1.

A futószalag poétikája – Taylor és a szervezéstudomány megalapozása

Az általánosan elfogadott menedzsmenttudományi álláspont szerint a munkaszervezéssel,

és általában a szervezéssel kapcsolatos tudományos szemléletű megközelítés Frederick
Winslow Taylor, amerikai mérnök, üzemszervező munkásságának és eredményeinek is
köszönhetően született meg mintegy egy évszázaddal ezelőtt. Minden korábbi
szervezéssel foglalkozó, a szervezés és ezen keresztül a vezetés általános összefüggéseit
vizsgáló és kutató elmélet sokak által feltételezett több évezredes – akár Arisztotelész
filozófiájáig visszamenő – múltja ellenére ebben a kérdésben kevés vitát találhatunk a
száz esztendeje zajló menedzsmenttudományi diskurzusban. (Gazdag, 2010, 13-20.) Azt
mondhatjuk, hogy alakja, elvei és munkássága, tehát a „szervezési, illetve a vezetési tanok
rendszerezett leírása, e tanok tudományos igényű kimunkálása” tekintetében konszenzus
van a szakterület képviselői között, jelentőségét és hatását illetően egy irányba mutat a
recepció. (Dobák, 1996. és Gaál, 2007, 6.) A személye által nevesített taylorizmus pedig
az azóta eltelt évtizedek során újból és újból áthatotta és inspirálta a vezetéselmélet és a
szervezéstudomány számos irányzatát és iskoláját, és ebből következően az üzemvezetés
és a szervezés gyakorlatát. (Kuczi, 2011, 89-100; 125-130.) Taylor neve és ezáltal
természetesen szakmai és tudományos öröksége egybeforrt egy új tudományterület, egy
tudományos diszciplína keletkezésének történetével, tehát munkásságát és az abból
megszülető elveket olyan összesűrűsödésnek, olyan referencia- vagy tájékozódási
pontnak tekinthetjük, amely egyfajta forgópontként egyszerre nem csak megalapoz egy
problémakör meglátásán keresztül egy új tudományos tárgyterületet, de mindemellett,
ezzel egyidejűleg létre hozza és láthatóvá teszi e terület előtörténetét is. Sőt, ezáltal
lehetőséget biztosít az összehasonlíthatóságra-összevethetőségre más területekkel,
irányzatokkal és izoláltan szétszóródva létező jelenségekkel.
Taylor esetében azonban, mindezekkel együtt, fontos azt is hangsúlyozni, hogy
tevékenysége és munkássága, annak kézzelfogható eredményei nem eredetként, egy új
tudományos megközelítés eredőjeként értelmezendő, vagyis nem egy olyan kezdetként,
melynek nincs előzménye. Hanem, ezzel ellenkezőleg: Taylor számos olyan tapasztalatot
és gyakorlatot felhasznál és rendszerez, amely a korszak más szervezeteinél és
vállalatainál – és nagy valószínűséggel – más tudományos gondolkodóinál, iskolájánál és
azok tevékenységénél is megtalálható – külön komponenseiben. (Torma, 2007, 463. és
Kuczi, 2011, 83-86.) Ezért vele, pontosabban a munkásságával kapcsolatosan sokkal
inkább a genealógiai megközelítés lehet iránymutató és hasznos, mely látásmódjában
szembehelyezkedik az „eredet” tételezésével, tehát az igazság változatlan helyének
hitével, mivel elsősorban egy felbukkanó jelenség leszármazását és – ezt kiegészítve – a
keletkezését próbálja meg végigkövetni aprólékos munkával. (Foucault, 1998, 75-91.) A
genealógiai értelemben vett keletkezés ugyanis: „valaminek a keletkezése (Entstehung),
ami minden esetben bizonyos erőviszonyok között következik be. E megjelenés
elemzésének meg kell mutatni ezen erők működését, milyen módon küzdenek egymással,
vagy hogyan harcolnak együttesen ellenséges körülményekkel, esetleg mi módon
próbálnak küzdeni a saját hanyatlásukból merítve erőt a megsemmisülés ellen.”
(Foucault, 1998: 81.) 

1
Taylor, és a tudományos alapokra helyezett vezetéselmélet kidolgozásának megszületése,
bármennyire is egy eredeti kezdőpontnak, minden kétséget kizáró origónak tekinthető, a
fenti állítások mindenképp valóságosak és logikusak lehetnek rájuk nézve. Az
„erőviszonyok között”-iség és az „erők” „küzdenek egymással” szókapcsolatok
teljeséggel ráillenek a taylori elvek és gyakorlatok keletkezésének és hatásának
történetére, de az általa bevezetett módszerek fogadtatására is. Mégis – akár ebből a
nézőpontból szemlélve, ezen ismérvekre tekintettel is – első megközelítésben
mindenképp felvetődik az a megvitatható kérdés: miért is oly egyértelmű az a kijelentés,
mi az a kritérium, mely egyértelműen és radikálisan Taylorhoz köti sajátos és karakteres
tudományos területének fundamentumait, annak megszületését? Figyelemmel a
genealógiai elemző szemlélet specifikumaira: milyen törés-szerű változás ragadható meg
Taylor munkásságában a korábbi elméletek és gyakorlatok viszonylatában?
Mindezen kérdések okán Taylor munkásságának és recepciójának vizsgálatához azt a
mozzanatot próbálom e fejezetben megragadni, amely megteremthette az
(üzem)szervezés területének függetlenné válását, önálló kutatási terepének kialakítását.
Ahhoz, hogy e kérdések megválaszolásra kerülhessenek, vagyis ennek a mozzanatnak az
azonosításához a Taylor korszakában, vele egy időben útnak induló és a XX. század
irodalomtudománya számára hasonló módon kiemelkedően jelentős orosz formalisták
iskolájának és munkásságuknak a párhuzamait hívom segítségül. Megvizsgálva azt is,
hogy e párhuzam lehetőséget ad-e, segítséget nyújt-e a szervezéstudomány meglapozása
és létrejötte miértjeinek, előfeltételeinek, lényegi elveinek és „filozófiájának” a tetten
érésére – lehetséges analóg szemléletük és ebből következő kezdeményezéseik okán.
Mielőtt azonban e kérdések körüljárását megkezdeném, fontosnak tartom, hogy az olvasó
számára áttekintést nyújtsak, és bemutassam főbb vonalaiban elsőként Taylor nézeteit és
munkásságát a szakirodalom tükrében, hogy utána az orosz formalisták és a hozzájuk
szellemiségükben köthető (színházi, irodalmi és képzőművészeti) alkotók elméleti és
elemző munkáit, látásmódját és újdonságait is vázoljam. Ezt követően, a szakirodalmi
áttekintésre építve összegzem a – tárgyában és érdeklődésében radikálisan eltérő –
választott két terület azon pontjait, amelyek szemléletükben, struktúrájukban,
felvetéseikben és konkrét elveikben lehetséges párhuzamot vagy analógiát mutatnak,
hogy az összehasonlító elemzésükkel megvizsgáljam e hipotetikus párhuzamok és
analógiák tarthatóságát.
1.1. Lehetséges párhuzamos világok: szakirodalmi áttekintés

A szakirodalmi áttekintés során a célom Taylor és az orosz formalizmus legfontosabb

elméleti és gyakorlati munkásságának a bemutatása mindenekelőtt azokra a legfőbb
elvekre és momentumokra reflektálva, amelyek nézeteik elsődleges sajátságait
reprezentálják. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy az áttekintés szerkezetében és
tematikájában – természetesen ezen elsődlegességekre figyelemmel – az összevethető
komponensek és jegyek kiemelt szerepet kapjanak, azért, hogy az azt követő
összehasonlítás-összevetés alapját tudják képezni.

2
 1.1.1. A klasszikus tudományos vezetéselmélet: Frederick Winslow Taylor
„Az első kísérlet, amely a tudományt hívta segítségül a nagyiparban jelentkező, a munkaerővel
kapcsolatos problémák egészének tanulmányozásához, a taylorizmus volt…”
Friedmann

A XX. században elfogadott és meghonosodott szervezési-vezetési munka

racionalizálásának forrásvidéke az ipari üzemekben folytatott tevékenységeknek a XIX.
század végi és XX. század eleji ésszerűsítő törekvéseire vezethetők vissza. Ebben az
időszakban vált egyértelművé, hogy a tőkekoncentráció okán megszületett nagyüzemeket
már nem lehet a hagyományos, kisüzemi módszerekkel vezetni, a heterogén felfogások és
módszerek nem szolgálják a vállalatok hatékonysági és a profitabilitási céljait. 1
Ugyanakkor – paradox módon – a tapasztalatok az mutatták, hogy a racionalizálásnak
kizárólag a gépesítéssel történő megvalósítása sem eredményez maximális hasznot, így
új, tudományosan megalapozott szervezési-vezetési metódusra volt szükség, amelyet
elsőként egy amerikai mérnök, F. W. Taylor (1856-1915) dolgozott ki. „Ő tekintendő
ezért nem csupán a tudományos üzemszervezés elmélete kidolgozójának, hanem magának
a szervezéstudomány megalapítójának is”. (Torma, 2007, 464.)
Előfeltételek - kontextus
A fentiekben említett tapasztalatok Taylor esetében egyértelműen fennálltak, hiszen a
philadelphiai Midvale Steel Company üzemében nem tulajdonosként vagy vezetőként,
hanem – szakmunkás-képesítése ellenére – napszámosként kezdte szakmai pályafutását,
majd az esztergályosműhely művezetője, végül, a bethlehemi kohászati vállalathoz való
távozásáig, képesítéssel az üzem főmérnöke lett. Tevékenysége – amely alapvetően e két
acélműben zajlik – mai fogalmaink szerint inkább a szervezés körébe tartozik. Írásai
ebből is adódóan lényegében esettanulmányok (Üzemvezetés – 1903; A fémek
forgácsolásáról – 1905; A tudományos vezetés alapjai – 1911), melyek szemlélete
gyakorlati kipróbálását, ellenőrzését és fejlesztési lehetőségeit is magukban foglalják.
Vagyis „alulnézetből” láthatta azokat a problémákat, amelyek a képzettséggel, a
fegyelmezéssel és a munkavégzés esetlegességeivel függtek össze, és ezáltal módja volt
arra, hogy releváns válaszokat, lehetséges megoldásokat keressen.
De ez a tapasztalat abból a szempontból is lényeges lehetett, hogy Taylort szembesíthette
elképzelései és ötletei utópisztikus vonásaival, hiszen kezdetben a termelés fokozásának
lehetőségeit ő is a technikai eszközök tökéletesítésében gondolta véghezvinni. Ez a
felfogása a korszak „levegőjének”, vagyis általános hiedelmének részét képezte, mivel az
ipari forradalom radikális és központi termelés-átalakító újdonságát a gépek – a fonás-
szövés gépiesítése,2 a gőzgép és annak következményei-fejlesztései – feltalálása-
tökéletesítése jelentette. Az általános gyakorlatot, és közhiedelmet, ez időszakban az a
mérhető és ellenőrizhető(!) tény alakította ki, hogy a gépiesítéssel kapcsolatos

1
Taylor munkássága 1880 és 1910 közé esik, amely a vasútépítés, a nehézipar, a bányászat fejlődésének időszaka, amikor az egyre
bővülő termelő szektor munkaerő-állományát a nagytömegű, képzetlen, angolul alig beszélő bevándorlók alkotják. A kialakuló
nagyipar irányítására az ösztönösség és a képzetlen menedzsment a jellemző.
2
Egy jellemző adat-változás, amely e tendenciát kiválóan szemlélteti, és megerősíti a korszak kialakult hiedelmét: a szövés
termelékenysége a XIX. század elején 60 vetés/perc, ami a század közepére 100-120- vetés/percre növekedett, és a század végére
szintén megduplázódott. Endrei, 1993, 216. idézi: Kuczi, 2011, 83.

3
találmányok valóban óriási mértékben növelték a vállalatok termelékenységét, így
egyfajta csodaszer vagy gyógyír szerepét tölthették be. Minden, az emberhez fűződő
változás-változtatás – például a munkaidő csökkentése 12-ről 8 órára – az új technológiai
és műszaki megoldások keresését serkentette, tehát a mérnökök figyelmét szinte kizárólag
az új technológiai eljárások kutatása, fejlesztése, az időtakarékosabb metódusok
megtalálása kötötte le, az emberi képességek és az emberi testben rejlő lehetőségek
észrevétlenségével párhuzamosan, mivel a munkások elvárható teljesítményét állandónak
gondolták. A technológiai paradigma teljes egyeduralmát jelezheti számunkra mindez.
Ugyanakkor az akkori impozáns fejlődésnek az elemzésekor és vizsgálatakor a technika-
és gazdaságtörténészek nem a jelentőségének megfelelő súllyal hangsúlyozták azt a tényt,
hogy a termelőeszközök hatalmas, forradalmi változásával nem tartott lépést a
munkaszervezet megújítása, és a munkaerő termelékenységének növekedése a 19.
században. (Kuczi, 2011, 83.)
A philadelphiai üzemben végzett munkája, megfigyelései és mérései során tehát Taylor
szembesülhetett azon aszimmetriával és hektikussággal, mely áthatotta az üzemek életét
és szervezetét, uralta a levegőjét, és e kontroll fennállása okán tapasztalta, hogy még a
legtökéletesebb technikai eszköz (például a szén pakolásához általa kialakított szív alakú
lapát) birtokában sem feltétlenül jelentkezik a maximális eredmény. Ennek fő oka pedig,
hogy a termelési folyamatban sok a ’bizonytalan elem’, így a feladat, hogy az üzemből
mint szervezetből eltüntesse ezeket az elemeket, mert ezáltal az előre nem látható
tényezők szerepe a minimálisra csökken. (Torma, 2007, 465.)
Szemléletváltás
A menedzsmenttudomány esetében Taylor annak a hősnek tekinthető, aki alapítóként
meghatároz egy speciális gondolkodásmódot, egy szemléletet, aki a szervezéssel
kapcsolatos meglátásai, munkaszervezési elvei és gyakorlati esettanulmányai révén képes
a megismerendő tárgyát körülhatárolni, és definiálni egy olyan önálló területet, melynek
specifikus törvényszerűségei, más diszciplínáktól eltérő természete van. Ebből a
differenciáló szemlélet révén kimetszett területből így olyan, a belső törvényszerűségeit
figyelembe vevő önálló „szerveződés”, „mű” születik, amelynek tárgyterülete sajátos
eszközöket és módszereket képes artikulálni, anélkül, hogy ezen eszközöket és
módszereket reflektálatlanul más tudományterületekről kölcsönözné, adoptálná. Vagyis
megvalósít egy olyan átfogó immanenciát, amely lehetővé teszi, hogy karakterisztikus
rendszerét önnön elvei, törvényszerűségei és kutatásai alapján alakítsa ki és fejlessze, és a
megismerésre törekvésnek azt a módját alkalmazza, amely igazolható állításokhoz:
ismeretekhez vezet. (Bernáth-Orosz-Radek-Rácz-Tőkei, 2006, 8.) És így képes legyen
arra, hogy meghatározza azokat a kritériumokat, amelyek mindezek után más
diszciplínákhoz kapcsolhatják anélkül, hogy önálló létezése asszimilálódna. Ha Taylor
személyét ténylegesen ilyen hősnek tekintjük, akkor kissé absztrahálva azt mondhatjuk,
hogy rávilágított az üzemszervezés és a vezetéselmélet sajátságos és specifikus tárgyára,
és szemléletével hozzájárult ahhoz a folyamathoz, amely e specifikumok irányzatokat
létrehozó és azoktól is függő megkonstruálását újra és újra lehetővé teszi. Taylor ilyetén
megítélése még akkor is tartható, ha figyelembe vesszük, hogy mondanivalóját nem

4
rendszerezte, csupán helyenként tett kísérletet arra, hogy tanait logikusan építse fel, de
mivel nem volt teoretikus elme, így „alulnézetből, lentről az üzemből” ez nem sikerült
neki. (Söllheim, 1922.) Ezért műveit inkább lehet esettanulmányok gyűjteményének
tekinteni, mint rendszerezett tudományos-teoretikus traktátusoknak. Jellemző tény, hogy
első művét, az Üzemvezetés-t mindenféle tagolás nélkül írta meg, és csak az 1912-es
német kiadás szerepeltet tagolás szerinti fejezeteket a könyvében. (Marosi, 1983, 12.) E
körülmények Taylor jelentőségét nemhogy csorbítanák, de külön figyelmet érdemel, hogy
kevésbé tudományos írásmódja3 egy önálló tárgyterület új tudományos megközelítését
alapozta és döntően változtatta meg, lendületet adva a vezetési és szervezési tanok
fejlődésének. (Gaál, 2007, 6.) Mindezeket figyelembe véve és tételezve, Taylor kezdeti,
alapvető érdeme elsősorban tehát abban ragadható meg, hogy megfogalmazta azt a
követelményét, hogy a munka szervezését, irányítását és vezetését tudományos alapokra
kell és lehet(!) helyezni. E követelmény megfogalmazása válaszul szolgált a kortárs
amerikai ipar kiemelt problémájára, mivel ebben az időszakban az az angol, francia és
német összehasonlításban meglehetősen elmaradott volt, a termelékenység igen alacsony
szinten állt. (Marosi, 1983, 8.)
Taylor diagnózisában rátapintott arra az – egyik – gyenge pontra, amelyet egyrészről az
esetlegességek, a tervezhetetlenség, a szervezet nem közvetlen kontextusából adódó
kulturális és társadalmi behatások – a természetes lógás és a teljesítmény-visszatartás – és
a kiszámíthatatlanság okoz, vagyis az emberhez köthető „irracionális” vonások és azok
következményeinek terepére. Úgy vélte, hogy a gyenge termelékenység és a
hatékonytalanság egyik fő eredője az, hogy az ember határozza meg a tevékenységek és a
rendszer működését, pontosabban az ember hétköznapi és a munka világának
tradíciójában rögzült viselkedése és személyisége az elsődleges, az élvez prioritást.
Mindezt az a hit táplálta, hogy ez a személyiség teljeséggel nem kiismerhető – szemben a
géppel és a technológiával –, mivel vannak olyan megragadhatatlan vonásai,
szenvedélyei, berögzöttségei, ötletei, melyek egy rendszer kereteit állandóan
meghaladják, megnyitják.4 Ezen kontraszt okán fokozottan láthatóvá vált, hogy a gépek
nemcsak termelékenyebbek az embernél, de megbízhatóbbak is, hiszen a munkát
megszabadították az esendő ítélőerő jelentette kockázatoktól és a dolgozók
hangulatváltozásaitól. (Applebaum, 1995, 68.) E kiismerhetetlenség az akkor elavuló
metafizikai szemléletben még fennállt, olyan hiedelemként, miszerint az ember
viselkedése és lénye lényege szerint ellehetetleníti a külső kategorizálhatóságot,
komplexitása, kiszámíthatatlan tehetsége, képességei és történelmi tradíciója
folyamatossága következtében, ami dicsfényt és ezáltal hatalmat biztosít neki. Olyan
hatalmat, amit csak fegyelmezni lehet – kívülről. Taylor meglátása, hogy ebből adódóan
él és marad fenn az az ósdi felfogás, a vezetést káderkedésként tekintő hagyomány,
miszerint, ha megtaláljuk a megfelelő embert, a módszereket nyugodtan rábízhatjuk. „A
gyári üzemvezetésnek eddig teljesen személyi jelleget adtak; az üzemvezetés disciplinai

3
Ez a momentum bizonyosan fontos lehet Taylor és a formalizmus összevetésében, mivel lehetséges közös pontjuk, hogy „filozófiai”
iskolázottságuk, annak hiányossága okán nem itathatta át, nem uralta gondolkodási sémáikat, tehát nem csatornázta be a kötelező
csapásirányok medrébe azokat.
4
v.ö.: „Személyiség: a transzcendáló, önmagát szüntelenül megnyitó, önmagát önmagán túlkergető, folytonosan „mást” alkotó és
ebből a „másból” táplálkozó mozdulat. Ez a transzcendálás: maga a végtelen.” (Tábor, 2003, 249.)

5
még nem lévén megállapítva, úgy vélekedtek, hogy akinek ehhez tehetsége van, az
magától is kitalálja, hogy mit hogyan kell tenni, mert erre szabályok nincsenek, ezt nem
lehet könyvből megtanulni.” (Méhely, 1913, 5.) E – szerinte elavult 5 – nézet a szervezet, a
termelő üzem specifikumának, a gépiesített technológiának köszönhető logikán kívül eső
premodern forrásokból táplálkozik, így idegen fogaskereke a hierarchikus
termelőgépezetnek. Annak, amelyik „Második Természet”-ként abban az időszakban
egyre nagyobb és egyre komplexebb szerepet tölt be. Erőteljesebbnek látszik a gépek által
megszervezett valóság, így egyre jelentősebb súlyt kap a gépek funkciója, szemben a gép
tárgyias egyediségével. „A tárgyvilág ezzel önálló életre kel, saját szervezeti rendje
teremtődik, és benne egy új létforma mutatkozik meg. Ennek lényege, hogy az élet felszíni
eseményei mögött szerkezetek, struktúrák által hajtott mechanikai folyamatok húzódnak
meg.” (Bókay, 1997, 124.) És eközben anakronisztikusan a 19. században tömegesen
érkező kézműves és paraszti hátterű és kultúrájú emberek adják a munkások
„alapanyagát”, vagy a korábbi céhes és a piaci elemek befolyásolják a tevékenységet,
emettől teljességgel eltérő logikát felmutatva. És így akár más kultúrákból érkező
emigránsok szocializálása okozza a fegyelem külsővé tételének szükséges elsőbbségét,
sokszor erkölcsi-nevelési célzattal. Mindez pedig a dressage gépekkel kontrasztban álló
pazarló fegyelmezési gyakorlatát priorizálja: „a munka eredményét csak fegyelmezéssel
lehet kikényszeríteni, ám a fegyelmezésnek nem csak gazdasági, hanem további haszna is
van: az engedelmesség önmagában is érték.” (Kuczi, 2011, 64.)
Másrészről, mindezekből következően a gyenge pont másik oka, hogy egyfajta
információs aszimmetria uralkodik a szervezeteknél, mely az irányítás és a munkások
közötti kölcsönös nem-tudásra vezethető vissza. Tehát hiányzik az a speciális
munkatevékenységekhez szükséges tudás, mely a menedzsmentet objektíve kétségtelen
szakmai tevékenységgé avanzsálná, a gépekéhez, a gépészmérnökéhez hasonlóan. Vagyis
Taylor a problémák gyökerét – részben – az említett elemek tudománytalanságára vezeti
vissza: „menedzsmentet még mindig nem tekintik olyan szakmának (art – sic!), amelynek
ugyanolyan egzakt törvényei vannak, mint a mérnöki munkának…” (Taylor, 1903.)
Taylor tehát már a századfordulón megértette – többekkel együtt, akár Fayolt is
megemlíthetjük, más megközelítésben –, hogy az ipari forradalomra válaszként létrejött
nagy üzleti szervezetek, a nagyipar kifejlődése, az egyre növekvő vállalati méretek, az
egyre bonyolultabb tevékenységi folyamatok elkerülhetetlenül új, egyre fejlettebb
vezetési és szervezési módszereket igényelnek. (Bilanics, 2008, 25.) Nagy felismerése az,
hogy mindehhez igazodva próbálta megragadni a vezetésnek mint mesterségnek (art) az
addigiakhoz képest komplexebb lényegét, melyet így fogalmazott meg: „a vezető
pontosan tudja, hogy mit akar az emberekkel megvalósíttatni, és gondoskodik arról, hogy
azt a legjobb és legolcsóbb módon meg is tegyék.” (Taylor, 1983, 32.) Ez a meghatározás
nem teljességre törekvő leírás, kizárólag annak a követelménynek az aláhúzása, hogy a
vezetők és az alkalmazottak közti viszony döntő a mesterség megalapozásában. És itt két
kritérium különösen hangsúlyossá válik; egyrészről a kölcsönös érdekek, az egészséges

5
Sherlock Holmes századvégi történetei az emberi viselkedés kiszámíthatóságát, a tények alapján való tökéletes rekonstrukciót, a
deduktív tudományos gondolkodás használatával a racionalitás győzelmét ünnepli – persze nem feledve, hogy eközben Holmes
ópiumfüggő.

