Szakítás

rubicon.hu/cikkek/szakitas-2

Marosán György és Kádár János a legszorosabb harcostársak voltak 1956. november 4.

után. Együtt dolgoztak a kormányban, mindketten az MSZMP legfelsőbb vezető
testületeinek tagjai, 1959 őszétől Marosán volt Kádár hivatalos helyettese a párt élén.
Rajongással tekintett a párt első titkárára, tűzbe ment volna érte. Miért állt fel váratlanul
székéből? Hogyan történhetett meg, hogy önként lemondott központi bizottsági, politikai
bizottsági tagságáról, KB-titkári tisztségéről, 54 éves korában végleg kivált a politikai
vezetésből, nyugdíjba vonult ereje teljében?

Nyilvánvalóan nem gondolhatjuk kielégítő válasznak a szakirodalomban megjelent azon

felvetést, hogy Marosán visszavonulása a hatalomból „pillanatnyi elmezavarának”
tudható be. Az bizonyos, hogy hosszú ideje sebzett lélek volt: az SZDP és az MKP 1948-as
összeolvasztásában játszott szerepét Rákosi Mátyás nem méltányolta megfelelően, s
formálisan magas tisztségei ellenére ténylegesen háttérbe szorult, sőt koncepciós perben
halálra ítélték, és bár nem végezték ki, csak 1956 márciusában szabadult ki a börtönből.
Pokoljárására egy ideig gyógyír volt életpályájának magasra ívelése 1956. november 4.
után, amit a forradalom utáni évek véres megtorlásaiban vállalt vezető szerepe miatt a
közvélemény túlnyomó részének iránta érzett gyűlölete sem zavart meg. Ám 1959-től s
főleg 1961–1962-ben olyan tapintatlanságot, méltánytalanságot és kritikát észlelt,
amelyek felfakasztották a régi sebeket. Az érzelmi tényezők: a túlzott érzékenység,
sértődöttség, csalódottság, a háttérbe szorulástól való félelem, hiúsága, önértékelésének
túlzásai nagyon erősen közrejátszottak 1962-es lemondásában. Zaklatottságát, feszült
lelki- és idegállapotát e tényezőkön túl közvetlenebb politikai motívumok szintén erősen
befolyásolták, még ha hallgatott is róluk, illetve nem látta tisztán őket.

Az MSZMP politikáját jónak, helyesnek ítélte 1962. szeptember 1-jei beadványában,

ugyanakkor olyan hibákkal vádolta a párt néhány vezetőjét, közöttük Kádárt, amelyek a
politika eltorzulásához vezetnek. Ebből az ellentmondásból, gondolatmenetének ebből a
„szervi gyengeségéből” azzal próbálta kivágni magát, hogy a politikára leselkedő
veszélyekről írt, amelyekre visszavonulásával akart demonstratív módon figyelmeztetni.

Az MSZMP-nek az 1956-os forradalom leverése utáni kemény megtorló, pacifikáló

politikáját, a „rendteremtést” a rámenős, lendületes, radikális, osztályharcos
munkáspolitikus Marosán szívvel-lélekkel képviselte. Ám a hatvanas évek elején (1962 a
szakaszhatár, de első jelei 1959-ben kitapinthatók) a repressziós periódust a
konszolidáció politikája kezdte felváltani, s a kevésbé látványos békés építőmunka került
előtérbe, az osztályharc hangoztatása helyett a társadalmi osztályok és rétegek
együttműködésére esett a hangsúly. Csökkenni kezdett a diktatúra nyomása, s a nyitás
politikája vált meghatározóvá: megkönnyítették a Nyugatra utazást, módosították az
emigrációval szembeni politikát, kivételekkel, de eltörölték a származás szerinti
megkülönböztetést az egyetemi és főiskolai felvételeknél. 1959-től évenként részleges
közkegyelem, illetve egyéni kegyelmek apasztották április 4. körül a börtönök politikai

1/12
elítéltjeinek számát, felszámolták az
internálótáborokat; s megindult a gondolkodás a
szovjet típusú politikai és gazdasági rendszer
egyes elemeinek racionális módosítására,
korszerűsítésére vagy megreformálására.

Az erjedésnek induló közegben Marosán György

már nem tudott eleget tenni az élvonalbeli
politikustól elvárható követelményeknek. A
politikai konszolidáció hangszerelésébe nem illett
bele az ő harci kürtje; radikalizmusának
érvényesítési területe leszűkült. Konzervatív
politikus volt, aki felett eljárt az idő, s ő valamit
megérezhetett ebből. Észrevehette, hogy a
felügyelete alá tartozó szférák: a fegyveres erők, a
párt- és a tömegszervezetek irányítása kezd
kicsúszni a kezéből; a Belügyminisztérium 1962-es
szervezeti átalakulásához például vajmi kevés köze
volt. Nem volt képes Kádár teljes értékű helyettese Marosán György, 1958
lenni, s ha magától nem vette volna észre, Kádár
többször éreztette vele elégedetlenségét, amit a hiú helyettes nagyon is zokon vett, nem
tűrve a kritikát.

