Alfred Hitchcock

Mystery Magazine

1993. MÁRCIUS

CÉRDUS KIADÓ
1993
Editor: Cathleen Jordan
© 1990 by Davis Publications, Inc.
© 1993. CÉDRUS Kiadó Kft.

HU-ISSN 1216-9013

Borítóterv: Szabó Árpád

Grafika: Jancsó Csaba
A kötetben szereplő novellákat Adamik Lajos fordította
 TARTALOM

Miss Bradford és a kis szörnytegek

Neil Jillet
Kiss Marianne fordítása

Alapos Gyanú
Richard F. McGonegal
Balázs Éva fordítása

A nagykutya
Jas. R. Petrin
Balázs Éva fordítása

Karácsonyi gyilkosság
C. M. Chan
Baranyi Gyula fordítása

Bumbusok a parkban
Marion M. Markham
Kálmán János fordítása

Feketepiaci őrjárat
Martin Limón
Füssi-Nagy Géza fordítása

Névjáték
Sybil Baker
Damokos katalin fordítása

A helyzet megváltozott
Margery Allingham
Damokos Katalin fordítása
 MISS BRADFORD
ÉS A KIS SZÖRNYETEGEK
Neil Jillet

Annyira meglepődtem azon, hogy ennyi év után újból

viszontlátom Miss Bradfordot, hogy alig hittem a szememnek.
Néhány pillanatig úgy gondoltam, tévedek. Aztán előhúzta
retiküljéből a hímzett cigarettatárcát.
A tárca az idők folyamán elszutykosodott, de rajta volt az
arannyal hímzett J betű, amire még emlékeztem, és eszembe
jutott, hogy amikor először láttam, arra gondoltam, ez bizonyára
keresztnevének kezdőbetűjét jelenti. A nevet már elfelejtettem, ha
ugyan tudtam egyáltalán valaha.
Miss Bradford egy könyvet tett maga mellé a padra. Barna
bőrkötése volt, a címét eltakarta Miss Bradford lehúzott
kesztyűje. Láthatólag semmi kedve sem volt az olvasáshoz. Csak
üldögélt, időnként füstkarikákat fújt ki és figyelte, amint
eloszlanak a sápatag napfényben.
Néhány napja voltam csak Melbourne-ben, üzleti ügyben jöttem
át Sidneyből és épp ma végeztem a dolgaimmal. Löncs után
átsétáltam a parkon és a szállodám felé igyekeztem. Üde nap volt
ez így tél derekán, hideg sem volt, és már előre élveztem, milyen jó
lesz elüldögélni a friss levegőn, a fák alatt.
Már néhány perce ott időztem, amikor Miss Bradford
felbukkant, az ösvény sarkán. Sétabotra támaszkodott, bár nem
úgy nézett ki, mint akinek szüksége van rá. Sötéten csillogó,
majdnem fekete, hosszú szőrmekabátot viselt és hozzáillő kalapot.
Olyan volt magas, parancsoló alakjával, akár égy hajdani orosz
hercegnő, aki váratlanul megjelenik a színen és visszaköveteli a
cári trónt.
Volt még a közelben néhány üres pad, de mind árnyékban.
Felém biccentett, mintegy engedélyt kérve, hogy mellém ülhessen.
Visszamosolyogtam. Leült, és akkor belém hasított a gondolat: ez
61 Ám azon nyomban átvillant rajtam: lehetetlen. Nem ő lesz.
Aztán elővette a cigarettatárcát és tudtam, hogy nincs tévedés.
Néhány oldalpillantást vetettem rá, mielőtt megszólítottam.
– Miss Bradford? Ugyebár Miss Bradford?
Rám nézett, majd elfordította a tekintetét. Talán süket.
Megismételtem a kérdésemet, ezúttal hangosabban.
 – Előszőne is meghallottam – fordult felém. Merőn bámult,
mintha töprengene, hova is tegyen. – Igen – mondta. – Én... Miss
Bradford vagyok. – Várt egy kicsit, majd félig ösztönözve, félig
mérgesen hozzátette: – Miért?
Néhány szót váltottunk; azután Miss Bradford felállt és
felemelte a sétabotját.
Találkozásunk sárguló bizonyítéka még egy héttel később is
rajtam ékeskedett, habár már kissé halványodott.

Miss Bradford a II. világháború vége felé a negyedik osztályos

tanítónőm volt Sidneyben, a Chatsworth elemi iskolában.
Huszonhét osztálytársammal együtt szentül állítottuk, hogy
megvan már vagy ötvenéves. Hogy miért gondoltuk ennyinek,
amikor nem lehetett több harmincötnél, arról sejtelmem sincs.
Fiatalabb volt legtöbbünk szüleinél, akik épp hogy elérték a
negyvenedik évüket. Talán abból adódhatott ez a rosszindulatú
meggyőződésünk, hogy felettünk állt, és nemcsak
megjelenésében, de viselkedésében is olyan nagyon tanító nénis
volt.
Férfiasan súlyos szemüvege még jobban kiemelte szigorú
vonásait. Sötétbarna, szürkével csíkozott haját szoros kontyba
csavarta a feje búbján. Lehet, hogy saját generációjából némelyek
csinosnak mondták (mint megtudtam, csupán egyetlen ilyen férfi
akadt), habár enyhén előreálló, nagy és nyilvánvalóan hamis
fogsora a szépségére támasztott jogcím legszokatlanabb
megnyilvánulásával szemben is éles ellentétben állt.
Gondosan sminkelte magát az 1940-es évek divata szerint, és
óra közben időről időre felfrissítette a mázt. Naponta legalább
egyszer rajtakaptuk, amint íróasztala felemelt fedele mögül
felszáll egy illatos kis púderfelhő és a levegőben összekeveredik a
mindig jelenlévő krétaporral. Volt hát benne némi női hiúság,
amivel azonban hadilábon állt ruháinak unalmas egyhangúsága.

Amikor negyvenhat évvel később ott a parkban Miss Bradford

közölte, hogy csakugyan ő az és nekem szegezte a kérdést:
– Miért? – így feleltem neki:
– Az ön osztályába jártam 1944-ben.
Összerándult a szemöldöke, és felhörrent:
– Hogy hova járt?
Már kezdtem aggódni, hogy egyáltalán nem lehet szót érteni
vele, így megismételtem a mondókámat.
 – Hát te vagy az egyik kis szörnyeteg! – tört ki belőle szinte
üvöltve.
Felállt, és fölém tornyosult. Megragadta a botját. Még ebben a
dühkitörésben is uralkodott magán annyira, hogy ne veszítse el
az egyensúlyát. Lecsapott rám. Felemeltem a karom, hogy
megvédjem a fejem, így a bot épp a könyökömre sújtott le. A fa
nekivágódott a csontomnak, de a meglepetésem még a
fájdalomnál is erősebb volt. Hogy képes egy nő az ő korában
ekkorát ütni!
Tartottam tőle, hogy a következő ütés már komolyabb sérülést
okozhat, így hát felálltam és megragadtam a botot, de nem vettem
el tőle, nehogy elessen. Szégyenkezve körülnéztem, hátha
végignézte valaki, amint egy öreg nő és egy ötvenes, javakorabeli
férfi birkózik egymással, de rajtunk kívül senki sem volt a
parknak ebben a csücskében.
Miss Bradford még mindig levegő után kapkodott és
visszaroskadt a padra. Mellé ültem és kiengedtem a botot a
markomból. Miss Bradford maga elé tette és rátámaszkodott.
– Sajnálom a történteket – mondta. – Megérdemelted, de azért
sajnálom.
– Úgy emlékszem, hogy ön sohasem hitt a testi fenyítésben.
Egyetlen volt tanítóink közül, aki soha nem náspángolt el
közülünk senkit.
Viccelődésem cseppet sem szórakoztatta.
– Kis szörnyetegek voltatok – közölte. – Tönkretettétek az
életem. Leromboltátok boldogságom egyeden lehetőségét.
E melodrámából vett szavak nem illettek az emlékezetemben élő
nőhöz, aki annyira finnyás volta nyelvre, de most természetesnek
tűntek. Teátrális szavaihoz gyötrődő hanghordozás járult.
– Bizony, azok voltunk – mentegetőztem. – De akkor még nem
tudtuk.
– Ó, dehogyisnem tudtátok. A kisfiúk tudják magukról, milyen
szörnyetegek. Nem kell alábecsülni a rosszindulatukat és gonosz
szándékukat. – Felém fordult, és én félig felemelkedtem a padról.
Egy pillanatig azt hittem, újból támadásba lendül, de ahogy
elhúzódtam tőle, hátradőlt a padon.
– Ne félj, kis szörnyeteg – horkant fel. – Nem ütlek meg újra.

Harmadik osztályban, mielőtt Miss Bradford szárnyai alá

kerültünk, a háborús tanárhiány miatt nyugállományából
visszahívott vénséges Mrs. Turner igyekezett nádpálcával és
örökös ismétléssel belénk verni az egyszeregyet. Miss Bradford
azonban a negyedik osztály legbonyolultabb számtani anyagát is
remekül elmagyarázta.
Kedvenc mondásai egyikével „a szív és az agy örömteli
gazdagodására” biztatott bennünket. Ezt azzal az öngúnnyal
hangsúlyozta, ami gyakran bujkált a hangjában. Mint a legtöbb
tanító, ő is tudott bántón gúnyos lenni, de mi nem vettük zokon,
mert szarkazmusa sokkal inkább maga, mint növendékei ellen
irányult.
Miss Bradford sok időt szentelt a rajzóráknak. Mindig
előszedette velünk pasztellkrétáinkat, hogy csendéleteket
vázoljunk gyümölcsökből és virágokból, melyeket behozott
nekünk az iskolába, vagy hogy másoljuk az Európai Művészet
Mestereinek remekeit, amiket képesújságokból vágott ki és a
táblára tűzött.
Az angolt, kedvenc tantárgyát nagy, olykor szinte hihetetlen
lelkesedéssel tanította. Tisztelte a nyelv struktúráját, szerette
zeneiségét, és ha nem is arra épített, amit Mrs. Turner okított
nekünk és a matematika rejtélyeit csak részleges és változó
érdeklődéssel magyarázta, némelyikünknek egész életre szóló
lehetőséget adott arra, hogy ki tudjuk csipegetni a mondatból,
melyik az alany, melyik az állítmány, és kitalálhassuk az
elöljáróból a kötőszót.
Shakespeare-szonettek vagy Jane Austen-regények
felolvasásával nem tudta lekötni a figyelmünket, de a hangja
kellemes volt és szerettük, amikor Tennyson és egyéb viktoriánus
szerzők elbeszélő költeményeit szavalta nekünk. Annak is
örültünk, amikor Nathaniel Hawthorne Mocsári meséit olvasta fel.
Évek múltával sokszor töprengtem, vajon másképp alakultak
volna-e a dolgok, ha kiművelésünk és a saját maga részére
inkább a Skarlát betű-t választja Hawthorne-tól; de valószínűleg
ezt is éppoly türelmetlenül fogadtuk volna, mint a Régi ritkaságok
boltjait és a Büszkeség és balítélet-et, és így esdekeltünk volna: –
Miss Bradford, kérem, nem vehetnénk inkább valami
érdekesebbet?

– Kis szörnyetegek, hogy jöttetek rá? – követelt választ Miss

Bradford a parkban. Sétabotja vaskarikájával ütögette maga előtt
az ösvény földjét.
Ennyi év után is haboztam, vonakodtam bevallani azt, amit
„kilesés”-nek mondtunk az iskolában.
– De hisz bizonyára tudja...
 – Ha tudom a választ, nem kérdezek. – Alig bírtam megállni,
hogy ne vigyorogjanak ezen a tanítónénis kijelentésen. – Behívott
az igazgató, később pedig a Tanügyi Főhatóság néhány
funkcionáriusa mondta el a magáét. Közölték, hogy tudomásukra
jutottak a történtek. Néhány szülő, akiket informáltak kis
szörnyetegeik, bepanaszoltak. Azt hittem, visszautasíthatom a
vádakat, de olyan meggyőzőek voltak, hogy kár volt minden
szóért. Bíztam benne, hogy a beismerés enyhít a „botrányon” és
mint minden csoda, ez is három napig tart. Ráadásul olyan
bolond voltam, hogy azt kívántam, titeket, kisfiúkat ne vonjanak
bele mélyebben a dologba annál, amennyire már amúgy is benne
voltatok. Akkoriban még hittem a gyermeki ártatlanságban és azt
hittem, védelemre van szükségetek.
– Ez igen nagylelkű gondolat volt. – Lehet, hogy banális és
leereszkedő szavak voltak, de Miss Bradford nem törődött vele.
– Hamarosan azonban rájöttem – folytatta –, hogy egyedül mi
szorultunk védelemre veletek szemben. – Kopogtatta egy darabig a
földet. – Gary Lovat keze volt a dologban, ugye?
– Nem tudom – füllentettem.
– Szamárság! – mordult fel Miss Bradford.

Gary Lovat osztályunk sajátságos jelleme volt.

Csúnya volt, ma inkább úgy gondolnám, jelentéktelen. Sápadt
színtelensége szembetűnő volt. Vékony, seszínű haja magasan a
homloka felett kezdődött, mintha már kilenc évesen kopaszodni
kezdett volna. Nagy, tejfehér, szeplős képe volt. Apró orrához túl
közel esett szorosra zárt ajka és zöld szeme. Óriási füle volt, nem
lelógó, hanem előreálló, leukoplaszttal ragasztotta hátra. Azt
hittük, szülői parancsra tette, de Gary Lovat azt állította, hogy
tőle származik az ötlet, és hogy e gyógykezeléstől a füle egy-két év
múlva visszakerül a kívánt szögbe.
A tanítók csak úgy vannak vele, mint a többi felnőtt, nehezükre
esik kedvesnek lenniük azokhoz a csúf gyerekekhez, akikben
nyoma sincsen bájnak vagy rendkívüli intelligenciának. Gary
Lovat – legalábbis akkoriban – mindkettőt nélkülözte.
Hazudott és leskelődött, mi pedig nem ítéltük el, inkább
csodáltuk érte. Tanítóink előtti népszerűtlensége azt a benyomást
keltette bennünk, hogy ő az az áldozat, aki helyettünk magára
vonja a felsőbbség haragját.
Leselkedései eredményeként ármányos információkat szállított
nekünk. Ezekben egyetlen pillanatig sem kételkedtünk, bármily
gyalázatos dolgokat mondott.
 – Az öreg Sanderson – mesélte az igazgatóról – piszkálja az
orrát. Aztán megeszi! – (Miss Bradford, aki épp az írásjeleket
tanította akkoriban, jelen esetben elégedett lehetett volna Gary
tudásával.) Vagy: – A hájas, buta vén Turnernek lyukas a bugyija.
És kakifoltok vannak rajta. – Némely állításának nem volt köze az
iskolához. – Van egy gazdag nagynéném Queenslandben, aki a
háború után világkörüli útra visz. Hidroplánnal. – Ha később rá is
jöttünk néha, hogy hazudik, nem róttuk fel neki. Nem akartuk
elvenni a vállalkozó kedvét és leleményességét.
Irigyeltük Gary Lovatot, mert annyira semmibe vette és flegmán
tűrte tanítóink ellenszenvét. Amiatt sem kritizáltuk, hogyan
viselkedik Miss Bradforddal, pedig őt a legtöbben szerettük. Gary
rendszerint rövidre fogott pofátlanságokkal is beérte, olykor
azonban a durvaságig is elment. Nagyon ki tudta hozni a sodrából
ezt a rendszerint oly fegyelmezett nőt. Azzal fenyegette Garyt,
hogy beküldi az igazgatóhoz elnadrágolás végett, ami bevett
szokás volt a tanítónők között, ha nem óhajtották személyesen
végrehajtani a testi fenyítést. Gary Lovat azonban tudta, hogy
Miss Bradford csak blöfföl, amitől még komiszabb lett a
magatartása és még jobban feldühítette Miss Bradfordot.
Gary Lovat egyvégtében a bátyjával hencegett, aki katona és
részt vesz a csendes-óceáni harcokban. Nem voltunk benne
teljesen biztosak, vajon Gary bátyja csakugyan a frontvonalon
van-e, avagy létezik-e egyáltalán, Gary Lovat históriái azonban
jobban izgattak, mint bármi, amit Miss Bradford felolvasott
nekünk.
– A bátyám lelőtt egy japcsit – mesélte egy napon. – És levágta
ezt a kis vacakot és elküldte nekem.
Előhúzott egy gyufásdobozt, melyben vöröspecsétes vattán
levágott emberi ujjhegy sárgult. Tetszett a dolog, habár majd
elhánytuk magunkat. Csodálkoztunk ugyan, vajon miért nem
rothad el, mint a jégszekrényből kivett, hús, és jó néhány napba
telt, mire felfedeztük, hogy ez Gary saját ujja, amit a
gyufaskatulya alján lévő lyukból kidugott.
Gary Lovat jött rá, hogy Miss Bradford dohányzik.
Ezt a felfedezését kihasználtam. Amikor apám, aki valahol
Észak-Ausztráliában szolgált a Légierőnél, hazajött szabadságra,
magával hozott néhány karton Lucky Strike-ot. Az amerikai
cigaretta nagyon kapós volt az akkori élelmiszerjegyes időkben,
pult alatt vajra és tojásra lehetett cserélni.
– Vihetek egy csomaggal Miss Bradfordnak? – kérdeztem.
Anyám ellenezte, de apám védelmébe vett.
 – Miért ne? Abból, amit a fiú mond, nem lehet olyan gonosz
lélek. Nem árt, ha kimutat némi hálát és kicsit behízelgi magát.
Másnap tanítás után az osztályban maradtam, míg Miss
Bradford összekészülődött. Amikor a fiúk elmentek, odatettem
asztalára a dobozt.
– Ezt az apám küldi.
Szigorúan nézett rám.
– Köszönöm, de honnan veszed, hogy dohányzom? Ez
nevetséges, mocskos szokás.
– Hát csak tudom.
Bűntudatosan elmosolyodott.
– Nem is tudom, mikor láttam utoljára Lucky Strike-ot. –
Óvatosan puhatolózva felvette a csomagot, mint aki még nem
akarja igazán a birtokába venni. – Felhívom apádat és
megköszönöm neki.
Szavait figyelmeztetésnek éreztem, hogy rajtakap, ha netán
füllentek. Méltányoltam, hogy nem vádol meg menten lopással.
– Azt hiszem, apám nagyon örülne – mondtam.
– Vagy talán írok neki néhány sort – mondta Miss Bradford,
amivel kimutatta, megbízik bennem annyira, hogy átadom.
Megírta a levelet, majd kinyitotta a skatulyát és betette a
cigarettákat egy hímzett tartóba, amit a táskájából szedett elő. A
tok újnak látszott, virágok közt nagy J betű volt ráhímezve.
Már kifelé mentem a teremből, amikor utánam szólt.
– Gondolom, Gary Lovat volt, ugye?
– Hogy mondta, Miss Bradford?
– Gary Lovat leplezte le titkos bűnömet?
Tettettem, hogy úgy érti, Gary Lovat az egyetlen, aki kiderítette,
hogy Miss Bradford cigarettázik.
– Nem, Miss Bradford.
– Szamárság! – de a hangja nem volt szigorú.

A parkban Miss Bradford kiszedte belőlem, hogyan jöttünk rá a

másik, ennél jóval fontosabb titkára.
– Valaki meglátta magukat.
– Hol?
– A tanári öltözőben.
– A nevét ennek a különlegesen szörnyű kis szörnyetegnek! –
követelte.
– Félek, hogy erre már nem emlékszem.
– Szamárság! Nagyon is jól emlékszel. Csak nem akarod
megmondani. – Mintha az iskolában lennék és szekundát kapnék
rossz magaviseletért. Miss Bradford válaszolt kimondatlan
érzéseimre, de azt azért túlzás lenne állítani, hogy elmosolyodott.
– Nos, ha nem akarod, hát ne mondd meg, nem tudok mit
csinálni veled. Nem zárhatlak be tanítás után és nem írhatok be
intőt, hogy vidd haza a szüleidnek.
Most, hogy a haragja már eltünedezőben volt, úgy éreztem,
elmehetek, de amikor kászálódni kezdtem, Miss Bradford
megszólalt.
– Mindig biztos voltam benne, hogy Gary Lovat volt.
– Nem, nem ő volt.
– Ha nem emlékszel arra, ki volt – mondta könyörtelen tanítói
logikával –, akkor miért vagy biztos abban, hogy ki nem volt?
– Épp csak biztosra veszem, hogy nem ő volt, Miss Bradford. –
Úgy hangzott, akár egy makacs iskolásfiú lódítása. Megpróbáltam
másra terelni a figyelmét. – Csodálom, hogy Gary nevére
emlékszik.
– Mindnyájatok nevére emlékszem, az összes kis szörnyetegére
az osztályotokból. Amikor éjjel nem birok aludni, hangosan
felmondom a falaknak. Olyan, mintha bárányokat számolnék,
hogy ha már ébren vagyok, újra átéljem a fájdalmat. – Újból
meghökkentett szavainak váratlan teatralitása, ami nyilván az
arcomon is meglátszott. – Sérti a füled a melodráma, ugye? De
jónéhányunk élete olyan lesz... nagyobb, mint maga az élet. Csak
nyelvi túlzásokkal lehet leírni.
Erre nem lehetett mit mondani és néhány percig csendben
üldögéltünk.
– Az összes kis szörnyeteg közül – szólalt meg hirtelen Miss
Bradford – Gary Lovat volt a legrémesebb. Miért kellett neki olyan
szerencsétlenné tenni az életem, épp mielőtt... a többi baj előtt. És
ti miért hagytátok? Ti mind, kis szörnyetegek, miért
konspiráltatok vele?
Újból kopogtatni kezdte botjával az ösvényt és néhány percnyi
hallgatásba süppedt. Aztán rám nézett, arca összeráncolódott fájó
emlékeitől.
– Csak Isten és a Tanügyi Főhatóság tudja, hogy akkoriban
miért jártak még külön iskolába a fiúk és a lányok, de addig a
borzalmas évig szerettem a kisfiúkat, szerettem tanítani őket.
Több érdeklődés látszott bennetek, jobban belemerültetek az
életbe, mint a kislányok. – Újból Gary Lovatra terelte a társalgást.
– Az a rémes üres, fehér arca. Azok a szeplők. Az a kellemetlen,
vizenyős szeme. A füle.
– Leukoplaszttal ragasztotta hátra, emlékszik?
 – Hát persze, hogy emlékszem! Gary Lovat! Kíváncsi vagyok,
vajon mi lett belőle. Remélem, valami borzadály.
– Rhodes-ösztöndíjat nyert Oxfordban. Ottmaradt Angliában.
Valami fejes lett az atomfizikában.
– Én mondom, fel akarja robbantani a világot, csak azt nem
tudja, hogy teheti meg anélkül, hogy saját magát is fel ne
robbantaná vele.

Miss Bradford egyik kedvenc tantárgyát Gary Lovat arra

használta fel, hogy leselkedni menjen.
A negyedikben elég sok időt töltöttünk el azzal, hogy Hugh
Lofting Doktor Doolittle-történeteit olvastuk fel. Miután átestünk a
kiküszöbölés folyamatán – amiből Dickens és a Bronté nővérek
elsőként estek ki –, Miss Bradford rájött, hogy sokan közülünk jól
tudnak hangosan felolvasni és Doktor Doolittle könyveivel ébren
lehet tartani a többiek figyelmét. Hetenként többször is előfordult,
hogy szembeállította valamelyik fiút az osztállyal, és az úgy tartott
rendet, hogy felolvasott két-három fejezetet ama férfiú
kalandjaiból, aki ismerte az állatok nyelvét. Míg a felolvasás
tartott, Miss Bradford többször is kiment a teremből és
figyelmeztetett bennünket, hogy viselkedjünk, „vagy egy hétig nem
lesz Doktor Doolittle”.
Amikor ilyen felolvasások alkalmával Miss Bradford kiment az
osztályból, Gary Lovat utána lopakodott. Ha valamelyik tanító
meglátta, azzal védekezett, hogy pisilni vagy nagydolgozni kellett
mennie.
Gary Lovat valamelyik illetéktelen iskola körüli őrjáratán
fedezte fel, hogy Miss Bradford cigarettázik. Miss Bradford
szigorúan betartotta az igazgatói rendeletet, miszerint a
gyermekek előtt tilos dohányozni, így nem is tudtunk a
szenvedélyéről. Gary Lovat azonban meglátta, hogy a tanári öltöző
félig nyitott ajtaján füst gomolyog ki; kiment, hogy leellenőrizze a
dolgot, felmászott egy lócára a játszótéren és belesett az ablakon.
A dolog kockázatos volt, de Gary fütyült a veszélyre, ha valamit
elkaphatott. Ez volt az egyik oka annak, amiért a legtöbben
csodáltuk.
A cigarettafüst felfedezése után néhány hónappal Gary Lovat
valódi tűzre bukkant. Megint leselkedő expedícióra mentés újból
bekukucskált a tanári öltözőbe.
Titkát sokáig megtartotta magának és csak célzásokkal gyötört
bennünket.
 Látszott rajta, hogy megtudott valamit, mert amikor visszajött
az osztályba, az arca rózsaszín volt és a szeme úgy szikrázott,
mint még soha.
Miss Bradford néhány pillanattal előtte jött vissza, észrevette
üres padját és láthatólag – vagy csak képzelődöm annyi év után?
– megriadt. De nem szólt egy szót sem, míg Gary vissza nem jött.
– Újabb sürgős látogatás a vécébe? – kérdezte.
Gary Lovat pimaszul ránézett, a szeme furcsán csillogott.
– Azt hiszem, elintéztem, Miss Bradford – mondta lassan,
nyomatékosan.
Miss Bradfordnak tudnia kellett, hogy Garynek vaj van a fején,
mégsem faggatta tovább, nem kiáltott rá, hogy „Szamárság!”, amit
olyankor szokott mondani, amikor hazugságra gyanakodott.
Gondoltuk, hogy Gary Lovat rájött valamire, de ő csak ennyit
mondott:
– Megtudtam egy titkot.
Ha más fiú mondja, megvádoljuk, hogy csak heccel minket.
Gyanakodtunk ugyan, hogy Gary is csak ezt csinálja, de azért
tapasztalatból tudtuk, hogy némi lehetőség azért van rá, hogy
csakugyan megtudott valami érdekeset. Annak a képességének is
csodálattal adóztunk, mennyire fel tudja kelteni a
kíváncsiságunkat.
Néhány napi gyötrés után kibökte.
– Az öreg Ryannal van kapcsolatban. De ennél többet most nem
mondhatok.

– A vallomásom – mondta Miss Bradford a parkban – csak

rontott mindkettőnk helyzetén, különösen Kevinén.
– Ez volt hát a neve. Mr. Ryan. Érdekes, a kölykök akkoriban
csak a vezetéknevükön ismerték tanítóikat.
A valóságban én is tudtam, mi volt Mr. Ryan keresztneve,
csupán udvariasan füllentettem, hadd higgye Miss Bradford, hogy
a fiúk nem ismerték élete legapróbb részleteit.
– A kölykök, ahogy mondod, akkoriban keresztnéven emlegették
tanítóikat. Legalábbis úgy hallottam. – Miss Bradford hirtelen
más témát pendített meg. – És te? Neked vannak kölykeid, kis
szörnyetegeid?
– Két lányom van, de persze már felnőttek.
– Nincs igazság – sóhajtotta – Miss Bradford. – Szörnyetegeknek
legyenek kis szörnyetegeik, hogy legalább megtudják, milyen
fájdalmat tudnak okozni. – Újból felsóhajtott, csaknem nyögött.
– Nekem van egy fiam.
 – Csak nem...?-
– Nem, nem Keviné. Kevin azt mondta, ne váljak rá. – Dühösen
megtörölte a szemét. – Öt évvel a történtek után meghalt.
– Sajnálom. Nem tudtam.
– Honnan tudtad volna? Bajosan írták volna ki főcímben. De ne
mondd azt, hogy sajnálod. Nem hiszek neked.
Ezzel az oldalvágással nem lehetett vitatkozni, így
megkérdeztem:
– Mi van a fiával?
– A botrány után természetesen sehol nem kaphattam tanári
állást. Elmentem Adelaide-be, ebbe az ideális kisvárosba, ami
inkább falu és amelyet annyira lefoglaltak a saját gyarlóságai,
hogy nem törődött az enyémmel. Titkárnő lettem egy ügyvédi
irodában és férjhez mentem az egyik ügyvédhez. A legrosszabb
fajta ember volt: zsarnok és anyuka kicsi fia.
– Akkor hát miért...?
– Akkoriban még nagyon erősen motivált a kétségbeesés. Már
majdnem negyven éves voltam. – A könnyek minden nyoma
eltűnt, Miss Bradford szexuális térre terelte gondolatait. – Nem
mintha Kevintől eltekintve nem lettek volna tapasztalataim, habár
igen kevés ember jöhetett számításba az én generációmból.
Úgy éreztem, hogy e beismerésre illik zavarba jönni, de Miss
Bradford rám se hederített.
– A fiú, a fia pontosan olyan lett, mint ő. Olyan ravasz, zöld
szeme van, mint a Gary Lovaté.
Vártam, ő pedig azt mérlegelte, mennyit mondhat még el
nekem.
– Természetesen elhagytam őket. A férjem anyja boldogságban
úszott, hogy nemcsak a csírázó szörnyetegnek, hanem a
felnőttnek is gondját viselheti. Soha nem láttam újra viszont a
fiút. Talán meghalt. – Ez csaknem optimistán hangzott. – Nem
bajlódtam válással, így tehát Miss Bradford most voltaképpen...
nem, nem akarom megmondani a nevem – Mrs. Ezésez, aki
elfutott a férjétől és Melbourne-be ment, hogy ott éljen elözvegyült
nővérével, aki nem sokkal ezután meghalt és itthagyta, hogy
éljen, ahogy tud – Miss Bradford összevonta magán a
szőrmekabátot. –, amit már kezd megszokni.
– De remélem, vannak barátai?
– Sosem voltam az a barátkozós fajta. Kevinnel való
tapasztalatom megtanított rá, milyen veszedelmes lehet az
ilyesmi. Nem, csak unatkozom, macskát etetek, sétálgatok. És
olvasok.
 – Tudnia kell – mondtam melegen –, hogy van valami, amit mi,
kis szörnyetegek önnek köszönhetünk. Ön adta nekünk az... –
már majdnem azt mondtam, hogy az irodalom szeretetét, de ezt
túl fellengzősnek találtam. – Ön adta nekünk a könyvek
szeretetét. – Nagyon nagyképűen hangzott. Lenéztem a könyvre,
ami mellette hevert a padon. – Valamelyik kedvence? Jane
Austen, Tennyson?
Miss Bradford felém taszította a könyvet.
– A te korodban már tudhatnád, hogy egy könyvet nem a
külsejéből kell megítélni.
Az aranyozott arabeszkekkel cifrázott bőr csak védőborító volt,
nem könyvfedél. A benne lapuló könyv A Szenvedély
Birodalmában címet viselte. A kezdeti buja mondatok olvastán
alig bírtam elnyomni a vigyoromat.
– Az idejét sem tudom, mikor olvastam utoljára valódi könyvet –
mondta Miss Bradford. – Amikor az ember olyan tapasztalatokat
szerez, mint én, akkor az úgynevezett irodalom már
semmitmondóvá válik. Több élvezetet találok a becsületes
szennyirodalomban.
Mintha most először jött volna zavarba. Felállt.
– Mennem kell. Egy szóval sem állítom, hogy kellemes volt újból
találkozni veled.
Én is felkeltem.
– Meghívhatom egy italra? – kérdeztem ösztönszerűleg. – Itt
lakom a Hiltonban. Csak a parkon kell átmenni.
– Én itt élek – csattant fel. – Tudom, hol a Hilton.
– Akkor hát velem tart?
Szándékosan barátságtalan hangon felelt.
– Nem olyan eseménydús manapság az életem, hogy
visszautasítsak egy meghívást, még ha egy kis szörnyetegtől jön
is. – Kaján pillantást vetett rám. – Nem vészelted át valami jól, kis
szörnyeteg.
Ezt eltrafálta. Kövér vagyok és püffedt képű, ami kevés
megmaradt a hajamból, az leheletkönnyű és szürke, majdnem
fehér. Remélem, nem Gary Lovat felnőtt kiadását látja bennem.
Még szóhoz sem jutottam a Hilton koktélbárjában, máris
rendelt a pincértől.
– Rumot kólával, legyen szíves. Ne azt a színtelen vacakot,
valódi rumot.
Ahogy rágyújtott, észrevette, milyen érdeklődve nézegetem a
hímzett cigarettatárcát.
– Kevintől kaptam.
 – Egyszer én is adtam önnek cigarettát. Betette ebbe a tárcába.
– Lucky Strike-ot – fújt ki egy füstkarikát. – Emlékszem. A
legtöbb dologra emlékszem. – Felemelte a poharát. – Kifizetem.
– Én hívtam meg, kérem.
– Nem pénzzel fizetek. Hanem azzal, hogy elmondok neked
mindent, amit a fajtalan kis szörnyeteg agyatokkal meg akartatok
tudni rólam és Kevin Ryanról.

Mr. Ryan legalább tíz évvel idősebb lehetett Miss Bradfordnál,

habár 1944-ben kisfiúként e különbség semmi látható jelét sem
észleltük. Alacsony, jókötésű férfi volt, csinos szürke bajusszal,
amit lesült arcbőre még jobban kiemelt, és sántikált. Ha
kölcsönveszem annak a kalózkalandregénynek a nyelvezetét,
melyet Miss Bradford különlegesen jó magaviseletünk jutalmául
olvasott fel nekünk, elmondhatjuk, hogy hömpölygő járású és
minden valószínűség szerint tengerviselt ember volt.
Én voltam az egyetlen, aki e feltevést korrigálta, így néhány
napig kiélveztem azt a dicsőséget, ami rendszerint Gary Lovat
titkainak vagy hazugságainak járt ki. Iskolánk kicsiny
könyvtárában rábukkantam egy könyvre, a Nagy Háború
Ausztráliai Hőseire, melyből megtudtam, hogy 1915-ben
Gallipolinál Kevin Ryan őrmestert katonai érdemrenddel tüntették
ki, mert foglyul ejtett egy ellenséges gépfegyverállást, majd
Franciaországba ment, hogy ott újabb hőstetteket hajtson végre.
Vitézségei felsorolásához egy fotográfia is járult, mely lehajtott
szélű kalapos katonát ábrázolt, aki fiatalabb kiadásban pontos
mása volt annak az embernek, aki az ötödikben tanított.
Év vége felé járt, a nyár első heteiben, és Gary Lovat még
mindig visszafogta magát és megtartotta mindazon részleteket,
melyeket a tanári öltöző ablakából látott. Egy délutánra Mr. Ryan
felügyelete alá kerültünk, aki elvitt minket úszni. Ez a labdajáték
helyett történt, melyet hetenként egyszer a helybeli parkban
űztünk, hogy eleget tegyünk a Sport és Fizikai Felüdülés
követelményének, ahogyan ezt az igazgatói tantervben lefektették.
A balmorali uszodában tett kirándulás nevezetes esemény volt,
mert tanítóink közül egyedül Mr. Ryannak volt életmentő
bizonyítványa, ami arra jogosította, hogy úszóleckékre vigye a
gyerekeket, márpedig ő rendszerint saját növendékeivel, az ötödik
osztályos fiúkkal volt elfoglalva.
Amikor Mr. Ryan fürdőruhára vetkőzött, kiábrándulva láttuk,
hogy mezítelen mellén nem visel keresztet. Tudtuk, hogy
katolikus, és az állami iskolarendszer névlegesen protestáns
tanulóiként elbűvölt bennünket, hogy még Ausztrália hősei között
is akadnak férfiak, akikről, ahogy gúnyosan mondtuk, nyaklánc
lóg. Ám ha Mr. Ryan csalódást okozott, netán megnyugtatólag
hatott ránk, mert nem viselt keresztet, ennél sokkal érdekesebb
leleplezni valót találtunk rajta. A nagyujján kívül minden ujja
hiányzott a bal lábfejéről. Most már tudtuk, miért sántít, miért
olyan hömpölygő a járása.
Szüleink figyelmeztettek bennünket, hogy durva dolog
megjegyzést tenni a rokkantakra, de Gary Lovat természetesen
megkérdezte:
– A németek csinálták ezt a másik háborúban, uram?
– Nem – felelte Mr. Ryan. – A saját bajtársam volt. Nem
vigyázott a karabélyára, amikor Franciaországban átmásztunk
egy drótakadályon. De nincs okom panaszra. Emiatt jöhettem
haza egy évvel hamarabb a frontról.
Rosszallóan bámultuk. Mr. Ryan magyarázata gyávaságnak
hangzott. Gary Lovat bátyja, a valódi vagy elképzelt hős, aki a
japánok ellen küzd, soha ki nem ejtene ilyet a száján.
Másnap reggel, a játszótéri szünetben Gary Lovat, aki
meggyőződésből undorodott Mr. Ryan sebesüléséről kapott
beszámolójától, végül megmondta nekünk, mit is látott a tanári
öltöző ablakából.
– Csókolóztak – bökte ki. – Ők ketten. Az öreg Ryan és az öreg
Bradford. És nem csak ezt csinálták.
Gary Lovat nem volt hajlandó ennél többet mondani a tanítás
végéig. A nap hátralévő részében nagyon csöndesek voltunk. Miss
Bradford meg is jegyezte, amikor megszólalt a csengő és
kiengedett bennünket:
– Nagyon rendesek és figyelmesek voltatok, fiúk. Remélem, nem
válik köddé hétfőig ez a jó magaviseletetek.
Péntek délutánonként gyakran lógtunk a játszótéren,
teniszlabdát hajigáltunk, kergetőztünk és más efféle búcsújátékot
játszottunk, mint azok a gyerekek, akik örülnek, hogy most
néhány napig nem látják egymást. De ezen a pénteken semmi
sem érdekelt bennünket, alig vártuk, hogy még valamit
kiszedjünk Gary Lovatból.
Ezúttal a lényegre tért.
– Ryan odatette a kezét Miss Bradford felső részére. Így ni. –
Gary Lovat mocskos vigyorral bedugta kezét az ingébe és
megdörzsölte a mellét. – A másikat meg a ruhája alá tette. – Még
szélesebben vigyorgott, másik kezét becsúsztatta a nadrágszárába
és eksztázisban tapogatózott.
 A szex mechanizmusát illetőleg nagy zavar uralkodott bennünk.
Habár némelyikünk már hallott róla, mit is művelnek a felnőttek,
nem hittük el. De azt tudtuk, hogy házasemberek valami különös
dolgot csinálnak, olyasmit, amit azok, akik nem házaspárok, nem
csinálhatnak. Mr. Ryan házasember volt. Miss Bradford nem volt
férjnél. (Azt mondta, hogy a mamájával él, ami furcsa dolog, mert
szerintünk túl öreg volt már ahhoz, hogy mamája legyen.)
Nem kételkedtünk Gary Lovat gonoszul lenyűgöző előadásában.
Tudtuk, hogy amit látott, hogy amit Mr. Ryan és Miss Bradford
művelt, az nagyon helytelen. A dolog megrázott minket.

Amikor Miss Bradford intett a poharával és azt mondta, hogy az

ügy elmesélésével fizeti ki az italát, azt feleltem, hogy ne beszéljen
róla, ha ez fájdalmat okoz neki. De a hangom nem volt őszinte.
– De rendes kis szörnyeteg lett belőled! Különben nem vagyok
meglepve. Fontoskodó gyerek voltál, olyan mesterkélten igyekeztél
tetszést kelteni, olyan visszataszító udvariassággal.
Nem szóltam, lenyűgözött, hogy meg tud különböztetni attól a
száz meg száz fiútól, akiket tanított, de ez a pontos memória
zavarba hozott.
– Hát persze, hogy fájdalmat okoz – mondta. – De ezzel a
fájdalommal tudom felmelegíteni öreg éveimet. Hisz végül is volt
legalább az életemben egy nagy kalandom. Ez már valami. A
legtöbb embernek olyan unalmas az élete. – Még egy füstkarikát
lebegtetett át a helyiségen. – Emlékszel a Futó találkozásra? –
Bólintottam. – Egy évvel később játszották, amikor mindez
megtörtént.
– Anyám mindig örült, hogy hasonlít Celia Johnsonra.
– Én nem formáltam jogot semmiféle hasonlóságra. És Kevin
sem volt egy Trevor Howard. De azért valami hasonlóság volt
köztünk és a film között. Mégpedig az, hogy Kevinnek volt egy
barátja, aki kölcsönadta a lakását. De mi, ezt örömmel
mondhatom, nem fogtuk vissza magunkat, ahogyan az az ostoba
kis Celia és Trevor. Ó, nem! Nagy szenvedély volt a miénk, és nem
zaboláztuk még. – Volt a hangjában valami öngúny, de büszkeség
is. – Mi nem üldögéltünk csendben, egymás kezét fogva.
Eszembe jutott Gary Lovat eleven játszótéri pantomimja, egyik
keze az ingében, másik a gatyaszárában.
– Emlékszel a film zenéjére? – kérdezte Miss Bradford.
– Rachmaninov. Harmadik zongoraverseny.
– Tévedés, kis szörnyeteg. A második, ezt játsszák a Futó
találkozásban. – Miss Bradford elzümmögött néhány kezdő
taktust és cigarettáját ritmusra lengette. – Nos, ha Kevin és én
nem is viselkedtünk Trevor és Celia módjára, annál jobban
összhangban voltunk a zenével. Egészen a betetőzésig. – Csillogott
a szeme, vagy az emlékektől, vagy a választékos szavaktól. –
Ráadásul a barátjának, akié a lakás volt, volt egy gramofonja. És
a lemezei között megvolt a Rachmaninov is. Lejátszottuk egyszer,
aztán még egyszer, amikor az ágyban feküdtünk. – Újból
eldünnyögött néhány taktust, ezúttal azt a dallamot, amiről
ráismertem a koncert szomorú, epekedő témájára.
Miss Bradford ezek után néhány percig csendben volt. Nyíltsága
egészen lehengerelt, és úgy gondoltam, nem vár tőlem semmiféle
választ. Sajnáltam is, igazán sajnáltam, de úgy éreztem, ha
megmondom, kigúnyol. Sajnáltam ezt az asszonyt, akinek életét
annak a férfinak a reménytelen helyzete tette tönkre, akit
szenvedélyesen szeretett. Ez az igazság, nem számít, mivel vádol
bennünket, kis szörnyetegeket.
– Innék még egyet. – Hangja elárulta, hogy kezdi jól érezni
magát. Amikor kihozták az italt, újból beszélni kezdett.
– Találkoztam egyszer Kevin feleségével a hentesnél sorbanállás
közben. Együtt vásároltak. Emlékszel még a sorban állásokra,
amikor mindent jegyre adtak? – bólintottam, és Miss Bradford
folytatta. – Az ilyen nőre mondják, hogy „csinos kis jószág”, ami a
holtunalmas udvarias kifejezése. Kevin szerint én egészen más
voltam. „Jóformájú, helyre személy”-nek hívott, ami szerintem úgy
hangzik ugyan, mintha egy lónak mondanák, különös tekintettel
ezekre a fogakra. De ő bóknak szánta. A felesége természetesen
szintén katolikus volt. Kevin szerint apácának kellett volna
mennie. A legtöbb hűtlen férj ezt mondja a feleségére. Te is ezt
mondod, kis szörnyeteg? – De nem várta meg a válaszom. – Szóba
sem jöhetett, hogy elváljon tőle... Nem mintha valaha azzal
áltattam volna magam, hogy Kevin elhagyja, bármi legyen is a
vallása. Bizonyos szempontból nem volt valami gerinces.
– Katonai érdemrenddel tüntették ki Gallipolinál.
– Ó, ugyan! Fizikai értelemben persze hogy bátor volt.
– De ha nem hagyta el a feleségét, akkor...
– Mindjárt elmondom.
Láttam, hogy Miss Bradford valóban jól érzi magát. Intettem a
pincérnek, hogy hozzon még két italt.

Azon a hétfőn, melytől Miss Bradford azt remélte, hogy

folytatódik kiváló magaviseletünk, ő volt szokatlanul csendes. És
a többi tanító is.
 Mr. Sanderson, az igazgató a reggeli gyülekezőn bejelentette,
hogy Mr. Ryan néhány napig nem jön be az iskolába.
– Nagy tragédia érte. Mrs. Ryan, hmm, elhunyt.
Mr. Ryan sohasem jött vissza az iskolába és Miss Bradford
egész héten át igen feszültnek látszott. A következő hét keddjén
behívatták az igazgatói irodába. Görcsösen olvastuk Doktor
Doolittle-t és közben azon töprengtünk, vajon mit jelenthet ez.
Amikor aztán Miss Bradford visszajött az osztályba, nagy
kartondobozt hozott magával. Egyetlen szót sem szólt, de időről
időre olyan ellenséges pillantásokat vetett ránk, hogy mukkanni
sem mertünk. Miss Bradford íróasztalának egész tartalmát
bepakolta a dobozba. Levette a tábláról az Európai Művészet
Mesterei-t – Gainsborough Kék ifjúját –, amit odatűzött, hogy
lemásolhassuk. Felcsavarta és betette a többi holmi közé.
Még mindig némán ment át a termen, és az ajtóhoz lépett. Ott
megállt, dobozát ügyetlenül magához szorítva.
– Szörnyetegek vagytok, egytől egyig mindnyájan undorító kis
szörnyetegek vagytok – mondta hideg precizitással Miss Bradford.
– Kívánom, hogy az elképzelhető legnagyobb kínokban és
balsikerekben legyen részetek életetek során.
Kiment az ajtón, és soha többé nem jött vissza az iskolába. Ha
akadt is közülünk, aki viszontlátta valaha, nem említette a
többieknek.

– Hogy Bernadette Ryan csakugyan apáca lehetett volna, azt

nem tudom – szürcsölte fel Miss Bradford a harmadik pohár
italát. – Habár ezzel a névvel jól startolt volna. Teljesen
neurotikus volt. Azzal riogatta Kevint, hogy búcsúleveleket irkált,
melyekben közölte, hogy öngyilkos lesz, aztán órákra eltűnt. De
kételkedtünk, hogy meg tudná ölni magát. Rosszhiszemű
katolicizmusa túl erős volt ehhez.
Miss Bradford felállt, lesegítettem róla szőrmekabátját.
– Túl meleg kezd lenni. Vagy csak az italtól? – Olyan hangot
adott, mintha kuncogna, de arckifejezésén nyoma sem látszott
vihogásnak. – Ne aggódj. Nem fogok megbokrosodni. Még egyet –
ürítette ki poharát. – Aztán szépen hazatámolygok.
Hosszú ideig csöndben ültünk. Már megérkeztek a friss italok,
amikor újból beszélni kezdett.
– Ezek a búcsúlevelek adták az ötletet. Bár némileg
kételkedtem, hogy Kevin képes lesz végrehajtani. Ajánlatomra ő,
mint mindenre elszánt férj azt mondta Bernadette-nek, hogy
halálvágyát a halállal való közvetlen találkozással kell kikúrálnia.
Bernadette beleegyezett – Miss Bradford itt megvetően felhorkant
az az ostoba nőszemély valóban beleegyezett. Ennek a közvetlen
találkozásnak a szakadéknál kellett megtörténnie, ott, ahonnan
az 1940-es években leugráltak a népek... Vajon mostanában is
megesik az ilyesmi?
– Ebben nem vagyok biztos. – A múlt jobban érdekelt. – Tehát
öngyilkosság volt, nem gyilkosság?

A vizsgálat folyamán a napilapok megírták az összes eseményt,

melyek Mr. Ryan és Miss Bradford iskolából való eltávolítását
követték, habár nem minden részletében. A Tény című pletykalap,
melyet szüleink dugdostak előlünk, több információval szolgált
ugyan, de az a példány, melyet Gary Lovat elcsent az
újságárustól, nem említette Miss Bradford nevét. Mi azonban
tudtuk, hogy mindaz, ami Mr. Ryannal történt, annak a
következménye, amit ő és Miss Bradford csinált a tanári
öltözőben.

