Keresd

a szerző ajándék novelláit:

https://www.alomgyar.hu/ajandek-novella

A regényt megtörtént események ihlették.

Bizonyos személyek neve, rangja, szerepe
és az események egy része valóságos, a többi a képzelet műve.

© R. Kelényi Angelika, 2018

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fekete Viktória

Szerkesztette: Soós Tibor
 Korrektúra: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2018

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

ISBN 978-615-5875-00-7

Kamillának, aki mindennek értelmet ad…

1.

Azon az augusztusi éjjelen csendes eső áztatta Róma utcáit. A gázlámpák fénye
megcsúszott a vizes köveken, a sikátor kapualjaiban részegek és szajhák
évődtek, nem törődve a vigasztalan időjárással. Az egyik sarkon vörös lámpa
égett, egy bordélyházat jelezve. Feljebb, az utca két oldalán álló ház ablakai közt
kötél feszült, melyen kint felejtették a korábban száradó, később azonban újra
csuromvizessé váló alsóruhát. A hónaphoz képest hűvös volt, de senki sem
bánta, hogy ideig-óráig enyhült a hőség. 1860 nyarán nem csak Róma városa
fuldoklott tőle, egész Itália forrongott. Bár az erősödő cenzúra miatt az újságok
nem írták meg, de az utcákon pletykaszinten terjedt a hír, hogy Garibaldi partra
szállt Szicíliában, elfoglalta Nápolyt, és az Örök Város felé tart. Ezt azonban a
sikátorokban senki nem érezte – éppúgy folyt a züllött élet, mint mindig.
A magas, széles vállú pap sem foglalkozott pillanatnyilag Garibaldival,
egészen más töltötte ki a gondolatait. Fekete reverendája a nedves macskakövet
söpörte, de nem emelte fel, hagyta, hadd nedvesedjen át. Nem illett hozzá a ruha,
fizikuma alapján inkább látszott katonának vagy kocsmai verekedőnek, mint
Isten emberének. Arca cseppet sem volt ruhájához méltón jámbor, fekete szemei
élesen pásztázták a környéket, mintha keresne valamit. Egy szajha pördült elé. A
pap oldalra lépett, hogy kikerülje, a nő azonban nem hagyta magát, újra elé állt.
– Szép leányt keres, atyám? – mosolygott negédesen, vörösre festett, vaskos
ajkai mögül kivillantva rohadó fogait, majd elkapta a reverenda szélét. – Ne
siessen annyira! – búgta.
– Takarodj! – mordult a férfi, és ellökte a nő kezét.
Az egy pillanatra megbillent, eltátotta a száját, s a pap megérezte a szesz
szagát. Elfintorodott, undorodva pillantott a kimázolt arcra, végigfuttatta
tekintetét a hiányos öltözékű, elhasznált testen, és elhúzta a száját.
– Milyen finnyás a szent ember… – sziszegte az éjszaka rongya, majd részeg
vigyorra húzódott az ajka. – Nem kell Istenre várnia, atyám, én a mennyországba
juttatom. Ha akarja minden nap…
A férfi azonban már nem törődött vele, tovább nézegette a házakat és
kapualjakat. A nő lemaradt, látta, nem köthet üzletet: ez a csuhás nem olyan,
mint azok, akik időnként ellátogattak a mocskok sikátorába, hogy titkon
megszegjék szent fogadalmukat…
A pap elérte a bordélyházat, de nem oda, hanem a szemben álló ház kapujához
lépett, és erősen megütögette az oroszlánfejes kopogtatóval. Hamarosan egy kis,
rácsos ablak nyílt a faajtón, s egy tarkopasz fej jelent meg mögötte. Riasztóan
sovány arc bámult ki beesett, fekete karikás, szemöldök nélküli szemekkel. A
hústalan száj megrándult, amikor meglátta, ki áll a másik oldalon.
– Kit keres, atyám? – kérdezte reszketeg hangon.
– Engedj be, fiam, és megmondom! – felelte nyugodt hangon a pap.
– Nem lehet atyám, ez egy zárt klub – rázta meg kopasz fejét az alak. – Senkit
sem engedhetek be, aki nem tagja.
A pap felsóhajtott, a reverendájába nyúlt, pénzt vett elő, majd megvillantotta a
kopasz orra előtt.
– Most már klubtag lehetek?
A kapuőr kinyújtotta a nyelvét és körbenyalta aszott ajkait.
– Természetesen, atyám – motyogta, aztán kulcs zörgése hallatszott, majd
nyílt a kapu.
A férfi elállt az útból, hogy a pap beléphessen.
– Marco Fiore itt van?
– Nem tudom, ki az… – vonta meg a vállát a kapus.
A pap arca elkomorult, felmordult, a nyakánál fogva elkapta az ajtónállót,
megemelte és a falhoz szorította.
– Itt van Marco Fiore? – ismételte lassan, tagoltan.
A kopasz reszketett, szeme kimeredt, a szája lefittyedt.
 – Ha megöl, sem tudom, ki az a Marco Fiore – nyögte, mire a pap elengedte,
de nem mozdult előle, továbbra is fenyegető arckifejezéssel meredt rá. A kapus
lehanyatlott a földre, s a nyakát szorongatva köhögött. – Menjen, atyám, nézzen
szét, hátha megtalálja! – folytatta akadozva, és egy ajtóra mutatott, mely a
kövezett udvar végéből nyílt.
A nagydarab férfi végigment az apró, szemetes udvaron, és benyitott az ajtón.
Mellbevágta a mögüle kiáradó szag: szenny és az izzadság. Összevonta a
szemöldökét, és elindult a félhomályos, csupán néhány gyertyával megvilágított
folyosón. Hamarosan egy ablaktalan terembe ért, ahol egyszerű, pokróccal
letakart ágyak húzódtak a szürkére koszolódott falak mentén. Minden ágyon
feküdt valaki, fiatal, öreg, nő, férfi, módos, szegényebb, többnyire kimeredt
szemmel, a mennyezetet bámulva, ámuló gyönyörrel az arcán. Csupán ez a kéjes
arckifejezés különböztette meg őket a halottaktól. Az egyik sarokba egy vágott
szemű, kis termetű kínai ücsörgött egy ágyon, kezében pipával, melybe épp
tömött valamit, mellette egy egészen jól öltözött nő félkönyékre ereszkedve
várta, hogy megkapja aznapi ópiumadagját.
Rápillantottak a reverendás férfira. A kínai egy pillanatra abbahagyta a pipa
tömését, de aztán zavartalanul folytatta tevékenységét, nem törődött az újonnan
érkezővel. A nő tekintetéből közöny sugárzott, meg sem mozdult: nyilvánvalóan
fontosabb volt számára a kábulat, mint a lelki üdve.
A pap minden ágyhoz odalépett, belebámult az arcokba, aztán továbbment a
következő helyiségbe. Ott hasonlóképpen ágyak sorakoztak, csupán a szoba
mérete volt más, a berendezés nem. A fekhelyeken pontosan ugyanolyan
réveteg, üveges tekintetű emberek feküdtek, mint az előző teremben. Ezeket is
megnézte, majd az egyik ágynál lecövekelt. Hosszan bámulta a fiatal,
meggyötört arcú férfit, akinek többnapos borosta borította az ábrázatát. Fekete
haja kócosan lógott a homlokába, melyen egy fehér heg húzódott, ajkán élveteg
mosoly játszott. A többi kábulttól eltérően az ő szeme nem volt nyitva. Hiába
mosolygott azonban, szája körül két éles ránc mutatta, hogy keserűség mérgezi a
lelkét. Teste fáradtabbnak látszott, mint kora indokolta volna, mintha oly nehéz
súlyt cipelne, melyet ideig-óráig csupán a delírium emelhet le a válláról.
A pap leült az ágy szélére, és finoman megpofozta a férfi arcát.
– Marco! – szólította, de az nem reagált, meg sem moccant. Nyilvánvaló volt,
máshol jár: ott, ahol nem érzett fájdalmat. – Marco, térj magadhoz! – ütött
nagyobbat a jövevény, eredményt azonban nem ért el vele.
Az égre emelte a tekintetét, mormogott valamit, majd megfogta a kábult két
karját és felültette. Látta, hogy nem megy vele semmire – ha elengedi,
visszahanyatlik –, így felállt, megemelte a testet, és a vállára dobta. Nagyot
nyögött a súly alatt, hisz Marco Fiore is szálas férfi volt, ha nem is annyira, mint
ő.
– Remélem, egyszer meghálálod nekem, hogy folyton cipellek – morogta,
majd elindult vele kifelé.

Marco Fiore úgy tért magához, mintha a jeges folyóba dobták volna, pedig
Giorgio Valentini atya csak egy vödör hideg vizet öntött a fejére. E
modortalanságtól Marco nyomban kiszakadt kéjes álmából, mely egy gyönyörű
nő karjában ért véget – épp a legrosszabb pillanatban. Dühödten pattant fel, és
épp megölni készült azt, aki tönkretette elmebéli randevúját, csakhogy egy
akkora pofon állította meg, melytől nem csengett, de harangozott a füle.
Visszahanyatlott a földre, és bárgyún bámult még vaksi szemével támadójára.
Úgy tűnt, a pap sikerrel járt, mert Fiore lassan ugyan, de biztosan kezdte
visszanyerni eszét, tekintete tisztulni látszott, és nem próbált újra rárontani
támadójára. Talán rájött, nem bírhat el vele, és csúnyán végzi, ha ismét
nekiugrik.
– Szedd össze magad, Marco! – dörrent rá Valentini, aztán megfogta a karját,
és felrántotta a padlóról, majd a sarokban álló priccsre lökte. Fiore elterült az
ágyon, és felnyögött.
– Miért kínzol, amice?
– Ha kínoználak, ordítanál, barátom – mordult a pap, és közelebb lépett. –
Tudod te azt nagyon jól. Én csupán megpróbálom az eszed maradékát
megmenteni, amit még nem ittál el, vagy ami nem vált füstté az ópiumtól. Noha
látom, nagyon igyekszel, hogy semmi se maradjon a régi Marco Fioréból.
Az ágyon fekvő fél könyökre tornázta magát és elfintorodott.
– Igyekszem, igyekszem, de sajnos még mindig nem tudok eleget inni, hogy
mindent elfelejtsek. – Hangja kábultan csengett, lassan formálta a szavakat.
– Jobban tennéd, ha nem felejteni akarnál, hanem megérteni, ami történt, és
megbékélni vele. Azt hitted, ha elhagyod Istent, eltűnnek az emlékeid? Azt
hitted, nem fog kísérteni tovább az az éjszaka? – Valentini legyintett, megrázta a
fejét és egészen közel hajolt Fioréhoz. – Sokkal okosabbnak hittelek, és
főképpen sokkal bátrabbnak, a-mi-ce – mondta gunyorosan szótagolva.
– Mit akarsz tőlem, Giorgo? – vonta össze a szemöldökét Fiore, aztán
végignézett a papon. – Látom, te még nem hagytad el a szolgálatot.
Valentini elhúzta a száját és leült a priccs szélére. Az alkalmatosság nagyot
nyekkent a súlya alatt. Sötéten nézett Marcóra, aztán megvakarta a fejét.
– Nem. Nem is fogom. Csúnya dolgok folynak itt, barátom, nagyon csúnyák.
Kellenek a magamfajták.
Fiore halkan felnevetett, bár nevetése inkább fájdalmas nyögésnek hatott.
– Mindig kellettek a magunkfajták, hogy eltakarítsák a mocskot, Giorgo. –
Tekintetén látszott, hogy már teljesen magához tért. Végignézett Valentinin és
megállapította, hogy az semmit sem változott az elmúlt egy év alatt. Épp olyan
marcona és kérlelhetetlen volt, mint régen, amikor még együtt szolgálták Istent –
de legfőképp az Inkvizíciót.
A pap fáradtan lehajtotta a fejét és bólintott.
– Most sincs ez másképp, Marco. Nagy mocsokba nyúltunk.
– Nyúltunk? Az Inkvizíció?
Valentini felpillantott, és a fejét csóválta.
– Nem egészen. Vincenzo Sallua atya. Az Inkvizíció pedig nem tehetett mást,
mint elrendelte a nyomozást. Attól tartok, eszük ágában sem lett volna, ha nem
egy magas rangú személy tesz feljelentést.
Fiore lassan felült, és a pap szemébe nézett.
– Egy szót sem értek az egészből. Ki tett feljelentést? Miért? És miért nem
akartak nyomozni? Mi ez az egész? Ki az a Vincenzo atya? Még soha nem
hallottam a nevét…
Megvakarta többnapos borostával borított állát, megdörzsölte a szemét, és
megpróbálta követni Valentinit, de olyan sok információ hiányzott a történetből,
hogy képtelen volt. Lehunyta a szemét. Szédült, hányingere volt. Tudta, hogy ez
az ópium utóhatása, és azt is tudta, hogy még sokáig fogja rosszul érezni magát,
de már megszokta. Minden ébredése hasonlóképpen zajlott, kivéve, hogy nem
támadt rá senki és volt lehetősége kiizzadni, ahogy ő magában nevezte,
kiszenvedni a szert.
– Nem is értheted. Vincenzo Sallua atya egy dominikánus pap, aki a magas
rangú személynek segít leleplezni egy rendkívül undorító ügyet. Erről most nem
mondhatok többet, majd az atya felvilágosít. Szüksége van egy nyomozóra, aki
nem ijed meg a saját árnyékától, de még a Szentszéktől sem.
– És rám gondoltál? – nevetett fel erőltetetten Fiore, de az arca összerándult a
hirtelen rátörő émelygéstől. – Eszeden vagy, amice? Miért nem magad végzed el,
amire az atyának szüksége van?
– Látom, még nem tértél magadhoz… – villant gúnyosan a pap szeme. – Hogy
tehetném, amikor én az Inkvizíció nyomozója vagyok? Hivatalosan nem
folyhatok bele az ügybe, így csak ajánlhattam magam helyett valakit.
 – És engem ajánlottál? Tudod jól, hogy nem akarok soha többé semmiféle
egyházi nyomozásba fogni. – Fiore feltápászkodott. Úgy érezte egy pillanatra, a
döbbenet és a felháborodás teljes mértékben kijózanította, de aztán
visszahanyatlott, és újra lehunyta a szemét. Ettől sem érezte magát jobban,
forgott vele a világ. – Azt is tudod, hogy miért. Ennek ellenére kirángatsz a
meleg, barátságos mámorból, a fejemre zúdítasz egy vödör vizet, és arra kérsz,
hogy nyomozzak valami vagy valaki után, akiről azt sem tudom kicsoda, sőt,
még azt sem tudom, az ki, aki meg akar bízni… És nekem ment el az eszem az
ópiumtól? – suttogta értetlenül.
– Te vagy a legjobb – váltott szelídre Valentini hangja. Ő is felállt, és
farkasszemet nézett Fioréval. – Ebben te vagy a legjobb. Ide nem erő kell,
hanem csavaros ész.
– Csavaros eszem van? – pillantott fel véreres szemével Marco. – Épp az
imént mondtad, hogy már egy csepp sincs, nem még csavaros.
– Talán nem szívtad el az egészet… – vonta meg a vállát a nagydarab pap. –
Legalábbis remélem.
– De… ha nem akarnak ebben nyomozni, akkor az ő kezük is benne van,
nemde? – vonta fel a jobb szemöldökét Fiore. – És ha benne vannak, akkor a
saját gazdáid ellen uszítasz… – Ezt már nem kérdezte, csupán halkan
megállapította. – Valóban nagy disznóságnak kellett történnie, ha te a Szentszék
ellen fordulsz.
Valentini merőn nézett rá, aztán elfordult. A mennyezet felé emelte a fejét,
mintha Istenhez akarna szólni. Nem fordult meg, úgy válaszolt.
– A papok is csak emberek, Marco, hisz tudod. Ha igaz az, amit megtudtam,
akkor ki kell derülnie, és a bűnösöknek bűnhődniük kell. Nem engedhetjük meg,
hogy bárki is elleplezze ezt a bűnt… már ha valóban történt ilyesmi. Nem
fordulok a Szentszék ellen, csupán azok ellen, akik megszentségtelenítik.
– De mi ez az egész? Elmondanád végre, vagy rébuszokban beszélgetünk még
egy darabig? – emelte meg a hangját Marco.
Valentini megfordult, és végignézett a barátján. Fiore is végignézett magán, és
megértette a pap rosszalló tekintetét. Gyűrött nadrágja, inge úgy nézett ki, mint
amit már hetek óta nem mostak, s ebben volt is némi igazság. Úgy rémlett neki,
utoljára talán öt vagy hat napja váltott ruhát. Abba bele sem akart gondolni, hogy
az ábrázata hogy festhet, hisz borotvát is már legalább egy hete nem látott.
– Össze kell szedned magad, így nem léphetsz a hercegnő elé.
– Hercegnő? – tátotta el a száját a férfi. – Eddig Vincenzo atyáról beszéltél…
Milyen hercegnő? – Fiore teljes mértékben összezavarodott, hisz eddig egyetlen
szó sem esett semmiféle hercegnőről. Egy pillanatig azt hitte, még mindig
delíriumos álmában jár. Már-már megkérte a papot, hogy csípjen belé, amikor az
kimondta a nevet.
– Igen. Katharina, Hohenlohe-Waldenburg-Schillingsfürst hercegnője.
– Nahát…! – nyögte Marco, és döbbenten meredt a papra. – Szép, hosszú
neve van…
– Menj haza, Marco! – parancsolt rá a másik. – Fürödj le, öltözz át,
borotválkozz, még aludhatsz is egyet. Délre érted megyek! Ha ugyanilyen
állapotban talállak, Isten a tanúm, úgy megverlek, hogy többé sem az ital, sem az
ópium nem csillapítja a fájdalmadat!
Fiore összevonta a szemöldökét.
– Ennyire fontos neked ez az ügy…
– Ennyire – bólintott Valentini. – És ha meghallod a részleteket, neked is ilyen
fontos lesz, hidd el.

2.

A teremben hőség volt. A vastag falak nem fogták fel a meleget, mert a hatalmas
ablakokon akadálytalanul ömlött be a napfény. A lány a helyiség közepén, egy
emelvényen állt, meztelenül, ahogyan Isten megteremtette. Karjait a feje fölé
emelte, nyúlánk teste ettől még karcsúbbnak tűnt. A válla hajlatában ülő
verejtékcseppeken megcsillant a fény. Fehér bőre alig ütött el a mellette álló
székre terített lepeltől, hibátlan arcán nem látszott a kimerültség, pedig már
régóta tartotta a pózt. Nem nyafogott, nem mozgott, mereven állt, mint egy
szobor. A gyomra néha megkordult, de a teremben senki nem hallotta, vagy ha
igen, nem törődött vele: őt csupán használták, mintha nem is élő ember, hanem
tárgy volna. Így hát továbbra sem mozdult, pedig már a szája is összetapadt a
szomjúságtól, de nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta az érzés.
Blanca Riva tudta, ha meg akar élni a munkájából, a legjobbnak kell lennie.
Nem engedhette meg magának, hogy többé ne hívják, bármennyire fárasztó és
megalázó volt is minden perc, melyet az emelvényen töltött. Tekintetével nem
pásztázta a termet, befelé figyelt, a gondolataival foglalta el magát, hogy kibírja
még egy darabig a mozdulatlanságot. Koncentrált. Amikor felharsant a „Vége az
órának!” kiáltás, először lassan leengedte a karjait, majd óvatosan beburkolózott
a lepelbe. Minden izma fájt. Nem tett hirtelen mozdulatokat. Finoman
megmozgatta elgémberedett lábait, karjait, vállát, majd körbenézett. Úgy
pillantott körbe, mintha először látná a festőiskola diákjait és a szigorú tanárt,
signore Bianchit, aki sikertelen festőművészként jobbnak látta a tanításból
eltartani a családját.
– Signorina Riva! – szólította meg egy félénk hang.
Blanca tudta, hogy Marcello, az álmodozó tekintetű fiatalember próbálja
magára vonni a figyelmét. Már megszokta, hogy időről időre beleszeretnek a
festőtanoncok, hisz egész nap a meztelen testét bámulják, s miközben
megörökítik a festővásznon, a lánglelkű ifjak közül néhányan összekeverik
feltámadó szenvedélyüket a szerelemmel. Marcello azonban más volt. Míg a
többiek nyíltan ajánlatot tettek neki, addig a fiú sután bókolt, az óra végeztével
szinte rá sem mert nézni, s ha mégis, akkor fülig pirult. Amikor azonban festett,
látszott rajta, hogy nem a nőt, hanem a modellt látja, s ha Blanca néha felé
nézett, mindig meglepődött azon, mennyire másképp mutat ecsettel a kezében,
mint nélküle. Mintha az ecset a fegyvere vagy a varázspálcája lett volna:
magabiztossá és határozottá tette. A tekintete lángolt, de nem a nő iránti
szenvedélytől, hanem az alkotás örömétől. Boldognak látszott és erősnek. Amint
azonban letette az ecsetet, esetlen lett, olyannyira, hogy Blanca attól tartott,
egyszer elbotlik a saját lábában.
– Signorina Riva! – kezdte újra a fiú elvörösödve, amikor lány felé fordult. –
Szeretném elmondani, hogy ma rendkívüli módon ragyogott a bőre… Olyan
különleges tónust kapott a napfénytől… így képzelem az angyalokat…
Blanca elmosolyodott. Sejtette, hogy Marcello saját merészségétől jött
zavarba, hisz pucér bőrét dicsérte, s ezzel emlékeztette rá, hogy pár perce még
anyaszült meztelenül állt az emelvényen, miközben tíz férfi bámult rá. Tudta,
hogy a művészek más szemmel nézik, amíg alkotnak: nem a nőt, csak a testet
látják. A modellt, aki akár viaszból vagy kőből is lehetne – ha a kő vagy viasz
visszaadná az élet színeit, a tekintet mélységét, a bőr textúráját. Az óra
végeztével a legtöbbnek azonban eszébe jut, hogy ő hús-vér nő, és mindjárt más
gondolatokkal idézik fel a festéssel töltött perceket.
Megszokta, hogy bámulják. Azt is, hogy ajánlatokat tesznek neki, randevúra
hívják, ilyen-olyan indokkal próbálnak vele az iskolán kívül találkozni. Blanca
azonban senkinek nem engedett. Nem akart olyan férfival közelebbi kapcsolatba
kerülni, aki először a meztelen testét látta, s csak e látvány hatására kívánt vele
megismerkedni. Tudta, mivel jár a munkája, és korábban már megégette magát,
úgyhogy eszébe sem jutott újra a tűz közelébe menni. Megfogadta, hogy nem
követi el ugyanazt az ostobaságot, mint három éve, amikor beleszeretett az egyik
festőtanoncba, aki épp addig imádta, míg rá nem jött, hogy Blanca, bár
megmutatja meztelen testét, tisztességes lány, és ennél többet házasság előtt nem
kaphat tőle. Összetört a felismeréstől, hogy a fiú egy cseppet sem kíváncsi a
belső értékeire, fel sem merült benne a házasság gondolata. Egyetlen cél lebeg
csupán a szeme előtt, melyet aztán végül majdnem el is ért. Blanca nem volt buta
leány, de a szíve ki volt éhezve a szeretetre, a szerelemre, a figyelmességre, hisz
annyira elfáradt a felelősségtől, melyet rámért a sors. Carlo Contani pedig
gyönyörű szavakkal ecsetelte szépségét, messzemenő terveket szőtt, már-már
megkérte a kezét – valójában azonban csak Blanca hitte ezt. Ő azonban hitte,
ezért nem sok választotta el attól, hogy egy forró délutánon elfogadja a
festőtanonc meghívását az iskolához közeli lakásába. Carlo családja nem volt
gazdag, de épp szegény se, szépen megéltek Spoleto melletti birtokukból, még
az sem okozott nekik gondot, hogy fiuknak egy hangulatos tetőtéri lakást
béreljenek, ahol épp megfelelő a fény ahhoz, hogy remekműveket alkothasson.
Olyan kedves volt, olyan jóképű és ellenállhatatlan, olyan finoman mégis
szenvedélyesen ostromolta, hogy majdnem igent mondott. Szerencsére még
időben kiderült, hogy minden szép szó és bók, mellyel elhalmozta, csupán egy
fogadás megnyerésére irányult, melyet a barátaival kötött rá. Esze ágában sem
volt elvenni, csupán meg akarta nyerni azt az erszényt, melybe mindannyian
beletettek néhány bankót. Ki mennyit tudott. A festőiskola összes férfi diákja azt
várta, vajon sikerül-e Carlónak levennie őt a lábáról, áttöri-e a falat, melyet
Blanca a saját jól felfogott érdekében, és elsősorban a munkája miatt, a
férfiakkal szemben maga köré emelt. Arra azonban nem számítottak, hogy áruló
lesz közöttük. Nem számítottak rá, hogy a kis szemüveges, nyeszlett gyerek,
Pepe, megsajnálja a szép modellt, és elárulja neki a tervüket.
Blanca ostobának és szánalmasnak érezte magát, amikor megtudta az
igazságot. Hogyan is gondolhatta, hogy hozomány nélkül, nyakában két éhező
szájjal épp őt akarja elvenni az a jóképű gazember? Hogy lehetett annyira naiv,
gyermeteg és öntelt, hogy elhitte, a szépsége és a cseppet sem átlagosan forgó
esze végérvényesen, halálosan meghódította Carlo Continit? A többi pedig képes
volt fizetni azért, hogy megtudják, ha közvetve is, milyen a testi szerelem azzal a
nővel, akit nap nap után bámulnak, majd magányos éjszakáikon maguk mellé
képzelnek az ágyba. Miután mindezt végiggondolta, már nem tudta eldönteni,
hogy ő-e a szánalmasabb, vagy a nyomorult tanoncok, akik ezt az egész
aljasságot kitervelték ellene.
Szíve szerint otthagyta volna a munkáját, hisz el sem tudta képzelni, mi
módon állhatna azok elé meztelenül, akik ilyen csúnyán megalázták, de nem
tehetett mást. A két kislány várta a vacsorát, télen csizmára volt szükségük,
szenet, fát kellett vennie, nem volt választása. Miközben vetkőzött, arra gondolt,
valójában nem csak ő kapott leckét, hanem a tanoncok is: a tervük dugába dőlt,
így semmire nem mentek a hónapokig tartó aknamunkájukkal. Továbbra sem
érhettek hozzá, elérhetetlen lett mindannyiuk számára. Megtanulta, hogy soha
többé nem fogadhatja el egyetlen diák udvarlását sem. Ehhez immár három éve
tartotta magát, és nem bánta meg. Igaz, hogy idén már huszonöt éves lett és
tisztában volt vele, férjet kellene találnia, hogy biztonságban élhessenek, de fel
sem merült benne, hogy a festőinasok közül válasszon, netán valamelyik
szomszédasszonyát kérje meg, hogy kerítsen neki egyet. Hitt abban, hogy
egyedül is képes eltartani magukat, és eddig ez, ha döccenőkkel is, de sikerült.
Soha nem éheztek, és ezt leginkább annak köszönhette, hogy mindig volt
munkája. Ha nem ebben az iskolában, akkor másikban, s ha kellett, akkor a
termek takarítását is elvállalta, hogy több bevételhez jusson. Nem szégyellte a
munkát, noha szívesebben állt volna ő is a vászon mögött, mint előtte.
Meglehetősen jól rajzolt, portrét különösen, de a tandíj számára olyan borsos
volt, melyet nem tudott előteremteni. S ha valamilyen úton-módon mégis sikerül
neki, úgy érezte volna, hogy a kislányok szájától veszi el a falatot a hóbortja
miatt. Hóbortnak gondolta a festést, hisz egyrészt nőként nem volt esélye rá,
hogy sikeres művész legyen, másrészt a siker igen keveseknek járt. Talán, ha
egyedül élt volna, ha nincsenek elárvult húgai, akikért dolgoznia kellett. Talán
akkor. Ezeket a gondolatokat azonban nyomban kitörölte a fejéből, hisz Nella és
Leona a világot jelentették számára.
– Köszönöm – mosolygott hűvös távolságtartással Marcellóra, aki még
téblábolt körülötte pár pillanatig, aztán lehajtott fejjel, leforrázva elkullogott.
– Signorina Riva! – hallotta Blanca a tanár hangját. A férfi közelebb lépett, és
néhány ropogós bankjegyet vett elő. – A bére, kisasszony – mondta, és átnyújtott
a pénzt. – Holnap délben újra várjuk. – Bólintott, és elfordult. Blancában hirtelen
felizzott a vágy, hogy megméresse magát. Eddig is gondolt rá, és tudta, hogy
nincs esélye, de úgy döntött, egy próbát megér: legalább megtudja, nem csak ő
és a húgai hiszik-e azt, hogy van tehetsége a rajzoláshoz. A szomszédait már
mind lerajzolta, és egytől egyig dicsérték a munkáit. Tisztában volt vele, hogy
nem engedheti meg magának az iskolát, de legalább tudni akarta, mire képes,
még akkor is, ha mindezzel a tudással semmit sem tud kezdeni.
– Signore Bianchi! – állította meg a mestert. A tanár visszafordult, és
készségesen rámosolygott. – Kérni szeretnék valamit – folytatta Blanca.
 Bianchi felvonta a szemöldökét, és széttárta a karját.
– Csak több pénzt ne kérjen, signorina…
A lány megrázta a fejét.
– Nem, uram, nem pénzt akarok kérni, csak egy apró szívességet.
– Ha nem béremelést akar, akkor örömmel segítek – kuncogott a mester. –
Tudja, mibe kerül eltartani egy feleséget és két gyereket? – Rázta meg a fejét,
majd megvakarta a tarkóját. – Persze, hogy tudja, hisz épp azt teszi… feleség
nélkül, persze…
Blanca összeszedte minden bátorságát, megigazította magán a leplet, és a
Bianchi kissé véreres, sűrű, ősz szemöldökkel koronázott sötét szemébe nézett.
– Behozhatnám a rajzaimat, mester? Nagyon hálás lennék, ha megmondaná
róluk a véleményét…
A tanár jelentős szemöldöke a homloka közepéig szaladt meglepetésében.
– Nem épp ilyen kérésre számítottam, Riva kisasszony – ingatta a fejét.
– Sajnálom, signore, nem akarom terhelni, csak tudni szeretném… –
szabadkozott a lány, de Bianchi egy kézmozdulattal megállította.
– Nem azt mondtam, hogy nem nézem meg a munkáit, csupán meglepett a
kívánsága. Fel sem merült bennem, hogy rajzolással próbálkozik… Azt hittem…
– mélázott el a férfi, majd újra Blancára nézett, aki feszülten figyelt. – Azt
hittem, csupán a pénzkereset miatt választotta épp a festőiskolai modellkedést.
– Nos... – húzta el a száját mókásan a lány. – Valóban a pénzkereset miatt
választottam, de nyilván szobalányként is dolgozhatnék. A terpentin illata
azonban jobban vonzott, mint a portörlés, és így a magam ura lehetek.
Bianchi bólintott.
– Rendben, signorina, hozza csak a rajzait, vetek rájuk egy pillantást.
– Köszönöm, signore Bianchi – mosolyodott el boldogan a lány. – Igazán elég
egy pillantás is…
Időközben a terem kiürült. Blanca felállt, és az oldalsó helyiségbe lépett, ahol
a ruháit hagyta. A kis szobában nem volt más, mint egy tükör, egy szék és egy
fogas, nem is fért volna el egyéb berendezés. Az iskolába mindig a
legegyszerűbb ruhájában érkezett, hogy az öltözködés ne okozzon gondot, de
még így is hosszú perceket vett igénybe, mire magára öltötte a számtalan
alsószoknyát, melyek ellensúlyozták az abroncs hiányát. Világoskék felsőruháját
áthúzta a fején, eligazgatta a szűk derékrészt, majd nyakig gombolta, egészen az
apró, hófehér gallér találkozásáig. Már a gondolattól is izzadt, hogy ilyen
szigorúan zárt öltözékben kell a napra mennie, de nem tehetett mást: csak a ledér
nők és a gazdag bálozók viseltek vállakat szabadon hagyó, mélyen kivágott
ruhákat, a tisztességes leányok napközben nem mutatták meg a dekoltázsukat
senki fiának. Ezen elmosolyodott, hisz egész nap meztelenül ácsorgott egy
pódiumon, s a jelen lévő férfiaknak kötelezően bámulniuk kellett pucér testét.
Háta közepéig érő világos vörösesbarna haját néhány tűvel megtűzte, majd
öltözéke megkoronázásaképpen fejére biggyesztette apró kalapját. A kis fejfedő
sem a nap, sem az eső ellen nem védett, létének valójában semmi értelme nem
volt, hajadonfőtt azonban mégsem mehetett az utcára. Belepillantott a tükörbe,
elégedetten nyugtázta, hogy nem hagyott ki egyetlen hajszálat sem a kontyából,
majd sarkon fordult, és elindult a csupán kétsaroknyira álló házuk felé.

3.

Marco Fiore lassan, támolyogva haladt a macskaköves utcán. Alig látott néhány
embert a hajnali Róma máskor oly zsúfolt terein. A teste még nem reagált, de az
agya kezdett kitisztulni. A hideg víz és Valentini szavai kifújták a fejéből a
mámort, melynek helyét valamiféle idegesítő izgalom vette át. Nem akarta
elhinni, hogy még mindig felpezsdül a vére, ha nehezen megoldható ügyet
szimatol. Azt gondolta, hogy a két évvel ezelőtti szerencsétlen eset után soha
többé nem lesz képes egyetlen rejtély sem felkelteni az érdeklődését. Igaz, hogy
sokat nem tudott a feltételezett bűntényről, de az már önmagában izgatottá tette,
hogy akár a Vatikán magas rangú tagjai is érintettek lehetnek benne. Az járt a
fejében, hogy igazán furcsa eset lehet, ha az Inkvizíciónak nem akaródzik
nyomozni utána, noha azt a bizonyos Katharina hercegnőt is érdekli a történet.
Egy hercegnőt, aki mégsem egy masamód, vagy szobalány, hanem egy főrangú
személy, akinek adnak a szavára. Kíváncsivá tette a barátja titokzatoskodása,
hisz nem úgy ismerte Valentinit, mint aki bármit is elhallgat. Egyenes, erős
jellemű ember volt mindig, aki gyűlölte a titkokat, ezért is lett belőle az
Inkvizíció legjobb nyomozója. Folyton azon dolgozott, hogy mindent tisztán
lásson, ne maradjanak egyetlen ügyben sem sötét foltok. Rendületlenül hitt az
apparátus feddhetetlenségében, ezért is tűnt szinte hihetetlennek, hogy épp e
hivatal tiszteletreméltó tagjai után kíván nyomoztatni vele.
A Piazza Veneziára érve megállt egy pillanatra. Ugyan csak sétálgatott, mégis
elfáradt. Fújt egyet és kihúzta magát.
Megöregedtem… – csóválta meg a fejét, aztán fájdalmasan elvigyorodott.
Harmincöt évével még egy cseppet sem volt aggastyán, bírnia kellett volna akár
futva is ezt a távolságot, az utóbbi évek életmódja azonban teljesen legyengítette
a szervezetét. Felpillantott a Santa Maria bazilika cseppet sem impozáns
homlokzatára, és viszketni kezdett a tenyere, hogy a feszületet látva keresztet
vessen, mégsem tette. Inkább elindult a Velence palota felé, melyhez legalább
nem fűzték korábbi élete emlékei. Bekanyarodott a San Bernardo utcába, mely
valójában csak utcácska volt, habár hosszú, de olyan keskeny, akár egy sikátor.
Megállt az egyik barna kapu előtt, majd benyitott. Koszlott kis térre jutott, körbe
sem nézett, egyenesen a bal kézre eső lépcső felé vette az irányt. Felgyalogolt a
harmadik emeletre, majd elővett a zsebéből egy kulcsot, és kinyitotta vele az
egyetlen ajtót, mely ezen az emeleten volt. Belépett a szobába, és elfintorodott.
Olyan áporodott és forró volt a levegő, hogy szinte lélegezni sem tudott. Az
ablakhoz lépett, kitárta, kicsapta a spalettákat, majd kihajolt rajta. Alatta
húzódott a San Bernardo még mindig kihalt csíkja, de a távolabbról már egy
kocsi zörgését és emberek kiáltozását hallotta. Kezdett elindulni az élet a
városban, a hajnal halvány fénye utat tört magának a helyiségbe. Miután
teleszívta a tüdejét friss levegővel, visszafordult, és körülnézett. Rend volt.
Signora Totti rendet rakott, de nem jutott eszébe, hogy szellőztessen is… –
morogta magában.
Felöltője az egyik szék támláján, pantallója a másik szék karfáján pihent.
Ingei vasalva, keményítve, hajtogatva az asztalon feküdtek, mely a helyiség
közepét foglalta el. Az ingek tetején két szürke selyemkravátli díszelgett.
Kopogás szakította félbe elmerült nézelődését.
– Jöjjön! – kiáltott Marco. Tudta, ki az egyetlen személy, aki hajnalban
rátörhet.
– Ideje volt hazatérnie, signore Fiore – nyomult be a szobába frissen és máris
kipirultan Totti asszonyság. A vékonyka, madárcsontú, idős nő olyan gyorsan és
határozottan mozgott, akár egy katonatiszt. Termetét meghazudtoló erős hangján
perlekedett vele, nem hagyta szóhoz jutni a férfit.
– És hogy néz ki? Mio Dio! Akár egy ágrólszakadt, nyomorult
csatornatöltelék! Hát elment az esze, signore Fiore? Mi a fenét csinált öt napig?
Tán az árokban aludt, s a Teverében fürdött? Csurom víz és… – elfintorodott. –
És büdös is.
Megállt Marco előtt, csípőre csapta apró kezeit, és mérgesen összehúzott
szemmel meredt a nála jó két fejjel magasabb emberre.
A férfi felsóhajtott, és az égre emelte a tekintetét.
– Ne veszekedjen velem, signora Totti, nem vagyok abban az állapotban…
 – Nincs abban az állapotban? Hát persze! Tán még most is részeg! Nem mehet
ez így tovább, signore, nem mehet – rázta valaha fekete, ma már mákosan őszülő
kontyát, melyből egy-két vékony tincs kibomlott és sovány arca körül röpködött.
– Elpusztítja magát! De én ezt nem hagyom! – toppantott.
Marco kis híján felnevetett, de nem akarta megbántani az asszonyt. Valójában
jólesett neki a törődése, úgysem foglalkozott vele senki. Kardos természete és
apró termete az anyjára emlékeztette. Épp így korholta ő is, amikor
gyerekkorában rossz fát tett a tűzre.
– Rendben, signora Totti. Ha hozna nekem egy kis vizet, azt megköszönném –
morogta az orra alatt.
– Egy pap hogy lehet ilyen mocskos disznó! – emelte a mennyezet felé a
karjait a signora.
– Nem vagyok pap – húzta el a száját Marco.
– De az volt! – csapott le a kicsi asszony, és sarkon fordult. – Csak tudnám, mi
történt magával! Hát, hogy változhat egy pap ennyire… ennyire világivá! –
morgolódott, míg az ajtó felé ment.
Marco Fiore lerogyott az ágyra, és a fejét a kezébe temette. Lehunyta a
szemét, aztán erősen megdörzsölte a tarkóját, mert érezte, ha így marad,
nyomban elalszik. Azt azonban nem kockáztatta meg, hogy a tiszta, ropogós
ágyneműbe ötnapos mocsokkal feküdjön be, hisz tudta, signora Totti sodrófával
verné ki onnan, ha az látná, hogy nem becsüli a munkáját.
Az asszony hamarosan meg is érkezett a vízzel. Nagy korsóban cipelte, és
Fiorénak folyton lelkiismeret-furdalást okozott, hogy nem segíthetett neki. A
signora azonban az első próbálkozásakor rendreutasította. Közölte vele, hogy ez
az ő dolga, és Marcónak eszébe ne jusson elvenni tőle a munkáját, különben
nagyon megbánja. Hogy mi lett volna a retorzió a kéretlen segítségért, arra nem
tért ki, de Fiore jobbnak látta, ha nem ellenkezik vele. Látszott az asszonyon,
hogy komolyan megbántaná, ha kivenné a kezéből a korsót. Így most is hagyta,
hogy lábujjhegyre állva beleöntse a mosdótálba a vizet, majd köténye zsebéből
elővegyen egy szappant, és tiszta, fehér törölközőt készítsen mellé.
– No. Akkor mosdjon, signore Fiore! Borotválja is meg magát, mert úgy fest,
akár egy majom a cirkuszban – morogta, majd gyors léptekkel elhagyta a szobát.
Marco kulcsra zárta az ajtót, és fejét csóválva a mosdótálhoz lépett.
Senkinek nem engedte volna, hogy így beszéljen vele, de signora Totti már két
éve viselte a gondját, és nem egyszer húzta ki az önsajnálatból kemény, nagyon
is találó szavaival. A mosdószekrény fölötti tükörbe bámult, és megállapította,
hogy a signora nem túlzott. A tükörből egy meggyötört, züllött, ápolatlan arc
nézett vissza rá. Végigsimított a homlokán húzódó sebhelyen, mely mindig arra
a hibára emlékeztette, melyet elkövetett. Mintha Isten így akarta volna
megakadályozni a felejtést, mintha megjelölte volna, hogy mindig tudatában
legyen bűnének, akárhányszor is tükörbe néz. Elkapta a tekintetét a tükörről, és
fejét a mosdótálba nyomta. A hideg víz szinte marta az arcát, fájt a bőre, mégis
jólesett neki…
Miután megborotválkozott, belátta, hogy sokkal jobban érzi magát. Minden
átivott, átszívott időszak után megállapította ugyanezt, de aztán valami mindig
visszarántotta a mocsárba. Amennyire erejéből telt, lemosta magát, aztán
meztelenül feküdt le az ágyra és magára húzta a friss illatú takarót. Korgott a
gyomra, de ahhoz már nem volt ereje, hogy leszóljon signora Tottinak. Inkább
lehunyta a szemét. Pillanatok alatt elaludt.

Erőteljes dörömbölésre ébredt. Az első pillanatban azt sem tudta, hol van, csak
lassan kezdett derengeni neki, hogy végre otthon, a manzárd szobájában, a friss
ágynemű között. A dörömbölés nem szűnt, s közben az is eszébe jutott, hogy
Valentini délre ígérte érkezését. A szája összetapadt, olyan szomjas volt, mintha
napokig a sivatagban vándorolt volna.
– Megyek… nyögte, majd amikor nem szűnt a dörömbölés, hangosabban
szólt: – Ne verd az ajtót, amice, megyek már!
Magára rángatta a nadrágját, és az ajtóhoz lépett. Valentini úgy tornyosult az
ajtófélfák között, akár egy hegy.
– Te még nem öltöztél fel? – A hangja sürgető volt.
Fiore megvonta a vállát, és egy fehér ingért nyúlt.
– Nem. Most ébredtem az éktelen dörömbölésedre.
– Legalább kialudtad a mámorod? Kezd emberi formád lenni – nézett végig
rajta a pap. – Legalább már nem félek, hogy megijed tőled a hercegnő, és nem
hiszi, hogy egy csavargót viszek a nyakára.
Marco begombolta az ingét, majd a nyakába kötötte a kravátlit. Fojtogatta a
meleg, és arra vágyott, bárcsak ne jutott volna a barátja eszébe őt megkeresni és
bevonni egy ügybe, ami csak összezavarja egyébként is zavaros gondolatait.
– Szóval? Ki ez a hercegnő? És mi köze a Szentszékhez? – nézett a papra.
– A Szentszékhez nem sok. Illetve annyi, hogy a hercegnő rokonának,
Gusztáv Adolf Hohenlohe-Schillingfürst hercegnek igen jók ott a kapcsolatai.
Marco döbbent csodálattal nézett a barátjára.
– Mondd, Giorgio, hogy a fenébe vagy képes megjegyezni ezt a nevet?
 – Hagyd már ezt, Marco! Maradjunk a Gusztáv Adolfnál, úgy talán még a te
csökött agyad is képes befogadni a mondandómat.
Fiore bólintott.
– Tehát jók a kapcsolatai a Szentszékkel…
– Igen. Ráadásul a hercegnő korábbi gyóntatója Károly Auguszt bíboros
volt…
– Aki igen fontos hivatalt tölt be a Kúrián – fejezte be a mondatot Marco
elgondolkodva. – És?
– És a hercegnő feljelentést tett a zárda ellen az Inkvizíciónál, ahol éveket
töltött visszavonultságban, és ahová őt annak idején a bíboros protezsálta be.
Fiore a karjára vette a felöltőjét, és Valentini felé fordult.
– Azt értem, hogyan kapcsolódik a hercegnő a Szentszékhez, de mi történt a
zárdában, ami ennyire feldühítette?
– Feldühítette? – vonta fel a szemöldökét a pap. – A hercegnőt kis híján
megölték.
Marco a barátjára meredt.
– Egy zárdában, ahol csupán jámbor nők élnek?
– A zárdában – mondta nyomatékkal Giorgio. – A Sant’Ambrogio zárdában,
amice, és pillanatnyilag sok minden eszembe jut az ott élő apácákról, de a
jámborság nincs köztük.

4.

Blanca régóta nem érezte magát ennyire izgatottnak. Szinte repült hazáig, hogy
elújságolja húgainak, a mester hajlandó megnézni a rajzait. Miközben az eszével
tudta, hogy semmit, de semmit nem jelent signore Bianchi véleménye a jövőjére
nézve, a szíve mégis erősen dobogott, hogy végre egy szaktekintély mondja meg
neki, vajon valóban tehetséges-e, vagy jobban teszi, ha a rajzolás helyett valami
hasznosabb munkával tölti az idejét. Például olyasmivel, ami pénzt is hozhat a
konyhára, s nem csupán hiú ábrándokba kergeti. Erre a gondolatra összevonta a
szemöldökét, hisz valóban sokkal fontosabb volt, hogy pénzt keressen, minthogy
hiábavaló firkálgatással kösse le igazán kevés szabadidejét. Mióta édesanyjuk is
meghalt, ő volt az egyetlen kenyérkereső, és nagyon keményen kellett dolgoznia,
ha nem akart koldusbotra jutni a lányokkal együtt. Ennek már több mint öt éve.
Nella akkor tizenkettő, Leona pedig csupán ötéves volt. Semmi másuk nem
maradt, mint a bérház földszintjén a lakás, de még az sem, hisz lakbérért
lakhattak ott. Igaz ugyan, hogy a tulajdonos jó ideje nem emelt már, de ennek is
ára volt, és Blanca nem tehetett mást, mint megfizette. Takarította az udvart, és
elviselte signore Cavo, a háziúr élveteg pillantásait, sunyi érintéseit… Egy éve
ugyan már Nella is dolgozott, egy kalapszalonban segédkezett, de egyelőre annyi
pénzt sem keresett, hogy önmaga igényeire fussa belőle. Mert Nellának voltak
igényei. Gyönyörű leánnyá cseperedett – ezt tudta is magáról –, ezért úgy érezte,
neki több jár, mint másnak. Szolgálhatott volna szobalányként jóval magasabb
bérért, de amikor a kalaposnál segédet kerestek aprópénzért, inkább oda
szegődött. Szép, úri dolgok között akarta tölteni a napjait, s mivel derekáig érő
fekete haján káprázatosan festettek a fejfedők, a szalon tulajdonosa felvette.
Rajta mutatta be a kalapokat a hölgyeknek, és Nella ezt kifejezetten élvezte.
Mindig azt mondogatta, majd meglátja a világ, ő még sokra viszi. Egyszer
megpillantja majd egy gazdag úr, és beleszeret, s többé nem lesz gondjuk ételre,
italra, kvártélyra…
Befordult a kapun, és majdnem beleütközött signora Andrettibe, aki épp kifelé
tartott a házból, karján súlyos kosarat cipelve. Az idős asszony megtorpant,
majdnem hanyatt esett meglepetésében, haragosan rábámult, aztán felismerve
szomszédját elmosolyodott.
– De nagyon sietsz, lányom! Még fellöksz! – fenyegette meg szabad kezével.
Aztán letette a kosarat és közelebb hajolt a lányhoz. – Vigyázz, signore Cavo itt
van a házban! Talán épp nálatok vizitál.
Blancának összeszorult a gyomra.
– Nem látta, signora Andretti, Nella itthon van már? – nézett ijedten a
szomszédra.
Az asszony bólogatott.
– Épp az imént érkezett. Azért is mondom…
– Értem! Bocsásson meg, rohanok!
A gondolatra, hogy gyönyörű húgát tapogathatja a mocskos vénember,
felhorgadt benne a düh. Azt, hogy őt molesztálja évek óta, már megszokta, és
képes volt kezelni, de Nellához nem érhet, a húgát nem fogdoshatja!
Ha egy ujjal is hozzáért, én megölöm… – morogta magában.
Berontott a lakásba, és megnyugodva látta, hogy a húga egyedül ül a
konyhában az asztalnál, és falatozik.
Kifújta a levegőt. Nella mosolygott. Blanca úgy látta, még szebb, mint valaha.
Jól állt neki az elegáns kontyba csavart frizura.
 – Ma is rád próbálták a kalapokat?
A lány bólintott, fekete szeme csak úgy ragyogott.
– Egy igen gazdag hölgy járt a szalonban, és minden valamirevaló kalapot
felpróbáltatott velem. Gyönyörű volt, olyan ruhában, melynek csak a
csipkegallérja többet ért, mint ez az egész lakás… – mutatott körbe ábrándozva.
– Milyen módos férje lehet… talán egy herceg.
Blanca elhúzta a száját. Ő már nem álmodozott hercegekről, grófokról, de
még jómódú polgárokról sem. Nem álmodozott férfiakról, mert tudta, ha Nella
egy idő múlva meg is áll a lábán, talán valóban férjhez is megy, Leona akkor is
vele marad még évekig. És kinek kell egy szegény, koros leány, akinek a húgát is
fel kell nevelnie?
– Leona? – kérdezte hirtelen. – Nem ért még haza az iskolából?
Nella megvonta a vállát.
– Még nem. Vagy ha igen, talán signora Andrettinél lebzsel…
– Nincs ott, most találkoztam vele – húzta össze a szemöldökét Blanca. – Hol
kódorog az a gyerek?
De nem kellett sokáig törnie a fejét, mert nagy lendülettel berontott a lakásba
Leona, nyitva hagyva maga mögött az ajtót.
– Hol jártál, te istenátka! Nem megmondtam, hogy iskola után mindig gyere
azonnal haza? – támadt rá a nővére. – Tudod jól, mennyire aggódom érted!
A kislány megrázta két varkocsba font fekete haját, aztán Blancához futott, és
átölelte a derekát.
– Nem kóboroltam, Blanca, csak lassan jöttem, mert elkísért Pepe, és
beszélgettünk az úton.
– Pepe! – nézett szigorúan Leonára Blanca. – Na, ezt még majd megbeszéljük!
– Kopogtam volna, de nyitva volt az ajtó – vigyorgott az ajtóban Stefano
Cavo, a háziúr.
Lilás színű ajkai közül kivillant sárga fogsora. Kezében szivart tartott,
melynek füstje pillanatok alatt szétterjedt a lakásban.
– Signore Cavo! – pördült meg Blanca, arcán tisztán látszott, egy cseppet sem
örül a betolakodónak. Rosszallásával nem törődve a férfi benyomult a lakásba,
és letelepedett az asztalhoz, szemben Nellával.
Blanca magához húzta Leonát, és Nella mellé lépett a gyerekkel együtt.
– Már mondtam, hogy nyugodtan szólíthatsz Stefanónak. Nem kell ez a
szertartásos urazás, hisz régi barátok vagyunk, nemde?
Mosolya éhes disznóra emlékeztette a lányt, és elfintorodott.
– Mindjárt adom a lakbért, signore Cavo!
 Figyelmen kívül hagyta a keresztnéven szólítás lehetőségét, eszében sem volt
olyan bizalmas kapcsolatba kerülni a háziúrral, amilyenbe az kerülni szeretett
volna vele.
Elengedte Leonát, és a kis szekrénykéhez ment, ahol a pénzét tárolta.
Gyanakvó pillantást vetett Cavóra, de az éppen Nellát bámulta, úgyhogy gyorsan
benyúlt a fiókba, és kivette az erszényét. Kinyitotta, de hátrahőkölt. A bukszában
látványosan kevesebb pénz volt, mint kellett volna. Gyors pillantást vetett a
fiókra, beletúrt, hátha rejtélyes módon kicsúsztak a bankók, de hiába kotort, nem
talált egy vasat sem. Visszadobta a csaknem üres erszényt a fiókba, becsukta,
majd megfordult.
– Beszélhetnénk, Stefano? – kérdezte jóval kedvesebben, mint ahogy beszélni
szokott a férfihoz.
Cavo bronzos képe felvidult, szeme megvillant. Érezhetően örült a
megváltozott hangnemnek.
– Hogyne, Blanca kedves – nyalta meg az ajkát, majd felállt.
Alig volt magasabb a lánynál, de hordószerű mellkasa és busa feje
robusztussá, Blanca számára kissé félelmetessé is tette.
Olyan, akár egy szörnyszülött – gondolta a lány, pedig a férfi másnak talán
nem tűnt sem túlzottan csúnyának, sem ellenszenvesnek. Ő azonban olyan
oldaláról ismerte, mely undorral töltötte el, s ez visszataszítóvá változtatta
számára a külsejét is.
Éles pillantást vetett két húgára, majd a háziúrra mosolygott, és elindult kifelé
a lakásból. Megvárta, míg Cavo is kiér, behúzta maga után az ajtót, majd mélyen
a férfi szemébe nézett.
Az elvigyorodott, és újra megnyalta az ajkát. Ettől az apró mozdulattól
Blancát kirázta a hideg, enyhén felfordult a gyomra a gondolatra, mit fog kérni
Cavo a lakbér helyett. Nem akart arra gondolni, hová tűnt a bukszájából a pénz,
arra koncentrált, hogy meggyőzze a háziurat, megadja az adósságát.
– Stefano – kezdte lágy hangon. – Sajnos van egy apró problémám. A türelmét
szeretném kérni…
– Türelmes vagyok, Blanca – fogta meg a kezét a férfi.
A lány érezte, hogy erősen izzad a tenyere. Majdnem elrántotta a karját, de
még időben meggyőzte magát, hogy az eszére hallgasson, és hagyja, hogy Cavo
legalább az ujjait simogassa.
– Szeretnék haladékot kérni – húzta vissza finoman a kezét Blanca mégis,
mert hányinger kerülgette a nedves ujjak tapintásától.
Cavo összehúzta a szemét, majd felnevetett. Rekedtesen, mintha hörögne.
 – Így is kevesebbet fizetsz, mint más – lépett közelebb a lányhoz. Blanca
érezte a szivar és az izzadtság szagát. – És mennyi haladékot kérsz?
– A következő hónapig. Akkor duplán fizetek – hátrált a lány.
Cavo beleszívott a szivarba, és az ég felé fújta a vastag füstöt, majd egy
virágcserépbe nyomta a szivart, és egészen közel nyomult Blancához. Ő már
nem tudott hová hátrálni, háta elérte a falat. Karjait összefonta maga előtt, hogy
valamelyest távol tartsa a férfit, de az nem törődött a védekező mozdulattal,
teljesen hozzásimult. Egyik kezével a dereka mögé nyúlt, és olyan szorosan
húzta magához, hogy Blanca levegőt is alig kapott. Betaszigálta a sarokba, a
nyakára hajolt, és nedves csókot nyomott rá, majd a szabad kezével durván
megragadta a mellét. A lány halkan felsikoltott, és elfordította a fejét, de nem
lökte el az otromba kezet. Nem tett semmit. Hagyta, hogy a férfi a melle után a
lába közé markoljon, hagyta, hogy újra végignyalja a nyakát. Senki sem volt az
udvaron. Tudta, hogy hiába sikítana. Korábban megtette, de senki nem sietett a
segítségére. Később ugyan sajnálkoztak az asszonyok: elmondták mindennek a
háziurat, mindenféle mocsoknak, alávaló aljadéknak lehordták, de amikor
segíteniük kellett volna, hallgattak, mint a sír, s úgy tettek, mint akik semmit
nem láttak vagy hallottak. Mindannyian féltették az otthonukat. Ha Cavo úgy
döntött, bárkit kirakhatott az utcára, és Rómában nem volt könnyű megfizethető
bérű lakást találni. Ezért hallgattak, Blanca pedig eltűrte, hogy a háztulajdonos a
sarokban fogdossa. Még egészen szerencsésnek érezte magát, mert a férfi ennél
tovább soha nem ment. Először nem értette, hogy miért, aztán egyszer a háziúr
kibökte, hogy mégsem mutatkozhat nadrág nélkül, méltatlan pozícióban a lakói
előtt. Még odaveszne a tekintélye. Azt, hogy a sarokban gyötörte a lányt, csupán
„cicázásnak” nevezte. Úgy mondta, felkészíti Blancát a gyönyörök gyönyörére.
– Tartozol nekem – lihegte a fülébe a férfi. – Ha nem fizetsz pontosan egy
hónap múlva, behajtom a tartozásom. Ott és úgy, ahogy én akarom. Megértetted?
Blanca nem bírta tovább, és eltaszította magától. Undorral nézett a férfira,
pedig tudta, jobban tenné, ha csak bólintana, mindenbe beleegyezne, és nem
engedné, hogy arcára kiüljenek az érzései. Tisztában volt vele, örülhet, hogy
eddig nem várta el az engedményért az egyéb szolgáltatást. Már azon is
gondolkodott, mit tenne, ha egyszer mégis követelné, hogy a méltányosságáért
cserébe a tisztességével fizessen. Nem lett volna más választása, mint engedni,
hisz a rendes lakbért nem tudta volna előteremteni, s mellette etetni, ruházni a
húgait, taníttatni Leonát. Amikor édesanyjuk meghalt, megfogadta, legalább
egyik húga a nevelőnőségig viszi – nem cseléd, mások rongya, hanem előkelő
házak megbecsült alkalmazottja lesz. S mivel Nellában egy szemernyi ambíció
sem volt arra, hogy tanuljon, így Leonában bízott, és eddig úgy tűnt, hogy nem
hiába. A kislányt érdeklődőnek látta. Mióta olvasni tudott, falta a könyveket,
melyeket Blanca igyekezett megvenni neki. Leonára nem csak úgy tekintett,
mint a testvérére, egy kicsit a gyermekének érezte. Amikor a húga megszületett,
ő már tizenöt éves volt. Abban az évben hagyta el őket az apjuk, akit azóta is
gyűlölt, mert véleménye szerint édesanyjuk, hogy felnevelhesse őket,
egyszerűen beleszakadt a munkába. Úgy gondolta, hogy azért halt meg
idejekorán, mert elvitte a fájdalom, a magány, a lemondás és a rengeteg
megerőltetés. Leonát szinte ő nevelte, első perctől ő gondozta, hogy anyjuk
dolgozhasson, így másképp is gondolt rá, mint Nellára. Nem beszélve arról,
hogy idősebbik húga egy cseppet sem volt a segítségére. Leginkább csak
álmodozott, és ha tehette, inkább vitte a pénzt, semmint hozta. Szép ruhákban
akart járni, csipkekesztyűt, selyemharisnyát kívánt, melyeket természetesen nem
kapott meg Blancától. A saját kis bérét azonban könnyedén elköltötte
léhaságokra, mert tudta, hogy a nővére nem fogja éheztetni, kidobni a házból,
legfeljebb kiabál, aztán néhány napig nem szól hozzá, mást úgysem tehet.
– Megértettem, signore Cavo – vetette oda a férfinak, és indulni próbált az
ajtó felé, de a másik elkapta a karját.
– És még tíz százalék kamatot számolok. Az is meglegyen egy hónap múlva, s
ha nem tudod előteremteni, akkor természetben fizetsz – vigyorgott sunyi
képpel. Tudta, hogy lehetetlent kér Blancától, és látszott rajta, rettenetesen
élvezi, hogy a lány ilyen szorult helyzetbe került, melyből ő fog hasznot húzni –
ha nem is anyagi tekintetben.
Blanca kirántotta karját a szorításból, berontott a lakásuk ajtaján, aztán
becsapta maga mögött.
Megállt, és szótlanul nézte a két húgát. Leona a szekrényke mellett állt, Nella
épp ott ült, ahol hagyta. Mindkettő kérdő tekintettel bámult rá. Leonán látszott,
hogy nem érti, mi ez a nagy ajtócsapkodás, Nella arcán azonban végigfutott a
bűntudat, s ebből nyomban tudta, hogy ő vette el a pénzt az erszényből. Blanca
nem kérdezett semmit, szeme összeszűkült, s olyan düh öntötte el az agyát, hogy
egy percig sem gondolkodott. Odalépett az asztalhoz, felrántott a székről Nellát,
és akkora pofont adott neki, hogy a lány hanyatt esett.
Soha nem ütötte meg egyik testvérét sem, de most képtelen volt visszafogni a
haragját, kétségbeesését. Szíve szerint tört-zúzott, s ordított volna, ehelyett abba
a pofonba adta minden fájdalmát, az elmúlt évek minden küzdelmét, aztán
lerogyott az egyik székre, ráborult az asztalra, és zokogott. Mióta anyjuk
meghalt, nem sírt. Erősnek mutatkozott, példát mutatott, vigyázott, hogy a húgai
ne érezzék át kilátástalan helyzetüket. Most azonban úgy zokogott, ahogy
gyermekkorában, hangosan, kiadva s elengedve magát, nem törődve azzal, hogy
megijeszti Leonát, s kétségbe ejti Nellát.

5.

A ház előtt kocsi várta őket. Fiore meglepetten nézett a papra, aki megvonta a
vállát, és intett neki, hogy szálljon be.
– A hercegnő a Schillingfürst palotában lakik, nem Róma közepén. Kocsit
küldött értünk, hogy biztosan odataláljunk – szólalt meg Valentini, amikor
elfoglalták helyüket.
– Gazdag lehet – jegyezte meg Marco, miután megszemlélte a nem túl díszes,
de annál igényesebben kialakított hintó belsejét.
– Az. Nagyon gazdag – bólintott a barátja, majd elmosolyodott. – Rengeteg
pénzt ajánl annak, aki bebizonyítja az igazát.
– Valóban? – vonta fel a szemöldökét csekély érdeklődéssel Fiore.
– Valóban. Bár tudom, téged a pénz nemigen érdekel…
Marco megrázta a fejét.
– Nem mondhatnám.
– Apád még mindig haragszik rád?
Fiore elhúzta a száját.
– Élete végéig haragudni fog. Csak anyám miatt sajnálom. Apám nem érdekel,
és a pénze sem. Anyai nagyanyám gondoskodott róla, hogy független lehessek.
Sosem helyeselte apám nevelési elveit, valójában kifejezetten gyűlölte a vejét…
– nézett Valentinire elgondolkodva. – Szerintem borsot akart törni az orra alá
azzal, hogy nekem külön járadékot hagyott. Szóval annyim mindig akad,
amennyire szükségem van.
– Ópiumra… – csóválta meg a fejét a pap. – Italra, nőkre?
– Erre mindre, ebben a sorrendben – vigyorodott el Marco, de egyáltalán nem
tűnt sem lelkesnek, sem jókedvűnek.
– Miért csinálod?
– Mert nincs jobb ötletem. Ha nem akarsz gondolkodni, de még élni se
nagyon, a legjobb, ha delíriumba süllyedsz és felejtesz.
– És felejtesz?
 Marco kinézett az ablakon, az arca elkomorodott.
– Nem. Most pedig, hogy kijózanítottál, az emlékek újra gyötörnek. Jobb a
delírium…
– Szembe kell nézned a múlttal, Marco. Így nem lehet élni. Meg kell békélned
magaddal, Istennel, az egyházzal, hogy folytathasd az életedet.
Fiore Valentini felé fordult. Szemében lemondás és fásultság tükröződött.
– Nincs kedvem élni. Senki és semmi nem hozza vissza szerencsétlen
Giuseppét, és én nem tudom elfelejteni, hogy magammal vittem a Cattano
lányhoz. Alig volt tizenhét éves. Ha láttad volna az arcát, mielőtt meghalt, te
sem tudnál megbékélni.
– Nem a te hibád volt… – jegyezte meg halkan a pap. – Mindannyiunkat
megrázott az eset, de senki sem vádolt azzal, hogy Giuseppe miattad halt meg.
– Miattam halt meg. Miattam és a Szentszék miatt. De leginkább miattam,
mert teljesítettem a Szentszék parancsát. Még gyerek volt, nem vihettem volna
bele egy olyan ügybe, melynek nem lehetett látni a kimenetelét. Nem készítettük
fel rendesen… Olyan ez, mintha egy úszni alig tudót a tenger közepén hagysz
csónak nélkül. Esélytelen, hogy túlélje. Ezt tettem a fiúval. Belöktem a vízbe
úgy, hogy nem tanítottam meg előtte rendesen úszni. Az én felelősségem. És
erről a szülei is biztosítottak…
Valentini homlokráncolva nézett rá.
– Giuseppe szülei fájdalmukban vagdalkoztak. Valakit hibáztatniuk kellett, te
voltál kéznél. S nem védekeztél. Ahelyett, hogy elmondtad volna, mi történt, te
hallgattál, és hagytad, hogy szidalmazzanak.
– Magyarázkodtam volna? Minek? Ördögűzésre vittem egy gyereket, aki
szörnyethalt. Mit lehet ezen magyarázni? – morogta Marco, majd újra a várost
kezdte figyelni az ablakon át.
– Tudod, sokat gondolkodtam rajtad – kezdte újra Valentini.
– Nocsak… – mosolyodott el fanyarul Marco. – Nincs jobb dolgod?
– Az járt a fejemben, hogy aki ilyen könnyedén el tudja hagyni Istent, az
egyházat, és képes a világi élet legmocskosabb bugyraiba lemerülni, az sosem
volt papnak való… – A férfi nagyon komolyan nézett rá, és Marco tudta, hogy
nem viccel: valóban ezt gondolja. Bólintott.
– Igazad van. Soha nem voltam igazán jó egyházfi. Kerültem a bűnt, de
mindig ott mocorgott bennem a kérdés, vajon jól teszem-e? Vajon így akarok-e
élni? Nem akarom-e megismerni a világi élet örömeit? S látod… megismertem –
morogta.
– És valóban örömök ezek? – Valentini hangja gúnyosan csengett.
 – Előfordul, hogy igen. Ideig-óráig. Mindenesetre eltereli a figyelmemet –
nézett le a kezére Marco. – Beszélhetnénk most már másról? Unom, hogy engem
elemzel ahelyett, hogy az ügyről mesélnél. Már ha van egyáltalán ügy. Amibe,
megjegyezem, semmi kedvem belefolyni. Kizárólag miattad vagyok itt, ezt jobb,
ha tudod. Ha nem tetszik valami, nem vállalom a feladatot.
A pap is kinézett az ablakon. Róma utcái egészen kihaltak voltak. Délben,
szieszta idején mindenki az ételével és szunyókálással töltötte az idejét,
különösen augusztusban, a legnagyobb hőségben. Tudta, mire visszafelé jönnek,
már felélénkül a város, most azonban nyugodt volt, mintha még a galambok is
elpilledtek volna a nyári kánikulában.
– Vállalod. Vállalod, mert ez az eset húzhat ki ebből a tarthatatlan állapotból.
Kell neked ez az ügy, még akkor is, ha először kényelmetlennek érzed. Ezzel a
feladattal fogsz visszatérni…
– Nem leszek többé az egyház szolgája, Giorgio… Ahhoz már túl sok minden
történt az elmúlt két évben – rázta a fejét Fiore.
– Nem is azt mondtam, hogy vedd fel újra a reverendát – mosolyodott el
keserűen a pap.
– Hanem?
– Majd kitaláljuk. Az az egy biztos, hogy nagy szükséged van hasznos
munkára, különben idejekorán emberi roncs leszel. Úgy élni pedig nagyobb kín
lesz, mint amit a bűntudatod okoz.
– Legalább megbűnhődöm.
Valentini az ég felé emelte a szemét.
– Nincs miért bűnhődnöd, nem érted? Hogy magyarázzam meg neked? Amit
gondolsz, az ostobaság. Elkövettél egy hibát. De azt a hibát bármelyikünk
elkövette volna a helyedben, hiszen parancsot kaptál. S ki mer ellentmondani a
Szentszéknek?
– Nekem kellett volna…
Marco ismét a kezére nézett, és arra gondolt, ezzel a két kezével kellett volna
megfojtania a Cattani lányt, mielőtt a halálba küldte Giuseppét. Tudta, hogy
Valentininek igaza van. Ha tisztán gondolkodott, akkor belátta, hogy ilyen
balesetek előfordulhatnak. A kölyök rosszkor volt rossz helyen, de neki akkor is
gondolnia kellett volna rá, hogy még túl fiatal, túlságosan naiv, és felkészületlen.
De annyira lelkes volt… A Szentszék pedig nem akart mellé tapasztalt embert
adni, más, ennél sokkal fontosabb ügyekben használták őket. Egy kis
ördögűzés… Ugyan! Fiore atya fél kézzel megoldja! Egyedül is mehetett
volna… Bárcsak egyedül mentem volna…! – sóhajtott fel.
 Korábban a legtöbb feladatot Valentinivel oldották meg. Az erős és az eszes,
így beszéltek róluk. Nem volt előttük akadály, jöhettek démonok vagy egyszerű
csalók, akik az egyház vagyonából próbáltak lecsípni, mindegy volt. Minden
esetet le tudtak zárni. Ha ez az egy ügy nincs, ő még mindig Fiore atya, Giorgio
Valentini társa, s nem egy alkoholista, ópiumfüggő roncs, akit már a pokol is
kivetne magából. Nem bízott azonban abban, hogy a hercegnő története
kirángatja mélabújából, és visszaadja az életkedvét. Egy zárda, ahol meg akartak
gyilkolni egy főrangú nőt, s mindezt apácák követték el, nem éppen az ő műfaja
volt. Kemény gyilkosok, eszes csalók, parázna összeesküvők, vagy az ördög
teremtményei inkább tarthattak tőle annak idején. Asszonyokkal sosem
hadakozott, s mióta megismerte őket közelebbről is, különösen nem fűlött a foga
ahhoz, hogy a női nem képviselői után szaglásszon. Nem beszélve arról, hogy e
nők mind Jézus menyasszonyai, felesküdött apácák, akik jámbor életükben talán
még egy legyet sem bántottak, nemhogy emberölési kísérletre adták volna a
fejüket. Nem hitte, hogy a hercegnő története igaz lehet. Ugyan még mindig
keveset tudott róla, de képtelenségnek tartotta, hogy zárdában istenfélő életet élő
nők ilyen bűnöket kövessenek el. Azt el tudta képzelni, hogy némelyik hazudik,
vagy nem fohászkodik eleget, netán elfelejti gyónáskor megemlíteni pajzán
gondolatait, de azt, hogy megöljék egy társukat, azt nem.

Érezte, hogy az út valamelyest simább lett, mintha nagyobb köveket használtak

volna az építéséhez, így kinézett az ablakon. Elhagyták Róma sűrűn lakott
részét. Kétoldalt elegáns paloták és villák sorakoztak, kertjüket buja növényzet
nőtte be, s faragott kőből épült kerítéseik nem engedték, hogy az arra járók
betekintést nyerjenek a ház életébe. Az épületek változatosak voltak, a mesterek
minden tudásukat és fantáziájukat beleölték a tervekbe, így hozva létre a
legimpozánsabb magánházakat Róma külvárosában. Ezeket többnyire külföldiek
lakták, a rómaiak inkább a városban szerettek élni. Több osztrák, bajor
hercegnek, grófnak akadt itt rezidenciája, melyek elkülönültek a nép
lakóhelyeitől, mégis olyan közel épültek a városhoz, hogy kocsival vagy lóháton
hamar Róma központjába juthattak.
Hamarosan meg is álltak egy díszes kapu előtt, melyet két, bajor katonai
uniformisra emlékeztető ruhát viselő, de fegyvertelen ember őrzött. A kocsi
megállt, de csak egy pillanatra, mert már nyílt is a kapu két szárnya. Marco
nyugodtnak tűnő arckifejezéssel ült, nem hajolt ki, nem volt kíváncsi a palotára.
Sokkal inkább azon morfondírozott, vajon mikor szabadul innen. Eljött ugyan,
megtette a barátja kérésére, de szinte teljesen biztos volt benne, hogy nem
vállalja el az ügyet. Miért is tenné? Mi érdeke fűződne hozzá? Kedve sem volt
nagyon, sokkal szívesebben ücsörgött volna egy hűs kocsmában, kezében egy
korsó sörrel, mintsem kiöltözve kelljen paroláznia egy hercegnővel, akinek
valószínűleg téveszméi vannak a zárdában töltött éveivel kapcsolatban. Előre
elítélte a nőt: még nem is találkoztak, de már nem hitt neki. Az elmúlt két évben
sokféle asszony akadt az útjába. Az első, akivel együtt hált, egy prostituált volt,
a nevére sem emlékezett, csak arra, hogy vörös haja volt és hófehér, lágy bőre,
vaskos combja és telt idomai. A testi örömök feledtették vele gyötrelmét, és ezért
hálásnak érezte magát. S nem csak ezért. Az első éjszaka, melyet nővel töltött,
ráébresztette, hogy ezt az élvezetet nem lesz képes nélkülözni. Nem lehet pap,
aki ilyen szenvedéllyel ölel egy asszonyt, aki boldogan merül el, még ha
részegen is, a test kínálta örömökben. Tudta, átlépte azt a határt, ahonnan már
nem volt visszaút. A lelke mélyén nem bánta. Csupán azt sajnálta, hogy e
felismeréshez egy tragédiának kellett bekövetkeznie. Mióta elhagyta az
egyházat, józan pillanataiban azon gondolkodott, vajon miért engedte annak
idején, hogy atyja a papi pályára adja. Miért nem emelt szót, ha nem is
gyermekként, de ifjú férfiként a számára ma már természetellenes cölibátus
ellen? Nem értette, hogy tudta elnyomni magában azt a mérhetetlen vágyat,
melyet a világi élet örömei iránt érzett? Még azzal sem menthette magát, hogy
amit nem ismert, az után nem vágyakozhatott, mert ismerni ugyan nem ismerte a
női test adta gyönyört, de a saját teste kínzó vágyát a testi szerelem
megismerésére nagyon is gyakran érezte. Nem hazudhatott magának: egyszerűen
gyávaságból nem mondott ellen az apjának, aki olyan pályára kényszerítette,
mely egy cseppet sem állt közel hozzá. Talán csak akkor érezte magát
elégedettnek, amikor a Szentszék különleges megbízásait teljesítette. Ezeknek
sokszor vajmi kevés közük volt papi minőségéhez. Kivételek, persze, akadtak,
mint az az ominózus eset is, amikor Giuseppe meghalt…
Zökkent egyet a kocsi és megállt. Kipillantott az ablakon. Hófehér, pazar villa
előtt álltak, melynek hatalmas ablakai a szemébe szórták a visszatükröződő
napfényt.