6
kooperáció hangoztatása – főleg a vezetés részéről – az addigi vezetési sémákkal,
típusokkal szemben; másrészről e viszonyt meghatározó másik fél – az emberek, az ő
munkatevékenységük és érdekük – új szemléletű „felfedezése”.
Taylor e második ismérv pontos kitapintásával rámutat, hogy a korszak tudományossága
nem elsősorban az embert vette „célba”. Nem arra irányította a tekintetét, aki
bármennyire is a középpontban állt, e centrális pozíciója akkor is a technológia
szárnyalása árnyékában maradt, mert más kultúrát, idegen dialektusként egy más nyelvet
jelentett a rendszerben. A fegyelmezés külsődleges, formális rétege, annak szükségessége
illesztette be csupán a szervezet keretei közé, így e középponti helyzete valójában a
fegyelmezés és a beillesztés problémájából és hiányosságaiból fakadt. E kétnyelvűség
egyszerre-egyidejű jelenléte a rendszerben az ember szerepét – fegyelmezési szempontból
is – kényszerűen a kiemelt kategóriába sorolta, ami tehát nem hatékonysági, sokkal
inkább hiányossági és bizonytalansági tényezőinek volt köszönhető. Taylor A tudományos
vezetés alapjai című munkájának azon elhíresült mondata – eddig a személyiség (az
ember) állt a középpontban, a jövőben a rendszer lesz az elsődleges (Taylor, 1911.) –
véleményem szerint nem azt jelenti valójában, hogy az eddig is a centrumban álló embert
a háttérbe szorítjuk, hiszen a technológiába vetett szenvedélyes hit ezt eddig is megtette –
mármint a termelékenységet, a hatékonyságot, vagyis az üzemek valódi célját tekintve.
Hanem azt jelentheti, hogy a kulturális vonások külsődlegességének, kívülről táplálkozó
forrásainak a felszámolásával, az emberrel, a munkással szemben elvárható adottnak vett
teljesítmény állandóját Taylor változónak gondolta el, olyan értelemben, hogy az is
alakítható, formálható – persze nem a felszínen tapogatózva. „Az egész üzem
szervezetének reorganizálását az a feltétel szabja meg, hogy a munkást olyan
berendezéssel kell ellátni, mellyel feladatát, vagyis a maximális munkát jelentő standard-
teljesítményt elvégezhesse. Evégből a gyári üzem szervezete eddigi úgynevezett katonai
rendszerről a funkciós rendszerre alakítandó át.” (Méhely, 1913, 42.) E formálhatósága
pedig nem a forma külső, sokkal inkább a forma belső jelenlétének megsejtését mutatja
Taylornál, vagyis: az ember a benne feltételezett racionalitás okán a gépekkel és a
technológiával, tehát a racionalizálható rendszerrel egy logikába, egy elvi síkra hozható –
a szervezeti és a munkavégzési funkciók összeillesztése mentén. Hiszen „Taylor nem tett
különbséget a gép és az ember között. Mind a gép, mind az ember estében úgy látta, hogy
csak optimális feltételek között várható maximális hatékonyság… Taylor abban hitt, hogy
a dolgozó ember racionális lény, akit gazdasági szükségletei révén lehet motiválni.”
(Csepeli, 2001, 40.) E racionalitás pedig elsősorban nem tartalom – bármennyire is
belsőként tételeződik a tartalom fogalma a tradícióban –, hanem az önreflexív, belső
formaiság, „ugyanis mindent csak valamire vonatkoztatva lehet megragadni, de ez a
valami nem feltétlenül kell, hogy külső jelenség legyen. Sőt, a meghatározottság átfogóbb,
mélyebb lehetőségét nyújtja az, ha az autonóm egység csak önmaga kapcsán
értelmeződik.… A cselekvés érvényessé teszi önmagát, saját konstrukciójában rejt valami
olyan általános elvet, amely létének érvényt ad. Ez az általános elv a forma, a
modernizmus egyik kulcsszava.” (Bókay, 1997, 127.) Vagyis a racionalitás nem a benne
foglalt tudást, anyagot, tehát tartalmat jelenti, hanem önmaga belső, rejtett elvét, így a
racionalitás „eszköz”, mely saját logikájával azonos. Másként fogalmazva, megfigyelhető

7
és feltérképezhető, mert törvényszerűségei vannak, analizálható, mivel összetett, ezért
tudományos vizsgálatnak alávethető, és végül: kiaknázható, különböző funkcióiban.
Taylor szemléletváltozása, újdonsága tehát az emberre és az őt körülvevő szervezetre, de
mint zárt rendszerre6 való együttes rátekintésében lelhető fel, ahol korábban az üzemek
céljában és feladataiban idegen motiváló erőt jelentő ember centrális pozíciójának
helyébe, a bizonytalan elemeket jelentő személyiség helyébe a gépek alkotta és jelentette
logika lesz a mintaadó, a normaképző. A racionalitás így olyan keretfeltétellé válik,
amelybe beilleszthető a munkavégző ember, de munkája metódusán, az általa elvégzett
tevékenységen keresztül. A rendszer lesz az elsődleges, annak rejtett mechanizmusa és
érdekei. És ez egy racionálisnak elgondolt ember számára egyaránt az ő érdekeként is
felfogható – a termelékenység növekedése és a haszon maximalizálása következtében.
„Ez a felfogás az új gondolkodásmód legmarkánsabb kifejezése, amely feltehetőleg
jelentősen hozzájárult a taylorizmus mintegy százéves fennmaradásához és fejlődéséhez;
ugyanakkor azonban ’az ember’ háttérbe szorításával szükségszerűen kitermelte saját
ellenfeleit és tudományos ellenzékét.” (Marosi, 1983, 12.)
„Filozófia” és „mechanizmus” – Taylor alapelvei
E radikális szemléletváltás Taylornál számos olyan következménnyel járt, amely valóban
egy a tudomány segítségét felhasználni képes új területet nyitott meg. Mint láthattuk,
Taylor vezetési-szervezési koncepciója középpontjában a munkahelyek ésszerű
kialakítása és a munkamódszerek megváltoztatása áll, szemben a megelőző, szinte csak a
technológia fejlesztését kitűző és fegyelmező koncepciókkal. Mindennek kimondott célja
a legjobb vezetés megtalálása volt, amely szerinte a mindaddig hitt paradox ellenérdekek
feloldásában érvényesíthető, vagyis a műszaki feltételek javítása és a munkások anyagi
motivációs körülményei együttes fejlesztésével valósítható meg. Ellentétben a korábbi
felfogásokkal, melyek demonstrálják, hogy általános az a szemlélet, miszerint a
munkaadók érdekei szükségszerűen ellentétesek a dolgozókéval. A két fél legfőbb
törekvéseit, alapvető céljait pedig sokan egyenesen antagonisztikusnak tekintik, mivel a
dolgozók elsősorban magas fizetést követelnek munkáltatóiktól, akik viszont minél
alacsonyabb termelési költségeket szeretnének elérni dogozóik révén. (Taylor, 1983, 32.)
Ez az ellentmondás azonban feloldható, amennyiben az optimális körülmények és
feltételek kialakítása nagyobb hatékonyságot, kisebb költségeket, így nagyobb profitot –
és bért – eredményez, természetesen magasabb minőséggel párosítva. És ezen feltételek
egyike a technológiai fejlesztések mellett a dolgozók hatékonyságának növelése, objektív
keretek biztosításával; tehát a külső fegyelmezés, az időrezsim erőforrás-pazarló felfogása
helyett a tudományos alapokra helyezett munkafolyamatok pontos leírása a megoldás.
(Kuczi, 2011, 64-71.) Így megvalósíthatóvá válik az a kooperáció, melyben a magas
6
Történeti szempontból Richard Scott négy korszakot különböztet meg a szervezéstudományban, attól függően, hogy az általa
vizsgált szerzők nyitott vagy zárt rendszerként kezelik a szervezetet, illetve az adott periódusban az ember-központú, vagy a racionális
személet érvényesül-e. Ezekből kiindulva négy korszakot határolt el: Taylor az elsőben található (1900-30, Fayollal, Weberrel). Ezt az
időszakot Scott „zárt rendszeren belüli racionális cselekvésként” jellemzi, ahol a vállalaton belüli folyamatok optimalizálása, a belső
erőforrások megfelelő elosztása (hozzárendelés) vezet a sikeres működéshez. (Scott, 1981.) Scott azt találta, hogy a zárt rendszer
irányzat képviselői a belső folyamatokat tartják meghatározónak, a szervezeti hatékonyság ezeken múlik, míg a nyílt rendszer
irányzat képviselői szerint a környezeti folyamatok az elsődlegesek. A racionális cselekvés irányzat képviselői közé azokat sorolta, akik
szerint a vállalat céljai mindig egyértelműen meghatározhatók, és a vállalatnál dolgozó emberek racionálisan viselkednek. (Imreh-
Kürtösi-Majó-Vilmányi, 2008, 79.)

8
bérek és az alacsony költségek együttesen képezik a legjobb vezetés alapjait. (Taylor,
1903.) Figyelmét tehát egyfelől a munkás-munkagép kapcsolatra koncentrálta, mint a
hatékonyságot növelő, a költségeket csökkentő tényezőre – és e kapcsolat valamennyi
aspektusának-elemének a meghatározását tűzte ki célul. Feltevése szerint a
termelékenység növelése attól függ, hogy sikerül-e a dolgozókat hatékonyabbá tenni, van-
e egy legjobb mód/út egy feladat végrehajtására. (Torma, 2007, 465-66.) Meggyőződése
volt, hogy a szervezet hatékonysága úgy is növelhető, ha a szellemi-specifikus és fizikai-
automatikus munkát szétválasztják, azaz a dolgozóknak csak a döntést nem igénylő
rutinfeladatokat kell végrehajtaniuk – e nézetek összefüggésének logikája vitathatatlan.
„Semmi sem történhet pontos előírás, ellenőrzés és nyilvántartás nélkül, a munkairoda a
legkisebb részletig mindenkor ismeri, hogy a különböző megmunkálandó gyártmányok a
megmunkálás minő stádiumában vannak, a nyersanyagok, fél- és készgyártmányok,
szerszámok a műhely mely helyén és minő állapotban találhatók, a munkások és gépek
mennyire vannak munkával ellátva és mit végeztek.” (Méhely, 1913, 42.)
Ezeket a tételeit, melyeket a gyakorlatban is próbált igazolni, a Tudományos vezetés
alapjaiban összegezte, és úgy különítette el – elképzeléseinek tudományos igényű
rendszerezettséget biztosítva –, hogy elsőként megfogalmazta azokat az alapelveket,
amelyek egységes gondolati „filozófiájának” is tekinthetők. (Gaál, 2007, 7.) Mert úgy
vélte vannak olyan általános elvek, amelyek lehetővé teszik e feltételek érvényesülését
még a legnehezebb körülmények között is. (Taylor, 1903.) Ezekre az axiomatikusnak
tartható elvekre épül a „mechanizmus”, mely azon módszerek és technikák összességét
jelenti, ami képes szolgálni az alapelvekben implicit módon megfogalmazott szervezeti
célokat. Ezen prioritás fontosságát hangsúlyozza egyik intelme is: „a tudományok eddigi
fejlődésének folyamata ugyanakkor óvatosságra is int. A vezetés mechanizmusa nem
tévesztendő össze a lényeggel, az egész rendszer filozófiájával.” (Taylor, 1911.)
Alapelvei tehát kiemelt pozíciót foglalnak el munkássága megalapozásában, a lényeget, a
filozófiát, melyeknél a kiinduló tétel a munkás-technológia elválasztását fogalmazza meg:
 ne a munkásra bízzuk a feladatvégzés technológiájának kialakítását. A munka-
tevékenységeket elemezni kell, ez alapján előre meg kell tervezni, s elő kell írni a
tevékenység részleteit és a teljesítményelvárásokat (munkanorma), azaz a tervezést és
szervezést a vezetőknek kell magukra vállalniuk. A munkás csupán végrehajtó.
„Másként fogalmazva: a munkás nem több mint a gép tartozéka, eszköz a
végrehajtásban.” (Gaál, 2007, 7.)
 A munkásokat mindig az adott munkatevékenységre – lehetőleg alkalmassági
vizsgálattal – kell kiválasztani, és munkahelyi képzés keretében kell betanítani
(kiképezni) a munkavégzésre. Gondoskodni kell a továbbfejlesztésükről is.
 A munka és a felelősség megosztására és együttes erőfeszítéssel elért harmonikus
együttműködésre van szükség. Elengedhetetlen a „baráti, bensőséges
együttműködés” a munkások és a tőkés vezetőik közt. (Marosi, 1983, 13.)
A taylorizmust a következő – a fenti alapelvekre épülő – „mechanizmusok” jellemzik,
mely új módszerek célja tehát a „filozófia” szolgálata:

9
 munkaelemzés – több lépésből áll, kialakítva a legjobb új metódusát: a
munkafolyamat munkaelemekre bontása, elemzése (fölösleges mozdulatok kiiktatása,
optimális szerszám kiválasztása), elvégzési idejének mérése majd „összerakása”,
tehát a munkafolyamat racionalizálása, az emberi munka módszereinek fejlesztése a
hatékonyság és a megfelelő teljesítménykövetelmények meghatározása érdekében.
 egységesítés, szabványosítás: szerszámok, készülékek szabványosítása, műszaki
munkanormák, technológiai előírások rögzítése, mindenekelőtt a műveletek részeit,
elemeit és azok munkaidejét tekintve.
Taylor felismerte azt is, hogy ezen elvek érvényesítése megkövetelte a korábbi
(hagyományos, vagy lineárisnak nevezett) vállalati szervezeti struktúra átalakítását.
(Torma, 2007, 466.) Így születik meg a
 feladat szerinti vezetés (task management): a munkások egyénenként kapják az
előre meghatározott munkafeladatot – bérezésük is egyéni, a feladat elvégzésétől
függ –, a speciális (megfelelő bónusztartalmú) darabbér-rendszer pedig biztosítja a
megfelelő ösztönzésüket, egyidejűleg alacsonyan tartva a munkaköltségeket.
 a legfontosabb módszer pedig a funkcionális vezetési elv alkalmazása: a munka
előkészítését, irányítását, ellenőrzését külön beállított specialisták (funkcionális
csoportvezetők) végzik (technológus, programozó, munkanormás, fegyelmis) a
munkairodában; ezáltal a vezetés szakszerűsége nő, mivel a közvetlen funkcionális
művezetőket (sebességellenőr, karbantartó, műszaki ellenőr, munka-előkészítő)
szakemberek segítik. A munkásoknak így a korábbi egy helyett nyolc vezetője lett.
Minderre tekintettel Taylor a funkcionális szervezeti (vezetési) modell kidolgozója,
(Torma, 2007, 466.) amely képet azonban árnyalja az a tény, hogy az általa irányított
szervezések során maga sem tudta az egyszemélyi vezető nélküli funkcionális
szervezetet meghonosítani. (Gaál, 2007, 11.) Taylor gyakorlati munkaművelet méréseken
alapuló és elméleti szintre emelt munkásságát, illetve annak fő irányát munkatársai H. L.
Gantt, S. Tompson, H. Emerson, valamint F. B. Gilbreth és neje, Lillian M. Gilbreth
fejlesztették tovább. Ugyanis módszerei jó részét Taylor nem tudta a gyakorlatba
átültetni, de munkatársainak a későbbiekben ez sikerült. (Balaton, 1991.) Ők a
taylorizmus képviselőinek tekintendők, akik a mai napig meghatározóak a szervezési
irodalomban és módszertanban.
A Taylorizmus „bizonytalan elemei”
„A Taylor-féle rendszer sok sebből vérzik.” (Csepeli, 2001, 41.) Legfőbb kritikaként az
fogalmazható meg, hogy leegyszerűsíti, gépként automatizálja az embert – „ők élő
fogaskerekek egy hatalmas gépezetben” –, így az önkontroll, a kreatív és innovatív
képesség a háttérbe szorul, és eközben az ember pótolhatóvá is válik. „A főnökeitek
gondolkodnak, miközben a dolgozók a csavarhúzóval dolgoznak (…) holott a vállalatok
túlélése (…) az értelem minden cseppjének napi mozgósításától függ.” (Matsushita, idézi
Báthory, 2011.) Emberképe alapja, hogy az ember nem lelheti örömét a munkában, a
fegyelmezés és a racionális szükséglete ösztönzi csupán arra. Ugyanakkor a
csoportmunka során a leggyengébb teljesítmény felé tendál, ezért kell egyénileg
dolgoztatni és számon kérni. Mindezek a dolgozó motivációinak egysíkú felfogását

10
mutatják, amelyek monotonitáshoz és magas fluktuációhoz vezethetnek el. Tehát, Taylor
egy formális, zárt és racionális „dobozvilágot” képzel el, amely a változó környezetre
reagálás, az emberi kreativitás és a motiváció területén komoly hiányosságokat mutat, de
amelyek megoldására a század során és napjainkban is iskolák-irányzatok születnek, és
válaszolnak eredménnyel.
1.1.2. Szavakból készített gép: az orosz formalizmus különös mozzanata
„There's nothing sentimental about a machine, and: A poem is a small (or large) machine made out of words.
When I say there's nothing sentimental about a poem, I mean that there can be no part that is redundant.”
William Carlos Williams7

„A modern tipikus termelési formája az ipari társadalom, mely abban különbözik a korai
kapitalizmustól, hogy benne a termelési rendszerek, a termelés megszervezési formái
váltak döntővé,” és amely mintára alapozva a kor művészei megkísérelték ezt a
funkcionális természetű gépi energiát „az emberi társadalomnak mint egésznek egy
prométheuszi kisajátítására felhasználni.” (Jameson, 1984, 136.) Sőt, az amerikai
társadalomszervezés olyan mechanizmust hozott létre e szellemiségre építve, ami ki tudja
zárni „a társadalom szervezéséből a transzcendens, tradicionális értékeket, amely a
társadalom szervezését a társadalmi alkotók immanens szövetségének képzeli el… Egy
eszmei, pontosan megfogalmazott, átlátható struktúra a társadalom zavaros, kusza
világába hatolt, és saját arcára alakította azt.” (Bókay, 1997, 124-25.) E gondolatok
irodalomtudományi tanulmányok azon sorait idézik, ahol a modern irodalomtudomány
kialakulásának előzményeit felvázolva bevezetik az orosz formalisták munkásságát
(1914-1930), mint e tudományág legtisztább első iskoláját, mondván az orosz
formalizmus az egyik legkorábbi szisztematikus kísérlet az irodalomtudomány
önállóságának megteremtésére és arra, hogy az irodalom tanulmányozása autonóm és
specifikus tudományággá váljék. (Jefferson, 1995, 28.)
Előfeltételek - kontextus
A „formális módszer" nem egy külön „metodológiai" rendszer létrehozásának
eredményeképpen, hanem az irodalomtudomány önállóságáért és konkrétságáért vívott
harc során alakult ki a XX. század kezdetén, és e „tudományt nem az igazságok
felállítása, hanem a hibák leküzdése élteti.” (Eichenbaum, 1925.) Az orosz formalizmus
szellemiségét valóban egyfajta harciasság jellemzi, mivel rokonságot vállalt a modern
kezdeteit jelentő művészeti-költészeti-társadalmi forradalommal, főként a kortárs
futurizmussal, amely szétrombolta a korábbi évszázad tematikus-tartalmi, a látható
valóságot utánzó ábrázolásmódját, felfüggesztette a referencia, vagyis a mű mint a
fennálló valóság egy darabkájára utalás gondolatának dominanciáját, a látás magától
érthetőségét, és túllépett a korábbi kanonizált technikák és kifejezési módok tradícióján.
(Bókay, 1997, 156.) Mindez Oroszországban, ahol az avítt és az új élesen vált el
egymástól, s ugyanakkor nem volt erős hazai filozófiai hagyomány, mely meggátolhatta
volna a bevett filozófiai diskurzusok célzatos módosítását és átalakítását
irodalomelméletté. Így valóban az orosz formalisták voltak az elsők, akik az irodalmat az
elméleti vizsgálódás különálló terepének tekintették, és munkásságuk során eltávolodtak
7
Williams, 1969, 256.

