LEO KESSLER

Otto és az SS

DUNA INTERNATIONAL
 A mű eredeti címe:
OTTO AND THE SS
Copyright © Leo Kessler, 1983
A fordítás
a Futura Publications 1983-as kiadása
alapján készült
Magyar fordítás © Németh Zoltánné ,Varga István
Irodalmi szerkesztő: Szujó Béla
Lektorálta: Krámli Mihály
Minden jog fenntartva. A kiadó engedélye nélkül tilos a könyv
bármilyen módon történő másolása, terjesztése,
beleértve a fénymásolást és az elektronikus adathordozó eszközöket is.
ISBN 978 615 5013 06 5
DUNA International Könyvkiadó Kft.
1106 Budapest, Keresztúri út 8/A
Telefon: 264 4555, fax: 264 4551
e-mail: kiado.dunakiado.hu
Felelős kiadó: a kft. ügyvezetője
Kiadóvezető: Baráz Miklós igazgató
Főszerkesztő: Sipos Attila
Sorozatterv: Baráz Klára
Borítóterv: Bucsy Balázs
Műszaki vezető: Marton Éva
Nyomdai előkészítés: HEXACO GNH Kft.
Készült a Debreceni Kinizsi Nyomdában
Felelős vezető: Bördős János igazgató
 Tartalom
A KIADÓ BEVEZETŐJE
A KÜLDETÉS
ELSŐ NAP
MÁSODIK NAP
HARMADIK NAP
NEGYEDIK NAP
ÖTÖDIK NAP
HATODIK NAP
HETEDIK NAP
NYOLCADIK NAP
KILENCEDIK NAP
TIZEDIK NAP
UTÓSZÓ
Jegyzetek
 A KIADÓ BEVEZETŐJE

„Ki az ördöggel osztja meg a levesét, annak hosszú kanálra van

szüksége.”

Régi német szólásmondás

Úgy látszik, Herr Otto Stahlnak újra sikerült!

Őszintén szólva, amikor önéletrajzírójával, Herr Leo Kesslerrel
felbukkant Londonban, hogy úgymond a ,,Második Világháború utolsó
nagy titkát” ajánlja fel kiadásra, enyhén szólva kételkedtünk az
állításában. Ugyanis szinte mindennapos volt akkoriban, hogy
idősebb, ősz hajú urak ostromolták a kiadóirodákat, hasonló
ígéretekkel, mint Ottóé. Még negyven esztendővel a háború
befejezését követően is úgy tűnt tehát, hogy pokolian sok „utolsó
titok” lappang még mindenfelé.
A Herr Stahl által bemutatott bizonyítékokból viszont nagyon úgy
tűnik, hogy a megdöbbentő állításai valósak. És csakugyan, miután
végighallgattuk Herr Stahl mondókáját, az 1944. decemberi, párizsi
eseményekről, rászántuk magunkat a kiadásra, ám egyúttal
nyomatékosan figyelmeztettük informátorunkat, hogy az életét
kockáztatja a kiadással. Herr Stahl persze ezúttal sem tagadta meg
magát, s egy közhelyszerű felhorkanással reagált:
− Adják ki, és legyenek átkozottak!
Így aztán kiadtuk. Immár a huszadik század történészein a sor, hogy
mérlegeljék és felbecsüljék a második világháború történéseire
gyakorolt hatását. Mert mint kiderül, e háború utolsó félévében, az
ötmilliós Nyugat-európai Szövetséges Hadsereget egy felemelő,
alhadnagyi rangú, kiöregedett színész vezette! És ezzel még koránt
sincs vége a meglepetések sorozatának. Ugyanis ugyanez az egykori
színész, a New England-i nyári társaság büszkesége − aki ki nem
állhatta, ha Legfőbb Parancsnoknak szólítják − a háborút követően
még magasabb pozíciókra hágva előbb a NATO első főparancsnoka,
majd az Egyesült Államok elnöke lett nyolc hosszú esztendőre!
Így hullik le a lepel a második világháború utolsó nagy titkáról e
kötet által, melyről büszkén kijelenthetjük, hogy kiadónk
gondozásában került megjelenésre. Miután az igazság már amúgy is
1
kiderült, a Fehér Házban jelenleg lakó másik exszínész lehetne olyan
nagylelkű, hogy hivatalosan is alátámasztja a tényeket egy
feljegyzéssel, még mielőtt túl késő lenne…

N. Chapman,
kiadó, London, 1982
 A KÜLDETÉS

„Ideje lesz fésűt venni, haver, mert tetves időknek nézünk elébe.”
Otto Stahl szavajárása

Adolf Hitler újra fingott.

A mellette álló magas, egyébként is hullasápadt lakája, Heinz
Linge még jobban elfehéredett. Kétségkívül ismét a Führer
szellentett. Még ekkor is, amikor gyakorlatilag már haldoklott, még
ekkor is az elhízástól rettegett. Folyton ilyeneket mondogatott: − Egy
vezetőnek olyan karcsúnak és keménynek kell lennie, mint egy farkas.
− Innen ered a hashajtók és főzelékek iránti vonzódása, amelyekkel
szüntelenül tömte magát teljes politikai karrierje során. − Folyton
ilyen fing kajákat zabál! − panaszkodott Linge több ízben is kövér,
bécsi szakácsnőjének. − Isten látja lelkemet, hogy néha már
szívesebben lennék a fronton, mint ebben a bűzbarlangban. Ott
legalább nem vetnek be mérges gázt!
Linge lélegzetvisszafojtva kicsavarta Morell antigáz pirulás
fiolájának kupakját és odakínált egy szemet az urának.
A férfi, aki nemrégiben még Európa valaha létezett legnagyobb
birodalmának diktátora volt, sápadt, puffadt arccal ült fel a székében,
hevesen reszkető kézzel átvette, majd lenyelte a tablettát, de zajosan
dübörgő hasa még jó ideig úgy fortyogott, mintha egy szélvihar
tombolt volna a beleiben.
− Linge − mordult fel Hitler, leküzdve bal karja reszketését −,
szólítsa be Skorzenyt. Remélhetőleg legalább átmeneti időre
abbamaradnak a kis, hm… testi gyötrelmeim.
− Jawohl, mein Führer! − vakkantotta a magas, fekete, SS-
ezredesi uniformist viselő lakáj, és sebtében kimenekült a bűzös
helyiségből. Amint kiért, első dolga volt mindkét orrlyukába
beledugni a szüntelenül magánál hordott kölnisüvegét. Olyan hálásan
inhalálta be az erős, tiszta illatot, mint egy drogfüggő, aki alig várja a
napi első adag hatását.
A sarokban álló hatalmas termetű férfiú, akinek olyan sebhelyes
volt az ábrázata, mintha egy tompa konzervnyitóval felfegyverkezett,
részeg mészáros csúfította volna el, érdeklődő tekintettel figyelte.
Szó se róla, elég furcsa látvány volt, amint egy hamuszürke arcú SS-
ezredes kölnisüveget nyomkod az orrába.
− Netán rosszul érzi magát, uram? − kockáztatta meg a kérdést az
óriás termetű alak a bécsi középosztály lágy, meleg akcentusával.
− Rosszul?! − kiáltott fel Linge magából kikelve. − Alig kapok
leve…
A szavak az ajkára fagytak, amint felismerte a szürke egyenruhás,
hatalmas férfit, a nyakában függő Lovagkereszttel, mellkasán pedig
kitüntetések és egyéb plecsnik sokaságával. Természetesen Skorzeny
volt az, Otto Skorzeny, az SS titkos Vadász Kommandójának feje.
1943-ban mindenki ismerte csúnya arcát, mivel Mussolini
olaszországi fogságából való kiszabadítását követően, a Mérges
2
Törpe, a Reich valamennyi újságjának címlapjára rátetette a
fényképét.
Nemrégiben pedig újabb merész haditettet hajtott végre, amikor
Budapesten elrabolta és egy szőnyegben kicsempészte Vitéz
Nagybányai Horthy Miklós admirális, Magyarország kormányzójának
bohém fiát. Így kényszerítették rá az apát az oroszokkal folytatott
béketárgyalásai megszakítására, s arra, hogy Németország oldalán
tovább folytassa a háborút.
Igen, Otto Skorzenyt mindenki ismerte.
− Nahát, kedves Skorzeny − váltott át Linge a kedveskedő, csupa
bűbáj, bécsi köszöntésre − Kuss die Hand. − Persze jó értelemben
véve, hiszen a legkevésbé sem vágyott rá, hogy megcsókolja a
behemót osztrák mancsát, ami úgy nézett ki, akár egy rakás szőrös
disznókolbász.
− Kuss die Hand − visszhangozta Skorzeny, miközben a legfelsőbb
hadúrral való kihallgatására készülődve kisimít-gatta köpenyét, majd
a tükörfényesre suvikszolt lovaglócsizmája hegyén piruettezve, mint
valami szürkébe öltözött balett-táncos, szemügyre vette magát a
szemközti falon lévő, hosszú tükörben.
Linge odasietett a forgolódó óriáshoz, és egy hivatásos lakáj
gyakorlott, tapasztalt kézmozdulataival, sebtében megigazgatta az
osztrák tiszt kitüntetéseit, könnyedén beállította a Lovagkeresztjét,
hogy pontosan a gallérja közepén üljön.
− A lényeg, hogy ne mozgassa túl hevesen a fejét, kedves Skorzeny
− hadarta el az ilyenkor szokásos figyelmeztetéseket −, és ne
végezzen gyors helyváltoztatást, ami szégyenletes cselekedet lenne.
Mint tudja, a Führer ragaszkodik az ilyen apró részletkérdésekhez.
Most pedig… − Azzal felemelte a kezeit, mint valami koncertet
vezénylő karmester.
Skorzeny felismerte a jelet és a sarkára ereszkedett.
− Készen − vakkantotta.
− Egy… kettő… három...
Linge a karjait leeresztve, mintha valami nagy szimfónia első
taktusait vezényelné zenekarának, közben hátrafelé lépdelve magával
vonta az óriást, csak annyi időre állapodva meg, míg kitárta a
hatalmas ajtószárnyakat és előírásos módon, tele tüdővel bömbölte:
− Mein Führer… Obersturmbannführer Skorzeny!

Skorzeny sapkáját a jobb oldalán szorongatva belépett. Minden

óvatossága dacára csaknem sikerült hibáznia, és csak az utolsó
pillanatban kerülte el, hogy át ne essen a Führer kedvenc németjuhász
szukáján, Blondin. Az osztrák merev vigyázzba dobbantotta magát a
nagy székben vele szemben kuporgó, összegörnyedt alak előtt, és
felkiáltott:
− Heil, Mein Führer!
Hitler láthatóan nagy erőfeszítéssel felemelte a jobbját:
− Heil! − károgta. Még arra sem volt ereje, hogy elzavarja Blondit,
aki szuka módjára lekuporodva nekilátott levizelni az óriás csillogó
jobb csizmáját.
Az ajtóban álló, sokat szenvedett Linge kétségbeesett
elkeseredettséggel rázta a fejét. Ha nem a főnök fingott folyamatosan
egész idő alatt, akkor ez az átkozott kutya pisált össze-vissza
mindenütt a teremben. Egy olyan fickó számára, aki azelőtt a Reich
legfinomabb háztartásaiban szolgált, néha bizony hallatlan megalázó
volt ennek az elviselése. Gyakran arra gondolt, hogy ha magas, SS-
ezredesi rangja nem egyensúlyozná ezt a kínszenvedést, amelynek a
Führer mellett van kitéve, még a jó fizetés sem indokolná, hogy a
hazaírt levelében megemlítse.
− Pihenj, kedves fiam… pihenj − krákogta Hitler, majd a mellette
lévő asztalkán lévő számos gyógyszeres skatulya egyikéből kivett egy
ópiumkapszulát, hogy könnyítsen a szegény bélgázok által kínzott hasa
fájdalmán. Naponta legalább hatvan szem vagy még annál is több
különböző pasztillát, tablettát, drazsét és kapszulát szedett.
A bécsi óriás hálásan emelte ki jobb lábát a tócsából, Blondi
pedig így megzavarva leült egy sarokba, ahonnan a termet kezdte
szemlélni, és azon töprengett, hogy legközelebb hol könnyíthetne
magán. Linge az orra alatt káromkodott. Egy egész kibaszott
víztartályt meg lehetne tölteni azzal a húgymennyiséggel, amit ez az
átkozott állat minden huszonnégy órában kiürít.
− Remek munka volt, Skorzeny − lelkendezett Hitler a vele
szembeni székre mutatva. − Foglaljon helyet, kedves barátom, és
meséljen nekem erről a hm, magyarországi „Miki egér”
hadműveletről!
A következő néhány percben Skorzeny összefoglalta, miként
sikerült elrabolnia a könnyelmű Horthy fiút, akinek Mickey volt a
beceneve, és hogyan szállították el a budapesti Citadellából
Bornemissza nevű barátjával együtt. Hitler szenvedélyes nevetéssel
hallgatta. A társalgást figyelő Linge meg is jegyezte, hogy végre
visszatért némi szín a Führer fakó arcába. Mindenesetre óvatosságból
hátralépett, erősen remélve, hogy az arcpír Skorzeny mondókájának
következménye, nem pedig egy újabb szélroham előhírnöke.
Végül az óriás kifogyott a szavakból, s a hirtelen csendtől kissé
zavarodottan felegyenesedett, mintha menni készülne.
Hitler a fejét rázva marasztalta.
− Ne siessen már ennyire, kedves Skorzeny. Valami igazán fontos
mondanivalót tartogatok a maga számára.
Skorzeny várakozva újra visszaült. A mögötte unatkozó Blondi
felállt és egy kis antik asztalhoz sétált, amit a Windsori herceg
ajándékozott a Führernek az 1939-es látogatása alkalmával. Linge
úgy döntött, hogy nem avatkozik közbe. Elvégre ez egy brit
bútordarab, és minden angol dolog megérdemli, hogy lepisálják.
Churchillt is le kellett volna pisálniuk még ’40-ben, amikor még adva
volt rá a lehetőségük. Ha akkor megteszik, most talán nem ülnének
nyakig a szarban. Felsóhajtott. Hiába, a csúcson sem mindig könnyű
az élet.
− Skorzeny − szólalt meg Hitler, és ezen a hideg, októberi reggelen
most először érződött lelkesedés a hangjából −, létfontosságú
döntésre jutottam.
Skorzeny teste megfeszült.
Hitler várakoztatta egy röpke pillanatig, aztán így folytatta:
− Újra offenzívát indítok, Skorzeny.
− Offenzívát, mein Führer? − sóhajtotta Skorzeny. − És hol?
Hitler újabb drámai szünetet tartott. Közben Linge az ablakon át a
ködbe tekintett. Újabb szürke őszi napnak nézett elébe, olyan
fárasztónak, mint ez a jelenlegi beszélgetés. Hányszor, de hányszor
volt már tanúja ehhez hasonló drámai jeleneteknek. A lényeg mindig
ugyanaz volt: csendes kezdet, majd drámai bejelentés, aztán szünet, s
az ámuló hallgató reakciója… Egész héten át tábornokok és
Feldmarschallok sorjáztak führeri audienciára várakozva a Reich
különböző frontjairól, hogy ebben a teremben értesüljenek a nagy
titokról, s azután csillogó szemmel, lelkesen távozzanak azt motyogva
az orruk alatt, hogy a Führer zsenije ismét visszatért. Titkon persze
mind azt remélték, hogy Martin Bormann, Hitler titkára, és „szürke
eminenciása” meghallja hízelgő megjegyzésüket és továbbítja a
Vezérnek.
− Az Ardennekben, Skorzeny, az Ardennekben − bökte ki végül
Hitler, miközben Blondi ott kuporgott, láthatóan szinte elmerülve az
újabb sárga, meleg vizelettengerbe.
− Az Ardennek − sóhajtotta Skorzeny. − De mein Führer, ez igazi
lángészhez illő terv, ha szabad megjegyeznem. Ez az egész
szövetséges front leggyengébben védett része, ráadásul télen elborítja
a hó, így az ellenség sosem gyanítaná, hogy offenzíva színhelyéül
használhatjuk! Az ott állomásozó amerikai gyalogság túlnyomó része
még puskaport sem szagolt, zöldfülűekből álló hadosztály. −
Skorzeny, izgalomtól csillogó szemekkel kapkodott levegő után. −
Vezérem, kinek az elméjéből pattanhatott volna ki ily zseniális terv a
Reich szükségének végórájában, mint az Önéből, Németország
megmentőjéből! Es ist genial!
− Menny, segg és felhőszakadás! − átkozódott Linge az orra alatt. −
A végén még segget csókol Hitlernek!

A Führer a maga részéről illő szerénységgel nézett lefelé reszketeg

ujjaira. Blondie folyamatosan vizelt.
A következő néhány pillanatban Hitler elmagyarázta az ámuló
óriásnak, hogyan tekintette át törzskarával a különféle nyugati
haditerveket, és miként döntött végül személyesen ő az Ardennek
mellett. Ezután a régi trükkjét bevetve, merő nyíltsággal Skorzeny
szemébe nézett, mintegy hipnotizálni próbálva hallgatóját e szemtől
szembe kontaktussal. Linge gyakran kapta rajta a hálószobatükre előtt
állva, amint állkapcsát kissé felemelve vagy lejjebb eresztve
gyakorolta ezt a pillantást, hogy a lehető legjobb hatást sikerüljön
elérnie, sötét szemei pedig hamis erőtől csillogtak. Egy esetben,
melynek Linge is tanúja volt, a Führer kedvese anyaszült meztelenül
lépett a hálószobába, és öt hosszú percen át figyelte Hitlert, aki még
csak észre sem vette. Nem úgy Linge, akinek Eva Braun csupasz teste
láttán az őrült vágytól hajtva ki kellett rohannia a helyiségből.
− Már most, Skorzeny − folytatta végül Hitler −, lenne egy szerep,
mégpedig létfontosságú szerep ebben az új hadműveletben az Ön és
vadász kommandós emberei számára.
− Uram?
− Teljesen szabad kezet és teljhatalmat adok Önnek, hogy
felállítson egy egész angol ezredet brit és amerikai akcentussal
beszélő katonákból.
− Egy teljes ezredet?! − visszhangozta hitetlenkedve Skorzeny.
Jelenleg mindössze százötven ember állt a parancsnoksága alatt,
többségükben a megszállt keleti területekről átállt németajkúak, akik
ősei az anyaországból származtak.
− Igen, felőlem akár háromezer embert is kiképezhet. Úgy tudom,
folyékonyan beszél angolul?
− Igen, tökéletesen beszélem az angolt − kockáztatta meg Skorzeny
vakmerően a Führerre mosolyogva, noha tudta, hogy ez a tudás
esetleg veszélyessé is válhat számára.
Linge máris halkan, ijedten felnyögött, azt kívánva, hogy bárcsak
Blondi levizelné ennek az ostoba óriásnak a másik csizmáját is.
Hitler azonban nem vette zokon ezt a deviáns műveltséget.
− Mint már említettem, Skorzeny, maga képezi ki az alakulatát,
hogy teljes mértékben amerikainak tűnjenek. A jenki vonalak mögött
fognak tevékenykedni, amerikai egyenruhában, ami járműveket
vezetve. Feladatuk dezin-formációk terjesztése, hamis, félrevezető
parancsok adása, zavar− és pánikkeltés, továbbá a Meuse folyó
kulcsfontosságú hídjainak elfoglalása, amelyekre a páncélosainknak a
kellő időben szükségük lesz és…
Ezen a ponton a Führer lélegzetvételnyi szünetet tartott, miközben
Linge nem csekély meglepetésére előrehajolt, hogy a hatalmas
osztrák fülébe súgjon valamit; mintha még tizenöt éves szolgálat után
sem bízna a lakájában, hogy képes titkot tartani.
Linge úgy elkomorodott, hogy még Blondiról is megfeledkezett.
Ám hiába figyelt feszülten, semmit sem hallott. A Führer szavainak
Skorzenyre gyakorolt hatását viszont annál jobban láthatta. Az osztrák
arca előbb elsápadt, majd élénkvörösre pirult. Az eddigi rajongó
tekintet eltűnt a szemeiből, és páni rémületnek adta át a helyét. Az
óriás mellkasa oly gyorsan emelkedett és süllyedt, mintha valami
elviselhetetlen vágy agóniáján esne át.
Ha lehet, Linge még inkább elkomorodott. Vajon mit mondhatott
neki a Vezér, ami ilyen letaglózó hatást váltott ki ebből a sokat látott
és tapasztalt kommandós tisztből?
Végül a Führer elégedett mosollyal az arcán újra hátradőlt a
székében. Úgy tűnt, mintha átmenetileg még a szélgörcsei okozta
kínjairól is megfeledkezett volna.
Ezzel szemben Skorzenyről lerítt, hogy nagyon szeretne kérdezni
valamit, de úgy nézett ki, mintha kifejezési nehézségei lennének. Nagy
fejét fél oldalra fordítva rángatta, mintha fojtogatnák, az arca pedig,
ha lehet, még jobban elvörösödött. Végül lemondott a kérdezésről és
megelégedett annyival, hogy egyik vaskos ujját elhúzta a torka előtt,
miközben aggodalmas pillantást vetett a Führerre.
Hitler rábólintott, miközben gondosan eltakarta a fejét.
− Úgy van, kedves Skorzenym, pontosan ezt akarom!
Skorzeny hatalmasat nyelt.
Linge a fogát szívta. A Vezér nyilvánvalóan azt akarta, hogy a
nagydarab osztrák öljön meg valakit. De vajon kit kell megölnie, a
három ördög nevében?
 A lakájt annyira lekötötte ez a kis ármánykodó pantomimjelenet,
hogy még azt sem vette észre, amint a melléje kuporodó Blondi az ő
csizmáját is levizelte. Aztán persze már túl késő lett volna
visszatartani és elküldeni.
Röviddel később Otto Skorzeny eltávozott, s magával vitte
félelmetes, kimondatlan küldetése titkát. Linge pedig a fogadóterem
ajtaja felé tipegett, hogy bebocsássa a következő vendéget…
 ELSŐ NAP

1944. december 15., péntek

„A bűn bűnt szül”

Talmud

Kemény, csípős, hideg volt az éjszaka. Az úttorlaszt őrző, fekete

GI, vagyis amerikai közkatona a fagyott hóban toporgott, arcát pedig
a lehető legmélyebben a köpenye gallérjába temette. A testvér alig
várta már a váltását! Hiszen olyan hideg volt idekinn, akár a kútásó
seggében.
A mögötte húzódó Sauer folyó partján sorakozó, elsötétített házak
egyikének ajtaja kitárult. Sárga fénynyaláb hasított a sötétségbe. Halk,
töredékes harmonikaszó hallatszott, amibe erős dobolás és heves,
kitörő kacagás hangjai vegyültek. A felállított néger őrszem
rosszallóan ráncolta a homlokát. Nyilván azok a kurvák lehetnek, akik
csak fehér bakákkal szexelnek. Bezzeg neki, fekete bakának, egész
Lux városáig el kellett barangolnia, ha gerincre akart fektetni egy
ribancot, abban a „csak színeseknek” macskaházban, amit az
Amerikai Hadsereg a fekete katonák részére rendszeresített.
Az ajtó becsukódott, és a táj újra elcsendesedett. − Komor, súlyos,
szinte félelmetes csend honolt. A fekete katona megfordult, s a
változatosság kedvéért most a folyó túloldalán lévő, Ferschweiler-
fennsík masszív körvonalai felé tekintgetett. A fenyves erdő fáinak
sziluettjei élesen rajzolódtak ki a holdsarló ezüstös fénye előtt. Úgy
néztek ki, mint egy menetelő, csúcsos sisakos, porosz gárdaezred.
Valahol odafenn voltak a nácik, de szokás szerint, nyomukat sem
lehetett látni. Így ment ez már szeptember óta, mikor az Amerikai
Hadsereg először elérte a folyót. Pedig biztosan ott voltak, mégsem
látott közülük egyetlen egyet sem az elmúlt három hónap során, mióta
itt állomásozott. Tovább topogott fázó lábával, és hálát adott Istennek,
amiért erre a helyre vezényelték, amit a jenki bokorugrók
„Kísértetfrontnak” tituláltak. Igaz ugyan, hogy itt kurva cvíder tudott
lenni az idő, de még mindig jobb, mint odafenn északon, Aachen
környékén, ahol könnyen ellövik az ember alsó vagy felső golyóbisát.
Ilyenkor persze ólomlábakon oson az idő. Fenn az égbolton egy
repülőbomba dohogott Antwerpen vagy talán London felé. A hangja
megtévesztésig olyan volt, akár egy kétütemű motorkerékpáré. A
felfelé meredő fekete katona még szorosabbra húzta rövidre nyírt
fején a rohamsisakot. Követte a tonnányi nagy erejű robbanóanyaggal
nyugat felé haladó szárnyasbomba tűzvörös nyomát − a hirtelen halál
egy órán belül újra lesújt néhány szerencsétlenre. Lux City irányából
felvillantak a keresőfényszórók, és néhány pillanatig kutatóan az ég
felé nyújtották merev, fehér ujjukat. De miután a V−l-es céltudatosan
tovább folytatta útját nyugat felé, a várost védő légoltalmi fények
kialudtak. Lux City biztonságban volt ma éjszakára, a
szentjánosbogár-bomba miatt pedig aggódjon valaki más.
A néger katona az órája zölden fluoreszkáló mutatójára pillantott.
Na, még jó tíz perc, aztán odakucorodhat a hordóhasú kályha mellé,
hogy némi meleget eresszen átfagyott, sovány, fekete testébe, mielőtt
aludni térne az éjszaka hátralévő részére. Várakozón megnyalogatta
fagytól kirepedezett szája szélét. A pokolba, ez még annál is jobban
fog esni, mint gerincre fektetni valami fehér kurvát, menetenként tíz
dolcsiért!
Ám a dolgok nem így alakultak. A távoli útlezárásnál őrködő
fekete katonának a sors nem azt szánta, hogy meleg kávét és ágyat
élvezhessen ezen az éjjelen, vagy ami azt illeti, bármelyik következő
éjjelen. Ugyanis közvetlenül a váltását megelőzően egy sötét, víztől
csepegő alak vált ki a Sauer felett átívelő, lerombolt híd árnyékából.
A sötét alak mélyen lekuporodva, szinte zajtalanul kúszva közeledett
a mit sem sejtő őrszem felé. A néger az utolsó pillanatban mégis
felfigyelt a láb halk neszezésére. Döbbenten a hang felé fordulva
megpróbálta lekapni karabélyát keskeny válláról. De már elkésett.
A sötét alak rávetette magát. A rémült amerikai közlegény tekintete
egy nedves, gumiálarcnak tűnő, állati, farkasszerű pofa futó
pillantására esett. Aztán a szájára tapadó kesztyűs kéz a torkára
fojtotta a halálfélelem sikoltását. A csillogó gumiruhás sötét alak
erősen zihált az erőfeszítéstől. Az őrszem gerince kifeszített íjként,
ívben meghajolt, miközben egy kegyetlen késpenge hatolt a hasába.
Kétségbeesve igyekezett szabadulni a satuszerű szorításból, de
hasztalanul. A gyilkos penge újra meg újra megvillant, előbb
ezüstösen, majd vérvörösen. A megkéselt őr úgy vonaglott gyilkosa
karjában, mintha szexuális vágy kéjében rángatózna. A támadó egy
utolsó, állatias nyögéssel még egyszer egészen markolatig áldozata
hasába mártotta kését. Miután a néger teste elernyedt, gyengéden,
egész óvatosan a hóra fektette a holttestet. A hulla vére azonnal
kezdte vörösre festeni a fehérséget.
A jövevény egy hosszú pillanatig fejét félrehajtva, feszülten
kuporogva figyelt a hangokra a folyó menti házak elsötétített sorára
meredve. De a balmusette zenefoszlányain meg az amerikai kurvák
halk vihogásán kívül semmi hangot sem lehetett hallani. Az idegen
megvetően vicsorgott. Az amik ennyire voltak képesek, nem többre;
ágyba bújni az ócska, nemi beteg prostikkal. Csakis a repülőgépeik
túlerejének köszönhették, hogy ennyire megközelíthették a Reich szent
földjét. Ám rövidesen megváltozik a helyzet, s akkor az egész jenki
bagázs a puszta életét fogja menteni, kurvástól, mindenestől!
Mélyen előrehajolva lefutott a partra, s az úszóruhájára erősített
lámpát háromszor ki-bekapcsolta.
Jelzése nyomán, egy halványkék fény villant fel a Sauer túloldalán,
majd egy halk hang átkiáltott:
− Minden rendben, Wolf?
− A legnagyobb rendben, Jaguár. Már kezdhetik is az átkelést!
Várakozása közben a túlsó parton készülődő műszakiak halk
hangjára figyelt, amint azon dolgoztak, hogy a két dzsipet átúsztassák
a folyón. Kényelmesen lehúzta a Skorzeny Vadász Kommandója által
biztosított búváröltözék cipzárját, feltárva az alatta lévő, amerikai
hadnagyi uniformist, ami minden részletében megegyezett a valódi
kék egyenruháéval, a jobb zseben átfutó, harcoló gyalogsági zsinórt is
beleértve. Természetesen alapból rühellte az ellenség angyalbőrét, de
tudta, hogy a küldetésük sikere érdekében létfontosságú a viselete.
Végül a fejére tette tengerészkék sapkáját, csibészesen félrevágva,
ahogy a jenkik kedvelték, végül csúfondárosan odatisztelgett a havon
elterült, halott katonának.
Megfordulva, Wolf már láthatta is a Sauer nyugati partjához érő
első tutajt, rajta az egyik dzsippel, és két bajtársával, Jaguárral és
3
Lynxszel . E két társa valódi nevét nem ismerte, bár Wolf történetesen
tudta róluk, hogy korábban az SS-hez tartoztak, csakúgy amint jómaga
is. Lesietett a partra, és szó nélkül segített feltolni a dzsipet az útra.
Már a másik kettő is amerikai egyenruhába volt öltözve, amit még a
novemberi csata elesettjeiről vettek le a fontvonalon.
− Hol a másik csapat? − vakkantotta Wolf az útitársaira meredve,
akik hozzá hasonlóan szőkék, kékszeműek, elszánt arcúak és
rendkívül kemények voltak. Úgy lépkedtek, mintha piszkavasat dugtak
volna fel a köpenyükbe.
4
− Seadog nyilván elfelejtette rendesen felcsatolni a falábát −
válaszolta a Lynx nevezetű.
− Mex pedig a tengeribeteg tablettája bevételét mulaszthatta el −
tette hozzá Jaguár hasonló mereven.
Wolf kétségbeesve csapott a homlokára.
− Magasságos egek! − kiáltott fel. − Hát hová süllyed még a
Vaterland, hogy ekkora idiótákat küldenek ilyen fontos küldetésre?!
− De ők legalább tényleg beszélik a nyelvet − jegyezte meg Lynx.
Végszóra a második tutaj is megjelent az ezüstös félhomályban,
rajta a másik csapattal. Seadog a dzsip hátuljában ülve egy
rumosüveget dajkálgatott, és szokása szerint magában dünnyögött
valamit. Mex a maga előkelő fellépésével és színpadias légkörével
eleve kirítt egy kissé a környezetből, a US Army káplári
egyenruhájában. Végül pedig Tex ült a terepjáró volánjánál, egy
szőke, kékszemű, beképzelt alak, aki Wolf véleménye szerint
valamiféle közönséges munkásféleség lehetett.
Wolf alapból nemigen szokott az ilyen Tex meg Mex fedőnevű
alakokkal foglalkozni, de amit megtudott róluk, az eleve fokozta az
érdeklődését, a megdöbbenését és a nem-
5
tetszését. Tex valódi neve Otto Stahl volt − a nomen es omen
tipikus esete. Mex fedőnevű társával, vagyis von der Weide gróffal
egyetemben már 1939 óta nyakig benne voltak ebben a kémkedési
balhéban. Azzal kezdődött, hogy sikeresen elfoglalták a Meuse hídjait
a Wehrmacht számára. Ezt követően, lényegében valamennyi fronton,
különféle földalatti hadműveletekbe bonyolódtak az ellenséges
vonalak mögött. Ebből kifolyólag, maga a Führer is többször
személyesen fogadta őket, mely megtiszteltetésben magának Wolfnak
még egyetlen egyszer sem lehetett része, bár szentül meg volt róla
győződve, hogy mire végső küldetését sikerre viszi, addigra életének
ez a vágyálma is beteljesül.
Szóval Wolf tisztában volt vele, mekkora szolgálatokat tett Otto a
nemzetiszocialista Németország szent ügyének, ennek dacára képtelen
volt a fickót elviselni. Egyszerűen túl közönségesnek tartotta ezt a
munkásosztálybeli, vulgáris kifejezésekkel beszélő, megrögzött
szoknyapecért. Másfelől Wolf erősen gyanította, hogy Herr Otto
Stahl, azaz Tex, nem teljesen szívvel-lélekkel vesz részt ebben a
küldetésben. Maga sem tudta volna megmondani, miből gondolta,
csak úgy megérezte. Keze most is ösztönösen mereven a kés felé
lendült, amivel a fekete jenki közkatonát kinyírta…
− Jöjjenek már ide, ne álldogáljanak ott, mint nedves fing a
vihardobozra várva! − szállt feléjük Otto durva, berlini akcentusa. −
Segítsenek egy kicsit, mert a gróf − akarom mondani, Mex − fél
percen belül feldobja a talpát, ha nem halásszuk ki ebből a francos
vízből. Csak a Jóisten a tudója, hogy kelhetett át annak idején az
Atlanti-óceánon!
Wolf átmenetileg feledve gyanakvását Lynxszel és Jaguárral együtt
megragadta a kötelet, hogy segítsen felhúzni a dzsipet a partoldalra,
miközben Seadog továbbra is oly szorosan ölelte melléhez az értékes
rumos fiaskóját, mint ahogy egy gyakorló anya elsőszülött csemetéjét
dajkálja. Otto könnyed mozdulattal leszökkent a terepjáró üléséről,
ám azon nyomban kővé dermedten meg is torpant, és rendes
körülmények között kellemes humorú ábrázata egyszerre
elkomorodott, amint észrevette a havon elterült, hasba szúrt négert,
akinek a vére máris belefagyott a hóba.
Wolf mereven elfordított fejjel követte a tekintetét:
− Csak egy nigger − vicsorította.
Ottónak már a nyelvén volt, hogy jól odamondjon valamit, de a
gróf, még idejében oldalba bökte a könyökével. Von der Weidenek
színes, teátrális egyénisége dacára volt annyi esze, hogy rájöjjön,
milyen veszélyes társaságba keveredtek. Ez az állatsereglet − ahogy
Wolfot, Jaguárt és Lynxet a hátuk mögött megvetően nevezte,
szívtelenné, kőkeménnyé és brutálissá edződött az orosz fronton
eltöltött három év során. Merev megjelenésük dacára mindhárman
kegyetlen gyilkossá váltak. A gróf már többször felhívta arra Otto
figyelmét, mióta őket is beválogatták ebbe a lehetetlen küldetésbe,
hogy nem bölcs dolog egy tálból cseresznyézni ezzel a
triumvirátussal.
− Kedves Otto, fiam − mondogatta neki −, csak úgy süt a
szemükből „a hóhérok pillantása”.
Mire Otto lakonikus egykedvűséggel csak ennyit válaszolt:
− Én még lószart sem csipegetnék közösen ezzel a bandával. − De
azért, ha a közelükben volt, bölcsen igyekezett lakatot tenni a szájára.
Így biztonságosabbnak tűnt, legalábbis addig, míg a Meuse folyót
elérve letudják a küldetésüket, aztán talán kiereszthetik a gőzt.
 − Felkészültek, uraim? − kérdezték kissé izgatottan a műszakis
őrmesterek, a tutajok parancsnokai, akik láthatóan alig várták, hogy
visszatérhessenek a folyó német oldalára, hagyva, hogy ezek a
spionok − mert hiszen lerítt róluk, hogy azok − elvégezhessék a
feladatukat.
− Készen állunk − vakkantotta Wolf, elfoglalva helyét az első
dzsipben, Lynx mellett. − Tex?
Otto csak rábólintott, míg a mögötte ülő Seadog valami olyasmit
motyogott, hogy: − Itt a következő grog ideje, mert kurva hosszú útnak
nézünk elébe − és nyomatékul ráböfögött.
A műszakis őrmesterek a folyó túlsó oldala felé fordították a
tutajukat és a zseblámpájuk ki-bekapcsolásával jelezték, hogy
indulnak visszafelé. Wolf lassan tízig számolt, Otto hasonlóképpen
cselekedett. A Sauer túloldalán újra felvillant a kékes fény egy
pillanatra. Otto megfogta a terepjáró indítókulcsát és felkészült a
következő eseményekre.
Hirtelen élénk, cseresznyepiros fény villant fel a sziklás partoldal
felett. Rakétavető mély, torokhangú, obszcén, böfögő süvöltése
hallatszott, amit újabbak és újabbak követtek.
A csend nyomban véget ért, amint az első rakéta dühödt lángcsóvát
és szikraesőt húzva maga mögött átsiklott a folyó felett. Wolf
elfordította a slusszkulcsot, mire a dzsip motorja zajosan életre kelt,
sűrű, kék füstfelhőt lövellve ki kipufogócsövén. Otto sem habozott. A
szemközti elsötétített házsoron máris feltárultak az első ajtók és
ablakok. Egy dühödt kiáltás hallatszott. Aztán egy női sikoly. Egy
fényszóró sugara hasított a sötétségbe. Otto elfordította az
indítókulcsot és első sebességbe kapcsolt. A motor forogni kezdett,
és a terepjáró előrelendült.
− Kissé simábban, ha kérhetem! − mordult fel Seadog. − Mert a
végén még felkavarodik bennem a grog!
Otto azonban rá sem hederített. Máris hallotta a jenki készültség
bakancsos lábainak dobogását, amint feléjük rohanva közeledtek, a
luxemburgi városból kivezető úton. Wolf terepjárója egy zökkenéssel
átgázolt a meggyilkolt őr hulláján. Otto egy gyors kormánymozdulattal
kikerülte, ám ugyanabban a pillanatban valóságos nyomjelzős
pergőtűz hasított a levegőbe. Néhány golyó a holttestbe csapódott, a
többi továbbsüvített, egész sor dühödt szikraesőt verve fel. Otto a
volánra dőlve továbbhajtott, nem törődve az egyre hevesebb
tüzeléssel. Ekkorra már mindenfelől félmeztelen amerikaiak
özönlöttek az utcára, és a hóban letérdelve csípőből tüzeltek. Az
egyik emeleti ablakból egy nő hajolt ki. Lógó mellei egészen a
párkány alá csüngtek. Dühödt sikoltozással az első alatta elszáguldó
dzsipre ürített egy csordulásig telt éjjeliedényt, totálisan eláztatva
Jaguárt, aki balszerencséjére pont abban a pillanatban tekintett fel.
Ezután a nő életveszélyes kihajlással, feltárva, hogy semmi mást nem
visel egy fekete selyembugyin meg egy piros harisnyatartón kívül,
lebombázta az első terepjárót a kiürített bilivel, ami Lynx sisakjának
vágódva darabokra tört, rózsaszín porcelán szilánkokkal terítve be a
kocsiban ülőket, főleg az egykori SS-tisztet. A feldühödött nő
torkaszakadtából üvöltött utánuk.
− Sales cons! − sikoltotta talán a nemzetközi megértés kedvéért. −
Dreckige Votzen! Deer ty coonts!
− Megértettem, Otto! − kiáltotta a gróf, miközben az életéért
kapaszkodott, amint a dzsip kanyarogva, pattogva felszáguldott egy
dombra a városból kivezető úton. − Nos, ez angolul körülbelül annyit
jelent… − Lefordította a kifejezést, de csak egy pillanatig ízlelgette,
aztán már el is engedte, mint olyat, amit aligha érdemes megjegyezni.
A két dzsip a dombtetőn átbukdácsolva pillanatokkal később eltűnt
az éjszakában. Kezdetét vette a küldetés. Skorzeny kommandója útra
kelt…

***

Szokás szerint a gróf volt az egésznek a kezdeményezője. Ezen az

őszön Otto, az anyja meg a gróf szinte tökéletes, hármas
szimbiózisban élt. A nap azzal kezdődött, hogy reggelente a kellően
sápadt, jóképű Ottót egy a feketepiacról beszerzett századosi
egyenruhában, nyakában a Lovagkereszttel, „denevérembere”, a gróf
és „Schwester Klara”, vagyis a Boszorkány, közösen eltolta
tolókocsiban a La Charite kórházba. Az anyja meglepően negédesen
és illendően festett Vöröskeresztes formaruhájában, illemtudóan,
mélyen lesütve rendes körülmények között merész, véreres szemeit.
A kórházba érve aztán Ottót egyenesen a fősebész konzultáló
szobájába gördítették, ahol diszkrét ajándékozás vette kezdetét:
eredeti babkávé, angol húskonzervek és amerikai cigaretták cseréltek
gazdát. A napi ,,igazolását” hozó fiatal nővérke mindig mérhetetlenül
szomorú tekintettel nézett Ottóra. Ez a teljesen hamis igazolás
tanúsította, hogy a beteg a sebesüléséből eredő, homályos idegi
panaszoktól szenved, melyek súlyosan befolyásolják az alsó
végtagjai működését. Bár a sebész konzultáns megvesztegetésre való
hajlandósága dacára meglepően finom és régimódi ember lévén
tapintatosan fogalmazott, az „alsó végtagok” kifejezés azonban nem
tévesztette meg a nővéreket, akik pontosan tudták, hogy mi is az, amit
ez a szőke, tolószékes fiatalember, a Vaterlandért feláldozott.
Szegénykémnek nem áll fel a „micsodája” suttogták egymásnak
fejcsóválva, miközben a német ifjúság rettentő eltékozlása felett
sopánkodva elsiettek mellette.
A nap csak azután vette igazán kezdetét, hogy Ottót elbocsátották az
okmányával. Hazatérve a gróf lakásába a Boszorkány sietve átvedlett
a „munkaruhájába” egy alig térdig érő, feszes, fekete selyemruhába.
Petyhüdt melleit egészen a szőrös álláig felszíjazta, kivett műfogsorát
pedig egy körömkefével súrolta meg, hogy kifényesítse, mielőtt
elindult volna Berlin kövezetének koptatására. Pedig Otto folyton
mondogatta neki, hogy lényegében semmi szükségük erre a pénzre,
arról nem beszélve, hogy ki vágyik egy ilyen vén banyára? A
Boszorkány azonban csak rávillantotta titokzatos mosolyát és így
szólt:
 − Fiacskám, sötétben minden macska fekete. − Azzal el is indult,
hogy meghozza a maga sajátos áldozatát „bátor, harcoló fiainkért”.
Ezután Ottón volt a sor. Az orvosi igazolásával felfegyverkezve
figyelemreméltó állapotjavuláson ment át. Kényelmes léptekkel
átballagott a romos, füstölgő fővároson, hogy találkozzon feketepiaci
ellátmánya forrásával, a „Bögyös Berthával” aki Otto reményei
szerint megmenthette őt az aktív szolgálat és a csatamező
borzalmaitól, míg a szövetségesek végre megnyerik a háborút.
Bertha, Goebbels Propagandaügyi Minisztériumának egyik magas
rangú hivatalvezetőjének a hitvese volt. Gúnynevét extraméretű
melleiről nyerte, melyeket nem habozott minden adandó alkalommal
közszemlére tenni. A bálokon és egyéb rendezvényeken − mivel úgy
tűnt, hogy a Mérges Törpe szinte kifogyhatatlan a különféle partik
tekintetében − néha már az első pohár ital felszolgálása után
nekilátott levetni a szvetterét. − Miért muszáj minden egyes
alkalommal kirakatba raknod a lógó tejcsárdáidat, Bertha? − firtatta
Otto.
Erre Bertha a maga hiú, fehéren sugárzó mosolyával végignézett
rajta és csak ennyit mondott: − Liebster Otto, azok az emberek nem
mind bürokraták. Szép számmal akadnak köztük fáradt civil
hivatalnokok és intellektuális művészek is. Ezek pedig nem a
türelmes bájcsevegésre kíváncsiak, hanem valami rendkívüli
látványosságra vágynak − miközben erről magyarázott, olyan
előszeretettel dajkálta túlméretezett emlőit, mintha a kedvenc
háziállatai lennének.
A lényeg az volt, hogy Ottót és társait bőségesen ellátta
élelmiszerekkel, élelmiszerjegyekkel, feketepiaci árukkal és minden
egyébbel, amire 1944 őszén, Berlinben szükségük volt a túléléshez −
sőt, még az ágyban is rendkívüli mutatványokra volt képes. Többször
előfordult, hogy kis híján megfojtotta Ottót azokkal az óriási méretű
csöcseivel. Máskor meg azt javasolta, hogy ,,tegyenek egy szexuális
világkörüli utat” melynek végeztével Stahl úgy érezte, hogy most már
tényleg tolókocsira lesz szüksége.
 Bertha Propagandaügyi Minisztériumban dolgozó férje egy komor,
korábbi bátortalan újságíró volt, aki 1939 óta a brit repülőgép-
hordozó, az Ark Royal elsüllyesztésére specializálta magát.
Újságcikkekben torpedózta, aknázta, bombázta a hajót a Wehrmacht
különféle harceszközeinek megfelelően. Egyszer azt is megírta, hogy
a sokat szenvedett hadihajót miképpen lőtte és rongálta meg egy
bizonyos „Beppo” Schmidt őrvezető, aki tüzérként szolgált St.
Nazaire-ben, az ostromlott francia kikötőben, az utolsó német
erősségek egyikében.
− Szörnyű csapás lenne rám nézve, Otto − magyarázta neki egyszer
a férj −, ha tényleg hullámsírba merülne. − Miközben beszélgettek,
Bertha ismét megszabadult a szvet-terétől és mellei alá nyúlva
megemelte őket, hogy az egész társaság gyönyörködhessen a ritka
látványosságban. − „Az Ark Royal végre elsüllyedt! A huszonegy
évnyi csapatmunka végre meghozta gyümölcsét! Sokáig éljen
Németország!”
Ezzel szemben úgy tűnt, hogy Bertha férjét a legkevésbé sem
zavarja az asszony Stahlhoz fűződő kapcsolata. Ellenkezőleg,
megpaskolta Otto karját s csak ennyit mondott:
— Próbálja boldoggá tenni a kisasszonyt, kedves fiam! Én
képtelen vagyok… ilyesféle dolgokkal foglalkozni… amikor alkotok
− miközben ujját magas, összeráncolt homlokához emelte, s szemét
szomorúan a távoli horizontra függesztette.
Így Otto tovább folytathatta Berthával az „ilyesféle dolgait”
miközben az asszony férje „alkotott” a Boszorkány pedig a haza bátor
katonáit szolgálta − vagyis minden úgy ment, ahogy az egy
világháborútól feldúlt országban elvárható. Otto már a jövőre és a
háborút követő jólétre is gondolt, nemcsak tervekkel, hanem tettekkel
is. Érdekes kis vízfestményeket vásárolt, melyeket néhány évvel
korábban, maga a Führer festett, s amelyekhez ez idő tájt módfelett
olcsón hozzá lehetett jutni. Otto tudta, hogy Berlin elfoglalását
követően a nagy szuvenírgyűjtő amerikaiak minden pénzt megadnak
majd ezekért a képekért.
 Így zajlott a triumvirátus élete, mígnem egy napon eléjük nem
került egy hivatalos körlevél, olyan félelmetes felszólítással, amit
Otto Stahl 1939 óta folyamatosan és makacs kitartással − többé-
kevésbé sikerrel − igyekezett elkerülni. Természetesen ezúttal is a
gróf talált rá a körlevélre és rántotta bele Ottót, az ő szavaival élve,
„fütyülőjéig a szarba”.
Pedig az előjelekből már sejthette volna, hogy mi van készülőben.
Von der Weide ugyanis mind többet üldögélt hosszasan, töprengő
csendbe mélyedve, valahová a távolba meredve. Szenvedő szemei
keményre főtt tojásként dülledtek ki húsos, jóképű ábrázatából.

− Micsoda ennui − nyögdécselt a gróf. − Micsoda dögunalom!

Nem is hiszi, Otto, mennyire hiányzik nekem, hogy kimaradunk a
nagyjátékból… E nélkül teljesen sótlan, unalmas manapság az élet,
kedves fiam.
− Még hogy unalmas?! − fakadt ki Otto. − Szent szalmazsák, ezt
nevezi unalmasnak?! Minden áldott éjjel jönnek a kapafogú tommyk
és félmillió tonna nagy erejű robbanóanyagot szórnak a nyakunkba.
Mihelyt megvirrad, megjelennek a jenkik és folytatják a
szarhajigálást. A keleti határunkon ott vannak az ivánok, a nyugatin a
szövetségesek, és maga még unalmasnak találja az életet? Szerintem
magának nincs ki az összes bögréje a pohárszekrénye felső polcán,
vagy egy kismadár költözött a gógyijába, és a csiripelése az agyára
ment, vagyis alighanem meghibbant!
A dühkitörésnek azonban semmi hatása sem volt a gróf kedélyére.
Továbbra is sóhajtozott és letargikusan morgott az orra alatt.
− De ez egészen más, mint tevékenyen részt venni a Nagy
Társasjátékban, kedves fiam. Más, mint tétlenül ülve szemlélni a
dolgok alakulását.
Hogy, hogy nem, elég az hozzá, hogy a grófnak sikerült hozzájutnia
egy körlevél egyik példányához, ami közkézen járt Berlin katonai
köreiben. Természetesen maga Otto is találkozott velük, őt azonban az
ilyesmi a legkevésbé sem érdekelte. A gróffal ellentétben − és Stahl
legnagyobb szerencsétlenségére.
A körlevelet Keitel Birodalmi Marsall szignálta, Hitler
törzskarából. Otto szerint semmiben sem különbözött az egyéb
körlevelek ezreitől, amelyek az idő tájt a német katonai egységeknél
forogtak. A következőket tartalmazta:

„A Wehrmacht, a Haditengerészet, a Légierő és a Waffen SS

valamennyi egységének, az atlanti erődítmények kivételével.
A Führer egy különleges gyalogsági egység létrehozására és
nyugati felderítés céljára való bevetésére adott parancsot.
Létszám: megközelítőleg két ezred.
Minden egységnek, a Waffen SS-t is beleértve, be kell
szolgáltatnia minden zsákmányolt amerikai egyenruhát,
felszerelést, illetve járművet a Fő Szállásmesteri Hivatalnak.
Minden egységből önkénteseket keresünk. Feltételek:
1. A különleges feladatra való fizikai alkalmasság, intelligencia
és szellemi hatékonyság.
2. Teljes körű harcászati kiképzés.
3. Angol nyelvismeret, főként az amerikai dialektusé, és e
nyelveken, a katonai kifejezések megértése.
A fentiek azonnali hatállyal valamennyi egységünkre
vonatkoznak. Az önkéntesek jelentkezése Skorzeny
Obersturmbannführernél történik, a Berlin közelében lévő
Friedenthalban.”

