta biztosan, hogy
tényleg szereti-e a fiát. Egykor talán
szerette. Egykor talán megdobbant a
szíve, amikor Rakel elhozta hozzá a
börtönbe. De már nem emlékezett erre.
Az volt a legfurcsább, hogy – ahogy
ott ült a konyhaasztalnál az unokájával –
csak egyetlen emberre emlékezett, akit
igazából szeretett: Elsyre. Egy
hatvanéves szerelem, amely bevésődött
a memóriájába. Elsy és az unokája. Ők
voltak az egyetlenek, akik iránt valaha is
érzett valamit. Ők képesek voltak
valamiféle érzelmeket kiváltani belőle.
De ezek is halott érzelmek már. Az apja
minden mást kiölt belőle. Frans már
régóta nem gondolt rá. Az apjára. Meg a
többire. De a jelenlegi események
felidézték benne a múltat. Eljött az idő,
hogy újra gondoljon rá.
– Kjell dühös lesz, ha rájön, hogy
idejöttél. – Carina állt az ajtóban.
Kicsit imbolygott, de tiszta volt, és
felöltözött. A hajából csöpögött a víz, de
egy törülközőt terített a vállára, hogy a
blúza ne ázzon át.
– Nem érdekel, mit gondol Kjell –
felelte Frans szárazon.
 Felkelt, töltött egy kis kávét Carinának
és magának.
– Ez ihatatlannak néz ki – mondta a
nő, amikor leült, és a csészéjébe meredt,
amely csurig volt a fekete löttyel.
– Idd csak meg! – biztatta Frans, és
kinyitogatta a szekrényeket meg a
fiókokat.
– Mit keresel? – kérdezte Carina, aki
ivott egy kortyot, és elfintorodott. – Ne
turkálj a szekrényben!
Frans nem válaszolt: egyik üveget a
másik után szedte elő, és módszeresen a
mosogatóba öntötte a tartalmukat.
– Ehhez nincs jogod! – visította
Carina.
Per felugrott, hogy kimenjen.
– Ülj le! – parancsolt rá Frans, és a
gyerekre bökött. – Pontot teszünk ennek
a végére!
Per engedelmeskedett, és
visszaereszkedett a székre.
Egy órával később minden pia a
lefolyóban végezte, és csak az igazság
maradt hátra.

Kjell számítógépe képernyőjére meredt.

Amióta tegnap felkereste a rendőrség,
bűntudat mardosta. Tudta, hogy rá
kellene néznie Perre és Carinára, de nem
volt képes rászánni magát. Fogalma sem
volt, hogyan kezdjen neki. Megriadt a
felismeréstől, hogy kezdi feladni.
A külső ellenségekkel szemben síkra
tudott szállni. Minden erejét latba tudta
vetni, hogy legyőzze a hatalomra
éhezőket és a neonácikat, bátran folytatta
a szélmalomharcot, mindegy, mekkorák
voltak azok a szélmalmok. De amikor az
egykori családja került szóba, amikor
Per és Carina került szóba, erőtlennek
érezte magát. A rossz lelkiismeret
megbénította.
Beata és a gyerekek képére nézett.
Természetesen szerette Magdát és Lokét,
és nem akart nélkülük élni. Ugyanakkor
minden olyan gyorsan történt, olyan
rosszul alakult. Olyan helyzetbe
csöppent, amely fölébe kerekedett, és
néha elgondolkodott rajta, nem ártott-e
többet, mint amennyit használt. Talán
csak az időzítés volt szerencsétlen. Talán
valamiféle kapuzárási válságon ment
keresztül, és Beata rossz pillanatban
került az útjába. Eleinte el sem tudta
hinni: egy vonzó, fiatal nő olyasvalaki
iránt érdeklődik, mint ő. De kiderült,
hogy így van. És nem tudta megállni,
lefeküdt vele, megérintette a feszes,
csupasz testét, látta a csodálatot a
szemében. Merő mámor volt az egész.
Képtelen volt tiszta fejjel gondolkodni,
képtelen volt kitáncolni a helyzetből,
képtelen volt ésszerű döntéseket hozni.
A sors iróniája, hogy éppen kezdett már
észhez térni, amikor kicsúsztak a kezéből
a dolgok. Kezdett belefáradni, hogy a nő
sosem hozott fel ellenérveket a
vitáikban, hogy semmit sem tudott a
holdra szállásról vagy a magyarországi
forradalomról. Lassan már azt is
unalmasnak találta, hogy milyen puha a
bőre, amikor megérinti.
Jól emlékezett a pillanatra, amikor
minden ripityára tört. Mintha csak tegnap
lett volna, hogy a nő ránézett azzal a
hatalmas, kék szemével, és azt mondta:
apa lesz, és most már beszélnie kell
Carinával, ahogy megígérte.
Ez volt az a pillanat, amikor Kjell
rádöbbent, mekkora hibát követett el.
Egy másodpercig azt fontolgatta, hogy
felpattan, és otthagyja a nőt a kávézóban,
hazamegy, lefekszik a kanapéra Carina
mellé, és megnézi a híradót a tévében,
amíg az ötéves Per mélyen alszik az
ágyacskájában. De a férfiösztöne azt
súgta neki, hogy nincs visszaút. Vannak
szeretők, akik nem is álmodnak arról,
hogy a férfi beszél a feleségével, és
vannak szeretők, akiket örömmel tölt el,
ha felfedhetik kalandjuk legapróbb
részleteit is. És nem volt kétsége afelől,
Beata melyik csoportba tartozik. Nem
sokat fog törődni azzal, kit vagy mit zúz
porrá, ha a férfi porrá zúzza őt. Berobog
az életébe, és szemrebbenés nélkül
ellehetetleníti a létezését. Ő pedig ott
marad a romok között.
Így aztán a gyávák menekülőútja
mellett döntött. Megrémülve attól, hogy
egy ócska agglegénylakásban végzi
egyedül, a falakat bámulva, és azon
merengve, mihez kezdjen az életével, az
egyetlen utat választotta, amelyet
választhatott. Beata útját. Ő nyert. Kjell
faképnél hagyta Carinát és Pert.
Félredobta őket, mint a szemetet az út
szélén, még ő maga is látta, hogy így
történt. És eközben tönkretette Carinát.
És elveszítette Pert. Ezt az árat kellett
megfizetnie a fiatal bőr érintéséért.
Talán Pert megtarthatta volna, ha
képes lett volna semmibe venni a
bűntudatot, amely súlyos kőként nyomta
a mellkasát, ahányszor csak arra a két
emberre gondolt, akiket cserbenhagyott.
De képtelen volt rá. Szórványosan tett rá
kísérleteket, alkalmanként eljátszotta a
tekintélyes férfit, eljátszotta az apát, de
szánalmas eredménnyel.
És most a fia idegen volt számára. És
Kjellnek már nem maradt energiája,
hogy újra megpróbálja. Miután egész
életében gyűlölte az apját, aki elhagyta
őt és az anyját egy olyan élet kedvéért,
amelyben nekik nem volt hely, ő is
ugyanezt tette a tulajdon fiával. Olyanná
vált, mint az apja, ez volt a keserű
igazság.
Ököllel az asztalra csapott, hátha a
fizikai fájdalom elűzi a szív sajgását. De
nem segített. Aztán kihúzta a legalsó
íróasztalfiókot, és arra az egyetlen
dologra nézett, amely képes
megszabadítani a gyötrelemtől.
Volt egy másodperc, amikor arra
gondolt, átadja az anyagot a
rendőrségnek, de az utolsó pillanatban a
benne lakozó újságíró a fékre taposott.
Nem kapott túl sok mindent Eriktől.
Amikor feljött Kjell irodájába, egy
darabig csak locsogott, és láthatóan
bizonytalan volt, mennyit árulhat el.
Egyszer még úgy is tűnt, hogy mindjárt
sarkon fordul, és lelép, anélkül hogy
bármit is felfedne.
Kjell kinyitotta a mappát. Azt kívánta,
bárcsak több kérdést tehetett volna fel
Eriknek, hogy kapjon valami támpontot,
mire ügyeljen. Csupán néhány
újságcikke volt, amelyet Erik hozott,
mindenféle megjegyzés és magyarázat
nélkül.
– És mit akar, mihez kezdjek ezekkel?
– kérdezte tőle Kjell, széttárva a karját.
– Az a maga dolga – felelte Erik. –
Tudom, hogy különösnek hathat, de nem
adhatok pontosabb választ. Nem merek.
Ezért a kezébe adom az eszközt, a többi
meg a maga dolga.
Aztán elment, otthagyva Kjellt az
íróasztalánál a mappával, amelyben
három újságcikk volt.
Kjell a szakállát vakargatta, és
kinyitotta a mappát. Többször átolvasta
az anyagot, de aztán történt egy csomó
dolog, ami miatt nem tudott teljes
mértékben a feladatra összpontosítani.
Ha teljesen őszinte akart lenni, nem volt
biztos benne, hogy bölcs dolog túl sok
időt fecsérelni rá. Lehet, hogy az
öregember csak szenilis volt. És ha
tényleg olyan anyag volt a birtokában,
amely igazi bombaként robbanhat, ahogy
célozgatott rá, miért nem adott bővebb
felvilágosítást? De Erik Frankel
meggyilkolása más megvilágításba
helyezte az egész ügyet. Kjell most már
kész volt arra, hogy mindent beleadjon.
És pontosan tudta, hol kezdje: a három
cikk közös nevezőjénél. A norvég
ellenállás harcosánál, akit Hans
Olavsennek hívnak.
 Fjällbacka, 1944.

Hilma!
Volt valami Elof hangjában, ami mind
a feleségét, mind a lányát arra késztette,
hogy rohanvást menjen elé.
– Egek, ne kiabálj! Mi történt? –
sikoltotta Hilma, de a hangja
megbicsaklott, amikor meglátta, hogy
Elof nincs egyedül. – Vendégünk jött? –
kérdezte, és idegesen simítgatta a
kötényét. – Épp a mosogatás közepén
vagyok.
– Semmi baj – nyugtatta meg Elof. –
A fiút nem fogja zavarni, hogy néz ki a
ház. Velünk jött a hajón. A németek elől
menekül.
A fiú kezet nyújtott Hilmának, és
meghajolt, amikor a nő megfogta a kezét.
– Hans Olavsen – mondta dallamos
norvégsággal.
Aztán kezet nyújtott Elsynek is, aki
félszegen fogadta a gesztust, és csinált
egy kis pukedlit.
– Nehéz útja volt, úgyhogy talán
megkínálhatnánk egy kis frissítővel –
mondta Elof.
Felakasztotta a csúcsos sapkáját, és
odaadta a kabátját Elsynek, aki a karjába
vette, és mozdulatlanul állt ott vele.
– Ne bámészkodj itt, te leány! Akaszd
fel az apád kabátját – mondta a férfi
szigorúan, de aztán nem tudta megállni,
és megsimogatta a lánya arcát.
Tekintve, milyen veszélyek lestek
mostanság az utazókra, mindig
ajándéknak tűnt, ha hazatért, és
viszontlátta Hilmát és Elsyt.
Megköszörülte a torkát, mert zavarban
volt, hogy ennyire elragadtatta magát egy
idegen jelenlétében. Aztán intett a
kezével.
– Gyere be! Gyere be! Biztos vagyok
benne, hogy Hilma kerít nekünk valami
finomat – mondta, és leült az egyik
konyhaszékre.
– Nincs túl sok mindenünk –
szabadkozott a felesége a szemét
lesütve. – De amink van, azt szívesen
megosztjuk.
– Őszinte hálám – felelte a fiú, és
leült Eloffal szemben, miközben éhesen
meredt a szendvicses tányérra, amelyet
Hilma az asztalra tett.
– Vegyél! – mondta a nő, majd a
konyhaszekrényhez ment, hogy töltsön
egy korty akvavitot[4] mindkettőjüknek.
A szesz ritka kincs volt, de ez most
megfelelő alkalomnak tűnt rá.
Csendben ettek. Amikor már csak egy
szendvics maradt, Elof a norvég fiú elé
tolta a tányért, és a pillantásával arra
biztatta, vegye el. Elsy lopva figyelte,
miközben a pult mellett állt, és az
anyjának segített. Olyan izgalmas volt!
Itt volt a tulajdon konyhájukban valaki,
aki a németek elől menekült, és idáig
eljött Norvégiából. Alig várta már, hogy
elmondhassa a többieknek. Aztán az
eszébe ötlött valami, és kis híján ki is
csúszott a száján. De az apja is
ugyanerre juthatott, mert pont azt a
kérdést tette fel, amely Elsy fejében is
járt.
– Van egy helybéli fiú, akit elfogtak a
németek. Több mint egy évvel ezelőtt, és
te talán… – Elof széttárta a karját,
tekintetét a szemben ülő fiúra szegezte.
– Hát nem valószínű, hogy bármit is
tudok róla. Jönnek és mennek az
emberek. Mi a neve?
– Axel Frankel – mondta Elof.
De a szemében csillogó remény
csalódottsággá változott, amikor a fiú –
rövid gondolkodás után – megrázta a
fejét.
– Nem, attól tartok, nem tudok róla.
Nem botlottam bele. Vagyis nem hiszem.
Nem hallottak róla, mi történt vele?
Semmit sem tudnak, ami segíthetne?
– Sajnos nem – felelte Elof, és
megcsóválta a fejét. – A németek
Kristiansandban kapták el, és azóta
semmi hírünk róla. Amennyire tudjuk,
talán már…
– Nem, apa! Én nem hiszem! – Elsy
szeme megtelt könnyel, és zavarában
felrohant a szobájába.
Nem akarta elhinni, hogy így lejáratta
magát és a szüleit. Sírt, mint egy
csecsemő egy vadidegen szeme láttára.
– A lánya ismeri ezt az Axelt? –
kérdezte a norvég, és aggódva pillantott
Elsy után.
– Az öccse jó barátja. Eriknek sem
könnyű. Axel egész családjának nem
könnyű most – mondta Elof egy sóhaj
kíséretében.
Hans arcán egy árny suhant át.
– Sokakat nagyon megvisel ez a
háború – mondta.
Elof biztos volt benne, hogy ez a fiú
olyan dolgokat látott, amilyeneket egy
hasonló korú fiatalnak nem lenne szabad.
– És mi van a te családoddal? –
kérdezte óvatosan.
Hilma a pultnál egy tányért törölgetett,
de most megállt mozdulat közben.
– Nem tudom, hol vannak – mondta
Hans végül, tekintetét az asztalra
szegezve. – Ha vége a háborúnak… Ha
valaha véget ér, megyek és megkeresem
őket. De addig nem térhetek vissza
Norvégiába.
Hilma elkapta Elof pillantását a fiú
szőke feje felett. Egy néma párbeszéd
után, amely pusztán pillantásváltásokból
állt, egyezséget kötöttek. Elof
megköszörülte a torkát.
– Nos, tudod, általában kiadjuk a
házunkat a nyaralóknak, mi magunk
pedig az alagsorban lakunk, amíg itt
vannak. De az év többi részében a lenti
szobák üresek. Talán itt maradhatnál egy
időre, hogy kipihend magad, amíg
eldöntöd, hogyan tovább. Meglehet,
munkát is tudok szerezni neked. Nem
teljes munkaidőst, de legalább
kereshetsz valamicskét. Először
jelentenem kell a helyi rendőrségen,
hogy behoztalak az országba, de ha
megígérem, hogy gondoskodom rólad,
nem lesz semmi gond.
– De csak ha megengedi, hogy lakbért
fizessek a keresetemből – felelte Hans, a
hála és bűntudat keverékével nézve a
férfira.
Elof ismét Hilmára lesett, aztán
bólintott.
– Rendben. Minden bevétel jól jön
ezekben a nehéz időkben.
– Akkor le is megyek, és előkészítem
a szobádat – mondta Hilma, és felkapta a
kabátját.
– Nem tudom eléggé megköszönni.
Tényleg nem – válaszolta a fiú a
dallamos norvégjával, miközben fejet
hajtott, de nem elég gyorsan. Elofnak
még sikerült megpillantania a könnyeket
a szemében.
– Semmiség – mondta zavarodottan. –
Semmiség.

[4] Eredetileg Norvégiából származó, de ma már egész

Skandinávia-szerte ismert pálinka, amelyet ánizsból és
édesköményből főznek.
Segítség!
Erica összerezzent, amikor
meghallotta a sikolyt fentről. Rohanni
kezdett felfele, a hang irányába,
kettesével szedve a fokokat.
– Mi a baj? – kiáltotta, és megtorpant,
amikor megpillantotta Margareta arcát,
ahogy ott állt az egyik szoba ajtajában.
Erica közelebb ment, és hangosan
beszívta a levegőt, amint meglátta a nagy
franciaágyat.
– Apa! – nyögte Margareta, aztán
belépett a szobába.
 Erica a küszöbön maradt, nem tudván,
mit lát, és mit kellene tennie.
– Apa! – ismételte Margareta.
Herman az ágyon feküdt, a plafont
bámulta, és nem reagált lánya sikolyaira.
Mellette ott feküdt Britta. Az arca fehér
volt és merev, kétség sem fért hozzá,
hogy meghalt. Herman szorosan
hozzásimult, mindkét karjával átölelte az
élettelen testet.
– Megöltem – suttogta.
Margareta levegőért kapkodott.
– Miket beszélsz, apa? Természetesen
nem te ölted meg!
– Megöltem – ismételte az öregember
tompán, és még erősebben szorította
magához halott feleségét.
A lánya megkerülte az ágyat, és leült
mellé. Gyengéden megpróbálta lefejteni
a karját a halottról, és néhány kísérlet
után sikerrel is járt. Megsimogatta apja
homlokát, miközben beszélt hozzá.
– Nem a te hibád, apa. Anya nem volt
jól. Biztos nem bírta a szíve. Nem a te
hibád. Meg kell értened.
– De én öltem meg – makacskodott az
öreg, és egy pontot bámult a falon.
Margareta Ericához fordult.
– Hívná, kérem, a mentőket?
Erica habozott.
– A rendőrséget is felhívjam?
– Apa sokkos állapotban van. Nem
tudja, mit beszél. Nem kell a rendőrség –
felelte Margareta élesen.
Aztán ismét az apjához fordult, és
megfogta a kezét.
 – Majd én elintézek mindent, apa.
Felhívom Anna-Gretát és Birgittát, és mi
majd segítünk. Melletted leszünk.
Herman nem válaszolt, csak feküdt ott
mozdulatlanul, hagyta, hogy a lánya fogja
a kezét, de nem viszonozta a szorítását.
Erica lement a földszintre, és elővette
a mobilját. Megtorpant egy pillanatra,
mielőtt beütötte a számot.
– Szia, Martin! Itt Erica. Patrik
felesége. Szerintem szükség lenne itt a
segítségedre. Pillanatnyilag Britta
Johanssonnál vagyok, és meghalt.
A férje azt mondja, ő ölte meg. Úgy néz
ki, természetes halállal halt meg, de…
Ja, jó. Itt várok. Hívnál mentőt is, vagy
hívjak én? Rendben.
Erica befejezte a beszélgetést, és
bízott benne, hogy nem csinált butaságot.
Természetesen úgy festett, hogy
Margaretának igaza van, és Britta
egyszerűen meghalt álmában. De akkor
miért hajtogatja Herman azt, hogy ő ölte
meg? Egyébként meg furcsa egybeesés,
hogy hirtelen az anyja egy másik
gyerekkori barátja is meghalt, mindössze
néhány hónappal azután, hogy Eriket
meggyilkolták. Nem, helyesen
cselekedett.
Erica visszament az emeletre.
– Hívtam segítséget – mondta. – Van
még valami, amit tehetnék?
– Főzne egy kis kávét? Megpróbálom
levinni apát a földszintre.
Margareta gyengéden ülő
testhelyzetbe húzta Hermant.
 – Jól van, apa, gyere szépen! Menjünk
le, és várjuk meg ott a mentőket.
Erica a konyhába ment. Átkutatta a
szekrényeket a szükséges eszközök után,
majd nekilátott kávét főzni. Néhány perc
múlva lépteket hallott a lépcső felől,
majd meglátta Margaretát, ahogy
bekíséri Hermant a helyiségbe. Az egyik
konyhaszékhez vezette, s Herman úgy
rogyott le, mint egy zsák liszt.
– Remélem, a mentősöknél lesz
valami, amit beadhatnak neki – mondta
Margareta aggódó hangon. –
Valószínűleg már tegnap óta mellette
feküdt. Nem értem, miért nem hívta fel
valamelyikünket.
– Hívtam a… – Erica tétovázott, de
aztán újra belevágott. – Szóval felhívtam
a rendőrséget is. Biztos vagyok benne,
hogy úgy volt, ahogy mondja, de úgy
éreztem, ez a kötelességem. Nem
tehettem meg, hogy csak úgy…
Erica a helyes szavakat kereste, de
Margareta úgy meredt rá, mintha elment
volna a józan esze.
– Felhívta a rendőrséget? Azt hiszi, az
apám komolyan beszélt? Maga
megőrült? Sokkos állapotba került, mert
holtan találta a feleségét, és most még a
rendőrség kérdéseit is meg kell
válaszolnia! Hogy merte? – Margareta
lépett egyet Erica felé, aki a kezében
fogta a kávékiöntőt, de ebben a
pillanatban megszólalt a csengő.
– Ők lesznek azok. Megyek, és
kinyitom az ajtót – mondta Erica, és
lesütötte a szemét, ahogy lerakta a
kávékiöntőt, és az előszoba felé sietett.
Amikor ajtót nyitott, először Martint
pillantotta meg.
A férfi morcosan bólintott.
– Szia, Erica!
– Szia! – köszönt vissza a nő, és
oldalra lépett.
Mi van, ha tévedett? Mi van, ha egy
gyászoló embert szükségtelen
kínszenvedésnek tett ki? De már késő
volt.
– Britta odafent van, a hálószobában –
mondta, majd a konyha felé biccentett. –
A férje pedig ott. A lányával. Ő találta
meg… Úgy tűnik, egy ideje már halott.
– Rendben, megnézzük – felelte
Martin, majd intett Paulának, hogy jöjjön
be a mentősökkel együtt.
Gyorsan bemutatta Paulát Ericának,
majd a konyhába ment. Margareta
átkarolva tartotta az apját.
– Ez képtelenség! – mondta, és
Martinra meredt. – Az anyám álmában
halt meg, és az apám sokkos állapotban
van. Tényleg szükség van erre?
Martin felemelte a kezét.
– Biztos vagyok benne, hogy úgy
történt, ahogy mondja. De most, hogy
már úgyis itt vagyunk, körülnéznék
kicsit, és annyi. És fogadja részvétemet!
– Határozott pillantást vetett a nőre, mire
az kelletlenül bólintott beleegyezése
jeléül.
– Odafent van. Felhívhatom a
testvéreimet? És a férjemet?
 – Persze, természetesen – válaszolta
Martin, aztán elindult felfelé.
Erica habozott egy kicsit, majd utána
és a mentősök után sietett. Az ajtóban
félrehúzódott, és halkan azt mondta
Martinnak:
– Azért jöttem át, hogy beszéljek vele
pár dologról, többek között Erik
Frankelről. Biztos csak véletlen, de azért
elég furcsa, nem?
Martin Ericára nézett, miközben
beengedte az ügyeletes orvost a szobába.
– Úgy gondolod, lehet valami
összefüggés?
– Nem tudom – rázta meg Erica a
fejét. – Éppen az anyám múltját kutattam,
és fiatal korában Erik Frankel és Britta
barátja volt. Volt még egy Frans
Ringholm nevű fiú is a csapatban.
– Frans Ringholm? – kérdezte Martin,
és riadtan nézett.
– Igen. Ismered?
– Hát, ööö… Az Erik meggyilkolása
ügyében folytatott nyomozás során
belebotlottunk – mondta Martin,
miközben az agya vadul dolgozott.
– Szóval nem furcsa, hogy Britta is
meghalt hirtelen? Alig három hónappal
Erik Frankel meggyilkolása után? –
kötötte az ebet a karóhoz Erica.
Martin még mindig vacillált.
– Hát már nem mai gyerekek. Úgy
értem, ebben a korban előfordulhat.
Agyvérzés, szívroham, bármi.
– Hát azt már most megmondhatom,
hogy nem agyvérzés vagy szívroham
végzett vele – szólalt meg az orvos a
hálószobában.
Martin és Erica meglepetten nézett rá.
– Akkor mi? – kérdezte Martin.
Bement a szobába, és megállt az
orvos mögött Britta ágya mellett. Erica
úgy döntött, inkább az ajtóban marad, de
a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson.
– Ezt a nőt megfojtották – mondta az
orvos, és fél kézzel Britta szemére
mutatott, míg a másik kezével felnyitotta
a szemhéját. – Nézze, bevérzések.
– Bevérzések? – ismételte Martin
értetlenül.
– Piros pontok a szemfehérjében. Az
okozza, hogy az apró vérerek
megrepednek, ami az érrendszerre
nehezedő megnövekedett nyomás
eredménye. Jellemző az olyan
fojtogatásokra, mint ez.
– De nem lehetett valamiféle rohama,
amelytől nem kapott levegőt? Nem lehet,
hogy ez okozta a bevérzéseket? –
kérdezte Erica.
– De lehet. Teljes mértékben – felelte
az orvos. – De az előzetes vizsgálat
során tollat találtam a gégében, úgyhogy
fogadni mernék, hogy ez a gyilkos
eszköz.
Egy fehér párnára mutatott, amely
Britta feje mellett hevert.
– A bevérzések arra is utalhatnak,
hogy közvetlenül a nyakra fejtettek ki
nyomást, például ha valaki a kezével
fojtotta volna meg. De a boncolás majd
pontosabb válaszokat ad. Egy dolog
azonban biztos. Én ezt nem fogom
természetes halálként bejegyezni, hacsak
az igazságügyi orvos szakértő be nem
bizonyítja nekem, hogy tévedtem.
Úgyhogy ezt itt bűnügyi helyszínnek kell
tekintenünk. – Felegyenesedett, és
óvatosan kiment a szobából.
Martin ugyanígy tett, aztán előhúzta a
mobilját a zsebéből, hogy kihívja a
helyszínelőket, akik majd alaposan
átvizsgálják a helyiséget.
Miután mindenkit letessékelt a
földszintre, a konyhába ment, és leült
Hermannal szemben. Margareta ránézett,
és egy mély barázda jelent meg a
homlokán, amint észrevette, hogy a
dolgok nem olyanok, mint amilyeneknek
lenniük kellene.
 – Hogy hívják az apját? – kérdezte
Martin.
– Herman – felelte a nő.
Margareta aggodalma nőttön-nőtt.
– Herman – kezdte Martin –, el tudná
mondani, mi történt?
A férfi először nem válaszolt. Az
egyetlen nesz, amelyet hallani lehetett, a
mentősök halk beszélgetése volt a
nappaliban. Aztán Herman felnézett, és
jól érthetően azt mondta:
– Megöltem.

Péntek lett, és pompás késő nyári időt

hozott. Mellberg nagyokat lépett, s
hagyta, hogy Ernst maga után húzza. Úgy
tűnt, még a kutya is értékeli a jó időt.
– Hé, Ernst! – kiáltott Mellberg,
miközben arra várt, hogy a kutya
felemelje a lábát az egyik bokornál. –
Ma este a gazdi megint táncolni megy.
Ernst oldalra billentette a fejét, egy
pillanatig zavartan nézett rá, majd
visszatért a szüksége elvégzésének
műveletéhez.
Mellberg azon kapta magát, hogy
fütyörészik, miközben az esti táncórára
gondol, és Rita testét érzi az övéhez
simulni. Egy dolog biztos volt: hozzá
tudna szokni ezekhez a salsaórákhoz.
Arckifejezése elsötétült, amikor a
pergő ritmus gondolata elhalványult, és
helyét a nyomozás gondolatának adta át.
Vagy inkább nyomozások gondolatának.
Miért nem lehetett soha egy kis nyugtuk
ebben a városban? Miért gyilkolászták
az emberek egymást? De legalább az
egyik eset sínen volt. A férj vallott. Most
már csak az igazságügyi orvos szakértő
jelentésére vártak, amely megerősíti a
gyilkosság gyanúját, és az ügyet máris
megoldottnak tekinthetik. Martin Molin
valami olyasmit motyogott, hogy
különös, hogy valakit, aki kapcsolatban
állt Erik Frankellel, szintén
meggyilkoltak, de Mellberg nem sok
hitelt adott neki. Te jó isten, amennyire ő
tudta, az áldozatok valamikor
gyerekkorukban voltak barátok. És az
több mint hatvan évvel ezelőtt volt, ami
egy örökkévalóság, úgyhogy ennek
semmi köze nem lehet a gyilkossági
nyomozáshoz. Nem, már a gondolat is
képtelenség. A biztonság kedvéért azért
engedélyezte Molinnak, hogy utánajárjon
a dolgoknak, átnézze a híváslistákat meg
ilyesmi, hátha talál valami közös pontot.
De valószínűbb, hogy nem talál semmit.
De akkor legalább befogja a száját.
Mellberg hirtelen azon kapta magát,
hogy a lába önhatalmúlag Rita lakása
felé vitte, amíg elmélyedt a
gondolataiban. Ernst az ajtó előtt állt, és
vadul csóválta a farkát. Mellberg az
órájára sandított. Tizenegy óra.
Tökéletes időzítés egy kis
kávészünethez, ha Rita itthon van. Egy
pillanatig habozott, majd megnyomta a
kapucsengőt. Senki sem jelentkezett.
– Hahó!
A háta mögött felharsanó hangra
Mellberg ugrott egyet. Johanna volt az.
Kissé billegve jött, kezét a derekára
nyomva.
– Hihetetlen, hogy ilyen rohadt
megerőltető még sétálni is egy kicsit –
mondta, és elég csalódottnak hangzott,
miközben egy fintor kíséretében
kiegyenesítette a hátát. – De már
begolyózom attól, hogy folyton otthon
ülök, és várok, csak éppen a testem nem
hajlandó együttműködni az agyammal.
Sóhajtott egyet, és megsimogatta
hatalmas pocakját.
– Gondolom, Ritát keresi – mondta, és
megeresztett egy szemérmes mosolyt.
– Ööö, nos, igen… – felelte Mellberg,
aki hirtelen elég nagy kínban érezte
magát. – Mi csak… Szóval Ernst és én
éppen sétálni voltunk, és Ernst ide akart
jönni, hogy meglátogassa… Señoritát,
ezért…
– Rita nincs itthon – mondta Johanna
még mindig mosolyogva. Szemmel
láthatóan szórakoztatónak találta
Mellberg zavarát. – Az egyik barátjához
ment látogatóba. De ha lenne kedve
feljönni egy kávéra… Úgy értem, ha
Ernstnek lenne kedve feljönni, Señorita
itthon van.
Johanna kacsintott egyet.
– Maga meg csatlakozhatna hozzám.
Úgy érzem, kicsit kivagyok.
– Ó, ööö, persze – válaszolta
Mellberg, és követte a nőt.
Amikor beértek a lakásba, Johanna
lerogyott egy konyhaszékre, és levegő
után kapkodott.
 – Miért nem szusszan egy kicsit? –
kérdezte Mellberg. – Én megkeresem a
cuccokat, és főzök kávét. Jobb, ha maga
most pihen.
Johanna meglepetten nézett a férfira,
amint elkezdte kinyitogatni a
konyhaszekrényeket, de hálásan ülve
maradt.
– Borzalmasan nehéz lehet – mondta
Mellberg, és vetett egy pillantást a nő
hasára, miközben vizet öntött a
kávéfőzőbe.
– Az nem kifejezés. Azt kell
mondanom, hogy a terhességet erősen
túlértékelik. Először is az első három-
négy hónapban szarul van az ember, és
nem mehet túl messze a vécétől, mert
állandóan hánynia kell. Aztán van
néhány hónap, amíg egész jó, sőt néha
határozottan kellemes. De aztán egyik
napról a másikra Barbapapává változik
az ember, mint abban a francia
gyerekkönyvben. Vagy talán
Barbamamává.
– És azután?
– Ott még nem tartok – felelte Johanna
komoran, és az ujját rázta Mellberg felé.
– Annyira még nem mertem
előreszaladni. Ha belegondolok, hogy a
gyerek csak egy úton jöhet ki, akkor
aztán tényleg pánikba esem. És ha most
erre azt mondja, hogy a nők már
évezredek óta szülnek gyerekeket, és
túlélik, sőt még több gyereket akarnak,
úgyhogy csak nem lehet az olyan
borzalmas, akkor behúzok egyet.
 Mellberg tiltakozón emelte fel a kezét.
– Olyasvalakivel beszél, aki soha még
csak a szülőszoba közelében sem járt.
Felszolgálta a kávét, és leült az
asztalhoz.
– De az mindenesetre jó lehet, hogy
kettő helyett kell enni – mondta
vigyorogva, miközben Johanna már a
harmadik kekszet tömte a szájába.
– Ez az egyetlen előny, amelyet
maradéktalanul ki is élvezek – nevetett
Johanna, és újabb kekszért nyúlt. – Úgy
nézem, maga is magáévá tette ezt az
elméletet, anélkül hogy mentségére
terhes lenne – piszkálódott, és Mellberg
tekintélyes pocakjára mutatott.
– Seperc alatt lemozgom táncórán. –
A férfi megpaskolta a hasát.
 – Egyszer majd átmegyek és
megnézem – mondta Johanna
barátságosan mosolyogva.
Egy pillanatig Mellberg elhűlt attól,
hogy valaki látszólag értékeli a
társaságát, nem volt ehhez hozzászokva.
De aztán rájött, hogy ő az, aki élvezettel
van együtt Rita menyével. Vett egy nagy
levegőt, és megkockáztatta a kérdést,
amely azóta bökte a csőrét, amióta a
helyükre kerültek a képkockák.
– És az… apa? Ki…?
Maga is hallotta, hogy nem ez volt
élete legvilágosabban megfogalmazott
kérdése, de Johanna azonnal megértette,
mire gondol. Küldött egy átható
pillantást felé, majd néhány másodpercig
elmerengett rajta, hogyan válaszoljon.
Végül megenyhült az arckifejezése, és
láthatólag úgy döntött, hogy Mellberget
merő kíváncsiság sarkallta a kérdésre.
– Egy klinika. Dániában. Sosem
találkoztunk az apával. Szóval nem
szedtem fel valami pasast egy
kocsmában, ha erre gondolt.
– Ööö, nem… Nem gondoltam
ilyesmire – mondta Mellberg, de
kénytelen volt beismerni magának, hogy
pontosan ez jutott az eszébe.
Az órájára lesett. Vissza kellett
indulnia az őrsre. Már majdnem ebédidő
volt, és nem akarta elmulasztani. Felállt,
hogy a pultra tegye a csészéket és a
tányérokat. Aztán megtorpant egy
másodpercre. Végül kivette a
pénztárcáját a farzsebéből, előhalászott
belőle egy névjegykártyát, és Johannának
nyújtotta.
– Ha esetleg… segítségre lenne
szüksége… Persze biztosra veszem,
hogy Paula és Rita mindig kéznél van,
de… Ööö… Szükség esetére…
Johanna meglepett tekintettel vette el a
kártyát, mire Mellberg az ajtóhoz
viharzott. Nem is igazán tudta, miért adta
oda Johannának a névjegykártyáját.
Talán azért, mert még mindig emlékezett
arra, milyen érzés volt, amikor a baba
rugdosta a kezét, amelyet az anyja hasára
tett.
– Ernst, lábhoz! – kiáltotta nyersen, és
kiterelgette maga előtt a kutyát.
Majd becsukta maga mögött az ajtót,
anélkül hogy elköszönt volna.
Martin a híváslistát bámulta. Semmit
nem árult el, ami megerősítette vagy
megcáfolta volna a zsigeri megérzését.
Közvetlenül azelőtt, hogy Erik Frankelt
meggyilkolták volna, valaki felhívta a
Frankel testvérek otthonát Britta és
Herman házából, kétszer is. A lista
szerint volt még egy hívás, később,
mindössze néhány nappal ezelőtt: vagyis
vagy Britta, vagy Herman telefonált
Axelnek. A házaspár felhívta Frans
Ringholmot is.
Martin kibámult az ablakon, aztán
hátratolta a székét, és felrakta a lábát az
asztalra. Arra szánta a reggelt, hogy
végigmenjen az iratokon, fényképeken
meg az összes anyagon, amelyet az Erik
Frankel halála ügyében folytatott
nyomozás során felhalmoztak. Úgy
döntött, nem adja fel, amíg nem talál
valami kapcsolatot a két gyilkosság
között. De eddig még nem bukkant rá
semmire. Kivéve a hívásokat.
Martin csalódottan dobta a híváslistát
az asztalra. Úgy érezte, zsákutcába
került. Tudta, hogy Mellberg csak azért
állt kötélnek, és engedte meg neki, hogy
megvizsgálja Britta halálának
körülményeit, hogy befogja a száját.
Ahogy mindenki más, Mellberg is meg
volt győződve róla, hogy a férj volt a
bűnös. De még nem volt alkalmuk
kihallgatni Hermant. Az orvosok szerint
még mindig sokkos állapotban volt, és
bevitték a kórházba. Így hát várniuk
kellett, amíg az orvosok szerint elég erős
nem lesz ahhoz, hogy kihallgathassák.
Olyan zavaros volt ez az egész ügy,
hogy Martinnak fogalma sem volt róla,
merre induljon. Úgy meredt az eset
aktájára, amelyben ott voltak a nyomozás
iratai, mintha azért könyörögne nekik,
hogy nyissák szóra a szájukat. Aztán
hirtelen támadt egy ötlete.
Hát persze! Miért is nem gondolt erre
eddig?
Huszonöt perccel később megállt
Patrik és Erica háza előtt. Odatelefonált
előtte, szólt Patriknak, hogy beugrik, és
megbizonyosodott róla, hogy a kollégája
otthon van. Patrik az első csengetésre
kinyitotta az ajtót, Majával a karjában.
A kislány azonnal kapálózni kezdett,
amikor meglátta, ki áll az ajtóban.
 – Szia, szívem! – mondta Martin, és
visszaintegetett.
Maja válaszképp felé nyújtotta a
karját, és mivel később sem volt
hajlandó elengedni Martint, a férfi
hamarosan azon kapta magát, hogy a
kanapén ül, a gyerekkel az ölében. Patrik
a fotelban foglalt helyet, a papírok és
fényképek fölé hajolt, és tépelődve
simogatta az állát.
– Hol van Erica? – kérdezte Martin
körülnézve.
– Hm? – hümmögött Patrik
elgondolkodva. – Ja, néhány órája
elment a könyvtárba. Kutat az új
könyvéhez.
– Értem – felelte Martin.
Aztán folytatta Maja szórakoztatását,
hogy Patrik zavartalanul végig tudjon
olvasni mindent.
– Szóval szerinted Ericának igaza
van? – kérdezte végül Patrik, és
felnézett. – Szerinted is van kapcsolat a
két gyilkosság között?
Martin várt egy kicsit, mielőtt
bólintott volna.
– Igen. Nincs kézzelfogható
bizonyítékom, de ha a sejtésemre vagy
kíváncsi, azt kell mondanom,
gyakorlatilag meggyőződésem, hogy van
kapcsolat.
Patrik bólintott.
– Kétségtelenül furcsa egybeesés. –
Kinyújtotta a lábát. – Kérdezted már
Axel Frankelt és Frans Ringholmot
Britta és Herman hívásáról?
 – Nem, még nem – rázta a fejét
Martin. – Először veled akartam
beszélni, hogy nem vagyok-e teljesen
eszement, amiért más megoldást keresek,
miközben van egy gyanúsítottunk, aki
vallott.
– A férj, igen… – mondta Patrik. –
A kérdés az: miért állítaná, hogy ő ölte
meg a feleségét, ha egyszer nem ő volt?
– Gőzöm sincs. Talán hogy védjen
valakit? – vonta meg a vállát Martin.
– Hm… – Patrik tovább lapozgatta a
papírokat a dohányzóasztalon. – És mi
van az Erik meggyilkolása ügyében
folytatott nyomozással? Sikerült
előrelépnetek?
– Hát előrelépésnek nem nevezném –
felelte Martin, és elég kedveszegettnek
hangzott, miközben Maját egyensúlyozta
a térdén. – Paula azon dolgozik, hogy
kiderítsen valamit a Svédország
Barátairól, és beszéltünk minden
szomszéddal, de senki sem emlékszik rá,
hogy valami rendkívülit látott volna.
Amilyen félreeső helyen áll Frankelék
háza, nem is nagyon reménykedtünk
abban, hogy bárki észrevehetett bármit –
és nagyon úgy is tűnik, hogy tényleg nem.
Ez minden, amink van.
Az iratokra mutatott, amelyek
legyezőként terültek szét Patrik előtt az
asztalon.
– És mi van Erik pénzügyeivel? –
kotorászott Patrik a papírok között, majd
kihúzott néhányat a kupac aljáról. – Van
valami különös?
 – Nem, nem igazán. Többnyire csak a
szokásos számlabefizetések, néhány kis
összegű pénzfelvét meg ilyesmi.
– Nem volt kimenő vagy bejövő nagy
tétel? – Patrik a számsorokat
tanulmányozta.
– Nem. Az egyetlen dolog, ami szemet
szúrt, a havi átutalás volt. A bank szerint
már majdnem ötven éve minden
hónapban pénzt utalt át.
Patrik összerándult, és Martinra
meredt.
– Ötven éve? Magánszemélynek vagy
cégnek utalt?
– Magánszemélynek, Göteborgba. Ott
van a név egy darab papíron a mappában
– felelte Martin. – De nem nagy
összegről van szó. Persze növekedett az
évek alatt, de a jelenlegi összeg is csak
kétezer korona körüli volt, ami nem
különösebben sok. Mármint aligha
hinném, hogy zsarolták vagy ilyenek,
mert ki fizetne ötven éven át?
Martin maga is hallotta, mennyire
sántít az érvelése, és legszívesebben a
homlokára csapott volna. Utána kellett
volna néznie azoknak az átutalásoknak.
De jobb későn, mint soha.
– Még ma felhívom az illetőt, és
megtudom, miről van szó – mondta, és
áttette Maját a másik térdére.
Patrik hallgatott egy darabig. Aztán
azt mondta:
– Tudod, mit? Szívesen kimozdulnék,
és kocsikáznék egyet. – Kinyitotta a
mappát, és kivette a papírdarabot. –
Wilhelm Fridén. Ezek szerint ő kapta a
pénzt. Holnap átmehetek hozzá, és
beszélhetek vele személyesen. Most is
ez a címe? – lobogtatta meg a fecnit.
– Igen, a banktól kaptam meg.
Úgyhogy biztos jó – felelte Martin.
– Remek. Holnap átugrom hozzá.
Kényes ügy, szerintem jobb személyesen
intézni, mint telefonon.
– Rendben. Nagyon hálás lennék, ha
megtennéd – mondta Martin. – De mi
lesz…?
Majára mutatott.
– Magammal viszem – válaszolta
Patrik, és széles mosolyt villantott a
lányára. – És akkor beugorhatunk Lotta
nénihez és az unokatesókhoz is egyúttal,
nem igaz, édesem? Nagyszerű lesz
meglátogatni az unokatesóidat!
Maja egyetértően gurgulázott, és
tapsikolt.
– Nálam lehet pár napig? – bökött
Patrik a mappára.
Martin elgondolkodott rajta.
A legtöbb iratról volt másolata, szóval
nem lesz gond.
– Persze, legyen. És szólj, ha
rábukkansz valamire, amit alaposabban
meg kellene néznünk. Amíg te
Göteborgban vizsgálódsz, én beszélek
Fransszal és Axellel, miért hívta fel őket
Britta vagy Herman.
– De Axelnek egyelőre ne szóljunk az
átutalásokról. Addig ne, amíg nem tudok
meg többet.
– Persze.
 – Ne kenődj el! – mondta Patrik,
miközben Majával kikísérték Martint, és
elbúcsúztak tőle. – Tapasztalatból tudod,
hogy megy ez. Előbb vagy utóbb minden
kirakósdarabka a helyére kerül, és
összeáll a teljes kép.
– Persze, tudom – felelte Martin, de
nem tűnt meggyőzöttnek. – Csak
szerintem rettenetes, hogy pont most
vagy gyesen. Szükségünk lenne a
segítségedre.
Elmosolyodott, hogy tompítsa szavai
élét.
– Higgy nekem, fordulni fog a kocka.
És miközben majd te pelenkázol, én az
őrsön fogok gürizni.
Patrik még intett egyet Martinnak,
mielőtt becsukta volna az ajtót utána.
 – Akkor holnap Göteborgba megyünk,
mi ketten – mondta Majának, és táncra
perdült a lányával a karjában. – Csak
előbb be kell adnunk a dolgot anyádnak
is.
Maja egyetértően bólogatott.

Paula kimerültnek érezte magát.

Kimerültnek és bosszúsnak. Órák óta
szörfözött az interneten, és kutatott a
svéd neonáci szervezetek, különösen a
Svédország Barátai után. Még mindig
valószínűnek tűnt, hogy közük van Erik
Frankel halálához, de az volt a gond,
hogy a rendőrség kezében semmi
kézzelfogható nyom nem volt, amelyen
elindulhattak volna. Nem találtak
egyetlen fenyegető levelet sem. Csupán a
Frans Ringholm leveleiben olvasható
célzásokra alapozhattak, miszerint a
Svédország Barátai nem igazán
értékelték Erik tevékenységét, és Frans
már nem tudta megvédeni őt bizonyos
elemektől. És nem volt technikai nyom
sem, amely valamelyiküket a bűntény
helyszínéhez kötötte volna. Az összes
testületi tag önként adott ujjlenyomatot –
noha nem rejtették véka alá a
lenézésüket –, és készséggel segítették az
uddevallai rendőrség munkáját. De
a bűnügyi labor arra a következtetésre
jutott, hogy nincs egyezés a Frankelék
könyvtárában rögzített ujjlenyomatokkal.
Az alibik sem vezették nyomra őket.
Egyetlen testületi tagnak sem volt
támadhatatlan alibije, de a többségébe
nem volt érdemes belekötni, ha nem
találnak nyomot, amely rájuk mutat.
Sokuk állította, hogy Frans a dániai
testvérmozgalmukat látogatta meg éppen
a kérdéses időben, ami annyit tett, hogy
neki is volt alibije. A másik gondot az
jelentette, hogy a szervezet olyan
kiterjedt volt – sokkal kiterjedtebb, mint
ahogy Paula gondolta –, hogy aligha
ellenőrizhették mindenki alibijét, és
vehettek ujjlenyomatot mindenkitől,
akinek köze volt a Svédország
Barátaihoz. Ezért döntöttek úgy, hogy
egyelőre a testületi tagokra
összpontosítanak. De ez idáig ez nem
vezetett eredményre.
Paula ingerülten keresgélt tovább az
interneten. Honnan jöttek ezek az
emberek? És honnan eredt a gyűlöletük?
Azt a gyűlöletet, amely egyetlen emberre
irányult, aki ártott valakinek, meg tudta
érteni. De csak azért gyűlölni másokat,
mert más országból származtak, vagy
mert más volt a bőrük színe? Ez nem fért
a fejébe.
Ő maga gyűlölte azokat az
orgyilkosokat, akik megölték az apját.
Annyira gyűlölte őket, hogy habozás
nélkül végzett volna velük, ha lehetősége
lett volna rá, már amennyiben még
életben voltak. De a gyűlölete itt véget is
ért, noha növekedhetett, duzzadhatott,
terjedhetett volna még. Nem volt
hajlandó megadni magát még több
gyűlöletnek. Inkább azoknak a férfiaknak
tartogatta a gyűlöletét, akik a kezükben
tartották a fegyvert, amely golyókat
eresztett az apja testébe. Ha nem
korlátozta volna ezt az érzést, végül
talán azt érte volna el, hogy elkezdi
utálni a szülőhazáját. De hogy tehetne
ilyet? Hogyan gyűlölhetné azt az
országot, ahol született, ahol megtette az
első lépéseit, ahol a barátaival játszott,
ahol a nagyanyja ölében ült, dalokat
hallgatott esténként és táncolt a fiesztán?
Hogyan is gyűlölhetné ezt mind?
De ezek az emberek… Végiggörgette
a honlapot, egymás után olvasta a
hasábokat, amelyek azt hangoztatták,
hogy az olyan embereket, mint ő, ki kell
irtani, de legalábbis vissza kell küldeni
a hazájukba. Voltak képek is. Egy csomó
a náci Németországról, természetesen.
Fekete-fehér felvételek, amelyeket
annyiszor látott már: csupasz,
csontsovány testek halmai, amelyeket
elhajítottak, mint valami szemetet,
miután az emberek meghaltak a
koncentrációs táborokban. Auschwitz,
Buchenwald, Dachau… Nevek, amelyek
olyan irtózatosan ismerősek, amelyek az
elképzelhető legnagyobb gonoszságot
juttatják az ember eszébe. De itt, ezeken
a honlapokon éltették és ünnepelték őket.
Vagy tagadták. Mert persze voltak
tagadók is, mint Peter Lindgren.
Olyanok, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy
a holokauszt sosem történt meg. Hogy
nem deportáltak, gyilkoltak meg,
kínoztak halálra és gázosítottak el
hatmillió zsidót a koncentrációs
táborokban a második világháború alatt.
Hogy tagadhat valaki ilyesmit, amikor
annyi bizonyíték és tanú van rá? Hogyan
tagadhatja le a történelmet ezeknek az
embereknek a torz elméje?
Összerezzent, amikor a kopogás
félbeszakította a gondolatmenetét.
– Szia! Min dolgozol? – Martin állt az
ajtóban.
– Háttéradatokat keresek a
Svédország Barátairól – mondta Paula
egy sóhaj kíséretében. – De az ember
szabályosan összecsinálja magát, ha
ezeket az oldalakat olvassa. Tudtad,
hogy nagyjából húsz neonáci szervezet
van Svédországban? Vagy hogy a Svéd
Demokrata Párt összesen
kétszáznyolcvanegy helyet szerzett
száznegyvennégy helyhatósági
körzetben? Mi a fészkes fenét művelünk
mi ebben az országban?
– Nem tudom, de elgondolkodtató –
válaszolta Martin.
– Hát szerintem meg szörnyűséges –
vágta rá Paula, és dühösen lecsapta a
tollát, amely legurult az asztalról, és a
földre pottyant.
– Úgy látom, jót tenne neked egy kis
szünet – mondta Martin. – Arra
gondoltam, újra elbeszélgetek Axellel.
– Valami konkrétumról? – kérdezte
Paula, miközben felállt, hogy kövesse
Martint a garázsba.
– Nem igazán. Csak arra gondoltam,
jó lenne még egyszer szót váltani vele.
Végtére is ő volt Erik legközelebbi
hozzátartozója, és ő ismerte legjobban.
De van valami, amit meg szeretnék
kérdezni tőle. – Martin szünetet tartott. –
Tudom, hogy én vagyok az egyetlen, aki
azt hiszi, Erik halálának köze van Britta
Johansson meggyilkolásához, de valaki
nemrég felhívta Brittáéktól Axelt, meg
júniusban is, de azt nem tudjuk, hogy
akkor Eriket vagy Axelt kereste-e. Épp
most néztem át Frankelék híváslistáját is,
és valaki júniusban felhívta Brittáékat.
Mielőtt ők hívták volna Frankeléket.
– Mindenképpen érdemes
utánakérdezni – felelte Paula, miközben
bekapcsolta a biztonsági övét. – Örülök
minden percnek, amit nem azzal kell
töltenem, hogy ezekről a nácikról
olvasok, úgyhogy boldogan utánajárok
mindenféle elméletnek, akár puszta
találgatás, akár nem.
Martin bólintott, és kihajtott a
garázsból. Tökéletesen megértette Paula
érzelmeit. De valami azt súgta neki, hogy
ez az egész ráadásul nem is puszta
találgatás.

Egész héten bódult állapotban volt. Anna

csak pénteken érezte képesnek magát
arra, hogy feldolgozza a dolgot. Dan
sokkal könnyebben kezelte. Miután az
első ijedtség alábbhagyott, maga elé
dünnyögve kezdett el mászkálni fel s alá.
Vidáman visszautasította Anna minden
ellenvetését:
– Jaj, majd kialakul! Nagyszerű lesz!
Egy közös kisbaba! Ez fantasztikus!
 De Anna nem igazán érezte
fantasztikusnak. Még nem. Azon kapta
magát, hogy a hasát tapogatja, és
megpróbálja elképzelni az apró kis
dudort odabent. A még
meghatározhatatlan, mikroszkopikus
méretű embriót, amely alig néhány hónap
leforgása alatt csecsemő lesz. Noha már
kétszer végigcsinálta, még mindig
kifürkészhetetlennek tűnt a folyamat. Ez
alkalommal talán még inkább, mert alig
emlékezett arra, amikor Emmával és
Adriannal volt állapotos. Azok az
emlékek elenyésztek a ködben, amikor a
félelem, hogy megverik, minden éber
óráját uralta, de még álmába is
befurakodott. Minden energiáját
felemésztette, hogy a hasát védje, hogy a
kis életeket védje Lucas elől.
De ez alkalommal ilyesmiről szó sem
volt. És érthetetlen módon ez
megrémítette. Most boldog lehetett
volna. Megadatott neki, hogy boldog
legyen. Megengedtetett. Végtére is
szerette Dant. Biztonságban érezte magát
mellette. Tudta, hogy Dannak soha
eszébe se jutna ártani neki vagy bárki
másnak. Miért rémítette meg ez? Az
utóbbi pár napot azzal töltötte, hogy
megpróbálja megválaszolni ezt a
kérdést.
– Mit gondolsz? Fiú vagy lány? Nem
érzel valamit? – Dan a háta mögé
surrant, átkarolta, és megsimogatta a még
lapos hasát.
Anna felnevetett, és tovább kevergette
az ételt, jóllehet Dan karja akadályozta.
– Talán a hetedik hétben lehetek. Még
túl korai tudni, hogy fiú-e vagy lány. –
Anna szembefordult a férfival, és
aggódva nézett fel rá. – Remélem, nem
leszel túl csalódott, ha nem lesz fiad,
mert tudod, hogy az apa határozza meg a
gyerek nemét, és mivel már három
lányod van, a statisztikai valószínűsége
annak, hogy…
– Pszt! – Dan felnevetett, és Anna
szájára tette az ujját. – Örömmámorban
fogok úszni, akármi lesz. Nagyszerű
lenne, ha fiú lenne. És az is nagyszerű
lenne, ha lány. Egyébként meg… – Az
arckifejezése hirtelen komolyra vált. –
Ahogy látom, már van egy fiam: Adrian.
Remélem, te is így gondolod. Azt hittem,
tudod, hogy érzek. Amikor megkértelek
benneteket, hogy költözzetek hozzám,
nem csak a házra gondoltam. Úgy
gondoltam, ide is beköltöztök. –
A mellkasára tette az öklét, közvetlenül
a szíve fölé. Anna igyekezett
visszatartani a könnyeit, de sikertelenül:
egy csepp legördült az arcán, majd
legnagyobb bosszúságára, a szája széle
remegni kezdett.
Dan letörölte a könnycseppet, aztán a
kezébe fogta Anna arcát, a szemébe
nézett, és kényszerítette rá, hogy
viszonozza a pillantását.
– Ha lány lesz, akkor Adriannak és
nekem egyesítenünk kell az erőinket a
sok nő között. Sose kételkedj benne,
hogy téged, Emmát és Adriant egy
csomagnak tekintelek. És
mindhármótokat szeretlek. Téged is,
idebent! Hallasz? – kiabálta Anna
hasának.
Anna nevetett.
– Nem hinném, hogy a huszadik hét
előtt kifejlődik a fül.
– De az én gyerekeim nagyon-nagyon
korán érnek – kacsintott Dan.
– Valóban? – kérdezte Anna, de nem
tudta megállni, és újra elnevette magát.
Csókolózni kezdtek, de szétváltak,
amint meghallották a bejárati ajtó
nyílását és csukódását.
– Hahó! Ki az? – kiáltott ki Dan.
– Én – mondta egy morcos hang.
Belinda jött be, és rájuk nézett a
frufruja alól.
 – Mivel jöttél? – kérdezte Dan, és
mérgesen meredt rá.
– Mégis mi a fenét gondolsz, mivel
jöttem? Rohadtul ugyanúgy, ahogy
elmentem. Busszal.
– Vagy udvariasan beszélsz velem,
vagy sehogy – mondta Dan feszülten.
– Jó, akkor azt választom, hogy… –
Belinda az arcának támasztotta az ujját,
és úgy tett, mint aki gondolkodik. –
Megvan! Tudom már! Akkor inkább
sehogy se beszélek veled!!!
Aztán felrobogott a lépcsőn, hatalmas
robajjal bevágta maga mögött az ajtót,
majd bekapcsolta a zenét, és olyan
hangerőre állította, hogy remegett belé a
ház.
Dan leroskadt a legalsó lépcsőfokra,
magához húzta Annát, és elkezdett a
hasához beszélni, amely így épp a
szájával egy vonalban volt.
– Remélem, befogtad a füled. Mert az
apád már túl öreg lesz ehhez a
beszédhez, amikor te annyi idős leszel,
mint ő.
Anna megsimogatta a férfi haját, és
biztosította a támogatásáról. A fejük
fölött bömbölt a zene.
 Fjällbacka, 1944.