6.
Blanca nem érzett semmit. Ömlöttek a könnyei, melyek mintha elmosták volna a
gondolatait. Sok idő telt el, legalábbis ezt gondolta, mire újra megjelentek a
fejében a jövőjüket mutató rémséges képek. A gondolat, hogy ki vannak
szolgáltatva Stefano Cavo kénye-kedvének, satuba szorította a mellkasát. Azért
dolgozott, hogy ne kellejen soha szívességet kérnie, hisz tudta, a kegyes
szívesség mindig drágább, mint bármi más, amiért fizet. Tudta, ha valamit azért
kap, mert kéri, mert mások szánalmára, jóindulatára apellál, azt többszörösen
megfizeti majd. Mint ebben az esetben is. Tisztában volt vele, ha nem sikerül
összeszednie a lakbért, két választás áll előttük. Az egyik, hogy odadobja magát
Cavónak, és soha többé nem lesz képes tükörbe nézni, vagy kiteszik őket a
lakásból, és mehetnek a szegényházba, netán az utcára koldulni. Valójában nem
kellett ezeken a lehetőségeken gondolkodnia. Nem volt kérdés számára, hogy
feláldozza magát azért, hogy neki és a húgainak legyen hol lakniuk. Abban az
esetben természetesen, ha nem sikerül összekaparnia a dupla lakbért és a
kamatot. És erre sajnos vajmi kevés esélye volt.
Felemelte a fejét és a testvéreire nézett. Leona megszeppenten álldogált az
asztal mellett, az arcán zavar és ijedtség tükröződött, Nella durcásan a sarokba
húzódott, a pofon helye még mindig lángolt a bőrén. Szemét összehúzta, mintha
dühös lenne, de Blanca már találkozott ezzel az arckifejezéssel: tudta, húga
szégyelli magát, amit persze soha nem fog beismerni.
– Tudod, mit tettél? – szegezte neki a kérdést. Hangja vádolt, de már tompa
volt. Megfáradt a sírástól.
Nella nem felelt, inkább elfordította a fejét, mintha nem is hozzá beszélne a
nővére.
– Rám nézz, ha hozzád beszélek! Mire kellett neked az a sok pénz? Hogy
merted elvenni úgy, hogy meg sem kérdeztél? – Blanca érezte, hogy dühe ismét
fellángol. Nem elég, hogy a lány ellopta a lakbérre félretett összeget, de még
megbánást sem tanúsít.
Nella megvonta a vállát.
– Azonnal hozd ide azt, amit vettél belőle! Azonnal! – kiabálta most már
Blanca, és fel is pattant, hogy nyomatékot adjon szavainak. A húga a hirtelen
mozdulattól megszeppent, látszott rajta, hogy nem akar még egy pofont
megkockáztatni, úgyhogy lassan felállt. Felvetette a fejét és a hálószoba felé
ment, de még mindig nem szólt egy szót sem. Blanca mereven állt. Úgy érezte,
életében először, hogy Nella bárcsak ne lenne a húga, bárcsak valaki más lenne,
bárcsak ne kellene vele törődnie. Átkozta magában a sorsot, amiért egy ilyen
istencsapása testvért mért rá, átkozta, amiért elvette a szüleit és a nyakába
zúdította a húgai felnevelését. Átkozta, amiért arra kényszerítette, hogy egyedül
kelljen helytállnia, és elvette tőle a lehetőséget, hogy saját családja, saját
gyermekei, szerelme legyen. Úgy érezte, a maga huszonöt évével, háta mögött
két éhes szájjal, soha nem veszi majd feleségül egyetlen férfi sem. Így fog
megöregedni, meddő anyaként, aki soha nem tapasztalhatta meg sem a szerelem,
sem a saját gyermek adta boldogságot.
Nella ismét feltűnt a hálószoba ajtajában, és egy vászonzsákot tartott a karján.
Látszott rajta, hogy tétovázik, a melléhez szorította, mint egy anya a gyermekét,
de Blanca odaugrott hozzá, és kitépte a kezéből. Feldúlt arccal bontotta ki a
vásznat és egy hirtelen mozdulattal emelte fel a ruhát, melyet a zsák rejtett.
Döbbenten meredt rá, majd lassan a húgára fordította a tekintetét.
– Erre a rongyra költötted az összes pénzünket? – hangja remegett a dühtől. –
Erre a cicomára dobtad ki a lakbért, amiért egy hónapig dolgoztam?
A lány megvonta a vállát, aztán merészen nővére szemébe nézett.
– Csak pucéran ácsorogsz, az nem munka… – Arckifejezése olyan pökhendi,
olyan szemtelen volt, hogy Blanca ismét felemelte a kezét, de aztán a levegőben
megállította a mozdulatot, és lehanyatlott a karja.
– Én csak pucéran ácsorgok… – ismételte meg, és a szívét vasmarokkal
szorította a fájdalom. A düh helyét átvette a kilátástalanság és a szomorúság, és a
kín, hogy a húgának fogalma sincs róla, mi mindenről mondott le értük, mit
vállal azért, hogy tető legyen a fejük fölött, mennyit küszködik nap mint nap
azért, hogy étel kerüljön az asztalra. Nella hálátlansága nem paprikázta fel – a
lelke hullott darabokra tőle. De tudta, nem mutathatja ki. És nem Nella, hanem
Leona miatt. Újra a kicsi húgára pillantott, aki döbbenten meredt rá, és tudta,
valamit mondania kell, hisz Leona nem tudta, milyen munkával keresi a pénzt.
– Igen, festőtanoncoknak állok modellt, hogy megtanuljanak embert festeni.
Ez egy tisztességes munka, és nagyon fárasztó. Télen fázom, nyáron melegem
van, a tagjaim elgémberednek, délutánra sokszor nem érzem a lábamat és a
karomat – magyarázta lassan a kislánynak. Nellára rá sem pillantott. – Az a
pénz, amit a festőiskolában keresek éppen elegendő ahhoz, hogy te iskolába
járhass, Nella passzióból dolgozhasson, legyen mit ennünk és kifizethessem
belőle a lakbért. Amit most nem tudok kifizetni, mert a nővéred erre a rongyra
költötte – emelte meg a csipkés, elegáns báli ruhát, melyet az imént tépett ki a
húga kezéből.
Leona egy darabig nem szólt, tekintete zavart volt, arca kipirult, mintha futott
volna.
– És… – sütötte le a szemét a kislány. – És azok a festőtanoncok… férfiak?
 Blanca felsóhajtott, és kelletlenül bólintott. Húga megfogta a lényeget. Nem is
tudta, mit várt. Nem véletlenül nem mesélte el neki, mivel foglalkozik: túl
fiatalnak tartotta ahhoz, hogy tudja, a meztelen testét bocsátotta áruba. Leona
arcát fürkészte, de semmi olyasmit nem látott rajta, amit szeretett volna. Nem
látta a megértést, nem látta az együttérzést. Amit látott, az a viszolygás volt, s
ettől még inkább összeszorult a szíve. Kezdte teljesen a hatalmába keríteni a
kétségbeesés. Nella ellopta a pénzt, amit fáradtságos munkával keresett, öt éve
gürcöl, hogy felnevelje, taníttassa, etesse, ruházza a két testvérét, mégis ő áll
előttük pellengéren, mintha vétkes lenne, mintha szégyellnie kellene magát,
mintha ő követett volna el bűnt.
Szomorúan Leonára nézett, és azon gondolkodott, hogyan magyarázza meg
neki, hogy ettől ő nem feslett, bukott nő, ő csupán egy szobor, amikor modellt
áll. Egy tárgy, melyet tanulmányoznak, de nem érintenek. Mit mondhatott volna,
amit a gyermek megért? Mit mondhatott volna, amitől eltűnik a szeméből az
undor?
A kislány tekintete nem lágyult el, épp olyan vádlón és döbbenten meredt rá,
mint az első pillanatban, amikor felfogta, Blanca mivel keresi hármuk kenyerét.
A lány úgy döntött, nem magyarázkodik. Hiába lett volna minden szó: Leona
nem értette volna meg az okokat, Nella véleménye pedig már egy cseppet sem
érdekelte. Ő már elég idős volt ahhoz, hogy felfogja, a nővérük mindent hármuk
boldogulásáért tesz, áldozatot hoz, és ha ezt nem értékeli, mi több, meglopja, s
kigúnyolja a munkájáért, akkor nem érdemli meg, hogy egyáltalán szóba álljon
vele. Megrázta a fejét.
– Nem értetek semmit. Nella! Holnap visszaviszed a ruhát oda, ahol vetted, és
visszakéred a pénzt! – nézett a húgára. Nella lebiggyesztette a száját, és
szemtelenül megvonta a vállát.
– Azt nem lehet.
– Miért nem lehet? – kérdezett vissza Blanca, és érezte, hogy ismét elönti a
pulykaméreg a nyegle válaszra.
– Mert az egy elegáns üzlet, oda nem lehet visszavinni semmiféle ruhát.
– Mindenhová vissza lehet vinni egy ruhát, ha néhány napon belül vásároltad.
Meg fogja érteni a boltos…
Nella összevonta a szemöldökét, és farkasszemet nézett a nővérével.
– Nem néhány napja vettem, és rám szabták. Nem veszik vissza, az én
alakomra varrták!
– Minek neked egy ilyen drága holmi? Hová veszed fel? Ez egy báli ruha! –
rázta meg a csipkés ruhát Blanca dühösen.
 – Mert signore Rossi azt mondta, ha van egy szép ruhám, elvisz Conti grófné
báljára. Azért! – süvöltötte a lány.
Blanka szeme elkerekedett, alig tért magához a hallottaktól, jeges idegesség
kúszott fel a gerincén.
– Ki az a signore Rossi? – kérdezte fenyegető hangon. – És ki az a Conti
grófné?
– Signore Rossi egy elegáns és tehetős úr, akinek textilüzeme van. Ő szállítja
a szalonnak a kelméket. És képzeld csak el, engem egyszerűen imád! –
dicsekedett szemérmetlenül a lány.
– Hogy érted azt, hogy imád? – morogta még mindig halkan, szűkre húzott
szemmel Blanca.
Nella pimasz képpel elvigyorodott, és megrántotta a vállát.
– Udvarol, ha épp tudni akarod. Teszi a szépet. Oda van értem, ezt már
signora Martina is megjegyezte.
– Signora Martina? Hát mit akar az a vén csataló? Tán kerítőnőnek csapott
fel? – Blanca felhagyott azzal, hogy megpróbáljon nyugalmat erőltetni magára
és úgy ordított, ahogy a torkán kifért. – Mit hiszel, te ostoba liba? Hogy egy
gyáros majd épp téged akar elvenni feleségül? A nincstelen senkit? A tanulatlan
kis masamódot, mikor úrilányokat is megkaphat? Tudod mit akar tőled a te
signore Rossid?
– Tudom, hát! – vágott közbe Nella villogó tekintettel. – Eszemben sincs
hozzámenni. Nem is tudnék… – bizonytalanodott el egy pillanatra a hangja.
Blanca meghökkent, aztán csípőre vágta a kezét, és összevont szemöldökkel
várta a folytatást.
– Nem is tudnék, de nem is akarnék. Én csak azt akarom, hogy bevigyen az
úri társaságba, megtanítson az úri viselkedésre, és egyáltalán… kitapossa nekem
az utat.
– Az utat? Milyen utat? Mihez, te szerencsétlen? – rázta a fejét húga naivságát
hallva Blanca. – Megkap, aztán magadra hagy. Nem érted?
Nella visszanyerte magabiztosságát és kajánul vigyorgott tovább.
– De nem kap meg. Addig biztosan nem, míg én meg nem kapom, amit
akarok.
Blanca lerogyott a székre és remegő kézzel hátrasimította a haját.
– Semmit nem adnak ingyen, Nella. Semmit. Ahogy ezt a lakást sem.
Mindenért fizetni kell, vagy így vagy úgy.
A lány újra megrántotta a vállát.
– Mindegy, mibe kerül, én biztos, hogy nem leszek mások kapcája. Figyeld
csak meg, Blanca, én még viszem valamire, mert addig pörgök-forgok, míg
gazdag férjet nem találok.
– Gazdag férj! – sóhajtotta a nővér. – A gazdag férj a megoldás mindenre?
– Az – bólintott egyszerűen Nella. – A pénz mindent megold.
– Akkor miért nem signore Rossihoz akarsz hozzámenni? Nem ez lenne a
legegyszerűbb megoldás, ha úgyis imád? – vonta fel a szemöldökét gúnyosan.
A húga elhúzta a száját, aztán széttárta a karját.
– Megtenném, ha már nem lenne felesége.
Blanca megcsóválta a fejét, hiszen valami hasonlóra számított.
– Csak kihasznál…
Nella közelebb lépett és ő is leült az asztalhoz.
– Én nem te vagyok, nővérkém. Engem egyetlen férfi sem fog kihasználni,
ahogy téged Marcello. Én – bökött a mellére keményen – használom ki őket,
míg olyan magasra nem jutok, ahová kívánkozom.
Blanca keserűen pillantott rá.
– Valóban, én ostoba voltam, de legalább tanultam belőle. Te is tanulhatnál az
én hibámból. De… – ingatta a fejét – az igaz, hogy mások kihasználásához
nagyon értesz. Vegyük csak azt, hogy semmivel nem járulsz hozzá a
költségeinkhez. Én fizetem az ételedet, a házat, és még meg is lopsz, majd neked
áll feljebb. Értesz hozzá, be kell látnom. Nem tudom, hol tartod a
lelkiismeretedet, de ha van, igen jól elrejtetted.
Nella nem hajtotta le a fejét, egy csepp megértés sem villant a tekintetében.
Egyenesen és határozottan bámult vissza Blancára.
– Lelkiismeret? Nyomorban élünk, Blanca! A lelkiismeret olyan fényűzés,
amit nem engedhetünk meg magunknak. Én innen ki fogok jutni. Nem érdekel,
mit kell tennem érte, de kijutok, és soha többé nem kell gürcölnöm, hogy egy
nyamvadt ruhát megvegyek, ha megtetszik, hogy annyit egyek, amennyi jólesik,
és olyan pompás házban éljek, amilyenről te még csak nem is álmodtál sosem.
Lehet, hogy te egy angyal vagy, és feláldozod magad értünk, én azonban nem
ilyen életre születtem!
Blanca döbbenten hallgatta tizenhét éves húgát, akinek szavaiban egy
fikarcnyi jóérzést vagy hálát sem fedezett fel. Úgy beszélt, mintha kutya
kötelessége lett volna felnevelni a testvéreit, s ezért nem járna neki köszönet, sőt,
valójában szánalmasnak találja, hogy önfeláldozó módon a húgait helyezte
önmaga elé. A fájdalom újra összeszorította a szívét. Felemelte a kezét, és az
ajtóra mutatott.
– Akkor menj, Nella! Menj és élj úgy, ahogy szeretnél. Itt többé nincs helyed!
– mondta remegő hangon, aztán felállt az asztaltól, és a hálószoba felé indult. –
Reggelre ne legyél itt! Nem fizetem többé sem a kosztodat, sem a kvártélyodat.
Dolgozol, tartsd el magad!
Kihúzta magát, s többé egyetlen pillantást sem vetett a húgára, pedig majd
beleszakadt a kínba. Befelé zokogott, de tudta, el kell küldenie ahhoz, hogy
megtanulja, nem csak elvenni, adni is tudni kell. Hogy megtudja, keményen meg
kell dolgozni mindenért, semmit sem adnak ingyen, csak a szeretetet. Azt a
feltétlen szeretetet, amit Nella semmire sem értékelt.

7.

Libériás inas nyitotta ki a kocsi ajtaját. Mélyen meghajolt, mintha legalábbis

főúri személyek érkeztek volna.
– A méltóságos hercegnő már várja önöket, atyám – mondta tisztelettel, és
félreállt az ajtóból.
Marco minden elfogódottság nélkül szállt ki a hintóból: nem először járt ilyen
pompás kastélyban, ilyen előkelő környezetben, hisz maga is hasonló helyen nőtt
fel. Nem ennyire modern, nem ennyire világos és díszes palotában, de egy
cseppet sem volt idegen számára az arisztokrata miliő. Besétáltak az ajtón, és
Fiore jólesőn konstatálta, hogy a házban kellemes hűvös fogadja. A fehér
márvány eleganciát sugárzott, az arany gazdagságot, a bútorok selyemkárpitja
kifogástalan jó ízlésről tanúskodott. Az inas felvezette őket egy kőből faragott,
korlátos lépcsőn az emeleti szalonba, melynek berendezése, kecses bútorai,
lebbenő, fátyolszerű függönyei egyértelműen arra utaltak, egy hölgy termében
járnak.
– Kérem, várjanak egy percet, azonnal jelentem a méltóságos hercegnőnek,
hogy megérkeztek – hajolt meg ismét, és egy oldalajtón távozott. A két férfi
összenézett.
– Már jártál itt? – vonta fel a szemöldökét Marco.
A pap bólintott.
– Igen. Egyszer.
– Bizonyára szép asszony a hercegnő… – jegyezte meg teljesen oda nem illő
módon Fiore, és Valentinire kacsintott.
– Ezt meg honnan veszed? – meresztette a szemét a pap.
 – Nem tudom… egy ilyen elegáns környezetbe elegáns, szép nőt képzelek –
vonta meg a vállát Fiore. – Nem tudom elképzelni, hogy egy feketeruhás banya
lakja ezt a házat.
A pap fejcsóválva nézett végig barátján.
– Te még nem feküdted ki az ópiumot. Vagy azóta ittál… Vagy egyszerűen
csak megbolondultál. Hogy morfondírozhatsz ebben a pillanatban azon, vajon
csinos-e a hercegnő vagy sem? Ennél sokkal komolyabb ügy miatt járunk itt –
utasította rendre Marcót morogva.
Fiore azonban nem vette a szívére, elvigyorodott, és az ablakhoz lépett, mely
a padlótól majdnem a mennyezetig ért. Félrehúzta az áttetsző függönyt, és
kipillantott.
Az üvegen át a kertre látott, melynek örökzöldekkel szegélyezett kacskaringós
ösvényei világítottak a rájuk szórt hófehér kavicstól. A parkocska egyáltalán
nem tűnt nagynak, inkább csak amolyan ejtőzésre alkalmas kiskertnek, de azt
olyan sűrűn beültették buja növényekkel, hogy lentről valószínűleg átláthatatlan
rejtekhelynek látszott. Az ablakból azonban Marco minden sarkát
megfigyelhette a zsebkendőnyi területnek, ahogy a ház előtti teraszra is
odalátott, ahol egy hófehér kovácsoltvas asztal és hozzá tartozó négy szék állt
hívogatón. A terasz körül leanderek és babérfák sorakoztak, fokozva ezzel a park
sűrű, burjánzó növényvilágát. Az augusztusi hőségben felüdülés volt a
méregzöld levelekre, színes virágokra pillantani, s látni, hogy a nyitva felejtett
teraszajtón a szellő kilengeti a könnyű, hófehér muszlinfüggönyt.
Női cipő kopogására lett figyelmes, és megfordult. A kétszárnyú ajtóban
feltűnt egy hölgy, aki szőkés kontyot viselt és egyszerű, szürke ruhát. Fiore
rögtön tudta, hogy nem a hercegnőt látja: egy cseppet sem hasonlított arra a
képre, melyet a fejében a palotát meglátva elképzelt. A szürkeruhás nő megállt,
fejet hajtott, aztán egy szó nélkül oldalra lépett. Ekkor pillantották meg
Katharina Schillingfürst hercegnőt. Marco majdnem eltátotta a száját, mert sok
mindenre számított, de arra nem, hogy a hölgy olyan apró, mint egy gyermek,
arca azonban egy érett, szépasszony vonásait viseli. Ruházata nem árulta volna
el arisztokrata mivoltát, hiszen teljesen egyszerű sötétkék ruhát viselt, szinte
apácásan zárt felsőrésszel, mely azonban telt idomait nem volt képes elrejteni.
De tekintete, tartása, alacsony termete ellenére is megmutatta, nem egyszerű nő
lépett a szalonba. Vörösesbarna, őszi lombra emlékeztető haját divatos kontyba
tekerte, nyakában kereszt lógott. Cseppet sem hivalkodó öltözéke még inkább
kiemelte nemes arcélét, érdeklődő, mégis visszafogott pillantása, magas
homloka értelemről tanúskodott.
 – Uraim – szólalt meg olaszul. – Örülök, hogy pontosan érkeztek.
Marco meglepődött, hogy az asszony szavain, bár egy kicsit érezte az idegen
akcentust, mégis ékesen, a helyi hanghordozással beszélt, akár született római is
lehetett volna.
A két férfi meghajolt, s a hercegnő Valentinihez lépett.
– Köszönöm, atyám, hogy ilyen gyorsan és hatékonyan segít nekem. Pedig
nehéz időket élünk. Az én gondom csupán apróság ahhoz képest, ami ma a
világban folyik – sóhajtott fel. – Az az istentelen Garibaldi délen, az a
műveletlen szárd, Viktor Emánuel északon, kiről azt is mondják, nem is a
megboldogult Károly Albert volt az apja, hanem az udvari mészáros. És egy
ilyen ember akar Itália királya lenni… – Megrázta a fejét. – De önök nem azért
jöttek, hogy a kesergésemet hallgassák. Bemutatná a barátját, kérem?
A hercegnő érezhetően bizalommal volt Valentini iránt, Fiore látta, hogy
tekintetében írmagja sincs az idegességnek vagy kétségnek.
A pap újra meghajolt, majd Marcóra mutatott.
– A barátom és korábbi társam, Marco Fiore. Róla beszéltem önnek. Egyházi
bűnügyek felderítésében a leghatékonyabb nyomozó, akit csak ismerek.
Marco meghajtotta a fejét, és magában arra gondolt, vajon ezek a szavak
jutottak-e akkor is Valentini eszébe, amikor az ópiumbarlangból a vállán cipelte
végig az utcán.
Schillingfürst hercegnő végignézett a férfin, aztán finoman elmosolyodott.
– Nem tudom, hogyan szólítsam önt, signore… atyámnak? Nincs papi
öltözékben…
– Nem vagyok egyházi személy, signora – biccentett Marco.
– Nos… akkor signore Fiore, üdvözlöm – nyújtotta a kezét a hercegnő, majd
megfordult, és a kerevetre mutatott. – Kérem, foglaljanak helyet.
Megkínálhatom önöket kávéval, süteménnyel? Épp ebédidő van, talán még nem
ettek…
Elegáns mozdulattal letelepedett az egyik különálló széles fotelbe, és kérdőn
nézett rájuk. Marcón állapodott meg a pillantása.
– Esetleg valami erősebbet, signore Fiore? Grappa megfelel?
A férfi szemöldöke felszaladt. Meglepte, hogy a hercegnő egy percnyi
ismeretség után már belelátott a fejébe. Valentinire nézett, akinek rosszalló
tekintete rögtön elvette a kedvét a szesztől, pedig tudta, ebben a házban
valószínűleg jóféle italt kapna, nem azt a moslékot, amit a kocsmában kínálnak.
Megrázta a fejét.
– Nem, köszönöm. Egy pohár víz tökéletesen megfelel, signora.
 – Ahogy gondolja, signore Fiore – bólintott a hölgy, majd Valentinihez
fordult. – Hosszú beszélgetés lesz, atyám, azért csak hozatok némi harapnivalót.
Nem venném a lelkemre, ha korogna a gyomruk…
Közelebb intette magához a szürkeruhás nőt, és németül értekezett vele
néhány másodpercig. Az meghajtotta magát, és távozott.
– Frau Altenschmitt hozat önöknek mindenfélét, aztán majd esznek, isznak,
amit szeretnének. Nem tudhatjuk, mire lesz gusztusuk egy ilyen gyomorforgató
történet közben vagy után. Megvallom, ha innék egyáltalán alkoholt, most,
mielőtt belekezdek a mesélésbe, meginnék egy pohárkával. De – tárta szét a
karját mosolyogva – soha életemben nem kedveltem az italt, így ezzel a
módszerrel nem oldhatom a kellemetlen érzéseimet.
Arca megrándult, ajka megremegett, amikor ezt mondta, látszott, hogy
mosolyával valójában leplezni kívánja feszültségét. Marco csodálta
fegyelmezettségét. Keveset tudott az ügyről, de amit ki tudott húzni Valentiniből
az arra utalt, hogy a hercegnő a poklok poklát járta meg a Sant’Ambrogio
zárdában. Ennek ellenére a hölgy nyugodtnak és összeszedettnek tűnt, s Fiore azt
gondolta, egy kevésbé figyelmes ember azt a kis arcrándulást sem vette volna
rajta észre. Ő azonban igen, és elnézve az asszonyt, már nem feltételezte, hogy
csupán kitalálta vagy képzelte az eseményeket, melyek miatt feljelentést tett az
Inkvizíciónál. Annál sokkal komolyabb és érzékenyebb hölgynek tűnt, semhogy
ok nélkül megvádoljon egy jóhírű egyházi intézményt. Egyáltalán nem tűnt
zavartnak, beszámíthatatlannak, így a képzelgést is kizártnak tartotta.
– Mennyit tud az esetről signore Fiore? – pillantott a hercegnő Valentinire.
Megkérdezhette volna Marcót is, de ő a bizalmasának tette fel a kérdést. Annak,
akire rábízta a titkát, és megkérte, hogy ne beszéljen egyelőre róla senkinek.
Marcónak se.
Valentini megrázta a fejét.
– Semmit, amit nem mondhattam el, méltóságos asszonyom – felelte, és
elmosolyodott. – Marco kínvallatás alatt sem mondana semmit. Teljes mértékben
megbízom benne.
Schillingfürst hercegnő bólintott, aztán a másik férfi felé fordult.
– Bocsásson meg, signore Fiore, hogy ilyen bizalmatlan vagyok, de ez az ügy
amellett, hogy szörnyű titokról rántja le a leplet, engem személy szerint is
kellemetlen helyzetbe hoz. Az én köreimben nem szokás ilyen kínos dolgokról
beszélni, különösen nem férfiaknak. Azt hittem, ön is az egyház embere, így
könnyebbnek éreztem volna, hogy elmondjam, ami történt… Valentini atya
azonban annyira bízik önben, hogy kénytelen vagyok én is így tenni.
 – Megbízhat bennem, asszonyom, nem árulom el senkinek, amit ma elmond
nekem – felelte halkan Marco. Így is gondolta. Nagyon tetszett neki az asszony.
Nemcsak a külseje, hanem az erő és a nyugalom, ami belőle sugárzott.
– Elhiszem, signore Fiore – bólogatott a hercegnő. – Akkor bele is fognék a
történetembe, az elejéről, hogy mindent pontosan értsen. Ah! – pillantott az
ajtóra. – Meg is érkezett az étel. Kérem, ne zavartassák magukat, nyugodtan
falatozzanak, míg én beszélek. Engem nem zavar – Intett a szürkeruhás nőnek,
aki telerakta az asztalkát mindenféle süteménnyel, de hozott bort, kávét és egy
üveg grappát is.
Marconak egyre szimpatikusabb lett az asszony, aki jó emberismeretről tett
tanúbizonyságot, amikor kérése ellenére mégis hozatott pálinkát. Nem nyúlt az
italért, noha szíve szerint nyomban teletöltött volna egy pohárkát, és felhajtotta
volna, de türtőztette magát. Nem csak Valentini szigorú tekintete, hanem a feje
tisztasága miatt is. Fontos volt, hogy minden részletet halljon, fontos volt, hogy
el tudja dönteni, meg akarja-e oldani ezt az ügyet vagy sem. Remélte, hogy az
asszony szavaiból, arcjátékából kiderül, hol mondja a teljes igazságot, és hol
ferdíti el a tényeket. Úgy vélte, ugyanazt a történetet minden ember másképp
meséli el, akkor is, ha egyszerre élték meg, mert mindenki más szemüvegen át
néz. Ki bele akar látni valamit, ami nem esett meg, ki pedig elfelejt egy-egy
részletet, mely csupán számára lényegtelen. Ahogy a hercegnőre nézett, úgy
érezte, ő is épp annyira figyeli mások mozdulatait, szavait, ahogyan ő.
A hölgy intett a szolgálónak, és a grappára mutatott.
– Töltsön egy pohár grappát signore Fiorénak, Frau Altenschmitt! – utasította,
majd magához vett egy csésze kávét és hátradőlt a fotelban.
Valentini már egy süteményt majszolt, így a hercegnő elégedetten
elmosolyodott.
– Akkor hozzá is fogok. A nevem Katharina Hohenlohe-Waldenburg-
Schillingfürst hercegnő. Bajor vagyok, ahogyan a nevemből már kitalálhatta,
signore Fiore. Azt nem kötöm az orrukra, hogy mikor születtem, nem is fontos,
az azonban annál inkább számít, hogy milyen családba. Apám, Károly Albrecht
herceg, és anyám Fürstenbergi Leopoldina hercegnő hithű katolikusok, és
bennünket is e szellemben neveltek. Hiába hódítottak a hercegségben a
protestáns tanok, mi kitartottunk a hitünk mellett. Amikor 1834-ben először
jártam Rómában, tudtam, hogy itt akarok élni, és teljes szívemből szerettem
volna zárdába vonulni. Olyan erősen hatott rám a város szelleme, a szigorú,
konzervatív légkör, hogy úgy döntöttem, kolostorban élem le a további életemet.
A furcsa az, hogy míg a szüleim liberális elveket vallottak, én áhítottam a
szabályokat, a fegyelmet. Találtam is egy dominikánus zárdát, mely épp
megfelelt volna az igényeimnek, és gyóntatómnak, Károly Auguszt bíborosnak
elő is adtam tervemet. Csakhogy a bíboros, Reisach grófja nagyon komolyan
ellenezte az ötletemet, és hosszú-hosszú ideig próbált lebeszélni arról, hogy
zárdába vonuljak. Azzal győzködött, hogy előbb tapasztaljam meg a világi
életet, csak azután döntsek a teljes elvonulás mellett. Szép és gazdag fiatal lány
voltam, arisztokrata család sarja, s arra igyekezett rávenni, hogy válasszak férjet,
szüljek gyerekeket, meglátom, megtalálom a helyemet a világban.
Belekortyolt a kávéba, aztán Marcóra hunyorított.
– Nem issza a grappát, signore Fiore?
A férfi elvigyorodott és felvette a poharat, de nem ivott, bár a szája száraz volt
a másnaposságtól.
– Nos – folytatta a hercegnő –, nagy nehezen megfogadtam gyóntatóm
tanácsát, és feleségül mentem Ingelheim grófjához, aki hónapok óta ostromolt,
és már apámat is sikeresen maga mellé állította. A grófot idegennek éreztem a
házasságunk előtt és után is, bevallom, sosem tudtam megszeretni, és nem is
bántam, hogy nem született gyermekünk. Mindössze kilenc évig tartott a
házasságunk, melynek férjem halála vetett véget. Nem voltam boldog, de nem is
kívántam a halálát, mégis, amikor elment, lelkiismeret-furdalást éreztem, pedig
nem tettem semmi elítélendőt.
Marco nagyon figyelte az asszony arcát, de nem látott rajta bűntudatot vagy
fájdalmat. Úgy gondolta, valóban nem jelenthetett számára semmit Ingelheim
grófja, így a halálát is gyorsan feldolgozhatta.
– Ekkor újra kolostorba akartam vonulni. Úgy éreztem, hogy nem vagyok
világi életre való, hisz nem élveztem a házasságomat, nem szerettem a
mulatságokat, az udvari viszonyokat, a szabadosságot, mely jellemezte a
környezetemet. Épp megfelelő zárdát kerestem volna, amikor megismerkedtem
Hohenzollern Károly herceggel és abban a pillanatban megértettem, miért nem
engedte Isten és a bíboros, hogy időnek előtte feladjam a világi életemet. A
gyászév letelte után összeházasodtunk, és Károly hét évvel ezelőtt bekövetkezett
haláláig eszembe sem jutottak a kolostorok. Gyermekünk nem született, s akkor
már tudtam, hogy az én hibámból, hisz a férjemnek az előző házasságából több
gyermeke is volt. Amikor elveszítettem őt is és egyedül maradtam, rájöttem,
hogy jelek sorát kaptam Istentől arra, hogy elvonuljak. Két férjem halt meg,
gyermekem nem született, ez számomra egyértelműen azt jelentette, kiválasztott
vagyok arra, hogy ne próbálkozzak többé a világi élettel, eljött az idő, hogy
apáca legyek. Bár, mint mondtam, mindig éreztem ezt az elhivatottságot, már
ifjú lány koromtól vonzódtam a tiszta erkölcsű, fegyelmezett élethez, mégsem
álltam be azonnal az első zárdába, ami az utamba akadt. Egy egész életre kellett
lakhelyet választanom, s nem csak lakhelyet, társakat is, akik mellett örömteli
áhítatban tölthetem a napjaimat.
Schillingfürst hercegnő tekintete megtelt szomorúsággal és lemondással.
Újabb kortyot ivott, aztán felszegte a fejét. Látszott, összeszedte magát, és esze
ágában sincs mélabúba süllyedni. Marco mély tiszteletet érzett iránta. Míg benne
az elhivatottság nagyrészt apja parancsára, kényszerből fejlődött, addig a
hercegnő önnön belső indíttatása nyomán választotta az egyházat és az
önmegtartóztató életet.
Azután, hogy megtapasztalta a földi boldogságot. Ő már úgy érezte, képtelen
lenne visszatérni a cölibátushoz, a szigorú szabályokhoz, számára az egyházi élet
teljes mértékben elveszett, és egy cseppet sem bánta. A szájához emelte a
grappás poharat, és bár tudta, hogy Valentini helyteleníteni fogja tettét,
belekortyolt. Az ital jólesőn égette a nyelőcsövét, megmelengette a gyomrát, és
meglepő módon kitisztította a fejét. Tisztában volt vele, hogy néhány kortynál
többet nem ihat, ezért letette a poharat az asztalra.
– Több zárdát megtekintettem, eltöltöttem mindben néhány napot, hogy
megtapasztaljam a légkört, és eldönthessem, melyik lenne számomra a
legalkalmasabb. Talán el sem hiszik nekem, hogy milyen örömmel keresgéltem a
helyemet. A férjem halála óta ez volt az első olyan tevékenységem, mely
megelégedéssel töltött el – folytatta a hölgy. – Úgy éreztem, ha közelebb kerülök
Istenhez, akkor Károlyhoz is közelebb leszek általa. Nem szóltam senkinek
arról, mit tervezek, csupán akkor, amikor találtam egy egyszerű zárdát, ahol a
világ legáhítatosabb, legtisztább lelkű apácáival lehettem együtt. Gyóntatómhoz
fordultam, hogy megvitassam vele beköltözésemet, de a bíboros ismét ellenkezni
kezdett, noha nem a zárdába vonulásom, hanem az általam kiválasztott zárda
okán. Mindenáron le akart beszélni, és azt mondta, ha kolostorba akarok
vonulni, csak egy helyre mehetek, és az a római Sant’Ambrogio zárda, mert ott
találom meg azt, amit keresek. Hitet, nyugalmat, Isten közelségét. Beszélt a
főnöknőjéről, Maria Luisa nővérről, akit mindenképpen meg kell ismernem,
mielőtt bárhová is bevonulok. Így történt, hogy Reisach gróf, az én bíboros
gyóntatóm tanácsára felkerestem a Sant’Ambrogio kolostort Rómában…

8.
Nella reggel látványosan csomagolt. Blancának elképzelése sem volt arról, hová
megy, hol fog lakni, mit fog enni, de nem szólt. Várta, hogy a húga bocsánatot
kérjen, könyörögjön, hogy maradhasson, megígérje, hogy ezentúl hazaadja a
fizetését, visszafogja a költekezését, sőt, pluszmunkát vállal, hogy kifizethessék
a lakbért. De nem kért bocsánatot és nem tett ígéretet, csak hangtalanul pakolta
szerény ruhatárát egy régi, kopott bőröndbe, majd amikor végzett, duzzogva,
nagy dérrel-dúrral kiviharzott a lakásból.
Blanca és Leona egymásra nézett. A kislány megérthette nővére kérdő
pillantását, mert megvonta a vállát. Nyilván ő sem tudta, hová tart Nella. Blanca
hátrasimította még kócos, hullámos haját, és lerogyott a konyhaasztalhoz.
Homlokát a tenyerébe támasztva próbálta elnyomni feltörő keserűségét és
félelmét. Hirtelen nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy elzavarta Nellát, rettegni
kezdett attól, mihez kezd a lány nélküle. Abban a pillanatban újra azt a kislányt
látta lelki szemei előtt, aki rá van utalva, akinek rajtuk kívül senkije nincs, aki
zokogva bújt az ölébe, amikor édesanyjuk meghalt. Abban a pillanatban
legszívesebben a falba verte volna a fejét, amiért kidobta, amiért elengedte.
Abban a pillanatban nem hallgatott az eszére, a józan megfontolásra, elfelejtette
saját dühét, saját szenvedéseit, a húga mérhetetlen hálátlanságát és önzését, csak
a gyermeket látta, akit meg kell védenie. Felugrott, és feltépte az ajtót, kirohant
az udvarra, majd ki a kapun, úgy, kócosan. Jobbra-balra nézett, kétségbeesetten
kereste Nellát, de az utca elnyelte. Elkeseredetten beletúrt a hajába, azon
gondolkodott, merre induljon, merre keresse a lányt. Aztán eszébe jutott, hogy
csakis a kalapos üzletbe mehetett, s ott délelőtt meg is fogja találni. Semmi
értelme most utánamenni, különösen ilyen ápolatlan külsővel. Lassan
visszaballagott a lakásba.
– Nella? Meglett? – Leona hangja éppoly idegesnek tűnt, mint Blanca maga.
Érezte, hogy teljesen átadta a kislánynak a feszültségét. Ez mindig is így volt.
Amikor haragudott, szomorú volt, vagy örült, Leona mint egy tükörkép
sugározta vissza érzelmeit. Ezen egy cseppet sem csodálkozott, hisz a húgát úgy
nevelte, mintha az anyja lett volna. Annyira kicsi volt, amikor édesanyjuk
meghalt, hogy ez nem is lehetett másképp.
Megrázta a fejét, és újra leült a konyhaszékre.
– Nem mehetett máshová, mint signora Martina üzletébe. Hisz hová is
mehetne? Nincs senkink, nincs rokonunk, csak mi vagyunk egymásnak –
pillantott a kislányra szomorúan.
Leona komoran nézett vissza rá. Nyoma sem volt benne a kedves, cserfes,
okos gyermeknek, inkább koravénnek és keserűnek látszott.
 – Már csak ketten vagyunk, Blanca… Nella nem fog visszajönni.
– Miért mondod ezt? Miért ne jönne vissza, ha megbocsátok neki? Hisz
hogyan élhetne pénz és fedél nélkül? Mihez kezdene? – döbbent meg húga
határozott szavain a lány.
Leona lehajtotta a fejét, és egész testtartásából, előre hulló hajából, görnyedt
hátából áradt a szomorúság. Nem szólt. Ez a csend még jobban idegesítette
Blancát, mint az előző rövid megállapítás.
– Mondjad már, Leona Riva! Mit tudsz, amit én nem? – rivallt a gyerekre, aki
össze sem rezzent a hangos szótól. Egy pillanatig még mereven állt, majd lassan
felemelte a fejét, és a nővére szemébe nézett.
– Csak azt tudom, igenis van hova mennie. Két napja eldicsekedett vele
Theodorának.
– Theodorának? Signora Monte lányának? Annak a szajhának? Hát mi köze
neki Theodorához?
Theodora Monte és édesanyja a ház második emeletén laktak. A lány
tizennyolc év körüli lehetett, csinos volt a maga közönséges módján, és Blanca
úgy sejtette, ártatlanságát már rég eladta jó haszonnal. Hetente más kísérte haza,
és az anyja nem helytelenítette a viselkedését, hanem még nagy mosollyal be is
invitálta az udvarlókat. A házban azt suttogták, hogy ezek a férfiak Tehodora
szolgálataiért szép összeget fizetnek az anyjának.
És ennek a lánynak dicsekedett Nella azzal, hogy van hová mennie? –
gondolta döbbenten Blanca.
– Mégis mit mondott neki? Hová megy?
– Azt mondta, signore Rossi házat bérel neki. Ha akarja, ruhákkal halmozza
el, és minden költségét fizeti, ha a kedvese lesz – húzta el a száját Leona.
– Áh! – kiáltott fel Blanca, és a levegőbe ütött. – Tudtam, amikor tegnap
említette ezt a Rossit, hogy nem csak egyszerűen a szépet teszi neki. Tudtam! –
nyögte. – Akkor…
Leona bólintott.
– Akkor nem akar majd hazajönni, eszében sincs, hisz kap saját házat,
ruhákat…
– Miért nem szóltál nekem, Leona? – pillantott dühösen a húgára. – Miért nem
mondtad el, miután hallottad ezt a beszélgetést?
A gyerek megvonta a vállát.
– Azt hittem, csak dicsekszik. Csak Theodorát akarja idegesíteni, hogy neki
nem kell minden héten mással randevúznia, mégis jó élete lesz. Nem gondoltam,
hogy komolyan beszél, de most… Most már azt hiszem, nem hazudott.
 Úgy beszélt, mint egy felnőtt, pedig épp csak betöltötte a tizedik évét. Látszott
rajta, hogy teljesen összetört a lelkiismeret-furdalástól, amiért nem szólt a
nővérének, és így az nem tudta megakadályozni Nella ostoba tettét. Azt nem
tudhatta, hogy mekkora butaságot követett el a nővére, de azt igen, hogy egy
cseppet sem helyénvaló, ha egy nős ember lakásába költözik, egy nős ember
ruháit fogadja el.
Blanca megsajnálta.
– Nem a te hibád, Leona. Nella akkor is megtette volna, ha megtiltom neki.
Tudod jól, milyen önfejű. Én inkább féltem, hogy csak kihasználja ez a signore
Rossi, vagy esetleg bántja. Ezért mondtam mindig, hogy tanuljatok, hogy jó
munkátok lehessen, és soha ne szoruljatok más kegyelmére. Te tanulsz, Nellának
azonban soha esze ágában sem volt. Ő ilyen. Önfejű és nem tanul más kárán,
csak a magáén.
Halkan, nyugodtan próbált beszélni, hogy a kislány is megnyugodjon, de
Leona arcán továbbra is feszültség tükröződött.
– Ha esetleg mégsem válna be Nellának ez a jobb élet, ide még mindig
hazajöhet… – folytatta Blanca, és remélte, hogy a húga felenged végre. Úgy
érezte, éppen elég, ha Nella miatt aggódik, nem akart még Leona gondolatain is
idegeskedni. – Menned kell iskolába – tette hozzá.
Leona bólintott és a hálószoba felé indult, aztán mégis megfordult.
– Blanca… – kezdte. – Blanca, te tényleg meztelenül állsz a férfiak előtt?
Blanca már nem számított erre a kérdésre. Felsóhajtott és felállt.
– Igen, Leona. De nem érhetnek hozzám. Nem is úgy néznek rám, ahogy
gondolod. Ők így tanulnak meg embert festeni. Olyan, mintha egy szobor
lennék. Nem mozdulhatok órákig.
A kislány mereven tartotta a fejét, és egyenesen nővére szemébe nézett.
– Az egyik testvérem meztelenül áll férfiak előtt, a másik egy nős ember
házába költözik… – morogta és megrázta a fejét.
Blanca megértette Leona gondolatait. Megértette, hogy nem ért semmit. Nem
érti, miért áll meztelenül modellt, amikor szobalány is lehetne, nem tudta, hogy
ha szobalány lenne, az ártatlansága már rég a múlt ködébe veszett volna. Nem
értett semmit, mégis azt hitte, mindent ért. Azt hitte, hogy mindkét nővére
erkölcstelen és szégyellnivaló.
– Tudom, mire gondolsz… – pillantott szomorúan a húgára. – Látod, ezért
tanulj, Leona! Azért, hogy soha ne kelljen ilyen munkát elvállalnod. Érted?
Remélte, hogy ezt az egyet legalább pontosan érti a gyermek. Fájt a szíve,
amiért képtelen megmagyarázni neki, hogy nem tesz semmi rosszat. Nem tudta
megértetni vele, hogy kevésbé van kiszolgáltatva, mint bármelyik szobalány
vagy konyhai cseléd, a maga ura lehet, és nem kell senki kegyeit keresnie azért,
hogy eltarthassa a húgait. Már csak abban bízhatott, hogy Leona később felfogja,
mit tett értük. Most azonban sokkal fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznia.
Elment a húga mellett, és a hálószobában nekilátott a fésülködésnek. A kopott,
félig vak tükörben nézte magát, miközben gépies mozdulatokkal csavarta
kontyba a haját. Magában elmosolyodott, amikor a tükörben meglátta, hogy
Leona mellé áll, és szintén fésülködni kezd. Két varkocsba fonta a haját,
amolyan kislányosan, ahogyan az iskolában a legtöbb lány viselte. Szinte
egyszerre végeztek, és együtt, szó nélkül léptek ki az ajtón. A sarkon egymásra
néztek, majd egyikük az egyik, másikuk a másik irányba ment tovább.
Blanca nem a festőiskola, hanem signora Martina üzlete felé vette az irányt.
Remélte, hogy ott találja Nellát, és meggyőzheti arról, ostobaságot készül
elkövetni. Habár előző este még szilárd volt az elhatározása, hogy móresre
tanítja a húgát, rákényszeríti, hogy megálljon a saját lábán, de a reggel és Nella
távozása megváltoztatta a véleményét. Meg akarta óvni a bajtól, és azt hitte,
rábeszéléssel talán sikerülhet is. Észérveket sorakoztatott fel a fejében, melyek
majd hatnak Nellára, hisz nem gondolta, hogy buta leány lenne, inkább csak
nagyravágyó és hebehurgya.

Hamarosan elérte a kalapos üzletet, melynek kirakatában csinos és elegáns

darabok kínálták magukat. Egyszerű szalagostól a gazdagon díszített fejfedőkig
mindent látott az ablakban, de nem kötötte le a figyelmét a sok hívság, Nellát
kémlelte. Az ajtó tárva-nyitva volt, úgyhogy besétált. Egy fiatal, csinos lány állt
a pultnál, egyszerű, de kellemes ruhában. Duzzogó, lebiggyedt szájjal kapta fel a
fejét Blanca lépteire.
– Még nincs nyitva a szalon – jegyezte meg kelletlenül és felvonta jobb
szemöldökét, jelezve, hogy a lány zavarja.
– Jó reggelt kívánok! – köszönt Blanca élesen, hátha az eladónő ráébred
udvariatlanságára, de úgy tűnt, ettől csak még bosszúsabb lett. – Nem vásárolni
jöttem – jelentette ki határozottan és ő is végigmérte a lányt. Nem tetszett neki a
hangnem és idegesítette az udvariatlanság. Igaz, hogy pillanatnyilag nem
engedhetne meg magának egy ilyen kalapot, de ez nem ok arra, hogy bárki is
lekezelően viselkedjen vele, különösen nem egy ilyen csitri.
– Akkor miben segíthetek? – Az eladó arckifejezése nem hagyott kétséget
afelől, hogy eszében sincs semmiben segíteni.
 – A húgomat keresem, Nellát!
A lány elfintorodott.
– Épp miatta állok most itt. Egy órája azt mondta signora Martinának, hogy
nem jön többé, úgyhogy a signora engem osztott be helyette. Pedig volna más
dolgom…
– És nem tudja, hol van most? – Blanca kezdett kétségbeesni. Minden
reménye a szalonban volt, de úgy tűnt, ez az esély is elveszett.
Az eladó megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs. Talán Signora Martina tudja, de ő csak később érkezik.
– Megvárnám… – kezdte Blanca, de a lány felemelte a kezét.
– Megvárhatja, odakint – bökött a fejével az utcára. – Bármikor ideérhet Conti
grófné a kalappróbájára. Nem szereti, ha bárki itt téblábol – vágta oda
nyomatékosan.
Blanca bólintott, és lehajtott fejjel kiment. Nem vitatkozott, nem kérte ki
magának. Tudta, hogy a húga hasonlóképpen viselkedett volna egy olyan nővel,
akin látszik, hogy nem telik neki a drága, elegáns kalapokra. Hisz csak foglalja a
helyet, rontja a levegőt, miközben módos vásárlók várnak a szalonban. Soha
nem volt nagyravágyó, nem akart mást, mint a húgait eltartani és festeni, de
amikor egy ilyen semmi kis nőcske megalázta, egy olyan nőcske, aki kevesebbet
élt és dolgozott, mint ő, akkor elöntötte a pulykaméreg. Hozzászokott a férfiak
vágyódó pillantásához, ismerte a nők olykor féltékeny tekintetét is, a lekezelő
viselkedéssel is találkozott egy-egy úrinő részéről, de azt rosszul tűrte, ha olyan
ember ítélkezett felette ismeretlenül, aki láthatóan még nála is kevesebbre vitte.
Tudta, hogy a signora nem fizeti meg ezeket a lányokat. Egyetlen dolog volt
fontos a számára: hogy csinos legyen az eladónője, és képes legyen megkínálni
egy kis cherryvel egy nemes asszonyt is. A kalapokat ugyanis nem ők, hanem
Martina asszony adta a hölgyek kezébe, a személyzet csupán próbababa vagy
szobalány lehetett az ő szalonjában. Bosszantotta a szemtelen, rátarti bakfis
viselkedése, most azonban visszafogta szenvedélyes természetét, mert
mindenképpen beszélni akart signora Martinával. Róla sem volt jó véleménnyel.
Úgy hitte, az ő hatására lett Nella olyan mérhetetlenül arrogáns és öntelt, hogy
nem becsülte meg, amit tett érte. Úgy gondolta, abban is a kalapszalon
tulajdonosának a keze lehet, hogy a húga inkább választja a kitartott szerető
szerepét, mint a tisztességes munkát.
Fél órát ácsoroghatott a szalon előtt, amikor megállt egy hintó. A kocsis
leugrott a bakról, kinyitotta az ajtaját és kisegítette a hölgyet, aki benne utazott.
Blanca sejtette, hogy az elegáns, középkorúnak tűnő, még mindig nagyon szép
asszony csak Conti grófné lehet. Nem értette, signora Martina hogy késhet el egy
ilyen fontos találkozóról, de nyomban világossá vált számára minden. A
tulajdonosnő már a szalonban volt, és nagy mosollyal, hajbókolással köszöntötte
illusztris vendégét. Nyilván egy hátsó ajtón át érkezett, korábban, mint a grófné.
Blanca nagyot sóhajtott. Úgy sejtette, az eladólánynak esze ágában sem volt
értesíteni a signorát az ő ottlétéről. Idegesen toporgott. Lassan indulnia kellett
volna a festőiskolába, hogy a „megfelelő fényre” odaérjen, de úgy tűnt, a
grófnénak egyáltalán nem sietős a kalappróba: leült, és nyugodtan csevegett
signora Martinával.
Blanca még hosszú percekig várt. Tudta, nem törhet rá a tulajdonosnőre, mert
akkor aztán kidobják és nem tud meg semmit. Úgy döntött, hazaszalad, magához
veszi a festőmappáját, amit reggeli felindultságában otthon felejtett, és majd
késő délután visszatér.

9.

A hercegnő szinte undorral ejtette ki a zárda nevét, aztán megállt a mesélésben.

Először Marcóra, majd Valentinire nézett.
– Nehezen fogok hozzá az ott történtek elmeséléséhez. Ennél mocskosabb
titkokról még soha nem volt tudomásom, és soha nem is képzeltem volna, hogy
ilyesmi létezik egy szent helyen. Őszintén szólva még a világi életemben sem
hallottam ennél elrettentőbb és undorítóbb ügyről, pedig egy igazán nyitott
gondolkodású emberekből álló udvarban nőttem fel… Nos, nem szaporítom a
szót tovább, belevágok. Már csak azért sem ellenkeztem a római zárda ellen,
mert az unokatestvérem, Gusztav Adolf is a városban élt jó ideje, és egyre jobb
kapcsolatot ápolt a Vatikánnal. Olyannyira, hogy még azt is el tudta intézni,
hogy találkozzam a pápával, amit életem legszebb napjaként tartok számon azóta
is. Őszentségével mondhatni barátságba kerültem, míg nem vonultam be a
zárdába, többször is meghívott beszélgetni… Tehát – kanyarodott vissza a
történethez – őeminenciája, Reisach bíboros kíséretében megérkeztem a
Sant’Ambrogio zárába. Az épület egy sűrű utcában áll, nem is igazán látszik
rajta, hogy kolostor, nem különálló ház, hanem egybeépült a többivel. Csupán a
kereszt és a rácsos ablakok mutatták, hogy szent helyen járunk. Hatalmas, zárt,
kukucskálóval ellátott kapu fogadott bennünket. A bíboros határozottan
megverte a kaput, mire kinyílt a kis ablak, és egy nővér kukkantott ki rajta.
Amint meglátta őeminenciáját, nyomban kitárta az ajtót, és beléptünk a
meglepően tágas udvarra. Az épület teljesen körbevette az ápolt kertet, mely
azonnal meggyőzött arról, hogy jó helyen járunk. Szépen zöldültek a növények,
serény apácák gondozták, mások pedig kis padokon olvasgattak, vagy csak
ücsörögtek elmélyülve. Még a nap is besütött a zárt udvarba, igazán idilli
látványt nyújtott. Egyetlen dolgot nem láttam a nővérek arcán: mosolyt. Szinte
rémülten pillantottak felénk, de ezt annak tudtam be, hogy nyilván nincsenek
hozzászokva az idegenekhez, a férfiakhoz – még ha egyházi személy is az illető
– még annyira sem. A kapus apáca bekísért bennünket az épületbe, ahol minden
nagyon egyszerűnek és tisztának tűnt. Fehérre meszelt falak, barna ajtók, barna
ablakkeretek, semmi cifraság. Egyre jobban tetszett a hely, olyan érzésem
támadt, hogy hazaérkeztem. Egy nagy, kétszárnyú ajtó előtt állt meg az apáca,
kopogott, majd megvárva bentről a hívó szót, be is nyitott… Meglepően tágas és
világos terembe léptünk. Azt is furcsálltam, hogy az ablakokat muszlin
függönyök, a székeket bársonykárpit borította. A falakon festmények lógtak,
ugyan egyházi témában, de aranykeretbe foglalva, és az íróasztal is olyan
méregdrága munkának tűnt, mely egyáltalán nem illett egy zárdába. Az asztal
mögött egy apáca ült, a klarisszák ruhájában, fátyollal a fején, de az arcát először
nem láttam, mert iratok fölé hajolt. „Őeminenciája, Károly Auguszt bíboros,
Reisach grófja, anyám” – mondta a nővér, aki kísért bennünket, mire az apáca
felkapta a fejét, és nyomban fel is állt. Mozdulatai nem fejeztek ki zavart,
kihúzta magát és ránk mosolygott. Még soha nem láttam olyan gyönyörű arcot.
De nem is a szépsége, hanem a kisugárzása babonázott meg. Mandulavágású
fekete szemei szinte delejesen vonzották a tekintetemet. Mosolya oly őszintének
tűnt… – merengett el a hercegnő, majd újra a két férfira nézett, nyelt egyet és
folytatta. – Nos, ő volt Maria Luisa nővér, a Sant’Ambrogio zárda főnöknője.
Döbbenten bámultam rá, hisz alig lehetett több huszonöt évesnél. El sem tudtam
képzelni, hogyan kerülhetett ilyen magas pozícióba ilyen fiatalon, de abban a
pillanatban bármit elfogadtam volna, amit mond, annyira magával ragadott a
belőle áradó misztikus erő. Bizonyára bolondnak néznek, uraim – mosolyodott
el, és ugyan Valentini felemelte a kezét, hogy jelezze, „ugyan, dehogy”, Marco
meg sem mozdult. – Ön nem olyan udvarias, mint Valentini atya, signore Fiore –
jegyezte meg a hercegnő még mindig mosolyogva, és közben megértőn bólintott.
– Valóban nehezen hihető, hogy egy asszonyt ennyire lenyűgözhet egy másik
nő?
Marco lehajtotta a fejét, aztán megvonta a vállát.
 – Nem, hölgyem. Elhiszem, hogy a főnöknő különleges személyiség, csupán
azon csodálkozom, hogy önt, a világlátott, tanult nemes hölgyet egy
pillantásával a hatalmába kerítette. Hisz éppen ön mondta, meglepte, hogy
ennyire fiatalon apátnő lehet. Nem ébredt gyanú önben? A zárdák főnöknői
többnyire olyan idősebb apácák, akik már bizonyították nem csak Isten iránti
elkötelezettségüket, de rátermettségüket is…
– Ha volt is bármiféle gyanúm, az abban a pillanatban elszállt, amint Maria
Luisa megszólalt. Olyan határozott és magabiztos módon beszélt, mintha hosszú
évek óta vezetné a kolostort. Hangja mély és sejtelmes volt, s láttam, Károly
Auguszt is teljesen a hatása alá került. Kezet csókolt őeminenciájának, majd
leültetett bennünket… Alig telt el a röpke félóra, és én úgy éreztem, ennél
csodálatosabb helyre nem is kerülhettem volna. Boldogan csatlakoztam Maria
Luisa anya zárdájához. Talán elgondolkodtam volna, talán mérlegeltem volna,
talán átrágtam volna a lehetőségeimet a többi általam megtekintett kolostorral
kapcsolatban, ha nem ő a főnökasszony. Ő azonban teljes mértékben meggyőzött
arról, hogy ennél kellemesebb és ájtatosabb zárdát sehol e világon nem találok.
És én elhittem neki. Tudniuk kell, uraim, hogy ebbe a kolostorba bekerülni
kiváltságszámba megy, meglehetősen komoly összeget kell letennie minden
családnak, akik oda szándékoznak adni a lányukat novíciának. Nem haboztam,
Károly Auguszton keresztül megfizettem a kisebb vagyont, hogy a
Sant’Ambrogio zárda befogadjon. A pénz egyébként sem érdekelt. Úgy hittem,
életem végéig e hely lakója leszek és a továbbiakban semmi szükségem nem lesz
világi gazdagságomra, hisz gyermekeim nem születtek, hogy rájuk hagyjam…
Alig egy hónap múlva be is költöztem, elfoglaltam puritán kis szobámat, mely
minden földi hívságtól mentes volt. Már nem a bíboros volt a gyóntatóm, hanem
Giuseppe Peters atya, aki gyakran látogatta a kolostort és kiváló kapcsolatot
ápolt Maria Luisával. Csak később derült ki számomra, hogy nem csak engem,
hanem Maria Luisát is gyóntatta, s a híres levelesládának a kulcsát is ő őrizte. De
nagyon előreszaladtam, erről a ládikáról később még mesélek, fontos szerepe
van az ügyben…
– Bocsánat, asszonyom, Peters nevet említett… Ez nem olasz név, kifejezetten
idegen – szólt közbe csodálkozva Fiore.
– Valóban, számomra is furcsa volt, de nemigen foglalkoztam akkor a
gyóntató származásával – mosolygott a hercegnő, majd folytatta: – A napjaim
eleinte úgy teltek, ahogy reméltem. Imádsággal, elmélkedéssel, olvasgatással.
Kissé zavart, hogy a társaim nem fogadtak be azonnal, távolságtartón
viselkedtek velem. Később rájöttem, ezt kétségtelenül arisztokrata mivoltomnak
köszönhettem. A Sant’Ambrogióban leginkább középosztálybeli családokból
származó nők éltek, akik sem olyan műveltek, sem olyan világlátottak nem
voltak, mint én. Sőt, többségük kifejezetten tanulatlannak tűnt. A fogkefémet
például, amikor a világi dolgaim közül kiválasztottam, mit kívánok megtartani,
el akarták venni, mert nem értették, mi szükségem lehet ilyesmire. Még soha
nem találkoztak ilyesmivel – nevetett fel keserűen. – Amikor láttam, milyen
egyszerű és naiv nők közé kerültem, elgondolkodtam, vajon miből telt nekik
kifizetni a belépési összeget, hisz én igen gazdag vagyok, de még így is
meglepett az összeg, melyet Maria Luisa kért a kincstár javára. Minden
rosszindulatú gondolatom elszállt azonban, amikor az apátnő közelébe kerültem.
Csodákra volt képes – legalábbis akkor azt hittem. Csodák történnek a
közelében. Az imádság alatt szinte dicsfényt láttam körülötte, és ahogy a
többiek, én is úgy néztem rá, akár egy szentre. Egészen addig, míg meg nem
bízott egy feladattal, mely felnyitotta a szememet és kirángatott ájtatos, ostoba
révületemből. Egy levelet kellett lefordítanom számára, melyet egy férfi, egy
bizonyos Americano írt, németül. Ez a férfi félreérthetetlen ajánlatot tett az
általam szentnek vélt Maria Luisának. Lefordítottam ugyan az írást, de igen nagy
nehézséget okozott elmondani az apátnőnek, mi áll benne, hiszen olyan parázna,
olyan undorító gondolatokat tartalmazott, melyeket még elsuttogni is vétek.
Lesütött szemmel adtam elő a férfi vágyait, melyeket most nem is részletezek,
gondolom, megértik az urak… Azt azonban tudniuk kell, hogy ez a bizonyos
Americano hatalmas összeget kínált neki, ha csak egyszer is megkaphatja…
A hercegnő arca elvörösödött, miközben mesélt, és nem nézett a
hallgatóságára. Láthatóan ő szégyellte magát, amiért mindezt el kell mondania
bárkinek is. Felsóhajtott, lehunyta a szemét, majd a mennyezetre emelte a
tekintetét.
– Nem akartam elhinni, hogy bárki is képes egy örök fogadalmat tett
apácának, egy szent asszonynak ilyen ajánlatot tenni, még ha a világ legszebb
nője is… Talán… talán tartsunk egy kis pihenőt, uraim, egészen kiszáradtam.
Egy pillanatra kimennék friss levegőt szívni…
Fiore és Valentini már emelkedett fel, hogy elkísérjék a hölgyet, de ő intett.
– Ha nem bánják, inkább egyedül mennék. Addig, kérem, egyenek, igyanak,
nyilván megéheztek már…
Felállt, kényszeredetten elmosolyodott, majd gyors léptekkel elhagyta a
termet. Valentini és Marco egy percig csendben nézett utána, majd a pap szólalt
meg.
– A java csak most következik, Marco…
 Fiore elhúzta a száját.
– Eddig semmi érdemlegeset nem tudtunk meg, Giorgio, csupán a
körülményeket és azt, hogy a Sant’Ambrogiót egy olyan nő vezeti, aki
mindenkit levesz a lábáról, akár férfi, akár nő az illető.
Valentini bólintott.
– Ez nagyon fontos, hidd el! Ami most jön, azt álmodban sem gondolnád.
Láttam az iratokat, melyeket Vincenzo Sallua atya a hercegnő kérésére elkezdett
összegyűjteni. Benne van a hercegnő vallomása is, illetve az atya megpróbált
tanúkat is szerezni az állítása mellé, de egyelőre nemigen sikerült. Mindenki
hallgat a Sant’Ambrogióban, teljesen az apátnő hatása alatt állnak, sőt, az
elmondottak alapján azt gondolom, félnek tőle…

10.

Blanca felkapta a rajzmappáját, és sietve a festőiskola felé vette az irányt.

Késésben volt. Tudta, hogy várnak rá, ettől ideges lett: nem veszíthette el a
munkáját azért, mert felfordult a családi élete. A szíve a torkában dobogott,
amikor beért az épületbe. Kettesével vette a lépcsőfokokat, berontott az
öltözőbe, ledobálta a ruháit, magára terítette az előkészített leplet, és benyitott a
terembe. A tanoncok beszélgetve, nevetgélve álldogáltak, signore Bianchi az
asztalánál ült mogorva képpel. Amint meglátta, ráförmedt:
– Signorina Riva! Köszönöm, hogy megtisztel bennünket! Nagyon jól tudja,
hogy a fénnyel nem lehet játszani, kérem!
Blanca még soha nem hallotta a tanárt ilyen gunyorosan beszélni. Mindig
udvarias volt vele, soha nem emelte fel a hangját, akkor sem, ha esetleg elfáradt
egy pózban és nem tudta tovább tartani magát.
– Bocsásson meg, signore Bianchi, nem fordul elő többet! – szabadkozott, és
az emelvényre lépett. Levette a leplet és várta, hogy a mester megmondja,
milyen helyzetbe merevedjen.
– Egyik kezét tegye a csípőjére, a másikat a tarkójára! A jobb lábát húzza fel,
és szorosan zárja a másik mellé! A fejével forduljon az ablak felé! – adta ki az
utasítást.
A lány próbált tökéletesen beállni, de a signore elégedetlenkedve megcsóválta
a fejét.
 – Jobban forduljon ki, signorina Riva, és derékból forduljon, ne csak a fejével!
Tette, amit a tanár mondott, és megnyugodott, amikor Bianchi így szólt:
– Jó! Kezdjük! Iparkodjanak, uraim, a signorina késése miatt fél órával
megrövidült az időnk.
Blanca gondolatai rövidesen Nella felé fordultak. Minél inkább fáradt, annál
inkább igyekezett az agyát más irányba terelni, hogy ne foglalkozzon a testi
fájdalommal. A lelke azonban jobban sajgott, mint a karja vagy a lába. Alig
várta, hogy vége legyen az órának, és mehessen vissza a kalapszalonba
kideríteni a húga hollétét. Nem tudta, hogy mihez kezd, miután megtudja, merre
találja, de remélte, hogy ha találkoznak, képes lesz rávenni a hazatérésre. Arra
már gondolni sem mert, hogy megmutassa a képeit signore Bianchinak. Látta a
férfin, hogy haragszik rá, így bizonyára eszébe sem lenne megnézni, van-e
tehetsége a festéshez.
– Vége! – kiáltott a tanár, és Blanca lassan, óvatosan leengedte a karjait.
Felkapta a leplet, és indult az öltöző felé, de a mester hangja megállította:
– Hová siet, signorina Riva? Kérem, várjon!
A lány tudta, ez nem kérés, hanem parancs. Biztos volt benne, hogy Bianchi
kioktatja a késés miatt, talán még a béréből is levon, hogy megleckéztesse.
Eddig olyan pontosan végezte a munkáját, hogy a mesternek ezt a szigorú arcát
nem ismerte, és nem tudta, mire számítson. Szorosan összehúzta magán a leplet,
és a tanár elé lépett.
– Még egyszer elnézést kérek, signore Bianchi, soha többé nem kések el,
ígérem – mondta bűnbánó arccal, és tényleg bánta, hisz a saját hibájából késett.
Ha nem szalad haza a mappájáért, talán időben érkezik. Ha egy pár perccel
hamarabb eljön signora Martina szalonja elől, nem késik el.
Bianchi intett, hogy hagyja a szabadkozást.
– A késés miatt valóban mérges vagyok. Számomra ez a legnagyobb hiba,
amit modell elkövethet, hisz a fényt nem én szabályozom, nem tudok
alkalmazkodni a modellekhez, nekik kell alkalmazkodniuk a fényhez. Mivel
azonban kegyed általában igazán pontos, így elnézem, csak többé tényleg ne
forduljon elő. Nem ezért hívtam. Azt mondta, vannak rajzai… – nézett Blancára
felvont szemöldökkel.
A lányban benne szorult a levegő, annyira izgatott lett. Hálásan tekintett a
tanárra, akinek már eltűnt a szeméből a neheztelés, inkább játékos fény villant
benne. Mint aki valóban kíváncsi arra, mit firkálgat egy festőmodell.
– Igen, uram, el is hoztam, csak nem mertem előhozakodni vele a késésem
miatt…
 – Akkor szaladjon érte – tárta szét a karjait Bianchi. – Előbb azonban öltözzön
fel, így mégsem vehetem komolyan a műveit – mutatott végig a lány lepelbe
burkolt testén.
Blanca elpirult, és elsietett. Gyorsan felöltötte a ruháját, hóna alá csapta a
mappát, és rohant vissza az akkorra már kiürült tanterembe. Kicsit félve tette a
rajzokat a tanár elé, aki hümmögve a szemére tette szemüvegét, majd megfogta
az egyiket és az ablak felé sétált vele.
Leona portréját tartotta a kezében. Blanca akkor készítette, amikor egy kora
őszi délutánon a kislány egy könyv fölé hajolva olvasott a nyitott ablaknál. A
fény a könyv lapjaira és a húga feje búbjára esett, egy tincs rakoncátlanul Leona
arcába hullott. Ezt tartotta a legjobb képnek, amit életében rajzolt. Úgy gondolta,
sikerült megfognia a gyermek arcán a figyelmet, hajában a fényt, a ruháján az
árnyékot, azt a nyugodt harmóniát, amit az egész pillanat sugárzott. Feszülten
nézte a tanárt, aki továbbra is hümmögött, úgy emelgette a képet, hogy hol így,
hol úgy esett rá a fény, aztán hirtelen megpördült. A pápaszeme fölött a lányra
nézett, homloka vízszintes ráncokba szaladt. Blancának kifutott a vér az arcából
és leverte a víz izgalmában. Hirtelen szinte el is felejtette, hogy milyen egyéb
gondok nyomják a vállát – abban a percben csak signore Bianchi ítélete
számított, más nem.
– Ön igazán tehetséges, signorina Riva… – morogta a mester az orra alatt,
aztán lekapta a szemüveget és közelebb lépett a lányhoz. – Tanulnia kellene.
Blanca észre sem vette, hogy bent tartotta a levegőt. Megkönnyebbülten fújta
ki, aztán elmosolyodott.
– El sem hiszi, signore Bianchi, milyen sokat jelentenek nekem az ön szavai –
rebegte elfogódottan, miközben szíve repesett a boldogságtól.
– Igen, igen… – vakarta meg a fejét a tanár. – Valóban van tehetsége a
színekhez, formákhoz, jól látja a fényt, az árnyékot… de még igencsak
kezdetleges a tudása. Ez még csak a tehetség, mely szárnyra kaphat szakértő kéz
irányítása mellett… de… – A fejét ingatva nézett a lányra.
– De? – szomorodott el Blanca hangja, mert érezte, most fogja megtudni,
miért is nem érdemes a rajzaival foglalkozni.
– De ön nő – nyögte ki a mester.
– Valóban… – bólintott a lány, mintegy nyugtázva a kétségtelen tényt.
– Mégsem állhat be a diákok közé.
– Miért nem? – vonta fel a szemöldökét a lány, de aztán megrázta a fejét. –
Persze, tudom, hogy nem. Egyébként sincs pénzem arra, hogy tanuljak. Így is…
– Valami baj van, signorina? – tette hirtelen a karjára a kezét Bianchi.
 Blanca lehajtotta a fejét, és újra a fejét csóválta.
– Semmi olyan, amin ön segíthetne, signore Bianchi – motyogta maga elé,
aztán felnézett. – Köszönöm, hogy megnézte a rajzaimat. Nekem már az is
csodálatos érzés, hogy a tehetségnek akár csak a szikráját is látja bennük. Most
mennem kell.
Megfogta a képet, visszatette a mappába, bólintott, és gyors léptekkel kiment
a teremből. Lefutott a lépcsőn. Maga sem értette, miért lett hirtelen olyan
szomorú, hisz a tanár olyan hírt közölt vele, melynek örülnie kellett volna. Nem
számított rá, hogy ingyen oktatást ajánl fel neki, arra sem, hogy azt mondja, akár
tanítás nélkül is viheti valamire a rajzaival. Valójában nem számított semmi jóra,
legfeljebb annyira, hogy a mester udvariasan eltanácsolja a festőállványtól.
Ehhez képest igazán kellemes meglepetés érte, mégsem volt képes örülni neki.
Hiába tehetséges, soha nem lehet belőle több, mint a szomszédok megörökítője,
sosem viheti többre, minthogy meztelen modellként álldogál egy pódiumon
órákon át.
Tudta, hogy most sokkal nagyobb gondok nyomják a lelkét, sokkal fontosabb
dolgokkal kellene foglalkoznia, mégis hagyott magának pár percet a bánatra. A
kilátástalan jövője feletti szomorúságra. Aztán amint kiért a forró augusztusi
délutánba, megtorpant, sóhajtott, megrázta a fejét, és igyekezett az égetőbb
problémákra összpontosítani. Gyorsan szedte a lábait: a kalapszalon felé sietett,
hátha még ott találja signora Martinát. A saját álmai feletti borús gondolatait
agya hátsó részébe száműzte, és csak a másik cél, húga megmentése lebegett a
szeme előtt. Tisztában volt vele, hogy Nella milyen nagyravágyó, mennyire naiv
és azzal is, hogy bármire képes, ha azt hiszi, kiszabadulhat abból a házból,
melyről azt gondolta, számára semmit sem jelent. Fényűzést, csillogást akart, és
Blanca tudta, ha sikerül is vele beszélnie, kicsi az esély rá, hogy képes lesz
meggyőzni afelől, ezt nem signore Rossitól kell várnia.
Mindenesetre meg kellett próbálnia, még akkor is, ha esetleg teljesen
feleslegesen erőlködik. Akkor is, ha valójában Nellának kellett volna bocsánatot
kérnie tőle, könyörögnie, hogy fogadja vissza, de ezt már nem várta. Már csak
meg akarta védeni önmagától és attól a nős férfitól, aki egy fiatal lány
ostobaságát és nagyravágyását kihasználva akar magának új, hamvas szeretőt
szerezni. S ki tudja meddig? Míg meg nem unja… Aztán eldobja, és nem törődik
azzal többé, mi történik vele. Blanca egyre inkább belelovalta magát a dühbe. Ha
abban a pillanatban a keze közé kapta volna azt a férfit, ki tudja, mire ragadtatta
volna magát.
Érezte, hogy kipirult a rohanástól és a melegtől, szíve szerint kigombolta
volna magasan záródó világoskék ruháját, hogy egy kis levegőhöz jusson. Haja
alól izzadságcseppek indultak a nyaka felé, kontyából kiszabadult hajszálai a
bőrére tapadtak. Az ájulás kerülgette, mire megérkezett a szalon elé. Gyorsan
szedte a levegőt, de csak forróságot szívott be.
Benézett az ajtón és látta, hogy a tulajdonosnő és az eladólány kalapokat
rakosgatnak. Nincs vásárló, ezért belépett. Mindketten felé fordultak, arcukon
hatalmas, a fizetővendégeknek fenntartott nyájas mosollyal, mely azonnal
lefagyott, amint rájöttek, nem egy csinos és drága kalapra vágyó hölgy érkezett,
csak ő.
– Oh! – adott hangot csalódottságának signora Martina, mellette a lány pedig
elhúzta a száját. – Nella kisasszony nővére, nemde?
Hangja lekezelő volt, és Blancában ugyan felhorgadt a düh, de igyekezett nem
mutatni. Haragudott a nőre, akinek nagy szerepe lehetett abban, hogy a húga
eszét vesztette, a nőre, aki kevélyen néz most rá, és fogalma sincs róla, micsoda
bajt okozott azzal, hogy arra bátorította Nellát, fogadja el Rossi ajánlatát.
– Nellát keresem, asszonyom – nézett határozottan a nő szemébe, a hangja
azonban alig észrevehetően megremegett. Bosszankodott emiatt, de tudta, bármit
tesz is, ez nem változik. Mindig aprónak, jelentéktelennek és szegényesnek
érezte magát, ha gazdag úrihölggyel kellett beszélnie. Szinte szerencséjének
érezte, hogy ez igazán ritkán fordult elő. Signora Martina nem is tartozott az
általa igazi úrihölgynek nevezett nők közé, mégis olyan magasan hordta az orrát,
hogy a lányt elbizonytalanította. Korábban Nella elmesélte neki, azt hallotta a
kolléganőitől, hogy a tulajdonosnő valójában egy kóristalány volt egy piszkos
kis színházban, amolyan kabaréban, ott szeretett bele a későbbi ura. Ennek
ellenére úgy viselkedett, mintha palotában született volna, hintón járna, és
számtalan szolga lesné minden kívánságát. Pedig valójában csak az a két lány
figyelte a szavait, akik a keze alatt dolgoztak a kétségtelenül elegáns,
ugyanakkor nem túl nagy üzletében, melyet a férjétől örökölt meg. Eredetileg
szatócsbolt volt, signora Martina azonban jó érzékkel látta meg, hogy a kalapok,
különösen a divatos kalapok sokkal több hasznot hoznak és módosabb vásárlókat
vonzanak, mint a vegyes aprócikkek.
– Nella kisasszony már nem dolgozik itt – vonta meg a vállát a nő.
– Ezzel tisztában vagyok, asszonyom, azt szeretném tudni, hol van. Önnek
bizonyára elmondta, hová készül… – lépett egyet beljebb Blanca.
Signora Martina gőgös pillantást vetett rá.
– Nella nem kíván találkozni önnel, hisz ön kidobta. Reggel legalábbis ezt
mondta nekem. Ahogy azt is, most hontalanná vált, mert a nővére képtelen
elfogadni, hogy ő többre akarja vinni nála. Azt mondta, ön irigyli tőle, hogy egy
olyan férfi, mint signore Rossi érdeklődik iránta.
 Blanca úgy érezte, ha nem megy azonnal friss levegőre, hányni fog. Ezt
mondta róla Nella? Ezt merte mondani, ennyit értett meg abból, amit tegnap este
hosszasan sorolt neki? Az érvekből melyeket felhozott az ellen, hogy egy nős
férfihoz kösse magát? Aggodalmát irigységnek érezte, haragját az ellopott pénz
miatt fel sem fogta, valószínűleg nevetséges kicsinyességnek gondolta. Fájdalom
nyilallt a gyomrába, szíve szerint összegörnyedt volna, de tartotta magát, nem
akart gyengének tűnni az úrhatnám kalaposnő előtt.
Hallgatott, míg összeszedte magát, majd felemelte az állát, megacélozta
magát, haragja és fájdalma elnyomta kisebbrendűségi érzését, szeme villámokat
szórt.
– De tudja, hová költözött, igaz? Hisz önnek köszönheti, hogy tisztességes
leányból kitartott, cifra szajha lehet, nemde? Két lehetősége van asszonyom! –
mordult rá. – Vagy megmondja, hol a húgom, vagy pokollá teszem az életét,
tönkreteszem az üzletét. Mert kiállok ide, a szalon elé, és minden betérőnek
elmondom, hogy miféle kerítőnő.
Signora Martina először döbbenten hallgatta a lányt, aztán gúnyosan
felkacagott:
– Az első alkalommal elvitetem a csendőrrel, és rágalmazásért még perbe is
fogatom. Hisz mit tehetek én arról, hogy egy eladólány úgy döntött, viszonyt
kezd az egyik vásárlóval? Egyébként sem dolgozik már itt, semmi közöm hozzá!
Jobban teszi, ha eltakarodik a szalonnak a környékéről is és békén hagy, mert
abban biztos lehet, nem én húzom a rövidebbet! Hagyja a húgát, sosem volt
ilyen jó dolga! – Hangja egyre emelkedett, végül már paprikavörösen kiabált, és
egy cseppet sem látszott annak a kimért úrinőnek, akinek mutatta magát a
vásárlói előtt.
Blanca nem ijedt meg tőle. Majd’ szétfeszítette a harag, de tudta, ezzel a nővel
semmire sem megy. Akkor sem, ha kikel magából, akkor sem, ha könyörög. Már
mindegy volt, milyen hangnemben válaszol, hisz bármit tett volna, signora
Martina nem árulja el neki a húga hollétét. Már csak azért sem. Ezért maradék
hidegvérét megőrizve úgy döntött, jobban jár, ha higgadt marad, és megmutatja
az asszonynak, őt nem könnyű megfélemlíteni. Jéghidegen elmosolyodott és
kihúzta magát.
– Mindenki magából indul ki, asszonyom. Nyilván tapasztalatból tudja,
hogyan lehet előnyhöz jutni egy gyümölcsöző szerelemmel – mutatott körbe
gúnyosan az üzleten. – Remélem, Nellának legalább több jut, mint egy aprócska
kalapszalon, ha már a tisztességét adja érte. Bár ez a szó talán ismeretlen az ön
számára… – biccentett, és egyenes derékkal, felvetett fejjel kisétált a szalonból.
 Először nem is érezte a fájdalmat amiatt, hogy kilátástalanná vált: megtalálja a
húgát. Hisz Róma rettenetesen nagy, és nem forgott signore Rossi köreiben,
hogy ismerősökön keresztül kideríthesse, hol tartja a szeretőjét. A kalaposnő
kevélysége és lekezelő viselkedése feletti düh elhomályosította az aggodalmat,
mely korábban kínozta. Hosszú léptekkel indult a lakásuk felé, és jó ideig azon
morgott magában, hogy milyen mocskos is a víz, amely a csatornából feltör,
aztán pedig hiába kerül véletlenül kristálypohárba, csak büdös marad – értve ezt
signora Martina nem kifejezetten úri származására.

11.