– Most ki mesél, te vagy én? – nyűgösködött Miss Bradford,

amikor azt állítottam, hogy emlékeimmel ellentétben az a látszat,
hogy Bernadette Ryan öngyilkos lett.
– Elnézést.
– Amikor Bernadette elhatározta, hogy „szembenéz a halállal” és
Kevinnel odamegy a Szakadékhoz, majdnem táncra perdültünk. –
Miss Bradford hangja enyhén megbicsaklott. Nem volt részeg,
talán csak egy kicsit spicces. – Amikor szombat reggel Kevin
felhívott és elmondta, először el sem akartam hinni. –
Elhallgatott, mintha összeszedné magában az események
sorrendjét, hogy pontosan folytathassa. – Persze nem mentem
velük, de megígértem Kevinnek, hogy a Szakadéknál találkozom
velük. Úgy éreztem, ha megmondjuk Bernadette-nek, mi van
Kevin és köztem, attól csakugyan fejest ugrik majd a szikla
széléről. – Mosolytalanul felnevetett. – Szombat este az ilyenkor
szokásos tömegben elkeveredve Kevin és Bernadette
elvillamosoztak a Watson-öbölbe, a Szakadék közelébe. Én külön
mentem, jóval korábban, és egész délután olvastam – a Mansfield
Park-ot, Ha jól emlékszem – az öböl végében, egy csöndes
sarokban a sziklák között. Amikor besötétedett, a megbeszélt
időben felmásztam a Szakadékhoz. Kicsit ideges voltam, nem
annyira attól, ami történni fog, csak amennyire egy nő
idegeskedik, ha éjnek idején egyedül van ilyen elhagyatott helyen.
 Miss Bradford felidézte, mennyire meghökkentette a látvány,
amikor megpillantotta szerelmét és annak feleségét, amint ott
álltak a szirt szélén, a Csendes-óceán felől fütyülő szélben.
Képtelenségnek tűnt számára, hogyan egyezhet bele valaki, legyen
bár a legneurotikusabb nő, hogy „szembesüljön a halállal”.
– Nem kellett bemutatkoznom – emlékezett vissza Miss Bradford
–, mert Bernadette és én már találkoztunk. Amint meglátott,
tudta, hogy semmi jót sem jelent Kevin mellett az én jelenlétem.
– Minden előzetes bevezető nélkül azt mondtam, vagyis inkább
ordítottam, hogy meghallja a szirt aljában csapkodó hullámokon
át, hogy „Miért nem ugrasz le? Ezzel egész sor bajtól kímélnél meg
mindenkit, te pedig megmenekülsz a boldogtalanságtól!” Persze
nem ugrott le. De elfutni sem próbált. Csak állt ott, a rémülettől
dermedten. „Ugorj!”, súgta Kevin. Féltem, hogy nem szívből
mondja. „Ugorj!”, kiáltottam. Bernadette sikoltozott. Mindnyájan
ordítoztunk – Kevin végre összeszedte a bátorságát... egyre jobban
belelkesedett... attól, hogy Bernadette ott álldogált. Mintha örökké
így tartott volna, pedig csak néhány perc, talán másodperc
lehetett. Aztán egy taszítás, és ennyi volt.
Miss Bradford felemelte a hangját, de azért nem annyira, hogy
felkeltse a figyelmet a társalgásunkra. Az arca lángolt.
Lecsillapodott, kifújt egy füstkarikát és ivott egy kortyot.
– Kevin nagyon nyugtalankodott miattam, a jóhírem miatt. Nem
akartuk megkockáztatni, hogy együtt lássanak minket. Kocsink
nem volt – akkoriban még keveseknek volt. Azt akarta, hogy én
távozzak először, menjek kicsit távolabb, ott szálljak fel a
villamosra, úgy térjek haza. De én azt akartam, hogy előbb ő
menjen el. Alibire volt szüksége. Az aggódó férj hívja fel a
rendőrséget és adja elő a mesét, hogy keresi a feleségét, aki nem
ment haza a munkából – Bernadette félnapos gépírói állásban volt
és mennyire aggódik, mert talált egy búcsúlevelet.
Megkockáztattam egy közbevetést.
– Honnan tudták, hogy az a barátjuk, aki a lakását
kölcsönadta, nem mond el majd valamit a rendőrségnek?
– Együtt voltak Gallipolinál és Franciaországban. Olyan közeli
barátok voltak, mint az édestestvérek. Ő lőtte át véletlenül Kevin
lábát. Tudta, hogy mennyi keserűséget okozott Bernadette
Kevinnek. Ti, kis szörnyetegek tettetek tönkre mindent. Néhány
szülő, talán Gary Lovaté, de mások is, beárultak minket az
igazgatónak. Az igazgató pedig elment a rendőrségre és a Tanügyi
Főhatóságra.
 – Bernadette halála eddig nem volt egyéb, mint öngyilkosság a
Szakadéknál. De amikor lelepleztek, mint Másik Nőt, a rendőrség
újult erővel folytatta a nyomozást. Találtak is olyan járókelőket,
akik ráismertek Kevinre, hogy azon az estén ott volt a Watson-
öböl környékén, és voltak, akik a villamoson is látták.
– Sajnálom.
– Mondtam már, hogy nem hiszek neked.
– De...
– Semmi de – tette be Miss Bradford a cigarettáját táskájába. –
Ahhoz képest, hogy nem volt gerinces ember, Kevin jól viselkedett.
A rendőrség nem is gyanította, hogy én is ott voltam vele és
Bernadette-tel a Szakadéknál. Anyám, aki gyanakodott ugyan,
miért voltam fenn aznap éjjel – bár nem volt olyan ostoba, hogy
kifaggasson –, azt állította, hogy egész délután és este otthon
ültem és a Mansfield Park-ot olvastam. Még tanúnak sem idéztek
be Kevin tárgyalására. Azt vallotta, hogy ő ölte meg Bernadette-
et... A bíróság minimum húsz évet adott neki, bár a halála –
aminek sosem tudtam meg az okát – azt öt évre redukálta. – Miss
Bradford felállt. – Mennem kell. A macska már megéhezett.
Rásegítettem a kabátját és kisétáltunk a szállodából. Az
autólámpák már világítottak. Hamarosan besötétedik.
– Hívjak taxit?
– Nem. A közelben lakom. És ne ajánld fel, hogy hazakísérsz.
Nem óhajtom, hogy megtudd, hol lakom.
Kezet nyújtottam.
– Furcsa módon – mondta Miss Bradford – csaknem élveztem,
hogy elbeszélgettünk a múltról, nem is hittem volna, mikor
belekezdtem. Sohasem mondtam el annyit senkinek, mint neked,
még a saját testvéremnek sem. De kezet fogni? Az nagyon
hasonlítana a megbocsátásra. Soha nem bocsátok meg nektek,
kis szörnyetegek. Soha.
Sarkon fordult, és mereven, fölvetett fejjel nekivágott az
utcának. Alig tett meg néhány lépést, amikor visszafordult és
odajött hozzám.
– Még valami. Ezt még meg kell említenem, ha már annyi
mindent elmondtam. – De mintha meggondolta volna magát. Már
mozdult, hogy elmenjen. Kezem a karjára tettem. Megállt, és mély
lélegzetet vett.
– Én löktem le Bernadette-et – mondta, és most először
elmosolyodott.
Kiss Marianne fordítása
 ALAPOS GYANÚ
Richard F. McGonegal

Francis Hood megyei rendőrfőnök ki nem állhatta a tétlen

várakozást, s amit még ennél is jobban utált, az az emberrablás
volt. Arról nem is beszélve, ha ezt a kettőt egyszerre együtt kellett
elviselnie.
Az erőszakos bűncselekmény, a fegyverrablás, de még a
gyilkosság is többé-kevésbé rutin kérdése volt, akár az egyszerű
mondat elemzése: a bűntény adott, a seriffnek pedig az a dolga,
hogy a tettes nyomába eredjen és elfogja.
Az emberrablás, különösen a gyermekrablás azonban egészen
más dolog. Rosszabb a többszörösen összetett, elemezhetetlen
mondatnál is. Mert ki tudja, mikor telefonál az emberrabló?
Mekkora váltságdíjat követel? Hogyan kell átadni a pénzt?
Beavatkozhat-e a rendőrség anélkül, hogy az áldozat épségét
kockáztatná? És egyáltalán, él-e még az áldozat?
Hood óriási tölgyfa íróasztalán, a rendetlenség kellős közepén
egy ötéves kislány fényképe feküdt. A seriff csak nézte meredten,
majd vastag mutatóujjával megfordította, mintha ettől a
mozdulattól választ kapna a kérdésekre.
Bármely más, szokványos esetben tudná, hogy mit kell tennie.
Ha az áldozat túl lenne a veszélyen, a család, orvosok vagy
pszichológusok vigyáznának rá, Hood elindulhatna a nyomokon.
Tudta, hogy ez a neki való szerep. Nem volt ő részvétlen,
érzéketlen tuskó, de arra termett, hogy számonkérje a bűnösöket.
Ezért is volt zavarban, ha gyermekrablással kellett foglalkoznia.
Ráadásul a kis áldozat még mindig ki volt szolgáltatva a
tettesnek, a bűntény körülményei pedig tehetetlen bénaságra
ítélték a seriffet. Hood úgy érezte, várakozásra van kárhoztatva,
ahelyett, hogy a megszállott kopó kitartásával a gazfickó nyomába
eredt volna. Itt tétlenkedik addig, amíg az emberrabló meg nem
teszi az első lépést. Olyan kérdéseken töprenghet, amelyekre nem
tudja a választ, miközben folyton arra kell gondolnia, hogy a
legkisebb hiba végzetes lehet aZ áldozat számára.
Megfogta a fényképet és alaposan szemügyre vette minden
részletét. Meghan Albert két hosszú barna copfjában rózsaszín
masni díszelgett. Ragyogó barna szeme, pisze orra, felszabadult,
vidám mosolya huncut elevenséget tükrözött.
– Hozzak valamit, főnök?
 Hood fölnézett. Helyettese, Gus Wallendorf, a nagyszerű Wally
állt az ajtóban.
– Hogyne, Wally. Hozd ide a gyermekrablót.
– Ennivalóra gondoltam.
– Én is. Kicsontozva, roston sütve kérem – viccelődött Hood.
Wally elnevette magát. A feszült, komor légkör, amely az elmúlt
három napban eluralkodott az osztályon, mindenkire
nyomasztóan hatott. A fiatalember hálás volt Hoodnak, aki
legalább megpróbálta megtörni a gyászos hangulatot. Kissé
morbidra sikeredett, de nem is csoda.
– Ne aggódj – nyugtatta Wally. – Ki fogjuk szabadítani a
kislányt.
Hood ránézett az órára, elmúlt hat óra.
– Lester még ott van az Albert-házban? – kérdezte.
– Ott hát – válaszolta Wally. – Egy-két óra múlva felváltom.
Hood eltöprengett.
– Hova indultál?
– Millie-hez egy szendvicsért.
– Akkor hozz egy pepperonit, mustárt, sült krumplit, két
savanyú uborkát és egy nagy adag gyömbért vagy valami más
üdítőt. – Meglesz – mondta Wally. Nem kellett leírnia, ez volt Hood
szokásos rendelése.
– Egyébként történt valami? – Hood kérdése váratlan volt,
hiszen tudta, hogy Wally mindenképpen beszámolt volna a
legújabb fejleményekről, ha lettek volna.
– Még mindig semmi.
– Ha visszajöttél, újra átrágjuk magunkat az egészen – mondta
Hood. – Hátha észreveszünk valamit, ami eddig elkerülte a
figyelmünket.
Wally csak bólintott. Legalább ezerszer számba vették a
tényeket, együtt és külön-külön is. Biztos volt benne, alig
számíthatnak némi reményre, de ez is jobb a tétlenségnél.
Amikor helyettese elment, Hood ismét kezébe vette a fényképet.
Minél tovább nézte Meghan Albert arcocskáját, annál kínzóbbnak
érezte a tehetetlen várakozást. Hátradőlt a széken, és várta, hogy
Wally visszatérjen.
Mikor Wally megérkezett, Hood érdeklődéssel nézte, ahogy a
nagy barna zacskóból kipakolja a fóliába csomagolt ennivalót.
Mindenből egyet adott a seriffnek, kettőt magának. Hood máig
sem értette, hogy lehet valaki ilyen sovány, ha ennyit eszik.
Noha kettőjük közül Wally volta magasabb, vékony, inas alakja
mégis jelentéktelenebbnek tűnt a seriff tekintélyes termete
mellett. Hood nem volt kövérnek mondható, de izmos karjai és
oszlopnyi combjai vaskossá tették. Jól állt neki a katonásan
feszülő egyenruha, míg Wally hórihorgas alakján csak úgy
lötyögött, mintha rádobták volna.
Az arcuk is egészen más volt. Wally kemény, szögletes vonásait
bozontos, sötétbarna sörény keretezte. A seriff ellenben kisfiús
benyomást keltett kerek, mosolygós arcával és vöröses
tüskefrizurájával. Hood első benyomásra igen barátságos és
megnyerő volt, de ha úgy hozta a sors, könyörtelen ellenfél tudott
lenni.
A két férfi szó nélkül kicsomagolta az ennivalót, megterítettek
maguknak egymással szemben a seriff asztalán. Miközben ettek,
ismét számba vették, amit eddig tudtak.
Meghan Albertet három nappal ezelőtt, hétfőn rabolták el,
amikor a lakásuktól három háznyira lévő óvodába ment.
Az óvodából telefonáltak Meghan édesanyjának, Judy
Albertnek, hogy mi van a kislánnyal. Az asszony átment a
szomszédokhoz, beszélt a közelben lakó gyerekek szüleivel is,
ezalatt az óvodában is átkutattak minden helyiséget.
Hiába keresték Meghant, sehol sem találták. Ezek után Mrs.
Albert felhívta a férjét. Curtis Albert, a városi bank elnöke
irodájából értesítette a seriffet.
Két embert azonnal az Albert-házhoz küldtek, akik az apával
együtt elmentek az óvodába és beszéltek a vezetőnővel. Mrs.
Albertnak otthon kellett maradnia, hátha értesítést kapnak a
kislány hollétéről.
Mivel otthon és az óvodában nem akadtak Meghan nyomára,
több ember bevonásával kiterjesztették a kutatást a környékre és
a szomszédságra is. Délutánra megtalálták a kislány táskáját a
két ház közötti kis erdőben. Az udvaron túl az erdőcske
kiszélesedett, ahol egy kis patak kanyargott a folyó felé a kavicsos
bekötőút mentén.
A kislány eltűnéséről értesítették a többi parancsnokságot is.
Hood és Wally arra gondolt, hogy szerencsés esetben Meghan
egyszerűen csak eltévedt. Legrosszabb esetben a vízbe fulladt.
Nem hagyták számításon kívül a gyermekrablás lehetőségét sem,
ezért úgy döntöttek, hogy lehallgató készüléket szereltetnek
Alberték telefonjába.
Mielőtt azonban ez megtörtént volna, Albertéknál megcsörrent a
telefon, halálra rémítve az amúgy is elgyötört anyát. Az asszony
férfinak vélte a telefonálót, aki lassan, szenvtelenül, a
felismerhetetlenségig eltorzított torokhangon beszélt. Közölte,
hogy nála van a kislány, nem esett bántódása, és vissza fogják
kapni, ha mindenben az ő utasítását követik. Nem szabad
értesíteniük a rendőrséget, és össze kell készíteniük százezer
dollárt jelöletlen, kis címletekben. „És ne tegyen semmiféle
ostobaságot” – mondta a hang, valamint azt is közölte, néhány
nap haladékot ad, hogy összeszedhessék a pénzt. A további
utasításokat telefonon kapják.
Amikor Hood és helyettese odaért, Mrs. Albert az ajtóban várta
őket, és ájultan esett a seriff karjaiba.
A seriff már átnyálazott minden lehetséges aktát. Beleásta
magát a jegyzőkönyvekbe, hátha rábukkan valakire, aki
gyermekrablással gyanúsítható. Végigböngészte a feltételesen
szabadlábra helyezettek nyilvántartását, Missouri állam büntetés-
végrehajtó intézményeinek, a bűnügyi nyilvántartó központnak a
listáit, de még az államok közötti bűnügyi tájékoztatási
központból kapott tanúvallomások jegyzőkönyveit is.
Fáradozása eredményeként volt öt gyanúsítottja, bár rövid
töprengés után három nevet gyorsan kihúzott a névsorból. Két
San Luisba és egy Kansas Citybe való fickót, mivel a
gyermekrablás idején egyikük sem tartózkodott a közelben,
legalábbis a nevelőtisztjeik tudta nélkül.
Aztán átnézte a két megmaradt gyanúsított dossziéját. Egyikük,
Robin Mayfair két évet húzott le emberrablásért, aztán átverte a
pártfogó tisztet, és nem jelentkezett többé. A másik, Lance
Hoelscher három évet kapott, aztán ideiglenesen szabadlábra
helyezték, és jó magaviseletéért cserébe nem kellett többé
jelentkeznie. Hollétéről nincsenek további adatok.
Hood és Wally végignyálazta a helyi és a területi távbeszélő
névsort, a gépjárművezetői nyilvántartást, az adófizetők névsorát,
de sehol nem találtak rá a két lehetséges gyanúsított címére.
Csupán annyit tudtak meg, hogy Hoelscher jogosítványa három
héttel ezelőtt lejárt, és még nem újította meg.
A seriff az asztal szélére tolta az aktákat, helyettese éppen
akkor tömte magába az utolsó szendvicset.
– Észrevettél valamit? Valami újat, amin átsiklottunk?
Wally a fejét rázta.
Hood hátradőlt a széken. Gombóccá gyűrte a szendvics
csomagolópapírját, és szép magas ívben a szemétkosár felé
hajította. A labda a kosár peremét érintve egyenesen a közepébe
pattant.
– Jó dobás volt – ismerte el Wally.
 Megcsörrent a telefon. Hood vette fel a kagylót, és ahogy a vonal
másik végét hallgatta, mosolygós arca fokozatosan elkomorult.
– Maradjon ott, váljon meg – mondta kurtán. – Azonnal ott
leszek.
– Mi történt? – kérdezte Wally.
A seriff fölpattant, odalépett az asztal mögötti falon lógó nagy
megyei térképhez.
– Lester telefonált – mondta tompán. – Albert meglépett.
– Hogy a fenébe?
– Azt mondta Lesternek meg a feleségének, hogy elszalad
cigarettát venni. Miután hiába várták vissza, Lester bement a
hálószobába, hogy megnézze, ott van-e a váltságdíj. Persze hogy
eltűnt.
– Nyilván most viszi el – mondta Wally.
Hood fölöslegesnek tartotta, hogy válaszoljon. Rábökött a
térképre.
– Le kell záratni az M, a 00 és az US 50 jelzésű utakat itt és itt –
mutatott a megfelelő helyre. Megvárta, amíg Wally tollat és papírt
kerít, hogy leírja az utasítást. – Északon és délen záiják le a
megyehatáron húzódó US 54-est, valamint az A és az AA jelzésű
feljárót. Nem érdekel, hogyan oldják meg, rendeljék ide az összes
kocsit, mozgósítsák a tartalékosokat, az a lényeg, hogy senki ne
juthasson ki észrevétlenül a megyéből. Ha a fickó megkaparintja a
pénzt, egy percig sem marad a közelben. Ha itt van még
egyáltalán.
– Meglesz, főnök – vágta rá Wally. Hood utasításait továbbította
a forgalomirányítóknak és a közlekedésieknek. Eközben a seriff
elviharzott, csak úgy csörrent az üvegezett ajtó, ahogy becsapta
maga után.

Curtis Albert milliószor elolvasta a zsaroló levelet, pedig már a

legelső alkalommal tisztában volt azzal, hogy vannak bizonyos
dolgok, amelyeket egy szülőnek meg kell tennie, kiváltképp, ha
egyeden gyermekéről van szó.
A géppel írt levelet, amelyet „szigorúan bizalmas” jelzéssel az ő
nevére címeztek, csütörtök reggel szedték ki egy utcai
postaládából, és azonnal kézbesítették a bank elnöki irodájába.
A levélben ez állt:

„Legyen a Myrtle 50. sarkán lévő nyilvános telefonfülkénél ma

este, pontosan 7-kor. Egyedül jöjjön. Ne értesítse a zsarukat.
Minden lépését figyelem.”
 Albert számára nem volt egyszerű összeszedni a váltságdíjat, de
nem is volt lehetetlen. A városi bank elnökeként nem volt olyan
tehetős, mint egy konszern tulajdonosa, de voltak tartalékai.
Eladott néhány részvényt, kiváltotta az öregkorukra és a Meghan
taníttatására félretett pénzt és kölcsönt is vett fel.
Csütörtök este azt mondta Lesternek és a feleségének, hogy
elmegy cigarettát venni. A váltságdíjat tartalmazó zsákot már
korábban betette az autó csomagtartójába, a hálószobába pedig
becsempészett egy pontosan ugyanolyan, újságpapírral teletömött
zsákot, mialatt felesége a konyhában tett-vett, Lester meg a
mosdóban volt.
A megjelölt helyre hajtott, és a fülkéhez szaladt. Amikor
megcsörrent a készülék, azonnal fölkapta a kagylót.
– Mr. Albert? – kérdezte a suttogóra fogott, mesterkélt hang.
– Igen – vágta rá nyomban. Hátán végigfutott a hideg.
– Elhozta a pénzt?
– El.
– Egyedül jött?
– Igen. Beszélhetnék a lányommal?
– Hamarosan, de nem most. Számítson egy kis kocsikázásra.
Tegye azt, amit mondok. Ne felejtse, figyelem magát. Ha olyasmit
tesz, ami nem tetszik nekem, akkor vége az utazásnak. Ezt
jegyezze meg.
– Igen – felelte Albert. Még a kurta válaszokra is alig futotta az
erejéből.
– Helyes. Hajtson a Fisk 201-ben lévő önkiszolgáló
gyorstisztítóhoz. 7.15-kor hívom az ottani nyilvános telefonon. –
Ezzel a vonal megszakadt.
Albert az utasításokat követve négy nyilvános telefont keresett
fel a város legkülönfélébb pontjain. A negyedik hívásnak
megfelelően a Moreau folyó kikötőjéhez ment, nyolc mérföldnyire
a városhatáron túlra.
A kihalt parkolóban nem égett egyetlen lámpa sem. Albert
kiszállt, szoktatta szemét a sötéthez, aztán a parthoz indult, ahol
egy kis csónak volt kikötve. Megállt, a vizet fürkészte.
– Mr. Albert!
A férfi összerezzent, a fejét kapkodva kereste a hang forrását.
Végül a csónak ülésén megpillantott egy adó-vevőt. Fölvette, és
megnyomta az adás gombját.
– Itt vagyok.
 A hang utasította, hogy a pénzzel együtt szálljon be a csónakba,
evezzen át a túlsó partra, kössön ki. Ott fényt fog látni, keresse
meg a fényforrást.
Amikor Albert átért, távolabb derengő fényt pillantott meg.
Először bizonytalanul botladozott a part menti fák és bokrok
között, míg végül egy tisztásra ért, ahol rátalált a halványan
világító lámpára.
– Mr. Albert – szólt a titokzatos hang az adó-vevőből. – Tegye a
lámpa mellé a zsákot, vesse le az ingét és kösse a szemére. Aztán
emelje fel mindkét karját.
A férfi minden ízében reszketve engedelmeskedett. Tehetetlen
kiszolgáltatottságában, feltartott kézzel várt. Kisvártatva lépéseket
hallott a háta mögött, nemsokára megszólalt a már ismerős hang
is.
– Maradjon veszteg, megnézem, nem hozott-e magával valami
mást is.
Albert összerezzent, ahogy a férfi végigtapogatta.
– Most üljön le – parancsolta ismét a hang.
Leült. Várt. Hallotta, hogy az ismeretien kinyitja, majd ismét
összehúzza a zsák száját. Aztán távolodó lépések hallatszottak,
bokrok zizzentek. Nemsokára megint közeledett valaki. Tétován
megállt mellette. Egy kéz tapogatózva az övét kereste, és
megszorította a csuklóját. Albert elkapta. Pici gyerekkéz volt.
– Meghan? – kérdezte elszorult torokkal.
– Apu – suttogta a kislány.
– Jól vagy, kicsikém? – Könnyek csordultak ki a szemére kötött
ing alól.
– Igen, apu.
– Számoljon hangosan ezerig, aztán szálljanak be a csónakba.
De semmi kapkodás – figyelmeztette a hang.
A férfi ezerig számolt, majd levette szeméről az inget. Nem volt
ott rajtuk kívül senki és semmi, még a lámpa sem.
Most látta, hogy a kislány szemét is bekötötték. A saját
blúzával. Gyorsan leoldozta róla, és magához ölelte Meghánt.
Eszébe jutott, föl kellene öltöztetni. Annyira remegett a keze, hogy
nem tudta begombolni a blúzt, így nem ügyetlenkedett tovább,
hanem fölkapta a gyereket és hazavitte.

Amikor Hood megpillantotta a házhoz vezető gyalogjárón

közeledő férfit és a kislányt, legszívesebben magához ölelte volna
a gyereket, Albertet pedig megbüntette volna, amiért ennyire
felelőtlen volt. De letett róla, ehelyett utat engedett Mrs.
Albertnak. Az asszony egyszerre karolta át kislányát és férjét.
Hood tapintatosan várt egy darabig, aztán kénytelen volt
megzavarni őket.
Miután megtudta tőlük a részleteket, azonnal lezáratta a
folyóhoz vezető utakat és azok környékét. Utasította embereit,
hogy kutassák át a csónakot és tudják meg, ki a tulajdonos.
Lestert a központi bűnügyi laborba küldte a kislány blúzával, a
zsaroló levéllel és a borítékkal együtt.
A seriff csalódott volt, mert sem Meghan-tól, sem Alberttól nem
tudott meg semmit magáról az emberrablóról. Hiszen egyikük sem
látta. A kislányt hátulról kapta el, és azonnal bekötötte a szemét,
betömte a száját, összekötözte a kezét. Meghan úgy emlékezett,
mintha lakókocsifélébe tették volna, mert amin feküdt, az nem
autóülés volt, hanem valamilyen szőnyeggel borított pad. Az
emberrabló a fülét is betömte, mielőtt kiszedte volna az autóból.
Csak annyit tudott mondani a seriffnek, hogy valamilyen
matracon feküdt, és csak akkor oldozták ki a kezét, amikor
mogyoróvajas, dzsemes kenyeret, sült krumplit és vizet hoztak
neki.
– Nagyon sokat sírtam, tudod – magyarázta Hoodnak.
– Bátor kislány vagy – vigasztalta a seriff.
Meghannak hirtelen eszébe jutottak a szülei, akik közrefogták a
kanapén. Gyorsan anyjához bújt és átölelte.
Hood tapintatosan fölállt és kiment a verandára, az üveges ajtót
óvatosan csukta be maga mögött. Mélyet szippantott a hűvös esti
levegőből. Amikor benézett a nappaliba, addigra a kislány már
befészkelte magát anyja biztonságot nyújtó karjaiba.
– Főnök – szólt ki Wally –, telefon! Hoelscher fönnakadt a 00-
son. Most jelentették a fiúk.
– Mi a rádiós hívószámuk? – kérdezte Hood. – 571.
– Mondd meg nekik, hogy azon hívom őket.
Wally visszavágtatott a telefonhoz, Hood pedig a rendőrautóhoz
sietett. Fölkapta a mikrofont.
– 571, itt Hood. Na mi újság?
– Az előbb állítottuk meg azt a Lance Hoelscher nevű pasast.
Egyébként hallottuk, hogy a gyerek hazakerült. Mi legyen az
ürgével?
– Milyen autóval van?
– Egy 82-es Ford lakóbusszal. Az ő nevére van bejegyezve,
ellenőriztem.
– Megnézték a jogsiját is?
– Naná! Majdnem egy hónapja lejárt.
 Hood elvigyorodott.
– Van valami a fülkében vagy az ágyban? Vászonzsák, lámpa,
írógép, zsinórok vagy ilyesmi? – kérdezte sürgetően.
– Nem, semmi ilyesmit nem tapasztaltunk. A hálófülke ablaka
meg fényvisszaverős, nem látunk be. – Elhallgatott egy pillanatra.
– Akarja, hogy szétkapjuk a tragacsot?
– Isten ments – sóhajtotta letörten Hood. – Nincs alapos
gyanúnk. – Elgondolkodott. – Küldök még embereket és egy
autómentőt. Az érvénytelen jogosítványa lesz az ürügy, hogy
behozathassuk. A Fordot tegyék az autómentőre, a fickót pedig
hozza el valaki a járőrkocsival. De legyen mellette mindig valaki.
Az autóját itt akarom tartani a garázsban. Értette?
– Igen, uram – mondta a rendőr.
Hood a helyére tette a mikrofont. Amikor megfordult, majdnem
beleütközött Wallybe.
– Hallottál mindent?
Wally csak bólintott.
– Helyes. Akkor intézkedj, amilyen gyorsan csak tudsz – mondta
Hood. – Huszonnégy órás őrizetben akarom tartani Hoelschert az
autójával együtt.

A seriff átviharzott az osztályon, szokásosan kurta „reggelt”

kívánva embereinek és a titkárnőknek.
Kifejezetten rosszul aludt az éjjel. Még este kihallgatta
Hoelschert, és szinte bizonyos volt abban, hogy a megfelelő
embert csípte nyakon. Csakhogy nem volt bizonyítéka.
Legszívesebben egész éjszaka dolgozott volna, de a
labortechnikusok és a bírák nem maradtak ébren a kedvéért.
Annyit azonban sikerült megígértetnie a laborosokkal, hogy kora
reggel elvégzik a szükséges vizsgálatokat. Payne bírót is rá tudta
venni egy minél előbbi találkozóra.
– Főnök – állította meg Wally, amikor Hood épp be akart nyitni
irodájába –, a kettes vonalon Sandra van a laborból.
– Sürgős? – kérdezte a seriff.
Wally bólintott.
– Kapcsolja be a szobámba – kérte Hood a titkárnőt. Belépett,
és gyorsan lehuppant a székére. Megnyomta a készüléken világító
gombot.
– Itt Hood! – Hangja sürgetően csengett.
– Magának is jó reggelt – mondta gúnyos nyomatékkal Sandra.
– Ha már egyszer két órával korábban bejöttem a maga kedvéért,
legalább kedves lehetne.
 – Ne haragudjon – próbálta kiengesztelni a seriff. – Talált
valamit?
– Nem sokat – felelte Sandra. – Néhány ujjlenyomatot a levélen
és a borítékon, de a legtöbbje a maga Mr. Albertjától származik,
meg a bank alkalmazottjától, aki a levelet kézbesítette.
Közönséges papír és boríték, bárhol lehet kapni, még a
legócskább bódéban is. A szöveget egy Seltric II. típusú IBM
géppel írták, de ebből a típusból annyi van, mint réten a fűszál. A
gömbfeje cserélhető, mint a legközönségesebb csavar. Ha a maga
gyermekrablója elég okos, akkor már újra cserélte, a régit meg
bedobta a folyóba.
– Nagyszerű – mondta cseppet sem vidáman a seriff.
– De ez még nem minden – folytatta Sandra. – A Seltricben nem
egyszerű szalagot használnak, hanem kazettát. Ha maga
megtalálja azt a bizonyos kazettát, akkor ki tudom mutatni, hogy
azzal írták a levelet. – Várt egy kicsit. – Persze ha tényleg elég
ügyes az embere, akkor megszabadult a kazettától is.
A seriff észrevette a nyitott ajtóban toporgó Wallyt.
– Van még valami? – kérdezte a nőtől.
– Egyelőre ennyi.
– Mindenesetre köszönöm – sóhajtotta Hood, és letette a
kagylót. Hozzálátott, hogy összeszedje a jelentéseket,
vallomásokat, feljegyzéseket, mindazt, ami Hoelscherrel
kapcsolatos. Wally még mindig az ajtóban tipródott.
– Valami gond van? – kérdezte a seriff anélkül, hogy fölnézett
volna.
– Megérkezett a kirendelt védő. Látni akarja Hoelschert.
– Farragut az?
– Igen. Megfelel? – kérdezte a helyettes.
– Meg hát – mordult föl Hood.
– Csak egyeztetni akar – folytatta Wally.
– Sajnálom – vágott közbe a seriff –, de találkozóm van Payne
bíróval. Nem késhetek el, ha átkutatási engedélyt akarok tőle
kérni.
– Hányra mész? – érdeklődött Wally.
– Nyolcra.
– Akkor jobb lesz sietned – jegyezte meg a fiatalember.
Hood a hóna alá csapta a papírokat és kiment, az ajtóban
hagyva Wallyt.
– Jut eszembe – sietett a nyomába buzgó helyettese –,
megtaláltuk a csónak tulajdonosát. Harley Masonnek hívják a
fickót. A tegnapi éjszakát egy kocsmában töltötte a haverjaival.
Egész éjjel ittak és játszottak, még azt se tudta, hogy elkötötték a
csónakját.
A seriff lassított, de nem állt meg.
– Biztos az alibije? – kérdezte, Wallyre sem nézve.
– Holtbiztos – felelte Wally lépést tartva. – Azt akarom mondani,
hogy Meghan alaposan ránk ijesztett. Tegnap éjjel rosszul lett,
felszökött a láza és nagyon fájt a feje. A megrémült szülők arra
gondoltak, hogy a tettes kábítószert vagy gyógyszert tömött belé,
így jobbnak látták, ha beviszik a megyei kórházba.
Erre már Hood is megállt, és Wally felé fordult. Aggódni látszott.
– Mi van vele? Mondd már!
– Semmi az egész, nyugodj meg. Kiderült, hogy bárányhimlős.
Hood megkönnyebbült, de amikor ránézett a faliórára,
felkiáltott:
– Uramfia! Elkésem.

Everett Payne bíró lenyűgözően nagynak látszott, amint

méltóságteljesen fölemelkedett karosszékéből és az asztal fölött
áthajolva keményen megszorította a seriff kezét.
Most egyszerű fehér inget viselt csíkos nyakkendővel és
kardigánt, de a tárgyalóteremben természetesen mindig az
elengedhetetlen bírói talárban jelent meg. Széles, csontos arca
olyan barázdált volt, akár egy várostérkép, ezüstösen göndörödő
hajzata érdekesen takarta koponyáját; feje búbja tökéletesen
kopasz volt, természetes tonzúráját pedig valóságos bozont
keretezte. Payne nagy szaktekintélyű, pártatlan jogász hírében
állott. Bírói székében ő maga volt a megközelíthetetlen nagyság, a
zavarba ejtő, gőgös méltóság: nem hagyott kétséget afelől, hogy a
tárgyalóterem az ő királysága, amely fölött abszolút hatalmat
gyakorol.
– Nos uram – érdeklődött Hood, miután részletesen beszámolt
Hoelscher letartóztatásának körülményeiről –, megkapom az
átkutatási engedélyt?
– Annak alapján, amit nekem elmondott, nem adhatom meg –
jelentette ki Payne. – Nem gyanúsíthatja, nincs semmi
bizonyítéka, miszerint Hoelschernek bármi köze lenne a
gyermekrabláshoz.
– A kislány azt mondta, hogy nem ülésen feküdt, hanem
valamilyen kárpitozott pad szerűségen. Hoelschernek pedig
hálófülkés lakóautója van – erősködött Hood.
– Nézze – magyarázta a bíró –, a sógoromnak is hálófülkés
lakóautója van, de ettől még nem gyermekrabló.
 – De talán nem is volt még büntetve – makacskodott a seriff.
– Rossz a hasonlat, maga is tudja – mondta Payne kioktatólag.
Hood végignézett a szobán, a polcokon, a rajtuk példás rendben
sorakozó jogtudományi szakkönyveken, azután ismét a bíró felé
fordult.
– A megérzéseim azt súgják, hogy ez a fickó a mi emberünk.
Majdnem biztos vagyok, hogy az autójában ott találom a százezer
dollárral tömött vászonzsákot, persze kis címletekben. Talán az
írógépet is, amelyen a zsaroló levelet írták.
Payne hátradőlt székében.
– Csakhogy a megérzéseit nem tekinthetem bizonyítéknak. A
megérzések nem szolgáltatnak okot az alapos gyanúsításhoz.
Feltételezésekre semmit sem ad a védelem, bármit gyanít is maga
abban az autóban. Ha csupán megérzései vannak, a védelem
kérvényezni fogja a büntető eljárás megszüntetését, és a bíróság
nem utasítaná vissza. Ebben az államban nincs olyan bíró, aki ne
fogadná el.
Hood keserűen sóhajtott.
– Ez azt jelenti, hogy hiába tudom, hol a bizonyíték, nem
győződhetek meg róla?
– Ha felmutat valamilyen kézzelfogható tényt, akkor megadom
az átkutatási engedélyt. De addig csak azt tanácsolhatom, hogy
ne próbáljon belesni abba az autóba, mert a saját helyzetét rontja.
A végén még pert varrnak a nyakába, mert vétett a polgárjog
szentsége ellen.
Hood letörten vonult át az osztályon, és szó nélkül bement az
irodájába. Wally várt egy ideig, aztán mégis bedugta a fejét a seriff
ajtaján.
– Nem adta meg, ugye?
– Az még hagyján – fortyogott Hood –, de kiselőadást is tartott
arról, miként indíthatna pert ellenem a gyanúsított.
– Segíthetek valamiben? – ajánlkozott készségesen Wally.
Hood csak intett neki, hogy menjen ki, de meggondolta magát,
és visszahívta.
– Tudod, hogy mindig méltányolom a segítségedet – mondta –,
de ma már így is ráhúztál. Amúgy meg szeretnék egyedül lenni,
ilyen a hangulatom.
– Értelek, hogyne – vigasztalta Wally. – Én is szeretném elkapni
a fickót.
Halkan kisétált az ajtón. A seriff eltöprengett a Hoelscher
anyagát tartalmazó dosszié fölött. Kisvártatva kinyitotta és
lapozgatni kezdte. Tekintete megakadt a fegyházi nyilvántartás
egészségügyi kartonján. Egyre határozottabban motoszkált valami
a fejében, ahogy figyelmesen vizsgálni kezdte a kitöltött és az
üresen hagyott rubrikákat.
– Wally! – kiáltott ki helyettesének.
Wally szinte nyomban ott termett.
– Hánykor kell megjelennie Hoelschernek a bíróság előtt?
– Kilenckor – mondta Wally. – Négy meghallgatás lesz, kettő
súlyos vétség, beleértve Hoelscher esetét is, és kettő kisebb
bűntett ügyében.
Hood a faliórára nézett. 8.51 volt.
– Hívd fel Payne bírót, és mondd meg neki, hogy szánjon rám
néhány percet, mielőtt elfoglalná a bírói széket. Nyugtasd meg,
hogy úton vagyok.

– A kérése szabályellenes – mondta a bíró. – Az érvénytelen

vezetői engedély miatt huszonöt dollár a kiszabható büntetés,
plusz a perköltség. Az engedélyt pedig öt napon belül
érvényesíttetni kell.
– De ön elítélhetné, nem igaz? – Hood inkább kérte, mint
kérdezte a bírót.
– Amennyiben beismeri a bűnösségét – bólogatott Payne.
– Be fogja ismerni – biztosította Hood a bírót. – Most ki akarja
fizetni a bírságot, hogy minél előbb megszabadulhasson. Tudja,
hogy nincs mese, ha rajtakapom.
– Mennyi időre van szüksége?
– Három hétre.
– Három hét – ismételte Payne elgondolkozva.
– Mutattam önnek az anyagát, elmondtam, hogyan
bizonyíthatom be az alapos gyanúmat – magyarázta a seriff. –
Meglehet, nem is tart három hétig, de biztosra kell mennem. –
Várt egy kicsit. – Bíró úr, ez az ember volt már büntetve.
Tizennyolc hónapot húzott le gyermekrablásért.
– És a felfüggesztett büntetés alatt példásan viselkedett –
emlékeztette a bíró.
– De uram, egy kislányt három napig...
– Nem szeretném, ha börtönnel fenyegetné ezt az embert –
szakította félbe a bíró. – A kisujja se görbülhet meg azalatt, amíg
őrizetben van. Különben maga áll a bírói szék elé. Megértette?
– Igen – mondta Hood.

A seriff becsukta Hoelscher mögött a cella ajtaját. Megfordult,

és szótlanul nézett foglyára.
 – Nem tudom, mire megy ki a játék, seriff. Fogalmam sincs, mit
főztek ki a bíróval, amiért harminc nap elzárást vágnak rám –
fakadt ki Hoelscher. – Nincs ellenem semmi bizonyítéka.
Hood csak egyre nézte a férfit, mint aki nagyon meggondolja,
mit mondjon.
– Téved – szólalt meg végül. – Az idő nekem dolgozik.
– Az ügyvédem kérni fogja, hogy szüntessék meg ellenem az
eljárást, és már itt sem vagyok.
– Ki tudja – mondta Hood talányosan. – A bíró ragaszkodhat a
írásbeli beadványhoz, esetleg megfontolás tárgyává teszi... – Várt
egy-két pillanatig. – Ne aggódjon, nem érdemtelenül tölti itt az
idejét.
Hoelscher értetlenül nézett a seriffre.
– Mit akar tőlem?
– Három hetet – vágta rá Hood gondolkodás nélkül.
Hoelscher végleg összezavarodott.
– Furcsa ez az egész – folytatta Hood. – Voltaképpen utálok
várakozni, de most örömmel teszem. Nem biztos, hogy
kézzelfogható, amire szükségem van, de hamarosan a
birtokomban lesz. Tudja, a megérzéseim...

A tizenharmadik napon Hood megérzései helyesnek

bizonyultak. Azzal kezdődött, hogy Hoelscher megbetegedett.
Először csak nagyon gyengének érezte magát, aztán felment a láza
és rettenetesen fájt a feje. Kihívták az ügyeletes orvost, aki
fájdalomcsillapítót adott a betegnek. Sikerült lenyomni a lázát is,
de később apró hólyagocskák jelentek meg a fejbőrén és az egész
testén.
– A felnőttek nehezen viselik ezt a betegséget – magyarázta az
orvos Hoodnak. – A gyerekek nem szenvednek tőle túlságosan, de
a felnőttek számára a bárányhimlő maga a pokol.
Hood szótlanul a bírói asztalra tette a papírokat, és várta, hogy
Payne átnézze őket. Az egyiken annak az orvosi vizsgálatnak az
eredményei voltak, amelyet Hoelscher letartóztatásának első
napján végeztek. A kórtörténet szerint volt már kanyarója,
mumpsza, de bárányhimlője még nem. A többi karton Meghan
Albert orvosának és Hoelscher börtönorvosának szakvéleményét
tartalmazta. A diagnózisok szerint mindkét betegnek
bárányhimlője van. Az ügyeletes orvos megjegyzésében az
olvasható, hogy a lappangási idő tizennégy-huszonegy nap, ami
azt feltételezi, hogy Hoelscher a kislánytól kapta el a fertőzést.
Payne átnézte a kartonokat, majd Hoodra nézett.
 – Ugye tudja, hogy ez nem valódi bizonyíték – mondta. – A
vírust bárkitől elkaphatta.
– Én nem akarok bizonyítékot gyártani – szólt halkan a seriff –,
csak a gyanúmat alapozom meg.
– Az átkutatási engedélyhez? – kérdezte a bíró.
Hood nem válaszolt, csak bólintott.
Payne elmosolyodott, és aláírta az engedélyt.

Hoelscher lakóautójának hálófülkéjében Hood emberei rengeteg

dolgot találtak, de semmi nem utalt a gyermekrablásra. A
vezetőfülke ülése alatt azonban rábukkantak egy vászonzsákra,
amelyben pontosan százezer dollár volt kis címletekben. Albert
szerencsére felírta a nagyobb bankjegyek sorozatszámát, így
könnyen azonosítani tudta a váltságdíjat.

Hood hosszan elnyúlt az asztala mögött, amikor Wally másnap

délután bedugta a fejét az ajtón.
– Nem érzem túl jól magam, főnök – mondta elhaló hangon. –
Hazamehetnék?
– Mi bajod van? – érdeklődött Hood.
– Alig állok a lábamon, és nagyon fáj a fejem.
Hood végigsimította tüskére vágott haját, összeráncolta a
szemöldökét.
– Volt már neked bárányhimlőd?
– Még nem – hökkent meg Wally. Egészen megrémült. – Csak
nem gondolod, hogy...
– De igen – válaszolta Hood. – Talán már órák óta. Menj haza,
és nyugodtan dőlj ágynak. Amúgy is megérdemelnéd.