Van valami híre Axelről? – Erik

képtelen volt palástolni az izgalmát.
A szokásos helyükön, a Rabekullen-
dombon, a temetővel szemben gyűltek
össze négyen. Mindannyian arra voltak
kíváncsiak, mit mond Elsy a hírekről,
amelyek futótűzként terjedtek a
városban: Elof magával hozott egy
norvég ellenállási harcost, aki a németek
elől menekül.
Elsy megrázta a fejét.
– Nincs, apa megkérdezte, de azt
mondta, nem hallott róla.
 Erik csalódottan bámulta a
gránitsziklát, cipője orrával egy szürke
zuzmófoltot rugdosott.
– Talán csak a nevét nem tudta, de ha
mesélünk kicsit róla, beugrik neki
valami – mondta, és a megújuló remény
ott csillogott a szemében.
Bárcsak lenne valami jele annak, hogy
a bátyja még életben van! Tegnap az
anyja először mondta ki azt, amitől
mindannyian féltek. Sírt, a szipogása
szívtépőbb volt, mint valaha, és azt
mondta, hogy vasárnap gyújtaniuk
kellene egy gyertyát Axelért a
templomban, mert talán már meghalt.
Erik apja erre begurult, és átkozódni
kezdett, de Erik látta a szemében a
beletörődést. Már az apja sem hitt
abban, hogy Axel még az élők között
van.
– Beszéljünk vele! – indítványozta
Britta buzgón, aztán felkelt, és leporolta
a ruháját.
Felemelte a kezét, hogy megigazítsa a
copfját.
– És csakis azért cicomáztad ki így
magad, mert annyira aggódsz Erik miatt,
mi? – mondta Frans megvetően. – Nem
tudtam, hogy ennyire odavagy a
norvégokért. A svéd fiúk már nem is
elég jók neked?
Britta arca lángolni kezdett.
– Fogd be, Frans! Csak hülyét
csinálsz magadból. Természetesen
aggódom Erik miatt. És szeretnék híreket
hallani Axelről. Attól még nézhetek ki
tisztességesen.
– Akkor nagyon össze kell kapnod
magad. Ha tisztességesen akarsz kinézni
– felelte Frans otrombán, miközben
megrángatta Britta ruháját.
A lány erre még jobban elvörösödött,
és már úgy nézett ki, mint aki menten
könnyekben tör ki, amikor Elsy csípősen
rászólt a fiúra:
– Hagyd abba, Frans! Néha olyan
butaságokat beszélsz. Fogd vissza
magad!
Frans rábámult, az arca elsápadt.
Hirtelen felugrott, és dühös
arckifejezéssel elrohant.
Erik néhány kavicsot rugdosott odébb.
Anélkül hogy Elsyre nézett volna, halkan
azt mondta:
 – Vigyázz, mit mondasz Fransnak. Van
benne valami… Valami, ami a felszín
alatt forr. Bizton állíthatom.
Elsy meglepetten pillantott rá, és azt
latolgatta, mire fel ez a furcsa
megjegyzés. De ösztönösen tudta, hogy
Eriknek igaza van. Egész kis koruk óta
ismerte Franst, és volt benne valami
irányíthatatlan, valami
megszelídíthetetlen, ami egyre csak nőtt
benne.
– Ne légy nevetséges! – kuncogott
Britta. – Fransszal nincs semmi baj.
Csak… ugratjuk egymást.
– Elvakít a szerelem – mondta Erik.
Britta a vállára csapott.
– Hé, ezt meg miért kaptam? –
kérdezte a fiú, és a vállára szorította a
kezét.
– Mert hülyeségeket beszélsz. Na,
akarod, hogy kivallassuk a norvég fiút a
testvéredről, vagy nem?
Britta útnak indult, miközben Erik és
Elsy váltott egy pillantást.
– Nálunk volt, amikor eljöttem –
mondta a lány. – Szerintem nem lehet baj
belőle, ha váltunk vele néhány szót.
Kis idő múlva Elsy illedelmesen
bekopogott az alagsori ajtón. Hans egy
kissé feszengve nézett, amikor kinyitotta
az ajtót, és meglátta hármukat odakint.
– Igen? – kérdezte.
Elsy a többiekre lesett, mielőtt
megszólalt. A szeme sarkából látta, hogy
Frans feléjük ólálkodik, az arca most
már sokkal nyugodtabb volt, a kezét
lezseren a nadrágzsebébe süllyesztette.
– Nos, csak azt szeretnénk kérdezni,
hogy bemehetnénk-e egy percre beszélni
veled.
– Persze – mondta a norvég, és
beengedte őket.
Britta szemérmesen ránézett, amikor
elment mellette. A fiúk kezet ráztak, és
bemutatkoztak. Az apró szobában elég
kevés bútor volt. Britta és Elsy leült a
két székre, Hans az ágyra kuporodott,
Frans és Erik pedig a padlón foglalt
helyet.
– A testvéremről van szó – mondta
Erik. A szemében felvillant a remény. –
Az egész háború alatt segítette a
tieiteket. Elsy apjával hajózott át
Norvégiába, akivel te idejöttél, és
hozott-vitt dolgokat. De egy éve a
németek foglyul ejtették a kristiansandi
kikötőben, és…
Megrándult az arca.
– Azóta nem hallottunk róla.
– Elsy apja már kérdezte – felelte
Hans, és Elsy szemébe pillantott. – De
attól tartok, sosem hallottam még a
nevét. És nem emlékszem, hogy
hallottam volna olyan svédről, akit
Kristiansandban fogtak el. De sokan
vagyunk. És kevés svéd segített nekünk,
ami azt illeti.
– Lehet, hogy nem hallottad a nevét,
de talán felismernéd – mondta Erik
buzgón, és összefonta az ujjait az ölében.
– Nem valószínű, de azért mondd csak
el, hogy néz ki.
 Erik leírta a testvérét, amennyire csak
tudta. Nem volt különösebben nehéz,
mert noha Axel már egy éve eltűnt, Erik
még mindig tisztán látta őt maga előtt.
Ugyanakkor sokan néztek ki úgy, mint
Axel, nem volt könnyű sajátos jegyeket
találni, amelyek révén meg lehetne
különböztetni a többi ilyen korú svéd
fiútól.
Hans figyelmesen hallgatta, majd
megrázta a fejét.
– Nem, nem tűnik ismerősnek. Nagyon
sajnálom.
Erik visszasüppedt a csalódottságba.
Egy darabig senki sem szólt. Aztán Frans
azt mondta:
– Akkor mesélj a háborús
kalandjaidról. Biztos sok izgalmas
dolgot éltél át!
Frans szeme csillogott.
– Valójában nem sokat lehet erről
mesélni – felelte Hans, és úgy tűnt,
tényleg nem akart többet mondani, de
Britta nem hitt neki.
Rászegezte a tekintetét, és arra
buzdította, hogy meséljen nekik valamit,
bármit, amin keresztülment. Néhány
tiltakozást követően a norvég végül
beadta a derekát, és elkezdett mesélni,
milyen volt Norvégiában. Beszélt a
német megszállásról, honfitársai
szenvedéseiről, és arról, mi mindent
megtettek, hogy ellenálljanak. A négy
fiatal tátott szájjal hallgatta. Olyan
izgalmasnak hangzott mindez!
Természetesen észrevették a bánatos
pillantást Hans szemében, és
megértették, hogy rengeteg gyötrelemnek
volt a tanúja. Mégsem tudtak mást
gondolni, mint hogy milyen izgalmas ez
az egész.
– Hát szerintem iszonyú bátor voltál!
– mondta Britta elpirulva. – A legtöbb
fiú sosem merne ilyesmit tenni. Csak az
olyanok, mint Axel és te, elég merészek
ahhoz, hogy harcoljanak azért, amiben
hisznek.
– Szóval mi nem merünk? Azt hiszed?
– csattant fel Frans.
Még dühösebb lett a ténytől, hogy
Britta, aki eddig csak rá vetett csodáló
pillantásokat, most a norvégra pazarolta
ezeket.
– Erik és én pont ugyanolyan bátrak
lennénk, ha annyi idősek lennénk, mint
Axel és… Amúgy te hány éves vagy? –
kérdezte Hanstól.
– Most múltam tizenhét – felelte a
norvég, aki feszengett a sok figyelemtől,
amely rá és a történetére irányult.
Elsyre nézett. A lány eddig egy szót
sem szólt, mindenkit csak meghallgatott,
de most észrevette Hans jelzéseit.
– Szerintem jobb lenne, ha hagynánk
pihenni Hanst. Nehéz napja volt –
mondta gyengéden, és intett a barátainak.
Vonakodva felálltak, és köszönetet
mondtak Hansnak, majd elhagyták a
szobát. Elsy távozott utoljára, és mielőtt
becsukta volna az ajtót, megfordult.
– Köszönöm – mondta Hans, és
halványan a lányra mosolygott. – De
örültem a társaságnak, úgyhogy szívesen
látlak benneteket bármikor. Csak most
egy kicsit…
Elsy visszamosolygott rá.
– Tökéletesen megértem. Majd
máskor visszajövünk, és örömmel
körbeviszünk a városban is. De most
pihenj csak.
Becsukta az ajtót. De furcsa módon
továbbra is a fiú arcát látta maga előtt,
és sehogy sem tudta kiverni a fejéből.
Erica nem a könyvtárban volt, ahogy
Patrik hitte. Oda tartott, de amikor
leparkolta a kocsit, támadt egy ötlete.
Volt még valaki, aki közel állt az
anyjához. És aki nem hatvan évvel
ezelőtt volt a barátja, hanem
mostanában. Valójában – Erica tudtával
– ő volt az anyja egyetlen barátja abban
az időben, amikor ő és Anna felnőttek.
Furcsa, hogy eddig nem jutott az eszébe.
De Kristina anyósként olyan erősen
épült be az életébe, hogy Erica
megfeledkezett arról, hogy anyósa
egyúttal az anyja barátnője is volt.
Elszánta magát, és újra beindította a
kocsit, majd Tanumshedébe hajtott. Ez
volt az első alkalom, hogy hirtelen
elhatározásból felkereste Kristinát az
otthonában. A mobiljára nézett, és azon
merengett, odaszóljon-e. Nem, ott egye
meg a fene! Ha Kristina mindig
beállíthat hozzájuk bejelentés nélkül,
akkor ő is megteheti.
Erica még akkor is bosszús volt,
amikor megérkezett, és puszta dacból
csak egyszer nyomta meg a csengőt,
mielőtt benyitott és belépett volna.
– Hahó! – kiáltotta.
– Ki az? – Kristina hangja a
konyhából jött, és kissé ijedtnek
hangzott.
 Egy pillanattal később a nő megjelent
az előszobában.
– Erica? – kérdezte meglepetten, és
meredten nézte a menyét. – Te itt? Maja
is itt van?
Erica mögé pillantott, de nem látta az
unokáját sehol.
– Nincs, otthon van Patrikkal –
válaszolta Erica.
Levette a cipőjét, és gondosan a
cipőtartóra tette.
– Hát gyere be! – mondta Kristina,
még mindig riadt pillantással. –
Csinálok kávét.
Erica követte az anyósát a konyhába,
és meglepetéssel méregette. Alig ismerte
fel. Sosem látta máshogy, csak ápoltnak,
mindig jócskán viselt sminket.
Ahányszor csak eljött hozzá, mindig
majd szétvetette az energia, megállás
nélkül beszélt, és szakadatlanul
mozgásban volt. De most úgy nézett ki,
mint egy teljesen másik nő. Egy régi,
elnyűtt köntös volt rajta, noha már késő
délelőttre járt, és nem volt kifestve. Ettől
sokkal öregebbnek nézett ki, az arcán
látszottak a redők és a ráncok. A haját
sem csinálta meg, és teljesen lelapult,
mert elfeküdte.
– Biztos rémesen festek – mondta
Kristina, mintha csak olvasna Erica
gondolataiban. A hajába túrt. – Csak
semmi értelme felöltözni, ha úgysem
csinálok semmit, és nem megyek sehová.
– De nekem mindig úgy tűnt, hogy
borzalmasan elfoglalt vagy – jegyezte
meg Erica, miközben leült az asztalhoz.
Kristina először nem szólt egy szót
sem, csak letett két csészét az asztalra,
meg egy kis Ballerina kekszet.
– Nem egyszerű nyugdíjba vonulni,
miután az ember végigdolgozta az egész
életét – felelte végül, miközben kávét
öntött a csészékbe. – Mindenkit annyira
leköt a saját élete. Azt hittem, egy csomó
mindent csinálhatok, de nincs kedvem…
Vett egy kekszet, és kerülte Erica
pillantását.
– De akkor miért mondod nekünk
mindig, hogy annyi dolgod van?
– Jaj, nektek, fiataloknak megvan a
magatok élete. Nem akarom, hogy azt
érezzétek, hogy nyugtalankodnotok kell
miattam. Isten a megmondhatója, nem
akarok a terhetekre lenni. És tudom,
hogy nem láttok mindig szívesen, ezért
úgy gondoltam, a legjobb, ha… –
Elnémult, és Erica megrökönyödve
bámult rá. Kristina felnézett, és folytatta:
– Hát ha éppen tudni akarod, azokért az
órákért élek, amelyeket veletek és
Majával tölthetek. Lottának is megvan a
maga élete Göteborgban, és nem könnyű
mindig idefutkosnia, meg nekem se oda,
ami azt illeti, mert nincs sok hely náluk.
És ahogy mondtam, tudom, hogy nem
mindig láttok szívesen.
Megint félrenézett, és Erica
elszégyellte magát.
– Ez főleg az én hibám, be kell
vallanom – mondta lágyan. – De nem
igaz, hogy nem mindig látunk szívesen.
És olyan jól megvagytok Majával. Az
egyetlen dolog, amit kérünk, az: hogy
tartsd tiszteletben a magánéletünket. Az
a mi otthonunk, és szívesen látunk mint
vendéget. Szóval nagyra értékelnénk…
nagyra értékelném, ha odaszólnál,
mielőtt átjössz, hogy ráérünk-e. Kérlek,
ne toppanj be csak úgy, előzetes
figyelmeztetés nélkül, és az isten
szerelmére, ne mondd meg, hogyan
vezessük a háztartásunkat, vagy hogyan
gondoskodjunk a gyerekünkről. Ha
tiszteletben tartod ezeket a szabályokat,
akkor szívesen látunk. Biztos vagyok
benne, hogy Patrik jó néven venné, ha
néha kisegítenéd, amíg gyesen van.
– Igen, abban én is biztos vagyok –
felelte Kristina nevetve, amitől
felragyogott a szeme. – Hogy boldogul?
– Eleinte kicsit döcögve ment a dolog
– válaszolta Erica. Mesélt Kristinának
arról, hogy Patrik magával vitte Maját
egy bűntény helyszínére és a
rendőrségre. – De szerintem most már
sikerült tisztáznunk, mi a fontos.
– Férfiak! – mondta Kristina. –
Emlékszem, amikor Lars először maradt
egyedül itthon Lottával. Lotta olyan
egyéves lehetett, és magamban mentem
el vásárolni. Nem telt bele húsz perc,
amikor a boltvezető odajött hozzám, és
szólt, hogy Lars keres telefonon. Valami
baj van, és haza kell mennem. Úgyhogy
hagytam a csudába a vásárlást, és
hazarohantam. És természetesen nagy
volt a baj.
 – Igen? Mi történt? – kérdezte
elkerekedett szemmel Erica.
– Ezt hallgasd meg! Összekeverte az
intim betétemet Lotta pelenkájával. És
nem tudta kitalálni, hogyan adja rá a
gyerekre, és amikor hazaértem, éppen
szigetelőszalaggal próbálkozott.
– Most csak viccelsz?! – kiáltott fel
Erica, és mindketten nevettek.
– De belejött egy idő után. Lars jó
apja volt Lottának és Patriknak. Nem
panaszkodhatom. De azok más idők
voltak.
– Ha már a más időknél tartunk –
mondta Erica, és megragadta az
alkalmat, hogy látogatása céljára
irányítsa a beszélgetést. – Az anyám
életét kutatom, a gyerekkorát, ilyesmi.
Találtam néhány régi holmit a padláson,
közöttük régi naplókat, amelyek
elgondolkodtattak.
– Naplókat? – kérdezte Kristina, és
Ericára meredt. – És mi áll bennük?
A hangja éles volt. Erica elhűlve
nézett az anyósára.
– Sajnos semmi érdekes. Többnyire
kamaszos dolgok. De az a vicces benne,
hogy sokat ír a régi barátairól. Erik
Frankelről, Britta Johanssonról és Frans
Ringholmról. És most ketten közülük,
Erik és Britta, gyilkosság áldozatai
lettek, néhány hónap eltéréssel. Lehet,
hogy csak véletlen egybeesés, de elég
különös.
Kristina még mindig meredten bámult.
– Britta meghalt? – kérdezte, és
nyilvánvaló volt, hogy nehezére esett
felfogni a dolgot.
– Igen, nem hallottad? Azt hittem, már
eljutott hozzád is a szájról szájra terjedő
hír. A lánya holtan találta két napja, és
úgy tűnik, megfojtották. A férje azt
állítja, ő tette.
– Szóval Erik és Britta is halott? –
kérdezte Kristina.
Úgy látszott, a fejében egymást
kergetik a gondolatok.
– Ismerted őket? – kérdezte Erica.
– Nem – rázta a fejét Kristina. – Csak
annyit tudok róluk, amennyit Elsy mesélt.
– És miket mesélt? – tudakolta Erica,
miközben kíváncsian előrehajolt. – Pont
ezért jöttem. Mert éveken át az anyám
barátnője voltál, és arra gondoltam, hogy
te tudhatsz róla a legtöbbet. Szóval mit
mesélt azokról az időkről? És miért
hagyta abba váratlanul a naplóírást
1944-ben? Vagy talán vannak még naplói
valahol? Mesélt róluk valaha? Az utolsó
naplóban egy norvégról ír, aki hozzájuk
költözött, Hans Olavsenről. Találtam egy
újságcikket, amely alapján úgy tűnik,
mind a négyen sokat voltak vele. Mi lett
a fiúval?
Csak úgy ömlöttek belőle a kérdések,
Erica is alig tudott lépést tartani velük.
Kristina az asztal túlsó oldalán egy szót
sem szólt, az arca zárkózott volt.
– Nem tudok válaszolni a kérdéseidre,
Erica – mondta végül. – Nem tudok.
Csak egyre: arra, hogy mi történt Hans
Olavsennel. Elsy azt mondta, visszament
Norvégiába, rögtön, miután a háború
véget ért. Sosem látta viszont.
– Lehet, hogy… – Erica habozott, nem
tudta, hogy fogalmazza meg a kérdést. –
Anyám szerelmes volt belé?
Kristina sokáig nem felelt. A mintás
viaszosvászon terítőt babrálta, és azt
fontolgatta, mit is mondjon. Aztán
Ericára nézett.
– Igen – válaszolta. – Szerelmes volt
belé.

Ragyogó nap volt. Axel már régóta nem

is gondolt ilyesmire. A tényre, hogy
egyes napok szebbek, mint mások. De ez
a mai határozottan az volt. A nyár és az
ősz metszéspontjában, meleg, lágy
szellővel. A fény már elvesztette vakító
nyári ragyogását, és őszi izzássá alakult.
Igazán pazar nap volt.
Kilépett a zárt erkélyre, és kinézett: a
kezét összekulcsolta a háta mögött. De
nem látta a fákat odakint. Sem a füvet,
amely egy kicsit túl nagyra nőtt, és már
elkezdett sárgulni, ahogy beköszöntött a
hűvös idő. Ezek helyett Brittát látta.
A kedves, eleven Brittát, akit sosem
tekintett másnak, mint egy fiatal lánynak
a háború idejéből. Erik egyik barátjának,
egy édes, de kissé hiú lánynak. Nem
érdekelte. Túl fiatal volt. Axelt azok a
dolgok kötötték le, amelyeket meg kellett
tennie, amelyekkel boldogulnia kellett.
Britta csak a világa peremén létezett.
De most rá gondolt. Olyannak látta,
amilyen néhány napja volt, amikor
találkoztak. Hatvan év után. Még mindig
szép. Még mindig kicsit hiú. De az
esztendők megváltoztatták. Más emberré
formálták, mint amilyen egykor volt.
Axel azon tűnődött, vajon ő maga is
ennyire megváltozott-e. Talán. Talán
nem. Talán azok az évek, amelyek alatt a
németek fogva tartották, eléggé
megváltoztatták egy egész életre, és
utána már nem kellett változnia. Azok a
dolgok, amelyeket látott, azok a
borzalmak, amelyeknek a tanúja volt,
talán megváltoztattak valamit mélyen a
lelkében, amit soha nem lehet jóvátenni
vagy helyrehozni.
Axel más arcokat képzelt maga elé.
Emberek arcát, akiket üldözött és segített
elfogni. Nem úgy történik, ahogy a
mozifilmekben látni, izgalmas,
villámgyors üldözéssel. Hanem hosszú,
munkával töltött órák eredményeként,
amelyek alatt az irodájában ül, és
fáradhatatlanul végigveszi több évtized
anyagait, megkérdőjelezi a
személyazonosságot, átnézi a
kifizetéseket, az utaslistákat és a
városokat, ahová menekülni lehet. Aztán
behozzák őket, egyesével.
Gondoskodnak róla, hogy
megbűnhődjenek a bűneikért, amelyeket
az egyre távolibb múltban követtek el.
Sosem fogják tudni mindet elkapni.
Axel ezt jól tudta. Még mindig annyian
voltak odakint, és egyre többen és
többen haltak meg. De ahelyett hogy
börtönben, megalázottan haltak volna
meg, békében szenderültek jobblétre
előrehaladott életkoruk miatt, és nem
kellett szembenézniük a gaztetteikkel. Ez
hajtotta. Ezért nem adta fel.
Szakadatlanul keresett, kutatott, egyik
megbeszélésről a másikra ment, egyik
irattárat a másik után fésülte át. Nem
nyugodhatott addig, amíg egyetlenegy is
odakint mászkált, akit talán a
segítségével elkaphatnak.
Axel csak nézett ki az ablakon, de nem
látott. Tudta, hogy már-már megszállott.
A munka mindent felemésztett. Olyan
mentőkötéllé vált, amelybe mindig
megkapaszkodhatott, ha kételkedni
kezdett önmagában vagy az
emberségében. Addig, amíg a vadászat
kötötte le, nem kellett megkérdőjeleznie
a kilétét. Addig, amíg az ügyért
dolgozott, lassan, de biztosan elaltathatta
a bűntudatát. Csak akkor volt képes
lerázni magáról mindent, amire nem
akart gondolni, ha nem volt hajlandó
némán megállni.
Megfordult. Csengettek. Egy pillanatig
képtelen volt elszakadni azoktól az
arcoktól, amelyek a lelki szemei előtt
villództak. Aztán addig pislogott, amíg
eltűntek, majd ment ajtót nyitni.
– Ó, hát maguk azok? – mondta,
amikor megpillantotta Paulát és Martint.
Egy pillanatra úrrá lett rajta a
fáradtság. Néha úgy érezte, ennek sosem
lesz vége.
– Bemehetünk, hogy váltsunk pár szót
magával? – kérdezte Martin kedves
hangon.
– Persze. Jöjjenek csak! – mondta
Axel, és ismét a tornácra vezette őket. –
Van valami hír? Egyébként hallottam
Brittáról. Borzalmas ügy. Néhány napja
jártam náluk, tudják. Nehezen tudom
elképzelni, hogy Herman…
Axel a fejét rázta.
– Igen, nagyon megrázó – helyeselt
Paula. – De nem vonunk le
elhamarkodott következtetéseket.
– De úgy hallottam, Herman vallomást
tett. Nem igaz? – tudakolta Axel.
– Nos, igen – válaszolta Martin
tétován. – De amíg nem tudjuk
kihallgatni… – Széttárta a karját. –
Voltaképpen pont ezért akartunk beszélni
magával.
 – Rendben. Bár nem igazán látom,
hogy lehetnék a segítségükre.
– Vetettünk egy pillantást a
híváslistákra. A hívásokra, amelyeket
Brittáéktól indítottak. És a maga száma
háromszor is megjelenik. Egyszer pedig
innen hívták Brittáékat.
– Nos, az egyikről be tudok számolni.
Herman néhány napja felhívott, és
megkért, hogy menjek át meglátogatni
Brittát. Hosszú évek óta nem álltunk
kapcsolatban egymással, ezért egy kicsit
meglepett. De ahogy tudom, Brittát
Alzheimer-kórral diagnosztizálták. És
úgy tűnt, Herman azt szeretné, ha
találkozna valakivel a régi időkből,
hátha az segít.
– És ezért átment hozzájuk? – kérdezte
Paula, alaposan szemügyre véve a férfit.
– Hogy Britta találkozzon valakivel a
régi időkből?
– Igen. Legalábbis Herman ezt
mondta. Természetesen akkoriban nem
álltunk különösebben közel egymáshoz.
Voltaképpen az öcsém, Erik barátja volt,
de azt gondoltam, ártani biztos nem fog.
És az én koromban mindig kellemes régi
emlékekről beszélgetni.
– És mi történt, amikor ott járt? –
hajolt előre Martin.
– Egy darabig elég tiszta volt a tudata,
és beszélgettünk egy kicsit a régi
időkről. De aztán összezavarodott, és,
nos, úgy éreztem, nincs értelme
maradnom, ezért kimentettem magam, és
eljöttem. Hihetetlenül szomorú. Az
Alzheimer-kór borzasztó betegség.
– És mit tud a júniusi hívásokról? –
Martin a jegyzeteibe pillantott. –
Másodikán a maguk telefonjáról
kezdeményeztek hívást, aztán volt egy
bejövő hívás Brittáéktól harmadikán,
aztán még egy tőlük negyedikén.
Axel a fejét rázta.
– Azokról semmit sem tudok. Biztosan
Erikkel beszéltek. De talán ugyanezt
kérték tőle is. És valójában természetes
is volt Brittától, hogy látni akarta Eriket,
ha egyszer egyre inkább visszatért a
múltba. Barátok voltak, ahogy már
mondtam.
– De először innen telefonáltak –
makacskodott Martin. – Tudja, miért
hívhatta fel Erik őket?
 – Ahogy már ezt is mondtam, a
testvérem és én egy fedél alatt éltünk
ugyan, de nem avatkoztunk bele egymás
dolgaiba. Fogalmam sincs, miért
akarhatott az öcsém kapcsolatba lépni
Brittával. De talán fel akarta eleveníteni
a barátságukat. Az emberek kicsit
furcsák lesznek, ha megöregszenek.
A távoli múltban történt dolgok hirtelen
közelebbinek tűnnek, és nagyobb
jelentőségre tesznek szert.
Axel abban a pillanatban érzékelte,
mekkora igazságot mondott, ahogy
kimondta. Lelki szemei előtt gúnyolódó
embereket látott a múltból, akik lassan
körbefogták. Keményen megmarkolta a
karosszék karfáját. Nem ez volt a
megfelelő pillanat, hogy elragadják az
érzelmei.
– Szóval maga szerint Erik akarta
látni őket, a régi barátság kedvéért? –
kérdezte Martin tamáskodva.
– Ahogy mondtam – felelte Axel, és
ellazította a kezét a karfán –, fogalmam
sincs. De ez tűnik a legésszerűbb
magyarázatnak.
Martin váltott egy pillantást Paulával.
Valószínűtlen volt, hogy ennél messzebb
jutnak vele. De a nyomozót még mindig
az a bántó érzés gyötörte, hogy csupán
aprócska morzsákat hintettek elé valami
sokkal nagyobb falatból.
Miután elmentek, Axel visszatért az
ablakhoz. És ugyanazok az arcok kezdtek
táncolni előtte.
– Szia! Hogy ment a kutatás a
könyvtárban? – Patrik arca felderült,
amikor meglátta Ericát belépni a bejárati
ajtón.
– Ööö… én… nem a könyvtárban
voltam – felelte a nő különös
arckifejezéssel.
– Akkor hol voltál? – kérdezte Patrik.
Maja éppen aludt, és a férfi az ebéd
maradékait tüntette el.
– Kristinánál – mondta Erica a
konyhába lépve.
– Milyen Kristinánál? Úgy érted, az
anyámnál? – kérdezte Patrik elképedve.
– De miért? Jobb lenne, ha megnézném,
nincs-e lázad.
Odament Ericához, és a homlokára
nyomta a kezét. De a nő elhessentette.
 – Jaj, nem olyan furcsa ez! Végtére is
az anyósom. Miért ne mehetnék át hozzá
látogatóba egy kicsit?
– Hát jó – nevetett Patrik. – Jól van,
ki vele! Miért akartad látni az anyámat?
Erica elmesélte, hogy a könyvtár felé
tartva hirtelen belé hasított, hogy
Kristina jóban volt az anyjával, így vele
kellene beszélnie. Aztán beszámolt
Kristina sajátos reakciójáról is, és arról,
hogyan vallotta be, hogy Elsynek
szerelmi viszonya volt a norvéggal, aki a
németek elől menekült.
– De semmi mást nem volt hajlandó
elárulni – mondta Erica csalódottan. –
Vagy talán nem is tud semmi mást. Nem
tudom. De úgy tűnik, Hans Olavsen
elhagyta az anyámat. Kristina szerint
elment Fjällbackából. Elsy azt mondta
neki, visszatért Norvégiába.
– És most mihez kezdesz? – kérdezte
Patrik, miközben az ételmaradékot a
hűtőbe tette.
– Természetesen felkutatom – mondta
Erica úton a nappaliba. – Egyébként
szerintem meghívhatnánk Kristinát
vasárnapra. Hogy Majával lehessen egy
kicsit.
– Most már biztosra veszem, hogy
lázad van – nevetett Patrik. – De legyen,
felhívom később, és megkérdezem,
lenne-e kedve átjönni kávézni vasárnap.
De lehet, hogy nem ér rá. Tudod, milyen
elfoglalt mindig.
– Aha – hallotta Erica furcsa hangját a
nappaliból.
 Patrik megrázta a fejét. Nők. Sosem
fogja megérteni őket. De talán pont ez a
lényeg.
– Ez meg mi? – kérdezte Erica.
Patrik odament hozzá, hogy megnézze,
miről beszél. A dohányzóasztalon
heverő mappára mutatott, és Patrik egy
pillanatig arra gondolt, hogy
legszívesebben bokán rúgná magát,
amiért nem dugta el. De elég jól ismerte
Ericát már ahhoz, hogy tudja, késő
titkolózni előle.
– Ez az Erik Frankel meggyilkolása
ügyében folytatott nyomozás teljes
anyaga – mondta, majd figyelmeztetően
felemelte az ujját. – És senkinek sem
beszélhetsz arról, amit ebben olvasol.
– Jó, jó – felelte Erica jókedvűen,
aztán elhessentette a férfit, mint valami
bosszantó legyet.
Leült a kanapéra, és elkezdte
átlapozni az iratokat és fényképeket.
Egy óra alatt átnézte a mappa teljes
anyagát, majd újrakezdte. Patrik
többször belesett hozzá, de végül
feladta, hogy felhívja magára a
figyelmét. Inkább leült a reggeli lappal,
amelyet eddig még nem volt ideje
elolvasni.
– Nem sok tárgyi bizonyíték van,
amelyen el lehet indulni – mondta Erica,
végighúzva az ujját a helyszínelők
jelentésén.
– Nem, elég gyérnek látszik – bólintott
Patrik, és letette az újságot. –
A könyvtárban nem volt más
ujjlenyomat, mint Eriké és Axelé, na meg
a két fiúé, aki megtalálta a holttestet.
Semmi sem hiányzik, és a lábnyomok is
az övék. A gyilkos fegyver az íróasztal
alatt hevert. A gyilkos fegyver, amely
kéznél volt, hogy úgy mondjam.
– Nem előre megfontolt gyilkosság,
más szavakkal. Valószínűbb, hogy
hirtelen felindulásból követték el –
mélázott el Erica.
– Igen, hacsak az illető nem tudott a
kő mellszoborról az ablakpárkányon,
természetesen. – Patrik fejébe megint
szöget ütött egy gondolat, amely néhány
napja jutott eszébe. – Mondd csak, mikor
is mentél át Erik Frankelhez, hogy
megmutasd neki az érmet?
– Miért kérdezed? – érdeklődött
Erica, és úgy tűnt, gondolatban még
mindig máshol jár.
– Nem is tudom. Talán nem is fontos.
De jó lenne tudni.
– Azelőtt, hogy a Nordens Ark
Vadasparkba mentünk Majával – mondta
Erica, még mindig az iratokat
lapozgatva. – Az nem június harmadika
volt? Mert akkor másodikán voltam
Eriknél.
– Mondott valamit az éremről?
Mondott valamit, amíg ott voltál?
– Azonnal szóltam volna, amint
hazaértem, ha mondott volna valamit –
felelte Erica. – De nem, csak annyit
közölt, hogy szeretné alaposabban
megvizsgálni, mielőtt nyilatkozik.
– Szóval még mindig nem tudod,
milyen náci érem?
– Nem – válaszolta Erica, és
érdeklődő pillantást vetett Patrikra. – De
ki kell derítenem. Holnap kitalálom,
hogyan csináljam.
Újra a mappának szentelte a
figyelmét, megnézegette a helyszínről
készült felvételeket. Felkapta a kupac
tetején lévő képet, és hunyorított.
– Lehetetlen… – motyogta, majd
talpra szökkent, és felviharzott az
emeletre.
– Mi van? – kérdezte Patrik, de nem
válaszolt.
Egy pillanattal később visszatért, egy
nagyítót lóbálva.
– Mit művelsz? – kérdezte Patrik, és a
feleségét kémlelte az újság fölött.
 – Nem vagyok biztos benne. Lehet,
hogy semmiség, de… Olyan, mintha
valaki lefirkantott volna valamit a
jegyzettömbre Erik íróasztalán. De nem
igazán látom…
Közelebb hajolt a fényképhez, és a
nagyítót a kis fehér folt fölé helyezte,
amely a jegyzettömb volt.
– Szerintem az áll itt… – Megint
hunyorított. – Szerintem az áll itt, hogy
Ignoto militi.
– Igen? És az meg mit jelent? –
tudakolta Patrik.
– Nem tudom. A hadsereghez lehet
köze szerintem. Talán semmiség. Csak
valami firka – mondta, és csalódottnak
hangzott.
– Erica… – Patrik letette az újságot,
és oldalra hajtotta a fejét. –
Elbeszélgettem egy kicsit Martinnal,
amikor áthozta a mappát. És kért tőlem
egy szívességet.
Jó, igazából ő maga ajánlotta fel a
segítségét, de Ericának nem kellett
mindent tudnia. Patrik megköszörülte a
torkát, és folytatta:
– Megkért, hogy nézzek utána
valakinek Göteborgban, akinek Erik
Frankel rendszeresen pénzt utalt át.
Ötven éve minden hónapban.
– Ötven éve? – vonta fel a
szemöldökét Erica. – Ötven éve fizetett
valakinek? Mi a fene ez? Zsarolás?
Képtelen volt leplezni, hogy
izgalmasnak találja az ötletet.
– Ki tudja? Lehet, hogy semmiség,
de… Szóval Martin megkérdezte, hogy
átugranék-e Göteborgba, és utánanéznék-
e.
– Persze. Én is megyek – mondta
Erica lelkesen.
Patrik rábámult. Nem kifejezetten ezt
a választ várta.
– Ööö, talán… – dadogta, miközben
azt latolgatta, van-e valami oka annak,
hogy ne vigye magával a feleségét.
Végtére is ez csak egy rutinfeladat
volt, utána kell járnia egy banki
átutalásnak, szóval nem lehet belőle
gond.
– Jó, gyere. Utána pedig beugrunk és
meglátogatjuk Lottát, hogy Maja láthassa
az unokatestvéreit.
– Remek! – mondta Erica. Kedvelte
Patrik testvérét. – És talán találok
valakit Göteborgban, aki tud nekem
mondani valamit az éremről.
– Lehetséges. Telefonálj körbe
délután, és kérdezd meg, ki ért az efféle
dolgokhoz.
Patrik felkapta az újságot, és folytatta
az olvasást. Jól ki kell használnia az
idejét, mielőtt Maja felébred.
Erica fogta a nagyítót, és még egyszer
megnézte a jegyzettömböt Erik asztalán.
Ignoto Militi. Valami kavargott a
tudattalanjában.

Ezúttal csak fél óráig tartott, mire

ráérzett a lépésekre.
– Jó, Bertil! – mondta Rita
elismerően, és még jobban megszorította
a kezét. – Érzem, hogy kezdesz belejönni
a dologba.
– Nem rossz, mi? – kérdezte Mellberg
szerényen. – Mindig is volt tehetségem a
tánchoz.
– Tényleg van – mondta a nő, és
rákacsintott. – Hallottam, hogy együtt
kávéztál Johannával.
Mosolygott, ahogy felnézett rá. Ez is
olyan dolog volt, amit Mellberg
vonzónak talált benne. Sosem számított
különösen magasnak, de mivel Rita
olyan apró volt, mellette óriásnak érezte
magát.
– Csak felétek sétáltam… – mondta
zavartan. – És megláttam Johannát, aki
megkérdezte, felugranék-e egy kávéra.
– Ó, értem. Csak felénk sétáltál –
nevetett Rita, ahogy a salsa ritmusára
andalogtak. – Kár, hogy nem voltam
otthon, amikor felénk sétáltál. De
Johanna mondta, hogy jól elvoltatok.
– Igen, kedves lány – felelte
Mellberg, és újra felidézte, hogyan
rugdosta a baba a kezét. – Nagyon
kedves.
– Nem könnyű nekik – sóhajtott Rita.
– És kezdetben nekem sem volt egyszerű
hozzászoknom a gondolathoz. De talán
már azelőtt tudtam, hogy Paula hazahozta
volna Johannát bemutatni. Most már
majdnem tíz éve vannak együtt, és hát,
őszintén meg kell mondanom, senki mást
nem látnék szívesebben Paula mellett.
Tökéletesek egymásnak, és a tény, hogy
mindketten nők, nem igazán számít.
 – De Stockholmban talán könnyebb
lenne. Mármint elfogadtatniuk magukat –
mondta Mellberg óvatosan. Aztán
szentségelt egyet, mert Rita lábára lépett.
– Ott megszokottabb, úgy értem. Amikor
tévézem, az az érzésem, hogy
Stockholmban minden második ember
meleg.
– Hát ezt azért nem mondanám –
nevetett Rita. – De persze kicsit
aggódtunk, amikor ideköltöztünk. De azt
kell mondanom, kellemesen
meglepődtem. Szerintem a lányoknak
eddig még semmi gondjuk nem adódott.
Persze lehet, hogy az emberek még nem
vették észre. De majd átkelünk a hídon,
ha odaérünk. Mert mit tehetnének? Ne
éljenek? Ne költözzenek oda, ahová
szeretnének? Nem, néha az embernek
mernie kell ugrani egyet az ismeretlenbe.
Hirtelen szomorúnak látszott, mintha
valami messzi dologra meredne
Mellberg válla fölött.
Mellberg úgy érezte, tudja, miről
beszél Rita.
– Nehéz volt? Elmenekülni? –
kérdezte elővigyázatosan.
Általában mindent elkövetett, hogy
kerülje a kényes kérdéseket, csak akkor
tette fel őket, ha elvárták tőle, és sosem
érdekelte a válasz. De most tényleg tudni
akarta.
– Egyszerre volt nehéz és könnyű –
felelte Rita, és Mellberg a sötét
szemében látta, hogy olyan dolgokon
ment keresztül, amilyeneket ő elgondolni
sem tud. – Könnyű volt magam mögött
hagyni azt, amivé az országom lett. De
nehéz volt elhagyni azt az országot,
amely a hazám volt valamikor.
Egy pillanatra Rita kiesett a
ritmusból, és megállt, a keze még mindig
Mellbergében. Aztán felcsillant a szeme,
elhúzta a kezét, és hangosan tapsolt
egyet.
– Itt az idő, hogy megtanuljuk a
következő lépést. A forgást. Bertil segít
megmutatni.
Újra megfogta Mellberg kezét, majd
megmutatta neki a lépéseket, amelyeket
el kell sajátítania, hogy átpördítse őt a
karja alatt. Nem volt egyszerű,
Mellbergnek összeakadt a keze és a
lába. De Rita nem veszítette el a
türelmét. Újra és újra megmutatta,
mígnem Bertil és a többi pár rá nem
érzett.
– Most már jó lesz – mondta Rita, és
felnézett Mellbergre.
A férfi azon gondolkodott, vajon csak
a táncra értette-e. Vagy valami másra is.
Az utóbbiban reménykedett.

Odakint sötétedni kezdett. A lepedő a

kórházi ágyon suhogott, ahányszor csak
megmoccant, ezért próbált mozdulatlan
maradni. Szerette a teljes csendet.
A kinti zajokkal nem tehetett semmit:
hangok, emberek, akik arra jártak, tálcák
zörgése. De idebent igyekezett olyan
teljes csöndet teremteni, amilyet csak
tudott. Hogy a csendet a lepedő suhogása
se törje meg.
Herman kibámult az ablakon. Ahogy
sötétedett, fokozatosan kirajzolódott az
arca az üvegtáblán. Látta, milyen
szánalmas figura. Egy apró, ősz
öregember, ritkuló hajjal és ráncos
arccal, aki fehér kórházi ruhát visel.
Mintha pusztán Britta kölcsönzött volna
neki némi tekintélyt. Britta adott neki
méltóságot, amely kitöltötte. Britta adott
értelmet az életének. És most az ő
hibája, hogy meghalt.
Ma bejöttek hozzá a lányai. Nagy
hűhót csaptak körülötte, megölelték,
aggódó szemmel nézték, és aggódó
hangon szóltak hozzá. De neki ahhoz se
volt ereje, hogy rájuk nézzen. Félt, hogy
meglátják a bűntudatot a tekintetében.
Meglátják, mit tett. Mit okozott.
Régóta őrizték a titkot. Ő és Britta.
Megosztották, elrejtették, vezekeltek
érte. Legalábbis ezt hitte. De amikor
Britta beteg lett, s a védelme elkezdett
felmorzsolódni, Herman a tisztánlátás
egy pillanatában rájött, hogy
lehetetlenség bármiért is megbűnhődni.
Előbb vagy utóbb az embert utoléri a
sorsa. Nem lehet elrejtőzni. Nem lehet
elmenekülni. Bolond módon azt hitték,
hogy elég jó életet élni, jó embernek
lenni. Szeretni a gyerekeiket, felnevelni
őket, hogy ők is képesek legyenek
szeretni, viszonzásképpen. És végül
meggyőzték magukat róla, hogy a jó, amit
tettek, elhomályosította a rosszat.
Megölte Brittát. Miért nem értik meg?
Tudta, hogy beszélni fognak vele,
mindenfélét kérdeznek majd tőle,
vallatják. Miért nem tudják csak úgy
elfogadni a helyzetet?
Megölte Brittát. És nem maradt
semmije.
***

– Van valami elképzelésed, ki lehet ez?

Vagy miért fizetett neki Erik annyi éven
át? – kérdezte Erica, ahogy közeledtek
Göteborg felé.
Maja csodásan viselkedett, a hátsó
ülésen ült, és mivel fél kilenc előtt útnak
indultak otthonról, már tízre beértek a
városba.
– Nem, csak annyit tudunk róla,
amennyit te is láttál. – Patrik a műanyag
tokban lévő papírok felé biccentett,
amelyek Erica ölében pihentek.
– Wilhelm Fridén, Göteborg,
Vasagatan 38. Született 1924. október 3-
án – olvasta fel Erica.
– Ez minden. Tegnap este röviden
beszéltem Martinnal, aki semmiféle
fjällbackai kötődést nem talált, ahogy a
bűnügyi nyilvántartásban sincs róla
semmi. Semmi. Szóval ez igazi vaktában
lövöldözés. Apropó, mikorra is
beszélted meg a találkozót a fickóval,
aki megnézi az érmet?
– Délre, a régiségboltjában – felelte
Erica, és megérintette a zsebét, amelybe
a puha rongyba bugyolált kitüntetést
süllyesztette, hogy biztonságban legyen.
– Itt maradtok Majával a kocsiban,
amíg beszélek Wilhelm Fridénnel, vagy
inkább jártok egyet? – kérdezte Patrik,
amikor lehúzódott a Vasagatanon.
– Tessék? – kérdezte Erica sértett
hangon. – Természetesen veled megyek.
– Nem lehet. Mi lesz Majával? –
tudakolta Patrik félszegen, noha már
most tudta, hogy fog folytatódni ez a
beszélgetés. És hogy fog végződni.
– Ha elvihetted egy bűnügyi
helyszínre meg a rendőrségre, akkor
simán velünk jöhet, amíg beszélünk egy
több mint nyolcvanéves bácsival –
mondta Erica, és a hangja egyértelművé
tette, hogy vitának helye nincs.
– Jó – válaszolta Patrik egy sóhaj
kíséretében.
Tudta, hogy veszített.
 A lakás egy századfordulón épített ház
harmadik emeletén volt. A csengetésre
egy hatvanas férfi nyitott ajtót. Közben
kíváncsi pillantást vetett rájuk.
– Igen? Miben segíthetek?
Patrik felmutatta a rendőrjelvényét.
– Patrik Hedström vagyok, és a
tanumshedei rendőrségtől jöttem. Lenne
néhány kérdésem egy bizonyos Wilhelm
Fridénnel kapcsolatban.
– Ki az? – A lakásból egy halk női
hangot hallottak.
A férfi megfordult, és bekiáltott.
– A rendőrség. Apáról akarnak
kérdezni.
Aztán ismét Patrikra nézett.
– El nem tudom képzelni, mi az
ördögért érdekli apa a rendőrséget, de
jöjjenek be.
Oldalra lépett, és beengedte őket,
majd felvonta a szemöldökét, amikor
megpillantotta Maját Erica karjában.
– Elég fiatalon foglalkoztatja őket a
rendőrség manapság – jegyezte meg a
férfi vidáman.
Patrik feszengve elmosolyodott.
– A feleségem, Erica Falck és a
lányunk, Maja. Ööö… A feleségem
személyes okokból érdeklődik az eset
iránt, amelyben nyomozunk, és… –
Patrik elhallgatott.
Úgy tűnt, nincs rá jó magyarázat, miért
viszi magával egy rendőrtiszt a feleségét
és a gyerekét egy kihallgatásra.
– Elnézést! Be kellett volna
mutatkoznom. Göran Fridén vagyok, és
az apámról szeretnének kérdezni.
Patrik kíváncsian szemlélte a férfit.
Középmagas volt, a haja ősz, enyhén
hullámos, a szeme kék és barátságos.
– És itthon van az apja? – kérdezte
Patrik, miközben követték Görant végig
az előszobán.
– Attól tartok, kicsit elkéstek, ha az
apámnak szeretnének kérdéseket feltenni.
Két hete halt meg.
– Ó – nyögte Patrik meglepetten.
Nem ezt a választ várta. Meg volt
győződve róla, hogy a férfi –
előrehaladott kora ellenére – még él,
mert a neve nem volt rajta az elhunytak
listáján a nyilvántartásban. De ennek
kétségkívül az az oka, hogy csak
nemrégiben halt meg. Köztudott, hogy
eltart egy ideig, mire az adatok
bekerülnek a nyilvántartásba.
Borzalmasan csalódottnak érezte magát.
Lehet, hogy ez a nyom, amely a
megérzése szerint fontos volt, máris
kihűlt?
– De az anyámmal beszélhetnek, ha
akarnak – mondta Göran, és a nappaliba
tessékelte őket. – Nem tudom, miről van
szó, de ő talán tud segíteni.
Egy apró, törékeny nő, akinek hófehér
haja volt, felkelt a kanapéról, és átjött a
szobán, hogy kezet rázzon velük.
– Märta Fridén. – Zavartan nézte őket,
majd széles mosolyra húzódott a szája,
amikor meglátta Maját. – Hát, szia! Jaj,
de édes kislány! Mi a neve?
– Maja – felelte Erica büszkén, és
rögtön megkedvelte Märta Fridént.
– Szia, Maja! – mondta Märta, és
megsimogatta a gyerek arcát.
Maja boldogan ragyogott a figyelem
középpontjában, aztán rúgkapálni
kezdett, hogy tegyék le, amikor
megpillantott egy régi babát a kanapén.
– Nem, Maja – szólt rá Erica
szigorúan, és igyekezett megfékezni a
kicsit.
– Semmi baj. Hagyja, hadd nézze meg
közelebbről – mondta Märta, és
legyintett egyet. – Nincs itt semmi, amire
vigyázni kellene. Amióta Wilhelm
meghalt, tudatosodott bennem, hogy a
sírba úgysem vihetünk magunkkal
semmit.
A szemében szomorúság csillant, mire
a fia mellé lépett, hogy átkarolja.
– Ülj le, anya! Főzök a vendégeinknek
egy kávét, amíg te elbeszélgetsz velük.
Märta figyelte, ahogy kimegy a
szobából a konyha felé.
– Derék fiú – mondta. – Nem akarok a
terhére lenni. Hagyni kell, hogy a
gyerekek a maguk életét élhessék.
A jósága fogja sírba tenni. Wilhelm
olyan büszke volt rá!
Úgy tűnt, elveszett az emlékeiben egy
pillanatra, de aztán Patrikhoz fordult.
– És miért akart a rendőrség
Wilhelmmel beszélni?
Patrik megköszörülte a torkát. Úgy
érezte, vékony jégen táncol. Talán éppen
arra készül, hogy olyan dolgokat hozzon
napvilágra, amelyekről ennek a kedves,
öreg hölgynek jobb lenne nem tudnia. De
nem volt választása. Habozva azt
mondta:
– Nos, az a helyzet, hogy odafent
Fjällbackában egy gyilkossági ügyben
nyomozunk. A tanumshedei rendőrségtől
jöttem, tudja, és Fjällbacka a tanumi
körzethez tartozik.
– Jóságos ég! Gyilkosság? – ráncolta
Märta a homlokát.
– Igen, egy Erik Frankel nevű férfit
gyilkoltak meg – felelte Patrik, és
szünetet tartott, hogy lássa, kivált-e a
név valamiféle reakciót.
De úgy látta, Märtának nem ismerős.
– Erik Frankel? Sosem hallottam róla.
És hogy jutottak el Wilhelmhez? –
Előrehajolt, és érdeklődéssel figyelt.
 – Hát, ööö… tudja – habogott Patrik
–, úgy áll a helyzet, hogy ez az Erik
Frankel majd ötven éven át havonta utalt
át pénzt Wilhelm Fridénnek. A férjének.
És persze érdekelne minket, hogy miért,
és hogy milyen kapcsolat volt kettejük
között.
– Hogy Wilhelm pénzt kapott egy
fjällbackai embertől, bizonyos Erik
Frankeltől? – Märta meglepődése
őszintének tűnt.
Ebben a pillanatban Göran is
visszajött, kezében egy tálca három
kávéscsészével.
– Nos, miről van szó? – kérdezte, és
érdeklődő pillantást vetett rájuk.
Az anyja válaszolt.
– Azt mondják, egy bizonyos Erik
Frankel, akit holtan találtak, minden
hónapban fizetett az apádnak az elmúlt
ötven évben.
– Hogy mi? – kiáltott fel Göran, amint
leült a kanapéra, az anyja mellé. –
Apának? De miért?
– Hát mi is ezt szeretnénk kideríteni –
felelte Patrik. – Abban bíztunk, hogy
Wilhelm majd megmondja nekünk.
– Baba – gügyögte Maja boldogan,
ahogy a régi babát Märtának nyújtotta.
– Igen, baba – válaszolta Märta
mosolyogva. – Az enyém volt, amikor
kicsi voltam.
Maja gyengéden átölelte a babát.
Märta alig tudta levenni a szemét a
kislányról.
– Milyen elbűvölő gyerek! – mondta,
és Erica lelkesen bólintott.
– Mekkora összegről beszélünk? –
kérdezte Göran Patrikra meredve.
– Nem nagyról. Az elmúlt néhány
évben havi kétezer koronáról. De
fokozatosan nőtt az évek alatt, láthatóan
lépést tartott az inflációval. Vagyis noha
az összeg változott, a tényleges értéke
állandó volt.
– De miért nem beszélt nekünk apa
soha erről? – kérdezte Göran az anyját.
A nő megrázta a fejét.
– Elképzelésem sincs. De Wilhelmmel
sosem beszélgettünk pénzügyekről.
Ezeket a dolgokat ő intézte, míg én
elláttam a háztartást. Ez így volt
megszokott a mi nemzedékünknek. Így
osztottuk fel a munkát. Ha nem lennél,
Göran, teljesen elvesznék a banki
ügyintézésekben, a hitelekben meg az
ilyesmikben. – Megszorította a fia kezét.
– Örülök, hogy segíthetek, anya,
tudod.
– Van valamiféle pénzügyi kimutatása,
amelyre vethetnénk egy pillantást? –
kérdezte Patrik, de elég kiábrándultnak
hangzott.
Abban reménykedett, hogy minden
kérdésére választ kap a rejtélyes havi
átutalásokkal kapcsolatban, de úgy
festett, zsákutcába jutott.
– Nem tartunk idehaza ilyen
papírokat. Az ügyvédünknél van minden
– szabadkozott Göran. – De
megkérhetem, hogy csináljanak róluk
másolatot, és küldjék el maguknak.
 – Nagyra értékelnénk – felelte Patrik,
és kezdtek újraéledni a reményei.
Talán mégis zöld ágra tudnak vergődni
ezzel.
– Jaj, bocsássanak meg, teljesen
kiment a fejemből a kávé! – mondta
Göran, és felállt a kanapéról.
– Mennünk kell úgyis – közölte Patrik
az órájára nézve. – Ne fáradjanak
miattunk.
– Sajnálom, hogy nem segíthettünk
többet. – Märta oldalra billentette a
fejét, és Patrikra mosolygott.
– Semmi gond, olykor így alakulnak a
dolgok. És fogadják részvétemet –
mondta Patrik. – Remélem, nem
okoztunk nagy kellemetlenséget, hogy
idejöttünk kérdezősködni nem sokkal
a… Nem tudtuk.
– Ugyan, semmi baj – legyintett Märta
a mentegetőzésre. – Úgy ismertem
Wilhelmet, mint a tenyeremet, és bármit
jelentettek is ezek az átutalások,
biztosíthatom magukat, hogy nem volt
mögötte semmi törvénytelen vagy
etikátlan. Úgyhogy azt kérdeznek, amit
akarnak, és ahogy Göran mondta,
gondoskodni fogunk róla, hogy
megkapják az iratokat. Sajnálom, hogy
nem tudtam segíteni.
Mindenki felállt, és kiment az
előszobába. Maja még mindig fogta a
babát, s magához ölelte.
– Maja, édesem, a babát nem
hozhatod. – Erica megacélozta magát az
elkerülhetetlen bömböléssel szemben.
 – Tartsa csak meg – mondta Märta, és
megsimogatta a mellette elsétáló Maja
buksiját. – Ahogy mondtam, a sírba
semmit nem vihetek magammal, és már
túl öreg vagyok ahhoz, hogy babázzam.
– Biztos? – hebegte Erica. – Olyan
régi, és biztos sok emlék…
– Az emlékek itt vannak – mondta
Märta, és megütögette a homlokát. –
Nem kézzelfogható tárgyakban. Semmi
sem tenne boldogabbá, mint a tudat, hogy
egy kislány újra játszani fog Gretával.
Biztos vagyok benne, hogy az a szegény
baba borzalmasan unatkozott eddig egy
öregasszony mellett ücsörögve egy
kanapén.
– Hát akkor köszönjük. Nagyon
köszönjük! – válaszolta Erica, és
kínosan érezte magát, amiért annyira
megindította a dolog, hogy vissza kellett
pislognia a könnyeit.
– Nagyon szívesen. – Märta újból
megsimogatta Maja fejét, aztán a fiával
együtt az ajtóhoz kísérte őket.
Az utolsó dolog, amit Erica és Patrik
látott, mielőtt az ajtó becsukódott
mögöttük, az volt, hogy Göran gyengéden
az anyja vállára teszi a kezét, és
megcsókolja a feje búbját.

Martin otthon volt, és nyugtalanul járkált

fel s alá. Pia dolgozott, és amióta
magára maradt a lakásban, képtelen volt
másra gondolni, mint az esetre. Olyan
volt, mintha a felelősségtudata a
tízszeresére nőtt volna, mert Patrik
gyesen volt, és szinte biztos volt benne,
hogy rá hárul a feladat. Gyengeségnek
fogta fel, hogy kénytelen volt Patrik
segítségét kérni. De hát olyan nagyon
megbízott kollégája ítéletében – talán
sokkal inkább, mint a sajátjában. Néha
elgondolkodott, hogy lesz-e valaha
önbizalma a munkában. A háttérben
mindig ott ólálkodott a kétely, a
bizonytalanság, amely azóta kísérte,
hogy elvégezte a rendőrtisztit. Tényleg
alkalmas erre a munkára? Meg tudja
tenni, amit elvárnak tőle?
Szobáról szobára járt, és rágódott.
Rájött, hogy a munkával kapcsolatos
bizonytalansága csak súlyosbodott
azáltal, hogy élete legnagyobb
kihívásával kell szembenéznie, és nem
volt biztos abban, hogy tudja-e kezelni
azt a felelősséget is. Mi van, ha nem áll
majd a helyzet magaslatán? Mi van, ha
nem tudja annyira támogatni Piát,
amennyire szüksége lenne rá? Mi van, ha
nem boldogul azzal, amit apaként
elvárnak majd tőle? Mi van, ha… Mi
van, ha… A fejében egyre gyorsabban és
gyorsabban kavarogtak a gondolatok, és
végül ráeszmélt, hogy csinálnia kell
valamit, különben még becsavarodik.
Fogta a kabátját, bepattant a kocsiba, és
délre indult.
Először nem is tudta, hová tart, de
ahogy Grebbestad felé közeledett,
világossá vált számára. Az a hívás
zavarta, amelyet Brittáék házából
kezdeményeztek Frans Ringholm
irányába. Mindkét nyomozás során
ugyanazokba az emberekbe botlottak, és
noha úgy tűnt, az esetek párhuzamosak,
Martinnak az volt a zsigeri megérzése,
hogy egy ponton kereszteződnek. Miért
hívta fel Herman vagy Britta Franst
júniusban, nem sokkal Erik halála előtt?
Csak egy hívás volt tőlük a listán, június
negyedikén. Nem volt hosszú
beszélgetés. Két perc és harminchárom
másodperc. Martin megjegyezte az
adatokat. De miért vették fel a
kapcsolatot Fransszal? Olyan egyszerű
lenne, ahogy Axel mondta? Britta a
betegsége miatt fel akarta újítani a régi
barátságokat? Újra kapcsolatba akart
lépni azokkal az emberekkel, akikkel –
minden bizonnyal – hatvan éve nem
beszélt? Az emberrel tényleg gonosz
játékot űzhet az elméje, de… Nem, itt
valami másról volt szó. Valami másról,
amire nem sikerült rájönnie. És nem
fogja feladni, amíg meg nem tudja, mi az.
Frans éppen kifelé tartott, amikor a
lakásajtóban összefutott Martinnal.
– Miben segíthetek ezúttal? – kérdezte
udvariasan.
– Csak néhány kérdésem lenne még.
– Éppen a napi sétámra indultam. Ha
beszélni szeretne velem, elkísérhet.
Senki kedvéért nem mondok le a
sétámról. Így maradok formában. – A víz
felé indult, és Martin követte.
– Szóval nem gond, hogy egy
rendőrrel látják? – kérdezte, és fanyarul
rámosolygott.
 – Tudja, annyit voltam már
börtönőrökkel, hogy megszoktam az
ilyesféle társaságot – válaszolta Frans, s
a szemében vidám fény villant. – Szóval,
mit akart kérdezni? – tudakolta aztán, és
minden jókedv elillant belőle.
Martinnak kocognia kellett, hogy
lépést tartson vele. Az öregfiú gyors
tempót diktált.
– Nem tudom, hallott-e róla, de történt
még egy gyilkosság Fjällbackában.
Frans lelassított egy pillanatra, aztán
újra megszaporázta a lépteit.
– Nem, erről nem tudok. Kit öltek
meg?
– Britta Johanssont. – Martin
figyelmesen nézte Franst.
– Brittát? – kérdezte Frans, és oldalra
fordította a fejét, hogy Martinra
nézhessen. – Hogyan? Ki?
– A férje azt mondja, ő tette. De én
kétlem.
Frans összerezzent.
– Herman? De miért? Nem hiszem el!
– Ismeri Hermant? – kérdezte Martin,
és igyekezett nem kimutatni, milyen
fontos lehet ez a válasz.
– Nem, nem igazán – felelte Frans, és
a fejét rázta. – Igazából csak egyszer
találkoztam vele. Júniusban felhívott,
elmondta, hogy Britta beteg, és látni
óhajt.
– Nem tartotta ezt egy kicsit
furcsának? Tekintve, hogy az elmúlt
hatvan évben nem találkoztak – kérdezte
Martin, miközben meg sem kísérelte
leplezni a kétkedését.
– De, természetesen, furcsállottam. De
Herman elmondta, hogy Britta
Alzheimer-kórban szenved, és nem ritka
az ilyen betegeknél, hogy visszatérnek a
múltbéli emlékeikhez, és sokat
gondolnak azokra, akik egykor fontosak
voltak nekik. A mi kis csapatunk együtt
nőtt fel, tudja, mi sokat voltunk együtt.
– Kik is?
– Én, Britta, Erik és Elsy Moström.
– Akik közül kettőt néhány hónap
különbséggel meggyilkoltak – mondta
Martin, lihegve az ügetéstől. – Nem
gondolja, hogy ez különös egybeesés?
Frans a láthatárt kémlelte.
– Mire majd olyan öreg lesz, mint én,
elég sok különös egybeesést fog látni
ahhoz, hogy tudja: meglehetősen gyakori
az ilyesmi. Mellesleg azt mondta, a férj
bevallotta a gyilkosságot. Gondolják,
hogy ő ölte meg Eriket is? – Frans
Martinra nézett.
– Pillanatnyilag nem gondolunk
semmit. De azon fennakadtam, hogy négy
emberből kettő ilyen gyors
egymásutánban lett gyilkosság áldozata.
– Ahogy mondtam, a különös
egybeesésekben nincs semmi különös.
Puszta véletlenek. Végzet.
– Ez elég filozofikusan hangzik egy
olyan embertől, aki élete java részét
börtönben töltötte. Az is a merő
véletlennek vagy a sorsnak volt
köszönhető?
A hangja csípőssé vált, és Martin
kénytelen volt inteni magát, hogy ne
keverje bele ebbe a személyes érzelmeit.
De az elmúlt héten szembesült azzal,
milyen hatással volt Paulára mindaz,
amit Frans Ringholm képviselt, és
nehezére esett elrejteni a viszolygását.
– A véletlennek és a sorsnak ahhoz
semmi köze. Amikor ezt az utat
választottam, felnőtt voltam, aki képes
döntéseket hozni. És persze így utólag
azt kell mondanom, voltak dolgok,
amelyeket nem kellett volna
megtennem… És más utat kellett volna
választanom.
Frans megállt, és Martin felé fordult.
– De erre nincs lehetőség, amíg éljük
az életünket, nem igaz? – kérdezte, és
újból nekiindult. – Nincs lehetőség előre
látni a dolgokat. Döntöttem, ahogy
döntöttem. Azt az életet éltem, amelyet
én választottam. És megfizettem érte.
– És mi a helyzet a nézeteivel? Azokat
is maga választotta? – Martin hirtelen
ráeszmélt, hogy tényleg kíváncsi arra,
milyen választ fog kapni. Nem értette
azokat az embereket, akik képesek az
emberiség egy egész csoportját
megbélyegezni. Nem értette, hogyan
tekinthetik a nézeteiket létjogosultnak. És
miközben undorral töltötték el, kíváncsi
is volt arra, mi mozgatja őket.
Úgy tűnt, Frans észrevette az
őszinteséget a kérdésben, és egy darabig
fontolóra vette a választ.
– Kiállok a véleményem mellett –
mondta végül. – Látom, hogy valami baj
van a társadalmunkkal, én így
értelmezem a rosszat. És
kötelességemnek érzem, hogy
hozzájáruljak a megoldáshoz.
– De egy egész etnikai csoportot
hibáztatni… – Martin megcsóválta a
fejét.
Egyszerűen nem értette ezt a
gondolkodásmódot.
– Elköveti azt a hibát, hogy
egyénekként tekint az emberekre – felelte
Frans szárazon. – Nem azok vagyunk.
Egy csoport részei vagyunk. Egy
kollektív entitás részei. És ezek a
csoportok mindig is harcoltak
egymással, harcoltak a világrendben
elfoglalt rangért. Lehet, hogy azt kívánja,
bárcsak máshogy lenne, de így van. És
noha én nem alkalmazok erőszakot, hogy
biztosítsam a helyem a világban, túlélő
vagyok. Valaki, aki a végén a világrend
győztese lesz. És mindig a győztesek
írják a történelmet.
Elhallgatott, és Martinhoz fordult, akit
kirázott a hideg, hiába izzadt a gyors
tempótól. Volt valami elképzelhetetlenül
ijesztő abban, hogy ilyen fanatikus
meggyőződéssel kellett szembenéznie.
Nincs az az ésszerűség a világon, amely
valaha is meggyőzhetné Franst és a
hasonszőrűeket, hogy torzan látják a
valóságot. Csak azt lehet tenni, hogy
korlátozzák, kiközösítik őket, mérséklik
a számukat. Martin mindig is azt hitte,
hogy ha vitába bonyolódhatna valakivel,
végül elérné a magot, amelyet
megváltoztathat. De Frans szemében azt
látta, hogy a magot olyan keményen védi
a harag és a gyűlölet, hogy lehetetlen
lesz hozzáférni.
 Fjällbacka, 1944.

