LADÁNYI ISTVÁN

TÖRTÉNELEM-REPREZENTÁCIÓK ÉS IDENTITÁSKÉRDÉSEK KORTÁRS KÖZÉP-EURÓPAI

REGÉNYEKBEN

Az emlékezés nem forrása, hanem múzsája volt. Előtte jár

az utcák során, és mindegyik utca lejt.
Walter Benjamin
Két szép várost is remekelt ki a pajzson az isten,
földi halandókét: egyben lakodalmakat ültek,
s házukból a menyasszonyokat fáklyák tüze mellett
végig a városon át, sok nászdalt zengve, vezették.
Örvénylő táncban perdültek az ifjak; a lantok
és fuvolák harsány szava szólt; de az asszonyok álltak,
mind a saját tornáca előtt bámult a menetre.
(...)
Mintha csak éltek volna, aként harcoltak a pajzson,
s úgy húzták el az elhulltak tetemét egymástól.
Homérosz: Iliász

Ha nem csupán leíró jelleggel, a mű születési helye vagy szerzőjének származási helye
szerint használjuk a közép-európai regény kifejezést, hanem irodalomtörténeti fogalomként
kívánjuk létesíteni, akkor megközelítési szempontjaink közül nem mellőzhetjük a
történelemhez való viszonyt. Közép-Európára is, amennyiben nem földrajzi terminusként
használjuk, történelmi fogalomként tekintünk, mint a 20. század folyamán kialakult és máig
formálódó társadalomföldrajzi, politikai, gazdasági és nem utolsósorban kulturális
térmeghatározásra. Használatakor azokra a sajátosságokra gondolunk, amelyek a század
elején fölszámolt Osztrák–Magyar Monarchia után létrejött utódállamok közös
meghatározottságai, problémái és problémamegoldási elképzelései, illetve ennek nyomán
Európának a második világháborút és a jaltai egyezményt követő felosztásával létrejött,
kulturálisan Nyugat-Európa felé orientálódó, a geopolitikai realitások szerint pedig a
Szovjetunió szocialista érdekszférájába került térségre, beleértve ebbe a posztszocialista
átmenetekben formálódó geokulturális térségeket is. A fogalom jelentéseit alakítva, az ily
módon tágított és továbbértelmezett Közép-Európa-problémakört Kelet-Közép-Európa,
Közép-Kelet-Európa fogalmakkal is igyekezvén tágítani, a kulturális azonosság
párhuzamokból és ellentétekből formálódó olyan alakzataival operálunk, amelyeket
felismerünk, felismerni vélünk a térségben. Azok között a problémák között, amelyek mentén
Közép-Európáról gondolkodunk, amelyekre reflektálva narratíváinkat alakítjuk,
megkerülhetetlen a térség, illetve egyes részei, entitásai történelméhez való viszony, a
regényműfajban a folyton újrakonstruálódó „nagy” történelem és a lokális, családi, egyéni
történetek viszonya. A regényműfaj tétje számos esetben éppen az lesz, hogy van-e
egyáltalán hozzáférés a saját egyéni történetekhez, vagy a nagy narrációk hagyománya,
valamint maga a rendelkezésre álló nyelv eleve lehetetlenné teszi a saját történet elmondását.
Különösen akut kérdéssé vált ez a kelet-közép-európai rendszerváltások gyors
narratívaátrendeződései közepette, ahol az aktuálisan formálódó poétikák része lesz az ezekre
a problémákra, az „elbeszélés nehézségeire”, sőt lehetetlenségére vonatkozó reflexió, a
történet megalkotottságának láttatása, értelmének keresése vagy épp fölszámolása.
Ha a közelmúlt közép-európai regénypoétikáit kutatjuk, kiemelkedő helyet kell
biztosítanunk a történelem problémájának; annak, hogyan nyúl a regény az elmúlt időhöz, az
elmúlt időnek a közösség kulturális tereiben, a történettudományban, a közösségi
emlékezetben, a politikában már megformált alakzataihoz. Hogyan termékenyült meg a Linda
Hutcheon által historiográfiai metafikciónak1 nevezett regényirányzat a közép-európai
térségben, és vált a történelmi regény a kortárs és közel kortárs változatokban olyan
domináns regénytípussá, amivel nemcsak az irodalomkritika és irodalomtörténet, hanem a
társadalomtudományok is foglalkoznak.
De fogalmazhatunk úgy is, hogy a Köztes-Európának is nevezett tágabb közép-európai
térség – a Baltikumot is beleértve, vagyis a poszt-monarchiás térségen túl Kelet-Európa
további posztszovjet térségeit is figyelembe véve – a tranzíciós irodalmi gyakorlataiban
hogyan fordult a történelem értelmének problémájához, a térségi azonossághoz és időbeli
körülhatárolásokhoz kapcsolódó kognitív konstrukciók elévülésének, fölszámolódásának
kérdéséhez, és a nemzeti múltról szóló ideologikus fikciós narráció mellett hogyan nyitotta
meg a múlt elmúltságának vagy jelenvalóságának, a kollektív és a személyes identitás
egységességének vagy szétszakadozottságának, az elbeszélésben folyamatosan létesülő
azonosságnak, a történelmi traumák diskurzusának, a személyes és a közösségi emlékezet
érvényességének s egyáltalán mindezek elbeszélhetőségének problémaköreit, és a fikciós
narráció diskurzusaiban hogyan viszi ezeket színre újra és újra élő kérdésekként.
Nem tematikus problémák ezek tehát, hanem az elbeszélésmódot érintők, amelyek az
aktuálisan hiteles elbeszélői megszólalás, az érvényes színrevitel lehetőségeire reflektálnak,

1
Linda Hutcheon: A Poetics of Postmodernism: History, Theory and Fiction, New York – London, Routledge,
1988.
az elbeszélői eljárások használatában egymással is párbeszédben lévő művekkel. Gondoljunk
Mészöly Miklós, Márton László, Esterházy Péter, Darvasi László, Rakovszky Zsuzsa, Tompa
Andrea, Láng Zsolt, Péterfy Gergely; Ivan Slamnig, Nedjeljko Fabrio, Miljenko Jergović,
Daša Drndić, Irena Vrkljan, Dubravka Ugrešić; Mirko Kovač, Danilo Kiš, Dragan Velikić,
David Albahari, Milorad Pavić, Svetislav Basara, Drago Jančar, Ștefan Bănulescu, Olga
Tokarczuk, Sofi Oksanen és a többiek történelmi tárgyú regényeire, s egyúttal arra, mennyire
elégtelen ez a „történelmi tárgyú regény” meghatározás a műveikre. Természetesen nem
szeretném egyneműsíteni a felsorolt szerzők műveit, hiszen Márton László Jacob
Wunschwitz igaz története című regénye és Tompa Andrea Omertája között rendkívül nagy
regénypoétikai különbségek vannak, mint ahogy időben is két évtized választja el őket.
Előre kell bocsátanom azt is, hogy azok az elbeszélői eljárások, tér- és időkezelés,
elbeszélői auto- és metareflexiók, amelyek alapján ezt a sokféleséget összekapcsolom, nem
csupán a közép-európai térségre jellemzők, sőt nemcsak a különféle tranzíciós folyamatokban
lévő térségek elbeszélőirodalmára, hanem a kortárs elbeszélő világirodalomban is aktuálisak.
Az az intenzitás, aktualizálás, robbanásszerű elterjedés viszont szembetűnő, ami a
historiográfiai metafikcióval és a történelmi tárgyú elbeszélés más változataival történt ebben
a térségben, amelyek révén a tranzíciós folyamatok értéséhez, feldolgozásához, mentális
elhelyezéséhez is hozzájárultak. Jorge Luis Borges, John Fowles, Julien Barnes vagy
Umberto Eco hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évekbeli elbeszéléskísérletei sürgető
kérdésföltevések diszkurzív terét indukálták a közép-európai térség irodalmaiban. Sőt a szerb
Danilo Kiš vagy a horvát Ivan Slamnig például Fowlesszal egyidejűleg, Barnes-t vagy Ecót
igencsak megelőzve kezdtek kísérletezni a később posztmodernnek nevezett fikciós
eljárásokkal a múlttal foglalkozó elbeszélő szövegeikben.