Kádár és Marosán politikai alapfelfogásában, szemléletében, politikusi felkészültségében

sok hasonlóság volt. Mindketten döntően a munkásosztály érdekeit akarták képviselni,
hasonlóan – nem éppen kedvezően – vélekedtek az értelmiségről, a parasztságról,
megőrizték munkásmentalitásukat, volt bennük bizonyos puritanizmus. Természetesen
voltak eltérő, ütköző tulajdonságaik is. Például Marosán nyílt, harsány, magamutogató,
túlzó kijelentésekre hajlamos, robbanékony természetű ember volt, Kádár zárkózott,
csendes, megfontolt. Mindketten jó szónokok, de eltérő stílusban beszéltek. Kádár sokkal
jobb politikai képességekkel, kitűnő gyakorlati politikai, taktikai érzékkel rendelkezett.
Jóllehet sohasem jellemezte újító, reformer szellem, megvolt benne az a pragmatizmus
és rugalmasság, hogy a felismert szükségletek nyomására elfogadja és képviselje a
reformokat. Rugalmassága nemcsak a gazdasági és a politikai életre terjedt ki, hanem a
társadalmi rétegekkel, csoportokkal ápolt kapcsolatokra is. Ha szükségét érezte – például
a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése idején –, elmélyedt az agrár- és parasztpolitika
legkülönbözőbb részkérdéseiben. Helyetteséből e képességek jórészt hiányoztak, főleg a
gazdaságpolitikai kérdések iránt mutatkozott érzéketlennek, de mindettől Kádár még
nem jutott arra a gondolatra, hogy háttérbe szorítsa, megfossza funkcióitól. Voltak a
pártvezetésben és a kormányban Marosánnál szerényebb politikai képességű
munkatársai is.

Feláll a székéből

2/12
Az öngólt Marosán lőtte. Túldimenzionálta a környezetében tapasztalt anomáliákat, az őt
ért sérelmeket, s a gordiuszi csomót úgy vágta el, hogy megírta leveleit Kádárnak, illetve
a Központi Bizottság tagjainak, és felállt pártközponti íróasztalától, melyhez soha többé
nem ült vissza. Az 1962. augusztusi eseményekre szorítkozva négy mozzanatot emelünk
ki, amelyek miatt túlcsordult a büszke Marosán pohara.

A Politikai Bizottság augusztus 7-ei ülésén sikertelenül hadakozott azért, hogy az

MSZMP 1962 novemberében tartandó VIII. kongresszusán a KB minden tagja a területi
pártértekezleteken megválasztott küldöttként vegyen részt. Az előterjesztés szerint egyes
KB-tagok küldöttként, a többiek szavazati jog nélküli vendégként vesznek részt a
kongresszuson. Marosán ezt igazságtalannak, a KB-tagok egy részével szembeni
diszkriminációnak, a KB-tagok egyenjogúsága, a pártdemokrácia megsértésének
tekintette. A PB-ülés előtt erről többször vitatkozott az előterjesztő Sándor Józseffel, a
KB párt- és tömegszervezetek osztályának vezetőjével és egy alkalommal Kádárral is, aki
hajthatatlan maradt, nem fogadta el, hogy egy KB-tagnak ilyen eleve biztosított joga
legyen. Kádár érvelése sántított: a PB javasolta egyes KB-tagok esetében, hogy a területi
pártértekezleteken küldöttnek válasszák meg őket, mások esetében ezt nem tette meg,
így mégiscsak diszkriminációt alkalmazott. Marosán joggal mutatott rá szeptember 1-jei
beadványában, hogy ez az eljárás bizonytalanságot teremt a KB-tagok között,
szabálytalan eljárás az, hogy az apparátus diszponáljon felettük. Már ezen a PB-ülésen
jelezte, hogy a vezetést, a vezetési módszereket illetően problémái vannak, ez ügyben
levelet szándékozik írni a KB-nak.

Augusztus 11-én újabb, rendkívüli, zárt PB-ülést tartottak, amelyen Kádár célzást tett
arra, hogy egyes PB-tagok kiszivárogtatják az üléseken elhangzottakat, mások fecsegnek.
Marosán kérésére az előbbi esetre Kiss Károlyt, az utóbbira őt nevezte meg: állítólag azt
mondta, hogy Kádár ugyanazt csinálja, amit Rákosi csinált. Marosán felháborodottan
tiltakozott a rágalom ellen, és kijelentette, hogy Sándor Józsefnek azt mondta, amikor a
KB-tagok kongresszusi küldötté választásáról tovább vitatkoztak a 7-ei PB-ülés után,
hogy „úgy érvelsz, mint Rákosi”. Marosánt külön felingerelte, hogy Kádár hitelt adott a
hazugságnak. Ezt az összeütközésüket különösen fájlalta szakító levelében.

A Központi Bizottság augusztus 14–16-ai ülésén a személyi kultusz idején a

munkásmozgalmi emberek ellen elkövetett törvénysértésekről tárgyaltak. Marosán
hozzászólása előre megírt, szenvedélyes, drámai, nagy hatású vádbeszéd volt a Rákosi–
Gerő-klikk ellen, részletesen felelevenítve saját letartóztatását és kínvallatását. Ez volt a
hattyúdala a KB ülésein. A 29 hozzászóló közül egyedül az ő hozzászólása váltott ki „elvi”
vitát. Azt javasolta ugyanis, hogy a beterjesztett jelentésben a törvénysértések okainál
cseréljék fel az első és a második pontot: tegyék az első helyre a szubjektív tényezőt:
Rákosiék hatalomra törését, hatalmi tobzódását, azt, hogy mi történt (erre
szövegvariánst is felolvasott), s utána következzen az elméleti hibák, politikai okok
felsorolása. A többi hozzászóló nem értett egyet vele: az elméleti eltévelyedést, a
dogmatizmust, szektarianizmust, a személyi kultuszt helyezték az első helyre. Kádár
kerek perec kijelentette: „Marosán elvtárs javaslatával nem értek egyet.”