Ez nagyon finom! – mondta Vilgot,

miközben még egy adag sült makrélát
szedett magának. – Nagyon finom, Bodil!
A nő nem válaszolt, csak
megkönnyebbülten lehorgasztotta a fejét.
Mindig hálát érzett, ha a férje
jókedvében volt, és elégedett volt vele.
– Vésd az eszedbe, fiam! – bökött
Vilgot a villával Fransra. – Ha úgy
döntesz, megnősülsz, győződj meg róla,
hogy a lány otthonosan mozog-e a
konyhában, és jó-e az ágyban.
Vilgot hangosan nevetett, látni lehetett
a nyelvét a szájában.
– Vilgot! – szólt rá Bodil, és vetett rá
egy pillantást, habár egy alázatos
tiltakozásnál többre nem merte
ragadtatni magát.
– Ugyan már! Jobb, ha a fiú
megtanulja ezeket a dolgokat – mondta a
férfi, és a szájába kanalazott egy nagy
adag krumplipürét. – Egyébként pedig
büszke lehetsz az apádra ma, Frans.
Most hívtak Göteborgból, és
tájékoztattak, hogy annak a zsidónak,
Rosenbergnek a cége tönkrement, hála
annak, hogy minden üzletet elcsakliztam
előle tavaly. Ehhez mit szólsz? Ezt meg
kell ünnepelni! Így kell bánni velük.
Térdre kell kényszeríteni őket, egyiket a
másik után, vagy anyagilag, vagy
korbáccsal.
Akkorát hahotázott, hogy a hasa is
beleremegett. A vaj a halról kifröcsögött
a száján, és az állán fénylett.
– Nem lesz könnyű talpon maradnia,
főleg manapság – mondta Bodil, aki
képtelen volt lakatot tenni a szájára.
De amint kiejtette a szavakat, azonnal
észrevette, hogy hibát követett el.
– Pontosan mire céloztál ezzel,
szívem? – kérdezte Vilgot,
megtévesztően udvariasan, miközben
letette a villáját és a kését. – Mert ha
rokonszenvezel egy ilyennel, szeretném
tudni, hogy jutottál erre a nézetre.
– Dehogy! Nem céloztam semmire –
mondta a nő, és lesütötte a szemét, abban
bízva, hogy a megadás eme jele hatásos
lesz.
De Vilgot szeme villogott.
– Nem, nem, érdekel, hogy mi a
mondanivalód. Gyerünk, ki vele!
Frans egyikükről a másikukra nézett,
az anyjáról az apjára, miközben a
gyomra görcsbe rándult. Látta, ahogy az
anyja reszketni kezd, amikor Vilgot
rászegezte a pillantását. Látta az üveges
tekintetet az apja szemében, a tekintetet,
amelyet már annyiszor látott. Fontolóra
vette, ne mentse-e ki magát, de rájött,
hogy már túl késő.
Bodil hangja remegett, és többször is
nagyot kellett nyelnie, mielőtt idegesen
azt mondta:
– Csak a családjára gondoltam. Hogy
nehéz lesz új megélhetést találniuk
manapság.
– Egy zsidóról beszélgetünk, Bodil! –
Vilgot hangja figyelmeztető volt, és a
férfi olyan lassan beszélt, mintha egy
gyerekhez szólna.
És ez volt az a hangnem, amely
feltüzelt valamit a feleségében. Bodil
felemelte a fejét, és egy árnyalatnyi
daccal kijelentette:
– A zsidók is emberek. Etetniük kell a
gyerekeiket, pont úgy, mint nekünk.
Frans szeretett volna ráordítani az
anyjára, hogy fogja be, és ne beszéljen
így az apjával. Abból semmi jó sem sül
ki, ha így beszél vele. Mi a fene ütött
belé? Hogy mondhatott neki ilyesmit?
Egy zsidó védelmében? Hogy érhette
meg ez azt az árat, amelyet – Frans
tudtával – fizetnie kell érte? Hirtelen
oktalan gyűlöletet érzett az anyja iránt.
Hogy lehetett ilyen ostoba? Nem tudta,
hogy Vilgottal nem szabad ujjat húzni?
Jobb, ha az ember fejet hajt, és csinálja,
amit Vilgot mond, nem áll ellen. Akkor
megússza egy időre. De ez az ostoba,
ostoba nő azt az egyetlen dolgot vágta
Vilgot képébe, amelyet soha senki nem
vághat Vilgot képébe: az ellenszegülés
szikráját. Frans megremegett a
gondolatra, hogy ez a parányi szikra meg
fogja gyújtani a lőporos hordót.
Először teljes csend honolt a
helyiségben. Vilgot a feleségére meredt,
és úgy tűnt, képtelen felfogni, amit
hallott. A nyakán lüktetett egy ér, és
Frans látta, hogy ökölbe szorítja a kezét.
Fel akart ugrani az asztaltól, hogy addig
rohanjon, amíg össze nem rogy a
fáradtságtól. Ám úgy érezte,
odaszegezték a székhez, és moccanni
sem tud.
Aztán jött a robbanás. Vilgot ökle
előrevágódott, és az állán találta el
Bodilt, mire a nő hátratántorodott.
A széke felborult, ő maga meg egy
hangos puffanással elterült a földön.
Levegőért kapkodott fájdalmában, és a
hang olyan ismerős volt Fransnak, hogy
szabályosan a csontjában érezte. De
ahelyett, hogy elárasztotta volna az
együttérzés, csak még jobban felbőszült.
Miért nem tudta tartani az anyja a száját?
Miért tette ki őt ennek?
– Szóval te zsidóbarát vagy? Igen? –
hőbörögte Vilgot, és felállt. – Felelj!
Zsidóbarát vagy?
Bodilnak sikerült megfordulnia, és
négykézlábra tápászkodnia, miközben
egyre csak levegőért kapkodott.
Vilgot célzott, és a rekeszizmába
rúgott.
– Az vagy? Válaszolj! Egy zsidóbarát
van a házamban? Az én házamban? Igen?
Bodil nem válaszolt, és minden erejét
megfeszítve próbált odébb mászni.
Vilgot követte, aztán újból rúgott,
ugyanoda. Bodil összerándult, majd
összegömbölyödött a padlón, de aztán
sikerült megint négykézlábra
kecmeregnie, és tett egy újabb kísérletet
arra, hogy elkússzon.
– Egy mocskos kurva vagy! Az vagy!
Egy mocskos zsidóbarát kurva! – Vilgot
úgy köpte ki a szavakat, és amikor Frans
ránézett, élvezetet látott az apja arcán.
Vilgot újból rúgott, miközben átkokat
szórt Bodilra. Aztán Fransra pillantott.
Az arcán izgatottság fénylett, amelyet
Frans túlontúl jól ismert.
– Rendben, fiam, és most megtanítalak
rá, hogyan bánj a kurvákkal. Csak ezt a
nyelvet értik. Figyelj és okulj!
Szuszogva csatolta ki az övét, és
gombolta ki a nadrágját, miközben egyre
csak Franst bámulta. Aztán lépett párat
Bodil felé, akinek sikerült néhány métert
arrébb másznia. Vilgot egyik kezével a
nő hajába markolt, a másikkal pedig
felhúzta a szoknyáját.
– Ne, ne, ne… Gondolj… Fransra! –
rimánkodott a nő.
Vilgot csak nevetett, hátrarántotta a nő
fejét, és hangos nyögéssel beléhatolt.
Frans gyomrában a csomó a gyűlölet
hatalmas, jéghideg tömbjévé szilárdult.
És amikor az anyja elfordította a fejét, és
a szemébe nézett, miközben a földön
térdelt, Vilgot meg hátulról döfködte,
Frans tudta, hogy csak úgy élheti túl, ha
ebbe, a gyűlöletbe kapaszkodik.
Kjell az egész szombat délelőttöt az
irodájában töltötte. Beata elvitte a
gyerekeket látogatóba a szüleihez,
úgyhogy tökéletes alkalom kínálkozott
arra, hogy kutasson egy kicsit Hans
Olavsen után. Idáig nem jutott semmire.
Túl sok norvég volt az adott időszakban
ezzel a névvel, és ha nem talál valamit,
ami alapján megkülönböztetheti őket, a
feladat lehetetlennek bizonyul.
Újra és újra elolvasta a cikkeket,
amelyeket Eriktől kapott, de még mindig
nem jött rá, mit várt tőle, mihez kezd
ezekkel a töredék információkkal. Ez
lepte meg a leginkább. Ha Erik Frankel
egy sztorit akart adni neki, miért nem
mondta el egyszerűen, miről van szó?
Mire föl rejtélyeskedett? Kjell sóhajtott
egyet. Az egyetlen dolog, amelyet a
cikkekből megtudott Hans Olavsenről, az
volt, hogy norvég ellenállási harcos volt
a második világháborúban. Egy
pillanatra megfordult a fejében, hogy
megkérdezi az apját, tud-e valamit a
norvégról, de azon nyomban el is vetette
az ötletet. Inkább tölt száz órát egy
irattárban, mint hogy az apja segítségét
kérje.
Irattár. Jó gondolat. Vajon van
valamiféle adatbázis Norvégiában
azokról az emberekről, akik az
ellenállási mozgalomban ténykedtek?
Biztos rengeteget írtak a témáról, és
valaki feltérképezte a mozgalom
történetét. Valaki mindig megteszi.
Megnyitotta a böngészőt, és
különböző kulcsszavakra keresett rá, míg
végül megtalálta, amit akart. Egy Eskil
Halvorsen nevű ember számos könyvet
írt Norvégia második világháborús
történelméről, főleg az ellenállási
mozgalomról. Ezzel az emberrel kell
beszélnie! Kjell talált egy norvég
telefonkönyvet az interneten, amelyből
kikereste Halvorsen számát. Azonnal a
telefonért nyúlt, és beütötte a számot, de
újra kellett próbálkoznia, mert
izgalmában elfelejtette Norvégia
hívószámával kezdeni. Nem aggódott
amiatt, hogy zavarja-e a férfit szombat
délelőtt, egy újságíró nem engedheti meg
magának az efféle aggályokat.
Türelmetlenül várt néhány
másodpercet, mire végre meghallotta a
hangot a vonal túlsó végén.
Bemutatkozott, és elmondta, egy
bizonyos Hans Olavsen nevű férfi után
kutat, aki az ellenállási mozgalom tagja
volt a háborúban, és ezért Svédországba
menekült.
– Á, szóval nem találkozott ezzel a
névvel? – Kjell csalódottan rajzolgatott
köröket a jegyzettömbjére. – Igen,
tudom, hogy ezrekről van szó, akik az
ellenállási mozgalomban
tevékenykedtek, de nem lenne
lehetséges…?
 Lázasan firkált tovább a
jegyzettömbre, miközben a norvég
ellenállás szervezeti felépítéséről szóló
hosszú beszédet hallgatta.
Tagadhatatlanul érdekes téma volt, főleg
mivel a neonácizmus volt a szakterülete,
de igyekezett nem szem elől téveszteni a
célját.
– Van valamiféle irattár, ahol
megtalálhatom az ellenállás harcosainak
listáját? Vagy valami dokumentáció? …
Tudna esetleg segíteni abban, hogy
megtudjam, szerepel-e rajta Hans
Olavsen, és főleg, hogy hol lehet most?
Nagyon hálás lennék. És egyébként
1944-ben jött Svédországba,
Fjällbackába, ha ez segít valamit.
Kjell letette a telefont, és elégedett
volt magával. Nem talált ugyan olyan
forró nyomra, mint amilyenben
reménykedett, de meggyőződése volt,
hogy ha valaki képes információkat
előásni Hans Olavsenről, akkor az ez a
férfi, akivel az imént beszélt.
Közben pedig volt valami, amit ő
maga is megtehetett. A fjällbackai
könyvtárban több információt is találhat
a norvégról. Egy próbát legalábbis
megér. Az órájára nézett. Ha most
elindul, még odaérhet zárás előtt.
Felkapta a kabátját, kikapcsolta a
számítógépét, és elhagyta az irodát.
Valahol messze Eskil Halvorsen
éppen elkezdett információkat keresni
egy ellenállási harcosról, akit Hans
Olavsennek hívtak.
Maja még mindig a babát ölelgette,
amikor beültették az autóba. Ericát
nagyon meghatotta az idős nő ajándéka,
és az is elbűvölő volt, ahogy Maja
beleszeretett a babába.
– Milyen kedves öreg hölgy! – mondta
Erica Patriknak, aki alig észrevehetően
bólintott, miközben arra összpontosított,
hogy átvergődjön a sűrű göteborgi
forgalmon, a rengeteg egyirányú utca és
csengető villamos között, amelyek a
semmiből termettek előtte.
– Hová álljunk? – nézett körül.
– Ott egy hely! – mutatott előre Erica,
Patrik pedig beállt.
– Jobb, ha Maja és te nem jöttök be
velem – mondta, és kivette a babakocsit
a csomagtartóból. – Szerintem a
régiségboltok nem a megfelelő helyek
egy kis csínytevőnek. Tudod, mennyire
szeret megfogdosni mindent.
– Talán igazad van – felelte Patrik, és
beleültette Maját a kocsiba. – Sétálunk
addig egyet. De mindenről be kell majd
számolnod.
– Úgy lesz, ígérem. – Erica integetett
Majának, majd elindult a telefonon
megadott címre.
A régiségbolt a Guldhedenen volt, és
könnyen megtalálta. Amikor belépett,
megszólalt egy csengő, és egy alacsony,
vézna, lobogó szakállú férfi jött elő egy
függöny mögül.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte
udvariasan és egy leheletnyi
várakozással.
 – Jó napot! Erica Falck vagyok. Már
beszéltünk telefonon. – Erica odalépett a
férfihoz, és kezet nyújtott.
– Örvendek! – mondta, és Erica
legnagyobb meglepetésére kezet csókolt.
Erica nem is emlékezett rá, mikor
csókolt neki kezet valaki utoljára. –
Szóval ha jól értettem, van egy érme,
amelyről többet szeretne megtudni,
ugye? Jöjjön be, itt leülhetünk, amíg
vetek rá egy pillantást.
Félrehúzta a függönyt Erica előtt,
akinek le kellett hajolnia, hogy be tudjon
menni a szokatlanul alacsony
ajtónyíláson. Aztán földbe gyökerezett a
lába. A sötét kis szeglet falának minden
négyzetcentiméterét orosz ikonok
borították, rajtuk kívül csak egy kis
asztalnak és két széknek volt hely.
– A szenvedélyem – magyarázta a
férfi, aki a telefonban Åke Grundénként
mutatkozott be. – Az enyém Svédország
legkiválóbb orosz ikongyűjteménye –
tette hozzá büszkén, amikor helyet
foglaltak.
– Gyönyörűek – felelte Erica, és
körülnézett.
– Több mint gyönyörűek, kedvesem,
több mint gyönyörűek – mondta a férfi,
és valósággal ragyogott a büszkeségtől,
ahogy a gyűjteményét szemlélte. –
A történelem és a hagyomány hordozói,
ami fenséges.
Aztán elhallgatott, és feltett egy
szemüveget.
– Hajlamos vagyok elragadtatni
magam, ha erről a témáról kezdek
beszélni, úgyhogy jobb, ha arra
összpontosítunk, amiért jött. Azt kell
mondanom, érdekesnek hangzik.
– Nos, tudom, hogy van egy másik
szakterülete is: a második világháborús
érmek.
A férfi kikukucskált a szemüvege
pereme fölött.
– Az ember könnyen elszigetelődik, ha
elkezd jobban érdeklődni a régi
műtárgyak iránt, mint a környező világ
iránt. Nem vagyok teljesen biztos abban,
hogy jó döntést hoztam, de utólag már
könnyű okosnak lenni.
A férfi mosolygott, Erica pedig
visszamosolygott rá. Csendes, ironikus
humora volt, amely tetszett Ericának.
 A zsebébe dugta a kezét, és óvatosan
kihúzta a rongyba bugyolált érmet,
miközben Åke felkapcsolt egy erős
lámpát, amely az asztalon állt.
Hódolattal szemlélte, ahogy Erica
levette a rongyot a medálról.
– Ó! – mondta, mikor a tenyerébe
vette a tárgyat.
Alaposan megnézte, megforgatta az
erős fény alatt, hunyorított, hogy egyetlen
apró részletet se mulasszon el.
– Honnan van? – kérdezte végül,
miközben ismét átnézett szemüvege
pereme fölött.
Erica mesélt a ládáról, amely az
anyjáé volt, és arról, hogy abban találta.
– És az anyja a legjobb tudomása
szerint sehogy sem kötődött
Németországhoz?
Erica a fejét rázta.
– Legalábbis sosem hallottam
ilyesmiről. De Fjällbacka, ahol az
anyám élt és felnőtt, közel van a norvég
határhoz. A kutatások szerint, amelyeket
elvégeztem, sok helyi segítette a norvég
ellenállási mozgalmat a háború alatt. Az
anyai nagyapám megengedte, hogy
javakat csempésszenek a hajóján
Norvégiába. A háború vége felé még egy
norvég ellenállási harcost is magával
hozott, és szállást adott neki.
– Igen, tagadhatatlanul élénk kapcsolat
volt a két ország part menti városai
között Norvégia német megszállásának
idején…
Úgy hangzott, mintha a férfi hangosan
gondolkodna, miközben tovább
tanulmányozta az érmet.
– Nos, fogalmam sincs, hogy került ez
az anyja birtokába. – mondta. – De azt
elmondhatom, hogy ez egy Vaskereszt,
amellyel azokat tüntették ki, akik
különösen nagy tetteket hajtottak végre
Németországért.
– Van valamiféle lista azokról, akik
megkapták? – kérdezte Erica
reménykedve. – Bármit is mondanak a
németekről, a papírmunkában jók voltak
a háború alatt, úgyhogy kell lennie
valamilyen irattárnak…
Åke a fejét ingatta.
– Nem, nem tudok ilyen listáról.
A Vaskeresztnek különböző fokozatai
voltak, ez az, amit a Vaskereszt Első
Osztályának neveznek, és nem
különösebben ritka. Nagyjából
négyszázötvenezret oszthattak ki belőle a
második világháború alatt, szóval
lehetetlen lesz lenyomozni, ki kapta.
Az utóbbi idő balszerencséi után
Erica minden reményét az érembe
vetette. Keserű kiábrándulás volt újabb
falba ütközni. Felállt, köszönetet
mondott Åkénak, és a kezét nyújtotta.
Kézfogás helyett a férfi újra kezet
csókolt neki, és azt mondta:
– Sajnálom, szerettem volna többet
segíteni.
– Semmi baj – felelte Erica, és
kinyitotta az ajtót. – Folytatom a kutatást.
Borzasztóan szeretném megtudni, miért
volt az anyám tulajdonában ez az érem.
 De amikor az ajtó bezárult mögötte,
Erica teljesen elszontyolodott. Nem
hitte, hogy valaha is képes lesz
megfejteni a Vaskereszt rejtélyét.
 Sachsenhausen,
1945.

Az út nagy részében teljesen kábult volt.

Jobbára csak arra emlékezett, hogy a
füle begennyesedett és fájt. Egy
Németország felé tartó vonaton ült sok
más grini rabbal együtt, és képtelen volt
bármi másra összpontosítani, mint a
fejére, amely mintha szét akart volna
robbanni. Még arra is tompa
kimerültséggel reagált, amikor megtudta,
hogy Németországba szállítják őket.
Bizonyos értelemben a hírek
megkönnyebbülést jelentettek. Tudta,
hogy Németország a halállal egyenlő.
Senki sem tudta biztosan, mire
számíthatnak, de suttogtak, pletykáltak a
végzetről, amely várta őket. NN-
foglyoknak nevezték őket, a német Nacht
és Nebel, azaz éjszaka és köd szavak
rövidítéseként. És mint ilyenek nem
számíthattak bírósági tárgyalásra, nem
hoznak ítéletet az ügyükben, és a
rokonaik sosem fogják megtudni, mi lett
a sorsuk: egyszerűen csak eltűnnek az
éjszakában és a ködben.
Amikor Németországban leszállt a
vonatról, Axel arra gondolt, bármi vár is
rá, felkészült. De a valóságra semmi sem
készíthette fel. A vonat a pokolba hozta
őket. A pokolba, ahol ugyan nem égett
tűz a talpuk alatt, de pokol volt.
Már hetek óta itt volt, és amit itt látott,
az álmaiban kísértette minden egyes
éjszakán, amikor nyugtalanul aludt, és
idegességgel töltötte el minden egyes
reggel, amikor hajnali háromkor
felkeltették, és este kilencig megszakítás
nélkül dolgoztatták őket.
Az NN-foglyoknak rosszabb volt, mint
a többieknek. Már halottakként kezelték
őket, és ezért a szamárlétra alján álltak.
Hogy ne keverhessék össze őket
másokkal, a hátukon volt egy nagy, vörös
N. A vörös szín azt jelölte, hogy
politikai foglyok. A bűnözők zöld jeleket
viseltek, és a vörös és zöld rabok között
örökös csatározás ment, ki van
szolgálatban. Az egyetlen vigaszt az
jelentette, hogy a skandináv rabok
összefogtak. Szét voltak szórva a
táborban, de minden este munka után
összegyűltek, és megbeszélték, mi
történt. Azok, akik megtehették,
félretették napi kenyéradagjuk egy
darabját. A darabkákat összegyűjtötték,
és azoknak a skandináv raboknak adták,
akik betegen feküdtek a gyengélkedőben.
Eltökélték, hogy mindent megtesznek,
hogy minél többen hazatérjenek közülük.
De sokan voltak, akiken nem lehetett
segíteni. Axel hamarosan már nem tudta
számon tartani, hányan vesztek oda.
Az ásót tartó kezére nézett. Csupa
csont volt, nem volt rajta hús, csak a bőr
feszült a bütykökre. Gyengének érezte
magát, és az ásóra támaszkodott egy
pillanatra, amikor a legközelebbi őr
véletlenül félrenézett, de aztán gyorsan
folytatta az ásást, amikor az őr ismét az ő
irányába fordult. Minden ásónyom újabb
kihívást jelentett. Axel kényszerítette
magát, hogy ne nézzen arra a dologra,
amiért ő és a többi fogoly ásott. Csak
egyszer követte el ezt a hibát, az első
napon. És azóta mindig maga előtt látta a
jelenetet, ahányszor csak becsukta a
szemét. A holttestek hatalmas halmát.
A csonttá soványodott testeket halomba
rakták, mint a szemetet, majd belelökték
a tömegsírba teljes összevisszaságban.
Jobb volt nem is nézni. Csak a szeme
sarkából látta, miközben azon
erőlködött, hogy elég földet ásson ki, és
ne vonja magára az őr haragját.
 Hirtelen a mellette dolgozó rab a
földre roskadt. Pont olyan vézna és
alultáplált volt, mint Axel, és egyszerűen
csak összeesett, képtelen volt újra lábra
állni. Axel fejében megfordult, hogy
odamegy és segít neki, de ahogy mindig,
most is elvetette a gondolatot. Fogyó
erejét most egyetlen célra kell
tartalékolnia: a saját túlélésére. Így
működött ez a táborokban: mindenkinek
magáért kellett harcolnia, és megúsznia,
amennyire lehetett. A német politikai
foglyok tapasztalt vén rókák voltak, és
Axel követte a tanácsukat: Nie auffallen!
– mondták, soha ne hívd fel magadra a
figyelmet, ne próbálj meg megszökni.
A kulcs az volt, hogy az embernek
középre kellett helyezkednie, s le kellett
szegnie a fejét, ha valami baj fenyegetett.
Ezért Axel közönyösen figyelte, amikor
az őr a földön fekvő rabhoz lépett,
megfogta a karját, és a gödör közepére
ráncigálta, a legmélyebb részre, amelyet
épp most ástak ki. Aztán az őr teljes
lelki nyugalommal kimászott, és
hátrahagyta a rabot. Nem fog lőszert
vesztegetni rá. Nehéz idők voltak ezek,
miért is pazarolna golyót egy olyan
emberre, aki gyakorlatilag már halott
volt? A holttesteket lassacskán
ráhajigálják. Ha addigra még nem halt
meg, hamarosan megfullad.
Axel nem nézett a gödörben fekvő
rabra, folytatta az ásást a maga részén.
Már nem gondolt az otthoniakra. Nem
volt helye ilyen gondolatoknak, ha
életben akart maradni.
Erica két nappal később még mindig el
volt keseredve. Tudta, hogy Patrik is
ugyanolyan csüggedt, miután nem
sikerült kiderítenie, miért fizetett Erik
Frankel havi rendszerességgel
valakinek. De egyikük sem akarta még
feladni. Patrik abban bízott, hogy valami
majd kiderül az iratokból, amelyeket
Wilhelm Fridén hagyott hátra, míg Erica
eltökélte, hogy minden lehetséges módon
és eszközzel folytatja a kutatását,
mígnem sikerül felhajtania valamit.
Visszavonult a dolgozószobájába,
hogy írjon egy kicsit, de nem tudott a
könyvre összpontosítani. Túl sok minden
kavargott a fejében. Egy zacskó Dumle
bonbonért nyúlt: élvezte a kólaízt, ahogy
a csokoládé elolvadt a szájában.
Egykettőre le kell szoknia erről. De
annyi minden történt mostanában, hogy
képtelen volt megtagadni magától ezt a
kis kényeztetést hébe-hóba. Később is
ráér ezen aggódni. Tavasszal, az
esküvőjük előtt sikerült lefogynia puszta
akaraterőből. Így meggyőződése volt,
hogy újra meg tudja csinálni. De nem ma
kezdi el.
– Erica! – Patrik kiáltott fel a
földszintről.
Erica kiment a lépcsőre, hogy
megtudja, mi van.
 – Karin hívott. Majával elmegyünk
sétálni vele és Luddéval.
– Jó – mondta teli szájjal, miközben
az édes bonbont majszolta.
Visszament a dolgozószobájába, és
leült a számítógép elé. Még mindig nem
döntötte el, mit gondoljon arról, hogy
Patrik Karinnal jár sétálni. Aranyos
nőnek tűnt, és olyan rég volt már, amikor
Patrikkal elváltak. Erica biztos volt
benne, hogy a kapcsolatuk már a múlté,
Patrik részéről legalábbis. Mégis…
Furcsa volt látni, hogy a volt feleségével
tölti az idejét. Végtére is egykor egy
ágyban aludtak. Erica megrázta a fejét,
hogy megszabaduljon a képtől, amely
átfutott az agyán, majd egy újabb
csokifinomsággal vigasztalta magát.
Tényleg össze kellene szednie magát.
Sosem volt féltékeny típus.
Hogy ne tipródjon ezen, megnyitotta a
böngészőt. Szöget ütött a fejébe valami,
és várakozásteljesen gépelte be a
keresőbe: Ignoto militi. Számtalan
találatot kapott. Rákattintott az elsőre, és
érdeklődve elolvasta. Már tudta, miért
hangzott ez olyan ismerősen. Réges-
régen egy párizsi osztálykiránduláson
felkereste a Diadalívet. És az ismeretlen
katona sírját. Ignoto militi annyit tesz:
ismeretlen katona.
Erica a homlokát ráncolta, ahogy
tovább olvasott. A fejében egyre több
kérdés fogalmazódott meg. Merő
véletlenség, hogy Erik Frankel ezt
firkálta a jegyzettömbjébe, amely az
íróasztalán hevert? Vagy volt valami
jelentősége számára? És ha igen, mi?
Megnézte a következő találatot is, amit a
képernyőn látott, de nem talált benne
semmi érdekeset, ezért tovább görgette
az oldalt. Szájában egy harmad
cukorkával feltette a lábát az asztalra, és
elgondolkodott, mitévő legyen. Aztán
eszébe jutott, hogy van valaki, aki többet
mondhatna neki. Nem sok esélyt adott a
dolognak, de… Lerohant a földszintre,
felkapta a kocsikulcsot az
előszobaasztalról, és elindult
Uddevallába.
Negyvenöt perccel később a kórház
parkolójában ült, és vacillált, mert
rájött, hogy nem igazán van terve.
Viszonylag könnyű volt telefonon
megtudni, melyik kórteremben van
Herman, de fogalma sem volt,
beengedik-e hozzá. Hát eljött idáig,
úgyhogy most már meg kell próbálnia.
Majd rögtönöz.
Először megállt a boltnál az
előtérben, és vett egy nagy csokrot.
Beszállt a liftbe, és felment a megfelelő
emeletre, majd magabiztosan elindult a
kórterem felé. Úgy tűnt, senki sem vesz
tudomást róla. A teremszámra nézett.
Harmincöt: ez volt az. Remélte, hogy
egyedül találja. Ha itt vannak a lányai,
finoman szólva nagyon nem fognak
örülni neki.
Vett egy mély levegőt, és benyitott.
Micsoda megkönnyebbülés! Nem voltak
látogatói. Erica bement, és óvatosan
becsukta maga után az ajtót.
A kórteremben két ágy volt, az egyiken
Herman feküdt. Úgy látszott, a másik
beteg mélyen alszik. Herman viszont fent
volt, és a semmibe meredt, a keze a
takarón.
– Jó napot, Herman! – köszönt halkan
Erica, és egy széket húzott az ágyhoz. –
Nem tudom, emlékszik-e rám.
Meglátogattam Brittát. Maga meg mérges
lett rám.
Először azt hitte, Herman nem hallja,
vagy nem akarja hallani. De aztán a férfi
lassan felé fordult.
– Tudom, ki maga. Elsy lánya.
– Igen. Elsy lánya – mosolygott Erica.
– Volt nálunk… néhány napja is –
mondta a férfi, és pislogás nélkül nézett
rá.
Erica furcsa gyengédséget érzett
iránta. Elképzelte, milyen volt, amikor a
halott felesége mellett feküdt, szorosan
átölelve a holttestet. Most pedig olyan
aprónak tűnt a kórházi ágyban, kicsinek
és törékenynek. Már nem az az ember
volt, aki rákiabált, mert felizgatta Brittát.
– Igen, voltam maguknál.
Margaretával – mondta Erica.
Herman alig észrevehetően bólintott.
Néhány pillanatig egyikük sem szólt
semmit.
Végül Erica azt mondta:
– Az anyám életét kutatom. Így
bukkantam Britta nevére. És amikor
beszéltem vele, az volt az érzésem, hogy
többet tud, mint amennyit meg akar
osztani velem. Vagy mint amennyit meg
tud osztani velem.
Herman furcsán mosolygott, de nem
felelt.
Erica folytatta.
– Különös egybeesésnek tartom, hogy
az anyám három fiatalkori barátja közül
kettő ilyen rövid időn belül meghalt. –
Elnémult, a férfi válaszára várt.
Herman arcán egy könnycsepp gördült
végig. Felemelte a kezét, és letörölte.
– Megöltem – mondta, és megint a
semmibe révedt. – Megöltem őt.
Erica hallotta, amit a férfi mondott, és
Patrik szerint semmi sem volt, ami
megcáfolhatta volna a vallomását. De azt
is tudta, hogy Martin kételkedik, ahogy ő
maga is. És Herman hangjában volt
valami különös, amit nem tudott
értelmezni.
– Tudja, mi volt az, amit Britta nem
akart elmondani nekem? Olyasvalami,
ami a háború alatt történt? Olyasvalami,
ami az anyámat is érinti? Szerintem
jogom van tudni – makacskodott.
Remélte, hogy nem helyezi túl nagy
nyomás alá a férfit, mert láthatóan
roppant sebezhető volt, de
kétségbeesetten meg akarta tudni, mi
történt az anyja múltjában, ami aztán
ilyen gyökeresen megváltoztatta. Mivel
nem kapott feleletet, folytatta:
– Amikor Britta a látogatásom alatt
elkezdett összevissza beszélni, említett
valami ismeretlen katonát. Nem tudja,
mire célzott ezzel? Azt hitte, én vagyok
Elsy, amikor ezt mondta. Egy ismeretlen
katona. Tud erről valamit?
Először nem tudta azonosítani a
hangot, amelyet Herman kiadott. Aztán
rájött, hogy nevet. A nevetés végtelenül
bánatos utánzata volt. Erica nem értette,
mi ilyen mulatságos.
– Kérdezze Paul Heckelt! És
Friedrich Hücköt. Ők tudnak válaszolni
a kérdéseire. – Megint nevetni kezdett,
hangosabban és hangosabban, mígnem
már az egész ágy rázkódott belé.
A nevetése jobban megrémítette
Ericát, mint a könnyei, de a nő folytatta a
faggatózást:
– Kik ők? Hol találom őket? És mi
közük ehhez az egészhez?
Szerette volna jó erősen megrázni
Hermant, hogy kicsikarja belőle a
válaszokat, hogy kiszedje belőle a
magyarázatot, de ebben a pillanatban
kinyílt az ajtó.
– Itt meg mi folyik? – Egy orvos állt a
küszöbön, a kezét karba tette, az arcán
szigorú kifejezés honolt.
– Elnézést, eltévesztettem a kórtermet.
De a bácsi azt mondta, szívesen
beszélgetne. És aztán… – Erica hirtelen
elnémult, majd kisietett a helyiségből,
miközben bocsánatkérőn pillantott az
orvosra.
Mire visszaért a kocsihoz, a szíve
vadul kalapált. Herman adott neki két
nevet. Két német nevet, amelyeket sosem
hallott eddig, neveket, amelyek semmit
nem mondtak neki. Mi köze a két
németnek mindehhez? Kapcsolatban
álltak valahogy Hans Olavsennel?
Végtére is ő a németek ellen harcolt,
mielőtt Svédországba menekült.
Egész úton Fjällbackáig a két név
keringett a fejében: Paul Heckel és
Friedrich Hück. Biztos volt benne, hogy
sosem hallott még róluk. De akkor miért
rémlettek neki halványan?

– Martin Molin. – Első csöngetésre

felvette a telefont, aztán feszülten várt
pár percet, csak néhány kérdéssel
szakította meg a másikat. Ezután felkapta
a jegyzettömbjét, amelybe beszélgetés
közben felfirkantott néhány adatot, és
átment Mellberg irodájába. Főnökét a
helyiség közepén találta: a földön ült,
kinyújtott lábbal, és azon erőlködött,
hogy elérje a lábujjhegyét. Sikertelenül.
– Bocsánat! Zavarok? – kérdezte
Martin, és megtorpant az ajtóban.
Úgy tűnt, legalább Ernst örül neki,
hogy látja. Hozzászaladt, csóválta a
farkát, és elkezdte nyalogatni a kezét.
Mellberg nem válaszolt, csak a homlokát
ráncolta, miközben megpróbált
feltápászkodni a földről. Legnagyobb
bosszúságára végül kénytelen volt
beismerni a vereségét, és Martin felé
nyújtotta a kezét, aki felhúzta.
– Csak nyújtottam kicsit – dörmögte
Mellberg, miközben mereven a széke
felé ment. Látta a vigyort Martin arcán,
és kifakadt. – Akarsz valamit, vagy
mindenféle ok nélkül szakítottál félbe?
 Mellberg belenyúlt íróasztala alsó
fiókjába, és előhalászott egy kókuszos
mályvacukrot. Ernst a levegőbe
szimatolt, s gyorsan kinézte magának a
finom és mostanra túlontúl ismerős
illatot árasztó finomságot, majd
vizenyős, könyörgő szemmel nézett fel
gazdájára. Mellberg megpróbált
szigorúan pillantani a kutyára, de aztán
megesett a szíve rajta, és kivett még egy
mályvacukrot, amelyet odadobott neki.
Két másodperc múlva már hírmondója
se maradt.
– A kutyád kezd szépen kikerekedni –
jegyezte meg Martin, és aggódva
sandított Ernstre, akinek a pocakja
elkezdett a gazdájáéra hasonlítani.
– Nincsen semmi baja. Egy kis
pluszsúly jót tesz mindenkinek – felelte
Mellberg elégedetten, és megpaskolta
saját sörhasát.
Martin annyiban is hagyta a dolgot, és
leült Mellberggel szemben.
– Pedersen hívott. És megkaptam
Torbjörn jelentését is reggel.
Beigazolódott az előzetes feltevésük.
Britta Johanssont valóban meggyilkolták.
Megfojtották a párnával, amely mellette
hevert az ágyon.
– És hogyan…? – kezdte Mellberg.
– Lássuk csak – szakította félbe
Martin, belepillantva a jegyzeteibe. –
Pedersen kissé körmönfontan
fogalmazott, mint mindig, de hétköznapi
nyelven azt mondta, hogy talált Britta
torkában egy tollat, amely a párnából
származik. Feltehetően akkor került oda,
amikor az arcára nyomták a párnát, és
Britta levegőért kapkodott. Pedersen
szövetszálakat is keresett, és talált is,
pamutot, amely szintén a párnából
származik. Ráadásul a nyakán is voltak
nyomok, amelyek azt mutatják, hogy
közvetlen nyomást fejtettek ki rá.
Valószínűleg kézzel. Ujjlenyomatokat
szintén kerestek a bőrén, de sajnos nem
találtak.
– Hát ez elég egyértelműnek tűnik.
Ahogy hallottam, beteg volt. Egy kicsit
zizi – mondta Mellberg, és az ujjával
megkocogtatta a halántékát.
– Alzheimer-kórja volt – válaszolta
Martin élesen.
– Jó, rendben, tudom – mondta
Mellberg, legyintve Molin bosszús
reakciójára. – De te sem gondolod, hogy
más tette volna, mint az öregember.
Amolyan kegyelemdöfésnek tűnik – tette
hozzá, és roppant elégedett volt az
észjárásával, amiért egy újabb
mályvacukorral jutalmazta magát.
– Ööö… hát talán – kezdte Martin
kelletlenül, miközben lapozott egyet a
jegyzettömbjében. – De Torbjörn szerint
találtak egy ujjlenyomatot a párna
huzatán. Általában nagyon bonyolult
szövetről ujjlenyomatot venni, de ennek
a párnának a huzatát sok fényes gomb
rögzítette, és az egyiken volt egy tiszta
hüvelykujjlenyomat. Amely nem
Hermané – jelentette ki Martin roppant
határozottan.
 Mellberg a homlokát ráncolta, és egy
pillanatig aggódva nézett Martinra.
Aztán felderült az arca.
– Talán az egyik lányáé. Nézz utána,
biztos, ami biztos, tisztáznunk kell. Aztán
hívd fel a kórházat, és mondd meg az
orvosnak, hogy kezeljék Britta férjét
elektrosokkal vagy valami nyavalyás
gyógyszerrel, amire szüksége van, csak
leheljenek belé valahogy életet, mert
még a hét vége előtt beszélni akarunk
vele. Világos?
Martin sóhajtott egyet, és bólintott.
Nem szerette az ilyesmit. Egyáltalán
nem. De Mellbergnek igaza volt. Nem
volt bizonyítékuk, amely más elkövetőre
utalt volna. Csupán egyetlen magányos
hüvelykujjlenyomat. És amilyen
balszerencséje van, a végén még kiderül,
hogy Mellbergnek ezzel kapcsolatban is
igaza volt.
Martin már félúton járt az ajtó felé,
amikor hirtelen a homlokára csapott, és
megfordult.
– Jaj, elfelejtettem valamit!
A francba, de hülye vagyok! Pedersen
nagy mennyiségű DNS-t talált a köröm
alatt, bőrdarabkákat és vért is. Vélhetően
Britta megkarmolta azt, aki fojtogatta.
Méghozzá elég mélyen, Pedersen szerint,
s mivel éles körme volt, sok bőrt tudott
lekaparni. Pedersen véleménye szerint
az a legvalószínűbb, hogy a karját vagy
az arcát karmolta meg.
Martin az ajtófélfának dőlt.
– És a férjén vannak
karmolásnyomok? – kérdezte Mellberg,
miközben előrehajolt, és az íróasztalra
könyökölt.
– Nem tudom, de határozottan úgy
tűnik, hogy villámgyorsan meg kell
látogatnunk Hermant a kórházban –
mondta Martin.
– Határozottan úgy tűnik – válaszolta
Mellberg. – Vidd magaddal Paulát –
kiáltotta, de Martin már messze járt.

Per az utóbbi napokban fel s alá rótta a

házat, és képtelen volt elhinni, hogy ez
történik. Az anyjának még sosem sikerült
akárcsak egyetlen napig is józannak
maradnia – amióta az apja elment. Per
alig emlékezett rá, milyen volt azelőtt,
de az a néhány emlékkép, amelyet őrzött,
elég kellemes volt.
Noha makacsul ellenállt, valójában
elkezdett reménykedni. Minden eltelt
órával jobban bizakodott. Sőt, minden
perccel. Carina erőtlennek látszott, és
folyton szégyenkező pillantásokat vetett
rá, ahányszor csak egymásba botlottak.
De józan volt. Per mindent felforgatott,
de sehol sem talált újonnan vásárolt
üvegeket. Egyet sem. Pedig minden
rejtekhelyet ismert. Igazából sosem
értette, miért fáradozott az anyja azzal,
hogy eldugja az üvegeket. Ennyi erővel
ott is hagyhatta volna őket a
konyhapulton.
– Főzzek valamit vacsorára? –
kérdezte Carina halkan, és óvatosan a
fiúra sandított.
 Olyan volt, mintha életükben most
először találkoztak volna, és csak
kerülgetnék egymást, mert még nem
tudják, mi lesz a dologból. Talán ez volt
a legtalálóbb leírás. Olyan rég volt már,
hogy Per utoljára látta józannak az
anyját. Nem is igazán tudta, kicsoda, ha
nincs benne pia. És Carina sem ismerte
őt. Vajon hogy tudta követni, mi zajlik
körülötte, ha állandóan
alkoholmámorban mászkált, amely
homályba borított mindent, amit látott és
amit tett? Most idegenek voltak
egymásnak. De kíváncsi, érdeklődő és
reménykedő idegenek.
– Hallottál Fransról? – kérdezte
Carina, miközben kipakolt a hűtőből,
hogy spagettit és húsgombócot készítsen.
 Per nem tudta, mit mondjon. Egész
életében azt szajkózták neki, hogy
szigorúan tilos bármiféle kapcsolatot
fenntartania az apai nagyapjával, és most
Frans volt az, aki közbelépett, és
megmentette őket, vagy legalábbis
felvillantott egy reményszikrát, hogy
megmenekülhetnek.
Carina észrevette a fia zavarát és azt,
hogy vonakodik válaszolni a kérdésére.
– Semmi baj. Kjell azt mond, amit
akar, de ami engem illet, nyugodtan
beszélhetsz Fransról. Amíg… – Carina
habozott. Félt, hogy valami rosszat
mond, olyasvalamit, ami felborítja az
ingatag egyensúlyt, amelyet az elmúlt
napokban alakítottak ki. De aztán
összeszedte a bátorságát, és folytatta. –
Részemről nem gond, ha tartod a
kapcsolatot a nagyapáddal. Frans…
kimondott dolgokat, amelyeket ki kellett
mondani. Olyan dolgokat, amelyek
rádöbbentettek…
Letette a kést, amellyel a hagymát
aprította, és Per látta, hogy a könnyeivel
küzd, amikor felé fordult.
– Megmutatta, hogy változtatnunk kell
a dolgokon, és én végtelenül hálás
vagyok neki ezért. De azt meg kell
ígérned, hogy nem lógsz együtt azokkal
az emberekkel… akikkel kapcsolatban
áll. – Könyörgőn nézett Perre, s az alsó
szájszéle remegni kezdett. – Én semmit
sem tudok ígérni cserébe… Remélem,
megérted. Olyan nehéz! Minden nap,
minden perc nehéz. Csak azt tudom
megígérni, hogy megpróbálom. Jó?
Megint szégyenkezve, rimánkodón
nézett.
Per úgy érezte, hogy enyhül a szorítás
a mellkasában. Az elmúlt években csak
egyetlen dolgot akart, főleg miután az
apja elhagyta őket. Azt, hogy gyerek
lehessen. Ehelyett kénytelen volt
feltakarítani az anyja hányását,
odafigyelni, hogy ne égesse le a házat,
amikor az ágyban dohányzott, és neki
kellett bevásárolni is. Olyan dolgokat
kellett csinálnia, amilyeneket fiatal
srácok nem szoktak. Emlékek villantak át
az agyán. De nem számított. Mert csak
egyetlen dolgot hallott: az anyja hangját,
amely lágy volt, és esdeklő. Per lépett
egyet előre, és átölelte. Hozzábújt, noha
majdnem egy fejjel magasabb volt nála.
És tíz éve először megengedte magának,
hogy gyerek legyen.
 Fjällbacka, 1945.

Hát nem jó tartani egy kis szünetet a

munkában? – turbékolta Britta, és
megsimogatta Hans kezét.
A fiú alig hallhatóan felnevetett, és
lerázta magáról a lány kezét. Miután az
elmúlt hat hónapban mindannyiukat
megismerte, nagyon is tudatában volt
annak, mikor használják fel arra, hogy
féltékennyé tegyék Franst. A vidám
pillantás, amelyet Frans vetett rá,
felfedte számára, hogy Frans is tisztában
volt vele, mire megy ki a játék. De Hans
kénytelen volt csodálni Britta
állhatatosságát. Valószínűleg sosem
fogja abbahagyni a Frans után való
epekedést.
Persze részben Franst is hibáztatni
lehetett, mert néha bátorította Brittát,
hogy aztán ismét a szokásos hűvös
modorával viseltessék iránta. Hans úgy
vélte, hogy a játék, amelyet Frans űz, a
kegyetlenség határát súrolja, de nem
akart belekeveredni. Ami viszont
felháborította, az az volt, hogy
felfedezte, ki iránt érdeklődik igazából
Frans. Ránézett a lányra, aki ott
ücsörgött nem messze, és fájdalom
hasított a mellkasába, mert éppen
mondott valamit Fransnak, majd
elmosolyodott. Elsynek olyan szép
mosolya volt! És nem csak a mosolya
volt vonzó. A szeme, friss szelleme,
csinos karja a rövid ujjú ruhában,
amelyet viselt, a kis gödröcske, amely a
szája bal oldalán jelent meg,
valahányszor mosolygott. Minden szép
volt benne, minden apró részlet.
Kedvesek voltak vele, Elsy és a
családja. Kisebb, aligha megfelelő
összeget fizetett a szállásért, s Elof
szerzett neki munkát az egyik hajón.
Gyakran meghívták, hogy egyen együtt a
családdal – tulajdonképpen minden este
–, és volt valami a melegségükben, a
társaságukban, amely Hans lelkének
minden szegletét és rését átjárta. Az
érzések, amelyeket a háború lehántott
róla, lassan visszatértek.
Aztán ott volt Elsy. Hans igyekezett
leküzdeni a gondolatokat és érzéseket,
amelyek minden éjjel meglátogatták,
amikor az ágyában feküdt, és maga elé
képzelte őt. De végül ráeszmélt, hogy
reménytelenül szerelmes belé. És a
féltékenység szíven szúrta minden
alkalommal, amikor látta, hogy néz Frans
Elsyre, ugyanazzal az arckifejezéssel,
amelyet valószínűleg ő maga is viselt.
Britta minden bizonnyal nem volt elég
eszes ahhoz, hogy felfogja, mi történik,
de ösztönösen érezte, hogy nem ő állt a
középpontban sem Frans, sem Hans
világában. Hans tudta, hogy ez
borzalmasan zavarja a lányt. Felszínes,
önző teremtés volt, és Hans tényleg nem
értette, miért barátkozik vele
olyasvalaki, mint Elsy. De amíg Elsy
Brittával akart lenni, kénytelen volt ő is
megtűrni.
A négy barát közül Hans Eriket
kedvelte a leginkább, Elsyn kívül. Volt
benne valami koraérett, valami komoly,
amit Hans megnyugtatónak talált.
Szeretett kissé félrevonulni a többiektől,
és Erikkel beszélgetni. Megvitatták a
háborút, a történelmet, a politikát és a
gazdaságot, és Erik boldogan vette
észre, hogy Hansban megtalálta azt az
egyenrangú társat, akit keresett.
Természetesen nem volt olyan olvasott,
mint Erik, ha számokra és adatokra
terelődött a szó, de sokat tudott a
világról és a történelemről, és arról,
hogyan függnek össze a dolgok. Órákig
tudtak beszélgetni. Elsy gyakran ugratta
őket, hogy olyanok, mint két öregember,
akik hihetetlen történeteket mesélnek
egymásnak, de Hans látta rajta, hogy
örül, amiért élvezik egymás társaságát.
Az egyetlen dolog, amiről sosem
beszéltek, Erik bátyja volt. Hans sosem
hozta szóba, és Erik sem tette,
leszámítva azt az első alkalmat.
– Szerintem anyám nemsokára
elkészül a vacsorával – mondta Elsy,
majd felállt, és lesimította a szoknyáját.
Hans bólintott, és ő is felállt.
– Jobb, ha veled megyek, különben
még aggódni kezd – mondta Elsyre
nézve, aki halványan elmosolyodott, és
elkezdett lemászni a sziklás dombról.
Hans észrevette, hogy elpirult.
Tizenhét éves volt, két évvel idősebb
nála, de mindig úgy érezte magát
mellette, mint egy buta iskolásfiú.
Búcsút intett a többieknek, akik ott
maradtak, ahol voltak, majd Elsy után
indult a lejtőn. A lány mindkét irányba
elnézett, mielőtt átment volna az úton,
majd kinyitotta a temető kapuját. Ez volt
a legrövidebb út haza.
– Olyan szép idő van ma este –
mondta Hans, és maga is hallotta, milyen
idegesen hangzott.
Némán átkozódott, és figyelmeztette
magát, hogy ne viselkedjen úgy, mint egy
elmeháborodott. A lány gyorsan
végigsétált a kavicsos ösvényen, Hans
pedig mögötte ügetett. Néhány lépéssel
utolérte, aztán mellette ment tovább,
kezét a nadrágzsebébe süllyesztve. Elsy
semmit sem szólt az időjárásra
vonatkozó megjegyzésére, ami nagy
megkönnyebbülés volt a fiúnak, mert
olyan együgyűséget mondott.
Hans hirtelen végtelen boldogságot
érzett. Elsy mellett sétált, és olykor-
olykor megpillantotta az arcélét. A szél
meglepően langyos volt, és az ösvény
kavicsa kellemes ropogó hangot adott ki
a talpuk alatt. Időtlen idők óta most
érezte először ezt. Ha korábban érzett
már hasonlót egyáltalán. Annyi akadály
volt! Annyi minden miatt fájt a szíve, a
megalázottságtól, a gyűlölettől és a
félelemtől. Minden tőle telhetőt megtett,
hogy ne gondoljon a múltra. Abban a
pillanatban, amikor felosont Elof
hajójának fedélzetére, elhatározta, hogy
mindent maga mögött hagy. És nem néz
vissza.
De a képek most önálló életre keltek.
Csendesen sétált Elsy mellett, és
próbálta visszaszorítani az emlékeket az
üregükbe, ahová elrejtette őket, de
áttörtek a gátakon, benyomakodtak a
tudatába. Talán ezt az árat kellett
megfizetnie ezért a pillanatnyi tiszta
boldogságért. Ezért a rövid, keserédes
pillanatért. Ha igen, megérte. De ez nem
segített, most, hogy Elsy mellett sétált, és
érezte, amint az összes arc, látvány, szag,
emlék és hang rátelepszik. Páni
félelmében érezte, hogy tennie kell
valamit. A torka elszorult, a lélegzése
felgyorsult és felszínessé vált. Már nem
tudta visszatartani az emlékeket. De azt
sem engedhette, hogy maguk alá gyűrjék.
Csinálnia kellett valamit.
Ebben a pillanatban Elsy keze az
övének ütődött. Az érintéstől Hans ugrott
egyet. Finom volt és vibráló, és a maga
egyszerűségében ez volt minden, amire
szüksége volt, hogy elűzze azt, amire
nem akart gondolni. Hirtelen megállt a
temető fölötti dombon. Elsy egy lépéssel
fölötte volt, és amikor megfordult,
egyforma magasságban volt az arcuk.
– Mi a baj? – kérdezte a lány, és
aggódva nézte.
És ebben a pillanatban Hans nem
tudta, mi ütött belé. A lány felé lépett, a
kezébe vette az arcát, és gyengéden
szájon csókolta. Elsy először
megfagyott, és Hans érezte, hogy nő
benne a vakrémület. Aztán a lány
hirtelen ellazult, szája finoman tapadt a
fiúéra, majd elnyílt. Végtelenül lassan
szétnyitotta az ajkait, és Hans rémülten,
de izgatottan közéjük csúsztatta a
nyelvét, és a lányét kereste. Érezte, hogy
Elsy még sosem csókolózott korábban,
de a lány nyelve ösztönösen megkereste
az övét, és Hans érezte, hogy
megroggyan a térde. Csukott szemmel
elhúzódott tőle, és csak pár
másodperccel később nézett fel.
Legelőször a szemét látta meg. És
pontosan az ragyogott benne, amit ő
maga is érzett.
Ahogy együtt sétáltak hazafele, lassan,
csendben, a múlt minden emlékképe
szertefoszlott. Mintha sosem létezett
volna.
Amikor Erica belépett, Christian
teljesen bele volt merülve abba, amit a
számítógépe képernyőjén olvasott,
akármi volt is az. Erica Uddevallából
egyenesen a könyvtárba jött, és még most
is pont olyan zavarban volt, mint amikor
elindult a kórházból Hermantól.
Meggyőződése volt, hogy valahonnan
ismerősek neki azok a német nevek, és
lefirkantotta őket egy cédulára, amelyet
most átadott a könyvtárosnak.
– Jó napot, Christian! Meg tudná
nézni, hogy van-e valami erről a két
emberről, Paul Heckelről és Friedrich
Hückről? – kérdezte.
Ahogy a férfi a neveket nézte, Erica
észrevette, milyen elcsigázott. Talán
csak az őszi hűvöstől szenved, vagy
gondjai vannak a gyerekeivel, gondolta,
de nem tudott nem aggódni érte.
– Foglaljon helyet, utánanézek –
mondta Christian.
Erica leült, gondolatban ökölbe
szorította a kezét, de a reményei gyorsan
elszálltak, amikor látta Christian
kifejezéstelen arcát, miközben a keresési
eredményeket tanulmányozta.
– Sajnálom, de nincs semmi – mondta
végül, és bocsánatkérően rázta a fejét. –
Legalábbis a mi archívumunkban és
adatbázisunkban. Még megnézheti az
interneten. Bár gyanúm szerint ezek elég
átlagos nevek Németországban.
– Jó – felelte Erica csalódottan. –
Szóval nincs kapcsolat a nevek és
Fjällbacka között?
– Attól tartok, nincs.
Erica sóhajtott.
– Hát jó. Az túl egyszerű lett volna. –
Aztán felderült az arca. – Megnézné,
hogy nincs-e valami az archívumban
arról a fiúról, akit az újságcikkek
megemlítettek, amelyeket múltkor talált
nekem? Rá nem kerestünk rá
kifejezetten, csak az anyámra és néhány
barátjára. Egy norvég ellenállási
harcosról van szó, akit Hans Olavsennek
hívtak, és itt volt Fjällbackában…
– A háború vége felé. Igen, tudom –
mondta Christian szűkszavúan.
– Ismeri? – kérdezte Erica, és kissé
alábbhagyott a lelkesedése.
– Nem, de az elmúlt napokban most
érdeklődnek másodjára utána. Elég
népszerű srácnak tűnik.
– És ki érdeklődött még utána? –
tudakolta Erica lélegzet-visszafojtva.
– Megnézem – válaszolta Christian,
miközben átgördült irodai székével egy
kis irattartó dobozhoz. – Itt hagyta a
névjegykártyáját, ha esetleg kiderítenék
még valamit a srácról. Ha igen, fel kell
hívnom.
Halkan hümmögött, miközben átnézte
a dobozt, és végül meg is találta, amit
keresett.
– Aha. Itt is van. Kjell Ringholm.
 – Köszönöm, Christian – mondta
mosolyogva Erica. – Most már tudom,
kivel kell elcsevegnem.
– Komolynak hangzik – kuncogott
Christian, de a szeme nem mosolygott.
– Nem igazán. Csak kíváncsi vagyok,
miért érdeklődött Hans Olavsen után. –
Erica hangosan gondolkodott. – Na és
talált valamit a fiúról Kjell
Ringholmnak?
– Csak azt, amit múltkor magának is
odaadtam. Attól tartok, nem szolgálhatok
mással.
– Rendben. Elég satnya fogás mára –
mondta Erica sóhajtva. – Nem bánná, ha
felírnám Kjell Ringholm számát?
– Parancsoljon! – mondta Christian,
és átnyújtotta a névjegykártyát.
 – Köszönöm – felelte Erica, és
rákacsintott.
A férfi visszakacsintott, bár még
mindig fáradtnak látszott.
– Na és – mondta Erica –, hogy halad
a könyvével? Biztos, hogy nincs
szüksége segítségre? A kis hableány, ez
a címe, ugye?
– Ó, igen, jól megy – válaszolta
Christian, bár a lelkesedés a hangjában
nem tűnt őszintének. – És igen, A kis
hableány lesz a címe. De ha megbocsát,
van egy kis dolgom.
Hátat fordított a nőnek, és elkezdett
gépelni valamit a számítógép
billentyűzetén.
Ericát nyugtalanította Christian
viselkedése. Sosem látta még ilyennek
azelőtt. De hát végtére is nekem is van
épp elég bajom – figyelmeztette magát
kifelé menet a könyvtárból. És a listája
élén a Kjell Ringholmmal folytatandó
beszélgetés állt.

Azt beszélték meg, hogy Veddőben[5]

találkoznak. Kicsi volt annak a veszélye,
hogy ebben az évszakban valaki meglátja
őket ott, de ha mégis észrevennék őket,
azt gondolnák, csak két sétáló
öregember.
– Képzeld el, ha valaki láthatná, mi
jön – mondta Axel, és belerúgott egy
kőbe, amely végiggurult a parton.
Nyáron a fürdőzők egy tehéncsordával
osztoztak a strandon, és legalább olyan
hétköznapi látvány volt, hogy egy skót
felföldi marha hűsöl a vízben, mint hogy
egy kiskölyök szalad megmártózni. De
most a part elhagyatott volt, a szél száraz
hínárt kergetett, amely a levegőben
táncolt.
Hallgatólagosan megállapodtak
abban, hogy nem beszélnek Erikről. Vagy
Brittáról. Mindketten tökéletesen
tisztában voltak vele, mi volt a
találkozásuk célja. Nem volt célja. És
nem is változtat semmin. Mégis
mindketten látni akarták egymást. Olyan
volt, mint egy szúnyogcsípés, amelyet
muszáj megvakarni. És noha tudták, hogy
– akár a szúnyogcsípés esetében – ettől
minden csak rosszabb lesz, nem tudtak
ellenállni a késztetésnek.
– Szerintem pont az a lényeg, hogy
senki sem látja a jövőt – felelte Frans a
vizet bámulva. – Ha valakinek lenne egy
kristálygömbje, amely megmutatná, mi
mindent fog átélni élete folyamán, lehet,
hogy soha többé nem kelne fel az ágyból.
Az embernek kis adagokban kell kapnia
az életet. Kis adagokban kell találkoznia
a bánattal és a problémákkal, olyan kis
adagokban, amelyeket még le tud nyelni.
– De néha az élet akkora darabokat
kínál fel, amekkorákat nehéz lenyelni –
vetette ellen Axel, és egy újabb követ
rúgott el.
– Ez talán másokra igaz, de rád és rám
nem – mondta Frans, és Axel felé
fordult. – Mások szemében nagyon
különbözőeknek tűnhetünk, de valójában
egyformák vagyunk. Te is tudod. Sosem
hátrálunk meg. Mindegy, mekkora adagot
szolgálnak fel nekünk.
Axel alig észrevehetően biccentett.
Aztán megint Fransra nézett.
– Megbántál valamit?
Frans elgondolkodott a kérdésen egy
darabig. Aztán azt mondta:
– Mit kellett volna megbánnom? Ami
történt, megtörtént. Mindannyian
meghoztuk a döntéseinket. Te is a tieidet.
Én is az enyémeket. Hogy megbántam-e
valamit? Nem. Miért bántam volna meg?
Axel vállat vont.
– Szerintem a megbánás emberi
dolog. Megbánás nélkül mivé lennénk?
– A kérdés az, változtat-e valamin a
megbánás? És ugyanez igaz arra a
munkára is, amelyet végzel, a bosszú. Az
egész életedet annak szentelted, hogy
bűnözőket üldözz, és az egyetlen célod a
bosszú volt. Nincs más cél. És
megváltoztatott valamit?
A koncentrációs táborokban így is, úgy
is hatmillió ember halt meg. Hogy
változtatott ezen a tényen az, hogy
lenyomoztál néhány nőt, akik őrök voltak
koncentrációs táborokban a háborúban,
de azóta a háziasszonyok életét élték az
Egyesült Államokban? Ha bíróság elé
állítod őket, és ítéletet mondatsz rájuk
azért a bűnért, amelyet több mint hatvan
évvel ezelőtt követtek el, min változtat
az?
Axel nyelt egyet. Többnyire hitt
benne, hogy a munkájának van értelme.
De Frans érzékeny pontra tapintott. Azt a
kérdést tette fel, amelyet Axel is
nemegyszer feltett már magának gyenge
pillanataiban.
– Békét ad az áldozatok családjainak.
És azt jelzi, hogy a tetteiket nem
tekintjük emberileg elfogadhatónak.
– Lószart! – mondta Frans, és zsebre
vágta a kezét. – Gondolod, hogy ez
tényleg elrettent valakit, vagy jelez
valamit, amikor a jelen annyival
erősebb, mint a múlt? Az emberi
természet olyan, hogy nem látja a tettek
következményeit, és nem tanul a
történelemből. És a béke? Ha valaki
hatvan éven át nem lelt békét, soha nem
is fog. Mindenkinek a maga felelőssége
békére lelni, nem várhat valamiféle
megtorlásra, vagy nem hiheti, hogy egy
nap eljön.
– Cinikus szavak ezek – felelte Axel.
A szél hidegebb lett, és Axel
reszketett.
– Csak azt akarom, hogy megértsd:
minden nemes cselekedet mögött,
amelynek hited szerint az életedet
szentelted, egy igencsak primitív és
elemi emberi érzés húzódik meg.
A bosszúvágy. Én nem hiszek a
bosszúban. Szerintem az egyetlen dolog,
amire összpontosítanunk kell, az, hogy
mindent elkövessünk a jelen
megváltoztatásáért.
– És szerinted te ezt teszed? –
kérdezte Axel feszült hangon.
– A barikád ellenkező oldalán állunk,
te és én, Axel – válaszolta Frans
szárazon. – De igen, szerintem ezt
teszem. Megváltoztatok valamit. Nem
bosszúra szomjazom. Nem bántam meg
semmit. Előrenézek, és a hitem szerint
cselekszem. És ez tökéletesen más, mint
amit te csinálsz. Sosem fogunk
egyetérteni. Az útjaink hatvan éve
elváltak, és sosem keresztezik egymást
újra.
– Hogyan jutottunk el idáig? –
kérdezte Axel csendesen, nagyot nyelve.
– Pont ezt mondom: mindegy, hogyan.
Ez az út az, ami. És az egyetlen dolog,
amit tehetünk, hogy változtatunk,
túlélünk. Nem nézünk vissza. Nem
dagonyázunk megbánásban vagy
találgatásokban, milyen lehetett volna,
ha. – Frans megállt, és kényszerítette
Axelt, hogy ránézzen. – Nem nézhetsz
hátra. Ami történt, megtörtént. A múlt
elmúlt. Nincs olyan, hogy megbánás.
– Ebben tévedsz, Frans – felelte Axel,
és leszegte a fejét. – Ebben tévedsz.