− Na és? − kérdezte Otto, miután elolvasta a körlevelet és

visszaadta a szende grófnak. − Most mit csináljak, tán szarjak a
kalapomba?
− Hogy lehet ilyen faragatlan, Otto? − dorgálta meg gyengéden a
gróf. − Olyasmire semmi szükség − folytatta a lába hegyére meredve,
mintha nem akarná, hogy a másik lássa a szemében felvillanó
fényeket. − Csak arra gondoltam, hogy… jelentkezhetnénk… hm…
önkéntesnek.
− Önkéntesnek?! − robbant ki Stahlból, de mielőtt folytathatta
volna, a gróf gyengéden karon ragadta.
− Skorzeny nyilvánvalóan valamiféle kihallgató egység
létrehozásán fáradozik. Tudja, beszivárogni a Reich területén lévő
amerikai hadifogolytáborokba, és kiszedni a jenkikből annyi infót,
amennyit csak lehet. Biztosra veszem, hogy erről lehet szó. Arról nem
beszélve, hogy Friedenthal vonattal mindössze félórányira van
Berlintől. − S diszkrét köhécseléssel hozzátette: − Legalább
6
meglátogathatná a… hm paramourját.
Ottot azonban nem sikerült meggyőznie.
− Még hogy paramour, grófom! Krisztus a keresztfán, hát hányadik
században él maga? Netán Cici kisasszonyra gondol a beépített
rókalyukakkal? Hát nem, gróf úr. Kétlem, hogy újra készen állnék egy
önkéntes jelentkezésre, bár csakugyan nem hangzik rosszul. Abban is
egyetértek önnel, hogy kényelmesnek tűnik a dolog…
Végső soron az október végén kezdődő és egyre fokozódó
rendőrségi razziák bírták rá Ottót az álláspontja revideálására. Egyik
pillanatról a másikra középkorú nyomozók tömege lepte el a várost,
hű segítőik, a katonai rendőrség „láncos kutyái” kíséretében. Ajtókat
döngettek, utcákat zártak le, igazoltattak és egész várakozó
teherautókat tömtek tele a fővárosban illegálisan élő, lapító
dezertőrökkel és rémült külföldi munkásokkal. Széltében-hosszában
terjedt a szóbeszéd, hogy maga a „Minden Idők Legnagyobb
Hadvezére”, vagyis a Führer szabadította rá a fővárosra a
fogdmegjeit, amolyan ragadj meg minden lehetőséget alapon,
begyűjtve a tizenhat és hatvan év közötti férfiakat. Amint azt Otto
megjegyezte: − Az embernek semmi szüksége egy francos
kristálygömbre ahhoz, hogy rájöjjön, mi van készülőben. Adolf újabb
csapásra készülődik, és ehhez keresi az ágyútölteléket. Ideje lesz
fésűt venni, haver, mert tetves időknek nézünk elébe!
Egy reggel, amint az október átengedte helyét a fagyos, ködbe
borult novembernek, és Otto a napi kórházlátogatás után a
Boszorkánnyal a külön útjára készülődött, éktelen dörömbölés és
harsány ordítozás hallatszott a lenti ajtó felől:
− Kinyitni! Itt a katonai rendőrség! Los! Aufmachen!
Feldgendarmerie!
− Szarban vagyunk! − átkozódott Otto. − A láncos kutyák!
− Jóságos ég! − sopánkodott rezignáltan, hirtelenjében
hamuszürkévé sápadt arccal a gróf. − Most mitévők legyünk? Tudják,
milyen rövid úton kivégzik a dezertőröket!
− Bízza csak rám kegyelmességed − recsegte pöszén a Boszorkány,
mivel épp a műfogsorát tisztogatta, ahogy szokta, csiszolóporral meg
körömkefével, mielőtt kivonult volna a „hálószoba frontra”, amint a
kurválkodást büszkén nevezte.
− Mi a szándékod? − tudakolta sebtében Otto, miközben kétségbe
esve keresett a lakásban valami menekülési lehetőséget, mielőtt a
legrosszabb bekövetkezne. Az utcáról máris behallatszott a kis
sebességgel haladó teherautó fékezése, majd újabb dühös kiáltás
következett. − Razzia! Es ist ein Razzia!
− A lényeg, hogy a szart is ki kell ijeszteni belőlük − válaszolta a
Boszorkány, miközben telefonpózna lábaira piros harisnyatartóval
felcsatolt fekete harisnyát húzott. − Na, elmentem!
A gróf nagyokat nyelt, míg Otto elszörnyedt ámulattal rázta a fejét.
Micsoda anyja van! Ahogy kinézett, egy páncélosról is pillanatok
alatt le tudta volna ijeszteni az álcázó festéket. − Maradjon csak itt,
gróf úr. Megyek, megnézem, mit művel a vén banya − suttogta Otto, és
az öregasszony után ment, majd a lépcső tetején lekuporodva leste a
fejleményeket, miközben odalenn lankadatlanul folytatódott a
dörömbölés meg az üvöltözés.
− De hiszen nyitva az ajtó, drágaságaim! − kárálta a Boszorkány
egy általa csábosnak vélt testhelyzetbe merevedve a lépcső aljában,
ami abból állt, hogy hívogatóan széttárta harisnyás, esőcsatorna
forma lábait.
Az ajtó nyomban felpattant, és egy baromi széles vállú, ördögien
kancsal nézésű láncos kutya robbant be rajta, hogy aztán tátott szájjal
nyomban vissza is hőköljön. − Te Jóisten, Hans! Mi ez itt, a három
ördög nevében?!
− Csúnya fiú! − kotkodácsolt feléje a Boszorkány. − Lefogadom,
hogy belesandítottál a bugyimba és megpillantottad a káró ászt! −
Beszéd közben figyelmeztetően csóválgatta vézna mutatóujját a
bambán bámuló katonai rendőr orra előtt, a hasát pedig félelmetes
trágár incselkedéssel előre tolta. − Ti férfinépek mind egy szálig
egyformák vagytok. Fiatal bikák, akik az ártatlan szüzeket akarják
farokhegyre hányni − fogatlan ínyét feltárva vigyorgott a kancsalra. −
A lényeg, hogy maguk mind erős férfiak, szüzeket pedig egyre
ritkábban találni manapság. Nem kerülnének beljebb az egyszerű
lakásomba, uraim? Van néhány érdekes darabom, amit szívesen
megmutatnék maguknak…
Ennyi elégnek is bizonyult. A két tábori csendőr agyából nyomban
elillant a létező összes dezertőr gondolata, akik ebben a sátáni házban
rejtőzhetnek. Otto pillanatok múlva már csak a csizmájuk dobogását
hallhatta, amint úgy rohannak az utcán lefelé, mintha maga Belzebub
üldözné őket, miközben a Boszorkány a falnak dőlve úgy fuldoklott a
nevetéstől, hogy a könnyei is csurogtak fonnyadt, fogatlan, vénséges
ábrázatán.
Ilyen előzmények után történt, hogy másnap reggel Otto és a gróf
önként jelentkezett a felhívásra.

***

− Dinant − vakkantotta Wolf. Párás lélegzete gőzölgött a jeges,

délutáni levegőben, miközben hódító pózba helyezkedve, egyenes
háttal, szélesen szétterpesztett lábbal távcsövezte az alattuk elterülő
panorámát.
A két csapat körülötte álló emberei szintén a Meuse hosszú
kanyarulatát figyelték, a belga várost uraló gótikus templomot övező,
piros téglás házak csoportjait, no meg a folyón átívelő kőhidat.
Seadog jelentette az egyetlen kivételt, mivel ő természetesen ezúttal
is a grogjával volt elfoglalva.
− Ez a híd létfontosságú a hadműveletünk sikere szempontjából −
magyarázta Wolf kioktató stílusban. − A Dinant és Liege között lévő
hat híd közül az első. A célunk természetesen az, hogy valamennyit
elfoglaljuk, s aztán a diadalmas páncélosaink ugyanúgy
átszáguldhassanak rajtuk nyugat felé, ahogy 1940-ben tették. Ha
sikerül, visszazavarhatjuk ezt az angol-amerikai mocskot a tengerbe.
Von der Weide gróf tekintete felragyogott az emlékek hatására, bár
abból a nagy győzelemből olyan formában vették ki Ottóval a
részüket, hogy négy évvel korábban egy mobilbordélyt vezettek
közkatonák és tiszthelyettesek részére. Stahl heves kísértést érzett,
hogy felhorkanjon: − Hadd szellentsek már közbe, Wolf, vagy mi a
fene a neve. Miért nem megy már a fenébe ezzel az óberhé
szöveggel? Az öreg Rundstedtnek képzeli magát, vagy mi? − E helyett
szép szolidan rákérdezett: − Lényegében mi a feladatunk, Wolf?
Wolf oly mereven fordult feléje, mintha elmerevedett volna a
nyaka.
− Tehát nincs vesztegetnivaló időnk, nemde, Tex? A feladatot
kérdezte? Elmondom maguknak. Amint a stratégiai fontosságú
építményeknél szokásos, a hidak is fel vannak szerelve
detonátorkamrákkal, amelyeket az amik feltöltöttek nagy erejű
robbanóanyaggal − s a hídon vállra vetett fegyverrel, lassú léptekkel
fel-alá sétálgató sötét alakokra mutatott, akik időnként meg-megálltak,
hogy ellenőrizzék a hídon áthaladó városlakókat, lovas kocsit meg az
ódon, szénmeghajtású teherautót. − Az ő feladatuk a robbantó-kamrák
őrzése, hogy a hidat veszély esetén levegőbe lehessen röppenteni. A
mi feladatunk ezzel szemben, annak a biztosítása, hogy a hidakat ne
lehessen felrobbantani. Ennek a legnehezebb része, hogy a jenkik ne
szerezzenek tudomást a robbantás szabotálásáról, míg már túl késő
nem lesz, s a páncélosaink már lefelé száguldanak ezekről a
dombokról.
Beszéd közben Wolf szemei olyan buzgó fanatizmustól izzottak,
hogy Otto a félelem jeges ujjait érezte alásiklani a gerincén. A Wolf-
féle emberek, akik pillanatnyi habozás nélkül képesek meghalni a
Volkért, a Vaterlandért és a Führerért, különösen veszélyesek, mert
könnyen magukkal ránthatják az embert a halálba, vagy akár ők maguk
végezhetnek vele.
− Mármost − folytatta Wolf, miközben Jaguár és Lynx árgus
szemekkel hallgatta − az a szándékom, hogy a sötétség leple alatt, a
kijárási tilalom életbe lépését követően megkeresem azokat a
kamrákat. Így nem kell attól tartanunk, hogy valami dekadens belga
disznó elzárja a csónakhoz vezető utunkat.
− Hát itt a bökkenő, cimbora − szólt közbe nyersen Seadog a
rumosüvege emelgetése közepette. − Ezt ugyanis nem tudja megtenni,
lévén, hogy fizikai képtelenség!
Valamennyien a hang felé fordultak, s az öregre meredtek, aki oly
lehetetlenül festett az amerikai uniformisában meg a tarkójára tolt
sapkájában, mint valami ősz hajú, részeg Napóleon.
− Mit karattyol össze? − förmedt rá Wolf.
− A valóságot, azt, hogy lehetetlenség megcsinálni, haver.
− Ugyan miért lenne lehetetlen? − akarta tudni Wolf jeges, rejtett
fenyegetéssel teli hangon.
Otto feszülten figyelte őket, mivel látta, hogy a korábbi SS-tiszt a
robbanás határán áll.
− Mert ezen a folyón képtelenség egy csónakot megtartani −
válaszolta higgadtan Seadog.
− Már miért volna képtelenség, az ördögbe is?
− Azért, mivel a folyómedren áthaladó vízáramlat sodrása úgy
nyolc-tíz csomó között van, barátocskám. Vagyis ahhoz, hogy egy
csónakból a középső pillérnél feljusson a hídra, olyan karok
kellenének, akár egy gorilláé. Hát, ezért.
Otto a csodálkozástól tátott szájjal meredt a féllábú öregemberre.
Ez volt a leghosszabb beszéd, amit Seadogtól hallott a
kiképzőtáborban töltött első nap óta, mikor először találkozott vele,
tökrészegen elnyúlva az őrszobán, mellette egy pohárban a műfogsora
meg a lecsatolt műlába, nyakában egy kézzel írt tábla, rajta az alábbi
kézzel írt felirattal: „Ha rám talál, kérem, juttasson el a
bajorországi Greafenwöhr táborba!” A Greafenwöhr szó kétszer
aláhúzva, s a nyomaték kedvéért, egy X-szel is megjelölve.
− De honnan veszi mindezt? − akarta tudni Wolf, kissé
elbizonytalanodva a másik szakszövege miatt.
− Onnan, hogy folyószakértő vagyok − felelte testesen Seadog. −
Az összes folyón hajóztam Rotterdamtól egészen Regensburgig.
Fogalma sincs, hányszor hajítottak ki fiatal koromban, mikor még
erőm teljében voltam, a dinanti grog üzletekből meg más helyekről is.
− Hogy egyértelművé tegye a dolgot, csibészes kacsintással obszcén
mozdulatokat tett a hüvelyk és két másik ujjával.
Wolf arca sötétvörössé vált a közönséges durvaság láttán. A
szexről való véleménye gyökeresen eltért attól a szent dologtól, amit
a Vaterlandért való önfeláldozás jelentett.
− Szóval folyószakértő − csattant fel. − És ha csónakkal nem megy,
akkor hogyan érhetjük el azokat a detonátor-kamrákat?
Seadog nem siette el a választ és a nagyobb hatás kedvéért korpás
fejtetejét vakargatta. Láthatóan élvezte, hogy a változatosság
kedvéért, ő került az érdeklődés középpontjába.
− Nos hát, barátocskám, a dinanti híd egyike azoknak, amelyeket
még az eleink építettek, tudj’ Isten hány esztendővel ezelőtt.
Lényegében csakis egyetlen központi pillér tartja. Már most, maga
nyilván a híd fényképét látva gondolta úgy, hogy a megközelítés
egyedüli módja a vízről felmászva azon a középső tartóelemen,
nemde? Csakhogy… − kivárt kissé, ízlelgetve a mondanivalója
folytatását − ez lehetetlen.
− Lehetetlen? − visszhangozta a gróf idegesen csettintve a
nyelvével. − Úgy érti, hogy képtelenség megcsinálni, Seadog?
− Pontosan így értettem. Tudják, hozzászoktam az efféle
hajóutakhoz a régi szép időkben, Rotterdam-Liege-Dinant-
Thionville-Metz…
− Óh, fejezze már be a földrajzórát az ég szerelmére! − fakadt ki
dühödten Wolf.
− Ez a szándékom − jelentette ki Seadog halálos nyugalommal. −
Tehát még a húszas évek nagyjaival. Tudják, akkoriban a belga nők
még nem viseltek bugyit, legalábbis a szegényebbek nem.
Wolf szemei újra fellángoltak erre a felvilágosításra, de még
idejében visszafogta magát. Ezzel szemben Otto tátott szájjal, ámulva
figyelte. Miről szövegel itt ez az idióta vén bolond?
− Szóval, amint már említettem, a belgák reggelente kijártak ide a
hídhoz, hogy a folyóba ürítsék az edényeiket, tudják, a biliket, meg
hasonlókat.
− Milyen bámulatos − sóhajtott fel a gróf −, minő szörnyű koszos
életet élhettek akkoriban a szegény népek!
− Bizony, akkoriban a nők igencsak szétrakott lábakkal jártak. De
hát mi jutott ebből egy szegény matrózinasnak? Úgy értem, akkortájt
nem sok szórakozás termett számunkra a bárkán, esténként többnyire
be kellett érnünk az ötujjas özveggyel − s szavait egy nyilvánvaló
kézmozdulattal illusztrálta −, esetleg egy kis korcsolyázással, vagy
némi groggal, ha mázlisták voltunk.
− Elég lesz már, az Isten szerelmére! − üvöltötte Wolf haragtól
elvörösödve.
− Mindjárt arra is rátérek − legyintett nyugodtan Seadog,
kedélyesen mosolyogva a visszatérő régi emlékek hatására. − A
legnagyobb élményeink közé tartozott, mikor a hidak alatt elhajózva
felnézegethettünk. Ez volt a legfőbb szórakozásunk azokban a
kimerítő hétköznapokban. Mennyi finom punci! Azóta sem láttam
annyit egész életemben!
Ekkorra Wolfnak már félrebillent a feje, a szemei meg úgy
kimeredtek, mintha fojtogatnák. Alig kapott levegőt, és már épp a
kitörés határán állt, mikor Seadog végre kijátszotta az ütőkártyáját.
− Na, ekkor figyeltem fel rá, hogy egy macskajárda van a híd alatt.
− Macskajárda? − visszhangozták kórusban a többiek.
− Úgy ám, hogy a szerelők, festők meg hasonlók alámehessenek és
elvégezhessék a munkájukat. Az amerikai műszakis mérnökök is
nyilván ezen az úton juthattak a robbantókamrákhoz, hogy
elhelyezhessék a tölteteiket − azzal a rumosüvege után nyúlva
visszarogyott a dzsip ülésébe. Csipás szemei egész bepárásodtak,
annyira belefeledkezett az emlékeibe.
− Azok voltak csak a szép napok − sóhajtotta magában. − Az a
hihetetlen látvány, amit akkoriban láthatott az ember − s jókorát
kortyintott a grogjából. − Valóságos muff hegyek…
Ezzel Seadogot el is felejtették. Wolf újra magához tért átmeneti
zavarából, és Otto szinte látta rajta, mint zakatol az agya, magába
szívva a friss információt, azon dolgozva, hogyan használhatná fel a
legjobban. Mialatt ő gondolkozott, Lynx és Jaguár feszült, merev
arccal előredőlve, némán figyelték a döntésére várva. Ami a grófot
illette, ő a „Határtól Délre” című film betétdalát dúdolgatta,
melynek főszereplőjétől, egy Mex nevű szigorú, mexikói káplártól a
fedőnevét kölcsönözte. Otto már-már azt várta a vén csepűrágótól,
hogy mikor fog virágot tűzni a füle mögé, hogy aztán vidáman
flamencót kezdjen járni.
− Nos tehát − törte meg végül a hallgatást Wolf −, a feladat adott.
A sötétség beálltával elindulunk. Maguk ketten − mutatott Lynxre és
Jaguárra − figyelik a Meuse keleti partján lévő őrszemeket.
A két ügynök merev vigyázzállásban, előírásszerű tisztelgéssel
vette tudomásul a parancsot.
 − Maguk pedig − intett a gróf és Seadog felé a fejével − éjjel
kettőig a dzsipek mellett maradnak, lenn a folyóparton.
Ha bármi balul ütne ki, teljes sebességgel odahajtanak, és felszednek
bennünket. Megértették?
Seadog csak dünnyögött valamit, nyilvánvalóan még mindig
„punciktól hemzsegő” emlékei hatása alatt állva. Ezzel szemben a
gróf valósággal kivirult a lelkesedéstől.
− Tudtam én! − rikkantotta beindulva. − Tudtam, hogy benne
leszünk a nagy játékban! − A sarkát összecsapta, s hangosan
„ollézott”.
Végül Wolf Ottóhoz fordult, akinek a szíve kezdett az alsó régiókba
süllyedni, amint azok a kemény kék szemek széles, becsületes
munkásarcára tapadtak.
− Maga pedig velem jön, Tex, mivel maga beszéli legjobban az
amerikai dialektust. Tisztában vagyok vele, hogy veszélyes lesz, de
bízom magában. Végtére is − tette hozzá olyan szemhunyorítással,
ami arról tanúskodott, hogy sokkal többet tud annál, mint amennyit
elárul − nomen es omen −, nem igaz? − És újra kacsintott.
Otto egy nyögéssel vette tudomásul, hogy a latin mondás újra
7
kísértette. Milyen gyakran volt alkalma hallani ezt a nomen es oment
a Wolfhoz hasonló idiótáktól! És minden alkalommal nyakig merült a
szarba miatta. A halálra ítéltek izgalmával, fiatal fejét lehajtva várta
a kivégzés végrehajtását…
 MÁSODIK NAP

1944. december 16., szombat

„Ha nyakig vagy a szarban, ne tátsd ki a szádat.”

Otto Stahl mondása

− Most! − sziszegte Wolf.

Otto egy végső pillantást vetett a hídra vezető út felé. Minden
csendes volt, kivéve a járőr lassú lépteinek zaját, amint a körútja
utolsó tíz méterét tette meg. Pár pillanat múlva megfordul, hogy
megkezdje az útját visszafelé. Otto egy mély levegővétellel átlendült
a korláton. Messze odalentről halványan megcsillant a Meuse
víztükre. Úgy érezte, mintha legalább egy kilométernyit kellene
zuhannia. Aggodalomtól és félelemtől bizsergő idegzettel elengedte a
korlátot.
Térdeivel valami kőnek vágódott. Ösztönösen kinyújtotta a karjait.
Egyik körme úgy beszakadt, hogy alig tudta elfojtani a
fájdalomkiáltását. A következő pillanatban valami fémes
keménységet érzett. A macskajárda volt az. Miközben
belekapaszkodott, hogy megtartsa magát, úgy érezte, hogy a karjai
kiszakadnak a vállízületéből.
Egy hosszú pillanatig ott függött előre-hátra lengve a Meuse felett,
és levegő után kapkodva igyekezett feledni, hogy csak az
ujjbegyeinek köszönheti, hogy nem zuhan a folyóba. Pár pillanattal
később a zuhanó Wolf is megérkezett, és heves zihálással talált fogást
mellette a vastraverzen.
− Tovább − parancsolta sürgető suttogással. − Mozogjon már
ember, az ég áldja meg, vagy az egész átkozott éjjel itt akar lógni?
Otto nagyot nyelt. Annyi ereje sem volt, hogy válaszoljon ennek a
fanatikus bolondnak. Egy nyögéssel felfelé kezdte emelni magát,
érezve, amint a vállába maró fájdalomtól szinte fellángolnak az
izmai. Egyik térdével feljutott az állványra, majd a másikkal is,
mintha térdre borulva imádkozna, levegő után kapkodva. Mellette
Wolf minden különösebb erőfeszítés nélkül felhúzódzkodott.
− Gyerünk már, kövessen! − parancsolta, és anélkül, hogy egy
másodperc töredékéig is várt volna Ottóra, elkezdte a négykézláb
felfelé kapaszkodást a híd alatti macskajárdán a Seadog által előre
jelzett, halványan látható, ketrecszerű építmény felé.
Otto a puszta akaraterejétől hajtva, vonakodva követte.
Lassan telt az idő. A híd középpontja felé közeledve az egyetlen
hangot, a saját hangos levegővételüket könnyedén elnyomta a folyó
sebes vízáramának egyre hangosabb zúgása. Otto mászás közben
inkább Wolf vézna seggére függesztette a tekintetét, mert nem mert
lenézni a habos tajtékkal elborított, a híd alatt tíz csomóval száguldó
folyóvízre.
Wolf olyan hirtelen torpant meg, hogy Otto csaknem beleütközött.
− Figyeljen jobban, ember! − szólt vissza Wolf dühösen. − Arra
nézzen, amerre halad!
− Krisztusom, de hát egész kibaszott életemben nem koncentráltam
még ennyire! − hebegte Otto teljesen kiakadva. − Menny, segg és
felhőszakadás, mégis mit gondol, behunyt szemekkel mászom?
− Csend! − förmedt rá újra Wolf. − Azt hiszem, mindjárt odaérünk
a kamrához.
− Na, ja − húzta az orrát Stahl fintorogva, amint az orrukat
egyszerre megtöltötte az állott vizelet ammóniabűze −, olyan a szaga,
mint egy hatalmas bilinek. Úgy látszik, a belga vénasszonyok ma is
idejárnak csurgatni, sőt, nem csodálnám, ha a férfiak is követnék a
példájukat!
 Wolf rá sem hederített. Óvatosan felkapcsolta a köpenyére csatolt,
kékfényű kis zseblámpáját. Felülről leárnyékolta, hogy csak lefelé
világítson. Egy alacsony, nedves, csepegő, nitrátos falú, éktelenül
bűzös kőüreg tárult a szemük elé. Egész csomó sokszínű huzal
vezetett bele. Wolf valamivel feljebb emelte a lámpát, hogy a
keskeny, vizes macskajárdán kuporogva jobban beláthassanak. Amint
Wolf előrevetítette, odabenn hátul fehér tartályok sorakoztak,
mindegyik ügyesen a másikhoz csatlakoztatva.
− TNT! − suttogta Wolf −, épp elég hozzá, hogy a dinanti hidat
oda-vissza a pokolba küldje. − Azzal, ha Otto nem kapja el még
idejében, már nyúlt volna befelé a jobb kezével.
− Várjon egy pillanatig, maga ütődött hülye! − sziszegte. − Az
amikat sem ejtették a fejük lágyára! Tuti, hogy csapdát is helyeztek
erre a helyre, hogyha valami magafajta idióta meg akarja bolygatni a
cuccot, akkor lerobbantsa a répáját!
Wolf ez egyszer nem vette zokon Otto ordenáré szóhasználatát.
Helyette azonnal barátságos hangnemet ütött meg:
− Természetesen igaza van, Tex. Látom, maga csakugyan gyakorlott
profi.
Otto csak morgott valamit az orra alatt, aztán együttesen láttak
hozzá átkutatni az üreg bejáratát a csapdaszerkezetet keresve.
Pillanatok alatt rá is találtak: egy rugós kioldású detonátor volt, ami a
külső szemlélő számára úgy nézett ki, mint egy fémből készült
gyufaskatulya. Egy kis kődarab tartotta lezárva, amit bárki leverhetett
volna, ha óvatlanul bemászik. A századok óta lerakódott porba rejtett
vékony drót vezetett a detonátortól a TNT-s tartályok sorához.
Wolf elismerően biccentett, majd előhúzott egy lánccal az övére
erősített ollót, és elvágta vele a drótot. Miután bemásztak, Wolf
kiadta az utasításait:
− Az összes vezetéket vágja el, Tex, amit csak talál. Én közben
körülnézek a hordók mögött, hátha oda is rejtettek valami tartalék
detonátort. Mindenesetre mozogjon nesztelenül, és ügyeljen rá, hová
lép! Ne feledje, hogy a híd túloldalán járőröző másik őrszem csak
kábé húszméternyire lehet tőlünk.
Otto bólintott, aztán a leárnyékolt zseblámpája tompa, kék fényénél
nekilátott a feladatának. A kezei úgy reszkettek, akár a nyárfalevél, az
ujjait pedig olyan ügyetlennek érezte, mintha bokszkesztyű lenne
rajtuk.
Eközben Wolf a kőkamra hátuljába mászva szorgalmasan kutatott
az összedrótozott TNT-sorok között egy esetleges második
gyújtórendszer után. Úgy tűnt, legkevésbé sem érdekli, mi történik, ha
valami balul sül el, és Stahllal együtt az égbe robbannak.
Eltelt öt perc. Aztán tíz. Otto már csaknem végzett. Ha befejezték,
egy kis szerencsével, terra firma biztonságban érezhetik magukat,
hiszen sikeresen végrehatották a küldetésüket. Elvégre erről volt szó
odaát Grafenwöhrben. A két csapat feladata a dinanti híd biztosítása
volt, ennyi és nem több. Rövidesen visszatérnek a Reichbe, és a
romantikus bolond gróffal együtt újra fejest ugorhatnak a korábbi
életükbe. Számukra örökre vége a „Nagy játszmának”. Majd valami
vidéki városban szépen végigülik a háború hátralévő részét, kivárva,
míg a jenkik megérkeznek és véget vetnek ennek az egész
zűrzavarnak.
Egy nyögéssel talpra kínlódta magát és letörölgette a homlokán
gyöngyöző izzadságot.
− Hogy áll, Wolf? − kérdezte halkan. − Mert én mindjárt végzek.
Wolf hirtelen megdermedt.
Fentről egy vékony, fehér fénysugár sepert végig előre-hátra
mozogva és groteszk módon a kamra falára vetítve felnagyított
árnyékukat. Mindketten mozdulatlanná dermedtek, a szívük a
torkukban dobogott, az idegeik szinte elektromosan bizseregtek.
− Hé, van odalent valaki? − kérdezte egy halk, bizonytalan
amerikai hang.
Wolf riadt pillantást vetett Ottóra. Csak az őrszem lehetett, a német
kommandós, ujját a halvány ajkához emelve, hallgatást jelzett. Otto
megértően rábólintott; akkor sem tudott volna megszólalni, ha akart
volna is.
− Hé, maga, odalent! − folytatta most már keményebben az
amerikai hang. − Tudom, hogy odalent van… Szólaljon meg, fiú,
különben baj lesz!
Wolf elszánta magát:
− Feleljen neki, Tex − suttogta. − Hagyja minél tovább beszélni! −
Azzal a következő pillanatban nesztelenül kisurrant a kamrából,
magára hagyva a reménytelenül kuporgó Ottót. Mi a fészkes fenét
lehet mondani egy amerikai őrszemnek éjszaka, egy híd kellős
közepén, harmincméternyivel a Meuse vize felett?
− Hello − szólalt meg végül tétován.
− Hello a jól nevelt francot! Mi a kóchengeres frászt keres maga
odalent?
− Csak… hm… csak elvesztettem valamit − kockáztatta meg Stahl
jobb híján.
− Elvesztett valamit?
− Igen, épp a hídon sétáltam, mikor… hm… hirtelen kiejtettem a
zsebemből és legurult a híd alá… Egy ezüstdollár volt − tette hozzá
sietve, amiről azt hitte, hogy zseniális felvillanás volt.
A felette álló ismeretlen amerikai hallhatóan kapkodva szedte a
levegőt.
− Egy ezüstdollárért?! Teljesen bedilizett? Egy tetves dolcsiért
kockáztatja a nyakát? Pajtás, maga megérett a Nyolcadik Szakaszba
sorolásra.
Ottónak halvány gőze sem volt róla, mi lehet az a ,,Nyolcadik
Szakasz”, de hálásan belekapaszkodott a témába.
− Nem, erősen kétlem, hogy jól érezném magam köztük.
− Mi a frászról dumál, hogy hol nem érezné jól magát? − kiáltott le
az őrszem feldühödve. Stahl hirtelen egy fémes csattanást hallott,
amint az amerikai csőre töltötte a fegyverét. − Na, most aztán gyorsan
jöjjön fel onnan, pajtás, méghozzá jó magasra emelt mancsokkal.
− De hogy tudnék oda feljutni, ha…
− Kifelé, testvér és felfelé!
Otto nyomorúságosan kikászálódott a kamrából, és egyenesen,
elvakítva meredt a szemébe irányított fénysugárba.
− Kérem − mormogta −, semmit sem látok, ha szemembe világít.
− Oké, de semmi vicces húzás, különben halottabb lesz, mint King
Kong farka! Na, csipkedje magát, testvér!
Otto „csipkedte magát”. Olyan gyorsan kapaszkodott fel a korlátra,
ahogy csak tudott. Közben az őrszem a Garandot csípőjéhez szorítva
elhátrált. Zseblámpája híven követte Stahl minden mozdulatát, amint
átlendítette lábát a korlát felett.
− Most maradjon szépen ott, haver − parancsolt rá az őrszem,
először látva, hogy Otto az Amerikai Hadsereg egyenruháját viseli. −
Oké, akkor most hadd lássak valami igazolványt, toot-sweet!
Otto úgy tett, mintha az Ike dzsekije felső zsebében keresgélne.
Közben egy sötét alak vált ki az árnyékból. Wolf volt az, aki
gyilkolásra készen közelített a gyanútlan amerikai felé. Stahl rá akart
kiáltani, hogy megállítsa, tenni valamit, tudta azonban, hogy
mákszemnyi esélye sincs a következő pillanatban bekövetkező
események megakadályozására. Az őrszemnek meg kell halnia.
Kétségbeesve matatott tovább a dzsekizsebe gombjával, mintha
merev ujjaival nem tudná kigombolni.
− Igyekezzen már, haver! Olyan hideg van itt, mint a boszorkány két
csöcse kö…
Szavai halk nyögésbe fulladtak, mert Wolf tenyere a szájára
szorult, és egyúttal kegyetlenül a harmadik és negyedik bordája közé
döfte a gyilkos pengét. Az amerikai térdei megroggyantak. Wolf
azonban nem kockáztatott, és pengéje újra meg újra lesújtott. A puska
csörömpölve hullott a kövezetre. Otto gőzkalapácsként dübörgő
szívvel felugrott.
− Gyorsan! − sziszegte Wolf a véres kést markolva. − Már halott…
segítsen!
Otto szinte gumilábakon támolygott oda Wolfhoz, aki a halott
amerikait tartotta. A meggyilkolt őr sisakja groteszk módon az arcára
csúszott. Gyilkos és áldozata úgy nézett ki, mint a lázasan ölelkező
szerelmesek.
− Mi legyen vele? − krákogta Otto.
Wolf egy gyors pillantással körülnézett. A híd távolabbi végén
felállított őrszemet sehol sem lehetett látni. − Megszabadulunk tőle.
− De hát azt mondta, hogy senki sem tudhatja meg, hogy elvágtuk a
drótokat.
− Nem is fogják − sziszegte Wolf. − Előbb azt fogják hinni, hogy
valahol beverte a szunyát. A jenkik folyton elcsavarognak meg
eltévednek. Mire a hulláját partra veti valahol a víz, már túl késő
lesz, mert a híd addigra német kézre kerül. Na, jöjjön már és
segítsen! − Otto közreműködésével egy nyögéssel átlökték a holttestet
a korláton. Az őr hullája halk csobbanással a Meuse-be csapódott.
Egy pillanattal később a meggyilkolt amerikai fegyvere és sisakja is
követte tulajdonosát. A két német pedig elindult visszafelé ugyanazon
az úton, amerről jöttek.
Tíz perccel később a folyóparti város központjának toronyórája
elkongatta az új nap első óráját. Wolf a saját kronométerén is
ellenőrizte az időt, majd így szólt:
− Nos, uraim, ma szent napra virradunk. Az új, nagy offenzíva első
napjára, ami visszasöpri ezt a mocskot a tengerbe. Pontban négy és
fél óra múlva kezdetét veszi a nagy, nyugati előretörésünk.
− Na jó, de miután mi már kivettük belőle a részünket, azt hiszem,
akár haza is mehetünk, nem? − vetette közbe reményteljesen Otto,
miközben a négy férfi az alvó, elsötétített városon át visszafelé sietett
a várakozó dzsipekhez.
 Jaguár elfojtott nevetéssel reagált, Lynx meg az orra alatt morgott
valamit Wolfnak, aki erre szintén elvigyorodott.
− Vagy innen lessük, míg a gyalogságunk beveszi Dinantot? −
firtatta Otto. − Mi a terv, Wolf? Maradnunk kell egészen a híd
elfoglalásáig?
A kommandó vezetője azonban továbbra is vészjósló hallgatásba
burkolózott.
Ottó ettől hirtelen aggasztó érzések kerítették hatalmukba. Lehet,
hogy sokkal többet tartogat számukra a titkos küldetésük, mint e híd
detonátorkamrájának a szabo-tálása? Mindenesetre baljós
sejtelmektől gyötörve követte a többieket, míg az összes kommandóst
elnyelte az éj csendje, amit csak a Meuse távolodó zúgása zavart
meg…

***

Éjfél volt már, mire a vonatjuk bepöfögött velük a grafenwöhri

vasútállomásra. A hosszú utazásba belefáradt „önkéntesek” borostás
arcú csoportja kissé merev zavartsággal állt az ívlámpák erős
fényében.
A Német Hadsereg valamennyi szekciója képviseltette magát.
Voltak a Luftwaffétől, az SS-től, a Wehrmachttól, a Kriegsmarinétől,
de még a kereskedelmi tengerészettől is. Többnyire a húszas éveik
közepe felé járó fiatalemberek. Köztük számos magasan kitüntetett
veterán. Otto végignézett az arcokon, aztán oldalba bökte a grófot.
− Vesse csak az üveges szemeit erre a díszes társaságra! Úgy
néznek ki, mint akik mostanáig hátországi csődörrobotot végeztek?
A gróf eleget tett a felszólításnak, majd vonakodva bólintott:
− Igaza lehet, kedves fiam. Így első ránézésre elég elszánt
alakoknak tűnnek.
− A seggem elszánt, gróf úr! − mordult fel Otto szokásos
közönséges modorában. − Ezek a fickók szinte mind túlélők. Olyan
fazonok, akik úgy átestek a tűzkeresztségen, mint Süket Lajcsi a
taligán! Harcedzett veteránok, akik pontosan ismerik a dörgést.
− Semmi ok az aggodalomra, Otto − nyugtatgatta a gróf. − Ma
bizonyára mindenre fény derül.
− Achtung!
Harsant fel egy fémes hang az éppen felettük lévő hangszóróból, és
végigvisszhangzott az egyébként üres állomáscsarnok sötét
épületében, amit a sorozatos vereségek évében már csak egyetlen
jelmondat díszített: „KEREKEINK A GYŐZELEMÉRT
FOROGNAK!”
− Alle herhören!
Kötelességtudóan figyeltek:
− Önök e pillanattól kezdve nincsenek. Egyszerűen nem létező
személyek. Megértették? Mindennemű kísérlet, hogy
érintkezésbe lépjenek a külvilággal, a legsúlyosabb megtorlást
vonja maga után. Klar?
Egy ilyen szöveg ezekre a durva, kőkemény, gyakorlott katonákra,
avagy „önkéntesekre”, nem volt különösebb hatással. Egyikük ugyan
megpróbálkozott egy gusztustalan, megvető szellentéssel, de
hatástalanul. Pedig a személytelen hang elég félelmetesen zengett a
távoli, üres vasútállomás ívlámpáinak hidegen izzó fényében.
− Azonnal ideérnek a teherautók, hogy új otthonukba szállítsák
önöket − folytatta zúgva a harsány, fémes hang. − Ne is próbáljanak
társalgást kezdeményezni a teherautók személyzetével, mert úgyis
hiábavaló lenne, lévén, hogy egyikük sem ért németül. Klar?
Indulásra felkészülni!
A veteránok tettetett egykedvűséggel nézegették egymást, de a
szemükben látható aggodalmas pillantások most már másról
beszéltek. Bár mindegyikük sok mindenen keresztül ment már a
háború során, ez a furcsa fogadtatás irritálta őket. Szent ég, mibe
hagyták belerángatni magukat?
Az elkövetkező néhány nap során aztán csak tovább fokozódott az
értetlenségük. A grafenwöhri tábor ugyanis teljesen el volt zárva a
külvilágtól, és olyan apró, tömzsi kis emberek őrizete alatt állt, akik
ugyan Waffen SS-egyenruhát viseltek, de egy árva szót sem beszéltek
németül, hanem valami ázsiainak tűnő nyelven hablatyoltak egymás
között. Ugyanakkor maguknak az „önkénteseknek” is szigorú parancs
tiltotta meg, hogy a szolgálati idejük alatt németül beszéljenek. A
tábor kommunikációs nyelve kezdettől fogva az angol volt, vagy még
inkább a „jenki szleng” amint az oktatóik, többnyire egyetemi
professzorok nevezték.
Miközben 1944 novembere átadta helyét a decembernek, a
kiképzésük intenzitása − bármilyen küldetést is tartogatott számukra a
főparancsnokság − egyre fokozódott. Megtanulták, hogy kell
„amerikai módra” pihenni. Egész délelőttöket töltöttek a barakkok
négyszögében lustálkodással, a falat támasztva vagy a sarkukon
kuporogva, miközben a testes, szemüveges oktatójuk így könyörgött
nekik: − Relax, gentlemen, relax!
Különóra keretében sajátították el a rágógumirágás rejtelmeit.
− Az ég szerelmére, fiúk − sopánkodott az oktatójuk, miután
minden egyes csoportot elláttak egy-egy nagy csomag amerikai
rágógumival − nem valami átkozott méreg van a bagólesőjükben! Úgy
rágják azt a francos vackot, mintha élvezetüket lelnék benne. Háromig
számolok, aztán egyszerre lássam magukat rágni és vigyorogni.
Tehát… egy… kettő… három… Rágás!

Még az amerikai módra való járást is egy buzgó

szociológiaprofesszor felügyelete mellett tanulták, aki állítása szerint
egy „igen komoly tanulmányt” készített e tárgykörben. A prof
véleménye szerint az amerikai járásmód nem más, mint a férfi ego
tudatosan kialakított kinyilvánítása. Olyan provokatív járásmód, amit
valószínűleg a nőtársaság hiánya hozott létre a 19. század fordulóján.
Otto méla undorral oda is szólt a grófnak, miután már másodjára
oktatták ki, hogy kell jenki módra, csípőt riszálva sétálni: −
Krisztusom, tisztára úgy érzem magam, mint valami buzerátor, aki a
seggét árulja az Unter den Lindenen!
December első hetétől aztán amerikai tánc- és énekleckékre is sort
kerítettek. Az egész tábor Harry James and the Andrew Sisters
lüktető ritmusaitól zengett. A B század pedig Boogie-Woogie Bugle
Boy zenéjére ropta. Komoly SS-tisztek és termetes Fallschirmjagerek
tették meg első, ügyetlen próbálkozásaikat a divatos amerikai
táncokkal egy tánctanár felügyelete mellett. − „Vat is kooking,
Yackson?” és „Zee you later, alligátor!”
Otto fájdalmasan felnyögött, amint a gróf már másodjára lépett a
lábujjára. − Magasságos ég, kíváncsi vagyok, mit szólna a Führer, ha
meglátná, mi zajlik közvetlenül az orra előtt!
− Szórakozásnak azért nem utolsó, ugye, Otto? − válaszolta a gróf.
− Legalább látjuk, hogy az úgynevezett szabad, új világ tánca
mennyire elüt a mi valcerünktől. − Miközben beszélgettek, a zene
átváltott Glenn Miller „In the Mood”-jára, és mire lélegzethez
juthattak volna, már újra táncoltak, forgolódtak, vonaglottak vad
összevisszaságban, a hozzájuk hasonlóan ugrabugráló, kipirult arcú
katonatársaik körében.
Természetesen egymást követték a küldetésükről szóló pletykák és
mendemondák, főként azután, hogy egy egész csomó zsákmányolt
amerikai tank és dzsip érkezett a távoli, eldugott rejtekhelyükre.
Éjszakánként a nyolc férőhelyes „budiban” szorongva újságolták
egymásnak a legfrissebb híreket, tekintetüket az ajtóra függesztve,
ügyelve, nehogy meghallhassák őket. − Állítólag partra szálltak a
francia tengerparton és betörtek a mieink által tartott Lorient-be…
Lehet, hogy az amik franciaországi fogolytáboraira dobnak le minket,
hogy kiszabadítsuk a fogságban tartott embereinket... Vagy az
ellenséges vonalak mögött kell zendülést szítanunk... Az sincs
kizárva, hogy Aachent kell ellenséges egyenruhát viselve
visszafoglalnunk, úgy, ahogy a jenkik tették…
 Otto aggodalmai napról napra fokozódtak, s még a gróf is
elismerte, hogy elszámította magát a várakozását illetően.
− Elszámította magát?! − horkant fel dühösen Otto. − Addig tette-
vette a formáját a kibaszottul hiányzó „Nagy Játékával”, míg
mindkettőnket belerántott a fostériumba!
− De ez a kaland legalább kiszakít minket az élet szürke
egyhangúságából − vetette ellen a gróf erőtlenül.
− Majd ezt a szöveget fogom felróni a sírkövére, gróf úr −
vicsorított rá Otto.
December 8-án a grófot és Ottót bemutatták az állatse-regletnek. A
mindig fél mólés Seadog ragaszkodott hozzá, hogy közösen énekeljék
el a moosbergi hadifogolytábor kedvenc nótáját, az „Élet az óceán
hullámain”-t. Mindegyiküknek két napot kellett ott eltölteni, a 20
000 amerikai hadifogoly közé keveredve, hogy mintegy végső jenki
gyorstalpaló tanfolyam keretében megkapják a „végső simításokat”
amint a relaxálást oktató előadójuk optimista módon nevezte. Otto a
„king-size” méretű, tetves Moosbergben csupán annyit tanult, ahogy
az amik ott is csak olyan középszerűen játsszák a pókért, mint a jenkik
többsége, Uncle Sam földjén.
Wolfra − akit nyilvánvalóan az alakulatuk vezetőjének szántak,
bármi is lesz a feladatuk − szintén nem voltak különösebb hatással az
amerikaiak. Mihelyt kiértek a fogolytáborból úton vissza Grafenwöhr
felé, nyomban lekapta magáról a koszos, amerikai dzsekijét és
felmordult:
− Micsoda gyülevész bagázs ez! A nagy demokrácia s az új világ
teremtményei! Többségükben mocskosak, borotválatlanok,
műveletlenek. Semmi katonásság sincs bennük. Degenerált az egész
banda!
− Viszont egész elfogadható csempészszeszt készítenek − vetette
ellen Seadog, miközben a műlábát lecsatolva hátradőlt a teherautón.
− Való igaz − értett egyet vele a gróf is. − Szerintem kifejezetten
kedvesek voltak. Az én barakkomban egy nagydarab, fekete fickó
folyton csábítgatott, hogy lámpaoltás után menjek vele a latrinákhoz,
mert van egy kis aprósága, amivel szívesen megvendégelne. Kár,
hogy nem jutott rá idő, mert kíváncsi vagyok, mi lehetett az. Annyit
tudok, hogy olyasvalaminek kellett lennie, amit a zsebében tartott,
mert folyton azt tapogatta…
− Fogja már be, gróf úr! − förmedt rá a társára nyomorúságosan
vakarózva Otto, aki képtelen volt osztozni a társa kincstári
optimizmusában. Annál is inkább, mivel Wolf durva, kemény arcát
figyelve ösztönösen érezte, hogy a korábbi SS-tiszt még gondot fog
okozni Frau Stahl jóképű fiacskájának, méghozzá igen sok gondot.
Ráadásul rövidesen…
A Grafenwöhrbe való visszatérésük után két nappal a teljes tábor
felsorakozott Otto Skorzeny beszédét meghallgatni, aki nagyképűen az
emelvényre lépve több mint egy fejjel és vállal tornyosult az SS
langalétái fölé. Az osztrák kommandós karddal összevagdalt arcán
halvány, önelégült mosoly ült.
− Morgan, Soldaten! − üdvözölte a vigyázzállásba merevedett
embereket.
− Morgan, Obersturmbannführer! − visszhangozták egységes
rekedtséggel, miközben a lélegzetük szürkés ködként gomolygott az
éles, reggeli levegőben.

− Szent ég! − kiáltott rájuk Skorzeny, sápadt, sebhelyes ábrázatán

enyhe vigyorgással. − Úgy állnak itt, akár a porosz gárdisták! Na,
szép kis amerikai brancs lesz így magukból! Relax, és ez parancs!
Elengedték magukat, sőt olyanok is akadtak, akik gondtalanul
vigyorogtak. Csak Otto arcvonásai őrizték meg józanságukat és
tanúskodtak az általa érzett aggodalmakról. Mint a rossz pénzt, úgy
ismerte már Skorzeny fajtáját. Az ilyenek rendszerint néhány kedves
szóval, egy-két csattanós viccel vagy csipetnyi hazafias, lelkesítő
pátosszal küldték halálba az embereiket. Ez is olyan fogás volt, amit
a hadiakadémia tisztképző tanfolyamán oktattak. Szerves része volt
annak a tetszelgésnek, amivel a frontra látogató hivatásos tisztek
átverték a harcoló katonákat. Ottóra mindez már nem gyakorolt más
hatást, mint hogy felébresztette a veszélyérzetét. Nem egyszer volt
alkalma végighallgatni az ilyesféle maszlagot.
− Katonák, ti az elit elitjei vagytok. Olyanok, mint az új 150-es
Páncélos Dandárom háromezer jól képzett, harcedzett katonája. Ti
azonban még ennél is többek vagytok. Nem csak amolyan harcedzett
veteránok…
Az Otto mellett álló gróf büszkén kidüllesztett mellkassal, előretolt
állkapoccsal mindent elkövetett, hogy tetőtől-talpig a profi baka
külsejét öltse magára. Stahl magában felnyögött. Von der Weide már
megint visszazökkent a korábbi, keményen edzett veteránt
megszemélyesítő szerepkörébe. Ez volt az első osztályú „háborús
szereparca”.
− …hanem még tanult nyelvészek is, hiszen mindany-nyian
tökéletesen beszélitek az amerikai nyelvet − folytatta Skorzeny. −
Ezért is kerültetek az általam kiválogatott, különleges feladatokra
tartogatott alakulatba.
Otto réssé szűkült szemmel hallgatta, miközben az agya
szélsebesen működött. Miféle különleges feladatok? Máris azt
mérlegelgette, hogy tudna kikecmeregni ebből a kalamajkából, még
mielőtt túl késő lenne.
Skorzeny a maga sajátos bécsi dialektusában folytatta:
− Rövidesen háromfős dzsipes csapatokra osztunk fel benneteket.
Vagyis három ember jut minden terepjáróra. Ezek a kommandók
beszivárognak az amerikai frontra, és előkészítik az utat, az új,
nagyszabású, nyugati ellentámadásunkhoz!
E ponton izgatott, vidám mormogás tört ki Skorzeny
hallgatóságának soraiból. Valaki lázasan közbeszólt: − Micsoda
megtiszteltetés! − Egy másik így kiáltott: − Ezért az ügyért, érdemes
meghalni! − Míg az Otto mellett álló gróf, büszkén kijelentette:
− Németország újra győzni fog… harci dobjaink újra peregnek, és
mi ismét menetelni fogunk!
Csak Otto szíve süllyedt a csizmájába. Ő ugyanis mindvégig ettől
tartott. Ki nem állhatta az egész nemzetiszocialista ügyet, és már ’39-
ben letette a nagyesküt arra, hogy sosem fog érte harcolni. Erre most
mi történik, újra elkapják a tökeinél fogva. És ez az ütődött gróf tehet
mindenről. Ebben a pillanatban örömmel kasztrálta volna ezt a vén
bohócot egy életlen borotvapengével.
Skorzeny csendet kérve emelte fel a kezét:
− Azt hittem, ez a hír megdöbbent benneteket, bajtársaim! Ki hitte
volna három hónappal ezelőtt, hogy az imádott Vaterlandunk még
valaha is újra harcba indul? Márpedig most ez a feladatunk.
Hadosztályaink az Ardenneken áttörve rohamoznak nyugat felé, de
mielőtt erre sor kerülhetne, ránk vár a Meuse folyón átívelő hidak
biztosításának feladata, továbbá riadalom és zavarkeltés a jenkik
soraiban, valamint az általános kommunikációjuk szabotálása.
Mindez azért szükséges, hogy megkönnyítsük a Wehrmacht
előretörését Antwerpen és Brüsszel irányába. − Hatásszünetet tartva
hagyta, hogy megemésszék a hallottakat. Sebhelyes arcán tétova
pillantás suhant át, mintha azt mérlegelné, hogyan folytassa a
mondanivalóját: − Közületek többekre még… egyéb különleges
feladatok is várnak. Erről a közeljövőben egyénenként kaptok
tájékoztatást. De mielőtt erre sor kerülne, még el kell mondanom egy
fontos dolgot: bajtársaim, közületek sokan rövidesen az ellenség
egyenruhájában lépnek ellenséges területre. Mármost, akit elfognak,
azt kémnek fogják tekinteni. Aligha kell benneteket emlékeztetnem,
milyen büntetés jár a kémkedésért…
Lepuffantanak, mint egy rühes kutyát! − gondolta magában Otto
megborzongva. − Egyszerűen falhoz állítanak és kivégeznek. Ez a
kémek sorsa!
− Tudom, hogy mindannyian bátor emberek vagytok, bajtársaim.
Kipróbált, és a csatamezőn számtalanszor bizonyított katonák…
A gróf, ha lehet, még inkább előretolta állkapcsát, és Otto szinte
hallani vélte a fogcsikorgatását, amint tovább játssza a harcedzett
veteránt.
− …ám köztudottan még a bátor emberekkel is megtörténik, hogy a
kínzás hatására megtörnek és elárulják bajtársaikat. Ennek elkerülése
végett előre közlöm, hogy mindegyikük csakis annyit fog tudni,
amennyi a saját küldetése sikeres végrehajtásához feltétlenül
szükséges. Ily módon nem kell attól tartani, hogy fogságba esve a
szabadulás reményében bármelyikük elárulhatja a többiek feladatát
az ellenségnek. A 150-es Páncélos Dandár katonái, tisztelegnek
előttetek! − Skorzeny jobb karja mereven előrelendült, és teli
torokból üvöltötte: − Sieg Heil!
− Sieg Heil! − ordították vissza lázasan, fanatizmustól csillogó
szemmel az önkéntesek. Egyedül Otto Stahl jelentette a kivételt, aki
tudta, hogy most már rövidesen felszáll a fehér füst, ami a gróffal
együtt őt is magával ragadja erre a lehetetlen küldetésre.
Két órával később Skorzeny elhagyta a kiképzőtábort. Ám előtte
még komoly tanácskozásba mélyedt az állatsereglettel, melynek
terepjárós kommandójába Ottót, a grófot meg a részeges, vén matrózt,
Seadogot is beosztották. Stahl egyre növekvő riadalommal hallotta,
hogy Skorzeny valamilyen filmet vetít az állatsereglet számára. Ő a
maga részéről csak a táborirodából kiszűrődő, villogó fényt láthatta,
meg néhány angol szótöredéket. Ebből azonban nem sokat tudott
kivenni. − „Na, de kedves tábornokom…” − mondta egy halványan
felderengő, öblös torokhang. Felettébb furcsának és riasztónak találta
az egészet.
A riadt Ottóval ellentétben a gróf szinte magánkívül volt
izgalmában. Miután visszatértek a délutáni amerikai táncórára, és a
hangszóróból felcsendültek Bing Crosby legújabb slágerének, a
„Fehér karácsonynak” első taktusai, mogorva arcú bajtársa felé
nyújtotta karját és örömittasan felkiáltott:
− Jöjjön már, Otto fiam! Használjuk ki, hogy valószínűleg utoljára
táncolhatunk együtt a győzelem pillanata előtt!
 Így történt, hogy a szokatlan táncospár, egyikük komor és zárkózott,
a másik vidám és izgatott, táncra perdült a barakkban egy
bádogmegafon zenéjére.