3/12
Egy augusztus 22-ei megbeszélésen Marosán közölte: az elfogadott programnak
megfelelően Kaposvárra utazik, hogy a személyi kultusz maradványainak felszámolásáról
szóló augusztus 16-ai KB-határozatot pártaktíván ismertesse – ilyen tájékoztatót
tartottak akkoriban más pártvezetők is. Kádár száján erre kicsúszott, hogy mit
rohangászik az országban. Régi észrevétel volt vele szemben, hogy túl sokat szerepel, s
emiatt évek óta visszafogta szónoki fellépéseit. Ezért elevenébe talált az első titkár
megjegyzése: ez a csepp mindenképpen túlcsordult a poháron.

E napokban hozta meg az életében döntő fordulatot hozó elhatározását: nem csinálja
tovább. Augusztus utolsó hetében formába öntötte Kádárnak szóló személyes levelét, a
KB-nak címzett rövid, fő párttisztségeiről lemondó levelét és nagyon terjedelmes,
ugyancsak a KB-nak szóló beadványát, melyet szintén levélnek nevez, s amelynek címe:
Hogyan és miért romlott meg a viszonyom egyes vezető elvtársakkal? Mindegyiket
szeptember 1-jei keltezéssel látta el. A leveleket e nap délelőttjén átadta személyi
titkárának, Eskulits Józsefnek, hogy juttassa el Erdélyi Károlyhoz, Kádár személyi
titkárához továbbítás céljából. Az első titkár ugyanis éppen a mezőgazdasági kiállításon
tartózkodott. Marosán átment az Országházba, ahol kitüntetéseket adott át
bányászoknak. Szeptember 3-án, hétfőn reggel nem ment be a munkahelyére, viszont
délután megnyitotta a Pártfőiskola új tanévét. Ez volt utolsó közéleti fellépése.

Szakító levelében érzelemmel teli hangon

panaszolja Kádárnak, addig fajultak a dolgok,
hogy nem maradhat felelős poszton: „a Veled való
munka- és életviszonyom megromlott. Ezt
nehezen viselhetem el […] egyes politikai
bizottsági és központi bizottsági tagokkal már
sem együtt dolgozni, sem egy asztalnál ülni nem
tudok.” Szemére veti, hogy nem bízik benne,
miközben talpnyalók és intrikusok veszik körül.
Az emberek már Kádár-klikkről beszélnek, ennek
egyes tagjai éket vernek kettejük közé. Felteszi a
költői kérdést: „a hatalom csúcsán elfogadod-e
még az emberek jelzéseit, a figyelmeztetéseket?” S
a válasza: „Nem mernék igennel felelni!” Majd
kijelenti: „Egyedül Te tudod összefogni a jelenlegi
vezetőket teremtő munkára. De azért meg kell
mondanom: úgy, ahogy most vezetsz, és ahogy a
Marosán György, 1928
környezeted cselekszik, nem jó!” Végül kéri, hogy
gondoskodjon személyi titkára és titkárnője (csak
ők gépelték és olvasták szóban forgó leveleit) megfelelő munkahelyre kerüléséről.

A beadvány
A beadvány a kongresszusi küldöttek megválasztásának már ismertetett problémájával
kezdődik. Marosán tiltakozását ez ügyben politikai megfontolás is ösztönözte, védte az
1956. november 4. után vezető pozícióba került garnitúrát: „A mostani vezetésnek nem

4/12
szabad addig jutnia, hogy türelmét elveszítve megbízható, hűséges és fejlődőképes
embereit – miután felhasználta őket, s velük célt ért – szélnek eressze. Még döntő
szerepet kell hogy játsszon az, hogy ki-ki az ellenforradalom alatt – és az
ellenforradalom után – hogyan állt a lábán és mit csinált.”

Öntelt öndicsérettel fűszerezte saját 1956–1962 közötti teljesítményét: „ahhoz, hogy

Kádár elvtárs ma elismert vezető, nekem sok közöm van! Elismertségében az én
munkám eredménye is bőven benne van!” Úgy vélte, 1959 nyaráig nem volt probléma,
jóllehet Sándor József, továbbá két PB-tag, Fock Jenő KB-titkár és Biszku Béla
belügyminiszter már előbb kezdte mondani neki, hogy túl sokat szerepel a nyilvánosság
előtt. Szerinte féltékenykedésből rávették Kádárt, hogy – az 1959 nyarán feltehetőleg
Dobogókőn tartott zárt és kötetlen PB-ülésen (nem vezettek jegyzőkönyvet), amelyen
mérlegre tették minden PB-tag teljesítményét – kijelentse róla, szeret sokat szerepelni és
saját magáról beszélni, amit Marosán azonnal visszautasított.

