Városi rókák

Durica Katarina
Piros Hó (2021 ápr)

Címke: krimi, regény, prostitúció, Nemi erőszak

krimittt regényttt prostitúcióttt Nemi erőszakttt
Családanyák és prostituáltak, diplomaták és stricik, cselédek
és szerencsevadászok. Ki gondolná, hogy ők kötik össze
Budapestet, Brüsszelt és Gömört? A rendes lányok csendben
sírnak című bestseller után Durica Katarina ismét egy kívülről
láthatatlan világba vezeti be olvasóit. A hatalom, a
kiszolgáltatott nők, a kompromisszumok és lázadások
világába. A szerző új regénye izgalmas krimi, felkavaróan
őszinte vallomások sora, három nő harcának és útkeresésének
felemelő története.
ANDREA „Nem akartam elvenni a pénzt. Azt akartam,
hogy azt érezze, nincs szükségem a mocskos alamizsnájára.
Hogy meg tudom oldani nélküle is. Ott álltam, ekkor már
dőltek a könnyeim, tíz hetes terhesen, pénz nélkül. Aztán
mégis a százasért nyúltam, belegyűrtem a táskámba és
kiléptem a lakásból.
A méltóság a gazdagoknak való. Nem egy véletlenül
teherbe esett gömöri lánynak.”
KLÁRA „Nekiálltam a mosásnak. Kiborítottam a nappali
közepére a szennyeskosarat és válogattam, 40 fokon fehérek,
sötétek, külön a babaholmi. Gergő alsógatyája volt a
kezemben, amikor kitört belőlem a zokogás. Hogy a rohadt
életbe, nem erről volt szó. Én nem akarok házicseléd lenni! A
férjemet akarom! Nem az alsógatyáját mosni, nem az ingeit
vasalni, nem esténként a konyhaasztal mellett várni, hanem
beszélgetni vele. Ölelni, szeretni, mint régen. Egyenrangú
partnernek lenni, feleségnek, társnak, szeretőnek. Nem a
háttérországnak. Nem mögötte akarok lenni, hanem mellette.”
TIMI „Oszkár nem szólt semmit, percek teltek el, vártam,
hogy mi jön ezután. Ekkor vettem észre a rókaszőrt. Kilapított
vörösróka, ráterítették a kanapé sarkára, mint egy pokrócot. Az
üvegszemei felém meredtek, a felső fogait meghagyták, a róka
többi része hiányzott. Oszkár észrevette, hogy nézem,
odalépett hozzá és a mutaóujját végighúzta a döglött
állatszőrön.
– Ő az én rókicám! Itt ólálkodott a városban, észrevettem,
és megtetszett a bundája. Lelövettem és elég jó áron
megcsináltattam, nem potyog a szőre, ez fontos.
Az jutott eszembe, hogy én is ilyen vagyok, mint ez a róka.
Megszerez engem is, jó pénzért megcsináltat, és az övé leszek.
Szőröstül, bőröstül. Igen, én vagyok a róka, akit meggyilkol,
kibelez, a csontjaitól megszabadul és kiterít. Reszkettem. A
karomon ott virított a tetoválás, Oszkár valamire készült, ezt
éreztem.”
DURICA KATARINA

VÁROSI
RÓKÁK
Botondnak
 Az Európai Parlament körül sétálok, reggel 8.30 van,
borongós, szeles idő, a kapucnit a homlokom közepéig húzom,
kétoldalt szorosra fogom a zsinórját, hogy a kezdődő vihar ne
fújja le. 8.45-re beszéltük meg a találkozót, de nem bírok
otthon várni, muszáj volt idő előtt elindulnom. Aludni az éjjel
úgysem tudtam, álmatlanul forgolódtam az ágyban, próbáltam
párnával, párna nélkül, egyik sem vált be. Reggel az extra
strong-ot nyomtam meg a kávéfőzőn, sok tejjel húztam le.
Ez azon ritka reggelek egyike, amikor a baba előtt ébredtem
fel. Békésen szuszog a kiságyban, és békésen szuszog a férjem
is, a feje mellett a mobil még fél órát engedi aludni, aztán
indul az elviselhetetlen csipogás.
Van valami megmagyarázhatatlan a kora reggelekben, az
elhasználódott levegő illata, a szék támláján heverő tegnapi
ruhák kupaca, a félhomály, amikor az éjszakának még nincs
vége, de már elkezdődött egy új nap.
Belecsókolok Gergő nyakába, érzem a borostát, a csípős
reggeli lehelletét, ahogy azt mormogja, hogy vigyázz magadra.
Halkan csukódik az ajtó, fordul a kulcs a zárban, mély
levegőt veszek és elindulok. Felszállok a buszra, nem ülök le,
hiába van szabad hely. Erősen kapaszkodom. Pár megálló után
leszállok, lökdösnek a jól öltözött eurokraták. Elsétálok a
tagállamok zászlói mellett, elegánsan lobognak a brüsszeli
szélben. A britekét korábban lehúzták, helyére az uniós került.
Eggyel kevesebb zászlónak kellene lobognia, de biztos túl
lehangolónak vélték az üres rudat, mint egy ágaskodó
felkiáltójel, hogy lám-lám, itt valami hiányzik, ezért pótolták
valamivel. A brit turistacsoportok nagy valószínűséggel itt
fotózkodnának alatta, so sad vagy strong Britain hashtaggel.
Elhaladok a biciklitárolók mellett, ilyenkor már szinte tele
van. Van itt minden: bicikli bababüléssel elöl, hátul, mindkét
helyen, fonott kosárkával, nagy matricákkal, olyan könnyen
emészthető feliratokkal, hogy Strong Europe, People’s Europe
és Together. A szél egyre erősebben fúj, elered az eső,
szaladok az üvegépületek között, fel a lépcsőn, át a téren,
kerülgetve a munkába igyekvő képviselőket.
 Még 13 percem van. Érzem, sőt szinte látom a kabátomon,
hogy ver a szívem, a bal oldalon emelkednek a gombok, kiver
a víz, pedig fázom, izzadok, érzem, hogy gyöngyözik a
homlokom, nedves a tenyerem. Édes jó Istenem, csak
sikerüljön, csak jöjjön el.
Pár héttel ezelőtt még unalmas háziasszony voltam, olyan
gondokkal, hogy hol találok a városban olyan sima joghurtot,
ami leginkább hasonlít a hazai tejfölre, mert hiába a sok
kagyló, hal, csiga meg osztriga a puccos rendezvényeken, az
egész család paprikás csirkét követel.
Pár héttel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy az asztalra
merek csapni. Most meg itt állok, kezemben egy pendrive-val,
és reszketek, mint egy zs-kategóriás kémfilm szereplője.
Még tíz perc. Teszek egy kört a Luxemburg téren, figyelem
a drága szövetkabátos arcokat, majdnem fellök az egyik átlag
eurokrata, a mobilját nyomkodja út közben.
Ebben a városban a munka nem a munkahelyen kezdődik,
hanem éjjel-nappal zajlik. Itt 0-24-ben figyelik az
eseményeket, melyik koalíciós partner lett áruló, melyik
szivárogtatott a médiának egy titkos ülésről, ki akar kifúrni kit,
a britek kilépésével melyik részvény esett és mennyit. Ilyesmi.
A fickó műanyag keretes szemüvegben, aki majdnem nekem
jött, ilyen típusnak tűnt. De az is lehet, hogy simán csak a
Tinderen lógott.
Figyelnek. Amióta kiléptem a házból azt érzem, hogy
néznek. Bámulnak. Ott a lézer kis piros pontja a homlokomon.
Mintha már a galambok is éreznék, furcsán csapkodnak a
szárnyukkal és egymásnak esnek, veszekednek. Mintha
szemügyre vennének a járdán mellettem elhaladók, mintha a
szokásosnál jobban kémlelt volna a buszsofőr, mintha az a
fickó a buszon, aki mutatta, hogy üljek csak le, mellette van
hely, tudná, hogy mire készülök. Be van kamerázva az egész
tér, talán ez a legjobban megfigyelt pár négyzetmétere
Európának, óvatos kis masinák forognak szemmel láthatóan és
titokban.
Az ember a bugyiját sem meri megigazítani, nemhogy egy
pendrive-ot adjon át valakinek.
 Kopognak a félcipők, kopognak a katonák bakancsai, akik a
ravaszon tartják mutatóujjukat. Golyóálló mellényben
sétálgatnak a bejáratok előtt, mindegyikük nagyon magas.
Pár héttel ezelőtt, amikor még a normális életemet éltem, a
franciakurzusról megismert diplomatafeleségekkel
ücsörögtünk az egyik bárban, ittuk a hidegben a hűtött
prosecco-t, és azon vihorásztunk, hogy kár, nagy kár, hogy
ezekből a fiúkból nem látszik több. Szívesen megnéznénk őket
a sok kacat, a gépfegyver, tölténytárak, pisztolyok és kések
nélkül. Vajon milyen lehet a testük? Mint egy amerikai
tűzoltós naptárban, úgy néznek ki ők is? Kár, hogy nincs ilyen
falinaptár, a kék sárga alapon biztosan jól festenének. Még az
is lehet, hogy jobb lenne az EU megítélése.
Hülyeségeken jár az agyam, próbálok visszajönni, próbálok
megérkezni a jelenbe. Gyakorlom, napok óta ismételgetem a
szövegemet. „Ez egy nagyon kényes ügy!” Amint
elmormogom, félig nyitott szájjal, nevetségessé válik az egész.
Hét perc múlva találkozunk. A parlament épülete mellett, a
kedves kis zöldövezetben, a fejüket földbe dugó betonstruccok
mellett, a hátsó padon. Tele van struccokkal a park, az egyik a
vékony nyakát emelgeti, a többi teljesen elbújik. Kemény
szimbolika, micsoda önkritikája lehetett az engedélyező
szervnek, hogy ezt a pimasz alkotást jóváhagyták. A világ
legtöbb pontján még mindig a bölcs, idős férfiak bronzszobrai
a divatosak, itt bevállalták a struccokat.
Még öt perc. Leülök a padra, hátradőlök. A kezem a
combomra teszem, aztán pár másodperc múlva keresztbe
rakom a lábam.
Atyaisten, én ezt nem tudom végigcsinálni. Érzem, hogy
kiszárad a szám, hogy elhagy az erőm, az álmatlan éjszaka és
az utóbbi napok állandó, fojtogató stressze megtette a hatását.
Aztán mély levegőt veszek, tágul a tüdőm, teleszívom
oxigénnel, benn tartom, majd szépen, egyenletesen
kiengedem. Mint a jógaórán. Megismételem párszor, és a
mobilon ellenőrzőm az időt.
Három perc.
 Nem nézek a mobilra többet. Kihúzom magam, felállok és
apró lépéseket teszek, épp csak a pad körül. Szemlélődöm.
Várok. Szinte biztos vagyok benne, hogy eljön. Egy magas nőt
szúrok ki a park bejáratánál, térdig érő, sötétkék kabátot visel
és nincs nála táska. Ebből azt szűröm le, hogy nem munkába
megy. Körülnéz. Amikor meglát, elindul felém. Lefagyok. A
nő egyre közelebb jön, és bennem összeáll a kép, hogy nem
jött el, hogy az emberét küldi, ez a nő neki dolgozik, hozzá
tartozik.
A szőke nő megáll előttem, farkasszemet nézünk, két
másodperc alatt uralja a helyzetet, ő nyert, ő van felül, én csak
egy háziasszony vagyok, egy unalmas feleség. A nő minden
gesztusa azt sugallja, hogy két perc alatt széttéphetne a
fogaival, ha kellene. Nem szól semmit.
Nem köszönünk egymásnak, nincs bájcsevej. Olyan közel
áll hozzám, hogy érzem a parfümjét. Kemény, határozott,
fűszeres illat, más körülmények között, megdicsérném, hogy
milyen bátor választás, még a márka nevét is elkérném. De ez
nem egy protokollvacsora volt, nem a szülői értekezlet előtti
folyosói small talk, hanem valami egészen más.
 Fél évvel korábban…
ANDREA

Nagy meleg volt a városban, tűzött a nap, olvadt az aszfalt.

Aki tehette, lehúzott a Balatonra vagy elbújt a légkondis
irodában. Én egy ilyen nyáron mentem fel Pestre. A körút
forróságot lehelt, miközben az izzadó turistákat kerülgettem a
gurulós bőröndömmel. A telefonom a kezemben volt, a
Google Maps bekacsolva, a kis kék pont mutatta, hogy merre
lesz az új otthonom. Az új életem. Megálltam ellenőrizni az
irányt és letörölni a homlokomról az izzadságot. Levettem a
hátizsákomat, kicipzároztam, belepréseltem a kezem a sok
holmi közé, végül a hátsó zsebből előhúztam a csomagot. Míg
matattam a járda szélén, kiszúrtak a kebabos fiúk. „Helló, csak
nem eltévedtél, segítsek?” – kérdezte az egyikük fülig érő
mosollyal. Elfordultam, és mentem tovább.
23 éves voltam, érettségivel, több nagy csalódás után, két
tetoválással és hullámzó lelkesedéssel érkeztem Budapestre.
Pénzem nem volt, a megtakarításaimat feléltük az utolsó
időszakban, amikor már tényleg semmi munkát nem kaptam.
Így lettem pincérnő Budán.
„Munkaerőhiány van, minden szorgos kéznek örülünk a
vendéglátóiparban” mondta a főnököm még a telefonos
interjúban, én meg örültem, hogy hosszú hónapok után végre
lesz munkám, végre pénzt keresek majd. Persze papírok
nélkül. Nem jelentettek be, eszük ágában sem volt. Az elején,
amikor rákérdeztem a kollégáknál, hogy hogyan működnek itt
a dolgok, annyival elintézték, hogy a főnök ingyen etet pár
fontos embert, úgyhogy ha ellenőrzés lenne, akkor maximum
telefonálnak, hogy ne jöjjek dolgozni.
Az az igazság, hogy nem zavart. Mehettem volna
Ausztriába is, de olyan körülményesnek tűnt a bejelentett
lakcím, a munkavállalói engedély kiváltása, meg a sok
felesleges kör. Budán a főnök hetente fizetett, minden hétfő
délelőtt odaadta a pénzt borítékban. Semmi elköteleződés, még
a vezetéknevemet sem kérdezték meg sosem. Én dolgoztam,
ők fizettek, tiszta sor.
Stella lakásában szálltam meg ideiglenesen. A húga lakott
ott a pasijával, én pedig megkaptam a kanapét heti
tizenötezerért. Az volt az egyezség, hogy keresek albérletet,
amíg Stella lenn melózik a Balcsin. Így hívták. Amikor először
mondta, azt hittem egy vidéki várost emleget.
Az első szabadnapomon csak feküdtem a kopott kanapén,
sajgott a talpam, még arra sem volt erőm, hogy felálljak és
csináljak egy kávét. Az ablak nyitva volt, szállt be a por, és
annyira hangos volt a forgalom, hogy napközben sem vettem
ki a füldugót.
Hanyatt feküdtem, a körmömről piszkáltam le a bőrt, és arra
gondoltam, hogy ki kéne pakolnom a sporttáskából, mosnom
kellene és albérletet keresnem. Ilyen terveim voltak a
szabadnapomra, de mégsem bírtam megmozdulni. Talán segít,
gondoltam, ha megnézem a horoszkópomat, hátha van fény az
alagút végén.
A telefonom nyomogattam, próbáltam arra gondolni, hogy
mindez ideiglenes állapot, elmúlik ez is, mint minden más az
életemben.
Nagy meleg volt, ugyanazt viseltem nappal is, amiben
aludtam, egy vékony pamutfelsőt és egy piros rövidnadrágot.
Kopott, régi göncöket. Akkor vásároltam ruhát utoljára,
amikor rendszeres jövedelmem volt, még évekkel ezelőtt. Nem
volt erőm lezuhanyozni, felöltözni, rendbe szedni magam.
Amikor zavarni kezdett a céltalanságom és a kellemetlen
leheletem, felálltam, hogy végre összedobjam azt a kávét.
Válogattam a reklámbögrék közt, egy „My Life, My Rules”
feliratút választottam. A gyorsforralóban forrt a víz, bámultam
a buborékokat, a kopott szerkezetet, a koszos műanyagot. A
hideg kövön mezítláb álltam, jólesett, ahogy hűtötte a
talpamat.
Tombolt a nyár, újabb melegrekordot jósoltak a hétvégére, a
normális emberek nyaraltak valahol, vagy kimentek a strandra
a gyerekeikkel. A normális emberek.
 Sajnáltattam magam, bosszankodtam, kemény réteget
növesztettem, és ha valaki kedvesen szólt hozzám, ha hozzám
mert szólni egyáltalán, tűzokádással válaszoltam.
Hát ez van. Egy csorba gagyi bögre, benne egy ócska kávé,
3 in 1, a nyár közepén, egyedül egy kanapén.
Az egész napos munka alatt jobban éreztem magam,
olyankor kikapcsolt az agyam. A hatos asztalt le kell törölni, a
hármashoz nemrég érkeztek, három limonádé uborkakarikával,
bazsalikommal és lime-mal, az egyik jégkockával, a másik jég
nélkül, a harmadik egy kiskanál zúzott jéggel. A paprikás
csirke laktózmentes tejföllel legyen, a másik rendelés
gluténmentes gombóccal kéri a vadast. A turistáknak már
simán el tudtam mutogatni, hogy a hurka az olyan, hogy a
disznó saját belébe töltjük vissza a belső szerveit, vagy hogy a
töltött csirkét úgy készítik, hogy kiveszik a máját,
összekeverik pár cuccal, és visszanyomják a bőre alá. A fiatal
német lány a zsebkendőjét a szája elé kapta, az anyja
vigasztalta, ne félj kicsim, választhatsz vegán ételt is.
Szórakoztattak. Nem gondoltam a saját dolgaimra. Csak a
borravaló érdekelt és a hétfői boríték, semmi más. Fejben
számolgattam, hogy mennyi pénzem van és mi mindenre lesz
elég.
A szabadnapomon, egy nappal a menstruációm előtt, a
szokásosnál is erőteljesebben tört rám a melankólia. Ott ültem
egy kopott konyhaasztal mellett, a hűtő zúgását és a villamos
csörömpölését hallgattam. A dallamba a falióra hangos
másodpercmutatója adta a ritmust. Nem bírtam sokáig.
Felálltam a székre, seprűnyéllel lepiszkáltam, és kivettem
belőle az elemet. Mindjárt jobb.
Akkor már hónapok óta az volt a rögeszmém, hogy
felidéztem az életem fontos eseményeit, és próbáltam rájönni,
hogy hol rontottam el. Mintha lett volna egyetlen ilyen pont.
Mintha a miértre elég lett volna egy kurta válasz,
tőmondatban. Azért vagy itt Andikám, mert nem mentél
egyetemre. Vagy: azért vagy egyedül, mert hülye fickókkal
szűrted össze a levet. Vagy az Anyám kedvence: ha rögtön suli
után kimentél volna Németbe, akkor ott megalapoztad volna a
jövődet, normális férfiak vettek volna körül, és ha a sok
normális közül a legkevésbé normálisat választottad volna is,
akkor is jobban jártál volna. Anyám szerint. Szerettem az
önsanyargatásnak ezt a módját, dobáltam a negatív jelzőket a
helyzetemre, nyomorult vagyok, magányos, gyenge.
A mobilom a kezemben szorongattam, fel kellene hívnom,
ez járt a fejemben. Fel kellene hívnom, tudtam jól, de azt is,
hogy utána még borzasztóbbnak tűnik majd minden.
Albérletet kezdtem keresni. Kicsi garzont, nem voltak nagy
igényeim, de a penészes fürdőszobacsempe, és a már fotó
alapján is dohos szagú szuterén lakások nem érdekeltek.
Nyáron kell Budapesten albérletet találni, mert hamarosan
indul az iskola, az egyetem, jönnek a külföldiek, a pénzes
vidékiek, és még jobban felverik az árakat.
Este hat volt, még mindig elviselhetetlen hőség, amikor
beálltam a zuhany alá. Dőlt rám a víz, csurgott a szemembe a
habos sampon, a körmömmel vakartam a fejbőröm. A heti
díjban benne volt a vízhasználat is, korlátlanul, így nem
spóroltam. Nem érdekelt Stella, aki jófejségből engedett a
kanapéra, nem érdekelt a vízszámla, és a legkevésbé sem
érdekelt a kiszáradó természet meg a kihalás szélén álló
állatok. A lángoló Amazonas képei ugrottak be, a
kétségbeesett kismajom, ahogy az anyja szőrébe kapaszkodik.
Elképzeltem a gondoskodó anyamajmot, ahogy magához
szorítja a kicsinyét, ne félj, ne félj, a kis buksijára hajtja a
fejét, megóvlak én mindentől. A kismajom nem fél többé, érzi
anyját, megnyugszik ő is.
A kisfiam járt a fejemben. Az ötéves gyerekem, akit
otthagytam Anyunál.
Muszáj volt eljönnöm, muszáj volt otthagynom, elhagynom,
hogy pénzt keressek, hogy talpra tudjunk állni.
Leültem a kanapéra, a törölközőből turbánt tekertem a
fejemre, letöröltem a könnyeimet és hívtam Anyut. Két
csörrentés után Rudika vette fel.
– Helló, Manóka, hogy vagy?
– Anya, képzeld, ma egész nap a strandon voltunk a
papával, és még a nagy csúszdán is lejöttem. A nagy
tekergősön! – mesélte egy levegővétellel a napját, a kalandjait,
a szomszéd tyúkjait, meg a kakast, meg azt, hogy fagyit is
kapott.
– Anya, anya, ott vagy?
– Hát hogyne! Mesélj még! – biztattam, és megfogadtam,
hogy legközelebb nem videóval hívom fel, mert alig bírtam
takargatni a könnyeket. Az én nagyfiam. Az én gyönyörű
gyerekem.
Az egyetlen dolog, ami összejött az életben. Született egy
tökéletes kisfiam, erős, okos gyerek, és én megfogadtam
minden este újra meg újra, hogy mindent megteszek, hogy
normális életünk legyen.
Rudi megmutatta a bunkit, amit a pokrócokból épített,
telepakolta a kisautóival. Anyuék jól tartották, jól van a
gyerek, láttam rajta. Rossz jel volt, hogy nem Anyu vette fel,
hanem rögtön a gyerek kezébe adta a telefont, szinte hallottam
a bosszús hangját, „Na, anyád hív!” Láttam a jelenetet több
száz kilométerről, ahogy ideges, hogy „ez” is rá maradt, „ezt”
is neki kell megoldania, a sok nyári munka mellett még a
gyereket is nyakára hagytam.
A gyerek boldognak tűnt. Napbarnított vékonyka kis testén
lógott a dínós póló, haját kiszívta a nap, legszívesebben
belefúrtam volna az arcom a nyakába.
Sírtam. Örültem persze, hogy Rudika jól van, hogy boldog,
de valahogy mégis volt benne valami szomorú is. Nem
hiányoztam neki, tökéletesen megvolt nélkülem. Persze ez jó,
győzködtem magam, mégis valahogy féltékeny voltam a saját
szüleimre.
Ők minden este ott lehetnek és simogathatják.
Amikor magamban arra jutottam, hogy ez tényleg
borzasztó, hogy ennél már nem lehet lejjebb, akkor estére
visszajött Stella húga a pasijával, két barátjukkal meg pár üveg
Unicummal, és elkezdődött a „Mi nem akarunk bulizni, ne
aggódj, nem leszünk hangosak, nyugodtan tudsz majd
pihenni” felkonfú éjszaka. Amikor hajnalban elmentek a
barátok, akkor némi pisszegés után elkezdődött a szexmaraton.
Hanyatt feküdtem a kanapén, a lámpa árnyékát figyeltem. A
beszűrődő fény furcsa formákat festett a falra, bámultam a
plafont, hallgattam az egyenletes lüktetést, és az járt a
fejemben, hogy ez így nem lesz jó. Újratervezés kell. Új terv
kell. A fiamnak és nekem.
Dübörgött a turistaszezon, az étterem teli volt papucsos
fiatalokkal. Csupa nyugati gazdag gyerek, jöttek a
fesztiválkaja helyett valami rendeset enni. Ott álltam felettük,
vettem fel a rendelést, vártam, míg eldöntik, hogy szénsavas
vagy szénsavmentes ásványvizet kérnek, türelmesen kivártam
a választ, nem siettettem őket. Finom ételeket rendeltek, drága
desszertet a végén, felszabadultak voltak, a barátaik körében
töltöttek pár kellemes napot Budapesten. Színes feliratos pólót
viseltek, a lányok haja lazán copfba kötve, gyöngyös karkötők,
vékony láncok, a fiúikkal nevetgéltek, néha csókolóztak, néha
a barátnőjük felé fordultak. Nem siettek sehová. Élvezték a
napfényt a teraszon, az asztal sarkán ott volt a Lonely Planet,
néha belelapoztak, aztán meg a telefonjukat nyomkodták.
Megkértek, hogy készítsek róluk egy csoportképet, összébb
húzódtak, széles mosoly, behúzták a hasukat, a lányok
kidüllesztették a mellüket, micsoda nyár hashtaggel mehet is
az instára, aztán nagy borravalót hagytak. Azon a héten jól
ment, örültem minden forintnak, esténként zárás után
megszámoltam, fejben hozzáadtam a tegnapihoz. Gyűlt a
pénzem, néha azon kaptam magam, hogy bámulom a
kirakatokban a ruhákat, és azt nézem, hogy mi mindent
megvehetnék. Akár egy új farmert, akár egy rendes cipőt a
kopott helyett. De nem csábultam el, az összes megkeresett
pénzem becsomagoltam egy reklámszatyorba, és ment a
matrac alá. Néha elővettem és megsimogattam a kövér
csomagot.
Ahogy a német fiatalok után szedtem le az asztalt, pakoltam
a tálcára a tányérokat, az járt a fejemben, hogy ennyi barátot
én nem tudnék egy asztal mellé ültetni. Nincsenek barátaim. A
mi életünk Kelet-Szlovákiában nem a Jóbarátok, de nem is a
Barátok közt. Egyszerűen nem tudnék három barátnőt
felsorolni, akivel összejárunk, megosztjuk az ügyes-bajos
dolgainkat, jól érezzük magunkat. A suliban voltak csajok
akikkel jóban voltam, de nem voltunk barátok, legalábbis nem
olyanok, mint amilyeneket a sorozatokban mutatnak. Ott volt
Tünde, egymás mellett ültünk a padban, de amint betöltötte a
18-at, ment ki az unokatesója után Osztrákba, így harmadik
végén elbúcsúzott tőlünk, nem érettségizett le, azt mondta,
minek az. Vivien Olaszba ment, ezt is a Facebookról tudtam
meg. Ott mutogatta a csodálatos életét, bikiniben pózolt
különböző faszik mellett. Lefotózta az új cipőjét, a vacsoráját
és minden szart. Idegesített. Nevetségesnek találtam.
Valamikor jóban voltunk, együtt stíröltük a fiúkat, és a suli
mögött cigiztünk. Talán mégis igazi barátság volt, csak nem
vettem észre. Mindenesetre amikor megtudta, hogy terhes
vagyok, és éppen otthon járt, meglátogatott. Csomó drága
holmit hozott ajándékba, csak azért, hogy felvágjon vele:
„Nézd már, én ezt is megengedhetem magamnak, ilyen drága
bébi vackokat veszek!” Vajszínű lábzsák, füles kiskabát,
minden drága, olasz, márkás. Ott ültem anyámék konyhájában,
terhesen, az utolsó hónapokban már csak egy kinyúlt térdű
gatyát viseltem szüntelen, mert nemhogy terhesfarmerra, de
semmi másra nem volt pénzem. A pislákoló lámpa fényénél
csak úgy csillogott Vivien haja, rebegtette a műszempilláit, a
retiküljét pakolgatta a szék támlájára, majd az ölébe, oda-
vissza, hogy vegyem észre, hogy neki mije van. Látom, láttam
már akkor, amikor beléptél az ajtón, nem kell annyit parádézni
vele. Persze nem mondtam semmit. Lefőztem neki egy kávét,
elétettem egy tányérba Anyám süteményét, és az járt a
fejemben, hogy húzzon már haza, hagyjon engem békén,
nekem nem kell ez. Ez a szánalom, vagy mi a franc.
Vivi elment, a szülés után még rámírt párszor, hogy
meglátogatna, megnézné a babát, de akkora már annyira
megutáltam a formás fenekét a feszülős farmerban, az állig
felpolcolt melleit, és az egész, „a boldogságot csak akarni
kell” ábrázatát, hogy a hátam közepére sem kívántam.
Talán túl érzékeny voltam, és Vivi nem is volt rossz fej.
Rossz érzés futott rajtam végig, talán én csesztem el. Az járt a
fejemben, hogy este ráírok. Kipihenem magam, és írok neki.
A villamoson, úton hazafelé, ami nem volt haza, nem volt
otthon, csak egy nyikorgó kanapé, az osztrák barátaim jártak a
fejemben. Az a banda, akikkel egy síszezont az Alpokban
húztam le. Haverok voltak, ismerősök, összekovácsolt
bennünket a közös helyszín és életszakasz. Mind fiatal, kelet-
európai lányok voltunk, akik egy síközpont hátsó konyháján
dolgoztunk, és közben a vendégek közé álmodtuk magunkat.
Ócska munkát végeztünk, mosogattunk, hordtuk ki a szemetet,
az ételmaradékot szelektáltuk a komposztra, egyet ide, egyet
oda. A nagy melegtől, a párától estére zsíros lett a hajunk, és
pár hét után csúnya pattanásaink lettek. A lányokkal a
szabadnapjainkon sokat nevettünk, szívattuk és kibeszéltük a
többieket, azokat, akik épp dolgoztak. Pletykáltunk a németül
és angolul folyékonyan beszélő primadonnákról, akik a
recepción ültek vasalt uniformisban. Együtt szívtuk az ukrán
cigit, kölcsönöztük egymásnak a sampont, tusfürdőt, és ha
valamelyikünk pasizni ment, akkor megcsináltuk a haját.
Göndörítettünk, hajegyenesítettünk, lakkoztunk, és
szorítottunk, hogy összejöjjön.
Minden más volt, amikor ott volt Milos, a szerb kisfőnök.
Bár ő osztráknak vallotta magát, csak németül beszélt még a
szerb vendégekkel is. Milos élet-halál ura volt. Ő döntött a
sorsunk felett. Ő mutatott rá vaskos, dagadt ujjával arra, aki
másnaptól mehetett a reggeli műszakban felszolgálni, ő
osztotta a szabadnapokat, és dobta ki akár a főszezon kellős
közepén azt, akiről úgy gondolta, hogy mennie kell.
Minden lány Milos kegyét kereste. Mindenki őt akarta
leszopni, csak hogy a pincérek közé kerülhessen. Legendák
keringtek a síközpont folyosóin, felvonóin, pályáin arról, hogy
ki mit vállalt be azért, hogy előrébb jusson.
A felvonóknál dolgozott egy lengyel fiú, Jozep. A síközpont
lógójával ellátott kabátot viselt mindig, még a szabadnapján is.
Nem volt neki más. Ahhoz a csoporthoz tartozott, akik a
felvonót kezelték, ők állították le, ha viharjelzés jött, ha valaki
kipottyant belőle, egy gyerek vagy egy fiatal, aki túl sokat
ivott a hüttében.
Két évvel fiatalabb volt nálam, egy fejjel magasabb, és az
volt a harmadik szezonja. Régi motorosnak számított, ismerte
a környéket, olyan mindenhez értő fiú volt. Szemrebbenés
nélkül ott maradt a fagyban a munkaideje után is, ha szükség
volt rá. Nem hisztizett, nem voltak igényei. Egy szuterén
szobában lakott két fiúval, a főnökei szerették.
 Azt mondta, mi barátok vagyunk extrákkal. Friends with
benefits, így fogalmazott. Én valahogy nem éreztem a
barátságot, csak az alkalmi szexet. Sosem voltunk barátok,
zavart, ha ezt mondta. Én borzasztó magányos voltam,
könyörögtem minden kedves szóért, érintésért, neki meg jól
jött, hogy van kivel összefeküdnie, ha éppen úgy alakult a
beosztásunk.
Az ausztriai téli szezon után pár hónappal már senkivel sem
tartottam a kapcsolatot. Bejelölgettük egymást a Facebookon,
néha lájkoltuk egymás bejegyzéseit, a következő novemberben
írtak páran, hogy megyek-e, de én akkor már teljesen más
utakon jártam.
Akárhogy keresgéltem az emlékeim között, nem találtam
egy barátot sem.
Ezzel a felismeréssel dugtam be a kulcsot a zárba, rúgtam le
a cipőm, vetettem le a pólóm, a gatyám, és álltam be a zuhany
alá.
Barátaim nincsenek, oké, így alakult. De van egy fiam, egy
csodaszép, tízből tíz pontos gyerek. Ő mindennel felér.
Nem éreztem különösen rosszul magam azon az estén.
Olyan semlegesen, se jó, se rossz, semmi extra. Este tíz körül
már nem volt olyan fojtogató meleg, kinyitottam az ablakot,
kihajoltam, mélyet szippantottam a kipufogószagú levegőbe.
Otthon, Gömörben friss és tiszta volt a levegő, össze sem
lehetett hasonlítani semmi mással. Sehol másutt nem érezni
olyan illatot, mint otthon. Annál nincs jobb. Az embernek fél
nap alatt kitisztul a tüdeje, szebb lesz a bőre, kisimul a lelke.
Nagy kár, hogy élhetetlen a környék. Hogy a gyönyörű
természeti adottságok, a hegyek-völgyek, tiszta patak, jó
levegő mit sem ér, ha nincs munka. Talán sosem engedhetem
majd meg magamnak, hogy otthon éljek. Ilyen szmogos
nagyvárosba kell majd hoznom a fiam, ilyen szürke, rossz
szagú helyre. A múltkor gyalog sétáltam a körúton, amikor
otthon kifújtam az orrom, szürke volt a taknyom. Koszos,
poros borzalom, amit nap mint nap beszívtam.
Bosszankodtam kicsit, görgettem a Facebookot, de még
mielőtt beleestem volna az önsajnálatba, kikapcsoltam, és
elkezdtem az álláshirdető portálok ajánlatait olvasgatni.
Magyarország, Szlovákia, először ezeket a helyeket jelöltem
be. Aztán bővítettem a kört, bejelentkeztem egy csomó
külföldi munkát ajánló zárt csoportba. Feküdtem a kanapén,
bámultam a kijelzőt, pörgettem lefelé, újra és újra, mígnem
elaludtam. A telefon kicsúszott a kezemből, a párnák alatt
találtam meg, amikor felébredtem.
 KLÁRA

Reggel fél hatkor már ébren voltam. A karomon a picivel

sétálgattam a nappaliban. Öt előtt kelt, próbáltam visszaaltatni,
bedugtam a cumit a szájába, ráztam neki a kismajmot, hasra
fektettem, és a hátát simogattam, de nem segített. Én
lefektettem, ő fülig érő mosollyal felült, és a kezeivel
csapkodott. Hát jó reggelt, gyönyörűm. Túl korán van, megint
túl korán van, de ha már így jártunk, akkor induljon a nap.
Kivettem a kiságyból, tiszta pelenkát adtam rá, és próbáltam
csendesen szórakoztatni, hogy ne ébresszünk fel senkit. A
kávéfőzőt kerülgettem, csukódtak le a szemeim, összefutott a
nyál a számban, de tudtam, ha bekapcsolom, az azonnal
hangos kávédarálásba kezd, és felébred az egész ház. Speciális
kávéfőzőnk volt, robusztus, drága darab. Önmagát tisztította,
ledarálta a kávébabot, a megfelelő hőfokon kezelte, hogy
tökéletes legyen az élmény. Itt, Brüsszelben vette Gergő. A
rendes életünkhöz nélkülözhetetlen, mondta a férjem, ami alatt
ő azt értette, hogy ha megengedhetjük magunknak, akkor
éljünk vele. Otthon kotyogós kávét ittunk, évekkel korábban
meg 3 in 1-t. Jól emlékeztem még arra az időszakra, amikor az
egyszoba-konyhában együtt ittuk a barna löttyöt reggelenként.
Az éjjel megint itt járt a róka. Kiborította a komposztos
vödröt, és széttúrta az almacsutkákat. A múlt héten láttam őt
először. A kertkapcsolatos nappaliban, a kanapén, hajnali
háromkor szoptattam a babát, amikor a fényérzékelő lámpák
telibe világították. Szép nagy, elegáns példány. Felém fordult,
és egymás szemébe néztünk. Amikor Réka jóllakott, kimentem
az udvarra megnézni, de már nem volt ott. Két óra múlva a
bébi ismét evett, de már nem akart visszaaludni. Az ablak előtt
sétáltam vele, hátha újra jön a róka. Az utóbbi hetek így teltek.
A kisebbik másfél óránként ébredt, aztán reggel oviba vittem a
nagyot, főztem, megterítettem, takarítottam, ruhákat mostam,
bepakoltam a mosogatógépbe, kipakoltam a mosogatógépből,
öltöztettem, vetkőztettem, postára és francia szülői értekezletre
mentem.
 „Bele fogsz dögleni” mondta az egyik barátunk, amikor
bejelentettem neki, hogy terhes vagyok, és hogy költözünk
Brüsszelbe. Akkor ez szíven ütött, azóta pedig egyre
gyakrabban gondoltam rá.
Az alváshiány volt a legrosszabb. A férjem dobálta a
börtönök neveit, ahol így kínozták a rabokat. Előbb-utóbb
mindenki megőrült, megtörtek mind. Óránként kelni, fáradtan
ébren lenni, nyitva tartani a szemet, és végezni a napi
teendőket, ez tényleg kínzás.
Az egyik délután, amikor a fiunk elmélyülten legózott, a
baba elaludt, én egyszerűen bedőltem az ágyba, azzal, hogy
„Édes jó Istenem, hogy a fenébe fogjuk mi ezt kibírni? Hogy a
fenébe csinálják ezt mások?”
Felébredt Gergő, kimászott az ágyból a fiunk is, volt még
időnk a közös reggelire. Amióta elkezdődött az iskola,
ragaszkodtam a 7 órai keléshez, hogy együtt ülhessünk le az
asztalhoz. Megterítettem, vajas croissant-t osztottam, a fiunk,
amint kinyitotta a szemét, kinyitotta a száját is, megállás
nélkül a ninjás legóról beszélt. Gergő felöltözött, feszült a
halványkék ing a testén, az öltöny, amit kiköltözésünkkor
vásárolt, tökéletesen állt rajta. Vasárnap összevesztünk,
kiborultunk mindketten, az álmatlanság és az új környezet a
legrosszabbat hozta ki belőlünk. Ugyanazokat a mondatokat
vágtuk egymás fejéhez újra és újra már hónapok óta. Én
szemére vetettem, hogy betemet a házimunka, hogy
beszorultam egy ingerszegény világba, ő meg visszavágott,
hogy rengeteget dolgozik, hagyjam, kimerült. Én is kimerült
voltam.
Azon veszekedtünk, hogy ki a kimerültebb, dobáltuk
egymásnak a példákat, neki egy tárgyalás alatt csukódott le a
szeme, én meg elfelejtettem az iskola előtt leszállni, annyira
elbambultam, egy megállóval túlmentem.
Aztán kibékültünk, megbeszéltük, hogy mindkettőnknek
nehéz, hogy ez egy embert próbáló időszak, aztán
szeretkeztünk, és zuhanyzás nélkül aludtunk el.
A veszekedések és kibékülések utáni reggelek óvatosabbak
voltak. Mintha tojáshéjon sétáltunk volna, vigyáztunk, hogy ne
mondjunk semmi félreérthetőt, tőmondatokban
kommunikáltunk egymással. Gergő elkészítette a kávém,
felhabosította a tejet, átölelt hátulról és belecsókolt a
nyakamba. A karomban ott volt Réka, egy másodpercre sem
lehetett letenni, az etetőszéket úgy, ahogy volt, elutasította, és
minden más próbálkozásunk is kudarcba fulladt. Ez a gyerek
csimpaszkodott belém egész nap, nem engedett el, csak ha
elaludt.
Kávéztunk, arról beszéltünk, hogy a fiunknak a héten
milyen délutáni programjai lesznek, át kellene hívni
Mónikáékat, este videocsetelünk anyámmal, Gergő szüleinek
megrendeljük azt a porszívót, a kávéfőzőt ki kell pucolni, le
kell foglalni a repülőjegyeket a következő időszakra. Aztán
Gergő felállt az asztaltól, elmosta a kávésbögrét, befújta magát
az új parfümjével, segített Ádámnak felöltözni, és elindultak.
Az ajtóig kísértük őket Rékával, puszi, vigyázz magadra,
sokáig leszek, ne várjatok, mondta, csukódott az ajtó, én meg
éreztem, hogy sírni fogok. Álltam a becsukott ajtó előtt, a
kinyúlt térdű pizsamagatyában, a hajam kócos volt, a
kapucnifelsőm sütőtökpürés. Kezdődött egy újabb nap.
Egyedül voltam a babával. Nem volt erőm, nem bírtam
magam összeszedni, és elindulni sétálni a környékre. De ha
nekivágtam volna, az sem segített volna, tudom, próbáltam
már. Fél éve éltünk Brüsszelben, és pár bonjour, ca iu?-nál
nem jutottunk tovább a szomszédokkal. Hiányoztak a
barátaim, a régi életem. A Facebookot nyomogattam,
figyeltem, hogy mi van az otthoniakkal, és az járt a fejemben,
hogy Erika nem hívott vissza. A legjobb barátnőm, vagy mi.
Hogy a múlt héten ráírtam, fel is hívtam, ott volt a nem
fogadott hívás tőlem, és nem jelentkezett. Potyogtak a
könnyeim. Úgy éreztem, az otthoniak nem foglalkoznak
velem. A tesómnak sosem volt ideje beszélni, hamar letette,
hogy sietnie kell, hogy ide vagy oda kell mennie, bocsi,
mondja, és kinyom. Nekem nem kellett sehová sem mennem.
Az egyetlen fix pont a négy óra volt, ekkor kellett felvennem
Ádámot az iskolánál.
Arra a hétfőre semmilyen tervem nem volt. A kis Réka a
szemét dörzsölte, jelzett, hogy ideje az altatásnak. Betettem a
kiságyba, énekeltem neki, felhúztam a zenélő baglyot, és
amikor mozdulatlanul feküdt, és egyenletesen szuszogott,
elindultam az ajtó felé. Sírni kezdett, felült az ágyban, dőltek a
könnyei. Kivettem, és a mellkasomra fektettem. Az
íróasztalhoz tartozó gurulós széken mozogtam jobbra, balra.
Tizennégy percig tartott, míg elaludt.
Aztán nekiálltam a mosásnak. Kiborítottam a nappali
közepére a szennyeskosarat, és válogattam, 40 fokon fehérek,
sötétek, külön a babaholmi. Gergő alsógatyája volt a
kezemben, amikor kitört belőlem a zokogás. Hogy a kurva
életbe, nem erről volt szó. Én nem akarok házicseléd lenni! A
férjemet akarom! Nem az alsógatyáját mosni, nem az ingeit
vasalni, nem esténként a konyhaasztal mellett várni, hanem
beszélgetni vele. Ölelni, szeretni, mint régen. Egyenrangú
partnernek lenni, feleségnek, társnak, szeretőnek. Nem a
háttérországnak. Nem mögötte akarok lenni, hanem mellette.
Hanyatt feküdtem a nappali mintás szőnyegére. Bámultam a
plafont, és az járt a fejemben, hogy ez így nem lesz jó.
Valamin változtatni kell. Gergőért és magamért. A
házasságunkért. A családunkért.
Diplomatafeleségnek lenni kiváltság. Luxus. Igazán komoly
feladat, ha talpraesett vagy, és segíted a férjed munkáját, akkor
segítheted a feljebb jutását is. Diplomatafeleség voltam, ez
volt a státuszom. Heti több meghívó érkezett különböző
partikra, nagyszabású estekre, vacsorákra, jótékonysági
árverésekre, fundraiser reggelikre. Tele volt a mailboxom a
civil szervezetektől, egyházi személyek titkáraitól, művészeti
projektek vezetőitől érkezett emailekkel, akik ilyen-olyan
okból kértek időpontot. Pénzt akartak mind, és ha véletlenül
mégsem pénzt, akkor azt, hogy a férjem révén hozzam össze
őket valamelyik befolyásos politikai szereplővel. Én lettem az
előszoba. Én lettem az a nő, akivel megéri jóban lenni. Akivel
mindenki smúzol, ment a végeláthatatlan small talk,
„szervusztok, hogy vagytok, és a gyerekek?”
Ezért fizetés is járt, a férjem kapta a házastársi apanázst.
Sok pénzünk volt, amit még mindig nem sikerült
megszoknom. Nagy váltás volt a gyerekkoromhoz képest. Én
Pozsonyban, egy kitelepítésekkel, államosítással,
asszimilációval nyomasztott családban nőttem fel, Anyu
minden vásárlásnál megnézte a termék árát, akciós joghurtot
kaptunk, és olcsó sonkát.
Brüsszel lett az új otthonunk, egy időre. Fogalmunk sem
volt, hogy a fiunk mennyi időt tölt majd a francia iskolában,
ismerve a magyar külügy működését, tudtuk, hogy az is benne
volt a pakliban, hogy szerdán szólnak, hogy csütörtöktől
mehetünk haza.
Bizonytalanság. Magány. Ezek voltak a legfőbb jellemzői
ennek az időszaknak. Úgy éreztem, mintha kiszakítottak volna
a saját környezetemből, kiemeltek, ledobtak egy idegen
városban, és bezártak egy aranykalitkába. A ruhatáramban ott
lógott egy Prada ruha, a város egyik leggazdagabb részén,
Ukklében éltünk, és mégis, ekkor voltam a legboldogtalanabb.
Azon az estén fogadásra mentünk. Bébiszittert hívtunk,
kerítettem egy ’56-ban gyerekként emigrált nénit, amolyan
pótnagymamát, aki tíz euró per óráért vigyázott a gyerekekre.
Gergő feszült volt már a taxiban, állandóan a telefonját
nyomogatta. Én legszívesebben otthon maradtam volna a
kockás pizsamagatyában megnézni a Homeland következő
epizódját. Ehelyett ott szenvedtem a szoros cipőben. Engem
mindig szorított a magassarkú, főleg az elöl felspiccelt fazon.
Összenyomta a lábujjaimat, alig vártam, hogy lerúghassam
magamról.
Megsimogattam Gergő combját, szinte észre sem vette,
Levettem a kezem róla, a kis táskámra tettem. Krokodilbőr
volt. Valódi. Bár az EU-n belül tilos volt az ilyen, nekem egy
budapesti bolhapiacon mégis sikerült beszereznem.
Századeleji darab, hámlott a bőr róla, senki nem gondolta
volna, hogy eredeti.
Kifelé bámultam az ablakon, dühös voltam Gergőre.
Megint. Nem akartam újrakezdeni, nem akartam megnyitni a
szokásos párbeszédet. Azon az estén az járt a fejemben, hogy
hogy lehet ebből visszajönni? Hogy tudjuk ismét megtalálni az
utat egymáshoz? Ő volt a legjobb barátom. Vissza akartam
kapni. Figyeltem a férjem. Ideges volt, gondolatban teljesen
máshol járt. Csatát vívott, szokás szerint. Öltönyt viselt,
hófehér inget, a mandzsettagombokat tőlem kapta az előző
karácsonykor. Néztem a férjem, a csillogósra suvickolt
bőrcipőjét, a pamutzokniját, a karóráját, a hosszú ujjait.
Az összes film és nagyregény az egymásra találásról szól.
Vagy a szakításról. Az újra egymásba szeretésről nem
olvastam egyet sem.
– Te hülye vagy, hogy ilyeneken gondolkozol? Nem kell
mindent túldramatizálni, csak élvezni kell az életet. – mondta
Erika egyszer a pénteki beszélgetésünk alatt.
A fogadás a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. A
gyakornoklányok voltak a legjobban öltözöttek, nekik még
bizonyítani kellett. Az egyikük múltkor már azzal vérig sértett,
ahogy átnézett rajtam. Fiatal, huszonéves lány, nyugati
egyetemi diplomával, formás testtel. A bemutatkozás utáni
harmadik percben a tudtomra adta, hogy ő – velem ellentétben
– saját jogon van itt, ő okos, fontos munkát végez, és ha majd
családja lesz, akkor is így marad. Neki a családanya státusz
egyenlő a lúzerséggel, a szerencsétlenséggel, ő sosem fog
odáig süllyedni.
Egy idő után a fogadás forgatagában szem elől tévesztettem
Gergőt. Ott találtam magam pár hasonszőrű nő gyűrűjében, a
következő jótékonysági vásár szervezése volt a téma.
Ismertem őket a diplomatafeleségek klubjából, ahol egész jó
alibi társasági életet lehetett élni. Teli volt olyan nőkkel,
akikkel normális körülmények közt sosem álltam volna szóba,
viszont a mély depresszió ellen jó volt a társaságuk.
Megpillantottam Gergőt, ahogy egyedül állt az egyik
asztalnál. Kihasználtam az alkalmat, amikor épp két
networking között volt. Odaálltam mellé, és végigsimítottam a
hátán. Láttam a döbbenetet az arcán.
– Milyen a lazacos kehely? – kérdeztem hetykén, és láttam a
szemén, hogy a hanglejtésemből neki is eszébe jutott, hogy
régen, valamikor nagyon régen, még az előző életünkben,
gyakran megszöktünk az ilyen helyekről, hogy kapualjakban,
üres irodákban, női mosdókban szeretkezzünk.
Mosolyogtam Gergőre, tudtam, hogy ő is ugyanarra gondol,
aztán azt is le tudtam olvasni az arcáról, ahogy végigfuttatja a
fejében az egészet, és már előbb tudtam a választ, mint ahogy
kimondta.
– Beszélnem kell a nagykövettel – válaszolta.
– Persze! – Próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne,
mintha tényleg csak a lazacos kehelyről lett volna szó, de ő is
jól ismert. A hosszú közös évek ajándéka és átka, hogy
ismerjük egymást. A kézfeje tartásából tudtam, hogy milyen
napja volt, és ő is tudott mindent rólam.
Sarkon fordultam, és levettem egy pohár pezsgőt az
ezüsttálcáról. Felhörpintettem, aztán megkerestem a desszertes
pultot. Befaltam egy krémesre hasonlító dizájndesszertet, ami
inkább hasonlított egy mini képzőművészeti alkotásra, mint
sima süteményre. Még szoptattam, így a napi cukoradagomból
nem engedtem. A kistáskámba kapaszkodva álltam egy
hófehér terítős asztal mellett, és az embereket figyeltem.
Feleségek egy kupacban, férfiak egymás közt fontoskodtak,
hahotáztak a nagykövet faviccein, és ahogy lenni szokott,
mindig akadt egy szerencsétlen kelet-európai férfi, aki a
gyakornoklányokat és titkárnőket fárasztotta régi, szexista
poénjaival. Szólni kéne, hogy ezzel itt már nem sokra megy.
Ez már 2020, papa, ha ilyen csajt akarsz felszedni, akkor
cserélni kell a repertoárt.
Visszakeveredtem pár ismerős nő közé, Vera, a
diplomatafeleségek klubjának főmotorja messziről integetett,
hogy menjek, álljak közéjük. Tudtam, hogy megvan rólam a
véleménye, láttam a szemében, de az is lehet, hogy csak
beképzeltem magamnak. A jótékonysági eseményektől épp a
házvezetőnőkre, bébiszitterekre, takarítónőkre terelődött a szó,
akiket mindenki „otthonról” hozott. Mintha az Édes Anna szólt
volna hangoskönyvben.
A másik magyar világ Brüsszelben. Az egyik a miénk volt,
a diplomatáké, eurokratáké, a gazdagoké. A másik pedig a
kiszolgáló személyzeté, akik szintén magyarok voltak. Magyar
autószerelő, magyar fodrász, magyar műkörmös, magyar
bármi. Úgy lehetett Brüsszelben élni, mintha Magyarországon
lenne az ember.
 A bentlakásos magyar házvezetőnőkről szóló beszélgetés
megütötte a fülemet. Akkor kezdtem el azon gondolkodni,
hogy mi lenne, ha nekünk is lenne. Annak ellenére, hogy
hetente járt hozzánk a takarítónő, olyan érzésem volt, mintha
állandóan sikálnék, rakodnék, helyre tennék. Vajon milyen
életünk lenne, ha a mosás-főzés-takarítás terhe leesne a
vállamról? Még az is lehet, hogy felszabadultabb lennék. Ha
pedig én az lennék, akkor azt megéreznék a gyerekek is. Több
időm lenne a közös játékra. Nem lennék olyan iszonyatosan
fáradt. Talán még a Gergővel való viszonyunk is megváltozna.
Körülnéztem a teremben, a szememmel Gergőt kerestem,
nem láttam sehol. Az órámra néztem, tíz óra múlt, Réka
hamarosan fel fog ébredni az első éjszakai szopira. Indulnunk
kellett haza, ezt Gergő is tudta. Mindig azt mondogatta, hogy ő
célirányosan elkapja azokat ez embereket, akikkel dolga van
az ilyen informális helyzetekben, ez maximum másfél óra,
aztán mehetünk is haza. Elindultam megkeresni. Igyekeztem
lazának látszani, lassan mozogtam a rengeteg elegáns ember
között, benéztem a hátsó helyiségekbe is, sehol sem találtam.
Küldtem neki egy sms-t. „Indulhatunk?” Nem jött válasz. Tíz
perccel később küldtem neki egy újabbat. „Réka ébredni fog.”
Pár percig még nyújtogattam a nyakam, hátha kiszúrom a
tömegben, aztán fogtam magam, felvettem a ruhatárból a
kabátom, hívtam egy Ubert, és hazamentem.
Otthon síri csend fogadott, Anna néni a kanapén szunyókált.
Felébredt, amikor a nappaliba léptem. „Minden rendben volt,
aludtak, mint a bunda” mondta, én kifizettem, és felmentem
megnézni a gyerekeket. Annyira dühös voltam Gergőre, hogy
még otthon is erősen kalapált a szívem. Lemostam a sminkem,
a ruhám a szennyeskosárba dobtam, felvettem a kockás
pizsamám, megszoptattam Rékát, és befeküdtem Ádám mellé.
Finom szagú, puha kisgyerek, olyan jólesett beleszuszogni a
nyakába. Kikapcsoltam a telefonom, nem érdekelt Gergő.
Pukkadjon meg. Bassza meg. Az egészet.
 ANDREA

Kaptam öt nap szabadot. Értetlenül álltam a kollégáim előtt,

forgattam a szemem, hogy nem így egyeztünk meg. Arról volt
szó, hogy szinte mindennap dolgozom, nyomom, amíg bírom,
aztán a nyár végén hazamegyek egy hosszabb időre. Ehelyett
jött ez az öt nap. Mit kezdjek vele? Főjjek a fővárosban,
izzadjak és szomorkodjak, vagy költsem a pénzem, és utazzak
haza, fél napig oda, fél napig vissza sok átszálással? A
pokolba velük!
Felvettem a fizetésem az utolsó hétért, összepakoltam a
cuccom, összecsuktam a kanapét, a díszpárnákat is a helyére
tettem, és elindultam haza azzal a gondolattal, hogy lehet,
hogy sosem jövök vissza. Szarok rájuk. Nekem amúgy is
olyan munka kell, ami összeegyeztethető azzal, hogy
kisgyereket nevelek. Mert én valóban őt akartam nevelni.
Úgy terveztem, hogy egész úton ezen gondolkodom, és mire
hazaérek, meglesz a megoldás. Internet-előfizetés úgy sem
volt a telefonomon, az ingyen wifin lógtam a városban, ahol
tudtam. Net nem lesz, így nem pazarlom az értékes perceket,
amiket a stratégiám megtervezésére szántam. Bepakoltam a
gurulós bőröndömbe, amúgy is alig volt cuccom. Az Anyunál
tárolt télikabátomon és pár régi cipőn kívül ez volt mindenem.
Néhány, mosásban megsárgult póló, a használattól kopott
farmer, egy műbőr táska, aminek a pántja feslett szét, egy
szandál, egy tornacipő. A telefonom és pár bizsu, ennyi volt az
összvagyonom. Hát, Mészáros Andi, ennyit tudtál összehozni.
Nem valami sok.
Hagytam Stellának egy cetlit a konyhaasztalon, hogy
hazamegyek, egy ideig nem jövök, majd hívom. Letettem a
tizenötezer forintot, rátettem a pénzkupacra egy vázát
nehezéknek, bezártam a lakást, a kulcsot a postaládába
dobtam, és elindultam a Keletibe.
Küldtem az étterem vezetőjének egy sms-t, hogy családi
okok miatt haza kell mennem, nem tudok többet menni. Ezzel
lezártnak tekintettem a budai karrierem.
Vonat, busz, csatlakozásra várakozás. Ez volt kilátásban a
napra. A vonaton elővettem a határidőnaplóm, előkerestem a
hátizsákom mélyéről egy tollat, és nyomtatott betűkkel
felírtam, hogy STRATÉGIA. Eltökéltem, hogy megoldom a
helyzetem. Hogy összeszedem magam, és Rudival rendes
életünk lesz.
A hátizsákom mélyén ott lapult a megspórolt pénzem. A
füzetbe egy táblázatot rajzoltam. Az első rubrikába leírtam azt,
amit szeretnék. Nem fogtam vissza magam. Ha álmokról van
szó, pontosan kell fogalmazni. Leírtam, hogy egy kedves kis
lakásban szeretnék élni Rudival, aki olyan oviba jár, ahol
szeret játszani, vannak barátai, az óvónénik kedvesen bánnak
vele. Én olyan munkát vállalok, ami körülbelül nyolctól
négyig tart, hogy hozni-vinni tudjam a gyereket. A munkát
csak hétközben végzem, hogy a hétvégén együtt lehessünk.
Éjszaka tudok otthonról is dolgozni, az nem gond. A
munkahelyemen megbecsülnek, akkora fizetést kapok, amiből
simán ki tudom fizetni az albérletet, és még a hónap végén is
tudok húst vásárolni. Felírtam, hogy saját lakás. Alá rajzoltam
egy autót, majd annyira belejöttem, hogy lapoztam, és
készítettem egy új rajzot. Emeletes családi ház, az udvaron
virágok és gyümölcsfák, épp terem az alma. A ház előtt áll egy
autó, a kerítésen belül egy bundás kutya, Rudika labdázik, én
ott állok mellette fodros ruhában, fülig érő mosoly csíkot
rajzoltam mindkettőnknek. Aztán tovább gondoltam az
álmom, és odarajzoltam egy férfit. Magas fickót, borostával, a
fejére tettem egy siltes sapkát. Így. Három kis szívecskét is
kapott. Álmaim férfija. Saját ház. Autó. Kutya és boldog
gyerekkor Rudikának. Ennyi. Ezt akarom. Kitéptem a rajzot,
összehajtogattam, és a pénztárcámba tettem, hogy mindig
emlékeztessen arra, hogy merre tartok.
Ha van cél, minden könnyebb.
Mély levegőt vettem, bámultam ki az ablakon, sima, lapos
táj, alig vártam, hogy megérkezzem haza a dombok és fenyők
közé. Nem sokkal később leszállítottak minket a vonatról, ott
állt a tömeg a pályaudvaron, bemondták, hogy valami zűr van,
de hozzátették azt is, hogy jön a következő vonat, vagy a
pótló, nemsokára továbbutazhatunk.
Megkerestem a WC-t, és az ütött-kopott, törött mosdóban
újratöltöttem az üres vizespalackom. Hónapokkal korábban
vásároltam fél liter ásványvizet, fájt érte kiadni négyszáz
forintot, de perzselt a nap, és úgy éreztem, ha nem iszom
azonnal, akkor szomjan halok, kiszáradok, elájulok. Azt az
üveget használtam az egész nyáron, újra és újra feltöltöttem.
Mikor kijöttem a mosdóból, a tömeg még mindig egy
kupacban várakozott. Elővettem a telefonom, és wifire
vadásztam. Ennyi ember közt mindig akadt egy óvatlan hülye,
akinek a hálózatát jelszó nélkül lehetett használni.
Az Instagrammal kezdtem, aztán megnéztem az e-
mailjeimet, pár reklámon kívül semmi nem jött. Aztán
megnéztem a Facebookot, kinyitottam a Messengert, és
megláttam, hogy írt.
Megszédültem, hirtelen nem tudtam, hol vagyok, nem
tudtam összerakni, hogy mi történik, éreztem, hogy elsötétül
minden, le kellett ülnöm, mély levegőt kellett vennem, innom
kellett.
Ott ültem a koszos csempén, bal kézzel a kofferem
tartottam, jobbal a telefont szorítottam. Nem mertem
megnyitni az üzenetet.
Zsolti írt. A gyerekem apja. Utoljára akkor láttam, amikor
elé álltam bejelenteni, hogy terhes vagyok. Ideges volt,
csapkodott és kiabált, azt mondta, vetessem el, tőle pénzre ne
számítsak, nem akar tőlem semmit, gyereket meg pláne. Azt is
mondta, hogy az ő életvitelébe nem fér bele egy gyerek. Se
egy új kapcsolat. A velem való kapcsolat meg pláne. Ott
álltam a pozsonyi panellakás konyhájában, nem akartam sírni,
egyre csak azt ismételgettem magamban, hogy nem fogok
bőgni, de éreztem, hogy folynak a könnyeim, láttam, ahogy
lecseppen az első, aztán sok ezer későbbi a csempére. Zsolti
zavarodott volt, teátrálisan gesztikulált, azt mondta, hogy ő
stabil kapcsolatban él. Ezt először mondta, erről fogalmam
sem volt, azt hittem, mi ketten is a stabil kapcsolat felé
tartunk. Azt mondta, hogy ő ezzel a helyzettel most nem tud
mit kezdeni, ezt az egészet rám hagyja. Menjek el abortuszra.
Rendezzem el a dolgot. Meg sem történt. Neki ez kellemetlen.
így fogalmazott. Soha nem felejtem el, ahogy ott áll piros
kapucnis pulcsiban, a konyhapulton ott a dobozos tej, amiből a
reggeli kávéjába öntött egy keveset, egy üres tányér, rajta
morzsák. Neki „ez” kellemetlen. Hónapokig visszhangzott a
fejemben ez a mondat. Aztán fogta magát, kiviharzott a
konyhából, visszajött a pénztárcájával, elővett belőle száz
eurót, és azt mondta intézzem el. Majd felvette a cipőjét, és
elment. Nagyot csapódott az ajtó.
Nem akartam elvenni a pénzt. Azt akartam, hogy azt érezze,
nincs szükségem a mocskos alamizsnájára. Hogy meg tudom
oldani nélküle is. Ott álltam, ekkor már dőltek a könnyeim,
tízhetes terhesen, pénz nélkül. Aztán mégis a százasért
nyúltam, belegyűrtem a táskámba, és kiléptem a lakásból.
A méltóság a gazdagoknak való. Nem egy véletlenül
teherbe esett gömöri lánynak.
A liftet hívtam, és amíg vártam, a hasamra tettem a kezem.
Jó lesz ez babuci. Rendbe hozom. Jó kis életed lesz, apával
vagy apa nélkül, egyre megy. Én nem foglak bántani.
Eldöntöttem. Hirtelen elöntött valami jó érzés.
Megkönnyebültem. Szóltam az apjának, ő nem akarja, tiszta
sor. Ez a baba az enyém.
Azt, hogy nem megyek abortuszra a két csík megjelenése
utáni végigbőgött éjszaka reggelén tudtam. Semmi racionális
nem volt ebben a döntésben, mindenki le akart beszélni,
mindenki a szemét forgatta, amikor bejelentettem, hogy
megtartom, mégis éreztem, hogy menni fog.
Féléves volt Rudika, amikor az apja először írt. Emlékszem,
épp be volt gyulladva a jobb mellem, masszíroztam a csomót,
próbáltam gyakran szoptatni a babát. Visszaköltöztem
anyámékhoz, a szobámba szereztem egy kiságyat, és így
éltünk. Havi kétszázhetven eurót kaptam az első két évben
támogatásként, ebből százat Anyuéknak adtam, kajapénz, így
mondtuk. A maradékból vettem a pelenkát, a ruhákat, és
ügyeltem arra, hogy minden hónapban legalább ötven eurót
félretegyek. Egy porcelánházikó perselybe gyűjtöttem a
pénzem.
 Ekkor azt írta, hogy szívesen meglátogatna minket.
Bementem a fürdőszobába, kisminkeltem magam, melltartót
vettem, egy rendes pólót, és beálltam a tükör elé, hogy egy
szelfit küldjek. Ökölbe szorítottam a kezem, és kinyújtottam a
középső ujjam. Kapd be. Ezt üzentem. Elkészült a fotó,
elküldtem neki, láttam, hogy a kis zöld pont megjelent a
Messengeren. Nem válaszolt.
Évekig nyugtom volt tőle. Ez volt tőle a második üzenet.
Azt írta, hogy találkozni akar a fiával.
A fiával. Így fogalmazott.
Közben megérkezett a vonat, tódult fel a tömeg, izzadtunk
mind a nyári napsütésben. Helyet kerestem egy üres kabinban,
a műbőr üléshuzat odatapadt a nedves combomhoz.
Néztem ki az ablakon, és Zsolti járt a fejemben. Ő nem a
fiad. Te nem vagy az apja. Csak egy random férfi vagy, akivel
évekkel ezelőtt párszor összefeküdtem. Aki egyszer belém
élvezett. Hagyjuk a magyarázkodást, a fölösleges köröket.
Pénzt adtál, hogy kapartassam ki magamból. Te ne nevezd az
én gyerekemet a fiadnak.
Idegességemben a körmöm rágtam. Mire a vonat a határhoz
ért, véresre rágtam az összes ujjam.
Az állomáson közel egy órát vártam Apura. Így volt a
leggyorsabb, ha autóval jött értem. Persze, mint mindenütt a
világon, itt is az ingyen fuvar volt a legdrágább. Apám egész
úton idegeskedett, drága a benzin, miért nem szóltam
korábban, sok a munka a kertben, reméli, nem állítják meg a
rendőrök, mert ő már ivott. Persze ez is az én hibám volt, miért
nem jeleztem időben. De igazából sosem volt megfelelő az
időpont, Apám mindig ivott, pár óránál többet nem bírt ki
alkohol nélkül. Nem volt ezzel egyedül, nálunk a faluban és a
családban is mindenki ivott, állandóan, feszt. Reggel ébredés
után, fogmosás előtt kezdték, egy kupica házi, aztán a reggeli
után is egy kicsi a szomszéd pálinkájából, csak az íze
kedvéért, aztán ebéd előtt, fertőtlenítés gyanánt, aztán a többi a
kocsmában, havernál, pincében, garázsban.
Ott ültem mellette a kocsiban, direkt kértem, hogy hozza el
a gyereket is, olyan rég láttam, annyira vágytam már az
ölelésére. De nálunk nem lehetett normálisan kommunikálni,
hiába kértem, nem hozta. Talán, ha azt kérem, hogy ne hozza,
akkor ott ült volna Rudi. Csak ültem, piszkáltam a körmöm, és
hiába próbáltam kizárni Apám morgását, egyszerűen nem
ment.
Hát Isten hozott otthon. Édes otthon.
Valahogy mindig elfelejtem. Távolról mindig olyan
romantikusnak tűnik az otthon, aztán mindig ahogy
megérkezem, fejbevág az alkohol bűze, Apám káromkodása,
Anyám kritizálása, hogy miért pont oda tettem le a táskát,
miért nem tíz centivel arrébb. Most is, ahogy megérkeztünk,
Anyu a három kedves mondat után, hogy bablevest főzött, van
hozzá házi tejföl is Icáéktól, rázendített a szokásos nótára.
Hogy nézek már ki, nem hiszi el, hogy én ebben a ruhában
emberek közé megyek, a hajam is milyen már, jobban kéne
adnom magamra. Egészen addig mondta, míg ki nem
menekültem előle az udvarra, ahol Rudika játszott.
– Helló, Pocok! Megjöttem!
– Anyaaaa! – kiáltotta a gyerek, és a nyakamba ugrott.
– Mit hoztál?
– Hiányoztam? – kérdeztem vissza.
– Hát nem is. Igen is. De mit hoztál?
Visszamentünk a házba, a bőröndből kivettem egy zacskó
gumicukrot és egy plüss dínót, amit még az étteremben
találtam. Én zártam, takarítás közben vettem észre a
gyereksarok közelében. Pár napig még a bárpult egyik belső
fiókjában rejtegettem, hátha visszajön érte az egyik
buzgómócsing anyuka, aztán egyszerűen hazavittem,
kimostam és félretettem Rudinak. Megspóroltam az ajándék
árát.
A gyerek már a második marék cukrot ette, amikor kivettem
a kezéből a zacskót, és visszacsomagoltam a ruháim közé.
– Mára ennyi! Mindennap egy! Különben
tönkremennek a fogaid.
Kezdődött egy pár perces rimánkodás, hogy anya még, de
csak egy utolsót, de a dinóval sikerült elterelnem a figyelmét.
 Az ölembe ültettem, az ujjaimmal vakargattam a fejét, néha
beleszagoltam a finom illatú hajába, egyre erősebben
szorítottam, és azon gondolkodtam, hogy mi a fenét fogok
csinálni. Ott ültem a fűben, anyámék végeláthatatlan
veteményese felé bámultam, és az járt a fejemben, hogy ki kell
találnom, hogy mi legyen a következő lépés.
Kellemes idő volt, a dombok között elviselhető volt a nyár.
Tűzött a nap, bárányfelhők úsztak a kék égen, a falut
körülölelte az erdő. Szép hely, mondaná az egyszeri turista.
Szuper képeket lehetne itt lőni az Instára, jönnének a
kommentek, hogy ez maga a mennyország. Fotón talán az, de
igazából nagyon egy elbaszott hely.
Délután hazajött Timi. A bejárati ajtónál dörömbölt,
kurjongatott, „Helló, te nő, helló, te városi, na mevan,
visszajöttél a retekbe?” kiabálta, a falusiak akár azt is
gondolhatták volna, hogy ez a lány bolond, de a környéken
mindenki tudta, hogy Timi egyszerűen ilyen. Hangos, teli van
energiával, erővel, kihívó vadállat. Imádtam.
Timi a húgom volt, vagy valami ilyesmi. Ha
bemutatkoztunk, akkor azt mondtuk, hogy mi testvérek
vagyunk, pedig egyáltalán nem volt biztos még a rokoni
kapcsolat sem.
Tízéves voltam, és halálosan szerelmes az egyik hetedikes
fiúba. Emlékszem, azon a hétvégén a bátyám, Tomi a
mamáéknál aludt, üvöltözés volt belőle már hetekkel
korábban, Anyám szerint miért nem marad a gyerek otthon,
Apám szerint jót tesz neki, ha a nagyszüleinél tölt egy kis időt.
Más családoknál ez talán rendben lett volna, de nálunk a
mamáék, Apám szülei, elég furcsa népség voltak. Papa verte a
Mamát, ezt mindenki tudta a faluban, tízéves koromban már
én is. Undorítóan viselkedett vele, folyamatosan alázta, megint
milyen a leves, miért nem lehetett azt a kurva tyúkólat
rendesen becsukni, miért volt annyi ideig a boltban, mi tartott
ennyi ideig, ilyesmi.
Emlékszem, hogy ott ülök a konyhaasztalnál, magas a szék,
magas az asztal, a lábam lógatom, kalimpálok, eszem a
lekváros kenyeret, vastag a szelet, alul vaj, felül baracklekvár,
maszatos az arcom, ragad a cukros massza, az asztal fölött ott
a légyfogó, lóg a hosszú barna ragasztós papír, benne halott és
haldokló legyek. Papa üvölt, valami olyan dolog miatt, hogy
Mama nem oda készítette ki a ruháját, ahová szokta. Mama áll
a sparhelt mögött, keveri a fakanállal a rántást, emlékszem az
illatára is.
Nagyapámnak mindig vörös volt az arca, annyira fel tudta
magát hergelni, annyira bele tudta élni magát minden
apróságba, hogy anyuék folyamatosan azon aggódtak, hogy
infarktust fog kapni. De nem kapott. Mama viszont rákos lett,
a papa miatt, így mondták a faluban. Az a nyári délelőtt nem
tudom miért égett bele az emlékezetembe, nem történt semmi
különös, semmi szokatlan, én mégis minden pillanatára
emlékeztem.
A bátyám a mamáéknál volt, én otthon a szobában, szombat
este volt, a naplómba szívecskéket rajzoltam. Este kilenc
lehetett, de lehet, hogy később történt. Hallottam a hangos
fékcsigorgást a házunk előtt, hallottam, ahogy egy nő
sikoltozik, egy kisbaba üvölt. Anyám hálóingben szaladt ki,
Apám a kocsmában volt, szokás szerint. Az idegen nő ordított,
hogy ő ezt nem tudja tovább csinálni, emlékszem, azt
ismételgette, hogy nem bírja. Anyu behívta őket, szégyellte
magát a cirkusz miatt. A faluban mozogtak a függönyök,
minden szomszéd leskelődött. A fiatal nő káromkodott,
Apámat hazug disznónak nevezte, a kislány ott bömbölt a
karjában. Disznó dög, vadállat, az a fasz, az a fasz,
folyamatosan ezt ismételgette.
Anyu kétségbeesett arccal nézte a jelenetet, én ekkor már ott
álltam mellette, mezítláb a konyhacsempén. Magához húzott, a
vállam szorongatta. Nem zavart vissza a szobámba, ebből is
tudtam, hogy valami különleges dolog történik. Anyám sírt, a
hálóinge gombjait morzsolta zavarában, a nő teljesen őrültnek
látszott.
– Ez a testvéred – mondta nekem, miközben mélyen a
szemembe nézett. „Ez.” Nem azt mondta, hogy ő, erre is
tisztán emlékszem.
Aztán a nő a pár perces jelenet után letette a kislányt, sarkon
fordult, és kiviharzott az ajtón. Beült az autóba, és elhajtott. A
kislány utánaeredt, a kerti kapu be volt zárva, azon dörömbölt.
„Ana, Ana”, folyton csak ezt ismételte.
Ott álltunk Anyámmal ketten, félreérthetetlen volt a helyzet,
de fogalmunk sem volt, hogy mit kéne tennünk. Anyám ekkor,
életében először és utoljára, vagy legalábbis először, amikor én
láttam, odament a konyhakredenchez, elővette Apám
pálinkáját, egy stampedlis poharat, és öntött magának. Lehúzta
egy szuszra. Aztán még egyszer és még egyszer. A kislány
egyre erőtlenebbé vált, a hangos zokogás közepes sírásba ment
át, aztán pár óra után könnyes hüppögésbe.
Közben Apám hazajött, és elkezdődött az ordibálás.
– Vidd a háztól, ne lássam többé! Vidd el autóval, és tedd ki
az út szélén, ahogy a kutyákat szokás! – Anyu folyamatosan
ezt kiabálta.
A kislány anyja azon az éjszakán benyugtatózta magát, és
nekihajtott egy fának. A Fiat Punto ripityára tört.
Annak a vacak, kék Fiat Puntónak az árát még évekig
rajtunk akarták behajtani, mert nem a nőé volt, csak
kölcsönkérte.
Timi velünk maradt. Pizsamában volt napokig, mert nem
volt rá való ruhánk. Rögtön megszerettem. Olyan elesett,
kiszolgáltatott volt. Próbáltam megölelni, de ellökött. A
szekrényem mélyén megtaláltam pár régi, kinőtt ruhámat, ami
neki még mindig nagy volt, de jobb a semminél. A kacsás
pulcsi szinte a bokáját verdeste.
Napokig nem evett, alig aludt, reszketett, aztán az is
elmaradt, megadta magát, és nem ellenkezett akkor sem,
amikor Apám az autóba ültette. Biztos voltam benne, hogy
kiteszi valamelyik útszéli parkolóban, aztán elüti egy autó,
vagy felfalják éjszaka a farkasok. Biztos voltam benne, hogy
sosem látom újra.
Aztán Apám autója pár óra múlva megjelent a ház előtt. Ott
ült benne a kislány is. Persze évekkel később kiderült, hogy
Apám akkor nem az árokszélére vitte a gyereket, hanem egy
intézetben akarta otthagyni. Elétoltak egy papírt, itt töltse ki,
gyerek neve, adatai, aztán még egy űrlap, még egy
dokumentum, és akkor Apámnak egyszer csak elege lett, vagy
megvilágosodott, nem tudni, de hazahozta Timit.
Timi innentől kezdve velünk élt. Anyám az elején gyűlölte,
mert folyamatosan arra emlékeztette, hogy Apám egy hülye,
akit már évekkel ezelőtt el kellett volna hagynia, de még
mindig nem tette, még mindig itt van, ebben a házban, ebben a
faluban, ráadásul itt ez a zabigyerek is.
Zabigyerek. így hívta mindenki a faluban a háta mögött.
Anyám akkor enyhült meg, amikor fél évvel később
jelentkezett a nagymama, hogy magához vegye Timit.
Anyatigrisként harcolt a kislányért, a világért sem adta volna
oda.
– Az öregasszonynak úgyis csak azért kell, mert kevés a
nyugdíja, és a családi pótlékra fáj a foga.
Timi mindeközben szellemként járt-kelt a házunkban és a
minivilágunkban. Mindig is akartam egy kiskutyát, akivel
játszhatok és babusgathatom, ehelyett egy kislányt kaptam.
Egyik napról a másikra eggyel többen lettünk a házban. Anyu
Timit betette az egyik üres szobába. Óriási, kétemeletes
házban laktunk, anyuék úgy gondolkoztak, hogy később még
jó lesz ez, ha mi, gyerekek felnövünk, mindenki megkap egy-
egy emeletet. Hófehér kockaház, ami az évek alatt
megszürkült. Amit a szociban fel lehetett építeni, azt ‘89 után
már nem lehetett kifűteni. Télen úgy éltünk, hogy a konyhában
és a hálókban volt meleg, a folyosón és a fürdőben is
vacogtunk. Ekkor tanultam meg fél perc alatt elvégezni a
dolgom a WC-n. Ezt a jó tulajdonságomat azóta is
megtartottam.
Timit én költöztettem át a saját szobámba. Vagyis nem
kellett költöztetni, nem volt neki semmi cucca. Csak ő maga.
A budapesti kalandom után ott feküdtünk hárman a fűben,
Timi, Rudi meg én. A gyerek boldog volt, barna, alaposan
lesült. Haját kiszívta a nap, teli volt erővel, izommal, és a sok
lekváros kenyér is megtette a hatását, gömbölyű pocakja lett.
Gyönyörű volt. Imádtam minden porcikáját.
 Timi a tanév közben kollégiumban lakott, hétvégére és a
szünetekre jött haza. Azon a nyáron semmilyen munkát nem
talált, pedig próbálkozott, legalábbis ezt mondta.
Hanyatt feküdtem a fűben, a fiam szájából egy szalmaszál
lógott ki. Timi egy fűszállal próbált trombitálni, a hosszú
műkörmeivel alig bírta megtartani a vékony kis szárat.
Hangosan röhögtünk mind.
Olyan jó volt otthon lenni Timivel és Rudival. Maradjunk
így, hármasban. Nevetgéljünk a fűben a bárányfelhők alatt.
Nekem nem kell más.
 TIMI