Nedjeljko Fabrio: Fiumei trilógia

Nedjeljko Fabrio horvát író fiumei trilógiájának regényei is azok között a művek között
vizsgálhatók, amelyek a múltat kisajátító elbeszélésmódokkal számot vetve alakítják az
elbeszélői hangokat és az értelemképzést meghatározó nézőpontokat, érvényre juttatva a
történelem értelmével kapcsolatos kételyeket.2 Kifejezetten közép-európai térként hozza létre
regényeiben az egykori Fiumét, Horvátországot pedig az itáliai, az osztrák–magyar és a
2
Fabrio Nedjeljko: Város az Adrián, ford. Csordás Gábor, Pécs, Jelenkor, 1994, 20092; uő: Bereniké fürtje.
Familienfuge, ford. Csordás Gábor, Pécs, Jelenkor, 2004; uő: Triemeron. Roman einer kroatischen Passion,
ford. Csordás Gábor, Pécs, Jelenkor, 2006.
délszláv meghatározottságaival folyamatosan küzdő, az ezek közötti egyensúlyt ritkán
megtaláló térségként viszi színre, ahol a saját egyéni és családi életek folyamatosan áldozatul
esnek a haza oltárán, de a saját sorsukat kereső-alakító hétköznapi emberek az őket
meghaladó erők, az idők változásait jelző nagy narratívák ütközéseiben próbálnak meg
túlélni, saját történetté alakítani, a nagy narratíváktól időszakosan visszavenni az életüket.
„Az egymásra következő generációk férfi tagjai – Bartuo, Menego, Ivan, Ecije és Andrej –
sorra megpróbálják megvívni a küzdelmet a »honi történelem angyalával«” 3, de sorra
elbuknak, nem látják át, hogy egymásnak is ellenszegülő nemzedékeik sora mindig csak
aktuális tévképzetek hordozói. A történelem mint tanítómester rendre kudarcot vall, az újabb
nemzedékek új helyzetekben és formákban, de elkövetik az elődök hibáit, amikor a
„történelem angyalának” szolgálatába szegődnek. Az így színre vitt történetek, paradox
módon, önmaguk „tanulságos” voltát is iróniával kezelik. Fabrio az erőknek, akaratoknak,
szándékoknak, vágyaknak a sokféleségét juttatja szerephez, megértő és ugyanakkor a múltból
örökölt értelmeket az elbeszélésmód által és a cselekményszövésben felfüggesztő iróniával.

David Albahari: Traumaelbeszélés a nosztalgia ellen

A kilencvenes évek háborús, az államhatárokat átrendező történései nyomán számos
traumaelbeszélés született a délszláv térségben, mind vallomásos-dokumentarisztikus, mind
fikciós jellegű, és ezek irodalomtudományi, elbeszéléselméleti, illetve pszichológiai,
szociológiai kutatásai is lendületet vettek. A számos kiváló regény között sajátos hely illeti
meg David Albahari Csalétek (1996)4 című regényét, amely úgy fikciós mű, hogy játékba
hozza az önéletrajziság lehetőségét is, miközben a regény metaközlései a traumaelbeszélés
lehetőségeire és korlátaira is ráirányítják az olvasói figyelmet. Albahari regénye, miközben a
kilencvenes évek súlyos traumákat okozó délszláv eseményeiből indul ki, a térség mögöttük
meghúzódó, narratív mintaként is szolgáló (feldolgozatlan) huszadik századi történelmi
eseményeit is bevonja elbeszélésének terébe. Az elbeszélés tárgyát képező trauma az anya és
a szülőhaza elvesztése, illetve az önként vállalt emigráció és az ezzel járó idegenségérzés.
Albahari egy interjúban azt mondja, hogy „az írással a nosztalgia érkezését akadályoztam
meg”5, a nosztalgiát értelmetlen, önmagába záruló megszállottságként láttatva, amelynek

3
Péntek Orsolya: A horvát történelem pokoli angyala, Magyar Nemzet, 2006. szeptember 21.
https://mno.hu/grund/a-horvat-tortenelem-pokoli-angyala-497024 (Letöltés: 2019. január 24.)
4
A tanulmány a regény következő kiadására hivatkozik: David Albahari: Mamac, Beograd, Stubovi kulture,
2005. Magyarul: Csalétek (részlet), Tiszatáj, 1997. július, 49–55, továbbá Korunk, 1997. május, 38–41.
5
David Albahari – Jasmina Lekić: Mese a lassú elmúlásról, ford. Csapó Julianna, Korunk, 1997. május, 35.
hatása alatt az ember az után vágyódik, amit maga hagyott ott, és ahonnan a legfontosabbat
magával vitte.
A szerző számos elbeszélése és regénye helyezhető el az önéletrajz és a regény közötti
imaginárius térben, a művek implicit szerzője úgy él az empirikus szerző saját
tapasztalataival, családtörténetének elemeivel, hogy regényként határozza ugyan meg a
művét, de játékban hagyja az önéletrajzi olvasatot is. A Csalétek Albahari Kanadában írt
művei közé tartozik, és a szerző önként vállalt emigrációs terében játszódik. Az 1995-ös
Havas ember (Snežni čovek) sajátos folytatásaként is olvasható, még ha a két mű főszereplője
és elbeszélője nem is azonos. A Havas ember a Kanadába érkezés, az emigrációval való
szembenézés első tapasztalatait viszi színre, míg a Csalétek egy emigráns író emberi és
alkotói próbálkozásait saját két világának összeegyeztetésére és sajátként való felmutatására.
A Csalétek egy meg nem írt regényt állít előtérbe, a meg nem írás körülményeit viszi színre,
azokat a cselekvéseket, beszélgetéseket, amelyek a megírás cselekvésének helyét kitöltötték,
és az ezekről megírt mű ily módon a meg nem írt helyébe áll. A regény egy valódi, meg nem
írt mű behelyettesítéseként, pótlékaként mutatja föl magát, amely csak ezzel a nem létező
regénnyel való viszonyában olvasható.
Az elbeszélésben négy szövegtípus különíthető el: az emigrációs lét egyéni élményének
leírása a főhős jelentésekkel telített mindennapi életeseményeinek és belső történéseinek
elbeszélése révén; a főhős-elbeszélő korábbi belgrádi-zimonyi környezetére történő
visszaemlékezések; a főhős-elbeszélő és a Donald nevű kanadai író között folyó párbeszédek,
amelyeket irodalmi kérdésekről, illetve a régi és az új környezetről folytatnak; végül a főhős-
elbeszélő hétköznapjait, visszaemlékezéseit és írói cselekvéseit összefogó, leginkább
hangsúlyos tevékenység színrevitele: az édesanyja évekkel korábban magnetofonra rögzített
visszaemlékezéseinek a hallgatása, belső feldolgozása és írásbeli rögzítése. Ez a négy
megnyilatkozástípus arányosan és logikus rendben, a történetbe ágyazódva van jelen, az
elbeszélés az elbeszélő belső beszéde, amelyben az aktuális helyzet leírása, az ezzel
összefüggő identitásválság váltja ki a visszaemlékezést egykor volt azonossága színhelyére,
amelyből aztán következik a múlt jeleinek és értelmének keresése az anya
visszaemlékezéseinek meghallgatásával. A visszaemlékezés tevékenysége, a saját múlt és
jelen megértési kísérlete, az anya visszaemlékezéseinek megértési szándéka és problémái, a
hanganyag írásbeli rögzítéséből adódó gondok aktualizálják az elbeszélő emlékezetében a
kanadai író, Donald kommentárjait, amelyek a múlt–jelen reláció teljesen más értelmezésére
biztatnak, és más írói viszonyt várnak el.
 A szólamok közül egyik sem válik dominánssá. A kijelentések láttatják a maguk
feltételezettségét és jelentéseik helyhez kötöttségét. Az elbeszélő elképzeli, mit szólna az
édesanyja ahhoz a szándékához, hogy univerzális jelentésű jelekkel mondja el a maga egyedi
történetét. „Hiábavalóság, mondaná az anyám, nincsenek univerzális jelentések, mindenki
csupasz, mint egy pisztoly, és mindenki önmagáért remeg itt az égbolt alatt.” 6 A kijelentés
feltételesen az anyához rendelődik, a mű fikciójában azonban az elbeszélő mondja ki, az anya
gondolkodásmódját megidézve. A kijelentések feltételes érvényének jelzése a műben az is,
hogy minden egyes megnyilatkozó pozíciója és a megnyilatkozás médiuma nagyon határozott
kontúrokat kap. Az anya beszédét a régi magnószalagok közvetítik, amelyek
meghallgatásához a főhős csak nehezen tud megfelelő eszközt beszerezni. A szalagok
közvetítik a zörejeket, a múlt zajait, az anya hallgatását, a sikerületlen felvétel nyomait, de
annak jelzései is ott vannak a regényben, hogy az aktuális meghallgatás milyen zajokat társít
a régen rögzített eseményhez: a régi berendezés csikorog, zavaróan hangos a szalag
surrogása, a szalagcserék is részletes leírást kapnak, akárcsak a szalag elején-végén lévő
hosszú, rögzített hanganyag nélküli üres terek, idők. Ezek a jelek rendre az elbeszélés aktuális
idejére és körülményeire irányítják a figyelmet, a szalagra rögzített esemény ideje és a
meghallgatás ideje közti áthidalhatatlan időbeli távolságra.
A regény az anya magnószalagra mondott visszaemlékezésének első mondatával indít:
„Honnan is kezdjem?” A mondat erősen roncsolja a regénykezdet szilárdságát, jelzi a történet
konstruáltságát, az elbeszélés rendjének mesterséges voltát, a kezdés és a befejezés
önkényességét. A szavak erejébe vetett hit különbsége az egyes szereplők identitásának
lényeges eleme: a főszereplő olyanként emlékszik vissza múltbéli énjére, mint aki hitt a
szavak erejében, vitatkozott is anyjával erről. Aktuális énje, a mű elbeszélője nem hisz abban,
hogy a szavak bármit is visszahozhatnak vagy jóvátehetnek, 7 és elhatárolódik a szavak által
létrehozható párhuzamos világok lehetőségétől: „Nemigen bízhatunk az olyan tanítóban, aki
szavak által tanít, mondanám Donaldnak, mert arra tanít, hogy a világ csak akkor ismerhető
meg, ha ennek a világnak egy új szerkezetét hozzuk létre, mintha bizony a világ, úgy, ahogy
van, nem lenne elég”.8 Saját írói képességeiről a főhős-elbeszélő erős kételyekkel beszél:
„Soha nem leszek képes úgy beszélni, mint Donald, sose leszek képes úgy fűzni a szavakat,
hogy két szó egy kimondatlan harmadikat hozzon létre, vagy valamit, ami a szavakon kívül