Balázs Éva fordítása

 A NAGYKUTYA
Jas. R. Petrin

Már megint egy hulla! A férfi elindult, hogy telefonáljon azoknak

az átkozott rendőröknek. De hányadszor!
Persze először még vissza kellett csoszognia a házhoz. A
konyhában leroskadt egy székre, és nagyot húzott az üvegből. Gin
mindig volt a háznál, az üveg ott állt a szekrényben a polcon. Azt
remélte, hogy az italtól megnyugszik, és nem akar rémületében
világgá futni. A telefonkagyló után nyúlt, már majdnem fölemelte,
amikor hirtelen meggondolta magát, és Peety kalitkáját kezdte
tisztogatni. Hátha ettől csillapodik a szívverése, lehiggad és a
mellkasában érzett szaggató fájdalom is megszűnik magától.
Peety, az ararapapagáj elrikkantotta magát:
– Nézz hátra!
Cab Sigurdsson végül mégis a telefonhoz lépett, és a rendőrség
számát tárcsázta.
A vontatottan beszélő, lomha, kövér rendőr vette föl a kagylót,
Cab megismerte a hangját. Ettől legszívesebben fölhagyott volna
az egésszel, azon volt, hogy lecsapja a kagylót, de aztán erőt vett
magán.
– Azonnal jöjjenek! Megint egy hulla! De nem akárki. Siessenek!
A vonal túlsó végén hosszú csend. A kövér rendőrnek vág az
agya, mint a beretva, tisztára Sherlock Holmes! Végre aztán mégis
beleszólt:
– Mr. Sigurdsson, igaz?
– Eltalálta, de ne beszéljen annyit, inkább induljon. Átkozottul
meleg van ma, és a franc tudja, mióta hever odabent az a hulla,
kibámulva az ablakon! Nekem meg nincs annyi helyem a
fagyasztóban, hacsak ki nem hajigálom a télre eltett dolgaimat –
ezen az italait értette. – Azt ugyan várhatják! Különben is, a
maguk dolga, maguk a rendőrök. Szóval emelje föl a seggét és
siessen!
– Ahaaá – ásította a kövér rendőr. – A fáskamráról van szó?
– Mondtam már, nem? Arról nem beszélve, hogy múlt kedd óta
nincs meg a biciklim, mert maga még mindig nem találta meg.
Nem is pocsékolom magára az időt, szóljon annak a züllött
Gowerluk őrmesternek.
– Attól tartok, Mr. Sigurdsson, be kell érnie velem. Az őrmester
nem szeretné, ha zavarnák.
 – Ha zavarnák?
– Igen, nem akarja, hogy zaklassák.
– Mi a fene! Szóval egy hulla zaklatná. Kellemetlen neki. Mondja
csak meg annak a hájfejűnek, hogy azt gondoltam, a hullák
legalább érdeklik. Hogy azokat szereti a legjobban, és miattuk jár
be fütyörészve reggelenként. Még hogy zaklatják – dohogta az
öreg. – A fenébe. Ha csőrepedés van a házban, hívom a vízvezeték-
szerelőt, az meg tíz másodpercen belül itt is van. Ha a vihar
összetöri a tévéantennámat, még le se tettem a telefont, az
antennás már mászik föl a tetőmre, mint a macska. De ha
idepottyan nekem egy hóttnál is hóttabb hulla, a nyavalyás
zsarukat hat ökörrel se tudom kirángatni a légkondicionált
irodából. Pedig a hullák magukra tartoznak. A fészkes fenébe,
bárcsak annak a Robideau bírónak szóltam volna, még akkor is,
ha egy seggfej. Vagy legalább lenne másik rendőrség a városban.
Hagytam volna az egészet a francba!
– Tudnia kell, Mr. Sigurdsson, hogy egy körzetben egyetlen
rendőrőrs az illetékes. Maga meg nem is Mainben lakik, hanem
azon túl, az isten háta mögött, úgy hogy be kell érnie velünk.
Ilyen a rendszer.
– Én ne tudnám! Átkozott szocialisták, komcsi banda.
Az álmatag, hájas rendőr először nyüszítő, majd ziháló, végül
különös, betegesen kuncogó hangot hallatott. Aztán visító
hörgésbe csapott át, és a legvégén szaggató köhögésbe fulladt.
Cab hallotta, amint a leejtett telefonkagyló tompán puffan és a
kehesen ziháló rendőr tesz egy kört a szobában.
Nem telt bele egy perc, a hájas lecsillapodva emelte föl ismét a
kagylót. Nyugodt volt a hangja. Csevegni kezdett, mintha az előbb
éppenséggel nem akart volna meghalni.
– Nem hinném, hogy egy másik rendőrség máshogyan kezelné
az ön bejelentéseit, Mr. Sigurdsson. Mindig komolyan vettük a
panaszait, nem igaz? Ám ami a mostanit illeti, ez a harmadik
hulla, ugyebár – buzgó lapozgatás hallatszott – ...az elmúlt négy
napban – fejezte be gúnyosan.
– Tehát így állunk! Azt hiszi, hogy majd elteszem maguknak
télire? Vigyék el őket, legalább hetente egyszer, mint a kólás
üvegeket. És ne kéljenek betétdíjat.
– Ne legyen ilyen rosszhiszemű az őrmesterrel kapcsolatban.
Segített már magának, nem is egyszer.
– Azt nem is mondom, de...
– Beszélik, hogy egy-két héttel ezelőtt segített összeszedni
magának a bicikliről leesett holmiját.
 – Lecsúszott az a francos csomag.
– A gines üvegek csörömpöltek, Mr. Sigurdsson.
– Semmi köze az én ginemhez. Nem loptam én azt! Különben se
prédikáljon, pont maga. Ha nekem annyi skót whiskym lenne,
mint amennyit a maga öregje legörgetett a torkán, mielőtt
meghótt, azon elhajózhatnék még a Titanic-kal is.
– A Titanic elsüllyedt.
– Na és aztán...
Hallani lehetett, hogy a rendőr visszatartja a lélegzetét, mint aki
tízig számol. Cab tudta, hogy érzékeny poncára tapintott. Nagyon
elégedett volt magával. Amikor a rendőr újra megszólalt, hangja
fakó és kényszeredett volt.
– Nem ajánlom, hogy ilyesmiket mondjon nekem, Mr.
Sigurdsson. Nem az őrmestert meg engem kellene okolnia amiatt,
ami fönt Heclában történt magával és a többiekkel. Nem mi
akartunk golfpályát és parkot létesíteni a szigeten, hanem az
állam. Nem a mi ötletünk volt. Különben pedig maga kapott
végkielégítést. És itt Main mellett be tudott rendezkedni a
nagybátyjánál. Nem panaszkodhat. És nem kellene folyton
belemarnia mindenkibe. Oké? – Túl sok volt ennyi egy elhízott
rendőrtől.
– Már hogy lenne oké? Azt hiszi, hogy a semmiért kaptuk a
pénzt? Ott volt az otthonunk. Nyugis, csöndes hely. Kis
halászfalu, templom, szirti út, világítótorony. Az otthonunk volt,
amíg nem jöttek a nagykutyák. Bennünket meg fegyverrel
kergettek el onnan. Azt hiszi, hogy elfelejtjük? Még hogy én
elfelejtsem!
– Senki sem kényszerítette magukat fegyverrel.
– Maga megtette volna.
– Maradjon már! – csattant föl a kövér hangja. – Az már a
múlté, Mr. Sigurdsson. Kész, vége, felejtse el. Az élet megy tovább.
Cab magában kezdett dohogni. Szíve szerint lecsapta volna a
kagylót, hogy biciklire pattanjon, elkerekezzen a rendőrőrsre,
jobbról is, balról is jól behúzzon a hájas pofájába. Aztán ha ezzel
megvolt, hazamehetne, és folytathatná a csevegést. Feltéve, ha
lenne hozzá kedve. – Ha meglenne a bicajom – fejezte be
hangosabban az ábrándozást.
– Mit mond, Mr. Sigurdsson?
– Azt, hogy micsoda zsaruk maguk ketten! Még hogy elkapják a
csirkefogókat – nevetséges. A halott csirkefogót is elbliccelik.
– Megtesszük, ami tőlünk telik, a leg...
 – A legjobb tudásuk szerint, ezt akarta mondani, ugye? Na ne
röhögtessen! Mexikóban vagy Buenos Airesben lenne a helyük. De
nem bírnák egy napig se, ott hárompercenként jut hulla egy
rendőrnek. Hulla a váróban, a szemétkosárban, az iratgyűjtőben,
mindenütt. Tetemeket csempésznek be az ajtó alatt, az ablakon.
Annyi van belőlük, hogy repülőn, megrakott teherautón
szállíthatnák őket. Egy napig se bírnák a bunkó őrmesterével
együtt. Megmondhatja, hogy ez a véleményem. – Ezúttal valóban
lecsapta a kagylót, és jókora adag gint löttyintett magának.
Véletlenül se üdítőt.
– Na látod, ez a rendőrség – mondta a papagájhoz hajolva. Dőlt
belőle a ginszag.
– Seggfej banda, ne bízz bennük – rikácsolta Peety.
– Tudod, hogy miért bánnak így velünk, ugye, tudod. Mert
kutyába se vesznek. Ezért zavartak el a szigetről is. Azt hiszik,
kettőig se tudunk számolni. Azt gondolják, senkik vagyunk.
Bezzeg, ha gazdagok lennénk, nem győznének szabadkozni a
hullák miatt. Ha a városbeli fejesekről lenne szó. A
nagykutyákról.
Az elmúlt héten a nagykutya volt Cab vesszőparipája. A
kifejezést A szó fegyver című tévéműsorból csípte fel. Ez volt a
kedvenc műsora. Hitt is benne, hiszen ő is puskagolyónak
használta a szavakat, akire csak tudott, lőtt velük. Különösen
azóta, amióta el kellett jönnie a Hecla-szigetről, amióta örökre
bezárta a nagyapja házát, taxiba ült és a szárazföldre vitette
magát azon a töltésen, amelyet az állam építtetett a golfozóknak.
Azóta sem ült taxiba.
Azt mondták, az állam rendelkezett így. De ő tudta, hogy a
nagykutyák állnak a dolog hátterében. Persze a zsaruk se
különbek. – Másutt a világon a rendőrök bezsonganak, ha
hullákat emleget valaki, ezek meg azért nyafognak, hogy ne
zaklassák őket. Mintha a mi bűnünk lenne, hogy a tetemeknek
lábuk kél, mire ők ideérnek. A fenébe is, az ő bajuk, miért nem
gyorsabbak. – Megint töltött egy pohárral. – Mintha éppen erre
számítottak volna, és direkt lassan jöttek. – Hirtelen eszébe jutott
valami, aggodalmaskodó kifejezés ült ki az arcára.
– Mit gondolsz, Peety, vissza kéne mennem, oda le, hogy
megnézzem, nem mocorog-e a nagykutyánk?
– Lódulj! Maradj veszteg! Nézz hátra! – darálta a madár. – Ki
nem állhatom a lődörgő hullákat.
– Ne bízz bennük!
 – Mi is volt a címe annak a filmnek? Az élő halott éjszakája, azt
hiszem. Ez most pont olyan. Hullák mindenütt, még az ajtó alatt
is. Merevek, mint egy deszka.
– Maradj veszteg!
– Legközelebb szakszervezetet is alapítanak.
– Lódulj!
– Benyújtják igényeiket, tán biciklit is akarnak.
Keresgélni kezdte a sapkáját, amelyet egy teherautó-sofőrtől
kapott; az ellenzője fölött Gordon’s Gin jelvény ékesíti. Egyszer
csak észrevette, hogy ott van a fején. Kiment az első ajtón,
átvágott a teraszon, le a málladozó vörös téglával kirakott útra a
fáskamra felé. Tovább folytatta a zsörtölődést.
– Azt hiszik, hogy farkast kiáltok – fortyogott hangosan. – Meg
hogy vén piás vagyok. Eljátszom nekik az öreg részeges szerepét
vagy mit. – Arrébb rúgott az útról egy követ és elhessentett egy
hangoskodó, kék hátú madarat. – Nem bízom bennük, az szent.
Nem zavarta, hogy magában beszél, egyre gyakrabban megesett
vele. Hiszen nincs, aki hozzá szólna. Mivel messze a városon kívül
lakik, nincs a közelben senki, miért ne beszélgethetne magában.
Ez így volt rendjén. Természetesnek találta, hogy hangosan szól a
fákhoz, a bokrokhoz, a madarakhoz, a sziklákhoz, a bogarakhoz,
a felhőkhöz, az éghez, a szellőhöz.
Mogyorót remélve egy mókus sertepertélt körülötte, de Cab
rámordult:
– Kotródj innen, megint hulla van a közelben.
Az út vége felé újra aggódni kezdett. Mi lesz, ha mégsem találja
ott a tetemet, pedig ott látta a sufniban, majdnem egészen
biztosan ott látta.
– Rá kellett volna tennem egy követ? – Bízott benne, hogy
meglesz, bár nem szép látvány. – Mi a fene történik körülöttem?
Az állam, a hatóság, a rendőrség, a nagykutyák keze van a
dologban. De mi vagyok én? Vámpír, ördög, dögevő? –
Felháborodott szavai már a tuskóba vágott fejszének szóltak, az
volt hozzá a legközelebb.
A keskeny út egészen eddig emelkedett, és innen vezetett le a
fáskamrához, egész meredeken. Cab megállt a tetőn, ahonnan jól
be lehet látni a kis ablakon. Innen messzebbről kémlelt be
óvatosan.
Látta a két lábat.
Egy darabig csak várt, előregörnyedve meresztette a szemét. Az
bizony két láb.
Az ám.
 Lábak.
Ott vannak. Egyelőre.
– Ezzel megvolnánk – jelentette ki, s egyre kellemetlenebb volt
körülötte a levegő. Belényilallt a bűntény bizonyossága, furcsa
zsibbadást érzett valahol a térdhajlatában, és hogy ne essen
össze, másfelé kellett néznie. Tekintetét a távolba irányította.
Most csak Stephanson régi, elhagyott gabonatárolóját látta, amely
viharverten, kopottan állt egymagában a lenkék mezon. Szürke
szikla a lentenger közepén. Egy tönkrement farmer emlékműve. A
boldogtalan emlékezetű férfiú Arni
Stephanson volt, Cab nagybácsikája.
Sigurdsson nagy levegőt vett, összeszorította a fogát, és arra
kényszerítette magát, hogy megint a fáskamra felé forduljon.
A két lábon nem közönséges nadrág volt, nem pamutzokni meg
vedlett tornacipő, minta legutóbbin. Azokon a csukákon
neonrózsanín felirat díszelgett: NIKE AIR. Légbetétes. – Ennek
már nem lesz szüksége légbetétre, de levegőre se – dünnyögte
akkor kárörömmel Cab.
Szóval ez a mostani nem tornacipős láb volt. Ezen
díszcsomagolás volt. Gondosan élére vasalt acélszürke pantalló,
bokára feszülő selyemzokni, krokodilbőr cipő. Nem utánzat, csak
a valódi nézhet ki így. Gazdag ember lába. Politikus lába. Valami
nagykutyáé.
– Most legalább nyertem, itt van – nyugtázta Cab.
Ezúttal tényleg itt a hulla. A maga valóságában és
bizonyosságában. Most már csak a fafejű rendőrökkel kell
elhitetni, hogy létezik. De hogyan? Olyan erősen gondolkodott,
hogy összeszorította a szemöldökét és furcsa grimaszokat vágott.
Mivel a zsaruk maguktól nem jönnek, kerítenie kellene valakit,
aki tanúskodna. Aki megnézi a hullát, aztán szépen visszaül az
autójába vagy abba, amivel jött. Telekürtöli a környéket a hírrel,
és a hajánál fogva ráncigálja ide azt a gyomorbajos képű
őrmestert. A lomha hájasnak pedig behúz egyet, és a lökhárítóhoz
kötözi.
– Szóval szükségem lesz – mielőtt folytatta volna, nagyot
szippantott a száraz levegőből, ódzkodott kimondani a szót – egy
kis segítségre.
Legjobb, ha most rögtön telefonál. Innen a fáskamrából, hisz itt
is van egy készülék, hogy ne kelljen örökké visszakutyagolnia a
házhoz. De mégis elvetette az ötletet. A telefonkönyv odafönt van a
konyhában, a mosogató melletti szekrény fiókjában. Nélküle
semmire se megy. Az utóbbi néhány évben leszokott arról, hogy
telefonálgasson, és azok a számok, amelyeket valaha megjegyzett,
rég kiröppentek a fejéből, mint a melegebb tájakra költöző
madarak.
Nem ronthatja el a dolgot, nem mehet el innen, törnie kell a
fejét, hátha eszébe jut valaki. Persze elég kevesen voltak, akikkel
baráti viszonyban maradt. Alig volt olyan, akit ne mart volna meg
fullánkos nyelvével. Akiket ne sértett volna meg. Esetleg többször
is.
De talán valaki a régi szép időkből...
Mint Helga Grimson.
Fura, hogy éppen ő jutott az eszébe. Cab és Helga Grimson. Hát
igen, valaha, annak idején a szigeten, mielőtt elűzték őket, talán
lehetett volna köztük valami. Egy bálban találkoztak. Vajon
megsértette őt is? Nem hinné. Alig beszélt vele, amióta átköltöztek
a szárazföldre, és Helga összeállt azzal a görény Griffith-szel. Cab
persze azután is sokat gondolt rá, a visszaemlékezés most is
egészen feldúlta. Valami születőben volt köztük, valami szép... De
jöttek az istenverte nagykutyák, és a jogi csűrés-csavarásaikkal
tönkretették a szigetlakók életét. Dühösen visszasietett a házba.
Nem veszi fel, talán nincs is otthon. Számolta a kicsengéseket :
hat, hét, nyolc, kilenc. Már éppen azon volt, hogy helyére teszi a
kagylót, és mással próbálkozik, amikor Helga fölvette a telefont.
– Ugye, nem tudod, ki vagyok. Itt a táncparkett ördöge.
A vonal túlsó végén síri csönd fogadta. Cab suttogni kezdett.
– Emlékszel még arra a régi légiós bálra? Leitattalak pálinkával,
te meg elestél és magaddal rántottad a bólés tálat. Én
szedegettem ki a gyümölcsdarabokat a blúzodból. Most, rajtad a
sor, hogy segíts.
– Cab? Cab Sigurdsson?
– Persze hogy az. Vagy nem mondtam? Rossz a füled, Helga?
Na, elég a dumából, kapd össze magad, és gyere ide. Szükségem
van rád. Hullákkal vagyok körülvéve. Járkálnak, heverésznek,
bicikliznek ezen az istenverte helyen mindenütt. Temetői
csúcsforgalom van nálam, de nincs, aki a forgalmat irányítaná. –
Elhallgatott, de valamivel később beleüvöltött a kagylóba : – Hé,
Helga! Ott vagy még?
– Igen, hallgatlak.
– Jól van. Már azt hittem, hogy te is a holtak számát szaporítod.
Féltem, hogy ha kinézek az ajtón, ott látom a vastag, foltos
lábadat a rebarbaráim között. Ezért kérlek, gyere át. Rettenetes,
el sem hiszed, mennyire az. Az elsőt az uborkaágyásban találtam,
ahogy félrehúztam a leveleket. Tudod, uborkás szendvicset
akartam csinálni. Látom ám, ott fekszik egy halott, szürke, mint
az agyag, retkes rongy a hasára borítva. A két szeme szorosan
összezárva. Olyan volt, mint az alvó Buddha. Talán uborkává
szeretett volna válni. Volt egy kis zöldes árnyalat is rajta, persze
az lehetett a levelektől is. Emlékszel, egyszer pitypangot
dörzsöltem az állad alá. Lehet, hogy kettőt, mert csontos nagy
állad volt. Na szóval, azért csináltuk, hogy sárga legyen az arcod.
– Foltos, kövér? Nagy áll? – méltatlankodott Helga.
– A második – nahát, az nagy szám volt! A fáskamra mögött az
áfonyabokrok sűrűjében volt, hason feküdt, a nadrágja letolva.
Tudod, még üres gyomorral sem lát szívesen az ember ilyesmit. –
Cab végre levegőt vett, aztán sietve folytatta: – Ma reggel
megtaláltam a harmadikat. Majdnem kilóg a sufniból. Az én
sufnimból, mintha az övé lenne. Terpeszkedik, akár a
nagykutyák, akik azt képzelik, övék a fél világ.
– Azt mondtad, hogy kövér – próbálkozott ismét Helga.
– És micsoda cipői vannak! Csak azok miatt is érdemes ide
jönni. Fred Astaire ölni tudott volna értük. Megvan a jobb meg a
bal is. Hegyes orrú. A fickó képe olyan, mint valami főtisztviselőé
– élvezettel behúztam volna neki életében. Csak azt akarom
mondani, hogy tőlem az övé lehet az Empire State Building, az
Eiffel-torony, a Buckingham-palota királynőstül, bánom is én, de
a sufnimat tudtommal még nem vette meg. Emlékeznék rá, nem
igaz? Aztán mégis itt van. Mint egy földesúr. – Elhallgatott, fülelt.
– Helga, itt vagy még?
– Szóval a lába – próbálkozott Helga vékony, elhaló hangon.
(Hogy mi eshetett belé?)
– Hát ez az, alábán a cipő égnek áll, halott, annyi szent. De
szerencsére nincs letolva a gatyája. Na, szóval gyere. Mielőtt ez is
ellejtene a krokodilbőr cipőiben. Kérlek, Helga, azonnal indulj! –
Valamit még tartogatott: – És hozd magaddal a puskádat, ha van.
Helga Grimson azonban már letette a kagylót.
Cab csak állt, hol a telefont, hol Peetyt nézte.
– Nem is gondoltam rá olyan sokat. Se a foltjaira, se a csontos
állára. ha puskával jön, akár le is lőhet. Na, ki legyen a
következő?
Nem vallotta be magának, de egy kicsit szomorú lett. Lapozott a
könyvben, Joe Garson, az egyik szomszédja következett.
– Hülye szegény, de használható – magyarázta a madárnak.
Joe morgott valamit a telefonba, pityókás volt egy kicsit. Cab
szinte látta, ahogy rátehénkedik a nagy konyhaasztalra, a fehér
rum meg a kóla mellé. A poloskák meg vígan zabálják a rovarirtót,
a széles levelű gazok kövérednek a gyomirtós permet alatt, a
trágya szétterítve szárad a földön. Joe roppant viccesnek találta,
hogy Cab életében először telefonál neki.
– Hahó! Nahát! Azt akarod tőlem, hogy menjek áthozzád? A
kaporszakállúra, Cab! Te tréfálsz! Ugratsz, vagy mi?
Cam megpróbálta elmagyarázni a helyzetet.
– Hogyhogy? Nálad hullák sétafikálnak? Ejha! Pedig még nincs
is mindenszentek estéje. Ess nekik lapáttal, az lesz a legjobb.
Csapj egyénesen a szemük közé. Adj bele apait, anyait. Megölni
már úgysem tudod őket, legfeljebb megfájdítod a fejüket. Azt
megemlegetik, lefogadom. Ha-ha-ha!
Cab többször is elmondta, hogy tanúra van szüksége.
– Neked, rám? Ho-ho-hó! Ha-ha-ha! Neked nincs szükséged
senkire, nem igaz? Nem ezt szoktad mondani? Tanú kéne a
hulládhoz? A mindenit! Hát tanúskodj magad. Vagy keríts valami
más bizonyítékot. Mondjuk, egy halotti bizonyítványt. Ha-ha-ha!
Cab úgy tette le a kagylót, mint akit fejbe vertek.
Eszébe jutott Gunther Schause, a másik szomszédja.
Tárcsázott. Gunther sajnálkozott, amiért nem ugorhat át, és nem
tanúskodhat, de adott egy jó tanácsot.
– Ha így áll a helyzet, kockáztatnod kell. Különleges vizsgálatot
kell kérned. Valami olyasmit, mint a hazugságvizsgálat. Dave
Sumkának van ilyen berendezése. Na szóval, elhozzák neked a
széket, beleültetnek, leszíjaznak. A fölötted lévő éles fúró működni
kezd, becélozza a fejedet, pörög, forog, mint egy menetvágó.
Belefúr a fejedbe, tudod, úgy ahogy a töklámást csinálják. Kipucol
az agyadból minden rémképet, és csak pörög, vág egyre lejjebb.
Kihajigálja belőled a mérgeket, belehatol a májadba, már amennyi
maradt belőle, és kipumpálja belőle a gint. És még mindig pörög,
forgácsol tovább…
Cab mérgesen lecsapta a kagylót.
Tovább lapozott.
Megakadt a szeme Sheila Watson-Coker nevén. Egy kis
zöldségesboltot vezetett odalent Lockporton túl azzal a nyúlképű,
nyüzüge férjével. Az ember biztosan megette a sárgarépakészlet
felét meg az összes salátát. De úgy emlékezett, hogy egyszer
összeszólalkozott mind a kettővel.
Még egyet lapozott.
Dane. Cecily Dane. Vele sosem volt baja.
De várjunk csak!
Mi is volt azokkal a westbrooki fiúkkal a piacon? Akik egyszer a
mellette lévő sorban röhögtek, mint a fakutya. Emlékszik a
nyafogó hangjukra. Idétlen kérdezz-feleleket játszottak, és nem
kellet hozzá nagy idő, hogy rájöjjön, hogy rajta, Cab Sigurdssonon
szórakoznak.
– Melyik a kedvenc állama?
– Vir-gin-ia.
– Játéka?
– A gin römi.
– Süteménye?
– A gin gerbread, a gyömbéres mézeskalács.
De ez már jóval több volt annál, amennyit Cab heves ternészete
elbírt volna. Áthajolt a pulton, hogy lekeverjen a kölyköknek egy-
egy jól irányzott pofont. Csakhogy a fiúk elhúzták a csíkot. És ki
állt a helyükön? Cecily Dane. Cab neki húzott be. Jó ütés volt.
Cecily ceruzával kihúzott szemöldöke két centivel följebb csúszott,
a kék műanyag csavarok csak úgy rezegtek a madárfészekhez
hasonló kócban, amit o hajnak nevezett. Sóhajtva tovább
lapozott.
Néhány perc alatt végignézte az összes nevet. Becsukta a
füzetet. Ezzel letudta az ismerősöket, rokonokat, barátokat. Ennyi
ember között egy lélek sincs, aki segítene kimászni a bajból. Igaz,
mindegyiket megbántotta, van, akit többször is.
– A pokolba velük – mondta Peetynek. – Kinek van szüksége
rájuk.
– Nézz hátra! – rikoltotta a papagáj.
Megint fölkapta a telefonkagylót, nézegette, azon tépelődve,
hogy volna-e tán mégis valaki a városban vagy a közelben, akit
megkérhetne. Valaki, akinek a nevét nem írta be a
telefonkönyvbe. Elgondolkodva füléhez tette a kagylót.
Meglepetésében rángatózni kezdett a szemöldöke. Szája kis o-ra
kerekedett. Aggodalom tört ki rajta. A készülék süket volt.
Nem hallott semmit, csak a hátborzongató, kísérteties csöndet.
Mintha a világ összes készülékén őt, Cab Sigurdssont hallgatnák
néma csendben. Ajkát összeszorította, alig mert levegőt venni.
Feszülten hallgatózott. Egyszer csak finoman kattant valami.
Letette a kagylót, majd óvatosan megint fölemelte. Ezúttal kapott
vonalat. Dermedten bámulta a készüléket.
– Vigyázz! – jegyezte meg Peety.
– Mitől csinál ilyet egy telefon?
– Toll a füledbe! – javasolta a madár.
Egyetlen magyarázat létezik: valaki a fáskamrában kihallgatta
őt, és nem tette le idejében a kagylót. Jeges szorítást érzett a
mellkasában, dermesztő pánik lett úrrá rajta. Tanácskérőén
Peetyre nézett.
– Valami azt súgja, jobb, ha visszamegyek a kamrába, és jobban
megnézem azt a nagykutyát. Mit szólsz hozzá?
Valami történt a fáskamra környékén. Valami nem volt egészen
rendjén. Nem tudta volna megmondani, hogy mi az.
Tanácstalanul végignézett a halomba rakott, hasított nyárfán, a
lehullott faforgácson, a tuskón.
A fejét csóválva felcaplatott az emelkedőn, és még egyszer
benézett az ablakon. A meglepetéstől földbe gyökerezett a lába. A
kis ablakon keresztül nem látott semmit.
Egyáltalán semmit.
Se a krokodilbőr cipőket, se a selyemzoknit, se az élére vasalt
pantallót. A holttest nem volt sehol.
Káromkodva csapkodta a lábát. Tessék, ez a hulla is eltűnt.
Föltápászkodott, és odébbállt. A legújabb tetem is ugyanúgy
fölszívódott, mint az előző kettő. Egyszerre érzett növekvő dühöt,
kudarcot és keserűséget. Mégis igaz lenne, amire a kövér zsaru
célozgatott? Talán csak képzelte a dolgot? Hallucinált? Az
idegeivel lenne baj? Azért, mert egy mogorva, magányos agglegény
hátat fordított a világnak, és a kelleténél fullánkosabb a nyelve?
Tehát a nagykutya eltűnt.
Ordítani szeretett volna. Dühében legszívesebben összerugdalta
volna a faforgácsot, hadd keveredjen fel a por. De inkább
becsukta a szemét, és erősen úgy tartotta, várta, hogy tehetetlen
mérge valamelyest csillapodjék.
Egy dologban biztos volt: ha valaha a hulla odabent volt, valami
nyomot kellett hagynia. Ennyit megtanult a tévében gyakran
látott Morse felügyelőtől. Az előző kettőnél figyelmetlen volt, nem
nézte meg jól egyiket sem. Amikor a két ütődött hekus
megérkezett, nem talált semmit. De nem is akartak igazán
körülnézni, csak végigcsörtettek mindenen, összetaposták a
helyszínt, a lehetséges nyomokat. Mindent, ami Cab igazát
bizonyíthatta volna.
Ezúttal ez nem ismétlődhet meg.
Cab hozzálátott, hogy alaposan átvizsgálja a helyszínt.
– Csak Helga lenne itt – motyogta magában, de gyorsan a
nyelvébe harapott, hogy fájt is. Nincs szüksége senkire.
Leballagott a kamra ajtajához.
Csak legalább találjon valamit: vérnyomot, letört ágat,
szövetdarabkát, gombot, hajszálat, letört körmöt, szempillát,
könnycseppet, mindegy mit. Bármit. Az átkozott rendőrség nem
győz majd hálálkodni. Bocsánatot fognak kérni. írásban.
Bekeretezteti, és olyan helyre akasztja, ahol mindenki jól láthatja.
A rendőrök, a nagykutyák, mind, akik erre járnak. Megemlegetik
még, milyen igaza volt Cabnek. A végrendeletében meghagyja,
hogy nem vehetik le a falról ötven, száz vagy ezer évig.
A sufni ajtajához ért.
Belökte.
Benézett.
Ekkor látta, hogy a hulla megvan. Krokodilbor cipőben, vasalt
nadrágban. Azzal a különbséggel, hogy most nem vízszintes,
hanem függőleges helyzetben. Egy álló, lélegző hulla volt. Vastag
nyakú hulla, fehér zsabós ingben, fekete csokornyakkendővel.
Cab felé fordult, és pislogva ránézett.
Egy valódi nagykutya volt.
Az öreg arra is rájött, hogy mi hiányzott a fásudvarban, azt is
tudta, miért. A nagy fejszét a hulla tartotta a kezében.
Arca viaszos volt, mint egy rendes halotté. Tekintete hideg és
kifejezéstelen, mint két kihűlt tükörtojás. Cabnek ismerős volt az
arca. Komor, alattomos vonásai felindultságot tükröztek.
– Hogyhogy nem halt meg? – érdeklődött Cab.
– Csakhogy itt van – mondta a halott.
A körülményekhez képest igazán nyájas és barátságos volt.
Széttárt karral invitálta beljebb Cabet a fáskamrába, ahogy
szívélyes házigazda fogadja vendégét. A gyalupad alatt készített
magának vackot kartondobozokból és zsákokból; amikor Cab
belesett a kis ablakon, a tetem épp szunyókálhatott. Krokodilbőr
cipős lábával sikkesen becsapta az ajtót, és igazán úgy
viselkedett, mint egy angol lord. Mosolygott, miközben a fejszét
hanyagul lógatta kezében. Az éle lefelé mutatott ugyan, de látszott
rajta, hogy készenlétben tartják.
– Mit néz ennyire? – kérdezte.
– Valahonnan ismerem magát – szólalt meg Cab.
– Engem mindenki ismer – mondta egykedvűen. – Eredetileg én
és a társaim nem akartunk itt ragadni. Csupán átmenetileg
szándékoztunk meghúzódni magánál, amíg elcsitul a rablás
körüli lárma. Sajnos elromlott az autónk, meg kellett
szabadulnunk tőle. Észrevettük ezt a rozoga építményt, és úgy
döntöttünk, hogy itt elbújhatunk egy kis időre.
– Egyszerűen birtokháborítást követtek el.
– Ne nyugtalankodjék, csak addig vesszük igénybe, amíg
kölcsönzünk egy másik kocsit.
– Azaz lopnak egyet, nem igaz?
 A sápadt arc erre elsötétült. A jóságos mosoly vicsorgásra
emlékeztetett.
– Azt mondtam, kölcsönvesszük. Nem tartjuk meg. Jó, az elsőt
a folyóba löktük. Hiába keresgéltünk errefelé, mindenütt –
karjával körbemutatott –, sehol se találtunk autót.
– Mivel nekem nincs – mondta mogorván Cab.
– Csak egy biciklit találtunk. Helyesebben találtam. El is
dugtam.
– Szóval ellopta – gurult méregbe Cab.
– Elrejtettem. Három ember ugyanis bajosan fér el egyetlen
kerékpáron. Nincs igazam? – Olyan komolyan érvelt, mintha
bizony fontos lenne neki, hogy az öreg elfogadja okfejtését. – Nos,
arra gondoltam, egy biciklis ember könnyen felszívódhat a
pénzzel. Elhajt, eltűnik. Visszajöttem a részemért. Aztán – üveges
szeme egészen kidülledt. – Sejti, mi történhetett, ugye?
Cab rándított egyet a vállán.
– Honnan tudhatnám? A többiek biztosan tudtak a bicikliről, és
magának támadtak. Ezért aztán megölte őket. Na ide figyeljen,
miszter, honnan ismerem magát?
A férfi színpadiasan széttárta a karját.
– Fogalmam sincs. Talán a tévéből, Engem mindenki ismer.
Habár nem szeretnek. – Oldalra billentette a fejét, úgy kérdezte: –
Mit gondol rólam? Mit tud rólam?
– Épp eleget. Azt, hogy maga hazug, szélhámos, tolvaj és
gyilkos. És ez nem kevés, maga is tudja. – A férfi krokodilbőr
cipőjére szegezte tekintetét. – Tán még a krokodilt is maga ölte
meg. Addig verte, míg élet volt benne.
– Én befolyásos ember vagyok.
– Persze. Egy nagykutya.
A nagykutya elgondolkodva és rosszallóan ingatta a fejét,
kifejezéstelen szemével tűnődve nézett körül, látszott rajta, már-
már elveszti a türelmét.
Aztán sikerült lenyelnie a mérgét, de ádámcsutkája föl s alá járt
sértettségében.
– Összefogtak ellenem, ez történt. Nagyon rosszul tették. Az volt
a tervem, hogy benyúlunk a kaszinó pénztárába. Az én ötletem
volt, én dolgoztam ki a tervet. – Büszkén tekintett végig poros, de
még így is elegáns ruháján. – Belső ember voltam, megbíztak
bennem. – Elkomorult az arca. Megszorította a fejsze nyelét,
mintha ellenfele nyakát fogta volna. – Azt hiszi, hogy azok a
barmok meg tudták volna Csinálni nélkülem? Na nem! Csakhogy
ennek megfelelően kellett volna elosztani a pénzt is. Mert nagy
pénz volt, igazán nagy. És akkor fillérekkel szúrják ki a szemem?
Elvörösödött, szaporán szedte a levegőt. A fejsze nyelére kulcsolt
ujjai egészen elfehéredtek a szorítástól.
– Miután megtaláltam a biciklit, eldugtam. Később
visszalopóztam a fészerhez. Hallottam, hogy itt bent pusmognak,
de nem értettem, hogy miről. Fülelni kezdtem. S mit gondol, miről
beszélgettek?
– Nem gondolok semmit.
– Rólam. Csúnya dolgokat mondtak. Hogy rossz társ voltam,
megbízhatatlan. – Összeszorított fogai között úgy sziszegett, mint
egy kígyó, szeme összeszűkült, tekintete elsötétült. – Azt
mondták, hogy legjobb, ha egyszer és mindenkorra
megszabadulnak tőlem.
Mérgében megfeledkezett a baltáról, az kiesett a kezéből, és
nagyot koppant a piszkos padlón. Megint fölkapta, és a követ
vagdosta vele.
– Ezek után másképp gondoltam a biciklire.
– Az én biciklimre.
– Amúgy is azt gondoltam, hogy az embernek több esélye van
eltűnni, ha nem pofázik mögötte két gorilla. És ha egyvalaki
simán meglóg a pénzzel, több pénzzel még könnyebben
elboldogul. Na, ekkor határoztam el, hogy elintézem őket.
Itthagyom mind a kettőt, aztán egyszer...
– Becsapta őket.
– Megérdemelték, mert elvették a jogos részem.
– Kirabolta őket.
– Félreállítottam őket.
– Vagyis meggyilkolta.
A férfi szeme fenyegetően villant, hangjából sütött a gyűlölet.
– Nézze, nem ajánlom, hogy piszkáljon! Csak azt vettem el, ami
megillet. Én találtam ki az egészet, én terveltem ki. Azok ketten
meg összefogtak ellenem. Nekem jár az összes pénz.
– Hazudott nekik, kirabolta, majd meggyilkolta őket –
vádaskodott Cab.
– Nem így történt!
– Betört hozzám, rabolt, gyilkolt. A hullákat meg itt hagyta
heverni egy öreg ember kertjében. Nálam, akinél nem esett még
bántódása senkinek. – Cab szemrehányóan nézett a nagykutyára.
– És rám nem gondolt?
– Valahol hagynom kellett őket. Gondoltam, keresek nekik egy
eldugott helyet. Azt hiszi, olyan könnyű? Próbáljon meg ásni két
mély gödröt egyedül. Tényleg nem akartam így hagyni őket, de egy
ideig eltart, míg kényelmesen elföldelem őket. – A fejét csóválta,
mint akit elárultak. – Megtettem, amit tudtam. Egyedül. Maga
talán bízik az emberekben? Nem az a véleménye, hogy jobb, ha
maga intézi a dolgait, ha csak magára számít? Ehhez mit szól?
– Azt hiszem – mondta Cab megfontoltan, és úgy érezte, muszáj
elmondania, ami benne van –, annak a másik kettőnek igaza volt.
Tolvajok voltak, nem vitás. De maga, a tetejében még gyáva,
alattomos féreg is. Lehet, hogy még ennél több mocskos dolog is
terheli a lelkét. Nem akarok tudni róla. Maga egy görény. A
nagydarab férfi szinte megszeppent. Cab tekintetétől összébb
húzta magát. Amikor azonban az öreg sarkon fordult, és kifelé
indult volna, utánakiáltott:
– Hé! – A fejszét fenyegetően meglóbálta.
Cab nem torpant meg, odament a falhoz, és leakasztott egy ásót
a horogról. Odalépett a nagykutyához, és feléje nyújtotta a
szerszám nyelét.
– Elmegy innen. És viszi a hullákat is. Nem akarom itt tudni
őket, nem tetszik a modoruk. És nem is az enyémek. Nekem nem
tesz jót ez a két hulla. De nem kell a rendőrségnek se, így hát
menjen oda, ahova temette őket, ássa ki mindegyiket, és tegye a
lopott biciklire. Hajtson el, amilyen gyorsan csak tud. Keressen
nekik más helyet.
– Nem tehetem meg.
– Miért ne, hiszen maga gazdag. Vegyen egy temetőt.
A nagykutya most úgy fürkészte Cabet, mint a hájas rendőr.
Mint aki nem tudja eldönteni, hogy eszement őrülttel van-e dolga,
vagy ravasz fickóval, aki belőle csinál bolondot.
Végül így szólt:
– Öregem, nagy magányában elment az esze. Két hulla egy
biciklin! Eltűnhetnék nélkülük is, csakhogy van egy kis bökkenő.
A kerékpár túl lassú, könnyen utolérhetnek. Különösen akkor, ha
valaki figyelmezteti a rendőrséget.
Cab láthatóan meglepődött.
– Csak nem rám gondolt? – kérdezte.
– De bizony.
– Hiszen kihallgatta a telefonjaimat – horkant fel Cab. – Tudnia
kell, hogy a rendőrök nem hallgatnak rám.
– Talán mégis meggondolják magukat.
– Két hullától sem estek gondolkodóba.
– Egyelőre – szögezte le a nagykutya. Jelentőségteljesen
végigpillantott a fejszén, simított egyet az élén, és mélyen Cab
szemébe nézett. Fenyegetőleg lépett egyet az öreg felé. Cab is
közelebb lépett a fogát csikorgatva.
– Azt mondom magának, Mr. Nagykutya, menjen és ássa ki a
büdös hulláit, aztán pucoljon innen.
Sötét, alattomos árnyék suhant végig a férfi arcán. A benne
fortyogó méreg kitörni készült. Marokra fogta a fejszét. Vicsorított,
szélesre húzott ajkai között Cab látta a fogaira lerakódott barna
fogkövet.
– Na ide figyeljen!
– Gyakrabban kellene fogat mosnia – szakította félbe Cab.
A férfi nem türtőztette tovább magát:
– Nem fogja föl végre, kivel beszél? Nem tudja, hogy veszedelmes
ember vagyok? Nem kellenek a hullák.
Cab szintén üvölteni kezdett.
– De nekem sem!
A pillanatnyi csendben csak a feszültség vibrált közöttük. A két
indulatos, dühtől elborult agy majd szétpattant.
Végül a nagydarab fickó karja előrelendült.
A hatalmas ütéstől Cab törékeny teste összecsuklott a fal
mellett. A nyelvén a vér édeskés sós ízét érezte, a füle zúgott, az
egyik szeme alatt éles fájdalom nyilallt és lüktetett. Látta a
nagykutya föléje magasodó alakját. Hallotta a fejszesuhintást,
aztán a gondosan halomba rakott aprófa pattogását, ahogy a
szerszám közéjük repült.
Cab Sigurdsson életében először elengedte magát. Akár az a
hal, amelyik többszörösére fölfújja magát, hogy megrémissze
ellenfelét, de ha egy ujjal nyúlnak hozzá, harciassága
szertefoszlik. Tisztában volt vele, hogy igazán nagy veszélyben
van. Rettegett a bénító erőszaktól. Ez nem volt játék.
Cabnek az járt a fejében, hogy a másik meg fogja verni. Szétveri
az arcát, a fogait, kitépi azt a hosszú, csípős nyelvét. Istenem,
gondolta magában, ez az állat most készül agyonverni, fölhasogat,
szétdarabol, kibelez, szétszórja a csontjaimat. Jöjjön már valaki;
segítség, mentsenek meg, siessenek, siessenek, siessenek!
Egészen a falhoz simult, hátán érezte a száraz, korhadó fát. Ujját
bele tudta dugni a fába, olyan puha volt, mint a vaj. Szálkák
mentek a körme alá.
Nagykutya leeresztette a fejszét.
Végső kétségbeesésébe Cab előregörnyedt, megfeszítette öreg
lábait, és egész testével nekifeszült a korhadó fának. Tudta, hogy
keresztül tudja szuszakolni magát a táguló résen. Ebben a
percben örült, hogy ilyen sovány és szívós, örült mindennek,
amire annak idején nem is gondolt. Ahogy kicsúszott a napfényre,
fűrészpor kavargott körülötte. Hallotta a nagykutya üvöltését,
olyan volt, mint egy vadállaté. Csak egy hajszálon múlt, hogy Cab
megszabadult. Gyorsan fölpattant.
És csak futott, amennyire bírt.
Ösztöneire hallgatva nem az úton szaladt, csak átrohant rajta,
és bevetette magát a bozótosba. Hallotta a nagykutya krokodilbőr
cipőinek koppanását. Most érhetett ki a fészerből a napfényre.
Baltával a kezében körbefutotta az épületet.
Cab erre még gyorsabban menekült. A fák, bokrok, a zöldellő
föld sima volt körülötte. Kis barátai, az apró teremtmények,
amelyeket magához szoktatott az évek során, most elrejtőztek. Az
öreg tudta, mit érezhetnek a védtelen állatok. Most rá vadásznak,
itt áll barátok, társaság nélkül. Az életéért fut. Nem volt igazán
ínyére a dolog.
Néhány gyors lépés, és már ott volt a sarjerdő szélén. Ott
végződött a birtoka. Olyan volt, mint a Hecla-sziget viharvert
partja. Azon túl látszott Garsonék lenföldjének kékeszöld tengere.
Négy-ötszáz méterrel odébb málladozott nagybátyja elhagyott
gabonatárolója, beroskadt gerendákkal.
Cab hallotta üldözője hangját, ahogy őt hívta.
Berohant a lentengerbe.
Jól ismerte a tárolókat. Ezt az egyet meg különösen jól.
Gyakran játszott benne, amikor szüleivel látogatóba jött a
nagybácsihoz. Akkoriban, már maga sem érti, miért, valóságos
öröm volt számára otthagyni a szigetet, átkelni a szárazföldre a
dohogó, rozzant kompon – akkor még nem épült töltés a
golfozóknak –, autóbuszozni a nyaralók mellett a mocsár széléig.
Ezt a pókhálós, ferde falú pincét, ahova most behúzódott,
veremnek hívták. Jóval Cab születése előtt, aratás idején ide
érkeztek a búzával megrakott kocsik. Az aranyló gabonát kanalas
futószalag szállította a tároló legtetejére, és a fönti rácson
keresztül irányítható fémcsúszdákon zúdult le a hatvanlábnyi
mélységbe. Milyen régen volt. A kilakoltatás, a gyűlölködés előtt.
Hosszú, surranó léptek zaja hallatszott odakintről. Árnyék
vetődött a kidőlt ajtón át a falra. Egy fej és két széles váll zárta ki
a világosságot.
– Hé! – kiáltotta be a nagykutya.
Cab átkarolta a térdét, összehúzta magát.
– Tudom, hogy itt van. – Hangja most megint nyájasan,
megnyugtatóan csengett, mint azoké a férfiaké, akik annak idején
frissen borotválva érkeztek a szigetre, kezükben a hatósági
végzéssel. – Követtem a nyomait ezen a kéklő fűtengeren
keresztül. Hát nem olyan, mintha víz lenne? A nyomdokvizén
jöttem.
Cab szótlanul gubbasztott. Karját még szorosabban kulcsolta a
térde körül, ujjait szinte belemélyesztette a húsába. Nem volt
hova rejtőznie, védtelen volt. Fény villant, mint macskaszem a
sötétben. Apró zseblámpa, kulcstartóra való. Egy tolvajnál, álnok
kígyónál, gyilkosnál miért ne lenne kéznél? A vékony sugár
végigpásztázta a sötétséget, és Cabre találva megállapodott rajta.
– No lám, ott van – mondta elégedetten a nagykutya. – Jöjjön
csak ki.
A fény megbénította az öreget, olyan volt, mint egy gombostűre
szúrt bogár.
A fény ismét arrébb kúszott. A hosszú árnyék lesben álló pók
módjára moccant. Csikorgó hang hallatszott. Megint valami
mozgás. A nagykutya megindult lefelé a verembe. Csak lecsúszik
az omladozó nyíláson keresztül, és máris ott van közvetlenül Cab
fölött.
A fejszével együtt.
– Hé, indulás! – sürgette.
Cab a himbálódzó futószalaghoz vetette magát, gyorsan
ráugrott, ahogy gyerekkorában tette. A merítőkanalakat úgy
használta, mintha létrafokok lennének. A nagykutya a nyomába
eredt. Cab fölküszködte magát, átmászott a felső nyílás rácsai
között, és kilépett a rakodóhelyiség poros padlójára. A zseblámpa
sárga fénye alulról megvilágította a rácsot, amelybe Cab mindkét
lába beleakadt. A futószalag megnyikordult odalenn, az üldöző
nyilván rálépett. A fény cikázni kezdett, az árnyak őrülten
táncoltak.
Rejtőzz el, te vén bolond! Bújj el, amilyen gyorsan csak tudsz!
Derengő fény szűrődött be a poros, pókhálós ablakon. Cab csak
rápillantott, és azonnal eszébe jutott a hely, ahova annak idején
szokott rejtőzni. Hát persze, a kis kamra, ahol a búzamintákat
tárolták. Felrántotta az ajtót, de elég volt benéznie, hogy azonnal
lássa, ide most már bajosan fér be.
Kellett nekem megnőnöm.
A nagykutya nem volt hozzászokva ennyi megpróbáltatáshoz.
Kimerülten zihált a padlón elnyúlva. Cab kétségbeesetten kutatott
más menedék után. Talált a falban egy jókora repedést, besütött
rajta a nappali világosság. Odanyomta a száját, és kikiabált a
kékes lentenger fölé:
– Segítség!
 Visszanézett a futószalaghoz, a zseblámpa fényében látta, ahogy
a sötét alak föltápászkodik a padlóról.
– Maradjon ott! – ordította dühösen. – Omoljon magára a
mennyezet!
– Senki nem szeret engem – panaszkodott a nagykutya.
Cab egy létrát vett észre a sarokban, most már emlékezett is rá.
Odafutott, és gyorsan mászni kezdett a szögletes fokokon, akár
egy tengerész. Tudta, hogy a tárolók közötti szellőző aljában van.
Lélekszakadva igyekezett fölfelé. A nagykutya zseblámpája csak
apró fénypontnak látszott a magasból.
Ne nézz le, te nyamvadt, házsártos féreg, biztatta magát
gondolatban. De amikor mégis lenézett, rémülten látta, hogy
üldözője ismét a nyomában van.
– Jöjjön le! – kiabálta a nagykutya. – Nem esik bántódása. Egy
ujjal sem nyúlok magához. Higgyen nekem!
Csak szaporán fölfelé, kántálta magában.
Egyszer csak a létra nagyot reccsent, és ijesztően inogni kezdett
kettejük súlya alatt. Cab tudta, hogy állnia kellett volna a
megterhelést, de az az átkozott Garson biztosan kilopta belőle a
csapszegeket. Mennyire szeretett volna most otthon lenni, hideg
gin-tonikot hörpölgetve, a szótárt böngészgetve. Tanítgatni a
madarat mindenféle disznóságra. Magasságos isten, bárcsak
otthon lehetne!
Üldözője rendíthetetlenül a nyomában volt. Csaknem a tároló
tetejére értek. A beomlott tetőn betűzött a nyári nap sugara. Cab
futó pillantást vetett a kék ég egy darabkájára. Amikor tudatára
ébredt, hogy milyen magasra mászott, megremegett a térde, és
majdnem lecsúszott a létráról. Ijedten megkapaszkodott. Még egy
lépés, és biztonságos pihenő következik. Ha Garson el nem lopta.
Szerencsére megvolt. Rálépett a nyitott tárolók fölötti keskeny
átjáró-pallóra.
Karjai elgémberedtek a görcsös kapaszkodástól, majdnem
kiszakadt a tüdeje. A levegőt még mindig édeskés búzaillat töltötte
be. A csúszda tetejéről csövek nyúltak lefelé, mint egy hatalmas
polip karjai. Cab a palló végére futott, amikor a nagykutya baj
nélkül a létra tetejére ért. Erős ember volt, de látszott rajta, hogy
nem bírja az efféle mutatványokat. A fejszét mindenesetre
magánál tartotta.
Nincs menekvés, meg fogok halni, nyugtázta Cab.
Alig maradt néhány centiméternyi ép palló a háta mögött. Nem
volt számára visszaút, előtte meg az az egy-két centi, hatvan
lábnyira a sötéten ásító tárolók fölött. Biztos halál.
 Az öreg kilépett a gerenda szélére.
Vagy ő, vagy én. Harcolok, vagy menekülök. De nincs hova, itt
semmit se érek a szóval.
A nagykutya rezzenéstelenül nézte Cabet, különös szeme
fénytelen volt, minta régi üveg. Mikor megszólalt, hangja hidegen,
fakón koppant.
– Jöjjön közelebb, kössünk egyezséget.
– Jöjjön maga – mondta Cab.
– Oda, föl? Ugye, tudja, nem hagyhatom, hogy följelentsen?
Szóval tegyen egy szívességet, és lépjen egy nagyot balra. Vagy
jobbra, nekem mindegy, nem vagyok kicsinyes. Nincs más
megoldás, beláthatja. Rajta hát! Legyen olyan kedves. Ne akarja,
hogy én menjek magához. Még leesnék, eltörném a lábam!
Az utolsó szót színpadias mozdulattal kísérve kiáltotta Cab felé.
Az öreg önkéntelenül hátrább lépett, és bokáját beleütötte egy
kiálló szögbe. Majdnem eleget tett a nagykutya kérésének. A szíve
a torkában dobogott, alig sikerült visszanyernie egyensúlyát.
– Bravó – jópofáskodott a nagykutya. – Csak engem ne akarjon
oda leküldeni! – zseblámpáját a tárolóba irányította, de a fény
nem hatolt át a sűrű sötétségen. – Gondolja meg, mi lesz az
emberből, mire leér. Semmi, elfújja a szél.
A nagykutyának megeredt a nyelve. Valahol száraz fa reccsent.
– Ejnye! – rikkantotta szinte vidáman. – Ne akarjon becsapni! –
Még egy lépést tett.
Cab ekkor teli torokból segítségért kiáltott, bele a hőségbe, a
sötétségbe, a fullasztó porba. Nem tudta levenni a szemét az apró
lámpa vakító fókuszáról. Olyan volt, mint feléje rohanó mozdony
lámpája az alagútban.
A gerenda még egyet reccsent és megmozdult. Cab riadtan
nézett kapaszkodó után. Még egy roggyanás, és a két ember úgy
kapálózott a két végén, mint ügyefogyott kölykök a libikókán.
A beszűrődő napsugár éppen a nagykutya arcát világította meg.
– Honnan ismerem magát? – kérdezte az alkalomhoz nem illően
Cab.
A dülledt szemek nem rezdültek.
– Valaha politikus voltam.
– Politikus? Maga? Egy fejes? Egy azok közül, akik elkergettek a
szigetről?
A nagykutya meghökkent. Még mindig nála volt a fejsze.
– Na elég a beszédből. Ideje véget vetni a találkozásnak.
– Én vetek véget magának! – kiabálta magából kikelve az öreg.
Elhajolt a feléje hajított fejsze elől, de a nyele súrolta a karját.
Megpördült a gerendán, de megtalálta az egyensúlyát. A szerszám
lezuhant. Az öreg felbátorodva támadásba lendült, nekiesett a
nagykutya torkának.
– Segítség – ordította amaz.
Sigurdsson alig akart hinni a fülének, de alulról válaszolt
valaki.
– Hallak, Cab, máris indulok.
A két ember egymásra meredt. A nagykutya szeme még jobban
kidülledt. Cab torkából megkönnyebbült ujjongás tört elő.
– Hé, hahó! Ki vagy odalent?
– Helga! – felelte. – Helga Grimson. Te vagy ott fönt, Cab?
Hoztam a puskát, ahogy...
Puff!
Tompa lövés hallatszott, aztán megindult a pokol.
Helga csinos kis fegyveréből egy 22-es kaliberű golyó repült
fölfelé. Megperzselte Cab Sigurdsson orra hegyét, útját folytatva
keresztülment a Gordon’s Gines sapka ellenzőjén, anélkül, hogy
az öreg fejét megsebesítette volna. Cab azt se tudta, mi történt.
Lehet, hogy semmi baja nem esett, de talán mégis agysérülést
szenvedett, mert csak állt odafönt, és hunyorogva hintázott a
gerendán.
– Tudtam. Átkozott nőszemély. Hát nem megölt? Most halott
vagyok.
A nagykutya torka kiszabadult Cab markából, így teste végképp
elvesztette az egyensúlyát. A férfi nagyot ordított, aztán teljes
tömegével lefelé billent. Egy darabig olyan volt, mintha marionett
figuraként kapálózva megpróbálna a levegőben úszni, majd velőt
rázó sikoltással lezuhant a mélybe.
A zseblámpa apró fénye követte. Cab még mindig csak állt,
lefelé meresztve a szemét. Nézte, hogyan halványul el a gyenge
fénypont, hallgatta, hogyan távolodik a kiáltás. Aztán tompa
puffanás hallatszott. Kész csoda, hogy a zseblámpa épségben
leért. Pislákolt egy darabig, sárgás fénye derengve világította meg
a zuhanástól felismerhetetlenné vált testet.
– Hullák – suttogta Cab. – Az én átkozott hulláim.
– Te még mindig odafönt vagy, Cab?
– Kelekótya nőszemély – kiabált lefelé Cab –, majdnem megöltél,
te boszorkány!