Négyezer-hatszáznegyvenhárom követőm volt az Instán,

pontosan emlékszem erre a számra. Úgy terveztem, hogy a
nyár végére összejön az ötezer, és az tényleg lélektani határ, az
már komoly dolog. Onnantól már gyorsan megy, és ha
meglesz a tízezer, akkor termékmintákat küldenek majd,
próbálgathatom az új kozmetikai termékeket, új ruhákat, az az
álommeló, az lesz az igazi királyság.
Az egyik legjobb hely a kertünk volt, dél körül, a
napsütésben tudtam a legjobb képeket lőni. Egymásra tettem
hat téglát, és a telefonom a tetejéről visszaszámlálóval lőtte a
képeket rólam. A mobilt egy öreg kannával támasztottam meg.
A fürdőruhás és a farmer rövidnadrágos, fehér pólós
képeimre jött a legtöbb szívecske, ha a storyba tettem, akkor
még írogattak is. Főleg külföldiek, angolul, egy sort sem
válaszoltam nekik.
Limonádét készítettem, gyümölcsöt a kertben szedtem
hozzá, apró darabokra vágtam, összekevertem a jégkockákkal.
Leterítettem egy pokrócot, a szélére letettem a
napszemüvegem, tálcán a limonádét, mellé a papucsom.
Kisminkeltem magam, bevizeztem a hajam, főleg a végét,
és indult is a fotózás.
Több tucat fotót lőttem, de egy sem volt jó. Az egyiken
összeráncolódott a hasam, a másikon túl kinyomtam a
fenekem, a harmadikon nem csücsörítettem eléggé, a
negyediken beállt a képbe az Apám.
Ordibálni kezdett, hogy nem lehet ennyit majomkodni, hogy
húzzak be a konyhába segíteni az ebéddel. Addig mondta, míg
összepakoltam mindent, és bementem a konyhába.
Úgy volt, hogy dolgozni fogok, a tanév végéig tuti volt a
helyem a közeli strandon, de az utolsó pillanatban
visszamondták. Rohadt ideges lettem, megegyeztünk, kezet
ráztunk, erre benyomták a nagyfőnök keresztlányát.
 Dögunalom volt a nyár, dermesztő unalom. Munkám nem
volt, így pénzem sem. Az utolsó spórolt pénzemből
megcsináltattam a körmömet, de annyi. Nem volt több.
Ráírtam a végzősökre, akikről tudtam, hogy Osztrákba
járnak ki, ha tudnak valamiről, szóljanak. Az egyikük ígérte,
hogy körbekérdez, de mivel csak a nyári szünetre kerestem
munkát, így esélytelen volt. Majd egy év múlva, amikor
meglesz az egészségügyis érettségim, egyszerűbb lesz, úgy
elhúzok innen, mint egy rakéta.
A falunkban mindössze egy kocsma volt, meg egy kisbolt,
Apám azt mondta, ha a kocsmába egyszer is beteszem a
lábam, eltöri a derekam. Mondjuk oda nem is vágytam, a
nyitás után öt perccel már fullrészeg öregek közé.
Egész nap a telefonon lógtam, az egyik nap a képernyőn
megjelent, hogy előző nap tíz órát használtam. Na az kemény
volt, akkor azt mondtam, hogy kicsit visszaveszek.
Sorra írogattam az osztálytársaimnak, hogy valamit kéne
csinálni. Niki rögtön válaszolt, hogy menjek el hozzájuk, és
nézzünk meg valamilyen filmet. Jaj, ne már, én már nem bírok
több képernyőt bámulni, ez volt az első, ami eszembe jutott, de
aztán küldtem egy okét. Jobb a barátnős filmnézés, mint a
semmi.
Úgy egyeztünk meg, hogy ott alszom náluk, úgysem járnak
a buszok olyan gyakran, jó lesz egy kis időt együtt tölteni.
Apu és Márti elengedtek gond nélkül. Márti csomagolt a téli
disznóvágásból két rúd kolbászt és egy-egy üveg bodza- meg
málnaszörpöt Niki szüleinek, hogy ne menjek üres kézzel.
Csörömpöltek az üvegek a hátizsákomban, miközben a
buszt vártam. Attól féltem, hogy leszakad a pántja a nagy súly
alatt, bántam, hogy elhoztam a szörpöket, elég lett volna a
kolbász. Azt meg hiába csomagoltuk vagy tíz nejlonba,
minden kolbászszagú lett. A bugyim, a zoknim, a tiszta pólóm,
a bikinim. Fuj. Hiába lógattunk mindent a szárítókötélre
Nikiéknél, nem ment el a szag.
Niki az orvosira készült, már elsőtől tudta, hogy
gyerekgyógyász lesz. Pozsonyba vagy Pestre akart menni. A
nyári szünet nagy részében tanult, borzasztó elhivatott volt, de
mégsem volt unalmas, mint a többi stréber a suliban.
Én nem akartam egyetemre menni. Pénzt akartam keresni.
Nem fogok még évekig senyvedni a penészes zuhanyzós
kollégiumokban, és napokig csupasz tésztát enni, meg cukros
tésztát meg lekvárosat. Csak valami jó melót akartam
Osztrákban, és alig vártam, hogy végre rendszeres
jövedelmem legyen.
Niki egy orvosos filmet töltött le, azt akarta megnézni az
este. Előtte azzal jött, hogy kapott egy csomó fekete
hajfestéket a tesójától, mert az az utolsó percben meggondolta
magát, és mégis vörös akar lenni. Szóval ott volt a doboz
festék, és ha már így alakult, befestettük egymás haját.
Niki kivett a hűtőből két üveg sört, felvittük a fürdőszobába,
előkerestük a felmosórongynak szánt törölközőket, és
nekikezdtünk.
Kortyoltuk a sört, a telefonomból szólt a zene, röhögtünk a
többi béna osztálytársunkon, és olyan jó volt Nikivel. Én
festettem az ő haját, ő az enyémet. A dobozban csak egy
kesztyű volt, először én vettem fel, aztán cseréltünk. Persze
ekkorra már hatott a sör, dőltünk a röhögéstől, Niki alig bírta
megcsinálni a hajamat. Kiesett a kezéből az ecset, bele a
fürdőkádba, nagy foltokat hagyott. Innentől kezdve nem az én
hajammal foglalkoztunk, hanem azzal, hogy a foltokat
eltüntessük.
A fürdőkád tiszta lett, az én hajam foltos. A jobb fülem
fölött alig kapott festéket. Kicsit bosszankodtam, bántam,
hogy belementem, hagyni kellett volna a francba, jó volt
eredetiben, de már késő volt.
Másnap a déli busszal terveztem hazamenni. Elbúcsúztunk
Nikivel, megbeszéltük, hogy legközelebb ő jön, és hogy
addigra szerzek Apám pálinkájából, és majd az erdőszélen
isszuk meg, teliholdkor. Persze csak viccből mondtuk ezt,
jöhetett Niki bármikor.
A buszmegállóban tíz perccel korábban kinn voltam. Egy
idősebb férfival várakoztunk. Folyamatosan az időt figyeltem
a mobilomon, három perc késés, aztán öt, tíz. Nem jött a busz.
A farmeres fickó feladta, megrántotta a vállát, dünnyögött
kicsit, biccentett, majd sarkon fordult.
Egyedül maradtam. Sütött a nap, a körmömet piszkáltam. A
következő busz kora délután jött, legalábbis a menetrend
szerint. Hogy a délivel mi történt, fogalmam sem volt.
Egy fekete üveges hófehér autó lassított mellettem. Atyaég,
ez volt az első reakcióm. Egy kövér fickó mosolygott ki a
kormány mögül.
– Helló, nem jön a busz?
– Nem – válaszoltam lerázóan, nem volt kedvem
beszélgetni.
– A városba mész? Bevihetlek!
– Köszi, nem.
– Ahogy gondolod – mondta, de még várt. A fejem
ráztam.
A férfi startolt és elhúzott. Az utcán egy lélek sem volt, síri
csönd, ez itt a világ vége – járt a fejemben. Innen nincs se
jobbra, se balra. Pár perc múlva bekapcsolt a hangosbemondó.
Figyelem, figyelem mondta, aztán recsegni kezdett, és alig
értettem valamit. Talán a hétvégi temetés időpontját mondták
be. Az ismétlésnél már kicsit jobban lehetett érteni, pedig
akkor is recsegett, ropogott. Szombaton kettőkor temetik
özvegy Murainét, vagy Budainét. Vagy valami ilyesmi.
Azon gondolkoztam, hogy felhívom Mártit, hogy a későbbi
busszal megyek haza, de tudtam, hogy ki lesz borulva, nem
szerette a variálást, úgy egyeztünk meg, hogy a déli busz,
akkor miért nem azzal megyek. Vártam még, mielőtt szólok
neki.
Ismét megjelent a sötétített üvegű autó. A fickó
lerázhatatlannak tűnt.
– Na, még mindig semmi? – kérdezte vigyorogva.
– Semmi.
– Biztos, hogy ne vigyelek haza?
– Biztos.
– Na jó, akkor szia! – mondta, és a napszemüvegét a fejéről
a szemére tolta.
 Mondta, hogy indul, de nem mozdult. Zümmögtek a legyek,
ugattak a kutyák, és a karónkiabáló, ahogy Apám csúfolja a
hangosbemondót, is beindult. Egy nyakörv nélküli kutyát
láttak a kultúrház előtt egymagában csatangolni, annak
keresték a gazdáját.
– Várj! – kiáltottam a fickó felé.
Nem tudom, miért szóltam utána, talán a nagy meleg miatt,
talán azért, mert egyáltalán nem tűnt félelmetesnek.
– Mégis megyek! – kiáltottam.
– Szállj be!
Belülről kinyitotta az ajtót, és én beszálltam. Megcsapott a
hűvös levegő. Istenem, mekkora találmány ez a légkondi!
Egész éjjel izzadtunk Nikivel, olyan meleg volt náluk a
tetőtérben. A rekordmelegben úgy jött ez a hófehér Audi, mint
a megváltás.
– Merre mész?
– Az első faluba!
– Oké. Kisasszony, a taxi pontosan házhoz szállítja –
mondta affektálva, de én nem nevettem, mert nem volt
vicces. – Innen vagy, a környékről?
– Aha.
– Húha, de beszédes vagy! Be nem áll a szád –
nevetett.
– Haha.
– Na jó, ha nem akarsz beszélgetni, nekem az is jó.
Megvontam a vállam. Nekem mindegy volt.
– Zenét? Szeretnél hallgatni?
– Aha.
– És milyet? Bármit be tudok tenni!
– Amit te szeretsz!
– De az a kérdés, hogy te mit szeretsz? Diszkós,
mulatós, techno, house?
– Jaj, csak mulatós ne legyen!
– Pedig a jó kis Lidi néni! A búcsúkat nem szereted?
– De, de, csak mindig becsukom a fülem – mondtam,
és ezen felnevetett.
 A mobilján kikereste a zenét, közben az utat is figyelte. A
szemét bámultam, hogy milyen gyorsan vált a kijelzőről az
útra. Az járt a fejemben, hogy ha elénk ugrana egy őz vagy
egy vaddisznó, nem tudna lefékezni. Elcsapná, és a véres
cafatok beborítanák a kocsi szélvédőjét.
– Meg kell állnunk tankolni – mondta, én meg
bólintottam.
Lekanyarodott az útról, és olyan hevesen vette be a kanyart,
hogy a visszapillantón lógó rózsafüzér ugrott egy nagyot. A
férfi kiszállt, a sluszkulcsot bennhagyta, gondolom, a légkondi
miatt. A benzinkút a semmi közepén állt, a világ végén, a
búzatáblák szélén. Itt tényleg semmi sincs, jegyeztem meg.
Innen tényleg el kell húzni.
A férfi visszajött, és hozott nekem egy Magnumot. A
kezembe nyomta:
– Tessék! Szereted? Ha nem, akkor még vissza lehet
cserélni!
– Jó lesz, úgy értem, köszönöm. Tényleg – mondtam
zavartan.
Kicsomagoltam, a csillogós fóliát összegyűrtem, és a férfi
nyúlt érte, hogy elvegye.
– Amúgy Timi vagyok.
– Amúgy Árpi vagyok, de mindenki Dugónak hív.
– Értem. Dugó. Az milyen név? Úgy értem, kitől kaptad?
– Hát a haveri körben mindenkinek van beceneve: Lityi,
Keke, Kiskeke, én lettem a Dugó.
– Komoly társaság!
– Az ám! – mondta, és nevettünk.
Nyaltam a fagyit, Dugó meg produkálta magát. Őrülten
hajtott, a kanyargós úton simán ment százzal. Hiába volt a
biztonsági övem becsatolva, a kanyarokban meg a hirtelen
fékezéseknél oda-vissza dőltem. Néha felé, ilyenkor, ha
összeért az ő csupasz válla az enyémmel, kirázott a hideg.
Milyen már ez, idegen férfival.
 Amikor beértünk a faluba, megjött az esze, és lelassított.
– Hazavigyelek? Ha van kedved, beülhetünk egy kofolára!
– Hová?
– Hát ide a kocsma mellé! Nem kell bejönnöd, ne izgulj. Én
bemegyek, kikérem a két kofolát, aztán visszaülök a kocsiba a
jó kis hűsbe. Na mit szólsz?
– Oké! – vágtam rá. Öt-tíz perc még belefér.
Aztán amikor leállította a motort, és bement a kocsmába,
elkapott a pánik, hogy atyaisten, itt vagyok a faluban már,
akárki megláthat, és akkor elindul a pletyka, Márti kicsinál,
Apám leordítja a fejem. Az autós kofolázás történetét úgy
mesélik tovább, hogy meztelenül csókolóztam egy fekete
fickóval, akinek rózsaszín volt a haja. Így ment ez nálunk.
Amíg Dugó benn volt a kocsmába, eszembe jutott, hogy
lövök pár szelfit az autóban. Ilyen jó kocsiban még életemben
nem ültem, ha látszódik az Audi jel meg a bőrülés, vagy a
csilivili műszerfal, akkor tutira sok szívecske jön. Először a
combomat fotóztam a sebváltóval, aztán lőttem egy
portrésorozatot, de valahogy nem tudtam úgy, hogy benne
legyen minden. Na mindegy. Ha ráteszek valamilyen jó filtert,
akkor talán használható lesz egy-két kép.
Visszajött Dugó két kofolával a kezében, összevissza
bénázott, hogy ki tudja nyitni az ajtót. Vicces volt nézni, ki
akartam szállni, hogy segítsek neki, de a fejét rázta, és intett,
hogy ne tegyem. Majd ő megoldja, hagyjam csak rá. Ismertem
ezt, Apám is pont ilyen volt. Neki aztán ne segítsen senki, ő
mindent meg tud oldani. Hát jó, ahogy akarod, gondoltam az
ülésbe süllyedve.
Amikor beült a kormány mögé, és a kezembe adta az egyik
poharat, kiömlött belőle egy kicsi, a farmerjára, a combja
közepére.
– A kurvacúristenit! – dünnyögte.
Ott ültünk ketten az autóban, egy-egy pohár kofolával a
kezünkben, a kocsmának háttal, így a kertesházak sorára
láttunk. Fagyos volt a levegő, éreztem, hogy dühös, de nem
tudtam, mit mondjak. Így hát kortyoltam, újra és újra.
 Árpi vagy Dugó mély levegőt vett, gondolom azért, hogy
megnyugodjon. Sikerült is neki, mert nagyon összekapta
magát, teljesen megváltozott a hangulata.
– Suliba jársz még? – kérdezte.
– Aha.
– Hadd találjam ki, végzős vagy?
– Most leszek negyedikes.
– És mit csinálsz a nyáron? A barátoddal jártok erre-arra?
– Nincs barátom.
– Ne mondd már!
– Tényleg nincs.
– Nem is értem – mondta, és a fejét rázta.
Olcsó duma volt, tudom, de mégis bejött. Tudtam, hogy
tetszem neki. Vezetés közben folyamatosan a lábamat nézte, és
amikor felém fordult, a mellemet figyelte. Zavart, idegesített.
Itt ez az idegen férfi, és stíröl, de már benn voltunk a faluban,
így nem volt mitől tartanom.
Megittuk a kofolát, de az üvegpoharakat nem vitte vissza,
hanem kinyitotta az ajtót, és egyszerűen a parkoló közepén
hagyta. Meglepődtem, de ő úgy viselkedett, mintha ez lenne a
világ legtermészetesebb dolga.
Dugó a sarkon tett ki, mondtam neki, hogy ott jó lesz, nem
akarom, hogy apumék meglássák, hogy idegen autóból szállok
ki.
– Hát persze! Biztosan nagyon féltenek, megértem. Ha ilyen
szép lányom lenne, én belakatolnám a szobája ajtaját.
Ezen röhögtem, pedig nem tartottam viccesnek egyáltalán.
Engem ne akarjon senki sehová bezárni, még csak azt kéne.
Így is nehezen viseltem apámék szigorát.
Dugó elkérte a számom, megkérdezte a nevem, hogy be
tudjon jelölni. Mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, utánam
szólít.
– Puszit nem kapok?
 Odahajoltam hozzá, és két puszit adtam neki. Aftershave
illata volt, és szúrt a borostája.
Lassan ballagtam haza. Márti a konyhában főzött Andival.
– Milyen volt? – kérdezték rutinból. Nem volt kedvem
elmesélni nekik, hogy nem jött a busz, és egy fickó hozott
haza.
Dugó bejelölt mindenhol. Amikor feltettem a kocsijában
készült szelfit az instára, akkor bekommentelt, hogy „szép nő,
szép autó.” Ez tetszett. Nőnek nevezett, és nem lánynak.
Másnap reggel felhívott, csak úgy érdeklődni, hogy vagyok.
Aztán este megint. Nem tudtam felvenni, mert éppen
vacsoráztunk, ezért öt perc múlva újra hívott, hogy miért nem
válaszolok, kivel vagyok, ha van barátom, akkor mondjam
meg, ne hazudozzak neki, ő nem bírja a játszmákat.
Megnyugtattam, hogy senkim sincs, a tesómmal voltam. Nem
akarta elhinni.
– És ha a tesóddal vagy, akkor nem tudsz telefonálni? Nem
tetszett, ahogy beszélt velem, a számonkérést sosem bírtam.
Tíz perc múlva újra hívott, hogy sajnálja, de nagyon megijedt,
hogy mi történhetett velem. Aggódott értem, azt mondta. Így
hát megbocsájtottam neki, és kibékültünk.
Másnap újra találkoztunk. Értem jött, a sarkon várt rám.
Fagyizni mentünk, a következő nap meg pizzázni. A harmadik
randinkon kocsikáztunk. Hajtottunk a falvak közt, aztán
megállt egy benzinkútnál, vett egy zacskó csipszet, Milka
csokit meg mogyorót. Azt rágtuk az úton. Aztán megálltunk
egy erdős részen, csókolóztunk, szinte letépte a ruhámat, hiába
mondtam, hogy túl világos van, nekem ez így nem megy, nem
akarta meghallani. Nem akart gumit húzni, pedig kértem,
mondtam, hogy nem szedek semmit, nem akarok terhes lenni,
azt mondta bízzak benne, semmi baj nem lesz. Olyan kínos
volt így, olyan furcsa, hogy fényes nappal csináltuk, és nézett
közben. Egyáltalán nem élveztem, de persze utána azt
mondtam, hogy nagyon jó volt. Újra és újra megkérdezte,
hogy mennyire jó, mondjam el, tízes skálán mennyit adnék,
mire mondtam, hogy tízet, akkor majdnem elkezdte a hisztit,
hogy csak?
 – Dehát az a maximum, nem?
– Csillagos tízest is adhatnál!
Aztán hozzábújtam, ő meg simogatott. Kiscicám,
angyalkám, tündérbogaram, ilyeneket mondott.
 KLÁRA

Történt valami, amitől napokig nem bírtam magamhoz térni.

Ádám megbetegedett, lázasan feküdt, semmi komoly,
mondta a francia doktor, tout est bien, pihenjen sokat, és egyen
sok gyümölcsöt. Felírt valami gyógyszert, talán csak a
megnyugtatásomra, nyolc óránként kellett beadnom neki.
Ádám megfázása egybeesett Réka baba fogzásával. Ömlött a
nyál a szájából, napi huszonnégy órában nyüszögött, sírt, és
éjszaka félóránként ébredt. Hangos emlékeztetőt állítottam be
a mobilomon, hogy el ne felejtsem beadni a tablettákat. A
lázat hidegvizes borogatással próbáltam csillapítani, lavórral
futkároztam a fürdőszoba és az ágy között, Rékát a
hordozóban magamra kötöttem, de nem segített, hogy így húsz
centiről hallgathattam a sírást.
Harmadik napja voltam pizsamában, ez idő alatt egyszer
mostam fogat. Az éjszakák és a nappalok közti egyetlen
különbséget abban észleltem, hogy nappal nem kellett
felkapcsolni a lámpát. Nem tudtam, milyen nap van,
hányadikát írunk, és voltak percek, amikor azt sem, hogy
milyen nevű bolygón élünk.
Aki nem alszik éjjel, az nappal sincs ébren igazán. Réka
kínkeservesen bömbölt, megállás nélkül, csak akkor hagyta
abba, ha megszoptattam. Így hát próbáltam gyakrabban mellre
rakni, de egy nap alatt átállt, így gyakran evett keveset. A
szoptatás-hordozás-lázcsillapítás háromszögéből nem láttam
kiutat.
Az egyik délután észrevettem, hogy nincs otthon kenyér.
Végignéztem a gyerekeken, elképzeltem, hogy felöltöztetem
őket, és elindulunk a sarki boltba, ami amúgy három perces út
lett volna, láttam magam előtt a sírást, a hisztit, az öltöztetés
végeláthatatlanságát, és azt mondtam, hogy főzök inkább rizst.
Napokig borsós, kukoricás rizsen éltünk.
 Annyira elképesztően fáradt voltam, olyan kizsigerelt, és
annyira vártam Gergőt, hogy jöjjön haza, vegye át a
gyerekeket, hogy én aludhassak egyet. De ez sem segített.
Amikor volt másfél órám, mert Gergő végre hazajött, és kivitte
őket a kertbe, akkor nyitott szemmel feküdtem az ágyban, a
plafont bámultam, és a hangos szívdobogásom hallgattam.
Nem bírtam elaludni. Annyira fáradt voltam, hogy egyszerűen
nem ment.
Potyogtak a könnyeim, a körmömön már nem volt mit
rágni, véres volt mind a tíz ujjhegyem. Szoptatni kellett, főzni,
fogat mosni, tiszta pizsamát és ágyneműt felhúzni az átizzadt
helyett. A fogzás alatt szinte óránként kellett pelenkát cserélni,
és a kakis feneket a csap alatt lemosni.
Átvenni az ajánlott levelet a postástól, Gergő Amazon-
rendeléséért kimenni a ház elé, aláírni, miközben a futár
vacakol, komótosan keresgél a szállítólevelek és bizonylatok
közt. Felemás zokniban álltam előtte, és izgultam, hogy benn a
házban Réka nehogy felébredjen.
Réka végeláthatatlanul sírt, zokogott, hiába tartottam a
karomban, és hiába énekeltem neki hosszú órákon át. Ádám
jobban volt, de a javulással kezdődött az „Anya, unatkozom,
Anya, mesét akarok nézni, Anya, gyere olvass, Anya, de ne
rövid mesét” fázis.
– Elég! – üvöltöttem egyszer csak a nappali közepén. Rékát
betettem a kiságyába, ott folytatta a bömbölést, Ádám
megszeppenve bámult.
– Elegem van! – ordítottam torkom szakadtából. A
kezemben lévő távirányítót teljes erőből a hajópadlóhoz
vágtam, apró darabokra tört.
– Így nem lehet élni! Megbolondulok! Levegőt! – dőlt
belőlem artikulálatlanul. – Hagyjatok békén, egyedül akarok
lenni!
Réka zokogott, egy nagy vörös száj látszott csak a feje
helyett, Ádám rázendített, én pedig csak üvöltöttem. Ez ment
hosszú perceken keresztül, a teraszajtó nyitva volt, így az
egész diplomatanegyed hallhatta, hogy mi történik nálunk.
Nem érdekelt. Nem érdekelt semmi. Meg akartam halni. Azt
akartam, hogy az egésznek vége legyen. Hogy jöjjön egy
angyal, fogja meg a kezem, és mondja azt, hogy mindez
elmúlik, hogy mindez csak átmeneti.
Törökülésben ültem, és sírtam a távirányító műanyag
törmelékei között, az egyik felsértette a zoknim felett a bőrt.
Vérzett. Fájt. Nem érdekelt.
Amikor valamelyest megnyugodtam, a zokogó fiam kezébe
adtam egy csokis kekszet, Rékára rá sem néztem, és
otthagytam őket. Elmentem zuhanyozni.
Meztelenül álltam a forró víz alatt, dőltek a könnyeim, dőlt
a taknyom, a jobb kezemmel támasztottam ki magam, mert
úgy éreztem, nincs erőm állni, hogy nem bírom. Én ezt nem
tudom végigcsinálni. Kész, belátom. Én ebbe belerokkanok.
Nem tudom, mennyi idő telt el, nem tudom pontosan, mi
történt. Szépen lassan kiléptem a zuhanykabinból,
megtörölköztem, a vizes hajamra egy turbánt tekertem,
visszavettem az izzadt pizsamám. Ekkor már nem sírtam.
Visszaállt a közöny, a fásult tekintet, indulhatott a
mókuskerék.
Nem hallottam semmit. Egyikük hangját sem. Rémülten
szaladtam Réka ágyához, és döbbenve láttam, hogy Ádám
bemászott a baba mellé, és a csokis keksz darabjaival eteti a
kicsit. Réka nem sírt, fülig érő mosollyal vette tudomásul,
hogy megérkeztem. Ádám szemei vörösek voltak a
zokogástól, rémülten figyelte a reakcióm.
Mosolyogtam. Leültem a fotelbe, és néztem őket. Az
ablakon beszűrődött a napfény, a madarak tovább csicseregtek,
a világ ment tovább a megszokott útján.
Alig aludtam valamit az éjjel. Reggel pontosan indultunk az
iskolába, sötét volt még, amikor kiléptünk a bejárati ajtón.
Tényleg nagyon depresszív volt, hogy Brüsszelben ősztől kora
tavaszig sötét volt reggel hétkor. Ádám befutott a francia
iskolába, én a babakocsival elindultam a buszmegálló felé.
Ekkor már 8.30 volt, kritikus idő a babának. Ilyenkor indult a
maraton, a rohanás haza, hogy otthon a kiságyában aludjon el.
Ha nem sikerült a művelet, és elszundított a babakocsiban,
akkor kis idő után felébredt, nyűgös lett, nem bírt visszaaludni,
és ez az egész napi hangulatát meghatározta. Ő kedvetlen lett,
én duplán fáradt, a másik gyerek is átvette, nyűgösek lettek
mind, és így estére jött az armageddon.
A buszunk nem jött. Késett, pedig nem szokott. Réka
nagyot ásított, így nem kockáztathattam. Felszálltam az
Európai Parlament felé járó 27-esre. Ébredezett a környék,
álmos asszisztensek öntötték el a Luxemburg teret. Én ekkor
már hangosan énekeltem a babának, hogy el ne aludjon, a
macskakövön toltam a babakocsit, és nyomtam a „Hallod-e,
Rozika, te, gyerünk a moziba be” című klasszikust.
Mindhiába. Réka lehunyta szemét, ellazult az arca, kiesett a
cumi, erőtlenül lógtak a kis lábai.
Ott álltam a parlament épületei között egy alvó babával,
szabad 30 perccel. Csapzottan, kócos hajjal, egy Miki egeres
pulcsiban a kabátom alatt. Bementem az egyik kávézóba. Ha
már így alakult, akkor hadd igyak egy kávét egy menő helyen,
csillagászati áron. A pultnál válogattam, amikor elém ugrott
egy fontoskodó fickó. Elnézést kért, nagyon siet, magyarázta,
nyomatékosan elmondta még egyszer, hogy ő nagyon siet.
Kávét kért elvitelre, és bár sietett, ott vacakolt, hogy akkor
avokádós szendvicset vegyen-e, vagy kinoás salátát. Fiatal
harmincas, egyidősek lehettünk. Egyike volt a többezer
brüsszeli mitugrásznak, akik napi 24 órában próbálkoznak,
smúzolnak, igyekeznek, hogy munkát kapjanak, és pénzük
fogytán pár hónap múlva ne kelljen hazamenniük.
A fickó átnézett rajtam. Egy ideje észrevettem már, ha
gyerekkel vagyok, akkor ez történik. Nem vesznek komolyan.
Ha egy olyan asztaltársaságba keveredem, ahol mindenki csak
a munkával, karrierrel, EU-val van elfoglalva, ott egyszerűen
levegőnek néznek. Én vagyok az anyuka két gyerekkel, akitől
maximum megkérdezik, hogy alszik a baba. Kedvességből. Az
anyukákkal nem beszélgetnek.
Egész nap Gergő járt a fejemben, hogy mi történik velünk,
mit csinál, amikor nem velem van. Fontos munkája van,
rengeteget kell dolgoznia, éjjel is pittyeg a mobilja. Ha nem az
én férjemről lenne szó, akkor szinte biztos lennék benne, hogy
szeretője van. Olyan kevés időt töltött velünk, a családjával,
olyan gyakran volt távol a hétvégén is. Szerető vagy prosti.
Hetek óta nem volt köztünk semmi. A terhesség utolsó
hónapjaitól kezdve, amikor alig bírtam mozogni, akkora
voltam, mint egy bálna, csak cammogtam jobbra-balra,
egyáltalán nem kívántam a szexet. Aztán a szülés után még
annyira sem. Ott állt Gergő a hálószobaszekrény előtt, a
tükörben figyeltem a formás testét. Magas, izmos férfi, nem is
értem, hogy adhatta így a természet, hogy míg az ő teste a
házasságunk alatt semmit sem változott, az enyém tetőtől
talpig átalakult.
Évekkel ezelőtt én újságíró voltam, ő elemző.
Szabadúszóként dolgoztam, és a legmenőbb helyeken jelentek
meg írásaim. Kívülről nézve irigylésre méltó volt ez a
függetlenség, hogy nem kellett beállnom sehová, nem kellett
egy témát boncolgatnom hónapokig, hanem kipróbálhattam
magam más és más műfajokban. Az igazság a nagy
függetlenség mögött az volt, hogy hiába tepertem, nem akartak
felvenni sehová állandóra. Sokkal jobban megérte anyagilag a
szerkesztőségeknek, ha kevés belsőssel és sok külsőssel
dolgoztak. Így igazán kreatívnak kellett lennem, és állandóan
izgalmas sztorikat kellett hoznom, hogy talpon tudjak maradni.
Forgattam a kalocsai női börtönben, készítettem interjúkat
radikális feministákkal és irgalmas rendi nővérekkel, riportot
mélyszegénységben élőkről, jártam tüntetésekre, de a
kedvenceim a választások voltak.
Imádtam a választási éjszakákat, az eredmény várókat.
Szinte mindegy is volt, hogy parlamenti választásokról volt
szó, önkormányzatiról vagy bármi másról, boldogan vállaltam
mind. A munka kora reggel kezdődött, egész nap a laptop előtt
az exit pollokon pörögtünk, aztán attól függően folytatódott,
hogy éppen kinek dolgoztam, és hogyan. Volt percről percre
tudósítás, forgattunk videókat, megnéztünk és fotóztunk pár
szavazóhelyiséget, néha megkérdeztük az utca emberét is,
mindezt persze napközben. A lényeg kora délután kezdődött,
amikor a jelöltek és a pártok megnyitották a központjukat, és
kezdődött az eredményváró. Annyira izgalmas volt figyelni az
arcokat és a politikusok viselkedését, a tuti befutókét, akik az
első gyenge eredmények láttán agresszív kismalaccá változtak,
dühösek lettek, másokat hibáztattak, főleg azokat, akik épp
körülöttük voltak (köztük engem is). Aztán volt az a típus, aki
maga sem hitte el, hogy ez tényleg megtörténhet, és bejut,
hogy ő nyer és komoly feladatot kap. Volt, hogy az egyik
politikus vöröslő fejjel fenyegetett, hogy kivág az épületből,
de volt olyan is, aki félrehívott, mintha fontos információt
akarna megosztani, miközben csak arról hadováit, hogy
„Üljünk le egy kávéra, valamilyen nyugalmas helyen, ahol
nincs ennyi ember, mondjuk nála vagy nálam.”
Igazi nagy görög drámák játszódtak le pár óra alatt. Az
eredményvárók állandó szereplői voltak a smúzolók, az
üzletemberek, akik azokhoz dörgölőztek, akik bejutottak.
Voltak akik taktikusan az eredmények után kezdték, de sokan
már reggeltől nyomták a seggnyalást.
Okoskodó politológusok rossz szabású öltönyökben,
kereskedelmi tévék hosszú combú tudósítói és slimfit zakós
társaik, sztárújságírók magabiztosan szürcsölték a kávét
hajnalig.
A legabszurdabb pillanatot egy szlovákiai forgatás alatt
éltem meg. A pártközpontban, ahol mindenki biztos volt
abban, hogy elérik az öt százalékos parlamenti küszöböt, este
tizenegykor, amikor már látszott, hogy nem jön össze. Az
ajtóban ott állt egy alig tizennyolc éves forma pincér egy óriási
tortával. Még reggel mondhatták neki, hogy „Lacikám, este
tizenegykor betolod a tortát, meggyújtod a tűzijátékot, és
felszeleteled. Pontos legyél fiam, el ne cseszd! Tizenegykor,
ha piros hó esik, akkor is told be a tortát!” vagy valami
ilyesmit mondhatott neki a catering cég főnöke.
A fiú ott állt pontosan tizenegykor, a terem közepén a
kocsin a nagy tortával, de a teremben már alig voltak páran,
azok is gyászos hangulatban, szomorúan telefonálgattak vagy
összeborulva ittak bánatukban. A fiú meg kétségbeesve
szorította a gyufásdobozt, nézelődött jobbra-balra, remegett a
térde, annyira izgult, aztán otthagyta a tortát a táncparkett
közepén, és visszaslisszolt a hátsókonyhába.
A hírportálok tudósításai mellett készítettem riportokat női
magazinoknak, de pár év alatt annyit esett a honorárium, hogy
a végén már sikítani tudtam volna a kevés pénz miatt. Két
hétig dolgoztam egy anyagon, telefonálgattam, helyszíneket
jártam be, találkoztam több emberrel, általában kávézókban,
ahol a riportalanyaim a kávéjuk mellé néha még süteményt is
rendeltek, és ilyenkor láttam már előre, hogy a honorárium
nem fedezi majd ezeket a számlákat sem.
Egy idő után azon is csodálkozott a szerkesztőm, hogy
pénzt szeretnék a munkámért. „Örülj, hogy forog a neved!”
Ahányszor csak meghallottam ezt az elcsépelt mondatot,
mindig tudtam, hogy nem számíthatok rendes pénzre.
A bloggerek átvették az irányítást, ingyen adták az exluzív
anyagaikat, és nemcsak én, hanem a nyugdíj előtt álló, Príma
Primissima díjas újságírók is fogták a fejüket.
Emlékszem, egyszer bejelentkezett az egyik lapomnál egy
blogger, aki az Antarktiszon járt egy kutatócsoporttal.
Tökéletes fotókat és egy közepesen megírt riportot küldött egy
erős témáról. A szerkesztő fél óra alatt rendbe szedte a
szöveget, a képek annyira erősek voltak, hogy elég volt pár
feliratot készíteni hozzá. A riport megjelent, a blogger
repdesett örömében, hogy forog a neve, honoráriumot nem
kért. Ekkor tudatosult bennem, hogy az újságírás megszűnt,
hogy meghalt a szakma. Mindez egy időbe esett azzal, hogy a
belpolitikai rovatok véres tollú újságíróit felváltották a
simulékony ölebek, a netet elárasztották a szerző nélküli
álhírek, és csomó újságíró kollégám elszegődött
reklámügynökségekhez dolgozni.
Én várandós lettem Ádámmal, Gergő pedig rengeteg pénzt
keresett, így egy idő után már csak hobbiból írtam, máshogy
nem is lehetett.
Az utolsó riportom évekkel ezelőtt jelent meg. Azóta
folyamatosan azon agyaltam, hogy mit kezdjek magammal. Mi
legyek? Erika szerint lehetnék instaceleb, igazi tradfem, vagyis
tradicionális feleség, és fotózhatnám a fogadásokon az elegáns
terítéket és ételeket, Rékát öltöztethetném pasztellszínekbe, és
fotózhatnám naphosszat. Amikor felhozta ezt mint hivatást,
sokáig röhögtünk rajta.
Az instára azért sem mehetnék, mert már nem olyan a
testem, mint régen.
Felszedtem húsz kilót. Kétszer. Lefogytam, petyhüdtté vált
a mellem, a fenekem, lógott a hasam, ezért egy hónapig
követtem egy online tornát, ami a szétnyílt hasizommal
foglalkozott. Javult a helyzet, de még a sok követővel
rendelkező videobloggerek is azt mondták mind, hogy olyan,
mint szülés előtt volt, már soha nem lesz. Hát így.
Kocsonyává változott a testem, két jól kiáztatott teafilter
lógott a szemeim alatt, csíkos lett a fenekem, mint egy zebráé,
a bugyimra visszabuggyant a hasam.
Amikor megismerkedtünk Gergővel, jó nő voltam, nagyon
is. Hasonló státuszunk volt, a munkánk miatt elismertek
voltunk mindketten. Aztán az évek alatt én lettem a mama,
akinek az sem jut az eszébe, hogy hová tette a kocsikulcsot, ő
pedig ment tovább, töretlenül a karrierje lépcsőfokain. Míg én
otthon tologattam a legókat, és brümmögtem hozzá a
szőnyegen hasalva, a férjem elegáns öltönyben forgolódott az
irodában, ahol formás testű gyakornoklányok dörgölőztek
hozzá.
De nem csak ez zavart. Eltűntek a hajnalig tartó
beszélgetések, már nem számolt be a munkájáról, nem
beszélgettünk a könyvekről, amiket olvastunk, nem.
küldözgettünk egymásnak vicces videókat napközben. Nem
néztünk közösen sorozatokat jégkrémdobozzal az ölünkben,
nem tudtam, mire gondol, hol jár, amikor némán eszi a
vacsorát.
Hiányzott a legjobb barátom.
Míg ez járt a fejemben, csengettek. A kukucskálón
megláttam a szomszédot. Ott állt a bordó kordbársony
zakóban, hipszter keretes szemüvegben, fekete garbóban. A
feje nagyobbnak tűnt, mint a teste, fura törpévé változtatta a
kis lyuk. Csak látásból ismertük egymást, illedelmesen
köszöntünk, bonjour, ez minden. Hirtelen megfordult a
fejemben, hogy talán azért jött, mert néha csak úgy kidobom a
kakis pelust a teraszra, és csak később csomagolom be
rendesen és viszem le a kukába, de néha-néha előfordul, hogy
kinn időzik a biológiai fegyver hosszabb időre is. Elkapott a
szégyen. Kinyitottam az ajtót.
– Bonjour, français, néerlandais?
– English – válaszoltam.
 – Jean-Pierre – nyújtotta a kezét.
Az igazi belga, tőzsgyökeres brüsszeli szomszédunk. A
négylakásos házban az emeleten lakott még egy idős hölgy, ők
ketten maradtak, a többiek, a barátaik, rokonaik fokozatosan
kiszorultak a városból. Az EU-s intézmények, a NATO és a
mindenféle nemzetközi szervezet dolgozói annyira felverték
az albérletek árát, hogy kiszorították a helyieket. Pár hónapos
megfigyelés után arra a következtésre jutottam, hogy a
szomszédunkat ez egy cseppet sem bosszantotta. Halk
hümmögéssel vette azt is tudomásul, hogy mi lettünk az új
szomszédai, ellentétben a felső emeleten lakó hölggyel. A vén
hárpia, rúzsos boszorkány, a büszke brüsszeli vallon, aki utálta
az expatokat, flamandokat, luxemburgi franciákat,
franciországi franciákat, arabokat, menekülteket és úgy
igazából az egész világot a saját kis buborékján kívül.
Jean-Pierre-rel kezet fogtunk, intettem neki, hogy jöjjön
csak be, mondja el benn, hogy mit akar. A fickó kedvesen
mosolygott. Erős francia akcentusa volt, ahogy angolul
beszélt, volt benne valami bájos, ahogy nem bírta kiejteni az
„r” betűt. Ott állt az előszobában, hangosan beszélt, tartottam
tőle, hogy felébreszti Rékát a délutáni alvásából.
Hellyel kínáltam. Leült a kanapéra a díszpárnák közé,
megkérdeztem, hogy kér-e kávét, teát, de ő a fejét rázta. Azért
jött, hogy elmondja, hetente párszor vendégül lát egy menekült
testvérpárt.
Úgy kezdődött az egész, hogy bekapcsolódott az egyik civil
szervezet progjamjába, ami arról szólt, hogy ha van szabad
ágyad, kanapéd, akkor felhívod őket, hogy szívesen vendégül
látnál valakit. Nála két szabad hely is volt, így egy fiatal
testvérpár érkezett hozzá, eredetileg Etiópiából. A fiúknak
vacsorát készített, és szállást adott. Reggel, amikor munkába
indult, a fiúk is elmentek. Aztán egy idő után már nappal
engedte be őket aludni, mert éjjelente próbálkoztak Angliába
átszökni. Az egyiknek sikerült éjszaka egy kamion
szállítmánya közé elbújnia, és átjutott, a másikuk, Ahmed,
azóta is próbálkozik.
A szomszéd talán nem tudta, hogy mi magyarok vagyunk,
nem követte a híreket, azért mesélt ilyen bátran.
 A helyzet az volt, hogy a hétvégén üzleti útra megy, Ahmed
egyedül lesz majd a lakásban. Hozzátette, hogy a fiú
magányos, távol van a családjától, barátaitól, ha úgy
gondolom, hívjam át egy kávéra beszélgetni.
Hát így. A brüsszeli szomszéd átjött, hogy a menekült
pártfogoltját a gondjaimra bízza.
Miért is ne, gondoltam, még sosem találkoztam etióppal.
Jean-Pierre körülnézett, megdicsérte a berendezést,
elmondta, hogy az ő lakása is hasonló, de a miénknek jobb a
beosztása, majd elköszönt.
Ott maradtam a nappaliban egyedül, Réka még mindig
aludt. Volt még fél órám.
Ahelyett, hogy hülyeségeken agyaltam volna, leültem,
felcsaptam a laptopom, és megnyitottam egy üres Word-
dokumentumot.
Mi kell ahhoz, hogy rendbe hozzam az életem? Aztán
felírtam alá azt is, hogy stratégia. Projekt. Tervem az élethez.
Végül ez az utolsó cím tetszett a legjobban, így kitöröltem az
előzőket.
Körülnéztem a lakásban, és eszembe jutott, hogy be kellene
tennem a mosást. Át kellene válogatni a ruhákat, negyven fok,
kilencven fok, fehérek, sötétek. Aztán eszembe jutott az is,
hogy nem halaszthatom tovább, törődnöm kell a testemmel.
Megpúposodtam, punnyadttá és fáradttá váltam, álmos voltam
napi huszonnégy órában. Felírtam hát, hogy sport. El kell
kezdenem futni vagy jógázni, vagy valami. Kell valaki, aki
segít ebben. Segít a házimunkában, mos, főz, takarít, néha
Réka babára vigyáz, elmegy az iskolába Ádámért.
Megvilágosodtam! Nekem kell egy házvezetőnő!
Hátradőltem a széken, és elöntött egy régről ismert érzés, az
elégedettség. Nekünk házvezetőnőnk lesz!
Talán egy finom mosoly is megjelent az arcomon, de nem
maradt ott soká, mert jött a felismerés, hogy mindez nem az én
érdemem. Én csak itt vagyok ennek a villalakásnak a közepén,
finom tárgyakkal körülvéve, de ezt nem én értem el.
 Közel tíz év házasság után is különválasztottam, hogy mi
Gergő sikere, és mi az enyém. A brüsszeli pompa
egyértelműen az övé volt. Sokkal jobb lett volna, ha én is
hozzáteszek, ha nem is fele-fele arányban, de valamennyit. Azt
szerettem volna, ha lett volna munkám, bevételem, amiből
közösen építettük volna a világunkat.
Eszembe jutott a pozsonyi nagyanyám, aki biztosan nagyon
büszke lenne rám. Kilencvennégy éves korában halt meg úgy,
hogy szinte tökéletes volt a memóriája. A közelmúlt
eseményeit néha ugyan összekeverte, de pontosan emlékezett
a dátumokra, nevekre, régi dolgokra. Végigélte a huszadik
századot Pozsonyban anélkül, hogy megtanult volna
szlovákul. „Egyszerűen nincs rá szükségem!” mondogatta még
2010 körül a halála előtt, amikor már rég Bratislavának hívták
a várost, és jiddisül, németül, magyarul rajta kívül már nem
sokan beszéltek. „Nekünk személyzetünk volt, több cseléddel”
mesélte, és azt is, hogy amikor még a várost Presporoknak
hívták, elegáns, földig érő ruhában utaztak villamoson a finom
nők Bécsbe, napernyővel promenádoztak, bársony- és
selyemruhákban és puha ágyneműben aludtak.
Aztán jött a háború, és a finom, puha kelméket vitték mind a
németek, ami pedig megmaradt, azt az oroszok és a
szomszédok.
Nagyanyám havonta elmesélte, hogy a „Papa” végignézte,
ahogy az orosz katonák megtalálják és kiisszák a karton
Palugyai pezsgőt. Azt az értékes finomságot, amit Pozsonyban
gyártottak, és a Titanicon is felszolgáltak belőle.
Nagyanyám egy kétszobás lakásban öregedett meg,
könyvekkel, naplókkal és megmentett műtárgyakkal
körülvéve. Ellátogatni hozzá olyan volt, mint egy időutazás. A
tanácsai is valahogy a múlt századot idézték: „Egy férfinek
pénze legyen, vagy iskolája. Persze az sosem árt, ha mindkettő
van!”, „A haj és a köröm mindig legyen rendben.”
mondogatta, és nem csak mondogatta, hanem eszerint is élt.
Bármelyik napszakban érkeztem hozzá a gördeszkás
nadrágomban, oldalt felborotvált frizurámmal, ő mindig
selyemblúzt viselt, és szoknyát. Este pedig csipke hálóinget és
finom köntöst. „Este hat után már nem iszunk vizet!”
ismételgette, amikor konyakot töltött magának a
bárszekrényből. Minden este lefekvés előtt a konyakos
üvegből átöntötte az italt a csiszolt ólomüveg palackba, és
onnan a hozzáillő ólomüveg pohárkába.
Számtalanszor elmesélte, hogy a készlet a két házzal arrébb
élő Arankáéké volt, akik Auschwitzban végezték. Mindenüket
széthordták, csak a pincébe rejtett, kristályokkal teli
bárszekrény maradt, amit az egyetlen túlélő nagyanyámnak
ajándékozott, mielőtt Amerikába emigrált volna. A konyakos
készletet én örököltem. Újságpapírba csomagolva, anyósomék
pincéjében várja a jobb sorsát.
Nagyanyám már nem ismerhette Gergőt, pedig tetszett
volna neki a sötétkék öltönyben, az biztos. Büszke lenne rám!
Elégedetten nyugtáztam. A házvezetőnőt pedig kifejezetten
megparancsolná.
Teljesen felpörögtem, bele is kezdtem a hirdetési szöveg
megírásába. Brüsszelben élő magyar család vagyunk – így
kezdtem. Ahogy a második mondathoz értem, Réka felsírt.
Siettem be a szobájába, ott kapaszkodott a kiságy rácsaiba, az
egyik kezében a plüssegeret tartotta. Fülig érő mosolyra
váltott, amint észrevett.
 ANDREA

Az otthoni napok lassan teltek, de nem bántam. Apámat alig

láttam, bátyám Csehországban dolgozott, és Anyu az
érkezésem másnapján leszállt rólam, mert a kisboltban, ahol
dolgozott, patkányt találtak. Teljesen felforgatta a
mindennapokat, én viszont hálás voltam, mert Anyám végre
valami másra fordította az energiáját. Először azt hitték, hogy
egér van a pult alatt. Letették az egérfogót, de a kis rohadék
kiette a diót, és simán meglógott. Másnap a céklát dézsmálta
meg, és a harapásnyomokból Anyu és a tulaj arra
következtetett, hogy ez bizony nem egér, túl nagyok a fogai.
Patkánymérget nem mertek letenni, mert mi lesz, ha pont
akkor jönnek majd ki ellenőrzésre, és jól megbírságolják őket.
Tanácstalanok voltak. A patkány egyre szemtelenebb lett,
érezte, hogy nyerésre áll. Amikor az egyik éjjel kirágta a
mosóporos dobozt, és nyitáskor a por nagy kupacban állt,
tanácskozásba kezdtek az emberek. A tulajék lemondták a
hétvégi wellnessprogramjukat, és helyette kipakolták az egész
boltot, hogy elkapják. A tulaj, Pista bá nagy ásóval készült,
hogy azzal veri fejbe. Személyes sértésnek érezte a rágcsáló
jelenlétét, meg volt győződve, hogy ez a patkány vele akar
kicseszni. Én kifejezetten drukkoltam a kis dögnek, tudtam,
amíg mindenki vele foglalkozik, addig engem békén hagynak.
Letették a vidravasat. Végül hosszú küzdelem után a kis
barátom megadta magát. Hősi halált halt. A következő
órákban a falu népe elkezdett velem foglalkozni.
– Hát szervusz, Andikám, hazajöttél? – kérdezgették, nekem
meg nem volt kedvem a fecsegéshez.
Anyu is elkezdte a kíváncsiskodást, mi lesz most velem, mi
lesz Rudikával, jövőre iskolába megy, be kéne íratni. Amikor
arról kezdte a litániát, hogy alultáplált az én húsos gyerekem,
sarkon fordultam, és otthagytam.
Az egyik nap elvittem a fiam a strandra, a spórolt
pénzemből vettem ki egy ötvenest, hogy a belépők mellett egy
hotdogra is fussa. Timit is magunkkal vittük, aki annyira fel
volt pörögve az új pasija miatt, hogy be nem állt a szája.
A gyerekmedence mellett terítettük le a pokrócot. Felfújtam
a karúszókat, és beengedtem a gyereket a kismedencébe.
Térdig ért neki a meleg víz, de imádta. Gumivackokat is
vittünk, azzal játszott. A hajam felkötöttem, a pár évvel
azelőtti bikinim volt rajtam. A gumija alig tartott. Próbáltam
felidézni, hogy mikor és hol vásároltam, még a szülés előtt
vagy után, de nem ment. Ültem a medence szélén, és a hasam
figyeltem. Mint egy knédli. Puha, löttyedt, rálógott a bugyira.
Hanyatt feküdtem, így kilapult, igaz a mellem is. Kis mell,
nagy has. A legrosszabb kombináció. A szülés előtt még
fordítva volt.
Timi viszont parádézott mellettem. Amikor megláttam,
hogy tangabugyiban van, felsikoltottam, hogy legalább ne a
gyerek előtt. Öltözzön már fel. Felvilágosított, hogy nem
tanga, mert nem egy madzag van a fenekében, hanem ez egy
ilyen divatos szabás. Lézerrel vágott, ezért nincs rajta szegély.
– Aha. Lézerrel vágott.
– Mondom, hogy nem tanga!
– De az.
– Hagyjál már békén! Ne legyél már olyan szentfazék, mint
Márti néni.
Márti néni az Anyu. Így szólította őt gyerekkora óta, de
közben meg tegezte. Ugyanolyan kiszámíthatatlan volt Anyu
és Timi között a viszony, mint Anyu és én köztem. Ebben
semmi különbség nem volt.
A strandon sokan voltak, mint a heringek a fűben,
pörkölődtek, és a telefonjaikat nyomogatták. Timivel alig
bírtam beszélgetni.
– Tedd már el! Annyira idegesít, hogy nem rám figyelsz!
– Nyugodjál már, lazulj! Azért jöttünk, nem?
– Mit kell állandóan nézni rajta?
– Semmi különös.
 – Kivel írogatsz?
– Hát ez az! – mondta fülig érő mosollyal, de nem nézett fel
a telefon képernyőjéről.
– Na, mondd már, ki az. Ismerem?
– Igazi nagypályás. Te olyanokat nem ismersz!
– De szar fej vagy már megint! – Grimaszt vágtam, és
elfordultam tőle. Beképzelt kis szuka.
– Na jó… – Felém fordult, és a táskájába csúsztatta a
mobilt. – Több mint harmincéves, bejárta a világot, beszél
németül és franciául is, rengeteg pénze van.
– Hűha, akkor hogyhogy szóba áll veled? – röhögtem fel.
– Látod, milyen vagy? Letettem a telefont, mesélek neked,
te meg kiröhögsz.
– Na jó. Jó fej leszek. Ígérem. És hogy hívják a herceget?
– Dugó.
– Mi van?
– Dugó. Ez a neve. Bátyja a Nagydugó, ő meg a kicsi.
– Jaj, ne már! – Olyan hangosan kezdtem el röhögni, hogy
Rudika a kismedencéből megkérdezte, mi történt.
– Semmi, édesem, csak Timi mesélt valami érdekeset
próbáltam komoly maradni. – Már azt hittem, valami egyetemi
tanárral vagy gróffal jöttél össze.
– Mondd meg nekem, hogy egy becenévből hogyan tudsz
következtetni bármire is?
Timi megsértődött, én meg könnyes szemekkel röhögtem
még pár percig. Szóval Dugó. Igazi uzsorás vagy stricinév.
Semmi más nem jutott róla eszembe. Hogy a fenébe hívhatnak
valakit így? Milyen gusztustalan már.
Timi elmesélte, hogy a buszmegállóban szólította le. Meleg
volt, nem jött a busz, a szomszéd faluból próbált hazajutni a
nagy melegben, amikor Dugó megállt mellette a hófehér
Audijával, és felajánlotta, hogy hazaviszi. Utána ittak egy
kofolát, hogy lehűtsék magukat.
 – Timi, te halál komolyan beültél egy vadidegen kocsijába?
– fakadt ki belőlem.
– Jaj már, bízni kell az emberekben. Ha kedves vagy, ők is
azok lesznek. Amit adsz a világnak, azt kapod vissza. Karma.
Érted?
– Menthetetlen vagy!
– Te is – mondta, és megigazította a bikinijét a melle körül.
Ott feküdtünk ketten, napszemüvegben, a forróság már
elmúlt, elviselhető volt a meleg. Timi majd felrobbant az
izgalomtól, nagyon bejött neki ez a Dugó. Én meg féltettem,
mint mindig. Megint egy újabb balhé Timi körül.
Egy idő után már Rudika is ott ült köztünk a pokrócon.
Bekentem napkrémmel ismét, aztán vettem magunknak
jégkrémet. Hárman nyaltuk a vízízű, ragacsos szart. A
gyereknek pisilni kellett, aztán be akart menni a
nagymedencébe, aztán ismét a kicsibe, nekünk meg ott kellett
ugrálnunk körülötte. Úgy éreztem, ha ennyi időt külön
töltöttünk, akkor most kényeztetnem kell, hogy érezze, hogy
itt vagyok, hogy szeretem. Pár nap után úgy láttam, hogy
visszaél vele. Ötéves volt, de már játszmázott. Okos gyerek,
vagy inkább rafinált. Imádtam minden porcikáját.
Timi óvatosan mesélt Dugóról, de már a szűrt információk
alapján is egyértelmű volt, hogy ez egy gázos csávó.
Pár nappal később bemutatott neki. A pizzériában ültünk,
amikor megjelent egy kövér fickó. Fekete ing, farmer,
tornacipő. Drága cuccai voltak, de volt benne valami nagyon
közönséges, valami nagyon olcsó.
Timi nem bírt magával, feszített, a melleit kidüllesztette,
minden gyenge poénon nevetgélt, miközben Dugó a külföldi
utazásairól beszélt. Egy idő után Dugó rátért a lényegre. Ő
maga fogalmazott így. Felém fordult, és azt mondta, Timitől
tudja, hogy munkát keresek, pont jókor ismerkedtek meg, hát
igen, a karma, mert véletlenek azok nincsenek. Épp embert
keres egy szórakozóhelyre, és arra gondolt, hogy mi ketten
mehetnénk Timivel.
– Belgiumban van a meló, az tudjátok hol van?
 Bólogattam kínomban, hogy ez ennyire hülyének néz?
Dugó összekulcsolta a kezét, felhúzta a szemöldökét, és egy
irtó zavaros sztoriba kezdett. Beszélt Belgiumról, hogy ott
még nem változtattak a szabályozáson, de hogy milyen
„szabályozáson”, arról egy szó sem esett. Mint ahogy arról
sem, hogy milyen munkáról lenne szó. Timi lelkesen
bólogatott, és biztos voltam benne, hogy bármi legyen is az,
Timi benne van, ő Dugót követi bárhová.
Pár kör ködösítés után Dugó rátért arra, hogy egy no touch
bárban kéne dolgoznunk, és a munkánk abból állna, hogy
esténként a bárpultnál iszogatunk férfiakkal, akik azt hiszik,
hogy a végén majd lesz valami, de nyilván nem lesz, mert ez
egy no touch bár.
– A szex tilos, erre a főnök kifejezetten ügyel. Szóval
semmi rizikó. – így fogalmazott. Kikerekedett szemekkel
bámultam rá, hogy jól hallok-e.
– A testvéreket szeretik. Rengeteg pénzt kereshetnétek.
Megalapozhatnád a fiad jövőjét – mondta, és mélyen a
szemembe nézett.
– Szó sem lehet róla. Teljesen elment az eszetek? –
pattantam fel a padról, és Timi elé álltam, intettem, hogy
menjünk.
– Csak gondold át, ötezer euró per hó. Tisztán. Az nem
kevés pénz.
– Timi, gyere, menjünk haza!
Ott álltam felette, ő rám nézett, majd Dugóra, majd megint
rám, aztán alig láthatóan megrázta a fejét. Sarkon fordultam,
és otthagytam. Dühös voltam, és zaklatott. Amint hazaértem,
és Anyu meghallotta, hogy fordul a zárban a kulcs, rám rontott
kérdezősködni, hogy kivel voltam, hol van Timi, ki az a pasi,
akivel találkozgat, ő már most tudja, hogy ennek rossz vége
lesz. Pontosan emlékszem, hogy ezt mondta, pedig akkor még
nem tudott semmit Dugóról.
Milyen név már ez? Nem bírtam a számra venni. Vicc az
egész. Bebújtam Rudika mellé az ágyba, és próbáltam
elaludni, de nem ment. Hajnali kettő volt, amikor
kikapcsoltam a Facebookot, és behunytam a szemem.
Másnap reggeli után Rudikéval kifeküdtünk a kertbe.
Kerestünk egy árnyékos helyet a fák alatt, és leterítettem a
pokrócot, amit a strandra is magunkkal vittünk. Rudi talált egy
döglött gilisztát, így a következő fél órára megvolt a
szórakozása.
Anyuéknak óriási kertjük volt. Nagy volt a veteményes,
mögötte kezdődött az erdő. A drótkerítés mellett rókák,
vaddisznók, őzek éltek. Jó ideig úgy éltünk, hogy nem volt
kerítés egyáltalán, aztán Apu az egyik tavasszal felhúzta
magát, mert az őzek lerágták a bokrok friss hajtásait, így
végérvényessé vált, hogy elválasztjuk magunkat a vadontól.
Hiába volt az óriási ház és kert, nem volt terasz vagy kiülős
rész, ahová asztalt és székeket lehetett volna tenni, hogy a
langyos reggeleken itt indítsuk a napot frissen facsart
narancslével, mint a filmekben. Függő- vagy nyugágy sem
volt sosem, pedig párszor már volt róla szó.
Nálunk a kert évtizedekig egyenlő volt a munkával. Kora
tavasztól késő őszig, az első magok elvetésétől a gyümölcsök
leszüreteléséig ment a munka és az idegeskedés. Sosem láttam
Anyut nyugodtan kávézgatni, sosem ült ki a fák tövébe egy
csészével meg a csészealjon teasüteménnyel. Anyu nem az a
fajta volt. Döglés, így nevezte a napozást is. Ő kora reggel
lefőzte a kávét, pár pillanat alatt felhörpintette, és indult is
dolgozni. Sosem ült le a kávé mellé. Mert munka van, neki
dolga van, ő nem ér rá ilyesmire. Mélységesen lenézte a
kávéra, trécselésre összejáró nőket a faluban. „Ücsörögnek a
teraszon, elmélkednek, pletykálnak. A háztartás meg szalad.
Hát hogy lehet így élni?”
Anyám az a fajta volt, aki mindig megtalálta azt, hogy miért
kell idegeskednie. Mert jön a húsvét, mert itt a nyár, mert jön a
karácsony. Az advent különösen stresszes időszak volt nálunk.
Évről évre erősödött bennem az érzés, hogy Anyám direkt
megvárta, mikor lesz a leghidegebb, mikor kezdődnek a
fogcsikorgató mínuszok, és akkor hajtott ki bennünket Timivel
ablakot mosni. Sikáltuk kivörösödött apró ujjainkkal a
sötétben – mert télen, mire a suliból hazaértünk, már lement a
nap – az emeleti ablakokat, amiről tudtuk, hogy soha senki
nem nézi meg.
Nálunk a kertben sosem volt pihenés, csak az idegbaj ment.
Pedig. Pedig ott éltünk a világ egyik legszebb helyén, mások
vagyonokat fizetnek az ilyen nyaralásért. Egyszer láttam pár
fotót Új-Zélandról egy utazási katalógusban, komolyan
mondom, Gömör sokkal szebb, jobb, csak sokkal rosszabb a
marketingje.
Másnap Timi odaállt elém, és fapofával azt mondta, hogy ne
aggódjak, ő nem megy sehová, nem fog Dugónak dolgozni.
Csak néztem, és próbáltam kitalálni, hogy mi történhetett.
– Nem vagyok hülye, nem megyek egy bárba dolgozni.
Ilyen alja munkát én sosem vállalnék. Én valami komolyat
keresek. Nekem más terveim vannak – mondta, én meg nem
tudtam eldönteni, hogy az igazat mondja-e, vagy csak engem
akar megnyugtatni.
 KLÁRA