Herman orvosa igencsak vonakodva állt

kötélnek, hogy beszélhessenek a beteggel
néhány percet. Csak amikor Martin és
Paula beleegyezett, hogy Herman két
lánya is ott lehet a kihallgatáson, adta az
áldását.
– Jó napot, Herman! – üdvözölte
Martin kedvesen, kezet nyújtva az
ágyban fekvő öregembernek. Herman
megrázta a kezét, a szorítása gyenge volt.
– Jártam maguknál, biztosan emlékszik
rám. Ő a munkatársam, Paula Morales.
Szeretnénk feltenni néhány kérdést, ha
szabad.
Leült Paula mellé az ágyhoz.
– Rendben – felelte Herman, aki most
talán még inkább a tudatában volt annak,
mi történik körülötte.
Lányai az ágy másik oldalán ültek, és
Margareta fogta az apja kezét.
– Kérjük, fogadják őszinte
részvétünket – mondta Martin. – Úgy
tudom, hosszú ideje voltak házasok
Brittával, igaz?
– Ötvenöt éve – felelte Herman, és
megérkezésük óta először megcsillant a
tekintete. – Ötvenöt évig voltunk
házasok, Britta és én.
– El tudná mesélni, mi történt?
Amikor Britta meghalt – tudakolta Paula,
és megpróbált ugyanabban a gyengéd
hangnemben beszélni, mint Martin.
Margareta és Anna-Greta idegesen
bámult rájuk, és már-már tiltakozni
akartak, amikor Herman elutasítóan
legyintett egyet.
Martin, aki már észrevette, hogy
Herman arcán nincsenek karmolások,
minden tőle telhetőt elkövetett, hogy
bekukucskáljon a kórházi ruha ujja alá,
és megpillantsa az állítólagos nyomokat.
Nem látott semmit, de úgy határozott,
csak a kihallgatás után győződik meg
teljes bizonyossággal a dologról.
– Átmentem Margaretáékhoz kávézni
– mesélte Herman. – Olyan kedvesek
velem, a lányaim. Főleg mióta Britta
beteg lett.
 Herman a lányaira mosolygott.
– Sok mindent meg kellett vitatnunk.
Úgy döntöttem, jobb lesz Brittának, ha
olyan helyen él, ahol jobban a gondját
tudják viselni.
Nehezére esett a beszéd.
Margareta megpaskolta a kezét.
– Nem tehettél mást, apa. Nem volt
más lehetőség. Te is tudod.
Herman, aki látszólag elengedte a füle
mellett lánya szavait, folytatta:
– Aggódtam, mert sokáig voltam távol
otthonról. Majdnem két óráig. Általában
egy óránál hosszabb időre nem mentem
el, délutánonként annyit aludt, úgyhogy
nem is tudta, hogy nem vagyok ott.
Annyira féltem… Annyira féltem, hogy
felébred, és magára gyújtja a házat. –
Herman egész testében reszketett, de vett
egy mély lélegzetet és folytatta. – Szóval
a nevét kiáltottam, amikor hazaértem. De
nem felelt. Azt gondoltam: hála istennek,
még alszik. Aztán felmentem a
hálószobába. És ott feküdt… Arra
gondoltam, milyen különös, hogy van
egy párna az arcán, és miért fekszik ilyen
furcsán? Szóval odamentem, és elvettem
a párnát. Rögtön láttam, hogy elment.
A szeme… A szeme a plafont bámulta,
és nagyon-nagyon csendes volt.
Az arcán könnyek kezdtek csorogni,
amelyeket Margareta gyengéden letörölt.
– Tényleg szükség van erre? –
esedezett Martinra és Paulára nézve. –
Apa még mindig sokkos állapotban van,
és…
 – Semmi baj, Margareta – szólt
Herman. – Semmi baj.
– Jó, de már csak pár perc, apa. Aztán
szó szerint kidobom őket, ha kell, mert
pihenésre van szükséged.
– Mindig is ő volt a legharciasabb –
mondta Herman, és halvány mosoly
jelent meg az arcán. – Igazi hárpia!
– Pszt! Ne legyél ilyen rosszmájú! –
intette Margareta, de úgy tűnt, örül, hogy
az apjának van ereje ugratni őt.
– Szóval azt mondja, hogy Britta már
halott volt, amikor bement a szobába? –
kérdezte elhűlve Paula. – Akkor miért
mondta, hogy maga ölte meg?
– Mert én öltem meg – felelte
Herman, és az arca újra zárkózott lett. –
De azt sosem mondtam, hogy
meggyilkoltam. Bár azt is megtehettem
volna.
Lenézett a kezére, mert képtelen volt a
rendőrök vagy a lányai szemébe
pillantani.
– Miről beszélsz, apa? – Anna-Greta
zavarodottnak tűnt, de Herman nem volt
hajlandó válaszolni.
– És tudja, ki gyilkolta meg? –
kérdezte Martin, aki ösztönösen
megérezte, hogy Herman nem fogja
megmagyarázni, miért állította olyan
makacsul, hogy ő ölte meg a feleségét.
– Hallotta, mit mondott az apám – állt
fel Margareta. – Már mindent elmondott,
amit tudott. A lényeg, hogy nem ő
gyilkolta meg az anyámat. Ami a többit
illeti… Csak a fájdalom beszélt belőle.
 Martin és Paula is felkelt.
– Köszönjük, hogy beszélt velünk. De
van még egy utolsó dolog, amire meg
kell kérnünk – mondta Martin, és
Hermanhoz fordult. – Hogy
megerősítsük, amit az imént elmondott,
meg kell néznünk a karját. Tudjuk, hogy
Britta megkarmolta azt, aki fojtogatta.
– Tényleg szükséges? Azt mondta,
hogy… – Margareta hangja egyre
hangosabb lett, de Herman némán
feltűrte a kórházi ruha ujját, és
odatartotta a karját Martinnak, aki
tüzetesen megnézte. Nem voltak rajta
karmolások.
– Látja? – kérdezte Margareta, s úgy
festett, mint aki kész beváltani a
fenyegetését, és kidobni Martint és
Paulát az ajtón.
– Végeztünk is – mondta Martin. –
Köszönjük, hogy szánt ránk időt,
Herman. És még egyszer: nagyon
sajnáljuk, ami történt.
Intett Margaretának és Anna-Gretának,
hogy jelezze, szeretne velük
négyszemközt beszélni.
A folyosón beszámolt nekik a gombon
talált ujjlenyomatokról, és a két nő
beleegyezett, hogy ujjlenyomatot vegyen
tőlük, amely alapján kizárhatják őket a
nyomozásból. Amint végeztek, befutott
Birgitta is, és ő is adott ujjlenyomatot,
úgyhogy mindhármukét egyszerre
küldhetik a laborba.
Paula és Martin elüldögéltek kicsit az
autóban, mielőtt elindultak.
 – Szerinted kit próbál védeni? –
kérdezte Paula, miközben bedugta a
kulcsot a gyújtáskapcsolóba.
– Nem tudom. De nekem is ez volt a
benyomásom. Hogy tudja, ki gyilkolta
meg Brittát, de meg akarja védeni. És
hogy valamiért felelősnek érzi magát.
– Bárcsak elmondaná! – mondta
Paula, és elfordította a kulcsot.
– Igen, elképzelni sem tudom… –
Martin ingerülten rázta a fejét, és dobolt
az ujjával a kesztyűtartón.
– De hiszel neki? – Paula már tudta is
a választ.
– Igen, hiszek neki. És a tény, hogy
nincsenek rajta karmolások, bizonyítja,
hogy igazam van. De nem értem, miért
akarja megvédeni a felesége gyilkosát.
Vagy miért érzi úgy, hogy ő is bűnös.
– Hát, talán sosem kapunk választ erre
– mondta Paula, és kihajtott a
parkolóból. – De legalább megvan a
lányai ujjlenyomata. Sürgősen el kell
küldenünk a laborba, hogy kizárhassuk
őket, és elkezdhessük kiokoskodni, kié
lehet a hüvelykujjlenyomat.
– Mást nem is nagyon tehetünk
pillanatnyilag – felelte Martin, és nagyot
sóhajtott, miközben kinézett a kocsi
ablakán.
Egyikük sem vette észre Ericát,
amikor elhajtottak mellette Torptól
északra.

[5] Természetvédelmi terület Fjällbacka mellett.

 Fjällbacka, 1945.

Nem volt véletlen, hogy Frans látta, mi

történt. Rajta tartotta a szemét Elsyn
egész idő alatt, nézni akarta, amíg el nem
tűnik a domb gerince mögött. És így
tanúja volt a csóknak. Úgy érezte, mintha
forrna a vére, mégis mindeközben jeges
hidegség terjedt szét a tagjaiban. Olyan
fájdalmas volt, hogy azt hitte, menten
holtan esik össze.
– Láttad ezt? – kérdezte Erik, aki
szintén Hanst és Elsyt nézte. – Olyan
volt, mintha…
Felnevetett, és megcsóválta a fejét.
Erik nevetésének hangjára fehér fény
robbant Frans agyában. Szüksége volt
valamire, hogy kieressze a fájdalmát,
ezért Erikre vetette magát, és a nyakára
szorította a kezét.
– Fogd be! Fogd be! Fogd be!!! Te
rohadt idióta… – Még erősebben
markolta Erik nyakát, mire a fiú
levegőért kezdett kapkodni.
Franst örömmel töltötte el a rettegés
Erik szemében. Mintha ettől zsugorodni
kezdett volna a csomó, amely állandóan
ott volt a gyomrában, és a csók láttán a
tízszeresére duzzadt.
– Mit műveltek? – sikoltotta Britta, és
a földön fekvő fiúkra meredt.
Erik a hátán feküdt, Frans rajta ült.
Britta gondolkodás nélkül odarohant, és
rángatni kezdte Frans ingét, de a fiú felé
csapott a karjával, olyan erősen, hogy
Britta hanyatt vágódott.
– Hagyd abba, Frans! Hagyd abba! –
sikította Britta, és arrébb csúszott,
miközben könnyek csorogtak az arcán.
Volt valami a hangjában, ami magához
térítette Franst. Lenézett Erikre, akinek
az arca furcsa színt öltött, és elengedte a
nyakát.
– Sajnálom – motyogta, és a szemét
dörzsölte. – Sajnálom…
Erik felült, és meredten nézte, fájó
nyakát tapogatva.
– Mi a fene ütött beléd? Majdnem
megfojtottál! Magadnál vagy?
Erik szemüvege félrecsúszott. Levette,
majd visszatette az orrára.
 Frans maga elé bámult, a tekintete
üres volt. Nem válaszolt.
– Szerelmes Elsybe. Ezért csinálta –
mondta Britta keserűen, miközben
kézfejével letörölte a könnyeket az
arcáról. – És azt hitte, van esélye nála.
Tiszta hülye vagy, hogy ezt gondoltad,
Frans! Még csak rád sem néz soha! Most
meg annak a norvégnak a karjába vetette
magát. Miközben én…
Ismét könnyekben tört ki, és elkezdett
lefelé bukdácsolni a köves
domboldalon.
Frans kifejezéstelen arccal nézte,
ahogy elmegy.
– A rosseb egye meg, Frans, nem
vagy… Igaz ez? – Erik rámeredt. –
Szerelmes vagy Elsybe? Mármint, ha ez
a helyzet, meg tudom érteni, miért
gurultál be úgy. De nem…
Erik elhallgatott, és a fejét csóválta.
Frans nem felelt. Képtelen volt
megszólalni. Gondolatait kitöltötte Hans
képe, ahogy előrehajol, hogy
megcsókolja Elsyt. És Elsy képe, aki
visszacsókolja.
Mostanában Erica mindig figyelt, ha
rendőrautót látott, és úgy vélte, Martin
ült abban a járműben, amely Torp előtt
haladt el mellette, amikor ő éppen
Uddevalla irányába tartott, a nap
folyamán már másodjára. Azon tűnődött,
hol járhatott Martin.
A kérdések, amelyeket fel akart tenni,
tényleg nem voltak sürgősek, de tudta,
hogy képtelen lesz addig nyugodtan írni,
amíg nem jár utána az új értesüléseknek.
És kíváncsi volt, miért érdeklődött Kjell
Ringholm, a Bohusläningen újságírója a
norvég ellenállási harcos iránt.
Később, amikor a Bohusläningen
recepcióján várakozott, végiggondolta,
milyen okai lehetnek a férfi
érdeklődésének, de végül úgy döntött,
abbahagyja a találgatásokat, amíg
alkalma nem lesz feltenni a kérdést. Pár
perccel később bekísérték a férfi
irodájába. Kjell zavart arckifejezéssel
nézett fel, amikor Erica belépett, majd
kezet ráztak.
– Erica Falck? Az író? Tényleg? –
kérdezte Kjell, és a látogatóknak
fenntartott szék felé intett.
– Igen, így van – felelte Erica, majd a
szék támlájára vetette a kabátját, és
leült.
– Sajnos egyik könyvét sem olvastam,
de úgy hallottam, nagyon jók – mondta a
férfi udvariasan. – Az új munkájával
kapcsolatos kutatása hozta ide? Nem
bűnügyi újságíró vagyok, úgyhogy nem
tudom, hogyan segíthetnék. Ha nem
tévedek, maga megtörtént
bűnesetekről ír.
– Voltaképpen a jövetelemnek semmi
köze a munkámhoz – válaszolta Erica. –
Úgy áll a helyzet, hogy különféle okok
miatt szeretném feltérképezni az anyám
múltját. És anyám meg az ön apja
barátok voltak.
Kjell a homlokát ráncolta.
– Mikor? – kérdezte, és előredőlt.
– Ha jól tudom, gyerek- és
kamaszkorukban. Jobbára a háború
utolsó éveire összpontosítok, amikor
olyan tizenöt évesek voltak.
Kjell bólintott, és arra várt, hogy a nő
folytassa.
– Egy négy kamaszból álló csoporthoz
tartoztak, akik sülve-főve együtt voltak.
Az apján kívül a csoport tagja volt még
Britta Johansson és Erik Frankel. És
ahogy bizonyára tudja, mindkettejüket
nemrégiben gyilkolták meg. Nagyon
különös egybeesés, nem gondolja?
Kjell még mindig hallgatott, de Erica
látta, mennyire feszült volt, és
észrevette, hogy felcsillan a szeme.
– És… – Erica szünetet tartott. – Volt
még valaki. 1944-ben Fjällbackába
érkezett egy norvég ellenálló, valójában
még csak egy fiatal fiú volt. Elrejtőzött a
nagyapám hajóján, majd a
nagyszüleimnél lakott. Hans Olavsennek
hívták. De ezt már tudja, ugye? Tudom,
hogy magát is érdekli, és arra lennék
kíváncsi, miért.
– Újságíró vagyok. Ilyesmiről nem
beszélhetek – felelte Kjell kitérően.
– Tévedés. A forrásait nem fedheti fel
– mondta Erica higgadtan. – De nem
látom be, miért ne egyesíthetnénk az
erőinket, amíg az ügyön dolgozunk.
Nagyon jó nyomozó vagyok, és tudom,
hogy maga is, hiszen újságíró. És
mindkettőnket érdekel Hans Olavsen.
Azt elfogadom, hogy nem akarja
megmondani, miért. De legalább
információt cserélhetnénk, azt, amit már
tudunk, és azt, amit majd ezután fogunk
kideríteni. Mit gondol?
 Erica elhallgatott, és izgatottan várt.
Kjell végiggondolta, amit hallott.
Ujjával az asztalon dobolt, amíg
mérlegelte az érveket és az ellenérveket.
– Jó – mondta végül, és kihúzott
valamit íróasztala felső fiókjából. –
Tényleg semmi oka annak, hogy ne
segítsünk egymásnak. És a forrásom
halott, úgyhogy nem látok okot rá, hogy
ne mutassak meg magának mindent. Itt
van, amit tudok. Erik Frankellel…
magánjellegű ügyben kerültem
kapcsolatba. – Megköszörülte a torkát,
és Erica felé csúsztatta a mappát. – Azt
mondta, van valami, amit szeretne
megosztani velem, valami, ami hasznos
lehet számomra, és aminek napvilágot
kell látnia.
 – Így fogalmazott? – Erica
előrehajolt, és felvette a mappát. – Hogy
valami, aminek napvilágot kell látnia?
– Igen, úgy emlékszem – felelte Kjell,
és hátradőlt a székben. – Néhány nappal
később bejött az irodámba. Elhozta a
cikkeket, amelyek a mappában vannak,
és átadta őket. De nem közölte, miért.
Feltettem neki egy csomó kérdést,
természetesen, de nem volt hajlandó
válaszolni rájuk. Csak annyit mondott,
hogyha tényleg olyan jó vagyok a dolgok
felderítésében, ahogy hallotta, akkor
elég annyi, amennyi a mappában van.
Erica átlapozta a műanyag dossziéban
lévő oldalakat. Ugyanazok a cikkek
voltak, amelyeket már megkapott
Christiantól, az archív cikkek,
amelyekben felbukkan Hans Olavsen
neve és a fjällbackai tartózkodása.
– Ez minden? – kérdezte egy sóhaj
kíséretében.
– Én is ezt kérdeztem. Ha Erik tudott
valamit, miért nem mondta el
egyszerűen? Valamilyen oknál fogva úgy
gondolta, fontos, hogy magam jöjjek rá a
többire. Ezért el is kezdtem kutatni, és
hazudnék, ha azt állítanám, hogy az
érdeklődésem nem nőtt
ezerszázalékosra, amióta Erik Frankelt
holtan találták. Kíváncsi vagyok, a
halálának van-e köze mindehhez. – Kjell
a mappára bökött, amely Erica ölében
pihent. – És természetesen hallottam az
öreg hölgyről is, akit múlt héten
gyilkoltak meg. De fogalmam sincs, van-
e összefüggés… Ami egy sor kérdést
vetne fel.
– És kiderített még valamit a
norvégról? – kérdezte Erica buzgón. –
Én nem jutottam ilyen messzire a
kutatásaimban. Az egyetlen dolog, amit
tudok, hogy szerelmi viszonyban volt az
anyámmal, és úgy fest, elég hirtelen
hagyta el. Úgy gondoltam, következő
lépésben megpróbálom felkutatni,
kiderítem, hová ment, hogy tényleg
visszatért-e Norvégiába, vagy valahová
máshová tűnt el. De maga talán már tudja
is.
Kjell a fejét ingatta. Beszámolt
Ericának az Eskil Halvorsen norvég
kutatóval folytatott beszélgetéséről, és
hogy a férfi fejből nem emlékezett Hans
Olavsenre, de megígérte, hogy utánajár.
– Az is lehet, hogy Hans
Svédországban maradt – vetette fel
Erica tépelődve. – És ha így van, a svéd
hatóságokon keresztül felkutathatjuk.
Ennek talán utánanézhetek. De ha
valahová külföldre ment, akkor az nem
lesz egyszerű.
Kjell visszavette a mappát.
– Jó ötlet. Nincs okunk rá, hogy azt
feltételezzük, visszatért Norvégiába.
Sokan maradtak Svédországban a háború
után.
– Küldött képet Eskil Halvorsennek?
– kérdezte Erica.
– Nem – válaszolta Kjell, miközben
átpörgette az újságcikkeket. – De igaza
van, kellett volna. A legapróbb részlet is
segíthet. Felhívom, miután végeztünk, és
megpróbálom eljuttatni hozzá az egyik
képet. Vagy ami még jobb: elfaxolom
neki. Mit szólna ehhez? Ez a legélesebb.
Mit gondol?
Átcsúsztatta az asztalon a
csoportképet, amelyet Erica néhány
napja olyan alaposan tanulmányozott.
– Egyetértek. Ez jó lesz. Ráadásul
rajta van az egész csapat. Ez itt az
anyám. – Elsyre mutatott.
– Szóval azt mondja, annak idején sok
időt töltöttek együtt? – Kjell átkozta
magát, amiért nem jött rá, hogy a fotón
látható Britta az a Britta, akit
meggyilkoltak. De azzal nyugtatta magát,
hogy a legtöbben ugyanígy nem jöttek
volna rá. A tizenöt éves lány alig-alig
hasonlított arra a hetvenöt éves
asszonyra, akinek az újságok lehozták a
képét.
– Igen. Amennyire tudom, közeli
barátságban voltak, noha akkoriban nem
teljesen fogadták el a barátkozásukat.
Fjällbackában szakadék tátongott a
társadalmi csoportok között, és az anyám
meg Britta a szegényebb rétegekhez
tartozott, míg a fiúk, Erik Frankel és a
maga apja a felsőbb osztályhoz. – Erica
ez utóbbi kifejezésnél idézőjeleket
rajzolt a levegőbe az ujjával.
– Ja, igen, a felsőbb osztály –
motyogta Kjell, és Erica érzékelte a
szavai mögött megbúvó erőteljes
ellenséges érzületet.
– Tudja, még nem is gondoltam arra,
hogy beszéljek Axel Frankellel – mondta
Erica izgatottan. – Pedig tudhat valamit
Hans Olavsenről. Noha kicsit idősebb,
de ott volt, és talán…
Gondolatai és reményei szárnyalni
kezdtek, de Kjell felemelte a kezét, és
leintette.
– Én nem ragadtatnám el magam
ennyire. Ez nekem is eszembe jutott, de
szerencsére előbb kicsit utánanéztem
Axel Frankelnek. Feltételezem, tudja,
hogy a németek elfogták, amikor
Norvégiában járt.
– Igen, de nem tudok túl sokat az
esetről – mondta Erica, és érdeklődéssel
nézett Kjellre. – Szóval, ha kiderített
valamit…
Széttárta a karját, és várt.
 – Ahogy mondtam, Axelt elfogták a
németek, amikor valami iratokat juttatott
el az ellenállási mozgalomhoz. A grini
koncentrációs táborba vitték, Oslo
mellé, és 1945 elejéig ott tartották fogva.
Aztán a németek sok más fogollyal
egyetemben Németországba szállították.
Axel először Sachsenhausenben volt,
ahová sok skandináv foglyot vittek, aztán
a háború vége felé Neuengamméba
szállították át.
Erica levegő után kapott.
– Nem is tudtam! Szóval Axel Frankel
német koncentrációs táborokban volt?
Nem tudtam, hogy norvégokat és
svédeket is tartottak ott fogva.
Kjell bólintott.
– Főleg norvégokat. De más
országokból származókat is Hitler 1941-
es határozatának értelmében, amely
kimondta, hogy a megszállt területeken
élő civilek, akiket a németek elleni
ellenállási mozgalomban való
tevékenységükért elfogtak, nem állhatnak
bíróság elé a hazájukban. Ehelyett
Németországba küldték őket, ahol
eltűntek az éjszakában és a ködben:
Nacht und Nebel. Ezért nevezték őket
NN-foglyoknak. Néhányukat kivégezték.
A többit kényszermunkára ítélték, és
halálra dolgoztatták a táborokban.
Mindenesetre Axel Frankel
Németországban volt, nem
Fjällbackában az alatt az idő alatt, amíg
Hans Olavsen itt tartózkodott.
– De nem tudjuk, pontosan mikor
hagyta el a norvég Fjällbackát – vetette
közbe Erica a homlokát ráncolva. –
Legalábbis én nem találtam semmit
erről. Fogalmam sincs, mikor hagyta el
az anyámat.
– Ó, de én tudom, mikor ment el Hans
Olavsen! – kiáltott fel Kjell
diadalmasan, és az asztalán heverő
papírhalomba túrt. – Legalábbis
hozzávetőleg – tette hozzá. – Itt van.
Előhúzott egy cikket, és Erica elé
rakta, majd egy bekezdésre mutatott a
lap közepén.
Erica előrehajolt, és felolvasta:
– „A Fjällbacka Egylet idén nagy
sikerrel rendezte meg…”
– Nem, nem. A következő bekezdés –
mondta Kjell, és újra megmutatta.
 – Ja, jó. – Erica ismét olvasni kezdett.
– „Kivétel nélkül mindenkit meglepett,
hogy a norvég ellenálló, aki nálunk,
Fjällbackában talált menedéket,
hirtelen elhagyott minket. A város sok
lakója bánja, hogy nem vehettek búcsút
tőle, és nem mondhattak neki
köszönetet a most véget ért háború
alatt végzett munkájáért.”
Erica a lap tetején álló dátumra
pillantott, majd felnézett.
– 1945. június 19.
– Vagyis rögtön a háború befejezése
után nyoma veszett, ha jól értelmezem –
mondta Kjell, majd visszavette a cikket,
és a kupac tetejére tette.
– De miért? – Erica oldalra billentve
a fejét eltöprengett azon, amit olvasott. –
Még mindig úgy vélem, nem rossz ötlet
beszélni Axellel. Talán az öccse mondott
neki valamit. Teszek egy kísérletet. És
maga nem akar az apjával beszélni
véletlenül?
Kjell egy pillanatig hallgatott, aztán
azt mondta:
– Természetesen. És szólok, ha híreim
lesznek Halvorsentől. Maga is jelezze,
ha megtud valamit, rendben?
Intőn felemelte az ujját. Nem volt
hozzászokva a csapatmunkához, de
ebben az esetben előnyösnek ítélte Erica
közreműködését.
– A svéd hatóságoknál is
kérdezősködöm – mondta Erica, és
felállt. – És megígérem, hogy azonnal
szólok, amint megtudok valamit.
 Elkezdett belebújni a kabátjába, de
hirtelen megállt.
– Apropó, Kjell, van itt még valami.
Nem tudom, hogy fontos-e, de…
– Ki vele! Jelen helyzetben minden
hasznos lehet – mondta Kjell, és
felnézett a nőre.
– Szóval beszéltem Britta férjével,
Hermannal. Úgy tűnik, tud valamit erről
az egészről. Vagyis hát nem vagyok
teljesen biztos benne, de az az érzésem.
Mindegy is. Amikor Hans Olavsenről
kérdeztem, elég furcsán reagált. Azt
mondta, érdeklődjem Paul Heckelnél és
Friedrich Hücknél. Megpróbáltam
lenyomozni a neveket, de semmit sem
találtam. Viszont…
– Igen? – sürgette Kjell.
 – Jaj, nem is tudom. Esküszöm, hogy
sosem találkoztam egyikükkel sem,
mégis valahogy ismerős…
Kjell az asztallaphoz nyomva
bekattintotta golyóstollát.
– Paul Heckel és Friedrich Hück? –
Amikor Erica bólintott, felírta a neveket.
– Rendben. Én is utánanézek. De nem
ugrik be róluk semmi.
– Úgy fest, mindkettőnknek van mit
csinálnia – mondta Erica mosolyogva,
miközben megállt a küszöbön. – Sokkal
jobban érzem magam a tudattól, hogy
együtt dolgozunk ezen.
– Remek – felelte Kjell kicsit zavarba
jőve.
– Majd jelentkezem – búcsúzott Erica.
– Rendben – mondta a férfi, és
felkapta a telefont, anélkül hogy a távozó
Ericára nézett volna.
Megszállottan igyekezett az ügy
végére járni. Az újságíró orra szagot
fogott: a patkány összetéveszthetetlen
bűzét érezte.

– Leüljünk, és átnézzük az egészet?

Hétfő délután volt, és a rendőrőrsön
nyugalom honolt.
– Persze – mondta Gösta, és
kelletlenül felállt. – Szóljunk Paulának?
– Természetesen – felelte Martin.
Elindult Pauláért. Mellberg sétálni
vitte Ernstet, Annika pedig a recepción
ügyködött, ezért csak hárman telepedtek
le a konyhában. Előttük az összes
nyomozati anyag.
 – Erik Frankel – kezdte Martin, és tett
egy pontot a tollával jegyzettömbje új
lapjára.
– Az otthonában gyilkolták meg egy
olyan tárggyal, amelyet a helyszínen
talált a tettes – mondta Paula, mire
Martin lázasan jegyzetelni kezdett.
– Ez arra utalhat, hogy nem előre
megfontolt gyilkosság volt – tette hozzá
Gösta, és Martin bólintott.
– A mellszobron, amely a gyilkos
eszköz volt, nem találtunk ujjlenyomatot,
de úgy fest, nem törölték le, ezért
feltehetjük, hogy a tettes kesztyűt viselt –
ami voltaképpen ellentmond annak az
elképzelésnek, hogy nem előre
megfontolt gyilkossággal van dolgunk –
vetette közbe Paula.
 Martin jegyzeteire lesett.
– Ezt te tényleg el tudod olvasni? –
kérdezte hitetlenkedve, mert a férfi írása
leginkább a hieroglifákra hasonlított.
Vagy a gyorsírásra.
– Csak ha rögtön utána le is gépelem –
mondta Martin, és mosolyogva írt
tovább. – Egyébként bajban lennék.
– Erik Frankel halálát a halántékára
mért erőteljes ütés okozta – mondta
Gösta, és előszedte a tetthelyen készült
fényképeket. – Az elkövető hátrahagyta a
gyilkos fegyvert.
– Ami megint csak nem a különös
hidegvérrel és előre megfontoltan
elkövetett gyilkosság ismérve – fűzte
hozzá Paula, és felkelt, hogy kávét
töltsön magának és a többieknek.
 – Az egyetlen lehetséges fenyegetés,
amelyet képesek voltunk lenyomozni, a
Svédország Barátai nevű neonáci
szervezettől származik, akik azért vették
célba Frankelt, mert a nácizmus
szakértője volt.
Martin fogta az öt levelet, amelyet
műanyag tokba tettek, és kiteregette őket
az asztalon.
– Ráadásul személyes kötődése is volt
a szervezethez gyerekkori barátja, Frans
Ringholm révén.
– Van valamink, ami Franst a
gyilkossághoz köti? Bármi? – Paula a
leveleket fixírozta, mintha szóra akarná
bírni őket.
– Hát három náci haverja állítja, hogy
Dániában volt velük a kérdéses
napokon. Nem bombabiztos alibi, ha
létezik egyáltalán olyasmi, de nincs sok
tárgyi bizonyítékunk, amelyen
elindulhatnánk. A lábnyomok, amelyeket
a helyszínen találtunk, a két fiúéi, akik
felfedezték a hullát. Más lábnyomot vagy
ujjlenyomatot nem találtunk, semmit,
csak amit mindenképpen meg kellett
találnunk.
– Most akkor töltesz kávét, vagy csak
állsz ott a kiöntővel a kezedben? –
kérdezte Gösta Paulától.
– Kérd szépen, és kapsz – ugratta
Paula, mire Gösta kedvetlenül kinyögött
egy „légy szíves”-t.
– Aztán ott van a gyilkosság időpontja
– szólalt meg Martin, miközben Paula
felé biccentett, köszönetképpen a
kávéért. – Viszonylagos bizonyossággal
megállapítottuk, hogy Erik Frankel
valamikor június tizenötödike és
tizenhetedike között halt meg. Vagyis van
három napunk. Aztán a teste ott maradt,
felfedezetlenül, mert a testvére elutazott,
és senki nem várt híreket Erik felől,
kivéve talán Violát, de ő meg úgy tudta,
hogy Erik szakított vele. Ami pont
azelőtt történt, hogy megölték. És senki
nem látott semmit. Gösta, beszéltél
minden szomszéddal? Nem figyelt fel
senki egy idegen autóra? Vagy gyanús
alakokra?
Martin a kollégájára nézett.
– Nem volt túl sok szomszéd, akivel
beszélni kellett – dörmögte Gösta.
– Ezt most vegyem nemnek?
 – Az összes szomszéddal beszéltem,
és senki sem látott semmit.
– Jó, hagyjuk ezt – sóhajtott Martin, és
ivott egy korty kávét.
– Mi a helyzet Britta Johanssonnal?
Merő véletlen, hogy kapcsolatban állt
Erik Frankellel? És ami azt illeti, Frans
Ringholmmal is. Ami persze régen volt,
de a híváslisták azt mutatják, hogy
júniusban is kapcsolatba léptek
egymással, és mind Frans, mind Erik
átment Brittához. – Martin ismét a
kollégái felé fordult válaszokért: – De
miért pont most akarták feleleveníteni a
hatvan évvel ezelőtti barátságot?
Hihetünk Britta férjének, aki azt mondja,
hogy azért, mert Britta szellemi állapota
megromlott, és fel akarta idézni a régi
szép időket?
– Én személy szerint azt gondolom,
hogy ez süket duma! – jelentette ki
Paula, és fogott egy bontatlan csomag
Ballerina kekszet. Lehúzta a műanyag
nyitószalagot, majd kiszolgálta magát,
mielőtt megkínálta volna a többieket. –
Szerintem ha ki tudjuk okoskodni, mi
volt a találkozásuk valódi oka, fényt
deríthetünk az egész ügyre. De Frans
hallgat, mint a sír, Axel meg ugyanazzal
a sztorival takarózik, amellyel Herman
állt elő.
– És ne felejtsük el a havi átutalásokat
se – mondta Gösta, azután elnémult egy
pillanatra, amíg gondosan eltávolította a
felső, vaníliás réteget a kekszről, és
lenyalta a csokoládés tölteléket, majd
folytatta: – Mi közük lehet Frankel
meggyilkolásához?
Martin meglepetten nézte Göstát. Nem
tudta, hogy Gösta ennyire ráfeküdt a
nyomozásra, mert általában
visszahúzódott a háttérbe, és csak várta,
hogy információkkal lássák el.
– Nos, Hedström megpróbált
utánajárni ennek szombaton – mondta
Martin, és előszedte a jegyzeteit,
amelyeket akkor készített, amikor Patrik
felhívta, hogy beszámoljon a Wilhelm
Fridénnél tett látogatásáról.
– És mit derített ki? – Gösta vett még
egy kekszet, a többiek pedig megigézve
figyelték, ahogy megismételte az előbbi
eljárást. Vaníliás réteg le, aztán kinyalta
a csokoládés tölteléket. A keksz többi
része meg mehet pocsékba.
– Hé, Gösta, nem eheted ki belőle a
csokit, otthagyva a többit! – szólt rá
Paula haragosan.
– Mi vagy te? Kekszrendőr? –
kérdezte Gösta, és tüntetően vett még egy
kekszet.
Paula alig hallhatóan horkantott egyet,
s felkapta a kekszes csomagot, majd a
pultra tette, ahol Gösta nem érhette el.
– Sajnos nem tudott meg túl sokat –
mondta Martin. – Wilhelm Fridén néhány
hete meghalt, és sem az özvegye, sem a
fia nem tudott az átutalásokról. Persze
nehéz megmondani, nem hazudtak-e, de
úgy tűnt, Patrik hisz nekik. Mindenesetre
a fia megígérte, hogy megkéri az
ügyvédjüket, küldjék át az apja papírjait,
és ha van egy kis szerencsénk, azokban
találhatunk valamit.
– És mi van Erik testvérével? Tud az
átutalásokról? – Gösta mohón bámulta a
kekszet a pulton, és úgy tűnt, fontolóra
veszi, hogy felemelje a hátsóját, és
odamenjen érte.
– Felhívtuk, és megkérdeztük tőle –
válaszolta Paula, figyelmeztető pillantást
lövellve Göstára. – De azt mondta,
fogalma sincs, miről lehetett szó.
– És hiszünk neki? – Gösta felmérte,
milyen messze van a széke a pulttól.
Nagy lendület, és már meg is szerezte.
– Nem is tudom. Nehezen kiismerhető
ember. Szerinted, Paula? – érdeklődött
Martin, és a nőhöz fordult.
Miközben Paula a feleleten törte a
fejét, Gösta megragadta a kínálkozó
lehetőséget. Felugrott, a csomag felé
lódult, Paula bal karja azonban
villámgyorsan előrelendült, és felkapta
az orra elől a kekszet.
– Nana! Szó sem lehet róla! –
Huncutul rákacsintott, és Gösta képtelen
volt nem elmosolyodni.
Kezdte élvezni az incselkedést.
Miután biztonságba helyezte a kekszet
az ölében, Paula Martinhoz fordult.
– Egyetértek. Nem ismerem ki magam
rajta. Úgyhogy egyáltalán nem vagyok
biztos abban, hogy hihetünk neki.
– Térjünk vissza Brittához – javasolta
Martin, és felírta a nevet a
jegyzettömbjébe csupa nagybetűvel,
majd alá is húzta. – Úgy ítélem meg, a
legjobb bizonyítékunk annak felfedezése,
hogy vélhetően a gyilkos DNS-e van a
körme alatt. És a tény, hogy
nyilvánvalóan sikerült jól
összekarmolnia a fojtogató arcát vagy
karját. Ma reggel röviden kikérdeztük
Hermant, és rajta nincsenek karmolások.
Azt is elmondta, hogy Britta már halott
volt, amikor hazaért. Hogy az ágyban
feküdt a párnával az arcán.
– De még mindig azt állítja, hogy a
felesége halála az ő hibája – fűzte hozzá
Paula.
– De mit ért ez alatt? – ráncolta a
homlokát Gösta. – Véd valakit?
– Igen, mi is erre jutottunk.
Paula megenyhült, és visszatette a
kekszet az asztalra, majd Gösta felé
tolta.
– Itt van, üsd ki magad! – mondta
angolul.
– Tessék? – kérdezte Gösta, akinek a
nyelvtudása a golffal kapcsolatos
kifejezésekre korlátozódott, bár a
kiejtése ezen a téren is sok kívánnivalót
hagyott maga után.
– Semmi. Gyerünk, nyalogasd ki
belőlük a csokit – biztatta Paula.
– És ott van még a hüvelykujjlenyomat
– mondta Martin, miközben jót derülve
hallgatta Gösta és Paula baráti
civódását.
Ha nem ismerte volna ilyen jól, még
azt is gondolhatta volna, hogy öreg
kollégája tulajdonképpen élvezi, hogy a
munkahelyén lehet.
 – Egy magányos ujjlenyomat egy
gombon nem valami nagy szenzáció –
jegyezte meg Gösta lehangoltan.
– Önmagában valóban nem, de ha az
ujjlenyomat ugyanazé az emberé, akié a
DNS Britta körme alatt, akkor az már
okot ad némi derűlátásra. – Martin
aláhúzta a DNS szót a jegyzettömbjében.
– És mikor lesz kész a DNS-elemzés?
– kérdezte Paula.
– A labor becslése szerint csütörtökön
– felelte Martin.
– Jó, akkor majd utána veszünk DNS-
mintákat. – Paula kinyújtotta a lábát.
Néha eltűnődött rajta, hogy Johanna
terhességi tünetei nem ragályosak-e.
Eddig már jelentkezett a nyilallás a
lábban, fura kis lüktetések, és
farkasétvágya volt.
– És van valami tippünk, kitől
vegyünk DNS-mintát? – Gösta a
harmadik kekszét majszolta.
– Axelre és Fransra gondolok –
válaszolta Paula.
– Tényleg várunk csütörtökig? Az
eredményre biztos várni kell
valamennyit, és a karmolások gyorsan
gyógyulnak, szóval szerintem mintát
kellene venni, amint lehet – mondta
Gösta.
– Jó gondolat, Gösta – jegyezte meg
döbbenten Martin. – Holnap meg is
ejtjük. Még valami? Amiről
megfeledkeztünk, vagy amit kihagytunk?
– Mit hagytatok ki? – szólalt meg egy
hang az ajtóban.
 Mellberg lépett be, nyomában egy
lihegő Ernsttel. A kutya azonnal
kiszagolta Gösta kekszmaradékait, és
előrelendült, hogy a lába elé üljön.
A könyörgése elérte a kívánt eredményt,
és a kekszek azon nyomban el is tűntek.
– Csak átvettünk néhány dolgot, hogy
nem siklottunk-e el valami felett –
magyarázta Martin, és az iratokra
mutatott, amelyek előttük hevertek az
asztalon. – Épp azt mondtuk, hogy DNS-
mintát kell vennünk Axeltől és Franstól
holnap.
– Ja, jó, vegyetek – helyeselt
Mellberg türelmetlenül, attól való
félelmében, hogy belevonják az épp
zajló munkába. – Folytassátok, amit
csináltatok. Jól hangzik.
 Magához hívta Ernstet, aki a farkát
csóválva követte az irodájába, ahol
lefeküdt a szokásos helyére: az asztal alá
a gazdája lábára.
– Látom, jegeli az ötletet, hogy gazdát
találjunk a kutyának – jegyezte meg
Paula vidáman.
– Szerintem nyugodtan tekinthetjük
Ernstet „foglaltnak”. Bár pusztuljak el,
ha tudom, ki viseli kinek a gondját. Az a
szóbeszéd is járja, hogy Mellberg
vénségére salsakirály lett – kuncogott
Gösta.
Martin suttogóra fogta a hangját, és azt
mondta:
– Én is hallottam hírét… És ma
reggel, amikor bementem az irodájába, a
földön ült, és nyújtott.
 – Most hülyítesz? – kérdezte Gösta
elkerekedett szemmel. – Hogy ment
neki?
– Sehogy – nevetett Martin. – Próbálta
megérinteni a lábujját, de a hasa útban
volt. Csak hogy egy okot említsek.
– Most már elég lesz, pernahajderek!
Történetesen az anyám salsaórájára jár –
dorgálta meg őket Paula.
Gösta és Martin megrökönyödve
bámult rá.
– Anya néhány napja meghívta ebédre,
és… nagyon kellemes volt – mondta
Paula.
Martin és Gösta most már a száját is
eltátotta.
– Mellberg salsaórákat vesz az
anyádtól? És nálatok ebédelt?
Nemsokára apukának fogod szólítani! –
kacagott fel Martin, és Gösta sem tett
másként.
– Fogjátok be, fiúk! – förmedt rájuk
Paula, ahogy felállt. – Végeztünk, nem
igaz?
Kisétált a helyiségből. Martin és
Gösta zavartan pillantott össze, aztán
ismét hahotára fakadtak. Ez túl szép volt
ahhoz, hogy igaz legyen.

A hétvége korlátlan háborút hozott. Dan

és Belinda megállás nélkül üvöltözött
egymással, míg Anna azt hitte, mindjárt
szétrobban a feje a sok perpatvartól.
Számtalanszor leteremtette őket, és
megkérte mindkettőjüket, hogy legyenek
tekintettel Adrianra és Emmára, és
szerencsére az érvei mintha hatottak
volna. Noha Belinda sosem vallotta
volna be nyíltan, Anna tudta, hogy
szereti a gyerekeit, és ezért Anna kész
volt szemet hunyni a kamaszos
durcáskodásai fölött. Úgy vélte, Dan
nem érti világosan, hogy látja a dolgokat
a legnagyobb lánya, vagy miért reagál
úgy, ahogy. Olyan volt, mintha holtpontra
jutottak volna, és egyikük sem tudta,
mihez kezdjen. Anna sóhajtott egyet,
ahogy a nappaliban járkált, és
összeszedte a játékokat, amelyeket a
gyerekek a szoba minden pontján
szerteszéjjel hagytak.
Az elmúlt napokban igyekezett azzal
is megbékélni, hogy neki és Dannak
közös gyereke lesz. A gondolatai még
mindig kavarogtak, de sikerült a
legrosszabb félelmeit elfojtania. Pont
olyan rosszul volt, mint az első két
terhessége alatt. Nem hányt túl gyakran,
de émelygett és forgott a gyomra, mintha
folyton tengeribeteg lenne. Dan
észrevette, hogy elveszítette az étvágyát,
és mint egy aggódó kotlós, mindenféle
étellel próbálta elcsábítani.
Leült a kanapéra, és a térde közé
szorította a fejét, majd a lélegzésére
összpontosított, hogy úrrá legyen a
hányingeren. Legutóbb, amikor
Adriannal volt várandós, a hatodik
hónapig tartott, ami egy
örökkévalóságnak tűnt. Odafentről
izgatott hangokat hallott, hol
hangosabban, hol halkabban, Belinda
dübörgő zenéjének kíséretében.
Képtelen volt megbirkózni ezzel.
Képtelen. A hányingere erősödött, és
keserű epe tört fel a szájába. Felugrott,
és a fürdőbe rohant, letérdelt a vécé elé,
majd megpróbálta kiköpni, ami a torkát
égette. De semmi sem jött.
Néhány perc öklendezés után, amely
nem hozott megkönnyebbülést, feladta,
és felkelt, hogy megtörölje a száját egy
törülközővel. Amikor megtette,
megpillantotta magát a
fürdőszobatükörben. A látvány
megrémítette. Olyan fehér volt, mint a
törülköző, amelyet tartott, a szeme
hatalmas és ijedt. Pont úgy nézett ki,
mint amikor Lucasszal volt. Pedig most
minden olyan más. Sokkal jobb.
Megsimogatta a hasát, amely még lapos
volt. Mennyi remény! Mennyi félelem!
Mind egyetlen kis pontba sűrítve a
méhében. Olyan kiszolgáltatott, olyan
apró!
Természetesen gondolt arra, hogy szül
egy gyereket Dannak. De nem most, még
nem. Valamikor a távoli jövőben. Miután
a dolgok rendeződtek, leülepedtek. És
most, hogy megtörtént, egyetlen
pillanatra sem futott át az agyán, hogy
megszakítsa a terhességét. A kapcsolat
már létrejött. A láthatatlan, törékeny és
mégis erős kapcsolat közötte és a között,
ami most még nem látható a szemnek.
Vett egy nagy levegőt, és kiment a
fürdőből. Most már a földszintről, az
előszobából hallotta a kiabálást.
 – Átmegyek Lindához. Miért olyan
rohadt nehéz ezt megérteni? Vannak
barátaim, tudod. Vagy azt is meg akarod
tiltani, hogy találkozzam a barátaimmal?
Anna érezte, hogy Dan valami sértő
választ készül adni, és ebben a
pillanatban elszakadt nála a cérna.
Dühtől tajtékozva lépett az előszobába,
és elordította magát:
– Most már fogjátok be, mindketten!
Megértettétek? Úgy viselkedtek, mint a
gyerekek! Elég ebből! Most azonnal
fejezzétek be! – A magasba emelte az
ujját, és folytatta, mielőtt bármelyikük a
szavába vághatott volna. – Te, Dan, ne
üvöltözz Belindával, a rohadt életbe!
Tudod, hogy nem zárhatod be, és
dobhatod el a kulcsot. Tizenhét éves, és
szüksége van a barátaira!
Belinda arcára derűs mosoly ült ki, de
Anna még nem végzett.
– És te, ifjú hölgy, ne viselkedj úgy,
mint egy taknyos, és kezdj el felnőtt
lenni, ha azt akarod, hogy úgy kezeljünk.
És nem akarok több mocskolódást
hallani, amiért itt lakom a gyerekeimmel,
mert maradunk, ha tetszik, ha nem, és
nagyon örülnénk neki, ha
megismerhetnénk, már ha adnál rá
esélyt!
Anna megállt, hogy levegőt vegyen,
majd olyan hangon folytatta, amelytől
Dan és Belinda ijedtében vigyázzba
vágta magát, akár a katonák.
– És csak hogy tudd, nem megyünk mi
innen sehova, ha esetleg ezt forgatnád a
fejedben, felejtsd el, mert az apádnak és
nekem gyerekünk lesz, így az én
gyerekeimet meg téged és a húgaidat
innentől kezdve össze fog kötni egy
féltestvér. És tényleg azt szeretném, hogy
mindannyian jóban legyünk, de egyedül
kevés vagyok ehhez. Segítenünk kell
egymásnak! A baba mindenképpen itt
lesz tavaszra, ha elfogadsz, ha nem, és
azt tudom, hogy rohadtul nem fogom ezt
a cirkuszt hallgatni addig!
Anna könnyekben tört ki, míg a másik
kettő kővé váltan állt ott. Aztán Belinda
pityeregni kezdett. Egy pillanatig Danra
és Annára nézett, majd kiviharzott a
bejárati ajtón, amely hatalmas
csattanással csukódott be utána.
– Anna, drágám, muszáj volt ezt? –
kérdezte Dan lelombozva.
Emma és Adrian is tanúi voltak az
összetűzésnek: az előszobában álltak, és
zavartan néztek rájuk.
– Menj a pokolba! – felelte Anna, és
felkapta a kabátját.
A bejárati ajtó másodjára is
becsapódott.

– Szia! Hol jártál? – Patrik Erica elé

ment az ajtóhoz, és szájon csókolta.
Maja is akart egy puszit, ezért
odatotyogott, és felnyújtotta a karját.
– Volt két igen érdekes beszélgetésem,
annyit mondhatok – felelte Erica, majd
felakasztotta a kabátját, és Patrikkal
együtt a nappaliba ment.
– Ó, tényleg? Miről? – kérdezte a
férfi.
Leült a földre, és folytatta a játékot
Majával. A világ legmagasabb tornyát
építették meg kockákból.
– Azt hittem, Majának kell
megtanulnia kockákból építeni – nevetett
Erica, és ő is leült melléjük.
Remekül szórakozott, ahogy nézte a
férjét, aki rendkívüli összpontosítással
próbált egy piros kockát a torony
tetejére rakni, amely már magasabb volt,
mint Maja.
– Pszt! – szólt rá Patrik, és kiöltötte a
nyelvét, miközben megkísérelte biztos
kézzel a meglehetősen ingatag építmény
csúcsára helyezni a kockát.
– Maja, ideadnád anyának a sárga
kockát? – suttogta Erica a lányának, és a
legalsó építőelemre bökött.
Maja arca felderült a gondolatra, hogy
teljesítheti anyja kívánságát. Lehajolt, és
gyorsan kihúzta a kockát, amitől Patrik
gondosan felépített tornya összeomlott.
Patrik ott ült, és a levegőben tartotta a
piros kockát.
– Nagyon köszönöm! – duzzogott,
miközben ellenségesen méregette Ericát.
– Van fogalmad róla, mennyi ügyességet
igényel egy ilyen magas torony építése?
És milyen biztos kezet?
– Úgy látom, valaki végre kezdi
megérteni, miről beszéltem tavaly,
amikor azt mondtam, hogy ingerhiányban
szenvedek – nevetett Erica, ahogy
előrehajolt, hogy megcsókolja a férjét.
– Hm, nos, igen, megértettem – felelte
a férfi, és miközben visszacsókolta,
játékosan megnyalta Ericát.
Erica elfogadta a felhívást, és ami
egyszerű kis csóknak indult, finom
ölelkezéssé alakult át, amelynek aztán
Maja vetett véget, amikor – tökéletes
célzással – az apja fejéhez vágott egy
kockát.
– Au! – kapott a fejéhez Patrik, majd
az ujjával megfenyegette Maját. – Mégis
mit művelsz? Kockával dobálod meg
apát, amikor végre lehetősége van egy
kicsit letapizni anyát?
– Patrik! – csapott a vállára Erica. –
Tényleg ilyen fiatal korban kell
megtanítanod a lányunknak a tapizni
szót?
– Ha kistestvért akar, jobb, ha
hozzászokik anya és apa látványához,
amint egymást tapizzák – válaszolta a
férfi, és Erica látta, hogy ott van a
szemében az a csillogás.
Erica felállt.
– Szerintem várjunk még egy kicsit a
kistestvérrel. De talán gyakorolhatnánk
ma este…
Kacsintott egyet, és kiment a
konyhába. Végre folytathatták életüknek
ezt a részét is. Hihetetlen, hogy a gyerek
érkezése milyen rossz hatással van egy
pár nemi életére, de egy szűk év
elteltével a dolgok ezen a téren is
javulni kezdtek. Habár az otthon töltött
esztendő után Erica elképzelni sem tudta,
hogy bármit tegyen Maja kistestvére
érdekében. Úgy érezte, újra hozzá kell
szoknia, hogy felnőtt, mielőtt fontolóra
veszi, hogy visszatér a csecsemők
világába.
– Na, és milyen érdekes
beszélgetéseid voltak ma? – kérdezte
Patrik, aki követte feleségét a konyhába.
Erica mesélt a két uddevallai
kirándulásáról, és arról, amit talált.
– De nem ismerősek a nevek? –
tudakolta Patrik a homlokát ráncolva,
miután Erica beszámolt róla, mit
mondott Herman.
– Ez benne a legfurcsább. Nem
emlékszem rá, hogy hallottam volna
őket, mégis mintha… Nem tudom. Paul
Heckel és Friedrich Hück. Valahogy
mégis ismerősen csengenek.
– És akkor most Kjell Ringholmmal
összefogtok, hogy lenyomozzátok ezt a…
Hans Olavsent? – Patrik kétkedőn nézett,
és Erica tudta, mire gondol.
– Jó, tudom, hogy elég reménytelen
vállalkozásnak tűnik. Fogalmam sincs,
milyen szerepet játszott a történetben
Hans, de valami azt súgja, hogy fontosat.
És ha nincs is köze a gyilkosságokhoz,
úgy tűnik, sokat jelentett anyámnak, és
elsősorban ezért kezdtem el ezzel
foglalkozni. Többet akarok megtudni
róla.
– Jó, csak légy óvatos. – Patrik feltett
egy lábos vizet a tűzhelyre. – Egyébként
kérsz teát?
– Igen, kérek. – Erica leült a
konyhaasztalhoz. – Miért mondtad, hogy
legyek óvatos?
 – Az alapján, amit hallottam, Kjell
elég dörzsölt újságíró, szóval légy résen,
nehogy kihasználjon.
– Nem látom, hogyan tudna.
A legrosszabb, ami történhet, hogy
megszerzi az információkat, amelyeket
én derítettem ki, és nem ad semmit
cserébe. És én kész vagyok vállalni ezt a
kockázatot. De nem hinném, hogy
ilyesmire vetemedne. Megállapodtunk,
hogy én beszélek Axel Frankellel a
norvégról, és utánanézek a hivatalos
svéd nyilvántartásokban is. Kjell pedig
beszél az apjával. Bár nem hozta
különösebben lázba ez az ötlet.
– Úgy tűnik, ők ketten nem jönnek ki
valami jól – mondta Patrik, és a forró
vizet két csészébe töltötte, amelyekben
volt egy-egy teafilter. – Olvastam Kjell
jó pár cikkét, amelyben alaposan
leszedte az apjáról a keresztvizet.
– Akkor biztos érdekes beszélgetés
lesz – mondta Erica, és elvette a csészét,
amelyet Patrik nyújtott neki.
A férjét nézte, miközben a forró teát
kortyolgatta. Hallották, hogy Maja
valami képzeletbeli játszótárssal gagyog
a nappaliban. Talán a babához beszélt,
amelyről az elmúlt napokban a szemét
sem volt hajlandó levenni.
– Milyen érzés, hogy nem vagy benne
a nyomozásban, amelyet most folytatnak
a rendőrségen? – kérdezte Erica.
– Hazudnék, ha azt mondanám,
egyszerű volt. De rájöttem, milyen soha
vissza nem térő alkalom, hogy itthon
lehetek Majával, és a munkám akkor is
ott lesz, amikor visszamegyek. Nem úgy
értem, hogy abban reménykedem, még
több gyilkossági nyomozás lesz, de…
Szóval tudod, hogy értem.
– És hogy van Karin? – kérdezte
Erica, igyekezve teljesen közönyös
hangot megütni.
Patrik tartott egy kis szünetet, mielőtt
válaszolt. Aztán azt mondta:
– Nem tudom. Úgy tűnik, szomorú.
Szerintem nem úgy alakultak a dolgok,
ahogy várta, és most egy olyan helyzet
foglya, amely… Tényleg nem tudom.
Egy kicsit sajnálom.
– Megbánta, hogy elhagyott? –
tudakolta Erica, és feszülten várta a férfi
válaszát.
 Sosem beszéltek Patrik és Karin
házasságáról, és amikor nagy ritkán
Erica erről kérdezett, a férfi mindig
rövid, egyszavas válaszokat adott.
– Nem, nem hiszem. Vagy inkább…
Nem tudom. Szerintem azt megbánta,
amit tett, és hogy rajtakaptam őket. –
Patrik keserűen felnevetett, ahogy újra
látta maga előtt a jelenetet, amelyet már
oly rég kivert a fejéből. – De nem
tudom… Már rájöttem, hogy azért tette,
amit tett, mert mi ketten nem illettünk
össze.
– És szerinted erről ő nem feledkezett
meg? – kérdezte Erica. – Néha
hajlamosak vagyunk csak a jó dolgokra
emlékezni.
– Igen, de szerintem ő is emlékszik
arra, milyen volt valójában. Persze, hogy
emlékszik – mondta Patrik, noha kissé
kétkedőnek hangzott. Aztán buzgón témát
váltott: – És holnapra mik a terveid?
Erica pontosan tudta, mire megy ki a
játék, de hagyta.
– Arra gondoltam, elbeszélgetek
Axellel. És felhívom a népesség-
nyilvántartást meg az adóhatóságot, és
megnézem, mit tudok előásni Hansról.
– Várj egy percet! Nincs valami
könyv is, amelyet meg akarsz írni? –
nevetett Patrik, habár még mindig ideges
volt a hangja.
– Rengeteg időm van még rá, főleg
mivel a kutatás nagy részével már
végeztem. És nehezemre esik a könyvre
összpontosítani, amíg ez az egész itt van
bennem megoldatlanul, szóval…
– Jól van, jól van – felelte Patrik, és
felemelte a kezét. – Nagylány vagy már,
tudod, hogy oszd be az idődet. Maja és
én törődünk a saját időbeosztásunkkal, te
meg a magadéval.
Felállt, megcsókolta Ericát a feje
búbján, és kiment.
– Építenem kell egy új remekművet.
Arra gondoltam, a Tádzs Mahalt
formázom meg, arányos kicsinyítésben.
Erica nevetve csóválta a fejét. Olykor
elmerengett rajta, hogy a férfi, akivel
összekötötte az életét, vajon teljesen
épeszű-e. Valószínűleg nem – jutott
dűlőre magával.