***

Otto halk, ám vészjósló, kelet felől hallatszó dörgésre riadt fel.

Néhány pillanatig kényelmesen nyújtózkodva élvezte a hálózsákja
melegét, bámulta a koromfekete égbolton ragyogó hideg, ezüstös
fénnyel ragyogó csillagokat, és képtelen volt azonosítani a dübörgés
eredetét. Aztán rádöbbent: ágyúzást hallott, mégpedig számos
lövegből. Kezdetét vette a nagy ellentámadás! Hirtelenjében hosszú
idő óta nélkülözött öröm vett rajta erőt. Az offenzíva azt jelenti, hogy
a Wehrmacht élenjáró egységei áttörik a frontnak ezen a részén igen
vékony amerikai vonalakat, és ezzel az ő küldetésük véget is ér. Igaz,
hogy az agya mélyén rejlő hangocska ezúttal is arra figyelmeztette,
hogy a dolgok nem ilyen egyszerűen működnek, ő azonban rá sem
hederített. A dermesztő hidegben dideregve kikászálódott a
hálózsákjából és sárgán sustorgó sugárban kieresztette magából a
fáradt gőzt. Épp arra gondolt, hogy valami ennivalót kellene keresnie,
mikor egy nagy frekvenciájú rádió fémes recsegésére lett figyelmes.
Döbbenten megfordult. Egy pillanatig azt sem tudta, merről jöhet a
hang. Aztán rájött. Annak a romba dőlt háznak az alacsony tetején
kuporgott valaki, ahová a dzsipeket rejtették. Nyilvánvalóan a
magasság előnyének kihasználásával hozta működésbe a rádióját.
Otto kíváncsian közelebb kúszott és fejét féloldalt tartva fülelt, hogy
az enyhe szélben jobban halljon. Nem is lepődött meg különösebben,
mikor Wolfot pillantotta meg a készülék mellett kuporogni. Úgy tűnt,
hogy ez a korábbi SS-tiszt sosem alszik. Stahl úgy vette ki, hogy
éppen valamiféle parancsot vett át rádión keresztül. − Jawohl…
Jawohl… − ismételgette a maga kimért, merev modorában. Es wird
gemacht.
 Ottónak egyetlen egyszer sikerült valamivel többet is elkapnia a
hülye „Jawohl”-ozáson kívül. Egy városnév volt, amit Wolf többször
is elismételt, mintha nem lenne benne biztos, hogy pontosan hallotta.
− Diedenhofent mondott? − kérdezte. − …Jawohl, tehát
Diedenhofen.
Még vagy öt percig tartott a rádióforgalmazás, aztán Wolf
nekilátott elcsomagolni az antennát. Közben Otto azon töprengett,
hogy vajon hol hallotta korábban ezt a városnevet. Aztán rájött:
Thionville, francia határváros korábbi német neve volt, ami tőlük
valahol délre helyezkedett el. Komor töprengésbe merülve ült a
sötétségben, miközben a kis tábor lassan kezdett éledezni körülötte.
De vajon mi a fészkes fene lehet olyan fontos Diedenhofenben, azaz
Thionville-ben?
Hat óra múlva − ezt mondta nekik Wolf.

***

Egész reggel déli irányba haladtak, a front irányába, a visszafelé

áramló forgalommal küszködve. Vég nélküli kanyargó
menekültáradat, akik holmijukat magasra halmozva igyekeztek
menteni magukat és személyes tárgyaikat, régi
parasztszekerekkel, kocsikkal, taligákkal. Valamennyien nyugati
irányba tartottak, Köztük imitt-amott egy-egy amerikai teherautó
vergődött át a menekülőáradaton, megrakva rémült bokorugrókkal,
akik mindenkinek ugyanazt kiabálták: − Igyekezzenek, emberek, mert
jönnek a nácik és milliónyian vannak!
A kommandósok lehúzódtak az útról egy elhagyatott kőbányába.
Kartondobozokból rakott tűzön megmelegítették a kávéjukat, meg az
élelmiszeradagjukat, és most jóízűen eszegettek-iszogattak, miközben
a front egyenletes ágyúdörgését hallgatták, és a menekülőáradatot
figyelték. Mintha egész Kelet-Belgium nyugat felé húzódna.
 − Idefigyeljenek − szólalt meg Wolf váratlanul.
Otto gyors pillantást vetett a kommandó másik két tagjára. De azok
csak mereven somolyogtak magukban, zavartalanul iszogatva a forró
kávét a kulacsukból. Így Otto számára igen valószínűnek tűnt, hogy a
többiek tisztában vannak Wolf mondanivalójával, és ezzel meg is
vannak elégedve.
A gróf viszont letette a gyalogsági ásót, amin a konzervhúst
sütögette. Még Seadog is félretette a flaskáját. Ekkorra már
mindannyiuk számára világossá vált, hogy egyhamar nem térnek
vissza a Reichbe. Nyilvánvaló volt, hogy Wolf valami meglepő hírt
tartogat számukra, és alig várták, hogy megtudhassák, mi az.
Wolf viszont megváratta őket, láthatóan élvezve, hogy
hirtelenjében zúdíthatja rájuk a meglepetést.
− Nyilván eltöprengetek már rajta, miért délre, Franciaország felé
megyünk, mikor a nagy ellentámadásunkat itt, Belgiumon át indítottuk.
Valószínűleg arra is rájöttek, talán még maga is, Seadog − vetett egy
sötét pillantást a vén tengeri medvére, aki olyan elszántan szorongatta
a féltett grogját, mintha attól tartana, hogy valaki elzabrálhatja tőle −,
hogy a dinanti híd szabotálása csak egy része volt a küldetésünknek.
Hatásszünetet tartva megvárta, míg a szavai célt érnek. Nem is
csalódott, mert a gróf annyira belefeledkezett a hallgatásukba, hogy
még a tűzön hagyott húskonzervjéről is elterelődött a figyelme, pedig
az már egészen megfeketedett. Izgatottan sürgette Wolfot:
− Ez módfelett izgalmasan hangzik. Nem fejtené ki egy kicsit
bővebben?
A kommandó vezetője ridegen méregette:
− Ugye emlékszik rá, Mex, mit mondott Skorzeny
Obersturmbannführer a feltétlenül szükséges tudással kapcsolatban,
meg arról, hogy mindig résen kell lennünk az árulók mesterkedései
ellen?
− Árulók?! − mordult fel Seadog. − Hol lennének köztünk árulók?
 Wolf rosszallóan nézett az öreg matróz által szorongatott üvegre,
de nem tett rá további megjegyzést. Helyette így folytatta:
− Az a parancsunk, hogy Diedenhofen felé induljunk, és a
menekülőkkel lépjük át a határt. Információink szerint a határőrizetet
civil rendőrök látják el, akik így ránk, amerikaiakra nézve, nem
jelentenek veszélyt. Mihelyt elérjük Diedenhofent, további
utasításokat kapunk egy ottani, Skorzeny által még szeptemberben
beszervezett alvóügynöktől, amikor a Wehrmacht visszavonulásra
kényszerült Franciaországból. Ezt az ügynököt Skorzeny ma reggeli
hatállyal reaktiválta.
− Ej, az ég szerelmére − vágott közbe Otto türelmetle-nül −, bökje
már ki a lényeget, Wolf! Miről ad nekünk utasításokat ez az idióta
alvóügynök, mi?
Wolf marcona farkas ábrázata feszült vigyorgásra torzult.
− Azt még magam sem tudom, Tex − szűrte a szót vontatottan,
lassan ízlelgetve minden egyes kimondott hangot. Ekkorra már a
másik két korábbi SS is előrehajolt kegyetlen, vékony ajkukon
ugyanolyan rideg somolygással. − Csak annyit tudok, hogy az
utasítások az új megbízatásunkkal lesznek kapcsolatosak.
Habozni látszott, míg az állatsereglet másik két tagja bátorító
biccentéssel biztatta a folytatásra. Wolf végighordozta drámai
pillantását a várakozó arcokon, majd suttogva ennyit mondott:
− Uraim, likvidálni fogunk valakit, méghozzá egy igen fontos
személyt…
 HARMADIK NAP

1944. december 17., vasárnap

„A helyzetet tovább bonyolítja a Biztonsági Hadtestünk által szított

rendkívüli rettegés, miszerint ellenséges gyilkosok bandája ólálkodik
a területünkön abban a reményben, hogy sikerül megölniük
Montgomeryt, Bradleyt, engem és feltehetően még más fontos
személyiségeket.”
Eisenhower tábornok, 1944

Gyönyörű december végi délután volt. A 18. századi kastély magas

ablakai előtt lágy, csendes, lassú hópelyhek szállingóztak. Odabenn
kényelmes meleg honolt, a farönkök örömittasan pattogtak a
kandallórácson. Mellette Telex, Ike fekete skót terrierje horkolt
boldog elégedettséggel, mintha a Fővezéri Főhadiszállás legtöbb
törzstisztjéhez hasonlóan, ő is a részegségét aludná ki, a Főnök előző
éjszakai partija után. Ami pedig magát a Főnököt illette, ő egy
elegáns francia heverőn szunyókált, lábán a Mamie-tól kapott
papuccsal, egy olvasatlan western regényt szorítva mellkasára,
mellette a szőnyegen pedig egy félpohárnyi jégkockás, szódás whisky
pihent.
Az Amerikai Hadsereg egyenruháját viselő, magas, karcsú, vörös
hajú nő melegen rámosolygott az alvó tábornokra. Mennyire imádja
ezeket a ponyvaregényeket! Korábbi divatmodellhez illő
kecsességgel nyújtózkodott, majd felnézett a márvány
kandallópárkányon lévő, bronzdíszítésű órára. Csaknem fél négy volt
már. Öt perc múlva teáért csengethet. Tudta ugyan, hogy a tábornok ki
nem állhatja, ő viszont ragaszkodott a tea-time pontosságához, s
mindahhoz, amit kifejez. Aztán jöhet a saját készítésű pirítós vagy
száraz sütemény. Balszerencséjükre a tábornokkal együtt kifogytak az
eperdzsemből meg a sótlan vajból, ám biztosra vehető, hogy egyik-
másik látogató rövid időn belül pótolni fogja a hiányzó dolgokat.
Elegendő a tábornoknak csak megemlíteni, hogy kedveli ezt vagy azt
az ételféleséget, és máris elárasztják ajándékokkal. Egyszer például
megjegyezte, hogy szereti az osztrigát. Utána napokig az egész
helynek olyan volt a szaga, mint Billingsgate-nek. Akkor komolyan
leteremtette, hogy hagyjon fel az ilyen könnyelmű kijelentésekkel, sőt,
a meggondolatlanságáért büntetésül három napra megtiltotta neki,
hogy a front közelébe menjen. De ha egyszer olyan drága tudott lenni
a maga esetlen, cseppet sem romantikus, közép-nyugati módján. És
természetesen fontos, nagyon, nagyon fontos.
Rászánta magát a csengetésre, berendelte az egyik tisztiszolgát,
aztán a pirító villáért nyúlt. Csakhogy Kay Summersby hadnagynak, a
Legfőbb Parancsnok hivatalos titkárnőjének ezen a délutánon nem az
volt a sorsa, hogy teát és pirítóst szolgáljon fel, mivel ebben a
pillanatban a nagy ablak vastag üvegén át meghallotta a kintről
beszűrődő halk vezényszót: − Őrség, fegyverbe! − Kay az orra alatt
szitkozódott. Bizonyára már megint egy látogató, pont, amikor teázni
készülne! Úgy látszik, ezekben a háborús időkben sem neki, sem a
tábornoknak nem lehet magánélete. Vonakodva az ablakhoz sétált, s a
maga kissé férfias módján kinézett a havas udvarra.
Odalenn Strong, a hírszerzés tábornoka mérgelődött. A fehér
sisakos amerikai katonai rendész ugyanis jókora műsor keretében
vizsgálta meg töviről-hegyire az igazolványát, miközben úgy tűnt,
hogy a civilek teljesen szabadon, zavartalanul jönnek-mennek a
kastély kapuján. Végül aztán a faragatlan skót nem tudta tovább
visszafogni magát. − És ki az ördögök azok a civilek, káplár, akik
csak úgy ki-be járkálnak?
A katonai rendész sebtében rávigyorgott: − Ah, szóval, uram, tudja,
őket nem ismerem. Mivel nincs belépőjük. Önt viszont ismerem,
uram. − Azzal vigyázzba vágta magát. − Bemehet, barát.
Strong tábornok felnyögött.
A tábornok szobájába lépő Strong azt látta, amint Ike épp
megpróbálja beleerőltetni lábát a cipőjébe, miközben a másik
kezével a maradék haját igyekszik lesimítani.
− Éppen a tábornok pirítósát akartam felszolgálni, uram − jegyezte
meg Kay Summersby magyarázatképpen.
− Igen, láttam, hadnagy − válaszolta Strong, fülig vörösödve,
amikor rájött, hogy mit mondott.
− Minden délután pirítóst eszegetünk, Ken − vetette közbe Ike −,
csak így kettecskén, itt a tűz előtt, a szőnyegen ülve. Igazán
megnyugtatónak találom. Mamie meg én sosem fogyasztottunk pirítóst
− miközben beszélt, a skót felé villantotta azt a fültől fülig érő
vigyorát, ami oly híressé tette az egész nyugati világ moziközönsége
előtt. − Remek kaja a pirítós!
− Muffin, uram. Netán muffint akart mondani! Az Ön által használt
szó szerencsétlen kettős értelemmel bír az angolokra nézve, ha
szabad megjegyeznem.
Eisenhower tábornok értetlenül bámult, de már elég régóta
hozzászokott, hogy azt tegye, amit az angolok mondanak neki. Úgy
látszik, a briteknek számos olyan szokása van, ami idegennek, mi
több érthetetlennek tűnt egy magafajta közép-nyugati fickó számára. −
Oké, Ken, ha maga mondja, legyen muffin. De mi a hézag? Valami
gond van a fronton?
A termetes, sötét hajú hírszerző bocsánatkérő bólintással felelt:
− Tudom, hogy vasárnap van, meg minden, uram, de okvetlenül
találkoznom kellett Önnel.
Kay Summersby a homlokát ráncolta. Igazán több együttérzést is
mutathatnának ezek a fronttisztek. Elvégre a vasárnap az egyedüli
szabadnapjuk. Az idő többi részében sem neki, sem a tábornoknak
egy pillanatuk sincs, amit a magukénak mondhatnának.
 − Méghozzá nem is akármilyen, uram. A németek kiterjedt
ellentámadást indítottak − folytatta Strong. − Mindeddig két páncélos
hadsereghez tartozó, tizenkilenc gépesített és egy gyalogos náci
hadosztályt azonosítottunk.
Eisenhower halkan füttyentett:
− A kur’ annyukat!
Kay Summersby újra összeráncolta a homlokát. Ki nem állhatta Ike
közönségességét, ám a szolgálati élet szokásait nem volt könnyű
megtörni. Elgondolkodott rajta, hogy vajon Mamie miért nem tette
meg korábban, amikor még jóval egyszerűbb lett volna.
− További részletek? − csattant fel Eisenhower.
− Nem könnyű kibogozni, mivel egyelőre még igencsak szörnyen
zavaros a helyzet. Mindössze annyit tudunk, hogy a Meuse irányában
haladnak egy hatvan mérföld hosszúságú frontszakaszon, a német
Monschau és a luxemburgi Echternach között.
− Nyilván a Bradley parancsnoksága alatt álló Első és Kilencedik
Hadseregünket próbálják elvágni a Patton vezetése alatt álló
Harmadiktól − vélte vontatottan Eisenhower.
− Magam is így gondolom, uram − értett egyet Strong a
főparancsnokkal. − De valószínűleg ez csak egyike a céljaiknak.
− Egen, azt hiszem, igaza lehet, Ken, főként látva, hogy mekkora
erőkkel támadnak. De mi lehet a másik céljuk? Netán a Meuse
vonala?
− Jelen pillanatban még körülményes lenne behatárolni, uram. Mint
már említettem, szörnyen zavaros a helyet arrafelé, arról nem
beszélve, hogy erőteljes próbálkozásokat folytatnak a
félrevezetésünkre.
− Félrevezetés?
− Igenis, uram − Strong megveregette a jobb csuklójához láncolt
irattáskáját. − Itt hagynék néhány dokumentumot elolvasásra…
miután… hm… elfogyasztotta a kedvenc muffinjait. Ezek az
okmányok részletesen tartalmazzák az ellenségnek a
félrevezetésünkre tett kísérleteit. A jelek szerint csak az Első
Hadsereg körzetében százötven ejtőernyőst dobtak le. Az a néhány,
akiket elfogtunk közülük, amerikai azonosító korongokat és… hm…
dögcédulát viselt. Sőt, közülük hárman, sikeresen behatoltak a
staveloti, amerikai fő ellátóraktárba.
Eisenhower újabb halk füttyentést hallatott.
− Jesszusom, Ken, ezek a kurva nácik tényleg dörzsölt gazemberek.
Már elnézést az útszéli stílusomért, Kay.
Kay Summersby feszülten a szeretőjére mosolygott, de feltette
magában, hogy Strong távozása után, ha visszatérnek a szokásos
vasárnapi kerékvágásba, komoly fejmosásban részesíti.
− De a legrosszabb még hátra van, uram − folytatta komoran
Strong, újra megütögetve az aktatáskáját. − Van itt egy jelentés, egy
Liege-ben elfogott német tiszt vallomásáról. Ebből kiviláglik, hogy
egy népes, gyilkos német kommandó került bevetésre amerikai
járműveket vezetve, amerikai uniformisban. Mindezt más német
hadifoglyok is megerősítették. A tiszt vallomása szerint tökéletesen
kiképzett, elvakult SS-ekről van szó, akik akár életüket is készek
feláldozni a céljuk elérése érdekében.
− De hát mi a célpontjuk ezeknek a hülye náci kommandóknak,
Ken?
Strong habozott. Komoly dilemma előtt állt, hiszen tisztában volt
vele, hogy a Legfelsőbb Parancsnok mindeddig sosem vett részt
csatában, sőt, még csak egy harchelyzetben leadott lövést sem hallott.
Az embernek óvatosan kell bánnia az ilyen személyekkel. Cseppet
sem vágyott rá, hogy Ike esetleg a szeme láttára kapjon szívrohamot a
közlésétől. Képzeljék el, milyen világra szóló botrány kerekedne, ha
kiderülne, mitől krepált be a Legfőbb Parancsnok. A vezérkar összes
tábornoka nekiesne, Ike falánk, vörös hajú szeretője vezérletével.
Istenem, mindnyájan a News of the World vezércikkébe kerülnének!
− Nos hát, uram − mondta egész lassan −, könnyen lehet, hogy
Ön…
Strong nem csekély meglepetésére Eisenhower egészen könnyedén
vette.
− Én, Ken?! − kacagott. − Igazán hízelgő gondolat rám nézve, de én
túl távol vagyok itt a front, meg Isten háta mögött. − Miközben
beszélt, bátorítóan megszorongatta Kay kezét, mivel észrevette, hogy
a nő hirtelen elsápadt. − Én aligha lehetek. − Sápadt ábrázata ismét
elkomolyodott. − Talán a többi fejesünk valamelyike, például
Bradley vagy Hodges az Elsőnél. De Pattont sem tartom kizártnak.
Igen, akár Georgie is lehet a célpontjuk, mert őt biztosan szörnyen
gyűlölhetik a nácik.
Bár Strong tábornokot nem tudta teljesen meggyőzni, de azt el
kellett ismernie, hogy Eisenhower érvelése nem volt értelmetlen.
− Osztom az álláspontját, uram, legalábbis annyiban, hogy ők
sokkal közelebb vannak a fronthoz, mint Ön.
− Még szép, Ken − bólogatott Ike bizalmasan. − Az ördögbe is,
hogy lenne képes egy hülye kommandós osztag két-háromszáz
mérföldnyit megtenni egy milliónál is több amerikai bokorugrótól
zsúfolt front mögötti területen? A pokolba, semmi esélyük sincs rá,
hogy végrehajtsák.
− Igazsága van, uram − bólintott Strong felállva. − Mindenesetre
érintkezésbe lépek a főhadiszállások és egységparancsnokságok
megfelelő parancsnokló és biztonsági tisztjeivel, hogy tegyék meg a
vezetőik megóvásához szükséges lépéseket.
− Nagyon helyes − vágta rá Ike sietve. Ismét pokolian fájtak a
lábai, és alig várta, hogy újra felvehesse a megszokott papucsát.
Strong a köpenye zsebében matatott a bal kezével.
− Azért mégis itt hagynám Önnek ezeket a dokumentumokat, uram.
− Persze, hagyja csak itt, Ken − felelte Ike −, majd ma éjjel átfutom
őket. Úgy is hamarosan végzek a „Pisztolypárbaj a magas
Sierrában” című westernnel. Magának is nagyon ajánlom, Ken,
fenemód pörgős a sztorija. Egy cowboyról szól, aki összetűzi a
bajuszt a leggazdagabb helyi marhatulajdonossal. Na, mi az, valami
gond van, Ken?
Az elvörösödött arcú Strong tábornok felpillantott. Egész sötét
alakjáról zavar sugárzott:
− Attól tartok, uram, hogy rossz kulcsot hoztam ehhez az átkozott
táskához − s nagyot nyelt. − Képtelen vagyok lecsatolni a láncról.
− Óh − legyintett Eisenhower −, azért remélem, nem akar
felolvasóestet tartani ezekről a mindenre elszánt náci kommandókról?
… − Majd kérdőn Kayre pillantott: − Mi lenne, ha meghívnánk
Strong tábornokot, hogy maradjon velünk teára meg pirítósra… izé,
hm… muffinra, Kay, amíg elolvasom?
− Hát… szóval a jelek nagyon arra mutatnak… − válaszolta
fogcsikorgatva a vörös hajú nő −, hogy egy újabb eltékozolt
vasárnapnak nézünk elébe.
− Igazán nem szeretnék zavarni − tiltakozott Strong tábornok
megkönnyebbülten, amiért Eisenhower nem hárítja rá a felelősséget a
hibájáért. − Nagyon rendes Öntől, uram, hogy megosztja velem a
muffinját. Máris kikapcsolom az önmegsemmisítő berendezést, és
megnézheti a dokumentumokat.
Így aztán rövidesen hármasban ültek a kandallóban pattogó tűz
mellett, Strong a csuklójára láncolt táskával. Az egyre mélyülő téli
félhomályban békésen kortyolgatták a teájukat és nyalogatták az
ujjaikra csurgó olvadt menage a trois vajat, miközben körülöttük
darabokra hullott a világ…
***

Fél órával korábban egy lerongyolódott francia határőr vállára

vetett első világháborús puskájával, az alsó ajkára ragasztott
Caporallal odabaktatott az első dzsiphez és fáradtan rákérdezett:
− Vannak papírjaik, közlegények?
 Wolf rávicsorított és odadobott neki egy doboz Ches-terfieldet.
− Ca va?
− Ca va, m’sieu − vágta rá elégedetten a katona ügyesen elkapva a
dobozt. − Passez. − Hát, ennyi volt az egész.
Azóta a két terepjáró a sötétedő alkonyatban lassan begördült a
koszos határvárosba. A horizont szürkeségét itt is, ott is a város
olvasztókemencéinek meggypiros lángjai pettyezték.
Wolf nosztalgiázó hangulatban volt.
− ’940-ben már jártam itt a Leibstandartéval, amikor
bemasíroztunk Franciaországba. Istenem, azok voltak csak a szép
idők! − a szemei még mindig fanatikus fényben csillogtak az emlékek
hatására. − A békazabálók úgy néztek ránk, mintha egy másik
bolygóról csöppentünk volna ide! Az egész ezredünk olyan magas,
szőke srácokból állt, hogy egyetlen egy sem volt száznyolcvanhat
centinél alacsonyabb. Ha hallották volna, hogy játszott a rezesbanda!
És ha látták volna, hogy meneteltünk azon a napon!
Otto csodálkozva figyelte Wolf lelkesedéstől átszellemült arcát.
Álmában sem hitte volna, hogy ez a gyilkos SS ilyen érzelmekkel is
rendelkezik. Akkoriban SS-hódítóként járt itt, most pedig a sötétség
leple alatt osonnak, akár a közönséges gyilkosok. Így múlik el a világ
dicsősége. Így foszlik semmivé a gigantikus, vulgáris, feketeinges
álom. Adolf Hitler nagyra törő Ezeréves Birodalmát a szó szoros
értelmében a földdel tették egyenlővé, és ezek az SS-ek még mindig
nem voltak hajlandók elismerni a vereséget. A végsőkig folytatják a
harcot. Otto pillanatnyi csodálatot érzett a komor, keményarcú
fiatalemberek iránt. Aligha fogják túlélni a háborút, mint ahogy nagy
valószínűséggel ő meg a gróf sem, de nem hagyják el a süllyedő
hajót, ahogy számos mocskos patkány teszi.
− Itt forduljon balra − adta ki Wolf a parancsot. − Az emberünk
ennek a szemétdombnak a keleti felén, a német városrészben vár
bennünket.
Otto engedelmesen bekanyarodott a keleti irányú koszos utcába, és
továbbhajtott a Reich alig ötvenegynéhány kilométernyire lévő határa
felé. Seadog, Jaguár és Lynx a másik dzsippel követte őket.
Az utca mindkét oldalát 18. századbeli épületek szegélyezték.
Közülük sok omladozott, vagy sérült az előző szeptemberi harcok
ágyútüzétől. Az egész város úgy nézett ki, mintha valami undorító
bőrbetegségben szenvedett volna. Az ablakokon a hideg dacára itt is,
ott is bodorított hajú, rövid, ám szinte művészi selyemruhát viselő
nők hajladoztak ki. Csendben dohányozva, beszédes pillantásokkal
kísérték az elhaladó terepjárókat.
− Érdekes, milyen sok nő téblábol itt − jegyezte meg naivan a gróf.
− Kurvák − mordult rá Otto. − Az ég szerelmére, gróf úr, hát már
sosem fog felnőni?!
− A franciák és amik részére fenntartott piroslámpás negyedben
vagyunk − magyarázta az SS-tiszt. − Ideális fedőhely az emberünk
számára. Állandóan változó lakosság, magas bűnözési arány…
Errefelé nemigen zaklatják kérdezősködéssel az embert. − Újra
vállon veregette Ottót. − Ott álljon meg!
Stahl kötelességtudóan engedelmeskedett. Az utcán körülnézve
elég vegyes kinézetű embertömeget látott. Arra gondolt, hogy
amennyiben nem akarják elveszíteni a járműveiket, legjobb, ha
üzemképtelenné teszik őket. Felnyitotta a motorháztetőt, és levette az
elosztófejet. Jaguár hasonlóképpen cselekedett a másik terepjáróval.
Seadog azzal az örömteli tudattal lépett oda Ottóhoz és Wolfhoz,
hogy rövidesen kiegészítheti aggasztóan csappanó grogkészletét.
− Ügyes húzás az elosztófejjel, Otto, de hogyan tartja vissza őket a
gumik kiszúrásától, hm? − kérdezte, és részeg nevetésben tört ki.
− Legalább ne adjon nekik ötleteket! − förmedt rá élesen Wolf,
miközben félrelökött egy sapkás, szőnyegpapucsos emberkét, aki egy
fotósorozatot akart rásózni, amelyen két hájas nőszemély cseppet sem
természetes dolgokat művelt egymással. − Most pedig figyelmet
kérek! A következőt csináljuk: két csoportra válunk. Az egyik Jaguár,
Lynx és jómagam. A másik, maguk hárman. Hatan együtt, túl gyanúsak
lennénk. Találkozunk azon a jobb oldali utcasarkon, a Cafe de la
Paix-ben. Mi megyünk először, maguk hárman pedig utánunk. A
kávéházban ne ahhoz az asztalhoz üljenek, ahová mi. Kerüljék a
balhét, és ne keltsenek feltűnést! Világos? A másik három rábólintott,
ám Wolf, aki képtelen volt bármit tenni szigorú, katonás pontosság
nélkül, az órájára pillantott:
− Most pontosan tizenhat óra nulla-nulla van. Mi elindulunk,
maguk pedig pontosan tizenhat, nulla-nulla ötkor, vagyis öt perc
múlva követnek.
− Oltári jól tudunk számolni, köszönjük − fortyant fel Otto.
A gróf viszont boldogan derült:
− Igazi kaland − lelkendezett −, egy újabb igazi kaland! Seadogot
csakis egy dolog érdekelte:
− Arra vagyok kíváncsi pajtikáim, hogy hol szerezhetünk grogot…
Az első csapat egykettőre beleolvadt a piszkos, kövezett utcán
tolongó katonák, civilek, feketepiaci seftesek és kurvák tömegébe. Öt
perccel később Otto csapata is elindult, áttolakodva a vegyes
tömegen. Seadog folyton ugrándozva szimatolt a levegőbe a
drágalátos grogja árulkodó szagát keresve.
− Attrakció! Világszám! − suttogta egy melléjük osonó házaló. −
Érdekli magukat egy nő szamárral?
− Nem érdekel − vágta rá a vén tengeri medve. − Már eleget láttam
az egész szart Port Saidtól Szingapúrig. Kész átverés a műsor, az
emberek azt hiszik, hogy egy szamár meg egy ringyó üzekedik a
vetítővásznon, holott igazából csak néhány nő.
A gróf tátott szájjal bámulta a kéjsóvár szajhák, részeg katonák és
kopott, utcai zugkereskedők forgatagát.
− Istenem, Otto! − suttogta. − Mennyi életerő, micsoda pezsgés!
Látja, a munkásosztály aztán tudja, hogyan kell élni!
Otto vigyorogva töprengett, hogy lehet valaki ennyi idős korára így
bezsongva ettől az egésztől. Épp egy francia fickó mellett haladtak el,
aki borotvapengéket meg üvegcserepeket evett, előtte egy kalappal a
kövezeten. Máris véreset köpött a szerencsétlen. Egy ajtóban ülő lány
felnézett Ottóra és rámosolygott. Ajkai skarlátvörösek voltak, az arca
meg szürke a púdertól. Egyik elveszett lélek egy szemvillanás alatt
felismeri a másikat. A lány az emberi szükség szomorúságát tárta
eléjük. Továbbmentek.
− Szeretnétek egyet dugni, katonák? − alkalmatlankodott egy másik
kurva. − Húsz frank egy menet… ötven egész éjszakára. − Csábítóan
csücsörített az ajkaival: − Oboázok is.
− Mit oboázik? − tudakolta zavartan a gróf. − Mit oboázik?
− A farkamat − dünnyögte Seadog. − Még mázlista az ember, ha
nem kap leprát az ilyenektől.
Befordultak a zajos, zsúfolt kávéházba. Tömve volt részeg francia
és amerikai bakákkal meg sivalkodó, festett szőke és rézvörös hajú,
fekete selyemruhás, feslett nőszemé-lyekkel. A gróf átfurakodott a
tömegen és meg sem állt az ázott cigarettacsikkekkel teleszórt,
csurgós, csepegős cinkborítású pultig.
− Vin blanc ordinaire − rendelte folyékony franciasággal. A
kőkemény arcú bárpultos nő megvetően végigmérte.
Egyik szeme alatt sötét karika díszelgett, vastag fehér
púderréteggel álcázva, az arcán pedig két jókora, élénkpiros rúzsfolt
ékeskedett; körülbelül úgy festett, mintha a tüdővész végső
stádiumában lenne.
− Mi itt jenkiül karattyolunk, testvér. Nix békazabáló nyelv.
Franciáknak nincs bor.
Majd anélkül, hogy megvárta volna, míg a gróf angolul is közli a
rendelését, a csaphoz fordult és három koszos poharat kezdett
megtölteni a vékonyan pezsgő sörrel.
Otto szemét összehúzva a kék cigarettafüst sűrű felhője ellen
vigyorogva belenézett a mögötte lévő nagy, légypiszkos tükörbe.
Meglátta Wolfot. Egy asztalnál ültek a másik két ügynökkel a
Grafenwöhrben elsajátított „pilledő” testhelyzetben. Wolf mélyen
lehajtotta a fejét, és úgy tűnt, hogy komoly beszélgetést folytat egy
magas, szemüveges, tisztviselő vagy tanító kinézetű civillel. Szóval ő
az „alvóügynök”.
A bárpultos nő harsány − Öt frank, pajtikám! − kiáltással lecsapta
a gróf elé a három pohár sört, ő pedig kifizette. Seadog lehunyt
szemekkel egy hajtásra kiürítette a magáét, miközben egész ráncos
képén a gyönyör jelei tűntek fel.
− Jobb, mint az anyatej, pajtikáim, − kurjantotta. − Na, persze egy
kis grog még ennél is finomabb lenne.
Vajon miről szövegelhetnek? − töprengett Otto a röhögések,
szitkozódások és kiáltozások kaotikus káoszának forró, ragacsos,
gőzös atmoszférájában. Ki lehet ez az ,,alvó-ügynök” akitől
megtudják, hogy kit kell megölniük? − Mert biztosra vette, hogy
csakis ez lehet az elhanyagolt külsejű francia feladata. Stahl
gondterhelten ráncolta a homlokát. Cseppet sem tetszett neki ez az
ügy. Túl késő volt már a háborúban ahhoz, hogy ellenséges
nemzetiségű fejeseket nyírjanak ki. A nagy német győzelmek dicső
napjaiban még megúszhattak volna az ilyesmit, de most…
Egy tökrészeg ami bokorugró a padlóra roskadt. A pissoirba ki-
bejáró bajtársai olyan gondosan kerülgették az elterült testet, mintha
legalábbis értékes szőnyeg lenne. A pult felé bámuló Otto
önkéntelenül észrevette, hogy a csapos nő jobb melle kibuggyant
mélyen kivágott ruhájából. − Kiesett a melle! − rikkantotta valaki, ám
úgy tűnt, hogy a nő nem foglalkozik ilyen csekélységekkel.
Zavartalanul folytatta a kiszolgálást, miközben fehér melle és barnás
színű bimbója csaknem belelógott a söröspoharakba.
− Micsoda keresztmetszete látható itt az életnek, Otto! − sóhajtott
fel a gróf elragadtatásában. − Micsoda impresz-szionista
műalkotások születhetnének ebből, Lautrec vagy Renoir ecsetéből!
Un jour dans la grandé guerre − meg ehhez hasonlók…
− Idehallgasson, gróf úr − förmedt rá Otto −, felejtse el a nagy
impresszionistáit, és arra gondoljon, hogy van-e még egyáltalán
esélyünk!
− Esélyünk, mire, Otto? − nézett rá kíváncsian a gróf.
− Arra, hogy kimásszunk ebből a szarból, mielőtt kezelhetetlenné
válna a probléma. Ennyire képtelen meglátni a fától az erdőt? Még itt,
Franciaországban is leléphetünk. Úgy, ahogy korábban már többször
is megtettük, hiszen tudja.
− De hát ez a kaland valójában még el sem kezdődött, Otto! −
tiltakozott a másik.
− Nem, de én már most pontosan tudom, mi lesz az utolsó fejezet.
A hóhér kötele vagy a kivégzőosztag.

− Kötél? Kivégzőosztag? − vágott közbe Seadog. − Miről beszél,

fiam?
Otto az ajkába harapott. Vajon mennyire lehet megbízni ebben a
vén piásban? Vajon őt is csak a balszerencse és meggondolatlanság
sodorta bele ebbe a rémes ügybe, ahogy őket? Vagy az öreg
szeszkazán is olyan meggyőződéses náci, mint az állatsereglet többi
tagja? Ezt a kiszolgált, féllábú vén gazfickót valahogy nem tudta
fanatikus fasisztaként elképzelni…
Otto végül úgy döntött, hogy vállalja a kockázatot:
− Hallhatták mit mondott Wolf tegnap. Valakit ki kell nyírnunk, és
egyelőre csak találgathatjuk, hogy kit. Nyilvánvalóan valami nagyon
veszélyes ügybe keveredtünk, főként a háborúnak e kései
szakaszában. Márpedig Stahl asszony jóképű fiacskájának nem áll
szándékában egy veszett ügyért levágatni a buráját.
− Veszett ügy?! − mordult fel Seadog.
Otto rémületére egyszeriben acélossá vált a hangja. Majd, amikor
később − mint kiderült, már túl későn − elgondolkodott ezen, meg
mert volna rá esküdni, hogy a kiszolgált hadfi feldúlt, ráncos
ábrázatát hirtelen izzó gyűlölet árasztotta el.
Ám mielőtt Seadog tovább folytathatta volna, jeges léghullám
sepert végig a kávéházon, amint hirtelen félrerántották a
sötétítőfüggönyt, és egy harsány parancsoló hang, így kiáltott:
− Na oké, fiúkák, lássuk azokat az igazolványokat! Hópihe
8
okmányellenőrzés!
− Razzia… Rendőrségi razzia! − hallatszott a kiáltozás, és azonnal
fejvesztett küzdelem vette kezdetét a hátsó kijáratért.
Egy női hang éleset sikkantott, de a következő pillanatban
belefojtották. A csapos nő hirtelen buzgalommal visszagyömöszölte a
mellét, mintha a bejáratot elálló fehérsisakos katonai rendészek már
ezért is letartóztathatnák. Egy bokorugró belerúgott a padlón fekvő
részegbe és színpadiasan a fülébe súgta: − Hé, Al, kelj már fel az ég
szerelmére… Nyakunkon az istenverte törvény…
Al azonban tovább húzta a lóbőrt.
− A dögcédulákat is látni akarjuk! − csattant a marcona katonai
rendész őrmester durva hangja, miközben mind több és több
fehérsisakos MP áradt befelé, készenlétben tartott géppisztollyal. −
Most pedig felsorakozni, ott a falnál!
Otto nyomban látta, hogy ez nem csak afféle rutinellenőrzés. Annál
a zsaruk jóval többen voltak. Pácba kerültek. Az ő igazolványaik nem
olyan tökéletesek, hogy egy ilyen alapos ellenőrzésnek is
megfeleljenek. Egy oldalpillantást vetett Wolf felé, és látta rajta, hogy
ő is hasonló következtetésre jutott. Feszült és kemény volt az
ábrázata, s már az asztal alatt szorongatta a stukkerét. Otto oldalba
bökte a grófot:
− Indulásra felkészülni! − sziszegte, miközben az amerikai bakák
kigombolt inggel lépdeltek az ajtó felé, hogy megmutassák az
azonosító fémkorongjaikat.
− Hadd menjek én elsőként − kérte Seadog. − A lábam miatt.
Rendicsek?… Akkor, most!
Azzal vad indiánüvöltéssel belevágta poharát a pult mögötti
nagytükörbe, ami ezer darabra tört. A pultos nő élesen felsikoltott és
újra kiejtette a mellét. Otto egy szemvillanásnyira elcsípte Wolfot,
amint felrántja a pisztolyát, hogy a lámpákra tüzeljen. Néhány lövés
dörrent, és az ivó a következő pillanatban sötétségbe borult. Újabb
dühödt kiáltozás és sikoltozás tört fel, amint Otto a grófot maga előtt
taszigálva, lökdösve, rugdosva utat nyitott a tömegben a hátsó ajtó
felé.
− Los, Mensch! − ugatta Wolf, és újra tüzelt. Élénkpiros lángnyelv
döfött a sötétségbe, amit éles fájdalomüvöltés követett.
− A nácik! − bömbölte egy feldúlt hang. − Itt vannak a nácik!
Egy géppisztolysorozat hasította végig a mennyezetet. Az emberek
fejvesztve a padlóra vetették magukat. Ottót térden ragadta egy kéz.
Vadul kirúgott, s a lába valami puhába ütközött. Fojtott
fájdalomkiáltás hallatszott, s a térdét markoló kéz szorítása ellazult.
− Itt az ajtó!
Otto ráismert Seadog hangjára. Valaki megpróbálta elkapni a
grófot. Otto kiszabadította és az amerikai arcába öklözött. Csont
roppanását érezte, és nedves melegség árasztotta el az öklét. Aztán a
gróffal együtt kitámolyogtak az ajtón.
− Le a fasor felé! − kiáltotta a Wolffal lévő civil erős, helyi
akcentusa németséggel. − Kövessenek, gyorsan!
− Ott menekülnek! − ordította mögöttük egy hang. Dühös
géppisztolysorozat hallatszott. A golyók ott pattogtak körülöttük a fal
két oldalán kékes lánggal kapva gellert a kövezeten. Otto felkiáltott
fájdalmában, amikor egy kőszilánk arcon találta, de rohant tovább
összegörnyedve, cséphadaróként csápoló karokkal.
Seadog közvetlenül előttük a falnak vetette magát. Otto mindeddig
egyszer sem látta ilyen fürgén mozogni. Jaguár akkorát taszított rajta,
hogy nyomban átlendült rajta.
− Magán a sor, gróf úr − lihegte Otto lehajolva. − Nyomás!
A gróf ügyetlenül felkapaszkodott Otto széles hátára és eltűnt a
túloldalon.
 Újabb dühös lángnyelv döfött a sötétségbe. Wolf megperdült és
ugyanazzal a mozdulattal tüzelt. A lenti ösvényről iszonyatos
fájdalomüvöltés hallatszott, majd egy nehéz test zuhanása. Valaki
elborzadva felkiáltott:
− Istenem, emberek, eltalálták az őrmestert! − a futó lábak
dobogása megtorpant. A falhoz tapadó menekülők nem vártak tovább.
Kétségbeesve a téglákra vetették magukat. Üldözőik bármelyik
pillanatban magukhoz térhetnek a sokkjukból, s akkor újra nyomukba
erednek. Otto átmászott a többiekhez, s egy pillanattal később leugrott
a túloldali kövezetre. Úgy érezte, mintha a lábai a hasába csúsznának
a zuhanástól. Teljesen kifulladva kapkodott levegő után. Wolf
azonban karon ragadta.
− Jöjjön már, Tex… tovább kell mennünk! − Egyik kezében a
pisztolyt szorongatta, a másikkal szinte magával vonszolta Ottót.
Máris hallották, amint az első katonai rendőrök átmásznak az imént
elhagyott falon. A többiek üvöltözése még mindig a kávéházból
hallatszott. Az elsö-tétítési rendelet dacára egymás után gyulladtak fel
a fények. Ha így meg tovább, rövidesen az egész város talpon lesz. El
kell tűnniük, még mielőtt túl késő lenne.
Már az utcán rohantak lefelé a dzsipjeikhez. Otto kétségbeesve
kotorászott a zsebében az elosztófej után, mivel az üldözőik első
süvítő lövései már ott pattogtak a falak mindkét oldalán.
− Visszatartom őket! − üvöltötte túl Jaguár a géppisztolykattogást,
s fél térdre ereszkedve tüzet nyitott. A rendőrök elbizonytalanodva
megtorpantak, szorosan a falhoz tapadtak vagy a kapualjakba
húzódtak. Otto a dzsiphez ugrott és kolbászvastagságúnak érzett
ujjakkal, esetlenül feltépte a motorháztetőt, hogy a helyére tegye az
elosztófejet. Közben a gróf, Wolffal beült a terepjáróba. A mögöttük
lévő Lynx ás Seadog, hasonlóképpen cselekedett.
− Indulás! − kiáltotta Otto.
− Jaguár! − kiáltotta Wolf. − Üljön már be a dzsipbe az ég
szerelmére!
 − Jövök!
Amint a terepjárók motorja zajosan életre kelt, Jaguár Otto dzsipje
felé rohant, miközben Otto már a volán mögé vetette magát, és
nyomban első sebességbe kapcsolt. Alig néhány méternyire mögöttük
felüvöltött egy jenki hang:
− Nyomás, haverok, mert meglépnek a szukafattyai! Valóságos
pergőtűz tört ki a közeledő Jaguár mögött.
A kővé dermedt Otto látta a kommandós felé süvítő dühödt
fémdarázsrajt. Ösztönösen ráhajolt a kormánykerékre. Jaguár hirtelen
felüvöltött, pisztolyát a földre ejtette. Wolf elfulladó hangon kiáltott:
− Istenem, eltalálták!
Jaguár térdre rogyott, és úgy ingadozott, hogy látszott rajta,
mindjárt arcra bukik. A golyók továbbra is ott zsongtak körülötte.
− Megyek és idehozom! − kiáltotta Wolf.
− Megőrült?! − hallatszott Seadog meglepően határozott üvöltése.
− Ha élve kerül a kezükbe, megoldják a nyelvét! − kiáltotta az
,,alvóügynök”. − Megvannak rá a módszereik!
Wolf a rémülettől elszörnyedt arccal egy hosszú pillanatra
mozdulatlanná dermedve, bénult határozatlansággal állt a dzsip előtt.
Aztán felemelte pisztolyát, és a körülötte süvítő golyókkal mit sem
törődve, mintha valami békebeli céllövészeten lenne, meghúzta a
ravaszt. A stukker visszarúgott. Jaguár éles fájdalomüvöltést
hallatott, s a következő pillanatban holtan hanyatlott a kövezetre. Ők
pedig tiltakozva csikorgó gumikkal elszáguldottak az éjszakába.

***

A kis konvoj üvöltő szirénákkal száguldott Nancy város Stanislas

terén. A tér elején és végén páncélautók haladtak, köztük pedig egy
csillogó, zöldesszürke Packard törzskocsi, benne egy túlméretezett
tábornoki ezüstcsillagokkal felékesített tiszt. Az a néhány francia
civil, aki a kései időpont dacára az épségben maradt 18. századi,
gyönyörű Lorraine utcáin kószált, tisztelete jeléül lekapta fejéről a
barettjét. Nem láthatták ugyan a törzskari kocsi utasát, de így is
pontosan tudták, hogy ki az. A sétáló amerikai bokorugrók is
vigyázzba merevedve tisztelegtek, hiszen azzal is tisztában voltak,
milyen kiszámíthatatlan természetű az autó utasa, főként, ha bármiféle
lazaságot tapasztal. Ebben a hadseregben még a kutyapofájúak is
nyakkendősen, kisuvikszolt cipőben mentek csatába.
A Packardban ülő magas, ezüstös hajú tábornok unottan,
helyeslően bólogatott. Szívmelengető volt valamiféle tiszteletet
mutatni egy ilyen nap után, amiben része volt. Mindenütt menekülők
serege tolongott az utakon… Az utóvéd pánikba esett emberei a titkos
iratokat égették, miközben a megrakott teherautóik indulásra készen
várakoztak, hogy bármikor elmenekülhessenek… A mögöttes
területen, a Bradley luxemburgi főhadiszállásán maradt tábornokok
félelmükben összecsinálták a csipkés alsójukat… Híre ment, hogy a
nácik ejtőernyős bérgyilkos osztagot dobtak le a likvidálására. Az
útmentén felállított ideges őrség egész Nancyig számtalanszor
megállította, és olyan ostobábbnál ostobább kérdésekkel ostromolta,
mint például „Kik voltak a dem bumok?” „Mi Utah állam
fővárosa?” és más ehhez hasonlók. A kérdések célja az volt, hogy
kiszűrjék az amerikai egyenruhás nácikat, de azért átkozottul
kellemetlen volt felelgetni rájuk. Már semmi másra sem vágyott, mint
hogy visszatérjen a szállására, felhajtson egy pohárkával, aztán ágyba
roskadjon.
A kis konvoj immár halk szirénával fordult be a Rue Auxerre, ahol
nemrégiben rekviráltak számára egy villát. A törzskara már szokás
szerint várta, ő pedig sebtében a hallban tájékoztatta őket. A szemei
táskásak voltak, hosszúkás arca pedig elnyűtt és kimerült. Miután
befejezte az eligazítást és elbocsátotta a tisztjeit, Meeks, a színes
bőrű szolgája behozta neki a bourbont, amire egész délután vágyott.
Lassú kortyokban iszogatta a hálószobájában, miközben a nap
eseményei felett elmélkedett. Immár eldöntött ténynek tekinthette,
hogy december 22-én az ő Harmadik Hadserege megy át
ellentámadásba, hogy elhárítsa a Bradley Első és Kilencedik
Hadseregére nehezedő kraut nyomást.
Ásított, majd kiürítette az utolsó csepp bourbont. Ideje nyugovóra
térni. Előbb azonban az a férfi, aki félmillió amerikai élet sorsáról
döntött, az ágy lábához térdelve ájtatosan elmondta esti imáját.
Ekkor váratlanul megcsendült a telefon.
Megdöbbent. A leghatározottabban megparancsolta, hogy nincs
telefon, csak világrengető fontosságú ügyekben kapcsolhatják.
− A mindenségit! − káromkodott feltápászkodva, megfeledkezve az
alázatosság pillanatáról. Sam Hill nevében, ki a bánat hívhatja
ilyenkor, éjnek idején?
Megragadta a kagylót, felkapta, és éles, magas, hízelkedő hangján
belemordult:
− Patton!
− Georgie? − A hívóhang Bradley tábornoké volt, a főnökéé, aki
épp ekkor hagyta el luxemburgi főhadiszállását.
− Igen. Hallgatom.
− Idefigyeljen! Holnap reggel Ike feljön Eagle Mainbe egy
különleges tanácskozásra ebben az Ardenneki ügyben.
− Kayjel?
− Kay nélkül − recsegte Bradley.
− Egyszer hagytam, hogy Kay elkérje a pisztolyaimat − magyarázta
Patton félénken, a védjegyének számító, értékes elefántcsont
markolatú negyvenötöseire célozva. − Nagyon megtetszettek neki.
− Ne marháskodjon már, Georgie − utasította rendre Bradley. −
Véresen komoly dologról van szó. Legyen itt pontban tizenegy óra
nulla-nullakor, oké?
− Oké, Brad, maga meg nehogy megfeledkezzen az igazolványáról,
mert az utakon egymást érik a tetves torlaszok.
− Észben tartom, Georgie. Jó éjt!
− Jó éjszakát, Brad.
A vonal elnémult.
Patton levetkőzött és valósággal belerogyott a széles franciaágyba.
Odakinn már minden elcsendesedett, kivéve az udvar kavicsos
ösvényein egyenletes léptekkel fel-alá járó őröket. Patton gyakorlott
füle elárulta, hogy megkettőzték az őrséget, vagyis a biztonsági
emberei komolyan vették a gyilkos náci kommandó fenyegetését.
Ásított, elvigyorodott, és lehunyta a szemét. Egyvalamiben biztos
volt: ha a náci gyilkosok holnap reggel el tudnának helyezni Eagle
Main alatt egy pokolgépet, az Amerikai Hadseregben igencsak
felgyorsulna az előléptetési hullám. Bezsákolnák az egész díszes
társaságot; Ike-ot, Bradet, Teddert, jómagát, sőt talán még Hodgest és
Simpsont is, amennyiben őket is meghívják, vagyis hét legyet ütnének
egy csapásra: a Legfőbb Parancsnokot, a helyettesét meg a négy
főparancsnokot.
− A tábornokok likvidálása − mormogta félálomban a sötétségben,
a gondolat súlyát latolgatva ízlelgette a gondolatot. − A tábornokok
likvidálása…
Patton egy újabb ásítással elűzte az ami tábornokok kiiktatásának
vízióját a fejéből. Lassan gondtalan, álomtalan szendergésbe merült.
Holnap a reggeli alatt így dicsekszik majd a törzskara előtt: − Úgy
aludtam akár a bunda. Még csak hugyozni sem kellett felkelnem. Elég
dicséretes tulajdonság egy magamfajta vén frontharcostól, nemde?
 NEGYEDIK NAP

1944. december 18., hétfő

„Drága anyukám, azok mind gazemberek… Kedves fiam, csakúgy,

mint tenmagad!”
Régi katonai szólásmondás

A közlekedés őrületessé vált.