Egy csomag fagyasztott gesztenyepürét szorítottam az

állkapcsomhoz. Hajnali valahány volt, aludt az egész ház, síri
csönd, nekem pedig fájt a fogam. A pokróc alatt
gubbasztottam, próbáltam olvasni, hogy eltereljem a
gondolataimat, és ne az egyre erősödő fájdalomra figyeljek. A
wifi éjjel automatikusan kikapcsolt, pedig nagyon jól jöttek
volna az ostoba szörfös meg vicces állatos videók. Éreztem,
hogy fentről nyilall, aztán meg ugyanez alulról. Fogalmam
sem volt, hogy melyik fogam okozhatja mindezt. Számoltam a
perceket. Csak pár óra, és hívhatom a két megbízható brüsszeli
fogorvost, akik közül remélem, az egyik legalább tud
sürgősséggel fogadni.
Pereszlényi doktor. Erdélyi magyar fogorvos, akihez Verától
kaptam elérhetőséget. Ki mástól? Ő volt az, aki minden
magyart ismert, tudta, hogy ki mikor érkezett, mennyi ideig
maradt, ki merre, hol kezdte, jelenleg hol dolgozik.
Eszméletlen volt a telefonkönyvnyi adat a fejében. Kíváncsi
voltam, engem hová sorol, a savanyú képű
diplomatafeleségekre biztos volt külön kategóriája.
Vera készséges volt, mondta, hogy nyugodtan hivatkozzak
rá.
Pontban nyolckor írtam a dokinak. Egy óra múlva jött a
válasz, hogy tíz körül mehetek.
Jött az Uber, Bonjour, fa va mademoiselle, kezdte joviálisan
a beszélgetni próbáló arab sofőr, de kétségbeesett
arckifejezéssel mutattam a megduzzadt arcom, hogy
fogorvoshoz megyek, és alig bírom kinyitni a szám.
Ott ültem a hátsó ülésen, és egy magyar fogorvoshoz
igyekeztem. Közben széttépett a honvágy. Az elején az otthoni
hírekkel indítottam minden reggel, aztán pár hónap után
leálltam. Bántott az is, hogy kimaradtam a barátaink szülinapi
bulijaiból, a gyerekeikre már csak homályosan emlékezett a
fiunk. Az éjjeliszekrényemen egy öreg Nők Lapja porosodott,
várta, hogy továbbadjam vagy elcseréljem.
Pereszlényi doktor zsibbasztóval kente be az ínyem, aztán
jött az injekció. Ott vártuk az érzéstelenítő hatását, az arcom
egyre inkább hasonlított egy cocker spánielére.
– Mióta van itt? – kérdeztem a zsibbadás kezdetekor,
amikor az artikulálás még egész jól ment.
Mindig ez volt az első kérdés, ha két magyar külföldön
találkozott. Mikor jöttél ki, mióta élsz itt. A következő kör a
közös ismerősök keresése volt. Amikor megvoltak, akkor jött
a „hát igen, kicsi a világ” sóhajtás. Ki mivel foglalkozik, hová
járnak a gyerekek iskolába, és persze a „ti milyen gyakran
jártok haza?” Ha mindez megvan, akkor jött a politizálás,
mennyire ostoba a kormány, micsoda hozzá nem értő hülyék
gyülekezete. Ezt követte az itteni élet kritizálása. Borzasztó az
eső, borzasztó az a sok kutyakaki az utcákon, borzasztó, hogy
a gyerekek az iskolában nem használnak váltócipőt.
Mindebből persze Pereszlényivel semmi sem valósult meg.
Hiányérzetem támadt. A doktor keze a torkomat kaparta.
Legalábbis így éreztem. Tátott szájjal feküdtem a fogorvosi
székében, és nem éreztem semmit. A fájdalom elmúlt az erős
injekciótól, ő fúrt, faragott, tömött, én meg az állán levő kis
fehér foltot figyeltem. Talán a reggeli fogmosás maradéka,
vagy a két paciens közt stikában elfogyasztott joghurté.
A fogorvos minden bűnt ismer. Ott feküdtem a kezei között,
kis tükörrel nézegette a fogaimat, és tudtam, semmit sem
tudok eltitkolni. A fogmosás utáni dugi csokik, pralinék,
pisztáciás fekete csoki, belga finomság kongói kakaóból,
nugátos szív alakú bonbon, likőrrel, konyakkal, marcipánnal
és narancshéjjal. Van, amelyiknek öt euró darabja, és pár
brüsszeli magányos hónap után igazi csokisznobbá váltam én
is.
Persze egyáltalán nem biztos, hogy a gyökérkezelés ennek a
következménye volt, de amikor Pereszlényi doktor kimondta
azt a szót, hogy gyökérölés, megfogadtam, hogy visszaveszek.
Nem lesz több praliné.
 Zsibbadt arccal bandukoltam hazafelé. Egyedül voltam, és
ez akkor olyan különleges élménynek hatott. Arra fordíthattam
a fejem, amerre akartam. Azt a kirakatot bámulhattam meg,
ami nekem tetszett. Nem kellett döglött giliszták járdára vetett
tetemei felett percekig könyörögnöm a gyerekeknek, hogy
induljunk már, nem kellett kabátcipzárt felhúznom, sálat
megigazítanom.
Woluve-Saint-Pierre felől indultam el a Flagey irányába. A
puccos lakóövezetből a hipszter környékre.
Már nem számoltam, hogy mióta élünk kinn. Szereztünk
belga bankkártyát és telefonszámot, és a sarki pék ismerősként
köszöntött, amikor bagettet vásároltam kétnaponta.
Amikor Gergő Budapesten először mondta, hogy itt ez a
brüsszeli lehetőség, örömmel fogadtam. Emlékszem, egy
étteremben ültünk, várandós voltam Rékával, Ádám óvodában
volt, mi pedig kettesben ebédeltünk. Gergő olyan lelkes volt,
pörgött, nem bírt leállni, nagy lehetőségről beszélt, komoly
kapcsolatokról, fontos emberekről.
Tudtam, hogy csak akkor vállalja el az új munkát, ha látja
rajtam, hogy én is nagyon akarom. Ádám megtanul franciául,
én is elkezdem, és harmincöt éves fejjel hátha tudok majd úgy
egy mignont kérni a cukrászdában, hogy meg is értik. Új
barátaink lesznek, végigjárjuk az összes art deco villát, hűtött
pezsgőt iszunk és osztrigát eszünk a piacon szombat
délelőttönként a hidegben. Nagy kaland lesz. Bólogattam,
akartam.
Így hát összepakoltuk az életünket, eladtuk a lakásunkat, a
könyveinket az anyósékhoz szállítottuk nagy
kartondobozokban, és beültünk a telipakolt autónkba, hogy
helló, Belgium, helló, új élet, jövünk!
Ha költözöl, elölről kell kezdened. Mindent. Brüsszel
gyönyörű város, a környékünkön kedvesek voltak velünk,
csendesen tudomásul vették, hogy vagyunk, hogy ott vagyunk,
de idegenek voltunk. Hónapokkal a költözésünk után
döbbentem rá, hogy az új helyen sosem leszünk úgy
ismerősök, mint otthon, és ezen nem segít semmilyen
nyitottság, befogadás vagy tolerancia.
 Éjszakánként néha a pozsonyi utcákon sétálok, a
belvárosban járok a macskakövön, és megkerülöm a Kék
templomot. Felsétálok a várba, kitárom a karom, hagyom hogy
az Ausztria felől érkező erős szél szétfújja a hajamat. Nézem a
ligetfalui panelrengeteget, ott lakott Zsolti, amott meg az az
idegen csaj, aki olyan jó bulikat tartott még az egyetem alatt,
ott élnek Szilviáék, kicsit balra meg Kati, a második férjével.
Ez az a hely, amit mindenki más rajtunk kívül embertelennek,
nyomasztónak és rondának tart. Honvágyam van. Haza akarok
menni.
 ANDREA

Meleg volt még, érett a barack, Anyu befogott bennünket,

így reggeltől estig ment a szüret. A létrán egyensúlyozva
röhögtünk Timivel, szedtük a gyümölcsöt, a fiam a potyadékot
gyűjtötte, az ment pálinkának.
Két hete nem sminkeltem, a hajam sima copfba fogtam,
reggel felhúztam egy otthoni farmer rövidnadrágot, olyat, ami
előző életében hosszú volt, de térdnél kikopott, levágtam, így
kapott egy második esélyt. Napközben azokat a pólókat
viseltem, „amikért nem volt kár”. Nálunk létezett ez a
kategória. A mi szekrényünkben voltak az ünneplő ruhák,
amiket csak különleges alkalmakkor viseltünk, voltak a sima,
mindennapi szettek és a maradék. Hányszor hallottam
Anyutól, hogy olyan ruhát vegyek fel, amiért nem kár. Ha a
baracklekvárfőzésnél ráfröccsen egy adag, az amúgy is öreg,
foltos rongyot egy mozdulattal lehessen kidobni. De nem a
kukába! A kiselejtezett ruha először porrongy lett, ablakpucoló
vagy felmosórongy. Apám elhasznált alsógatyáival
törölgettem a port egész gyerekkoromban. Mi mindent
újrahasznosítottunk, szelektáltunk vagy elcseréltünk.
A barackszedésnél Apám felügyelt, ami úgy nézett ki, hogy
a gyümölcsfák közt sétált, néha lehajolt egy-egy érett
gyümölcsért, és közben káromkodott. Hol erőteljesebben, hol
kevésbé. Foltos pólót és olyan rövidgatyát viselt, amiért nem
volt kár. Amit csak otthon hordott, a kertben és a garázsban.
Az utcára sosem ment ki benne, de bent is, ha Anyu
észrevette, azonnal átöltöztette. „Laci, vegyél fel valami
rendeset!”
A barackszedésnél minden évben elindult a végeláthatatlan
háború a szüleim között, hogy idén miből legyen több:
lekvárból vagy pálinkából. Apám meg volt róla győződve,
hogy tavaly is több ment lekvárnak, kompótnak, ideges volt,
mert szerinte Anyám megint át akarta verni. A jó, édes
gyümölcs tökéletes pálinkának. Apám pálinkái extra erősek
voltak, ötvenkét fokosak. A garázsban főzte mérnöki
precizitással, és utána egész évben azt iszogatta. Anyám, ha
tehette volna, felrobbantja az egész kócerájt. Utálta az
alkoholt, utálta Apám pálinkáját, a haverjait, akik a kerítésen
át kiabáltak be, hogy Laci otthon van-e, és ha otthon volt,
mentek egyenesen a garázsba egy körre. Így mondták, egy
körre, de sosem csak egy volt, hanem jóval több.
Anyu győzködte, hogy kell a zserbóba karácsonyra, kell a
lepényre, évről évre ismétlődtek ugyanazok a mondatok és
frázisok.
Timi hatalmas napszemüvegben egyensúlyozott a létrán.
Apám épp a kedves, megnyerő formáját hozta, nem akarta
Anyámat felhúzni. Reggel már ihatott, ezt azért gondoltam,
mert szinte udvarolt Anyámnak. Átölelte, galambocskámnak
szólította, Anyu meg zavarban is volt, meg dühös is, hogy
Apám hátráltatja.
– Ugyan már, Laci, hagyd ezt! A barackot ma meg holnap le
kell szedni.
Rudika élvezte a nyarat, a szüretet. Kis vödörrel járt, és
lelkesen szedte a kajszit. Timi megadta magát, munkája nem
volt a nyárra, pénze sem, nem maradt más, mint hogy segítsen
otthon.
Kiválogattuk a szép barackokat, azok mentek kompótnak, a
többin folytathatták a marakodást Anyuék. Azon a nyáron
hetven három üveg lekvárt főztünk be. Izzadtam a
kiskonyhában a nagy lábas barackot kavargatva, Rudi
elszántan hajtotta a legyeket, Timi a padlásról lekerült
befőttesüvegeket pucolta. Feltűnt, hogy Timi nem hisztizik,
nem morog, nem vész össze senkivel, hanem dudorászva, a
hosszú nyelű kefével fényesítette a csörömpölő üvegeket.
– Te szerelmes vagy! – gúnyolódtam vele.
– Hülye! Dehogy vagyok!
– Akkor hol a méregzsák Timi?
– Jaj már, ha rossz a kedvem az a baj, ha jó, akkor meg az.
Nektek semmi sem jó?
 Mindig tudtam, hogy ez a Dugó gyerek nem kis problémát
fog nekünk okozni. Láttam Timin, mennyire oda van érte. De
nem akartam előhozni, nem akartam papolni neki a férfiakról.
Mert ugyebár, nem lett volna hiteles. Semmilyen normális
férfival nem volt dolgom, soha az életemben. Egyedülálló
anyuka voltam, hosszabb, rövidebb kapcsolatokkal, kisebb és
nagyobb hülyékkel. Timi hozzám jött volna utoljára tanácsért.
Anyu félóránként megjelent, és ellenőrizte a munkát.
Mindig talált valamilyen piszlicsáré okot, amiért lecseszhetett
bennünket. Anyuban megvolt az a tulajdonság, hogy száz
tökéletes dolog közül kiszúrta az egyetlen nem annyira
tökéleteset, és csak arra fókuszált. „Milyen munka ez? Fél
munka az szar munka!” Ez volt a szavajárása. Az életben nem
kaptam tőle dicséretet.
Zümmögtek a legyek, a hangosbemondón andalító zene
szólt, majd a hétvégi temetés időpontját ismertették. Nagy
meleg volt a kiskonyhában. Lerúgtam a papucsom, jólesett a
hideg kövön mezítláb állni.
A telefonom jelzett, hogy üzenet érkezett. Zsolti írt. Megint.
Hosszú, kacifántos, benyalós szöveget, hogy sokat
gondolkodott, bánja már, hogy nem viselkedett megfelelően.
Így írta, pont ezekkel a szavakkal. Ha van mód jóvá tenni,
akkor adjak neki egy esélyt, büszke rám, és tudja, hogy
tökéletes anya vagyok, reméli, hogy rám hasonlít a gyerek. Itt
megálltam, nem olvastam tovább. Hát kire hasonlítana, te
hülyegyerek, ha nem rám? Azt sem tudja, hogy létezel!
Egész nap Zsolti járt a fejemben. Egy kezelendő probléma.
Meg kell tőle szabadulnunk. Le kell ráznom, egyszer és
mindenkorra. Nekem ne írogasson! Amint eszembe jutott,
dühös lettem. Gyorsabban kevertem a lekvárt, a heves
mozdulattól kifröccsent egy adag.
Rudika észrevette, odapattant, és egy kiskanállal
felkanalazta.
– Valami bajod van? – kérdezte Timi. Megvártam, míg Rudi
kimegy a konyhából, és beszámoltam neki.
– Gáz. Elég gáz. Még el is veheti a gyereket! Te
megszülted, baszódtál vele amíg pelenkás volt, aztán, amikor a
gyerek már értelmes, amikor már nincs vele annyi gond,
megjelenik! Hány ilyen eset van! Míg te terhes voltál, addig ő
szépen elvégezte az iskoláit, jó munkahelye lett, aztán jön,
bemutatja a bíróságon a fizetési bizonylatot, azok meg neki
ítélik. Mert neked semmid sincs. Disznók!
Timi szavai ledöbbentettek. Erre nem is gondoltam. Hogy
talán azért jelentkezik, hogy elvegye Rudit. Hirtelen könnyek
szöktek a szemembe, és elöntött egy olyan mély, zsigeri
szomorúság, hogy magam sem tudtam, mi történik.
– Dugó el tudná intézni. Csak szólni kéne neki – jelentette
ki hetykén Timi.
– Mi van? – értetlenkedtem.
– Jaj, mit vagy már úgy oda! Dugó elküldené pár haverját
ehhez a Zsoltihoz, megvernék kicsit, eltörnék a kezét, vagy
ilyesmi, és hangsúlyoznák, hogy soha eszébe se jusson a
gyerek közelébe menni. Ha mégis, akkor ők visszajönnek, és
nem állnak meg, kitapossák a belét. Ezt felfogná. Ezt
mindenki felfogja – mondta Timi olyan természetességgel,
hogy megrémített. – Csak szólj, beszélek Dugóval!
Bólintottam. Végül is ez is egy opció. Azt mondtam
Timinek, hogy nem válaszolok Zsoltinak, ha esetleg ismét
jelentkezik, akkor átgondolom, hogy tudnám leállítani.
Az állandó agyalást csak Apám tavalyi szilvapálinkája tudta
kiverni a fejemből. A hetvenhárom üveg lekvár elkészítése
után kinyúltunk Timivel. A tévé előtt hevertünk már kora este,
azt néztük, amit éppen adtak. Ostoba sorozatokat, reklámokat,
tehetségkutatók ismétlését. Meg persze a telefonunkat
nyomogattuk. Apám leült a fotelba, a kezébe vette a
távirányítót, és a sportcsatornára váltott.
– Nem zavar, hogy nézem? – kérdezte dühösen Timi.
– Azt hittem, telefonálsz.
– Nem telefonálok. Tévét nézek. Pont azt a műsort, amit az
előbb átkapcsoltál.
– Azt a szart fölösleges nézni – jelentette ki apám azon a
nyugodt, ellentmondást nem tűrő hangján, ahogy szinte mindig
mindent.
 A mi házunkban nem volt kompromisszum, apám sosem
érvelt, nem próbált meggyőzni senkit. Ő kijelentett.
„A nyáron leteszünk egy fóliát” mondta egyszer kijelentő
módban, aztán addig ismételte ugyanabban a hangszínben, míg
elérte célját. Hiába kérlelte Anyám, hogy minek, így sem
tudnak mit kezdeni a sok zöldséggel, eladni nem tudják, olyan
szánalmas összegért veszik át, hogy azért nem érdemes
foglalkozni vele. Apám tudta ezt jól, de ő mégis így döntött.
Nem volt mögötte semmi racionalitás, nem hosszas mérlegelés
után hozta meg ezt az egész családot érintő döntést, hanem
csak úgy. Kipattant a fejéből, talán épp a kocsmába menet,
esetleg a kisboltból vagy a temetőből hazafelé, mert máshova
nemigen járt.
„A gyerek nővérke lesz, a városba küldöm tanulni” mondta
évekkel ezelőtt, mi meg bámultuk kikerekedett szemekkel,
hogy a Timi? Bármit el tudtunk volna képzelni, de azt, hogy ez
a hebrencs lány ilyen komolyat csináljon, azt nem.
Hiába mondta neki mindenki, hogy Timi tanuljon szakmát,
legyen fodrász, kozmetikus, körmös vagy bármi, az ilyesmihez
van érzéke, ebben jó lenne. Csomó pénzt tudna keresni, ha
később saját vállalkozást indítana. De hiába koptattuk a
szánkat, Apám hajthatatlan volt.
Apám utálta Anyu rövid haját, úgyhogy amikor megnőtt,
soha többé nem engedte levágni. Apám nem akart rövid szőrű
kutyát, hiába szólt minden érv mellette. Ezért viselt hosszú
hajat Anyu, és így lett sűrű, bundás kutyánk.
„Nem! Azt mondtam, nem!” Ennyi volt. Ha ezt kijelentette,
tudtuk, hogy hiába minden, kérlelés, könyörgés, érv, Apám
hajthatatlan.
Makacs. Öntörvényű. Így mutatta ki, hogy ő az erős férfi.
Máshogy nem tudta.
Sosem beszélgettem vele. Emlékszem, mennyire
elcsodálkoztam rajta, amikor Osztrákban dolgoztam, hogy a
többiek legalább hetente egyszer felhívták a szüleiket, és
hosszú percekig beszélgettek. A lakótársam az apjával beszélt
vagy fél órát.
 Én életemben nem beszélgettem az Apámmal három percnél
tovább. Telefonon meg aztán pláne nem. Nem is tudtam a
számát. Miért is tudtam volna, sosem hívtuk egymást.
„A gyereket hozd haza. Itt jó dolga lesz.” jelentette ki
Apám, amikor Rudikával épp pénz és albérlet nélkül
maradtunk. Ellenkezhettem volna, és jót is tett volna az
önbecsülésemnek, ha egyszer az életben nemet mondhatok az
Apámnak, de tudta ő is jól, hogy nem teszem. Nem volt más
választásom. Akkor sem.
Apám azon a lekvárfőzés utáni estén egyszerűen nem vett
tudomást Timiről, arról meg pláne nem, hogy esetleg más is
van a nappaliban, és esetleg más is nézné a tévét.
Timi megadta magát, tudta, hogy nincs esélye. Elveszett a
telefonjában.
– Apu, tölts már nekünk valamit! – szólaltam meg hirtelen.
Sosem ittunk közösen, nem kóstoltuk meg az új főzetet,
nálunk bor sem volt az asztalon sosem. Egészen egyszerűen
megkívántam a töményet, és hát felnőtt voltam, csak
megkérhetem az Apámat!
Apám válasza kiszámíthatatlan volt. Benne volt az is
levegőben, hogy felhördül, és végeláthatatlan morgásba kezd
arról, hogy hogyan képzelem, szemtelen vagyok, eszembe ne
jusson, nem szégyellem magam? Ez volt az egyik kedvenc
kérdése. Ha felidézem apámat, mindig ez a mondat ugrik be.
„Hát nem szígyelled magad?” A szégyent, szígyennek mondta,
az í-jét jól elhúzta, és az n-t erőteljesen ejtette ki mindig.
Ugyanaz a hangsúly, ugyanaz a bántó kérdés éveken át.
Most is kiszámíthatatlanul reagált: megtetszett neki az
ötletem. Kinyitotta a bárszekrényt, a szoci bútor lenyitható
ajtaja nyikorgott, amikor Apám elfordította benne a kulcsot.
Ott sorakoztak benne Apám kincsei. Átlátszó üvegekben,
sebtapasz címkékkel ellátva, azon jegyezte, hogy melyik
évben készültek. A kis stampedlis poharak fényesre voltak
pucolva, katonás rendben várták, hogy használatba vegyék
őket. Apám elővett három poharat, a tévé előtti asztalkára
helyezte őket, oda, ahol pár perccel korábban még a lábát
pihentette. Töltött egy telit, kettőt félig. Maga felé fordította a
kis tálcát, hogy a teli pohár elé kerüljön, az asztal fölé hajolt,
hogy leszürcsölje a túlcsorduló pálinkát.
– Hogy ne vesszen kárba! – jegyezte meg.
Az egyiket a kezembe adta, a másikat Timi felé nyújtotta.
Timi a fejét rázta, még mindig meg volt sértődve. Apámat ez
cseppet sem zavarta. Letette elé a pálinkát, ha mégis
meggondolná magát.
Aztán felém fordult, és koccintottunk.
– Isten-isten! – mondta, és egy hajtásra lehúzta az egészet.
Én is.
Az erős ital marta a torkomat. Baromi kemény volt.
Beleszédültem. Apám szerint a tavalyi cseresznye volt, és
érezni lehetett az édes gyümölcs zamatát, de én nem éreztem
semmit. Az elsőnél legalábbis nem, aztán Apám töltött még
egyet, abból már kiérződött a gyümölcs, a kert, a falu, Gömör,
a magára maradt környék, a kétségbeesés, a munkanélküliség,
az egyedül hagyott gyerekek magánya, az időseké, a
Londonban rekedt unokatestvéreké, és mindaz, amiről ez idáig
nem akartam tudomást venni.
 TIMI

A strandon sokan voltak, vagy tizenöt percig kellett sorban

állni a lángosért. Dugó kitartó volt, míg Rudival a
kismedencénél pancsoltunk, vett három sajtos-tejfölöst. Nagy
idegességében a gyerekét is fokhagymásan kérte, így Rudi
percekig hisztizett, hogy ő aztán nem eszi meg. Papír
zsebkendővel lepiszkáltam a lángos tetejéről mindent, aztán
levakartam a fokhagymát is. így már elkezdte nyammogni.
Andi elment ügyet intézni meg munkát keresni Kassára, Rudit
rám bízta, és akkor még jó ötletnek tűnt, hogy elviszem a
gyereket Dugóval a strandra, de nem mondtam el Andinak.
Este persze kiderült minden, Andi kiborult, de aztán gyorsan
megenyhült. Végül is a gyerek egész jól szórakozott.
A piros bikini volt rajtam, a nagy rózsaszín elefántos
törölközőn feküdtünk, Dugó folyamatosan azt duruzsolta a
fülembe, hogy nem bír magával, hogy gyönyörű vagyok, hogy
én vagyok a legjobb nő a strandon. Mindent ő fizetett, a
belépőket, a fagyit, a lángost, nem engedte, hogy elővegyem a
pénzem, pedig volt nálam elég, Andi adta.
Dugóval már az indulás előtt összevesztünk, mert szerinte a
magas sarkú papucsot direkt azért vettem fel, hogy magasabb
legyek nála. Olyan hisztit levágott még a kocsiban, hogy
szegény Rudi, aki egyáltalán nem volt az ilyesmihez szokva,
elsírta magát. Dugó remegett az idegtől, a kormányt ütötte a
jobb öklével, és folyamatosan azt ismételgette, hogy „valld be,
hogy direkt csinálod.” Úgy megijedtem, összezavarodtam,
hogy visszavitettem magam a házunkhoz, és cipőt cseréltem.
Egy egyszerű, teljesen lapos szandált húztam.
Rudi szipogott még a hátsó ülésen, amikor végre újra
elindultunk. Dugó megenyhült, talán a gyerek billentette
vissza normálisba. Gyerekzenét keresett a telefonján, és azt
bőgette teljes hangerővel. Rudinak tetszett, fülig érő szájjal
vigyorgott, pedig még könnyes volt a szeme.
 A kismedencében karúszót húztam rá, és az úszást
gyakoroltuk. Össze-vissza csapkodott a vízben, az úszásra
egyáltalán nem hasonlított, de nem is volt baj, nagyon jól
szórakoztunk.
Dugó hangulata ingadozó volt, az egyik pillanatban azt
mondta, hogy én vagyok a legszebb, aztán meg kiborult, mert
szerinte a mellettünk lévő pokrócon fekvő faszi engem bámult.
Dugó akkora volt, mint én, ami férfiben nem sok, de nekem
bejött. Férfiasnak találtam, és erősnek, pedig alacsony volt, és
kövér. Azelőtt nem tetszettek az ilyen maci típusok, de a
tetoválásokkal, a vastag nyaklánccal Dugó más volt. Mindkét
karja ki volt varrva, sárkány, kobra, vipera, Real Madrid-
címer, azt mondta mind egy-egy emlék a fiatalságából.
– Mi van, máris le akarod cserélni az öreg pasidat, mi?
– Nem vagy te öreg, Dugó!
– De már nem is vagyok fiatal!
– Mondd már el, hány éves vagy!
– Nem mindegy az neked? – válaszolta, és hangosan
röhögött.
Késő délután vittük haza Rudit, úgy elfáradt szegényke,
hogy elaludt az autóban. A karomban vittem be, és a kanapéra
fektettem. Meleg volt a teste, alaposan bekentem naptejjel, az
orra és a válla mégis piros lett. Márti egy könnyű pokróccal
takarta be, és utánam szólt, hogy aznap menjek haza időben.
Belekezdett a szokásos szövegébe, hogy érti ő, hogy jó idő
van, de jó lenne, ha normális időben járnék aludni, és akkor
reggel olyankor kelnék, mint a rendes emberek. Meg hogy
egész nyáron át nem csináltam semmi értelmeset, olvashatnék
vagy tanulhatnék. Csak mondta, mondta, én meg alig
figyeltem, úgyis tudtam, hogy mi következik.
Hosszú nyári ruhát húztam, és egy piros zuhanypapucsot.
Ott sorakoztak a szebbnél szebb magas sarkú szandáljaim, de
nem akartam magamra haragítani Dugót.
A ház előtt várt rám. Amint meglátott, kiszállt az autóból, és
kinyitotta előttem az ajtót. Aztán a pizzériában vacsoráztunk,
és mondta, hogy menjek fel hozzá.
 Tetszett Dugó, hogyne tetszett volna, kedves volt,
kényeztetett, múltkor egy Dior Mademoiselle parfümöt vett
nekem. Csak úgy, semmi karácsony, semmi szülinap. Ilyen
volt az egyik arca. A másik viszont kiszámíthatatlan volt, tört,
zúzott, féltékenykedett. Azt mondta, hogy szeret, hogy félt,
hogy ő az idősebb, ő tudja igazán, hogy milyen mocskos ez a
világ, ezért ilyen. Egyik nap kicsavarta a kezemből a
telefonomat, és addig üvöltött, kurvaanyázott, míg meg nem
mondtam neki a jelszavam. Aztán leült a padra, és az
üzeneteimet olvasgatta, végignézte a bejövő és kimenő
hívásokat, a fotóimat böngészte, én meg sírtam, zokogtam,
olyan volt, mintha meztelenre vetkőztem volna előtte, és
persze rettegtem, nehogy valami olyat találjon, ami nem
tetszik neki.
Nem akartam megadni a jelszavamat. Egyáltalán, hogy
jutott eszébe elvenni a telefonom? Dühös voltam, és el
akartam menni, ott akartam hagyni a fenébe, de utánam jött,
rózsát hozott, égre-földre ígérte, hogy többé nem csinál ilyet,
és azt csinálok, amit csak akarok, de értsem meg, hogy ő most
először szerelmes, és fél, hogy elveszít. De elég volt pár óra,
és már azzal jött, hogy ha tiszta lapokkal játszanék, akkor nem
lennék így kibukva, akkor nyugodtan megnézhetné a
telefonom, biztos rejtegetek valamit, és ha így van, akkor azt
itt és most mondjam meg neki, különben vége, így ő ezt nem
tudja tovább csinálni.
Tizennyolc éves voltam, Dugó volt a harmadik pasim, de én
ilyet még sosem láttam. Apám is üvöltözött néha, Márti is, a
szomszéd, egy alkoholista disznó, ő is tudott káromkodni, de
úgy, mint Dugó, egyik sem. Attól féltem, ha rájött az öt perc,
hogy infarktust kap. Csak úgy kapkodta a levegőt, a feje
bevörösödött, és remegett a jobb keze.
Állandóan azt éreztem, hogy mindezt én váltom ki belőle.
Ha én rendes lennék, ha normálisan viselkednék, ha nem
akarnám a kedvét elrontani, akkor minden jó lenne.
Amikor épp normális volt, és általában az volt, akkor ő volt
a világ legrendesebb fickója. Bátor volt, nem tűrte az
igazságtalanságot, és nagyon szerette az állatokat. Az
állatkínzókat legszívesebben felkoncolta volna. Azt mondta,
hogy könnyű a kisebbet és erőtlenebbet bántani, hogy aki egy
védtelen állatot bánt, az kemény börtönbüntetést érdemelne.
Neki egy tarka cicája volt, Jennifer, így hívta. Egy menhelyről
hozta el, az előző tulajdonosa egy papírdobozban kitette az út
szélére.
A pizzériában bort rendelt, és megivott egy pohárral ő is, én
kettővel, aztán felvitt magához. A bortól becsiccsenve úgy
éreztem, ennél tökéletesebb már nem is lehet az élet.
Először voltam fenn nála. Hű, az anyja! Ez volt az első
gondolatom. Micsoda kecó! Mondjuk az én ízlésemhez kicsit
túl sok volt az arany, de akkor is. Egy óriási fürdőkád volt a
háló közepén, leopárdmintás huzat a kanapén, és hát a
konyha…! Az egészen őrület! Csillogó piros és fekete volt
minden. Ha hozzáértem, ott maradt az ujjam lenyomata.
A szex gyors volt, és egyáltalán nem élveztem. Az előző
pasijaim igyekeztek, simogattak, nyalogattak, Dugó semmi.
Amikor ő elélvezett, akkor volt vége a szexnek.
Késő este vitt haza. Igyekeztem hangtalanul elfordítani a
zárban a kulcsot, mielőtt beléptem volna a házba, levetettem a
papucsom, lábbujhegyen osontam be, egyenesen fel a lépcsőn.
Azt hittem, megúsztam, de nem. Márti ott ült az ágyamon. Hol
voltam, kivel, minek, ne hazudjak neki, mert nem áll jót
magáért. Hiába ragaszkodtam a kitalált történetemhez,
Mártinak nem lehetett hazudni.
Azt mondta, addig nem megy ki a szobából, amíg meg nem
mondom, hogy kivel találkoztam.
– Most azonnal elmondod, vagy… vagy ne akard megtudni,
hogy mi lesz!
Ott állt az ágy mellett, a rumli közepén. Nagy
rendetlenséget hagytam, amikor a papucsért visszajöttem, a
szekrény mélyéről húztam elő, a téli cuccok, a sapka, a bundás
kabát, mind kidőlt. Viszont az íróasztalomat és a polcaimat
rendben hagytam, amint megláttam az össze-vissza hányt
cetliket és noteszokat, rögtön tudtam, hogy Márti kotort,
keresett.
 – Mondd meg már, hogy kivel voltál! – Ekkor már csak pár
centi választotta el az arcát az arcomtól, piros volt a dühtől, és
tajtékzott. Az sem érdekelte, hogy felébreszti Rudit.
– Mi közöd hozzá?
– Hogyhogy mi közöm? Valami közöm csak van, nem
gondolod?
– Nem vagy az anyám! – kiáltottam neki vissza, ösztönösen
jött, nem terveztem, hogy ezt vágom vissza. De amint
kimondtam, tudtam, hogy nincs visszaút.
– Az lehet, hogy nem vagyok az anyád, de úgy neveltelek,
mintha az lettem volna. És ne feleselj! Te velem ne feleselj! –
a mutatóujját az arcomba tolta, fogait összeszorítva dühöngött.
– Hagyjál már végre!
Megragadta a vállam, és ráncigálni kezdte.
– Azt hiszed engedni fogom, hogy kurválkodj az éjszaka
közepén? Hogy szégyent hozz ránk az alvilági stricijeiddel?
Holnaptól más világ lesz! Reggel nyolckor ébresztelek, és ha
itt akarsz lakni, akkor dolgozni fogsz. Tennivaló van bőven. A
festett körmeiddel is lehet ám padlót sikálni meg gyomlálni!
Velem te nem fogsz kiszúrni! Az hétszentség!
Gyűlölet volt a szemében, ideges volt, potyogtak a könnyei.
Hogy engem féltett, vagy a szégyentől félt, nem tudtam
eldönteni. Úgy felcsesztem magam én is, hogy egész éjjel nem
tudtam elaludni.
Aztán amikor mégis valahogy lecsukódtak a szemeim, és
végre valamit aludtam, Márti dörömbölt az ajtón.
A fejemre húztam a takarót, hogy hagyjon, de ő lerántotta
rólam, és ordibálni kezdett.
– Na, gyerünk, kisasszony, aki éjjel leány, legyen nappal is
leány! – mondta félig viccesen, és elhúzta a sötétítőt. A reggeli
erős fény bántotta a szemem. Hunyorítottam, és megadtam
magam.
– Jól van már! Jövök!
 Andi, Rudi és Apu már a rántottát ették. Fel sem néztek,
nem foglalkoztak velem. A hétvégén fogott halakról
beszélgettek, és a következő horgászatot tervezték. Talán
kipróbálnak egy másik tavat, kavicsgödör az is, bányató, ott
Apu már volt évekkel ezelőtt, megmutatja szívesen Rudinak.
A gyerek lelkes volt, a pecázás volt a mindene.
Apunak meg Rudi. Ezt senki nem hitte volna még évekkel
ezelőtt. Először szégyellte. Itt ez a zabigyerek, apja nincs, még
egy púp a hátán. Aztán folyton nyivákolt meg hisztizett, hiába
mondtuk, hogy a kisgyerekek ilyenek, csak legyintett, hogy
neveletlen, el van kapatva, jó dolgában nem tudja, mit
csináljon. Aztán valahogy megváltozott minden. Rudi egyre
kevesebbet toporzékolt, Apu egyre több helyre vitte. Tanította,
mesélt neki. A gyerek volt az egyetlen, aki újra és újra
végighallgatta a katonatörténeteit. Amint elkezdte az „Amikor
elvittek minket Csehibe, és nem értettünk semmit monológot,
mi mind kimentünk a szobából, csak Rudi volt kíváncsi rá, a
puskákról kérdezett, meg a töltényekről.
– Papa, te láttál igazi tankot?
– Hát hogyne láttam volna!
Na, ekkor istenkirálycsászár lett a gyerek szemében. A papa
látott tankot, folyton ezt ismételgette. Apám élvezte, úgy
érezte, végre valaki, aki igazán értékeli.
Márti kiküldött a kertbe paradicsomért és paprikáért, a
pléhtálba szedtem őket, a kerti csapnál mostam meg. Olyan
csönd volt. Úgy idegesített. Zajt akartam, életet, embereket,
autót, vonatot, repülőt. Nem a nyikorgó kertkaput.
Márti egész nap a sarkamban volt, ott sündörgött
körülöttem. Amint a kezembe vettem a telefont, azzal
idegesített, hogy mondjam meg, kinek írok. Nem győztem
lerázni. Folyamatosan nyúzott és feladatokkal látott el, mosd
le a lépcsőt, takarítsd ki a hűtőt, gyomláld ki az első ágyást.
Levegőt venni sem engedett. Ott klaffogott a piacos
gumipapucsában, az ápolatlan körmeivel. Fúj. Az agyamra
ment, undorodtam tőle.
Talán azért volt ilyen ideges, mert azt mondtam neki, hogy
nem az anyám. Erre mindig érzékeny volt. Eljátszották már
ezt, először úgy tízéves koromban, amikor Márti leszidott a
rossz bizonyítványom miatt. Akkor üvöltöttem a képébe, hogy
fogja már be, mit rikácsol, nem is az anyám. A második
alkalom az volt, amikor az anyák napi szegfűt az anyám sírjára
vittem. Az igazi anyáméra. Ekkor nem rikácsolt, de leült
mellém, és hosszasan magyarázott, kedves volt, meg minden,
de az volt a lényeg, hogy neki is járt volna az a szegfű, és
jövőre kettővel készüljek. Gondoltam, hogy balhé lesz belőle,
éreztem, hogy nincs ez így rendben, de hát, ha csak egyet
adtak az iskolában…
Márti folyamatosan hajtott, Dugó meg dühöngött, hogy
miért nem veszem fel a telefont, és miért nem válaszolok
rögtön az üzeneteire. Féltékenykedni kezdett, kezdte a
szokásos őrjöngést. Nem akartam, hogy így érezzen, azt
akartam, hogy tudja, hogy én ezt komolyan gondolom.
Bizonygattam neki, hogy otthon vagyok, és nem mással, mint
ahogy azt ő feltételezte.
Márti délutánra már tényleg túlpörgette a dolgot, azzal
csesztetett, hogy lassú vagyok, és nem vagyok elég alapos.
Megragadta a szőnyeg csücskét, és felrántotta, persze alatta ott
volt a koszcsík, azt nem porszívóztam fel. Ki fogja a hülye
szőnyeget arrébb rugdosni, meg amúgy is, mi a fenének ennyit
takarítani? Foglalkozhatna inkább a saját életével, ahelyett,
hogy a másokét pokollá teszi.
Szóval elindult a ribillió, hogy nem csinálok semmit, nem
figyelek rá, hálátlan vagyok, ő persze egyből ugrik, ha kérek
tőle valamit, ilyeneket mondott. Persze a nagy lószart ugrott.
Soha nem ugrott ő értem sehová. Na, de mindegy.
– Hagyd már abba!
– Ne szemtelenkedj!
– Mindenkivel ezt csinálod, mindenkit elüldözöl a folytonos
buzerálásoddal! Ezt nem lehet kibírni.
Hisztiztem, elegem volt. Felszaladtam a szobámba, nagyot
csapódott az ajtó. Előhúztam Andi túrahátizsákját, amit már
évek óta nem használt, és elkezdtem belegyűrni a ruháimat. A
felső polcokról hajigáltam a pólókat, a nyári ruhákat, jött az új
farmer, amit Dugó vett, addig tömtem a ruhákat, míg teljesen
teli nem lett a hátizsák. Aztán az íróasztalom fiókjából
kezdtem el kiválogatni a fontos dolgokat, iratokat, útlevelet,
spórolt pénzt. Végül a szekrény tetejéről leszedtem a fadobozt,
a mélyén volt Anyu fotója. Egy vastag dossziéban őriztem az
összes képet róla. Végigsimítottam a foltos borítékon, és
eltettem azt is. Kész. Ennyi. Húzok innen a fenébe!
Kifigyeltem, hogy Márti mikor megy hátra a kertbe.
Tudtam, hogy kora este kezdi a veteményes locsolását, ekkor
kidobtam a hátizsákot az előkertbe, és laza léptekkel lementem
az emeletről a konyha irányába, felhúztam a fehér sportcipőm,
és már kinn is voltam.
A kertben aztán a vállamra csaptam a hátizsákom, és
elindultam világgá.
A telefonom folyamatosan pittyegett a zsebemben, tudtam,
hogy Dugó az, de nem akartam válaszolni neki az utcán. Azt
akartam, hogy kellően messze legyek Mártiéktól, aztán majd
írok neki.
A falu szélére alig tíz perc alatt eljutottam. Levettem a
hátizsákom, letettem az aszfaltra, és ráültem. Ott voltam a falu
végét jelző tábla mellett, a diófa alatt, tudtam, ha elindulok
gyalog, akkor rám sötétedik, és valahol a kóbor kutyák és
egerek közt kell éjszakáznom. Nem bírtam már továbbmenni.
Nem voltam valami fényes kondiban, és a hátizsákom is nehéz
volt.
„Eljöttem otthonról, soha többé nem megyek haza, nálad
aludhatok?”
Nem válaszolt. A falu szélén ültem, és számoltam, hogy
hány autó jön erre. Fél óra alatt három. A tücskök ciripeltek,
valamilyen madár is énekelt, de persze nem ismertem fel, hogy
melyik. Békés volt a táj. Talán ha képeslapon látom, vagy egy
naptárban, tetszett is volna.
Ismét megírtam Dugónak, hogy mi a helyzet, leírtam
pontosan, hogy hol vagyok. Nem sokkal később az ő autója
jelent meg. Hirtelen felugrottam, és hadonászni kezdtem.
Megállt, a hátsó ülésre bevágta a hátizsákom, a
napszemüvegét a hajába tolta, és csókolózni kezdtünk.
 – Hát megjöttél – mondtam neki, és szorosan öleltem.
Közben folyamatosan pittyegett a telefonom, hol Márti, hol
Andi írtak, hívtak, de egyiküknek sem akartam válaszolni.
Majd máskor.
Beültem az autóba, hajtottunk előre, a naplemente irányába,
a rádióból egy lassú zene szólt, és úgy éreztem, hogy végre
élek, hogy most kezdődik csak igazán.
Dugó lakására mentünk, pizzát rendeltünk, gyertyát
gyújtottunk, és olyan nyugodt volt minden. Bekapcsolta a
tévét, valamilyen focimeccs ismétlése ment. Aztán megbontott
egy üveg Metaxát, és megittunk egy pohárral. Arról faggatott,
hogy milyen terveim vannak, és alaposan kikérdezett, hogy
mit mondtam otthon, beszéltem-e róla, tudják-e, hogy hová
jöttem. A fejemet ráztam, senki nem tud semmit, nála úgysem
fognak keresni, mert nem is tudják, hogy hol lakik.
– Az jó. Az nagyon jó – jegyezte meg, és csókolózni
kezdtünk.
Szeretkeztünk, és minden olyan csodálatosnak tűnt.
Lekapcsolta a villanyt, gumit ugyan nem húzott, de kedves
volt, és azt mondta, ne aggódjak. Utána hosszú percekig
simogatta a hajam.
Aztán bort nyitott, és amikor az első üveg elfogyott, új
üveget vett elő. Azt mondta, csodálatos vagyok, és úgy is
éreztem magam.
– Tudod, mit szeretnék?
– Na, mit?
– Tudod, mi lenne igazán izgató? Ha meztelenül járkálnál a
lakásban.
– Hülye vagy?
– Na, csak próbáld ki. Az asztal körül tegyél egy kört.
– Nem akarok.
– Oké. Persze. Ha nem akarod, nem kell – mondta
sértődötten.
– Na, mi van már?
 – Semmi – mondta hisztisen. Nem is értem, miért a nőkre
mondják azt, hogy hisztisek, én Dugónál hisztisebb embert
nem tudtam elképzelni.
– Tudod, ha te kérsz valamit, én azonnal teljesítem. Fordítva
ez miért nem működik?
– Jaj, ne viccelj már – próbáltam a kedvében járni, de
hajthatatlan volt.
Na, jó, ha ez ennyire fontos neki! Legyen! Felálltam,
meghúztam a borosüveget, és a full világításban levetettem a
ruhám. A bugyit magamon hagytam. Elmentem a fürdőig, ott
megfordultam, levettem a kis fekete tangát, és elindultam
Dugó felé.
Mosolygott. Tetszett neki. Azt mondta, tegyek még egy
kört. Meghúztam még egyszer az üveget, annyi alkohol dőlt a
számba, hogy ki is csorgott belőle. A tenyeremmel töröltem
meg, Dugó tapsolt, azt mondta szereti nézni, ahogy
maszatolom az arcom. Kicsit berúgtam, de az is lehet, hogy
nem is kicsit. Már nem bírtam egyenesen sétálni,
megbotlottam a dohányzóasztalban. Dugó magához húzott, és
szájon csókolt. Ekkor már széttárt lábakkal ült, láttam, hogy
felállt neki.
– Na, még egy utolsó kör! – mondta, és én a fenekemet
riszálva elsasszéztam a fürdőhöz.
Amikor megfordultam, láttam, hogy Dugó a telefonjával
kamerázott.
– Megvesztél?
– Ne csináld már, annyira jól nézel ki!
– Tedd azt el!
– Gyere ide! Nézni akarlak akkor is, amikor nem vagy
velem!
A tévé előtt sétáltam, mutatta, hogy tegyek még egy kört,
majd, amikor közel jöttem hozzá, a mellemre zoomolt. Aztán
magához húzott, és lelökött az ágyra. Mosolygott rám,
miközben a telefont tartotta. Megcsókolta a mellem, és
kamerázta azt is. Aztán egy hirtelen mozdulattal a lábam közé
nyúlt, simogatni kezdett, belém dugta az ujját, kezdtem élvezni
a dolgot. Aztán elkezdte az egyik combomat oldalra húzni.
Éreztem, hogy azt akarja, hogy nyissam szét a lábam. Ekkor
már megfeledkeztem a telefonról, azt hittem, rég kikapcsolta.
Szétnyitottam a lábam, ő simogatott tovább, és akkor vettem
észre, hogy még mindig a kezében a telefon, és a puncimat
filmezte, miközben megujjazott. Kábé fél centire volt a mobil
kijelzője.
– Tetszik? – kérdezte.
Én zavarban voltam, nem tetszett, azt akartam, hogy tegye
el a kamerát, de helyette az arcomat vette.
– Imádom a nedves picsád! – mondta, de inkább a
felvételnek, mint nekem.
– Tedd már el! Nem akarom!
– Nem akarod, ezt sem akarod? – kérdezte, és baszni
kezdett. A mobillal most a farkát vette, ahogy a puncimban
mozog, ekkor már nem akartam, nagyon nem, próbáltam
ellökni magamtól, azt akartam, hogy abbahagyja. – Azt
akarom, hogy hangosan nyögj! – mondta, és ekkor már
kivertem a kezéből a mobilt. – Ne legyél már úgy oda, nincs
semmi gond! – mondta, felhúzta a gatyáját, odaállt a hűtő elé,
és elővett egy doboz fagyit. – Kérsz? – kérdezte.
Nem kértem. Dühös voltam. Felöltöztem, összepakoltam a
dolgaimat, és úgy döntöttem, hogy itt hagyom a fenébe.
Megfordult a fejemben, hogy fogom és a WC-be hajítom a
mobilját, de egy percre sem tette le a kezéből. Mintha érezte
volna, hogy mi jár a fejemben.
– Hát te hová mész?
– El!
– Ahogy gondolod! – mondta, és meg sem fordult. Háttal
állt, és nyugodtan kanalazta tovább a dobozból a fagyit.
Nem marasztalt, nem akart meggyőzni. Tudta, hogy úgyis
visszamegyek. Mint egy elektromos póráz, olyan lett ez a
videó. Én lettem a kutya, ő meg a gazdám, tudta jól, hogy elég
meghúznia, és én szaladok vissza. Innentől kezdve meg sem
kellett erőltetnie magát. Egyértelművé vált, hogy bármit
megtehet, és én nem fogok ellenkezni.
 KLÁRA

Délután kettő volt, szemerkélt az eső, az a térdig érő

softshell kabát volt rajtam, amit már hónapok óta viseltem.
Ellenszélben toltam a babakocsit, a karomon megfeszültek az
izmok. Egy nagy védőfóliát húztam a kocsira, a baba először
tiltakozott, hogy ő nem akar befőttesüvegben utazni, aztán
szépen lassan megszokta. Nyolc fokot mutatott a hőmérő, de a
szél és a szürke égbolt miatt sokkal hidegebbnek érződött.
Egyszer csak még jobban rákezdett az eső, éreztem, ahogy a
nadrágom megadja magát. Pár perccel később meg a jégeső
darabjai kezdtek belepotyogni a cipőmbe. Mi ez? Hol a
pokolban élünk? Én tényleg nem voltam az az időjárásról
beszélgetős fajta, untattak is azok az emberek, akik a jövő heti
hőmérsékletről spekulálgattak, de a brüsszeli viszonyok már
engem is kiborítottak. Hogy a fenébe lett ez a város az Európai
Unió fővárosa? A második világháború után itt járt Robert
Schumann meg a többi alapító, és a márciusi jégeső, az
állandóan színtelen égbolt és a szűnni nem akaró eső láttán
kijelentették, hogy rendben, itt pont jó lesz? Itt sosem süt a
nap, a hivatalnokok nem fognak elcsábulni, hogy hosszan
ücsörögjenek a teraszon proseccót szürcsölve, hanem
mindenki siet vissza majd a rövid ebédszünet után az irodába.
Itt senki nem vágyik majd nagy sétákra, senki nem lesz első
látásra szerelmes, meg hasonló badarságok, hanem mindenki
Európa építésére tud majd koncentrálni.
Toltam a babakocsit, a baba aludt, a jégeső pedig pár perc
után elmúlt, sima eső váltotta fel. Ilyen kezdet után már ennek
is örültem. A kocsi aljában ott volt a gondosan becsomagolt
pakk, amit a szüleimnek és a tesóméknak akartam
hazaküldeni. Régóta terveztem, hogy ajándékot küldök nekik,
aztán az előző este a Facebookon a belgiumi magyarok
csoportban elolvastam egy hirdetést, miszerint a fickó még az
éjszaka indul haza, Brüsszel-Pozsony-Budapest útvonalon.
Van egy hely a kocsijában, szívesen hazavisz bárkit, és tud
csomagot is szállítani. Írtam neki, hogy én egy nagyobb
pakkot küldenék Pozsonyba, kérdeztem, hogy mennyiért
vállalja. 50 euró – jött a cseppet sem szemérmes válasz. Mély
levegőt vettem, és visszaírtam, hogy oké. Az alkudozás nekem
sosem ment.
Az történt ugyanis, hogy Gergő az egyik nagykövetségi buli
után hazahozott egy karton Don Perignont. Elegáns
fadobozban, itt pihent a spájzban a világ legelőkelőbb italából
négy üveg. Puccos, drága finomság, úgy terveztük, hogy párat
elajándékozunk majd belőle a fontos emberek fontos
szülinapjára, de Anyuéknak és a tesóméknak is akartam belőle
küldeni. Gondosan becsomagoltam őket, a keresztfiamnak
kisruhákat vettem,
Anyunak bőrkesztyűt, harisnyát, belga csokit, meg hasonló
fölösleges, de mégis jóleső kedvességeket.
A nagykövetségnek volt futárszolgálata, hetente érkezett a
furgon Budapestről, a hivatalos postán túl a diplomaták
használhatták, küldhették haza csomagot, de úgy voltunk vele,
hogy a lopott piát mégsem hivatalos úton oldjuk meg.
A brüsszeli magyar csoportok az ilyen ügyek intézésére
amúgy is kiválóak, okosban, papír nélkül jut majd haza a
finomság, nem kell aláírni semmit, nem lesz nyoma. Erre
különösen figyeltünk.
Zoli, a fuvaros a Molenbeekben vette át a csomagot. Azt a
címet adta meg, mert ott volt a garázs, ahol a kocsija parkolt.
Negyven percet írt a Google Maps, több átszállással. Már
régóta meg akartam nézni magamnak a környéket. A
terroristanegyed, itt a legmagasabb az egy négyzetméterre jutó
bűnözők száma. A 2004-es madridi merénylők Molenbeekből
valók voltak, a belga zsidó múzeum támadója éppúgy, mint a
2017-es brüsszeli Central Stationé. A 2015-ös párizsi
bombamerénylet négy elkövetője itt nőtt fel. Ez az a hely, ami
minden valamirevaló kémfilmben legalább egy jelenet erejéig
felbukkan, általában itt robbantanak, késelnek, üldöznek vagy
fognak el valakit.
Molenbeek az a környék, ahová a populista politikusok
szívesen jönnek videót készíteni a választások előtt. Kinéznek
egy zsúfolt utcát, aztán élőznek egyet a közösségi felületeiken.
„Brüsszelből jelentkezünk, ahol már nem látni fehér embert.
Itt vagyok az Európai Unió fővárosában, ahol ilyen nagy a
káosz…” mondják, és bevágnak egy felborított kukát. Több
tucat ilyen holland, német, magyar videót láttam én is.
Kíváncsi voltam hát, hogy milyen a valóságban. Otthonról
indultam a szafarira, a város legelegánsabb negyedéből, a
brüsszeli Rózsadombról, ahol rendezett házakban, bauhaus
villákban, szecessziós mesterművekben tengették a
leggazdagabbak az életüket. Ott csend volt, zöld és kertészek
által visszametszett rózsabokrok. Ezzel szemben Molenbeek
maga volt az időutazás. Mintha Marokkó főterére érkeztem
volna, megváltoztak az emberek, a ruhák, az épületek.
Eltűntek a fák, helyette mindenhol buszokat lehetett látni, az
emberek nem gyapjúkabátot viseletek, hanem sima
sportkabátot. Az egyik kisbolt előtt műanyag székeken
ücsörögtek páran. Csak úgy. Nem ettek, nem ittak, csak ültek,
és beszélgettek. Az járt a fejemben, hogy ez olyasmi, mint
nálunk régen a kinti pad, ahová kiültek az asszonyok, és
megbeszélték a falu ügyes-bajos dolgait. Hirtelen irigyelni
kezdtem őket. Ha Ucclében levinnék egy padot vagy néhány
széket az utcára, akkor tutira bolondnak néznének. Pedig
milyen jó lenne. A bezártságom, a szorongásom, a
depresszióm biztos enyhülne.
Szorosan egymás mellé épített házak mellett haladtam el,
ekkor már az eső is elállt. A páros oldalt kerestem, és olyan
magabiztosan indultam át az úton a jó irányba, hogy észre sem
vettem, hogy közben a lámpa pirosra váltott. Hirtelen fékezett
egy autó, én reflexből visszarántottam a babakocsit, talán még
sikítottam is, valami biztosan elhagyta a szám.
Annyira megijedtem. A fickó a fekete kocsiban idegesen
káromkodhatott, láttam az arcán, hogy megrémült ő is. Aztán
amikor észrevette, hogy én mennyire megijedtem, azonnal
kedvesebb ábrázatra váltott. Lehúzta az ablakot, és még
nyugatgatott, hogy minden oké.
Ideges voltam. Kisvárosi anyuka, aki a kalandot keresi egy
veszélyes környéken. Persze most semmi fenyegető nem volt
benne, a nap is kisütött, az emberek a dolgukra igyekeztek,
mégis volt egy gombóc a torkomban. Toltam a babakocsit, a
lányom még mindig aludt, egy percre megfordult a fejemben,
hogy nemcsak magamat, de őt is veszélyeztetem, aztán azzal
nyugtattam magam, hogy itt biztosan nem történik velünk
semmi. A saját fészkükbe csak nem piszkítanak, bármilyen
nehézfiúk is.
Idegesen kerestem Zoli garázsát. Egy magas fickót
pillantottam meg, baseballsapkában. A férfi kitartóan bámult,
egyértelmű volt, hogy engem vár. Amikor közel értem hozzá,
kezet nyújtott.
– Helló, Zoli vagyok – mondta. Észrevettem, hogy az egyik
füle nincs rendben. Hiányzott belőle egy darab. Mintha valaki
leharapott volna belőle egy kicsit. Zoli kiszúrta, hogy a fülét
nézem, hirtelen a másik oldalával fordult felém. – Mekkora a
pakk? – kérdezte, én meg kiszedtem a babakocsi aljából, és a
kezébe adtam. – Nehéz. Nagyon nehéz. – Bepróbálkozott, de
én eltökéltem, hogy 50 eurónál többet nem adok a szállításért.
Akkor inkább hazaviszem.
A fejemet ráztam, engem nem versz át. Autós szállításnál
tényleg mindegy, hogy a csomag nehéz vagy könnyű, a
térfogat a lényeg, magyaráztam neki, ő az állát dörgölte, mint
aki keményen gondolkozik, oszt és szoroz.
– Ötven euró – mondtam neki.
– Rendben, de az egészet kérem előre.
Még mit nem! Egyáltalán nem bíztam benne. Nem a
környék, a fura külseje, a leharapott füle miatt, hanem mert
hülyének nézett. „Itt ez a puccos nőszemély, a férje biztos jól
megtömte pénzzel” olvastam ki a tekintetéből. Utáltam ezt a
lenéző pillantást, amivel végigmért. Mintha ő értené a dolgok
működését, én meg nem. Mert én nő vagyok, és kisgyerekes
anyuka. Ő meg látta a való világot, az igazi kemény világot.
Hát, kisapám, rossz helyen próbálkozol.
– A felét adom. Huszonöt euró. A többit Pozsonyban kifizeti
az átvevő.
Láttam az arcán, hogy meglepte a válaszom. Dünnyögni
kezdett, hogy az úgy nem lesz jó, mit tudhatja ő, hogy valóban
átveszik-e a csomagot, amúgy is túl nagy, neki Pozsony
igazából kitérő. A végén már úgy beszélt, mintha szívességet
tenne nekem, én meg, a hálátlan disznó, ahelyett, hogy a
vállára borulva megköszönném, még alkudozom is.
Terpeszben álltam a babakocsi mellett, ösztönösen
összekulcsoltam a karom a mellkasomon. Big boss póz. A
pszichológusok szerint, ha bizonytalannak érzed magad egy
olyan szituációban, ahol erősnek akarsz mutatkozni, akkor
vedd fel ezt a pózt, és a testedben a tesztoszteron tör majd elő.
Megpróbáltam. Annyira fontos volt, hogy győzzek, hogy
végigvigyem az akaratom egy ilyen banális, ostoba ügyben,
hogy magamon is elcsodálkoztam.
– Rendben – vágta rá Zoli. Betette a pakkot a kocsi
csomagtartójába, elvette tőlem a 25 eurót, beírta a telefonjába
a számom, és elbúcsúztunk.
Nyertem. Olyan jólesett.
Lényegesen könnyebb volt a babakocsit tolni a csomag
nélkül, a nap még mindig sütött, Réka pedig mocorogni
kezdett. Jaj ne! Elszámoltam! Nem kalkuláltam bele, hogy
szopizni akar. A melleim feszültek, melltartó nem volt rajtam,
csak egy gombos felső a kabát alatt. Körülnéztem az utcában,
és egy szoptatásra alkalmas helyet kerestem. Nem tűnt
egyszerűnek a feladat a csupa kendős nő láttán. Engem nem
zavart a nyilvános helyen való szoptatás, semmilyen
szégyenérzet nem volt bennem a második gyerek után, de nem
akartam kiakasztani senkit. A mama aktivizmusom eltettem
későbbre, nem egy ilyen problémás helyen akartam kezdeni a
nők és anyák jogait hirdetni.
Kerestem egy kávézót, beültem a hátsó asztalhoz, kivettem
a babát, rendeltem egy teát, és megszoptattam a gyereket.
Háttal ültem mindenkinek, a fal felé fordulva, így nem láttam
a reakciókat. Aztán, amikor Réka jóllakott, kértem egy pohár
csapvizet. Amikor a pultos, egy ötvenes férfi látta, hogy
egyszerre felhörpintem, adott még egy pohárral. Csak a teát
kellett kifizetnem.
 ANDREA

Napok óta a netet bújtam, és munkát kerestem. Minden

érdekelt, otthon, Magyarországon, külföldön, mindegy volt.
Anyu előállt egy olyan ötlettel, hogy mi lenne, ha ő elmenne
idő előtti nyugdíjba, és én meg átvenném a helyét a kisboltban.
Jobb híján még ez is megoldásnak tűnt. A tulaj talán még rá is
bólintott volna, na, de a felesége hallani sem akart róla.
Végigmért, aztán azt gondolhatta, hogy egy friss, huszonéves
husit nem engedhet a csapodár férje közelébe. Így nem lett
munkám a faluban.
Beláttam, hogy nincs más választásom, muszáj elmennem
otthonról, hogy pénzt tudjak keresni, hogy a fiam jelenlegi
életét és a jövőjét be tudjam biztosítani.
A paradicsomágyás mellett guggoltam, az egyik elszáradt
tövet próbáltam kitépni a földből. Korán volt még, a
reggelihez akartam csak zöldséget vinni, amikor észrevettem,
hogy a bőségesen termő, erős paradicsomtövek között az egyik
kiszáradt. Letettem a földre a tálat, amiben már egy uborka és
két paprika volt, és lehajoltam a növény szárához, hogy egy
erős mozdulattal kirántsam a földből. A hirtelen mozdulattól a
földre huppantam. Markoltam a paradicsom szárát, ott ültem a
veteményes közepén, a fiam benn a konyhaasztal mellett várta,
hogy a vajas kenyér mellé tegyek zöldséget is az asztalra. Volt
friss lekvár, az anyu barackja mellett a szomszéd tavaszi epre,
a tavalyi szilvából is volt még, de én folyamatosan aggódtam.
Szorongtam. Akkor, ott, azon a nyári reggelen vettem észre,
mennyire kikezdett a rettegés. Mi lesz, ha nem tudok majd
enni adni neki? Tegnap elszaladtam a kisboltba, és nem vettem
felvágottat, se sajtot. Pedig megálltam a hűtőpult mellett,
gondolkodtam, osztottam, szoroztam, fogy a pénzem, ki tudja
meddig kell, hogy kitartson, és arra jutottam, hogy megleszünk
nélkülük is.
A folyamatos aggodalom szétszedett már. A folyamatos
bűntudat, amiért nem tudtam jó anya lenni. Szerettem volna
néha úgy Rudi mellé ülni és játszani, hogy ne az járjon a
fejemben, hogy uramatyám, mi lesz velünk a következő
hónapban.
Fogyott a pénzem, minden este, amikor altatáskor a fiamhoz
bújtam, elfogott a rettegés. Reálisan felmértem a helyzetet, és
beláttam, hogy itthon akárhogy is megfeszülök, nem találok
munkát. Nincs más, mint hogy szedjem a sátorfámat, és
hagyjam a szüleimre a fiam nevelését.
Jelentkeztem Hollandiába sajtgyári alkalmazottnak,
ausztriai síközpontba konyhára, bébiszitternek, raktárosnak,
pincérnőnek.
Azt tudtam, hogy idősgondozó semmiképp nem akarok
lenni. Émelygett a gyomrom már a gondolattól is, hogy öreg
embereket kelljen öltöztetnem, mosdatnom. Az áporodott
levegőtől és a pisiszagtól hánytam. Azt nem bírnám.
Takarítani sem akartam. Úgy éreztem, sokkal több van
bennem annál, hogy leragadt rágógumikat vakarjak a
körmömmel, és mások mocskát pucoljam naphosszat.
Ha nem Rudin és a pénzen aggódtam, akkor Timi járt a
fejemben. A múltkor megszökött, fogta magát a kis hülye, és
elment otthonról. Márti meg apu megijedtek, hívogatták az
osztálytársait, végül Nikinél találták meg. Vagyis dehogy
találták, felhívták őt is, és ő rögtön rávágta, hogy Timi ott van
náluk, de nem akar a szüleivel beszélni. Megígérte anyuéknak,
hogy másnap hazaküldi.
Rögtön tudtam, hogy Niki hazudik, olyan egyértelmű volt,
ahogy felnőttesen próbált beszélni, tőmondatokban. Anyuék
bevették, én egy szavát sem hittem. Timi Dugóval volt, együtt
töltötték az éjszakát. Ebben halálbiztos voltam. Akármennyire
is balhésnak találtam a fickót, nem tudtam mit tenni.
Másnap hazajött Timi, ment az üvöltözés, Anyu érzelmi
zsarolásba kezdett: „Halálra aggódtuk magunkat, hát ezt
érdemeljük?” Timi válaszul lesütött szemekkel morgott
valamit, aztán pár napig ment a csendes háztartás, majd úgy
tett mindenki, mintha mi sem történt volna.
 Timi megváltozott. Csendes lett. Amúgy is állandóan a
telefonján lógott, de most már szinte csak a képernyőt
bámulta. Feszült volt, láttam rajta. Nem volt jó hatással rá ez a
balhés fickó, de abban bíztam, hogy ha szeptemberben
elkezdődik az iskola, és Timinek készülnie kell az érettségire,
akkor kevesebbet találkoznak majd, és hihűl ez a kapcsolat.
Nagyon reméltem, hogy ősszel Dugó már múlt idő lesz.
Timi készített rólam két fotót. Az egyiken visszafogott
voltam, oldalra fésült hajjal, csak a szememre tettem kis
festéket. Decens kis bizsuval a fülemben, a fehér blúzom az
államig begomboltam, és enyhe mosollyal néztem bele a
kamerába.
A másik fotón egy mélyen dekoltált pólót viseltem, Timi
vörös rúzzsal kifestette a számat, fekete tussal kihúzta a
szemem, úgy néztem ki, mint egy macska. Tetszett a látvány.
Ezt küldtem a pincérnő, titkárnő és éttermi alkalmazott meg
hasonló hirdetésekre.
– Többször kéne sminkelned. Jó nő vagy, csak kár, hogy
nem látszik! – mondta Timi, én meg bólogattam. Ha
sminkeltem, és ha nagyon igyekeztem, tudtam még jó nő
lenni.
Az egyik délután az álláshirdetéseket nézegettem a
telefonomon, amikor Timi előállt a „megoldással”. Ő maga
fogalmazott így.
– Tudom, mi a megoldás! Andi, rájöttem!
Megvilágosodtam! Hogy ez nekem eddig miért nem jutott
eszembe!
– Mondd már, mi a megoldás!
– Az a megoldás – itt kis szünetet tartott hogy cam girl
leszel!
– Hogy micsoda?
– Olyan csaj, aki kamera előtt vetkőzik. Gondolj csak bele.
Itthonról dolgozhatsz, nem kell utaznod sehová. Rudika
mellett lehetsz. Jó fizud lenne.
– De mit kellene csinálni?
 – Vetkőzni! Online szex. Bejelentkezik a fickó, te meg a
képernyő előtt simogatod magad. Amennyi pénzt adnak érte,
igazán nem sok munka.
– Te megőrültél?
– Andi, én a te helyedben igazán átgondolnám! Dugó talán
tudna segíteni…
– Dugó?
A pokolba kívántam Timit az ostoba ötletei miatt. Online
szex. Még mit nem! Jó, hogy nem az utcasarokra akar
kiállítani!
– Timi, ígérd meg nekem, hogy nem csinálsz semmi
hülyeséget!
– Ígérem!
– Esküdj meg!
– Esküszöm!
– Jaj, ne már ilyen felületesen. Esküdj meg valami nagyon
fontosra! – Ahogy kimondtam rögtön eszembe jutott, hogy az
anyja emlékére kellene megesküdnie, az igazán komoly lenne.
Láttam Timin, hogy neki is az anyja jutott eszébe, de
megváltozott a tekintete, láttam rajta, hogy szomorú lett.
Mindig szomorú lett, ha az anyjáról volt szó. – Na jó, akkor
csak simán hagyjál békén!
Elzavartam Timit, és jelentkeztem pár hirdetésre. Találtam
egy olyat is, ahol egy Brüsszelben elő magyar család keresett
házvezetőnőt. Főzni kell, takarítani, meg a gyereket hozni-
vinni. Nem tűnt nagy dolognak.
Csak a pénzre koncentráltam, elő is vettem a füzetem, és
felírtam, ha a szállásért nem kellene fizetni, és ha az ő
hűtőjükből ennék, akkor igazából az egész fizut meg tudnám
spórolni. Megszoroztam tizenkettővel, és kiszámoltam, hogy
így egy év után mennyi pénzzel tudnék hazajönni Rudikéhoz.
Elküldtem nekik a decens fotót, az életrajzom felturbózva,
bekamuztam, hogy Ausztriában vigyáztam gyerekekre. De
igazából nem is hazudtam, vigyáztam én, többet tudok a
gyerekekről, mint bármelyik bébiszitter. Azt viszont egy
szóval sem említettem, hogy van egy sajátom. Ez az első
lecke, amit egy anya megtanul. Hogy az állásinterjúkon nem
szabad megemlíteni, ha pedig mégis rákérdeznek, akkor
hazudni kell.
Kitartóan, rezzenéstelen arccal letagadtam a fiam.
 KLÁRA

A fűben feküdtünk Ádámmal, és vártuk a zöld papagájokat.