A beadványban indulatos természetének megfelelően nagy szenvedélyességgel tette

szóvá, hogy míg 1956–1958 között jó szervezőnek és jó agitátornak tartották, először az
előbbit, majd az utóbbit is elvitatták tőle, és kezdték azt mondogatni, hogy készületlenül
szónokol, hogy nyers és műveletlen. Felpanaszolta, hogy az utóbbi három évben erősen
megritkította közszerepléseit: „most Kádár elvtárs javasolja, ki hová menjen. De engem
már jó régen nem javasol sehova se.” Úgy érezte, packáznak vele, belegázolnak
emberségébe, megsértik önérzetét.

Tagadta, hogy érzékenység és sértődöttség vezérelné lemondásában – bár ezek átsütnek

az egész szövegen –, inkább szomorúságát és utálatát érzékeltette. A helyzet
kialakulásának okait vizsgálva erős túlzásokra hajlott, de politikai érzékének és
rutinjának köszönhetően volt alapja megállapításainak. Kritikáját elsősorban Kádár
személyére irányította. Leszögezte, hogy veszélyes módszer és munkastílus, az
önállóságot elpusztító, szellemi restséget szülő szájbarágás terjedt el a pártban. „Úgy
látszik, belátták, hogy mi csak úgy haladhatunk előre életünk minden vonalán, hogyha
egyedül Kádár elvtárs tud mindent! Belátták, hogy az a helyes, ha már egyedül Kádár
elvtárs gondolkodik. Ez a vezetés néha úgy fest, mintha mi valamennyien iskolás
gyerekek volnánk […] Ilyen vezetési módszerek juttatnak el ahhoz a nézethez, hogy csak
egyetlen okos, ügyes, bátor és művelt emberünk van – egy ember, aki mindenhez,
mindenkinél jobban ért […] a párt politikáját egyetlen személy csinálja – egy olyan
elvtárs, aki fokozatosan és szívós következetességgel ráfekszik a kollektívára.” Később
így folytatja: „Ma már szép számmal vannak olyanok, akik félnek Kádár elvtárssal
találkozni, de félnek hozzá menni is. Az utóbbi időben – sajnálatos! – Kádár elvtárs
goromba és cinikus, kezd játszani az emberekkel. Ha valaki netán elvét egy szót, már
gúny tárgyává teszi. Igaz, utána azt szokta mondani, hogy csak tréfált. De nem
mindenki szereti az olyan tréfát, ami sértő. És a másik véglet: ha Kádár elvtárs bármit
mond, netán káromkodik, akkor is mosolyogni illik, sőt kell! […] szeszélyes és
türelmetlen másokkal szemben, de magával szemben nem. S ami nem kevésbé hiba:
nem viseli el a kritikát – de nem is bocsátja meg! […] ki fogja már egyszer
megmondani, hogy senki nem beszél, nem fecseg annyit a pártban, mint éppen Kádár

5/12
elvtárs […] kezd túlságosan szubjektív lenni, s nem elég, hogy indokolatlanul sértegeti
az embereket, sértéseit tetézi azzal is, hogy nem bízik bennük, azt kezdi hinni, hogy
valami csak akkor készül el jól, ha azt ő csinálja – és csak úgy jó, ahogy ő képzeli el.”

Merőben szokatlan mondatok ezek egy uralmon levő kommunista párt első titkáráról –
főleg a helyettesétől! Ehhez nemcsak Marosán kétségbeesése, hanem vagánysága,
kivagyisága is kellett. És az a mozgalmi iskola, amelyet a szociáldemokrata pártban járt
ki, ahol a pártdemokrácia, a nyílt vita olyan légkörében nevelkedett, amely beleivódott
pórusaiba. Érdemes itt megjegyezni, hogy amikor 1961-ben Kádár rábízta a
kormányátalakítás előkészítését, éppen Marosán intézte, hogy a párt első titkára legyen a
miniszterelnök is, tehát még nagyobb hatalom összpontosuljon a kezében. Akkor még
nem látta Kádár vezetési hibáit, vagy még nem alakultak ki? Egy ember egy év alatt
általában nem változik meg alapvetően. Kádár valójában vigyázott a formai
követelmények, a párt szervezeti szabályzatának betartására (bár olykor a saját szája íze
szerint értelmezte), de nem volt demokratikus vezető, autoriter vezetési stílus
érvényesítésére hajlott. Az ő szava uralta a párt vezető testületeinek üléseit, az ő
hozzászólásai, zárszavai alapján véglegesítették a testületi határozatokat.