A hercegnő bő negyedóra múlva tért vissza, és már nyoma sem volt rajta korábbi
feldúltságának. Nyugodtan pillantott a két férfira.
– Bocsássanak meg, uraim, de az emlékek még mindig megviselnek, noha már
egy év is eltelt, mióta ezek a szégyenletes események megtörténtek. – Hangjában
érezni lehetett, hogy bár a tekintete nyugodt, a lelke még háborog. Széles,
abroncsos szoknyáját széthúzva leült, kezébe vette kávéscsészéjét és
belekortyolt, majd elfintorodott. – Kihűlt – állapította meg, és intett Frau
Altenschmittnek, hogy hozzon újat.
– Nos, ott tartottam, hogy lefordítottam azt az ominózus levelet, és miután azt
láttam Mária Luisán, hogy egy cseppet sem lepi meg a férfi mocskos ajánlata,
sőt, mintha élveteg mosolyt vettem volna észre az arcán, korábbi bámulatom
gyanakvásba csapott át. Azt mondtam önöknek, hogy szóba hozom még azt a
ládikát az apátnő asztalán, emlékeznek?
Mind a két férfi bólintott.
– Az a ládika csodákat rejt. A mai napig sem tudom, hogyan, de üzenetek és
ajándékok teremnek benne, melyeket Szűz Mária küld, és mivel csupán Peters
atyának van hozzá kulcsa, vagy valóban a Szűzanya üzen a ládika által, vagy
Peters atya játszik a nővérek érzelmeivel. Az atya gyakran, hetente többször is
meglátogatott bennünket, de csak havonta egyszer nyitotta ki a ládikát. Egy eset
kivételével mindig talált benne levelet. Abban az egy esetben egy azonban nem
volt írás a ládában, volt viszont egy drágaköves gyűrű. A levelekből minden
alkalommal kiderült, hogy mennyire dicséretes a kolostorunk, a Szűzanya
mennyire szereti leányait és különösen Maria Luisát, aki a zárda népét ilyen
hatékonyan vezeti Isten útján. Így utólag visszagondolva, tulajdonképpen az
összes üzenet ugyanazt jelentette: szeressük és tiszteljük Maria Luisát, hisz ő a
mennyországba jutásunk záloga. Ez a dobozka, melyhez, mint mondtam,
senkinek nem volt kulcsa gyóntatómon kívül, olyannyira megalapozta az apátnő
hatalmát, olyannyira bebizonyította különleges, szentséges mivoltát, hogy senki
nem mert neki ellentmondani. Maga Peters atya sem, hisz ő maga láthatóan
éppúgy le volt nyűgözve tőle, mint mi mindannyian. Ebbe nem is tudok
belekötni, hisz magam is hallottam, ahogy felolvasta a leveleket, melyek
kétséget kizáróan belekerültek valahogy a ládába, és jó eséllyel nem Peters atya
által, aki ezt az áhítatot még akkor sem tudta volna eljátszani, ha világszínvonalú
színész lenne.
– De önnek mégis kétségei vannak, nemde? – vonta fel a szemöldökét Fiore.
Schillingfürst hercegnő halványan elmosolyodott.
– Önnek is lennének, uram, ha az én helyzetemben lenne.
– Nekem egyébként is csupán kétségeim vannak, asszonyom – vigyorodott el
a férfi. – Sok mindent láttam már, de az emberi leleményesség mindenen túltesz.
– Igaz… ugyanakkor nem kételkedhetnénk a szent jelekben… – fordult
Valentini felé. – Ön sem tagadhatja, hogy jócskán van rá példa, s én nem is
vádolnék senkit csalással, ha nem a saját szememmel látom, mit tett Maria Luisa
„spirituális cselekedet” címen – húzta el a száját gúnyosan a hercegnő.
Valentini egyetértőn bólintott, Marco azonban felsóhajtott.
– Ön talán nem hisz az isteni jelenlétben, signore Fiore? – kérdezte élesen a
hölgy. Érezhető volt a hangján, hogy nem tetszik neki a férfi tamáskodása.
Fiore megvonta a vállát, és egykedvűen pillantott a hercegnőre.
– Én már semmiben sem hiszek, asszonyom. Az isteni jelenlétben különösen
nem. Sokkal inkább abban vagyok biztos, hogy az ördög az emberben lakozik.
Katharina Schillingfürst merőn nézte a férfit, tekintetéből eltűnt az indulat.
– Önnek igen rossz tapasztalatai lehetnek, signore Fiore, ha csak a sátánban
hisz – jegyezte meg halkan. – És bocsásson meg, de ezzel a történettel úgy tűnik,
ebbéli hitét csak erősítem majd.
Marco egykedvűsége érdeklődésre váltott.
– Valóban? Akkor a hitünk nem is áll olyan távol egymástól, asszonyom.
– De bizony, signore Fiore, szöges ellentétben áll. Én ugyanis töretlenül
hiszek az isteni gondviselésben, hisz túléltem ezt a borzalmat, és lehetőségem
van arra, hogy leleplezzem azokat a gonosz lelkeket, akik visszaélnek a
hatalmukkal és mások hitével, akik tönkretesznek ifjú leányokat, és akik
vagyonokat harácsolnak nem a zárda, hanem saját maguk számára. Igaza van…
– folytatta elgondolkodva. – A sátán az emberben lakozik. De Isten figyel és
megmenti tőle azokat, akiknek dolguk van még a világban.
Fiore nem vitatkozott. Úgysem tudott volna észérveket felsorakoztatni a
teóriája mellett, ráadásul hitvitához sem volt igazán kedve. Valójában azt várta,
hogy megtudja végre a lényeget, és indulhasson a kedvelt kocsmájába, ahol
bizonyára, mint bármikor, amikor betévedt, Olimpia várja tárt karokkal. A nő
gondolatára felsóhajtott, és egy könnyű mosoly jelent meg a szája sarkában.
– Ön szórakozik rajtam, signore Fiore… – jegyezte meg hidegen
Schillingfürst hercegnő. – Így meglehetősen nehéz lesz előadnom a további
eseményeket, hisz úgy érzem, nem veszi komolyan az ügyet.
Marco elkomolyodott, és el is szégyellte magát egy pillanatra. Látta, hogy a
hölgy valóban nagy erőfeszítések árán meséli el a történetét, és bánta, hogy azt a
látszatot keltette, nem érdekli, mi több, kineveti őt.
– Bocsásson meg, hercegnő. Nem szórakozom, nagyon is érdeklődve várom a
továbbiakat… Egy pillanatra elkalandoztam, talán ezt látta rajtam, de távol álljon
tőlem, hogy önt megbántsam. Kérem, folytassa… – kérlelte a nőt igen
meggyőzően. Mire az egy rövid ideig farkasszemet nézett vele, aztán úgy tűnt
elfogadja a bocsánatkérést, mert újra belevágott az események ismertetésébe.
– Egy este, vacsora után, sétára indultam, mert úgy éreztem az étel
megterhelte a gyomromat. Úgy gondoltam, ha megteszek néhány kört a zárda
folyosóin, talán még a kertbe is kilépek, jobban leszek, és könnyebben elalszom
majd… Épp a kerengőben sétálgattam, ekkor hallottam meg egy beszélgetést,
mely annyira rejtélyesnek tűnt számomra, hogy felébresztette a kíváncsiságomat.
Különösen a levél után, melyet lefordítottam. Behúzódtam az egyik oszlop
mögé, és kihallgattam, miről társalognak. Maria Luisa a helyettesével, Isabella
nővérrel arról tárgyalt, hogy aznap éjjel az új novíciát, aki alig egy hete érkezett,
ideje spirituálisan beavatniuk.
– Spirituálisan beavatni? Nem hallottam még, hogy ilyen szertartások
lennének a zárdákban… – hajolt előre Marco.
A hercegnő megrázta a fejét.
– Addig én sem hallottam hasonlóról. Éppen ezért kaptam fel a fejemet,
amikor erről beszéltek. Ugyanakkor az apró kacaj, mely egyértelműen Maria
Luisától származott, meggyőzött, hogy ez valójában nem egy egyházi beavatás
lesz, hanem valami más. Hogy mi, azt nem is sejtettem. Addig sem voltam
túlzottan álmos, de a főnöknő szavai annyira felkeltették az érdeklődésemet,
hogy akkor sem tudtam volna elaludni, ha holt fáradt vagyok… Isabella nővér
kijött a szobából, és a novíciák cellái felé távozott. Úgy döntöttem, meghúzódom
a sötétben és várok. Talán egy órácskát ücsörögtem egy félreeső
ablakmélyedésben, amikor hallottam a ruhák suhogását. A helyettes nővér és egy
apró, szinte még gyermek novícia érkezett. A lányka alig lehetett több tizenöt
évesnél. Ismertem már látásból, szelídnek és szófogadónak tűnt, olyannak,
akinek szavát sem hallani. Persze… – gondolkodott el egy pillanatra – egy hét
alatt nehéz kiismerni valakit. Mindenesetre nem látszott sem talpraesettnek, sem
cserfesnek… Lehajtott fejjel követte Isabella nővért, és bevonultak a helyettes
szobájába. Az ajtót most gondosan becsukták, ezzel erősen megnehezítették
számomra, hogy bármit is halljak, látni pedig természetesen semmit sem láttam.
Egy darabig csend volt, ezért közelebb léptem az ajtóhoz, és szégyen, nem
szégyen, a kulcslyukra tapasztottam a fülemet. Halványan ki tudtam venni, hogy
mi folyik bent, legalábbis Maria Luisa hangja elért hozzám, a többiek egy szót
sem szóltak. A főnökasszony imádkozott, majd azt mondta, a zárdának szüksége
van rá, hogy Szűz Mária szóljon hozzá. Érzi, hogy a Mária mondani akar neki
valamit, de nem tud, ha ő nem esik eksztázisba, mely eksztázis közben meghallja
a Szűzanyát. – Schillingfürst hercegnő hangja elcsuklott. Belekortyolt az ismét
kihűlt kávéjába és elfintorodott. – Miután ezeket elmondta, elhalkult a beszéd,
csak mormogást hallottam. Arra gondoltam, nyilván imával készül eksztázisba
esni, de aztán nyögés és sírás hallatszott ki, mely lassan zokogásba torkollt, s
közben jól kivehető szavak is elértek hozzám… A kislány nyögdécselte, hogy
„Ne… ne tegye anyám, kérem, nem akarom…”
A hercegnő felnézett, arca paprikavörös volt. Fiore először nem tudta
eldönteni, hogy a szégyentől vagy a haragtól pirult el, de összehúzott szemébe
nézve rájött, hogy düh forrong benne.
– Ami ott történt, az olyan aljas, mocskos dolog volt, melyet talán restellnék is
elmondani bárkinek, de már túl vagyok azon, hogy magamat szégyelljem mások
bűneiért – mondta rekedten a felindulástól. Megköszörülte a torkát, és folytatta:
– Úgy éreztem, kötelességem megtudni, mivel kínozzák azt a gyermeket, ezért
félretéve alapvető udvariasságomat, kopogás nélkül benyitottam a szobába. Még
életemben nem láttam ilyen bizarr és ocsmány jelenetet, mint ami ott fogadott. A
leány meztelenül állt a két nővér előtt, próbálta takarni a szemérmét a kezével,
görnyedt válla rázkódott a sírástól. Maria Luisa előtte ült egy széken,
lemeztelenített felsőtesttel, és saját mellét simogatta behunyt szemmel, miközben
Isabella épp a gyermeket lökdöste felé. „Csókold meg a kebleit, hallod? Csókold
meg!” – utasította durván. „Ha nem teszed meg, Szűz Mária büntetését vonod a
fejedre!”
Marco tátott szájjal meredt a hercegnőre. Soha nem hitte volna, hogy egyszer
egy arisztokrata hölgy szájából ilyen szavakat fog hallani. Az, hogy
Schillingfürst hercegnő kimondta, egyértelműen arra utalt, hogy már átlépett egy
határt, a saját korlátait, melyek nem engedték volna, hogy ilyen frivol
kijelentésekre ragadtassa magát. Levetkőzte a belénevelt visszafogottságot, és
olyan nyersen adta elől a történetet, ahogyan az valóban megeshetett.
– Nem láttak meg – rázta a fejét az asszony. – Ketten háttal álltak nekem,
Maria Luisa pedig csukott szemmel várta a csókot. Én gyökeret eresztettem, az
első pillanatban fogalmam sem volt, mitévő legyek. A helyettes rálökte a lányt
az apátnőre, megfogta a fejét és kényszerítette, hogy megcsókolja a
mellbimbóját. A gyermek nyögött a megaláztatástól és a fájdalomtól, mivel
közben Isabella hátracsavarta a karját. „Csókold meg, aztán vedd a szádba és
szívjad!” – parancsolta. A lány végül megadta magát és engedelmeskedett, Maria
Luisa arcán pedig elégedett, kéjes mosoly jelent meg. Valóban felfénylett rajta az
eksztázis, felemelte az ég felé a karjait és Szűz Máriát szólongatta. Láthatóan
kapcsolatba kívánt kerülni vele. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg csak ebben
az állapotában képes meghallani a Szűzanya hangját, vagy egyszerűen
kihasználja a fiatal leány kiszolgáltatott helyzetét. Aztán előrenyúlt és
megragadta a gyermek derekát, magára szorította, hajánál fogva felemelte a fejét
és ajkát az ajkára tapasztotta. Hosszan csókolta. Olyannyira taszító és vonzó volt
egyszerre, amit láttam, hogy még az is megfordult a fejemben, Maria Luisa a
szenvedély magaslatában olyasmit él át, olyasmit hall, amit mi egyszerű
halandók nem. Gondoljanak nyugodtan bolondnak, de később majd megértik,
miért mondom mindezt. Meg fogják érteni, miért támadtak kétségeim afelől, jót
cselekszem-e, ha beavatkozom a szertartásba.
– Ön ezt szertartásnak nevezi? – horkant fel Valentini. – Hisz meggyalázták
azt az ártatlan leányt…
A hercegnő bólintott.
– Most már tudom. Akkor azonban olyan gyönyörű volt Maria Luisa
szenvedélytől égő arca, hogy úgy hittem, szinte dicsfényt látok körülötte. Nem
ismertem még a valódi természetét… Nem tudom, mi történt volna még ott a
szobában, ha nem cselekszem, noha fogalmam sem volt róla, jól teszem-e azt,
amit tettem. Kettős érzés keringett bennem. Egyrészt vártam, hogy csoda
történik, és magam is meghallom a Szentséges Szűz hangját, másrészt azonban
tudtam, hogy épp megbecstelenítenek egy ártatlan lelket. Két férjem volt, mire
zárdába kerültem. Pontosan tisztában voltam azzal, mitől ragyog az apátnő arca,
mégsem voltam képes teljes mértékben elítélni. Az egyik felem elhitte, hogy
valóban a szerelem gyönyörére van szüksége a szent eksztázishoz, a másik felem
tiltakozott az erőszak ellen. Győzött a józan eszem, de ahhoz gyáva voltam,
hogy fel is vállaljam a rosszallásomat. Inkább csendben kiléptem a szobából,
majd tiszta erőmből bevágtam az ajtót. Most is fülembe dörren a csapódás, s
szinte látom magam előtt a helyiségben maradtak döbbent arcát. A folyosó végén
jártam már, amikor hallottam, hogy valamelyikük feltépi az ajtót, és kikiált: „Ki
van ott?” Isabella volt. Durva, kegyetlen hangon kiabált, szinte megijedtem a
fenyegetéstől, mely a kérdéséből kihallatszott. Akkor nem tudtam, hogy
meglátott-e. S ha meglátott, vajon felismert-e. Elég sötét volt, bár a gyertyák
azért adtak annyi fényt, hogy tájékozódni tudjunk. Reméltem, hogy csak egy
árnyat látott elsuhanni…
Schillingfürst hercegnő megállt a beszédben, és felpillantott.
– Remélem, elhiszik nekem, hogy egy gyilkosságot könnyebb lenne
elmesélnem, mint ezt a gyalázatot. A legszégyenletesebb talán az, hogy én
magam is meginogtam, és most már számomra is érthetetlen okokból nem
tudtam eldönteni, hogy erőszakot, paráznaságot látok-e? Vártam a csodát.
Valóban vártam, és nem vagyok rá büszke, hogy az a nő engem is
megbabonázott. Szerencsére annyira nem, mint a többieket. Talán
tájékozottságomnak, korábbi világi életemnek köszönhetően, de hamar rájöttem,
hogy a novíciák spirituális beavatása nem más, mint Maria Luisa nővér
perverziója. Erőszak, megbecstelenítés, hatalmas bűn, és semmi köze ahhoz,
hogy Szűz Mária ebben az eksztatikus állapotában üzen neki. Ezt természetesen
nem hiszem. Az azonban tényleg furcsa, hogy a Szűzanya valóban üzent neki,
csak épp másképp…

12.

Leona már otthon volt, a konyhaasztalnál ücsörgött és egy könyvet lapozgatott.

Amikor Blanca benyitott, felugrott és kérdőn nézett rá.
– Megvan Nella? Tudtál vele beszélni? – kérdezte sürgetőn, de amikor látta
nővére lemondó pillantását visszarogyott a székre.
– Signora Martina nem mondta meg, hová költözött – rázta a fejét Blanca. –
Sőt, épp csak ki nem dobott a szalonból, amiért kérdezősködtem. Tőle soha nem
tudjuk meg, hol lakik Nella.
– Ez szörnyű, Blanca! – kiáltott a kislány csípőre tett kézzel. – Az egyik
nővérem egy kitartott nő lett, a másik pucéran mutogatja magát. Ez szörnyű! –
Arca undort és elkeseredettséget sugárzott. Tíz évével annyit értett meg az egész
történetből, hogy szégyentelen nők veszik őt körül, akikre egy cseppet sem lehet
büszke. – Ha valaki megtudja az iskolában, csúfolni fognak, és azt mondják
majd, hogy szajhák a testvéreim!
A szeme lángolt a haragtól, mintha legalábbis tudta volna, miről beszél.
Blanca annyira fáradt volt az egész napos őrlődéstől, hogy felelni is alig maradt
ereje, de tudta, meg kell magyarázni a gyermeknek, szó sincs arról, hogy
bármelyikük is szajha lenne. Legalábbis a szó klasszikus értelmében nem. De azt
is tudta, hogy Leonát csupán határozottsággal tudja meggyőzni, hisz bár csak
tízéves, de sokat olvas és sokat tanul, így nem olyan bugyuta kislány, mint azok,
akik az iskola környékére sem mennek. Ugyanakkor mégiscsak gyermek, akinek
szüksége van a szabályokra és arra, hogy érezze, biztonságban van. Ezt pedig
csak akkor érzi, ha az, aki neveli, nem bizonytalanodik el. Soha, semmivel
kapcsolatban sem.
– Leona! – szólt rá szigorúan. – Ülj le! – mutatott az egyik székre az asztalnál.
A kislány meglepődött az erélyes hangtól, de nem ellenkezett. Leült, a nővére
pedig az asztal másik oldalán álló székre telepedett. Egy darabig farkasszemet
néztek, aztán Leona sütötte le a pilláit, ő nem bírta tovább a nővére tekintetét.
– Leona – kezdte valamivel lágyabban, de még mindig határozottan Blanca. –
Most elmesélem neked, miből áll a munkám. Eddig még soha nem beszéltem
róla, mert számítottam arra, hogy nem érted meg, miért ezt végzem, most
azonban már nincs más választásom.
A gyermek hallgatott. Duzzogva fújta fel az arcát, s ezt látva Blanca hirtelen
egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy felfogja a mondandóját. Pontosan
úgy viselkedett, mint hároméves korában, amikor nem az történt, amit ő akart.
– Amikor a Mama meghalt, te még csak ötéves voltál, Nella pedig tizenkettő.
Ránk maradt ez a lakás, aminek a lakbérét ki kellett fizetni, az ételt sem adják
ingyen, és a ruhákat sem, mi több, az iskola is pénzbe kerül. Én akkor egy
családnál dolgoztam, házimunkát végeztem, de az a pénz, amit ott kaptam, csak
addig volt elég, amíg a Mama élt. Amennyit én hoztam a konyhára, csupán
annyit ért, hogy legalább a lakbérbe be tudtam segíteni. Miután Mama meghalt,
el kellett gondolkodnom, hogyan neveljelek fel benneteket a cselédmunkámért
járó keresetemmel. A munkaadómtól fizetésemelést kértem, de nem adott. Azt
mondta, ennyiért bármikor talál valakit, aki kitakarít nála, ezért új munka után
kellett néznem. Épp hazafelé sétáltam, el voltam keseredve, fogalmam sem volt
róla, mihez kezdjek, amikor egy ház kapuján megláttam egy kiírást. „Festőiskola
modellt keres.” Ez állt rajta. Nem tétováztam. Bementem, és találkoztam signore
Bianchival, az iskola tulajdonosával. Elmondta, hogy mennyit fizet óránként, és
én majdnem elsírtam magam, mert nem sokkal volt több, mint az, amit a háziúr
adott a takarításért. Ekkor a signore megsajnált, és felajánlotta az órabér
dupláját, ha hajlandó vagyok meztelenül modellt állni a tanoncoknak. Nem
gondolkodtam, elfogadtam a munkát. A mester biztosított róla, hogy senki egy
ujjal sem érhet hozzám, és elhitette velem, hogy egyetlen tanuló sem fog
szemérmetlenül bámulni, pusztán az emberi test pontos megrajzolását,
megfestését tanulják meg rajtam keresztül. Úgyhogy legyek rá büszke, hisz a
művészetet támogatom, és ki tudja, milyen nagy festőművészek múzsája leszek
majd később.
Blanca elhallgatott egy pillanatra, és Leona arcát fürkészte. A húga arca már
kevésbé volt morcos, figyelmesen hallgatott, de a tekintetéből még nem tűnt el a
szégyen.
– Signore Bianchi nem hazudott. Valóban nem volt olyan kellemetlen a
művésztanoncok előtt meztelenül állni, mint hittem. Soha nem vettem észre
egyetlen olyan pillantást sem, melytől pirulnom kellett volna. Festőszemmel
néznek rám, nem úgy, mint egy lányra, hanem úgy, mint egy tárgyra. Először
alig mertem levenni a ruhámat, aztán, amikor láttam, hogy egyáltalán nem
változik a tekintetük attól, hogy egy pucér nő áll előttük, megnyugodtam. Ma
már természetes, hogy órákon át néznek, aztán elköszönnek és hazamennek. Én
pedig szintén hazajövök, mintha takarítottam volna egy úri házban. Akár hiszed,
akár nem, itt nagyobb biztonságban érzem magam, mintha szobalány vagy
bármilyen cseléd lennék. Itt tisztelnek, soha nem kaptam egyetlen pimasz
megjegyzést sem, de ezt nem mondhatom el az előző helyről, ahol dolgoztam. A
háziúr folyton macerált, alig tudtam előle kitérni. A festőiskolában
megbecsülnek és signore Bianchi jól fizet, mert megbízhatónak tart és nem
nyafogok, bármilyen fáradt is vagyok. Kiérdemeltem ezt a megbecsülést, mert
azt tudnod kell, szörnyen fárasztó feladat órákon át mozdulatlanul állni.
Szükségünk van erre a pénzre, szóval ne nézz rám többet úgy, mintha
szórakozásból választottam volna ezt a munkát, mintha nem azért tettem volna
mindent, hogy benneteket tisztességesen felneveljelek. És ha már Nella egy
cseppet sem hálás ezért, legalább te ne ítélkezz felettem.
Leona lesütötte a szemét, de Blanca látta, hogy elhúzza a száját. „Tehát egy
szót sem értett az egészből” – sóhajtott fel. A kislány azonban felpillantott, és a
tekintetében nem harag, nem szégyenkezés, hanem kérdés volt.
– Nem azért választottad ezt a munkát, mert te magad is szeretsz rajzolni?
Nem azt gondoltad, hogy mégiscsak jobb egy olyan helyen dolgozni, ahol
festészetet tanulnak, mint egy mocskos házat takarítani, hisz itt legalább
tanulhatsz is valamit?
Blanca elmosolyodott. Örült, hogy a kislány már nem duzzog, hanem
érdeklődik, még akkor is, ha a kérdésnek volt némi éle is.
– Bevallom, szívesebben szagolom a festéket, mint mások izzadt ruháit, de a
pénz döntött, nem a vágyaim. Szívesen tanulnék festészetet. Signore Bianchi ma
azt mondta, van tehetségem hozzá, de arra már igazán nem futja, különösen,
hogy Nella kipucolta a bukszámat. Így egy havi lakbérrel tartozom a háziúrnak.
Azt még nem tudom, hogyan teremtem elő… – csóválta meg a fejét. – Remélem,
holnap találok valami munkát, amit a festőiskola mellett végezhetek, és össze
tudom szedni a pénzt, különben signore Cavo utcára tesz bennünket…
Nagyot sóhajtott, és széttárta a karját.
– Van még kérdésed, Leona? Most már mindent tudsz, nincs titkom előtted.
Úgy hiszem, elég nagylány vagy már, hogy megértsd, miért vállaltam el ezt a
munkát, és azt is, milyen munka ez valójában, és hogy nincs benne semmi
szégyellnivaló.
Azt azonban esze ágában sem volt közölni a húgával, hogy van még egy
lehetőség, hogy a lakásban maradjanak akkor is, ha nem tudja a lakbért kifizetni.
Azt a megoldást egyáltalán nem vette számításba, pedig tudta, Leonáért képes
lenne odaadni magát az undorító háziúrnak. Erről viszont a gyerek nem
tudhatott, így hallgatott.
Leona megrázta a fejét, felállt, megkerülte az asztalt és átölelte Blancát.
– Ne haragudj azért, amit mondtam! Én most már tudom, hogy mindent értünk
teszel. Kár, hogy Nella nem tudja… pedig jóval idősebb nálam. Okosabb is
lehetne…!
Blancának könnybe lábadt a szeme. A kislány ölelése felszabadította, mintha
egy szikla gurult volna le a mellkasáról, és a könnyek nem fájdalmában, hanem
megkönnyebbülésében törtek elő belőle. Úgy érezte, rendbe tudja tenni a
pénzügyeiket.
Már el is határozta, hogy másnap délelőtt, mielőtt az iskolába megy,
bekopogtat az összes útjába akadó módosabb házba, és megkérdezi, nem akarna-
e számára valamiféle munka. Akár éjszaka is. A terv elégedettséggel töltötte el,
látta a kiutat, hitt a jószerencséjében, abban, hogy Isten nem hagyhatja őt
cserben. Valaki csak vigyáz rájuk odafentről, ha már ennyi csapást mért rájuk az
élet…
 13.

A hercegnő utolsó mondata a levegőben maradt, az asszony elhallgatott. Látszott

rajta, hogy a mesélés, az emlékek felidézése megviseli. Lehunyta a szemét, és
hátradőlt a fotelban.
– Bocsássanak meg, uraim! – suttogta. – Megengedik, hogy holnap fejezzem
be? Nem hittem, hogy ilyen mélyen érint még mindig, és valójában csak most
jön a java, hisz eddig nem rólam szólt a történet.
Kinyitotta a szemét, és bocsánatkérőn nézett a két férfira.
Fiore kelletlenül bólintott. Megértette, hogy Schillingfürst hercegnő elfáradt,
de bosszantotta, hogy épp a legfontosabb momentum előtt hagyta abba az
elbeszélést. Úgy érezte, olyan ez, mint amikor egy könyvet olvas az ember, és
pont a legizgalmasabb résznél szakítják félbe… Vagy arra, amikor egy nő a
beteljesülés előtt parancsol megálljt. Furcsállta ezt az érzést, hisz eredetileg nem
is érdekelte az egész. Szívesebben ült volna egy hűs kocsmában, asztalán borral,
karjában egy nővel, mint hogy úri villában hallgasson egy unalmas történetet, de
kiderült, hogy a történet egy cseppet sem unalmas. Habár egyelőre semmiféle
utalást nem hallott arra vonatkozóan, hogy a zárdafőnöknő mocskos titkaihoz mi
köze a Szentszéknek, de remélte, hogy aznap ez is napvilágra kerül. Csalódott
volt, amiért a hercegnő abbahagyta a mesélést, fejében kérdések tömkelegével
eresztve szélnek.
– Természetesen, asszonyom – hajtott fejet ahelyett, hogy kimondta volna a
gondolatait, és felállt. Giorgio Valentini követte példáját.
– A kocsi természetesen a rendelkezésükre áll, uraim – intett a hercegnő, a két
férfi pedig meghajolt és távozott.
Szó nélkül tették meg a rövid utat a hintóig. Miután beszálltak, Fiore szólalt
meg először.
– Kár, hogy nem tudtunk meg semmi fontosat… – húzta el a száját. – Eddig
tulajdonképpen csak azt, hogy a Sant’ Ambrogio zárda élén egy perverz
nőszemély áll, aki novíciákat ront meg…
– Ez nem elég neked, Marco? – fordult hozzá Valentini.
Fiore felvonta a szemöldökét, aztán megrázta a fejét.
– Ahhoz elég, hogy azt a nőt mihamarabb eltávolítsuk a székéből, de ahhoz
nem, hogy az ügy érdekeljen is. Az, hogy egy apáca bujálkodásra kényszerít
fiatal leányokat bűnös, elítélendő dolog, de nem olyan mértékű mocsok, mint
amiben mi vájkálni szoktunk.
 – Valóban nem, ugyanakkor a hercegnő megmondta, hogy ez csupán a
jéghegy csúcsa, a lényeg csak most következik.
Fiore bólintott.
– Ezért vagyok elégedetlen. Vártam, hogy ma hallok valami fontosat is, ehhez
képes egy apácáról derült ki, hogy paráznaságon kapták. Ez azért nem ritka az
egyház berkein belül, nem igaz? Habár inkább a papok szegik meg előszeretettel
a cölibátust.
Valentini megcsóválta a fejét.
– Túlságosan világi gondolkodású lettél, Marco. Tudod jól, hogy mindenütt
vannak kivételek, mindenütt felüti a fejét a bűn, és akadnak szemét emberek is,
akik valamilyen hibás elképzelés nyomán felöltötték az egyház ruháját. De ők
vannak kevesebben.
– Az nem elég jó, amice, hogy kevesebben. Egyáltalán nem kellene, hogy
szóba kerüljön egy-egy bíboros szerelmi élete. Már önmagában az visszataszító,
hogy némely papoknak van szerelmi élete.
Valentini nem válaszolt, Marco pedig elkönyvelte magában, hogy úgysem
tudott volna semmi meggyőzőt mondani, hisz több esetben kiderült már, hogy az
egyházfik egy része nem hogy nem tartja a cölibátust, de olyan világi módon
bujálkodik, ahogy még azok sem, akiknek szabad. Korábbi nyomozásai során
nem egy tiszteletreméltó pap maradt fent a rostán, de ezekért a bűnökért még
soha, senkit nem ítéltek el. Általános nézet volt, hogy Isten majd megbünteti, ha
úgy látja jónak. Marcót valójában nem is érdekelte az egyház egyes szolgáinak
világias életmódja, noha zavarta a képmutatás, és az, hogy nem véletlenül lett
szállóige a „bort iszik, de vizet prédikál” mondás. Nem csak a Szentszék tudott a
papok züllöttségéről, de a nép is, habár úgysem tudtak semmit tenni ellene. Talán
a többség nem is akart. A hithű katolikusok pedig szemet hunytak, ahogy már
évszázadok óta mindig. Őt sokkal inkább érdekelték az összeesküvések, a
csalások, a lopások és a démoni jelenlét. Hitte, hogy a sátán köztünk van, hitte,
hogy megfertőzi a gyengéket, saját oldalára állítja, de nem volt ostoba azt hinni,
hogy ocsmány patás létformában jelenik meg. Nem. Azt gondolta, hogy az
emberek egy része hajlamos az ördögi eszméket magáévá tenni, tobzódnak
benne, hiszik, hogy Isten szabályai kevésbé alkalmasak a földi halandónak, mint
Lucifer izgalmakkal, bűnökkel teli világa. Úgy vélte, az eredendően
befolyásolható emberek azok, akik a bűn útjára lépnek, és ők testesítik meg
magát a sátánt. Marco egy cseppet sem tartotta magát ostobának, bigottnak vagy
tájékozatlannak. Már nem hitt abban, hogy egy pokolfajzat megszállhat egy
embert, sokkal inkább abban látta a démoni tevékenységet, hogy bizonyos
embereknek belső igénye támad a rosszra. Kétségei voltak, hiába nőtt fel úgy,
hogy sziklaszilárdan hitt Istenben és az ő egyházában. Korábban nem
gondolkodott azon, vajon valóban van-e Isten, van-e menny és pokol, és azon,
hogy halálunk óráján valóban megítéltetünk-e, de aztán megingott. Amikor arra
a bizonyos tragikus ördögűzésre került sor, még biztos volt benne, hogy a nőben
rossz szellem lakozik, melyet imával, füstölővel, szenteltvízzel ki lehet irtani
belőle. Aztán nyilvánvalóvá vált számára, hogy valami egészen más történt.
De valójában mindegy is volt, hisz a gyerek meghalt, és ezt azóta sem volt
képes feldolgozni. Megértette az okokat, de ez nem nyugtatta meg a
lelkiismeretét. Felelősnek érezte magát, pedig nem is akarta magával vinni, aztán
mégis engedett. Oly sokszor szegte meg korábban a parancsokat, akkor mégsem
tette, holott folytonosan ott motoszkált a fejében, hogy nem való még az
ördögűzés egy ilyen fiatal fiúnak…
– Holnap délben ismét érted jövök, Marco – szólalt meg Valentini a hosszú
hallgatás után. – Nem az ópiumbarlangból akarlak összeszedni!
Szigorúan nézett barátjára, aki elnevette magát.
– Rendben. Igaz, még nem érdekel eléggé az ügy, de a hercegnő tetszik
nekem, úgyhogy ígérem, nem megyek az ópiumbarlang közelébe se. Bár…
– Bár? – csattant fel Valentini, és teljes testével fenyegetőn felé fordult.
– Bár… szemben egy kellemes bordély van… – vigyorgott Fiore, de amikor
látta, hogy Giorgio Valentini elkomorodik, így folytatta: – Csak ugratlak. Nem
megyek bordélyba. Vannak leányok szép számmal a kocsmában is, akik ingyen
hajlandók…
A pap undorra legyintett.
– Nem érdekel, mit csinálsz, csak légy észnél holnap délben! Az viszont
érdekel, hogy értetted, hogy tetszik neked a hercegnő? – A hangja éles és
számonkérő volt. – Ugye tudod, hogy őt nem lehet úgy kezelni, mint a többi nőt,
akikkel khm… kapcsolatba kerültél?
Marco gondterhelten megdörzsölte a homlokát, aztán fájdalmas tekintettel a
barátjára nézett.
– Valóban? Pedig az volt a tervem, hogy holnap már el is csábítom…
– Azt próbáld meg, te ördögfattya! – emelte fel az öklét Valentini. – Hát hová
süllyedtél már?
Fiore hangosan felnevetett.
– Még mindig mindent elhiszel, amit mondok, igaz Giorgio? Úgy értettem,
hogy csodálom az erejét és a kitartását, csodálom, amiért fel akarja fedni az
igazságot még akkor is, ha számára is kellemetlen. Nem nőként, hanem
embertársamként tetszik. Megnyugodtál? Inkább örülj, mert így nagyobb az
esélye, hogy elvállalom a nyomozást. Utálnék olyan embernek igazságot
szolgáltatni, aki taszít. Bár, elég csinos… – tette hozzá kaján vigyorral, mire
Valentini a vállába bokszolt, és szinte kilökte a hintóból.
– Megérkeztünk. Ne feledd, délben itt vagyok érted! – szólt utána.
Fiore megállt a kapu előtt és felnézett az ablakára, aztán nagyot sóhajtott, és
elindult a Piazza Venezia felé, ahol kocsmák sorakoztak, neki csak választania
kellett közülük. Még mindig nagyon meleg volt, gyöngyözött a homloka, de
kivételesen nem csak az járt a fejében, hogy hűsítse magát, hanem a hercegnő
szavai is a fülében csengtek. Látta maga előtt az arcát, ahogy arról beszélt,
milyen mocskos módon becstelenített meg egy szinte gyermeklányt a zárda
főnöknője, látta az undort és a kiábrándultságot, a szégyent, és talán azt is, hogy
épp annyira csalódott a felkent szent emberekben, ahogyan ő. Látta, hogy a
hercegnő is rájött, az, ha valaki szent hivatást választott, még nem jelenti, hogy
annak is él. Nem jelenti, hogy úgy cselekszik, ahogy a Biblia megköveteli.
Egyfajta sorsközösséget érzett vele, noha tapasztalataik különböztek. Marco
sokkal mélyebbre hatolt az egyház pokoli bugyraiba, de már az asszony is közel
volt hozzá, hogy elveszítse az anyaszentegyházba vetett hitét. Isten iránt érzett
rajongását talán nem, de már tudta, hogy az egyházat emberek irányítják, akik
gyakorta fütyülnek Isten tanításaira. Legalábbis Fiore így gondolta. Ő ezt látta a
tekintetében.

Már a kocsmák előtt sétált és azon morfondírozott, melyik legyen aznap esti
választása, végül úgy döntött, a törzshelyét választja, Vittore ivóját, ahol jó bort
mértek, és időnként a tulajdonos lánya, Olympia is felszolgált. Remélte, hogy
most is így lesz. A lány adakozó természetű volt buja idomokkal és olyan dús
ajkakkal, hogy minden férfinak elállt tőle a lélegzete, aki ránézett. Marcónak
már volt szerencséje hozzá, és bizony hálás lehetett érte a sorsnak, mert Olympia
úgy szerette, mintha az élete múlna rajta. Egyetlen kikötést tett: az apja nem
tudhatta meg, hogy már nem ártatlan, s ezt Fiore készséggel meg is ígérte neki,
hisz Vittore lánya pontosan tudta, hogyan lehet élve a mennyországba repíteni
néhány röpke perc alatt azt, akinek kegyeit adományozta…
Belépett a kocsmába, de a lányt nem látta. Leült egy asztalhoz, és bort kért.
Az ital gyöngyöző kancsóban érkezett, kitöltött egy pohárral, majd egy hajtásra
meg is itta. Érezte, ahogy a hideg folyadék lehűti nyelőcsövét, az alkohol pedig
felmelegíti a gyomrát. Újabbat töltött, és azt is lehúzta. Tudta, hogy iszákos.
Tudta, hogy rossz úton halad, de nemigen érdekelte, csak az, hogy könnyebb
legyen az a nagy szikla, amit a vállán vitt. Minél többször bódította magát, annál
több borra volt szüksége, hogy elérje a lét könnyűségét. Tisztában volt vele,
hogy ez azt jelenti, a szervezete már olyannyira hozzászokott a szeszhez, hogy
nem reagál. De ez sem foglalkoztatta, és az sem, hogy idővel tönkremegy a mája
és felmondja a szolgálatot. Az sem, hogy ebbe bele fog pusztulni. Az járt a
fejében, valamiben csak meg kell halni, akkor már miért ne a borba fulladjon
bele? Kell annál kellemesebb halál, mint öntudatlanul átsétálni a másik oldalra?
Inkább így akarta végezni, mint öregen, betegen, várva a kaszást, vagy akár félni
tőle. Megitta a harmadik pohár bort is, de még mindig nem érezte, hogy
könnyebb lenne a terhe.
– A fenébe! – motyogta maga elé. – Már egy kancsó se elég, még arra se,
hogy legalább jókedvem legyen.
Kitöltötte a maradékot a pohárba, és épp a szájához emelte volna, amikor egy
finom kis kéz végigsimított a tarkóján.
Tudta, hogy Olympia az. Abban a pillanatban megérezte az illatát is, azt a
furcsa keveréket, mely vadvirágok és fűszerek aromájának keverékéből állt.
Egyszer, amikor megkérdezte tőle, mi ez az illat, a lány megvonta a vállát.
– Nem tudom, Marco, nem használok semmiféle parfümöt. Apám le is törné a
derekamat.
Ez a lány saját illata volt. A bőréből, a hajából áradt, frissen, mégis buján, és
Fiorét a tavaszi éjszakákra emlékeztette. Érintése és illata felidézte benne
legutóbbi szeretkezésüket, és érezte, hogy megkeményedik odalent. Próbálta
elkapni a lány derekát, de az kisiklott az ölelésből és csípőjét ringatva a
csapospulthoz sétált. Soha nem cicázott senkivel nyíltan, de olyan érzéki volt a
járása, az ajka, a pillantása, hogy még ha minden más része elhanyagolható lett
volna, akkor sem áll ellen neki senki. Észt azonban nem sokat kapott a
teremtőtől: egyszerű, tanulatlan leány volt, és nem várt rá nagy jövő. A legjobb,
ami történhetett vele, hogy a szomszédos kocsmák egyikének a tulajdonosa
szemet vet rá. Az apja ezen dolgozott serényen, és nem is eredménytelenül,
ugyanis a tér másik oldalán, a Bella Donna kávéház ura érdeklődött Olympia
iránt. Már csak ezért sem kacérkodhatott nyíltan a vendégekkel, hisz majdnem
vőlegénye volt. Ez azonban nem akadályozta abban, hogy titokban Marcónak
osztogassa a kegyeit.
– Nem félsz, ha férjhez mész, kiderül, hogy nem vagy ártatlan? – kérdezte tőle
egyszer a férfi.
A lány elmosolyodott, és megrázta a fejét.
 – Vénember lesz a férjem. Örül, hogy megkap, nem fogja firtatni, hol a
szüzességem. Meg hát lesz nálam egy kis üvegben csirkevér. Majd azzal
elbolondítom. Ő is el akarja majd hinni, hogy tisztességes leányt vett feleségül,
nem fogom kiábrándítani.
Olympia alig tíz percet töltött a pultnál, és már látványosan nagyokat ásított.
Az apja, a magas, tagbaszakadt Vittorio folyamatosan csapolta a sört, töltötte a
grappát, de időnként elégedetlen pillantást vetett a lányra. Egy idő után
rámordult.
– Menj aludni, te lány, ne ásítozz itt nekem, mert elűzöd a vendégeket!
– Igenis, apám, megyek. Nagyon meleg volt ma, elfáradtam.
– Elfáradtál… Hát miben fáradtál el? Ide se dugtad az orrodat! De menj, rossz
fényt vetsz az üzletre!
Marco hallotta a beszélgetést, aztán látta, hogy Olympia egy óvatlan
pillanatban rákacsint, ringó léptekkel bemegy a pult mögé, majd gyorsan,
hívogatón hátranéz. Fiore értette a jeleket. Néhány perc múlva fizetett, és
kilépett a kocsmából. Megkerülte a házat, és megállt egy ajtónál, mely a ház
lakrészébe vezetett. Nem először járt itt. Veszélyes volt, de ez csak még inkább
felkorbácsolta a szenvedélyét. Halkan koppantott kettőt, kinyílt az ajtó, ő pedig
besurrant.
– Már azt hittem, sosem jössz! – csapott le a szájára Olympia. Teljes testével
hozzásimult, kebleit a mellkasához préselte. – Gyere! – súgta.
Megfogta Fiore kezét és felvezette az emeletre. Benyitott egy szobába, belökte
a férfit, ő maga is belépett, majd kulcsra zárta az ajtót.
– Végre! – sóhajtotta, és újra Marcóra tapadt. Fiore érezte, hogy egyre
szűkebb a nadrágja, ezért gyorsan megszabadult tőle, Olympiát azonban nem
vetkőztette le, ruhástól döntötte végig az ágyon. Teljesen sötét volt, még egy
gyertya sem világított, és kintről sem érkezett semmi fény a szobába, de
pontosan tudta, hol a fekhely, más nem is érdekelte. A lány alatta volt, ő felhúzta
a szoknyáját, belemarkolt a combjába, majd sokkal gyengédebb mozdulattal
végigsimította a szemérmét. Olympia halkan sikkantott, mire Marco keze feljebb
hatolt, meglazította a szűk fűzőt, és kiszabadította a telt melleket a ruha
fogságából. Érezte, ahogy az ujjai alatt megkeményednek a mellbimbók.
Elégedetten felhördült. Tudta, hogy a nő készen áll. Az illata, az íze, a gömbölyű
test lágysága, a sima, bársonyos bőr érintése kiűzött minden gondot a fejéből.
Csak az érzékei éltek, azok azonban olyan élesen, hogy szinte fájt.
– Siess! – nyögte Olympia, és széttárta a combjait. A férfinak nem kellett
kétszer mondani. Nem gondolkodott, cselekedett…
 14.

Blanca már kora hajnalban felébredt. Egyáltalán nem volt fáradt, mintha hosszú
órákat aludt volna nyugodtan, gondok nélkül, pedig alig hunyta le a szemét.
Izgatott volt, aggódott, hogy nem sikerül a terve, mégis ott motoszkált benne a
remény. Ha sikerül aznap munkát szereznie, akkor megmenekültek. Nella tettei,
hálátlansága továbbra is fájdalommal töltötte el, de úgy döntött, hogy nem
foglalkozik vele. Van fontosabb dolga is. Fontosabb, hogy kifizesse a tartozását
és megőrizze a tisztességét. Szerelemből odaadta volna magát, tiszta, erős
szerelemmel rá lehetett volna venni arra, hogy megváljon ártatlanságától, de
kényszerből nem. Hacsak nem Leona sorsa a tét. De abba, úgy érezte,
belepusztulna. Nem bírta volna elviselni, hogy egy olyan féreg, mint Stefano
Cavo tegye a magáévá.
A húgára nézett, aki mélyen aludt a mellette lévő ágyon. Barna, hullámos haja
beterítette a párnát, egy tincs verejtéktől fénylő arcára tapadt. Blanca felállt,
odasétált hozzá, és leült az ágya szélére. Finoman elvette a kósza hajtincset,
majd megsimogatta a kipirult kis arcocskát. Nem tudott ellenállni: lehajolt, és
könnyű csókot lehelt rá. Leona meg sem mozdult, ő pedig csak nézte a lányt.
Amikor aludt, sokkal kisebbnek látszott. Szája sarkában kis mosoly játszott, mint
a boldog, gondtalan gyermekeknek. Ők még képesek elfelejteni a problémákat, a
szerencséseknek nem is kell szembesülniük velük évekig. Leona most már tudta,
milyen bajban vannak. Már tudja, mi mindent kell tenni azért, hogy megéljenek
– ezzel vége is szakadt felhőtlen gyerekkorának –, mégis képes volt úgy
álmodni, mintha nem lenne holnap, nem lennének gondok, nem lennének rossz
emberek. Blanca nem akarta felébreszteni. Hadd pihenjen, hadd álmodjon, amíg
csak lehet.
Kisétált a szobából és behúzta maga mögött az ajtót. Vizet forralt a tűzhelyen
és kamillát szórt bele. Szerette a teát, de nem telt igazi teafűre. A kamillát meg
tudta fizetni, ahogy egy kis mézet is, ezért ezt itta reggelente. Kinyitotta az
udvarra nyíló ablakot, hagyta beáradni a friss levegőt. Nagyot sóhajtott, és
belekortyolt a teájába.

Később elkísérte Leonát az iskolába, de nem beszélgettek. Látszott, hogy a

kislány is az előző napokon rágódik, aztán mielőtt elváltak, megállt előtte és
komolyan felnézett rá.
 – Blanca… ha nem találsz munkát, mi lesz?
A nővére próbált mosolyogni. Bízott ugyan abban, hogy sikerül találnia
valamit, de biztos nem lehetett benne. Reménykedett, és reményeit osztotta meg
a húgával, nem a kétségeit.
– Találok, Leona. Ha ma nem, akkor holnap. Hidd el, lesz munka, hisz mindig
keresnek megbízható cselédet, nem?
A gyermek megvonta a vállát.
– Nem tudom. Még soha nem gondoltam rá, hogy cselédet keressek…
Blanca felnevetett a gyermeki logikán, megsimogatta Leona arcát, és finoman
megbökte a vállát.
– Bízz bennem, jó? Eddig is találtam megoldást, ezután is fogok – mondta
jóval több hittel a hangjában, mint amennyit valójában érzett. Magabiztosan
sarkon fordult, és elindult a festőiskola irányába. De nem oda tartott. Ismerte a
környező utcákat, tudta, hol élnek módosabb polgárok. Rövidesen elérte az első
célpontját, egy kereskedő házát. Korábban már látta a ház asszonyát, idősebb,
kardos nőszemélynek tűnt. Sejtette, hogy ha felveszi dolgozni, nem vár rá jó
világ, de vállalta volna azt is, ha folyton durván kiabálnak vele, csak a pénzt meg
tudja keresni.
Bekopogott. Jódarabig nem jött válasz. Már épp indulni akart tovább, amikor
kinyílt az ajtó, és egy öregasszony dugta ki a fejét.
– Mi tetszik? – kérdezte mogorván.
– Munkát keresek, asszonyom – mosolyodott el kedvesen Blanca. –
Bármilyen munkát elvállalok, van tapasztalatom a házvezetésben…
– Még csak az kéne, hogy elvedd a munkámat, te lotyó! – vágott közbe
mérgesen a vénasszony. – Itt nincs munka. Eridj innen! – Azzal becsapta az ajtót
a lány orra előtt.
Blanca nagyot sóhajtott.
Ez is jól kezdődik… – gondolta elkeseredetten, de tudta, nem adhatja fel. Volt
egy olyan érzése, hogy aznap lesz még része elutasításban.
Nem lepődött meg, amikor a következő és az azt követő helyen is azt
mondták, nincs munka. Az egyik háznál ő maga döntött úgy, hogy inkább
mégsem szeretne ott dolgozni, ahol a cselédeket maga az uraság látta el
gyermekáldással.
Fáradtan és reményvesztetten érkezett a festőiskolába. Míg modellt állt, és
arcán a tanoncok nem láttak semmit, a lelkében vihar dúlt. Előző nap még olyan
bizakodva nézett a mai nap elé, annyira hitte, hogy Isten megsegíti ebben a
szorult helyzetben, de Istennek esze ágában sem volt letekinteni rá. Isten valami
mással volt elfoglalva, nem vele, abban biztos volt.
Amint felharsant signore Bianchi szájából a „Vége az órának!” kiáltás, kapta a
ruháját, felöltözött és a mester elé állt. Úgy gondolta, megkérdezi őt is, hátha
tudna egy kicsit többet fizetni, netán valamiféle egyéb munkát is adni neki, de a
férfi széttárta a karjait.
– Sajnálom, signorina Riva. Így is többet fizetek, mint másnak, csak azért,
mert megbízható, pontos, és jól végzi a munkáját. Na, meg azért, mert tudom,
hogy két húgát eltartja. Ennél több pénzt nem fizethetek.
– Esetleg ha takarítanék is… – próbálkozott a lány, de a mester a fejét
csóválta.
– Nem vehetem el signora Rinaldi munkáját, hogy kegyednek adjam – ingatta
a fejét teljesen jogosan, hisz signora Rinaldi már évek óta takarította az iskolát.
Blanca egy pillanatra el is szégyellte magát, amiért elkeseredettségében önző
módon gondolkodott, de aztán eszébe jutott, hogy más sem tenne másképp, ha
ilyen kilátástalan helyzetbe kerülne. Bárkitől elvenné a munkát, bárkin
átgázolna, ha a tét a húga biztonsága, a fedél a fejük fölött, az életük lenne…
Szomorúan bandukolt hazafelé és azon törte a fejét, hogyan nyugtassa meg
Leonát. Bizonyára az lesz az első kérdése, hogy sikerült-e munkát találnia. Nem
akarta, hogy a húga is szomorú legyen, nem akarta, hogy átérezze a
kilátástalanságot, amit ő érzett. Szerette volna legalább egy kicsit megkímélni a
valóságtól, annak ellenére, hogy előző nap épp ő mondta el neki az igazságot a
pénzügyeikről. Úgy gondolta, ez épp elég volt a gyermeknek, nem kívánta
tovább terhelni.
Bár gondolataiba merülve lépett be a ház kapuján, a büdös szivarszagot
azonnal megérezte. Tudta, hogy Cavo ott van valahol, de azt nem sejtette, ami rá
várt. Odalépett az ajtójukhoz, és észrevette, hogy nyitva van, pedig ő kulcsra
zárta, amikor elindultak az iskolába Leonával. A gyomrát összeszorította a
rettegés, aztán felülkerekedett rajta a harag. A dühtől arcába tolult a vér, és
hirtelen mozdulattal belökte az ajtót. Stefano Cavo a konyhaasztalnál trónolt,
épp beleszívott bűzös szivarjába, amikor belépett.
– Ön mit keres itt, signore Cavo? – kérdezte fojtott hangon. Megállt a konyha
közepén és csípőre rakta a kezét. Tisztában volt vele, hogy nem megfelelően
viselkedik, azzal is, hogy erősen ront egyébként is reménytelen helyzetén, de ezt
az arcátlanságot nem volt képes szó nélkül hagyni.
– Milyen harcias – nyalta meg a száját a férfi, aztán döcögve felnevetett. –
Már mondtam, hogy szólíts Sephanónak, nem igaz?
– Kérem, hagyja el a lakásomat! – hagyta figyelmen kívül az ajánlatot a lány,
és nem mozdult. – Nem való, hogy csak úgy bejön a lakásba az engedélyem
nélkül!
– Nem való? Nahát! Azt hittem, hogy ez az én lakásom, és te csupán bérlő
vagy itt, virágszálam – gúnyolódott a háziúr, és lassan, élvezettel beleszívott a
szivarba, majd a hamut a padlóra pöckölte.
Blanca a hamura bámult a földön, aztán összehúzott szemmel a férfira nézett.
Tudta, hogy nyugodtnak kell maradnia, erősen koncentrált, hogy ne ordítson rá,
ne ordítsa azt, hogy takarodjon, ne becstelenítse meg az otthonát, ne mocskolja
össze a padlóját, ne képzelje, hogy bármit megtehet… Nem ordította, mert
bármit megtehetett.
– Kérem, signore Cavo, mondja el, miért jött, aztán távozzon – próbált
udvarias hangnemben beszélni, de a hangja remegett a felindulástól.
Cavo a szabad kezével megtámaszkodott az asztalon, majd felállt. Egészen
közel lépett a lányhoz, aki más esetben hátrált volna, de most igyekezett erőt
mutatni.
– Lejárt a határidőd – súgta Blanca arcába. – Úgy döntöttem, holnapig várok,
lásd kivel van dolgod. Ha addig nem fizetsz, fizetsz majd másképp! – A férfi
arcán élveteg vigyor jelent meg.
A lány először csak az undort érezte, ahogy a háziúr szinte a szájába lehelt,
aztán hirtelen felfogta a szavak értelmét, és a felismeréstől kis híján kiszaladtak
alóla a lábai. Zavartan bámult a férfira, ugyanakkor nyomban felfogta: Stefano
Cavónak nem a pénz kell. Ha az kellene, megvárná a tisztességes határidőt,
amelyből még legalább huszonnyolc nap hátra volt.
– De nem ezt ígérte! – csattant fel a lány. – Azt mondta, a következő lakbérrel
fizethetek!
Remegett a dühtől és a félelemtől. Arra gondolt, hogy még egy ilyen disznó
sem lehet ennyire tisztességtelen.
– Amit mondtam, megmondtam. Holnap… – A háziúr elővette
mellényzsebéből az óráját és ránézett. – Holnap pontban kettőkor átadod az
előző havi bérleti díjat. Ha nem, két választásod van. Mész az utcára a húgaiddal
együtt vagy… – Megnyalta a száját és elvigyorodott. Kinyúlt Blanca felé, és
megragadta a derekát. Egy hirtelen mozdulattal magához rántotta, és végignyalta
a nyakát. A lányt hányinger kerülgette, aztán az arcán mély undorral kitépte
magát a szorításból. A háziúr hátralépett, és felvonta a szemöldökét.
– Holnap kettőkor. Ne feledd!
– Akkor még dolgozom, nem tudok kettőkor itthon lenni – nyögte Blanca.
Érezte, hogy veszített. Holnapig képtelen egy havi bért összeszedni. Tisztában
volt vele, hogy ezt Cavo is tudja. Nincs szüksége a pénzre. A testét akarja
megkapni, nem a lakbért.
A férfi az ajtóhoz sétált, megállt, majd visszafordult.
– És ne ellenkezz, ne kiabálj, ne siránkozz! Úgy add nekem magad holnap,
mintha élveznéd! Biztosan nem én leszek az első férfi, aki benned jár, ne játszd
meg a szende szüzet! Egy pucér modell ne nyafogjon, tegye a dolgát!
Blanca döbbenten meredt rá.
– Honnan… – kezdte, de a háziúr nevetése félbeszakította.
– Honnan tudom, hogy meztelenül mutogatod magad ki tudja hány férfinak?
Jegyezd meg, én mindent tudok a lakóimról. Mindent. Ebben a házban semmi
nem marad titokban – kacsintott. – Holnap. És ne késs! Vagy a pénzt adod, vagy
a testedet. Mert tudom, hogy a húgodat nem tennéd az utcára olyasmi miatt, ami
már úgyis megtörtént veled. – Azzal elégedett képpel kilépett az ajtón.
Blanca lerogyott az egyik székre és a kezébe temette az arcát. A düh és a
kétségbeesés viharként kavargott benne. Nem sírt. Nem tudott sírni, noha úgy
érezte, minden elveszett, amit az elmúlt öt év verejtékével felépített. Minden…

15.

Marco Fiore másnap furcsán frissen ébredt. Arra gondolt, talán Olympia
odaadása okozhatja benne a kellemes érzéseket, aztán eszébe jutott, hogy
korábban is szeretkezett a lánnyal, mégsem volt ennyire tiszta a feje alvás után.
Aztán azon morfondírozott, hogy az ópium hiányától valójában kifejezetten
pocsékul kellene lennie, de nem tűnt úgy, hogy az elvonás olyan tüneteket
okozna nála, mint az előző alkalommal. Valamiféle izgalom kerítette hatalmába,
olyan izgalom, amit már régen nem tapasztalt. Várakozás, de az a jóféle, amit
akkor érzett, amikor nyomra bukkant vagy egy nőt akart megkapni, csak még
nem tudta hogyan. Afelől nem volt kétsége, hogy megkapja – nem az okozta az
izgatottságát, hanem a hogyan módja csigázta fel. De most nem akart megkapni
egyetlen nőt sem, hisz ott volt neki Olympia. És két szalmaszálat sem kellett
keresztbe tennie azért, hogy az övé legyen.
Ma történni fog valami – morogta maga elé, mert a megérzései eddig sem
hagyták cserben, most is bízott bennük. Úgy vélte, ez a felszabadultság, a tiszta
gondolatok egyértelműen arra utalnak, hogy fontos nap elé néz. Megdicsérte
magát, hogy a szeretkezés után hazament, és nem tért vissza a boroskancsóhoz.
Nem volt kedve, tökéletesen kielégítette a lány, és nagyobb szükségét látta az
alvásnak, mint egy átdorbézolt éjszakának. Eszébe jutott, hogy Olympia már
nem sokáig részesíti kegyeiben, hisz rövidesen férjhez megy, utána bizonyára
nem tart szeretőt, vagy ha mégis, hát még annál is óvatosabban, mint ahogy
most. A gondolat, hogy egy idő után talán már egyáltalán nem lesz alkalma a
lány ágyába bújni, egy cseppet sem keserítette el. Szerette a testét, de a lelkét
nem engedte közel magához. Ahogyan Olympia sem erőltette a szerelmet, hisz
tudta, egy nap majd valaki másé lesz. Legalábbis Marcónak úgy tűnt, ő sem
táplál iránta gyengéd érzelmeket. Szófogadó lány volt, már amennyire tudott, és
elfogadta, hogy akár egy vénemberhez is hozzámenjen, ha az édesapja úgy
kívánja.
Fiore megvonta a vállát, és anyaszült meztelenül az ablakhoz sétált. Kitárta,
de forró levegő áramlott be. Sokáig aludt, lassan délfelé járt az idő. Vetett egy
pillantást az utcára, és elhúzta a száját. A levegő szinte remegett a forróságtól.
Lent, a ház előtt egy ember vödörből locsolta a követ, mire Marco majdnem
felnevetett. Hasztalan erőlködése, hogy lehűtse a kapu környékét mulatságos
volt, hiszen a víz szinte azonnal elpárolgott, és újra felszárította az utcát. A
mosdótálhoz lépett, és a nagy korsóból hidegvizet öntött a zománcos tálba. Fejét
a víz alá nyomta, és ott is tartotta, amíg csak bírta. Haját, úgy, vizesen
hátrakaparta, megmosdott, és magára öltötte a signora Totti által oly gondosan
odakészített vasalt ruháját. Megkordult a gyomra. Ránézett a zsebórájára. Még
volt egy fél órája. Úgy döntött, hogy a találkozóig harap valamit. Nem
tétovázott, elindult az apró kifőzdébe, mely a San Bernardo utca közepén állt.
Kicsi volt és kopottas, de a spagettit fantasztikusan készítették sok
paradicsommal, ahogyan ő szerette. Ráadásul a teraszáról még a kocsit is
láthatta, ha megérkezik. Gyors léptekkel hagyta el a szobát, és néhány perc
múlva már az egyik egyszerű asztalnál ült, és várta a tésztát, melyet pillanatok
alatt fel is tálaltak neki. Igazán jó étvággyal evett. Olyan jó étvággyal, ahogy már
régóta nem.
– Ízlik az étel? – lépett mellé a szakácsnő, aki egyben a kifőzde tulajdonosa is
volt. – Régen láttam erre, signore. – A nő nem tudta a nevét, sosem mutatkozott
be, de néhányszor már járt itt.
– Csodálatos, mint mindig, signora – válaszolta mosolyogva, elégedett
arckifejezéssel Fiore. – Ön készíti a legjobb spagettit a városban – tette hozzá
meggyőződéssel.
– Akkor ehetne nálunk gyakrabban is. És elmondhatná a barátainak, hogy
mennyire szereti a főztömet – bólogatott a nő.
Marco felnézett rá. Nem volt öreg, de fiatal sem. A negyvenes évei közepén
járhatott, de a sok gőz és a forró konyha megviselte a bőrét is, a haját is. Úgy
nézett ki, mint egy szicíliai asszony, sötét ráncosodásra hajlamos bőrével,
éjfekete hajával melybe ősz tincsek vegyültek.
– Nincs nekem sok barátom, asszonyom – jegyezte meg Fiore. – Nem vagyok
kimondottan barátkozó fajta.
– Nem? Barátokra szüksége van az embernek. Nagy szüksége. Ki tudja, mikor
szorul segítségre, ugyebár?
– Igaza van, valóban… – A beszélgetés kezdett kellemetlenné válni Marco
számára, örült, hogy épp befejezte az étkezést. Bánta, hogy elárulta a nőnek,
nemigen büszkélkedhet barátokkal. Valentinin kívül csak néhány régi társát
nevezhette barátjának, ők azonban mind az egyházat szolgálták, nem járhatták
vele a kocsmákat. Olyan messzire vitte az új élete a régitől, hogy teljesen
eltávolodott azoktól az emberektől, akikkel hosszú évekig élt és dolgozott
összezárva. Azonban be kellett magának vallania, hogy nem is nagyon hiányzott
neki a társaság. Magának való volt, nem kellett elszámolnia a tetteivel senki felé,
nem vonhatta kérdőre senki, nem atyáskodott-anyáskodott felette senki, amikor
pocsolya részegre itta magát – kivéve signora Tottit, de ő nem számított. Tudta,
hogy ez menekülés a felelősség elől. Tisztában volt vele, hogy gyengeség
begubózni és azért nem választani magának barátokat, hogy azok ne
ítélkezhessenek a tettei felett. Mert tudta, hogy a tettei a gyengeségét mutatják,
azt, hogy menekül a valóság és a lelkiismeretfurdalás elől ahelyett, hogy
szembenézne vele. Nem akart olyan emberekkel találkozni, akik ismerték a
múltját, nem akarta, hogy lássák, mivé vált. Újakat pedig esze ágában sem volt
beavatni a pokoli érzéseibe. Akivel pedig nem beszélhet a gyötrődéséről, az nem
barátja, hisz a barát az, aki a lecudarabb pillanatban is kiáll érte. Senki nem
értheti, csak azok, akikkel együtt dolgozott. Ők azonban folyton Giuseppe
halálára és a saját felelősségére emlékeztették, ezért kerülte a társaságukat.
Bár, gondolta, talán már nem is akarnának vele, a hitehagyott, kiugrott pappal
szóba állni, akinek a bor az istene, az ópium a gyógyszere.
Kivéve Valentinit. Ő azért időnként felkereste, hogy meggyőződjön róla, él-e
még. Akkor összeszedte valahonnan, egy kocsmából vagy az ópiumbarlangból,
lehordta a sárga földig. Azt papolta, hogy nézzen végre szembe a múltjával, és
ne vádolja magát, lépjen tovább, éljen akár világi, akár egyházi életet, de éljen
végre, mert pillanatnyilag akár halott is lehetne, senki semmi hasznát nem látja.
Fizetett és elköszönt az asszonytól. Visszasétált a kapu elé, épp delet
harangoztak. Néhány perc múlva begördült a kocsi, melyben Valentini várta.
– Egészen emberi formád van, ha nem vagy részeg – nézett rajta végig
köszönés helyett. – Kisimult az arcod, meg is borotválkoztál rendesen… Mi
történt? Tán aludtál az éjjel?
Marco beszállt, és bólintott Valentini felé.
– Neked is szép napot, Giorgio!
– Attól tartottam, nem talállak itt, és mehetek érted valamelyik bűzlő
kocsmába.
– Nem volt kedvem tegnap leinni magam… teljesen… – tette hozzá Fiore egy
fintor kíséretében. – Jobb dolgom volt. Olyan, amiről te már nem is álmodsz –
vigyorgott.
– Honnan tudod te azt, miről álmodom? – vonta fel a szemöldökét a pap. – Az
álmainknak nem tudunk parancsolni.
– Arról biztosan nem, amit még sosem tapasztaltál, amice – nevetett fel
gonoszul Marco.
– Ó, barátom, ne becsüld le a fantáziát! – morogta Valentini, és elfordult az
ablak felé.
– Nem becsülöm le, Giorgio… Tudom, hogy mit kell kiállnia egy felnőtt
férfinak a te helyzetedben, tudom. Tisztellek is érte, elhiheted.
– Tisztelhetsz is. Én soha nem leszek olyan mocskos, paráználkodó, kétszínű
pap, mint néhányan, akik tönkreteszik az egyház jóhírét.
– Te erős vagy és kemény, mint egy szikla. Inkább korbácsolod magad, de
nem engedsz a csábításnak. Sokan gyengék és hagyják, hogy hatalmába kerítse
őket a bujaság. Nem tudom, melyiktek teszi jobban. Aki fájdalmasan vágyódik,
de az esküjét soha nem szegi meg, vagy aki él a vágyainak, habár az esküje
csupán szélbe kiáltott szó – csóválta a fejét Marco. – Tényleg nem tudom… Én
már nem lennék képes visszatérni.
– Tudom, Marco. Túl messzire mentél. Túl sokat tapasztaltál. Nem baj az.
Ahogy mondtam, sosem voltál papnak való. Lázadtál minden szabály ellen,
emlékszel?
Fiore mosolyogva bólintott.
– Ellógtad a hajnali misét, nem beszélve arról, amikor szinte még gyerekként
belepisáltál a miseborba, úgy adtad Cattagnole atya kezébe.
– Milyen pofát vágott, amikor belekortyolt – kacagott fel Marco. – És te nem
árulkodtál…
– Nem. A barátaimat nem árulom el, és Cattagnole atya egy utolsó disznó volt.
 – Az – komorodott el Marco arca. – Mennyi verést kaptunk…
Giorgio Valentini bólogatott.
– Mennyi átkozott, ok nélküli verést. Kegyetlen ember volt. De… – nézett fel
a hintó tetejére, mintha legalábbis látná az eget – most már Istennek kell
elszámolnia a tetteivel.
– Én egy cseppet se bánom – vonta meg a vállát Fiore. – Még akkor se, ha bűn
más halálát kívánni. De hányszor kívántam, amikor véresre korbácsolt…
Valentini nem szólt, csak bólogatott. Marco tudta, a barátja soha nem fogja
kimondani, hogy néhány embert szívesen elküldött volna a pokolba, pedig meg
is tette néhányszor. Igaz, utána büntette magát, kérte Isten bocsánatát, de amikor
szükség volt az erejére, használta. Ha ölnie kellett, ölt, persze, csupán azokat,
akiket szép szóval vagy kisebb izommunkával nem tudott jobb belátásra bírni.
És bizony elég sok esetben hitték azt az egyházat fosztogató, templomokat
kirabló, papokat gyilkoló latrok, hogy egy csuhással könnyedén elbánnak.
A Vatikán belső bűnügyei azonban más tudást kívántak. Csavaros észre volt
szükség egy-egy eset felderítéséhez, ebben Marco jeleskedett inkább, noha testi
ereje sem sokban maradt el Valentinié mögött. Ő szerette az összefüggéseket
megkeresni, figyelni a lehetséges bűnösöket, felderíteni a jellemvonásaikat,
kitalálni, ki, mit, miért tett, megtalálni a bizonyítékot.
Ezért járt gyakran ő az ördögűzésekre. A Szentszék tagjai sem voltak ostobák,
gyakorta derült ki, hogyan próbálják egyesek démoni tevékenységre fogni az
egyszerű gyilkosságot. Ahogy a Cattani lány esetében is történt. Senki nem
gondolta, hogy az a gyönyörű és szelídnek látszó lány hidegvérrel megölte a
saját anyját… Senki sem hitte, hogy előre kitervelte az egész gyilkosságot, hogy
képes volt megjátszani a megszállottat. Még Marcót is megtévesztette.
– Giuseppe pedig abban a pillanatban beleszeretett, ahogy meglátta… –
dünnyögte az orra alatt.
– Tessék? – fordult felé Valentini. – Mondtál valamit?
– Nem – rázta a fejét Marco. – Semmit. Csak azon gondolkodtam, milyen
fordulat várható a hercegnő történetében, amitől igazán kedvem lesz újra
nyomozni. Bevallom, eddig nem látom túlzottan vonzónak a feladatot, noha a
hercegnő személye valóban felkeltette az érdeklődésemet… – húzta el a száját. –
De ez igen kevés ahhoz, hogy parázna apácák után kajtassak ahelyett, hogy…
– Ahelyett, hogy a kocsmában halálra innád magad? – vágott közbe Valentini.
– Nos, valóban hasznosabb vedelni meg ópiumot szívni, mint egy undorító,
tisztességes, naiv lányokat megalázó nőről bizonyítékokat szerezni. De várd csak
ki a végét! Az apáca viselt dolgai nem érnek véget a novíciák megrontásával.
 – Azon is gondolkodtam, hogy én ugyan kutathatok a zárda falain kívül, de
mire jöhetek rá, ha nem látom, mi folyik odabent. És, lássuk be, még ha
apácaruhát öltenék sem hinné senki, hogy nő vagyok. Pedig ahhoz, hogy
kiderüljön az igazság, be kell jutnom a házba. Bent kell élnem, látnom kell, mi
folyik, csak így szerezhetek bizonyítékot – folytatta Fiore zavartalanul. Kétségei
támadtak afelől, hogy bármit is ki tud bogozni ebből az ügyből, hisz nem voltak
meg hozzá az eszközei. Az alapvető probléma férfi kiléte volt.
– Mondom, várd ki a végét, amice! Lesz mit kibogoznod a falakon kívül is –
csapott a térdére Valentini. – Na, megérkeztünk. Kíváncsi vagyok, hogy a mai
nap után hogyan gondolkodsz majd erről az ügyről. Ha jól sejtem, olyan izgatott
leszel, mint egy véreb, amelyik szagot fogott.
Marco felvonta szemöldökét.
– Hát, barátom, jó rég nem találkoztunk, ha azt hiszed, hogy még bármi
ekkora hatással lehet rám…
A pap elvigyorodott, és fejét ingatva kiszállt a kocsiból.
– Mondom, olvastam a hercegnő vallomását. Téged pedig ismerlek.
– A régi Marco Fiorét ismerted – dünnyögte az.
– Akit én ismertem, az nem süllyed évekre önsajnálatba és nem fojtja a
lelkiismeret-furdalását alkoholba. Igazad van. Én egy erős, csavaros eszű Marco
Fiorét ismertem, nem egy nyafogó kisasszonyt, akit egy mozdulattal az ágyra
lehet dobni – utalt Valentini arra a hajnalra, amikor Marcót az ópiumbarlangból
szedte össze. – Sajnos az idők változnak, s velük az emberek is… – biccentett, és
megindult a palota felé.

16.

A hajnal még ébren találta Blancát. Nem aludt, egyszerűen képtelen volt a
gondolataitól pihenni. Csak a másnap két órás időpont járt a fejében. Tisztában
volt vele, hogy ott kell lennie, de azzal is, hogy nem tudja megfizetni a
tartozását. Kizárólag a testével, amitől olyan erővel tört rá az undor, hogy
majdnem ki kellett rohannia a vödörhöz. Vergődött az ágyban, próbálta lehunyni
a szemét, de folyton Stefano Cavo pofáját látta maga előtt. Ahogy megnyalja
lilás ajkait, ahogy kéjesen villan a szeme. Érezte magán izzadt tenyerét, ahogy
magához rántotta. Jobbnak látta, ha inkább kikel az ágyból, hisz a gondolataitól
úgysem tudott szabadulni, szorongása nem hagyta pihenni, nem hagyta, hogy
kisöpörje a fejéből a háziúr képét, az pedig reménytelennek tűnt, hogy akár egy
percet is aludhat.
Még sötét volt, amikor a konyhába lépett, de nem gyújtott lámpát. Lerogyott a
konyhaasztalhoz, és a kezébe temette a fejét. Arra gondolt, talán megpróbálja
rávenni signore Bianchit, hogy adjon neki előleget, aztán később csak talál még
munkát. Most időt kellett nyernie. Biztos volt benne, hogy alkalmi cselédként is
el tud helyezkedni, de nem egy nap alatt. Ha a mester megszánná, egyenesbe
jöhetne a következő hónapra. Megrázta a fejét. Néha felcsillant benne a remény
szikrája, de az esze azt súgta, nem fog hitelt kapni. Signore Bianchinak sem volt
sok pénze, és nem szórta. Amikor munkát kért tőle, meg sem kérdezte, miért
olyan sürgős neki, hogy többet dolgozhasson, pedig láthatta, hogy kétségbeesett.
A gyomrában a szorongás minden perccel erősödött. Nem tudott ülve maradni,
felpattant, és fel-alá járkált a konyhában. Felrémlett előtte az esti beszélgetése
Leonával. A húga, amint hazaért az iskolából, nyomban megkérdezte, sikerült-e
állást vállalnia, és ő, bár először nem akart, mégis hazudott neki. Nem volt képes
bevallani, hogy kilátástalan a helyzetük, hisz a gyermek csillogó, bizakodó
szemmel nézett rá. Azt mondta neki, hogy talált cselédmunkát, délelőttönként
takarítani fog egy módos háznál.
– És ki a ház ura? Kedves ember? – érdeklődött Leona gyermeki
ártatlansággal. Hitt neki, fel sem merült benne, hogy a nővére nem mond igazat.
– A feleségével találkoztam, ő kedves, igazi dáma – fűzte tovább a hazugságát
a lány, és közben szégyellte magát a gyengeségéért. Aztán arra gondolt, hogy ez
a gyengeség valójában erő, hisz inkább egyedül cipelte a terheiket, csak a húga
ne aggódjon miattuk. Úgysem tehetett semmit, úgyis neki kellett megoldania.
Legyen csak abban a hitben, hogy minden rendben lesz. Csupán azt nem tudta,
hogyan bírja el ezt a mázsás súlyt egyedül. Azt még nem tudta. Újra leült az
asztalhoz és ráhajtotta a fejét.
Arra riadt, hogy kopognak. Ijedten ugrott fel, elképzelni sem tudta, ki lehet az
ilyen korán. Közben azt látta, hogy kivilágosodott, ő pedig nyilván ültő helyében
elaludt az asztalnál. Belepillantott a mosdóasztalka fölötti tükörbe, és
megigazította kócos haját, habár hálóingében, és mezítláb egy cseppet sem
nyújtott vendégfogadásra alkalmas látványt.
– Ki az? – kérdezte halkan, nehogy felébressze Leonát. Rettegett attól, hogy
Cavo hangját hallja majd az ajtó mögül, de nem.
– Én vagyok, Nella. Beengedsz? – Blanca először megkönnyebbülést érzett,
aztán zavart. Mit akar itt a húga? Hisz beszélni sem kívánt vele, még signora
Martinának is szidta. Arra jutott, hogy valószínűleg itt maradt néhány holmija,
ezért jött. Vagy kidobta az a Rossi nevű gazember, akinek talán csak egy
éjszakára kellett. Ezen sem csodálkozott volna. Az ajtóhoz lépett és kitárta.
– Igen, Nella, bejöhetsz. Ez a te otthonod is. Itt hagytál valamit?
A lány belépett. Cifra, divatos, de kissé ízléstelen ruhát viselt, a kalapja
azonban a gyönyörű darab volt, olyan, amilyeneket signora Martina szalonjában
árult még két nappal korábban. A haját elegáns kontyba fésülte, arca körül apró
csigák repkedtek. Blancában felmerült, hogy nem is ő, hanem fodrász készítette
a frizuráját, és lehetséges, hogy a kalapot pedig a saját cselédje tette a fejére.
Nella megállt a konyha közepén, és lehúzta kék selyemkesztyűjét.
– Hogy megy sorotok? – kérdezte felvont szemöldökkel, affektáló hangon,
mintha legalábbis már évek óta nem járt volna a házban.
– Szerinted két nap alatt mi változott, húgom? – vonta fel a szemöldökét
Blanca is. Nella nevetséges hanghordozásától és még nevetségesebb kérdésétől
ismét kezdett felhorgadni benne a düh. Mire lett ilyen kevély hirtelen ez a lány?
– mérgelődött magában. – Inkább azt mondd meg, miért jöttél. Signora Martina
azt mondta, látni sem akarsz bennünket.
– Nos… valóban haragudtam, amiért kidobtál – húzta el a száját a lány. – De
igen jó dolgom van, nem panaszkodom.
– Nocsak… – jegyezte meg enyhén gúnyos hangon a nővére, és leült az
asztalhoz. – És milyen szolgáltatást kell nyújtanod ezért a jómódért?
– Ó, a tisztesség szobra… vagy inkább festőinasok múzsája – kacagott fel
Nella csúnyán. – Te nézel le engem, amiért jól akarok élni, miközben férfiak
hada bámulja a meztelen testedet? Sokra vitted, nem vitás. Engem legalább csak
egy férfi bámul, és ezért még hálás is. Te pedig éhbérért mutogatod magadat
vadidegen embereknek. Gratulálok. Van is okod rá, hogy engem kioktass a
tisztességről.
Blanca fáradtan lehunyta a szemét. Nem akart veszekedni, csak minél
hamarabb az ajtón kívül akarta látni a húgát, akit, már úgy érezte, nem is ismer.
Ő nem ezt a lányt nevelte fel, nem ezt a lányt tanítgatta, nem ezt a lányt óvta,
nem ezt a lányt ölelte éjszakánként zokogva, amikor hiányzott az édesanyjuk.
Nem tudta ki ez, és nem tudta, hogy lett ilyen. Nem értette, de abban a
pillanatban nem is akarta megérteni, hisz jóval súlyosabb gondja is volt, mint
egy idegenszerű testvér megalázó szavait hallgatni.
– Ha azért jöttél, hogy sértegess, már mehetsz is – mondta halkan.
Nellát, úgy tűnt, meglepte a kimért, nyugodt hangnem, mert egy darabig nem
szólalt meg.
 – Tudod… gondolkodtam – mondta aztán halkabban, kissé megszeppenve. –
És arra jutottam, tényleg nem volt szép, hogy elvettem az erszényből a pénzt.
– Hát nem – bólintott a nővére. – Fogalmad sincs, milyen helyzetbe sodortál
bennünket.
Nella megrázta a fejét.
– Nem bánom, hogy megtettem. Szükségem volt arra a ruhára, hogy Rossi
komolyan vegyen. Mégsem udvarolhat egy masamód segédjének. Abban a
ruhában úrihölgy vagyok, és nem egy eladólány egy kalapszalonban. Egészen
másképp nézett rám, amikor meglátott benne. – Szomorkásan elmosolyodott.
Blanca észrevette a furcsa kis mosolyt, de nem tette szóvá.
– Nem bánod? Nem bánod, hogy nem tudtam fizetni Cavónak? Nem bánod,
hogy most külön munkát kell vállalnom, hogy megfizessem az adósságunkat?
Nella legyintett.
– Ugyan. Cavo tud várni egy hónapot, de nem is kell annyit…
– Nem? Ezt hogy érted? Tán visszahoztad a pénzt? – csattant fel Blanca
mérgesen. Idegesítette, hogy a lány ilyen közönyös a problémáik iránt. – Ugyan,
dehogy. Te csak a saját boldogulásoddal törődsz, mi nem számítunk.
– Tudom, hogy csak gúnyolódsz, de megleplek. Valóban elhoztam a pénzt. –
Azzal benyúlt a csinos, selyem szütyőjébe, és kivette a bankókat. Nem számolta
le, csak letette. Blanca döbbenten nézte. Tényleg csak gúnyolódott, amikor
rákérdezett a pénzre, fel sem merült benne, hogy a húgában feltámadt a
lelkiismeret. Azt gondolta, azért jött, hogy dicsekedjen a kellemes életével és
lefitymálja alig két napja elhagyott otthonát. Maga is alig hitte, hogy tévedett.
Hirtelen hála öntötte el a szívét. Tudta, hogy nincs miért, tudta, hogy egyáltalán
nem kell hálásnak lennie, amiért Nella visszaadta azt, ami egyébként sem volt az
övé, amit ellopott, mégis melegség járta át. Az jutott eszébe, hogy talán mégsem
olyan menthetetlenül szívtelen ez a lány, és valami tisztességet csak sikerült
belenevelni.
Nem tudott megszólalni a felindulástól, csak nézte az asztalon az értékes
papírdarabokat, melyek megmentik a háziúrtól. A sírás kerülgette, úgy érezte
legördült az a bizonyos szikla a mellkasáról, ami azóta nyomta, hogy kiderült, a
húga ruhára költötte a nehezen összekuporgatott lakbért. De nem sírt. Még nem.
Úgy gondolta, majd sír, ha Nella elment. Vagy ha azt mondja, hogy marad.
Haragudott rá, de nem akarta elveszíteni.
– Nem szólsz? – hallotta a húga hangját, mire felnézett.
– Nem tudok mit mondani, Nella. Örülök, hogy beláttad, nem volt jogod
elvenni ezt a pénzt.
 Nella megvonta a vállát.
– Mindegy már. Megtettem. Most vissza tudtam adni, nem kell ebből nagy
ügyet csinálni.
– Nem csinálok nagy ügyet – rázta meg a fejét Blanca. – Ennek a pénznek itt a
helye.
– Hát… akkor én megyek is – állt fel bizonytalanul a lány. – Kint áll a
bérkocsi, nem akarom várakoztatni.
Blanca is felállt, közben a húga arcát nézte. Nem tetszett neki az arckifejezése.
– Meg sem várod, amíg Leona felébred? – kérdezte hirtelen.
A húga tétovázott, arcán szomorúság futott át.
– Nem. Nincs mit mondanom neki. Nyilván megvan a véleménye rólam.
– Valami baj van, Nella? – fogta meg a húga karját Blanca. Maga felé
fordította a lányt és a szemébe nézett.
Nella elmosolyodott, és újra felvette a fölényes arckifejezést, amit
valószínűleg signora Martinától lesett el.
– Dehogy! Mi bajom lehetne, hisz látod… Megkaptam mindent, amit akartam.
– Biztos? – erősködött Blanca, mert egyre inkább úgy érezte, hogy a húga
mégsem azt kapta, amit akart.
– Biztos – bólintott határozottan a lány. – Erre vágytam, és Eduardo minden
vágyamat teljesíti.
– Eduardo? – kérdezett vissza, hisz Nella soha nem emlegette a keresztnevén
a férfit.
– Igen, ez a neve. Eduardo Rossi.
– Valami baj mégis van. Hazaköltözhetsz, ha megbántad…
– Nem bántam meg – nevetett erőltetetten a húga. – Mint mondtam, minden
vágyam teljesült.
– Hát jó… – engedte el a karját Blanca. – Ha menni akarsz, menj!
Nella nem tétovázott tovább, bólintott felé, és kilépett az ajtón.
Blanca újra leült az asztalhoz, és a kezébe vette a pénzt. Először csak
szórakozottan rakosgatta, aztán elkezdte megszámolni. Több volt, mint a lakbér.
Legalább fele annyival több volt, mint amennyit Nella elvett.
Örülnie kellett volna, hogy a húga megjelent, mégsem örült. Megkönnyebbült,
amiért ki tudja majd fizetni a lakást, de nem tetszett neki Nella viselkedése.
Érezte, hogy boldogtalan, érezte, hogy nem úgy sikerült a költözése, ahogy
szerette volna, és bántotta, hogy a lány nem vallotta be neki az igazat. Bántotta a
fennhéjázó hangnem és bántották a sértések, de elfelejtette volna mindezt, ha
őszintén bocsánatot kér. Már majdnem… Blanca úgy érezte, már majdnem
bocsánatot kért, amikor belátta, vissza kell adnia a pénzt, de nem tette. Azt
mondta, nem bánt meg semmit. Pedig bizonyára feltámadt a lelkiismerete, ha
visszahozta. És nem csak visszahozta, meg is toldotta. Szíve szerint utánaszaladt
volna és felpofozza, aztán megöleli, és hazaviszi, de természetesen nem mozdult.
Hová futott volna? Nella már a kocsiban ült, amely vitte az új, csillogó élete felé.
Az új élete felé, melyben nincs helye a festőmodellként dolgozó, egyszerű
nővérének és a kishúgának. Blanca azonban úgy sejtette, ez az élet nem olyan
kényelmes Nellának, mint mondja, és ez aggodalommal töltötte el.