A Cinquantenaire park teli volt velük, rikácsoltak és csapatban
repkedtek. A gyerek imádta, én meg nem győztem csodálni
őket. Még az előző században érkeztek a brüsszeli kikötőkbe
az egzotikus országok ládái közt, természetes ellenségük nem
volt, a klímát valamiért szerették, így hát szaporodtak
boldogan. Nem őshonos, de aki százötven éve érkezett, az már
otthon van. így gondolhatták ezek a szemtelen papagájok is,
amilyen feltűnően viselkedtek.
Alig vártam ezt a hétvégét, örültem, hogy végre Gergő is
velünk lesz. Úgy kezdődött a nap, hogy Réka szemei öt körül
kipattantak, és nem akart visszaaludni. Nem sokkal később
felébresztette Ádámot, persze még álmos volt, csak
nyűgösködött, bármivel próbálkoztam, nem segített. Az volt a
tervem, hogy megvárom, míg Réka visszaalszik, Ádámot
leültetem egy Youtube-mese mellé, gyorsan összekapom
magam és Gergőhöz bújok. Annyira vágytam már rá. A
projekt majdnem sikerült. Ádám félig nyitott szemmel nézett
valami villogó mesét, Gergő meg a tabletjén olvasta a híreket:
gyengül a forint, bosszankodott, mindig gyengül a forint, ez
nem újdonság. Odaálltam mellé a sötétkék szatén hálóingben,
a köntös zsinórját kioldottam, és jeleztem, hogy van kábé
negyven percünk. Gergő meglepődött. A tabletjére pillantott,
aztán rám, hirtelen nem tudta hova tenni a dolgot.
– Gyere már! Ha jók vagyunk, van fél óránk!
– Hűha! Ezzel nem számoltam ma reggel! – mondta, és
kacsintott egyet.
Aztán mégsem mozdult a konyhasztal mellől. Továbbra is
ott ült a fél croissant és a tejeskávé mellett. A baracklekvárért
nyúlt, elegáns mozdulatokkal letekerte a tetejét, és egy
kiskanállal kivett egy adagot. A vajas croissantra kente, és
beleharapott.
 Réka már vagy öt perce aludt, Ádám mozdulatlanul ült, és
nézte a mesét. Mire vár Gergő? Mondjam neki még egyszer?
Itt most mi nem világos? A tabletjén a Brexittel kapcsolatos
piaci változásról szóló hírek között kezdett el kattintgatni.
Feszülten figyeltem minden mozdulatát. Jöjjön már! Mit
vacakol? Gergő megreggelizett, kiitta a kávéját, a csészét
beletette a mosogatóba, bekapott egy multivitamint, vizet
töltött magának, majd odalépett hozzám, és átölelt.
– Lezuhanyzom, és jövök! – mondta, és belecsókolt a
nyakamba.
Lezuhanyzik? Már így is elvesztegettünk közel tíz percet!
Ideges voltam, de igyekeztem elnyomni magamban. Nem
akartam, hogy a reggel veszekedésbe torkolljon.
Azt akartam, hogy legyen egy romantikus hétvégénk, még
ha csak harminc perc jut is kettőnkre, az is több, mint a semmi.
Nem a szexre vágytam, dehogy arra, de attól reméltem, hogy
talán megnyit valamit. Hogy a ruhánkon túl, levetünk valami
mást is. Hogy őszintébbek leszünk utána, hogy beszélgetni
fogunk, ha megkérdezem, hogy van, akkor nem a szokásos
válasz jön majd. Hogy újra egymásra találunk.
Befeküdtem az ágyunkba, és vártam a férjemre. Hallottam,
ahogy megnyitja a vízcsapot, azt is, ahogy leejti a tusfürdőt, a
sampon kifogyott, és a kisszekrény tetejéről levette az újat.
Ketyegett az óra, és ő zuhanyzóssal töltötte az értékes
perceket. Duzzogtam, próbáltam elnyomni az érzéseimet,
aztán hirtelen gondoltam egyet. Ledobtam magamról a
szaténköntöst és a hálóinget, és bekopogtam a zuhanykabin
ajtaján.
– Partnert keresel, szivi? – indítottam a Micsoda nő
klasszikus mondatával, és szájon csókoltam.
Újra együtt Gergővel, elveszni az ölelésében, érintésében,
micsoda érzés! Csókolóztunk, ölelkeztünk, folyt a langyos víz,
harapdáltam a nyakát, a samponos víz belefolyt a számba, de
nem bántam. Nem tartott tovább négy percnél, mert amint
hevesebbé vált volna a dolog, felébredt Réka. Hát eddig
tartott. Az elején hagytam a babát, a nyüszögésére nem
akartam reagálni, de nem tágított, egyre hevesebben sírt.
Felsóhajtottam, eltoltam magamtól Gergőt, és visszaköltözött
belém a rossz érzés. Gergőt küldtem, hogy vegye ki az ágyból
Rékát, egész héten alig látta, akkor legalább a hétvégén
foglalkozzon vele.
Gergő nagyot sóhajtott, majd kilépett a zuhanykabinból.
Egy törölközőt tekert a derekára, és elindult a gyerekszoba
felé.
Egyedül maradtam. Ismét. A víz hőmérsékletét langyosról
forróra állítottam, jólesett, ahogy égette a kipirosodott bőröm.
Beálltam a zuhanyrózsa alá, pedig nem terveztem hajat mosni.
Megdörzsöltem a szemem, a szempillaspirál fekete festéke
patakokban folyt le rólam. A bokámnál figyeltem az útját.
Ott álltam kielégületlenül.
Aztán nem történt semmi. Egész hétvégén nem történt
semmi.
Gergő nem akart kimozdulni, azt mondta, egész héten
öltönyt és vasalt inget kell viselnie, és folyamatosan emberek
között kell lennie, akkor legalább a hétvégén ne legyen semmi
kötöttség. Én meg pont azért vártam a hétvégét, hogy
kimozduljunk, meglátogassuk a családos magyar ismerősünk
közül valamelyiket, és emberek között lehessünk. Azon a
hétvégén otthon maradtunk, valahogy eltöltöttük, de fogalmam
sincs, hogy mi történt. Leginkább semmi.
Egy anya sosincs egyedül. Egy anya sosem magányos.
Ültem az ablakpárkányon, tologattam a kisautót, Réka néha
azt figyelte, néha felsírt az utat törő foga miatt, vagy csak
nyöszörgött, és dőlt a nyála. Azt törölgettem, mióta
felébredtünk. Napok óta nem beszéltem felnőttel. Ha
leszámítom az iskolai érintkezést, amikor a többi szülőnek
biccentettem, és elmormogtam egy bonjour-t, akkor arra
jutottam, hogy talán már hetek óta ez megy. Gergővel
minimálisat beszélgettünk, amikor ő hazaért, akkor általában a
kezébe nyomtam Rékát, és bebújtam az ágyba aludni. Az
egyetlen kapocs a való világgal a telefonom volt. Felhívtam
anyámat, de amint rázendített a „Te milyen szerencsés vagy,
egészségesek a gyerekek, rendes a férjed, anyagilag jól álltok”
litániára, inkább valamilyen indokkal leráztam. Nem bírtam
ezt hallgatni. Hogy én milyen szerencsés vagyok, és mégis
elégedetlen. Bezzeg mások, bezzeg a nők háborúban, azok,
akik egyedül maradtak, és anyagi gondokkal küszködnek, na,
azoknak tényleg nehéz. Nekem meg megvan mindenem,
mégsem vagyok boldog. Hát neked mi kell még? Neked
semmi sem elég?
Egy esküvői meghívást kaptunk. Gergő egyik kollégája egy
belga férfihoz ment feleségül. Amikor elmeséltem a
szüleimnek, hogy egy kastélyban töltjük majd a hétvégét,
amely évszázadok óta a vőlegény családjáé, teljesen
megdöbbentek.
– És fehérek? Katolikusok? Tényleg azok?
Az ő elképzeléseik szerint Belgium és főleg Brüsszel az a
hely, ahol szőke kislányokat erőszakolnak a bevándorlók a
város közepén, miközben az utakon gumiabroncsokat égetnek,
sötétedés után üres a város, és fehér embert alig látni, mert aki
tudott, már rég elmenekült. Hiába küldtem képeket a városról,
Ádi barátairól és a környékről, ahol éltünk, hajthatatlanok
voltak. A fake news korában mindez nem volt elég.
Az esküvőre rengeteget készültem, besütöttem a hajam,
szőrtelenítettem már egy nappal korábban, előkészítettem
Réka baba elegáns ruháját, amit egy dizájner bababoltban
vettem. Irtó cuki volt a lányunk benne. Elöntött a víz, amikor a
bankkártyám nyújtottam a kasszánál. Annyira drága volt, és én
még hónapokkal Gergő kinevezése után sem szoktam hozzá,
hogy megengedhetem magamnak, hogy megvehetek
magamnak, magunknak szinte bármit, hiszen én vagyok a
fontos ember felesége.
Kikészítettem mindent, összecsomagoltam Réka
pelenkatáskáját, Ádámnak váltóruhát, gumicsizmát is
pakoltam, mert láttam magam előtt, ahogy elered az eső, és az
én nagyfiam előbb-utóbb úgyis ugrik egy óriásit a legmélyebb
pocsolyába. Hullafáradt voltam már az indulás előtt, éjjel a
baba négyszer kelt, és úgy csorgott a nyála egész nap, mint
egy éhes oroszlánnak. Magassarkút húztam, selyemharisnyát,
felvettem egy ciklámen ruhát, és kis kalapot tettem a fejemre.
Nézegettem magam minden oldalról a tükörben, fura érzés
volt kalapot viselni. Idáig csak jelmezbálba vettem fel, most
meg ilyen életünk lett.
Indulás előtt lefőztem még egy kávét. Ott álltam full
sminkben, új ruhában, kipucolva egy bögre tejeskávéval, és az
járt a fejemben, hogy a legszívesebben visszadőlnék az ágyba.
Olyan fáradt voltam, annyira kimerült, annyira nem volt erőm
az esküvőhöz, de tudtam azt is, hogy ezt most nem tehetem
meg.
Ünneplőben, elegánsan érkeztünk a vidéki kastélyba. Színes
táblák mutatták az irányt, lelkes fiúk tereltek minket a
parkolóhelyre. Amint kiszálltunk az autóból, beleborzongtam
a látványba.
– Olyan, mint a lányos mesékben! – jegyezte meg Ádi. A
lányos mesék alatt a hercegnősöket értette, amit ő sosem
nézett meg önszántából, csak akkor látott ilyet, ha épp lányos
ismerősöknél jártunk.
Igaza volt. Mint egy Disney-mese helyszíne, kastéllyal,
amiben egy négyzet alapú kőtorony volt a legrégebbi rész, azt
még a tizennegyedik században építették a felmenők, azután
fokozatosan bővítették.
Sütött a nap, és én felsóhajtottam, hogy mennyire más a
világ, ha jók a fények. Ha nem szürke az égbolt, hanem
vakítóan fényes.
Csupa elegáns emberrel találkoztunk, akik annyira rém
unalmasak voltak már kinézetre is, hogy legszívesebben a
képükbe ásítottam volna. Small talk. Szervusztok, hogy
vagytok? Milyen csodásan nézel ki ma, Elisabeth!
Én is rém unalmas voltam, vagy én voltam igazán az, és
ezért láttam ilyennek a környezetemet is. Nem tudtam
felidézni, hogy mikor nevettem őszintén, igazán, teli szájjal
utoljára. Ahogy azt sem, hogy mikor beszélgettem valakivel
őszintén, mikor mesélt nekem valaki mindennapi hazugságok
és önfényezés nélkül bármit is.
Réka a babakocsiban aludt, Ádám az érkezésünk utáni
órában végig a lábamba kapaszkodott. Felmérte a terepet,
közben szótlanul bámult mindenkire, és hiába szóltam rá, nem
köszönt senkinek.
Amikor felébredt Réka, Gergő kivette a babakocsiból. A
kezében tartotta büszkén, kis tömeg csoportosult köré,
mindenki neki gügyögött. „Milyen szép baba!” dicsérgették.
Megjelent Gergő főnöke, a nagykövet, ott voltak a titkárnők is,
akik elváltoztatott hangon csipogtak neki valami
értelmetlenséget. „Mennyire cukipofa! Micsoda hurkák! Jaj,
de szép vagy, kicsike!” Egyre többen lettek Gergő körül, egyre
többen értek a babához, az elején még figyelmeztettem őket,
hogy csak a lábát simogassák, a kezét ne, azt a szájába veszi.
Az első rajongók illedelmesen betartották a kérésemet, az
újonnan érkezők rám se hederítettek. Pár perc alatt körön kívül
kerültem. Gergőt, karján a babával szorosan körülzárták, én
meg ott álltam a csapat szélén. Egy idő után rólam senki nem
vett tudomást. A férjem hallgatta a dicséreteket, bezsebelte a
sok bókot Réka húsos combjaira, fodros ruhájára, pedig nem
sok köze volt hozzá. Én szoptattam, én hizlaltam, és én
vásároltam a ruhácskát is.
Elöntött az irigység. Butaság, semmiség, de mégis zavart.
Annyi szakmai érdeme van Gergőnek, a gyerekeket miért nem
nekem dicsérik?
Pár méter távolságból nézve úgy festett az egész csoport,
mint valamilyen luxusmárka reklámja. Vagy mint egy
életmódmagazin címlapja. Jól öltözött emberek, csupa
gyönyörű ruha, kifogástalan sarkú cipők és kalapok, finom kis
ékszerek, visszafogott sminkek és alaposan fehérített és
szabályzott fogak.
Az egyik nő, aki a férjem mellett állt, úgy nézett ki, mint
egy modell. Lazán dobálta a haját, ringatta a csípőjét, és azt
vettem észre, hogy Gergő a mellét figyeli. Karján a
kisbabánkkal flörtölt a nővel.
Talán csak a kialvatlanság miatt gondoltam ezt, talán csak
azért, mert a nő nagyon szép volt. Olyan laza volt, és olyan
erőlködésmentesen mozgott a gazdagok közt, talán ezt
irigyeltem tőle. Visszagondolva butaság volt az egész, nem is
biztos, hogy kellette magát. Gergő napszemüveget viselt – ma
már nem tűnik reálisnak, hogy azon a szombaton a kispadon
ülve egyáltalán láthattam, hogy ő a tükörfényű Ray-Banben
merre néz.
Zavaromban lehajoltam Ádámhoz, aki látványosan nem
találta a helyét. A földet bámulta, és a bőrcipője orrával
rugdosta a füvet. Koszos lett a cipője, és arra panaszkodott,
hogy valami szúrja a talpát, talán egy kő, ami belement. Jó
ürügy volt, hogy félrevonuljak vele, leültessem, levegyem a
cipőjét, és kirázzam.
Odajött hozzánk egy frakkos pincér, és limonádéval kínált
bennünket. Míg Ádám iszogatott, én elővettem a telefonom.
Nem érdekelt, hogy nem illik, hogy nem való. Egyszerűen
jólesett diszkonnektálni. Kikapcsoltam a saját valóságom, és
csatlakoztam egy másikhoz. A párhuzamos univerzumban a
gimis barátaim Messenger-csoportjába sorra érkeztek a
netflixes sorozatajánlók. Én kérdeztem, hogy ki mit ajánl, mit
érdemes elkezdeni, erre válaszoltak. Aztán megnéztem az
emailjeimet, és majdnem kiesett a kezemből a telefon, annyira
meglepődtem. Huszonhárom nő jelentkezett a hirdetésemre.
Sorra nyitottam meg a jelentkezéseket, és néztem a portrékat.
A kísérő szöveget csak átfutottam, az életrajzokat meg sem
néztem, majd később, otthon, nyugalmas körülmények között.
Olyan izgatott lettem, hogy szinte elfeledkeztem Gergőről
és Rékáról. Aztán mégis kikapcsoltam a telefonom, kézen
fogtam Ádit, és elindultunk megkeresni a férjem és a
kisbabám. A melleim feszülni kezdtek, éreztem, hogy
nemsokára szoptatni kell, különben elered a tej, és a vékony
kis melltartó már a kis mennyiségtől is átázna.
A templomi szertartást a kápolnában szoptattam végig.
Hosszú, méltóságteljes szertartás volt, elképesztő méretű
vendégsereggel. A hűs padon ülve, a Szűz Mária-szobor
mellett szinte teljesen ki kellett bújnom a ruhám felső
részéből, nem akartam, hogy Réka tejes arcától foltos legyen.
Senki nem látott minket, az ifjú párt figyelte mindenki.
Ebben a templomban házasodtak a vőlegény családjából
sokan, a szülők, nagyszülők és dédszülök, az ük-ükszülők, és
sokan mások az előző évszázadok során.
 A nyugati arisztokrácia diszkrét bája, a nagyszülők kastélya,
a felmenők nyaralója, itt senkitől nem vettek el semmit, nem
alázták meg őket, mint a keletieket.
Gergő nagyszülei anyai ágon arisztokraták voltak, akiknek
tragikusan alakult a sorsa, megfosztották őket minden
vagyonuktól, mindenüket elvették, még azt az egy koffernyi
cuccot is, amiről először azt mondták, hogy annyi azért az
övék maradhat. Megalázták, kigúnyolták őket, és
ellehetetlenítették még a gyermekeik életét is.
Egy pillanatra átfuttattam a fejemben azt a variációt, hogy a
történelem máshogy alakul, hogy sosem jönnek az oroszok,
nem foglalják el a közép-kelet-európai régiót több évtizedre,
így békésen élhettek volna az arisztokraták a pompás
kastélyaikban.
Ha így alakult volna, akkor Gergő most magániskolákat
megjárt gazdag ficsúr lenne. Valószínűleg nem egy
panellakásban felnőtt, határon túli lánnyal jött volna össze. Ha
máshogy alakul a történelem, mi sosem találkozunk,
maximum a fürdőszobáját pucolhatnám valamelyik elegáns
családi nyaralójukban.
Gergő és Ádám mozdulatlanul ültek a kalapos vendégsereg
közepén. Apa és fia, mindketten sötét öltönyben. Gyönyörűek
voltak.
Ott a hűvös kápolnában eszembe jutottak Anyuék.
Az én szüleim Körtvélyesen házasodtak, egy ma már nem
létező helyen. A Duna partján volt a lagzi egy forró nyári
délután. Sokszor meséltek róla, hogy milyen csodálatosan szép
hely volt, sűrű lomberdővel, gémekkel, kormoránokkal és
énekesmadarakkal. Sokan jártak oda fürödni, nagymamám
évről évre, minden strandszezon kezdetén elmesélte a dinnyés
sztorit. Egyszer kimentek Körvélyesre, vitték a jó nagy
görögdinnyét a bicikli csomagtartójához erősítve, ami úgy
felmelegedett az úton, hogy zsinórt kötöttek köré, és
beleengedték a Dunába, hogy hűljön le. Amikor megéheztek,
és ki akarták húzni, akkor vették észre, hogy csak a kötél
maradt, a dinnye eltűnt. Elgurult, elvitte az ár, a halak vagy
egy tolvaj, nem tudni. Ennyi maradt szüleim esküvői
helyszínéből. Egy bárgyú kis történet a görögdinnyéről. A 90-
es évek elején a körtvélyesi Duna-parton épült meg a bős-
nagymarosi vízlépcsőrendszer szivattyúállomása. Hiába
tiltakoztak a helyiek, hiába volt élőlánc, ledózerolták a hétvégi
házakat, és a víz elöntött mindent.
Ott ültem a belga kápolnában Szűz Mária óvó keze alatt, a
babám aludt, a fél mellem kilógott a ruha alól. Nem mertem
feljebb húzni, ha így tettem volna, akkor Réka idő előtt
felébred, és kezdődött volna a fáradt sírás.
A szüléimre gondoltam, a családi mintáinkra, arra, hogy
Ádámnak meg kell mutatnunk a templomot, ahol
összeházasodtunk. El kell vinnem Pozsonyba, és megmutatni
neki, hogy honnan származik, még mielőtt mindent
elárasztanak a felhőkarcolók. Azt szeretném, hogy értse a
csallóközi tájszólást, hogy tudja, mi az a kattancs, és kötődjön
azokhoz a helyekhez, ízekhez, mesékhez, amiben mi
felnőttünk.
Aztán a házvezetőnő jelentkezők jutottak eszembe, az
arcukat idéztem fel. Volt köztük fiatal, idős, mosolygós,
komoly, kövér, vézna, szimpatikus és olyan is, akit soha nem
engednék be az otthonunkba.
Pár nappal később elegáns cipőben topogtam a portás előtt.
– Kezdő francia nyelvtanfolyam. Beginőr kúr dö franszé! –
motyogtam neki, de láttam rajta, hogy nem ért. A második
emeletre küldött fel.
Szaporán szedtem a lépcsőket, a kis táska himbálódzott a
vállamon, élveztem, ahogy a frissen elkészített frizurám az
arcomba hullott. Új ruha volt rajtam, reggel vágtam le a
címkét róla. Az elegáns ballonkabát zsebét is kiürítettem,
kiszedtem a kis kavicsokat, a lapos köveket, a színes törött
üvegeket, a már nem ragadó matricákat és a cukorkákat. Az
utolsó házassági évfordulónkra kapott brill fülbevalót
viseltem, Gergő Antwerpenben vette nekem. Három kő,
háromszög alakban egymás mellett. Az ékszerboltból
felhívott, hogy fehér vagy sárga arany legyen-e a foglalat.
Fehéret választottam.
 Percekkel az óra kezdése előtt érkeztem a terembe, ahol már
többen voltak. Egy bátortalan hellót mormoltam, és helyet
kerestem. Levettem a kabátomat, a szék támlájára akasztottam,
de úgy lelógott az alja. Összehajtogattam, és letettem a
mellettem levő székre.
Körülnéztem az osztályteremben. Csupa nő. Rögtön feltűnt,
hogy nincs egy férfi sem. Mosolyogtam, és biccentettem
nekik. Jól öltözött harmincas, negyvenes nők, szép ruhákban,
elegáns frizurával. Az egyikük a táskájából szemüvegtokot
vett elő, kinyitotta, ott világított belül a márka lógója, a
szemüveg szárán nem volt jelzés. A hozzám legközelebb
helyet foglaló nő telefonkijelzőjén két mosolygós kisgyerek
vigyorgott. Ahogy egyesével szemügyre vettem őket, belém
nyilallt a felismerés, hogy itt mindenki olyan, mint én.
A kínos csöndet egy hevesen gesztikuláló nő törte meg
– Hello, Maria vagyok, Spanyolországból! – felállt, és
sorban kezet fogott mindenkivel.
Aztán itt volt még Inéz Olaszországból, Regina, vagy
valami hasonló nevű, melírozott hajú Németországból, Fatima
Ausztriából vagy Ausztráliából és még hárman. Mire
végigment a soron, belépett a terembe a tanárunk. Egy
hiperaktív francia egyetemista fiú, aki lelkesen javítgatta
tizedszerre is a bonzsúr megfelelő hanglejtését.
Hetek óta először ültem nyugodtan, gyerekek nélkül, a
férjem nélkül. Csak én és ez a sok nő. A kockás füzetembe
négy oldalt telejegyzeteltem, gyöngybetűkkel másoltam le a
táblára írt szavakat. A másfél óra után Arnault, a tanárunk
franciául búcsúzott el tőlünk. Ahogy szedelődzködtünk,
pakoltuk a jegyzeteket a táskába, Maria, a nagyszájú spanyol
szólt, hogy ők a másik nővel beülnek egy kávézóba, menjen az
egész csoport, és ismerkedjünk meg. Az órámra néztem, és a
megtelt melleimre gondoltam. Sietnem kellett haza szoptatni.
Elbúcsúztam tőlük, és egész hazaúton az járt a fejemben,
hogy a következő óra előtt lefejem a tejem, és kisüvegben a
hűtőben hagyom Gergőnek. Legközelebb nem hagyom ki a
közös kávézást.
 Brüsszel a magányos nők városa. Több tízezer nő várja
otthon a párját, neveli a közös gyerekeket, jár szülői
értekezletre, jótékonykodik, megy pilatesórára és aerojógára
harminc euró per óra áron.
Az Európai Bizottságnak legalább harmincezer, az Európai
Parlamentnek hasonló nagyságrendű populációja lehet, itt a
NATO európai parancsnoksága, akik ugyan titokban tartják a
nekik dolgozók pontos számát, de pár magyar kisváros kijönne
belőlük is.
Brüsszelben dolgozni státusz, az Unió fővárosában dől el a
tagállamok ügyeinek nagy része, ezért jó ott ülni az asztalnál,
amikor a tárgyalások folynak. Több száz lobbicég működik, és
persze a különböző vallások képviselői is jelen vannak, mert
ők sem akarnak lemaradni.
Általában a férfiaknak van munkájuk, és általában a nők
keresik a lehetőségeket.
A Brüsszelbe települt családok nagy részénél az apuka
elképesztő óraszámban dolgozik a világ jobbá tételén,
miközben a feleség, aki odahaza legtöbbször valami komoly
karriert hagyott hátra, itt kénytelen a nyelvtanfolyammal és a
lakberendező kurzusokkal beérni.
Sok nő nem a megélhetés, hanem a férje miatt van itt,
belőlük viszont szép számmal megélnek az itteni életmód-
tanácsadók, pszichológusok, mindfulness guruk, mandalafestő
tanfolyamok.
Siettem haza Gergőhöz, az új vajszínű biciklimmel vettem a
kanyarokat. Micsoda szabadság! Tekertem szombaton, a
piacozó, barátnőző, parkban pihenő emberek mellett.
Otthon síri csend fogadott. Gyanús volt már az első percben.
A férjem pizsamát viselt, ebben nem volt semmi különös, ha
nem dolgozott, nem öltözött fel. Volt olyan hétvégénk, amikor
a péntek esti hazaérkezése után hétfő reggelig ugyanazt
viselte.
– Milyen volt? – kérdezte, és én éreztem a leheletén, hogy
még nem mosott fogat, pedig már tizenegy óra volt.
 A gyerekek is pizsamában voltak, Réka a kiságyában aludt,
Ádám csendben legózott.
Bólintottam, hogy minden rendben. Idegesített. Hazajöttem
az elhasznált levegőjű lakásba, és hiába mondtam már
napokkal korábban a férjemnek, hogy dobja a pizsamáját a
szennyesbe, mert büdös, még mindig azt viselte.
Nem volt kedvem az egész hétvégéhez. Nem volt kedvem
semmihez. Kinyitottam az ablakokat, hogy kiszellőztessek, a
kávéfőzőt nem kapcsoltam be, nehogy felébresszem Rékát.
Egy koffeintablettát kaptam be. Egy pohár vízzel a kezemben,
háttal a családomnak kiálltam az ablakba. Most annak a
résznek kellett volna jönnie, hogy megkérem Gergőt, hogy
öltözzön fel, odaállok a konyhapulthoz, és nekiállok hagymát
pucolni és krumplit hámozni az ebédhez, kikészítem a fiam
ruháját, szólok neki, hogy öltözzön fel, aztán öt perc múlva
szólok újra.
Úgy éreztem, hogy elhagy az erőm, hogy nekem ehhez az
egészhez semmi kedvem. Lehuppantam a kanapéra, a lábam
feltettem a kisasztalra, és nem csináltam semmit. A
gondolataim tiszták voltak, nem azon pörögtem, hogy mi lesz
a következő lépés, hogy a spájzból ki kéne hozni két doboz
tésztát a lasagnéhoz, hanem csak úgy, egészen egyszerűen:
ültem.
Hagytam, hogy kifolyjon az ujjaim között a hétvége. Nem
főztem, azt ettük, amit a hűtőben találtunk. Nem volt közös
ebéd és vacsora, nem volt meleg étel. A gyerekek egyszer sem
mentek ki az udvarra, nem erőltettem, nem kezdtem bele a
szokásos monológomba, hogy muszáj naponta minimum két
órát kinn tartózkodni, mert elromlik a szemük. Gergő ezt
amúgy is egy interneten olvasott, brit tudósok kamu kutatási
eredményének tartotta, de nem érdekelt.
Szombat este lezuhanyoztam, feltűztem a hajam, fülbevalót
tettem, szatén hálóingben és csipkeköntösben befeküdtem az
ágyba. A férjem a laptoppal az ölében ült, egy ostoba zombis-
lövöldözős videojátékkal múlatta az idejét. Később átváltott a
Civilizationre, a kedvenc világbirodalom-építős missziójára.
Pár nappal korábban tiszta ágyneműt húztam, ott feküdtünk a
geometriai mintás takaró alatt, a tágas hálóban világított két
hangulatlámpa, a falakon a századeleji Budapestet ábrázoló
grafikák lógtak, amiket az esküvőnkre kaptunk.
Úgy néztünk ki, mint egy lakberendezési katalógus, stílusos
és esztétikus volt minden. Én meg egy kiadós szexre vágytam,
arra, hogy döntsük le az állólámpákat, remegjenek bele a
falak, potyogjanak le a képek, csörömpöljön az összetört üveg,
hogy eksztázisban szaggassuk le a függönyöket. Erőre
vágytam, férfira, a férjemre, harapásra, véraláfutásra, nyálra és
kielégülésre.
Gergő nem szólt hozzám. Pár perc után megkérdezte, hogy
a billentyűzet hangja zavar-e. Duzzogva azt feleltem, hogy
nem. Észre sem vette, hogy fel vagyok dúlva.
Persze, az is eszembe jutott, hogy kiveszem az öléből a
laptopot, leteszem az éjjeliszekrényre, a takaró alá bújok, és én
kezdeményezek. Már megint én. Csak én.
Aztán elővettem a telefonom, és vártam. Kimentem a
konyhába, töltöttem magamnak egy pohár vizet, kiittam, a
gardróbban átöltöztem, a fenének van kedve szorító
csipkebugyiban aludni! Elővettem a zsinóros pöttyös gatyám,
húztam egy felsőt, és a nappaliban bekapcsoltam a laptopomat.
A házvezetőnők életrajzait kezdtem olvasni. Több tucat
jelentkező volt, mert csomó ismerősnek elküldtem a hirdetés
szövegét, és feltettem különböző Facebook-csoportokba, így
nagy volt a merítés. Szép sorban elkezdtem olvasni őket.
Ahány jelentkező volt, annyi történet.
Az egyik nő Budáról költözött volna hozzánk, két tíz év
körüli gyerekét a nagyszülőkre bízta volna. Az emailben a
portréja mellé csatolt egy fotót is, hogy az utolsó karácsonykor
hétféle süteményt sütött. Kedves nő mosolygott a képről, nagy,
szomorú szemekkel. Azt írta, „az élet hozta így”, hogy
külföldi munkavállalásra kényszerült. Nehezen tudtam
elképzelni szívet tépőbb helyzetet, mint egy anyáét, akinek el
kell hagynia a gyerekeit, hogy mások gyerekeire vigyázzon.
Írt egy harmincas nő, aki két kiskutyával költözött volna
hozzánk Brüsszelbe. Volt a hősszerelmes, aki a belga pasija
után jönne, volt az életválságba került nő, aki évek óta
munkanélküli volt, és megnézte az ízek, imák, szerelmek című
filmet, amitől rádöbbent, hogy utazni akar.
A legszimpatikusabb egy huszonöt körüli gömöri lány volt,
aki Ausztriában vigyázott gyerekekre. Tetszett a visszafogott
portréja, és az is, amit a gyerekekről írt. Válaszoltam neki,
hogy beszéljünk videochaten.
 ANDREA

A szekrény előtt álltam, az ajtaja nyitva, a ruhák kupacban a

földön hevertek. A rumli közepén Rudi ült, duzzogva, háttal
nekem, egy szál alsógatyában. Én farmert és hosszú ujjú
kardigánt viseltem, lehűlt a levegő, esett az eső.
Arra kértem a gyereket, hogy öltözzön fel. Vegyen fel egy
nadrágot és egy felsőt. Nem sokkal reggel hét után kezdtük az
egész műveletet, de nem haladtunk. Szépen kértem, kedvesen,
mesébe foglaltam, aztán utasítottam, ráparancsoltam,
fenyegettem. Semmi sem segített. Nyolc után jártunk, és
engem elkapott az ideg. Ez az elkényesztetett kis dög! Ez a
követelőző kis vakarcs! Én megfeszülök, hogy jobb élete
legyen, ő meg a minimumot nem képes nyújtani.
Legszívesebben berángattam volna a zuhany alá, hogy a
jéghideg víztől magához térjen.
Neveletlen. A netet bújva azt találtam, hogy talán életkori
sajátosság a hiszti, de ő már nem dackorszakos, ő már
nagycsoportos óvodás. Már rég túl kellett volna rajta lennünk!
„Kurva kölök!” üvöltözte ilyenkor az Apám, és nem szívesen
adtam neki igazat, de voltak esetek, amikor igen. Az aznapi
öltözködési tortúra is ilyen volt.
Fogtam magam, és otthagytam a kupac ruha közepén. Azt
mondtam neki, hogy akkor jöjjön le, ha már felöltözött.
Lementem a konyhába, és virslit főztem reggelire. A kis piros
lábasról több helyen lepörcent a zománc. Az összes edényünk
ilyen állapotban volt, már régebben eldöntöttem, hogy amint
lesz pénzem, Anyunak veszek egy új teflonos szettet, olyat,
amihez alig kell olaj, és úgy csillog, mintha tükör lenne.
Találtam munkát, jól fizet, elfogadható munkakörülmények.
Ekkorra már azzal is megbékéltem, hogy Rudit kétszer fél évre
magára hagyom. Még meg kell beszélnem Anyuval, de biztos
voltam benne, hogy megérti, és Rudi jó kezekben lesz.
Karácsonyra hazajövök két hétre, még egy évig az oviban
tartom, aztán mire az iskolát kezdi, már lesz pénzem, és vígan
élünk, boldogan. Egy dolog nem hagyott nyugodni. A család
Brüsszelben él. Amikor beírtam a keresőbe, a virágszőnyeggel
leterített főtér és pár csicsás épület után rögtön a
bevándorlókat mutatták. Hogy mekkora káosz van, és milyen
veszélyes környék. Találtam egy blogot, ami arról írt, hogy a
fehér emberek szó szerint menekülnek a városból, és csak
napközben merészkednek ki az utcára, csak akkor, amikor
nagyon muszáj. A városi buszon simán megkéselik az embert.
A rablások, fosztogatások mindennaposak. A muszlimok
olyan erőszakosak, hogy már az óvodában terrorizálják a fehér
gyerekeket. Egy cikkben azt olvastam, hogy elrabolják a fehér
nőket, megerőszakolják, és fogva tartják őket egészen addig,
míg meg nem szülik a muszlim gyerekeket. Arról is olvastam,
hogy muszlim fiatal fiúk csoportja kinéz magának egy
befolyásos, gazdag férfit, elkapják, és botokat, meg vasakat
dugnak a fenekébe. Amikor később Anyu barátnői
meghallották, hogy hova megyek, olyanokat mondtak, hogy
Brüsszel maga a fertő, az arabok simán az utcára kakálnak,
lehugyozzák a köztéri szobrokat, eldobálják a szemetet, a
város bűzlik, és a nép térdig érő szemétben gázol.
Az Instagramon viszont virágzó parkokban csücsörítő
szelfizőket, középkori templomok és kastélyok előtt pózoló
elegáns embereket találtam.
Az első videóinterjún szinte csak a városról kérdeztem az
anyukát. Tényleg ki lehet menni az utcára? Gond nélkül
bejutok a reptérről? Igaz az a hír, hogy a pirosnál autóval nem
szabad megállni, mert kirángatják az embert? Igyekeztem a
legbájosabb formámat adni, és csak az járt a fejemben, ha
segítséget keresnék Rudi mellé, akkor miket szeretnék én
hallani.
Anyu délutános volt a kisboltban. Vacsorával vártuk, töltött
csirkét készítettem krumplival és tejfölös uborkasalátával. Ez
volt a kedvence. A főzés alatt gyűjtöttem magamban az erőt,
hogy ne boruljak ki, ha majd elkezd zsémbeskedni. Úgy
terveztem, hogy nyugodtan és rezzenéstelen arccal kezelem
majd. Elfogadtam, hogy Anyu így kommunikál, hogy
máshogy nem tud, és azt is beláttam, hogy nem mindig azt
mondja, amit gondol.
 Tudom, hogy alapvetően szeret minket, még akkor is, ha a
spájzajtó csapkodása közben azt rikácsolja, hogy mi rontottuk
el az életét, hogy egy kupac szerencsétlenség vagyunk, akik
csak szégyent hoznak a fejére.
Anyu fáradtan érkezett haza, a visszeres lábára
panaszkodott, a fájó derekára és a tulajékra, akik megint
beosztották szombatra, pedig külön kérte, hogy ne tegyék.
Meglátta az égő gyertyát a szépen megterített asztalon, és
széles vigyorral azt kérdezte:
– Mit ünneplünk?
– Semmi különöset. Csak gondoltam jólesik, ha nem mindig
neked kell elkészítened a vacsorát.
– Aha – dünnyögött sejtelmesen.
Megmosta a kezét, átvette az otthoni ruháját, és leült az
asztalhoz. Hárman voltunk Rudival. A gyerek öt percig
piszkálta a csirkecombot, és a villája hegyével a bőrt a tányér
egyik részére, a húst meg a másik szélére piszkálta. Egy falatot
sem evett. Kezébe nyomtam a telefonom, és leültettem a
tévészobában. Betettem neki valami nyávogó vackot, és
hagytam, hogy azt bambulja. Visszaültem az asztalhoz, és
elmeséltem Anyámnak, hogy találtam munkát, korrekt
fizetésért, havonta küldök majd nekik pénzt, és itthon
hagynám a gyereket egy évre, hogy ők neveljék.
Nem volt bennem fájdalom. Annyi átsírt éjszaka után úgy
éreztem, hogy többet nem tudok sírni, hogy ennyi volt. Nincs
bennem több könny. Olyan tárgyilagossággal, érzelmek nélkül
meséltem a külföldi munkáról, mintha a múlt heti időjárásról
beszélnék. Anyu végig bólogatott. Megette a felsőcombot,
kétszer is szedett az uborkasalátából, és csak annyit mondott,
hogy rendben.
– Rendben van. Rudi itt marad. Hétközben óvodába visszük,
és ha a hétvégén dolgoznom kell, akkor apád vigyáz rá. Nem
kell aggódnod.
Bólintottam. Percekig nem szóltunk egymáshoz. Amikor
befejezte a vacsorát, felálltam, hogy a tányérokat a
mosogatóba tegyem és nekilássak a mosogatásnak.
 – Köszönöm – mondtam az asztal mellett állva, és Anyu
még egyszer bólintott.
Csendben pakoltam el az asztalról. Anyu szinte
mozdulatlanul ült. Egy légy a csukott ablakon próbált
kirepülni, újra és újra koppant a csillogósra pucolt üvegen.
Zümmögött, és fogyott az ereje. Anyu nem kezdett el kiabálni,
hogy „valaki rosszul csukta be a szúnyoghálót, hányszor
mondjam, hogy alul is erősen meg kell nyomni”, nem kezdte
el a felelőst keresni, nem kérdezte sorra a családtagokat, hogy
ki mikor jött be a házba.
A széken ült némán, az öreg, rozoga konyhában, a
harmincéves konyhaszekrény előtt, ami valamikor régen
világos volt, mára inkább szürke, néhol barnás.
Anyu megöregedett. Hiába festette havonta a haját, pár
milliméterre a fejbőrétől teljesen ősz volt már. Az arca beesett,
a háta meghajlott. Leültem mellé. Más családoknál az ilyen
helyzetekben szoktak egymás nyakába borulni, sírni, zokogni,
olyan fontos mondatokat kimondani, hogy szeretlek, büszke
vagyok rád, kislányom, köszönöm neked, Anya. De mi sosem
voltunk ilyen érzelgős banda. Nálunk ilyen és ehhez hasonló
mondatok sosem hangzottak el. Anyu soha nem ölelt meg.
Vagyis biztosan megtette, a megsárgult fekete-fehér
gyerekkori fotókon látszik, ahogy az ölébe vesz és megpuszil,
de nekem egy ilyen emlékem sem volt. Pedig jó lett volna.
A nagy bejelentést Rudikának szombatra hagytam. Egész
éjjel nem tudtam aludni. Akkor már napok óta ez ment,
forgolódás az ágyban, óránként kimentem egy pohár vízért,
kétóránként pisiltem, közben bámultam a plafont, újra és újra
feltettem magamnak ugyanazokat a kérdéseket, és lepergettem
a lehetséges válaszokat. Fáradt voltam, pedig tudtam, most
nagyon összeszedettnek kell lennem.
Másnap lekuporodtam Rudi mellé a pokrócra. A legók
között ült, egy sárkányt épített. A haját cirógattam, ő engedte.
Kedves volt, hiszti nélkül felöltözött aznap reggel, így még
nehezebbé tette a búcsúzást. Ha erőszakos, akaratos kis dög
lett volna, lehet, hogy könnyebben ment volna.
– Kicsikém, anyának el kell mennie.
 – Most?
– Nem most. De nemsokára. Én elutazom, te pedig itt
maradsz a mamáékkal.
– Veled megyek! – nézett rám kétségbeesett szemekkel.
– Azt nem lehet. Egyedül kell mennem. Dolgozni fogok,
hogy legyen pénzünk. Hogy tudjak ennivalót, ruhákat venni,
és majd könyveket, amikor iskolába mész.
Nem szólt semmit. A jobb kezében a sárkányt forgatta. A
haját cirógattam még mindig, még mindig hagyta.
– És mikor jössz haza?
– Karácsonykor – mondtam. Ő felegyenesedett, és láttam,
hogy gondolkodik.
– Az hány nap?
– Száz, százhúsz. Körülbelül – válaszoltam, ő meg egy
hirtelen mozdulattal elhajította a sárkányt, az ölembe ült, és
szorosan átölelt. A négy kicsi végtagját körém kulcsolta, és
erősen szorított.
– Nem akarom, hogy elmenj!
– Én sem akarok elmenni! – Dőltek a könnyeim, folyt az
orrom, hangosan szipogtam, és a kardigánom ujjával
törölgettem az arcom.
– Anya, ne menj el! – kérlelt, és zokogott.
Ott ültünk az udvar közepén, a gombocskákkal teli fűre
terített pokrócon, amit még én használtam gyerekkoromban.
Csend volt, és nyugalom. Az utcában egy autó sem járt, semmi
dolga nem volt erre senkinek. Pár galamb csipegetett az
ágyások közt a veteményesben, cseppet sem zavartatva
magukat a rozoga madárijesztő alufólia szalagjaitól. Ott
ültünk, egymásba fonódva, sütött a gyenge, őszi nap, a kert
végi fenyőfák felett úsztak a bárányfelhők, és az járt a
fejemben, hogy még sosem fájt semmi ennyire. Hogy
megszakad a szívem, kész, vége, így nem lehet élni, nem is
kell ez az egész, nem tudom tovább csinálni. Itt ez a kisgyerek,
próbálok jó anyukája lenni, én tényleg próbálkoztam,
elvállaltam mindenféle szar munkát, nem ettem, hogy a
gyereknek legyen, és ebből az elátkozott spirálból nem tudok
kimászni.
Ott, akkor, a pokrócon ülve az is megfordult a fejemben,
hogy beveszek valamit. Hogy beszaladok, és kirámolom a
fürdőszobafiókot, ahol Apám a szívgyógyszereit tartja.
Bekapok belőle egy marékkal, de előtte a porrá zúzott színes
bogyókat belekeverem a fiam kakaójába is. Megitatnám vele,
azután az ölemben elringatnám. Énekelnék neki, amíg az erőm
el nem hagyna, amíg a fájdalom el nem múlva. És aludnánk,
álmodnánk, szorongás és görcsök nélkül.
A következő napokban Rudika olyan volt, mintha az
árnyékom lett volna. Még a WC-re is elkísért, velem fürdött,
ha az éjszaka közepén kimentem vizet inni, felült az ágyban. A
reggelinél szorosan hozzám bújt, én meg folyamatosan a
könnyeimmel küszködtem, hogy ne sírjam el magam. Vörösre
dörzsölt szemekkel jártam a házban, nem tudtam enni, nem
tudtam inni, Anyu és Timi tartották bennem a lelket.
– Minden rendben lesz. Küldesz neki képeslapot, csomagot,
akár naponta is tudtok telefonálni! – nyugtatott Anyu, és
életemben először azt éreztem, hogy annak ellenére, hogy
sosem mondta, szeret az Anyám.
A Brüsszelben élő család megvette a repjegyem.
Kinyitottam a bőröndömet, és a ruhásszekrényem előtt
válogattam, hogy mit vigyek magammal. Csupa nyúzott, öreg
holmi. Bejött Timi, és amikor meglátta a gyatra kínálatot,
elrohant, és viszajött egy nagy kupac ruhával.
– Válogass! Vidd, ami tetszik!
Ledöbbenve néztem a márkás ruhákat, a drága farmert, a
finom anyagú nyári ruhát. A pólóknak és felsőknek olyan
mély dekoltázsa volt, hogy a köldököm is kilátszott.
Húzogattam felfelé a ruhát, kilógott szinte az egész
melltartóm. Timi nagyot röhögött.
– Ha lesz pénzed, megcsináltathatod a melleidet is! Rád
férne! – nevetett, és én is. Hetek óta ekkor nevettem újra, és
olyan érzés volt, mintha az arcizmaim elfelejtették volna,
hogyan kell csinálni.
 – Vigyázni fogunk a gyerekre. Esküszöm! – mondta, nekem
meg ismét megeredtek a könnyeim.
– Jaj, ne bőgjél már folyton! A fiad a legjobb helyen lesz!
Aztán ha elég pénzed lesz, hazajössz, és minden jóra fordul –
mondta, és én bólintottam.
Azt hittem, az utazás előtti nap lesz a legnehezebb. Hogy
alig bírok majd uralkodni az érzelmeimen, hogy szétesem a
gyerek előtt, és semmi mást nem tudok majd csinálni, csak
sírni. Ehhez képest az utolsó órákban nem éreztem semmit.
Egyáltalán semmit. Se színeket, se szagokat, se éhséget, se
fájdalmat. Kiürültem. Nem volt bennem több könny,
elhasználtam mind.
Becsuktam a koffert, a szék támlájára kikészítettem a ruhát
az utazáshoz, a kis táskámba tettem az irataimat, ötven eurót a
pénztárcámba, háromszázat a zokniba. Biztonságos megoldás
volt ez, ami sokszor bevállt.
Korán reggel indultam, hogy elérjem a délutáni,
Budapestről induló gépet. Este úgy feküdtünk le Rudival, hogy
még egyszer elmagyaráztam neki, miért kell elmennem.
– Anya mindig veled lesz! Itt leszel a szívemben, és én is a
tiédben. Anya mindent azért csinál, hogy jobb életünk legyen.
Hidd el, eltelnek gyorsan a napok, és hipp-hopp, újra együtt
leszünk.
Nem mondott semmit, csak bólintott. A kezem fogta, míg
álomba simogattam. Egy kismaciról meséltem neki, aki egy
ideig a nagymama barlangjában kell, hogy éljen. Anyamaci
útra kelt, hogy bogyót gyűjtsön az erdőben. Mire ahhoz a
részhez értem, hogy az Anyamaci az áfonyával, málnával és
gombával megrakott kosárral hazatért, Rudi elaludt.
Hajnalban keltem, az ébresztőt felesleges volt bekapcsolni,
órákkal korábban ébren voltam már. Talán éjfél körül nyomott
el az álom, vagy fél órát, ha aludtam. Óvatosan bújtam ki a
takaró alól, Rudi egyenletesen szuszogott, éreztem a meleg
leheletét. Belebújtam a kikészített ruháimba, és kiosontam a
fürdőszobába. Hallottam, hogy a szüleim és Timi már a
konyhában vannak. A kotyogós kávé illatát az emeletről érezni
lehetett. Együtt reggeliztünk, szótlanul. Anyu tízórait készített
nekem, mint amikor kisiskolás voltam. A vajjal kent kenyér
közé paprikát is tett, majd alaposan becsomagolta szalvétába.
A kézitáskám mellé tette. Az ütött-kopott termosz is előkerült,
hiába mondtam Anyunak napokkal korábban, hogy nem
viszem el, mert rosszul zár. Szó nélkül tettem el a
hátizsákomba. Apu már készen volt, mondta, hogy kimegy a
kocsihoz, és lassan indulnunk kéne. Nem válaszoltam semmit.
Mielőtt felhúztam volna a cipőm, felmentem a fiamhoz.
Ugyanabban a pózban aludt békésen. A plüssökkel körülrakott
duplaágyban szinte elveszett a kis teste. Olyan kicsi volt még!
Olyan apró! Az ujjait figyeltem, aztán a ragtapaszokkal teli
lábát, az egyikről lecsúszott a zokni.
Föléhajoltam, de nem értem az arcához. Pár milliméterre
megállt a szám, nem pusziltam meg. Csak érezni akartam a
meleg leheletét. Ki, be. Ki, be. Hallgattam és próbáltam
magamba zárni, hogy soha ne felejtsem. Azt akartam, hogy
mindig emlékezzek a fiam szuszogására.
Eljött az idő. Indulni kellett. Ha meg kéne mondani, hogy
melyik volt életem legfájdalmasabb pillanata, ezt jelölném
meg. Ezt a késő nyári reggelt, ezt a hűvös szobát, ezt az
egyenletes szuszogást. Behunytam a szemem, és
felegyenesedtem az ágyról. Halkan felálltam, és kimentem.
Nem néztem vissza.
Apu betette a koffert a kocsiba, Timi és Anyu már a
kapuban álltak, valamin veszekedtek, amint közelebb értem,
elhallgattak. Mindkettőnek adtam két-két puszit, mindketten
sírtak, és nekem is újra eleredtek a könnyeim. Beültem Apu
mellé az autóba, és becsuktam az ajtót. Apám nem szólt
semmit, pedig erősen csaptam az ajtót. Éppen a kocsikulcsot
vette elő a nadrágja zsebéből, amikor meghallottam Rudi
hangját. Ott állt a kapuban az űrhajós pizsamában, és rémülten
nézett felénk. Kiszálltam a kocsiból, és rohantam felé.
Leguggoltam elé, és átöleltem.
– Annyira szeretlek, annyira sajnálom! – zokogtam, talán
nem is értette, hogy mit mondok. – Indulnom kell! Most Anya
elmegy, de Timi ma elvisz a strandra, és vesz neked hot dogot
meg édességet is!
 Ami azután következett, arról semmi emlékem nincs. Nem
tudom, mikor ültem be az autóba, nem tudom, hogy
búcsúztam el Apámtól, nem tudom, hogyan szálltam fel a
vonatra, nem tudom, hogy jutottam el a reptérre. Kitörlődött
minden. Csak arra emlékszem, hogy egy csomag zsebkendőt
szorongattam a kezemben.
Életem első repülőútjára is csak halványan emlékszem. A
reggeli sminkem már rég leázott, és letörölgettem a több
csomagnyi zsebkendővel.
A felszálláskor egy férfi épp a sporttáskáját próbálta
benyömöszölni a rakodótérbe, amikor megjelentem mögötte,
hogy elfoglaljam a helyem. Nem vett észre, és véletlenül
nekem jött. De ahelyett, hogy elnézést kér volna, olyan ideges
lett, mint Apám a műhelyében, amikor nem talál valamit.
Összeszorított szájjal nézett, majd csak annyit morgott felém,
hogy „Legközelebb jobban vigyázz!” Életem első repülőútján
nem erre számítottam.
Az ablak mellé szólt a helyem, a kézipoggyászom a bokáim
közé szorítottam. Ebben tartottam a pénzem és az irataimat,
semmi esetre sem akartam a fenti tárolóba tenni, bárhogy is
kérlelt a légiutas-kísérő. Erősen gesztikulálva mutatta, hogy
tegyem oda. Bambán mosolyogtam, és úgy tettem, mintha nem
érteném.
A Brüsszelbe tartó járatot úgy képzeltem, hogy teli lesz
elegáns emberekkel, öltönyös fickókkal, kiskosztümös nőkkel,
akik a fontos munkájuk miatt ingáznak gyakran. Viszont a
mellettem ülő nő, a lerágott körmével, és az utasok nagy része
is olyan volt, mint a Miskolc felé tartó buszon. Előttem egy
kurva ült, ebben teljesen biztos voltam. Hiába próbált nem
kurvásan felöltözni, hiába volt rajta a nagy gyerekmintás póló
nulla dekoltázzsal, a műszálas Tapsihapsi nem vert át. A
pillangótetoválás a csuklóján és a túlméretezett műanyag
karikafülbevaló nagyon egyértelmű volt.
Később megtudtam, hogy az olcsó, fapados járatok a
Brüsszelhez közeli Charleroi-ra mennek, ahová én is tartottam.
A sok puccos eurokrata a központi reptérre érkezett.
 Ekkor még nem tudtam, hogy hónapokkal később én is
onnan utazom majd haza, és tátott szájjal figyelem a legújabb
iPhone-okat nyomkodó utasokat, a könnyű, selyemblúzos
nőket, akik olyan kecsesek, mintha egy magazinból léptek
volna ki: azokban a drága és finom ruhákban és
kiegészítőkkel, azzal a szolid parfümfelhővel köröttük, és ha
valakihez véletlenül hozzáérnek a folyosó szűkös helyén,
akkor kedvesen mosolyognak, és azt mondják, hogy pardon.
A landolásnál, amikor teljes testtel belesüppedtem a székbe,
kapaszkodtam a karfákba, zúgott a motor, hörgött a nagy gép,
elöntött valami furcsa, zsigeri félelem, hogy itt már minden
mindegy, itt semmi hatásom nincs már a dolgokra, és hiába a
sok ostoba döntés az életemben, azok mégis az enyémek
voltak, az én kezemben volt a gyeplő. Igaz pocsékul, de
mégiscsak én irányítottam a sorsom.
A csomagom gond nélkül megtaláltam, és elindultam
megkeresni Árpit, a transzfer sofőrjét. Nagy táblát tartott maga
előtt, és páran már körülötte álltak. Mindenki magyar volt.
A kisbusz gyorsan megtelt, a Budapestről érkező utasokat
szállította be Brüsszelbe, mindenkit egyesével egészen a
kapuig vitt.
Egy nagy ház előtt állt meg a furgon. Árpi a járdára tette a
bőröndömet, és szólt, hogy lájkoljam a cégüket a Facebookon,
és csillagozzam be.
Rendezett, szép környék volt, élénkzöld színű gyeppel,
gondosan nyírt bokrokkal. Egy futó páros került ki a járdán,
mindketten tökéletes alakúak voltak, kifogástalan
edzőcuccokban, és olyan lazán mozgott a nő copfja, olyan más
hangon ugatott a gondozott kutya a kerítés mögött, olyan
másnak tűnt a levegő, az élet abban a pár percben, hogy
megszédültem.
A kapucsengőn megkerestem a magyar család nevét, és
megnyomtam. Mély levegőt vettem, a nyelvemmel
végignyaltam a fogaimat, kihúztam magam, és próbáltam a
legbájosabb mosolyomat elővenni. Én vagyok Mary Poppins,
megérkeztem!
 A család kedvesnek tűnt, a lakás hatalmasnak, a gyerekek
aranyosnak. Klára, a családanya végigvezetett az egész
lakáson, csomó infoval bombázott, hogy mikor kelnek, mit
esznek, kinek mikor van elfoglaltsága, aztán megmutatta a
szobámat, a férjével behozatta a csomagomat. Mondta a nevét
is, de nem jegyeztem meg, aztán meg kínos lett volna
rákérdezni. Megadták a wifikódot, megmutatták a fürdőszobát,
majd magamra hagytak azzal, hogy ők este hétkor
vacsoráznak, ha szeretnék, akkor csatlakozzak, ha nem, akkor
reggel találkozunk.
Leültem az ágy szélére, és körülnéztem. Ez lesz az új
otthonom! Megérkeztem! Mindent beleadok. Minden erőmet
összeszedve jó munkát végzek, sok pénzt keresek, és
nemsokára hazamegyek!
Kinyitottam a bőröndömet, és átvettem a pólóm.
Rácsatlakoztam a wifire, és írtam egy üzenetet anyuéknak,
hogy megérkeztem, minden oké.
 TIMI

Teljesen kikészültem, napok óta azon paráztam, hogy mit

fog tenni Dugó a felvétellel. Mindennap megfenyegetett, hogy
ha nem megyek vissza hozzá, szétküldi. Zsarolt, én meg
ígérgettem neki, húztam az időt.
Otthon, az emeleti szobámból figyeltem, hogy mi történik
lenn a konyhában. Apám idegesnek tűnt, Márti nyugtatta.
Ajtócsapkodás hallatszott, Apám kiviharzott a házból, a
kapuban még eldünnyögött egy kurvanyját. Feküdtem az
ágyon, és hallgatóztam. Biztos voltam benne, hogy a videó
felkerült a netre, a faluban már mindenki erről beszél, azok a
kis hülyék, akik csókolomot köszöntenek nekem, és alig
tízévesek, már egymásnak küldözgetik, és jót röhögnek
közben. Szinte láttam magam előtt, ahogy mutogatják, és
vihognak. Alig pár óra, és eljut majd a kisboltba és a
kocsmába is a hír, na meg a templomba. Központi hely az is,
más dolguk meg úgy sincs az embereknek. Láttam magam
előtt, ahogy a sok szentfazék megbotránkozik, és eltakarja a
gyerek szemét, amikor velem találkozik az utcán. Kirázott a
hideg. Én leszek a falu szégyene.
Biztos voltam benne, hogy mindez már elindult, és Apám
azért ilyen ideges. De kis idő elteltével Mártit a kertben láttam
teregetni. Normálisnak tűnt, nem volt ideges. Reményt adott,
hogy akkor mégsem miattam volt a délutáni veszekedés.
Óvatosan leosontam a konyhába, kentem magamnak egy
szelet vajas kenyeret, aztán kentem Rudinak is, aki mesét
nézett. Odaültem mellé.
Márti persze amint meglátott, megkért, hogy segítsek
lecipelni a megmaradt befőttes üvegeket a pincébe.
Megkönnyebbültem. Leesett a kő a szívemről, fellélegeztem,
olyan volt, mint amikor a tanár kihirdeti a dolgozatok
eredményeit, és azokkal kezdi, akik nem mentek át, és te nem
vagy köztük. Fülig érő szájjal egyensúlyoztam a csörömpölő
üvegekkel a keskeny lépcsőn, tettem három kört, fentről
levittem, és szép, egyenletes sorba rendezgettem őket.
Már végeztem a feldattal, fenn voltam ismét Rudi mellett a
tévészobában, amikor csöngettek. Összerándult a gyomrom.
Márti kinézett a függöny mögül, aztán elindult a kertkapu
irányába. A konyhába osontam, és az ablakból néztem, hogy
ki az, és mit akarhat. A bátyánk csajának az anyja állt az
ajtóban, egy csíkos zacskóval a kezében. Háttal állt nekem, így
Márti arcáról próbáltam leolvasni, hogy vajon rólam
beszélgetnek-e.
Érett a tök, nekik sok volt, így gondolták hoznak belőle.
Megkönnyebbültem. Megint semmi. Este, elalvás előtt az járt
a fejemben, hogy felhívom Andit, és mindent elmesélek neki.
Annyira vágytam arra, hogy beszéljek róla, mintha egy óriási
buborék lett volna a torkomban, ami arra vár, hogy
kipukkadjon. Hülye ötlet volt, Andinak elég a maga baja.
Eszembe jutott Niki, de fél perc múlva az is, hogy mi van, ha
mégsem bízhatok benne. Mi van, ha pont ő lenne az, aki azért,
hogy bevágódjon, elkezdené terjeszteni?
Egyedül voltam a titkommal. Persze reméltem, hogy
egyedül, és nem látta még a fél világ. Reggel idegesen
ébredtem, Márti nem volt otthon, Apám és Rudi, elmentek
horgászni. Állandóan a telefonomat figyeltem, hogy
beszélnek-e rólam valamit. Kezdtem megőrülni.
Délután Márti elküldött, hogy a két utcával arrébb levő
tojásárustól hozzak tizenötöt.
– A lecsóba is kell, meg sütünk süteményt! – mondta.
Lefagytam. Izzadni kezdtem. Hosszúnadrágot húztam, a
hajam az arcomba fésültem, és kapucnit is húztam. Amikor
Márti meglátott, összecsapta a kezét.
– Jézusmária, harmincöt fok van, leánka, meg fogsz főni!
Nem érdekelt. Azt akartam, hogy ne vegyenek észre, hogy
láthatatlanná váljak. Ilonka néni, akinek rengeteg tyúkja, és
ezért rengeteg tojása is volt, széles mosollyal nyitott ajtót.
Nem tudtam eldönteni, hogy simán csak kedves, vagy gúnyos.
Látta a videót, tud mindent, és röhög rajtam? A táskámba tette
a bedobozolt tojásokat, elvette a pénzt, mondott valamit arról,
hogy a hétvégére jön a lehűlés, és ennyi. Nem történt más.
Elköszöntünk, én elindultam a kapu irányába, éreztem a
hátamon, hogy figyel, talán akart valamit mondani, talán a
nyelve hegyén volt. Hirtelen megfordultam. A muskátlis
cserép mellett guggolt, és az elszáradt leveleket csipkedte.
Nem törődött velem.
Úgy teltek a napok, hogy naponta legalább háromszor azt
hittem, hogy infarktust kapok, mert annyira dobogott a szívem.
Szinte biztos voltam benne, naponta többször is, hogy kikerült
a videó, kész, vége az életemnek, ennyi volt, Apám egy ásóval
agyonüt, Márti kitagad, Rudikét csúfolni fogják miattam az
iskolában, Andi meg a fejemhez vágja, hogy ő megmondta, és
nem áll velem szóba soha többé.
Hogy lehet így élni? És meddig? Mostantól ez lesz örökké?
A suli folyosóján nem mertem végigmenni. Szorongtam, ha
olyanok közt kellett lennem, akikről azt hittem, hogy
suttyomban a videót bámulják. A barom fiúk jutottak az
eszembe, akik tutira nem szállnának le rólam. A tanáraim
elfordulnának tőlem, szinte láttam magam előtt a dagadt
iskolaigazgatót, ahogy újra és újra megnézi a videót, persze
csak azért, hogy alaposan megfigyelje a részleteket. Ha
belegondoltam, hogy a hozzá hasonló vén trottyok fogják
bámulni, kirázott a hideg.
Az éjjel alig bírtam elaludni. A tücskök cipirelését
hallgattam, és egy idő után a lenti óra kattogása is elkezdett
zavarni. Az ágyban, a plüssök mellett feküdtem, majd pár perc
után felriadtam, előhúztam az ágyam alatti nagy sporttáskát,
amelyikben a kinőtt cuccokat tároltam, és belegyömöszöltem
az összes állatot az ágyamból. Idegesített, ahogy néztek.
Dugó hívogatott, kedves volt, épp a mézesmázos arcát
mutatta. Kérlelt, hogy menjek vissza hozzá, legyünk egy pár,
költözzünk össze, ő szeret, én vagyok álmai nője, mindent
megad nekem. Hittem is, meg nem is.
Aztán amikor összevesztem Apámmal, mert részeg volt,
agresszív, és elkezdett kötözködni, nem bírtam tovább velük.
Összepakoltam, és leléptem Dugóhoz.
 Pezsgővel és rózsacsokorral fogadott, és az első napok
tényleg olyan szépek voltak, mint ahogy ígérte. Az elején.
Aztán megint előbújt belőle az állat.
A fotelben ültem, sírástól kivörösödött szemekkel, a
térdemet az államig felhúztam. Azon a reggelen egyedül
voltam az üres lakásban. Az összepakolt hátizsák mellett
guggoltam, a szívem a torkomban dobogott. Legszívesebben
fogtam volna a nagy cuccot, és elmenekültem volna. Haza,
Apuhoz és Mártihoz. Nem is voltak ők olyan rosszak, csak hát
féltettek. Volt is mitől. Igazuk volt. Ott ültem ezzel a
felismeréssel, és mégsem mertem mozdulni. Dugó
megfenyegetett, ha elhagyom a lakást, ha kiteszem a lábam
akár az erkélyre is, felteszi a Facebookra a videót, meg elküldi
mindenkinek, és az egész falu látni fogja, hogy mekkora kurva
vagyok.
– Mindenki megtudja az igazságot, és ne hidd, hogy bárki is
melléd áll majd. Te leszel a falu szégyene. Úgyhogy igen
vigyázz! – mondta, miközben a mutatóujját a szememhez
tartotta.
A lakásban viszont féltem, Dugóval az élet rémálommá vált,
és ha bármit is szóltam vagy tettem, emlékeztetett a videóra.
Az egyik nap leküldött a boltba, hogy hozzak dobozos sört
meg valami kiflit. Akkor még elengedett, nem tartott attól,
hogy meglépek. Biztos volt benne, hogy nem merem
megkockáztatni a videó miatt. Mikor visszaértem a
bevásárlásból, az egyik idióta haverja a nappaliban ült, letolt
gatyával, és a tévében, fullos kijelzőn a videót nézte. A másfél
méteres átmérőjű tévé képernyőjén láttam újra magam, a
szétnyitott lábam, miközben ott álltam ledermedve az ajtóban,
két nejlonszatyorral a kezemben.
A csávó a farkát verte, és nem is zavartatta magát, amikor
észrevett.
– Gyere, ülj az ölembe! Gyere! – nyögte a farkát fogdosva.
A videó autoplayre volt állítva, amint véget ért, kezdődött
megint elölről, és ami még rosszabb, hogy Dugó ott sem volt,
a csávó a saját mobilját kapcsolta a tévéhez. Neki tehát
megvolt a videó. Kirázott a hideg. Ha neki megvan, Dugó
biztosan átküldte másoknak is.
Bevágtam a két szatyrot a sarokba, és kiszaladtam a
lakásból, duplán szedtem a lépcsőket, futottam le, el, mentem
volna messzire, de a lépcsőház alján megálltam. Nem volt
nálam semmi. A vásárlásból megmaradtpár apró csörgött a
zsebemben, azonkívül semmi. Farmerben és pólóban voltam,
még a kapucnis felsőm sem volt nálam. Talán, ha az ott lett
volna, máshogy döntök.
A fejemre húzom, mélyen a homlokomra, és elindulok
gyalog haza, Mártiékhoz, előveszem a pótkulcsot a
virágcserép alól, bemegyek a házba, egyenesen a fürdőbe, ahol
levágom és befestem a hajam. A videón félhosszú fekete
hajam van, ha rövid szőke leszek, akkor talán nem ismernek
fel.
De nem indultam. A lépcső kőburkolata hűtötte a fenekem,
kinn sütött a nap, benn hűvös volt. Az egyik szomszéd épp
ekkor lépett a lépcsőházba, meglepett hellót mormolt, és hívta
a liftet. Egy ideig bámult. Az járt a fejemben, hogy biztosan ő
is látta a videót, talán Dugó haverja ő is, talán neki is elküldte,
és esténként azt nézegeti, és rám veri.
A tenyerembe temettem a fejem. Most már mindig ez lesz.
Bárki rámnéz, fürkészőn vagy közömbösen, rámköszön,
kedvesen vagy éppen bunkón, az fog a fejemben járni, hogy
biztosan tudja. Biztosan látta, felismert, tudja, ki vagyok.
Megint kirázott a hideg. Amióta elindult ez az egész,
folyamatosan a hideg rázott.
Az egyik éjjel rémálomból ébredtem, izzadt volt a hajam, az
egész testem, kimentem az erkélyre, ott álltam az ötödiken, és
az járt a fejemben, hogy kiugrom. Hogy legyen mindennek
vége, úgysem lesz soha normális életem. Anyura gondoltam,
hogy ki szeretnék menni a temetőbe, le akarok kuporodni a
sírja mellé. Amikor Dugónak mondtam, kiröhögött, aztán
megfenyegetett, hogy ha kilépek a lakásból az engedélye
nélkül, tudom mi lesz…
Anyu járt a fejemben, hogy mennyire máshogy alakulhatott
volna minden, ha ő túléli a balesetet. Ketten éltünk volna, lett
volna anyukám, aki befonja a hajam, és az ölébe vesz, úgy
nézzük az esti filmet.
Aztán Andira és Rudira gondoltam, hogy Andi leüvölti a
fejem, ha ezt az egészet megtudja. És persze leüvöltötte volna
Dugóét is, talán megvédett volna, talán ő még helyre tudta
volna tenni, ha ez egyáltalán még lehetséges.
De már nem igazán hittem ebben. Biztos voltam benne,
hogy Dugó már rég feltöltötte a videót mindenféle undorító
pornóoldalakra. A könnyeim potyogtak. Ott álltam az éjszaka
közepén, a néma csendben, fáztam, és nem bírtam abbahagyni
a zokogást. Felálltam a korlát vasrúdjára, és eldöntöttem, hogy
leugrom. Hogy véget vetek az egésznek. Talán létezik karma,
és a következő életem szerencsésebben alakul, vagy létezik a
Jóisten, és az úgyis tudja, hogy én nem akartam rosszat, hogy
ezt az egész Dugó-ügyet megbántam. Isten úgyis tud mindent,
legalábbis ezt mondják. Felhúztam az egyik lábam, aztán a
másikat is, ott guggoltam, és kapaszkodtam a korlát rúdján.
Lassan, csigatempóban egyenesedtem fel, mígnem kinyújtott
lábakkal álltam a korlát tetején. A kezemmel egyensúlyoztam,
aztán amikor megtaláltam a pontot, ahonnan nem mozdult a
testem tovább, belebámultam az éjszakába. A tücskök
csiripeltek, egy kutya ugatott erőtlenül, és én mosolyogtam.
Napok óta először éreztem valami jót.
Aztán hirtelen kinyílt a balkonajtó mögöttem, Dugó a
derekamnál elkapott, és úgy vonszolt vissza a lakásba.
– Mi az, te teljesen meghibbantál? Ki akarod nyírni magad?
Jézusisten, még itt találnak a lakásom alatt, és az egészet rám
kenik! Te őrült picsa, te ostoba tyúk! – kiabálta.
A szőnyegen feküdtem, és azt szipogtam, hogy engedjen
meghalni.
A konyhapulthoz lépett, valamit matatott az edények között,
majd elővett egy kis alufólia csomagot.
– Na, itt van ni! – A kezembe adta, én meg értetlenül
bámultam. – Csomagold ki, és szívjad fel. Jobban leszel tőle.
– Hülye vagy?
– Ahogy gondolod, de nekem akkor ne óbégassál!
 Innentől kezdve Dugó nem engedett ki a lakásból, az
erkélyajtót kulcsra zárta, a késeket kiszedte a fiókból, bele egy
nejlonba, és elvitte. A telefonom, irataim napok óta nála
voltak, egyszerűen elvette, és nem adta vissza.
– Minek az neked? – ismételgette, nem kérdés volt ez,
inkább csak kijelentés.
Valamire készült. Terve volt velem, ezt többször is mondta.
Akkor tudatosítottam magamban, hogy itt őrült nagy baj van,
és már nemcsak a féltékeny Dugót kell meggyőznöm, hogy
hagyjon elmenni, hagyjon békén, törölje a videót, adja vissza
az irataimat, amikor a hülye haverja egy hasonló videót
mutatott a nagy tévén egy másik lányról. Hangosan
hümmögtek közben, nem röhögtek, nem volt az arcukon
semmi érzelem. A nagyképernyőn egy fiatal, rövid hajú lány
volt, amint hangosan kacag, aztán sír, terpeszt, és egy
sörösüveget nyomkodnak a pinájába.
Innentől kezdve felpörögtek az események, Dugó másnap
megpofozott, és azt mondta, hogy tartozom neki a sok göncért,
amit nekem vett. Aztán kicsit később bocsánatot kért, azt
mondta szeret, és ne aggódjak, jóra fordul minden. Megint
megkínált az alufóliába csomagolt droggal, a fejem ráztam. Én
olyan szart sosem fogok használni, nem kell nekem, belőlem
nem csinál drogos kurvát.
Az egyik nap meghallottam, hogy az idióta haverjával a
konyhapulthoz támaszkodva arról beszélnek, hogy a csajokat
drogoztatni kell az elején, aztán lehet belőlük jó kurvát
csinálni. Persze ez a drágább megoldás. Az az igazán jó, ha
annyira be van törve, hogy magától megy.
Pár nappal később, amikor már csak a tévéből tudtam, hogy
milyen nap van, mert annyira összefolyt minden, az éjszakák a
nappalokkal, a reggel az estével, hozták a fekete hajú lányt.
Egyszer csak kinyílt az ajtó, Dugó bevonszolt egy lányt,
lelökte a kanapéra, kiviharzott, és ránk zárta az ajtót. A lány
teste kék-zöld foltokkal volt tele. A jobb keze bénán lógott.
Nem nézett fel, csak ült, talán nem is figyelt, mintha minden
érzékszervét kikapcsolta volna.
 A lány annyi idős lehetett, mint én, vagy talán fiatalabb.
Valamit éreztem iránta, hiszen sorstársak voltunk, cellatársak a
börtönben. Én tettem elé a rántottát, én szórtam neki a tányérra
egy zacskó chipszet. Kézzel evett, a tojást is. Csak csipegetett,
mint egy kismadár. Minden étkezés ugyanúgy zajlott, elé
tettem az ételt, ő némán nézte, hosszú percekig, míg Dugó rá
nem üvöltött:
– Egyél már, te nyomorék! Egyél! Ha nem eszel, akkor
kiverem a fogaidat! Ha nem zabálsz, akkor minek a fog!
Nekem úgy is jó! Van, aki azt szereti, ha nincs fog, akkor nem
lehet harapni. Ha nem zabálsz, akkor szopni fogsz kisanyám!
Egész életedben szopni fogsz!
Ekkor a lány megrezzent, és elkezdett csipegetni. Lassan
evett, minden darabot megrágott. Nem nézett rám. Így teltek a
napok. Amikor Dugó meg a haver is elhúztak, próbáltam a
lánnyal beszélni, de olyan rémült volt, hogy azonnal sírva
fakadt. Pedig tervem volt vele. Azt találtam ki, hogy amint
összeszedi magát, amint kicsit megerősödik, megszökünk
mind a ketten. Egyenesen a városi rendőségre megyünk, és
elmesélünk mindent.
A tervezgetésnek Dugóék vetettek véget. Az egyik nap
elvitték a lányt. Fogalmam sem volt, hogy hová, csak karon
fogták, azt mondták neki, hogy most velünk jössz, ő meg
felállt, és követte őket. Mint egy élő halott, mint egy múmia.
Nem volt benne lélek.
Eszembe jutott Márti, aki az ilyen erőtlen emberekre mindig
azt mondta, hogy a lélek is csak szarni jár belé. Hát ebbe a
csajba tényleg csak szarni járt már.
Azon az estén korán lefeküdtem, próbáltam aludni. Kell az
energia, gondoltam, ha a lány elment, akkor egyedül kell
megszöknöm. Nagy ordítozásra ébredtem, Dugó és az idióta
haverja a nappaliban üvöltöztek. Egyszer csak kivágódott az
ajtó, Dugó berontott a szobába, a karomnál fogva kirángatott,
és lelökött a padlóra.
– Ezt jól nézd meg! Ezt vésd abba az ostoba fejedbe! Így jár
az, aki nem teszi azt, amit parancsolok! – üvöltötte a képembe.
 A nappali közepén ott volt a lány, neon ruhában, ami olyan
szűk volt rá, hogy az egyik melle szinte kibuggyan belőle.
Igazi kurvás gönc, az egyik lábán műanyag cipő, átlátszó
magassarkú. Dugó haverja kábeleket tartott a kezében,
marokban fogta az egyik végét. Aztán suhintott. A lány
sikított, próbált menekülni a kanapé mögé, de Dugó
visszavonszolta. Ütötték, rúgták őt, a lány próbálta a fejét
védeni.
Csattogott a kábel a lány testén, szakadt a rózsaszín ruha,
pár perc után cafatokban lógott róla. A lány meg visított, mint
egy kismacska. Vörös csíkok jelentek meg a testén, szinte az
egész lány vörös volt a sok ütéstől. Dugó pedig csak rúgta és
rúgta. Mint egy felhúzott robot, egyenletesen rugdosott.
Alig bírtam megállni a lábamon, de képtelen voltam levenni
a szemem róluk. Emlékszem, valamit mondani akartam,
üvölteni, hogy hagyják abba, de nem jött ki egy hang sem a
számon. A kezem a levegőben, oda akartam nyúlni, oda
akartam menni, inteni vagy valami, hogy fejezzék be. De csak
álltam. Ők meg addig ütötték, amíg ki nem fogytak a szuszból.
Kipurcanva huppantak le a kanapéra, mintha a kertet ásták
volna fel. Kapkodták a levegőt.
A lány nem mozdult. Vérzett, véraláfutásos volt a háta, a
lába, nagy lila foltok és horzsolások mindenütt. Élt. Láttam,
ahogy a mellkasa emelkedik.
Dugó, amikor kifújta magát, felállt, és megindult felém.
Annyira megrémültem, hogy bepisiltem. Éreztem, ahogy a
meleg pisi folyik a lábamon. Megragadta az állam, mélyen a
szemembe nézett, és olyan közel jött hozzám, hogy a szájszaga
az orromat facsarta. Erősen megszorította az államat, és azt
mormogta, alig érthetően, hogy reméli, hogy mindent láttam.
Ez vár rám is, ha nem teszem, amit kér tőlem.
Azt hittem, végem, hogy elkap, és rugdosni kezd engem is,
hogy addig csinálja, amíg lélegzem, hogy nem áll meg. Azt
hittem, hogy meg akar ölni. De nem tett semmit. Szólt a
haverjának, hogy ideje lépni, az összeszedte magát, kiléptek az
ajtón, és maguk mögött kulcsra zárták azt.
 A padlóra csúsztam, és olyan hevesen dobogott a szívem,
hogy a torkomban éreztem. A lány a szőnyegen szuszogott.
Ekkor tudatosult bennem, hogy rab vagyok, hogy minket
elkaptak, minket ide bezártak, kurvát akarnak csinálni belőlem
is, és ha nem viselkedem rendesen, akkor így járok, mint ez a
lány.
Egy idő után nyöszörögni kezdett. A lábait mozgatta,
megpróbált felülni. Nem telt el sok idő, és sikerült neki.
Kicsatolta a szandált a jobb lábán, lerúgta a giccses
magassarkút. Felém fordult, és zavarában a rózsaszín
ruhacafatokat kezdte igazgatni magán. Mintha nem lett volna
mindegy, mintha előttem még bármit is takargatnia kellett
volna. Kiment a fürdőbe, és egy nagy törölközőt tekert a teste
köré, a neonszínű foszlányokat magán hagyta. Vizet engedett a
tenyerébe, azzal locsolta az arcát. Talán ettől jobban érezte
magát, nem tudom.
Az járt a fejemben, hogy segítenem kéne, hogy valamit
tennem kéne, de nem tudtam, hogy kezdjem. Bementem utána
a fürdőbe, és a kád szélére ültem. Szánakozva néztem rá, ami
nemcsak neki szólt, egyforma szarban voltunk mindketten.
– Szerinted van itt sebtapasz vagy kötszer?
Felugrottam, és kotorászni kezdtem a fürdőszoba parányi
szekrényében. Találtam egy dobozt, kiszórtam a tartalmát a
mosdó mellé, és a lányra néztem. Csak egy dinós
gyerektapaszt találtam, és már meg sem lepődtem, hogy Dugó
ilyesmit tart otthon. A lány rezzenéstelen arccal vette
tudomásul, hogy ez semmire sem lesz jó.
– Fertőtlenítőszert találtál?
– Megnézem – válaszoltam, és felálltam a kád szélére, hogy
a szekrény feletti dobozokban is körül tudjak nézni.
Betadin, pár hónappal korábban lejárt, de ebben a
helyzetben ez nem zavart bennünket. A törölköző végét
benedvesítettem, és öntöttem rá a barnás folyadékból. Aztán a
keze után nyúltam, és a karján levő horzsolásokat kezdtem
törölgetni. Felszisszent, amikor véres részekhez értem.
Végigtöröltem a lábát, a nyakát, a homlokát, potyogtak a
könnyei. Nem szóltunk egymáshoz, nem néztünk egymás
szemébe.
A cuccaim közül elővettem egy pólót, egy derékban kötős
lenge pizsamanadrágot, egy kapucnis kardigánt, egy tiszta
bugyit, és bevittem neki a fürdőbe. Segítettem neki felöltözni.
Amikor elkészültünk, a karjánál fogva betámogattam a hálóba,
az ágyra fektettem, tettem egy kört a lakásban, lekapcsoltam
mindenhol a lámpát, majd visszamentem, és befeküdtem
mellé.
– Amúgy Denisza vagyok – törte meg a csendet, amikor már
azt hittem, hogy elaludt.
– Szia. Én Timi.
Hümmögött egyet, és talán elaludt, talán csak a szekrény
sarkát nézte, nem tudtam eldönteni. Csend volt, a város aludt.
Egész testemben reszkettem, kitört belőlem a stressz, az egész
nap nyomorúsága. Imádkozni kezdtem, nem is tudom, honnan
jött, hogy jutott eszembe, de a Miatyánkot kezdtem el
motyogni. Legyen meg a te akaratod! Ezt a mondatot
elismételtem többször is. Biztos voltam benne, hogy ez nem
lehet Isten akarata. Hogy neki terve van, megmenekülünk, és
minden jóra fordul.
Ezzel a gondolattal aludtam el, talán még álmodtam is róla.
Nyugalom áradt szét bennem, és folyamatosan azt
ismételgettem, hogy ez nem lehet igaz, ez csak véletlenül
történt, és hamarosan minden megváltozik. Csak ki kell
várnom a végét.
 KLÁRA