Franciaország hátsó területe, valamint Luxemburg és Belgium útjai
zsúfolásig teltek menekülőkkel. Mintha a három ország összes
istállója, fészere, csűrje és garázsa, egyszerre tárta volna ki a kapuit,
hogy az utakra okádja az elmúlt két évszázad összes keréken guruló
találmányát, púpozásig megpakolva az egyszerű tulajdonosaik
holmijával. Az összes jármű nyugati irányba haladt, hogy aztán
szembekerüljenek a hadseregek dühös katonákkal megrakott
menetoszlopaival, amelyek viszont kelet felé, a front irányába
küzdötték volna magukat. Csaknem minden útkereszteződésben
hatalmas torlódások alakultak ki. A sofőrök a motorjukat túráztatták,
nehogy leálljon a dermesztően hideg reggeli levegőben, teljesen
értelmetlenül dudáltak, tülköltek, miközben a haragtól vörös ábrázatú
tisztek a karjukat lengetve üvöltöztek az ostoba, birkaképű civilekkel,
akik csak annyit feleltek nekik, hogy „Vite, vite − les Boches!”
Fedetlen fejű dandártábornokok álltak be pisztollyal a kézben
önkéntes forgalomirányítónak, kétségbeesve próbálva valami rendet
teremteni ebben az iszonyatos kavalkádban.
Ezen a szörnyű decemberi reggelen mindenütt teljes káosz és
zűrzavar uralkodott.
Természetesen a fehér sisakos amerikai katonai rendészet emberei
is mindenütt jelen voltak. Méltatlankodó apácákat vetkőztettek le
ejtőernyő hevederek árulkodó, vörös nyomai után kutatva, mivel a
nácik köztudottan apácáknak álcázzák az ügynökeiket. A gyanúsnak
talált jenki bokorugróknak olyan nyelvtörő gyerekmondókákkal kellett
megbirkózniuk, mint a „Rotund Rosie runs around the ragged
rocks” vagy a „Ibin Cecil thinks thistles thorny” − lévén az is
közismert tény, hogy a krautok nem tudják kiejteni az„r”-t és a„th”-t.
A kérdések pedig: „Me Deutsch… Nix Amerikaner!” s a sápadt
arcú, front felől jövő, didergő ágyútölteléket már le is fülelték, s hiú
remény volt, hogy megmenekülhetnek attól, ami a letartóztatást fogja
követni. Az elszánt katonai rendőröknek egyik fülükön be, a másikon
ki a dühös kiáltozás, szitkozódás. Ordibáljanak csak a szemetek. Egy
a lényeg, hogy a rohadék náci diverzánsok megkapják, ami jár nekik.
Ezen a reggelen még a távoli főhadiszállásra igyekvő tábornokok
sem úszták meg igazoltatás és kikérdezés nélkül. Elvégre a nácik akár
amcsi fejesnek is álcázhatják magukat, nem igaz? Strong tábornokot
letartóztatták és bilincsben vezették el, mivel úgy vélte, hogy a
Dodgerek egy olyan kör játékféleség, amit a lányok szoktak játszani
az Egyesült Királyságban. A segédtisztje alig tudta lefogni az egyik
katonai rendészt, hogy ott helyben le ne üsse a nagydarab skót
tábornokot.
− Krisztus a keresztfán! − fortyogott a magából kikelt MR − Milyen
kötélidegei vannak ezeknek az átkozott náciknak?! Lányok a
seggemet!
Bradleyt is megállították, és ő is megkapta a maga kérdését:
− Mi Illinois Állam fővárosa?
− Springfield − vágta rá kapásból a hosszúkás állú, szemüveges
hadseregparancsnok.
− Biztos benne? − kérdezte a kikérdezője elbizonytalanodva. − Azt
hittem, hogy Chicago… Na jó, tudja mit, kap egy második esélyt.
 − Halljuk, fiam − adta be a derekát fáradtan Bradley.
− Hm, hogyan helyezkedik el a hátvédsor az amerikai futballban?
Bradley sebtében elmagyarázta az általános felállás szerinti
játékosok helyzetét. − Oké? − kérdezte.
− Ez már jobban sikerült − jelentette ki egyetértően a katonai
rendész, majd diadalmasan a tábornokra vigyorgott. − Na, még egy
utolsó kérdés, csak a biztonság kedvéért. Ki a férje Betty Grable-
nek?
− Soha életemben nem hallottam róla, de még a nőről sem −
ismerte be Bradley pár pillanatnyi töprengés után.
− Még sosem hallott a milliódolláros lábú lányról?! Jesszusom, hát
egyesek süketen és vakon járnak a világban? Ő Harry James felesége!
− A rendész ámuldozva csóválta a fejét, és láthatóan módfelett
elégedett volt, hogy okosabbnak bizonyult egy tábornoknál. − Oké,
menjen tábornok − legyintett kegyesen, és még csak tisztelgésre sem
méltatta.
Patton méregtől lilára vált ábrázattal, mindkét kesztyűs kezében a
stukkereit markolva küzdötte át magát az útlezárásokon. A szájából
szörnyű szitkok és trágárságok sokasága áradt, és valahányszor egy-
egy ellenőrzési ponthoz értek, így kiáltott:
− Szarok a szemetek közé… kilyukasztom, aki megpróbál
megállítani… kotródjatok az utamból a mindenségit!
Maga Eisenhower biztonságosan megérkezett a főhadiszállásra,
miután helyesen azonosította, hogy ki is „Ike” mire a vigyorgó katonai
rendész vigyázzba vágta magát, és megkérdezte, hogy a tábornok úr
lenne-e olyan kedves, hogy szuvenír gyanánt aláírja a zsoldkönyvét?
Eisenhower egy nyögéssel beleegyezett, azzal a gondolattal nyugtatva
magát, hogy az ismeretlen rendőr bizonyára rászavaz majd az
elkövetkező években, ha megpályázza az elnökséget. Ez volt a titkos
vágya, ami átsegítette az ehhez hasonló nehéz napokon, és
amennyiben a szóbeszédnek hinni lehet, ez még Kaynél is több
vigasszal szolgált neki.
 A nyugatról, délről és északról érkező, közlekedési dugókkal,
időjárással és menekülőáradattal küzdő, ideges, ingerült fejesek
végül mindannyian elérték céljukat, a távoli francia erődöt.
A színpad tehát készen állt, a színészek és a díszlet a helyükre
kerültek. Rövidesen kezdetét vehette a dráma.

***

− Tudják − magyarázta az „alvóügynök” iskolamester módjára

hangsúlyozva (Otto következtetése helyesnek bizonyult, mivel a
thionville-i ügynökkapcsolatuk csakugyan tanító volt) − a különböző
ellenséges főhadiszállások közötti földalatti kábel összeköttetés
éppen Lorraine-en fut keresztül, és vagy féltucatnyi különböző helyen
megcsapolható, így aztán, mihelyt Skorzeny Obersturmbannführer a
reaktiválás megtiszteltetésében részesített, haladéktalanul
megkezdtem a lehallgatást.
Az „alvóügynök” akinek Erich volt a fedőneve, büszkén
kidüllesztette sovány mellkasát. Wolf pedig felkiáltott:
− Kiváló, kiváló!
Otto a nyakát nyújtogatva a terepjáró fedezékében közelebb
húzódott a grófhoz. A veszélyes szituáció miatti növekvő aggodalma
dacára, amibe von der Weidének köszönhetően került, felettébb
kíváncsi volt az elvakult SS-gyilkosok célpontjára. Seadog a maga
részéről a vészjóslóan ólomszínű eget kémlelte, ami még a nap vége
előtt a havazás kezdetének előhírnöke lehetett, aztán kutatóan a másik
kettőre pillantott. Ottót azonban nem a féllábú fickó érdekelte, − így
aztán − folytatta Erich − meg tudtam oldani, hogy végighallgassam
Bradley luxemburgi főhadiszállása rádióforgalmazásának nagy részét
− s rábökött az előtte szétterített térképre − amit Pattonnal Nancyben,
Hodgesszel Spában és a zsidó Eisenhowerrel a versailles-i
főhadiszállásán szövegeltek. − Úgy hordozta végig a tekintetét a
hallgatóságán, mintha tapsviharra számítana a teljesítményéért.
Kivörösödött orrhegyén egy remegő nedvességcsepp függött.
− Nagyszerű, nagyszerű − lelkendezett ismét Wolf, aki láthatóan
még az alattuk elterülő folyó két partján fekvő város feletti szélfútta
fennsíkon uralkodó dermesztő hidegről is elfeledkezett. − És mik a
legfrissebb hírei számunkra, Erich bajtárs?
− A következők − Erich gondos torokköszörüléssel kezdte, mintha
a kedvenc tantárgyát oktatná a nebulóinak −: ma kora hajnalban,
miközben maguk még az igazak álmát aludták, újra rácsatlakoztam a
főkábelre, az innen alig egy kilométernyire lévő hegyi út közelében.
Már hajnali négykor élénk rádióforgalom zajlott, ami természetesen
az új, dicsőséges ardenneki offenzívánk következménye. De azért
persze kivételek is akadtak. − Hivatásos oktató módjára hatásszünetet
tartott, nehogy egyetlen diákja is lemaradjon a lényegről. − Minden
jel arra mutat, hogy odalenn Verdunben egy nagygyűlést szerveznek,
amin valamennyien részt vesznek!
− Mindannyian?! − visszhangozta Lynx és Wolf hitetlenkedve.
Még Seadog is a váratlan közlés hatása alá került.
− Ki az a mindenki? − érdeklődött kissé ostobán a gróf. Úgy tűnt,
mintha újabban kissé túl gyorsan peregnének az események a szegény
öreg agyához képest. Mintha olyan nyelven hablatyolnának körülötte,
amit ő csak félig-meddig képes megérteni.
Erich olyan hirtelen fordult feléje, hogy a gróf egyszerre mélyen
lehajtotta a fejét, mint a rajtakapott iskoláskölyök, akit elcsíptek a
suli klotyójában, hogy olyasmit művelt, amit nem szabadna.
− Az ellenséges hadseregek összes parancsnoka, Mex −
világosította fel büszkén a tanító. − Eisenhower, Bradley, Patton meg
a többiek! − Oly hevesen gesztikulált, hogy az orrhegyéről lehullott a
nedvességcsepp, és pontosan a térképre esett, s parányi áradásként
terjedt szét Észak-Franciaországon.
− Eszerint az angolok nem lesznek ott? Montgomery tábornok? −
kérdezett rá Seadog, az Erich bejelentését követő súlyos csendben.
Erich valami okból elpirult. Otto érdeklődve meredt az öreg
matrózra, aki mintha egészen megváltozott volna. Fiatalabbnak és
ravaszabbnak látszott − a hangja meg keményebb és jóval pontosabb.
Wolf is Seadogra nézett az „alvóügynökről”, majd ő is feltette a
kérdést:
− Tehát, Erich?
− Nem, a britek nem lesznek ott, legalábbis nem hinném…
Természetesen csak a jenkik szárazföldi vonalát tudtam lehallgatni.
− Értem.
Wolf nyomban elfogadta az állítást, Ottónak ugyanakkor valami azt
súgta, hogy a cingár, középkorú tanító tartogat még valamit. Hogy mi
lehet a rejtegetnivalója, azt pontosan nem tudta volna megmondani, és
lehetősége sem volt rá, hogy kipuhatolja, mert abban a pillanatban
Wolf hangja újra felharsant.
− Uraim, bajtársak! − vakkantotta a korábbi SS-tiszt az orrán
kiáradó hideg levegővel. − Erich barátunk maradéktalanul meghálálta
az Obersturmbannführer által belevetett bizalmat. Megszerezte a
számunkra megfizethetetlen, nélkülözhetetlen fontosságú
információkat. Immár rajtunk a sor, hogy megfelelően hasznosítsuk
őket. Erich bajtárs, a német nép nevében köszönöm önnek a
segítségét. Azt hiszem, most már nyugodtan hazatérhet, mivel jobb, ha
nincs bővebb tudomása a terveinkről.
− Igen, igen, természetesen igaza van… Hm, Wolf − egyszerre úgy
tűnt, mintha Erich elvesztette volna iskolamesteri önbizalmát és
kifejezetten zavartnak tűnt. − Jobb, ha máris indulok − de azért mégis
tétovázott.
Végül Wolf megértette.
− Ja igen, hát persze, természetesen… Hátra van még a… hm… a
kis jutaléka. Máris. − Odasétált a terepjáróhoz és egy bankóköteggel
tért vissza, mire Erich arca láthatóan felragyogott.
Seadog nehézkesen feltápászkodott.
− Elkísérem az útig − ajánlkozott. Az új egyénisége érdekes módon
annyira határozottá tette, hogy senki sem kérdőjelezte meg, miért
akarja elkísérni az ügynököt, aki amúgy is bizonyára sietni fog, hogy
eltűnjön szem elől.
− Köszönöm, de igazán felesleges − hárította el Erich, miközben a
zsebébe gyömöszölte a Wolftól kapott vaskos köteg francia
bankjegyet.
− Csak pusztán biztonsági elővigyázatosságból − erősködött
Seadog. − Na jöjjön barátom, már indulhatunk is!
Azzal Seadog karon ragadta Erichet, és lefelé baktattak a hósapkás
fenyvesen át, a Verduntól északra futó kis vidéki út felé. A többiek
csendben néztek utánuk.
Wolf megvárta, míg a két alak eltűnik a fák között, majd újra
szembefordult az ott maradtakkal.
− Tehát immár mindent tudunk, amit tudnunk kell − mosolygott a
komor arcú társaságra. Megjátszott jókedve dacára egész kinézete
várakozó vadállat jelleget öltött magára. Lassan kinyújtotta, majd
újra összezárta az ujjait, állkapcsa kőkemény, szemeiben a fanatizmus
tüze lángolt, mintha arra készülne, hogy valami ártatlan áldozatból
kiszorítsa a lelket. − Ott lesznek mind egy halomban, mintha arra
várnának, hogy lecsapjunk rájuk.
− Maga meghibbant! − csattant fel Otto hirtelen megtörve a súlyos
csendet, miután teljes jelentőségében felfogta Wolf szavainak súlyát.
− Mindössze hatan vagyunk, a grófot, vagyis Mexet is beleszámítva −
tört ki belőle a felháborodás az egész terv képtelensége miatt. −
Komolyan azt hiszi, hogy ennyien képesek leszünk legyilkolni a teljes
Amerikai Főparancsnokságot?!
− Miért ne? − vonogatta a vállát Wolf minden különösebb indulat
nélkül. − A bátorság, barátom, a bátorság mindig kifizetődő.
Otto alig tudott uralkodni magán.
− Rendben van… rendben van, Wolf, tegyük fel, hogy sikerül.
Tegyük fel, hogy olyan ügyetlenek, hogy meglepetésszerűen sikerül
lecsapnunk rájuk. De még ha ki is nyírjuk a tábornokaikat, azt az
Eisenhowert, Pattont meg a többieket, tudom is én, hogy hívják
őket… Komolyan azt hiszi, hogy utána olajra léphet? Menny, segg és
felhőszakadás! Az egész átkozott vidéket beriadóztatják és
gyalogfácán módjára vadásznak le bennünket! Annyi esélyünk sem
lesz, mint macskának a pokol pikszisében.
Wolf épp válaszolni készült, de nem jutott szóhoz, mivel valaki
megelőzte.
− Nos, ez a véleménye, Herr Otto Stahl?
Mindannyian meglepődve fordultak a hang irányába.
Seadog állt mögöttük, egyik kezében a francia bankjegyköteggel,
amit Wolf az „alvóügynöknek” adott, a másikban pedig egy rövid,
lefűrészelt markolatú szuronnyal, melynek pengéjén friss vér
csillogott.

***

Eisenhower konvoja pontban tizenegy óra nulla-nullára érte el

Verdunt, majd megkerülte a gare melletti 1916-os elesettek kerek
emlékművét, aztán továbbhaladt Eagle Main felé, a korábbi Caserne
Maginot szögletes körvonalai előtti emelkedőn. Ez utóbbi egyébként
arról az őrmesterből francia külügyminiszterré lett katonáról kapta a
nevét, akiről a híres erődítményrendszer, és aki ezen a várost uraló
komor magaslaton veszítette el a lábát.
Amint Ike gépkocsioszlopa megállt, marcona ábrázatú,
géppisztolyos katonai rendészek ugrottak le az autók hágcsójáról, és
készenlétben tartott fegyverrel felsorakoztak, mintha azt várnák, hogy
a náci orgyilkosok bármikor felbukkanhatnak a kövesút túloldalán.
De csak egy magányos kóbor kutyát lehetett látni, amint épp felemelte
vékony hátsó lábát, hogy levizelje a szemközti lámpaoszlopot.
Eisenhower minden rosszkedve dacára elvigyorodott, látva, hogy a
katonai rendészek olyan kiábrándultsággal nézik a sovány állatot,
mintha tényleg egy öngyilkos náci kommandó rajtaütésére számítottak
volna. Ike fogadta és viszonozta a kapuőrség tiszteletadását, majd
kíséretével együtt a barakkokba vonult, miközben az MP-k
géppisztolyukat egyik oldalról a másikra lendítve elindultak
visszafelé.
A többi nagymenő már a dermesztően hideg, alacsony
osztagbarakkban várta a főparancsnokot. Az egyedüli melegforrás
egy hordóhasú kályha volt a legtávolabbi sarokban. A tábornokok
többsége le sem vetette a köpenyét, sőt, vastag, katonai takarókat
csavartak a térdükre. Eisenhower
hálásan gondolt Kayre, aki ragaszkodott hozzá, hogy ezen a reggelen
a hosszú, gyapjúbéléses alsóját viselje. Tényleg pokoli hideg volt.
Körülhordozta tekintetét a komoly, fagyos arcokon, aztán
megajándékozta az egybegyűlteket híres, fültől fülig érő vigyorával.
− Uraim − kezdte −, a jelenlegi helyzetet nem holmi tragédiaként,
hanem lehetőségként kell kezelnünk.
A hallottakra Patton reagált elsőként. Egy vicsorítással feltárta
ápolatlan, kopott fogsorát.
− Az ördögbe is, hagyjuk, hogy a gazemberek a csatornák mentén
feljöhessenek Párizsig, ott aztán végérvényesen elvághatjuk és
kicsinálhatjuk őket!
Harcias szavai megtörték a jeges hangulatot, imitt-amott még halk
nevetés is hallatszott. Valaki odakiáltott neki:
− Ez igen, Georgie!
Tedder, az angol legfelsőbbparancsnok-helyettes kivette szájából a
pipáját és megjegyezte:
− Ha kérnek, tea van korlátlan mennyiségben, fiúk. − Még
Bradleynek is sikerült arcára erőltetnie egy hűvös mosolyt. Ilyen
előzményekkel vette kezdetét a legfelsőbb vezérkari konferencia.
A méltatlan letartóztatása miatt még mindig felháborodott Strong
tábornok előrelépett a terem közepére, és gyors szavakkal részletesen
felvázolta a németek ardenneki előretörését. Aztán Eisenhower vette
át a szót, miközben átvillant agyán a gondolat, hogy vajon Strong
megtalálta-e már az irattáskája elveszett bilincskulcsát, mivel úgy
tűnt, mintha még mindig ott lógna a bal csuklóján.
− George − vakkantotta −, azt akarom, hogy térjen vissza
Luxemburgba, vegye át a harcok irányítását, és legalább hat
hadosztállyal indítson erőteljes ellentámadást.
− Igenis, uram − válaszolta nyomban Patton.
− Mikor tud indulni?
− Mihelyt itt végeztünk − felelte Patton.
Eisenhower a homlokát ráncolta:
− És hogy képzeli a dolgot? − Bradley és tisztjei a kényelmetlen
székükön mocorogva hallgatták a párbeszédet, biztosra véve, hogy
Patton már megint dicshimnuszokba kezd. A brit tisztek közül
néhányan halk kacagással adtak hangot a véleményüknek. − Tipikus
jenki hozzáállás − jegyezte meg egyikük.
Pattont azonban hidegen hagyták a reakcióik.
− Mielőtt idejöttem, a törzskaromat felkészítve Nancyben hagytam
− magyarázta.
Eisenhowert nem különösebben érdekelte az információ.
− Nagyon helyes, és mikor tud indulni?
− December 22-én reggel.
A kijelentése szinte azonnali, áramütésszerű hatást gyakorolt a
jelenlévőkre.
− Ne mondjon már ilyen képtelenségeket, George! − csattant fel
dühösen Eisenhower.
Patton láthatóan élvezte, hogy szenzációs bejelentése a figyelem
középpontjába röpítette. Drága, fekete szivarját pöfékelve,
kényelmesen kiélvezte a helyzetét.
− Szó sincs képtelenségről, uram, lévén máris megkezdtük a
támadási előkészületeket. Az egész törzskarom szorgos hódok
módjára tevékenykedik az ellenoffenzíva megtervezésén és
kialakításán. − Sebtében elmagyarázta a felhasználandó gyalogság
feladatait, majd hozzátette: − Mindenképpen a 22-i támadásra
szavazok, mert halogatás esetén elveszítjük a meglepetés erejét. − A
térképre bökve a főnöke, Bradley felé biccentett a fejével. − Brad
alakulatai náci húsdarálóba kerültek. Csakhogy ezúttal én fogom
forgatni ezt a húsdarálót!
Miután a konferenciát kisebb csoportokra szakadva folytatták,
megtárgyalták az új hadrendet és rátértek a részletek
kidolgozására. Strong ismételten élt a lehetőséggel, hogy előadást
tartson a három legmagasabb rangú amerikainak, valamint Teddernek,
a brit helyettesnek a Skorzeny gyilkos osztaga által jelentett fokozódó
náci veszélyről, amit immár szinte mindenhonnan jelentettek.
− Francia rendőrségi jelentés szerint német ejtőernyősök szálltak
le Port Marlynál, méghozzá a Szövetséges Expedíciós Főhadiszállás
közelében. Egy másik francia jelentés arról beszél, hogy kétszázan
csaptak le Bohain körzetében, egy harmadik szerint pedig, két
századnyi fegyveres apácát láttak leereszkedni Valenciennes mellett.
− Remélem, jól lehúzgáljuk majd a szoknyájukat − élcelődött
Patton tiszteletlenül. − Azt hallottam ugyanis, hogy az apácák nem
hordanak bugyit.
Strong eleresztette a megjegyzést a füle mellett.
− A birtokunkban lévő bizonyítékok arról tanúskodnak, hogy a
németek valóban mindent megtesznek a likvidálásukra, uraim −
jelentette ki makacs csökönyösséggel. − Éppen ezért a lehető
legáthatolhatatlanabbá kell tennünk a főhadiszállásaink biztonsági
szolgálatát.
− Én mondom − vágott közbe Tedder hirtelen elsápadva −, hogy
ennek a teának a termoszból ugyancsak furcsa íze volt. Elnézésüket
kérem, uraim − s miközben a WC-feliratú ajtó felé botorkált, mélyen
ledugta az ujját a torkába, megpróbálva rákényszeríteni gyomrát a
rókázásra.
Most már Eisenhower is kezdte komolyan venni a dolgot.
− Azért remélem, a víz megmérgezésével csak nem próbálkoznak,
ugye Strong?
− Bármire képesek lehetnek, az Önök megölése érdekében, uram.
Gondoljon csak bele, mekkora káosz és pánik keletkezne, ha Önöket,
mindhármukat likvidálnák.
− Elég, elég! − kiáltotta Eisenhower, felemelve egyik kezét. −
Tegyenek meg minden szükséges biztonsági intézkedést, mindent,
amíg le nem számolunk ezzel az átkozott Skorzeny-bandával, és
vissza nem térhetünk a tényleges háborúhoz…

***

Seadog kényelmesen megtisztogatta a rohamkését, miközben hagyta

őket, hadd várakozzanak. Még Wolf is mély hallgatásba merült. Végül
a féllábú matróz megtörte a csendet.
− Azt hiszem, legegyszerűbb, ha bemutatkozom, − mondta, és
korábbi zavaros beszédstílusa nyomtalanul eltűnt. Klotz a nevem,
Kurt Klotz Obersturmbannführer, 1933 óta a Reichssicherheitsdienst-
9
Ausland tagja, azt követően pedig az Abwehr ügynöke. Mint tudják,
az Abwehr jórészt olyan nemesekből áll, mint ön, Graf von der
Weide.
A gróf felé biccentett, Otto pedig elszorult szívvel döbbent rá,
hogy az egész osztagukban Seadog volt a legprofibb fickó, és nagy
valószínűséggel kezdettől fogva ismeretlenül is ő rendezte a műsort a
háttérből.
− Mivel én nem vagyok nemes ember, így aztán ’33-ban
áthelyeztek az SS-hez. − Cinikusan Wolfra nézett, mintha kérdőre
akarná vonni az áthelyezése okai miatt. Wolf azonban túl döbbent volt
ahhoz, hogy bármit is mondjon. − Az előléptetés hamar jött abban a
zöldfülű bagázsban, ráadásul az öreg Reichsführer mindig is mély
együttérzést tanúsított a magamfajta fickók iránt, akik az előző
háborúban vesztették el a lábukat. Ők azok az emberek, akik még
sosem szagoltak közvetlen közelről puskaport.
− De mit művelt Erichhel? − hebegte Wolf, miután visszanyerte a
hangját.
− Likvidáltam − felelte Seadog békésen. − Biztonsági okokból.
Tudja, jelen pillanatban mi öten vagyunk az egész Német Hadsereg
legfontosabb emberei. Túlzás nélkül állíthatom, hogy mindegyikünk
felér egy-egy ellenséges hadosztállyal, így a legcsekélyebb
kiszivárgást sem szabad megkockáztatnunk. Arról nem beszélve, hogy
ezt a drágalátos Erichet két oldalról is csókolgatták.
− Hogyhogy két oldalról csókolgatták? − visszhangozta Wolf
erőtlenül.
Seadog újra rávillantotta a cinikus, sejtelmes mosolyát:
− Ja, persze nem mindenki érti a szakmai zsargont. Azt jelenti,
hogy bár nekünk dolgozott, de azért a tommyk is kajáltatták. A
góréjuk, Montgomery, szörnyen szeretné tudni, mik az amik
szándékai, főként a zsidó Eisenhoweré. Szóval Erich a tommyknak is
végzett lehallgatásokat. − Könnyedén megvonta a vállát: − Azt persze
nem tudhatom, mennyit fecsegett volna ki a tommyknak a
szándékainkról, de a hadműveletünk ezen kritikus szakaszában a
legcsekélyebb kockázatot sem vállalhatjuk. − A mosolya elillant, és a
tekintete kemény, éles lett. − Ma este, uraim, megváltoztatjuk a
történelem menetét. E célból minden egyebet fel kell áldoznunk.
Világosan beszéltem?
A többiek tétován bólogattak.
− Tudom, Wolf, hogy magának van egy elképzelése a jenki
nagykutyák lelövésére, mihelyt kidugják az orrukat Eagle Mainből.
Csakhogy ez a terv túl kockázatos a rendkívül szoros biztonsági
intézkedések miatt. Másképpen fogjuk megoldani…
Sebtében nekilátott feltűrni a nadrágszárát, hogy feltárjon néhány a
műlábára csatolt vízmentes kis csomagot, ami a többiek számára
pudingszerűnek tűnt és összetéveszthetetlen mandulaillatot árasztott.
− Plasztik robbanóanyag − közölte Seadog − amit arra fogunk
használni, hogy felrobbantsuk az egész átkozott bandát…
Otto meg a gróf valamivel távolabb kuporgott az izgatott Seadogtól
s a köré csoportosult másik két társuktól. Éppen az akció előtti, hideg
konzervből és kekszből álló, utolsó reggelijüket fogyasztották.
− Tudja gróf úr − kezdte Stahl suttogva, kerülő úton közelítve a
dolog lényegére, nehogy a gróf meglepetésszerű reakciója esetleg
felkeltse a régi SS-ek figyelmét −, arra gondolok, hogy egy szép
napon, ha vége lesz ennek az egész kalamajkának, lesznek olyanok,
akik azt fogják mondani, hogy ez a kurva háború egy csodálatos
kalandsorozat volt.
− Ebben bizony sok igazság lehet − értett egyet vele a gróf némi
érdeklődéssel.
− Alighanem azt mondják majd, hogy sem előtte, sem utána nem
csináltak semmi olyat, ami azokhoz a kalandokhoz fogható lenne.
Féltucatnyi országban háltak fekete harisnyás kurvákkal,
keresztülgázoltak Oroszország hómezőin és Afrika homoksivatagjain,
idegen kastélyokat fosztogattak és ellenséges nagymenőket ejtettek
fogságba, magukkal hurcolva, mintha utolsó senkik lennének. Óh,
százával történtek velük az izgalmas kalandok. A magam részéről
biztosra veszem, gróf úr, hogy 1964-ben még mindig erről a
háborúról fognak írni, sőt, talán még 1984-ben is! − Otto, ha lehet,
még inkább lehalkította a hangját. − Ám azt bizalmasan elárulhatom,
hogy Otto Stahlnak már kezdettől fogva elege volt ebből a háborúból.
A gróf leeresztette a konzervét:
− Miért mond nekem ilyeneket, Otto? − kérdezte, miközben egy
kekszmorzsa tapadt a szájára.
− Azért, gróf úr, mert történetesen maga is egyike a háborúért
rajongók táborának, és szent meggyőződésem, hogy nem fogja túlélni,
hogy aztán elregélhesse az utókornak a kibaszott idióta meséit, hacsak
nem kezd már most okosan zsugázni. Például ma éjjel elég egy rossz
mozdulat, hogy hidegre tegyenek bennünket, akkor aztán nem
fáraszthatja sokat szenvedett hallgatóságát a Nagy Játszmáról szóló
szar sztorijaival.
− Okosan zsugázni?
− Úgy ám. Most rögtön fel kell tennünk az okosan gondolkodó
tökfedőnket, és ki kell eszelnünk valamit, amivel megállíthatjuk őket
− sziszegte Otto sürgetően. − Ezek az SS-zsenik azt hiszik, hogy
sikeresen kinyuvaszthatják a jenki Prominenzeket. Én viszont nem
hiszek ebben.
Von Der Weide egyetértően bólintott.
− Nyilván magának van igaza, Otto. De mielőtt olajra lépnénk,
benne hagyva őket a slamasztikában, nem lenne… hm… hát,
tisztességesebb…
− Tisztességesebb a seggem! − mordult fel Otto. − Majd akkor
kántáljon nekem tisztességről, amikor az amik nekilátnak lenyiszálni a
farkát egy törött üvegcseréppel!
− Ugye ezt nem mondja komolyan, Otto? − kapkodott levegő után a
gróf.
− Sőt, még ennél rosszabbakat is tesznek velünk, ha taccsra tesszük
a nagymenőiket. Gőzkalapáccsal verik porrá a golyóinkat, a
bordáinkat pedig kitépik…
− Elég, elég, Otto, kérem! − jajgatott a gróf. − Már így is
belebetegszem…
− Hát képtelen agyilag felfogni, hogy kifingatják, ha nem hallgat
rám, maga vén hülye szarházi?! − szűrte a szót Otto.
− Értem már, Otto − motyogta letörten a gróf, kezeit védelmezően a
lábai közé szorítva, láthatóan komolyan vette Otto félelmetes
jövendölését. − Mi a javaslata?
− A következő: Úgy kell tennünk, mintha szívvel-lélekkel benne
lennénk a buliban. Akkor a többiek talán nem fognak gyanút, hogy
igazából mire készülünk. Szóval színleg velük tartunk, ám mihelyt
elhelyezik a robbanótölteteket, szabotáljuk a dolgot. Ez az egyedüli
mód, hogy megmentsük a nyakunkat az amik bosszújától.
− Különben péppé vernék a … hm… a tökeinket?
− Naná, hogy megtennék, maga idióta, vén marha, méghozzá
gumibottal!
− Jaj, Istenem!
− Szóval szabotáljuk az akció végrehajtását, aztán pedig… − Otto
elhallgatott és jóképű ábrázatával mély töprengésbe merült.
− És mindezt az SS-ek ellenében, mi, Otto?
− Nincs más megoldás. Bár ezek még a jenkiknél is ke-
gyetlenebbek − intett Otto fejével a növekvő félhomályban Lynx, Wolf
és Seadog felé. A tervüket tárgyaló, összebújt SS-ek arca sötét
halálfejjé torzult. − Ezek a fanatikus férgek hírből sem ismerik a
félelmet, de valahogy mégis túl kell járnunk az eszükön!
Mint ilyenkor általában, a gróf naiv, érzékeny természete a
legjobbat hozta ki belőle. Nézni sem bírta a fiatal barátja aggodalmát.
Ösztönösen megragadta Stahl kezét és bátorítóan így szólt: − Ne
nyugtalankodjon, Otto. Tudom, hogy mint mindig, ezúttal is megtalálja
a kiutat. Hiszen maga született túlélő.
Seadog épp ekkor pillantott feléjük, és amint észrevette őket,
durván felröhögött:
− Miért nem ad neki egy nyelves csókot, Otto? Ígérem, hogy nem
nézünk oda. Ha, ha!
Otto magában dühöngött a megjegyzésre. Szentül megfogadta, hogy
egy napon, méghozzá a közeljövőben, Herr Kurt Klotz fog neki
nyelves csókot adni.
− Amikor kinyalja a seggemet!
 ÖTÖDIK NAP

1944. december 19., kedd

„Ezen a napon az egyik dzsipünkben négy amerikai egyenruhás

németet találtunk. Hármat megöltek, egy pedig hirtelen halált halt.”
Patton tábornok

A hóesés mind egyenletesebbé vált, és az északi város hősi védőit

ábrázoló emlékmű kezdett úgy kinézni, mint ahogy csaknem három
évtizeddel korábban, amikor a bajor rohamcsapatok először
bukkantak ki a fehéren örvénylő félhomályból. Ám ennek az utóbbi
német támadóosztagnak nem volt ideje történelmi tényeken
elmélkedni. A sűrű hóesésben, ami elfojtotta a lépteik neszét, egyik
szobortól a másikig siettek, alájuk csúsztatva egy-egy halálos csomag
plasztik robbanóanyagot.
Seadog az éles útkanyarulat felé lesett, ahol a konvojnak
mindenképp le kellett lassítania, ha be akart fordulni.
− A piros gyutacsot használják − adta ki közben a parancsot. − Az
félórányi időt ad nekünk a detonációig.
Wolf egy fejbólintással nyugtázta az utasítást. Egyik pokolgéptől a
másikhoz haladva Otto gondos segédletével igyekezett minél
óvatosabban elhelyezni a gyutacsot, mintha attól tartana, hogy a
sötétségben elszakadhatnak egymástól.
Immár csaknem fél egy lévén, abban a tudatban, hogy a nagy
konferencián részt vevő szövetséges nagytojások mostanra már
nyilván végeztek az ebédjükkel, egy hatkerekű páncélautóval
felszerelt katonai rendőrjárőr már jó ideje a verduni keresztúton
cirkált. Tornyára szerelt fényszórója egyik oldalról a másikra
pásztázott, az árnyékokban megbúvó, esetleges veszélyforrások után
kutatva. A Prominenzek rövidesen útra kelnek, hogy aztán a
tábornokok itt szétválva, ki-ki a saját alakulata emlékművénél rója le
a kegyeletét.
− Mindjárt végzünk − sziszegte Wolf letörölgetve arcáról a
hópelyheket. Úgy tűnt, Otto megpróbálja hóval befedni a
detonátorokat, noha azok már így is alig látszottak. − És most hogyan
tovább, Seadog?
− Oda, azok mögé! − mutatott Seadog két havas parkocska felé,
melyeken egy-egy rozsdásodó, 75-ös gyorstüzelő ágyú állt, amelyeket
az 1916-os, első világháborús csata alkalmával itt használtak. − Ez jó
búvóhely, ahonnan kedvező rálátásunk lesz az ami parancsnoki
oszlopra. − Mély torokhangon felkacagott. − Tudták, hogy a francia
ismeretlen katonát az itteni holttestek közül választották ki az első
világháborút követően? Akár az én lábamat is beletehették a
motyóba, mert valahol errefelé veszítettem el. − Újra felröhögött,
igazán nem hangzott szívderítően. − Ezúttal viszont remélhetőleg
annyi sem marad belőlük, hogy egy ismeretlen farkat
kiválaszthassanak, ugyebár, bajtársaim?
Wolf az undorát elnyomva, tétován felkacagott, igyekezve elnyerni
új felettese kegyeit:
− Azt hiszem, igaza lehet, Seadog.
− Helyes, akkor igyekezzenek már! − förmedt rájuk Seadog
acélossá keményedett hangon. − Igyekezzenek a közelemben maradni,
és jól jegyezzék meg, elég egy rossz mozdulat, és nem habozom ezt
használni.
Otto közelebb hajolva egy pisztolyt látott Seadog kezében, aminek
a csövére mintha egy gránát lett volna csatlakoztatva.
− Ez meg micsoda? − tudakolta.
 Egyértelmű volt, hogy az öreg SD-ügynök több trükkös eszközt
tartogat a kabátujjában, mint amennyi tetű egy kurva macskájának
bundájában megbújhat.
− A legújabb SD-fegyver − dünnyögte Seadog. − A cégünk
játékboltjában került kifejlesztésre. Így hívjuk a kutatólaborunkat,
ahol ezeket a hasznos találmányokat készítik. Tudják, olyan tükrös,
görbe csövű puskát, amivel utcasarkon lehet lőni, dörrenés nélküli
elektromos ágyúkat, mérgezett hegyű ernyőket és így tovább. Ezzel a
hangtompítós szerkentyűvel ötven méterre lehet kilőni egy gránátot.
Olyan, mintha egy Stuka zuhanóbombázót tartana az ember a
zsebében.
Von de Weide alig kapott levegőt. Ez az SD-ügynök tökéletes
kiképzést és felszerelést kapott. Hogy is lehetne megállítani egy ilyen
gyilkoló gépezetet? Fizikai lehetetlenség.
A kis park ágyúja mögött kuporogva ilyesféle gondolatokról
elmélkedett. A valaha csatazajtól visszhangos helyen, most csendes
szomorúsággal szállingózott a minden hangot eltompító hó, és a
verduni emlékmű lassan eltűnt a fehér hólepel alatt.
− Hát azt tudták-e − kérdezte Seadog, megpróbálva beszélgetéssel
múlatni az időt − hogy ott, azokon a magaslatokon található a világ
legnagyobb közös temetője? Százezernyi csatában elesett és sosem
azonosított katona csontváza. Azt hiszem, ez lehetne a legnagyobb
európai kutyaeledel-forrás. Ha bárki, csupán…
Szavai az ajkára fagytak, mert a város irányából hirtelen lassan
közeledő, halk motorzúgás hallatszott.
− Ők azok! − sziszegte Wolf.
− Igen, bizonyára − értett egyet vele Seadog, és máris
megfeledkezett az első világháborús meséjéről. − Legyenek
készenlétben, míg biztosan megtudjuk, kik ülnek a terepjárókban.
Feltétlenül várjanak meg engem, ne feledjék, hogy nem vagyok túl
gyors ezzel a falábbal.
− Természetesen bevárjuk, Seadog − ígérte Wolf, valódi érzéssel a
hangjában. − Hogy is hagyhatnánk el egy ilyen bajtársat, mint maga,
nem igaz?
Otto magában felhorkant. Micsoda elvakult bolond ez a Wolf és
Lynx, míg Seadog, az SD ravasz, vén ügynöke láthatóan azon
mesterkedett, hogy minél hamarább túl legyenek az akción. A német
főhadiszálláson nyilván busás jutalmat ígérhettek neki, megduplázzák
a zsoldját és más hasonlókat. A Seadog-féle emberek, hűségesen
szolgálták a Császárt, majd a Weimari Köztársaságot, most pedig
Hitlert. Egy napon majd azt fogja szolgálni, aki a háború utáni
Németország vezetője lesz, még ha mindjárt Sztálin Jóska talpát is
kell nyalnia, és a vörös terrort kell építenie.
A motorzaj egyre hangosabb lett. Most már látták a konvoj
fényszóróinak havas utcát seprő sugárkévéit.
Otto érezte, amint a halántékán lüktetnek az erek az idegességtől.
Mellette a gróf imádkozott. Otto megragadta a karját és erősen
megszorította, remélve, hogy nem felejtette el a tervüket. Aztán már
csak a Seadog által készenlétben tartott csúf fegyverre
összpontosított. Ekkor döbbent rá, hogy valahogyan őt is át kell
vernie. Jóságos Isten, csak remélni merte, hogy a vén gazember nem
tartogat több meglepetésszerű trükköt a kabátujjában vagy a
műlábában!
Az első páncélautó ekkor fordult be a kanyarba. Tornyán a
fényszóró ragyogása előtt sötét alakok körvonalazódtak.
− Lebukni! − parancsolta sietősen Seadog.
Nyomban lelapultak a havas földre. Ugyanakkor a jeges fehér
fényujj végigsöpört azon a helyen, ahol az imént még a fejük volt.
Most egy második, hosszabb gépkocsi vette be a kanyart az első
nyomában. Motorházán egy zászló lengett és ezüstcsillagok voltak a
hűtőjére erősítve.
− Ők azok! − sziszegte Seadog diadalmasan. − Most már rajtunk
a sor!
Felemelte a gránátos pisztolyt. Stahl megnedvesítette hirtelen
kiszáradt ajkait, és megfeszített izomzattal felkészült a sorsdöntő
eseményekre. Wolf, kezében a kis detonátort szorongatva hasalt a
földön, készen arra, hogy a másvilágra robbantsa az amerikai
hadvezetést.
A szívük úgy dobogott, hogy alig hallották tőle a mintegy
százméternyire lévő Packard konvoj motorjait. A fehér sisakos
motoros rendőrök, alig tudták a friss havon megtartani, erősen
csúszkáló járművüket. Az éles kanyart csak szinte teljesen lefékezve
tudták bevenni.
A sort egy újabb hatkerekű páncélautó zárta.
− Ott a konvoj vége − közölte Seadog. − Magán a sor, Wolf,
robbantás!
− Sieg Heil! − suttogta Wolf.
− Sieg Heil! − visszhangozta Lynx.
Wolf egy diadalmas nyögéssel megnyomta a detonátor gombját.
Semmi sem történt.
− Gott im himmel! − káromkodott.
− Próbálja újra! − reccsent rá Seadog sietősen. − Igyekezzen
ember… mert mindjárt elhagyják az emlékművet!
Wolf levegő után kapkodva vesződött a detonátorral, aztán újra
megnyomta. Ezúttal sem történt semmi, amin nem is lehet
csodálkozni, hiszen Otto gondosan eltávolította a gyújtóhuzalokat,
közvetlenül azután, hogy Wolf csatlakoztatta őket.
− Hadd próbáljam én, Seadog…
Ekkor érkezett el az Otto által várt pillanat. Keze lesújtott. Seadog
felüvöltött fájdalmában és pisztolyát a hóba ejtette. Lynx talpra
szökkent, a pisztolya lángot lövellt. Pillanatokon belül zavaros
összevisszaság tört ki, angol és német parancsok és ellenparancsok
röpködtek.
A motoros kísérők egyike észrevette őket, és száguldva közeledett
feléjük, de megcsúszott. Wolf tüzelt. A motoros drámaian feldobta
kezeit, félrecsúszott járműve pedig az emlékműnek vágódott. A
hátrébb lévő fényszóró feléjük fordult, és vakító, fehér fényével
szinte a fákhoz szegezte őket.
− Stake out! − kiáltotta egy harsány angol hang. − Csináljanak már
valamit, az ég szerelmére!
A gróf Otto parancsának megfelelően felemelte a karjait. −
Megadjuk magunkat! − kezdte, de Wolf térddel olyat rúgott bele,
hogy menten összecsuklott. A következő pillanatban egy vad
géppuskasorozat vágódott Wolf hasába, megperdítette a tengelye
körül, majd szabályosan eltűntette az örvénylő félhomályban.
− Gróf úr! − kiáltott fel Otto kétségbeesve, miközben egy újabb
géppuskasorozat mindössze centiméterekre hibázta el a fejét.
− Otto… Otto… − Úgy tűnt, mintha ez a végső kétségbeesett
kiáltás örökké ott visszhangozna a fülében, miközben valami súlyos
tárgy csapott le Stahl tarkójára, amitől végtelen lassúsággal kezdett
alámerülni a szemei előtt forrongó piros-fehér csillagok őrületesen
fortyogó zűrzavaros tengerében.
− Otto!...