Anna már messziről kiszúrta. Egy

alacsony, magányos alak az úszó
dokkoknál. Nem szándékozott
megkeresni. De amikor lassan lejött a
lejtős Galärbackenen, és megpillantotta
Belindát, tudta, hogy oda kell mennie, és
beszélnie kell a lánnyal.
Belinda nem hallotta a közeledését.
A mólón üldögélt, és cigarettázott;
mellette egy doboz Gula Blend és egy
levél gyufa.
– Szia! – mondta Anna.
Belinda összerezzent. Ránézett a
kezében tartott cigarettára, és egy
pillanatig úgy tűnt, fontolóra veszi, hogy
elrejtse-e valahogy, de aztán kihívóan a
szájába dugta, és leszívott egy mély
slukkot.
– Kérhetek egyet? – kérdezte Anna,
miközben leült Belinda mellé.
– Cigizel? – csodálkozott Belinda, és
átadta a dobozt.
– Cigiztem. Öt évig. De a volt
férjem… nem szerette.
Kissé túl finoman fogalmazott.
Egyszer, a kezdetek kezdetén, amikor
Lucas dohányzáson kapta, Anna
könyökhajlatában nyomta el a cigarettát.
Halványan még mindig látszott a nyoma.
– De apának nem mondod el, ugye? –
kérdezte Belinda morcosan, meglengetve
a cigarettáját. Majd halkan hozzátette: –
Kérlek.
– Ha te se árulsz be engem, én se
árullak be téged – felelte Anna, és
lehunyta a szemét az első szippantásnál.
– Szabad egyáltalán cigizned?
Mármint a baba miatt – kérdezte
Belinda, aki most úgy beszélt, mint egy
méltatlankodó öregasszony.
Anna felnevetett.
– Ez lesz az első és utolsó cigarettám
a terhesség alatt. Megígérem.
Egy darabig csendben üldögéltek, és
füstkarikákat eregettek a víz fölé.
A nyári hőségnek már csak az emléke
maradt, helyét átvette a nyirkos
szeptemberi hűvösség. De legalább a
szél nem fújt, és nyugodt, csillámló
vízfelszín terült el előttük. A kikötő
elhagyatottnak tűnt, csak néhány
motorcsónak ringatózott a vizén, nem
úgy, mint nyáron, amikor több sorban
álltak kipányvázva.
– Nem könnyű, ugye? – kérdezte Anna
a vizet bámulva.
– Micsoda? – kérdezett vissza
Belinda barátságtalanul, de érezhetően
bizonytalan volt benne, hogyan álljon
hozzá a helyzethez.
– Gyereknek lenni. Habár már
majdnem felnőtt vagy.
– Te ezt nem tudhatod – válaszolta
Belinda, és egy kavicsot dobott a vízbe.
– Tényleg nem, igazad van, én ilyen
idősen születtem – nevetett Anna, és
oldalba bökte Belindát, hogy jelezze,
viccel.
Jutalmul egy futó mosolyt kapott,
amely azon nyomban el is tűnt. Anna nem
szólt többet. Hagyta, hogy Belinda
határozza meg beszélgetésük menetét.
Mindketten percekig hallgattak, mígnem
Anna a szeme sarkából észrevette, hogy
Belinda rásandít.
– Tényleg rosszul vagy?
Anna bólintott.
– Mint egy tengeribeteg borz.
– A borzok tengeribetegek szoktak
lenni? – kérdezte Belinda kuncogva.
– Miért ne? Van rá bizonyíték, hogy a
borzok sosem tengeribetegek? Mert
bizonyíték nélkül nem hiszem el. És én is
pont úgy érzem magam. Mint egy
tengeribeteg borz.
– Jaj, csak szívatsz – felelte Belinda,
de nem tudta megállni, hogy el ne
nevesse magát.
– Viccet félretéve, kövérnek érzem
magam.
– Anya kutyául volt, amikor Lisent
várta. Én már elég nagy voltam, ezért
emlékszem rá. Olyan volt… Ja, bocs!
Talán nem kellene anyáról beszélnem…
– Feszengve elhallgatott.
Vett egy újabb cigarettát, és a tenyere
védelmében rágyújtott.
– Tudod, nagyon örülnék neki, ha az
édesanyádról mesélnél. Amikor csak
szeretnél. Semmi gondom nincs azzal,
hogy Dannak volt egy élete azelőtt is,
hogy engem megismert, végtére is itt
vagytok neki ti hárman. És az anyád.
Őszintén szólva nem kell úgy érezned,
hogy elárulod az apádat azzal, hogy
szereted az anyádat. Megígérem, hogy
nem veszem zokon, ha Pernilláról
beszélsz. Egyáltalán nem.
Anna Belinda kezére tette a kezét.
Először úgy tűnt, a lány elhúzza, de aztán
mégis otthagyta a mólón. Néhány
másodperc múlva Anna elvette a kezét,
és ő is kiszedett a dobozból még egy
cigarettát. Úgy határozott, két
rákrudacskát szív el a terhessége alatt.
De aztán leáll. Abban a minutumban.
– Elég jól értek a kicsikhez – mondta
Belinda, és Anna szemébe nézett. –
Sokat segítettem anyámnak, amikor Lisen
kicsi volt.
– Dan mondta. Hogy neki és anyádnak
valósággal kényszeríteniük kellett, hogy
menj, és játssz a barátaiddal, és ne a
kicsit dajkáld. Azt is mondta, hogy
nagyon ügyesen bántál vele. Szóval
remélem, számíthatok egy kis segítségre
tavasszal. Az összes pelenkát
meghagyom neked.
Megint oldalba bökte Belindát, és ez
alkalommal a lány visszabökött.
Csillogó szemmel mosolygott, és azt
mondta:
– Csak a pisis pelenkákat vállalom.
Áll az alku? – Anna felé nyújtotta a
kezét, aki megrázta.
– Áll. A pisis pelenkák a tieid. –
Aztán hozzátette: – Az apád majd
elintézi a szarosakat.
A nevetésük a kihalt kikötőben
visszhangzott.
Anna mindig úgy fog visszaemlékezni
erre, mint élete egyik legjobb
pillanatára. A pillanatra, amikor megtört
a jég.
Axel javában csomagolt, amikor Erica
betoppant. Amikor beengedte, mindkét
kezében egy ing volt vállfán. A háta
mögött Erica egy ruhatartó zsákot
pillantott meg az előszobaajtó kilincsén.
– Elutazik? – firtatta Erica.
Axel bólintott, miközben gondosan
felakasztotta az ingeket, hogy ne
gyűrődjenek meg.
– Azonnal vissza kell mennem
dolgozni. Pénteken indulok Párizsba.
– Képes úgy elmenni, hogy nem tudja,
ki… – Erica hagyta a mondatot a
levegőben lógni.
– Nincs választásom – felelte Axel
mogorván. – Természetesen az első
géppel visszarepülök, ha a rendőrségnek
a segítségemre van szüksége. Tényleg
muszáj visszamennem dolgozni. Nem túl
hasznos, ha csak itt kotlom.
Elgyötörten dörzsölte meg a szemét,
és Erica észrevette, milyen elkínzott a
pillantása. Úgy tűnt, éveket öregedett,
amióta utoljára látta.
– Talán jót is tesz, ha kiszakad innen
egy időre – mondta gyengéden. Aztán
vacillált egy kicsit. – Lenne néhány
kérdésem, egy-két dolog, amiről
beszélni szeretnék magával. Szánna rám
néhány percet? Már ha alkalmas most.
Axel bólintott, fáradt és beletörődő
arccal, majd intett Ericának, hogy
menjen be. Erica a tornácon álló
kanapéhoz lépett, ahol korábban is ültek,
de ez alkalommal Axel továbbment, be a
szomszédos szobába.
 – De szép szoba! – álmélkodott el a
nő, majd lélegzet-visszafojtva
körülnézett.
Olyan volt, mintha régmúlt korok
múzeumába lépett volna be. Minden
berendezési tárgy a negyvenes évekből
származott, és bár tisztának és rendesnek
látszott minden, mégis áradt belőlük a
régi dolgok szaga.
– Hát igen, sem a szüleink, sem Erik
és én nem érdeklődtünk az új keletű
dolgok iránt. Anya és apa sosem
változtatott nagymértékben a házon, és
mi sem tettük ezt Erikkel. Ráadásul ez
egy olyan időszak volt, amelyhez sok
szép emlékünk fűződik, ezért nem látom
okát, hogy modernebb bútordarabokra
cseréljem a berendezést, mert azok
szerintem sokkal csúnyábbak – felelte a
férfi, és végigsimított az elegáns fiókos
szekrényen.
Egy barna kárpitozású kanapén
foglaltak helyet. Nem volt különösebben
kényelmes, és kénytelenek voltak szép
egyenes háttal ülni rajta.
– Kérdezni akart valamit – kezdte
Axel kedvesen, épp csak egy leheletnyi
türelmetlenséggel hangjában.
– Igen, így van – mondta Erica, aki
hirtelen kezdte kínosan érezni magát.
Már másodjára jött ide, és háborgatta
a kérdéseivel Axelt, akinek annyi más
gondja is volt. De ahogy korábban, most
is arra jutott, hogy ha már egyszer
idejött, kideríti, amire kíváncsi.
– Megpróbálom feltárni az anyám
múltját, és a barátaiét is, a maga
testvéréét, Frans Ringholmét és Britta
Johanssonét.
Axel bólintott, és miközben a
folytatásra várt, malmozott az ujjával.
– Volt még valaki, aki a társaságuk
tagja volt.
Axel még mindig nem szólt semmit.
– A háború vége felé a nagyapám
hajóján idejött egy norvég ellenállási
harcos. Ugyanazzal a hajóval,
amelyikkel tudomásom szerint maga is
sokszor utazott.
Axel pislogás nélkül nézte Ericát, de
a nő érzékelte, hogy megfeszül, amikor
felhozta neki az utazásokat, amelyeket
Norvégiába tett.
– Nagyszerű ember volt a nagyapja –
jegyezte meg Axel halkan egy perccel
később. A keze most mozdulatlanul
hevert az ölében. – Az egyik legjobb,
akit valaha ismertem.
Erica nem ismerte az anyai nagyapját,
és a szívét melengette, hogy ilyen
kedvező képet festenek róla.
– Amennyire tudom, maga
koncentrációs táborban volt, amikor
Hans Olavsen felszökött a nagyapám
hajójára. 1944-ben jött ide, ahogy
kiderítettük, és a háború végéig maradt.
– Azt mondja, kiderítették – vágott
közbe Axel. – De kicsoda?
A hangja feszült volt.
Erica habozott. Aztán csupán azt
felelte:
– Úgy értettem, hogy a fjällbackai
könyvtáros, Christian segített benne.
Ennyi.
Nem akarta szóba hozni Kjellt, és úgy
tűnt, Axel beéri ezzel a magyarázattal.
– Igen, akkoriban koncentrációs
táborban voltam – válaszolta, és megint
megdermedt.
Olyan volt, mintha testének minden
izma hirtelen felidézné, mi mindent
kellett kiállnia, és ezért megfeszült.
– Vagyis nem találkozott vele?
Axel a fejét rázta.
– Nem, már elment, amikor én
visszatértem.
– Mikor jött vissza Fjällbackába?
– 1945 júniusában. Az egyik fehér
busszal.
– Fehér busszal? – kérdezte Erica, de
aztán eszébe jutott, hogy hallott valamit
erről történelemórán.
– Folke Bernadotte kezdeményezte –
magyarázta Axel, és ezzel megerősítette
Erica halvány sejtelmeit. – Ő szervezte
meg, hogy hazahozzák a skandináv
foglyokat a németországi koncentrációs
táborokból. A buszok fehérek voltak, a
tetejükre és az oldalukra vörös
kereszteket festettek, hogy ne nézzék őket
katonai célpontoknak.
– De miért nézték volna őket katonai
célpontoknak, ha azután szállítottak
foglyokat velük, hogy már vége volt a
háborúnak? – kérdezte Erica.
Axel elmosolyodott a tudatlanságán,
és tovább malmozott az ujjával.
– Az első buszok 1945 márciusában
és áprilisában mentek a foglyokért, a
németekkel való tárgyalás után.
Akkoriban tizenötezer foglyot hoztak
haza. Aztán, amikor a háború véget ért,
további tízezret, májusban és júniusban.
Én az egyik utolsó buszon voltam 1945
júniusában.
Nagyon tényszerűen magyarázta el, mi
történt, de visszafogott hangjából Erica
kihallotta az átélt borzalmak
mellékzöngéjét.
– Hans Olavsen pedig 1945
júniusában tűnt el, vagyis nem sokkal
azelőtt, hogy maga hazatért. Ugye? –
kérdezte Erica.
– Talán csak néhány napon múlhatott –
válaszolta Axel bólogatva. – Kérem,
bocsássa meg nekem, de az emlékeim
már megfakultak kicsit. Nagyon-nagyon
elkínzott voltam, amikor hazatértem.
– Persze. Megértem – mondta Erica,
és lesütötte a szemét.
Furcsa érzés volt olyasvalakivel
beszélgetni, aki belülről látta a német
koncentrációs táborokat.
– Az öccse nem mesélt valamit
Hansról? Nem emlékszik valamire?
Bármire? Az az érzésem, hogy Erik és a
barátai sok időt töltöttek Hans
Olavsennel azokban az években, amíg a
fiú itt volt Fjällbackában.
Axel kibámult az ablakon, látszólag az
emlékezetében kutatott. Oldalra
billentette a fejét, és a homlokát
ráncolta.
– Úgy rémlik, volt valami a norvég és
a maga anyja között, remélem, nem veszi
rossz néven, hogy ezt mondom.
– Egyáltalán nem. – Erica legyintett
egyet. – Nagyon régen történt, és már
magam is rájöttem erre.
– Nocsak! Ezek szerint a memóriám
nem is olyan rossz, mint amilyennek
gondoltam – mosolygott Axel, és ismét
Erica felé fordult. – Majdnem biztos
vagyok benne, hogy Erik azt mondta,
valamiféle románc volt Elsy és Hans
között.
– És mit szólt Elsy, amikor Hans
elment? Emlékszik valamire abból az
időből?
– Nem sok mindenre, attól tartok.
Persze maga alatt volt azok után, ami a
nagyapjával történt. És nem sokkal
később el is ment közgazdaságtant
tanulni, ha jól emlékszem. Azután már
nem tartottuk a kapcsolatot. Amikor
néhány évvel később visszatért
Fjällbackába, én már külföldön
dolgoztam, és nem voltam itthon túl
sűrűn. Erikkel sem tartották a
kapcsolatot, amennyire emlékszem. Ez
nem is szokatlan. Előfordul, hogy az
emberek gyerekkorukban és kamaszként
jó barátok, de később, amikor megkezdik
a felnőtt életüket, és szembesülnek a
kötelezettségekkel, elveszítik egymást.
Megint kinézett az ablakon.
– Értem – mondta Erica. Csalódott
volt, hogy Axel látszólag semmiféle
információval nem tudott szolgálni
Hansról. – És soha senki nem mondta,
hová ment Hans? Nem mondta meg
Eriknek?
Axel bocsánatkérően rázta a fejét.
– Nagyon sajnálom. Bárcsak tudnék
segíteni, de én is magam alatt voltam,
amikor visszatértem, később meg más
dolgok kötöttek le. De a hatóságokon
keresztül biztos le lehet nyomozni –
mondta bátorítóan, és felállt.
Erica megértette a célzást, és ő is
felkelt.
– Igen, ez lesz a következő lépés. Ha
szerencsém van, ezzel meg is oldódik
minden. Amennyit tudok az egészről,
elképzelhető, hogy nem ment túl
messzire.
– Hát, sok szerencsét! – mondta Axel,
és megrázta Erica kezét. – Tudom,
milyen fontos, hogy ismerjük a múltat
ahhoz, hogy képesek legyünk a jelenben
élni. Higgye el, tudom.
Megpaskolta Erica kezét, mire a nő
hálásan rámosolygott, amiért biztatni
próbálta.
– Apropó, megtudott valamit az
éremről? – kérdezte Axel, amikor Erica
már nyitotta volna a bejárati ajtót.
– Nem, sajnos semmit – válaszolta, és
minden másodperccel
elkeseredettebbnek érezte magát. –
Beszéltem egy szakértővel Göteborgban,
de sajnos túl gyakori érem ahhoz, hogy
le lehessen nyomozni.
– Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam
többet segíteni.
– Semmi baj. Azért megpróbáltuk –
mondta Erica, és búcsút intett.
Amikor visszanézett, azt látta, hogy
Axel a lépcsőn áll, és figyeli a
távozását. Nagyon-nagyon sajnálta a
férfit. De valami, amit mondott, adott
neki egy ötletet. Eltökélten indult vissza
Fjällbackába.

Kjell habozott, mielőtt bekopogott volna.

Ahogy ott állt az apja ajtaja előtt,
hirtelen megint riadt kisfiúnak érezte
magát. Az emlék hatására visszatért
azokba az időkbe, amikor a börtön
kapuja előtt ácsorgott, szorította az anyja
kezét, és a gyomra egy csomóban volt a
félelemtől és a várakozástól, miközben
az apjával való találkozásra gondolt.
Mert eleinte még várta a találkozásokat.
Hiányzott neki Frans, és arra vágyott,
hogy viszontláthassa, mert csak a jó
dolgokra emlékezett: azokra a rövid
időszakokra, amikor az apja nem ült
börtönben, amikor a feje fölé emelte,
vagy kézen fogva elvitte sétálni az
erdőbe, s a gombákról, fákról, bokrokról
mesélt. Kjell azt hitte, az apja a világon
mindent tud. De éjszakánként a fülére
kellett szorítania a párnát, hogy kizárja a
veszekedések, a förtelmes, szörnyű
csatározások hangjait, amelyeknek se
vége, se hossza nem volt. Az anyja és az
apja egyszerűen onnan folytatta mindig,
ahol abbahagyta legutóbb, amikor Frans
börtönbe került, és egyre csak
marakodtak – ugyanazok a viták,
ugyanazok a tettlegességek újra meg újra
–, amíg megint fel nem bukkant a
rendőrség, hogy elvezesse Franst.
Ezért Kjellben a várakozás izgalma
évről évre mérséklődött, mígnem
teljesen elmúlt, és nem maradt más, csak
a félelem, ahogy állt a látogatószobában,
és nézte az apa arcát. Később ez a
félelem gyűlöletté alakult. Valahogy
könnyebb lett volna, ha nem emlékszik
azokra az erdei sétákra. Mert amitől a
gyűlölete felizzott, és ami a gyűlöletét
táplálta, az az a kérdés volt, amelyet
szakadatlanul feltett magának
gyerekkorában: hogyan képes az apja
időről időre ugyanúgy dönteni, hogy
mindentől elfordul? Hogy tőle elfordul?
Hogy elhagyja egy olyan világért, amely
szürke volt és hideg, és ez mindig
lehántott belőle valamit Kjell szemében,
valahányszor csak lecsukták.
Kjell kopogtatott az ajtón, és bosszús
volt magára, hogy szabadjára engedte az
emlékeit.
– Tudom, hogy itthon vagy! Nyisd ki!
– kiáltotta, majd feszülten hallgatózott.
Végül meghallotta, hogy kiakasztják a
biztonsági láncot, elhúzzák a reteszt.
– Gondolom, a barátaid elől zárkózol
be így – csattant fel Kjell, miközben
benyomakodott az apja mellett az
előszobába.
– Mit akarsz már megint? – kérdezte
Frans.
Kjellt szíven ütötte, milyen öregnek
néz ki hirtelen az apja. És törékenynek.
Aztán kiverte a fejéből a gondolatot. Ez
az ember szívósabb, mint bárki más.
Talán mindannyiukat túl fogja élni.
– Felvilágosításra van szükségem.
Bement, és leült a kanapéra, anélkül
hogy invitálásra várt volna.
Frans a szemben lévő fotelba
ereszkedett, de egy szót sem szólt. Csak
várt.
– Mit tudsz egy Hans Olavsen nevű
fickóról?
Frans összerezzent, de aztán gyorsan
újra összeszedte magát. Lezserül
hátradőlt a fotelban, kezét a karfára tette.
– Miért kérdezed? – nézett a fia
szemébe.
– Semmi közöd hozzá.
– Miért segítsek, ha így beszélsz
velem?
 Kjell előredőlt, az arca csak centikre
volt az apjáétól. Hosszan meredt rá,
mielőtt hűvösen azt mondta volna:
– Mert tartozol nekem. És minden
lehetőséget meg kell ragadnod, hogy
segíts, ha nem akarod vállalni a
kockázatot, hogy a sírodon táncoljak.
Hirtelen valami átsuhant Frans
tekintetén. Valami, ami már elveszett.
Talán az erdei séták emléke és az erős
karoké, amelyek az ég felé emeltek egy
kisfiút. Aztán eltűnt. A fiára nézett, és
higgadtan azt mondta:
– Hans Olavsen norvég ellenállási
harcos volt, aki tizenhét éves korában
Fjällbackába jött. Azt hiszem, 1944-ben.
Egy évvel később pedig elment. Csak
ennyit tudok.
 – Baromság! – felelte Kjell, és
hátradőlt. – Tudom, hogy sok időt
töltöttetek együtt, te, Elsy Moström,
Britta Johansson és Erik Frankel. És
most Brittát és Eriket néhány hónap
különbséggel meggyilkolták. Nem
gondolod, hogy ez egy kicsit furcsa?
Frans elengedte a füle mellett a
kérdést. Inkább azt mondta:
– És mi köze ehhez a norvégnak?
– Nem tudom. De ki akarom deríteni –
morogta Kjell, és összeszorította a fogát,
hogy gátat szabjon a dühének. – Szóval
mit tudsz még róla? Mesélj azokról az
időkről, amikor együtt voltatok, mondd
el, miért ment el. Minden részletet,
amelyre emlékszel.
Frans sóhajtott egyet, és úgy nézett
maga elé, mint aki elmerül az
emlékeiben.
– Nos, a részletek, amelyeket
akarsz… Lássuk, emlékszem-e valamire.
Elsy szüleinek házában lakott, és úgy jött
ide, hogy fellopózott Elsy apjának
hajójára.
– Ezt már tudom – mondta Kjell. – Mi
van még?
– Munkát kapott egy hajón, amely a
part mentén szállított rakományt, de a
szabad idejét velünk töltötte. Valójában
két évvel fiatalabbak voltunk nála, de ez
nem zavarta. Szerettünk együtt lenni.
Egyesek jobban, mint mások – mondta.
Hatvan év sem volt képes eltörölni a
keserűséget, amelyet akkoriban érzett.
– Hans és Elsy – mondta Kjell
szárazon.
– Hát erről meg honnan tudsz? –
kérdezte Frans, akit meglepett, hogy még
belényilall a kínzó fájdalom, amikor
kettejükre gondol.
A szíve kétségtelenül jobban
emlékezett, mint az elméje.
– Csak tudom. Folytasd!
– Nos, ahogy mondtad, Hans és Elsy
összejött, és biztos azt is tudod, hogy én
ennek nem örültem valami nagyon.
– Ezt nem tudtam.
– Pedig így volt. Bele voltam
habarodva Elsybe, de Elsy őt
választotta. A vicc az volt az egészben,
hogy Britta meg belém volt bolondulva,
de engem egyáltalán nem érdekelt. Néha
persze elképzeltem, hogy lefekszem
vele, de valami mindig azt súgta, hogy
többet ártana, mint használna, így sosem
tettem meg.
– Milyen nemes gesztus tőled! –
gúnyolódott Kjell.
Frans csak felvonta az egyik
szemöldökét.
– És aztán mi történt? Ha Hans és
Elsy ilyen közel került egymáshoz, miért
ment el Hans?
– Nos, a régi mese. Megígérte
Elsynek, hogy lehozza neki a csillagokat
is, aztán amikor a háború véget ért, azt
mondta, vissza kell térnie Norvégiába,
hogy megkeresse a családját, de aztán
majd visszajön… – Frans vállat vont, és
keserűen mosolygott.
– Gondolod, hogy csak hülyítette?
 – Nem tudom, Kjell. Tényleg nem
tudom. Hatvan éve történt, és nagyon
fiatalok voltunk. Lehet, hogy komolyan
gondolta, amit Elsynek mondott, de aztán
a hazatérés érzelmi megrázkódtatása
elmosott mindent. De az is lehet, hogy
végig azt tervezte, hogy lelép innen,
amint lehet. – Frans megint megvonta a
vállát. – Csak annyit tudok, hogy
elbúcsúzott, és azt mondta, visszatér,
miután elintézte az otthoni dolgait. Aztán
elment. És hogy őszinte legyek, alig-alig
gondoltam rá azóta. Tudom, hogy Elsy ki
volt borulva egy darabig, de az anyja
gondoskodott róla, hogy elkerüljön
valami iskolába, és fogalmam sincs, mi
történt azután. Akkor én már nem voltam
Fjällbackában… Nos, te is tudod, hogy
folytatódik a történet.
– Hát persze, hogy tudom – felelte
Kjell mogorván, és újra maga előtt látta
a nagy szürke börtönkapukat.
– Tényleg nem értem, miért olyan
fontos ez neked – mondta Frans. –
Idejött, aztán elment. És szerintem azóta
egyikünk sem lépett kapcsolatba vele.
Akkor meg miért érdekel?
Frans Kjellre meredt.
– Nem mondhatom el – felelte a fia
ingerülten. – De ha van valami rejtély a
távozása körül, a végére fogok járni,
arra mérget vehetsz.
Elszántan nézett az apjára.
– Azt biztosra veszem, Kjell. Hiszek
neked – válaszolta Frans elcsigázottan.
Kjell az apja kezére pillantott, amely
a fotel karfáján nyugodott. Egy
öregember keze volt. Ráncos és inas, az
aszott bőrt májfoltok pettyezték. Annyira
különbözött attól a kéztől, amely az övét
fogta, amikor az erdőben sétáltak. Az a
kéz erős volt és finom, és olyan meleg!
Biztonságos és védelmező.
– Úgy néz ki, jó évük lesz a
gombáknak – hallotta meg a saját
hangját.
Frans meglepetten bámult rá. Aztán
meglágyultak a vonásai, és halkan azt
felelte:
– Igen, nagyon úgy tűnik. Valóban,
Kjell.

Axel katonás rendben pakolt be. Az

utazgatással töltött évek megtanították rá.
Semmit sem bízott a véletlenre. Ha egy
nadrágot rosszul hajt össze, vasalhatja
majd a szálloda vasalódeszkáján
fáradságos munkával. Ha rosszul tekeri
rá a fogkrémestubusra a kupakját, az még
nagyobb csapást jelenthet: egy
bőröndnyi szennyest. Ezért aztán mindent
a legnagyobb gonddal tett bele a nagy
bőröndbe.
Leült az ágyra. Ez volt a gyerekkori
szobája, de az utóbbi években úgy
döntött, lecseréli a bútorokat.
A modellrepülők és a régi képregények
nem mutatnak valami jól egy felnőtt
ember szobájában. Azon tűnődött, vajon
mikor tér vissza ide. Az elmúlt hetekben
nem volt könnyű a házban lennie.
Ugyanakkor úgy érezte, muszáj.
 Felkelt, és elindult Erik szobája felé,
amely néhány ajtónyira volt a folyosón.
Axel elmosolyodott, amikor bement, és
leült a testvére ágyára. A szoba telis-tele
volt könyvekkel. Természetesen.
A polcok roskadoztak a bőrkötéses
kötetek alatt, amelyek nagy halmokban
álltak a padlón is, sokra kis Post-it cetlik
voltak ragasztva. Erik sosem unt rá a
könyvekre, a tényekre, az adatokra és a
kézzelfogható valóságra, amelyet
kínáltak neki. Bizonyos értelemben így
volt könnyebb számára. A valóság
feketén-fehéren. Nem voltak szürke
foltok, politikai fondorlatok vagy
erkölcsi kettősségek, amelyek teljesen
hétköznapiaknak számítottak Axel
világában. Csak kézzelfogható tények.
A hastingsi csata 1066-ban volt.
Napóleon 1821-ben halt meg.
Németország 1945. május 7-én tette le a
fegyvert…
Axel egy könyvért nyúlt, amely Erik
ágyán hevert. Ez a vaskos kötet arról
szólt, hogyan építették újjá
Németországot a háború után. Axel
visszatette a könyvet az ágyra. Erről a
témáról mindent tudott. Az elmúlt hatvan
évben élete a háború és annak utóhatásai
körül forgott. De legfőképp saját maga
körül. Erik látta ezt. Rámutatott Axel
életének hiányosságaira, valamint saját
életének hiányosságaira is. Száraz
tényekként ismertette őket. Látszólag
mindenféle érzelem nélkül. De Axel jól
ismerte a testvérét, és tudatában volt
annak, hogy a tények mögött több
érzelem lapult, mint amennyit a legtöbb
ember, akivel valaha is találkozott,
képes lenne érezni.
Letörölte a könnycseppet, amely
végigcsurrant az arcán. Itt, Erik
szobájában a tények már hirtelen nem
voltak olyan kristálytiszták, mint
amilyennek szerette volna őket. Axel
egész életét a kétértelműség hiányára
alapozta. A helyes és a helytelen köré
építette fel a világát. Olyan embernek
állította be magát, aki meg tudja mutatni
és mondani, melyik kategóriába
tartoznak az emberek. Mégis a könyvei
békés világába visszahúzódó Erik volt
az, aki mindent tudott a helyesről és a
helytelenről. Valahol mélyen Axel
mindig is tisztában volt ezzel. Tudta,
hogy a harca, hogy kilépjen a jó és a
gonosz közötti szürke zónából, több
áldozatot követelt a testvérétől, mint tőle
magától.
De Erik keményen küzdött. Hatvan
éven át nézte, ahogy Axel jön és megy,
meghallgatta, mi mindent meg nem tett a
jó szolgálatában. Hagyta, hogy azt
képzelje, ő az az ember, aki mindenkinek
igazságot szolgáltat. Erik csendben
figyelt és hallgatott. Axelre nézett szelíd
pillantásával szemüvege mögül, és
meghagyta őt a téveszméiben. De
valahol mélyen Axel mindig is tudta,
hogy ő csinál hülyét magából, nem Erik.
És most továbbra is hazugságban kell
élnie. Vissza kell mennie dolgozni.
Vissza kell térnie a fáradságos
vadászathoz, és folytatnia kell. Nem
lassíthat, mert nemsokára már túl késő
lesz, nemsokára már nem marad senki,
aki emlékezne, és nem marad senki, akit
meg lehetne büntetni. Nemsokára már
csak a történelemkönyvek maradnak az
egyetlen tanúk.
Axel felkelt, és még egyszer
körülnézett a szobában, mielőtt
visszament volna a sajátjába. Még
mindig sok mindent be kellett
csomagolnia.

Erica már régóta nem járt az anyai

nagyszülei sírjánál. Az Axellel folytatott
beszélgetés emlékeztette rájuk, és
hazaúton úgy döntött, tesz egy kitérőt a
temető felé. Kinyitotta a kaput, s a
kavics megcsikordult a lába alatt, ahogy
végigsétált az ösvényen.
Először a szülei sírjához ment. Pont
előtte feküdtek, az ösvény bal oldalán.
Leguggolt, kihúzott néhány gazt a sírkő
mellől, hogy rendezettnek nézzen ki,
majd az eszébe véste, hogy legközelebb
friss virágokat is kell hoznia. Az anyja
nevére nézett, amely a kőbe volt vésve.
Elsy Falck. Erica annyi mindent szeretett
volna kérdezni tőle. Ha nem lett volna az
az autóbaleset négy évvel ezelőtt, most
beszélhetne egyenesen az anyjával,
ahelyett, hogy összevissza kellene
kutakodnia, hogy megtudja, miért volt
Elsy olyan, amilyen.
Gyerekkorában Erica mindig magát
hibáztatta. És felnőttként is. Azt hitte,
valami baj van vele, valami módon
képtelen megfelelni anyja elvárásainak.
Mi másért lehetett az, hogy az anyja
sosem ölelte meg, sosem beszélgetett
vele úgy igazán? Miért nem mondta neki
soha, hogy szereti, vagy legalább
kedveli? Erica hosszú ideig gondolt
magára úgy, hogy nem elég jó, és sosem
lesz az. Persze az apja, Tore minden tőle
telhetőt megtett, hogy kárpótolja. Annyi
időt szánt rá és Annára, annyi szeretettel
halmozta el őket! Mindig kész volt
meghallgatni őket, vagy ráfújni a
lehorzsolt térdükre, és meleg ölelése
mindig biztonságot és védelmet nyújtott.
De ez sosem volt elég. Nem, mert az
anyjuk még arra is képtelen volt, hogy
ránézzen a lányaira, az ölelésről már
nem is beszélve.
Ezért döbbentette meg Ericát annyira
az a kép, amely most kezdett
kirajzolódni a szeme előtt. Hogyan
válhatott ez a szelíd, gyengéd lány,
amilyennek mindenki leírta, olyan
rideggé és távolságtartóvá, aki úgy bánt
a tulajdon gyerekeivel, mint holmi
idegenekkel?
Erica kinyújtotta a kezét, hogy
megérintse anyja nevét a sírkövön.
– Mi történt veled, anya? – suttogta,
és elszorult a torka.
Amikor néhány perccel később felállt,
elszántabb volt, mint valaha: minden tőle
telhetőt meg fog tenni, hogy minél többet
feltárjon édesanyja életéből. Biztosan
volt ott valami, ami fölött valahogy
elsiklott, valami, amire fényt kell
derítenie.
Kerül, amibe kerül, rá fog jönni, mi
az.
Erica vetett még egy pillantást a
szülei sírjára, aztán arrébb ment néhány
métert, oda, ahová az anyai nagyszüleit
temették. Elof és Hilma Moström. Sosem
ismerte őket. A tragédia, amelynek során
nagyapja az életét vesztette, sokkal a
születése előtt történt, a nagyanyja pedig
tíz évre rá halt meg. Elsy sosem mesélt
róluk. De Erica örült neki, hogy eddig a
kutatásai során kedves, érző embereknek
festették le őket. Megint leguggolt, és a
sírkőre meredt, mintha szóra akarná
bírni. De a kő néma volt. Semmit nem
tudhatott meg itt. Ha ki akarja deríteni az
igazságot, máshol kell keresgélnie.
A domb felé sétált, hogy felkaptasson
a templom irányába, és lerövidítse a
hazautat. A domb lábánál gépiesen
jobbra pillantott, a nagy, szürke, mohos
sírkő felé, amely magányosan állt,
közvetlenül az ezen az oldalon a temető
határát képező gránit sziklafal alatt. Tett
még egy lépést felfelé az emelkedőn,
aztán megtorpant. Hátrált, amíg szembe
nem került a nagy, szürke kővel. A szíve
vadul kalapált a mellkasában. Össze nem
függő tények, össze nem függő
megjegyzések kavarogtak a fejében.
Hunyorított, hogy meggyőződjön róla, jól
látja-e, amit lát, aztán tett egy lépést
előre, és a kő közvetlen közelében
megállt. Még végig is húzta az ujját a
szövegen, hogy biztos legyen benne, az
elméje nem csapja be.
Aztán hirtelen minden a helyére került
a fejében, szinte hallható puffanással.
Hát persze. Most már tudta, mi történt,
legalábbis részben. Elővette a mobilját,
és remegő ujjakkal beütötte Patrik
számát. Itt az ideje, hogy a férje
közbelépjen.

Herman lányai épp akkor mentek el.

Minden nap átjöttek, az ő áldott, áldott
lányai. Jót tett neki, ha látta őket, ahogy
egymás mellett ülnek az ágya szélén.
Annyira hasonlítottak egymásra, és
mégis annyira különböztek. Brittát látta
mindegyikükben. Anna-Greta az orrát
örökölte, Birgitta a szemét, és
Margareta, a legkisebb azokat a kis
gödröcskéket, amelyek mindig feltűntek
Britta arcán, amikor mosolygott.
Herman lehunyta a szemét, hogy ne
sírja el magát. Már nem volt ereje sírni.
Már nem maradtak könnyei. De
kénytelen volt újra kinyitni a szemét,
mert ahányszor csak becsukta, mindig
Brittát látta maga előtt, úgy, ahogy akkor
nézett ki, amikor levette a párnát az
arcáról. Nem is kellett volna levennie,
úgyis tudta. Mégis megtette. Azt akarta,
hogy a gyanúja beigazolódjon. Látni
akarta, mit csinált hirtelen felindulásból.
Mert persze tudta. Abban a pillanatban,
amikor belépett a hálószobába, és
megpillantotta, hogy ott fekszik
mozdulatlanul, a párnával az arcán,
tudta.
Amikor levette a párnát, és meglátta
Britta merev arckifejezését, ő is meghalt.
Abban a szent percben ő is meghalt.
Nem volt képes mást tenni, csak
lefeküdni mellé, átölelni és magához
húzni. Ha rajta múlt volna, még mindig
ott feküdne. Egyre a karjaiban tartaná a
testét, amely mind jobban és jobban
kihűlne, és hagyná, hogy az emlékek
cikázzanak az agyában.
Herman a plafonra bámult, ahogy a
múlton gondolkodott. A nyári napokon,
amikor kivitték a hajót a vízre Valönön:
ő és a lányok a kabinban, Britta a
fedélzeten, arcát a nap felé fordította,
hosszú lábát maga elé nyújtotta, selymes,
szőke haja a hátára omlott. Látta, ahogy
kinyitja a szemét, felé fordítja a fejét, és
boldogan mosolyog. Herman
odaintegetett neki, ahogy a kormánynál
ült, és a szívében érezte, milyen
szerencsés.
Aztán egy árny suhant át az arcán.
Eszébe jutott, amikor Britta először
mesélt neki arról a kimondhatatlan
dologról. Egy sötét téli délutánon,
amikor a lányok iskolában voltak. Azt
mondta, üljön le, mert beszélni szeretne
vele valamiről. Hermanban majdnem
megállt az ütő, és most szégyenkezve
emlékezett vissza rá, hogy az első
gondolata az volt: Britta el akarja
hagyni, mert találkozott valakivel. Britta
mesélt. Hosszan. És amikor eljött az idő,
hogy elmenjenek a lányokért,
megegyeztek, hogy soha többet nem
beszélnek erről. Ami történt, megtörtént.
Herman ezután sem tekintett másként
Brittára. Nem érzett máshogy iránta, és
nem beszélt másként vele. Hogy is
tehette volna? Hogyan is verhette volna
ki a fejéből azoknak a napoknak a képét,
amelyek egybefolytak, hogy a nyugodt,
boldog életükké váljanak, vagy a
csodálatos éjszakákét, amelyeket együtt
töltöttek? Amit Britta elmondott neki,
sosem kerekedhet ennek fölébe. Ezért
aztán megállapodtak, hogy többé nem
beszélnek róla.
De Britta betegsége mindent
megváltoztatott. Mindent. Úgy morajlott
át az életükön, mint egy szökőár, mindent
gyökerestül tépett ki. És Herman hagyta,
hogy magával ragadja. Hibát követett el.
Végzetes hibát. Egy telefonhívás,
amelyet sosem kellett volna megtennie.
De naiv volt, azt hitte, eljött az idő, hogy
megszellőztessék, ami penészes lett és
rothadt. Azt hitte, ha feltárja, mennyire
szenved Britta amiatt, amit oly hosszú
időn át rejtegetett, akkor világos lesz,
hogy itt az idő. Hiba lett volna tovább
harcolni. Ami a múltban történt, annak
napvilágra kell kerülnie, hogy békét
leljenek. Hogy Britta békét leljen. Te
jóságos isten, milyen naiv volt! Ennyi
erővel saját kezűleg is az arcára
szoríthatta volna a párnát. Jól tudta. És
most nem volt képes elviselni a
fájdalmat.
 Herman lehunyta a szemét, hogy
megpróbáljon kizárni mindent, és ezúttal
nem látta maga előtt Britta halott arcát.
Helyette a kórházi ágyban látta.
Sápadtan és kimerülten, de boldogan.
Anna-Gretával a karjában. Felemelte a
kezét, és odaintegetett neki. Magához
hívta.
Egy utolsó sóhajjal Herman elengedett
mindent, ami fájdalmas volt, és
mosolyogva feléjük indult.

Patrik maga elé meredt. Igaza lehet

Ericának? Teljes képtelenségnek
hangzott, és mégis logikusnak. Sóhajtott
egyet annak tudatában, milyen nehéz
feladat előtt áll.
– Gyere, szívem. Elmegyünk
kirándulni egy kicsit – mondta, aztán
felvette Maját, és kivitte az előszobába.
– És útközben felvesszük anyát is.
Nem sokkal később felhajtott a temető
kapujához, ahol Erica várakozott,
türelmetlenségében már gyakorlatilag
ugrándozott. Patrikon szintén hasonló
türelmetlenség lett úrrá, s
figyelmeztetnie kellett magát, hogy ne
tapossa annyira a gázt, ahogy
Tanumshede felé hajtottak. Néha elég
vadul vezetett, de ha Maja is a kocsiban
volt, mindig a lehető legnagyobb
körültekintéssel csinálta.
– Majd én beszélek, jó? – kérdezte,
amikor leparkoltak a rendőrség előtt. –
Csak azért viszlek magammal, mert
semmi kedvem ezen civódni veled, a
végén úgyis te győznél. De az én
főnököm, és én már csináltam ilyet.
Érted?
Erica vonakodva bólintott, miközben
kivette Maját az autóból.
– Nem kellene átmennünk előbb
anyámhoz, hogy megkérjük, vigyázzon
egy kicsit Majára? Mármint tudom,
mennyire utálod, amikor behozom az
őrsre – évődött Patrik, amiért cserébe
egy bősz pillantást kapott.
– Gyere már, tudod, hogy túl szeretnék
lenni rajta, amilyen hamar lehet. És úgy
tűnik, nem esett baja, amikor legutóbb
lehúzott egy műszakot itt – felelte Erica
egy kacsintás kíséretében.
– Sziasztok! Hát rátok aztán nem
számítottam! – mondta Annika
meglepetten, és felragyogott az arca,
amikor Maja rávillantott egy széles
mosolyt.
– Beszélnünk kell Bertillel –
válaszolta Patrik. – Bent van?
– Igen, az irodájában találod – mondta
Annika, és kérdőn nézett rájuk.
Annika beengedte őket, Patrik meg
fürgén elindult Mellberg irodája felé
Ericával a nyomában, aki Maját vitte a
karjában.
– Hedström! Mi szél hozott? És látom,
az egész család veled jött – kiáltott fel
Mellberg, aki elég zsémbesnek tűnt,
amikor felállt, hogy üdvözölje őket.
– Lenne itt valami, amiről beszélnünk
kellene veled – kezdte Patrik, és leült a
látogatóknak fenntartott egyik székbe,
anélkül hogy megvárta volna, amíg
hellyel kínálják.
Maja és Ernst ebben a pillanatban
kölcsönös örömmel látta meg egymást.
– Hozzá van szokva a gyerekekhez? –
kérdezte Erica, és tétovázott, vajon
leteheti-e kapálózó lányát a földre.
– Honnan a pokolból tudjam? – felelte
Mellberg, de aztán megenyhült. –
A világ legkedvesebb kutyája. A légynek
sem tudna ártani.
Hangjából egyfajta büszkeség
csendült ki, és Patrik jókedvében
felvonta az egyik szemöldökét. Úgy tűnt,
a főnöke tényleg odavan ezért a kutyáért.
Noha ez nem győzte meg Ericát
teljesen, letette a lányát Ernst mellé, aki
lelkesen nyalogatni kezdte a kislány
arcát. Maja ijedséggel vegyes örömmel
válaszolt.
– Szóval mit akartok? – Mellberg
bizonyos fokú kíváncsisággal meredt
Patrikra.
– Engedélyt szeretnék kérni egy sír
kihantolására.
Mellberg köhögni kezdett, mintha
valami megakadt volna a torkán. Az arca
egyre vörösebb és vörösebb lett, ahogy
levegőért küzdött.
– Kihantolni egy sírt? Elment az
eszed, ember? – sikerült végül
kinyögnie. – A gyes nyilván az agyadra
ment. Tudod, milyen ritkán adnak
engedélyt exhumálásra? És már kétszer
is kértem az elmúlt években. Ha még
egyszer kérvényezem, elmebajosnak
fognak kikiáltani, és bezárnak egy
bolondokházába. Egyébként most kit
kellene kihantolnunk?
– Egy norvég ellenállót, aki 1945-ben
tűnt el – felelte nyugodtan Erica, és
leguggolt Maja mellé, hogy
megvakargassa Ernst fejét.
– Tessék? – Mellberg tátott szájjal
bámult rá, mintha nem hinne a fülének.
Erica türelmesen beszámolt
mindenről, amit a négy barátról és a
norvégról megtudott, aki Fjällbackába
jött egy évvel a háború vége előtt.
Elmondta, hogy 1945 júniusában
nyomtalanul eltűnt, és az erőfeszítéseik,
hogy lenyomozzák, nem vezettek
eredményre.
– Nem lehet, hogy Svédországban
maradt? Vagy visszament Norvégiába?
Mindkét ország hatóságainál
érdeklődtetek? – Mellberg ugyancsak
kétkedőnek tűnt.
Erica felegyenesedett, és leült a
látogatóknak fenntartott másik székbe.
Úgy bámult Mellbergre, mintha abban
bízna, hogy a puszta akaraterejével
elérheti, hogy komolyan vegye. Aztán
elmondta, mit tudott meg Hermantól.
Hogy Paul Heckel és Friedrich Hück
meg tudnák mondani neki, hol van Hans
Olavsen.
– Ismerősnek éreztem a neveket, de
fogalmam sem volt, hol találkoztam
velük. Egészen máig. Kimentem a
temetőbe, hogy meglátogassam a szüleim
és a nagyszüleim sírját. És akkor
megláttam.
– Mit? – kérdezte Mellberg
összezavarodva.
Erica leintette.
– Majd erre is kitérek, ha
megengeded.
– Jó, folytasd csak – mondta
Mellberg, aki önmagát meghazudtolva
egyre érdeklődőbbnek tűnt.
– Van a fjällbackai temetőben egy sír,
amely kicsit kilóg a sorból. Az első
világháborúból származik, és tíz német
katonát temettek oda, akik közül hetet
azonosítottak, és feltüntették a nevüket a
sírkövön, de három ismeretlen.
– Elfelejtetted a firkát a jegyzetlapon
– mondta Patrik, aki beletörődött, hogy a
háttérbe kell húzódnia, amíg a felesége
beszámol mindenről.
Egy jó férj tudja, mikor van itt a
meghátrálás ideje.
– Ja, igen. Van még egy
kirakósdarabka.
És Erica mesélt Mellbergnek Erik
jegyzettömbjéről, amely felkeltette az
érdeklődését, amikor a tetthelyen készült
fényképeket nézegette. Az állt rajta:
Ignoto militi.
– De hogy kerültek a kezedbe a
tetthelyen készült fényképek? – kérdezte
Mellberg dühösen, és Patrikra bámult.
– Ezt majd később megbeszéljük –
felelte Patrik. – Előbb, kérlek, hallgasd
meg, mit akar mondani Erica.
Mellberg morgott, de belenyugodott a
dologba, és egy kézmozdulattal jelezte
Ericának, hogy folytathatja.
– Erik Frankel írta fel ezeket a
szavakat a jegyzettömbre, többször
egymás után, én meg kiderítettem, mit
jelentenek. A párizsi Diadalív egyik
felirata, jobban mondva, az ismeretlen
katona sírjáé. Annyit jelent: Az
ismeretlen katona.
Ettől Mellberg fejében még nem gyúlt
fény, ezért Erica folytatta:
– A szavak ott motoszkáltak a
fejemben. Van egy norvég ellenállási
harcosunk, aki 1945-ben eltűnt, és senki
sem tudja, hová lett. Aztán van Erik
firkálmánya az ismeretlen katonáról.
Britta meg régi csontokról beszélt, végül
pedig itt vannak a nevek, amelyeket
Herman mondott. Csak akkor jöttem rá,
miért olyan ismerősek azok a nevek,
amikor átvágtam a fjällbackai temetőn:
azért, mert rá vannak vésve az egyik
sírkőre.
Erica szünetet tartott, hogy kifújja
magát.
Mellberg rámeredt.
– Vagyis Paul Heckel és Friedrich
Hück két német, akit az első
világháborúban temettek el a fjällbackai
temetőben?
– Így van – helyeselt Erica, miközben
azt latolgatta, hogyan folytassa a
történetet.
De Mellberg elébe vágott.
– Szóval azt mondod…
Erica nagy levegőt vett, és Patrikra
lesett, mielőtt megszólalt volna.
 – Azt mondom, hogy nagy a
valószínűsége, hogy van egy
tizenegyedik test is a sírban. Szerintem a
norvég ellenállási harcost, Hans
Olavsent temették oda. Még nem tudom,
hogy áll össze a kép, de
meggyőződésem, hogy ez a kulcs Erik és
Britta meggyilkolásának rejtélyéhez.
Erica elhallgatott. Senki sem szólt
semmit. Mellberg irodájában nem
lehetett hallani mást, csak az együtt
játszó Maja és Ernst hangjait.
Egy pillanattal később Patrik finoman
megjegyezte:
– Tudom, hogy őrültségnek hangzik.
De Ericával átbeszéltük az egészet, és
szerintem sok érv szól mellette. Nem
szolgálhatok kézzelfogható
bizonyítékkal, de sok nyom mutat ebbe
az irányba. És arra is jó esély van, hogy
Ericának igaza van, és ez áll a két
gyilkosság hátterében. Nem tudom,
hogyan vagy miért. De az első lépés,
hogy kiderítsük, tényleg van-e egy
tizenegyedik test is a sírban, és ha igen,
hogyan halt meg.
Mellberg nem válaszolt.
Összekulcsolta a kezét, és csendben ült,
elgondolkodva. Végül hangosat
sóhajtott.
– Hát, biztos megháborodtam, de úgy
gondolom, igazatok lehet. De nem
kezeskedhetem érte, hogy fogok is kapni
engedélyt. Ahogy mondtam, volt már
ilyen kérésünk, és az ügyész a plafonon
lesz. De megpróbálom. Csak ennyit
ígérhetek.
– Nem is kérünk többet – felelte Erica
buzgón, és úgy festett, mint aki menten a
karjába zárja Mellberget.
– Jól van, csigavér! Nem hiszem, hogy
sikerülni fog, de minden tőlem telhetőt
megteszek. És most nyugalomra és
békére van szükségem, hogy
dolgozhassam.
– Már itt sem vagyunk – mondta
Patrik, és felállt. – Rögtön szólj, amint
megtudsz valamit.
Mellberg nem felelt, csak kihessegette
őket, miközben felemelte a telefont, hogy
belekezdjen abba, ami a jelek szerint
egész pályafutása legnagyobb kihívása
lesz, ami a meggyőzőképességét illeti.
 Fjällbacka, 1945.

Már hat hónapja élt velük, és már három

hónapja tudták, hogy szerelmesek,
amikor beütött a katasztrófa. Elsy a
tornácon állt, és az anyja virágait
locsolta, amikor észrevette, hogy jönnek
felfelé a lépcsőn. Rögtön megértette,
amikor megpillantotta komor
arckifejezésüket. A háta mögül a
konyhából hallotta, hogyan mosogatja az
anyja az edényeket, és egy része szeretett
volna berohanni, és rávenni az anyját,
hogy menjen ki, szerette volna kikergetni
onnan, mielőtt meghallaná a híreket,
amelyekről tudta, hogy az anyja nem lesz
képes elviselni. De rájött, hogy
hiábavaló lenne. Ehelyett hűvösen a
bejárati ajtóhoz sétált, kinyitotta, és
beengedte a három férfit, akik egy másik
fjällbackai halászhajón dolgoztak.
– Hilma itthon van? – kérdezte a
legidősebb.
Elsy tudta, hogy ő a hajó kapitánya, és
bólintott, majd bevezette őket a
konyhába.
Amikor Hilma megpillantotta a
férfiakat, elejtette a tányért, amelyet
éppen tartott. A tányér ripityára tört a
földön.
– Nem! Nem! Édes istenem, nem! –
sikoltotta.
Elsy alig tudta elkapni az anyját,
mielőtt összerogyott volna. Egy székhez
támogatta, és szorosan tartotta, amíg úgy
nem érezte, hogy a tulajdon szíve is
menten kiugrik a testéből. A három
halász feszengve állt az asztal mellett, és
mindegyikük a kezükben tartott csúcsos
sapkáját babrálta. Végül a kapitány
szólalt meg.
– Aknára futott, Hilma. Láttunk
mindent a hajónkról, és odasiettünk,
ahogy tudtunk. De… semmit sem
tehettünk.
– Édes istenem! – ismételte Hilma, és
levegőért kapkodott. – Mi van a
többiekkel?
Elsyt meglepte, hogy az anyja még
ilyen pillanatokban is, mint ez a mostani,
képes másokra gondolni, de aztán maga
elé képzelte az apja legénységét.
A férfiakat, akiket olyan jól ismert, és a
családjaikat, amelyek most ugyanezeket
a híreket kapják.
– Nem volt túlélő – mondta a
kapitány, és nagyot nyelt. Sokáig
kutattunk, de nem találtunk senkit. Csak
az Oscarssonék fiát, de már halott volt,
mire felhúztuk a fedélzetre.
Hilma arcán könnyek csorogtak, és az
öklét harapta, hogy megfékezze a
zokogást. Elsy visszafojtotta a sírást, és
megacélozta magát. Hogy fogja az anyja
túlélni ezt? És hogy fogja ő túlélni? Az ő
drága, jó apja! Akinél mindig volt
készenlétben pár kedves szó, és aki
mindig kész volt segíteni. Hogy fognak
boldogulni nélküle?
 Halk kopogás szakította félbe őket, és
az egyik hírhozó odalépett az ajtóhoz,
hogy kinyissa. Hans lépett be,
hamuszürkére vált arccal.
– Láttam, hogy… vendégek vannak.
Azt hittem… Mi történt? – Lesütötte a
tekintetét.
Elsy látta rajta, hogy attól tart, zavarja
őket, de ő hálás volt a fiúnak, hogy
bejött.
– Apa hajója aknára futott – mondta,
és elcsuklott a hangja. – Senki sem élte
túl.
Hans térde megroggyant, és a fiú
megingott. Aztán a szekrényhez sétált,
amelyben Elof az italt tartotta, és
eltökélten teletöltött hat poharat, majd az
asztalra tette őket.
 – Szerintem most mindannyiunknak jót
tenne egy pohárka – mondta a dallamos
norvégján, amely napról napra egyre
jobban hasonlított a svédre.
Mindenki hálásan nyúlt egy pohárért,
kivéve Hilmát. Elsy óvatosan elvett egy
poharat, és elé tette.
– Itt van, anya, igyál.
Hilma engedelmeskedett a lányának,
és szájához emelte a poharat, majd
grimaszolva lenyelte az italt. Elsy
Hansra pillantott, a szeme tele volt
hálával. Jó, hogy most nincs egyedül.
Megint kopogtak. Ezúttal Hans nyitott
ajtót. Elkezdtek odaseregleni a nők.
Azok, akik mind tudták, milyen azzal a
fenyegetéssel együtt élni, hogy a férjüket
elragadhatja a tenger. Ételt hoztak, és
felajánlották a segítségüket meg isten
akaratáról szóló vigasztaló szavaikat. És
ez tényleg segített. Nem nagyon, de
mindannyian tudták, hogy eljöhet még a
nap, amikor nekik lesz szükségük
hasonló támogatásra, ezért mindent
megtettek, hogy enyhítsék szenvedő
barátnőjük fájdalmát.
Elsy szívét elnehezítette a bánat.
Hátralépett, és nézte, hogyan kezdenek a
nők Hilma körül nyüzsögni, míg a
férfiak, akik a híreket hozták,
meghajoltak, és távoztak, hogy máshová
is megvigyék a hírt.
Mire eljött az éjszaka, Hilma
kimerülten elaludt. Elsy csak feküdt az
ágyban, és bámulta a plafont. Üres volt,
és képtelen volt felfogni, mi történt.
Maga előtt látta az apja arcát. Mindig
olyan megnyugtató volt számára a
jelenléte. Meghallgatta, beszélgetett
vele. Ő volt az apja szeme fénye. Mindig
is tudta. Az apja számára mindennél
becsesebb volt. És tudta, nem kerülte el
Elof figyelmét, hogy van valami közte és
a norvég fiú között, akit annyira
megkedvelt. És nem emelt szót ellene.
Rajtuk tartotta a szemét, de hallgatólagos
beleegyezését adta. Talán abban
reménykedett, hogy Hans egy szép nap a
veje lesz. Elsy úgy gondolta, az apja az
áldását adta rájuk. Hans és ő pedig
tiszteletben tartották Elofot és Hilmát.
Lopott csókokra és óvatos ölelésekre
szorítkoztak, és semmi olyasmit nem
tettek, hogy aztán ne tudjanak Elsy
szüleinek szeme elé kerülni.
Most, ahogy Elsy az ágyban feküdt a
plafont bámulva, mindez már nem
számított. Annyira sajgott a szíve, hogy
képtelen volt egyedül elviselni, ezért
lassan felült, és a padlóra tette a lábát.
Valami benne még mindig habozott, de a
bánat mardosta, és arra késztette, hogy
megkeresse az egyetlen
megkönnyebbülést, amelyet találhatott.
Halkan lement a lépcsőn. Miközben
elosont a szülei hálószobája előtt,
belesett. Beletépett szívébe a fájdalom,
amikor látta, milyen apró Hilma a nagy
ágyban. Az anyja mélyen aludt, a
kimerültség gondoskodott róla, hogy
ideiglenesen megszabadulhasson a
valóságtól.
 A bejárati ajtó halkan megnyikordult,
amikor Elsy elfordította a kulcsot, és
kinyitotta. Az éjszakai levegő olyan
hűvös volt, hogy alig tudta beszívni,
amikor kilépett a tornácra a köntösében.
A jéghideg kőlépcsőtől szinte fájt a
csupasz talpa. Fürgén leszaladt a
lépcsőn, s azon kapta magát, hogy ott áll
az ajtaja előtt tétovázva. De csak egy
percig tartott. A szomorúság arra
ösztökélte, hogy vigaszt keressen.
A fiú az első kopogásra kinyitotta az
ajtót, majd szó nélkül oldalra lépett,
hogy beengedje. Elsy bement, aztán csak
állt ott a köntösében, tekintetét a fiúra
szegezte, és nem szólt semmit. A fiú
szeme néma kérdést tett fel, és Elsy
válaszként megfogta a kezét.
 Ezen az éjszakán egy rövid, áldott
időre képes volt megfeledkezni szíve
fájdalmáról.
Kjell szokatlanul zaklatottnak érezte
magát az apjával való találkozás után.
Az elmúlt években sikeresen uralkodott
a gyűlöletén. Olyan könnyű volt csak a
rosszat látni, csak a hibákra
összpontosítani, amelyeket Frans az ő
gyerekkora alatt követett el. De talán a
dolgok nem voltak ennyire feketék és
fehérek. Megrázta magát, hogy
elhessentse a gondolatot. Annyival
könnyebb volt figyelmen kívül hagyni a
szürke zónákat, azt állítani, hogy csak
helyes és helytelen létezik. De ma Frans
olyan öregnek és törékenynek tűnt. És
most először ütött szöget Kjell fejébe,
hogy az apja se él örökké. Egy nap majd
elmegy, és Kjellnek azután is képesnek
kell lennie tükörbe nézni. A szíve
mélyén tudta, hogy gyűlölete azért égett
akkora lánggal, amekkorával, mert még
mindig megvolt a lehetősége rá, hogy
kezet nyújtson, és kibéküljön vele. Nem
akart. Nem vágyott rá. De a lehetőség
adott volt, és ez a hatalom érzésével
töltötte el. Ha viszont az apja meghal,
már túl késő lesz. Akkor Kjellnek csak
egy gyűlölettel teli élet marad. Semmi
más.
Kissé remegett a keze, amikor felvette
a telefont, hogy lebonyolítson néhány
hívást. Erica megígérte ugyan, hogy
felveszi a kapcsolatot a hatóságokkal, és
megkérdezi, benne van-e Hans
a nyilvántartásukban, de Kjell nem volt
hozzászokva, hogy másokra
hagyatkozzon. Maga is megteheti. De egy
órával később a különböző svéd és
norvég hatóságokkal folytatott
telefonbeszélgetései hiábavalónak
bizonyultak. Nehezítette a helyzetet, hogy
csak egy név és egy hozzávetőleges
életkor volt a birtokában, de kellett
lennie megoldásnak. Még nem használt
ki minden lehetőséget, ahhoz viszont már
eleget megtudott, hogy meggyőződjön
róla, a fiú nem maradt Svédországban.
Sokkal valószínűbb volt, hogy Hans
visszatért a hazájába, amikor a háború
véget ért, és már nem volt veszélyben
odahaza.
Kjell fogta a mappát, amelyben az
újságcikkek voltak, és rájött, hogy
elfelejtette átfaxolni Olavsen képét Eskil
Halvorsennek. Újra felvette a telefont,
és felhívta a férfit, hogy elkérje a
faxszámát.
– Attól tartok, eddig semmit sem
találtam – mondta Halvorsen, amint
meghallotta, ki hívja. Végighallgatta,
miért keresi Kjell, majd azt felelte: –
Igen, egy fénykép segíthet. Átfaxolhatja
az irodámba az egyetemre.
Kjell lejegyezte a számot, és átküldte
azt a cikket, amelyben a legjobb kép volt
Hans Olavsenről. Aztán visszaült az
íróasztalához. Bízott benne, hogy Erica
kutatásai gyümölcsözőbbnek
bizonyultak, mert úgy érezte, zsákutcába
jutott.
Ebben a pillanatban megszólalt a
telefon.