6
Albahari: Mamac, 32. (Az idézeteket saját fordításomban közlöm. L. I.)
7
Uo., 9.
8
Uo., 107.
létezik, egy képet vagy olyan jelentést, amit voltaképp nem lehet kifejezni szavakkal,
függetlenül attól, hogy milyen nyelven is beszélek, az ő nyelvén vagy az enyémen”.9
Az anya alakját leginkább a magnószalagról hallgatott szavai képezik meg, de ő kételkedik
leginkább a szavakkal létrehozható világban. A szavak erejéről folytatott vitájukban a
következőket mondja irodalommal foglalkozó fiának: „Miután valaki eltűnik (...), nincs az a
szó, amely vissza tudná hozni”.10 Elbeszélése során arra törekszik, hogy minél kevésbé
legyen személyes, a művön belül népi szólások, közmondások, megszilárdult egyéni és
családi szófordulatok jellemzik, amelyek a műben nem a választékosság hiányának a jelei,
hanem a minél kevésbé egyénített beszédnek. A tapasztalatok szavak általi közvetíthetősége
kapcsán, illetve az elmúlt események szavakkal való megjelenítésének korlátaira
vonatkozóan, lett légyen szó olyan korszerű eszközökről, mint amilyen a magnetofon, az
anya maga elé teszi a kezét, azt a testrészét, amely nyilvánvalóan magán viseli az elmúlt évek
nyomait, és azt mondja, hogy kizárólag a két kezének hisz:

És most kitárta ugyanezt a két kezét, hogy megmutassa őket a mikrofonnak, mintha a
mikrofon kamera lenne, és mintha a mikrofonnak kellene őket megnéznie. „Nézd meg
ezeket az ujjakat”, mondta az anyám, „nézd meg, milyen görbék, milyen duzzadtak az
ízületek. Nézd meg ezeket a tenyereket. Tapogasd meg, hogy megkeményedett rajtuk a
bőr.” Közelebb hajolt az asztalhoz, ezt a nyikorgás jelezte, amit a magnetofonszalag
rögzített, és kinyújtotta felém a bal tenyerét. (...) Hallgattam; hallom, ahogy hallgatok.
Az anyám visszaült a székre. „Ez az életem története”, mondta, „a csomós ujjaim és a
kérges tenyerem”.11

Az idézet a maga összetettségében utal a tapasztalatok közvetítettségére és a médium által

való közvetíthetőség feltételezettségére: a test az élet lenyomataként mutatkozik meg, az
élettapasztalatok közvetítőjeként, amely a maga természete szerint őrzi és megmutatja a
múltat, a rajta lévő nyomokkal a mulandóságot testesíti meg. A magnetofonszalag kizárólag a
hangot rögzíti az egész helyzetből, az elbeszélés pedig közvetíti a magnószalagról elhangzó
beszédet és a főhős-elbeszélő visszaemlékezéseit ugyanerre a beszédhelyzetre. Albahari
regényének példái azt jelzik, hogy a közvetítő sajátosságai nem semlegesíthetők, a nyelv,
bárki beszéde, bármiféle emlékeztető, a test vagy egy magnószalag, a vele közvetlenül

9
Uo., 14–15.
10
Uo., 108.
11
Uo., 142.
érintkező valóságot elsősorban a saját természetének megfelelően közvetíti, és minden az
adott jelenség és a közvetítőanyag jellemzőinek megfelelően válik jellé.
A jó történetmesélés problematikussága a főhős életeseményeihez kapcsolódik, aki
értelmes történetként szeretné elmondani a saját életét, illetve anyja élettörténetét, miközben
számtalan olyan epizóddal szembesül, amelyek értelem nélkül maradnak egy jól elmondott
történetben. A Csalétek a tervezetlen, a jelentés nélkül maradó, értelmetlen eseményekre
irányítja a figyelmet, amelyek jelenléte akadályozza a történet értelmének kialakítását. A
magnószalag surrogása, a számos, jelentéktelennek bizonyuló életesemény, az értelmetlen
fordulatok a történet értelméhez képest idegennek bizonyulnak, miközben az elbeszélésnek
magába kellene őket fogadnia és értelemmel ellátnia, hogy eleget tegyen mind a hűség, mind
a jól megformált történet követelményének. A mű fikciójában mindezek a problematikus
elemek a meg nem írt könyvhöz tartoznak, amely épp azért marad megíratlan, mert a főhős, a
meg nem írt könyv nem realizált szerzője nem tud megbirkózni mindkét követelmény
érvényesítésével. Számára épp azok az események fontosak, amelyeket Donald, a hivatásos
kanadai író kihagyna a történetből. A Csalétek elbeszélője értelmetlen apróságok és
körülmények sorát veszi számba, hogy hű maradjon az értelmetlen múlthoz – utólag sem
törekedve annak értelmessé alakítására:

Anyám felállt. Hallom, ahogy nyikorog a szék, aztán csikorog a parketta a lába alatt,
hogy nyílik, majd csukódik a szobaajtó. Kinyújtottam a karom, és leállítottam a
magnót. Ismét hallom a kattanást, azt a pillanatot, amikor a magnetofon önmaga
működését rögzíti, a szalag pedig forog tovább, annak ellenére, hogy többé nem
közvetít semmilyen hangot. Leszámítva természetesen a saját surrogását.
Visszatekerem a szalagot, újra elindítom, megint visszatekerem. Anyám története egy
másik szalagon folytatódik, és nem tudok egyetlen értelmes magyarázatot sem kitalálni,
hogy miért nem az előző szalagot használtam továbbra is. Az egész múlt egy sor apró
cselekvés szövedéke, amelyek értelme teljességgel megfoghatatlan. Ezek Donald
szavai, de meggyőződésem, hogy már én is kimondtam őket, mégpedig előbb, mint ő.12