A nappali közepén a szőnyegen feküdtem, mellkasig

felhúzott lábakkal. Egy hasizomerősítő webinárra jelentkeztem
be, de akadozott a net, így leragadtam a nyújtásnál. Üres volt a
ház. Ádám iskolában, Rékát pedig Andrea elvitte a
babakocsival sétálni. Délelőttönként nagyot aludt, volt, hogy
két órát is. Amikor kiléptek a kapun, belelestem a kocsiba,
megsimogattam a baba arcát, a fején megigazítottam a sapkát,
és elköszöntem tőle. Szerintem észre sem vette, hogy nem én
tolom a babakocsit.
Andrea második hete volt nálunk, a hátsó kis szobát kapta
meg a fürdővel, a dolgozószoba mellett. Plusz egy fő a házban,
egy idegen nő jött-ment a lakásban, de szerencsére csak az
aznapi feladatok elvégzésére dugta ki az orrát, amúgy
begubózott a szobájába.
Szép lány, ez volt az első gondolatom, amikor megláttam.
Nyúzott, lestrapált, közönséges cuccokban, de szép. Kicsit
megijedtem, mert nem erre számítottam. A fotón, amit küldött
csúnyácskának nézett ki, és ez is egy szempont volt, amikor
mellette döntöttem. Egy ronda lányt szívesebben megtűrök,
mint egy szépet.
Felhívtam az anyámat, és csak úgy mellesleg
megemlítettem neki, hogy házvezetőnőt fogadtunk. Kicsit
féltem a reakciójától, kerestem a szavakat és a jó időzítést,
hogy mikor osztom meg vele és a barátnőimmel. Brüsszelben
természetes volt, de tudtam, hogy az otthoniak más világban
élnek. „De hát otthon vagy egész nap. És mit fogsz akkor
csinálni? A férjed nem is eszik otthon, az a kis főzés is
nehezedre esik? Két gyerekkel nem bírsz el? Nagyanyád a
háború alatt négyet nevelt fel úgy, hogy a nagyapád a fronton
volt, és zsidókat mentett, és soha nem panaszkodott. Azok
voltak a kemény idők, mosógép meg fűtés nélkül, el tudod
képzelni?’’
 Anyu persze mindezt nem egyszerre, hanem fokozatosan,
cseppekben adagolta. Kiköltözésünk után, ha felhívtam, és
őszintén próbáltam beszélgetni vele, mindig kaptam legalább
egy olyan mondatot, ami után órákig vagy napokig szomorú
voltam. Tudom, hogy nem úgy értette. Tudom, hogy neki
sokkal nehezebb volt. Egy panellakásban nőttünk fel a
bátyámmal, miközben az apám három műszakban dolgozott.
Tudom, hogy neki sem volt egyszerű, de ez nem verseny. A
nőknek nem abban kellene versenyezniük, hogy kinek a
nehezebb. Nem azzal kellene foglalkoznunk, hogy egymást
lekörözzük a mártírversenyben. A barátnőink kétségbeesett
segélykiáltására nem azzal kellene válaszolnunk, hogy de hát
neked nem is olyan rossz, az én helyzetem sokkal borzasztóbb,
és mégsem panaszkodom. A problémák és titkok megosztását
nem rinyálásnak kellene vennünk. Néha csak le kellene
ülnünk, a másik kezébe nyomni egy forró teát vagy egy pohár
bort, és hagyni, hogy mondja, hogy felszínre kerüljön a sok
elfojtott mondat és érzés.
Egy idő után azt éreztem, hogy elfogytak körülöttem az
emberek, és nem maradt senki, akivel őszinte lehetnék. A
barátnőim Magyarországon és Felvidéken nem értették az én
„luxusgondjaimat”. Nekem a kisujjamat sem kellett
mozdítanom, és a számlámon ott volt több ezer euró. Anyám
folyton a háborús hasonlatokkal jött, bátyámék építkeztek,
egyedül Erika maradt, aki pedig azért volt féltékeny, mert
„nekem minden összejött”. Így mondta. A gyerekeket és
Gergőt értette ezalatt, tudom, hogy nem irigységből, de azért
mindig ott lebegett köztünk az a kimondatlan kérdés, hogy
miért nekem jött össze mindez, miért nem neki?
Délután egyedül mentem Ádámért, igényelte a figyelmet,
azt, hogy csak vele foglalkozzak, ha kis időre, de akkor is.
Sütött a nap, egész úton be nem állt a szája, a csoporttársairól
beszélt, a madame-ról, és észrevettem, hogy elkezdett francia
szavakat keverni a magyar beszédébe. Egyesével kijavítgattam
őt, nem vélo, hanem bicikli, nem stylo, hanem toll, nem
chocolat, hanem csokoládé, de egy idő után leálltam vele. Túl
sok volt a francia szó, ragadt rá az új nyelv, mint a kosz. Pár
hónappal korábban még pszichológust akartam keresni neki,
hogy könnyebb legyen az átállás a magyar környezetről a
franciára, de néhány hisztis reggel után Ádám egyszerűen
megszokta a francia iskolát. Belejött.
A sarki kisbolt előtt egy szőrös kutya volt kikötve, Ádám
odaszaladt hozzá, leguggolt, és simogatni kezdte. Amikor
utolértem, a kutya már Ádám arcát nyalogatta. Rászóltam,
hogy ezt azért talán mégse, és nyúltam a nedves
törlőkendőmért.
– Csak a hátát simogasd! A fejét ne! – instruáltam a
gyereket.
– Anya nézd milyen cuki! Jaj, de helyes! – becézgette,
engem meg sem hallott.
Egy fiatal férfi lépett ki a boltból az utcára, kezében egy
nejlonzacskóval, benne pár dobozos sörrel és egy csomag
csipsszel. Ádámot figyelte, majd megszólalt.
– Hát jó napot, csak nem magyar szót hallok?
Ádám egy halk „de igen”-t dünnyögött, és folytatta a játékot
a kutyával.
– Jó napot! – köszöntem a fickónak, aki fülig érő mosollyal
kezdett bele a történetébe, hogy itt lakik a környéken, ma épp
szabadnapos, csak leugrott pár dologért a boltba.
Bólogattam. A kezét nyújtotta és bemutatkozott:
– Isti. Pintér István. – Olyan természetességgel mondta,
mintha teljesen mindennapos lenne kisboltok előtt ismerkedni.
– Klára – mondtam csak így röviden, a vezetéknevemet nem
akartam megadni.
– Itt lakik a közelben? – A nyelvemen volt, hogy
visszakérdezzek, hogy kicsoda, aztán bevillant, hogy magáz.
Nem tűnt jóval fiatalabbnak nálam, inkább csak
másmilyennek.
– A parkon túl. És te? Vagyis maga? – összenevettünk.
– Az út túloldalán! – mutatott Matonge, az afrikai negyed
irányába.
– Aha – mondtam, és ezzel lezártnak is tekintettem a
beszélgetést. – Ádám, gyere, indulnunk kell! – szóltam a
gyereknek, de ő nyivákolásba kezdett, hogy „Anya, még ne!
Még egy kicsit! Anyaaa, szerinted visszajön a gazdája? És mi
van, ha nem jön vissza? Vigyük haza! Nézd, milyen
magányos!”
Utáltam, ha ezt csinálja, ha mások előtt nem fogad szót.
Nem akartam hangnemet váltani, nem akartam ráparancsolni,
hogy öt perce itt ácsorgok már, azonnal jöjjön.
A fickót egy cseppet sem zavarta, elővett egy szál cigarettát,
megkínált engem is, majd rágyújtott.
– Nem kell mindig sietni. Igaz, kisöreg? – mondta
Ádámnak. Koptatott, szakadt farmer volt rajta, divatjamúlt
fazon, és egy feliratos póló. A karján a póló alól kilátszódott a
tetoválás egy része. Kedves volt az arca, a szeme éber, tiszta.
Szúrós tüskére borotvált feje nem tűnt durvának.
– Régóta vagytok kinn? – kérdezte, én meg válaszoltam,
hogy körülbelül fél éve.
– Az nem sok. Nekem ez a harmadik évem. Meg lehet
szokni. Én jól bírom. A haverom, aki fél évvel később jött ki,
na, az annyira nem bírta, hogy tavaly hazament. Hiányzott
neki a barátnője. Az összesprórolt pénzét a nagyanyja házára
költötte, kivásárolta belőle a testvéreit, és helyrepofozta.
Közben lelépett a nő, ő meg ott él egyedül a nagy házban, a
kert akkora, hogy még lovai is vannak. Munkát persze nem
talált otthon, most írogat, hogy egy időre kijönne megint. Na,
én nem így csinálom.
– Értem – válaszoltam, és kézen fogtam Ádámot, hogy
induljunk már. Nem akart jönni. Arra vártam, hogy a kutya
tulajdonosa jelenjen meg, fogja a dögöt, vigye már, és
menjünk mi is. A fickónak viszont nem volt sietős. Mélyeket
szívott a cigarettából, mesélte, hogy Erdélyből jött, a főnöke is
odavalósi.
– Jártál már arra? Nem? Pedig nagyon szép vidék!
– Én pozsonyi vagyok. – Ha már így alakult, akkor
beszélgessünk. Hátat fordítottam Ádámnak, nem akartam fél
percenként rászólni, hogy mit ne csináljon a kutyával.
Levettem a vállamról a táskát, visszagyűrtem bele a
törlőkendőket, nagy levegőt vettem, és megpróbáltam
ellazulni. Elvégre sehová nem sietünk. Semmi dolgom nem
volt, nemcsak azon a napon, de azon a héten vagy hónapban
sem. – És mivel foglalkozol? – kérdeztem udvariasan, mintha
csak egy fogadáson lennénk.
Ott álltunk az éjjel-nappali előtt, az út mellett. A hétvégi
forgalom tűrhető volt a városban, az itt élők ilyenkor az autó
helyett a biciklit választották, és tekerni mentek a rengeteg
park egyikébe.
– Építkezés. Kívül-belül. Csinálunk mi mindent. És te?
– Hát… – A nyelvemen volt, hogy úgy kezdem, ahogy
mindig, amikor ezt a kérdést kaptam. Bölcsész vagyok,
irodalmat tanultam, azután a médiában dolgoztam évekig,
most keresem a lehetőségeket, főleg a nemzetközi piacon.
Tényleg ezzel akartam kezdeni, de ez a fickó nem úgy nézett
ki, akit érdekel a bullshit. – Otthon vagyok a gyerekekkel.
– Aha. Értem. Jó neked, hogy megteheted.
– Hm. Hát igen.
Mélyet szívott a cigarettából, felém fordult és végigmért. A
lábujjaimtól indult, majd eljutott a fejem búbjáig. Aztán
megismételte fentről lefelé. Nem takargatta, nem a szeme
sarkából lesett meg, az sem zavarta, hogy pontosan látom, mit
csinál.
– Egészen véletlenül teraszokkal nem foglalkozol? –
kérdeztem hirtelen.
– Hát az attól függ, telifával gyakran dolgozom. Miről lenne
szó?
– A nappalink kertkapcsolatos, és már egy ideje azon
gondolkozom, hogy jó lenne egy kis teraszt kialakítani. De
nem a miénk a lakás, szóval egyeztetni kell. Csak úgy
eszembe jutott…
– Megadom a számom. Hívj fel! Kimegyek, felmérem,
megbeszéljünk. – A zsebében kezdett el kotorászni, gondolom,
tollat keresett.
– Beírom a telefonomba.
 – Persze. Diktálom – és diktálta.
Mikor a telefonom visszacsúsztattam a táskába, utolsót
szívott a cigijébe, majd a csikket egy virágosláda szélén oltotta
el, és a növények közé pöccintette. Megérkezett a kutya
gazdája, a kutya búcsúzóul párszor végignyalta Ádám arcát,
oda sem bírtam nézni. A fiam mellém állt, megfogta a kezem,
és jelezte, hogy részéről oké, indulhatunk.
– Csörgess meg!
– Tessék?
– Csörgess meg, és elmentem a számod. Ha keresni fogsz,
tudni fogom, hogy te vagy az. Idegeneknek nem szoktam
felvenni.
Megcsörgettem, bár az indok nem tűnt túl meggyőzőnek.
– Anya, megyünk már? – noszogatott Ádám, és észrevettem,
hogy zavarban vagyok. A fülem mögé tűrtem a hajam,
mosolyogtam, és hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak.
Nem jutott semmi az eszembe, amivel lezárhattam volna ezt a
furcsa találkozást.
– Hát, akkor helló! – mondta, és egyáltalán nem úgy tűnt,
mint aki zavarban lett volna.
Hát akkor helló. Elindultunk a tavak felé, a Flagey irányába.
Ahogy sétáltunk, éreztem a hátamon, hogy bámul. Hogy
utánam néz. Szinte égette a bőröm.
Jó kedvem lett. Teljesen indokolatlanul jobban éreztem
magam. Flörtöltem egy vadidegennel, egy illegális
vendégmunkással. Ugyan Klára, ne légy nevetséges,
mondogattam magamnak, miközben fülig ért a szám.
Másnap volt a franciakurzus második órája. Két nővel és
egy férfival többen voltunk. Az utóbbit jó alaposan
megbámulta mindegyikünk, de szerencsére az óra elején
választ kaptunk az összes fel nem tett kérdésünkre. Arnault, a
tanárunk pár kedves kérdéssel kiszedte belőle a
legfontosabbakat. Német, Sebastiannak hívják, a felesége a
NATO-nál dolgozik, ő meg keresi a városban a lehetőségeket.
 Ez egy fontos frázis volt, mindenki ezt mondta. Ez lett a
„fogalmam sincs, mit csináljak ebben az idegen városban”, a
„mentsetek meg”, a „belepusztulok a semmittevésbe”, a
„belehalok a magányba”, a „depressziós vagyok”, a „nem
tudom, mit keresek itt” és hasonlók szinonimája.
A franciaóra után szinte mind beültünk a közeli kávézóba.
Csupa mandulatejes latte, laktózmentes cappuccino, meg
koffeinmentes eszpresszó. Egy szűk asztalnál tolongtunk, a
combjaink egymáshoz értek, a nyelvtani hibáktól hemzsegő
mondatok és a különféle akcentusok keveredtek, mindenki a
mellette levőnek mutogatta a gyerekei fotóit. Maria, a
nagyszájú spanyol, vagyis katalán előállt azzal, hogy tegyünk
egy bemutatkozó kört. Ugyanazok a történetek, szinte csak pár
részlet különbözött.
„A férjem a bizottságnál kapott állást, egy ideig vacilláltam,
aztán eladtuk a házunkat, elbúcsúztunk a barátainktól, és a
gyerekekkel Brüsszelbe költöztünk.”
„Arról volt szó, hogy csak két évig maradunk, de már öt éve
itt vagyunk.”
„A férjein európai parlamenti képviselő.”
„A férjem a nagykövetségen dolgozik.”
Az első mondatban szinte mindenki a férje munkájáról
számolt be, arról, hogy ő maga mivel foglalkozik, vagy
foglalkozott a régi életében, csak akkor esett szó, ha valaki
rákérdezett.
„A gyerekeink a nemzetközi iskolába járnak.”
„A gyerekeink hétvégen vidéken lovagolnak.” „A
gyerekeink vitorláznak az Északi-tengeren.”
– Na, és te mit csinálsz?
– Jaj, ne is kérdezd, annyi dolgom van! – jöttek a felszínes
válaszok.
Talán ha sörözni mentünk volna, őszintébb lett volna a
találkozó. Talán az alkohol megoldotta volna a nyelvünket.
Talán a kényszermosolygás mögül előjöttek volna a valódi
történetek és érzések. A „hű, de milyen boldog vagyok”
hazugság eltűnt volna, és vele talán a feszengés is. Egymást
figyeltük, mintha arra vártunk volna, hogy ki lesz az első, aki
bevállalja, aki először szólal meg őszintén. Jobbra és balra
néztünk, a másiktól vártuk a kitárulkozást, ahelyett, hogy
magunkkal kezdtük volna. Hogy magammal kezdtem volna.
Jelzett a telefonom, üzenetem érkezett. Az első gondolatom
az volt, hogy nem hiszem el, hogy Gergő fél napot nem bír ki
a gyerekekkel úgy, hogy még Andi is segít. A második pedig
az, hogy biztosan valami nagy baj történt. Elővettem a
telefonom, elnézést kértem Inéztől, aki megértően bólogatott,
hogy ismeri a helyzetet, az ő férje sem bír nélküle boldogulni a
gyerekekkel.
De nem Gergő írt, hanem Isti. „Szia, hétfőn szabadnapom
lesz, ha gondolod, meg tudom nézni a teraszt. Üdv.” Ennyit írt.
Végigfutott a hideg a hátamon. Mintha valamilyen bűnt
követtem volna el, hirtelen lelkiismeretfurdalásom támadt, és
nem tudtam, mitévő legyek. Zavaromban kitöröltem az
üzenetet, hogy semmilyen nyoma ne maradjon.
Gyalog menteni haza, jólesett a friss levegő és az eső illata.
Igyekeztem hazaérni, fél napja nem láttam a gyereket, és
hiányozni kezdtek. Amikor velük voltam, az egyedül töltött,
nyugodt időre vágytam, amikor meg hozzánk költözött a
házvezetőnő, és végre kiszabadulhattam, hiányozni kezdtek.
Mindenhogy rossz volt.
Amikor elfordítottam a zárban a kulcsot, Gergőt és Andit
pillantottam meg a konyhapultnál, egy-egy pohár sörrel a
kezükben, szombaton, fényes nappal. Andi rövid
pizsamanadrágot viselt, mintha akkor pattant volna ki az
ágyból. A fenekén rózsaszín Angel felirattal. Gergő lazának
tűnt, amint meglátott, üdvözölt, és intett, hogy csatlakozzak,
elővett egy poharat, és nekem is töltött.
– A gyerekek? Hol vannak? – Ez volt az első kérdésem, és
idegesnek tűnhettem, mert Gergő arcáról lefagyott a mosoly.
– Ádám telefonál, Réka alszik. Minden rendben volt.
Bementem a gyerekek szobájába, a baba valóban
mozdulatlanul aludt, Ádi meg az unokatestvérének mesélte a
heti élményeit.
Minden rendben volt, de mégsem bírtam megnyugodni.
 ANDREA

Úgy éltek, mint a sorozatokban. Gyönyörű házakban,

gyönyörű emberek, kifogástalan ruhákban, szép autókkal,
biciklikkel. A gyerekeik több nyelven beszéltek, és nem
kaptak édességet. Ott volt Ádám, akit iskolai előkészítőbe
járattak, és még életében nem adtak neki csokit. Amikor az
érkezésem utáni első esték egyikén bekukucskált a szobámba,
mert azt hitte, hogy nem vagyok ott, majd’ kiugrott a bőréből,
amikor meglátott az ágy szélén ülve egy nagy üveg nutellát
kanalazva. Szóltam neki, hogy jöjjön, nem kell félni. A
kanállal kikapartam neki egy nagy adagot, és a kezébe adtam.
Azt sem tudta, hogy mit kell vele csinálni. Szárított banánt és
aszalt gyümölcsöt kapott desszertként egész életében.
Figyeltem az arcát, majdnem hanyatt esett, annyira
meglepődött. Hát, kiskrapek, van élet a párolt brokkolin túl is!
Hétközben a családnak segítettem, nem volt nagy ügy.
Főztem, takarítottam, a gyereket hoztam-vittem, meg a
kisbabával sétáltam a környéken. Klára kedves volt, de azért
elég elvarázsolt nő, mintha nem is itt élt volna, hanem valahol
máshol, a gondolataiban.
Rudival naponta beszéltünk, fotóztam mindent, ami aznap
megtetszett, és küldtem Anyunak: a környék kutyáit, a
játékboltok kirakatait, a mókust az udvaron, a papagájokat a
tóparton.
Az első napokban azt hittem, hogy belepusztulok. De aztán
túléltem. Ami nem öl meg, az ugye megerősít. Hát én olyan
erős lettem, mint az acél.
A horoszkópos oldalakat bújtam naphosszat, abból
merítettem az erőt.
Rájöttem, hogy pont ugyanúgy rohan az idő, ha szomorú
vagyok, vagy ha boldog. Ugyanúgy megy az élet.
Megmutatták a környéket, vettek bérletet, amivel az egész
várost bejárhattam volna, ha lett volna kedvem. De nem volt.
Helyette a netet bújtam, a brüsszeli magyar csoportokat, és
munkát kerestem. Úgy terveztem, hogy mindennap estefelé és
a szabad hétvégéimen dolgozni fogok, vasalást és takarítást
fogok vállalni. Nem is kellett nagyon erőlködnöm, már a
harmadik héten volt két család, akiknél vasaltam, kemény,
ropogós eurókért.
Az egyik nap Klárával elmentünk bevásárolni. Megmutatta
a boltokat, ahonnan a friss felvágottat és a péksüteményeket
szokták beszerezni. Pékség, hentes, halas. Az utóbbira nem
tudtunk magyar megfelelőt, ilyen otthon nem volt. Poaszoneri.
Így mondtuk, franciásan. Ott feküdtek kilapítva a halak a
jégen, egymás hegyén-hátán, a fejüket sem vágták le, csak ha a
vevő kérte. Bámult a sok hal, büdös volt, és az árusok mind
arabok voltak. Szálem alejkum, így köszönt a vevők nagy
része.
Ahogy a bevásárlókörutunk egyes állomásait jártuk be, azt
vettem észre, hogy Klára nem nézi az árakat. A hentesnél
rámutatott egy adag karajra, az eladó rátette a mérlegre, de
Klára oda sem nézett, hanem már a többi terméket válogatta.
Amikor bemondták a végösszegeit, lazán előhúzta a
pénztárcájából a bankkártyáját, és nyújtotta. Nem jegyezte
meg, nem vette el a blokkot, nem ellenőrizte, nem hasonlította
össze fejben a múlt hetivel. Nem ment be a másik henteshez
csak azért, hogy megnézze, ott mennyibe kerülnek a dolgok.
Felőle mindegy volt, hogy harminc euró vagy ötven, ő ezzel
nem törődött.
A tejtermékeknél nem az akciósat választotta, a pékségben
nem a leárazott terméket vette meg, és a vásárlókőrút végén,
csak úgy, a virágárusnál vásárolt egy nagy csokor virágot.
Semmit nem ünnepeltek, nem születésnapra vette, hanem a
konyhaasztalra, csak úgy.
Sosem láttam még ilyet, hogy a pénz körüli dolgokon nem
kell izgulni, hogy nem kell vele foglalkozni, nem kell árakat
nézni, és nem kell bosszankodni. Nincs szorongás, nincs
fejben számolás, csak egy elegáns mozdulat és annyi. Így is
lehet élni.
A szabadnapom egyikén Gergő megkínált egy üveg sörrel.
Na, mondom, ez a munka sem fog sokáig tartani! Bólintottam,
illedelmesen elfogadtam, de tudtam jól, hogy az ilyesmi nem
történik ok nélkül. Egy férfi, főleg egy főnök, nem azért
kínálgat, hogy Gömör jelenlegi gazdasági helyzetéről
érdeklődjön. Az csak ürügy. Mindig van hátsó szándék.
Mindig.
Gergő kivett a hűtőből egy üveg sört, poharat tett mellé, és
azt mondta, egészségedre. Ennyi. Kínos csönd következett, ő
kifelé bámult a nagy ablakon, amit én az előző napokban
tisztítottam meg. Percekig nem szólt. Aztán Gömörről
kérdezett, az otthoni lehetőségekről, a munkanélküliségről, a
helyi romákról.
Vártam, hogy mikor ugrik ki a nyúl a bokorból. Mikor fogja
meg a kezem, mikor tesz valamilyen kétértelmű utalást, mikor
kezd a szexről beszélni, vagy mikor vesz elő egy
pornómagazint. Kortyoltam a söröm, és szinte leperegtek
előttem a következő percek eseményei, hogy bepróbálkozik,
talán az első alkalmat sikerül elkerülnöm, a másodikat már
biztos nem, és akkor kalap-kabát, pakolhatok, mehetek haza,
fizethetem az útiköltséget. Vagy keresgélhetek ismét.
De semmi ilyen nem történt.
Gergő mélabús ábrázattal nézte a kerti bukszust,
visszafogottan kérdezgetett, pár mondatot hozzáfűzött, de nem
történt semmi.
Még sosem láttam ilyet, hogy egy férfi csak úgy cseverészni
akarjon. Nagyon mélyen lehetett. Emlékszem, ekkor tudatosult
bennem, hogy a csendes háztartás, a látszólagos boldogság és
elégedettség csak színjáték volt. Megvontam a vállam, hogy ez
nem az én gondom. Elég nekem a magam baja, másokat nem
tudok sajnálni.
Az egyik este Anyu hívott, és hosszasan beszélgettünk.
– Na, és milyen ház? Nagy luxusban élnek? – ilyeneket
kérdezett. Meg folyton azt, hogy magányos vagyok-e és hogy
találkoztam-e valakivel. Valamiért a fejébe vette, hogy
Brüsszelben nagyobb esélyem van normális férfit találni, mint
otthon. Nem bírt leszállni rólam. – Jobb, ha tőlem tudod. A
faluban rólad kérdezgetnek. A szájukra vettek, mert elmentél,
és itt maradt a gyerek – mondta, és ez szíven ütött.
 Gondoltam, hogy böki majd a csőrüket, hogy kérdezősködni
fognak, hogy hol vagyok és mikor jövök haza. De az, hogy
emiatt elítélnek, meg sem fordult a fejemben.
Ott ültem a szobámban az ágy közepén, és megint sírni
kezdtem. Napok óta sikerült elnyomnom magamban a rossz
érzést, de előjött újra.
Én lettem a faluban a rossz anya, aki elhagyja a fiát. A
felelőtlen anya. Beleborzongtam. Buta, ostoba népség!
Hazamegyek, és már aznap viszem el onnét a fiamat, hogy
húzzunk el valamilyen normális helyre!
Rohadékok! Láttam magam előtt, ahogy a kisboltban Anyut
kérdezgetik, hosszúra nyújtott nyakkal, összeszorított szájjal,
perverz félmosollyal, felhúzott szemöldökkel. A másik
utcában lakó Piroska néni ugrott be egyből, az a pletykás vén
tyúk, aki minden istenáldott nap elmondta, hogy az ő fia
Pozsonyban végzett a műszakin, nem akárki lett belőle. Az ő
gyereke sokra vitte, mert ő jól csinálta, ő rendesen nevelte.
„Nem, mint a falubeli asszonyok! Azok mind elcseszték! Egy
dolguk volt, azt is rosszul végezték!”
Ezzel a „nekem sikerült, én jól csináltam” ábrázattal jártkelt
a faluban, mindenki utálta.
Mély levegőt vettem, és igyekeztem elterelni a
gondolataimat. Törökülésben ültem a szőnyegen, az ajtóban
elfordítottam a kulcsot, mindig bezártam, amikor a szobámban
voltam. Egy spirituális tanítót kezdtem el követni az instán, aki
a pozitív gondolatok erejéről beszélt, ha nagyon magam alatt
voltam, akkor a fotóit és a motivációs videóit böngésztem.
Hiányzott a fiam. Ezt leszámítva nem volt rossz életem.
Persze ezt, mármint a fiamat, nem tudtam csak úgy figyelmen
kívül hagyni.
Helyesek voltak a gyerekek, a kisbaba olyan puha, illatos
volt még, akárhányszor beleszagoltam a nyakába, elkapott az
anyai ösztön, és arról ábrándoztam, hogy lesz még gyerekem.
Rudinak lesz testvére, nekem egy támogató társam, egy cuki
közös babánk, nagy házunk, és olyan életünk, hogy soha nem
kell megnéznünk a felvágott árát.
 A város szép volt, rendezett kertek, centipontossággal
megnyírt bokrok, sportkocsik a garázsokban,
állatkozmetikushoz vitt házi kedvencek. Ami rögtön az elején
feltűnt, hogy a nők nem viseltek magassarkút. Bármilyen
elegáns szettben voltak, kiskosztüm, pántos ruha, elegáns
lapos cipőt húztak hozzá. A másik megfigyelésem pedig az
volt, hogy alig sminkeltek. Nem láttam szemkontúrt,
szemhéjfestéket, és bár a körmük mindig ápolt volt, nem
láttam műkörmöket. Nagy, kristályokkal kirakott, rikító színű
körmöket meg pláne nem. Kár, mert úgy terveztem még
otthon, hogy az első fizetésemből feltetetek valamilyen feltűnő
mintásat.
Klára bátorított, hogy menjek, szerezzek barátokat. Azt
mondta, érdemes lenne franciatanfolyamra járnom, vagy
csokikészítő workshopra, ami népszerű volt a városban. Hát,
nem tudom. Szlovákul is alig bírtam megtanulni, pedig
hatéves koromban kezdtem. Az angolt viszont erősítettem
volna. Első lépésként a sorozatokat és az esti filmeket kezdtem
el eredetiben nézni.
Az egyik délután tömött bevásárlószatyrokkal érkeztem
vissza a házba. Három kiló krumpli, két kiló banán, meg a
többi. Borzasztó nehéz volt. A vállamat húzta a feliratos
szatyor, a kezembe bevágott a másik pántja, éreztem, ahogy a
bőröm küzd a műanyag ellen. Vonszoltam a sok cuccot,
magam sem értettem, hogy miért írt fel ennyi mindent Klára.
Amikor már majdnem a lépcső tetején álltam a lakás ajtaja
előtt, a vállamra akasztott szatyor füle elszakadt. A
gyümölcsök kiszóródtak, gurult le a sok narancs és alma a
hófehér márványon, pár darab átesett a korláton is.
– Basszus! – kiáltottam, aztán letettem a kezemben lévő
táskát az ajtó elé, és elindultam felszedni a gyümölcsöket. Ott
guggoltam a lépcsőn, a kabátom zsebébe tömködtem az
almákat, amikor egyszercsak egy magas, sötét bőrű férfi állt
meg felettem. Kedvesen rám nézett, és a narancsokat nyújtotta
felém. Mosolygott.
– Bonjour! – mondta, és én ugyanezt válaszoltam.
– Bonjour!
 Talán azt várta, hogy valami mást is mondok, de ennyit
tudtam franciául. Felszaladt a lépcsőn, egy kupacba tette a
narancsot, aztán fürgén futott le, hogy begyűjtse a többit.
Többször fordult, kettesével szedte a lépcsőfokokat. Amikor
elkészült, bambán mosolygott, és csak nézett rám. Talán azt
várta, hogy mondok valamit, így kinyögtem egy mercit, és
elkezdtem a zsebemben a kulcsért kotorászni.
– Do you live here? – kérdezte, én meg teljesen
összezavarodtam. Ki ez? Adóellenőr? Mondhatom neki, hogy
igen, vagy inkább titkoljam el? Illegálisan dolgoztam, profin
hazudtam, de volt valami nagyon kedves az arcában, és úgy
voltam vele, hogy a munkaügyi ellenőrök nem egy villanegyed
lépcsőházában vadásznak.
– Igen – válaszoltam neki angolul.
– Új vagy itt?
– Igen.
– Én itt lakom. Szomszédok vagyunk – mondta, és a
szemközti ajtó felé mutatott, majd a kezét nyújtotta.
– Ahmed.
– Andrea – mondtam, kinyögtem még egy mercit. Közben
megtaláltam a lakáskulcsot. Elköszöntem tőle, és becipeltem a
sok gyümölcsöt a lakásba.
Vacsorakészítés közben elmeséltem Klárának, hogy a
szomszéd segített.
– Ah, ő nem a szomszéd. Egy menekült, akinek a belga tulaj
kölcsönadta a lakását.
Hát így. Talán azért volt velem ilyen kedves, mert érezte,
hogy egy kasztból vagyunk. A gazdag belga biztos nem
futkosott volna fel-alá a narancsokkal. Biztosan látta rajtam,
hogy én ugyanannyira nem tartozom ebbe a csilivili világba,
amennyire ő sem. Mi itt nem vagyunk itthon. Minket itt
megtűrnek, befogadnak, munkát adnak, de nem tartozunk ide.
 TIMI

Megjelent Dugó haverja, és ránk parancsolt, hogy azonnal

öltözzünk fel. Szót fogadtunk, mint az óvodások. Leültünk az
ágy szélére, ott vártuk a többi utasítást. Azt mondta, hogy most
elvisznek minket, de hogy hová, nem árulta el. Nem is
érdekelt. Egy ideje tudtam, hogy eljön ez a pillanat, készültem
rá. A kényelmes sportcipőm vettem fel, a zoknimba rejtettem a
hátizsákom aljában tárolt ötven eurót. Erről Dugó nem tudott.
A pénztárcámat és az irataimat elvette, de a hátizsákomat nem
nézte át. Az alján, a zoknik közé volt becsavarva a pénz. Úgy
terveztem, hogy amint az autóhoz visznek minket, én
elszaladok. Kiabálni fogok, és elszököm. Rohanok előre, nem
nézek semerre, nem reagálok semmire, csak futok, mint a
nyúl. Nem érdekel a videó, nem zsarolhat vele! Belőlem nem
csinál kurvát, az egyszer biztos!
A vékony, nyegle férfi ott sertepertélt körülöttünk, biztos
voltam benne, hogy drogozik. Más magyarázat nem volt rá,
hogy miért dörzsölte a szemét és az orrát nonstop. Elkapta a
karomat, és megrántotta.
– Először te jössz! – mondta, és elővett egy bicskát.
Kinyitotta, az élét megcsillogtatta pár milliméterrel a szemem
előtt. – Ezzel vágom ki a beled, ha megnyikkansz! Ha
hangosan mersz szuszogni, szétmetéllek, beléd rúgok, és
kidoblak a kóbor kutyáknak.
A pólómhoz nyomta és végighúzta rajta a kés hegyét. Az
anyag a kés nyomán felszakadt. Aztán a hasamhoz nyomta,
fájt, el akartam ugrani, de erősen tartott. A bőrömbe vágott.
Ahogy végighúzta a kés hegyét, óriási fájdalom hasított belém,
csípett, sírni kezdtem.
– Látod? Én nem félek téged szétkaszabolni! – mondta,
megragadta a karomat, a másikkal a kést a bordáim közé
nyomta. Elindultunk le a lépcsőn, ki az utcára. A járda szélén
egy furgon állt, a hátsó ajtaja tárva-nyitva volt. Rögtön tudtam,
hogy oda akar majd betenni minket.
 Fájt a vágás a hasamon, vérzett. A bordám közé olyan
erősen nyomta a kés hegyét, hogy kibuggyant a vér. Féltem
ettől a vadállattól, láttam rajta, hogy bármire képes. Tudtam,
hogy lőttek a tervemnek. Nem tudok megszökni előle. Ez
profi, csinált már ilyet, nem én vagyok az első ijedt lány, akit
egy sötét teherautóba akar betuszkolni.
Belökött a kocsi rakterébe, és rám zárta az ajtót. Sötét volt,
és hűvös. Nem láttam semmit sem. Olyan erős halálfélelem
fogott el, hogy reszketni kezdtem, és a térdem ölelve ringattam
magam előre, hátra. Atyaúristen, mi lesz velem? Dühös voltam
magamra, amiért megint gyáva voltam, hogy nem sikerült
megszöknöm, meg se próbáltam. Pár perc múlva Dugó haverja
belökte mellém Deniszát, és ránk zárta az ajtót.
A furgon elindult. Nem tudom mennyit mentünk, tíz percet,
fél órát vagy sokkal többet, megszűnt az idő, nem érzékeltem.
Nem tudtam, hogy éhes vagyok, fáradt, fázom, vagy épp
melegem van-e, csak a rettegést éreztem.
Megálltunk. Kinyílt az ajtó, káprázott a szemem az erős
fényben, új lányok jöttek, ketten vagy hárman, majd két fiú.
Annyira gyorsan történt minden, kinyílt az ajtó, belökték az
újakat, nem tudtam szemügyre venni őket.
Az egyik fiú sírt. Nyüszített, mint egy kismacska.
Artikulálatlan hangok jöttek ki a torkán, néha a másik fiú
rászólt, hogy hagyja abba.
Sötét és büdös volt, az újak testszaga elnyomott mindent.
Egy idő után pisilnem kellett. A lábamnál éreztem, hogy
valaki már megtette előttem. Egyszerűen beleengedtem a
farmeromba. Ott ültem a pisiben, fáztam, melegem volt, és a
könnyeim potyogtak. Imádkozni kezdtem. Édes jó Istenem,
kérlek segíts, nem lesz több hülye húzásom, csak ezt ússzam
meg!
Egyszer csak megint megállt az autó, kinyitották az ajtaját, a
fényben ott állt Dugó és a vékony haverja. A szipogó fiút
vették ki, a vékony a nyitott ajtónál őrzött bennünket, Dugó
eltűnt a fiúval. A többiek ugyanolyan rémült ábrázattal ültek,
mozdulatlanul. Az autó aljában tócsában állt a vizelet. A
mellettem ülő két lány pont úgy nézett ki, mint az igazi
kurvák. Vastag platformos cipő, neonszínű miniruha,
flitterekkel meg fodrokkal, műszempillák, műhaj, lenőtt
műköröm. Koszosak voltak mind. A velem szemben ülő fiú
viszont teljesen normálisan nézett ki. Rendes ruhában volt, a
haja belőve, finom ékszerei voltak, meg drága sportcipője.
Hónapokkal később tudtam meg, hogy a fiú a környék egyik
jól menő vállalkozójának a gyereke és meleg. Dugóék
kiszimatolták, kilesték őket a barátjával, és levideózták,
amikor szexeltek. Kezdetben pénzzel zsarolták őt, aztán már
minden mással. Először egy dagadt férfit hoztak, hogy azt kell
leszopnia, ha nem teszi, akkor a videót elküldik az apjának.
Megtette. Aztán Pestre vitték néha. Amikor Dugó többet akart,
Attila fellázadt. Dugó a videó egy részét, amiben piros
tangóban billeg az alsógatyás pasi előtt, feltette a Facebookra.
Pár másodpercig volt fenn, aztán törölte a rendszer, Attila arca
nem látszódott rajta, szándékosan így tették fel. Ez volt a
figyelmeztetés.
– Azt csinálod, amit mondunk, vagy tudod, mi fog történni!
Attila ekkor már erős drogfüggő volt. Kezdetben csak
marihuánát szívott, meg hasist, aztán jött a sok műanyag szar,
amiről senki nem tudta megmondani pontosan, hogy mi van
benne. A szégyent és szorongást csak ezeknek a segítségével
tudta oldani. Hetente küldött egy sms-t az apjának, hogy
minden rendben vele, az egyetemre nem megy vissza, mert
még utazgatni akar, és világot látni. A szülei nem
gyanakodtak. Vagy legalábbis úgy tettek. Egyszerűbb
megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a fiad nem tanul és
felelőtlenül utazgat, mint azzal, hogy drogos buzi lett, és
pénzért idegenek seggbe kúrják. Attila nem sokkal később
felvágta a karján az ereit. Hosszában.
Ekkor még ezt nem tudtam. Ott ültünk egymással szemben,
és azt hittem, a meleg miatt izzad annyira erősen a homloka.
Dugó kirángatott a kocsiból. Egy autópálya szélén voltunk,
egy pihenőben. A tömött kukák mellett álltunk, Dugó lassan és
tagoltan beszélt.
– Most felhívjuk az anyád, és elmondod neki, hogy Pestre
mész munkát keresni. Minden rendben veled, ne keressenek.
Boldog vagy, meg ilyenek.
Csak álltam bambán, és figyeltem.
– És ide figyelj, ha valamit rosszul mondasz, ha nem a
tündibündi „ne izgulj, anyukám” hangodat veszed elő, akkor
tudom én, hogy ott az a gyerek, az unokaöcséd. Az ilyen
kiskölyköket sokan szeretik ám. Vigyázz nagyon, ha
elcseszed, esküszöm elmegyek érte, bevágom egy zsákba, és
kiviszem a buziknak Németbe!
Dugó elővette a telefonomat, és a kezembe nyomta.
– Anyádat vagy apádat hívd!
Mártit hívtam, kicsengett. Nem vette fel. Talán annyira
mérges volt, hogy látni sem akart, talán épp a kertben volt, és a
mobilját nem vitte magával. Visszaadtam a telefont Dugó
kezébe.
– Akkor szépen írunk neki. Drága anyukám, vagy hogy
szólítod?
– Anyuka – vágtam rá. Fogalmam sincs, honnan volt ennyi
lélekjelenlétem. Soha nem szólítottam így, de abban bíztam,
hogy pont ezért gyanút fog majd, és talán szól a rendőröknek,
vagy mit tudom én, kinek kell ilyenkor szólni, és
megmentenek.
– „Anyuka, Pestre megyek munkát keresni. Most egy ideig
egyedül akarok lenni, majd jelentkezem. Ne keressetek!” Így
ni.
Dugó bepötyögte, a vastag, kolbászra emlékeztető ujjai
olyan undorítóak voltak, olyan visszataszító volt az egész,
fogalmam sincs, hogyan tudtam én ezt az embert szeretni.
Hogy engedhettem, hogy hozzám érjen?
Amint befejezte, a pólójában megtörölte a kijelzőt és a
mobil hátulját is, majd egy erős karlendítéssel eldobta jó
messzire, a termőföld irányába.
Visszaültetett a többiek közé, és folytattuk az utunkat. Egy
idő után kaptunk szendvicset, talán a benzinkúton vették.
Nekem majonézes-sonkás jutott, mindkettőt utáltam. A
szomszédomét lestem, hátha tudunk cserélni. Ekkor hasított
belém a felismerés, hogy élek, hogy még nem adtam fel. Ha
halott lennék, akkor nem pörögne ilyesmiken az agyam. Végül
mégsem mertem megszólalni, az egész szendvicset megettem.
Márti majonézes krumplisalátái jutottak eszembe, hogy
utáltam, hogy minden karácsonykor és húsvétkor azt
készítettünk. Ott állt a nagy vájlingban, és én már a szagától is
rosszul voltam. Márti pontosan tudta, ezért csak az én
kedvemért készített külön ecetes-hagymás salátát is.
Fogalmam sincs, hogy mennyit utaztunk, egyszer
megálltunk a félhomályban, azt mondták, menjünk hugyozni.
Elindultunk a fűben, leguggoltunk, próbáltunk távolságot
tartani egymástól, de Dugó és a másik ott álltak felettünk, és
üvöltöttek, hogy ne menjünk messzire.
Megszökhettem volna. Elkezdhettem volna futni az
autópálya irányába, átugorhattam volna a szalagkorláton, fel
az autók közé, elkezdhettem volna kiabálni és integetni, hátha
megáll valaki. Vagy elüt. Az utóbbi is jó opciónak tűnt. De
valami mégsem engedett, talán a nyomorult kis életemet
féltettem annyira, talán annyira bíztam a szabadulásomban,
talán annyira féltem Dugóéktól.
Nem tudtam kakilni. Éreztem, hogy feszül a hasam, normál
esetben ment is volna, de az autópálya szélén, annyi ember
közt lehetetlen volt.
Visszaültünk a furgon csomagterébe, utaztunk tovább. Az
ajtóhoz közel ülők beszélgettek, őket hallgattam, kíváncsi
voltam, hogy ők vajon mit tudnak. Német nagyvárosok neveit
dobálták, meg Svájcot emlegették. Egy lányról meséltek, aki
nem akarta bevállalni a kutyás szexet a lóvés kuncsaft előtt,
ezért nagyon bedühödtek rá. Egy pincében tartották napokig,
kikötözték egy székhez, néha adtak neki két deci vizet, ott ült
meztelenül, a saját mocskában, éhesen, a sötétben. Az egyik
lány azt mondta, hogy ő úgy tudja, hogy a patkányok
elkezdték rágni a lábujjait, a csaj meg annyira kész volt, hogy
már nem is érezte. Ezek után nem tették vissza a placcra,
furcsán járt, lábujjak nélkül nem lehet rendesen sétálni.
Leselejtezték. Elengedték. Mondták neki, hogy mehet, de
ekkor már nem tudott hova. Az utcán tengődött, és az első
télen megfagyott. Állítólag. Az ajtóhoz közel ülő csaj így
hallotta, a másik meg úgy, hogy semmi baja nem lett a
lábának, és ma is Svájcban dolgozik.
Hátradőltem és elbóbiskoltam. A kikötözött lányról
álmodtam, meg a patkányról. A dagadt, büdös dögről.
Álmomban olyan közel jött hozzám, hogy farkasszemet
néztünk. Éreztem, hogy ott van, hogy a lábamon mászik, aztán
a bokámnál. Felriadtam. A félhomályban matatni kezdtem,
csak a szendvicses zacskó esett ki az ölemből a cipőmre.
Megállt a furgon, mindenkit kiszállítottak. Elgémberedett
végtagokkal, fáradtan, éhesen, szomjasan, teli félelemmel és
szorongással. Itt már nem kellett ránk vigyázni, senkinek sem
jutott volna eszébe elszökni. Azt sem tudtuk, hol vagyunk,
hogy merre mehetnénk.
Kora reggel lehetett, alig voltak az utcán. Egy városban
voltunk, talán egy külső kerületben, olyan ütött-kopott volt
minden. A parkoló előtt egy kisboltokkal teli utca volt,
kiszúrtam a kebabost meg egy parókaboltot. Teli volt a kirakat
mindenféle színű meg formájú hajakkal. Ki a fene vesz hajat
egy kebabos mellett? És hol van mindez? Hol vagyunk? Mit
keresek én itt?
Dugó beterelt minket egy lepukkant épület bejáratán,
leültetett minket a földre, sorba egymás mellé a fal tövében.
Ahogy így gubbasztottunk, láttam, hogy az egyik lánynak
megjött. Tiszta vér volt a combja meg a szoknyája. Büdös volt,
de nem bántotta az orrom.
Mintha egy kollégiumban lettünk volna, kopott kő,
megsárgult falak, pár félig kiszáradt növény nagy cserepekben.
A tartóoszlopok össze voltak firkálva, színes grafitik,
olvashatatlan formájú betűk, a sarokban nagy szemétkupac. A
portásnak volt egy kis fülkéje, onnan beszélt Dugóval. Nem
sokkal később megjelent két fegyveres biztonsági ember.
Feketék voltak mindketten, és olyan nagyok, mint egy hegy.
Még sosem láttam ennyire magas embereket. Az övükön
gumibot és pisztoly lógott. Félelmetesek voltak, mint két harci
kutya, dobermannok, akik a maffiózók kertjét őrzik.
Dugó a portással beszélt, a haverja az egyik biztonságival.
A többiek a sorban arról suttogtak, hogy németül beszélnek,
valaki kijavította, hogy hollandul, és hogy biztos Hollandiában
vagyunk, mert oda sok kurva kell. A vérző lány azt pusmogta,
hogy Németországban sokkal több prosti van, csak nincsenek
szem előtt, pincékben, raktárakban, garázsokban, ami sokkal
rosszabb.
Az idegbeteg haver meghallotta, hogy beszélünk, és
megindult felénk. Azonnal néma csönd lett, elég volt csak ránk
vicsorognia, és mi kushadtunk.
Aztán az elosztás következett, először a két fiút kísérték el,
aztán kettesével a lányokat, végül minket Deniszával. Egy
kétágyas szobába tettek bennünket, a szoba sarkában volt egy
mosdó, és egy kis mellékhelyiségben egy büdös WC. Mint egy
kollégiumi szoba.
– Börtön. Ez egy börtön. – szólalt meg az ágy szélén ülve
Denisza.
Tényleg. Az ablakon rácsok voltak, az ajtó be volt zárva, a
matracon nem volt lepedő, takaró.
– Szerinted mi lesz velünk? – kérdeztem Deniszát.
– Nem tudom. Gondolom elvisznek minket a
kuncsaftokhoz. Vagy azok jönnek ide. Én nem tudom.
Hümmögtem. Semmit sem tudtunk. Fáradtak voltunk, és
éhesek. Hullámokban tört rám a félelem, néha annyira
rettegtem, hogy az amúgy is tövig lerágott körmeim rágtam
tovább. Undorító gombócok lettek az ujjhegyeim.
Nem is olyan régen még szép ápoltak voltak, géllakk, a
végük egyenesre reszelve, még kövek is csillogtak rajtuk. De
ez már mintha egy előző életben lett volna. Mintha nem is én
lettem volna, hanem csak egy filmben láttam volna.
Összekuporodtam a foltos matracon, befordultam a fal felé,
és lehunytam a szemem. Nyomban elaludtam. Arra ébredtem,
hogy nyílik az ajtó, és a két biztonsági őr egy szó nélkül karon
ragadja Deniszát, és viszi magával. Rémült volt a tekintete,
mint egy ijedt őzike.
A következő én leszek.
 Édes jó Istenem, történjen valami, ébredjek fel, múljon el ez
a rémálom!
 KLÁRA

Elmagyaráztam Andreának, hogy nagyon vigyázzon a

szomszéd gyerekkel meg a hozzá hasonlókkal. Azért ilyen
kedvesek, hogy papírokat szerezzenek. Illegálisan vannak az
országban, a menekültügyi procedúra hosszú, és általában a
kérvény negatív elbírálásával végződik. Szóval az egyetlen
esélyük, hogy itt megházasodnak, így nehezebb hazaküldeni
őket. Megrémültem, amikor Andrea mesélt róla, és már a
nevét is tudta, Ahmed. Alig volt itt pár hete, és máris
megismerkedtek. Kivert a víz a gondolattól, hogy Andi
összeszűri a levet ezzel a fazonnal.
Felhívtam Istit, és eljött megnézni a teraszt. Ádám iskolában
volt, Andrea elvitte Rékát babakocsival a közeli parkba, Gergő
hajnalban lelépett, csak késő estére vártuk haza. Kettesben
voltunk a lakásban, nem volt szándékos, egész véletlenül
alakult így. Legalábbis ezt mondogattam magamnak.
Isti színes sportcipőt viselt, légtalpas Nike-t, utoljára az
unokatesóm kamasz gyerekein láttam ilyet. Nem gondoltam
volna, hogy felnőttek is hordják. Kedves volt, és érdeklődő.
Főztem neki egy kávét, sok cukorral és tejjel kérte. A kis
furgonból elővette a szerelődobozát, abból a mérőszalagot meg
a lézermérőt szedte elő, és vagy húsz percig nyitogatta a
teraszajtót, sétált jobbra-balra.
– Az a helyzet, hogy ha szép teraszt akarsz, akkor ki kell
venni az ajtót, és egy szélesebbet kell betenni. Aztán szépen ki
lehetne lépni, de azt, ami itt van, azt fel kellene szedni teljesen.
Megnézzük, mi van alatta, ha kevés a beton, akkor teszünk
hozzá és megtoldjuk.
– Aha. Értem. Én igazából csak simán megtoldani
szeretném. Az ajtócsere és a betonozás szóba sem jöhet.
Legyen nagyobb a terasz, azt szeretném – mondtam neki, ő
meg a homlokát kezdte ráncolni, és belekezdett egy
végeláthatatlan monológba arról, hogy a fűre nem teheti a
telifát, mert az szétrohad, kell az alap, itt nem jó, meg ott sem
jó, az ajtót mutogatta, hogy azt mindenképp ki kell szedni, én
meg bólogattam, hogy hogyne, miközben tudtam, hogy azt az
ajtót soha nem szedjük ki.
Aztán egy pohár vízzel kínáltam, és leültünk a kanapéra.
Talán leolvasta az arcomról, hogy itt nem lesz üzlet. Engem
nem tud rábeszélni egy tízezer eurós átépítésre, annál több az
eszem.
Isti a díszpárnákat igazgatta a háta mögött. Egy szuszra
megitta az egész pohár vizet, de nem kért többet. Ott ült a
geometriai mintás akrilfestmény előtt, a dizájnkanapén, de
valahogy nem illett a képbe. Vagy talán nagyon is odaillett. Az
időjárásról beszélt, hogy milyen jó, hogy itt ez a
klímaváltozás, mert így legalább Brüsszelben nem esik annyit
az eső.
– A világvégébe rohanás előtt lesz pár jó évünk itt a
városban – mondta, és nevetett.
Nem tudom, mi vezérelt pont abban a pillanatban, de
felpattantam, és a hűtőből elővettem két doboz sört.
– Belga sört? Barnát? Van ízesített is – kínáltam, ő bólintott,
felpattintottam a söröket, a dohányzóasztalra tettem két
üvegpoharat, és ismét ott ültünk egymással szemben.
Megittuk az első pohárral, és közben arról beszélt, hogy a
szabadnapjain fel szokott menni a tengerpartra, szeret mezítláb
sétálni a homokban, ő már megszokta, hogy hideg az Északi-
tenger, és fúj a szél. Azt taglalta, hogy elment megnézni
Dunkirket is, ami itt van tőlünk csupán száz kilométerre, azt a
híres kikötőt, ahonnan a második világháború elején a briteket
kimenekítették.
– El tudod képzelni? Ott szenvedett több tízezer ember, én
meg ott sétáltam egy sörrel a kezemben.
Nem tudtam elképzelni. Igazából azt sem, hogy Istivel
sörözök a nappaliban fényes nappal. Kiitta a maradékot, és
mesélt még. Elmondta, hogy a belga területen kétszer átment a
front, oda-vissza, hogy a vallonok szerint minden flamand náci
kollaboráns volt, a flamandok szerint meg a vallonok
puhapöcsök, akik mindent az idegenlégióra hagytak. Így
mondta, puhapöcs. Aztán elnézést is kért a csúnya
fogalmazásért. A fejem ingattam, hogy ugyan, hagyja csak.
Megkérdezte, hogy érdekel-e a történelem. Bólintottam.
Kérdezte, hogy jártam-e a város körüli erdőkben, ahol több
kemény csata zajlott. A fejemet ráztam. Egy pillanatra
elképzeltem, ahogy tolom a babakocsit, és vonszolom Ádám
biciklijét az erdőben, de aztán elszállt ez a kép.
Ott ült szemben, és mesélt. Zavarban volt, láttam rajta. Egy
történetet sem bírt befejezni, ezért kanyarított rajta, újabb és
újabb történetekbe kezdett az észak-franciaországi és belga
csatahelyszínekről, aztán egyszer csak megállt. Mélyen a
szemembe nézett, és azt mondta.
– Örülök, hogy itt lehetek!
Elöntött a szégyen. Aztán a düh. Mit képzel magáról, minek
hívtam ide? Csak nem azt képzeli, hogy valamit akarok tőle?
Felpattant, majd rám fordult a kanapén. Rám nehezedett,
mint egy szekrény, mint egy kidőlt fa, és megmarkolta a
mellem. Ugyanabban a pillanatban kinyújtotta a nyelvét és az
arcomhoz nyomta, megpróbált megcsókolni. Ellöktem
magamtól, de újra bepróbálkozott.
Felpattantam, igazgatni kezdtem a ruhám, és habogni
kezdtem.
– Azt hiszem, félreértettük egymást. Nem akarlak
megsérteni, de nem. Én férjnél vagyok, tudod te is.
Folytattam a mentegetőzést, és igazából arra vártam, hogy
álljon fel és húzzon el, csukja be maga mögött az ajtót, és
felejtsük el ezt a kínos szituációt. Egy szerelő. Egy illegális
vendégmunkás. Atyaég, hová süllyedtem.
Ott ült a kanapé közepén, nagy maciszemekkel nézett rám,
mint aki nem érti, mintha én lettem volna az első gazdag nő,
aki a férje villájában nemet mond neki.
Felállt, gyors mozdulatokkal a szerelődobozba dobálta a
szerszámait, zsebre vágta a telefonját, és elindult az ajtó
irányába.
 – Klára, majd azért hívj fel, tudasd, hogy döntöttél –
mondta, én meg értetlenül bámulhattam, mert aztán hozzátette,
hogy teraszügyben.
Bólogattam, persze, teraszügyben. Alig vártam, hogy
kilépjen az ajtón.
Megfogta a kilincset, még visszanézett, talán azért, hogy
meggondoltam-e magam, aztán visszafordult az ajtó irányába,
és lenyomta a kilincset. Nem köszönt el, hál’ Istennek,
kilépett, és becsukta maga mögött az ajtót. A telefonomért
nyúltam, és kitöröltem az összes tőle kapott üzenetet, aztán
kikerestem a kontaktok között a nevét, és nyomtam egy delete-
et. „Biztos, hogy törölni akarja?” Holtbiztos!
Összezavarodva ültem a fotelben. A fejem a tenyerembe
támasztottam. Kínos volt az egész, és olyan megalázó.
Napokig nem bírtam elfelejteni. Annyira szégyenletesnek
éreztem. Legszívesebben befeküdtem volna egy hálózsákba, és
a fejem búbjáig becipzároztam volna. Nagyon kellemetlen
volt. Egy ideig azon aggódtam, hogy mi van, ha Isti pletykálni
kezd, és elmondja valakinek.
Aztán arra jutottam, hogy ha így lesz, akkor egész
egyszerűen letagadom. Azt mondom majd, hogy soha nem
történt semmi. Mert ez az igazság, nem történt semmi.
Gondolatban sem. Soha. Punktum.
A következő napok azzal teltek, hogy Andreát főzni
tanítottam. Annak ellenére, hogy kiutazása előtt azt állította,
hogy tud és szeret főzni, egyáltalán nem tudott és nem is
szeretett. A krumpli nyers volt, a csirke száraz. Az egyik
délután Ádámmal süteményt akartak készíteni, felhasználtak
egy csomó alapanyagot, összekoszolták a konyhát, ragadt még
a padló is, de a süti nem sikerült. Cukros vacak lett belőle, a
tészta nem kelt meg. Én inkább nem kommentáltam.
Fáradt voltam az éjszakai szoptatástól, Rékának elkezdtek
nőni a fogai, véresre harapta a mellbimbóm. Andrea próbált
segíteni, láttam rajta a jó szándékot, de bénázott állandóan.
Rossz megállóban szállt le, amikor Ádámért ment az iskolába,
így elkésett, a boltból hazahozott egy karton tejet ugyan, de
hiába figyelmeztettem, hogy laktózmenteset vegyen,
megfeledkezett róla. Mintha nem is itt járt volna. Mintha
kaptam volna plusz egy gyereket, plusz egy felelősséget.
Egy fogadásra mentünk Gergővel, Isten tudja hányadikra és
milyen apropóból. Egy idő után már nem tartottam számon.
Magyar luxusbuborék a nagyvárosban. A nagykövetségi és
állandó képviseleti dolgozók nagy része olyan volt, mint az
oroszok a hidegháború idején az Egyesült Államokban.
Élvezték a gazdagságot, a Brüsszel nyújtotta lehetőségeket, a
nagy fizetést, a gyerekek magas szintű oktatását, a nagy
sétákat a városi parkokban, az antwerpeni gyémántokat, de
kifelé szidták a hanyatló Nyugatot. Az otthoniaknak a
szokásos hazugságokat mondták, mintha munkaköri
kötelességük lett volna a negatív imidzs terjesztése a
nagymama vasárnapi ebédje mellé.
Megérkeztünk a Hiltonba, a ruhatárban leadtuk a kabátokat,
én a neten vásárolt bordó ruhámat viseltem, amiből talán egy
számmal nagyobbat kellett volna rendelni. Feszült a
combomon és a mellemen a ruha. Gergő megdicsért. Azt
mondta, csodálatosan nézek ki, és belecsókolt a hajamba. A
ruhatár tükrében néztem végig a jelenetet. Örültem neki.
A sok ember között ott voltak a kollégái és az ismerőseink.
A „barátaink”, így mondtuk, de igazából nem voltak azok.
Hasonló élethelyzetben voltunk, régóta ismertük egymást, de
semmit nem tudtunk igazából egymásról.
Gergőt figyeltem a többi férfi gyűrűjében, egyidősek voltak,
együtt indult a diplomáciai karrierjük. Ismertem őket
Budapestről, nagy elveik voltak, hatalmas lelkesedésük,
naphosszat dolgoztak a hazáért, a nemzetért, a világbékéért,
meg akarták váltani a világot.
Aztán pár év múlva ugyanolyan kompromisszumkészek,
simulékonyak és romlottak lettek, mint akik ellen harcoltak.
– Csupa férfi, igaz? – kérdezte Judit. Észre sem vettem,
hogy odaállt mellém.
– Szia, ezer éve! – mondtam neki, és megpusziltam.
Egy pohár pezsgőt nyomott a kezembe, és koccintott velem.
– A nőkre! – mondta, és kiitta az egészet.
 Judit régi motoros volt Brüsszelben, sok éve költözött ki,
egyike volt azoknak a sikeres kelet-európai nőknek az európai
uniós intézmények világában, akik saját jogon szereztek
elismerést. Remek iskolába járt, nyelveket tanult,
szorgalommal és kitartással építette fel karrierjét. Judit a
szerencsésebbek közé tartozott, ő családot is tudott alapítani,
és nem egy kelet-európai macsóhoz ment hozzá, hanem egy
belgához. Néztem őt, kezemben az üres pezsgőspohárral.
Magas volt, és karcsú, biztos voltam benne, hogy jógázik vagy
valami hasonlót csinál. Elképesztően jól nézett ki. Klasszikus
vonalvezetésű, sötétkék kosztüm, fehér blúz. Ötvenéves díva.
Judit megélte párszor, amikor egy csoportban ő volt a legjobb,
legerősebb, de mégsem őt, hanem egy középszerű férfit
léptettek elő. A sokadik alkalommal elfogadta, de nem adta
fel.
Szerettem Juditot, csodáltam a bátorságát. Kis szürke egér
voltam mellette, de ezt sohasem ő éreztette velem, csak az én
béka segge alatti önbecsülésem.
Kiittam még egy pohár pezsgőt, néztem a kristálycsillárt a
gyönyörű teremben, és az járt a fejemben, hogy nem tudom
megfogalmazni, hogy mi a bajom.
Csak azt tudtam, hogy igazán érezni akarok dolgokat.
Igazán érezni. Élni és nem csak túlélni.
Gergőt figyeltem. Amikor megismerkedtünk, ambíciói
voltak, vágyai, tervei. Jogot tanult, szabadidejében a
lakásmaffia áldozatain próbált segíteni. Bújta az előnytelen
szerződéseket, és megpróbált fogást találni rajtuk. Elszánt volt,
vakmerő, az sem riasztotta vissza, amikor az éjszaka közepén
hívták fel azzal, ha nem áll le, bajba kerül. De őt nem lehetett
leállítani, fenyegetni meg pláne. Bírósági tárgyalásokra járt, az
ügyészségre azért, hogy segítsen a kilakoltatás előtt álló
családokon. Emlékszem, az első átbeszélgetett éjszaka után azt
mondtam neki, hogy „Te vagy a legérdekesebb férfi, akivel
valaha találkoztam!”
Mintha egy előző életben lett volna. Mintha az a férfi ott a
kis budapesti lakásban és ez a férfi itt a fogadáson nem
ugyanaz lett volna.
 Figyeltem a férjem a viperák gyűrűjében. Mosolyogtak,
jópofiztak mind. A férjem is közéjük tartozott már. Nem akarta
megváltani többé a világot, csak egy kis szeletét. „És ahhoz
egy kis kompromisszum kell” – mondta.
A kis kompromisszumtól aztán eljutottunk a közepesig,
majd az óriásig, és végül ott találtuk magunkat azok oldalán,
akik ellen harcoltunk.
Ott álltam az egyik hófehér asztal mellett, a tányéromon egy
falat narancsos kacsamáj díszelgett. A csillogósra fényezett
villával egy mozdulattal toltam a számba az egészet. Egy
középkorú férfi került mellém, kezit csókolomot köszönt, és
manírosan bemutatkozott. Nyomulós magyar lobbista volt, aki
rajtam keresztül akart Gergőhöz, onnan pedig a nagykövethez
eljutni. Rutinosan leráztam.
Kimentem a mosdóba, pisiltem, megigazítottam a
fehérneműm a ruha alatt. A tükör teljes megvilágításában
minden apró miteszert és szőrt láttam az arcomon. A szemem
alatti zacskók óriásinak tűntek. Hiába púdereztem a száz eurós
sminkészletemmel, nem sikerült elfedni.
Visszamentem a terembe, egy hosszú, unalmas beszéd
kellős közepébe csöppentem. Mozdulatlanul állt a
vendégsereg, miközben egy végeláthatalan monológot
hallgatott a demokrácia fontosságáról, transzparenciáról, meg
a fékek és ellensúlyok szerepéről.
Elvettem még egy pohár pezsgőt, és belekortyoltam.
Megint az járt a fejemben, hogy mit keresek én itt. Mi
dolgom nekem ezekkel az emberekkel? Semmi közöm
hozzájuk, a nagy részüktől kiráz a hideg. Majdnem
negyvenéves vagyok, és nem tetszik, amerre tart az életem.
Azon tűnődtem, hogy hogyan lettem ennyire középszerű.
A taps hozott vissza a valóságba. A sok talpnyaló
elismerően bólogatott. Undorodtam tőlük.
Gergő odajött hozzám, és szólt, hogy mehetünk, ő mindent
elintézett. A ruhatárból kikérte a kabátjainkat, felsegítette,
aztán pár percig várakoztunk az Uberre. Hideg volt, a
körömcipőmben fáztak a lábujjaim. Gergő feszült volt, a
kabátja gallérját felállította, a kezét dörzsölte.
– Jól érezted magad? – kérdezte.
– Szerinted?
– Ezt hogy érted? Nem jól, azt akarod mondani?
– Sosem érzem jól magam az ilyen rendezvényeken.
Ahogy kimondtam, megérkezett az autó. Gergő ideges volt,
láttam rajta, hogy nem bír csendben ülni az autóban. Aztán a
második kanyar után kitört belőle.
– Mondd, neked mi a bajod folyton?
– Tessék?
– Jól hallottad! Folyton van valami! Neked semmi sem jó!
Ha otthon vagy, az a baj, ha kimozdulunk, az a baj. Mindig
minden baj!
– Azért ez nem így van…
– Pontosan így van! – vágott vissza, a sofőr pedig úgy tett,
mintha a visszapillantó tükörben a mögöttünk levő üres utcát
kémlelné, de minket bámult. Fekete volt, és az Uber szerint
Wallidnak hívták, így elég kicsi volt az esély, hogy értett
bármit is.
Egy sarokkal az utcánk előtt Gergő megkérte a sofőrt, hogy
tegyen ki minket.
– Gyere, sétáljunk – mondta, és megragadta a karomat.
Ijedten követtem. Sötét volt, kettőnkön kívül senki nem volt
az utcán. Fáztam, a könnyeim potyogtak, és az járt a fejemben,
hogy mikor történt ez velünk. Mikor lett az őrületes
szerelemből utcán üvöltözős jelenet?
Hófehér léckerítés, fazonra nyílt bukszus, az utcai lámpa
fényénél minden kiszakadt belőlem. Az éjszaka közepén,
kezemben a retikülömmel, a sírástól elmosódott szemfestékkel
kiabáltam.
– Nem játszhatjuk tovább, hogy ilyen életet akartunk!
 Értetlenül bámult, mintha akkor jutott volna el a tudatához
mindez.
– Eltartalak, nem? Mindened megvan! Luxuséleted van! A
kisujjadat sem kell megmozdítanod! – kiabálta vissza, én meg
a fejem ráztam.
– Te még mindig nem érted?
A nagy ordibálásra előjött egy kutya, és ugatni kezdett. Pár
perc múlva követte őt a többi. Ott álltunk ketten, teli
feszültséggel és elfojtott szomorúsággal, csaholtak a környék
kutyái, és mintha mindez nem lett volna elég, még az eső is
csöpögni kezdett.
– Azt kell csinálnom, amit rühellek. Hülyékkel vagyok
körülvéve, akik egész nap azon vannak, hogy hátba szúrjanak.
Habzó szájjal várják, hogy hibázzak. És ha ez megtörténik,
akkor húzhatunk haza! A rohadt életbe! – kiáltotta, és
belerúgott egy szemeteszsákba.
Ekkor az utca túloldalán valaki felkapcsolta a villanyt, és
franciául megkérdezte, hogy mi történik ott? Talán az idegen
hang kellett hozzá, hogy visszarántson minket a valóságba.
Gergő a tenyerébe temette az arcát, toporgott egy kicsit, aztán
elindultunk haza. Pár lépés után kitört belőlem:
– Csak azért, mert belekényszerítettél ebbe a helyzetbe, még
nem kényszeríthetsz rám érzéseket! – zokogtam, erre ő
megállt, megragadta a karom, majd elengedte és sarkon
fordult.
Elveszett a sötétségben. Egy pillanattal később már a cipője
kopogását sem hallottam. A házunk pár percre volt, mégis
óráknak tűnt, míg hazavonszoltam magam. Kulcs nem volt
nálam, a virágcserép alól vettem elő a pótkulcsot, és azzal
mentem be. Csend volt. Lerúgtam a cipőmet, kezet mostam a
konyhában, aztán az arcomat is leöblítettem. A kockás
konyharuhával töröltem meg. Vettem egy nagy levegőt, aztán
még egyet. Úgy éreztem, el fogok ájulni, leültem hát a
konyhacsempére. Aztán összevakartam magam, és úgy, ahogy
voltam befeküdtem a gyerekszobába, a matracra.
 ANDREA