– Itt a nagypapa! – kiáltotta be Per a

nappaliba, és Carina kijött hozzájuk az
előszobába.
– Bemehetek egy percre? – kérdezte
Frans.
Carina észrevette, hogy olyan, mintha
nem lenne önmaga, és ez aggasztotta.
Nem mintha valaha is különösebben
gyengéd érzelmeket táplált volna Kjell
apja iránt, de hálás volt neki azért, amit
az utóbbi időben tett érte és Perért.
– Persze, gyere be – mondta, és a
konyha felé indult. Érezte, hogy Frans
áthatóan tanulmányozza, s megválaszolta
a ki nem mondott kérdést: – Egy kortyot
sem, amióta legutóbb itt jártál. Per a
tanúm.
Per bólintott, és leült Fransszal
szemben a konyhaasztalhoz. A pillantás,
amellyel a nagyapjára nézett, egy hősnek
kijáró imádatról árulkodott.
– Látom, jól megnőtt a hajad – mondta
Frans vidáman, és megsimogatta unokája
borostáit.
– Igen – válaszolta Per feszengve, de
aztán ő is végigsimított a fején, és
elégedettnek tűnt.
– Nagyszerű – mondta Frans. –
Nagyszerű.
Carina figyelmeztetőn pillantott rá,
miközben kávét kanalazott a filterbe.
A férfi alig észrevehetően bólintott,
jelezve, hogy nem áll szándékában
politikáról beszélni.
Amikor a kávé elkészült, és Carina
leült hozzájuk az asztalhoz, kérdőn nézett
a volt apósára. A férfi a kávéscsészéjére
meredt. Carina megint arra gondolt,
milyen öregnek néz ki. Noha ő maga nem
támogatta az ügyet, amelyet Frans a
magáénak vallott, mindig is az erő
megtestesülésének látta a férfit. De most
mintha nem lett volna önmaga.
– Nyitottam egy számlát Per nevére –
mondta végül, de nem nézett a szemükbe.
– Akkor nyúlhat hozzá, amikor huszonöt
lesz. Már betettem rá egy nagy összeget.
– De honnan… – kezdte Carina, Frans
azonban felemelte a kezét, és folytatta.
 – Olyan okból, amelyet most nem
akarok kifejteni, a számla és a pénz nem
svéd bankban van, hanem egy
luxemburgi pénzintézetben.
Carina felvonta a szemöldökét, de
nem lepődött meg teljesen. Kjell mindig
azt mondta, hogy az apjának halomban
áll valahol a pénze, amelyet bűnös
módon szerzett, amiért olyan sokszor
kötött ki börtönben a múltban.
– De miért most? – kérdezte végül
Carina, és Fransra nézett.
Először úgy látszott, a férfi nem
hajlandó válaszolni, de végül azt
mondta:
– Ha történik velem valami. Jobb, ha
már most elintézzük.
Carina nem szólt semmit. Nem akart
többet tudni.
– Király! – mondta Per. – Mennyi lét
kapok?
– Per! – kiáltott fel Carina, és a fiára
bámult, aki csak vállat vont.
– Sokat – válaszolta Frans szárazon. –
És bár a számla a te neveden van,
vannak bizonyos megkötések. Egyrészt
nem nyúlhatsz hozzá, amíg nem vagy
huszonöt. – Intőn felemelte az ujját. –
Másrészt azt is meghatároztam, hogy nem
nyúlhatsz hozzá, amíg az anyád úgy nem
dönt, hogy elég érett vagy a pénzzel való
bánáshoz, és az engedélyét nem adja. És
ez a feltétel akkor is érvényben lesz, ha
elmúlsz huszonöt. Ha az anyád úgy látja,
hogy valami butaságot csinálnál a
vagyonnal, nem kapsz egy vasat sem.
Megértetted?
Per motyogott valamit, de tiltakozás
nélkül elfogadta, amit Frans mondott.
Carina nem tudta, hová tegye ezt az
egészet. Volt valami Frans
viselkedésében, a hangjában, ami
nyugtalanította. Ugyanakkor borzalmasan
hálás volt neki Per nevében is. Nem fog
azon aggódni, honnan van a pénz. Frans
bizonyára réges-régen szerezte, és ha ez
a pénz biztosítja Per jövőjét, nem fog
akadékoskodni.
– És mit mondjak Kjellnek?
Frans ekkor felemelte a fejét, és
Carinára bámult.
– Kjellnek nem kell tudnia róla, amíg
Per meg nem kapja a pénzt. Ígérd meg,
hogy egy szót sem szólsz neki. És ezt
neked is mondom, Per. – Szigorú
pillantást küldött az unokája felé. – Ez az
egyetlen kérésem. Hogy az apád semmit
se tudjon róla, amíg meg nem történik.
– Rendben, nem fog tudni róla –
felelte Per, aki örült annak, hogy
megkérték, titkoljon el valamit az apja
elől.
Ekkor Frans kissé nyugodtabb hangon
azt mondta:
– Tudom, hogy vélhetően büntetést
kapsz, amiért megtámadtad azt a fiút. És
most figyelj arra, amit mondok. –
Kényszerítette Pert, hogy a szemébe
nézzen. – Elfogadod a büntetést.
Valószínűleg fiatalkorú bűnözők
intézetébe küldenek. Ne keveredj bajba,
ne barátkozz mocsadékokkal, amíg ott
vagy. Csak üld le a büntetést, anélkül
hogy rossz fát tennél a tűzre, és soha
többé ne csinálj ekkora marhaságot.
Hallod?
Lassan beszélt, tisztán ejtett ki minden
szót, és ahányszor csak Per megpróbált
félrenézni, kényszerítette rá, hogy ismét
felé fordítsa a tekintetét.
– Már most megmondom neked, hogy
nem akarsz olyan életet élni, mint én. Az
életem egy nagy rakás szar volt, az
elejétől a végéig. Az egyetlen dolog, ami
valaha is számított, az te vagy és az
apád, még ha ő ezt nem is hiszi el. Akkor
is így van. Szóval ígérd meg, hogy nem
keveredsz bajba! Ígérd meg!
– Jól van, jól van – felelte Per
kelletlenül.
 De úgy tűnt, figyel a nagyapjára, és
magába szívja a szavait.
Frans remélte, hogy ennyi elég.
Tapasztalatból tudta, milyen nehéz
letérni egy ösvényről, ha már egyszer
elindult az ember egy irányba. De bízott
benne, hogy még nem késő a helyes útra
terelni az unokáját. Mást nem tehetett.
– Nos, elmondtam, amiért jöttem. –
Frans kihúzott egy borítékot a zsebéből,
és Carina elé tette a konyhaasztalra. – Itt
vannak az iratok, amelyek segítségével
hozzáférhettek majd a pénzhez.
– Biztos nem maradsz még? –
kérdezte Carina, aki továbbra is
nyugtalan volt.
Frans a fejét rázta.
– Dolgom van. – Azzal megfordult,
hogy induljon, de az ajtóban megállt, és
csendesen azt mondta: – Vigyázzatok
magatokra.
Aztán felemelte a kezét, és
odaintegetett nekik, mielőtt a bejárati
ajtó felé kezdett volna lépdelni.
Carina és Per némán ült a
konyhaasztalnál. Mindketten felfogták
Frans búcsújának véglegességét.

– Már-már mindennapi gyakorlat –

mondta Torbjörn Ruud szárazon, ahogy
ott állt Patrik mellett, és nézte a
borzalmas tevékenységet, amely zajlott.
Anna felajánlotta, hogy vigyáz
Majára, így Erica is itt volt, és rosszul
leplezett kíváncsisággal figyelte az ásást.
– Nem győzök csodálkozni, hogy
Mellberg szerzett engedélyt – mondta
Patrik.
Ritkaságszámba ment, hogy dicsérte a
főnökét.
– Állítólag a srác az ügyészségen tíz
percig ordítozott vele – felelte Torbjörn,
miközben le nem vette a szemét a sírról,
ahonnan rétegenként távolították el a
földet.
– Szerinted az összes földet ki kell
emelnünk? – kérdezte Patrik, és kirázta a
hideg.
Torbjörn a fejét rázta.
– Ha igazatok van, a test, amelyet
keresünk, felül van. Nem hinném, hogy a
gyilkos vette volna a fáradságot, hogy
legalulra temesse, a többiek alá –
válaszolta gúnyosan. – És vélhetően
nincs koporsóban, úgyhogy már a ruhák
el fogják árulni, hogy helytálló-e az
elméletetek.
– Mennyi időbe telik, hogy előzetes
jelentést kapjunk a halál okáról? –
tudakolta Erica. – Már ha megtaláljuk –
tette hozzá, de úgy tűnt, meggyőződése,
hogy a kihantolás az ő igazát fogja
bizonyítani.
– Nekem holnaputánra ígértek
jelentést – felelte Patrik. – Beszéltem
Pedersennel, és készek a lista elejére
venni a boncolást. Holnap neki is tud
látni, és pénteken közli velünk az
eredményt. Hangsúlyozta, hogy az még
csak előzetes vélemény lesz, de legalább
a halál okát meg tudják állapítani.
A sírnál dolgozó férfiak kiáltása
félbeszakította őket, és mindannyian
közelebb léptek.
– Találtunk valamit – mondta az egyik
technikus srác, és Torbjörn odament
hozzá, hogy beszéljenek.
Röviden tanácskoztak, a fejüket
összedugva. Aztán Torbjörn visszatért
Patrikhoz és Ericához, akik nem
merészkedtek közelebb.
– Úgy tűnik, eltemettek valakit a
felszínhez egész közel, és nincs
koporsóban. Mostantól lassabban kell
dolgozniuk, hogy ne tegyék tönkre a
bizonyítékokat. El fog tartani egy
darabig, mire kiássák a testet. – Hezitált
kicsit. – De úgy néz ki, igazatok volt.
Erica megkönnyebbülten bólintott, és
vett egy nagy levegőt. A távolban látta,
hogy Kjell jön feléjük, de Martin és
Gösta megállította, az volt ugyanis a
feladatuk, hogy ne engedjenek ide senkit.
Erica odasietett hozzájuk.
– Rendben van. Én szóltam neki, mi
van.
– Nem engedhetünk oda riportereket
és illetékteleneket. Mellberg
határozottan megmondta – dörmögte
Gösta, aki Kjell mellkasa előtt tartotta a
kezét.
– Semmi baj – mondta Patrik, aki
szintén csatlakozott hozzájuk. – Vállalom
a felelősséget.
Szigorú pillantást vetett Ericára,
amely azt jelezte, hogy valójában neki
kell vállalnia a felelősséget a
következményekért. A nő futólag
biccentett, és a sírhoz vezette Kjellt.
– Találtak valamit? – érdeklődött a
férfi, a szeme izgatottságtól csillogott.
– Úgy néz ki. Szerintem megtaláltuk
Hans Olavsent – mondta Erica, és
megbűvölten nézte, ahogy a helyszínelők
megpróbálják kikaparni a testet a
lyukból, amely mindössze fél méter
mélyen volt.
– Vagyis sosem hagyta el Fjällbackát
– mondta Kjell, aki képtelen volt levenni
a szemét a munkálatokról.
– Nem. A kérdés tehát az, hogy
végezte itt.
– Feltételezem, Erik és Britta tudta,
hogy itt van.
– Igen, és mindkettejüket
meggyilkolták – ingatta a fejét Erica,
mintha attól minden a helyére kerülhetne.
– Legalább hatvan évig feküdt itt.
Akkor miért éppen most? Miért most lett
ilyen fontos? – tűnődött Kjell.
– Az apjából nem sikerült kiszednie
valamit? – kérdezte Erica, és a férfi felé
fordult.
Kjell a fejét rázta.
– Egy szót sem. Nem tudom, hogy
azért-e, mert nem tud semmit, vagy mert
nem akarja elmondani, amit tud.
– Maga szerint talán… – Erica nem
merte befejezni a kérdést, de Kjell
értette, mire céloz.
– Az apám bármire képes. Erre
mérget vennék.
– Miről van szó? – kérdezte Patrik,
odalépve hozzájuk.
 – Arról, hogy az apám képes lenne-e
elkövetni egy gyilkosságot – válaszolta
Kjell higgadtan.
Patrik megborzongott a
szókimondásától.
– És mire jutott? – kérdezte. – Mi is
gyanakodtunk, de az apjának van alibije
Erik halálának időpontjára.
– Ezt nem tudtam – mondta Kjell. –
De remélem, kétszer, háromszor is
ellenőrizték, mert egy olyan vén
börtöntölteléknek, mint az apám, a
kisujjában van, hogyan kell hamis alibit
szerezni.
Patrik tudta, hogy igaza van, és az
eszébe véste, hogy rákérdez Martinnál,
mennyire tüzetesen vizsgálták meg Frans
alibijét.
 Torbjörn csatlakozott hozzájuk. Kjellt
egy biccentéssel ismerősként üdvözölte.
– Látom, a negyedik rendnek is
megengedték, hogy jelen legyen.
– Személyes okokból vagyok itt –
közölte Kjell.
Torbjörn megvonta a vállát. Ha a
rendőrség azt akarta, hogy jelen legyen a
sajtó is, ő ugyan nem fog akadékoskodni.
Ez az ő gondjuk.
– Nagyjából egy óra múlva végzünk –
mondta. – És tudom, hogy Pedersen
rajtkészültségben áll, hogy elkezdje a
boncolást.
– Igen, én is beszéltem vele – bólintott
Patrik.
– Akkor jó. Kiszedjük innen, és majd
meglátjuk, milyen titkokat rejteget a
fickó.
Sarkon fordult, és visszament a sírhoz.
– Hát igen, lássuk, milyen titkai
vannak – mondta Erica halkan, és a sírra
meredt.
Patrik átkarolta a vállát.
 Fjällbacka, 1945.

Az apja halálát követő hónapok

zaklatottak és fájdalommal teliek voltak.
Elsy anyja továbbra is ellátta a napi
feladatait, megtette, amit meg kellett, de
valami hiányzott. Olyan volt, mintha Elof
Hilma egy részét is magával vitte volna,
és Elsy rá sem ismert az anyjára.
Bizonyos értelemben nemcsak az apját
veszítette el, hanem az anyját is. Az
egyetlen vigaszt, amelyben része volt, a
Hansszal töltött éjszakák nyújtották.
Amint az anyja lefeküdt, ő leosont a fiú
szobájába, és a karjába vetette magát.
Tudta, hogy helytelen. Tudta, hogy
lehetnek következményei, amelyeket nem
hagyhat figyelmen kívül. De nem tudta
megállni. Azokban az órákban, amikor
ott feküdt mellette a takaró alatt, a
karjában, míg a fiú keze a haját
cirógatta, a világ ismét teljes lett.
Amikor csókolóztak, és a szenvedély,
amely mostanra olyan ismerőssé vált, és
mégis annyira meglepő volt, úrrá lett
rajtuk, Elsy fel nem foghatta, hogy lehet
ez helytelen. Egy világban, amelyet ilyen
hirtelen és durván feldúlhat egy akna,
hogy is lehetne a szerelem helytelen?
Hans áldásnak bizonyult akkor is,
amikor gyakorlati dolgokra került sor.
Az anyagi helyzetük aggasztó lett, miután
az apja meghalt: csak azért sikerült
boldogulniuk, mert Hans külön műszakot
vállalt a hajón, és bérének minden egyes
koronáját nekik adta.
Elsy néha elmerengett rajta, vajon az
anyja tudja-e, hogy éjszakánként lesurran
hozzá, és csak szemet huny fölötte, mert
nem engedheti meg magának, hogy
másként tegyen.
Elsy végigsimított a hasán, ahogy
Hans mellett feküdt, és az egyenletes
lélegzését hallgatta. Egy hete vette észre,
hogy állapotos. Dacára mindannak, amit
a szégyenről és a következményekről
tanult, roppant nyugalom szállta meg.
Végtére is Hans gyerekét hordta a szíve
alatt, és senki másban nem bízott
ennyire. Még nem mondta meg neki, de a
szíve mélyén tudta, hogy nem lesz baj.
Hans örülni fog, ha meghallja a hírt.
Segítenek egymásnak, és valahogy majd
csak megoldanak mindent.
Elsy behunyta a szemét, kezét a hasán
nyugtatta. Valahol odabent volt egy
parányi lény, amely a szerelmük
gyümölcse. Az övé és Hansé. Hogy
lehetne ez helytelen? Hogy lehetne
kettejük gyermeke helytelen?
Úgy aludt el, hogy a keze még mindig
a hasán volt, az arcán pedig halvány
mosoly játszott.
A temetői eseményeket követően a
rendőrőrsön feszült várakozás légköre
uralkodott. Mellberg – természetesen –
minden elismerést besöpört a
felfedezésért, de senki sem foglalkozott
vele. Még Gösta szeme is csillogott,
amikor csatlakozott a találgatásokat
folytató csoporthoz. Noha még nem
tudták, milyen kapcsolat van a tegnapi
felfedezés és a jelenlegi két gyilkosság
között, mindenki biztosra vette, hogy
hatalmas áttörést jelent a nyomozásban.
– A kérdés az – tűnődött el Paula –,
hogy miért kezd valaki embereket ölni
egy hatvan évvel ezelőtti gyilkosság
miatt. Mármint majdnem biztosak
lehetünk benne, hogy Brittát és Eriket
azért ölték meg, mert valahogy közük
volt a fiú állítólagos – a kezével
idézőjeleket rajzolt a levegőbe –
meggyilkolásához. De miért éppen most?
Mitől újult meg az érdeklődés ez iránt a
régi eset iránt?
– Nem tudom – felelte Martin, aki az
íróasztalánál ült, és pont ezen a kérdésen
merengett, amikor Paula betoppant. –
Reméljük, hogy a boncolás ad valami
támpontot, amellyel továbbmehetünk.
– És ha nem? – vetette fel Paula,
hangot adva a gondolatnak, amelyet
Martin igyekezett elkerülni.
 – Egyszerre csak egy dolgot – mondta
csendesen.
– Erről jut eszembe – kiáltott fel
Paula –, nem úgy volt, hogy ma kapjuk
meg a DNS-vizsgálat eredményét? Bár
nem megyünk vele sokra, ha nincs mivel
összehasonlítani.
– Igazad van – felelte Martin, és
hátratolta a székét. – Most rögtön járjunk
a végére.
– Kit vegyünk előre? Axelt vagy
Franst? Mert rájuk kettőjükre kell
összpontosítanunk, nem?
– Legyen előbb Frans – válaszolta
Martin, és már vette is a kabátját.

Ahogy lecsengett a nyári turistaidény,

Grebbestad pont olyan kihalt lett, mint
Fjällbacka, és amikor áthajtottak a
városon, alig néhány járókelőt láttak.
Martin egy kis parkolóban állt meg a
rendőrautóval a Telegraph nevű étterem
előtt, aztán átsétáltak az úton Frans
lakása felé. Senki sem nyitott ajtót,
amikor csengettek.
– A fenébe is! Nincs itthon. Vissza
kell jönnünk később – dohogott Martin,
és elfordult.
– Várj egy kicsit! – szólt rá Paula. –
Nyitva az ajtó.
– De nem mehetünk… – Martin
elkésett a tiltakozással.
Kollégája már ki is nyitotta az ajtót,
és belépett.
– Hahó! – hallotta Martin Paula
kiáltását, és vonakodva követte a nőt az
előszobába.
Belestek a konyhába és a nappaliba.
Frans sehol. Minden csendes volt.
– Gyere, nézzük meg a hálóban! –
mondta Paula.
Martin habozott.
– Jaj, gyere már! – unszolta a nő, majd
egy sóhajjal előrement.
A háló is üres volt, az ágyat szépen
bevetették, de Fransnak nyoma sem volt.
– Hahó! – kiabált tovább Paula,
amikor visszatértek az előszobába.
Nem kaptak választ. Elindultak a
lakás utolsó szobája felé.
Azonnal meglátták, ahogy az ajtó
kinyílt. A helyiség egy kis dolgozószoba
volt, és Frans az íróasztalra borulva ült,
a fegyver még mindig a szájában, a
tarkóján tátongó lyuk. Martin érezte,
hogy kifut az arcából a szín. Kissé
megtántorodott, és nagyot kellett nyelnie.
Paula viszont teljesen higgadtnak tűnt.
Fransra mutatott, ami arra kényszerítette
Martint, hogy ő is odanézzen, bár jobb
szeretett volna nem.
– Nézd a kezét! – mondta Paula
nyugodtan.
Martin leküzdötte a feltörő hányingert,
és mindent megtett, hogy képes legyen
Frans karjára összpontosítani.
Összerezzent. A kar tele volt
karmolásokkal.

Már csak a labor jelentésére kellett

várni. A DNS- és ujjlenyomat-vizsgálat
kétségkívül igazolni fogja, hogy Frans
ölte meg Brittát. És talán a technikusok,
miután átfésülik a grebbestadi lakást,
találnak olyan jeleket is, amelyek Erik
Frankel meggyilkolására utalnak. És ott
volt még a fjällbackai temető
katonasírjában talált testről szóló
előzetes jelentés is, és mindenki égett a
kíváncsiságtól, hogy az milyen
értesülésekkel szolgál.
Martin vette fel a kagylót, amikor az
orvos szakértő telefonált. Aztán a
boncolási jegyzőkönyvvel a kezében
körbejárt, bekopogott az ajtókon, és
egybetrombitálta a kollégáit egy
megbeszélésre.
Miután mindenki leült, Martin a
konyhapultnak dőlt, és úgy döntött, állva
marad, hogy mindenki jól hallja.
 – Ahogy mondtam, megkaptam az
előzetes jelentést Pedersentől – mondta,
és elengedte a füle mellett Mellberg
dünnyögését, hogy neki kellett volna
fogadnia a hívást.
– Mivel nincs DNS-ünk és
foglenyomatunk, amellyel
egybevethetjük, nem azonosíthatjuk az
elhunytat Hans Olavsenként. De az
életkor stimmel. És az eltűnésének
időpontja is, noha ennyi idő után
lehetetlen pontosan megmondani.
– És hogy halt meg? – kérdezte Paula.
A lábával dobolt a padlón, annyira
szeretett volna gyorsabban haladni.
Martin kiélvezte a rivaldafényben
töltött pillanatot, és hatásszünetet tartott,
mielőtt bejelentette:
 – Pedersen azt mondja, a test súlyos
sérüléseket szenvedett el. Éles tárggyal
okozott szúrt sebek, valamint rúgások
vagy ütések sorozatára valló sérülések,
esetleg mindkettő. Úgy tűnik, Hans
Olavsen valamiféle őrjöngő támadó
áldozata lett. A gyilkost valószínűleg a
vak düh vezérelte. A részleteket
elolvashatjátok Pedersen előzetes
jelentésében.
Martin előrehajolt, és az asztalra tette
a lapokat.
– Vagyis a halál oka…? – Paula még
mindig dobolt a lábával.
– Nehéz megmondani, melyik sérülés
okozta a halálát. Pedersen szerint sok
olyan sebe volt, amely végzetes lehetett.
– Le merném fogadni, hogy Ringholm
tette. És ezért ölte meg Eriket és Brittát
is – dörmögte Gösta, kimondva azt, amit
a kollégái többsége is gondolt. – Mindig
is forrófejű szörnyeteg volt.
Gösta rosszkedvűen ingatta a fejét,
miközben beszélt.
– Ez az egyik elmélet, amelyen
dolgoznunk kell – bólintott Martin. – De
ne ugorjunk még a végkövetkeztetéshez.
Fransnak karmolások voltak a karján,
pont olyanok, amilyeneket Pedersen
megjósolt, de amíg nincs a kezünkben a
labor jelentése, nem tudhatjuk, hogy
Frans DNS-e egyezik-e azokkal a
bőrdarabokkal, amelyeket Britta körme
alatt találtunk, vagy hogy az ujjlenyomata
egyezik-e azzal, amit a párnahuzat
gombján találtunk. Szóval amíg ezt nem
erősítik meg, úgy dolgozunk tovább, mint
mindig.
Martint is meglepte, milyen profinak
és higgadtnak hangzott. Patrik is mindig
így járt el, amikor áttekintett egy esetet.
Martin nem tudta megállni, hogy lopva
Mellbergre ne pillantson, hogy lássa, a
főnöke felháborodott-e rajta, hogy a
beosztottja előrelépett, és átvette a
szerepet, amelyet jog szerint neki kellett
volna betöltenie. De ahogy máskor is,
úgy látszott, Mellberg teljesen elégedett
azzal, hogy nem neki kell csinálnia a
piszkos munkát. Csak akkor fogja
bedobni magát, amikor az ügyet már
megoldották, és be kell söpörni az
elismerést.
– És most hogyan tovább? – kérdezte
Paula, miközben gyorsan Martinra
hunyorított, hogy jelezze, remek munkát
végzett.
Noha a dicséretet nem öntötték
szavakba, Martin ragyogott a
büszkeségtől. Olyan sokáig volt a
rendőrség újonca, hogy nem volt könnyű
előretörni, és felelősséget vállalni. De
amikor Patrik gyesre ment, végre
megadatott neki a lehetőség, hogy
megmutassa, mennyit ér.
– Kezdjük azzal, hogy átnézzük az
Erik Frankel halála ügyében folytatott
nyomozásunkat az új fejlemények
fényében. Meg kell vizsgálnunk, hogy
nem találunk-e valamiféle kapcsolódási
pontot Fransszal. Megtennéd, Paula?
A nő bólintott, Martin pedig Göstához
fordult.
– Gösta, áss elő mindent Hans
Olavsenről. Nézd meg a hátterét, járj
utána, tud-e valaki felvilágosítást adni a
fjällbackai tartózkodásáról, és így
tovább. Beszélj Patrik nejével, Ericával.
Úgy látom, sokat kutatott a témában, és
Frans fia is buzgólkodott. Vedd rá őket,
hogy osszák meg veled, amit tudnak.
Szerintem Ericával nem lesz gond ebben
a tekintetben, de Kjellt talán jobban meg
kell szorongatnod.
Gösta bólintott, ám számottevően
kevesebb lelkesedést mutatott, mint
Paula. Se könnyű, se mókás nem lesz
hatvan évvel ezelőtti dolgokat előásni.
Felsóhajtott.
– Rendben, megcsinálom – mondta, és
olyan képet vágott, mint akire pont most
róttak rá valami herkulesi feladatot.
– Annika, megtennéd, hogy azonnal
szólsz, amint érkezik valami hír a
laborból?
– Persze – mondta a nő, és letette a
jegyzettömböt, amelybe jegyzetelt, amíg
Martin beszélt.
– Hát akkor nyomás!
Martin elnézte őket, ahogy kisiettek a
helyiségből, és belepirult az
elégedettségbe, amiért sikeresen vezette
az első nyomozási megbeszélését.

Patrik letette a telefont, miután befejezte

a beszélgetést Martinnal, és egyenesen
felment az emeletre Ericához.
– Bocs, hogy zavarlak – mondta,
miközben megkocogtatta a dolgozószoba
ajtaját –, de szerintem ezt hallani
szeretnéd.
Leült a sarokban álló fotelba, és
elismételte, amit Martin mondott Hans
Olavsenről – jobban mondva a testről,
amely feltételezésük szerint Hans
Olavsené volt –, valamint a borzalmas
sérülésekről, amelyeket elszenvedett.
– Gyanítottam, hogy megölték. De úgy
tűnik… – Erica nyilvánvalóan zaklatott
volt.
– Igen, valakinek komoly
elszámolnivalója volt vele – mondta
Patrik.
Aztán észrevette, hogy Erica épp az
anyja naplóit olvasta újra, amikor
megzavarta.
 – Találtál valami érdekeset? –
kérdezte, és a füzetekre bökött.
– Nem, nem igazán – felelte a nő
zavartan. – Akkor érnek véget, amikor
Hans Olavsen Fjällbackába jött, pedig
pont ekkortól lennének érdekesek a
dolgok.
– És ötleted sincs, miért nem folytatta
a naplóírást? – érdeklődött Patrik.
– Nincs, de az a helyzet, hogy
egyáltalán nem is vagyok biztos benne,
hogy nem folytatta. Úgy tűnik, bevett
szokása volt, hogy mindennap ír egy
kicsit, szóval miért hagyta volna abba
hirtelen? Szerintem kell még lenniük
naplóknak valahol, de csak az isten a
megmondhatója, hol… – mondta
tépelődve, miközben egy hajtincset
tekergetett az ujjára. Patrik már jól
ismerte ezt a szokását.
– Hát átkutattad az egész padlást,
úgyhogy ott aligha lehetnek – jegyezte
meg hangosan gondolkodva. – Szerinted
a pincében nem lehetnek?
Erica elmerengett egy pillanatra, de
aztán csak a fejét csóválta.
– Nem, átnéztem az egész pincét,
amikor a beköltözésed előtt
kitakarítottunk. Aligha hiszem, hogy a
házban vannak, de nincs más ötletem.
– De legalább van egy kis segítséged
a Hans Olavsen után való kutatásban.
Kjell is dolgozik rajta, és szentül
hiszem, hogy nagyszerűen ért az
információ felhajtásához. És Martin azt
mondta, hogy ők is foglalkoznak vele.
Megkérte Göstát, hogy keressen meg
téged.
– Jó. Nem gond, megosztom a
rendőrséggel, amit tudok – felelte Erica.
– De azt csak remélni tudom, hogy Kjell
is így áll hozzá.
– Hát erre nem vennék mérget –
válaszolta Patrik. – Végtére is újságíró,
és biztosra veszem, hogy sztorit lát
benne.
– Még mindig azon tűnődöm… –
kezdte Erica, miközben hintázott a
székével –, miért adta oda Erik azokat az
újságcikkeket Kjellnek. Mit tudhatott
Hans Olavsen meggyilkolásáról, és
miért akarta, hogy Kjell jöjjön rá? Miért
nem mondta egyszerűen el neki, amit
tudott? Miért rejtélyeskedett és
köntörfalazott?
Patrik megvonta a vállát.
– Valószínűleg már sosem tudjuk meg.
Martin szerint a kollégák az őrsön úgy
vélik, minden mögött Frans áll. Úgy
hiszik, ő ölte meg Hans Olavsent, aztán
végzett Erikkel és Brittával is, hogy ne
buktathassák le.
– Jó, gondolom, van egy csomó
bizonyíték, amely erre utal – mondta
Erica. – De van egy csomó…
Befejezetlenül hagyta a mondatot.
– Annyi mindent nem értek. Például,
hogy miért most? Hatvan év után? Hans
hatvan éve háborítatlanul feküdt a
sírjában, akkor miért bukott ki most ez az
egész?
Beszívta az arcát, és a belső felét
harapdálta, miközben a kérdésen
tanakodott.
– Gőzöm sincs – felelte Patrik. – Ezer
oka lehet. Valószínűleg kénytelenek
leszünk egyszerűen csak elfogadni, hogy
a kulcsesemények a messzi múltban
történtek, és ezért soha nem kapunk tiszta
képet róluk.
– Talán igazad van – mondta Erica,
aki egyértelműen csalódott volt. Az
íróasztalán heverő édességes zacskó
után nyúlt. – Kérsz Dumlekolát?
– Naná! – vágta rá Patrik, és kivett
egyet a zacskóból.
Némán szopogatták az édességet,
miközben Hans Olavsen borzalmas
halálának rejtélyén töprengtek.
– Szóval szerinted Frans volt? Biztos
vagy benne? És az biztos, hogy Eriket és
Brittát is ő ölte meg? – kérdezte Erica
végül, és Patrik arckifejezését
tanulmányozta.
– Szerintem igen. Mindenesetre nem
sok minden szól ez ellen. Martin hétfőre
várja a labor jelentését, és nagyon úgy
tűnik, hogy az meg fogja erősíteni, hogy
Frans végzett Brittával. Úgy vélem, a
nyomozás most Fransra összpontosul,
bizonyítékokat keresnek, hogy Erik
halálához kapcsolják. Ami pedig Hanst
illeti… Olyan rég ölték meg, hogy kötve
hiszem, hogy minden kétséget kizáróan
fel tudjuk tárni halálának körülményeit.
Az egyetlen, ami…
Patrik vágott egy grimaszt.
– Igen? Furcsállsz valamit? – kérdezte
Erica.
– Nem, nem kifejezetten furcsállom.
Csak Fransnak van alibije arra az
időpontra, amikor feltételezésünk szerint
Eriket meggyilkolták. De a cimborái
hazudhatnak is. Martin és a többiek utána
fognak járni. Ez az egyetlen
fenntartásom.
– És Frans halálával kapcsolatban
semmi kérdés nem merült fel? Mármint
kétség sem fér hozzá, hogy öngyilkos
lett?
– Nem, láthatóan nem. A saját
fegyvere volt, még mindig a kezében
tartotta, és a cső még mindig a szájában
volt.
Erica elfintorodott, ahogy elképzelte a
jelenetet.
 Patrik folytatta:
– Ha bebizonyítjuk, hogy az ő
ujjlenyomata van a fegyveren, és a
fegyvert tartó kezén lőpornyomok
vannak, minden valószínűség szerint
öngyilkossággal van dolgunk.
– De búcsúlevelet nem találtak?
– Nem. Martin azt mondta, semmi
ilyesmi nem volt. De azok, akik
önkezükkel vetnek véget az életüknek,
nem mindig hagynak hátra búcsúlevelet.
– Patrik felállt, és beledobta a bonbon
papírját a szemeteskosárba. – Na, jó,
most már hagylak dolgozni, drágám.
Próbálj haladni a könyveddel, különben
a kiadód elkezd majd a nyakadba
lihegni.
Odalépett Ericához, és szájon
csókolta.
– Igen, tudom – sóhajtott a nő. – Ma
már sikerült haladnom egy kicsit. Ti mit
fogtok csinálni Majával?
– Karin hívott – felelte Patrik
könnyedén. – Talán elmegyünk sétálni,
amint Maja felébredt.
– Hát elég sokat sétálgatsz Karinnal –
jegyezte meg Erica, s ő maga is
meglepődött rajta, milyen helytelenítően
hangzott.
Patrik csodálkozva pillantott rá.
– Féltékeny vagy? Karinra? –
Felnevetett, és megint odalépett a nőhöz,
hogy még egyszer megcsókolja. –
A világon semmi okod rá.
Újra felnevetett, de aztán hirtelen
elkomolyodott.
 – Figyelj, ha baj, hogy találkozom
vele, szólj.
Erica a fejét ingatta.
– Dehogy, semmi gond. Csak
csacsiságokat beszélek. Nincs túl sok
ember, akivel találkozhatnál, most, hogy
gyesen vagy, szóval jót tesz egy kis
felnőtt társaság.
– Biztos? – Patrik feszülten vizslatta a
nő arcát.
– Igen, biztos – felelte Erica, és
kihessegette a férfit a szobából. – Menj
már! Valakinek dolgoznia is kell a
családban.
Patrik nevetett, és becsukta maga
mögött az ajtót. Az utolsó dolog, amelyet
látott az ajtórésen át, az volt, hogy Erica
az egyik kék naplóért nyúl.
 Fjällbacka, 1945.

Hihetetlen volt. A háború, amelynek úgy

tűnt, sosem lesz vége, befejeződött. Elsy
Hans ágyán ült, az újságot szorongatta,
és igyekezett rávenni az elméjét, hogy
felfogja az üvöltő szalagcím jelentését:
Béke!
Könnybe lábadt a szeme, s belefújta
az orrát a kötényébe, amelyet még
mindig viselt, miután segített az anyjának
elmosogatni.
– Nem hiszem el, Hans! – mondta.
A fiú a vállán nyugtatta a karját, és
válaszként még szorosabban magához
húzta. Ő is az újságot bámulta, és úgy
tűnt, a lányhoz hasonlóan ő sem képes
megérteni, mit is olvastak. Elsy egy
pillanatra az ajtóra lesett, idegesen,
hátha rajtakapja őket valaki, most, hogy
fittyet hányva az óvatosságra fényes
nappal ücsörögnek itt együtt. De Hilma
átszaladt a szomszédokhoz, és Elsy nem
hitte, hogy bárki is megzavarná őket.
Egyébként meg lassan itt is volt az ideje,
hogy felfedjék a viszonyukat. A ruhái
egyre szűkebbek lettek derékban, ma
reggel már csak erőnek erejével tudta
begombolni az összes gombot. Amikor
néhány hete megmondta neki, hogy
állapotos, Hans pont úgy reagált, ahogy
Elsy várta. Csillogó szemmel
megcsókolta a lányt, miközben
gyengéden a hasára tette a kezét. Aztán
biztosította róla, hogy minden rendben
lesz. Végtére is volt munkája, így tudja
majd támogatni Elsyt. És a lány anyja is
kedveli őt. Persze Elsy nagyon fiatal volt
még, de kérvényezhetik a hatóságoknál,
hogy egybekelhessenek. Majd
megtalálják a módját, hogyan oldják
meg.
Szavai eloszlatták a kétségeket,
amelyeket Elsy a szívében hordott, annak
ellenére, hogy azt hitte, jól ismeri a fiút,
és bízott benne. Hans olyan nyugodt volt!
Biztosította róla, hogy gyereket nem
szerettek még úgy a földön, ahogy az ő
gyermeküket fogják, és majdcsak
megoldják a dolgok gyakorlati részét is.
Biztosan göröngyös lesz az út eleje, de
ha összefognak, minden
probléma megoldódik, és elnyerik mind
a lány családja, mind Isten áldását.
Elsy a fiú vállára hajtotta a fejét.
Ebben a pillanatban az élet jó volt.
A béke híre úgy járta át, mint a meleg,
amely felolvasztja azt, ami az apja
halála után jéggé fagyott. Egyetlen
kívánsága volt: bár itt lehetne az apja, és
átélné velük ezt! Bárcsak lett volna még
pár hónapja! Félresöpörte a gondolatot.
Isten dolga, nem az emberé, és valahol
van egy terv a világ minden dolgára. Így
működik minden, legyen ez bármilyen
borzalmas is. Bízott Istenben, bízott
Hansban, és ez olyan ajándék volt,
amelytől képes volt bizakodással
tekinteni a jövőbe.
 De nem így állt a helyzet az anyjával.
Elsy egyre jobban aggódott érte az
elmúlt hónapokban. Elof halála után
mintha zsugorodni kezdett volna: magába
zárkózott, a tekintetében már nem
csillogott öröm. Amikor meghallották a
béke hírét, Elsy az apja halála után első
ízben látott halovány mosolyt az anyja
arcán. Talán a gyermek, akit a szíve alatt
hord, boldoggá teszi Hilmát, már ha
túljut az első ijedségen. Természetesen
Elsy tartott tőle, hogy az anyja
szégyenkezni fog miatta, de
megbeszélték Hansszal, hogy amint
lehet, elmondják neki, hogy tökéletesen
fel tudjanak készülni, mire a baba
megérkezik.
Elsy lehunyta a szemét, és
mosolyogva ült ott, Hansnak dőlve,
belélegezve ismerős illatát.
– Szeretnék hazamenni, és szeretném
megnézni a családomat, most, hogy vége
a háborúnak – mondta Hans, miközben a
lány haját simogatta. – Csak néhány
napot maradnék, szóval nem kell
aggódnod. Eszem ágában sincs
elmenekülni.
Megcsókolta Elsy feje búbját.
– Az jó – mondta a lány egy nagy
mosoly kíséretében. – Mert ha azt
tennéd, a világ végéig üldöznélek.
– Hát abban biztos vagyok – nevetett
Hans. Aztán elkomolyodott. – Csak van
még néhány dolog, amit el kell intéznem
most, hogy visszamehetek Norvégiába.
– Komolynak hangzik – mondta a lány,
és felemelte a fejét a fiú válláról, majd
idegesen pillantott rá. – Attól félsz, hogy
történt valami a családoddal?
– Nem tudom – felelte Hans tétován. –
Olyan rég beszéltem velük. De nem
indulok azonnal. Talán egy hét múlva, és
már itt is leszek megint, mielőtt még
pislantanál egyet.
– Jól hangzik – mondta Elsy, és megint
nekidőlt. – Mert azt akarom, hogy sose
váljunk szét.
– Nem is fogunk – válaszolta Hans, és
megint megcsókolta. – Nem fogunk.
Hans becsukta a szemét, és magához
szorította a lányt. Közöttük ott lapult a
nyitott újság, rajta az egész címlapot
kitöltő „béke” szó.
Furcsa volt. Csak egy hete, hogy
Kjellnek első ízben jutott eszébe, hogy
az apja sem halhatatlan. Aztán
csütörtökön becsengetett a rendőrség,
hogy közöljék vele a halálhírt. Meglepte,
milyen erősek voltak az érzései. Hogy a
szíve kihagyott egy ütemet, és amikor
maga elé emelte a kezét, úgy érezte,
mintha az apja kezét fogná, egy kis kéz a
nagyot, aztán a kezeik lassan
szétcsúsztak. Ebben a percben ráeszmélt,
hogy mindvégig létezett valami erősebb,
mint a gyűlölet: a remény. Ez volt az
egyetlen dolog, amely képes volt túlélni,
az egyetlen, amely képes volt az apja
iránt érzett, mindent elemésztő gyűlölet
mellett megmaradni úgy, hogy az nem
fojtotta meg. A szeretet már rég meghalt
közöttük. De a remény ott rejtőzött szíve
egy szegletében, még előle is elbújt.
Ahogy ott állt az előszobában, miután
becsukta az ajtót a rendőrök mögött,
érezte, hogy a remény utolsó maradványa
is eltűnik, és ebben a pillanatban minden
elsötétült a szeme előtt a borzalmas
fájdalomtól. Mert valahol mélyen benne
az a kisfiú vágyott az apjára. Mindvégig
remélte, hogy van valami út, amely
átvezet a maguk köré épített falakon.
És ez az út most lezárult. A falak
maradtak, bár berepedeztek, de már nem
volt lehetőség a békülésre.
Elméje egész hétvégén próbálta
megérteni, hogy az apja elment. Saját
magát veszejtette el. És noha az agya
sötét zugaiban mindig ott ólálkodott a
gondolat, hogy az apja így fog meghalni
– tekintve, milyen pusztító életet élt –,
nehéz volt felfogni.
Vasárnap beugrott Carinához és
Perhez. Csütörtökön felhívta őket, hogy
közölje a hírt, de nem volt ereje látni
őket, amíg a gondolatai és az emlékei le
nem ülepedtek kissé. Rögtön érezte,
hogy megváltozott az otthonuk légköre,
de először nem tudott rájönni, mitől.
Aztán meglepetten kiáltott fel:
– Hiszen te józan vagy!
És nem csak erre a pillanatra gondolt,
vagy egy rövid időszakra, mert
megtörtént már korábban is az elmúlt
években, habár nem túl gyakran.
Ösztönösen érezte, hogy most valami
többről van szó, érezte a nyugalmat, látta
Carina szemében az elszántságot,
amelynek átadta a helyét a sebzett
tekintet, amely azóta ült benne, amióta
elhagyta őket. Mindig bűntudata lett tőle.
Per is megváltozott. Arról beszéltek, mi
lesz az osztálytársa megverése miatti
tárgyalása után, és Per meglepte Kjellt a
lélekjelenlétével és gondolataival,
amelyek akörül forogtak, hogyan fogja
kezelni a helyzetet. Miután Per felment a
szobájába, Kjell összeszedte a
bátorságát, és megkérdezte Carinától, mi
történt. Egyre növekvő meglepettséggel
hallgatta meg az apja
közbeavatkozásának történetét. Valahogy
Frans sikert aratott azon a téren, ahol
Kjell kudarcot vallott, hiába
próbálkozott tíz éven át.
Ettől minden csak rosszabb lett. Csak
igazolta azt a felismerést, hogy teljesen
hiábavalóan hordja a szívében a
maradék reményt. Végtére is Frans
elment: mi értelme lett volna már
reménykedni?
Kjell irodája ablakához lépett, és
kinézett. Az önvizsgálat futó,
lecsupaszított pillanatában megengedte
magának, hogy tüzetesen szemügyre
vegye életét és lelkét, azzal a bíráló
tekintettel, amellyel az apját vizslatta
mindig. És az, amit látott, megrémítette.
Természetesen a családja
cserbenhagyása nem volt olyan drámai
és megbocsáthatatlan tett a társadalom
szemében, de ettől elfogadhatóbb is lett?
Aligha. Elhagyta Carinát és Pert. És
elárulta Beatát is. Valójában már azelőtt
elárulta, hogy a kapcsolatuk elkezdődött
volna. Sosem szerette. Azt szerette, amit
képviselt, egy gyenge pillanatban,
amikor szüksége volt erre. Ha őszinte
akar lenni, nem is kedvelte. Soha nem
érzett iránta olyan szerelmet, mint
amikor először pillantotta meg Carinát a
sárga ruhájában és azzal a sárga
szalaggal a hajában. És elárulta Magdát
és Lokét is. Az első gyermeke elhagyása
fölött érzett szégyenében gátakat épített
fel magában, ezért soha többé nem érezte
azt a nyers, mély, mindent betöltő
szeretetet, amelyet Per iránt érzett,
amikor először meglátta Carina
karjában. Megtagadta ezt a fajta
szeretetet Beatától és a gyerekeiktől, és
úgy hitte, már nem is lenne képes
rátalálni. Olyan árulás volt ez, amellyel
kénytelen együtt élni. És ők is
kénytelenek.
Kjell keze megremegett, amikor
felemelte a kávéscsészét. Fintorgott,
amikor rájött, hogy a kávé kihűlt
merengés közben, de már kortyolt egy
nagyot, és kényszerítette magát, hogy
lenyelje.
Egy hangot hallott az ajtó felől.
– Postája jött.
Kjell megfordult, és elcsigázottan
bólintott.
– Köszönöm!
Kezét nyújtotta, hogy átvegye a napi
postát, amelyet az ő személyes
érdeklődése szerint raktak sorba, majd
szórakozottan átlapozta. Néhány
hirdetés, pár számla. És egy levél.
A címet kézzel írták, s felismerte az
írást. Minden ízében reszketve rogyott le
a székébe, és tette a levelet az asztalra
maga elé. Sokáig csak ült ott, és bámulta
a borítékot. A nevét és a szerkesztőség
címét, amelyet cirkalmas, régimódi
írással írtak rá. Teltek a percek,
miközben az agya igyekezett parancsba
adni a kezének, hogy vegye fel a levelet,
és bontsa ki a borítékot. Olyan volt,
mintha a jelek összezavarodtak volna
útközben, és teljes bénultsághoz
vezettek.
Végül aztán sikerre jutottak, és nagyon
lassan elkezdte kibontani a levelet.
Három, kézzel írt oldal volt, és kellett
hozzá néhány mondat, hogy ki tudja
betűzni a szavakat. De sikerült.
Amikor a végére ért, megint letette az
asztalra. És még egyszer utoljára érezte
apja kezének melegségét, ahogy fogja az
ő kezét. Aztán felkapta a kabátját és a
slusszkulcsot. Óvatosan a zsebébe
csúsztatta a levelet.
Már csak egy teendője maradt.
 Németország,
1945.

A neuengammei koncentrációs táborban

szedték fel őket. Az a hír járta, hogy a
fehér buszoknak előbb sok más foglyot
kellett elvinniük, közöttük a lengyeleket,
mielőtt helyet tudtak volna szorítani az
északiaknak. Azt is beszélték, hogy ez
sok ember életébe került. A más
nemzetiségű foglyok sokkal rosszabb
állapotban voltak, mint a skandinávok,
akik különféle élelmiszercsomagokat
kaptak, ezért viszonylag jó állapotban
élték túl a tábort. Azt mondták, sokan
belehaltak az utazásba, míg másoknak
borzalmas kínokat kellett kiállniuk, amíg
elszállították őket a táborból. De még ha
igazak voltak is a pletykák, most senki
nem mert ezekre gondolni. Most nem,
amikor a szabadság hirtelen
karnyújtásnyira volt. Bernadotte tárgyalt
a németekkel, és engedélyt szerzett, hogy
hazaszállítsák az északi foglyokat. És
most végre úton voltak.
Axel alig állt a lábán, amikor
felmászott a fehér buszra. Néhány
hónapon belül ez lesz a második utazása,
és a legutóbbi út – Sachsenhausenből
Neuengamméba – rémségei még mindig
ébren tartották éjszakánként. Ahogy
feküdt a priccsén, újra és újra átélte a
poklot, amikor meg volt láncolva a
teherautóban, és hallgatta, hogy
potyognak körülöttük a bombák. Néha
olyan közel robbantak fel, hogy
hallották, amint a törmelék a tetőre
záporozik a fejük felett. De csodával
határos módon egyik bomba sem találta
el őket. Valamilyen oknál fogva Axel ezt
is túlélte. És most, amikor már csaknem
teljesen elhagyta az élni akarás, jött a
hír, hogy végre hazamennek.
Axel egyike volt azon kevés
fogolynak, akik még segítség nélkül
tudtak járni. Néhányan olyan rossz
állapotban voltak, hogy úgy kellett
felcipelni őket a buszra. Óvatosan leült a
jármű padlójára, felhúzta a lábát, és
kedvetlenül a térdére hajtotta a fejét. Fel
nem foghatta. Hazamegy. Az anyjához és
az apjához. És Erikhez. Fjällbackába.
Mindent tisztán maga elé képzelt.
Mindazokat a dolgokat, amelyekre olyan
hosszú idő óta nem mert gondolni. De
most, amikor tudta, hogy karnyújtásnyira
vannak, megengedte magának, hogy
elárasszák ezek a gondolatok és
emlékek. Ugyanakkor tudta, hogy az élet
már sosem lesz ugyanolyan. Ő sem lesz
már ugyanolyan. Olyan dolgokat látott,
olyasmiket élt át, amelyek örökre
megváltoztatták.
Gyűlölte, amilyenné vált. Gyűlölte,
amire rákényszerítették, és aminek
kénytelen volt tanúja lenni. És még nem
volt vége azzal, hogy felmászott a
buszra. Hosszú út állt előttük, és menet
közben látott parázsló kőtörmelékké
zúzott városokat és romokban heverő
vidékeket. Két fogoly meghalt; az
egyikük Axel szomszédja volt, akinek
neki szokta vetni a vállát azokra a rövid
időszakokra, amikor képes volt elaludni.
Egy reggel Axel megmozdult ébredés
közben, és a férfi teste eldőlt, merev volt
és hideg, mintha már halott lenne egy
ideje. Axel egyszerűen csak odébb lökte,
és szólt az egyik férfinak, aki a
szállításért volt felelős. Aztán megint
összekuporodott a helyén. Csak egy
újabb halál. Annyit látott már.
Azon vette észre magát, hogy
szüntelenül a füléhez kapkod. Néha
morajló hangot hallott, de többnyire csak
üres, zúgó csendet. Annyiszor elképzelte
már magában azt a jelenetet. Persze
kibírt borzalmasabb dolgokat is azóta,
de volt valami az őr felé lendülő
puskatusának látványában, ami a végső
árulást jelképezte. Annak ellenére, hogy
a háborúban az ellenkező oldalon álltak,
emberi kapcsolatot építettek ki, amely a
tisztelet és biztonság érzését nyújtotta
Axelnek. De amikor látta, hogy a fiú
felemeli a puskatust, és érezte a
fájdalmat, amely a fülébe hasított,
minden ábrándja, amelyet az emberi
lények veleszületett jóságába vetett,
romba dőlt.
Ahogy ott ült a buszon, olyan
emberekkel körülvéve, akik pont úgy
szenvedtek, mint ő, néhányan olyan
betegek voltak, és olyan
megrázkódtatásokon mentek keresztül,
hogy sosem fognak kilábalni belőle,
szent esküvéssel megfogadta: nem
nyugszik addig, amíg igazságot nem
szolgáltat. Küldetésének fogja tekinteni,
hogy gondoskodjon róla: a bűnösök ne
ússzák meg a büntetést.
Axel ismét a füléhez kapott, és
megpróbálta elképzelni az otthonát,
amelyet elhagyott. Nemsokára,
nemsokára otthon lesz.
Paula a tolla végét rágta, miközben egyik
iratot a másik után olvasta át. Az
íróasztalon egy halom papír tornyosult
előtte, amelyben ott volt minden, amit
Erik Frankel meggyilkolásáról
kiderítettek, és Paula most végigvette az
egészet abban a reményben, hogy talál
egy apró részletet, amely fölött eddig
elsiklottak. Mivel tisztában volt azzal,
milyen ostobaság úgy alakítani a
bizonyítékokat, hogy illeszkedjenek egy
elmélethez, félretette a gyanút, hogy
Frans Ringholm ölte meg Eriket, és arra
összpontosított, hogy olyasvalamit
találjon, ami kérdéseket vet fel. Ez idáig
nem sikerült ilyesmire bukkannia. De
jelentős mennyiségű anyagon kellett még
átrágnia magát.
Nehezére esett koncentrálni, mert
Johanna mostanára volt kiírva, és
bármelyik pillanatban megindulhatott a
szülés. Ha Paula arra gondolt, mi előtt
állnak, félelemmel vegyes örömöt érzett.
Egy gyerek, akiért felelősséget kell
vállalnia. Ha szóba elegyedett volna
Martinnal, a férfi minden bizonnyal
megértette volna minden gondolatát,
amely a fejében kavargott, de Paula
megtartotta magának az aggodalmait. Az
ő esetében a kétségeknek volt egy másik
vetülete is: vajon helyesen cselekszenek
Johannával, amikor megvalósítják az
álmukat, és lesz egy gyerekük? Nem
bizonyul majd önző tettnek,
olyasvalaminek, aminek majd a gyerekük
issza meg a levét? Nem kellett volna
inkább Stockholmban maradniuk, és ott
felnevelniük a gyereket? Itt a kis
családjuk nagyobb eséllyel fog feltűnést
kelteni. Valami mégis azt súgta Paulának,
hogy jó döntést hoztak. Mindenki nagyon
barátságos volt, és idáig még nem
találkozott senkivel, aki ferde szemmel
nézett volna rájuk. Persze ez
megváltozhat, miután megérkezett a
baba. Ki tudja?
Egy sóhaj kíséretében a következő
iratért nyúlt: a gyilkos fegyver technikai
elemzése. A kő mellszobor már évek óta
az ablakpárkányon állt, de a gyilkosság
után az íróasztal alatt találták meg
vérfoltosan. A helyszínelők kerestek
rajta ujjlenyomatokat és idegen
anyagokat, de csak Erik vérét, haját és
agydarabkáit tudták azonosítani. Paula
félrelökte a jelentést, és felkapta a
tetthelyen készült fényképeket.
Lenyűgözte, hogy Patrik felesége
kiszúrta, mi van a jegyzettömbre írva:
Ignoto militi. Ismeretlen katona. Paula
nem vette észre, amikor átnézte a
képeket, de ha észrevette volna – be
kellett vallania –, akkor sem valószínű,
hogy utánanézett volna a szavak
jelentésének. Ericának nemcsak szemet
szúrtak a szavak, de sikerült is a többi
nyomhoz és lehetőséghez kapcsolnia
őket, aminek révén eljutottak Hans
Olavsen sírjához.
Paula letette a fényképet, és felcsapta
a jegyzetfüzetét. Noha néhány napra
szűkítették le, hajszálpontosan nem
tudták meghatározni Erik Frankel
halálának időpontját. Paula elmerengett
rajta, ki tud-e hámozni valamit a
dátumokból, amelyek adva voltak.
Elkezdte felrajzolni az eseményeket egy
idővonalra: Erica Erik Frankelnél tett
látogatásával kezdte, aztán jött Erik
részeg szakítása Violával, Axel párizsi
útja és a takarítónő eredménytelen
próbálkozása, hogy bejusson a házba.
Átnézte az iratokat, hogy megtudja, hol
volt Frans ezekben az időpontokban, de
csak a Svédország Barátaiban
tevékenykedő csatlósainak vallomását
találta meg, akik mind megesküdtek,
hogy Frans Dániában volt a kérdéses
napokon. A fenébe! Még több részletet
ki kellett volna szedniük Fransból, amíg
lehetett. De a bűnlajstromából kiindulva
biztosan elővigyázatosan felvértezte
magát mindenféle papírokkal, amelyek
alátámasztják az alibijét. Mit is mondott
Martin a nyomozás áttekintése során?
Nincs olyan, hogy bombabiztos alibi…
Paula összerezzent. Átvillant az agyán
valami, és azonnal tudta, hogy nyomon
van. Volt valami, aminek nem jártak
utána.

– Patrik? Szia! Én vagyok az, Karin.

Nem tudnál átjönni segíteni? Leif ma
reggel elutazott, és ömlik a víz a
vezetékből a pincében.
– Hát, nem igazán értek hozzá – felelte
Patrik habozva. – De talán vethetek rá
egy pillantást, megnézem, meg tudom-e
csinálni, hogy ne kelljen vízvezeték-
szerelőt hívnod.
– Jaj, de jó! – mondta a nő, és
megkönnyebbültnek hangzott a hangja. –
Hozd át Maját is, ha akarod. Játszhatna
Luddéval.
– Átviszem. Erica dolgozik, és nem
akarom zavarni, ha nem muszáj.
Tizenöt perccel később, amikor
bekanyarodott Karinék sumpani háznak
felhajtójára, be kellett ismernie, hogy
furcsa érzés látni az otthont, ahol a volt
felesége élt azzal a férfival, akinek a
fehér hátsóját néha elképzelte. Nem volt
könnyű elfelejteni azt a pillanatot,
amikor rajtakapta a feleségét a
szeretőjével.
Karin ajtót nyitott, Luddéval a
karjában, mielőtt Patrik még
csengethetett volna.
– Gyere be! – mondta, és oldalra
lépett, hogy beengedje.
– Itt a mentőcsapat – ugratta a férfi,
miközben letette Maját.
A kislány rögtön csatlakozott
Luddéhoz, aki megfogta Maja kezét, és
végighúzta az előszobán egy helyiség
felé, amely a gyerekszobának tűnt.
– Idelent – nyitotta ki Karin a pincébe
vezető ajtót.
– Ellesznek addig? – nézett Patrik
idegesen Ludde szobája felé.
– Pár percig biztos elfoglalják
magukat, nem lesz baj – mondta Karin,
és intett Patriknak, hogy kövesse lefelé a
lépcsőn.
Lent egy csőre mutatott a plafonon, az
arcán aggodalmas kifejezéssel. Patrik
odalépett, hogy megnézze, majd
megnyugtatta Karint.
– Hát, túlzás azt állítani, hogy ömlik a
víz. Inkább csak lecsapódott rá a
nedvesség – mutatott a cső tetején
megülő vízcseppekre.
– Jaj, de jó! Úgy megijedtem, amikor
láttam, hogy nyirkos – felelte Karin. –
Nagyon rendes tőled, hogy átjöttél.
Köszönetképpen megkínálhatlak
kávéval, vagy sietsz haza?
 – Hát, nem túl sűrű a programunk. Egy
kávé jólesne.
Nem sokkal később a konyhában
ültek, kekszet ettek, amelyet Karin tett az
asztalra.
– Nem számítottál házi kekszre, ugye?
– kérdezte, és Patrikra mosolygott.
A férfi egy „zabos álomért” nyúlt,
majd nevetve megrázta a fejét.
– Hát a sütés sosem volt az erősséged.
De a főzés sem, hogy őszinte legyek.
– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte
Karin, és úgy festett, mint aki
megsértődött. – Olyan rosszul azért nem
főzök. Legalábbis a húskenyeremet
szeretted.
Patrik gonoszul hunyorított, és
megrázta a kezét, hogy jelezze: félig-
meddig.
– Csak azért mondtam, mert olyan
büszke voltál rá. De mindig azon
tűnődtem, ne adjam-e el a receptet a
hadseregnek, hogy ágyúgolyót
gyárthassanak.
– Hékás, vigyázz a nyelvedre! –
kiáltott fel Karin. – Túl messzire mentél!
Mindketten nevettek.
– Igazad van. A főzés tényleg nem az
erősségem. Leif is előszeretettel hívja
fel rá a figyelmemet. De persze nem úgy
tűnik, mintha azt gondolná, bármi
másban jó vagyok.
Karin hangja elcsuklott, és könnyek
gyűltek a szemébe. Patrik ösztönösen
megfogta a kezét.
– Ilyen rossz a helyzet?
 A nő bólintott, és letörölte a könnyeit
egy szalvétával.
– Megbeszéltük, hogy különválunk.
A világ legrémesebb veszekedését
vágtuk le a hétvégén, és rájöttünk, hogy
ez így nem mehet tovább. Összepakolt,
és már nem is jön vissza.
– Nagyon sajnálom – mondta Patrik,
miközben még mindig fogta a nő kezét.
– Tudod, mi fáj a legjobban? –
kérdezte Karin. – A tény, hogy nem
igazán hiányzik. Ez az egész óriási hiba
volt.
Megint elfúlt a hangja, és Patrik
kezdte kínosan érezni magát attól, hová
tart ez a beszélgetés.
– Kettőnk között olyan jól mentek a
dolgok, te és én. Nem igaz? Bárcsak ne
lettem volna olyan hülye barom!
A szalvétába szipogott, miközben
megszorította Patrik kezét, amit a férfi
most már képtelen volt visszahúzni,
holott jól tudta, azt kellene tennie.
– Tudom, hogy már továbbléptél.
Tudom, hogy most ott van neked Erica.
De van közöttünk valami különleges.
Nem? És most van esélyünk, hogy…
hogy te és én… – Nem tudta befejezni a
mondatot, csak még jobban megszorította
Patrik kezét, hogy meggyőzze.
Patrik nyelt egyet, aztán nyugodtan azt
mondta:
– Egyrészt szeretem Ericát. Ez az első
dolog, amelyet tudnod kell. Másrészt a
kép, amelyet a házasságunkról festettél,
csak kitaláció, valami, amit kitaláltál,
miután nem jött össze Leiffel. Jó volt a
kapcsolatunk, de nem volt benne semmi
különleges. Pont ezért alakultak úgy a
dolgok, ahogy alakultak. Csak idő
kérdése volt. – Patrik a nő szemébe
nézett. – És ezt te is tudod, ha
végiggondolod. Főleg azért maradtunk
házasok, mert kényelmes volt, nem azért,
mert szerettük egymást. Szóval bizonyos
értelemben mindkettőnknek szívességet
tettél, noha azt kívánom, bárcsak ne úgy
végződött volna, ahogy végződött. De
most csak hülyíted magad. Érted?
Karin ismét sírni kezdett, főleg, mivel
megalázottnak érezte magát. Patrik
megértette, átült a mellette lévő székre,
átkarolta a nőt, a vállára húzta a fejét, és
simogatni kezdte a haját.
 – Csitt! – mondta. – Jól van, jól van…
Majd rendbe jönnek a dolgok…
– Hogy tudsz ilyen… Amikor éppen
most… most csináltam… hülyét
magamból? – dadogta Karin.
Patrik nyugodtan tovább cirógatta a
haját.
– Nincs miért szégyenkezned –
mondta. – Zaklatott vagy, és
pillanatnyilag nem tudsz tiszta fejjel
gondolkodni. De tudod, hogy igazam
van.
Felvette a szalvétáját, és letörölte
Karin kipirult arcát.
– Akarod, hogy elmenjek, vagy igyuk
meg a kávénkat? – kérdezte.
A nő tétovázott egy pillanatig, aztán
azt mondta:
 – Ha el tudunk tekinteni attól a ténytől,
hogy most másztam rád, akkor azt
szeretném, ha még maradnál egy kicsit.
– Rendben – felelte Patrik, és
visszaült a szemben lévő székre. – Olyan
az emlékezetem, mint az aranyhalé, és tíz
másodperc múlva már nem emlékszem
semmire, csak ezekre az isteni bolti
kekszekre.
Kacsintott, és elvett még egy zabos
álmot.
– Mit ír Erica mostanában? – kérdezte
Karin, hogy témát váltson.
– Az új könyvén kellene dolgoznia, de
jobban leköti az anyja múltjának
felkutatása – mondta Patrik, aki szintén
hálás volt, hogy másról beszélhetnek.
– És mi keltette fel az érdeklődését? –
kérdezte Karin őszinte kíváncsisággal.
Patrik elmesélte neki, mit találtak a
ládában a padláson, és hogy Erica rájött
az összefüggésre a gyilkosságok között,
amelyekről az egész város beszél.
– A legjobban az foglalkoztatja, hogy
az anyja éveken keresztül naplót
vezetett, de amelyeket megtalált, csak
1944-ig tartanak. Vagy Elsy hirtelen úgy
döntött, abbahagyja az írást, vagy van
még valahol egy csomó kék füzet, de
nem a mi házunkban – mesélte Patrik.
Karin összerezzent.
– Mit mondtál, hogy néznek ki a
naplók?
Patrik a homlokát ráncolta, és
zavartan nézett a nőre.
– Vékony, kék füzetek, kicsit olyanok,
mint amilyeneket az iskolában
használnak. Miért?
– Mert akkor azt hiszem, tudom, hol
vannak – válaszolta Karin.