– Nem szívesen, de be kell ismernem – mondta Cab –, a

rendőröknek mégis igazuk volt. Tényleg nincsenek hullák a
földemen. Most már legalábbis. Az a rablógyilkos sose temette el
őket. Itt voltak már mind a ketten, Arni nagybácsi
csodapalotájának alagsorában. Bokájuknál fogva vonszolta ide
őket, de ide került ő maga is.
Együtt vágtak át a lenföldön Cab háza felé.
– Különben tévedsz – mondta Helga –, a te nagykutyád nem
tartozott azok közé, akik elvették tőlünk a földünket. Csak
hasonlított az egyikre.
– Aki olyan, mint egy görény, aki bűzlik, mint egy görény, az
maga is görény.
– Ugyan, ne légy már ilyen – kérte Helga. – Mondj valami
kedveset.
– Kedveset? Én valami kedveset? Mi legyen az?
– Mondjuk valami köszönömfélét.
Cab savanyú képet vágott, mint akinek nehezére esik a
gondolkodás is. Végül megköszörülte a torkát, köhintett egyet, és
minden egyes szót kihangsúlyozva így szólt:
– Hát legyen. Köszönöm. Köszönöööööm!
Helga barátságosan megszorította a férfi karját.
– Tudod, először a házban és a kertben kerestelek – mondta. –
Aztán meghallottam a kiáltásodat a hombár felől. S látod,
megtaláltalak. – Szünetet tartott. – Remélem, nem haragszol érte,
de észrevettem, mekkora rendetlenség van nálad. Egyszer
átugrom, és kitakarítok.
Cab felhorkant, de a hangja szelíd maradt:
– Elboldogulok magam is. De mondd csak, mi van Griffith-szel?
– Megszabadultam tőle. Túl nagy volt az étvágya.
– Nahát – csodálkozott Cab.
– Bizony. Áruld el nekem – folytatta Helga –, miért csak
disznóságokra tanítod a madaradat? A változatosság kedvéért
taníthatnál neki valami szépet is.
– Arra tanítsd meg te – dünnyögte Cab –, én nem is tudok
szépeket.
– Ezt megígérhetem. De azt hiszem, veled fogom kezdeni.
– Hát kellett ez nekem?
És egymásba karolva ballagtak a ház felé.

Balázs Éva fordítása

 KARÁCSONYI GYILKOSSÁG
C. M. Chan

Nyolc nap volt hátra karácsonyig. Ami annyit jelentett, hogy

még hat napnak kell eltelnie, s Phillip Bethancourt végre leülhet a
családi tűzhely mellé, ahol is a kölcsönös jókívánságok közepette
eszmét cserélhet arról, hogy még egy olyan gazdag és független
embernek is, mint amilyen ő, vállalnia kell azt a kötelezettséget,
hogy valami hasznosat kezdjen az életével. És mondjuk, miért ne
lehetne ő is ügyvéd, mint Róbert, az unokatestvére? Vagy miért ne
szervezhetne valamilyen jótékonysági akciót, mint a nővére? Ha
annyira érdeklik a bűnügyek, akkor miért ne vállalhatna állást a
bűnüldözési osztályon? Bethancourt rendszerint mosolyogva
hárította el magától az ajánlatot, mondván, őt tulajdonképpen írói
ambíciók fűtik, s ezt úgy-ahogy igazolni is tudta azzal a
háromnégy cikkel, amelyet sikerült elhelyeznie a helyi lapban.
A karácsonyig hátralévő nyolc nap azt is jelentette, hogy még öt
napja van rá, hogy valamilyen drága és látványos ajándékot
helyezzen barátnője, Maria lábai elé. Még csak a második
karácsonyt töltik együtt, ám egyheti ismeretség is elég lenne
ahhoz, hogy bárki világosan lássa: Maria él-hal az ajándékokért,
és Bethancourt jobbnak látta, ha nem okoz neki csalódást.
Bethancourt a Bond Streeten haladt Asprey ékszerüzlete felé,
amikor megpillantott egy tweed felöltős zömök alakot, aki éppen
előtte mentát az úttesten. Az alak nagyon emlékeztette Jack
Gibbons nyomozó őrmesterre, Bethancourt közeli barátjára és
műkedvelő detektívesdijében legfőbb támaszára.
Bethancourt meggyorsította a lépteit, hogy utolérje barátját a
sarkon.
– Phillip! – üdvözölte Gibbons széles mosollyal. – Fel akartalak
hívni, amint visszaértem a hivatalba.
– Látom, karácsonyi bevásárlás – sandított Bethancourt
Gibbons repedezett, vörös kezére, amelybe mélyen belevájt a
három jól megtermett csomag zsinórja.
– Lehet, hogy ez az utolsó lehetőségem – mondta Gibbons
savanyú képpel. – Egy gyilkossági eset vár Dorsetben. Reggelre
odarendeltek a halottkémi jelentésért, meg hogy kihallgassak egy
pár embert, de úgy gondoltam, előbb még megveszek egy-két
karácsonyi cuccot itt a városban.
Bethancourt szeme felcsillant a szemüveg mögött.
 – Csak azért akartál hívni, hogy boldog ünnepeket kívánj, vagy
pedig mert a gyilkosság olyan érdekes?
Gibbons nevetett.
– Hát, az biztos, hogy fura egy eset. – Egyik kezéből a másikba
helyezte a csomagokat. – Adva van egy fölöttébb jómódú idősebb
özvegyasszony, aki egyedül él egy nagy Victoria-korabeli
bagolyvárban, ahonnan már kirepült öt felnevelt fiókája.
– Eddig elég normálisan hangzik – jegyezte meg Bethancourt.
– Gondolom, a gyerekei Londonban vagy hasonlóan távoli
helyeken élnek.
– Igen, igen – bólogatott Gibbons. – Nem is ez a furcsa. Maga a
gyilkosság a bizarr.
– Hát kit gyilkoltak meg?
– Nem tudjuk.
– Nem tudjátok?
– Nem. Ha elhallgatnál egy percre, akkor szép sorjában
elmondhatnám a dolgot.
– Jól van.
– Vagy két nappal ezelőtt Mrs. Bainbridge felment a padlásra a
karácsonyfadíszekért. Ahogy kinyitja a padlásajtót, iszonyatos
bűz csapja meg az orrát. Olyan rettenetes bűz, hogy kishíján ott
helyben kifordult a gyomra.
– Jack, csak nem azt akarod mondani...
– De még mennyire. A karácsonyfadíszek szanaszét hevertek az
egész padláson, a régi hajóládában meg, ahol rendesen a helyük
van, egy jó néhány hónapja halott férfi hullája feküdt.
– Te jó ég! – kiáltott föl Bethancourt izgatottan. – Gondolom,
hogy kibukott az öreglány.
– Á, a hullát nem ő találta meg – mondta Gibbons. – Már a bűzt
megérezve rosszat sejtett, és szólt az egyik szomszédjának. Ez
átjött a feleségével együtt, és aztán a férfi volt az, aki fölment és
kinyitotta a ládát – no ő aztán valóban elhányta magát. Szegény,
éppen hogy befejezte az ebédjét – tette hozzá Gibbons
rosszmájúan.
– Meg lehet őt érteni – mondta Bethancourt együttérzően. – A
hulla már nyilván alaposan oszlásnak indult.
– De még mennyire – helyeselt Gibbons vidáman. – A jelen
pillanatban elég titokzatos az egész ügy. Mrs. Bainbridge azóta
nem járt a padláson, hogy tavaly karácsonykor elrakta a díszeket,
és szerinte más sem, holott a házat valósággal ellepték a gyerekei
meg az unokái. Mindenesetre jóval tisztábban fogunk látni, ha
megállapítjuk a halott kilétét, és azt, hogy mikor ölhették meg.
 – Szép kis rejtély – jegyezte meg Bethancourt mohó
kíváncsisággal a tekintetében. – Mondd, Jack, nincs szükséged
holnap egy fuvarra Dorsetbe?
Gibbons elnevette magát.
– Hát, nem tudom, hogy a holnap megfelel-e – mondta
csúfondárosan. – Előbb ki kell hallgatnom két unokát, és ha ma
délután nem találom meg őket...
– Te sátánfajzat – verte hátba Bethancourt. – Fizetem a taxit,
sőt még az egyik csomagodat is cipelem, ha veled tarthatok.
– És holnap elviszel Dorsetbe?
– Egye fene!
– Rendben van – nyújtotta át Gibbons az egyik csomagot. –
Tudtam, hogy érdekelni fog az ügy, Phillip.

A halottkém jelentése már várta Gibbonst, amikor visszaértek a

Scotland Yardra, hogy megszabaduljanak a csomagoktól.
– Nos, úgy látszik, valamikor augusztusban vagy szeptember
elején érte utol a végzete – ráncolta a homlokát Gibbons a jelentés
fölött.
– Te jó ég – Bethancourt megigazította a szemüvegét és Gibbons
válla fölött a papírra sandított. – Azt hinné az ember, hogy
mostanra az egész házat elárasztotta a bűz.
– A harmadik emeleten érződött egy kicsit, ám ott a hajdani
cselédek lakrészei vannak, és természetesen manapság senki sem
teszi be oda a lábát. Mrs. Bainbridge bejárónője egy évben
egyszer, tavasszal fölmegy kitakarítani a szobákat, ez minden.
– Leszúrták?
– Úgy tűnik, de te is láthatod, mennyire bizonytalan a jelentés.
Egy tőr vagy egy rőfnyi konyhakés – bármi lehetett. A ládában
vérnyomok látszanak, a helyszínelők azonban ezenkívül sehol
sem találtak vért. így az a valószínű, hogy másutt ölték meg.
– No igen. Nem lehet könnyű valakit felcsalogatni a padlásra
azzal, hogy ott majd elintézik.
– Miért ne lehetne? – ellenkezett Gibbons. – De most hagyjuk,
Phillip, el kell mennünk az egyetemre, hogy megkeressük Mrs.
Bainbridge unokáját.

Maureen Bainbridge, akire a kémiai karon bukkantak rá, húsz

év körüli volt és fölöttébb csinos. A macskaféle ragadozókra
emlékeztetett, ahogy a fejét tartotta, és ahogy fekete haját
félresimította, s mindez szöges ellentétben állt nyílt, egyenes
modorával. Magas volt és karcsú, arcára ráillett a híres angol
őszibarack- és tejhasonlat.
Még Bethancourt is, aki igen magasra állította a női szépség
mércéjét, halkan füttyentett egyet, amikor egy diák megmutatta
nekik a lányt. Kihámozták őt a diáktársai gyűrűjéből,
bemutatkoztak, megmondták, milyen ügyben jöttek, aztán
elvonultak egy üres tanterembe, ahol nyugodtan szót válthatnak.
– Hát nem borzasztó? – hitetlenkedett a lány, miközben felült az
egyik pad tetejére. – Még most sem tudok magamhoz térni.
– Érthető a megdöbbenése – jegyezte meg Gibbons együttérzően.
– Meg tudná kérem, mondani, mikor járt utoljára a nagyanyja
házában?
– A nyáron – vágta rá rögtön a lány. – Mind ott voltunk az
augusztusi hivatalos ünnepen.
– Mindenki?
– Az egész család – vágta rá gondolkodás nélkül, aztán sietve
helyesbített: – Vagyis az összes nagynéném és nagybátyám. Az
unokatestvéreim közül csak egy jött el. Ja, és az apám elhozta az
egyik üzlettársának a fiát. Nagyanya morgott is miatta, tudják,
még egy hálószobáról kellett gondoskodnia, de hát mit tehetett
volna?
Gibbons előhúzott a zsebéből egy noteszt, és belelapozott.
– Az illető, ugye, Renand Fibrier volt? – inkább állította, sem
mint kérdezte.
– Igen – bólintott a lány. – Épp csak valamivel idősebb nálam,
így Daniel unokabátyámmal együtt hármasban jól meglettünk
volna. De hál persze a családdal is kellett foglalkozni. Tartottam
tőle, hogy Renand hamar elunja magát. Nem is várta meg a
keddet, és már hétfőn reggel elutazott.
– Elég unalmas vendég lehetett – jegyezte meg Gibbons.
– Nem mondhatnám – tiltakozott Maureen. – Renand igazán
kedve volt. Csak azért gondoltam, hogy elunta magát, mert olyan
korán eltávozott.
– Értem – mondta Gibbons. – Mr. Fibrierrel még nem
beszéltünk, a nagyanyja nem tudta megadni a címét.
– Én sem tudom – jelentette ki a lány sietve –, de apu bizonyára
tudni fogja.
– Igen, vele is beszélünk hamarosan – bólintott Gibbons. Ismét
a noteszára pillantott. – Tehát a házi összejövetelen részt vett Paul
és Clarissa North, Bili és Bernice Clayton, Michael és...
– Á, dehogy – szakította félbe Maureen. – Michael
unokatestvérem nem volt ott, ő Amerikában él. De Cathy
nagynéném megjött Ausztráliából. Már több éve nem láttuk őt, így
hát afféle családi összejövetelt rendeztünk a tiszteletére.
Legtöbbjük csak a hétvégét töltötte velünk, a szüleim meg én egy
hétig maradtunk – minden nyáron ezt szoktuk csinálni. Ó! –
kapta a szája elé a kezét, és Bethancourt kénytelen volt
megállapítani, hogy rendkívül jól áll neki ez a mozdulat.
– Mi történt? – kérdezte Gibbons.
– Most jutott eszembe. Novemberben is eltöltöttem egy hétvégét
a nagymamánál. Kissé lemaradtam itt a tananyaggal, és kerestem
egy nyugodt helyet, ahol készülhetek, és nagymama azt mondta,
hogy szívesen lát. Mindig azt teszi.
– Amíg ott volt, fölment a padlásra vagy a harmadik emeletre? –
kérdezte Gibbons.
– Nem én. Utoljára tavaly voltam a padláson, amikor segítettem
nagymamának a karácsonyfával.
– Nem emlékszik rá, hogy valaki fölment volna oda az
augusztusi összejövetel idején?
Maureen töprengve ráncolta a homlokát.
– Nem tudom – szólalt meg kisvártatva. – Semmi ilyesmire nem
emlékszem, de hat annyi ember volt ott... nagy volt a jövés-
menés.
– Ez érthető – ismerte el Gibbons. – És most meg tudná
mondani, hogy az augusztusi összejövetel előtt mikor volt utoljára
a házban?
– Azt hiszem, áprilisban – felelte a lány némi fejtörés után. –
Tudom már, a szünet idején. Aztán, Ha jól emlékszem,
augusztusig már nem jártam ott.
– Áprilisban egyedül volt a nagyanyjával?
– Igen – de nem, Clarissa néni is megjelent, és azt hiszem, egy
éjszakát töltött velünk.
– Nincsenek testvérei? – szólalt meg Bethancourt. – Vagy ők
nem látogatták meg augusztusban a nagyanyjukat?
– Egyetlen gyermek vagyok – felelte Maureen mosolyogva és az
unokatestvérek között a legfiatalabb. Apu későn nősült.
– Igazán? – álmélkodott Bethancourt. – Tudja, hogy az egyeden
gyermekek gyakorta nagyon sokra viszik?
– Nagyszerű – vágta rá Maureen. – Akkor lehet, hogy egykor
még megnyerem a Nobel-díjat. Ugyanis fizikát tanulok.
– Hát akkor – emelkedett föl Gibbons –, köszönöm a segítségét,
Miss Bainbridge. Tessék, a névjegyem, nyugodtan hívjon föl, ha
valami még az eszébe jutna. Most pedig, megbeszéltünk egy
találkát Daniel North-szal. Ha nem tévedek, ő az az unokabátyja,
aki szintén ott volt az augusztusi összejövetelen.
– Úgy van. Kérem, adják át neki az üdvözletemet.
– Föltétlenül – ígérte Bethancourt. Odakint pedig hozzátette: –
Mit szólsz hozzá, micsoda nő?
– Túl fiatal hozzád, Phillip.
– Sajnos, igaz – értett egyet Bethancourt. – De kész volnék
kivárni, amíg megnő.
– Javíthatatlan vagy – dörmögte Gibbons.

Daniel North jó megjelenésű, harminc év körüli férfi volt,

konzervatívan öltözködött, ahogyan egy jól menő ügyvédi iroda
ifjabbik tagjához illik. Könnyed mosollyal üdvözölte látogatóit és
hellyel kínálta őket. Elmondása szerint gyerekkora óta nem
mászott föl a nagyanyja padlására, és biztos, hogy nem volt ott
augusztusban sem, amikor utódára járt a házban. Arra a
kérdésre, hogy ki volt ott még rajta kívül, ugyanazokat sorolta föl,
akiket Maureen, egyetlen eltéréssel.
– Úgy tudom – jegyezte meg Gibbons hogy Maureen apja elhozta
az egyik üzlettársát is.
– Igaz – kapott észbe North. – Róla megfeledkeztem. Fogalmam
sincs, miért hozta őt magával David bácsi, nekem nem volt
ínyemre a fickó. Ha tudni akarja, kellemetlen egy alak.
Egyébként, ha meg akarja tudni, hogy kijárt mostanában a
padláson, beszéljen az édesanyámmal.
Gibbons fölkapta a fejét.
– Ő talán járt ott?
– Fogalmam sincs – felelte North –, de ő gyakori vendég a
nagyanyámnál, sokkal gyakoribb, mint bárki közülünk. Ha valaki
járt a padláson, akkor az csak ő lehetett. Ami azt illeti, szerintem
most is ott van Dorsetben.
– Úgy van – helyeselt Gibbons. – A főfelügyelő ma reggel akarta
meglátogatni. Nos, Mr. North, nagyon köszönjük, hogy időt
szakított ránk.
North elkísérte őket az ajtóig, s az írnok kivezette őket a
kijáratig.
– Hát, ez is megvolna – bújt bele a kabátjába Gibbons az
előcsarnokban.
– Nem sokkal jutottál előbbre.
– Senki sem várt tőle többet. Ám sohasem lehet tudni – tette
hozzá Gibbons vidáman. – Hátha valaki ott volt közülük a
közelben a döntő pillanatban.
 – Ide hallgass – fordult a barátjához Bethancourt kifelé menet –,
mi lenne, ha ma este együtt vacsoráznánk, és átrágnánk
magunkat az ügyön?
– Hol akarsz vacsorázni? – kérdezte Gibbons gyanakodva. Volt
már, hogy máskor is elfogadta Bethancourt vacsorameghívását,
aki aztán olyan vendéglőbe cipelte el, amelyet az ő fizetéséből alig
engedhetett meg magának.
– Fél kilenckor találkát adtam Mariának a Joe’s Café nevű
vendéglőben – felelte Bethancourt, igazolva Gibbons legrosszabb
sejtelmeit.
– Hát, nem is tudom, Phillip...
– Ne légy már ünneprontó, Jack. Biztos vagyok benne, hogy van
egy rakás dolog, amit még nem mondtál el erről az ügyről.
Gibbonsnak támadt egy jó ötlete.
– Mi lenne, ha találkoznánk ott egy vacsora előtti italra?
– Ha ennél jobb nem jut eszedbe, akkor, azt hiszem, be kell
érnem ennyivel. Akkor hát fél kilenckor a bárban.
– Lehetne korábban is, úgy, hogy mire Maria beállít...
– Úgyis késni fog.
– Mint ahogy te is.
Bethancourt ünnepélyes arcot vágott.
– A szavamat adom, Jack, hogy ma este pontos leszek.
– Hát legyen. Akkor nyolc harminckor.

A Joe’s Café bálja zsúfolt volt. Gibbons rendelt magának egy

whiskyt, és úgy foglalt helyet, hogy rálásson a bejáratra. Az
eszébe sem jutott, hogy Bethancourt-t a vendégek között keresse,
hiszen egy pillanatig sem vette komolyan a barátja pontossági
fogadkozását.
Ezért hát kellemesen csalódott, amikor Bethancourt nyolc óra
harmincöt perckor diadalmas vigyorral benyomult az ajtón.
– Megmondtam, hogy itt leszek – jelentette ki boldogan. – De
menjünk beljebb. Ott még van szabad hely. Hát akkor, Jack –
mondta Bethancourt, miután nagy nehezen bepréselte magát
Gibbons és egy nagydarab szmokingos úriember közé –, kezdjük
az elején.
– Hogy érted azt, hogy az elején?
– Természetesen az áldozattal.
– Hiszen láttad a halottkém jelentését – vonta meg a vállát
Gibbons, és hörpintett az italából.
 – Igen, egy harminc év körüli férfi, akit valamikor augusztusban
vagy szeptember elején hátbaszúrtak, és azóta jócskán feloszlott.
De mi volt rajta? Fekete volt vagy szőke?
– Fekete haj – felelte Gibbons. – Nyitott nyakú ing,
vászonnadrág és fekete sportcipő. És ha ez mond neked valamit...
– Annyit mindenesetre mond nekem, hogy nem fát vágott
éppen, amikor hátbaszúrták – vágott vissza Bethancourt.
– Igaz, csakhogy amire igazán kíváncsiak vagyunk, az az, hogy
kicsoda ő. És ezzel várnunk kell mindaddig, amíg össze nem
véljük a személyleírását az eltűnt személyek listájával. Mindaddig,
amíg ki nem derítjük, hogy ki ismerte őt, és hol fordult meg, csak
sötétben tapogatózunk. Bárhol, bármikor, bárki megölhette, és
utána bármikor elrejthették a padláson.
– Fölteszem, hogy nem a faluba való volt?
– Nem. Ez volt az első, amit ellenőriztünk. A faluban és a
közvetlen környéken senkinek sem tűnt el senkije. Ezzel szemben
a gyilkost ott kell keresnünk a falusiak, vagy hogy ne mondjam:
Mrs. Bainbridge családtagjai között.
– Minthogy jól ismerjük Mrs. Bainbridge életmódját, ugye, őt
nem gyanúsítod?
Gibbons megvonta a vállát.
– Hajlott öregasszony. Már egy éve, hogy nem járt a háza felső
fertályában, mivel nehezére esik a lépcsőjárás. Nehezen tudnám
elképzelni róla, hogy három emeleten fölcipelje egy férfi holttestet.
– Nem, ez nem valószínű.
Kisebb mozgolódás támadt a bárban. Egy pillanatra
abbamaradt a beszélgetés, mintha valami megragadta volna az
emberek figyelmét. A következő percben a figyelem tárgyára is
fény derült, amint az urak közül többen utat nyitottak egy
tüneményesen szép asszonynak. Úgy vonult végig a számára
nyitott élő folyosón, mint akinek ez természet adta joga;
bronzvörös hajkorona övezte fejét magasra emelve végigsimított
tekintetével a tömegen, amíg megpillantotta azt, akit keresett.
Ekkor elmosolyodott, és filigrán alakja sebesen megindult feléje.
– Maria! – kiáltott föl Bethancourt, gyors pillantást vetve az
órájára.
– Hiszen még kilenc óra sincsen.
– Fél kilencet mondtál – emlékeztette a férfit, és csókot lehelt az
arcára. – Helló, Jack. Phillip nem említette, hogy te is csatlakozol
hozzánk.
– Nem is – sietett elhárítani Gibbons. – Csak egy italra.
 – Ne bomolj már – állt a sarkára Bethancourt. – Nem
utasíthatod vissza, hogy velünk vacsorázz. Most, hogy megjött
Maria, keresünk egy asztalt és kényelmesen leülhetünk. Rögtön
beszélek a főpincérrel.
Ezzel elviharzott, miközben Gibbons egyre csak szabadkozott,
hogy nem teheti.
– De miért nem? – kíváncsiskodott Maria. – Mással van
programod?
– Nem – feszengett Gibbons. – Csupán arról van szó, hogy, izé...
ma elintéztem a karácsonyi bevásárlást, és egy kicsit kifogytam a
pénzből.
– Ez nem kifogás – jelentette ki Maria határozottan. – Úgy
hiszem, hogy Phillip állja a számlát.
– Én is úgy hiszem, de ez cseppet sincs ínyemre.
– Ez amolyan férfiúi hiúság – mondta Maria, miközben cigaretta
után kutatott a táskájában. – Ha nő volnál, csöppet sem
zsenírozna a dolog.
Gibbonst Bethancourt visszatérése mentette meg a választól,
Sóhajtva megadta magát.
Miután félretolták az étlapot és megrendelték a bort,
Bethancourt mintegy mellékesen megjegyezte:
– Maria, nekem reggel korán kell kelnem. Megígértem Jacknek,
hogy elviszem Dorsetbe.
– Dorsetbe? – csodálkozott Maria. – Mit keresel te ott? Úgy
tudtam, a tieid Suffolkban élnek.
– Úgy is van – felelte Gibbons. – Dolgom van Dorsetben.
– Te jó ég! – mondta Maria. – Csak nem egy újabb gyilkossági
ügy?
Vádló pillantást vetett Bethancourtra.
Mariának nem volt ínyére a barátja hobbija. A gyilkosságot
kellemetlen és ártalmas témának tartotta, ráadásul úgy vélte,
hogy egy-egy nyomozás aránytalanul sok időt és figyelmet köt le.
Olyan időt és figyelmet, amit sokkal hasznosabb dolgokra is
lehetne fordítani. Például őrá.
– De igen – ismerte be Bethancourt. – De ez csak egy kisebb
ügy, Maria, és az is lehet, hogy mire odaérünk, már tisztába is
teszik.
– Khmm – mondta Maria kifejezően.
– Ami azt illeti – folytatta Bethancourt, mit sem zavartatva
magát –, egy eléggé különös ügyről van szó.
– Igazán? – kérdezte a lány fagyosan.
 – Igazán – erősítette meg Bethancourt határozottan. – Tudod,
van ott egy idős hölgy, egy özvegy...
– Elnézést – pattant föl Maria –, ki kell mennem a mosdóba.
Ez taktikai hiba volt Mariától, mert mire visszajött, Bethancourt
és Gibbons mélyen belemerült annak megvitatásába, hogy vajon
Mrs. Bainbridge hozzátartozói jártak-e a padláson vagy sem.
– Chris O’Leary kihallgatja azokat, akik Northantsban laknak –
magyarázta éppen Gibbons. – Vagyis Bili és Bernice Claytont.
– Ugye, Bernice Mrs. Bainbridge második leánya? – kérdezte
Bethancourt.
– Úgy van. Clarissa North, Daniel anyja a legidősebb. Utána
következik Bernice Clayton, és utána Maureen apja, David. Van
még egy fiú, aki Amerikában él, és már jó ideje nem volt
Angliában, valamint a legfiatalabb Cathy Dresler, aki jelenleg
Ausztráliában él, és aki miatt az augusztusi összejövetelt
megrendezték.
– Felteszem, hogy egy sem hiányzik közülük.
– Nem, nem. Attól tartok, hogy nem.
Bethancourt teletöltötte Maria poharát, meggyújtotta a
cigarettáját és elgondolkozott.
– És a gyermekein és unokáin kívül nem voltak Mrs.
Bainbridge-nek egyéb látogatói?
– Azt állítja, hogy nem.
– Mi a fenét számít az, hogy voltak-e vagy nem? – vetette közbe
Maria zsémbesen.
– Azért, szerelmem, mert a meggyilkolt férfi ilyen volt a faluban.
Vagy Mrs. Bainbridge családjából valaki váratlanul
összetalálkozott vele augusztusban, amikor a legtöbbjük ott
tartózkodott a szülői házban, és megölte őt, majd elrejtette a
padláson, vagy pedig valahol másutt, máskor intézték el, aztán a
holttestet Dorsetbe vitték, gondolván, hogy ez lesz a legjobb
rejtekhely. Apropó, Jack, érdekes lenne megtudni, hogy Mrs.
Bainbridge melyik hozzátartozója érkezett oda gépkocsival.
– Ez nekem túl erőszakoknak tűnik – vélte Maria.
– Igaz – értett egyet vele Bethancourt. – Ezért is látszik a
legvalószínűbbnek, hogy valaki a falusiak közül a tettes. Valaki,
akinek van egy vendége vagy most megy az áldozat elé. Egy feldúlt
pillanatában leszámol vele. Ott marad az áldozattal, egyedül,
pánikba esik, ekkor hirtelen eszébe jut Mrs. Bainbridge, aki
egyedül él a kastélyában, és ráadásul kissé süket is. Késő éjszaka
van, és a gyilkos tudja, hogy az öregasszony nem szokta bezárni
az ajtókat. Odacipeli hát a hullát és elrejti a padláson.
 – Ez mind szép – jegyezte meg Gibbons szárazon –, csakhogy
Mrs. Bainbridge egy cseppet sem süket. És honnan tudod, hogy
késő éjjel történt a gyilkosság?
– Ez az elmélet – folytatta Bethancourt rendíthetetlenül –
megmagyarázza azt is, hogy miért nem távolították el a hullát. A
hozzátartozók közül nyilván nem akarta senki, hogy az anyja vagy
a nagyanyja egy rothadó hullát találjon a padláson. Sőt mi több, a
gyanú először rájuk terelődik, minthogy ők is a házhoz tartoznak.
A falusiak közül viszont senkinek sincs érdemi kapcsolata a
házzal és kevésbé finnyásak Mrs. Bainbridge érzéseit illetően.
– Lehetséges – engedte meg Gibbons. – Mint ahogy az is
fölöttébb lehetséges, hogy Cathy Dresler a gyilkos, és nem volt
lehetősége megszabadulni a hullától, mielőtt visszautazott volna
Ausztráliába.
– Minden lehetséges – avatkozott be Maria. – Az is lehet, hogy
maga Phillip tette el láb alól azt az embert, csakhogy csináljon
magának valamilyen takaros kis nyomoznivaló ügyet.
– No de Maria...
– Megjött az előétel – újságolta gunyorosan. – Maradjak, vagy
másutt fogyasszam el?
– Bocsáss meg, drágám – mentegetőzött Bethancourt. – Amíg
eszünk, Jackkel együtt békén hagyjuk a gyilkosságot.
– Hát persze – csatlakozott Gibbons sietve, jól tudva, hogy
Maria képes a fejükre borítani az előételt, ha nem hagyják abba. –
Különben sem megfelelő téma az asztalnál.
Megállapodásukhoz kötötték is magukat a vacsora végéig.
Bethancourt ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen. Gibbons
hamarosan kimentette magát, mondván, hogy még rendeznie kell
a jegyzeteit, mielőtt másnap Dorsetbe mennének.
– Rendben van – bocsátotta el Bethancourt. – Akkor hát reggel.
– Kilenckor, el ne felejtsd – intette Gibbons.
– Nem fogom. Jó éjt, Jack.
– Jó éjt – csilingelte Maria is, és hogy megmutassa, nincs
semmi harag, puszit nyomott az arcára.

Wallace Carmichael főfelügyelő leereszkedett a lépcsőn a

szobájából és megállt az ajtóban, hogy szemügyre vegye a dorseti
Lion’s Head fogadó ivóvendégeit. Magas, vörösképű férfi volt,
barnás kefebajusszal és metsző kék szemekkel. Órájára pillantott,
elnyomott magában egy káromkodást, és egy sarokasztalhoz
vonult, ahonnan szemmel tarthatja a bejáratot. Hol a pokolban
marad ez a Gibbons? Tegnap este felhívta és megígérte, hogy
reggel idejön, és tessék, néhány perc múlva dél, és Gibbons sehol.
Carmichael megértő főnöknek tartotta magát, aki minden
lehetőséget megad a beosztottainak, hogy a maguk útját járják és
szabadon kifejthessék a véleményüket. Utóvégre nem akar a
yardnál megöregedni, és gondoskodni kell a holnap főfelügyelőiről
is. Azt azonban nem szívesen vette, ha elalszik valaki, amikor
ráég a körmére a munka, és a taknyos Gibbonsnak meg is fogja
mondani erről a véleményét. Ha egyáltalán idetolja a képét.
Carmichael rendelt magának egy korsó sört meg egy
aratómunkásnak is beillő ebédet, és éppen nekifogott volna az
elfogyasztásának, amikor belépett Gibbons és szorosan a
nyomában egy magas, szőke, szarukeretes szemüveget viselő
fiatalember meg egy borjúnyi orosz farkaskutya. Carmichael
megkönnyebbülten föllélegzett.
– Csak egyet mondhatok neked – pörkölte oda Gibbonsnak,
amikor az az asztalához ért. – Én mindig nagyon örülök annak,
ha Bethancourt is itt van, és kedvére segít nekünk, ő azonban
nem tartozik a céghez, ezért nem vonhatjuk felelősségre, és ha
képtelen reggel idejében felkelni, nagyon kérlek, hogy a jövőben
ne fogadj el fuvart tőle.
– Igazán végtelenül sajnálom, főfelügyelő úr – mentegetőzött
Bethancourt, miközben Gibbons csak annyit mormogott, hogy
„igen, uram”, és vádlón meredt a barátjára.
Carmichael fölemelte a kezét.
– Erről egy szót se többet. De legközelebb ehhez tartsd magad.
Most pedig rendeljetek magatoknak valami ételt meg italt, és
halljuk a beszámolót.
– Majd én intézkedem – ajánlkozott Bethancourt. – Te csak
foglalj helyet, Jack, és ne vesztegesd az időt.
Gibbons újabb neheztelő pillantást vetett rá, leült és kotorászni
kezdett a táskájában a halottkém jelentése után.
Carmichael átfutotta a jelentést, és figyelmesen hallgatta
Gibbons beszámolóját a két megejtett kihallgatásról. Bethancourt,
miután megszerezte a harapnivalót, némán és figyelő tekintettel
ült ott, akár egy megszeppent diák.
– A ruháiról meg az eltűnt személyekről még nincs semmi? –
kérdezte Carmichael, amikor Gibbons befejezte.
– Nincs, uram. Még semmi.
– Nos, itt azért történt egy és más – kortyintott Carmichael a
söréből, és gondosan megtörölte a bajuszát. – Felhívtam Mrs.
Dreslert Ausztráliában. Közölte, hogy valamikor látogatása elején
fölnézett a padlásra. Az időpontra nem emlékszik pontosan, csak
abban biztos, hogy még a hosszú hétvége előtt történt. De semmi
rendellenességet nem tapasztalt – mindenesetre a
karácsonyfadíszek nem voltak szétdobálva.
– Mrs. Bainbridge is megerősíti az állítását?
Carmichael megvonta a vállát.
– Nem biztos benne. Mrs. Dresler azt állíja, hogy az édesapja
egyik régi könyvét kereste ott. Valami első kiadású Dickens-
könyvet. Mrs-. Bainbridge arra emlékszik, hogy a lánya
érdeklődött a könyv iránt, és hogy később meg is találta. Ő maga
azt hitte, hogy a könyv ott van a könyvtárban, habár elismeri,
hogy egy alkalommal összecsomagolta a félje egyik-másik könyvét
és néhányat széthordott a kastély különböző szobáiba. A
padláson találtunk egy láda könyvet, így Mrs. Dresler története
megállhatja a helyét.
– És az ujjlenyomatok?
– Tele van velük a padlás. Az ausztrál rendőrség fölveszi Mrs.
Dreslerét, és elküldi nekünk a másolatát. – Carmichael elővett egy
szivart a belső zsebéből és gondosan rágyújtott.
– O’Leary fölhívott Northantsból – folytatta pöfékelve –, de ő sem
jutott sokkal többre, mint te, Gibbons. Ami azt illeti, már
csaknem az egész családot elővettük, de vagy száz éve egyikük
sem járt a padláson, legalábbis azt állítják.
– Ki maradt ki a szórásból, uram?
– David Bainbridge, aki üzleti úton van Franciaországban, és a
felesége nem tudja megmondani, mikor jön vissza. Az az érzésem,
hogy elég váratlanul hívhatták oda. És még Renand Fibrierrel sem
beszéltünk.
– Ő David Bainbridge üzlettársa? – érdeklődött Bethancourt.
– Valójában az üzlettársának a fia. Eddig nem is nagyon
igyekeztem őt előkeríteni, szerintem úgysem ment volna föl a
padlásra, hacsak nem valakinek a kíséretében. Egyébként is nem
lesz könnyű megtalálni őt, mivel azt sem tudjuk, hogy itt él-e vagy
Franciaországban. Mrs. Bainbridge – David felesége és nem az
öreg hölgy – azt állítja, augusztusban az volt a benyomása,
mintha itt élne Angliában, ám fogalma sincs róla, hogy
véglegesen-e vagy csak ideiglenesen.
– Mrs. Bainbridge biztosan tudni fogja, ha visszajön – vélte
Gibbons.
– Én is erre számítok. – Carmichael kihörpintette a maradék
sörét. – Nos hát, fiúk, ha nincs több mondandótok, lássunk
munkához. Ott van egy egész falu, valaki csak tud valamit.
Föltételezem, hogy maga is velünk tart, Bethancourt?
 – Ami azt illeti, én most inkább elköszönnék – mentegetőzött a
fiatalember. – Minthogy maguk elfoglalták a fogadó mindkét
szobáját, valahol szállást kell keresnem magamnak. És el kell
helyeznem Cerberust is – mutatott a lábainál heverő kutyára. –
Ám ha lehetne, később csatlakoznék magukhoz.
– Hogyne, hogyne – biztatta Carmichael szívélyesen. Megértő
ember volt, és bár Bethancourt apjáról nem mondható el, hogy
nagy barátja lenne az Új Scotland Yard főfelügyelőjének, azt el
kell ismernie, hogy Bethancourt még egyszer sem tett keresztbe
neki. És ha a kedve úgy hozta, képes volt rengeteget segíteni,
habár Carmichael nem állhatta meg, hogy ne gondoljon rá: ha
Phillipet annyira érdekli a nyomozás, akkor miért nem vállal
magának egy megfelelő állást.
Bethancourt, miután magára maradt, átment a bárba és
rendelt magának még egy korsóval. Cerberus is követte és
türelmesen leheveredett a lábánál. Zsebéből előhúzott egy
könyvecskét Szálláshelyek Angliában címmel, és böngészni kezdte
a Dorset résznél.
– Sajnálom, de nincs helyem – szólt hozzá a fogadós, meglátva
kezében a könyvecskét.
– Sose bánja – felelte Bethancourt barátságosan. – Nem tehet
róla, hogy csak két vendégszobája van.
– Ez a tényállás, uram. Vagy talán felügyelő?
– Nem, nem – tiltakozott Bethancourt. – Nem vagyok rendőr.
– Ó – hökkent meg a fogadós. – Elnézését kérem, uram, de
együtt láttam önt a főfelügyelővel meg az őrmesterrel, és azt
hittem, hogy...
– Csak a barátjuk vagyok – magyarázkodott Bethancourt. –
Néhanapján, ha kéznél vagyok, besegítek a rendőrségnek. A
nevem Bethancourt.
– Sam Heathcote, szolgálatára, Mr. Bethancourt.
A két férfi kezet rázott.
– Talán tudna nekem segíteni – mutatott Bethancourt a
könyvecskére. – Nem ismeri véletlenül Mrs. Tyzackot?
Heathcote elvigyorodott.
– Nem sok ember akad a környéket, akit ne ismernék. Nos,
Tyzack fogadóját megtalálja, amint elhagyja a falut, azon az úton,
amelyen Mrs. Bainbridge háza is áll, és megtiszteltetésnek fogja
venni. Kellemes szobái vannak, és kitűnő szakács is jár hozzá. Ha
nincs ellenére egy kis csevegés, jobb helyet kívánni sem
kívánhatna magának.
– Úgy értsem, hogy nagy dumás a hölgy?
 – Az nem szó rá, uram. Az igazat megvallva, lyukat beszél az
ember hasába. De ne értsen félre, jóindulatú teremtés.
– Régóta lakik itt?
– Ide hozta az ura. Akkor kezdett szobakiadással foglalkozni,
amikor az öreg Tyzack meghalt. Hogy őszinte legyek, az öreg
becsületesen gondoskodott róla – az asszony inkább a társaság
kedvéért csinálja.
– Értem – bólogatott Bethancourt. – Még valami. És mi legyen a
kutyával? – mutatott rá Cerberusra, akit láthatóan elnyomott a
buzgóság.
– Nagyon szép állat, uram. Nos, Mrs. Tyzacknak is van egy
kutyája, egy yorkshire terrier. Ha az ön kutyáját nem zavarja...
– Dehogy, Cerberus barátságos jószág – bizonygatta
Bethancourt. – Ha a terrier is hasonlóan barátságos, akkor nem
lesz semmi baj. Telefonálhatnék, hogy van-e Mrs. Tyzacknak
szabad szobája?
– Készpénznek veheti, hogy van neki. Ebben az évszakban nem
sok az érdeklődő ilyen helyek iránt. Egy szál vendég sincs nála.
– Hát akkor – hörpintette föl a sörét Bethancourt –, egyenesen
beállítok hozzá és elrendezem vele a dolgot. Hálásan köszönöm,
Mr. Heathcote.

Mrs. Tyzack – hatvan év körüli, alacsony, testes asszonyság –

örömest Bethancourt rendelkezésére bocsátotta az egyik szobáját,
és Cerberusról is megállapította, milyen helyes kutya. Ennek a
véleményének az után adott hangot, hogy Cerberus
identitászavarral küzdve végigszaglászta a terriert, aztán úgy
határozott, hogy nem vesz róla tudomást. A terrier, akit meglepett
ez a magatartás, játékosan megdöfködte az orrával; Cerberus
közönyösen hátrafordította a fejét, gondosan kivonta a hátsó
fertályát a terrier hatóköréből, aztán, mint aki jól végezte dolgát,
ismét előrefelé pislogott. Ez azonban nem vette el a terrier kedvét,
és a játszma még többször is megismétlődött a lépcsőn fölfelé.
– Ez a legszebb szobám – nyitotta ki Mrs. Tyzack az egyik ajtót.
– Amint látja, a kertre néz, és mivel sarokszoba, a másik oldalon
is van egy ablaka. Ettől jó levegős. Ó, igen, köszönöm, én magam
rendeztem be, csak a tapétázásban segített valaki. Örülök, hogy
tetszik. A fürdőszoba ott van a folyosón jobbra, második ajtó, el
sem tévesztheti. És amint látja, itt vannak a törülközők.
Pillanatnyilag nincs senki más a házban, így ha jobban tetszik,
akár ott is hagyhatja őket a fürdőszobában. Én magára is
hagyom, rendezkedjék csak be. Nem óhajt teát vagy valamit?
 – Nagyon kedves magától. Pár perc és lent leszek.
– Csak nyugodtan, nem kerget a tatár. Ja, és ha már lejön, Mr.
Bethancourt, aláírná a vendégkönyvet? Szeretem, ha van egy kis
emlékem a vendégeimről. Jó dolog végiglapozgatni, ki honnan
vetődött ide.
Bethancourt megígérte, hogy aláírja a nyilvántartást, azzal az
asszony magára hagyta.
Nem sokkal később maga is lement a nappaliba, de a tea még
nem készült el. Átment a hallba, ahol a vendégkönyv kinyitva
hevert egy kis asztalkán. Beírta a nevét meg a címét egy november
végi vendég neve alá, aztán visszalapozott az augusztusi
dátumokhoz. Itt elég sok név szerepelt, úgy látszik, Mrs. Tyzack
élénk forgalmat bonyolított le a nyári hónapokban. Sajnos azt
nem lehetett megállapítani, hogy ki érkezett egyedül és ki nem,
minthogy a házaspárok kivételével mindenki külön sorba írta a
nevét. Mégis, ha Carmichaelt az érdekli, hogy kik az idegenek a
faluban, itt egy egész listára valót találhat belőlük. Bethancourt
elgondolkodott, vajon Mrs. Tyzack látta-e mindegyiküket
bőrönddel a kezében távozni.
– Parancsoljon, Mr. Bethancourt. Feltálaltam a teát.
– Azonnal megyek, Mrs. Tyzack.
– Látom, aláírta a vendégkönyvet – folytatta az asszony, és
előrement a nappali felé.
– Igen. Mostanában nem volt vendége.
– Nem, most nincs itt a szezonja. Az emberek többnyire nyáron
jönnek ide, és október vége felé már csak csurran-cseppen. Az
meg egyenesen szokatlan, hogy karácsony előtt bárki is
idevetődne – nézett a fiatalemberre kíváncsian.
– A rendőrségnek segítek itt – árulta el Bethancourt.
– Ó, szegény Mrs. Bainbridge hullája – csillant föl Mrs. Tyzack
szeme élénk érdeklődéssel. Leült és tölteni kezdte a teát. – Hát
nem rettenetes?
El nem tudom képzelni, ki hagyhatta ott a szegény asszonynak.
Az emberek manapság semmi tiszteletet sem tanúsítanak az
öregek iránt.
– Felteszem, hogy maga nagyon jól ismeri őt?
– Ó igen. A család már itt lakott, amikor férjhez mentem
George-hoz. Louisa Bainbridge idősebb nálam, de nagyjából
ugyanakkor szülte az ő Cathyját, mint én az én Kenemet, és a két
gyerekkocsi egészen összehozott bennünket. Szegény asszonynak
nem volt valami könnyű a sora, és most tessék, öreg korára még
ez is.
 – Nem volt könnyű sora? – kérdezte Bethancourt óvatosan,
remélve, hogy nem a gyermekszülésre vonatkozott a megállapítás.
– De hiszen úgy tudom, hogy jómódban éltek, és úgy látszik,
mintha a családja is nagyon összetartana.
– Most már igen – mondta Mrs. Tyzack nyomatékkal. – De erre
elég sok időt kellett várnia, én csak tudom. Tudja, a férje szigorú
ember volt, utálatos természettel – és szörnyen sznob. Attól
tartok, hogy nem nagyon jöttek ki egymással, bár az asszony
sohasem panaszkodott, mindössze egy alkalommal tett olyan
megjegyzést, hogy túlságosan fiatalon ment férjhez. Nem fogja
elhinni, de amikor a harmadik gyermeke, egy koraszülött
csecsemő meghalt, és Mrs. Connelly részvétét fejezte ki az
apának, ez csak annyit mondott, hogy nem számít, hiszen csak
lány volt.
– Ez megbocsáthatatlan – jegyezte meg Bethancourt undorral.
– Így igaz – bólogatott Mrs. Tyzack. – Ámbár később neki is
megváltozott a véleménye, amikor rájött, hogy mennyi baj lehet a
fiúgyermekekkel. Louisa ezután két fiút szült egymás után, de
Cathy, az utolsó gyermek volt az apja kedvence. Nem mintha a
végén nem marta volna el magától őt is, akár a többieket.
– Ezek szerint nem jött ki a gyerekeivel?
– Egyáltalán nem – mondta Mrs. Tyzack. – Addig még csak-csak
elviselte őket valahogy, amíg kicsik voltak, ám amikor
fölcseperedtek! Véget nem ért a perpatvar. Az apa kimondottan
gyötörte a legidősebb fiút, Davidot. A fiú sehogy sem tudott a
kedvére tenni. Az évek során nehéz keresztté vált az anyja vállán
is, és meg vagyok győződve róla, hogy ebben is az apa a ludas.
Nem akart beleegyezni, hogy a fia elvegye a szíve választóját, és
azzal fenyegetőzött, hogy egy fillér nélkül kitagadja. Nem tartotta
elég méltónak a fia számára, holott egy jóravaló, jó nevelést kapott
teremtés volt, annak ellenére, hogy csak pék volt az apja. Akarata
ellenére bekényszerítette Davidot a haditengerészetbe, aki nem is
bírta sokáig ott. Megpróbált a másik fiából, Michaelból is
tengerészt csinálni.
Michael azonban mindig is karakánabb srác volt, mint a bátyja,
és kereken megtagadta az engedelmességet. Inkább elmenekült
Amerikába. Szegény David viszont zavarodottságában azt sem
tudta, mit tegyen. Es imádta a kis Cathyt, és biztosra veszem,
hogy csak azért tartott ki, hogy ne kelljen elválnia tőle.
– Bánkódhatott, amikor a kishúga férjhez ment és kitelepült
Ausztráliába – jegyezte meg Bethancourt, és mindkét csészébe
töltött a teából.
 – Köszönöm, kedves öntől. David nemcsak bánkódott, hanem
szinte az eszét vesztette! Azzal vádolta az apját, hogy elüldözte a
húgát, amiben sok igazság volt. Nem állítom, hogy nem boldog a
házassága, mert a legjobb tudomásom szerint az, de amikor
elment, azt mondta az anyjának, hogy meg akar szabadulni az
apjától. És aztán az egyik éjjel szó nélkül eltávozott. És csak
akkor házasodtak össze a férjével, amikor megérkeztek
Melbourne-be. Mr. Bainbridge ebben a vonatkozásban
meglehetősen maradinak bizonyult, és attól kezdve nem volt
hajlandó szóbaállni a lányával és látni sem akarta a házában.
Davidot ki tagadással fenyegette meg, amiért az apja szemére
hányta, hogy elüldözte a lányát, de aztán ennyiben maradt a
dolog. Szerintem azért, mert tulajdonképpen David maradt az
egyeden gyermeke. A két idősebb nővér is férjhez ment és nem
sokat fordultak meg otthon, s ha írtak is, csak az anyjuknak.
Michael Amerikában élt, Cathy pedig Ausztráliában. Ettől kezdve
elég sok bajuk volt Daviddel. Elkezdett inni, és emiatt két
munkahelyen is kitelt a becsülete. Egyszer ittasságért és
garázdaságért, egyszer pedig verekedésért meg is büntették. És ez
így folytatódott több éven keresztül. Aztán egyszer csak, se szó, se
beszéd, eltűnt, és több mint egy évig egy szót sem hallottak felőle,
amikor pedig újból előkerült, józan volt, alig ivott, és hozott
magával egy francia feleséget. Mr. Bainbridge-nek ez nagyon nem
tetszett, de hát nem sokat tehetett ellene. David felesége akkor
már terhes volt, és amikor a gyermek megszületett, David egészen
megváltozott. A mai napig bálványozza azt a gyermeket, s amíg
élt, az idősebb Bainbridge is imádta.
– Nagyon érdekes történet – mondta Bethancourt. – Mikor halt
meg Mr. Bainbridge?
– Úgy tíz éve lehet. És azóta minden rendbejött. A gyerekek
rendszeresen meglátogatják az édesanyjukat, aki igazán örömét
leli bennük. Karácsonykor megint itt lesznek mind – kivéve
Michaelt és Cathyt –, no meg az unokák. Milyen kár, hogy ezt a
boldog együttlétet megrontja az a szörnyű hulla.
– Valóban az – bólogatott Bethancourt. – A maga gyerekei is
hazajönnek?
– Ő nem. Én szoktam meglátogatni Kenéket Bristolban, amióta
megvan a kisunokám.
Mrs. Tyzack eltraccsolt még néhány percig az unokájáról, aztán
Bethancourt elnézést kért, hogy vissza kell mennie a rendőrségre.
 Bethancourt a Scotland Yardot a kocsmában lelte meg, ahol jól
megérdemelt korsóikat fogyasztották, erőt gyűjtendő Mrs.
Bainbridge meglátogatásához.
– Ezt szeretném még vacsora előtt letudni – mondta Carmichael
–, mivel legtöbben az öreg hölgy családjából nem jártak itt
augusztus óta, és ha sikerül tisztáznunk, mit csináltak azon a
hétvégén, akkor talán az egész társaságot leírhatjuk.
Ám Mrs. Bainbridge és a lánya, Clarissa North meghallgatása
kínosnak és meddőnek sikeredett. Hiába próbálta Carmichael
nyugtatgatni őket, a két asszonyt felizgatta a családtagjaik utáni
nyomozás, aztán meg nem is nagyon emlékeztek a részletekre.
Gibbons bőszen jegyzetelt, és néha bele-belezavarodott a sok
névbe és a rokoni kapcsolatokba. Amikor a végére jutottak a
kihallgatásnak, szinte meggyőződésükké vált: napközben
úgyszólván lehetetlen volt bármikor is fölcsempészni a hullát a
padlásra, kivéve az éjszakát, amikor mindenki aludt. Akkor
viszont nagyon is lehetséges volt, minthogy mindenki a második
emeleten aludt, kivéve a francia fiút, akit a konyha melletti kis
szobában helyeztek el. Sajnos Mrs. Bainbridge is meg a lánya is
koránkelő, és nem tudták megmondani, hogy a többiek közül ki
meddig maradt fönn egy-egy éjszaka. Úgy gondolták, talán
Maureen Bainbridge vagy az unokafivére, Daniel North választ
tud adni erre a kérdésre.
– És úgy látszik, egyedül az éjszaka jöhet számításba a
gyilkosság elkövetésére – vélekedett később Gibbons a
kocsmában, miután körbebástyázta magát a jegyzeteivel. – A jelek
szerint az egész hosszú hétvégén egyikük sem maradt magára
hosszabb időre. Habár – tette hozzá mentegetőzve –, állati nehéz
volt mindenkit nyomon követni.
– Elismerem – bólintott Carmichael. – Nekem is népes családom
van, de ők legalább nem csődülnek össze a hétvégeken, hogy
embereket gyilkolásszanak. De egye fene, hallgassuk csak ki a
családtagokat, hogy egybevág-e a beszámolójuk azzal, amit eddig
megtudtunk.
– Hasznos lenne tudni, ki mikor feküdt le – jegyezte meg
Bethancourt. – Ha Mrs. Bainbridge és Mrs. North reggelenként
hét és nyolc között kelt föl, és a család ifjabb tagjai csak reggel
négy órakor bújtak ágyba, akkor nem sok idő maradt közte.
– Másrészt viszont – tette hozzá Gibbons –, ha erkölcsösen már
éjfél előtt álomra hajtották a fejüket, nyolc óra akármilyen
gyilkosnak bőven elegendő.
 – Mindezt ellenőriznünk kell – sóhajtott föl Carmichael. – És az
is lehet, hogy mindez teljesen érdektelennek bizonyul az ügy
szempontjából, mihelyt megállapítjuk a halott kilétét. Én megyek
lefeküdni, majd holnap folytatjuk.
– Ébredj föl, Phillip.
Bethancourt kinyitotta álmos szemeit és megkereste a
szemüvegét.
– Mennyi az idő?
– Negyed kilenc – felelte Gibbons.
Bethancourt felnyögött és lassan fölült az ágyában.
– Miért nem fogsz hozzá nélkülem?
– Lehetetlen. Te viszel le Brightonba. Fogd. – Gibbons felemelte
az ágy végéről a fürdőköpenyt és a barátjához dobta. – Mrs.
Tyzack mindjárt beállít a kora reggeli teával, jobb, ha magadra
veszel valamit. – Elvigyorodott. – Fogadni mernék, hogy azt
mondtad neki: a reggelit felejtse el.
– Igen, valóban ezt mondtam – felelte Bethancourt, magára
terítve a köpenyét. – Utálom a kora reggeli evést. Jó reggelt,
Cerberus.
Cerberus a szőnyeget porolta a farkával, és Gibbons letérdelt
hozzá, hogy megvakargassa a mellét.
– Megyek, megmosom a fogam – jelentette ki Bethancourt. –
Mire visszajövök, remélem, kifundálsz valami magyarázatot arra
az elhamarkodott kijelentésedre, hogy „Leviszlek Brightonba”.
Bethancourt eltöltött némi időt a fürdőszobában, és mire
visszajött, a tea is megérkezett. Kezébe vette a csészét, amelyet
Gibbons megtöltött neki és óvatosan hörpintett belőle.
– Hallgatlak, Jack – fordult a barátjához.
– Azért megyünk Brightonba, mert értesültünk róla, hogy David
Bain-bridge visszatért Franciaországból, és utasítást kaptam,
hogy keressem fel.
– Ez mindjárt más – mondta Bethancourt. – Nem hinném, hogy
két óránál több az út odáig.
– Úgy van – helyeselt Gibbons. – Azt is fölajánlom, hogy odafelé
én vezetek, ha te vállalod a visszautat. És most légy jó fiú, és
öltözz föl szépen.