Az egyik nap Ádám kinőtt ruháit válogattam ki, a

szekrényét alig lehetett becsukni a sok gönctől. A szőnyegen
térdeltem, és egy kupacba hajigáltam őket. Csupa szép, márkás
holmi. Amikor Klára megkért, hogy tegyem egy zsákba, és
dobjam ki a sarki ruhagyűjtőbe, akkor elhatároztam, hogy
elküldöm Rudinak.
Kivártam, míg Klára elmegy otthonról, aztán a nagy, fekete
zacskóból kiráztam a ruhákat, és elrejtettem őket az ágyam alá.
Azt terveztem, hogy majd hazaküldöm postán. Rudira még
nagyok voltak, de pár hónap, és belenő.
Folyamatosan elfoglaltam magam, ez segített. Így nem
gondoltam állandóan az otthoniakra, és nem agyaltam. A
kertet tartottam rendben, a száraz faleveleket sepregettem,
kitéptem a kidöglött virágokat, és azt terveztem, hogy egy kis
veteményest alakítok ki. Szerettem naponta nézegetni, hogy
mennyit nőtt a bazsalikomom. Nem Klára kért rá, bánta is ő,
neki mindegy volt.
Olyan szomorúnak tűnt, olyan gondterheltnek. Az egyik
délután láttam, hogy sírt, de amint észrevett, hátat fordított, és
letörölte a könnyeit. Késztetést éreztem, hogy
megsimogassam, hogy átöleljem. Legszívesebben azt
mondtam volna neki, hogy szarjon mindenre és élvezze az
életet.
A Facebookon bejelöltem a belgiumban élő magyarok meg
a brüsszeli magyarok csoportját, próbáltam ismerősöket,
barátokat szerezni. Nem éreztem magam magányosnak, de
munkát akartam találni, és gondoltam, jól jönnek a magyar
kapcsolatok.
Az egyik estére sörözés szerveződött az egyik belvárosi
kocsmában, többen visszaigazolták, hogy mennek. Az utolsó
pillanatig gondolkodtam, hogy menjek-e, vagy inkább nézzek
meg egy filmet, de a sörözés mellett döntöttem.
 Farmer, tornacipő, a hajam copfba fogtam és sminkeltem.
Alapozó, szemfesték, szájkontúr, de úgy éreztem, hogy olyan
vagyok, mint egy bohóc. Az utolsó pillanatban egy
vattapamacsra nyomtam a sminklemosó tejből egy jó nagy
adagot, és letöröltem az egészet.
A lambériázott, közepesen tömött helyen egy negyvenes
férfi és egy huszonéves lány ültek az asztalnál, Tibi és Anna.
Szemlátomást nem ismerték egymást, és zavarban voltak
mindketten. Én érkeztem harmadiknak. Kezet nyújtottam, és
leültem közéjük. Kínos csend következett, nem tudtam mit
mondjak, hogy mivel kezdjem, és ők ketten sem tűntek
bőbeszédűnek. Rendeltem egy sört. Tibi és Anna mosolyogtak.
Tőmondatokban beszámoltak arról, hogy honnét jöttek és mit
csinálnak. A lány tanult, Tibi pedig autószerelő. Mindketten
évek óta Brüsszelben éltek. Kis idő elteltével megérkezett
három férfi, aztán pár perccel utánuk két nő. Csupa ismeretlen
magyar egy asztal körül Brüsszelben. Szerencsére
nagypofájúak voltak, ismerték egymást, sztorizgattak, ittak,
flörtöltek, a valahányadik sörük után jöttek a nőgyógyászos
viccek, majd a magyar politikára terelődött a szó.
Feszengtem. Nem tudtam bekapcsolódni. A mellettem ülő
Tibi próbálkozott ugyan, de annyira nem érdekelt, és nem volt
kedvem olyan kérdésekre válaszolni, hogy milyen gyakran
jársz haza? Miért pont Belgiumba jöttél? Meg hasonlók.
Alig egy órát töltöttem velük, és elindultam hazafelé. Esett,
és én nem vittem esernyőt. Behúzott nyakkal vártam a buszt,
és vacogtam egész úton hazafelé. Ucclében síri csend fogadott.
A milliomosnegyed tiszta volt, rendezett, és még a kutyák sem
csaholtak.
Nem volt jó ötlet kimozdulni, nem megy nekem ez az
ismerkedősdi, nem tudok ellazulni ismeretlenek előtt, és
mások történetei is untatnak.
Ahogy a házunkhoz érkeztem, megpillantottam Ahmedet.
Egy nagy szemeteszsák volt a kezében. Megörült nekem,
láttam rajta. Kinyitotta előttem az ajtót, és tartotta. Kiszaladt a
szeméttel, és egy szempillantás alatt vissza. A
lépcsőfordulóban kapott el, és fülig érő mosollyal még egyszer
hellót köszöntött.
 – Egy teát? – kérdezte, mint aki egy ideje ezzel a mondattal
készült.
– Tessék?
– Van kedved meginni egy teát?
– Most? Hol? – értetlenkedtem, erre ő a szomszéd lakás
ajtajára mutatott.
Klára szavai jártak a fejemben, hogy biztos fel akar szedni
majd, hogy papírokhoz jusson. De annál nekem több eszem
van. Engem még egyszer semmilyen férfi nem szédít el, az
hótziher. De kíváncsi voltam.
– Oké! – bólintottam.
Beléptem a szomszéd lakásba, rend volt, tisztaság, és alig
voltak bútorok. A hófehér falak, hófehér konyha vakítóan
hatott. Ahmed hellyel kínált, és én leültem az egyik fotelbe.
Teát készített, egy ideig a konyhában pepecselt, aztán a forró,
barna italt kis pohárban az üvegasztalra tette, ő pedig leült a
szőnyegre.
– Bébiszitter vagy? – kérdezte.
– Aha.
– És honnét jöttél?
– Szlovákiából.
– Ah, azt hittem, magyar vagy.
– Magyar vagyok… – kezdtem a mondatot, de már az elején
beláttam, hogy ezt úgysem tudom elmagyarázni a gyér angol
szókészletemmel. Belekortyoltam inkább a teába. – És te,
honnét jöttél?
– Szaud-Arábiából. Vagyis Etiópiából.
– Azért az nem ugyanaz! – próbáltam viccelődni.
– Szaud-Arábiában születtem, ott éltem egész életemben, de
nincs állampolgárságom. A szüleim Etiópiában születtek, de
mindketten gyerekek voltak, amikor eljöttek. Szóval úgy
vagyok etióp, hogy sosem jártam abban az országban.
– Értem. Vagyis nem annyira. Anyway.
 – Anyway – mondta ő is.
Óriási fekete szemei voltak, a bőre sötét, de nem
koromfekete. Inkább tűnt arabnak, mint afrikainak, de
fogalmam sem volt, hogy melyik országban milyen bőrszínű
emberek élnek.
– Mit csinálsz Brüsszelben? – kérdeztem tőle ugyanazt, amit
a magyar csoportban hallottam vagy százszor.
– Angliába próbálok átjutni.
– Innen? Hogyan?
– Éjszaka, kamionban.
– Mi van? – kerek szemekkel bámultam rá, fogalmam sem
volt, hogy miről beszél. Ő is ugyanígy csodálkozott, az ő
világában senki nem volt, aki ne tudta volna, hogy mennek az
ilyen dolgok.
– Menekült vagyok, és Angliába akarok átjutni. Az egy
sziget, szóval amint beteszed a lábad, más szabályok
vonatkoznak rád. Ezért olyan nehéz bejutni. Ellenőrzik a
tengert, az utakat, repülőre nem is engednek. Szóval nem
egyszerű, de az öcsémnek sikerült.
Ott ültünk egy luxuslakás nappalijában, talán a tea vagy
Ahmed története volt az, amitől teljesen éberré váltam. Két
nincstelen senki, egy mintás szőnyeg közepén, a puccos
negyedben.
Kortyoltam egyet a teából, és megkérdeztem, hogy az
öccsének hogy sikerült.
– Minden este elindultunk Antwerpenbe vonattal. Volt, hogy
már az elején leszedtek és kidobtak minket, mert nem volt
jegyünk. De az esetek nagy részében nem ellenőriztek. Szóval
leszálltunk az állomáson, onnan tovább utaztunk busszal,
onnan egy órát gyalogoltunk az autópálya parkolójába. A
kamionok csomagterébe próbáltunk elbújni. Volt, hogy
sikerült, Bruges-ig már háromszor is eljutottam. De ott mindig
elkaptak. A tesóm egy év után jutott át, máig nem értjük, hogy
miért pont akkor nem nézték meg azt a kamiont. Szerencse.
Egyszerűen a szerencse műve. Nem szabad feladni. Keep
trying – egyszer sikerülnie kell.
 – És te próbálkozol?
– Minden éjjel.
– És ma?
– Ma is. Nemsokára megyek, másfél óra múlva indul a
vonatom.
Hát így. Akkor nem azért hívott át, hogy felszedjen. Csak
úgy. Bár én általában nem hiszek abban, hogy egy férfi csak
úgy bárhová is hívna, de az az este más volt. Egyedül voltam
egy idegen országban, és bár pótcselekvésekkel próbáltam
palástolni a magányomat, ez semmit sem változtatott a
lényegen.
Egy pillanatra, de tényleg csak egy másodperc töredékéig
megfordult a fejemben, hogy megérintem, hogy megcsókolom.
Talán most látom utoljára, aztán soha többé az életben. Ez a
„csak itt és most” érzés és a beszűrődő holdfény romatikussá
tette a találkozót. Pedig normál esetben nem volt az esetem,
nekem a szőke férfiak tetszettek, nagy, kék szemekkel,
nemhiába, én Nick Carteren nőttem fel, a Bravo Girlből
kivágott posztere lógott évekig a szobám falán.
Ahmed más volt. Riadt. Kapkodós. Menekült.
Még sosem láttam menekültet, ő volt az első. Persze a
híradásokat leszámítva. Valahogy mindig olyan távolinak tűnt
az egész, arctalan masszának, félelmetes férfiak hadának.
Ahmed nem tűnt félelmetesnek.
Megköszöntem a teám. Azt mondta, maradjak még
nyugodtan, és töltött még. Nem értettem, hogy akkor most mit
is akar, de nem zavart. Éjszaka volt, én a sörözőben megittam
két üveg sört, igaz, gyengét, de a hatását még azért éreztem.
– És te miért jöttél a városba? – kérdezte törökülésben.
– A munka miatt. Kell a pénz.
– Értem. És meddig maradsz?
– Fogalmam sincs. Úgy tervezem, hogy amikor elég
pénzem lesz, hazamegyek a családomhoz, és otthon kezdek
valamit magammal.
 – Mi az álmod? – talán azt akarta mondani, hogy meséljek a
tervemről. Az „álom” szó olyan túlviláginak hatott. De azon az
estén tetszett. Jobban hangzott, mint a terv, projekt.
Szívesen elmondtam volna neki, mi az álmom, egy ház a
völgyben a fiammal, de nem tudtam elég jól angolul.
Kerestem a szavakat, aztán eszembe jutott, hogy lerajzolom.
Fogtam egy ceruzát, és firkálni kezdtem egy házat a völgyben,
mellérajzoltam pálcikalábakkal a fiam és egy nagy szőrös
kutyát. Málnabokrokat tettem a kerítés mellé, és nyíllal
jeleztem, hogy ebből készül majd a szörp és a lekvár. Aztán a
lap felső részét elválasztottam egy vonallal, mintha
képregényben folytattam volna a történetet. Nagy kandalló
benn a házban, az ablakból látszódik, hogy havazik.
– Még sosem láttam havat. Tavaly télen nem havazott
Belgiumban.
A nyelvem hegyén volt, hogy bontsunk már ki egy üveg
bort. Olyan szép volt a lakás, olyan magától értetődő volt,
hogy a gazdag belga lakástulajdonosnak megnézzük a
bárszekrényét, és kiválasztjuk a legolcsóbbat.
Kristálypoharakba öntjük, és megiszunk pár pohárral.
Nem is ismertem, mégis úgy éreztem, hogy ő az egyetlen
barátom.
– Akkor holnap már nem talállak itt?
– Talán Anglia felé utazom, de az is lehet, hogy ismét nem
sikerül.
– Hány százalék?
– Nem sok, mármint az esély nem sok, hogy átjutok. Csak a
csodában bízom. De abban nagyon.
Elálmosodtam. Ásítottam. Láttam rajta, hogy ő is
fészkelődik, hogy indulna, hogy mennie kell. Felálltam és
elbúcsúztam. Talán találkozunk még, talán már sosem.
– Sok szerencsét az álmodhoz!
– Sok szerencsét az úthoz!
 Kezet sem ráztunk. Nem történt semmi, csak simán
kisétáltam a lakásból, és átmentem a másikba. Szomszédok
voltunk, vagy valami olyasmi.
Nem bírtam elaludni. Ahmed járt a fejemben, hogy
mennyire kíváncsivá tett. A neten Szaúd-Arábia és az ottani
etióp kisebbség helyzetéről olvastam riportokat,
beleborzongtam, hogy mennyire kétségbeejtő lehet, hogy
megszületsz, felnősz egy országban, és egyszer csak azt
mondják, hogy nem tartozol oda, és menj, amerre látsz.
Eszembe jutottak a nagyszüleim, akik maradhattak ugyan a
háború utáni Csehszlovákiában, de a család többi tagjának
menni kellett.
Azt mondják, hogy a történelem ismétli önmagát, és az
emberi sorsok is. Azt hiszem, ekkor kezdtem el hinni benne.
Ahmeddel álmodtam, hogy ketten ülünk a parkban, és
magyarul beszélgetünk. Nyilván az akadozó angol
kommunikáció miatt fantáziáltam ezt. Reggel korán keltem,
mindenki ágyban volt még, amikor a konyhában elkezdtem a
reggelit készíteni. Anyu üzenetét olvastam a reggeli száraz
kekszet majszolgatva, kétségbe volt esve, mert két hete nem
tudta utolérni Timit. Azt kérdezte, hogy tudok-e róla valamit,
mert azt mondta, hogy elmegy szerencsét próbálni, ez négy
napja volt, és azóta semmilyen életjelet nem adott magáról.
Timit hívtam rögtön, ki volt kapcsolva. írtam neki pár
üzenetet, hogy azonnal hívjon vissza, mi ez a hiszti. A fejem
fogtam, hogy megint egy balhé Timi körül.
 TIMI

Sokszor gondolkodtam azon, hogy mikor ért véget az egyik

és mikor kezdődött a másik életem. Nem tudtam eldönteni,
hogy a szexvideó elkészítése után, vagy az első kuncsafttal. Én
tettem tönkre az egész életem, én tehetek róla, az egész az én
hibám. Vagy a férfiak bűne, akik mindebbe
belekényszerítettek?
Jött az egyik nagy, fekete őr, megragadott, és vonszolt maga
után a kivilágítatlan folyosón. Nyikorgott a cipőm talpa a
gumin, jó rég nem láttam linóleumot. Apám utálta, azt mondta,
nem bírja, ha a talpához hozzáragad. Ezért nálunk faltól falig
szőnyeg volt. Az előző életemben.
Kullogtam utána, mentünk végig a folyosón, amikor ablak
mellett haladtunk el, megpróbáltam kilesni és megfejteni, hogy
hol lehetünk. Az egyik lépcsőfordulóból mintha egy
autószerelő műhelyt láttam volna, a másikból egy
bevásárlóközpont parkolóját, a nevét nem tudtam kivenni, csak
az összeláncolt bevásárlókocsikat.
Egy irodába vezetett be a nagydarab. A lepukkant épületben
egy szép, tiszta helyiségben, a csicsás íróasztal mögött egy
teljesen hétköznapi fickó ült. Mosolygott, amikor meglátott.
– Szervusz! – üdvözölt magyarul, mintha ismernénk
egymást, vagy mintha összetévesztett volna valakivel.
Felállt az asztal mögül, mintha üdvözölni akarna. Amikor
hozzám ért, mindkét kezével megfogta a vállam.
Összerezzentem. Úgy tett, mintha nem venné észre. Leültetett
a fotelba, a kísérőmet elküldte, és ketten maradtunk. Fura
akcentussal beszélt magyarul, de hiba nélkül. Mintha egy
elmaradott faluból lenne, olyan volt a beszéde. A ruhái, a
megjelenése viszont nagyvilági volt.
– Figyelj, én őszinte leszek, elmondok mindent úgy, ahogy
van – kezdte barátságosan, az íróasztal mögüli széket a fotel
elé húzta, és mélyen a szemembe nézett, úgy folytatta. –
Tudom, hogy mit érzel, tudom, hogy most nem lehet könnyű
neked. De arra kérlek, hogy legyél egy kicsit nyitottabb. Nem
olyan nagy dolog ez. Itt vagy velem, én mindent megteszek,
hogy megóvjalak. Ha segítesz nekem, én is segítek neked.
Tudom, hogy nem akarsz itt maradni, és neked nem is kell.
Szép vagy, és fiatal, nagyon sok pénzt tudunk mi ketten
összeszedni.
Elnéztem a feje felett, az ablakon kifele, magasan voltunk,
nem láttam semmi konkrétat. Észrevette, elmosolyodott.
– Innen nem vezet semmerre út, csak rajtam keresztül. De
kössünk alkut. Ma jönnek páran. Nem sokan, ketten, hárman.
Ha velük jól viselkedsz, akkor esküszöm neked, pár napot kell
csak kibírnod itt, és a jövő héttől már rendes helyen laksz,
szállodákba jársz, luxushelyekre. Pezsgőt iszol estélyiben. Egy
este egy menet. De hidd el nekem, addigra úgy belejössz, hogy
nem esik majd nehezedre. Ahogy a mondás tartja, minden
kezdet nehéz. De csak a kezdet!
A férfi folyamatosan beszélt, idézgetett, meg olyanokat
mondott, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa, meg azt,
hogy jól csak a szívével lát az ember. Nem értettem, fogalmam
sem volt, minek ez az egész színjáték. Kedves volt, úgy tett,
mintha ő meg én egy hajón lennénk, ezt így mondta szó
szerint.
– Te meg én egy hajón evezünk, Tímea!
Ekkor mondta ki először a nevemet, és én összerezzentem.
Nem tudtam, hogy ismeri, biztos Dugó mondta el neki, talán
nála vannak az irataim, talán látta a videót is. Megint a videó.
Szinte hárompercenként eszembe jutott, és ha kicsit hosszabb
ideig nem jött elő, akkor magam is meglepődtem.
A férfi sötét famert viselt, rövid ujjú inget, és egy pulcsi volt
a hátán. Nem bírtam nem arra gondolni, hogy mennyire
normálisan néz ki. Ha az utcán találkoznánk, eszembe sem
jutna, hogy ez a férfi lányokat tart zárva, és fegyveres őrökkel
kísérgetteti őket.
Csak mondta és mondta, hogy milyen szép vagyok, és okos
is, biztos benne, hogy mi ketten jó páros leszünk.
 Kólával kínált, és sósmogyoróval, elfogadtam mind.
Láthatta rajtam, hogy éhes vagyok, az íróasztala fiókjából
elővett egy tábla csokit. Kibontotta, apró darabokra törte, egy
tányérra tette, és felém nyújtotta. Marokkal tömtem a számba,
gyorsan pusztítottam.
Mindeközben be nem állt a szája, körmondatokban beszélt,
teljesen elveszítettem a fonalat, olyan hasonlatai voltak,
mintha nem is nekem beszélne, mintha nem is egy konkrét
dolgot akarna elmesélni nekem, hanem valami közönségnek
beszélne. Mint egy pap a vasárnapi misén a szószékről. Vagy
az olyanok, akik a Youtube-videókban nagyközönség előtt
kiabálnak, hogy „merj élni” meg „valósíts meg az álmaidat”,
és a stadionokban ezrek tapsolnak neki.
Az irodában viszont rajtunk kívül nem volt senki, én meg
nem akartam tapsolni.
– Te meg én gazdagok leszünk! Erre vágytál mindig is,
nem? Elegáns jachtokon fogják a picsádból szürcsölni az
osztrigát!
Ahogy kimondta, eleredtek a könnyeim. Ő gyengéden
megfogta a karom, és kivezetett. Átadott egy nagydarab
fickónak, aki átkísért egy másik terembe. Nem voltunk messze
az irodától. A helyiség közepén egy franciaágy volt. Tiszta,
hófehér ágynemű, rajta gondosan kisimítva egy fekete csipke
hálóing, nagy, vörös rózsamintákkal. Rövid volt, és áttetsző.
Az őr a ruhára mutatott, jelezte, hogy vegyem fel.
Megráztam a fejem. Erre lekevert egy akkora pofont, hogy az
ágyra estem. A kezemmel a pofon helyéhez kaptam, felrántott,
és a hálóingre lökött. Elkezdte letépni a ruháim, sorra lekerült
minden, a pólóm cafatokban hevert a földön, a bugyim oldalt,
a combomnál megfogta, eltépte és lerántotta. Meztelenül
feküdtem az ágyon összekuporodva. Felkapta a hálóinget, és
rámdobta.
Várt. Talán elszámolt magában ötig vagy tízig. Aztán
lelökött az ágyról és ütni, rúgni kezdett. A fejemet a kezemmel
védtem egy ideig, aztán megadtam magam, rúgja azt is,
fröccsenjen a vér, az agyam, a minden, dögöljek meg, haljak
bele, ássanak el, legyen vége, legyen ennek az egésznek vége.
 De nem lett. Egy időre magamra hagyott, aztán értem jött,
és visszarángatott a szobába, ahová az érkezésünk után tettek
bennünket. Denisza az ágyon feküdt, a fal felé fordulva. A
férfi belökött, majd sarkon fordult, és ránk zárta az ajtót.
Sajgott az egész testem, a jobb fülem fogtam, vérzett, fájt.
Denisza felegyenesedett, és odaült mellém. Nem nyúlt
hozzám, csak nézett.
– Addig csinálják, amíg meg nem adod magad. Mindenki
megadja magát, előbb vagy utóbb.
– Fogd már be! – üvöltöttem rá.
Nem szólt semmit, felállt az ágyam széléről, és visszafeküdt
a sajátjára.
Nem sokkal később enni hoztak, két doboz kebabot,
csípőssel, és két pléhdoboz kólával. Hideg volt még, a sajgó
homlokomhoz szorítottam.
Denisza törökülésben ült az ágyon, úgy ette. Én sokáig
piszkáltam, aztán lassan nekiláttam én is.
Megadtam magam már akkor? Ennyire gyenge volnék?
Elég volt egy verés, hogy elérjék a céljukat? Bennem kevés az
akarat, vagy ők a túl erősek?
Éhes voltam, fáztam, a könnyeim potyogtak.
Másnap megismétlődött minden. Berángattak egy szobába,
a csipke hálóingre mutattak, ezúttal fehér volt, és flitteres.
Nem bírtam levetkőzni az őr előtt. Nem voltam makacs vagy
erős akaratú, egyszerűen képtelen voltam levenni a ruháim
előtte. Ekkor még.
Megint megvert.
Este megint kebabot kaptunk. Denisza azt mondta, hogy jól
vigyázzak, mert ezek egyszer-kétszer próbálkoznak csak, aztán
jön a pince.
– A pince?
– Az egyik lány mesélte, akit szintén levideóztak, hogy
levitték a pincébe, kikötötték a kezét, lábát, és sorra jöttek.
Dugó kezdte, aztán Igor, meg sokan mások. Nem számolta,
nem bírta. Talán húszan voltak, de az is lehet, hogy többen. Ez
ment napokig. Aztán azt mondták, ha jól viselkedik, többé
nem lesz ilyen. Azóta szót fogad nekik.
A következő alkalommal az őr már nem próbálkozott a
csipke hálóinggel, egész egyszerűen letépte a farmerem,
lehúzta a sliccét, és megerőszakolt. Feküdtem az ágyon,
minden egyes lökéssel feljebb csúsztam, mígnem elértem a
falhoz. A fejem bevertem, hallottam az egyenletes
roppanásokat. A mennyezeten neon világított, kis
négyzetekből állt össze a hosszú, téglalap alakzat. A szoba
üres volt, a fal fehér, a férfi erős és izzadságszagú. Hangosan
szuszogott a fülembe. Megfogta a két csuklóm, és egy kezével
a fejem fölött tartotta. Nem volt erőm, nem volt bátorságom
tiltakozni. Durva volt, és mohó. Pár percig tartott az egész, én
összecsuklottam, és az ágy széléről a földre csúsztam.
Éreztem, hogy vérzek, hogy fáj, csíp. Aztán visszavitt a
szobába. Este megint jött, megint megtette. Reszkettem,
minden neszre felkaptam a fejem, és a szoba sarkába
menekültem. Mintha ott nem értek volna utol, mintha bármit is
változtatott volna az a pár méter.
Az éjszaka közepén megint meghallottam, hogy nyílik az
ajtó. Felsikítottam. Egy ismeretlen jött értem, a folyosóra
vonszolt, és ott intézte.
Napok teltek el így, Denisza eltűnt, egy idő után már nem
volt ott a szobában a szokásos pózban. Teljesen egyedül
maradtam.
Néha egyedül jött valaki, aztán ketten. Sírtam, aztán már
magamtól vetettem le a nadrágot, és terpesztettem. Legyünk
túl rajta minél hamarabb. Egy idő után nem éreztem semmit.
Nem fájt. A fejem és a testem elkülönült egymástól.
Gondolatban otthon voltam, a gömöri kertünkben, Andival és
Rudival, és egy idő után az anyukámat is odaképzeltem. Ott
ült Anyu a borsóágyás mellett, fogta a kezem, simogatta az
arcom, és olyanokat mondott, hogy minden rendben lesz, és
megfésülte a hajam.
Aztán eljött az a nap, amikor már magamtól felvettem a
csipke hálóinget. Az ágy szélén ültem, bejött egy férfi, kockás
ingben volt, ötven év körüli lehetett. Oszkár, a magyar főnök
azt mondta, hogy ő lesz az első kuncsaftom, és jól kell
viselkednem.
– Iparkodjál, kicsikém, iparkodjál! – ez volt a szavajárása.
Fogalmam sem volt, hogy mit jelent iparkodni, de bármi is
lett volna az, én semmi mást nem akartam, csak túlélni.
A kockás inges férfi zavarban volt. Leült mellém az ágyra,
és rám mosolygott. Németül beszélt, vagy hollandul, vagy
Isten tudja hogy. Nem volt durva a tekintete, nem volt rajta
tetoválás, az ilyenekre a faluban azt mondta volna Márti, hogy
látszik rajta, hogy úriember. Először hozzám sem ért, nem
csinált semmit. Egy idő után kigombolta a nadrágját. Én
hanyatt feküdtem, és szétraktam a lábam. Ő gumit húzott, és
belémhatolt. Nem tartott tovább pár percnél. Valamit
beledünnyögött a fülembe, de nem értettem belőle egy szót
sem. Amikor a nadrágját húzta, megint rám mosolygott.
Mintha attól bármi is más lenne.
 KLÁRA

Azon a hétvégén párás, ködös idő volt, a szomszéd

gyerekek gumicsizmában és sárnadrágban ugráltak az utcai
pocsolyában. Réka a játszószőnyegen rágta a maci fülét, Ádám
a kanapén heverészett, azt mondta, fáj a hasa, és nincs kedve
semmihez. Gergő a dolgozószobában volt, csak azért jött ki,
hogy egy erős kávét készítsen magának. Nem nézett rám, nem
szóltunk egymáshoz az utcai összeveszés óta. Tettük a
dolgunkat a lakás külön szegleteiben, ha beléptem a konyhába,
ő kiment, ha a hálóba ment, nekem a gyerekek szobájában
akadt dolgom. Úgy éltünk, mint két idegen, látszatra a lakás
különböző pontjain, valójában egy másik világban, egy
teljesen másik univerzumban, távol egymástól.
Ebbe a csendes pokolba hasított bele Ádám
vakbélgyulladása.
Szombat délutánra már hangosan nyöszörgött, és nem bírt
felegyenesedni. Sírt, zokogott szegény, a derekát, a hasát
mutogatta, hogy az fáj neki. Világossá vált, hogy ide már nem
elég a hideg borogatás meg a szirupos lázcsillapító, ide orvos
kell. Be kellett vinni az ügyeletre.
Rohantam Gergő szobája felé, rátörtem az ajtót, és
magyaráztam, hogy mi van a gyerekkel, jöjjön, csinálnunk kell
valamit. Ketten álltunk a görcsben fetrengő fiunk felett. Hál’
Istennek előkerült Andi, akire rá lehetett bízni Rékát.
Gergő az ölébe kapta Ádámot, és elindultunk a kocsi
irányába, én a táskámba dobáltam a szükséges papírokat,
biztosítókártya, regisztrációs lap, útlevél, autópapírok, külön
dossziéban Ádám egészségügyi kiskönyve, oltási naplója.
Gergő az autó hátsó ülésére fektette őt, én az ölembe tettem
a fejét, és simogattam, végig a kórház felé. Fertőtlenítőszagú
váró, kedves arcú ügyeletes orvosnő, papírok, itt írjuk alá, meg
ott, vetkőztessük le a gyereket. Vizsgálatok jöttek, Ádám hol
sírt, nyüszített, hol beletörődve feküdt. A fájdalomcsillapítók
egy idő után hatni kezdtek, Ádámot a vizsgálati ágyon álomba
simogattuk. Vakbélgyulladás. Műteni kellett, gyorsan. Rutinról
beszéltek, meg arról, hogy ez nem nagy dolog, nem veszélyes,
meg gyorsan megvan, aztán rendben lesz, de engem a műtét, a
fertőtlenítőszag teljesen kiborított.
Gergővel szorosan egymás mellett ültünk a váróban.
Egymás kezét szorongattuk. Megfeledkeztünk arról, hogy mi
rosszban vagyunk. Ezen hangosan felnevettem.
– Mi van? Mi olyan vicces?
– Hát, hogy reggel még egymáshoz sem szóltunk!
Az arcát figyeltem, próbáltam leolvasni róla valamilyen
érzelmet, gondolatot. Mielőtt bármit is válaszolt volna,
megjelent a nővér az új formanyomtatványokkal.
Bementünk a műtőbe mielőtt még elkezdték volna. Ott
feküdt a fiam a műtőasztalon, kábán. Ez a világ
legborzasztóbb látványa. Elképzelni sem tudom, mi lehet
ennél rosszabb. Ott feküdt sápadtan, az orvosok biztattak, tout
va bien mondta a zöld sapkás orvos, aztán kivezettek minket,
hogy várakozzunk a váróban.
– Semmi baja nem lesz – mondta Gergő.
Már rég elszállt a dühöm, nem voltam rá mérges, nem
éreztem úgy, hogy véget ért a kapcsolatunk. Pár nappal ezelőtt
még ott voltam, hogy kész, vége, én haza akarok menni, és
valamilyen észszerű megoldást kell kitalálni a gyerekek miatt.
De akkor, ott a kórházban, az erős neonfények alatt elkezdtem
hinni abban, hogy rendbe tudjuk hozni. Hogy ez volt a
„rosszban” rész az esküvői fogadalmunkból. Hogy mi össze
vagyunk kötve. A fiunkért közösen aggódunk, és otthon vár a
kislányunk. Ott ültünk a félig kiszáradt cserepes növény
mellett, vártuk a műtét végét, Gergő megfogta a kezem, és
belém csapott a felismerés, hogy nekem ő volt életem
szerelme, a férfi, akiért bármit képes lettem volna megtenni, és
nem hagyhatom el azért, mert épp nem mennek jól a dolgaink.
– Minden rendben lesz. Ádámmal és velünk is – mondta,
mintha érezte volna, hogy mi jár a fejemben. Benne volt ebben
a két kurta mondatban minden. Mintha azt mondta volna, hogy
„Rendbe hozzuk! Kevesebbet fogok dolgozni, tudom, hogy az
utóbbi időben nem foglalkoztunk egymással. Nehéz volt a
költözés, folyamatosan nyomasztanak a követségen, de
visszaveszek. Ti vagytok a legfontosabbak, és ebből nem
engedek.” Tudom, hogy ezt értette, de nem, ilyet Gergő sosem
mondott volna. Nem azért, mert nem így gondolta, hanem
mert otthon sosem látott olyan férfiakat maga körül, akik az
érzéseikről beszéltek volna. Így ő sem tanulta meg.
A műtét komplikáció nélkül sikerült, Gergő benn maradt
Ádámmal, én meg hívtam az Ubert, hogy hazamenjek
megszoptatni Rékát.
Otthon a baba kacagásának hangja fogadott. A nagy rumli
közepén ott ült Andi és Réka, játékokat dobáltak, és vihogtak
hozzá. Tetszett. Örültem, hogy így alakult, hogy nem sír, ha
nem vagyok vele. Azt mondják, az a jó bébiszitter, akire
féltékeny az anya.
Rékát sikerült időben lefektetni, ami az utóbbi időben
ritkaságszámba ment. Volt olyan, hogy a szokásos esti rutin
után még negyven percig gubbasztottam az ágya mellett. Nem
akart elaludni, felállt, vihogott, aztán hasra vágta magát, a
játékait piszkálta, és amint észrevette, hogy próbálok kiosonni,
bömbölni kezdett. Addig ott kellett maradni mellette, míg el
nem aludt.
Andi a nappaliban nyomkodta a telefonját. A nagy
rendetlenség nem zavarta, egyáltalán nem. A nyelvem hegyén
volt, hogy beszólok neki, hogy azért fizetjük, hogy rendet
tartson, és ne nekem kelljen a gyerekszobákból kihordott sok
vackot a helyére tenni. Aztán inkább nem mondtam semmit.
Belém hasított a felismerés, hogy én nem akarok ilyen rend- és
tisztaságmániás nő lenni, nem akarok tíz körömmel
ragaszkodni a gyerekek makulátlanul tiszta ruháihoz, a
rendezett pokrócokhoz a kanapé szélén és egy irányba fordított
samponosflakonokhoz a fürdőszobában. Laza akarok lenni,
mint évekkel ezelőtt. Azt akarom, hogy ne idegesítsen a
rendetlenség, a sportcipő, az elmosódott smink. Kócos
akartam lenni, és olyan nő, aki a H&M-ben vásárolja az akciós
bizsukat, akinek a melltartója és bugyija nem illik egymáshoz,
aki hangosan röhög, őszinte a barátnőihez, és nem
kirakatéletet él.
A hűtőajtó elé álltam, és kivettem belőle két üveg belga
sört, mindkettő málna ízesítésű volt.
– Andi, kérsz egy sört?
– Aha – válaszolta. A kezébe nyomtam, és leültem mellé.
Olyan közel ültünk egymáshoz, hogy a combunk összeért.
Megint az Angel feliratú irtózatot viselte, és pont amikor ezt
megfogalmaztam magamnak, eszembe jutott, hogy neki meg
az lehet furcsa, ami rajtam volt. Elölgombolós felső, amire
még Ádám is azt mondta, hogy nagymamás.
Ott ültünk a kupi közepén, és nem érdekelt. Kortyoltuk a
sört. Vártuk, hogy ki szólal meg előbb.
– Hogy érzed nálunk magad? – kezdtem én.
– Jól – jött a kurta válasz.
Hülye kérdés, persze. Én vagyok a főnöke, nyilván nem fog
az első kérdésre őszintén megnyílni.
– Ha bármiben segíteni tudunk, hogy egyszerűbb legyen az
ittléted, csak szólj!
– Köszönöm.
Gondoltam, hogy előveszem az egyik üveg whiskyt vagy
valami töményét, de aztán eszembe jutott, hogy szoptatok.
Olyan fura volt, hogy néha megfeledkeztem róla.
Andit az otthonáról kérdezgettem, Gömörről meg a
családjáról, barátairól. Készségesen válaszolt. Visszafogottan,
tőmondatokban.
– Van valakid?
– Nem, nincs. Egyedül vagyok.
Nem kérdezősködtem tovább, elvégre mi közöm hozzá.
Azért jött, hogy dolgozzon nekünk, nem azért, hogy
barátnősködjön. Talán nem is jó keverni a kettőt, ki tudja.
Elalvás előtt azon gondolkodtam, hogy hová tűntek a
barátaim. A gimiben még azt hittem, hogy azt az erős
szövetséget, mint ami köztem és a padtársam meg pár
osztálytársnőm között van, azt soha, semmi nem verheti szét.
Aztán egyetemre mentünk, és újak jöttek, majd az első
munkahelyek, és valahogy az évek során egyre felszínesebb és
hazugabb lett minden. Kirakatházasságok, versengés, hogy
kinek jár jobb iskolába a gyereke, kié a kreatívabb, kié
készített ötletesebb cápaakváriumot WC-papír-gurigából.
Zsuzsival, a legjobb gimis barátnőmmel egymás ruháit
hordtuk, én megírtam az irodalomleckéjét, ő az én matekomat,
összedobtuk a zsebpénzünket, együtt stoppoltunk a Szigetre,
megosztottuk a tízórainkat, mindenünket, amink volt. Pár
héttel korábban, amikor felhívtam, arról beszélt, hogy milyen
nagyszerű érzés, hogy a cégének ennyi megrendelése van.
Mintha nem szartam volna le. Mintha a közösségi médiás
kirakatéletét akartam volna hallgatni telefonon is.
Másnap hazajött Ádám a kórházból, mákot szereztem neki a
magyar boltból, és a kedvencét, mákos tésztát készítettem.
Pokrócokkal és párnákkal kitámasztottam a derekát, és
engedtem, hogy mesét nézzen. Bágyadt volt, és hallgatag,
korán elaludt.
Gergő egész nap velünk maradt. Rékával játszott,
beszélgetést kezdeményezett, és a telefonját a hálóban hagyta.
– Megiszunk egy pohár bort? – kérdezte, mikor már az
egész lakás elcsendesedett, a gyerekek aludtak, én meg
pizsamában pakoltam a vacsora maradékát a hűtőbe.
– Meg – válaszoltam, és leheveredtem a kanapéra.
Hogy kell beszélgetést kezdeményezni? Olyan igazit! Idejét
sem tudtam, hogy mikor volt más témánk, mint a gyerekek, ki
hányra hová, ki intézi a bevásárlást, meg hasonlók.
Magam alá húztam a lábam, Gergő a dugóhúzót kereste a
fiókban. Egy finom fehérbort vett elő, tökéletesen behűtve a
beépített borhűtőből. Öntött, és koccintottunk.
– Hogy megúsztuk! – mondta, és én azt hittem, ránk érti. –
Hogy semmi nagyobb gondja nincs a gyereknek. – pontosított.
Egymás mellett ültünk, és kortyolgattunk. A tévé helyére
szobanövényeket tettem, banánpálmát és fikuszt, nagy
kerámiacserepekben. Egy pillanatig megfordult a fejemben,
hogy a tévé és az ostoba csatornák kapcsolgatása sok esetben
csak azért van, hogy a kínos csönd helyét elfoglalja.
Egojáték. Kinek kellene kezdeményeznie. Mindketten azt
vártuk, hogy a másik tegye meg az első lépést. Ki akartunk
békülni mindketten, de az, hogy kinek volt igaza, kinek
kellene először bocsánatot kérnie, kinek kellene bármit is
elismernie, már nem volt ennyire egyértelmű. Talán ekkor
érettem meg, hogy sosem lesz olyan, hogy a férjemtől
megkapjam azt, amire annyira vágyom, hogy elismerje a
fájdalmamat. Nincs olyan, hogy valaki hibás, valakinek meg
igaza van. Mindenki szenved, mindenki sérül.
Felhörpintettem a maradék bort, hátrasimítottam egy tincset
az arcomból, és szájon csókoltam a férjem. A pokolba a
játszmákkal! Nem akartam megbeszélni, nem akartam
kommunikálni, nem akartam folyton csak megfogalmazni meg
megosztani az érzéseimet.
Csókolóztunk, a kanapén szeretkeztünk, töltöttünk még
bort, szeleteltem hozzá sajtot, és felbontottunk egy zacskó
mogyorót. Hajnali kettő volt, amikor bementünk a hálóba. A
vállára tettem a fejem, úgy aludtunk el.
Másnap reggel Gergő hosszasan bajlódott, hogy a nekem
készített latte csíkos legyen. Elégedetten tette elém, vastag
tejhabbal, tényleg úgy nézett ki, mintha egy menő helyen
adták volna.
Andi rántottát készített nekünk, kolbászkarikákkal. Ádám
már nem volt olyan sápadt, Réka igazi energiabomba volt,
mászott a székek között, és mindig felváltva, hol Gergő, hol az
én karjaimba kéredzkedett fel.
Kinyitottam a teraszajtót, és beengedtem friss levegőt. A
kertben a gyerekek észrevették egy rókát, hangosan
kurjongattak.
Tökéletes reggel volt. Hosszú idő után először éreztem azt,
hogy rendben vagyunk.
 ANDREA

Dagadt a bugyijaim közé rejtett boríték a sok pénztől, egyre

többet kerestem. Kláráéktól megkaptam az első hónapért járó
pénzt, és egyre több vasalást vállaltam. Szinte alig volt
szabadidőm. Olyan voltam, mint a hörcsög, aki a magokat
gyűjti. Rengeteget dolgoztam, és örültem neki. Nem voltam
fáradt, nem éreztem megerőltetőnek. A délutáni vasalások
közben a tévét néztem, meg a Youtube-on a klippeket. A
kisbabával napközben jó volt foglalkozni, cuki gyerek volt, és
megszerettem. Rudival sokat telefonáltunk, küldtem neki
csomagot az első havi keresetemből. Anyuék válaszul
elküldték Rudi rajzait.
Az egyik család, akinél főleg férfiingeket és blúzokat
vasaltam kéthetente, úgy élt, mint a Dallasban. Saját kertészük
volt, saját házvezetőnőjük, engem ő vett fel. Nem is az
anyukával egyeztem meg, hanem vele. Hetekig nem láttam a
háziakat, pedig nagyon kíváncsi voltam rájuk. Vajon hogy
néznek ki azok, akiknek ilyen kényelmes az élete? Aztán az
egyik délután korábban érkeztem a megszokottnál, átvettem a
benti papucsom, és indultam is a hátsókonyhához, ahol Bea, a
házvezetőnő nagy kupacba készítette a vasalnivalót. A
nappaliban ott ült az egész család. A férfi magas volt, és
látszott rajta, hogy fontos ember, a nő olyan aszottnak tűnt.
Végigfutott a fejemen, hogy ha nekem ennyi pénzem lenne,
akkor biztosan megcsináltatnám a melleimet, a számat, kicsit
feltuningolnám magam. Aztán észrevettem a fiukat.
Kerekesszékben ült, rángatta a végtagjait, az anyja péppel
etette. Egy kanál étel, egy szájtörlés utána. A fiú tizenéves
lehetett. Olyan szépen etette, kedvesen becézgette, és dicsérte
végig.
– Ügyes vagy, drágám, jól csinálod! – mondogatta.
Bementem a hátsókonyhába, és nekiálltam a munkának.
Soha többé nem gondoltam irigykedve a nagy házukra.
 Az egyik nap levált a cipőm sarka. Ócska kínai vacak volt,
egy idő után fájt benne a lábam. Húszéves koromig nem volt
saját cipőm, mindig a mások levetett vackát hordtam, ami
állandóan szorította a lábam. Eszembe jutottak a bátyámtól
örökölt csukák, amiket ő is örökölt, a tépőzár nem ragadt, a
fűzők felemásak voltak, a jobbos az ujjaim szorította össze, a
bal a sarkamat nyeste. Anyu azt mondta, hogy olyan
csámpásan járok, mint egy kacsa, nem tehettem róla, a korábbi
gazdája lábához idomult.
Amikor a bátyám a suli után kiköltözött Németbe, hogy
építkezéseken dolgozzon, Anyu izgult érte, féltette nagyon.
Sosem ismerte volna el, de ő volt a kedvence. Pár hónappal a
letelepedése után felhívtuk, és pontosan emlékszem arra, hogy
a cipőkről mit mondott.
– Jól élsz, fiam?
– Nyolc pár cipőm van – válaszolta, mi meg elismeréssel az
arcunkon álltunk a konyhaasztal közepére helyezett,
kihangosított telefon körül.
Elővettem a vastag pénzesborítékot, és azt mondtam
magamnak, hogy ennyi munka után megérdemlek egy pár új
cipőt. Kivettem a borítékból ötven eurót: ez a limit, ennél
többet nem adok egy cipőért. A használt cuccos oldalakon
kezdtem el keresgélni, ami tetszett, az nem volt a méretem,
ami szép és jó is lett volna, messze volt. Aztán találtam egy
pirosat. Sosem volt még ilyen feltűnő cipőm, de miért is ne,
szép, olcsó, és azt írta az eladó, hogy új, sosem hordta.
„Méretprobléma miatt eladó.” Ez volt a hirdetési szöveg. írtam
neki, hogy megveszem.
Szombat délutánra terveztem az átvételt. Szép idő volt,
örültem a sétának. A ház előtt, a bejárati ajtónál összefutottunk
Ahmeddel. Egy nejlonszatyor volt nála, egy bagett vége lógott
ki belőle.
– Bonjour, fa va? – köszöntött, és én még mindig nem
tudtam ezzel az ostoba „szavással” mit kezdeni. Most akkor ez
kérdés? Vagy csak a köszönés része? Kell rá válaszolni
rendesen, vagy csak azt, hogy szava?
 Mosolyogtam. Ott álltunk egymás előtt a kerekre formált
bukszus mellett. A hófehér márványburkolaton megcsillant a
fény, a sarkon befordult egy Aston Martin, az utcán egy nő egy
elegáns kutyát vezetett. És ott voltunk mi, a papírok nélküli
menekült és a kelet-európai feketemunkás.
– Egész nap dolgozol? – kérdezte, én meg a fejem ráztam,
hogy nem, szabadom van, épp cipőt készülök venni.
Bólintott.
– Ide a környékre mész?
– Nem, Ixellesbe. A másik kerületbe.
– Busszal mész?
– Nem, gyalog. A Google Maps szerint negyvenhárom perc
gyalog, az nem vészes. Megspórolom a busz árát.
– Ha gondolod, elkísérlek!
– Persze, gyere!
A cipőjét figyeltem, hogy szép tiszta. Nem volt új, látszott
rajta, hogy meggyötört, de a fehér részek szinte világítottak.
– Jean-Pierre megengedte, hogy használjam a mosógépet.
Azért ilyen tiszta.
Bólintottam, hogy mindent értek.
Napsütéses hétvégi nap volt, sétáltunk ketten a városban, a
puccos utcát egy egyszerűbb követte, majd egy lepukkant,
aztán ismét egy elegáns negyed. Ahmed elővette a szatyrából a
bagettet, és tört belőle egy-egy darabot. Azt eszegettük az
úton.
– Milyen a munka?
– Jó. Nem nehéz. Bírom.
– Az jó.
– Te hogy vagy?
– Stresszesen. Ideges vagyok. Nem tudok aludni.
Hümmögtem. Amit mondani akartam, azt nem tudtam
lefordítani angolra, de az is lehet, hogy magyarul sem tudtam
volna válaszolni.
– Tegnap meddig jutottál?
– Ah, már az autópálya parkolójában kiszúrt a sofőr, és
elkergetett. Nem voltam elég óvatos. Szerencsém volt, hogy
nem hívott rendőrt, azok bevittek volna, és benntartottak volna
pár napig, és ha igazán genyók, akkor ki is toloncolhatnak.
– Akkor jó, hogy megúsztad!
– A múlt héten Calais-ig jutottam, az az egyik csomópont.
De nehéz, mert ott rengetegen vannak, akik át akarnak jutni.
Tudod, az a sátoros menekülttanya. Kemény az ellenőrzés, ott
nem szaroznak, mindenkit kiszúrnak. Vagyis nem mindenkit.
Osama átjutott. Három napig nem evett semmit pár kekszen
kívül, szerencsére volt nála egy liter víz.
– Mázlista!
– Az. Ismerek olyat, aki három éve próbálkozik. Az egész
életét tette arra, hogy átjusson. Csak ezen pörög az agya.
Útiterveket sző, a térképeket bújja. Nincs más élete. Haza nem
tud menni, már nincs is igazából hova, a családja nagy része
meghalt, polgárháború törhet ki bármelyik percben. A
szokásos. Tudod.
– Nem tudom.
– Hogyhogy?
– Hát, hogy nagyon távol van ez az én világomtól. Mi
utazhatunk az unión belül, mehetek akár Angliába is.
– És miért nem mész?
– Mert jó itt Brüsszelben. Meg jó otthon. Hosszú távon nem
tudom elképzelni, hogy külföldön legyek.
– Én is így voltam. Sosem gondoltam volna, hogy el kell
hagynom Szaúd-Arábiát. Azt hittem, ott élek majd abban a
házban, ahol felnőttem. Amikor a vacsora alatt ment a tévé, és
a környező országok háborúit láttuk, az iskolában
adománycsomagokat állítottunk össze a szíreknek. Sosem
gondoltam volna, hogy egyszer nekem is ilyen csomag jut.
– Sosem lehet előre látni a jövőt.
 – Pont ez benne az izgalmas!
– Hát, nem tudom…
– Szerintem így van. Nagyon mélyről nagyon magasra lehet
jutni. Vagy nem. De sosem lehet tudni, pont ez benne az
izgalmas – mondta, és hümmögött hozzá.
Lassan megérkeztünk a megadott címre. Messengeren
jeleztem a nőnek, hogy itt vagyok a kapu előtt. Megdöbbent,
amikor Ahmedet meglátta. Nem hívott be a lépcsőházba sem,
az utcára adta ki a pár cipőt, hogy ott próbáljam fel. Hát jó.
Ahmed vállába kapaszkodtam, amikor felhúztam. Tettem pár
lépést, kényelmesnek tűnt, és nagyon szép volt. Drága lehetett,
és alig hordták. Fogalmam sem volt, miért vesz meg valaki
olyan cipőt, ami nem is jó rá. Bólintottam a nőnek, aki még
mindig benn állt, tisztes távolságra tőlünk. Átvette a pénzt, és
ránk csapta az ajtót. Magamon hagytam a piros cipőt, a régit
becsomagoltuk Ahmed nejlonjába, úgy indultunk vissza.
– Szép – jegyezte meg Ahmed. A lábamat figyelte, majd az
arcomat. Nem tudtam eldönteni, hogy most mire érti.
– Vannak itt barátaid? – kérdeztem.
– Van pár ember, akit ismerek. Páran Angliába akarnak
átjutni, ők is próbálkoznak, mint én. És van egy olyan is, aki
huszonvalahány éve él itt Brüsszelben papírok nélkül. Van
családja, felesége, gyerekei. Albérletben élnek, ő dolgozik, de
semmilyen irata sincs. Nem része a rendszernek. Nem utazik
villamoson sem, hogy nehogy igazoltassák a rendőrök.
– Kemény lehet.
– Hát az. És neked vannak barátaid?
– Senkim sincs – vágtam rá hirtelen, aztán
elbizonytalanodtam. Ahmed a barátom. Vagy valami ilyesmi.
Ballagtunk hazafelé, kerülőutat választottunk, hogy lássunk
mást is, mint odafelé menet. Hosszú volt, elfáradtam.
Ahmed egy pékségre mutatott, hogy menjünk be, ismeri, jó
hely.
– Este hat után féláron adják az aznapi péksüteményt, és a
tulaj a hajléktalanoknak is szállít, a családsegítőbe meg a
menekültközpontba.
Boulangerie. Egyike a francia kimondhatatlan szavaknak.
Szép, elegáns hely. A tükörre csicsás betűkkel írták a
kávéfajtákat, a mandulás finomságok olyan ínycsiklandozóak
voltak a pult mögött, hogy az embernek kicsordult a nyála. A
pult mögött a tulaj széles mosollyal üdvözölte Admedet.
– Andrea. A barátom. – Így mutatott be Franszoának.
A fickó bólintott, mutatta az egyik asztalt, hogy foglaljunk
helyet, mindjárt jön. Leültünk. A nejlontáskát az asztal alá
csúsztattuk. Olyan hely volt ez, ahol ha kutyával érkeztél,
akkor automatikusan adták a vizestálat, percekig gügyögtek az
állatnak, és csak utána kérdezték meg, hogy te mit iszol. A
mellettünk ülő asztalnál a lány teste teli volt tetoválással, és
szőrös volt a hónalja. Nem bírtam levenni róla a szemem.
Olyan magabiztosan integetett, egyáltalán nem szégyellte.
Hosszú, kunkorodó szőr volt, nem olyan süni, amit az előző
este nem tudott leszedni. A szemöldökét sem csipkedte.
Vastag, rendezetlen volt. Még sosem láttam ilyet. Nálunk
mindenki csíkra szedte. Én is szinte kétnaponta csipeszeltem.
Megtetszett ez a bátor, vastag csík. A sajátomhoz nyúltam,
végigsimítottam az ujjammal, és elhatároztam, hogy hagyom
kinőni. Itt ez a divat, és az otthoniak közül senki sincs itt, hogy
megszóljon.
A francia tulaj telipakolt egy táskát süteményekkel, és
Ahmed székének támlájára akasztotta. Két kávét tett elénk,
olyan elegáns, csillógós tálcákon, ahogy a budai étteremben
mi is csináltuk.
Ahmed rám kacsintott.
– Jó hely, mi?
– Az. Hasonlóban dolgoztam Budapesten.
Elmesélte, hogy az egyik haverjának a haverja ismerkedett
meg a tulajjal, ő festette ki a lakását, aztán meg mindenféle
munkát elvégzett neki. Aztán Ahmed is dolgozott a tulajnál,
segített kipakolni meg rendbe tenni a garázsát, amiben a
veterán autóját tartotta, meg minden más limlomot.
 Ahmed engem nézett. Folyamatosan, egy irányba, bele a
szemembe, és nem kalandozott el a tekintete. Annyira fura volt
megszoknom. Ott ült előttem, és bámult az óriási barna
szemeivel. Lefelé néztem, aztán felfelé, a szőrös lányt
figyeltem, aztán az új cipőm.
Mindig nézett. Nem tudtam hová tenni, így hát próbáltam
megszokni.
Amikor visszaértünk a házba, szólt, hogy főz vacsorát,
menjek át.
– Rendben. Lezuhanyzok, összekapom magam és jövök.
Bólintott, és az ajtóból még visszaszólt, ha esetleg öt-hat szem
olivabogyót tudnék hozni, akkor szuper vacsorát készít nekem.
– Persze! Viszek!
Magam sem értettem, miért vagyok ilyen izgatott. Álltam a
zuhany alatt, és mosolyogtam. Örültem az esti programnak.
Ezer éve nem vacsoráztam férfival. Persze ez nem olyan
vacsorameghívás volt, de azért mégis. Aztán bekapcsolt a
vészcsengő. Ne éld magad bele, Mészáros Andrea! Ne tedd!
Nem lesz jó vége! De miért kell a végének jónak lennie? Nem
elég, ha a közepe az?
Tiszta ruhát húztam, letöröltem az új cipőm talpát a nedves
törlőkendővel, és elindultam. A nappaliban Klára és Gergő
ücsörögtek egy üveg bor előtt, szóltak, hogy tartsak velük.
Kedvesen visszautasítottam, és ügyeltem arra, hogy ne vegyék
észre, hogy a szomszéd lakásba megyek át. Nem hazudtam, de
igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy levegőzni megyek a
környékre.
Amint beléptem Ahmedhez, leesett az állam. A nappali
közepén, a szőnyegen terített meg, tálcákon gőzölgő ételek,
gyertyák mindenütt, mint az ezeregyéjszaka meséiben. Ha
tudtam volna, hogy ilyesmivel készül, akkor valami
elegánsabbat vettem volna fel.
Törökülésben ültünk egymással szemben, arany szegélyű
tányérra tette a kuszkuszt, sült zöldséget, csirkehúst. Azt
mondta, a bárány ünnepibb lett volna, de azt hosszabb idő
elkészíteni.
 – Még sosem ettem bárányt – vágtam rá.
– Majd akkor legközelebb.
– Legközelebb – mondtam, és koccintottunk.
Finom fehérbort nyitott, kortyolgattuk, és mélyen a
szemembe nézett. A szeme fekete volt, a bőre sötét, alig
tudtam róla valamit, de ott, a luxuslakás közepén, a szőnyegen,
ez pont elég volt. Ha valaki az utazásom előtt azt mondja,
hogy egy arab férfi érintésétől leszek libabőrös, hangosan
kinevetem. Pedig pontosan ez történt.
Ott ültem én, a racionális nő, aki tanult a múltbeli hibáiból,
és az egyik kezemmel a kristálypoharat tartottam, a másikkal
folyamatosan a hajtincseimet simítottam a fülem mögé.
Kinn sötét volt, a gyertyák ugyan adtak valami fényt, de
csak akkor láttam igazán Ahmed arcának rezdüléseit, ha közel
hajoltam hozzá. Ő félénken kortyolgatott, én bátran töltöttem
magamnak. Szombat este volt, nem volt közös nyelv, nem volt
közös múlt, sem jövő, csak az itt és most.
Letettem a borospoharat, és az arcához hajoltam, hogy
megcsókolom. Talán meg kellett volna várnom, míg ő teszi
meg ezt a lépést, de miért is? Én akartam a bőrét érinteni.
A szája édes volt, éreztem a vacsora erős fűszereit.
Gyengéden csókolóztunk, aztán odaültem mellé. Nem tudott
mit kezdeni a helyzettel. Zavarban volt, vagy tartott tőlem,
nem tudtam eldönteni.
Aztán belém nyilallt a gondolat, hogy ez egy muszlim férfi,
aki Szaúd-Arábiából származik. Vagyis nem sok nőt láthatott
ennyire közelről. Én voltam az első, aki szájon csókolta.
A borért nyúltam, hogy bátorságot merítsek belőle, aztán a
szájához hajoltam újra. Hosszú percekig csókolóztunk, nem
tudtam felidézni, mikor történt velem hasonló, talán a
középsuliban, de az sem biztos, hogy ilyen sokáig tartott.
Levettem a pólómat, és levettem az övét is. Ekkor már a
szőnyegen feküdtünk, ölelkeztünk, csókolóztunk. Az utcáról
beszűrődő fényben láttam az arcát, a mély, sötét szemeit,
ugyanúgy bámult, mint ahogy mindig. A nadrágja gombja után
kaptam, levettem a farmeromat, mígnem bugyiban és
melltartóban feküdtem előtte. Kikapcsoltam, levettem a
melltartómat, aztán a kibújtam a csipketangából. Nem volt
bennem semmi feszengés vagy szégyen a megviselt testem
miatt. Annyira természetes volt minden, az sem zavart, hogy
ahogy féloldalt feküdtem, a melleim lógtak. Sosem hittem
volna, hogy ilyen fesztelenül tudok majd férfi mellett feküdni.
Meztelenül hemperegtünk a szőnyegen, közben lassan, teljes
tenyérrel simogatott. A fejem búbjától a talpam közepéig
mindent meg akart érinteni. A mellemen elidőzött, a
köldökömhöz többször visszatért, aztán a combom belső része,
ismét a nyakam, mígnem hozzám ért ott is. Felnyögtem. Aztán
végigcsókolta a testem, bámult, és simogatott közben. Talán a
bor, talán a félhomály vagy az eszeveszett magány amit
Brüsszelben éreztem, vagy mindezek keveréke miatt éreztem
azt, hogy ez a szeretkezés maga volt a csoda. Nem voltak
elvárások, nem voltak ostoba kis hazugságok, nem volt semmi,
csak ő meg én a szőnyegen.
Maga a dolog nem tartott tovább egy percnél. Ekkor már
biztos voltam benne, hogy én voltam az első az életében.
Kerek volt így is, az ötvenvalahány másodpercével.
Meztelenül aludtunk el a kanapén ölelkezve. Volt valami
sose-múljon-el érzés. Semmi felelősség, semmi
kiszámíthatóság, semmi probléma, amit újra és újra meg kell
oldani. Csak egy másik ember, egy férfi figyelme és
lelkesedése irántam.
Korán keltem, a felkelő nappal körülbelül egy időben, nem
volt sötétítőfüggöny, így a reggeli sugarak egyenesen a
nappaliba tűztek. Ahmed már ébren volt, összerakodott,
eltakarította a vacsoramaradékokat, elmosogatott, csillogósra
törölte a kristálypoharakat, az apró morzsákat a szőnyegről
kézzel szedte össze.
– Jó reggelt! Készítenék neked kávét, de olyan bonyolult
szerkezet, hogy fogalmam sincs, mit kell megnyomni.
Szájon csókoltam, kitöröltem a csipákat a szememből,
felvettem a tegnap messzire hajított tangám, a farmerem és a
pólóm, a melltartóval nem bíbelődtem, azt kézben viszem
haza. A kávéfőzőgép előtt álltam, ami majdnem akkora volt,
mint otthon a sparheltünk. Darálta a kávészemeket, szűrte a
vizet, önmagát tisztította, amikor megnyomtam az indítást, egy
csomó jel és szöveg jelent meg a kijelzőn. Nekem már Kláráék
kávéfőzője is túlzásnak tűnt, főleg az otthoni kotyogóshoz
képest, de ez a gép mindent vitt.
– Fogalmam sincs. – A világító kijelző elvette a kedvem. Én
ezzel a robottal nem beszélgetek!
Ott álltunk a konyhakövön, mezítláb. Vasárnap délutánra
egy család volt betervezve, húsz darab férfiing meg a gyerekek
iskolai uniformisainak vasalása várt rám. De erre még nem
akartam gondolni. Csipkerózsika nem akart felébredni az
álmából.
Ahmed rántottát sütött, megterített, és a vacsora
maradékából köretet készített. Az ebédlőasztal mellett ültünk,
a fenekem belesüppedt a bársonyülésbe. Egy pillanatra
elképzeltem, hogy milyen lenne, ha ez lenne az igazi életem.
Vasárnap reggel együtt reggeliznénk az elegáns nappaliban,
aminek kialakításakor egyáltalán nem volt mérvadó az, hogy
vajon ki tudják-e fűteni. Nem pici lyukak, hanem nagy terek
voltak. A teraszon bazsalikom és menta nőtt cserépben, a
konyhapult olyan volt, mint a plázákban a parfümériák pultja.
Csillogós, tiszta, rendezett.
A reggeli után csókolóztunk, szeretkeztünk, és bár a
nyelvem hegyén volt többször is, nem kérdeztem meg, hogy az
előző éjszaka miattam nem indult útnak. És ma éjjel újra
megpróbálja? És mi lesz, ha nemsokára sikerül, és végleg
elmegy?
A délutáni meztelen szunyókálásból riadtan ébredtem.
Atyaég, mennyi az idő? El fogok késni! Felhúztam a farmert,
magamra kaptam a pólót, a bugyim, a melltartóm a kezemben
volt. Szájon csókoltam Ahmedet.
– Sorry, mennem kell. Dolgozni fogok.
Bólintott, és megölelt. Szaladtam át Kláráékhoz, felkaptam
a táskám, az új sportcipőm, és rohantam a vasalásos helyre.
Mintha kicserélődött volna a város. Mintha az éjszaka alatt
valaki jött volna, és kékebbre festette volna az eget, zöldebbre
a bokrokat, aranyosabbra a pórázon vezetett kutyákat. Fülig
érő mosollyal szálltam fel a buszra, a sofőr visszamosolygott.
 TIMI