Albahari műve az egyéni és kollektív identitások szétesésének változatait viszi színre, amit
tartós folyamatként jelenít meg. Ez szükségszerűen új azonosságok létesüléséhez vezet,
amelyek úgyszintén időlegesek. Az anya figurájában ezek sora kerül elénk, amelyek a rokoni
viszonyok, érzelmek, tervezett és váratlan események, a vágyak és az aktuális adottságok
12
Uo., 44.
elfogadása összjátékában alakulnak. Miután a második világháborúban elveszti zsidó
származású férjét, majd közvetlenül a háború után közös gyermekeik is meghalnak egy vasúti
szerencsétlenségben, újra férjhez megy, gyermekeket szül, és a háború utáni belgrádi polgár
hétköznapi életét éli. Nem felejti el a múltját, de ez nem akadályozza meg abban, hogy
azonosuljon új családjával, hatékonyan megoldja az aktuálisan fölmerülő problémákat,
szeresse újonnan születő gyermekeit, és gyöngéd érzelmekkel legyen új férje iránt, aki
úgyszintén mindenét elvesztette a háborúban. A boszniai szerb származású anya befogadja,
önmagába építi első férje zsidó identitását, fölveszi vallását, elsajátítja hagyományait, és férje
halála után is ápolja kapcsolatait ezzel a közösséggel. Közös tragédiájuk révén ebben a
közösségben találkozik második férjével, és későbbi hétköznapi életében, világi értékrend
szerint, de közösséget vállal, kapcsolatot tart a belgrádi zsidósággal. Ahogy a családi életében
is nyitott és befogadó a realitásokkal kapcsolatban, a nemzeti azonosságok kérdésében sem
kizárólagos, egyszerre többnek is részese: „Nem, soha nem szűntem meg szerbnek lenni,
ahogy szerbként sem mondtam le a zsidó hitről. A háborúban az iratok az életet jelentik. Az
vagy, ami a papírjaidban áll, és az enyéimben továbbra is az állt, hogy szerb vagyok”, 13
taglalja, hogyan élte túl a zsidó közösséghez tartozóan, gyermekeivel együtt a háborút. Ez a
köztes, illetve többkomponensű azonosságkonstrukció, párosulva a kizárólagos
azonosságokkal kapcsolatos kétellyel, mélyen a saját élettörténetében gyökerezik: „Anyám
közvetlenül a monarchia szétesése és egy új ország létrejötte előtt született, és talán épp ezért
nem tudta soha, hogy hová is tartozik valójában, ami a valahová tartozás legnehezebb
formája”.14 Élete végén szintén azt látja, hogy széthullanak addigi életének keretei. Mindaz,
ami addig szilárdnak és szükségszerűnek látszott, arról kiderül, hogy ingatag konstrukció
volt: „az anyám így boldogan halhatott meg, függetlenül bármiféle odatartozástól. Nem
maradt körülötte semmi: álom volt az élete, amelyet más álmában élt. Soha sem volt
semmije, soha nem kapott semmit, mindig csak elvettek tőle, mindig adott és veszített”.15
Az azonosságkérdések nyelvi szinten is megnyilvánulnak. A világot, a tapasztalatokat a
nyelv közvetíti. A főhős anyanyelvén is író szeretett volna lenni, és ezt a vágyát az új
közegben és az új nyelven is meg akarja valósítani. Miközben az anyjának az anyanyelven
elmondott visszaemlékezéseit hallgatja, aközben azt tervezgeti, hogy angolul valósítja meg
irodalmi ambícióit. Tudatosan törekszik az újrakezdésre, miközben a nyelvi közvetítettség
révén a tudatos döntését meghaladó dilemma elé kerül:

13
Uo., 27.
14
Uo., 39.
15
Uo., 40.
 Éreztem, hogyan sajátít ki a másik nyelv, hogyan igazít hozzá a maga
követelményeihez, és hogyan válok én magam is valaki mássá. Így, amikor
meghallottam anyám hangját, visszahőköltem, nem azért, mert a hangja, ahogy
mondani szokás, a síron túlról érkezett, hanem azért, mert valós fájdalomként éreztem,
ahogy a saját nyelvem visszahúz az engem befogadó új otthonomtól, és hihetetlen
sebességgel ránt vissza a korábbi állapotomba.16

Írásának tárgya (a múlt) és a Donald alakjába sűrűsödő új írói identitás vágya (lehetséges
jövő) feloldhatatlan ellentmondásba kerül.
Az a köztes, nyitott helyzet íródik itt újra, amelyről az anya beszél a háború utáni
életéről beszámolva, amikor, annyi más emberhez hasonlóan, a saját múltja nélkül maradt,
kifosztva mindabból, amit addig a magáének érzett, amelyek önképének nélkülözhetetlen
részei voltak. Donald rendre okos tanácsokat ad a főhősnek, ő vita és ellenkezés nélkül
elfogadja ezeket, annak ellenére, hogy nem képes őket alkalmazni. Tényleges vitára egyszer
kerül sor, amikor a történet helyéről, értelméről beszélnek: „Az, aki magyaráz, fejtette ki,
elvesz a történetből. Én pedig azt állítottam, nem tudom, honnan volt ehhez bátorságom,
hogy a történet bármi lehet, még a történet hiánya is”. 17 A nyilvánvalóan metapoétikus
kijelentés jelzi, hogy a Csalétek teljesen nyitott önmaga kívüliségére, a meg nem írt műre,
azokat a vonatkozásokat járja körül, amelyek nem íródtak meg. A megírt történet a maga
formátlanságát állítja elénk. A trauma színre kerül, a nosztalgiát viszont a fentiekben vázolt
regénypoétika nem engedi érvényre jutni.

16
Uo., 45.
17
Uo., 45–46.
 Dubravka Ugrešić / Muzealizáció és identitás

Dubravka Ugrešić A feltétel nélküli kapituláció múzeuma című regényének0 első személyű női
elbeszélője nyugat-európai, illetve amerikai emigrációs helyzetéből tekint vissza korábbi
életére, annak tereire, illetve a továbbra is az elhagyott egykori közegében élő anyja jelenbéli
és múltbéli életére. A regény apró epizódokból építkezik, amelyek nem képeznek meg egy
összefüggő történetet. Az egész mű töredékes szerkezete, illetve számos esetben maguk a
töredékesen, hiányosan elbeszélt történetek magát a történet elmondásának szándékát,
valamilyen narratív mintázat érvényesítésének szándékát és e szándék folyamatos kisiklását,
továbbá a kínálkozó, alkalmazni kívánt narratíva alkalmatlanságát viszik színre. Mindeközben
problematizálja műalkotás és dokumentum, az emlékezet, az emlékőrző tárgyak és az
emlékező viszonyát, a műben elbeszélt identitás, az elbeszélő identitása és a szerzői identitás
kérdéseit, illetve egyáltalán az identitások mibenlétét, konstituálódásuk módját. A regény jól
illeszkedik azok közé a közép-európai regények közé, amelyek az utóbbi évtizedekben, a
radikális társadalmi átalakulási folyamatok és a szerzői önmeghatározások, valamint
elbeszéléspoétikai kérdésföltevések nyomán egyéni és részben kollektív identitáskérdéseket
állítottak előtérbe, rákérdezve magának az identitásnak a mibenlétére is, előtérbe állítva
elbeszélés és önazonosság kapcsolatát.
Az emigrációs léthelyzet hagyományosan összekapcsolódik az egyéni és közösségi
identitás kérdéseivel, az erről szóló elbeszélések gyakran összefonódnak korábbi
azonosságmintázatok mibenlétének megfogalmazásaival, az identitásválság színrevitelével, az
identitásalakzatok gyengülésével vagy éppen előtérbe kerülésükkel. Dubravka Ugrešić
regénye többértelműen reflektál erre a hagyományra: játékba hozza, majd újra és újra
visszavonja az önéletrajzi-múltidéző-nosztalgikus olvasat lehetőségét; színre viszi a
személyes (olvasattól függően szerzői és fiktív elbeszélői) életválságot, érintve az ezzel
elválaszthatatlanul összefonódó délszláv térségbeli háborús eseményeket, ugyanakkor a
személyes elbeszélést megszakító emigránsreflexiókkal a színre vitt tapasztalatot időben és
térben ismétlődő, újraíródó narratívaként jeleníti meg.

0
Dubravka Ugrešić horvát írónő regénye 1997-ben jelent meg Amszterdamban holland nyelven,
Horvátországban csak jóval később, 2002-ben (horvát és szerb közös kiadásban), magyar fordítása 2000-ben
látott napvilágot : Dubravka Ugrešić: Museum van onvoorwaardelijke overgave, Vertaling Roel Schuyt,
Amsterdam, Nijgh & Van Ditmar, 1997; Dubravka Ugrešić: A feltétel nélküli kapituláció múzeuma, ford. Radics
Viktória, Budapest, Európa, 2000; Dubravka Ugrešić: Muzej bezuvjetne predaje, Zagreb–Beograd, Konzor &
Samizdat B92, 2002.
 Az egyéni és közösségi identitás mibenléte, válságának színrevitele összekapcsolható a
regény címében szereplő múzeum motívumával. A motívum köré szövődő motívumháló
nyilvánvalóvá teszi, hogy a múzeum, a gyűjtemény, maga a gyűjtés metaforikus olvasatot
igényel. A metaforikus olvasat szükségességére utal a regény fragmentumokból építkező, a
metonimikus olvasatokat kisiklató szerkezete is.
A múzeum intézményének sajátos aktualizálhatóságával, illetve a muzealizációval mint
irodalmi eljárással Dubravka Ugrešić több esszében is foglalkozott. Az Elkobzott emlékezet
címűben idézi Andreas Huyssen holland kutatót, aki a fogalmat a hivatásos
gyűjteményalakításon túl a hétköznapi élettevékenységekre is kiterjeszti:

Úgy tűnik, a muzeális érzékenység egyre nagyobb teret hódít a mindennapi életben és
kultúrában. Gondoljunk csak a régi városközpontok, egész falvak és muzealizálódott
tájak historizáló restaurációjára, a bolhapiacok hallatlan sikerére, a retró-divatra, a
nosztalgiahullámokra, a megszállott önmuzealizációra a videokamera segítségével, az
emlékiratokra és a vallomásos irodalomra, s ha ehhez még hozzáadjuk a világ
elektronikus totalizálását az adatbankok révén, akkor a múzeum többé nem tekinthető
egy meghatározott, stabil és jól megrajzolt körvonalakkal rendelkező intézménynek. A
szó tágabb, amorf értelmében vett múzeum a jelenkori kulturális tevékenységformák
alapvető paradigmájává vált.0