Jellemzését Marosán összefüggésbe hozta azzal, hogy „Kádár elvtárs káros vonásait
egyesek nemcsak hogy eltűrik, de táplálják is, és ezzel veszélybe sodorják […] ott a baj,
hogy olyanokat enged maga mellett szóhoz jutni, akik csak helyeselnek, s ezt tudatosan,
tervszerűen csinálják”. Egy barátságon alapuló klikk veszi körül – állította túlozva –,
amely visszaél ezzel a barátsággal, és ezzel takarózva terjeszti ki befolyását, hatalmát. Ide
sorolta Sándor Józsefet, akiről – okkal – a legtöbb rosszat feltételezte, Szirmai Istvánt, a
PB póttagját, a KB titkárát, akiről azt írja, hogy „amikor már nyeregben érezte magát,
kezdett megváltozni, minél feljebb jutott, annál fölényesebb, annál cinikusabb és
másokat lenéző lett”, Biszku Béla miniszterelnök-helyettest, Kádár „állandó helyettesét”
a kormányban, akire Marosán joggal volt féltékeny. Róla megjegyzi, hogy „a megnyert
hatalom Biszku elvtársnak a fejébe szállt. Megfigyelhető, Biszku hogyan változik meg
napról napra, hogy válik fölényessé, pökhendivé.” S külön jellemzés nélkül ide értette
Gáspár Sándort, a PB póttagját, a KB titkárát, Fock Jenő miniszterelnök-helyettest, Kiss
Dezsőt, az MSZMP budapesti első titkárát.

A klikkszellemnek tudja be, hogy különösen a káderkérdésekben megkerülik, a háta

mögött tárgyalnak, későn informálják, kész tények elé állítják. Példákat sorol fel,
amelyek brutális nyíltsággal engednek bepillantást a kor nómenklatúrájának
boszorkánykonyhájába. Mindezt sértőnek, a bizalmatlanság jelének tekinti. Arra az általa
feltett kérdésre, hogy „újból lábra kaphatott pártunkban a féltékenykedés, az intrika,
eluralkodhatott a nyálazás, kezdetét vehette egyesek elszigetelésének vagy az én
elszigetelésemnek korszaka?” – az egész beadvány válasza: igen.

Lemondásának okait egy mondatba sűrítve így fogalmazta meg: „elvesztettem a

reményemet a jelenlegi vezetésben, és mert olyan légkör vesz körül, amelyben pokol az
élet”. Majd Rákosi 1948–1950 közötti, vele kapcsolatos viselkedésére utalt: „Életemben
még egyszer nem viselhetem el, hogy érdemtelen, sőt jellemtelen emberek játékszerévé
legyek és végigrugdoshassanak, emberségemben megcsúfolhassanak.”

6/12
Beadványától azt reméli, hogy „talán hozzásegíti a
vezetőket a jobb munkához, de ha ennyi
eredménye nem is lenne, talán elérem azt, hogy
némely ember tükörbe néz és ez elég lesz ahhoz,
hogy megálljon eddigi hibás útján”. Volt ebben
naivitás, de ha az érintettek nyíltan vissza is
utasították kritikáját, némelyikük talán
elgondolkozott rajta. Leginkább maga Kádár
János.

Marosán György, 1957

Kádár lépései
Az egész szeptember tárgyalásokkal telt el a kínos helyzet megoldására. Kádárt alaposan
meglepték a szeptember 1-jén délután elolvasott levelek. Első titkári működése alatt sem
előtte, sem utána nem érte ilyen kihívás. Mégis szenvtelen hangvételű választ küldött 3-
án. Javasolta, hogy Marosán végezze tovább a munkáját, és arról tájékoztatta, hogy
beadványát el akarja küldeni a Politikai Bizottság tagjainak – nem ők voltak a címzettek,
hanem a KB – tanulmányozás céljából. Aznap telefonon beszéltek, 6-án személyesen
találkoztak az Országházban, de a beszélgetés nem hozott eredményt.

Kádár még ezen a napon a PB-nek küldött feljegyzésében azt hangoztatta, hogy a
kommunista pártokban nem szokás a tisztségekről lemondani, s hogy ez éppen a
pártkongresszus küszöbén történik, „zavarkeltő és nagymértékben káros a párt
érdekeire”. Már itt érintette, hogy a lemondásban politikai motívum is szerepet játszik:
„A konszolidációt követően, 1958 végétől Marosán elvtárs elkezdett bizonytalankodni és
a talaj fokozatosan csúszott ki lábai alól. Szerintem ennek oka az, hogy Marosán
elvtárs az ideológiai, a politikai harc árnyaltabb kérdéseiben, a gazdasági építés
bonyolult és árnyaltabb kérdéseiben nehezebben boldogul.” Tagadta a beadványban
foglaltak valóságtartalmát, egyetlen önkritikus megjegyzést sem tett, és kijelentette: „Ez
a beadvány szubjektíve Marosán elvtárs beteges gyanakvásból eredő hisztérikus
kirohanása, objektíve azonban Központi Bizottságunk, pártunk egységét rombolja.”

Javasolta, hogy a PB küldjön ki egy Kállai Gyula, Nemes Dezső, Rónai Sándor, Komócsin
Zoltán (mint nem érintettek) összetételű bizottságot az eset kivizsgálására. A bizottság
jelentését a PB tárgyalja meg, s ha szükséges, terjessze a Központi Bizottság elé Marosán
beadványát és saját állásfoglalását. A PB szeptember 7-én elfogadta e javaslatokat, s

7/12
megpróbálta a politikai konfliktus szintjéről klinikai esetté lefokozni az ügyet. Úgy
határozott, hogy „Marosán György megromlott egészségi állapota miatt szabadságot
kap”. Ebben az esetben ez az út nem bizonyult járhatónak.