Feküdtem az ágyon, a plafont bámultam, a szoba sarkaiban

a megsárgult, nedves foltokat, a penészt. Fogalmam sem volt,
hogy mióta lehettem ott, és azt sem tudtam biztosan, hogy
melyik országban vagyok. Hollandia vagy Belgium, de az is
lehet, hogy Svájc. Bár ha az utóbbi lenne, akkor valószínű,
hogy látnék pár hegyet. Az egyik férfi németül nyögött, a
másik mintha franciául. Nem mintha lett volna bátorságom
megkérdezni tőlük, hogy mondják már el, hol vagyok.
Azt hiszem, feladtam. Az életet, úgy az egészet. Itt vagyok a
pokolban, egy ideig eltart, aztán beledöglök. Ennyi volt. Andit,
Rudit, Mártiékat sajnáltam ugyan, mármint azt, hogy nem
búcsúztunk el, és talán sosem tudják majd meg az igazságot,
de lemondtam már mindenről. Nem bírtam enni. Nem bírtam
inni. Nem bírtam aludni.
Egy idő után a testem a fejemtől el tudtam választani. Ott
feküdtem az izzadó, szőrös, dagadt férfi alatt, és teljesen
máshol jártam. Az elején, amikor bejött a helyiségbe, még
észleltem, aztán a következő pillanat már az volt, amikor a
nadrágját húzta fel, és kiment az ajtón. Hogy pontosan mi
történt közben, nem tudtam megmondani.
Néha, amikor a foltos falú szobában feküdtem,
elbizonytalanodtam, hogy én hol is vagyok. Felálltam, hogy
lemenjek a konyhába egy pohár vízért, benézzek Rudi
szobájába, és játsszak vele egyet a Duplo állatkáival. Pár lépés
után eszméltem fel, hogy ez már egy másik élet.
Feküdtem az ágyon, azt csináltam, amit mondtak, ettem,
amikor rám szóltak, hogy muszáj, lezuhanyoztam, amikor azt
mondták, hogy agyonvernek, ha nem leszek tiszta, befeküdtem
a férfiak alá, ha azt mondták.
Nem kérdeztem, nem szóltam, nem ellenkeztem.
Hullani kezdett a hajam, a körmeim töredeztek, és fogytam.
A karomon szinte láttam a csontom. Nem baj, sőt, jó is így,
legalább korábban vége.
A következő nap viszont történt valami. A lenti szobába
vittek, mint azelőtt sokszor. Felvettem a hálóinget, bejött egy
férfi, én kikapcsoltam az agyam, és széttettem a lábam. Még
hozzám sem ért, én azt akartam, hogy legyünk túl rajta minél
gyorsabban. A férfi kicsit zavarban volt, idegesített. Minek a
színház, te dagadék, mit játszod az eszed, nem kell a
szánalom, a magyarázkodás, az, hogy neked amúgy száz nőd
is lehetne ingyen, de hát csak ma, na persze, lúzer vagy, nulla
vagy, semmi vagy. Mindez persze csak a fejemben játszódott
le. Te szerencsétlen világ vesztese, gyere már, csináld már,
aztán hagyjál békén.
Minden úgy ment, mint azelőtt sokszor. Közben viszont a
nyögések közt egyszer csak azt mondta, hogy „anyukám”.
Hogy „gyerünk, anyukám”. A kikapcsolás megszűnt,
visszajöttem a jelenbe. A férfi magyarul beszélt. Tágra nyílt
szemekkel bámultam, füleltem, vártam, hogy mondjon még
valamit. „Az istenit”, „igen, igen”, majd befejezte, és lefordult
rólam.
Mintha százéves álmomból ébredtem volna, vagy egy
varázslatból. Ő az egyedüli lehetőségem. Meg kell ragadnom!
Bele kell csimpaszkodnom, hogy vigyen ki börtönből.
– Én is magyar vagyok – mondtam neki, fogalmam sincs,
honnan volt hozzá bátorságom.
– Ah, igen?
– Hol vagyunk? – felültem az ágyra, és éreztem, hogy az
élet visszaszáll belém.
– Mi?
– Milyen országban vagyunk?
– Belgium. Te nem tudod? – nézett rám olyan döbbenten,
mintha azt kérdeztem volna, hogy melyik bolygón vagyunk.
– Nem. Engem ide bezártak!
A férfi ledöbbent. Felhúzta a nadrágját, és rám sem nézett.
Szinte biztos voltam benne, hogy a következő esemény az
lesz, hogy valamelyik verőlegény bejön, és agyonüt.
 Vagy kiköt valamilyen munkásszálló garázsába meztelenül,
hogy azt tegyenek velem, amit csak akarnak. De nem történt
semmi. Talán a magyar férfi nem mondta el senkinek, talán azt
tette, amit mindig szokott, fizetett, és hazament.
Reménysugár. Már nem akartam meghalni. Már ki akartam
szabadulni. Uramisten, van remény, talán kijutok innen, és
szabad leszek. Többet ettem, kell majd az energia a
szabadulásomkor. Kimostam a pólóm, zoknim, bugyim, a
normális göncöm, amiben idehoztak. Ha szökésre kerül a sor,
kell a tiszta ruha. Felpörögtem, mosolyogtam. Idejét sem
tudtam megmondani, hogy mikor mosolyogtam utoljára.
Napokkal később a férfi visszajött. Fekete csipkés
hálóingben ültem az ágy szélén, ő mellém ült. Kockás inget
viselt, szép bőrcipőt, rendezett volt a haja, a szakálla, körmei.
Normálisnak tűnt ő is. Nem volt rajta tetoválás, nem volt
ilyenebb vagy olyanabb, mint az átlag. Talán csak jobban
öltözött. Nem tudtam, mit akar. Talán titokban összejátszott a
fogvatartóimmal, és bármit tehet velem? Megverhet,
megkínozhat, eláshat, és a kutya sem keres? Vagy mit akar itt
újra?
– Te nem a saját akaratodból vagy itt? – kérdezte hosszú
hallgatás után.
– Nem – vágtam rá, és elcsodálkoztam, hogy van ember, aki
azt hiszi, ezt saját akaratából teszi bárki is.
– Hm.
– Segíts megszöknöm. Engem elraboltak, fogva tartanak.
Vannak szüleim és nővérem. Őket kell értesíteni. Meg a
rendőröket. Sokan vagyunk itt, ebben az épületben.
A férfi megrémült, hirtelen felpattan az ágy széléről, és
kiviharzott az ajtón. Ezt elcsesztem. Ezt jól elbaltáztam. A
rohadt életbe! Egy esélyem volt, az is elúszott. Túl gyors volt
ez neki, túl sok információ. Még azt hiheti, hogy magára
szabadítja a bajt, ha beleavatkozik mások ügyébe.
Visszavittek a szobámba, és úgy éreztem, itt a vége. Itt
fogok megrohadni. Az ágyon ültem, és a fejem a falba vertem.
A homlokomnál koppant, az elsők reflexszerű bólogatások
voltak, aztán valahogy egyre erősebb késztetést éreztem, hogy
jobban fájjon, nagyobb legyen az ütés. A nyakam mozgott,
előre, hátra, törökülésben ültem, semelyik porcikám sem
mozdult, csak a fejem. Előre, hátra. Fogalmam sincs, mennyi
idő telt el így, csak arra emlékszem, hogy hangos lehetett, mert
jött az őr, kicsapta az ajtót, lerángatott az ágyról, megfogta az
egyik karom, és kikötözte az ágy szélére. Innen már nem
értem el a falat. Az őr kiment, ott maradtam a padlón. A fejem
szédült, jólesett. Talán vérzett is a homlokon, egy idő után
éreztem a vér édeskés illatát.
Napok teltek el, vagy hetek, fogalmam sem volt. Megtörtek,
beidomítottak. Azt tettem, amit mondtak. Általában csak azt
akarták, hogy terpesszek. Megadtam nekik.
Egy idő után egy négyágyas szobába tettek. Három másik
lánnyal osztoztunk, olyan volt, mintha egy kollégiumban
lennénk. Két fekete lány és egy barna. Világítottam köztük a
hófehér bőrömmel. Nem tűntek elveszettnek. Ugyanúgy
mentek a dolgok, néha megjelent egy őr, rámutatott egy
lányra, az felkelt az ágyról, és követte.
Először tartottam tőlük, vajon ők is a fogvatartóimhoz
tartoznak? Azért tettek közéjük, hogy megfigyeljenek?
Volt egy kis konyhánk, a hűtő tele volt tömve, pudingoktól
kezdve az ivójoghurtokon át minden, a fagyasztó része meg
teli volt fagyival. Ennyi jó kaja otthon nem volt sosem. A
lányok biztattak, hogy menjek, egyek. Közös nyelv nem volt.
Én nem szóltam hozzájuk, csak füleltem. Először úgy tűnt,
hogy alig beszélnek egymással. Aztán rájöttem, hogy akkor
beszélgetnek, amikor én zuhanyzom, vagy épp elvittek. Ők
meg azt hitték, hogy én vagyok a kém. Hogy azért tettek oda
közéjük, hogy köpjek róluk. Szegények azt sem tudták, hogy
még ha akarnám, sem tudnám elmondani. Semmit sem
értettem.
Franciául beszéltek mind a hárman, és jóval fiatalabbnak
tűntek nálam. Az ilyen kicsi lányokat a suliban észre sem
vettük, nem is szóltunk hozzájuk. Az egyiknek nem is volt
melle. Valami kicsi dudorodott a pólója alatt. Szerintem
tizenhárom éves lehetett legfeljebb.
 Az egyik nap nagy botrány volt, ajtócsapkodás, az emeletes
ágy alsó részén fekvő lányért jöttek ketten, és ordibáltak,
dühöngtek. A csajt órák után hozták vissza összeverve.
Belökték az ajtón, nem bírt járni, összerogyott a küszöbön. A
két másik egyszerre ugrott, hogy segítsenek neki.
Az emeletes ágyról figyeltem, hogy mi történik. Olyan
voltam, mint egy légy. Picire összehúztam magam, mintha ott
sem lettem volna. Tudomást sem vettek rólam. A megvert
lány, Makita vagy Bakita teste vörös csíkos volt. Úgy nézett
ki, mint amikor Dugóék Deniszát verték a tévékábellel. Úgy
látszik, ez nemzetközi megoldás volt, ezzel büntettek
mindenütt. A lányt felsegítették az ágyra, a másik fekete leült
mellé, és az arcát simogatta. Mint egy jó testvér. Talán azok is
voltak, hasonlítottak egymásra.
Az egyik nap, amikor jöttek értem, azt hittem, hogy egy
újabb férfihoz visznek, de tévedtem. Kivittek az utcára, és
teljesen el voltam varázsolva, olyan voltam, mint egy vakond,
aki a napfényre került. Hunyorogtam, a szemem nem bírta a
nagy fényt. Mély levegőt vettem, teljesen más volt, mint benn,
a penészes szobában. Szabad levegő, napfény, mire eljutott az
agyamig, hogy kinn vagyok az utcán, betuszkoltak egy autóba.
Egy sofőr, egy őr elöl, én hátul.
Boltokkal teli utcákon mentünk át, sütött a nap, az emberek
a teraszon, napszemüvegben szürcsölték a kávét, szép
ruhákban sétáltak, telefonáltak, ment az élet, a normális élet,
ami olyan távol volt az enyémtől, hogy már csak úgy tudtam
őket figyelni, mint egy űrben játszódó filmet. Mondjuk a
Csillagok háborúját.
Potyogni kezdtek a könnyeim, pedig hetek óta nem sírtam.
Az autó leparkolt, engem kivettek hátulról, ott álltam a járda
közepén. Mellettem egy aktatáskás férfi, aztán egy anyuka az
óvodás gyerekével, meg két fiatal lány haladt el. Kikerültek
mind, észre sem vettek. Ott álltam ütésnyomokkal teli testtel,
rémülten, szakadt, koszos ruhákban, és nem vették észre, hogy
segítségre van szükségem.
A sofőr és az őr bekísért egy boltba. Először legalábbis azt
hittem, hogy bolt vagy kozmetikai szalon, aztán rájöttem, hogy
tetoválóműhely. Egy székre ültettek, és megragadták a jobb
karom. Egy gumikesztyűt viselő, telipiercingezett, rasztás férfi
ült le velem szembe, a testét szinte mindenütt tetoválás
borította. Nem nézett a szemembe. Megfogta a karom, és arra
koncentrált. Vártam, hogy nézzen fel, nézzen a szemembe, de
nem tette. Bámultam a feje búbját, hogy el ne veszítsem, itt
legyek és farkasszemet nézzek vele, amikor felnéz, de ez nem
történt meg. A tetováló letörölgette a karomat, fertőtlenítőszag
terjengett a levegőben. Meg fognak jelölni. Tudtam.
Dugó lépre csalt, eladott, az új tulajdonosom meg akar
jelölni. Mint a marhákat. Mint a zsidókat a koncentrációs
táborokban. Mint a maffiabanda tagjait.
Örökre magukhoz láncolnak, az övék vagyok.
Ültem a széken ezzel a felismeréssel, és az volt a furcsa,
hogy nem ijedtem meg, nem féltem, hogy mit tetoválnak rám,
hanem örültem, hogy megúszom az aznapi férfiakat. Kimarad
egy pár. Kevesebb férfi fekszik rám, kevesebb liheg a szőrös,
izzadt testével felettem. Míg a szalonban ültem, a nagy
ablakon kiláttam az utcára. Délelőtt volt, a faliórán láttam,
hogy tizenegy óra. Körülnéztem, hátha találok egy naptárat is,
és akkor kiderül, hogy mióta vagyok itt. De hiába pásztáztam
milliméterről milliméterre végig az összes tárgyat, nem
találtam.
A tetováló kikötötte a karomat. Letörölte ronggyal az
alkarom, aztán besprézte valamivel, és megvárta, míg
megszárad. Egyszer sem nézett a szemembe. Elővette a tűt,
olyan volt, mintha a fogorvosi fúrót tartotta volna a kezében.
Nem féltem. Nem érdekelt. Azt akartam, hogy tartson minél
tovább. Húzza el, üljek itt órákon át, az lenne a legjobb.
– Nézz a szemembe, te rohadék! – ez járt a fejemben.
Beszari, gyáva alak. Azt hiszi, azért, mert pénzt kap érte, ez
tiszta üzlet. Hogy ő nem bűnös, ő nincs benne, ő nem tudta,
hogy azok, akiket hozzá tucatszámra visznek, fiatal, kiskorú
lányok és fiúk, ahhoz neki semmi köze. Napközben dolgozik,
teszi, amit kérnek, aztán szépen hazamegy a családjához, és
elfelejti a kétségbeesett gyerekek, fiatalok arcát. Nem néz a
verésnyomokra. A kínzást nem látja. „Ugyan, biztos a lépcsőn
esett le.”
 – Te mocsadék! – jobban gyűlöltem a tetoválót, mint az
őröket, akik megvertek.
Ügyesen, fürgén dolgozott. Feketével egy nagy „O” betűt és
egy „2”-es számot írt rám. Amikor elkészült, szorosan fóliába
tekerte a karomat. Dermedten néztem a fekete tetoválást, itt
lesz velem örökre, „O” és „2”.
Később tudom meg, hogy „O” Oszkárt jelzi, a magyar
főnököt, a nagypofájú, folyton beszélő fogvatartómat, aki úgy
adja-veszi a lányokat, mint más a kiló kenyeret. A „2”-es
pedig azt jelentette, hogy benti vagyok. Nem utcán, szabadon
járó prosti, hanem olyan, akire vigyázni kell, mert fennáll a
veszély, hogy szökni próbál. Persze ez csak ideiglenes állapot.
A folyamatos verések, kínzások, naponta idegen férfiak
tucatjai, egy idő után úgy betörik a lányokat, hogy pislantani
sem mernek engedély nélkül.
A tetoválószalonban volt egy nagy tükör. Elé álltam és
figyeltem magamat. Mintha negyvenéves lettem volna. A
bőröm szürke, az ereim kidudorodtak, az arcom beesett, a
szemem táskás, csúnya a hajam, beesett a hátam, a tartásom,
minden. Mintha nem is én lettem volna. Tímea eltűnt, egy
korcs lett belőle.
Visszavittek a szállásra. A koliba. A börtönbe. Vagy nem is
tudom, hogy kellett volna neveznem. Az egész út minden
képkockájára emlékszem. Emlékszem a férfira a kék
sportautóban, ami mellettünk állt a pirosnál. Felém fordult, én
kihúztam magam, és pislogtam, hogy így adjak némán jelet, a
férfi nem vett tudomást rólam.
A zöldnél startolt és eltűnt. Ostobaság volt, tudom, miféle
hülye ötlet szemmel, pislogással jelet adni egy zsúfolt
városban.
Visszavittek a szobába, a lányok közül mindenki otthon
volt. Otthon. Magamon is meglepődöm, hogy így gondoltam
rá. A kis lakásban a három lány fagyit kanalazott az asztal
körül. Beszélgettek. Amint megérkeztem, elhallgattak, és
felálltak az asztaltól. A karjukat figyeltem, mind a hármuknak
tetoválva volt. „B2”.
 Azon a napon nem vittek férfihoz. Az ágyon feküdtem, a fal
felé fordultam, és arra gondoltam, hogy a körmömmel húzok
egy csíkot minden eltelt nap után. Mivel nem tudtam, hogy
mennyi napja vagyok ott, véstem egy „X”-et. Innen indulunk.
Holnap húzom az első csíkot.
A lányok felé fordultam.
– Tímea! – mondtam, és mutattam magam felé.
A lányok nem értették, mit akarok. Bólintottak zavartan,
aztán folytatták a dolgukat. Vagyis a semmittevést. A lakásban
nem volt mit csinálni. Ettünk a hűtőből, zuhanyoztunk vagy
aludtunk. De általában férfiak alatt feküdtünk. Az volt a
munka, abból volt a legtöbb.
A következő napokban ismét vittek. Monoton volt minden.
Jött az őr, intett, én követtem. Bekísért egy szobába, magamra
hagyott. Az ágyon egy hálóing volt, felvettem. Jött egy férfi,
néha magas volt, és sovány, néha kövér és alacsony, néha
fehér, néha fekete, néha kopasz, de igazából mind egyforma
volt. Az ágy közepén szétnyitottam a lábaim, ők megvadultak
a látványtól. Óvszert húztak, és belém hatoltak. Nyöszörögtek
angolul, németül, franciául, meg Isten tudja milyen nyelveken.
Hörögtek meg dünnyögtek.
Ismét jött a magyar férfi. Teljesen felpörögtem.
Visszakapcsoltam az agyam, visszajöttem a valóságba. Leült
az ágy szélére, és vártam, hogy mondjon valamit.
– Itt a telefonom. Lépj be a Facebookodba. Írj üzenetet,
értesítsd a családodat. De engem az egészből hagyj ki!
– Igen. Persze. – Felültem az ágyon, és annyira ideges
voltam, hogy kiesett a kezemből a telefonja.
Az ajtót figyeltem. Féltem, hogy ránk törnek. A férfi
homloka izzadt volt, zsebkendővel törölgette. Az ajtót figyelte
ő is.
– Várj! A jelszavadat tudják? Mert ha igen, akkor rájönnek,
hogy beléptél, hogy használod. Akkor lebukunk.
– Új Facebook-profil kell – mondtam neki, ő bólintott.
 Fogalmam sincs, hogy pörgött ilyen gyorsan az agyam, de
éber voltam, megjelent újra a remény, és én eltökéltem, hogy
nem hagyom elveszni. Két kézzel karmolom, fogom,
csimpaszkodom belé, és megmenekülök. Kijutok innen, és
felgyújtom ezt a kócerájt!
– Mi legyen a nevem?
– Mindegy!
– Veronika. Mókus. Egér. Megvan, Veréb.
– Az jó, Veréb Veronika! Csináld már!
– Fotót kér a rendszer!
– Jézusom, tölts le egyet a netről, bármilyet.
Hirtelen nagy zajt hallottunk, mintha egy pléhtálca esett
volna a földre, nagyott koppant, tompán. Összerezzentem, a
férfi kikapta a telefont a kezemből, és a zsebébe csúsztatta. Én
összeborzoltam a hajam, mintha már túl lettünk volna a
dolgon. Az ajtót figyeltünk mozdulatlanul, de nem történt
semmi. Egy kis idő múlva megszólalt.
– Oké, megcsinálom Veréb Veronika profilját. Mondd meg
az ismerősöd nevét, bejelölöm, és küldök neki egy üzenetet.
Mit írjak bele?
– Hát, én nem is tudom. Hogy fogva tartanak, írd meg a
címet, írd meg, hogy sok lány van itt, fegyveres őrök
vigyáznak ránk, sokan vagyunk.
Amint kimondtam, láttam magam előtt Andi arcát. Itt van
idegenben, véletlenül pont abban a városban, ahová engem
hoztak, elolvassa az üzenetet, és mit tesz? Elmegy a
rendőrségre, a nyelvet nem beszéli, munkaszerződése nincs,
egyedül van, egy kelet-európai szerencsétlen, akit majd senki
nem vesz komolyan.
Na, mindegy. Ez az egyetlen esélyem. A fickónak
elmondtam mindent, megmutattam Andi Facebook-profilját,
hogy tudja, pont azt a Mészáros Andit kell bejelölnie. A férfi
figyelt, hallgatott, bólogatott. Aztán a zsebébe csúsztatta a
telefonját, és elment.
 Ott maradtam az ágy szélén, a lepedőt összegyűrtem, és
ráköptem párszor, hogy legyen rajta valami folt. Kitéptem
néhány hajszálat, és azt is a lepedőre dobtam. Az előző
életemben képesek voltunk Andival és Mártival hétvégénkét öt
krimit is megnézni egymás után, a CS1 Miami volt a
kedvencünk. Lám, lám, mégsem volt elfecsérelt idő.
 ANDREA

Állok a saját konyhámban, nagy és fényes, Rudi müzlit

eszik, a drága biofajtából. Ahmed a reggelit készíti. Vagy az
erdőben sétálunk nálunk Gömörben, Ahmeddel és Rudival
hármasban, hátizsákban visszük a rántott húsos szendvicset,
megállunk egy vízesésnél, lekuporodunk egy fenyő tövébe,
hallgatjuk az erdőt, és szeretjük egymást.
Ilyen és ehhez hasonló képek cikáztak a fejemben.
Majdnem elégettem a selyemköntöst, amit épp vasaltam.
Dudorásztam. Az idejét sem tudom, hogy mikor énekelgettem
csak úgy. A buszon hazafelé az jutott eszembe, hogy a
muszlimok nem esznek disznóhúst. Akkor nem lehet rántott
húsos szendvics az erdőben, legalábbis nem sertésből. Legyen
rántott csirke. A fantáziámban lecseréltem, és meg is voltunk.
Kláráék hívtak, hogy vacsorázzak velük, a közeli thai
étteremből rendeltek ételt. Nem volt kedvem hozzá,
legszívesebben rohantam volna át Ahmedhez, de azt sem
akartam, hogy gyanút fogjanak.
Mi legyen a következő lépés? Csengessek be és ugorjak a
nyakába? Legyek én, aki kezdeményez, vagy ez már úgyis
mindegy? Egyáltalán, itt van még a szomszédban, és itt is
marad, vagy ma éjszaka ismét megpróbál átszökni? És mi van,
ha sikerül neki?
Ha ennyi időt és energiát beleölünk valamibe, az előbb-
utóbb meghálálja magát, az összejön. A kitartók mindig célba
érnek, ebben biztos voltam.
És ha mindez megtörténik, akkor elveszítem Ahmedet. Ő
Angliában lesz, én meg valahol Európában a fiammal. Nem
akartam erre gondolni.
Együtt vacsoráztam a családdal. A fóliával körbecsomagolt
dobozokból szögletes tányérokra rakták az étel, úgy ettük.
Elegánsan, késsel, villával. Eszembe nem jutott volna
kipakolni, a dobozból is meg lehet enni, minek piszkolni a
tányérokat, de hát ők tudják.
A vacsora után lelkesen felajánlottam, hogy leviszem a
szemetet. Rendbe szedtem magam a fürdőszobában,
megmostam a fogam, felborzoltam a hajam, és copfba
kötöttem, hogy dúsabbnak tűnjön, tiszta bugyit húztam. Hátha
a ház előtt belefutok Ahmedbe, és ismét nála töltöm az
éjszakát.
A zacskó papírszemetet tettem ki épp az utcára, amikor a
sarkon megpillantottam. Próbáltam visszafogott lenni, de az
arcomra volt írva, hogy nagyon örültem neki.
– Hát szia! – köszöntött a kukák mögött.
– Hát szia!
– Átjössz?
– Tíz perc, és nálad vagyok!
A lakásban vacsorát készített, segítettem neki a salátával. A
konyhapult mögött álltunk, a telefonjából valami arab
popszám szólt, habibi habibi. Megmutattam neki, hogy nálunk
mi szokott a búcsúban szólni, „A nézését meg a járását” meg
Zoltán Erikától a Casanovát.
– Hogy táncoltok rá?
– Nem is tudom. Sehogy. Vagyis dehogynem! – riszáltam a
csípőm, a két kezem könyöknél behajlítva, ráztam a testem a
ritmusra. Felhangosította a zenét, és mellém állt megmutatni,
hogy ők hogy csinálják a habihire.
Amikor Kis Grófo befejezte, Ahmed átölelt, és
csókolóztunk. Felültem a konyhapultra, a két combom a
csípője köré kulcsoltam miközben levette a pólómat. A vékony
rövidnadrágomon keresztül simogatott, aztán pár perc múlva
pucérak voltunk mindketten. A bazsalikomecetes és
olivaolajos üvegek összecsörrentek mögöttem, amikor
belémhatolt. A mellem simogatta, a nyakam csókolta, és
tovább tartott, mint az előző alkalom. Tovább bírta. Teli volt
erővel, a hátán és karján feszültek az izmok. Tetszett a
lendülete. Tapasztalatlan volt, nem ismerte a női testet, de nem
volt rosszabb semelyik férfinál, aki több tucatszor látott már
meztelen nőt.
– I love you so much! – mondta a végén, én meg egészen
beleremegtem.
A nyakamba lihegett, csókolgatott, én megpróbáltam
kibújni az öleléséből. Beálltam a zuhany alá, és az utolsó
mondata csengett a fejemben. Nem úgy gondolta ő ezt,
Mészáros Andi! Most legyen eszed! Minden egyes
alkalommal, amikor elkezdtem magam beleélni, és úgy
éreztem, hogy a másik is komolyan gondolja, valami tragédia
történt. Visszaéltek vele, kihasználtak, látták, hogy az ujjuk
köré csavartak, és bármire hajlandó lennék értük.
Már megvolt Rudi, talán kétéves lehetett, amikor a neten
megismerkedtem Tiborral. Csetelgettünk, majd elkezdtük
találkozni. Annyira okosnak, műveltnek tűnt, és úgy nézett ki,
hogy komolyan gondolja. Aztán pénzt kért, én persze adtam
neki, csak kölcsönbe, mondta, és én tényleg elhittem, hogy
bajba került, megszorult, megszűnt a munkahelye, beteg lett az
anyukája, ilyeneket mondott. Aztán eltűnt. Felszívta a föld.
Pár hónappal később az esti híradóban láttam újra a fotóját,
egy szőke nő beperelte csalás miatt, mert kiderült, hogy több
tucat nőt szédített, pénzt kunyerált tőlük, és odébállt. Egy
voltam a sok hülye közül.
Ahmed belépett a zuhanykabinba, mosolygott, a tenyerébe
cseppentett párat a tusfürdőből, és megmosta a testem. Finom
levendulaillatom lett tőle. Megtörölköztünk, egy-egy nagy
fürdőlepedőbe tekertük magunkat, és leültünk a kanapéra.
Gyertyát gyújtottunk, olivabogyót eszegettünk. Belém nyilallt,
hogy tulajdonképpen mi lakásfoglalók vagyunk. Az egy dolog,
hogy a tulaj beengedte Ahmedet, azt gondolhatta, hogy idejön
délután, eszik, alszik. Az meg sem fordult a fejében, hogy
jövök én is, a konyhapulton szeretkezünk, megesszük a
tartalék ropit és sósmogyorót. A szemében Ahmed egy
szerencsétlen menekült volt, meg sem fordult a fejében, hogy
ez a fiú boldogabb, mint mások egész életükben.
Késő volt, csukódtak le a szemeim a fáradságtól.
– Mennem kell – mondta, és a ruháiért nyúlt.
 – Hová? – kérdeztem. Azt hittem, a mosdóba megy, vagy a
konyhába valamiért.
– Angliába!
Felöltöztünk, Ahmed tisztítószerrel letörölte a konyhapultot,
a zuhanykabin üvegfaláról letisztította a cseppek foltjait, a
hátizsákjába betett egy csapvízzel töltött palackot. Nem
akartam tovább nézni. Annyit mondtam, hogy good bye, és
kiléptem az ajtón.
– Hé! Hová sietsz?
– Dolgom van – mondtam, kinyitottam Kláráék lakásának
ajtaját, erősen becsuktam magam mögött. A kukucskálón még
percekig figyeltem, hogy mi történik. Ahmed döbbenten állt,
de nem sokáig. Visszament a hátizsákjáért, elidőzött benn,
aztán újra megjelent. Kulcsra zárta az ajtót, és elindult le a
lépcsőn.
Talán most láttam utoljára az életben. Talán holnap reggel
visszajön, mert nem sikerült a próbálkozása, de a következő
napokban megpróbálja újra. Újra és újra, amíg át nem jut.
Másnap reggel egy szál vörös rózsa volt a lábtörlőn.
Libarőrös lett a hátam, akaratlanul is elmosolyodtam, talán el
is pirultam. Bevittem a szobámba, egy ásványvizes palackba
tettem, le a sarokba, hogy ne dőljön fel. Nem volt túl elegáns
megoldás, de én sem voltam az.
Klára egész nap a nyomomban volt, talán kiszúrta a rózsát
vagy azt, hogy éjszakánként átsettenkedem Ahmedhoz, nem
tudom. Kérdezgette, hogy kérek-e kávét, teát, már nem is
kérte, hogy főzzek, esténként mindig máshonnan rendelt
vacsorát.
Rékával a szőnyegen játszottunk, adogattam neki a
játékokat, ő nevetve visszaadta. Istenem, micsoda gyönyörű
gyerek! Olyan illatos, hófehér bőre volt, olyan húsos combjai,
állandóan azokat puszilgattam. Akarok még gyereket.
Folyamatosan Ahmed járt a fejemben, és egy idilli kép, hogy
együtt vagyunk, szeretjük egymást, Rudi boldog, én is az
vagyok, van egy kisbabánk, egy őrült nagy házunk otthon
Gömörben, Ahmed gyümölcsfákat ültet… én meg
megbolondultam. Naponta többször kellett, hogy
figyelmeztessem magam, gyere vissza a valóságba, Mészáros
Andi!
Este ismét találkoztunk. Mint egy mérgezett egér, olyan
zaklatott voltam egészen addig, míg nem jelentkezett. Rezgett
a telefon, Messengeren üzent. Pár perccel később már a
teraszon ölelkeztünk. A vasszékekre birkaszőrt terített,
kinyitott egy üveg bort, sajtot szeletelt hozzá, mintha igazi
belga lenne, és övé lenne a lakás.
– Gyere velem! – törte meg a csendet.
– Hová?
– Neked vannak papírjaid. Ha átjutok, gyere utánam
busszal. Ott találkozunk!
Átölelt, és a hajam simogatta. Elképzeltem, hogy
hazamegyek Rudiért, a megspórolt pénzem az utazásra és az
első időszakra költöm, szállás, kaja. Ha találok is munkát a
gyér nyelvtudásommal, akkor sem tudom vállalni, mert nem
lesz kire hagyni a gyereket. Megint itt tartottam: terveztem,
osztottam, szoroztam. Miért nem lehet egy helyben az ember?
Miért kell folyamatosan valahová menni? Idegenbe, idegenek
közt miért kell folyamatosan újrakezdeni?
Nem akartam gondolkodni. Most most van, csillagos az ég,
puha a kéz, ami simogat, gyöngyözik a bor, Ahmed nem bírja
levenni rólam a szemét, közel hajolok hozzá, szájon csókol,
sokáig nyalogatjuk egymás nyelvét, körkörös mozdulatokkal,
aztán harapdálni kezdi a szám, simogat, a pólóm alá nyúl,
felnyögök, és azt kívánom, hogy álljon meg az idő, sose
legyen holnap!
A nappaliban szeretkeztünk. Hozzá bújtam, meztelenül
feküdtünk egymás mellett, elaludtunk mindketten. Az éjjel
közepén felriadtam, Ahmed ekkor már pakolt.
Feltápászkodtam, szájon csókoltam, és otthagytam. Ennyi volt
a varázs, a szivárvány, csillámfelhő, a többi a valós élet.
Abban nem akartam szerepelni.
Lábujjhegyen osontam be Kláráék lakásába, síri csend volt,
a nyitott hálóból Gergő horkolása hallatszott. Befeküdtem az
ágyba, de nem bírtam elaludni. A telefonomért nyúltam, Anyu
hívott többször, üzenetet küldött, hogy nagy a baj, járt a
rendőrségen is, jelentette Timi eltűnését.
Felültem az ágyon, elöntött valami furcsa, zsigeri fájdalom,
bűntudattal megkeverve. Timit hívtam, az összes létező
felületen írtam neki.
„Timi, te vagy a mindenünk, kérlek, gyere haza! Bárhol
vagy is, bármit is csinálsz, pakolj össze és gyere! Fejezd be a
sulit, segíts nekem Rudival! Ne bolondozz Timi! Jelentkezz!”
Egy percet sem bírtam aludni az éjjel, újabb és újabb
történetek keringtek a fejemben, hogy vajon hol lehet, és mit
csinálhat Timi. Reggel 7.30-kor hívtam Anyut, aki
kétségbeesve mondta, hogy semmit sem tudnak. Nikitől
megtudta, hogy van vagy volt ez a Dugó nevű barátja,
veszélyesnek tűnt, őt próbálták elérni, de senki sem tudta a
rendes nevét. A rendőrségen végighallgatták a történetet, és
unottan annyit válaszoltak, hogy majd visszajön. Ha mégsem,
akkor majd írnak jegyzőkönyvet. Nagykorú, oda megy, ahová
akar, küldött sms-t, hogy ne keressék, tiszta sor. Ők ezzel nem
foglalkoznak. Legyenek a szülők türelmesek.
Másnap reggelit készítettem a családnak, a játszószőnyegen
foglaltam le a babát, hogy a szülők tudjanak nyugodtan
reggelizni, majd elindultunk Ádámmal az iskolába. Esős,
borongós idő volt, az esőkabátom alatt melegem volt, izzadt a
hátam, a tenyerem, a homlokom, éreztem, ahogy egy
izzadságcsík lefolyik a melleim között. Fülledt levegő volt a
buszban, alig vártam, hogy leszálltunk. Ádám láthatta rajtam,
hogy valami nincs rendben, igazi kis kretén módjára
megpróbálta kihasználni a helyzetet.
– Kölcsönadod a telefonodat?
– Felejtsd el! Hogy jut ilyen az eszedbe?
– Vannak játékaid?
– Ádám, nem! Megmondtam! Soha!
– Jól van, na! Dominikék mesélték, hogy jó játékokat lehet
játszani a telefonon, én meg nem csináltam még – mondta
szinte szipogva. Jó próbálkozás, elismerem, érzelmi
zsarolásból kitűnő.
– Sajnálom. Majd anyukáddal beszéld meg!
Dünnyögött valamit, leszálltunk, komótosan ballagott
mellettem. Meg akartam fogni a kezét, de elhúzta. A hátizsák
imbolygott a hátán, jeleztem, hogy átveszem, adja csak, de
megrázta a fejét.
Mire hazaértem, Klára elaltatta a babát, összepakolta a
reggeli maradékát, és mondta, hogy délelőttre nincs semmi,
nyugodtan menjek, pihenjek.
Bementem a szobába, levetkőztem, bebújtam az ágyba, és a
nyakamig felhúztam a paplant. Kinn zuhogott az eső, pár
perccel később már az ablakon kopogott a jégeső. Kinyitottam,
kidugtam a kezem, belepotyogott pár cukorka méretű
jégdarab. Behúztam a kezem, és éreztem, ahogy a meleg
tenyeremben elolvad. Visszamásztam az ágyba, elővettem a
telefonom, és végigolvastam az otthoni híreket. Mintha
számított volna bármelyik is. A Facebookon bejelölt egy
ismeretlen Veréb Veronika, több üzenetet is küldött, először
azt hittem, hogy a szokásos MLM-hidetések, vegyél
szupermosószert, biokávét, PH-vizet, legyél üzletkötő, és
keress vele milliókat, de nem.
Kirázott a hideg, az ujjaim remegni kezdtek, öntudatlanul is
a körmömet kezdtem rágni, elolvastam az üzeneteket, újra és
újra. Sírni kezdtem, a tenyerembe döntöttem a fejem, és
zokogtam, hogy édes jó Istenem, mi történik itt. Mi ez az
egész? Valaki szórakozik? A bolondját járatja velem?
Amikor megnyugodtam, ittam fél liter hideg vizet,
felálltam, az ablakhoz mentem, majd az ajtóhoz, megtettem ezt
a pár lépést oda-vissza jó néhányszor, visszaültem az ágyba,
kezembe fogtam a telefont, és írtam egy üzenetet.
„Te tényleg találkoztál Timivel? Ez komoly? Honnan
tudjam, hogy az igazat mondod-e?” Pár perc múlva hívás
érkezett, egy ijedt férfihang szólt bele. Nem mutatkozott be,
rögtön a közepén kezdte.
 – Figyelj, én nem akarok problémát. Engem hagyjatok ki az
egészből. A húgod prosti, állítólag nem önszántából.
Meg akar szökni. Azt kéri, hogy segíts neki. Mentsd meg. A
cím ott van az üzenetben. Sok más lány is van ott, őrök is
vannak. Ennyi. Többet én sem tudok. Az fontos, hogy engem
ne keverjetek bele. Ne írj többet, és ne próbálj megkeresni, jó?
Ennyi, amit tenni tudok érte. Sok sikert! – hadarta, és azonnal
letette.
Kóválygott a fejem, szédültem, mozdulni sem bírtam,
folytak a könnyeim, és az ismeretlen férfi szavai
visszhangoztak a fejemben. A húgod prosti. Timi prosti.
 KLÁRA

Megjött a Herendi-készlet. Apponyi-mintás, kétszemélyes

teás, egy csomó pénzt fizettem a szállításáért. A türkiz
mintájút választottam, kövér teáskancsóval, elegáns
összeállításban.
A diplomatafeleségek klubjában többször kérdeztek a
magyar porcelánról, én meg sosem tudtam igazán mit
mondani. Nálunk senkinek sem volt ilyen, Gergő családja is
sima tányérokat, étkészletet használt, nem volt kivagyiskodás
az ebéd felett.
A diplomatafeleségek klubjában, amit már nem is így
hívnak, mert a világ változik, hál’ Isten, sok a diplomata nő,
akinek a férje kerül a klubba, és a meleg diplomaták társai,
szóval már rég nem az, ami miatt megalakult. Nem az
unatkozó gazdag feleségeknek kell elfoglaltságot találni, bár
nálunk kétségkívül ez az old school leosztás volt. A
webshopról rendeltem, a többiekkel ellentétben nem örökség
volt, nem a nagymamám kapta nászajándékba, és nem is mi
kaptuk a házassági évfordulónkra.
A nagy papírdobozon vágtam a celluxot, amikor hazaért
Andi. Ádámot elvitte az iskolába, mint minden hétköznap.
Réka kidőlt, olyan korán kelt akkoriban, hogy fél kilenckor
már aludni ment. Ki voltam ütve. Éjszaka sokszor kelt, már
nem is számoltam, hogy hányszor, reggel öttől meg már nem
is aludt vissza. Bennem az erős kávé tartotta a lelket, meg a
magnéziumtabletta. Semmi más.
– Gyere, Andi, teázzunk! – mondtam, és feltettem a vizet
főni.
Kikerekedett szemekkel bámult rám, szerintem azt hitte,
hogy megbolondultam. A kisasztalra felállítottam a porcelán
teáskészlet minden darabját, mint a legókat, egymás mellé,
szépen elrendezve. Töltöttem neki a zöld teából, a kezébe vette
a csészét, a tányér az asztalon maradt. Leültem mellé.
 Szürcsöltük a forró teát, a csésze valóban szép volt, de egy
IKEA-s is tud az lenni. Persze a hagyomány meg a minőség, a
saját néped csúcsterméke. Értem én, de nem nekünk való. Ott
gubbasztottunk Andival a kisasztal körül, vártuk a csodát,
néztem ki az ablakon, és megint belém hasított, hogy ismét ez
az elviselhetetlen megfelelési kényszer. Beférkőzött a bőröm
alá, és ahelyett, hogy leülnék és kitalálnám, hogy mit akarok
kezdeni az élelemmel, ilyen pótcselekvésekre pazarlóm az
időt. Órákat töltöttem a webshop előtt, míg kiválasztottam a
mintát, és az igazat megvallva, nem is tetszett.
Egyenes háttal ültem, egyik kezemben a kistányér, másikkal
megemeltem a csészét. Finom, elegáns mozdulatsor, magával
hozza a finom, kedves témák érintését és a visszafogott
társalgást. Apponyi-mintás teáskancsó mellett nem
káromkodik az ember, nem lesz dühös, nem csap az asztalra.
Az utóbbit talán csak azért nem, mert nincs szabad keze.
– Andi, igyunk inkább sört!
– Jó ötlet! – nevetett. Visszafogottan, talán félénken, de
nevetett.
A sört üvegből ittuk. Délelőtt. Arréb toltam az asztalon a
Herendi szettet, és feltettük a lábunkat. Keresztbe. Nem volt
sok időnk Réka ébredéséig. Belesüppedtem a fotelba,
kortyolgattam a sört, és próbáltam kitalálni, vajon milyen
hangulatban van Andi. Szeret itt lenni nálunk? Honvágya van?
Mi járhat a fejében? Olyan volt, mint a Mona Lisa, képtelen
voltam eldönteni, hogy most mosolyog és jókedvű, vagy
valamiért épp szomorú.
– Szeretném, ha jól éreznéd magad nálunk. Ha szükséged
van valamire, mondjuk a szobádba kell tévé vagy lámpa, vagy
bármi, csak szólj!
– Rendben. Köszönöm – mondta halkan, és akkor már azt
gondoltam, hogy valami biztosan bántja. Olyan szomorúnak
tűnt a szeme.
Az Apponyi-szett visszakerült a dobozba, ment a
partikellékek fölötti polcra. Felhúztam a futócipőm, és
elindultam futni. A régi testem és a régi strapabírásom akartam
vissza, a nulláról vagy talán még mélyebbről kellett kezdenem.
Két perc laza, lassú futás után úgy szúrt az oldalam, hogy meg
kellett állnom.
Rendbe teszem a testem, megtanulok franciául, a
gyerekeimet ellátom, jó anyukájuk és jó feleség leszek. És
aztán mi? Mi legyek? Mihez kezdjek az életemmel? Azon
gondolkoztam, hogy beiratkozom valamilyen tanlolyamra, és
kitanulok egy szakmát.
Csokikészítő workshop. A három napostól kezdve ötéves
képzést is találtam. Egyetemen is lehet tanulni, de ahhoz már
nem volt kedvem. Meg amúgy is, nem volt sok affinitásom a
desszertkészítéshez. Lakberendező tanfolyam, ez volt a
második ötletem. Színes kanapékat tologatni szeretek, az igaz,
de ha belegondoltam, hogy a parkettázómesterekkel kell majd
egyezkedni, akkor kirázott a hideg.
Semmi használható nem jutott eszembe. Így elnapoltam a
döntést.
Az egyik este Gergő sokáig maradt a követségen, a
gyerekek már aludtak, én a konyhában pakolásztam. Kijött
Andi a szobájából, megállt a pult előtt, és azt mondta, hogy
beszélni akar velem. Először azt hittem, hogy valakije
meghalt, vagy balesetet szenvedett. Falfehér volt, és az ujjait
tördelte.
Leültünk, és vártam, hogy belekezdjen.
– Van egy húgom, Tímea. Nemrég volt tizennyolc éves.
Bajba került. Itt van Brüsszelben, tudom a címet. Fogva
tartják, és prostitúcióra kényszerítik. – A könnyeivel
küszködött. Megállt, levegőt vett és folytatta. – Meg kell
mentenem. Ki kell szabadítanom. – Bámult maga elé, a
körmeiről vakargatta a bőrt, olyan halkan beszélt, hogy közel
kellett hajolnom, hogy halljam, mit mond. – Arra kérlek, hogy
esetleg a kapcsolataidon keresztül segíts. Sok magyar lány van
bajban.
Ledermedtem. Hideg zuhanyként hatottak rám a szavai.
Sokkolt, aztán olyan kínosan éreztem magam. Prosti a
testvére? Mi van? Hirtelen eszembe jutottak Gergő szavai,
hogy a nagykövetségen sok lány jelentkezik, akiket haza kell
juttatni, ideiglenes iratokat kell kiállítani nekik, a belga
hatóságokkal együtt kell működni a kimenekítésükben és
védelmükben. Emlékszem, hogy mesélt ilyeneket, de annyira
el voltam foglalva saját magammal, hogy meg sem hallgattam.
Édes jó Istenem, kit engedtem a házamba? Milyen családból
származik? Mi lesz, ha ez az egész kitudódik, vagy még
rosszabb, bajt hoz ránk az alvilági embereivel?
Dühös lettem, főleg magamra, hogy megbíztam benne,
miközben ilyen fura, kétes ügyei vannak. Az első gondolatom
az volt, hogy megmondom neki, hogy azonnal szedje a
sátorfáját, és menjen innen. Pakoljon össze, most azonnal, és
soha többé nem akarjuk látni. Aztán vettem egy nagy levegőt,
csak annyit mondtam, hogy ezt meg kell beszélnem a
férjemmel. Bólintott, és visszakullogott a szobájába.
Gergő sokáig nem jött haza, éjfélig a konyhában vártam.
Aztán lefeküdtem aludni. Minden neszre felébredtem, és
Andrea szavai jártak a fejemben. Fáradt voltam, elég volt a
magam baja, a fene akart még másokéval is foglalkozni.
Prosti. Kurva. Biztosan drogozik, mind szednek valamit.
Idejön a sok szép, fiatal lány, tele vannak magyarokkal a bárok
meg a masszázsszalonok. Borzasztó ez az egész!
Mindegy is, nem az én ügyem. Bárhogy legyen, nem akarok
vele foglalkozni. Ezzel a gondolattal aludtam el. Hajnalban
Réka felébredt, a hátsó foga jött, nyüszített szegénykém, kúpot
adtam neki láz ellen. Ittam egy pohár vizet, és elképzeltem a
reggelt, felébred Andrea, iszik egy pohár kávét, várja, hogy
valamit mondjak, a szeme sarkából figyel, miközben a
reggelinket készíti, facsarja a narancsot, hogy nekünk friss
legyen. Izgul, tudja, hogy én vagyok az egyetlen esélye. Ha
Gergő és én nem segítünk, akkor elveszíti a testvérét. Na jó,
lehet, hogy nem veszíti el, csak hát nem tudja kirángatni a
bajból.
Én nem lehetek ilyen szívtelen!
Mikor lett belőlem olyan nő, akihez ha odafordul egy másik,
és segítséget kér, akkor a más bajában csak a maga
kellemetlenségét látja? Mikor lett a saját kényelmem
fontosabb annál, hogy másoknak segítsek? Mikor lett
elsőbbrendű a Herendi porcelán, a brill fülbevaló és a vasalt
blúz annál, hogy segítsek egy olyan nőnek, aki lyukas cipőben
jár? Mikor lett belőlem ilyen úri picsa?
Kinyitottam a teraszajtót, és kiléptem. Hideg, nedves idő
volt, távolból egy helikopter hangját hallottam, és a szomszéd
csivava ugatását. Mezítláb álltam a töredezett teraszon,
bámultam bele az éjszakába, néztem a csillagos eget,
hallgattam a szél mozgatta körtefa leveleinek suhogását, és az
járt a fejemben, hogy mit tud az éjszaka, amit a nappalok
sosem.
Reggel odaálltam Andrea elé, és megmondtam neki, hogy
segítek. Hogy mindent megteszek, hogy a húgát kimenekítsük.
Mondtam neki, hogy vigye el Ádámot az iskolába, én addig
megbeszélem Gergővel. Így is történt. Amint kiléptek az ajtón,
mindent elmondtam Gergőnek. Réka a sarokban játszott a
szőnyegen, ahol amúgy sosem szokott. Talán érezte, hogy
most valami fontos történik.
Gergő elkérte a címet, minden apró részlet érdekelte, azt
mondta, hogy bemegy a követségre, jelezni kell az ilyen
ügyeket az itteni hatóságoknak, de persze meg kell róla
győződni, hogy minden valós. Mármint, nem egy tinilány
szórakozik, vagy ilyesmi. Bólintottam. Szájon csókoltam, a to
go poharas kávéját a kezébe adtam, és útnak indítottam.
Nem sokkal később hazaért Andrea. Réka a kezemben volt,
nem engedte, hogy letegyem. Fájt a foga, fájt mindene,
szomorúak voltak a szemei. Andreának elmondtam, hogy
Gergő mindent tud, és megpróbál segíteni.
– Köszönöm – mondta.
A konyhapulthoz állt, elővett egy kiló krumplit, és
megmosta.
– Most mit csinálsz?
– Ebédet.
– Ugyan, hagyd már, valamit rendelünk.
– Csinálnom kell valamit, le kell magam foglalnom, nem
bírok csak úgy tétlenül lézengeni…
– Megértem.
 Pár perccel később az az ötletem támadt, hogy menjünk el
megnézni a helyszínt. Ismerjük a címet, teszünk egy kört.
Csak úgy, feltűnés nélkül körbekocsikázunk. Persze nem
szállunk ki, nem csinálunk semmi felelőtlenséget. Andrea
szeme felcsillant. Felhúztuk a sportcipőnk, felvettem a
kapucnis kardigánom, Rékának adtam még egy kúpot,
beültettem a babaülésbe, és elindultunk.
Anderlecht. Brüsszel azon kerülete, amire azt mondják, az
új Molenbeek. Réka elaludt, a rádióból még mindig magyar
népdalok szóltak, az „Egyszer egy királyfi” ment épp. Andi
ideges volt, fészkelődött, és némán kémlelte a környéket.
„Your destination is on the right hand side” mondta a GPS, és
mindketten a szürke, jellegtelen épületet figyeltük. Talán egy
régi iskola vagy egy irodaház. Semmi feltűnő, nem volt
lepusztulva, igaz, felújítva sem. A silány épületek közt
semmivel sem tűnt ki.
Nem álltam meg. Tettünk egy kört, megfogtam Andrea
kezét, megsimogattam, és onnantól az egész hazafelé vezető
úton szorítottam.
 TIMI

Ezernyolcszáz euró. Ennyit tartottam a markomban. Oszkár

az irodájába hivatott, leültetetett a kanapéra, és a kezembe
nyomta a pénzt.
– Tessék, itt van, keményen megdolgoztál érte!
Értetlenül néztem rá, hát elmagyarázta.
– Nekem dolgozol. A munkáért pénz jár. Itt a fizetséged.
Azt kezdesz vele, amit akarsz. Biztos vagyok benne, hogy a
családod örülne, ha küldenél nekik belőle. Mostantól ez lesz,
minden hónapban kifizetlek. Hányadika van? Tizennégy!
Egyezzünk meg úgy, hogy minden hónap tizennegyedikén itt
az irodámban átveszed a pénzt. Csak rajtad áll, hogy mennyit
keresel.
A puha kanapén ültem, Oszkár öltönyt viselt, hófehér, vasalt
inget. Egy giccses, aranyozott falióra ketyegett, a kismutatót
figyeltem, nem bírtam levenni róla a szemem. Most ez
valóság, vagy álmodom?
– Figyelj, Tímea, okos lány vagy te, gyorsan tanulsz. Te is,
én is tudjuk, hogy te nem vagy idevaló. Te egy szép, fehér,
fiatal lány vagy, hozzád drága ruhák, szép cipők, ékszerek
illenek. Azt szeretném, hogy menj el vásárolni, adok külön
pénzt, azt veszel rajta, amit csak akarsz. Befolyásos, komoly
embereknek tudlak bemutatni, yachtra, Michelin-csillagos
éttermekbe fogsz járni, ha akarod. Azt akarom, hogy gondold
végig. Felejtsd el a retkes pincét! Ez a lúzereknek való.
Mostantól hotelszobákba jársz majd. Persze csak, ha te is
akarod. Ide figyelj, Tímea! Ha akarod, elmehetsz! Nem foglak
többé itt tartani. Itt a pénzed, fogd és vidd, menj Isten hírével!
De ha itt maradsz, és nekem dolgozol továbbra is, akkor
királynőt csinálok belőled. Talpig Gucciban mész majd a
rendezvényekre, pezsgőt iszol, fodrászhoz, sminkeshez mész
majd. Sofőr szállít ide-oda, és rengeteg pénzt fogsz keresni.
Tízezrekről van szó, Tímea. Na, akarod? Képzeld el, hogy
havonta ötezer eurót küldesz majd haza. Az nem rossz pénz,
igaz?
Bólintottam. És akkor tényleg hazamehetek, ha akarok?
Vagy azt csak úgy mondja? Tényleg foghatom a pénzt, és
húzhatok innen? Talán megérezte, hogy mi jár a fejemben,
mert rázendített.
– Hazamehetsz. De gondold csak át, hogy mi fogad majd.
Kurva vagy, ezt már mindenki tudja a faluban, az iskoládban.
Ott leszel egyedül, a videót a puncidról sokan látták, apád is,
meg mindenki más is. Mit gondolsz, örülni fognak neked? Azt
fogják majd mondani, hogy kicsikém, de jó, hogy hazajöttél?
Szégyenkezni fognak, előbb-utóbb elküldenek otthonról, és
megint ugyanott leszel. Pénz nélkül, érettségi nélkül, szállás
nélkül. Nem túl jó perspektíva.
Fészkelődtem a kanapén, izzadt a tenyerem, a farmerembe
törölgettem. Nem fogok sírni, nem fogok sírni, ez járt a
fejemben, de nem tehettem róla, eleredtek a könnyeim. Nem
tudtam kontrollálni. Potyogtak az ölembe, lassan kezdődött,
csak pár csepp, aztán már zokogtam. A kézfejembe töröltem
az orrom, Oszkár undorodva fordította el a fejét, és a kezembe
nyomta a textil zsebkendőjét.
– Nem egyszerű döntés, az biztos. De gondolj csak bele,
havonta küldesz nekik pénzt, annak örülni fognak. Mindenki
örül az ajándéknak. Szóval utalgatsz nekik egy ideig, aztán,
amikor úgy érzed, hogy kiszállnál, hogy már nem neked való
ez a szakma, akkor szépen fogod magad a rengeteg pénzeddel,
veszel magadnak egy szép kis lakást, kutyát vagy macskát,
vagy amit akarsz, és éled a jó kis luxuséletedet. Na, hogy
hangzik?
Hangosan ketyegett az arany számlapos óra, szaladt a
kismutató körbe-körbe, a kezemben a gyűrött, nedves
zsebkendő tejlesen átázott, taknyos lett a kezem, beletöröltem
a nadrágomba.
– Most akkor tényleg elmehetek? – kérdeztem bátortalanul.
– Hová is mennél? Persze, felőlem, akár most is! De ha
akarod, akkor jön Kiki, és elkísér vásárolni. Vesztek szép
ruhákat, egyre több pénzt keresel, átköltöztetlek Kiki mellé,
saját szobát kapsz, meg tévét. Na?
Nem szóltam semmit. Mellém ült a kanapéra, közel
húzódott, a válla a vállamhoz ért, kellemetlen volt, kirázott a
hideg. A karfa felé húzódtam, de követett, csúszott felém. A
nyakamhoz nyúlt, kinyitotta a tenyerét, a hüvelyk- és a
mutatóujját a nyakam köré tette, és szorítani kezdte.
Megnyomta, majd eleresztette. Aztán ismét szorítani kezdte,
behúztam a vállam, a fogaim összeszorítottam, meggörbülve
ültem.
– Drága, kicsi lány, minden a te döntésed szerint történt és
történik. Te játszadoztál Dugóval, aztán te videózgattál, te
magad utaztál ide hozzám, te szeretted, ha döfködnek a
pincében, és most itt vagy, és azt mondod, el akarsz menni.
Menj!
Durván szorította a jobb kezével a nyakam, aztán a ballal
megragadta, és fojtogatni kezdett.
– Jól tartalak, nem mondhatod, hogy nem. És ez a hála? Na,
akkor kezdjük ismét elölről. Akarsz nekem dolgozni?
– Akarok – nyögtem alig hallhatón, mert még mindig
szorított.
– Helyes. Ez a beszéd!
Elengedte a nyakam, felpattant a kanapéról, az íróasztalához
lépett, a fiókból elővett egy kézfertőtlenítőt, azzal dörzsölte be
a kezét. Aztán széles vigyorral felém nézett, és a pénz felé
mutatott.
– Tedd el! Vagy ha akarod, elküldheted a családod
számlájára. Gyere ide, ülj a számítógép elé, és kérd el a
számlaszámúkat! Gyere, gyere!
A laptopja elé ültetett, megnyitotta a Gmail kezdőoldalát,
mögém állt, megfogta a nyakam, simogatni kezdett, és
biztatott, hogy lépjek be. Éreztem a tekintetét a képernyőn,
tudtam, hogy a jelszavam figyeli. Simogatott, a pólóm alá
nyúlt, megfogta a mellem. Masszírozni kezdte, én meg beírtam
a jelszavam. „RudikaNyuszika101.” Megnyílt a
levelezőboxom, ott virítottak az olvasatlan üzenetek Anditől,
Mártitól és Nikitől.
– Kérd el anyád számlaszámát!
A bal oldali nagy +-ra kattintottam, új üzenet, beírtam Márti
címét, a tárgyba azt írtam számlaszám, a levélbe pedig két
sort. „Sziasztok, külföldön dolgozom, küldd el a
számlaszámod, küldök pénzt.”
– Na, csak ennyi? Írj nekik valami szépet, hogy jól vagy,
sokat gondolsz rájuk, szereted őket, meg ilyesmi…
A keze még mindig a mellemen volt, de már nem mozgott.
Írni kezdtem. Két mutatóujjal pötyögtem a betűket, azt írtam
pontosan, amit mondott. Azt tettem, amit kért tőlem.
Az egeret az elküld gombra irányítottam, vártam az
utasítását.
– Mehet!
Elküldtem. Behunytam a szemem, és vártam, hogy mi
történik.
– Na, látod! Nem is fájt, ugye? Itt a pénzed, elteszem egy
borítékba, nézd, ráírom a nevedet. Amint válaszolnak neked,
elküldheted nekik akár az egészet. Vagy vehetsz rajta szép
ruhákat.
Ültem, Oszkár nem szólt semmit, percek teltek el, vártam,
hogy mi jön ezután. Ekkor vettem észre a rókaszőrt. Kilapított
vörösróka, ráterítették a kanapé sarkára, mint egy pokrócot. Az
üvegszemei felém meredtek, a felső fogait meghagyták, a róka
többi része hiányzott. Oszkár észrevette, hogy nézem,
odalépett hozzá, és a mutatóujját végighúzta a döglött
állatszőrön.
– Oh, az én rókicám! Itt ólálkodott a városban, észrevettem,
és megtetszett a bundája. Lelövettem, és elég jó áron
megcsináltattam, nem potyog a szőre, ez fontos. Tudod én így
vagyok ezzel, ha megtetszik valami, azt megszerzem.
Szőröstül, bőröstül. Téged is, Timi, pont úgy, mint ezt a rókát.
Én vagyok tehát a róka, akit meggyilkol, kibelez, a
csontjaitól megszabadul, és kiterít. Reszkettem. A karomon ott
virított a tetoválás, Oszkár valamire készült, ezt éreztem. A
magyar fickó talán értesítette Andit, talán nem. Talán valóban
akar segíteni nekem, talán csak az eszét tette. Nem tudtam.
Semmit sem tudtam.
Az őr visszakísért a szobába, a lányok elcsendesedtek, a
mikor megérkeztem. Pár percig feküdhettem az ágyban,
amikor ismét értem jöttek. Beültettek egy autóba, és percekig
utaztunk. Egy családi háznál álltunk meg, egy negyvenes nő
két kezét kitárta, amikor meglátott.
– Hát itt vagy! Légy üdvözölve! Végre! Örülök, hogy
megérkeztél!
Először azt hittem, hogy összetévesztett valakivel, de nem,
ő tényleg hozzám beszélt. Megfogta a kezem és mintha régi, jó
barátnők lennénk, bekísért a házba. Szép, elegáns otthon,
gyönyörű bútorok, a falakon bekeretezett fotók, a nappaliban
egy óriási tévé. Két lány ült előtte, és filmet néztek. Délelőtt.
– Kiki vagyok. Ez lesz az új otthonod. Nyolc lány lakik itt,
megismerkedsz majd velük. Éhes vagy?
Bólintottam. Megszólalni még nem mertem. Kiki a
konyhába vitt, otthonos volt az egész, kávéval kínált, meg
teával, egy doboz kekszet tett elém, levette a lábas tetejét, és
beleszagolt.
– Bableves. Magyarosan. Vettünk hozzá tejfölt, kérsz?
– Bólintottam.
Mélytányérba mert, kanalat adott hozzá, és szalvétát. A
téglalap alakú asztal egyik végében ültem, az ablakon
beszűrődött a napfény, a párkányon szobanövények nőttek
porceláncserépben.
– Mi leszünk az új családod. Szeretni fogod! Két magyar
lány van, a többiek angolul és franciául beszélnek, majd
belejössz te is. Ki tudja, lehet, hogy Oszkár elküld
nyelvtanfolyamra! Ha jól dolgozol, meg fog jutalmazni.
– Mosolygott, és megsimogatta a kezem.
– Van pár szabály. Hetente egyszer jön a takarítónő, de
mindenki maga után pakol el. A konyha közös, ha használod,
elpakolsz. A magyar csajokkal közös fürdőszobád lesz, majd
megmutatom. – Kis szünetet tartott, majd folytatta. – Ruhákra
van szükséged, úgy tudom, edd meg a levest, körbevezetlek a
házban, és elindulunk shoppingolni. A Zarát szereted? Vagy
hová mennél?
– Nem is tudom…
– Oké, jó helyekre viszlek, ne aggódj!
Kiki, milyen név ez is már? Magas, negyvenes volt, derékig
erő haj, festett vörös. A vége töredezett, és a tövénél fél centi
le volt nőve. Amúgy szép volt. Vékony, a mellei meg voltak
csináltatva, farmer és tornacipő volt rajta, virító hófehér, új
volt. Körbevezetett a házban, megmutatta a szobám. Mintha
egy szállodába érkeztem volna. Apró virágmintás ágynemű,
csíkos szőnyeg, három tengerpartot ábrázoló fotó a falon. A
szoba közepén egy óriási franciaágy, egy duplaszekrény a
falnak támasztva, az ablakon rácsok, a párkányon egy félig
kiszáradt virág.
– Jaj, szegényke, meg kéne locsolni. Ugye, rád bízhatom?
Na, megyek is, pihenj kicsit, aztán megyünk vásárolni! –
kacsintott, majd otthagyott a szobában.
Az ágyra dőltem. Hát, ez nem is olyan rossz! Szép ez a ház,
járt a fejemben. Aztán meg az, hogy ha a magyar férfi
értesítette Andit, akkor a régi helyemen keresnek majd. Az
ablakhoz léptem, néztem a sűrű vasrácsokat. Átláttam a
szomszéd kertjébe, a homokozóban egy Rudi formájú gyerek
játszott. Ismét bőgtem.
Jött Kiki, és elmentünk vásárolni. Egy fekete sofőr szállított
minket, kiszálltunk a ZARA előtt, míg ő parkolóhelyet
keresett. Felnéztem a nagy üvegépületre, teljesen elaléltam.
– Gyere, mindent megveszünk! – mondta, és karon fogott.
Kiválasztott egy földig érő pöttyös ruhát nekem, meg egy
fodrosat, és elküldött felpróbálni. A fülkében álltam, és azon
gondolkoztam, hogy megszököm. Talán sikerülne, de hová
mennék? Míg ezen gondolkodtam, megjelent a sofőr a fülke
előtt, és beadott pár ruhát.
 – Gyere, mutatsd magad! – Kiléptem a fülkéből, Kiki
összecsapta a kezét. – Elképesztő! Gyönyörű vagy! Ezt
megvesszük. Na, mutasd a következőt! – Visszamentem a
kabinba, utánam szólt, hogy a hosszú és midi méretűeket
próbáljam, lényeg, hogy ne legyen kurvás.
Nyolc ruhát vett nekem Kiki, az utcán egy elegáns boltban
hét bugyit, két melltartót, öt pár zoknit.
– Cipőt adunk kölcsön. Azon osztozunk a lányokkal.
Hányas lábad van?
A papírtáskákat a sofőr betette a csomagtartóba, a kezét
nyújtotta, bemutatkozott, hogy ő Igor. Beültem Kiki mellé, aki
rögtön elkezdte, hogy este hétre megyek a Hiltonba, a pöttyös
ruhát vegyem fel, cipőt majd ő ad hozzá. Van két órám,
mossak hajat, zuhanyozzak le, egyek valamit, ő majd
kisminkel.
– A recepció előtti lobbibárban ülj le, oda megy hozzád a
vendég. Felmentek a szobára, ha éhes leszel, nyugodtan kérd
meg, hogy rendeljen kaját a szobaszervizzel. Mindent
megcsinálsz neki. Érted? Mindent! Ha sokszor akarja, akkor
sokszor. Az elején szopd le. És legyél kedves, mosolygós.
Élvezd! Elvégre egy ötcsillagos szállodában leszel. Igor fog
várni lenn, éjfélig vagy vele, utána lejössz, Igor hazahoz. A
fickó magyar, plenáris ülés van a héten, ilyenkor teli van a
város magyar kuncsaftokkal. Viselkedj úgy, hogy legközelebb
is téged kérjen. Ez nagyon fontos! Ha Oszkár megtudja, hogy
jó voltál, elhalmoz ajándékokkal.
Képtelen vagyok megcsinálni. Képtelen vagyok – ezt
ismételgettem.
Kiki elküldött zuhanyozni.
– A hajad csak félig szárítsd meg! – instruált.
Egy szál törölközőben álltam a szoba sarkában, ő kiterítette
az újonnan vásárolt ruhákat az ágyamra, az egyikre rámutatott,
hogy azt vegyem fel. Leültetett és kisminkelt.
– Most nézz fel! Oké, most becsukhatod! – irányított, és a
keze ügyesen mozgott. Decens sminket készített,
visszafogottat, alig látszott, hogy volt rajtam valami. Csak a
feltűnő, vörös rúzs, az világított.
A szálloda recepciója előtt álltam, oda akartam futni, hogy
segítsenek, mentsenek meg, hívják a rendőröket, de mozdulni
sem bírtam. A bordó magassarkú kényelmetlen volt, a pántja
szorított. Földig érő ruhában álltam, szolid sminkben, gyöngy
fülbevalókkal. Mint aki oda tartozik. Csak ne legyen kurvás,
csengtek a fejemben Kiki szavai.
Egy kopasz férfi állt meg előttem.
– Jó napot! Engem tetszik várni? – kérdezte modorosan, én
bólintottam.
Elindultunk fel a szobára. A liftben nem szólt hozzám, a
telefonját nyomogatta, úgy nézett ki, mint aki dolgozik,
emaileket ír. Kártyával kinyitotta a szoba ajtaját, leült az
ágyra, pötyögtette a telefonját. Aztán elkezdett telefonálgatni.
– Miért most ment ki a sajtóhír? Miért nem vártak vele
holnapig? – idegeskedett, és elővette a laptopját. Intett, hogy
üljek le a fotelba.
Vártam. Eltelt körülbelül másfél óra, amikor kikapcsolta a
számítógépét, és felém fordult. Kikpacsolta a nadrágját,
lehúzta, és intett, hogy menjek. Az ágyon ült, én előtte álltam.
Megragadta a kezem, és a farkára tette.
– Gyere! Kapd be!
Lefagytam. Csak álltam, néztem az öreg férfit, az ősz szőrét,
és moccanni sem bírtam. A pincében szétnyitottam a lábam, és
intézték maguk. Én csak feküdtem. Nem bírtam mozdulni.
– Nem hallod? – üvöltött, én összerezzentem, és letérdeltem
elé. Megragadta a hajam, és nyomta a fejem. Becsuktam a
szemem, kinyitottam a szám, ő meg rányomta, erősen, mélyen.
Szaporán vettem az orromon a levegőt, és az járt a fejemben,
hogy mindjárt vége, nem tart soká, csak ki kell bírni. Ki, be,
ki, be, húzta, nyomta a fejem és kócolta a hajam. Néha
nyögött, aztán egyre gyakrabban hörgött, majd befejezte.
Az arcomra spriccelt. Bámult, tetszett neki, a tenyerével
szétkente az arcomon.
 Ott térdeltem beterítve, és nem tudtam, hogy most
felállhatok, kimehetek a fürdőbe megmosakodni, vagy várjak
még.
Kiki másnap megdicsért, azt mondta, így kell ezt csinálni,
és jelezte, hogy este kilencre visz Igor egy másik hotelbe. Ad
kölcsön fürdőruhát, mert jacuzzis akció lesz, bar úgyis
meztelen leszek. Svetlana is velem jön, ketten leszünk lányok.
Négy férfi konyakozott, amikor beléptünk a szobába. Az
egyikük megmutatta a medencét, mondta, hogy vetkőzzünk le,
menjünk a vízbe, és kezdjük. Mit? Mi van? Svetlana elkezdett
csókolgatni, a férfiak a medence köré gyűltek, és bámultak.
Svetlana megsimogatta a mellem, ekkor beültek a löttyedt
férfiak a vízbe, az egyikük szétfeszítette a lábam, és belém
dugta az ujját. Aztán a farkát is. Mikor végzett, jött a másik.
Svetlana nevetgélt, de egyáltalán nem tűnt őszintének.
Simogatta az egyik férfit, hozzábújt, lebukott a víz alá, és a
szájába vette a farkát. Nem bírta sokáig, feljött levegőért. Nem
tudom, meddig tartott az egész, de remegtem egész úton
hazafelé. A hátsó ülésen dideregtem a hidegtől, vizes volt a
hajam, Svetlanát néztem, aki lehúzta az ablakot, és rágyújtott.
Így teltek a napok. Igor mindennap elvitt valakihez, majd
hazahozott. Nem bírtam enni. Undorodtam az ételtől, fogytam.
Az „s”-es ruhák nagyok voltak. Az arcom beesett, kilátszódtak
a bordáim. Egyszerűen nem tudtam kinyitni a szám.
Nem akartam megszökni. Tudtam, hogy úgysem sikerül. Az
egyik délután a lányok kopogtak az ajtómon, hogy menjek
tévét nézni. Jó sorozataik vannak, van chips, rendelünk pizzát,
menjek már. Mentem. Leültem a fotelba, néztem a filmet, az
Alkonyat egyik része ment. Nem bírtam sokáig. Egyedül
akartam lenni. Visszabújtam az ágyamba, talán el is
bóbiskoltam, amikor hirtelen óriási csörömpölés hallatszott.
Kiabálás, sikoly. Az ajtómat két maszkos egyenruhás törte be,
megragadtak, vonszoltak le a nappaliba, lökdöstek, sokan
voltak. Szólt a sziréna, fegyveres rendőrök álltak a ház előtt,
káosz volt, zaj, Svetlana sírt, Kikit bilincsbe verték, és négyen
állták körül. Amikor egy autó hátsó ülésére nyomtak be, egy
rendőrkutya rátámadt az egyik magyar lányra, odafordultam,
és bevertem a fejem a kocsiba.
 Édeskés íz a számban. A vérem az. Egy fiatal orvos kötözte
a fejem. A rendőrségen voltunk, vagy egy kórházban. Zaj,
amitől fájt a fejem, rengeteg uniformisos ember jött-ment
mellettem. Semmire sem emlékeztem.
 KLÁRA