Röviddel ebédidő előtt állítottak be David Bainbridge export-

import vállalatához, és egy fiatalos, bár kimért titkárnő bevezette
őket az irodájába. Maga Bainbridge megfontolt férfi benyomását
keltette, szemei alatt sötét karikákkal, konzervatív kék öltönyt és
feltűnés nélküli nyakkendőt viselt. Csendesen üdvözölte és hellyel
meg kávéval kínálta őket.
– A feleségem tegnap este közölte velem az újságot – mondta. –
Milyen szörnyű lehet szegény anyám számára.
– Kétségkívül – értett egyet Gibbons –, bár az a benyomásunk,
hogy elég jól viseli a dolgot. Az ön húga, Mrs. North vele van.
– Ez jó – bólintott a házigazda. – Clarissára mindig számíthat az
ember. Nos, uraim, miben lehetek a szolgálatukra?
– Mindenekelőtt, Mr. Bainbridge, azt szeretnénk tudni, hogy
augusztus óta volt-e az édesanyja házában?
Bainbridge arca megrándult.
– Mindössze egyszer – felelte. – Rendszerint többször is
föllátogatok hozzá, ezen az őszön azonban közbeszóltak sürgős
üzleti ügyeim. Egy hete is oda készültem, hogy segítsek a
karácsonyi előkészületekben, és már éppen indulóban voltam,
amikor újabb telefont kaptam Franciaországból. Lássuk csak –
sóhajtott föl. – Ott voltam az augusztusi hosszú hétvégén, aztán
körülbelül egy hónap múlva ismét.
– Szeptemberben a családját is magával vitte?
– Nem, azon a hétvégén egyedül mentem.
– Járt valamelyik alkalommal a padláson vagy a harmadik
emeleten?
– Ó, értem – hökkent meg Bainbridge. – Sajnos nem.
Tulajdonképpen nem is emlékszem rá, mikor jártam ott utoljára.
– Ebben nincs semmi, uram, más sem emlékszik rá. És most,
ha lenne olyan szíves és részletezné, hogyan töltötte a hosszú
hétvégét?
Bainbridge meglepettnek látszott.
– A hosszú hétvégét? – ismételte. – Csak nem akkor történt a...
– Nem tudjuk biztosan, uram – felelte Gibbons kíméletlenül –,
de jelenleg nem tartjuk kizártnak.
Bainbridge elszámolása nem sokban különbözött az anyjáétól.
– Még egy utolsó dolog – szögezte neki Gibbons, mikor végzett a
beszámolóval –, méltányolnánk, ha megadná nekünk Renand
Fibrier címét.
– Attól tartok, őrmester, hogy nem tehetem meg. Egyszerűen
nem tudom.
– Akkor legalább az üzlettársa nevét és címét.
– Megadhatom, de attól tartok, hogy ez semmit sem segít.
Ugyanis Renand haragban van a családjával.
Gibbons meglepődött.
– És ön mégis magával vitte a családi összejövetelre?
 – Ó, igen. Tudják, Renand az apja legidősebb fia, és sajnos
sohasem jöttek ki egymással. Én magam mindig nagyon
jóravalónak találtam a fiút. Nagyon udvariasnak meg minden.
Elég az hozzá, hogy körülbelül egy évvel ezelőtt Renand
valamilyen kellemetlenségbe keveredett, és az apja kereken
megtagadta, hogy segítsen neki. Renand erre elköltözött és
minden kapcsolatot megszakított a családjával. Az apját ez
nagyon megviselte. így esett, hogy augusztusban Londonban
jártam, és ott összefutottam vele. Azt nem állítom, hogy egymás
keblére borultunk – ő nem nagyon bízott meg bennem, pedig
némileg szimpatizáltam vele. – Bainbridge elmosolyodott. –
Ifjúkoromban nekem is volt egy kis zűröm az apámmal, ezért nem
voltam hajlandó egyedül Renand-t okolni. Mindenesetre annyit
elértem, hogy ne legyenek anyagi gondjai, és megadta a
telefonszámát, bár azt nem árulta el, hol lakik. Fölhívtam az
apját, és ő javasolta, hogy hívjam meg Renand-t a családi
összejövetelünkre. Minden bizonnyal abban reménykedett, hogy
jó hatással lesz Renand-ra, ha látja, milyen kedvező fordulatot
vett az én helyzetem. Sajnos azonban ez nem következett be.
– Nem jött be a dolog?
Bainbridge fölsóhajtott és megvakarta az állát.
– Nem – válaszolta. – Renand-t untatta a családi környezet.
Pedig igyekezett jó képet vágni az egészhez, hétfőn mégis elutazott
az első vonattal, pedig úgy volt, hogy keddig marad. Kénytelen
voltam vállalni a kényelmetlenséget, és jókor fölkeltem, hogy
kivigyem az állomásra – ekkor még az egész ház az igazak álmát
aludta. Úgy gondoltam, hogy ha annyira ragaszkodik hozzá, jobb,
ha elmegy. Az emberekre nem lehet rátukmálni a családi érzést.
– Úgy igaz, uram – bólintott Gibbons, és kényelmesen becsukta
a noteszát. – Nagyon köszönjük, uram. Minden világos. Lehet,
hogy még egyszer zavarni fogjuk, ha majd kiderítjük, ki volt az a
szerencséden flótás.
– Hogyne, őrmester. Remélem, gyorsan tisztázzák az ügyet.
Elköszöntek és visszamentek a kocsihoz, ahol Cerberus gyászos
ábrázattal várakozott rájuk.
– Semmi baj, fiú – dörmögte Bediancourt kissé szórakozottan.

– Hát ez aztán nesze semmi, fogd meg jól – fakadt ki Gibbons,

miközben elhelyezte magát az ülésen és Bethancourt
kiügyeskedte a kocsit a parkolóból. – Istenemre, bárcsak minél
előbb azonosítanák a hullát. Ha így haladunk, nélkülem fog
elmúlni a karácsony.
 – Addig még van egy hetünk, Jack. Ki tudja, hátha már vár
bennünket a jó hír, mire visszavergődünk Dorsetbe.
Gibbons vigasztalanul felnyögött, és szótíanul tovább hajtottak.
Gibbons csak akkor zökkent ki mélaságából, amikor néhány perc
múlva észrevette, hogy Bethancourt rossz felé kanyarodott.
– Az A27-esen kellett volna maradnod – mondta.
– Arra gondoltam, hogy fölugrunk Londonba – javasolta
Bethancourt.
– Mi a fenének?
– Gondoltam, még egyszer fölkeressük Maureent. David
Bainbridge semmit sem tudott mondani arról, ki mikor feküdt le
azon a hétvégén.
– Phillip, igen nagy a valószínűsége annak, hogy a tetemet a
hétvége után cipelték föl oda.
– Ha ez igaz, akkor a család mentesül a gyanú alól.
– Az Ausztráliában élő Cathy Dresler kivételével. Csupán az ő
szavát bírjuk arról, hogy a hétvége előtt nem volt ott semmiféle
hulla.
– Igen, de semmi valószínűsége annak, hogy bármilyen indoka
is lenne. Már évek óta Ausztráliában él. Miért jutna egyszerre
eszébe, hogy itt, Angliában gyilkolássza az embereket?
– Hátha a halottunk egy ausztráliai.
Kényelmesen eldiskuráltak még erről a témáról, miközben a
kocsi rohant velük London felé.
Amikor megérkeztek, Bethancourt csalódására Maureen
Bainbridge-nek éppen egy kétórás előadása kezdődött, ezért
helyette Daniel North-ot keresték föl. Ez még örült is, hogy
elvonták a megszokott munkájától, és ragaszkodott hozzá, hogy
teával kínálja a vendégeit. Aztán rákönyökölt az asztalára és
homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni annak a hétvégének a
történéseire.
– Nos, lássuk csak – tűnődött. – Apuval már pénteken
leutaztunk – anya ugyanis már ott volt. Későn indultunk és
utolsóknak érkeztünk meg. Aztán természetesen vacsora... ja, és
utána mindnyájan lefeküdtünk, Maureen és Renand kivételével.
Ők még beszélgettek egy kicsit, de ez nem tarthatott sokáig, mert
Maureent is hallottam följönni, amikor éppen eloltottam a lámpát.
– Jóban voltak egymással? – kérdezte Gibbons.
North megsértődött.
– Lehet, hogy Renand az a típus, aki vonzza a nőket – mondta –,
ám Maureen egyáltalán nem az a felszínes nőszemély. Aligha
kezdene ki egy olyanfélével.
 – Lehet, hogy késői diskurálásuk nagyon is egyoldalú volt? –
tételezte föl Bethancourt tapintatosan.
– Gondolom, igen – hagyta rá North megenyhülve.
– Ezek szerint ön már korábbról is ismerte Renand-t? – tette föl
a kérdést Gibbons –, viszont a család többi tagja még sohasem
látta. Hogy lehet ez?
– Egy klubban találkoztam vele az egyik estén – felelte North. –
Az egyik barátomnak egy ismerőse volt a társaságában, és rövid
beszélgetés után Renand-nal fölfedeztük a kapcsolatunkat.
Kezdetben meglehetősen kellemes fickónak mutatkozott, a
többiekért azonban nem mertem volna tűzbe tenni a kezemet.
Szerintem szívtak valami füvet, és a magaviseletük, nos, elég sok
kívánnivalót hagyott maga után.
– Akkor nem is tudná megmondani, hogy jelenleg hol található?
– Nem én – jelentette ki North újból megsértődve. – Ha annyira
kíváncsi rá, David bácsi tudni fogja.
– Sajnos, ő sem tudja – szögezte le Gibbons.
– Ó – tűnődött North. – De váljunk csak – jutott eszébe hirtelen
minhta Renand említette volna, hol lakik. Igen. Camden Town, ez
az! Észak-London.
Gibbons beírta a noteszébe, hogy Camden.
– Köszönjük – mondta. – Lehet, hogy hasznát vesszük. És most,
uram, ha lenne szíves folytatni a hétvége eseményeit.
– Igen, hogyne. Hol is tartottam? Ja, igen. Azon az estén
mindenki jó sokáig fönn maradt. Jóval elmúlt két óra, mire
közülünk az utolsó is ágyba került. Azt hiszem, utoljára David
bácsi, Cathy néni, Maureen és jómagam kerültünk föl a
szobáinkba.
– Ezzel elérkeztünk a vasárnaphoz.
– Igen, lássuk csak. Ó, igen, vasárnap este mentünk le a
kocsmába. Maureen, Renand és én. Ott összefutottunk egy
párral, akiket Renand még Londonból ismert. – North arcára
undor ült ki. – Nem azok az emberek, akikkel én érintkezni
szoktam.
– Persze, hogy nem – jegyezte meg Bethancourt tettetett
együttérzéssel a hangjában. Egyre jobban meggyőződött róla, hogy
North egyszerűen egy nagyképű sznob.

– Le tudná írni őket, uram? – kérdezte Gibbons, ügyet sem

vetve a barátjára.
– A férfi – Dicknek hívták – még csak hagyján. Annyi idős lehet,
mint én, sötét hajú, bőrdzsekit viselt. Ha jól emlékszem,
szerelőnek mondta magát. A lány neve Penny volt. Hidrogénezett
haj, szeme vastagon kimázolva, a ruhája folyton lecsúszkált a
válláról. Jó mélyen.
Bethancourt ciccegő hangot hallatott, és Gibbons rosszalló
tekintetet lövellt feléje.
– Meddig maradtak a kocsmában? – kérdezte.
– Előbb Maureen meg én hagytuk ott őket – felelte North. –
Renand lehetetlenül viselkedett. Az egész hétvégén Maureent
főzte, most viszont rákapcsolt Pennyre. Én ezt persze nem nagyon
bántam, és Maureen sem nagyon törődött vele, de végül is Penny
egy másik férfival volt. Olyan érzésem volt, hogy Penny sem
nagyon örül ennek a figyelemnek, ám amikor egyszer fölkeltem,
hogy a mosdóba menjek, megláttam, hogy a férfi keze a lány
térdén matatott. Nem, nem is a térdén – helyesbített –, hanem
fölhajtotta a lány szoknyáját és a combja belsejére rakta a kezét.
– Ne mondja! – kiáltott föl Bethancourt tettetett
megbotránkozással. Gibbons lopva a bokájába rúgott.
– Nagyon is megértem, mit érezhetett – nyugtázta Gibbonsv
– Igen – mondta North, mint aki hálásan veszi az együttérzés
megnyilvánulását. – Képzelheti, hogy amikor visszajöttem a
vécéről, fogtam Maureent és egyből elvonultunk.
– Persze – adta alá a lovat Gibbons. – Még mindenki fönn volt,
amikor hazaértek?
North-nak csaknem egy percébe tellett, hogy legyűrje magában
jogos felháborodását.
– Nem – szólalt meg ezután. – Nem mindenki. Lássuk csak.
Cathy néném, az anyám és Bernice néném. De vagy húsz percre
rá, hogy mi hazatértünk, ők is lefeküdtek. Maureen meg én még
fönn maradtunk egy kicsit. Körülbelül éjfél lehetett, vagy
valamivel több, amikor én is jóéjszakát kívántam Maureennek. Ő
még bement a konyhába egy pohár tejért, amit fölvitt magával a
szobájába.
– És Renand még nem ért haza?
– Nem. Vagy ha igen, akkor elkerülte a nappalit. – Elhallgatott
és megvakarta a vállát.
– Ezzel elérkeztünk hétfőhöz. Aznap este a legtöbbünk elutazott,
mert kedden várt bennünket a munka. Az anyám még tovább
maradt, úgyszintén Maureen a szüleivel – ők nyaranként mindig
egy hetet szoktak a nagymamánál tölteni.
– Úgy van – nézett bele Gibbons a jegyzeteibe. – Ezek mind ott
maradtak csütörtökig, David Bainbridge kivételével, akit az üzleti
ügyei már kedden elszólították. – Fölpillantott. – Minden világos,
Mr. North. Hálás köszönet. Gondolom, ön semmit sem hallott
egyik éjszaka sem, amíg ott tartózkodott?
– Nem én – válaszolta North. – Igen mélyen alszom.
Gibbons köszönetet mondott és fölemelkedett.
Odakint Bethancourt körülsétáltatta Cerberust a háztömb
körül, amíg Gibbons megtelefonálta Dorsetbe Carmichaelnek,
hogy indulnak visszafelé. Fölszerelték magukat az útra
szendviccsel és kávéval, és miután kivergődtek Londonból, és az
M3-asra érve fürgén megiramodott alattuk a kocsi, beborult
fölöttük az ég.
– Eső lesz – állapította meg Gibbons.
– Vagy hó – kontrázott Bethancourt. – Dorset nagyon szép lehet
behavazva. Igazi karácsonyi hangulat.
– Ne butáskodj – ellenkezett Gibbons. – Ahhoz nincs elég hideg,
hogy hó essen. – Aztán minden átmenet nélkül morfondírozni
kezdett:
– Vajon nem kellene-e jobban ráhajtanunk, hogy megkeressük
Renand Fibriert? A családnak azok a tagjai, akik egyáltalán
ismerték őt, megerősítik azt a rossz hírét, amit a saját apja költött
róla. Tegyük föl, hogy ő meg az a másik pasas összemarakodott a
lányon, miután North meg Maureen eltávozott. Hátha Fibrier
megölte őt és a holttestet elrejtette a padláson, miután a ház
elcsendesedett. Ez mindjárt azt is megmagyarázza, miért akarta
már korán reggel elhúzni a csíkot.
Bethancourt bólintott.
– Igazad van, Jack. Szerintem nagyon érdekes lenne
megtudnunk, miféle kalamajkába keveredett bele
Franciaországban.
– Nagyon érdekes – értett egyet Gibbons. – Megpendítjük a
dolgot Carmichaelnek, és meglátjuk, nem lesz-e kedve ma délután
megejteni egy franciaországi telefonhívást.
Carmichael főfelügyelőnek volt kedve. A helyi rendőrőrszobán
bukkantak rá, és tájékoztatta őket arról, hogy az eltűnt személyek
közül senkivel sem tudták kapcsolatba hozni a holttestet. Egyből
felvillanyozta viszont az a lehetőség, hogy Renand Fibrier lesz a
gyilkos, és a Dick nevű szerelő az áldozat.
– Ellenőriznünk kell a környék összes szállodáját és
fizetővendég-szobáját – adta ki a parancsot. – A vezetéknevek
alapján aztán már könnyebb lesz lenyomozni őket Londonban. Ha
most mindjárt nekifogunk – tette hozzá reménykedve –, akkor
akár már ma este visszamehetünk a városba. Rögtön fölhívom a
Súretét, utána megvacsorázhatunk és teljes gőzzel előre!
 – Majd a kocsmában találkozunk – mondta Bethancourt. – Csak
átöltözöm. Nem tart soká.

Mrs. Tyzack háza csendes volt, amikor Bethancourt benyitott. A

hallban égett egy lámpa, és Bethancourt odalépett a nyitott
vendégkönyvhöz. Levette a kesztyűjét és még egyszer
visszalapozott az augusztus végi bejegyzésekhez. Örömmel fedezte
föl, hogy Dick Tottle és Penny Cranston betartotta a szokásokat,
és beírta a nevét meg a címét.
Megindult fölfelé, de aztán eszébe jutott valami, és a lépcsőt
megkerülve a ház hátsó felében lévő nappali felé tartott, ahol a
terrier örömteljes ugatással üdvözölte Cerberust.
– Hello – köszöntötte Mrs. Tyzack. – Nem hallottam, amikor
megjött. Szolgálhatok valamivel?
Bethancourt elmosolyodott és ledobta magát az asszonnyal
szemben a fotelba.
– Amire igazán szükségem van – mondta –, az információ.
Vissza tudna emlékezni az augusztusi hosszú hétvégére, és
különösen egy párocskára a vendégei közül?
A nevek semmit sem jelentettek az asszony számára, ám
amikor Bethancourt leírta a párt, és a Bainbridge-féle összejövetel
említésével időben is elhelyezte azt a bizonyos hétvégét, kezdett
derengeni.
– Igen – mondta lassan. – Igen, azt hiszem, a szombati napon
jelentkeztek be. Várjon csak, mindjárt idehozom a vendégkönyvet.
Bethancourt udvariasan fölpattant, és maga ment el a könyvért.
Az asszony végigböngészte a beírásokat, aztán diadalmasan
fölpillantott.
– Itt van ni – mondta. – Szombat este érkeztek és hétfőig
foglaltak szobát. Most már emlékszem, a magáéval szemközti
szobát adtam nekik, és nem sok vizet zavartak. Azt hiszem, idejük
nagy részét a kocsmában töltötték.
– Ez nagyszerű – jegyezte meg lágyan Bethancourt. – És most
azt szeretném igazán tudni, hogy akkor látta-e őket, amikor
vasárnap hazajöttek a kocsmából, vagy amikor hétfőn eltávoztak?
Az asszony csak némi habozás után válaszolt:
– Nem, én vasárnap este nem láthattam őket – ó igen, hát
persze! Nézze csak, itt van a könyvben. Még vasárnap délután
elintézték a számlát, mondván, hogy hétfőn az első vonattal
elutaznak. Igen, a lány azt mondta, hogy hétfőn munkába kell
állnia, bár arra már nem emlékszem, milyen munkát mondott.
Megkérdeztem, kérnek-e reggelit, de ők azzal ütötték el, hogy túl
korai lenne, fölkelés után rögtön elmennek. Ezért aztán
kellemesen ellustálkodhattam, mivel a többi vendég is csak
kilencre kérte a reggelit. Mire fölkeltem, ők már leléptek –
emlékszem, még be is néztem a szobájukba, hogy
megbizonyosodjam róla.
Az asszony elégedett mosollyal nézett a férfira.
– Ezt akarta hallani? – érdeklődött. – Hasznát tudja venni?
– De még mennyire – válaszolta Bethancourt széles mosollyal. –
Mrs. Tyzack, maga egy angyal.
Carmichaelt és Gibbonst szintén elégedettség töltötte el, amikor
Bethancourt a Lion’s Headben beszámolt nekik.
– Nagyon klassz – jelentette ki Carmichael elégedetten. – Ezek
szerint vacsora után rögtön vissza is mehetünk. Köszönöm,
Bethancourt. – Zsebében kotorászott a vasúti menetrend után, s
vele együtt kiráncigált egy rakás papírfecnit.
– Felajánlhatom a kocsimat, uram.
– Kedves öntől – hálálkodott a főfelügyelő. – Ó, a kutyafáját –
nézett bosszúsan az egyik cédulára. – Bethancourt, egészen
megfeledkeztem róla. Amikor fölhívtam a Yardot, azt mondták,
hogy ott várja magát egy csomó sürgős üzenet. Bocsásson meg,
hogy csak most jutott eszembe.
– Sürgős? – hökkent meg Gibbson.
– Egy ifjú hölgytől. Maria Tate a neve.
Gibbons szívből fölkacagott, miközben Bediancourt csendesen
szentségeit magában, Carmichael pedig fölvonta bozontos
szemöldökét.
– Phillip barátnője – magyarázta Gibbons. – És aligha lehet
olyan sürgős.
– Mariának az – mondta Bethancourt komoran. – Jobb, ha
kimegyek és telefonálok neki, mielőtt leülnék vacsorázni.
Amikor visszajött, a másik kettő már javában étkezett, és
megkönnyebbülten fölsóhajtottak, amikor ismét maguk között
tudhatták.
– A katasztrófát sikerült elhárítani – újságolta. – Ma este van
egy karácsonyi parti, amiről én megfeledkeztem, de megígértem
neki, hogy időben ott leszek. – Az órájára pillantott. – Jó lesz, ha
háromnegyed óra múlva indulunk?
– Igen, hogyne – jelentette ki Carmichael. – Nem illik
megvárakoztatni a csinos ifjú hölgyet – tette hozzá kacsintva. –
Mert ugye, csinos, Bethancpurt?
 Gibbons felröhögött, amint a lány makulátlan szépségére
gondolt, míg Bethancourt szerényen csak annyit jegyzett meg,
hogy ő annak látja.
– Helló, Phillip – köszöntötte Gibbons vidáman a barátját. –
Fölébresztettelek?
– Föl – felelte Bethancourt morogva, és a másik kezébe vette a
kagylót, hogy rágyújtson. – Még csak fél tíz, és a parti csak
hajnalban ért véget.
– Azt gondoltam, hogy hallani akarod a legújabb híreket.
– Mondjuk azt, hogy igen – sóhajtott föl Phillip. – Úgy veszem ki
a hangodból, hogy jó hír.
– Az is – biztosította Gibbons. – Dick Tottle már nem lakik azon
a címen, amit Mrs. Tyzack adott meg neked – de senki más sem.
A házat ugyanis októberben lebontották, hogy egy sokemeletes
bérházat építsenek a helyére. Penny Cranston azonban benne van
a telefonkönyvben. Még nem beszéltünk vele, mert nem volt
otthon, de ez csak idő kérdése. És ami a legfontosabb: Carmichael
ma reggel megkapta a választ a Súretétől. Renand Fibrier
többször is részt vett verekedésekben, elítélték kisebb tolvajlásért,
és röviddel az eltűnése előtt újabb verekedésbe keveredett. A helyi
rendőrség nem hivatalosan azt is közölte, hogy egyszer nemi
erőszakkal is meggyanúsították, a vádat azonban elejtették, és
hogy a szüleit is meglopta, akik természetesen nem forszírozták a
vádat. Ez utóbbit biztosra veszik, az előbbit azonban ném, mivel a
vád forrása kissé megbízhatatlan.
Bethancourt halkan füttyentett.
– Nem valami dicső előélet – jegyezte meg. – Kíváncsi vagyok,
Mr. Bainbridge mennyit tudott erről?
– Valószínűleg nem sokat – vélekedett Gibbons vidáman. –
Nyilván csak annyit árultak el neki, hogy Renand-nal „esetenként
volt némi probléma”. Gondolom, a szülők rendszerint ezzel
szokták mentegetni problémás csemetéiket. Mindenesetre
könnyen lehet, Phillip, hogy Fibrier a mi emberünk. Most
próbálunk a nyomára akadni. Carmichael kiadott ellene egy
körözést, és én éppen most fogok hozzá a londoni címének
kiderítéséhez.
– Camdennel kezded?
– Igen. Van kedved csatlakozni?
– És azzal töltsem az egész napot, hogy ajtóról ajtóra
kopogtassak? Nem, köszönöm. Inkább visszabújok a finom meleg
ágyikómba, a finom meleg barátnőm mellé.
 – Helyes. Majd bánni fogod, amikor én magam rábukkanok a
címre.
– Majd holnap csatlakozom. Elég ajtó marad holnapra is.
– Ha! Fogalmad sincs, milyen szerencsés formában vagyok.
– Én viszont cseppet sem vagyok szerencsés formában, és nem
akarom elrontani a napodat – vágott vissza Bethancourt. – Majd
hívj föl, ha visszamégy a Yardra.
– Jól van. De sajnálni fogod. – Ezzel letette a kagylót, és
tanulmányozni kezdte az előtte fekvő hosszú listát. Ez tartalmazta
Camden összes szállodáit és fizetővendég-helyeit, amelyeket ő
maga másolt ki a londoni telefonkönyvből. Bethancourtnak
természetesen igaza volt, egy nap alatt aligha járhatja végig
mindegyiket. Ráadásul az sincs kizárva, hogy Fibrier a barátainál
szállt meg. Ezzel a vonallal azonban meg kell várni, amíg a Súreté
föl nem deríti Fibrier ismeretségi körét, és ha lehet, ki nem pécézi
esetleges angol kapcsolatait.
Sajnálkozva fölsóhajtott, hogy nem sikerült Bethancourt-t
magával csábítania, és nekiveselkedett a feladatnak.
Azt az érzését, hogy jó formában van, hamarosan eloszlatta a
hideg, lucskos idő, és csöppet sem járt sikerrel. Már jócskán
besötétedett, amikor csontig átfagyva elhatározta, hogy aznapra
befejezi. Az egyik utcai telefonfülkéből még utoljára fölhívta Penny
Cranstont, akivel egész nap hiába próbálkozott: ezúttal sem vette
föl senki a kagylót. Lemondóan elindult a földalatti felé, hogy a
Yardon beszámoljon Carmichael főfelügyelőnek.

Másnap reggel Bethancourt is hajlandó volt végiglátogatni

barátjával az örömtelinek koránt sem nevezhető Camden Town-i
szálláshelyeket, azzal a kikötéssel, hogy előbb megállnak a Bond
Streeten.
– Mi a fészkes fenének? – kérdezte Gibbons.
– Hát Maria karácsonyi ajándéka miatt. Dühös rám, hogy ez a
nyomozás megzavarja az ünnepeket, és a haragja csak ádázabb
lesz, amíg be nem fejezzük.
– Egye fene – adta be a derekát Gibbons. – De remélem, nem
tart sokáig.
– Dehogy – bizonykodott Bediancourt. – Csak csinos legyen,
extravagáns és zöld.
Bethancourt valóban elintézte ezt a teendőjét, amilyen gyorsan
csak a karácsonyi sokadalom engedte, de Gibbons majd hanyatt
esett, amikor a smaragd és gyémánt karkötő áráról értesült.
– Nem sok ez egy kicsit? – suttogta áhítatos hangon.
 – Elfelejted, mennyire dühös rám – védekezett Bethancourt. –
Ez egy pillanat alatt rendbe teszi.
– Már hogy a fenébe ne – dörmögte Gibbons az orra alatt.