***

Az Amerikai Kémelhárító Hadtest barna bőrű őrnagya, gallérján az

arany szfinxszel, Otto felé tolta a kávés kulacsot.
− A fejfájásának aligha használ, de az idegeit megnyugtathatja. Egy
nyeletnyi bourbon is van benne.
− Köszönöm − motyogta Otto hálásan, elvéve a kezét a befáslizott
fejéről. − Úgy érzem, mintha valaki szöges bakanccsal táncolt volna a
burámon.
 − Úgy is történt − válaszolta az őrnagy. − Egy békazabáló rendőr
lábbal előre landolt a koponyáján. Most pedig Bronzcsillagot és két
karton Lucky Strike-ot követel, amiért megmentette Eisenhower
tábornok életét. A tábornok azt mondja, hogy a plecsnit még
megkaphatja, de a cigiről szó sem lehet. Határozottan ellene van,
hogy Hatodik Osztály feletti, PX-kitüntetést adjanak a
békazabálóknak.
− Értem − makogta Otto a forrón gőzölgő kávét kortyolgatva. −
Megtudhatnám, hogy pontosan hol is vagyok valójában?
− Luxemburg City, Alpha Hotel, Bradley tábornok főhadiszállása.
Én hoztam ide, miután felismerték. − Az őrnagy bátorítóan Ottóra
mosolygott. − Ami engem illet, Cowen a nevem. Ön persze nem
ismerhet engem, de én magát igen. Tavaly láttam önt Algiersben,
10
amikor az ottani ami főhadiszálláson járt, és nekünk dolgozott. Úgy
látom, azóta sem szállt ki a játékból. Hála Istennek, hogy kiiktatta
azokat a plasztikbombákat. Csak a mindenható a megmondhatója, mi
történt volna, ha működésbe lépnek. − Elkomorodva hozzátette: − Bár
nyomát sem találtam, hogy bármelyik hírszerző ügynökségünknek
dolgozna, − nem számít, a lényeg, hogy elvégezte a feladatot.
− Mi van a gróffal meg a többiekkel?… − tudakolta Otto, amikor
sikerült megszólalnia. Olyan nyomorultul érezte magát, hogy azt
kívánta, bárcsak megpihentethetné a fájó fejét és végigalhatná a
következő ezer évet.
− Gróffal? Nem találtunk semmiféle grófot, s ami azt illeti,
másokat sem. A zűrzavarban az összes támadó elmenekült. Kivéve azt
az egyet, akit hasba lőttek.
− Wolfot?
− Szóval ez a neve? − kérdezte Cowen. − Ismeretlen számunkra. −
megnyomta az asztalán lévő csengőgombot. − Hát, talán magának
sikerül valamit kiszednie belőle, Otto. Remélem, nem veszi zokon, ha
a régi fedőnevét használom?
− Nem, pláne ha kapok még egy nyeletet abból a konyakos kávéból
− válaszolta Stahl. − Remélhetőleg megszünteti ezt a tetves
fejfájásomat.
Az amerikai őrnagy sietett eleget tenni a kérésének, és újra Otto
kezébe nyomta a kulacsot. Kintről lassú lépések közeledtek, aztán
kopogtatás hallatszott.
Cowen megnyomott egy másik gombot, mire az ajtó feletti piros
fény zöldre váltott.
− Olvastam magáról „A Brit Titkosszolgálat ötven legérdekesebb
története” című monográfiában − folytatta a beszélgetést Cowen
őrnagy. − Még jó, hogy a főnökömnek is volt belőle egy példány.
Határozottan ügyesnek tartom a ténykedését.
Egy vöröskeresztes karszalagot viselő katona nyitott be az ajtón.
Két másik követte a pokróccal betakart, hordágyon fekvő Wolfot
cipelve. Otto első ránézésre látta, hogy az egykori SS-tiszt haldoklik.
Mindeddig, míg együtt voltak, Otto ki nem állhatta a kemény képű
SS-t, de most, hogy a végét járta, elszorult szívvel nézett rá. Wolf
arca elvesztette fanatikus, állatias jellegét, és sokkal lágyabbá,
fiatalosabbá vált.
Nagy erőfeszítéssel egy szintre emelte a fejét a vérplaz-más
tasakot tartó vöröskeresztes emberével.
− Semmit se mondjon nekik, Otto − suttogta erőtlenül. − Ne… − az
erőfeszítéstől kimerülve, hörögve visszahanyatlott. − ígérje…
− Megígérem − válaszolta Otto Cowenre nézve.
Az őrnagy a fejét rázta.
− Kész a pasas − mormogta a bajsza alatt.
− Wolf − kérdezte Otto csendesen −, látta mi történt Seadoggal meg
a gróffal, vagyis Mexszel?
− Megléptek…
− És?
− Legközelebb nem fogják elhibázni. − A haldokló szemeit hirtelen
könnyek árasztották el: − Otto… ha a háború megnyerése után
visszatér Németországba, mondja meg anyámnak, hogy mindvégig
bátran harcoltam…
− Megteszem, miután megnyertük a háborút − egyezett bele Otto,
hazugságra kényszerítve magát. − Megmondom neki, Wolf.
− Maga jó bajtárs, Otto − sóhajtotta Wolf, és lecsukódtak a szemei.
Cowen fejbiccentésére a vöröskeresztesek megfordultak és
távoztak a haldoklóval. A következő pillanatban becsukódott utánuk
az ajtó. Otto tudta, hogy soha többé nem látja viszont Wolfot. Úgy fog
meghalni, ahogy élt, vakon megbízva a képtelen nemzetiszocialista
hazugságban, egy soha meg nem valósuló, őrült álom szolgálatának
áldozva elvesztegetett, ifjú életét.
− Szar az egész! − káromkodott, majd az amerikai tisztre meredve
rákérdezett: − Miért mutatta meg őt nekem?
− Arra gondoltam, talán szeretné neki megadni a végtisztességet,
Otto − válaszolta kényelmetlenül Cowen, megpróbálva elkerülni Otto
tekintetét.
− Azért a fenét! Magát nem Wolf érdekli. Maga tőlem akar valamit,
ugye? Na, ki vele! Jól ismerem már magukat, hírszerzési
gazembereket. Semmit sem tesznek ok nélkül. Mindig hatszor
körbejárják a dolgokat. Lefogadom, hogy maga is oldalról szeret
kamatyolni!
− Zokon ne vegye, Otto − nyúlt előre a kezével Cowen, mintha
fizikailag akarná visszatartani a másikat. − Oké, elismerem, hogy nem
véletlenül mutattam meg magának Wolfot. Tudja, ilyen a
munkamódszerünk. Így képeztek ki minket a hírszerző iskolában. Az
oktatók valószínűleg az ilyen drámai húzásokat tartják a
legcélravezetőbbnek. Az ördögbe is, senki sem kívánhatja tőlünk,
hogy gumibottal mindenkit agyba-főbe ütlegeljünk, nem igaz? − s
idegesen felkacagott.
− Nem a szart! − káromkodott Otto, miközben fájdalmasan lüktető
fejével visszarogyott a székbe. − Oké, szóval mit akarnak tőlem?
 − Otto, tudjuk, mi volt a célja a csapatának. Ezúttal nem sikerült
élniük a lehetőséggel. Mármost ezután mi lehet a szándékuk? −
kérdezte, majd nyomban meg is válaszolta a felvetését: − A
nagymenőink valamelyikére koncentrálnak? De melyikükre?
Otto sötét pillantást vetett rá.
− Ha már belekezdett, folytassa csak a fejtegetését!
− Szerintem Patton kiesik. Akárcsak Bradley. Nekik kicsi a
főhadiszállásuk és túl szoros az őrizetük. Nancyből és Lux Cityből a
gyilkosok nem lóghatnának meg úgy, mint Verdunből. Meg tudná
mondani, hogy ki a célszemély?
− Nyilván Eisenhower.
− Igen, bizonyára Ike az Párizsban. Bár szigorú biztonsági zóna
veszi körül, de még így is túl nyílt. A halálhírének pedig minden
bizonnyal szörnyű hatása lenne most, a német ellentámadás közepette.
Mihelyt kiderülne, hogy halott, a britek nyomban azt követelnék, hogy
azt a csúszómászó Montgomeryt állítsák a helyére, és emiatt, pokoli
perpatvar törne ki Washington és London között. A maga Führere
pedig nyilván éppen erre vágyik.
− Ő nem az én kibaszott Führerem! − horkant fel magából kikelve
Otto. − Különben is, mi köze hozzám ennek az egésznek? Én csak egy
egyszerű melós vagyok.
Cowen őrnagy az orrára koppintott, mintha csak a rezonanciáját
próbálgatná, majd beszédes kacsintással folytatta:
− Nem adjuk olcsón a bőrünket, mi, Otto, öreg cimbora? A helyzet
az, hogy mindent tudunk magáról. Csak hát, tudja, Párizs olyan, akár
egy őserdő. Odaát az Államokban egyszerűen fogalmuk sincs róla,
hogy itt mi történik jelen pillanatban. Elég egy bűntett vagy kihágás,
és a britek, amerikaiak, franciák, kanadaiak, máris dezertőrök
százezreiről pletykálnak… − Mélyet sóhajtott. − Párizsban az összes
szövetséges haderő képviselői megfordulnak, sőt talán még a
Wehrmacht katonái is. Ezerszámra nyüzsögnek a feketepiaci seftesek.
A pokolba, a múltkor egyetlen razzia után száznyolcvan tiszt ellen
kellett vádat emelnünk üzérkedésért! Némelyiküknél több ezer dollár
volt, mikor lefülelték a katonai rendészek. Hemzsegnek a kurvák, akik
közül sokan a komcsiknak dolgoznak, mások De Gaulle-nak, megint
mások pedig a fasisztáknak… hm… elnézést, a németeknek.
Lényegében valamennyien ellenünk tevékenykednek. − Cowen, egy
szörnyen fáradt ember mozdulatával végigsimított a haján. −
Röviden, velősen, a párizsi közbiztonság a nullával egyenlő!
Cowen őrnagy lassan az ablakhoz sétált és komoran letekintett az
alattuk lévő vasútállomásra. Otto végignézett rajta, és csak most vette
észre, hogy az amerikai valóságos két lábon járó fegyverarzenál. A
combjára szíjazott, hosszú bőrhevederen lógó negyvenötösön kívül
egy rohamkést viselt a csizmaszárában, az övére csatolva két
kézigránátot, hónaljtokban pedig egy kis zsákmányolt német pisztolyt.
Úgy nézett ki, mintha egy személyben készen állna a teljes
Wehrmacht levadászására.
A hirtelen visszaforduló Cowen észrevette, hogy Otto a fegyvereit
bámulja.
− Ezeket nézi? Hja, az ember manapság nem lehet elég óvatos.
Tavaly, amikor még Angliában voltunk, a Honi Gárda egyik
szuronyos tagja őrületes ámokfutást rendezett Bradley tábornok
főhadiszállásán. Fejébe vette, hogy mi jenkik megkettyintettük a
lányát. Ettől kezdve a tábornok állandó fegyverviselésre adott
parancsot. Még hogy mi csináltuk fel a lányát! Jesszusom! − Cowen
elmerengve dörzsölgette az állát. − Ámbár szó se róla, az a lány a
főhadiszállás valamennyi tisztjével és bakájával hetyegett. A lényeg,
hogy jól csinálta. Na, hol is tartottam?
− Párizsban.
− Ja, egen, Párizs. Szóval, Otto, kidolgoztam egy forgatókönyvet
arra az esetre, hogyan reagáljunk, ha ez a Seadog meg a haverjai
megjelennének. Ugyebár két terepjáróval rendelkeznek, amit a vidám
Párizsba érve, nyilván elpasszolnak majd a feketepiacon. Talán tudja,
hogy a Francia Hadsereg ily módon jut járművekhez. Mármost, ha a
dzsipekért kapott dohányon igazolványokat tudnak szerezni, akkor
már semmi gondjuk sem lehet. Elég, ha összeállnak valami kurvával,
és senki sem fogja őket kérdésekkel zaklatni, míg jól tartják a nőt.
Aztán a kellő pillanatban nyilván megpróbálnak beszivárogni
Eisenhower főhadiszállására. Úgy értem, a biztonságiak nem lehetnek
minden pillanatban Ike nyomában. Valamikor csak elszakad tőlük, és
itt lép a képbe maga, Otto.
− Én? − meredt rá Otto a döbbenettől elkerekedett szemmel. −
Hogy érti azt, hogy a képbe lépek?
− Csak nyugalom, Otto, csak nyugalom! − csitította Cowen. −
Nincs semmi vész. Kezdjük azon, hogy a vidám Pariban élheti a
mindennapjait… − Sokatmondóan Stahl felé hajolt − Ugye érti már,
mire gondolok?…
− Hát, folytassa csak − vonogatta a vállát Otto nekikeseredve.
− Nos, tehát, kieszeltünk egy tervet, miképp csalhatnánk lépre őket,
Otto. Már csak egy olyan személyre van szükségünk, aki kéznél van,
és a felbukkanásuk pillanatában, azonosítani tudja őket.
− Rám gondoltak?
− Pontosan.
− De miből gondolják, hogy magukkal akarok dolgozni? −
kockázatta meg Stahl a kérdést, aki ugyan tudta, hogy felettébb vékony
jégen táncol, de olyan csömöre volt már ettől az egész kémesditől,
hogy már semmivel sem törődött.
Cowen a homlokát ráncolta.
− Csak nem akarja azt mondani, hogy nincs szándéka az igaz ügyért
küzdeni?
− Basszák meg a kurva ügyüket! − vágta oda Otto szókimondó
őszinteséggel.
− Akkor gondoljon a grófra, az életveszélyben forgó régi barátjára.
Arról nem beszélve − tette hozzá Cowen lesütött szemmel −, hogy
alkalmasint megfeledkezhetünk róla, ki is maga valójában, és
egyszerűen úgy kezelhetjük, mint az Egyesült Államok Hadseregének
egyenruhájába bújt német nemzetiségű személyt… − Cowen bővebb
magyarázat helyett jelentőségteljesen rámutatott és a ravasz elhúzását
imitálta a mutatóujjával.
− Jól van, jól van, azért nem kell mindjárt a falhoz állítania −
horkant fel Otto. − Rendben van, segítek maguknak.
− Tudtam, hogy jobb belátásra tér, Otto − csapott le hevesen
Cowen. Kirántotta a fiókját, előkapott két sárgaréz állományjelzőt és
Otto felé hajolva ünnepélyesen a vállaira tűzte.
− Isten hozta a fedélzeten, Otto Stahl alhadnagy! − mondta Cowen
kezet nyújtva neki. − Gratulálok, Otto.
Otto felnyögött. Ismét meglasszózták.
 HATODIK NAP

1944. december 20., szerda

11
„A SHAEF-nek december 20-a volt a saját D-napja. A
Kémelhárító Részleg jelentése szerint ugyanis legalább háromtucatnyi
németből álló öngyilkos kommandó tartott Versailles felé.
Kay Summersby, 1948

A Legfelsőbb Parancsnok az orrát piszkálta. Magába roskadva ült

hatalmas íróasztalánál, a köztársaság összegöngyölt zászlaja előtt.
Ragyogóan fénylő surranója az asztalra polcolva pihent. Egyik
kezében cigaretta, a másikban egy üveg francia sör.
− Cowen őrnagy és Stahl alhadnagy kívánja látni Önt, uram −
vakkantotta a bejelentést az állig felfegyverzett segédtiszt, kitárva,
majd becsukva az ajtót a két jövevény mögött, akik mindketten
vigyázzba vágták magukat és tisztelegtek.
Eisenhower végigmérte őket. Odakinn a versailles-i Kis
Trianonban lévő főhadiszállás csak úgy zsongott az aktivitástól.
Csengtek a telefonok, kattogtak az írógépek, rádióhírek röpködtek. A
Legfelsőbb Főhadiszálláson mindenki lázas tevékenységgel dolgozott
a keleten egyre erősödő német támadás elhárításán.
Stahl azonnal felismerte Dwight D. Eisenhower tábornokot. Sokkal
sápadtabb volt, mint egy évvel korábban, de különben nem sokat
változott. Magas, kopaszodó homlok, széles száj és ragyogó szempár.
Mára azonban 1943-as széles vigyorgása tovatűnt, sőt, komor
nyugtalanság váltotta fel. Nyilvánvalóan az ardenneki német offenzíva
aggasztotta. Különben mért inna sört reggel nyolc órakor?
− Oké, pihenj − vezényelte Eisenhower. − Szóval ő az a germán,
akiről telefonon szövegelt nekem, Cowen? − A Hírszerző Hadtest
őrnagya bólintott, mire Eisenhower Ottónak szentelte figyelmét. −
Tehát, Joe szerint, maga fel tudná ismerni azokat a gyilkosokat, hm?
− Igenis, uram − válaszolta Otto, enyhén túlzott tisztelettel a
söröző, ötcsillagos tábornoknak. A Wehrmachtban ilyesmire sosem
kerülhetne sor.
− Na, és mit fog csinálni, ha megpillantja őket, Otto fiam? −
érdeklődött atyáskodó modorban a tábornok, kivéve mutatóujját az
orrlyukából, és heveny érdeklődéssel vizsgálgatva ásatása
eredményét.
− Hát, valójában nem is tudom, uram… Azt hittem, hogy ez már
Cowen őrnagy feladata… − azzal némiképp tehetetlenül a másik felé
fordult. Az őrnagy egész testében remegett az elfojtott, csendes
nevetéstől. Úgy kacagott, hogy a könnyei potyogtak, lefolyva sötét
ábrázatán. − Mit… Mit… − hebegte Otto hirtelen pánikrohamba esve,
arra gondolva, hogy talán nyitva maradhatott a slicce.
Cowen hátba vágta, Eisenhower tábornok pedig átnyúlt az
íróasztal felett, s a cipősarkán meggyújtott gyufaszálat a szája
sarkában lévő, vastag szivarhoz tartotta.
− Forró szar, Joe! − rikkantotta örömmel. − Működött! Átvertük a
béna náciját!
Cowen könnyes szemeit törölgette, és figyelmeztetően
megjegyezte:
− Hagyja el ezt a „béna nácizást” Charley! Otto immár közénk
tartozik, és a jó fiúk oldalán harcol, érti?
− Naná, naná − bólogatott könnyedén Eisenhower tábornok −,
ahogy gondolja, Joe.
Otto szárazra került halként tátogva, teljes hitetlenséggel, hebegve
meredt hol az egyikre, hol a másikra:
 − Mi… mi…
Cowen hátba döngette.
− Oké, Otto, térjen már magához! Ez a jóember, akit maga előtt lát,
nem a valódi Ike. Őt szépen szeparáltuk a lakosztályában, a… hm…
titkárnője társaságában egy katonai rendőrezred meg egy század
Sherman tank őrizete alatt. Ez az okos seggfej pedig, akit itt lát maga
előtt, nem más, mint Charley Chatham alhadnagy, aki időnként
csodálatos ugrást hajt végre a ranglétrán, és borotvált kobakú
tisztecskéből, egyenesen ötcsillagos tábornokká avanzsál.
Chatham a zavartan bámuló Ottóra mosolygott.
− Úgy érti, hogy ő… egy dublőr?
− Pontosan az − bólogatott az ál-legfelsőbbparancsnok.
− Tudja − magyarázta Cowen −, manapság az összes nagytojásnak
megvan a dublőrje. Rooseveltnek, Churchill-nek, Montgomerynek
meg a többieknek. Még a maguk becses Führeréből − elkapta Otto
rosszalló pillantását −, még Hitlerből is van néhány. Úgy tudjuk, hogy
a júliusban ellene elkövetett merénylet óta, nagyon is foglalkoztatják
az efféle dolgok. Nos, Ike-nak Charley a hasonmása.
− Sajnos nem a legtökéletesebb − jelentette ki az íróasztalnál ülő
férfi. − Sérti is a hivatásos színészi büszkeségemet, hogy nem igazán
tudom jól utánozni a vigyorgását. Azt hiszem, azért nem, mivel Ike-
nak több a foga, mint az emberek többségének. Ettől van az, hogy
nevetéskor tisztára úgy néz ki, mintha kettéhasadna az az átkozott
arca. De azért rendszeresen trenírozom magam e tekintetben, sokkal
alaposabban, mint mikor a világot jelentő deszkákat koptattam − s
egy melodramatikus mozdulat kíséretében belekortyintott a sörébe.
− Azért fogja vissza a sörözgetést, oké?! − torkolta le Cowen. −
Mert a végén még több hájat szed magára, mint amennyi az
alakításához szükséges. Szóval Otto, a lényeg a következő: Charley
közreműködésével fogjuk kicsalni a fészkükből a patkányokat. Egy
olyan nagy közteret vagy tágas térséget fogunk kiválasztani, ahol
maga időben kiszúrhatja őket és leadhatja nekünk a drótot, még
mielőtt…
− Bizony ám − vágott közbe Charley sietősen −, ne feledjék, hogy
az én nyakam forog kockán!
− Oké − folytatta Cowen. − Mármost a tábornok holnapi programja
a következő: Először is hivatalos ceremónia keretében megnyit egy
francia árvaházat. Tudja, a béka-zabálók többségének a németek
visszajövetelének puszta gondolatától tele van a gatyája. Elevenen él
még bennük az 1940-es kraut bevonulás. Ezért döntöttünk úgy, hogy
részt vesz egy árvaházi megnyitón, a trikoloros sajtó szeme láttára, a
filmhíradó és a riporterek jelenlétében. Végtére is az Amerikai
Hadsereg az utóbbi néhány hónap során számos békazabáló ebihalból
kreált árvákat ilyen-olyan okokból.
− Ezt nevezik felszabadításnak − kockáztatott meg egy közbevetést
Charley.
− Tartózkodjunk a sértő megjegyzésektől, tábornok − rótta meg
komoly ábrázattal Cowen. − Tehát egész Párizs-szerte jókora
hírverést csaptunk a dolog körül, így minden esélye megvan annak,
hogy a korábbi társai is értesültek róla. Hát, ez az ábra, Otto − fejezte
be kissé vonakodva.
− És ez a bizonyos árvaház Párizs kellős közepén található, hm? −
tudakolta Otto.
− Úgy, ahogy mondja, a Vendome tér közelében. Miért, mi a hézag?
− És maguk azt várják tőlem, hogy ismerjem fel Seado-gékat, talán
több ezer főnyi csigaevő tömegében, akik mind azért csődülnek oda,
hogy saját szemükkel láthassák a legfelsőbb parancsnokot? Ez nem
fog összejönni, őrnagy, holt ziher, hogy nem fog működni.
Charley kihívó modora egyszeriben semmivé foszlott.
− Ottónak tökéletesen igaza van. Szentséges Jézus Krisztus, hogy is
lehetne felfedezni néhány orgyilkost ilyen tengernyi embertömegben?
Cowen őrnagy azonban egyszerűen félresöpörte az ellenvetéseket:
− Ahol Cowen a góré, ott semmi ok az aggodalomra, pajtikáim.
Garantálom, hogy ropogósra sült pecsenyeként kerülünk ki a buliból!
− Egyike a híres végszavaknak − sopánkodott Charley elsápadva,
miközben egy süllyedő hajó lassúságával csusszant be újra az
íróasztala mögé. − A híres, véres végszavaknak…

***

A Vendome tér fekete tükörként csillogott a szitáló decemberi

esőzésben. Olyan ronda idő volt, hogy még a párizsi galambok is
mélyebbre húzódtak a Notre Dame gótikus szobrai közé, hogy
elmeneküljenek a folyamatos eső elől. Ám még ez a nyomorúságos
idő sem tudta a gróf örömteli kedvét szegni, miközben Lynxszel és
Seadoggal a Brit Királyi Gárda tiszti egyenruhájában besodródtak a
térre vezető utcába. Az uniformisuk csak egy volt azon dolgok közül,
amit a feketepiacon elpasszolt dzsipekért beszerezhettek.
− Az ilyen napok, Seadog − jelentette ki Mex −, zökkentik ki az
embert a mindennapok szürkeségéből és vezetik el az ártatlanság,
biztonság és újdonság világából… Ez már az izgalmas kalandok
vérpezsdítő világa, ahol bármi megtörténhet velünk. Hallgassa csak a
La Pepiniere barakkjaiból áradó trombitaharsogást! Ha nem tudja,
mit játszanak, szívesen megmondom magának: a „Ta femme fait la
putain, brigadier”-t.., − s kapásból le is fordította: − Azt jelenti,
hogy „Káplár, a maga felesége folyton kurválkodik”.
Lynx eleinte olyan tágra nyílt szemekkel bámulta a látványt, mint
valami turista. Seadog viszont durván leteremtette a grófot:
− Tegyen már lakatot a lepcses szájára, gróf! Az ember a saját
szavát sem hallja, mert maga folyamatosan jártatja a bagólesőjét!
− Sajnálom, csak felidéztem az ifjúságomat − mentegetőzött a gróf,
majd elhallgatott.
Röviddel később Seadog megállította őket.
− Ez az − mutatta egy fejbiccentéssel. − Itt fogják megnyitni az
árvaházat.
Megálltak és szemügyre vették a velük szemben lévő 18.
századbeli épületet, ahol kék overallos munkások az ajtók és ablakok
sietős újrafestésén munkálkodtak, miközben ketten éppen a francia és
amerikai zászlót tűzték ki a kapu fölé.
− Fogadni merek, hogy megáll azon a lépcsőn − jegyezte meg
Seadog a gondolataiba mélyedve. − Tudjuk, milyenek a jenkik,
képtelenek ellenállni, hogy ne fotóztassák le magukat. − Megfordult
és az utca túloldalán lévő épületekre meredt. − Lynx, maga szerint
mekkora lehet a távolság addig a lépcsőig?
A kérdezett pár pillanatig mérlegelt.
− Hatvan… hetven méterre saccolnám.
− Akkor a gránátpisztoly éppen megfelelne − vélte Seadog.
− Így igaz − értett egyet vele Lynx. − Ráadásul azzal a fegyverrel
nem is kell hajszálpontosnak lennie.
Ekkor már a gróf is elfeledkezett ifjúsága romantikus párizsi
emlékeiről és elborzadva meredt a másik kettőre:
− Csak nem akarnak az árvagyerekek között robbantani? − dadogta.
Seadog ridegen végigmérte.
− Miért, mit képzelt? − kérdezte, miközben tovasétáltak az utcán.
− De hát…
− Semmi de hát, gróf! A Reich érdekében létfontosságú
küldetésünket végre kell hajtani. Lynx, az első és legfontosabb
feladat, hogy még ma éjjel bejussunk az árvaházzal szemközti
épületek valamelyikébe. Biztosra veszem, hogy reggel a jenkik az
egész területet átkutatják, aztán lezáratják a biztonsági őrségükkel.
Így akkor már késő lenne a behatolással próbálkozni. Addigra már
pozícióba kell kerülnünk − s ravaszkásan elmosolyodott.
Lynx egyetértően bólogatott.
− Pontosan. Szerintem a fenti padlások többsége nincs elfoglalva.
Valószínűleg évek óta üresek.
Seadog egyszerre elkomolyodott.
− Padlást mondott? Nos, ez számomra átkozottul megnehezíti a
dolgot, Lynx. − Lesütötte a tekintetét, hogy elrejtse aggodalmas
pillantását a mohó kis fanatikus elől. Lynx nem vette a lapot, és
naivan besétálva a csapdába, rákérdezett:
− Ezt hogy érti?
Seadog megállt és megkocogtatta a falábát.
− Tudja, az öreg falábam. Ha eltrafáljuk a tábornokot, nyomban
elszabadul a pokol. Az egyetlen menekülési lehetőség a tetőkön át
lehetséges, az én fél lábammal pedig… − egy vállvonással
befejezetlenül hagyta a mondatot.
Lynx büszkén pillantott a másik SS-re:
− Na, és mi a probléma, Seadog? − kérdezte elégedetten. −
Elvégre mindannyian önként jelentkeztünk erre a bevetésre, nem?
Részemről vállalom a végrehajtását.
Seadog lágyan elmosolyodott:
− Maga vakmerő ember, Lynx. Éppen ezért kötelességemnek
tartom, hogy a Reichbe való visszatérésünket követően megfelelő
elismerésben részesüljön.
Seadog titkon örülve, bajtársiasan megszorongatta Lynx karját.
Elérte a lényeget, hogy ne neki kelljen a nyakát a hurokba dugnia.
Mert az holtbiztos, hogy a merénylet elkövetőjének a tett végrehajtása
után mákszemnyi esélye sem lesz a menekülésre. Szépen feláldozza
ezt a fiatal, fanatikus idiótát, meg ezt a marha arisztokratát, aztán
12
visszatér Németországba, és bezsebeli a Schellenberg tábornok
által beígért jutalmat, ötvenezer amerikai dollárt, valamint egy teljes
hamisított iratkészletet. Jövőre ilyenkorra már a dél-amerikai
pálmafák alatt sütteti megfáradt, öreg csontjait, miközben a jenkik
boldog elégedettséggel kasztrálják az összes SS-legényt, akit csak
kézre kerítenek a megszállt Németországban. Kifejezetten tetszett neki
a gondolat.
− Addig is menjünk, és nézzük meg, találunk-e valami tisztességes
grogot errefelé, mielőtt odaát belekezdenénk a feladat előkészítésébe.
Aztán szemügyre vesszük azokat a padlásokat.
Lynx és a gróf úgy baktattak utána, akár a vágóhídra vezetett
birkák…

***

Az eső havazásra váltott. A három merénylő pokrócába burkolózva

pihent a padlás dermesztő hidegében. Elnézték a felettük lévő égből
hulló havat, ami lassan, szürkés tömegben halmozódott fel körülöttük.
Az érzelgős gróf képzeletében olybá tűnt ez az egész, mintha valami
sarkköri barlangban lennének, és a hó lassanként bezárná őket télire.
Úgy tűnt, a bezártság sötét hangulata Seadogra is letargikus hatással
lehetett, mert hallgatagon ült, a feketepiaci, francia rumját
dajkálgatva. Lynx, felhasználta az időt, hogy gondosan megtisztogassa
a fegyvert, amivel holnap végrehajtja a nagy merényletet.
− Tudják, ’16-ban, Verdunnél egyszer csapdába kerültünk egy
barlangban. Több mint két hétig tartott − mesélte Seadog, miközben
felettük süvített a szél, a padlásablakot pedig betemették a hópelyhek.
− Kilencen voltunk. Az első fickót, aki ki akart menni, hogy elintézze
a székletgondját, épp akkor állította meg egy golyó, amikor le akarta
tolni a nadrágját. Szinte még most is magam előtt látom
szerencsétlent, amint nadrágjával a bokája körül haldoklott. Ezután
azt a megoldást választottuk, hogy papírba csomagoltuk az
ürülékünket, és egyszerűen kihajítottuk. Miután a papírból kifogytunk,
a tenyerünkbe csinálva könnyítettünk magunkon. Később aztán már
mindegyikünknek hasmenése lett, így még csak meg sem
szabadulhattunk a bélsarunktól. A halotthoz legközelebb lévő három
ember beletörölte a kezét. Mi többiek a földbe törölgettük. Végül
többen vérhast kaptak, és attól kezdve már csupa vér volt minden.
 A gróf elszörnyedt ámulattal hallgatta Seadog elbeszélését.
Mostanáig nemigen szentelt neki különösebb figyelmet. Mint
általában, többnyire most is csak sajátmagával foglalkozott. Ettől
kezdve viszont már kezdte megérteni, mitől lehet idegrángása ennek a
kemény, cinikus, vén titkosrendőrnek.
− A nyolcadik napon elfogyott a vizünk. Ettől kezdve a saját
vizeletünkre fanyalodtunk. Azt hiszem, ezután már mindannyian
kezdtünk kissé mesügék lenni. Abból gondolom, hogy amikor pár nap
múlva engem is eltaláltak, és kórházba vittek, állítólag úgy
őrjöngtem, mint egy őrült. Hát bajtársaim, számomra így ért véget a
híres, nevezetes verduni csata − azzal Seadog keményen meghúzta a
rumosüveget.
− A háború szörnyű dolog − fejezte ki egyetértését Lynx, akire
nyilvánvalóan nagy hatást gyakorolt a történet. − Kétlem, hogy az én
generációm is kibírná az olyan életet, évekig lövészgödrökbe,
bunkerekbe és futóárkokba zárva. Ahhoz képest ez a háború egész
tiszta és higiénikus, igaz, Seadog?

A másik mély megvetéssel tekintett a fiatal SS-tisztre az üvege

nyaka felett. Ez az ember, hál’ Istennek, totál hülye, állapította meg.
− Igen, azt hiszem, van némi igazsága − válaszolta minden
meggyőződés nélkül.
Minthogy Seadog láthatóan nosztalgikus hangulatba került, a gróf
úgy döntött, hogy tesz még egy kísérletet.
− Muszáj végrehajtanunk ezt a küldetést? − kérdezte vontatottan,
miközben a fejük felett recsegett a tető a heves széltől, és aprócska
porördögök táncoltak a gyertyával világított padlás padlóján. −
Szerintem jelen állás mellett még könnyedén visszajuthatnánk a
Reichbe. A merénylet után viszont már − ékesszóló vállvonással
hozzátette − bajosan…
Seadog komoly szemekkel méregette.
− Von der Weide gróf, maga bolond − jelentette ki lassan
elgondolkodva. − Amennyire az aktájából meg tudtam ítélni, mindig
is az volt, és valószínűleg az is marad, amíg csak él. − Ami már nem
fog túl soká tartani, tette hozzá Seadog fejében egy cinikus hangocska.
Mert, ha rajtam múlik…
A gróf elvörösödött.
− Rengeteget beleöltünk már ebbe az akcióba − folytatta Seadog. −
Arról nem beszélve, hogy a bajtársaink, Wolf, Otto és Jaguár életüket
áldozták a küldetés sikeréért. − Lynx, aki még mindig a
fegyverkarbantartással volt elfoglalva, komoran rábólintott. − Ezek
után arra kér, hogy hagyjunk fel a hadművelettel? Nein, Herr Graf, ez
lehetetlen. És hálás lehet, amiért nem fenyítem meg magát azonnal,
csupán a puszta javaslatért. Maguk arisztokraták, mind egyformák,
perverz degeneráltak egytől egyig. Azok is voltak mindig. Ha tudná,
hány magafajtával találkoztam a pályafutásom során, nyakörvet vagy
korbácsot használva, csokoládépudingot kenegetve fiúkra, lányokra,
ki-ki a maga vonzódása szerint, meg a többi disznósággal. Nem is
csodálom, hogy öves grófoknak hívják a fajtáját. Álbajuszt
ragasztanak meztelen lányokra… Ühüm!
A gróf meg csak tátott szájú csodálkozással bámult az elvörösödött
arccal magyarázó Seadogra. Tényleg létezhetnek ilyesmik?
− Éppen ezért adok magának egy lehetőséget, hogy
bebizonyíthassa, odaadó, hű fia szeretett hazánk dolgozó népének,
nem pedig csak egy dekadens, arisztokrata ingyenélő.
Bebizonyíthatja, hogy igenis készen áll akár a legnagyobb áldozatot
meghozni a Vaterlandért, ahelyett, hogy éretlen banánt akar
feldugdosni az ártatlan lánykák seggébe.
− Gott im Himmel! − fakadt ki Lynx döbbenten.
A gróf lesütötte a szemét, mintha szégyenkeznie kellene valami
miatt:
− Elnézést, amiért szóba hoztam a dolgot, Seadog − mormogta
csendesen.
− Van is mit sajnálnia. De borítsunk fátylat rá − válaszolta Seadog
nagylelkűen. Az érzelgős jelenettől hirtelen felvidulva
megnedvesítette a szája szélét, és szinte már ott látta magát a dél-
amerikai pálmák alatt, amint banánokat dugdos az alig felserdült,
meztelen fekete lánykák seggébe. − Most pedig térjünk a tárgyra…

***

− Tehát − magyarázta Cowen őrnagy, miközben az olajszürke

törzskari gépkocsi folyamatosan dolgozó ablaktörlővel robogott a
Vendome tér felé, de még így is alig bírt megbirkózni a sűrű
hózáporral − úgy fest, hogy lesz néhány rezesbandánk. Az itteniek
odavannak a katonazenekarokért. A csigaevő idegenlégió felajánlotta
a zenekarát, a brit tengerészgyalogság pedig megígérte, hogy ez
alkalomra kölcsön adja nekünk a skót dudásait. Úgy látszik, a brit
tengerészek is bővében vannak a zenészeknek…

Otto hagyta Cowent tovább buzgólkodni, miközben ő Charleyval

kibámult a kocsi ablakán, a havazás ellenére a féltucatnyi szövetséges
hadsereg zsákmányszerző katonáitól zsúfolt utcára. Tarka, kockás
szoknyát viselő, lángvörös térdű brit katonák; darabos mozgású,
széles váll-lapú lengyelek, akik úgy néztek ki, mintha egy
deszkadarabot hordtak volna a vállukon; zavaros tekintetű, tétlenül
kószáló, didergő, fekete amerikaiak, akik százfrankos bankjegyekkel
integettek, hogy felhívják a helyi lányok figyelmét. A flaszterkoptatók
ugyanis nagy számban képviseltették magukat, valóságos strichelő
századok, ezredek, hadseregek járkáltak fel-alá vagy toporogtak a
kapualjakban, mintha őrszolgálatot teljesítenének, és ádáz
pillantásokkal méregették a szomszédjaikat arra az esetre, ha
bárkinek területi követelése lenne. Olyanok is akadtak, akik
egyszerűen egy díszes lámpaoszlopnak támaszkodva álldogáltak,
mintha túl gyengék lennének a lábukon megállni. Harisnya nélkül,
magas, fasarkú szandálban tipegtek, ki takaróba, ki kabátba
burkolózva, vagy vékony, nyúlszőr bundában vacogva kínálgatták
háború által megviselt testüket, a sok idegen országból jött mohó
kezeknek. Otto szíve hozzájuk húzott. Nehéz sors volt ez, a dermesztő
kapualjakban remegő térdekkel, egész éjjel matracpolkát ropni,
potom húsz frankért numeránként.
A szedán hátuljában mellette ülő Charley ugyancsak a
flaszterkoptatók tömegét bámulta, bár az ő érdeklődése inkább a
puszta pénzsóvárságát tükrözte.
− Hej, Joe! − szakította félbe Cowennek a másnapi tervről való, bő
lére eresztett értekezését. − Lehetne szakítani valamennyit ebből a
korrupt hasonmásosdiból egy halálra ítélt ember szórakozására?
Cowen hangja elakadt a magyarázat közben és a dublőrre meredt:
− Mit akar ezzel mondani, Charley?
− Csak annyit, Joe, hogy az ember sosem tudhatja, mit tartogat
számára a holnap. Mert ha azok a náci, vagyis német gyilkosok
szerencsével járnak, akkor a nagy tragédia főszereplője számára
végleg legördül a függöny. − A dublőr lehajtott fejjel lapos pillantást
vetett a másik kettőre, amit a maga részéről John Barrymore
pillantásnak nevezett. − Úgy értem, ha már muszáj, jobb szeretnék
kielégülten lelépni a színről, ha érti, mire gondolok…
Cowen a homlokát ráncolta.
− Tudja, hogy ilyesmire nincs felhatalmazásom − válaszolta
vonakodva. − Gondoljon csak bele, hogy milyen indoklást írhatnék a
költségszámlájára?
− Egy szolgáltatás ellentételezése − javasolta Charley,
megrebegtetve a szempilláit.
Otto elmosolyodott és kis időre még az éhező, fázó kurvákról meg
a gróf miatti aggodalmairól is megfeledkezett. Arra gondolt, hogy ez
az érdemesült, kiöregedett színész egész tűrhető karakter.
Időközben Cowen is átgondolta a dolgot.
− Hát talán nem fog összedőlni a világ, ha benézünk egy bokorugró
bárba és szemügyre vesszük a nők hátsó fertályát. A málhazsákomban
akad pár karton Lucky, amit alkalmasint elpasszolhatunk a
feketepiacon. Akkor nem kell mindent a költségszámlára terhelnem.
− Áldott legyen a jó szíve, Cowen − hálálkodott Charley.
− Hozzájárulás gyanánt magam is betársulok pár doboz vajjal…
meg egy skatulya szárított tojással, és jókora bulit csapunk! − azzal
hátba bökte a kocsit vezető katonát.
− Hallotta, James! Fordítsa a járgány orrát a legközelebbi kupolda
irányába, mert három nyers húsra éhes utasa várja, hogy punciszagot
sodorjon feléje a szél!
− A tiszti kupoldába, uram? − tudakolta sötéten a sofőr.
− Mert én csak a közlegényi bordélyokat ismerem. A főtiszti
kettyintő helyekről semmit sem tudok.
− Na, akkor én majd elnavigálom magát, a nép egyszerű, ám annál
többet szenvedett fiát! − kiáltotta oda Charley nagyvonalúan. −
Egyszer legalább maga is megláthatja, hogy élvezkednek a tisztek
meg az úriemberek. Lépjen a gázra, és forduljon balra, a tér felé!

***

Csaknem éjfél volt már, jóval takarodó után, amikor a nagy

Packard vészes sebességgel visszafelé száguldott az elhagyatott,
havas utcákon Versailles irányába.
− Képzeljék csak el − mesélte Charley, aki alaposan felöntött a
garatra −, azt kérdi tőlem a csaj: „Mon general, fekvés közben
muszáj vigyázzban csinálnom?”
A kocsi másik sarkában a tökrészeg Cowen őrnagy egy vidám kis
kupiét énekelt jiddisül. Közben a mogorva sofőrjük az Internacionálét
fütyülte, és magában azt mondogatta, hogy az lesz csak a szép nap,
amikor a csatornák megtelnek ezeknek a kapitalista disznóknak a
vérével.
 Egyedül Otto hallgatott, visszasüllyedve korábbi elkeseredett
letargiájába. Pedig a lány, akivel lefeküdt, kurva létére, igazán
barátságosan viselkedett. De még neki sem sikerült Stahlt
megszabadítania a nyomasztó gondolataitól. Csaknem 1944
karácsonyát írták, öt esztendeje tartott a háború, és szakadatlanul
folyt tovább a gyilkolás. Ki tudja, mikor lesz végre vége?
Mikor?
 HETEDIK NAP

1944. december 21., csütörtök

„Egyénileg a négerek tanulékony, könnyű szívű, gondtalan, jó

természetű emberek. Ha azonban igazságtalan bánásmódban
részesülnek, hajlamosak komorrá, dacossá és csökönyössé válni, bár
ez rendszerint csak átmeneti állapot.”
Az Egyesült Államok Hadseregének II. világháborús
kézikönyve, a fekete katonákról

A Francia Idegenlégió katonazenekara a híres, lassú, arrogáns,

légionárius lépésekkel masírozott el a tömeg előtt. A zenészek
ragyogó fehér kepije hetykén félrevágva lobogott a szögletes,
borotvált fejeken.
− Az egész banda nácik gyülekezete! − sziszegte a lépcsőn álló
tisztek egyike, mire Otto észrevette, hogy Cowen őrnagy arca
megfeszül az aggodalomtól.
Ezután a kiltet viselő britek következtek, akik úgy ringatták az
ülepüket, akár a meleg testvérek a háborút megelőzően odahaza, a
Lehrter pályaudvaron. Otto csodálkozva szemlélte és hallgatta őket,
amint a jobb hónaljuk alatt tartott dudájuk bőrtömlőjét pumpálták, és
szörnyen éles, fülhasogató hangokat préseltek ki a furcsa
zeneszerszámból.
− Állítólag zabkásával töltött birkahólyagot szoktak reggelizni −
jegyezte meg a lépcsőn álló tiszt, kenetteljes suttogással − és
whiskyvel meg meleg sörrel öblítik le azt az undormányt!
 Nyilván a francia civilek sokaságára is kedvező hatást
gyakorolhattak, mert tapssal és hangos tetszésnyilvánítással fogadták
őket. Főleg, amikor a heves szél veszedelmesen fellebbentette a
szoknyájukat. Ilyenkor elismerő, meglepett „Ooh-la-la” kiáltásokat
hallattak, a fiatalabb lányok szemét pedig eltakarták arra az esetre, ha
valami kellemetlenség tárulna eléjük. − Ezek a gentlemanek ugyanis
közismerten nem hordtak alsóneműt.
A skót dudásokat az amerikai gyalogság rezesbandája követte.
Többségükben feketék voltak, az egyik COMZ szolgálati ezredtől, és
láthatóan még ők is el voltak bűvölve a kiltes skót bakák dudáinak
félelmetes jajongásától. Úgy tűnt, mintha menetelés közben az
ujjaikkal pattogtatva furcsa tánclépéseket rögtönöznének és kisebb-
nagyobb szökkenéseket végeznének a levegőbe, miközben ilyesmiket
kiáltoztak: − Keményebben csináld nekem, Jackson! A mindenségit!
Otto komoran figyelte ezt az egész díszmenetet. Előbb a
békazabálók meneteltek bemocskolva a nadrágjukat, majd a furcsa
britek következtek, végül ezek a különös, támolygó táncot lejtő
feketék… Hogy a fészkes fenébe tudta megverni ez a gyülevész
bagázs a vasfegyelemmel és tökéletes összhangban menetelő
Wehrmachtot? Mindez módfelett különösnek és érthetetlennek tűnt
számára.
A következő pillanatban a hatalmas termetű angol tamburmajor
ragyogó, bíborszínűvé vált arccal valami értetlenséget bömbölt, és
tisztára úgy festett, mintha félrenyelte volna azt a zabkásával töltött
szart. Furcsa zeneszerszámuk egy végső kimerült jajdulással kiadta
páráját, miközben a fekete amerikaiak egy ingatag csosszanással,
rendezetlenül megálltak és csípőből meghajoltak, amiért külön tapsot
kaptak a gyönyörködő tömegtől.
Átható csend következett, amit csak a magasan a tömeg feje felett
lévő csatornákon ülő galambok turbékolása zavart meg. A légió
zenekarának vezetője a reggeli levegőben párafelhővé vált lélegzettel
hangos parancsot vakkantott, mire a trombitások csípőjükhöz szorított
bal kézzel felemelték a harsonájukat. Az árvaház ablakai, mintegy
vezényszóra, hirtelen kitárultak, és a nyílásokban kisgyerekek
jelentek meg. Szájuk kidagadt az amerikai közönségszolgálat
embereitől kapott cukorkától, a kezükben pedig vadul lengették a kis
amerikai zászlókat. A harsonások rázendítettek. A tömeg hirtelen
átható ünneplésbe kezdett:
− Vive le General Eisenhower! − éljenzett az ezernyi hang,
mindannyian kihagyva a„h”-t.
Cowen őrnagy oldalba bökte Stahlt:
− Most meressze ki a szemeit, Otto! − biztatta. − Most vagy soha.
Egy testes, francia tábornok lassú, ünnepélyes léptekkel arrafelé
igyekezett, ahol Charlie állt, ujjait a ,,V” jelre emelve, arcán széles,
ideges vigyorgással várva a bensőséges ölelésre. A légió zenekara
tovább játszott. A cukorkát szopogató gyerekek a zászlóikat lengették.
A tömeg harsányan éljenzett, Charley pedig kissé hátrább lépett,
amint a testes francia tábornok melléje ért, és úgy mosolygott, mintha
az egész élete ezen múlt volna.
Ekkor Otto a tér szemközti oldalán hirtelen egy sötét alakra lett
figyelmes a hótól súlyos tető ragyogó fehérsége előtt. Egy férfi
valami idétlen külsejű, nehéz tárgyat tartott a felemelt kezében. Otto
lélegzete is elakadt. A korábbi jelenet villant át a lelki szemei előtt, a
verduni emlékmű kis parkjában. A gránátpisztoly!
Ösztönösen cselekedett. Kezét hátralendítve, mint egy zsaru,
jókorát lökött egy felbuzdult nézőn, aki a lendülettől ledöntötte
Charleyt a lábáról. Lynx ugyanebben a pillanatban kilőtte a gránátot.
Otto egy futó pillanatig látta, amint a tojás alakú, halálos, fekete
robbanószerkezet száguldva közeledik feléjük. A következő
pillanatban bevetette magát egy kapualjba.

A gránát csúnya, heves, vörös tűzlabdában robbant. Stahl hallotta,

amint fehéren izzó fémszilánkok repkednek szanaszét, az egyik éles
pendüléssel pattant le a feje feletti kőről. A francia tábornok olyan
éles sikolyt hallatott, akár egy hisztérikus nő. Otto levegő után
kapkodott. A főtiszt arcvonásai mintha olvadt, vörös viasz módjára
mállottak volna le a köpenyére, olyasféle torzulatot hagyva hátra, ami
leginkább egy túlérett füge belsejére emlékeztetett. Aztán a francia
tábornok egy lassított film fokozatosságával a havas földre roskadt.
Ettől egy szemvillanás alatt elszabadult a pokol. A nők sikoltoztak.
A zászlólengető gyerekek elhajították a zászlóikat és a biztonságot
adó falak mögé lapultak. A rezesbanda fedezéket keresve tovarohant.
A légió menetelése hangszerek hangjainak vegyes, zűrzavaros
kavalkádjává változott. A tamburmajor németül üvöltözött: −
Segglyukak! Játsszatok tovább! Mit fognak rólunk mondani a
békazabálók?!
Ekkorra már Cowen őrnagy is talpon termett, kezében a 45-ösével,
és bőszen osztogatta a parancsait jobbra-balra, miközben
megszólaltak az élesen vijjogó szirénák és rendőrsípok.
− Ott a fickó a tetőn! Utána, az ég szerelmére!
Otto egyszerre a rohanó Cowen mellett találta magát. Lökdösve,
taszigálva verekedték át magukat a sikoltozva egymást taposó,
pánikba esett tömegen, valóságos eleven ösvényt nyitva közöttük a
szemközti épület felé.
Színészként, mert hiszen az volt, Charleynak eszébe villant, hogy
soha többé nem lesz lehetősége ehhez hasonló főszerepre. Bedobta
tehát a „John Barrymore” profilját a folyamatosan, energikusan zúgó
híradós kameráknak. Ki tudja, hátha még felfedezheti valamelyik
hollywoodi tehetségvadász producer! A hírnév megszerzésére
sosincs túl késő!
Összekulcsolt kezeit a feje fölé emelte, pontosan úgy, ahogy oly
sokszor látta a katonái előtt parádézó valódi Ike-tól. Hatalmas,
sokfogú Eisenhower-vigyort villantott a halálra rémült tömeg felé,
érezve, amint az állkapocsizmai szinte recsegnek a feszültségtől.
Ő maga lepődött meg a legjobban, hogy azonnali hatást sikerült
elérnie. Nyomban elült a pánik. Valaki tapsolni kezdett. − Vive le
grand Ike! − kiáltotta egy másik ember. Aztán egyszerre csak
mindenki újra éljenezni, integetni kezdett. Az Idegenlégió zenekara
rázendített a Marseillaise-re, míg a skót dudások valamiféle
vetélkedésbe kezdtek velük sajátos, jajongó zenéjükkel. Charley
komoly szertartásossággal lenézett a francia tábornokra és
tisztelgésre emelte a jobbját. Az újságírók imádták ezt!
Otto és Cowen egyszerre fékezve megállt a hagyma és
macskavizelet nehéz szagától bűzlő lakóház sötét előterében. A
magas, piszkos oldalajtók mindegyike zárva volt. A kis
üvegketrecben portásnak nyomát sem lehetett látni. Az épület teljesen
elhagyatottnak tűnt. Otto azonban már tudta, hogy ez távolról sincs
így. Egy a mocskos lépcsőn heverő üres Lucky Strike doboz mindent
elárult.
− Nyomás, fel a tetőre! − vette át az irányítást.
Együtt rohantak a lépcsőn felfelé. Bár a vastag falak elfojtották a
kintről jövő hangokat, annyit mégis hallottak, hogy a katonai rendőrök
körülveszik az épületet, és parancsokat továbbítanak egymásnak. Otto
szentül remélte, hogy amennyiben a gróf is a tetőn tartózkodik, akkor
nem mutatkozik, hiszen az amik köztudottan előbb lőnek, s csak azután
kérdeznek.
Hevesen dobogó szívvel száguldottak a lépcsőn felfelé, egészen a
legfelső pihenőig. Felettük a hófelhőktől súlyos égboltról csak némi
halvány, tompa fény szűrődött be. Otto felszökkent a lépcső
fakorlátjára, és egy nyögéssel felkapaszkodott. Hó csúszása
hallatszott, aztán kitárult a tetőablak. Jeges levegő csapott Stahl
arcába.
− Minden oké, Cowen! − kiáltott vissza annak tudatában, hogy a
hangját nemcsak lenn, hanem fenn is hallani lehet. − Valahol odafent
kell lenniük, de nehogy lőjön… Nem szeretném, ha a grófot találná
el! − Aztán átküzdötte magát a tetőnyíláson és eltűnt. Egy tűzlétrát
megragadva lekuporodott és körülnézett a padláson.
Tekintete azonnal a porban látható lábnyomokra esett. Tisztán
látszottak a következő tetőablaktól kiindulva, és egy kábé
ötvenméternyire lévő ritka díszes kémény mögé vezettek. Otto
hatalmasat nyelt. Tudta, hogy jó helyen jár, és a merénylő vagy
merénylők a mögött a kémény mögött rejtőznek. De hányan lehetnek
ott? Megnyalta hirtelen kiszáradt ajkait, és odakiáltott:
− Gróf úr, maga van ott?… Otto vagyok! Gróf úr… feleljen kérem!
De nem kapott választ.