A múzeum az a tér, ahol a tárgyak nem a saját elsődleges közegükben léteznek, amely
létrejöttüket egykor indokolta, ahol az emberi élet egymásra épülő, egymásból kinövő
eseményeinek rendjében volt helyük, funkciójuk. A gyűjteményben egykor volt
használatukat, a hozzájuk kötődő életgyakorlatokat reprezentálják, valami jelen nem lévőért
„állnak helyt”, rá emlékeztetnek – de elsődleges funkciójuk az lesz, hogy a gyűjtemény
részeként funkcionáljanak. A gyűjtött, őrzött tárgyak az emlékezet őrzői, ugyanakkor együttes
emlékeztető jelenlétük hangsúlyosan közli az általuk reprezentált idő-tér-életösszefüggések
jelen nem létét is. A muzealizálási eljárásoknak a posztjugoszláv irodalmi kontextusban való
intenzív működéséről értekezve Faragó Kornélia a gyűjtés és elrendezés szövegszerűségére
hívja fel a figyelmet:

0
Dubravka Ugrešić: Elkobzott emlékezet, Lettre Internationale¸ 40. szám, 2001. tavasz,
http://epa.oszk.hu/00000/00012/00024/ugresic.html. (Letöltés: 2021. április 30.)
 Amikor a muzealizáció poétikáját feltérképező elképzelések a gyűjtés
korlátozottságáról, esetlegességeiről beszélnek, tulajdonképpen a szelekció, a
kiválasztás, a beemelés, az elrendezés műveleteinek, ez utóbbin belül a bővítés, a
növelés, a halmozás formáinak tulajdonítanak kiemelt szerepet. Voltaképpen ezek azok
a retorikai eljárások, amelyek nyomán a muzealizáció tematikai meggondolásból
erőteljes regénypoétikai teljesítménnyé lesz.0

Dubravka Ugrešić regényének több szereplője is gyűjtőként jelenik meg. Az anya alakjához
elsősorban a fényképek gyűjtése kapcsolódik, de hangsúlyt kapnak az általa őrzött és
továbbmesélt családi történetek, a könyvek gyűjtése, a moziban begyűjtött autentikus
filmélmények az ötvenes-hatvanas években, de ide sorolhatók az otthon első, „igazi”
berendezési tárgyai is. Ezekkel az autentikus tárgyakkal, az autentikus élményekkel, a múlt
autentikusságával szemben a jelen szimulákrumok gyűjtőhelyeként aposztrofálódik, ahol
nemcsak a tárgyak, hanem a személyek referenciális viszonyai is problematikusak.
Az első személyű elbeszélő rendre olyan szállásokon él, olyan közösségekben van jelen,
amelyek tagjai a világ különböző helyeiről összegyűlt száműzöttek vagy bevándorlók. A
regény embergyűjteménye így csupa olyan személyiségből áll, akik élettörténetében törés
következett be, időben-térben kívül kerültek azon a narratív renden, amely azonosságuk
kereteit adta. Együttlétük ezeken az emigrációs helyszíneken véletlenszerű, esetleges. Berlin
kapcsán egészében a muzeális jelleg kerül előtérbe, a berlini állatkert elefántfókájának
bendője a regény központi metaforája lesz, minden olyan gyűjtőhely metaforájaként vagy
hasonlítási alapjaként, ahol származásukat tekintve egymással rendezett időbeli vagy térbeli
összefüggést nem mutató tárgyak, emberek, netán fogalmak kerülnek egy (értelmezői) térbe.
A regény legelején és az ötödik részének elején szó szerint megismétlődő leírás a berlini
állatkertben látható vitrinről, ahol „a rég elpusztult, Roland nevű elefántfóka bendőjében talált
tárgyak láthatók”, termékeny értelmezői kapcsolatot kínál Richard Wentworth Berlinben élő
angol konceptuális művész műtermével és ready-made műalkotásaival, továbbá Berlin
legmagasabb hegyével, a város második világháborús romjaiból összehordott Teufelsberggel,
hogy végül maga Berlin is gyűjtőhelyként kapjon leírást: „Berlinben a dolgok a
legkülönbözőbb kapcsolatokra lépnek egymással. Berlin olyan, mint az elefántfóka, mely túl
sok megemészthetetlen holmit nyelt le.”0 Az emigránsok mindegyike valamilyen gyűjtemény
birtokosa. A konceptuális művész Richard művei korábbi használati funkciójuktól
0
Faragó Kornélia: A geokulturális elbeszélés változatai, in uő: A viszonosság alakzatai, Újvidék, Forum, 2009,
17.
0
Ugrešić: A feltétel nélküli kapituláció múzeuma, 195.
megfosztott tárgyakból összerakott, lezárhatatlan értelmezésre váró installációk. Műveinek
alapanyagát a berliniek által kidobott tárgyak alkotják. Kira asszony, a nyugdíjas kijevi
irodalomtanárnő kavicsokat gyűjt, és a bevándorló művészek lakhelyeként szolgáló épület
lakóiról a következő önértelmező kijelentést teszi: „Tudja, mi itt valahogy mind hasonlítunk
egymásra, mind keresünk valamit, gyűjtögetünk... Mintha elvesztettünk volna valamit...”0. Az
egyik ismerős, az apró kacatokat gyűjtő S. kapcsán pedig mások bajainak az összegyűjtése
jelenik meg végzetes gyűjtőszenvedélyként: „Ennek nem lesz jó vége. Mint az itatóspapír,
beiszom mások bajait”0, vallja magáról ez az ismerős.
A regény motívumai között különösen fontosak a fényképek. A főszereplő számára
legfontosabb kapcsolódási pontként megmaradt édesanya is a fényképek gyűjtése és
rendezésük kudarca révén kap teret az elbeszélésben. A képeknek meg a velük őrzött
tárgyaknak megvan a maguk külön értelemadó története. Amikor az anya hosszú idő után
albumokba próbálja rendezni a képeket, azok folyton kicsúsznak a rendezőelvek halmazaiból,
újabb és újabb átrendezésre késztetik megőrzőjüket.
A konceptualista Richardra való hivatkozáson túl a regény számos olyan művészre és
műalkotásra reflektál, amelyek kapcsolatba hozhatók a hétköznapi élet muzealizációjával,
mintegy összegyűjti poétikai előzményeit. A Virágos füzet című szövegegységben Ilja
Kabakov moszkvai festő kapcsán, akit „a szemét koronázatlan királyának” nevez, „a jelen
archeológusait” veszi számba, akiket Kurt Schwitters nemzetségéből valókként azonosít,
Robert Rauschenberget, Fernandez Armanót, John Chamberlaine-t, Andy Warholt, Leonid
Šejkát („a szemétdomb filozófusát”) stb. Az önkéntes emigrációja előtt russzista kutató és
egyetemi oktató Ugrešić a törzs orosz ágát Gogolig és az avantgárd művészekig meg az orosz
formalistákig vezeti vissza. Hivatkozik Konsztantin Vaginov orosz avantgárd íróra, akinek a
„regényeiben sétáló hősök a Mindennapok Múzeumának megalapításáról álmodnak, a Régi és
Új Mindennapok Kacatjait Gyűjtők Társaságát szervezik”, és aki az osztályozás
problematikájára is kitér. „Az osztályozás az egyik legkreatívabb tevékenység – mondta,
miután az asztalon sorakozó csikkeket egytől egyig beiktatta a leltárkönyvébe –, az
osztályozás lényegében világformálás. Osztályozás nélkül emlékezés sem volna. Osztályozás
nélkül lehetetlen volna értelmet vinni a valóságba”, hivatkozik Ugrešić elbeszélője
Konsztantyin Vaginov Harpagoniádájának regényhősére, Zsulonbinra.0
Az osztályozás, rendezés a regény poétikája és autopoetikus közlései szerint problematikus,
mert kívülről származó rendezőelvet érvényesít egy olyan anyagon, amely nem rendelkezik
0
Uo., 13.
0
oldalszám?
0
Uo., 45–46.
saját belső rendezőelvvel, elemei más rendnek, más narratívának voltak részei, amelyek
időközben érvényüket vesztették. Ugyanakkor a rendezés igénye elkerülhetetlennek,
szükségszerűnek látszik. Erre utal a regény már idézett bevezető szövege az elefántfóka
bendőjében talált tárgyak felsorolásával, hangsúlyozva, hogy a nézői figyelem előbb-utóbb
kapcsolatokat teremt a tárgyak között, és ez a regény töredékes fejezeteinek olvasóira is
érvényes. Mindez természetszerűleg újra és újra visszacsatol az emigráció helyzetéhez. Az
elbeszélő szerint a kapcsolatteremtési igény fokozottan érvényes az emigránsra, akiben
jelenbéli és múltbéli élmények, benyomások rendezetlen halmazban kavarognak, a korábbi
narratíva érvényét vesztette, az új elemek nem illeszthetők a régihez:

Az emigráns úgy érzi, hogy az emigráció struktúrája olyan, mint az álomé. Egyszeriben,
akár az álomban, elfeledett arcok tűnnek fel, melyekkel talán soha nem is találkozott,
terek, melyeket biztosan most lát először, mégis úgy érzi, hogy valahonnét ismerősek.
Az álom mágneses mező, mely a múlt, a jelen és a jövő képeit egyaránt vonzza. Az
emigránsnak egyszeriben a valóságban jelennek meg az álom mágneses mezejébe
vonzott arcok, események és képek; egyszeriben úgy érzi, hogy életrajza már jóval a
megvalósulása előtt megíratott, hogy az emigráció eszerint nem külső körülmények
eredője, nem is az ő választása, hanem olyan zavaros koordináták folyománya, melyeket
már rég felrajzolt számára a sors. E szörnyű és édes gondolat csapdájában az emigráns
megpróbálja megfejteni a homályos jeleket, a kis kereszteket és csomócskákat, és
egyszeriben úgy érzi, hogy mindenből rejtélyes összhangot olvas ki s a szimbólumok
kerek logikáját követi.0

Medve A. Zoltán Ugrešić regényeit áttekintő tanulmányában 0 Pierre Norának az emlékezetet

és a történelmet szembeállító szövegéből kiindulva0 Ugrešić regényében az emigrációt olyan
állapotként értelmezi, amely a múlttal tart kapcsolatot, prolongálva annak jelenét. A regény
elbeszélője ennek megfelelően a történelmi szemlélet helyett, amely Nora szerint „megfosztja
a múltat legitimációjától”, az emlékezet perspektíváját működteti. Ez a perspektíva

0
Uo., 283–284.
0
Medve A. Zoltán: Ludizmus, nosztalgia, identitás Dubravka Ugrešić műveinek kontextusában, Jelenkor, 52.
évf., 2009. július–augusztus, 799–808.
0
„Az emlékezet a konkrétban gyökerezik, a térben, a gesztusban, a képben és a tárgyban. A történelem csak
időbeli folyamatokhoz, fejlődési ívekhez és dolgok közötti viszonyhoz kapcsolódik. Az emlékezet abszolút, míg
a történelem csak a viszonylagost ismeri. A történelem középpontjában egy a spontán emlékezetet romboló
kritikus szellem dolgozik. (…) A történelem megfosztja a megélt múltat legitimációjától.” Pierre Nora:
Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája, ford. K. Horváth Zsolt, Aetas, 1993/3, 142–157, idézi
Medve A. Zoltán: Ludizmus, nosztalgia, identitás, 804.
szükségképpen behatárolt: „Az önéletrajzi elemekre épülő regény az emlékezet szétszóródott
tárgyainak – naplók, fényképek – elrendezésére tett kísérlet: az emigráció könyve. Az
emigráció pedig »a magunk mögött hagyott holmik története«”.0 Itt a fényképek dokumentáló,
az egykor voltakat bizonyító jellegét hangsúlyozva hivatkozik Susan Sontag A fényképezésről
című esszéjére, amely Ugrešić regényének is egyik belső mottója.
A fényképeknél, akárcsak a nyelv használatánál nem ezek reprezentálóképessége
érvényesül, hanem valóságot létesítő és önmaguk révén minden mást kitakaró voltuk.
Dubravka Ugrešić, miközben a regény számos történetfragmentumában jelzi, hogy az
emigránsok számára a fényképeik a saját múltjuk, életük egyetlen bizonyítékaként
tételeződik, ugyanakkor az emlékezés tárgyai kapcsán láthatóvá teszi az emlékezés
értelemteremtő mechanizmusait. A fényképek diskurzusáról a regény egyik horvát
értelmezője megállapítja, hogy „ezeknek a fényképeknek a jelentősége inkább szimbolikus,
mint referenciális, mert nem egy olyan valóságot ábrázolnak, amely nincs többé, hanem
közvetlenül az ürességet mutatják”0. A fényképek kapcsán ugyanis a regényben nemcsak
emlékőrző funkciójuk tematizálódik, hanem legalább ennyire az elmúlt jelent kitakaró
sajátosságuk. A fényképekre, dokumentumokra támaszkodó emlékezet kizárólag azt őrzi,
amit ezek a dokumentumok látni engednek. A műben kiemelt szerephez jutó fényképek
elveszítik láthatóságukat, ha az értelemadó nézés kudarcot vall velük kapcsolatban. Ez a
kudarc kerül színre az anya és a fényképgyűjteménye színrevitelében, illetve egy többször
említett századeleji fénykép kapcsán, amely három ismeretlen fürdőző nőt ábrázol a Pakra
folyónál, az elbeszélő szülővárosához közel. A kép „megsárgult”, „homályos”, a képen
látható nők körül „opálos fényű, onirikus pára lebeg”, az elbeszélő ereklyéhez hasonlítja,
amelynek valódi jelentését nem ismeri, de amelynek titka van, repedést keres rajta, „rejtett
átjárót”, amelyen keresztül át lehet csúszni egy másik térbe. A képen látottak alapján kapcsán
valamiféle „valódiság” tételeződik a víztükör által megmutatott látványban kapcsán, amikor a
visszfény megmutatja az elrejtettet.0 A múltbéli képek, látványok kapcsán újra és újra a
látásban akadályoztatottság valamilyen változatát említi az elbeszélő, a régi fotók
elmosódottsága, esetleg túlvilágítottsága mellett különös jelentőségű lesz a köd, a homály,
fontos szerephez jutnak a „nem valós” képek, a tükörképek, a hologramlátványok.
A regény vizuális kódjainak kibontásából vezeti le értelmezését Vladimir Biti, és ezzel
hozza összefüggésbe a regénynek az autobiografikus olvasat felől értelmezhetetlen

0
Uo.
0
Andrea Zlatar: Tekst, tijelo, trauma: Ogledi o suvremenoj ženskoj književnosti, Zagreb, Naklada Ljevak, 2004,
131.
0
Ugrešić: A feltétel nélküli kapituláció múzeuma, 206–207.
angyalmotívumát is. Olvasatában az angyalok a látható látszat, az ember által érzékelhető
közvetítők, ugyanakkor külső értelemadó entitások is, akik nemcsak „az emlékezetért
kezeskednek, hanem a feledés őrizői is”, amelynek nevében rabul ejtenek, és hatalmában
tartanak. Az angyal az ember nyelvén szólal meg, emberi értelmet rendel az ember által fel
nem fogotthoz. Ezzel láthatóvá teszi a korábban homályban lévőt, elmosódottat, ugyanakkor
egyféleképp teszi láthatóvá, kitakarva minden más látványt, értelmezhetőséget.0 A regény
vizuális kódjainak egy másik horvát értelmezője, Aleksandar Mijatović, a fényképek
diskurzusáról értekezve Renate Lachmann memoria-felfogására hivatkozik, aki szerint az
emlékezetnek nemcsak megőrző, hanem létesítő szerepe is van.0 Renate Lachmann ennek
kapcsán a memória imaginatív jellegű képességeiről beszél, amellyel létrehozza az emlékezet
helyeit, térbelivé téve az időhöz kötött emlékezet működését. Az emlékezet helyei (loci
memoriae) arra szolgálnak, hogy „az imagináció révén megakadályozzák a felejtést,
mégpedig oly módon, hogy mindazt, amit meg kell jegyezni, amit az eltűnés veszélye
fenyeget, vizuálisan megjelenítsenek, és megjelölt, térben elkülönített helyen tároljanak”0.
Renate Lachmann gondolatával visszaérkeztünk a múzeumhoz és a muzealizációhoz.
Dubravka Ugrešić regényének különös címe egy olyan múzeumra utal, amely mögül eltűnt
aktualizáló értelme, kiállított tárgyai az őket összefogó koncepció kiüresedése miatt legfeljebb
magának a múzeumnak tudnak emléket állítani. A regényben említett múzeum valóban
létezett Kelet-Berlinben, és a Vörös Hadsereg katonai eredményeinek állított emléket a
legyőzött országban, annak lakói számára. A feltétel nélküli kapituláció az aktuális regényben
az emigráns vereségére utal, hiszen emigrációja korábbi élete folytonosságának a feladása. A
két jelentés együttesen érvényesül, az emlékidéző fragmentumok rendezésének kudarcát
színre víve az elbeszélő ironikus önértelmező perspektívát nyit a regényben tematizált
muzealizálásra, az emigrációs állapot múlt felé fordulására és önmagába záródó értelemadási
kényszereire. „Nanizivaty, ja lyublyu nanizivaty”, hangzik el a regényben többször Kira
asszony, az orosz emigránsnő mondata, a gyöngyfűzés konkrét értelmében, de az elbeszélés
összefűző tevékenységére is ráirányítva az értelmezői figyelmet, ha másként nem, akkor egy
másik orosz emigráns ezzel szembeállított szövegére hivatkozva: „Nem akarok szüzsét.
Dolgokról és gondolatokról fogok írni. Mint egy idézetgyűjtemény, jegyezte fel egyszer régen
egy ideiglenes emigráns. Viktor Sklovszkijnak hívták.”0