– Látogatód van – mondta Annika, és

bedugta a fejét Martin irodájába.
– Tényleg? Kicsoda? – kérdezte a
férfi, de azonnal választ is kapott a
kérdésére, amint Kjell Ringholm
megjelent az ajtóban.
– Nem újságírói minőségemben jöttem
– mondta rögtön, és felemelte a kezét,
amikor látta, hogy Martin tiltakozni
készül. – Mint Frans Ringholm fia
vagyok itt.
Lassan leereszkedett a látogatóknak
fenntartott székbe.
 – Nagyon sajnálom… – kezdte
Martin, de nem igazán tudta, hogyan
folytassa.
Mindenki tudta, milyen viszonyban
voltak Ringholmék.
Kjell legyintett a feszengésére, és a
kabátzsebébe nyúlt.
– Ezt ma kaptam.
A hangja nem árult el semmit, de a
keze remegett, amikor Martin asztalára
dobta a levelet. Martin felvette, s
kinyitotta, miután Kjell bátorítóan
odabiccentett neki. Némán végigolvasta
a három, kézzel írt oldalt, de többször
felvonta a szemöldökét közben.
– Szóval az apja nemcsak Britta
Johansson meggyilkolását vállalja
magára, hanem Hans Olavsenét és Erik
Frankelét is – mondta, és Kjellre bámult.
– Igen, ez áll benne – válaszolta a
férfi, és lesütötte a szemét. – De
felteszem, már maguk is sejtették,
úgyhogy senkit nem ér meglepetésként.
– Hazudnék, ha mást állítanék –
felelte Martin egy bólintás kíséretében. –
De kézzelfogható bizonyítékunk csak
Britta megölésének esetében van ellene.
– Akkor ez nagy segítség – bökött
Kjell a levélre.
– És biztos benne, hogy…
– Hogy ez az apám kézírása? Igen –
mondta Kjell. – Teljesen biztos vagyok
benne. Ezt a levelet az apám írta. És nem
lep meg különösebben – tette még hozzá
kissé keserűen. – Csak azt hittem… –
Megrázta a fejét.
 Martin újra átolvasta a levelet.
– Ténylegesen csak Britta megölését
vallja be. A többi elég homályos: „Én
vagyok a hibás Erik halálában és annak
az embernek a halálában is, akit egy
olyan sírban találtak meg, ahol nem
kellett volna feküdnie.”
Kjell megvonta a vállát.
– Nem látom a különbséget. Csak a
nagyobb hatás kedvéért fogalmazott
máshogy. Kétségem sincs afelől, hogy az
apám volt az, aki… – Nem mondta
végig, amit akart, csak nagyot sóhajtott,
mintha úrrá akarna lenni az érzésein.
Martin folytatta a levél felolvasását.
– „Azt hittem, irányítani tudom a
dolgokat, úgy, ahogy máskor is, hogy
egyetlen erőszakos cselekedet mindent
megold, és mindent elleplez. De amikor
felemeltem a párnát az arcáról, tudtam,
hogy nem oldottam meg semmit. És
tudtam, hogy csak egy lehetőségem
maradt. Hogy végig kell mennem az
úton. Hogy a múlt végül utolért.” –
Martin Kjellre nézett. – Tudja, mire
céloz? Mit akart leplezni? És mit ért az
alatt, hogy utolérte a múlt?
Kjell megrázta a fejét.
– Gőzöm sincs.
– Egy darabig megtartanám a levelet –
mondta Martin, és meglobogtatta a
kézzel írt lapokat.
– Persze – felelte Kjell elgyötörten. –
Csak tartsa meg. Egyébként úgyis
elégetném.
– Apropó, megkértem a kollégámat,
Göstát, hogy váltson pár szót magával,
ha alkalmas. De talán velem is
elbeszélgethetne. – Martin óvatosan egy
műanyag tokba csúsztatta a levelet, és
félretette.
– Miről? – tudakolta Kjell.
– Hans Olavsenről. Tudom, hogy
kutatott kicsit utána…
– De mi köze ennek bármihez is most
már? Az apám beismerte, hogy megölte.
– Ez is egy értelmezés, igen. De még
mindig vannak kérdések Olavsen
halálával kapcsolatban, amelyeket
szeretnénk tisztázni. Szóval ha tud
valamit, amit szeretne megosztani
velünk… Bármit… – Martin széttárta a
karját, és hátradőlt.
– Beszéltek már Erica Falckkal? –
kérdezte Kjell.
Martin a fejét rázta.
– Még nem, de fogunk. De mivel maga
most itt van…
– Hát nincs sok mondanivalóm.
Kjell beszámolt róla, hogy felvette a
kapcsolatot Eskil Halvorsennel, a
norvég ellenállási mozgalom
szakértőjével. De a férfi még nem jelzett
vissza Hans Olavsennel kapcsolatban, és
nagy volt a valószínűsége annak, hogy
nem is szolgálhat semmivel.
– Nem akarja most felhívni, hogy
megkérdezze, talált-e valamit? –
kérdezte Martin, és az íróasztalán álló
telefonra mutatott.
Kjell vállat vont, és előhúzta a sokat
forgatott telefonkönyvét a zsebéből.
Átlapozta, megkereste a sárga Post-ittel
megjelölt oldalt, amelyen Eskil
Halvorsen neve és telefonszáma állt.
– Szerintem időpocsékolás, de ha
ragaszkodik hozzá…
Közelebb húzta magához a telefont, és
beütötte a noteszében látható számot.
Eltartott egy darabig, mire a norvég
felvette.
– Jó napot! Kjell Ringholm vagyok.
Ne haragudjon, hogy megint zavarom, de
érdeklődnék, hogy… Igen, megkapta a
képet… Jó. És talált…
Kjell bólintott. Ahogy hallgatta a
férfit, az arckifejezése egyre éberebbé és
éberebbé vált, mire Martin kihúzta
magát a székében, és égett a
kíváncsiságtól, mit mondhat a férfi a
vonal túlsó végén.
– És ezt arról a fényképről,
amelyet…? De nem stimmel a név? Mert
a neve igazából…?
Kjell csettintett egyet az ujjával, hogy
jelezze Martinnak: tollra és papírra van
szüksége.
Martin a tolltartójáért nyúlt, és amikor
kinyitotta, minden toll kipotyogott, de
Kjell felkapott egyet, aztán kirántott egy
jelentést a Martin előtt tornyosuló
kupacból, és elkezdett a hátuljára
jegyzetelni.
– Szóval akkor nem… Igen, tudom,
hogy ez borzalmasan érdekes. Nekünk is,
higgye el.
Martin oldalát fúrta a kíváncsiság.
Alig tudta megállni, hogy ne tépje ki
Kjell kezéből a kagylót.
– Rendben, nagyon köszönöm! Ez új
megvilágításba helyezi az egész ügyet…
Igen. Rendben… Köszönöm. Köszönöm.
Végül Kjell letette a telefont, és
szélesen Martinra vigyorgott.
– Tudom, ki az! Az isten verje meg,
tudom!

– Erica!
Erica hallotta, hogy becsapódik a
bejárati ajtó, és nem értette, miért
ordibál Patrik ennyire.
– Mi van? Valami fontos? – Kiment a
lépcső tetejére, és lenézett a férfira.
– Gyere le! Van itt valami, amit el
akarok mondani.
Patrik izgatottan integetett neki, hogy
menjen le, mire Erica engedelmeskedett.
– Üljünk le! – mondta a férfi, és a
nappaliba ment.
– Most már tényleg kíváncsi vagyok –
közölte Erica, amikor már mindketten a
kanapéra telepedtek. A férjére nézett: –
Ki vele!
Patrik vett egy nagy levegőt.
– Jó. Emlékszel, mondtad, hogy
szerinted kell még lennie naplóknak
valahol.
– Igen – felelte Erica, és hirtelen
remegni kezdett a gyomra.
– Nos, nemrég átmentem Karinhoz.
– Karinhoz mentél? – kérdezte Erica
meglepetten.
Patrik leintette.
– Felejtsd el. Figyelj! Véletlenül
megemlítettem neki a naplókat. És azt
mondta, szerinte tudja, hol van a többi.
Erica elképedve nézett a férfira.
– És mégis honnan tudná?
Patrik elmondta, és Erica arca
felderült.
– Hát persze! De miért nem szólt
eddig?
– Gőzöm sincs. Menj át hozzá, és
kérdezd meg tőle – válaszolta Patrik.
Alig hagyták el a száját a szavak,
Erica máris talpon volt, és a bejárati
ajtó felé robogott.
– Mi is megyünk – szólt utána Patrik,
és felkapta Maját a földről.
– Jó, de siessetek! – kiáltotta Erica,
aki már félúton járt az ajtó felé, a
kocsikulcsok a kezében.
 Nem sokkal később Patrik anyja,
Kristina kinyitotta az ajtót, és döbbenten
nézett rájuk.
– Sziasztok! Micsoda meglepetés! Mi
szél hozott benneteket?
– Gondoltuk, beugrunk egy kicsit –
mondta Erica, és összenézett Patrikkal.
– Persze, hogyne! Csináljak egy
kávét? – kérdezte Kristina még mindig
meglepetten.
Erica türelmetlenül várta, hogy
anyósa elkészüljön a kávéval, és leüljön
velük az asztalhoz, majd kirobbant
belőle:
– Emlékszel, hogy meséltem,
megtaláltam anya naplóit a padláson? És
hogy elolvastam őket, abban a
reményben, hátha többet megtudok róla,
ki is volt Elsy Moström?
– Igen, persze. Emlékszem, hogy
mondtad – felelte Kristina, de kerülte
Erica tekintetét.
– Úgy rémlik, hogy amikor legutóbb
itt voltam, azt is mondtam, hogy
furcsállom, hogy 1944-ben felhagyott az
írással, és nincs több napló.
– Igen – mondta Kristina, és az
asztallapra szegezte a tekintetét.
– Nos, ma Patrik Karinnál kávézott, és
megemlítette neki a naplókat, és leírta,
hogy néznek ki. És Karin tisztán
emlékszik rá, hogy hasonló füzeteket
látott itt. – Erica szünetet tartott, anyósa
arcát fürkészve. – Karin szerint
megkérted, hogy vegyen ki egy terítőt a
szekrényből, és ő emlékszik rá, hogy a
szekrény hátuljában egy csomó kék
füzetet látott, a borítójukon a Napló
felirattal. Azt hitte, a te régi naplóid, és
nem szólt róluk, de ma, amikor Patrik
megemlítette neki anya naplóit, hát…
rájött az összefüggésre. Úgyhogy meg
szeretném kérdezni – folytatta Erica
szelíden –, miért nem mondtad?
Kristina továbbra is az asztalt nézte.
Patrik igyekezett egyikükre sem
rápillantani, arra összpontosított, hogy
megetesse sütivel Maját. Végül Kristina
egy szó nélkül felállt, és kiment a
helyiségből. Erica utánanézett, alig mert
levegőt venni. Hallotta, hogy kinyílik,
majd becsukódik egy szekrényajtó, és
egy pillanattal később Kristina visszajött
a konyhába. Három kék füzet volt a
kezében. Pont olyanok, mint amilyenek
Ericának is voltak otthon.
– Megígértem Elsynek, hogy vigyázok
rájuk. Nem akarta, hogy te vagy Anna
meglássátok. De gondolom… – Kristina
vacillált, majd átnyújtotta a füzeteket. –
De gondolom, eljön az idő, amikor a
dolgoknak napvilágra kell kerülniük. És
úgy tűnik, itt az idő. Szerintem Elsy is
így gondolná.
Erica elvette a naplókat, és végighúzta
a kezét a legfelső füzet borítóján.
– Köszönöm – mondta, és Kristinára
pillantott. – Tudod, miről írt ezekben?
Kristina habozott, nem tudta, mit
mondjon.
– Nem olvastam el őket. De sokat
tudok azokról a dolgokról, amelyekről
Elsy szerintem ezekben írt.
– Most bemegyek a nappaliba, és
elolvasom őket – közölte Erica.
Reszketett, amikor helyet foglalt a
kanapén. Lassan kinyitotta a legfelső
naplót, és nekiállt olvasni. A szeme
végigszánkázott a sorokon, az ismerős
kézíráson, ahogy az anyja sorsáról
olvasott, aztán végül a sajátjáról. Egyre
meglepettebb és izgatottabb lett, ahogy
az anyja szerelmi kalandjáról olvasott
Hans Olavsennel, meg arról, hogyan
fedezte fel Elsy, hogy állapotos.
A harmadik naplóban ért el ahhoz a
részhez, hogy Hans visszaindult
Norvégiába. És az ígéretéhez. Erica keze
nagyon remegett, amikor arról olvasott,
hogyan lett egyre kétségbeesettebb az
anyja, miután napok és hetek teltek el, és
nem kapott hírt felőle. És amikor Erica
elért az utolsó oldalhoz, sírva fakadt, és
képtelen volt abbahagyni a zokogást.
A könnyein át olvasta, mit írt az anyja
elegáns kézírásával:
„Ma felszálltam a borlängei vonatra.
Anya az ajtóban állt, és integetett, de
nem jött velem. Egyre nehezebb
eltitkolni az állapotomat. És nem
akarom, hogy az anyámnak
szégyenkeznie kelljen. Olyan nehéz
megtenni ezt. De imádkoztam Istenhez,
hogy adjon erőt, hogy átláthassam a
szándékait. Hogy elváljak a gyerektől,
akivel sosem találkoztam, de akit máris
úgy szeretek, olyan nagyon…”
 Borlänge, 1945.

Sosem tért vissza. Megcsókolta

búcsúzóul, azt mondta, hamarosan
visszajön, aztán elment. Ő pedig várt.
Eleinte bizakodva és hittel, aztán
halovány nyugtalansággal, amely idővel
mindent elborító vakrémületté nőtte ki
magát. Mert sosem jött vissza.
Megszegte a neki tett ígéretét. Elárulta őt
és a gyermeküket. Pedig annyira bízott
benne! Sosem kérdőjelezte meg az
ígéretét, amelyet neki tett, és biztosra
vette, hogy pont annyira szereti őt, ahogy
ő. Milyen ostoba, naiv lány volt! Hány
lányt szedtek már rá ugyanígy?
Amikor már nem titkolhatta tovább a
terhességét, az anyjához fordult.
Lehorgasztott fejjel, mert képtelen volt
Hilma szemébe nézni, elmondott neki
mindent. Hogy hagyta, hogy becsapják,
hogy hitt az ígéretben, és hogy most egy
gyermeket hord a szíve alatt. Először az
anyja egy szót sem szólt. A konyhára,
ahol ültek, halott, jeges csönd borult, és
akkor ragadta meg a félelem úgy
istenigazából Elsy szívét. Mert a lelke
mélyén abban reménykedett, hogy az
anyja a karjába zárja, és azt mondja:
– Drága gyermekem, minden rendben
lesz. Megoldjuk.
Az anya, aki Hilma Elsy apjának
halála előtt volt, ezt tette volna. Lett
volna ereje hozzá, hogy a szégyen
ellenére szeresse a lányát. De Hilma egy
része a férjével együtt meghalt, és az a
rész, amely megmaradt, nem volt elég
erős.
Egyetlen szó nélkül becsomagolt
Elsynek, csak a legszükségesebbeket.
Aztán feltette a borlängei vonatra a
tizenhat éves lányát, hogy költözzön a
testvéréhez, akinek tanyája volt. Hilma
arra se tudta rászánni magát, hogy
kimenjen vele az állomásra: az
előszobában vettek gyors búcsút
egymástól, majd hátat fordított Elsynek,
és bement a konyhába. A városban az a
hír fog elterjedni, hogy Elsy elment
közgazdaságtant tanulni.
Öt hónap telt el. Annak ellenére, hogy
a hasa minden elmúló héttel egyre nőtt,
Elsy ugyanolyan keményen dolgozott,
mint mindenki más a tanyán. Reggeltől
estig végezte a feladatokat, amelyeket rá
osztottak ki, miközben a hátfájása egyre
rosszabb lett a baba rúgásaitól. Néha
gyűlölni akarta a gyereket. De képtelen
volt rá. Az ő része volt, Hans része, és
iránta sem tudott igazi gyűlöletet érezni,
most sem. Akkor hogyan utálhatna egy
olyan teremtményt, amely kettőjüket
egyesíti? Már mindent megszerveztek.
A gyereket rögtön szülés után elviszik
tőle, és örökbe adják. Nem volt más
mód, mondta Edith néni. A férje, Anton
elintézett minden gyakorlati részletet, és
egész idő alatt azt dörmögte, micsoda
szégyen a nejének, hogy olyan unokahúga
van, aki összefeküdt az első jöttmenttel.
Elsy képtelen volt rávenni magát, hogy
ellenkezzen. Tiltakozás és magyarázat
nélkül hallgatta a gyalázkodást. Nehéz
volt azzal a ténnyel vitatkozni, hogy
Hans elhagyta. Az ígérete ellenére.
A fájások kora reggel kezdődtek.
Eleinte azt hitte, csak a szokásos hátfájás
ébresztette fel. De aztán a fájdalom
rosszabbodott, jött és ment, de egyre
erősödött. Miután két órán át
hánykolódott és forgolódott, végre rájött,
hogy mi történik, és kikecmergett az
ágyból. A kezét a derekára szorítva
átment Edith és Anton szobájába, majd
tétován felébresztette a nagynénjét.
Ezután fejveszett kapkodás kezdődött.
Visszaparancsolták az ágyba, és a család
legidősebb lányát bábáért küldték. Vizet
tettek fel forrni a tűzhelyre, és
törülközőket szedtek elő a szekrényből.
Elsy érezte, ahogy az ágyban fekve
lassanként elhatalmasodik rajta a
rémület.
Tíz óra múlva a fájdalom már
elviselhetetlen volt. A bába órákkal
azelőtt megérkezett, és elég gorombán
megvizsgálta. Szigorú volt és
barátságtalan, világossá tette, mit gondol
a férjezetlen lányokról, akik teherbe
esnek. Senkinek sem volt egy kedves
szava vagy mosolya Elsyhez, aki ott
feküdt az ágyban, és azt hitte, meg fog
halni. Amikor a fájdalom egy-egy
hulláma átsöpört rajta, megmarkolta az
ágykeretet, és összeszorította a fogát,
hogy ne üvöltsön. Olyan érzés volt,
mintha valaki ketté akarná hasítani.
Eleinte tudott pihenni egy kicsit az
összehúzódások között, ki tudta fújni
magát, és össze tudta szedni az erejét.
De ahogy az órák teltek, az
összehúzódások mind gyakoribbak
lettek, és nem volt ideje pihenni. Egyre
csak az járt a fejében: meg fogok halni.
Biztosan kimondta hangosan a
szavakat, mert a fájdalom ködén át látta,
hogy a bába dühösen rámered, és azt
mondja:
– Ne nyavalyogj annyit! Magadra
vess, hogy ilyen bajba kerültél, úgyhogy
most csináld szépen végig szó nélkül.
Gondolj erre, lányom!
Elsynek nem volt ereje ellenkezni.
Olyan erővel szorította az ágykeretet,
hogy a bütykei elfehéredtek, mert az
altestébe és a lábába egy újfajta
fájdalom hasított. Eddig nem is gondolta
volna, hogy létezik ilyen fájdalom. Ott
volt mindenhol, minden rostot elért, a
teste minden sejtjét. És kezdett kifáradni.
Annyi ideje szenvedett már, hogy egy
része mást sem akart már, csak feladni,
elsüllyedni, és hagyni, hogy a fájdalom
elborítsa, hadd tegyen vele, amit akar.
De tudta, hogy ezt nem engedheti meg.
Az ő gyermeke volt, és Hansé, és ki
akart jönni, ő pedig meg fogja szülni ezt
a gyereket, akkor is, ha ez lesz az utolsó
dolog, amit tesz.
Új típusú fájdalom jelent meg az
összehúzódásokkal, amelyek most már
ismerőseknek tűntek. Hatalmas nyomást
érzett, és a bába elégedetten bólintott
oda Elsy nagynénjének, aki a közelben
állt.
– Mindjárt vége – mondta, és
megnyomta Elsy hasát. – Nyomj, ahogy
csak tudsz, amikor szólok, és kint is lesz
a baba.
Elsy nem válaszolt, de hallotta, mit
mondott a bába, és várta, mi következik.
Az érzés, hogy nyomnia kell, erősödött.
Vett egy mély levegőt.
– Jó, és most nyomj tiszta erőből! –
utasította a bába, és Elsy a mellkasának
feszítette az állát, majd erőlködött,
amennyire csak bírt.
Úgy érződött, mintha semmi sem
történt volna, de a bába kurtán
odabiccentett neki, hogy jelezze: jól
csinálta.
– Várd meg a következő
összehúzódást – mondta a nő nyersen.
Elsy újra érezte a feszítést, és amikor
a legrosszabb volt, ismét parancsba
kapta, hogy nyomjon. Ezúttal úgy érezte,
valami engedett. Nehéz leírni, de olyan
érzés volt, mintha valami kilazult volna
benne.
– Kint van a feje, Elsy. Még egy
nyomás, és…
Elsy egy pillanatra lehunyta a szemét,
de csak Hanst látta maga előtt. Ám most
nem volt ereje miatta bánkódni, ezért
újra kinyitotta a szemét.
– Most! – mondta a bába, Elsy lábai
között állva.
 A lány ereje utolsó maradékait
mozgósítva a mellkasának feszítette az
állát, és felhúzott térdekkel nyomott.
Valami nedves és csúszós siklott ki
belőle, és Elsy kimerülten az
izzadságban ázó lepedőre hanyatlott.
Először megkönnyebbülést érzett.
Megkönnyebbülést, hogy a kín órái
elmúltak. Annyira elgyötört volt, mint
még soha, minden porcikája végletekig
kimerült, és egy centit sem tudott
mozdulni, amíg meg nem hallotta a
sírást. Dühös, éles sírás volt, amely arra
késztette, hogy keservesen
felkönyököljön, és megnézze, honnan
jön.
Elpityeredett, amikor meglátta.
Annyira tökéletes volt! Ragacsos és
véres, és mérges, amiért ki kellett bújnia
a hidegre, de tökéletes. Elsy a párnára
hanyatlott, amikor rájött, hogy ez az első
és utolsó alkalom, hogy látja a kisfiút.
A bába elvágta a köldökzsinórt, és
óvatosan megtörölgette a gyereket egy
mosdókesztyűvel. Majd apró, hímzett
gyerekruhát adott rá, amelyet Edith
szerzett be. Elsyre senki sem figyelt, de
ő nem tudta levenni a szemét a kicsiről.
Úgy érezte, a szíve meghasad a
szeretettől, és a szeme mohón igyekezett
magába szippantani minden kis részletét.
Megszólalni sem tudott, amíg Edith el
nem indult, hogy kivigye a gyereket a
szobából.
– Szeretném megfogni!
– Nem tanácsos, jelen körülmények
között – mondta a bába haragosan, és
intett a nagynéninek, hogy menjen.
De Edith hezitált.
– Csak hadd fogjam meg, kérlek! Csak
egy percre. Aztán elviheted.
Elsy olyan meggyőzően beszélt, hogy
a nagynénje odament hozzá, és a karjába
fektette a gyermeket. Elsy óvatosan
fogta, és a szemébe nézett.
– Szia, édesem! – suttogta, és
gyengéden ringatta a kisfiút.
– Összevérezed a ruhát – szólt rá a
bába ingerülten.
– Van még ruha – felelte Edith, és a
pillantásával elhallgattatta a bábát.
Elsy nem tudott betelni a gyerek
látványával. Melegnek és súlyosnak
érezte a karjában, és megigézve nézte kis
ujjait, a parányi, tökéletes
körmöcskékkel.
– Fess legény – mondta Edith, ahogy
az ágy mellett állt.
– Az apjára ütött – felelte Elsy, és
elmosolyodott, ahogy a kicsi
megmarkolta az ujját.
– Most már add vissza. Meg is kell
etetni – mondta a bába, és kivette a
kisfiút Elsy karjából.
Elsy első reakciója a tiltakozás volt:
vissza akarta fogni a gyereket, és soha el
nem engedni. De a pillanat elmúlt, és a
bába kapkodva levette az újszülöttről a
véres ruhát, majd tisztát adott rá. Aztán
Edith karjába fektette, aki – miközben
egy utolsó pillantást vetett Elsyre –,
kivitte a szobából.
 Ebben a pillanatban, ahogy utolsó
alkalommal a fiára nézett, valami
összetört Elsy szíve mélyén. Nem tudta,
hogy fog túlélni egy ilyen fájdalmat. És
ahogy ott feküdt az átizzadt, véres
ágyban üres méhvel és üres karokkal,
megfogadta, hogy soha többé nem teszi
ki magát ilyen érzéseknek. Soha, soha.
Miközben könnyek csorogtak az arcán,
ígéretet tett magának. A bába pedig
gorombán gondoskodott a méhlepényről.
Martin!
– Paula!
Egyszerre kiáltottak, egymás irodája
felé loholva a sürgős hírekkel. Aztán
megtorpantak a folyosón, egymásra
meredtek, az arcuk kipirult. Martin
szedte össze magát először.
– Gyere! – mondta. – Most volt itt
Kjell Ringholm, és van valami, amit el
kell mondanom.
– Jó, de nekem is el kell mondanom
valamit – felelte Paula, és követte a
férfit az irodájába.
 Martin becsukta az ajtót Paula mögött,
majd leült. A nő vele szemben foglalt
helyet, de annyira szerette volna
megosztani vele, mire jött rá, hogy alig
tudott nyugton maradni.
– Először is Frans Ringholm
beismerte Britta Johansson megölését.
Arra is tett utalást, hogy ő végzett Erik
Frankellel és… – Martin vacillált –
azzal a férfival, akit a sírban találtunk.
– Micsoda? Bevallotta a fiának,
mielőtt meghalt? – kiáltott fel Paula
döbbenten.
Martin áttolta az asztalon a műanyag
tokot, amelyben a háromoldalas levél
volt.
– Valójában miután meghalt. Kjell a
mai postával kapta meg ezt. Olvasd el,
aztán mondd el az első benyomásaidat.
Paula felkapta a levelet, és feszült
figyelemmel olvasni kezdett. Miután
befejezte, visszacsúsztatta a papírokat a
tokba, és tépelődőn ráncolva a
szemöldökét azt mondta:
– Nos, a vallomás, miszerint megölte
Brittát, elég egyenes. De ami Eriket és
Hans Olavsent illeti… Csak azt írja,
hogy hibás benne, és ez meglehetősen
különös megfogalmazás ebben a
szövegkörnyezetben, főleg mivel olyan
félreérthetetlenül ír Brittával
kapcsolatban. Szóval nem tudom. Nem
vagyok biztos benne, hogy azt akarta
mondani, hogy a másik kettővel is ő
végzett. Egyébként…
Paula előrehajolt, hogy elmondja
Martinnak, mire jött rá, de a férfi
félbeszakította.
– Várj. Van más is. – Martin felemelte
a kezét, mire Paula becsukta a száját, és
kissé megbántódva nézett rá. – Kjell
kutatott Hans Olavsen után. Ki akarta
deríteni, hová ment, és többet akart
megtudni róla úgy általában.
– És? – kérdezte Paula türelmetlenül.
– Kapcsolatba lépett egy norvég
professzorral, aki Norvégia német
megszállását kutatja. Mivel a
professzornak rengeteg anyaga van az
ellenállási mozgalomról, Kjell úgy
vélte, tud segíteni kideríteni, hol lehet
Hans Olavsen.
– És? – ismételte Paula, és idegesen
nézett Martinra, aki láthatólag nem akart
a lényegre térni.
– Először nem talált semmit.
Paula hangosan sóhajtott.
– De aztán Kjell átfaxolt neki egy
cikket, amelyben ott volt az „ellenállási
harcos” Hans Olavsen fényképe. –
Martin idézőjeleket rajzolt a levegőbe.
– És aztán? – Paula érdeklődése
feltámadt, és egy pillanatra meg is
feledkezett a saját híreiről.
– Úgy áll a helyzet, hogy a fiú nem is
volt ellenállási harcos. Nem is
Olavsennek hívták, ez az anyja lánykori
neve volt, amelyet akkor vett fel, amikor
Svédországba menekült. Úgy fest, a
norvég anyja hozzáment egy némethez,
akit Reinhardt Wolfnak hívtak. Amikor a
németek elfoglalták Norvégiát, Wolf
magas beosztást kapott a norvég SS-ben,
annak köszönhetően, hogy a felesége
megtanította neki a nyelvet. A háború
végén az apát elfogták, és bebörtönözték
Németországban. Azt senki sem tudja, az
anyával mi lett, de a fiú, Hans 1944-ben
eltűnt Norvégiából, és sosem látták újra.
De mi tudjuk, miért: Svédországba
menekült, megjátszotta, hogy az
ellenállás embere, aztán valahogy a
fjällbackai temetőben kötött ki.
– Elképesztő! De hogy jön ez a
nyomozásunkhoz? – kérdezte Paula.
– Még nem tudom. De van egy olyan
érzésem, hogy fontos – felelte Martin
merengve. Aztán elmosolyodott. – Na,
most már tudod, mik a nagy híreim. És te
mit akartál mondani?
 Paula vett egy nagy levegőt, és
gyorsan elmondta, mire jött rá. Martin
elismerően pillantott a kollégájára.
– Nos, ez határozottan más fényben
tünteti fel a dolgokat – mondta, és felállt.
– Most rögtön utána kell járnunk. Hozd a
kocsit, amíg én felhívom az ügyészt,
hogy házkutatási engedélyt kérjek.
Paulának több sem kellett. Felpattant,
a vér a fülében lüktetett. Már nagyon
közel jártak, érezte. Egyre közelebb.

Erica egy szót sem szólt, amióta

beszálltak a kocsiba. Csak bámult ki az
ablakon, a naplók az ölében hevertek, az
anyja szavai és fájdalma kitöltötte a
gondolatait. Patrik békén hagyta, mert
tudta, hogy majd beszél róla, ha úgy érzi.
Nem volt tisztában annyi részlettel,
amennyivel Erica, mert nem olvasta a
naplókat, de mialatt Erica olvasott,
Kristina mesélt neki Elsy fiáról, akit
kénytelen volt örökbe adni.
Először dühös volt az anyjára.
Hogyan titkolhatott el ilyesmit Erica
elől? És Anna elől? De aztán lassan
elkezdte az ő szempontjából nézni a
dolgokat. Ígéretet tett a barátnőjének, és
megtartotta. Voltak idők, amikor úgy
gondolta, elmondja Ericának és
Annának, hogy van egy bátyjuk, de végül
mindig úgy döntött, inkább nem. Noha
Patrik nem tudta elnézni ezt neki, elhitte,
hogy csak azt próbálta tenni, amit
helyesnek gondolt.
Most, hogy a titok napvilágra került,
látszott Kristinán, hogy megkönnyebbült.
Ericán állt, mihez kezd az információval.
És Patrik meglehetősen biztos volt
benne, hogy tudja, mi lesz az. Elég jól
ismerte a feleségét ahhoz, hogy tudja,
minden tőle telhetőt el fog majd követni,
hogy felkutassa a bátyját. Amikor
elfordította a fejét, hogy Erica arcélét
nézze, aki csak ült mellette, és üres
tekintettel bámult ki az ablakon, hirtelen
beléhasított, mennyire szereti. Olyan
könnyű volt megfeledkezni erről. Könnyű
volt hagyni, hogy folyjon az élet, a
munkája és a házimunka, és a napok,
amelyek csak úgy elteltek, egyik a másik
után. De bizonyos pillanatokban – mint
ez a mostani is – csaknem rémítő erővel
hasított belé a tudat, mennyire
összetartoznak ők ketten. És mennyire
szeret mellette ébredni minden reggel.
Amikor hazaértek, Erica egyenesen a
dolgozószobájába ment. Még mindig
nem szólt semmit, az arcán zavart
kifejezés. Patrik kitakarított kicsit, majd
letette Maját aludni a kiságyába, és csak
aztán merte zavarni Ericát.
– Bemehetek? – kérdezte, és finoman
megkopogtatta az ajtót.
Erica megfordult és bólintott. Még
mindig sápadt volt kissé, de a tekintete
már éberebbnek tűnt.
– Hogy vagy? – kérdezte Patrik, és
leült a sarokban álló fotelba.
– Hát nem is tudom, hogy őszinte
legyek – felelte a nő, és vett egy mély
levegőt. – Kábultan, azt hiszem.
 – Haragszol az anyámra? Mármint
amiért nem mondta el?
Erica elgondolkodott egy pillanatra,
majd megrázta a fejét.
– Nem igazán. Anya megígértette vele,
és megértem, hogy félt tőle, hogy csak
még nagyobb bajt csinál, ha eljár a
szája.
– Elmondod Annának? – kérdezte
Patrik.
– Természetesen. Neki is joga van
tudni. De először nekem kell
feldolgoznom.
– És gondolom, már meg is kezdted a
kutatást. Igazam van? – tudakolta Patrik,
és mosolyogva a számítógép felé
biccentett. Meg volt nyitva a böngésző.
Erica halványan visszamosolygott.
 – Kicsit utánanéztem, hogy lehet
lenyomozni az örökbeadásokat. Nem
lehet olyan nehéz megtalálni.
– Nem tűnik ijesztőnek? – firtatta
tovább Patrik. – Fogalmad sincs, milyen
ember, vagy milyen élete van.
– Baromira ijesztő – ismerte be Erica.
– De ijesztőbb nem tudni. Mármint van
egy bátyám valahol. És mindig is
akartam egy nagytesót.
Elmosolyodott.
– Az anyád biztos rengeteget gondolt
rá az évek alatt. Másként látod ettől őt?
– Igen – válaszolta a nő. – Nem
mondhatnám, hogy helyesnek tartom,
amit tett, hogy kizárt engem és Annát,
vagy azt, ahogy tette. De… – Erica a jó
szót kereste. – De megértem, hogy
senkinek sem merte bevallani azok után.
Rémes lehetett neki. Először a gyereke
apja elhagyta, mert ő nyilván ezt
gondolta, aztán arra kényszerítették, hogy
adja örökbe a csecsemőjét. Csak tizenhat
éves volt! El sem tudom képzelni,
milyen fájdalmas lehetett ez neki. És
mindez rögtön azután, hogy elveszítette
az apját, és bizonyos értelemben az
anyját is, amennyire tudom. Nem, nem
hibáztatom. Bármennyire szeretném,
képtelen vagyok rá.
– Bárcsak tudta volna, hogy Hans nem
hagyta el! – Patrik a fejét csóválta.
– Igen, ez a legrosszabb benne. Hans
sosem ment el Fjällbackából. Sosem
hagyta el. Valaki megölte. – Erica hangja
elhalt. – De miért? Miért ölték meg?
 – Akarod, hogy felhívjam Martint, és
megkérdezzem, kiderítettek-e valamit? –
kérdezte Patrik.
Nem csak Erica kedvéért akart
betelefonálni az őrsre. Az eset vonzotta,
főleg most, hogy rájöttek, a norvég Erica
féltestvérének az apja volt.
– Megtennéd? – kérdezett vissza Erica
buzgón.
– Persze, most rögtön felhívom. –
Patrik felállt.
Tizenöt perccel később már vissza is
tért Erica dolgozószobájába, és a nő
azonnal látta rajta, hogy hírei vannak.
– Találtak egy lehetséges indítékot
Hans Olavsen meggyilkolására – mondta
a férfi.
Erica alig bírt ülve maradni.
 – És mit? – kérdezte.
Patrik habozott egy pillanatig, mielőtt
elmondta volna.
– Hans Olavsen nem ellenállási
harcos volt. Egy magas rangú SS-tiszt
fia, és ő maga is a németeknek dolgozott
Norvégia megszállása alatt.
Csend borult a szobára. Erica a
férjére meredt, nem voltak szavai. Patrik
folytatta:
– Kjell Ringholm bement az őrsre az
apja búcsúlevelével, amelyet a reggeli
postával kapott meg. Frans bevallotta,
hogy megölte Brittát. Azt is írta, hogy ő a
hibás Erik és Hans halálában. Nem
tudják, hogy annak beismeréseként
értelmezzék-e ezt, hogy őket is ő ölte
meg.
 – Máskülönben miért írta volna, hogy
ő a hibás? Mi mást jelenthet ez? –
kérdezte Erica. – És a tény, hogy Hans
nem az ellenállás embere volt végül is…
Vajon az anyám tudta? Hogy…?
Erica a fejét ingatta.
– Mit gondolsz? Te olvastad a naplóit.
Tudta? – érdeklődött Patrik, miközben
ismét helyet foglalt.
Erica elgondolkodott egy pillanatra,
aztán megrázta a fejét.
– Nem – mondta határozottan. – Nem
hiszem, hogy tudta. Egyáltalán nem.
– A kérdés az, hogy jött rá Frans –
gondolkodott hangosan Patrik.
– Azt nem mondta Martin, hogy
haladnak tovább?
– Nem, csak azt, hogy Paula talált egy
lehetséges nyomot, és úton vannak, hogy
ellenőrizzék, és azonnal szól, ha
megtudnak valamit. Elég mámorosnak
hangzott a hangja – tette hozzá Patrik, és
egy kissé bánta, hogy kimarad ebből az
egészből.
– Lefogadom, tudom, mire gondolsz –
mondta Erica jókedvűen.
– Hát hazudnék, ha azt állítanám, hogy
nem lennék szívesen az őrsön most, és
nem dolgoznék az eseten – válaszolta
Patrik. – De jó ez így, remélem, tudod.
– Tudom – felelte Erica. – És
megértem az érzéseidet. Nincs abban
semmi, ha szeretnél benne lenni a
nyomozásban.
Mintegy megerősítéseként annak,
amiről éppen beszéltek, hangos sírást
hallottak Maja szobája felől. Patrik
felállt.
– Ó, a gyár sípja!
– Vissza a sóbányába – nevetett Erica.
– Hozd át ide ezt a kis rabszolgahajcsárt,
hadd puszilgassam meg.
– Már hozom is – mondta Patrik.
Ahogy indult kifelé az ajtón, hallotta,
hogy Erica levegőért kap.
– Tudom, ki a bátyám! – kiáltotta.
Aztán nevetett, miközben könnyek
gördültek le az arcán, és megismételte: –
Tudom, ki a bátyám, Patrik!

Mialatt a kocsiban ültek, hívták Martint,

hogy megkapták a házkutatási engedélyt.
Annyira biztosak voltak benne, hogy az
ügyész megadja, hogy meg sem várták a
választ, hanem azon nyomban útnak
indultak. Egyikük sem szólt semmit.
Elmerültek a gondolataikban, próbálták
elvarrni a szálakat, és kitalálni a mintát,
amely körvonalazódni kezdett.
Senki nem nyitott ajtót a
kopogtatásukra.
– Úgy tűnik, nincs itt senki – mondta
Paula.
– Hogy jussunk be? – kérdezte Martin,
és a masszív ajtót tanulmányozta, amely
nem úgy nézett ki, mintha könnyű lenne
betörni.
Paula nevetett, és felnyúlt, végighúzta
a kezét az ajtó fölötti peremen.
– Kulccsal – mondta, és felmutatta,
amit talált.
– Hová is lennék nélküled! – kiáltott
fel Martin, és komolyan is gondolta.
– Valószínűleg eltörnéd a válladat,
miközben próbálsz bejutni.
Bementek. Hátborzongató csend
fogadta őket odabent, a levegő áporodott
és meleg volt, ezért levetették a
kabátjukat az előszobában.
– Szétváljunk? – kérdezte Paula.
– Persze, enyém a földszint, tiéd az
emelet.
– És mit is keresünk pontosan? –
Paula hangja hirtelen bizonytalannak
hangzott.
Biztosra vette, hogy jó nyomon voltak,
de most, hogy már ennyire közel jártak,
nem volt meggyőződve róla, hogy
olyasvalamit találnak, ami igazolja az
elméletüket.
 – Nem is tudom. – Martin is kétségek
közt hányódott. – Csak nézzünk szét
alaposan, és majdcsak találunk valamit.
– Jó – bólintott Paula, és elindult
felfelé.
Egy óra múlva lejött.
– Eddig semmi. Folytassam fent, vagy
cserélünk egy kicsit? Te találtál valami
érdekeset?
– Még nem – rázta a fejét Martin. –
Lehet, hogy jó ötlet cserélni. De…
Töprengve nézett valamit, majd az
egyik ajtóra mutatott az előszobában.
– Megnézhetnénk a pincét előbb. Ott
még egyikünk sem járt.
– Jó ötlet – felelte Paula, és már
nyitotta is az ajtót.
Vaksötét volt a lépcsőn, de a nő
megtalálta a villanykapcsolót az
előszobában, közvetlenül az ajtó mellett,
és felkattintotta. Ő ment előre, Martin
követte; néhány másodperc múlva Paula
már lent is volt a lépcső alján, a szeme
hozzászokott a félhomályhoz.
– Milyen egy hátborzongató hely! –
mondta Martin, amikor ő is leért.
Végigpásztázta tekintetével a falakat, s
eltátotta a száját a látványtól.
– Pszt! – szólt rá Paula, és a szájára
tette az ujját. – Nem hallottál valamit?
– Nem – felelte Martin fülelve. – Az
égvilágon semmit.
– Azt hittem, egy autóajtó csapódását
hallottam. Biztos, hogy te nem hallottad?
– Igen, biztos. Talán csak képzelődsz.
– Aztán elhallgatott, mert hirtelen léptek
hangzottak fel a fejük fölött.
– Képzelődöm, mi? Szerintem jobban
tennénk, ha felmennénk – mondta Paula,
és fellépett az első lépcsőfokra.
Ebben a pillanatban a pinceajtó egy
csattanással bezárult, és hallották, ahogy
elfordul a kulcs a zárban.
– Mi a…? – Paula már kaptatott is fel
a lépcsőn, amikor egyszeriben elaludt a
lámpa.
Vaksötét borult rájuk.
– Hé, engedjen ki! – kiáltotta Paula,
és Martin hallotta, amint az ajtón
dörömböl. – Nem hallja? Rendőrség!
Nyissa ki az ajtót, és engedjen ki!
De amikor elhallgatott, hogy levegőt
vegyen, tisztán hallották az autóajtó
csapódását és a motor berregését.
 – A francba! – mondta Paula,
miközben visszabotladozott a lépcsőn.
– Segítséget kell hívnunk – mondta
Martin, és már nyúlt is a mobiljáért, de
aztán eszébe jutott, hogy a kabátzsebébe
tette. – A te telefonodról, mert én a
kabátomban hagytam az enyémet.
Paula azonban csak hallgatott, amitől
Martin ideges lett.
– Nem mondod, hogy…
– De – felelte Paula szerencsétlenül. –
Én is a kabátomban hagytam.
– A francba! – Martin felmászott a
lépcsőn, és megkísérelte betörni az ajtót.
Az egyetlen eredmény az lett, hogy
megfájdult a válla. Kedveszegetten ment
vissza Paulához.
– Meg se moccan.
 – És most mihez kezdjünk? – kérdezte
Paula komoran. Aztán elakadt a
lélegzete. – Johanna!
– Ki az a Johanna? – tudakolta Martin
meglepetten.
Paula először nem válaszolt. Aztán azt
mondta:
– A párom. Két hét múlva születik
meg a babánk. De sosem lehet tudni…
Megígértem neki, hogy mindig nálam
lesz a mobilom.
– Ne aggódj – mondta Martin,
miközben próbálta feldolgozni a
hallottakat. – A babák többnyire később
jönnek, ha ez az első.
– Remélem – felelte Paula. –
Máskülönben tálcán fogja követelni a
fejemet. Még jó, hogy az anyám ott van
neki. Legrosszabb esetben…
– Ne is gondolj rá! – mondta Martin.
– Nem leszünk itt sokáig. És ahogy már
mondtam, ha még két hét van hátra, nem
lesz gond.
– De senki sem tudja, hol vagyunk –
felelte Paula, majd leült a legalsó
lépcsőfokra. – És amíg mi itt kuksolunk,
a gyilkos kereket old.
– Nézd a jó oldalát. Most legalább
tudjuk, hogy igazunk volt.
Paula válaszra se méltatta.
Odafent az előszobában Paula mobilja
eszeveszetten csörögni kezdett.

Mellberg a küszöbön hezitált. A pénteki

táncórán minden jónak tűnt, de azóta nem
látta Ritát, noha újra és újra végigsétált
azon az úton, ahol az asszony is szokott.
És hiányzott neki. Meglepte, milyen erős
volt ez az érzés, de már képtelen volt
figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy
komolyan és őszintén hiányzott neki. Úgy
tetszett, Ernstnek is ugyanezek a
gondolatok forogtak a fejében, tekintve,
hogy egész úton Ritáék háza felé rángatta
a pórázt. Bár Mellberg nem állt ellen,
habozott. Részben azért, mert nem tudta,
hogy a nő otthon van-e. Részben, mert rá
nem valló módon szégyenlősnek érezte
magát, és félt, hogy tolakodónak tűnhet.
De lerázta magáról ezeket az érzéseket,
és megnyomta a kapucsengő gombját.
Senki sem szólt bele, s már éppen
indulni készült, amikor recsegést és egy
ideges hangot hallott a hangszóróból.
 – Halló? – szólalt meg, visszalépve az
ajtóhoz. – Bertil Mellberg vagyok.
Először nem jött válasz, aztán egy alig
érthető „Jöjjön be!” hangzott el, amelyet
egy nyögés követett. Mellberg a
homlokát ráncolta. Milyen furcsa! De
Ernsttel a sarkában fellépcsőzött a
másodikra Rita lakásához. Az ajtó
résnyire nyitva állt. Mellberg
csodálkozva lépett be.
– Hahó! – kiabált.
Megint semmi válasz, majd egész
közelről egy nyögést hallott, és amikor a
hang irányába nézett, meglátott valakit a
földön feküdni.
– Megkezdődtek… a fájások… –
zihálta Johanna, aki összegömbölyödve
hevert a padlón, és próbálta elviselni a
kínt.
– Te jó ég! – kiáltott Mellberg, és
érezte, hogy kiül a verejték a homlokára.
– Hol van Rita? Felhívom! És Paulát is.
El kell érnünk Paulát, és a mentőket –
mondta, és körülnézett az előszobában,
hol a telefon.
– Már próbáltam… Nem… sikerült…
– nyögte Johanna, de nem tudta folytatni,
amíg a fájás el nem múlt.
Aztán lassan feltápászkodott a közeli
szekrény kilincsébe kapaszkodva.
A kezét a hasára szorította, és rémülten
meredt Bertilre.
– Maga szerint nem próbáltam
felhívni őket? Senki sem vette fel! Miért
olyan nehéz… A fenébe!
Az átkait egy újabb fájás szakította
félbe, és térdre rogyott, nehezen szedve
a levegőt.
– Vigyen be… a kórházba! – mondta
Mellbergnek, és a komódon heverő
slusszkulcsra mutatott.
A férfi úgy bámult a kulcsra, mintha
sziszegő kígyóvá változott volna abban a
szent pillanatban, de aztán látta, ahogy a
keze lassan érte nyúl. Maga sem tudta,
hogyan, de egyszeriben azon kapta
magát, hogy félig-meddig cipeli, félig-
meddig vonszolja Johannát kifelé a
kocsihoz, majd beülteti a hátsó ülésre.
Ernstnek a lakásban kellett maradnia.
A gázt taposva a megyei kórház felé
hajtott. Érezte, hogy úrrá lesz rajta a
vakrémület, ahogy Johanna egyre jobban
lihegett, és az út Vänersborgból
Trollhättanba végtelennek tűnt. De végül
felhajtott a szülészet bejáratához, ahol
megállt, és kicibálta Johannát a
kocsiból. A nő szeme rémülettől
csillogott, miközben követte a férfit az
épületbe.
– Jön a baba! – kiáltotta Mellberg az
üvegablak mögött ülő nővérnek.
A nő Johannára nézett, és az
arckifejezése elárulta, hogy Mellberg
szavai teljesen szükségtelenek voltak.
– Jöjjenek – mondta ellentmondást
nem tűrően, és a legközelebbi szobába
vezette őket.
– Szerintem én most… megyek –
nyögte Mellberg idegesen, amikor
utasították Johannát, hogy kezdje el
levetni a nadrágját.
 De amint megpróbált elmenekülni,
Johanna megragadta a karját, és fojtott
hangon odasziszegte neki, miközben egy
újabb fájás tört rá:
– Nem megy… sehová. Eszemben
sincs… egyedül… végigcsinálni.
– De… – kezdett tiltakozni Mellberg.
Aztán rájött, hogy nincs szíve itt
hagyni egyedül. Egy sóhajjal lerogyott
egy székre, és igyekezett másfelé nézni,
amikor Johannát megvizsgálták.
– Hét centire tágult – mondta a
szülésznő, és Mellbergre nézett, azt
feltételezve, hogy érdekli ez az
információ.
A férfi bólintott, habár magában azon
tanakodott, mit jelenthet ez. Jót?
Rosszat? Hány centinek kell lennie?
Aztán növekvő ámulattal jött rá, hogy
meg akarja tudni, egy halom más ténnyel
együtt, mielőtt ez az egész véget ér.
Elővette a mobilját a zsebéből, és
újra Paula számát hívta. De csak a
hangposta jelentkezett. Ugyanez volt a
helyzet Ritával. Mi lehet velük? Miért
nincs náluk a mobiljuk, ha egyszer
tudják, hogy Johanna bármelyik
pillanatban megszülhet? Mellberg
visszadugta a telefonját a zsebébe, és
azon kezdett tűnődni, ki tud-e surranni
észrevétlenül.
Két órával később még mindig ott
volt. Átvitték őket egy szülőszobába, s
neki közvetlenül Johanna mellett kellett
maradnia, aki vasmarokkal szorította a
kezét. Képtelen volt nem sajnálni.
Megtudta, hogy a hét centiméternek
tíznek kell lennie, de az utolsó háromhoz
időre van szükség. Johanna bőszen
használta a nitrogén-oxidos maszkot, és
Mellberg már-már azt kívánta, bárcsak
kipróbálhatná ő is.
– Nem bírom tovább – mondta
Johanna a belélegzett gáztól csillogó
szemmel.
A haja az izzadt homlokára tapadt, és
Mellberg egy törülközőért nyúlt, hogy
megtörölje.
– Köszönöm – mondta a lány, és olyan
arckifejezéssel nézett rá, amelytől a
távozás minden gondolata kiszállt
Mellberg fejéből.
Nem tudta megállni, vonzotta, ami a
szeme előtt lejátszódott. Mindig is tudta,
hogy a szülés fájdalmas, de sosem volt
szemtanúja, milyen herkulesi
erőfeszítéseket igényel, és életében
először mély tiszteletet érzett a női nem
iránt. Maga sosem lett volna képes rá,
ezt biztosan tudta.
– Próbálja meg… újra felhívni őket –
mondta Johanna, és nitrogén-oxidot
szívott be, amikor az alhasára kötött gép
jelezte, hogy nagyobb összehúzódás
kezdődik.
Mellberg elhúzta a kezét, és újra
beütötte azt a két számot, amelyet
megállás nélkül hívogatott az elmúlt pár
órában. Még mindig nem vette fel senki,
és Mellberg szomorúan rázta a fejét,
amikor Johannára nézett.
– Hol a pokolban… – kezdte a lány,
de ekkor jött az újabb fájás, és a hangja
nyögésbe fúlt.
– Biztos benne, hogy nem kéri azt a…
pediszurális… vagy minek nevezték,
amiről beszéltek? – kérdezte Mellberg
idegesen, és ismét megtörölte Johanna
homlokát.
– Nem. Már mindjárt megvan… Az
lelassítaná… Egyébként pedig
epidurális… – Megint nyögni kezdett, és
meggörbítette a hátát.
A szülésznő lépett a helyiségbe, hogy
megnézze, mennyire tágult ki Johanna.
– Már teljesen nyitva van. – Úgy
hangzott, örül. – Hallja, Johanna? Szép
munka! Tíz centi. Nemsokára nyomhat.
Nagyszerűen csinálja. Nemsokára
meglesz a baba.
 Mellberg megfogta Johanna kezét, és
megszorította. Furcsa érzés fészkelte be
magát a mellkasába. A legjobb szó,
amelyet a leírására talált, a „büszkeség”
volt. Büszke volt Johannára, amiért a
szülésznő megdicsérte, büszke volt, hogy
együtt küzdöttek, és hogy nemsokára
meglesz a baba.
– Meddig kell nyomnia? – kérdezte a
szülésznőtől, aki türelmesen válaszolt a
kérdésre.
Senki sem érdeklődött az után, milyen
kapcsolatban van Johannával, ezért
abból indult ki, hogy az apjának nézik,
jóllehet kicsit öreg hozzá. És nem vette a
fáradságot, hogy kiábrándítsa őket.
– Változó – mondta a szülésznő –, de
úgy tippelem, hogy fél óra múlva már
kint is lesz.
Majd bátorítóan Johannára
mosolygott, aki megpihent néhány
másodpercre két fájás között. Aztán
eltorzult az arca, és megint megfeszítette
a testét.
– Most más érzés – mondta az
összeszorított fogai között, és megint a
nitrogén-oxidért nyúlt.
– Ezek már tolófájások. Várja ki, amíg
igazán fájni fog. Segíteni fogok. És
amikor azt mondom, hogy nyomjon,
húzza fel a térdét, szorítsa az állát a
mellkasához, és nyomja tiszta erőből.
Johanna erőtlenül bólintott, és megint
megszorította Mellberg kezét. A férfi
viszonozta, aztán mindketten a
szülésznőre néztek, és feszülten várták a
további utasításokat.
Néhány másodperc múlva Johanna
elkezdett lihegni. Kérdő pillantást vetett
a szülésznőre.
– Várjon, várjon, várjon… Még ne…
Várjon, amíg tényleg nagyon fáj… Jó,
most!
Johanna követte az utasításokat, az
állát a mellkasára nyomta, felhúzta a
térdét, és addig nyomott, amíg el nem
vörösödött az arca, és a fájdalom nem
enyhült.
– Jó! Remek! Nagyon jól csinálja!
Most várjuk meg a következőt, és észre
sem veszi, máris túl lesz rajta.
A szülésznőnek igaza volt. Két
összehúzódással később a baba
kicsusszant, és rögtön Johanna hasára
tették. Mellberg lenyűgözve nézte.
Elméletben tudta, hogyan születnek a
babák, de közvetlen közelről
végignézni… Tudni, hogy ez a gyerek
tulajdonképpen pont most bújt ki, és itt
kalimpál a kezével és a lábával, és
tiltakozóan sír, és Johanna melle körül
matat…
– Segítsünk a kisfiúnak! Szopni
szeretne – mondta kedvesen a szülésznő,
majd segített Johannának, hogy a gyerek
megtalálja a mellét, és elkezdhessen
szopni. – Gratulálok! – mondta
mindkettőjüknek, és Mellberg érezte,
úgy ragyog, akár a nap.
Soha nem tapasztalt ehhez foghatót.
Egészen biztosan nem.
A baba nemsokára befejezte a
szopást, a szülész megmosdatta, és egy
takaróba bugyolálta. Johanna felült az
ágyban, egy párnával a háta mögött, és
csillogó szemmel nézte a fiát. Aztán
Mellbergre pillantott, és halkan azt
mondta:
– Köszönöm. Egyedül sosem tudtam
volna végigcsinálni.
Mellberg csupán egy bólintásra volt
képes. Hatalmas gombóc volt a
torkában, amelytől nem tudott
megszólalni, és folyamatosan nyeldekelt,
hogy megszabaduljon tőle.
– Meg akarja fogni? – kérdezte
Johanna.
Mellberg megint csak bólintani tudott.
Idegesen a karját nyújtotta, és Johanna
óvatosan átadta neki a fiát, miközben
megbizonyosodott róla, hogy Mellberg
rendesen megtartja a kis fejet. Furcsa
érzés volt fogni azt a kis, meleg testet.
Mellberg lepillantott az apró arcra, és
úgy érezte, a gombóc még inkább
megduzzad a torkában. Aztán a kisfiú
szemébe nézett, és egy dolgot biztosan
tudott. Ettől a perctől kezdve
reménytelenül és menthetetlenül
szerelmes.
 Fjällbacka, 1945.