A bizottság vezetője, Kállai két ízben is találkozott a párt „enfant terrible”-jével, de nem
tudtak zöld ágra vergődni. Marosán saját kezdeményezésére tanácskozott a KB-tag, volt
szociáldemokrata Szurdi István KB-osztályvezetővel és a felügyelete alá tartozó
adminisztratív osztály vezetőjével, a komoly morális tekintéllyel rendelkező Tömpe
Andrással, aki 1962 őszén azután maga is lemondott posztjáról, mert elégedetlen volt a
párt belső viszonyaival.

Reménykeltőbb volt Marosánnak Kádárnál – a

pártfőtitkár kezdeményezésére – tett újabb
látogatása 21-én az Országházban. Enyhültebb
hangnemben tárgyaltak, mindketten
békülékenyebbnek bizonyultak. Kádár elismerte,
hogy mind az ő, mind mások magatartásában
lehettek olyan megnyilvánulások, melyeket joggal
kifogásolt helyettese. Három megoldási lehetőség
körvonalazódott beszélgetésük folyamán. Az első
kettőt Marosán, a harmadikat Kádár vetette fel. A
legjárhatóbb útnak azt vélték, hogy Kádár írásban
reagáljon a beadványra, rögzítse, hogy miben ért
vele egyet, miben nem, a PB egyeztesse a két
irományt, és tegyen javaslatokat a problémák Marosán György az első űrhajóssal,
felszámolására. A másik elképzelés szerint a PB Jurij Gagarinnal, 1961
Marosánnal közösen tárgyalja meg a beadványt, és
foglaljon állást a benne megfogalmazott kritikai észrevételekről. E két megoldás
valamelyikének keresztülvitele esetén Marosán visszavonja lemondását, és visszamegy
dolgozni. A harmadik, nehézkesen keresztülvihető lehetőségnek azt látták, hogy Marosán
megtartja politikai tisztségeit a kongresszus után is, de fél vagy egy évre szabadságra
megy.

A lehetőség tehát adva volt a kibékülésre, de Kádár azt végül is nem ragadta meg.
Taktikai csatát nyert, mert elbizonytalanította elvtársát lemondási szándékában, s ez
neki elég volt. Szeptember 24-én kötetlen beszélgetést folytatott az ügyről a PB tagjaival,
és az egyeztetésen az első megoldás módosított változata mellett döntöttek. Részletesen
megírta észrevételeit a beadványról – Marosán számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan
tartalommal. Észrevételeit tartalmazó előterjesztésével a PB szeptember 27-ei ülésén
egyetértett, de nem vetette össze a beadvánnyal, és nem foglalt állást abban, hogy mely
kérdésekben volt igaza Marosánnak. Kádár még aznap elküldte neki „észrevételeit”, és a
kísérőlevélben kimért hangon azt írta, hogy az ügy megoldásának ezt a módját a PB azzal
vette tudomásul, hogy Marosán írásban közli, az „észrevételeket” kézhez vette,
tudomásul veszi, beadványát visszavontnak, az ügyet lezártnak tekinti.

8/12
Az „észrevételekben” Kádár általánosságban elismeri, hogy ő, egyes más pártvezetők és a
PB mint testület követhetett el hibákat vele szemben, de Marosán konkrét kritikai
megjegyzéseit mind visszautasította. Jellemző módon a PB által elkövetett hibákat abban
látta, hogy nem adta meg teljes mértékben neki a munkájához szükséges segítséget, és
hogy Marosán „téves, szubjektív állásfoglalásait – rosszul értelmezett tapintatból – a
Politikai Bizottság megfelelő kritika nélkül hagyta”. Végül is oda lyukadt ki, hogy „a
jelenlegi tarthatatlan helyzet előidézéséhez [Marosán] saját hibái döntő mértékben
járultak hozzá”. Leszögezte, hogy „Marosán elvtárs lemondása párttisztségeiről és az,
hogy munkájának végzését abbahagyta, a munkásosztály forradalmi pártjában
szokatlan, ez esetben is indokolatlan és megengedhetetlen lépés”.

A Marosán-ügyet tárgyaló október 12-ei központi bizottsági ülésen Kállai előadói

beszédében Kádár levelét úgy értékelte, hogy az a lehető legmesszebbmenőkig elment,
amikor nem zárta ki, hogy Marosánt megbántották s ezt korrigálni kell, ám azonnal
hozzáfűzte, hogy Kádár levele nem tett elvi, politikai engedményt, e tekintetben nincs
kompromisszum, s ezt természetesen a címzett is azonnal észrevette.

Nincs visszaút
A párt első számú vezetője kezdettől fogva nem kompromisszumos megoldásra, hanem
Marosán meghátrálásra késztetésére törekedett. S amikor ez nem sikerült, akkor a
politikai mérlegelés során arra a meggyőződésre jutott, hogy kisebb kockázat a szakítás,
mint magával hurcolni immár koloncként a labilis harcostársat. Azzal akkor Marosán
még nem volt tisztában, hogy a politikai irányvonal megváltozása miatt személye kezdett
kényelmetlenné válni. Később, 1970 és 1973 között írott, Fel kellett állnom című
memoárjában már több erre utaló megjegyzést tesz: „az igazság az, hogy én kezdtem
terhes lenni a vezetés számára”, „nagy teher voltam, mert vállalásom, kiállásom nem
volt azonos az övékével”, „felső szinten »békülni, nem veszekedni«, ez volt a jelszó. És
ami talán még fontosabb: abbamaradt az 1956-tal kapcsolatos eszmei, világnézeti
harc.”