11
az esztétikától, a szociológiától, a pszichológiától és a történettudománytól. (Tihanov,
2012/1-2.) Vagyis az orosz formalizmus fogalmazta meg elsőként azt a követelményét,
hogy elméleti szigorúsággal a specifikusan irodalmi minőségre kell fektetni a hangsúlyt,
felszabadítva területüket, annak tárgyát és módszerét a korábbi felfogásmódok és
tradíciók fogságából – jelzés értékű, hogy A szó feltámadása címmel jelent meg 1914-ben
Sklovszkij irányzatot indító cikke. Nem fogadták el, hogy az irodalmi művel foglalkozó
szakember esetleg a neurológiához vagy a pszichológiához fordul, hogy az
irodalomkritikát tudományosabbá tegye. (Jefferson, 1995, 29.) Mindennek egyik oka,
hogy „a formalisták fellépésének idejére az „akadémikus tudomány", amely tökéletesen
mellőzte az elméleti problémákat és enerváltan alkalmazta az ósdi esztétikai,
pszichológiai történeti „axiómákat", annyira nem érzékelte saját kutatási tárgyát, hogy
már a létezése is csak látszatlétezésnek tűnt.” – írja Eichenbaum, orosz formalista A
„formális módszer” elméletében, hozzátéve, hogy nem lehetett más az alapvető kérdésük,
csak „az irodalom mint a tanulmányozás tárgyának kérdése.” (Eichenbaum, 1925.) E
problémakör hátterében az áll, hogy a modern művészetek cezúra-szerű megjelenése okán
a század elején születik az igény a pozitivizmustól, a szellemtörténettől, illetve az
impresszionista-szimbolista kritikától történő eltávolodás iránt, ezért az irodalom nyelvi
művészetként való megközelítése elevenedik fel. (Gránicz, 1992/2002, 9, 18) Az akkor
erőteljesen uralkodó pozitivizmus – máig ható – megközelítése szerint ugyanis a
legfontosabb feladat a kritikus számára, hogy feltárja az egyes művek forrásait, genezisét,
vagyis a művek eredet-kontextusának kutatására, a szerző szerepére, életére 8 esik a fő
hangsúly. Azonban „az Opajaz úgy véli, hogy nincsenek költők és irodalmárok – csak
költészet és irodalom van”: a költészet tárgya egy szerzőtlen irodalmiság kell legyen. Egy
adott irodalmi mű így számukra az irodalom egészéhez viszonyult, nem a szerző
személyiségéhez. „A költő a maga munkájának mestere, a szó mestere. Ez és semmi
egyéb. De hogy jó mesterré váljon, ismernie kell azok szükségleteit, akiknek dolgozik.”
(Brik, 1923, 213.) A szerző nem több mint a mesterség szakembere, mesterember, eszköz,
amelyen keresztül az irodalom a maga autonóm útját járja, hiszen „a költő nem próféta
vagy zseni, hanem szakképzett munkás, aki elrendezi, átrendezi azt az anyagot, amely
éppen rendelkezésére áll. A szerző feladata az irodalom ismerete. Hogy mit tud az életről,
az érdektelen e feladat szempontjából.” (Jefferson, 1995, 36.) Egyszóval, a formalisták
munkássága az irodalomtudomány függetlenségének megalapozására irányult, és arra,
hogy az irodalom kutatói ne másodrendű etnográfusok, történészek vagy filozófusok
legyenek. Mert ha az irodalmi szöveget például a kifejezés vagy az ábrázolás eszközének
tekintjük, akkor elfedjük specifikus irodalmi vonásait. Ha egy művet egy szerzői
személyiség kifejeződésének tekintünk, az életrajznál és a pszichológiánál kötünk ki, ha
egy adott társadalom képének, akkor a történelemhez, politikához, a szociológiához
jutunk. (Jefferson, 1995. 29-30.) Így ennek elkerülésére változtatni kellett, hogy olyan
„önálló irodalomtudományt teremtsünk, amely az irodalmi anyag specifikus
sajátosságaira épül.” (Eichenbaum, 1925.)

8
Például ilyen a biográfizmus felfogása, ahol a szerző élete és művei közé szinte egyenlőségjelet lehet tenni, s az irodalomtörténet
voltaképpen azon tények összessége, amelyek az irodalmi művek keletkezéséhez vezettek. V.ö.: (Bernáth-Orosz-Radek, 2006, 41-42.)

12
Szemléletváltás
Az orosz formalisták tehát alapjaiban kívánták átalakítani az irodalomtudomány fogalmát
és kereteit, tárgyterületének majd módszereinek meghatározását. Ahogy Eichenbaum
megfogalmazza jelszavukat: a cél a költői szó felszabadítása a filozófiai és vallásos
tendenciák alól. (Eichenbaum, 1925, 9-10.) Így, egyrészről tagadták azt az irodalom
funkciójához kötődő, részben a romantikában gyökerező prófétikus szemléletet is, mely a
költészet és a költő rendeltetését akár egy „új vallás” létrehozásában látta, mivel szerintük
ez az elhívatás feloldja a költészetet egy önmagán kívüli életszervezési feladatban, és
ezáltal lényege szerint nem önmaga vonatkozásában áll. Másrészről, a felszabadítás a
költészet e sajátos lényegének megtalálását jelenti; ez az a mozzanat, amelyik rendelkezik
a természetéből adódóan azzal a specifikummal, hogy képes az önmagába, vagyis sajátos
nyelvi közegébe emelt jelenségeknek, a tartalmaknak egy olyan különös létmódját
megteremteni, ami már nem mutat túl, akár a kép,9 a műalkotáson magán, már önálló
nyelvi funkciója lesz. A műalkotás lényege nem lehet transzcendens a műhöz képest,
vagyis mű és irodalom immanens természetű. (Bókay, 1997, 158.)
Ez a szemlélet az irodalom és annak megértése terén egy új paradigma születésének
következménye; új művészetfogalomra épül, mivel nem módszertani kérdésként merül
fel, hanem olyan új megközelítésként, ami céljául elsősorban azon elvek vizsgálatát tűzi
ki, amelyek alapján az irodalomtudomány megszerkesztendő. Vagyis egy sajátos
tudomány születik, amely nem egy előzetes esztétikai-poétikai rendszer kivonata, hanem
valódi szakítás a filozófiai esztétika és a művészet ideologikus elméleteivel. Ami
megteremti a lehetőségét, sőt a felszólít arra, hogy „a tényekhez kell fordulni.”
(Eichenbaum, 1925, 10. és 12.) Egyszóval, nem az elmélethez kell alakítani a tényeket, a
tényekhez az elméletet.10 Ebből következik az orosz formalisták abbéli felfogása, hogy az
irodalomtudomány tárgya nem az egyes művek, azok értelmének kutatása, hanem azon
mozzanatoké és elveké, a speciális irodalmi elrendezésé, amely azonban az egyes
művekben csupán megvalósulásként érzékelhető: „az irodalomtudomány tárgya… az
irodalmiság, az, ami egy adott művet irodalmi művé tesz.” (Jakobson, 1921, 11.) Tehát
annak kutatása, ami az irodalmi anyag specifikus sajátosságait képezik, amik a
műalkotásokban, és csakis azokban megragadható tényezők. (Eichenbaum, 1925, 10.)
Mivel az irodalmi alkotás „specifikuma a konstruktív tényező alkalmazása az anyagra, az
anyag ’megformálása’ (vagyis lényegében deformálása).” (Tinyanov, 1924/2.) Így a
költői mesterségben használt eljárások tanulmányozására van szükség, az emberi
tevékenység egyéb területeitől való elválasztásukra, valamint az eljárások fejlődésében
érvényesülő törvények tisztázására. (Brik,1923, 213.) Következésképp a cél: felfedni az
anyagot speciálissá tevő mozzanatok és tényezők létét, mibenlétét, és munkáját, mivel az
irodalmiság saját elvein alapul, vagyis az irodalom nyelvi-tárgy természetében rejlik.
Ezért mi „specifikátorok vagyunk”, mert egy meghatározott részlettel foglalkozunk, és
9
A szimbolistákat a költészet prófétikus felfogása jellemezte, amely feloldja a költészetet az élet szervezésének nagy feladatában,
ezáltal ideologikus. Így lényege önmagán kívül van, tehát a vallásos-prófétikus feladat teljesítése vonatkozásában. A másik fontos
elem, hogy a (költői) kép a meghatározó mozzanat náluk, amely azonban természete szerint transzcendálja, vagyis túllépi a művet,
másra utal, nem önmaga tárgyiasulására. Mert ha a kép a meghatározó, akkor annak tartalma, lényege válik fontossá, miközben
olyanra utal, ami a művön kívül áll. (Bókay, 1997. 158.)
10
Egy párhuzam, ami Taylorra is fennállhat: a „gondolkozó gép” (Gerlóczy, 1997.) Sherlock Holmes módszerét a következő jellemzi:
„Szarvashiba elméletet alkotni adatok nélkül. Ugyanis akkor a tényeket igazítjuk a teóriákhoz, nem pedig a teóriát a tényekhez.”

13
inkább „morfológiainak nevezném” módszerünket – vallja Eichenbaum. Így az általános
formaelméletként elhíresült tudomány célja nem absztrakt törvényszerűségek gyűjtése,
hanem az irodalmi mű működési elveinek, a megformálás tipikus konstrukcióinak és
változatainak számbavétele, de nem az egyes, az egyedi alkotás felfejtése okán; egy típus,
egy összerendező elv és ezen keresztül egy morfológia felfedezése miatt. Mert „a
morfológia az a felépítés, az a szerveződés,… egy olyanfajta megragadása a világ
meghatározott darabjának, amely az egészt altípusai meghatározásán keresztül építi fel.”
A specifikátori pedig olyan megismerési folyamat számukra, ahol az elemző a lényegi
alkotóelemek sajátosságait, jellemzőit írja le, a formanüanszokból kibomló rendszert
vizsgálja, mint a lepkegyűjtő, aki egy példány felfedezésével új fajt, alfajt, a fajok, alfajok
közötti eddig ismeretlen kapcsolatot mutat fel, szemben, aki titkos összefüggéseket,
szimbolikus jelentéseket próbál megfejteni a lepke szárnyának rajzolatából. Előbbinél egy
forma, utóbbinál egy mű „a megvilágosodás végcélja, a morfológiai rekonstrukció
legáltalánosabb szintje.” Tehát, az orosz formalisták – minden heterogenitásuk ellenére –
kiindulópontja és célja az irodalmiság meghatározása specifikumainak kidolgozásán
keresztül. (Bókay, 1997, 159-60.)
E kiindulópont azonban implicite magában rejt néhány problémát – például az irodalom
meghatározása konvenció függvénye –, ám a korabeli fő kérdés az, hogy az akkori
uralkodó diskurzus ellenében miként kerülhetik el, hogy deduktív módon egy nagy
filozófiai rendszerből vezettessék le az ő sajátos területük, határolódjon el az irodalmiság
terepe. A formalisták válasza e dilemmára is újdonságot jelentett, mivel az irodalom
autonómiájából kiindulva kísérelték meg annak lényegét megragadni: „hogy valóban
megvalósítsuk a specifikáció elvét, ne folyamodjunk a spekulatív esztétikához, az irodalmi
tények sorát más típusú tényekkel kell összehasonlítani; kiválasztva… azt, amelyik
érintkezik az irodalommal, s funkcióit tekintve attól mégis különbözik. Ilyen metodológiai
módszernek bizonyult a ’költői’ és a ’gyakorlati’ nyelv összehasonlítása.” (Eichenbaum,
1925, 11.) A poétika alapvető problémáival foglalkozó kutatók számára így kiinduló
elvként egy differenciális vagy szembeállító definíció szolgált módszerül: az irodalom
egyszerűen az, amiben különbözik más jellegű tényektől. Olyan sajátságoké, melyek
minden más nyelvtől megkülönböztetik; az összehasonlítás alapját ezen eltérések
felfedése jelenti.11 Az irodalomtudomány feladata tehát azon különbségek elemzése,
melyek a két nyelv szembenállásából következnek, így a differenciális elem előtérbe
helyezése adhatja az irodalomtudomány sajátos tárgyát, mivel nincsenek eredendő költői
témák. Ezért csak azzal hasonlíthatjuk össze, ami nem-költészet: ez pedig nem a téma.
(Jefferson, 1995, 32.) Sőt, az egyes művek témák dominálta vizsgálata terelte a korábbi
időszakban az irodalomtudományt más tudományágak felé, tette azt heterogénné. Az
irodalmiság fogalma okán viszont a formalizmus tudományos és szisztematikus
irányzattá vált – elsőként –, aminek koherenciáját e fogalom szavatolta. Sajátos
tárgyterületük körülhatárolása következtében pedig az összehasonlítás alapját a

11
„a nyelvi jelentségeket annak a célnak a szempontjából kell osztályozni, amelynek kedvéért a beszélő adott esetben nyelvi képzeteit
alkalmazza. Ha a beszélő a közlés tisztán gyakorlati céljára használja fel őket, akkor a gyakorlati nyelv (nyelvi gondolkodás)
rendszerével van dolgunk, amelyben a nyelvi képzeteknek (hangok, morfológiai elemek, stb.) nincs önálló értékük és csak a közlés
eszközéül szolgálnak. De elképzelhetők (és léteznek) más nyelvi rendszerek is, amelyekben a gyakorlati cél háttérbe szorul, és a nyelvi
képzetek önértékre tesznek szert.” (Jakubinszkij, 1916, idézi: Eichenbaum, 1925, 11.)

14
nyelvhasználathoz kötődöttség kellett adja: „a formalistákat a nyelvészetre való
orientálódás jellemezte.” (Eichenbaum, 1925, 11.) A formai jellegzetességek, a nyelvi-
formai megoldások garantálják a különbség, az eltávolítás módszerét: „ha az
irodalomtudomány valódi tudománnyá akar válni, akkor az ’eljárást’ kell tekintenie
egyetlen ’hősének’.” (Jakobson, 1977, 37.) Mindez azt jelenti, hogy két rendszerrel,
nyelvvel dolgoznak, két nyelv az összehasonlítás alapja. Ezeket – a költői és a
mindennapi – nyelvet kell elkülöníteni, és a különbségeiből kiindulni, ami itt nem
funkcionális, hanem ontológiai differenciát feltételez. Vagyis, e nyelvek
létezésmódjukban térnek le egymástól: „a költői nyelv nem csupán kiegészítés a
mindennapi nyelvhez képest, hanem egy másfajta létezés jele, és ezt a létet a két nyelv
eltéréseire figyelő leírással határozták meg.” (Bókay, 1997, 160.)
A legfontosabb kulcsterminus azonban az orosz formalisták számára a forma fogalma:
ebben csapódik le újdonságaik esszenciája. E terminus kapcsán ezért minden fennálló
jelentést, forma-tartalom dialektikát érdemes zárójelbe helyezni. Hiszen nem a tradícióból
ismert, a mindennapokba áttevődött esztétikai-poétikai fogalomról, nem is egy új
esztétikai kategóriáról van szó, hanem egy olyan új látásmód megjelenéséről, amely
nélkül nemcsak modern irodalomtudomány, de modern irodalom sem képzelhető el. (uo.)
Egy metafizikai gondolatra felépülő új látásmódról, mely szerint a nyelv nem leképezi,
utánozza a világot, a hangsúly nem a referencián, a hivatkozott valóságon van, hanem a
nyelv szabja meg azt a rendet, ami alapján a számunkra érzékelhető világ létezik.
„Filozófia” - alapelvek
Ez a metafizikai felismerés adja a forma és a formalizmus súlyát, alapzatát, ebből a
látásmódból született a korábbi kétes tartalom és forma harmóniájának elvetése: „a
formalisták a ’forma-tartalom’ hagyományos korrelációjától is megszabadították
magukat. A forma számukra nem burok, vagyis edény, amelybe beleömlik a folyadék
(tartalom). A művészet tényei arról tanúskodnak, hogy a művészet specifikus volta nem a
műalkotásba bekerülő elemekben magukban, hanem az elemek sajátos felhasználásában
fejeződik ki.” (Eichenbaum, 1925, 15.) Vagyis a forma fogalma új jelentést nyert, mivel
nem egy olyan buroknak tekintették, ami tároló a lényegesebb tartalomhoz képest, és
csupán fegyelmezi, körbezárja vagy ’dekoratívan kiegészíti’, felöltözteti azt, hanem olyan
teljesség, konkrét-dinamikus mozzanat, amely önmagában – minden viszonyon kívül –
tartalmas; a művészet sajátossága, ami az anyag sajátos felhasználásában mutatkozik
meg. (uo. 16.) A korábbi gondolkodás a tartalomra helyezte a hangsúlyt, ezért felelős a
tudomány heterogenitásáért. A formalista szemlélet megfordítja e viszonyt, mivel
szerintük a tartalom a forma függvénye; a tartalomnak nincs saját léte az irodalomban,
csak motivált funkciója lehet. Így a forma a műalkotás létét meghatározó, előzetes, azt
létrehozó mozzanattá lesz, amely beemelve megformálja anyagát, és az e megformálás
okán válik művészivé, átalakítva a gyakorlati nyelv és a tartalom rajta kívüliségét. Ezért
az új formák nem új tartalmak nyomán teremtődnek meg, hanem egy régi forma
felváltásaként teszik lehetővé a dolgok új felfogását: a formát nem a tartalom, hanem más
formák határozzák meg. (Jefferson, 1995, 40.) Emiatt mondható, hogy az irántuk való
érdeklődés az irodalmiság specifikus jellegzetességének kutatásából eredt, nem

15
öncélúságból. A probléma viszont az, hogy a forma általános lényegiségében
megragadhatatlan:12 „a létezést artikuláló alapforma csak elkülönült és részleges
megformálódásokban jelentkezik. Ezek az alapforma nyomai, melyek elemezhetők,
összehasonlíthatók, elkülöníthetők, azaz morfológiai csoportosításoknak vethetők alá. Ez
a tevékenység a voltaképpeni irodalomtudomány.” (Bókay, 1997, 162-163.) És e nyomok
eközben a forma (lét)funkciói13 is, melyek a köznapi lét és a művészet elkülönítése
alapján vizsgálhatók. A forma alapvető funkciója itt az, hogy az indifferens anyagot
beemelje a művészi (átalakuló-kreatív) létezésbe, a világ önálló tapasztalatát létrehozva
(Steiner, 2008, 18.), a köznapi életben nem létező új érzékelhetőség megteremtésével,
ahol a mindennapokban adott dolgok és helyzetek már megszokottságuk okán
észrevehetetlenek. És emiatt a világ érzékelése lényegtelenné válik, azt sugallva, hogy a
világ és elemei változatlan „objektivitás”-ként voltak-vannak. Tőlünk, a mi
érzékelésünktől mintegy függetlenül: „a művészi forma szerepe, hogy újra visszavezessen
minket a nehéz, feladatként adott érzékeléshez.” (Bókay, 1997, 165.)
A feladatként adott érzékeléshez, hiszen a költészet tudatosan akadályozott beszéd,
elidegenítés-eltávolítás, furcsává tétel (osztranyenyije). „Különösítés:”14 Sklovszkij
szerint a művészet különössé teszi a megszokottá és automatikussá vált dolgokat, így
dinamizál, teremt és feladatot ad, akár a járás, ami észrevétlen, de a tánc révén újra
tudatosodik: „a tánc megérzett járás; pontosabban olyan járás, amely úgy épül fel, hogy
érzékelhetővé váljék.” (Sklovszkij, 1973, 48.) A költészetnél viszont a gyakorlati nyelv az
automatizálódott elem, a művészet eljárásaival ezt teszi különössé, és így még a szavak
fizikai hangzása is szokatlanná, lényegessé lesz. (Jefferson, 1995, 31.) Tehát a
mindennapi funkciójukban észrevehetetlen szavak eltávolító érzékeltetése a költészet
formális alapjának eredménye: „a költői beszéd megformált beszéd.” (Sklovszkij, 1965,
18.) Ez a lényege az automatizáció/dezautomatizáció elvének: az automatikus látás
felbontása, „a tárgy sajátos érzékelése, megláttatása, nem pedig felismerése.”
(Eichenbaum, 1925, 17.) Egyszóval, a művészet sajátos percepciós modelleket fejleszt ki,
amelyek megbontják a világgal való megszokott érzékelési viszonyunkat, és újra látáshoz
segítenek minket. (Bókay, 1997, 165.) Így a forma érzékelhetősége is sajátos művészi
fogások eredményeképp jelentkezik: „a költői nyelv a gyakorlati nyelvtől felépítésének
érzékelhetőségében különbözik. Akusztikai vagy artikulációs, vagy jelentéstani oldala az,
ami érzékelhető… A tudományos poétika megteremtését annak a nagy tényanyagra
alapozott igazságnak az elismerésével kell kezdeni, hogy létezik ’költői’ és ’prózai’ nyelv,
amelyek törvényei különbözőek – valamint e különbségek elemzésével.” (Sklovszkij:
Eichenbaum, 1925, 17.) A művészet e valódi, sajátságos „tartalmát” adó forma
érzékelését konkretizálni kell, meg kell mutatni, hogy az sajátos művészi fogások révén
jelentkezik, majd leírni működésüket és funkcióikat.

12
Az eredendő létet rendező alapforma kimondhatatlan, egy mítosz, ami azonban minden irodalomhasználatkor megmutatkozó elv,
mely nyomokat hagy. Ez a mítosz a Zaum, az értelmen túli nyelv, aminek nincs kapcsolata a jelentéssel, tiszta forma, elv, amiből
minden más forma kibomlik. Egy láthatatlan, átfogó rend, amely a nyelv, így az érzékelés alapja: talán a fizika feltételezte átfogó,
mégis láthatatlan világtörvény nyelvi változata.
13
vagyis annak funkciója, hogy mire is jó mindez az embereknek?
14
Az „osztranyenyije” másik fordítása a szakirodalomban: „különösítés” (vö. „sztrannij = különös). In: Bókay-Vilcsek, 1998, 254.

16
Ez az új irodalomfelfogás lényegileg írta át az irodalom történeti folyamata felfogásának
addigi gyakorlatát is, hiszen annak történetét immáron nem a kontextuális világ, nem a
valóság változásainak függvényében gondolta el, hanem ezen fogások, vagyis az irodalmi
beszédmód, a formarendszer változásaként. Amely a történeti változásokhoz, a
történetiségben megjelenő tartalmakhoz képest is elsődleges: a forma a formával küzd,
mivel önálló létük, hatalmuk, ezáltal életük van. A küzdelmük pedig szintén az
automatizáció elve szerint zajlik: „1. az automatizálódott konstrukciós elvvel szemben
kialakul egy vele dialektikusan ellentétes konstrukciós elv; 2. az elvet alkalmazzák; 3.
kiterjed a jelenségek tömegének többségére; 4. automatizálódik, és ellentétes konstrukciós
elveket vált ki.” (Tinyanov, 1981, 17.) Így a formalisták szemében az irodalmi nyelv és
fejlődése nem a hagyomány tudatos továbbfejlesztéseként értelmezhető, hanem inkább a
hagyományok kolosszális és radikális kiszorításaként. (Tinyanov, 1978, 144.) Az
irodalmiság a kanonizált vagy automatizálódott elemek deformációjából ered, vagyis
azon elemekéből, amelyek a hagyományt alkotják. A formát ezáltal a már megszokott
formák háttere előtt észlelhetjük csak, így az eltávolítás fogalma a hagyomány gondolatát
is felbomlasztja. A költői tehát mindig átadja helyét egy új formanyelvnek, látásmódnak –
paradigmának. Mert paradigmaváltás a következmény, egy új világérzékelés-
világelrendezés létrejötte – a nyelvi forma következtében. Igazolva, hogy a forma lét-
funkcióval bír; valóban létre-hoz, teremt, egy kopernikuszi fordulattal eltörölve a világ
addigi felfogását: már nem érzékelhetem, hogy a Nap kering körülöttem, holott
ténylegesen azt érzékelem.
Ezekből következően az irodalmi mű definiálása is átalakul az irodalmihoz kötött
különösítés és a speciális formafunkcióval bíró nyelvisége miatt. Így elfogadhatatlanná
lesz a forma/tartalom klasszikus kettőse, melyet az anyag/eljárás fogalompár vált. E két
kifejezés nem tükre a korábbi párnak, nem pusztán helyettesíti azokat: az anyag nem a
tartalommal vetélkedik, mivel itt mint az irodalom nyersanyaga kerül bevezetésre, amit az
eljárás alakít műalkotássá. Tehát az anyag nem irodalmi tartalom vagy téma; a nyelvi
természetéből adódóan a szavak adják az irodalom anyagát. (Sklovszkij: Steiner, 1984,
62.) Mivel az író a nyelvvel és nem a külvilággal dolgozik. Ezért az irodalmi mű e
felfogásában olyan eszközhordozott jelenség, zárt rendszer, aminek fennállásában döntő
szerepe van egy átfogó értelemben vett szervezettségnek. (Bókay, 1997, 166.)
Az anyagot kiegészítő fogalom az eljárás, Sklovszkij „prijom” kifejezéséből, aki szerint
az anyagból bizonyos formalizálható fogásokkal konstruálódik az irodalmi mű (Bárdos,
1998/3.), így az irodalmi mű a benne alkalmazott eljárások összegeként tekinthető.
(Erlich, 1969, 189.) Sklovszkij még független elemekként felfogott eljárásokról beszél,
ami a későbbi formalizmusban már zárt rendszerré épül, mondván a műalkotás eleven
egységében valójában minden művészi eljárás összefügg egymással. (Zsirmunszkij:
Bókay, 1997, 166.) Ezek leírása ezért lényegi feladat: az eljárás funkciója szerint
összefoglalja azokat a konkrét nyelvtechnikai jelenségeket, amelyek a szövegek
megjelenítésében részt vesznek, vagyis a verselést, a narratív szerkesztést, a strukturális
vonásokat, a képszerkesztést, stb.15 A poétika alapjában eljárástudomány, mely a
15
Az eljárásnak valójában kettős elméleti funkciója van, ahol az első az irodalmiság fogalmaként azt a meggyőződést hordozza, hogy
a költői alapjaiban eltér a nem költői nyelvtől, így gondolatát a metafizikai, megragadhatatlan formafogalomból (zaum) vezetik le.
Vagyis az eljárásban különbözethető el a két nyelv.