Folytatták az útjukat Camden Townba, ám erőfeszítéseiket nem

koronázta siker. Lassú és hálátlan feladat volt sorra faggatni a
fogadósokat, hogy nem emlékeznek-e egy francia fiatalemberre,
aki netán megszállt náluk augusztusban, aztán végigbogarászni a
bejelentőket. Semmi sem volt, amit Bethancourt jobban utált
volna, és Gibbons hamarosan úgy találta, hogy barátja inkább
kerékkötője, mint segítője a munkában: hol a végletekig
lekenyerezte a fogadósokat, vagy ha ez nem járt sikerrel, akkor
gátlástalanul mindenhová bedugta az orrát, miközben Gibbons a
házigazdákat faggatta.
Az egyik kocsmában szerényen megebédeltek – Bethancourt
erősítésül több korsó Old Pechliar sört is magába döntött–, aztán
tovább folytatták a kutatást az egyre komorabbá váló égbolt alatt.
– Megint esni fog – vélte Bethancourt négy óra körül, amikor
éppen az Anson Roadon baktattak.
– Úgy látszik – értett egyet Gibbons.
– Érdemes folytatnunk? Nagyon úgy néz ki, hogy barátoknál
szállt meg.
– Öt órakor abbahagyjuk – engedett Gibbons.
– És bekerüljünk a csúcsforgalomba? Köszönöm szépen.
– Itt van a következő – torpant meg Gibbons. – És kérlek,
próbálj meg viselkedni.
Egy középkorú asszonyság kedvesen köszöntötte őket, és
kijelentette, hogy munkaszüneti napokon nem szokott vendégeket
fogadni.
– Te jó ég! – kiáltott föl, amikor Gibbons ismertette jövetelük
célját. – Azt mondja, hogy augusztusban? Hogy emlékeznék erre?
Elő kell kerítenem a könyveket.
– Abban meglehetősen biztosak vagyunk, hogy augusztus vége
felé jelentkezhetett ki – magyarázta Bethancourt lebilincselő
mosollyal. – Azt viszont sajnos egyáltalán nem tudjuk, mikor
jelentkezett be. Egyelőre abból a feltételezésből indulunk ki, hogy
július elejénél nem korábban érkezhetett meg.
– Hát ami azt illeti – dobta le az asszony hangos huppanással a
nehéz könyvet a pultra –, ilyen hosszú ideig senki sem lakott
nálam. Egy két hónapos vendégre föltétlenül emlékeznék. Volt egy
amerikai család, de azok is csak három hétig maradtak. –
Kinyitotta a könyvet és lapozni kezdett benne. – És volt itt egy
egész francia férficsoport, de azok csak egy-két napot töltöttek itt.
De szerintem azok is korábban voltak itt. De várjunk csak! –
nézett föl rájuk hirtelen. – Volt egy fiatalember, aki vagy két hétig
itt lakott. De én svájcinak hittem.
– Svájcinak? – kérdezte Gibbons.
– Igen – erősítette meg az asszony, és sebesen lapozni kezdett a
könyvben. – Itt voltak svájciak – biztos vagyok benne, hogy a pár
is svájci volt. Aztán úgy hiszem, volt még köztük egy férfi. Ezek
csak néhány napot töltöttek itt, aztán amikor a többiek elmentek,
egyikük továbbra is itt maradt, és én áttettem egy egyágyas
szobába. – A könyv fölé hajolt és ujját végigszántotta lefelé a
lapon. – Azt hiszem, ez augusztusban volt – dünnyögte. – Igen, itt
van: augusztus 11., két kétágyas szoba. A többiek tizenhatodikán
elmentek, és az az egy, aki tovább maradt, szobát változtatott. Itt
van ni: Renand Fibrier. Nem ezt a nevet említette?
Bethancourt hangos üdvrivalgásban tört ki, áthajolt a pulton és
cuppanós csókot nyomott az asszonyság arcára.
– Ez az, ön imádnivaló, asszonyom – hajtogatta. – Ez az!
Megtaláltuk, Jack!
– Mikor jelentkezett ki? – kérdezte Gibbons sugárzó arccal.
– Huszonkilencedikén – pillantott a könyvbe az asszony. – A
hosszú hétvégét követő kedden.
– Minden stimmel – fordult Gibbons a barátjához. – Visszatér a
gyilkosság után, összecsomagol és lelép. Valószínűleg már
hónapok óta odaát van a kontinensen.
Megköszönték az asszonynak a segítségét, és elégedetten
eltávoztak.
A sarkon találtak egy telefonfülkét, Gibbons megtorpant és
kotorászni kezdett a zsebében apró után.
– Még egyszer megpróbálkozom Penny Cranstonnal –
magyarázta.
– De hiszen még félórája sincs, hogy megpróbáltad –
csodálkozott Bethancourt.
Gibbons rávigyorgott.
– Érzem, hogy mellém állt a szerencse – mondta.
És valóban. Egy perc múlva fülig érő szájjal lépett ki a fülkéből.
– Otthon van – jelentette ki. – Egyenesen odamehetünk. Nincs
messze, fogjunk egy taxit.
Penny Cranston egy szűk és meglehetősen koszos garzonban
lakott. Az egyeden fotelt elfoglalta egy halom ruha, a jobb napokat
látott szőnyeg rozsdásbarna színűre kopott, a mosogató tele volt
mosatlan edénnyel.
 Maga Penny is ápolatlan benyomást keltett, a haja lehetetlen
sárga színűre volt szőkítve, s a tövénél jó hüvelyknyi szélességben
előtűnt az eredeti gesztenyebarna árnyalat. Alakja karcsú volt, ám
minden arányosság híján inkább cingárnak hatott, kivéve a dús
kebleket, amelyek ide-oda himbálóztak bíborszínű, fényes blúza
alatt. Gyanakvóan méregette a két férfit, hasztalan nyugtatgatta
Gibbons, és hiába tanúsított Bediancourt már-már túlzott
udvariasságot. Ez utóbbi inkább a zavarát növelte, és mintegy
ellensúlyozásként hellyel sem kínálta őket, hanem nekidőlt az
elnyűtt szőnyeg közepére állított apró reggelizőasztalnak.
Mindamellett, amikor ismertették vele jövetelük célját,
meglehetősen készségesnek mutatkozott, hogy Renand Fibrier-ről
nyilatkozzék.
– Ja, az – fintorította el az orrát, mintegy ezzel is kifejezésre
juttatva a véleményét róla. – Már hónapok óta nem láttam, de
nem is akarom látni.
– Bennünket különösen az augusztusi hosszú hétvége
érdekelne – biztatta Gibbons, és kis aggodalommal várta a lány
reakcióját.
Ám az időpont említése láthatóan nem kavart föl különösebb
érzelmet a lányban.
– Akkor volt, hogy kitettem a szűrét – bólintott a lány. – Lent,
abban a koszos zugban.
– Értem – mondta Gibbons némi csalódással, ám még nem adva
föl a reményt. – A barátjával ment le, ugye? – Majd a lány
közönyét látva hozzátette: – Dick Tottle-lal?
– Ó – nevette el magát a lány. – Dick nem a barátom. Csak egy
ismerősöm.
Gibbons elnézést kért a félreértésért.
– Mindenesetre ott összefutottak Renand Fibrier-vel?
– Nem mondanám, hogy összefutottunk. Úgy volt, hogy ott
találkozunk vele.
– Értem!
Apránként kibontakozott a történet. A lány vagy két héttel az
előtt a bizonyos hétvége előtt egy éjszakai mulatóban találkozott
Renand Fibrier-vel, és igen kellemes időt töltöttek el együtt –
szögezte le kihívóan. Aztán a férfi azzal állt elő, hogy a hétvégére
Dorsetbe készül, és meghívta a lányt is, hogy tartson vele.
Dögunalmas lesz a dolog, intette, de kettesben bizonyára sikerül
némi élénkséget vinni bele, és jól jön neki a potya ételjegy is. Azt
nem tudja fölajánlani neki, hogy vele lakjon, de olcsón
megúszhatja egy fizetővendég-szobában. Aztán úgy rendezhetik,
mintha véletlenül futnának egymásba.
– Én szombat este előtt nem tudtam szabaddá tenni magamat –
folytatta a lány. – Tudják, a vendéglőben kellett helytállnom. Ezért
beszéltük meg, hogy szombat este a falu kocsmájában
találkozunk. Renand azt mondta, lehet, hogy ő csak vacsora után
tud ellépni, de én csak üljek és várakozzak a kocsmában. Nekem
nem fűlt a fogam ahhoz, hogy órákig ücsörögjek egy sivár
kocsmában, azonkívül amikor fölhívtam a szálláshelyet, kiderült,
hogy többe kerül, mint amennyire számítottunk, így hát
megkértem Dicket, hogy kísérjen el. Megmondtam neki, miről van
szó – tette hozzá. – Tudott róla, hogy Renand-nal fogok találkozni.
– Ezek szerint szombaton találkozott Renand-nal?
– Épp ez az, ami nem jött össze – válaszolta villámló szemekkel.
– Elmentünk vacsorázni a kocsmába, és záróráig ott maradtunk,
de ő nem jelent meg. Elképzelhetik, hogy kiborultam. A
legszívesebben rögtön hazamentem volna Londonba, Dick
azonban azt mondta, hogy a szobát vasárnapra is lefoglaltuk, és a
háziasszony mindenképpen egész időre kifizettetné velünk. így hát
maradtunk. Még jó, hogy Dicket magammal hoztam, különben
bediliztem volna ott egyedül. Másnap este is visszamentünk a
kocsmába – más hely nem volt abban a faluban –, és mit látnak
szemeim: megjelenik Renand. És azt is rögtön tudtam, hogy miért
nem tolta oda a képét előző este, ugyanis egy igazi beképzelt
csinibaba kapaszkodott a karjába. Rögtön mondom is Dicknek,
hogy húzzuk el innen a csíkot, de ekkor már jön is oda Renand,
bemutat bennünket, és mindnyájan helyet foglalunk az asztal
mellett. Én nem akartam balhézni a csaj előtt, ezért egy darabig
ültem ott, mint aki karót nyelt. És ekkor tudják, mit csinált az a
gazfickó?
– Gondolom, próbálta szédíteni magát – vélte Bethancourt.
– Még ha csak szédített volna – kelt ki magából Penny. –
Elkezdte tapizni a combomat az asztal alatt, mintha mi sem
történt volna. Próbáltam elverni a kezét, de a következő percben
megint ott kotorászott. Mint mondtam, nem akartam kiverni a
balhét, de mondhatom, mennyire örültem, amikor az a csaj
elvonult az unokafivérével. De akkor, elhihetik, hogy megkapta
tőlem a magáét.
– Meg is érdemelte.
– Megmondtam neki, hogy mit gondolok róla meg a
disznóságairól, és hogy nyugodtan tépje össze a telefonszámomat,
mert én hallani sem akarok róla többet. Aztán megfogtam Dicket
és faképnél hagytuk.
– Nem ment maguk után?
– Még hogy ő? – horkantott a lány. – Én nem tréfáltam, s ezzel ő
is tisztában volt.
Gibbons és Bethancourt reményt vesztve összenézett. Ha Dick
Tottle épen és egészségben elhagyta Dorsetet, akkor...
– Aztán maga meg Dick hétfőn az első vonattal elutaztak
Dorsetből.
– Úgy van. Ugyanis nekem korán kellett kezdeni a vendéglőben.
– Igen – mondta Gibbons csalódottan. – Abból, amit elmondott,
azt veszem ki, hogy Renand nem utazott el magukkal?
– Már hogy utazott volna – vágta rá a lány dühösen ekkora
ostobaságot hallván.
– Az állomáson sem látta őt? – firtatta Bethancourt.
– Nem. Senki sem volt ott. Dickkel korábban mentünk ki, így
várnunk kellett egy kicsit, és az egész állomáson nem láttunk egy
árva lelket sem, csak a parkolóba hajtott be egy férfi, éppen
amikor befutott a vonat.
– Senki sem szállt ki a kocsiból?
– Nem láttunk semmit. El voltunk foglalva a fölszállással. Csak
annyit láttunk, hogy egy kék Ford Escort volt. Onnan tudom,
mert Dick szerelő, és mindig kinevetett, amikor el akartam találni
az autók típusait, ezt azonban megismertem, mert a nővéremnek
is Escortja van. – Arcára kiült a kíváncsiság. – Gondolják, hogy
Renand is ugyanazzal a vonattal utazott el?
– Igen – felelte Gibbons letörten. – Úgy gondoljuk.
– Akkor lehet, hogy az utolsó pillanatban ért ki a vonathoz.
Mint mondtam, nekünk várnunk kellett a vonatra, s egyből
fölszálltunk rá, amikor befutott.
– Ez könnyen lehetséges – vélte Bethancourt. – Hálásan
köszönjük, Miss Cranston. Rengeteget segített.
Gibbons megtorpant egy pillanatra, miközben belebújt a
kabátjába, s megkérdezte:
– Gondolom, még mindig kapcsolatot tart Dick Tottle-lal?
– Ó, igen. Épp tegnap este találkoztunk.
– Meg tudná adni a címét meg a telefonszámát?
A lány emlékezetből lediktálta, a két férfi pedig elköszönt és
gondolataikba merülve lebaktattak a keskeny lépcsőn.
– Ugye, nem hiszed, hogy hazudott? – szólalt meg végre Gibbons
reményvesztetten.
 – Nem – felelte Bethancourt. – De ha igen, akkor úgyis
hamarosan rá fogsz jönni, amikor fölkeresed Tottle-t.
– Miért, te nem jössz velem? – kérdezte Gibbons meglepetten.
Bethancourt a fejét ingatta.
– Újabb karácsonyi buli – mentegetőzött. – Még át kell öltöznöm
és föl kell szednem Mariát. Már úgy is elkéstem.
Kilökte az utcai ajtót, és kiléptek a szitáló hideg esőbe.
– Majd holnap fölhívlak. Ne lógasd az orrod, Jack. Tévedtünk,
ennyi az egész. Holnap majd csak eszünkbe jut valami.
– Persze, hogyne. Akkor hát holnap, Phillip.
Gibbons hátat fordított a barátjának, és elindult, keresni egy
telefonfülkét, valamint Dick Tottle-t, és veszettül szerette volna,
ha ő volna az, aki karácsonyi buliba készül. Aztán eszébe villant,
hogy miért ne vehetne részt ő is valamilyen ünnepi mulatságban,
legalább azután, hogy kihallgatja Tottle-t. Ennek megfelelően nem
egy, hanem két telefonhívást bonyolított le, és miután
megszervezte magának az esti programot, valamivel jobb
hangulatban indult neki Dick Tottle meglátogatásának.
Maria most is orrolt rá, ámbátor Bethancourt nem nagyon vette
volna észre, ha maga a lány értésére nem adja. Szemére hányta,
hogy az egész koktélparti alatt máson járt az esze, és kérte, hogy
hagyja már az ördögbe azt a hülye bűnügyet, és készüljön föl a
vacsorára, amelyet két másik pár társaságában fognak elkölteni.
Bethancourt jámborul megadta magát, azzal a föltétellel, hogy a
vendéglőből telefonálhat Gibbonsnak.
Csakhogy Gibbonsot nem találta otthon, és nem sok idő múlva
Bethancourt kivonta magát a társalgásból, elgondolkodva eregette
a füstöt. Maria zöld szeme villámokat szórt feléje.
– Drágám – szólt oda hozzá – eszel még ebből a csigából, vagy
elviheti a pincér?
– Hogyan? – ocsúdott föl Bethancourt, és most látta, hogy már
mindenki régen végzett az első fogással.
– Nem, nem, vigye csak el.
Újabb cigarettára gyújtott, és félrehajolt, hogy utat engedjen a
pincérnek. Valamilyen elejtett megjegyzés még az aperitif közben
elindított benne egy gondolatsort, és mindenképpen beszélnie kell
Gibbonsszal, hogy végére járjon a dolognak. Annyira egyszerűnek
látszott ez a megoldás, hogy szerinte kell lennie valaminek, ami
ellene szól, különben már előbb is eszükbe jutott volna.
– Nem vagy valami beszédes ma este, Phillip – korholta Shelley.
– Sokáig tartott tegnap a parti – ütötte el szórakozottan. Aztán
elnyomta a cigarettát és fölállt.
 – Megbocsátotok egy percre? Eszembe jutott valami.
Maria tekintete szinte átdöfte, a többiek azonban udvariasan
mormoltak valamit és folytatták a társalgást.
Gibbons még mindig nem volt otthon. Bethancourt bosszúsan
dobolt a kagylón az ujjaival. Nem szép a barátjától, hogy épp
akkor kószáljon a városban, amikor neki szüksége volna rá.
Bethancourt visszaült az asztalhoz, és miután Maria erőteljesen
bokán rúgta, megjátszott élénkséggel sikerült bekapcsolódnia a
társalgásba. A főfogás közepén járt, amikor újabb ötlet hasított
belé. Pár percig forgatta a fejében a gondolatot, aztán gyorsan
bekapta a vacsoráját és újból elnézést kért.
Gibbons még mindig nem felelt, ez az új gondolat azonban egy
perc nyugtot sem hagyott Bethancourtnak, aki képtelen lett volna
végigülni a vacsorát. Visszament hát a társasághoz és
bejelentette, hogy sürgősen elhívták, s miközben sietve eltávozott,
arra gondolt, milyen szerencse, hogy letudta Maria karácsonyi
ajándékát, különben az életben nem bocsátana meg neki.
Odakint megint eleredt az eső. Bethancourt leintett egy taxit és
Gibbons címére vitette magát. Eltökélte magában, hogy lecövekeli
magát Gibbons küszöbénél, és el nem mozdul onnan, ha a barátja
csak hajnalban jönne is haza. A valóságban azonban hamarosan
átjárta a hideg, és beült a sarki kocsmába. Az elmélet majd
szétfeszítette és a percek óráknak tűntek, mígnem végre Gibbons
felelt a hívására – fél órán belül az ötödikre.
– Itt vagyok a sarkon túl – jelentette ki Bethancourt. – Máris ott
vagyok. – És lecsapta a kagylót, mielőtt Gibbonsnak eszébe jutna
tiltakozni.
Gibbons még le sem vetkőzött. Nem szép a barátjától, gondolta,
hogy miután egész estére magára hagyja, negyed tizenkettőkor
egyszer csak fölrobogjon a lakására, pedig már éppen beleélte
magát, hogy korán ágyba bújik. Lemondóan töltött magának egy
whiskyt.
Gibbons alig nyitotta ki az ajtót, Bethancourt drámai hangon
bekiáltotta:
– Megtaláltam a választ!
Gibbons csak bámult a barátjára, aki a hidegtől kipirult arccal,
csillogó szemmel, boldogan, mosolyogva állt az ajtóban.
– Te ittál – mondta neki szemrehányóan.
– Persze hogy ittam – felelte Bethancourt, aki barátját félretolva
benyomult a szobába és lehámozta magáról a kabátját. – Most
jövök egy vacsoráról. De én legalább már abbahagytam – mondta,
meglátva Gibbons kezében a poharat. Aztán hirtelen nekirontott a
barátjának.
– Dick Tottle megerősítette Penny vallomását?
– Az utolsó betűig – válaszolta Gibbons, és töltött egy másik
pohárba. A teli poharat Bethancourt kezébe nyomta, aki gépiesen
elfogadta és helyet foglalt.
– No halljuk, mit gondoltál el?
– Ez nem elgondolás, hanem az egész rejtély megoldása! –
tiltakozott Bethancourt. – Ki a halott és ki a gyilkosa.
– No ki?
– A halott Renand Fibrier.
– Hát nem épp most döntöttük el, hogy ő a gyilkos?
– Tévedtünk. Gondolkozz csak, Jack – minden megvan benne,
amit egy áldozattól megkívánhatunk. Az életkor, a külső, és az
eltűnése vasárnap késő éjjelre vagy hétfőn kora hajnalra esik.
Gibbons meghányta-vetette magában.
– Ezek szerint David Bainbridge marad a gyilkos?
– Miért ne? Elvégre Renand azzal töltötte a hétvégét, hogy fűzte
a lányát, akit rajongva szeret. Ki tudja, az is lehet, hogy a lány
beadta a derekát. Vagy talán Renand megzsarolta az apát –
olyasféle pasasnak tűnik, aki nem torpan meg egy kis zsarolás
előtt. És csupán Bainbridge állítja, hogy Fibrier hétfőn kora reggel
elutazott Londonba. Penny és Dick nem látták őt.
– No igen – tűnődött Gibbons –, de várj csak egy kicsit, Phillip.
Tudjuk, hogy Renand kedden jelentkezett ki a szállásáról. Ezt
aligha tehette volna meg, ha már vasárnap este meggyilkolták.
Bethancourt fölényesen legyintett.
– Ez csak azért van, mert amikor beszéltünk Mrs.
Hogyishívjákkal, arra számítottunk, hogy hétfőn vagy kedden
jelentkezett ki. Ezért nem is tettük föl neki a megfelelő
kérdéseket. Ha én nem szorongatom meg Mrs. Tyzackot, amikor
Penny és Dick után érdeklődtem nála, akkor csak azt mondja el,
hogy hétfőn elutaztak, és elfelejti közölni, hogy már vasárnap
délután kifizették a szobát és azóta nem látta őket.
– Ez igaz – ismerte el Gibbons.
– És Jack, valami más is eszembe jutott. Emlékszel rá, hogy
Penny egy Ford Escortot emlegetett? Nos, Mr. Bainbridge irodája
előtt is parkolt egy kék Escort, amikor nála jártunk.
– Igazán? – kérdezte Gibbons, akit egészen összezavart ez a friss
információ.
 – Igazán! – erősítette meg Bethancourt diadalmasan. – Ha
Bainbridge az éjszaka megölte Renand-t, akkor ugye valamivel alá
kell támasztania azt a meséjét, hogy reggel kivitte őt az állomásra.
– Hát persze – ismerte el Gibbons, akinek kezdett derengeni. –
Ugyanis a felesége is itt volt vele. És mivel korán föl kellett kelnie,
találni sem találhatott jobb ürügyet egy egyébként...
– Úgy van.
– Ez már ígéretesebb – mondta Gibbons. – Lehet, hogy neked
van igazad, Phillip. Figyelj ide, reggel első dolgunk lesz, hogy
visszamegyünk Fibrier szállására, és ha minden stimmel, akkor
megpendítem Carmichael előtt. Ha a halott valóban Fibrier, akkor
ezt nem lesz nehéz tisztázni a Súreténél. És akkor innen
elindulhatunk. Viszont nem lesz könnyű bizonyítékot szerezni.
– Fenéket – Bethancourt felhajtotta az italát. – A saját szavai
csapdájába esik bele. Ha Fibrier hétfőn reggel már holtan hevert a
padláson, a világ legjobb fiskálisának is nehéz lesz
megmagyaráznia, miért állítja Bainbridge azt, hogy kivitte az
állomásra.
– Meglehet – vigyorodott el Gibbons és fölemelte a poharát. –
Úgy látszik, Phillip, hogy feltörted a diót. Gratulálok!
Másnap reggel Renand háziasszonyát éppen az első csésze
kávéja közben zavarták meg. Őket is megkínálta kávéval, amíg
előadták, hogy miért jöttek, aztán elment a vendégkönyvért.
– Nézzék csak – tért vissza a könyvvel. – Most már emlékszem.
Még be is írtam ide akkor, csak tegnap valahogy elsiklottam
fölötte. – Letette a könyvet az asztalra és fölemelte a csészéjét. –
Renand azzal jött hozzám – magyarázta lassan, mint aki kutat az
emlékezetében –, hogy hétvégére meghívták vidékre, de hétfő
estére visszajön. Megmondtam neki, hogy az ünnepre talán
sikerül kiadnom a szobáját, de ha nem, akkor ki kell fizetnie.
Ezért összepakolta a holmiját és én beraktam a szekrénybe.
Hétvégére ki is adtam a szobát, itt van a könyvben, ő viszont
sohasem jött vissza.
– Ezek szerint a holmija még itt van?
– Nincs – rázta meg a fejét az asszony. – Kedden idejött egy
másik férfi, és azt mondta, hogy Renand-nak sürgősen el kellett
utaznia – az apja megbetegedett vagy valami ilyen. Elég az hozzá,
hogy keddig bezárólag kifizette a szobát és visszaadta a Renand-
nál maradt kulcsot, a cuccait pedig magával vitte.
– Fölismerné ezt a férfit? – kérdezte Gibbons élénken.
 – Lehetséges – felelte az asszony kétkedve –, de az is lehet, hogy
nem. Emlékezetem szerint egy idősebb, tisztes kinézetű úriember
volt.
Gibbons leírta neki David Bainbridge-et.
– Lehet, hogy ez volt az az ember? – firtatta.
– Meglehet – felelte az asszony. – Emlékezetem szerint semmi
sem zárja ki. De addig nem merném állítani, amíg nem látom őt,
ám azt sem ígérhetem, hogy akkor fölismerném.
Hálálkodva megköszönték az asszonynak a segítséget,
figyelmeztették, hogy még megkereshetik, és ujjongó léptekkel
elsiettek a Scotland Yardra.
Carmichael fölöttébb elégedett volt velük. Megrendelt egy
telefont a Súretéhez, aztán bajuszát simogatva hátradőlt a
székén.
– Jó munkát végeztetek, fiúk. Igazi mestermunka.
Egy-két órán belül befutott Fibrier fogorvosi jelentésének a
másolata, amelyet a törvényszéki orvosszakértők összevetettek az
eddig még azonosítatlan hulla fogaival. Carmichael irodájában
eluralkodott a megelégedettség levegője.
– Csak felhívom Brightont, hogy vegyék őrizetbe Bainbridge-et –
jelentette ki. – Aztán jobb, ha magunk is lemegyünk.
Bethancourt, volna kedve velünk tartani?
Bethancourt elfogadta az ajánlatot, Carmichael pedig egyre
mosolygott és bólogatott, amíg föltárcsázta a brightoni
rendőrőrsöt. Közölte a kérését, és a következő másodpercekben
mintha minden fény kialudt volna a szobában. A két fiatalember
aggódva figyelte Carmichaelt, de semmit sem értettek abból a pár
összefüggéstelen szótagból, amit az válaszolgatott a telefonba.
Végre letette a kagylót és fölsóhajtott.
– Elkéstünk – közölte. – Bainbridge tegnap öngyilkos lett.
– Micsoda? – kiáltott föl Gibbons.
– Bizonyára rájött – vélte Bethancourt –, hogy csak idő kérdése,
és azonosítani fogják a hullát.
– Hagyott hátra levelet?
– Igen – felelte Carmichael –, de ezt aligha lehet beismerésnek
venni. Arra kéri a feleségét, hogy bocsásson meg neki, és hogy ez
lesz a legjobb. Aztán azt írja, hogy a felesége mindig is tudta róla,
hogy gyenge ember, és örül, hogy elég erőt talált magában, hogy
ezt megtegye.
– Ez van – szögezte le Gibbons sötéten.
 Ismét eleredt az eső, és az este hideg volt. Bethancourt megállt
egy percre az előcsarnokban, és megvárta, hogy Cerberus kirázza
a vizet a szőréből. Aztán eltökélten megnyomta a csengőt. Jövetele
meglepte a lányt. Szeme piros volt a sírástól és kimerültnek
látszott, de udvariasan beinvitálta a fiatalembert.
– Nem számítottam rá, hogy még egyszer fölkeres a rendőrség –
mentegetőzött.
– Én nem vagyok a rendőrség, Maureen – mondta Bediancourt
gyengéden, miközben lehámozta magáról a kabátját. – Azért
jöttem, hogy egy személyes kíváncsiságomat kielégítsem. Ha nem
akar, nem köteles válaszolni. És ha mégis, akkor minden
közöttünk marad.
– Szívesen megteszem – felelte Maureen. – Csak nem tudom,
mit mondhatnék még.
– Az édesapja vagy írt magának, vagy beszélt magával, mielőtt
meghalt volna – jelentette ki Bediancourt magától értetődően.
A lány szeme kissé kitágult.
– Honnan tudja? – kérdezte csodálkozva.
– A hátrahagyott levelet csak az édesanyjának címezte, holott
magát nagyon szerette. Egyre azt forgattam a fejemben, hogy
magának tudnia kellett, mi történt a házban azon az éjszakán,
amikor Renand Fibrier meghalt, tudta, mielőtt az apjától hallotta
volna. Tudta, mivel maga is jelen volt.
A lány nem nézett rá és nem szólt egy szót sem.
– Ugye, Renand megerőszakolta magát? – kérdezte csendesen.
A lány sebzett vadként fölkapta a fejét, és patakzani kezdtek a
könnyei.
– Igen! – kiáltotta csaknem kihívóan. – Ha ezért jött ide, hogy
ezt megtudja, igen, azt tette. Kést nyomott a torkomhoz és
megfenyegetett, hogy megöl, ha nem engedelmeskedem. Halálra
voltam rémülve...
– Sajnálom – mondta Bethancourt. – Igazán sajnálom.
Maureen-on újból erőt vett a sírás, és dühösen letörölte a
könnyet az arcáról.
– Honnan tudta meg?
– Már Franciaországban is megerőszakolt egyszer egy lányt –
felelte Bethancourt. – Nem tudtam elképzelni, mi másért ölte
volna meg az édesapja. Utóvégre már jóval az előtt a hétvége előtt
tisztában volt vele, hogy milyen semmirekellő. De csak ma este
találtam meg a választ, amikor rájöttem, hogy az édesapja külön
is beszélt magával. – Kis szünet után: – Az édesapja valami miatt
lejött a konyhába, és ott találta magát.
 – Igen; nem jött álom a szemére, és lejött, hogy igyon egy kis
tejet.,
– És ott volt a kés – folytatta Bethancourt –, amivel Renand
megfenyegette magát, és ahogy utána félredobta. Szóval lejött az
édesapja, és ott találta magát sokkos állapotban. Fölkísérte magát
a szobájába, és utána ismét lejött. A padlás ideiglenesen megfelelő
rejtekhelynek ígérkezett. Csak azt nem értem, utána miért nem
tüntette el a hullát?
– Megpróbálta – mondta a lány –, amikor szeptemberben megint
ott járt. De képtelen volt rászánni magát. Akkorra már szörnyű
állapotban lehetett a hulla, és az apámnak elment tőle a
bátorsága. Legalábbis ezzel érvelt. Tudta, hogy még karácsony
előtt meg kell tennie, ám akkor elszólították, és nagymama
korábban fölment a padlásra...
– Értem – mondta Bethancourt. – Maga természetesen
minderről semmit sem tudott. Gondosan megkímélte magát tőle.
A lány csendesen bólintott.
– Megírta nekem, mielőtt... mielőtt megölte magát.
Bethancourt fölsóhajtott.
– Akkor már csak egy dolog maradt. Mit csinált az édesapja,
miután fölkísérte magát és újból visszatért a konyhába?
Maureen értetlenül meredt rá.
– Odaállt Renand elé és ledöfte? Vagy csupán eltávolította a
kést, amely már megtette a dolgát és elrejtette a holttestet,
nehogy valaha is megtudja valaki, mit követett el az imádott
kislánya, vagy mi történt vele, ami rávitte őt erre a tettére?
Hosszú csönd telepedett közéjük. Maureen fölemelte a
tekintetét és hosszan, rebbenéstelenül bámult a férfira, arcán
még ott csillogott a könny. Aztán fölemelte a fejét és csak annyit
mondott:
– Nagyon szerettem az apámat. Azért halt meg, hogy ezt a
gyilkosságot sohase hozzák kapcsolatba énvelem. Én nem
akarom, hogy az áldozata hiábavaló legyen. Ő ölte meg Renand
Fibriert. Renand megerőszakolt, és ezért az apám megölte őt. Ez
történt.
– Megértem magát – mondta Bethancourt. – Köszönöm, hogy
beszélt nekem. – Fölállt és fölvette a kabátját. A lány némán
elkísérte őt az ajtóig. Ott a férfi megállt egy pillanatra, mélán
felhuzigálta a kesztyűit.
– Az édesanyja tudja, hogy megerőszakolták? – kérdezte.
Maureen hevesen megrázta a fejét.
– Senki sem tudja.
 – Borzalmas dolog – mondta Bethancourt. – Sokszor nagyon
nehéz feldolgozni. Ha bármikor úgy érezné, hogy beszélni akar
róla, a telefonszámom benne van a telefonkönyvben.
– Köszönöm – mondta a lány. – Nagyon köszönöm.
Az utcán vigasztalanul esett. Cerberus belegázolt egy tócsába,
és megállt, hogy megszaglásszon egy lámpaoszlopot. Bethancourt
is megállt, és nézte, ahogy az utcai lámpa megvilágította a hulló
esőfüggönyt. Aztán mélyet sóhajtott és az órájára pillantott.
– Ronda egy ügy, komám – szólt a kutyájához. – Néha magam
sem értem, miért csinálom. Gyere, Cerberus, ideje, hogy
megkeressük Mariát, és átadjuk neki a karácsonyi ajándékát.

Baranyi Gyula fordítása

 BUMBUSOK A PARKBAN
Marion M. Markham

Hallom a rendőrség szirénáját. A hang furcsa nyomást kelt a

gyomromban. Tudom, hogy a park, ahova mennek, sötét és
ijesztő.
A parkban bumbusok vannak. Gyakran látom őket aludni a fák
között. Furcsának tűnnek. Néha hátradőlnek, és akkor láthatom
a bozontos, fehér szőrt a hasukon. A fejüket néha az ágak villái
közé hajrák, és ilyenkor feltűnik, hogy milyen nagy a szájuk.
Leginkább azt szeretem, aki a fatörzshöz simulva alszik. Teste a
fatörzsre csavarodik, és hogy le ne essen, mancsával az ágba
kapaszkodik. Tibbynek hívom. Az igazi nevét nem tudom. Hosszú,
bozontos a sörénye, és amikor nyitott szájjal alszik, nyelve
vérvörösen fénylik. Gondolom, asztmája lehet, mert néha, amikor
levegőt vesz, olyan különös hangokat ad, mint a Daddy szokott.
– Nézd, ott van egy! – mondtam a nővéremnek.
– Egy mi? – kérdezte menetközben, anélkül hogy megállt volna.
– Egy bumbus – mutattam föl egy nagy, kiszáradt tölgyfára. –
Láthatod, hiszen nincsenek annyian, mint az égen a csillag. Nézd,
Donna! Kérlek, nézd, most az egyszer!
Megszorította a könyökömet, olyan durván, hogy fájt.
– Nincs időm a te játszadozásaidra.
Ahogy Donna ezt kimondta, a bumbus ásított. Láttam hosszú,
éles fogait és örültem, hogy a nővérem nem látja. Megijedt volna.
Aztán a bumbus halkan morogni kezdett, olyan halkan, hogy
éppen csak meghallottam. Tudtam, hogy a morgás nem nekem
szól, hiszen Tibby a barátom.
Először arra gondoltam, hogy a fák között a bumbusok
oroszlánnak álmodják magukat. Az óvónéninek már mondtam,
hogy a parkban mindenfelé oroszlánok vannak. Ő beszélt nekem
a Fakutyáról, aki eltűnt, de hátrahagyta a mosolyát. Valami Lewis
nevű ember már látott ilyesmit, és írt róla egy mesét is. Azt
hiszem, az óvónéni azt mondta, Lewis Carrollnak hívták. De nem
ez volt az igazi neve, csak a mesében vette föl. És azt is mondta,
hogy a Fakutya egy képzelt bumbus volt.
Amióta figyelem, az oroszlánok a parkból soha nem tűntek el.
Talán Tibby teszi, ha egyáltalán tud ilyen bumbusokat csinálni.
Vagy talán az az ember, aki azt a mesét írta a mosolyról, ami
ottmaradt, amikor a Fakutya már aludni ment. Néha nem
figyeltem semmire, csak Tibby éles fogaira. Ezektől
megborzongtam, pedig tudtam, hogy Tibby a barátom.
Tibby nagy, félig nyitott szemével mindig figyelt engem és a
nővéremet. Egyszer pislogott. De mosolyogni egyszer sem láttam.
A nővérem soha nem látta Tibbyt. Rögtön tudtam, hogy azt
mondja majd, megőrültem. Szívesen csinált hülyét belőlem, ha
Daddy nem hallotta. Sohasem kiabált velem, ha Daddy közel volt.
De amikor magunk voltunk, addig piszkált vagy ugratott, amíg
sírni nem kezdtem. Donna nyolcéves volt, amikor születtem, és
mindig egyedül játszott a játékaival, soha nem adott a
cukorkájából. Nem szívesen osztozkodott az öccsével.
Sok helyen megálltam beszélgetni az oroszlánokkal. Donna nem
látta őket, és arra gondolt, hogy mindenfélét kitalálok. Nem
tudtam, hogy ő nem látja, milyen szépek és milyen sejtelmesen
aranylanak a reggeli nap fényében. De ő nem láthatta. így nem
mondhattam semmit, csak azt, hogy túlságosan is közel ment az
egyikhez.
Tibby és a többi oroszlán nem nagyon kedvelte a nővéremet. Én
figyelmeztettem őt, ha túl közel ment a fához, ahol valamelyik
aludt. Ilyenkor belém kötött, hogy hiszen a környéken senkit sem
látni. Megálltam, és hívogattam az oroszlánokat. Donna olykor
nem csupán tréfálkozott, ha szóltam, hogy túlságosan is közel
megy egy-egy bumbushoz. Néha egyenesen kinevetett. Nem
szerettem, ha rajtam és a barátaimon nevet.
Ha nagyon későn értünk a parkba, az oroszlánok már
elmentek. Nem hiszem, hogy nagyon messzire mentek volna.
Biztos van egy búvóhelyük. Ez nem lehetett nagyon messze, így
láthatták, amikor Donna megríkatott. Hallottam az üvöltésüket.
Donna azt mondta, nem hallja őket. De amikor készült
valahová, és Daddy szólt neki, keressen meg engem, akkor arra is
mindig azt mondta, hogy nem hallotta. Én tudom, hogy hallotta,
csak nem akarta, hogy körülötte legyek. Ha otthon hagyott, néha
sírtam, és akkor Daddy megbüntette. Ezt szerettem.
Ahogy elkezdődött az iskola, nem sokszor láthattam az
oroszlánokat. A nővérem már nagyon korán a sarkon volt, a sárga
busznál, és reggel nem járt a parkba velem. Én délutáni óvodába
és később iskolába mentem. Iskola után Donna elkapott, és
együtt mentünk haza a buszon. Néha korábban leszálltunk, és
átvágtunk a parkon hazafelé. Amikor elkezdtek a fákról hullani a
vörös és a narancssárga levelek, az oroszlánok nem aludtak ott
többé. Rájöttem, hogy a búvóhelyükön vannak.
 Egyszer, amikor leszálltunk a buszról, láttam Tibbyt, a feleségét
és a kölyküket az útmenti bozótban, egy rejtekhelyen. Vagy talán
csak az árnyékukat, mert egyre sötétebb és sötétebb lett, és egy
kicsit féltem ezen az ösvényen sétálni.
Ma meséltem a nővéremnek a buszon, hogy a tanító egy
bumbusról beszélt, aki elveszítette a mosolyát. Donna kicsúfolt,
és azt mondta, hogy félreértettem a tanító szavait. Ő ezt nem érti:
egy bumbus, akit az egyik ember láthat, de a másik soha. A
Fakutya pedig csupán kitalálás, mert mindig csak a Két
Keresztnevű ember látta a vigyorát, de soha senki más nem szólt
róla semmit.
Miért nem tudják egyesek megérteni, hogy ha ők nem is látják
meg a dolgokat, ez nem jelenti azt, hogy ezek a dolgok nem
léteznek? Ahogy most leszálltunk a buszról és sétáltunk a parkon
át, Donna nagyot csípett a vállamba, és azt mondta:
– Azt hiszem, a te fantázia-oroszlánod itt leselkedik, és most
lecsap ránk.
– Nem ránk – szóltam. – Rád.
Aztán szirénázást hallottam, két rendőr jött a házunkba, kék
egyenruhában, fényes gombokkal. Meséltem nekik az éles fogú
oroszlánokról, és hogy én figyelmeztettem a nővéremet, ne menjen
túl közel hozzájuk. Mondtam, hogy az oroszlánok nem szerették,
ha gonoszkodott velem. A rendőrök nem értettek meg. Azt
hajtogatták, nem tudják, hogy ki trancsírozta szét a nővéremet,
de majd utánanéznek. Úgy sejtem, hogy egyikük se látott még
bumbusokat soha.
Az egyik rendőr fajankónak nevezett. Remélem, hogy Tibby
hallotta.
Anyám sokat sírt és nem akart velem beszélgetni az
oroszlánokról. Szörnyen kiborult, engem a szobámba küldött. Sőt
egyszerűen kilökött, mert nem mentem elég gyorsan. Néha pont
így csinált a nővérem is.
Most, hogy a nővérem meghalt, valószínűleg nem leszek nagyon
gyakran a parkban. Nagyon hiányzik majd Tibby. Talán a
szirénák megijesztették, fogta a feleségét és a kölykét, és
elmenekültek.
Az utóbbi időben észrevettem, hogy a házunkban is vannak
bumbusok. Pókhoz hasonlítanak, de fehérek és bolyhosak, nagy,
vörös szemük van, minden irányban látnak egyszerre. Nagyon
kicsik, néha alig veszem észre őket. De fogadni mernék, hogy ha
erősen akarom, nagyon megnőnek. Olyan nagyra, mint az
oroszlánok a parkban. És akkor anyám ügyel majd, hogy ne
gonoszkodjék velem.
Fogadok, hogy a bumbus-pókok megölik a gonosz anyákat.

Kálmán János fordítása

 FEKETEPIACI ŐRJÁRAT
Martin Limón

A hosszú ruha úgy tapadt alacsony alakjának puha, kerekded

idomaira, mint csomagolt őszibarackra a celofán.
– Alighanem megvan a tettesünk – mormolta Ernie.
Már jó félórája ücsörögtünk a Yongsan diszkontraktár
parkolójában, savanykás kávét szopogattunk, úgy figyeltük a ki-
be rajzó háziasszonyokat és megpróbáltuk kiszúrni, melyiket
csíphetnénk el feketepiaci üzletelés miatt.
Eddig egyikük sem nézett ki hozzá elég jól. Mondom, eddig. A
nő a taxiállomás felé taszigatta megpúpozott bevásárlókocsiját és
szélesen mosolygott a tavaszi napsütésbe. Szemünk előtt kelt
életre az érzéki „Keleti Baba”.
– Neszkávé, eperdzsem, egy rekesz narancs, vagy húszfontnyi
banán. Nocsak, ez tényleg feketézik?
– Vagy azt csinálja, vagy egy gorillát tart otthon kalickában.
A hordárfiú segített neki bepakolni a zsákmányt a kantin
böhömnagy taxijának csomagtartójába. Miután betelepedett a
hátsó ülésre, a pilóta rácsukta az ajtót, körbeszaladt a helyére és
berúgta a motort.
Ernie kihajította műanyag poharát a járdára és életre
köhögtette az öreg dzsipet. Nagy fordulatba lökte a sebváltót, mire
kilőttünk, és alig tudtam kivédeni, hogy a maradék kávémmal
végig ne löttyintsem a zubbonyom elejét és a nyakkendőmet.
A tapasztalt bűnözők követése sohasem könnyű feladat.
Ernie szakértőn cikázott Szöul sűrű, délutáni forgatagában, és
sikerült pár lépésnyi távolságban ráragadnia a taxira. Az
Itaewonnál a kocsi balra kanyarodott. A böhöm Ford
nekiveselkedett a meredek domboldalnak, majd a fallal övezett
lakónegyedben hirtelen jobbra fordult. Ernie a domb lábánál
kivárta, míg eltűnnek a szemünk elől, azután a rozoga vén motor
egész úton vadul nyüszítve a nyomukba lódított bennünket. A
saroknál leállította a gépet és odaügyeskedte a kocsit a fal mellé.
Kiugrottam és kikukucskáltam a sarok mögül. A sofőr éppen
segített a nőnek a holmi kirámolásában. Visszaballagtam a
dzsiphez és vártunk.
A legtöbb koreai illetőségű amerikai katonafeleség délutánra
végez a feketézéssel, még mielőtt a férje hazaér a munkából. Nem
akarnák veszélyeztetni a férfiak katonai pályafutását azzal, hogy
pár üveg majonézt vagy némi cseresznyebefőttet a diszkontban
kifizetett ár duplájáért adnak tovább. A férjek néha ugyan
morgolódnak a dolog miatt, de az a kis pluszpénz éppolyan jól jön
nekik, mint az asszonyoknak. Négy-ötszáz dollár is összejöhet
havonta. Méghozzá könnyen. Ha pedig komolyan elmélyednek a
buliban, rátérnek a szaftosabb vásárlási jegyekre. Tévéket,
mikrohullámút, videókat passzolnak tovább, amivel egy éves
ciklusban akár ötvenezer dollárt is összehozhatnak.
A nevem George Sueno, az USA hadseregének Bűnöldözési
Osztályáról. A partneremmel, Ernie Bascommal együtt
legtöbbször a feketepiaci őrjáratot lőcsölik ránk. Az a dolgunk,
hogy háziasszonyokat molesztáljunk, a férjeiket zaklassuk és
eltömködjük a csatornákat, amelyeken az adómentes amerikai
javak az USA-támaszpontokról a koreai gazdaságba áramlanak.
A taxi pilótája végzett a zöldségek kirakodásával, mindkét kezét
előrenyújtva vette át a jattot, meghajolt, és a kőfallal övezett utca
pár másodperc múlva már üres volt és néma.
Ernie-vel elsétáltunk a nő utcai kapuja előtt. Megálltunk.
Füleltünk. Én ugyan nem hallottam semmit.
Az úton vagy tizenöt lépésnyivel lejjebb volt a túloldalon egy kis
helyi vegyesbolt, előtte fagylaltgép, pár rozoga fémasztal az
„Orientál” sör reklámjával díszített napellenző alatt.
Odaslattyogtunk, Ernie vett pár darab rágót, az öregasszony pedig
mosolyogva hozta a két papírpoharat, amelyekbe míyd
átbuggyantjuk a frissen vett liter sört. Letelepedtünk odakint az
ernyő alatt és vártunk.
A koreai tavasz lassan nyárba fordult, tiszta és ragyogó volt a
délután,« de nem nagyon forró. Azokra a végtelen, napfényes
napokra emlékeztetett, amelyeket nevelőszülők házainál töltöttem
el Los Angeles keleti szélén. A napfény olyan villogó és
engesztelhetetlen volt, akár a felnőttek szeme, akikkel együtt
kellett élnem. Elátkoztam anyámat, hogy meghalt és apámat,
hogy nyomtalanul eltűnt a határ déli oldalán tátongó, fenekeden
szemetesgödörben.
Azért nem volt mindig olyan gyászos a helyzet. Az egyik
nevelőszülőm, Mrs. Aaronson rendszerint hazahozatta velem a
füzetemet a suliból és vette magának a fáradságot, hogy átnézze
velem a leckéimet. Sikerült meggyőznie, hogy a helyesírás, a
számtan meg a többi tárgy mind izgalmas kirakós játék. Kész
mulatság. A legpompásabb szórakozás. Mialatt hosszú órákra
elmerültem ebben a játszadozásban, arról álmodoztam, hogy
végre a tanítóim meg a többi srácok valami másért is tisztelnek
majd, az öklömön kívül.
 Az első gyümölcsök akkor értek be, amikor beléptem a seregbe
és magas teszteredményeim révén irodai munkát kaptam –
úgyszólván a pocsolya túloldalán. Ahogy telt-múlt az idő, először a
bal oldali, aztán a jobb oldali irodista szomszédaimat dobták át
Vietnamba. Még csak a szolgálat második évébe léptem, amikor
befutottak a koreai toborzólevelek. Nem akartam hinni a
szerencsémnek. Pár öreg, ottjárt őrmestertől elszenvedett rövid
„kimchi kiképzés” után már be is szíjazhattam magam életem első
sugárhajtású repülőgépébe és nekivágtam az útnak.
Tetszettek az itteni évszakok. A forró, rövid, trópusi nyár és a
hóborította, rideg tél. Közöttük meg a burjánzó tavasz és a
hosszan, lassan, aranyló vörösen haldokló ősz.
Kelet L. A. csak aszfalt volt és forróság, meg szmog. Egész
évben.
Leszerelésem után mégis visszamentem L. A.-be. A sereg
számlájára beiratkoztam a Városi Egyetemre, de még mielőtt a
második félév beindult volna, kimaradtam, és visszaléptem a
hadseregbe. Hanem most már egyetemet megjárt fickó voltam, és
a katonai rendészetnél töltött rövid futam után azon kaptam
magam, hogy sikeresen levizsgázom a Bűnüldözési Akadémián –
és máris húzom a csíkot, vissza Koreába.
Ernie-vel valahogy ösztönösen találtunk egymásra. Két
mamlasz a Bűnügyi Csoportnál. Első őrmesterünk főként azért
osztott be bennünket egymás mellé, hogy jobban szemmel
tarthasson. Mindkettőnknek megvolt az a rossz szokása, hogy egy
ügyet azután sem ejtettünk el, amikor a tábori csendőrség
hivatalos űrlapján kitöltöttük a megfelelő rubrikákat. Csak arról
akartak kimerítő listát, hogy hány baka árul kávét valamelyik
faluban, az már nem érdekelte őket, miként játsszák ki a
vámszabályokat a tábornokfeleségek, csempésznek
kormánypénzen koreai régiségeket az Államokba, ahol majd
háromszáz százalékos haszonnal adnak túl rajtuk.
Ilyesmire nem volt statisztikai űrlapjuk.
Ernie-nek minden jel szerint inkább Georgetown lebujaiban
kellett volna próbálkoznia a bárpultvizsgák letételével vagy azzal,
hogy bekönyököli magát az ifjú tőzsdehiénák társaságába, valahol
a Wall Streeten. A papája nagykutya volt valamiféle
kormánykörökben, és Ernie öccsei csak azzal foglalkoztak otthon,
hogy egyik tudományos fokozatot halmozzák a másikra. De az ő
életében minden ilyesféle tervet fölborított Vietnam.
A lányok, a téboly és a vietnami élet szakadatlan
adrenalináradata után Ernie-t visszavezényelték a texasi Fort
Hoodba. Pár hónapot elvacakolt vele, hogy hozzászokjon a
dologhoz, de végül csak nem tudta elviselni azt az egyhangúságot,
és önkéntesként jelentkezett még egy vietnami fordulóra.
A legtöbb ember kapásból elítélné őt ezért a választásért, én
azonban sokkal jobban ismerem annál. Az idegőrlő rutin, a dolgok
előreláthatósága riasztották el az Államokban töltendő, nyugodt,
pénzkereső élettől és kényszerítették vissza a seregbe. Mellesleg
mára már a heroinnal is teljesen fölhagyott – Koreában úgyis
képtelenség lenne beszereznie –, és áttért helyette a vámmentes,
adófizetők pénzén leszállított, veszettül olcsó piára, amely úgy
bugyog elő minden katonai kantinból, mint meglékelt tankhajóból
az olaj.
– Alighanem a nepper, haver – bökött oldalba Ernie.
Az áruhalmoktól a fickó nem láthatott minket, de azért
fölkeltünk, fogtuk a sörünket és beljebb húzódtunk a szatócsüzlet
homályába.
Egy szandált, pólót és lötyögős, szürke melósnadrágot viselő
koreai tekert el előttünk egy rozsdarágta bringán.
Leállította a járgányát a baba kapuja mellett és megrángatta a
csengőt. A kapu alig egy perc múlva kinyílt, a fickó belépett, hóna
alatt pár összehajtogatott kartondobozzal és egy marék spárgával.
Visszatelepedtünk a helyünkre és végeztünk a sörrel.
Fölkészültünk az akcióra.
Ekkor egy ócskás taposott el mellettünk, túlméretezett
biciklikerekeken gördülő deszkakordéval. Veszettül rázta jókora,
rozsdás vaskolompját és valami értheteden szöveget gajdolt
reménybeli vásárlói figyelmének fölkeltésére. Az utcán lejjebb, a
baba házával szemben egy asszony óvakodott elő magas
vaskapuja mögül, alkudozott egy sort az ócskással, és végül
eladott neki egy barna papírzsáknyi összelapított alumínium
konzervdobozt.
A koreaiak már évszázadok óta foglalkoznak az anyagok
újrafelhasználásával.
Az ócskás megpróbálta fölkelteni a nő érdeklődését néhány
sebtében előkotort ruhadarab iránt, de az csak a fejét csóválta és
inkább pénzt kért helyette. Néhány érme gazdát cserélt, az
asszony visszahúzódott biztonságot nyújtó falai mögé, az ócskás
meg továbbkocogott az utcán, a következő sarkon balra fordult és
eltűnt a szemünk elől.
Kolompolása és óbégatása egy időre elhallgatott a távolban.
Biztos újabb vásárlóra talált, gondoltam magamban.
 Ekkor újra megjelent a biciklis alak. Két, spárgával átkötözött
teli kartondobozt cipelt. Rogyadozott a súlyuk alatt, de nagy
nehezen csak fölpakolta őket masszív hátsó csomagtartójára.
Kötéllel alaposan odaerősítette a terhet, fölpattant a bringára és
elkarikázott. A kapu ekkorra már régen bezárult mögötte.
– No gyerünk, komám! – Lekocogtunk utána a lejtőn,
beugrottunk a dzsipbe és biztonságos távolságból követtük a
fickót, amint átvágott a főúton és még vagy fél mérföldet hajtott
előre, egyenesen az Itaewon negyed szívébe.
Meredek utca kanyarodott föl a dombra, mire a barátunk
leszállt a bicikliről és szuszogva tolta fölfelé a lejtőn. Ernie
közelebb húzott hozzá, én pedig kiszökkentem a kocsiból.
Követtem a fickót a dombtetőig, aztán még vagy két saroknyit
lefelé, és meglestem, amint leparkol egy rozoga, vén
deszkakerítéssel körülvett kis házacska előtt. Leoldozta a dobozait
és bement. Azután visszajött, betolta a bringát és becsapta a
kaput.
A dzsiphez visszafelé menet megálltam egy nyilvános
telefonfülkénél és fölhívtam a koreai államrendőrség összekötő
tisztjét.
Mikor visszaértem oda, ahol Ernie várakozott rám, máris
csattogott fölfelé egy kis, kék-fehér, koreai rendőrautó. Két
egyenruhás zsaru bújt elő belőle, és így, négyesben vágtunk neki
a koreai melósnegyed zegzugos sikátorainak.
Berúgták az ajtót. Alig tíz másodpercen belül az alak már saját
viskója padlóján hasalt, keze biztonságosan hátrabilincselve.
Körülötte néhány széttaposott gyümölcs és lomhán odébbguruló
amerikai konzerv. Foglyul ejtői elcipelték a szerencsétlent az
Itaewon rendőrőrsre.
Ernie-vel visszaügettünk a baba házához és bekopogtattunk az
ajtón. Nem jött semmi válasz. Vártunk egy darabig, s egyszer csak
megláttunk egy gyalogosan közeledő, kincstári egyenruhás alakot,
hóna alatt valami aktatáskával. Magas volt, vékony, hajszálnyi
fekete bajuszt viselt és úgy lépkedett, akár egy rátarti déli
arisztokrata.
Simára vasalt khakiszínű zubbonyának rangjelzése szerint
elsőosztályú egészségügyi altiszt volt, név szerint Three Janson.
– Mit óhajtanak?
Fölvillantottam a jelvényemet.
– A feleségét akarjuk kikérdezni feketézés dolgában.
 Janson kinyitotta a kaput és visszavakkantott, hogy várjunk,
de nem vártunk sokáig, rohanvást csörtettünk utána, mert
meghallottuk az üvöltését.
A csábos keleti baba holtan hevert a padlón – az oldalán
tátongó sebből, ahol a bordáinak kellett volna lenniük, még
csordogált a vér.
A Katonai Bűnüldözési Osztály főhadiszállásául szolgáló nagy,
vöröstéglás épület mintha el akart volna nyelni bennünket, amint
elé közeledtünk.
A törzsőrmester nem volt az irodájában. Odalent, a
nyilvántartáson rikoltozott valamit a telefonba, miközben
telexüzeneteket tépkedett ki a gépből.
– Mi a nyavalya történt már megint magukkal, fiúk? – mordult
ránk, amint észrevett bennünket. – Szimpla feketepiaci őrjáratra
küldtem ki magukat, és erre egy hullával állnak elő!
Ernie félfenékkel rátelepedett Miss Kim íróasztalának szélére, és
odakínált a lánynak egy lapos rágót. Az visszamosolygott rá, és
kicsippentette hosszú, ápolt körmű ujjaival.
– Bascom! Gyerünk le az irodámba! Maga is, Sueno!
Azonnal föllépett a zabszem-effektus. Mintha csak mi magunk
nyírtuk volna ki a csajt, s valahogy burkoltan pontosan ez
hallatszott ki a szavaiból. Mindenesetre ott voltunk a közelben, és
meg lett volna rá a lehetőségünk – ha az indokunk nem is.
Kijelentette, hogy ha a nőt meg is erőszakolták volna, akkor már
biztosan vád alá helyezve csücsülnénk a zárkában.
Ebből is láthatják, milyen nagy véleménnyel vannak rólunk a
parancsnokaink.
Az ügyet átadta a Burrows-Slabem párosnak, akiket csak
Csizmatalp Ikreknek becéztek az egész osztályon. Ok voltak a
kedvenc nyomozói, amikor valami nemszeretem tényeket kellett
besöpörni a szőnyeg alá. Ha megöli^ egy amerikai alkalmazott
valamilyen hozzátartozóját, a Nyolcadik Hadsereg egész
parancsnokságán elszabadul a pokol. Stoneheart ezredes, a
parancsnokunk máris lihegve jelentett a vezénylő tábornoknak.
Törzsőrmesterünk pedig úgy döntött, hogy csak olyan megbízható
kopókra bízhatja az ügyet, mint Burrows és Slabem, akik majd a
várakozásnak megfelelően elrendezik.
– Mármint megfelelően elkenik – dünnyögte Ernie.
A törzs erre felhördült, kizavart bennünket az irodájából, és
figyelmeztetett, hogy tartsuk távol magunkat az esettől, hacsak
Burrows és Slabem nem akar megkérdezni tőlünk valamit, amit
kihagytunk a jelentésünkből.
 Végigporoszkáltunk a hosszú folyosón.
– Hogy is bírnánk, ha az egész ház nem visszhangozna a törzs
rekedt bömbölésétől?
– El sem tudom képzelni.
Kifelé menet Ernie odakacsintott Miss Kimnek, aztán
bezöttyentünk a dzsipjébe, és egyenesen elhajtottunk az Itaewon
őrsre.
Pontosan ellenkezőleg a törzsőrmester iménti utasításával.

Burrows és Slabem persze már ott volt. A magas, inas,

himlőhelyes képű Burrows és az alacsony, kövér, pattanásos
Slabem. A koreai rendőrség szóba sem akart állni velük. No
persze, mi sem. Harákoltak egy sort és megpróbáltak roppant
hivatalos képet ölteni. Áll leszorítva a nyakra – bár ez Slabemnek
sehogyan sem sikerült.
Üdvözöltem Kim századost, az Itaewon körzet parancsnokát, és
a saját nyelvén fordultam hozzá:
– Kinyögött valamit az elkövető?
– Igen. Elmondott mindent.
– Hogyan bírták vallomásra ilyen gyorsan?
– Hazugságvizsgálóval! – csapott öklével a tenyerébe Kim
százados.
Ezzel hátraterelt bennünket a cellákhoz, ahol a biciklis fickó
kinyújtva hevert a nedves betonpadlón. A ruhájáról ismertem föl.
A képe szakajtónyira dagadt a vörös véraláfutásoktól.
Burrows és Slabem, a két „Csizmatalp Iker” vasvilla tekintettel
nézett utánunk, amint kimentünk. Valahogy biztos voltam benne,
hogy látogatásunkat nem tarják majd titokban a főtörzs előtt.
Rengeteg emberrel elbeszélgettünk a környéken, nagyjából
ugyanazt a terepet járva be, amit már a koreai rendőrség is
felgöngyölt. Azon kívül, hogy mi Ernie-vel ott lófráltunk, senki
sem figyelt föl semmi rendellenességre. A biciklis ürge már jó pár
hónapja feketézett arrafelé a katonafeleségekkel, és amennyire az
emberek tudták, eddig még sohasem bukott le.
Az egész dolog fölöttébb rejtélyes volt előttem. Miért ölte volna
meg egy feketéző a bevételi forrását?
Ernie azt gondolta, hogy talán maga Janson lehetett. Ilyen
gyilkossági ügyekben mindig a férj a legelső gyanúsított. Alaposan
körülnéztünk viszont az épület hátsó frontján. A fal jó tízlábnyi
magas volt, rücskös, és a tetején cementbe ágyazott, éles
üvegdarabok. Amikor Jansonnal találkoztunk, egyenruhája
kifogástalan volt, legföljebb a napi irodai munkától származó
gyűrődésekkel.
Kihallgatására azonban nem keríthettünk sort. Ez már Burrows
és Slabem hatáskörébe tartozott. A bázison foglalkoztak vele.
Méghozzá a káplán társaságában, aki vigaszt próbált nyújtani
neki, hogy átsegítse válságos helyzetén.
– Akár el is felejthetjük az egészet – dörmögte Ernie. – Biztosan
nem az a zugárus volt. Burrows és Slabem majd kideríti, ki
lehetett. Különben is, a főtörzs megparancsolta, hogy ejtsük az
ügyet. Ráadásul potenciális gyanúsítottak vagyunk. Igazán nem
tehetünk semmit.
De mind a ketten jól tudtuk, mi forog kockán. A többi srác, akik
mindent a szabályzat szerint csináltak, már így is elég zűrösnek
tartottak bennünket. Most meg egy fiatalasszonyt, egy amerikai
katona feleségét ölték meg, éppen akkor, amikor mi is ott
ólálkodtunk a háza körül. Mindketten hosszú katonai
pályafutásban gondolkodtunk, talán mindvégig a bűnüldözésnél,
és nekem semmi kedvem nem volt hozzá, hogy egy megoldatlan
gyilkosság bélyegével lődörögjek egyik beosztásból a másikba...
Pláne, hogy az eset szinte az orrom előtt történt és itt lógott most
is a nyakamban.
– Ki kell derítenünk, ki ölte meg a nőt – mormoltam.
Ernie csak megvonta a vállát.
Visszamentünk a bázisra, és rávetettük magunkat a
telefonokra. Fölhívtuk minden lehetséges külső kapcsolatunkat.
Alaposan utánanéztünk Jansonnak.

Valahogy az egész nyomozás egyenesen Itaewon

mulatónegyedébe vezetett bennünket.
Különben azt is kiderítettük, hogy Janson a Megelőző
Egészségügyi Osztály főfelügyelője volt. Ezek a fickók okoznak
annyi hasfájást az őrmestereknek meg a tisztiklubok
konyhafőnökeinek az élelmiszerraktárak hőszabályozásával, a
konyhák tisztaságával meg más ilyesmivel kapcsolatban.
Janson beosztottja, aki lényegében az egész tevékenységet
irányította, egy Billings nevű törzsőrmester volt. Afféle puhány.
Már találkoztam vele a helyőrségi klubban. Kissé
elformátlanodott. Sohasem látták nővel. Gyanús! Ráadásul
mindig hosszú szipkából pöfékelt.
Afféle igazi seggnyaló híre volt. A főnöke, Janson vagy bárki,
nála magasabb rangú az ő szemében sohasem követhetett volna
el semmi hibát. Civil beosztottjai viszont soha, semmit sem
csináltak elég jól – egyszóval alaposan megkeserítette az életüket.
Persze Janson főnök legnagyobb megelégedésére, aki szerint
akkor fut simán a hajó, ha a legénység nyomorog.
Billings őrmester vágya, hogy feljebbvalóinak kegyében járjon, a
munkaidején is túlterjedt. Valamelyik cimborájuktól azt is
megtudtuk, hogy Janson főnök és Billings rendszerint együtt
járták Itaewon lebujait. Az egyik fickó azt is kibökte, hogy Billings
kedvenc tanyájukként emlegeti a „Póklady Klubját”, egy kis
patkány fészket a nagyobb és fényűzőbb éjszakai mulatók között.
Ernie-vel átvedlettünk szokásos utcai ruhánkba: tornacipőt,
farmert és hátára hímzett aranysárkánnyal ékes orkán dzsekit
kaptunk magunkra. Mire estére fordult, már ott tanyáztunk a
Póklady Klubjában, egy-egy kellemesen hideg krigli mellett és
szemeztünk a válogatottan csinos csajokkal. Lágy zene szólt – a
helyiséget piros lámpák és egy sor, kékes fényt árasztó trópusi
akvárium világította be.
– Ennek a Jansonnak van ízlése – dörmögte Ernie. – Ott a
halott felesége, ő meg itt tivornyázik.
– Nagyon éli az életét.
Vagy húsz perc múlva Billings is beoldalgott, ami különösebben
nem lepett meg bennünket, viszont a társasága annál inkább:
csakugyan Janson főnök lépdelt a nyomában.
Egy homályos sarokban álló asztalnál ültünk. Én eleve háttal
nekik, Ernie pedig úgy fordult, hogy ne láthassák jól az arcát a
bárpulttól, ahol letelepedtek.
– Úgy látszik, a káplán vigasztalása csodákat művelt Jansonnal
– jegyezte meg Ernie.
Hallottam, amint fölkacagnak, amikor a bártündérkék rendelés
nélkül eléjük tették az italaikat. Igazi törzsvendégek. A hátsó falon
lógó füstös tükörben jól megnéztem a mosolygó hölgyet, aki
szorosan fölébe hajolva szolgálta ki Jansont. Magas, karcsú,
elegáns nő volt. Minden szempontból káprázatos. Sápadt, szív
alakú arca körül sűrű, fekete hajkorona lobogott. Vonzóan ferde
szeme körül vastag smink. A Póklady!
Ernie már korábban lekapcsolta az egyik fölszolgálólányt, és
kiszedte belőle a történetét. Ő a lebuj tulajdonosa, az indulótőkét
pedig alighanem ápolónővérkedéssel kaparta össze. A lányok
némelyike szerint nem annyira a nővéri fizetéséből, mint inkább
egyik-másik doktorral űzött, munkaidőn kívüli gyakorlatából
származott a pénz java. Természetesen készpénzben.
Ez mindenesetre megmagyarázza bensőséges viszonyulását az
egészségügyi részleg egynémely fehérköpenyeséhez.
 Kíváncsi voltam, tudja-e, hogy Janson valójában állatorvos,
afféle lódoktor. Persze lehet, hogy az ő elbűvöléséhez egy pár
gumikesztyű is elég volt.
Lehetséges, hogy ilyen egyszerű az egész? Hogy Janson meg
akart szabadulni megunt, régi feleségétől, hogy a Pókladyvel
szűrhesse össze a levet? Kivártuk, míg Janson elmegy a klotyóra,
Billings pedig elmélyült társalgásba kezd a Póklady egyik hölgy
alkalmazottjával. Akkor gyorsan elszeleltünk.
Kiléptünk Itaewon csípős éjszakájába, elhárítottuk egy-két
könnyű nőcske ajánlkozását, és lekocogtunk a domboldalon
kedvenc sörcsarnokunk felé.
– Nos, megvan az indíték – mondta Ernie. – Most már csak az
alkalom mikéntjét kell kiderítenünk.
A nagy sörcsarnok Itaewon legszélén volt. Csapoltat ittunk,
együtt lökdösődtünk a koreai melósokkal és elviccelődtünk a
nagydarab, gömbölyded mongol nővel, aki a habzó korsókat
lecsapta elénk.
Állandóan csak az a helyes kis keleti baba járt az eszemben,
meg ahogy az a nagy, véres lyuk nézett ki, ott a melle alatt.