A szeptember 27-ei konfrontatív „észrevételekre” küldött október 1-jei válaszában

Marosán fenntartotta lemondását. Elismerte, naiv volt, amikorreményeket fűzött a
három megoldási lehetőséghez, s javasolta, hogy Kádár éljen az általa felvetett harmadik
megoldással. A hidat már csak ő nem akarta felégetni. Kádárnál süket fülekre talált.

Október 9-én egy terjedelmes, a KB-nak szóló választ is megfogalmazott Kádár

észrevételeire és a Kállaival folytatott beszélgetésekre, kísérőlevelében kérve, hogy
csatolják szeptember 1-jei beadványához. Ez érettebb, átgondoltabb, érvelőbb, éles
(például már a személyi kultusz kifejezést is használta a Kádár-rezsimmel kapcsolatban),
de kevésbé indulatos írásmű volt. Erkölcsi fölényének tudatában hangsúlyozta, hogy
célja: „megtisztítani segítsem pártéletünkből és vezetésünkből azokat a
rendellenességeket, amelyeket egy idő óta fent és lent is tapasztalok, s […] hovatovább
megosztják azt az egészséges szellemet is, ami még van, s akkor ismét zsákutcába jut
pártunk.” Komor jóslata: „tovább nem vállalhatok felelősséget vezetői poszton és
posztommal azért, ami […] idő kérdése, de így biztosan bekövetkezik: a katasztrófáért,
ami a pártot és vele a magyar dolgozókat érheti!”

9/12
Hamarosan tiltakozott az ellen, hogy a szocializmus építésének konkrét feladatait
illetően zavarban van, nem érti őket, majd felsorolta azokat a feltételeket, amelyek
teljesítése esetén „hajlandó vagyok haladéktalanul visszaülni a helyemre, és dolgozni
változatlan energiával és ugyanolyan tisztességgel, mint eddig”. Feltételei éppúgy
elfogadhatatlanok voltak Kádár és a KB számára, mint a szeptember 27-ei „észrevételek”
az ő számára. A KB-ülés felszólalói ezeket egyszerűen zsarolásnak minősítették.

Eközben a PB kidolgozta jelentését és határozati javaslatát a KB részére a Marosán-

ügyben. Az október 11–12-ei rendkívüli KB-ülés első napján szétosztották a 130 oldalnyi
anyagot az ügy másnapi tárgyalására. Marosán az első napot végigülte, magához vett egy
példányt, s azt este elolvasva újabb levelet írt a KB-nak. Ingerülten visszautasította a két
dokumentumot, hangsúlyozta, hogy „nélkülözi a legminimálisabb politikai
tárgyilagosságot, és nem átall felelőtlenül megrágalmazni emberi becsületemben.
Állítom, hogy a Politikai Bizottság magatartása a hatalomért és a presztízsért folyó
harcot tükrözi ahelyett, hogy vizsgálat tárgyává tette volna az ismeretes levelemben
felhozott hibákat.” Kérte levele felolvasását, és pártérdekre hivatkozva bejelentette
távolmaradását a vitától: „személyekre tekintet nélkül lennék kénytelen súlyos
igazságokat is kimondani, aminek aztán beláthatatlan következményei lehetnének”.

Távolmaradása a számára egyébként reménytelen kimenetelű vitától olaj volt a tűzre:

megfutamodásnak tekintették. Az előadó és a 13 felszólaló egyaránt élesen bírálta. Így
tett a két volt szociáldemokrata, Szurdi István és Dabronaki Gyula is. Rónai Sándor és
Nyers Rezső nem szólalt fel. (Utóbbi KB-titkárrá választásában a novemberi
kongresszuson alárendelt módon szerepet játszott, hogy a volt szociáldemokrata
Marosán helyett legyen egy másik volt szociáldemokrata KB-titkár.)

A felszólalók elszalasztották, talán végleg, annak a lehetőségét, hogy belenézzenek az

eléjük tartott tükörbe. Meg sem kísérelték, hogy elemezzék, nincs-e racionális mag
Marosán állításaiban. Pedig akadtak benne megszívlelendő észrevételek és
megállapítások, hiszen bőven voltak olyan egészségtelen jelenségek a pártvezetés
működésében, amelyeket üdvös lett volna kiküszöbölni, s amelyekért később fizetnie
kellett a Kádár-rendszernek. Így a tanácskozás nem is vált gyümölcsöző és igazi vitává.
Marosán pártvezetői tevékenysége nagy támadási felületet kínált. A KB tagjai bőségesen
éltek vele, sőt, az ellentámadásban sok volt a csúsztatás, torzítás is. Okkal, ok nélkül
olyan hibákat vetettek a szemére, amilyenekkel ő illetett korábban másokat. Csokorba
szedték azokat az eseteket, amikor az ő munkastílusát, durva hangnemét,
káderintézkedéseit joggal érhette bírálat. Nem volt egyedülálló Nógrádi Sándor valótlan
kijelentése: „Itt egy jól időzített és jól átgondolt támadással állunk szemben a párt ellen,
a pártegység ellen.” Nemes Dezső alkalmatlannak minősítette munkakörére, s
megjegyezte, hogy „egy protokolláris rangmánia volt benne […] ugyanakkor önmagát
mint mintaszerény embert állítja be”. Kádár szerint üldözési mániában szenvedett.