17
szövegek jelentéstől független formai, szerkezeti rendezettségének feltárását végzi.
Értelme szerint így az eljárás egy meghatározott nyelvi szervezettség, amely sokféle
funkcióba lépve sokféle konkrét formában jelenik meg. Az egyes művekben a rejtett belső
formát kidolgozva, megfoghatóvá téve – általános érvényét felmutatva. (Bókay, 1997,
166-67.) Vagyis „az Opojaz a költői termelőmunka törvényeit tanulmányozza: 1.
Tudományos rendszert a tények és egyéni vélemények káosza helyett… 3. A termelési
törvények megismerését a művészet ’titkaiban’ való ’misztikus’ elmélyedés helyett. Segít
irodalmi tradíciók leküzdésében, és tudományos bizonyítékokat szolgáltat… a mai
költészet eljárásainak pontos technikai ismeretével.” (Brik, 1923, 215.)
Mindezen elvek konkrét eredményekben is megmutatkoztak a formalistáknál, a forma
megjelenési módjainak, tehát az eljárás-fogás realizálódásainak elemzéseivel. Mivel az
irodalmiságot a gyakorlati nyelvvel szemben az automatikus és az eltávolító használat
különbsége adja, az is világossá lett, hogy ez nem azonos módon jön létre a művekben, s
a különbséget létrehozó eljárások nem azonosak az elbeszélő műfajokban és a lírában.
Hiszen más „dominánsokból”, műfaji jegyekből épülnek fel. Tehát a korai formalista
gondolkodást – ahol az irodalmiság és a forma azonosítása a döntő momentum az eljárás
mint egyetlen hős és a művészet mint technika jelszavaival – a későbbiekben finomította
az automatizálódás és az eltávolítás ellentétének továbbfejlesztése. A műalkotást
kezdetben lényegében eljárásainak összességének tekintették, addig a későbbiekben
felismertté vált az, hogy az irodalmi eljárások, eszközök maguk is az érzékelés
automatizálódásának vannak alávetve. A megszokott/furcsává tett ellentéte az irodalmon
belül is tényező. (Jefferson, 1995, 33.) Mindez nem azonos az irodalom/nem irodalom
között húzódó határral. Az irodalmiság, amely eleddig az eljárásain keresztül tudatosan
akadályozott mindennapi beszédként értett forma volt, immáron belsővé válva a gátolt
forma lehetőségét hozta el: „ha a ritmus megbontása – mint a forma egy különösítő
eljárása – maga is konvencióvá lesz, akkor hatástalanná válik a nyelv érdesebbé tételének
eljárásaként.” (Sklovszkij, 1965, 24.) És mivel az eljárás, fogás elveszítheti eltávolító,
különössé tevő erejét, ezért bevezették az eljárás és a funkció közti differenciát. Eszerint
egy eljárás-eszköz különössé tevő hatását immár nem pusztán eljárás mivolta szabja meg,
hanem az a funkció, amit a műben, a szervezettségben betölt. Egy mű mindig tartalmaz
már automatizált és különösítő, „előtérbe helyezett” elemeket is. Ezek elsődlegesek
azokhoz képest, mivel emezek adják a sajátos formáját. És mindez szükségszerűen
következik abból, hogy az irodalmi szöveget egymással összefüggő, kölcsönhatásban lévő
elemek rendszerének tekintették, ahol meg kell különböztetni – a funkciók szerint –
domináns és automatizálódott elemeket. De csak funkció szerint, a betöltött, az arcélt adó
szerepüknél fogva: „mivel egy rendszer nem egyenlő elemek szabad játéka, hanem
előfeltételez egy domináns elemcsoportot és a többi elem deformációját, a mű éppen e
dominánson át válik irodalommá és nyeri el irodalmi funkcióját.” „Az irodalom mint
rendszer egyes elemeinek viszonya a többihez – következésképpen a rendszer egészéhez –
az adott elem szerkezeti funkciója.” (Tinyanov, 1998, 241.) Tehát mindkét elemkészlet
formális jellegű, mégis a mű érdekessége a két csoport viszonyában rejlik, ahol az aktív
komponenseket már, a gyakorlati nyelven túl, a többi automatizálódott elemtől is
megkülönböztetik. A rendszer határozza meg így az egyes elem funkcióját.

18
Mindennek hatására az irodalmiság fogalma fenntarthatóvá vált, mivel a műalkotás
mindig szélesebb fogalom, amibe így a nem irodalmi elemek is bekerülhetnek, de
mégsem sértik e specifikumot, az irodalmiságot: az esztétikai funkció autonómiáját. Az
irodalomtudomány létét pedig ez az autonómia igazolhatja csak, mert ez teszi a
műalkotást. (Jefferson, 1995, 34.)
„Mechanizmus”
Ennek a felismerésnek a következménye, hogy a költészet, a próza és a műfajaik
meghatározhatóvá váltak, az előtérbe helyezés dinamikája – hiszen egy eljárás egy másik
eljárás anyagává is válthat –, vagyis a komponensek elrendeződése, funkciója okán. Az
irodalmiság differenciálását biztosító, kiindulást adó költészetnél – ami „szervezett
erőszak a mindennapi nyelvvel szemben” (Tsur, 1998, 223.) – a formalisták az erőszak, az
előtérbe helyezés lefolyásának három fő területet tárták fel: 1. a fonetikus szintet, ahol
előtérbe kerül a mindennapi nyelv fonikus aspektusa, 16 amely a köznapi
kommunikációban alá van rendelve a megnyilatkozások valóságra utaló beállítódásának.
A költészet a fonikus szint egészét megszervező beszéd (Erlich, 1980, 212.), nem pedig
díszített beszéd, hiszen számos olyan eszköz van a költészetben, amely különössé és
érdekessé tesz, tudatosan előtérbe helyezve, elrendezve azokat a fonikus elemeket,
amelyekre a gyakorlati nyelv általában nem figyel. 2. A ritmus törvényeit, melyek
következtében a költészetben feszültség keletkezik a szavak csoportosításának két
különböző elve: a mindennapi nyelvben a szavak csoportosítását meghatározó szintaxis és
a költészetben második determinánsaként működő ritmus között. 3. És harmadik
területként a szemantikát, mivel a költészet abban is különbözik a mindennapi nyelvtől,
hogy egy szó másodlagos jelentéseit mozgósítja, amely a köznapi életben lehetetlenné
tenné a kommunikációt. Mert a szó a versbe bekerülve mintegy kiemelkedik a szokásos
nyelvből, új értelmi atmoszféra veszi körül. (Jefferson, 1995, 41-42.)
A líra elsőbbsége pozitív értelmében tehát abból ered, hogy a referencia, a világ
visszatükrözése elutasításával centrális pozíciót vesz fel a valóság nélküli jelentés, a
vonatkozás nélküli nyelv, a forma működése és az elrendezés. Előtérbe kerül, hogy nem
csupán átnézünk rajta, mint egy üvegen a valóságot szemlélve, mivel elhagyva ezt, az
ilyen nyelv önmagát helyezi a középpontba. Ezáltal elemezhetővé válik a működése,
funkciói, alapformái felépítése: nem az a fő, hogy mit tartalmaz, hanem miképp működik.
A prózaelméletben a költészetre érvényes differenciálási elv nem érvényesíthető, ott a
funkcionális ellentéteket a fabula és a szüzsé feszültsége adja meg. Sklovszkij,
Tomasevszkij és Veszelovszkij17 is kiindulópontnak tekintette azt a különbségtételt az
elbeszélő szövegek két síkja között, miszerint az egyik sík a ’történetre’, míg a másik sík
a „történetmondásra” vonatkozik. A ’történet’ a fabula, mely a narratívában előforduló
események összességének logikai, kauzális és metonimikus sorozata, a szüzsé viszont az
elbeszélt szöveg konkrét cselekmény-sorát jelenti: az események összességének azon
előfordulási formájára vonatkozik, ahogy azok az adott narratívában megjelennek. (Füzi-
16
„Jakobson 1932-ben úgy határozta meg a fonémát, mint olyan hangtulajdonságok együttesen jelentkező halmazát, amelyek az
adott nyelvben képesek eltérő jelentésű szavak megkülönböztetésére.” Siptár Péter (2006): A fonéma tündöklése és …, MAGYAR
NYELV 102: pp. 408-420.
17
In. Az irodalom elméletei III. 195-207.

19
Török, 1.1) Vagyis a fabula (a történet) az események kronologikus sorrendjére utal, a
szüzsé (a cselekmény) pedig arra a rendre és módra, ahogyan azok ténylegesen
megjelennek az elbeszélésben a szerző eljárásai következtében. Így a fabulát mindig csak
rekonstruálni tudjuk a szüzsé, vagyis a konkrét cselekmény redukálásával. A fabula és a
szüzsé viszonya szerintük párhuzamba állítható a gyakorlati és a költői nyelv viszonyával:
a szüzsé eltávolító hatást gyakorol a fabulára; a szüzsé eljárásai így nem a fabula
közvetítését szolgálják, hanem a fabula rovására kerülnek előtérbe. Tematikus egységként
a motívum szerepel, mely mindig egy kis témát határol, így lényegében a szüzsé a
motívumok megszervezése, ahogy találkozik vele az olvasó. A formalisták szerint ezt kell
vizsgálni, vagyis azt, hogy hogyan, milyen eljárásokkal alakítja a motívumokat a szerző a
fabula „rovására”.
A fabuláris anyag szüzsészerű megformálásánál a következőket kell figyelembe venni,
mint megformálási lehetőségeket: 1. expozíció; 2. késleltetés; 3. nézőpont; 4. idő; és a 5.
motiváció, mely a megkomponálás egysége, és hogy mi az indoka, hogy megjelenik a
műben a motívum. A hős az anyag szüzsészerű megformálásának eredménye, és arra
szolgál, hogy egybefűzze a motívumokat, megtestesítse és megszemélyesítse a
motívumok közti kapcsolatot. (Jefferson, 1995, 41-49. és Bókay-Vilcsek, 268-323.)
…

1.2. „Tartalomtól a formáig: a mozdulatok költészete” – Taylor és az

orosz formalizmus párhuzamos mozzanatai
„A művésznek a véletlen az ellensége. A művészet a zűrzavar pontos ellentéte, zűrzavar pedig a sok
véletlen összetorlódásából keletkezik. Ebből következik, hogy az igazi művészet csakis tervezés és
kiszámítottság eredménye lehet. És mi az, ami megtervezhetetlen és kiszámíthatatlan? Az ember.”
Gordon Craig és Földényi F. László

A szemléletváltozás előfeltételeinek, a kontextusnak a redukált vizsgálata rávilágít Taylor

„forradalmi” újításának, a tudományos vezetés elvei kialakulásának kiinduló láncszemére,
hiszen elkülöníthetővé válik az a mozzanat, mely ezen újítás első alapelemének tekinthető
a már bevett és ismert elemek lehámozásával. Ez azért is lehetséges, és kezdeti lépésként
azért is meghatározó, mert a taylori – tudománytörténeti visszatekintésben egyértelműen
meghúzható – cezúrát kívülről is tökéletesen jelzi tárgya megközelíthetőségének
változása. A történeti beágyazottság, a történeti változás-fejlődés domináns interpretációs
pozíciója helyett ugyanis, a történeti-technológiai korszakolást felülírva az újonnan
létrejövő, egymással paradigmatikusan egy alapzatra állítható „iskolák” diszkurzív
versenye, így az irányzatok szerinti korszakolás vagy osztályozás és vizsgálat vált
relevánssá a szervezés és a vezetés általa megalapozott tudományterületének létrejöttével.
A történeti-diakronikus elrendezést a menedzsment irányzatok szinkronikus vizsgálata és
elemzése váltotta, kiegészítő szintre helyezve a történetit.

20
Ennek a változásnak volt fontos előfeltétele a már rendszerszerűen elgondolt és vezetett
(üzem)szervezet bizonytalan pontjára, a szubjektív, a kultúra más területei által uralt
mozzanatára való reflektálás: a munkaerő, a munkás a munkához nem koherensen kötődő
tevékenységének, viselkedésének és késztetéseinek, vagyis azok mozgatóinak a
kitapintása és vizsgálata, és az erre felépülő funkciókra bontott zárt rendszerszemlélet vált
prioritássá. Ennek a területnek – a munkások tevékenységeit irányító eklektikus
normáknak – a tudatos elkülönítése, az eleddig elfoglalt tradícióból következő
pozíciójának a fennálló szervezettől független differenciálása, „elidegenítése” tette
lehetővé az új tudomány létrejöttét és fejlődését. Vagyis, a munkás tevékenységének
megítélése egy immanens fordulattal, a korábbiaktól eltérően, magából a tevékenységből,
annak elkülönített vizsgálatából indult ki Taylornál. E szemlélet alapján, erre alapozva
építi fel a munkások és a szervezet kontextusának teljesen új viszonyrendszerét, tehát
rávilágít, hogy a munka és a kitűzött feladatok követelte releváns mozdulatok és az
azokban rejlő teljesítmény-potenciál, mint a kívánt és elérendő célok és eredmények
lényegi komponensei a rendszer, a szervezet egyik új kiindulópontja. Az a kiindulás,
amely döntően befolyásolja és határozza meg a hozzárendelhető, hozzárendelendő
üzemszervezeti funkciókat, eljárásokat, kapacitásokat, hierarchiát és ezen keresztül az
üzemvezetés fő elveit. Ez az immanencia és differenciálás a váltás forgástengelye: a
súlypontáthelyezés taylori mozzanata paradigmaváltást sejtet, mivel a lehetséges
rendszerezési és szervezési elvek egészen más kiindulópontját választja, hiszen
újrarendezi és egyúttal de-kontextualizálja tárgyát, annak saját lehetséges
törvényszerűségeinek feltárását szorgalmazva – tárgya mérhetőségének lehetőségét
feltételezve. Úgy is fogalmazhatunk másképp, hogy a munkások és a vezetés
cselekedetei, tevékenységei és motivációi olyan kulturális gyökérzetből származtak –
ebből következően állandó konfliktus- és vitahelyzetet generálva –, melyek nem az
üzemek működésének, a hatékonyabb termelés elérésének sajátságos logikáján belülről
kapták tápanyagukat, hanem a tradíció és az emberi viselkedést meghatározó társadalmi-
és csoportnormákból, és a szokásokból – egyszóval kívülről. Taylor e kívülséget akarta
ténylegesen kizárni üzeméből, egy belső specifikus és inherens elv, a célszerű
termelékenységet irányító forma megtalálásával – abból kiindulva.

H1: A Taylor alapította tudományos menedzsment és az orosz formalisták által

megalapozott irodalomtudomány létrejöttének mozzanatai, vagyis területük
heterogenitásának diagnózisa, a hajtóerő, a tudományos semlegesség, az általános

21
 érvényűség, a differenciálás, a funkcionális analízis és a motivált hierarchia területein
párhuzamot és analógiát mutatnak.
Előfeltevéseimet a következő modell szemlélteti:

TAYLOR-I TUDOMÁNYOS MENEDZSMENT OROSZ FORMALIZMUS

 

 
ALAPÍTÓ
HŐSÖK
si, illetve a vezetési tanok rendszerezett leírása, e tanok tudományos és szisztematikus igényű kimunkálása, a szervezéstudomány megalapítása.
Az orosz formalistáké a legkorábbi kísérlet a szisztematikus elméleti szigorúsággal, tudományos igénnyel és következetességgel rend

a „házilagos”
egérzésen, tapasztalaton alapuló „házilagos” módszerek, hüvelykujj-szabályok diszciplínák,
- szakmai-tartalmi szubjektív válaszok és kritika
heterogenitás
heterogén
dícióra, transzcendenciára épülő szubjektív válaszok és felelősség, érdekellentétek
DIAGNÓZIS
tartalom-orientáltság – külső elméletek uralma
autonóm tárgyterület és egységes elveken alapuló szisztematikus tudásautonóm
hiánya tárgyterület, specifikus törvényszerűségek, egységes elveken alapuló szisztematikus
a történeti-kontextuális, genetikus tartalmak, a tradicionális látásmód dominanciája
zemélyiség (az ember) áll a középpontban
a költészet helyett a költő áll a középpontban

önálló tudomány kialakítása - tényeken alapuló szabályok és elvek HAJTÓER tudományos rendszer, önálló irodalomtudomány kialakítása
Ő elérése a költői termelőmunka tényeken alapuló törvényeinek feltárása
szisztematikus vezetésen és rendszeren alapuló maximális hatékonyság

TUDOMÁNY
ideológiai, filozófiai semlegesség, a tradíciótól való távolságtartás OS
SEMLEGESS távolságtartás a filozófiai-esztétikai-történeti tudományoktól
alulnézet – üzemi dolgozóként
alulnézet - nyelvész hallgatókként
a szakmai és a vezetői munka annak specifikumaiból kiindulva ÉG az irodalom specifikumából, a nyelvtudományból való kiindulás
általános érvényűség OPERATÍV
LÁTÁSMÓD általános érvényűség

22
műszaki tudományos ismeret képezi - ez alapján történő munkavégzés lényegileg különbözik
az „irodalmiság” a fegyelmezésen
alapja a költői alapulóelidegenítő
nyelv eljárásainak feladatvégzéstől
formája, a hétköznapi nyelvtől ez k
teles képességű ember alkalmazására építő vezetési gyakorlatokkal nem a tartalmi vonatkozások, hanem a költőiséget adó formai eljárások a döntőek
s vezetés alapja két nyelv létezik, melyek formai különbsége az „irodalmiság” lényege
DIFFERENCIÁLÁS

a lényegi
v a munkafolyamatok szétbontása alapelemekre: a gép mérhető mechanizmusait FUNKCIONÁLIS
alkotóelemek sajátosságait,
adó elvek funkcióit írja le:
és törvényszerűségek eljárástudomány, mely az egészt altípusai meghatá
mintájára
zeállítható rendszer, az üzem lényegét adó célok szerint ANALÍZIS
a formanüanszokból kibomló rendszert vizsgálja, a részek közötti ismeretlen kapcsolatot mutatja fel
 

MOTIVÁLT
HIERARCHIA
minden motívumnak, eljárásnak indokoltnak kell lennie; a műfajokat meghatározó eljárások funkciói motivál
és feladatkörnek a rendszer egészében betöltött szerepe révén motivált funkciója és ennek megfelelő felelőssége kell legyen
  törvényszerűségei a lényegiek az automatikus eljárásokkal szemben
a költői alkotás formaelvei,
nt indokolt, motivált felépítés a szervezeti hierarchia rendező elve

23
1.2.1 Kontextus: diagnózis - „Elefánt a porcelánboltban”
„Nomármost, a semmittevés úgy hat a szervezetre, mint a sötétség a hallószervekre. A katonáimmal,
ha nincs semmilyen elfoglaltságuk, mindig levágatom és visszavarratom a nadrággombjaikat.”
Örkény István: Tóték

A technológia és a fegyelmezés – tehát a gépiesítés és a katonai világból származó

altisztek – együttes jelenlétére, kettősségére felépített XIX. századi ipari üzem jellemzőjét
az adta, hogy logikáját tekintve az információhiány okán bizonytalanságot fenntartó
öröklött kívülről kapott-sághoz, tradícióhoz és az ipari forradalom által megújított
ellenőrizhető mechanizmusokkal működtetett gépi technológiához próbált meg
„kreatívan” alkalmazkodni. E kettősséget kísérelte meg hagyományos vezetői eszközeivel
integrálni. Vagyis olyan, két kultúra jelentette heterogenitást kívánt kezelni, ahol a munka
teljesítménye és a hatékonyságot priorizáló célok egyidejűleg mellérendelt szerepet
kaphattak csak, mivel e „kétnyelvűséget” nem lehetett egy alapra helyezni teljeséggel
eltérő természetük feltételezése okán. Az ember képviselte bizonytalansági faktor állandó,
akut kérdésként volt jelen, aminek következtében a természetes lustaságon kívül a
szokások által vezérelt teljesítmény-visszatartás, egyéni megoldások is az optimalizálást
gátló elemekként váltak elfogadottá, mint természetes, kivédhetetlen, és csak kezelhető
jelenségek. Ezzel a kétnyelvűséggel, két kultúra egyidejű jelenlétével kellett számolni,
ami a hagyományos társadalmi-céhes normák tovább- és együttélését jelentette a gépi-
mérnöki gondolkodás mellett. Így a problémára adható válaszok is e tény fennállásából
merítették stratégiájukat. Az egyes üzemekben a kultúrák eltérése – a munkások
életmódja, háttere, képzettségük sokfélesége, a képzetlenség, a nyelvtudás hiánya, a
családi körülmények, és mivel nem volt egységes, szabványosított, a munkateljesítményt,
hatékonyságot és az üzemek szervezettségét tekintetbe vevő közös alap – csak eltérő
válaszokat generálhatott. Ráadásul e válaszok teljeséggel eltérő, egyedi, a saját kultúrához
és tapasztalatokhoz, házilagos módszerekhez kötöttek lehettek, a vezetők részéről is.
Főként azért, mert a valódi prioritást jelentő problémakört az ember kétnyelvűsége, két
eltérő világban egyszerre jelenléte okozta. Így ennek megoldása, beillesztése vagy
betörése volt a legnagyobb költség, tehát a figyelem legfőbb tárgya, a technológiával
szemben. Vagyis a szervezet az ember jelenléte által megtestesített tartalmaknak,
viselkedésnek, munkavégzést szabályozó tevékenységeknek a kulturális hagyományokból
építkező heterogén komponenseinek egyvelegeként létezett. Amelyben mindezek
egyszerre voltak jelen az üzemek gépi-technológiai általános elveket és
mechanizmusokat, ezzel kiszámíthatóságot és ellenőrizhetőséget biztosító rendszerével.
Egy addigra önállóan érzékelhető gépek által szervezett valósággal, melynek sajátos
funkciói és saját szervezeti rendje, új létformája van. Ezt nevezem kétnyelvűségnek: két
teljeséggel eltérő „elemhalmaz” – a tradíció-uralta cselekedetek és a gépiesítés
mechanizmusai – egyidejű jelenléte egy szerveződésen, az üzem kapuján belül: az otthoni
kerti kiskapa használója és az esztergagép.
Mégis felfedezhető a taylori szemléletváltást, így paradigmaváltást megelőző olyan
néhány vonás, mely ezen eltérésekre, akut problémákra, a kétnyelvűség kaotikusan
heterogén jelenlétére próbált válaszolni, bár a korábbi évezredek és évszázadok
hagyományaira támaszkodva. Vagyis itt még szó sincs a hagyomány kiszorításáról, annak