17.

Katharina Schillingfürst a teraszon várta a két férfit. A fehér függönyök meg sem
lebbentek, állt a levegő. Marco érezte, hogy izzad, de nem vetkőzhetett ingujjra
egy hölgy jelenlétében, és valójában inkább Valentinit sajnálta, aki láthatóan
szenvedett a fekete reverendájában. A hercegnő ismét sötétkéket viselt, nem is
tehetett másképp, hisz két férjet veszített el: a tisztesség azt kívánta, hogy
száműzze ruhatárából a könnyű, világos, színes ruhadarabokat. És Schillingfürst
hercegnő igazán tisztességes asszonynak tűnt.
– Uraim – mutatott az asztal mellett álló székekre. – Remélem, nem baj, hogy
inkább kint fogadom önöket…
Fiore és a pap is meghajolt, és természetesen nemet intettek.
– Talán kellemesebb, mint bent, habár itt is fülledt a levegő… – folytatta a
hercegnő. – Frissítőt?
Miután Frau Altenschmitt, aki a már megszokott szürke ruhájában a
többiekhez hasonlóképpen verejtékezett, kitöltötte az italokat, Schillingfürst
hercegnő egy intéssel elbocsátotta.
– Hol is tartottam? – nézett egyenesen Marcóra. A szeme kékje, ahogy a fény
megcsillant benne, meglepte a férfit. Eddig a félhomályos szobában észre sem
vette, milyen világos az írisze.
– A spirituális beavatásnál, méltóságos asszonyom. – Először azt akarta
mondani, hogy annál a résznél, amikor a nővér intim kapcsolatba lépett a
novíciával, de gyorsan meggondolta magát. Nem akarta zavarba hozni az
asszonyt, hallani akarta a történet – remélhetőleg – lényegesebb felét.
– Igen – sóhajtott a nő. – Miután elfutottam, nem tudtam, hogy láttak-e,
rájöttek-e, hogy én csaptam be az ajtót, tudták-e, hogy mindent láttam és
hallottam. Aggódtam, hogy elővesznek, és alig vártam, hogy Peters atya
megérkezzen és elmondhassam neki, amit tapasztaltam. El is jött, de én
kivételesen arra kértem, hogy a cellámban gyóntasson, ne a kápolnában.
Meglepődött, de beleegyezett. Amint a szobácskámba értünk, nyomban
belefogtam a mesélésbe, és részletesen beszámoltam neki az Americano nevű
férfi leveléről, és a spirituális beavatásról is. – A „spirituális” szót gúnyosan
ejtette ki, és elhúzta a száját. – Csakhogy nem mentem vele semmire. Amikor a
beavatáshoz értem, felemelte a kezét, és azt mondta, bizonyára képzelődtem,
mert az lehetetlenség, hogy Maria Luisa nővér ilyet tegyen. Megpróbált
meggyőzni róla, hogy ő egy szent asszony, és soha nem vetemedne arra, hogy
novíciákat becstelenítsen meg vagy kényszerítsen olyasmire, amit az Úr nem néz
jó szemmel. Nyilván tévedek, és csupán mélyen imádkoztak, s a saját bűnös
fantáziám szüleménye az egész történet… Rettenetesen megalázva éreztem
magam. Egyrészt mert meghazudtolt, másrészt mert az én perverz
elmeszüleményemnek tartotta, amit pedig tiszta elmével, a saját két szememmel
láttam. Amikor felvetettem, hogy az a bizonyos Americano micsoda undorító
ajánlatokat tett a nővérnek, arra is csak legyintett. Azt mondta, mindig lesznek
elvetemült férfiak, akik az apácák erényére pályáznak. Maria-Luisa nővér
nyilván gúnyosan mosolygott ezen, és figyelembe sem vette a levelet, hisz ő
felette áll az ilyen mocskos ajánlatoknak… Végül már megszólalni sem bírtam,
mert tudtam, minden érvem hiábavaló, még azt sem hiszi el nekem, amit saját
magam tapasztaltam. Feleslegesnek tartottam, hogy tovább győzködjem arról,
hogy bizony itt olyan mocsokba keveredtem, melybe nem akartam, melyet még
világi életemben sem tapasztaltam. Láttam, úgysem ad hitelt a szavaimnak.
Mielőtt elköszönt, még kirótt rám egy meglehetősen komoly büntetést, azért,
hogy szálljak magamba, és űzzem ki a fejemből a bűnös gondolataimat. Egy hét
némaságot kellett fogadnom, mely nem esett annyira nehezemre, mint hitte.
Kinek beszéltem volna? Már ismertem a zárdát, láttam, hogy az apácák vagy
félnek, vagy szentnek tartják Maria Luisát. Bárkinek szóltam volna arról, amit
láttam, nem hinne nekem, netán úgy tenne, mint Peters atya, és befogná a fülét.
Korábban nem voltak ellenérzéseim a nővérekkel kapcsolatban, jól éreztem
magam közöttük, noha, mint mondtam, hamar kiviláglott, hogy mind
alacsonyabb származásúak és jóval műveletlenebbek, mint én. De jókat
beszélgettünk akár az ételekről, a kertről, a napi teendőkről, nem zavart a
köztünk lévő kulturális különbség. Amikor azonban felfedeztem azt a
szörnyűséget, már nem tudtam, ki az, aki bűnrészes, ki az, aki retteg, ki az, aki
az egészet valóban beavatásnak tartja, és szentnek hiszi Maria Luisát…
– Tehát Peters atya nem vett tudomást a bejelentéséről – mondta
elgondolkodva Fiore. – Tudhatunk esetleg többet is erről a derék atyáról?
– Nos, a teljes neve Giuseppe Peters, de őeminenciájától, korábbi
gyóntatómtól, Károly Auguszt bíborostól, Reisach grófjától tudtam, hogy
eredetileg Joseph Kleutgenként született. Őeminenciája jó szívvel ajánlotta maga
helyett, úgy mondta, alkalmasabb és megbízhatóbb gyóntatót el sem tudna
képzelni számomra, hisz Peters atyának igen jó a kapcsolata a Szentszékkel, mi
több, magával a pápával is. Nem véletlen ez, megbecsülik az évek során
bebizonyított kiválóságáért, a rengeteg szolgálatért, melyet az egyháznak tett.
– Bajor származású? – szólt közbe Marco.
– Ez miért fontos, signore Fiore? – csodálkozott a hercegnő.
– Még nem tudom, asszonyom. Minden részlet fontos lehet – biccentett felé a
férfi. – Például az az apróság is, vajon miért nem a saját nevén él. Furcsa, hogy
nevet változtatott, és egy félig olasz, félig német hangzású nevet vett fel.
Schillingfürst hercegnő elgondolkodva nézett Marcóra, aztán Valentinire
pillantott.
– Ez nekem fel sem tűnt. Talán azért, mert számomra természetesek a német
nevek. Én annak idején arra gondoltam, hogy a neve kiejtése miatt döntött a
Peters mellet, az olaszoknak nyilván nem könnyű sem kiejteni, sem megjegyezni
a Kleutgen nevet.
– Akár az is lehet… De az is, hogy van valami sötét folt a múltján, amit az
egyház nemigen akar napvilágra hozni.
A hercegnő megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs. Azt sem tudom, valóban bolondnak tartott-e, és tényleg
úgy gondolta, hogy túl színes a fantáziám, vagy Maria Luisa tartotta a markában
valamivel. A lényeg azonban az, hogy nem foglalkozott azzal, amit mondtam
neki. Mélyen megsértett – komorodott el az arca. – Tudja, az ember a
gyóntatójában jobban bízik, mint önmagában. Olyan titkokat bíz rá, melyeket
senki másra, a saját anyjára sem bízna. Attól fogva teljes magányra ítéltettem.
Ha már abban sem bízhattam, akinek szent kötelessége lett volna, hogy
meghallgasson és higgyen nekem, akkor kiben?
– Való igaz, asszonyom, a gyóntató a legjobb barátja a hívő embernek.
Legalábbis így kellene lennie… – jegyezte meg Valentini.
A hercegnő belekortyolt a limonádéjába.
– Köszönöm, hogy egyetért velem, atyám. Ne higgye ám, hogy ostoba vagyok
és általánosítok Peters atya viselkedése miatt. Tudom, hogy az egyházfik nagy
része valóban szívből meghallgatja Isten bárányait… De… nos, inkább
folytatom, ahelyett, hogy Peters atyán elmélkedek – mosolyodott el. – Tehát egy
hét némaságot kellett tartanom. Ez alatt, sosem hittem volna, de kezdett
hiányozni a társaság. Nem is az, hogy beszélgethessek másokkal, inkább csak a
lehetőség hiánya. Ha akartam volna, sem tehettem volna meg, és ez,
meglepetésemre, kifejezetten zavart. Második néma napomon mégis szereztem
magamnak egy barátot. Tudom, majd gyerekesen hangzik, de abban a helyzetben
minden élőlénynek örültem, aki valamiféle érdeklődést mutatott irántam. Ne
nevessenek ki, de betévedt valahonnan az udvarba egy kismacska. A kapus
nővér ki akarta dobni, de én felkaptam, és amennyire csak az arcommal ki
tudtam fejezni, megfenyegettem, hogy hozzá ne érjen. Leültem a macskával az
egyik padra, és simogattam. Hozzám bújt, védelmet keresett nálam. Megetettem
a saját maradékomból, és olyan hálás volt érte, hogy tán el sem hiszik… Nem
szóltam hozzá, de amennyit csak tudtam, vele voltam. Butaság, tudom, hogy
felnőtt nőként néhány nap alatt egy kis állathoz kezdtem ragaszkodni, de nagyon
egyedül éreztem magam és a macska ragaszkodása jólesett. Némaságom utolsó
napjára már szokásommá vált, hogy reggel, miután megreggeliztem, vittem a
macskának ételt, utána ölbe vettem, és leültem vele a padra elmélkedni és azon
gondolkodni, hogyan hozzam akár Reisach grófjának, akár a kedves rokonom,
Gustav Adolf tudomására az itt zajló eseményeket. Csakhogy, amikor az étellel
kiértem az udvarra, hiába ácsorogtam, az nem jött. Meglepődtem, mert pár nap
alatt tökéletes összhang alakult ki közöttünk: mindig várt, tudta, hogy közös
időnk következik, na és számára az étkezés. Nem hívhattam, még egy nap hátra
volt a némasági fogadalmamból, így a keresésére indultam. És megtaláltam. –
Schillingfürst hercegnő hangja rekedtessé vált, a homloka elfelhősödött, a
szemében könny csillant. Megállt a beszédben, érezhetően küzdött a
felindultsággal. Fiore arra gondolt, bárcsak sírna. Úgy érezte, az asszony attól
talán megkönnyebbülne, de azt is tudta, hogy szégyellné a gyengeségét.
– Nos – köszörülte meg a torkát a hercegnő. – Még csak el sem rejtették. A
pad mellett, melyen minden nap ücsörögtem, feküdt a macska, egyértelműen
elvágott torokkal. Nem tudtam megtartani a némasági fogadalmamat.
Felsikítottam, és zokogni kezdtem. Azt kiabáltam, ki tette ezt a szörnyűséget?!
De tudtam. Tudtam azonnal, hogy Maria Luisa vagy a helyettese, netán
valamelyik hű nővérük ölte meg a macskát, hogy nekem fájdalmat okozzon.
Amikor kissé lehiggadtam, felfogtam, hogy ez üzenet a számomra. Így járok, ha
tovább forszírozom kisded játékaikat. – Egy könnycsepp folyt végig az arcán,
nem tudta türtőztetni magát, látszott, hogy az emlék megviseli. Fiore és Valentini
némán figyelték. – Ekkor kezdődött a valódi borzalom – suttogta.
– Szeretne pihenni, asszonyom? – kérdezte Marco, noha nagyon szerette volna
hallani a folytatást. Ugyanakkor azt sem akarta, hogy az asszony összeomoljon a
fájdalmas visszaemlékezéstől.
A hercegnő nemet intett a fejével, nagy levegőt vett, és egészen nyugodt
hangon folytatta.
– Most már el akarom mondani a teljes történetet, hogy lássák, nem bolond
vagyok, hanem áldozat…

18.

A reggel akár szép is lehetett volna, ha nincs az a rettenetes hőség, mely

rátelepedett a városra. A házak közé beszorult a forró levegő, még lélegezni is
nehéz volt. Blanca arra gondolt, lehetne jókedvű. Lehetne, de mégsem, hisz a
lakhatásuk ugyan megoldódott, Nella szomorkás arca azonban nem ment ki a
fejéből. Az esze azt súgta, magának kereste, bármi legyen is a baja, a szíve
azonban fájt, amiért a húga ezt a sorsot választotta. Most még inkább érezte,
hogy vissza kellene hoznia a házhoz a lányt, de belátta, ez lehetetlen, ha ő nem
akarja. Azt sem mondta el, mi bántja, pedig megtehette volna, azonban úgy tűnt,
büszkébb annál, semhogy beismerje, a nővérének volt igaza. Nagy árat kell ám
fizetnie egy egyszerű lánynak a gazdagságért! Persze... – morfondírozott Blanca.
– Az is lehetséges, hogy csupán rémeket látok, és a szája mondta az igazat, nem
a szeme…
De ahhoz túl jól ismerte Nellát, hogy tudja, a szája bármikor hazudik, a szeme
viszont elárulja. Hiába próbálta nyugtatni magát azzal, hogy a lány jól van, hisz
azt mondta, örül az új életének, de tudta, hogy ez nem igaz. Történt valami, amit
nem akart elmondani neki, nem akarja hallani Blancától, hogy „én előre
megmondtam”.
A festőiskolába érve nem az öltözőbe ment, hanem a terembe, és signore
Bianchihoz lépett, aki az asztalánál üldögélt és épp az egyik tanítványával
diskurált. A tanár látta, hogy szeretne valamit, ezért elküldte a diákot és a lány
felé fordult.
– Bocsásson meg, mester, de ma nem tudok végig maradni.
Bianchi letolta az orrára a szemüvegét, összevonta a szemöldökét, úgy nézett
fel.
– Hogy mondja, signorina Riva?
Blanca érezte a mester hangján, hogy egy cseppet sem tetszik neki a kérése.
Nem tehetett mást azonban, kénytelen volt korábban elindulni, hogy megfizesse
a bért Stefano Cavónak.
– Ne haragudjon, signore Bianchi, halaszthatatlan ügyben kell elmennem.
Nem kérném, ha nem lenne fontos, higgye el.
A mester felállt, és közelebb lépett a lányhoz.
– Miért nem szólt korábban, kisasszony? Itt vannak a diákok, fizetnek azért,
hogy festeni tanítsam őket, hogy mondjam nekik azt, hogy elnézést, a
modellünknek halaszthatatlan dolga akadt, fessenek emlékezetből? Esetleg álljak
az ön helyére, és festessem meg magamat velük? Képzelje csak micsoda ribillió
törne ki.
– Értem, signore Bianchi, de nem tudtam korábban – magyarázta már-már
kétségbeesetten a lány. Nem számított ilyen erős ellenállásra, hisz még soha nem
kéredzkedett el korábban. Azt hitte, a mester csak bólint, és bár talán kifejezi
nemtetszését, de nem állít elé akadályokat. – Ha tudtam volna, időben szólok.
Muszáj mennem, mert a háziúr kilakoltat, ha nem érek haza két órára… – nyögte
ki végül a kérése okát. Nem akart beszámolni a mesternek a családi ügyeiről, és
azt gondolta, ha csak halaszthatatlan ügyre hivatkozik is szó nélkül elengedi.
– Kilakoltatják? Nahát, nem mondta, hogy ilyen helyzetbe került… – vonta fel
a szemöldökét a tanár. – Akkor ezért akart takarítást vállalni a modellkedésen
felül…
– Igen, signore, ezért. De mindent el tudok rendezni, viszont a háziúr kétórási
időpontot adott meg, és hiába mondtam neki, hogy dolgoznom kell, nem
érdekelte.
Bianchi egy darabig még nézte a lányt, aztán bólintott.
– Az utolsó eset, signorina Riva. Majd festünk csendéletet. Már a tegnapi
késése is felbosszantott, ne feszítse tovább a húrt!
– Nem feszítem, mester, ígérem, nem lesz több gondja velem… – suttogta
hálásan Blanca. Már csak annak örült, hogy nem kell előleget kérnie a tanártól,
mert azzal valószínűleg még jobban felmérgesítette volna.
– Menjen, vetkőzzön, és gyorsan álljon a helyére! Nincs idő fecserészésre –
intett a fejével az öltöző ajtaja felé Bianchi. Látszott rajta, hogy megértette
ugyan a lány érveit, megértette a problémáját, de egyáltalán nem tetszett neki ez
az újabb meglepetés.
Blanca lerángatta magáról a ruhát, magára kanyarította a leplet, és néhány
perccel később már az emelvényre lépett. A mester elmagyarázta a pózt, ő
igyekezett azonnal megérteni, beállni.
Lassan telt az idő. A gyomrában tegnap óta érzett szorongás furcsamód nem
csökkent, pedig valójában rendeződni látszottak a dolgai. Arra gondolt,
bizonyára Nella miatt van rossz érzése, és ez addig fog tartani, míg meg nem
tudja, mi baja a húgának. Vagy addig, míg idővel megszokja, hogy nem segítheti
akarata ellenére. Alig várta, hogy vége legyen az órának, pedig nem volt fárasztó
a póz, melyet fel kellett vennie. Azt várta, hogy végre túlessen a fizetésen, és
megszabaduljon Cavótól. Természetesen tudta, hogy teljesen nem szabadulhat
meg tőle, de ha megadja a tartozását, nem lesz semmiféle oka arra, hogy
zsarolja. Persze, azzal is tisztában volt, hogy egy kis „cicázáshoz” a háziúrnak
nem kell semmiféle ok. Ő pedig kénytelen volt tűrni, ha nem akarta, hogy
valamiféle mondvacsinált indokkal kitegye őket az utcára. Így viszont legalább
nem kellett úgy éreznie, hogy tartozik ezzel, és a férfi sem ment tovább
korábban némi tapogatózásnál és nyálas csókoknál. Undorodott tőle, de képes
volt kikapcsolni az agyát, az undorát, amikor az közeledett hozzá. Szinte
szükséges rosszként élte meg, amit el kell viselnie a boldogulásuk érdekében.
Gyakorta megfordult a fejében, amikor Cavo magához ölelte a sarokban, hogy
hirtelen felemeli a térdét, vagy véresre harapja a száját, vagy egyszerűen
kikaparja a szemét, de tudta, ezzel nagyot fordulna az életük. És meglátása
szerint nem jó irányba. Leginkább a hajléktalan koldusok sorsát tudta elképzelni
maguknak, ha egyszer utcára kerülnek. Hisz ki fogadna be egy lányt egy
kislánnyal, akinek annyi pénze sincs, hogy legalább kéthavi lakbért egyben
kifizessen? Ráadásul a háziúr valóban nem emelte a díjat, és Blanca tisztában
volt azzal, mások mennyit fizetnek egy kis lakásért. Ő nem tudta volna egyedül
megkeresni azt az összeget minden hónapban.

Korábban hazaért a megbeszélt időpontnál. Sietett, nem akarta Cavót ismét a

konyhájában találni. Remélte, hogy a kezébe nyomja a pénzt, és a háziúr már
megy is. Semmi kedve nem volt sem beszélgetni, sem arcátlan megjegyzéseit
hallgatni, netán a mocskos kezei elől kitérni.
A tükör elé állt, szoros, szigorú kontyba fésülte a haját, és az álláig gombolta a
ruháját. Úgy érezte, megfullad, de azt akarta, hogy a férfi egy komoly, határozott
nőt lásson és ne egy rémült, könnyen csapdába csalható kislányt.
Nem kellett sokáig várakoznia, Cavo pontban két órakor megérkezett. Nem
kopogott, benyitott. Érezhetően azt gondolta, bármit megtehet, az
udvariasságnak már írmagja sem tűnt fel a viselkedésében. Széles vigyorral
lépett be, a képe kipirult és fénylett a melegtől. Blanca szorosan összefonta maga
előtt a karját, és komor arckifejezéssel bámult rá.
– Látom, megértetted, hogy nincs más választásod – jegyezte meg önelégülten
a háziúr, majd köhögni kezdett. Húsos arca még vörösebb lett az erőlködéstől,
szeme vérben forgott. A lány megvárta, míg abbahagyja a köhögést.
– Hogy képzeli, hogy csak úgy benyit a lakásba? Azt mondta, hogy a lakbérért
jön. Megállhatott volna a küszöbön, signore Cavo. – Blanca hangja kimért és
jéghideg volt, épp úgy, ahogyan a megjelenése is.
– Itt minden az enyém, beleértve téged is – nevetett fel a férfi, és közelebb
lépett.
Blanca megfordult, és elvette az asztalról az erszényt, amit korábban
odakészített.
– Téved, signore Cavo. Itt a bérleti díj, megszereztem a pénzt – vette ki a
bukszából a bankókat, és a döbbent képű háziúr felé nyújtotta. – Látja, megvan
mind.
Az kelletlenül vette át a pénzt, meg sem számolta, ahogy szokta, csak a
zsebébe gyűrte. Nem szólalt meg. Látszott rajta, hogy nem tetszik neki a
fordulat, nem örül, amiért a lánynak sikerült fizetnie, hisz így elesett attól, hogy
a megállapodás szerint – amit csupán saját magával beszélt meg – neki adja
magát. Önként és dalolva. Komor képpel állt a konyha közepén, és nem mozdult.
Blanca kezdett zavarba jönni. Nem értette, a férfi miért nem szólal meg és miért
nem ment már el, hisz megkapta, amiért jött. Cavo végül ránézett, szemében
sunyi, gonosz fény villant, aztán felmordult.
– Nem hagyom, hogy keresztülhúzd a számításomat!
Egy lépéssel a lány előtt termett, és megragadta a karját. Blanca próbált
szabadulni, de a férfi vasmarokkal szorította a csuklóját. Közel hajolt hozzá, és a
másik kezével elkapta a derekát.
– Nyughass! Ennek meg kell lennie! Öt éve várok rá, nem hagyom, hogy
tovább játssz velem!
– Nem játszom, hagyjon békén! – sikoltotta a lány, de Cavo ekkor egy
pillanatra elengedte a derekát, és pofon csapta.
Az ütéstől Blanca feje oldalra billent, a küzdelmet azonban nem hagyta abba.
Próbált szabadulni, de a háziúr olyan erős volt, hogy nem boldogult vele. Tudta,
ez most más, mint a szokásos cicázás: másképp nézett rá a férfi, másképp nyúlt
hozzá: erőszakosan, szinte dühösen. Megfogta a ruhája nyakát, és tiszta erőből
megrántotta. A gombok szanaszét repültek, a felsőrész szétnyílt, alatta a fehér
alsóruha maradt csak. A lány kapálózott, egyszer sikerült is megmarni a férfi
arcát, mire az felhördült, újabb pofont kevert le neki, de most ököllel, és
széttépte az alsóruháját is, majd megragadta a mellét. Blanca újra sikított,
ordított, ahogy a torkán kifért, segítségért kiáltott, és hallotta is, hogy egy
másodpercre nyílik az ajtó, de szinte abban a pillanatban be is záródik. A feje
zúgott, kezdte megérteni, hogy senki nem fog a segítségére sietni, senki nem mer
ujjat húzni Stefano Cavóval, hisz ha megvédik, a saját lakásukat veszíthetik el.
Tudta, ha tovább ellenkezik, újabb és újabb ütéseket kap, míg végül elájul, és azt
sem fogja tudni, mit tesz vele ez az ember. Arra gondolt, talán úgy volna a
legjobb, de nem tudta abbahagyni a harcot és az ordítást. A szeméből ömlött a
könny, a hangja rekedté vált, de sikoltozott tovább. Munkált benne a harag, a
félelem, az undor, a fájdalom. Még egy ütést kapott, ököllel az arccsontjára, ettől
az asztalra hanyatlott. Teljesen elgyengült. Cavo addig verte, míg már nem volt
képes védekezni.
Tehetetlenül figyelte, mi történik vele, látta erőszakolója vérvörös arcát,
vérben forgó szemeit, a vért, ami a bőréből kiserkent a körmei nyomán, a húsos,
szivarszagú ajkakat, melynek sarkában nyál jelent meg az erőlködéstől, látta,
hogy a homlokáról egy verejtékcsepp hull alá. Olyan lassúnak tűnt az
izzadságcsepp útja, mintha megállt volna az idő, míg végül az ő arcán landolt.
Élesen látott minden részletet, sokkal élesebben, mint máskor. Nem hunyta le a
szemét. Üveges tekintettel bámulta Cavo egyre torzuló vonásait, majd megérezte
a fájdalmat a combjai közt. Tisztában volt vele, a férfi ebben a pillanatban hatolt
belé. Nem mozdult, úgy feküdt az asztalon, mint egy halott. A fájdalom az
alhasába hasított, a szemérmét kín járta át az ütemes lökésektől. A teste lebénult,
az agya azonban sikoltott, aztán valami csoda folytán már nem érezte a
fájdalmat, egyáltalán semmit sem érzett, és Cavo hangja is távolodott. Messziről
hallotta a hörgését, mintha egy vadállat haláltusáját hallgatta volna, majd teljes
csend lett. Még mindig nyitva volt a szeme, látta, hogy a férfi lekászálódik róla,
de ő még nem bírt megmozdulni. Cavo azonban megfogta a csuklóját, és
felhúzta az asztalról. Blanca lábai remegtek, de megállt, mire a férfi könnyű
csókot lehelt a kezére.
– Ezt még megismételjük – búgta lágyan, elégedett hangon. – Csak az enyém
leszel ezentúl, soha nem lehetsz másé. A következő havi lakbért nem kell
kifizetned, elég, ha okosan viselkedsz. Érted, szépségem? – mosolygott rá úgy,
mintha csodálatos élményben részesítette volna a lányt, mintha úgy kellene
éreznie, valami szép ajándékot kapott, és a jövőben még több hasonló ajándékot
várhat. Megnyalta az ajkát, majd megfordult, és az ajtó felé indult.
 Blanca hirtelen olyan dühöt érzett, olyan végtelen, kétségbeesett dühöt, hogy
csupán egyetlen gondolat maradt a fejében. Az, hogy vissza fog jönni.
Meggyalázza, majd újra meggyalázza, és soha nem szabadul tőle. Újra érezte a
tagjaiban az erőt, megmozdult, és hátranyúlt. Tudta, hogy eléri a polcot, ahol a
késeket tartotta. Vakon kapott el egy húsvágót, és mielőtt a háziút kilépett volna
az ajtón, egy ugrással mögötte termett, és minden erejét összeszedve belevágta a
hátába. Cavo megrogyott, de nem esett el, mire a lány kirántotta a kést és újra
döfött. A férfi lassan megfordult, közben térdre esett, tekintete értetlenséget,
könyörgést fejezett ki, de Blanca nem kegyelmezett. A nyakába döfte a kést. A
szúrástól elkezdett spriccelni a vér, a lányt is beborította. A férfi kimeredt
szemmel terült el a padlón.
Akkor ő is mellérogyott. Egy darabig elégedetten nézte a művét, majd lassan
felállt, és a mosdóhoz támolygott. Megkapaszkodott az asztalban, belenézett a
tükörbe és meglátta vértől csatakos arcát. Eleinte közönyösen nézegette a
tükörképét és azon morfondírozott, hogy ki ez a véres, kócos nő. Ő nem ismeri.
El kellett telnie pár percnek, mire hirtelen jéghideg pengeként hatolt az agyába a
valóság. Megölt egy embert. Meggyilkolta a háziurat, aki ugyan megerőszakolta,
meggyalázta, de ki hiszi ezt el neki? Neki, a meztelen modellnek? Ki hiszi el,
hogy huszonöt évesen, ilyen munka mellett ártatlan volt, és harcolt, küzdött,
ellenkezett, de nem tudta megvédeni a tisztességét? Döbbenten meredt az arcra a
tükörben. Már felismerte magát a vér alatt. Megértette, hogy vége az életének.
Hiába ölte meg Stefano Cavót, saját magát is meggyilkolta. Hisz ezért fel fogják
akasztani. És akkor Leonával mi lesz? Milyen jövő vár egy teljesen árva
kislányra, akinek az egyik nővére kitartott szerető, a másik gyilkos? Úgy érezte
kiszakad a szíve a mérhetetlen fájdalomtól. Mit tett a húgával? Hogyan éljen
ezután? Ennyi terhet már nem bírt elviselni a lelke, egy hang nélkül összeesett.

19.

– A zárda lakói összeszaladtak a kiáltozásomra – folytatta Schillingfürst

hercegnő kissé nyugodtabb hangon. – Körbeálltak, bámultak rám és az átvágott
torkú kis állatra. Felpillantottam, és megnéztem őket. A fiatal novíciák arcán
iszonyat, az idősebbekén közöny, néhányuk szemében félelem ült, de szánalom,
sajnálat egyik tekintetben sem tűnt fel. Meglepett a beletörődésük, és az, hogy
valójában látszott, tudják, ki tette. Nem kérdezősködtek, nem próbálták
találgatni, mi történt. Úgy éreztem, egyértelmű számukra. Még annál a tudatnál
is jobban megijesztett az apácák közömbössége, hogy létezik ebben a zárdában
olyan ember, aki képes megölni egy macskát azért, hogy engem figyelmeztessen.
Egy zárdában, ahol jámbor nővérek élnek, ahová nem férkőzhet be a gonosz,
hiszen Isten rajta tartja a szemét. És nem csak Isten. Akkor már tudtam, hogy
Szűz Mária erős oltalma alatt állunk.
– Ezt hogy érti, asszonyom? Jelét tapasztalták Szűz Mária oltalmának? –
Marco hangjában csak egy kicsi irónia bujkált.
– Ne gúnyolódjon, signore Fiore! Megtapasztaltam ennek bizonyítékát.
Legalábbis akkor azt hittem, és még a mai napig is biztos vagyok abban, hogy a
Szűzanya valóban szólt hozzánk.
Marco merőn nézte az asszonyt. Nem tűnt zavarodottnak, sem pedig
labilisnak. Úgy látszott, meggyőződésből beszél, nyoma sem volt hangjában a
bizonytalanságnak.
– Miféle bizonyíték, asszonyom? Önhöz is szólt? – próbált Fiore kevéssé
gúnyos hangnemet megütni, de még ezért a kérdésért is éles pillantást kapott
Valentinitől. – Bocsásson meg, ha kételkedőnek tűnök, de tudnom kell, milyen
jeleket tapasztalt, asszonyom.
– Értem, és el is hiszem, hogy mindazok után, amit átéltem és elmeséltem
eddig, ön azt gondolja, elveszítettem a hitemet. Ez nem így van – rázta meg a
fejét a hölgy. – Az én hitem erős, de tudom, hogy a Sant’Ambrogio zárdába a
sátán költözött be… épp ezért érthetetlen számomra, hogy Szűz Mária miért
oltalmazza még mindig, miért segíti Maria Luisát, hisz egyértelmű, hogy ő az
ördög szolgálója. Számomra most már világos, a nővérek azonban valószínűleg
a mai napig is szentként tisztelik.
– Vajon a nővérek ennyire ostobák, vagy valami más állhat a háttérben? – tette
fel a kérdést Valentini. – Hisz bizonyára ezt a … khm … beavatást több novícia
is elszenvedte…
– A félelem, atyám, és a hit. És igen, a naivitás, mely a legtöbb apácát
jellemezte ebben a zárdában. Igen egyszerű gondolkodású nők laknak ott,
meglepően egyszerűek. Egy-két kivétel akad, talán, de ők jó eséllyel Maria Luisa
tettestársai. Az a nő pontosan tudja, kire mivel lehet hatni. Az egyszerű
asszonyokat kvázi varázslattal, megfélemlítéssel, a pokol, és Isten akaratának
emlegetésével lehet elkábítani, a többit hízelgéssel, ajándékokkal, ígéretekkel,
némi hatalom látszólagos átadásával. Mindenkinek megvan az ára.
Fiore bólintott.
 – Ebben igaza van, méltóságos asszonyom.
Schillingfürst hercegnő lehajtotta egy pillanatra a fejét, aztán folytatta:
– A macska meggyilkolása nyilvánvalóan egy figyelmeztetés volt számomra,
hogy fogjam be a számat, és ne panaszkodjak, ne árulkodjak Peters atyának,
vagy bárki másnak, aki esetleg a külvilágból érkezik. Mert érkezett. Már nem
csak Peters atya volt a gyóntatónk, két fiatalabb pap is segédkezett neki, a
nővérek egy részét az egyik, másik részét a másik gyóntatta. Peters kizárólag
Maria Luisával és velem foglalkozott. Csodáltam, hogy az apácák nem gyónták
meg az új, egyébként meglepően fess papoknak azt, amit bizonyára ők is tudtak
a főnöknőről, és sokuk valószínűleg el is szenvedte a „spirituális” beavatást.
Mivel azonban nem érkeztek vizsgálók a Szentszéktől és az Inkvizíciótól sem,
biztos lehettem benne, hogy a nővéreknek lakat van a száján. Én azért egy
óvatlan pillanatban megpróbáltam az egyik papot, bizonyos Martuzzi atyát
tájékoztatni a zárdában zajló erőszakról, de kitért előlem, mondván, ez nem
tartozik rá. Beszéljem meg Peters atyával az ügyet, nála tegyek bejelentést.
Tudtam, hogy teljesen feleslegesen próbálkoznék újra Petersnél, hisz teljes
mértékben Maria Luisa hatása alatt állt. Mindent elhitt, amit az a nő mondott
neki, mi több, ő maga is kiválasztottnak tartotta a dobozka miatt, melyben Szűz
Mária üzent neki… Attól a naptól fogva, hogy Martuzzival beszéltem, furcsa
dolgokat vettem észre magamon. Egy héttel később megbetegedtem. Nem
nagyon, csupán szédültem. Eleinte azt gondoltam, hogy meghűltem, de a
szédülés nem enyhült, hanem napról napra erősödött. Egy idő után már alig
tudtam kikelni az ágyból, a szédülés pedig oly mértékben állandósult, hogy
minden pillanatban attól tartottam, hogy elesek. Eltelt három hét, és olyannyira
legyengültem, hogy már képtelen voltam felkelni, ezért egy fiatal novícia ápolt,
Antonia. Tisztában voltam vele, hogy el kell szöknöm a zárdából, de már nem
voltam képes rá, segítséget kellett kérnem. Éreztem, hogy a betegségemnek köze
van ahhoz, hogy Petersnek és Martuzzinak bejelentést tettem az itt folyó
istentelen, gyalázatos történésekről, és folyton az járt az eszemben, hogy Maria
Luisa mérgezi az ételemet. Ezért egy idő után nem ettem, és észrevettem, ha nem
veszek magamhoz ételt, a tudatom tisztább és a szédülésem is enyhébb…
Antonia kedves, egyszerű és nagyon fiatal lány volt, odaadóan ápolt. Azt az
utasítást kapta, hogy mindenképpen etessen meg rendesen, ne hagyja, hogy
kiköpjem az ételt. Komoly erőfeszítésembe került, mire meg tudtam győzni
arról, hogy meg fogok halni, ha tovább tömi belém az ennivalót. Amikor már
tisztult az agyam, sokat beszélgettem vele. Láttam rajta, hogy jó a lelke, és nem
akar ártani nekem, de azzal is tisztában voltam, hogy Maria Luisa szentségével
kapcsolatban nincsenek kétségei. Még rávettem, hogy kijuttasson egy levelet a
zárdából. Hogy hogyan csinálta, nem tudom, csak sejtem, hogy a másik fiatal
atyán, Niccolón keresztül, akiről bevallotta nekem, hogy egészen baráti
kapcsolatba kerültek gyónás közben. Láttam én, hogy az a leány beleszeretett az
atyába, de eszembe sem jutott elmarasztalni ezért. Örültem, hogy volt valaki, aki
a segítségemre siet. Be kell ismernem, hogy kétszínű és alávaló dolog volt
részemről, hogy megértést tanúsítottam a szerelme iránt, sőt, valójában
támogatásomról biztosítottam. Antonia ezért fogadott a barátságába, no és azért,
mert megígértem neki, ha kijuttatja a levelet, akkor őt is kiviszem a zárdából, és
jó életet biztosítok neki. Ez ügyben nem is hazudtam, azóta kiváló körülmények
között él… Nos, a levelet rokonomnak, Gustav Adolfnak írtam. Könyörögtem
neki, hogy látogasson meg, leírtam, hogy úgy érzem, mérgeznek, rettenetesen
beteg vagyok, és ha nem visz ki a Sant’Ambrogioból, napokon belül meg fogok
halni.
– Bátor leány… – jegyezte meg elismerően Marco.
A hercegnő először értetlenül nézett rá, majd elmosolyodott.
– Már azt hittem, rám érti, signore Fiore.
A férfi elvigyorodott.
– Ön is rendkívül bátor, asszonyom, de soha nem mernék leánynak nevezni
egy ilyen rangos hölgyet – bókolt felé. – De a leány talán az életét kockáztatta
önért.
– Igen… – merengett el Schillingfürst hercegnő. – Meg is halhatott volna,
akárcsak én. Én tettem kockára az életét, de szerencsére nem derült ki idejekorán
a levélküldés, így Antonia is és én is megmenekültünk. Ha elkapják azt a
levelet… nos, arra gondolni sem merek. Tudatában vagyok most már, hogy több
nővér hunyt el furcsa körülmények között a zárdában, és bár egyikük halála sem
bizonyítható rá Maria Luisára, az én esetemből kiindulva arra következtetek,
nekik sem tetszett az, ami ott folyik. El kellett hát hallgattatni őket. Mi több, arra
sincs bizonyítékom, hogy engem mérgezett, tekintve, hogy egy idő után nem
ettem, és kezdett kitisztulni a méreg. Mire a rokonom kivitt a zárdából, már
nemigen volt orvos, aki kimutatta volna a szervezetemből… Miután kijutottam,
és teljesen összeszedtem magam, feljelentést tettem az Inkvizíciónál. Ők
azonban nem foglalkoztak az ügyemmel. Kijelölték őeminenciáját, Patrizi
bíborost, a jezsuiták korábbi főasszisztensét, hogy vizsgálja ki az állításaimat,
melyeket ők is csupán a fantáziám szüleményének tartottak. Azóta nem történt
semmi. Patrizi bíboros valójában a Sant’Ambrogióért felelős személy, magyarán
saját maga ellen kellett nyomozást indítania. Ezért nem fog történni semmi. Saját
magáról csak nem vallhatja be, hogy teljesen alkalmatlanul végezte a munkáját?
– Patrizi… – ismételte meg a nevet Valentini, és Marcóra nézett, aki feszülten
figyelte a hercegnőt.
Elérkezett a történet a fontos és számára igazán izgalmas részéhez. A pap felé
kapta a szemét, tekintetükből látszott, értik egymást.
– Ismerik őeminenciáját? – pillantott hol az egyik, hol a másik férfira a
hercegnő.
Fiore elhúzta a száját.
– Elég jól ismerjük… Akkor, gondolom, itt meg is rekedt a nyomozás…
– Igen – bólintott az asszony. – Megakadt volna, ha nem áll mellém ügyemben
Vincenzo Leone Sallua dominikánus atya. Ő minden részletet, amit elmondtam,
leírt, és belefogott a nyomozásba is, de kérte, hogy találjak egy olyan embert, aki
a tanúkihallgatásban és a csavaros vatikáni ügyekben jobban kiismeri magát. Önt
javasolták… – nézett egyenesen Marcóra. – Azt mondták, ön nem csak
gyakorlott nyomozó, de olyan ügyeket is felderített már, melyek bizony a
Szentszék elevenébe vágtak, és nem ijedt meg attól, hogy megvádoljon magas
rangú egyházi személyeket, ha kellett. – Előrehajolt, érezhetően szerette volna,
ha Fiore megérti, mennyire fontos, hogy elvállalja a nyomozást. – Tisztában
vagyok vele, milyen kockázatos a Vatikán belügyeiben turkálni, de remélem, ez
önt nem tántorítja el, uram.
Marco megvakarta a tarkóját, aztán felsóhajtott, majd egy pillanatra lehunyta a
szemét. Érezte, hogy a hercegnő is és a barátja is őt nézik, a válaszát várják. Még
mindig nem volt teljesen biztos benne, hogy bele akar fogni ebbe az ügybe. Hitt
az asszonynak, de olyan sok bizonytalanság, feltételezés volt a történetben, hogy
valóban kockázatos lett volna bíborosokat megvádolni azzal, hogy tudtukkal és
jóváhagyásukkal folyik a zárdában a bujálkodás, az apácák megtévesztése. És
azt sem látta át, vajon miért állnának magas rangú egyházi személyek egy fiatal
zárdafőnöknő mellé ilyen mocskos ügyben. Ha Peters atya, Patrizi bíboros, és
szinte a teljes Inkvizíció elhatárolódott a komoly nyomozástól, akkor vagy
mindannyian érintettek az ügyben, vagy valóban nincs mi után nyomozni.
Schillingfürst hercegnőre nézett, látta a könyörgő fényt a szemében, látta,
mennyire számít rá, hogy elvállalja a nyomozást, és saját maga is meglepődött
azon, hogy mennyire meghatja ez a bizalom. Nem tudott ellenállni. Érdekelte az
igazság, de sokkal inkább azért bólintott, mert megesett a szíve az asszonyon.
– Rendben, méltóságos asszonyom. Elvállalom… – mondta ki végül a várva
várt szavakat, mire a hercegnő felpattant, és elé lépett. Megfogta mindkét kezét,
és a szemébe nézve suttogta:
 – Köszönöm, signore Fiore! Köszönöm! El sem tudja képzelni, mekkora kő
esett le a szívemről. Ennek az ügynek a végére kell járni, és bizonyára ön a
legalkalmasabb személy, hogy megtegye. – Marco úgy látta, szeme könnytől
csillog, végül azonban nem pityeredett el, összeszedte magát, és elengedte a férfi
kezét. – Önnek is köszönöm, atyám, hogy elhozta hozzám signore Fiorét.

Amikor kiléptek a palotából, Marco az égre emelte a tekintetét, majd Valentinire

nézett.
– Mibe rángattál, Giorgio? – csóválta meg a fejét.
A pap megvonta a vállát.
– Tudom, hogy érdekel, különben nem vállaltad volna el, nem igaz?
Fiore felé fordult.
– A hercegnő két szeméért vállaltam el, amice… És ez elég nagy baj…
nekem. Kell egy nő.
Valentini döbbenten bámult rá.
– Most? Azonnal? Megőrültél? Ettől a történettől hogy lehet gerjedelmed?
Marco először meglepetten nézett vissza, aztán felnevetett.
– Szóval kinek jár az esze paráznaságon, drága barátom? Eszembe sem jutott
a testi szerelem. Kell egy nő, akit beküldök a zárdába, hogy a szemem és a fülem
legyen.
– Ja? – szégyellte el magát a nagydarab pap. – Az utóbbi időben csak
szerelemmel kapcsolatban emlegetted a nőket, ezért…
– Ugyan, Giorgio, ne magyarázkodj! – csapott a hátára Marco, és megértő
pillantást vetett rá.
– Marco! – vonta össze a szemöldöként fenyegetőn Valentini.
Fiore még akkor is nevetett, amikor beszálltak a kocsiba.
– Szálljunk ki a Piazza Venezián! Sétálnék egyet, hogy tisztuljon a fejem –
jegyezte meg elkomolyodva, miközben elfoglalta a helyét.
Valentini bólintott.
– Van min gondolkodnunk. Patrizi bíboros őeminenciája kemény dió, és ha
még egy nőt is találnunk kell… – emelte az égre a tekintetét.

A Piazza Venezián még nem pezsgett az élet. Igaz, még csak három óra felé járt,
nagy volt a meleg is, a kávéházak teraszán már pipázgattak néhányan, csak
sétálgató embereket nem lehetett látni. Kimenőjüket töltő francia tisztek is
ücsörögtek az asztaloknál, nagy hangon beszélgetve, vékony szivart szívva,
pökhendin, mintha még mindig Napóleon idejében lennének, amikor még ők
uralták Rómát. Valójában ma is ők is uralják, csupán már nem az első, hanem a
harmadik Napóleon volt a vezérük…
A levegő néha megmozdult, meglebbentett egy-két függönyt a nyitott
ablakokban, az égen is feltűnt egy-két gomolyfelhő, de az idő még így sem volt
alkalmas ahhoz, hogy sétálgasson az ember.
– Nem volt jó ötlet a séta – nyúlt be a reverendája nyakrészén Valentini, hogy
meglazítsa a szoros fehér pántot.
– Nem… – értett egyet vele Marco. – Menjünk be valamelyik kis utcába, ahol
a házak árnyékolnak – javasolta nyomban, és be is fordult egy szűk sikátorba,
majd onnan egy kissé szélesebb utcába.
– Miért vállaltad el az ügyet, ha nem fűlik hozzá a fogad? Nem hiszem, hogy
egy női szempárért…
– Pedig így van, noha kissé árnyaltabb a dolog. Nem a hercegnő szépsége,
hanem a kitartása, ereje hatott meg. Igen, amice, meghatódtam attól, mennyire
fontos neki, hogy kiderüljön az igazság, miközben az elmondása szerint
meglehetősen rossz emlékei származnak a zárdából. Ha valóban mérgezték,
akkor kis híján megölték…
Marco még folytatta volna, de ebben a pillanatban az egyik ház kapuján egy
tíz év körüli kislány rohant ki sikítozva. A keze véres volt, a szeme pedig olyan
rémült, mintha szellemeket látott volna. Egyenesen beléjük rohant. Marco
elkapta, nehogy elessen, és leguggolt hozzá.
– Mi történt veled? – Akkor látta, hogy a ruhája is véres, és a cipője is vörös
nyomokat hagyott a kövön. – Mi történt? – rázta meg egy kicsit a férfi, hogy a
lány abbahagyja a sikítozást, és rá figyeljen.
A kislány csak a fejét rázta, és reszketett, ezért Marco felnyalábolta, és
Valentinivel a ház felé indult, ahonnan a gyereket kiszaladni látták. Néhány
lépéssel elérték a kaput, majd az udvaron át a lakást. Nem kellett keresgélniük,
néhány bámészkodó már ott ácsorgott, hüledezett, szörnyülködött az ajtóban.
Valentini egy kézmozdulattal elzavarta a leskelődőket, és belépett a konyhába.
Marco letette a közben már csak síró gyermeket az ajtó elé, ránézett az egyik
rémült szemű asszonyra és a gyerekre mutatott.
– Vigyázzon rá, kérem! – Hangja udvarias volt, de nem tűrt ellentmondást.
Az ijedt nő odaugrott a földön ücsörgő gyerekhez és a karjába vette.
Fiore is belépett a lakásba. Sok mindenre számított, de arra nem, amit ott
talált. Az ajtónál egy brutálisan összevagdosott, csurom vér, nagydarab férfi
feküdt, körülötte hatalmas vértócsa volt. Kissé hátrébb, a konyha belseje felé
pedig egy nő hevert, ő is véresen, mellette, a padlón egy húsvágó késsel.
Valentini már a nő mellett guggolt, és a pulzusát próbálta kitapintani.
– Életben van – nézett fel Marcóra.
Teljesen egyértelműnek tűnt a helyzet. A nő megölte a férfit, majd összeesett.
A kés a nőhöz volt közel, így kétségtelenül ő használta. Véres volt a keze, a
ruhája, az arca, nem lehetett megállapítani még azt sem, hogy néz ki. Az
azonban szemet szúrt mindkettőjüknek, hogy a ruha rongyokban lógott rajta, a
felső részt leszaggatták, fektében a keble is kilátszott. Marco nem tétovázott.
– Vigyük el innen! – nézett Valentinire.
– Bolond vagy? – meredt rá a pap. – Látod hogy néz ki az az ember? Mintha
ezerszer megszúrták volna. Ez a nő egy bestia. Talán az ördög szállta meg…
– Fogd meg, vagy én fogom. El kell vinni innen! – erősködött Fiore, és már
indult, hogy felnyalábolja a nőt.
– Hagyd… – morogta Valentini. – Te a gyereket hozd!
– Akkor gyorsan, amice, mert mindjárt itt lesznek a csendőrök. Érzem, hogy a
nő csak magát védte, de neki ezt senki nem fogja elhinni.
Valentini újra a groteszk pózban heverő, szétszabdalt férfira pillantott.
– Így? Elég lett volna egy-két döfés… Nem kellett volna felnégyelnie – rázta
a fejét, de közben már a nő teste alá nyúlt és megemelte. – Menjünk! Édes
Istenem, fényes nappal egy véres nővel a karomban nem fogunk feltűnést kelteni
Rómában!
Kilépett az ajtón. Marco kihámozta a rémült szemű asszony karjából a
kislányt, és ölbe vette, majd szigorú pillantást vetett a körben állókra, és a barátja
után ment. A gyermek úgy bújt hozzá, mint egy ijedt kismadár. Már nem sírt,
csak szipogott.

20.

Blanca ébren volt. Hallotta maga körül a hangokat, de a szemét nem tudta
kinyitni. A szája kiszáradt, a nyelve feltapadt a szájpadlására, a torka fájt, ahogy
a feje is rettenetesen hasogatott. A hangok ismeretlenek voltak, két férfi
beszélgetett. Nem tudta, hol lehet és kik ezek az emberek, majd hirtelen bevillant
az agyába Leona arca. „Hol van Leona?” – kiáltott némán. A szája mozgott, de
hang nem jött ki a torkán. Megmozdította a karját, erre érezte, hogy valaki
megfogja a kezét. Erős, meleg férfikéz volt, nem érdes, munkától cserzett –
úriember kéz, vagy egy művész keze, aki soha nem fogott ásót vagy kaszát.
– Blanca… – szólalt meg egy halk, kellemes hang, amolyan se nem mély, se
nem magas tónusú, finom, kiművelt beszédű. – Blanca, ki tudja nyitni a szemét?
A lány megpróbálta, de nem sikerült: amikor fel akarta emelni a pilláit, a jobb
szemébe fájdalom hasított. Nemet intett a fejével, de a mozdulattól még inkább
sajogni kezdett a homloka. Újra szólni próbált, de szánalmas nyögés szakadt ki
belőle, a férfi mégis értette, hogy vizet akar, mert hamarosan megemelte a
tarkójánál, és egy pohár ért az ajkához. Néhány apró kortyot ivott, érezte, hogy a
torkán végigsiklik a folyadék, elmosva a kaparó fájdalmat.
– Leona hol van? – suttogta, miután az idegen visszafektette a párnára.
– Signora Tottinál… – felelte a kellemes hang, majd gyorsan hozzátette: –
Néhány lakásra csupán, itt a közelben.
Blancának fogalma sem volt róla, ki az a signora Totti, és arról sem, mi történt
vele, hogy kerül egy ismeretlen férfi az ágya mellé. Tudta, hogy egy másik is
van a szobában, hisz hallotta őket beszélgetni. Ez teljesen összezavarta, ezért
összeszedte minden erejét, és megpróbált felülni, de a határozott, meleg kéz
visszanyomta.
– Ne keljen fel! Csúnyán megsérült. Én Marco Fiore vagyok, és az én
lakásomban van. Signora Totti a házvezetőnőm, jó helyen van ott a kislány, talán
éppen süteményt eszik. Hamarosan visszatér.
– Hogy kerültem ide? – suttogta a lány, és a hang felé fordult. Nagyon szerette
volna kinyitni a szemét, de képtelen volt rá.
– A húga talált önre a lakásukban. Csúnyán összeverték, ezért érzi a fájdalmat,
és azért nem tudja kinyitni a szemét, mert bedagadt az ütésektől. Hatalmas
pofonokat kellett kapnia.
– Leonának nincs baja? – Blanca arca fájdalmasan eltorzult, minden gondolata
látszott a vonásain. A félelem, az aggodalom, a fájdalom.
– Nincs. Nem volt jelen, amikör önt bántalmazta az a férfi – Marco a lány
csuklójára tette a tenyerét. – Ő később érkezett.
Blanca nem húzta el a kezét, megnyugtatta az érintés. A hangjából, a
beszédéből, abból, amit mondott, úgy érezte, biztonságban van. Nem tudta, miért
érzi ezt, hisz a férfi teljesen idegen volt számára, mégis megmagyarázhatatlan
nyugalom töltötte el attól a gondolattól, hogy a közelében van.
– Miért vagyok itt? – tette fel újra a kérdést, mert még mindig nem értette, mit
keres egy ismeretlen ember házában és főleg az ágyában.
– Nos… Nem emlékszik rá, mi történt? – Marco hangja kissé tétován csengett,
mintha nem akarná elmesélni, mi okból vitte Blancát a saját lakására.
– Nem… – nyögte a lány. Tényleg nem emlékezett attól fogva semmire, hogy
kilépett a festőiskola kapuján. A gyomrában szorongás indult, nehéz lett a
mellkasa, mert azt ugyan nem tudta, mi történt, de azt igen, hogy valami
szörnyűséget kellett átélnie, ha nem a saját ágyában fekszik.
– A lakásában egy összeszurkált, halott férfit találtunk, aki az ön húga szerint
egy bizonyos Stefano Cavo volt, és önt is összeverve, szintén véresen. Úgy
gondoltuk, jobb, ha elhozzuk, mielőtt a csendőrök jönnek önért – sorolta a
tényeket a férfi.
– Istenem! – nyögött fel Blanca, és abban a pillanatban, ahogy Fiore lefestette
előtte a képet, nyomban az eszébe jutott minden. Ő szúrta le Cavót!
– Én öltem meg… – motyogta, nem is Marcónak, csak úgy magának, mint
akiben épp tudatosul, mit tett.
– Valószínűsítettük. Egy véres húsvágó kés hevert öntől nem messze. De
abban is azonnal biztosak voltunk, hogy védekezett.
– Megöltem… – suttogta újra Blanca, majd a hang felé fordult, arca
összerándult a fájdalomtól, de folytatta. – Fel fognak akasztani…
– Nem fogják – jött a megnyugtató válasz. – Először is nem találják meg. De
ha mégis, akkor is mérlegelik, hogy önvédelemből tette-e. Mi tanúsítjuk, hogy
milyen állapotban találtunk önre. De… nem fogják el…
– Ki az a mi? – tette fel a kérdést a lány, mely az első pillanatban is megfogant
benne, amikor hallotta, hogy a szobában két ember beszélget.
Súrlódást hallott, egy szék zökkenését, aztán a padló nyikorgását.
– Giorgio Valentini atya vagyok, signorina. Marco barátja. Én is ott voltam a
lakásban, én hoztam ide a karomban.
Az atya hangja jóval mélyebb és érdesebb volt, de éppoly halkan és
megnyugtatóan beszélt, mint Fiore.
– Egy pap? És nem hívta nyomban a csendőröket? Hisz bűnt követtem el… –
dünnyögte a lány. – Mit gondolhatnak rólam…
– Azt gondoljuk, hogy nagy bajban van és nem a saját hibájából. Legalábbis…
úgy tűnik – bizonytalanodott egy pillanatra a pap.
– Nem, atyám, nem védekeztem, amikor szúrtam… – Blanca újra megpróbálta
kinyitni a szemét, és résnyire sikerült is neki. Homályosan látta a szobát, majd
két férfialakot. Az egyik hatalmas volt, hosszú fekete ruhájából ítélve őt
gondolta Valentini atyának, a másik is nagydarabnak tűnt, de közel sem
akkorának, mint a pap. Az arcukat nem tudta jól kivenni, de legalább már
sejtelme volt róla, nagyjából hogy néznek ki. Fiore mellette ült egy széken, és
még mindig a csuklóján nyugtatta a kezét, Valentini egy kicsit távolabb állt.
– Nem védekezett? – ismételte meg a szavait döbbenten Marco.
– Nem, signore… Bosszút álltam… – suttogta a lány és újra lehunyta a
szemét. Fájt nyitva tartania, fájt, ha a fejét forgatta, és a beszéd is kezdett
nehezére esni. – Kaphatnék még egy korty vizet?
Fiore megitatta, majd visszafektette a párnára.
– Aludjon, Blanca. A húga biztonságban van, ne aggódjon. Majd ha újra
felébred, elmondja, pontosan mi történt – hallotta a férfi hangját, és valóban úgy
érezte, húzza magába a sötétség, húzza az öntudatlanság. Az agyában még rövid
ideig a szörnyűséges képek pörögtek: ahogy Cavo megtámadta, a küzdelem, a
fájdalom, aztán ahogy felemelte a kést… De a szervezete legyűrte, és elmosta a
gondolatait az álom.

Amikor újra felébredt, csend volt a szobában. Megpróbálta kinyitni a szemét, de

valami akadályozta benne. Odanyúlt, és érezte, hogy egy nedves vászondarab
takarja az arcát a homlokától az orráig. Leemelte, és felpillantott. Egy kicsit
jobban látott, mint korábban, de a helyiség félhomályba borult, így ismét csak
körvonalakat vett ki. Egy asztalt a szoba közepén, egy mosdóasztalkát, egy
kényelmesnek látszó fotelt, melyben ült valaki… valaki, aki lámpafénynél
olvasott. Bizonyára a kellemes hangú férfi… – gondolta, de a neve hirtelen nem
jutott eszébe.
– Leona… – Halkan mondta ki a húga nevét, de a férfi máris letette a könyvet
és lassan az ágyhoz lépett.
– A kislány alszik. Signora Totti lefektette. Járt itt, látta, hogy jobban van.
Megnyugodott, de nagyon álmos volt. Én nem tudtam hol elhelyezni – mutatott
körbe a szobán. Valóban nem volt több fekhely.
– Ön… khm… – köszörülte meg a torkát a lány, és tanácstalanul pillantott fel.
– Marco Fiore – értette meg Marco a ki nem mondott kérdést.
– Signore Fiore… Ön sem tud hol lefeküdni, elfoglalom az ágyát.
– Nos, én a padlón is jól alszom, ha a szükség úgy hozza, miattam ne
aggódjon. Kér egy kis vizet? – nyúlt az asztalon álló pohárért. Választ sem várva
feltámasztotta a lányt, és megitatta. – Jobban érzi magát?
Blanca nem érzett aggodalmat a hangjában, inkább csak udvariasságot. De hát
miért is aggódott volna, nem is ismeri.
– Igen, jobban – dőlt vissza a párnára, majd újra a férfira nézett. – Most mi
lesz?
 Fiore közelebb húzott egy széket, és leült.
– Megerősödik, elmúlnak a zúzódásai. Szerencsére nem tört el semmije. És
amint képes, elmondja, hogy pontosan mi történt.
– Miért segít? – csóválta a fejét a lány. Hihetetlen volt számára, hogy egy
vadidegen emberben kell megbíznia, mégis bízott benne. Nem értette, de úgy
érezte, mintha Isten vezérelte volna az útjába. Úgyis olyan kevés jót kapott az
élettől, talán most megszánta az Úr, és elküldte hozzá ezt a férfit, hogy az
kimentse a bajból.
Marco megvonta a vállát.
– Mert úgy hiszem, minden oka megvolt a tettére.
Blanca merőn nézte, már jól látta az arcát. Egyáltalán nem volt
bizalomgerjesztő. Jóképűnek tűnt a félhomályban, de veszélyesnek is. A beszéde
arról árulkodott, hogy tanult ember, a homlokán húzódó vágás azonban arra
figyelmeztette, hogy gyakran bajba keveredik. Talán duhaj vagy erőszakos. A
szeme színét nem tudta megállapítani, de a sűrű szemöldök és a szűkre húzott
szemek azt az érzést keltették benne, hogy nem lenne jó az ellenségének lenni.
– Az atya elment?
– El – bólintott. – Nem éhes?
A lány a fejét rázta.
– Álmos vagyok.
– Az idegeinek pihenni kell. Sokkot kaphatott… a számtalan ütés mellett.
Rettenetesen véres volt – hajolt közelebb a férfi.
Blancában ekkor tudatosult, hogy nem a saját ruháját, hanem valamiféle
hálóruhát visel. Benyúlt a takaró alá, és érezte, hogy a ruha meglehetősen rövid
rá.
– Ki öltöztetett át? – Nem tudott Marcóra nézni. Szégyellte magát, és
visszatért az a rossz érzése, hogy talán a férfi kihasználta eszméletlenségét…
Kezdett rátörni a hányinger, de aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. Hisz egy
pap és Leona is vele voltak.
– Signora Totti, természetesen. Az ő hálóruháját viseli. Kicsi asszony, a ruhája
is kicsi, de annál a véres rongynál, amit viselt, minden jobb.
Blanca megnyugodott.
– Hogyan hoztak ide véres ruhában, fényes nappal? – ötlött fel benne, hisz
bizonyára megbámulták őket az utcán.
– Betakartam a felöltőmmel, és csak sikátorokon keresztül jöttünk idáig.
Szerencsére nem kellett sokat mennünk. Egy-két ember, ha látta, ők sem
figyeltek. Senki nem szereti más dolgába ütni az orrát – válaszolta Fiore enyhe
gúnnyal a hangjában. – És szerencse, hogy még erősen tartott a szieszta ideje,
amikor… nos, amikor rátaláltunk önre.
A lány lehunyta a szemét.
– Köszönöm… – suttogta.
A férfi nem válaszolt, és Blanca szép lassan ismét visszasüllyedt az
öntudatlanság gyógyító mélyére.

21.

A lány mozdulatlanul aludt. Az arca rettenetesen festett, bedagadt szemei körül

lila bevérzések voltak, a szája felrepedt, egy vörös csík jelezte a sebet. Az egész
arca felpüffedt a brutális ütésektől. Marco nem tudta megállapítani, hogy szép
vagy csúnya nőt lát. Lehetett bármelyik, lehetett átlagos is, de aztán arra gondolt,
átlagos semmiképpen nem lehet egy olyan lány, aki bosszúból darabokra szabdal
egy nagydarab, erősnek látszó férfit. Az járt a fejében, vajon miért ölte meg azt
az embert? Az erős felindulásból, a gyilkosság kegyetlen és látványos módjából
arra következtetett, hogy megbüntette Cavót, a lány megszaggatott ruhájából
pedig arra, hogy az áldozat megpróbálta megerőszakolni, netán sikerült is neki.
Számára eleinte egyértelmű volt, hogy Blanca védekezett, noha ő nem ezt
mondta.
Elmerengve nézte a szétroncsolt arcot, a nyakon látszó kékes ujjnyomokat, a
takaró felett nyugvó kezeket. A körmei alatt még látszott a vér – ennyire
alaposan nem tudta megtisztítani signora Totti. Vajon az ő vére vagy a halotté?
Nem lehet átlagos lány, akit összevernek, megaláznak, és ahelyett, hogy a
sarokban sírdogálna, nekiesik a bántalmazójának, és addig döfködi egy húsvágó
késsel, míg bírja szusszal. Biztos volt benne, hogy Blanca sokkos állapotban
volt, biztos volt benne, hogy nem tartozik az alaptermészetébe az agresszió és a
gyilkolás. Akinek első gondolata, amikor felébred, a húga, aki nem magával
törődik, hanem a testvérével, miközben ő maga alig él, ráadásul kilátástalan a
jövője, az nem lehet született gyilkos.
Fiore megvonta a vállát. Neki akkor is megfelelt, ha született gyilkos.
Tulajdonképpen mindegy volt, hogy milyen a lány jelleme. A lényeg, hogy
könnyen kezelhető legyen, de amilyen helyzetbe hozta magát és amennyire az ő
jóindulatától függött, nyilvánvalóan nem lesz nehéz rávenni szinte bármire. És
azt is tudta, Leona az aduásza. A kislány árulta el neki, hogy Blanca értük
dolgozik, mióta az édesanyjuk meghalt, értük tesz mindent, magával nem
törődik, és azt is elmesélte, hogy tartoztak a háziúrnak, és a nővére plusz munkát
akart vállalni, hogy meg tudja fizetni a lakbért. Marco érzett némi lelkiismeret-
furdalást, amiért arra készült, hogy kihasználjon egy bajban lévő nőt, de nála
jobbat nem is találhatott volna a feladatra. Hisz ki az az őrült, aki önszántából
beköltözik egy olyan zárdába, ahol a hercegnő által elmeséltek alapján megölik
azokat, akik a főnöknő ellen tevékenykednek? Ki az a bolond, aki hajlandó
elvállalni egy ilyen nyomozást? Olyasvalaki semmiképpen, akinek nyugodt,
biztonságos élete van. Blancáról pedig pillanatnyilag ez nem mondható el.
Választhat a kötél és az együttműködés között. Marco érezte, hogy nem
méltányos, nem humánus és egy cseppet sem tisztességes az az ajánlat, melyet a
lánynak tenni készült, de ha ki akarja deríteni, mi folyik a Sant’Ambrogióban,
akkor nem lehet vajszívű. Legalábbis ezzel nyugtatta fel-felháborodó
lelkiismeretét. Kritikus énje időnként felvetette, hogy talán ha nem vállalná el a
munkát, akkor a lányt sem kellene belerángatnia ebbe az ügybe, de aztán arra
jutott, hogy ennek a lánynak kifejezetten idilli lehetőség, ha egy zárdában lehet,
más néven, más múlttal… Ott senki nem keresi majd.
Halk kopogás törte meg a gondolatait, majd válaszra sem várva nyílt az ajtó.
Valentini lépett be, és csendesen Marcóhoz ment. Leült a másik székre, szétdobta
a lábait, majd hátrahajtotta a fejét.
– Mi az? Mit intéztél? – fordult felé Fiore. Halkan beszélt, nehogy felébressze
a lányt.
A pap még mindig a mennyezetet bámulta.
– Beszéltem a hercegnővel. Nem volt leragadtatva, de beleegyezett.
– Igen? – élénkült fel a barátja. – Mit mondott pontosan?
– Hogy még az éjjel vigyük át a palotába. Kocsit küldött velem, itt várakozik
lent, amíg szükséges.
– De mit mondott a tervre?
Valentini elvonta pillantását a mennyezetről és Marcóra nézett.
– Azt mondta, hogy őrült vagy, veszélybe sodrod azzal, hogy egy gyilkost
akarsz rejtegetni nála, de neki sincs jobb ötlete, úgyhogy tegyük be a kocsiba, és
vigyük el hozzá. Ad neki egy szobát, rendbe hozzák a külsejét, megtanítják
viselkedni, aztán mehet a zárdába.
– Hm – bólintott Fiore lassan. – A kislányról beszéltél?
– Igen. Ő is jöhet. Majd kitalálunk valamit, hogy vele később mi legyen. Nem
engedhetjük, hogy szabadon mászkáljon, veszélyes lehet. Elzárva kell tartanunk,
míg pontot nem teszünk az ügy végére – suttogta Valentini. Egyáltalán nem
látszott lelkesnek, sőt, kifejezetten úgy tűnt, hogy minden elvével ellenkezik,
amit tett.
– Nem örülsz – állapította meg Marco közelebb hajolva hozzá.
– Minek örüljek, amice? Épp bújtatni készülünk egy nőt, akit bizonyára már
keres a csendőrség, akit távollétében is halálra fognak ítélni, és bezárunk egy
gyereket, aki semmiről nem tehet. Nincs mindek örülnöm – vonta össze a
szemöldökét a pap.
– Tudsz jobbat, Giorgio? Mert én nem. Ennek a nőnek most minden oka
meglesz rá, hogy segítsen nekünk. Jobban jár a zárdával, mint az akasztófával,
ez kétségtelen. A kislány pedig, ha mi nem lennénk, az utcára kerülne. Ehelyett
egy aranykalitkában fog élni, ami kalitka ugyan, de mégiscsak aranyból van.
– De ez akkor sem törvényes, Marco, és ha kiderül, mindannyian megüthetjük
a bokánkat. Én a Szentszék alkalmazásában állok, a hercegnő pedig bíróság elé
kerülhet bűnrészességért. Te meg… – legyintett. – Téged meg együtt akasztanak
fel ezzel a lánnyal.
Marco felsóhajtott, és hátradőlt.
– Igen. Ez is megtörténhet. De sokkal valószínűbb, hogy senki nem jön rá,
hogy ez a nő azonos azzal, aki halálra döfködte a háziurát. Ha megfelelően
átalakítjuk, kitalálunk neki egy hihető hátteret, múltat, a kislányt elküldjük
bentlakásos intézetbe, soha nem derül ki a kiléte.
– Úgy legyen! – csóválta a fejét a pap. – Bár most már mindegy. Azzal, hogy
elhoztuk hozzád, te és én bűnrészesek lettünk. A hercegnő meg belement a
játékba, úgyhogy nincs visszaút. Adja Isten, hogy sikerüljön.
– Sikerülni fog. Legalábbis az, hogy eltitkoljuk a nő kilétét. Az, hogy a
nyomozásban milyen segítségünkre lesz, még nem tudom. Leginkább alszik,
úgyhogy nem mérhettem fel a szellemi képességeit. Remélem, nem ostoba… A
húga értelmes gyerek, iskolába jár, talán a nővére sem tyúkeszű – intett a fejével
az alvó lány felé Fiore.
– Nincs lelkiismeret-furdalásod? – nézett rá Valentini. – Mert nekem van.
Kihasználjuk ezt a szerencsétlen nőt.
Marco lehunyta a szemét, összeszorította a száját. Persze, hogy felébredt a
lelkiismerete, de erősebb volt benne az öröm, hogy amint kimondta, máris talált
egy alkalmasnak látszó nőszemélyt a feladatra. Mintha Isten pont így rendelte
volna.
– Van… de nem sok – ingatta a fejét. – Ahogy az előbb is mondtam, nemigen
történhetett volna vele szerencsésebb dolog, mint hogy mi találunk rá.
 – Hát persze… nagyon szerencsés… – húzta fel a szemöldökét gúnyosan a
pap. – Mondott még valamit?
– Csak azt, amit már hallottál, hogy bosszúból ölte meg. Nem önvédelemből,
hanem bosszúból. De többet nem tudtam belőle kihúzni, alig tud beszélni,
nyilván fáj mindene. Csúnyán helybenhagyta az az állat.
– Az az állat halott – jegyezte meg Valentini halkan.
– Valószínűleg pont azt kapta, amit megérdemelt. De majd ha a nő felébred,
kikérdezzük. Bizonyára van magyarázata a tettére. Remélem, hogy nem
elmebeteg, aki minden férfit, aki csak ránéz, leszúr – pillantott az alvó lányra
Fiore.
– Remélem… – bólogatott Valentini. – És azt is remélem, hogy nem szállta
meg egy démon.
Marco lassan a barátjára nézett, és elhúzta a száját.
– Ez vicc akart lenni?
– Nem – vonta meg a vállát a pap. – De ez is egy lehetőség.
– A fenét! Akkor most is itt vergődne, és nem békésen szunnyadna. Egyébként
meg tudod, hogy mit gondolok a megszállottságról.
– Tudom. De attól, hogy te nem hiszel, még én nem vesztettem el a hitemet.
– Emlékezz vissza! Szinte minden ördögűzésünk végén kiderült, hogy csupán
elmebajos vagy vérszomjas emberekkel volt dolgunk. Egyszer sem
bizonyosodott be, hogy démont űztünk ki belőle.
– A hit nem bizonyítékok kérdése, Marco – oktatta halkan Valentini. – Istennel
sem találkoztunk soha személyesen, mégis hiszünk a létében.
– Vannak olykor kétségeim… – nézett az ablak felé Fiore. – Nem Isten létében
kételkedem, hanem abban, hogy az egyház jól szolgálja-e.
– Csak emberek vagyunk. Gyarlók.
Marco bólintott, majd felállt, és az ágyhoz sétált. Lenézett a lányra. Blanca
arcán épp akkor futott át egy fájdalmas rándulás. A férfi megsajnálta. Nagyon
rosszul nézett ki. Remélte, hogy nincs belső sérülése, és azt is, hogy rendbe
tudják hozni, mert szétroncsolt arccal nem veszik hasznát. Visszasétált a
székéhez és leült. Előrenyújtotta hosszú lábait, és hátradőlt.
– Remélem, mihamarabb felébred – nyögte, mert a derekába fájdalom nyilallt.
Már órák óta azon a cseppet sem kényelmes széken ücsörgött.
– Ideje volna. Minél hamarabb elvisszük innen, annál jobb – csóválta a fejét a
pap. Ő is kinyújtotta a lábát és hátradőlt.
Két órával később a lány mocorogni kezdett. Marco felugrott, és az ágyhoz
sietett. Blanca felnyögött, a férfi pedig nyomban a pohárért nyúlt. Megemelte a
fejét és kérés nélkül megitatta.
– Hogy van? – kérdezte, és meglepetésére nem is kellett nagyon igyekeznie,
hogy hangjába együttérzés vegyüljön.
A nő kinyitotta a szemét és ránézett.
– Megvagyok – felelte. – Leona?
– Még mindig signora Tottinál, de Valentini atya mindjárt elmegy érte– nézett
hátra Marco. Valentini értette a pillantást, felállt, és előrelépett.
– Örülök, hogy jobban van – dörmögte, majd választ sem várva az ajtó felé
indult.
– El kell mennünk innen – vette át a szót nyomban Fiore. – Egy kedves
ismerősöm befogadja önöket, ott biztonságban lesznek.
A lány merőn nézte a férfit, aztán bólintott. Marco furcsállta, hogy nem kérdez
semmit, de végül is örült, hogy nem kell magyarázkodnia.
– Kocsit küldtek értünk, lent vár. Beburkoljuk egy takaróba, és az atya leviszi
a kocsihoz. A ruhái sajnos használhatatlanok, majd szerzünk másikat, ha már
elhelyezkedett az új lakhelyén.
Blanca még mindig nem kérdezett semmit. Megpróbálta feltornázni magát, de
nem sikerült, ezért Marco a háta mögé nyúlt és meg akarta emelni. Érezte, hogy
a lány teste megfeszül, ahogy hozzáért, érezte, hogy remegés indul a tagjaiból.
 – Kérem, ne! Majd egyedül – suttogta és látszott, minden erejét összeszedi,
hogy elhúzódjon.
– Nem fog tudni egyedül felülni – jegyezte meg a férfi tárgyilagosan.
– Akkor se érjen hozzám! – A hangja erősebb volt, parancsoló, és támadó.
Marco megértette. Nem ellene van kifogása, hanem az ellen, hogy egy férfi
érintse a testét.
– De hát én itattam… akkor is megemeltem a fejét – próbálta így jobb
belátásra bírni a lányt, de az megrázta a haját.
– Akkor képtelen voltam mozogni.
– Most azonban vagy én, vagy az atya ölben fogjuk a kocsihoz vinni, hisz
jártányi ereje sincs. Nem tudjuk megoldani érintés nélkül… Nem akarom önt
kellemetlen helyzetbe hozni, Blanca, és megígérem, csak annyit érek önhöz,
amennyit szükséges.
Látszott, hogy a lány felfogta, lehetetlent kér. Bólintott, és hagyta, hogy
Marco felültesse, majd takaróba csavarja. Kicsit billegett ültében, nagyon
gyengének tűnt, de végül megtartotta magát. Van akaratereje – jegyezte meg
magában Fiore.
Nyílt az ajtó, és belépett rajta Leona és Valentini.
– Blanca – futott az ágyhoz a gyermek.
– Lassan! A nővérednek fájdalmai vannak – állította meg Marco halk hangja.
– Óvatosan, jó?
A kislány lelassított, és finom mozdulatokkal lépett a nővéréhez.
– Jobban vagy? Nagyon fáj? – aggodalmaskodott és megsimogatta a
felpüffedt, lilás arcot.
Blanca felszisszent, de nem szólt rá a gyerekre, viszont nem is válaszolt, csak
óvatosan megrázta a fejét. Egy darabig nézték egymást, csak Valentini hangjára
szakadt el egymástól a tekintetük.
– Induljunk! Én viszem signorina Blancát – ajánlkozott.
A lány iménti fagyos, szinte undort kifejező mozdulatára gondolva Fiore ezt
nem is bánta.
A pap felnyalábolta a lányt, és elindult, Marco és a kislány követte. Leona
ránézett a férfira:
– Hová megyünk?
– Biztos helyre. Egy gyönyörű palotába.
– Palotába? – álmélkodott a gyerek. – Kié az a palota?
– Egy hercegnőé – kacsintott rá Fiore. – Meglátod, jól fogod magadat érezni.
– Én csak azt akarom, hogy Blanca meggyógyuljon – komolyodott el Leona. –
Megérdemli, hogy meggyógyuljon – tette hozzá, és tiszta, ártatlan tekintettel
nézett fel a férfira.
– Meg fog gyógyulni – bólogatott meggyőződéssel Marco. – Látod, máris
jobban van…
– Igen – mosolyodott el a gyerek. – Csak a lelke… a lelke fáj neki igazán.
– Ezt honnan tudod? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
– Látom a szemén. Így nézett akkor is, amikor… amikor azt mondtam neki,
szégyellem, hogy a nővérem… – A mondat végét elharapta, érezhetően
megbánta, hogy kimondta ezeket a szavakat.
Fiore meglepetten pillantott rá, közben azon járt az esze, a kislány nyilván
nem véletlenül mondta ezt a nővérének. Vajon milyen folt van még a lány
múltján, ami miatt egy ilyen kislánynak szégyenkeznie kell.
– Miért mondtad ezt neki?
– Mindegy… már nagyon megbántam. Ő mindent csak értünk tett.
– Értünk? Érted és magáért?
– Nem. Magáért soha nem tett semmit. Értem és Nelláért. Ő a középső
testvérem, csak pár napja nem lakik velünk. De őt is Blanca nevelte, miután
anyánk meghalt.
– Ah, értem… – meresztette a szemét Fiore, és kíváncsi volt, mi mindent fog
még megtudni erről a családról. Tehát három lány testvér élt abban a lakásban, és
a legidősebb nevelte fel a fiatalabbakat. Valójában ő is gyerek lehetett, amikor a
nyakába szakadt az anyaság. – Mikor halt meg édesanyátok?
– Öt éve. Én akkor még csak ötéves voltam, Nella meg tizenkettő. De Nella
hálátlan, nem érdemelte meg, hogy Blanca etesse, itassa, ruházza, semmit sem
érdemelt meg. És én se… Megbántottam.
Leonának kezdett síróssá válni a hangja, ezért Marco nem kérdezgette tovább.
Úgy gondolta, bőven lesz még ideje kiszedni a gyerekből az összes információt,
amire szüksége volt ahhoz, hogy jobban megismerje új munkatársát. A
munkatársát, aki még nem is tudta, hogy a munkatársa lesz.