***

Odalenn Seadog szinte görcsös kézzel markolta a gróf karját. A

fejleményeket figyelve a kudarc keserves érzése kerítette hatalmába.
Látta, mint tuszkolják be erős rendőri védőőrizet mellett a
Packardjába azt az átkozott jenki tábornokot, akinek a megölésére oly
messziről jöttek idáig. A fickó éppen úgy rázta az öklét a feje felett,
mint Max Schmeling, miután Joe Louist kiütötte. Sírni tudott volna a
sors igazságtalansága miatt. Vajon eljuthat-e valaha a pálmákkal
fedett tengerpartra, hogy éretlen banánt dugdosson fel a meztelen
bennszülött lánykáknak?
− Ott van Lynx − vágott a gondolataiba a gróf sürgető hangja. −
Nem sikerült lejutnia!
Seadog a körülöttük tolongó több ezer emberhez hasonlóan
felnézett. Csakugyan egy khaki ruhás alak kuporgott a havas tetőzet
közepén, mint valami sarokba szorított macska, kezében a halálos
gránátpisztollyal. Közben, anélkül, hogy észrevette volna, vagy ötven
méterrel távolabb egy másik sötét alak mászott ki ügyetlenül a
kémények között.
Seadog újra megragadta a gróf karját. Ideje indulni, mert ez a tér
pillanatokon belül nyüzsögni fog a fehéregerektől.
− És Lynxszel mi lesz?! − vetette ellen a gróf.
− Rajta már úgy sem segíthetünk… Los! − Azzal határozottan a tér
másik vége felé terelte társát, miközben felettük Otto egyre jobban
megközelítette a kéményeket.
A gróf és Seadog egy mellékutcába ért, ahol hosszú sorban álltak a
két és fél tonnás katonai teherautók. Nyilván ezek hozták a parádéra
bokszos képű amerikaiakat. Most elhagyottan várakoztak, egy vékony
fekete bokorugrótól eltekintve, aki az első teherautónak támaszkodva
ácsorgott. A többi sofőr nyilván elrohant megnézni, mi lehet ez a nagy
ribillió.
Seadog habozva kérdezte:
− Gróf, tud maga teherautót vezetni?
− Megpróbálhatom. De miért?
− Mert ez a legkézenfekvőbb módja a lelépésnek. Könnyen lehet,
hogy a csigazabáló rendőrség úttorlaszokat állított, de két brit tisztet
egy jenki teherautóban biztosan nem tartóztatnának fel. Na, jöjjön
már!
A gyalogos, akinek bőrszíne közelebb állt a sárgához, mint a
feketéhez, minden érdeklődés nélkül figyelte a közeledésüket,
miközben hosszú patentkésével elmélyülten tisztogatta a körmeit.
− Hé, maga! − förmedt rá Seadog. − Félre az útból! Vészhelyzet
miatt szükségünk van a járművére!
Az ami bokorugró rá sem hederített. Maradt, ahol volt, közömbös,
szemtelen ábrázattal meredve rájuk. A gróf csak most vette észre,
hogy egy csúnya, borotvától származó sebhely éktelenkedik az arca
bal oldalán.
− Vészhelyzet, mi? − mordult fel végül mély torokhangon, szárazon
a hóra pökve. − Csakhogy nem nekem, de nem ám!
Seadog minden további habozás nélkül előhúzta a pisztolyát és a
nyitott köpenye sarkával eltakarva a néger sovány hasára célzott.
− Na, idefigyelj, fekete fiú, vagy engedelmeskedsz, vagy
kipróbálod, megemészti-e a gyomrod az ólmot. Kotródj az utamból! −
ripakodott rá, fenyegetően feljebb rántva a stuk-ker csövét.
A néger közlegény azonban továbbra is félelem nélküli
érdeklődéssel figyelte. Végül lassan, egészen lassan, egy ragadozó
kecsességével félrehúzódott az útból, majd amint Seadog előretolta a
grófot, megjegyezte:
− Szóval rablás, mi? − kérdezte, mintha ilyen természetű dolgok
naponta fordulnának elő vele. − A maguk helyében az utolsó járgányt
vinném. Tele van pakolva benzineskannákkal, a többi teherautónak
szánt üzemanyaggal. Szép summa lóvét lehetne érte leszakítani a
békazabálók feketepiacán.
A bokszos ravaszkás arckifejezést öltött. Seadog tisztán látta rajta,
hogy valamiben töri a fejét. Nyilván valami hátsó szándéka lehetett.
− Miért mondja ezt nekünk? − kérdezte, miközben az árvaház
irányából felcsattant az első száraz pisztolylövés. Az idő kezdett
sürgetővé válni…
A néger most a változatosság kedvéért a sebhelyét kezdte piszkálni
a patentkése hegyével.
− Csak arra gondoltam, okos fiúk, hátha van valami épkézláb
javaslatuk, ami engem is érdekelne. Mer’ hogy marhára kezdem már
unni az Ellátmányozási Szolgálatot.
Seadog villámgyorsan meghozta döntését:
− Ha biztonságosan kivisz minket Párizsból, akkor egyharmaddal
bevesszük a buliba. Ha viszont nemet mond, akkor hősi halott lesz!
A néger egyetlen gyors mozdulattal becsattintotta a kést.
− Washingtonnak hívnak − mutatkozott be. − Részemről érdekel a
balhé. Na, jöjjenek, üzlettársak, kössük el azt az üzemanyag-szállító
teherautót!…

***

− Lynx, adja meg magát, az ég szerelmére! − kiáltotta Otto

kétségbeesve, mert az alattuk lévő katonai rendőrök már tüzet
nyitottak. Szétterpesztett lábbal, egyik kezüket a csípőjükön tartva,
mintha valami vásári céllövöldében lennének, és láthatóan élvezve a
tömeg érdeklődését. − Ha makacskodik, mindkettőnket leszednek! −
Ösztönösen félrehajolt egy közeli, faragott kőről sivítva lepattanó
golyó elől.
− Húzzon innen a francba, Otto! − ordította vissza Lynx, és
hangjából kiviláglott, hogy eluralkodott rajta a hisztérikus pánik. −
Maga is közéjük tartozik… Vagy eltűnik innen, vagy megölöm!
− Otto, hagyja a búsba azt a férget, az Isten szerelmére! − szólt oda
neki a tetőablakban álló Cowen őrnagy. − Majd a katonai rendőrség
elintézi. Ne kockáztasson feleslegesen… − Otto azonban nem hallotta
a figyelmeztetést, mivel időközben továbbkúszott. Egészen a hóval
borított tetőcserepekhez lapulva araszolt az eresz mentén, azt
remélve, hogy míg Lynx a kémény oldalánál kuporog, addig ő a
holttérben maradhat. Mihelyt az SS kimozdul a búvóhelyéről, a
fehéregerek teljes látókörébe kerül. Ő viszont átmeneti biztonságban
érezhette magát. Még ha meg is kockáztat egy eltévedt golyót a
katonai rendőrök fegyveréből, akkor is feltétlenül meg kell tudnia,
hol lehet az a seggfej matróz, aki magával hurcolja a grófot. Ötévnyi
küzdelem után, meg kell óvja azt a romantikus, vén idiótát önmagától,
egyszerűen nem hagyhatja sorsára.
Elszánt hévvel küzdötte magát előre, érezve a fagyott arcába csapó
jeges szelet. A csupasz ujjai mindjobban megdermedtek. Egyszer
aztán megcsúszott, és a kezeivel vadul kapálózva igyekezett támaszra
lelni. Az utolsó pillanatban az ereszcsatornában sikerült kapaszkodót
találnia a cipősarkaival.
A szinte örökkévalóságig tartó csúszás után torkában lüktetett a
szíve, s úgy érezte, hogy bármikor kirobbanhat a mellkasából. Csak
minden akaraterejét összeszedve tudta rákényszeríteni magát arra,
hogy újra továbbaraszoljon.
Ily módon jó tízméternyire a Lynxet rejtő kémények alá került.
Valahányszor kicsit feljebb emelte a fejét, máris golyók fütyültek el a
füle mellett, és valóságos cserépszilánkzáport zúdítottak rá. Ennek
ellenére nem mert felegyenesedni, hogy lekiáltson a rendőröknek,
hogy szűntessék be a tüzelést, mert félt, hogy megszédülhet és
lezuhanhat a biztos halálba. Vagyis ezt a helyzetet az amerikaiak
repkedő golyói közepette kell megoldania.
Vett egy hatalmas lélegzetet, nyugalmat erőltetett magára, majd
óvatosan felemelkedett. Tudta, hogy Lynx a gránátpisztolyával egy
pillanat alatt átrobbanthatja a másvilágra, mihelyt kiszúrja, hogy
szétterpesztett lábbal hasal a hóborította tetőn.
A heves szél, kegyetlen jeges förgetegben hordta a havat feszült,
sötétpiros arcába. A fagyos hó és a cserepek durva, kiálló pereme
mindkét kezét felsebezte, az ujjaiból ömlött a vér. A vállizmai égtek
az erőfeszítés fájdalmától. Érezte, hogy már nem képes sokáig
kitartani. Egyedül az az őrült elhatározása tartotta mozgásban, hogy
megmentse az idióta, bolond, önfejű grófot.
Már újra kétméternyire megközelítette a kéményeket. Látta a
vastag, megkeményedett galambszar réteget, meg a golyónyomokkal
tarkított, sebhelyes, faragott köveket. Még egy mozdult és odaér.
Ám ekkor változott a helyzet.
Teljesen váratlanul Lynx rémülettől tágra nyílt szemű, hamuszürke,
merev arca jelent meg előtte, csapdába esett állatként meredve le rá,
mint aki érzi, hogy ebből a csávából csakis a halál jelent kiutat.
− Ugye időben figyelmeztettem magát, Otto? − kiáltotta. − Miért
nem hallgatott rám?
Stahl lehunyt szemekkel felkészült az elkerülhetetlen végzetére.
Ebből a csekélyke távolságból Lynx, ha akarná, sem téveszthetné el.
Egy SS nem olyan béna, mint a jenki fehéregerek, akik tíz méterről
egy ólajtót sem képesek eltrafálni.
Frau Stahl jóképű fiacskája számára azonban a sors nem ilyen
halált tartogatott. Abban a minutumban, amint Lynx elsütötte a
gránátpisztolyt, hogy az örökkévalóságba robbantsa Ottót, kicsúszott
alóla a jeges tető. Fülsértő halálüvöltéssel szánkázott lefelé,
miközben a célt tévesztett gránát ártalmatlanul elszállt a szürke,
decemberi éjszakába. Az SS szörnyű sebességgel, lavinaként süvített
lefelé a csúszós cserepeken.
− Otto! − sikoltotta, miközben valósággal elsüvített a hóban fekvő
és mereven kapaszkodó Stahl mellett. − Otto! Mentsen meg… Otto!
Segélykiáltása hirtelen hörgésbe torzulva ért véget. Valami
hihetetlen csoda folytán a tetőről lefelé zuhantában sikerült elkapnia
az esőcsatornát, és most ott lógott, előre-
hátra himbálózva, hatemeletnyi magasságban. Csak a kezeit, az
erőfeszítéstől elfehéredett ujjperceit lehetett látni, és
torkaszakadtából üvöltött.
Otto nyelt egy hatalmasat. Lynx épp az imént próbálta
meggyilkolni. Akkor mi az ördögért kockáztassa a bőrét a
megmentése érdekében? De még ha meg is próbálná, mi a biztosíték,
hogy lesz annyi ereje, mivel visszahúzhatja a tetőre?
− Maradjon veszteg, Otto! − kiáltott rá Cowen a tetőablakból,
mintha meg akarná erősíteni Stahl kételyeit. − Mindjárt szerzünk egy
létrát. Ne mozduljon, Otto, − ez parancs!
Otto magában káromkodott mérgében. Tudta, hogy a jenkiket
fikarcnyit sem érdekli az ő sorsa. Cowen is csak azért ragaszkodik
hozzá, hogy életben maradjon, mivel egyedül ő képes a lehetséges
gyilkosok azonosítására és punktum. − Azért is megpróbálja kihúzni a
csávából ezt a tetves SS-t, az ami őrnagy pedig elmehet a pokolba a
parancsával egyetemben!
Óvatosan visszafelé kezdett araszolni a síkos hóval bo-rított tetőn.
Az alatta hintázó ember most már olyan apró, nyüszítő hangocskákat
hallatott, mint valami megkorbácsolt állat. Rosszulléttel fenyegető
félelmét leküzdve Otto továbbkúszott lefelé, fagyott, csúnyán
felsebzett tenyereit használva fék gyanánt. Cipős lábujjait lehetőség
szerint megpróbálta a hóba mélyeszteni. Tekintetét szinte hipnoti-
kusan azokra az esőcsatornába kapaszkodó, világító fehérségű
ujjpercekre, és vérvörös körmökre függesztette…
Lynx még mindig kétségbeesetten kapaszkodott. Lehetséges, hogy
meghallotta Otto lefelé mászásának neszeit, és most ezt károgta:
− Igyekezzen, Otto… mert már nem bírok sokáig kitartani!
− Jövök már, bassza meg! − sziszegte Stahl fogcsikorgatva, vadul
kalapáló szívvel, miközben a hideg dacára patakzott az arcán az
izzadság. − Kapaszkodjon!
Már csaknem elérte az esőcsatornát. Kivárt egy pillanatot,
lebámulva Lynx kezeire és az alattuk a lélegzetvisz-szafojtva figyelő
tömeg felfelé fordított arcára. Lassan tapogatózott a jobb lábával a
tűzlétrát keresve. Valami fémesen megcsikordult a talpa alatt. A szíve
hatalmasat dobbant örömében. Rátalált a szükséges támasztékra!
− Jól figyeljen, Lynx − mondta, megpróbálva úrrá lenni kapkodó
zihálásán. − Mindjárt megmarkolom a jobb kezét. Érti?
− Persze, hogy értem, Otto − lihegte fájdalmasan Lynx.
− Amint elkaptam, igyekezzen nekifeszülni a téglafalnak, és
próbálja feltornázni magát. Ez az egyetlen esélyünk. Világos?
− Naná, hogy világos, Otto.
A lehető legnagyobb óvatossággal, miközben a félelem köde
akadályozta a látásban, Otto lenyújtotta a jobb karját. Negyvenöt
fokos szögben lógott a tűzlétrán és a bal kezén egyensúlyozva,
miközben testével úgy feszült a cseréptetőhöz, mintha a szeretője
feküdne alatta. Aztán lassan, fokozatosan, minden hirtelen mozdulatot
kerülve, milliméterről milliméterre továbbcsúsztatta az ujjait. Úgy
érezte, mintha valami tőle teljesen független teremtmény haladására
koncentrálna.
Enyhe bizsergés villant át az idegzetén, amikor az ujjhegyei
megérintették a másik karját. Görcsösen nyelt egyet. Az egész kísérlet
felért egy öngyilkossággal. Elég egy rossz mozdulat, és mindketten
lezuhannak, halálra zúzva magukat a hatemeletnyi mélységben.
Erőnek erejével kiverte fejéből a véres kudarc gondolatát.
− Lynx − rebegte rekedten, alig ismerve rá a saját hangjára. −
Most! − megragadta a másik csuklóját és felüvöltött: − Húzódzkodjon
fel!
És Lynx, akinek teste, lelke éveken át a vak engedelmességre és a
kapott parancs feltétlen végrehajtására lett kiképezve, elkezdett
felhúzódzkodni.
Az esőcsatorna pereme felett Otto arcával szemben hirtelen egy
holtsápadt, kimeredt szemű, kísérteties ábrázat jelent meg.
− Szabadítsa ki a másik kezét! − sziszegte teljes erővel a
megmentőjébe kapaszkodva, miközben úgy érezte, hogy a vállízületei
tőből kiszakadnak a szörnyű erőfeszítéstől. − Nyújtsa ki… Nyújtsa
lejjebb, az ég szerelmére!
Olyan volt, mint valami szörnyű rémálom, amikor egy gonosz
szellem üldözi az embert, ő pedig csak csigalassúsággal képes előle
menekülni. Egyszerre mozdultak. Lynx ujjai elengedték az
esőcsatornát, és megragadták Stahl kezét, aki tudta, hogy ki kell
tartania, mivel a legcsekélyebb megcsúszás végzetes tragédiát
jelentene.
− Mindjárt túl leszünk rajta − biztatta fogcsikorgatva a másikat. −
Csak kitartás, Lynx, sikerülni fog!…
És akkor bekövetkezett. Egyetlen röpke pillanat alatt történt. Éles
reccsenést hallott a háta mögött, amint a tűzlétra kimozdult a
morzsolódó vakolatból. Ösztönösen odakapott a szabad kezével a
hóba markolva, hogy visszanyerje ingatag támasztékát.
− Otto! − sikoltotta Lynx. − A kezét… a kezét!
Aztán a következő pillanatban egy végső, kétségbeesetten
visszhangzó halálsikollyal eltűnt a mélységben. Otto érezte, amint
oldalával nekivágódik a biztonságot jelentő esőcsatornának. A szíve
őrületes sebességgel lüktetett, akár egy gőzkalapács. Mindezt abban a
tudatban tette, hogy kudarcot vallott.

***
 Versailles-ba visszatérve Otto morózusan kuporogva ült egy
széken, bekötözött kezeivel egy pohár whiskyt markolva. A tükör
előtt pózoló Charley különféle arckifejezéseket gyakorolt, de úgy
tűnt, mintha most az egyszer nem tiszta szívből csinálná. Még a
rendesen forróvérű New York-i Cowen őrnagy is meglehetősen
nyomott hangulatban volt, amint a széles ablakon át a folyamatosan
örvénylő hóesésbe meredt. Mindannyian úgy érezték, mintha a
magasságos Isten eldöntötte volna, hogy egyszer s mindenkorra eltörli
ezt a nyomorúságos, háború által dúlt világot. A Seadog elfogására
irányuló vállalkozásuk kudarca és Lynx halála mindannyiukra
nyomasztó hatást gyakorolt. Kintről lánctalpak halk csikorgása és
harckocsimotorok zúgása hallatszott. A századnyi Sherman tank ekkor
indult el a Legfelsőbb Főhadiszállás védelmére. Bár Eisenhower
tábornok tényleges holléte olyan Szigorúan Titkos minősítést kapott,
hogy még Cowen őrnagy sem tudhatta, hogy rejtőzködik a
„titkárnőjével”.
Végül ő törte meg a nyomasztó csendet. Lepillantott a pokrócba
burkolózott Ottóra, akinek arcáról világosan lerítt, milyen súlyos
megpróbáltatáson esett át ezen a délelőttön.
− Hát, Otto, most legalább mindnyájan meggyőződhettünk Seadog
barátunk elszántságáról − kezdte.
Stahl válasz nélkül hagyta a megjegyzést. Jobbnak látta, ha a saját
sötét, nyomasztó gondolataiba mélyedve tovább iszogatja a
whiskyjét.
− Kíváncsi vagyok, kapunk-e a sajtóirodától másolatokat a
merényletnél készült fotókból − kockáztatta meg Charley a felvetést.
− Jó lenne szerezni néhány képet a ma délelőtti alakításomról, hogy
megmutathassam a produceremnek. − Ám ezen a borongós, szürke
napon a másik kettő nem sok érdeklődést mutatott Charley
karrierépítési törekvéseire.
− A személyleírása, a kora, a megjelenése, a féllábúsá-ga és a Kurt
Klotz álneve összességében egy Karl Konradi nevű SS-bérgyilkosra
utalnak, aki minden esetben „K.K.”-val kezdődő álnevet választ az
akcióira.
− Bérgyilkos? − kérdezett rá Otto különösebb érdeklődés nélkül.
− A Németország határain kívül bevetett SD− és SS-gyilkosok
egyike. 1933-tól használták őket, miután Hitler azon év januárjában
átvette a hatalmat. A Reichből elmenekült politikai ellenfeleik
kiiktatása érdekében. A módszert Reinchard Heydrich, az SD feje
vezette be elsőként.
Otto bólintott. Közismert volt számára a név. Heidrichet, vagy más
néven a „Vaskezű embert” 1942-ben Prágában a cseh és brit
titkosszolgálat ügynökei gyilkolták meg.
− Azt az alapgondolatot követték, hogy likvidálják a német
náciellenes mozgalmak szószólóit, komcsikat, monar-chistákat,
szocialistákat és más efféle népséget − mert úgy vélték, hogy az
elhallgattatásukkal egyúttal megfélemlíthetik a tömegeket és a
katonákat.
− De hogy illik bele ebbe a képbe ez a Seadog nevű alak? −
tudakolta Charley.
− Úgy, hogy a hírszerzési adataink szerint bárkákon nevelkedett. A
fedő sztorija is arról szól, hogy egy nemzetközi hajóstársaság
kapitánya. Mint tudják, itt Európában az egész átkozott kontinensen
keresztülhajózhat az ember a folyókon meg a csatornákon. Még a
távoli Dél-Oroszországba is eljuthat anélkül, hogy különösebben sok
kérdezősködéssel zaklatnák a határállomásokon. Karl Konradi
számára adva volt az ideális mód, áthajózni a Reichtől keletre lévő
Csehszlovákiába és Ausztriába, vagy a nyugatra lévő Belgiumba,
Hollandiába, valamint Franciaországba, ahová a szocik többsége
Hitler hatalomátvétele után emigrált.
Otto felnyögött.
− Himmelherrje, és a gróf ennek a szemét fickónak a karmai között
van!
− Úgy ám! − vágta rá Cowen derűs gondtalansággal − Pedig
néhány éve már az automatikus letartóztatási kategóriában szerepel a
neve a feketelistánkon. Legalább egy tucatnyi gyilkosság szárad a
lelkén az utóbbi néhány évben. − Tenyerével a Springfield karabély
agyára csapott, amit a ma délelőtti események után kezdett hordani, és
amitől úgy nézett ki, mint egy állig felfegyverzett biztonsági őr. − De
semmi ok az aggodalomra, Otto. A történtek után, nincs semmi esélye.
Ha van egy cseppnyi sütnivalója, szépen megpróbál kereket oldani.
Hiszen a COMZ minden zsaruja, a békazabáló hekusokat is beleértve,
megkapta Seadog és a gróf személyleírását, és valamennyien őket
hajszolják. Kivetették rájuk a kerítőhálót. Fikarcnyi sanszuk sincs,
hogy átcsússzanak rajta. Karl Konradi, azaz Kurt Klotz, más néven
Seadog barátunk befejezte pályafutását.
Az amerikai hírszerzés tetőtől-talpig felfegyverzett őrnagya
azonban élete legnagyobb tévedését követte el.

***

A szél ánizslikőr és sült krumpli kesernyés szagát sodorta maga

előtt a sötét utcán. A kis utcai hangszóróból egy szomorkás sanzon
hangjai áradtak, ami egy olyan katonáról szólt, akit elhagyott a petite
fille-je. − Szeretitek a pucér show műsort, meg a sztriptízt? − kiáltott
oda nekik egy taxisofőr, miközben elhajtottak mellette. − Különleges
műsor, kizárólag amerikaiaknak. Telis-tele digi-dugival.
Lejjebb, az utca távolabbi végén néhány vastag bőrkabátot és
mélyen a szemükbe húzott puhakalapot viselő férfi az ott gyülekező
utcalányok és stricik iratainak ellenőrzésébe kezdett.
Washington oldalba bökte Seadogot:
− Ez az a hely, odaát.
Amint félrehúzták a vastag, elsötétítő bársonyfüggönyt, a gróf és
Seadog alig tudta elfojtani a meglepetés felkiáltását. Bár a kávéház
zsúfolásig tele volt vagy féltucatnyi hadsereg tiszthelyetteseivel és
bakáival, az érdekességet az jelentette, hogy a vendégek egytől egyig
feketék voltak.
 A gróf úgy pislogott, mintha nem hinne a szemének. Pedig igaz
volt, a fehérbőrűeket kizárólag a vigyorgó francia örömlányok
képviselték.
Washington is vigyorgott:
− Mintha hirtelenjében színvakokká lettek volna, mi?

Beljebb léptek. A szemkápráztatóan sárga rivaldafényben fürdő

pódiumon egy a beretjétől a csíkos jersey-jéig párizsi apacsnak
öltözött, izzadt képű fekete, az alsó ajkára ragasztott cigarettával
Maurice Chevalier egyik háború előtti slágerét, a „Valentine”-t adta
elő mennydörgő harmonikakísérettel. Mikor az „Elle avait de tout
petits michons” mondathoz érkezett, obszcén módon széthúzta a
tangóharmonikát, a hallgatóságban lévő francia bakák pedig kórusban
üvöltötték: − Valentine… Valentine! A többieket viszont inkább a
rekedt utcalányok meg az italok érdekelték. Az izzadó arcokon vajmi
kevés jele látszott az élvezetnek, mintha csak a részeg eltökéltség
vagy a pillanatnyi kikapcsolódás érdekelné őket.
Washington öt szál cigarettát csúsztatott a nehézkes szenegáli
pincér markába, akinek képes felét, rituális törzsi forradások
éktelenítették.
− A szokásos asztalt, Joe − rendelkezett, olyan stílusban, mint aki
ismeri a dörgést. − Nem kell se kurva, se strici, se hamis pezsgő.
Csak három sör.
− Oké, Washington − válaszolta mély basszushangon a szenegáli,
és egy a füsttel telt terem hátuljában lévő asztalhoz vezette őket. Itt
kellett találkozniuk egy titokzatos jenkivel, aki az újdonsült társuk
tájékoztatása szerint: − Mr. Big az a fickó, aki az egész COMZ-béli
balhét irányítja. Igazi nagymenő és okos pasas… Nagyon is okos.
Időközben a rivaldafények örvénylő zöldre váltottak, és egy fiatal
nő lépett a porond közepére.
− Ezt nevezem úrhölgynek! − kapkodott levegő után a gróf. −
Hiszen nincs is rajta ruha!
Washington felvihogott:
− De nem is úrhölgy, gróf!
Eleinte lassú mozdulatokkal, szinte ügyetlenül kezdett táncolni, de
aztán a részeg szőke szajhák és a fekete bokorugrók biztatására
fokozatosan felgyorsult a mozgása. A mellei szinte külön táncot
jártak. Termetes testéről patakzott az izzadság. A közönség verejtéktől
fénylő arccal figyelte a természetellenes, sárga fényben. Az egyre
gyorsabban dübörgő dobok, heves taps és éles füttyök jelezték, hogy
tetőpontjára hágott a hangulat. A nő most szélsebes forgásba kezdett s
ebből átváltott görcsösnek tűnő vonaglásba. Összekulcsolt kezei fel-
alá siklottak verejtékben fürdő teste körül. A hajkoronája szinte
repült körülötte. Végül üvegessé vált a tekintete, petyhüdt, nedves
ajkait valami értelmetlen nyögés hagyta el. Lábait szétterpesztette,
csípőjét előre lökte és őrületes, agresszív körben kezdte riszálni,
valóságos őrületbe kergetve a közönséget. A kiéhezett kanok
cipőtalpukkal a padlón dobogva válogatott trágárságokkal biztatták.
− Merem állítani, hogy ez a nő elmebeteg vagy fehérmájú! −
hebegte zavarodottan a gróf, teljesen belefeledkezve a látványba.
De rá sem hederített senki.
Végül a teljesen kimerült táncosnő döbbenetes hirtelenséggel a
porondra rogyott. A zene elhallgatott. A fények kialudtak. Az enervált
közönség izgalma elillant, és súlyos csend ereszkedett a teremre, amit
csak a táncosnő lágy pihegése zavart meg.
A gróf idegesen köszörülgette a torkát.
− Az anyját, ezt nevezem! − mormogta a mellette ülő Washington,
mintha csak magában beszélne. Az előadás egyedül Seadogra nem
volt hatással. − Meddig kell még itt várnunk?… − kérdezte.
A kérdés közepén elakadt a hangja. A rivaldafény ugyanis
váratlanul újra felgyulladt, ám ezúttal vakító fehérséget árasztva. A
nő eltűnt a porondról, és egy hatalmas termetű néger férfi állt a
helyén. Csaknem két méter magas, amolyan széle-hossza egy méretű
fickó. Nedves, gyűrött, khakiszínű öltözéket viselt. Apró, sötét szemei
szinte beleolvadtak hatalmas, hájas pofájába, ahogy levigyorgott
rájuk.
− Kik ezek a hapsik, Washington? − tudakolta lusta
egykedvűséggel.
Az újdonsült társuk tőle szokatlan fürgeséggel szökkent talpra.
Szokásos lusta rámenőssége semmivé foszlott. Egy sürgető
kézmozdulattal jelezte, hogy a gróf és Seadog is adja meg a kellő
tiszteletet.
Lassan ők is felegyenesedtek. A néger hatalmas méretein ámuló
Seadog akadozva kérdezte:
− Ki… ki… kicsoda maga?
A fekete óriás olyan harsány, jókedvű kacagásban tört ki, hogy az
egész teste beleremegett. Állkapcsa úgy csattant össze, mint két
tapsoló, fekete tenyér.
− Nos hát, Hófehérkék − válaszolta véreshurka méretű
hüvelykujjával a masszív mellkasára bökve −, én Big Nig vagyok! −
A bemutatkozását újabb őrületes röhögéshullámmal kísérte…
 NYOLCADIK NAP

1944. december 22., péntek

„M’sieu, tisztességből Önt illeti az első lövés joga.”

D’Auteroche tábornok brit ellenfeléhez intézett szavai
a fontenoy-i csatában

A Legfőbb Parancsnok karácsony előtti partijának hangulata

padlóra került. A vendégek kedélyét még az sem tudta feljavítani,
hogy korlátlan mennyiségben folyt a pezsgő, és valamennyi rangidős
tábornok egy havi tömény szesz adagjával járult hozzá a rendezvény
sikeréhez.
Hiába, az összes jelenlévő amerikai kedélyére túl nyomasztóan
hatott az ardenneki új német offenzíva folyamatos térnyerése, hogy a
náci páncélosok egyenletesen közeledtek nyugat felé. Ráadásul a
jenkik embervesztesége is rohamosan növekedett.
Nem javult a hangulat, pedig Eisenhower még vicces
papírkalapokat is rendelt a vendégeknek, a főhadiszállás − Glenn
Millerét kiválóan utánzó − zenekara pedig a legjobb számokat
játszotta. A „Little Brown Jug-ot, meg az „American Patrol”-t. A
jelenlévők többnyire fojtott hangon, a szájukhoz tett kezük mögött,
suttogva diskuráltak. Ráadásul egyre riasztóbb pletykák keringtek a
levegőben.
A versailles-i főhadiszállás díszterme egyik falának támaszkodó
Otto ugyan nem hallhatta pontosan, miről folyik a diskurzus, de
ösztönösen sejtette, mi lehet a tésztaképű törzstisztek és a darabos
 13
WAC tagjainak beszélgetési témája: az Eisenhower élete elleni
fenyegetés. Hiszen még ezekben az ünnepi pillanatokban is egész
fegyveres tábor és harminctonnás Sherman tankok vették körül az
egész főhadiszállást, mintha Skorzeny bármikor megjelenhetne a
Tigris-oszlopa élén, hogy a 88-as lövegeik tüzet köpjenek. Otto
mértékkel kortyintott egyet a bourbonjából, aztán kibámult az
ablakon, a szakadatlanul hulló hóba, ahol a rohamsisakos őrök fáradt
parasztok módjára meggörnyedve, komoran rótták a köröket. Sajgó
ingerültséggel töprengett, hogy vajon mi történhetett a gróffal? Lehet,
hogy Seadognak végre megjött a józan esze? Nem olyasfélének tűnt,
mint aki a nemzetiszocializmus ügyéért vásárra vinné a bőrét. Még az
sincs kizárva, hogy a gróffal együtt megpróbál visszajutni
Németországba, amíg még nem késő. Cowen őrnagy maga is osztotta
ezt az elméletet. A többi biztonsági fejessel ellentétben neki az volt a
véleménye, hogy az Eisenhower élete elleni fenyegetés lezárult.
Ennek azonban ellentmondott, hogy Otto a minap véletlenül
felfedezte, hogy az őrnagy a puskáján, gránátjain, negyvenötös
mordályán és rohamkésen túlmenően még egy kéthüvelykes
páncéltörő rakétát is hord a bal vállán. Ez persze alapból
megnehezítette a tánclépéseket. Otto hallotta is, amint Cowen
elsuhant mellette, a jókora mellekkel felszerelt WAC-os partnernője
epés megjegyzését:
− Őrnagy, ha még egyszer mellbe vág azzal az átkozott
14
bazukájával, esküszöm, hogy a Bíborszívért folyamodom!
− A Bíborcickó jobban illene − derült Cowen, mintha valami ritka
nagy poént sütött volna el. Aztán tovatáncoltak, így Otto már nem
hallhatta a társalgás folytatását.
Egyébként úgy gondolta, hogy határozottabbnak kellene lennie.
Újra belekortyintott a konyakjába, így próbálva magát felrázni a
letargiájából, de nem használt. A dolgok jelen állása szerint akár még
tíz évig is elhúzódhat ez az átkozott háború!
− Semmit sem érdemelnek.
 Otto döbbenten fordult a hang irányába, aztán vigyázzállásba vágta
magát.
Charley Chatham, az ál-legfelsőbbparancsnok állt előtte, a
szokásos, rajta csüngő társadalmi sleppjétől körülvéve,
természetesen a vörös hajú „titkárnőt” Kay Summersby hadnagyot is
beleértve. Első ránézésre nyilvánvalóvá vált, hogy az Újangol Nyári
Színház egykori büszkesége a kelleténél is jobban megkedvelte Ike
különleges bourbonját. Pipacspiros volt az ábrázata, a vigyorgása
pedig túl mesterkélt. Ottóra, kacsintott, majd a mögötte álló Bedell
Smith vezérkari tábornokra pillantott. Lángvörös hajához mérten a
modora is paprikásan lobbanékony volt. Smith rosszallóan csóválta a
fejét.
Ám úgy tűnt, mintha a tábornoki megrovás a legkevésbé sem
érdekelné Charleyt.
− Hogy érzi magát, Otto? − érdeklődött, majd anélkül, hogy Stahl
válaszát megvárta volna, így folytatta. − Kaja, pia, nők, minden, mi
szem szájnak ingere! − cinkosan Otto bordái közé bökött a
könyökével. − Még ha nem is mindannyian hordanak khakiszínű
bugyogót!
.− Na, de uram! − horkant fel döbbenten Summersby hadnagy, és
Otto hallotta Bedell Smith zajos torokköszörülését.
Charley azonban továbbra sem feszélyezte magát, sőt mi több,
jóindulatúan vállon veregette a törzsparancsnokot.
− Innia kellene valamit, Méhecske, mert olyan hangokat hallat,
mintha valami cigányútra szaladt volna a torkán!
− I… igenis… hm, Ike − hebegte a vezérkari tábornok, miközben
Charley egy újabb kacsintás kíséretében enyhén dülöngélve
tovacsámpázott.

− E szerint maga lenne az a Stahl nevű pasas, ugyebár? −

érdeklődött mereven a törzsparancsnok, miközben a slepp többi tagja
Charley után sietett, aki időközben már a Segéderő egyik szőke
hölgytagjával tereferélt, miközben unottan veregette a nő hátsó
fertályát.
− Igenis, uram − válaszolta Otto, aki ösztönösen tudta, hogy ez a
dühös szemű, vörös hajú tábornok veszélyt jelenthet. Jól ismerte a
fajtáját, a Német Hadsereg is tele volt az ilyen alakokkal. Nem árt
vele vigyázni.
− Remélem, tisztában van vele, Stahl, hogy mindaz, ami itt történik,
a legszigorúbb államtitok! − reccsent rá Bedell Smith. − Ha ne adj’
Isten kitudódna az igazság, az tönkretenné a tábornok háború utáni
karrierjének esélyeit. Az Amerikai Egyesült Államok lakossága − oly
tudatosan használta az állam teljes nevét, mintha valamiféle misztikus
fontossággal bírna − sosem viselne el egy olyan magas rangú
katonapolitikust, akiről az a hír járja, hogy berezelt. Hazánk elvárja a
vezetőitől, hogy bátor, udvarias, családszerető, Istenfélő emberek
legyenek. Remélem, elég világosan fogalmaztam, Stahl?
− Igenis, uram − vakkantotta vissza Otto, elnézve, amint a Bedell
Smithtől pár méternyire álló Charley ujjai most könnyedén a
nagydarab szőkeség mellbimbóját morzsolgatják, miközben a Katonai
Kisegítő Hadtest tagja kelletlenül húzódozott, a „titkárnő” pedig
tehetetlenül füstölgött.
− Nagy halat csak merev bottal lehet fogni − dünnyögte a
bepityókázott Charley, mire a szőke nő ugyancsak részeg vihogással
így felelt: − Le merem fogadni, tábornok úr, hogy a maga botja már
kellőképpen megmerevedett.
− Ingatag talajra tévedt, Stahl − folytatta a törzsparancsnok, észre
sem véve, hogy Otto figyelme a háta mögött lejátszódó jelenetecskére
összpontosult. − Mondhatni életveszélyes területre. Ezért melegen
ajánlom, hogy egyszer s mindenkorra tartsa titokban mindazt, ami itt
történik. − Elszánt ábrázatát fenyegetően Stahléhoz tolta. − Mert
ellenkező esetben komoly zűrben találhatja magát, igen komoly
zűrben. Megértettük egymást?
Otto nyelt egy jókorát.
 − Igenis, uram − rebegte, belemeredve abba a vörös karikás,
veszedelmes szempárba, és egyszeriben inába szállt minden
bátorsága. Ekkor döbbent rá, hogy Bedell Smith nem olyan ember, aki
céltalanul fenyegetőzik. Ezzel az emberrel szemben elég egyetlen
rossz lépés, hogy máris kétméternyivel a föld alól szagolja az ibolyát.
Ezt ajánlatos egyszer s mindenkorra észbe vésni Stahl asszony jóképű
fiacskájának, ha még sok sót akar megenni az árnyékvilágban.
− Oké, Stahl? Ne feledje, mit mondtam magának. Leléphet.
Azzal Bedell Smith faképnél hagyta a feldúlt, aggódó Ottot.

***

Alig tíz mérföldnyire Versailles-tól von der Weide gróf egy jóval
szűkebb körű, de hasonlóan elég visszásra sikeredett partin vett részt,
és Otto Stahlhoz hasonlóan őt is heves aggályok kezdték gyötörni egy
furcsa esemény következtében.
Pedig igencsak ártatlanul és ártalmatlanul kezdődött minden. A
verseilles-i bulihoz hasonlóan itt sem volt hiány feketepiaci szeszes
italokból, a Big Nig főhadiszállásaként szolgáló hátsó teremben.
Szólt a zene is, táncos lábú kurvák is akadtak, akik folyamatosan
ropták a bal musette zene karcos lemezeire vagy a Red Ball Express
fekete katonáinak ölébe fészkelték magukat.
Big Nig hatalmas, hájas ábrázata izzadságtól fénylett, miközben
éhes farkasként habzsolt be egy hatalmas tál zsíros disznócsülköt.
Miközben elég feszültnek tűnt a hangulat, ő úgy döntött, hogy felidézi
a múltja néhány részletét, s az Amerikai Hadseregből való
dezertálásának előzményeit is.
− Tudják, uraim, máig emlékszem rá, hogy kölyökként hány
nyakkendős bulin vettem részt. Bizony ám, mert lehet, hogy
tősgyökeres kréker megyei nigger vagyok, s amikor szombat esténként
ki kellett ebrudalni valahonnan a vörösnyakúakat, akkor a hozzám
hasonló srácokhoz fordultak a nagyobb balhé elkerülése végett.
Viszont utóbb a Harvardon végeztem. − Pajkos kacsintás kíséretében
legyűrt egy jókora falat csülköt. − Úgy ám, szóval nem elég, hogy
hamisítatlan feketeseggű nigger vagyok, de ráadásul még egy
átkozottul tanult nigger is! Vagyis már két rosszpont szól ellenem,
nemde, uraim?
Seadog és a gróf megfelelő zajjal reagált erre a bejelentésre, noha
a gróf lényegében csak felét értette Big Nig mondókájának. A
monológja közérthetőségét az sem segítette elő, hogy többnyire egy
fél sertést forgatott a szájában, amit habos, francia sörrel felhígítva
küldött a gyomrába, miközben Washington egy a földön pihenő
vödörből folyamatosan újratöltötte a poharát.
− De ettől függetlenül − folytatta felgyűrűzött kisujjával piszkálva
a fogait, hogy kiszabadítsa a beszorult húscafatokat − amikor a
japcsik megtámadták Pearl Harbort, jó vagy rossz, az én hazám volt.
Okos, georgiai kréker módjára önként jelentkeztem frontszolgálatra.
Jobb ötletem is lehetett volna. Mert hogy tudják-e, hová küldi Samu
nagybátyó a tanút niggert, uraim? Egyenest vissza a kréker megyébe,
ahonnan jött! − Hevesen megrázta hatalmas fejét, hogy csak úgy
csapkodott belé az arca, és valóságos izzadságzáport zúdított a
hallgatóságára. De ez még mind semmi, testvérek! A krékerek egy
pohár átkozott vízért visszautasították a védelmükre felesküdött
köztársasági katonákat, csak azér’, mert feketék vótak. Egyik szombat
éjjel a krékerek lőtték szét a nigger táborokat. Ráadásképpen
ugyanezek a krékerek levágták valamelyik szegény nigger répáját,
mer’ rá mert nézni egy fehér csajra. − Levegő után kapkodva
hatalmasakat nyeldekelt, amitől óriási hasa le-fel vonaglott gigantikus
méretű testén. − A pokolba, a krékerek még a náci hadifoglyokkal is
jobban bántak, mint a saját fekete katonáikkal!
Miközben Big Nig mesélt, a gróf kezdte megérteni, hogy ennek a
látszólag vidám, jó természetű kövér embernek a lelke mélyén az
igazságtalanság megkeseredett érzése lappang.
− Ezek után megérthetik, uraim, hogy szinte a Vidámság Napjának
tekintettem azt a pillanatot, amikor a szegény öreg nigger kölykét
postázták a tengerentúlra − folytatta Big Nig, miközben zsírtól
csepegő, széles, sötétvörös ajkával egy disznócsülök végét
szopogatta. Le tudtam volna térdelni, hogy megcsókoljam a fedélzetét
annak az angol hajónak − kacagott mély torokhangján. − Végre
sikerült megszabadulnom a krékerektől − legalábbis azt hittem.
Washington újabb pohár sört töltött a vödörből, Big Nig pedig
méltóságteljesen elfogadta. Nagyon úgy nézett ki, mintha ő lenne a
királya ennek a háborús Párizsban lévő, furcsa, ám virágzó alvilági
birodalomnak.
− Az angolok természetesen rendesen bántak velünk. Nem élt
bennük előítélet, egész addig, míg nem találkoztak a saját,
demokratikus, szabadságszerető, amerikai krékereikkel. Nos hát,
ekkor történt, hogy Big Nig technikus őrmester, aki előző életében
talán Abe-Lincoln vagy Lee Stuart volt, úgy döntött, hogy megszakítja
kapcsolatát a Köztársaság Hadseregével. Más szavakkal, uraim,
átkeltem a hegygerincen.
− Át a hegygerincen? − kérdezett rá Seadog, némiképp megriadva
attól, ahogy Big Nig a száját jártatja. Semmi baja sem volt a
feketékkel, számára fikarcnyit sem különböztek a makarónievőktől,
sajtfejűektől, popovoktól, békazabálóktól meg a többiektől. De akkor
is jobb szerette csak látni őket, mint hallani.
− Vagyis dezertált − tette világossá a Big Niget nyilvánvalóan
csodáló, és átmeneti tolmácsként szolgáló Washington.
− Köszönöm − intett Big Nig hatalmas, fekete mancsának egy
felséges mozdulatával. − Igen, szóval végleges eltávozásra mentem,
és átvettem a Red Ball Express irányítását. − Látva két fehér
hallgatója értetlen arckifejezését, rájött, hogy ezen a ponton némi
magyarázatra szorul az elbeszélése. − Tudják, a D-napi landolás óta
Ike tábornoknak van egy a parttól a frontig terjedő, teherautós
utánpótlás vonala. Ez szállítja a bakáknak az üzemanyagot,
füstölnivalót, élelmiszert, lőszert és minden egyebet. Más járművek
számára tilos az útvonal használata. A Red Ball Express a nap
huszonnégy órájában működik. − Big Nig szélesen a hallgatóságára
vigyorgott. − A hét minden napján több millió dolcsit érő feketepiaci
áru megy át ezeken az utakon, uraim. A rakodók és gépkocsivezetők
ugyanis fekete katonák − akik egytől egyig, Big Nig irányítása alatt
állnak. Karácsonyra dollármilliomos leszek, és ha még elég sokáig
tart ez az istenverte háború, a szegény öreg Big Nig annyi dohánnyal
térhet haza, hogy akár háromszor kitapétázhatja belőle a Fehér Házat!
A nagydarab fekete férfi elégedett mosollyal dőlt hátra a székében.
Szemei résnyire szűkültek, és egy gombot ki kellett gombolnia a
nadrágján, hogy elég helye legyen a töménytelen ételtől és sörtől
felfúvódott hatalmas bendőjének. A grófot azonban nem sikerült
teljesen meggyőznie a meséjével. Az összeszűkült szempár mögött
élénk, gyors forgású elmét érzett, ami most őket igyekezett felmérni,
feltéve a kérdést, hogy vajon miért is kereste fel őt ez a két
középkorú, és abszurd módon a Brit Gárda egyenruháját viselő fehér
ember.
− Tehát, amint láthatják, uraim, Big Nig, egy entrepreneur, par
excellence-szé nőtte ki magát. Kurvát szeretnének a lövészárkukba?
Odaküldök egy nőt. Hamis igazolványra van szükségük, hogy
leléphessenek az átkozott harcvonalukból? Elintézem. Csak tiszti
kantinban kapható bourbonra vágynak? Megszerzem. − Elégedett
üzletember módjára kiterjesztette rózsaszín lapát tenyerét. − Nem
tartom kizártnak, hogy annak idején az öreganyám hempergett egy jót
a szénában Abie Rosenshittel. Mert szinte biztosra veszem, hogy
némi zsidó vér is csörgedezik szegény fekete testemben. − Úgy
kacagott, hogy az egész hájas teste rázkódott bele.
Csakhogy azok a résnyire nyílt szemek még ekkor is megőrizték a
komolyságukat.
Washington némiképp habozva úgy döntött, lassan ideje lesz
felvilágosítani Big Niget a jövetelük okáról.
− Hm, főnök… én, meg ezek a fehérek valójában azért kerestünk
fel − kezdte, miközben ellenőrizte, hogy Big Nig poharának
sörtartalma eléri-e a szükséges szintet, − mivel egy teherautót meg
ötven és féltucatnyi marmonkanna üzemanyagot szeretnénk
értékesíteni. Úgy gondoltuk, te lennél a megfelelő személy, akihez
fordulhatunk… − Izgatottan nézett fel a másik jóváhagyására várva.
− Helyesen tettétek fiam − fejezte ki szívből jövő egyetértését Big
Nig, miközben a szemei továbbra is a fehérekre tapadtak. − Na és
megkérdezhetem, mit kívánnak cserébe a teherautóért meg az
üzemanyagért?
− Pénzt − kockáztatta meg Seadog. − Annyi pénzt, amennyiből
kijuthatunk erről a helyről. Washington Londonba szeretne eljutni. Mi
viszont… hm… máshová akarunk menni.
− Szóval máshová, mi? − merengett Big Nig, és a grófban mind
határozottabb formát öltött az a zavaró érzés, hogy ez a hatalmas
fekete behemót csak játszadozik velük. Valahonnan már rájött, hogy
kik is ők valójában, és mi a szándékuk: gyorsan visszatérni a
Reichbe.
− Valójában menekültek vagyunk − tette hozzá Seadog sietősen.
− Menekültek, mi? − visszhangozta Big Nig elgondolkodva,
miközben gyengéd könnyedséggel simogatta tripla tokáját. − Nehogy
azt mondják, hogy maguk a Brit Hadseregből dezertáltak!
Seadog ugrott a sugallatra:
− Pedig ez a helyzet! − vágta rá hevesen. − A Brit Hadseregből
léptünk olajra.
Big Nig lassú, megfontolt nevetést hallatott, míg Washington
tekintete értetlenül vándorolt róla a fehérekre, akik mindketten
szorongva várták a következményeket.
− A pokolba, uraim, maguk a pössentőmet akarják kicibálni! Úgy
tesznek, mintha nem tudnák, hogy a fél világ magukat keresi! COMZ
összes zsaruja a maguk nyomait kajtatja! − Hirtelen abbamaradt a
nevetése. − Mit követtek el, fiúk? − reccsent rájuk és testes hangjából
szinte áradt a tekintély. − Gyerünk, köpjék már ki!
A gróf vette kézbe a kezdeményezést. A körülöttük nevetgélő
kurvák és fekete fickók egyszeriben elhallgattak. Csak a régi,
csikorgó gramofonlemez forgott tovább körbe-
körbe. Hirtelen fenyegetés áradt szét a levegőben. Minden szem rájuk
tapadt a teremben.
− Mi… hm… német hadifoglyok vagyunk − hazudta szemrebbenés
nélkül. − Egy cherbourgi lágerből szöktünk meg, és megpróbálunk
visszajutni Németországba…
− Náci hadifoglyok! − hallatszott minden oldalról az ámult
suttogás.
Csak Big Nigre nem tudtak hatást gyakorolni. Ő ugyanis
összekulcsolta hatalmas pocakján a fekete kezeit és hűvösen
méregette őket.
− Big Niget egyetlen fehér sem képes átverni − jelentette ki jeges
hidegséggel. − Maguk tökfejek, Skorzeny ügynökei, és azért jöttek,
hogy levadásszák a Legfelsőbb Parancsnokot. Maguk azok a fickók,
akik Eisenhowert akarják lelőni. Már akkor rájöttem, mikor
Washington kapcsolatba lépett velem. Az ő teherautó oszlopát küldték
arra a tegnapi, „tripla A”jelzésű díszszemlére, ahol merényletet
kíséreltek meg Ike ellen. Kissé furcsa, nem? A COMZ összes
fehéregere két átkozott fehér fickó után kajtat a merényletkísérlet
miatt, miközben felbukkannak maguk, két középkorú hófehérke, akik
legkevésbé sem hajaznak egyetlen olyan angol bakára sem, akire Big
Nig valaha is ránézett.
Seadog már épp tiltakozni készült, amikor a gróf a szeme sarkából
borzalmas, szívszorító érzéssel vette észre, hogy Washington
elővarázsol a zsebéből egy csúf, torokmetélő borotvát. Nyelt egy
hatalmasat és magában hevesen fohászkodni kezdett, nehogy a karcsú,
sötétbarna katona ott használja rajta, ahol a legféltettebb szervét
rejtegette…
A gróf számára azonban más véget tartogatott a sors, így nem
kellett elszenvednie a kasztrálással járó kínhalált, bár az igazat
megvallva vizelésen kívül már hosszú évek óta nem használta más
célra ezt az anatómiai részletét. Big Nig ugyanis uralkodói stílusban,
feltartott, fekete mancsával közbelépett, mire Washington egy újabb
bűvészmutatvánnyal eltüntette a torokmetélő beretváját.
Big Nig hosszasan kivárt, mielőtt kimondta volna a rájuk váró
ítéletét. Még a különösebb képzelőtehetség híján lévő Seadog is
érezni kezdte az időközben benne felgyülemlett, kétségbeejtő
félelmet.
− Szóval lényegében tudom, miért jöttek ide. Csakhogy − emelte
fel véreshurka méretű mutatóujját a fekete óriás, − tegnap nem a
megfelelő célszemélyt akarták elintézni.
A gróf ostobán eltátotta a száját, Seadog pedig levegő után
kapkodott a csodálkozástól.
− Mit mond?
− Hogy nem a megfelelő célszemélyre támadtak! Az ugyanis nem
az igazi Ike volt, de nem ám, uraim! − Big Nig kőkeményen meredt
rájuk és minden humor eltűnt fénylő arcából. − Az a fickó csak egy
dublőr volt. Láthatják, hogy Big Nig mindent tud. Jobb
titkosszolgálattal rendelkezem, mint az Egyesült Államok. Mert hát ki
látja a niggereket? Láthatatlan emberek, nemde, testvérek? − Ezúttal
őszinte keserűség érződött a hangjából.
A többi fekete katona felől egyetértő mormogás hallatszott, és a
gróf most jött rá, hogy a fekete óriás nemcsak hozzájuk beszél, hanem
mindenkihez abban az alacsony, zsúfolásig telt teremben.
− Bár mindenütt ott vagyunk, de niggerek vagyunk, és a fehérek
nem fordítanak figyelmet a niggerekre. − Keményen a grófra és
Seadogra meredt. − Szóval maguk a Legfelsőbb Parancsnokot akarják
megölni, mi? Hát legyen, Big Nig tudja, hol van, és elárulhatja
maguknak. Sőt még azt is megmondhatja, hogyan csinálják! De ezúttal
a valódi célszemély ellen! Na, ezt kapjátok ki, hófehérkék…

***
 A hó még egyre szállingózott, pedig már erősen szürkült odakint.
Rövidesen megjelenik a beosztott személyzet, hogy felrakják a nagy
sötétítőtáblákat. Bedell Smith ettől függetlenül továbbra is buzgón
dolgozott a tágas helyiség távolabbi végében, Eisenhower magasított
íróasztalánál. Egyik iratot a másik után szignálta a hiányzó főnöke
helyett, miközben az állig felfegyverkezett Cowen őrnagy, aki most
már tényleg úgy nézett ki, akár egy egyszemélyes gyalogos hadosztály,
a francia ablaknál sétálgatott.
Charley, Otto mellett üldögélt a székébe rogyva, egyik kezében egy
sörösüveggel, a másikban cigarettával, és úgy belemerült a
legfelsőbb parancsnoki szerepkörébe, hogy a jelek szerint még a
törzsparancsnok jelenléte sem zavarta.
− Tudja, Otto, öreg cimbora − kezdte lassan −, úgy érzem magam,
mintha én állnék a csúcsán ennek az egész erőpiramisnak. Itt vagyok,
ötvenévesen, mondhatni túl a csúcson, kissé kövérkésen, a nők mégis
majd összetörik magukat, hogy ágyba bújjanak velem! Vajon miért,
kérdem én joggal?