24
deformációjáról, kizárólag annak farigcsáló fejlesztéséről. Ezek a lehetséges válaszok
vagy stratégiai reakció-kísérletek meghatározták azokat a területeket, ahol a maguk
eszközeivel kezelhették a fennálló problémákat, keretek közé szoríthatták a munkavégzés
menetét. Három ilyen,18 egy szemléletmódra redukálható, elsősorban a hatalmi-uralmi
szempontokat figyelembe vevő megoldást lehet vázolni a taylori új szemlélet
megjelenéséig a XIX. század folyamán – az időrezsim összegző fogalma alatt egyesítve e
beállítottságot, látásmódot. (Kuczi, 2011, 29-83.):
1. Az óratorony uralma. Eszerint a gyárakban folyó munkát szigorúan az óra alapján
szervezik meg, így pontosan rögzített a kezdés és a befejezés időpontja és a szünetek
hossza. Ezek betartásáról és az ellenőrzésről, a késések szankcionálásáról cizellált
rendszer gondoskodik. Emellett kialakult a munkarend és a kapcsolódó szabályok
kinyomtatásának szokása, amit ki is függesztettek a műhelyek, géptermek falára, és
ügyeltek rá, hogy mindenki azt jól láthassa.
2. A magán- és nyilvános idő elválása, a napirend uralma. Ez a korábbi elvre épülve
annyiban lép túl az óra bevezetésén, hogy a munkaidőbe belépés aktusát nyíltan
lehatárolta, és így meghatározta a napnak azt az időszakát, amelynek minden
percében megkövetelhették a munkásoktól a rendelkezésre állást. Ennek
következtében a munkaidejük kezdőpontját, és az üzem kapuját átlépve azonnal
megváltozik a státusuk, sokszor úgy, hogy hivalkodó jelenlétükkel kifejezzék, készek
az idejüket a cégért föláldozni.
3. Idővagyon-szemlélet. Ennek lényege, hogy a tulajdonos és megbízottai erőfeszítései
a munkavégzés folyamatosságának kikényszerítésére irányultak. Az volt a törekvés,
hogy senki ne hagyja abba a munkáját, a munkanapot maradéktalanul kitöltsék
tevékenységgel. „Az altiszteket, felügyelőket arra szerződtették, hogy őrizzék a
tulajdonos – munkásoktól vásárolt – idővagyonát; akadályozzák meg az időlopást,
illetve ha ez mégis megtörtént, büntessék az elkövetőket.” (uo. 56. 62. és 63.)
Mindezek a megoldások összefüggtek – a hatalmi motiváción túl – abban a látásmódban,
hogy a feladatorientáltság és a kívüliség, vagyis egy irreleváns külső, tehát a gépiesített
hagyományos nagyüzemeket megelőző gondolkodásmód és így abból kinövő szabályozás
vezérelte őket. Hiszen a korai hosszú munkaidő világában hiába próbálták az idő
betartatásával szervezni a munkatevékenységet, a magánélet szempontjai, feladatai és
kényszerei (pólyások jelenléte, szoptatás, otthoni befűtés, evés és italozás) belelógtak a
munkaidőbe. Ami ezáltal nem válhatott el a szabadidőtől. A hosszú, 14-16 órás munkanap
kiiktatta a differenciálásuk lehetőségét. Ez volt a kiindulópont. A magán- és nyilvános idő
elválasztása erre válaszolt, de ez egyben a munkaidő rövidítését is megkövetelte – hogy
egyáltalán az megtörténhessen. Viszont mindez a technika fejlesztésének kényszerét
vonta maga után, mondván, az emberi teljesítmény nem mérhető, a feladatra orientáltság
dominanciája okán. Mivel csak a gépi-technológiai ellenőrizhető, az a változó, míg az
emberi munka e kulturális rögzítettsége okán az állandó. Ezt az állandót kívánták a
munkaidő hézagtalan kitöltésével a lehetséges módokon kiaknázni, a költséget
minimalizálni, és a gépek fejlesztésével maximalizálni, vagy kompenzálni a kiesést. E

18
A korszak komplex összetevői közül ez a vetület csupán egy elemcsoport kiemelése, így absztrahált képet mutat ez a megközelítés,
de a cél itt az összevethető elemek kidomborítása.

25
következmények a kiindulópontjuk belső logikájának konzekvens lezajlása a meder
elhagyása nélkül, a valódi probléma hibernálásával. Tehát e három stratégia mind az
elválasztás irányát követte, próbálva háttérbe szorítani, kizárni a magánszféra beszüremlő
külső elemeit, a kultúra magánszférához köthető tevékenységeit a gyár kapuján.
Tulajdonképpen így az lehetett csak a cél, hogy a munkaidő „tiszta” legyen, semmilyen
oda nem illő elkalandozás19 ne szennyezze, a munkaidő csak munkát, a munka folyamatos
látványát tartalmazza. (Foucault, 1990, 205.) „Hát igen: meg tudom akadályozni, hogy
leüljenek, de az ördög tudja mozgatni őket munka közben.” (Taylor, 1911, 191.) A
heterogenitás csökkentésének kísérlete mindez. Olyan módon, hogy elválasztják a feladat
végzésének látványát, a munkavégzés folyamatát az ahhoz nem illő elemektől,
tevékenységektől, de mégsem a munkatevékenység sajátságos, belső logikájához,
specifikus formájához, így az optimálishoz mérten, hanem az idő folyamtatos
kitöltetésével. Ezáltal az időhöz és az idő ezen szemléletéhez kapcsolható
munkaszervezési stratégiák és eljárások képezték azt a külsődleges formát, mely a
munkatevékenység lényegéhez tartozó célhoz, a hatékonysághoz képest külsődlegesen
keretezte az akkor centrális pozícióban lévő személyhez kötött tartalmat: a munkás
feladatmegoldó tevékenységét, és a szakmaiságát. Azokat mégis a szokásokra, egyedi
tapasztalatokra építve. Mert itt szó sincs a specifikus és funkcionális szakmai tudás
ismeretéről, mivel az a mesterek, a konkrét személyiség – és az ihletett zseni-költő –
privilégiuma. Ahol ő irányítja az altevékenységeket, a termék-mű létrehozását és a
szakmai betanítást, vagy a „tanítványok” betörését. A hagyomány és a hagyományos
tudása alapján, a hüvelykujj-szabályok házilagos módszerei uralma alatt. Ahogy Taylor
megfogalmazza: a személyiség (az ember) áll a középpontban. Mivel erősen élt az a
feltevés, hiedelem e korszakban, hogy az emberi tartalmat, mint fő komponenst, melyet a
kultúra, a tradíció (vagy a teológiai) teremt meg, csak és kizárólag külső formai-
fegyelmező úton lehet kordában tartani. Így az üzemben meglévő kettősség (a gépi és az
emberi kultúra logikájának, nyelvének) egyidejűségének természetes elfogadása mellett
kizárólag a lehetséges „károk” enyhítésére van mód. Ez azt is jelenti, hogy az üzemben
meglévő ezen heterogenitás nem kiszorítható, csupán kompenzálható az emberi
bizonytalansági tényező külső korlátok közé szorításával. Vagyis, ehhez a tényezőhöz
nem férhetünk hozzá, nem ellenőrizhetjük belülről – hiszen nincs objektív referenciapont
–, csak irányíthatjuk erkölcsi-nevelési és fegyelmezési eszközökkel, kényszerítéssel-
jutalmazással belsővé téve a megfelelő magatartásformát. Mely ugyancsak
hagyományfüggő-külsődleges szemléletet mutat, és kizárólag a járulékos költségek
csökkentését szolgálja. Mert ez a „megfelelő magatartásforma” nem a hatékonyságot,
hanem a feladatmegoldást jelenti, lévén e megfelelőség nem szakmai-tudományos alapon,
hanem tradicionális-fegyelmi és erkölcsi kategóriaként létezett. Így, ha minden
befolyásolható külső faktort az ellenőrzésünk alá is vonunk, a magatartást befolyásolva-
nevelve csak rekonstruálhatjuk a következményeket, jósolhatjuk és tervezhetjük a
teljesítményt, mint átlagos állandót. De nem többet, még akkor sem, ha a darabbér vagy a
piaci megrendelés és számos a korra jellemző taktika minderre valamelyest hatást is tud
19
Örkény Tóték című drámájában a figyelem elkalandozása okán kell Tótnak a tűzoltósisakot a szemébe húznia, majd pedig egy ásítás
miatt csipogót tennie a szájába, mindezt „a gazdasági hasznot nem hozó munkába való betörés,” erkölcsi-nevelési céljából, csak hogy
legyen elfoglaltsága. (Kuczi, 2011, 69.) Az Őrnagy ezzel kívánta dresszálni, betörni Tótot.

26
gyakorolni. Ám lényegileg ezek sem képesek erre, mivel a munkabéreket is hiányos
információk alapján becsülik, sokszor a szokás szabja meg még az akkordot is, nem pedig
a tényleges, teljesítmény pontos ismeretéből adódó tudás. Mert az így, e módon, alapon
nem lehetséges. (Kuczi, 2011, 78-82.) Sőt, a hierarchikus szervezet kialakítása sem
megoldás, hiszen az is estleges és ötletszerű, a társadalom más területeinek tükröztetése
csupán. Ezért a „pozícióharc”, az információhiányból (is) fakadó pókerarcú taktikázás, a
diszkurzív logika – például a teljesítmény-visszatartás vagy a betanítás, mester-tanítvány
kapcsolat – továbbra is a szervezet meghatározó eleme maradt. Így ezt a lehető legtöbb
külső (kulturális) tényező kiiktatásával, és az emberi munkához köthető, a feladatról
tudható külső – tradícióból, szokásokból, egyéni-egyedi tapasztalatokból eredő –
információval próbálták ellensúlyozni. Azt mondhatjuk, hogy e tartalmakat a dressage
módszerének formális edénye, burokja próbálta a legtöbb, e heterogén tartalmakról
megtudható információ segédletével e formába önteni, kiismerni, fegyelmezni, és így a
munkába betörni. Ami folyamatos ellenállást, például önkéntelen vagy tudatos
teljesítmény-visszatartást eredményez, természetes módon. És mivel ezen emberi-
kulturális tartalmak széttartóak – ezért is kell a fegyelmező alapmozzanat, a külső forma
–, e tartalmak vizsgálata is eltérő tudományterületek, szokásokon alapuló más tartalmak
bevonását, mozgósítását kell magával vonzza: pszichológia, erkölcs,20 nevelés, katonai
fegyelmezés, mérnöki gondolkodás, társadalomismeret, stb. együttesét. Így az üzem
területén egyszerre van jelen e tartalmakra tekintettel számos tudományterület olykor
laikus, egyedi tapasztalatokra és a hagyományra alapozott heterogén sokasága. Mint egy
óriási tárolóedény, melyben eltérő tartalmak, alrendszerek, taktikák egyvelege fortyog – a
gépi mechanizmusok egyidejűségével, pontosabban egyterűségével. A vezetés és a
szervezés ezáltal hektikusan egyedi és komplex terület lehet csak, aminek a tárgya sem
lehet világos, körülhatárolt, így általános és rendszerszerű – szemben például a mérnöki
területtel, mely határozott célokat és mechanizmusokat követ. A személyiség és az általa
képviselt tradíció uralja a „rendszert”, a nagyüzemet, ami nem más így, mint egy zavaros
heterotópia.21
Hasonló problémákba ütközött az irodalomtudomány, így az orosz formalista irányzat is a
korszak történeti tradíciójában, és a kontextusukban. A futurista költők „forradalmi” és
formai újításai a kor poétikai kategóriáival leírhatatlan és kezelhetetlen kérdéseként álltak
elő. A jövőt, az erőt, a dinamikát, a gépek, a technika világát és a tudományt, sőt a zörejt
hirdető meghökkentő felépítésű és szerkezetű alkotások születtek, melyekben a múltat
radikálisan elutasító, azt leromboló új szemléletmód kereste ezt az újat kifejező saját
formát.22 Így az addigi tartalmi és személyiségközpontú megközelítések elégtelen módon
20
Az erkölcsi cél olyan tradicionális gyökerekből merít, mint a bibliai aki nem dolgozik, ne is egyék vagy a Weber által kimutatott
kálvinista-puritán tőkefelhalmozásban döntő szerepet játszó munkaerkölcs kategóriája. Vö.: Weber, Max: A protestáns etika és a
kapitalizmus szelleme. Budapest, 1995. Cserépfalvi Kiadó)
21
„Foucault Más terekről című munkájában a heterotópia fogalmát az utópia ellenpontjaként definiálta. Ezzel szemben a heterotópia
létezik, kézzel fogható, s a mi világunk szerves része, de kaput nyit valamely más, anyagi értelemben nem megragadhatóra. Foucault
kiindulópontja a tükör, mely az abszolút heterotópia…” Vö.: Foucault, 1988, 237-250.
22
A futurista szövegek nyelvének jellemzői: a nagy ívű mondatok, a puszta felsorolások, a verbális stílus (igék, igenevek túlsúlya), az
indulatszavak, a főnévi igenevek, a merész képek és szókapcsolatok, a szimultán technika, a hirtelen stílus- és ritmusváltások, a
megszakítások, a vers különleges sortördelése, az íráskép meghökkentő eljárásai, valamint a matematikai és zenei jelek. A futuristák
elutasították a hagyományos mondatszerkezetet, ellenezték a melléknevek, a határozószók és a kötőszók használatát, ki akarták
iktatni a nagybetűket, a szabad verset és a képverset művelték. A különleges versritmusnak, az újszerű hangzásoknak (pl. a

27
közelíthettek csak e nyelvi-formai bravúrokat felmutató modern irányzathoz. A futurista-
modern alkotások – hasonlóan, mint az üzemben a gépek és a technológia egészen más
rendje – idegenül álltak a líra holdfényes ködlő-derengésének történeti tradíciójában. Az
orosz formalista elmélet eredete így egyrészt a korabeli pozitivizmussal szembeni
növekvő elégedetlenséghez köthető. Másrészt – és ez a fontosabb – ahhoz az igényhez
kapcsolható, hogy az elmélet szembenézzen a szépírás friss és radikálisan új módjaival
(vagyis az orosz avantgárd futurista közegében születő művekkel), ezeket értelmezni
tudja, és ezáltal támogassa. (Tihanov, 2012) Hiszen e korszak uralkodó esztétikai-poétikai
irodalomtudománya elsősorban történeti-tematikus módon viszonyult a költészet és az
irodalom alkotásaihoz. Vagy egyedi kritikai elemzéseket publikált az egyedi műről,
házilagos diszciplínák alapján szubjektív válaszokat generálva, vagy általános eredet-
kontextus vizsgálatokkal operált, mely nem a művészet lényegét célozta. A legjelentősebb,
a pozitivizmus ekkor domináns szemlélete a tartalom/forma kettősét fenntartva
elsősorban egy mű kontextusát, eredetét és a szerző személyiségét, életrajzát tartotta az
irodalmi alkotás jelentése kulcsának. Eszerint a költői forma nem több mint edény, mint a
tartalom dísze, ahol azonban e tartalom mint lényegi elem a mű valóságra vonatkozó
pozitív tényeinek benső visszhangja csupán. E megközelítésmód legfontosabb szellemi
bázisa a kollektivitásra épülő történetiség fogalma, ami által az embert kizárólag történeti
lényként tudják értelmezni; e történetit úgy fogják fel, mint az egyes emberek élete
mögött meghúzódó szabályszerű, transzcendens és kollektív rendszert, melynek kutatása
leírhatóvá teszi az egyes produktumot. Az irodalom tudománya ezért lett akkor a
történettudomány és a nyelvtudomány szolgálólánya. (Bókay, 1997, 94.) Hozzáértve
mindezekhez a támasztékot adó filozófiát és esztétikát is. Egyszóval, az irodalom
tárgyterülete: a nem-irodalmi. Így sokkal inkább egyfajta tárgytörténetről beszélhetünk,
ami adatok, tények jegyzéke, stb., vizsgálata; olyan egységes módszertani elv, amely hite
szerint így képes minden emberi-nyelvi produktumnak feltárni a lényegét. Mindezt úgy,
hogy felfedi eredete-kontextusa összefüggéseit: vagy a tényleges eredet, vagyis a szerző23
és a kor háttere alapján (szerzői szándék keresése), vagy pedig a nyelvi-eszmei eredet
révén, aminek szerepe, hogy feltárja, az adott mű honnan, kitől vett át gondolatokat,
beszédmódokat. Így történeti vagy nyelvi-filológiai hangsúlyeltolódással ugyan, de mégis
a mű létrejöttének külsődleges vizsgálata a domináns, a szerzőhöz-műhöz kapcsolódó
külsődleges pozitív tények kutatása a mű belső tartalmaival összevetve. Mintha egy
mester munkájánál és produktumánál szemlélődve az ő szándékát és a korszakának
tényeit vizsgálva vonnánk le a következtetést, hogy mi is a specifikuma az elkészített
asztalának. Ez a horizontális-kontextuális viszonyulás tehát nem az irodalmi mű
tudománya, mivel az életrajz, a történelem és az eszmetörténet szerepe e genetikus
kutatásokban nyilvánvalóan csökkentette magának az irodalomnak a szerepét az
irodalomtudományban. Paradox módon. (Jefferson, 1995. 29.) Inkább mondhatjuk azt,

hangutánzó szavaknak) is kitüntetett szerepet juttattak, pl. "a zörejek művészete" ágazatban.
23
Vö.: „A premodern irodalomfelfogása központi szerepet adott a szerző személyének. Ez a személy azonban csak felszíni, leíró
fogalomként mint tényleges ember definiálódott. A szerző a benne összegzett hagyomány konkrét személye, egy ok-okozati sor
fontos állomása: a szerzőre hat a kontextus, a múlt, aminek alapján létrehoz egy szöveget, és ezzel nyelviesíti, könnyebben
megoszthatóvá, elsajátíthatóvá teszi a tradíciót. A szerzőnek – hiszen ő írta – személyes hatalma, autoritása van a mű felett, és az ő
személye, szellemén keresztül megnyilvánuló kontextusa adja a szöveg megfejthetőségének biztosítékát.” (Bókay, 1997, 127.) Mindez
áttételekkel a szakma mesterére, a termék előállítójára is igaz lehet.

28
hogy e reláció számára az irodalmiságon keresztül az irodalmi mű mint társadalmi-
nevelési funkció, az etika és a morál, a hagyomány hordozója válik fontossá. Vagyis, mily
mértékben tükrözi kora erkölcsi normáit, világát, és erényes alkotás e. (Bókay, 1997, 93-
107.) „Az ’emberi dokumentumnak’… tekintett költői alkotás csakis a szerzőnek, az
ismerőseinek, illetve azoknak a mániákusoknak érdekes, akik olyan kérdésekre kutatják a
választ, hogy ’vajon dohányzott-e Puskin?” – írja kritikaként Brik. (Brik, 1923, 214.) Itt
és ekkor az irodalomtudomány tárgyaként azok a külsődleges pozitív tények a döntőek,
melyek az egyes mű kapcsán az embert és (történelmi, faji, földrajzi, stb.) környezetét
érintő adatokat gyűjtik lajstromba, hogy abból vezessék le egy mű jelentését, értelmét.
„Úgy tűnik, hogy egyfajta primér, axiomatikus meggyőződéssel állunk szemben. Akkor,
ha egy irodalomtudományi megközelítés a bent alatt a tartalmat (a referenciát) érteti,
akkor érvényesül az irodalomtudomány külpolitikai hangsúlya, és az irodalmi mű értelme
egy szövegén kívül található vonatkozással definiálódik.” (de Man: Bókay, 433-446.)
Ekképp a fő vizsgálati csapásirány az alkotások tartalmi aspektusát célozza, kutatva-
összevetve azt a keletkezés körülményeivel. Így a forma csak másodlagos mint a külsőt a
belsőtől elválasztó kereteket adó díszítmény, mely az értést és a hatást segíti – a tartalom
közvetítését. Miközben a köztük lévő határ valójában elfolyik, alárendelve a műalkotást
és feladatát egy külső cél puszta belső lecsapódásának, kifejeződésének. Alárendelve a
benne lévő gondolat eszközének. Ha mindezt összevetném a taylori világgal, akkor
leegyszerűsítve és cinikusan azt mondhatnám, hogy olyan megközelítés lenne ez, mintha
egy gép működésének törvényszerűségeit kutatva az általa megformált-megmunkált
anyag tulajdonságait, jelentéseit és a környezetét vizsgálnánk meg elsősorban. Másrészről
pedig, a tartalmi elemek és témák sokfélesége, tehát a vizsgált tárgy heterogenitása okán
így egy heterogén diszciplína alakulhat csak ki, mely más területektől kölcsönzi
módszereit és jelentést kereső magyarázatait. Ha ugyanis csak az adott témán belül
maradunk, s nem állítjuk szembe azzal, amitől megkülönbözteti magát, akkor figyelmünk
tárgya könnyen elenyészhet. „Lehetetlen a költészetet belülről meghatározni. Nincsenek
eredendően költői témák: a romantikus költészet témái (holdfény, tavak, fülemüle, rózsák,
kastélyok, stb.) a modern korban a legprózaibb és legvilágiasabb dolgoknak adták át a
helyüket.” (Jefferson, 1995, 32.) Például a zajnak, a gépnek, a lendületnek, a gyárnak és a
termelésnek. Így, ha a referencia (és a tartalom), tehát a „külpolitikai hangsúlya” a
domináns egy műnek, akkor e költői témák okán, no és a szerző személyisége, pszichéje,
történeti kora, a hagyományba illeszkedése kutatása miatt, mint fő hangsúly, az ezeket
tárgyukká tevő tudományok és azok vizsgálatai és eredményei lesznek az uralkodóak.
Ugyanez tapasztalható Taylor idején a fegyelmezés és a betörés, az erkölcs és a nevelés, a
feladatvégrehajtás területein, ahol fő kérdésként a megfelelő magatartás volt a döntő,
amely ezáltal az ilyen irányú vezetési módszereket vonzotta be. Irányát, sajátságos és
speciális tárgyát tévesztett vizsgálatok születhetnek így csak. Olyan „doboz-világok”,
ahol a külső aláveti a belső területét önmagának, annak valós tárgyát, e belső valós
lényegét-működését csupán feladat-végrehajtóként és más területek szolgálójaként
felhasználva. És ezáltal a specifikumot is láthatatlanná téve. Miközben mind az üzemben,
mind pedig a műalkotásban ott „dolgozik” és működik az a sajátságos eljárás-rend,
rendszer, amely kizárólag önálló és immanens elveinek és törvényszerűségeinek