22.

Blanca madárcsiripelésre ébredt. Még nem nyitotta ki a szemét, próbálta

felidézni az éjszaka történteket. Emlékezett rá, hogy egy palotába érkeztek, de
csupán homályos képek lebegtek előtte egy nőről, aki a házban fogadta őket, egy
szobáról, ahová azonnal bevitték, és ahol lefektették. Nem volt tisztában vele,
hogy hol van, de azt tudta, hogy előkelő helyen.
Végigsimította az ágyneműt. Érezte a damaszt finomságát, érezte a tiszta
illatot és azt is, hogy magas párnán fekszik egy kényelmes ágyban. Nem akarta
kinyitni a szemét, úgy hitte, ha megteszi, ismét szembesülnie kell azzal, ami
történt vele. Pedig tudta, akkor is megtörtént, ha még órákig lehunyt pillákkal
hever. Akkor sem változik semmi. Nem értette, miért mentette meg a pap és
Marco Fiore. Biztos volt benne, hogy akarnak tőle valamit: eddigi élete során
még nemigen találkozott emberbaráti jósággal, és nem bízott benne, hogy valaha
is fog. Ugyanakkor hálás volt nekik, hisz megmentették az életét – legalábbis
pillanatnyilag. Ha a csendőrök ott találják a lakásban, már börtönben ülne, Leona
meg ki tudja, hol kóborolna, vagy melyik árvaházba dugták volna. Így legalább
lesz ideje gondolkodni, és kitalálni, mihez kezdjen.
Aztán Stefano Cavo képe rémlett fel előtte, ahogy közelít hozzá, ezért inkább
gyorsan kinyitotta a szemét. Tisztában volt vele, hogy egész életében kísérteni
fogja az a nap, az érzés, hogy tehetetlen és kiszolgáltatott, és a tudat, hogy
megölt egy embert. Úgy gondolta, a háziúr megérdemelte, amit kapott, noha
nem emlékezett pontosan, hogyan szúrta meg, és arra sem, hogy utána még
hányszor, de az az őrült, kétségbeesett düh megmaradt az agyában, amit akkor
érzett, amikor elvette a polcról a kést. Nem tudta még, hogy megbánta-e azt,
hogy ledöfte. Valójában nem azért volt elkeseredve, mert megölte Cavót, hanem
a következmények miatt. Nem is a saját sorsát siratta, hanem Leonáét. Ő azzal is
kiegyezett volna, ha felkötik. Nem érdekelte túlzottan, hisz a tisztessége már
úgyis odalett, és korábban sem számított rá, hogy Leona nevelésén túl bármi
örömöt adhat neki az élet. A kislány azonban még olyan fiatal, nem hagyhatta
magára. Csupán ez az egy dolog volt, ami miatt haragudott magára hirtelen
felindulásáért. Más okot nem talált rá, hisz Cavo megmondta, ezzel nincs vége
az erőszaknak: gyakran meglátogatja majd, és neki a kedvére kell tennie. Azt
úgysem bírta volna ki ép ésszel, és előbb-utóbb vagy a háziurat vagy saját magát
veszejti el. Arra jutott, hogy valójában nem nagyon bánja a tettét. Ha a pap
megkérdezi majd tőle, megbánta-e bűneit, hazudnia kell. Annak az embernek
meg kellett lakolnia, hisz soha, senki nem büntette volna meg azért, mert
megerőszakolt egy szegény meztelen modellt. Talán még meg is dicsérik, amiért
megmutatta egy ilyen rosszéletű nőnek, hogy hol a helye…
Körülnézett. Igazán csinos szobában feküdt. Az ablakokon fehér függönyök
lógtak, ő maga fehér ágyneműben hevert. A falakat barackvirágszín tapéta fedte.
Látott egy faragott asztalkát is, rajta friss virággal. Megpróbálta feljebb tornázni
magát a párnákon, és meglepte, hogy sikerült.
Elegáns volt a szobája, kifejezetten úri ház benyomását keltette, és ez még
jobban összezavarta. Hogy kerül egy ilyen szép helyre ő, Blanca Riva, aki a
lakbérét alig tudta összeszedni hónapról hónapra.
Halkan kopogtak, majd kinyílt az ajtó. Egy asszony lépett be, teljesen szürke
ruhában. Az arca szigorúnak tűnt, haját szoros kontyba fésülte. Karján egy fehér
hálóruha lógott.
– Az asszonyom küldött, hogy segítsek mosakodni és átöltözni. Az a hálóing –
mutatott Blancára – nem a megfelelő méret.
A lány kihallotta a nő beszédéből, hogy külföldi: furcsán ejtette ki az olasz
szavakat. Érthetően, de ropogtatva, teljesen kettétörve a beszéd dallamát.
– Köszönöm – rebegte, és mosolyogni próbált, de a nő közönyös pillantása
lehervasztotta a mosolyát.
– Én Frau Altenschmitt vagyok, Katharina Schillingfürst hercegnő személyes
komornája. Fel tud kelni? – kérdezte, mire a lány ülő helyzetbe húzta magát,
majd kidugta a lábát a takaró alól.
Már értette, miért töri kerékbe a szép olasz nyelvet ez a szigorú képű
nőszemély. Lelógatta a lábát az ágyról, majd megpróbált ráállni, de
megbicsaklott a térde, így inkább visszaült.
– Segítek – morogta kelletlenül a nő, és odalépett a lányhoz. Megfogta a karját
és felsegítette.
Blanca érezte, hogy nagyon gyenge a lába, de igyekezett erősnek mutatkozni.
Lassan elvánszorogtak a sarokban álló mosdótálhoz, de ott már nem bírta tovább
tartani magát, és lerogyott az asztal előtt álló székre. Feltűnt neki, hogy az asztal
fölött nincs tükör, de annyira gyenge volt, hogy nem gondolkodott el rajta, vajon
miért hiányzik.
– Nem tudok állni, signora – lihegte. Ez a kis mozgás is annyira megterhelte,
hogy kifulladt tőle.
– Jó! Maradjon csak! Emelje fel a karját! – utasította katonásan Altenschmitt,
majd áthúzta Blanca feje fölött signora Totti hálóingét.
Végignézett a lány testén, és az egy pillanatra szörnyülködést, majd sajnálatot
látott villanni a tekintetében. Ez azonban gyorsan ki is hunyt, és visszatért a
közönyös, inkább bosszankodó, flegma pillantás. Blanca is végignézett magán,
és látta, hogy kék-zöld foltok borítják a lábait, a csípőjén sötét bevérzés látszott.
Könny szaladt a szemébe, rettenetesen szégyenkezett az idegen asszony előtt, de
aztán megemberelte magát, és arra gondolt, Cavo igenis megérdemelte a halált.
Ki tudja, még hány lányt gyalázott így meg? Cselédlányokat, konyhalányokat,
szegény bérlőket… Ki tudja hány nőnek kellett mindezt elviselnie tőle? Biztos
volt benne, hogy nem ő volt az egyetlen, akinek kihasználta nyomorúságos
helyzetét.
Frau Altensmitt meglepően gyengéd mozdulatokkal törölgette a testét egy
nedves kendővel. Blanca összerázkódott az első érintéskor, de aztán hagyta,
hogy az asszony lemosdassa. Egyedül a szemérménél nem engedte. Elkérte a
kendőt, és megtörölte magát. Véres lett a fehér vászon. Kétségbeesetten nézett
fel a nőre, szemét újra elfutották a könnyek. Frau Altenschmitt szó nélkül elvette
a rongyot, kimosta, majd a lány újra megtörölte, és újra, addig, míg csak úgy
nem érezte, valamelyest megtisztult. Sírt. Már nem is próbálta visszatartani,
tudta, úgysem sikerülne. Már túl volt a szégyenérzeten, túl volt fájdalmon, már
az sem érdekelte, mit gondol róla ez a szigorú, szürke ruhás nő.
– Jöjjön! – szólt Frau Altenschmitt egészen gyengéd hangon, és újra megfogta
Blanca karját. Felsegítette, ráadta az új hálóinget, majd visszakísérte az ágyba, és
segített neki lefeküdni. A lány még mindig sírt, ömlöttek a könnyei, és őt magát
is meglepte, milyen jólesik kiadni a fájdalmát, feszültségét, kétségbeesését. Nem
érdekelte, hogy mindezt egy idegen és cseppet sem kedves asszony előtt teszi.
Már semmi sem érdekelte. Fejét a párnába nyomta, és zokogott. A könnyek
elmosták a gondolatait, nem érzett semmit, csak az arcán lefolyó patakok nedves
érintését.
– Sírjon csak! – morogta a nő. Tétován közelebb lépett, felemelte a kezét,
mintha meg akarná simogatni a lány haját, de aztán inkább leengedte a karját,
elfordult, és kiment a szobából.
Blanca nem tudta, mennyi ideig sírt, mert közben elaludt, majd arra ébredt,
hogy sötét van, és újra kopognak az ajtaján. Egy asszony lépett be, de nem a
szürke ruhás nő, hanem egy másik, jóval elegánsabb, kezében egy
gyertyatartóval.
– Ébren van? – kérdezte finom hangon, de Blanca az ő beszédén is érezte,
hogy nem született római.
– Igen, asszonyom – motyogta, és felült. A feje meglódult, és érezte azt is,
hogy a gyomra üres.
– Nem kell felülnie, csak azt akartam tudni, hogy érzi magát. Katharina
Schillingfürst vagyok, enyém ez a ház.
– Jobban vagyok, asszonyom, köszönöm – mondta halkan Blanca.
A nő közelebb lépett, és letette a gyertyatartót az asztalkára. A lány így jobban
megfigyelhette. Igazi dámát látott, sötét, de nagyon finom ruhában, gyönyörű
kontyba fésült, divatos frizurával, arisztokratikus arcvonásokkal. Kellemes
benyomást tett rá.
– Nos, akkor bizonyára enne valamit…
– Megkérdezhetem, hol van a húgom? – váltott témát Blanca. Leona hiánya
pengeként hasított belé.
– Már alszik a gyermek. Igazán okos, jól nevelt kislány – mosolyodott el a
hölgy. – Vacsorázott, és kapott egy szobát, ahol lefekhetett. Nem akartuk, hogy
zavarja önt, így talán jobban tudott pihenni.
Közelebb lépett, és a lány arcába nézett. Tekintetébe nyomban szánalom
költözött.
– Rendbe fog jönni – mondta meggyőződéssel a hangjában. – Biztos, hogy
nyom nélkül elmúlnak ezek a zúzódások…
Blanca hitt neki, de azt is tudta, hogy bár a teste felépül egyszer, a lelke talán
soha nem lesz képes túllépni a történteken.
– Küldetek önnek Frau Altenschmittel némi harapnivalót. Muszáj ennie –
folytatta a hölgy.
– Köszönöm, hogy ilyen jó hozzám, asszonyom – suttogta megindultan a lány.
Úgy érezte, ez a nő valóban törődik vele. Úgy tűnt, mintha átérezné a helyzetét,
mintha tudná, min ment keresztül, mintha értené, mi zajlik benne.
– Ez természetes. Sejtem én az elmondottakból, hogy mi történhetett.
Egyetlen nő sem érdemli azt, amit önnel tett az a férfi, és egyetlen férfi vagy nő
sem maradhatna büntetlenül, aki a gyengébbet bántalmazza. A hatalommal és a
testi fölénnyel sokan visszaélnek, és én ezt nagyon rosszul viselem.
A lány döbbenten nézte, mert az asszony hangjába olyan erő és szenvedély
vegyült, melyet egyetlen úrinőről sem feltételezett volna egy ilyen esettel
kapcsolatban. Azt gondolta, ők úgy hiszik, egy szegényebb sorból származó nő
nem ember, azzal bármit meg lehet tenni. De itt állt előtte az élő példa, hogy nem
minden arisztokrata hölgy gondolkodik így. Katharina Schillingfürst
elmosolyodott Blanca meglepett pillantását látva.
– Akkor rövidesen érkezik az étel. Remélem, holnap már fel tud kelni, és az
asztalomhoz invitálhatom – mondta, majd otthagyta a döbbent lányt.
Blanca még sokáig morfondírozott azon, vajon a nő honnan tudhatta, mi
történt vele, hisz még Marco Fiorénak sem mondta el, de aztán megvonta a
vállát. Talán ráérzett. Talán vele is történt már hasonló, így kitalálta. Ki tudja?
 23.

Marco azon morfondírozott, nem kellett volna-e orvost hívatnia a lányhoz.

Nagyon csúnyán összetört az arca, talán csontja is törött, talán valamelyiket
helyre kellene igazítani, de aztán elvetette a gondolatait. Hisz ha orvost hív, az
megkérdezi, mi történt Blancával, és arra mit mondott volna? Az igazat nyilván
semmiképpen, de akkor mit? Hogy összeverve találta egy sikátorban? Az
orvosnak, ha olvassa a lapokat, nem tartott volna sokból összerakni a képet.
Most úgy érezte, a lány a megfelelő helyen van, és meg is veregette a saját
vállát, amiért eszébe jutott ez a megoldás. Az is megfordult a fejében, vajon ha
nem vállalja el aznap a nyomozást, és nem merül fel benne, hogy szüksége lesz
egy beépített nőre a zárdába, segített volna-e a lányon? Vajon vállalta volna a
kockázatot, hogy bűnrészességgel vádolják? Vagy egyszerűen hívja a
csendőröket, és rájuk hagyja, no és a bíróságra, hogy ítéljenek Blanca sorsáról?
Megrázta a fejét. A kislány miatt tette. A kislány kétségbeesése megérintette.
Régen érzett felebaráti szeretetet bárki iránt, de a gyermek zokogása
felébresztette benne a régi Marco Fiorét, aki még tudott érezni, meghatódni,
szeretni is akár. Aki nem süllyedt még el a bűntudat posványában, hanem
foglalkozott mások érzéseivel is. Amint ezt végiggondolta, rájött, hogy
tulajdonképpen Valentini épp ezt próbálta a fejébe verni minden alkalommal,
amikor kihúzta a csávából vagy az önkívületből. Mióta elhagyta az egyházat, ő
volt az egyetlen, aki figyelt rá, és időről időre magához térítette. Hol egy
pofonnal, hol hegyibeszéddel, de megpróbálta kirángatni a búskomorságból.
Pedig köszönetet nem kapott érte. Leginkább ellenállásba ütközött,
vállvonogatás vagy egy gúnyos mosoly volt Marco válasza az érveit hallgatva.
Az érveit amellett, hogy észhez kell térnie, nem vádolhatja magát élete végéig,
nem sírdogálhat, mint egy fürdős kurva örökké azon, hogy mindez másképp is
történhetett volna, ha keményebben kiáll a véleménye mellett.
Körülnézett, aztán belekortyolt a kávéjába. Már legalább egy napja nem ivott
szeszt. Mióta a lányt megtalálta. Akármennyi szörnyűséget látott már életében,
akárhány önmagából kifordult gyilkossal találkozott, akárhány mocskos, perverz
papot látott, meggyötört gyerekeket, kifosztott, meggyilkolt plébánost, az a
látvány, ami abban a konyhában fogadta, mindent felülmúlt. Persze Giorgio
túlzott, amikor azt mondta, hogy darabokra szabdalta, felnégyelte a lány azt a
bizonyos Cavót, de tény, úgy összeszurkálta, hogy valóban szinte feltrancsírozta
azt az embert. Olyan düh és sokk munkálhatott benne, hogy valószínűleg azt sem
tudta, mit csinál. Így visszagondolva, a gyilkosság módjából nyomban rájöhetett
volna, hogy Blanca nem önvédelemből ölt, hiszen akkor egy-két késszúrással
megúszta volna a férfi. Ő dühből, bosszúból szúrt, és abban a pillanatban nem
érdekelték a következmények. Marco valószínűsítette, hogy a lány nem volt
magánál. Az erőszakot is valószínűsítette, de nem lehetett biztos benne. A
legtöbb nő, akit megerőszakolnak, soha nem beszél róla, szégyelli, hogy ez
megtörténhetett vele. Azt gondolják, megérdemelték, nyilván kihívták maguk
ellen a sorsot.
Felállt az asztaltól, és aprópénzt dobott rá. Körbenézett. Tizenegy óra körül
járt, sokan ücsörögtek a kávézók teraszain. Főleg úrias külsejű népek, akiknek
sem bőrt cserzeni, sem patkót kovácsolni nem kellett, így volt idejük eszmét
cserélni egymással, miközben a csészéjüket emelgették. A Caffé Greco mindig
tele volt angolokkal és egyéb külhoniakkal, leginkább művészekkel, akik a nap
minden szakában képesek voltak kávézni, vagy akár grappát, bort, sört inni,
vérmérsékletüktől függően. Marco szerette a Piazza Di Spagnát. Még a Velence
térnél is sokkal pezsgőbb volt itt az élet, éttermek, kávéházak váltogatták
egymást. Ha épp nem kocsmára, szeszre és szajhákra vágyott, akkor a Di Spagna
valamelyik egységét kereste fel és szívta magába Róma sokszínű atmoszféráját.
Néha, a beszélgetésekből kikövetkeztette, hogy épp egy festő, egy zeneszerző
vagy egy költő ül a közelében, netán egy politikus vagy egyszerű utazó
kereskedő. Nyomozó énjét akkor sem tudta levetkőzni, amikor eszében sem volt
nyomozni. Mindent hallott és látott, figyelt a részletekre. Amikor épp nem volt
részeg. De a Caffé Grecóba nem lerészegedni járt, inkább azért, hogy lássa,
mások igenis élnek. Többnyire azután jött erre a környékre, miután Valentini
dorgálásának hatására pár napig tisztán élt. Igaz, csak pár napig tartott, mert
utána mindig megállapította, hogy ezeknek az embereknek nyilván van miért
élniük, neki viszont nincs, úgyhogy a harmadik vagy negyedik este már a
kocsmában, az ötödik pedig az ópiumbarlangban találta.
Megvonta a vállát. Lehet, hogy most is így lesz. Ha nem csigázza fel eléggé
ez a nyomozás, amire bizony sajnos látott esélyt, hisz az utóbbi időben semmi
nem csigázta fel, akkor úgyis a Piazza Venezia egyik műintézményében köt ki,
aztán ha már az alkohol kevésnek bizonyul önnön pocsék sorsa elfeledésében,
akkor az ópiumbarlang következik. Az ópium legalább teljesen kipusztítja az
agyából a bűntudatot, csak sajnos egy idő után minden mást is. Nem nagyon
érdekelte, ha elbutul a sok szertől, sőt, egy időben erre játszott. Ha az agya
lassan leépül, legalább nem emlékezik majd semmire.
Megrázta a fejét. Pillanatnyilag nem kívánta sem a bort, sem az ópiumot.
Elindult a Via Condotti felé, hogy bérkocsit fogjon. Talált is egyet, megmondta a
kocsisnak a címet, és beült.

Alig húsz perc alatt megérkezett Schillingfürst hercegnő palotájához. Még sosem
látogatta meg Valentini nélkül, most azonban saját elhatározásából jött és nem
azért, mert odarendelték. Meg akarta nézni, milyen állapotban van a lány, és
szüksége volt még néhány információra a hercegnőtől is. A posztoló katonának
látszó őrök már megismerték, beengedték, az egyik szobalány a teraszra vezette.
A hercegnő a fehér asztalnál ült, de meglepetésére nem volt egyedül. Egy magas,
elegánsan öltözött emberrel csevegett meglehetősen jókedvűen. Látszott, hogy
jól ismerik egymást.
– Bocsásson meg asszonyom, hogy bejelentés nélkül érkeztem – szólalt meg
Marco, mire a hercegnő széles mosollyal intett felé.
– Nem zavar, kedves signore Fiore, jöjjön, legalább bemutatom a kedves
kuzinomnak. Gustav Adolf, hadd mutassam be Marco Fiore urat. Már beszéltem
neked róla…
A férfi összehúzta a szemét, majd bólintott.
– Hallottam már önről, signore Fiore. Katharina húgom elmondta, hogy
elhagyta az egyházat, noha előtte az Inkvizíció legjobb nyomozója volt…
– Igen, méltóságos uram. Valóban kiléptem – bólintott a férfi. A hangjában
egy csepp bizonytalanság sem volt, noha meglepte, hogy itt találja a hercegnő
rokonát. Nem számított rá, hogy számon kérik a múltját.
– Üljön le hát, signore Fiore, gondolom arra kíváncsi, hogy van a védence…
Nyugodtan beszélhet a kuzinom előtt, ő maga sem érti, miért állt le a nyomozás.
Ő mentett ki a zárdából. Ha ő nincs, én már bizonyára nem élek – mutatott egy
mívesen kovácsolt székre a hercegnő.
– Valóban ez az egyik ok, amiért jöttem, asszonyom, a másik pedig az, hogy
megkérdezzem, hol találom Sallua atyát. Ön azt mondta, hogy nála van az eddigi
nyomozati anyag, és már belefogott az ügy felderítésébe, csak nem jutott tovább
– ült le a felkínált helyre Marco.
– Átkozott jezsuiták! – mordult fel a méltóságos úr, és megcsóválta a fejét. –
Nem értem, miért védik ezt a zárdát ennyire. Sajnos, mind tudják, mennyire nem
értek egyet az egyházpolitikával, így nekem semmiféle befolyásom nincs
pillanatnyilag. Patrizival olyannyira rossz a kapcsolatom, hogy minden
információt megtagadnak tőlem.
– Nem szerencsés, hogy épp őeminenciája nyomoz a saját felügyelete alatt
álló zárda ügyei után, hisz így semmi nem fog kiderülni, főleg ha neki is benne
van a keze… – jegyezte meg Marco. – Az abúzus azonban, ami a hercegnő
elmondása alapján a Sant’Ambrogióban folyik, érthetetlen, hogy miért
titkolnivaló az Inkvizíció és a Szentszék előtt.
– Nos… – dörzsölte meg a homlokát a Gusztáv Adolf. – Azt én sem tudom,
de van egy történet, mely talán arra rávilágít, hogyan tudja Maria Luisa nővér a
bűvkörébe vonni az apácákat, és némely egyházfit.
– Valóban? – hajolt előre érdeklődve Marco. – Eddig azt gondoltam, hogy
személyes vonzerejének köszönhető…
– Nyilván az is közrejátszik. De tudnia kell, a század elején egy bizonyos
Agnese Fiarro alapította a Sant’Ambrogiót. Ő azt terjesztette magáról, hogy
beszél Szűz Máriával, sőt, olykor Istennel is, de ehhez eksztázisba kell esnie. Ezt
úgy érhette el, ha a többi apácával… nos… testi szerelmet folytat. Valamilyen
oknál fogva a nővérek még életében szentként kezdték el tisztelni, és hiába
tiltotta be Fiarro tevékenységét a Vatikán, hiába száműzték, az ott maradt
nővérek közül többen továbbra is szentként tisztelték. Tehát nem Maria Luisa az
első, aki ezt a gyakorlatot folytatja. Úgy tűnik, ő csupán felélesztette Fiarro
kultuszát. A kérdés csak az, miért hagyja ezt a Vatikán? – tárta szét a karját a
Gusztáv Adolf. – Ha Fiarrót kiátkozták, száműzték, Maria Luisa nővért miért
hagyják működni? Ezt kell kiderítenie barátom… Ha erre rájövünk, akkor
megtaláltuk a kulcsot a zárba. Közben pedig a leány, akit idehozott,
bizonyítékokat gyűjthet a bent folyó mocskos ügyekre.
– Apropó, a lány – szólt közbe Schillingfürst hercegnő. – Tegnap este
rettenetes állapotban találtam. Zokogott, miután Frau Altenschmitt lemosdatta.
Azt mondta, véres volt a kendő, mellyel megtörölte magát, így szinte biztos
vagyok benne, hogy az az ember, akit megölt, megerőszakolta. Ön is úgy
mesélte, hogy szét volt szaggatva a ruhája… Bevallom, most már nem bánom,
hogy idehozta. Itt jó helyen lesz, míg meg nem erősödik. Egy-két héten belül
nem lesz nyoma a sérüléseinek. Sajnos pontosan átérzem a helyzetét, hisz
magam is láttam, amikor egy ártatlan novíciát arra kényszerítenek – nyomta meg
az „arra” szót jelentőségteljesen. – Arról azonban fogalmam sincs, hogy a lelkén
esett sebek mikor gyógyulnak be. Megszántam. Olyan, mint egy elveszett kis
veréb.
– Vagyis rossz lelkiállapotban van… – csóválta a fejét Fiore. – Ön szerint
mikor beszélhetek vele?
– Talán ma már le tud jönni vacsorázni. Talán ez a nagy sírás feloldotta benne
a feszültséget.
 – Szeretném pontosan tudni, mi történt. Mégsem bízhatom meg egy ilyen
fontos és bizalmas feladattal, ha szellemileg nem elég erős, ha esetleg
elmebeteg…
– Nem hiszem, hogy elmebeteg. Bántották, ő pedig nem hagyta magát. De
valóban jobb, ha erről őt kérdezi meg, signore Fiore, mert én csak találgatok. A
viselkedése alapján egy egyszerű, tisztességes lány, akit nagy trauma ért. De
tévedhetek. Eleinte Maria Luisát is szentnek hittem…

24.

Blanca zajokat hallott beszűrődni a nyitott ablakon át. Már egy órája ébren volt,
de nem mozdult. Élvezte, ami körülvette. A fehér tisztaságot, az ágynemű
selymét, a függöny lebbenését. Valaki kinyitotta az ablakot, de nem tudta, ki volt
az – aludt még, amikor történt. Arra gondolt, talán a szürke ruhás német nő
lehetett. Úgy érezte, egy burokban van, mely megvédi a külvilágtól. Egy
ismeretlen, biztonságos burokban. Jólesett elképzelnie, hogy semmi rossz nem
történhet vele. Jólesett belegondolnia, hogy talán mostantól ezen a helyen ébred
minden reggel. De hiába esett jól ez a gondolat, tudta, semmi sem történik ok
nélkül. Ő sem ok nélkül került ide, őt sem ok nélkül karolta fel először az a férfi,
aztán ez az elegáns asszony, Katharina Schillingfürst. Akarnak tőle valamit, de
elképzelése sem volt, mi lehet az. De addig is, míg ki nem derül, próbálta élvezni
a megnyugtató semmit. A semmit, mely körbevette, elringatta, kimosta az
agyából a múlt szörnyűségeit. Nem akart visszaemlékezni. Tisztában volt vele,
mit követett el, de nem akart vele foglalkozni. Még nem. Eljön az a pillanat is,
de remélte, hogy minél később. Úgy érezte, talán már fel tudna állni, meg tudna
mosakodni egyedül is. Érezte, hogy a tagjai erősebbek, mint tegnap, és a feje
sem fájt már, mégsem mozdult. Jó volt csak úgy lenni, csukott szemmel, mintha
a mennyországban volna, gondok nélkül.
Kellemes nyugalmát kopogás szakította meg, majd nyílt az ajtó. Blanca
önkéntelenül is felpillantott. Nem játszotta tovább a tudatlant, már a zajra
megmozdult az agya, és visszarángatta a valóságba. Leona állt az ajtóban, szép,
csipkés ruhában, tisztán, megfésülködve, mint egy angyal. Mosolygott, és
belépett. Nem kísérte senki, vagy ha mégis, az az ajtó előtt maradt. Lassan
közelített, nem ugrabugrált, ahogy szokott, mintha ez az elegáns ház
megregulázta volna a szeles kislányt.
– Leona – mosolygott rá Blanca, és felé nyújtotta a karját. – Kicsikém!
A gyermek mosolya még szélesebb lett, és feledve az illemet, amit nyilván
még a folyosón erőltetett rá valaki, az ágyhoz futott, és a nővére mellére borult.
– Az a Frau Akárkicsoda azt mondta, hogy lassan, csendesen kell belépnem,
ne merjek se zajt csapni, se rád vetni magam – panaszolta, de hangjában inkább
incselkedést érzett a lány, semmint sértettséget.
– A Frau nem tudja, hogy mi így szeretünk összeölelkezni – fonta a gyerek
köré a karjait Blanca. – Lehet, hogy őt még senki nem ölelte meg.
– Szerinem biztos, hogy nem szeret senkit. Olyan arca van, mint aki citromba
harapott – nevetett fel Leona. – Tudod – emelte fel a fejét, és nézett a nővére
arcába. – Már egész jól nézel ki. Már nem olyan az arcod, mint egy…
– Mint egy? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Mint egy mi?
– Mint egy… labda… pöttyös labda… – nyögte ki a kislány, és félrehúzta a
száját.
– Úgy néztem ki, mint egy pöttyös labda? – fintorgott Blanca, aztán egy kicsit
eltolta magától a gyereket. – Leona… – A hangja komolyabbra váltott.
– Azt akarod tudni, mit láttam, igaz? – előzte meg a gyerek, és elkomorodott
az arca.
Blanca bólintott.
– Tudom, hogy rossz visszagondolni, de muszáj. Meg kell beszélnünk,
különben bennragad a szívedben – mutatott Leona mellkasára. – És a fejedben. É
soha nem fogsz szabadulni tőle.
– Azt hittem, meghaltál. Feküdtél a konyhaasztalnál csurom véresen, és nem
mozdultál. Hiába szóltam hozzád, te nem mozdultál… – futotta el a könny
Leona szemét.
Blanca is a sírással küszködött, hisz egy perce még esze ágában sem volt
felidézni a történteket, de a gyerek miatt kénytelen volt. Hitt abban, hogy azok a
dolgok, amik nem tisztázódnak, úgy maradnak az emberben, mint egy óriási
teher, amit élete végéig cipelnie kell. Ha nagy az a teher, akkor akár tönkre is
teheti a további életét.
– Látod, élek… – motyogta, aztán egy kicsit ismét a keblére húzta a kislány
fejét. Amikor úgy érezte, megnyugodott, folytatta.
– Signore Cavo bántott engem. Ezért bosszút álltam. Signore Cavo
megérdemelte a halált. Érted? – emelte fel Leona fejét, hogy a szemébe
nézhessen. – Biztos vagyok benne, hogy nem csak engem bántott, hanem más
lányokat is.
 – Börtönbe is kerülhetsz! – görbült le a lányka szája.
Blanca megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Különben nem lennénk itt, és nem lennének ezek az emberek
ilyen kedvesek velünk. Nem tudom, miért segítenek, de inkább csak örüljünk,
hogy így történt. – Nem pont így gondolta, de nem akarta nyugtalanítani a
gyereket. Hisz már az egy életre megpecsételte a sorsát, amit a konyhájukban
látnia kellett. Ha most még azon is aggódik, börtönbe kerül-e a nővére, és ha
egyedül marad, mihez kezd, talán sosem dolgozza fel a látottakat.
– Signore Cavo rossz ember volt. Nagyon rossz. Nem sajnálom, hogy
meghalt. Csak téged sajnállak, amiért neked kellett őt a pokolra küldened. Mert
oda kerül, ugye? Az ilyen rossz emberek a pokolra kerülnek.
– Igen, Leona. Az ilyen rossz emberek a pokolra kerülnek. – És én is oda
kerülök – tette hozzá magában Blanca.
– Képzeld, gyönyörű szobát kaptam. Minden halványzöld, még egy széken a
kárpit is, és bemehettem a hercegnő könyvtárszobájába, választhattam könyvet is
– váltott témát Leona hirtelen. Az előzőt lezárta, látszott, nem akarja folytatni azt
a beszélgetést.
– Hercegnő? – kérdezett vissza meglepetten Blanca. Azt látta és érezte, hogy
magas rangú hölgy a házigazdája, de nem sejtette, hogy egy igazi hercegnő
palotájában helyezték el.
– Igen, Katharina Schillingfürst hercegnő. Bajor hölgy, de tökéletesen beszél
olaszul. Finom, elegáns. – Leona leugrott az ágyról, és mórikálta magát, mint aki
bemutatja az úrihölgyek mozgását. – És nekem is hozattak ruhát, hogy illendően
fel legyek öltözve. Igazán remek helyre hozott bennünket signore Fiore.
– Ilyen jóban vagytok? – mosolyodott el Blanca.
– Igen, eléggé. Beszélgettünk is, és nagyon kedves volt hozzám. Téged
Valentini atya vitt a karjában, és signore Fioréval követtelek benneteket a
kocsiig. Mindent tudni akart rólunk. És nemcsak kedves, de jóképű is, meg erős,
mert engem is karjában tartott, amikor… amikor… – Megakadt, de aztán
megvonta a vállát. – Amikor elhoztak bennünket otthonról. Tudod…
Leona csak csacsogott, csiripelt, egyáltalán nem látszott rajta, hogy
megviselték az események. Blanca nem tudta eldönteni, hogy valóban ennyire
megnyugtatták, mire ő magához tért, vagy a gyermek ezzel a jókedvvel
palástolja szorongását. Az nem lehet, hogy ennyire nem hatott rá a halott Cavo
látványa. Biztos volt benne, egyszer még kitör Leonából a feszültség, a félelem,
az undor, és akkor foszlik majd le róla ez a magára erőltetett vidámság. Amikor
édesanyjuk meghalt, akkor is hasonlóképpen viselkedett. Nem szomorkodott
sokáig, inkább másra gondolt, mással foglalkozott. Egy-két napig sírt, aztán
Blanca már csak onnan tudta, hogy eszébe jutott az anyjuk, hogy álmában
beszélt. Hívta, sírt, könyörgött neki, hogy ne hagyja itt. Aztán reggel, mintha mi
sem történt volna, folytatta gondtalannak és vidámnak tűnő napjait. Furcsának
találta, hogy így gyászol. De betudta annak, hogy még kisgyermek, nem érti a
halál lényegét, nem érti, hogy onnan nincs visszaút. És most ugyanezt látta rajta.
Mintha jó mélyre temette volna magában a látottakat, és nem akarna tudomást
venni a valóságról. Remélte, hogy éppúgy feldolgozza a történteket, ahogy az
édesanyjuk halálát is. Addig-addig terelte a gondolatait, míg már nem fájt
visszagondolnia rá.
– Te aztán jól összebarátkoztál mindenkivel – jegyezte meg Blanca.
– Igen, bár a Frau Akárkivel nemigen sikerült, mert rettenetesen savanyú, és
nem szeret beszélni sem.
– Azt tudod, hogy kik vannak az ablakom alatt? Hallottam, hogy
beszélgetnek… – ült fel Blanca az ágyban.
– Várj, megnézem! – futott az ablakhoz a kislány. Félrehúzta a függönyt, és
lepillantott. – A hercegnő, signore Fiore, és egy idegen férfi. Nem ismerem, őt
még sosem láttam. Ősz haja van, az arcát innen fentről nem látom.
A hercegnő, Fiore és egy ősz férfi. Nyilván róla beszélgetnek, ki másról. Talán
már megírták a lapok is, hogy megölte Cavót. Egyre inkább érdekelni kezdte,
mit akarhatnak tőle e szép ház lakói.
– Segíts mosakodni, Leona! – szólt oda a gyereknek. – Valami ruhára is
szükségem lesz, le akarok menni.
– Akkor előbb elszaladok a Frauhoz, és szólok neki, hogy hozzon neked
valami öltözéket. Nincs semmiféle ruhád, hálóingben meg mégsem mehetsz
emberek közé… – csóválta a fejét Leona fontoskodva.
– Igazad van, fuss, hátha tudnak nekem adni valamit! – Blanca kidugta a lábát
a takaró alól, és lassan felállt. Sokkal erősebbnek érezte magát, mint előző este.
Tudta, most már képes lesz egyedül elmenni a mosdótálhoz. Leült, felvett egy
kendőt, bevizezte.
– Nem tudod, miért nincs itt tükör? Még nálunk, a konyhában is volt –
törölgette óvatosan az arcát egy kendővel a lány.
– Kivitték, amikor téged ide fektettek… – motyogta a gyerek. – Azt mondta a
hercegnő, jobb, ha nem látod magadat, amikor felébredsz. Így szokták azokkal a
betegekkel, akiknek megsérül az arca. Megkímélik a sokktól…
Blanca dermedten bámulta Leonát. Egy darabig nem szólt, aztán lehunyta a
szemét.
 – Ennyire borzalmasan festek?
– Nem… – jött a bizonytalan válasz. – Már nem annyira. Tegnap rosszabb
volt.
– Akkor ne csak ruhát hozz, hanem egy tükröt is! – Blanca hangja
határozottan csengett, nem tűrt ellentmondást.
– De a hercegnő azt mondta… – kezdte Leona, de a nővére a szavába vágott.
– Hozz tükröt! Akármilyen kicsit! Látni akarom az arcomat!
A húga arca elkomolyodott, de nem mert tovább vitatkozni. Megfordult, és
elviharzott.

25.

Frau Altenschmitt jelent meg, és rögtön utána a kislány. A gyermek arcán enyhe
kétségbeesés látszott, a komorna azonban bosszúsnak tűnt. Marco érdeklődéssel
fordult feléjük, kíváncsi volt, mi lehet annyira fontos, hogy megzavarják egy
főrangú személy és a hercegnő megbeszélését.
– Bocsásson meg, asszonyom, de a gyermek mindenképpen beszélni kíván
önnel – mondta alázatos hangon a nő, aztán éles pillantást vetett Leonára.
Schillingfürst hercegnő elmosolyodott, és kedvesen intett a kislánynak.
– Gyere közelebb, és mondd el, miért látszol ennyire ijedtnek!
Leona közelebb lépett, esetlenül pukedlizett, mire a hercegnő mosolya még
szélesebb lett. A méltóságos úr kissé mogorván, értetlenül figyelte a jelenetet,
úgy látszott, ő sem érti, hogyan zavarhatja meg őket ez a szegény sorból
származó gyermek.
– Blanca felébredt, fel is kelt – kezdte.
– Ez jó hír – csapta össze a tenyerét a hercegnő.
– Igen… – bólintott Leona, aztán az ismeretlen férfira sandított, majd Marcóra
nézett. – Ruhát szeretne, hogy lejöhessen.
– Nahát, ilyen jól van? Már egyedül tud mozogni? Ez nagyszerű! – lelkesedett
tovább az asszony. – Frau Altenschmitt, kérem, találjon egy megfelelő öltözéket
signorina…
– Riva… – kotyogott közbe a kislány.
– Tessék? – pillantott rá a hercegnő.
– Riva a családnevünk.
 – Értem – bólintott az asszony mosolyogva. – Tehát küldessen egy ruhát
signorina Rivának.
Újra Leonára nézett.
– Ez mind remek hír. Akkor miért vagy ilyen ijedt?
– Blanca tükröt kért…
– Ah… – sóhajtott fel a hercegnő. – Bár… egyszer úgyis meglátná magát.
– Ön ezt nem érti, asszonyom – vágott közbe megint a gyermek. – Ha
meglátja az arcát, még jobban elkeseredik. Neki fontos, hogy tökéletes legyen. Ő
azzal keresi a pénzt, hogy szép.
Marco felvonta a szemöldökét. Egyáltalán nem bánta, hogy kiderült,
kiválasztottja alapvetően szép nő. Nagyon remélte, hogy visszanyeri a szépségét,
mert pillanatnyilag még az arcvonásait is alig lehetett kivenni. Az a tény
azonban, hogy a szépségéből él, igencsak meglepte. Egyáltalán semmi sem utalt
arra, hogy szajha lenne. Sem a lakásuk, sem az öltözéke, sem az, amit a húga
elmondott róla nem fért össze azzal, ahogyan a pénzt keresi.
– Nahát… – szólt közbe Gusztáv Adolf, és összevont szemöldökkel pillantott
a hercegnőre. – Ezt nekem nem mondtad, Katharina. Ez azért valamelyest
változtat a véleményemen.
– Menj, Lorena! – intett a gyermeknek a hercegnő, és szigorú pillantást vetett
a rokonára. – Frau Altenschmitt mindent ad neked, amit a nővéred kért.
Miután a kislány hallótávolságon kívül került, Schillingfürst hercegnő a
kuzinja felé fordult:
– Én sem tudtam, azért nem mondtam. Ahogy gondolom, signore Fiore sem –
pillantott Marcóra.
A férfi megrázta a fejét.
– Nem tudtam, de az ügy szempontjából azt gondolom, lényegtelen.
A hercegnő bólintott, a rokona azonban a fejét ingatta.
– Nem, nem mindegy. Mert ha egy tisztességes lány támad rá egy férfire, aki
meggyalázta és bántalmazta, az érthető és védhető, de ha egy szajha teszi ezt, aki
már fél Rómának zokszó nélkül, mi több, pénzért odaadta a testét, annál más a
helyzet.
– És vajon miért más, kedves bátyám? – vonta fel a szemöldökét a hercegnő. –
Az a férfi összevissza verte azt a nőt, teljesen mindegy, hogy szajha, vagy sem.
Gusztáv Adolf gúnyosan felnevetett.
– Hogy lenne már mindegy, Katharina? Ki tudja, miért verte meg? Talán oka
volt rá. Talán üzletet kötöttek, aztán a lány nem teljesítette a kötelességét.
Marco megvakarta a tarkóját. A méltóságos úr egész pontosan azt mondta ki,
amit mindenki gondolt. Egy szajha nem azért öl meg valakit, mert meggyalázta.
Egy szajhának az a dolga, hogy kiszolgálja azt, aki fizetett neki. Véleménye
szerint azonban ilyen brutális bánásmódot még egy prostituált sem érdemel. Az
azonban neki is szöget ütött a fejébe, hogy ha nem az erőszakot akarta
megbosszulni, akkor miért ölt? Az a férfi miért verte meg? Egyre jobban
szeretett volna beszélni Blancával. Amikor elhozta a helyszínről, meggyőződése
volt, hogy a lány önvédelemből ölt. Aztán ő azt mondta, bosszúból, most pedig
kiderült, hogy szajha. Tartott tőle, hogy mégsem a megfelelő szövetségest
választotta ki neki Isten, amikor Leonát az útjába vezérelte.
– Ezzel addig, míg nem beszéltem a lánnyal, azt gondolom, nem jutunk előre
– zárta le a témát határozottan. – Méltóságos asszonyom – fordult a hercegnő
felé. – Felkeresném Sallua atyát, aztán visszatérnék, hátha tudok signorina
Rivával váltani pár szót. Ha nem alkalmas a feladatra, változtatnom kell a
terven.
A hercegnő bólintott.
– Sallua atya a Santa Sabina bazilika kolostorában tartózkodik. Ott van a
dolgozószobája, többnyire ott található. Nem mondhatnám, hogy vendégszerető
ember, de önt nyilván szívesen fogadja, signore Fiore. Vigye el a kocsimat, az
Aventinus domb messze van ide.
– Köszönöm, asszonyom – hajolt meg Marco.

A kocsi hamar előállt. Fiore beszállt, és lehunyta a szemét. Tudta, hogy legalább
félórás út áll előtte, hisz az Aventinus domb a Tevere másik partján emelkedett.
A gondolatai a lány körül forogtak. Nem akarta elhinni, hogy ennyire
melléfogott. Isten nem küldhetett az útjába egy szajhát, hogy aztán eljátsszassa
vele az ártatlan novíciát, aki semmi másra nem vágyik, minthogy Jézus
menyasszonya legyen és élete végéig ájtatos életet éljen egy szigorú zárdában.
Nehezen tudta elképzelni, milyen lehet valójában a lány arca. Az a püffedt,
véraláfutásos arc, a bedagadt, lila szemek, a felhasadt ajak, vértől és izzadtságtól
csatakos haj, melyet előző nap látott, nem mutatta meg sem azt, hogy szép, sem
azt, hogy csúnya. Az kiderült, hogy nyúlánk, karcsú a termete, de ennél többet
nem tudott megállapítani. Számára lényegtelen volt a szépség. Egy átlagos külső
már bőven megfelelt a feladatra, az azonban számított, Blanca mennyire képes
használni az eszét, mennyire képes belehelyezkedni a szerepébe. A húga
értelmes kislánynak látszott, ebből Marco arra következtetett, hogy a lány sem
lehet teljesen ostoba, hisz iskolába járatja Leonát, azt akarja, hogy legyen belőle
valami – nyilván semmi esetre sem az, ami ő. Gondolatban megrázta a fejét. A
körülmények nem azt jelezték, hogy szajha, de a gyermek kijelentése mégis erre
világított rá.
Kinézett az ablakon, aztán felsóhajtott. Nem értette magát. Nem értette, miért
vállalta el az ügyet, miért hagyta magát meggyőzni, hogy másszon bele ebbe a
cseppet sem tisztázott helyzetbe, miért engedte, hogy a hercegnő kedvessége,
eleganciája, erő mögé rejtett sebezhetősége meggyőzze. Szerinte semmi
szüksége nem volt erre, habár Valentini véleménye ezzel ellenkezett. A barátja
hosszú ideje próbálta már rávenni, hogy térjen vissza a Vatikánba, legalább külső
segítőként, és Marco pontosan tudta, miért. Nem azért, mert ő egy
nélkülözhetetlen nyomozó. Nem. Meg akarta menteni saját magától. Azt
remélte, ha elfoglalja magát más bajával, az majd kirángatja az önsajnálatból és
ebből a mély szennyből, amiben olyan egyszerű volt alámerülni. Egyszerű és
szánalmas. Tisztában volt vele, ha így folytatja, megöli magát, de valójában
mindig arra gondolt, hogy akkor sem veszít sokat a világ, ha ő egy nap nem
ébred fel az ópium okozta delíriumból. Talán még Olympia sem könnyezi meg.
Miért is tenné? Azon túl, hogy élvezték egymás testét, semmi mást nem adtak a
másiknak. Ő aztán végképp nem. A lány érzékiségével tökéletesen kiszolgálta a
vágyait, és ez neki meg is felelt. Eszébe sem jutott érzelmeket pazarolni rá.
Ennél többet egy percig sem érzett iránta. Élvezte, ahogyan bort és az ópiumot
is, de ez a kellemes állapot a drog és az alkohol hatásának múlásával egyenes
arányban múlt el belőle is. Nem gondolta, hogy valaha is többet fog érezni egy
nő iránt, mint vágyat, legalábbis eddig egyetlen nővel sem találkozott, aki az
agyát és a szívét is megmozgatta volna. Az ágyékát igen. Azt már tudta, hogy
milyen szenvedélyt képes kiváltani egy test érintése, de azt, amiről regélnek, a
szerelmet, a mindent elsöprő érzelmet, mely minden mást feledtet, nem ismerte.
Semmit sem söpört el a szeretkezés, legfeljebb arra a pár percre vagy órára,
melyet kellemesen eltöltött egy-egy asszonnyal. Semmivel sem jelentett többet
számára, mint az alkoholmámor, mely után nem maradt más, csupán az üresség
és a kínzó gondolatok. Most azonban valami mást érzett. Az elmúlt két napban
többet gondolt Schillingfürst hercegnőre és a történetére, mint Giuseppére és a
vele kapcsolatos önvádjára. Az elmúlt két napban úgy zajlottak az események,
hogy ideje sem igen volt magát ostorozni. Tisztában volt vele, hogy Giuseppe
halála óta szinte kéjesen gyötrődik, mintha ezzel az önmarcangolással
elnyerhetné méltó büntetését a fiú haláláért, mintha feloldozást kaphatna. Tudta,
hogy Valentininek igaza van, és el kellene engednie Giuseppét. Tudta, de
képtelen volt rá, mert akkor a saját életével kellett volna törődnie. A saját, mára
már teljesen kiürült, szánalmas életével. A hercegnő esete azonban elindított
benne valamit. Hiába voltak kételyei a történetével kapcsolatban, hiába tartotta
hihetetlennek, hogy apácák gyaláznak apácákat egy zárdában, hiába nem tudta
elképzelni, hogy létezik olyan kolostor, ahol nők nőkkel szexuális viszonyt
folytatnak, egy hely, ahol megerőszakolják a novíciákat, és mindezt Isten
nevében, a zárda lakóinak tudtával teszik, mégis izgatta a kérdés: vajon miért
nem akar nyomozni az Inkvizíció? Mi lehet a háttérben, amiért elnézik Maria
Luisa nővér gyalázatos tevékenységét? Vajon tudják-e a gyóntatók, mi folyik a
Sant’Ambrogióban, vagy annyira vakok, hogy semmit sem vettek észre? A
gyóntatók az idióták, vagy a hercegnő túloz végzetesen? Netán Peters atya
nagyon is tisztában van azzal, ami körülötte történik, de valamilyen oknál fogva
behunyja a szemét?
Tudta, minderre csak akkor kap választ, ha lesz egy „szeme” a zárdában. Egy
szeme és füle, akitől megerősítést vagy épp ellenkezőleg, cáfolatot kap
Schillingfürst hercegnő története.
A lovak már az Aventinus dombján kaptattak felfelé. A kocsi elhaladt a
Savelliek vára mellett, és Marco már látta a hatalmas, ókeresztény Santa Sabina
bazilika félkör alakú apszisának falait. Mellette foglalt helyet a kolostor, mely
már évszázadok óta a domonkos rend római központjaként szolgált. Alig néhány
perc múlva a hintó befordult a kapun, és megállt az impozáns, vöröstéglás épület
előtt. Fiore kiszállt, és az ajtó felé indult, de egy pillanatra megtorpant. Két éve
nem járt Isten házában. Isten szolgáinak házában sem. De be kellett ismernie,
hogy a templom és a kolostor méretei, a magasba törő falak, a fenséges
nyugalom, mely körüllengte az épületegyüttest, most is lenyűgözi. A Vatikán
egyáltalán nem hatott rá így, de ez az ősrégi, az ókor végén épült monstrum
letaglózta. Áhítatot érzett, pedig tudta, ez a monumentális székesegyház az
emberi erő, kitartás és szakértelem műve – és nem Istené.
Nagy levegőt vett, majd megragadta a nehéz kopogtatót, és határozottan
megdöngette vele a bejáratot. Hamarosan kis ajtó nyílt a boltíves, vastag, fából
készült kapun, és egy szerzetessel találta magát szemközt. Hófehér ruháján nem
viselte a domonkos rendiekre jellemző fekete köpenyt, a melegben nyilván
engedélyt kaptak az elhagyására.
– Marco Fiore vagyok – mutatkozott be Marco a fiatal szerzetes érdeklődő
mosolyára válaszolva. – Sallua atyát keresem.
– Sallua testvér várja önt, signore? – Hangja halk és szinte bocsánatkérő volt,
és mosolya nem lankadt.
– Nem, sajnos nem volt időm üzenni neki, hogy jövök.
 – Akkor sajnos nem valószínű, hogy fogadja önt. Sallua testvér rendkívül
elfoglalt, és… – csóválta a fejét, aztán még halkabban folytatta, érezhetően
feszült lett. – Nem szereti a váratlan vendégeket.
– Engem talán fogad. Katharina Schillingfürst hercegnő küldött. Kérem,
mondja meg neki…
– Igen, signore, megmondom. Várjon kérem néhány percet! – bólintott felé a
szerzetes tétován, és bezárta Fiore orra előtt az ajtót.
Marco megfordult, és a hintó felé nézett. A kocsis leszállt a bakról és
árnyékba húzódott. A kolostort körbevették a pineák, lombjuk alatt a legnagyobb
hőségben is el lehetett időzni.
Szívesen tartott volna a kocsissal, mert a kapu környékét épp nem védték a
lombok, a déli nap pedig teljes erővel tűzött a fejére. Szerencsére azonban nem
kellett sokáig várakoznia. Néhány perc elteltével újra nyílt az ajtó, és kidugta a
fejét a fiatal szerzetes.
– Jöjjön, kérem, Sallua testvér fogadja önt! – mondta, és ismét széles
mosollyal az arcán pillantott Fioréra. Mintha megkönnyebbült volna, hogy
végrehajtotta a feladatát. Marcónak rögtön feltűnt, hogy eltűnt a feszültség az
arcáról, és egyre kíváncsibban várta a találkozást a valószínűleg nagyon
magának való, szigorú Sallua testvérrel.
Belépett a kapun, és egy cseppet sem lepődött meg sem az ápolt belső kert
méretén, sem pedig a rondón, mely körbeszaladt az épületen. Az oszlopos,
nyitott folyosón bandukoltak, miközben a fiatal pap szóval tartotta.
– Tudja, signore, Sallua testvér valóban nem kedveli a látogatókat. Előfordult,
hogy az Inkvizíciótól keresték, és úgy elzavart, hogy a lábam is alig érte a földet.
Nem volt hajlandó fogadni őket, és nekem kellett közölnöm, hogy kívül
tágasabb. Nem szeretem az ilyesmit… – pillantott nagy, tiszta barna szemével
Marcóra. – Én az idegeneknek is örülök, mindig érdekes megismerni új
embereket, de Sallua testvér nem így van vele. Hiába inkvizítor, még a saját
munkatársaival sem mindig hajlandó beszélni. – Látszott a fiatalemberen, hogy
még nem fertőzte meg a bizalmatlanság kórja: olyan naiv volt, akár a ma
született bárány.
– Nos, akkor most éppen szerencséje van – morogta az orra alatt Fiore. –
Sallua atyának nyilván jó oka van rá, hogy elzárkózik.
– Ó! – emelte fel mindkét kezét a szerzetes. – Ő már csak ilyen mogorva. De
nagyon tisztelem, hisz igen nagytudású ember, sokan fordulnának hozzá
útmutatásért. Csak… nem mindenkinek ad… – ingatta a fejét.
Közben megérkeztek egy újabb ajtóhoz. A szerzetes kopogott, majd benyitott,
aztán maga elé engedte Marcót, aki habozás nélkül belépett a helyiségbe.
Napfényes dolgozószobában találta magát, mely meglepő módon semmiben sem
felelt meg előzetes elvárásainak. A szigorú Sallua atyát egy dohos, sötét, puritán
helyiségben képzelte el, ősz szakállal, kissé koszlott fehér csuhában, amint régi
könyvek és iratok között matat zord arckifejezéssel. Ehelyett egy ápolt,
negyvenes férfit talált, akinek dolgozószobáját megirigyelhette volna bármelyik
inkvizítor a Vatikánban. A falak ugyan hófehérek voltak és egy feszületen kívül
semmi sem díszítette őket, de a méretes ablakon betört a napfény, és egy roppant
tiszta, rendezett irodát világított meg. A szerzetes egy cseppet sem tűnt sem
szigorúnak sem zordnak, inkább csak elfoglaltnak, ugyanis a legalább két méter
széles asztalán rengeteg irat sorakozott. Felállt, amikor Fiore belépett, és Marco
meglepetten látta, hogy nagyon alacsony ember. Számára szinte törpének tűnt,
noha nem volt az. Okos, fekete szemei megvillantak, ahogy rápillantott, aztán
mosolynak tűnő szájhúzás után felé nyújtotta a kezét.
– Már hallottam önről, signore Fiore – mondta termetéhez képest
megdöbbentően mély hangon.
– Én is önről, atyám – vigyorodott el Marco. – Az a hír járja, hogy nem
szívesen fogad vendégeket.
Sallua felvonta a jobb szemöldökét, majd elnevette magát.
– Akárkit nem is szívesen, ez igaz. Önről meg az a hír járja, hogy magába
fordult és elhagyta az egyházat. Úgy hallottam, sok belső nyomozást végzett
korábban és számtalan visszaélésre mutatott rá. Igen sikeresnek mondták a
munkáját, mégis elhagyta a Vatikánt. Megundorodott tán a fajtánktól?
– Nos… – komolyodott el Marco. – Nem mindenkitől, atyám. De tény, hogy
több okom is volt erre a lépésre.
– Nem faggatom, signore Fiore, inkább beszélgessünk a közös ügyünkről –
mutatott az asztalával szemben álló székre Sallua, majd ő maga is visszatért a
helyére. – Gondolom, nem azért jött, hogy a múltról fecserésszünk. Vágjunk hát
a közepébe!

26.

– Hoztam tükröt, Blanca… – lépett be a szobába Leona. Lassan haladt a nővére

felé, aki még mindig a széken ült, a mosdóasztal előtt. Kezében egy fehér kendőt
tartott, melyen már nem látszott vér, hisz amikor megérkezett a palotába, Frau
Altenschmitt rendesen megmosdatta.
A tükör felé nyújtotta a kezét. A mozdulat türelmetlenségről árulkodott, de az
arca érzelemmentesnek tűnt. Ahogy a kislány félszegen felé tartotta, Blanca
gyorsan elkapta, és maga elé vette. Leona feszülten figyelte, de a nővére arca
nem változott. Az nem, csak a szeme. Elhomályosult, amint meglátta a
tükörképét. Nem is hasonlított magára. Nem ismerte fel az arcot, melyet
huszonöt éve minden nap megnézett, megmosott, pedig már közel sem voltak
olyan súlyosak a sérülései, mint egy nappal korábban. Bepárásodott a tekintete,
alig látta magát, ezért lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta, mintha azt
remélné, felébred a rémálomból, de nem. Ugyanazt a kékeslilás, püffedt arcot
látta, mint néhány másodperce.
– Blanca… – szólította a húga halkan. – Nem olyan szörnyű. Néhány nap, és
alig lehet majd látni.
Blanca észrevette, hogy a homlokán felrepedt a bőr. Arra gondolt, bizonyára
Cavo gyűrűje sebezte meg. Ököllel üthette, de nem emlékezett rá pontosan. Arra
nem, csak a döfésekre, melyek megbecstelenítették. A verés nem fájt annyira,
mint a tudat, hogy egy mocskos gazember gyalázta meg. Tudta, hogy az olyan
nőkkel, akik hozzá hasonló helyzetben vannak, ez gyakran előfordul. Aki nem
tud pénzzel fizetni, az a testével egyenlíti ki a számlát. Ha elég csinos hozzá. De
neki volt pénze. Tisztességgel megfizette a lakbért, nem kért alamizsnát. Stefano
Cavo mégis ellátta a baját, mégis megnyomorította egy életre. Megborzongott. A
bosszú egy cseppet sem volt édes gondolat. Nem érezte magát jobban attól, hogy
dühében, kétségbeesésében, félelmében megölte erőszaktevőjét. Nem érzett
elégtételt. Inkább undort. Valójában arra, hogyan ölte meg, nem emlékezett.
Tudta, hogy ő tette, a gyilkos düh is megmaradt az emlékezetében, látta magát
kívülről, ahogy felveszi a kést a pultról, de attól fogva egyetlen kép sem maradt
meg a fejében. Milyen volt az első döfés? Milyen volt a második? Volt-e
harmadik, hová szúrt, honnan vette a bátorságot? Nem tudta. Mintha nem is ő
tette volna. A következő tudatos pillanata az volt, amikor meglátta magát a
tükörben, vérben ázva, kezében a húsvágó késsel.
Már nem rettegett. Az járt a fejében, ha vele valami történne, az az elegáns
hercegnő talán nem dobná utcára Leonát. Talán megengedné neki, hogy
szolgálja, találna neki valamiféle munkát a palotájában. Aztán elvetette ezt a
reménykeltő gondolatot. Miért is fogadná be egy arisztokrata hölgy egy gyilkos
húgát? Dehogy tenné, hisz azzal ártana a saját jóhírének. Újra és újra lehunyta a
szemét, majd kinyitotta, és bámulta magát. Tudta, a homlokán a sebhely örökre
megmarad. Nem hitte, hogy olyan lesz az arca, mint régen, képtelen volt elhinni
erről a dagadt, összezúzott valamiről, hogy valaha is szép lesz. Legfeljebb
elviselhető. Cavo nem végzett félmunkát. Meg akarta tanítani rá, hogy ő épp
annyira a tulajdona, mint a lakás, melyben laktak. Nem tetszett neki az
ellenkezés, hát megtorolta. Talán meg is ölte volna, ha tovább védekezik. Mit
számít egy szegény festőmodell élete? Semmit.
Ránézett Leonára. A gyermek még mindig tágra nyílt szemmel figyelte.
Blanca látta, hogy visszanyeli a könnyeit, látta, milyen erőfeszítésébe kerül,
hogy ne zokogjon, pedig még azt sem tudta, mi történt vele valójában.
– Semmi baj, Leona – nyögte ki, és még egy mosolyt is kipréselt magából. –
Most valóban elég rosszul nézek ki, de rendbe jövök. Semmi baj nem lesz…
Letette a tükröt az asztalkára, és kinyújtotta a kezét a kislány felé. Leona a
nyakába borult, és a hajába temette az arcát. Blanca érezte, hogy sír, és bár
próbálta eltitkolni, nem szipogott, nem zihált, a könnyei átnedvesítették a nővére
vállán a könnyű hálóruhát.
– Ne sírj! Látod én sem sírok, pedig az én arcom olyan, akár egy hatalmas, lila
karfiol – próbált viccelni Blanca, de erre a gyermek még jobban sírt, ezért erősen
magához ölelte, és hagyta, hogy kiadja magából azt a rengeteg szomorúságot,
ami két napja gyötörte.
Hosszú percek teltek el, mire a kislány megnyugodott.
Kopogtak az ajtón, mire mindketten felkapták a fejüket. Frau Altenschmitt
érkezett egy ruhával a karján. Ránézett az összeölelkezett lányokra és elhúzta a
száját. Blanca nem volt benne biztos, hogy bosszúságot vagy együttérzést lát-e
az arcán, de nem is nagyon érdekelte. Eltolta magától Leonát, és felállt. Őt is
meglepte, hogy nem imbolygott, a tagjai pont úgy működtek, mint néhány napja.
Az arca sem fájt különösebben, a látvány sokkal rosszabb volt, mint maga az
érzés. Hálásan bólintott az asszony felé, és átvette tőle a ruhát.
– Köszönöm, asszonyom – motyogta. A szíve még tele volt a húga iránti
sajnálattal. Jobban sajnálta, mint saját magát, sőt, valójában magát nem sajnálta
különösebben. Minden gondolata Leona körül forgott, az foglalkoztatta csupán,
hogy ez az egész tragikusan mocskos eset milyen hatással lesz rá.
– Fel tudja venni? – mordult a nő, és végignézett Blancán.
– Igen, asszonyom, elég erősnek érzem magam – tartotta maga elé az
öltözéket a lány.
Halványkék, bő szoknyás, magasan, csipkés nyakrésszel záródó egyszerű
selyemruhát kapott. Épp olyan szabással, ami megfelelt az ízlésének és a
lelkiállapotának. A színét ugyan túl vidámnak találta a hangulatához –
szívesebben vett volna fel feketét, hisz gyászolt. Nem Cavót, hanem a saját és
Leona eddigi, viszonylag nyugodt életét. Azt hitte, ha tisztességgel dolgozik,
akkor, ha szűkösen is, de fel tudja nevelni, iskolába tudja járatni a húgát. Nem
voltak nagy igényei, és a kislánynak sem. Megszokták, hogy nem nyomorognak
ugyan, de semmiféle luxusra nem telik a jövedelmükből. Elégedettek voltak az
életükkel. Sokáig azt gondolta, hogy Nella is hasonlóképpen érez, még akkor is,
ha nagyravágyása időnként előtört belőle. Leonának néhány ruhán és könyveken
kívül nem volt másra szüksége, ő pedig nagyon jól megvolt azzal a ruhatárával,
melyet évek óta birtokolt. Apró vágyai voltak csupán, hogy festhessen, legyen
pénze vászonra, papírra, festékre, szénre, ecsetre, és arra, hogy el tudja tartani a
húgait. Míg Nella el nem lopta a bérleti díjra félretett pénzüket, úgy hitte, ezt
mindig képes lesz biztosítani a családnak. De Nella ellopta a pénzt, és ezzel
olyan lavinát indított el, mely elsodorta a Riva nővéreket. Erről eszébe jutott
középső húga elgyötört arca, amikor a szörnyű nap reggelén beállított a pénzzel.
Újra eszébe ötlött, hogy valami baj lehet vele, valami nem úgy sikerült, ahogy
elképzelte, valami nincs rendben közte és Rossi között. Nem tűnt boldognak, és
Blanca úgy látta, mintha mondani akarna neki valamit, de aztán a büszkesége
felülkerekedett rajta. Ismét érezte a szorítást a gyomra mélyén, a feszültséget,
amely mindig akkor érkezett, amikor valamelyik húgát féltette.
– Jó, akkor nem segítek – jelentette ki a bajor nő. – Látom, képes rendesen
mozogni. A hercegnő este kilenc órakor vacsorázik. Kéri, hogy csatlakozzon
hozzá a húgával együtt.
Blanca egy pillanatig nem szólalt meg, aztán nagy levegőt vett.
– Belenéztem a tükörbe, asszonyom… Nem szeretném elrontani a vacsorát a
jelenlétemmel. Nem vagyok szép látvány…
Frau Altenschmitt összevonta a szemöldökét.
– Valóban rosszul fest, de ez nem kérés volt, ha érti, mire gondolok. A
méltóságos hercegnő önökkel kíván vacsorázni, úgyhogy ne ellenkezzen. Az
már legyen az ő gondja, hogy elmegy-e az étvágya a látványától. – Hangja
kimérten és határozottan csengett.
Blanca tudta, itt ellenvetésnek nincs helye, ezért kényszeredetten bólintott.
– Akkor köszönöm a méltóságos hercegnő meghívását.
– Önökért küldetek, habár a gyermek ismeri a járást. Rengeteget szaladgál… –
jegyezte meg szigorú pillantást vetve Leonára.
Amint kilépett az ajtón, Blanca megfogta a kislány kezét, leült az ágyra, és
maga elé vonta Leonát.
– Szépen kell viselkedned. Nem szaladgálhatsz – mondta halkan, de azért
megfeddve a gyermeket. – Itt mi vendégek vagyunk, és fogalmam sincs, miért.
Talán ma este megtudjuk, de addig is a hercegnő jóindulatára vagyunk utalva.
– Blanca… – nézett rá tétován a kislány.
– Kérdezni szeretnél valamit?
A gyermek bólintott. Blanca kérdés nélkül is tudta, mire kíváncsi a húga.
– Azt akarod tudni, mi történt, igaz?
Leona megint bólintott, és a tekintete elborult.
Blanca már várta ezt a kérdést. Várta, és próbált felkészülni rá, de tisztában
volt vele, hogy erre nem lehet felkészülni. Hazudhat, mondhatja azt, hogy
fogalma sincs, elájult, de Leona korához képest túl okos volt, és azonnal átlátott
volna rajta. Úgy gondolta, hogy bár az igazság megrázó, de az egyetlen út. Nem
állt szándékában gyötörni egy tízéves kislányt, de a bizalmát sem akarta
elveszíteni.
– Tudod… – kezdte lassan, és közben figyelte a gyermek tekintetét. Úgy
okoskodott, ha túl nagy rettenetet lát a szemében, másfelé kanyarodik a
történetben. – Aznap reggel eljött Nella. Elhozta a pénzt, amit arra a szép ruhára
költött.
– Említetted, amikor felébredtem. Még meg is beszéltük, hogy így ki tudjuk
fizetni az adósságunkat.
– Igen… – folytatta a lány. – A megbeszélt időpontra haza is értem, nehogy
signore Cavónak várnia kelljen rám. – Nehezen ejtette ki a „signore” szót. Még
így, hogy megölte sem tudott úrként gondolni arra az emberre. – Korábban
érkeztem, kikészítettem a pénzt, és amikor signore Cavo megérkezett, örömmel
nyomtam a markába. De neki ez nem volt elég.
– Nem? – kerekedett el a gyerek szeme. – Még több pénzt akart?
Blanca érezte, ezt a lehetőséget nem hagyhatja ki, és bár nem mond igazat, ez
talán kevésbé rázza majd meg Leonát, mint az, ami valójában történt vele. Úgy
gondolta, egy részletet kihagy a mesélésből.
– Igen – bólintott. – Többet akart, és én hiába mondtam, hogy ennyi a lakbér,
nem engedett. Megütött. Nem egyszer, hanem sokszor. Addig ütött, amíg
elvesztettem az önuralmamat. Féltem, hogy meg fog ölni, ezért amikor újra
felemelte az öklét, hogy az arcomba csapjon, felkaptam a pultról a kést, és
magam elé tartottam. Ő pedig nem vette észre, és amikor megint ütni akart,
beleszaladt.
– Beleszaladt? Hát szaladt? – értetlenkedett a gyermek.
– Nem szaladt, a lendület belevitte a testét a késbe. Tudod, milyen nagy az a
húsvágó kés… hát… pont a szívét találta el. Nyomban meghalt.
 Leona dermedten bámult a nővérére. Blanca kezdett kétségbeesni, amikor a
kislány már másodpercek óta hallgatott, tekintete üveges volt, mintha
gondolatban teljesen máshol járna.
– Leona – rázta meg a kezét Blanca. – Jól vagy?
Óvatosan, gyengéden kérdezte, mire a gyermek pillantása ismét értelmet
nyert.
– És milyen érzés volt? – suttogta Leona, és közelebb lépett a nővéréhez.
Mozdulata és hangja azt árulta el, ez a kérdés izgatja a legjobban. Blanca
döbbenten vette észre, hogy a kislány egyáltalán nem rémült meg a tettétől. Sőt,
mintha elégedettséget vélt volna kihallani a hangjából.
– Nem emlékszem – felelte lassan, tekintetét a kislány szemébe fúrva. – Ez
érdekel a leginkább?
Leona nem válaszolt. Félrefordította a fejét, de aztán bátran újra a lányra
nézett. Sötét szeme lángolt.
– Hogy hogy nem emlékszel? Megöltél valakit, és nem emlékszel?
– Nem… – rázta a fejét Blanca, és egyre jobban aggódott a húgáért.
– Én emlékeznék – vonta meg a vállát a gyermek, és elmosolyodott.
Blanca letaglózva meredt rá. Attól tartott, Leona megbolondult. Olyan sokk
érte, amelyet fiatal lelke képtelen elviselni, de aztán a kislány folytatta:
– Annyiszor elképzeltem, hogy megölöm… Biztosan emlékeznék rá, ha
megtettem volna.
– Elképzelted, hogy megölöd? Miért? Bántott téged? – kapta el a karját a lány.
– Bántott? – Hangja már erős és metsző volt. Rémület kúszott fel a gerincén, de
Leona megrázta a fejét.
– Nem. Engem nem. De téged igen. Láttam sokszor, amikor a sarokba lökött,
és fogdosott a vastag ujjaival. Tudtam, hogy bánt. Mindig elkeseredetten és
szomorúan jöttél be a lakásba, miután odaadtad neki a pénzt. Gyűlöltem. Örülök,
hogy megölted.
Blanca képtelen volt megszólalni. Fogalma sem volt róla, hogy Leona kileste,
amikor Cavo korábban erőszakoskodott vele. Fogalma sem volt róla, milyen
gondolatok ébredhettek a gyermekben, aki ötéves kora óta figyelte, hogyan
alázza meg a háziúr a nővérét. Vajon mit hitt, mit tesz vele? Mi járhatott a
fejében? Sírni szeretett volna. Cavo nem csak az ő, hanem a húga lelkét is
megmérgezte. Annyira, hogy egy tízéves gyermeknek a gyilkosság gondolata
fogant meg az agyában. Egy tiszta, ártatlan gyermek agyában, akit próbált
mindentől megóvni.
– Nem akarhatsz megölni senkit, Leona – motyogta.
 – De igen, Blanca. Bárkit, aki bánt téged. Nekem csak te vagy, mióta anyánk
meghalt. Nella sosem törődött mással, csak magával, nekem te vagy az anyám.
És én soha nem akarlak elveszíteni. – Felnőttesen csengett a hangja, apró kétely
sem bújt meg benne. – Ha előbb érek haza, én döftem volna bele a kést.
– Ne mondd ezt! – kiáltotta a lány. Megrémítette a húga megátalkodottsága. Ő
erőssé és önállóvá akarta nevelni, de nem olyan emberré, akiben gyilkos düh
munkál.
– Ne aggódj, Blanca!… Signore Cavón kívül még soha nem akartam megölni
senkit – mosolyodott el a gyermek. – Őt sem öltem meg, csak ábrándoztam róla.
– Igen… – bólintott Blanca. – Őt én öltem meg.
Hangja halkabb lett, de a lelke háborgott. Egy cseppet sem találta
megnyugtatónak a húga szavait. Nem értette, hogyan járhat ilyesmi egy tízéves
gyermek fejében.
– És jól tetted. Azt mondtad, attól féltél, a következő ütésbe belehalsz. Akkor
nagyon is jól tetted, hogy felvetted a kést, mert signore Cavo csak azt kapta, amit
megérdemelt – mondta határozottan a kislány, majd, mint kisebb korában, a
nővére nyaka köré fonta a karjait, és hozzábújt, mint egy apró gyermek.
Blanca magához ölelte, a haját simogatta, megcsókolta az arcát, de közben
jeges félelem járta át a szívét.

27.