Gergő azzal jött haza, hogy a belgák lefüleltek egy helyi

bandát, akik lányokat futtattak. Milyen kifejezés ez? Pár
nappal korában még nem éreztem volna hamisnak vagy
bántónak, de Timi történetét megismerve annyira igazságtalan
volt. Nem azt mondjuk, hogy kínozták, hanem azt, hogy
futtatták. Mint a kutyákat. Vagy nyulakat.
Sokféle lány volt, páran közülük csak magyarul beszéltek,
kaptak tolmácsot, a követségen intézik a hazaútjukat.
– Talán köztük van az a lány, akit Andrea keres. Vagy
tudnak róla valamit.
Gergő elintézte hogy Andival bemehessünk a rendőrségre,
és megnézzük a lányokat. Hátha. Andrea olyan lelkes lett,
ugrált, sírt örömében, pedig még távolról sem volt biztos, hogy
Timit találták meg.
Gergő odaadta a kocsit, beültünk Andival, és hajtottunk a
rendőrségre.
– Nem biztos, hogy Timi is köztük van. Csak azért
mondom, hogy ne keseredj el, ha nem lesz itt. De nem adjuk
fel, megtaláljuk! – mondtam, próbáltam tartani benne a lelket.
Az úton átismételtük, ha bárki is kérdezné, akkor Andrea az
unokatestvérem barátnője, és azért jött hozzánk, hogy
körülnézzen, munkát és albérletet találjon. Ameddig keresgél,
nálunk lakik. Ez lesz a hivatalos szöveg, ezt mondja majd
mindenkinek. Nem akartam kockáztatni, hogy kiderüljön,
feketén dolgozik nekünk.
Percekig köröztem a rendőrség épülete körül, parkolóhelyet
keresve. Megfordult a fejemben, hogy megállok, kiteszem
Andit, aztán sietek utána, amint letettem a kocsit, de nem tűnt
túl jó ötletnek. Végül egy mellékutcában találtunk helyet, tíz
perc sétatávolságra. Ennyi erővel jöhettünk volna busszal is.
 Szemerkélt az eső, Andi izgult, izzadt, láttam az arcán, hogy
nagyon megviselte ez az egész. Becsuktam az ajtót,
beriasztottam az autót, és megöleltem Andreát. Lehet, hogy
nem volt jó ötlet, ő tűkön ült, én meg bénáztam. Megöleltem, a
karom a válla köré fontam, de ő nem mozdult. Állt, mint egy
cövek. Talán túl sok amerikai filmet néztem, onnan jött ez a
késztetés.
Futólépésben haladtunk, be a rendőrségre, a recepción
iratokat elő, személyazonossági szám, lakcímkártya, mindent
kértek. Aztán szóltak, hogy várjunk, jön az emberünk. Irtó
hálás voltam Gergőnek, hogy mindezt elintézte.
A kávéautomatánál annyiféléből lehetett választani, hogy
összezavarodtam. Két presszó, tej nélkül, erősen. Andi a
kezében szorongatta az újrahasznosítható papírpoharat,
egyszer a szájához emelte, de túl forró volt ahhoz, hogy
kortyolgassa. Reggel óta nem evett, nem ivott semmit. Az
előző este csak egy szelet csupasz kenyeret vitt be tányéron a
szobájába.
Megállt előttünk egy rendőrnő, kék-fehér uniformisban, az
övén fegyverrel és gumibottal. Franciául kezdte, mire mi a
fejünket ráztuk. Átváltott angolra, úgy magyarázta lassan,
tagoltan, hogy bevezet minket egy terembe, ott vannak a nők,
többen sokkos állapotban. Arra kér bennünket, hogy kövessük.
Mentünk utána, mint a szófogadó kis diákok a tanárnő után,
fel a lépcsőn, át a kapun, beléptető kártya lehúz, dokumentum
kitölt, le a lifttel, kész labirintus volt az egész. Nyílt az ajtó,
láttam Andreán, hogy legszívesebben berontana. A rendőrnő
még a belépés előtt figyelmeztetett, hogy csendben, feltűnés
nélkül próbáljunk mozogni, ha nincs ott, akit keresünk, akkor
szó nélkül forduljunk sarkon. Mély levegő, bent tart,
beléptünk. Andrea kapkodta a fejét, villámgyorsan körülnézett,
az utolsó lány, akit szemügyre vett, Tímea volt.
Édes jó Istenem, megtaláltuk!
Felismertem én is a fotók alapján. Andrea sikoltott, rohant
hozzá, zokogott, szorította, puszilgatta. Az meg állt, engedte,
hadd öleljék, puszilják, de le volt fagyva.
 Két másik lány, pokrócokba bugyolálva ült a fémlábú
székeken, az egyikük a papírpoharas teát fújta, a válláról
lecsúszott a pléd, kivillant a csipkepántos felső. A másik a
hajával bajlódott, nem zavartatta magát, tudomást sem vett
rólunk.
A rendőrnő intett, indulni kell, karon fogtuk Tímeát, úgy
ballagtunk a neonfényű folyosón. Megtaláltuk. Ekkor még
fogalmam sem volt róla, hogy mit kell tenni, de emlékszem,
belém hasított, hogy haza kell vinni Timit. Mármint hozzánk.
Nincs hová mennie, amíg elintézik a hazaútját, nálunk fog
lakni.
Vékony lány, szinte zörögtek a csontjai. Annyira szomorú
volt, olyan reményvesztve nézett, ment, amerre mondták,
aláírta a papírokat, bólintott, meg sem szólalt. Órákkal később
már az autóban ültünk, ők ketten hátul, én meg vezettem.
Andrea bekísérte Timit a szobába, és innentől alig láttuk.
Néha bevitt neki egy tányér ételt, egy vajas kenyeret, egy
bögre teát. Mindig, amikor Andi megjelent a konyhában,
felpattantam és kérdezgettem, hogy minden rendben van-e. Ő
bólintott, megköszönte, és ment is vissza Timihez.
Mi lesz most? Mi a következő lépés? Folyamatosan ezen
agyaltam. Ha Timi hazamegy a kis falujába, akkor fél nap alatt
megtalálják azok, akik ilyen bajba sodorták. Mehet védett
házba, járhat terápiára, bujkálhat, megváltoztathatja a nevét, de
ez egy nagyon fiatal lány, ráadásul össze van törve, egyedül
nem fog tudni talpra állni.
A belga bandából több tagot is elkaptak, sorra hallgatták ki
az érintetteket. Timinek is vissza kellett még egyszer mennie,
hogy vallomást tegyen. A laptop felett görnyedtem, és a
prostitúcióra kényszerítés témakörben keresgéltem. Egész éjjel
kattintgattam, és egyre több mindent értettem meg.
El kell kapni azokat, akik ott a szegény falvak körül
ólálkodnak. Az összes rohadékot ki kellene herélni. Járkáltam
fel-le a lakásban, rendet raktam, pakoltam a tárgyakat ide-oda,
a nyári cipőket be a dobozokba, egymás fölé, aztán elrejtettem
a beépített szekrény mélyén. Mindig ezt csináltam, ha dühös
voltam, és gondolkodni akartam. Más maratont fut meg
körbebiciklizi a várost, én pakolok.
Épp a bársony sötétzöld magassarkúmat csomagoltam a
selyempapírba, és rendezgettem a dobozában, amikor rájöttem
a megoldásra.
A laptopon kerestem, letöltöttem pár befolyásos magyar
politikus és nagy játékos portréját, hátha felismeri őket Timi.
Ha igen, és vele vagy a többi magyar lánnyal szexeltek, akkor
lebuktatom őket.
Igen, én.
Az egyik reggel Andrea elé álltam azzal, hogy van egy
tervem. Ha azt akarjuk, hogy azok, akik Timit elkapták,
börtönbe kerüljenek, mármint az igazi háttéremberek is
lebukjanak, akkor segítenie kell. Nem akartam Timit
felzaklatni, ezért kell, hogy segítsen. Timinek meg kell
mutatnia, hogy kikkel találkozott. Meg kell nézni a fotóikat.
Andrea bólintott.
– Oké, csináljuk, menjünk – mondta.
Odaültem Tímea mellé az ágya szélére, Andrea kisimogatta
a hajtincseket az arcából, és elmagyaráztuk neki, hogy mi fog
történni.
– A sittre kell vágnunk azokat, akik a faluban rád találtak!
Minél több ilyen rohadékot kapunk el, annál jobb. A rendőrség
viszont nem nagyon fogja törni magát, kicsit motiválni kell
őket. Jobb az, ha a nagykutyák, a politikusok letelefonálnak
nekik, hogy csipkedjék magukat. Ehhez viszont az kell, hogy
megnézd ezeket a fotókat, hátha felismersz valakit. Csak
bólints!
Tímea belement, sorra nézte a fotókat, tízből három találat
volt. Nem is akárkiknél bólintott. Ez szuper! Ott volt köztük
Tolnai is, vele egyszer kezet ráztam egy fogadáson. Mocskos
perverz az is, pedig a felesége jó fejnek tűnt.
Timiből kiszedtem az információt, hol találkozott ezekkel a
férfiakkal, melyik szállodában, sorra mutogattam neki a
telefonomban a drága helyek fotóit.
 A Sofitelt a Jourdan sarkán felismerte. Azt mondta, hogy
tisztán emlékszik, járt ott többször is.
– Rendben – bólintottam. – Nem kínozlak többet. Ennyi
elég lesz – mondtam Timinek, de igazából fogalmam sem volt,
hogy mindez mire lesz elég, vagy hogy mihez kezdjek vele
egyáltalán.
Ádámért én mentem, nem szálltam fel a buszra, szinte
futólépésben haladtam. Kattogott az agyam, a három politikus
képe villogott benne, izzadtam a gyors mozgástól, aztán az
iskola előtt pár sarokkal leültem egy padra megpihenni. Erősen
vert a szívem, nem voltam hozzászokva a gyors tempóhoz.
Egy prostitúcióra kényszerített lány felismert három fontos
embert. Ha Timi állna elő, hogy szétkürtölje a világba, hogy
ide nézzetek, ezek a tisztes férfiak, rendes emberek, akik
lelkesen videóznak a gyerekeik karácsonyi műsorán, meg
értékekről papolnak naphosszat, kiskorú lányokat használnak,
akkor kinevetnék és hazugnak tartanák. Egy sehonnan jött lány
hiába mondana bármit, két nap alatt rászállnának a hiénák,
ellepnék a faluját, és bebizonyítanák, hogy ez csak egy kis
kurva. Hazugságokat terjesztenének, az arca és a neve ott
lenne a címlapokon, mindenki tudná az országban, hogy ki ő.
Még évekkel később is ott lenne az a félmosoly, az a „tudom,
ki vagy te” nézés az arcokon. Ezt a lányt nem lehet ennek
kitenni.
Timi szava nem elég. Több kell. Bizonyíték kell.
Ádámot hazavittem, Rékát megszoptattam, Timinek,
Andinak vacsorát rendeltem, és elindultam a Sofitelbe. Csak
úgy, körbeszaglászni.
A Jourdan szélén állt a decens épület, nem az a hivalkodó,
csicsás fajta. Sarkában ott a csokibolt, azt hirdette, hogy ők a
belga praliné feltalálói. Bementem körülnézni. Az eladó fülig
érő szájjal mosolygott, kínálgatott, hogy kóstoljam meg.
Turistának nézhetett, ezért nem akart elengedni. Vettem egy
tízdarabos csomagot, közben cikáztak a gondolataim, jobbra-
balra kapkodtam a fejem. Mintha a három férfi egyikét
várnám. Mintha bármikor felbukkanhatnának.
 És akkor mi lenne? Odaállítanék eléjük, hogy ti szemét
disznók, tudom, mit csináltatok Timivel?
Ne légy nevetséges, Klárika!
Ne légy nevetséges! Ahogy ezt ismételgettem magamban,
az apám hangját hallottam. Ő mondta mindig. Ez volt a
szavajárása. Benne volt a „mit tudhatsz te, ugyan már, kínos
vagy, menj a szobádba, fogd be a szád, és legyél csinos.”
Kirázott a hideg, pedig apám évekkel ezelőtt meghalt, és
viszonylag jó volt a kapcsolatunk. Vagyis a kelet-európai apa-
lánya viszonyokhoz képest volt jó. Így volt viszonylag jó.
Kijöttem a csokiboltból, és bementem a szálloda halljába. A
recepcióspultnál egy nyolcfős társaság ácsorgott, egy napra
elég kézipoggyászokkal. Leültem egy fotelbe és nézelődtem.
Fogalmam sincs, mit kerestem, mire vártam, talán arra, hogy
felbukkannak ezek a férfiak fiatal lányok gyűrűjében, én meg
eléjük állok, lefotózom őket, szétküldöm a médiába, hadd
szóljon nagyot.
Ostoba ötlet.
Ne légy nevetséges!
Aztán belém nyilallt, hogy nem is olyan rossz ötlet. A
telefonomon megnéztem, hogy mikor lesz a következő
summit, épp a képernyőt böngésztem, amikor a szálloda
alkalmazottja elém állt, hogy „Madame, miben segíthetek?”
„Hát, izé” habogtam, „egy barátnőmet várom.” A férfi
végignézett rajtam, kedvesen mosolyogott, ebből egyből
megértettem, hogy tudja, hogy nem várok én senkire, húzzak a
fenébe, ide elegáns emberek járnak. Jól van, megyek már,
bólintottam.
Kiléptem az ajtón, sötét volt, esett az eső, a kapucnim a
fejemre húztam, megkötöttem a zsinórját. Egy fekete autó állt
meg a bejáratnál, hátulról kiszállt egy öltönyös alak, talán
német lehetett, vagy svéd, magas volt, és szőkés-vöröses. A
sofőrje olyan igazi kidobóember, aki elintéz bármit a
főnöknek. Az öltönyös bement, a sofőr a kocsival eltűnt. A
kabátom szorosan fogtam, hideg volt. Egyszer csak megjelent
egy fiatal lány, ballonkabátban, magassarkúban tipegett a
macskakövön. Bement a szállodába, én sarkon fordultam, és
követtem. Egyértelműen prosti volt. A recepcióhoz ment, meg
sem szólalt, a szája nem mozdult, a pultról a kezébe nyomtak
egy kártyát, elindult a lift felé.
Hát így megy ez. Engem a sáros tornacipőmben
megkérdeznek, hogy mit keresek itt, a lányt meg szótlanul
eltűrik.
Ekkor nyilallt belém a megoldás. A summit alatt itt leszek a
szálloda körül, itt kell, hogy legyen a három politikusom is.
Addig settenkedem körülöttük, míg valami gyanúsat észre
nem veszek, és lefotózom őket. Képeket készítek róluk és… és
nem tudtam befejezni a mondatom. Mi a fenét csinálok majd
velük? Feltöltöm a Facebookra?
Ekkor jutott eszembe Vera és a férje, Máté.
Mátét mindenki ismerte, ha máshogy nem, hírből. A
feleségével a diplomatafeleségek klubjában találkoztam
párszor, őt fogom megkérni, hogy hozzon össze bennünket.
Beavatom Verát is, elmondok neki mindent, ez biztos őt is fel
fogja kavarni. Ahogy ismerem, nagy az igazságérzete,
adománygyűjtő akciókat szervezett, és több magyar árvaházat
is támogatott. Azonnal tárcsáztam a számát.
– Vera, nekünk nőknek össze kell fognunk! Ha mi nem
tesszük meg, akkor minden elveszett. Elég már az egymás háta
mögötti sajnálatból, meg a néma versengésből, hogy ki a jobb
anya, meg kinek jobb az outfitje. Ha mi, az iskolázott, gazdag
nők nem nyújtunk segítő kezet a bajba jutott nőknek, akkor a
fene megette. Akkor nem ér semmit az egész. Vera, mint nő a
nőt, úgy kérlek most, hogy szólj az érdekemben. Magyar nők
százai szenvednek, most néhánynak talán segíthetünk! – dőlt
belőlem szinte egy szuszra, Vera rögtön rávágta, hogy igen,
segíteni fog.
– De meg kell értened, hogy Máté nevében nem
beszélhetek. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
találkozzon veled. Nyomni fogom az ügyet, bízhatsz bennem!
– mondta. Meglepődtem, mert nem néztem volna ki belőle
ilyen határozottságot.
 Máté, a minden évszakban csokibarna bőrű bizottsági
alkalmazott, közepes hal, aki benne van mindenféle
szarkeverésben. Imádta az ilyen és ehhez hasonló történeteket.
Híres és hírhedt volt, az uniós csatlakozás idején költözött ki,
azóta sok idő telt el, és ő nyitott fülekkel járt, és úgy gyűjtötte
az információt, mint egy szorgalmas kisróka. Az éltette, hogy
a félinfomációkat összerakta, majd továbbadta. Az újságírók a
tenyeréből ettek, és minden morzsáért hálásak voltak neki. A
Magyarországról havonta Brüsszelbe utazó politikusok is
megálltak nála pár mazsoláért, mindig volt egy jó kis sztorija,
amivel a rivális túl nagy pofáját be lehetett fogni, vagy
befolyásolni tudta egy-egy szavazás eredményét.
Neki adom oda a felvételeket! Ő el tudja érni, hogy a
magyar rendőrség is érdemben foglalkozzon Timi rablóival, és
ne az akták mélyére kerüljön az olyan ügyek közé, amikkel
senki nem akar foglalkozni. Ő el tudja intézni, hogy kiemelt
figyelmet kapjon az eset.
Nem sokkal később már nadrágkosztümben sétáltam a
szálloda recepciója előtt. Csak semmi feltűnés. Mintha itt sem
lennék, mint egy szürke kisegér. A telefonom a kezemben
szorongattam, az izzadságtól nedves lett a kijelző. Nagy volt a
jövés-menés, a lobbi teli volt, férfiak és nők fontoskodtak,
néha feltűnt egy ismert arc, egy olyan, akit én is ismertem a
hírekből. Miniszterek, miniszterelnökök, a sleppjük, a
táskahordozóik. Jöttek megmenteni Európát, meg pénzt
lenyúlni uniós támogatás címen.
Egy kávét rendeltem, sok tejjel. Nem volt jó ötlet, a szívem
még hevesebben kalimpált tőle. Reggel nyolcra érkeztem,
délután egy volt, kezdtem éhes lenni, a fejem is megfájdult, a
nagy izgalomban nem ittam egy csepp folyadékot sem.
Nem történt semmi. Persze nem tudtam, hogy mire
számíthatok, benne volt a pakliban, hogy a háromból egy sem
jön, és ha mégis, akkor a feleségeiket hozzák, vagy tényleg
dolgozni jönnek. Az utóbbit nehezen tudtam elképzelni, de
hátha.
Kimentem a térre, a sültkrumplizó eurokraták közé
vegyültem, vettem magamnak én is egy adaggal, nagy
papírtölcsérben adták. A forró sült krumpli melegítette a
kezem, jólesett.
Izgultam, feszült voltam, és ideges, de ugyanakkor meg
olyan jó volt újra valami feladatot végezni. Mint a régi szép
időkben, amikor még újságíró voltam. Sosem lehetett tudni,
hogy egy jó fülesből mi lesz, benne volt az is a pakliban, hogy
az ember napokig, hetekig dolgozik, aztán az egész anyag
megy a kukába.
Ilyen helyzet volt aznap is. Szemerkélt az eső, a
gyapjúkabátom féltettem, nem akartam, hogy elázzon.
Beálltam az eresz alá, ettem a krumplit és néztem a tömeget.
Egy magyar csoport haladt el mellettem. Öltönyös, kosztümös
banda, piros zsinóros badge-dzsel a nyakukban. Utánuk
eredtem. Az egyik kezemben még mindig a sültkrumpli-
maradékot tartottam, ki kéne dobni, de nem akartam lemaradni
a csoport mögül. Kullogtam mögöttük, mint akinek éppen arra
van dolga. Bementek a Sofitelbe, én utánuk, végül a sült
krumplis csomagot a bejárat melletti esernyőtartóba dugtam.
Zsíros maradt a kezem, a redikülömben kotorásztam a papír
zsebkendőt keresve, kicsúszott a mobil, le a földre, le akartam
hajolni érte, de egy fickó megelőzött. Tolnai. Ott állt előttem, a
mobilommal a kezében, nyújtotta felém, közben kedvesen
mosolygott.
– It’s yours! – szólt hozzám, én meg álltam ledermedve,
mint egy szobor.
Azt hitte, én is eurokrata vagyok, EU-s ügyekkel foglalkozó
aktatologató. Kivettem a kezéből a telefont, ő megfordult,
megigazította a kabátja gallérját, és kilépett az esőbe.
Elkapom a grabancod, te mocsok! A bárpultnál rendeltem
két deci száraz fehéret, és eltökéltem, hogy ezt a kétszínű
mocskot lebuktatom. Úgy foglaltam helyet, hogy a bejárati
ajtóra lássak. Néztem az érkezőket, a távozókat, a divatos
utazótáskákat. Egyszer csak megérkezett Tolnai. Felpattantam,
a pénztárcámból kivettem ötven eurót, ott hagytam a félig üres
pohár alatt, és sietve a nyomába eredtem. A telefonom a
fülemhez szorítottam, mint aki fontos hívást kapott, és
nyomban cselekednie kell. A lift előtt értem utol. Hátat
fordítottam neki, nem vett észre. Egy fiatal lány jelent meg,
igazi kurvás cuccban, mély kivágással, olyan magas sarkú
cipőben, hogy alig bírt járni benne. Odaállt Tolnai elé.
– Szia! – köszönt neki.
– Hát szervusz! – kéjenc mosoly, megérkezett a lift.
Beszálltunk mind a hárman. A telefonom videófelvevésre
állítottam, és indítottam a felvételt. Tolnai a lányhoz hajolt, az
mesterkélten nevetett, aztán amikor megállt a lift, elindultak az
egyik irányba, és még mielőtt bementek volna az egyik
szobába, Tolnai a lány fenekébe markolt.
Kész. Megvagy. Megnéztem a felvételt, újra és újra, jól
látszódik rajta Tolnai arca, a lány is, egyértelmű a helyzet, a
kis prosti meg a nagy politikus egy közös szállodai szobában.
Fogalmam sem volt, hogy mire elég ez, a semminél talán
több. Mátét biztosan érdekelni fogja, használhatja, bevetheti
nyomásgyakorlásként az ilyen-olyan szavazásoknál. Vagy
odaadja valakinek, aki hálából megszorongatja cserébe
Tolnait, az meg megbukik, és rántja magával az egész strici
bandát. De mi lesz, ha nem bukik bele, az ilyesmibe nem
szokás, mi lesz, ha folytatódik az egész? Össze voltam
zavarodva.
De ez volt minden, amim volt.
Reggel 8.30 van, borongós, szeles idő, a kapucnit a
homlokom közepéig húzom, kétoldalt szorosra fogom a
zsinórját, hogy a kezdődő vihar ne fújja le. Az Európai
Parlament körül sétálok, 8.45-re beszéltük meg Mátéval a
találkozót, de nem bírtam otthon várni, muszáj volt idő előtt
elindulnom. Aludni az éjjel úgysem tudtam, álmatlanul
forgolódtam az ágyban, próbáltam párnával, párna nélkül,
egyik sem vált be. Reggel az extra-strongot nyomtam meg a
kávéfőzőn, sok tejjel húztam le.
Pár héttel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy meg merem
csinálni. Most meg itt állok, kezemben egy pendrive-val, és
reszketek, mint egy zs-kategóriás kémfilm szereplője.
Még tíz perc. Teszek egy kört a Luxemburg téren, figyelem
a drága szövetkabátos arcokat, majdnem fellök az egyik átlag
eurokrata, a mobilját nyomkodja út közben.
 Figyelnek. Amióta kiléptem a házból azt érzem, hogy
néznek. Bámulnak. Ott a lézer kis piros pontja a tarkómon.
Mintha már a galambok is éreznék, furcsán csapkodnak a
szárnyukkal, és egymásnak esnek, veszekednek. Mintha
szemügyre vennének a járdán mellettem elhaladók, mintha a
szokásosnál jobban kémlelt volna a buszsofőr, mintha a fickó a
buszon, aki mutatta, hogy üljek csak le, mellette van hely,
tudná, hogy mire készülök. Be van kamerázva az egész tér,
talán ez a legjobban megfigyelt pár négyzetmétere Európának,
óvatos kis masinák forognak szemmel láthatóan és titokban.
Az ember a bugyiját sem meri megigazítani, nemhogy egy
pendrive-ot adjon át valakinek.
Kihúzom magam, felállok, és apró lépéseket teszek, épp
csak a pad körül. Szemlélődöm. Várok. Szinte biztos vagyok
benne, hogy Máté eljön. Egy magas nőt szúrok ki a park
bejáratánál, térdig érő, sötétkék kabátot visel, és nincs nála
táska. Ebből azt szűröm le, hogy nem munkába megy.
Körülnéz. Amikor meglát, elindul felém. Lefagyok. A nő
egyre közelebb jön, és bennem összeáll a kép, hogy nem jött
el, hogy az emberét küldi, ez a nő neki dolgozik, hozzá
tartozik.
A szőke nő megáll előttem, farkasszernet nézünk, két
másodperc alatt uralja a helyzetet, ő nyert, ő van felül, én csak
egy háziasszony vagyok, egy unalmas feleség. A nő minden
gesztusa azt sugallja, hogy két perc alatt széttéphetne a
fogaival, ha kellene. Nem szól semmit. Nem köszönünk
egymásnak, nincs bájcsevej. Olyan közel áll hozzám, hogy
érzem a parfümjét. Kemény, határozott, fűszeres illat, más
körülmények között, megdicsérném, hogy milyen bátor
választás, még a márka nevét is elkérném. De ez nem egy
protokollvacsora volt, nem a szülői értekezlet előtti folyosói
small talk, hanem valami egészen más.
 ANDREA

Végre elaludt. Egyenletesen vette a levegőt, a hátán

tartottam a kezem, és simogattam. Timi az ágyamban feküdt,
csontsoványan, beesett arccal, a testén hegekkel, a karján egy
tetoválással. Klára adott pizsamát, csomó pólót, farmert,
elment bevásárolni, és hozott fogkefét és tisztálkodási
szereket. Teljesen fel volt pörögve. A mélabús, szinte
depressziós nő teli energiával, őrült erővel próbálta helyre
tenni a dolgokat. Kapott célt, így úgy érezte, értelme van az
unalmas hétköznapjainak.
Betakartam Timit a vékony takaróval, kivettem a faliórából
az elemet, ne zavarja az se. Amilyen rosszul aludt, félő volt,
hogy akár a halk ketyegés is felébreszti.
Napok óta volt nálunk. Vagyis nem nálunk, hanem
Kláráéknál. Anyu zokogott a telefonba, annyira örült, apám
csak hümmögött, de a hanglejtéséből éreztem, hogy ő is
meghatódott.
Ahmed átjutott Angliába. Azokban a napokban, amikor
annyira el voltunk foglalva a Timi körüli eseményekkel, írt
Messengeren, hogy Calais-ban van, és úgy néz ki, sikerülni
fog.
Talán akkor lett volna a legnagyobb szükségem az ölelésére.
Pár nappal később írt ismét, valószínűleg a Google fordítóját
használta, én is azt használtam, így a végeredmény elég
értelmetlen lett, de többszöri nekifutásra sikerült megfejtenem.
Angliában van, hiányzom neki, sok munka vár még rá, sok
ügyintézés, a testvérét hamarosan látni fogja, és engem is
nagyon szeretne újra látni.
Hát még én. Gondoltam magamban, vettem egy nagy
levegőt, és letettem a telefonom.
Potyogni kezdtek a könnyeim. Nem tudtam megmondani,
hogy Ahmedért vagy Timiért, de megállíthatatlanul ömlött a
könnyem.
 Timit figyeltem, a szemhéját, mozgott, hunyorgott, talán
rémálma volt. Mi lesz most vele? Mi lesz most velünk? Ő a
testvérem, a legpozitívabb lény, akit valaha ismertem. Most
csak szuszog, ki-be lélegzik, pár falatot magába tuszkol, ha
nógatom, hogy ennie kell, nincs ereje, a szeméből elveszett a
csillogás. Csak bámul maga elé, nem néz körül, nem kérdez,
nem akar beszélgetni, nem akar zenét hallgatni vagy filmet
nézni. Darabokra törték. Össze tudjuk rakni valaha? És ha
minden apró kis rész a helyére kerül, akkor ugyanolyan lesz,
mint azelőtt volt?
Mit tettek vele, édes jó Istenem!
A kistestvéremmel.
Haza kell mennem. Nem hagyhatom Timit magára,
segítenem kell neki az újraépülésben. Óvni fogom, védeni,
mint a fiamat is. Nem tévesztem őket szem elől, bármi is
legyen, nekem mellettük van a helyem. Ha éhen döglök, mert
nem lesz munkám, akkor is velük leszek.
Megsimogattam a kövér borítékot, egy időre elég lesz. Vagy
hát ki tudja. El sem tudom képzelni, hogy milyen élet vár ránk,
és ahhoz mennyi pénz kell.
Megint itt voltam, megint megjelent, visszacsúszott ez a
gondolat a fejembe, hogy miből fogunk megélni, mire lesz
elég a pénzem.
Ahmedre gondoltam, hogy mennyire jó volt mellette lenni
ilyen gondolatok nélkül csak úgy, minden felelősség és
komolyság nélkül lenni, élni, létezni.
Hazamegyek. Haza kell mennem.
Az egyik reggel, amikor Timi kimerészkedett a szobából és
együtt reggeliztünk, lebuktam. Timi tőmondatokban válaszolt
Klára kérdéseire, és mivel gyakran emlegette Rudikát, Klára
visszakérdezett, hogy ő meg kicsoda.
– Andi fia – mondta Timi.
A hideg futott végig a hátamon. Ott ültünk a gyerekekkel
együtt az asztal körül, a kicsi apró darabokra tépkedte a
kenyeret, Ádámra percenként rá kellett szólni, hogy ne
könyököljön, Klára tényleg kitett magáért, korán felkelt, hogy
friss péksüteményt hozzon. Most ledermedt. Nem szólt
semmit, nem nézett rám. Végig a gyerekeket figyelte, és
azokat instruálta.
Annyira elszégyelltem magam. Nem kellett volna
hazudnom. Vagyis nem kellett volna eltitkolnom, talán az első
hetek után elmesélhettem volna. De hát ő sosem kérdezte,
miért is tette volna, nekem meg egész egyszerűen béna lett
volna előhoznom.
A reggeli után Timi visszafeküdt az ágyba, én meg
összeszedtem minden erőmet, és kimentem a konyhába. Szinte
biztos voltam benne, hogy nagyon mérges lesz, hogy
olyanokat mond majd, hogy csalódott bennem, meg hasonló
szívettépő mondatokat. Előjön belőle a tűzokádó sárkány, és
porrá éget.
A konyhában pakolt, rakta az üvegpoharakat egyik helyről a
másikra, próbált úgy tenni, mintha nem engem várna, aztán
amint észrevett, kibukott belőle.
– Van egy fiad? – kérdezte minden felvezetés nélkül.
– Igen.
– Hány éves?
– Öt múlt.
– És miért nem mondtad?
– Akkor nem adtál volna munkát.
– Ez igaz… és hol van most? Az apjánál?
– Nincs apja. Vagyis van, csak nem vagyunk kapcsolatban.
Anyunál van. A szüleimnél.
Klára kikerekedett szemekkel bámult. Az ő világától
nagyon távol volt az ilyesmi. Nézett, és láttam rajta, hogy
igyekszik megérteni.
– És akkor most mi lesz? – kérdezte.
– Hazamegyek Timivel.
– Rendben. Értem. Vigyáznod kell rá. Mindkettőjükre.
 Nem volt dühös, sőt, pont az ellenkezője. Kedves volt,
megértő. Ettől még nyomorultabbul éreztem magam. Pedig ő
mennyi mindent bevállalt értem!
– Nem haragszom, tényleg. Megértem. Most sipítozhatnék,
hogy így meg úgy, de ha a te helyzetedben lettem volna,
valószínű, hogy ugyanazt teszem – mondta megnyugtatóan.
Elmesélte, hogy egy nagy dologban van benne, próbálja
elintézni, hogy az otthoniak, akik veszélyesek lehetnének
Timire, börtönbe kerüljenek.
– Mindenkit el kell kapni! Addig pedig pár főember tökeit
meg kell szorongatni – mondta, én meg csodálkoztam, még
sosem hallottam így beszélni.
– Nem biztos, hogy sikerül, lehet, hogy túl kicsi vagyok én
ehhez. A nagykutya nem akart velem találkozni, az
asszisztensét küldte. De nem adom fel! Ha az asszisztense
valóban odaadta az anyagot neki, akkor mostanra már sínen
vannak a dolgok. Nagyon remélem – mondta annyira
izgatottan, hogy közben rágta a körmét.
Csak ültünk, mindketten más irányba néztünk, talán azt
vártuk, hogy a másik szólaljon meg. A mosogatógép hármat
csipogott, jelzett, hogy végzett.
– Megiszunk egy sört? – törte meg a csendet.
– Meg.
Klára a hűtőből elővett két málna ízesítésű sört, az egyiket a
kezembe nyomta, és leült mellém.
– Mire igyunk?
– A barátságra – szaladt ki a számon, és tényleg így
értettem. Klára a barátom lett. Vagy valami olyasmi. Még soha
senki nem tett ennyi mindent értem. Önzetlenül. Tudta, hogy
én mindezt sosem tudom neki viszonozni. Mégis segített.
– Koccintsunk? Ne koccintsunk? Nálatok Keleten hogy van
ez?
– Mi nem koccintunk sörrel.
 – Mi sem. Akkor ezt igyuk meg így, simán. Aztán ha
elfogják azokat a patkányokat, akkor kibontjuk Gergő
valamelyik drága pezsgőjét.
– Alig várom!
– Hát még én – mondta Klára.
Pár nappal később a reggelinél Klára egy óriásit sikoltott. A
telefonját nyomta az orrom alá, az egyik hírportál volt
megnyitva, vezető hír, hogy „Elfogták a bűnbandát, akik
magyar nőket kényszerítettek prostitúcióra Belgiumban és
Németországban.” A nyitóképen két dagadt fickó háttal, éppen
bilincset raktak rájuk. Belenagyítottam a képbe, homályos,
kockás volt, de még így is egyértelműen látszott, hogy Dugó
az egyikük.
Mély levegő, beszív, kifúj, megnyitottam a cikket,
„üzletszerűen, kizsákmányolás céljából elkövetett
emberkereskedelem elkövetésének megalapozott gyanúja
miatt folytat büntetőeljárást K. M. 35 éves, és T. N. 30 éves
salgótarjáni lakosok, valamint B. M. 32 éves szlovák
állampolgár ellen”.
Visszhangoztak a fejemben a cikk szavai, „megalapozott
gyanú szerint”, „mintegy 40 rendőr összehangolt akciójával”,
ilyesmi.
Klára táncolt. Felkapta a lányát, hangosan énekelte, hogy
„Hej, Dunáról fúj a szél”, kacagott, szökdécselt, a gyerekek
nagyon élvezték a produkciót. Gergő felállt az asztaltól,
odament hozzá, és szájon csókolta.
– Gratulálok! Szép munka! Ezt megcsináltad! – mondta
neki elismerően.
Klára kivirult, fülig érő mosollyal járt-kelt a lakásban, talán
napokkal korábban ő sem hitte el, hogy képes lesz rá.
Önbizalma lett, kihúzta magát, még az arcszíne is
megváltozott.
Pár nappal később pakoltunk Timivel. Vagyis én
csomagoltam, Timi ült a kanapén. Egy bőröndnyi cuccom volt,
ugyanannyi, mint amennyivel jöttem. Ádám ágy alatt
rejtegetett, kinőtt ruháit megmutattam Klárának, úgy éreztem,
lopás lenne, ha anélkül elhoznám. Megölelt.
Könnyes volt a szeme. Talán megsajnált, talán szánalmat
érzett, ettől rossz kedvem lett, nem akartam, hogy szánjon.
Rudinak küldött egy készségfejlesztő társasjátékot, és
megegyeztünk, ha ez az egész rémálom véget ér, mert véget
kell érnie egyszer, akkor eljön a gyerekekkel meglátogatni
minket. Mondjuk, nem tudtam őt elképzelni, ahogy két
gyerekkel végigrepül Európán idegbaj nélkül, de talán azért
menni fog neki.
Ádám a teraszablaknál állt, rajta volt már a sárnadrág,
készült ki a kertbe dagonyázni.
– Róka! – kiáltott fel, és mind arra néztünk.
– Róka? Nappal? Idáig csak éjszaka jött – hitetlenkedett
Klára.
– Éhes, biztos élelmet keres. Városi róka. A természetes
élőhelyét elpusztították, vagy elzavarták onnan, nincs hová
hazatérnie, magányosan túrja a szemetet, garázsokban húzza
meg magát. Vadásznak rájuk, kilövik őket, mert félnek a
veszettségtől. Sokan vannak, ide tévednek a városba, van, aki
menekül valami elől, van, aki a vonatsín mentén jut ide, de a
visszafele vezető utat már nem találja. Aztán már maguk sem
tudják, hogy miért pont ide jöttek, mert itt nincs semmi, amin
élni tudnának, csak a maradék marad, a szemét, a kukázás meg
a vadászok.
Csak álltunk és néztük Timit, hogy honnan tudja mindezt.
– Mi van? Mit néztek! A neten olvastam – mondta, töltött
magának egy pohár vizet, és visszament a szobába.
A nappali háborús övezetté változott, nyitott bőrönd meg a
táskák, ezt vidd még haza, belefér az, gyere Ádi, ülj rá,
próbáljuk becsukni. Klára mindent elintézett, kivisznek minket
a reptérre, Budapestre utazunk, onnan sofőr visz minket
egészen hazáig. Annyira hálás voltam neki.
Bementem a szobámba, a sarokban ott állt az Ahmedtől
kapott rózsa, a vize megsárgult, a szirmai lekonyultak.
Kivettem az ásványvizes palackból, letörtem egy levelét,
beletettem a jegyzetfüzetembe, elrendezgettem, hogy szépen,
simára préselődjön.
Mély levegő, nagy nyelés, levegő benn tart, majd kienged,
Csipkerózsika felébred, ideje indulni!
Hosszasan ölelkeztünk Klárával, szeretett ölelkezni, irtó
szentimentális tudott lenni. Utoljára beleszagoltam Réka
illatos nyakába, bunyóztunk egyet Ádámmal, kezet ráztunk
Gergővel, és elindultunk.
A lépcsőfordulóban belefutottunk Jean-Pierre-be, a
szomszédba, aki széles mosollyal bonzsúrozott, kezében azzal
a kulcscsomóval, amit Ahmed is használt. Nem ismert, nem
tudott rólam semmit, én pedig a legprivátabb tereiben is
megfordultam. Tudtam róla olyanokat is, aminek nem biztos,
hogy örülne. Tudtam például, hogy az óvszert az alsó fiókban
tartja, hogy a talpáról a szemölcsöket nem tudja kiirtani, ezért
a fürdőszobája teli van különböző savas oldatokkal, hogy
szemránckrémet használ és potenciaerősítő vitaminokat szed.
Ő volt az, aki segített Ahmednek. Talán találkoztak még,
mielőtt elindult volna a sikeres útjára. Ki tudja. A
lépcsőházban visszapillantottam, Jean-Pierre kezét néztem,
talán kezet is ráztak.
Mennünk kell, indulni kell. Az ablakból Klára integetett a
gyerekekkel.
Az autó hátsó ülésén Timi kezét szorongattam, közben
bágyadtan figyeltem az épületeket, az utcákat. Volt olyan
kereszteződés, amit én is ismerten, a Merode a diadalívvel és
négy életnagyságánál nagyobb lovassal a tetején, a királyi
palota kertje, ahol egyszer Ahmeddel sétálgattunk, a
kongóiakat kínzó II. Lipót szobra, amit összefirkáltak, és ahol
egyszer bőrig áztam, amikor Rékát tologattam. Elhaladtunk a
rókás park mellett, innen is hazatalálnék, meg onnan is.
Nincs tanulság. Nincs semmi. Nem tudom, mit tanultam.
Megmentettem Timit, megismertem Ahmedet. A filmekben az
út végén a jól öltözött, szép frizurájú szereplők mindig
ügyesen összefoglalják azt, amit tanultak, kétsoros, könnyen
emészthető mondatok hangzanak el, őrült nagy, univerzális
igazságok. Megértjük végre, miért indult a vándor útnak, mi
volt az út célja és értelme. Figyeltem a bárányfelhőket a repülő
ablakából, és semmi örök érvényű bölcsesség nem jutott
eszembe. Nem tudtam belesűríteni pár általános mondatba
mindazt, amit láttam és tapasztaltam. Nincs idézet, amit a
párnára lehet hímezni, vagy pólóra nyomtani, hogy aztán az
első mosáskor lekopjanak a betűi.
TIMI

Azt mondták, hogy már nem kell félnem, minden jóra

fordul, minden rendben lesz. Nem hittem nekik. A repülőtéren
a kapucnim végig a fejemen volt, a hajam az arcomba
fésültem. Megmenekültem a fogvatartóimtól, de a saját
gondolataimtól nem szabadulhattam.
A reptér zajos forgatagában, ahol jöttek-mentek a férfiak, jól
öltözöttek, topisak egyaránt, öltönyösök vagy márkás feliratú
pólósok, szakállasok, csupaszok, igazi úriemberek vagy
pitiáner csalók, felismertem őket mind. A tekintetükből láttam,
hogy ott voltak a pincében velem, vagy a többi lánnyal város
széli garázsokban, alagsorban, ablak nélküli szobákban.
Elkerültem őket, próbáltam minél messzebbre jutni tőlük, de
sokan voltak, ők voltak többen, nem tudtam elbújni.
Megriadtam, összeszorult a gyomrom, émelyegni kezdett,
szóltam Andinak, kimentünk a mosdóba, hánytam, jött fel a
reggeli, aztán a sok mocsok. Amikor kijöttem, egy kockás
inges férfiba ütköztem. Felismertem a szagát. Ez is egy olyan
férfi, aki húsz meg ötven eurót fizet, hogy ráfeküdhessen egy
riadt nőre. Kirázott a hideg.
A nagy tömegben kiszúrtam azokat a nőket, akikkel
hasonlóan bántak. Onnantól kezdve felismertem mind. Minden
egyes reszkető kézből, halk válaszból, riadt tekintetből
éreztem, hogy hasonlóan jártak. Lehet, hogy a házastársi
ágyban, hosszú éveken keresztül, amire a rokonok csak annyit
mondtak, hogy „te választottad, Hajnalkám”. Vagy a nagypapa
műhelyében, titokban, a vasárnapi ebéd után, amire csak az
volt a válasz, hogy „olyan élénk ennek a gyereknek a
fantáziája”. Vagy az egyetemen, „ha igazán akarod az
ösztöndíjat… lazíts egy kicsit”. Sorstársak voltunk mind.
Vajon nekik is rémálmaik vannak? Vajon nekik is olyan
undorító dolgokat suttogtak a fülükbe? Olyanokat tettek velük,
amiket soha nem lenne szabad egyetlen férfinak sem nővel
tennie?
 Hónapokig képtelen voltam mások szemébe nézni. Ha
ismeretlen férfiak hangját hallottam, összeszorult a gyomrom.
Egyszer hangosan röhögtek a kocsmában, mókáztak,
kiabáltak. „Gyere, kislány, ülj az ölembe!” A bőröm alá
hatoltak a szavak, marni kezdték a húsom, elérték a csontomat,
elértek a szívemhez, és ott megálltak.
Dobogott.
Éltem.
Bármi is történt, bármilyen is ez az élet, itt vagyok.
Andi és Márti elintézték, hogy visszamehessek az iskolába.
„Hirtelen jött betegség és ebből adódó pszichés problémák”,
ez volt az ok, amiért kihagytam pár hónapot. Vajon az
iskolában látták a videót? Vagy azért engedtek vissza, mert
elhitték a hazugságot, de amint szembejön velük a videó,
kigúnyolnak, és kidobnak majd?
A diri kedves volt, annyit mondott, hogy muszáj
bepótolnom mindent, ha érettségizni akarok.
Nem akartam én semmit, talán csak azt, hogy Andiék ne
szívjanak még többet miattam. Beadtam a derekam, elkértem a
leckét, és tanulni kezdtem.
Meg olvasni.
A könyvekbe menekültem.
Olyanokról olvastam, akik még nyomorultabbul erezték
magukat, mint én. Ez erőt adott. Nem vagyok egyedül.
Leérettségiztem. Andi, Márti, Apu meg Rudika ott
integettek, drukkoltak mind. A ballagásomra Rudikát fehér
ingbe és sötét nadrágba öltöztették, mint egy úrigyerek, úgy
nézett ki.
Azt hiszem ekkor már boldog tudtam lenni. Pár percre.
Azt leszámítva, hogy folyamatosan azon agyaltam, vajon
mit gondolhatnak rólam a többiek. Azért néznek, mert látták a
videót, és felismertek? Vagy azért, mert jártak a pincében?
Éveknek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, az emberek általában
nem gondolnak semmit. Vagyis nem azért bámulnak, mert
ismerős vagyok nekik, hanem mert a másik irányból süt a nap,
vagy az jár a fejükben, hogy éhesek és enniük kell, fáradtak
vagy épp WC-re kell menniük.
Ezzel a felismeréssel egyszerűbb lett az élet.
Hogy senki nem gondol rólam semmit.
A hazaérkezésünk utáni napokban Márti Anyuról kezdett
beszélni. Meglepődtem, hogy szóba hozta. Idegesen
pakolászott a konyhában, aztán kockás konyharuhával
törölgette a gumiabroszt.
– Tudod, Marinak sem volt egyszerű – így kezdte. Marinak
nevezte, ami meglepett. Anya családja Marikaként emlegette.
– Tudod, az anyádat én nem ismertem. Akkor találkoztam vele
először, amikor egy szombat este beállított a karján veled.
Nem akart ő itt hagyni téged. Ebben biztos vagyok. Csak hát
dühös volt, meg kétségbeesett, hogy mit csinál ő huszonévesen
egyedül egy gyerekkel. Én már nem haragszom senkire,
apádra se, anyádra pedig még inkább nem. Tudom, hogy
sokszor csúnyán beszéltem róla, és most már tudom, hogy nem
kellett volna. Lekurváztam, pedig akkor már halott volt. Pedig
hát ki a kurva? Az a nő, aki szerelmes lesz? Vagy az, aki
teherbe esik? Vagy aki számon kéri a férfin, hogy miért
hazudott neki? Mindenkit lekurváznak. Kurva, akit elrabolnak,
aki túl fiatal még vagy túl öreg, kurva, aki rosszba lesz
szerelmes, és kurva, aki már nem szerelmes belé. Kurva, aki
szegény, akinek éhes a gyereke, és az is, aki gazdag. A szép nő
a vitorláson ugyanúgy kurva lesz. Mindig ezt mondják. Nem
tudnak mást. Anyád családja szemében én voltam a gyilkos
kurva. Azt vágták a fejemhez, hogy én kergettem a halálba. Te
még kicsi voltál, nem emlékezhetsz, de idejött a nagyanyád, és
kiabált, hogy én öltem meg, az én hibám – mondta, és leült a
székre. A rongyot mindkét kezével fogta, gyűrte, aztán az
asztalra tette. – Tudod, én nem beszéltem erről senkinek, meg
nálunk nem szokás ilyeneket kimondani, nem vagyunk azok az
érzelgős fajták. De azt akarom, hogy tudd, hogy én… – itt a
hangja elcsuklott, a könnyeivel küszködött. – Én tudom, hogy
sosem tudtam anyád helyett anyád lenni, és ezt nagyon
sajnálom, ezen már nem tudok változtatni. Csak azt akarom
mondani, ha visszafordíthatnám az időt, akkor másképp
csinálnék dolgokat. És mostantól másképp fogok. A lányom
vagy, és azt akarom, hogy ezt tudd. Hogy nem fogom engedni,
hogy még egyszer bajod essen.
Sírt, a koszos ronggyal az arcát törölgette. Éreztem, hogy
valamit mondanom kéne, olyasmit, hogy ne sírjon, köszönöm,
meg ilyesmi, de nem jött ki egy szó sem a számon. Sosem
beszéltem az érzéseimről, és ott, a konyhaasztal mellett nem is
tudtam elkezdeni.
Másnap Mártival kimentünk a temetőbe anyám sírjához,
fagy volt, nagy hideg, a kesztyűs kezem zsebre dugtam. A
márványfelületet kissöprűvel letisztítottuk, gyertyát
gyújtottunk, és én hosszú idő után először imádkoztam. Csak
aztán vettem észre, hogy a sír mellett ott virított a fehér cetli,
hogy lejárt a tíz év, hosszabbítani kell, fizetni kell, mert
különben felszámolják. Márti kivette a kezemből, meg sem
tudtam nézni, hogy mennyibe kerül, és határozottan azt
mondta, hogy ezt ő rendezi. Ezzel én ne foglalkozzak.
Eltette a fekete válltáskájába, és elindult a temetőkapu felé.
Szótlanul követtem. Valamit mondanom kellett volna, de
képtelen voltam. Ő sem tudott beszélni, nem is kellett,
értettem mindent. A nő, aki felnevelt, a nő, aki egész életében
szűkösen élt, a nő, akinek egy napon odavittek a nyakára,
kifizeti anyám sírhelyét.
KLÁRA

A kanapén ültem, ölemben Réka, szoptattam. A nappali

parkettáján a szememmel követtem a porcicák útját. Az ablak
bukóra volt állítva, fújt a szél, fújta a koszt, csapatba verődve
kergetőztek.
Andrea és Timi hetekkel korábban mentek el. Négyesben
éltünk, a szűk kis családunk, nyugalomban. Gergő egyre több
időt töltött otthon. Részben azért, mert a Tolnai-balhé olyan
nagyot szólt, olyan sok rétegét felfedve az
emberkereskedelemnek, mégsem akartak vele foglalkozni, sőt,
igyekeztek eltussolni. Gergő innentől kezdve megkérdőjelezett
mindent, fölöslegesnek érezte és aktatologatásnak nevezte a
feladatait.
Verát vártam, megegyeztünk, hogy beugrik, mielőtt a
gyerekeiért megy az iskolába. Úgy terveztem, hogy puccba
vágom a lakást, mielőtt megérkezik, de nem így jött ki. Arrébb
lökdöstem a gyerek legóit, úgy csináltam neki helyet a
fotelben.
Szép volt, elegáns, visszafogott, az a tipikus rendes asszony,
aki tudja, hogy a férje szeretőket tart, viszonya volt már a fél
várossal, de rezzenéstelen arccal tűri. Beletörődött, elfogadta.
Elő akartam venni a Herendi készletet, de Réka nem
eresztette a mellem. Így a gyereket tartva felegyenesedtem, a
hűtőhöz léptem, és kivettem belőle két üveg sört. Az egyiket
Vera kezébe nyomtam. Nem tiltakozott.
Ott ült az én rendetlen nappalimban a kifogástalanul hófehér
tornacipőjében, gyöngy fülbevalóval, kasmírpulóverben,
szépen beszárított hajjal, és a sört üvegből itta.
– Hálás vagyok a segítségedért! Ha nem beszélsz a
férjeddel, és nem jársz a nyakára, hogy foglalkozzon a lányok
ügyével, akkor még most sem lennének biztonságban. A
bűnözők egy része rács mögött, a lányok újra iskolában
vannak, ez a te érdemed.
 – Ugyan, semmiség!
– Dehogy semmiség! Két salgótarjáni és egy gömöri lányt
mentettél meg. Plusz a további potenciális áldozatokat, akik
még többen lettek volna. Ez mind a te érdemed is, Vera!
– Csak egy kicsit. És csak részben.
– Egyezzünk meg, hogy közös munka volt.
– Csin-csin! – emelte magasra a sörösüveget, mintha egy
pezsgőspohár lett volna.
Tolnairól nem esett szó. Ő túl nagy hal volt, őt nem akarták
beáldozni. De ő indította el a lavinát. Büszke voltam
magunkra.
Vera körülnézett, majd pár perc múlva megszólalt, ha úgy
gondolom, akkor szívesen összeköt egy rendes
házvezetőnővel. Az egyik magyar európai parlamenti
képviselő családja hazaköltözik, a férfi egy kisebb lakásba
megy, és úgy tervezi, hogy hetente ingázik majd Budapest és
Brüsszel között. A házvezetőnőjük munka nélkül lesz, most
kell lecsapni rá, mert az a megbízható, profi fajta, aki simán
lefőz egy négyfogásos menüsort tíz vendégnek, rendet rak,
diszkrét, és dolgozott már a washingtoni nagykövetnek is.
Szóval, ha gondolom, de persze nem akar tolakodni.
– Megmentené az életünket!
– Megadom a számát.
Réka elaludt a karomban, lecsúsztattam a kanapéra,
betakartam egy pokróccal. Ott álltam Vera előtt nyitott blúzzal,
kilógott az egyik mellem.
– Úristen, bocsánat!
– Ugyan, én is végigcsináltam már ugyanezt az én
gyerekeimmel.
– Komolyan? – nem gondoltam volna, hogy bármiben is
hasonlítunk. Azt hittem, ő az a fajta nő, akinek sosem lett
tejfoltos a blúza, véres a nadrágja, és soha nem felejtette el
befizetni a gyerek ebédcsekkjét.
 Gergő délután öt körül már otthon is volt, és lehalkította a
telefonját. Neki is joga van a családi élethez, ezt mondta.
Egyre inkább kivette a részét a gyereknevelésből.
A frusztrált munkahelyi állapot elől hozzánk menekült.
Nem bántam. Pár héttel később beköltözött hozzánk Hilda
néni, és az életünk egy csapásra kényelmessé vált. Nem volt
több fagyasztott pizza és hűtős lasagne, hanem csupa finom,
friss, magyaros étel.
A kávéfoltos konyhapultot figyeltem, Andi járt a fejemben,
és a pár nappal korábbi beszélgetésünk. Akkoriban szinte
mindennap beszéltünk, beszámolt arról, hogy Timi hogy van,
hogy az állapota javul, legalábbis néha úgy tűnik, hogy kezd
hasonlítani a régi önmagára. Hasonlítani, így mondta.
A konyhakövön álltam, és szétfeszített a tenni akarás. Ha
Timinek tudtam segíteni, akkor talán tudok másoknak is.
Rengeteg nő van még, aki bajba került, és itt vagyok én, az
erős kapcsolati hálómmal, meg az arany bankkártyámmal, és
elhatároztam, hogy segíteni fogok. Nyitott szemmel járok, és
nem engedem, hogy az a sok, európai értékekről meg családról
papoló kígyó fiatal lányokat használjon. A nyakukra lépek,
ahol csak tudok.
 ANDREA

Rudi megnőtt, rezzenéstelen arccal konstatáltam, hogy a

gyerekem nagyobb lett. Mozgott az egyik foga. Állandóan
egymáson lógtunk, evéskor az ölemben ült, velem aludt,
együtt mosakodtunk, és mindez annyira jó volt. A faluban
minden olyan volt, mint amikor elmentem. Leszámítva azt,
hogy kevesebben lettünk. Két család is Ausztriába települt,
anya, apa, két gyerek, ment mindenki. Csak a kutyájukat
hagyták otthon. A temető melletti utca teljesen kiürült, egy
öreg néni maradt, aki etette a hátrahagyott kutyákat és
macskákat.
– Na, és milyen volt a nagyvilágban, Andikám? –
kérdezgették a faluban ugyanazok, akik a hátam mögött a
szájúra vettek. Akkor sem mondok nektek semmit. Nem
kaptok egy morzsát sem, amin hetekig csámcsoghatnátok,
gondoltam magamban.
Timiről senki nem tudott semmit, és ez így volt jól. Azt
mondtuk, hogy a rokonainál volt. Bevették. Ismerték Timi
zavaros családját, a sztori hihetőnek bizonyult.
Ahmed az elején hosszú leveleket írt, és részletesen
beszámolt az angliai életéről. Biciklis pizzafutár lett, aztán volt
egy kis galiba, hogy pontosan mi, azt nem értettem, a Google
fordítója nem volt megbízható. Újságot hordott ki és
rendezvények után takarított. Kemény. Az elején minden
levele végére azt írta, hogy menjek utána, és majd közösen
kezdünk új életet. Volt olyan nap, amikor elképzeltem, hogy
fogom Timit és Rudikát, veszek magunknak repjegyet, és
elhúzunk szerencsét próbálni. Aztán ránéztem a szárnyaszegett
lányra, az erőtlen testére, eszembe jutottak az éjszakai
kiáltozásai, amikor a rémálomból ébred, és megráztam a
fejem.
Csodálatos emlék vagy, Ahmed, de nem több.
A való életben nem működne.
 Mert az kőkemény.
Az egyik este, lefektetés után, amikor már szinte biztos
voltam benne, hogy Rudi alszik, és elindultam az ajtó felé,
felült.
– Anya, nekem ki az apukám?
Kővé dermedtem. Faggatni kezdtem, hogy kitől hallott
ilyesmit, ki biztatta, hogy kérdezősködjön, de semmilyen rossz
szándék nem volt a kérdése mögött. Az oviban sok gyereknek
van apukája, azt mondta az óvó néni, hogy mindenkinek van,
hogy van anyák napja és apák napja is, ezért kérdezi, hogy hol
van az övé.
Mély levegő, nagy nyelés, oké. Akkor eljött az idő. A
telefonomon megnéztem Zsolt profilját, már nem émelygett a
gyomrom a fotója láttán. Már nem éreztem semmit. Mint egy
távoli ismerős, jó és rossz élményekkel. Ennyi. Írtam neki,
hogy ha készen áll, akkor találkozhat Rudival. Persze csak a
jelenlétemben. Egy feltételem van, nem ígérgethet semmit a
gyereknek. Sok ismerőstől hallottam, hogy az apuka néha
felbukkan, megígér fűt-fát a gyereknek, aztán hónapokra,
évekre felszívódik. A kicsi gyerekek lelke viszont ezt nem
tudja feldolgozni.
Klára hívott, hogy a diplomatafeleségek klubjában
megismerkedett egy indonéz és egy francia nővel, akiket
elvisz Budapestre, hogy megmutassa nekik a várost. De
szívesen mennének valahova vidékre is, sőt, az egyikük egy
ideig művészettörténeti workshopra járt, ahonnét ismerte már
a gömöri templomokat. A fotókat látva Klára is beleszeretett a
környékbe.
– Úgyhogy hozzád is megyünk, Andikám! Válassz ki kettő-
három templomot, bérelünk egy kocsit, és megnézzük a
környéket. Ha esetleg szállást is tudnál szerezni, az lenne az
igazán kényelmes.
Klára arra kért, hogy szervezzem meg a kirándulásukat,
hogy találjak helyi idegenvezetőt, aki majd a templomban
körbevezet minket.
 – Mondj egy összeget, és utalom! Nyugodtan rugaszkodj el
a gömöri valóságtól az árat illetően, ezek olyan nők, akik first
classon utaznak még a kétórás járaton is. Szóval légy az
utazásszervezőnk, Andi! Ha ráérsz…
Ráértem. Kölcsönkértem Apám kocsiját. Nagy morgás
kíséretében odaadta. Beültettem Rudit és Timit hátra, hogy
gyerünk, ha a franciák és indonézek a mi templomainkat
akarják látni, akkor azt előbb nekünk kell.
Autóztunk a dimbes-dombos tájon, egyszer egy vaddisznót
láttunk az út szélén, és Rudi kiszúrt egy őzcsaládot is.
Karaszkó, elérte úticélját, mondta a GPS. Az alig háromszáz
lakosú faluba két pisiszünettel és egy benzinkutas kitérővel
jutottunk el. Borús, ködös idő, sehol egy lélek. A boltot nem
találtuk, a kocsmába Timit nem küldhettem, hogy kérdezze
meg, kitől kell a kulcsot elkérni. Egy biciklis néni igazított
útba bennünket, és úgy beleélte magát a helyzetünkbe, hogy
végül ő maga ment a plébániára.
Rudinak megint pisilnie kellett, jobb híján a kőkerítéshez
állítottam, hogy intézze ott. Pont ekkor jelent meg a
sekrestyés, sajnálkoztam, elnézést kértem vagy tucatszor.
Az alacsony, tömzsi fickó, papucsban és vastag zokniban
jött ajtót nyitni, talán a délutáni szunyókálásából riasztottuk.
A középkori templomot jöttünk megnézni. Még sosem
jártam itt, pedig egy köpésre van tőlünk. Állítólag
világszenzáció, a falfestmény olyan, mint egy képregény,
kockáról kockára meséli el Szent László történetét, és nem pár
maszat maradt meg belőle, hanem teljes képek.
Beléptünk. Vacogtunk a hideg, vastag falak között. Olyan
volt, mintha egy igluban lettünk volna.
– Minek jöttünk ide? Mit kell itt nézni? – kérdezte hangosan
Rudi, mire rápisszegtem, de a sekrestyés leguggolt hozzá, és
kedvesen magyarázni kezdett.
– Ez egy nagyon régi falfestmény, egészen különleges, nézd
csak végig! Balról jobbra haladva tudod nézegetni a képeket.
A szegények Bibliája, mert akik nem tudtak írni-olvasni, azok
is megértették a rajzok alapján.
 – Én sem tudok olvasni. – csipogta Rudi, a hangja
visszhangzott az üres falak közt.
– Akkor jól figyelj! Ott az a lovas elrabolja a lányt, a püspök
lányát, de Szent László megmenti.
– A püspök lányát? – kérdezett vissza gúnyosan Timi,
miközben jobbra-balra forogva nézegette az alakokat.
Angyalok, lovasok, királyok, a lány, aki a megmentésre vár,
ott sorakoztak mind.
– Nemcsak neked vannak bonyolult családi viszonyaid –
mondtam neki félmosollyal. Hümmögött egyet, tetszett neki.
Végre mosolyogni láttam.
– Szóval a lány lerántja a kunt, az elrablóját a lóról, ezért
tudja Szent László megmenteni. Aztán egymásba szeretnek.
Szent László felakasztja a pajzsát egy fára, mint az amerikai
filmekben, a nyakkendőt a kilincsre – vihorászott a sekrestyés,
és rám kacsintott.
A kun elrabolja a lányt. Aztán megmentik. Itt ez a templom
vagy ötszáz éve, és ugyanaz történik a nőkkel azóta is. Csak a
párhuzamra bírtam koncentrálni.
Úton hazafelé Timi a gömöri dombokat figyelte.
– Szépek!
– Jól vagy?
– Jobban.
– Egyre jobban?
– Azt hiszem, egyre jobban.
A combjára tettem a kezem, majd megfogtam a kezét, így
utaztunk haza a kiüresedett falvakon keresztül. Lehúztam az
ablakot, engedtem, hadd jöjjön a friss levegő. Szemerkélt az
eső, a rég lecsengett választások óriásplakátjai áztak, a fiam
elaludt a hátsó ülésen.
– Egyre jobban vagyok – ismételte meg Timi.
Otthon a konyhában ültünk le, Anyu süteményt készített, a
sütő felfűtötte az egész helyiséget. A kancsóban csipketea
gőzölgött, öntöttem belőle magunknak egy-egy bögrével. Késő
délután volt, kinn már koromsötét. Timi és Rudi a kezeiket a
forró bögréken melegítették, Anyu a sütemény krémjét
keverte, a maradékkal teli vájlingot az asztalra tette, hogy
kaparjuk ki. Rudi nyomban nekiesett. A zsebemben egyszer
csak vibrálni kezdett a telefonom, a kijelzőn láttam, hogy
Ahmed az.
Kimentem a konyhából, a nappaliban nem volt bekapcsolva
a fűtés, papucs nélkül álltam a szőnyegen, és úgy éreztem,
megfagyok. Ahmed egy linket küldött, Budapest-London járat,
azt írta, menjek, látogassam meg pár napra. Visszacsúsztattam
a telefonom a zsebembe, és visszamentem a konyhába. Pár nap
London. Talán egy új élet, talán marad a régi, valahogy majd
csak lesz.
 A szerző utószava

Egy történet elolvasása után általában azt a kérdést teszi fel

az olvasó, hogy ebből az egészből mi igaz, és mi nem. Mi az,
ami valóban megtörtént, és mi csupán az írói fantázia műve.
Az író-olvasó találkozókon mindig elhangzik az a kérdés,
hogy a szereplők valódi, hús-vér emberek-e, akiknek egy az
egyben megírtam a történetüket, vagy mindez csupán fikció.
2019-ben költöztem a családommal Brüsszelbe. Amikor egy
emberkereskedelemről szóló riporthoz gyűjtöttem anyagot,
gyakran megfordultam a város prostituáltakkal teli részein, így
ismerkedtem meg több, a Gare du Nord környékén dolgozó
szociális munkással és Jó Pásztor Nővérrel is.
Több tucat történetet hallgattam végig Timihez hasonló
sorsú lányokról. Neki szerencséje volt, mert ezek a történetek
ritkán végződnek happy enddel.
Timi története nem egyedi eset, Európa-szerte nagy
probléma az emberkereskedelem és a prostitúció. A
nagyvárosok pincéiben több ezer nő sínylődik. Számokat,
pontos adatokat nem ismerünk, az áldozatok közt lányok és
fiúk egyaránt vannak. Aki szerencsés, megmenekül, védett
házba kerül, és elkezdődik a hosszadalmas testi-lelki
rehabilitáció.
Klárával és hozzá hasonló sorsú nőkkel gyakran találkoztam
nyelvtanfolyamon, jógaórán, játszótéren. Andrea, a
diplomaták, eurokraták, gazdag lobbisták kiszolgáló
személyzete szintén ott van mindenütt a városban.
Sok mindenkinek tartozom köszönettel, legfőképp Zs.-nek,
aki beavatott a munkája részleteibe, megosztotta velem és
megmutatta ezt a rejtett, mocskos világot.
Köszönöm Kovács Krisztina dramaturgnak, hogy jó
tanácsokkal és ötletekkel segítette az írást.
Köszönöm Papp Csabának, a luxemburgi olvasókör
vezetőjének, aki alapos észrevételeivel közreműködött a
korrektúrában.
Köszönöm a férjemnek, Botondnak, aki az egész alkotási
folyamat alatt támogatott.
Családomnak, barátaimnak és mindazoknak, akik
támogattak akkor is, amikor semmi más nem járt a fejemben,
csak ez a történet.
Ez az első regényem, amit nem egy nagy kiadó ad ki. Saját
kiadót alapítottam, a Városi rókákkal debütál a Piros Hó
Kiadó.
Miért pont Piros Hó?
Timitől, a Rendes lányok csendben sírnak interjúalanyaitól
és más nőktől is számtalanszor hallottam ilyen és ehhez
hasonló mondatokat:
„Én erről nem beszéltem senkinek.”
„Soha senki nem kérdezte meg.”
„Megfenyegettek, azt mondták, ha beszélek, úgysem
hisznek majd nekem.”
„Majd ha piros hó esik!”
És nekem is számtalanszor mondták, hogy nem lehet, ne is
próbálkozzak, úgysem sikerül, foglalkozzak inkább „bjuti”
témákkal, azért legalább rendesen fizetnek.
Tudod, mikor leszünk ott, hogy az erősen tabusított női
témákról végre norrnálisan beszéljünk?”
Hát eljött az idő.
Hull az a piros hó.
Piros Hó Kiadó
 Tartalom
Fél évvel korábban…
ANDREA
KLÁRA
ANDREA
TIMI
KLÁRA
ANDREA
KLÁRA
ANDREA
TIMI
KLÁRA
ANDREA
KLÁRA
ANDREA
TIMI
KLÁRA
ANDREA
TIMI
KLÁRA
ANDREA
TIMI
KLÁRA
ANDREA
TIMI
ANDREA
KLÁRA
TIMI
KLÁRA
ANDREA
TIMI
KLÁRA
ANDREA
A szerző utószava