29
engedelmeskedik: a gépi mechanizmusok és technológiák rendje Taylornál, és a költői
nyelv formája, eljárásainak tartalom-független rendszere a formalistáknál. Ami
megalapozhatóvá tehetné a tudományosság, az egynyelvűség világát mindkettőjük
területén. Ott a gépi-technikai struktúra, itt a költői technikák struktúrájának leírásával,
kiterjesztésével. De mindezek csak periférikus mozzanatai lehetnek e szemléletek uralma
okán az adott területeknek, irodalmi műnek, nagyüzemnek. Mivel a személyiség és a
kontextusa, az általa képviselt tradíció áll azok centrumában.
Taylor: Az üzemek termelésének maximális eredményét (az emberi és természeti
erőforrások hatékony kihasználását, a gépek, épületek, stb. formájában megjelenő tőke
használatának alacsony költségeit) az üzemben uralkodó általános téveszmék, a helytelen
vezetési rendszerekből eredő érdekütközések és a munkások megérzésein, gyakorlati
tapasztalatán alapuló „házilagos” módszerei, a hüvelykujj-szabályok jelenléte
akadályozza. Az autonóm, a tárgyterület specifikus törvényszerűségein, egységes elvein
alapuló szisztematikus tudás hiányában az egyéni képességek, a tradícióra, a
transzcendenciára épülő szubjektív válaszok és felelősség dominanciája, az üzemek
területén jelen lévő szakmai-tartalmi heterogenitás a hatékony működés legfőbb
akadálya. A személyiség (az ember) áll a középpontban.
Orosz formalizmus: Az irodalom elméleti vizsgálatának, az irodalomkritika objektív
alapokon álló szakmai tevékenységének legfőbb gátja a szerző személyiségéhez és a
történeti-kontextuális, genetikus tartalmakhoz köthető tradicionális látásmód
dominanciája. Az autonóm, a tárgyterület specifikus törvényszerűségein alapuló
szisztematikus tudás hiánya miatt a heterogén tartalom-orientáltság a meghatározó, így
az irodalom területe a filozófiai, esztétikai, történettudományi, szociológia és
pszichológiai elméletek uralma alatt áll. A személyiség, az egyéni képességek és a
történetiség centrális pozíciója, a „házilagos” diszciplínák, a szubjektív válaszok
jelenléte, így a tradíció és a transzcendencia határozza meg az irodalom tudományos
vizsgálatát. A költészet helyett a költő áll a középpontban.
1.2.2 Hajtóerő
Ez a kétnyelvűség heterogenitásának látásmód-uralma a szervezeten-szerveződésen, és
vizsgálati módszerein belül. E korszakot, a premodern látásmódot ugyanis a töredezettség
egyszintű horizontális felfogása jellemzi, mely a történetiségben, a tradíció egymásra-
épülésének láncolatában találja meg a szervező rendjét. Az biztosítja az értelmet, jelentést
számára: a szerző, és itt mondhatjuk biztonsággal, a terméket előállító mester saját
művének múltjaként értelmeződik, mint annak eredője. A könyv (a mű, a termék) és a
szerző automatikusan az előtte és az utána finom vonalával elválasztott, a gyermek és
apja (mester és tanítványa) egyetlen viszonyában állnak. (Barthes, 1977, 145.) Történeti-
időbeli, diakronikus viszonyban. Ezáltal a külsődlegesség, az ezeket összetartó erő vagy
ragasztó, vagyis a tradíció kutatása az egyetlennek vélt megoldása: így a tapasztalat, a
művet létrehozó és a munkás-mester tapasztalata a centrum. Azt mondhatjuk ki tehát,
hogy a premodernre jellemző vonások és felfogásmód Taylor és az orosz formalizmus
megjelenésének idejében is hasonló problémák akut jelenlétét mutatták. Így egyikük sem

30
lelhette saját kutatási tárgyát más területek fedésében, takarásában. Pontosabban, a
korszakot meghatározó kiindulópontból, a módon szemlélve nem lelhették valódi
tárgyukat, mivel emiatt eltérítődtek a saját tárgyterületük specifikus és sajátságos
létmódjától, annak önálló szerveződési rendjétől. Mint ahogy a kortársak tették is.
Taylor és a formalisták szemléletének közös vonása e tradíciótól, a hagyomány történeti-
horizontális felfogásától való eltávolodás. Eltávolodás, mellyel ki kívánták vonni
magukat e kétnyelvűség egyszerre jelenlétéből. Úgy, hogy a saját tárgyterületüket és
annak törvényszerű létezését feltételezve, azt rekonstruálhatónak vélve, elvonták,
differenciálták e tradíció uralta területek heterogenitásából azt. Egy homogén elemekből
álló inherens rendszer, eljárás-együttes létét feltételezték. Olyan rendszert, mely
sajátságos törvényeik szerint, immanens módon működik-létezik mind az irodalom, mind
pedig a menedzsment alapját adó tudományos üzemvezetés- és szervezés területén. Ezzel
megadva, megteremtve az alapot és a referenciapontot az elválasztás lehetőségére. Mert
nem a történeti egymásutániság, történeti ok-okozatiság az összefüggések fundamentuma
szerintük, hanem egy mélyebb, vertikális irányú struktúra, amelyben ezen összefüggések,
a szerveződés elemei, komponensei, eljárásai zárt rendszert alkotnak. Magukban rejtve
egy végleges, optimális legjobb út, legjobb eljárás módját, egy abszolút képletet. Egy
tökéletes formát, az eljárások objektív létének összességét, amelyik rávetül a felszínibb
jelenségekre, és mozzanataiban megmutatkozik még a feladatot végző mozdulatokban is,
melyeket valójában tehát funkcióiként, függvényeiként vezérli. És e két sík – a rendszer
alapját adó elvek, formák és azok mozzanatai – elválasztása feltárhatja a
törvényszerűségeiket, eljárásaikat és elveiket, a mechanizmust. Csak meg kell találni
azokat. Ez lehet a tudományuk feladata és célja.
Ehhez azonban elsőként még azonosítaniuk kellett tárgyterületüket, tehát el kellett tudni
különböztetniük azt annak ellentététől: a személyiségtől; az áhított homogenitás
megteremtésének lehetőségéért.
Taylor és az orosz formalisták közös, párhuzamosnak tekinthető újdonsága, hogy
elsősorban önálló tárgyterületük felfedése révén kísérelték meg meghatározni
módszereiket és eszközeiket. Céljuk az volt, hogy annak sajátságosságát meglátva, és
abból kiindulva a más területeket lehántsák tárgyukról, azokat másodlagossá-kiegészítővé
téve. Korszakuk legjellemzőbb vonását, mely a személyiség domináns jelenlétére
alapozódott, kívánták háttérbe szorítani, vagy annak tartalmát jelentő tradíciót és
történetiséget kiiktatni, hogy zárt rendszerként építhessék fel tudományukat. Hiszen míg
Taylor előtt az üzemen belül elfogadott norma volt a személy otthonról hozott
eszközeinek, a saját ásónak vagy kapának a használata, a megfelelő eljárás eldöntése,
addig ott zakatolt a gépészmérnök szakmai tudásán alapuló gépi technológia a maga
mechanikus eljárásaival az üzem vezetési szempontból értett perifériáján. Ahogy a
költészet vagy irodalom területén is a költői eljárások, a nyelv sajátságos fogásai mint a
forma megnyilvánulásai a háttérbe húzódva végezték „dolgukat”, a mű irodalmiságát
lehetővé tevő mechanizmusok rejtetten szervezték meg a művészi alkotás rendjét,
miközben a kritika szerzői életrajzokat bújt a mű megfejtését kutatva. Ennek a
tradíciónak, ennek az egyszerre kétnyelvűségnek az eklektikáját kellett differenciálni

31
ahhoz, hogy megalapozott tudomány jöhessen létre. Megtalálni azt a referenciapontot,
mely alapján elválaszthatóvá válhat az ocsú a búzától, az elemezhető, mérhető eljárás és
tevékenység a megszokottság és a fegyelmezés révén bennragadt esetlegességektől. Mert
a működés lényege szerint nem lehet transzcendens a szerveződéshez képest. Annak
tárgya és sajátságos specifikuma önmagában kell hogy legyen. Immanens módon,
lehetővé téve a rendszer speciális, lényegére alapozott felépítését, hierarchiáját vagy
struktúráját, elválasztva a másodlagosságokat, automatizmusokat és kívülségeket ettől.
Mindez azt jelentette, hogy azonosítani kellett azt a specifikus „tiszta” formát, mely
valóban a működés és a mechanizmus alapját, majd komponenseit jelenti. Leválasztva a
személyiség szimbolizálta tartalmakról, transzcendenciákról, hogy e forma logikájának
megfelelően lehessen feltérképezni és elrendezni a művet, a szerveződést. Tehát a korábbi
tartalmi dominancia helyett a forma dominanciáját kellett felfedezni és érvényesíteni. A
rend lehetőségét a káoszban. Egyik oldalon, Taylornál, ezt a tiszta formát, a rendező elvet
a gép és annak működése, célorientáltsága hordozta, természetesen működési mozzanatai
felszíne alatt, a maga törvényszerűségeivel. A másik oldalon, az orosz formalisták
számára pedig mindez a költői nyelv irodalmiságát lehetővé tevő formában találtatott
meg. Abban, amely a mű anyagát képező szavak megfelelő elrendezésének fogásaiban
érhető tetten. Szintúgy a műalkotásba, annak szervezetébe bekerülő tartalmi elemek
külsődleges dominanciájának rejtett árnyékában. Vagyis mind Taylor, mind pedig a
formalisták számára a horizontális szemlélet helyett a vertikális struktúra irányába tett
lépés jelenthette a fundamentum megtalálását és azonosítását. A korábbiak eklektikusan
integráló jellegű, kompromisszumos belenyugvást fenntartó szemléletét félredobva az
egynyelvűség, a rendszer zártságát és tudományosságát biztosító asszimilálás felé
vezethetett csak az út. Egy homogén terület elhatárolásával. Ez a terület Taylornál a
tudományos üzemvezetés és szervezés, az orosz formalizmusnál az irodalomtudomány
mint eljárástudomány lett. Akiket ezáltal a költői nyelv gépészmérnökeinek is
nevezhetünk, vagy Taylort a szervezés- és vezetéstudomány formalista nyelvészének.
Taylor és az orosz formalizmus fellépése időszakának kontextusában mindkét vizsgált
területen a kívülről meghatározottság, a hagyomány jelentette horizontális folyamat-
szemlélet tartalmi heterogenitása fedte el a tudományos megalapozást lehetővé tevő
tárgyterületüket: két eltérő nyelviség, eltérő lét- és szemléletmód együttes jelenléte volt a
meghatározó mind a korabeli üzemszervezési és vezetési, mind pedig az
irodalomtudományi gondolkodásban, aminek középpontjában a tartalmiságot jelentő
ember-személyiség, és annak történetisége állt. A gépi-formai eljárások csupán
másodlagos, szupplementáris, periférikus pozícióban helyezkedtek el a szerveződésen
belül. Így más tudományos és társadalmi-kulturális területek és azok módszertani eszközei
uralták a menedzsment és az irodalom világát. Ez adta területük heterogenitását.
Taylor: A cél egy önálló, a termelés maximális eredményét, a hatékonyságot biztosító jól
szervezett rendszer működésének kialakítása. A szisztematikus vezetés pontosan
meghatározott, tényeken alapuló, immanens és specifikus törvényekre, vertikális
szabályokra és elvekre épüljön, szemben az egyéni képességekre alapozó gyakorlatokkal.

32
Orosz formalizmus: A cél az irodalmiság meghatározása specifikumainak kidolgozásán
keresztül. Tudományos rendszer kialakítása a költői termelőmunka törvényeinek feltárása
és megismerése révén, vagyis egy olyan önálló irodalomtudomány megteremtése, amely
az irodalmi anyag immanens és specifikus sajátosságait és tényeit kutatva azon vertikális
elvek feltárását és vizsgálatát tűzi ki, melyek az irodalmi művet meghatározzák.
1.2.3 Általános érvényű tudományos semlegesség – operatív látásmód
Mindenképp felvetődik az a kérdés is, hogy miért éppen Taylor, vagy miért épp az orosz,
a moszkvai nyelvészkör fiataljai számára lett világos a tudományosság felé vezető
lehetséges út. Elsőre adódhat az a válasz, hogy mindketten alulnézetből szemlélték
tárgyukat, nem itatta át őket a korszak uralkodó eszmeiségeinek, ideológiáinak és ezeken
keresztül megvalósított gyakorlatainak a „felülnézete”. Taylor esetében mindez világosan
megmutatkozik abból, hogy napszámosként, majd művezetőként, később pedig képesített
gépészmérnökként mindvégig jelen volt az üzemek működésének világában, annak céljai
megvalósítása során szembesült azon akadályozó tényezőkkel, melyek a hatékonyságot, a
teljesítmény növelését gátolták. Mérnökként és vezetőként az operatív látásmód
birtokában ugyancsak észlelte a kétnyelvűség, tehát a hagyomány determinálta emberi
cselekvések és azokhoz köthető stratégiák, és a gépi technológia működését szabályzó
fizikai-mechanikai törvényszerűségek logikájának párhuzamos jelenlétét. Ebben az
együttes heterogenitásban kezdetben ő maga is a technológia dinamikus fejlesztésében
látta a növekedés egyetlen esélyét, a munkaerő statikus állandója mellett a változás-
változtatás potenciáját. A munkások tevékenységének radikális újrafogalmazásának
igénye a gépek jelentette működés modellje alapján mint kiaknázatlan terület
fogalmazódott meg benne, mérnöki-vezetői tudatossága okán. Ahogyan a moszkvai
nyelvész hallgatókként szerveződő formalisták is olyan lokális kontextusban találkoztak
egymással, ahol a filozófiai-esztétikai gondolkodásmód messze nem olyan mértékben
ágyazódott be – vagy éppen felbomlóban volt24 – a társadalmi és tudományos diskurzus
keretei közé, mint akár Németországban vagy Franciaországban. Számukra a lehetséges
hátteret nem az esztétika által meghatározott poétika jelentette, hanem a 18. század
végétől Moszkvában jelenlévő nyelvészeti gyökérzet, mely a nyelv tanulmányozását az
irodaloméval fonta össze, és aminek a múlt század egyik legjelentősebb szlavistája,
Fjodor Ivanovics Buslajev (1818– 1897), különösen nagy híve volt. A romantika
hagyományozta rá azt a gondolatot, miszerint a nyelvészet és az irodalom
tanulmányozása közt szoros kapcsolat van, akár az írásbeliséget, akár a szóbeliséget
tekintjük. (Tihanov, 2012, 1-2.) Így valóban az orosz formalisták voltak az elsők, akik az
irodalmat az elméleti vizsgálódás különálló terepének tekintették, és munkásságuk során
eltávolodtak az esztétikától, a szociológiától, a pszichológiától és a történettudománytól,
és inkább a nyelvtudományból merítettek, hiszen a nyelvtudomány évszázados
hagyománnyal bírt Moszkvában az egyetemen.
A feltételezhető közös nézőpont, az analóg diagnózis felállításának alapját jelentő új
szemlélet kontextuális előfeltételeinek hasonlóságai fellelhetők a két „újító”
24
„Más szóval, az irodalomelmélet felfutását az a folyamat határozta meg, mely során a monolitikus filozófiai megközelítésmódok az
első világháború ideje táján felbomlottak és módosultak.” Tihanov, uo.

33
munkásságában. Területüket kijelölhetővé tevő sajátságos tárgyuk felmutatását és
kutatását, annak megszületését hátráltató legfontosabb tényezőnek az „idegen” tartalmak
és gyakorlatok jelenlétét érzékelték. Melyek elfedték azt a specifikumot, azt a saját elvet,
amelyen alapulva azonosíthatóvá tehették tárgyukat. Mint tű a szénakazalban, láthatatlan
módon bújt meg a tudományos megközelíthetőség feltétele ezen egymásra halmozódott
rétegek és stratégiák, a tradíció vezérelte szemlélet alatt. A problémák megoldását és a
továbblépés lehetőségét biztosító út így az azokat okozó és gátló domináns tradícióban –
vagyis az embert központivá tevő szerepében – lelte legnagyobb kihívóját. Ki kívánták
tessékelni megalapozandó tárgyuk küszöbéről e tényezőket, de-kontextualizálva,
immanenssé téve területüket. Ám ennek megtételéhez a területük elválasztásán, a küszöb
meghúzásán és stabilizálásán keresztül vezethetett csak az út. Amit kizárólag a
homogenitást biztosító specifikum meglelése idézhetett elő, amely így az elválasztás
előfeltételévé lett. Annak a sajátosságnak a felfedezése vált szükségessé tehát, mely
általánosan leírhatóvá, elemezhetővé, tervezhetővé és mérhetővé teszi tárgya egészét,
függetlenül más tartalmaktól. Nem az egyes, az egyedi vizsgálata és leírása a cél, hanem
olyan, a területük egészére kiterjeszthető általánosítható elvek és eljárások feltérképezése,
amelyek kortól, vallástól, ideológiától függetlenül alkalmazhatóvá válnak tárgyuk
sajátságos szabályainak közvetítésére, átadására és továbbfejlesztésére, ezáltal területük
és tárgyuk elkülönítésére. Tudományuk megszületésére. Ezek alapján pedig az egyes mű,
szervezet vizsgálatát is lehetővé teszik. Mind Taylor, mind pedig az orosz formalisták
egyik kiemelkedő közös vonása, hogy nem az egyedi művet kell vizsgálni, vagyis a cél
nem annak mint egyesnek-egyedinek az elemzése, a benne felfejthető absztrakt
törvényszerűségek gyűjtése, hanem azok működési elveinek számbavétele a kiterjesztés és
általánosíthatóság céljából. Ez az analógia a két „szereplőt” azáltal is összeköti és
megerősíti, hogy területük hagyományában, történetében e momentum, az
általánosíthatóságra törekvés újdonságként aposztrofálható. Szembefordulva azon
véleményekkel, melyek szerint, akinek ehhez tehetsége van, az magától is kitalálja, hogy
mit hogyan kell tenni, mert erre szabályok nincsenek, ezt nem lehet könyvből megtanulni.
(Méhely, 1913, 5.) Mind Taylor és mind az orosz formalisták elsőként feltételezték tehát,
hogy a tradíció dogmatikus felfogása ellenében létezik szórványos és heterogén területük
egységesítését és önállóságát szavatoló olyan immanens, saját belső elv vagy forma,
amely homogén rendszerré képes azt „alakítani”.
Taylor: Taylor a kor ideológiai és filozófiai eszméitől, tradíciójától távol az üzemben
tevékenykedő munkásként majd vezetőként a szakmai és a vezetői munka specifikumaiból
indult ki, azokra tekintettel dolgozta ki tudományát.
A bemutatott elvek Taylor szerint társadalmi tevékenységekben, otthoni munkák vagy
farmok irányításában, kis és nagy kereskedelmi vállalkozások vezetésében,
egyházközségek, egyetemek vagy kormányhivatalok vezetésében azonos eredmény
reményével alkalmazhatók. Vagyis általánosan érvényesek a szervezetekre nézve.
Orosz formalizmus: A formalisták Moszkvában, távol a kor filozófiai-esztétikai
fellegváraitól, az egyetem nyelvész hallgatóiként az irodalom specifikumából, vagyis a
nyelviségből, a nyelvtudományból indultak ki.

34
Az orosz formalisták szerint az irodalom tudományos vizsgálata eljárástudomány,
melynek autonóm szerepe van, nem oldható fel semmi másban. Így egy olyan új, minden
tradíciótól független forma megtalálására törekedtek, mely nem az egyes művek, hanem
az irodalmiság fogalmán keresztül annak általános lényegét, eljárásait fedi fel.
1.2.4 Differenciálás
A tárgyuk elválasztása és annak működési elveinek, fogásainak leírása és gyakorlati
átültetése – e cél azonban a specifikum megtalálása, felfedezése révén teljesíthető. Itt, e
ponton egy újabb párhuzam állítható fel a két irányzat képviselőinek szemlélete között: a
specifikum felfedését a megkülönböztethetőség kritériuma, vagyis az a momentum, lényegi
vonás adhatja meg, amely minden más tevékenységtől vagy tudományos tárgyterülettől
elkülönböződik. Ugyanakkor pontosan e különbség megléte a privát területük azon
szerves és lényegi sajátságát is alkotja, jelenti, ami a területük működésének alapja is
egyben. Vagyis a valós tárgya. A további vizsgálódás és a kutatás valós célpontja: a
referenciapont.
Taylor idejében a nagyüzemben e megkülönböztethetőséget a gépek addigra önállóan
észlelhető komplexen megszervezett valóságának, a gépek saját szervezeti rendjének,
funkciói alapján felépített hierarchiájának általánossá, adoptálhatóvá tehető jelenléte adta.
E hierarchikus termelőgépezet akkorra már nem mint tárgyias egyediség létezik a többi
tárgy között azok mérhetetlen dzsungelének egy tisztásán, hanem mint „Második
Természet” önálló életre kel. Benne egy új létforma mutatkozik meg, aminek lényege,
hogy az élet felszíni eseményei mögött szerkezetek, struktúrák által hajtott mechanikai
folyamatok húzódnak meg. (Bókay, 1997, 124.) Taylor számára, kora szénakazal-
világának a tradícióban felhalmozott rétegei között, felcsillant a különbséget ezáltal a
specifikumot jelentő tű. Nem más, mint az üzem szervezésének és vezetésének sajátságos
alapját adó mechanizmus: a gépeket működtető fizikai-mechanikai törvényszerűségek és
elvek más eseményektől független objektív önálló léte, egzakt nyelvezete –
programnyelve (annak lehetősége). Önálló, autonóm és racionális nyelvezet, műszaki
nyelvtan, amely saját elvén alapulva lényegileg különbözik minden más nyelvezettől.
Mert a benne megmutatkozó elv tisztán célszerű, racionális és teljesítményorientált, ami
az üzem sajátságos és valós célja is egyben. Annak lehetősége, hogy ne a ló húzza a
kocsit, hanem az önmagát hajtsa, minden makacskodás nélkül, üzemanyaggal:
munkafolyamata egyetlen színtere önnön maga. Csak megfelelő, e mérnöki nyelvet
elsajátító tudással vezetni kell (és tankolni, karbantartani, stb.). (Nem csak mint
szimbólumból, de ebből a szemléletből születhet meg a Fordizmus). Olyan önálló,
részekre és funkciókra bontható, saját elvei alapján változtatható rend lehetősége, amely
képes átalakítani és megformálni anyagát, kiküszöbölve a bizonytalan elemeket, az előre
nem látható tényezőket. (Torma, 2007, 465.) Vagyis tiszta eszköz, mérnöki eljárás-
rendszer, mely alapja, mintája vagy modellje lehet az üzem megszervezését és vezetését
lehetővé tevő elveknek: „eddig a személyiség (az ember) állt a középpontban, a jövőben a
rendszer lesz az elsődleges.” (Taylor, 1911.) Mindezt megfelelően, felelősen és szakmai
módon kiaknázva, erre alapozva így megnyílik az útja annak, hogy – a korábbi taylori
kritikát átfogalmazva – immáron kijelenthető lehessen: a menedzsmentet már olyan