Sallua atya a papírok közül kiemelt egy nem túl vaskos paksamétát, majd
szétterítette az asztalon.
– Nincs valami sok nyom… – jegyezte meg, és felemelt egy iratot. –
Leginkább Schillingfürst hercegnő vallomása teszi ki ezt az aktát.
Megcsóválta a fejét, és ledobta a papírt.
– Önnek részletesen elmesélte a történteket? – nézett Marco szemébe.
– Azt gondolom, igen. A kínos részleteket sem hagyta ki, ha erre céloz, atyám.
Számomra még mindig hihetetlen, hogy egy zárdában megtörténhet az, amiről
beszélt, bár a hercegnő rokona említett egy történetet a kolostor alapítójáról,
bizonyos Agnese Fiarróról…
A szerzetes bólintott, aztán felállt, és az ablakhoz lépett.
– Valóban érdekes és roppantmód visszataszító történet. Be is tiltották a
módszert, mellyel a nővér Istennel próbált kapcsolatba lépni.
– Módszer? Én úgy tudom, hogy novíciákat rontott meg, szexuális aktusra
kényszerítette őket – vonta fel a szemöldökét Marco.
– Igen… noha erre sincs sok bizonyítékunk, hisz a novíciák nem beszéltek,
akik pedig bűntársai lettek Agnese nővérnek, netán ők maguk is gyakorolták ezt
a… nos spirituális beavatást, nem beszéltek.
– Atyám! Ez megengedhetetlen egy kolostorban… – csodálkozott a szerzetes
sztoikus nyugalmán Fiore. – Szüzességet fogadtak, mégis ártatlan leányokat
becstelenítettek meg.
A pap hátat fordított Marcónak és kinézett az ablakon. Kezeit a háta mögött
összekulcsolta, aztán karjait megfeszítette.
– Egyetértünk, signore Fiore. Undorító, ocsmány tettek helyszíne volt az a
kolostor. Ezért érzem szívügyemnek, hogy a hercegnő állításait bizonyítékokkal
is alá tudjuk támasztani. Sajnos elhallgatják még Agnese nővér tetteit is, mert
rossz fényt vetne az egyházra. Ha azonban belülről rohad a szervezet, akkor
nagy bajban vagyunk.
– Pedig nekem úgy tűnik, atyám. Önt sem hagyták nyomozni? A hercegnő azt
mondta, őeminenciája, Patrizi bíboros kezében van az ügy…
Sallua visszafordult az ablaktól, és nagy sóhajjal letelepedett.
– Ő vezeti a nyomozást. Én a saját szakállamra kezdtem felfedni az ügyet, de
nem sokra mentem. Ha nem kapok lehetőséget, hogy tanúkat hallgassak meg,
nem engednek be a zárdába, nem jutok semmire. Egyetlen nyomom van, mely
elérhető számomra, az orvos jelentése, aki a hercegnőt megvizsgálta a
szabadulása után. De ezzel sem megyek sokra. Nem talált ugyanis semmit. Mire
a kegyelmes asszonyt kihozták a kolostorból, már kiürült a szervezetéből a szer,
mellyel mérgezték.
– Ön teljes mértékben elhiszi a hercegnő minden szavát, igaz? – tette fel a
kérdést Fiore. Benne folyamatosan munkált a kétely, különösen, hogy az asszony
állításait saját meséjén kívül semmi nem támasztotta alá.
– Ön nem? – feszítette meg az állát a szerzetes. Marcónak egy kis bulldog
jutott az eszébe, ahogy ránézett.
– Kizárólag az ő szavára támaszkodhatunk, atyám. Nincs semmiféle nyom a
kezünkben. Az nem lehetséges, hogy… – nézett félre a férfi. – Hogy a
kegyelmes asszony nem mond igazat? Önben egy csepp kétkedés sincs?
Sallua megrázta a fejét.
– Nincs. A hercegnő nem őrült. Ilyen történetet csak az talál ki, akinek elment
az esze. Ráadásul ott van Agnese Fiarro ügye, amiről ő nem tudhatott, mégis
ugyanazt vallotta, mint annak idején az a néhány tanú, akik hajlandóak voltak
beszélni. Ezt a történetet nem találhatta ki Schillingfürst hercegnő, hisz egyszer
már megtörtént. És bizony a mai napig is hiszem, hogy valamiféle szentként
tisztelik Agnese nővért azok, akikkel együtt élt a zárdában. Még vannak ott
olyan apácák, akik cseppet sem áldásos tevékenységében valamilyen módon
részt vettek. Számomra inkább úgy tűnik, Mária Luisa nővér megirigyelte
Agnese nővér népszerűségét és hatalmát, melyet a kolostor lakói felett gyakorolt.
Ön nem hisz a kegyelmes asszonynak? – Összeszűkült szemmel tette fel a
kérdést, hangja keményen csengett.
Marco hátradőlt a széken, és kinyújtotta a lábát.
– Nem tudom, atyám. Bevallom, így, hogy ismerem az Agnese nővér ellen
felhozott vádakat, más megvilágításba kerül a hercegnő ügye is… Az orvos mit
mondott? Azon kívül, hogy nem tudja kimutatni a mérget.
– Azt, hogy az egyetlen lassan ölő méreg, mely kiürül a szervezetből és
hasonló tüneteket okoz, az arzén. Ráadásul könnyen hozzá lehet jutni, hisz
patkánymérget mindenütt használnak. Teljes mértékben lenyomozhatatlan.
– Akkor ez egy zsákutca, nemde?
– Az – hagyta helyben a pap. – Egyetlen módja van annak, hogy kiderítsük az
igazságot, signore Fiore.
– Éspedig?
– Be kell jutni Patrizi bíboros úr dolgozószobájába és végignézni az iratait.
Ott bizonyára fellelhető minden, ami a Sant’Ambrogióval kapcsolatos.
– És meg kell ismerni őeminenciája kapcsolatait – tette hozzá Fiore. – Ha a
megfelelő emberekre gyakorolunk nyomást, talán vallanak őeminenciája ellen,
vagy bárki ellen, aki ezt az egész mocskot hagyja működni.
– Ezért szóltam Valentini atyának. Tudtam, hogy ő olyan nyomozót ajánl, aki
képes erre. Senki, aki az Inkvizíciónak dolgozik, nem lenne hajlandó erővel
fellépni a bíboros embereivel szemben.
– Nos… én sem szívesen teszem, de nem ez lenne az első eset, hogy szép szó
helyett mással ösztökélem a tanút vallomásra – nevette el magát Fiore.
– Épp erre van szükségünk. Megfigyelni őeminenciáját, megtudni, kikkel áll
kapcsolatban, megtalálni a gyenge láncszemet és kiszedni belőle, milyen szálak
fűzik a zárdához a bíborost, és miért nem tesz lépéseket Maria Luisa nővér ellen.
Marco felállt. Látta, sokat nem tudhat meg Saullától, viszont a közös
okoskodás felcsigázta. Valóban ez lehet a megoldás. Míg valaki a zárdában szedi
össze a bizonyítékokat, addig ő Patrizit figyeli. Fogalma sem volt arról, hogyan
jut be a bíboros irodájába, melyet – tudta – őriznek, de ezt részletkérdésnek
tartotta. Nem volt kétsége afelől, hogy megoldja. A Fiarro-eset valóban közelebb
vitte ahhoz, hogy Schillingfürst hercegnő minden szavát elhiggye. Már ő is úgy
gondolta, ilyen abszurd, perverz történetet nem talált volna ki. Az asszony
személye, a viselkedése is meggyőző volt, nem feltételezte róla, hogy őrült,
legfeljebb kissé zavarodott. De még az sem. Összeszedettnek és határozottnak
tűnt, egyszer sem keveredett ellentmondásba, ugyanakkor maga az eset mégis
elképesztően bizarrul hangzott. Fiore azonban tudta, az élet írja a legfurcsább
regényeket, olyan történeteket, melyeket egyetlen író sem talál ki.
– Egyetértek, ez járható út lehet. Ugyanakkor Maria Luisa nővér ellen is
szereznünk kell bizonyítékokat, azt pedig kizárólag a zárdában tehetjük meg.
Ezért kerestem… nos, inkább találtam egy lányt, aki segíthetne ebben – jegyezte
meg Marco, mire Sallua szintén felállt, és érdeklődve pillantott rá.
– Valóban? És ki az?
– Nos, úgy tűnik, egy szajha – tárta szét a karjait Fiore.
– Szajha? – meresztette a szemét a pap.
– Nem tudtam, hogy az, amikor találkoztam vele – vonta meg a vállát Marco,
és elmesélte Saullának a Blancával való találkozása körülményeit.
– Egy gyilkos szajha? – húzta el a száját Sallua. – Jobbat nem talált?
– Nem. Ez van, ezzel kell főznünk. Mellesleg szerintem bármit meg fog tenni,
hogy megmeneküljön a kötéltől, és együtt maradhasson a húgával.
– És hogy menti meg a kötéltől, signore Fiore? Csodákra, gondolom, ön sem
képes…
– Még nem tudom – kacsintott Fiore. – De még van időm kitalálni, nem igaz?
Előbb göngyölítsük fel ezt az ügyet. A zárdában nem fogják keresni a csendőrök.
– Ez igaz – bólogatott a szerzetes. – És mondja, a lány tudja már, hogy mire
akarja használni?
Marco az ajtó felé fordult, megfogta a kilincset, aztán visszanézett, majd
megrázta a fejét.
– Nem. De rövidesen megtudja. Nincs választása. Csak azt remélem, képes
lesz beletanulni az ártatlan, ájtatos, istenhívő leány szerepébe. Ha nem, akkor
gondban leszünk. Hirtelen nem tudok leakasztani sehonnan sem egy másik nőt.
– Leakasztani, felakasztani… milyen morbid a humora, signore Fiore – ingatta
a fejét Sallua.
Marco elvigyorodott.
– Jelentkezem, ha megtudtam valamit. Kérem, ön is értesítsen, ha új
információ jut a birtokába – mondta, és kilépett az ajtón.
A kapu előtt megállt, és körülnézett. A kocsis még mindig a mandulafenyők
árnyékában ült, úgy tűnt, elaludt. Közelebb ment hozzá, és megállapította, jól
látta: az ember békésen szuszog. Felnézett az égre, úgy saccolta, délután három
óra körül lehetett az idő. Még nagyon korai volt visszatérnie a hercegnő
palotájába, ezért úgy döntött, hagyja aludni a kocsist.
Elindult gyalog a leanderek és narancsfák szegélyezte kis ligetben, hogy
eljusson a falhoz, ahonnan fél Rómát láthatta. Árnyékban is forrt a levegő, mégis
jólesett sétálni a fák alatt. Közel s távol egy teremtett lelket sem látott. Egyedül
volt, aminek kifejezetten örült, hisz így akadálytalanul száguldhattak a
gondolatai, senki nem zavarta meg, semmi nem vonta el a figyelmét. A falnál
megállt egy pillanatra, és körülnézett. A lába előtt hevert a város. A Szent Péter
székesegyház kupolája oly távolink tűnt, mintha hetekig tartana az út, ha gyalog
akarná megtenni, pedig tudta, gyors léptekkel alig egy óra alatt elérhetné.
Elkerülhetetlennek tartotta, hogy visszatérjen a Vatikánba, és egy cseppet sem
örült, hogy ott szembesülnie kell azzal, ki volt és végül kivé lett. A szemet
gyönyörködtető látvány, a tornyok, díszes épületek, paloták és templomok
garmadája bárkit lenyűgöztek volna, de Marco tisztában volt vele, ezek mind
hatalmi jelképek csupán, melyek mögött mocskos kis üzelmek folynak.
Elhúzta a száját, és visszaindult a narancsfák árnyékában a katedrális felé.
Eljutott a Santa Sabina ciprusból faragott, domborművekkel díszített kapujához.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve belépett. Maga sem tudta, miért szánta el magát
erre a lépésre, hisz az utóbbi időben nem szívesen járt Isten házában. Az ajtó
nyikorogva nyílt, majd döngve záródott, aztán hűvös és hófehér csend vette
körül. A kétoldalt húzódó korinthoszi oszlopsor, a padló, a falak mind fehér
márványból készültek, mégis színesen ragyogtak, ahogy a napfény a festett
üvegablakokon keresztül betört a szentélybe. Csupán az apszist díszítették
aranyozott festmények, minden más fenségesen egyszerűnek tűnt. Szépnek és
hatásosnak találta, de nem kápráztatta el. Már nem. Hidegnek és
távolságtartónak látta most a templomot, nem érezte sem a korábbi áhítatot, sem
a védelmező ölelést, ahogy megállt a főhajó közepén. Felnézett, mintha meg
akarná pillantani Istent, de a kazettás, arannyal futtatott mennyezeten sem az
Urat, sem mást nem vett észre. Tudta, ő már nem Isten szolgája. Már nem csak
hivatalosan, de az érzései szerint sem az. Elmenekült az egyháztól, hogy
elfelejtse, ami történt, de az Urat nem hagyta el. Mégis, rá kellett jönnie, hogy
Isten már közel sem jelent számára annyit, mint két évvel korábban. Nem
számított rá, nem hitte, hogy minden tőle függ, és nem hitte, hogy az ima segít.
Azt is tudta, csak magára számíthat. A maga ura, a maga szolgája. Ha okosan
cselekszik, meglesz a jutalma, ha ostobán, akkor a büntetése. Ez tőle függ, nem a
Teremtőtől. Felsóhajtott, és arra gondolt, mennyivel egyszerűbb lehet vak hittel
élni, hinni, hogy Isten keze mindenhová elér, és bármit teszünk is, bármit
akarunk is, az Úr egyetlen intéssel semmissé teheti az erőfeszítésünket. Ezért
sem volt jó szolgája az egyháznak. A kétely mindig benne élt, noha próbálta
elnyomni, próbált megfelelni atyja és tanítói elvárásának. Most azonban szinte
fellélegzett. Nem kell megfelelnie senkinek. Senkinek az égvilágon, csupán
önmagának. Istennek se. Úgyis számtalan, az Úrnak nem tetsző tettet hajtott
végre az utóbbi időben – eggyel több vagy kevesebb, oly mindegy.
Egy nagy, a főhajó közepén álló fekete kőhöz lépett. Ismerte a legendát,
melyet hozzá fűztek. A monda szerint ez az a kő, melyet a sátán vágott Szent
Domonkoshoz, mert nem tetszett neki erényes élete. Marco lehajolt, és
végigsimította, aztán cipője orrával meg is rugdosta. Tudta, hogy komoly
szentségtörést követ el.
Most sújts agyon, vagy engedj el végre! – nézett fel ismét a mennyezetre, de
sem villámcsapás, sem újabb fekete kő nem érkezett. Sem az Úr, sem a sátán
nem törődött vele. És ez neki épp megfelelt.

28.

A halványkék ruha az ágyon hevert, az ablakon beszűrődő késő délutáni

napfényben megcsillant a selyme. Blancának még soha nem jutott ilyen öltözék
– a ruhái többségét ő maga varrta, hogy a szabó költségeit megspórolja. Igaz
ugyan, hogy jobb szalonokban tudott volna készruhát vásárolni, de nagyon
sokallta érte a pénzt. Nem is engedhette meg magának, és úgy érezte, nincs is
szüksége rá.
Leona kibontakozott az öleléséből, és az ágyhoz lépett.
– Nagyon szép ruha – jegyezte meg, amikor látta, hogy a nővére tekintete is a
halványkék selymet simogatja.
Blanca bólintott és felállt. Megfogta a ruhát, és maga elé tette.
– Szerinted jó lesz rám?
– Bizonyára – mondta a kislány, és megérintette a gyöngyös csipke mellrészt.
– Felveszed?
– Nem akarok a hercegnő asztalához ülni – pillantott a húgára. – Noha, látott
már rosszabb állapotban is. Olyan szép és finom asszony, nem értem miért
fogadott be bennünket, és miért bánik velünk ilyen jóságosan. Az asztalához
ültet…
Egy pillanatra megbánta, hogy elárulta Leonának a belső félelmeit. Nem lehet
annál rosszabb egy gyermek számára, ha azt látja, hogy a nevelője bizonytalan,
nem ért valamit, nem tudja, hogyan vélekedjen bizonyos dolgokról. Ő eddig
mindig igyekezett határozott és erős lenni. Akkor sem mutatta, hogy fél, amikor
valóban félt, amikor valóban baj volt. Kőszikla volt ő a családját ért rengeteg
gond közepette. Megviselt kőszikla, de mégiscsak egy igazi bástya, mely
megvédi a húgait, akár az élete árán is. Azt sem tudta, hogyan alakult ki benne
ez a rettenetesen nagy felelősségtudat. Az egyik percben még egy fiatal lány
volt, aki az édesanyjára támaszkodott, nem törődött a háztartás problémáival, a
megélhetéssel, még a húgaival is inkább csak játszott, aztán egyik pillanatról a
másikra anya lett és családfenntartó.
– Elfordulnál, kérlek? – nézett a gyerekre.
– Persze… – fordított neki hátat Leona teljesen természetesen.
Blanca soha nem vetkőzött a húgai előtt. Tudta, milyen nevetséges, hogy
férfiak százai látták már a meztelen testét, a saját testvérei előtt pedig szégyellős
volt, de az agyában a munkát és a családi életét önkéntelenül szétválasztotta.
Amikor ledobta magáról a leplet a festőiskolában, úgy tette, mintha nem ő maga
lenne, hanem egy vadidegen, egy bábu, akinek ez a dolga. De amint kilépett az
iskolából, az a Blanca lett ismét, akivé az édesanyja nevelte. Tisztességes,
erkölcsös lány.
Erkölcsös – szorította össze a szemét. – Most már nem az. Egy bukott nő, akit
meghágott egy felajzott férfi.
Nem csak megszokásból kérte meg Leonát, hogy forduljon el. Nem akarta,
hogy a teste többi részén látszódó sérüléseket észrevegye. Biztos volt benne,
hogy a szemérme és a melle környékén is talál véraláfutásokat, de amikor
lenézett, nem látott semmit. A jobb mellén ugyan feltűnt neki egy vörös folt –
arra gondolt, talán Cavo megszorította, és az ujjai hagytak rajta nyomot –, de
egyéb sérülést nem látott az intim helyeken. Akkor értette meg, hogy a sérülések
valószínűleg belül vannak, és ahogy eszébe jutott Cavo vad és kemény
mozdulata, összeszorította a térdeit. Azonnal megérezte a sajgást az alhasában,
azt a fájdalmas, égető érzést, amit akkor érzett, amikor a férfi beléhatolt. Mintha
kést vágott volna a hüvelyébe.
A hálóinget az ágyra dobta, aztán megfogta a selyemruha szoknyarészét, és
belelépett. Csak addig kapcsolta össze, amíg tudta, majd belebújt a szűk ujjú
felsőrészbe.
 – Bekapcsolnád a ruhámat? – szólt Leonához, aki türelmesen nézelődött az
ablakból.
A kislány megfordult és elmosolyodott.
– Mintha rád öntötték volna. Ezt a ruhát tán neked varrták, annyira illik
hozzád. – Hangja kedves volt és őszinte, de nem mondta azt, amit eddig mindig,
ha segített neki az öltözésnél. Olyankor azt suttogta: „Bárcsak olyan szép lennék,
mint te.”
Most nem jegyezte meg, hogy hasonlítani szeretne rá, és Blanca kesernyésen
elmosolyodott. Ki akarna rá hasonlítani? Ki akarna példát venni róla?
Leona hozzá lépett, és elkezdte összekötni és kapcsolni a ruhadarabokat.
Blanca fejében egymást kergették a gondolatok. Eszébe jutott, hogy a húga
csodálkozott, amiért nem emlékezett rá, milyen érzés volt belemártani a kést
Cavóba. Önmagát gyötörve próbálta felidézni, de nem sikerült. Nem tudott
számot adni magának sem, honnan vette azt a mélységes bosszúvágyat, mely a
kezét fogta, míg megölte azt az embert. Nem értette, mi vitte rá, mi tette képessé
a gyilkolásra, hiszen még a hangyákra sem taposott rá, ha észrevette őket.
Megrázta a fejét. Tisztában volt vele, hogy tönkretette az életét. Nem volt
lakásuk, nem volt munkája, idegenek jóindulatára volt utalva. Ha azonban nem
teszi meg, addig marad Cavo kapcarongya, míg csak az rá nem un. Nem tudta
elképzelni, hogy valaha is normális élete legyen. Nem is érdekelte, csupán az,
hogy Leonát biztonságban tudja. A többi, a saját sorsa, boldogulása nem volt
fontos.
– Kész – jelentette a gyermek, és elé pördült. – Hű, de csinos vagy!
Blanca szomorkásan elmosolyodott.
– Menj, kérj magadnak egy könyvet! Biztosan találnak neked ebben a nagy
palotában. Én még pihenek egy kicsit, elfáradtam. Ledőlök…
Leona elviharzott, látszott rajta, remek ötletnek tartja, hogy új könyvekkel
ismerkedjen, Blanca pedig végigdőlt az ágyon, és lehunyta a szemét.
Kopogásra riadt, hirtelen azt sem tudta, hol van. A szobában sötét volt. Felült,
ekkor nyílt az ajtó, és fény szűrődött be.
– Ugye nem aludt el? – hallotta a szigorú hangot, aztán meg is látta Frau
Altenschmitt szikár alakját. – A hercegnő várja. A húga már a szalonban
rajcsúrozik. Ungezogenes Mädchen… – tette hozzá németül, bosszankodó
hangon.
– Bocsánat… Nem értem… – meredt rá Blanca, azt azonban kivette a
hangsúlyból, hogy egyáltalán nem kellemes jelzővel illethette a húgát az
asszony.
 – Eh – legyintett Frau Altenschmitt. – Mehetünk?
A lány felállt, és elindult a nő után, aki már ki is fordult a szobából. A
folyosókon gázlámpák égtek, nappali fénnyel árasztva el a palotát. Blanca, ha
nem lett volna annyira elfoglalva a saját gondjával, nyilván szájtátva bámulja a
krémszín, a fehér, a halványbarna és a halvány rózsaszín árnyalatokat, melyek
mindenütt jelen voltak. A falakon a kárpit, a bútorok kecsessége, a lengedező
függönyök bája elbűvölte volna, most azonban maga elé nézett, a földet bámulta.
Nem volt kedve megjelenni a hercegnő asztalánál, még kevésbé akart
semmiségekről, vagy épp a tettéről csevegni egy jóindulatúnak látszó, de
számára vadidegen úrinővel, aki valószínűleg lekezelően viselkedik majd vele.
Beléptek a szalonba, ahonnan valóban Leona hallatszott ki leginkább, majd
Blanca meg is látta a húgát, ahogy magát mórikálva mesél egy történetet.
Meglepően jókedvű volt ahhoz képest, hogy délután még a vállán zokogott. A
lány tudta, hogy ismét elnyomja magában a rossz érzéseket, és csak arra
koncentrál, hogy épp milyen jó dolga van.
Azt hiszi, ez most már mindig így lesz. Nem gondol a jövővel, nem jut eszébe,
megbízik bárkiben, aki kedves hozzá… – gondolta bosszankodva, aztán nyomban
meg is feddte magát. – Hisz tízéves, miért is gondolna a jövőre? Honnan tudná,
hogy mindennek ára van…
Először nem látta, Leona kihez beszél, azt gondolta, a hercegnőt szórakoztatja,
de amint beljebb léptek, észrevette a magas férfit, aki figyelmesen hallgatta a
kislány előadását. Megtorpant. Felismerte az embert, aki idehozta. Azt a
bizonyos Marco Fiorét, aki kimenekítette a lakásból, aki mellette ült, amikor ő
eszméletlenül feküdt. Nem számított rá, hogy ma találkoznak. Lehajtotta a fejét,
szégyellte az arcát. Ez a férfi jó volt hozzá, és bár nem tudta, mivel érdemelte ki,
hálát érzett iránta. És természetesen bizalmatlanságot. Úgy sejtette, most meg
fogja tudni, miért segített rajtuk, és tartott tőle, hogy abban nem lesz köszönete.
Ekkora ajándékot, mint az élete, nem szoktak csak úgy, emberbaráti szeretetből
adni. Újra eszébe jutott az, amit folyton érzett, és amit Nellának is hangoztatott.
A magafajtáknak semmi sincs ingyen. Semmi.

29.

Marco szórakoztatónak találta a kislányt, akiből csak úgy áradt a szó. A hangja
csilingelt, fecsegett, mintha mindig ismerték volna egymást. Érezte, hogy
bizalommal van iránta, és ez meglepően jó érzéssel töltötte el. Sosem volt
gyermekek közelében, kislányok közelében pedig végképp nem. Egyáltalán nem
ismerte ezeknek a hosszú hajú, mosolygós kis szerzeteknek a lelkét. Nem is igen
érdekelték a gyermekek, hisz nagyon sokáig úgy hitte, neki soha nem lehet.
Amikor pedig megvált az egyháztól, már úgy érezte, nincs az a gyermek, akinek
önmagát kívánná apának. Most is így érezte. Ettől függetlenül elbűvölték a
kislány tiszta, bájos történetei, melyek mind az iskoláról és az olvasmányairól
szóltak. Nem emlegette a nővérét, noha Marco inkább rá lett volna kíváncsi.
Szívesen hallgatta volna Leona elbeszélését a korábbi életükkel kapcsolatban, de
a gyermek erről valamiért egy szót sem szólt. Nem vetette fel azt a délutánt,
amikor ő és Valentini összetalálkoztak vele, nem kérdezett, nem mondott
semmit. Fiore arra gondolt, talán nem akar tudni róla, inkább valami mással
foglalkozik, hogy ne kelljen ezt a szörnyű napot felidéznie. Megértette. Ő is épp
így érzett Giuseppe halála után. Elmenekült a valóság elől, csak ő elég idős volt
ahhoz, hogy önpusztításba fogjon. Azt kívánta a kislánynak, hogy heverje ki ezt
a traumát és élhessen normális életet felnőttként, de tisztában volt vele, hogy erre
igen kicsi az esély. A nővére megölt egy embert, ez a bélyeg örökre rajta marad.
Lépteket hallott, mire felnézett. Először a német nőt látta meg, aztán mögötte
nem sokkal a lányt. Halványkék ruhát viselt, és Marcót meglepte, valójában
milyen karcsú és formás. Ezt eddig nem vette észre, hisz vagy rongyokban,
csurom véresen, vagy ágyban fekve, bő hálóingbe bújtatva látta, és egyébként
sem azzal volt elfoglalva, milyen a külleme, hanem azzal, hogy minél hamarabb
biztonságba helyezze. Az arcára nézett, mely sokat javult, de még mindig
nehezen lehetett megállapítani a vonásait. Az azonban feltűnt neki, hogy a
homlokán egy vágás éktelenkedik. Önkéntelenül a homlokához kapott, és
végigfuttatta az ujjait sebhelyen, aztán elkapta a kezét. A lány nem pillantott fel,
lehajtott fejjel közeledett, a padlót nézte, mintha valami érdekeset látna a
márványon. Marco várta, hogy ránézzen, de Blanca inkább a hercegnő felé
fordult, aki kissé távolabb, a nagy, faragott, fényesre lakkozott asztal mellett
foglalt helyet. Esetlenül meghajolt felé, látszott, hogy sosem tartózkodott ilyen
magas rangú személy közelében.
– Jöjjenek, kérem, foglaljanak helyet! – intett mosolyogva Katharina
Schillingfürst, és a lányt is hellyel kínálta.
Fiore figyelte, ahogy óvatosan leül, egyenes derékkal. Látta, hogy zavarban
van. A kezét az ölébe rejtette, mint az iskoláslányok, és tekintetével a tányérját
fürkészte. Marco megsajnálta. Elveszettnek tűnt ebben az elegáns környezetben,
holott külsejét tekintve nem lógott ki a sorból. Leszámítva természetesen az
arcát. Ha csak hátulról látta volna, fel sem merül benne, hogy nem úri házba
született. A nyaka íve, a tartása, dús, világos vörösesbarna, kontyba fésült haja
megállta volna a helyét bármilyen szalonban, mozdulatai azonban elárulták
származását. Bizonytalan és félszeg volt, kissé talán darabos is, hiányzott belőle
az a finomság, melyet az arisztokrata hölgyekbe születésüktől fogva
beleneveltek.
– Látom, szépen javul az állapota – szólította meg a lányt a hercegnő.
– Igen, asszonyom – nézett fel Blanca az agyonvizsgált tányérról, és lopva egy
pillantást Marcóra is vetett.
A szeme környékén már enyhült a duzzanat, így a férfi jól látta, hogy kék,
mandulavágású szemeit sűrű szempilla szegélyezi. Hirtelen belehasított: ez a
lány szép. Még nem látszik jól, de biztos, hogy szép. Akinek ilyen szemei
vannak, annak a vonásai is kellemesek. Meglepte, hogy egy női szempár
egyetlen pillantásától egy másodpercre elakadt a lélegzete. Még hasonló sem
történt vele. Különösen nem úgy, hogy az arc többi része valójában
felismerhetetlen a kék-zöld foltoktól és a lila bevérzésektől. A lány hangja is
megdöbbentette. Beszélt már hozzá ugyan korábban, de suttogva, rekedten, alig
hallhatóan. Most azonban tisztán csengett, de mélyebb volt, mint amire
számított: kellemes, izgató, ugyanakkor bárdolatlan. Eszébe jutott, hogy egy
szajhával ül egy asztalnál, és arra gondolt, talán az éjszakázás mélyítette el így a
hangját. Talán dohányzik. El tudta képzelni, hogy iszik is – számos éjjeli
pillangót látott már férfimód mulatni.
– Rendben, akkor talán ehetnénk is, gondolom már nagyon éhes.
Schillingfürst hercegnő intett Frau Altenschmittnek, aki kitárt egy ajtót a
másik oldalon, mire két szolgáló érkezett megrakott tálakkal. Húsok, friss
kenyér, zöldségek, és burgonya is került az asztalra, majd bort töltöttek
mindenkinek, és elhagyták az étkezőt. Leona hatalmas vigyorral az arcán nézte
az ételeket, úgy tűnt, ilyen gazdag választékot még soha nem látott, Blanca
azonban egy pillantást sem vetett a tálakra. Szerényen ücsörgött, mintha éhes
sem volna.
– Szedjen, signorina Riva! – nézett rá a hercegnő.
– Nem tudom, asszonyom, mit leszek képes megenni – motyogta a lány, de
azért a hosszú ezüstvilláért nyúlt, és egy kisebb húsdarabot áttette a tányérjára.
Aztán néhány szem apró burgonyát, majd visszatette a villát.
– Én farkaséhes vagyok – rikkantotta a gyermek, és mindenből jó nagy adagot
rakott maga elé. Egy cseppet sem volt zavarban, úgy viselkedett, mint
valószínűleg otthon: elfogulatlanul.
Marco nézte, ahogy a lány eszik. Jól bánt az evőeszközökkel, bár nagyon
óvatosan, remegő kézzel. Azon gondolkodott, vajon zavarában remeg a keze,
vagy megerőltető még számára az evés. Kis darabokat vágott a húsból és lassan,
megfontoltan emelte a szájához a falatot.
– Fáj? – kérdezte, mire a lány lehunyta a szemét és bólintott.
Marco értette már, miért nem esik neki az ételnek: felrepedt szája akadályozta
benne, hogy jó étvággyal egyen. De érezte, hogy nem csak ennyi a problémája.
Bizonyára feszélyezte a társaság, a miliő, és azt sem tartotta kizártnak, hogy a
szíve tele van aggodalommal a jövőjét tekintve. Alig várta, hogy vége legyen a
vacsorának, és beszélhessen vele. A húga előtt ezt semmi esetre sem tehette meg,
és remélte, hogy a hercegnő is magukra hagyja őket. Azt remélte, ha kettesben
maradnak, Blanca könnyebben megnyílik neki, könnyebben is fogadja a
javaslatát. Feszültnek és zárkózottnak látta, és most még kevésbé tudta róla
elképzelni, hogy az ősi mesterséget űzi. Azok a szajhák, akikkel eddig
találkozott, egyáltalán nem így viselkedtek. Többnyire nagyszájú, harsány, dévaj
nők voltak, akikről egy ilyen környezet vagy egy hasonló trauma sem tudta
volna lemosni a foglalkozásuk feltűnő jegyeit. Blanca azonban sem harsány, sem
frivol nem volt, úgy nézett ki, mint egy tisztességes szegény lány, akit addig
gyötörtek, míg elvesztette az önuralmát.
A vacsora alatt szinte senki nem szólt, kivéve Leonát, aki viszont végig
fecsegett. Dicsérte az ételt, kérdezősködött a könyvtárról, ahová bebocsátást
nyert, mi több, a hercegnő örömét fejezte ki, amiért ilyen sokat olvasó
gyermeket sodort az élet a palotájába. Marco úgy látta, az asszony kifejezetten
élvezi a kislány társaságát, mintha soha meg nem fogant gyermekeit pótolná
vidámságával.
– Azt gondolom, elkísérlek a szobádba, gyermekem, hisz annyi
megbeszélnivalónk van még a könyvekről – mosolygott a kislányra, és felállt,
jelezve, hogy véget ért az étkezés. Blanca is megmozdult, de a hercegnő a
csuklójára tette a kezét.
– Maradjon, kedvesem, signore Fiore mondani szeretne önnek valami nagyon
fontosat. – Hangja határozottan, de kedvesen csengett, és Blanca ülve is maradt,
bár a szeme megrebbent.
Marco magában fellélegzett, hogy kettesben maradhat a lánnyal. Schillingfürst
hercegnőnek nyilván esze ágában sem volt végighallgatni a saját történetét,
rábízta a nyomozóra, és azt is, hogy meggyőzze Blancát. Úgy látszott,
szívesebben tölti az idejét az eszes, cserfes kislány társaságában, mint velük. És,
még ha nem is így volt, Fiore várakozásainak megfelelően döntött.
Leona a lányhoz lépett, megölelte, majd szó nélkül követte a hercegnőt.
A szalonra csend borult. Blanca még mindig az asztalt nézte, nem pillantott
Marcóra, a férfi pedig őt nézte. Soha nem használt ki senkit, különösen nem
védteleneket, hogy elérje a céljait, most azonban épp erre készült.
– Mit szólna, ha a teraszon beszélgetnénk, signorina Riva – szólalt meg. –
Ígérem, nem tartom fel sokáig, látom, hogy még nem elég erős.
A lány felpillantott, és egyenesen a szemébe nézett. Félelem ült a tekintetében,
és Marco meg is értette, miért. Fogalma sem lehetett róla, mi következik.
Merőn nézte a férfit, aztán lassan bólintott. Megtámaszkodott az asztalban és
feltolta magát. Fiore mellé lépett és a karját nyújtotta.
Blanca nemet intett, és egyedül indult el. A teraszon lerogyott egy kipárnázott
kovácsoltvas székre, és újra az ölébe ejtette a kezét.
– Nem tudom pontosan, mi történt aznap, amikor megtaláltuk a társammal –
ült le Marco is vele szemben. – Elmondaná, kérem? Akkor tudok segíteni, ha
ismerem az igazságot.
– Miért akar nekem segíteni? – Hangja remegett, és amennyire tudta,
összehúzta magát.
– Azt is elmondom, de előbb önnek kell elmesélnie, hogyan halt meg az az
ember, akit a konyhájában találtunk vérbe fagyva.
Blanca lehajtotta a fejét.
– Nem tudom pontosan – suttogta.
– Nem ön tette? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
– De igen. Azt nem tudom, hogyan voltam rá képes, arra pedig nem
emlékszem, mi módon tettem.
– Mire emlékszik? Arra igen, hogy miért?
A lány lehunyta a szemét, és bólintott.
– Meg is mondja? Kisasszony, tudom, hogy ez rettenetes, de muszáj
elmondania.
Blanca felsóhajtott és a férfira nézett. Könnyek gyűltek a szemében.
– Mióta anyánk meghalt, és én neveltem a húgaimat, signore Cavo minden
alkalmat megragadott, hogy megalázzon. Modellként dolgoztam egy
festőiskolában… hm… – Egy pillanatra elhallgatott – meztelen modellként. Ezt
ő is tudta, és valójában, aki tudomást szerzett a munkámról, mind azt hitte,
könnyvérű nő vagyok. De ez nem így volt, az órák után rohantam haza… nem
akarok magyarázkodni, nem szégyellem a munkámat.
Marco már mindent értett. Tehát jól gondolta, hogy ez a lány nem lehet szajha,
annál sokkal zárkózottabb, sokkal tisztességesebb benyomást keltett.
– Signore Cavo nem emelte a lakbért, de ezért cserébe elvárta, hogy kedves
legyek hozzá, és hagyjam… hagyjam, hogy hozzám érjen – folytatta Blanca.
Elhallgatott és lesütötte a pilláit.
– Öt éve tűröm a zaklatását.
– Miért tűrte?
– Kidobott volna a lakásból. Övé az egész ház. Nem engedhettem meg
magamnak, hogy új otthont keressek, máshol magasabbak a bérek.
– És aznap mi történt?
Blanca megfeszült, Marco látta, a szavakat keresi.
– Késtem a lakbér kifizetésével. – Akadozva beszélt, és annyira halkan, hogy
Fiore közelebb hajolt, mire a lány hátrahőkölt. Marco ismét hátradőlt, hogy ne
feszélyezze, és bólintott, hogy folytassa. Blanca nyelt egyet. – A nagyobbik
húgom, Nella elköltötte a félretett pénzemet, ezért haladékot kértem signore
Cavótól. Erre azt mondta, hogy ha nem fizetek pénzzel, akkor a testemmel kell.
Aznap, amikorra meg kellett adnom az adósságomat, Nella visszahozta a pénzt,
amit elvett, én pedig örültem, hogy megmenekültem. Csakhogy hiába adtam oda
a pontos összeget, signore Cavónak ez nem volt elég. Nekem esett, és amikor
védekeztem, megütött. Addig ütött, amíg már nem tudtam mozogni sem. Akkor
pedig meggyalázott…
Marco döbbenten hallgatta a lányt. Nem az lepte meg, hogy ez megtörténhet,
hanem az, ahogy Blanca elmesélte. A hangja olyan mély undorról és fájdalomról
árulkodott, hogy tudta, nem lehet könnyűvérű, léha nő. Az arca nem árult el sok
mindent, de a testtartása, a hangja, mindent. Marco érezte, ezt a lányt
összetörték, tönkretették. Minden részét megsebezték, a testét, a lelkét, nőiségét,
büszkeségét.
– Sajnálom… – mondta, mire a lánynak eleredt a könnye. Tudta, hogy várnia
kell, mire képes lesz folytatni a történetet. Valójában jobb lett volna aznapra
hagyni, hadd pihenjen, de Marcót hajtotta a kíváncsiság. Blanca esete is
érdekelte, de sokkal inkább az, hogy kiderüljön, alkalmas-e a feladatra. Eddig
egy cseppet sem volt meggyőződve róla. Egy meggyötört nőt látott, aki a saját
sorsát sem tudja irányítani már, nemhogy mások után kémkedjen.

30.
Sírt. Nem akarta ennyire kimutatni a fájdalmát, de képtelen volt megállni,
amikor visszaidézte a történteket. Annyira igazságtalannak érezte a sorsot, a
helyzetét, azt, ami történt vele, és annyira sajnálta magát és Leonát, hogy
eleredtek a könnyei. Szégyellte a férfi előtt a viselkedését, bizonyára nem ezt
várta tőle. És eddig valahogy saját magával nem is törődött, csak arra gondolt,
hogy a húgának mit kell átélnie. De ahogy most végre valakinek elmondta,
valósággá vált minden borzalom. Rájött, mindez vele történt, mindezt neki
kellett átélnie. Mindig igyekezett jó ember lenni, nem ártani senkinek, nem
bántani másokat, pontosan végezni a munkáját, nem csalt, nem hazudott,
mégsem azt kapta az élettől, amit véleménye szerint megérdemelt volna.
Megtörölte a tenyerével a szemeit, aztán a férfira nézett. Nem tudta, mit
gondoljon róla. Nyugodt, kedves hangon kérdezgette, úgy tűnt, mintha
együttérezne vele. Tisztában volt azzal, hogy el kell mondania neki az igazságot.
Nem akarta felidézni azt a napot, nem is tudta minden részletét, de ez a férfi
segített neki, nem hagyta, hogy a csendőrök elvigyék. Nyilván vár valamit ezért
cserébe, valamit, aminek olyan értéke van, mint egy életnek, és az nem kevés.
Bármit kér is, bármennyire nehezére esik is majd megtennie, megadnia,
mégiscsak elhozta az akasztófa árnyékából. Ezért Blanca úgy érezte, jár neki az
igazság, akár van kedve beszélni róla, akár nincs.
Egy ideig még nem szólalt meg. Marco szemét nézte, mintha ki akarná olvasni
a gondolatait. Sötét volt a teraszon, de azt látta, hogy a férfi szeme barna,
vonásai kissé megviseltek, markánsak. Úgy hitte, negyven éve felé járhat.
Sötétbarna, hullámos haja a nyakába lógott, és amikor előrehajolt, néhány tincs a
homlokába hullott. Nem taszította a látvány. Ha nem történik az, ami történt,
valószínűleg jóképű férfinak tartotta volna, most azonban inkább a jellemét
próbálta kifürkészni a tekintetéből. Marco egyenesen nézett rá, nem kapta el a
pillantását, mint azok, akiknek titkolnivalójuk van, ez pedig egy kicsit
megnyugtatta a lányt. Mindez talán csak másodpercekig tartott, majd Blanca
nézett félre.
– Tudja folytatni, signorina Riva? – szólalt meg a férfi.
Hangjában nem érzett sürgetést, bár aggodalmat sem. Udvariasan, érdeklődve
tette fel a kérdést, szinte közönyösen. Olyan ember módjára, akit érdekel ugyan
a válasz, de a személytől, aki felel, elhatárolódik. Blanca egy falat érzett kettőjük
között, de arra gondolt, kell is az a fal. Ő sem szeretne közelebb kerülni hozzá.
Egyetlen férfihoz sem. Nem várt szánalmat, megértést, csupán meg akarta tudni,
mit kell adnia cserébe az életéért.
– Igen – suttogta, és bólintott. – Amikor signore Cavo végzett, rám vigyorgott.
Én még nem tudtam mozdulni, teljesen lebénultam. De aztán azt mondta, ez csak
az első eset volt, ezentúl éppúgy a tulajdona vagyok, mint a ház, és akkor mászik
rám, amikor csak kedve tartja. Ez a mondat volt az, ami magamhoz térített. Már
nem éreztem semmit, csak kétségbeesett dühöt. Tudtam, hogy mögöttem van a
kés, felvettem, és ahogy hátat fordított, beledöftem. Az járt a fejemben, hogy
inkább meghalok, inkább haljon meg ő is, de soha többé nem érhet hozzám.
Bizonyára elment az eszem. Magára a mozdulatra emlékszem, de az érzésre,
hogy leszúrtam, nem. És attól fogva már csak arra, hogy az ön ágyában
ébredtem.
Fiore szótlanul hallgatta végig a lányt.
– Akkor nem emlékszik, hogy hány késszúrást ejtett a háziúron? – tette fel a
kérdést, hogy biztos legyen abban, mindent jól értett.
– Nem – rázta a fejét a lány. – Hányat ejtettem?
– Nagyon sokat… Úgy tűnik, ahol érte, ott szúrta. Nem nagyon láttam rajta ép
felületet. És a torkát is elvágta, vagy beledöfte a kést, ezt nem volt időm
megvizsgálni.
Blanca megremegett. Nem tudta elképzelni magát, hogy halálra szurkál
valakit, még akkor sem, ha az megerőszakolta. Nem tudta elképzelni az érzést,
hogy bárkit is megöl. Azt pedig végképp nem, hogy őrült módjára döfköd egy
embert, aki akkor már talán halott is volt.
– Akkor biztos, hogy a bíróság azt mondaná, szántszándékkal öltem meg, és
nem magamat védtem, igaz?
A lány szemében reménytelenség, lemondás csillant. Teljesen kilátástalannak
érezte a helyzetét, és a gondolat, hogy brutálisan gyilkolt, rémülettel töltötte el.
Talán elmebeteg, és talán a másik két húga sem normális. Leonára gondolt, aki
láthatóan örült, amiért kivégezte Stefano Cavót. Tudni akarta, milyen érzés volt
beledöfni a kést, ez érdekelte, és egy cseppet sem borzadt el a nővére tettétől,
inkább elégedettséggel töltötte el, hogy a háziúr végre meghalt.
– Nem is önvédelemből ölte meg, hanem bosszúvágyból, nem igaz? Az, hogy
minden oka megvolt rá, más lapra tartozik.
– Semmi sem elég ok arra, hogy megöljünk egy embert – motyogta Blanca. –
Semmi. Elköltözhettünk volna. De… de olyan eszeveszett düh szállt meg,
magam sem tudom… nem tudom, hogyan változhattam dühöngő őrültté… –
Nagyon szomorú volt a hangja, úgy érezte, már senki és semmi nem segíthet
rajta. Ha az akasztófától meg is mentik valamilyen egyelőre ismeretlen oknál
fogva, a saját gondolataitól, feltételezett elmebetegségétől senki sem mentheti
meg.
 – Talán azért, mert évek óta gyűlt önben a harag. Az erőszak volt az a csepp,
melytől túlcsordult a pohár. Hirtelen elborult az elméje, és nem látott más
megoldást.
– Mindig van más megoldás – nyögte Blanca, és a tenyerébe temette az arcát.
– Van… – morogta elgondolkodó hangon a férfi. – De nem mindig választjuk
a jó megoldást. Sokszor rajtunk kívül álló okok miatt.
A lány úgy érezte, Fiore tudja, miről beszél. Mintha neki is lett volna a
múltjában egy sötét folt, melyet nem tudott még a mai napig sem megemészteni.
– Ön elhozott a lakásból, és elrejtett Leonával együtt. Miért tette? Nem is
ismer bennünket… – emelte fel a fejét. Most már igazán tudni akarta, mivel
érdemelte ki ezt a kegyes bánásmódot.
A férfi felállt és megfordult. A sötét kertre nézett, benyúlt a felöltője zsebébe,
és elővett belőle valamit. Blanca csak akkor jött rá, hogy cigarettára gyújtott,
amikor meglátta a gyufa lángját, majd a füstöt, melyet Fiore kifújt. Nyomban
felrémlett előtte Cavo szivarjának a szaga és összerázkódott. A férfi valahogy
megérezhette a mozdulatot, mert megfordult, és kérdőn nézett a lányra.
– Megkínálhatom?
– Semmi esetre sem – felelte undorral Blanca, és elhúzta a száját.
– Utálja?
– Rossz emlékeket idéz – motyogta, mire Marco eldobta a kertbe a cigarettát,
és visszaült a székre. – Nos… valóban szeretnék kérni öntől valamit, noha az
első gondolatom nem az volt, amikor megláttam véresen a padlón, hogy
felhasználjam.
– Fel akar használni? Mire? – kapta fel a fejét Blanca. Tudta, hogy szinte
bármit kérhet tőle a férfi, ő nem mondhat nemet.
– Igen. Egy nyomozáshoz. Azt akarom, hogy kémkedjen nekem.
Blanca döbbenten bámult rá. Miféle nyomozáshoz? Ki lehet ez az ember,
miért nyomoz és ki után? És főképp miből gondolja, hogy ő alkalmas erre a
szerepre
– Én? Hogyan tudnék én kémkedni, uram? Egyszerű nő vagyok, nincs
semmiféle képzettségem… – Blanca el sem tudta képzelni, miféle kémkedésre
gondol a másik, de azt érezte, hogy egy cseppet sem egyszerű az eset, ha őt, a
szerencsétlen nyomorultat kéri meg rá.
– Be kell vonulnia egy zárdába. A Sant’Ambrigióba.
Blanca némán meredt a férfira. Azt találgatta, vajon gúnyolódik-e vele, hisz
alig két napja gyalázták meg, és mindezt alig néhány perce mesélte el neki.
Hogyan vonulhatna be egy zárdába az ájtatos szüzek közé ő, aki meztelenül állt
modellt számtalan férfinak, aztán brutális módon megfosztották a szüzességétől,
majd őrült dühvel meggyilkolt egy embert.
– Gonosz tréfa ez, uram – suttogta keserűen, és felállt, de megingott. Még
nem volt elég erős, hogy ilyen hosszasan talpon legyen, és a lelki megterhelés is
kimerítette.
Fiore utánakapott, de a lány egy mozdulattal elhárította a segítséget, inkább
megtámaszkodott a szék támlájában.
– Nem értem, miről beszél, uram. Nem értem, miféle nyomozásról,
kémkedésről van szó, és úgy érzem, ez valamiféle rémálom, vagy valóban egy
tréfa…
– Nem tréfálok, Blanca. Tudom, hogy ez most rendkívül furcsán hangzik, de
egyedül ön segíthet abban, hogy felderítsünk egy szörnyű bűnügyet, mely a
kolostor falai közt történt, és történik még ma is.
– Nem hiszem, hogy alkalmas lennék apácának. – Blanca hangjából sütött az
öngúny. – Alig két napja öltem meg egy embert, ahogy ön mondta, számtalan
késszúrással. Még magam sem tudom, mi lakozik bennem. Talán másokat is
megölök, talán elmebeteg vagyok.
Hirtelen úgy érezte, megtalálta a hangját. Szinte már komikusnak gondolta a
helyzetet. Úgy tűnt, Fiore is, mert elvigyorodott.
– Ha elmesélem a történetet, tudni fogja, hogy nem találhattam volna
alkalmasabb kémet, mint ön. Ha elmebeteg, az sem baj, mert nagyon úgy fest,
hogy talán egy másik elmebeteg után kell nyomoznia.
A lány megrökönyödve bámult a férfira. Azon járt az esze, vajon komolyan
beszél-e, vagy annyira érzéketlen tuskó, hogy morbid viccet képes csinálni
elkeseredett helyzetéből. Igaz, hogy ő maga gúnyolódott az elmeállapotán, de
nem hitte, hogy Marco rátromfol. Ahogy azonban elnézte, a férfi csupán
komikusnak találta a beszélgetést, gúnyt azonban egy cseppet sem látott az
arcán.
– Elmebeteg? Nem viccel? – szólalt meg Blanca. Hangjából eltűnt az iménti
önirónia és hirtelen megtalált erő, inkább riadalmat érzett. Ha ez az ember
komolyan beszél, akkor meglehetősen ijesztő feladatot kell elvégeznie. Egy
zárdában egy elmebeteg után kémkedni egyszerűen elképzelhetetlen volt a
számára.
– Nem viccelek, signorina Riva. – komolyodott el a férfi. – Javaslom, hogy
foglaljon helyet, mert néhány percbe beletelik, mire elmagyarázom, mit kérek
öntől.
Blanca érezte, hogy nem tehet mást, neki itt nincs szava, nem ellenkezhet,
Marco Fiore egyébként sem tűnt olyan embernek, aki tűri az ellentmondást.
Inkább olyannak, aki ha szépszóval nem, akkor erőszakkal viszi keresztül az
akaratát. Összevont szemöldöke, kissé arrogáns testtartása arra utalt, hogy
gyakorlata van a meggyőzésben.
– Kicsoda ön? Miért engem szemelt ki? – bökte ki a lány a kérdést. Úgy tűnt,
Fiore igen tapasztalt abban, hogy megtudja, amit akar.
A férfi arca kissé ellágyult az ijedt kérdésre. Elmosolyodott, de Blanca ettől
nem lett nyugodtabb. Úgy érezte, Marco Fiore udvariassága és jóindulata
pontosan addig tart, amíg megkapja, amit szeretne.

31.

Marco tudta, hogy az ajánlata sokkolta a lányt. Tisztában volt vele, milyen
morbid a helyzet, hiszen valóban olyasmire akarja rávenni Blancát, mely teljes
mértékig távol áll tőle. A történetből, amit elmesélt, számára világos lett, egy
húgaiért önmagát feláldozó, becsületes, komoly nővel van dolga, és mindaz, ami
az utóbbi napokban megesett vele, számára egyszerűen kifordította a világot a
sarkából. Abban bízott, hogy nem összeomlik a sokkoló eseményektől, hanem
megerősödik, és képes lesz teljesíteni a feladatot, melyet el kell végeznie. Mert
afelől kétsége sem volt, hogy a lány nem mond nemet. Nem teheti. Némileg
szégyellte magát amiatt, hogy egy tragikus sorsú, szegény nőt használ fel a
céljaira, de nem hitte, hogy van jobb megoldás. Egy furfangos kémet úgysem
találna, ennek a lánynak azonban nincs más választása, ha életben akar maradni,
és persze a húgát is biztonságban tudni. Ha sikerül a terve, akkor mindenki jól
jár. Blanca megkapja a szabadságát, Leona iskolába járhat, ő leleplezi ezt az
undorító bűnügyet és a hercegnő végre elégtételt kap. De azt is tudta, hogy
veszélyes helyre küldi a lányt. Ha ügyetlen, ha közbejön valami, akkor ebbe a
vállalkozásba könnyen bele is halhat.
– Senki sem vagyok. Ha a hivatali státuszomra gondol… De korábban
nyomozóként dolgoztam az Inkvizíciónak.
A lány megrándult, és még ijedtebben tekintett rá.
– Az Inkvizíciónak? Akkor ön…
– Igen, az egyház szolgálatában álltam, egy ideje azonban kiléptem. Most
Schillingfürst hercegnő kért meg, hogy göngyölítsem fel azt az ügyet, amihez a
segítségét kérem. – Úgy érezte, ennyit bőven elég a lánnyal közölnie a múltjával
kapcsolatban.
– Kéri? – A lány hangja kissé gúnyosan csengett.
– Nos, dönthet úgy, hogy nem vállalja el – vonta meg a vállát Marco.
– És ha úgy döntök, akkor mi lesz? – csóválta meg a fejét szomorúan Blanca.
Fiore félrenézett. Nem akart azonnal felelni, mert tudta, a válasza felzaklatja
majd a lányt. Ugyanakkor meg kellett értetnie vele, hogy bár van két választása,
a kettő közül csupán az egyikkel érdemes foglalkoznia.
– Az egyik lehetőség az, hogy bevonul a zárdába, kikémleli, amit tudni
akarunk, és igen, ezáltal halálos veszélynek teszi ki magát. Azt megígérem, akár
kijön ebből a kolostorból élve, akár nem, a húga soha többé nem szenved hiányt
semmiben, minden lehetőséget megkap a tanulásra és arra, hogy kiválóan
boldoguljon. Ha életben marad, akkor új nevet kap, megfelelő anyagi
támogatást, a húgával együtt elhagyják a Pápai Államot, és soha nem talál
önökre a csendőrség. A másik lehetőség, melyet, ha épeszű, nem választ, az,
hogy nem vonul be a zárdába. Akkor azonban önt és a gyermeket sorsukra
hagyjuk, mintha soha nem is találkoztunk volna.
Fiore merőn figyelte a lány arcát. Hiába volt tiszta sebhely és bevérzés, attól
még látszott rajta, hogy dúl benne az indulat.
– Ön zsarol engem – Rekedten törtek elő a szavak a torkából, tekintete
keserűen villant. Marco tudta, úgy érzi, csöbörből vödörbe került. Ő azonban azt
gondolta, ennél jobb ajánlatot senkitől sem kaphatott volna. Inkább
szerencsésnek kellene éreznie magát, amiért ő rátalált és lehetőséget adott neki
arra, hogy döntsön az élete és halála fölött.
– Igen, nem tagadom. Ön olyan helyzetben van, mely nekem épp megfelel.
Tudom, hogy pillanatnyilag senki mást nem tudnék rávenni arra, hogy
beköltözzön egy zárdába, ahol akár meg is halhat. Kevés nő akad, akit a pénz
eléggé megmozgat ahhoz, hogy az életét adja érte, ha kell. Önnek azonban ennél
sokkal erősebb motivációja van. Ott a húga sorsa… És ha ügyes, olyan
észrevétlenül tud bizonyítékokat szerezni, hogy nem kerül veszélybe…
– Mondja el, mit kell tennem! – vágott közbe élesen a lány. – Tudja jól, hogy
nem dönthetek másképp, csak úgy, hogy segítek önnek. Ezt az első pillanatban
tudta, nem kell meggyőznie. Választhatom a biztos akasztófát, vagy azt, hogy
bármi történik is, gondoskodnak a húgomról. Nincs ember, aki az elsőt
választaná, csak ha nem teljesen bolond. És én, a jelekkel ellentétben, nem
tartom magamat bolondnak…
– Csak ne dühítse fel senki… nem igaz? – A férfi hangja ironikusabban
csengett, mint szerette volna. Tudta, hogy zsarolásnak hangzott, amit kért, de
ennek a lánynak inkább örülnie kellene, hogy ilyen ajánlatot kapott. Nem tűnt
ostoba nőnek, ugyanakkor látszott, egész életében mindenért megszenvedett, és
igazságtalannak tartja, hogy ilyen kilátástalan helyzetbe került. Fiore azonban
úgy gondolta, erről nem igazán ő tehet. Számára ez a lány semmivel sem
jelentett többet egy lehetőségnél. Voltak pillanatok, amikor megsajnálta.
Kifejezetten szánta, amikor elmesélte megaláztatásának történetét, megértette,
miért emelt kést az erőszaktevőjére, de ennél többet nem érzett. Egy láncszem
volt csak, egy nagyon fontos láncszem, mely szükséges ahhoz, hogy kiderüljön
az igazság. Bár remélte, hogy Blanca ügyesen megoldja a zárdabeli nyomozást.
Maria Luisa nem fedi fel, így nem próbálja betegségnek vagy balesetnek álcázva
meggyilkolni, de ha mégis így lesz, azt is fel tudja dolgozni. Erre a nőre
akasztófa várt volna, ha ő nincs. A halálát akkor elrendelte, amikor ledöfte a
háziurát, ő pedig lehetőséget adott neki arra, hogy tovább éljen, és hogy a
húgáról gondoskodjon.
A lány elhúzta a száját, nem lehetett leolvasni az arcáról, mit gondol
valójában, de nem úgy tűnt, mintha ez az érzéketlen megjegyzés jobban feldúlta
volna, mint az eddig hallottak.
– Igaza van. Jobb, ha nem dühítenek, mert még újra elvesztem az eszem… És
látja, mi lett a vége – nézett egyenesen, komolyan Marco szemébe.
A férfi meghökkent. Nem feltételezett róla sem szellemességet, sem túl nagy
lelkierőt. Épp ezért voltak kétségei afelől, hogy megfelel-e majd a feladatra. Ez a
határozott és ironikus kijelentése azonban felkeltette a figyelmét, és meglepő
érzéssel töltötte el. Tetszett neki a válasz: ez már nem a kétségbeesett, rettegő nő
ijedt motyogásának hangzott. Úgy látta, Blanca eljutott egy pontra, amikor rájött,
nem érzékenykedhet, ha élni akar. Marcóban hirtelen felmerült, talán rosszul
ítélte meg. Lehetséges, hogy közel sem olyan butácska lány, mint amilyennek
egy nem éppen művelt, meglehetősen szerény körülmények között élő, a
meztelen testével pénzt kereső nőt képzel el az ember. Végigfuttatta a szemét
Blancán, és akaratlanul is levetkőztette gondolatban. Hirtelen melege lett, mert
látta maga előtt nyúlánk alakját, telt keblét, csípője finom ívét. Megdöbbentette
ez a váratlan izgalom, amelyet pillanatnyilag egy cseppet sem érzett
helyénvalónak. Más körülmények között semmi meglepőt nem talált volna a
reakciójában, hisz az utóbbi két évben nem tartózkodott a női szépségtől, sőt,
valójában nekiállt bepótolni az elvesztegetett időt, és elég sikeresnek érezte
magát ebben. De Blancával kapcsolatban nem akart érezni semmit. Vágyat
különösen nem.
 Felnevethetett volna, a lány visszavágása mulatságos volt, de az a néhány
röpke másodpercig tartó forróság, melyet a teste gondolata kiváltott nála, elvette
a kedvét a nevetéstől. Szinte perverznek érezte magát, amiért egy olyan nő kelt
benne izgalmat, akinek az arcvonásait nem látja, akit összevertek, meggyaláztak,
és aki felszabdalt egy embert, bármilyen mocskos disznó is volt az. Felsóhajtott,
és elhessegette a fejéből Blanca meztelen testének képét, és igyekezett tiszta
aggyal szemlélni őt.
– Akkor tartózkodom attól, hogy feldühítsem, signorina Riva – bólintott a
lány felé. Hangja, viselkedése nem árulta el, mi járt még egy perce a fejében.
Nyugodt mozdulattal dőlt hátra a széken. – Nos, itt az ideje, hogy megtudja, mi
lesz a feladata. Elmondom azt, amit tudok a Sant’Ambrogio zárda sötét titkáról,
mely lehetséges, hogy nem is titok mindenki előtt, csupán a külvilág nem szerez
róla tudomást.
Belefogott a mesélésbe, de nem ment bele a részletekbe. Úgy gondolta, arra
még bőségesen lesz ideje, hisz a lány arcának rendbe kell jönnie. Így csupán
azokat a részeket emelte ki a történetből, melyek Blanca számára fontosak
lehettek, ugyanakkor nem hallgatta el Maria Luisa azon tetteit, melyek számára
is kellemetlenséggel járhatnak, ha őt is alávetik a spirituális beavatásnak.
A lány csendben hallgatta. Látszott rajta, hogy megrázza mindaz, amit hall,
nem is próbálta titkolni döbbenetét és undorát, amikor a férfi a beavatásra tért ki.
Miután Marco befejezte a történetet, Blanca nem szólt, arcát a tenyerébe rejtette.
– Jól van? – hajolt hozzá közelebb Fiore, de a lány csak megrázta a fejét.
– Hogyan lehetnék jól, ha mindez egy zárdában történt? Hát mi igaz és
tisztességes ezen a világon, ha már az egyházi személyekben, ha már Krisztus
menyasszonyaiban is csalódnom kell? – Hangja mély felháborodásról
árulkodott.
– Ezért vállaltam el ezt az ügyet. És azért, mert nem akarom, hogy másokat,
akik esetleg ellenállnak Maria Luisa kedvtelésének, sikeresen meggyilkoljon. A
hercegnőt nem sikerült, de nem tudhatjuk, hányan haltak meg eddig betegségnek
vagy balesetnek álcázva.
Marco nem beszélt arról, amit még a háttérben sejtett. Úgy gondolta, a
lánynak nincs köze ahhoz, milyen politikai összeesküvés vagy cselszövés állhat
a háttérben, hisz abban úgysem tudja hasznát venni.
– Gondolom, riasztja, hogy nyilvánvalóan önt is be akarják majd avatni –
nézett Blancára, és legszívesebben orrba vágta volna magát, mert érezte, hogy
ismét el akarja képzelni meztelenül. Az ösztönei, a férfiassága nehezen hallgatott
az agyára, pedig eddig igazán jól tudta irányítani a gondolatait. Szörnyetegnek
érezte magát, amiért vonzódik a lányhoz, és nem is értette, hogyan lehetséges ez,
hisz eddig csupán egy felhasználandó idegenként tekintett rá.
Blanca felemelte a fejét.
– A meztelenség nem zavar majd, munkaként fogom fel, ahogyan a
festőiskolában is. Az azonban, hogy hozzá kell érnem egy nőhöz úgy… –
nyomta meg az utolsó szót – rettenetesen taszít.
– Nem is baj – jegyezte meg Marco. – Hisz ön egy tiszta leányként lép be a
zárdába, vagyis az lenne a meglepő, ha nem ellenkezne, vagy nem lepődne meg,
amikor arra utasítják, csókolja meg a zárda főnöknőjét. De ön meg fogja tenni,
igaz?
A lány mereven nézett maga elé, majd bólintott.
– Mindent megteszek, ami szükséges. Nem ígérem azonban, hogy szó nélkül
vagy ellenállás nélkül. Nem tudom elképzelni, hogy egy nőt megcsókoljak, de
még mindig jobb, mintha férfit kellene…
Marco kimeresztette a szemét. Elképedt ezen a válaszon. Érezte, jobb, ha
abbahagyják ezt a beszélgetést. Jobb, ha keres magának valami mást, amin
gondolkodhat. Jobb, ha kiterveli a saját feladatát, és hagyja a lányt gyógyulni,
tanulni. A hercegnő azt ígérte, mire Blanca arca rendbe jön, addigra megtanítja
viselkedni annyira, hogy a zárdában elhiggyék, középosztálybeli polgárlány, és a
családjának van mit a tejbe aprítania. Az asszony szerint nem lesz nehéz
bejuttatni a kolostorba, ha eleget fizet azért, hogy a kebelükre öleljék.
– Úgy hiszem, van mit megemésztenie – jegyezte meg Fiore hűvösen. Még
véletlenül sem akarta, hogy Blanca megérezze azt, ami az elmúlt percekben
fejtörést okozott neki. Semmi szükség rá, hogy megsejtse milyen – számára
valószínűleg ocsmány – gondolatok keringtek a fejében. Ő pedig, ha kikerül a
palotából és a saját dolgával kezd foglalkozni, majd helyreteszi ezt az érzést
magában.
– Van – felelte mereven a lány. Nem tűnt úgy, hogy akár egy gondolatnyival is
szimpatikusabbnak találná a férfit, mint akár egy napja. Távolságtartó volt a
hangja. Felállt, és Marco már készült, hogy újra megbillen, de ő tartotta magát,
pedig holtfáradt lehetett. – Isten áldja, signore Fiore! – bólintott felé, és lassan,
de egyenesen besétált a teraszról.
Isten áldja! – mosolyodott el Marco a köszönésen, melyben semmi
kivetnivalót nem talált volna, ha egy szolgálólány mondja. Egy úrihölgy azonban
soha nem köszönt volna el így. Azt mondta volna: „Isten önnel!”.
– Sokat kell tanulnia… – morogta maga elé, aztán elindult, hogy megkeresse
Schillingfürst hercegnőt. Későre járt, de sejtette, hogy az asszony várja a híreket.
A szalonban meg is találta, épp Blanca után nézett, aki abban a pillanatban lépett
ki, amikor Marco megérkezett a teraszról.
– Nos? – nézett Marcóra, és hellyel kínálta.
– Azt hiszem, megértette, hogy nem tehet mást – válaszolt a ki nem mondott
kérdésre a férfi.
– Elkeseredettnek látszott.
– Az is. Most úgy hiszi, megzsaroltam, és kihasználom a sebezhetőségét és a
kilátástalan helyzetét.
– Nem ezt tesszük? – vonta fel a szemöldökét a hercegnő.
– De igen. Csakhogy ha mi nem vagyunk, esélye sem lenne arra, hogy túlélje
a tettét. Egyébként az alapján, amit elmondott, tisztességes, becsületes lány. Az a
szemét, akit megölt, minden késszúrást megérdemelt.
– Sejtettem. Nem tűnik gyilkosnak vagy szajhának. Elmondta részletesen,
hogy mi történt?
Marco röviden előadta, amit a lánytól megtudott, Schillingürst hercegnő arca
pedig egyre sötétebb lett, ahogy haladt a történetben. A férfi úgy látta, hogy
mérhetetlenül szánja Blancát és egyre kényelmetlenül érzi magát amiatt, hogy
kihasználják a szerencsétlenségét. Magában megállapította, hogy igazán
együttérző asszony, a legkevésbé sem olyan, amilyennek az arisztokrata nőket
ismerte. Talán a sok szenvedés, melyen keresztülment, érzékenyebbé tette mások
szenvedéseire.
– Ez borzalmas! Az is szörnyű, amit én álltam ki, de amit ez a lány… –
csóválta a fejét szomorúan. – És soha nem kapna igazságot, ha bíróság elé állna.
Soha.
– Nem – hagyta helyben a férfi. – Ezért sokkal jobb lesz neki, ha bevonul a
zárdába. Ott nem találnak rá – állt fel.
– Elviheti a kocsimat, signore Fiore – mozdult meg a hercegnő is.
– Köszönöm, asszonyom, de ki kell szellőztetnem a fejemet. Majd fogok egy
bérkocsit útközben – mosolygott Marco.

Lassan sétált végig a fehér kavicsos úton a kapuig. Nem sietett. Az utcára érve
körül sem nézett bérkocsi után, inkább elgondolkodva gyalogolt. Éjfél körül
járhatott, senkivel nem találkozott, nyugalom ült a városrészen. Még mindig
nagyon meleg volt, ez az augusztus forróbbnak tűnt minden eddiginél. Kikötötte
a kravátliját és megnyitotta az ingét, hogy több levegőhöz jusson. Már nem volt
szükség eleganciára. Kényszerítette magát, hogy ne a lányra, hanem a saját
feladatára koncentráljon. Tudta, Blanca mindent meg fog tenni azért, hogy
bizonyítékot szerezzen, az pedig, hogy egyáltalán nem örül annak, amire
megkérte, nem számított. Nem számított volna, ha Marco nem látja meg benne a
nőt. De meglátta, és nem azért, mert a külseje megtetszett neki. Tisztában volt
vele, hogy a lány viselkedése, válaszai, a múltja már a beszélgetésük elején
felkeltette az érdeklődését, az azonban őt magát is villámcsapásként érte, hogy
amint megtudta, mivel keresi a kenyerét, lelki szemei előtt nyomban megjelent
meztelenül.
Megrázta a fejét. Ez egyszerűen elfogadhatatlan volt számára, hisz épp arra
készült, hogy veszélynek tegye ki a nőt. Nem vágyhatott rá, hogy ne csak
gondolatban, hanem a valóságban is levetkőztethesse. Nem beszélve arról, hogy
az arcáról fogalma sem volt. Azt ma már látta, hogy finom ívű, a duzzanatok
lelohadtak, ezért látszott, hogy ovális a formája, de hogy a vonásai mennyire
közönségesek vagy épp kellemesek, nem tudhatta. Zavarta, hogy egyáltalán
érdekli. Zavarta, hogy nem arra koncentrál, hogy kitervelje, hogyan jut be Patrizi
bíboros dolgozószobájába. Arra kellett volna gondolnia, és nem egy lányra, akit
eszközként akar felhasználni a tervéhez.
Hirtelen meghallott valamit a háta mögül. Nem tudta beazonosítani a zaj
forrását, de ösztönei azt súgták, hogy forduljon meg. Nem látott senkit, talán egy
árnyat az egyik villa kapuja környékén, de mire újra odanézett, az sem volt ott.
Tudta, hogy ez nem jelent semmit. Nemigen értette volna, miért is követnék,
mégis az érzés, hogy rajta kívül még valaki van a közelben, nem hagyta
nyugodni. Cigarettát vett elő a tárcájából, úgy tett, mintha minden figyelmét a
meggyújtása kötné le, de közben a szeme sarkából a környéket pásztázta.
Fellobbant a láng, kifújta az első bodor füstöt, de senkit nem látott. Megvonta a
vállát, és elindult tovább. Nem gyorsította meg a lépteit, nem tartott tőle, hogy
megtámadják. Az is eszébe jutott, hogy talán csak egy macska motozott. Nem
félt. A félelmet régen elfelejtette. Inkább kíváncsi volt, ki és miért eredt a
nyomába, már ha egyáltalán bárki is a nyomában van. De miért lenne? Kit
érdekel annyira az ő tevékenysége, hogy megfigyelje? Felmerült benne, hogy
egyetlen okból lehet értelme annak, hogy kövessék, és az a hercegnő. De
egyelőre senki nem tudja, hogy elvállalta az asszony történetének bizonyítását,
hacsak nem magát Schillingfürst hercegnőt figyelik, és úgy nem vették észre,
hogy több időt tölt a palotában, mint az indokolt lenne.
Újra zajt hallott, most közelebbről, ezért hirtelen hátra fordult. Egy szépen
faragott kerítés mellett virágzó hatalmas leanderbokornál látott egy árnyat, és azt
most határozottan. Elvigyorodott. Ez számára azt jelentette, a hercegnő meséje
nem mese, az utolsó szóig igaz. Különben miért követné bárki is?
Beleszívott a cigarettájába, és elégedetten ácsorgott. Várt. Várta, hogy
megmozduljon az árnyéka, és lecsaphasson rá. De úgy látszott, az érti a
szakmáját, mert nem mozdult, nem adott ki hangot. Marco lassan elindult arra,
amerre az árnyat látta eltűnni. Hallgatózott közben, hátha észreveszi, ahogy a
követője elinal, de semmit sem hallott. Odaért a faragott oszlopos kerítéshez,
mely mellett egy dús leanderbokor nyújtott rejtekhelyet. Mögé lépett, de senki
sem volt ott. Körülnézett, az utca sötétségét azonban semmi nem zavarta meg.
Sem zaj, sem árny.
Ügyes… – ismerte el magában az árnyéka tehetségét, majd újra elindult a
megfelelő irányba. Amint forgalmasabb szakaszra ért, és már többen jártak-
keltek körülötte, fogott egy bérkocsit, és a Velence térre vitette magát. Azon túl,
hogy elégedetten nyugtázta, van mi után kutakodnia, hisz biztos volt benne,
követték, a Blanca iránt fellobbant érdeklődése járt a fejében. Úgy hitte, képes
elnyomni magában ezt a számára nevetséges képzelgést a nőről, méghozzá a
legcélravezetőbb módszerrel: egy másik nő segítségével. Ezért be is lépett az
egyik ivóba, melyet jól ismert, és ahol tudta, még ebben a lehetetlen időpontban
is könnyen kap egy szajhát, aki kielégíti a vágyát. Azt gondolta, csupán arra van
szüksége, hogy egy asszonyi test befogadja, és azzal meg is oldódik
természetellenesnek ítélt vágya, hogy meztelenül lássa a lányt.
Amikor belépett a kocsmába, mely valójában inkább mulatónak számított kis
színpaddal, melyen hiányos öltözékű nők táncoltak, megállapította, ismét nem
kellett csalódnia. A Flamingó aznap is épp olyan volt, mint bármikor, amikor
betévedt. Züllött, füstös, félhomályos hely, ahol mindent meg lehetett vásárolni,
amit csak meglátott az ember. Ételt, italt, nőt, még akár a berendezést is, ha lett
volna valaki olyan bolond, hogy meg akarja venni. Pontosan tudta, kit akar.
Aznap még véletlenül sem Olympiát – egyébként is késő volt már ahhoz, hogy
Vittorio kocsmájában belébotoljon. Mást akart. Nem keresgélt, nem válogatott,
leült az egyik kerek asztalhoz, rendelt egy grappát, és várta, hogy ő kerüljön
sorra a műsorban. Marion, a lány, akit senki nem nézne szajhának, ha az utcán
találkozna vele. Francia nő volt és olyan elegáns, mintha úri házban nevelkedett
volna. Borsos áron nyújtotta a szolgáltatásait, de megérte, hisz a kuncsaftjai a
megfizetett egy órájukban úgy érezhették, mintha valami különlegeset kaptak
volna. Marco már egy éve felfedezte, és bár őt nem nyűgözte le Marion
készségessége, mert többnyire részegen vette meg bájait, most tudta, rá van
szüksége. Épp olyan karcsú és telt keblű volt, ahogy Blancát elképzelte.
Remélte, hogy egy óra a francia lánnyal kioltja belőle a vágyat leendő segítője
iránt. Ki kellett oltania.
Mikor Marion tánca következett, Fiore még közel sem volt részeg. Még csak
spicces sem. A lány nyakig begombolt ruhában lépett színpadra, megállt és várt.
Nem mosolygott, mint a többi szajha, komoly arccal megvárta, míg
elcsendesedik a terem, majd énekelni kezdett. Nem kísérte sem zongora, sem
gitár, csupán búgó, buja hangja borzolta a férfiak vágyát, ahogy franciául adta
elő dalát. Marco tisztában volt vele, hogy nincs képzett hangja, mégis erősen
erotikus hatást keltett az idegen nyelven énekelt, kissé szomorú dal. A lány
finom, mégis kihívó csípőmozdulataitól néhány ittasabb vendég felhördült, ő
azonban nyugodtan, egy pillantásra sem méltatva őket ringott tovább saját
dallamára. Teljesen felöltözve is izgatóbban hatott a férfiakra, mint az összes
többi, sokkal kacérabb nő a teremben. Vörösesbarna haja a vállán hullámzott,
szürkés szemei a távolba révedtek, majd a dal vége felé megállapodtak Marcón,
és ott is maradtak. Neki énekelt. A férfi tudta, hogy neki énekel, a szöveget is
értette. Jól beszélt franciául.
Mon ami me délaisse… Elhagy engem a kedvesem…
Tudta, hogy Marion másképp néz rá, mint egy egyszerű kuncsaftra. Egy
időben gyakran járt hozzá, és nem azért, mert nem kaphatott volna nőt úgy, hogy
nem fizeti meg. Így csupán lerövidítette az utat, hisz érzelmekre nem akarta
pazarolni az időt. Az asszonyokat is épp úgy használta, mint az ópiumot:
kellettek, mert amíg őket ölelte, nem gondolt másra. A francia lány hamar
bevallotta, hogy ő a kedvenc vendége, akármilyen részeg is minden alkalommal.
Akármilyen mogorva és szótlan. Azt mondta, ritka az olyan nála, aki ilyen
jóképű és mégis boldogtalan.
Marco nem hitte, hogy ezért érdemes őt kedvelni, de már rájött, a nők teljesen
logikátlanul esnek szerelembe. Ő maga még soha nem volt szerelmes, egyetlen
nőre sem vágyott annyira, hogy minden gondolatát kitöltse, ezért úgy gondolta,
valószínűleg képtelen erre az érzelemre. Nem is bánta. Kellemesebbnek tartotta
a szórakozást és a kötelezettség, felelősségvállalás nélküli testiséget, hisz így
nem kellett senkit befogadnia az életébe, és a lelkébe sem kellett bepillantást
engednie. Nem is akarta, hogy bárki belelásson. Biztos volt benne, az, ami az ő
lelkében lakozik, nem való egy asszonynak sem, és mivel még magát sem
szerette, nem tudta elképzelni, hogy valaki mást képes legyen szeretni. Az pedig
nem hiányzott neki, hogy szeretve legyen.
Valentini gyakran mondogatta, hogy így nem lehet élni. Erre ő visszavágott,
hogy olyasvalamiről beszél, amiről fogalma sem lehet, hisz a pap egyáltalán nem
is gondolhat a szerelemre. Valentini azonban azt felelte, felelősséget,
kötelezettséget vállalni nem csak asszonyért és gyermekért lehet. Ő legalább hisz
valamiben, és elkötelezte magát Isten szolgálatában. Ha pedig Marco úgy
döntött, nem Istent szolgálja, jó, de akkor a világi életében találja meg azt, akiért
vagy amiért érdemes élnie. Ezzel Fiore nem tudott vitatkozni. Az űr, melyet az
egyháztól való eltávolodása hagyott benne, kitöltetlen maradt. Addig tudta, mi a
célja, tudta, milyen jövő vár rá, de legalábbis voltak tervei a jövőre nézve. Úgy
érezte, jó ügyet szolgál, még ha a módszerei időnként ezt nem is így mutatták.
Mióta kilépett, nem találta a helyét. Nem csak Giuseppe halála miatt, inkább
azért, mert elveszítette a jövőképét. Fogalma sem volt róla, miért él. Nem tudta,
mi a célja a létezésének, és jó darabig nem is érdekelte. Most azonban talán eljött
az idő, hogy értelmet adjon a napjainak, és ezt a hercegnő története idézte elő
benne. Ha egy évvel korábban keresi meg ezzel a feladattal Valentini, talán
legyint, és azt mondja, oldja meg az az asszony a gondját, ahogy tudja, nem az ő
problémája. De mostanra – bár tudtán kívül – elkezdte zavarni a céltalanság, és,
vallotta be magának, az önsajnálat és az unalom is. Épp jókor jött az ajánlat. Épp
a megfelelő pillanatban találta meg ez a mocskos ügy…
Marion befejezte a dalt, és a teremben felzúgott a taps. Marco magához tért a
merengéséből. Látta, hogy a lány kissé fölényesen elmosolyodik, mintha tudná,
hogy a helyiségben minden férfi őt akarja, majd lesétált a színpadról, és
egyenesen Fiore asztalához lépett. Csábító tekintetét nem vette le Marcóról,
mozdulatai nem hagytak kétséget afelől, ő választott. Kiválasztotta azt, aki
megkaphatja arra az éjszakára, vagy akárcsak egy órára.
A férfi nem tétovázott. Felállt, és a lány derekára tette a kezét, finoman
irányítva egy ajtó felé, mely egy folyosóra nyílt. Szó nélkül beléptek. Marion
kinyitott egy másik ajtót. Egy buja hangulatú szobában találták magukat, melyet
Fiore már jól ismert, noha soha nem nézett körül alaposan, nem érdekelte a
berendezés. Most körbepillantott, mint aki először jár itt, és valóban, teljesen
józanul nézett szét először. Széles, hívogató ágy, selyemágyneművel fedve,
öltözőparaván, mosdóasztal hatalmas tükörrel, és egy puha, kényelmesnek látszó
kanapé, melynek selyme az ágynemű színét idézte. Megcsapta az orrát egy illat,
melyet a lányhoz kötött. Valamiféle nehéz virágillat volt, sűrű, erotikus aroma,
és hirtelen úgy érezte, nem illik Marionhoz. Hozzá, a finom, kecses francia
nőhöz könnyebb, frissebb illat illett volna, de abban a pillanatban, ahogy ránézett
a lányra, megváltoztatta a véleményét. Marion gyors mozdulattal dobta le
magáról a felsőruháját és egyetlen fűzőben állt előtte. Hosszú, karcsú lábait
semmi sem takarta, sima, hibátlan bőre fénylett a gyertyafényben. Marco
végignézett a végtelen hosszúságú lábakon, körbeölelte tekintetével a karcsú
derekat, majd megállapodott a fűzőből csaknem kibuggyanó, telt kebleken.
Férfiassága megmozdult a látványra, ezért a lányhoz lépett, de az kinyújtotta a
kezét és megállította.
– Ülj le! – utasította a férfit, aki meglepetten hátrált a kanapéhoz. Nem volt
hozzászokva, hogy egy nő parancsol neki – többnyire azt tették, amit ő akart,
különösen, hogy megfizette a szolgálatkészségüket. Kíváncsi lett, mit akar a
lány, ezért ledobta magát a kanapéra, és kényelmesen elhelyezkedett. Marion
közelebb lépett, és terpeszben megállt előtte, úgy, hogy a szemérme a férfi
fejmagasságába került. Marco nyugodt pillantással mérte végig, de ez a
nyugalom csupán a látszat volt: a vére felforrt a nő új bátorságától. Tudta, hogy
szajhával van dolga, mégis úgy érezte, valami mást, különlegesebbet kap, mint a
többi vendég. Férfiassága feszítette a nadrágját, ahogy a lány lassú
mozdulatokkal vetkőztetni kezdte. Kigombolta az ingét, majd bedugta a tenyerét
az ing alá, és végigcirógatta a mellkasát, a vállát, a nyakát, aztán letérdelt, és a
nadrágot is kigombolta. Mosolyogva, elégedetten pillantott fel, amikor meglátta
Marco állapotát. A férfi magában felnyögött a pillantástól, kívánta a lány ajkát,
mely oly közel volt az ágyékához, hogy érezte a forró leheletét. Szíve szerint
belemarkolt volna dús hajába, de nem tette. Hagyta, tegyen, amit akar. Nem
mozdult, csak kérdőn felvonta a szemöldökét. Tudta, hogy Marion játszik, és ő
úgy gondolta, belemegy a játékba. Csupán férfiassága árulta el, sem az arca, sem
a mozdulatai nem tanúskodott arról, milyen brutális vágy munkál benne. A lány
rátette a kezét a térdére, majd elindult a combján felfelé. Finoman, mégis erővel
masszírozta. Nagyon lassan haladt, túl lassan, belenyomta az ujjait a húsába,
aztán simogatta, majd újra erősen megnyomta. Marco úgy érezte, soha nem jut el
addig, ameddig szeretné, ordítani lett volna kedve, kezdte elveszíteni az
önuralmát, de még tartotta magát. Hátradöntötte a fejét a kanapé támlájára és
lehunyta a szemét. Próbált másra gondolni, hogy elterelje a figyelmét, és ne
rontsa el a játékot. De ahelyett, hogy valami közömbös dolog ötlött volna fel
benne, Blanca nyúlánk alakja jelent meg előtte, meztelenül, úgy, ahogyan
elképzelte. Lenézett a lányra. Csak a haját látta, a fejét, mely vészesen közel volt
az érzékeny pontjához, háta kecses ívét, ahogy fölé hajol. Nem Mariont látta,
hanem Blancát. Azt a lányt, akit nem lett volna szabad látnia, akiről nem lett
volna szabad képzelegnie, akit tilos volt elképzelnie meztelenül, aki soha nem
lehet az övé. Nem is akarta, hogy az övé legyen, mégis furcsa, már-már beteges
szenvedélyt ébresztett benne. Ez a tiltás még inkább felkorbácsolta. Tudta, hogy
el kellene hessegetnie ezt az őrült gondolatot, de agya nem engedte, és olyan
erővel tört rá vágy, hogy már nem is akarta a szajhát látni, már nem is próbálta
másfelé terelni a képzeletét. Még soha nem élvezte ennyire egyetlen nő érintését
sem. Újra hátradőlt, és bár szenvedett, felgyorsult a légzése, mintha lázban égne,
annyira akarta, hogy a lány keze elérje a célját, mégsem siettette. Minden
pillanatot ki akart élvezni, még a fájdalmas feszítést is, mely oly közel állt a
gyönyörhöz. Amikor azonban Marion forró tenyere a combhajlatához ért,
megérezte a keze oldalát a férfiasságán, a leheletét a bőrén, a hajszálait az
ágyékán, nem bírta tovább. Mintha tűz égette volna meg, felhördült, megragadta
a lányt és magára rántotta.
Már nem volt kíváncsi semmire, csak egyet akart. Nem gondolkodott, a hév
teljesen elborította az elméjét.