0
Vladimir Biti: Rasuta bašćina: Muzej bezuvjene predaje Dubravke Ugrešić, in uő: Doba svjedočenja: Tvorba
identiteta u suvremenoj hrvatskoj prozi, Zagreb, Matica Hrvatska, 2005, 225–241.
0
Aleksandar Mijatović: Diskurz fotografije u romanu Dubravke Ugrešić Muzej bezuvjetne predaje, Fluminensia,
god. 15, 2003, br. 2, 49–68.
0
Renate Lachmann: Phantasia, Memoria, Rhetorica, Zagreb, Matica Hrvatska, 2002, 432.
0
Ugrešić: A feltétel nélküli kapituláció múzeuma, 15.
 Kristian Novak: A nyelv valósága

Kristian Novak horvát nyelvész és regényíró Anyaföldnek nehéz sara című 2013-as
regényének problémafelvetései, motivikája, elbeszélői eljárásai, leginkább a regénypoétikai
szempontból meghatározó nyelvhasználata és nyelvalkotása az ember–világ viszony nyelvi
meghatározottságait közvetítik.0
Az eredeti, Črna mati zemla (szó szerinti fordításban ’fekete anyaföld’) regénycím a
valóság fogalomköréhez rendelt föld, anyaföld, szülőföld fogalmakra irányítja a figyelmet. A
horvát irodalmi nyelvtől jelentős mértékben eltérő, muraközi ’kaj’ nyelvjárást használó
eredeti cím sugallhatja azt is, hogy a regény erőteljes kapcsolódásokat mutat a népi kultúra
„valóságához”, földközeliségéhez. Ezt a képzetet állítja előtérbe a magyar fordítás is az
Anyaföldnek nehéz sara régies, a termőföld által meghatározott, hagyományos népi kultúrát
idéző címmegoldása. Az eredeti horvát regénycím ugyanakkor rétegzettebb viszonyt alakít ki
az irodalmi nyelv és a nyelvjárás, valamint az általuk reprezentált világ között, a nyelvjárási
kifejezés nemcsak képviseli a kapcsolatot az általa közvetített világgal, hanem a kettő feltétel
nélküli összetartozását meg is kérdőjelezi a nyelvi jel hangsúlyos láthatóságával, azzal, hogy
először magát a nyelvet (nyelvjárást) teszi láthatóvá, és csak ezt követően tölti be a világra
vonatkozó jelentő funkcióját. A magától értetődő irodalmi nyelv helyett használt nyelvjárási
változat a nyelvi jel önkényességére, a nyelvhasználat konvencionális voltára irányítja a
figyelmet. A címbe emelt nyelvjárási frazéma (káromkodás, átokszöveg) a regényben nem
csupán az elmondott történet szintjén, a saját tér beazonosításaként bír jelentőséggel, hanem a
történet fikciója szerint is csak ez által a nyelv által létezhet a színre vitt történet, e nélkül a
nyelv nélkül nem hozzáférhető a tapasztalat.
A regény főhőse a fikció szerint egy viszonylag sikeres, ugyanakkor alkotói válságban
szenvedő jelenkori horvát író, Matija Dolenčec, akinek szépen alakuló párkapcsolata
megromlik, szerelme elhagyja, mert nem tud mit kezdeni azzal, hogy Dolenčec folyamatosan
ellentmondásokba keveredik, krónikus hazudozónak bizonyul, amikor a gyerekkoráról esik
szó. Ebből a gyerekkorból annyi látszik bizonyosnak, hogy Matija a Muraközben, a Mura és a
Dráva folyók közötti, viszonylag elszigetelt térségben nőtt fel. Az elbeszélt történetből
kiderül, hogy részleges amnéziában szenved, semmire sem emlékszik az 1991 előtti időkből,