Otto már épp válaszra nyitotta a száját, ám erre Charley nem

hagyott neki lehetőséget. − Persze, hogy nem a vonzó kinézetem miatt,
Otto, de nem ám! − Sörösüvegével a vállán lévő öt csillagra mutatott.
− Hanem ezek miatt az öt cent értékű fémdarabok miatt − s halkan
felkacagott.
Az íróasztalnál ülő Bedell Smith rosszallóan emelte fel a fejét,
Cowen őrnagy pedig egy pillanatra abbahagyta az ablaknál való
hangos csörrenésektől kísért fel-alá járkálását, és csendre intve a
szája elé tette a mutatóujját. Otto csak most vette észre, hogy az
eddigi arzenálon kívül már egy pár bokszer is van nála.
− Hát nem vicces, Otto? − folytatta Charley, teljességgel figyelmen
kívül hagyva Cowen figyelmeztetését. − Mint másodvirágzását élő
fickó, alig tudom lerázni magamról azt a nagydarab gépírónő Juicy
Lucyt, aki jobbról a negyedik asztalnál dolgozik. Heti öt dolcsiért
kézimunkázik a farkamon, csak a saját babaolajához ragaszkodik.
Mióta megkaptam ezt az ötcsillagos előléptetést, az összes csajt
ingyen gerincre fektethetem. Nem vicc, Otto, ez az öt csillag
valóságos csodát tett a potenciámmal. Én, aki délutánra szinte mindig
lelankadtam, ma alig mertem közel menni a bárpulthoz, mert, ha nem
vigyázok, az összes átkozott üveget levertem volna róla!
Otto felkacagott. Még szerencse, hogy ez a Charley nem olyan
komoly, búval baszott alak, mint a Legfelsőbb Parancsnokságon
lébecoló söröslovak döntő többsége. Mellette legalább elfeledhette a
gróf hiányát, és a jövő miatt érzett aggodalmait.
− Talán engedélyezik, hogy karácsonykor is maga lépjen
Eisenhower helyébe, Charley.
Charley mozgékony, széles ábrázata már a puszta gondolat hatására
felragyogott, és ettől egyszerre még eisenho-weresebben nézett ki,
mint valaha. Úgy nézett ki, mintha sikerült volna kinövesztenie azokat
az extra Eisenhower fogakat, amelyek hiányáról eddig panaszkodott.
− Hehe, Otto, tényleg így gondolja? Hát ez óriási lenne! A
legnagyobb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptam életemben! Ike-
ot Karácsonyra!
Ezen az estén még álmukban sem gondolták, mennyire hamar
beigazolódik Otto próféciája, és milyen tragikus következményekkel!
A jövendölés valóra válása ugyanis már öt perccel később
elkezdődött. Mint általában, ezúttal is Charley alakította a Legfelsőbb
Parancsnokot, a St. Germaini villában található magánrezidenciájába
való visszatérésekor. Ezt a villát alig három hónappal korábban még
a németek Nyugati Erőinek Főparancsnoka, von Rundstedt tábornok
foglalta el.
− Menny, segg és felhőszakadás! − háborgott Otto, miután értesült
a villa előző lakójáról. − Az ember azt hihetné, hogy ezeknek a
szarházi tábornokoknak jobb dolguk is akad annál, hogy zenélő
székeket játsszanak egymással! Most én jövök, aztán meg te jössz.
A ,,tábornoki” díszmenet élén, egy Sherman tank dübörgött,
melynek fedélzetét ellepték az állig felfegyverzett, géppisztolyos
katonai rendőrök; utána egy szintén rendőrökkel megrakott dzsip
következett; utána haladt Eisenhower Packardja, Bedell Smithszel,
Ottóval, Cowen őrnaggyal és természetesen magával a „Legfelsőbb
Parancsnokkal”. A sort további dzsipek és egy újabb Sherman zárta.
Az oszlop lassan gördült végig Kis Trianon hófödte behajtóján a St.
Germainbe vezető országút felé. Az út mentén sorakozó őrség
tisztelgett, miközben Charley kitüntette őket a teljes arctépő
vigyorával, és persze titokban kortyolgatott a bourbonos flaskájából.
A hó magasra szállt a gyorsan forgó lánctalpak alól. Amint a vezér
Sherman súlyosan ráfordult a sötét országútra, az útjelző katonai
rendőrök minden átmenő forgalmat megállítottak, hogy átengedjék
őket. Az első dzsip követte a tankot. A rendőrök gyanakvó
pillantásokkal felmérték a terepet. Most a Packard következett.
Vezetője halkan káromkodott, amint a hatalmas szalonkocsi kissé
megfarolt a frissen hullott havon.
Az autó ablakán kibámuló Bedell Smithnek feltűnt, hogy az út
mentén kissé távolabb egy hosszú, hatkerekű Staghound páncélkocsi
várja halkan duruzsoló motorral a konvoj áthaladását. Közelebb érve,
azt is észrevette, hogy a páncélautó karcsú, 37 mm-es gépágyújáról
valami okból eltávolították az útközben használatos vászon
fedősapkát. Bedell Smith ösztönösen előhúzta a kis noteszét, és
beleírt egy „figyelmeztetésre felszólító” megjegyzést, hogy adják át
az érdekelt egység parancsnokságának. Elvégre a törzsparancsnok
folyton morgolódott, mikor panasszal éltek. − Nem lehetünk
mindannyian olyan kedélyes fickók, mint Ike. Valakinek szigorúnak is
kell lennie, különben elveszítjük a tekintélyünket a gyalogosaink
előtt, nem igaz?
Épp nekilátott volna az írásnak: „A mai napon, pontban tizenhat
óra nulla nullakor…” − amikor bekövetkezett: a hosszú, karcsú
gépágyú dübörögni kezdett.
A hátsó ablakon kitekintő Otto látta a minden eresztékében hevesen
rezonáló Staghoundból előtörő és az est szürke félhomályába hasító
skarlátvörös lángcsóvát. Egy pillanattal később az önálló életre kelt
Packard fara úgy emelkedett a levegőbe, mint egy betöretlen vadlóé,
ami először kerül nyereg alá. Egyetlen pillanat alatt teljes lett a
zűrzavar. Otto érezte, amint keményen a kocsi padlóján landol,
Charley meg egyenesen ráesett, lelocsolva tiszta bourbonnal. Éles
sípszavak harsantak. Egy hosszú géppuskasorozat ugatása hallatszott.
A forgalomirányítók egyike hirtelen vörös masszává vált mellkassal a
földre zuhant. Cowen kimászott a füstölgő Packard roncsából, és a
Staghound felé vette az irányt, miközben ügyetlenkedve megpróbálta
bevetni a páncéltörő rakétáját, csakhogy megfeledkezett a kezein lévő
bokszerekről. Aztán egy meglepett nyögéssel hirtelen megbotlott és
fejjel előre belezuhant abba a füstölgő gránáttölcsérbe, ami mintegy
varázsütésre jelent meg az útjában. A katonai rendőrök egyike nagy
lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot, amikor egy füstgránátot dobott a
Staghoundra. Ez a későbbiekben azonnali előléptetést és áthelyezést
szerzett számára az egyik harcoló egységhez, ahol egy hónappal
később elesett. A sűrű, fehéren gomolygó füstfelhőt árasztó gránát
persze semmi kárt sem okozott a páncélautóban, annyit azonban elért,
hogy az ismeretlen ágyúkezelő szem elől tévesztette a célpontját, és
nem láthatta a „Legfelsőbb Parancsnokot”, aki ekkor éppen Otto Stahl
karjainak ölelésében feküdt. Úgy néztek ki, mint egy bonyolult kama
sutra pozícióba keveredett szerelmespár.
Ekkorra már Kis Trianon összes szirénája üvöltött, és mindenfelől
sötét rohanó alakok közeledtek a váratlan rajtaütés színhelye felé. A
Staghound sofőrje észlelte a veszélyt és hátramenetbe kapcsolt. A
hatkerekű páncélozott jármű farolva száguldott az úton visszafelé
egész fehéren izzó nyomjelzős golyózáportól követve, ami
pingponglabdák módjára pattogott le az acéllemezeiről. Végül a
páncélautó eltűnt a szürkületi homályban.
Charley egy halk füttyentéssel eleresztette Ottót a karjaiból, és
kábult ámulattal mormogta:
− Krisztus a kereszten, az egyszer biztos, hogy Ike bourbonjának
olyan kajak a hatása, mint egy lórugás!
 KILENCEDIK NAP

1944. december 23., szombat

„Ha egy jó amerikai meghal, a lelke Párizsba száll.”

Régi, új angliai mondás

Valamivel éjfél után végre elállt a havazás, az útviszonyok viszont

− főként az elsötétítés miatt − csalókák maradtak. Nem csoda tehát,
hogy az Eisenhower tábornok rejtekhelye felé közeledő dzsip fekete
sofőrje ugyancsak óvatosan vette be a kanyarokat. Második
sebességfokozatban őrölte a csúszós talajt, miközben szemeit a
korlátozott fényű lámpák által megvilágított, kis fehér sávra
tapasztotta. Végül célhoz érve hálásan fékezett le az őrház előtt.
Készenlétben tartott géppisztollyal négy katonai rendőr vette körül
a terepjárót. Vezetőjük, egy törött orrú, testes őrmester, csípőjén
elérhető közelségben lévő negyvenötösével, a dzsip két utasára
világított a zseblámpájával. A volánnál ülő vékony néger mögött egy
idősebb, brit tisztnek tűnő alak szorongott, izgatottan ölelve a hasára
egy irattáskát.
− Láthatnám az igazolványát, uram? − tette fel a kérdést a
tiszthelyettes. Viszonylag türelmes hangnemben beszélt, de a
tekintetéből szinte sütött a gyanakvás.
− Hogyne, természetesen − válaszolta a brit tiszt a terepjáróját
körülvevő négy fegyveres rendész láttán érthető idegességgel. A
köpenye belső zsebébe nyúlva előhalászta a fényképpel ellátott
igazolványát és menetlevelét. A fotó egy jóképű, húsos arcú férfit
ábrázolt, aki az ábrázatán látható drámai kifejezést elnézve inkább
tűnt volna színésznek, mint katonatisztnek.
− Megkérdezhetem, hogy milyen ügyben jár itt, uram? − akarta
tudni a tiszthelyettes.
− Természetesen − szajkózta a brit tiszt, mintha túl izgatott lenne,
hogy megindokolja az itteni jelenlétét ebben a kései órában. −
Futárszolgálatot teljesítek Londonból. Mr. Churchilltől hozok sürgős
üzenetet Eisenhower tábornoknak. De a gépem késve érkezett Orlyba
emiatt a francos hóvihar miatt, hiszen tudják. Így aztán várhatok
reggelig, hogy visszarepülhessek. Átkozott balszerencse.
A tiszthelyettes arca érzelemmentes maradt, csak magában
csodálkozott, hogy ez a brit pont úgy beszélt, ahogy az angoloktól
várni lehetett. Az idősebb ezredes úgy nézett ki, mintha egy ,,B”
kategóriás hollywoodi filmből lépett volna ki.
− Oké − bólintott a tiszthelyettes −, máris jelentem a készültségi
ügyeletnek, uram. − Egy pillantást vetett a karórája zölden
foszforeszkáló mutatójára. − Most pontosan null óra harminc van.
Elvárom, hogy legkésőbb, pontban zéró-negyven-öt órára
jelentkezzenek nálam kifelé. − Gyors oldalpillantást vetett a dzsip
arrogáns kinézetű fekete sofőrje felé. Nyilván ez is egyike azoknak az
Orly repterén sofőrként melózó szerencsés fekete
15
picsagyümölcsöknek, akik Riley-béli életet élve agyba-főbe
kefélgetik a francia dámákat, és nem győzik megszedni magukat a
Párizs és London között virágzó feketepiacon. − Te is megértetted,
fekete fiú? Legkésőbb, pontban zéró-negyvenöt órára!
− Igenis, kapitány úr, megértettem! − trillázta mély, délies
akcentussal a sofőr. − ’genis, uram!
A tiszthelyettes széles tenyere a dzsip motorháztetejére csapott.
− Oké, indulás!
A sofőr a gázra lépett.
Éppen tizenöt perccel később ugyanez a terepjáró lefelé gördült a
lejtőn az útelzárás felé, sofőrje szinte vallásosan betartotta a 10
mérföldes sebességkorlátozást. A sorompónál újra megállította a
kocsit, a tiszthelyettes pedig bevilágított. A brit ezredes
összegörnyedve ült a hátsó ülésen, ölében az irattáskájával, mintha
mélyen aludna. Az őrmester helyeslően bólogatott. A sofőr
kieresztette a féket, és első sebességbe kapcsolva feltúráztatta a
motort, mintha sietős lenne a dolga.
A tiszthelyettes rosszindulatúan rávigyorgott:
− Már alig várod, hogy visszaérj Orlyba, abba a csigazabáló poon-
tangba, mi, kölyök?
− Á, dehogy, uram, − csicseregte a sofőr. − Én aztán nem, uram. Én
törvénytisztelő srác vagyok, kap’tány úr!
− Hát akkor maradj is meg annak, fiam, − mert ahonnan én jöttem,
már azért is felkötik a niggereket, ha csak rosszra gondolnak!
A sofőr csak nyelt egy nagyot, s vadul forgatta szemeit a zseblámpa
fényében. Az őrmester újra a motorházra csapott, mire a vezető olyan
gyorsan lépett a gázra, hogy a terepjáró a röhögő tiszthelyettest maga
mögött hagyva, köhögve, bukdácsolva gurult a lejtőn lefelé.
− Ezek a nigrók mind nyúlszívűek − mondta csak úgy magának az
őrmester −, elég egy kicsit keményebben rájuk szólni, és menten
összecsinálják magukat. − Azzal megfordult és visszabaktatott az
őrszobába.
Vagy százméternyivel arrébb, miután az éj sötétje elnyelte a
magányos terepjárót, Washington a szélvédőre eső
gyenge fényben visszatükröződő saját tükörképére vigyorgott.
− Átkozott idióta krékerje! − szitkozódott megvetően, miközben
enyhén balra fordult, hogy kikerüljön egy az út menti fákról lehullott
hóbuckát. − Az hiszi magáról, hogy ő a nagyokos!
A hirtelen mozdulattól a mögötte ülő, brit hadsereg egyenruhájába
öltöztetett bábu megingott és lassan a dzsip padlójára bukott.
 ***

Dwight D. Eisenhower tábornok nem tudott elaludni. A rejtekhely

elején, a számára kijelölt, zsúfolt kis hálószobában fekve rágyújtott
egy újabb Camelre. Szemüvegét a kopaszodó feje búbjára tolva
félretette a félig kiolvasott „Pokoli hajtás Nevadában” című
westernt.
Odakinn enyhe szél fújdogált, és már a hőmérsékletváltozásból
meg lehetett jósolni, hogy reggelre folytatódni fog a havazás. Az
őrszemek járkálásától eltekintve teljes csend uralkodott. Mintha ő lett
volna a földkerekség utolsó embere.
A közel ötmillió katona sorsát irányító, kopaszodó tábornok
összerázkódott. Újra elhatalmasodott rajta az éjjel háromórai érzés,
amitől valahogy mindent sötétnek és nyomorúságosnak talált. Persze
tisztában volt azzal, hogy a napkeltével, az új nap kezdetével ez a
nyomasztó érzése úgy elillan, mintha soha ott sem lett volna, de
néhány óra még hátra volt pirkadatig. Mily gyakorta tapasztalt
hasonló érzéseket az utóbbi évek során! És mennyi minden történt
vele ezekben az években! Közönséges, szürke hadnagyocskából a
világ valaha létezett legnagyobb hadseregének parancsnokává nőtte ki
magát. Olyan emberré, aki ha jól játssza ki a kártyáit, könnyen a világ
leghatalmasabb országának, az Egyesült Államoknak az első
emberévé válhat.
Eisenhower a nikotinfoltos ujjai között tartott cigarettavég
parazsáról újabb Camelre gyújtva eltöprengett, hogy becsengesse-e a
tisztiszolgáját egy bögre Jáváért. Aztán mégis meggondolta magát. Ki
tudja, mi lehet a tisztiszolgából az eljövendő évek során? Egy napon
elújságolhatja az átkozott sajtó firkászainak, hogy a náci ellentámadás
közepén a főnök képtelen volt éjjel elaludni. Ez pedig nem vetne rá jó
fényt az elnökségi kampány során. Tisztában volt vele, hogy
jövendőbeli ellenfelei milyen mélyre süllyedhetnek egy sárdobáló
kampány során.
 Eisenhower gondolatokba mélyedve meredt a díszes, 18. századi
mennyezeti freskó kürtfúvó, pufók kerubjaira, és fiatal, meztelen
nőire, akik mintha a mellükkel a felfelé néző arcába akartak volna
esni. Ettől valahogy Kayre terelődtek a gondolatai. Sam Hill nevére,
vajon vele lesz, ha eljön az az idő? Immár 1942 óta voltak együtt,
mióta a brit Grosvenor téri brit garázsban sofőrnek jelölték számára.
Persze más dolgokra is felhasználta a nőt. Mindenütt akadt valami
takaros kis búvóhelyük, Algiersben és Londonban épp úgy, mint most
itt, Párizsban. De vajon mi lesz akkor, ha véget ér a háború, és az
Amerikai Hadsereg visszatér az Interior zónába? Bajosan tudta
elképzelni, hogy Mamie odaát Washingtonban, abban az istenverte
pletykafészekben elfogadná Kayt, mint a sofőrjét. Arról nem
beszélve, hogy előbb-utóbb úgyis a fülébe jutna, hogy mi folyt ideát
Európában…
Ez bizony igencsak aggasztóan hatott a kedélyére. Aztán pár
pillanatig a frontra gondolt, hogy ott vajon mi történhet. De ezek a
problémák oly távolinak tűntek, és igazán nem érezte őket olyan
lényegesnek a személyes gondjaihoz
képest. Épp ezért, amilyen gyorsan csak tudta, el is hessegette a
katonai ügyeket. Azok majd maguktól megoldódnak, az ő problémája
Kay személyére korlátozódott.
Felidézte magában azokat a hétvégéket, amelyeket a Telegraph
London melletti nyaralójában töltöttek. Vajon vannak-e tanúi azoknak
a lopva együtt töltött boldog óráknak? A vörös hajú ,,sofőrnőjének”
adott ajándékokra gondolt; az afrikai időből származó, kézjegyével
ellátott, négyoldalas levelére; és az ugyancsak aláírt, közös,
fürdőruhás fényképükre, Észak-Afrikából; a Churchilltől és
Roosevelttől kapott plecsnikre, amelyeket Kaynek tovább adott.
Vajon mit szólna a közvélemény, ha mindez kitudódna? Mennyire
bízhat meg a bizalmi embereiben: Butchban, a sajtóreferensében,
Texben, az irodavezetőjében, és Bedell Beetle Smithben, akinek
magának is meglehetnek a saját politikai ambíciói?
Nyomasztó gondolatai közepette így forgolódott az ágyában,
izzadtan, magányosan, a kinti hólepte fák között süvítő szél zúgását
hallgatva az Európai Szövetséges Hadseregek legfelsőbb
parancsnoka.
− Az ég szerelmére − jajongott a felette lévő freskó lógó mellű
nőalakjaihoz − mihez kezdjek odaát Kay Summersbyvel?
A festett barokk nőalakok persze nem válaszolhatták meg a
kérdését, ellenben, nem is oly távol, anélkül, hogy a gyötrődő
tábornok sejthette volna, a problémái máris kezdtek megoldódni,
méghozzá drasztikus, heves és végérvényes formában.

***

A gróf vacogott. Úgy érezte, hogy minden tagja jéggé dermed. A

bénító hideg a lábain keresztül kúszott felfelé a gyomrába. Soha
életében nem érzett még ilyen észvesztő hideget, még azon a
borzalmas télen sem, a háború sújtotta
16
Oroszországban. A gróf agya azonban minden nyomorúsága
dacára hevesen dolgozott.
Ösztönösen érezte, hogy ma éjjel valami szörnyűség fog történni.
Bár Big Nig kiküldte őt a teremből, mielőtt Seadoggal megtárgyalták
volna a végső részleteket, az SS-ügynök sovány, hamuszürke arca
mindent elárult számára, amikor megjelent arról a beszélgetésről.
Egyértelmű volt számára, hogy a hatalmas, fekete óriás véres
bosszúra készül mindazon méltánytalanságokért, amelyeket a fajának
a fehér amerikai társadalom részéről el kellett szenvednie.

Miközben bokorugróköpenyébe burkolózva kuporgott a kerti

szerszámraktárnak tűnő búvóhelyén, a gróf átismételte a küszöbön
álló borzalmas eseményben lévő epizódszerepe részleteit. Úgy vélte,
hogy lényegében rá vár az elterelés feladata. Mihelyt meghallja az
amerikai tábornok rejtekhelyéhez vezető hosszú emelkedőn a nagy
teherautó zúgását, két dolgot kell tennie: − Végtelenül egyszerű, gróf
− magyarázta neki Seadog olyan lassú gondossággal, mintha valami
gyöngeelméjű gyerekhez beszélne. − Kap két termitgránátot, amelyek
emberre totál ártalmatlanok. Az egyiket az őrhely felé dobja, a
másikat pedig Eisenhower tábornok lakrésze felé. A gránátok éles
fényében tisztán megállapíthatjuk, hogy ki kicsoda. − Lehalkította a
hangját és Big Nigre mutatva folytatta, aki láthatóan a saját
cselszövésével volt elfoglalva. − Másfelől a fény elvonja az őrök
figyelmét és megjelöli a célszemély tartózkodási helyét.
− De miért erőlteti még mindig ezt az egészet, Seadog? − kérdezte
a gróf is ösztönösen lehalkított hangon. − A háború kimenetele
szempontjából már úgyis túl késő, másfelől meg gondoljon szegény
Ottóra. Mit…
− Bassza meg szegény Ottót − szakította félbe durván Seadog. −
Inkább a saját bőrünkre gondoljon, gróf! Ha nem csináljuk végig a
dolgot Big Niggel, ránk szabadítja azt a sárga gazember Washingtont
a gégemetszőjével.
A gróf hevesen összerázkódott és védelmezően a nemi szervéhez
kapott, mintha Washington máris rátámadna a félelmetes pengéjével.
− Ha viszont végigcsináljuk, az egyúttal visszautat is jelent a
Reichbe. Big Nig megesküdött az anyja életére, hogy az egyik Red
Ball Express sofőrjével biztonsággal eljuttat minket a német oldalra.
Állítólag már meg is egyezett egy kis német egységgel, ami az Aachen
mögötti csendes frontszakaszon van beásva, hogy spamért cserébe,
ellátja őket konyakkal. Mint tudja, manapság a spam a legkeresettebb
kábítószer a francia feketepiacon − tette hozzá, mintha ez lenne a
leglogikusabb dolog a világon.
− Ja, világos.
− Arról nem beszélve − érvelt Seadog rejtélyesen −, hogy
mennyire szeretnék még feldugni néhány éretlen banánt, mielőtt
túlkoros leszek. − Tőle szokatlan érzelemkitöréssel megragadta a
gróf kezét. − Ne engem okoljon ezért, gróf! Hadd álljon bosszút ez a
koszos nigger az amerikai fehér társadalmon, ha ez a szíve vágya! De
legalább én is kiélhetem a vágyaimat az éretlen banánnal! Érti már?
Von der Weide nem értette, mivel mindez túl magas volt neki. De a
dilinyós érvek előtt meghajolva csak ennyit hebegett:
− Hát jó, ha ennyire vágyik rá.
Ám most, a decemberi éjszaka dermesztő sötétségében kuporogva
a gróf még egyszer, komolyan átgondolta a dolgot.

***

− Otto Stahl, ébredjen! − hatolt be Otto legmélyebb álmába egy

harsány amerikai hang, hogy aztán egy soha visz-sza nem térő,
félmeztelen Greta Garbo tűnjön fel a fantáziája sötét, ködös
folyosóján.
Otto döbbenten riadt fel.
Vakítóan éles, fehér fény hasított a szemébe. Amikor ösztönösen a
szemei elé kapta a kezeit, a tenyerei két lágy, meleg és élvezetesen
engedékeny halomba akadtak.
Egy nő kapkodott levegőért, majd egy éles hang ráripakodott.
− Oké, haver, elég legyen a taperolásból! Fagyassza le a mancsait!
Otto eleget tett a parancsnak. Hosszú élettapasztalatával ekkorra
már maga is rádöbbent, hogy egy pár 38 „B” méretű női mellet
szorongat a kezében.
Az élvezetes pillanat nem tartott sokáig, mivel a fent említett
mellek tulajdonosa rekedtes angolsággal ráripakodott:
− Lenne oly kedves, és… hm… elvenné végre a mancsait a
mellkasomról? Továbbá felelne a kérdésemre? Maga Otto Stahl?
Otto jobb híján vonakodva elvette kezeit a nő „mellkasáról” és
hunyorogva pislogott felfelé a vakító fénysugárba. Egy csinos,
zöldszemű nő hajolt az ágya fölé, akinek élénkvörös hajtincsei
gondosan egy fehér hajháló alá voltak rendezve. Pizsamája felett
crepe-de chine köntöst viselt, ami közszemlére tette volna csábos
alakját, ha nincs a vállaira borítva egy legénységi köpeny. A nőt két
állig felfegyverzett, gyanakvó tekintetű katonai rendőr vette körül.
− Otto Stahl vagyok. Miért? Mi a hézag?
A nő helyett a két behemót közül a magasabbik adta meg a választ:
− Valaki nagyon sürgősen beszélni akar, bizonyos Otto Stahl
alhadnaggyal, aki önnel azonos, ugyebár?
− Bizony − erősítette meg csilingelő hangján Kay Sum-mersby −,
egy grófnak nevezett személy, bár az igazat megvallva, a hangja
alapján, egyáltalán nem tűnik angol grófnak.
− Gróf?! − kiáltott fel Otto izgatottan a nő szavába vágva. − Grófot
mondott?
− Igen. Jelenleg is vonalban van odafenn a kommunikációs szoba
telefonjában. Előbb engem kért a készülékhez, de csak annyit közölt,
hogy életbevágóan fontos, hogy érintkezésbe léphessen magával egy a
Legfelsőbb Parancsnokkal kapcsolatos ügyben.
− Bizony − erősítette meg a két zsaru közül a magasabbik. −
Úgyhogy jobban teszi, ha kipattan abból a szamárfészekből, de
gyorsan ám!
Kay Summersby sietve elfordította a tekintetét, amint Otto
félredobta a takaróját. Zavarát nyilván csak még inkább fokozhatta,
hogy Otto a meglepően rugalmas mellek emlékének hatása alatt még
kifejezetten heves izgalmi állapotban volt.
A nagyobbik zsaru gúnyolódó csodálkozással füttyentett és
megjegyezte:
− Ejha, Al, maga aztán rendesen el van eresztve szamárbőgetővel!
Gondolom, a krónikus nőhiány csak még inkább rátesz egy lapáttal!
A másik MP csak a markába vihogott, míg Otto dühösen rájuk nem
förmedt: − Adják már végre ide a nadrágomat, az ég szerelmére!
 ***

Otto rögtön tudta, hogy a gróf van a vonalban, amint kézbe vette a
kagylót az elsötétített kommunikációs helyiségben. Ezt a hangot
egyetlen másikkal sem lehetett összetéveszteni.
− Hál’ Istenek, Otto… Hál’ Istennek, hogy megtaláltam, fiam! El
sem tudja képzelni, mekkora pácban vagyok… Az imént le kellett
ütnöm egy emberi lényt, hogy használhassam a telefont. Óh, minő
szörnyűség! Erőszakot alkalmazni a rokonfajom tagjain!
− Az ég szerelmére, gróf, hagyja már abba mellébeszélést −
bömbölt rá Stahl a céltalanul locsogó grófra −, vagy én is erőszakot
alkalmazok a farkán! Mi az istent művel, maga vén fing?!
Az Otto mögött álló Kay Summersby és a két tábori rendőr döbbent
pillantásokat váltott egymással, hallva, hogy a US Army feltételezett
alhadnagya folyékonyan nyomja a sódert németül. Kintről, a
folyosóról rohanó lábak dobogása hallatszott.
− A Legfelsőbb Parancsnok rezidenciáján vagyok, Otto,
nyomorúságosan megfagyva és galambszarral borítva egy
kalyibában…
− Gróf! − robbant ki Otto.
− Tudja, mikor Big Nig beszélt nekem a Legfelsőbb Parancsnokról,
megemlített egy Miss Summersby nevű ifjú hölgyet, mármost arra
gondoltam, hogyha vele beszélhetnék… Szentséges Szűzanyám, pedig
csak könnyedén fejbe akartam koppintani a telefonkezelőt ezzel a
kalapáccsal. Fel sem fogtam, milyen brutális erővel rendelkezem… A
lényeg, hogy továbbítania kell a hölgynek a figyelmeztetést!
− De miféle figyelmeztetést?! − üvöltötte Otto.
− Hát azt, hogy Big Nig, Seadog, meg néhány sötétbőrű úriember
valami szörnyűséget tervez Eisenhower tábornok ellen! − A szavak
most már heves folyamként áradtak a gróf szájából. − És nagyon
félek, Otto, mert nem tudom, kihez fordulhatnék… kérem, segítsen
rajtam!
Otto gyorsan átgondolta a helyzetet. A futó lábak dobogása immár
közvetlen közelről hallatszott, s a következő pillanatban megjelent a
teljes fegyverarzenálja alatt roskadozva lihegő Cowen őrnagy, immár
a US Air Force bombázó személyzete által viselt, légvédelmi
mellénnyel is kiegészítve. Mindettől függetlenül Cowen sebtében
még egy fém borotválkozótükröt is a nadrágjába gyömöszölt a nemi
szerve esetleges védelmére.
Otto újra a grófnak szentelte a figyelmét, és miután végighallgatta,
így szólt:
− Jól figyeljen, mert nincs sok időm felesleges magyarázkodásra −
recsegte. − Eisenhower hálószobája az épület földszintjén található.
Épp ezért magának a ház legmagasabb pontjára kell feljutnia, a
padlásra vagy valami hasonló helyre. Megértette?
− Persze, hogy megértettem − trillázta a gróf.
− Akkor tegye le a kagylót és induljon! A többit bízza rám. Ne
feledje, a legmagasabb helyre, távol minden lehetséges veszélytől!
Ende!
A vonal a következő pillanatban elnémult az Otto kezében tartott
kagylóban. Közben a hevesen ziháló Bedell Smith furakodott el a még
mindig a sliccénél matató Cowen őrnagy mellett, miközben Kay
Summersby félénken figyelte.
− Mi a fene ez az egész, Stahl? − förmedt rá Bedell Smith,
véletlenül meglökve Cowent, aki élesen feljajdult fájdalmában, amint
a hideg acéltükör a genitáliája érzékeny részéhez szorult.
Otto sietve felvilágosította a gróf szavainak lényegéről. Badell
Smith arcából kifutott a vér.
− Jóságos ég, eszerint akkor a tegnapi támadás csak egy átkozott
félrevezetés volt! Sejthettem volna, miután túl könnyen sikerült
elhárítanunk. Azért akartak a biztonság hamis érzetébe ringatni
minket, hogy zavartalanul kiiktathassák Ike-ot. − tenyerével a
homlokára csapott. − A valódi Eisenhower tábornok szállása tíz
mérföldnyire van innen. − Ebben a rohadt időben sosem érünk oda.
Cowen, ne álldogáljon ott, mint valami szent tehén a tökeivel játszva,
hanem húzza fel a nadrágját és riadóztasson!

***

Az első csillogó karácsonyfaként lángolva, szikrázva földhöz

csapódó világítórakéta teljes meglepetésként érte az Eisenhower
rejtekhelye felé száguldó konvoj utasait.
A Packardban Cowen mellett, Otto, Kay Summersby és a hortyogó
Charley foglalt helyet. Utóbbi azonnal vissza-süllyedt részeg álmába,
mihelyt betuszkolták a kocsiba. Bedell Smith felnyögött:
− Jaj, ne! Csak ezt ne! Más sem hiányzott, mint egy kurva
légitámadás! Már elnézést a faragatlanságomért, Kay.
− Megállítsam a járgányt, uram? − üvöltötte túl a motor zúgását a
kocsi vezetője, miközben egy keskeny úton száguldottak lefelé. A
sötét égből mind több és több világítórakéta kezdett lebegni, szinte
nappallá változtatva az éjszakát.
− Isten őrizz! − kiáltotta sebtében Bedell Smith. − Majd a
légvédelmünk elintézi őket.
A szavai nagysebességű motorok zúgásába fulladtak, miközben
hosszúkás, karcsú alakok törtek át az amerikai radarvédelem
félrevezetésére szolgáló alumínium fóliafelhőn, ami szikrázó,
egzotikus pillangórajként lassan libegett lefelé az égboltról. Egyik
alakzat a másikat követte. Két Messerschmitt szinte
összekapcsolódva, négyszáz mérföldes óránkénti sebességgel
száguldott feléjük az út felett. Szárnyélükön dühös, csúf, kékes lángot
köpködve kelepeltek a géppuskák.
A Packard mögött haladó, 20 milliméteres, négycsövű légvédelmi
ágyúval felszerelt, nyitott felderítőkocsik legénysége fogadta a
kihívást. Fehér nyomjelzős lövedékek egész áradata süvített a
vadászgépek felé.
 Pont, mikor már úgy tűnt, hogy a géppár óhatatlanul a Packardba
csapódik, egyszerre lecsökkentették a sebességüket, és jobbra-balra
szétváltak, hogy egyenesen felhúzzanak a lángoló égboltra. Egy
szétroncsolódott, füstölgő terepjárót hagytak maguk mögött, melynek
utasai a halál groteszk testhelyzetében elnyúlva hevertek a gyorsan
olvadó hóban.
− Térjen le a földekre, ember! − üvöltötte a vezetőnek Bedell
Smith. − Az az egyetlen esélyünk. Ezen az átkozott békazabáló
dűlőúton se hely, se lehetőség a manőverezésre.
A nagy kormánykereket forgató sofőr a szemeit lehunyva tövig
nyomta a gázpedált. A kocsi ugyan csaknem az oldalára dőlt, de aztán
egy nagy bakugrással átlendült a havas földekre. Épp idejében, mert
ahol az imént voltak, egy gépágyúsorozat tüze tépte fel az utat.
Minden lövedék robbanásával vörös lángnyelv csapott fel. Az utánuk
haladó, időben fékezni képtelen féllánctalpas, egyenesen belerohant a
gránáttűzbe. Egy pillanat alatt felrobbant a motorja, perzselő fehér
tűzcsóvát küldve az ég felé. Közkatonákból álló rakománya égve,
üvöltve bukdácsolt ki belőle, majd hemperegve, vonagolva terültek
el a hóban, kétségbeesve próbálva elfojtani a mindent felemésztő,
mohó lángokat.
A Packard őrült cikkcakkozással bukdácsolt, rázkódott a
szántóföldön, vagy kétméteres fehér hópermetet vetve maguk mögött.
A felderítőkocsi négycsövű légvédelmije továbbra is folyamatosan
ugatott. Fentről mind több és több világítórakéta imbolygott alá,
természetellenes, kísérteties színűvé festve a havat.
Az üvöltő vadászgépek újra lecsaptak. Mélyrepülésben, már-már a
föld szintjén száguldottak az amerikaiak felé, dobhártyaszaggató
motorbömböléssel.
− Kanyarogjon… Kanyarogjon az ég szerelmére! − rikoltotta
Bedell Smith fogcsikorgatva.
Az izzadságtól fénylő arcú sofőr a világítórakéták rémes fényétől
elvakítva, jobbra-balra rángatta a volánt, egész képtelen fordulókba
kényszerítve a súlyos Packardot. A kocsi utasait rongybabaként
dobálta ide-oda a lendület, az egyedüli Charley kivételével, aki az
egészről mit sem sejtve, zavartalanul hortyogott tovább.
Pedig úgy tűnt, mintha az ütközőpályán üvöltve feléjük száguldó
egyik Messerschmitt az egész világot betöltené. Otto kétségbeesve
csukta be a szemeit. Cowen héberül imádkozott, Bedell Smith pedig
magatehetetlenül jajveszékelt.
− Óh, Istenem, ennek is pont akkor kellett megtörténnie, mikor
végre megkapnám a harmadik átkozott csillagomat! − Mellette Kay
Summersby nem győzte lejjebb húzgálni túl rövid, khakiszínű
szoknyáját. Még ezekben a kritikus pillanatokban is el akarta kerülni,
hogy bárki megláthassa a katonai szabványos, térdgumis bugyiját.
A Messerschmitt mind közelebb és közelebb ért. Ekkor a pilóta
kieresztette a futóművet és felemelte gépe orrát. Bedell Smith nem
értette, miért. Ezzel a gép vezetője csökkenteni tudta a repülő
sebességét, ezúttal ugyanis nem akart hibázni!
A Bedell Smith mögött lapító Otto elszörnyedve meredt a
vadászgépre. Minden részletét pontosan kivehette, a törzset
összetartó szegecsektől kezdve, egészen a gyilkolásra készülő pilóta
arcának fehér foltjáig. − Gott im Himmel! − sikoltotta a sors
igazságtalansága felett sopánkodva. Épp egy honfitársa fog végezni
vele, itt a nagy-nagy semmi kellős közepén. Vágóhídra hajtott oktalan
állat módjára, megfeszített testtel várta az elkerülhetetlen halált.
A sors forgatókönyve azonban másképp volt megírva. A mögöttük
kilőtt féllánctalpas ugyanis ekkor robbant fel, sűrű, fehér füst és
lángtengerbe borítva mindent.
Nyomjelzősei őrületes cikkcakkozásban szálltak szanaszéjjel.
Hatalmas repeszdarabok süvítettek a levegőbe, kartácsként hasítva a
levegőben. Ekkor a lebegő vadászgép egy vakító robbanással
találatot kapott. Egyik pillanatban még ott volt, a következőben pedig
ezernyi darabra robbant. Otto levegő után kapkodott. Egy furcsa,
kuporgó alak zúgott át feléjük a levegőn, és iszonyatos sebességgel
egyenesen a Packard motorháztetején landolt. A kocsi hirtelen
megtorpant, s az orra összegyűrődött banánként nyomódott össze. A
pilóta maradványai lassan, egész lassan a hóra csúsztak, miközben a
gőz dühösen sziszegett az összetört hűtőből. Ez volt az egyedüli hang
abban a visszhangzó csendességben…

***

− Könnyen ráfaraghatunk, mint amilyen egyszerű leesni egy

átkozott pózna tetejéről − jegyezte meg Big Nig könnyedén, miközben
a két teherautó szorosan lefűzött hátsó ponyvával, platóján a
rejtőzködő emberekkel végiggördült a nyílegyenes francia
országúton. Kétoldalt az út menti fenyők kísérteties, zöld foltokban
villantak el mellettük. A néger óriás hájas ábrázata örömteli
mosolyra gyűrődött, amint olyan elégedetten pöfékelte vastag
szivarját, mintha a világon semmi gondja sem lenne.
Seadog viszont komoran töprengett, vajon mennyire bízhat meg
ebben a fekete óriásban. Úgy tűnt, mintha könnyedén venné az
egészet, az SS-béli tapasztalata viszont azt súgta neki, hogy valami
csapda lehet számukra az egész hátterében.
Ugyan miért segítene nekik önzetlenül ez a mellette ülő behemót,
aki saját bevallása szerint is szívből gyűlöli a fehéreket? Big Niget
csakis egyetlen cél vezérelheti: át akarja őket rázni. A kérdés az:
hogyan?
Seadog történetesen épp ekkor pillantott bele a visszapillantó-
tükörbe. A kocsi hátuljában a rongyos ponyva repedésén át egy
ismerős, szürke egyenruhát pillantott meg, a Német Wehrmacht
csukaszürkéjét − egy koromfekete arc és egy olajos, nehéz, sötét
rohamsisak alatt. Az alsóajkába harapott, miközben továbbhajtottak, a
mellette ülő Big Nig pedig egy örömteli, néger spirituálét
dúdolgatott.
A részelemek kezdtek a helyükre kerülni. Seadog a
következőképpen okoskodott: Big Nig nyilván minden fanatizmusa
dacára sem kívánta kockára tenni a jövőjét egy olyan bűntett
elkövetésével, amiért a teljes Amerikai Hadsereg rendőri apparátusa
üldözőbe venné. E helyett a Skorzeny-féle manővert használja fel a
támadása elfedésére. Mi másért viselnének az emberei német
egyenruhát? A kérdés immár az, hogy milyen szerepet szán a
hadműveletében a két valóban német fehér embernek? Az eredeti terv
szerint a gróf jelölné ki a célpontot meg az őrszobát. Ő pedig az
épület megrohanásában venné ki tevékenyen a részét. Csakhogy Big
Nig Eisenhower rejtekhelyének minden részletét töviről-hegyire
ismeri a Red Ball Expressnél működő fekete titkosszolgálatától.
Ugyan mit segíthetne ezeknek az erőteljes, fiatal feketéknek, akik
feleannyi idősek, mint ők, két olyan középkorú fickó, akiknek egyikét
műláb akadályozza a mozgásban? Arról nem beszélve, hogy Big Nig
máris közölte velük, hogy ő személy szerint nem vesz részt a
balhéban. − Túl sok rajtam a háj − magyarázta felhúzva hatalmas
hasán az ingét, feltárva a vastag zsírrétegeket. − Holtbiztos, hogy
menten szívrohamot kapnék, ha hat lépésnél többet kellene futnom! −
s vidáman felvihogott. − Az én fizikai aktivitásom már csak arra
korlátozódik, hogy néha meghempergőzöm a szalmában egy-egy
numera erejéig a csigazabáló kurvákkal. Ha kifingok, nem is jöhetne
jobbkor a végzet, mint dugás közben, ugye, kraut? − azzal
sokatmondóan oldalba bökte Seadogot. Így utólag visszagondolva
erre a pillanatra a német emlékezett rá, hogy humornak nyomát sem
látta Big Nig ravasz, sötét kis szemeiben.
Seadog újra az ajkába harapott idegességében. Átverik őt meg ezt
a hülye öreg arisztokratát, Comte de la Prairie-t, amint kitartóan
ragaszkodott a megnevezéséhez, mikor bemutatták a niggerek francia
kurváinak. Nem élik túl ezt a rajtaütést. Kinyírják őket és
bizonyítékként hátrahagyják a testüket, így támasztva alá, hogy a
Legfelsőbb Parancsnokot likvidáló gazemberek Skorzeny egyik
gyilkos kommandójának tagjai voltak.
Miközben ott ült Big Nig hatalmas testtömege mellett, aki éppen az
„All God’s chillun”-t dúdolgatta, rendületlen vidámsággal, − Seadog
érezte, amint a félelem jeges érintése kúszik lefelé a gerince mentén.
Kinyírják őket, és sosem lesz alkalma éretlen banánt feldugni a fiatal
fekete lánykáknak. Hacsak nem tesz ellene valamit. De mit?
A teherutók továbbrobogtak.

***

A gróf döbbenten riadt fel. Évszázadok galambszarral elegyedett

pora mart az orrába. Pislogva körülnézett a padlás szürke
félhomályában, és egy pillanatra eltöprengett, hogy hol is van
valójában. Aztán az eszébe ötlött. Követte Otto tanácsait, és miután
egy sietve elsuttogott „Sajnálom, gyógyuljon meg mielőbb!”
jókívánság kíséretében egy puha párnát helyezett az öntudatlan
telefonkezelő feje alá, addig keresgélt a régi, díszes, 18. századi
házban, míg megtalálta a padlásfeljárót. Itt aztán, a dermesztő hideg
dacára szinte rögtön elnyomta a buzgóság, kezeiben a védelmezően
szorongatott termitgránátokkal.
Most óvatosan letette őket a padlás csupasz, poros padlójára és az
órája zölden foszforeszkáló mutatójára pillantott.
− Il est sinq heures − mondta magában franciául − mivel új
szerepében, Comte de la Prairie-ként mindig franciául beszélt. −
C’est l’heure zéró.
A gróf a lejtős tetőablakhoz lépett és kinyitotta. A hó kis lavinaként
csusszant le róla. Von der Weide az álomtól elnehezült szemeibe
csapó hajnali hidegben dideregve kinézett.
Bár a havazás újra kezdődött, a zord időjárás dacára a kapunál
álló őrség elég ébernek tűnt. Az örvénylő, szürkés félhomályban alig
lehetett kivenni a kapunál lévő homokzsák fedezékben fegyverük
mellett kuporgó géppuskásokat, a pár lépésnyire lévő sorompónál
pedig a köpenyükbe burkolózott, vállukra vetett szuronyos puskával
toporgó katonai rendőröket.
 A gróf jobb felé nyújtotta a nyakát. Ott éppen csak kivehette egy
hóval borított Sherman tank alakját, lassan eltűnve a félhomályban.
Üresnek tűnt ugyan, de a tornyából felszálló, vékony, kékes
cigarettafüstcsík elárulta, hogy a személyzete nagyon is a helyén van.
Eisenhowernek kétségkívül éber védelme volt, már csak az a kérdés,
hogy elég felkészültek-e a Big Nig által tervezett meglepetésszerű
támadás elhárítására?
A gróf újra megnézte az óráját. − Ou sont ils? − kérdezte
fennhangon, letörölve egy friss galambürüléket az óra számlapjáról.
Mostanára Otto már értesíthette a felmentő csapatot, és közelednek a
villa felé. Mert, ha nem, akkor felkészülhet a legrosszabbra…
Kiszáradt ajkait megnedvesítve a kanyargós, két oldalt fenyőfákkal
szegélyezett vidéki út felé bámult, ami a magányos, francia, vidéki
kúriához vezetett. Autófényszórókat keresett, amelyek az első jelei
lehettek a megmenekülésének, s annak, hogy ez az egész őrült ügy
lezárul végre.
Hirtelen úgy megdöbbent, hogy még a fáradságáról is elfeledkezett.
Egy pár tompított fényű autólámpa jelent meg az útkanyarulatban.
Megkönnyebbült sóhajtással ezt suttogta: − Ils sont la! Les braves
gars-ils sont la!
Otto épp idejében érkezett.

***

Amint a gróf jelére váró első teherautó lassan lefékezett, Big

Nignek hirtelen egy emlék villant az eszébe. A Franciaországba
érkezésük másnapján történt, hogy találkozott az öreg, vérforraló,
gyomorfelforgató Pattonnal, aki az újonnan érkezetteket
összetévesztette egy harcoló ezreddel, és vörösen izzó, trágárságoktól
meg vérszomjas érzelgősségektől hemzsegő beszédet tartott nekik. Ott
állt előttük az emelvényen, derekán a híres pisztolyaival, fején a
csillogó, lakkozott sisakjával, kifogástalan, méretre szabott
egyenruhájában, és éles, nyikorgó hangján ilyeneket szólt a fekete
hallgatóságának: − Emberek, Önöké az Amerikai Hadsereg első
néger egysége, ami harcba száll Európáért. Sosem tartottam volna
magukra igényt, ha nem lennének ilyen kiválóak. Mert az én
hadseregemben csakis a legjobbaknak jut hely. Engem hidegen hagy a
bőrszínük, csakis az érdekel, hogy menjenek oda és öljék meg azokat
a náci gazembereket. Amerika szemei Önökre tekintenek és nagy
dolgokat várnak maguktól. Az Önök fajának döntő többsége bízik a
sikerükben. Hát ne okozzanak nekik csalódást, és ne hagyjanak
cserben engem! − Patton hatásszünetet tartva végignézett az izzadt
fekete arcokon, majd így folytatta: − Engem bármikor megtalálhatnak
a vezető egységben. Azt állítják, hazafias tett életünket adni a
hazánkért. Hát akkor lássuk hány hazafit csinálhatunk azokból az
anyabaszó nácikból!
A feketék sapkájukat a levegőbe dobálva, a mindent elárasztó,
hazafias érzésektől eltelve, rekedt hangon éljenezték önmagukat,
feledve az összes múltbéli igazságtalanságért és kegyetlen
durvaságért érzett bosszúvágyukat. Akkor, abban a pillanatban Big
Nig is úgy döntött, hogy félreteszi a dezertálás gondolatát, és helyette
minden tőle telhetőt megtesz a szövetségesek győzelme érdekében.
Huszonnégy órával később félelemtől izzadva, verejtékezve, mint
valami fekete víziló, dzsigget táncolt egy békazabáló bárban,
miközben a tökrészeg, vörös nyakú krékerek az ugrándozó lábai körül
tábortüzet gyújtottak a padlóból a negyvenötöseikkel. Pont három
órával később a rakományával együtt elpasszolta az általa vezetett
teherautót egy kis hájas, békazabáló szélhámosnak − és ezzel átment a
hegy túloldalára.
Most, a teherautó kihűlő fülkéjében ülve s a motorháztetőn zizegő
hópelyheket hallgatva Big Nig felidézte magában annak a nyárnak az
emlékét, miközben érezte, hogy a szíve megkeményedik, s újra
elárasztja a régi, perzselő düh. Végre megfizetnek a fehéreknek. Úgy
megfizetnek, hogy a rohadékok összeszarják magukat az évszázadok
igazságtalanságaiért s a kegyetlen bánásmódért! Most, 1944-ben még
a náciknak fogják tulajdonítani Eisenhowernek, az USA legfőbb
katonájának a lemészárlását, ám egy szép napon, amikor a feketék
népe végre elnyeri a szabadságát és a füg-getlenségét − akkor majd a
Világ tudomására hozza, hogy igazából ki gyilkolta meg a
„Legfelsőbb Parancsnokot”. Egy fekete ember! Az úgynevezett
,,láthatatlan emberek” egyike!