32.

Blanca lassan sétált vissza a házba, gondolataiba merülve. Észre sem vette a
hercegnőt a szalonban.
– Jól van, kedvesem? – szólította meg az asszony a kissé holdkórosnak tűnő
lányt.
Blanca megtorpant, és a kerevet felé fordult, ahonnan a hangot hallotta. Nem
szólt, úgy hitte, cserbenhagyná a hangja, csak bólintott. Bizonytalanul ácsorgott,
mire a hölgy intett neki, hogy üljön le mellé. Szót fogadott, noha azt érezte, most
a gondolatait kellene rendeznie ahelyett, hogy újabb beszélgetésbe bonyolódna,
melynek kimenetele úgyis ugyanaz lesz, mint annak, melyet Fioréval folytatott.
– Látom, signore Fiore nem kímélte.
A lány kesernyésen elmosolyodott.
 – Választást ajánlott. Vagy meghalok, vagy lehet, hogy meghalok. Ez a két
lehetőségem van. Vagyis ha nem akasztanak fel, akkor a zárdában kerülök
halálos veszélybe.
Schillingfürst hercegnő elfintorodott.
– Ennyit értett meg a történetből, Blanca? Akkor signore Fiore meglehetősen
felületesen mesélte el, mi történt velem.
– Gondolom, annyit mondott el, amennyi rám tartozik szerinte – vonta meg a
vállát a lány.
– Ha elvállalja, hogy bevonul a kolostorba, minden önre tartozik. Tudtam,
hogy nekem kellett volna beszélnem önnel a Sant’Ambrogióban történtekről –
csóválta a fejét az asszony. – Egy férfi soha nem tudja elég érzékletesen
elmesélni egy nő szenvedéseit. Különösen, hogy signore Fiore bizonyos
mértékig elhagyta Istent, és nehezen értheti, mit jelentett számomra az, hogy
mindezt a szörnyű szentségtörést épp az Úr felszentelt házában kellett átélnem.
Nekem, aki az életemet tettem fel arra, hogy őt szolgálhassam. Nem beszélve
arról, hogy látni egy apácát, aki meggyaláz egy gyermekkorból alig kilépett
novíciát, látni a félelmet, szégyent a zárda lakóinak szemében, feltételezni, hogy
mi minden történhetett még ezenkívül e falak közt, sejteni, hogy nem csak fiatal
lányokkal, hanem férfiakkal is paráználkodott az, aki Isten szolgálólányait
vezeti, pokoli érzés. Ön vallásos, kedvesem?
– Nem mondanám, asszonyom – rázta meg a fejét Blanca.
– Óh, nem is kapott semmiféle vallásos nevelést? – döbbent meg a hercegnő.
A lány látta az arcán az elkeseredést. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy az ő
lelki üdvéért aggódik az asszony, vagy ráébredt, mégsem alkalmas a feladatra,
melyet neki szántak. Hisz hogyan mehetne novíciának, ha nem ismeri pontosan a
Szentírást sem.
– Vasárnap jártunk templomba, míg anyánk élt, de… – Itt elakadt egy
pillanatra, aztán összeszedte magát és erősebb hangon folytatta. – De tudja,
asszonyom, ott, ahol én felnőttem, nemhogy vallásos nevelésre, semmiféle
nevelésre nem volt idő. Az anyám éjjel-nappal dolgozott, nem éppen a lányai
megfelelő neveltetése volt a legfőbb gondja, hanem a napi betevő falatunk… –
Blanca tudta, hogy egy gazdagságban, csillogó palotában nevelkedett
arisztokrata hölgynek ezt nehéz megérteni, hisz valószínűleg sosem ereszkedett
le a magafajta nyomorultak szintjére, hogy akárcsak megnézze, hogyan élnek a
szegényebbek. Tisztában volt vele, hogy ezt egy hercegnő arcába vágni nem
udvarias gesztus, de az asszony döbbenete, amiért ő nem kapott megfelelő
nevelést, felháborította. Hogyan és kitől kaphatott volna? Azon morfondírozott,
hogy az asszony talán azt hiszi, mindenkinek van lehetősége arra, hogy a
gyermekeit iskoláztassa? Talán azt hiszi, a pénz fán terem? Bizonyára bele sem
gondolt, hogy az iskola sincs ingyen, és abba se, hogy vannak emberek, nem is
kevesen, akik éjt nappallá téve dolgoznak és kisebb gondjuk is nagyobb annál,
mintsem hogy a gyermekeik mennyire kapnak kiváló neveltetést. Hogy a szülők
alig várják, hogy az elsőszülöttjük akkora legyen, hogy tudjon vigyázni a
kisebbekre, vagy akár ő maga is dolgozzon és hozzájáruljon a háztartáshoz. – Az
én világomban, asszonyom, életben próbálják tartani a gyermekeket, jó esetben
etetni, ruházni. A vallásos nevelés abból áll, hogy eljárnak templomba, és amit a
gyermek ott magára szed, az az övé. Más nemigen.
Schillingfürst hercegnő arca megkeményedett. Látszott rajta, hogy nem tetszik
neki a kioktatás.
– Hm – dünnyögte, majd elmosolyodott. – Nos, akkor tanulnia kell,
kedvesem. Tehetek valamit önért, hogy jobban érezze magát nálam, míg
lábadozik és vallásos nevelésben részesül?
Blanca lehajtotta a fejét. El sem tudta képzelni, hogy bármiben is kedvét lelje.
Abban azonban biztos volt, hogy egész nap képtelen lenne csak a saját
gondolataival foglalkozni, mert abba beleőrülne. Tudta, hogy túl kell lépnie a
történteken, ha meg akarja őrizni az ép eszét, ehhez viszont csak egyetlen
menekülést ismert: a festést.
– Ha kaphatnék papírt, ceruzákat…
– Írni szeretne? – húzta fel a szemöldökét meglepetten a hercegnő.
– Nem – rázta meg a fejét a lány. – Az a húgom kedvtelése. Illetve leginkább
az olvasás. Én rajzolni szeretnék. Vagy festeni. Mindegy…
– Ön rajzol? Nahát – csapta össze a kezét az asszony. – Ez nagyszerű. Írja
össze, kérem, mire van szüksége, és holnap beszereztetem. Nagy rajongója
vagyok a művészetnek, magam is tanultam festeni.
– Én nem tanultam – ingatta a fejét Blanca. – Csak úgy rajzolgatok…
– No, majd meglátjuk. Sajnos nem mondhatom, hogy keressen témát a házon
kívül is, mert jobb, ha nem lépi át a kaput, ha életben akar maradni, de talán itt is
talál olyan helyeket, melyeket érdemes megörökíteni.
– Bizonyára, asszonyom – bólintott hálásan a lány. – Ha megbocsát, én most
lefeküdnék. Nagyon elfáradtam.
– Menjen csak, majd holnap beszélgetünk. Higgye el, ha az én számból hallja
a történetet, egészen más megvilágításba kerül az áldozat, melyet az ügyünkért
hoz majd. Nem büntetni akarom, és nyilván signore Fiore sem, csupán ön került
az utunkba, és nincs időnk olyan leányt keresni, aki önszántából bevonul a
kolostorba nyomozni.
Blanca szinte vonszolta magát a szobájáig. Alig várta, hogy lefeküdhessen.
Az ágya azonban nem volt üres. Leona békésen aludt, elterülve, szinte
elfoglalva az egész fekvőfelületet. Egy gyertya égett az asztalkán, félhomály
volt, nem világította be az egész helyiséget. A lány elmosolyodott, ahogy
ránézett az ártatlan, kipirult arcra. Milyen jó neki! – gondolta ellágyulva. –
Milyen végletesek is a gyermekek. Az egyik pillanatban bölcsen beszél, a másik
pillanatban pedig olyan, akár egy kisbaba. Milyen lelkesen vacsorázott, milyen
lelkesen társalgott Fioréval, milyen elfogulatlanul tud viselkedni a hercegnővel
szemben, milyen hamar alkalmazkodik az új helyzethez… Egy felnőtt ember erre
soha nem lenne képes.
Leona fordult egyet, és átpenderült az ágy bal oldalára. Blanca örült, hogy a
húga egy nap alatt beleszokott az új életébe. Örült, hogy nem gondolkodik azon,
mit hoz a jövő, csupán élvezi azt, amibe belecsöppentek. Nem tudja, mit kell a
nővérének vállalnia, azt sem, milyen veszélyben vannak, azt sem, hogy
maholnap akár teljesen egyedül marad.
Lerogyott az ágy szabadon maradt oldalára, és rádőlt a párnákra.
Elviselhetetlenül fáradt volt, de mégsem tudott elaludni. Forgott az agya. Azon
töprengett, vajon mivé vagy kivé kell változnia ahhoz, hogy teljesíthesse a
feladatot, melyet rákényszerítettek. Tisztában volt vele, hogy nincs más
választása, de azt is tudta, ehhez meg kell keményítenie magát. Eddig sem volt
éppen hiszékeny, elkényeztetett lány, de mostantól nem törődhet mással, csakis a
saját boldogulásával, ha életben akar maradni, ha fel akarja nevelni Leonát. Nem
érzékenykedhet, nem törődhet becsülettel, erkölccsel, mások érzelmeivel,
kizárólag saját magával. Egyetlen cél lebeghet a szeme előtt: az, hogy túlélje ezt
a kálváriát, és új életet kezdhessen a húgával. Nem érezte magát bűnösnek.
Bánta, hogy megölte Cavót, de nem azért, mert sajnálta, hanem azért, mert így
majdnem tönkretette Leona jövőjét. Még az is lehet, hogy tönkre is tette. De
legalább kapott egy esélyt arra, hogy megváltoztassa a végzetét, melyen a döfés
pillanatában nem gondolkodott. Ha akkor tud gondolkodni, ha akkor nem borul
el az elméje, talán nem szúr. Talán vállalja, hogy Cavo még akár évekig
gyalázza. Megrázta a fejét. Nem bírta volna. Nem viselte volna el, ha még
egyszer hozzáér. Az is eszébe jutott, hogy Isten vezette hozzá Fiorét és vezérelte
a hercegnő palotájába, hogy egy másik életre kapjon lehetőséget. Mert az nem
lett volna élet, amit a háziúr kínált neki. Az maga lett volna a pokol.
Aztán felrémlett előtte Nella megviselt arca. Összerázkódott. Érezte, hogy
bajban van, de annyi fájdalom érte hirtelen, hogy nem tudott még az ő
problémájával is foglalkozni. Most azonban a szívébe hasított a félelem, hogy a
másik húga is boldogtalan. Valami nem úgy alakult, ahogy tervezte, és a
látogatása valójában egy segélykiáltás volt. Leverte a víz a gondolatra, hogy
Nella esetleg hazatér a lakásba, és csak a hatalmas vérfoltot találja. A
szomszédok nyilván elmondják neki, hogy mi történt, és semmi mást nem fog
tudni az egész mocskos tragédiáról, mint hogy a nővére egy gyilkos, akit
keresnek a csendőrök, s ha megtalálják, bizonyára fel is akasztják.
Felsóhajtott és felült az ágyon. A feje szédült, egy pohár vízre vágyott, de nem
volt ereje felállni.
– Nem baj, hogy befeküdtem az ágyadba? – hallotta Leona álomittas hangját a
háta mögül.
– Nem – fordította felé a fejét. – Örülök, hogy itt vagy. Örülök, hogy együtt
vagyunk.
– Nagyon jó hely ez, tudod? – ült fel a kislány is. Két varkocsát hátradobta,
arcából elsöpörte a kiszabadult hajszálakat.
– Igen, jó hely… – bólintott Blanca.
– Sok könyv van és étel, ital, szép ágynemű – simította végig a selyemtakarót
a gyermek.
– Az. Fontos a szép ágynemű… – merengett el a lány. Azon morfondírozott,
milyen apróságok képesek boldoggá tenni egy ilyen kis lelket.
– Most már itt maradunk? – Leona reménykedő tekintettel nézett rá, és
Blancának nem volt szíve megmondani neki az igazságot. Ma még nem.
– Egy darabig biztos – felelte inkább, ahelyett, hogy bevallotta volna, ő már
nem sokáig élvezheti ezt a szép palotát. Neki feladata van, melyet, ha törik, ha
szakad, végre fog hajtani. Mire az arca elviselhető állapotba kerül, meg kell
tanulnia mindent, amit az összes jó házból való úrilány ismer.
– Akkor jó… – motyogta Leona, és visszahanyatlott a párnákra. Hamarosan
egyenletes szuszogása jelezte, hogy elaludt. Blanca összeszedte minden erejét,
felkelt, és az asztalkához támolygott. Öntött magának a kancsóból egy kis vizet,
megitta, majd elkezdte kigombolni a ruháját. Erősnek kell lennie, tudta. Azt is
tudta, ha a szíve erős, a teste is az lesz. Megölt egy embert. Nincs visszaút. Ezzel
együtt kell élnie, túl kell jutnia az önsajnálaton, önvádon, a félelmen. Mindenen.
Újra kell kezdenie az életét. Nem, mint Blanca Riva, a szerencsétlen nyomorult,
aki magára maradt a húgaival, és dolgozott, mint az igásló, hogy eltartsa őket.
Nem. Ő már nem lehet többé az a lány, aki eddig volt. Új Blanca születik
reggelre. Talán nem is Blanca lesz a neve…
 33.

Marion felállt, és magasra emelte a karját. Mint egy elégedett macska, úgy
nyújtózott, majd mosolyogva Marco felé pillantott. A férfi az ágyon feküdt, fél
karját a feje alatt nyugtatta.
– Megérem a pénzem? – fordult felé teljes testével a lány, megmutatva
tökéletes meztelenségét. Fiore végigmérte, és megállapította, hogy a
legformásabb nő, akit valaha szerencséje volt pucéran látni.
– Minden pénzt megérsz – vigyorodott el.
A lány leült az ágyra, de már csak a szeme mosolygott.
– Ugye tudod, hogy különleges elbánásban részesülsz. Ezt akárki nem kapja
meg.
– Valóban? – vonta fel a szemöldökét Marco. Többször hallotta tőle, hogy ő a
kedvenc vendége, de nem foglalkozott ezzel a kiváltsággal. – És minek
köszönhetem a szerencsémet?
A lány aprót rántott a vállán.
– Tetszel nekem.
Fiore meglepetten látta, hogy Marion, ha halványan is, de elpirul.
Feltápászkodott az ágyról és belebújt a nadrágjába. Közben végig magán érezte a
lány kérdő tekintetét.
– Mi tetszhet neked rajtam? Hogy többnyire részeg vagyok? – morogta. Nem
értette a nőket. Nem értette, miért kedvelik, miközben egyiknek sem udvarolt
soha. Használta őket és ezt nem is tagadta. Nem véletlenül járt szajhákhoz, így
nem kellett érzelmeket hazudnia. Olympia volt az egyetlen kivétel, ő azonban
szintén elvette, amit akart, és nem várt érte cserébe semmit.
– Jöhetnél gyakrabban – biggyesztette le az ajkát a lány, amikor látta, Fiore
nem viszonozza a vallomását.
– Majd jövök. – Marco magára kanyarította a felöltőjét, belenyúlt a zsebébe,
és pénzt vett elő. Leszámolta az összeget, és Marion tenyerébe tette. – De nem
hiszem, hogy nélkülem unatkozni fogsz. Minden vendég veled akar… khm…
– De ők nem olyanok, mint te – húzta el a száját a lány. – Ők csak használnak.
– Én is csak használlak, aztán fizetek. Nincs ebben semmi rossz. Hasznos
munkád van.
– Hasznos? – Marion hangja meglepte Marcót. Úgy tűnt, nem tetszik neki a
válasz.
– Mi a baj? – tárta szét a karját.
 – Az a baj, hogy nem érzed, másképp bánok veled, mint mással. Nem érzed,
hogy számomra különleges vagy.
– Nincs bennem semmi különleges, Marion. Hagyjuk ezt! Te szajha vagy, én
pedig a kuncsaftod. Sok-sok más kuncsaft mellett. Eddig ezzel semmi problémád
nem volt. – Fiore értetlenül állt a lány újsütetű érzelmi kitörése előtt. A mai
napig semmit nem vett észre abból, hogy Marion másképp néz rá, mint
bármelyik másik vendégére. Ez így kényelmes volt számára, és nem is vágyott
többre. Nem vágyott rá, hogy más szolgáltatást kapjon, nem akart közelebb
kerülni hozzá, mint korábban. Zavarta, hogy a lány gyengéd érzelmeket táplál
iránta, mert nem tudta viszonozni, ellenben nagyon sajnálta, amiért csalódnia
kell.
Elkedvetlenedett Marion vallomásától. Időnként valóban szívesen látogatta, és
ez az utolsó éjszaka brutális szenvedélyt szabadított fel benne. Brutális
szenvedélyt, melyet a lelke mélyén szégyellt, hisz olyan nőre gondolt, akire nem
kellett volna.
Elgondolkodva ballagott ki a Flamingóból a sötét utcára, majd befordult egy
sikátorba, hogy lerövidítse az utat az otthona felé. Annyira elmerült, hogy csak
az utolsó pillanatban hallotta meg, valaki mögé lopódzott. Hirtelen fordult hátra,
és máris kapott egy hatalmas ütést az állcsúcsára. Hanyatt esett a váratlan
ökölcsapástól, de felpattant, és farkasszemet nézett a támadójával. Nagydarab,
sötét ruhás férfi volt, az arcát maszk takarta, amolyan fekete álarc, mely semmit
nem fejezett ki, épp ezért tűnt félelmetesnek. Újabb ütést kapott, ezúttal a
gyomrába, melytől összegörnyedt, de nem esett el, hanem lehajtott fejjel a másik
gyomrába rohant, majd felrántotta a fejét, ezzel eltalálva a támadója állkapcsát.
Hallotta a reccsenést, de nem volt ideje azon mélázni, vajon mennyire fájhatott
az ütés a másiknak, mert szinte azonnal erős rúgás érkezett a combjára, amitől
megrogyott. Nem tartotta magát gyenge embernek, de a támadója sokkal
erősebbnek tűnt nála. Magasabb és vállasabb volt, mint ő, Valentini formáját
idézte. Marco feje zúgott, de nem hagyta magát: hátrébb perdült, és várta a
következő támadást. A férfi lépett egyet felé, de nem ütött, csupán egy papírcetlit
dobott a lába elé, majd megfordult, és gyors léptekkel távozott.
Fiore lerogyott a kőre, és felvette a papírt, de az ütésektől elhomályosult a
látása, a keze is remegett a megerőltetéstől, így nem tudta elolvasni, mi áll rajta.
Végighúzta a tenyerét az arcán, érezte, hogy nedves a vértől. A szájához ért, és
felszisszent. Fájdalmasan elvigyorodott. Arra gondolt, valószínűleg egy cseppet
sem néz ki jobban, mint Blanca Riva. Várt egy kicsit, míg tisztul a látása, majd
újra maga elé tartotta a cetlit. Most már jobban látta a betűket, melyeket nem
folyóírással írtak, nehogy felismerhető legyen.
„Ne állj az utamba, mert legközelebb megöllek!”
Ez állt a lapon, semmi más.
Tehát nagyon is van mi után kutakodni… – nyugtázta magában, és nagy
nehezen feltápászkodott. Lassan, megfontoltan indult tovább, és noha sajgott a
bordája, az álla és az arccsontja is, eltökélten haladt a lakása felé. Egyre
idegesebb lett, ahogy végiggondolta az estét. Ha valakinek ennyire fontos, hogy
ne derüljön fény a Sant’Ambrogio zárda ügyeire, akkor ott nem csak Maria
Luisa nővér bujálkodásáról van szó, de egyéb, nála nagyobb hatalmú emberek
mocskos titkairól is. A nővér nem küldene rá egy verőembert, hogy eltántorítsa a
céljától, nem is tudhatná, hogy a hercegnőhöz jár. Csakis olyasvalaki lehet az,
akinek megvannak az eszközei a megfigyelésre. Egyetlen dolog zavarta: az, ha
őt megfigyelik, akkor tudnak róla, hogy Blanca a palotába került, sőt, azt is
tudniuk kell, hogy milyen módon került a palotába. Ez komoly problémát
jelentett. Tisztában volt vele, ki kell derítenie, hogy milyen ismereteik vannak a
lánnyal kapcsolatban. Ha mindenről tudomást szereztek, akkor a tervük dugába
dőlt.
Hazaérve belepillantott a tükörbe. A látvány közel sem volt annyira rossz,
mint amire számított. Lemosta magáról a vért, és újra megszemlélte az
eredményt. A szája valóban felrepedt és az arccsontján is látott zúzódást, de az
állán nem látszott az ütés nyoma. Megvonta a vállát. Pillanatnyilag kisebb
gondja is nagyobb volt annál, minthogy a külsején keseregjen.
Elhatározta, hogy másnap nekilát a munkának. Nem a hercegnőt keresi fel. Őt
felesleges, és Blancával sincs már miről beszélnie, egyébként is jobb, ha távol
tartja magát tőle, míg el nem jön a perc, amikor be kell vonulnia a zárdába. Úgy
döntött, Patrizi bíborossal kezdi a megfigyelést, de ahhoz valamelyest meg
kellett változnia. A bíborossal csupán kétszer találkozott korábban, de nem
bízhatott a rossz arcmemóriájában, ezért elhatározta, hogy szakállat növeszt. Két
éve egyáltalán nem tűnt fel a Vatikán környékén, így megviselt képével és
szakállal kicsi volt az esély rá, hogy bárki is ráismerjen. Valentinin kívül senki
nem kereste a társaságát, és amikor még nyomozóként dolgozott sem vitte
túlzásba a barátkozást. A magánakvalósága most hasznára vált. A nevét
ismerték, de az arcát kevesen. Ennek is megvolt az oka. Ha olyan ügyben kellett
nyomoznia, mely teljes titoktartást kívánt, jobb volt, ha még az Inkvizíció
emberei sem találkoztak vele túl gyakran. A belső bűnügyek miatt különösen
üdvösnek tűnt, ha a saját munkatársaival is inkább Giorgio Valentinin keresztül
tartotta a kapcsolatot. Ebből arra következtetett, hogy talán nem is őt követték
először, hanem a papot. Rajta keresztül jutottak el hozzá, és gondolták ki, hogy ő
lehet az, akit a hercegnő megbízott a valamivel.
Fújt egyet. Bízott benne, hogy igaza lesz, és nem ismerték fel. Abban azonban
nem mert bizakodni, hogy Blancáról nem tudnak.

34.

Blanca sokkal jobban ébredt, mint az utóbbi hetekben bármikor. A történtek előtt
a tartozása nyomasztotta, melyet meg kellett fizetnie Cavónak, de munkát nem
talált, amiből rendezhette volna az adósságát, az elmúlt napokban pedig a
félelem és a bizonytalanság. Nem tudta, vajon miért hozták ebbe a palotába, nem
tudta, mit akarnak tőle, és azt sem, egyáltalán kik az ő segítői. Most azonban már
tisztában volt azzal, mi a céljuk vele, nagyvonalakban megértette a feladatát. A
tegnap esti elhatározása, miszerint megkeményíti magát, még ma reggelre is
kitartott. Kinyitotta a szemét, és oldalra nézett. Leona még nyugodtan,
egyenletesen szuszogott mellette, pedig a szobát vakító fénnyel árasztotta el a
reggeli nap. Erősnek és kipihentnek érezte magát, ezért felkelt, és felvette az
asztalról a tükröt. A fény felé fordult, és belenézett. Már nem volt torz az arca. A
szeme alatti duzzanatok visszahúzódtak, és ugyan tele volt foltokkal és
zúzódásokkal, a szája még mindig ijesztően festett, de már látta az arcformáját,
és kezdte elhinni, hogy valamikor régi önmaga lesz. Az ablakhoz indult, hogy
kipillantson a kertbe, amikor észrevette, hogy valaki, nyilván Frau Altenschmitt,
egy új ruhát készített neki a kerevetre. A fehér alapon rózsaszín apró virágos
selyem vidáman mosolygott rá. Igazi nyári darab volt, szépen megvarrva,
minden kihívó kivágás nélkül. Korábban még csak nem is vágyhatott ilyen szép
öltözékre, most pedig ajándékba kapja őket, mintha már letett volna valamit az
asztalra. Mintha született úrilány lenne.
Megsimogatta a ruhát, aztán az ablakhoz lépett, félrehúzta a fehér
fátyolfüggönyt és kinyitotta az ablakot. A szobát betöltötte a virágillat. Épp
alatta nyílt egy óriási leanderbokor, melynek ágai majdnem felértek hozzá.
Rózsaszín virágai az új ruhája mintáját idézték. Beszívta a friss, illatos levegőt,
majd körbenézett. A teraszra látott, ahol a fehér kovácsoltvas asztalnál a
hercegnőt pillantotta meg. Teázott éppen. Megfigyelte kecses mozdulatait, ahogy
a csészét az ajkához emelte, ahogy aprót kortyolt, majd visszahelyezte a
csészealjra. Nézte, ahogy egyenes derékkal ül, elrendezi a szoknyáját, aztán a
távolba réved. Nem tartott sokáig a mélázása, hamar felvett egy könyvet az
asztalról, és belelapozott. Egy könyvjelző esett ki a lapok közül, az asszony
utána kapott, de nem érte el, leesett a kőre. Fémből volt, mert koppant a padlón.
A hercegnő felvette, és az asztalra tette. Blanca látta, hogy egy hajlított,
ezüstszínű, hosszúkás könyvjelző, rajta vékony lánccal, a végén egy kővel.
Biztos volt benne, hogy mívesen megmunkált darab lehet, mást nem is
feltételezett az asszonyról. A hercegnő újra a könyvre fordította a figyelmét.
Nem tűnt bosszúsnak a kis közjáték miatt, nyugodtan hátradőlt és olvasott. A
haján megcsillant a fény, és egész testtartása, öltözéke, mozdulatai olyan
eleganciát sugároztak, hogy Blanca tudta, ezt bizony nem az iskolában tanítják.
Elhúzta a száját a gondolatra, hogy neki mindezt egy-két hét alatt kell
elsajátítania, de legalábbis megtanulnia eljátszani, ugyanakkor tisztában volt
vele, sokkal célravezetőbb, ha ezt a modort a magáévá teszi, mintha csak mímeli,
mert később még szüksége lehet rá. Később, ha egyszer kijut a zárdából.
Hirtelen mérhetetlen vágyat érzett, hogy magába szívja az asszony tudását,
megismerje az úri viselkedés minden apró mozzanatát, megtanulja az elegáns
frizura viselését… Mindent, attól fogva, ahogy felemel egy csészét, azzal
bezárólag, hogyan kíván jóéjt. Megfordult, felemelte a mintás ruhát, és magára
húzta. Leonára pillantott, de ő még mindig aludt. Szerencsére ez az öltözék
külön blúzból és szoknyából állt, így nem volt szüksége komoly segítségre,
maga is fel tudta ölteni. A tükörhöz lépett, megmosta az arcát, könnyű kontyba
tekerte a haját, majd megállapította, ez a frizura korántsem olyan előkelő, mint
Schillingfürst hercegnőé. Megvonta a vállát. Honnan tanulhatta volna meg a
kontykészítés rejtelmeit? Óvatosan kinyitotta az ajtót, majd halk, de gyors
léptekkel a terasz felé vette az irányt. Amikor kiért, a hercegnő még mindig
elmerülten olvasott. Nem vette észre az érkezését, a lapokba mélyedt, fel sem
pillantott. Blanca egy pillanatig tétovázott, merje-e megzavarni, aztán nagy
levegőt vett, és megszólalt:
– Jó reggelt, asszonyom! – Ügyetlenül térdet hajtott, mire a nő felnézett.
A tekintete egy másodpercre meglepettnek tűnt, mint akit álmából riasztanak,
de aztán mosoly ragyogott fel az arcán. Igen, ragyogott, így gondolta Blanca,
mert ettől a mosolytól nagyon szépnek látta az asszonyt. Látta, hogy nem fiatal,
de nem tudta volna megállapítani a korát. Az arcán nem vett észre ráncokat, a
szeme élénken csillogott, mint a fiatal lányoké, akiket még nem érintett meg
semmiféle gond.
– Jó reggelt, kedvesem! – bólintott felé, és a másik székre mutatott. –
Foglaljon helyet! Teát? Esetleg kávét? Mit szokott reggelente inni? –
érdeklődött, és Blanca úgy érezte, érdeklődése valódi, nem csupán
udvariasságból kérdezi a szokásairól.
– Teát iszom minden reggel – ült le a lány, és próbálta épp olyan egyenesen
tartani a derekát, mint az asszony.
A hercegnő csengetett, mire egy leány lépett be szép, keményített szürke
ruhában, melyen hófehér kötény díszelgett.
– Hozz a kisasszonynak egy csészét, Margeritha! – utasította Katharina
Schillingfürst. A hangjában Blanca semmiféle fölényességet nem érzett,
valójában úgy tűnt, mintha kérést intézett volna a cselédhez. Furcsállta, hogy egy
ilyen előkelő hölgy, aki megszokta, hogy kiszolgálják, lesik a kívánságait,
parancsait, épp olyan kedvesen bánik a személyzettel, mint akár a vendégeivel. –
Hogy aludt? Egészen sokat javult az arca ma reggelre – jegyezte meg, és
közelebb hajolt a lányhoz, hogy jobban megvizsgálja az arcát.
– Jól, asszonyom. Nem fáj már semmim, és magam is láttam, hogy az arcom
egészen tűrhető.
– Valóban, mintha a duzzanat lejjebb ment volna. Legalább már látom, milyen
színű a szeme – nevetett fel halkan az asszony. – Mondja, hogy különbözhetnek
ennyire a húgával? Ön inkább északi típus, míg a kis Leona igazi olasz szépség.
– Én inkább anyánkra hasonlítok, ők inkább apánkra. Anyánk ősei közt nem
csak itáliaiak voltak, talán bajorok vagy akár lengyelek is, nem tudom pontosan,
de a nagyapámról azt mesélték, szinte szőke volt a haja.
– Ők? – csodálkozott el Katharina, de aztán felismerés csillant a tekintetében.
– Igaz, van egy középső húga is, hisz mondta a kislány. Vagy signore Fiore, már
nem is tudom – rázta a fejét nevetve. – Annyi minden foglalkoztat most, hogy ez
kiment a fejemből. És ő hol van most? Szolgál valahol?
Blanca szomorúan hajtotta le a fejét, de aztán felpillantott. Tekintetében volt
némi bizonytalanság. Nem tudta, hogyan mondja el, milyen életet választott
Nella, nem tudta, milyen reakcióra számíthat egy ilyen erkölcsös, istenfélő
asszonytól, ha megtudja az igazságot, de úgy érezte, nincs értelme rejtegetni a
húga tetteit. Hisz annál úgysem tett rosszabbat, mint amit ő.
– Nella mindig fényes életre vágyott. Jött egy férfi, aki felajánlotta neki ezt az
életet. Házat, csillogó ruhákat, jó társaságot.
– Hisz akkor ő jó helyen van, nemde? Ha egy gazdag férfi vette nőül, ő révbe
ért…
A lány keserűen elhúzta a száját. A válla meggörnyedt, már nem figyelt az
előkelő tartásra, keze az ölében matatott. Érezte a gyomrában a követ, ahogy
Nellára gondolt, és arra, mit szól majd az asszony, akinek az első
megnyilvánulása egyértelműen arra utalt, eszébe sem jut, hogy a húga kitartott
nő. Tudta azonban, most már nem visszakozhat, a teljes igazságot kell
elmondania, ha belekezdett.
– Nem, asszonyom, nem ért révbe. Az az ember, az a signore Rossi egy nős
férfi, akinek megtetszett a csinos, bolond, nagyravágyó testvérem, és könnyen
magához csábította a gazdagságával. Csúnyán összevesztünk emiatt, próbáltam
figyelmeztetni, hogy amit tesz, nem helyes, és arra is, hogy semmit nem adnak
ingyen. Meg kell neki szolgálni azt, amit kap, csak épp nem tudhatja, hogyan.
Aznap, amikor… amikor… tudja, Nella reggel meglátogatott. Láttam rajta, hogy
valami nincs rendben vele, nem azt kapta, amit várt. Vagy talán nem azt kell
adnia a pompáért cserébe, amit hitt. Nem tudom. Tagadta, hogy bármi baj lenne,
de én tudom, érzem a gyomromban… – szorította a hasára a kezét a lány.
Schillingfürst hercegnő döbbenten meredt rá. Még a száját is eltátotta egy
kicsit, úgy bámult Blancára.
– Szóval a húga egy gazdag férfi szeretője – állapította meg a nyilvánvalót. –
Nos… ez meglehetősen kellemetlen státusz… noha… akár egyfajta
felemelkedés is lehet a szegénységből, csak hát az ára kiszámíthatatlan.
– Most már tudja, asszonyom, milyen nőt fogadott be. Én megöltem a
szállásadómat, Nella egy nős férfi kitartottja. Csak Leona tisztességes közöttünk,
és azt szeretném, ha az is maradna…
Az asszony a kert felé nézett, és hallgatott. Blanca azt találgatta, mi járhat a
fejében, de nem volt kétsége afelől, hogy úgy ítéli, ilyen feslett családdal még
nem találkozott közelről.
– Önnek a becsületébe gázoltak, meggyalázták, nem csodálom, hogy dühében
végzetes tettre ragadtatta magát. Ez épp a tisztességét bizonyítja, habár a
gyilkosság nem bocsánatos bűn, akkor sem, ha az, aki elkövette, megérdemelte a
sorsát. Nőként könnyen el tudom képzelni, mit állhatott ki, milyen gondolatok
mételyezték az elméjét, mennyire elkeseredhetett, és megértem, hogy sokkos
állapotban nem tudta felmérni a tette súlyát. Önt nem ítélem el, holott én soha
nem lettem volna ilyen bátor és eszement egyszerre, már elnézést, de kénytelen
vagyok kimondani… A húga ugyanakkor… Nos, ő eladta magát. Egészen
furcsa, hogy míg az egyik testvér harcol a tisztességéért, embert öl érte, addig a
másik könnyen áruba bocsátja a szépségét és a fiatalságát. Furcsa… Mintha nem
is ugyanaz az anya szülte volna önöket…
– Én is éreztem már ezt – bólogatott szomorúan a lány. – Mintha nem is
lennénk testvérek, teljesen más vezérel bennünket. Az én célom anyánk halála
óta csak az volt, hogy felneveljem a testvéreimet, Nella célja pedig az, hogy
végre megszabaduljon tőlünk és a nyomorból, ahogy ő mondta. Pedig nem
nyomorogtunk. Mindig volt pénzünk ételre, ruhára, Leonának iskolára, még
könyvekre is, papírt, festéket is tudtam venni, de Nellának ez csak nyomor volt.
Ő ennél többre vágyott. Ezt az egy utat látta maga előtt ahhoz, hogy kiverekedje
magát a számára szegényes otthonunkból. De tudom, hogy nem így képzelte.
Tizenhét éves, egy buta, naiv gyerek, úgy hiszem, csúnyán elszámította magát.
– Meglehet – ingatta a fejét a hercegnő. – Mindenesetre ön itt van, és a kislány
is.
– Igen, és Nella keresni fog. Biztos vagyok benne, hogy felkeresi a házunkat.
Láttam rajta, hogy szíve szerint elmondaná, mi bántja, csak éppen a büszkesége
nem engedi. Nem akarta hallani, hogy „én előre megmondtam”.
Katharina Schillingfürst megvonta a vállát, majd felsóhajtott.
– Ez ügyben pillanatnyilag nem tehetünk semmit. Inkább arra koncentráljunk,
hogy ön megfelelő nevelést kapjon, mert ahogy elnézem, rohamosan gyógyul, és
hamarosan beköltözhet a zárdába. Gondolkodott azon, milyen nevet választ
magának? A saját nevén mégsem mutatkozhat be…
Blanca arca egy kicsit felélénkült.
– Igen, asszonyom, gondolkodtam.
– És?
– Christina szeretnék lenni. A Christina előkelő név.
Katharina bólintott.
– Igaz. Királynőket is neveztek így. Legyen hát Christina. A családneve
pedig… Riva… legyen Rivera. Jól hangzik. Ezzel a névvel nyugodtan
születhetett volna gazdag úri családba is.
– Christina Rivera… – suttogta maga elé Blanca. Felpillantott a hercegnőre,
tekintetében elégedettség bujkált. – Christina Rivera – mondta ki határozottan, és
elmosolyodott. Tökéletesnek találta ezt a nevet. Tökéletesnek ahhoz, hogy a
későbbi életét ezen a néven élje.
– Nos, Christina Rivera, akkor most részletesen beavatom a Sant’Ambrogio
zárda mocskos titkaiba – tette mindkét tenyerét az asztalra az asszony, majd
felállt. – Jöjjön, sétáljunk egyet!

35.
Még alig pirkadt, de Marco Fiore már ébren feküdt az ágyában. Nem sokat aludt.
Tudta, hogy aznap értesítenie kell a hercegnőt a történtekről, és óvintézkedéseket
kell tennie. Mivel a szakálla csak napok múlva lehet alkalmas álca számára, így
elhatározta, hogy olyan ruhát ölt magára, melyet nem feltételeznének róla. Az
agya a támadója körül forgott: látta maga előtt magas termetét, de az arcát nem.
Arra gondolt, bárki lehetett. Talán nem is ismeri, talán nem is látta még a
hivatalban. Remélte, hogy nem az egyik ottani nyomozó, mert azok pontosan
tudták, ki ő, még akkor is, ha inkább egyedül vagy Valentinivel szeretett
dolgozni. Húsz év szolgálat alatt nem lehet teljesen láthatatlannak maradni.
Sokakkal már a líceumban ismerték egymást. Mindenesetre úgy hitte, szakadt
koldusnak álcázva senki sem jön rá, ő van a rongyok alatt.
Kipattant az ágyból, és anyaszült meztelenül a szekreterhez lépett. Leült a
székre, kinyitotta az asztallap feletti szekrénykét, és papírt vett elő. Az asztalkán
álló tintába lúdtollat mártott, és írt.
Leírta a támadást, és az aggályait. Leírta, hogy még véletlenül se engedje,
hogy bárki meglássa Blanca Rivát, mi több, valójában az lenne a legjobb, ha
elváltoztatnák a külsejét, és amikor a zárdába viszik, csellel jutnának ki a
palotából. Addig azonban ő még úgyis felkeresi a hercegnőt, de minden
óvintézkedést meg kell tenniük, hogy senki ne tudjon a látogatásáról.
Miután elkészült, port hintett a levélre, összehajtotta, kopertába tette, és
megcímezte. Feladót nem írt rá. Úgy döntött, hogy a postával küldi, így
bizonyosan odaér, nem kaphatják el a futárt, aki viszi. Tudta, hogy nagyon
óvatosnak kell lennie, és hogy sok múlik most azon, mennyire figyelmes és
agyafúrt. Felállt a székről, és kinyújtózott. Magas, atletikus teste megfeszült.
Belenézett a tükörbe, és észrevette a nyakán egy vörös foltot, mely az előző
éjszaka vad szenvedélyét idézte. Aztán eszébe jutott Marion hisztériája.
Hisztériának nevezte a lány vallomását, pedig tudta, csupán a tudomására hozta,
többet jelent neki, mint más férfiak.
Felrémlett előtte nyúlánk alakja, formás combja, a karcsú dereka, amint fölé
hajlik. Megbizsergett az ágyéka, erre a mosdóasztalhoz lépett, és hideg vizet
loccsantott az arcába. Tudta, hogy vissza fog térni a lányhoz. Nem azért, mert
érzett iránta valamit, hanem mert Blancát látta benne, noha csupán az alakjában.
Blanca egészen más volt. Még meggyötörve is erős próbált lenni, meggyalázva
is erkölcsös, gyilkosként is ártatlan. Marco látta a zavarát. Nem a beszélgetés,
hanem a vacsora során. Látta, hogy a kishúga elfogulatlanul viselkedik, nem
zavarja a társadalmi különbség, ami igen jelentős volt az asztalnál ülők között.
Blanca azonban nem tudta, hogyan viszonyuljon hozzájuk. Nyilvánvalóan tartott
tőle, nem véletlenül mentették meg a csendőröktől.
Fiore leült az ágyra, és megdörzsölte a homlokát. Egyvalamit tudott. A lány
nem ostoba. Tanulatlan, de nem ostoba. És szenvedélyes. Micsoda vadság, düh
kell ahhoz, hogy egy nő leszúrjon valakit?
Megrázta a fejét. Szinte egyetértett a gyilkossággal. Megérdemelte az a
disznó. Ha Blanca feljelenti, semmire sem megy vele. Nem ért volna el semmit,
csak meghurcolják, s végül Cavónak adnak igazat. Egy szegénysorból származó
lány soha nem kapott volna elégtételt a bíróságtól egy módos polgárral szemben.
Marco arra gondolt, valószínűleg Blanca fejében is ez fogalmazódott meg a
döfés pillanatában. Magának kell igazságot szolgáltatnia, mert helyette, érte
senki nem fog. Nem volt képes elítélni, amiért embert ölt, hiába ellenkezett tette
az ötödik parancsolattal. Az ötödik parancsolattal, melyet mélyen hívő lelkek is
megszegnek a kereszt nevében. Blanca a saját nevében ölt, és most megfizeti az
árát. Látta maga előtt a lány összehúzott szemét, amikor megértette mi a
feladata, és azt, hogy nemigen akad más választása, mint kockára tenni az életét
a húga boldogulása érdekében.
Felsóhajtott és felállt. Tudta, hogy a lány tökéletesen meg fog felelni a
feladatra. Mindent megtesz majd, hogy visszatérhessen, és nevelhesse tovább a
húgát. Marco biztos volt benne, hogy nála nem is találhatott volna alkalmasabb
kémet, még akkor se, ha zsarolással szerezte.
Magára húzta a ruháját, egy másik teljes öltözetet pedig a karjára dobott. Ideje
volt indulnia, hogy megfelelő álcát szerezzen. Nem tétovázott, pontosan tudta,
hol találja azt a helyet, ahol pillanatokon belül hozzájuthat a szegényes
rongyokhoz.
Gyors léptekkel haladt a Via Claudián a Colosseum felé, majd nem sokkal az
ókori rom előtt befordult egy névtelen sikátorba. A falak penészszagot
árasztottak, a vakolatot megette a salétrom. Egészségtelen, nedves, bűzös levegő
járta át a szűk utcát. A lakások résein rossz étel, a kapualjakból húgyszag bújt
elő. Marco szíve szerint befogta volna az orrát, pedig nem volt finnyás. Járt már
hasonló helyeken. Éppen itt is.
Megállt egy ajtó előtt, melyről darabokban mállott a kék festék. Nem
kopogott, benyitott. Egy meglehetősen rendezett, noha szegényes lakásban
találta magát. Az egyetlen helyiségben, az ágyon egy férfi feküdt, valószínűleg
aludt még, de a zajra megmozdult és felült. Vadul meredt a hívatlan vendégre.
Felöltözve aludt, mint aki épp csak ledőlt egy hosszú nap után.
Nem volt mocskos, inkább csak szakadt, itt-ott megfoltozott ruhája miatt úgy
látszott, hogy koldus. Hosszú, őszes szakálla a mellkasáig ért, de meglepően
ápoltnak tűnt.
– Te semmit nem változol, Rizzo – lépett elé Marco.
A férfi felnézett, és összehúzta fekete szemét.
– Te viszont szarul nézel ki, Fiore – morogta az orra alatt a koldus. – Mit
keresel itt már megint? Mit akarsz? Kopogni nem tudsz?
– Tudok, ha akarok, de úgysem engedtél volna be. Egyébként meg, ha nem
akarsz váratlan látogatókat, be is zárhatnád az ajtót – mondta egyszerűen Marco,
és kezet nyújtott. Rizzo úgy tett, mintha nem látná, aztán felállt. Hajszálra
egyforma volt a termetük. – Kell a ruhád!
– Nem úgy nézel ki, mint akinek az én szakadt rongyaimra van szüksége –
nézett rajta végig a férfi.
Marco is végigmustrálta a koldust, és megállapította, Rizzo valóban semmit
nem változott az elmúlt két évben.
– Pedig szükségem van rá. Ha nem lenne, gondolod, hogy belebújnék a büdös
hacukádba?
A férfi megszagolta az inge ujját.
– Nem büdös. Mit adsz cserébe?
Marco felemelte a karján hozott öltözéket.
– Ezt itt.
A koldus rápillantott a ruhákra, aztán megrázta a fejét.
– Bolond vagy Fiore? Ki adna nekem pénzt vagy ételt, ha ilyen úri göncben
koldulnék? Hoztál volna inkább pénzt!
Marco az égre emelte a tekintetét, aztán elhúzta a száját.
– Ugyanolyan ostoba vagy, mint voltál. Ha leveted a ruhádat, mihez kezdesz a
pénzzel pucéron?
– Megveszem a legjobb kurvát a környéken – bólogatott a férfi, és
elvigyorodott. – Hidd el, egy nő sem menekülne, ha pucéron látna.
– Nem a fenét! – nevetett fel Marco. – Na, add csak a rongyaidat, aztán fogd a
ruhát. Itt van némi pénz is. – Benyúlt a zsebébe, és gyűrött bankókat húzott elő.
– Ennyit akarsz? Ruhát cserélni velem? És még fizetsz is?
– Pillanatnyilag. De később még megkereslek. Addig ne szaggasd szét a ruhát,
mert szükséged lesz rá. Vágd rövidre a szakálladat. Úgy nézzél ki, mint aki
legfeljebb két hete nem látott borotvakést. A képednek is szerepet szánok –
paskolta meg a koldus arcát.
Rizzo elrántotta a fejét, és mérgesen meredt rá.
– A képemnek? Már megint?
Fiore bólintott.
 – De még nem most. Néhány nap múlva. Szedd össze magad, és állj készen!
Most pedig vetkőzz!
Rizzo megcsóválta a fejét.
– Azt hittem, már nem látlak többé. Jobban mondva azt reméltem – morogta,
de közben már húzta le magáról a szakadt gúnyát.
– A remény csupán önáltatás, Rizzo. Ne reménykedj, és nem csalódhatsz!
A koldus elvigyorodott.
– A pénz azért jól jön. Remélem, marad belőle, miután kivakartam magam a
koszból.
– Mondtam, hogy ne reménykedj! – vonta fel a szemöldökét Marco, aztán
vigyorogva végignézett a csupán alsóinget viselő férfin. – Rövidesen kereslek.
Ne mutatkozz az új külsőddel, húzd meg magad!
– Rendben – dünnyögte a férfi. – De elmondanád, mit tervezel?
– Eszemben sincs. Majd megtudod, ha eljön az ideje – bólintott felé Fiore,
majd megfogta a rongyokat, sarkon fordult, és otthagyta a döbbent koldust,
karján az elegáns öltözékkel, zsebében a pénzzel.

36.

Az ecset gyorsan és határozottan siklott a vásznon. Kellemes idő volt, még nem
öntötte rá a nap a forróságot a kertre, az éjszaka felfrissítette és virágillattal
töltötte meg a levegőt. Új életre kelt a parkocska a legalább tíznapos szárazság
után. Blanca majdnem elégedettnek érezte magát. Az járt a fejében, ha így
élhetne, ő lenne a legboldogabb ember a világon. Gyönyörű palotában, csinos kis
kerttel, virágok és fák közt, kezében ecsettel. Egy fehér csipkésre kovácsolt
padot festett, körülötte színes virágait ontó leanderbokrokkal. Meglepte, hogy
közel áll hozzá a téma, hisz eddig szinte csak portrékat rajzolt, de a hangulatos
környezet mégis arra sarkallta, hogy megörökítse ezt a szépséget.
Katharina Schillingfürst már több mint egy hete beavatta a Sant’Ambrogio
zárda titkaiba – legalábbis azokba, melyekről tudomása volt. Részletesen
elmondott neki mindent, a legkellemetlenebb részeket sem hagyta ki, és Blanca
valóban úgy érezte, akkor is segítene neki bizonyítékokat szerezni, ha lenne más
választása. Elszörnyedt azon a rengeteg gonoszságon, alávalóságon, melyről a
hercegnő beszámolt, szánta a szerencsétlen novíciákat, akiket paráznaságra
kényszerített Maria Luisa nővér, és felháborodott azon, hogy senki nem jelenti
fel ezekért a tettekért. Schillingürst hercegnő elmagyarázta neki, hogy
mindenkinek veszélyben van az élete, aki szót mer emelni a főnöknő ellen, ezért
félelemből és szégyenükben hallgatnak az apácák. Elmesélte, hogy ő maga is
alig tudott élve kiszabadulni a zárdából, így a lánynak nagyon óvatosnak kell
lennie. Nem árulhatja el dühét, felháborodását, türelmesnek, akár lelkesnek kell
látszania ahhoz, hogy a főnöknő megkedvelje, és bevonja undorító játékaiba.
– El fogja bírni ezt a terhet, kedvesem? – nézett rá aggodalommal.
Blancának úgy tűnt, sajnálja azért, amit ki kell majd állnia, ugyanakkor tart
attól, hogy nem lesz képes kivitelezni a tervet.
– Nem válogathatok, asszonyom – felelte a lány halkan. – Ha ez az életem és
a húgom boldogulásának az ára, akkor igen, ki fogom bírni. Legalább nem
férfiakkal kell hálnom…
– Van rosszabb, mint férfival hálni – jegyezte meg keserűen a hercegnő. –
Noha önnek talán nem fog olyan rettenetes kínt okozni az, hogy magát a sátánt
látja Isten házában. Számomra az volt a legirtózatosabb élmény, amikor
szembesültem azzal, hogy mire képes egy felesküdött apáca. Isten
menyasszonya, egy szent asszony, akiért rajonganak a zárda lakói. Talán nem is
a két nő közötti aktus, talán nem is a kényszer döbbentett meg annyira, mint
inkább a szentségtörés.
– Annál semmi sem lehet nekem rosszabb, mint amit átéltem… – nézett az
asszony szemébe Blanca. – Lelkesnek és tanulékonynak fogom mutatni magam,
az a célom, hogy mihamarabb kikerülhessek onnan.
– Minél hamarabb beférkőzik Maria Luisa kegyeibe, annál hamarabb szabadul
– bólogatott Katharina. – De ugye tudja, hogy minden bizonnyal ki kell
szolgálnia a főnökasszony vágyait?
A lány lehunyta a szemét, és elhúzta a száját.
– Tudom, asszonyom.
– Mindent meg kell tanulnia, amit csak lehet. Nem csak az úri modorról és a
szentírásról, hanem a zárdáról is. Megfeszített hét következik, készüljön rá, hogy
nincs lehetőségünk a hosszas elmélyülésre. Szinte minden szavamra figyelnie
kell. Még arra is, hogy kér-e limonádét, mert azzal is viselkedést tanul. Érti,
kedvesem? – pillantott komolyan a lányra.
– Igen, asszonyom.
– Szólítson kegyelmes hercegnőnek! Nem mintha valaha is meg kellene
említenie a nevemet, meg ne tegye! – fenyegette meg az ujjával Blancát – De az
arisztokrata hölgyek, különösen az igen gazdag hölgyek nem mondják
egymásnak, hogy „asszonyom”. A szolgák szólítják így úrnőjüket. Ön már nem
szolga, hanem Christina Rivera módos polgárlány, és mesés gazdagságának a
híre hamarosan Maria Luisa nővér fülébe jut majd. Mivel a főnökasszony csakis
jómódú leányokat hajlandó felvenni a zárdájába, az ön befogadásának bizonyára
nem lesz akadálya.
A lány feje zsongott a rengeteg tudástól, melyet a hercegnő és Frau
Altenschmitt beletöltött a beszélgetést követő héten. Megtanították elegánsan
enni, inni, a beszédét is folyton javították, de Blanca mindezt élvezte. A napi
tevékenységeik során észrevétlenül szívta magába az úri viselkedés szabályait.
Minden alkalommal elmagyarázták neki, mit mikor és hogyan illik csinálni,
rászóltak, ha lógatta a vállát, vagy dobálta a tagjait. Egy könyvvel a fején
sétáltatták fel s alá a szalonban, addig, míg képes nem lett anélkül lépegetni,
hogy leesne a feje búbjáról a súlyos regény. Mindez játéknak is beillett, hisz
valóban meg akarta ismerni az arisztokrata hölgyek modorát. Érdekelte, izgatta,
mitől olyan kikezdhetetlenek, magabiztosak, ugyanakkor szolidak az úrinők,
mitől érzi úgy a földi halandó, hogy felette állnak. A szolid viselkedést valójában
nem kellett tanulnia, csupán finomítani, hisz soha nem volt harsány. Most azt
tanulta, hogy a magatartása ne szolgai, hanem szerény legyen, ahogyan az egy
épp zárdába vonulni kívánó lánytól elvárható. A nehézséget inkább a vallásos
tanítás jelentette számára, az is inkább csak azért, mert egyszerűen unta.
Bármilyen lelkesen beszélt a hitről, Isten szeretetéről, mindenhatóságáról a
hercegnő, Blanca érdeklődését nemigen keltette fel. Szabadidejében a Bibilát
olvasgatta, próbálta értelmezni az apostoli tanításokat, a négy evangéliumot, de
úgy érezte, elvész a rengeteg ismeretlen gondolat között. Úgy hitte, a hercegnő is
látja rajta, hogy nehezen halad, mert az egy idő után inkább mesélésbe fogott.
Úgy mondta el Jézus tetteit, csodáit, hogy ő megértse, és még élvezze is a
történeteket. Úgy mesélt, mint egy gyereknek, és ez hatásosnak bizonyult.
Blanca sokkal könnyebben jegyezte meg így a Szentírás szavait, mintha olvasta
volna, vagy mintha felolvasták volna neki. Jól haladt. Most már végre igazi
pihenőt is kapott, azt töltötte épp festéssel. Eszébe jutott, hogy nem olyan régen
még az volt a legizgalmasabb napja, amikor signore Bianchi beleegyezett, hogy
megnézi a rajzait. Boldog volt, amikor megtudta, a mester tehetségesnek
gondolja, aztán minden megváltozott. Mintha egy hegy dőlt volna rá, mely maga
alá temette. Fuldoklott, próbált kimászni a sziklák alól, de túl súlyosak voltak,
majd megkapta ezt az ajánlatot Marco Fiorétól. Nem is ajánlatot kapott, hanem
reményt arra, hogy a köveket lelökje magáról, és főnixmadárként emelkedjen ki
a romok alól. Egy szép, stílusos, elegáns főnixmadárként, melynek semmi köze a
korábbi Blanca Rivához.
Szinte már várta, hogy a zárdába lépjen. Szinte már várta, hogy találkozzon
Maria Luisával és megszerezze a bizonyítékokat, hogy örökre börtönbe zárják a
tetteiért. Korábban elfogadta, hogy a hatalmat birtoklók elnyomják, megtapossák
a szegényeket, mióta azonban Stefano Cavo meggyalázta, összetörte, másképp
látta ezt. Nem gondolta már, hogy annak, aki nagyobb testi erővel, vagyonnal
vagy gazdagsággal, magasabb pozícióval bír, joga volna a nála gyengébbeket
megalázni, bántani. Különösen a nőket nem. Cavo visszaélt az erejével, a
hatalmával, ahogy Maria Luisa is éppen ezt teszi, csak épp nem a testi fölényét,
hanem a státuszát használja fel arra, hogy másokat olyasmire kényszerítsen, amit
eszükben sem lenne megtenni. Arra használja, hogy megbecstelenítse őket,
tönkretegye az életüket…
Erős és magabiztos akart lenni, hatalmat akart szerezni, hogy soha többé ne
bánthassák a Cavo félék, se őt, se a húgát. Hogy soha ne kényszerüljön olyasmit
tenni, ami undorral tölti el, mint annak idején a háziúr csókjai, tapogató kezei,
melyeket elviselt, hogy ne emelje a lakbért. Hogy soha ne kelljen félnie csak
azért, mert nő és nincs támasza. Már csak a Sant’Ambrogio zárdát kell túlélnie
ahhoz, hogy elindulhasson ezen az úton. Épp ezért valóban figyelte a hercegnő
minden szavát, minden mozdulatát, elleste beszédfordulatait, fejtartását,
hanghordozását. Nem kényszerből tanult, hanem egy jobb élet reményében.
Christina Riverává akart válni, testestől-lelkestől. Úgy érezte, azt az akadályt,
mely még előtte áll, le fogja küzdeni. Le kell küzdenie…
– Signorina Riva… – szólalt meg egy férfihang mögötte, és Blanca ijedten
összerezzent. Nem hallotta, hogy közeledik valaki. Megfordult, és Marco
Fioréval találta magát szemközt. Nagy levegőt vett, és felemelte az állát, ahogy
tanulta. Határozottan, magabiztosan pillantott a férfi szemébe.
– Uram, ön összetéveszt valakivel. Az én nevem Christina. Christina Rivera.
A férfi először meglepetten bámult, majd elvigyorodott.
– Ahogy óhajtja, signorina Rivera… – hajolt meg felé.
A lány alaposabban megnézte. Már nem volt olyan félénk, mint korábban.
Úgy gondolta, egészen jól néz ki az új külsejével, a rövid szakáll kifejezetten jól
áll neki. A vágás a homlokán veszélyesnek mutatta, mélyreható, szűk, fekete
pillákkal árnyékolt szemei sem mutatták épp ártatlannak, hiába villant most
huncut fény a tekintetében. Blanca el tudta képzelni, hogy ijesztő lehet, ha
dühös. Eddig nem törődött vele, hány éves a férfi, most azonban elgondolkodott
rajta. Harmincöt és negyven közöttinek látta, hisz szeme körül a ráncok és a
hajába vegyülő néhány ősz szál is jelezték, nem kölyök már. Kíváncsi lett rá,
hogyan szerezte Fiore a vágást a homlokára. A saját sebhelyéhez emelte a kezét,
és végigsimított rajta, aztán elmosolyodott. Mosolya egy cseppet sem volt
fölényes, inkább szende, visszafogott.
– Igen, signore Fiore. Így óhajtom ezentúl. – Hangja egész másképp csengett,
mint az imént. Halkan, finoman, tökéletesen ejtette ki a szavakat, és magában
remekül mulatott, amikor a férfi szemöldöke a homloka közepére szaladt
meglepetésében.

37.

Hátulról, a terasz egyik oszlopa mellől figyelte a lányt. Fényes, gondos kontyba
fésült fekete haján megcsillant a reggeli napfény. Marco elégedetten bólintott
magában. A hercegnő megfogadta a tanácsát, és változtatott Blanca külsején.
Fekete hajjal nehezebb lesz felismerni. Egyenes tartással állt egy festőállvány
előtt, és gondolataiba merülve húzta az ecsetet a vásznon. A másik kezében
színes palettát tartott. Időről időre belemerítette az ecsetet valamelyik színbe,
majd aprólékosan alkotott tovább. Aztán egy lépést tett hátra, hogy távolabbról
is megszemlélje a művét, az ecset végét a szájába vette, és elmélyülten nézte a
majdnem kész festményt. Egy leanderek közt megbújó padot örökített meg.
Marco magában megállapította, hogy a lány igazán tehetséges, a kép szinte
tökéletesen visszaadta a hely hangulatát, színeit, a fényeket, pedig a színek nem
is egyeztek a valósággal. Egyszerű, banális témát választott, mégis életteli,
különös hatást keltett vele. A virágok éltek, de másképp, mint a természetben.
Míg a valóságban ez csupán egy pad volt néhány virágzó bokor közt, addig a
képen a padot védelmezőn ölelték körül a leanderek, mintha testőrként álltak
volna mellette. A lány úgy játszott a fényekkel, hogy azt hihette a szemlélő, a
virágoknak földöntúli ragyogást adnak a napsugarak. Szépnek látszottak,
ugyanakkor úgy tűnt, ha kell, tüskéket eresztenek, és megóvják a padot a
betolakodóktól.
Marco megrázta a fejét, és elmosolyodott. Arra gondolt, bizonyára csak
beleképzeli a festménybe az egészet. Ez csak egy pad néhány leanderbokor
között, semmi több.
Több mint egy hete nem járt bent a házban. Szándékosan, hisz ki akarta
deríteni, mennyit tudnak a Vatikánban róla és a lányról. Miután megtámadták a
Flamingó utcájában, felöltötte Rizzo rongyait, és figyelni kezdte a palotát.
Először úgy gondolta, Patrizi bíboros nyomába ered, de fontosabb volt
kiderítenie, ki és miért üzent neki a nagydarab verőember által. És vajon valóban
követték-e a hercegnő palotájától, vagy azt csupán képzelte?
Hamar rájött, hogy a ház körül senki nem ólálkodik. Napokat szánt arra, hogy
koldusruhában körbe-körbe járjon, és minden bokrot, minden fát megvizsgáljon
a környéken. Egy éjszakát ott is aludt az utca túloldalán egy díszkút oldalának
dőlve. Biztos volt benne, hogy senki nem követi, és senki nem tartja szemmel a
palotát.
Azt azonban észrevette, hogy egy magas, tagbaszakadt férfi, bizonyára
ugyanaz, aki megtámadta, az ő házánál posztol, lesi a bejáratot, de őrá, amikor
rongyaiban kioldalgott a kapun, ügyet sem vetett. Nyilván azt gondolta, egy
koldus próbált alamizsnát kunyerálni. Ebből arra következtetett, nem a palotát
figyelik, hanem őt. Ezután óvatos volt, koldusként a hátsó bejáraton surrant be,
átöltözött, majd, hogy az árnyéka jól lássa, kisétált az első kapun. Éppúgy elment
ebédelni a kedvenc kifőzdéjébe, mint máskor, mulatni a kedvenc kocsmájába,
mint máskor, de kivételesen egy kortyot sem ivott. Figyelt.
A férfi végig a nyomában járt. Igyekezett feltűnés nélkül követni őt, de Marco
sokkal tapasztaltabb volt annál, semhogy egy árnyék észrevétlen maradhasson
előtte. Magában megállapította, hogy nem sok észt osztott a teremtő a
verőembernek és megbízóinak, arra sem vették a fáradtságot, hogy
utánanézzenek, hány bejárata van a háznak.
Amikor a hercegnőhöz indult, ismét a hátsó kaput használta. Gyorsan kocsit
fogott, de a biztonság kedvéért a palota előtt néhány száz méterrel kiszállt. Nem
követték. Megcsóválta a fejét. Ha az ő embere lett volna valaha ennyire
figyelmetlen idióta, nyakon verte volna. Már tudta, milyen szerepet szán
Rizzónak. Elvigyorodott, amikor arra gondolt, milyen képet vág majd, amikor
megtudja, mi lesz a dolga.
Miután meggyőződött róla, hogy nincs közvetlen veszélyben a vállalkozásuk,
erősen elgondolkodott azon, vajon miért ő a célpont, és miért nem a hercegnő
házát figyelik. Ez a rejtély még nem oldódott meg, de úgy érezte, várhat.
Fontosabbnak ítélte ellenőrizni, milyen állapotban van a lány. Magának sem
szívesen vallotta be, túl sokat gondolt rá. Egyáltalán nem értette, hogy miért,
fogalma sem volt arról, mit lát vonzónak benne, hiszen számtalan nőnek volt
karcsú dereka és nyúlánk termete, ráadásul köztük még szépet is talált volna.
Mégis Blancához vonzódott, ez az érzés kifogott rajta. Nem kereste fel azóta
Mariont, tőle is távol tartotta magát, épp azért, mert az őrá emlékeztette, és ezt az
egész bolond vágycsírát el akarta nyomni, ki akarta tépni magából. Mindent
megtett, mégis ott motoszkált benne. Akkor is, amikor rongyokban egy fa
tövében kuporgott, és azon mélázott, mennyire szeretné, ha kisétálna a lány a
kapun. Természetesen ez lehetetlen volt, hisz megtiltott minden mozgást, de
azért elképzelte. Aztán néhányszor a fa törzsébe verte a homlokát, hogy térjen
már észhez. És észhez is tért. Legalábbis úgy hitte: egy hét elteltével már
halványult benne a vonzalom. Aztán meglátta festegetni, és újra képtelen volt
levenni róla a szemét. Mindenesetre figyelmeztette magát, hogy egyetlen
szavával, mozdulatával sem árulhatja el, milyen furcsa és helytelen érzéseket
vált ki belőle a közelsége.
Közelebb lépett, és a nevén szólította. A lány láthatóan összerezzent,
megijedhetett egy pillanatra a váratlan hangtól, de aztán nyugodtan, lassan
megfordult. Marco majdnem eltátotta a száját meglepetésében. Blanca teljesen
megváltozott. Az arcán ugyan még jelezték foltok az ütéseket, a homlokán a
sebhely vörösen húzódott, de teljesen visszanyerte az arcformáját és a vonásait.
Fiore ekkor már látta, hogy szép. Nem tökéletes szépség: a szája túl széles, a
szemei távol ültek egymástól, de micsoda szemek voltak azok! Meglepően
ragyogó kék írisze eddig is feltűnt neki, de most látszott, hogy sűrű, hosszú
fekete pillák foglalják keretbe. És hiába a széles ajkak, simaságuk és teltségük
bájosnak, mosolygósnak és érzékinek mutatták a lányt.
Blanca, amint meglátta, felszegte az állát. Ez a kissé fölényes, majdnem
dölyfös mozdulat olyan jól állt neki, mintha világ életében parancsokat
osztogatott volna.
– Uram, ön összetéveszt valakivel. Az én nevem Christina. Christina Rivera –
mondta és elmosolyodott. Ajkai közül kivillantak szabályos, fehér fogai.
Fiore alig tudott a fogadalmára összepontosítani. Nem sok hiányzott, hogy
ámulatát szavakba is öntse. Nem a lány szépsége, hanem a hihetetlen,
magnetikus vonzása döbbentette meg. A viselkedése, a tartása, a beszédmodora
olyannyira megváltozott és annyira jól állt neki, hogy Marco soha nem mondta
volna meg, nem egy született úrilányt lát maga előtt.
Zavarában elvigyorodott és meghajolt. Közben bohócnak érezte magát a
magabiztos lány előtt. Motyogott valamit, mire Blanca kedves, szelíd hangon
válaszolt, mintha egy harmadik nő bújt volna meg benne. Egy félénk,
ugyanakkor jól nevelt fiatal hölgy, akit még nem érintett meg az élet vihara.
Marcót teljesen letaglózta a lány három arca. Az egyszerű, szegény, dolgozó nő,
akit megerőszakoltak, összevertek, a határozott, magabiztos, fölényes úrinő, és a
szelíd, komoly leány. Már nem tudta palástolni sem döbbenetét, sem csodálatát.
Tudta, hogy Blanca látja rajta a teljes megsemmisülést. Nem akarta elhinni, hogy
a hercegnő mindezt alig tíz nap alatt vitte véghez. Nem akarta elhinni, hogy
Blanca ilyen tanulékony és tehetséges. És amikor ezt végiggondolta, rájött, a
sors a legalkalmasabb társat sodorta az útjába. Nem találhatott volna
megfelelőbb és lelkesebb kémet, hisz tudta, a lány mindent meg fog tenni azért,
hogy bizonyítékot szerezzen. Ezzel a tanulékonysággal pedig még életben is
maradhat.
– Nagyon meglepettnek látszik – szólt a lány természetes hangon, de szépen
formálva a szavakat. Sem fölény, sem túlzott szerénység nem csengett belőle.
Egyszerűen beszélt, de odafigyelt arra, hogyan hangsúlyoz. Érezhetően magáévá
tette a finom beszédmodort. Marco úgy látta, hogy egy cseppet sem esik
nehezére ez a változás, inkább élvezi, hogy fejlődhet.
– Bevallom, egészen összezavart – csóválta a fejét a férfi. – Hogyan
tanulhatott meg ennyi mindent ilyen rövid idő alatt?
Blanca letette az ecsetet, az állvány mellől felemelt egy rongyot és megtörölte
a kezét, majd visszafordult Marcóhoz.
– Úgy, hogy egy pillanatra sem felejtettem el, mi a tét. Egy pillanatra sem
hagytam lankadni a figyelmemet. A hercegnő remek tanár, tulajdonképpen
amióta ön elment, reggeltől estig tanított. Vagy ő, vagy Frau Altenschmitt.
Minden percben oktattak, és ha épp nem volt velem valamelyikük, akkor
gyakoroltam a járást, a tükör előtt a beszédet vagy olvastam. A mai nap az első,
amikor a saját szórakoztatásomra teszek valamit – mutatott a festővászonra,
majd elmosolyodott. – Ez nem is igaz. Valójában élvezem a tanulást. Élvezem,
ahogy változom.
A férfi csodálatot érzett. A hercegnő iránt és Blanca iránt is. Mindkettőt
kivételes nőnek látta, kivételesen erősnek, és céltudatosnak. Még soha nem
találkozott ilyen asszonyokkal, és nem is hitte, hogy Blanca ilyen lehet. Egy
összetört, meggyötört, bizonytalan lányt látott, akiből alig tíz nap alatt elegáns
úrinő lett.
– Persze – folytatta a lány elgondolkodva. – Mindez csak felszín, ahogy
Schillingfürst hercegnő is mondja. Egy máz rajtam csupán, mely az első
komolyabb megpróbáltatás során lemállhat rólam. Arra azonban sajnos nincs
idő, hogy elmélyítsük a tanultakat, abból kell gazdálkodnom, amim van. Talán
még kapok pár napot…
Marco elhűlve hallgatta a szépen formált mondatokat, nem is szólalt meg egy
darabig, de aztán összeszedte magát.
– Új neve már van. Új frizurája is. A családjáról tudunk már valamit?
 – A családomról? – hökkent meg Blanca, majd hirtelen felfogta, mire gondol
Fiore, és felnevetett. – Hát persze, a családomról, hogyne. Apám Gianfranco
Rivera, nápolyi kereskedő. Hajói vannak, búzát, textilt és bort szállít. Anyám
Agnes, lengyel származású, innen kék szemem. Sajnos meghalt néhány éve, én
pedig azóta Istenhez fordultam támogatásért, és a segítségével megtaláltam a
békémet. Ezért, az én kívánságomra szeretnék kolostorba vonulni. Nincs
testvérem, a vagyon rám száll, és természetesen a zárdára, ha apám meghal.
– Nahát… – morogta Marco. – Micsoda szomorú történet…
Blanca felvonta a szemöldökét, aztán elhúzta a száját.
– Ez közel sem olyan szomorú a valósághoz képest, signore Fiore.
A férfi hosszasan nézte a lányt. Nehezen tudta elképzelni, mi zajlik benne.
Tudta, egy ilyen sorsfordító szörnyűséget, ami vele történt, nem lehet kiheverni
ilyen rövid idő alatt. Talán egy élet is kevés hozzá. Blanca mégis úgy beszélt,
úgy viselkedett, mintha feldolgozta volna a történteket. Biztos volt benne, hogy
ez lehetetlen, és abban is biztos volt, egyszer ez az erő, melyet most mutat,
elfogy, és a súlyos múlt maga alá temeti a lányt. Senki nem bír el egy ilyen terhet
büntetlenül. Ideig-óráig talán viseli, hurcolja, félreteszi, de egy pillanatban,
amikor majd már nem kell keménynek lennie, felszínre tör. Csak azt remélte,
hogy ez nem a közeljövőben következik be, hanem sokára, nagyon sokára,
amikor a múlt árnyai halványodnak, az új események, élmények
felülkerekednek, és ha elő is bukkan Stefano Cavo szelleme, már nem tudja
összezúzni Blancát.
– Azt hiszem, hölgyem, hamarosan beköltözhet a zárdába. Kiváló novícia
válik önből – mosolyodott el. A lány szeme megvillant.
– Alig várom, signore Fiore. Higgye el, alig várom.
– Alig várja? – csodálkozott a férfi. Számára korábban nem tűnt lelkesnek a
lány. Valójában úgy látszott, bármit szívesebben tenne, mintsem beköltözzön a
Sant’Ambrogióba.
– Igen, uram, alig várom. A hercegnő minden részletet elmesélt arról, mi
zajlik ott. Minden erőmmel azon leszek, hogy megszerezzem a bizonyítékokat
Maria Luisa ellen. Ha belegondolok, hány leány életét keserítette már meg,
hányat tehetett tönkre a mocskos üzelmeivel, elfog a rosszullét. Neki is
bűnhődnie kell.
– Neki is? – Marco meglepődött a szenvedélyes kirohanáson. Blanca olyan
gyűlölettel mondta ki az utolsó mondatot, hogy belehasított, ez a lány már nem
az a lány, akit a véres konyhában összeszedett, akiről a húga mesélt.
– Neki is. Ahogy signore Cavónak is bűnhődnie kellett.
 Fiore szótlanul nézte. Blanca tekintete lángolt, arca kipirult, ajkát keskenyre
szorította az eltökéltség. A férfi rájött, a lány bosszút akar állni. Mindenkin.
– Á, signore Fiore! – hallotta a háta mögül a hercegnő hangját. – Szóltak,
hogy megérkezett.
A férfi megfordult, és meghajolt az asszony felé, aki üdén és mosolygósan
nyújtotta a kezét.
– Nos, mit szól az signorina Christina Riverához? Ugye, fantasztikus az
átalakulása?
Büszkén nézett Blancára, mint anya a gyermekére.
– Valóban, asszonyom, kivételes tehetség a hölgy – értett egyet Fiore. –
Néhány dolgot meg kellene beszélnünk. Ezért is jöttem. Signorina Riva…
pardon Rivera elmondta, hogy a családi hátterét már kitalálták, de arra is
gondoltak, hogyan juttatjuk be a zárdába?
Katharina Schillingfürst bólintott, majd a lányra nézett.
– Christina egy nápolyi kereskedő lánya. Tehát szóltam a kedves kuzinomnak,
Gusztáv Adolfnak, hogy segítsen szerződtetni egy remek színészt, aki eljátssza
az édesapát. Már talált is egy alkalmas embert, akit betanít a szerepére. Közben a
jó Gianfranco Rivera levelet is küldött a zárdának, melyben a lánya felvételét
kéri, és igen nagylelkű ajánlatot tett a befogadásért. Az is szerepel benne, hogy a
gazdag édesapa személyesen kísérné be a lányt a kolostorba, hogy ott el is
búcsúzhasson tőle örökre, illetve letegye azt a csinos összeget, melyet
felajánlott. Azt gondolom, néhány nap múlva Christina már a Sant’Ambrogio
zárda lakója lesz – pillantott elégedetten hol Marcóra, hol Blancára a hercegnő.
Látszott rajta, hogy rendkívül büszke rá, hogy mindezt egyedül véghez vitte.
– Tökéletes terv, asszonyom. Különösen, hogy nekem már csak azt kell
kitalálnom, miképpen fogom tartani a kapcsolatot signorina Riverával. Ami talán
egy kicsit egyszerűbb lett volna, ha tudok minderről, és eleve én kísérem a
zárdába, mint a gyóntatója.
Az asszony érezhette az élt a férfi hangjában, mert lefagyott a mosoly az
arcáról.
– Elrontottam? – Ijedten nézett Marcóra, a hangja is megremegett.
Fiore megsajnálta. Látta, mennyire lelkesen szervezte meg a lány bejutását, de
tisztáznia kellett, hogy nem dolgozhatnak megbeszélés nélkül, mert nincs annál
veszélyesebb, mint ha a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal. Blancára pillantott,
aki azonban nem rájuk figyelt, nyugodtan rakosgatta a festőszerszámait, mintha
rá nem is tartozna ez a beszélgetés.
– Még semmi sincs veszve – rázta meg a fejét a férfi. – Most ismét
meglátogatom Sallua atyát, és megkérem, hogy adja meg nekem a jelenlegi
gyóntatók nevét. Majd az egyik helyett én leszek az új gyóntató.
– De hogyan? – meresztette a szemét a hercegnő ijedten.
– Azt bízza rám, asszonyom. Valamiért az egyik nem lesz képes megjelenni a
gyónási időben. Például megbetegszik… – kacsintott Fiore.
– Hah – sóhajtott az asszony. – Már azt hittem, megöli.
Marco nem válaszolt, csak felvonta a szemöldökét.
– És… – folytatta Schillingfürst hercegnő még mindig kissé zavartan attól,
hogy Marco rápirított. – Le kell borotválnia a szakállát.
– Valóban – simogatta meg arcszőrzetét a férfi. – Ugye nem felejtette el,
asszonyom, hogy Isten szolgája voltam? Szerencsére vagy szerencsétlenségemre
ismerem a követelményeket – nevetett fel, mire a hercegnő is elmosolyodott.
Marco a lány felé nézett, aki már láthatóan végzett a rakosgatással. A férfit
bosszantotta, hogy nem figyel.
– Signorina Rivera! Úgy látom, nagyon lekötik a festőszerszámai… – Hangja
gúnyosabban csengett, mint szerette volna.
A lány nyugodtan megfordult, és bátran a szemébe nézett.
– Minden szót hallottam, és meg is jegyeztem, signore Fiore. Nem a
szememmel és a számmal hallok, hanem a fülemmel. S míg ön azt hitte, egy szó
sem jutott el hozzám, én minden szavát el tudnám ismételni. Talán jobb lesz, ha
a zárdában sem bámulom tátott szájjal a nővéreket, míg hallgatózom, nem igaz?
Marco meghökkent a lány talpraesett visszavágásán, és ez meg is látszott
rajta. Most Blanca nevetett fel, majd megfogta a felszerelését, és a terasz felé
indult.
– Isten önnel, signore Fiore. Járjon szerencsével! – szólt vissza, sikkesen
intett, majd besétált az épületbe.
A férfi megkövülten állt néhány másodpercig, aztán észrevette, hogy eltátotta
a száját. Gyorsan becsukta, és a hercegnőhöz fordult, aki láthatóan remekül
mulatott az ámulatán.
– Sokkal több van ebben a lányban, signore Fiore, mint hittük. Sokkal több.
És ez csak a felszín, amit magára szedett e rövidke idő alatt. Képzelje el, mivé
válhat, ha tanul.
– El sem tudom képzelni, asszonyom – motyogta Marco, és megrázta a fejét.