0
Kristian Novak: Črna mati zemla, Zagreb, Algoritam, 2013. Magyarul: Anyaföldnek nehéz sara, ford. Bognár
Antal, Budapest, Napkút, 2016.
ezért újabb és újabb, képtelenebbnél képtelenebb történeteket talál ki a gyermekkorával
kapcsolatban, amikor a testén lévő gyermekkori nyomokat, sérüléseket kell megmagyaráznia,
vagy valamilyen gyermekkori vonatkozásról kell számot adnia. Minderről egy harmadik
személyű elbeszélő tudósít a regény első részében (Sakupljači sekundarnog otpada, magyarul:
Másodlagos hulladék gyűjtői, Bognár Antal fordításában: Másodguberálók). A regény
második és harmadik részében a regényíró első személyű elbeszélőként, a gyerekkori rajzai és
a rajzokra írt első, ákombákomszerű írásai, vagyis a gyerekkori énje által hagyott jelei
nyomán felidézi a gyermekkorát a széthullás előtti Jugoszlávia utolsó éveiből. A gyerekkori
jelhagyások a felidézés eszközei, a felejtés gátját azonban egy vegyület neve, a butándiol
említése dönti le, ami a regény végére meghatározó jelentéshez jut. A regény három nagy
egységét egy Előhang és egy Epilógus foglalja keretbe. Az Előhang beazonosítatlan fiktív
szerzője tudományos hangnemben ad számot egy folyamatban lévő szociológiai-kulturális
antropológiai kutatásról, amely a jelen időben (a regényben említett utolsó időpont 2011) egy
különös esettel foglalkozik: nyolc öngyilkossággal, amelyek rövid idő alatt, 1991 májusában
és júniusában következtek be egy kis muraközi faluban. Az Epilógus pedig az író és egykori
szerelme közti, az emlékidézést követő, nyitott végű párbeszéd.
A regényben a nyelv egyszerre lesz a megértés eszköze és akadálya. A regény jelentős
részét kitevő párbeszédek a horvát irodalmi nyelvtől nagy mértékben különböző muraközi
regionális köznyelven íródtak, amely az irodalmi nyelvi, illetve más regionális köznyelvi
ismeretekkel rendelkezők számára egyszerre biztosít bizonyos fokú megértést, ugyanakkor az
irodalmi nyelvtől való jelentős eltérései miatt komoly akadályként érzékelhető. Az adott
regionális köznyelvben otthonos olvasó számára sem marad semleges és magától értetődő,
vagyis az áttetsző közvetítés illúzióját biztosító közeg, hiszen a nyelvjárás használata kívül
esik az irodalom terén, jellemzően csak a szóbeliségben létezik. Igaz, a kaj nyelvjárás
használata nem teljesen előzmény nélküli a modern horvát irodalomban, például Miroslav
Krleža Petrica Kerempuh balladái című magasra kanonizált, 1936-os verseskötete is ebből a
nyelvjárásból építkezik. A nyelvjárás a színre vitt fikciós világban is problematikussá válik,
korlátozott használati körét nap mint nap megtapasztalják a nyelvhasználók, és a nyelvvel
együtt sajátítják el a gyermekek. A fikcióban a hétköznapi kommunikáció részeként
jellemzően az elhallgatások és a bezárkózás, napi használatában pedig igen gyakran a
semmitmondás nyelve, továbbá a regényvilágot és az egymásra következő tragikus,
traumatizáló eseményeket létesítő archaikus és újabb keletű hiedelmek nyelve is. A
tapasztalatok elsajátításához, a megértéshez kapcsolódása révén a nyelvjárás a regényben
láthatólag összefügg az emlékezéssel: a gyerekkor világa az emlékező főhős számára ez által
a nyelv által létezik, a felejtés által letiltott gyermekkor megidézése, az emlékezés csak ennek
a nyelvnek az aktivizálásával lehetséges, így az önazonosság elválaszthatatlan részeként
jelenik meg. Az emlékidéző elbeszélő az anyanyelvhez való viszonyát is újrafogalmazza,
hogy elzárt emlékeinek előhívása lehetővé váljon. A regény világa a felejtés és az emlékezés,
az események felfogása, értelmezése, összefüggésekbe állítása és történetté alakítása
dinamikájában létesül, amiben meghatározó, hogy a faluközösség által használt nyelven mit
mondtak ki, és mit nem, továbbá hogy a nyelv által közvetített hagyomány milyen értelmezési
kereteket kínált az eseményekhez.
A nyelvi jel és referenciái más módokon is problematizálódnak. Jelentőségteljessé válik,
hogy az öngyilkosságokkal föltehetőleg erősen összefüggő idegen szó, a butándiol vegyület
megnevezése referencia nélküli s így reprezentálhatatlan lesz a gyermek számára, ahogy a
falu lakói számára is uralhatatlan erőnek bizonyul. Ez a műbe írt, a szerző által sejtetett
természettudományos magyarázatban nyer értelmet: a számos egyéb tényező, a háborús
helyzet, a magánéleti problémák mellett a településen gyors egymásutánban bekövetkező
öngyilkosságokat elősegítő momentumnak bizonyul az a vegyi anyag, amely a nagy
mennyiségben beszerzett műtrágyával bekerül a talajvízbe s ezáltal a falu vízbázisába is. Az
öngyilkosok mindegyike sok víz elfogyasztása után szánja rá magát az öngyilkosságra,
föltehetőleg a vegyület depresszív hatása miatt. A Mura és a Dráva folyókkal körülfogott,
számtalan patakkal, vízfolyással, tóval, mocsárral tagolt tájegységbe helyezett fiktív világban
így jut jelentéstelített szerephez egymás viszonylatában is a víz, a termőföld és a saját nyelv.
A regényszövegben a termőföldnek, az anyaföldnek és végső soron a szülőföldnek a
mibenléte, szerepe, a vizekhez való viszonya, határai feltételesen jelennek meg: a föld és a víz
egymás határait képezik és egymás inverzét jelentik a térség lakói számára, a felszíni vizek
határainak és a talajvíz szintjének mozgása folyamatosan módosítják a rendelkezésre álló
földterületet. Ugyancsak sokrétűen feltételesként láttatja a regényben a nyelv által megképzett
világ és az események világa közti kapcsolatot az anyaföld és a belőle táplálkozó-épülő
testekhez való viszony, a föld motívumának jelentéstelítettsége, magának a ’Črna mati zemla’
frazémának átkozódásként való használata. A föld (akárcsak a víz) az élő test építőanyaga,
amely a halálban, a test felbomlásakor visszakerül az anyaföldbe, így a halálnak is anyaga
lesz: a regényben hangsúlyosak a temetések, a földbe való visszabomlás gondolata, a test
sérülékenysége. A regényben bekövetkező halálesetek is a földdel, illetve a rajta és benne
áramló vízzel vannak összefüggésben.
A nyelvihez hasonló feltételezettség azonosítható a regényben elbeszélt történetek szintjén
is. A regénybéli kisfiú eseménypercepciója, felidézett történetei a másoktól hallott
történetekre, eseményértelmezésekre, magyarázatokra épülnek – s ezek révén válnak
felidézhetővé. Apja traumatikus halála, eltemetése és az ezt követő események a népi
vallásosság, a legendák, a szocializmus leegyszerűsített világmagyarázatai, a falusi pletykák,
félrehallások, félreértések, elhallgatások, hazugságok egymásba szövődő-gabalyodó
rendjében alakul történetté, nyer magyarázatot. Az apja halála után magába zárkózó kisfiú a
saját képzelete, szorongásai, félelmei szerint fogja fel a világot, a helyi közösség által
közvetített hiedelmek hatása alá kerül, és mindezek által próbálja feldolgozni az apja halálát,
és mivel nem tudja elfogadni az apa végleges elvesztését, ezeknek a hiedelmeknek
megfelelően igyekszik visszaszerezni az apát. A nagyanya meséi által közvetített archaikus
népi hiedelemvilágból merítve abba a képzetbe ringatja magát, hogy az apa a víztükör alatti
világ foglya lett, és megkísérli kiváltani a legjobb barátjával, akit kis híján megöl, amikor
megpróbálja rávenni, hogy ugorjon a vízimalom melletti mély vízbe. Az önkéntes áldozatra
nem vállalkozó fiút be is taszítaná a vízbe, ha a fiú apja, aki követte a gyerekeket az éjszakai
kalandra, nem menti meg a fiát.
A homályos elképzeléseinek fogságában vergődő fiú a véletlenek folytán, különböző
módokon kapcsolódik a településen két hónap alatt végigfutó öngyilkossági hullám
mindegyik eseményéhez, ezért a település közvéleménye megbélyegzi a családot. Az anya
végül úgy dönt, hogy elköltözik Zágrábba a két gyermekével, mielőtt Matija a saját
képzeletvilágának áldozata lesz, vagy a hiedelmeknek hitelt adó helybéliek kárt tesznek
benne. Költözésük egybeesik a délszláv háborús események kezdetével: a Szlovénia ellen
vonuló tankok az elutazásuk előtti napon haladnak át a településen.
Az elbeszélt történetek és a megtörtént eseményekre vonatkozó magyarázatok bizonytalan
értelmének problémája jelen van a kisgyermek közvetlen történetén kívül is. A regény a
poszttranzíciós, a kelet-európai rendszerváltások utáni identitáskereső regények sorába is
beilleszhető. Az események ideje (a gyermekkor ideje) történelmi határhelyzetre esik, a
Jugoszlávia szétesését és az ezt követő tranzíciós időket megelőző évekre, a 20. század
nyolcvanas éveinek végére, illetve a háborús helyzetet közvetlenül előkészítő 1990-re és
1991-re. A kisfiú amnéziája kézenfekvő módon kerül párhuzamba azzal a történelmi
amnéziával, amely a horvát társadalmat az ezredforduló utánra a saját közelmúltjától
elválasztja. Mindezek a vonatkozások funkcionálisan épülnek be az egyébként szűk terű és
idejű regényvilágba a németországi vendégmunkások, a Muraközből való elvándorlás
kérdésével, a szlovéniai munkájukat féltő horvátországi muraköziek problémáival, a délszláv
háború kezdetével és a társadalmi-történelmi változások számos más kisebb jelével.
 A regény által modellezett világban az események, az ezeket tapasztalattá rendező
kogníció, az elvonatkoztatások, hiedelmek megosztását lehetővé tévő nyelv olyan komplex
interakcióban létezik együtt, amelyben ezek sorrendisége nem eldönthető. A regény nem
nélkülözi a valóságelvű referenciákat, ugyanakkor a történet a nyelvből bontakozik ki, és a
nyelv által közvetített hagyomány révén lesz értelmezhetővé.
A nyelvi referenciális vonatkozások komplexitását jelzi az a próbatétel, ami elé a regény
fordítói kerülnek, különösen egy olyan nyelv esetében, mint a magyar, amelyben az irodalmi
nyelv és a nyelvjárások között nincsenek olyan mérvű eltérések, mint a horvátban. Mivel a
regény valósága jelentős részben a horvát irodalmi nyelv és a regionális nyelvek közti
viszonylatokból létesül, az írásban voltaképpen alig létező nyelvjárásban íródott szövegrészek
teljes mértékben nem tudnak megnyílni a nyelvjárást nem beszélő olvasók előtt, és miközben
valamit közvetítenek, jelzik a teljes hozzáférés lehetetlenségét is. Az elbeszélt történet pedig
annyira összefügg az irodalmi nyelv és az adott nyelvjárás közti jelentős távolsággal, hogy
egy adott konkrét magyar nyelvjárással való próbálkozás a regény értelmét veszélyeztető
mértékű honosító fordítás lenne. A nyilvánvaló különbségeik ellenére Kristian Novak regénye
párhuzamba állítható Balogh Robert Schvab-trilógiájával (Schvab evangiliom, 2001; Schvab
legendariom, 2004; Schvab diariom, 2007), illetve Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című
phytolegendáriumával (2017), különös tekintettel az irodalmi nyelv és a nyelvjárások által
létesített referenciális vonatkozásokra.

Miközben a közép-európai térség történelmi regényeinek az utóbbi évtizedekben jellemző

részét képezi a kortárs történetelmélet által megfogalmazott, a múlt hozzáférhetőségével és
megismerésével kapcsolatos kétely0, Jiří Koten megállapítása is érvényes: „az európai és a
közép-európai irodalom a történelmet érthető módon sokkal »érzékenyebben« kezeli, mint
például az amerikai, hiszen Európa és különösen Közép-Európa történelme túlságosan is
mozgalmas ahhoz, hogy a történelmi események menetére való rákérdezés elvesztené a
fontosságát.”0

0
Lásd erről: Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 4. A történelem poétikája, Budapest, Kijárat, 2000;
Hayden White: A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás, in uő: A történelem terhe, Budapest, Osiris, 1997;
Gyáni Gábor: Történelem és regény: a történelmi regény, Tiszatáj, 2004. április, 78–92.; Gyáni Gábor: Relatív
történelem, Budapest, Typotex, 2007.
0
Jiří Koten: Historiográfiai metafikció Közép-Európában, ford. Beke Zsolt, Kalligram, 2014. november,
http://www.kalligramoz.eu/Kalligram/Archivum/2014/XXIII.-evf.-2014.-november/Historiografiai-metafikcio-
Koezep-Europaban (Letöltés: 2018. november 10.)