***

Fél mérfölddel távolabb a gróf cselekvésre szánta el magát. Mire

vár Otto odakint? Ha nem jön, az a durva, féllábú matróz meg az az
undorító, behemót, fekete társa rájuk töri a kaput. Valahogy fel kell
hívni a figyelmüket. Arról nem beszélve, hogy egyre hevesebb
vizelési inger kínozta, márpedig itt a padláson nem volt toalett.
Kézbe vette az egyik termitgránátot és Seadog utasításának
megfelelően kihúzta belőle a biztosítószeget. A hosszúkás cső szinte
azonnal riasztó sistergésbe és sziszegésbe kezdett, a tetejéből pedig
kis fehér szikrák kezdtek kiáradni.
− Mon Dieu! − rezzent össze a gróf, és sebtében szélesebbre tárta a
tetőablakot. A gránát most már riasztó zúgásba kezdett és valóságos
szikraesőt árasztott szanaszét. A mérhetetlen pánikba esett gróf vakon
kihajította a termitbombát az örvénylő hóesésbe. A gránát egyesen a
lenn álló Sherman tornyán landolt.
Aztán hirtelen egyszerre történt minden. Éles sípszó harsant. Valaki
felüvöltött: − Tűz! − Egy másik rekedt hang így kiáltozott: − Skorzeny
az és az egész náci hadsereg! − A tank motorja dobhártyaszaggató
dübörgéssel életre kelt, és a Sherman előrelendült. 75 mm-es lövege
egyenesen belevágódott a szemközti üvegházba, majd a
szilánkzáporban csikorogva megállt.
Pillanatok alatt éktelen átkozódás, kiáltozás és káosz keletkezett.
Szirénák jajongtak. Valaki felsikoltott: − Légitámadás! Légiriadó! −
Mások gáztámadást kiabáltak. Egy férfi máris csörömpölő
gázálarcban rohangált a hóesésben. Utána a reggeli készítésében
megzavart szakács következett, aki egyik lábával egy kanna
palacsintatésztába ragadva nyargalt, drámai módon a torkát
markolászva és fuldokolva térdre rogyott a hóban. − Nem kapok
levegőt… Nem kapok levegőt… − hörögte.
Fenn a magaslaton Big Nig szintén mozgásba villanyo-zódott.
− Lépj oda neki, Washington! − kiáltotta, és csaknem
kibukfencezett a kocsiból, Washington olyan hirtelen kapcsolt első
sebességbe. A teherautó platóján ülő, csukaszürke Wehrmacht
uniformisba öltözött fekete katonák a kapott parancsuknak
megfelelően kiabálni kezdtek: − Sieg Heil! Baszd meg az amerikai
Führert, Eisenhower!... Sieg Heil! − A teherautó egy újabb
rándulással előrelendült, mialatt odalenn fényszórókat kapcsoltak fel
és a sugarak a havas földet kezdték seperni a támadók első nyomait
keresve.
Seadog falfehéren és a rémülettől vacogva igyekezett
belekapaszkodni mindenbe, amit csak elérhetett, mivel érezte, hogy
most egyenesen a halálába rohan. Mi az ördögöt tehetne? A teherautó
már egyenesen a kapu felé dübörög vele.
A kapufedezékbe telepített géppuska hirtelen tüzet okádott az első
teherautóra. Pillanatról pillanatra sűrűsödő nyomjelzősök halálos
fehér zápora hasított feléjük.
− Szent szar! − kapkodott levegő után Washington. − Ez meg
micsoda? Azért, mert én színes vagyok… még nem kéne rám lőni
azoknak az anyaszomorítóknak! Ez nem a színes fiúk háborúja, a
mindenségit!
Őrülten féloldalra rántotta a kormányt, hogy elkerülje a
golyózáport. A teherautó ajtaja kitárult, és Seadog már csak azt
érezte, hogy kizuhan, hiába igyekezett kapaszkodót találni. −
Segítség! − üvöltötte. A műlába valami keménynek vágódott és úgy
szilánkokra tört, akár egy gyufaszál. Amint a teste a földhöz
csapódott, a faláb maradványai a lehető legérzékenyebb helyre
böktek. Seadog feljajdult kínjában. Úgy tűnt, hogy egyszerre minden
esélyét és vágyát elvesztette arra, hogy éretlen banánt dugdosson a
serdülő fekete fruskák nunijába.
Pokoli fájdalmai voltak!

***

− Baj van! Baj van ott elől! − kiabálta túl a vezető az immár lapos
gumival robogó és a fagyos földön fel-le bukdácsoló Packard
dübörgését. − Nézzék!
Arrafelé mutatott, ahol a havazás szürke félhomályában
cikkcakkozó nyomjelzősöket lehetett látni. Vörös lángnyelvek
lobogtak, s egy harckocsilöveg fojtott dörrenése visszhangzott a sűrű
hóesésben.
−Óh, Istenem! − zihálta Bedell Smith. − Ike-ot támadják! Gerilla
rajtaütés érte őket − még csak esélye sem maradt rá, hogy megkapja a
beígért ötödik csillagját attól a Fehér Ház-beli gazembertől! Sofőr,
nyomja neki a kakaót, amennyire csak lehet!
− Én nem harcoló vagyok − üvöltötte Charley hirtelen felriadva
részeg álmából. − Már kiöregedtem a háborúsdiból! −
A Packard hátuljában ülő Kay Summersby továbbra is a szoknyáját
rángatta. Cowen őrnagy a légvédelmi mellényét igazgatta.
− Az egész Amerikai Hadseregben nincsenek jobb bunyósok a
New York-i ír amerikaiaknál − jelentette ki büszkén felöltött „Jimmy
Cagney” − ábrázattal. Otto, felhorkant és eltakarta kezével a szemeit.
A megviselt, sáros Packard, nyomában a váratlan légitámadást
túlélt konvoj maradékával, úgy robogott az ágyúdörgés felé, mint
annak idején az ostromlott szekértábor megmentésére vágtató Hetedik
Lovasezred…
 ***

− Szent tehén! − kapkodott levegő után az egyik katonai rendőr. −

Úgy látszik, már a nácik is bevetnek niggereket!!!
− Hát én teleszarom a kalapom! − kontrázott rá a társa.
Mindketten tátott szájjal bámulták, amint az első teherautóról
csukaszürke egyenruhás fekete katonák sokasága kezd leáradni.
− Hála Istennek, hogy nálunk ott van a Klu Klux Klán, mert így a
mi negróink legalább tudják, hol a helyük − rikkantotta a géppuskás,
aki úgy belefeledkezett az ismerős koromfekete arcokba, a szintén
fekete sisak alatt, hogy még a gépfegyver elsütőbillentyűjének
meghúzásáról is megfeledkezett. − A mieink nem merészelnének ilyen
baromságot elkövetni, hogy… − Ebben a pillanatban egy gránát szelte
át a levegőt. Valaki megeresztett egy heves hosszú sorozatot, de célt
tévesztett. Faszilánkok és téglatörmelékek repkedtek mindenfelé. A
suvikszos képű ,,wehrmachtosok” hisztérikus „Sieg Heil!”
csataordítással megrohamozták a kaput.
A szétzúzódott üvegházban a Sherman tornya körbezúgott, és
hosszú 75 mm-es lövege tüzet okádott. Első nagy robbanóerejű
gránátja a rohanó fekete katonák feje felett süvített el, hogy aztán
mély, dühös dörrenéssel elemeire bomoljon. Némelyik rohanó feketét
valósággal kővé dermesztette a robbanás szörnyű nyomáshulláma.
Vörösen izzó, öklömnyi nagyságú repeszdarabok hasítottak a
levegőbe. Támadók és védők, vegyesen zuhantak a földre, éles
fájdalomsikollyal. A gróf magaslati rejtekhelyéről elszörnyedve
figyelte az őrületes fejleményeket. Főként akkor kapkodott levegő
után, mintha hipnotizálták volna, amikor azt kellett látnia, hogy egy
vigyorgó, tágra nyílt szemű, koromfekete, rohamsisakos fej száll el a
tetőablak magasságában, majd elegáns ívet leírva az udvar kellős
közepén landol.
Otto Packardja lendületesen becsapódott a szétzúzódott kapu
roncsaiba. A vezérkari kocsi utasai őrületes halomban kászálódtak ki
belőle. Cowen megpróbált volna előrerohanni, ám a páncéltörő
gránátjának hordszíja a térdére tekeredett, s ettől pofára esett a
hóban, szorosan követve a „Megadom magam! Megadom magam!”
felkiáltásokkal tehetetlenül vinnyogó Charleytól. Kay Summersby
egyenesre cibálta khakiszínű blúzát, majd áttekintette a körülötte
tomboló zűrzavart, végül a létező legbritebb hangon feltette fogas
kérdést: − Árulja el valaki, hogy ki itt a főnök? − Ám érthető módon a
sebesült, jajveszékelő katonai rendőrök egyike sem volt abban a
helyzetben, hogy felvilágosítással szolgálhatott volna neki.
Bedell Smith dühödt, vörös ábrázattal előrántotta a negyvenötösét
és elbődült, túlüvöltve a kézifegyverek kattogását:
− Gyerünk! − azzal megindult a Legfelsőbb Parancsnok
rejtekhelyét támadó fekete „wehrmachtosok” felé. − Ki kell
mentenünk Ike-ot, még mielőtt túl késő lenne! Mert ezek…
A szavai folytatását azonban elnyomta a harckocsilöveg újabb
dörrenése, amint a következő százfontos gránát hasította ketté a
hajnali szürkületet.
Ottóval az oldalán olyan őrülten cikázva rohantak az épület felé,
mint a rögbi játékosok a célba futásban. Géppisztolysorozat szaggatta
fel a havat a lábaiknál. Bedell Smith jobbra vetődve igyekezett
kikerülni. A lövedéksorozat Otto felé száguldott tovább, aki balra
vetette magát. Az előtte lévő beugróból egy csukaszürke egyenruhás
fekete katona ugrott elő. − Amerikaner kaputt! − ordította
hisztérikusan, és puskájára tűzött szuronyával Ottóra támadt. Stahl
felpattant a földről, s amikor ellenfele elérhető közelébe ért, a
felemelt kézifegyver alá rúgott. A fekete éles felsikoltással
megperdülve, puskáját elejtve kezeivel a szétroncsolódott heréihez
kapott és a hóba zuhant. Otto meg sem állva felragadta a puskát, s már
rohant is tovább. A villa egyik betört ablakából egy kézigránát szállt
át a levegőn. Otto a mély hóba vetette magát. A gránát a feje felett
repült el és eltűnt a félhomályban, hogy aztán fojtott robbanással
explodáljon. A Sherman pánikba esett legénysége ismét tüzelt, s az
újabb csúf, vörös lángcsóvát húzó, nagy hatóerejű gránát a
legközelebbi falat találva robbant. Cserép és tégla-darabok
záporoztak s a felszálló füst egy hatalmas nyílást tárt fel a ház
oldalában.
− Mindenható Isten! − káromkodott Otto. − Ha így folytatják, a
végén ők maguk nyírják ki Ike-ot. − Kétségbe esve feltápászkodott és
továbbrohant. Meg kell találnia a grófot, még mielőtt túl késő lenne.
Kivágódott egy ajtó, és egy eredetileg fehér, mocskos
szakácskötényes, hájas, harcra kész fickó támolygott ki rajta ütésre
emelt húsvágó bárddal, magában motyogva valami olyan nyelven,
amit Otto olasznak vélt.
− Barát! − lihegte Otto a szakács felemelt bárdja láttán. − Én a… −
A dühtől lángoló, sötét szemű szakács bárdja suhogva lecsapott. Stahl
hirtelenjében hátraszökkent. − Hé, elég legyen a jóból!
A szakács újra meglendítette a bárdot. Otto elhajolt. Most már
tényleg elege lett. Előrebökött a rézvégű puskaaggyal. A szakács éles
vonyítással, keresztbe fordult szemekkel nyugtázta, hogy a puskatus
közvetlen érintkezésbe került sötét, borostás állkapcsával. Úgy
omlott össze, mintha csatabárddal sújtották volna fejbe. Otto átugrotta
a testét. Vesztére tette, mert az oldalajtón egy tiszt bukkant fel. Az
ökle kivágódott, Stahl felüvöltött fájdalmában és elejtette a puskát.
Az ütés erejétől hátratámolyodott, és egy vérpatak kezdett vidám
csörgedezésbe az orrából. Kezdte úgy érezni magát, mint egy félénk
állat, mikor az első fényre kimerészkedik a búvóhelyéről.
− Dreckschwein! − káromkodott Otto, visszahőkölve. Már épp újra
összecsapott volna a tiszttel, de egy iszonyatos, dobhártyaszaggató
robbanás meggátolta benne. A légnyomás úgy nekivágta a szemközti
falnak, hogy jó ideig moccanni sem tudott, csak feküdt tehetetlenül,
levegő után kapkodva, mintha asztmás görcsök gyötörnék. Valahonnan
a háta mögül Bedell Smith dühös kiáltása hallatszott:
− Cowen, az ég szerelmére, állítsa már le azt az idióta harckocsizó
tüzért, mert ha így folytatja, mindannyiunkat kifingat!
Az Ottóra támadó tiszt rémülten, értelmetlen hangokat hadarva,
lassan elsüllyedt egy hatalmas gránáttölcsérben, ami teljesen
váratlanul jelent meg a földön. Stahl továbbrohant.
A füstös zűrzavarban egy lépcső tűnt fel a szemei előtt, amin egy
elnyúlt férfi feküdt, mellkasára szorított palackkal. Stahl nem tudta,
hogy halott volt-e, vagy részeg, de nem is foglalkozott vele. Csakis az
érdekelte, hogy megtalálja a grófot, és kijussanak ebből a jenki
diliházból, még mielőtt túl késő lenne. Épp felrohant a lépcsőn,
amikor a Sherman lövege újra eldördült. Az egész ház úgy
beleremegett, mintha tornádó csapott volna le rá. Otto mind
távolabbról hallotta Bedell Smith hangját, amint ezt bömböli:
− Cowen, adjon annak a vaskoporsós gazembernek a páncéltörő
rakétájával! − Mindenfelé heves, kék lángnyelvek csaptak fel. Orrát
megcsapta a küszöbön álló infernó első füstfelhője. Vakon támolygott
tovább, mögötte egyre halkuló segélykérések hallatszottak.
Úgy érezte, végtelenül hosszú ideig botorkált egyre fogyatkozó
reménnyel keresve a grófot, egyik ajtót a másik után szakítva fel.
Egyik helyiségből egy csizma repült feléje, nyomában egy katona
üvöltése hallatszott: − Csessze meg, őrmester, mér’ nem hagyja
szunyálni az embert?!
A padlástérbe érve megkönnyebbülten állapította meg, hogy itt már
ritkább a füst, és végre megpillantotta a húsos arcú, ismerős alakot,
amint drámai testtartásban, színpadiasan széttárt karokkal állt az
előtérben, mintha ő lenne dr. Livingstone, aki a Sötét Kontinens
kellős közepén találkozva Mr. Stanleyt üdvözli, csupán a
rohamsisakját elborító galambszar rombolta le alapjaiban az illúziót.

− Mon cher Otto − kezdte volna a gróf, ám a feldühödött Otto egy

nagy levegővétellel a torkára fojtotta a szót.
− Pofát alapra, hülye vén fingágyú! Kopás innen, mielőtt ránk
szakad a ház! − Azzal sarkon fordult és kézen ragadta a grófot, hogy
úgy húzza magával, ahogy a neveletlen kölyköket szokás.
És ekkor bekövetkezett.
 Egy hatalmas csattanás kíséretében nyomtalanul eltűnt a tető. Otto
csak annyit érzett, hogy a lábait kisöpri alóla a süvöltő szélroham.
Úgy érezte, kirobban a tüdeje. Harang-zúgásszerű csengés-bongás
kongott a fülében. Ezüst és piros csillagok sziporkáztak a szemei
előtt. Fekete ködfátyol borult az agyára. Már csak mérhetetlen
távolságból vélte hallani a gróf segélykiáltozását.
− Otto! OTTO!
Aztán Otto Stahl lassan, kérlelhetetlenül átsiklott a jótékony
öntudatlanságba, miközben körülötte összeomlóban volt a világ…
 TIZEDIK NAP

1944. december 24., vasárnap

„A Jóisten nyugosztaljon bennetek, derűs uraim, ne hagyjátok, hogy

bármi megfélemlítsen titeket.
Hagyományos karácsonyi zsoltár

A későbbi évek folyamán a történészek többsége felismerte, hogy

az 1944-es ardenneki nagy német ellentámadás fordulópontja
karácsonykor következett be. A váratlan támadás kezdete óta most
először szállt fel a köd, és a látási viszonyokat nem zavarta
felhőtakaró. Ragyogó, derűs volt az égbolt, ideális repülőidő.
December 16. óta a földön veszteglő Amerikai Légierő nem várt
második meghívásra. Virradattól sötétedésig ezerszámra repülték a
bevetéseiket, bombázva a Meuse felé előretörő német alakulatokat. A
Német Hadsereg balszárnya máris érzékenyen reagált Patton
támadására. Különösen az rendítette meg, hogy a Harmadik Amerikai
Hadsereg jelentős légi támogatást kapott az Amerikai Légierő,
Nyolcadik Ezredének hét századnyi vadászbombázója, tizenegy
századnyi közepes bombázója és néhány RAF harci gép formájában.
Nem csoda hát, hogy ezen a napon az ardenneki támadás német
főparancsnokát, az apró termetű úrlovast, von Manteuffel tábornokot
a führeri főhadiszállásra rendelték, ahol arról informálta Hitler
törzskarát, hogy a nyugati tért ölelő támadás semmiképpen sem lehet
sikeres, miután máris kezd kifulladni. Ezért a Meuse-on való átkelési
kísérlet helyett von Manteuffel azt javasolta, hogy a folyó innenső
oldalán haladjanak tovább, s a Meuse-től keletre lévő
szövetségeseket próbálják csapdába ejteni.
Miután azonban ezt a korlátozott megoldást kereken elutasították,
Németország nyugati veresége lényegében megpecsételődött.
A hadtörténészeket azonban azóta is erősen foglalkoztatja a kérdés,
hogy vajon az „Amerika európai Pearl Harborának” nevezett német
támadás kifulladásának napján, vagyis, 1944. december 24-én, hol
tartózkodtak a szövetséges főparancsnokok? Hol voltak azon a napon,
amely véget vetett Németország nyugati reményeinek?
Sokáig az az állítás tartotta magát, hogy a fronton tartózkodtak,
vagy legalábbis közvetlenül a tűzvonal mögötti, első parancsnoki
állásaikban. Csakhogy minden feljegyzés teljes bizonytalanságról
árulkodik a hollétüket illetően ezen a gyönyörű téli napon, amikor
már a szó szoros értelmében levegőben volt a győzelem. A háború
során természetesen a legszigorúbb titokban tartották a parancsnokló
tábornokok tevékenységét, hiszen feltárásuk az ellenséget segíthette
volna. Csakhogy még jelenleg, több mint negyven évvel az
eseményeket követően is alig ismert, hogy hol volt, mit csinált
Montgomery, Patton, Bradley és Eisenhower tábornok ezen a
bizonyos vasárnapon.
A hivatalos feljegyzések teljesen semmitmondóak, néhány sem
helyszínt, sem időpontot nem említő, ködös frázistól eltekintve.
Mindössze annyit tudunk a négy tábornok hollétéről, amit a
vezérkaruk tagjaitól deríthetünk ki, olyan személyektől, akik abban a
helyzetben voltak, hogy ténylegesen tudhattak a történésekről.
Patton tábornok 24-i mozgását például a hadsegédje, Charley
Codman ezredes naplója rögzíti, melyben azt állítja, hogy főnöke a
nap nagy részét a fronton töltötte, magányosan, kizárólag a dzsipjét
vezető Mims őrmester társaságában. Már csak jóval később került
sor arra a polgári morált növelő luxemburgi látogatására, amikor
mintegy karácsonyi missziót teljesítve részt vett a városközpontban
lévő protestáns templomban rendezett istentiszteleten, a császári
család részére fenntartott padokat elfoglalva.
 Valószínűleg Bradley tábornok is vele tartott, bár ő az ezen
időszakról szóló saját beszámolójában egy szóval sem támasztja alá
ezt a tényt. A karácsony napjáról tett első említésében azt jegyzi fel,
hogy telefonhívást kapott Montgomerytől, aki arra kérte, hogy 25-én
keresse fel őt, majd taglalta a bonyolult intézkedéssort, ami arra
irányult, hogy különgépén, a Mary Q-n Monty főhadiszállására
repüljön. Ami Montyt illeti, az ő tevékenységéről, a „Mester”
legközelebbi tanítványa, John Poston őrnagy adhatna tényfeltáró
adatokat, ha nem esett volna el abban a negyven évvel korábbi
ütközetben.
Eisenhower mozgásáról sem tudunk sokkal többet. Hatalmas, 5000
főre tehető, katonákból és civilekből álló főhadiszállása dacára
egyedül Kay Summersby könyvében található egy kurta utalás a
korábbi főnöke ezen időszakáról. Ebben azt állítja, hogy Eisenhower
a Skorzeny-féle gyilkos kommandó életveszélyes fenyegetése dacára
ilyesmiket dünnyögött: ,, A pokol összes tüzére, azért is kimegyek
egyet sétálni! Ha valaki le akar puffantani, így is, úgy is megteheti.
Sétálni akarok!”
Kissé furcsa kívánság, főként, ha tekintetbe vesszük, hogy
Eisenhower tábornokot meglehetősen heves fájdalmak gyötörték a
„trükkös térde” folyton kiújuló sebesülése miatt, amit egy
repülőszerencsétlenség során szenvedett el, s amely miatt mint
„alkalmatlant” csaknem kiszuperálták West Pointról. Ike viszont
mégis sétálni kívánt!
Szóval fennáll a jogos kérdés, hogy hol voltak ezen a karácsonyi
napon a vezérlő tábornokok, és miért tartották ilyen szigorú titokban
még a későbbiekben is az ekkori tevékenységüket? Otto Stahl szerint,
ő tudta a pontos választ a kérdésre. Mára már teljesen biztos abban,
hogy azon a bizonyos vasárnapon ő és a gróf az egész világtörténelem
egyik legbámulatosabb elkendőzésének volt tanúja…

***
 Valamennyien ott voltak. Össze sem lehetett volna őket téveszteni,
amint összegyűltek lenn, a versailles-i főhadiszállás havas udvarán, a
törzskari kocsikra várva, amelyek visszaviszik őket a saját
főhadiszállásukra. A hajlékony gerincű, alacsony, hányavetin
öltözködött Monty, egy ósdi, zöld esernyőt egyensúlyozott. A
szemüveges, beesett arcú Bradley úgy nézett ki, akár egy egyenruhás,
vidéki pedellus. A többiek fölé tornyosuló Patton úgy markolászta az
elefántcsont agyú stukkereit, mintha minden pillanatban heves
késztetést érezne a használatukra. Ike, mint mindig, meggyőződés
nélkül vigyorogva, egy kissé félrehúzódva állt, Bedell Smith és Kay
Summersby társaságában…
A vastagon bepólyázott fejű, holtsápadt arcú Otto a robbanástól
pokolian fájó kobakkal, a gróftól támogatva bámult lefelé a
Szövetséges Hadsereg fejeseire, miközben azon tanakodott, vajon mit
kereshetnek itt.
− Talán a karácsonyhoz lehet valami köze ennek a nagy
összeröffenésnek, nem gondolja, gróf úr? − kockáztatta meg a
megjegyzést, miközben az első ódivatú Rolls Royce, Montgomery
marsall emblémájával behajtott az udvarra. − Úgy látszik, az amik
még háború idején sem mondanak le a bulizási rajongásukról.
A gróf komoran csóválgatta a fejét:
− Nem is tudom, Otto − válaszolta olyan halk suttogással, mintha
attól tartana, hogy valaki kihallgathatja a társalgásukat a Kis Trianon
harmadik emeletén. − Az a helyzet, hogy valami módfelett furcsa
dolog zajlik itt, mióta a robbanás során eszméletét vesztette.
− Miféle furcsa dolog? − kérdezett rá Stahl, szemeit továbbra is a
lenti csoportra tapasztva. Most épp azt látta, hogy Bedell Smith
néhányszor felfelé mutogatva, hevesen magyaráz valamit az őt figyelő
nagytojásoknak.
− Nos, hogy azzal kezdjem, az összes fekete fickónak nyoma
veszett − legalábbis azoknak, akik bejutottak a házba. Az egész vad
lövöldözést végrehajtó Sherman személyzete szintén szőrén-szálán
eltűnt. − A gróf pattintott egyet az ujjával. − Szétoszlottak a
levegőben!
− Vagy talán sittkóra vágták őket. Meg is érdemlik azok a
szemetek!
− Nem, Otto. A maga Cowen őrnagyától tudom, hogy a jenki
hatóságok csak Seadogot és… hm… Big Niget kapták el és dugták
rács mögé.
Úgy tűnt, hogy Bedell Smith most a változatosság kedvéért
Cowennel folytat elmélyült bájcsevejt, miközben Ike-ot figyelmen
kívül hagyva továbbra is felfelé mutogatott.
− De hát akkor hová lettek? − firtatta Otto.
A gróf teljes értetlenséggel vonogatta a vállát.
− Halvány fogalmam sincs Otto, csak annyit tudok, hogy a szobánk
ajtaja elé fegyveres őrt állítottak, De hogy azért silbakol itt, hogy
minket benntartson, vagy valakit kizárjanak, azt nem tudnám
megmondani, kedves fiam.
Stahl fájdalmas komorsággal törte az amúgy is sajgó buráját a
rejtélyen.
− De hát miért? Segítettünk a legfelsőbb parancsnok életének
megmentésében! Miféle veszélyt jelenthetnénk, főként azok után, hogy
a Skorzeny-kommandó utolsó aktív tagját, Seadogot is ártalmatlanná
tették?
A gróf válaszát elfojtotta Patton csillogó-villogó törzskari
járgánya, amely üvöltő ikerkürttel robogott be az udvarra, népes
motorkerékpáros, géppisztolyos testőrségétől övezve, akikről
messziről lerítt, hogy a legcsekélyebb jelre nem rettennének vissza a
fegyverhasználattól.
A nagymenők társasága ezután gyors oszlásnak indult.
Tisztelgéseket, trágár, fennhéjázó köszöntéseket váltottak, miközben
az indulásra váró sofőrök a járgányok motorját túráztatták.
Kocsiajtók nyíltak és csapódtak, majd az erőforrások felbőgtek, s
járművek hamar felgyorsulva kirobogtak az udvarból, otthagyva az
integető Ike-ot, Kayt, Bedell Smitht és Scottie-t, Ike fejvesztetten
csaholó és a sarkukban ugrándozó fekete terrierjét.
És ebben a pillanatban történt, hogy Otto kiszúrta, hogy a
legfelsőbb parancsnok khakiszínű nadrágjának farzsebéből egy kis
üveg francia sör kandikál ki. A döbbenet meglepett sóhajával eszmélt
rá, hogy a többi fejesnek búcsút integető férfi egyáltalán nem
Eisenhower tábornok − hanem Charley Chatham alhadnagy, a nyári
színházi társulat egykori büszkesége…

***

Öt perccel később szívélyes kopogtatás hallatszott a szobájuk

ajtaján, majd anélkül, hogy invitálásra várt volna, a meglepően élénk
Cowen őrnagy jelent meg az ajtónyílásban. Az előző napok roppant
fegyverarzenáljától megköny-nyebbült, a váll-lapja ellenben
nehezebb lett egy vadonatúj, alezredesi ezüstcsillaggal.
− Hello, öreg cimbora! − csapott rá Stahl vállára. − Nem is hiszi,
mennyire örülök, hogy újra csillogó szemmel és felvágott farokkal
láthatom, Otto! Remek, remek… − somolygott Cowen, ám Ottónak
feltűnt, hogy valami rejtélyes oknál fogva, kerüli, hogy nyíltan a
kettőjük szemébe nézzen. Vajon miért?
− Mi lenne, emberek, ha a dzsipemmel kiruccannánk egy kis
kirándulásra? Csodálatos téli nap van, a kótyagos fejüknek meg csak
jót tenne, ha egy kissé kiszellőztethetnék. Arról nem beszélve − tette
hozzá egy jókora kacsintással −, hogy történetesen ismerek egy egész
17
nap nyitva tartó, otthonos, tősgyökeres békazabáló estaminet-et. Azt
hiszem, senki sem veszi zokon, ha megünnepeljük az előléptetésemet.
A gróf nyomban megfeledkezett a kínzó aggodalmáról, Otto pedig
hirtelenjében a köpenyébe burkolva találta magát. A frissiben
előléptetett alezredes megállás nélkül nyomta a sódert, mintha
pillanatnyi szünetet sem akarna hagyni a beszélgetésben. Otto
Stahlnak azonban mégis egész végig olyan nyomasztó érzése volt,
hogy valami nincs rendben…
− Na, és hogy van az öreg Charley? − kockáztatta meg a kérdést,
miközben Cowen végigvezette őket a folyosón.
− Nagyszerűen… nagyszerűen, Otto − hadarta sietősen Cowen. −
Visszaküldték az egységéhez. Miután, hála maguknak, uraim, már
leszámoltunk Skorzeny gyilkos kommandójával, többé már nincs rá
szükségünk. Így az öreg Charleyt visszavezényelték az eredeti
állomáshelyére. − Kinyújtott kézzel olyan mozdulatot tett, mint mikor
a pincér a tiszteletre méltó vendégeit az étterem legjobb részébe
tessékeli. − Erre parancsoljanak, uraim!
Otto homloka ráncba szaladt. Cowen nyilvánvalóan hazudik. De
vajon mi célból?
Egy nyitott terepjáróval indultak el. Mögöttük tisztes távolságban
egy másik dzsip követte őket, három felfegyver-
zett katonai rendőrrel, akik jelenlétét Cowen elintézte egy széles
kézlegyintéssel.
− Miután előlöktek alezredessé, kijár nekem néhány Joe-ból álló,
sörétes puskás kíséret, semmi ok az aggodalomra, Otto!
Cowen lassú tempóban hajtott ki dzsipjével a főhadiszállásról,
ahol a magas franciaablakokban máris kezdték felállítani és díszíteni
a kis karácsonyfákat.
A szemüveges hivatalnokok úgy fontoskodtak az ajándékokkal meg a
gyertyákkal, mintha valamelyik amerikai középosztálybeli külváros
partiján lennének.
− Gyönyörű nap, nemde? − kérdezte Cowen odavetőle-gesen. −
Még a fák is aranyosak. Odahaza, karácsonyestéken mindig eljárok a
templomba, de ma, kivételesen kihagyom az Önök kedvéért.
A fényes országút acélkéken csillogott a téli napsütésben. Az
égbolt makulátlan, mélykék színben ragyogott, imitt-amott becsíkozva
a kelet felé, az ellenség bombázására igyekvő Fortressek fehér
kondenzcsíkjaival. A fenyvesek sötétzöldje egyetlen, hosszú,
szépséges folttá olvadt. Oly sűrű és tiszta volt a levegő, akár a bor.
Egészébe véve olyan csodás karácsonyi nap volt, amilyenre Otto
csak a gyermekkorából emlékezett… Akkoriban mindig havazott a
karácsony előtti napon, és másnap valamennyien ott álltak a csillogó,
gyertyafényes karácsonyfa előtt, elszavalva a karácsonyi versikéiket,
mielőtt megkapták volna az ajándékaikat, aztán a nagyapa háza tiszta
szobájának ablakán kibámultak a naptól csillogó, makulátlanul fehér
hóra…
Ma azonban Otto nem tudta értékelni a környezet szépségét, és egy
csomó dolog érthetetlen volt számára, ami félelemmel töltötte el. Mi
a fene folyik itt? Mi történt a feketékkel? Hol az igazi Eisenhower?
És miért viszi őket Cowen ilyen kéjutazásra fegyveres testőrség
kíséretében? És főleg, miért hazudott Charleyval kapcsolatban?
Sanda oldalpillantást vetett a volánnál ülő Cowen felé, de az
újonnan előléptetett alezredes sötét arca semmit sem árult el. Vezetés
közben gondtalanul énekelgetett: „I’ve got spurs that jingle-jangle-
jingle, as I go riding merrily along”. Egész tűrhetően utánozta a
nagyszakállú télapót, és úgy tűnt, mintha jelen pillanatban a
legkevésbé sem törődne a világ gondjaival, bajaival. Ám ennek
ellenére az utóbbi öt percben kétszer is belepillantott a
visszapillantó-tükörbe, nyilvánvalóan azért, hogy ellenőrizze,
megvan-e még a kísérete.
Otto egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve a mellette ülő grófhoz
fordult.
− Idehallgasson, maga seggfülű anyaszomorító − kezdte a
legerősebb berlini akcentussal, hogy Cowen egy szót se értsen
belőle. − Nyissa már fel a szemem, hogy mi a búbánat történt tegnap?
Látta egyáltalán a nagykutyát? − kérdezte Eisenhowerre gondolva.
Bár a gróf némiképp zavarba jött Otto váratlan érdeklődése miatt,
de elég hamar kapcsolt, és ugyancsak erős berlin-weddingi munkás
dialektusban válaszolt.
Cowen felhagyott az énekléssel és feszülten figyelt, miközben a
gróf így felelt:
− A fémszörnyeteg utolsó lövésekor a maga búráját el-trafálta
valami, amitől lekapcsolódott a pilácsa. Bár a gránát az alattunk lévő
helyiségben robbant, mindkettőnket ég felé néző seggel vitt ki a
légnyomás − von der Weide a tolvajnyelvi zsargonja sikerén
felbuzdulva, kissé elpirult arccal szünetet tartott.
Otto gondterhelten szívta be az alsó ajkát.
− Szóval a balhéban részt vett niggerek ugyanúgy eltűntek, mint a
nagykutya, − lamentált félhangosan. − Mármost ezek után csak maga
és Frau Stahl jóképű fiacskája tudja, hogy a valódi nagykutyának
hasonmása van, és ez a dublőr szokta alakítani a kakast a
baromfiudvar szemétdombján…
A dzsip hirtelen fékezett. Egy csengő csilingelt, majd előttük egy
piros-fehér csíkos sorompó rázkódó drótfüggönye kezdett lassan
leereszkedni, egészen a vízszintesig. Egy súlyosan megrakott, hosszú
katonavonat szerelvénye zakatolt át az előttük lévő hídon. A
vagonsort húzó két mozdony kéménye vulkánként okádta a füstöt és a
szikrát. A háború óta rég kitört vonatablakok többsége be volt
deszkázva, és csak egy-egy rés maradt a kilátásra. Ám egyik-másik
fülke ablakának csodával határos módon még megmaradt az üvege, és
ezek mögött Otto sápadt, rémült, fiatal arcokat pillantott meg. A
frontra frissiben kiküldött ágyútöltelék vadállatiasan rettegő arcát,
amiért ilyen szörnyűségesen kell befejezniük ifjú életüket. Ám Otto
Stahl még mást is látott. A vonat épen maradt ablakaiban
visszatükröződött a közvetlenül mögöttük álló terepjáróban ülő
katonai rendőrök képe. Az ábrázatuk szilárdnak és elszántnak tűnt a
nehéz, fehér rohamsisakjuk alatt. Tekintetük úgy lángolt, mintha fel
lennének pörögve, és azonnali harcra készülődnének.
Otto megborzongott.
− Csak nem tetvek futkosnak a máján, Otto? − firtatta a gróf
kedélyesen integetve a vonaton a végzetük felé utazó újoncoknak,
akiknek eszébe sem jutott visszaintegetni.
− De bizony − válaszolta Otto −, méghozzá csigaszöges
katonasurranóban!
A francia gőzösök éleset sípoltak, ami úgy hangzott, mint egy
velőtrázó indián csataüvöltés. Aztán a lokomotí-vokból kilövellt a
gőz. A kerekek fokozatosan felgyorsultak, s a katonavonat
tovarobogott, hátulján a szerelvény végét jelző két piros lámpával. A
sorompó megnyikordult, majd komótosan emelkedni kezdett. A
dzsipek átlendültek a vasúti talpfák felett. És Ottónak a páni félelem
borzongásával ebben a pillanatban eszébe ötlött, hogy mi a hézag
valójában: túl sokat tudnak!
Tudják, hogy a valódi Eisenhower feldobta a talpát. Tudják,
micsoda nagy, világméretű átverést terveltek ki ma reggel a
nagytojások. A céljuk minden bizonnyal a szövetségesek
összetartására irányult; s talán még arra, hogy a németeket becsapják
az európai hadműveletek ezen létfontosságú szakaszában − de az
indokok lényegében nem is fontosak. Egyedül az számít, hogy ők
ketten, Otto Stahl és von der Weide gróf, tudnak Charleyról, és
tudják, mi játszódott le a múlt éjjel azon a magányos rejtekhelyen.
Ezért aztán… Otto görcsösen nyeldekelt, és érezte, amint forró,
émelyítő epe árasztja el a torkát. Erőnek erejével rákényszerítette
magát, hogy végigjátssza ezt a halálos elméleti sakkjátszmát, egészen
a szörnyűséges matt lépésig. Ezért a tudásért kifogják nyírni őket..
Ezért ez a kedélyes autókázás… Ma reggel végérvényesen,
mindörökre elhallgattatják őket!

***

− Karácsony szent napján csak nem ölnek meg bennünket −

sziszegte a felvetésére tiltakozva a gróf, miközben a dzsip máris
lassítani kezdett. − Karácsony ünnepén biztosan nem!
 − Hülye vén szarógalamb! − horkant fel Otto. − A fronton
ezerszámra öldösik egymást az emberszabásúak! Ugyan mi a
különbség egyik vagy másik nap között?! Karácsony szent napján
azért nem vérengzünk!!! − Mérgesen felmordult.
− Mi a hézag? − érdeklődött Cowen, miközben a terepjáróval
befordult egy elhagyatott útmenti kőbányának tűnő helyre. Otto
riadtan állapította meg, hogy olyan üres területre kerültek, ahol a
madár se jár.
− Ugyan mi gáz lehetne? − válaszolta foghegyről Otto, miközben
gyors pillantást vetett hátrafelé. A katonai rendészek dzsipje követte
őket, a benne ülők pedig már a bőrtokban lévő stukkerüket lazítgatták.
Stahl újra nyelt egy nagyot. Immár elektromosan bizseregtek az
idegei, a szíve pedig gőzkalapácsként lüktetett.
− Champ de tir − olvasta a gróf a bal oldalukon álló kifakult
fatáblára mutatva −, vagyis lőtér − fordította le, és meg sem rezdült a
hangja.
− Lőtér! − nyögött fel Otto. Akkor helyben vagyunk − gondolta. Itt
fogják őket elintézni, hamisítatlan gestapós stílusban. − Szökés
közben agyonlőtték… Elvégre csak szaros, ellenséges idegenek
voltunk.
− Egy rövid megállás − szólt oda Cowen az abszurd amerikai
szokványkifejezéssel élve. − Vagyis kimehetnek a fürdőszobába, fiúk,
hogy leeresszék a fáradt gőzt. − Ottót azonban nem lehetett elámítani,
kiérezte Cowen hangjából a feszültséget. Most kell cselekedni,
méghozzá gyorsan!
− Miért nem mondja egyszerűen, hogy menjünk brun-zolni? −
ordított rá durván az újdonsült alesre, és abban a pillanatban, mikor
Cowen a váltókar után nyúlt, hogy üres sebességbe tegye a terepjárót,
lecsapott az öklével.
Az ütés teljes meglepetésként az orrán érte az amerikait. Éles
roppanás, sűrű vérfröccsenés, és Cowen üvöltve hátra-hanyatlott.
− Mi a!…
 Otto teljes erővel a bordái közé vágott, amitől a jenki kizuhant a
dzsipből, bőven áradó vérfolyamot permetezve szanaszét, szép
pirosra pingálva a havat.
− Abbahagyni, pajtás! − csattant fel mögülük egy rideg, parancsoló
hang.
− Mit művel, Otto?! − jajveszékelt a gróf. − Már félórája
összeszorított térddel tartom vissza a vizeletemet!
− Hugyozza össze magát! − förmedt rá Otto a félelemtől és
izgalomtól remegő ujjakkal matatva a sebváltón. − Fogja azt a
francos tűzoltó készüléket! Mozduljon már meg az ég szerelmére! −
Stahl végre sikeresen hátramenetbe kapcsolt, s egyúttal padlóig
nyomta a gázt. A dzsip farolni kezdett. Bumm! Egyenesen nekitolatott
a katonai rendészek terepjárójának, szanaszét szórva a fegyverük után
kapkodó fehéregereket.
− Adjon nekik a tűzoltó készülékkel! − üvöltötte Otto féktelen
káromkodásokkal fűszerezve. − Nyomja a habot a szélvédőjükre!…
Los… Los!
Az MP-k szerencsére megszegték a szolgálati szabályzat azon
rendelkezését, miszerint harci zónában a dzsipek szélvédőjét mindig
lehajtva kellett tartani. A katonai rendészek a véres hóban
hemperegtek, a törött csőrét jajgatva markolászó Cowen szintén. A
gróf lenyomta az oltókészülék rézfogantyúját, mire sűrű, fehér hab
lövellt ki a csövön.
− Óh, mondhatom, Otto, ez aztán a remek szórakozás! − kárálta a
ráncos, pufók arcú von der Weide, mint az új játékszerhez jutott
gyermek, és fékevesztett örömmel spriccelte a habot a szélvédő teljes
szélességében.
Stahl egy végső pillantást vetett a hátuk mögé. Remélhetőleg
beletelik jó öt percbe, mire a fehér szennyet letisztítják, és ha
mázlijuk van, még a fagy is megnehezíti a szélvédőrögzítő
kallantyújának kioldását.
− Kapaszkodjon, gróf úr, mert nyomulunk! − ordította túl a
fehéregerek dühödt szitkozódását. Azzal első sebességbe kapcsolt, és
keményen a gázpedálra lépett. A dzsip valósággal kilőtt, majd dühös
fékcsikorgással, kifaroló kerekekkel újra kivágódott a bányából a
route nationale-ra.
− Állj, vagy lövök! − hallatszott egyik fehéregér bömbölése.
− Lebukni! − kiáltotta Otto hevesen, miközben őrületes
cikkcakkozással kanyargott a dzsippel, az út egyik oldaláról a
másikra. A golyók ártalmatlanul pattogtak le a pavé két oldaláról.
A messze maguk mögött hagyott Cowen alezredes pedig még
mindig ott kuporgott, nyomorúságosan jajveszé-
kelve és a törött heftijét markolászva, előre-hátra ingadozva a hóban.

***

Bár a hanyatló nap már jócskán előrehaladt az útján, azért a hosszú

sugarai még meg-megvillantak az alkonyodó francia erdőszél felett,
könnyedén megérintve és ragyogó arannyal fényesítve a legmagasabb
fák koronáját. Messzebbről nézve úgy látszott, mintha a
foszforeszkálás utolsó csillanásától lángra lobbannának. A Rajna
német oldaláról templomi harangok csendes kongása hallatszott, és a
„Stille Nacht… Heilige Nacht” halk kórusának hangjai. Karácsony
szentestéjén úgy tűnt, mintha Németországtól milliónyi mérfölddel
távolabbra lenne a háború.
Az elmerevedett Otto végre valahára lekapcsolta a gyújtást és
kikászálódott a terepjáróból. Az üzemanyagtankból kifogyott a
benzin, de a dzsippel amúgy is képtelenség lett volna észrevétlenül
átjutniuk a folyón, még ezen a kihalt frontszakaszon is, ahol a
megreformált francia és a német hadsereg már jó három hónapja
tétlenül nézett egymással farkasszemet. Mindig akadhat néhány éber
őrszem, Otto pedig már nem akart több kockázatot vállalni. Úgy tűnt,
számára végre véget ér a háború. Elege volt az egészből, a saját
népéből, a tommykból, a jenkikből, a ruszkikból, a sajtfejűekből, a
spagettievőkből meg a békazabálókból egyaránt. Elege volt az egész
átkozott vérontásosdiból!
− Hogyan tovább, Otto? − kérdezte halkan a gróf, szemeit a folyó
túlsó partjára függesztve, és vágyakozva bámulva a hó borította,
fehérre meszelt házakat, s a hagymakupolás templomot.
− Hogyan tovább? − visszhangozta Otto, aki maga is a kelet felől
látszó, álmatag félhomályba meredt, arra az okkersárgában és
helyenként rózsaszínben játszó, vékony keretre, ami sziklaként
emelkedett ki az égboltozat halványkék tengeréből. − Tényleg, hogyan
tovább, gróf úr? − adta vissza kérdést, tehetetlennek tűnő
vállvonással, mintha csakugyan a bölcsessége végére ért volna.
A gróf a lehetőséggel élve csak ennyit mondott:
− Ne keseredjen el, fiam! − Azzal drámaian fellendítette a jobb
kezét. − Talán nincs már olyan messze az a nap, amikor a népek nem
az embertársaik öldöklésén vezetik le az indulataikat, és testvérként
tekintenek egymásra. Azon a napon, amikor elsajátítjuk az őszinte
sajnálat és öröm érzését, s a mások reményeit a magunkénak érezve
megismerjük a szeretet, igazság és rend világát, azon a napon a Föld
is csatlakozni fog az Univerzum egének fenségesen csendes
bolygóinak sorához, amelyeknek ma még a tökéletlen tükörképét
alkotja…
Otto tátott szájjal bámult a gróf hirtelen érzelemkitörésére. Von der
Weide azonban még nem ért a monológja végére. Állát merészen
előretolva, lángoló tekintettel folytatta: − Azon a bizonyos napon
valósul meg az emberi testvériség, Otto! − lihegte felhevülten. −
Mikor minden ember megtanulja szeretni, becsülni és tisztelni az
embertársait!
− Qui est la?
Hirtelen éles felszólítás hasított a gróf eszmefuttatásába, amint
heves belső érzelmektől átfűtött, szaporán emelkedő és süllyedő
mellkassal, széttárt karokkal állt Stahl előtt.
Otto a hang irányába fordulva egy kis emberkét pillantott meg az
erdőszélen, bizonytalanul felemelt mordállyal, a Francia Hadsereg
rongyos uniformisában. Mögüle több francia bakát látott megjelenni a
fák közül.
− Békazabálók! − üvöltötte Otto. − Futás, gróf úr… Schnell!
Miközben az első puskalövés száraz csattanása megtörte a
pasztoriális karácsonyi jelenet meghitt csendjét, a két menekülő
fejvesztve rohant a Reich felé vezető ösvényen a Rajna partjához.
− Még hogy emberbaráti szeretet, tisztelet és megbecsülés! A
seggemet!!! − horkant fel Otto és belevetette magát a folyó vízébe.
Az Úr 1944. évének szent karácsonyán, Otto Stahl tovább
menekült…
 UTÓSZÓ

Azt beszéli a fáma, hogy a leavenworthi nagy amerikai katonai

fegyház legelhagyatottabb zugában minden áldott nap, hajnaltól
napestig dolgozik egy láncra vert csapat. Megbízható hírforrások
állítása szerint kettős feladatot végeznek. Egyik hónapban elkészítik a
saját különlegesen szökésbiztos cellasorukhoz vezető makadám
útszakaszt; a következőben pedig feltörik a nagykalapácsaikkal.
Mindez így folytatódik hónapról hónapra, évről évre, évtizedről
évtizedre, mindig ugyanez a kettős munkafázis.
Egész álló nap hallható az ásók és a kemény sziklába csapó
csákányok csattogása. A napfényes, kemény levegőt kátrány, férfi
izzadság és olcsó dohány szagegyvelege tölti be. De énekelni is
szoktak; azt a fajta éneket, amit még negyven évvel ezelőtt a Sötét
Délen, az amerikai gettók zsinagógáiban hallhatott az ember. De nem
a bennszülött tiszteletesektől, hanem azoktól a Kelet-Európából jött
kántoroktól, akik nem akartak mindenáron bimbózó Dean Martinnak
látszani, mint az elődeik.
Az énekelve robotoló raboknak persze sem a testi, sem a hangereje
nem éri már el a régit, ami nem is csoda, hiszen a láncra vert csapat
létszáma egyre fogyatkozik, s a még élők többsége a hetvenes éveit
tapossa. Az énekükből azonban mégis kihallik még valamennyi abból
a régi erőből, abból a hevességből, ami mind a mai napig
megdobogtatja a hallgatóik szívét és megborzongatja a bőrüket az
extázistól vegyes félelemtől.
Bár e megláncolt csapat egyik tagjának sincs már annyi ereje, hogy
szökéssel próbálkozzon, az őreik mégis állandóan pisztolyt viselnek a
derekukon, és lefűrészelt csövű vadászpuskát hordanak. Még a
legöregebb fegyőr sem tudja, miféle szörnyű bűnt követhettek el ezek
az őrizetesek, és miért kerültek ide, Leavenworthba. A rabok persze
nyilván tudták, de nincs kizárva, hogy már ők is rég elfelejtették.
Csak annyit tudnak, hogy életfogytosok, a szabadulás legcsekélyebb
reménye nélkül. Olyan döntés értelmében, amit az egymást követő
elnökök mindegyike jóváhagyott. (Ez ugyanis, Roosevelt elnök napjai
óta az Egyesült Államok Elnökének, s egyúttal az Egyesült Államok
Hadserege Főparancsnokának privilégiuma.) Vagyis a leavenworthi
láncra vert csapat valamennyi tagja a rács mögött fog meghalni.
De vajon miféle csapat lehet ez, amely mind a mai napig ilyen
éneklésre képes? Nos hát, csak egyszerű halandók, valamennyien
feketék, egy kivétellel. Ez utóbbi egy cserzett képű, kis cingár alak,
aki valamikor állítólag alezredesi rangban szolgált a jó öreg USA-
ban. Mikor beszélgetésbe elegyednek egymással, a társalgás
könnyeket csal a szemükbe, főként annak a termetes, hófehér hajú,
sötét, öreg fickónak, aki kiköpött úgy néz ki, mint az öreg Tamás
Bátya képe, s akit a többiek, valami különös, érthetetlen oknál fogva,
csak Big Nignek szólítanak…

VÉGE
 Jegyzetek
[←1]
Célzás az akkori elnökre Ronald Reagenre.

[←2]
Dr. Goebbels, a Német Propagandaügyi Minisztérium dongalábú vezetőjének a
csúfneve.

[←3]
Lynx, azaz hiúz.

[←4]
Borjúfóka.

[←5]
A német Stahl szó magyar jelentése acél.

[←6]
Szeretőjét.

[←7]
A név jellemez, latin.

[←8]
Utalás az amerikai MP-k fehér rohamsisakjára.

[←9]
Az SS saját, tengerentúli titkosszolgálata.

[←10]
Bővebben az író „Otto and the Yanks” című művében.

[←11]
Szövetséges Expedíciós Erők Legfelsőbb Főhadiszállásának.
[←12]
Schellenberg SS-tábornok, az SS titkosszolgálatának feje.

[←13]
Női Katonai Kisegítő Hadtest.

[←14]
Amerikai háborús sebesülési érdemrend.

[←15]
Riley, az USA egyik nevezetes, kényelmes helyőrsége.

[←16]
Bővebben az író Otto and the Reds című művében.

[←17]
Vendéglőt. Franciaországban a háború alatt hivatalosan váltakozó napokon az
alkoholmentes bárokban is szolgáltak fel szeszesitalt.