Másnap reggel, amilyen korán csak lehetett, elslisszoltunk a

hivatalból, azzal a látszattal, mintha minden vágyunk Stoneheart
ezredes feketepiaci statisztikájának föltupírozása lenne, de
valójában egyenesen Kim századoshoz igyekeztünk, hogy
elkunyeráljuk tőle a Janson ház kulcsait. Simán ment a dolog. A
századosnak tetszett, hogy nem akarjuk minduntalan
modernizálni az ezeréves koreai kultúrát, valahányszor túllépünk
valamelyik megbízatásunk korlátain. Egyszóval megkaptuk tőle a
kulcsokat.
A törzsőrmester biztosan gutaütést kap, ha megtudja, hogy
illetéktelenül behatolunk egy gyilkossági helyszín tiltott területére.
Persze, eszünkbe sem jutott, hogy tájékoztassuk felőle.
Janson a legtöbb holmiját már elszállította, és a támaszpont
tiszti szállásán kvártélyozta el magát.
Egy kistermetű nő alakját kirajzoló fehér szalagcsík virított az
alvadt vérfolt körül. A koreai rendőrség rendszerint ilyen szalagot
használ kréta helyett, mivel elég macerás dolog krétával rögzíteni
az áldozat körvonalait az alulról befújt meleg levegővel fűtött PVC-
padlókon. Ez a padló most hideg volt zoknis talpunk alatt.
Átkutattuk az egész lakást. Egy hálószobás lyuk volt az egész
egy kis konyhával és betonpadlós fürdőszobával. A hűtőben még
egy üveg sör sem akadt.
 Egyszer csak fémes kolompolásra és egy öregesen, de teli
torokból nyivákoló vénember hangjára figyeltem föl.
Az ócskás!
Gyorsan cipőbe bújtunk és kisiettünk, hogy elcsípjük az öreget
és kikérdezzük, nem látott-e valami rendelleneset errefelé tegnap
délután.
– Anyonghaseiyo! – köszöntöttem őt koreaiul.
Az öregember megállította a kordéját, elmosolyodott, mire
szikár, barna arca annyi finom ráncba futott össze, hogy szinte
hallani véltem a bőre nyikorgását. A szája tátva maradt, és
látszott rajta, hogy sejtelme sincs, mit kellene mondania.
Nyilvánvalóan nem tartozott mindennapi elfoglaltságai közé, hogy
amerikaiakkal társalogjon. Az UFO-társaságok tagjai biztosan
gyakrabban cseverésznek a földönkívüliekkel.
– Tegnap – magyaráztam neki – éppen kint üldögéltünk, ott, a
bolt előtt, amikor erre járt.
– Igen – bólogatott az öreg. – Láttam magukat.
– Vett egy csomó alumínium konzervdobozt attól a nőtől, a
szemközti házból.
– Igen, igen. Így volt.
– Aztán befordult a sarkon, és elindult a dombról lefelé.
– Igen.
– Nem látott valami rendkívülit?
– Rendkívülit?
– Igen. Nem látott amerikaiakat a közelben?
– Nem. Semmiféle amerikait nem láttam. Ezt már a koreai
rendőrök is megkérdezték tőlem. Ide figyeljenek! Én egy
öregember vagyok és még a beteg feleségemről is gondoskodnom
kell. Nem akarnak esetleg vásárolni valamit?
– Nem, semmit sem óhajtunk venni.
Visszaballagtunk a házba, az öreg pedig tovább vonszolta
kordéját az utcán, rázta a kolompját és elnyújtva kántálta
fájdalmas mondókáját.
Odakint is körülszaglásztunk. Végig a szűk á^árón a lakás és a
szomszédos, kétszintes házat tőle elválasztó, homokkő kockákból
rakott magas fal között. Jansonék lakása mögött kis, lebetonozott
udvarféle nyílott és belőle a szomszédos ajtó, bizonyára a
háztulajdonosé. Körülötte futott a vaskos, jó tíz láb magas kőfal,
tetején az üvegcserepekkel.
Kiderült, hogy az egész egy saroktelek. Egyik oldalán a fasor,
amelyen a dzsippel kapaszkodtunk föl eredetileg, a másikon pedig
az utca, amelyen a kis boltocska áll, ahonnan tegnap a helyszínt
megfigyeltük.
Mialatt mi a boltból leselkedtünk, ebbe a házba csak a hátsó
falon át lehetett volna bemászni, de ez nem tűnt valószínűnek,
hiszen köröskörül oda nyíltak a szomszéd lakások – vagy esetleg
ezen az utca felé meredező, tízlábnyi magas kőfalon. A túlsó
oldalát már megvizsgáltuk. Teljesen függőleges volt és nagyon
nehezen megmászható. A belső oldala viszont már nem volt olyan
problémás, lévén az udvar szintje néhány lábnyival magasabb az
utcáénál. Még néhány kapaszkodót is kínáltak a rajta tekergő
indák és a belőle itt-ott kiálló kődarabok.
Más szóval, a falat a külső behatolók ellen építették. Belülről
könnyűszerrel bárki megmászhatta.
Én nyomban meg is tettem. Ernie lent maradt az udvaron, a
rágóját pukkantgatta, és valami gúnyos megjegyzést tett – valami
olyasmit talán, hogy jó lesz vigyáznom magamra.
A mászás legnehezebb részét az jelentette, hogyan
kapaszkodjak meg odafönt. Csak nagy elővigyázatossággal
találhattam némi szabad felületet a rendszertelenül beágyazott
üvegszilánkok között. Ha itt sietve mászik át valaki, biztosan
alaposan összevagdalja magát.
Az utcára kiugrani sem tűnt gyerekjátéknak, de azért
lehetetlennek sem. Tizenkét-tizennégy lábnyi lehetett a mélység,
attól függően, hogy a meredeken ereszkedő járda melyik részén ér
földet az ember. Egy ejtőernyősnek, jó talajfogással és egy sirna
bukfenccel nem okozott volna semmi gondot.
Ahogy kibámultam a fal fölött az utcára, megláttam valamit
meglibbenni a könnyű szélben. Halványkék valami volt az egyik
üvegdarab tövében. Szövetszálak!? Talán gyapjú. Egész kis
csomó. Odanyúltam és leemeltem a szövetdarabkát a szilánkról.
Puha és kék volt. Olyan csecsemőkék.
Nem látszott kopottnak. Ellenkezőleg, egészen újnak tűnt, de
semmi bővebbet nem mondhattam volna róla alapos laborelemzés
nélkül, az pedig nem ment volna egykönnyen, hiszen hivatalosan
letiltottak az ügyről. A labor meg különben is Tokióban volt.
Bármilyen anyagot csak a főtörzs ellenjegyzésével küldhetett oda
az ember.
Nos, ennyit a csúcstechnológiáról. Visszatértem hát a józan ész
biztos talajára.
Az anyag egy női kabátkából valónak látszott. Szóval lehet, hogy
egy nő mászott át ezen a kerítésen, és az éles üvegdarab kitépett
egy fecnit a ruhájából. Egy létrával persze nem lett volna nehéz
dolga, de a koreai rendőrség már mindenkit kifaggatott a
környéken, és egyeden munkást vagy más járókelőt sem láttak
semmiféle mászó-alkalmatossággal bíbelődni a falnál.
Visszamásztam az udvarra és megmutattam Ernie-nek a
foszlányt.
Elgondolkodott egy darabig, majd megszólalt: – Csak az a
kérdés, hogy jutott föl a fal tetejére? Szüksége lehetett valami
olyan segédeszközre, ami nem keltette föl különösebben a
szomszédok figyelmét. Talán valami szemeteskukát használhatott.
Megvan!, gondoltam:
– Vagy egy ócskáskocsit!
Mindketten kirohantunk az utcára, és addig futkostunk a
környéken, míg meg nem találtuk az öreg handlét.
– Tegnap, miután befordult a sarkon, ott a bolton túl, egy időre
abbahagyta az óbégatást és kolompolást. Tehát valami kuncsaftja
akadt.
– Igen.
– Ki volt az?
– Egy szép, ifjú hölgy. Nagyon magas. És nagyon jólöltözött. –
Az öreg fölfelé végighúzta ujjait a szeme előtt. – Kizárta magát a
házából.
– Egyszóval át kellett másznia a falon?
– Igen, odatoltam a kocsimat és fölbillentettem. Úgy már
könnyen boldogult.
– És aztán mi történt?
– Aztán mentem a dolgomra. – Az öregember a földre sütötte a
szemét és lassan megcsóválta a fejét. – Valahogy igen különös is
volt az a hölgy. Később megint találkoztam vele a domb alján. Még
mindig lihegett a mászástól, és a ruháját is kiszakította.
– A ruháját? Milyen színű volt az a ruha?
Az öreg beletúrt a kordéja tartalmába.
– Itt van. Olcsón nekem adta, mivel szakadt volt. A feleségem
helyrepofozta – lám, milyen jól mutat megint. Biztos jó áron
túladhatok majd rajta.
Az öreg felénk nyújtotta a kabátkát, én meg beletúrtam a
zsebembe egy kis tekercs koreai bankó után.
Az anyag puha volt, bolyhos és csecsemőkék.
Mivel a Póklady koreai állampolgár volt, és így nem tartozott a
mi jogi hatáskörünkbe, megkerestük Kim századost, és kértük,
hogy jöjjön velünk intézkedni.
 A nő a „Póklady Klubja” bárpultja mögött szorgoskodott,
láthatóan az esti forgalomhoz készülődött, és nevetve tréfálkozott
a fölszolgálólányokkal.
Először mi léptünk be Ernie-vel az ajtón, zubbonyban és
nyakkendőben, s amikor a mögöttünk lépkedő Kim századost is
észrevette, meg kezemben a kék kabátkát, arcának derűs vonásai
azonnal eltorzultak, összeszűkült szemét pedig úgy meresztette
rám, mint valami fölajzott nyílvesszőt. A vér kifutott az arcából és
egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Gondolkodott.
Akkor hirtelen benyúlt a pult alá, előrántott egy hosszú, fényes
szeletelőkést, s miközben a többi lány gyanútlanul cseverészett, ő,
tekintetét továbbra is rám szegezve, a kés pengéjével lesújtott,
egyenesen az alkarjára.
Csapkodott és vagdalta magát, de mire a lányok észbe kaptak,
hogy mi is történik, és mi is odaértünk hozzá, a karja már merő
véres húscafat volt.

Ápolónői múltja kapóra jött neki, mivel tudta, hogy a hosszában

széthasogatott artériákat gyakorlatilag lehetetlen összevarrni.
Szorítókötést alkalmaztunk nála, de valahogy sikerült
meglazítania még a rendelőben, és az ügyeletesnek hátat fordítva
sikerült megtartania titkát, míg el nem érte, amit kívánt: a halált.

Jansont a vezénylő tábornok parancsára föltették az országot

elhagyó legelső repülőjáratra azzal, hogy a személyes holmiját
majd utánaküldik.
Az őrszolgálatra beosztott Billings sokat időzött ezután a
helyőrségi klubban. Romantikus meséket szövögetett két jó
barátjáról és arról, amit ő a pár önfeláldozó szerelmének tekintett.
A „Póklady Klubjának” bárhölgyei viszont nekünk elmondták az
igazságot. Arról, mennyire büszke volt a főnökasszonyuk, hogy
egy doktorhoz megy majd feleségül.
Később, miközben bárról bárra jártunk, én csak a vonzó
domborulatokkal megáldott, babaarcú asszonykára tudtam
gondolni.
Akinek olyan életteli volt a nevetése.

Füssi-Nagy Géza fordítása

 NÉVJÁTÉK
Sybil Baker

A hosszú asztal úgy ragyogott azon a baljós estén 1887-ben,

mint a kényelem oázisa, sőt, mint maga a boldogság, az örömteli
várakozás, amely megelőzi a tökéletes kielégülést.
Mind az öt vendég férfi volt, és egyik sem ismerte közelebbről a
házigazdát, akit meglehetősen zárkózottnak és bogarasnak
gondoltak. De mindegyikük vacsorázott már egyszer vagy
többször ebben az udvarházban, ha nem is az elmúlt
hónapokban, és ezután mindegyikük hetekig szívesen látott
vendég volt különböző asztaloknál, annyi mesélnivalójuk támadt
az itteni vacsoráról. A házigazda egész Surrey grófság legjobb
szakácsnőjének ura volt. A nőt Lucie-nek hívták, és igen
szemrevaló volt.
Specialitásai ízletes meglepetések voltak. Leveseiben
varázslatosan fűszerezett pirított zsemlekockák úsztak, a zsenge
zöldborsóban ehető rügyek bújtak meg, melyeket a birtok
kertjéből szedett, a vajpuha marhahúst vagy birkát pihekönnyű
tésztába rejtette, Lucie egyeden alkotása is több tucat ízt ötvözött
egybe. Az ilyen szakácsművészet olyan, mint a zene, vagyis
mégsem, hiszen egy szimfónia felidézheti gyermekkorunk képeit,
férfias győzelmet egy párbajban, reszketeg sétát az erdőben az
ember első, szemérmetes szerelmével, vagy egy távoli, egzotikus
piacot, melyet egy vonzó idegen társaságában látogattunk meg, de
a zenével ellentétben, melynek tételei sorban átveszik az előző
helyét, egyeden falat Lucie alkotásaiból – és mindez egyszerre
válik átélhetővé! A természet, a dicsőség, az egzotikum és az
erotikum, melyek összeolvadtak, szétváltak és ismét
összeolvadtak.
Abban az évben nagyon szeszélyes volt a június, az egyik hét
elviselhetetlenül forró, a másik viharos. Ez az éjszaka olyan volt,
mintha őszi vihar támadt volna. De a házigazda ebédlőjében a
kandalló győzedelmeskedett a környező puszta fölött. Csak hadd
fütyüljön odakint a szél, idebenn a kristálypoharak és ezüst
evőeszközök csak a táncoló gyertyafényt tükrözték. Odakint az
eső verte a fákat, idebent a házigazda címerével díszített
ezüstvázákban rózsa, szekfű és jázmin illatozott a pompás
kertből, és elmúlt harsogó zöld napokról meséltek és elkövetkező
ragyogó napokról, amelyek felvirradnak majd, amint a vihar
elvonult. Ha egy esőcseppnek sikerült volna bejutnia valahogyan
az ólomüveges ablakon a ragyogó mahagóni asztallapra, olyan
boldogan gömbölyödött volna össze, akár egy elégedett
kismacska.
A házigazda abból a célból kérette magához a tisztelt
egybegyűlteket, hogy megbeszéljenek valamit, „ami mindannyiuk
számára igen fontos lehet” – legalábbis ez állt a meghívón. A
vendégek közül többen már régebben is kaptak hasonló meghívót,
ha nem is ilyen ünnepélyes hangvételűt, többnyire valamilyen
üzleti üggyel kapcsolatban, és tapasztalatból tudták, hogy
házigazdájuk hajlamos a túlzásokra. De a kíváncsiságukat azért
felkeltette, és különben is, ott volt Lucie főztje.
A házigazda végignézett az asztalon, elégedett tekintete beitta a
csillogást és ragyogást, miközben az urak a szobában álldogáltak.
Aztán a házigazda felsóhajtott, és bágyadt mosollyal megkérte
őket, hogy foglaljanak helyet, maga pedig az asztalfőre állt.
Hatalmas volt, magas és termetes, nem csupán egy a sok közül,
de egyenesen minden házigazdák házigazdája – ami kétségkívül
Lucie szakácsművészetének volt az eredménye.
A hangja azonban selyemsimaságú volt.
– Nos, John – mondta, de nem nézett egyikükre sem –, hát van
kellemesebb dolog, mint idebent üldögélni a meleg szobában,
amikor odakint tombol a vihar?
Ezzel az egész társaságot kínos helyzetbe hozta. Döbbenten
feszengtek, és zavarban voltak, miután nem értették, hogyan
követhette el a házigazda azt a baklövést, hogy a keresztnevükön
szólítja őket, mintha gyermekek vagy szolgák lennének, és most
összevissza kezdtek beszélni, egymás szavába vágva.
Az alacsony John Moleson, aki révetegen mosolygott és
összevonta a szemöldökét, szívélyesen kiáltotta:.
– Bizony, igaza van! – Középkorú, lágyszívű ember volt, a haja
még mindig olyan sűrű és sötét, hogy az ember azt hihette volna,
a víz lepereg róla, és ez, no meg hegyes orra és állandóan
aggodalmas arckifejezése valamilyen vízi állatra emlékeztetett.
Viszont önbizalomhiányban szenvedett, és a házigazda
orcátlansága miatt az jutott eszébe, vajon nem bántotta-e meg
valamilyen tréfálkozással. Hiszen amikor két hete a főtéren
találkoztak, „Szelíd jó napot, Mr. Moleson”-nal üdvözölte.
Gondolatai eredménytelenül repkedtek ide-oda.
– Na de uram! – tiltakozott John Dunleavy. Magas volt, karcsú,
ősz hajú és érzékeny, hűséges barát és kiengesztelhetetlen
ellenség. Amikor megérkezett, hangulata ugyanolyan viharos volt,
mint az időjárás, hisz az eső oly kegyetlenül verte a lovakat, a szél
úgy megrázta a hintót. Most azt kívánta, bárcsak kimentette
volna magát a lovászfiúval küldött levélben, ahogyan a felesége
kérte.
– De uram, a kapcsolatunk... – mormolta John Stout, aztán
elhallgatott és elpirult, és még jobban elpirult arra a gondolatra,
hogy elpirult. Alig harminchárom éves volt, de olyan megbízható
és értelmes, hogy sokan, nála jóval idősebbek is felkérték, hogy
vállaljon magas hivatalt a grófságban. Végtelenül becsületes volt,
tehetséges szónok, annak ellenére, hogy szónoklás közben is
gyakran elpirult. De a gondolatai ugyanolyan világosak voltak,
mint az arcbőre, és mindenki úgy vélte, ha maga is úgy akarja,
bizonyára sokra viheti a királynő szolgálatában.
John Bartholomew, aki a maga huszonhat évével a legfiatalabb
volt a jelenlévők közül, tágra nyitotta nefelejcskék szemét, és
tátott szájjal bámult a házigazdára. Annyira meglepődött, hogy
egyszerűen nem jutott szóhoz. Még korábban megkérdezte a
házigazdát, hogy Lucie aznap estére is főzött-e híres
hófajdleveséből, és azt a megnyugtató választ kapta, hogy a
vacsora ezzel fog kezdődni. Amikor sor került az impertinenciára,
éppen a levesre gondolt, ami olyan elképzelhetetlenül pompás
volt, hogy elég volt csak felidézni az emlékét, és cseppfolyóssá
váltak a gondolatai.
Csak egyeden vendég nem jött zavarba, a víg kedélyű Sir John
Huffwell, akit megsiketített egy ágyúlövés a krími háborúban.
– Bocsánat, öreg fiú – kiáltotta –, de a jobbik fülemmel a viharra
figyeltem. Mit is kérdezett?
A házigazda olyan nyugodt maradt, mintha csak egy
asztalkendőt tett volna az asztalra, nem pedig ágyúval lőtt volna a
vendégei közé. Apró szeme, ami gyakran olyan tompának látszott,
mint két olajbogyó egy puffadt párnán, most ragyogva nézett
egyikről a másikra. Mielőtt folytatta volna, megnyalta az ajkát.
– Gondolom, eltöprengtek azon, miért hívtam ide magukat ma
estére.
– Hogy őszinte legyek, én azon töprengek, hogy én magam miért
jöttem el – válaszolt Dunleavy.
Stout kihúzta magát.
– Eddig nem volt szokása, uram, hogy csupa azonos
keresztnevű vacsoravendéget hívjon.
A többiek egymásra néztek. Nekik is eszükbe jutott, hogy
mindegyiküknek John a keresztneve, de jellemüktől függően vagy
bosszankodva arra gondoltak, hogy szüleik igazán nagyobb
találékonyságról is tanúbizonyságot tehettek volna, amikor nevet
választottak nekik, vagy épp ellenkezőleg, az jutott eszükbe, hogy
mondhat bárki, amit akar, a John keresztnév annak bizonyítéka,
hogy az ember a többséghez tartozik.
A házigazda végül is elnézést kért, és megnyugtatta őket, hogy
hamarosan mindenre fény fog derülni. Néhány pillanattal később
azonban, amikor belépett a komornyik és elkezdte felszolgálni a
hófajdlevest, sor került az este második kellemetlen
meglepetésére.
Ez a leves soha nem látott hófajdot. Néhányan azt gondolták, a
hó-fajd még csak él sem repült a fazék fölött, amelyben főtt, olyan
szörnyűséges volt az íze, leginkább dohos nadrágszíjra
emlékeztetett. A vendégek döbbenten elhallgattak, amitől mintha
hirtelen fölerősödött volna a szél zúgása és az eső kopogása, a
házigazda pedig óvatosan figyelte őket.
John Bartholomew az első kanál után ráfújt a második
kanálnyi levesre, mintha ezzel akarna életet lehelni belé. John
Moleson, amilyen jó lélek volt, bátran lenyelte a vizes löttyöt,
egyik kanállal a másik után, ahogyan Sir John is. John Dunleavy
viszont, amint megkóstolta az ételt, határozottan a tányér mellé
tette a kanalát.
Három kanálnyi leves után John Stout is követte a példáját, és
egyik lapáttenyerével az asztalra támaszkodott. Azt tapasztalta,
hogy ez, valamint az, hogy egész talpával letámaszkodik, néha
segít abban, hogy ne öntse el arcát a vér, és a legfontosabb
kérdésre tudjon koncentrálni.
– Bocsásson meg, uram, de a jóasszony hírneve érdekében ki
kell jelentenem, hogy ez nem lehet Lucie hófajdlevese. Talán...
– Igaza van – vágott a szavába a házigazda. – Lucie... – és
lehajtotta a fejét, min dia egy böfögést akarna visszatartani, de
amikor fölemelte az arcát, látták, hogy könnyei fényesebben
csillognak az ezüstkanalaknál. Damaszt szalvétájával megtörölte
az arcát, és folytatta. – Emlékeznek a Wellington bélszínjére?
Emlékeznek, milyen porhanyós volt a hús, milyen leveles és
pihekönnyű a tészta? Emlékeznek az egrespudingjára? Képesek
lennének elfelejteni az egrespudingját?
– De hát hol van? – kérdezte John Moleson riadtan. Lucie
nemcsak a világ legjobb szakácsnője volt, de volt benne annyi
tisztesség, hogy még nála is alacsonyabb legyen, így kedvence volt
az ismerősei háztartásában szolgálók közül.
– Eltűnt! Eltűnt! – kiáltotta a házigazda.
– Nahát, milyen balszerencse – érzett vele együtt Sir John.
 – Hiába, manapság már nincs hűség. Ha ezeknek valahol
magasabb bért kínálnak, egy pillanatnyi habozás nélkül
elporzanak.
– Nem értik – nyögte a házigazda. – Meghalt! Meggyilkolták...!
– Értem – nyugodott meg Sir John. – Úgy értettem, azt mondja,
elment.
A másik négy férfi egy emberként hördült fel.
– De ki? – kérdezte John Bartholomew. – Azt mondja,
meggyilkolták?
– Egy John nevű férfi – mondta a házigazda. – Ez volt az utolsó
szó, amit kimondott.
Újra elhallgattak, és lassan megértették, mi is ennek a különös
vacsorameghívásnak a célja. A vendéglátójuk, az elképzelhető
legrosszabb ízléssel, rögtön az elképzelhető legrosszabb ízű leves
közben arra utalt, hogy egyiküket képesnek tartja a gyilkosságra.
– De miért... bárki is... – dadogta Moleson.
– Irigységből, uram – válaszolt a házigazda. – Féltékenységből.
– Hihetetlen – jelentette ki John Dunleavy, és dühösen
méregette a házigazdát.
– Micsoda tészta!
– Könnyű, mint a pihe – zokogott föl a házigazda.
Dunleavy felemelkedett.
– Uraim, menjünk – mondta, és a házigazdához fordult. – Ha
pedig ön, uram, azt hiszi, azért, mert elfogadtuk a meghívását,
eltűrjük, hogy sértegessen, akkor nagyon téved.
– Igen, uram, kérem, szolgáljon magyarázattal – mondta a fiatal
Bartholomew –, mert úgy vélem, ön megszegte a vendégszeretet
minden ismert szabályát.
– Azt mondom – szólalt meg szegény öreg Sir John, aki teljesen
félreértette az általános felháborodás okát–, hogy nem volt ugyan
olyan, mint Lucie főztje általában, de mindenkinek lehet rossz
napja.
– Nem ő főzte! – üvöltötte Stout.
– Nem? De hát miért nem?
– Mert meghalt! A házigazdánk szerint meggyilkolták!
– Az pech – mondta Sir John, de külön rejtély volt, hogy végül is
megértette-e, miről van szó.
Stout feladta a kísérletet, hogy megértesse magát az öreg
katonával, és ismét az asztalfő felé fordult.
– Én a magam részéről nagyon szeretném hallani, uram, hogy
pontosan mit tud erről a gaztettről.
 – Kész vagyok, nem, alig várom, hogy mindent elmondhassak –
mondta a házigazda, és meghúzta a csengőt. Dunleavy és
Bartholomew még mindig álltak, Moleson pedig, aki szintén
csatlakozni akart hozzájuk, gondosan az asztalra tette a
szalvétáját.
Stout sorban mindegyiküket megkérdezte.
– Szóval? Nem szeretnének a dolog végére járni, uraim? – de
Dunleavy durcásnak tűnt, a másik kettő pedig határozatlannak.
A házigazda cuppantott.
– Szóval – kezdte –, azt akarom mondani, hogy ez nem valami
udvarias, meg minden. És különben is, akárhogy hívnák is
magukat, mindannyiukat már hónapok óta meg akartam hívni.
Úgy értem, akkor is meghívtam volna magukat, ha nem jön közbe
ez a gyilkosság.
A többiek várhatóan megértőnek közel sem mondható
reagálásától a komornyik mentette meg, aki ebben a pillanatban
lépett be egy egészen tisztességes marhasülttel, őt pedig egy
szobalány követte mindenféle köretekkel, amelyek ha
mindennaposak voltak is, legalább ehetőnek bizonyultak.
Mikor a szolgák újra kimentek, a házigazda folytatta.
– És nem is arról van szó, hogy feltételezném, bármelyiküknek
is köze lehetne a dologhoz, de tudják, a név, izé, ugye, értik...– és
zavartan elhallgatott, de aztán hirtelen eszébe jutott valami. –
Tudják, hogy van az, ha az ember valamilyen balesetet
szenvedett, mondjuk eltört a lába, és elpanaszolja a dolgot az
ismerőseinek, és aztán kiderül, hogy ugyanakkor mindegyiket
ugyanaz a balszerencse érte, eltörték a lábukat ők is, és ‘hát mivel
önöket mind Johnnak hívják, arra gondoltam, hogy talán tudnak
olyanokról, akik hasonló helyzetben vannak, akiket Johnnak
hívnak, és akiket én nem ismerek.
Egy-két vendég nagy nehezen megadta néhány más úr nevét,
akik a John keresztnévvel büszkélkedhettek. Volt egy ilyen nevű
ügyvéd, meg, mondta valaki, egy pap is. Végül is a társaság
hajlandó volt újra az asztal köré gyűlni, legalábbis annyi időre,
amíg ki elégül a zavaró eseménnyel kapcsolatos kíváncsiságuk.
A házigazda, miközben elmesélte, mi történt, sorban végignézett
mindannyiukon.
– Az elmúlt hétvégén történt, dél körül. Lejöttem, hogy valami
utasítást adjak Lucie-nak. Az éléskamrában találtam rá, egy
székre volt kötözve és a szája be volt tömve.
– Ennivaló fehérszemély – mondta Sir John minden ok nélkül.
Aztán, mivel a társaság reakciójából észrevette, hogy valami oda
nem illót mondott, elhallgatott, és hagyta, hogy a házigazda
tovább mesélje a szívszaggató eseményeket.
– A szeme le volt hunyva. Azt hiszem, elveszítette az eszméletét.
Azonnal kivettem a rongyot a szájából, és a csuklóját kezdtem
dörzsölgetni. A következő pillanatban felnyitotta a szemét, azt
mondta, John, de még mielőtt kimondhatta volna támadója
vezetéknevét, ismét elveszítette az eszméletét. És aztán hiába
tapogattam a csuklóját, már nem éreztem a pulzusát, hát
kirohantam, hogy segítséget hozzak. Hamarosan vissza is tértem
Lawrence-szel, az inasommal, és... és... – a házigazda nagyot
nyelt, tehetetlenül legyintett és megrázta a fejét.
– És aztán? – kérdezte Bartholomew.
– Már nem volt ott. Eltűnt.
– De hát azt mondja, meg volt kötözve. Akkor hogyan tudott
elmenekülni? – kérdezte Stout.
– Azt mondom – és Bertholomew tágra nyitotta kék szemét –,
talán a támadója vitte el.
A házigazda bólintott.
– Pontosan. Hiszen tudják, ha nincs holttest, elég nehéz
bebizonyítani, hogy gyilkosság történt. Vagy legalábbis a
rendőrségen ezt mondták. De én nem kételkedem benne, hogy
gyilkosság történt – folytatta. – Valami olyasmi, amit
gondatlanságból elkövetett emberölésnek neveznek – a házigazda,
megfeledkezve minden udvariasságról, mindkét húsos karját az
asztalra fektette, és vádlón végignézett a társaságon. – Bár annyit
hajlandó vagyok elismerni, hogy nem volt szándékos a dolog. Az
elméletem a következő. Bárki volt is a tettes, az volt a célja, hogy
megkaparintsa Lucie-t.
– Uram – kiáltott közbe Bartholomew –, mire céloz?
– Természetesen a szakácsművészetére gondolok – válaszolt a
házigazda. – Azt hiszem, a hírneve lett a végzete.
– Miféle hírneve? – kérdezte Stout.
– Hiszen ettek a főztjéből, a sültjeiből, a somlói galuskáiból, hát
hogy kérdezhetnek ilyet? Úgy gondolom, Lucie-t azért akarta
elrabolni a támadója, hogy a saját konyhájába vigye, de annyira
megrémítette, hogy a szerencséden belepusztult.
– Ostobaság – vetette közbe Dunleavy. – Nincs olyan asszony,
aki képes volna idegen konyhában főzni.
– De.., de... – tiltakozott Bartholomew, és hirtelen Dunleavy felé
fordult, mert meg akarta cáfolni annak kijelentését, aztán újra a
házigazda felé, egy logikusabb ellenvetéssel. – De uram, ha valaki
el akarta csábítani, csak magasabb bért kellett volna ajánlania
neki.
– Elfelejti, hogy szerződés kötötte hozzám!
– Hát akkor megváltotta volna pénzben a szerződést! – kiáltotta
Bartholomew.
A házigazda csak megvonta a vállát, mire Dunleavy szúrósan
ránézett:
– Ha jól emlékszem, nem egy környékbeli úri háztartás tett már
erre kísérletet, de mindegyik ajánlatot visszautasították...
Ez a megjegyzés a házigazda elevenére talált.
– Ön talán nem ugyanígy cselekedett volna, uram? – És igaza
tudatában nézett végig rajtuk. – És önök, uraim? Van önök között
olyan, aki bármi pénzért hajlandó lett volna lemondani egy olyan
kincsről, mint Lucie?
Az urak zavartan hallgattak, és nem tudtak mit felelni. Végül
Moleson törte meg a csendet.
– De hát ha a támadó el akarta rabolni, miért nem vitte
egyszerűen magával? Miért kötözte meg? – És az orra mintha még
jobban kihegyesedett volna, ahogy ajakcsücsörítve végignézett
rajtuk.
– Igen, vajon miért kötözte a székhez? – kérdezte Bartholomew.
– Persze lehet, hogy a gazembernek időre volt szüksége, hogy
némi értéktárgyat is összeszedjen – jegyezte meg Stout.
– Ó, nem – válaszolt a házigazda –, minden szekrényt és zugot
ellenőriztem, és nem hiányzik semmi... – Ám ekkor hirtelen
elakadt a lélegzete, és olyan hevesen kapott alsó ajkához, hogy
kilátszott rózsaszín* belseje. – Elnézésüket kérem – motyogta, s
azzal felállt, egy pillanatig úgy imbolyogva, mint egy akasztott
ember. – Milyen ostoba vagyok, de milyen ostoba – sápadtan ütött
a homlokára. – Most jutott eszembe, hogy valahol még nem
ellenőriztem. Elnézésüket kérem, azonnal visszajövök – s ezzel
kihömpölygött a szobából.
– Nos – jelentette ki Dunleavy nem minden elégedettség nélkül –
, úgy vélem, vendéglátónk mégiscsak rá fog jönni, hogy eltűnt egy
s más.
– Bezony – hagyta rá Bartholomew.
– Bezony – mondta Moleson is. – Szegény asszony. Szegény
Lucie, csakugyan nehéz elhinni – és letörten döfködött a villájával
egy halom reszelt fehérrépát. – Tudják, az égvilágon senkije nem
volt.
– Azt hittem, él valahol egy bátyja – jegyezte meg Dunleavy. –
Azt tudtam, hogy a szülei meghaltak, de...
 – Nem, az égvilágon senkije sem volt – mondta Moleson –,
legalábbis az inasom szerint.
– Annyit viszont tudok, hogy vallásos volt – mondta
Bartholomew, és megkérte Sir Johnt, hogy adja oda a sót, de
aztán észrevette, hogy az öreg katona a halk beszélgetés alatt
elbóbiskolt, s a feje ide-oda csuklott. – Köszönöm, Mr. Stout. A
szakácsném azt mondta, hogy Lucie sütés közben mindig
zsoltárokat énekelt.
– Igen? – kérdezte Stout.
– Ó, igen – válaszolt a fiatalember –, a „Fel, keresztyén
katonák”-at meg hasonlókat, miközben ütemre dagasztott, vagy
hogy is mondják.
– Nos – mondta Stout, akire megfelelő hatással volt a kijelentés
–, be kell vallanom, én nem tudtam, hogy vallásos.
– Huh! – tört ki Dunleavy. – Biztos vagyok benne, hogy
vallásosabb, mint a gazdája. Hát láttak már ilyen vendéglátást? –
Olyan hangosan beszélt, hogy Sir John, akinek az álla már
kishíján a tányéiját verte, felegyenesedett, bár a szemét nem
nyitotta ki.
– Somlói galuska – motyogta az öreg álmában.
Dunleavy már épp nekikezdett volna, hogy felsorolja a
házigazda összes fellelhető hibáját, amikor az lihegve és kezeit
tördelve visszatért.
Feszülten hallgatták a nagydarab ember beszámolóját, hogy
eltűnt egy aranyláncon függő aranymedál, amely valaha az
édesanyjáé volt, és hogy nagy összevisszaságot talált a közepesen
értékes ékszerek között, bár a legnagyobb kincsek érintetlenek
voltak. – Amelyeket az izé... szóval máshol rejtettem el – mondta
végül, és körbenézett.
– Nem kétséges – jelentette ki Stout –, hogy a gazember azokat
is eltüntette volna, ha elegendő idő áll rendelkezésére.
A társaság némán evett. Dunleavy elővette az óráját és
modortalanul odatartotta a gyertyafénybe.
– Hah – borzongott meg a házigazda –, végül is rosszabbul is
elsülhetett volna a dolog.
Stout keresztbe rakott két hosszú zöldbabot a tányérján, és
határozottan letette az evőeszközt.
– Csak azon gondolkoztam – mormogta –, hogyan lehetett a
támadónak ideje arra, hogy eloldozza és eltüntesse Lucie-t az
alatt a pár pillanat alatt, amíg ön távol volt?
– Jó kérdés – ismerte el Moleson. – És különben is, ha valaki
szakácsnőként kívánta alkalmazni, de a szerencséden szörnyet
halt... – s itt elfulladt a hangja. – Ó, a gyalázatos! – tört ki. –
Biztosíthatom önöket, akkor sem sajnálhatnám jobban, ha rangos
származású lett volna. – Majd nagy nehezen úrrá lett magán, s
kissé nyugodtabb hangon folytatta. – De hát így mi haszna volt
belőle a támadójának?
– Hát igen, ha meghalt, nem lehet alkalmazni – ismerte el a
házigazda közönyösen. – De azzal, hogy eltüntette a holttestet,
nyilván a rendőrséget akarta megzavarni, és ez sikerült is neki.
Dunleavy, aki gúnyosan hallgatott, nagyot kortyolt a borából.
– Uraim, meglep a nagylelkűségük – jelentette ki. – Én a magam
részéről nem vagyok hajlandó részt venni ennek a rendkívül kínos
helyzetnek a kibogozásában. Emlékezzenek csak, milyen
gyanútlanul fogadták el ezt a meghívást, és milyen vádaknak
voltak kitéve.
– Ez igaz – ismerte el Bartholomew. – És én szeretném is tudni,
mit remélt ön ezzel elérni. Árra számított talán, hogy a bűnös
elárulja magát az asztalnál?
Stout felnevetett:
– Vagy talán arra számított, hogy amint lenyeljük az első
kanálnyit abból a levesnek titulált zavaros löttyből, a gazember
mindent bevall?
– Már mondtam, uraim, hogy nem ez volt a meghívás célja.
– Nos, kérem, bocsásson meg, de én távozom – horkantott
Dunleavy. – Amit ön figyelmen kívül hagyott, uram, az az indíték.
Én a magam részéről boldogan kijelenthetem, hogy az én Marym
ugyanolyan jó szakácsnő, mint Lucie, amikor csúcsformában van.
És engedelmével, nem is vágyom más szakácsnéra.
A vendégek elgondoltak a hallottakon, de nem válaszoltak. Tény
és való, hogy Mary édességei túlszárnyalhatatlanok voltak, de
mindent összevéve, Lucie mégiscsak jobb szakácsné volt, legyen
szó akár levesről, akár bármi másról. És mégis, a megjegyzés
némileg értelmeden volt. Bármilyen furcsa is, egyik vendégnek
sem jutott eszébe, hogy rámutasson, milyen nehéz is volna
lelepleződés nélkül a saját konyhájukban munkába állítani egy
ilyen szakácszsenit – így olvad össze a logika és a torkosság.
– Melyik napon történt? – kérdezte végül Moleson. – Ugye,
vasárnap?
A házigazda kihúzta magát, és győzedelmesen pillantott
kistermetű vendégére.
– Nem emlékszem rá, uram, hogy megemlítettem volna a napot.
Csupán annyit mondtam, hogy a hét végén, a nap említése
nélkül. Honnan tudja hát, hogy vasárnap és nem szombaton
követték el ezt a gaztettet?
Moleson pislogott.
– Nos, uram... – kezdte, és megköszörülte a torkát – csak azért
gondoltam a vasárnapra, mert ön azt mondta, dél körül, és a
többi háziszolga ekkor valószínűleg a templomban volt.
– De ön, uram, ahogy megfigyeltem, nem volt ott – jegyezte meg
Dunleavy.
– Otthon voltam a felségemmel! – kiáltotta Moleson. Ami azt
illeti, ez hazugság volt, ugyanis ez a csúf emberke a városban volt
a szeretőjénél, de hát minden emberi gyülekezetnek megvannak a
maga különös titkai. – Rosszul érezte magát. Mármint úgy értem,
a feleségem – tette hozzá.
A házigazda odébb tolta súlyos testét a széken, és
megváltoztatta a támadás irányát.
– Mr. Dunleavy – szólt parancsolóan –, elmondaná nekünk,
hogy ki mindenki volt aznap jelen a templomban?
– A jelenlévők közül? – és Dunleavy Sir John felé intett. – Sir
John és a fiatal Bartholomew.
– Aha! – mondta a házigazda jelentőségteljesen.
– Soha! – kiáltotta Sir John, aki hirtelen felriadt.
– Ami azt illeti – igazította helyre magát töprengve Dunleavy –,
igaza van. Sir John általában részt vesz az istentiszteleten, de
most, hogy jobban belegondolok, eszembe jut, hogy múlt
vasárnap nem volt ott...
A hosszú csendet végül Bartholomew törte meg, halkan
mormogva maga elé:
– Ebben a pillanatban jutott eszembe valami. Lehet, hogy Lucie
– és teljesen fölöslegesen még jobban lehalkította a hangját –
esetleg Sir John takart mondani, csakhogy ijedtében valahogy
lenyelte az első szót? Különben miért emlegetne keresztnevén egy
úriembert?
Mind rábámultak, azután Sir Johnra, aki tovább falatozott, és
megpróbálta élvezni a búzalisztből készült elázott puliszkát.
Bartholomew és a többiek buzgón a tányérjuk fölé hajoltak,
nehogy felkeltsék a gyanúját, hogy őróla beszélnek.
– A mell tű... – motyogta a házigazda.
– Igen – suttogta Bartholomew. Köztudott volt, hogy Sir John,
mint a katonák általában, nem vetette meg a vászonszemélyeket,
és egyszer, egy nagyszerű szilveszteri vacsora után a házigazda
udvarházában egy gyöngyökkel kirakott melltűt ajándékozott
Lucie-nak, amit az persze sohasem viselt, mert pontosan tudta,
mi illő az ő társadalmi helyzetében.
De, emlékeztette őket a házigazda, Lucie, ha képes rá,
bizonyára a vezetéknevet is kimondja. Összeráncolta a homlokát,
megpróbált pontosan visszaemlékezni, de maga sem tudta, mire,
mintha egy gyorsan tovatűnő álomképet kergetne. A többiek
halkan vitatkoztak azon, vajon Sir John csakugyan képes lett
volna-e elkövetni ezt a tettet, és gyors pillantásokat vetettek az
öregemberre, amiket az bólintással vagy mosollyal viszonzott,
mielőtt újra a tányérja fölé hajolt volna. A többiek pedig komolyan
és némi habozás után úgy döntöttek, hogy túlságosan is
valószínűden a dolog.
John Stout összefonta a karját.
– Közülünk ketten a templomban voltak, egy a feleségét ápolta,
egyikünk – és Sir Johnra nézett – túlságosan is tiszteletre méltó
ahhoz, hogy köze lehessen a dologhoz. – És olyan vörös lett, mint
a marhasült a tányérján, amely, mint az előbb megállapította,
nem volt kellően átsütve. Lucie-nál bezzeg nem volt az a pirulós
fajta... De azért a szokásos határozottságával folytatta. – Nos, hát
akkor már csak én maradtam, ugye? – és felsóhajtott. – Úgyhogy
vessünk is véget ennek a komédiának, mert én vagyok az, akire
Lucie utolsó szavai utaltak!
A komornyik ebben a pillanatban lépett be egy újabb üveg
borral, és a döbbent vendégek kísérteties hallgatásba
burkolóztak, miközben a fejükben ugyanúgy vihar tombolt, akár
odakint. Mikor a szolga kiment, Stout folytatta.
– De nem a támadóját nevezte meg, hanem a tanúját! Tanúja
voltam a jelenetnek, vagy legalábbis egy részének, és Lucie
észrevette, hogy ott vagyok, és amikor azt mondta, „John” –
minden bizonnyal a vezetéknevemet is hozzá akarta tenni –, azt
hiszem, fel akarta rám hívni a nyomozók figyelmét.
– Szavamra! – kiáltott fel a házigazda, a többiek pedig sürgették
Stoutot, hogy magyarázza meg a dolgot.
– Múlt vasárnap erre jártam. Mint tudják, vasárnaponként
gyakran megyek sétálni, és az aznapi úticélom Gulley’s Meadow
volt....
– De...
– Az az igazság, uram, hogy nem önt akartam meglátogatni,
hanem a kertészét, így egyenest a ház mögé mentem, mert ott
láttam dolgozni az almáskertben. Az idén sok bajom volt”a
levéltetvekkel, és valaki azt mondta a főtéren, a maga Péterének
van ellenük valami hatékony szere. Már épp elfordultam volna a
gyümölcsös felé, amikor a házból elfojtott kiáltást hallottam, ezért
a konyhaajtóhoz siettem, ami azonban zárva volt.
Így aztán odaugrottam a kamraablakhoz, ahonnan
megpillantottam a székhez kötözött, betömött szájú, rémült
pillantású Lucie-t, aki szemmel láthatóan megkönnyebbült,
amikor megpillantott, mert nyilván abban bízott, hogy közel a
segítség. De akárhogy igyekeztem is, nem tudtam bemászni azon
az átkozottan keskeny kamraablakon, és hiába kiáltoztam
segítségért. Így aztán visszarohantam a gyümölcsösbe Péterért.
Stout a döbbent házigazdára nézett.
– Tudja, abban nem voltam biztos, hogy ön otthon van-e, Pétert
meg legalább láttam. Abban a néhány pillanatban történhetett,
hogy ön is belépett a kamrába, majd szintén távozott, hogy
segítséget hozzon. Mielőtt azonban odaértem volna a
gyümölcsösbe, amely, mint talán tudják, a ház déli oldalán
fekszik – fordult a többi vendéghez –, furcsa kaparászást
hallottam, és sarkon fordulva láttam, hogy kinyílik a konyhaajtó,
és egy csuklyás alak olyan könnyedén viszi ki Lucie-t székestül,
min dia csak játék baba lett volna.
– Hogy nézett ki? – kiáltotta Moleson. – Ó, persze, bocsánat,
csuklyát viselt...
Sir John, aki újra elaludt, felmordult.
– Én semmiféle kiabálást nem hallottam, Mr. Stout – mondta a
házigazda.
Stout nem vett róla tudomást.
– Igen, Mr. Moleson, csuklyát viselt, de semmilyen csuklya nem
volt képes elrejteni, hogy milyen magas és kövér – és halvány
szemöldökét felvonva a házigazdára bámult. Sir John kivételével a
többi vendég szeme is követte a pillantását. A házigazda viszont,
aki továbbra is Stoutra meredt, mintha észre sem vette volna,
hogy az érdeklődés őfelé fordult. Stout pedig folytatta. – Ez a
személy a ház mögött várakozó hintóhoz vitte Lucie-t, székestül
behajította, felült a bakra, és elvágtatott.. Megpróbáltam követni.
Elég fürge vagyok ugyan, de hát a dolog természetesen
reménytelen volt. Aztán eszembe jutott, hogy ha felérek a
dombtetőre, legalább azt megfigyelhetem, mielőtt eltűnnének a
szemem elől, hogy melyik keresztutat választotta a gazember. De
még ez sem sikerült. Addigra azonban már félúton voltam a saját
házamhoz, hát hazamentem, felnyergeltem Princesst, és azonnal
a rendőrségre siettem.
A házigazda leplezetlen hitetlenkedéssel meredt Stoutra.
– Ha ez igaz, akkor nekem miért nem szóltak erről semmit?
 Stout felnevetett.
– Említettem a ma esti meghívást, és a nyomozónak az volt a
véleménye, talán a házigazda elejt valamit arról, ami megelőzte a
vasárnapi szerencséden eseményeket. A házigazda eltátotta a
száját, és Bartholomew nem tudta visszatartani a nevetését.
Stout a többiekhez fordult.
– Elnézésüket kérem, hogy nem mondtam meg előbb, mi volt a
célom, de hát önök is beláthatják, hogy nem lett volna tanácsos.
Dunleavy, aki már réges-rég megfeledkezett a fenyegetőzésről,
hogy otthagyja a társaságot, szenvtelenül méregette a házigazdát.
– Azt mondja, magas termetű? – És pillantása végigsöpört a
vendégseregen, majd visszatért az óriástermetű házigazdára.
A házigazda is sorban végignézett rajtuk.
– Mi...? csak nem hiszik azt... nem hihetik azt, hogy én magam
lettem volna... aki... aki feláldozza a saját... hiszen ez ellentmond
ajózan észnek! Miért öltem volna meg az aranytojást tojó tyúkot?
– Nos, Lucie végül is nő volt... – mondta lassan Moleson.
– Szakácsné volt! – kiáltotta a házigazda.
– Erre azt mondhatnánk, hogy kettős öröm – jegyezte meg
Bartholomew.
A házigazda zavarba jött, és kétségbeesett.
– Nem gondolhatják... – kezdte, aztán elhallgatott, hogy rendbe
szedje zavaros gondolatait. – Nő!
– Ugyan, ugyan – mondta Dunleavy, nem is barátságtalanul. –
Talán tisztességtelen ajánlatot tett, és Lucie elutasította, mire
maga büntetésből megkötözte. Ki tudja, mit érzett, talán csak meg
akarta büntetni? Lehet, hogy egyáltalán nem is hiányzik a medál,
amit leírt... – A házigazda olyan hevesen rázta a fejét, hogy az
egész ábrázata beleremegett, de Dunleavy kíméletlenül folytatta. –
Aztán váratlanul belehalt a félelembe, ön pedig rémületében
megragad egy kötényt vagy valami hasonlót, a fejére csavarja, és,
hogy úgy mondjam, elmenekíti a bizonyítékot.
Stout a kanalával játszott, figyelte, hogyan táncol benne a fény.
– Azt hiszem, többek között ezt is érdemes lesz elmondani a
rendőrségen – mondta.
– Azt mondja, hogy a rendőrségen, Mr. Stout?
– Természetesen mindenről beszámoltam, aminek vasárnap
tanúja voltam.
Moleson összeszorította apró száját, majd az ajkát harapdálta,
mint aki ellentétes érzelmekkel küszködik, de aztán nem volt
képes tovább uralkodni magán.
 – És én azt hiszem, nem is egyedül halt meg! – kiáltotta. – Ha
jól sejtem, a szerencséden asszony gyermeket várt. – Ami azt illeti,
még szörnyűbb gyanú kezdett ébredezni benne, jelesül, hogy
maga a házigazda hozta Lucie-t e kínos helyzetbe, és bűnét
gyilkossággal akarta leplezni.
– Ostobaság – mondta a házigazda. – Lucie aztán nem! Majd
még azt fogja mondani, hogy én voltam a gyermek apja! –
Könnyedén beszélt, de a szavai mintha beledermedtek volna a
levegőbe. Mindannyian ránéztek!. Egy ideig tűrte a pillantásokat,
melyek egyre szúrósabbakká váltak, de aztán eltorzul arccal
megadta magát: – Nem – lehelte inkább, mint mondta. – Értem...
Meg kell mondanom.
Bocsánatkérés nélkül felállt az asztaltól, tett néhány lépést,
megrázta a fejét és visszatért a helyére.
– Ha egyáltalán felmerülhet ilyen gyanú, és én úgy látom, hogy
már fel is merült... akkor mindent el kell mondanom önöknek –
mély lélegzetet vett, egy pillanatra még az arcát is felfújta. – Az az
igazság... igen, elismerem, volt egy kalandom még kora
ifjúságomban, de az érintett hölgy tévedett, amikor azt hitte,
gyermeket vár, és ez később, képzelhetik, mennyi aggodalom és
félelem után, ki is derült. – Jámboran az égre nézett, sóhajtott,
lehajtotta a fejét, böfögött és újra felemelte az arcát. –
Bocsássanak meg. Az az igazság, hogy egész életemben féltem a
nőktől. És az után a bizonyos eset után, nos, megtanultam, hogy
óvatos legyek. – Egy pillanatra mélyen elgondolkozott. – Mindig
azt gondoltam, hogy igazán furcsa teremtések a nők. Meg aztán –
folytatta ez a furcsa ember –, tudják, a csecsemők... Az ember
ránéz egy nőre, csecsemők jutnak az eszébe, és tudják, soha az
életben nem bírtam elviselni a csecsemőket. Mindig a részegeket
juttatják az eszembe, és én utálom a részegeket.
– Részegeket? – kérdezte Bartholomew.
– Igen – folytatta a házigazda –, a fejük, tudja, a csecsemők feje
ide-oda nyaklik, csorog a nyáluk, gagyognak, és nem lehet érteni,
mit mondanak. És aztán egyszer csak minden ok nélkül
elkezdenek bőgni, ugyanúgy, mint a részegek.
Bartholomew kuncogott, a házigazda meg lehajtotta a fejét.
– Csak azt remélem, hogy Lucie legalább boldog volt itt. Mit
gondolnak, az volt?
– Nyilvánvaló, hogy nem – és Stout az öklére támasztotta az
állát. – Hogy is fogalmazott a rendőr? Fizetett senki volt,
magányos, agyondolgoztatott, és a szerződése értelmében még
tizenöt további évig ugyanez várt rá.
 – De hát énekelt munka közben! Önök nem is tudják, hogy
énekelt munka közben!
– De igen, tudjuk.
– Nahát akkor! Ha olyan boldogtalan volt, miért énekelt munka
közben?
– Bátor volt.
A házigazda felsóhajtott.
– Csak annak örülök, hogy meghalt, mielőtt elrabolták volna.
– Igen – mondták többen is álszenten.