35
szakmának (art – sic!) tekintik, amelynek ugyanolyan egzakt törvényei vannak, mint a
mérnöki munkának… (Taylor, 1903.) Valódi tudományos üzemvezetést megteremtve.
Taylor tehát a komplex gépi folyamatok mechanizmusát, és az azokat megalapozó,
lehetővé tevő törvényszerűségeket és elveket, annak működési szerkezetét gondolta az
üzem specifikumának. Mert ez élesen és „küszöb-szerűen” képes választóvonalat húzni az
üzem konstruálható mozzanatainak, vagyis működtetésének, szervezésének és
vezetésének területe, és az ember által képviselt más forrásokból, más nyelvezetből és
gyakorlatokból felépülő magatartást és tevékenységet alkotó tartalmainak területei között.
Amit ezáltal az üzem, a saját szerveződés kapuin kívül lehet rekeszteni. Így e specifikum
adja azt a különbséget, amelynek segítségével az emberi tevékenység – ami bizonytalan,
estleges, kiszámíthatatlan – és a gépi tevékenység között – ami mérhető, ellenőrizhető,
tervezhető saját alapjai által – a cezúra meghúzható. Fontos hozzátenni, hogy e két
tevékenység, e két nyelv eltérésének regisztrációja révén való elválasztás arra is
lehetőséget ad, hogy a hozzájuk köthető „szakmai” kapcsolódásokat is képes legyen
differenciálni. Hiszen a gépi tevékenységek működését szabályzó mechanizmusok,
technológiák ismerője, a technológus, a programozó(!) stb. csak így válhat centrális és
mintaadó szereplővé. E speciális tudására építve, ezen tudása birtokában. Míg az emberi
tevékenységet kezelő, de az üzem lényegiségét nem hordozó, annak speciális
tevékenységéhez köthető tudással nem rendelkező fegyelmezést biztosító altisztek, a
betörést kikényszerítő művezetők üzemi létezése, vagy legalábbis ilyen irányú
tevékenysége – no és a munkások mindettől eltérő tevékenységei – így válhat
feleslegessé. Óriási, ebből eredő többletköltséget felszámolva. Ami a magasabb bérezés
alapját is jelentheti.
Ezzel párhuzamosan az orosz formalisták is hasonló eltökéltséggel küzdöttek azon cél
teljesíthetőségéért, hogy az irodalmat csakis az „irodalmiság” fogalmai, követelményei
szerint legyenek képesek tárgyalni. Meghúzva a küszöböt tárgyterületük kapujában. Az
„irodalmiságot” olyan vonásnak vélték, mely feltételezésük vagy reményeik szerint képes
megragadni mindazt, ami az irodalmit megkülönbözteti minden más nyelviséggel és a
nyelv által behívott tartalmisággal szemben. Fontos kritérium volt számukra a már
említett ideológiamentesség megalapozása is. Így azzal, hogy – különösen működésük
első szakaszában – az irodalmi „eszközre” irányították figyelmüket, az orosz formalisták
az irodalmat annak eszközeire csupaszították, melyeket nem képes az erkölcs, a vallás
vagy a politika ellenőrizni, és nem lehet kizárólag utóbbiak függvényében tárgyalni.
(Tihanov, 2012) Vagyis a formalisták számára is, Taylorhoz hasonlóan, a legfőbb kérdést
az jelentette, hogy megtalálják tárgyukat, úgy, hogy felfedezik annak létét és önállóságát
biztosító megkülönböztető jegyét. Azt a különbséget, mely tárgyuk specifikumaként
elkülönülhet más tárgyaktól és tartalmaktól, megszüntetve a függőséget, függvény-létet,
és ami egyben ki is jelöli kutatásuk dimenzióját. Természetesen a későbbi kutatások és
elemzések módszereit, vagy például a tudományterület sajátos morfológiai vizsgálatait
szerintük is csak ezen követelmény, az azonosítást követően, arra építve lehet
meghatározni. Így az autonómia kérdése mindenképp prioritást kellett hogy élvezzen.
Az ő irodalmi szemléletváltásuk alapját az a modernitásban kibomló, általuk is képviselt
kulturális fordulat jelentette, ami a nyelvnek a metafizikai tulajdonságát feltételezte.

36
Eszerint a nyelv, az addigi elgondolásokkal szemben, létezése és lényege szerint nem a
valóság leképezése. Nem utánozza azt, nem tükörként visszatürközi a valóság
fennállásának objektív rendjét. Tehát másodlagos létezőként a nyelv nem függvénye a
valóságnak, az abban lezajló eseményeknek, tartalmaknak és történetiségnek, stb.. A fő
hangsúlya nem a referencián, tehát a hivatkozott valóságra vonatkoztatásán van, mely
afféle hídként közvetít a világ valósága, annak fennálló rendje és léte, és a fejünkben
létező gondolatok, eszmék és fogalmak között. Nem – tartalomközvetítő – eszköz.
Hanem, a nyelv hozza létre, szabja meg azt a rendet, amely révén a számunkra
érzékelhető világ létezik. Pontosabban, az érzékelhető világ éppen ilyen és nem más
érzékelhetősége, annak éppen fennálló rendje a nyelv rendje alapján rendeződik el,
szerveződik meg számunkra.25 Sajátságos formája, formáló ereje és szerkezete révén.
Tehát nem tartalmi vonatkozásában határoz meg, mert az e formának csupán függvénye,
következménye, vagyis a nyelv eljárásainak, fogásainak eredménye. A látásmód
szerkezetét a nyelvi strukturáltság szervezi meg, az teremt rendet. Akár Taylornál, akinél
a – „káoszt” adó – heterogenitást a gépi mechanizmusok alkotta célorientáltságra
leginkább alkalmazható szerkezetiség rendje szabja át tudományos üzemszervezetté. A
nyelvről alkotott nézet lényegi szembenállása tehát ahhoz a szembenálláshoz mérhető,
mely Taylornál az üzemen belüli viszonyok és felfogások szembenállásában mutatkozott
meg. Eltérő, akut és eklektikus kétnyelvűséget okozva, ahol a magánélet, a mindennapi
gyakorlati létezés és a komplex gépi rendszer látható formális létezése a munkafolyamat
színterén együtt zakatol. Miképpen a formalisták előtti nyelvfelfogásban meglévő
eklektika esetében, ahol pedig a hagyományos tartalom/forma alá-fölérendelt egyidejű
együtt-léte konkurál a költői nyelv munkafolyamata színterén.26
A formalisták e látásmódot saját korukban még úgy értelmezték, hogy az „irodalmiságot”
az a különbség kell hogy adja, amely azt a nyelvi konstrukcióktól és nyelvi tényektől, a
hétköznapi nyelvhasználattól megkülönbözteti. Az összehasonlítás terepe így az irodalmi
és a nem irodalmi ellentéte. Tehát minden tartalmiságra, a referencialitásra vonatkozó
olyan stratégia, amely kivezeti az irodalmiságot az irodalom területéről és más területek
függvényévé teszi, és nem az irodalom releváns tárgyára tekintettel annak módszereivel
vizsgálódik, az nem lehet a keresett specifikum, a sajátos megkülönböztető jegy. Ezért a
specifikum, a tudományos tárgy magalapozásának lehetősége a különbségek sorában
rejlik, amit nem az úgynevezett tartalmi vonatkozások, hanem az költőiséget adó formai
eljárások jelenthetnek csak. Ez az irodalomszemlélet lényegéből fakadó felismerés
építheti ki a kapcsolatot a nyelvészet és a poétika között. Ebből születhet az a feltételezés,
hogy valójában két nyelv, két nyelviség létezik egymással párhuzamosan, melyek közül a

25
Ez a szemlélet a kortárs posztmodern látásmód egyik fontos kiindulópontja, ebből és más forrásból származó komponenssel
együtt. E nyelvi struktúrára koncentráltság, annak felfedezése mint fundamentum azonban a formalisták gondolkodása számára
ekkor még nem volt adott, az a kortárs Saussure, svájci nyelvész munkásságának köszönhetően születik, és határozza meg majd a
század irodalom- és kultúratudományát. A formalisták saját nyelvi-nyelvészeti elképzeléseikre építkeztek, mely két elkülönült nyelvet
feltételezett, és amelyeknél a nyelvhasználat volt az összehasonlítás alapja. Azonban nem egy nyelv (langue) két nyelvhasználatát
(parole) próbálták elkülöníteni még, hanem két külön nyelvet tételeztek, melyek ontológiai szinten, lét-módjukban térnek el
egymástól, és mellérendelten különálló a státusuk – mint Taylornál optimálisan a gépek és az ember „világa”, eltérő létmódja.
26
Példaként említhetjük ehelyütt: az emberi ítéleteket, cselekvéseket befolyásoló beállítódás, attitűd kapcsán, annak kognitív
összetevőjeként az axiomatikus alapvető, majd az azokra nyelvi-logikai szillogisztikus módon épülő elsődleges, másodlagos
hiedelmeket és az általuk megformálódó értékeket és látásmódot tartják jövőbeni akcióink tervrajzának, választásaink és döntéseink
fontos pillérének. (Bakacsi, )

37
mindennapi beszéd a valóságra vonatkoztatás dominanciája okán a nyelvet mint puszta
eszközt használja (el) – tartalomorientált. Ugyanakkor rendelkezik nyelvelmélettel, a saját
„céljaira” tekintettel persze, azok által determinált szemantikai központú nézőponttal. A
költői nyelv, az „irodalmiság” mint autonóm lét-mód azonban az orosz formalisták
számára nem lehet holmi díszítmény a mindennapi nyelv testén. Vagyis nem alárendelt,
és csupán a felfoghatóságot és a hatás fokozását jelentő plusz funkciót tölt be, hanem
önértékű, mellérendelt viszonyú – forma és eljárás-orientált. Ezen szembeállítás már nem
a formalizmus előtti tartalom/forma értelmében lesz érvényes, így új utakat nyit meg.
Ezáltal a megkülönböztető jegy a mindennapi funkciójukban észrevehetetlen szavaknak a
költői műben ezek eltávolító érzékeltetését lehetővé tevő eljárások és fogások, a költői
nyelv formájának nyomaiként megnyilvánuló különösítések. A költészet formális alapja
ezért azon eljárások összessége, az eljárásokat, fogásokat megalapozó formarendszer,
amely mozzanataiban érzékelhető a művészi megnyilatkozásokban, azok
elrendeződésében. A művészi-költői nyelvben. E mozzanatok teszik tehát különössé a
költői nyelvet, különítik el az „irodalmiságot” minden más területtől. Így a forma
kutatása, a forma mozzanataiban, nyomaiban fellelhető eljárások és fogások
kapcsolatainak és azok morfológiai, funkcionális vizsgálata tulajdonképpen az irodalom-
vagy eljárástudomány. Amely a szövegek jelentésen, szemantikai vonatkozáson túli
formai, szerkezeti rendezettségének feltárását végzi. Értelme szerint így az eljárás egy
meghatározott nyelvi szervezettség, ami sokféle funkcióba lépve sokféle konkrét
formában jelenik meg. Az egyes művekben a rejtett belső formát kidolgozva,
megfoghatóvá téve.
Taylor: Taylor fontos elve, hogy az összes műszaki tevékenység alapját a műszaki
tudományos ismeret képezi, mely szemben áll a néhány kivételes képességű ember
alkalmazására építő szokásos vezetési rendszerekben kialakult gyakorlatoktól. A
tudományos, műszaki tudás és képzettség az a specifikum, amely alapján történő
munkavégzés lényegileg különbözik a fegyelmezésen alapuló hagyományos emberi
feladatvégzéstől. Különbségük a tudományos vezetés alapja.
Orosz formalizmus: Az orosz formalisták szerint az „irodalmiságot” az az elidegenítés
adja, amely a hétköznapi nyelvhasználattól megkülönbözteti. A specifikum, a tudományos
tárgy magalapozásának lehetősége a két nyelv különbségeinek sorában rejlik, amit ezáltal
nem az úgynevezett tartalmi vonatkozások, hanem a költőiséget adó formai eljárások
jelenthetnek. Valójában két nyelv, két nyelviség létezik, különbségük az irodalmiság
lényege.
1.2.5 Rendező Elv – a legjobb módszer
E forma-formák mögött az orosz formalisták egy – a korai szakaszukban hangsúlyos –
tökéletesen jelentésnélküli, „értelmen túli” nyelv létét feltételezték. E nyelvet teljeségében
megragadhatatlannak vélték. Úgy gondolták, hogy eredendő, létet rendező alapforma,
amely az irodalomhasználatban csak enigmatikusan, de mindig jelenlévően megmutatkozó
elv. Közvetlenül, tisztaságában nem, csupán nyomaiban érzékelhető, így közvetlenül nem
elemezhető, csak nyomaiból rekonstruálható. Természetesen csak a művészi alkotásban,

38
költői nyelvben. Ez a metafizikai vonásokat magán hordozó nyelv a Zaum, mely
szerintük a kollektív lélek legalapvetőbb struktúrája, az, amiből minden további forma
kibomlik. (Bókay, 1997, 162.)
Mindez a rendező alapforma Taylornál is fellelhető, közvetetten. Nála a cél meghatározta
Optimális az a metafizikai jellegű végső elv, amely a hatékonyság és a teljesítés zárt
rendszerének formanüanszokból felépíthető mozzanatai mögött munkál.27 Az Optimális
Taylornál az a Zaum, vagy forma, amely a tökéletes és teljeséggel veszteségmentes
munkafolyamat-láncolat rendező ideális alapstruktúrája. Amit folyamatosan kutatni
kell,28 és eljárásait, mozzanatait, fogásait felfedve adoptálni minden részre, ami annak
köszönhetően egészet alkotva a szervezetben „dolgozik”. És a gépi működés eljárásaiban
ennek mozzanatai léteznek ott nyomaiban. Így egyben „Ez az Optimális” a vezetés
feladatát-funkcióját legközvetlenebbül, legközelebbi módon vezérlő elv. A hierarchia
csúcsa, vagy inkább mélye, amelynek alapján e funkcionális hierarchia felépíthető az
üzemben, saját létének, elvének eljárásokban kitapintható formáját-logikáját kiterjesztve
minden szegletére. Ez tehát az elkülöníthető tudományos zártság, az autonómia, a de-
kontextualizált saját-lét garanciája: az az elv, melynek révén kivonható, redukálható és
funkcionálisan elrendezhető minden az üzem működésében és az irodalmiságban nem
lényegi szerepet játszó komponens és tartalom.
Érdemes azt is hangsúlyozni, hogy Taylor specifikációját lehetővé tevő, annak meglátását
meghatározó momentum az üzem világosan megfogalmazott céljára fókuszáló tekintete
volt. Mely a termelékenységben és a hatékonyságban jelölhető meg: gondoskodni kell,
hogy az emberek a legjobb és legolcsóbb módon tegyék meg azt, amit deklarált célként
kitűztek eléjük. (Taylor, 1903.) E célmeghatározás, vagy inkább e cél komolyan vétele
tudja csak vonalvezetőként az odavezető optimális út lehetőségét, dimenzióját kinyitni, és
megtaláltatni azt a módot, mely ezt lényegéből adódóan szolgálja, végrehajtja. Az üzemi
munka, az üzem létének Taylor szerinti lényege alapján meghatározott cél tehát az a pont,
amely kijelölheti az ezt lényege alapján legfőképp támogató és felhasználható „eszközt”:
a gépi folyamatok mechanizmusát. Ez szolgálja ideálisan az optimális rendező elvét. És
az adhatja meg az üzem részeinek, rendszerének kohézióját, ugyanakkor e részek lényegi,
saját elvein nyugvó integrációjának, egy irányba tartásának lehetőségét.
A formalizmus nyelvészeti kötődését is az a fennálló adottság magyarázza, miszerint az
„irodalmiság” területe e nyelvi megközelítés alapján ugyan elkülöníthető, csak
nyelvelméletét még kevésbé ismerik. Ezzel szemben a mindennapi nyelv rendelkezik
saját nyelvelmélettel, amit kiindulásként a költői nyelv elméletének kialakításához,
rekonstrukciójához fel lehet használni. Egy négyelemű viszonyrendszer létezik tehát, ahol
a költői nyelv elméleti modellje nincs feltérképezve, felállítva. (Bókay, 1997, 160.) Még.
„Ez a kapcsolat olyan, mint a kölcsönös felhasználás és elhatárolás viszonya a fizika és a
27
vö.: a tudományos menedzsment első képviselői között közös „az abban való töretlen hit is, hogy minden munkafolyamat
tekintetében megtalálható a „legjobb út", illetve minden szervezet vonatkozásában az „optimális struktúra", amely révén a szervezet
a korábbiakhoz képest hatékonyabban valósíthatja meg feladatait. (itt hozzátehetjük: hogy e korábbiakhoz képestség egy végtelen
jövőt is feltételez – L. J.). Ez azt is jelenti, hogy a munkát végző emberek, illetve az emberi tényezők vizsgálata háttérbe szorul,
kevésbé fontos számukra.” (Torma, 2007, 464.)
28
Mert például az anyagszállításnál a hatékonyság csúcsa nem a pontos készletezés, a just-in-time vagy a munka mellé közvetlen
odahelyezés, stb., hanem a teleportálás.

39
kémia között.” (Eichenbaum, 1925, 11.) Azt mondhatjuk kissé sarkítva, hogy a poétika
mechanikájaként írható le a viszonyuk, annyi pontosítással, hogy a saját ’mechanikát’, a
költői nyelv lényegéből adódó költői nyelvészeti elméletet kívánták megalkotni,
rekonstruálni. Mely elkülönböződik a mindennapi nyelv nyelvészeti elméletétől. 29 Ez a
formalista specifikátor egyik feladata. „Az elbeszélés olyan építmény, mely szavak
építőelemeiből épül fel. Építőelemül az egysúlyú szavak kis kövei szolgálnak.”
(Hlebnyikov, 1922, 5.) Az ezek közti kapcsolatot kell tehát vizsgálni, feltárni, nem
feledve, hogy ezen szótéglák mint a vers elemei pusztán a forma jelenségei. Taylornál ez
a négyelemű viszonyrendszer szintén felfedezhető, mivel a gépi működést szabályozó
törvényszerűségek, a mechanika „nyelvtana” ismert lévén, annak modellje a
gépészmérnök számára elérhető és megtanulható. Míg az attól lényegében elkülönített
emberi kultúra eltérő nyelvezete, magatartása a kereteken kívül helyezetté vált. Így a
lecsupaszított, korábbi lététől megszabadított emberi munkához, az emberi
tevékenységekhez a gépi komplexitás mögött meghúzódó törvényszerűségeket kell
analóg módon megalkotni. Annak mintájára, összevezetve logikájukat. Ez az üzem
szervezetének és vezetésének a sajátságos célok megvalósításához szükséges, egységes,
saját elvűségére vonatkoztatott feladata.
A specifikus vonás, a tudományos tárgyuk körülhatárolása lehetősége tehát az orosz
formalisták elgondolása alapján a mindennapi nyelv és a költői nyelv különbségében
lelhető fel, melyben – az irodalomban – a tartalomnak nincs saját léte, csak motivált
funkciója lehet. Így a forma a műalkotás létét meghatározó, előzetes, azt létrehozó
mozzanattá lesz. Azzá, amely beemelve megformálja anyagát, és az e megformálás okán
válik művészivé, átalakítva a gyakorlati nyelv és a tartalom korábbi domináns szerepét.
Az üzem belső megszervezésének ehhez hasonlatos alapját is a különbségekben
felfejthető sajátságos mechanizmus megtalálása és kiterjesztése jelenthette, az arra való
építkezés lehetősége.
Taylor: Taylornál rekonstruálható a hatékonyságra épülő optimális működés elve, a
legjobb út, a legjobb módszer feltételezése, melynek révén kivonható, redukálható és
funkcionálisan elrendezhető minden, az üzem működésében lényegi és nem lényegi
szerepet játszó komponens és tartalom.
Orosz formalizmus: A formalisták feltételeznek egy eredendő, létet rendező alapformát,
amely az irodalomhasználatban enigmatikusan, de mindig jelenlévően megmutatkozó elv.
Közvetlenül, tisztaságában nem, csupán nyomaiban érzékelhető, így közvetlenül nem
elemezhető, csak nyomaiból rekonstruálható.

Az üzem kapuja és a költői nyelv formája ezzel bezárul a kinti világ számára. Mindezek a
Taylor és az orosz formalisták kapcsán felvázolt mozzanatok itt még „csak” a külső
idegenségének és a belső sajátságos specifikumának az azonosítása révén elválasztható
kritériumát fedték fel, mely megnyithatta sajátságossá tett tárgyterületük benső
dimenzióját. Centrumba helyezve – az általuk vélt – azon saját elvüket és lényegüket,
29
Ekkor még nem jelenik meg az a strukturalizmust megteremtő késő formalista gondolat, hogy a köznapi és a költői nyelv két eltérő
nyelvhasználat, melyeket mégis csak egy közös, egységes és általános nyelviség alapoz meg. Így a közös (langue) alapnyelv
elméletének univerzális feltárása e nyelvhasználatok mozzanatait is képes leírni. (Bókay, 1997, 161.)

40
melyen alapulnak. Ehelyütt tehát az idegen küszöbön kívül tessékelése folyamatát
láthattuk a két újító összehasonlítható mozdulatainak lehetséges felvetésével. Ennek okán
érdemes beljebb kerülni, hogy láthassuk, az ott található komponensek és gyakorlatok
között vajon létezhet-e analógia.30
1.2.6 Funkcionális analízis – a legjobb út
Az az elv, a rendszert lehetővé tevő törvényszerűségek, a tudományosságot biztosító
sajátságos és specifikus forma különbségekből adódó megtalálása – amelynek révén
Taylornál és az orosz formalistáknál is elkülöníthetővé válik a tevékenységük tárgya –
azonban kizárólag csak a lehatárolás lehetőségét jelentheti, az első lépést. Mivel e tárgy
területének a belső „méretét”, műfajait a felfedett sajátságos specifikumnak – a gépi
működést, a gépet géppé tevő szabályozó rendjének és a költői alkotás eljárásainak a
művészit lehetővé tevő rendnek – az anyagára való kiterjeszthetősége adhatja meg.
Azáltal húzható meg e zárt rendszerek határa, hogy egyrészről elkülönül minden tőle
lényegileg különbözőtől, másrészről megalkotja saját így megtalált, felfedezett
specifikuma arcára és képmására, annak lényegi vonásaira a benne foglalható elemek,
komponensek, anyagok, stb. működésének, eljárásainak rendszerét. Vagyis e specifikum
kiterjeszthetősége és a mire-kiterjeszthetőség, a beemelhetőség potencialitása, mikéntje
lehet csak a korlátja, de egyben tudományos munkásságának terepe is. Így Taylornál a
„tiszta” gépiesítés, az optimális mechanikai működés, a legjobb út elvei válnak a
szervezet felépítésének, a bevonható elemeknek, anyagoknak és tevékenységeknek a
sarokköveivé. A gép lesz a középponti metaforája az üzemnek: az kerülhet „be” az
üzembe, ami mérhető, mennyiségileg kifejezhető, törvényszerű, vagy legalább e
törvényszerű alapján megszervezhető, ismételhető – és elsajátítható. Tehát mesterséggé
vagy betaníthatóvá tehető ennek alapján. Ami automatizálható a sajátságos specifikum
vagy forma mintájára, ami integrálható a gépi komplexitás rendjébe, annak analógiájára.
Az üzem munkaanyagát így nem az „egész” ember munkatevékenysége, hanem
munkájának és mozdulatainak az egész rendszer céljainak megfeleltethető funkcióiban
megjelenő-megjeleníthető tevékenysége adhatja csak. Az munkát végző ember azon
„része”, csak azon mozzanatai szükségesek az üzem kapuján belül, amelyek a képességek
szintjén a gépi működéssel összhangba hozhatóak, és annak mintájára sorrendbe
állíthatóak. A szerepüket meghatározó, a rendszeren belül elfoglalt helyük alapján rájuk
szabott funkciók mentén elrendezhetőek. Ezért az első irányelv Taylornál a munkát
meghatározó, az üzem célját szolgáló emberi munkafolyamatok szétbontása olyan
alapelemekre, melyek a megfelelő helyen funkciókká összeállíthatóak a rendszer
egészéből szemlélve. Gépiessé tehetők, a gép mérhető sajátságos mechanizmusait adó, a
benne működő elvek és törvényszerűségek mintájára. Az üzem lényegét és feladatát adó
célok szerint.