38.
Úgy dobogott a szíve, hogy azt hitte, kiszakad. Sietve nyitott be a szobájába,
bezárta az ajtót, a padlóra szórta a festőfelszerelését, és az ágyra rogyott.
Hisztérikus kacagás vett rajta erőt, melyet visszatartott, így csupán vinnyogás
tört fel a torkából. A szájára szorította a kezét, hogy tompítsa a hangot. Nem
akarta, hogy lent úgy higgyék, valószínűleg megbolondult. De ahogy maga előtt
látta Fiore eltátott száját, döbbent tekintetét, alig bírta elfojtani kirobbanó
nevetését. Bármilyen könnyednek tűnt is a viselkedése a férfi előtt, ő belül végig
azon aggódott, hogy elég ügyesen játssza-e a szerepét, nem válik-e nevetségessé,
akár a rossz színész, aki minél inkább erőlködik, annál rosszabbul alakít, és
ripaccsá válik. De úgy látszott, Fiorét teljes mértékbe meggyőzte arról, hogy
akár már holnap beköltözhetne a zárdába.
Valóban sokat változott az elmúlt napokban, de korántsem annyit, mint ahogy
mások hitték. Belül, legbelül még mindig ugyanannak a nyugtalan, aggódó,
kishitű léleknek érezte magát, mint korábban, azzal a különbséggel, hogy most
már egyértelműen megfogalmazta magában a céljait, és ezek közül az egyik épp
az volt, hogy senki ne lássa rajta a bizonytalanságot.
Lassan magához tért és a mosdóasztalkához lépett, mely fölött már újra tükör
függött. Megmosta, megtörölte az arcát, majd belenézett a tükörbe. Végighúzta
ujját az állán, aztán elmosolyodott. Igaza lett a grófnőnek, valóban helyrejött a
bőre. Néhány nap csupán, és nyomtalanul elmúlik az a néhány folt, ami még
Cavóra emlékeztette. Aztán a homlokán húzódó vörös csíkon simított végig, és
elfelhősödött a tekintete. Az a vonal azonban mindig emlékeztetni fogja arra,
ami történt. De talán jobb is így, talán emlékeznie is kell. Talán valóban
szükséges, hogy mindig észben tartsa a céljait, és a belső bizonytalanságát
leküzdve harcoljon azért, hogy biztonságot teremtsen magának és Leonának.
Szerette volna Nellát is maguk közé sorolni, de pillanatnyilag esélye sem volt
arra, hogy a középső húgával törődjön. Először életben kellett maradnia ahhoz,
hogy Nellát is a szárnyai alá vehesse. Tudta, hogy nem hazudnak neki. Tudta,
hogy nem csapják be és adják át a csendőröknek, amint megszerezte a
bizonyítékot. Bízott a hercegnőben, és meglepő módon Fioréban is. Fel sem
merült benne, hogy ne tartanák be az ígéretüket. Biztos volt abban, ha ő nem
kerül ki élve a kolostorból, Leonát nem eresztik szélnek, hanem úri
kisasszonynak nevelik. Neki ez volt a legfontosabb.
Gondolkodott azon, vajon egy anya hogyan érezhet a gyermeke iránt, de úgy
hitte, semmiképp sem szeretheti jobban, semmiképp sem érezhet nagyobb
felelősséget a sorsa iránt, mint ő Leonával kapcsolatban. Nem csak a húga, a
gyermeke is volt – legalábbis az érzelmeit tekintve.
 Mintha a gondolatai valamiféle végszót jelentettek volna, Leona lépett be
kopogás nélkül a szobába. Sajátjának érezte a helyiséget, nem egyszer aludt a
nővérével ahelyett, hogy a saját, csinos ágyát használta volna. Egy kicsit riadtan
nézett a testvérére, látszott rajta, hogy valami komoly dolog történt vele, mely
összezavarta.
– Azt mondta a Frau, hogy iskolába küldesz – állt meg Blanca előtt. Kicsi
arcán félelem és nyugtalanság keveredett.
– Eddig is jártál iskolába – pillantott rá meglepetten a lány. – Már nincs
kedved tanulni?
Tudta, mitől ijedt meg a gyermek, de nem akarta a saját érzelmeivel még
inkább elkeseríteni.
– De a Frau azt mondta, hogy apácákhoz küldenek tanulni, és ott is kell
maradnom. Mondd, hogy nem igaz, Blanca! Én nem akarok tőled elválni!
A lány felemelt egy metszett púderes dobozkát, púderezni kezdte az arcát,
mintha neki egy cseppet sem lenne fájdalmas, hogy Leona távol lesz tőle.
– Én sem leszek itt, Leona, azért mész bentlakásos oskolába. Nekem
feladatom lesz, és nem tudom, meddig tart. A biztonságod érdekében mész az
apácákhoz. Amint visszatérek, kiveszlek onnan és újra együtt leszünk.
– De te hová mész? Hová küldenek? Nem itt a legjobb nekünk? –
makacskodott a kislány, és Blanca ismét megállapította, milyen kettősség lakik
egy tízéves gyermek lelkében. Néha bölcsebb, mint egy felnőtt, éles meglátásai
meglepik az embert, majd egy perc múlva úgy viselkedik, mint egy kisbaba, aki
semmit sem ért, és nem is akar megérteni, csupán a saját szempontjait veszi
figyelembe. Ha Leona mindig ilyen lett volna, a lány azt is természetesnek veszi,
de a húga gyors váltásai mindig zavarba ejtették.
– Én is kolostorba vonulok, Leona. Nem hosszú időre, csupán megtanulok
néhány dolgot. Talán egy hónap, vagy kettő, nem hiszem, hogy tovább tart.
Addig te csodálatos dolgokat fogsz megtudni a világról.
– Az apácáktól? Hisz még nem is látták a világot – biggyesztette le az ajkát a
gyermek.
Blanca felnevetett, hisz Leonának igaza volt. Olyan nőktől fog tanulni a világ
dolgairól, akik maguk nemigen láttak a kolostoruk falain kívül mást.
– Azért nem apácának születtek ők sem, és legalább kapsz vallásos nevelést is,
ami igen jól jön, ha úri kisasszony lesz belőled.
– Úri kisasszony leszek? – meresztette a szemét a gyermek.
– Mindenképpen – bólintott meggyőződéssel Blanca. – Az a célom, hogy az
legyél. Tanult, művelt úri kisasszony.
 A kislány egy pillanatig gondolkodott, majd felcsillant a szeme.
– Mint a hercegnő?
Látszott rajta, hogy örömmel hasonlítana Katharina Schillingfürstre.
– Igen, mint a hercegnő.
– És te? Te is az leszel? Már látom, hogy egészen más vagy, mint voltál.
– Más vagyok? – mosolyodott el a lány.
– Más. Úgy fenn hordod az orrod, mint egy királynő – mondta a kislány, és
egy ujjal az orra alá nyúlt, és felemelte magasba, majd sétálgatni kezdett a
szobában, ringó léptekkel, jól kihúzva magát.
Blanca felnevetett a paródián, aztán az ágyához lépett, elvette a vaskos
könyvet az éjjeliszekrényéről, és a gyermek fejére tette.
– Én ezzel gyakoroltam. Tartsd csak meg a fejeden, és hidd el, utána mindig
fenn fogod hordani az orrodat te is. Leesik a könyv, ha lógatod a fejedet.
Leona próbálta megtartani a súlyos regényt, de túl nehéznek bizonyult, és
nagy puffanással ért földet.
– Na, látod, ez is valami, amit meg kell tanulnod. Az úri kisasszonyok nem
rohangálnak görnyedt vállal, lógó orral.
– Nem is akarok én úri kisasszony lenni. Nagyon fárasztó dolog ez a
kisasszonykodás – rázta a fejét Leona és elhúzta a száját.
– Egy idő után már észre sem veszed, hogy szépen viselkedsz – vette fel a
padlóról a könyvet Blanca, és visszatette a helyére. Magához vonta a húgát és
átölelte.
– Egy-két hónap, ígérem, aztán szabadok leszünk – suttogta a fülébe.

39.

Először Rizzóhoz ment. Remélte, hogy betartotta az ígéretét és nem adta el a

ruhát, amit adott neki, és nem költötte szajhákra az érte kapott pénzt. Remélte,
hogy nem meri megtenni, és neki nem kell agyoncsapnia ezért. Lefordult a Via
Claudiáról a szűk sikátorba, és végigpillantott rajta. Egész úton figyelte, nem
követik-e, de a palotától idáig egyetlen gyanús jelet sem vett észre. Magában
megcsóválta a fejét. Úgy látszik, a Szentszék nyomozócsapata erősen felhígult
az utóbbi időben. Biztos volt benne, hogy ők követik. Ki mást érdekelne egy volt
nyomozó, aki láthatóan belemártotta magát Katharina Schillingfürst ügyébe?
 Még nem érte el delelőjét a nap, mégsem látott egyetlen embert sem az utcán.
A házak nyitott ablakain át hangok szüremlettek ki, káromkodás, máshol
gyereksírás. Megállt a kékre festett faajtó előtt, és belökte. Nem nyílt. Újra
próbálta, ismét nem nyílt. Egy pillanatra felmerült benne, hogy Rizzo átverte, de
aztán úgy döntött, tesz még egy próbát. Kopogott. Meglepetésére azonnal
kitárult az ajtó, és az egykori koldus vigyorgó arcával találta magát szemközt.
– Látod, tudsz te, ha akarsz – jegyezte meg a férfi, és visszalépett, hogy Fiore
besétálhasson a zsebkendőnyi lakásba.
– Azt hittem átvertél – morogta, és megállt a szoba közepén. Végignézett
Rizzón, és elégedetten bólintott. – Akárha tükörbe néznék.
A férfi felnevetett, aztán megrázta a fejét.
– Dehogy, amice, én sokkal jobbképű vagyok, mint te.
Fiore az égre emelte a tekintetét. Rizzo ezt minden alkalommal eljátszotta,
már nem lepődött meg a kijelentésén.
– Két nap múlva beköltözöl hozzám. Nem hozol magaddal semmit, mindent
megtalálsz a lakásban. Elmész ebédelni, elmész kocsmázni, és kétnaponta
elmész erre a címre! – Benyúlt a zsebébe, és kivett egy cetlit, melyen a hercegnő
palotájának a címe állt.
Rizzo elolvasta, majd elismerően füttyentett.
– Ez igen. Micsoda helyekre küldesz… Itt mennyi időt kell töltenem?
– Egy-két órát. Leülsz a kertben, és vársz. Talán megkínálnak limonádéval.
Aztán fogod magad, szépen elköszönsz, és mész a dolgodra. Ezt a mostani
egérlyukadat felejtsd el egy időre. Te leszel én. Úgy viselkedj, úgy mozogj,
ahogy én tenném.
– De ha bemegyek egy kocsmába, ahol ismernek téged, rájönnek, hogy nem te
vagyok…
– Az nem számít. Lesz egy árnyékod. Sosem megy a közeledbe, csak ha meg
akar verni.
– Ah… szóval számítsak rá, hogy össze is vernek – csóválta a fejét Rizzo.
– Előfordulhat. Az a fontos, hogy ő ne szúrja ki, hogy te nem én vagyok.
Érted? Vagyis hordj kalapot, ne bámulj az arcába, és ne engedd közel magadhoz.
Ha a palotába mész, fogj kocsit. Ha kocsmába mész, ne a Flamingót és ne
Vittore ivóját válaszd. Ott lebukhatsz, ha utánad kérdez. Sehol ne maradj sokáig,
és legyél résen. Adok pénzt, hordhatod a ruháimat, de soha ne igyál két pohár
bornál többet, mert figyelned kell.
– Tudom a szabályokat – húzta el a száját Rizzo.
– Ha ezen túl vagyunk, nem fogsz panaszkodni a jutalomra – vigyorodott el
Marco.
– Mégis mennyi?
– Mi mennyi? – kérdezett vissza Fiore, és a vigyor nem lankadt a képén.
– Ne játssz velem, Marco. Mennyi lesz a jutalom?
– Ja, a jutalom… – vonta fel a szemöldökét Fiore. – Majd megtudod.
Mondom, nem lesz okod panaszra.
– Én azért csak szeretném tudni – dörmögte a másik, és közelebb lépett.
– Én meg azt mondom, még egyszer sem csalódtál bennem, ne kérdezősködj,
majd időben megtudod. Viszont most keresd meg Valentinit, és mondd meg neki,
hogy este várom ott, ahol legutóbb rám talált. Vigyázz, ne kövessenek, és mondd
meg Giorgiónak is, hogy nagyon elővigyázatos legyen, bár róla már valószínűleg
úgyis tudnak. Rólad azonban nem szerezhetnek tudomást. Te vagy a titkos
fegyverem.
– Rendben – morogta az orra alatt Rizzo. – De…
– Ne feledd, két nap múlva várlak a lakásomban. Este gyere, későn, sötétben.
Addig pedig húzd meg magad! – fordult az ajtóhoz Marco, majd otthagyta a
férfit.
Kedvelte Rizzót. Ő volt az egyetlen, akivel Valentinin kívül szívesen
dolgozott, mert legfeljebb annyit kérdezett, mennyi a jussa, egyébként kiválóan
végezte a munkáját. Remekül értett a megfigyeléshez, a betöréshez és zseniális
tolvaj volt. Nem utolsósorban pedig úgy hasonlított rá, mintha az ikertestvére
lenne, ha valaki nem figyelte meg őket jobban. Így, szakállal, kevesen tudnák
őket megkülönböztetni megfelelő távolságból. Magasságuk, alkatuk
megegyezett, arcvonásaik között is volt némi hasonlóság, de míg Marco
finomabb vonásokat kapott a teremtőtől, addig Rizzo arcán kiütközött paraszti
vére. Összességében mégis nagyon hasonlítottak egymásra, és ez rengeteg
előnnyel járt egy-egy nyomozás során. Most például Marcónak nem volt kétsége
afelől, hogy nagydarab árnyékát könnyedén megtévesztik, s míg ő gyóntatóként
teszi a dolgát a Sant’Ambrogióban, vagy bizonyítékokat keres Patrizi bíboros
irodájában, addig a nyomában járó férfi Rizzót követi. A koldusnak egyetlen
nagy hibája volt csak, az, hogy minden pénzét, amit megkeresett, szajhákra és
szeszre költötte, aztán nyomorgott, míg nem talált valami testhezálló munkát. A
legutóbbi közös nyomozásuk során azonban kis híján meghalt, ezért nemigen
fűlött a foga az újabb feladathoz. Marco nem is csodálta. Egy templomrabló
banda nyomára bukkantak, akiket egy pénzéhes püspök segített, természetesen
jókora haszonért. Őt akarták megölni és Rizzót találták el. Egy golyót kapott a
combjába. Azóta kissé ódzkodott a közös vállalkozásoktól…
 Kiért a sikátorból a Via Claudiára, fogott egy kocsit, és az Aventinusra vitette
magát. Remélte, hogy Sallua atya ott lesz és fogadja, nem szeretett volna időt
veszíteni. Így, hogy a hercegnő beindította az eseményeket, szinte bármikor
jöhetett a levél a zárdából. Katharina Schillingfürst elbeszélése alapján biztosak
lehettek benne, hogy egy jókora összeg felajánlásával Blanca bekerül a
Sant’Ambrogióba.
A kocsiban a lány körül forogtak a gondolatai. Hihetetlennek tartotta az
átalakulását. Tetszett neki, de meg is ijesztette ez a hirtelen változás. Az ember
nem képes egyik pillanatról a másikra kilépni magából, lehetetlen, hogy egy hét
alatt egy meggyötört, elkeseredett nőből céltudatos, magabiztos úrinő válik. Úgy
érezte, lesz még gondja bőven Blancával, félt, hogy ez a talmi határozottság az
első akadálynál lefoszlik róla, és bajba kerül. Akkor neki ott kell lennie, hogy
kisegítse. Arról azonban fogalma sem volt, hogyan érje el, hogy gyakran
látogathassa a zárdát.
Időközben feltűnt a Santa Sabina bazilika vöröstéglás épülete, és hamarosan
meg is állt a kocsi. Várakozásra intette a kocsist, és a kolostor bejáratához lépett.
Kopogott, majd amikor kinyílt a kapu, már ismerősként üdvözölte a fiatal
szerzetest, aki először meglepődött, valószínűleg nem ismerte fel a szakáll
mögött, de aztán felcsillant a szeme és beengedte.
– Vincenzo testvér azt mondta, ha ön megjelenik, azonnal küldjem hozzá –
hadarta, és már rohant is Marco előtt, vezette Sallua irodájához. Fiorénak meg
sem kellett szólalnia, gyors léptekkel követte a szerzetest, aki amint az ajtóhoz
értek, kopogott, majd a hívó szóra benyitott. Marco belépett, és bólintott az
alacsony férfi felé, aki az íróasztalánál, a szokásos papírhalom előtt éppen
felpillantott.
– Üdvözlöm, signore Fiore – mondta, és hellyel kínálta Marcót.
– Akár szólíthat testvérnek is, atyám – vigyorodott el Fiore, és leült az
asztallal szemközti székre.
– Valóban? Visszatér az Anyaszentegyház kebelére? – mosolyodott el az
alacsony ember, és érdeklődéssel pillantott vendégére.
Marco elhúzta a száját.
– Egy rövid időre, atyám. Épp ebben kérem a segítségét.
– És mi a terv, testvérem – nyomta meg a megszólítást ironikusan a szerzetes.
– A terv kissé bonyolult, nagy a hibázási lehetőség és sok a bizonytalan
tényező, de kivitelezhetőnek tűnik. – Marco kinyújtotta hosszú lábát,
kényelmesen elhelyezkedett, aztán belefogott a terv ismertetésébe. Miután
befejezte, Sallua csettintett.
 – Nem rossz – mondta, és felállt. Háta mögött összekulcsolta a kezét és sétálni
kezdett a szobában. – Tehát a gyóntatók neve kellene, akik a Sant’ Ambrogióba
járnak. Ez nem gond, a nyomozati anyagban benne lesz a nevük. Mit
szándékozik tenni velük?
– Az legyen az én gondom – vonta össze a szemöldökét Marco. – Ne
aggódjon, élve megússzák a kalandot. És csak az egyiket kell kiiktatnom, hogy a
helyére léphessek. Nem derült ki valamelyikről valami roppant helytelen dolog,
amivel megzsarolhatnánk?
Sallua a fejét rázta.
– Nem nyomoztunk utánuk. De tartok tőle, most már késő is lenne.
Marco felsóhajtott.
– Sebaj. Nem csak azzal lehet zsarolni valakit, amit tett, azzal is, amit nem
tett, de tehetett volna.
A szerzetes megtorpant, és döbbenten meredt a vendégére.
– Ez roppant visszataszító, signore Fiore.
– Az. Ilyen visszataszító a munkám – bólogatott Marco. – Ön szerint miért
léptem ki? Csupán a fiú halála miatt? Nos… kérem, megkeresné a papok nevét?
Mellesleg nem akarom elkeseríteni, de minden valószínűség szerint itt kell
laknom a kolostorban néhány hétig.
Sallua lerogyott a székére.
– Miért?
– Mégsem lakhatok a lakásomban, nem igaz? Valahol laknom kell. Ha
követnek, ez az egyetlen hely, ahol ön el tudja intézni, hogy ne járjon el a
testvérek szája.
A szerzetes bólintott.
– Természetesen, de nem mondom, hogy örömmel.
– Nem kell örülnie, atyám. Elég, ha megvannak a nevek, és elintézi, hogy
kapjak egy cellát, továbbá azt, hogy senki ne akarja megtudni tőlem, mit keresek
itt… Akkor megkaphatom a neveket? – Marco érezte, hogy elért egy határt
Saullánál. Nem tartja erkölcsösnek, amire készül, és vonakodik, de más
megoldást pillanatnyilag nem látott.

Miután Sallua nagy nehezen megadta a két gyóntató nevét, Marco visszatért a
kocsihoz. Most eszében sem volt a narancsligetben időzni vagy letekinteni a
kőfalról Rómára, sietett.
Hazavitette magát, lassan szállt ki a kocsiból, alaposan körülnézett. Az
árnyéka egy fa mögött húzta meg magát, látszott rajta, hogy rettenetesen melege
van. Fiore jól látta, hogy a férfi észrevette. Nyilván megkönnyebbült, hogy nem
kell azt jelentenie, hogy teljesen elveszítette a nyomát.
Marco fizetett, majd felment a lakásba. Kinézett az ablakon a függöny mögül
és látta, hogy követője még mindig a fát támasztja. Inget váltott, majd lesétált a
lépcsőn és kilépett a kapun. Szándékosan nem a kedvenc kifőzdéjébe ment,
hanem egy eddig számára is ismeretlen éttermet választott, hogy Rizzo ne
okozzon feltűnést azzal, hogy hirtelen megváltoztatja a szokásait.
Komótosan megebédelt, majd rágyújtott és még legalább egy órát aszaltatta a
napon a követőjét. Az étterem környékén ugyanis csupán a teraszon volt árnyék,
mindenütt máshol erősen tűzött a nap. Miután megelégelte, hogy szórakozik a
férfival, visszabandukolt a lakására, levetkőzött és ledőlt. A szeme csukva volt,
de az agya forgott. A hercegnőnek és Blancának egyedül kellett megoldaniuk,
hogy a lány bejusson a zárdába. Ő nem mutatkozhatott egyelőre, csupán akkor,
ha már az egyik gyóntatót kiiktatta. Ehhez Valentini hathatós segítségére volt
szüksége. Bízott benne, hogy a két nő elég agyafúrt és tökéletesen végrehajtják a
tervet. Sajnálta, hogy nem találkozott a színésszel, aki eljátssza a gazdag nápolyi
kereskedőt, de elhitte a hercegnőnek, hogy a nagybátyja kiváló szakembert talált
a feladatra.
Hét óra tájban magára öltötte Rizzo rongyait, egy rossz, kopott, mocskos
kalapot nyomott a fejébe, és a hátsó kijáraton elhagyta a házat. Nyolc óra előtt
érkezett az ópiumbarlanghoz, leült a kapuja mellé és várt. Figyelte a bordélyba
belépőket, a kilépőket, az utcán lődörgő már enyhén részeg férfiakat és
szajhákat, de semmi gyanúsat nem látott. Attól nem tartott, hogy valamelyik lány
vele akarna üzletet kötni: ebben a ruhában senki nem nézett volna ki belőle
egyetlen fityinget sem.
Valentini pontban nyolckor tűnt fel az utca végén. Gyors léptekkel közeledett,
közben néha hátrapillantott. Marco nyugtázta, hogy Rizzo megfelelően adta át az
üzenetét. A magas pap odalépett az ópiumbarlang kapujához, ügyet sem vetett a
barátjára, aki tőle alig két méterre kuporgott az utcán. Épp emelte volna a
kopogtatót, amikor Marco megszólalt mellette:
– Mit keres egy szent ember egy ilyen mocskos helyen, atyám?
Valentini odakapta a fejét, lépett egyet, lenyúlt, és úgy emelte fel a földről
Fiorét, mint egy koszos macskát. Nekicsapta a falnak, és ádáz képpel bámult rá.
Marco halkan felnevetett.
– Remélem, tényleg nem követtek, mert ha engem nem ismertél fel, rám se
néztél, akkor akár a teljes Inkvizíció a nyomodban lehet.
 – Nem vagy épelméjű, amice, majdnem megöltelek – csóválta a fejét
Valentini, és elengedte Fiorét. – Egyszer véletlenül agyoncsaplak.
– Ettől tartok én is – morogta Marco, aztán intett a papnak, hogy kövesse.
Beléptek egy szemetes kapualjba, ahol szinte teljes sötétség honolt, csupán a
bordély vörös lámpájából áradó fény hatolt be valamelyest.
– Idefigyelj Giorgo! Valakit a nyakamra hoztál, és már el is kapott egyszer.
Ezt a levelet dobta rám, miután jól összevert. – Benyúlt a rongyai alá, és átadta a
papnak a cetlit.
– Azt írja, hogy ne állj az útjába… Az útjában álltál? – meresztette a szemét
Valentini.
– Nem a verőember írta a levelet, amice, hanem a megbízója. Szerintem az a
barom írni sem tud. Mindenesetre csak utánad kajtatva találhatott rám, mert a
palotát nem figyelik. Engem követ az a fajankó, de csak akkor, amikor én is
akarom. Nincs elég esze. Nagy valószínűséggel téged is figyelnek, és ennek csak
az lehet az oka, hogy valaki nagyon nem akarja, hogy fény derüljön a
Sant’Ambrogio titkára. Ki tudja még rajtunk kívül, hogy a hercegnőhöz járkáltál,
és hiszel a történetében?
Valentini megvonta a vállát.
– Nem titkoltam, hogy gyanúsnak tartom, amiért nem nyomozunk az
ügyben…
Marco lehajtotta a fejét, majd felnézett a barátjára.
– Akkor most már biztos, hogy általad jutottak el hozzám. Félek, azt is tudják,
hogy a lány a palotában van, hisz amikor odavittük, még nem tudtuk, hogy
követnek – csapott a levegőbe. Ideges lett. Félt, hogy a szépen kivitelezett terv
dugába dőlhet a pap meggondolatlansága miatt. Előrelátóbbnak ismerte.
– Mindegy. Most már nem nagyon van más választásunk… Az első, amit meg
kell tennünk, hogy felkeressük az egyik gyóntatót, aki a Sant’Ambrogióba jár.
Nem Peterst, ő túl közel állhat Patrizihez, hanem mondjuk Niccolo atyát.
Martuzziról beszélt a hercegnő, neki próbálta elmondani, amit látott, de ő nem
foglalkozott vele. Nyilván Peters közeli embere. Niccolo azonban könnyebben
meggyőzhető. Megvádoljuk, hogy viszonyt folytat Monica nővérrel, és
ráparancsolunk, hogy húzza meg magát, különben egy nap múlva az Inkvizíció
előtt fog állni, és többen vallják majd, hogy látták szerelmeskedni az apácával.
Ami akár lehetséges is a hercegnő elmondása alapján. Hiszem, hogy sem magát,
sem Monica nővért nem akarja bajba keverni…
Valentini bólogatott.
– Te és a piszkos módszereid…
 – Igen, piszkos módszerek, de hatásosak, te is tudod. Ha érzékenykednék, a
bűnösök megúsznák, te is tudod.
– Tudom, de nem illik egy felkent paphoz az effajta mocskos zsarolás.
– Én nem vagyok felkent pap – bökött a mellére Marco.
– Te nem, de én igen, és nekem kell odaállnom elé, és erőszakkal hatni rá, ha
úgy szükséges. Egyébként pedig mindig pap maradsz, akár akarod, akár nem.
Akkor is, ha elhagyod az egyházat. Akkor is, ha világi életet élsz. Tudod jól, akit
egyszer pappá szentelnek, örökre pap marad.
– Tudom… – nézett félre Fiore, tisztában volt vele, hogy nem lehet csak úgy
letenni a reverendát, mint egy elkoszolódott ruhát. – De még mindig nem értem,
mi a bajod az erőszakkal. Eddig is ezt csináltad, most miért zavar ennyire?
– Mindig zavart – vonta meg a vállát Valentini. – Csak nem mondtam.
– Mimóza… – morogta Marco az orra alatt.
– Úgy tűnik, te még élvezed is – csóválta a fejét a pap
Marco egy pillanatig csak nézett a szemébe, aztán elfordult.
– Nem, Giorgio, nem élvezem. Én csupán a magasabb célt, és a nagyobb
bűnösöket látom, akiket másképp nem kaphatok el.
Valentini elhúzta a száját.
– Undorító munkánk van.
– Az – hagyta helyben Fiore, aztán témát váltott. – Ha ez megvan, szükségem
lesz megfelelő domonkos rendi ruhára, és be kell jutnom őeminenciája, Patrizi
bíboros irodájába is. Először is tudni akarom, ki ez a Peters atya, tudnunk kell, ki
az az Americano, aki levelet írt a zárdafőnöknőnek, és ki kell derítenünk, hogy a
bíborosnak mi köze ehhez az egészhez, miért nem nyomoznak. Okuk van rá, ez
biztos. Más esetben, és persze még akkor, amikor hivatalban voltam, már engem
uszítottak volna az ügyre. Réges régen felgöngyölítettük volna, és Maria Luisa
elnyerte volna méltó büntetését. Más is van itt, ez biztos, és nem is kis horderejű
dolog. Olyasmi, amely miatt magas rangú fejek hullhatnak. Érzem.
Valentini elgondolkodva nézte a barátját.
– Ezért mentél bele, hogy elvállalod az ügyet, igaz? Nem a parázna apácát
akarod elkapni, hanem azokat, akik mögötte állnak.
Marco bólintott.
– Az apáca kis hal. Sokkal jobban izgat, milyen összefonódás lehet egyes
jelentős egyházi személyek és a Sant’Ambrogio zárda között… Ez már kihívás –
emelte meg a szemöldökét Fiore. – Ezért már érdemes félretenni a szeszt.
– Örülök, hogy végre találtál valamit, amit jobban szeretsz a kábulatnál és a
nőknél.
 – Nem mondtam, hogy jobban szeretem – ingatta a fejét Marco. – Szívem
szerint most bemennék a barlangba, és eszméletlenre szívnám magam
ópiummal, de már nem Giuseppe halála miatt, csak mulatságból. Tudod, különös
dolgokat lát az ember a delíriumban…
– Tudom. Láttalak néhányszor ész nélkül vigyorogni, nyitott szemmel
álmodni, hidd el. Cseppet sem vagy szép látvány.
– Hagyjuk! – legyintett Marco. – Ezt nem értheted. De nem is baj. Legalább
egyikünk legyen józan. Holnapután látogassuk meg Niccolo atyát. Ki tudod
deríteni, hol tartózkodik?
Valentini bólintott.
– Akkor két nap múlva találkozzunk. Ha kiderítetted az atya lakhelyét,
megüzenem, hol várlak. Blanca akkor már bizonyára beköltözik a zárdába.
Megvárom, míg a hercegnő értesít a fejleményekről, aztán elkapjuk szegény
Niccolót.
– Rendben. Addig elintézem neked a két váltás ruhát. Hol fogsz lakni? A
lakásodban nem maradhatsz.
– Persze, hogy nem. A Santa Sabinába költözöm egy időre.
Valentini a szemeit forgatta, aztán a fejét csóválta.
– A végén még visszatérsz közénk.
– Arra ne számíts! Te se akarnál visszatérni, ha átélted volna azt, amit én. El
sem tudod képzelni, mennyi minden vár rád a világban. És mennyi mindenre
rájöttem, mióta eltávolodtam az egyháztól. Te is, én is gyermekként kerültünk
erre a pályára, és fogalmunk sem volt arról, mit hagyunk ki az életünkből, ha
elvonulunk. Én biztosan nem leszek többé pap, legfeljebb eljátszom, hogy az
vagyok. Nem beszélve arról, hogy a hitem is átalakult. Ahogy most
gondolkodom, már nem lehetnék az, aki voltam.
Valentini merőn nézte a koldusnak öltözött barátját.
– Már mondtam. Sosem voltál odavaló.
– Igaz. Már mondtad. Én pedig soha nem vitatkoztam – kacsintott Marco.
Búcsút intett, kikémlelt az utcára, majd feltűnés nélkül kiosont.

40.

Blanca a szalonban várt. A hercegnő azt kérte, ne mozduljon, vendégük érkezik.

Így mondta: vendégük. A lány sejtette, hogy ki lehet az, hisz eljött az idő. Egy
nappal ezelőtt futár érkezett a Sant’Ambrogioból, és várakozásuknak
megfelelően Maria Luisa főnöknő fogadni kívánta őt és az édesapját. Nyilván az
édesapja látogatja meg, hogy bemutatkozzanak egymásnak és egyeztessék a
történetüket. Másra nem számított. Schillingfürst hercegnő azt mondta, Marco
Fiore nem jön már, nekik kettőjüknek kell mindent elintézniük, ráadásul úgy,
hogy a hercegnő jelen sem lehet, a neve el sem hangozhat. Blanca ezt úgy
értelmezte, hogy magára maradt. Izgatott volt és ideges. Félt, hogy nincs
felkészülve a feladatra, hisz oly kevés idő telt el azóta, hogy idekerült. Alig két
hét. Ennyi idő alatt senkiből nem lesz szende, istenfélő úrilány, aki nem így
nevelkedett. Biztos volt benne, a legjobb, amit tehet, amikor nem találja az
odaillő szavakat, ha nem tud felelni egy-egy kérdésre, hogy hallgat. A
hallgatásból nagy baj még nem lett, legfeljebb azt gondolják róla, hogy zavarban
van vagy egyszerűen kissé ostoba.
Hangokat hallott a bejárat felől, ezért lesimította a szoknyáját, és az ajtó felé
fordult. Rövidesen Katharina Schillingfürst lépett be egy úriember kíséretében,
akiről valószínűsítette, hogy a színész, akit felfogadtak. Figyelmét az
ismeretlenre fordította, és jól megnézte. Megállapította, hogy nem egészen úgy
mutat, mint egy gazdag ember: lakájruhát viselt, de a hajviselete – már amennyi
haja volt, mert úgy tűnt, abból van neki a legkevesebb –, borotvált arca
megnyerőnek látszott. Magabiztosan mozgott, szemében huncut fény villant,
amikor meglátta a lányt.
– Gyermekem! – harsogta és úgy indult felé, mint aki szeretné átölelni rég
nem látott lányát.
Blanca hátrált egy lépést, és összefonta a karjait maga előtt. Tudta, hogy
illetlenül viselkedik, de képtelen volt egy idegen, középkorú, kissé pocakos férfi
közeledését elfogadni, még akkor is, ha felismerte, a színésszel van dolga, noha
a lakájruhát nem értette.
A férfi megtorpant a nyílt elutasítást látva, és a hercegnőre nézett.
– Talán egy kicsit lassabban, signore Battista. Signorina Rivera még azt sem
tudja, ki ön és miért jött. Bár… időközben bizonyára rájött… Köszönöm, hogy
felvette a lakájruhát, így bizonyára senki nem gyanakszik arra, hogy
vendégségbe érkezett hozzánk – mosolyodott el a hercegnő. – Ne aggódjon,
kedvesem, signore Battista nem fogja ölelgetni – mondta Blancának, majd újra a
színész felé fordult. – Talán lehetne kissé hűvösebb, távolságtartóbb apa, aki
ugyan szereti a lányát, de nem dédelgetős fajta. Mit gondol?
A színész elmosolyodott és bólintott.
 – Ahogy óhajtja, asszonyom – hajolt meg Katharina Schillingfürst felé.
– Ismerkedjen meg a kedves édesapjával, Gianfranco Rivera úrral! – szólította
fel kedvesen, de határozottan a lányt az asszony.
Blanca leengedte a karjait, és közelebb lépett. Nem taszította az az ember,
csupán a testi közelséget igyekezett kerülni vele. Ahogy minden férfival Stefano
Cavo óta. Eddig nem is igen volt alkalma férfiakkal találkozni, kivéve Marco
Fiorét, de őt valamiért másképp kezelte magában. Talán, mert a megmentőjének
tartotta, talán azért, mert itatta, tartotta a fejét, amikor nem tudott mozogni – már
nem félt az érintésétől, nem is volt más választása. De ha ő akarta volna
megölelni, őt is elutasítja. Összeborzadt a gondolatra, hogy egy férfi ilyen
bizalmas közelségbe kerüljön vele.
– Üdvözlöm, kisasszony – köszöntötte hűvösebb hangnemben Battista, és
ettől Blanca megnyugodott.
– Isten hozta, signore Battista – felelte a lány udvariasan, majd Katharina
Schillingfürst intésére mind leültek.
Egy órácskát töltöttek csupán azzal, hogy megbeszéljék a részleteket, majd a
színész távozott. Blanca elégedetten nézett utána. Az együtt töltött rövidke idő
alatt egészen megkedvelte ezt az embert. Többé nem próbált hozzáérni, és
kellemes modora volt, nem beszélve arról, hogy a szeme folyton mosolygott.
Nem megszokásból, egyszerűen áradt belőle az élet szeretete, és ezt a jókedvet át
is ragasztotta azokra, akik a közelében tartózkodtak. Mire végeztek, kellemes,
barátságos csevegéssé alakult a kezdeti kínos találkozás.
– Szerintem kiválóan megfelel gazdag nápolyi kereskedőnek. Nem
arisztokratikus a modora, de nem is szükséges, hogy az legyen. Ugyanakkor
határozott és magabiztos, mintha valóban hatalmas vagyona lenne. Nem
gondolja? – nézett Blancára Schillingfürst hercegnő, miután Battista távozott.
A lány gondolkodás nélkül helyeselt.
– Valóban, és megnyerő ember, szerintem nem kelti fel senki gyanúját.
A hercegnő közelebb lépett Blancához, és a karjára tette a kezét.
– Tudom, hogy izgul, és meg is értem. Holnap nagy napunk lesz, önnek
mindenképpen, engem pedig az idegesség gyötör majd, míg Battista nem
jelentkezik, hogy elfogadták a jelentkezését. Most azonban menjünk,
készíttettem önnek egy illő ruhát. Édesanyja halála után még sem vonulhat
zárdába kis virágos szoknyában, nemde? – nevetett csilingelő hangon.
A lány érezte, hogy az asszony igyekszik őt megnyugtatni, és rá is fért, hogy
elterelje a figyelmét, mert máson sem járt az esze, csak azon, hogy holnaptól
elszakad a világtól, Leonától, és mindentől, ami eddig a biztonságot jelentette a
számára. Bekerül egy számára teljesen idegen környezetbe, ahol szerepet kell
játszania. Olyan szerepet, melyet még nem tanult meg jól, és ha hibázik, akár az
életével fizet.
Látta az asszonyon, hogy ő is ideges, fél a holnapi naptól, bár neki sokkal
kevesebb félnivalója volt. Hisz mi történhet? Legfeljebb baleset éri Blancát vagy
őt is megmérgezik, és más módszert kell választania a bizonyítékok
beszerzéséhez. Ugyanakkor a lány meg volt róla győződve, hogy nem csak ezért
aggódik. Úgy érezte, az elmúlt két hétben különleges kapcsolat jött létre közte és
hercegnő között. Az asszony olyan titkokat osztott meg vele, olyan apró
érzéseket, melyeket talán még senkivel, hisz a nyomozás során inkább a
tényekre hagyatkozott, ahogy ő is mondta. Nem mesélte el sem Fiorénak, sem a
dominikánus papnak, hogy kis híján hinni akart Maria Luisának, hogy
megbabonázta a főnöknő, és már-már elfogadta volna azt is, hogy más nőkkel
hál, ha a szent extázisához erre van szüksége. A novícia könyörgése, a többi
apáca félelme, az Americano levele azonban észhez térítette. Bevallotta, hogy
eleinte a szerelemhez hasonló érzést táplált a főnöknő iránt, csodálta és
varázslatosnak tartotta a szépségét, noha testi vágyat nemigen érzett iránta. A
személyiségével vonta bűvkörébe. Ezt a csodát rombolta le a sok apró jel, mely
arra utalt, Maria Luisa közel sem Isten, sokkal inkább a sátán szolgálója.
– Na, jöjjön, kedvesem, ideje felpróbálnia a ruháját! Ha nem jó, még tudunk
igazítani rajta – indult el a hercegnő a saját szobája felé. Blanca követte, noha
biztos volt benne, ismét tökéletesen eltalálták a méretét. – Frau Altenschmitt az
egyik ruhámból készítette önnek… kissé meg kellett toldani. Most nem akartam
szabót hívatni, hisz tudja, signore Fiore üzent, hogy legyünk óvatosak.
Schillingfürst hercegnő szobájában már az ágyon feküdt az újjá varázsolt
öltözék. Gyönyörű, de egyszerű fekete ruha volt, fekete gyöngyökkel ékesítve,
hozzá fekete kalap, kis fátyollal, épp, ahogy egy örökké gyászoló leányhoz illik.
– Tudom, hogy gyászos, de épp ez a cél, nem igaz? – nézett a lányra.
Blanca bólintott, és felvette a ruhát az ágyról.
– Igazán gyönyörű – jegyezte meg és arra gondolt, a saját temetésére is milyen
alkalmas lenne ez az öltözék. – Biztos vagyok benne, hogy Frau Altenschmitt
tökéletesen az alakomra igazította. Az eddigi ruhák is mind tökéletesen álltak
rajtam. Ezt pedig, ha holnap minden jól megy, nem sokat fogom hordani, ugye…
– Valóban. Ha befogadják, márpedig nagyon úgy fest, akkor minden világi
dolgától, ruháktól, ékszerektől, de még az utolsó zsebkendőjétől is meg kell
válnia.
– Semmit sem tarthatok meg? – motyogta Blanca a ruhának, melyet magához
szorított. – Semmit, Leonától sem?
A hercegnő a fejét rázta.
– Semmit, kedvesem, sajnálom. A zárdában nem lehetnek világi hívságok.
– Rendben – bólintott a lány szomorúan. – Ha nem bánja, asszonyom, most a
maradék időmet Leonával tölteném. Ő is el van keseredve, hogy bentlakásos
iskolába kerül, apácák közé, szeretném megnyugtatni.
– Természetesen. Menjen csak, foglalkozzon a húgával! – Az asszony
hangjában igazi együttérzést vélt hallani a lány, és amint felnézett, úgy tűnt neki,
mintha Katharina Schillingfürst szemében könny csillogott volna – bár ebben
egyáltalán nem volt biztos. Abban azonban igen, hogy bármennyire is
kihasználja a helyzetét, a hercegnő jó ember, és ha az övét esetleg nem is, de
Leona sorsát elrendezi.

Másnap reggel már a fekete ruhát öltötte fel. Előző este kisírták magukat a
húgával, megbeszélték, hogy mihamarabb találkoznak, történjék bármi, és
összebújva aludtak el. Már csak úgy kellett elillannia a palotából, hogy ha
véletlenül figyelik az épületet, ne vegyék észre. A zárt kocsi jó megoldásnak
tűnt: ha valaki a kapu mellett áll, azt gondolhatja, a hercegnő hagyja el a házat.
– Blanca… – szólalt meg a kislány, aki a háta mögött ült az ágyon. – Ígérd
meg, hogy minden rendben lesz!
A lány hátrafordult Leonához, és rámosolygott.
– Megígérem. Nem tart sokáig, hidd el. Jövök, amint tudok. És ha ezen túl
leszünk, soha többé nem válunk el.
Leona felállt az ágyon, Blanca pedig odalépett hozzá. Átölelték egymást, így
épp egyforma magasak voltak. Érezte, hogy a kislány könnyei ismét eleredtek,
átnedvesítették az ingvállát. Eltolta magától a gyermeket és mélyen a szemébe
nézett.
– Mi ketten mindent túlélünk. Megértetted? Bármi történik is, tudjuk, hogy
egyszer vége lesz, és újra együtt leszünk. Mindent megoldunk, elviselünk, és
biztos vagyok benne, hogy utána gyönyörű életünk lesz.
Leona félrenézett, mint aki nem mer bízni ezekben a szavakban, de Blanca
finoman megrázta.
– Nézz a szemembe! Minden rendben lesz, megértetted? – Hangja
határozottan és erősen csengett. Tudta, hogy erőt kell öntenie a kislányba.
Tisztában volt vele, hogy Leonának csak ő van, ő a biztonság, a védőbástya
számára, ő az, akiben megbízik, senki más. Ha ő most összeomlik, kimutatja a
félelmét, a gyermek sem lesz képes tartani magát. Így is épp elég zavart lehet,
hogy kiszakadt a megszokott világából, és ha azt látja, hogy a nővére is kétségbe
van esve, az a kis biztonságérzete is elillan.
– Igen – lehelte könnyes hangon a kislány.
– Jó. Akkor legyünk nagyon okosak és erősek. Mi, Riva lányok ilyenek
vagyunk, punktum! – nevetett Leonára. – Gyere, már bizonyára itt a kocsi,
indulnom kell!
Megfogta a húga kezét, és együtt mentek le a szalonba. A hercegnő már várta.
Odalépett hozzá, és hosszasan a szemébe nézett.
– Köszönöm… – mondta hálásan, és a lány kezébe nyomott egy tömött táskát.
– Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog.
Blanca egy pillanatra lehunyta a szemét, majd csókot nyomott Leona hajára,
és egy kicsit arrébbtaszigálta. Megfogta Katharina Schillingfürst mindkét kezét,
és a füléhez hajolt.
– Nagyon vigyázzon rá, asszonyom! Ő a mindenem. Ha bármi baja történik,
én a sírból is visszajövök – súgta, majd rámosolygott a húgára, és kilépett az
ajtón. Beszállt a kocsiba, és hátradőlt. Tudta, hogy nem nézhet vissza, mert ha
megteszi, sírással fogja tölteni az egész utat.

41.

Először motoszkálást hallott a folyosóról, majd lassan nyílni kezdett az ajtó. A

szobában félhomály volt, már lement a nap, elmúlt nyolc óra. Marco felkapta a
fejét. Épp befejezte az öltözködést, csak arra várt, hogy Rizzo megérkezzen, így
arra gondolt, valószínűleg ő próbál bejutni, de biztos azért nem lehetett benne. A
nyíló ajtó mögé húzódott, és várta, hogy felbukkanjon az alak. Az elegánsan
öltözött, cilindert viselő férfi nyugodtan sétált be a lakásba.
– Ne bujkálj, tudtad, hogy jövök! – szólalt meg, és levette a fejfedőjét, majd
körbe sem nézve levetette magát Fiore kedvenc fotelébe.
Marco belökte az ajtót.
– Kopoghattál volna – jegyezte meg, majd megállt a szoba közepén. – Már
szóltam signora Tottinak, hogy egy barátom fog itt lakni egy kis ideig, bánjon
vele úgy, mintha én lennék – morogta.
– Csinos asszony?
 – Ki? Signora Totti? – Marco halkan felnevetett. – Majd meglátod.
Rizzo bólintott.
– Nem fog elárulni bennünket?
– Afelől biztos lehetsz. Kínvallatással sem tudnának belőle kihúzni egy szót
sem.
Fiore körbenézett, aztán a szekreterhez ment. Kinyitotta az egyik fiókot és
pénzt vett ki belőle, majd Rizzo kezébe nyomta. – Ezt a költségeidre adom.
Egyél, igyál, költsd nőkre, ahogy én tenném. De mint mondtam, kerüld a
Flamingót és Vittore kocsmáját. Ott túl jól ismernek.
– Nem lesz nehéz utánoznom téged – vigyorgott a vendég. – Épp így szeretek
én is mulatni, ha épp van pénzem rá.
– Most van. De ne herdáld el, mert egy darabig nem találkozunk. Majd
üzenetet küldök arról, mi lesz a feladatod. A szakálladat ne vágd le, szükség lesz
rá.
Rizzo megsimogatta az arcszőrzetét, mely épp olyan volt, mint korábban
Marcóé.
– Már egészen megszerettem. Hozzám nőtt…
Fiore elhúzta a száját a rossz szóviccet hallva, aztán az ajtóhoz lépett.
– Ahogy mondtam, ne légy túl feltűnő, de ne is bujkálj! Csak viselkedj
természetesen. Majd üzenek… – mondta, és kilépett az ajtón.
A ház udvaráról a hátsó kijáraton távozott. Úgy sejtette, nem figyelik, de azért
alaposan körülnézett Ahogy gondolta, nem volt a nyomában senki. Egy napja
üzent a hercegnő, hogy megkapták a levelet a Sant’Ambrogioból, Blancát és
édesapját, na és nyilván az édesapja pénzét várják. Időközben Valentini is
kiderítette, hogy Niccolo atya a Santa Maria della Pace templom melletti kis
kolostor lakója, mely néhány lépésre van csupán a Piazza Navonától. Marco oda
hívta találkozóra a papot, pontosan a Négy folyó szökőkútja mellé, ahol
egyébként is meglehetősen sok ember fordul meg, este pedig a kávéházak,
vendéglők dugig megtelnek a szórakozni vágyó urakkal és hölgyekkel. Úgy
gondolta, ott nem fognak feltűnést kelteni. Arra is megkérte a barátját, hogy
vesse le a reverendát, és egyszerű öltözékben jöjjön. Ha váratlanul mégis
történne valami, és meglátják őket, ne egy egyházfit keressenek később.
Nyugodtan, sietség nélkül sétált be a Piazza Navonára, és egyenesen a Négy
folyó szökőkútjához ment. Tudta, hogy Valentininek még nem kell itt lennie,
hisz közel sem volt nyolc óra, de ő szeretett időben érkezni, hogy
megfigyelhesse a környéket. Azt is ki akarta kémlelni, hogyan juthatnak be a
kolostorba úgy, hogy ne vegyék őket észre. Valentini tudta, melyik cella a
Niccolóé, sarokra esett, Marco remélte, hogy mire bejutnak, már minden
szerzetes alszik, de ha mégsem, olyan kevesen vannak, hogy legfeljebb egy-
kettő lődöröghet a kerengőben.
Odaért a szökőkúthoz, és körülnézett. Valentininek még nyoma sem volt,
viszont várakozásának megfelelően a tér megtelt emberekkel. Kivonultak a
gazdagok és a szegények egyaránt, a szökőkút körül gyerekek futkároztak,
némelyik még a kezét is beledugta és lelocsolta a társát. Kezdett erősen
sötétedni, már csak a gázlámpák ontották a fényt, melyek körbevették a Piazza
Navonát és megvilágították a vendéglők teraszait. Elsétált a kis mellékutcába,
ahonnan a kolostor oldalsó bejárata nyílt. Látta, hogy bent még égnek a
gyertyák, az ablakokon át fény szűrődött ki, aztán körbekémlelt, és amikor látta,
hogy senki nem figyel rá, a barna faajtóhoz lépett, és megnyomta. Nem nyílt.
Lenyomta a kilincset, és érezte, hogy megmozdul az ajtó, de nem engedi tovább.
Elvigyorodott, majd visszatért a szökőkúthoz.
Valentinit nem lehetett mással összekeverni. Háttal állt neki, de akkor is
megismerte volna, ha ezer ember között látja. Széles hátán megfeszült az ing,
fején nevetségesen állt a kis, munkásokra jellemző fejfedő. Látszott rajta, hogy
kényelmetlenül érzi magát a világi ruhában. Néha megrángatta az inge ujját,
olyan mozdulatokat tett, mintha viszketés gyötörné. Kimagasodott a szökőkút
körül hemzsegő emberek közül. Marco felsóhajtott. Hogyan is gondolhatta, hogy
a pap nem fog feltűnést kelteni, hiszen méretei miatt bármit húzott magára,
mindenütt észrevették. Odament hozzá, és elé állt. Nem merte megkockáztatni,
hogy mögé oson és megveregeti a vállát, mert semmi szüksége nem volt egy
nagy pofonra.
– Megnéztem a bejáratot – szólalt meg köszönés helyett. – Nem lesz nehéz
dolgunk. Pontosan tudod, hol van Niccolo cellája?
Valentini bólintott.
– A tervrajz szerint a sarokban van, az emeleten, a kerengő fölött.
– Honnan tudod, hogy az az övé?
– Simeontól.
– Még él?
Valentini bólintott.
– És jó szívvel emlékszik rád. Eljött, és körülnézett. Látta, hogy Niccolo oda
megy be. Tegnap mindent felderített. Azt mondta, igen kevesen lakják a
kolostort, talán ha tízen, és ebből négy meglehetősen idős is, annyira, hogy alig
mozgnak. Azért kerülhetett ide Niccolo, hogy segítse őket.
Marco elmosolyodott. Simeon Navone olyan öreg volt, hogy Fiore már
kölyökkorában azt hitte, hogy bármikor meghalhat. Ő volt az, aki mindent
tudott. Az összes kolostort, az összes templomot, bazilikát úgy ismerte, mint a
tenyerét. Mindenhová bejárása volt és mindenütt szívesen látták. Ő volt a
Vatikán legidősebb jezsuita hivatalnoka, és Marcót, aki sokszor kérte a
segítségét, bölcs tanácsát, nagyon kedvelte. Soha nem folyt bele a
nyomozásokba, de a tudását szívesen a rendelkezésére bocsájtotta. Amikor nem
a templomokat, kolostorokat látogatta, akkor a levéltár iratait bújta, nem beszélt,
csak ha kérdezték. Senki nem tudta, miről mi a véleménye, nem árulta el. Marco
és Valentini azonban a szívébe lopták magukat. Talán azért, mert gyerekkoruktól
gyakran jártak hozzá, vittek neki bort, édességet, ő pedig megengedte nekik,
hogy olvasgassanak, nézelődjenek a levéltárban.
– Remek. Mondd majd el neki, hogy én sem felejtettem el, és ha ezzel az
üggyel végeztünk, meglátogatom. Már ha beengednek Vatikánba…
– Nem tudom, amice. Ha van takargatnivalójuk, és te felfeded, nem biztos,
hogy szívesen látnak majd…
Fiore megvonta a vállát.
– Az sem baj, ha nem. Gyere, menjünk! – nézett fel Valentinire.
Még jó ideig figyelték a bejáratot. Nem akartak addig betörni, míg az emberek
körülöttük sétáltak. Amikor kiürült az utca és a fények kihunytak a kolostor
ablakában, Marco a zsebébe nyúlt, és kis fémszerszámot vett elő. Beillesztette a
zárba, forgatta, míg halk kattanást nem hallott. Akkor óvatosan az ajtót
meglökte, és az résnyire kinyílt. Finoman beljebb taszította, mire megnyikordult.
Gyorsan megragadta a kilincset, és nem engedte tovább nyílni. Vártak néhány
másodpercig, majd amikor nem hallottak mozgást, Fiore újra beljebb nyomta az
ajtót. Nagyon lassan dolgozott, nem szeretett volna már az első akadálynál
elbukni. Amikor akkora lett a rés, hogy befért rajta, beosont és a falhoz lapult.
Körülnézett, de nem látott senkit. Intett Valentininek, hogy kövesse, aki egy
kicsit taszított még az ajtón, és belépett. Ő is a falhoz lapult. Vártak. Egy ajtó
kinyílt, egy szerzetes kilépett rajta. Alacsony volt és kövér, de fürge mozgással
haladt a kerengőn, épp feléjük. Összenéztek, tudták, akármennyire lapulnak,
észreveszi őket. A szerzetes úgy osont, mint aki tilosban jár. Valentini
megmozdult, Marco látta, tisztában van a dolgával. Amikor a szerzetes a
közelükbe ért, épp hátrafelé sandított. Valentini nem tétovázott, felemelte
hatalmas öklét, és a tarkójára sújtott. A szerzetes hang nélkül összeesett. Marco a
papra nézett.
– Megölted? – súgta.
– Remélem, nem – rázta a fejét a barátja, és felsóhajtott. – Ezt próbálom
elkerülni, mióta te kiléptél.
– Most már mindegy. Induljunk, mielőtt megtalálják ezt a szerencsétlent –
morogta az orra alatt Marco. Ő sem szerette az erőszakot, de időnként
szükségesnek tartotta. Nagyon remélte, hogy Valentini nem mért halálos ütést a
férfira, most azonban nem volt ideje ezzel foglalkozni. – Menjünk! – bökött a
fejével az emelet felé, ahol Niccolo celláját sejtette.

42.

A kocsi egy pillanatra megállt. Blanca nem nézett ki, egy pillanatra sem húzta el
a függönyt, noha a fátylas kalapban, a fekete hajával kicsi volt rá az esély, hogy
bárki felismerje. Nyílt az ajtó, és signor Battista feje bukkant fel. A férfi
elmosolyodott és bemászott a kocsiba, majd lehuppant a lánnyal szemben lévő
ülésre.
– Leányom – bólintott Blanca felé, és kacsintott.
– Atyám – mosolyodott el a lány is, és megkönnyebbült, mert a színész igazán
úgy nézett ki, mint egy gazdag kereskedő. Elvette maga mellől a táskát, amit
Katharina Schillingfürst búcsúzáskor adott át neki, és a férfi felé nyújtotta. – A
pénz.
Battista elvette, és maga mellé helyezte.
– Pillanatok múlva odaérünk. Ugye tudod, hogy meg kell ölelned, amikor
elköszönünk.
– Igen. Ne aggódjon, nem fogom elrontani! Tudom a szerepemet. – Nagyon
határozottnak tűnt és magabiztosnak, de a gyomra remegett az idegességtől.
Hamarosan megállt a kocsi, és a hajtó kinyitotta az ajtót. Először a színész
szállt ki, aztán kisegítette a lányt. Blanca elolvasta az utcatáblát. A San Angelo
utcában voltak, mely meglehetősen forgalmasnak tűnt. Nem hitte, hogy itt van a
zárda, és nem is csalódott. Az „apja” befordult egy olyan szűk sikátorba, ahová a
nap egyáltalán nem sütött be. A málló falak enyhe dohszagot árasztottak, a
kimosott ruhák a szemben lévő ablakok közt húzódó madzagon száradtak.
Néhány métert kellett csak sétálniuk, és elérkeztek egy rácsos, kovácsoltvas
kapuhoz. Blanca bepillantott. Egy kicsi köves udvart látott, és beljebb még egy
hatalmas rácsos kaput. Olyan, akár egy börtön – fogalmazódott meg benne
rögtön, és megborzongott. Battista meglökte a kaput, és az engedett. Bejutottak a
kis udvarra, melynek egyik oldalát egy ház tűzfala zárta, a másikat a másik
rácsos kapu, melyen Blanca bepillantott a csinos kis kertbe. Bent egy oroszlános
kút állt, körülötte virágok és örökzöldek díszelegtek: úgy nézett ki, akár egy
oázis. A főkapuval szemben egy másik épület magasodott, melyen egy ajtót
láttak. A színész nem tétovázott, odalépett, és kopogott. Nemsokára hangokat
hallottak, majd az ajtó résnyire kinyílt. Egy kedves arcú, fiatal apáca dugta ki
rajta a fejét, és kérdőn nézett rájuk.
– Gianfranco Rivera vagyok, ő a lányom, Christina. Maria Luisa nővérhez
érkeztünk. – Battista hangja fölényesen csengett, úgy, mint egy olyan emberé,
aki parancsoláshoz szokott. Blanca meglepetten és elégedetten pillantott rá. Úgy
gondolta, a színész igen jó választás volt.
Az apáca kapta is magát, bólogatott, és már ki is tárta az ajtót. Az „apa” lépett
be először, mögötte a lánya, majd az ajtó újra bezárult. Apró helyiségben találták
magukat, melyet tiszta hófehérre meszeltek. Egyetlen éke egy legalább egy
méter magas feszület volt, mely szinte elvált a faltól sötét színével, és egy
egyszerű szék, ami nyilván arra szolgált, hogy a kapus nővér ne ácsorogjon
órákon át. Az kinyitott egy újabb ajtót, és Blanca meglepve látta, hogy az
udvarra jutottak, épp oda, amit a belső rácsos kapun át láttak. Továbbhaladtak, és
egy magas, többszintes épületbe jutottak. Végigmentek egy hosszú folyosón úgy,
hogy senkivel nem találkoztak, majd megálltak egy nagy faajtó előtt.
A nővér kopogott, majd amikor bentről meghallotta a hívó szót, benyitott.
– Signore Rivera és a lánya érkezett, anyám – mondta alázatosan,
előreengedte a színészt és Blancát, de ő nem lépett be, kívülről bezárta az ajtót.
A szoba épp olyan volt, amilyennek Katharina Schillingfürst leírta. Faragott,
csinos bútorokkal rendezték be, függöny volt az ablakokon. Egyáltalán nem úgy
festett, mint egy ájtatos apáca dolgozószobája – inkább egy úrinő szalonjához
hasonlított volna, ha nem egy íróasztal áll a közepén.
Maria Luisa háttal állt nekik, az ablakon nézett ki, mintha nem is törődne
azzal, ki érkezett. Lassan fordult meg, és Blanca azt gondolta magában, hogy a
nővér pontosan tudta, milyen hatással lesz a vendégeire, ha ilyen váratlanul
látják meg, hátában a napfénnyel, mely dicsfényként ragyogott körülötte.
Valóban lenyűgözően festett. Az arca tökéletes porcelánsimaságú, a szemei
delejesen feketék, az ajka érzékien telt volt. Pontosan úgy nézett ki, ahogyan a
hercegnő leírta: épp annyira nőiesen vonzó és varázslatos, ugyanakkor úgy tűnt,
mintha nem is hús-vér ember, hanem egy istennő állt volna előttük. Ez az érzés
akkor sem változott, amikor megszólalt.
– Signore Rivera, köszöntöm a Sanit’ Ambrogio zárdában. – Hangja halkan,
mégis erőteljesen csengett.
Battista nem válaszolt, és amikor Blanca ránézett, látta, hogy tátott szájjal
mered az apácára. Teljesen megbűvölte a főnöknő, a lány már attól félt, teljesen
kiesik a szerepéből. Finoman megbökte, mire a színész magához tért, nyelt
egyet, és fejet hajtott.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – szólalt meg akadozva, majd fújt egyet. –
Milyen meleg van itt…
Maria Luisa erre nem válaszolt, csak mindent értő arccal elmosolyodott.
– Foglaljanak helyet! – mutatott a két faragott székre az asztala előtt. – Úgy
tudom, a lánya nálunk szeretne élni a jövőben.
– Igen, anyám, ez a vágya. Próbáltam lebeszélni, de az édesanyja halála
olyannyira megviselte, hogy csak Istenben találta meg a vigaszt – dadogta el
betanul szövegét a színész.
– Dicséretes – bólintott a nővér.
Blanca eddig egy szót sem szólt, senki nem kérdezte. Maria Luisa ekkor felé
fordította a tekintetét, és végignézett rajta, majd újra Battista felé fordult.
– Nincs kifogásom az ellen, hogy Christina leánya beköltözzön hozzánk. De
fontos, hogy végleges döntést kell hoznia. Ha egyszer ide belépett, az
elhatározásának örökre kell szólnia. Soha többé nem találkozhatnak, soha többé
nem beszélhetnek egymással. Rendházunk szabályai igen szigorúak. A saját
bentlakó társainkon és gyóntatóinkon kívül senkivel nem érintkezhetünk. Készen
állsz erre, leányom? – nézett Blancára.
– Igen, anyám – suttogta a lány megilletődötten, úgy, ahogy tanulta.
– Ön is így gondolta, signore Rivera? Nem látogathatja meg a lányát, nem
gondolhatja meg magát.
– A feleségem halála óta Christina csak árnyéka önmagának. Csupán akkor
láttam rajta némi vigaszt, amikor a templomból jött haza. Tudom, hogy a világi
életet már elvetette, és ha arra kényszeríteném, boldogtalanná tenném. Itt talán
megnyugodna a lelke.
– Rendben – bólintott Maria Luisa. Felvett az asztaláról egy csengőt, és
megrázta.
Egy pillanattal később nyílt az ajtó, és az a nővér lépett be, aki elkísérte őket
Maria Luisa szobájába.
– Kísérd Christinát a számára előkészített cellába! Öltözzön át, aztán a világi
dolgaival jöjjetek vissza mind a ketten! – utasította a fiatal apácát a főnöknő.
Blanca tétován felállt, de a házfőnök határozott intésére összeszedte magát, és
követte a nővért.
 Végigmentek ugyanazon a folyosón, amelyen érkeztek, aztán az apáca
kinyitott egy vastag ajtót, mely mellett egy szék állt. A lány nyomban érezte,
hogy most jutottak a valódi zárdába. Maria Luisa szobája nyilván nem véletlenül
volt elválasztva a többi lakó cellájától, és az a szék sem véletlenül állt az ajtó
mellett. Úgy sejtette, azon mindig ül valaki, aki figyeli, ki lép a főnöknő
folyosójára, és ugrik, ha meghallja a csengő hangját. Beléptek a következő
helyiségbe. A terem hatalmas volt, ablaktalan, és egy trónszerű szék kivételével
teljesen üres.
Blanca elkapta az apáca pillantását.
– Itt tartjuk a nagyobb szertartásokat, ünnepségeket.
– Nem a templomban? – csodálkozott rá a lány.
– Ott is. De itt is szoktunk. Majd meglátod – motyogta zavartan a nővér.
Továbbhaladtak, és egy következő ajtón át egy kerengőbe jutottak, mely egy
másik kertecskét zárt körbe. Ennek a közepén egy apró szökőkút állt, inkább
csak csobogó, és Blanca végre több apácát is látott. Egyesek kertészkedtek,
mások olvasgattak a padokon, melyek körbevették a csobogót. Sem vidámnak,
sem szomorúnak nem látszottak, inkább közönyösnek tűntek. Vetettek rájuk egy-
egy pillantást, de a lány semmit sem tudott kiolvasni a tekintetükből.
A kerengőről nyíló ajtók teljesen egyformák voltak. A nővér benyitott az
egyiken, és belépett, Blanca pedig követte. Egy teljesen hófehér cellába jutottak,
melyben egy ágy, egy asztal, egy szék, mosdótál és egy feszület jelentette a
berendezést csupán. Egyáltalán nem lehetett Maria Luisa finom ízléssel
berendezett szobájához hasonlítani. Az ágyon egy fehér hosszú ing, fekete
felsőruha, fehér gallér, és fehér fityula feküdt. Különbözött attól, amit a kísérője
viselt.
– Öltözz át, a fityulát segítek felvenni. Eddig még senkinek nem sikerült első
próbálkozásra. Egyébként Monica nővér vagyok – kuncogott.
Blanca lefejtette magáról a szép, gyöngyös fekete ruháját, aztán magára húzta
az inget, majd a fekete köpenyt és a gallért. Addig Monica összehajtotta a világi
öltözéket, majd a lány hajára illesztette a fityulát.
– Szép hajad van – jegyezte meg. – Még szerencse, hogy attól legalább nem
kell megválnod. Nem úgy, mint ettől… – pillantott az ágyra hajtogatott ruhára. –
Menjünk vissza! Ha késlekedünk, a főnökasszony mérges lesz… – mondta, és
felvette a világi öltözéket az ágyról. – Nincs más, amit a külvilágból hoztál?
Blanca megrázta a fejét.
– Jó – bólintott Monica. – Mert itt nem lehet semmid. Volt itt egy testvérünk,
ő fogkefét hozott magával. El tudod képzelni? Fogkefét! Még nem is láttunk
ilyesmit, és ő behozta.
– Neki megengedték?
– Neki sok mindent, még saját gyóntatót is eleinte. Egy igazi hercegnő volt.
De aztán minden megváltozott… – Elszomorodott, elhallgatott egy pillanatra,
aztán újra idegesnek látszott. – Tényleg menjünk, mert kikapok, ha késlekedünk.
Már fordult is ki az ajtón, a lány alig tudott utánafutni.
Hamar visszaértek Maria Luisa szobájába, ahol már állva várta őket Battista.
Blanca látta, hogy a fekete táska már a főnöknő asztalán pihen.
– El kell búcsúznunk, Christina – mondta elcsukló hangon a színész, és
átölelte a lányt.
– Jó lesz nekem itt, apám – motyogta Blanca, és kibontakozott az ölelésből.
– Nos, signore Rivera, örülök, hogy találkoztunk – szakította félbe a
búcsúzkodást mosolyogva Maria Luisa. – Köszönjük a nagylelkű adományt,
ígérem, Isten által kijelölt célra költjük.
Battista szomorú képpel bólogatott, majd Monica kíséretében elhagyta a
szobát, és nyilván a zárdát is.
– Christina… – nézett rajta végig ismét a főnöknő, majd az ablak felé nézett. –
Szép neved van, talán nem is szükséges változtatnunk. Ma este jobban
megismerkedünk. Bemutatlak a zárda lakóinak.
Arcán, ahogy fordult, egy árnyék futott át.
– Most menj a celládba és elmélkedj! Monica nővérünk érted megy, amikor
eljön az idő.

Blanca órákat ücsörgött a szobájában. Úgy érezte, lassan beleőrül az unalomba.

Megpróbált aludni, de nem tudott, éhség marta a gyomrát, de nem mert kimenni
a cellából. Fogoly volt, önkéntes fogoly, aki vezekel a bűneiért. Azt hitte, sosem
jön el az a pillanat, amikor valaki rányitja az ajtót. Fel s alá sétált, az ablakon
bámult ki, megmosta az arcát, de semmi mással nem tudta elfoglalni magát.
Remélte, hogy a későbbiekben legalább a kertbe kimehet, dolgozhat, mert ezt a
semmittevést nem fogja tudni elviselni. Azon járt az esze, Katharina
Schillingfürst milyen pontosan írta le Maria Luisát. Valóban rendkívüli nőnek
tűnt, és olyan gyönyörű volt, mint egy istennő vagy angyal… Blanca nem is
tudta, melyikhez hasonlítsa. Rá is hatott a vonzereje, noha tudta, hogy mindez
csupán a látszat. Nincs benne semmi isteni, sem pedig angyali vonás, csak a
külseje és a viselkedése megtévesztő.
Amikor Monica nővér benyitott a cellába, felugrott az ágyról. Alig várta, hogy
történjen valami, bármi, csak ne kelljen magányosan üldögélnie.
– Gyere! A nagyterembe megyünk. – A lánynak feltűnt, hogy az apáca már
nem olyan vidám, mint korábban, de még a morcos arcának is örült. Gyors
léptekkel ment utána, kíváncsi volt, hogyan mutatja be őt Maria Luisa a zárda
közösségének. – Mindent tegyél úgy, ahogy a nővér mondja! Akkor nem lesz baj
– figyelmeztette, amikor a nagyterem ajtajához értek. – Ne beszélj, csak tedd,
amit mond!
Betaszította az ajtót, majd oldalra állt, hogy Blanca is beléphessen. A lány
körülnézett, és döbbenten látta, hogy legalább harminc apáca áll a teremben,
mind komor arccal, lehajtott fejjel. A trónusszerű széken Maria Luisa ült,
mellette egy magas alak állt, akinek kámzsa takarta az arcát. Blanca azonnal
megállapította, hogy férfi. Nő nem lehet ennyire robusztus, és a ruhája is férfira
vallott.
– Állj a terem közepére, Christina! – szólalt meg a főnöknő patetikus hangon.
Blanca követte az utasítást, és megállt a terem közepén. A gyomra remegett,
ahogy végignézett a lehajtott fejeken. Ijesztő volt a látvány. Úgy tűnt, mintha
büntetni akarnák valamiért, mintha tudnának a bűnéről, és most a fejére akarnák
olvasni. Erről a szertartásról Schillingfürst hercegnő nem mesélt.
– Ő Christina, aki a társunk kíván lenni. A nővérünk, aki lemond a világi
hívságokról, lemond a vagyonáról, aki Isten szolgálatába kíván állni. Fogadjuk
őt körünkbe, fogadjuk őt szent kötelékünkbe! – folytatta Maria Luisa a fennkölt
beszédet, majd elhallgatott, és felállt.
– Vetkőzz le! – utasította. Hangja megváltozott, szinte férfiasan elmélyült,
ahogy kimondta a szavakat. – Vedd le a ruhádat, hogy lássuk, tiszta a tested,
nincs rajta szégyenfolt, nincs rajta a sátán jegye. Vetkőzz!
Blanca döbbenten állt az embergyűrűben. Évek óta meztelenül állt modellt
festőtanoncok előtt, de ez most más volt. Félelmetes és pokoli. Szíve szerint
elfutott volna, vagy visszakiált, hogy nem, nem veszi le a ruháját, de tudta, nem
teheti. Maria Luisa tekintete szinte perzselte, ahogy parancsolón nézett rá, s ő
lassan, nagyon lassan elkezdte kioldani a fityuláját, majd levette és letette a
földre maga mellé. Megoldotta a köpenye szalagját, és azt is levette. Áthúzta a
fején a gallért, és már csak egy ingben állt az apácák előtt.
– Az inget is! – szólította fel a főnöknő, mire ő remegő kézzel kezdte
megoldani a hosszú, fehér ing zsinórját, hagyta, hogy a ruhadarab a földre
hulljon. Meztelenül állt előttük, miközben mind felemelték a fejüket, a kámzsás,
magas ember is, és őt bámulták…
67650625
Vége az I. résznek…
 Table of Contents
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
29.
30.
31.
32.
33.
34.
35.
36.
37.
38.
39.
40.
41.
42.