Hans magában mosolygott. Talán nem

kellett volna, de nem tudta megállni.
Persze az elején nehéz lesz. Lesznek
majd emberek, akik nem rejtik véka alá a
véleményüket, és kétségkívül arról
fognak beszélni, hogy vétkeztek Isten
előtt, meg más hasonló dörgedelmekkel
állnak majd elő. De ha túl vannak a
legrosszabbon, felépíthetik együtt az
életüket. Ő és Elsy és a gyermekük. Mi
mást érezhetne ilyen helyzetben, mint
örömöt?
De a mosolya elhalványult, amikor
arra gondolt, mi áll előtte. Nem lesz
könnyű feladat. Egy része egyszerűen
csak el akarta felejteni mindazt, ami a
múltban történt, itt akart maradni, és úgy
tenni, mint akinek soha nem volt másik
élete. Ez a része hinni akart abban, hogy
újjászületett, tiszta lappal kezdte, azon a
napon, amikor fellopózott Elsy apjának
hajójára.
De most a háború véget ért, és ez
megváltoztatott mindent. Nem léphetett
előre, amíg nem ment vissza. Főleg az
anyja kedvéért. Muszáj volt megtudnia,
jól van-e, és el akarta mondani neki,
hogy életben van, és új otthonra talált.
Hans fogta a bőröndjét, és elkezdett
néhány napra elegendő ruhát bepakolni.
Legfeljebb egy hétre elegendőt. Nem
akart hosszabb ideig távol lenni. Nem
akart elszakadni Elsytől. A lány
olyannyira eleven része lett, hogy nem
bírta elviselni a gondolatot, hogy
elváljanak egymástól. Most el kell
utaznia, de utána örökre együtt
maradnak. Minden éjjel együtt bújnak
ágyba, és minden reggel egymás
karjában ébrednek, szégyen nélkül és
anélkül, hogy titkolni kelljen a
kapcsolatukat. Komolyan gondolta,
amikor azt mondta, hogy kérvényezni
fogják a hatóságoktól, hogy házasságot
köthessenek. És akkor még a gyerek
megszületése előtt egybekelhetnek.
Kíváncsi volt, hogy fiú lesz-e vagy lány.
Megint elmosolyodott, ahogy ott állt, és
a holmiját hajtogatta össze. Egy kislány,
aki Elsy szelíd mosolyát örökli. Vagy
egy kisfiú göndör, szőke hajjal. Mindegy
is. Boldog lesz, bármit ad is Isten.
Valami kemény, ami az egyik ruhába
volt belecsomagolva, kiesett, amikor
elővett egy inget a komódból.
Csilingelve hullt a padlóra, és Hans
gyorsan lehajolt, hogy felkapja. Az ágyra
ereszkedett, miközben a kezében tartott
tárgyat tanulmányozta. Egy Vaskereszt
volt, amelyet az apja kapott a háború
első évében nyújtott szolgálatai
elismeréseként. Hans rámeredt. Ellopta
az érmet az apjától, és magával hozta,
hogy mindig emlékeztesse rá, mi elől
menekült, amikor elhagyta Norvégiát.
Egyúttal biztosíték is volt, ha esetleg a
németek elkapnák, mielőtt eléri
Svédországot. Már rég meg kellett volna
szabadulnia tőle, tudta. Ha valaki a
holmija között turkál, és megtalálja,
lelepleződik a titka. De szüksége volt az
éremre. Emlékeztetőként.
Nem bánta, hogy elhagyta az apját. Ha
Hans a saját útját akarja járni, többé nem
lehet köze ahhoz az emberhez. Reinhardt
Wolf mindazt képviselte, ami rossz volt
az emberi nemben, és Hans szégyellte,
hogy egyszer az életében túl gyenge volt
ahhoz, hogy szembeszálljon az apjával.
Az agyában emlékképek kergetőztek.
Könyörtelen, kegyetlen gaztettek képei,
amelyeket egy olyan ember követett el,
akivel már semmi közös nem volt benne.
Egy gyenge ember, valaki, aki meghajolt
az apja akarata előtt, de aztán végül
sikerült kitépnie magát a hatóköréből.
Hans olyan erővel szorította meg az
érmet, hogy az élei a tenyerébe vájódtak.
Nem keresi meg az apját, vélhetően már
úgyis utolérte a sorsa, és megkapta a
büntetést, amelyet megérdemelt. De az
anyját látnia kellett. Ő nem érdemelte
meg, hogy aggodalom gyötörje. Hiszen
nem tudhatta, hogy a fia él-e, hal-e.
Beszélni szeretett volna az anyjával,
megmutatni neki, hogy jól van, és
mesélni Elsyről meg a gyerekről. És
idővel talán arról is meggyőzhetné, hogy
költözzön Svédországba, és éljen velük.
Elsy biztosan nem fogja kifogásolni.
Azért is szerette a lányt, mert olyan jó
szíve volt. Arra gondolt, hogy Elsy és az
anyja jól kijönnének egymással.
 Hans felkelt az ágyról. Egy pillanatig
vacillált, aztán visszatette az érmet a
fiókba. Ott maradhat, amíg vissza nem
tér, hogy emlékeztesse arra az emberre,
aki nem akar lenni ismét. Hogy
emlékeztesse, nem akar gyenge és gyáva
fiú lenni. Itt az ideje, hogy férfi legyen,
Elsy és a gyerek miatt.
Lezárta a bőröndöt, és körülnézett a
szobában, ahol annyi boldogságot élt át
az elmúlt évben. A vonata néhány óra
múlva indul. Már csak egy dolgot kellett
megtennie, mielőtt lemegy. Beszélnie
kellett valakivel. Kiment a szobából, és
becsukta az ajtót. Hirtelen rossz
előérzete támadt, ahogy meghallotta az
ajtó csukódását. Egy érzés, hogy valami
rosszul fog elsülni. De lerázta magáról,
és nekiindult. Egy hét múlva újra itt lesz.
Erica ragaszkodott hozzá, hogy egyedül
megy át Göteborgba, holott Patrik
felajánlotta, hogy elkíséri. Ez
olyasvalami volt, amit magának kellett
elintéznie.
Megállt egy pillanatra az ajtó előtt, és
igyekezett rávenni magát, hogy felemelje
a kezét, és megnyomja a csengőt. Nem
halogathatta tovább.
Märta meglepetten nézett Ericára,
amikor ajtót nyitott, de oldalra lépett, és
beengedte.
– Elnézést a zavarásért! – mondta
Erica, aki úgy érezte, egyszeriben
kiszárad a szája. – Telefonálnom kellett
volna, de…
– Jaj, semmi gond! – mosolygott
Märta kedvesen. – Az én koromban csak
örül az ember, ha társaságot kap, nagyon
kedves magától. Jöjjön be!
Erica követte át az előszobán a
nappali felé, ahol mindketten helyet
foglaltak. Rémülten tanakodott magában,
hogy vágjon bele, de Märta megelőzte.
– Történt előrelépés a gyilkossági
nyomozásban? – kérdezte. – Sajnálom,
hogy nem segíthettem többet, amikor
legutóbb itt jártak, de ahogy mondtam,
semmit nem tudok a pénzügyekről.
– De én tudom, miért utalták át azokat
az összegeket. Pontosabban kiért –
felelte Erica.
A szíve dübörgött a mellkasában.
Märta zavartan nézett rá, de úgy tűnt,
nem tudja, miről van szó.
Erica az idős hölgyre szegezte a
tekintetét, és kedvesen azt mondta:
– 1945 novemberében az anyám egy
kisfiúnak adott életet, akit azonnal
örökbe adtak. A nagynénje otthonában,
Borlängében szülte meg. Szerintem a
meggyilkolt Erik Frankel ezért a
gyerekért fizetett a maga férjének.
Teljes csend borult a nappalira. Aztán
Märta félrenézett. Erica látta, hogy
remeg a keze.
– Sejtettem. De Wilhelm sosem
mondott semmit erről… Nos, egy részem
nem is akarta tudni. Mindig is a mi fiunk
volt, enyém és Wilhelmé, és nem
szerettük kevésbé azért, mert nem én
hoztam a világra. Olyan régóta
szerettünk volna már gyereket, annyit
próbálkoztunk… Nos, Görant úgy
fogadtuk, mint az ég ajándékát.
– Tudja, hogy…?
– Hogy örökbe fogadtuk? Igen, nem
titkoltuk el előle. De őszintén szólva,
nem hiszem, hogy valaha is sokat
rágódott volna rajta. Mi voltunk a szülei,
a családja. Alkalmanként beszélgettünk
róla Wilhelmmel, hogyan éreznénk, ha
Göran többet akarna megtudni a
biológiai szüleiről. De aztán mindig azt
mondtuk, majd átmegyünk a hídon, ha
odaértünk. És úgy tűnt, Göran sosem
akart többet megtudni róluk, mi pedig
hagytuk az egészet.
– Rokonszenves férfi – mondta Erica
ösztönösen, miközben próbált
hozzászokni a gondolathoz, hogy a férfi,
akivel legutóbb itt találkozott,
voltaképpen a testvére. Az ő és Anna
testvére, helyesbített magában.
– Ő is rokonszenvesnek találta magát
– mondta Märta, és felragyogott az arca.
– És egy részem tudattalanul is
észrevette, hogy hasonlítanak egymásra
egy kicsit. Valahogy a szemük… Nem
vagyok biztos benne, de mintha a
vonásaik is hasonlítanának.
– Mit gondol, hogy fogadná, ha… –
Erica nem merte befejezni a kérdést.
– Ha belegondolok, gyerekkorában
mennyire szeretett volna testvért,
szerintem tárt karokkal fogja fogadni a
húgát – mosolygott Märta, és úgy tűnt,
már ki is heverte a kezdeti
megrázkódtatást.
– A húgait – javította ki Erica. – Van
egy testvérem, Annának hívják.
– A húgait – ismételte Märta, a fejét
ingatva. – Na de ilyet! Az élet újra és
újra ámulatba ejt. Az én koromban!
Aztán elkomolyodott.
– Nem mesélne egy kicsit az
anyjáról… a fiam anyjáról? – Kérdőn
pillantott Ericára.
– Kész örömmel – felelte Erica, majd
elmesélte Elsy történetét, és azt, miért
kellett örökbe adnia a fiát.
Hosszan beszélt, egy óránál is tovább,
próbált igazságot szolgáltatni az
anyjának, ahogy ennek az asszonynak
mesélt, aki szerette és felnevelte a fiút,
akit Elsy kénytelen volt örökbe adni.
Amikor kinyílt a bejárati ajtó, és egy
vidám hang harsant fel az előszobában,
mindketten talpra szöktek.
– Szia, anya! Vendéged van? – Léptek
közeledtek a nappalihoz.
Erica Märtára nézett, aki egy
bólintással adta jelét beleegyezésének.
A titkok ideje lejárt.

Négy óra telt el, és Paula meg Martin

kezdett kétségbe esni. Úgy érezték
magukat, mint a vakondok, a vaksötét
fogságában, bár a szemük mostanra
eléggé hozzászokott a sötéthez, és már
látták a helyiségben a körvonalakat.
 – Hát nem igazán így képzeltem a
dolgokat – mondta Paula sóhajtva. –
Szerinted küldenek kutatócsapatot? –
viccelődött, de nem tudta megállni,
sóhajtott még egyet.
Martin a vállát dörzsölgette, amely
lüktetett, miután többször is megpróbálta
betörni az ajtót. Biztos komoly
zúzódásai lettek.
– Már rég elmehetett – mondta Paula,
és érezte, ahogy a csalódottság
áthullámzik rajta.
– Valószínűleg igazad van – értett
egyet Martin, amitől Paula csak még
csalódottabbnak érezte magát.
– Biztos sok hátborzongató szuvenírt
őriz idelent. – Paula hunyorított, és
igyekezett kivenni a tárgyak körvonalait,
amelyek megtöltötték a pince polcait.
– Biztos jobbára Erik cuccai –
vélekedett Martin. – Amennyire tudom, ő
volt a gyűjtő.
– De ez a sok náci műtárgy! Egy
vagyont érhetnek.
– Kétségtelenül. Ha valaki az egész
életét annak szenteli, hogy gyűjtsön, a
végére jó sok mindene lesz.
– Szerinted miért tette?
Paula a sötétségbe meredt, és próbált
arra összpontosítani, amit most már
tényként kezeltek. Az igazat megvallva,
már abban a percben meggyőződésévé
vált, amikor áttekintette az alibijét.
Akkor történt, amikor szöget ütött a
fejébe, hogy utánajár, nem szerepel-e
Axel Frankel neve egy másik
légitársaság utaslistáján. Amikor
ellenőrizték az alibijét, csak azt nézték
meg, hogy valóban elutazott-e azon a
napon, amelyet mondott, az eszükbe se
jutott, hogy utánajárjanak, nem tett-e más
utazásokat is. Csak ma reggel tudta meg,
hogy június tizenhatodikán egy Axel
Frankel nevű utas érkezett Párizsból
Göteborgba, és még aznap vissza is
ment.
– Nem is tudom – felelte Martin a
kérdésére. – Nehéz megérteni. Úgy tűnik,
jó viszonyban voltak egymással, szóval
miért ölte volna meg Axel Eriket? Mi
válthat ki ilyen heves reakciót?
– Biztosan köze van ahhoz, hogy
egyszeriben újra felvették a kapcsolatot
egymással ők négyen: Erik, Axel, Britta
és Frans. Ez nem lehet véletlen. És ez az
egész valahogyan összefüggésben van a
norvég megölésével.
– Egyetértek. De hogy? És miért? És
miért most, hatvan év után? Ennek semmi
értelme.
– Ezt tőle kell megkérdeznünk. Már ha
valaha kijutunk innen. És ha sikerül
elkapnunk. Valószínűleg most épp a
világ másik felére tart – mondta Paula
csüggedten.
– Talán jövőre megtalálják itt a
csontvázunkat – tréfálkozott Martin, de a
kísérlete nem váltott ki elismerést.
– Ha szerencsénk van, valami kölyök
megint betör ide – mondta Paula
szárazon.
– Hé! Ebben van valami! – kiáltott
Martin izgatottan, és erősen oldalba
bökte a nőt.
– Akármi is az, őszintén remélem,
megéri a sérülést, amelyet a bordáimnak
okoztál – válaszolta Paula, miközben azt
a helyet dörzsölte, ahová Martin a
könyökét nyomta.
– Nem emlékszel, mit mondott Per,
amikor kihallgattuk?
– Ott se voltam. Te és Gösta
csináltátok – emlékeztette Paula, de úgy
hangzott, egyre jobban érdekli a dolog.
– Azt mondta, hogy a pinceablakon át
törtek be a házba.
– Szerintem itt nincs is ablak. Ha
lenne, sokkal világosabb volna – adott
hangot a kétségének Paula, és
hunyorogva nézte a pincefalakat.
 Martin felkelt, és a külső falhoz
tántorgott.
– Akkor is ezt mondta. Kell lennie
ablaknak. Talán letakarták valamivel.
Magad mondtad: az itt felhalmozott
cuccok egy vagyont érhetnek. Talán Erik
nem akarta, hogy valaki meglássa a
gyűjteményét kintről.
Most már Paula is felállt, és Martin
felé indult. Hallotta, ahogy a férfi
felnyög, amikor nekiment a szemben
lévő falnak, de ezt követően
diadalmasan felkiáltott, és Paula érezte,
ahogy feléled benne a remény. És a
remény örömmámorrá változott, amikor
Martin félrehúzta a súlyos függönyt, és a
nappali világosság elöntötte a pincét.
– Miért nem néhány órával ezelőtt
jutott eszedbe? – sopánkodott a nő.
– Mi lenne, ha hálás lennél kicsit? –
kérdezte Martin csipkelődve, miközben
elhúzta a reteszt, és kinyitotta az ablakot.
Fogta az egy méterre álló széket, és
közvetlenül az ablak alá tette.
– Hölgyeké az elsőbbség!
– Kösz! – motyogta Paula, miközben
felmászott a székre, és kiszuszakolta
magát a résen.
Martin rögtön utána mászott. Egy
pillanatig csak álltak ott, és várták, hogy
a szemük hozzászokjon a vakító fényhez.
Aztán futásnak eredtek. A bejárati
ajtóhoz rohantak, de zárva találták, és ez
alkalommal nem volt ott a kulcs a
peremen. Vagyis a kabátjaik be voltak
zárva a házba a mobiljaikkal és a
slusszkulccsal együtt. Martin már éppen
azon volt, hogy átrobog a legközelebbi
szomszédhoz, amikor hangos
csörömpölést hallott. A hang irányába
nézett, és látta, hogy Paula elégedett
arckifejezéssel behajított egy követ az
egyik földszinti ablakon.
– Ha már egyszer az ablakon jutottunk
ki, be is mehetünk rajta.
Fogott egy botot, és kiverte az
üvegszilánkokat a keretből, aztán
Martinra nézett.
– Mi van? Még nagyobb előnyt akarsz
adni Axelnek, vagy inkább segítesz
bemászni?
Martin csak néhány másodpercig
habozott, aztán bakot tartott, hogy a
kollégája bemászhasson az ablakon,
majd ő is követte. Most csak az
számított, hogy utolérjék Erik Frankel
gyilkosát. És Axelnek már így is
hatalmas előnye volt. Nekik pedig túl
sok kérdésük, amely még
megválaszolásra várt.

Axel csak a Landvetter repülőtérig

jutott. Amikor bezárta a rendőröket a
pincébe, és elhajtott, az adrenalin
szétáradt az ereiben, de aztán elapadt, és
csak ürességet hagyott maga után.
Mozdulatlanul ült, és bámult ki az
ablakon, miközben a gépek szálltak fel.
Az egyik járattal elmehetett volna, volt
pénze és voltak kapcsolatai, oda
szerezhetett volna jegyet, ahová csak
akar. A vadászat sok-sok éve alatt
mindent megtanult, amit csak tudni
lehetett a nyom nélküli eltűnésről. De
nem akarta ezt tenni. Végül erre a
következtetésre jutott. Menekülhetne, de
nem akar.
Ezért csak ült ott, a senki földjén, és
nézte a fel- és leszálló gépeket. Várta,
hogy utolérje a végzete. És legnagyobb
meglepetésére már nem félt attól a
pillanattól. Talán így éreztek azok is,
akikre vadászott, amikor egy szép napon
valaki kopogtatott az ajtajukon, és az
igazi nevükön szólította őket. A félelem
és a megkönnyebbülés különös
egyvelege volt.
De az ő esetében túl magas volt az ár.
Erik életébe került.
Bárcsak ne vitte volna át az érmet
Elsy lánya! Az a darab fém jelképezett
mindent, amit az elmúlt években el
akartak felejteni, és amikor megjelent az
otthonukban, Erik annak jeleként
értelmezte, hogy eljött az igazság
pillanata.
Persze beszéltek róla a múltban, hogy
helyre kellene hozniuk a dolgokat, ha
tudják, vagy legalábbis felelősséget
kellene vállalniuk. Nem a törvény előtt,
mert a törvény nem foglalkozott az ilyen
régi bűnökkel, amelyek már elévültek.
Hanem emberi, erkölcsi szinten.
Megérdemlik, hogy el kelljen
szenvedniük a szégyent és a társaik, az
embertársaik megvetését. Erik szerint
eljött az idő, hogy elismerjék, amit
tettek, és ne húzzák ki magukat tovább a
jogos bűnhődés alól. Axelnek mindig
sikerült lebeszélnie róla, azzal, hogy
céltalan lenne. Akármit mondanak vagy
tesznek, nem változtathatják meg a
múltat, és értelmetlen lenne feláldozni
mindazt a jót, amit elért a munkája
révén, pusztán azért, hogy kicsikarjanak
egy büntetést, amely nem változtat
semmin. Inkább azzal vezekel a bűnéért,
hogy továbbra is a munkájának áldozza
magát.
Erik mindig hallgatott rá, és beadta a
derekát, de a bűntudat érzése egyre
emésztette, míg végül csak a szégyen
maradt. Eriknek a világ fekete és fehér
volt. Tényekben gondolkodott, és csak
akkor érezte jól magát, ha a könyveibe
temetkezhetett, amelyekben a dátumok és
a nevek, az idők és a helyek ott álltak
fekete betűkkel a fehér háttéren. Hatvan
éven át Axel belekényszerítette egy
kettős és csalárd világ szürkeségébe. És
továbbra is ezen az úton haladtak volna,
ha nincs Elsy lánya és Britta, akinek a
védelmi rendszere elkezdett
megrepedezni a betegség miatt, amely
lassan szétzúzta az elméjét.
Axel elkeseredetten vitázott Erikkel.
Minden, ami ő volt, minden, amit ő
képviselt, odalesz, ha felelnie kell ezért
a bűnért. Soha többé nem fognak rá úgy
nézni, mint addig. Egy egész élet
munkáját zúzzák porrá. De ezúttal az
érvei nem ingatták meg a testvérét.
Párizsban volt, amikor Erik felhívta.
– Itt az idő – mondta.
 Csak ennyit. Részegnek hangzott a
telefonban, ami ijesztő volt, mert Erik
sosem ivott mértéktelenül. Szipogott,
hogy nem bírja tovább, hogy elment
Violához, és búcsút vett tőle, hogy ne
kelljen kiállnia majd a szégyent, amikor
napvilágra kerül az igazság. Aztán arról
motyogott valamit, hogy már elindította a
dolgot, mert már nem bír tovább várni,
hogy valaki megszellőztesse a mocskos
kis titkukat. Véget akart vetni a saját
gyávaságának, véget akart vetni a
várakozásnak, mondta, hadarta,
miközben Axel csak izzadó kézzel
szorította a kagylót.
Axel felszállt az első, Svédországba
tartó gépre, és eltökélte magát, hogy
észhez téríti az öccsét. Lehunyta a
szemét, és sajgott a szíve, ahogy újra
átélte a pillanatot, amikor berontott a
könyvtárba, és az öccsét az íróasztalnál
találta, ahogy szórakozottan firkál a
jegyzettömbjébe. Szárazon, színtelen
hangon kimondta azokat a szavakat,
amelyek miatt Axel hat évtizeden át
félelemben élt. Erik elszánta magát. Nem
bír tovább bűntudattal élni.
Axel abban bízott, hogy amit Erik a
telefonban mondott, csak üres locsogás,
és hogy az öccse majd jobb belátásra tér,
ha kijózanodik. De most látta, hogy
tévedett. Erik ijesztő elszántsággal
ragaszkodott a döntéséhez. Már
lépéseket is tett, hogy a titokra biztosan
fény derüljön. Beszélt a gyerekről is.
Most fedte fel első ízben, hogyan
sikerült megtalálnia, és beszélt arról a
havi összegről, amelyet az örökbe
fogadó szülőknek adott, hogy kárpótolja
a gyereket azért, amit elvettek tőle.
Kétségtelenül azt feltételezték, hogy Erik
volt a gyerek apja, ezért akadékoskodás
nélkül elfogadták a pénzt. De ez még
nem volt elég Eriknek. Ez a vezeklés
nem enyhítette a fájdalmat, amely
mardosta. Mintha ez még valóságosabbá
tette volna a cselekedetük
következményeit. Itt az ideje az igazi
bűnhődésnek, mondta Erik, és a bátyja
szemébe nézett.
Ebben a szent pillanatban Axel
megértette, hogy az élet, amelyet
felépített – amelyet csodálat és tisztelet
töltött meg – veszélyben forog. A tábor
képei kavarogtak a fejében: a mellette
álló rab, akit belelöktek a gödörbe,
amelyet éppen kiástak, az éhség, a bűz, a
megalázás. A puskatus, amely olyan
erővel sújtott a fülére, hogy valami
eltört benne. Az öregember, aki nekidőlt
a buszon, amikor hazafele tartottak
Svédországba. Hirtelen visszatért oda: a
hangok, a szagok, a düh, amely a
szívében parázslott, még akkor is,
amikor már nem maradt ereje, és csak a
túlélésre tudott gondolni. Már nem a
testvérét látta maga előtt ülni a
karosszékben. Hanem azokat az
embereket, akik megalázták, ártottak
neki, és akik most gúnyolódtak rajta, és
élvezték, hogy ez alkalommal ő lesz az,
akit a bitóhoz vezetnek. De ezt az örömöt
nem akarta megadni nekik, azoknak az
embereknek, akik élve vagy holtan
felsorakoztak, hogy kicsúfolják. Azt nem
élné túl. És túl kell élnie. Csak ez
számított.
Zúgott a füle, jobban, mint valaha, és
már nem hallotta, mit mond Erik, csak
azt látta, hogy mozog a szája. Aztán Erik
nem volt többé. A szőke grini fiú volt,
aki olyan barátságosnak tűnt, amikor
beszélgettek, aki abba a hitbe ringatta,
hogy ember volt azon az embertelen
helyen. Ugyanaz a fiú, aki ráemelte a
puskatust, és aztán Axel szemébe nézve
lesújtott a fejére.
Dühvel és fájdalommal telten Axel
felkapta a legközelebb eső tárgyat.
A magasba lendítette a súlyos
mellszobrot, Erik feje fölé, aki egyre
csak beszélt és firkált a jegyzettömbbe
az íróasztalon.
Aztán elengedte a szobrot. Nem adott
bele erőt, csak hagyta, hogy a gravitáció
lerántsa, és az öccse fejére zuhanjon.
Nem, nem Erik fejére. Az őr fejére. Vagy
mégis Erik volt az? Minden
összezavarodott. Otthon volt a
könyvtárukban, de minden hang és szag
olyan eleven volt. A hullák bűze, a
bakancsok ütemes dobogása, a német
parancsszavak, amelyek egy újabb
napnyi életet vagy halált jelentettek.
Axel még mindig hallotta a hangot,
ahogy a nehéz kő felhasította a bőrt és
bezúzta a csontot. Aztán vége volt. Erik
egy utolsó nyögést hallatott, mielőtt
élettelenül rogyott volna össze a
székében, a szeme nyitva.
Az első ijedség és annak megértése
után, hogy mit tett, furcsa nyugalom
telepedett Axelre. Ami történt,
megtörtént. Az asztal alá tette a szobrot,
levette a véres kesztyűt, amelyet viselt,
és a kabátzsebébe gyömöszölte. Aztán
lehúzta az összes rolót, bezárta az ajtót,
és kocsiba szállt. Kiment a reptérre, és
felszállt az első párizsi gépre. És az
elkövetkezendő hetekben igyekezett
elfojtani az egészet, a munkába vetette
magát, amíg a rendőrség nem hívta.
Nem volt könnyű hazatérni. Először
nem tudta, hogy lesz képes újra belépni
abba a házba. De miután két kedves
rendőr várta a repülőtéren, és hazavitte,
összeszedte magát, és tette, amit kellett.
Ahogy teltek a napok, megbékélt Erik
szellemével, amelynek jelenlétét folyton
érezte a házban. Tudta, hogy az öccse
megbocsátott neki. De azt sosem
bocsátaná meg, amit Brittával tett. Axel
a tulajdon kezével nem csinált semmit,
de tudta, milyen következményekkel fog
járni a Fransszal folytatott
telefonbeszélgetés. Tudta, mit fog tenni
Frans, ha elmondja neki, hogy Britta fel
akar fedni mindent. Gondosan
választotta meg a szavait. Csak azt
mondta, amit szükséges volt, ahhoz, hogy
tettekre sarkallja Franst, ahogy a halálos
lövés elsütése előtt is pontosan céloz az
ember. Tudta, hogy Franst a politikai
célkitűzései, a hatalomra és a pozícióra
való vágyakozása cselekvésre fogja
ösztönözni. Már a telefonbeszélgetésük
alatt hallotta az ádáz dühöt, amely
mindig is hajtotta Franst. Ezért csak
annyira bűnös Britta halálában, mint
Frans.
Elképzelte Britta arcát, olyannak,
amilyennek utoljára látta. Még mindig
szép volt. És Hermant, aki olyan
szeretetteljes arckifejezéssel nézett a
nőre, amilyet Axel sosem engedett meg
magának. Ettől a szeretettől, a
közelségnek ettől az érzésétől fosztotta
meg őket.
Axel nézte, ahogy egy újabb gép
felszállt, valami ismeretlen cél felé.
Elérte az út végét. Nem volt hová
mennie.
 Megkönnyebbülésként érte a többórás
várakozás után, amikor végre egy kezet
érzett a vállán, és egy hang a nevét
mondta.
***

Paula egy puszit nyomott Johanna arcára,

aztán megcsókolta a fia fejét. Még
mindig nem fogta fel, hogy elmulasztotta
az egészet. És hogy Mellberg viszont ott
volt.
– Annyira sajnálom! – ismételgette
szakadatlanul.
Johanna fáradtan mosolygott.
– Be kell vallanom, rendesen
szentségeltem, amikor nem tudtalak
elérni, de tudom, hogy nem a te hibád,
hogy bezártak. Örülök, hogy nem esett
bajod.
– Én is. Mármint örülök, hogy te is jól
vagy – felelte Paula, és megint
megpuszilta. – És… egyszerűen
csodálatos!
A fiára nézett, aki Johanna karjában
feküdt, és alig tudta elhinni, hogy végre
itt van. Hogy tényleg itt van.
– Fogd meg – mondta Johanna, és a
kicsit Paula felé nyújtotta, aki leült az
ágy mellé, és ringatni kezdte a babát. –
Mekkora esélye volt annak, hogy Rita
telefonja pont ma romlik el?
– Nem sok. Anya nagyon feldúlt –
válaszolta Paula, miközben az újszülött
fiának gügyögött. – Meggyőződése, hogy
szóba se fogsz állni vele ezek után.
– Jaj, de hát nem tehet róla! És végül
találtam valakit, aki mellettem volt –
nevetett.
– Még mindig nem tudok napirendre
térni fölötte – mondta Paula. – Hallanád,
miket beszél Bertil odakint a váróban
anyának! Ott ül, és azzal henceg, milyen
nagyszerű kis legény a fiunk, és hogy te
milyen nagyszerű voltál. Ha anya eddig
nem volt belezúgva, most biztosan
megtörténik. Te jó ég!
Paula a fejét csóválta.
– Volt egy pillanat, amikor azt hittem,
el fog futni, de be kell vallanom,
keményebb fából faragták, mint
gondoltam.
Mintha csak hallotta volna, hogy róla
beszélnek, Bertil bekopogott, majd
Ritával együtt megjelent az ajtóban.
 – Gyertek be! – mondta Johanna, és
integetett.
– Csak meg akartuk nézni, hogy
vagytok – szólt Rita, és Paulához meg az
unokájához lépett.
– Persze. Végtére is már egy óra is
eltelt, amióta utoljára megnézted –
ugratta Johanna az anyósát.
– Csak tudni akartuk, hogy nőtt-e már.
És hogy van-e szakálla – mondta
Mellberg, és ragyogott, miközben
habozva közeledett, és gyengéd
pillantásokat vetett a babára.
Rita viszont olyan pillantást
ajándékozott Bertilnek, amelyet csak
szerelmes pillantásként lehetett
értelmezni.
– Megfoghatom megint? – kérdezte
Mellberg.
Paula bólintott.
– Persze, szerintem megérdemled –
mondta, és átadta neki a fiát.
Aztán hátradőlt, és nézte, hogy
tanulmányozza Mellberg a kisfiút, Rita
meg mindkettőjüket. Rájött, hogy noha
már átfutott az agyán, hogy jó lenne egy
férfi figura a fia életében, sosem Bertil
Mellberget képzelte ebbe a szerepbe. De
most, hogy ténylegesen szembe kellett
néznie ezzel a lehetőséggel, arra gondolt,
hogy végtére is nem olyan rossz ötlet.
 Fjällbacka, 1945.

Szerencsét próbált, hátha Erik otthon

van. Úgy gondolta, fontos lenne
beszélniük, mielőtt elmegy Norvégiába.
Megbízott Erikben. Volt benne valami
őszinte, valami becsületes a visszafogott
külső mögött. És Hans tudta, hogy
hűséges. Leginkább erre számított. Mert
nem hagyhatta figyelmen kívül a
lehetőséget, hogy esetleg történik vele
valami. Visszatér Norvégiába, és noha a
háborúnak már vége, nem tudta
megjósolni, mi vár rá ott. Tett dolgokat,
megbocsáthatatlan dolgokat, és az apja a
legfőbb jelképe annak a gonoszságnak,
amelyet a németek műveltek az
országban. És most, hogy apa lesz,
minden eshetőséget számba kell vennie.
Nem hagyhatta Elsyt gyámolító nélkül.
És Erik volt az egyetlen ember, akit el
tudott képzelni ebben a szerepben.
Bekopogott.
Erik nem volt egyedül. Hans sóhajtott
egyet, amikor Brittát és Franst is a
könyvtárban találta. Zenét hallgattak Erik
apjának gramofonján.
– Anya és apa csak holnap jön haza –
magyarázta Erik, miközben elfoglalta a
szokásos helyét az íróasztalnál.
Hans az ajtóban állt, és habozott.
– Igazából abban bíztam, beszélhetek
veled négyszemközt – mondta, és Erikre
nézett.
– Milyen titkaitok vannak nektek? –
piszkálta őket Frans, és az egyik lábát
átvetette a karosszék karfáján, amelyben
ült.
– Igen, mit titkoltok? – kérdezte Britta
is, és Hansra mosolygott.
Erik vállat vont, és felállt.
– Menjünk ki egy kicsit – mondta
Hansnak, és a tornác felé indult.
Hans követte, és gondosan becsukta
maga mögött az ajtót. Leültek a legalsó
lépcsőfokra.
– El kell mennem néhány napra –
kezdte Hans, miközben a cipője orrával
a kavicsokat rugdosta.
– Hová mész? – kérdezte Erik, és
feltolta a szemüvegét, amely mindig
lecsúszott az orrán.
– Norvégiába. Haza kell mennem,
hogy elintézzek pár dolgot.
– Jó – felelte Erik, és kevéssé tűnt
érdeklődőnek.
– És szeretnék kérni tőled egy
szívességet.
– Rendben – vont vállat Erik.
A házból kihallatszott a gramofon
hangja. Frans biztosan felhangosította.
Hans vacillált. Aztán azt mondta:
– Elsy terhes.
Erik nem felelt. Csak megint feltolta a
szemüvegét.
– Terhes, és kérvényezni fogom a
hatóságoknál, hogy
összeházasodhassunk. De előbb haza
kell mennem, hogy elintézzem a
dolgaimat. És ha… ha történne velem
valami… Megígéred, hogy vigyázol rá?
Erik még mindig nem szólt semmit, és
Hans idegesen várt a válaszára. Nem
akart úgy elmenni, hogy meg ne ígértesse
valakivel, akiben megbízik, hogy vigyáz
Elsyre.
Végül Erik azt mondta:
– Persze, hogy vigyázok rá. Még
akkor is, ha azt gondolom, hogy nem túl
szerencsés, hogy ilyen helyzetbe hoztad.
De miért félsz, hogy történhet veled
valami? – A homlokát ráncolta. –
Hősként fogadnak majd otthon. Miért
róná fel neked bárki is, hogy
elmenekültél, amikor nőtt a veszély?
Oldalra fordult, és a barátjára nézett.
De Hans ügyet se vetett a kérdésre.
Felállt, és leporolta a nadrágját.
– Természetesen semmi sem fog
történni. Csak a biztonság kedvéért
szóltam neked. És te megígérted.
– Jól van, jól van – mondta Erik, aki
szintén felállt. – Nem jössz be, és
köszönsz el a többiektől, mielőtt
elindulsz? A bátyám is itthon van.
Tegnap jött haza – mondta Erik ragyogó
arccal.
– Örömmel hallom – felelte Hans, és
megveregette Erik vállát. – Hogy van?
Azt hallottam, hogy úton van haza, de
állítólag nehéz utazás volt.
– Igen, az volt.
Erik arcán átsuhant egy árny.
– Nehéz volt. És nagyon le van
gyengülve. De legalább itthon van végre!
– mondta, és ismét felragyogott az arca.
– Na, gyere be, és üdvözöld! Még nem is
találkoztatok.
Hans elmosolyodott, és bólintott,
majd követte Eriket vissza a házba.
Az első pár percben feszült volt a
hangulat a konyhaasztal körül. Aztán
kezdett eltűnni az idegességük, és
képesek voltak vidáman és oldottan
beszélgetni a bátyjukkal. Anna még
mindig a hírek hatása alatt állt, de
csodálattal bámult Göranra, aki szemben
ült vele.
– Sosem érdekeltek a szüleid? –
kérdezte Erica, miközben elvett egy
Dumle bonbont a tányérra halmozott
édességek közül.
– Dehogynem, olykor-olykor rám jött
– felelte Göran. – Ugyanakkor beértem
anyával és apával, azaz Märtával és
Wilhelmmel. Alkalmanként azonban
eltűnődtem rajta, miért mondott le rólam
az anyám.
Habozott.
– De most már tudom, hogy nehéz
helyzetbe került.
– Igen, így van – mondta Erica, és
Annára nézett.
Komoly fejtörést okozott neki,
mennyit mondjon el a húgának, akit
mindig is hajlamos volt védelmezni. De
időközben rájött, hogy Anna sokkal
nehezebb helyzetekből lábalt már ki,
mint ő, ezért aztán mindenbe beavatta,
amit megtudott, beleértve a naplókat is.
Anna jól fogadta a dolgokat, és most itt
ültek, mindannyian együtt Ericáéknál.
Három testvér. Két lány és egy fiú.
Furcsa érzés volt, de különös módon
természetesnek tetszett. Talán igaz, hogy
a vér nem válik vízzé.
– Felteszem, késő megkérdezni, ki az
aktuális fiútok meg ilyesmi – nevetett
Göran, és Patrikra meg Danra mutatott. –
Úgy tűnik, ebből már kimaradtam sajnos.
– Igen, ki – felelte Erica, és
mosolyogva vett egy újabb bonbont.
– Egyébként hallottam, hogy
elkaptátok a gyilkost, az áldozat bátyja
volt az – mondta Göran, komolyra
fordítva a szót.
Patrik bólintott.
– Igen, egy gépre várt a reptéren.
Furcsa, mert bármikor elmehetett volna,
és akkor sosem bukkanunk a nyomára.
A kollégáim szerint nagyon
együttműködő volt.
– De miért ölte meg az öccsét? –
kérdezte Dan, miközben átkarolta Anna
vállát.
– Még folyik a kihallgatás, úgyhogy
nem igazán tudom – felelte Patrik, majd
adott egy darab csokoládét Majának, aki
a földön ült mellette, és azzal a babával
játszott, amelyet Göran anyja adott neki.
– Hát nem győzök csodálkozni rajta,
hogy a férfi, akit megöltek, annyi éven át
fizetett az apámnak. Amennyire tudom,
nem is ő volt az igazi apám. Hanem a
norvég. Vagy lemaradtam valamiről? –
kérdezte Göran Ericára nézve.
– Nem, igazad van. Anya naplói
szerint az apádat Hans Olavsennek
hívták, azaz inkább Hans Wolfnak. Erik
és anya látszólag nem álltak romantikus
kapcsolatban. Szóval nem tudom… –
Erica a szája szélét harapdálta, ahogy
gondolkodott. – Talán majd többet
tudunk, ha Axel Frankel mindent elmond.
– Talán – helyeselt Patrik, és bólintott
egyetértése jeléül.
Dan megköszörülte a torkát, mire
mindenki felé fordult. Összepillantottak
Annával, majd Anna azt mondta:
– Nos… híreink vannak számotokra.
– Micsoda? – kérdezte Erica,
miközben egy újabb édességet tömött a
szájába.
– Hát… – Anna szünetet tartott, de
aztán a nyelvére tódultak a szavak. –
Gyerekünk lesz. Tavasszal.
– Tényleg? Ez csodálatos! – sikoltotta
Erica, és felugrott, átrohant az asztal
túloldalára, hogy megölelje előbb a
húgát, aztán Dant, majd visszaült a
helyére ragyogó szemmel. – És hogy
vagy? Minden rendben? Jól érzed
magad?
Erica egymás után sorolta a
kérdéseket, Anna meg csak nevetett.
– Jól vagyok, csak olyan nyomorultul
érzem magam. De ez volt akkor is,
amikor Adriant vártam. És folyton csak
karamellát ennék.
– Jaj, pont karamellát! – kacagott
Erica. – De én egy szót sem szólhatok.
Emlékszem, megállás nélkül Dumle
bonbont zabáltam, amikor terhes
voltam…
Erica elnémult a mondat közepén, és
az előtte heverő cukorkáspapír-halomra
nézett. Aztán Patrikra pillantott, és látta
a tátott szájából, hogy ugyanarra gondol,
mint ő. Fejvesztve számolni kezdett.
Mikor kellett volna megjönnie? Annyira
az anyja ügyére összpontosított, hogy
nem is gondolt rá… Két hete! Két hete
kellett volna megjönnie! Meghökkenve
bámult megint a Dumle-papírokra. Aztán
meghallotta, hogy Anna hahotában tör ki.
 Fjällbacka, 1945.

Axel hangokat hallott a földszintről.

Nagy erőfeszítések árán kikecmergett az
ágyból. El fog tartani egy darabig, mire
teljesen felépül. Ezt mondta az orvos,
amikor megvizsgálta, miután visszatért
Svédországba. Az apja is aggódva nézte,
és ugyanezt mondta, amikor Axel tegnap
végre hazaért. Micsoda áldás volt újra
itthon lenni! Egy pillanatig olyan volt,
mintha a rémségek, az a sok borzalom,
amelyet végigcsinált, sosem történt
volna meg. De az anyja sírt, amikor
meglátta. És még jobban sírt, amikor
átölelte a vézna és törékeny testét. Ami
fájt. S azok nem csupán az öröm könnyei
voltak. Azért is sírt, mert a fia már nem
az volt, aki egykor. És soha nem is lesz
már az. A szókimondó, vidám,
fenegyerek Axel többé nem létezett. Az
elmúlt évek kiölték belőle. És látta az
anyja szemén, hogy a fiát gyászolja, akit
sosem kap vissza, miközben annak
örvend, hogy egy kis része azért
visszatért.
Nem akart a férjével menni, és egész
éjszaka távol lenni, noha már rég
eltervezték. De az apja tudta, hogy
Axelnek most szüksége van egy kis
egyedüllétre, ezért ragaszkodott hozzá,
hogy a felesége elkísérje.
– Most már itthon van a fiunk –
mondta az apja. – Rengeteget lehetünk
vele. De most békére és nyugalomra van
szüksége, hogy pihenhessen. És Erik
majd vigyáz rá.
Végül az asszony kötélnek állt, és
elmentek. Axel fellélegzett, hogy
egyedül lehet, így is épp elég nehéz volt
hozzászoknia, hogy újra itthon van.
Hozzászoknia, hogy megint Axel lehet.
A jobb fülét az ajtó felé fordította, és
hallgatózott. Az orvos azt mondta, bele
kell nyugodnia, hogy örökre elveszítette
a hallását a bal fülére. Nem is várt mást.
Amikor az őr meglendítette a puskatust,
és a fülére csapott, Axel tudta, hogy
valami baj lett. A beteg füle örökre
emlékeztetni fogja rá, min ment
keresztül.
 Nehézkesen kivánszorgott az előtérbe.
Mivel a lába még mindig gyenge volt, az
apja adott neki egy botot, hogy használja
egy ideig. Valaha az apai nagyapjáé volt.
Erős, vastag, ezüstvégű bot volt.
Axelnek a korlátba kellett
kapaszkodnia, ahogy lement a lépcsőn,
de már hosszú ideje feküdt az ágyban, és
kíváncsi volt, kiket hallott lentről. Bár
alapvetően magányra vágyott, most jól
jött volna egy kis társaság.
Frans és Britta a karosszékekben ültek
a könyvtárban, és Axel arra gondolt,
furcsa itt látni őket megint, mintha mi
sem történt volna. Számukra az élet a
megszokott mederben folyt tovább. Ők
nem láttak halomba rakott hullákat, és
nem látták, ahogy a mellettük álló ember
hátratántorodik és összeesik egy
golyóval a homlokában. Egy pillanatra
Axel dühbe gurult ezen az
igazságtalanságon, de aztán emlékeztette
rá magát, hogy önként vállalta a
kockázatot, és el kell viselnie a
következményeket. Némi harag azért még
izzott benne.
– Axel! Jó, hogy fent vagy! – kiáltotta
Erik, és kihúzta magát az íróasztalnál
álló széken.
Az arca fényleni kezdett, amikor
meglátta a bátyját. Ettől járta át
leginkább melegség Axel szívét, amióta
csak hazatért. Hogy újra láthatja az
öccse arcát.
– Ja, a vénember bottal jár – nevetett
Axel, és viccelődve felemelte a botot,
hogy megmutassa Brittának és Fransnak.
– Van itt valaki, akit szeretnék
bemutatni neked – mondta Erik lázasan.
– Hans norvég. Az ellenállási
mozgalomban harcolt, de elmenekült,
felosont Elof hajójára, amikor a németek
a sarkában voltak. Hans, ez a bátyám,
Axel!
Erik hangja tele volt büszkeséggel.
Axel csak most vette észre, hogy áll
valaki a szoba túlsó végében. Háttal állt
az ajtónak, így Axel csak egy nyúlánk,
göndör, szőke hajú alakot látott. Tett
néhány lépést előre, hogy üdvözölje, és
akkor az alak megfordult.
Egy pillanatra megállt a világ. Axel
maga előtt látta a puskatust. Újra átélte
az elárultatást, az érzést, hogy bízott
valakiben, akiről azt hitte, hogy a jó
oldalon áll, csak azért, hogy keservesen
csalódjon. Látta a fiút maga előtt, és
azonnal felismerte. A füle zúgott, a vér
vadul vágtázott az ereiben. Mielőtt még
a tudatára ébredt volna, mit tesz, a feje
fölé emelte a botot, és egyenesen a fiú
arcába vágott vele.
– Mit művelsz? – ordította Erik, és
odarohant Hanshoz, aki a földre rogyott,
az arca elé emelt kézzel; az ujjai közül
vér csorgott ki.
Frans és Britta is felugrott, és
hitetlenkedve meredt Axelre.
Axel a botjával a fiúra mutatott, s a
hangja gyűlölettől remegett, amikor azt
mondta:
– Hazudott nektek. Nem norvég
ellenálló. Őr volt Griniben, amikor ott
raboskodtam. Ő fosztott meg a
hallásomtól. Fülön vágott a puskatussal.
A szobára csend telepedett.
– Igaz, amit a bátyám mond? –
kérdezte végül Erik halkan, miközben
leült Hans mellé, aki nyöszörögve feküdt
a földön. – Hazudtál nekünk?
A németeknek dolgoztál?
– Griniben az a hír járta, hogy egy SS-
tiszt fia – folytatta Axel, még mindig
egész testében reszketve.
– És egy ilyen alak ejtette teherbe
Elsyt?! – hüledezett Erik, miközben
gyűlölettel nézte Hanst.
– Mit mondtál? – fakadt ki Frans, az
arca elsápadt. – Teherbe ejtette Elsyt?
– Ezt akarta elmondani nekem. Még
ahhoz is volt képe, hogy megkérjen,
vigyázzak rá, ha vele történne valami.
Mert vissza kell mennie Norvégiába.
Erik olyan dühös volt, hogy remegett.
Ökölbe szorította és kinyitotta a kezét,
miközben Hansra bámult, aki azon
küzdött, hogy talpra álljon.
– Ja, azt le merném fogadni. Talán
vissza akar futni az apjához – mondta
Axel, és megint meglendítette a botot.
Ismét tiszta erőből megütötte Hanst,
aki nyögve kuporodott össze.
– Nem, az anyámhoz… készültem… –
Hans szavai összefolytak, ahogy
rimánkodott a többieknek.
– Mocskos állat! – sziszegte Frans az
összeszorított fogai között, és keményen
oldalba rúgta Hanst.
 – Hogy tehetted? Hogy vághattál át így
bennünket? Amikor tudtad, hogy a
bátyám… – Erik szeme könnybe lábadt,
a hangja elfúlt.
Felállt, és hátrált pár métert. Karba
fonta a kezét, és még jobban reszketett.
– Szóval azt tervezted, hogy kereket
oldasz, igaz? – üvöltötte Frans. –
Teherbe ejtetted Elsyt, most meg
meglógsz? Jézusom, te, mocskos disznó!
Ha bármelyik másik lány lett volna… De
pont Elsy?! És most meg fog szülni egy
német fattyút!
A hangja fejhangba csapott át.
Britta kétségbeesve bámulta. Úgy tűnt,
csak most érti meg, milyen mély
érzelmekkel viseltetett Frans Elsy iránt.
A szívébe hasító fájdalomtól a padlóra
rogyott, és kontrollálhatatlanul zokogni
kezdett.
Frans megfordult, és pár pillanatig
nézte. Mielőtt bárki bármit tehetett
volna, az íróasztalhoz ment, és felkapta a
rajta heverő levélvágó kést, majd Hans
mellkasába szúrta.
A többiek másodpercekig rémülten
meredtek rá. Eriket és Brittát
megbénította az ijedtség, de a papírkés
mellől kibuggyanó vér látványa életre
hívott valami bestiálist Axelből. Minden
dühét a padlón mozdulatlanul heverő test
ellen fordította. Primitív hangok
kíséretében Fransszal együtt ütötték,
rúgták, püfölték Hanst. És amikor
kimerülten és kifulladva abbahagyták, rá
sem lehetett ismerni a földön fekvő
fiúra. Egymásra néztek. Riadtan, de
mégis megittasultan. Az érzés, hogy
szabadjára engedték a gyűlöletet, és
mindazt, ami ki akart törni belőlük,
felszabadító volt és hatalmas, és ezt
látták egymás szemében.
Ott álltak egy pillanatig, osztoztak az
érzelemben, megrészegültek tőle, Hans
vérével borítva, a kezükön, a ruhájukon
és az arcukon. Mindenhová fröccsent
körülöttük, és a test alatt egy óriási sötét
pocsolya gyűlt össze lassacskán. Erikre
is spriccelt, aki ott állt, karba tett kézzel,
vadul remegve. Képtelen volt levenni a
szemét a testről, a szája félig tátva,
miközben lassan a bátyjára emelte a
tekintetét. Britta a földön ült, a kezére
meredt, amely szintén vérfoltos volt, az
arca olyan üres, mint Eriké. Senki nem
szólt semmit. Olyan volt, mint a vihar
utáni nyugtalanító csend. Minden néma
volt, de a csend még őrizte a süvítő szél
emlékét.
Frans szólalt meg először.
– Meg kell szabadulnunk tőle –
mondta hidegen, és a lábával megbökte
Hans testét. – Britta, te itt maradsz, és
feltakarítasz. Erik, Axel és én kivisszük.
– De hová vigyük? – kérdezte Axel,
miközben megpróbálta a ruhaujjával
letörölni a vért az arcáról.
Frans egy pillanatig fontolgatta a
választ, aztán azt mondta:
– Tudom, mit csináljunk vele. Várunk
sötétedésig, és csak utána visszük ki.
Tegyünk alá valamit, hogy ne vérezzen
össze mindent. Közben segítünk
Brittának takarítani, és megmosakszunk.
– De… – kezdte Erik, ám a hangja
cserbenhagyta, miközben a földre
roskadt, és egy pontra meredt Frans háta
mögött.
– Tudom, hol lesz a tökéletes hely.
Oda temetjük, ahol a fajtája nyugszik –
mondta Frans, szemernyi örömmel a
hangjában.
– A fajtája? – ismételte Axel.
A hangja tompán csengett.
A botja végére meredt, amelyet vér és
hajszálak borítottak.
– Beletesszük a német katonák
sírjába. A temetőben – felelte Frans, és
a mosolya még szélesebb lett. – Van
valami költői igazságszolgáltatás ebben.
 – Ignoto militi – motyogta Erik, ahogy
ott ült a földön, és maga elé meredt.
Frans zavartan pillantott rá.
– Az ismeretlen katona – magyarázta
csendesen Erik. – Ezt jelenti, ami a sírra
van írva.
Frans felnevetett.
– Látod? Tökéletes.
Senki nem nevetett vele, de nem is
tiltakoztak a terve ellen. Fásultan
nekiláttak annak, amit meg kellett
tenniük. Erik hozott egy nagy papírzsákot
a pincéből, és rátették Hans testét. Axel
tisztítószereket hozott a konyhai
szekrényből, és Frans meg Britta
nekiálltak a fáradságos súrolásnak.
Kiderült, hogy sokkal nehezebb
feltakarítani, mint gondolták. A vér
ragacsos volt, és eleinte úgy tűnt, csak
még jobban szétmaszatolják, ahogy
próbálkoztak. Britta hisztérikusan
zokogott, miközben egyre sikált, néha
megállt, hogy még többet szipogjon,
miközben a padlón térdelt egy
súrolókefével a kezében. Frans
rámordult, hogy folytassa. Addig
dolgozott, amíg verejtékben nem ázott,
de a többiekkel ellentétben az ő
szemében nyoma sem volt rémületnek.
Erik gépiesen sikált, aztán megállt, és
szólt, hogy be kellene jelenteniük a
rendőrségen, mi történt, de végül rájött,
hogy Fransnak igaza van. Nem
kockáztathatta, hogy Axelt, aki csak most
tért haza, miután túlélte a koncentrációs
táborok poklát, elfogja a rendőrség, és
börtönbe vesse.
Több mint egyórányi megfeszített
munka után letörölték a verítéket a
homlokukról, és Frans ellenőrizte, hogy
sehol sem maradt-e nyoma annak, ami a
könyvtárban történt.
– Kölcsön kell vennünk pár ruhát a
szüleim szekrényéből – mondta Erik
fojtott hangon, és már ment is értük.
Amikor visszajött, megtorpant, és a
bátyjára függesztette a tekintetét, aki a
padlón kuporgott a könyvtár egyik
sarkában, s egyre csak a botja végére
száradt vért és a rátapadt hajszálakat
bámulta. Axel igen keveset szólt, amióta
kiadta a dühét, de most felnézett
egyenesen maga elé.
– Hogy cipeljük el a temetőig? Nem
lenne egyszerűbb az erdőben eltemetni?
– Van egy oldalkocsis motorotok. Azt
fogjuk használni – felelte Frans, aki nem
tágított az ötletétől. – Ha az erdőben
temetjük el, valami állat kikaparhatja.
De az soha senkinek nem fog eszébe
jutni, hogy van még egy test a német
sírban. Mármint úgyis egy csomó test
van ott. És ha odavisszük a motorral,
valamivel majd letakarjuk, senki sem fog
észrevenni semmit.
– Elég sok sírt ástam már – mondta
Axel elkalandozva, és ismét a botra
pillantott.
– Majd mi megcsináljuk Fransszal –
szólt Erik sietve. – Te maradj csak itt,
Axel. Britta, te meg menj haza. Aggódni
fognak, ha nem érsz haza vacsorára.
 Gyorsan beszélt, csak úgy szórta a
szavakat, mint valami gépfegyver, és le
sem vette a szemét a bátyjáról.
– Az senkit sem érdekel, én mikor
megyek vagy jövök – mondta Frans
tompán. – Úgyhogy én maradhatok.
Várunk tízig. Olyan későn általában már
nincsenek kint sokan, és elég sötét is
lesz.
– És mi legyen Elsyvel? – kérdezte
Erik. Lenézett a cipőjére. – Visszavárja.
És gyereke lesz…
– Ja, igen. Átkozott német kutya! Elsy
fog szenvedni a következményektől –
morogta Frans. – Egy szót sem szólunk
neki! Hallottátok? Azt fogja hinni, hogy
Hans visszament Norvégiába, és
elhagyta – amúgy is ezt tette volna. De
nem áll szándékomban együtt érezni
vele. Boldoguljon egyedül. Van
valakinek ellenvetése?
Frans egyikükről a másikukra nézett.
Senki sem felelt.
– Akkor jó. Eldöntöttük. Ez az egész a
mi titkunk marad. Menj haza, Britta,
hogy ne kezdjenek keresni.
Britta felkelt, és remegő kézzel
lesimította vérfoltos ruháját. Szó nélkül
elvette a ruhát, amelyet Erik adott neki,
majd elindult mosakodni és átöltözni. Az
utolsó dolog, amit látott, mielőtt magára
hagyta volna a három fiút a könyvtárban,
Erik arckifejezése volt. A harag, amely
akkor jelent meg a szemében, amikor
Hans titka kitudódott, már eltűnt. Csak a
szégyen maradt.
 Órákkal később Hanst a sírba tették,
ahol aztán háborítatlanul nyugodott
hatvan évig.
 Fjällbacka, 1975.

Elsy felvette a rajzot, amelyet Erica

csinált, és óvatosan a ládába tette. Tore
kivitte a lányokat a hajóra, így néhány
óráig övé volt a ház. Az olyan
alkalmakkor, mint ez, gyakran jött fel a
padlásra, hogy elücsörögjön itt, és
elmerengjen rajta, milyen volt egykor.
Annyira másként alakult az élete, mint
ahogy elképzelte. Kivette a kék naplókat,
és szórakozottan megsimogatta a legfelső
címlapját. Milyen fiatal volt! Milyen
naiv! Mennyi fájdalmat megspórolhatott
volna magának, ha már akkor is tudta
volna, amit ma tud. Hogy az ember nem
engedheti meg magának, hogy túlzottan
szeressen. Az ár mindig túl magas volt,
és még mindig azért kellett fizetnie, hogy
egyszer régen túlságosan szeretett. De
megtartotta a magának tett ígéretét, és
soha többé nem szeretett annyira.
Persze néha érzett kísértést rá, hogy
beadja a derekát, hogy kitárja a szívét.
Főleg, amikor a két lányára nézett, ahogy
felé fordították az arcukat,
vágyakozással a szemükben. Látta
bennük az éhséget arra a valamire, amit
tőle vártak el, de ő képtelen volt
megadni nekik. Elsősorban Ericában.
Neki nagyobb szüksége volt rá, mint
Annának. Néha Elsy észrevette, hogy
Erica csak ül és néz rá, olyan
arckifejezéssel, amely tükrözte azt a
viszonzatlan vágyódást, amelyet csak
egy kislány arcán lehet látni. És Elsy egy
része szerette volna megszegni az
ígéretet, és szeretett volna odarohanni,
hogy átölelje a lányát, és érezze, ahogy
egyszerre dobban a szívük. De valami
mindig meggátolta ebben. Az utolsó
pillanatban, mielőtt felállt volna, mielőtt
megölelte volna a lányát, mindig érezte a
kisfiú apró, meleg testét a karjában.
Újszülött szeme rá nézett, annyira olyan
volt, mint Hans, annyira olyan volt, mint
ő maga. Egy szerelemgyerek, akit
Hansszal akart felnevelni. Ehelyett
azonban egyedül hozta a világra, egy
idegenekkel teli szobában. Érezte, ahogy
kicsusszan a testéből, aztán a karjából,
amikor elvitték egy másik anyához,
valakihez, akiről semmit sem tudott.
Elsy a ládába nyúlt, és elővette az
újszülött ruháját. Vérének cseppjei
kifakultak az évek alatt, és most inkább
rozsdának néztek ki. Az orrához
szorította a ruhát, beleszagolt, hogy
benne van-e még az az édes, meleg illat,
amit a gyerek árasztott, amikor Elsy a
karjában tartotta. De nem volt semmi.
A ruhának dohos, áporodott szaga volt.
A ládában töltött évek kiszívták belőle a
kisfiú illatát, és már nem érezte rajta.
Néha eszébe jutott, hogy
megkereshetné. Talán csak hogy
meggyőződjön róla, jól megy-e sora. De
sosem jutott tovább az ötletnél. Olyan
volt ez, mint a gondolat, hogy átöleli a
lányait, és sutba vágja az ígéretet, amely
miatt zárva tartotta a szívét.
Kivette az érmet, amely a láda alján
hevert, és a kezében méregette. Akkor
találta meg, amikor átkutatta Hans
szobáját, mielőtt elment, hogy megszülje
a gyereküket. Ez akkor volt, amikor még
reménykedett benne, hogy a holmija
között rábukkan valamire, ami
megmagyarázza, miért hagyta el őt és a
gyereket. De az egyetlen dolog, amelyet
néhány ruhadarabon kívül talált, az érem
volt. Nem tudta, mi ez, nem tudta, honnan
szedte Hans, vagy hogy milyen szerepet
játszott az életében. De érezte, hogy
fontos, ezért megtartotta. Óvatosan
bebugyolálta a gyerekruhába, és
visszatette a kis csomagot a ládába.
Aztán rátette a naplókat és a rajzot,
amelyet Erica reggel készített neki. Mert
ez volt az egyetlen, amit Elsy meg tudott
adni a lányainak. Egypercnyi szeretet,
amikor magában volt az emlékeivel.
Csupán ekkor merte megengedni
magának, hogy rájuk gondoljon, nem az
elméjével, hanem a szívével. De amint
ránéztek az éhes szemükkel, a szíve
bezárult a félelemtől.
Mert azok, akik nem hajlandók
szeretni, nem veszíthetnek semmit.
 Köszönetnyilvánítá

Mickétől ezúttal is rengeteg segítséget

kaptam, ezért ő áll az első helyen azok
között, akiknek köszönetet szeretnék
mondani. Ahogy mindig, most is
köszönettel tartozom a kiadómnak, Karin
Linge Nordhnak, aki szeretetével és
aprólékos észrevételeivel jobbá tette a
kéziratomat, és jobb íróvá tett engem.
Köszönet mindenkinek a svéd
kiadómnál, a Forumnál, mert mindig
bátorítottak. Egy élmény veletek
dolgozni.
Segítséget kaptam a tények és a
történetben kifejtett különféle
vélemények ellenőrzésében is.
A tanumshedei rendőrség tisztjei, mint
mindig, most is hihetetlen segítséget
jelentettek, és szeretnék külön köszönetet
mondani Petra Widénnek és Folke
Åsbergnek. Martin Melin szintén
elolvasta a kéziratot, és értékes
tanácsokkal látott el a rendőri munkával
kapcsolatban. Külön kiemelném a
segítséget, amelyet az édesapjától, Jan
Melintől kaptam az 1940-es éveket és
Svédország háborús történelmét érintő
részletekben. És Jonas Lindgren, a
göteborgi törvényszéki orvostani
intézetben ezúttal is volt olyan kedves, s
megválaszolta a kérdéseimet.
Köszönet Anders Torevinek, aki most
is elolvasta a kéziratot, és kijavított egy
csomó részletet Fjällbackával
kapcsolatban, mert már rég volt, hogy ott
éltem. Az anyám, Gunnel Läckberg
szintén sokat mesélt Fjällbackáról, és
borzasztó nagy segítséget jelentett, hogy
vigyázott a gyerekekre. Ugyanez
érvényes Hans és Mona Erikssonra,
ráadásul Mona a kéziratot is elolvasta,
és véleményt mondott.
Ezúttal szeretnék Lasse Anrellnek is
köszönetet mondani, mert hajlandó volt
egy futó vendégszereplésre a
könyvemben. Azt ígérte, ellát
tanácsokkal a muskátlikkal kapcsolatban,
ha legközelebb találkozunk.
A Gimo Herrgård szállodában ez
alkalommal is békében és nyugalomban
dolgozhattam. Mindig olyan kedvesen
fogadnak, amikor megérkezem a
számítógépemmel, s bejelentkezem.
És a lányoknak… Tudjátok, kikre
gondolok… Milyen is lenne egy író élete
nélkületek? Sivár és magányos és
szomorú. És az összes olvasómnak és
blogolvasómnak: nagyon-nagyon
köszönöm, hogy olvassátok a
könyveimet.
És végül köszönetet szeretnék
mondani Caroline-nak, Johannak, Maj-
Brittnek és Ulfnak, akik a paradicsomba
vezettek, ahol most érzem magam.
Camilla Läckberg
Koh Lanta, Thaiföld, 2007. március 9.
www.CamillaLackberg.com
 Table of Contents
Impresszum
Fjällbacka, 1943.
Kristiansand, 1943.
Fjällbacka, 1943.
Fjällbacka, 1943.
Fjällbacka, 1943.
Kristiansand, 1943.
Fjällbacka, 1943.
Fjällbacka, 1943.
Grini koncentrációs tábor, Oslo mellett,
1943.
Fjällbacka, 1944.
Grini koncentrációs tábor, Oslo mellett,
1944.
Fjällbacka, 1944.
Fjällbacka, 1944.
Fjällbacka, 1944.
Fjällbacka, 1944.
Sachsenhausen, 1945.
Fjällbacka, 1945.
Fjällbacka, 1945.
Fjällbacka, 1945.
Fjällbacka, 1945.
Fjällbacka, 1945.
Németország, 1945.
Borlänge, 1945.
Fjällbacka, 1945.
Fjällbacka, 1945.
Fjällbacka, 1945.
Fjällbacka, 1975.
Köszönetnyilvánítás
 Table of Contents
Impresszum
Fjällbacka, 1943.
Kristiansand, 1943.
Fjällbacka, 1943.
Fjällbacka, 1943.
Fjällbacka, 1943.
Kristiansand, 1943.
Fjällbacka, 1943.
Fjällbacka, 1943.
Grini koncentrációs tábor, Oslo mellett,
1943.
Fjällbacka, 1944.
Grini koncentrációs tábor, Oslo mellett,
1944.
Fjällbacka, 1944.
Fjällbacka, 1944.
Fjällbacka, 1944.
Fjällbacka, 1944.
Sachsenhausen, 1945.
Fjällbacka, 1945.
Fjällbacka, 1945.
Fjällbacka, 1945.
Fjällbacka, 1945.
Fjällbacka, 1945.
Németország, 1945.
Borlänge, 1945.
Fjällbacka, 1945.
Fjällbacka, 1945.
Fjällbacka, 1945.
Fjällbacka, 1975.
Köszönetnyilvánítás