Ha ez túlzás is, pszichésen megvolt benne a hajlam a lemondásra, a visszavonulásra

bonyolult helyzetekben. Többen emlegették, hogy lemondási szándékáról korábban is
szólt. Kádár felidézte egyrészt, hogy 1948 februárjában tagzárlatot követelt az MKP-tól,
különben feláll a helyéről, és nem törődik az egész pártegyesüléssel. Másrészt, hogy 1959
nyarán, egy kötetlen PB-ülés után, ahol a tagok egymást kritizálták, megbántódva a

10/12
bírálaton, szintén le akart mondani. Akkor erről többen tudomást szereztek. Már
említett, augusztus 15-ei központi bizottsági felszólalásában maga Marosán közölte, hogy
1948 nyara és 1950 között háromszor szándékozott lemondani, de Rákosi minden
esetben rábírta a maradásra. Erről is ír memoárjaiban, s arról is, hogy a Kádár-
korszakban először a budapesti pártszékház ostromának egyéves évfordulójára, 1957.
október 30-ára általa szervezett gyűlés után gondolt a visszavonulásra, miután értesült
arról, hogy Kádár nemtetszését fejezte ki. Kádár, problematikus módon, lélektanilag
azzal magyarázta a VII. és a VIII. kongresszus előtti lemondási szándékot, hogy Marosán
félt a kongresszus kimenetelétől saját személyét, posztját illetően.

A KB egyhangúlag elfogadta a határozati javaslatot, amely október 14-én jelent meg a

Népszabadságban. Az egyoldalú, mondhatni neosztálinista ihletésű határozat szerint
Marosán „állításainak és eljárásának sem ténybeli, sem elvi-politikai alapja nincs”. A
beadványt, „mint alaptalan és pártellenes okmányt, teljes egészében elutasítja és
pártszerűtlen, önkényes eljárását elítéli”. A KB felmentette vezető párttisztségei alól, és
javasolta nyugdíjazását.

A PB október 15-ei döntése szerint formálisan az

Elnöki Tanács alelnöke maradhat a választásokig,
ha e minőségében nem fejt ki tevékenységet.
Országgyűlési mandátumát tartsa meg, az új
választásokon jelölése függjön addigi
magatartásától. A törvényesen járó 6500 Ft
nyugdíjat kapja. A Sarolta utcai lakásból a
pártközpont költöztesse kisebb lakásba (a XI.
kerület, Ábel Jenő utca 20.-ba költözött).
Gépkocsihasználatra nem jogosult. A Központi
Állami Kórházat ő és családja továbbra is igénybe
veheti. Így bonyolódott le az MSZMP második
emberének egyszerű nyugdíjas állampolgárrá
alakulása.

Marosán György talányosnak tűnő önkéntes

kilépése a közéletből nagy visszhangot váltott ki a
pártközvéleményben. Egy 1962. október 24-én
kelt titkosszolgálati tájékoztató jelentésben a Marosán György, 1974
legképtelenebb ötletek és rémhírek olvashatók
róla. Beadványának tartalmáról évtizedekig folytak a találgatások. Marosán maga is
sokat rágódott a történteken, s memoársorozatának utolsó részében, az 1958 és 1973
közötti éveket átfogó ötödik kötetben hosszan foglalkozott azzal, hogy miért kellett
felállnia. Kézirata jó 15 évet pihent az asztalfiókban, s szerzője csak Kádár János halála
után bocsátotta közre. Ez érthető, hiszen a történet nem egyszerűen Marosán-ügy,
hanem Kádár ügye is volt, kettejükről szólt, s a hatalmon lévő Kádár aligha járult volna
hozzá a kínos história közreadásához. A pártból 1965-ben kilépő, 1972-ben visszalépő
Marosánnak még a sokkal kevésbé kényes előző köteteket is nehézségek közepette
sikerült megjelentetnie.

11/12
Politikai felfogása melletti kitartására jellemző, hogy helyeselte az 1968-as katonai
bevonulást Csehszlovákiába. 1969-ben úgy látta, hogy ellenforradalmi veszély van
Lengyelországban, Magyarországon, Jugoszláviában. Erős fenntartásai voltak a
gazdaságirányítási mechanizmus reformjának hazai bevezetésével szemben (úgymond,
mert nem követte társadalmi és politikai reform). Az 1970-es években enyhült Kádár és
Marosán viszonya, néhányszor levelet váltottak. A nyugati szociáldemokráciával ápolt
kapcsolatok javítása érdekében a párt megbízásából többször járt Svédországban,
Ausztriában, előadói körutat tett Nyugaton. Itthon jobbára szakszervezeti körökben
mozgott, főleg az ÉDOSZ-ban, a szakszervezeti munkát élete végéig fontosnak tartotta. A
rendszerváltáskor nem az MSZP-t, hanem az új MSZMP-t választotta pártjául, de
rövidesen kimaradt belőle. Élete utolsó szakaszában visszatért a szociáldemokráciához.

12/12