London sok-sok órai lovaglásra volt, de a vihar legalább elült és

az éjszaki levegő illatozott. John Stout soha nem szokta
túlerőltetni kedvenc kancáját, Princesst, így hajnali kettőre járt
már, amikor megérkezett a fogadóba és felnyitotta a szobája
ajtaját.
– Megjöttél, szerelmem? – mormolta Lucie, azonnal felnyitva a
szemét.
Stout az ágyhoz lépett, és a karjába vette.
– Hogy ment a dolog, John, drágám? Már mindent
összecsomagoltam.
– Még néhány hónap, szívem, és szobalányod lesz, aki
összecsomagol neked. Két szobalányod! Vagy három! Ahányat
csak akarsz!
Lucie nevetve belecsókolt a nyakába.
– Ne bolondozz! Szeretek becsomagolni neked, megérinteni a
ruháidat. Minden úgy ment, ahogy terveztük?
– Igen, a lehető legjobban. Csodálkozom, és szinte szégyellem
magam, hogy olyan könnyedén hazudoztam. A végén még
aggódnom kell, nehogy a szokásommá váljék.
– Attól nem kell félned – mosolygott Lucie. – Én, édes
egyetlenem, csak áldani tudlak érte. De miért kell
összeházasodnunk, mielőtt továbbutaznánk? Először ezt akarom
tudni, és csak ezután, hogy miket mondtál ma este, és mi
mindent hallottál.
– Úgy helyes, hogy megesküdjünk – mondta Stout, nevéhez illő
szilárdsággal (ford. megj.: stout jelentése „szilárd” ) –, és különben
is, ki tudja, milyen nyelven esketnének minket össze a
kontinensen? Lehet, hogy egy horgászengedéllyel szúrnák ki a
szemünket, mi meg azt hinnénk, végre törvényesen is együtt
vagyunk. Azt akarom, drágám, hogy angolul mondj nekem igent.
– Nem akarom, hogy bármi is megváltozzék.
 – De hiszen te magad akarsz mindent megváltoztatni: a
beszédedet, ami olyan kedves nekem, sőt a nevedet is... És te
akarsz megtanulni úrhölgyként viselkedni meg minden ilyen
marhaságot. A vörös hajadat már legalább kezdem megszokni – és
megsimogatta a fürtöket, amelyek néhány napja még lenszőkék
voltak.
– Muszáj, John, meg kell tennem. Nem megyünk vissza
Surreybe, amíg igazi dáma nem lett belőlem – mondta eltökélten –
, és sokkal inkább miattad, mint énmiattam. Nem akarom, hogy
pletykáljanak rólad! Ezért ragaszkodtam hozzá, hogy Lucie
meghaljon, hiszen sosem engedett volna el a gazember. De ebből
elég! Hittek neked? És amikor ráterelted a gyanút?
– Sikerült szegény kövér halat horogra kapnom, de végül
mindannyiunk megelégedésére kiszabadult. De azért ez is elég
lesz ahhoz, hogy ne nyomozzon túl lelkesen. Biztos, hogy sok
mérföldes körzetben minden jóasszony azzal fogja rémisztgetni a
gyerekeit, hogy ha rosszak lesznek, elviszi őket a szörnyű óriás.
Néhány hét múlva már azt fogják beszélni, hogy húsz láb magas.
Lucie kuncogott.
– És mit mondott a lezuhanó fazekakról? Azt hogyan
magyarázta?
– Ó, a fazekakat még csak nem is említette – felelt Stout. – De
képzeld, már a vacsora közepén jártunk, amikor rájött, hogy a
medál hiányzik. A csatos ládikát nem ellenőrizte.
– Te jó ég! – kiáltott fel Lucie. – El ne felejtsük visszaküldeni
neki, mielőtt átkelünk a csatornán!
– Rendben, szerelmem.
Nem ez volt a terv egyeden része, amely nem sikerült. Az az
igazság, hogy Lucie bátran végrehajtotta, amit kiterveltek,
mármint hogy a bűnöst nevezze meg tanúként, ugyanis számított
arra, hogy mindenki hinni fog a becsületesnek ismert John
Stoutnak. Ezért hát kimondta a teljes nevét. De a házigazda olyan
vehemenciával rontott be a kamrába, hogy kiszabadítsa, hogy
levert egy csomó egymásra halmozott fazekat, és azok pont abban
a pillanatban értek földet nagy csattanással, amikor Lucie
kimondta a Stout szót. Aztán meg hatni kezdett a szer, ami alig
érzékelhetővé tette a pulzusát.
– Most az egyszer legalább valami hasznát is vettem az átkozott
pirulásomnak – mondta Stout. – Egész este jobban hasonlítottam
egy céklára, mint egy emberre. De biztos vagyok benne,
mindannyian annyira megszokták már ezt a lányos
szégyenlősséget, hogy senkinek nem tűnt fel.
 – Lányos szégyenlősség? – És Lucie nevetve megcsókolta. – Hát
ezt azért nem mondanám.
Stout egy újabb gyöngéd csók után megszólalt.
– El nem tudom képzelni, hogy ne ismerjenek meg a
visszatérésünk után. Egyszerűen lehetetlennek tűnik.
– Majd meglátod. Te voltál eddig is az egyeden, aki észrevett.
– Persze csak ha nem kezdesz főzni. Mert az azonnal leleplez!
– Ó, el is felejtettem megkérdezni, milyen volt a vacsora?
– Rémes.
Valamivel később, amikor már mindketten az ágyban voltak, a
férfi folytatta a mesét, hogy melyik John mit mondott, és John mit
válaszolt, és Lucie néhányszor olyan vidáman kacagott, hogy a
férfiból is kitört a nevetés. A beszélgetésnek csak azokat a
részleteit hallgatta el, amelyek, úgy gondolta, sértették az asszony
érzelmeit. De amikor megemlítette, hogy Sir John „ennivaló
fehérszemély”-nek titulálta, Lucie méregbe gurult, és felkiáltott.
– Hogy merészelte!
– Biztos, hogy csak a mártásodra gondolt – nevetett Stout –
vagy a sültedre, vagy a somlói galuskádra, vagy ki tudja, mire!
És Lucie még hosszú évek múltán is elnevette magát az
„ennivaló fehérszemély”-en, pedig akkorra már a gyermekeik is
régen felnőttek...

Damokos Katalin fordítása

 A HELYZET MEGVÁLTOZOTT
Margery Allingham

Mr. Albert Campion egy első osztályú dohányzó fülkében ült, és

nagy szomorúan azon töprengett, hogy a túlzott illemtudás még a
karácsonyt is olyan unalmassá tudja tenni, mint egy kitömött
bagoly. Ebben a pillanatban vadonatúj, feltűnő mintájú disznóbőr
koffer csapódott a térdének. Ezzel egyidejűleg egy golftáska
sípcsonton vágta a vele szemben ülő szégyenlős fiatalembert, egy
csomó színes hetilap hullott a távoli sarokban lévő csinos lány
fejére, és a fülkét betöltötte a jeges levegő. Ismerős zakatolás
jelezte, hogy a vonat végre elindult, egy hordár távolodó kiáltását
hallották, és Lance Feering úgy jelent meg körükben, mint akit
ágyúból lőttek oda.
– Elértem – mondta a fiatalember, és szemmel láthatóan arra
számított, hogy a többiek gratulálni fognak neki. A vonat
rángatózva megindult, ő meg megperdült, és lerogyott Mr.
Campionnal szembe, a két fiatal közé.
– Észrevettük, kedves barátom – mondta Campion, és
bocsánatkérően rámosolygott a lányra, aki lassan kezdett
kiemelkedni az újságlavina alól. Szent meggyőződése volt, hogy ez
a bocsásson-meg-szegény-őrült-barátomnak mosoly
ellenállhatatlan, de most hatástalan maradt.
A karcsú, szőke lány húszas évei elején járhatott, szeme –
amely, mint Lance Feering később nem túl költőien megjegyezte,
olyan volt, mint a nedves konyakosmeggy – komoly érdeklődéssel
nézett rá. Csinos halomba rakta az újságokat, az egészet a
szemközti ülésre tette és újra elmélyedt a saját könyvében. Mr.
Feering igazán lelkes hangulatban volt, de még ő is érzékelte ezt a
jeges elutasítást. Mentegetőzni kezdett.
Campion még diákkorából ismerte Feeringet, aki Európa egyik
legismertebb színházi díszlettervezője volt, és már megszokta a
modorát, de még így is nagy hatással volt rá a dolog. Lance
bocsánatkérése egyszerre volt könnyed és alázatos. Felkapta a
táskáját, feltette a poggyásztartóra a szégyenlős fiatalember feje
fölé, a golfütőket begyömöszölte az ülés alá, határozottan elpirult,
amikor felkapta az újságjait, és megható alázatossággal nézett a
lányra. Az ránézett, hűvösen bólintott, majdhogynem
udvariatlanul, és lapozott.
 Carnpiont titokban szórakoztatta a dolog. Lance-ről azt
beszélték, hogy hajó formában van, ellenállhatatlan. Sötét arca,
hosszú bánatos orra és ragyogó szeme épp eléggé csúnya volt
ahhoz, hogy érdekes legyen, és rövid művészkezének gyors
mozdulatai szinte festőivé tették beszéd közben. Szemmel
láthatóan megdöbbentette, hogy most ennyire nem volt sikere, és
ahogy hátradőlt a maga sarokülésén, némi bizalmatlansággal
szemlélte az ifjú hölgyet.
Campion kényelmesen hátradőlt, és felkészült a kétórai néma
csendre, melyet az etikett akkor is megkövetel az első osztályú
utasoktól, akiket hivatalosan még nem mutattak be egymásnak,
ha néhány óra múlva nagy valószínűséggel azt fogják tőlük
kívánni, hogy közösen lejtsenek skót népi táncokat és
osztozzanak meg egy fürdőszobán.
Semmiből nem tudta kikövetkeztetni, hogy vajon a szégyenlős
fiatalember és a konyakosmeggy szemű lány ismerik-e egymást,
és vajon ők is Underhillbe, Sir Philip Cookham norfolki
rezidenciájába tartanak-e. Campion némi borúlátó kíváncsisággal
tekintett az elkövetkező ünnepségek elébe. Cookham persze
pompás öregfiú volt, „a kabinet értékesebb tagjainak egyike”,
ahogy valaki egyszer jellemezte, de Florence egészen más tészta.
Gazdagnak és előkelőnek született, de a gazdagságot éppúgy
megvetette, mintáz előkelőséget, és hírességeket gyűjtött, ami
Campion tapasztalatai szerint mindig veszedelmes dolog. Neki
valami távoli nénikéje volt.
Újra a fiatalokra nézett, és azonnal felkeltette érdeklődését a
fiú, aki nem vette észre, hogy figyelik.
A képes újság kicsúszott a kezéből és kibámult az ablakon.
Szája sarka legörbült és összeráncolta sűrű szemöldökét. Nem
volt ellenszenves arc, túl fiatal ahhoz, hogy határozott jellemet
tükrözhessen, de tisztességesnek és őszintének látszott. Abban a
pillanatban azonban árulkodó volt ez az arc – a száját megvetően
elhúzta, a tekintete sértődött volt, és a karfán nyugvó kezét
ökölbe szorította. Campiont érdekelte a dolog. A fiatalok általában
nem olyan hangulatban készülnek egy karácsonyi
vendégeskedésre, mintha a fogorvos előszobájában ülnének.
A lány felnézett a könyvéből:
– Milyen messze van Underhill az állomástól? – kérdezte.
– Öt mérföld. Kijönnek elénk. – A szégyenlős fiatalember olyan
természetes könnyedséggel és kedvességgel fordult felé, hogy ezzel
egy pillanat alatt szétzúzta Campion romantikus elméleteit.
Akármi baja volt is a fiatalembernek, nem szerelmi bánat
gyötörte.
Lance csillogó szemmel emelte fel a fejét a potya információ
hallatán, és ajka gúnyos mosolyra húzódott. Campion
együttérzően felsóhajtott. Lance Feering olyan könnyen esett
szerelembe és ki belőle, ahogy egy fóka ugrál önfeledten ki-be a
medencéjébe, de javíthatatlan optimista volt. Máris azzal a zavart
kétségbeeséssel nézett a lányra, amit a múltban annyi hölgy talált
túl szánalomra méltónak ahhoz, hogy továbbra is ellenálljon.
Campion mosta kezeit, és épp időben fordult el tőle, hogy
meglássa, egy idegen néz be a folyosóról a fülkébe. Sötét,
arrogáns arc volt, azonnal megismerte, és rögtön feltámadt benne
az együttérzés az öreg Cookham iránt Szóval Florence már megint
megcsinálta.
A fiatal Victor Preen, a Preen Aero Company tulajdonosának, az
öreg Preennek a fia mindenképpen híres, hogy azt ne mondjuk,
hírhedt volt. Rövid élete során sok szenzációhajhász cikk jelent
meg bátor repüléseiről, de még több kevésbé dicséretes
kalandjairól, és amikor a legelegánsabb klubok karszékeiben
üldögélő öregurak az ifjabb nemzedék romlottságáról beszéltek,
legtöbbször Victor Preenre gondoltak.
Balra állt a fülke ajtajától, könnyedén támasztotta a falat, állát
előretolta és súlyos szemhéja félig lecsukódott. Először úgy tűnt,
egyáltalán nem érdeklődik a fülkében utazók iránt, de amikor a
szégyenlős fiatalember felnézett, Campion észrevette, hogy
megismerte, és mintha jeleztek volna egymásnak. Végül a
folyosón álló férfi ugyanazzal a szándékos nemtörődömséggel
elsétált, a másik meg továbbra is durcásan bámult maga elé.
Az egész olyan gyorsan történt, hogy lehetetlen volt értelmezni
azt a második pillantást, de Campion soha nem szokott
képzelődni. Épp ezért meglepte, hogy amikor megérkeztek
Minstree állomásra, Henry Boule, Florence magántitkára
bemutatta egymásnak a két fiatalembert, akik úgy viselkedtek,
mintha idegenek lennének.
Amikor kiléptek az állomásépületből, zuhogott, és Boule, aki
mint eddig Florence minden titkára, határozottan idegbajosnak
tűnt, gyorsan beterelte őket két nagy Daimlerbe, egy kisebb
kocsiba és egy minibuszba. Campion enyhe kétségbeeséssel
nézett végig Florence karácsonyi vendégein. A nénikéje túltett
önmagán. Lance-en kívül legalább fél tucat híresség érkezett,
néhány politikai nagyágyú, egy mérges kinézetű regényíró hölgy,
Madja a baletttől, egy országos hírű festő és Victor Preen, no meg
tizenkét vagy tizenhárom ismeretien alak, akik úgy néztek ki,
mintha valami közük lenne a Művészet, a Pénz vagy esetíeg csak
a Kapcsolatok világához.
Campion elszakadt Lance-től, és aggódva kereste, amikor
megpillantotta az egyik kocsiban, egyik oldalán az írónővel,
másikon a konyakos-meggy szemű lánnyal. A rosszul
összeválogatott társaság negyedik tagja
Victor Preen volt. Mivel Campion mindig szerényen viselkedett,
Boule-lal, a szégyenlős fiatalemberrel és az egész társaság
csomagjaival együtt a minibuszban kapott helyet. Boule zavartan
bemutatta őket egymásnak, lerogyott az ülésre és tapintatosnak
egyáltalán nem mondható módon a verítéket kezdte törülgetni a
homlokáról.
Campion, aki megtudta, hogy a szégyenlős fiatalembert Peter
Groome-nak hívják, feltett neki egy óvatos kérdést, ahogy egymás
mellett rázkódtak a hátsó ülésen. Az rábólintott.
– Igen, ugyanaz a család, Cookham húga apám egyik öccséhez
ment férjhez. Gondolom, valami rokonféle vagyok.
Úgy látszott, ez a tény nem tölti el valami nagy lelkesedéssel,
ami ismét felkeltette Campion kíváncsiságát. A fiatal Mr. Groome
egyáltalán nem volt az ünnephez illő hangulatban.
Campion rendes körülmények között nem foglalkozott volna
tovább a dologgal, de ebben a fiatalemberben volt valami, ami
vonzotta, valami meghatározhatatlan kétségbeesésre utaló, és
különben is, ott volt az a rejtélyes pillantás a vonaton.
Szórakozottan beszélgettek az egész kényelmeden út alatt.
Campion megtudta, hogy Groome az atyai ügyvédi irodában
dolgozik, hogy a konyakosmeggy szemű lány a menyasszonya, a
neve Miss Patrícia Bullard, egy régi északi családból származik, és
hogy Peter a karácsonyt értelmetlen időpocsékolásnak tartja.
– Gyűlölöm – mondta olyan hevesen, hogy megdöbbentette a
szelíden kérdezősködő Campiont. – Ez az egész szentimentális
jóindulat mindenki iránt hamis és gyomorforgató. Egyáltalán nem
létezik jóindulat, az egész világ rohadt.
Amint kiszaladtak a szavak a száján, elpirult, és elfordult. –
Elnézést – morogta –, de egyszerűen borzongani kezdek ettől a
hamis dickensi ünnepélyeskedéstől.
Campion inkább nem fűzött megjegyzést a hallottakhoz.
Ehelyett barátságos következetlenséggel megkérdezte:
– Csak nem Victor Preent láttam a másik kocsiban?
Peter Groome felé fordult, és szándékos értetlenséggel meredt
rá.
 – Igen, azt hiszem, bemutattak valami hasonló nevűt –
válaszolta óvatosan. – Ugye, az az alacsony, kopaszodó úr volt az?
– Nem, az Sir George – hajolt át a titkár a poggyászon, hogy
tájékoztassa. – Preen az a magas fiatalember, meglehetősen
jóképű. Tudja, az a nagyon göndör hajú. Az a Preen, tudják – és
felsóhajtott. –
Az ember el sem hinné., hogy valaki ilyen fiatalon milliomos
lehet.
– Szégyentelenül fiatal hozzá – tört ki Mr. Peter Groome, és
kétségbeesetten bámulta tovább a tájat.
Underhill ünnepi díszben fogadta őket. Amint Campion
megpillantotta az előkészületeket, hirtelen rokonszenvet érzett Mr.
Groome iránt, mert Lady Florence előkészületei legalább olyan
nyomasztóak voltak egy elfogult szemlélő számára, mint Victor
Preen bankszámlája. Florence, ahogy maga közölte teljes
hangerővel, átment Dickensbe – közben belekarolt Campionba,
szabad kezével megragadta az országos hírű festőt, Lance-t pedig
fényes madárpillantásával tartotta fogva.
A nagy Jakab-stílusú házat elárasztotta a magyal. A központi
csarnokban tizennyolc láb magas karácsonyfa állt, a széles
kandallókban ünnepélyesen lángoltak a fahasábok, és a levegőt
megtöltötte az a különös karácsonyi illat, amely utánozhatatlan
keveréke a szivarfüstnek és a sülő ételeknek.
Sir Philip Cookham sajnálatra méltó zavarral fogadta a
vendégeit. Néha, ha megpillantott egy ismerős arcot, őszintén
elmosolyodott. Elegáns öregember volt, szép arccal, és
pillantásában állandóan ott tükröződtek az ország gondjai.
– Kedves fiam, nagyon örülök, nagyon örülök, hogy ládák –
ragadta meg Campion kezét. – Attól tartok, a melléképületben
szállásoltak el. Florence nem mondta? Azt állította, téged nem fog
zavarni, de én ragaszkodtam hozzá, hogy akkor Lance Feeringet
és a fiatal Petert is oda tegyék – felsóhajtott, és egy kézlegyintéssel
elintézte az udvarias választ. – Egyáltalán nem értem, az öreglány
miért csak akkor elégedett egy vendégséggel, ha annyian vannak,
hogy a legjobb barátainkat a melléképületbe kell tenni – mondta
szomorúan. Az öreglány, aki egy nappal sem nézett ki többnek
ötvenötnél, pedig hatvan volt, abban a pillanatban épp a
regényírónő karját ragadta meg, és a két hölgy papagájként
rikoltozott egymásra. Cookham elmosolyodott.
– De tudod, boldog – mondta jóindulatúan. – Szereti az ilyesmit.
A baj csak az, hogy nekem sürgős munkám van erre a hétvégére,
de biztos vagyok benne, Campion, hogy valamikor majd csak
sikerül leülnünk beszélgetni az ünnepek alatt. Hallani akarom a
híreidet. Szerencsés fickó vagy, hogy te legalább mesélhetsz a
kalandjaidról.
A szikár férfi elhúzta a száját.
– Újabb titkos tárgyalások, uram? – kérdezte, a miniszter pedig
mulatságos, de kifejező mozdulattal emelte égnek a karját, mielőtt
elfordult volna, hogy üdvözölje a következő vendéget.
Campion vacsorához öltözött kényelmes szobájában, a park
túlsó végén lévő szép kis Györgyi-korabeli épületben, amely
hajdan a megözvegyült grófnék elhelyezésére szolgált. Nagyon
elégedett volt a lakosztályával – Underhill maga túlságosan is ősi
volt ahhoz, hogy kényelmes lehessen.
Már a nyakkendőjét kötötte, amikor megjelent Lance. Roppant
elegáns volt és igen elégedettnek látszott önmagával. Campion
azonnal felismerte a tüneteket, és bosszantó módon közömbös
maradt.
Lance leült a kandalló elé, és kinyújtotta karcsú lábát.
– És tudod, még csak jóképű sem vagyok – dobta be a csalit,
amikor már zavarta a csend. – Sőt, azt kell mondanom, hogy ha
végignézek magamon, nem is értem a dolgot. Hát szóltam én
egyáltalán ahhoz a lányhoz?
– Nem tudom – válaszolt Campion, és csak a nyakkendőjére
figyelt. – Szóltál hozzá?
– Nem – rázta a fejét Lance szenvedélyesen. – Egy árva szót sem!
Egész úton idáig a kocsiban az a keményarcú asszonyság, tudod,
akinek fókabajusza van és tintás az ujja, szóval az szórakoztatott
az élettörténetével. Ez a drága kis baba azzal a ragyogó szemmel
csak egy meleg csomagocska volt mellettem az ülésen. Az
életemre esküszöm. És mégis különös, nem?
Campion nem fordult meg, a tükörből is jól látta a művészt.
Lance-nek egy jegyzetlap volta kezében és azzal a tettetett
szórakozottsággal és titkos élvezettel nézegette, amely annyira
jellemző volt örökifjú szellemére.
– Különös – ismételte meg, és Campion közömbös hátára
meredt. – Szép szeme van, mint a nedves konyakosmeggy.
– Úgy van – válaszolt az öltözőasztalnál ülő férfi. – Bár – tette
hozzá tapintatlanul – nekem az volt a benyomásom, hogy nagyon
odavan a vőlegényéért, tudod, Groome úrfiért.
– Igen, ezt én is észrevettem – és Lance-ről egy pillanatra
lehullott a közömbösség. – A vonaton alig vett róla tudomást, hogy
én is ott vagyok. De hát a nőket nem lehet kiszámítani. Egész
életemben őket tanulmányoztam, de még soha nem értettem meg
egyet sem. Vegyük például ezt az esetet. A lány nem vett rólam
tudomást, került, átnézett rajtam. És nézd meg ezt, a szobámban
találtam, amikor felmentem átöltözni.
Campion némi tartózkodással vette át a levelet. Úgy látszik, a
gyönyörű nők mindig ostobaságokat csinálnak, de képtelen volt
megszokni. Az üzenet nagyon rövid volt. Egy pillanat alatt
átfutotta, és aznap először érezte, hogy remegés fut végig a
gerincén, és gyakorlott orra bajt szimatol. Újra átolvasta a három
sort.
„Van egy kő alapon álló napóra a kocsifeljáró mellett. Az
autóból láttuk. Tíz percig várok magára ott ma éjjel, miután a
vendégsereg szétoszlott.”
Nem volt aláírás, de még csak egy monogram sem, és az egész
olyan hirtelen fejeződött be, ahogyan elkezdődött.
– Megdöbbentő, nem? – Lance-ben volt annyi becsület, hogy
szégyenkező arcot vágjon.
– Döbbentes – mondta Campion tompán. – Hihetetlen, öreg fiú.
Izé... bűzlik.
– Bűzlik?
– Igen, nem gondolod? – Campion elgondolkozva forgatta a
papírdarabkát, és nagyon komolyan nézett szarukeretes
szemüvege mögül. – Hogyan érkezett?
– Megcímezetlen borítékban. Valószínűleg nem értette a
nevemet, elvégre vannak még néhányan, akik nem ismernek.
Lance pimaszul vigyorgott. – Persze dilis, ön- és közveszélyes, meg
minden. De tetszett a szeme és nagyon fiatal.
Campion felült az asztal szélére. Még mindig nagyon komoly
volt.
– Zavaró, nem? – mondta. – Nem igazán szép. Elgondolkodtatja
az embert.
– Hát, nem is tudom – Lance visszaszerezte a tulajdonát, és
zsebrevágta. – Fiatal és bolond és karácsony van.
Campion mintha meg sem hallotta volna.
– Azt hiszem, elmennék. Lehet, hogy nem okos dolog
belekeveredni a dologba, de azt hiszem, megtenném.
– Mi az, hogy! – nevetett Lance. – Persze tévedhetek – tette
hozzá védekezőn –, de azt hiszem, ez segélykiáltás. Szegény lány
nyilván látta, hogy megbízható fickó vagyok, és izé, miután
ismeretlen okból sarokba szorították, ösztönösen egy megnyerő
arcú idegenhez fordult. Te nem így értelmezed?
 – Hát, ha mindenáron tudni akarod, nem. Nem pontosan –
mondta Campion, és úton a nagy házba elgondolkozó és
bosszantóan hallgatag volt.
Florence Cookham aznap este még önmagán is túltett.
Felszólította a vendégeit, hogy legyenek újra fiatalok, aminek az
volt az elkerülhetetlen következménye, hogy Underhill már jóval
éjfél előtt teli volt mérges és kimerült emberekkel.
Őladysége egyik nagy tévedése az volt, hogy született
szervezőnek tartotta magát, és hogy azt hitte, a vendégek akkor
szórakoznak igazán jól, ha mindenkinek van mit csinálnia. így
aztán Lance és az országos hírű festő, aki most még zavartabb
volt, mint korábban, egyszer csak azt vették észre, hogy a nagy fa
díszítését ellenőrzik, miközben a konyakos-meggy szemű lány egy
kötetlen táncot vezényelt a nappaliban, a regényíró hölgy
vicsorogva felügyelte a bridzsasztalt, a balett-táncosnő pedig
kereken megtagadta, hogy az amatőr színházi előadás rendezője
legyen.
Csak két ember menekült meg a zsarnokságtól. Az egyik maga
Sir Philip volt, aki időnként benézett, és valahányszor a felesége
lecsapott rá, arra hivatkozott, hogy sürgős munka várja a
dolgozószobájában, a másik pedig Mr. Campion, akinek szintén
megvolt a maga dolga, és már régen megtanulta azt a nehéz
trükköt, hogy hogyan kell láthatatlanná válni. Tapasztalata
szerint az volt a legfontosabb, hogy könnyedén mozogjon a
csoportok között, és valahányszor a háziasszony kérdő pillantást
vet rá, úgy nézzen ki, mint aki tartozik valahova.
Most az egyszer viszonylag könnyű dolga volt. Florence
elemében érezte magát, ahogy lihegő szárnysegédeitől követve ide-
oda rohangászott. Volt egy pillanat, amikor a levegő egészen
sűrűvé vált a körülötte repkedő rengeteg színes
csomagolópapírtól, sokméternyi vörös szalagtól és viharosan
örvénylő kis névjegykártyáktól, amint a Földbérlők Fájára szánt
ajándékok csomagolását irányította. Ez a második szörnyeteg a
konyhák mögötti díszes csűrben állt.
Campion sorsára hagyta Lance-t, akire a legoptimistább
becslések szerint is hat vagy hét órai kényszermunka várt, és
folytatta tervszerű bolyongását. Vékony alakja látszólag
irányvesztetten mozgott ide-oda, de ez megtévesztő volt. Lusta
mozdulatai céltudatosságot takartak, és szemüvege mögött kutató
és boldogtalan volt a pillantása.
Patrícia Bullard Preennel táncolt, és Campion egy pillanatra
megállt, amint kecsesen ellejtettek mellette. A férfi kicsit túl lelkes
hangulatban volt, szórta maga körül a mosolyát és hangos
szellemességeit, de a lány szemmel láthatóan nem volt ennyire
elégedett. Campion, látván sápadt arcát, felvonta a szemöldökét.
Egy pillanatra majdnem elhitte Lance hihetetlen magyarázatát. A
lány tényleg úgy nézett ki, mint akit sarokba szorítottak, idegesen
figyelte az ajtót és ragyogó szemében félelem ült.
Campion kereste a másik fiatalembert, akinek itt kellett volna
lennie, de Peter Groome nem volt sem a táncteremben, sem a
nagy hallban, sem a szalonban elhelyezett bridzsasztaloknál, és
még egy fél órával később sem jelent meg.
Campion maga a hallban volt, amikor látta, hogy Patrícia
besurran az előtérbe, amely Sir Philip dolgozószobájához vezetett,
a szentélyek szentélyéhez, melyet még Florence is csak kellő
alázattal mert megközelíteni. Campion azért állt meg egy
pillanatra, hogy élvezze a látványt, amint Lance összeszorított
szájjal és űzött tekintettel keményen küzd az utolsó kék
üveggömbökkel és angyalhaj nyalábokkal, amelyeket el kellett
helyezni a Vendégek Karácsonyfáján, amikor a szeme sarkából
meglátta, hogy a lány ezüstszín szoknyája eltűnik a nagy kettős
lépcső alatti ajtónyílásban. Erre várt, és mégis, amikor
bekövetkezett, amire számított, váratlanul heves csalódást érzett,
mert neki is tetszett a lány mosolya és konyakosmeggy szeme.
Amikor odaért, az ajtó résnyire nyitva állt, még jobban kitárta,
majd megállt a küszöbön, hogy lássa, mi történik. Patrícia térden
állt a kazettás ajtó előtt, amely a belső szobába vezetett, és nem
túl nagy sikerrel próbált belesni a kulcslyukon.
Campion sajnálkozva nézte, és amikor a lány felegyenesedett és
minden porcikájából áradó feszültséggel hallgatózni kezdett, a
férfi nem mozdult.
Akkor azonban összerezzent, amikor meghallotta a hangos
csevegésben Sir Philip hangját. Sarkon fordult, és látta, hogy az
öregember egy egész csoporttal beszélget a szoba túlsó végében. A
lány a következő pillanatban elsuhant mellette, és elsietett.
Campion csendesen bement az előszobába. A dolgozószoba
ajtaja még mindig zárva volt, hát odaállt a mellette lévő régi
kandallóhoz. Ez a bizonyos kandalló, faragott és festett köveivel,
gazdag kovácsoltvas díszeivel és zegzugaival Underhill
nevezetességei közé tartozott.
A tűz már kialudt, és a tűztér sötét, meleg és hívogató volt.
Campion leült egy már a kandalló belsejébe helyezett tölgyfa
padra. Teljesen eltűnt az árnyékban. Nem akart túlbuzgó lenni,
de valami neszt hallott a másik szobából, és úgy gondolta, hogy
Sir Philip szentélyében senkinek semmi keresnivalója, amikor a
házigazda nem tartózkodik ott. Nem sokáig kellett várnia.
Néhány másodperc múlva kinyílt a dolgozószoba ajtaja, és
valaki kilépett. Az illető ideges, bizonytalan léptekkel mentát a
szobán, és hirtelen megállt, háttal a padkán üldögélő
Campionnak. A férfi megismerte Peter Groome-t, és
összeszorította az ajkát. Sajnálta a dolgot, mert kedvelte a fiút.
A fiatalember határozatlanul álldogált. Kezeit a háta mögé
rakta, és az egyikben egy csomagot tartott, amely ugyanolyan
színes papírba volt burkolva és bíborszín szalaggal díszítve, ami
az egész házat elárasztotta. Zajt hallott a hallból, ami
megzavarhatta, mert sarkon fordult, ledobta a csomagot a
padkára, ami a leginkább kézre eső rejtekhely volt, és
szembefordult az újonnan érkezővel. Megint a lány volt az. Lassan
jött keresztül a szobán, kezét kinyújtotta, arcát Peter felé emelte.
Campion úgy vélte, legjobb lesz, ha marad, ahol van, és
különben sem lett volna másra ideje. A lány szenvedélyes
őszinteséggel beszélt.
– Peter, mindenütt kerestelek. Drágám, van valami, amit
mondanom kell neked, és ha tévednék, akkor meg kell ígérned,
hogy megbocsátasz! Ugye, nem készülsz semmiféle ostobaságra?
Ugye, nem? Peter, nézz rám!
– Édes lányom – a fiú átölelte, és bizonytalanul és nem túl
meggyőzően nevetett. – Mi az ördögről beszélsz?
A lány elhúzódott, és komolyan az arcába nézett.
– Mondd, hogy nem! Még akkor sem, ha azt borzasztóan
fontosnak hiszed! Még akkor sem, ha valami miatt úgy éreznéd,
hogy muszáj megtenned! Mondd, hogy nem!
A fiú tehetetlenül elfordult, s izmos háta halálos kimerültségről
árulkodott. A lány azonban visszafordította, kényszerítette, hogy
ránézzen.
– Mit nem, drágám? – Florence huncutkás hangjára olyan
gyorsan ugrottak szét, hogy az asszony boldogan felnevetett, és
bejött a szobába. Szürke fürtjei kissé összekócolódtak, uszálya
repült utána.
– Istenien fiatalok vagytok, egyszerűen imádom! – mondta
mindent elsöprően. – A karácsony a szerelem és ifjúság és az
összes többi kedves és bájos dolog ideje, ugye, azért szeretem. De
drágáim, nem itt. Nem ebben a poros kis szobában. Gyertek
velem, és segítsetek, és aztán később majd táncolhattok együtt.
De ne gyertek ebbe a szobába, tudjátok, ez a háznak ahhoz az
unalmas részéhez tartozik, ami Philipé. Azonnal velem kell
jönnötök! Láttátok a gyönyörű fámat? Elképzelhetetlenül elegáns,
drágám, hiszen két nagy művész dolgozott rajta! Mindketten
rátehettek egy-egy gyertyát. No gyertek. – Magával ragadta őket,
mint egy lavina, nem lehetett tiltakozni. Peter egyetlen rémült
pillantást vetett a kandalló felé, de Florence szorosan fogta a
karját, kirángatta a hallba, és határozottan becsukta mögötte az
ajtót.
Campion meg ott maradt a sutban. A csomag alig tizenkét
lábnyira volt tőle a szemközti padkán. Odalépett és felemelte.
Hosszúkás, lapos csomag volt, magyalmintás papírban.
Meglepően súlyos volt és a két vége nem volt lezárva.
Néhányszor megforgatta, mert semmi kedve nem volt
beleavatkozni a dologba, de aztán felmerült előtte a
konyakosmeggy szemű lány az ezüstszín ruhájában, ahogy
vékony, sápadt kis arcát elönti az aggodalom. Ez eldöntötte a
kérdést, és kibontotta a szalagot.
A térdére hulló géppel megcímzett dosszié meglepte, mert
egyáltalán nem az volt, amire számított, és első olvasásra a címe,
Jelentés az Anderson és Coleridge, a Saunders, Duval és Berry,
valamint a Birmingham és Rose cégekről nem mondott neki
semmit, amikor meg felütötte valahol, érthetetlen számoszlopokat
látott. Az egyik lap alján felfedezett egy pedáns kis betűkkel írt
ceruzás megjegyzést:
„Becsléseink szerint ezek a számok megbízható előrejelzést
adnak a cég teljes kapacitásáról” – olvasta, és valami halvány
gyanú kezdett motoszkálni benne. Nagyon elkomolyodott.

Két órával később csípőssé vált a levegő a kertben, és vékonyka

köd ült a kocsifelhajtó melletti bokrokra. Mr. Campion óvatosan
lépegetett a pázsitszegélyen a napóra felé. Underhill hegyes tetői
árnyéknak látszottak a fagyos ég alatt. A felső ablakokban égett
még néhány helyen a villany, de az egész földszint sötét volt.
Campion szorosabbra húzta maga köré a nagykabátját, és
önkéntelenül is szigorú arcot vágva lépegetett tovább. Megérkezett
a napórához és megállt, megpróbált keresztüllátni a ködön.
Észrevette, hogy valaki áll a napóra mellett, és megkönnyebbülten
felsóhajtott, amikor felismerte a karácsonyfa-díszítő széles vállát.
Némi gúnnyal arra gondolt, hogy most az egyszer végre valami
hasznát is látják Lance javíthatatlan romantikakedvelésének.
Nem csatlakozott a barátjához, hanem behúzódott a
rhododendronok árnyékába, és felkészült a várakozásra.
Egyáltalán nem kedvelte ezt a helyzetet, amibe került. Nem csak
roppant kényelmeden volt az egész, természettől undorodott a
dolog jellegétől, de hát a szőke, ragyogó szemű kislányokért sok
mindenre képes az ember.
Fagyos éjszaka volt. Hallotta, hogy Lance toporog, halkan
káromkodik, de még ennek az igazán mulatságos jelenségnek is
megvolt a maga kellemetlen oldala.
Mindketten reszkettek, és a köd hideg ujja már a csontjukig
hatolt, amikor Campion hirtelen megmerevedett. Valami suhogást
hallott maga mögött, mozgás volt a nedves levelek között, aztán
lépések kemény hangja a kövön. Lance megperdült, aztán
döbbenten hátralépett, amikor meglátta a közeledő magas alakot.
– Hol van?
Campiont sem a hang, sem a szavak nem lepték meg igazán, de
a szerencséden Lance-t teljesen váratlanul érte a dolog.
– Hello, Preen – tört ki belőle –, mi az ördögöt keresel itt?
Az újonnan érkezett megállt, arca csak fehér folt volt a
bizonytalan fényben. Egy pillanatig teljesen mozdulatlanul állt,
aztán egy hang nélkül sarkon fordult és elsietett.
– Attól tartok, kedves barátom, nem ilyen egyszerű a dolog –
lépett ki Campion a barátságos árnyékból. Megragadta a
fiatalembert, és a meglepett Lance felé fordította, aki rohanvást
közeledett.
– Nem mehet csak így el – folytatta Campion ugyanolyan
barátságos hangon –, elvégre valamit oda kell adnia Peter
Groome-nak, nem? Valamit, amit nagyon szeretne megkapni.
– Ki az ördög maga? – kérdezte Preen, és talán sikerült volna
kiszabadítania magát, ha nincs Lance, aki megismerte Campion
hangját, és bár egy kukkot sem értett az egészből, gyorsan
fölfogta, mit kell tennie.
– Úgy van, Preen – mondta, és medveszorításba fogta a férfi
másik karját. – Ide vele. Ne bolondozzék, adja csak ide.
A támadás úgy látszik, hatásos volt, mert érezték, hogy az erős
fiatalember megmerevedik.
– Mondják csak, hányan tudnak erről az ügyről?
– Az egész világ... – kezdte Lance vidáman, de Campion
közbevágott.
– Mi hárman és Peter Groome – mondta csendesen. – Sir
Philipnek egyelőre fogalma sincs róla, hogy a Preen céget a
megengedettnél jobban érdekli, hogy ki fogja kapni a repülőgép-
alkatrészekre szóló kormánymegrendelést. Gondolom, egyedül
van ebben a buliban?
 – Ó, istenem, hát persze... – Preen kezdett megtörni. – Ha az
öregem meghallja... szóval, akkor jobb volna, ha szépen
lezuhannék.
– Gondoltam – válaszolt Campion elégedetten. – Az édesapja ad
a jó hírére. Akárcsak fiatal barátja, Groome. Jobb lenne, ha
ideadná.
– Mit?
– Maga kényszerít, hogy közönséges szavakat használjak. Azt az
akármit, amivel Groome-ot zsarolja, drága fiatal barátom. Vagyis
azt, bármi legyen is az, amit arra használt fel, hogy kényszerítse
Groome-ot, engedje bepillantani magát a bizalmas
kormányjelentésbe arról, hogy az elkövetkező hat hónapban
milyen cégektől milyen repülőgép-alkatrészeket fognak
megrendelni. A maga helyzetében igen jól ki tudta volna használni
ezt az információt, ugye? Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs
róla, mi az az inkrimináló dokumentum. Amikor én fiatal voltam,
érdemtelenül gazdag fiatalok váltókat fogadtak el a társaság
szegényebb tagjaitól, de ez ma már kiment a divatból. Mi az? Egy
fedezetlen csekk?
Preen nem válaszolt. Benyúlt a belső zsebébe, előhúzott egy
borítékot, és némán átadta. Campion ceruzalámpája fényénél
vizsgálta meg a rózsaszín papírlapot.
– Jó sokáig megtartotta, mielőtt felhasználta volna, mi? Tudja,
ez meglehetősén régi trükk, de sohasem váltott ki valami nagy
megbecsülést. Már sok fiatalember lebukott így, aki nem kellő
gondossággal vezette a számláit. Gondolom, a dolog nem tetszett
volna Groome jogász öregjének. Magukat mindkettejüket az apjuk
jellemessége akadályozza a kibontakozásban. Na jó, most
elmehet.
Preen habozott, már készült kinyitni a száját, hogy tiltakozzék,
de aztán meggondolta magát. Lance egy darabig elgondolkodva
nézett utána, aztán visszafordult a barátjához.
– Ki írta azt az istenverte levelet?
– Hát Preen – mondta Campion keményen. – Látni akarta a
jelentést, de abban is biztos akart lenni, hogy csak Groome-ot
fenyegethesse a lebukás veszélye.
– Szóval Preen írta a levelet – ismételte Lance kábán.
– Hát persze – mondta Campion szórakozottan. – Ez azonnal
világossá vált, amint a jelentés bekerült a képbe. Ő az egyetlen a
társaságban, aki rendelkezik a szükséges ismeretekkel ahhoz,
hogy felhasználhassa a kérdéses információt.
 Lance nem válaszolt. Még jobban felhajtotta a gallérját, és
zsebrevágta a kezét.
A dolog azonban nem hagyta nyugodni. Később, amikor már
Campion házikabátban üldögélt a szobájában és egy levelet írt
annál az elegáns kis szekreternél, amit a gondos Florence
helyeztetett el a vendégszobákban, újra bejött, és megállt a
kandalló előtt.
– Miért? – kérdezte hirtelen. – Miért én kaptam a meghívást?
– Ó, hát a poggyász miatt – vetette oda Campion a válla fölött. –
Először engem is megzavart a dolog, de amint kiderült, hogy
Preen van a dolog mögött, ez a kis rejtély azonnal megoldódott.
Emlékszel, hogy estél be a fülkébe ma délután? És hova raktad az
elegáns bőrkofferedet? Groome feje fölé. Preen látta a folyosóról,
és azt feltételezte, hogy a fickó a saját csomagja alatt ül.
Odaküldte az inasát a levéllel, de azt mondta neki, ne név szerint
érdeklődjék Peter iránt, hanem kövesse a gyönyörű új disznóbőr
koffert.
Lance szomorúan bólintott.
– Ez nagyon valószínű – mondta sajnálkozva. – De azért fura.
Biztos voltam benne, hogy a lány.
Egy idő múlva odament az asztalhoz, Campion meg letette a
tollat és megmutatta, mit írt.

„Kedves Groome, mellékelem ezt a cédulát, amit a maga

helyében elégetnék. A csomag, amit otthagyott a kandallópadkán,
még mindig ott van, a bal oldalon, ügyesen elrejtve egy csomó
tűzifa alá. Nem látta senki olyan, aki képes lenne megérteni. Ha
ma hajnalban odamegy, visszajuttathatja a helyére anélkül, hogy
bárki is észrevenné.
Ha hozzáfűzhetek egy jó tanácsot: Az sohasem éri meg.”

A szerző elhúzta a száját.

– Egy kicsit atyáskodó – ismerte be zavartan –, de hát mi mást
tehetnék? Szegény fiú, még mindig ég a villany a szobájában. Arra
gondoltam, hogy becsúsztatom az ajtaja alatt.
Lance gonoszul vigyorgott.
– Pompás – mondta –, az öreg mindent megtesz az óvatlan
fiatalság érdekében. Már csak az aláírás hiányzik, és gondolom,
azt is ugyanolyan magától értetődőnek tartod, mint minden mást
ebben az ügyben.
„Boldog karácsonyt kíván sok szeretettel a Mikulás.”
– Egy null a javadra – mondta Mr. Campion.
Damokos Katalin fordítása