30
Mindezen közös alapvonások természetesen a modern létrejöttének is közös vonásai lehetnek, ám nem feledhetjük, hogy
tárgyterületük tudományossá tételének, a modern menedzsmenttudomány és a modern irodalomtudomány létrejöttének úttörőiről
van szó, akik másokkal szemben elsőként hitték, hogy megteremthető, és nem álom, illúzió csupán saját tudományuk önálló létezése.
Így ő róluk is szól az a kijelentés, hogy létrejött a modern kor paradigmája, és annak megfogható és tanítható vonásai, hiszen az ő
munkásságuk része annak a tudásnak, azoknak a közösnek nevezhető elveknek és gyakorlatoknak, amelyek alapján a modern kor
jellemzői leszűrhetők és megrajzolhatóak. Nekik köszönhetően is.

41
1. A régi vezetési módszerek helyett a vezetésnek olyan új rendszert kell kidolgoznia és
alkalmaznia, amely konkrét megfigyelések és mérések alapján, tudományos alapon
szabályozza a konkrét munkafolyamatokat, tehát minden egyes munkaművelet (elem)
végzését. (Taylor: Torma, 2007, 465.) Vagyis el kell végezni azt a legfőbb feladatot, hogy
a gépi forma eljárásokban megmutatkozó, vonásain keresztül megjelenő sajátságos elvét
úgy adoptálni-rekonstruálni, hogy az emberi munkát végző is ezen elvek alapján működő
gép lehessen. Ehhez meg kell találni azt a sajátságosra épülő programnyelvet – mivel e
sajátságos már az elkülönítés révén megvan –, mely az emberi mozdulatokba
programozva – betanítva – úgy képes működtetni az emberi tevékenységet, mintha az gép
volna. Természetesen tekintetbe véve azt is, hogy egy emberről van szó, tehát fárad,
üzemanyagra van szüksége, karban kell tartani – ezek külön területekké válhatnak e
speciális funkciójuk, vagyis ilyen irányú tudásuk mentén. Ők a funkcionális tudással bíró,
a hierarchia magasabb szintjén lévő, vagy ahhoz csatolt „gépek”. A kezdeti feladat tehát
egy ismétlődő, ismételhető – az üzemi munkára lényegileg jellemző univerzális –, eljárás-
darabkáira, építőtégláira, vagyis elemi részeire bontott munkaművelet-analízis, amely a
hatékonyság elemi követelménye. Majd abból eltérő variációkban funkcionális sorba
összeilleszthető tudás-szerkezet létrehozása. Természetesen az éppen meghatározott
célnak megfelelően. Saját elveire építve. Ezen első elv így a taylori új szemléletmódból
logikusan megszülető, abból levezethető gyakorlati irányelvnek tekinthető, melyből
szintén logikusan következnek a további „filozófiai” elvei és annak „mechanizmusai”.
Hiszen az éppen aktuális cél meghatározása során, majd azt végrehajtva e szétbontott,
analizált, gépi mechanikai fogások formáló erejére csupaszított egységeket úgy állíthatja
össze, olyan változtatható funkciókból építheti és használhatja fel, ami e célok műfaját is
eredményezi. Minden tevékenységforma más és más funkciósorokat követel meg, így a
hatékonyságot az a követelmény támasztja leginkább alá, hogy elemeire bontsa a
folyamatokat azok lényegére – vagyis a működés elveire – figyelemmel. Hogy a bennük
ezáltal minimalizált feleslegeket lehántva megkapja a működés lehetséges építőköveit.
Amelyekkel feladatonként változóan azokat eltérő funkcióba helyezve valóban a legjobb
út ideáját valósítsa meg. Ezen elemek, alakzatok azonban nem minden esetben
változtathatóak szabadon, tehát az egyes elemek, mozdulatok, csak bizonyos elemeket,
mozdulatokat követően építhetők be. Így a funkcióik is végesek lehetnek. E végesség
kiismerése, a funkciósorok menete, lehetséges száma viszont megadja a variálhatóság
keretét is. Mindez azt jelenti, hogy minden tevékenység, minden eltérő tevékenység más
és más mozdulatokat, elemeket és funkciókat, ezek sorozatát követeli meg. Ám e
sorozatokban a részek elhelyezkedése, vagyis a funkciója véges számú és bizonyos
keretek között kötött. E komponensek, elemek és mozdulatok szétbontása tehát az első
lépés (és azok vizsgálata, mérése), az analizálást követően ezek újbóli összerakása a
következő (méréssel, az optimálist kutatva), az éppen kitűzött feladat függvényében.
Mely funkciósorok így a feladattól függően változhatnak. Bizonyos részek azonban, mint
említettem, csak bizonyos helyen, kötötten, tehát csak bizonyos funkcióban élnek. Amit
ezáltal rögzíteni szükséges, elválasztva azon komponenseket, melyek így statikusnak,
állandónak mondhatóak azoktól, melyek változtathatóak. Emiatt pedig a kreativitást és az
alkalmazkodást szolgálhatják. A statikus elemek változatlansága a rendszer alapja, a

42
szükséges minimum. A változó helyzetű elemek kapcsolhatják őket össze, különböző
variációkat eredményezve. Ezen eredmény hatékonyságát persze a cél szabja meg,
ekképp e cél adja a formájának is a végső arculatát. A statikus elemek, részek vagy
mozdulatok így külön soron, külön szinten kell hogy megjelenjenek, míg a változó
funkciójúak más csoportot alkotnak. Ezen összefüggések és kapcsolatok vizsgálata emiatt
külön speciális feladatot is jelent.
Az orosz formalizmus úgynevezett morfológiai kutatásaiban hasonlót találhatunk. Náluk
a művet, a költői vagy prózai alkotást elrendező elvet úgy kell feltérképezni,
meghatározni, hogy az éppen milyen eljárása alapján éppen hogyan építi fel az egészet.
Abban milyen szerepet játszik, tehát milyen funkciót tölt be. A morfológiai vizsgálat –
mint alakzattan – a felépítés, a szerveződés alfajait, az elrendeződés eljárásait, fogásait,
azoknak az éppen abban az elrendeződésben játszott szerepüket elemzi és térképezi. Így
például a specifikátori olyan megismerési folyamatot jelent, ahol a lényegi alkotóelemek
kerülnek a középpontba, azok sajátosságai és jellemzői válnak az elemzés feladatává. De
mint a rendszert felépítő formanüanszok, építőtéglák és a köztük létező ismeretlen
kapcsolatok. Az automatizálódott eljárások pedig a mű anyagává lesznek.
A prózaelmélet fontos fogalmainál, a fabula és a szüzsé esetében ezek a területek
kerülnek előtérbe. Tomasevszkijnél például – aki egyik variánsát adja a prózaelméletnek
– az általa úgynevezett fabuláris műben szerinte a tematikai elemek rendjében az oksági
kronologikus kapcsolat a domináns. Vagyis az oksági-időrendi kapcsolat figyelhető meg a
felhasznált tematikus anyagon belül. Így az ilyen típusú mű többé-kevésbé egységes
eseményrendszert képvisel, amelyekben az események egymásból következnek, illetve
összefüggenek egymással (a belső kapcsolataiban szemlélt események összességét egy
műben fabulának nevezzük). Ezért az elbeszélésbe bizonyos számú személyt („hőst”) kell
bevinni, akiket valamiféle kapcsolat (pl. rokonság) köt össze egymással, és e szereplők
kölcsönös viszonya az adott pillanatban szituációt (helyzetet) eredményez. A fabula tehát
az egyik szituációból a másikba való átmenetek révén alakul ki, ahol a „hős” egyfajta
összekötő. Az ilyen átmenetek során
• új szereplők léphetnek színre (a szituáció bonyolódása),
• eltávozhatnak régi szereplők (pl. meghal a vetélytárs),
• megváltozhatnak a fennálló kapcsolatok.
De nem elegendő érdekfeszítő cselekménysort kitalálni, s ennek kezdettel, illetve véggel
határt szabni. El kell osztani az eseményeket, sorrendbe kell állítani, ki kell bontakoztatni
őket, a fabuláris anyagból irodalmi kombinációt kell létrehozni. Így a mű eseményeinek
művészien megszerkesztett elosztását a mű szüzséjének nevezzük. A szüzsé eljárásaiban
a témát – annak elrendezése előtt – részekre kell osztani, kisebb elbeszélési egységekre
kell bontani, hogy fel lehessen fűzni ezeket az elbeszélés fonalára. Ezt a mű tovább nem
bontható részének témáját motívumnak nevezi. Lényegében minden mondatnak van
motívuma. Az egymáshoz kapcsolódó motívumok hozzák létre a mű tematikai
összefüggéseit. Ebből a szempontból a fabula a motívumok összességét jelenti, ezek
logikus oksági és időrendi összefüggésében, míg a szüzsé ugyanezeket a motívumokat
jelenti, de olyan sorrendben és olyan összefüggésben, ahogyan a műben megjelennek. Ez
a szüzsé megjelenés tehát olyan eljárásokkal következik be, mely a fabula oksági-

43
kronologikus rendjét megsérti, hogy ezáltal egyedi alkotás szülessen. Irodalmi alkotás. A
szüzsé esetében az a fontos, hogy miként kerülnek e motívumok az olvasó elé. A fabula
lehet valóságos, nem a szerző által kigondolt esemény is, a szüzsé viszont: művészi
konstrukció, amiben objektív hatásuk szempontjából megkülönböztethetünk dinamikus
illetve statikus motívumokat. A dinamikus motívumok a fabula előrelendítőiként
megváltoztatják a szituációt; a statikusak azonban a szüzsére jellemzően nem tartalmi,
hanem formai eljárásként a mű megformálása révén játszanak fontos szerepet. A
műalkotásban szereplő motívumok rendszerének egyfajta művészi egységet kell képeznie.
Ha bizonyos motívumok, illetve motívumcsoportok nem jól „illeszkednek” a műbe, akkor
az adott motívumcsoport „kilóg”, és a mű „szétesik”. Így minden motívum,
motívumcsoport alkalmazásának indokoltnak (motiváltnak) kell lennie. A motívumok és
motívumcsoportok alkalmazását indokoló eljárások rendszerét motivációnak nevezi
Tomasevszkij, és osztályozza is e fogásokat. A számos fogás közül egyet emelnék ki: a
szerkezeti motivációt, melynek alapelve a motívumok gazdaságos és célszerű
felhasználása. Az ilyen motívumok kapcsolódnak az olvasó látómezejébe vitt tárgyakhoz
vagy a szereplők tetteihez („kellékek”, „epizódok”). A fabulában egyetlen kelléket sem
szabad kiaknázatlanul hagyni. Erről a motivációról beszélt Csehov, amikor azt
hangoztatta, hogy ha az elbeszélés kezdetén egy falból kiálló szöget említenek, akkor az
elbeszélés végén a hősnek erre fel kell akasztania magát. (Tomasevszkij, 1998, 268-287.)
Taylor: Taylornál az első irányelv a munkát meghatározó, az üzem célját szolgáló emberi
munkafolyamatok szétbontása olyan alapelemekre, melyek a megfelelő helyen funkciókká
összeállíthatóak a rendszer egészéből szemlélve. Gépiessé tehetők, a gép mérhető
sajátságos mechanizmusait adó, a benne működő elvek és törvényszerűségek mintájára,
az üzem lényegét adó célok szerint.
Orosz formalizmus: Az irodalomtudomány a formalisták szerint lényegében
eljárástudomány, mely az egészt altípusai meghatározásán keresztül kutatja. A
specifikátori olyan megismerési folyamat számukra, ahol az elemző a lényegi
alkotóelemek sajátosságait, jellemzőit, funkcióit írja le, a formanüanszokból kibomló
rendszert vizsgálja, a részek közötti eddig ismeretlen kapcsolatot mutatja fel.
1.2.7 Motivált hierarchia
Visszakanyarodva Taylorhoz, az Optimális vagy a Hatékonyság végső, rendező elve tehát
a gépekben, a gépi mechanizmusok eljárásaiban fedezhető fel. Azok működésének
nyomaiban érhető tetten, amik a legközelebbi közvetett fogásai annak. Ez a „tiszta”
hatékonyság, amely a kisebb költségek így kiaknázhatóságuk lehetőségét rejti
önmagában, a végső elérendő cél az üzem megszervezésének és felépítésének
munkájában. A szervezet „felépítése” során tehát ezt a feltételezett végső elvet
célkeresztbe véve kell meghatározni a feladatokat és tevékenységeket, és annak
lényegének megfelelően kell az üzem elrendezését, struktúráját kialakítani. Így minden
rész(let) annak saját immanens logikájából kell hogy a szervezet egészét alkossa, abban a
helyét megtalálja. Ezért is mondhatjuk, hogy Taylor teljesen zárt rendszert kívánt alkotni,
melynek minden porcikájában a sajátságos lényegi elvnek a vonásai fedezhetőek fel. Saját

44
elveiből levezetett rend, racionalitás. Minden részletben a hatékonyságnak kell a
dominánsnak lennie, így az a megfelelő fogás, amelyben e formai jegy megcsillan. Tehát
a korabeli üzem területén ott munkálkodó emberi tartalom is ennek a kritériumnak kell
hogy megfeleljen – átrendeződjön. Ezért választandó szét a hatékonyságot szolgáló
eljárások és fogások rendje az azt végrehajtó „anyaghoz”, dolgozóhoz képest. Mert
valamely eszköz-eljárás az üzemben mindezt működése lényege szerint magán viseli mint
a lényegiség vonását: ezek a gépek, a bennük rejlő potenciál. Míg az ember minderre, az
azokat működtető nyelvre, eljárásrendszerre rá kell leljen, vagy arra be kell tanítani mint e
forma végrehajtóját. Így elválasztandó az a két immáron belső területe a műnek, amely az
eljárások lényegével, annak különböző funkcióival, azok kutatásával, feltárásával,
fejlesztésével foglalkozik. És elválasztandó az a rész, amelyik automatizált elemként ezen
eljárások anyaga csupán. A domináns az automatizmustól. A saját elvén keresztül
felépítendő rendszerben tehát a részek funkciójuk szerint is elkülönítendők, ahol az
automatikussá tehető feladatokat végrehajtók a hierarchia alsó részén kell
elhelyezkedjenek, mondván ők egyszerűbben cserélhető-betanítható, és statikus
alkatrészei a gépezetnek. Ezek az „anyagok”, a mű megformálandó „anyagai”: a
betanított munkás és a gépek. A hierarchia alapjai. Az őket „működtető” programnyelv
megírói, vizsgálói és ellenőrzői, elosztói, utasítói és előkalkulátorai (tudás alapon), stb. a
megfelelő terület szerinti specialisták (a formalistáknál a specifikátorok), akik e tudásuk
mentén kapcsolódnak ezen alsó szinthez. De nem tartalmi, emberi, szokásjogi, stb.
szempontok alapján, hanem az „anyagban” (emberi mozdulatban, a gép tevékenységében)
működő, megnyilvánuló fogások, eljárások ismerete okán. Formailag kell összeilljenek,
mint a fogaskerekek. Ezáltal minden elemnek, résznek a rendszer egészében betöltött
szerepe révén kijelölt helye, tehát motivált funkciója és ennek megfelelő felelőssége lehet.
A személyiségtől függetlenül, a tudásának, tehát a hierarchiában betöltött szintjének,
szerepének megfelelően.
Sokat vitatott Taylor 3. irányelve, mely kimondja, hogy a vezetőknek a munkásokkal
szívélyes egyetértésben kell dolgozniuk, mert így biztosak lehetnek abban, hogy a munka
az általuk kialakított és megkívánt tudományos módszerek szerint folyik. Tulajdonképpen
Taylor szempontjából és alapelvéből nézve e momentum is tökéletesen beleillik logikája
menetébe. Hiszen, ha az üzem szervezetén belül annak lényegére redukált, saját elvein
alapuló rend és rendszer uralkodik, melyben e saját specifikus alapelv vagy forma
kiterjesztéseként funkcionál minden részlet, akkor az emberi racionalitás, mely ezzel
illeszthető rész, harmóniába kerülhet a rendszer egészét adó, azt biztosító formával. És
nem csak a középponti formával, de minden abból levezetett, tehát lényegére redukált
komponenssel, így a specialistákkal, a funkcionális szervezeti egységgel, a
munkairodával is. Mivel azzal komplementerként kiegészítik egymást az egészben. A
magas bér pedig ekképp az a kompenzáció, ami nem a munkához, hanem a munkavégzés
területéről minden elemében száműzött emberi tartalmakhoz, affekciókhoz, érzelmekhez
és ezek által motivált cselekedetekhez járul hozzá. Az „ember-gép” boldog a
munkálkodása során, mert lényegére redukáltan végezheti munkáját, ami
termelékenységet és hatékonyságot eredményez, így e „gép” a munkaterület helyszínén, a
munkafolyamat idején kívül „emberré” válhat, kiegészítve gépi mivoltát.

45
Racionális Utópia. Mindezt az a tény is jelzi – a számos ellenállás és sztrájk mellett –,
hogy a munkairoda specialistái (funkcionális csoportvezetői) között megjelenik újra az a
személy, aki kizárólag a fegyelmi ügyekkel foglalkozik: ő az általános munkafelügyelő
mester. Vagyis a korábbi fegyelmezésre alapuló vezetés után Taylor sem tudja
teljességgel nélkülözni az emberi magatartáshoz, így az emberi kultúrához kötődő azon
vonásokat, melyeket kívül szeretne látni a gyár kapuján. Mondván, azok ellentétesek az
üzem rendjét meglapozó formával, sőt, a megkülönböztetés alapjául pontosan ezek
szolgáltak. Bizonyára e fegyelmis afféle ideiglenes funkcióként lett elképzelve, mint a
rendszertől alapjában idegen elem, abból nem következő átmeneti pozíció.
Taylornál tehát a legfőbb feladat a tudományos igényű üzem szervezetének és
vezetésének felépítése, mely az optimális termelékenységet és a hatékonyságot célozza.
Így e faladat alapját az a redukálás adja, mely az ideálisnak gondolt gépi mechanizmusok,
gépi működés komplex rendszerének vonásaiban, formáló erejükben felfedezhetőek, és az
azokat működtető elvekben megismerhetőek és adoptálhatóak. Ezen elvek és
mechanizmusok építhetik fel azt a rendszert, amelyikben az összes munkatevékenység
alapját is e megismert logika adja, így minden munkamozdulatban és a tevékenységben
ezt az elvet kell gyakorlattá tenni. A gép csuklómozdulata analóg az ember
csuklómozdulatával, ha ugyanarra a célt szolgáló mechanisztikus elvre építik rá, ezért
egylényegűvé tehető a rendszer egésze. A felbontó-analizáló mozzanatban, a gépi
momentumokban kell keresni azokat a törvényszerűségeket, amelyek közösek.
Ugyanakkor e felbontás, e részekre bontás a variabilitást is segíti, hiszen egy eszköz több
pozíciójában is elhelyezkedhet az egészben. Ez adja meg a funkcióját. Tehát minden
egyes részlet a betöltött lehetséges szerepe alapján csoportosítható. Motiváltan, vagyis
indokoltan, tudományos alapon meghatározott módon.
Az orosz formalisták esetében korszakonként eltérő metaforával jelölhető a költői műről
alkotott eltérő gondolkodásmód, így itt egy-egy metaelméleti forma mutatja azt, hogy a
művet milyen irodalmi szerveződési módként fogták fel. Peter Steiner formalistákról írott
munkájában három metaforával szemlélteti ezeket: a művet mint gépezetet Sklovszkijhoz,
mint elő organizmust Propphoz, mint rendszert Tinyanovhoz köti.
Sklovszkijnél a forma mechanisztikus felfogásában értendő, akinél az olvasás
(tanulmányozás, műelemzés) például az autó vizsgálatához hasonlítódik: szerinte az
„idióták” a dudáját nyomkodják, akik kicsit többet hisznek magukról, a sebességváltót
piszkálják, míg a valódi értő elemző azt keresi, hogy mi miért van, miért úgy, és mi a
feladata az egészben. Ez az olvasó az általános formaelveket keresi, azokat a működési
törvényszerűségeket, amelyek a költői alkotás (az autó) lényegéhez tartoznak, létének
mintegy objektív következményei, félresöpörve az egyszeriséghez, egyediséghez,
személyiséghez tartozó értelmeket. Tehát e formaelvek olyan vonatkozásban jelennek meg
a költői művel kapcsolatosan, mint a mechanikai alapelvek vagy a gépeket működtető
törvényszerűségek a gépek összetett komplexumában. Ezeket a formaelveket…
folytatás…
Taylor: Taylor szervezetésben minden elemnek, résznek és feladatkörnek a rendszer
egészében betöltött szerepe révén kijelölt helye, tehát motivált funkciója és ennek

46
megfelelő felelőssége kell hogy legyen. Ez a funkciók szerint indokolt, motivált elosztás a
hierarchia rendező elve.
Orosz formalizmus: A formalista az általános formaelveket keresi, azokat a működési
törvényszerűségeket, amelyek a költői alkotás lényegéhez tartoznak, létének objektív
következményei, félresöpörve az egyszeriséghez, egyediséghez, személyiséghez tartozó
értelmeket és az automatizált elemeket.

Irodalom
 Méhely Kálmán (1913): A munkabérfizetési rendszerek és a Taylor-féle
üzemvezetés. „Pátria” Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest,
5-10, 40-61.p.
 Marosi Miklós (1983): Előszó. In: Taylor, F. W.: Üzemvezetés. A tudományos
vezetés alapjai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 7-25.p.
 Csepeli György (2001): A szervezkedő ember. A szervezeti élet
szociálpszichológiája. Osiris Kiadó, Budapest, 17-82.p.

47